Károly András: Hungarian Minority, Slovak Majority The Hungarians living in Czechoslovakia before and after 1956, and a short overview on Sub-Carpathia

English abstract

The study introduces the state of Hungarian minority living in Slovakia before and after the Hungarian revolution in 1956, and/or the reception of the revolutionary events through the behaviour of the Cultural Association of Hungarian Workers Living in Czechoslovakia (abbrev. Csemadok) and the Új Szó. Analysing everything in broader connections, since the author shortly mentions anti-Hungarian (and anti-German) policy after the second world war, deprivation of citizenship rights of non-Slavic minorities. The Hungarian revolution in 1956 found the Hungarian minority living in Czechoslovakia in a situation of complete uncertainty of its rights. In the summer of 1956, as a reaction to the speach of Hruscsov and news on East European unrest, the atmosphere in Czechoslovakia eased a bit. In order to calm minorities a new act on constitution was passed. They eased the isolation of the Hungarian minority. Although the Hungarians living in Slovakia in spite of widening relationships, did not know exactly what was happening „abroad“, in Hngary; the news on the revolution in October surprised everybody. The Czechoslovak press - including the Hungarian language Új Szó - behaved for days in such way as if nothing speacial would happened on the other side of the south border. But even on the first day Czech troops arrived to South Slovakia. At many places high school students formed groups, without their parents knowing about it, in order to help Hungarian war of independence. Although, they did not get too far, they were collected and sent back. The authorities delivered call-up papers to the Hungarian men for compulsory military service, mainly to the younger generation, and were transferred to Czechoslovakia. The party center mobilised the Csemadok, the only Hungarian organisation, of which hands reached the most important Hungarian node points, in order to set the things right with the Hungarian minority. At the suppress of the revolution Slovakia served for the Soviet troops as marching territory. The Czechoslovak and the Slovak communistic party, as well as the official propaganda totally supported János Kádár. There is no documents that should record that what minority policy decisions were made by the Slovak party after 1956. After 1956 minority policy changed in such way that duality continued, but they tried to use it more methodically and cautiously.

Content in original language

1. Gottwald vi­lá­ga

Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­sé­get a tel­jes jog­bi­zony­ta­lan­ság ál­la­po­tá­ban ta­lál­ta.
Cseh­szlo­vá­ki­á­nak nem volt Nagy Im­ré­je. 1948-tól, a Kle­ment Gottwald-féle kom­mu­nis­ta puccs­tól a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ig majd­nem tö­ret­len sztá­li­niz­mus ural­ko­dott az or­szág­ban. Sztá­lint ugyan rö­vi­de­sen Gottwald is kö­vet­te a ha­lál­ba (s tör­té­ne­te­sen ő is Moszk­vá­ban halt meg), de utó­da, Antonín Novot­ný sem­mi­vel sem volt mér­ték­le­te­sebb lé­lek, s csak az utol­só órák­ban volt haj­lan­dó en­ged­mé­nye­ket ten­ni a bel­ső re­form hí­ve­i­nek. Ami­kor – 1953-ban – Ma­gyar­or­szá­gon Nagy Im­re el­in­dí­tot­ta az „új kur­zus”-t, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban még ja­vá­ban foly­tak a tit­kos pe­rek. Pár hó­nap­pal ko­ráb­ban ítél­ték el és vé­gez­ték ki Ru­dolf Slán­skýt, a párt egy­ko­ri fő­tit­ká­rát, s már ké­szül­tek a szlo­vák „bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták” pe­ré­re. A kö­vet­ke­ző év­ben hó­hér­kéz­re ad­ták egyik ve­zé­rü­ket, Vlado Clemen­tist; Gustáv Husákot és több tár­sát sú­lyos bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték.
1948-ban, a beneši évek kál­vá­ri­á­ja után, a kom­mu­nis­ta párt meg­ígér­te a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, hogy a he­lyén ma­rad­hat, s hogy a mar­xiz­mus-le­ni­niz­mus, a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus el­ve­i­nek szel­le­mé­ben vis­­sza­ál­lít­ják ál­lam­pol­gá­ri jog­egyen­lő­sé­gét. Az ígé­ret meg­va­ló­sí­tá­sa azon­ban csak aka­doz­va, hos­­szú hu­za­vo­nák­kal ha­ladt elő­re. Az új al­kot­mány még min­dig csak a cse­hek és szlo­vá­kok ál­la­má­ról be­szélt (mint beneši előd­je), s nem is em­lí­tet­te a ki­sebb­sé­ge­ket. A ma­gya­rok­nak en­ge­dé­lyez­tek egy párt­la­pot (ez volt a ma is meg­je­le­nő Új Szó), egy kul­tu­rá­lis tö­meg­szer­ve­ze­tet (mai ne­vén Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Dol­go­zók Kul­tu­rá­lis Szö­vet­sé­ge, rö­vi­den Cse­ma­dok), anya­nyel­vi is­ko­lá­kat alap- és kö­zép­fo­kon, s he­lyen­ként be­ve­zet­ték a két­nyel­vű­sé­get. Az in­téz­mé­nyek élé­re rész­ben a beneši idők­ben még ül­dö­zött, most si­et­ve re­ha­bi­li­tált, idős, köz­ügyek­ben ta­pasz­ta­lat­lan ma­gyar kom­mu­nis­tá­kat, rész­ben pe­dig gyors­tal­pa­ló tan­fo­lyam­okon „ki­kép­zett” fi­a­tal ká­de­re­ket ál­lí­tot­tak. Az en­ged­mé­nyek­kel azon­ban nem szűn­tek meg a ma­gyar­ül­dö­zé­sek, szá­mos for­má­ban to­vább él­tek; a kön­­nyí­té­se­ket meg­szo­rí­tá­sok, dur­va be­avat­ko­zá­sok kö­vet­ték. A ren­de­le­tek, uta­sí­tá­sok nagy több­sé­gét nem hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra. A ki­sebb­ség tag­jai nem tud­hat­ták meg, med­dig ter­jed­nek jo­ga­ik, mi­re hi­vat­koz­hat­nak, ki­ben bíz­hat­nak.
