András Károly: Magyar kisebbség, szlovák többség. A csehszlovákiai magyarok 1956 előtt és után, valamint rövid kitekintés Kárpátaljára
1. Gottwald világa
Az 1956-os magyar forradalom a csehszlovákiai magyar kisebbséget a teljes jogbizonytalanság állapotában találta.
Csehszlovákiának nem volt Nagy Imréje. 1948-tól, a Klement Gottwald-féle kommunista puccstól a hatvanas évek második feléig majdnem töretlen sztálinizmus uralkodott az országban. Sztálint ugyan rövidesen Gottwald is követte a halálba (s történetesen ő is Moszkvában halt meg), de utóda, Antonín Novotný semmivel sem volt mértékletesebb lélek, s csak az utolsó órákban volt hajlandó engedményeket tenni a belső reform híveinek. Amikor – 1953-ban – Magyarországon Nagy Imre elindította az „új kurzus”-t, Csehszlovákiában még javában folytak a titkos perek. Pár hónappal korábban ítélték el és végezték ki Rudolf Slánskýt, a párt egykori főtitkárát, s már készültek a szlovák „burzsoá nacionalisták” perére. A következő évben hóhérkézre adták egyik vezérüket, Vlado Clementist; Gustáv Husákot és több társát súlyos börtönbüntetésre ítélték.
1948-ban, a beneši évek kálváriája után, a kommunista párt megígérte a magyar kisebbségnek, hogy a helyén maradhat, s hogy a marxizmus-leninizmus, a proletár internacionalizmus elveinek szellemében visszaállítják állampolgári jogegyenlőségét. Az ígéret megvalósítása azonban csak akadozva, hosszú huzavonákkal haladt előre. Az új alkotmány még mindig csak a csehek és szlovákok államáról beszélt (mint beneši elődje), s nem is említette a kisebbségeket. A magyaroknak engedélyeztek egy pártlapot (ez volt a ma is megjelenő Új Szó), egy kulturális tömegszervezetet (mai nevén Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége, röviden Csemadok), anyanyelvi iskolákat alap- és középfokon, s helyenként bevezették a kétnyelvűséget. Az intézmények élére részben a beneši időkben még üldözött, most sietve rehabilitált, idős, közügyekben tapasztalatlan magyar kommunistákat, részben pedig gyorstalpaló tanfolyamokon „kiképzett” fiatal kádereket állítottak. Az engedményekkel azonban nem szűntek meg a magyarüldözések, számos formában tovább éltek; a könnyítéseket megszorítások, durva beavatkozások követték. A rendeletek, utasítások nagy többségét nem hozták nyilvánosságra. A kisebbség tagjai nem tudhatták meg, meddig terjednek jogaik, mire hivatkozhatnak, kiben bízhatnak.
A hivatalos mentalitást semmi sem jellemezte jobban, minthogy a reszlovakizáltaknak, vagyis azoknak a magyaroknak, akik a korábbi időszakban kénytelenek voltak szlováknak vallani magukat, nem engedték meg, hogy „visszamagyarosodjanak”, magyar lapokat járassanak, Csemadok-tagok lehessenek, gyerekeiket magyar iskolába írassák. Számukat, családtagokkal együtt, több mint 300 000 főre becsülték. Ez az oka, hogy az 1950-es népszámlálás csak 367 733 magyart talált Csehszlovákiában. Nyilvánvaló volt, hogy valahol a hatalom csúcsain ezt a redukált csoportot sem tekintették állandónak, további lemorzsolódásokra építettek. Ennek érdekében szerették volna elszigetelni a határon túli magyar befolyástól, s úgy nevelni, hogy Magyarországban ne lásson többet, mint egyszerű „külföld”-et.
