Kérlek segíts az új filmünk elkészítésében! Támogasd Te is! »

András Károly: Magyar kisebbség, szlovák többség. A csehszlovákiai magyarok 1956 előtt és után, valamint rövid kitekintés Kárpátaljára

1. Gottwald vi­lá­ga

Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­sé­get a tel­jes jog­bi­zony­ta­lan­ság ál­la­po­tá­ban ta­lál­ta.
Cseh­szlo­vá­ki­á­nak nem volt Nagy Im­ré­je. 1948-tól, a Kle­ment Gottwald-féle kom­mu­nis­ta puccs­tól a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ig majd­nem tö­ret­len sztá­li­niz­mus ural­ko­dott az or­szág­ban. Sztá­lint ugyan rö­vi­de­sen Gottwald is kö­vet­te a ha­lál­ba (s tör­té­ne­te­sen ő is Moszk­vá­ban halt meg), de utó­da, Antonín Novot­ný sem­mi­vel sem volt mér­ték­le­te­sebb lé­lek, s csak az utol­só órák­ban volt haj­lan­dó en­ged­mé­nye­ket ten­ni a bel­ső re­form hí­ve­i­nek. Ami­kor – 1953-ban – Ma­gyar­or­szá­gon Nagy Im­re el­in­dí­tot­ta az „új kur­zus”-t, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban még ja­vá­ban foly­tak a tit­kos pe­rek. Pár hó­nap­pal ko­ráb­ban ítél­ték el és vé­gez­ték ki Ru­dolf Slán­skýt, a párt egy­ko­ri fő­tit­ká­rát, s már ké­szül­tek a szlo­vák „bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták” pe­ré­re. A kö­vet­ke­ző év­ben hó­hér­kéz­re ad­ták egyik ve­zé­rü­ket, Vlado Clemen­tist; Gustáv Husákot és több tár­sát sú­lyos bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték.
1948-ban, a beneši évek kál­vá­ri­á­ja után, a kom­mu­nis­ta párt meg­ígér­te a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, hogy a he­lyén ma­rad­hat, s hogy a mar­xiz­mus-le­ni­niz­mus, a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus el­ve­i­nek szel­le­mé­ben vis­­sza­ál­lít­ják ál­lam­pol­gá­ri jog­egyen­lő­sé­gét. Az ígé­ret meg­va­ló­sí­tá­sa azon­ban csak aka­doz­va, hos­­szú hu­za­vo­nák­kal ha­ladt elő­re. Az új al­kot­mány még min­dig csak a cse­hek és szlo­vá­kok ál­la­má­ról be­szélt (mint beneši előd­je), s nem is em­lí­tet­te a ki­sebb­sé­ge­ket. A ma­gya­rok­nak en­ge­dé­lyez­tek egy párt­la­pot (ez volt a ma is meg­je­le­nő Új Szó), egy kul­tu­rá­lis tö­meg­szer­ve­ze­tet (mai ne­vén Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Dol­go­zók Kul­tu­rá­lis Szö­vet­sé­ge, rö­vi­den Cse­ma­dok), anya­nyel­vi is­ko­lá­kat alap- és kö­zép­fo­kon, s he­lyen­ként be­ve­zet­ték a két­nyel­vű­sé­get. Az in­téz­mé­nyek élé­re rész­ben a beneši idők­ben még ül­dö­zött, most si­et­ve re­ha­bi­li­tált, idős, köz­ügyek­ben ta­pasz­ta­lat­lan ma­gyar kom­mu­nis­tá­kat, rész­ben pe­dig gyors­tal­pa­ló tan­fo­lyam­okon „ki­kép­zett” fi­a­tal ká­de­re­ket ál­lí­tot­tak. Az en­ged­mé­nyek­kel azon­ban nem szűn­tek meg a ma­gyar­ül­dö­zé­sek, szá­mos for­má­ban to­vább él­tek; a kön­­nyí­té­se­ket meg­szo­rí­tá­sok, dur­va be­avat­ko­zá­sok kö­vet­ték. A ren­de­le­tek, uta­sí­tá­sok nagy több­sé­gét nem hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra. A ki­sebb­ség tag­jai nem tud­hat­ták meg, med­dig ter­jed­nek jo­ga­ik, mi­re hi­vat­koz­hat­nak, ki­ben bíz­hat­nak.
