László Zeman: Linguistics and Language Teaching

English abstract

The autor clearly sketches a fan of relationships, including language and speech, and thereby also a multidimensionality and interdisciplinarity of reviewing them. It shows and justifies possibilites, being provided for the language teaching by a valency frame of the verb or dependency grammar. It makes references to works by Tesnière, Pauliny, Dneš, Sgall, and Panevová; stating an evaluation by Ilona H. Molnár. The identification of obligatory, potential actors, facultative, rfee verb supplementation, deepens skills of students in working with sentences and texts, having its style dimension as well.

Content in original language

1. A kér­dés­kör. A dol­gok ál­lá­sát kö­vet­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben egy­re fo­ko­zó­dott a nyelv irán­ti ér­dek­lő­dés. Új­ból nyil­ván­va­ló­vá lett a nyelv sok­ré­tű­sé­ge, ami­hez iga­zo­dott a vizs­gá­la­ta is. El­von­tabb ma­te­ma­ti­kai-lo­gi­kai fel­fo­gá­sá­ban és az eb­ből kö­vet­ke­ző al­kal­ma­zást te­kint­ve – mint a tu­do­má­nyos és mű­sza­ki ha­la­dás­nak alap­ve­tő tar­to­zé­ka – a sze­mi­o­ti­kai és a ki­ber­ne­ti­kai vizs­gá­ló­dás kö­zép­pont­já­ba ke­rült. A nyelv­tu­do­mányt is át­ha­tó tu­do­mány­kö­zi ku­ta­tá­sok ré­vén sza­ba­to­sab­ban raj­zo­lód­tak ki a ter­mé­sze­tes nyel­vek sa­ját­sá­gai, va­la­mint le­írá­suk kor­sze­rű mó­do­za­tai. A for­má­lis le­írást igény­lő szá­mí­tó­gé­pes kó­do­lás­nak, az in­for­má­ci­ós és do­ku­men­tá­ci­ós nyel­vek­nek meg­te­rem­té­se a ter­mé­sze­tes nyel­vek te­ó­ri­á­já­ra olyan ér­te­lem­ben ha­tott ser­ken­tő­leg, hogy ben­ne is ér­vé­nye­sült a sza­bá­lyok eg­zakt meg­ha­tá­ro­zá­sa. A vál­tást a nyelv­tu­do­mány bel­ső fej­lő­dé­sé­ben a ma­te­ma­ti­kai és a szá­mí­tó­gé­pes nyel­vé­szet ki­ala­ku­lá­sa és tér­nye­ré­se jel­zi.
A köz­lés­igé­nyek­nek és az egy­re fo­ko­zó­dó in­for­má­ció­cse­re kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en e fo­lya­mat a nyelv­ok­ta­tás­ban el­ső­sor­ban az ide­gen nyel­vek di­dak­ti­ká­já­ban je­lent­ke­zett, míg az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak el­mé­le­te – úgy tű­nik – mint­ha fá­zis­ké­sés­be ke­rült vol­na. Az ál­ta­lá­nos el­vek ugyan vi­szony­lag tisz­tá­zot­tak, a rész­le­te­zés és a tar­tal­mi kér­dé­sek te­kin­te­té­ben azon­ban el­bi­zony­ta­la­no­dást ész­le­lünk.