Az új intézmények a párt vonalát követték, szóban, írásban, cselekedetben, s vezetőiket többféle kolhozpropagandára használták. A magyar kisebbség nem rohant az intézmények után, eleinte kifejezetten ellenséges szemmel figyelte működésüket. Lassan azonban mégis megbékélt velük, feltételes módban, mert ha primitív színvonalon és korlátozott mértékben is, de visszahozták a magyar szót a „közélet”-be, egyfajta magyar folytonosságot jelképeztek. Reményteljes tekintetek szálltak a Csemadok felé, hogy mint növekvő tömegszervezet, egyszer talán átveheti a tényleges magyar érdekek képviseletét. A titkos rendeletek közé zárt magyar kisebbség ugyanis a megbízható érdekképviselet hiányában egyik nagy sérelmét és újfajta kiszolgáltatottságának igazi okozóját látta. Felülről viszont semmitől sem óvták úgy a Csemadokot, mint éppen a kísértéstől: a Párt mindenki érdekeit egyaránt képviseli, a magyaroknak sincs szükségük külön prókátorra. „Ennek ellenére – tanúsítja egy szlovákiai magyar beszámoló – a Csemadok fennállásának első korszakában, 1949 és 1956 között valóságos »kispárt« szerepét töltötte be. Segítsége nélkül nem lehetett megoldani semmiféle gazdasági vagy politikai feladatot […] A magyarlakta falvakban a Csemadok volt a legbefolyásosabb társadalmi szervezet […] A kommunista párt helyi szervei féltékenyen nézték a kisebbségi szervezet sikereit.”1
A formális érdekképviseleti jogot nem kapta meg a Csemadok (s azóta is többször hiába igényelte). Mindössze a Szlovák Nemzeti Frontba engedték be, de ennek a tagságnak sem lett jó vége.
A bőkezűbb, megértőbb kisebbségi-nemzetiségi politikának több akadálya volt. Összeegyeztethetetlen volt a sztálinista párt lényegével, hogy bármiféle társadalmi pluralizmust, még a maguk életét élő kisebbségi csoportok formájában is, megtűrjön maga mellett. Többen állítják, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja magyar nemzetiségi politikáját nem annyira az a szempont hajtotta, hogy jóvátegye a múlt igazságtalanságait, hanem sokkal inkább a remény, hogy a beneši demokráciából kiábrándult, anyagilag, lelkileg tönkretett, elárvult magyarokat felhasználhatja a szocializmus építésének meggyorsítására. Ez a mezőgazdaságban részben sikerült is.
A kisebbségi kérdés sima megoldását tovább komplikálta, hogy Csehszlovákiában a magyarkérdés mellett a szlovákkérdés is rendezetlen volt. A szlovákok úgy érezték, hogy 1945-ben a csehek ismét becsapták őket, nem kaptak elég önállóságot saját ügyeik intézésére. A szlovák burzsoá nacionalisták elítélése csak részben volt párton belüli konfliktus következménye. A Prága és Pozsony közti általános hatalmi harc sajátos torzulása volt, és még jobban elmérgesítette a cseh és szlovák nemzet viszonyát. A szlovákok, kommunista lobogó alatt, folytatták küzdelmüket a nagyobb függetlenségért Prága ellen. Egyidejűleg azonban a másik oldalon, szűkebb hazájukban, a magyar kisebbség jelenléte is nyugtalanította őket. A közvélemény meg volt győződve, hogy ha ezzel a kisebbséggel meg kell osztozniuk Szlovákián, akkor ők, a szlovákok, saját nemzeti jogaikat csonkítják meg, s nem érezhetik magukat otthon saját hazájukban. őszintén sajnálták, hogy a magyarok kitelepítése csak részben sikerült, s csak vonakodva fogadták el a gondolatot, hogy ez a magyar kisebbség mégis Szlovákiában fog maradni. Husák még 1948 végén is azt javasolta, hogy folytassák a lakosságcserét. Elutasították.