A hi­va­ta­los men­ta­li­tást sem­mi sem jel­le­mez­te job­ban, mint­hogy a res­zlo­vak­izál­tak­nak, va­gyis azok­nak a ma­gya­rok­nak, akik a ko­ráb­bi idő­szak­ban kény­te­le­nek vol­tak szlo­vák­nak val­la­ni ma­gu­kat, nem en­ged­ték meg, hogy „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­ja­nak”, ma­gyar la­po­kat já­ras­sa­nak, Cse­ma­dok-ta­gok le­hes­se­nek, gye­re­ke­i­ket ma­gyar is­ko­lá­ba íras­sák. Szá­mu­kat, csa­lád­tag­ok­kal együt­t, több mint 300 000 fő­re be­csül­ték. Ez az oka, hogy az 1950-es nép­szám­lá­lás csak 367 733 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Nyil­ván­va­ló volt, hogy va­la­hol a ha­ta­lom csú­csa­in ezt a re­du­kált cso­por­tot sem te­kin­tet­ték ál­lan­dó­nak, to­váb­bi le­mor­zso­ló­dá­sok­ra épí­tet­tek. En­nek ér­de­ké­ben sze­ret­ték vol­na el­szi­ge­tel­ni a ha­tá­ron tú­li ma­gyar be­fo­lyás­tól, s úgy ne­vel­ni, hogy Ma­gyar­or­szág­ban ne lás­son töb­bet, mint egy­sze­rű „kül­föld”-et.
Az új in­téz­mé­nyek a párt vo­na­lát kö­vet­ték, szó­ban, írás­ban, cse­le­ke­det­ben, s ve­ze­tő­i­ket több­fé­le kol­hoz­pro­pa­gan­dá­ra hasz­nál­ták. A ma­gyar ki­sebb­ség nem ro­hant az in­téz­mé­nyek után, ele­in­te ki­fe­je­zet­ten el­len­sé­ges szem­mel fi­gyel­te mű­kö­dé­sü­ket. Las­san azon­ban még­is meg­bé­kélt ve­lük, fel­té­te­les mód­ban, mert ha pri­mi­tív szín­vo­na­lon és kor­lá­to­zott mér­ték­ben is, de vis­­sza­hoz­ták a ma­gyar szót a „köz­élet”-be, egy­faj­ta ma­gyar foly­to­nos­sá­got jel­ké­pez­tek. Re­mény­tel­jes te­kin­te­tek száll­tak a Cse­ma­dok fe­lé, hogy mint nö­vek­vő tö­meg­szer­ve­zet, egy­szer ta­lán át­ve­he­ti a tény­le­ges ma­gyar ér­de­kek kép­vi­se­le­tét. A tit­kos ren­de­le­tek kö­zé zárt ma­gyar ki­sebb­ség ugyan­is a meg­bíz­ha­tó ér­dek­kép­vi­se­let hi­á­nyá­ban egyik nagy sé­rel­mét és új­faj­ta ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­nak iga­zi oko­zó­ját lát­ta. Fe­lül­ről vi­szont sem­mi­től sem óv­ták úgy a Cse­ma­do­kot, mint ép­pen a kí­sér­tés­től: a Párt min­den­ki ér­de­ke­it egy­aránt kép­vi­se­li, a ma­gya­rok­nak sincs szük­sé­gük kü­lön pró­ká­tor­ra. „En­nek el­le­né­re – ta­nú­sít­ja egy szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szá­mo­ló – a Cse­ma­dok fenn­ál­lá­sá­nak el­ső kor­sza­ká­ban, 1949 és 1956 kö­zött va­ló­sá­gos »kispárt« sze­re­pét töl­töt­te be. Se­gít­sé­ge nél­kül nem le­he­tett meg­ol­da­ni sem­mi­fé­le gaz­da­sá­gi vagy po­li­ti­kai fel­ada­tot […] A ma­gyar­lak­ta fal­vak­ban a Cse­ma­dok volt a leg­be­fo­lyá­so­sabb tár­sa­dal­mi szer­ve­zet […] A kom­mu­nis­ta párt he­lyi szer­vei fél­té­ke­nyen néz­ték a ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet sik­ere­it.”1
A for­má­lis ér­dek­kép­vi­se­le­ti jo­got nem kap­ta meg a Cse­ma­dok (s az­óta is több­ször hi­á­ba igé­nyel­te). Mind­ös­­sze a Szlo­vák Nem­ze­ti Front­ba en­ged­ték be, de en­nek a tag­ság­nak sem lett jó vé­ge.