A tan­tárgy­el­mé­le­ti vizs­gá­la­tok­ban egy­be­hang­zó­an ál­la­pít­juk meg, hogy az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak, a nyel­vi ne­ve­lés­nek a tár­sa­da­lom kö­ve­tel­mé­nye­i­vel és fel­tét­ele­i­vel össz­hang­ban ki kell ala­kí­ta­nia a ta­nu­lók nyel­vi-kom­mu­ni­ka­tív vi­sel­ke­dé­sé­nek, fel­fo­gó és ki­fe­je­ző kész­sé­gé­nek ha­té­kony for­má­it.
Amint tud­juk, az anya­nyelv jel­lem­ző­je tel­jes­ségjel­le­ge, s en­nek di­dak­ti­kai ve­tü­le­te, hogy mind­egyik hasz­ná­la­ti mód­ját ta­nít­juk. S csak ter­mé­sze­tes, ha túl­nyo­mó­részt az írott nyelv­vál­to­zat­ra kor­lá­to­zó­dó ha­gyo­má­nyos gya­kor­lat­tal szem­ben a han­gos nyelv, a szó­be­li köz­lés­for­mák ár­nyal­tabb el­sa­já­tít­ta­tá­sá­nak, a be­széd­mű­ve­lés­nek szük­sé­ges­sé­gét han­goz­tat­juk.
Az anya­nyelv tel­jes­ség­jel­le­ge nyi­lat­ko­zik meg ab­ban, hogy min­den­ne­mű ok­ta­tás-ne­ve­lés elő­fel­té­te­le és együtt­ha­tó­ja, ok­ta­tá­sa ek­kép­pen nem pusz­tán tan­tárgy­sze­rű. To­váb­bá ok­ta­tá­sá­ban va­la­men­­nyi tan­tárgy ré­sze­se­dik, s di­dak­ti­ká­já­nak va­ló­já­ban át kell hat­nia a tan­tár­gyak egész rend­sze­rét. A tan­tár­gyi cél­ki­tű­zés­ben ezért hang­sú­lyoz­zuk a nyel­vi kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban va­ló gya­kor­la­ti és el­mé­le­ti kép­zés­ként ki­je­lölt anya­nyelv­ok­ta­tás­ra vo­nat­ko­zó­an a tan­tárgy-kon­cent­rá­ció el­vét. Tan­tár­gyunk köl­csö­nös­sé­gé­ben a má­sik nyelv (a szlo­vák mint kör­nye­ze­ti nyelv), va­la­mint az ide­gen nyel­vek el­sa­já­tí­tá­sát szol­gá­ló szem­pont­ok ér­vény­re jut­ta­tá­sát és a nyel­vi­vel ter­mé­szet­sze­rű­leg és lé­nye­ge sze­rint is át­met­sző­dő ter­mé­szet­tu­do­má­nyi tan­tár­gyak­nak a je­len­tő­sé­gét. Hogy a szó­kincs és ál­ta­lá­ban a ki­fe­je­ző­kés­zség fej­lesz­té­sé­ben men­­nyi­re köz­pon­ti az egyes szak­tár­gyak sze­re­pe, itt csak egy nyelv­ta­ni-nyelv­he­lyes­sé­gi (vagy ha úgy kí­ván­juk, sti­lisz­ti­kai-szö­veg­ti­po­ló­gi­ai) pél­dát ra­gad­va ki: hogy az „amely ~ ami” vo­nat­ko­zó név­más sza­ba­tos kö­tő­szói hasz­ná­la­ta men­­nyi­re fe­dő­dik fel és vé­sőd­het be a ma­te­ma­ti­ka ok­ta­tá­sa­kor, köz­vet­len ta­pasz­ta­la­tunk (a két alak szem­be­ál­lít­ha­tó­sá­ga-meg­kü­lön­böz­tet­he­tő­sé­ge, amely a köz­nyelv­ben fel­ol­dód­hat, a ma­te­ma­ti­kai le­írás­ban, de­fi­ní­ci­ó­ban kény­sze­rű).
S a vá­zol­tak ör­vén em­lít­het­jük, mi­sze­rint a szak­em­be­rek egy­ér­tel­mű­en utal­nak ar­ra, hogy füg­get­le­nül at­tól, va­jon az anya­nyelv és az iro­da­lom ok­ta­tá­sa egyet­len vagy két önál­ló tárgy­ként sze­re­pel, az anya­nyel­vi nem irá­nyul­hat oly­an­­nyi­ra túl­zó­an csak a szép­iro­da­lom anya­gá­ra, amint az len­ni szo­kott. Mi­köz­ben tö­mö­ren eh­hez még an­­nyit, hogy a szép­iro­da­lom nyelv­hasz­ná­la­tát és a ben­ne ki­fe­je­ző­dő esz­té­ti­ku­mot és kre­a­ti­vi­tást min­den­kor a nem szép­iro­dal­mi­nak a hát­te­ré­vel fog­juk fel és ér­té­kel­jük, va­la­mint hogy a nyelv­nek egye­te­mes­sé­gé­ből an­nak mint sze­mi­o­ti­kai és kom­mu­ni­ka­tív s nem csu­pán „nyel­vi”, ha­nem más hu­mán te­vé­keny­sé­gek ak­ció­min­tá­it szol­gál­ta­tó alap­mo­dell­nek az is­mér­ve is kö­vet­ke­zik. Még tö­mö­reb­ben te­hát: a nyelv és az iro­da­lom ok­ta­tá­sá­nak szo­ros egy­más­ra utalt­sá­ga úgy­szin­tén fenn­áll.
Az el­mon­dot­ta­kat ös­­sze­ge­ző­en és egy­ben dif­fe­ren­ci­ál­va té­tel­ként fo­gad­hat­juk el, hogy az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak biz­to­sí­ta­nia kell a nyelv ha­té­kony hasz­ná­la­tát, s ez­zel mi­nél szer­ve­sebb kap­cso­lat­ban kell ki­ala­kí­ta­nia és al­kal­maz­nia a nyelv le­írá­sát, a szük­sé­ges nyelv­el­mé­le­ti-nyelv­ta­ni alap­fo­gal­mak­nak, ka­te­gó­ri­ák­nak (a meg­fe­le­lő „me­ta­nyelv­nek”) ope­ra­tív el­sa­já­tí­tá­sát. A kész­sé­gek és jár­tas­sá­gok ta­la­já­ba a kép­zés­fok ha­lad­vá­nyá­ban fo­ko­zott jel­leg­gel kell be­épül­ni­ük a nyelv­ta­ni is­me­re­tek­nek és stí­lus­min­ták­nak. Ezek­kel együtt kell a ta­nu­ló­nak „be­lát­nia”, ho­gyan hasz­nál­juk és hasz­nál­ja a nyel­vet (a kér­dés­kör­höz lásd Halliday et al. 1964; Fülei-Szántó 1976).
De épp a két ös­­sze­te­vő ará­nyát és tar­tal­mi meg­ol­dá­sát il­le­tő­en a vá­lasz­for­má­lás nem egy­sé­ges. Ha a „nyelv­tan és fo­gal­ma­zás” vagy a „nyelv­tan és stí­lus­tan” szi­no­nim je­lö­lés­sel élünk mint az anya­nyel­vi ok­ta­tás két meg­ha­tá­ro­zó ös­­sze­te­vő­jé­nek a meg­ne­ve­zé­sé­vel, azt kell mon­da­nunk, hogy meg­íté­lé­sük­ben je­len­tős el­té­rés mu­tat­ko­zik. A gya­kor­la­ti nyel­vi kép­zést, a ki­fe­je­ző­kés­zség fej­lesz­té­sét, a fo­gal­ma­zás ok­ta­tá­sát a tan­tárgy- és tan­terv­el­mé­le­ti dol­go­za­tok vagy el­sőd­le­ges­ként tün­te­tik fel, s csak eb­be épül be a nyelv­tan, vagy pe­dig a nyelv­ta­ni ké­pe­zi a rend­szer­jel­le­gű ke­re­tet („tan­tárgy­szer­ve­ző”), s ev­vel tár­sul­nak a fo­gal­ma­zás, nyelv­he­lyes­ség és stí­lus­tan fe­je­ze­tei. Mind­ezt ter­mé­sze­te­sen mó­do­sít­ja még az ok­ta­tás fo­ka és az is­ko­la­tí­pus sze­rin­ti el­osz­lás és ará­nyí­tás. A tar­tal­mi kér­dé­sek rész­le­te­zé­se­kor pe­dig to­váb­bi prob­lé­mák me­rül­nek fel, el­ső­sor­ban az al­kal­ma­zan­dó nyelv­tan tí­pu­sá­nak a kér­dé­se, va­la­mint hogy a nyelv­tan mely kör­ze­te­it kell leg­in­kább súly­pon­toz­nunk, s azo­kat mi­lyen egy­más­után­ban kell tár­gyal­ni. S nyom­ban meg­je­gyez­het­jük: meg­fe­le­lő­en ér­tel­mez­ve a be­ve­ze­tés­ként fel­so­rol­ta­kat a nyelv köz­lő funk­ci­ó­já­ról, ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek vall­juk a fen­ti vi­szony­la­tok­ban a stí­lus­tan­nal tár­su­ló, je­len­tés­ta­ni me­ga­la­po­zott­sá­gú mon­dat­tan­nak a köz­pon­tú­sá­gát.
Ér­ve­lé­sün­ket e he­lyütt nem te­kint­het­jük elég­sé­ges­nek, még ke­vés­bé ki­me­rí­tő­nek, de már an­nak az alap­ján is, hogy a tan­tár­gyak di­dak­ti­ká­ja az adott szak és a pe­da­gó­gi­ai disz­cip­lí­nák met­sze­té­ben konstituálódik, min­den­kép­pen in­do­kolt, ha az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak tag­la­lá­sát, a fel­me­rü­lő kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­nak le­het­sé­ges mó­do­za­ta­it a nyelv­tu­do­mány fe­lől kí­sé­rel­jük meg. Igaz, hogy épp az anya­nyelv ok­ta­tá­sa cél­ki­tű­zés­ének és tar­tal­má­nak a tisz­tá­zá­sa­kor – lé­vén a nyelv egy­részt egye­te­mes, más­részt ös­­sze­tett je­len­ség – a nyelv­tu­do­má­nyi meg­kö­ze­lí­tés ön­ma­gá­ban egy­ol­da­lú­nak mi­nő­sül­het, hisz ez eset­ben sok­kal tá­gabb kör­ze­tű je­len­sé­gek­ről és té­nye­zők­ről van szó. Ne fe­led­jük azon­ban, hogy a nyelv­tu­do­mány sem je­len­ti ma csu­pán a gram­ma­ti­kai vagy le­xi­ko­ló­gi­ai vi­szony­la­tok zárt rend­sze­ré­nek ta­nul­má­nyo­zá­sát, ha­nem át­met­sző­dik az ant­ro­po­ló­gi­ai és prag­ma­ti­kai vo­nat­ko­zá­sok­kal, át­vált­va az etno-, szocio- és pszicholingvisztikai ku­ta­tás­ra (amit Hjelmslev sem fe­lej­tett ki sar­kí­tot­tan kép­let­sze­rű Prolegomenájából; 1961, 127).
G. Helbig sze­rint a 20. szá­zad het­ve­nes éve­i­től be­szél­he­tünk a nyelv­tu­do­mány­ban a nyelv bel­ső, rend­szer­szin­tű tu­laj­don­sá­ga­i­nak a vizs­gá­la­tát fel­vál­tó, a nyelv­re mint cse­lek­vés­re-hasz­ná­lat­ra irá­nyu­ló ún. kom­mu­ni­ka­tív-prag­ma­ti­kai for­du­lat­ról. A szö­veg­nyel­vé­szet ki­bon­ta­ko­zá­sa (tár­gya a szö­veg mint a nyelv köz­vet­le­nül meg­je­le­nő for­má­ja), a nyel­vet köz­lés­funk­ci­ó­já­ban-irá­nyult­sá­gá­ban (illokutív funk­ci­ó­já­ban) de­fi­ni­á­ló be­széd­ak­tus-el­mé­let és újab­ban a pár­be­széd­ku­ta­tás (alap­té­te­le, hogy épp a di­a­ló­gus a nyelv ter­mé­sze­tes egy­sé­ge) – mind en­nek a vál­to­zás­nak a ré­sze. A köz­lés­fo­lya­mat té­nye­ző­i­nek, fel­tét­ele­i­nek, vagy mond­juk egy­sze­rű­en: a rend­sze­ren kí­vü­li kon­tex­tus­nak a szám­ba­vé­te­lé­ről van szó, a nyel­vet mint a hu­mán te­vé­keny­ség for­má­ját vagy leg­alább elő­fel­té­tel­ét ér­té­ke­len­dő (vö. Helbig 1986, 13, 148 skk.). De a szer­ző a kö­tet vé­gén ol­vas­ha­tó „Ki­te­kin­tés”-ben a nyelv­tu­do­mány szű­kebb, a nyel­vi rend­szer­re kor­lá­to­zó­dó („gram­ma­ti­ka­köz­pon­tú”) és prag­ma­ti­kai („hasz­ná­lat­köz­pon­tú”) pó­lu­sát egy­mást fel­té­te­le­ző­nek és ki­egé­szí­tő­nek te­kin­ti. To­váb­bá utal ar­ra, hogy a vizs­gá­lat szak­sze­rű­sé­ge min­den­kép­pen a nyelv gram­ma­ti­ká­já­nak rend­szer­szin­tű elem­zé­sé­től függ, az­az a rend­szer­ről mint meg­ha­tá­ro­zó vo­nat­ko­zá­si hát­tér­ről nem mond­ha­tunk le (311 skk.). Amint ki­ve­het­jük, a nyelv­ok­ta­tás el­mé­le­té­ben és gya­kor­la­tá­ban a nyelv­tan és fo­gal­ma­zás-stí­lus ket­tős­sé­gé­nek a nyelv­tu­do­mány szint­jén meg­fo­gal­ma­zott pár­hu­za­má­ról szól­tunk, s tu­laj­don­kép­pen a langue és parole, nyelv és be­széd is­mert és tud­va tu­dott egy­más­ra vo­na­tkoz­ta­tá­sá­nak kö­ve­tel­mé­nyé­ről. A szá­mí­tó­gé­pes nyelv­hasz­ná­lat, amely a nyel­vi je­len­tés­nek lo­gi­kai-ma­te­ma­ti­kai mód­sze­rek­kel esz­kö­zölt rög­zí­té­sét fel­té­te­le­zi, tu­laj­don­kép­pen a rend­szer­szin­tű gram­ma­ti­ka ily­ne­mű meg­tol­dá­sa-ki­tel­je­se­dé­se. Je­len­tő­sé­gé­re egye­bek közt az au­to­ma­ti­kus in­for­má­ció­fel­dol­go­zás, szö­veg­ol­va­sás, -értelmezés vagy a gé­pi for­dí­tás mu­tat­hat rá.