Amikor tehát arra került a sor, hogy a magyar (és a számban sokkal jelentéktelenebb ukrán és lengyel) kisebbség helyzetét az új elvek alapján rendezni kell, a végrehajtás csupa ellentmondás volt. Kívülről úgy látszott, hogy a rendszer egyik kezével mindig adott valamit a magyar kisebbségnek, de csak azért, hogy a másikkal azonnal visszavegye. Sokkal valószínűbb, hogy volt egy pragmatikus irányzat a központi hivatalokban és vidéken egyaránt, amely a magyarkérdést mindkét fél megelégedésére rendezni szerette volna, és ebben a szellemben intézkedett. De szembetalálta magát, a hatalmon belül és kívül, egy másik irányzattal, amely mégsem tudott megbékélni a valósággal. Követői elfogadták ugyan az engedményeket, de csak mint taktikai, átmeneti szükségességet, s közben ellenintézkedéseket léptettek életbe, hogy lehetőleg feltűnés nélkül visszanyesegessék a magyar kisebbség létszámát, s elérjék fokozatos elszlovákosítását. Az idők folyamán ezek az erők egymással összefüggő gócokká fejlődtek, s döntő befolyást szereztek a szlovákiai nemzetiségi politika elméleti és gyakorlati irányításában. A kettősség, a jó és rossz keveredése ezután sem szűnt meg. Az engedmények hangoztatására már a magyar kisebbség megnyugtatása és a demokratikus látszat fenntartása céljából is szükség volt. Hosszabb távon azonban a mérleg határozottan a kisebbségek korlátozását sürgető szárny javára billent. A magyar kisebbség elkeseredését növelte benyomása, hogy szlovák oldalon kommunisták és nem kommunisták összefogtak ellene. Úgy látszott – vagy valóság volt (?) –, hogy a magyar kisebbség tervszerű asszimilálása érdekében félre tudták tenni egyéb ellentéteiket.
2. Dél-Szlovákia 1956-ban
1956 nyarán, a Hruscsov-beszéd és a kelet-európai nyugtalanságok hírére, kissé megenyhült a légkör Csehszlovákiában. A kisebbségek megnyugtatására új alkotmánytörvényt hoztak. A törvény kimondta, hogy biztosítani kell a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárok (tehát egyének és nem csoportok) kulturális életének feltételeit. Lazítottak a magyar kisebbség elszigeteltségén. Megélénkült a kulturális csere Magyarország és Dél-Szlovákia magyar központjai közt, mindkét irányban szabadabbá vált az utazás. A szlovákiai magyarok azonban a bővülő kapcsolatok ellenére sem tudták pontosan, mi történik a magyar „külföldön”, Magyarországon; az októberi forradalom híre mindenkit váratlanul ért.
A csehszlovákiai sajtó – a magyar nyelvű Új Szót is beleértve – napokig úgy tett, mintha semmi rendkívüli sem történt volna a déli határ túlsó oldalán. De már az első napokban cseh csapatok érkeztek Dél-Szlovákiába. Aki tudott magyarul – s most hirtelen megnőtt a számuk –, a magyarországi adókból, a Szabad Európa Rádióból, a csempészúton átkerült újságokból próbált tájékozódni az eseményekről. A kisebbségi magyarok magukhoz tértek aléltságukból, s a forradalom első sikereinek hallatára remélni kezdték, hogy az új eszmék a cseh csapatok ellenére is beáramlanak majd Csehszlovákiába, demokratizálják a politikai rendszert, és megteremtik végre a kisebbségi jogbiztonságot. Ilyen értelemben tehát a forradalmat saját ügyüknek is tekintették.