A hi­va­ta­los men­ta­li­tást sem­mi sem jel­le­mez­te job­ban, mint­hogy a res­zlo­vak­izál­tak­nak, va­gyis azok­nak a ma­gya­rok­nak, akik a ko­ráb­bi idő­szak­ban kény­te­le­nek vol­tak szlo­vák­nak val­la­ni ma­gu­kat, nem en­ged­ték meg, hogy „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­ja­nak”, ma­gyar la­po­kat já­ras­sa­nak, Cse­ma­dok-ta­gok le­hes­se­nek, gye­re­ke­i­ket ma­gyar is­ko­lá­ba íras­sák. Szá­mu­kat, csa­lád­tag­ok­kal együt­t, több mint 300 000 fő­re be­csül­ték. Ez az oka, hogy az 1950-es nép­szám­lá­lás csak 367 733 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Nyil­ván­va­ló volt, hogy va­la­hol a ha­ta­lom csú­csa­in ezt a re­du­kált cso­por­tot sem te­kin­tet­ték ál­lan­dó­nak, to­váb­bi le­mor­zso­ló­dá­sok­ra épí­tet­tek. En­nek ér­de­ké­ben sze­ret­ték vol­na el­szi­ge­tel­ni a ha­tá­ron tú­li ma­gyar be­fo­lyás­tól, s úgy ne­vel­ni, hogy Ma­gyar­or­szág­ban ne lás­son töb­bet, mint egy­sze­rű „kül­föld”-et.
Az új in­téz­mé­nyek a párt vo­na­lát kö­vet­ték, szó­ban, írás­ban, cse­le­ke­det­ben, s ve­ze­tő­i­ket több­fé­le kol­hoz­pro­pa­gan­dá­ra hasz­nál­ták. A ma­gyar ki­sebb­ség nem ro­hant az in­téz­mé­nyek után, ele­in­te ki­fe­je­zet­ten el­len­sé­ges szem­mel fi­gyel­te mű­kö­dé­sü­ket. Las­san azon­ban még­is meg­bé­kélt ve­lük, fel­té­te­les mód­ban, mert ha pri­mi­tív szín­vo­na­lon és kor­lá­to­zott mér­ték­ben is, de vis­­sza­hoz­ták a ma­gyar szót a „köz­élet”-be, egy­faj­ta ma­gyar foly­to­nos­sá­got jel­ké­pez­tek. Re­mény­tel­jes te­kin­te­tek száll­tak a Cse­ma­dok fe­lé, hogy mint nö­vek­vő tö­meg­szer­ve­zet, egy­szer ta­lán át­ve­he­ti a tény­le­ges ma­gyar ér­de­kek kép­vi­se­le­tét. A tit­kos ren­de­le­tek kö­zé zárt ma­gyar ki­sebb­ség ugyan­is a meg­bíz­ha­tó ér­dek­kép­vi­se­let hi­á­nyá­ban egyik nagy sé­rel­mét és új­faj­ta ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­nak iga­zi oko­zó­ját lát­ta. Fe­lül­ről vi­szont sem­mi­től sem óv­ták úgy a Cse­ma­do­kot, mint ép­pen a kí­sér­tés­től: a Párt min­den­ki ér­de­ke­it egy­aránt kép­vi­se­li, a ma­gya­rok­nak sincs szük­sé­gük kü­lön pró­ká­tor­ra. „En­nek el­le­né­re – ta­nú­sít­ja egy szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szá­mo­ló – a Cse­ma­dok fenn­ál­lá­sá­nak el­ső kor­sza­ká­ban, 1949 és 1956 kö­zött va­ló­sá­gos »kispárt« sze­re­pét töl­töt­te be. Se­gít­sé­ge nél­kül nem le­he­tett meg­ol­da­ni sem­mi­fé­le gaz­da­sá­gi vagy po­li­ti­kai fel­ada­tot […] A ma­gyar­lak­ta fal­vak­ban a Cse­ma­dok volt a leg­be­fo­lyá­so­sabb tár­sa­dal­mi szer­ve­zet […] A kom­mu­nis­ta párt he­lyi szer­vei fél­té­ke­nyen néz­ték a ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet sik­ere­it.”1
A for­má­lis ér­dek­kép­vi­se­le­ti jo­got nem kap­ta meg a Cse­ma­dok (s az­óta is több­ször hi­á­ba igé­nyel­te). Mind­ös­­sze a Szlo­vák Nem­ze­ti Front­ba en­ged­ték be, de en­nek a tag­ság­nak sem lett jó vé­ge.
A bő­ke­zűbb, meg­ér­tőbb ki­sebb­sé­gi-nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­nak több aka­dá­lya volt. Ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len volt a sztá­li­nis­ta párt lé­nye­gé­vel, hogy bár­mi­fé­le tár­sa­dal­mi plu­ra­liz­must, még a ma­guk éle­tét élő ki­sebb­sé­gi cso­por­tok for­má­já­ban is, meg­tűr­jön ma­ga mel­lett. Töb­ben ál­lít­ják, hogy Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja ma­gyar nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ját nem an­­nyi­ra az a szem­pont haj­tot­ta, hogy jó­vá­te­gye a múlt igaz­ság­ta­lan­sá­ga­it, ha­nem sok­kal in­kább a re­mény, hogy a beneši de­mok­rá­ci­á­ból ki­áb­rán­dult, anya­gi­lag, lel­ki­leg tönk­re­tett, el­ár­vult ma­gya­ro­kat fel­hasz­nál­hat­ja a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek meg­gyor­sí­tá­sá­ra. Ez a me­ző­gaz­da­ság­ban rész­ben si­ke­rült is.
A ki­sebb­sé­gi kér­dés si­ma meg­ol­dá­sát to­vább komp­li­kál­ta, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar­kér­dés mel­lett a szlo­vák­kér­dés is ren­de­zet­len volt. A szlo­vá­kok úgy érez­ték, hogy 1945-ben a cse­hek is­mét be­csap­ták őket, nem kap­tak elég önál­ló­sá­got sa­ját ügye­ik in­té­zé­sé­re. A szlo­vák bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták el­íté­lé­se csak rész­ben volt pár­ton be­lü­li konf­lik­tus kö­vet­kez­mé­nye. A Prá­ga és Po­zsony köz­ti ál­ta­lá­nos ha­tal­mi harc sa­já­tos tor­zu­lá­sa volt, és még job­ban el­mér­ge­sí­tet­te a cseh és szlo­vák nem­zet vi­szo­nyát. A szlo­vá­kok, kom­mu­nis­ta lo­bo­gó alat­t, foly­tat­ták küz­del­mü­ket a na­gyobb füg­get­len­sé­gért Prá­ga el­len. Egyi­de­jű­leg azon­ban a má­sik ol­da­lon, szű­kebb ha­zá­juk­ban, a ma­gyar ki­sebb­ség je­len­lé­te is nyug­ta­la­ní­tot­ta őket. A köz­vé­le­mény meg volt győ­ződ­ve, hogy ha ez­zel a ki­sebb­ség­gel meg kell osz­toz­ni­uk Szlo­vá­ki­án, ak­kor ők, a szlo­vá­kok, sa­ját nem­ze­ti jo­ga­i­kat cson­kít­ják meg, s nem érez­he­tik ma­gu­kat ott­hon sa­ját ha­zá­juk­ban. őszin­tén saj­nál­ták, hogy a ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­se csak rész­ben si­ke­rült, s csak vo­na­kod­va fo­gad­ták el a gon­do­la­tot, hogy ez a ma­gyar ki­sebb­ség még­is Szlo­vá­ki­á­ban fog ma­rad­ni. Husák még 1948 vé­gén is azt ja­va­sol­ta, hogy foly­tas­sák a la­kos­ság­cse­rét. El­uta­sí­tot­ták.