Az ok­ta­tás­ban min­den a kel­lő ará­nyí­tá­son mú­lik. S a nyelv­nek már a meg­ha­tá­ro­zá­sa, jel­rend­szer vol­ta is ma­gá­ban fog­lal­ja, hogy a nyel­ven kí­vü­li­re irá­nyul, s a nyel­vi szer­ke­zet nem ra­gad­ha­tó meg tel­jes­sé­gé­ben, ha el­te­kin­tünk a hasz­ná­la­tá­tól. A köz­lés­funk­ció esze­rint a nyelv el­sőd­le­ges funk­ci­ó­ja, amint azt a funk­ci­o­ná­lis nyelv­szem­lé­let­ben s a funk­ci­o­ná­lis stí­lu­sok te­ó­ri­á­já­ban el­fo­gad­ják, s amit a szocio­lingvisztikai vizs­gá­la­tok­kal ki­fe­je­zet­ten öt­vö­ző­dő nyelv­vál­to­za­tok­nak a szám­ba­vé­te­le tel­jes­sé­gé­ben tük­röz. Mun­kás­sá­gá­val a finn­ugor és ma­gyar ti­po­ló­gi­ai vizs­gá­la­to­kat meg­ala­po­zó Vla­di­mír Skalièka pro­fes­­szor egyik ta­nul­má­nyá­nak már a cí­me is er­re vo­nat­ko­zó­lag tü­ne­ti (The Need for a Linguistics of la parole, 1948; ma­gyar for­dí­tás­ban An­tal Lász­ló [szerk.]: Mo­dern nyelv­el­mé­le­ti szö­veg­gyűj­te­mény. I. [A prá­gai is­ko­la], Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1989, 181–193).
Ek­képp tá­jo­lód­va vizs­gált tárgy­kö­rünk­ben kí­sé­rel­jük meg a kö­vet­ke­zők­ben ös­­sze­fog­lal­ni mind­azt, ami a rész­le­te­zés tisz­tá­zá­sa­kor a szó re­to­ri­kai ér­tel­mé­ben is köz­hely­sze­rű.
2. Ha a fi­lo­ló­gi­ai ha­gyo­mányt és az ok­ta­tá­si ta­pasz­ta­la­tot, tár­gyunk tör­té­ne­ti­sé­gét is be­von­juk az ér­té­ke­lés­be, a di­a­lek­ti­ka – gram­ma­ti­ka – retorika egy­sé­gét és köl­csö­nös­sé­gét kép­vi­se­lő trivium tű­nik fel mint az ok­ta­tás mo­dell­je. Tud­ni­il­lik a há­rom fo­ga­lom kel­lő ér­tel­me­zé­sé­vel le le­het fed­ni az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak prob­lé­ma­kö­rét. A di­a­lek­ti­ka át­fo­gal­ma­zá­sunk­ban az is­me­re­ti­nek, gno­sze­o­ló­gi­a­i­nak-lo­gi­ka­i­nak a tar­to­má­nyát s a nyelv­nek ily­ne­mű vo­nat­ko­zá­sát je­len­ti, a gram­ma­ti­ka pe­dig e tar­to­mány­nak, te­hát vé­gül is a va­ló­ság­nak sa­já­to­san nyel­vi le­ké­pe­zé­sét, a va­ló­ság „el­ső” vagy „el­sőd­le­ges” nyel­vi sti­li­zá­lá­sá­nak esz­kö­zét és rend­sze­rét. Míg a re­to­ri­ka, a tu­laj­don­kép­pe­ni nyelv­hasz­ná­lat, a „má­so­dik” sti­li­zá­lás sza­bály­za­ta; előd­je a sti­lisz­ti­ká­nak, amely a nyel­vi nyi­lat­ko­zat­nak, a nyi­lat­ko­zat cél­já­nak és fel­tét­ele­i­nek meg­fe­le­lő for­mált­sá­gát vizs­gá­ló szak­ága­zat. A ket­tőt mint nyel­vi és mint sti­lisz­ti­kai szű­rőt tart­juk szá­mon, amely az „ars recte” és az „ars bene scribendi et loquendi scientia” (Quintilianus) ránk ha­gyo­má­nyo­zott meg­kü­lön­böz­te­té­sé­nek fe­lel meg.
To­vább ele­mez­ve e hár­mas ta­go­ló­dást el­jut­ha­tunk an­nak a meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz, hogy a nyelv va­ló­ság­vo­nat­ko­zá­sa a be­széd­hely­zet­tel (be­széd­hely­zet-tí­pus­sal) egyez­tet­he­tő nyel­vi egy­ség­ben, a ki­je­len­tés­ben s el­vont min­tá­ja a mon­dat ál­tal ra­gad­ha­tó meg a leg­köz­vet­le­neb­bül. S té­te­lünk kö­rül ren­dez­het­jük a foly­ta­tás­ban a töb­bi „köz­he­lyet”. Mi­vel­hogy e lé­nye­gi ös­­sze­füg­gés nyi­lat­ko­zik meg a nyelv­tu­do­mány je­len­tés- és mon­dat­köz­pon­tú­sá­gá­ban, ab­ban, hogy a nyelv bel­ső sa­ját­sá­gát al­ko­tó je­len­tést el­ső­sor­ban a mon­dat szint­jén, te­hát ki­fe­je­zet­ten a köz­lés­funk­ció, a hasz­ná­lat függ­vé­nyé­ben vizs­gál­juk, ami nyil­ván­va­ló­an di­dak­ti­ka­i­lag is kö­ve­ten­dő.
A mon­dat je­len­tés­ta­ni szer­ke­ze­te és ala­ki for­mált­sá­ga köl­csö­nös­sé­gé­nek az elem­zé­se­kor az ige­alak (ver­bum fi­ni­tum) fe­dő­dik fel mint a mon­dat szer­ve­ző köz­pont­ja. Esze­rint a mon­dat-ki­je­len­tés – vagy ele­mi és el­vont for­má­ja: a mon­dat­mo­dell, mon­dat­kép­let, mon­dat­min­ta – nem más, mint az ige­alak­nak és bő­vít­mé­nye­i­nek az együt­te­se. Ek­kép­pen a nyelv­tan ten­ge­lyé­ben az ál­ta­lá­nos (je­len­tés­ta­ni és szin­tak­ti­kai) ér­te­lem­ben vett ige­von­za­tok fe­je­ze­te áll. Az adott szintagmatika, az ige­alak mint sa­rok­pont kö­rül szer­ve­ző­dő je­len­tés­ta­ni-nyelv­ta­ni funk­ci­ók és ki­te­vő­ik ré­vén fel­tár­hat­juk a nyelv és az anya­nyelv meg­ha­tá­ro­zó tu­laj­don­sá­ga­it, be­le­ért­ve ti­po­ló­gi­ai tel­je­sít­mé­nyét. Az ok­ta­tás so­rán az ily mó­don fel­fo­gott je­len­tés­ta­ni-mon­dat­ta­ni kap­cso­lat­ban a nyelv­ta­ni pa­ra­dig­mák kön­­nyen tár­gyal­ha­tók és szem­lél­tet­he­tők. Az is­mert is­ko­lai „He­lyez­zük mon­dat­ba!”, „Ké­pez­zünk mon­da­tot!” rá­ve­ze­tés és gya­kor­lás épp a mon­dat eb­be­li ér­té­ké­nek ösz­tö­nös fel­is­me­ré­se. (A von­zat­ban a nyelv két ren­de­ző el­ve, a paradigmatikus és a szintagmatikus, szo­ro­san egy­más­ra vo­nat­koz­tat­va je­lent­ke­zik.)
Kö­vet­ke­zés­képp mind a nyelv tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek a le­írá­sát, mind en­nek az ok­ta­tás­ban hasz­no­sít­ha­tó mód­sze­rét a leg­cél­sze­rűb­ben A Du­na tor­koll. A Du­na árad. Pé­ter unat­ko­zik. Pé­ter ol­vas. Pé­ter köny­vet ol­vas. Pé­ter köny­vet aján­dé­koz Má­ri­á­nak. Pé­ter ta­lál­ko­zik. Pé­ter teg­nap ta­lál­ko­zott Má­ri­á­val tí­pu­sú ki­je­len­té­sek­ben-mon­da­tok­ban ki­fe­je­ző­dő je­len­tés­ta­ni ös­­sze­füg­gé­sek, más szó­val az ige­alak és a kö­te­le­ző (ezen be­lül a kény­sze­rű és a le­het­sé­ges), va­la­mint a nem kö­te­le­ző (eset­le­ges) bő­vít­mé­nyek, sza­bad ha­tá­ro­zók kap­cso­la­tá­nak vizs­gá­la­tá­val te­het­jük a leg­in­kább be­lát­ha­tó­vá. Egy­szer­re ra­gad­va meg így vi­szony­lag egész jel­le­gé­ben a nyelv lé­nye­gi sa­ját­sá­gát, és tisz­táz­va a rész­ele­mek sze­re­pét, az igei alap­ta­gú szó­szer­ke­zet – s a ma­gyar­ban ért­he­tő ok­ból ta­lán még hang­sú­lyo­zot­tab­ban a tár­gyas szer­ke­zet – al­kal­mas ke­ret­nek, nyel­vi és ok­ta­tás­be­li mikromodellnek mi­nő­sül.
2.1. Mind­azt, amit szó­vá tet­tünk, egy­sé­ges nyelv- és gram­ma­ti­ka­te­ó­ri­á­vá for­mál­va vizs­gál­ja a va­len­cia­el­mé­let. Ere­dez­te­té­sé­ben a szak­iro­da­lom­ban W. Porzi­got idé­zik, aki a sza­vak-szó­je­len­té­sek köl­csö­nös­sé­gét a nyelv szer­ve­ző prin­cí­pi­u­ma­ként fog­ta fel. Te­hát pél­dá­ul az ugat ige fel­té­te­le­zi a hoz­zá tar­to­zó ku­tya, vagy a sző­ke, fül­ledt mel­lék­név a tár­sí­tan­dó haj, le­ve­gő fő­ne­vet stb. (vö. Porzig 1934, 70 skk.). S a tár­sí­tás­ban az igét el­sőd­le­ges­nek tart­ja, mi­vel az „igé­ben az alany, a tárgy vagy né­mely ha­tá­ro­zói bő­vít­mény már ad­va van, füg­get­le­nül mon­dat­be­li ki­té­tel­ük­től, il­let­ve at­tól, va­jon kény­sze­rű­ek-e vagy hi­á­nyoz­hat­nak” (uo. 74). A je­len­té­sek mi­ne­mű­ség­ének, a je­len­tés­vi­szo­nyok­nak vizs­gá­la­tá­ban, ame­lyek a nyel­vi rend­szer szint­jén „je­len­tés­me­zők­be” ren­de­ződ­nek, ki­eme­li az ige irá­nyult­sá­gát, tel­jes szi­tu­á­ci­ót le­ké­pe­ző ké­pes­sé­gét (uo. 74–76; 1957, 123–125), mi­nek foly­tán a szó­je­len­tés­nek az igé­ből ki­in­du­ló elem­zé­se egyér­tel­műbb (uo.). A tén­­nyel az ok­ta­tás­ban lép­ten-nyo­mon ta­lál­koz­ha­tunk, gon­dol­junk pél­dá­ul ar­ra, hogy már az al­só ta­go­za­tos fel­ada­tok kö­zé tar­to­zik az ál­la­tok hang­adá­sát je­lö­lő ige és az ál­lat­faj meg­ne­ve­zé­sé­nek egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sa. Eköz­ben azon­ban a faj­név nem imp­li­kál­ja olyan szo­ro­san a jel­lem­ző igét, „szi­tu­á­ci­ót”, a ku­tya mint fő­név a ha­rap, cson­tot rág, meg van köt­ve stb. ál­lít­mány­sor­ral kap­csol­ha­tó, míg az ugat ige csak a ku­tyá­ra vo­nat­ko­zik, a nye­rít csak a ló­ra.
Egy má­sik vál­to­zat­ban a szer­ző az előb­bi­e­ket úgy ös­­sze­ge­zi, hogy „Az ala­nyok­nak és a tár­gyak­nak csak bi­zo­nyos kö­rét ren­del­het­jük hoz­zá az igé­hez, de a töb­bi meg­ha­tá­ro­zó tag (Bestimmung) is, ame­lyek­kel a mon­dat­ban tár­sul, az ige tar­tal­má­ból kö­vet­ke­zik” (1957, 124). Az idé­zet­tek­ből ös­­sze­ál­lít­hat­juk a va­len­cia­el­mé­let tar­to­zé­ka­it, be­le­ért­ve azt a vég­ső té­te­lét is, mi­sze­rint a kö­te­le­ző von­za­to­kat-bő­vít­mé­nye­ket az ige­je­len­tés­ből mint az ige („mély­szer­ke­ze­ti”) je­len­tés­ta­ni ös­­sze­te­vő­i­nek szin­tak­ti­kai-mon­dat­ta­ni ve­tü­le­tét azo­no­sít­hat­juk. A szó­je­len­tés­tan és a mon­dat­tan ez­ál­tal kö­zel ke­rül egy­más­hoz, sőt még egye­te­me­sebb ér­vén­­nyel: A kül­ső for­ma és a je­len­tés („han­ga­lak és je­len­tés”) egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sa, egy­más­hoz ren­delt­sé­ge – mint ami aszim­met­ri­á­já­val együtt nyelv­vé te­szi a nyel­vet – a ta­nu­ló nyelv­szem­lé­le­té­nek és va­ló­ság­is­me­re­té­nek a ki­ala­kí­tá­sa szem­pont­já­ból je­len­tős.
A Porzigéhoz ha­son­ló kez­de­mé­nye­zés a ki­je­lölt irány­ban a bühleri „üres he­lyek­nek” a fo­gal­ma. Ezen azt kell ér­te­nünk, hogy min­den nyelv­ben lé­tez­nek bi­zo­nyos „von­zá­sok és vá­lasz­tá­sok” (Wahlverwandschaften…), „a ha­tá­ro­zó ke­re­si a hoz­zá il­lő igét” stb. Va­gyis a sza­vak va­la­mely osz­tá­lya kör­nye­ze­té­ben egy vagy több szin­tak­ti­kai po­zí­ci­ót, „üres he­lyet” nyit, ame­lye­ket egy má­sik osz­tály sza­vai ki­tölt­het­nek. A je­len­sé­get Bühler már a szto­i­ku­sok­nál és a sko­lasz­ti­ka (majd J. S. Mill) lo­gi­ká­já­ból is­mert konnotáció (együtt­je­lö­lés) ér­tel­mé­ben ma­gya­ráz­za (Bühler 1934, 173, 226 skk.).
