Karel Èapek és Karinthy Frigyes fiktív filozófiai és művészi síkon folytatott dialógusa – noha személyesen nem ismerték egymást – rendkívül feltűnő tematikai és műfaji egyezésben nyilvánult meg. Közös tulajdonságuk volt a műszaki fejlődés, a tudomány, az értelmiség küldetése iránt tanúsított élénk érdeklődés is. Mindennek mértékét azonban elsősorban az egyszerű ember és annak világa jelentette számukra. A harmincas években, az egyre nagyobb feszültség légkörében mindketten érdeklődéssel fordultak az emberi lét további fejlődésének, e fejlődés útjának problémaköre felé. Azok közé az írók közé tartoztak, akik a döntő pillanatokban világosan, félreérthetetlenül fejtették ki a háborúra vonatkozó nézeteiket műveikben.
Karinthy 1916-ban megírta a Legenda az ezerarcú lélekrőlt, Karel Èapek a második világháború előestéjén, 1937-ben a Fehér kórt, amely nemcsak saját művészetében vált jelentős határkővé, hanem az egész kortárs cseh drámairodalomban is.
A kritika kiemelte a drámaíró Èapek „támadó kedvét és vadságát”, melyet a nemzetközi fasizmus térhódítása provokált ki, s hogy világosan kifejezi, „a drámai világkonfliktus melyik oldalán van a kis nemzet teljes joga és egész élete”.1 A darabot 1937. január 29-én mutatták be a prágai Stavovské (Rendi-Nostitz) Színházban, s ugyanaznap került sor a brünni bemutatóra is. A bemutató előadásnak mindkét helyen hatalmas sikere volt, szögezi le a Boje o Karla Èapka [Harcok Karel Èapekért] című művében Viktor Kudìlka.2
A Fehér kór azonban nemcsak elismerést aratott, hanem erős ellenszenvet is kiváltott. Nemcsak Max Brod hallatta szavát a Prager Tagblattéban, megszólalt a henleinisták sajtószerve, a Die Zeit is, melynek kritikája túlságosan is összecsengett a cseh fasizáló Jiøí Støíbrnýéval: kifogásaik elsősorban eszmei-politikai kifogások voltak. Megszólaltak azonban a marxista kritikusok is, akik „relativizmusa” és „pragmatizmusa” miatt korábban már nemegyszer bírálták Èapekot. Julius Fuèík és Ladislav Štoll ezúttal, szembeszállva a fasizáló hangulatokkal, az író védelmére keltek. Rájöttek, hogy Èapek békés együttműködési kísérletének, a „senkinek sincs teljesen igaza, s mindenki birtokol egy részt az igazságból” nézet szellemében folytatott kísérletének egyszer s mindenkorra befellegzett. Ez a becsületes kísérlet fiaskóval végződött, s arra a felismerésre vezetett, hogy az emberiséget még Jézus Krisztus áldozathozatala sem egyesítette, nem tette az embereket egyenlőkké, testvérekké.
És Èapek választott: a művészet győzedelmeskedett benne a filozófus felett. Nem volt könnyű győzelem. A harcban magának kellett meghátrálnia, föladnia békeszeretetét, hamleti ingadozását.
A két író, Èapek és Karinthy egyazon irányban fejlődtek – mind eszmeileg, mind művészileg: idealisztikus, mélységesen humanista filozófiájuk eljegyezte magát az újkori racionalizmussal, amely arra késztette őket, hogy a műszaki haladás hozadékát az egyén szempontjából értékeljék.
1936-ban a Népszövetség Állandó Tudományos és Művészeti Bizottságának budapesti ülésén Èapek a „megismerés és hatalom szelleméről” beszélt. Hangsúlyozta, hogy a technika uralni képes az anyagot és a természeti erőket; a humán tudományok „nem a világ uralására, hanem megértésére tanítanak bennünket. S még valami másra, egymás megértésére is megtanítanak.”3 Az emberéleten Karinthy is elgondolkozott, s nemegyszer megállapította, micsoda ellentmondás van az érzelmi és az értelmi, az értelmi és az ösztönös között. Utópisztikus-fantasztikus regényeiben, az Utazás Faremidóba és a Kapillária címűekben arra a következtetésre jutott, hogy az emberi nemet a maga kettőssége veszélyezteti; az intellektus és az ösztönök ugyanis egymással ellentétes célt követnek: „az egyik az életet keresi, a másik a halált.”4
Éppen ezért az sem lephet meg bennünket, hogy szerzőink analóg módon tekintettek az embernek, az egyénnek a modern társadalomban elfoglalt helyére, helyzetére. Èapek minden egyes emberben fel akarta ébreszteni a felelősségérzetet, a lelkiismeretet: „A mi… szövetségi, szociális és erősítő szó… Az én praktikus, kötelező érvényű és tevékeny, sokkal szerényebb a minél, nyugtalanító és súlyos, az én egyszersmind a lelkiismeret szava és a tett szava”5 – írja a Kritika slov [A szavak kritikája] című írásában.