Több helyen középiskolások, kis csoportokba verődve, szüleik tudta nélkül felkerekedtek, hogy a magyar szabadságharcosok segítségére siessenek. Nem jutottak messzire, összeszedték és visszaküldték őket. A hatóságok behívókat kézbesítettek a katonaköteles magyar férfiaknak, főleg a fiatalabb korosztálynak, s különvonaton biztos messzeségbe, Csehországba szállították őket. Nemsokára új jövevények bukkantak fel Dél-Szlovákiában: magyarországi kommunisták, politikai menekültek, akik megléptek a nép haragja elől. Duba Gyula, szlovákiai magyar író, önéletrajzi regényének második kötetében, az Örvénylő időben, elmeséli egy ilyen szlovákiai származású magyarországi funkcionárius megjelenését Garam menti szülőfalujában. Idegen elemnek számított már, senki sem fogadta bizalommal. Azok sem, akik egy szebb világ megszületését remélték Budapesttől; azok sem, akik csak „otthon ültek, s várták, hogy gyorsabban múljon az idő”; s még a falu félretett öreg kommunistája sem: „Az embereket megtörni erősek vagytok – leckéztette egy alkalommal a fiatalembert. Aztán megdöbbentek és kétségbeestek, hogy a megvadult tömeg végigzúdul az utcákon, és embereket akasztanak. Ti pedig megszöktök, hogy ne lássatok, és ne halljatok semmit. Könnyű megszökni, fiú. Helyben maradni nehezebb. Maradni, s megvárni az ítéletet.”2
Megmozdult a szlovák propagandagépezet is. Hirdetni kezdte, hogy ami Magyarországon történik, a magyar reakció műve, a magyar urak újra rá akarják tenni kezüket Szlovákiára. „Ez tendenciózus pánikkeltés volt – írta később a szlovákiai diszszidens, Duray Miklós –, és termékeny talajra lelt, mert alig akadt szlovák ember, aki ellentmondott volna ennek a józan ésszel hihetetlen hírnek. Ha nem is hitte el mindenki, a szándék lehetőségével egyetértettek. Így vették elejét, hogy a szlovákság körében nagyobb méretű szimpátia fejlődjön ki a forradalmukat vívó magyarokkal.” S a szlovák hangulat jellemzésére Duray ijesztő példát idéz: egy losonci gyerekgyógyászt a saját – szlovák – felesége jelentett fel, hogy a magyar forradalommal rokonszenvez.3
A pártközpont mozgósította a Csemadokot, az egyetlen magyar szervezetet, amelynek keze elért a legfontosabb magyar csomópontokba, hogy hozza rendbe a magyar kisebbség megingott sorait. A Csemadok Központi Elnöksége október 29-én kiáltványt bocsátott ki; most kivételesen a „csehszlovákiai magyar dolgozók” nevében nyilatkozhatott. A Csemadok a magyar forradalmárokat „emberi mivoltukból kivetkőzött bestiák”-nak titulálta, „mélységesen elítélte a nemzetközi reakcióval szövetkezett ellenforradalmi bandák népellenes kísérleteit”, és szolidaritást vállalt a népi demokrácia „hős védelmezői”-vel. Végül felszólította a csehszlovákiai magyar dolgozókat, hogy még határozottabban tömörüljenek Csehszlovákia Kommunista Pártja köré, s „erélyesen utasítsák vissza a külföldi reakció minden olyan kísérletét, amely hazánk népei egységének gyengítésére, a szlovák és a magyar nép barátságának megbontására irányul.”4 Nem volt elég a Csemadok-központ tiltakozása. Utána sorra megszólaltatták a Csemadok helyi szervezeteit, a magyar jellegű járások pártaktíváit, üzemek magyar dolgozóit, magyar iskolák tanítóit és szakszervezeti tagjait – repültek az egy kaptafára gyártott táviratok, hogy elítéljék a magyar forradalmat, s kifejezzék a feladók hazafias hűségét Csehszlovákiához, a kommunista párthoz és a Szovjetunióhoz.