Ami­kor te­hát ar­ra ke­rült a sor, hogy a ma­gyar (és a szám­ban sok­kal je­len­ték­te­le­nebb uk­rán és len­gyel) ki­sebb­ség hely­ze­tét az új el­vek alap­ján ren­dez­ni kell, a vég­re­haj­tás csu­pa el­lent­mon­dás volt. Kí­vül­ről úgy lát­szott, hogy a rend­szer egyik ke­zé­vel min­dig adott va­la­mit a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, de csak azért, hogy a má­sik­kal azon­nal vis­­sza­ve­gye. Sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy volt egy prag­ma­ti­kus irány­zat a köz­pon­ti hi­va­ta­lok­ban és vi­dé­ken egy­aránt, amely a ma­gyar­kér­dést mind­két fél meg­elé­ge­dé­sé­re ren­dez­ni sze­ret­te vol­na, és eb­ben a szel­lem­ben in­téz­ke­dett. De szem­be­ta­lál­ta ma­gát, a ha­tal­mon be­lül és kí­vül, egy má­sik irány­zat­tal, amely még­sem tu­dott meg­bé­kél­ni a va­ló­ság­gal. Kö­ve­tői el­fo­gad­ták ugyan az en­ged­mé­nye­ket, de csak mint tak­ti­kai, át­me­ne­ti szük­sé­ges­sé­get, s köz­ben el­len­in­téz­ke­dé­se­ket lép­tet­tek élet­be, hogy le­he­tő­leg fel­tű­nés nél­kül vis­­sza­nye­se­ges­sék a ma­gyar ki­sebb­ség lét­szá­mát, s el­ér­jék fo­ko­za­tos els­zlovákosítását. Az idők fo­lya­mán ezek az erők egy­más­sal ös­­sze­füg­gő gó­cok­ká fej­lőd­tek, s dön­tő be­fo­lyást sze­rez­tek a szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti irá­nyí­tá­sá­ban. A ket­tős­ség, a jó és rossz ke­ve­re­dé­se ez­után sem szűnt meg. Az en­ged­mé­nyek han­goz­ta­tá­sá­ra már a ma­gyar ki­sebb­ség meg­nyug­ta­tá­sa és a de­mok­ra­ti­kus lát­szat fenn­tar­tá­sa cél­já­ból is szük­ség volt. Hos­­szabb tá­von azon­ban a mér­leg ha­tá­ro­zot­tan a ki­sebb­sé­gek kor­lá­to­zá­sát sür­ge­tő szárny ja­vá­ra bil­lent. A ma­gyar ki­sebb­ség el­ke­se­re­dé­sét nö­vel­te be­nyo­má­sa, hogy szlo­vák ol­da­lon kom­mu­nis­ták és nem kom­mu­nis­ták ös­­sze­fog­tak el­le­ne. Úgy lát­szott – vagy va­ló­ság volt (?) –, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség terv­sze­rű as­­szi­mi­lá­lá­sa ér­de­ké­ben fél­re tud­ták ten­ni egyéb el­len­té­te­i­ket.

2. Dél-Szlo­vá­kia 1956-ban

1956 nya­rán, a Hrus­csov-be­széd és a ke­let-eu­ró­pai nyug­ta­lan­sá­gok hí­ré­re, kis­sé meg­eny­hült a lég­kör Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A ki­sebb­sé­gek meg­nyug­ta­tá­sá­ra új al­kot­mány­tör­vényt hoz­tak. A tör­vény ki­mond­ta, hogy biz­to­sí­ta­ni kell a ma­gyar és az uk­rán nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok (te­hát egyé­nek és nem cso­por­tok) kul­tu­rá­lis éle­té­nek fel­tét­ele­it. La­zí­tot­tak a ma­gyar ki­sebb­ség el­szi­ge­telt­sé­gén. Meg­élén­kült a kul­tu­rá­lis cse­re Ma­gyar­or­szág és Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar köz­pont­jai közt, mind­két irány­ban sza­ba­dab­bá vált az uta­zás. A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok azon­ban a bő­vü­lő kap­cso­la­tok el­le­né­re sem tud­ták pon­to­san, mi tör­té­nik a ma­gyar „kül­föld­ön”, Ma­gyar­or­szá­gon; az ok­tó­be­ri for­ra­da­lom hí­re min­den­kit vá­rat­la­nul ért.
A cseh­szlo­vá­ki­ai saj­tó – a ma­gyar nyel­vű Új Szót is be­le­ért­ve – na­po­kig úgy tett, mint­ha sem­mi rend­kí­vü­li sem tör­tént vol­na a dé­li ha­tár túl­só ol­da­lán. De már az el­ső na­pok­ban cseh csa­pa­tok ér­kez­tek Dél-Szlo­vá­ki­á­ba. Aki tu­dott ma­gya­rul – s most hir­te­len meg­nőtt a szá­muk –, a ma­gyar­or­szá­gi adók­ból, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ó­ból, a csem­pész­úton át­ke­rült új­sá­gok­ból pró­bált tá­jé­ko­zód­ni az ese­mé­nyek­ről. A ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok ma­guk­hoz tér­tek alélt­sá­guk­ból, s a for­ra­da­lom el­ső si­ke­re­i­nek hal­la­tá­ra re­mél­ni kezd­ték, hogy az új esz­mék a cseh csa­pa­tok el­le­né­re is be­áram­la­nak majd Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, de­mok­ra­ti­zál­ják a po­li­ti­kai rend­szert, és meg­te­rem­tik vég­re a ki­sebb­sé­gi jog­biz­ton­sá­got. Ilyen ér­te­lem­ben te­hát a for­ra­dal­mat sa­ját ügyük­nek is te­kin­tet­ték.