Karinthy hasonlóképpen vélekedik erről a kérdésről: s nemcsak az Én és énke című szellemes töprengésében, hanem a Szerénytelen magánvélemény, avagy az Európai Egyesült Államok című cikkében is. „Az egész világon egyetlen példány van belőle. (Ezért szokták szembeállítani az egész világgal.) Ezzel a szóval, hogy »én«, a világ minden volt és létező élőlényei közül egyetlenegyet lehet csak megjelölni. A többi mind te meg ő… Az angol nyelv, mely még Isten nevét is kisbetűvel írja, ezt az egyetlen főnevet (a »névmás« szó nem illik rá, mihelyt »név«, akkor már »más«) hatalmas, magában álló nagy I-vel jelöli, mintha azt akarná mondani, hogy ez csak kezdő betűje a titoknak – vajon mit jelent?”6
A szerénység példaképeként Karinthy Newtont említi. „Newton nyilván egyike volt a világ legszerényebb embereinek, de szerény véleménye, mely szerint a gyorsulás fordított arányban áll a távolság négyzetével, azóta a legszerénytelenebb véleménynek bizonyult, miután kiszorított és elhallgatott minden ellenkező véleményt. Pedig hát egyedül eszelte ki a dolgot – kieszelte volna akkor is, éppen olyan jól, ha egyedül van a világon, sőt talán… sőt, talán még jobban. – Telma Titusz egyik fontos tétele legalább azt állítja, hogy az emberi ítéletek az ítéletekből alakult vélemények, a véleményekből alakult igazságból alakult törvények igazság- és érvényességértéke fordított arányban áll azok számával, akik hozzák. A leglazább, legrövidebb életű törvényeket tömegek alkotják, forradalmak idején…”7
Karinthy szerint ez Telma Titusz egyik legfontosabb tézise. De ki is volt valójában Telma Titusz? A Legenda az ezerarcú lélekről című Karinthy-novella hőse. Ez a fiatal tudós – 1943. június 24-én délután fél háromkor – egy kísérlet folyamán elpusztította testét, de lelke halhatatlan maradt. Célja a háború megakadályozása volt. Mivel Titusz pedáns ember volt, búcsúlevelet is hagyott hátra: „Ezt a holttestet a vasszéken Telma Titusznak hívták, az élettan doktora volt, és a hágai egyetem magántanára. Régi zsidó családból származott, erős, egészséges test volt, harminchárom évig használtam, jól tartott, keveset kellett reparálni, meg voltam vele elégedve. Most már aligha öltöm magamra: a becsületes megtalálónak adom, tegye el emlékül…”8 Számos testet öltés után Titusz – Lincoln, meggyilkolt amerikai elnök képében – a Fehér Házba ment, s az elnökkel való beszélgetése folytán „kiderült, hogy a világ rosszul ismerte önmagát, mikor nem tudta testét elképzelni e függelék nélkül, s kiderült, hogy az embernek nincs szüksége kardra, amit úgy tekintett már, mint harmadik kezét…”9
Közben békekonferenciákat hívtak össze, a diplomaták – minden nagyobb nehézség nélkül – tárgyaltak, s különféle dokumentumokat írtak alá, „néhány hatalmas embernek buknia kellett, néhány rendszernek végleg megszűnnie […] nem történhetett dörgő és zengő falak recsegése és hatalmas porfelhő nélkül…”10
Látjuk tehát, hogy Karinthy nem volt apolitikus; mint alkotó ember a diktatúra, a gondolatszabadság megsértése ellen harcolt, amit kétszeresen is károsnak tartott, mert nemcsak hogy az ember ki sem mondhatja gondolatait, hanem meg sem formálhatja azokat: az öncenzúra ferdít, az egészséges gondolkodást teljesen tönkreteszi. Erről így ír: „A háború lényege a rabszolgaság, nem az ölés, ellentéte nem a béke, hanem az egyén szabadságvágya, hogy önmaga választhassa meg ellenségét és testvérét, ki-ki a maga körein belül, fellázadva a természetellenes kényszer ellen, mely arra szorít, hogy ne a magam ellenségét öljem meg, hanem a másét…”11
A Fehér kórban, amely egyszersmind a jó és a rossz harcának modern mítosza, Èapek egyetlen emberre, egy orvosra bízta a harcot. Alexander Matuška szerint a darab nem kollektív darab, hanem „két individuum, Galén és Tábornagy párharca” – a tömeg csak azért jelenik meg a végén, hogy Galént eltiporja. Mivel Tábornagyot, a hatalom és az erőszak képviselőjét legyőzi a fehér kór, Èapek számára csupán egyetlen lehetőség marad: a két fiatal, „akik a jövőbe vetett reményt, az új nemzedékbe vetett reményt jelentik számomra: a fegyvergyáros fia és a diktátor lánya, mindketten tiszták, emberként tisztességesek és értelmesek… akiket nem érintett apáik fanatizmusa”,12 mondja a szerző a kommentárban. Visszatérés ez az ifjúság misztikájához, a tisztaság és az áldozatkészség mítoszához. A mítosznak is megvan azonban a maga dinamikája – egyes elemei transzformálódnak, a régi mítoszok alapján önállósulnak. Így van ez a Fehér kórban is.