A bő­ke­zűbb, meg­ér­tőbb ki­sebb­sé­gi-nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­nak több aka­dá­lya volt. Ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len volt a sztá­li­nis­ta párt lé­nye­gé­vel, hogy bár­mi­fé­le tár­sa­dal­mi plu­ra­liz­must, még a ma­guk éle­tét élő ki­sebb­sé­gi cso­por­tok for­má­já­ban is, meg­tűr­jön ma­ga mel­lett. Töb­ben ál­lít­ják, hogy Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja ma­gyar nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ját nem an­­nyi­ra az a szem­pont haj­tot­ta, hogy jó­vá­te­gye a múlt igaz­ság­ta­lan­sá­ga­it, ha­nem sok­kal in­kább a re­mény, hogy a beneši de­mok­rá­ci­á­ból ki­áb­rán­dult, anya­gi­lag, lel­ki­leg tönk­re­tett, el­ár­vult ma­gya­ro­kat fel­hasz­nál­hat­ja a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek meg­gyor­sí­tá­sá­ra. Ez a me­ző­gaz­da­ság­ban rész­ben si­ke­rült is.
A ki­sebb­sé­gi kér­dés si­ma meg­ol­dá­sát to­vább komp­li­kál­ta, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar­kér­dés mel­lett a szlo­vák­kér­dés is ren­de­zet­len volt. A szlo­vá­kok úgy érez­ték, hogy 1945-ben a cse­hek is­mét be­csap­ták őket, nem kap­tak elég önál­ló­sá­got sa­ját ügye­ik in­té­zé­sé­re. A szlo­vák bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták el­íté­lé­se csak rész­ben volt pár­ton be­lü­li konf­lik­tus kö­vet­kez­mé­nye. A Prá­ga és Po­zsony köz­ti ál­ta­lá­nos ha­tal­mi harc sa­já­tos tor­zu­lá­sa volt, és még job­ban el­mér­ge­sí­tet­te a cseh és szlo­vák nem­zet vi­szo­nyát. A szlo­vá­kok, kom­mu­nis­ta lo­bo­gó alat­t, foly­tat­ták küz­del­mü­ket a na­gyobb füg­get­len­sé­gért Prá­ga el­len. Egyi­de­jű­leg azon­ban a má­sik ol­da­lon, szű­kebb ha­zá­juk­ban, a ma­gyar ki­sebb­ség je­len­lé­te is nyug­ta­la­ní­tot­ta őket. A köz­vé­le­mény meg volt győ­ződ­ve, hogy ha ez­zel a ki­sebb­ség­gel meg kell osz­toz­ni­uk Szlo­vá­ki­án, ak­kor ők, a szlo­vá­kok, sa­ját nem­ze­ti jo­ga­i­kat cson­kít­ják meg, s nem érez­he­tik ma­gu­kat ott­hon sa­ját ha­zá­juk­ban. őszin­tén saj­nál­ták, hogy a ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­se csak rész­ben si­ke­rült, s csak vo­na­kod­va fo­gad­ták el a gon­do­la­tot, hogy ez a ma­gyar ki­sebb­ség még­is Szlo­vá­ki­á­ban fog ma­rad­ni. Husák még 1948 vé­gén is azt ja­va­sol­ta, hogy foly­tas­sák a la­kos­ság­cse­rét. El­uta­sí­tot­ták.
Ami­kor te­hát ar­ra ke­rült a sor, hogy a ma­gyar (és a szám­ban sok­kal je­len­ték­te­le­nebb uk­rán és len­gyel) ki­sebb­ség hely­ze­tét az új el­vek alap­ján ren­dez­ni kell, a vég­re­haj­tás csu­pa el­lent­mon­dás volt. Kí­vül­ről úgy lát­szott, hogy a rend­szer egyik ke­zé­vel min­dig adott va­la­mit a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, de csak azért, hogy a má­sik­kal azon­nal vis­­sza­ve­gye. Sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy volt egy prag­ma­ti­kus irány­zat a köz­pon­ti hi­va­ta­lok­ban és vi­dé­ken egy­aránt, amely a ma­gyar­kér­dést mind­két fél meg­elé­ge­dé­sé­re ren­dez­ni sze­ret­te vol­na, és eb­ben a szel­lem­ben in­téz­ke­dett. De szem­be­ta­lál­ta ma­gát, a ha­tal­mon be­lül és kí­vül, egy má­sik irány­zat­tal, amely még­sem tu­dott meg­bé­kél­ni a va­ló­ság­gal. Kö­ve­tői el­fo­gad­ták ugyan az en­ged­mé­nye­ket, de csak mint tak­ti­kai, át­me­ne­ti szük­sé­ges­sé­get, s köz­ben el­len­in­téz­ke­dé­se­ket lép­tet­tek élet­be, hogy le­he­tő­leg fel­tű­nés nél­kül vis­­sza­nye­se­ges­sék a ma­gyar ki­sebb­ség lét­szá­mát, s el­ér­jék fo­ko­za­tos els­zlovákosítását. Az idők fo­lya­mán ezek az erők egy­más­sal ös­­sze­füg­gő gó­cok­ká fej­lőd­tek, s dön­tő be­fo­lyást sze­rez­tek a szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti irá­nyí­tá­sá­ban. A ket­tős­ség, a jó és rossz ke­ve­re­dé­se ez­után sem szűnt meg. Az en­ged­mé­nyek han­goz­ta­tá­sá­ra már a ma­gyar ki­sebb­ség meg­nyug­ta­tá­sa és a de­mok­ra­ti­kus lát­szat fenn­tar­tá­sa cél­já­ból is szük­ség volt. Hos­­szabb tá­von azon­ban a mér­leg ha­tá­ro­zot­tan a ki­sebb­sé­gek kor­lá­to­zá­sát sür­ge­tő szárny ja­vá­ra bil­lent. A ma­gyar ki­sebb­ség el­ke­se­re­dé­sét nö­vel­te be­nyo­má­sa, hogy szlo­vák ol­da­lon kom­mu­nis­ták és nem kom­mu­nis­ták ös­­sze­fog­tak el­le­ne. Úgy lát­szott – vagy va­ló­ság volt (?) –, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség terv­sze­rű as­­szi­mi­lá­lá­sa ér­de­ké­ben fél­re tud­ták ten­ni egyéb el­len­té­te­i­ket.