Több he­lyen kö­zép­is­ko­lás­ok, kis cso­por­tok­ba ve­rőd­ve, szü­le­ik tud­ta nél­kül fel­ke­re­ked­tek, hogy a ma­gyar sza­bad­ság­har­cos­ok se­gít­sé­gé­re si­es­se­nek. Nem ju­tot­tak mes­­szi­re, ös­­sze­szed­ték és vis­­sza­küld­ték őket. A ha­tó­sá­gok be­hí­vó­kat kéz­be­sí­tet­tek a ka­to­na­kö­te­les ma­gyar fér­fi­ak­nak, fő­leg a fi­a­ta­labb kor­osz­tály­nak, s kü­lön­vo­na­ton biz­tos mes­­sze­ség­be, Cseh­or­szág­ba szál­lí­tot­ták őket. Nem­so­ká­ra új jö­ve­vé­nyek buk­kan­tak fel Dél-Szlo­vá­ki­á­ban: ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ták, po­li­ti­kai me­ne­kül­tek, akik meg­lép­tek a nép ha­rag­ja elől. Duba Gyu­la, szlo­vá­ki­ai ma­gyar író, ön­élet­raj­zi re­gé­nyé­nek má­so­dik kö­te­té­ben, az Ör­vény­lő idő­ben, el­me­sé­li egy ilyen szlo­vá­ki­ai szár­ma­zá­sú ma­gyar­or­szá­gi funk­ci­o­ná­ri­us meg­je­le­né­sét Ga­ram men­ti szü­lő­fa­lu­já­ban. Ide­gen elem­nek szá­mí­tott már, sen­ki sem fo­gad­ta bi­za­lom­mal. Azok sem, akik egy szebb vi­lág meg­szü­le­té­sét re­mél­ték Bu­da­pest­től; azok sem, akik csak „ott­hon ül­tek, s vár­ták, hogy gyor­sab­ban múl­jon az idő”; s még a fa­lu fél­re­tett öreg kom­mu­nis­tá­ja sem: „Az em­be­re­ket meg­tör­ni erő­sek vagy­tok – lec­kéz­tet­te egy al­ka­lom­mal a fi­a­tal­em­bert. Az­tán meg­döb­ben­tek és két­ség­be­es­tek, hogy a meg­va­dult tö­meg vé­gig­zú­dul az ut­cá­kon, és em­be­re­ket akasz­ta­nak. Ti pe­dig meg­szök­tök, hogy ne lás­sa­tok, és ne hall­ja­tok sem­mit. Kön­­nyű meg­szök­ni, fiú. Hely­ben ma­rad­ni ne­he­zebb. Ma­rad­ni, s meg­vár­ni az ítéletet.”2
Meg­moz­dult a szlo­vák pro­pa­gan­da­gé­pe­zet is. Hir­det­ni kezd­te, hogy ami Ma­gyar­or­szá­gon tör­té­nik, a ma­gyar re­ak­ció mű­ve, a ma­gyar urak új­ra rá akar­ják ten­ni ke­zü­ket Szlo­vá­ki­á­ra. „Ez ten­den­ci­ó­zus pá­nik­kel­tés volt – ír­ta ké­sőbb a szlo­vá­ki­ai disz­­szi­dens, Duray Mik­lós –, és ter­mé­keny ta­laj­ra lelt, mert alig akadt szlo­vák em­ber, aki el­lent­mon­dott vol­na en­nek a jó­zan és­­szel hi­he­tet­len hír­nek. Ha nem is hit­te el min­den­ki, a szán­dék le­he­tő­sé­gé­vel egyet­ér­tet­tek. Így vet­ték ele­jét, hogy a szlo­vák­ság kö­ré­ben na­gyobb mé­re­tű szim­pá­tia fej­lőd­jön ki a for­ra­dal­mu­kat ví­vó ma­gya­rok­kal.” S a szlo­vák han­gu­lat jel­lem­zé­sé­re Duray ijesz­tő pél­dát idéz: egy lo­son­ci gye­rek­gyógy­ászt a sa­ját – szlo­vák – fe­le­sé­ge je­len­tett fel, hogy a ma­gyar for­ra­da­lom­mal rokon­szen­vez.3
A párt­köz­pont moz­gó­sí­tot­ta a Cse­ma­do­kot, az egyet­len ma­gyar szer­ve­ze­tet, amely­nek ke­ze el­ért a leg­fon­to­sabb ma­gyar cso­mó­pont­ok­ba, hogy hoz­za rend­be a ma­gyar ki­sebb­ség meg­in­gott so­ra­it. A Cse­ma­dok Köz­pon­ti El­nök­sé­ge ok­tó­ber 29-én ki­ált­ványt bo­csá­tott ki; most ki­vé­te­le­sen a „cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók” ne­vé­ben nyi­lat­koz­ha­tott. A Cse­ma­dok a ma­gyar for­ra­dal­má­ro­kat „em­be­ri mi­vol­tuk­ból ki­vet­kő­zött bes­ti­ák”-nak ti­tu­lál­ta, „mély­sé­ge­sen el­ítél­te a nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­val szö­vet­ke­zett el­len­for­ra­dal­mi ban­dák nép­el­le­nes kí­sér­le­te­it”, és szo­li­da­ri­tást vál­lalt a né­pi de­mok­rá­cia „hős vé­del­me­zői”-vel. Vé­gül fel­szó­lí­tot­ta a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat, hogy még ha­tá­ro­zot­tab­ban tö­mö­rül­je­nek Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja kö­ré, s „eré­lye­sen uta­sít­sák vis­­sza a kül­föl­di re­ak­ció min­den olyan kí­sér­le­tét, amely ha­zánk né­pei egy­sé­gé­nek gyen­gí­té­sé­re, a szlo­vák és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irányul.”4 Nem volt elég a Cse­ma­dok-köz­pont til­ta­ko­zá­sa. Utá­na sor­ra meg­szó­lal­tat­ták a Cse­ma­dok he­lyi szer­ve­ze­te­it, a ma­gyar jel­le­gű já­rá­sok párt­ak­tí­vá­it, üze­mek ma­gyar dol­go­zó­it, ma­gyar is­ko­lák ta­ní­tó­it és szak­szer­ve­ze­ti tag­ja­it – re­pül­tek az egy kap­ta­fá­ra gyár­tott táv­irat­ok, hogy el­ítél­jék a ma­gyar for­ra­dal­mat, s ki­fe­jez­zék a fel­adók ha­za­fi­as hű­sé­gét Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz, a kom­mu­nis­ta párt­hoz és a Szov­jet­uni­ó­hoz.
A ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­nél Szlo­vá­kia a szov­jet csa­pa­tok­nak fel­vo­nu­lá­si te­rü­le­tül szol­gált. A po­zso­nyi híd­főt elő­ször hasz­nál­ták ka­to­nai cé­lok­ra. Ké­sőbb ma­gyar pro­pa­gan­da­kü­lö­nít­mé­nye­ket küld­tek Szlo­vá­ki­á­ból Ma­gyar­or­szág­ra, a ha­tár men­ti me­gyék­be. Ká­dárt tá­mo­ga­tó nyom­tat­vá­nyo­kat osz­to­gat­tak, és se­gí­tet­tek a párt­mun­ká­ban. Az egyik részt­ve­vő – ma a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács el­nö­ke – így fog­lal­ta ös­­sze la­ko­ni­kus rö­vid­ség­gel 1956. őszi te­vé­keny­sé­gét: „Öt­ven­hat­ban se­géd­kez­tem a ma­gyar el­len­for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­ben.” Az igyek­vő funk­ci­o­ná­ri­u­sok ki­vé­te­lé­vel a ma­gyar ki­sebb­ség meg­ren­dül­ve fo­gad­ta a ma­gyar for­ra­da­lom bukását.5 „Mi […] az­zal tün­tet­tünk a for­ra­da­lom mel­lett – em­lé­ke­zik vis­­sza Duray –, hogy min­den ös­­sze­be­szé­lés nél­kül már no­vem­ber 5-én, hét­főn gyász­sza­lag­gal a ka­bá­tun­kon je­len­tünk meg reg­gel az is­ko­lá­ban. Ta­ní­tó­ink meg­til­tot­ták a gyász je­lé­nek vi­se­lé­sét, per­sze nem el­vi okok­ból, ha­nem fé­le­lem­ből, hi­szen ak­kor, hét­főn, mind­an­­nyi­an fél­sá­pad­tan lép­tek be az osztály­ba.”6 Az Új Szó is el­is­mer­te, bár más­ként mo­ti­vál­ta a ma­gyar fáj­dal­ma­kat: „Es­tén­ként a szlo­vá­ki­ai dél­vi­dék vá­ro­sa­i­ban, fal­va­i­ban ki­hal­tak az ut­cák. Az em­be­rek a rá­dió mel­lett hall­gat­ták a hí­re­ket, les­ték, tu­da­kol­ták az ese­mé­nye­ket. Hogy­ne tet­ték vol­na. Hisz majd min­den­ki­nek van va­la­ki­je a ha­tá­ron túl, test­vé­re, ro­ko­na, barát­ja.”7
A cseh­szlo­vák és a szlo­vák kom­mu­nis­ta párt, va­la­mint a hi­va­ta­los pro­pa­gan­da tel­jes len­dü­let­tel tá­mo­gat­ta Ká­dár Já­nost. Az Új Szó sem­mi­ben sem ma­radt el a ma­gyar­or­szá­gi párt­saj­tó mö­gött a sza­bad­ság­harc becs­mér­lé­sé­ben. S ami­kor de­cem­ber­ben a szlo­vák párt ki­ér­té­kel­te az ese­mé­nye­ket, jó bi­zo­nyít­ványt ál­lí­tott ki a ma­gyar ki­sebb­ség­ről. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy nem dőlt be a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak­nak, lo­já­lis ma­radt Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz. A Cse­ma­dok-ak­ci­ók után ki­fe­lé nem is mond­ha­tott egye­bet. Csak bur­kolt uta­lá­sok tör­tén­tek, pél­dá­ul a cseh­szlo­vák és szlo­vák KB ülé­se­in, hogy azért még­sem zaj­lott le min­den egész rend­ben, s hogy az ér­tel­mi­ség, a di­á­kok – szlo­vá­kok és ma­gya­rok – so­ra­i­ban akad­tak egye­sek, akik meg­bot­lot­tak. A szlo­vák KB ülé­sén Dé­nes Fe­renc, az Új Szó fő­szer­kesz­tő­je is fel­szó­lalt. A tu­dó­sí­tás sze­rint „fel­szó­la­lá­sa be­fe­je­ző ré­szé­ben el­is­mer­te azon elv­tár­sak ese­te­it, akik a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak ha­tá­sá­ra meg­inog­tak, s hang­sú­lyoz­ta a ma­gyar dol­go­zók el­tö­kélt­sé­gét, hogy szi­lár­dan fel­so­ra­koz­nak a párt és a Nem­ze­ti Front kor­má­nya köré.”8

3. A „kö­ze­le­dés” po­li­ti­ká­ja

A ma­gyar for­ra­da­lom bi­zo­nyos ér­te­lem­ben mé­lyeb­ben fel­ka­var­ta a szlo­vá­ko­kat, mint a ma­gyar ki­sebb­sé­get. ők ter­mé­sze­te­sen nem a for­ra­da­lom bu­ká­sát si­rat­ták, ha­nem hogy a for­ra­da­lom új­ra fel­ve­tet­te a „ma­gyar­kér­dés”-t. Ha a ki­sebb­ség nem is for­dult Cseh­szlo­vá­kia el­len, de ön­ma­gá­ra ta­lált, lé­lek­ben szo­li­da­ri­tást vál­lalt a for­ra­da­lom­mal, új­ra át­él­te a sors­kö­zös­sé­get az anya­or­szág­gal. Nem volt töb­bé ugyan­az az ol­dott ké­ve, mint a for­ra­da­lom előt­t. Az el­kép­ze­lés, hogy tel­jes szét­hul­lá­sa csak né­hány esz­ten­dő kér­dé­se, hir­te­len na­i­vi­tás­nak tűnt.
A szlo­vák ag­go­dal­mak nem vol­tak alap­ta­la­nok. A ma­gyar nem­ze­ti-nem­zet­sé­gi tu­dat meg­erő­sö­dé­sét egy szám­adat is el­árul­ta. Az 1961-es nép­szám­lá­lás már 533 934 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, s eb­ből 518 782 Szlo­vá­ki­á­ban élt. Va­gyis az it­te­ni la­kos­ság­nak 12,4%-a val­lot­ta ma­gát ma­gyar­nak. 1950-hez vi­szo­nyít­va a nö­ve­ke­dés csak­nem 200 000 fő volt, ami csak kis rész­ben le­he­tett a ter­mé­sze­tes sza­po­ru­lat kö­vet­kez­mé­nye; a több­ség azok­ból a res­zlo­vak­izál­tak­ból állt ös­­sze, akik a még min­dig fenn­ál­ló ne­héz­sé­gek el­le­né­re is „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­tak”. 1954-ben fel­ol­dot­ták ugyan a ti­lal­mat, de nem nyil­vá­no­san. Alig hi­he­tő, hogy a tö­me­ges vis­­sza­té­rés 1956 ön­tu­dat­éb­resz­tő ha­tá­sa nél­kül is be­kö­vet­ke­zett vol­na. (Más­részt még 1968-ban is vol­tak szín­ma­gyar fal­vak, ame­lyek a beneši esz­ten­dők­ben „kol­lek­tí­van” res­zlo­vak­izál­tak, és „en­nek az ak­ci­ó­nak a kö­vet­kez­mé­nye­it még ma is nyö­gik” – kö­zöl­te egy nyi­lat­ko­zat. Bár a szü­lők szlo­vá­kul egy szót sem tud­tak, mint res­zlo­vak­izál­tak ma­gyar is­ko­la nél­kül kény­sze­rül­tek ne­vel­ni gyer­mekeiket.9)
Nem is­me­re­tes egyet­len olyan do­ku­men­tum sem, amely­ből egy­sze­rű­en ki le­het­ne ol­vas­ni, hogy 1956 után mi­lyen ki­sebb­ség­po­li­ti­kai dön­té­se­ket ho­zott a szlo­vák párt. Az új év­ti­zed ese­mé­nye­i­ből, el­szórt nyi­lat­ko­za­tok­ból, ha­tá­ro­za­tok­ból, kom­men­tá­rok­ból azon­ban vis­­sza le­het kö­vet­kez­tet­ni a dön­té­sek tar­tal­má­ra.