A va­len­cia­fo­ga­lom meg­ha­tá­ro­zá­sa és a va­len­cia­el­mé­let meg­ala­po­zá­sa azon­ban csak L. Tesnie`re ne­vé­hez fű­ző­dik. Szin­ta­xis­el­mé­le­té­nek el­ső váz­la­ta 1934-ből szár­ma­zik, a tel­jes vál­to­za­tot az 1953-as és fő­kép­pen az 1959-es posz­tu­musz kö­tet tar­tal­maz­za. Tesnie`re az igét té­ve meg a mon­dat irá­nyí­tó köz­pont­já­nak, kö­ve­ti az ál­ta­la meg­ha­tá­ro­zott füg­gő­sé­gi vi­szo­nyo­kat, azt, ahogy az ige ki­oszt­ja a részt­ve­vők­nek (aktánsoknak; alany­nak, tárgy­nak, ré­szes­ha­tá­ro­zó­nak) a tör­té­nés­ben (fo­lya­mat­ban, cse­lek­vés­ben, ál­la­pot­ban) a „drá­mai sze­re­pe­ket”. Ugyan­ezt a va­len­cia ké­mi­ai ér­tel­me­zé­sé­ben az atom szer­ke­ze­té­re utal­va szem­lél­te­ti. Gra­fi­kai áb­rá­zo­lá­sá­ban az igét he­lyez­ve a szer­ke­ze­ti ág­rajz, sztemma csú­csá­ba, bal­ra ír­ja a va­len­cia­szer­ke­zet tag­ja­it kép­vi­se­lő aktánsokat, ame­lyek az igé­vel együtt ér­tel­mes mon­dat­tá áll­nak össze, s jobb­ra a mon­dat­ból el­hagy­ha­tó kö­rül­mény­ha­tá­ro­zó­kat („cirkumsztánsokat”). Bár a két cso­port kü­lön­vá­lasz­tá­sa fe­le­más ma­radt (a szer­ző az át­me­ne­ti for­má­kat sem zár­ta ki, vö. 1976, 127), az elv az újabb ku­ta­tá­sok­ra ösz­tön­ző­leg ha­tott, akár­csak az igék­nek va­len­cia­szám sze­rin­ti osz­tá­lyo­zá­sa: ér­ték nél­kü­li (avalens; ilye­nek az idő­já­rást je­lö­lők – fagy, ha­va­zik), egy­ér­té­kű (monovalens), két-, va­la­mint há­rom­ér­té­kű igék. Rész­le­tek­be itt nem bo­csát­koz­ha­tunk, eset­leg még an­­nyit, hogy a cse­lek­vő-szen­ve­dő ige­je­len­tés­nek (diatézisnak), to­váb­bá Tesnie`re-nek az ún. aktánsváltásra, -cserére vo­nat­ko­zó szá­mos meg­ál­la­pí­tá­sa bi­zo­nyult ma­ra­dan­dó­nak.
Az így kép­zett „füg­gő­sé­gi nyelv­tan”, az­az az ige „vegy­ér­té­ke­i­re” épü­lő mon­dat­ta­ni ti­po­ló­gia mind a nyelv­tu­do­mány­ban, mind az anya­nyelv és az ide­gen nyel­vek ok­ta­tá­sá­ban bi­zo­nyos ha­gyo­mán­­nyá fej­lő­dött. Tud­ni­il­lik olyan osz­tá­lyo­zó és mon­dat­kép­ző el­já­rást je­lent, amely le­he­tő­vé te­szi az egy­sze­rű, ele­mibb nyel­vi szer­ke­ze­tek­re és el­sa­já­tí­tá­suk­ra tá­masz­kod­va va­ri­á­lá­su­kat és ös­­sze­fű­zé­sü­ket, ös­­sze­tet­tebb mon­da­tok lét­re­jöt­tét. A mód­szer a múlt szá­zad hat­va­nas éve­i­ben fő­leg a ge­ne­ra­tív-transz­for­má­ci­ós nyel­vi mo­dellt al­kal­ma­zó el­já­rá­sok­kal nagy­mér­ték­ben egy­be­vá­gott. A ge­ne­ra­tív, „ös­­sze­te­vős” (rész­vé­tel a ma­ga­sabb szin­tű egy­ség­ben) és az ös­­sze­te­vők alá- és fö­lé­ren­delt­sé­gét, a füg­gő­ség irá­nyát ki­fe­je­zet­ten szá­mí­tás­ba ve­vő füg­gő­sé­gi gram­ma­ti­ka ugyan­is egy­más­ra le­ké­pez­he­tő. A két elv egy­mást nem zár­ja ki, ahogy ezt Fülei-Szántó End­re „szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti” gram­ma­ti­ká­já­ban is ész­re­ve­het­jük. Az – bár ál­ta­lá­ban az előb­bi ké­pe­zi hi­vat­ko­zás­rend­sze­rét – „füg­gő­sé­gi­leg” is ér­tel­mez­he­tő (lásd Fülei-Szántó 1964; szlo­vák nyel­vű vál­to­zat­ban: 1965; 1973; a né­met mon­dat tí­pu­sa­i­nak fel­so­ro­lá­sát nyújt­ja Helbig 1976, mo­nog­ra­fi­ku­san 1982; a fran­cia nyelv ok­ta­tá­sá­ra néz­ve lásd Happ 1978; a va­len­cia explikálását és di­dak­ti­kai al­kal­ma­zá­sát il­le­tő­en Bondzio 1976, 1977, 1977a).
A va­len­cia­fo­ga­lom­nak az ele­mek vegy­ér­ték­éhez ha­son­lí­tá­sá­ban az el­ső­ség R. Bräuer sze­rint (1974, 270) Sz. D. Kacnelszont (1948, 32, 132) il­le­ti; tör­té­ne­ti­sé­gét vi­szony­la­gos tel­jes­sé­gé­ben tag­lal­ja mo­nog­rá­fi­á­já­ban Vil­mos Ágel (2000). A kül­föl­di ki­ad­vány­ok nem em­lí­tik E. Paulinynak a té­ma­kör­ben ki­fej­tett né­ze­te­it az ige in­ten­ci­ó­já­ról, s az ek­kép­pen de­fi­ni­ált ige­je­len­tés­ből le­ve­zet­he­tő mon­dat­tí­pu­sok­nak a kon­cep­ci­ó­ját (Pauliny 1943). An­nál in­kább mél­tá­nyol­juk H. Mol­nár Ilo­na tá­jé­ko­zott­sá­gát, aki a von­zat prob­lé­má­i­nak fel­la­po­zá­sá­ban a Pauliny-féle igei in­ten­ci­ót pon­to­san jel­lem­zi mint „szin­tak­ti­ka­i­lag több­fé­le­kép­pen ki­fe­jez­he­tő ál­ta­lá­nos irány­je­len­tést”, „amely ma sem vesz­tet­te el ak­tu­a­li­tá­sát. Rá épül pél­dá­ul a szlo­vák aka­dé­mi­ai le­író nyelv­tan igei tí­pus­ta­na. De még fon­to­sabb, hogy ki­de­rült, Paulinynak si­ke­rült egy olyan ál­ta­lá­nos, szin­tak­ti­ka­i­lag és sze­man­ti­ka­i­lag egyen­ér­té­kű je­gyet ta­lál­nia, amely­hez az­óta más úton má­sok is el­ju­tot­tak. – Pauliny sze­rint fel kell té­te­lez­ni, hogy min­den ese­mény­nek há­rom ös­­sze­te­vő­je van: a cse­lek­mény, az agens és a patiens. Ezek sok­fé­le­kép­pen kom­bi­ná­lód­hat­nak. Az in­ten­ció nem egyéb, mint az ige je­len­té­sé­nek az a sa­já­tos­sá­ga, hogy meg­kí­ván­ja-e az agensnek, il­le­tő­leg a patiensnek kü­lön szó­val va­ló ki­fe­je­zé­sét az igei ál­lít­mány mel­lett vagy sem. Ha igen, extern, ha nem, in­tern mó­don adott agensről, il­let­ve patiensről kell be­szél­ni” (1973, 127). Hi­vat­ko­zá­sai cseh szer­zők mun­ká­i­ra is ki­ter­jed­nek (Køižková, Daneš, Mrázek). Eköz­ben ki­eme­li Brassai Sá­mu­el mon­dat- és ige­szem­lé­le­té­nek je­len­tő­sé­gét (uo. 128).
A szer­ző­nek a tárgy­kör­rel fog­lal­ko­zó írá­sa­i­ban a va­len­cia­el­mé­let va­la­men­­nyi kér­dé­se fel­me­rül. S már az egyik ko­ráb­bi­ban meg­ta­lál­hat­juk a va­len­cia­fo­ga­lom­nak, von­zat­nak szin­tek­re bon­tá­sát: „hogy vol­ta­kép­pen je­len­tés­ta­ni, lo­gi­kai vagy gram­ma­ti­kai je­len­ség-e az ige­von­zat, vagy pe­dig mind­há­rom egy­szer­re, il­le­tő­leg olyan je­len­tés­ta­ni-lo­gi­kai je­len­ség, amely gram­ma­ti­kai sza­bály­sze­rű­sé­gek­ben nyil­vá­nul meg” (H. Mol­nár 1966, 159). S má­sutt is a vég­ső kér­dé­se­ket ve­ti fel: „Va­jon mi­lyen mér­ték­ben de­ter­mi­nál­hat­ja az ige von­zat­kö­rét a je­lölt va­ló­ság­rész­let ter­mé­sze­te, il­le­tő­leg le­het­nek-e ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű sza­bá­lyai an­nak, hogy va­la­mely szi­tu­á­ció ho­gyan tük­rö­ző­dik a nyelv szin­tak­ti­kai szint­jén?” (uő 1972, 104). A nyelv­ben tük­rö­zés át­té­te­les­sé­gét (ame­lyet az előb­bi­ek so­rán „nyel­vi szű­rő­ként” je­gyez­tünk) nem ve­szít­ve szem elől, az ige irányulásjelentését mint tran­zi­ti­vi­tást úgy fej­ti ki, mi­sze­rint „tran­zi­ti­vi­tá­son az igé­nek azt a tu­laj­don­sá­gát kell ér­te­ni, hogy a va­ló­sá­got mint va­la­hon­nan és/vagy va­la­ho­vá (va­la­mely ob­jek­tum­ra, hely­ről hely­re, ál­la­pot­ból ál­la­pot­ba stb.) irá­nyu­ló cse­lek­vést, fo­lya­ma­tot ra­gad­ja meg” (uo. 106). A vá­zolt­tal kap­cso­lat­ban utal Halliday tran­zi­ti­vi­tás­el­vé­re (1973, 129), s ugyan­csak Fillmore eset­gram­ma­ti­ká­já­ra („amely az ige­von­zat egy­faj­ta el­mé­le­te is egy­ben”; 1972, 105; 1973, 129). Meg­ál­la­pít­ja, hogy fel­fo­gá­suk­nak szer­ves ré­sze tu­laj­don­kép­pen má­sok­kal együtt az a té­tel, hogy a mon­dat sze­man­ti­kai és szin­tak­ti­kai for­má­ja va­la­mely nyel­ven kí­vü­li szi­tu­á­ci­ót je­löl; úgy, hogy mind a sze­man­ti­kai, mind a szin­tak­ti­kai „nyelv” „sza­vai” a va­ló­ság­be­li vi­szony­kap­cso­la­tok kom­po­nen­se­i­re vo­nat­koz­nak. Az ige va­len­ci­á­ja, ér­tel­mi ki­egé­szí­té­si szük­ség­le­te te­hát vég­ső fo­kon at­tól függ, hogy mi­lyen a vi­szony az ige je­len­té­se és a je­lölt szi­tu­á­ció kö­zött. Men­nél több ele­mét je­lö­li már ma­ga az ige a szi­tu­á­ci­ó­nak, an­nál ke­vés­bé szo­rul ki­egé­szí­tés­re (1973, 136).
Sőt az anyag­gal kap­cso­la­to­san az alap­ve­tő ket­té­osz­tást (kö­te­le­ző és nem kö­te­le­ző) ár­nya­ló je­len­sé­ge­ket is fel­dol­goz­ta, mint ami­lyen a tárgy el­ha­gyá­sa a mon­dat­ból, mi­ál­tal az ige sa­já­tos je­len­tést sze­rez (H. Mol­nár 1969, 242–243; 1973, 133. A kér­dést lásd Daneš 1971, 133 skk.; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 66–69; Panevová 1980, 36 skk.).
Vis­­sza­tér­ve a va­len­cia fo­gal­má­nak szin­tek sze­rin­ti meg­kü­lön­böz­te­té­sé­hez, meg kell je­gyez­nünk, hogy a vizs­gá­ló­dá­sok­ban a nyel­vi-je­len­tés­ta­ni és a sze­man­ti­kai-lo­gi­kai ér­tel­me­zé­se vagy ös­­sze­mo­só­dik, vagy az elem­zés ép­pen hogy ki­fe­je­zet­ten kü­lön­vá­lasz­tá­suk­ra igyek­szik (lásd Helbig 1982, 11–24, 50, 62. skk.). Eköz­ben a szlo­vák és a cseh szer­zők­nél az in­ten­ció je­lö­lés mint az ágens–pátiens stb. vi­szony­ban meg­adott je­len­tés­ta­ni szint­re vo­nat­ko­zó rög­zült.
Az elő­ző­ek­ben „nyel­vi szű­rő­nek” ne­ve­zett­nek, il­let­ve az ál­ta­la meg­szűrt­nek és a nyel­ven kí­vü­li­nek, a nyel­vi je­len­tés­nek és az is­me­re­ti tar­ta­lom­nak az ös­­sze­füg­gé­se H. Mol­nár ta­nul­má­nya­i­nak egyik leitmotívuma. A nyelv­tu­do­mány­ban min­den­kép­pen a sza­ba­tos kö­rül­ha­tá­ro­lás, a li­mes meg­vo­ná­sa a cél (Hlavsa 1982). Daneš a mon­dat rend­szer­szin­tű le­írá­sa­ként hang­sú­lyoz­za a mon­dat­kép­let füg­get­len­sé­gét a szi­tu­á­ci­ó­tól (1970, 408). De az ok­ta­tás­ban a nyelv­nek és a va­ló­ság­nak az egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sá­ban a szi­tu­á­ció (amely kü­lön­bö­ző fo­kú el­vo­nat­koz­ta­tást je­lent­het) jel­le­gét te­kint­ve vál­lal­nunk kell az ant­ro­po­morf rá­ér­tést és be­le­ma­gya­rá­zást. A ku­ta­tók a mathesiusi nyelv­szem­lé­let ha­gyo­má­nyá­hoz iga­zod­va utal­nak ar­ra, hogy a nyel­vi szer­ke­ze­te­ket „a va­ló­ság tar­tal­mi struk­tú­rá­i­nak” hát­te­ré­vel kell ér­té­kel­nünk (Dokulil – Daneš 1958, 232 skk.; Daneš – Hlavsa – Koøenský 1973, 133), ami elől fő­leg a nyel­vek köz­ti ös­­sze­mé­rés­ben kö­rül­mé­nyes vol­na ki­tér­nünk (vö. Mühlner – Sommerfeldt 1981, 11–12).