Galén dr. halála sok mindent jelképezett: a személyiségnek a fanatizált tömegtől elszenvedett verségét, az idealista orvosnak a materiális túlsúly és a brutalitás diktátumától elszenvedett vereségét, a tudományos munkával, az orvosi etikával való visszaélését, egy pótolhatatlan egyéniség életművének pusztulását.
Thomas Mann a következőket írta Karel Èapeknak: „Csak csodálni tudom azt a mesteri bátorságot, amellyel magáévá teszi a színházat, s ahogyan kihasználja a színház eszközeit a szellemi és az ideális realizálásához és kialakításához. A darab fantasztikuma és szimbolikája… itt a legnagyobb életességgel és plasztikusággal van egyesítve.”13
Különös, hogy Èapek a Fehér kórban egyértelműen vezette Galén sorsát a tragikus végkifejletig – mintha saját sorsát látta volna előre. Hiszen éppen ő volt az, aki nem ismerte el a drámák tragikus végkifejletét. A Smrt [Halál] című cikkében a következőket írta: „Nem magát a halált kifogásolom itt, hanem a vele való visszaélést… Megdöbbentő, milyen könnyen és készségesen halnak meg az emberek az irodalomban… Meghalnak egy tollvonással, a megoldás, az effektív befejezés kedvéért… Tagadom, hogy a szerzőnek féktelen joga van az emberi halálra… Élni is gradáció, cselekmény, dráma, a válságok és sorsok többsége nemcsak élettel kezdődik, hanem élettel is fejeződik be, s mi több, élettel oldódik meg. Végső soron, a hitelesség jegye az irodalomban nem a halál, hanem az élet.”14
Nézzük meg, milyen égető létfontosságú kérdéseket vetett fel a Fehér kór: Tábornagy és Galán dr. alakjában mindenekelőtt két rendszert, két ideológiát, két emberi magatartásformát konfrontál. Ám nemcsak a politikus etikáját tette szokatlan módon kétségessé, hanem Sigelius udvari tanácsos túlzottan lojális alakjában az orvosi etikát is.
Nem csoda hát, hogy mindjárt a bemutató előadás után az orvostudomány jelentős képviselői is hozzászóltak a vitához: azt hiszem, elég, ha név szerint most csak a Károly Egyetem és a Komenský Egyetem professzorait, Pelnáø és Frankenberger professzort említem. Mindketten érintve, sőt Sigelius alakja miatt sértve érezték magukat, a vezető orvosok etikájának kérdésére azonban különböző nézőpontokból tekintettek. Pelnáø professzor Sigelius alakjában mindazoknak a negatív jelenségeknek a megszemélyesítését látta, amelyek kritikus álláspontra késztettek az egyetemekkel, illetve az egyetemi tudománnyal szemben. Frankenberger professzor viszont a béke „terroristájánál”, Galén doktornál szimpatikusabbnak és emberségesebbnek tartotta a militarista marsallokat, akik halálos kimenetelű csatákba vezetik katonáikat egy élő és megvalósítható eszméért, de nem hagynak segítség nélkül elpusztulni embermilliókat egy szörnyű betegségben, az örök béke kimérájának kedvéért.
Viktor Kudìlka a már említett könyvében részletesen ismerteti az orvosokkal folytatott vitát, s kiemeli, mennyire sajnálta Èapek, hogy nem tudta a darabban még alaposabban kifejteni a Sigelius-motívumot, hiszen ezt „kor iszonyú erkölcsi és hatalmi válságnak egyik szimptómájaként”15 értelmezte.