Min­de­nek­előtt to­vább­ra is ott le­be­gett a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka in­té­zői előtt az el­gon­do­lás, hogy a ki­sebb­ség nem örök­éle­tű, sor­sa csak a szét­hul­lás, as­­szi­mi­lá­ló­dás le­het az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy a fo­lya­mat hos­­szabb lé­leg­ze­tű lesz, mint ele­in­te kép­zel­ték. El­ha­tá­roz­ták, hogy a gyen­gé­nek bi­zo­nyult ma­gyar ve­ze­tő­ket le­vált­ják, az in­téz­mé­nye­ket azon­ban meg­tart­ják, sőt eset­leg még bő­ví­té­se­ket is en­ge­dé­lyez­nek, mert az in­téz­mé­nyek­re vál­to­zat­la­nul szük­ség van a bel­ső bé­ke biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben. A har­ci­a­sabb ele­mek nem elé­ged­tek meg en­­nyi­vel. ők az in­téz­mé­nyek­ben nem ön­célt, ha­nem kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­közt lát­tak, ame­lyet a múlt­nál sok­kal kö­vet­ke­ze­te­seb­ben fel kell hasz­nál­ni, hogy a ki­sebb­ség leg­szé­le­sebb ré­te­ge­it is el­lás­sák fe­lül­ről szel­le­mi táp­lá­lék­kal, le­szok­tas­sák a ki­fe­lé te­kint­ge­tés­ről, és ma­gyar nem­ze­ti ön­tu­da­tu­kat cseh­szlo­vák kö­zös­sé­gi tu­dat­tal cse­rél­jék fel.
Az új prog­ra­mot az ed­di­gi­nél gon­do­sab­ban ki­dol­go­zott ide­o­ló­gi­ai alap­ra he­lyez­ték. Át­vet­ték és a cseh­szlo­vá­ki­ai vi­szo­nyok­ra al­kal­maz­ták az is­mert szov­jet té­telt a nem­ze­ti fej­lő­dés­ről: a nem­ze­tek-nem­ze­ti­sé­gek jö­vő­je nem a kü­lön­ál­lás, el­zár­kó­zás, ha­nem a kö­ze­le­dés, majd egy­be­ol­va­dás. Ez a fo­lya­mat te­tő­ző­dik be a mun­kás­osz­tály in­ter­na­ci­o­na­liz­mu­sá­ban. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ki­in­du­lás, a fej­lő­dés el­ső stá­di­u­ma nem le­het más, mint a cseh­szlo­vák va­ló­ság el­fo­ga­dá­sa po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis ér­te­lem­ben. Hang­sú­lyoz­ták a gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dés kulcs­sze­re­pét. Mi­helyt el­tűn­tek a kü­lönb­sé­gek az ipa­ri­lag fej­lett Cseh­or­szág és a nagy­já­ból még me­ző­gaz­da­sá­gi jel­le­gű Szlo­vá­kia, az utób­bin be­lül pe­dig az arány­lag már ipa­ro­so­dott észak és a ma­gyar­lak­ta dé­li rész majd­nem érin­tet­len ag­rár­vi­lá­ga közt, a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek is szin­te ön­ma­guk­tól le­om­la­nak. A „cseh­szlo­vák” jel­ző rang­ját, a „szov­jet” fo­ga­lom min­tá­já­ra, meg­emel­ték: ré­gi, pol­gá­ri je­len­té­sé­vel el­len­tét­ben azt kí­ván­ták ki­fe­jez­ni ve­le, hogy az or­szág már­is a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi kö­ze­le­dés út­ján ha­lad, s hogy en­nek az út­nak a vé­gén meg fog pi­hen­ni egy idő­re, mi­e­lőtt be­lép­ne a to­tá­lis in­ter­na­ci­o­na­liz­mus ál­la­po­tá­ba. Ké­sőbb a pro­pa­gan­da a fej­lő­dés el­ső fo­kát el­ne­vez­te „cseh­szlo­vák szo­ci­a­lis­ta kul­tu­rá­lis kö­zös­ség”-nek. Szlo­vák rész­ről azon­ban hoz­zá­tet­ték, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség út­ja eb­be az egy­ség­be csak a szlo­vák nem­ze­ten ke­resz­tül ve­zet­het. Va­gyis el kell sa­já­tí­ta­nia a szlo­vák nyel­vet, el kell mé­lyül­nie a szlo­vák kul­tú­rá­ban – ezt kí­ván­ja tő­le a szo­ci­a­liz­mus ér­de­ke. Vég­ered­mény­ben te­hát a ma­gyar ki­sebb­ség­nek – és a töb­bi ki­sebb­ség­nek is – jo­ga van nem­ze­ti­sé­gi in­téz­mé­nye­i­re, az in­téz­mé­nyek azon­ban nem ön­ma­guk­ért van­nak, nem kon­zer­vál­hat­ják a ki­sebb­sé­gi ke­re­te­ket és élet­szem­lé­le­tet, mert az el­len­kez­nék a szo­ci­a­lis­ta fej­lő­dés tör­vé­nye­i­vel. El­len­ke­ző­leg: fel­ada­tuk a kö­ze­le­dés, in­teg­rá­ló­dás elő­moz­dí­tá­sa, más szó­val a szo­ci­a­liz­mus­ra ne­ve­lés.