2.2. A ki­fej­tet­tek kon­túr­ja­i­nak éle­sebb meg­vo­ná­sa vé­gett té­rünk rá a Daneš-féle kon­cep­ció is­mer­te­té­sé­re, dol­go­za­tunk tu­do­mány­tör­té­ne­ti és me­to­do­ló­gi­ai szán­dé­kolt­sá­gát mé­lyít­ve.
F. Daneš a 20. szá­zad hat­va­nas éve­i­től kezd­ve – s ké­sőbb má­sok­kal együtt – ki­dol­goz­ta a szin­ta­xis és a mon­dat tár­gya­lá­sá­nak azt a mód­sze­rét, amely a cseh aka­dé­mi­ai gram­ma­ti­ka (1987) adott fe­je­ze­tét ké­pe­zi, s ame­lyet ele­me­i­ben az ok­ta­tás­ban és a tan­könyv­írás­ban al­kal­maz­nak (a di­dak­ti­kai vo­nat­ko­zá­so­kat lásd Daneš – Koøenský – Hlavsa 1982; Hlavsa 1982–1983; Müllerová 1983–1984, 1985). Az ún. gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­le­tet be­mu­ta­tó dol­go­za­tát (1963) kö­ve­tő­en önál­ló és társ­szer­zők­kel írt ta­nul­má­nya­i­nak so­ro­za­tá­ban raj­zo­ló­dik ki egy­re rész­le­te­seb­ben az ige je­len­té­sé­re épü­lő mon­dat­vizs­gá­lat.
Sze­rin­te az ige je­len­té­sé­nek szin­tak­ti­ka­i­lag (a mon­dat szer­ve­zé­se szem­pont­já­ból) re­le­váns ös­­sze­te­vői von­za­ti sa­já­tos­sá­gai ál­tal ha­tá­roz­ha­tók meg. Mo­del­le­zé­sük­ben Daneš gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­le­tet (ezt mon­dat­min­tá­nak is ne­vez­tük, H. Mol­nár Ilo­ná­nál „mon­dat­for­ma”; 1973, 132), je­len­tés­ta­ni mon­dat­kép­le­tet és je­len­tés­ta­ni (sze­man­ti­kai) for­mu­lát kü­lön­böz­tet meg és vo­nat­koz­tat egy­más­ra. A gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let (GMK) az ige for­má­lis-gram­ma­ti­kai von­zat­tá­rá­nak s egy­ben az ige je­len­té­sé­ből kö­vet­ke­ző szin­tak­ti­kai szer­ke­zet­nek abszt­rakt ki­fe­je­zé­se:

Snom – VF – Sacc

(Anyánk meg­lá­to­gat­ta ba­rát­nő­jét)

Sacc
Snom – VF
Sdat

(Pé­ter köny­vet aján­dé­koz Má­ri­á­nak)

Ha az ige kö­rül ren­de­ző­dő szin­tak­ti­kai he­lye­ket mint a cse­lek­vő (ágens), az ob­jek­tum („tárgy”, pátiens), a cím­zett stb. je­len­tés­ta­ni funk­ci­ók­ban ad­juk meg, meg­kap­juk a mon­dat je­len­tés­ta­ni kép­le­tét (JMK). A két kép­let egy­más­ra vo­nat­koz­tat­va az ún. komp­lex mon­dat­kép­let (en­nek „szám­lá­ló­já­ba” ír­juk a gram­ma­ti­kai és „ne­ve­ző­jé­be” a je­len­tés­ta­ni mon­dat­min­tát, -képletet.1 Tel­jes­sé­gé­ben ha­tá­roz­za meg a mon­dat szer­ke­ze­tét és tí­pu­sát, fel­tün­tet­ve a gram­ma­ti­kai és a sze­man­ti­kai szint kö­zöt­ti meg­fe­le­lést, il­let­ve el­té­rést. A kö­vet­ke­ző mon­dat­ban az ige tár­gyas­sá­gát csak a je­len­tés­ta­ni szint, kép­let jel­zi (bő­veb­ben a to­váb­bi­ak­ban):

Subj – VF
————————
Ág – ak­ció – Pát

(Ez a ku­tya nem ha­rap)