A magyar forradalom leverésénél Szlovákia a szovjet csapatoknak felvonulási területül szolgált. A pozsonyi hídfőt először használták katonai célokra. Később magyar propagandakülönítményeket küldtek Szlovákiából Magyarországra, a határ menti megyékbe. Kádárt támogató nyomtatványokat osztogattak, és segítettek a pártmunkában. Az egyik résztvevő – ma a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke – így foglalta össze lakonikus rövidséggel 1956. őszi tevékenységét: „Ötvenhatban segédkeztem a magyar ellenforradalom leverésében.” Az igyekvő funkcionáriusok kivételével a magyar kisebbség megrendülve fogadta a magyar forradalom bukását.5 „Mi […] azzal tüntettünk a forradalom mellett – emlékezik vissza Duray –, hogy minden összebeszélés nélkül már november 5-én, hétfőn gyászszalaggal a kabátunkon jelentünk meg reggel az iskolában. Tanítóink megtiltották a gyász jelének viselését, persze nem elvi okokból, hanem félelemből, hiszen akkor, hétfőn, mindannyian félsápadtan léptek be az osztályba.”6 Az Új Szó is elismerte, bár másként motiválta a magyar fájdalmakat: „Esténként a szlovákiai délvidék városaiban, falvaiban kihaltak az utcák. Az emberek a rádió mellett hallgatták a híreket, lesték, tudakolták az eseményeket. Hogyne tették volna. Hisz majd mindenkinek van valakije a határon túl, testvére, rokona, barátja.”7
A csehszlovák és a szlovák kommunista párt, valamint a hivatalos propaganda teljes lendülettel támogatta Kádár Jánost. Az Új Szó semmiben sem maradt el a magyarországi pártsajtó mögött a szabadságharc becsmérlésében. S amikor decemberben a szlovák párt kiértékelte az eseményeket, jó bizonyítványt állított ki a magyar kisebbségről. Megállapította, hogy nem dőlt be a nacionalista jelszavaknak, lojális maradt Csehszlovákiához. A Csemadok-akciók után kifelé nem is mondhatott egyebet. Csak burkolt utalások történtek, például a csehszlovák és szlovák KB ülésein, hogy azért mégsem zajlott le minden egész rendben, s hogy az értelmiség, a diákok – szlovákok és magyarok – soraiban akadtak egyesek, akik megbotlottak. A szlovák KB ülésén Dénes Ferenc, az Új Szó főszerkesztője is felszólalt. A tudósítás szerint „felszólalása befejező részében elismerte azon elvtársak eseteit, akik a nacionalista jelszavak hatására meginogtak, s hangsúlyozta a magyar dolgozók eltökéltségét, hogy szilárdan felsorakoznak a párt és a Nemzeti Front kormánya köré.”8
3. A „közeledés” politikája
A magyar forradalom bizonyos értelemben mélyebben felkavarta a szlovákokat, mint a magyar kisebbséget. ők természetesen nem a forradalom bukását siratták, hanem hogy a forradalom újra felvetette a „magyarkérdés”-t. Ha a kisebbség nem is fordult Csehszlovákia ellen, de önmagára talált, lélekben szolidaritást vállalt a forradalommal, újra átélte a sorsközösséget az anyaországgal. Nem volt többé ugyanaz az oldott kéve, mint a forradalom előtt. Az elképzelés, hogy teljes széthullása csak néhány esztendő kérdése, hirtelen naivitásnak tűnt.
A szlovák aggodalmak nem voltak alaptalanok. A magyar nemzeti-nemzetségi tudat megerősödését egy számadat is elárulta. Az 1961-es népszámlálás már 533 934 magyart talált Csehszlovákiában, s ebből 518 782 Szlovákiában élt. Vagyis az itteni lakosságnak 12,4%-a vallotta magát magyarnak. 1950-hez viszonyítva a növekedés csaknem 200 000 fő volt, ami csak kis részben lehetett a természetes szaporulat következménye; a többség azokból a reszlovakizáltakból állt össze, akik a még mindig fennálló nehézségek ellenére is „visszamagyarosodtak”. 1954-ben feloldották ugyan a tilalmat, de nem nyilvánosan. Alig hihető, hogy a tömeges visszatérés 1956 öntudatébresztő hatása nélkül is bekövetkezett volna. (Másrészt még 1968-ban is voltak színmagyar falvak, amelyek a beneši esztendőkben „kollektívan” reszlovakizáltak, és „ennek az akciónak a következményeit még ma is nyögik” – közölte egy nyilatkozat. Bár a szülők szlovákul egy szót sem tudtak, mint reszlovakizáltak magyar iskola nélkül kényszerültek nevelni gyermekeiket.9)
Nem ismeretes egyetlen olyan dokumentum sem, amelyből egyszerűen ki lehetne olvasni, hogy 1956 után milyen kisebbségpolitikai döntéseket hozott a szlovák párt. Az új évtized eseményeiből, elszórt nyilatkozatokból, határozatokból, kommentárokból azonban vissza lehet következtetni a döntések tartalmára.