1956 után te­hát a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka an­­nyi­ban vál­to­zott, hogy foly­tat­ták a ket­tős­sé­get, de igye­kez­tek mód­sze­re­seb­ben és kö­rül­te­kin­tőb­ben al­kal­maz­ni. A po­li­ti­ka el­lent­mon­dá­sai a mai mes­­sze­ség­ből is szem­be­öt­lők, s vi­lá­go­san ki­emel­ked­nek be­lő­le egy ál­ta­lá­nos szlovákosítási kí­sér­let kon­túr­jai.
1960-ban új szo­ci­a­lis­ta al­kot­mány szü­le­tett. Töb­bek közt ki­mond­ta, hogy „az ál­lam biz­to­sít­ja a ma­gyar, az uk­rán és a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok anya­nyel­vi ok­ta­tá­sá­nak és kul­tu­rá­lis fej­lő­dé­sé­nek min­den le­he­tő­sé­gét és esz­kö­zét.” Bár nem fo­gad­ta el a nem­ze­ti­sé­ge­ket mint et­ni­kai cso­por­to­kat, ha­tá­ro­zott for­má­ban el­is­mer­te egyé­ni jo­gu­kat az anya­nyel­vi mű­ve­lő­dés­re. Ez rend­kí­vül biz­ta­tó lett vol­na, ha ugyan­ak­kor nem ve­zet­nek be egy köz­igaz­ga­tá­si re­for­mot is Szlo­vá­ki­á­ban. A re­form meg­vál­toz­tat­ta a já­rá­sok ha­tá­ra­it, és a já­rá­so­kat ke­rü­le­tek­be von­ta ös­­sze. Az át­szer­ve­zés kö­vet­kez­té­ben el­tűn­tek Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar több­sé­gű já­rá­sai, a Duna­szer­da­he­lyi és a Ko­má­ro­mi já­rás ki­vé­te­lé­vel, s a ve­ze­tés min­de­nütt a mes­ter­sé­ge­sen ki­ala­kí­tott új több­ség, az­az szlo­vá­kok ke­zé­be ke­rült. Po­zsony­ban ar­ra hi­vat­koz­tak, hogy az át­raj­zolt ad­mi­niszt­ra­tív ha­tá­rok kö­ze­lebb hoz­zák egy­más­hoz a szlo­vá­ko­kat és ma­gya­ro­kat, így al­kal­muk lesz gya­ko­rol­ni a bé­kés együtt­élést.
A ma­gyar for­ra­da­lom he­te­i­ben él­vo­nal­ba sod­ró­dott Cse­ma­dok-ve­ze­tő­ség­ből ki­szűr­ték a „na­ci­o­na­lis­ta” ele­me­ket, s tag­sá­gát is át­vi­lá­gí­tot­ták. 1959 ja­nu­ár­já­ban a szlo­vák párt KB-je a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gek­kel fog­lal­ko­zó ha­tá­ro­za­tá­ban sür­get­te a Cse­ma­dok „ne­ve­lő te­vé­keny­ség”-ének ál­ta­lá­nos meg­ja­ví­tá­sát. Meg­szi­go­rí­tot­ták el­len­őr­zé­sét, de mert szük­sé­gük is volt rá, nem bé­ní­tot­ták meg. A Cse­ma­dok to­vább szer­vez­he­tett, fesz­ti­vá­lo­kat, em­lék­ün­ne­pe­ket, dal­ver­se­nye­ket ren­dez­he­tett; A Hét cím­mel sa­ját he­ti­la­pot is in­dí­tott. A kul­tu­rá­lis tö­meg­mun­ka ter­mé­sze­té­ből kö­vet­ke­zik, hogy akár­hány el­len­őrt is ül­tet­tek a nya­ká­ba, nem tud­ták min­den lé­leg­zet­vé­te­lét kont­rol­lál­ni. A Cse­ma­dok ki­szol­gál­ta a hi­va­ta­los vo­na­lat, de tag­sá­gá­tól sem füg­get­le­nít­het­te ma­gát, va­la­mi von­zót is kel­lett nyúj­ta­nia ah­hoz, hogy kö­ves­sék. Az ösz­­sze­jö­ve­te­lek­nek már ön­ma­guk­ban is moz­gó­sí­tó ere­jük volt: mind­ meg­an­­nyi al­ka­lom, hogy a tár­sa­da­lom szé­lé­re szo­rí­tott em­be­rek ös­­sze­jöj­je­nek, és köl­csö­nö­sen iga­zol­ják egy­más­nak lé­te­zé­sü­ket. Duray Mik­lós, aki a hat­va­nas évek­ben tűnt fel elő­ször a Cse­ma­dok szél­ár­nyé­ká­ban te­vé­keny­ke­dő di­ák­moz­ga­lom­ban, tö­mö­ren jel­le­mez­te a szer­ve­zet von­zá­sát: „fel kel­lett is­mer­nünk, hogy min­den op­por­tu­niz­mu­sa el­le­né­re a Cse­ma­dok az egye­dü­li ke­ret, ame­lyen be­lül a Szlo­vá­ki­á­ban élő ma­gya­rok nyil­vá­no­san találkozhat­nak.”10 Úgy ala­kult, hogy a Cse­ma­dok – fenn­tar­tó­i­nak szán­dé­kai el­le­né­re – a ma­gyar­ság leg­főbb éb­ren tar­tó­ja lett Szlo­vá­ki­á­ban. A hat­va­nas évek vé­ge fe­lé he­lyi szer­ve­ze­te­i­nek szá­ma 530, a tag­ja­ié pe­dig 60 000 kö­rül moz­gott.
1956 után a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom ki­lé­pett pri­mi­tív gye­rek­ci­pő­i­ből. Ad­dig csak a se­ma­ti­kus párt­köl­té­szet ural­ko­dott ben­ne, s egyet­len ér­té­ke az volt, hogy szö­ve­ge­it ma­gyar sza­vak­ból ál­lí­tot­ták ös­­sze. De ha ol­va­só­tá­bor­ra akart szert ten­ni, en­nél töb­bet kel­lett nyúj­ta­nia. A hi­va­ta­los po­li­ti­ka is fel­is­mer­te ezt, csak így re­mél­het­te, hogy az ol­va­sók egy­szer majd le­szok­nak az „oda­áti” köny­vek­ről. 1958-ban az írók Iro­dal­mi Szem­le cím­mel ne­gyed­éves fo­lyó­ira­tot kap­tak, amely ké­sőbb hav­i­lap­pá ala­kult, s ma már 29. év­fo­lya­mát ta­pos­sa.