Más szó­val: a gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let po­zí­ci­ó­i­ban – az ige von­zat­kö­ré­ben – mondatjelentéstani funk­ci­ók, sze­re­pek ren­de­ződ­nek, ame­lyek az ige ka­te­go­ri­á­lis je­len­té­sé­nek szin­tak­ti­kai ve­tü­le­tei, az­az azok­nak a je­len­tés­ta­ni ös­­sze­te­vők­nek, ame­lyek nyo­mán az igék – pél­dá­ul az ad, el­ad, köl­csö­nöz, aján­dé­koz stb. – egy­azon cso­port­ba so­rol­ha­tók. Ami a fel­so­rolt igék je­len­té­sét meg­kü­lön­böz­te­ti egy­más­tól, tud­ni­il­lik hogy a bir­tok­vál­tás jel­le­ge sze­rint tar­tós-e, té­rí­tés­sel tör­té­nő vagy anél­kül, már az egyes igék sa­ját, „idioszinkrázisos” je­len­té­se. Az aján­dé­koz el­vont je­len­té­se te­hát an­­nyi, hogy a bir­tok­lás tár­gya az ere­de­ti bir­to­kos­tól a vég­ső bir­to­kos tu­laj­do­ná­ba ke­rül, mi­köz­ben a cse­lek­vés­ben az el­ső bir­to­kos az esz­köz­lő (cse­lek­vő, ágens). A sze­man­ti­kai for­mu­la ezt a re­lá­ci­ós lo­gi­ka szim­bó­lu­ma­i­val fe­je­zi ki – x:1 (zPx) T (zPy) eset­leg (zPx) TÁ (zPy). A nagy­be­tűk je­lö­lik az ál­lan­dó­kat (P – possesivitás, bir­tok­lás; T – transitio, át­me­net; Á – ágens), a kis­be­tűk a vál­to­zó­kat (x – Pé­ter, y – Má­ria, z – könyv). A mon­dat­kép­let­ben meg nem je­le­nő zPx elő­fel­te­vés, hogy Pé­ter­nek „van köny­ve” (lásd Daneš 1968 56 skk.; 1968a; 1970; Daneš – Hlavsa – Koøenský 1973, 130–133).
A gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let a leg­ki­sebb és egyút­tal tel­jes mon­dat­szer­ke­zet le­jegy­zé­se. Eh­hez a mon­dat­ban-ki­je­len­tés­ben az ige je­len­té­sé­ből nem kö­vet­ke­ző, te­hát nem kö­te­le­ző (fa­kul­ta­tív) bő­vít­mé­nyek tör­lé­sé­vel jut­ha­tunk el (< Anyánk teg­nap meg­lá­to­gat­ta egyik ré­gi ba­rát­nő­jét). A kö­te­le­ző bő­vít­mény, a von­zat (a tár­gyon kí­vül el­ső­sor­ban az ere­det- és az ered­mény­ha­tá­ro­zó) egyik faj­tá­ja a mon­dat­ból (ki­vé­ve a szö­veg­ös­­sze­füg­gés­ből ki­ol­vas­ha­tó ak­tu­á­lis el­lip­szist) nem hi­á­nyoz­hat, mi­vel a mon­dat ez­ál­tal ér­tel­met­len­né vál­na (*A Du­na tor­koll. *Péter szár­ma­zik. *A ta­nu­ló vi­sel­ke­dik.), az­az kény­sze­rű (ob­li­gát) bő­vít­mény, szo­ros von­zat. Más kö­te­le­ző, ún. le­het­sé­ges (potencionális) bő­vít­mé­nyek vi­szont el­ma­rad­hat­nak anél­kül, hogy a mon­dat el­ve­szí­te­né gram­ma­ti­kai jólformáltságát (la­za von­za­tok; a kér­dés­hez lásd Ha­vas 1973). A tár­gyi bő­vít­mény ilyen jel­le­gű vi­sel­ke­dé­sét a ma­gyar­ban a ha­gyo­má­nyos nyelv­tan­nak „A tárgy ki­té­te­le és oda­ér­té­se” fe­je­ze­te tar­tal­maz­za. A Pé­ter ol­vas mon­dat­ból hi­á­nyoz­hat a le­het­sé­ges tárgy, ez je­len­té­se foly­tán ez eset­ben „ál­ta­lá­nos” (a je­len­sé­get lásd Daneš 1971, 132; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 62–63). Kü­lön­bö­ző tí­pu­sa­i­nak elem­zé­sé­vel fel­fed­het­jük a mon­dat for­má­já­nak és je­len­té­sé­nek kap­cso­la­tát. Fő tí­pu­sai (a) ké­pes­ség­nek-kész­ség­nek mint a mo­da­li­tás sa­já­tos faj­tá­já­nak a je­lö­lé­se – A fi­am már ol­vas (’tud ol­vas­ni’), Pé­ter ros­­szul lát. A tárgy köz­vet­len, gram­ma­ti­kai szin­ten eb­ben nem sze­re­pel­het; ha­son­ló a szok­vá­nyos, uzuális te­vé­keny­ség (b) – Anya ta­ka­rít. Anya főz és az al­kal­mas­ság (c) ki­fe­je­zé­se – Ez a kés jól vág. A sü­tő jól süt. A hi­ány­zó tárgy mi­nő­sí­ti a cse­lek­vőt (d) a Má­ria fest. Pé­ter ta­nít (ta­nár), Já­nos iszik (iszá­kos, ré­sze­ges) mon­da­tok­ban. Amint je­lez­tük, az ös­­sze­ve­tés fényt vet a nyelv­ta­ni és a je­len­tés­ta­ni szint egye­zé­sé­re vagy ép­pen aszim­met­ri­á­i­ra (lásd a komp­lex mon­dat­kép­let­nél, ezen­kí­vül: Panevová 1980, 35–41). He­lye­sen jegy­zi meg Daneš, hogy a ki­té­tel­nél-el­ha­gyás­nál a kö­te­le­ző­ség fo­ko­za­ta­i­val kell szá­mol­ni, sőt ugyan­az a mon­dat ön­ma­gá­ban több­fé­le­kép­pen osz­tá­lyoz­ha­tó-ér­tel­mez­he­tő, a Má­ria ol­vas je­lent­he­ti, hogy „már tud (bár­mit) ol­vas­ni”, „sze­ret ol­vas­ni” vagy „ép­pen ol­vas” (Daneš 1971, 137; Daneš – Hlavsa et al. i. m. 69).2
A kö­te­le­ző és ezen be­lül a kény­sze­rű (ob­li­gát) bő­vít­mény, szo­ros von­zat azo­no­sí­tá­sá­ra-ki­mu­ta­tá­sá­ra több­faj­ta pró­ba szol­gál. Ál­ta­lá­ban olyan bő­vít­mény, amely kü­lön­fé­le igék­hez egy­aránt kap­cso­ló­dik, nem le­het kö­te­le­ző. Az is­mér­vek kö­zül Daneš fel­hív­ja fi­gyel­mün­ket ar­ra, hogy a kény­sze­rű bő­vít­ményt nem emel­het­jük ki a mon­dat­ból, nem ik­tat­hat­juk ún. önál­ló mon­dat­rész­ként (A Du­na tor­koll. A Fe­ke­te-ten­ger­be.), míg a le­het­sé­ges­sel ezt el­vé­gez­het­jük: Anya ol­vas. Új­sá­got. (lásd Daneš – Hlavsa et al. i. m. 62; Ha­vas i. m. 173–178). Kü­lön­vá­lasz­tá­suk­ra Panevová a pár­be­széd­be ágya­zott kér­dés mód­sze­rét ajánl­ja. A kény­sze­rű von­zat­ra tör­té­nő rá­kér­de­zés­re ugyan­is nem le­het ta­ga­dó vá­laszt ad­nunk anél­kül, hogy a di­a­ló­gus ér­tel­met­len­né ne vál­na – A: Meg­jöt­tek a ven­dé­gek (ak­tu­á­lis el­lip­szis); B. Hová?; A: Nem tu­dom.
Amint ki­ve­he­tő, a di­a­ló­gus „mű­vi”; s nem­csak azért, mi­vel nor­mál­hely­zet­ben alig­ha for­dul­hat elő, hogy a meg­szó­la­ló ön­ma­gát ta­gad­ja, de a rá­kér­de­zés is csak ki­vé­te­le­sen je­len­het meg (ha a kér­de­ző a pon­to­sabb hely­meg­je­lö­lést igény­li). Fel­fe­dő ér­té­két azon­ban fő­kép­pen ak­kor tu­da­to­sít­juk, ha a kér­dést a nem kö­te­le­ző bő­vít­mény­re vo­nat­ko­zó Mikor?, Mi­ért? (mi okból?, mi vé­gett?) kér­dés­re cse­rél­jük, ame­lyet ta­gad­ni le­het. A di­a­ló­gus-teszt­tel, a „nem tu­dom” ki­zá­rá­sá­val vagy el­fo­ga­dá­sá­val el­vá­laszt­hat­juk egy­más­tól a kö­te­le­ző és a nem kö­te­le­ző bő­vít­mé­nye­ket, s ugyan­ak­kor a sze­man­ti­ka­i­lag kény­sze­rűt, de a fel­szí­ni szin­tak­ti­kai szer­ke­zet­ből el­hagy­ha­tót a mind­két szin­ten kény­sze­rű­től (Éva ta­lál­ko­zik. Bu­da­pest fek­szik; vö. Panevová 1980, 29 skk.).
A tárgy­kör pász­tá­zá­sa dol­go­za­tunk­ban nyil­ván­va­ló­an csak uta­lás­sze­rű, cé­lunk csu­pán a leg­alap­ve­tőbb té­te­lek és fo­gal­mak ös­­sze­fog­la­lá­sa és ki­te­kin­tés a szak­iro­da­lom­ra. De ta­lán elég­sé­ges an­nak az in­dok­lá­sá­hoz, mi­sze­rint a mon­dat szer­ke­ze­té­nek s a mon­dat­tí­pu­sok­nak az ige von­zat­ke­re­te (slovesný rámec, verbal frame) és kö­vet­ke­ző­leg az igék je­len­té­se sze­rin­ti osz­tá­lyo­zás az alap­ja (rész­le­te­seb­ben lásd Daneš 1971a 199 skk.; Daneš 1974; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 69 skk.).
Di­dak­ti­ka­i­lag ös­­sze­gez­ve a tár­gyal­ta­kat azt mond­hat­juk te­hát, hogy a va­len­cia­el­mé­let­re tá­masz­ko­dó ok­ta­tás­ban a gram­ma­ti­ka egye­te­me­sebb nyelv­el­mé­le­ti és szem­lé­le­ti meg­ala­po­zást nyújt. A töb­bé-ke­vés­bé csu­pán azo­no­sí­tó-osz­tá­lyo­zó ok­ta­tás he­lyett a je­len­tés­ből ki­in­du­ló a for­ma és a tar­ta­lom egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sát, egy rész­te­rü­let fel­tá­ró és mé­lyebb meg­ér­té­sét te­szi le­he­tő­vé, amely a nyelv­vel va­ló bá­nás­mód­nak, nyel­vi mű­ve­le­tek­nek ér­tel­me­ző-ope­ra­tív el­sa­já­tít­ta­tá­sát szol­gál­ja. A va­len­ci­á­nak mint az ige „vegy­ér­té­ke­i­nek” me­ta­fo­rá­ját foly­tat­va öt­lik fel ben­nünk a ré­gi vegy­tan­köny­vek utol­só lap­já­nak áb­rá­ja, a hid­ro­gén­atom be­mu­ta­tá­sa, míg ma az atom­szer­ke­zet a be­ve­ze­tő fe­je­ze­tet ké­pe­zi.
Ami­kor szintagmatikus szem­lé­let­mód­ról szól­tunk, ar­ról, hogy a szó­szer­ke­zet – s meghatározólag az igei alap­ta­gú (a va­len­cia­fo­ga­lom ki­ter­jesz­té­sét a töb­bi szó­faj­ra nem em­lí­tet­tük) – cél­sze­rű mikromodell az ok­ta­tás­ban, olyan meg­ol­dás­ra gon­dol­tunk, mint ami­lyen­nel Tom­pa Jó­zsef pro­fes­­szor egyik ré­geb­bi nyelv­könyv­ében ta­lál­koz­hat­tunk (Ma­gyar nyelv­is­me­ret. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1948). Aurélien Sauvageaut ugyan­csak „erős” szintagmatikájú ma­gyar nyelv­ta­ná­ban (L’esquisse de la langue hongroise. Pa­ris, C. Klincsieck, 1952) ki­vá­ló be­ve­ze­tés­nek mond­ja a ma­gyar nyelv­be (328).
3. Szö­veg, stí­lus, ös­­sze­ve­tés. A mon­dat­köz­pon­tú­ság egy­ben a szö­veg­re tá­jo­lást je­len­ti, a szö­veg­nyel­vé­sze­ti vizs­gá­ló­dás fi­gye­lem­be vé­te­lét. S itt nem­csak az egy­mon­da­tos szö­veg stá­tu­sá­ról van szó, ha­nem ar­ról, hogy a szö­ve­gi szin­tű je­len­sé­ge­ket min­den­kor a szö­veg mon­da­ta­i­ban ér­jük el. A mon­dat­min­ta vagy a mon­dat-ki­je­len­tés egyes tag­ja­i­nak el­ha­gyá­sa-fel­vé­te­le, az ak­tu­á­lis ta­go­lást je­lö­lő szó­rend­vál­to­zás, -változtatás, a ha­tá­ro­zott név­elő al­kal­ma­zá­sa s nem ke­vés­bé a transz­for­má­ci­ós mű­ve­le­tek mind ha­tá­ro­zott szö­veg­be ágya­zott­sá­got fel­té­te­lez­nek. A mon­dat­ból így el­in­dul­ha­tunk a szö­veg fe­lé, mi­köz­ben a for­dí­tott­ja is ér­vé­nyes: a szö­veg té­má­ja, jel­le­ge, mű­fa­ja meg­ha­tá­roz­za mon­da­tai szer­kesz­té­sé­nek prog­ram­ját. A szö­veg­nyel­vé­szet köz­pon­ti té­má­ja épp az utób­bit fog­lal­ja ma­gá­ban, a köz­lés­hely­ze­tek­ből le­ve­zet­he­tő, azok­hoz hoz­zá­ren­del­he­tő szö­veg­ti­po­ló­gia ki­ala­kí­tá­sa. De ugyan­ezt le­fed­het­jük a stí­lust a köz­lés­funk­ció dif­fe­ren­ci­á­lá­sa­ként de­fi­ni­á­ló funk­ci­o­ná­lis sti­lisz­ti­ka ka­te­gó­ri­á­i­val; mi­köz­ben az el­vont kom­mu­ni­ka­tív jel­lem­zők­nek meg kell ad­nunk konk­rét szö­veg­be­li nyel­vi re­a­li­zá­ci­ó­ját.
Is­mé­tel­jük: a nyelv lé­nye­gé­ből, jel­rend­szer vol­tá­ból és hasz­ná­la­tá­ból kö­vet­ke­zik, hogy a nyel­ven kí­vü­li­re vo­nat­ko­zik, an­nak le­ké­pe­zé­se. Ilyen ös­­sze­füg­gés­ben be­szé­lünk a va­ló­ság­nak az egyes nyel­vek sze­rin­ti sa­já­tos sti­li­zá­lá­sá­ról, amely mind a meg­ne­ve­zés­ben, mind a nyelv gram­ma­ti­kai szer­ke­ze­te­i­ben ki­fe­je­zést nyer. A nyelv­hasz­ná­lat­ban, a nyi­lat­ko­zat­ban-szö­veg­ben pe­dig ez­zel az el­sőd­le­ges nyel­vi sti­li­zá­lás­sal tár­sul a má­sod­la­gos sti­li­zá­lás, a tu­laj­don­kép­pe­ni stí­lus. E két szű­rő mű­kö­dé­se alap­ján ma­gya­ráz­za a stilisztikumot Enkvist (1964). Egyik mar­káns pél­dá­ját va­ri­ál­va (lásd uo. 41) szem­lél­tet­het­jük a csak nyel­vi és a hely­zet-hasz­ná­lat füg­gő­sé­gé­ben meg­va­ló­su­ló „szű­rést”. A Ké­rek egy csi­pet­nyi sót. Ké­rek egy csi­pet­nyi kony­ha­sót. Ké­rek egy csi­pet­nyi nát­ri­um-klo­ri­dot mon­da­tok nyel­vi­leg mind el­fo­gad­ha­tók. De ét­ke­zés­nél csak az el­sőt vá­laszt­hat­juk (a má­sik ket­tő leg­alább­is mo­do­ros vol­na), míg a ké­mi­ai la­bo­ra­tó­ri­um­ban, még ha ben­ne a csi­pet­nyit egy gramm­ra cse­rél­jük is, hasz­nál­ha­tat­lan, ér­tel­met­len ma­rad; a má­so­dik szű­rő, a szak­sze­rű és egy­ér­tel­mű meg­ne­ve­zés igé­nye ki­zár­ja (s a tri­vi­á­lis kony­ha­só­nak ugyan­csak meg­van a spe­ci­á­lis el­osz­lá­sa-hasz­ná­la­ta). A nyelv hasz­ná­la­tá­nak e ket­tős füg­gő­sé­gét ér­vé­nye­sít­ve biz­to­sít­hat­juk az ok­ta­tás ha­té­kony­sá­gát. A mon­dat- és szö­veg­köz­pon­tú­ság ál­tal meg le­het te­rem­te­ni a nyelv­tan és a fo­gal­ma­zás-szer­kesz­tés (stí­lus­tan, a szö­ve­gek be­fo­ga­dá­sa és kép­zé­se) kö­zöt­ti szer­ves kap­cso­la­tot. Martinkó And­rás ja­val­la­ta sze­rint: át­ve­zet­ni a nyelv­tant a sti­lisz­ti­ká­ba (1976, 172). Most nem boly­gat­juk a min­ta és a re­a­li­zá­lás vi­szo­nyát vagy a spitzeri szál­ló­igét – ni­hil est in grammatici, quod non fuerit in stylo –, ha­nem új­ból csak egy pél­dát ho­zunk fel. A szak­nyel­vi és a hi­va­ta­li stí­lus jel­lem­ző­je­ként tár­gyalt sze­mély­te­len­ség kö­ve­tel­mé­nye a cse­lek­vőt (ágenst) ki­ik­ta­tó mon­dat­szer­kesz­tés. Köz­vet­len ki­te­vői: a szen­ve­dő ige­alak, az ún. kö­zép­igék és más szen­ve­dő jel­le­gű ki­fe­je­zé­sek (gya­ko­ri az üres je­len­té­sű igé­vel kép­zett igei-név­szói szer­ke­zet). A funk­ció ek­kép­pen együ­vé hoz­za a nyel­vi esz­kö­zök meg­fe­le­lő tá­rát (eb­ben benn­fog­lal­ta­tik, a csí­ra­le­mez be­tü­rem­lik, a táp­lá­lék fel­szí­vó­dik, a cső be­du­gult, a fel­té­te­lek ad­va van­nak, a fel­té­te­lek adot­tak, el­ső­se­gély­nyúj­tás­ban ré­sze­sül, ki­fe­je­zés­re jut), mi­ál­tal a nyel­vi for­má­nak és tel­je­sít­mé­nyé­nek a je­len­tő­sé­ge és al­kal­ma­zá­sa kön­­nyen rög­zül. Az alak­ta­ni, szó­faj­ta­ni, a szó­kép­zé­si ka­te­gó­ri­ák, akár a ha­tá­ro­zott­ság, a bir­tok­lás ka­te­gó­ri­á­ja, a je­lölt­ség-je­lö­let­len­ség, a mon­dat­szer­kesz­tés és a szö­veg stí­lu­sa köz­ti ös­­sze­füg­gé­sek fel­fe­dé­sé­hez-be­gya­kor­lá­sá­hoz a vá­zolt súly­pon­to­zás kel­lő ala­pot és in­teg­rált­sá­got te­remt.
Lát­szó­lag megint csak a nyelv­tu­do­mány szem­szö­gé­ből kö­ze­lít­jük meg a kér­dést, ami­kor han­goz­tat­juk, hogy az anya­nyel­vi ok­ta­tás­ban – s fő­kép­pen bi­zo­nyos pe­da­gó­gi­ai hely­ze­tek­ben (mint ami­lyen a nem­ze­ti­sé­gi nyelv­ok­ta­tás) – ha­tá­sos té­nye­ző­ként hasz­no­sít­ha­tó a nyelv­kö­zi ha­son­lí­tás, az ös­­sze­ve­tő nyelv­vizs­gá­lat. A von­zat­szer­ke­ze­tek eb­ben is az egyik le­he­tő­sé­get kí­nál­ják. A szó­szer­ke­zet­ben és mon­dat­ban mint nyel­vi egy­ség­ben kö­vet­he­tő a leg­kéz­zel­fog­ha­tób­ban a nyel­vek funk­ci­o­ná­lis egyen­ér­té­kű­sé­ge, és tu­da­to­so­dik kü­lön­ne­mű­sé­gük­nek jel­le­ge, ti­po­ló­gi­á­juk; mi­köz­ben fenn­áll, hogy a kü­lön­ne­mű­ség el­le­né­re a szin­tak­ti­kai szint ál­ta­lá­ban együ­vé tar­tó, s al­kal­mas ke­re­tet je­lent az el­té­ré­se­ket leg­in­kább fel­mu­ta­tó alak­ta­ni sa­ját­sá­gok konfrontatív-kontrasztív tár­gya­lá­sá­hoz. A nyelv­kö­zi ös­­sze­ve­tés­ben to­váb­bá ki­fe­je­zet­ten tük­rö­ző­dik az, ahogy az egyes nyel­vek az is­me­re­ti-lo­gi­kai ka­te­gó­ri­á­kat mint kö­zös bá­zist rend­sze­rük­kel össz­hang­ban for­ma­li­zál­ják-sti­li­zál­ják. S épp az abszt­rakt ér­te­lem­ben fel­fo­gott „tar­tal­mi­nak” az azo­nos vol­ta te­szi le­he­tő­vé a nyelv­kö­zi meg­fe­lel­te­tést, amit töb­bek közt a nyel­vi univerzálék el­mé­le­te és a for­dít­ha­tó­ság té­nye bi­zo­nyít.
A nyel­vek érint­ke­zé­se és egy­más­ra ha­tá­sa ter­mé­sze­tes és köz­is­mert je­len­ség, amely a két- vagy több­nyel­vű kör­nye­zet­ben élő sze­mély­nél át­vé­telt vált­hat ki. Az ösz­­sze­ve­tő elem­zés azon­ban a ne­ga­tív elő­je­lű in­ter­fe­ren­cia ki­vé­dé­sé­ben nem­csak a ta­nár esz­kö­ze, ha­nem a ta­nu­ló, a két nyel­vet hasz­ná­ló sze­mély tu­da­tos és sza­ba­tos nyelv­hasz­ná­la­tá­nak ak­tív té­nye­ző­je le­het. Pél­dá­ul ha rá­mu­ta­tunk ar­ra, hogy a ma­gyar­ban az „is­ko­lá­ban – is­ko­lán” egy­fé­le szem­be­ál­lí­tást je­lent (kö­zép­is­ko­lá­ban, de fő­is­ko­lán), míg a szlo­vák­ban ilyen meg­kü­lön­böz­te­tés hi­ány­zik, il­let­ve csak egy „szupresszívuszi” von­zat lé­te­zik (uèí na strednej škole, na vysokej škole), ez­zel a ne­ga­tív, s amint ész­lel­jük, elég­gé gya­ko­ri át­vé­tel ki­küsz­öböl­he­tő. Vagy a leg­egy­sze­rűbb, he­lyes­írá­si-gra­fi­kai op­po­zí­ci­ót idéz­ve: a sor­szám­ne­vek je­lö­lé­sé­ben a ma­gyar­ban az „1–4. vers­szak”-nak a szlo­vák­ban „1.–4.” fe­lel meg, s a sza­bály a kont­raszt ré­vén job­ban vé­ső­dik be.
A stí­lus szint­jén, akár­csak mon­dat­szin­ten, kü­lö­nös­kép­pen nagy­mér­vű az ana­ló­gia, át­fe­dő­dés és azo­nos­ság. A funk­ci­o­ná­lis stí­lu­sok, az egyes szö­veg­tí­pu­sok és mű­faj­ok jel­lem­zői az adott nyelv­től töb­bé-ke­vés­bé füg­get­le­nül ér­vé­nyes sti­lisz­ti­kai univerzálék. A szak­nyel­vi stí­lus­ban a je­len­tés és a mon­dat­szer­kesz­tés el­vont­sá­gát biz­to­sí­tó egyik mó­do­za­tá­val, a je­len­tés­ta­ni­lag üres, ko­pu­la­sze­rű ige­alak, igei ös­­sze­te­vő hasz­ná­la­tá­val a ma­gyar­ban, a szlo­vák­ban és más nyel­vek­ben egy­for­mán ta­lál­koz­ha­tunk. Így a ma­gyar hat, kelt, függ, ké­pez, alap­szik, te­vő­dik ös­­sze igé­nek (a tu­laj­don­kép­pe­ni je­len­tést ez eset­ben az igé­vel egy­sé­get al­ko­tó, bi­zo­nyos fo­kig fra­ze­o­ló­gi­ai kö­tött­sé­gű név­szói egészítvény hor­doz­za; verbonominális szer­ke­ze­tek) a szlo­vák pôsobí, budí-vzbudzuje, závisí, tvorí, zakladá sa, skladá sa a meg­fe­le­lő­je. Ves­sük ös­­sze: kelt va­la­mit – vzbudzuje nieèo; alap­szik va­la­min – zakladá sa na nieèom; ké­pez va­la­mit – tvorí nieèo; hat va­la­mi­re – pôsobí na nieèo; függ va­la­mi­től – závisí od nieèoho; te­vő­dik ös­­sze va­la­mi­ből – skladá sa z nieèoho! Ter­mé­sze­te­sen a nyelv­ti­po­ló­gi­ai adott­sá­gok­ból ki­fo­lyó­lag az „erős kont­raszt” sem hi­á­nyoz­hat, a ma­gyar­ban a nominalizálás leg­sar­kí­tot­tabb for­má­ját kép­vi­se­lő fő­né­vi szó­ös­­sze­té­telt a szlo­vák csak pe­ri­fe­ri­ku­san al­kal­maz­za; szó­kép­zé­si, ter­mi­nus­kép­zé­si és ne­ve­zék­ta­ni min­tá­i­ban fő­leg ide­gen sza­vak­nál. A szak­nyel­vi stí­lust, nyelv­hasz­ná­la­tot eset­leg túl­sá­go­san mű­vi­nek tart­hat­juk ah­hoz, hogy az anya­nyelv tu­laj­don­sá­ga­i­nak meg­is­me­ré­sé­re, meg­is­mer­te­té­sé­re igény­be ve­gyük. Az anya­nyelv­nek va­ló­já­ban „interlingvális” sáv­ját ké­pe­zi. A nyelv­tu­do­mány­nak, a nyelv­mű­ve­lés­nek mind gya­kor­la­ti, mind bi­zo­nyos el­mé­le­ti meg­gon­do­lás­ból azon­ban egy­re in­kább ma­gá­ra von­ja a fi­gyel­mét. Az ide­gen­nyelv-ok­ta­tás­ban már szin­te önál­ló disz­cip­lí­na. S a nyelv dif­fe­ren­ci­á­ló­dá­sá­ban és fej­lő­dé­sé­ben be­töl­tött sze­re­pét te­kint­ve, az iro­dal­mi szin­tű nyelv­hasz­ná­lat és a be­szélt nyelv je­len­sé­ge­i­nek-stá­tu­sá­nak meg­mé­ret­te­té­sé­ben nem nél­kü­löz­het­jük.
Újab­ban en­nélfog­va az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­ban is elő­tér­be ke­rült. És sa­já­tos a po­zí­ci­ó­ja a nem­ze­ti­sé­gi anya­nyel­vi ok­ta­tás­ban a má­sik nyelv el­sa­já­tí­tá­sá­hoz mér­ve, mi­vel épp eb­ben a köz­lés­tar­to­mány­ban a leg­fon­to­sabb és a leg­kön­­nyeb­ben ér­he­tő el a re­á­lis két­nyel­vű­ség.
A dol­go­za­tunk­ban tár­gyal­ta­kat fő­leg a kö­zép­is­ko­lai anya­nyel­vi ok­ta­tás­ra vo­nat­koz­tat­hat­juk, de a fel­so­rol­tak egye­te­mes ér­vé­nyű­ek. Di­dak­ti­kai vo­nat­ko­zás­ban – is­mé­tel­jük – a ta­nu­lók nyelv­szem­lé­le­tét, be­le­ért­ve az ér­té­ke­lő-mo­ti­vá­ló moz­za­na­to­kat a leg­köz­vet­le­neb­bül és a leg­ter­mé­sze­te­seb­ben az anya­nyelv sa­já­tos­sá­ga­i­nak és tel­jes­ség­jel­le­gé­nek alap­ján ala­kít­hat­juk ki. Az anya­nyelv ál­tal és vi­szo­nyí­tá­sá­ban más nyel­vek­hez, sőt a matematikai-algebraikus nyelv­fo­ga­lom­hoz fog­juk fel a nyel­vet mint egye­te­me­sen hu­mán jel­le­gűt, mint egyi­két a sze­mi­o­ti­kai rend­sze­rek­nek s egy­ben alap­ját is va­la­men­­nyi­nek. Lát­szó­la­gos pa­ra­do­xon, hogy az anya­nyelv „ki­tel­je­sü­lé­sé­be” a má­sik nyelv is be­le­tar­to­zik. S mind e vé­gett a szak­di­dak­ti­ká­nak fel kell zár­kóz­nia a nyelv­tu­do­mány újabb és tu­do­mány­kö­zi sza­ka­szá­hoz.