Mindenekelőtt továbbra is ott lebegett a kisebbségpolitika intézői előtt az elgondolás, hogy a kisebbség nem örökéletű, sorsa csak a széthullás, asszimilálódás lehet azzal a különbséggel, hogy a folyamat hosszabb lélegzetű lesz, mint eleinte képzelték. Elhatározták, hogy a gyengének bizonyult magyar vezetőket leváltják, az intézményeket azonban megtartják, sőt esetleg még bővítéseket is engedélyeznek, mert az intézményekre változatlanul szükség van a belső béke biztosítása érdekében. A harciasabb elemek nem elégedtek meg ennyivel. ők az intézményekben nem öncélt, hanem kommunikációs eszközt láttak, amelyet a múltnál sokkal következetesebben fel kell használni, hogy a kisebbség legszélesebb rétegeit is ellássák felülről szellemi táplálékkal, leszoktassák a kifelé tekintgetésről, és magyar nemzeti öntudatukat csehszlovák közösségi tudattal cseréljék fel.
Az új programot az eddiginél gondosabban kidolgozott ideológiai alapra helyezték. Átvették és a csehszlovákiai viszonyokra alkalmazták az ismert szovjet tételt a nemzeti fejlődésről: a nemzetek-nemzetiségek jövője nem a különállás, elzárkózás, hanem a közeledés, majd egybeolvadás. Ez a folyamat tetőződik be a munkásosztály internacionalizmusában. Csehszlovákiában a kiindulás, a fejlődés első stádiuma nem lehet más, mint a csehszlovák valóság elfogadása politikai, gazdasági és kulturális értelemben. Hangsúlyozták a gazdasági kiegyenlítődés kulcsszerepét. Mihelyt eltűntek a különbségek az iparilag fejlett Csehország és a nagyjából még mezőgazdasági jellegű Szlovákia, az utóbbin belül pedig az aránylag már iparosodott észak és a magyarlakta déli rész majdnem érintetlen agrárvilága közt, a nemzeti-nemzetiségi ellentétek is szinte önmaguktól leomlanak. A „csehszlovák” jelző rangját, a „szovjet” fogalom mintájára, megemelték: régi, polgári jelentésével ellentétben azt kívánták kifejezni vele, hogy az ország máris a nemzeti-nemzetiségi közeledés útján halad, s hogy ennek az útnak a végén meg fog pihenni egy időre, mielőtt belépne a totális internacionalizmus állapotába. Később a propaganda a fejlődés első fokát elnevezte „csehszlovák szocialista kulturális közösség”-nek. Szlovák részről azonban hozzátették, hogy a magyar kisebbség útja ebbe az egységbe csak a szlovák nemzeten keresztül vezethet. Vagyis el kell sajátítania a szlovák nyelvet, el kell mélyülnie a szlovák kultúrában – ezt kívánja tőle a szocializmus érdeke. Végeredményben tehát a magyar kisebbségnek – és a többi kisebbségnek is – joga van nemzetiségi intézményeire, az intézmények azonban nem önmagukért vannak, nem konzerválhatják a kisebbségi kereteket és életszemléletet, mert az ellenkeznék a szocialista fejlődés törvényeivel. Ellenkezőleg: feladatuk a közeledés, integrálódás előmozdítása, más szóval a szocializmusra nevelés.
1956 után tehát a kisebbségpolitika annyiban változott, hogy folytatták a kettősséget, de igyekeztek módszeresebben és körültekintőbben alkalmazni. A politika ellentmondásai a mai messzeségből is szembeötlők, s világosan kiemelkednek belőle egy általános szlovákosítási kísérlet kontúrjai.