Az „iro­da­lom” azon­ban nem ka­pott sza­bad ke­zet. A ha­tó­sá­gok kí­mé­let­le­nül kor­lá­toz­ták a pél­dány­szá­mo­kat, meg­szab­ták, hogy mi­lyen arány­ban kell kö­zöl­ni cseh és szlo­vák írá­so­kat, s vol­tak té­mák, ame­lyek­kel az írók nem fog­lal­koz­hat­tak. Ezek kö­zé tar­to­zott az 1945–1948-as esz­ten­dők ma­gyar­ül­dö­zé­se­i­nek él­mény­anya­ga. Fábry Zol­tán kom­mu­nis­ta párt­tag, az el­ső Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a leg­har­co­sabb bal­ol­da­li pub­li­cis­ta, 1946-ban A vád­lott meg­szó­lal cím­mel pa­nasz­le­vél­ben for­dult a cseh és szlo­vák ér­tel­mi­ség­hez. Bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség nem árul­ta el a de­mok­rá­ci­át, és vé­del­met kért az igaz­ság­ta­lan, meg­alá­zó haj­sza el­len. A le­vél azon­ban 1968-ig nem je­len­he­tett meg, csak há­zi sok­szo­ro­sí­tás­ban, il­le­gá­li­san ter­jesz­tet­ték. 1945–1948 a fi­a­ta­lok­nak, az író­je­löl­tek­nek is meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye volt, de éve­kig ők sem nyúl­hat­tak hoz­zá. Iga­zá­ból Do­bos Lász­ló tör­te meg a csen­det el­ső – s még min­dig foj­tott han­gú – re­gé­nye­i­vel (Mes­­sze vol­tak a csil­la­gok, Föl­dön­fu­tók).
A meg­szo­rí­tá­sok, kor­lá­to­zá­sok, kény­sze­rű meg­al­ku­vá­sok el­le­né­re is egy új ki­sebb­sé­gi iro­da­lom nö­ve­ke­dett Szlo­vá­ki­á­ban. Mű­ve­lői több­sé­gük­ben fi­a­ta­lok vol­tak, a párt ne­velt­jei, so­kat kí­sér­le­tez­tek, buk­dá­csol­tak, ren­ge­teg kö­ze­pes vagy an­nál is ros­­szabb írást pro­du­kál­tak, de iga­zi ér­té­kek is fel­csil­lan­tak köz­tük.
Ez­zel szem­ben sö­tét fel­hők gyü­le­kez­tek a ma­gyar is­ko­la­há­ló­zat fe­lett. A ma­gyar alap­is­ko­lák zö­mét már 1956 előtt meg­nyi­tot­ták, hat­he­tes tan­fo­lyam­okon pó­tol­ták a ko­ráb­ban el­ül­dö­zött ma­gyar ta­ní­tó­kat és ta­ná­ro­kat. A ma­gyar is­ko­lák­ban 1956 után is to­vább folyt a mun­ka, új is­ko­lák – fő­leg kö­zép­is­ko­lák – is nyíl­tak, de az erő­tel­je­sebb szlo­vá­ko­sí­tás is be­in­dult. Az 1959. ja­nu­á­ri KB-ha­tá­ro­zat az is­ko­la­kér­dés­sel is fog­lal­ko­zott. Ja­va­sol­ta, hogy ahol a szü­lők „be­le­egyez­nek”, von­ják ös­­sze a szlo­vák és ma­gyar is­ko­lá­kat kö­zös ve­ze­tés alá, s egyes tan­tár­gyak ok­ta­tá­sá­ban tér­je­nek át ma­gyar­ról szlo­vák nyelv­re. A hat­va­nas évek kö­ze­pé­re a leg­több ma­gyar is­ko­la szlo­vák ve­ze­tés alá ke­rült, s vol­tak he­lyek, ahol csak­nem az egész ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást meg­szün­tet­ték. Szü­lők gyak­ran pa­nasz­kod­tak, hogy nyo­más­sal akar­ják rá­ven­ni őket, ad­ják gye­re­ke­i­ket szlo­vák is­ko­lá­ba, mert ezek az is­ko­lák ala­po­sabb tu­dást nyúj­ta­nak, s kü­lön­ben is, a ma­gyar nyelv­nek nincs jö­vő­je Szlo­vá­ki­á­ban. 1960–1961-ben ke­re­ken 600 ma­gyar alap­is­ko­lá­ban 72 144 gye­rek ta­nult. Az év­ti­zed vé­gé­re a gye­re­kek szá­ma 68 902-re csök­kent, s a még ma­gyar­nak ne­vez­he­tő is­ko­lák szá­ma is meg­csap­pant.
A gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dést – eb­ben az eset­ben ipa­ro­sí­tást – a ma­gyar ki­sebb­ség is sür­get­te me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ka­erő-fe­les­le­gé­nek le­ve­ze­té­se ér­de­ké­ben. A köz­pon­ti hi­va­ta­lok azon­ban az új üze­me­ket leg­szí­ve­seb­ben a nyelv­ha­tár túl­só – szlo­vák – ol­da­lá­ra te­le­pí­tet­ték, s en­nek kö­vet­kez­té­ben szá­mos ma­gyar mun­kás is szlo­vák kör­nye­zet­ben ta­lál­ta ma­gát. Ha ma­gyar vi­dé­ket ipa­ro­sí­tot­tak, az új üze­mek­kel rend­sze­rint szlo­vák szak­mun­kás­ok is ér­kez­tek, s a hely­be­li­ek­nek csak alan­ta­sabb be­osz­tá­sok ju­tot­tak – vagy in­gáz­hat­tak más mun­ka­he­lyek­re, nem rit­kán 50-100 ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ra is. Az ipa­ro­sí­tás mély ré­se­ket ütött a ma­gyar et­ni­kum egy­sé­gén.
Az ipa­ro­sí­tás még egy kü­lön úton is szol­gál­ta a szlo­vá­ko­sí­tást. Az üze­mek­kel együtt­mű­kö­dő szak­mun­kás­kép­ző is­ko­lák ra­gasz­kod­tak a szlo­vák ta­ní­tá­si nyelv­hez, ak­kor is, ha ta­nu­ló­ik el­ső­sor­ban ma­gya­rok vol­tak. Az is elő­for­dult, s ne­megy­szer, hogy szín­tisz­ta ma­gyar kör­nye­zet­ben fel­hú­zott üze­mek­ben meg­til­tot­ták a ma­gyar mun­ká­sok­nak, hogy ma­gya­rul be­szél­je­nek. Az egyik hí­res eset a vajáni – bod­rog­kö­zi – hő­erő­mű volt. Ami­kor egy ne­ki­bá­to­ro­dott ma­gyar új­ság­író fe­le­lős­ség­re von­ta az igaz­ga­tót, azt a vá­laszt kap­ta, hogy üzem­biz­ton­sá­gi okok­ból kel­lett át­tér­ni­ük a szlo­vák nyelv­re.

 

(1986)