Iro­da­lom

(A hi­vat­ko­zá­sok a mo­nog­ra­fi­kus mű­ve­ken kí­vül ki­ter­jed­nek a ki­sebb, fo­lyó­irat­ok­ban kö­zöl­tek­re. A foly­ta­tó­dó vizs­gá­la­tok ered­mé­nye­i­ről szá­mol be egy gyűj­te­mé­nyes kö­tet: Issues of Valency and Meaning: Studies in Honour of Jarmila Panevová. Red. Eva Hajièková. Praha, Karolinum, Charles University Press, 1998.)

Ágel, V.: Valenztheory. Tübingen, Gunter Narr Verlag, 2000.
Bondzio, W.: Valenz, Bedeutung und Satzmodelle. In: G. Helbig (Hrsg.): Beiträge zur Valenztheory. Halle (Saale), Niemeyer, 1971, 85–104. p.
Bondzio, W.: Abriss der semantischen Valenztheory als Grundlage der Syntax. I–III. Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung, 29. évf. (1976), 354–363. p.; 30. évf. (1977) 261–274. p.; 31. évf. (1978) 2–33. p.
Bondzio, W.: Sprachlerntheoretische Überlegungen und Ergebnisse im Umkreis eines Valenzorientierten syntaktischen Modells. In: Potsdamer Forschungen, Reihe A, Heft 27, Pots­dam, 1977, 139–154. p.
Bondzio, W.: Tyeorija valentnosztyi i obucsenyije jazika. Inosztrannije jaziki v skole. Moszk­va, 1977a, 4. sz. 14–25. p.
Bräuer, R.: Die Valenztheorie. Ihre Geschichte, ihr aktueller Stand und ihre Möglichkeiten. WZ der Humboldt-Universität zu Ber­lin. Gesellschafts- und sprachwiss. Reihe, XIII. évf. (1974) 3–4. sz. 267–280. p.
Bühler, K.: Sprachtheorie. Je­na, 1934.
Daneš, F.: Syntaktický model a syntaktický vzorec. In: B. Havránek (red.): Èeskoslovenské pøednášky pro V. mezinárodní sjezd slavistù v Sofii. Praha, Academia, 1963, 115–124. p.
Daneš, F.: Some Thougts on the Semantic Structure of the Sentence. Lingua, 21. évf. (1968) 55–69. p.
Daneš, F.: Semantic Considerations in Syntax. In: A. Gaur (red.): Actes du Xe Congres International des Linguistes. Bucuarest, 1967. Bucarest, 1970, II., 407–413. p.
Daneš, F.: Vìtné èleny obligatorní, potenciální a fakultativní. In: M. Komárek (red.): Miscellanea linguistica Universitatis Palackianea Olomucensis. Facultas Philosophica. Philologica Suplementum. Ostrava, Pro­fil, 1971, 131–138. p.
Daneš, F.: Pokus o strukturní analýzu slovesných významu. Slovo a slovesnost, 32. évf. (1971a), 193–207. p.
Daneš, F.: Sémantická struktúra slovesa a struk­tú­ra vìty. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, roè. 23–24, 1971–1972, Bratislava, SPN, 1974, 17–25. p.
Daneš, F.: Satzglieder und Satzmuster. In: G. Helbig (Hrsg.): Beiträge zu Problemen der Satzglieder. Leipzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1978, 7–28. p.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. – Koøenský, J.: Postavení slovesa v struktuøe èeské vìty. In: B. Havránek et al. (red.): Èeskoslovenské pøednášky pro VII. mezinárodní sjezd slavistù ve Varšavì. Lingvistika. Praha, Academia, 1973, 129–139. p.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. – Koøenský, J. et al.: Práce o semantické struktuøe vìty. Praha, Academia, 1973.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. et al.: Vìtné vzorce v èeštinì. Praha, Academia, 1981.
Daneš, F. – Koøenský, J. – Hlavsa, Z.: Nové tendence v oblasti syntaktického bádání a jazykové vyuèování. In: J. Oravec (red.): Syntax a jej vyuèovanie. Nitra, SPN, 1982, 27–41. p.
Dokulil, M. – Daneš, F.: K tzv. významové a mluvnické stavbì vìty. In: B. Havránek et al. (red.): O vìdeckém poznání soudobých jazykù. Praha, Academia, 1958, 231–246. p.
Enkvist, N. E.: On defining style. In: Enkvist, N. E. – Spencer, J. – Gregory, M.: Linguistics and Style. Lon­don, Ox­ford University Press, 1964, 3–56. p.
Fülei-Szántó E.: A szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti nyelv­tan. Mo­dern nyelv­ok­ta­tás, 1964, 5–6. sz. 146–149. p.
Fülei-Szántó, (E. Kovacsicsová, J.): Vyuèovanie nemèiny na základe vzorových viet a operácií so štruktúrnymi modelmi. Cizí jazyky v škole, VII. évf. (1964/1965) 9. sz. 394–401. p.; 10. sz. 445–449. p.
Fülei-Szántó E.: A szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti gram­ma­ti­ka. In: Telegdi Zs.–Dezső L. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IX. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1973, 87–121. p.
Fülei-Szántó E.: Gon­do­la­tok anya­nyelv­ok­ta­tá­sunk kor­sze­rű­sí­té­sé­ről. In: Szé­pe Gy. (szerk.): Az anya­nyel­vi ok­ta­tás kor­sze­rű­sí­té­sé­ért. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1976, 97–140. p.
Halliday, M. A. K. – McIntosh, A. – Strevens, P.: The Linguistic Sciences and Language Teaching. Lon­don, Longman, 1964, 1965.2
Happ, H.: Théorie de la valence et enseignement du français. Le française moderne, 46. évf. (1978) 97–134. p.
Ha­vas F.: A ma­gyar igei bő­vít­mé­nyek rend­sze­ré­ről. Ma­gyar Nyelv, LXIX. évf. (1973) 172–182. p.
Helbig, G.: Valenz, Semantik und Satzmodelle. Deutsch als Fremdsprache, 13. évf. (1976) 2. sz. 99–108. p.
Helbig, G.: Valenz – Satzglieder – semantische Kasus – Satzmodelle. Lepzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1982.
Helbig, G.: Entwicklung der Sprachwissenschaft seit 1970. Leipzig, VEB Bibliographisches Institut, 1986.
Hjelmslev, L.: Prolegomena to a Theory of Language. University of Wisconsin Press, 1961.
Hlavsa, Z.: The means of verbs, semantic sentence patterns and the structure of situation. In: Probleme der Satzsemantik II (Linguistische Studien A 92), Ber­lin, 1982, 22–36. p.
Hlavsa, Z.: Nový pohled na skladbu a vyuèování èeskému jazyku. Èeský jazyk a li­te­ra­tú­ra, 33. évf. (1982/1983) 3. sz. 120–129. p.
Kacnelszon, Sz. D.: O grammatyicseszkoj katyegoriji. Veszt­nyik Lenyingradszkovo Unyiverszityeta. Szerija isztoriji, jazika i lityeraturi. Leningrad, 1948 2. sz. 1–32. p.
Martinkó A.: Az anya­nyel­vi ne­ve­lés kor­sze­rű­sí­té­se az iro­da­lom fe­lől néz­ve. In: Szé­pe Gy. (szerk.): Az anya­nyel­vi ok­ta­tás kor­sze­rű­sí­té­sé­ért. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1976, 169–176. p.
H. Mol­nár I.: A von­zat és je­len­tés kér­dé­sé­hez. In: Telegdi Zs. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IV. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1966, 157–165. p.
H. Mol­nár I.: Az igei cso­port, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a von­za­tok­ra. In: Kár­oly S.–Telegdi Zs. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok VI. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1969, 229–270. p.
H. Mol­nár I.: Az ún. mély­szer­ke­zet ka­te­gó­ri­á­já­nak kér­dé­sé­hez, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az igé­re. Nyelv­tu­do­má­nyi Köz­le­mé­nyek, LXXIV. évf. (1972) 1. sz. 91–120. p.
H. Mol­nár I.: A von­zat prob­lé­mái és a nyelv köz­lé­si funk­ci­ó­ja. In: Telegdi Zs.–Dezső L. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IX. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1973, 123–145. p.
Mühlner, W. – Sommerfeldt, K. E.: Zu den Beziehungen zwischen Semantik, Valenz und Sprachkonfrontation. In: Mühlner, W. – Sommerfeldt, K. E. (Hrsg.): Semantik, Valenz und Sprachkonfrontation des Russischen mit dem Deutschen. Lepzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1981, 9–14. p.
Müllerová, E.: Vìtný rozbor a nové pojetí syntaxe. Èeský jazyk a li­te­ra­tú­ra, 34. évf. (1983/1984) 1. sz. 29–38. p.
Müllerová, E.: K novému pojetí syntaxe. In: Sborník Pedagogické fakulty University Karlovy, Filologické studie XIII. Praha, 1985, 77–93. p.
Panevová, J.: Formy a funkce ve stavbì èeské vìty. Praha, Academia, 1980.
Pauliny, E.: Štruktúra slovenského jazyka. Bratislava, SAVU, 1943, 1948.2
Porzig, W.: Wesenhafte Bedeutungsbeziehungen. In: Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Litaratur Bd. 58. H. n. 1934, 70–97. p.
Porzig, W.: Das wunder der Sprache. Bern u. Mün­chen, A. Francke, 1957.
Sgall, P. – Hajièová, E. – Panevová, J.: The Meaning of the Sentence in Its Semantic and Pragmatic Aspects. Praha, Academia, 1986.
Sgall, P. et al.: Úvod do syntaxe a sémantiky. Praha, Academia, 1986a.
Skalièka, V.: The Need for a Linguistic of la parole. In: Recueil lingvistique de Bratislava I. H. n., 1948, 21–28. p.
Tesnie`re, L.: Comment construire une syntaxe. In: Bul­le­tin de la Faculté des Lettres de Strasbourg, 1934, 217–229. p.
Tesnie`re, L.: Éléments de syntaxe structurale. Pa­ris, C. Klincksiec, 1959, 1976.2