1960-ban új szocialista alkotmány született. Többek közt kimondta, hogy „az állam biztosítja a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgárok anyanyelvi oktatásának és kulturális fejlődésének minden lehetőségét és eszközét.” Bár nem fogadta el a nemzetiségeket mint etnikai csoportokat, határozott formában elismerte egyéni jogukat az anyanyelvi művelődésre. Ez rendkívül biztató lett volna, ha ugyanakkor nem vezetnek be egy közigazgatási reformot is Szlovákiában. A reform megváltoztatta a járások határait, és a járásokat kerületekbe vonta össze. Az átszervezés következtében eltűntek Dél-Szlovákia magyar többségű járásai, a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás kivételével, s a vezetés mindenütt a mesterségesen kialakított új többség, azaz szlovákok kezébe került. Pozsonyban arra hivatkoztak, hogy az átrajzolt adminisztratív határok közelebb hozzák egymáshoz a szlovákokat és magyarokat, így alkalmuk lesz gyakorolni a békés együttélést.
A magyar forradalom heteiben élvonalba sodródott Csemadok-vezetőségből kiszűrték a „nacionalista” elemeket, s tagságát is átvilágították. 1959 januárjában a szlovák párt KB-je a magyar nemzetiségekkel foglalkozó határozatában sürgette a Csemadok „nevelő tevékenység”-ének általános megjavítását. Megszigorították ellenőrzését, de mert szükségük is volt rá, nem bénították meg. A Csemadok tovább szervezhetett, fesztiválokat, emlékünnepeket, dalversenyeket rendezhetett; A Hét címmel saját hetilapot is indított. A kulturális tömegmunka természetéből következik, hogy akárhány ellenőrt is ültettek a nyakába, nem tudták minden lélegzetvételét kontrollálni. A Csemadok kiszolgálta a hivatalos vonalat, de tagságától sem függetleníthette magát, valami vonzót is kellett nyújtania ahhoz, hogy kövessék. Az öszszejöveteleknek már önmagukban is mozgósító erejük volt: mind megannyi alkalom, hogy a társadalom szélére szorított emberek összejöjjenek, és kölcsönösen igazolják egymásnak létezésüket. Duray Miklós, aki a hatvanas években tűnt fel először a Csemadok szélárnyékában tevékenykedő diákmozgalomban, tömören jellemezte a szervezet vonzását: „fel kellett ismernünk, hogy minden opportunizmusa ellenére a Csemadok az egyedüli keret, amelyen belül a Szlovákiában élő magyarok nyilvánosan találkozhatnak.”10 Úgy alakult, hogy a Csemadok – fenntartóinak szándékai ellenére – a magyarság legfőbb ébren tartója lett Szlovákiában. A hatvanas évek vége felé helyi szervezeteinek száma 530, a tagjaié pedig 60 000 körül mozgott.
1956 után a szlovákiai magyar irodalom kilépett primitív gyerekcipőiből. Addig csak a sematikus pártköltészet uralkodott benne, s egyetlen értéke az volt, hogy szövegeit magyar szavakból állították össze. De ha olvasótáborra akart szert tenni, ennél többet kellett nyújtania. A hivatalos politika is felismerte ezt, csak így remélhette, hogy az olvasók egyszer majd leszoknak az „odaáti” könyvekről. 1958-ban az írók Irodalmi Szemle címmel negyedéves folyóiratot kaptak, amely később havilappá alakult, s ma már 29. évfolyamát tapossa.