O doktorech, profesorech a universitách [A doktorokról, professzorokról és az egyetemekről] című cikkében Èapek ezt írta : „…igazán úgy vélem, hogy az az állam, amelyet Sigelius szolgál, afféle ellenpólusa annak, amik mi vagyunk és lenni akarunk… ama diktatórikus állam, ahol a marsall uralkodik, számomra nem azonos Németországgal, nem azonos Olaszországgal, nem azonos Törökországgal, egyetlen európai állammal sem, hanem egy darabja az általános, európai politikai és szellemi territóriumnak. A Tábornagy hazája nem egy valóságos ország, hanem bizonyos erkölcsi és polgári valóság, amely abban nyilvánul meg, hogy a mai világban oly sok ember idegenedett el az egyetemességre és a humanitásra, a békére, a szabadságra és a demokráciára irányuló nagy törekvéstől…”16 Èapek visszautasítja a vádat, miszerint túlságosan kritikusan viszonyul az orvostudományhoz: „ha valamely foglalkozás közel áll szívemhez, akkor az az orvosé; ezt talán apámtól, a kiváló doktortól örököltem…”17 Az idézett cikkből azonban a következő, talán túlságosan is látnoki gondolatot tartom a legsúlyosabbnak: „a világ kultúrtörténetében egyszer majd elég szégyenletes fejezet lesz arról, hogy a huszadik században hogyan zsuppolták ki a gondolkodás szabadságát és a szellemi küldetés egyetemességét a művelt világ annyi egyeteméről, annyi tudományos intézetéből; hogy hogyan lettek ezek az egyetemek és intézmények a politika szolgálóivá… hogyan törték lázasan magukat, hogy az ideiglenes rezsimek és ideológiák szajhái lehessenek; hogyan adták el egy tál lencséért a maguk nagy, dicsőséges elsőszülöttségi jogát és nemességét, a tekintélytől való függetlenségüket, a szellem szabadságát és az igazság egyetemességét.”18
Érdekes, hogy Karinthynál nem találjuk meg az orvosi etikának ezt a kiélezett bírálatát – alighanem azért sem, mert neki személyes oka volt az orvostudomány tiszteletére, sőt élete meghosszabbításáért az orvostudománynak tartozott hálával. Az 1936-ban Stockholmban, Olivecrona professzor által elvégzett agyműtét csaknem két, termékeny munkával teljes évvel hosszabbította meg életét. Az Utazás a koponyám körülben tisztelettel adózott a nemes, igazi tudománynak, amely sohasem viseltetett olyan ellenségesen a babonával szemben, mint vele szemben a babona.
Igaz, Èapek is számos további művet alkotott, melyekben a tudomány s nem csupán az orvostudomány felelősségét vizsgálta. Attól rettegett, hogy a tudománynyal visszaél a hatalom, s az ember ellen fordítja, hiszen a diktatúrában nincs helye a független tudománynak.
Végezetül kísérletet tennék a két író filozófiájában és életművében fellelhető hasonló, illetve azonos vonások összefoglalására: mindketten szerették az életet, melynek tartalmát a szabadságban látták. Erős érzelmekkel, kíváncsisággal és fantáziával megáldott racionális emberek voltak. Egyforma örömmel fedezték fel az élet kis és nagy dolgait. Túlságosan nagy érzékenységük komoly társadalmi konfliktusokba vezette őket. Veszélyérzetük, katasztrófáktól való félelmük lényeges összetevője volt művészetüknek. A háború, a béke, az ideológiai harc problémáit nemcsak felvetni akarták, hanem megoldani is. Így jöttek létre még formailag is hasonló apokrifjeik, novelláik, amelyeknek mindig erkölcsi küldetést is tulajdoníthatunk, de amelyeknek humoruk is van, s ez eltompítja az emberek közti kiélezett konfliktusokat és ellentéteket.
Mindketten hittek abban, hogy a világot mindenki a maga individuális tevékenységével teheti jobbá, nem bíztak a kollektív programokban, még a békeprogramokban sem.
Mindketten figyelemreméltó utópisztikus-fantasztikus, egyszersmind nagyon reális világot teremtettek. A harmincas években, a fasizmus németországi hatalomra jutása után mindkettőjükre óriási hatással volt Thomas Mann erkölcsi példája. Mindketten vitába szálltak korukkal.
Karel Èapek a Fehér kórban a „riasztó veszély” ellen emelte fel hangját. A dráma tragikus végkifejlete nemcsak intés volt, hanem felhívás is. Èapek tudatosította, hogy sohasem lesz olyan haladás, amely nem az emberi szabadságból és az erkölcsi együttműködésből sarjad. Ezért tulajdonított óriási fontosságot az értelmiség szerepének és küldetésének. A hitleri fordulat után egy évvel már azt írta, hogy „itt nem kisebb dolog történt, mint az írástudók mérhetetlen árulása, s ez iszonyatos képet mutat arról, mire képes az értelmiség”.
(Fordította Varga Erzsébet)
English