2. Dél-Szlo­vá­kia 1956-ban

1956 nya­rán, a Hrus­csov-be­széd és a ke­let-eu­ró­pai nyug­ta­lan­sá­gok hí­ré­re, kis­sé meg­eny­hült a lég­kör Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A ki­sebb­sé­gek meg­nyug­ta­tá­sá­ra új al­kot­mány­tör­vényt hoz­tak. A tör­vény ki­mond­ta, hogy biz­to­sí­ta­ni kell a ma­gyar és az uk­rán nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok (te­hát egyé­nek és nem cso­por­tok) kul­tu­rá­lis éle­té­nek fel­tét­ele­it. La­zí­tot­tak a ma­gyar ki­sebb­ség el­szi­ge­telt­sé­gén. Meg­élén­kült a kul­tu­rá­lis cse­re Ma­gyar­or­szág és Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar köz­pont­jai közt, mind­két irány­ban sza­ba­dab­bá vált az uta­zás. A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok azon­ban a bő­vü­lő kap­cso­la­tok el­le­né­re sem tud­ták pon­to­san, mi tör­té­nik a ma­gyar „kül­föld­ön”, Ma­gyar­or­szá­gon; az ok­tó­be­ri for­ra­da­lom hí­re min­den­kit vá­rat­la­nul ért.
A cseh­szlo­vá­ki­ai saj­tó – a ma­gyar nyel­vű Új Szót is be­le­ért­ve – na­po­kig úgy tett, mint­ha sem­mi rend­kí­vü­li sem tör­tént vol­na a dé­li ha­tár túl­só ol­da­lán. De már az el­ső na­pok­ban cseh csa­pa­tok ér­kez­tek Dél-Szlo­vá­ki­á­ba. Aki tu­dott ma­gya­rul – s most hir­te­len meg­nőtt a szá­muk –, a ma­gyar­or­szá­gi adók­ból, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ó­ból, a csem­pész­úton át­ke­rült új­sá­gok­ból pró­bált tá­jé­ko­zód­ni az ese­mé­nyek­ről. A ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok ma­guk­hoz tér­tek alélt­sá­guk­ból, s a for­ra­da­lom el­ső si­ke­re­i­nek hal­la­tá­ra re­mél­ni kezd­ték, hogy az új esz­mék a cseh csa­pa­tok el­le­né­re is be­áram­la­nak majd Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, de­mok­ra­ti­zál­ják a po­li­ti­kai rend­szert, és meg­te­rem­tik vég­re a ki­sebb­sé­gi jog­biz­ton­sá­got. Ilyen ér­te­lem­ben te­hát a for­ra­dal­mat sa­ját ügyük­nek is te­kin­tet­ték.