Az „irodalom” azonban nem kapott szabad kezet. A hatóságok kíméletlenül korlátozták a példányszámokat, megszabták, hogy milyen arányban kell közölni cseh és szlovák írásokat, s voltak témák, amelyekkel az írók nem foglalkozhattak. Ezek közé tartozott az 1945–1948-as esztendők magyarüldözéseinek élményanyaga. Fábry Zoltán kommunista párttag, az első Csehszlovákiában a legharcosabb baloldali publicista, 1946-ban A vádlott megszólal címmel panaszlevélben fordult a cseh és szlovák értelmiséghez. Bizonyította, hogy a magyar kisebbség nem árulta el a demokráciát, és védelmet kért az igazságtalan, megalázó hajsza ellen. A levél azonban 1968-ig nem jelenhetett meg, csak házi sokszorosításban, illegálisan terjesztették. 1945–1948 a fiataloknak, az írójelölteknek is meghatározó élménye volt, de évekig ők sem nyúlhattak hozzá. Igazából Dobos László törte meg a csendet első – s még mindig fojtott hangú – regényeivel (Messze voltak a csillagok, Földönfutók).
A megszorítások, korlátozások, kényszerű megalkuvások ellenére is egy új kisebbségi irodalom növekedett Szlovákiában. Művelői többségükben fiatalok voltak, a párt neveltjei, sokat kísérleteztek, bukdácsoltak, rengeteg közepes vagy annál is rosszabb írást produkáltak, de igazi értékek is felcsillantak köztük.
Ezzel szemben sötét felhők gyülekeztek a magyar iskolahálózat felett. A magyar alapiskolák zömét már 1956 előtt megnyitották, hathetes tanfolyamokon pótolták a korábban elüldözött magyar tanítókat és tanárokat. A magyar iskolákban 1956 után is tovább folyt a munka, új iskolák – főleg középiskolák – is nyíltak, de az erőteljesebb szlovákosítás is beindult. Az 1959. januári KB-határozat az iskolakérdéssel is foglalkozott. Javasolta, hogy ahol a szülők „beleegyeznek”, vonják össze a szlovák és magyar iskolákat közös vezetés alá, s egyes tantárgyak oktatásában térjenek át magyarról szlovák nyelvre. A hatvanas évek közepére a legtöbb magyar iskola szlovák vezetés alá került, s voltak helyek, ahol csaknem az egész magyar nyelvű oktatást megszüntették. Szülők gyakran panaszkodtak, hogy nyomással akarják rávenni őket, adják gyerekeiket szlovák iskolába, mert ezek az iskolák alaposabb tudást nyújtanak, s különben is, a magyar nyelvnek nincs jövője Szlovákiában. 1960–1961-ben kereken 600 magyar alapiskolában 72 144 gyerek tanult. Az évtized végére a gyerekek száma 68 902-re csökkent, s a még magyarnak nevezhető iskolák száma is megcsappant.
A gazdasági kiegyenlítődést – ebben az esetben iparosítást – a magyar kisebbség is sürgette mezőgazdasági munkaerő-feleslegének levezetése érdekében. A központi hivatalok azonban az új üzemeket legszívesebben a nyelvhatár túlsó – szlovák – oldalára telepítették, s ennek következtében számos magyar munkás is szlovák környezetben találta magát. Ha magyar vidéket iparosítottak, az új üzemekkel rendszerint szlovák szakmunkások is érkeztek, s a helybelieknek csak alantasabb beosztások jutottak – vagy ingázhattak más munkahelyekre, nem ritkán 50-100 kilométer távolságra is. Az iparosítás mély réseket ütött a magyar etnikum egységén.
Az iparosítás még egy külön úton is szolgálta a szlovákosítást. Az üzemekkel együttműködő szakmunkásképző iskolák ragaszkodtak a szlovák tanítási nyelvhez, akkor is, ha tanulóik elsősorban magyarok voltak. Az is előfordult, s nemegyszer, hogy színtiszta magyar környezetben felhúzott üzemekben megtiltották a magyar munkásoknak, hogy magyarul beszéljenek. Az egyik híres eset a vajáni – bodrogközi – hőerőmű volt. Amikor egy nekibátorodott magyar újságíró felelősségre vonta az igazgatót, azt a választ kapta, hogy üzembiztonsági okokból kellett áttérniük a szlovák nyelvre.
(1986)