Több he­lyen kö­zép­is­ko­lás­ok, kis cso­por­tok­ba ve­rőd­ve, szü­le­ik tud­ta nél­kül fel­ke­re­ked­tek, hogy a ma­gyar sza­bad­ság­har­cos­ok se­gít­sé­gé­re si­es­se­nek. Nem ju­tot­tak mes­­szi­re, ös­­sze­szed­ték és vis­­sza­küld­ték őket. A ha­tó­sá­gok be­hí­vó­kat kéz­be­sí­tet­tek a ka­to­na­kö­te­les ma­gyar fér­fi­ak­nak, fő­leg a fi­a­ta­labb kor­osz­tály­nak, s kü­lön­vo­na­ton biz­tos mes­­sze­ség­be, Cseh­or­szág­ba szál­lí­tot­ták őket. Nem­so­ká­ra új jö­ve­vé­nyek buk­kan­tak fel Dél-Szlo­vá­ki­á­ban: ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ták, po­li­ti­kai me­ne­kül­tek, akik meg­lép­tek a nép ha­rag­ja elől. Duba Gyu­la, szlo­vá­ki­ai ma­gyar író, ön­élet­raj­zi re­gé­nyé­nek má­so­dik kö­te­té­ben, az Ör­vény­lő idő­ben, el­me­sé­li egy ilyen szlo­vá­ki­ai szár­ma­zá­sú ma­gyar­or­szá­gi funk­ci­o­ná­ri­us meg­je­le­né­sét Ga­ram men­ti szü­lő­fa­lu­já­ban. Ide­gen elem­nek szá­mí­tott már, sen­ki sem fo­gad­ta bi­za­lom­mal. Azok sem, akik egy szebb vi­lág meg­szü­le­té­sét re­mél­ték Bu­da­pest­től; azok sem, akik csak „ott­hon ül­tek, s vár­ták, hogy gyor­sab­ban múl­jon az idő”; s még a fa­lu fél­re­tett öreg kom­mu­nis­tá­ja sem: „Az em­be­re­ket meg­tör­ni erő­sek vagy­tok – lec­kéz­tet­te egy al­ka­lom­mal a fi­a­tal­em­bert. Az­tán meg­döb­ben­tek és két­ség­be­es­tek, hogy a meg­va­dult tö­meg vé­gig­zú­dul az ut­cá­kon, és em­be­re­ket akasz­ta­nak. Ti pe­dig meg­szök­tök, hogy ne lás­sa­tok, és ne hall­ja­tok sem­mit. Kön­­nyű meg­szök­ni, fiú. Hely­ben ma­rad­ni ne­he­zebb. Ma­rad­ni, s meg­vár­ni az ítéletet.”2
Meg­moz­dult a szlo­vák pro­pa­gan­da­gé­pe­zet is. Hir­det­ni kezd­te, hogy ami Ma­gyar­or­szá­gon tör­té­nik, a ma­gyar re­ak­ció mű­ve, a ma­gyar urak új­ra rá akar­ják ten­ni ke­zü­ket Szlo­vá­ki­á­ra. „Ez ten­den­ci­ó­zus pá­nik­kel­tés volt – ír­ta ké­sőbb a szlo­vá­ki­ai disz­­szi­dens, Duray Mik­lós –, és ter­mé­keny ta­laj­ra lelt, mert alig akadt szlo­vák em­ber, aki el­lent­mon­dott vol­na en­nek a jó­zan és­­szel hi­he­tet­len hír­nek. Ha nem is hit­te el min­den­ki, a szán­dék le­he­tő­sé­gé­vel egyet­ér­tet­tek. Így vet­ték ele­jét, hogy a szlo­vák­ság kö­ré­ben na­gyobb mé­re­tű szim­pá­tia fej­lőd­jön ki a for­ra­dal­mu­kat ví­vó ma­gya­rok­kal.” S a szlo­vák han­gu­lat jel­lem­zé­sé­re Duray ijesz­tő pél­dát idéz: egy lo­son­ci gye­rek­gyógy­ászt a sa­ját – szlo­vák – fe­le­sé­ge je­len­tett fel, hogy a ma­gyar for­ra­da­lom­mal rokon­szen­vez.3
A párt­köz­pont moz­gó­sí­tot­ta a Cse­ma­do­kot, az egyet­len ma­gyar szer­ve­ze­tet, amely­nek ke­ze el­ért a leg­fon­to­sabb ma­gyar cso­mó­pont­ok­ba, hogy hoz­za rend­be a ma­gyar ki­sebb­ség meg­in­gott so­ra­it. A Cse­ma­dok Köz­pon­ti El­nök­sé­ge ok­tó­ber 29-én ki­ált­ványt bo­csá­tott ki; most ki­vé­te­le­sen a „cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók” ne­vé­ben nyi­lat­koz­ha­tott. A Cse­ma­dok a ma­gyar for­ra­dal­má­ro­kat „em­be­ri mi­vol­tuk­ból ki­vet­kő­zött bes­ti­ák”-nak ti­tu­lál­ta, „mély­sé­ge­sen el­ítél­te a nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­val szö­vet­ke­zett el­len­for­ra­dal­mi ban­dák nép­el­le­nes kí­sér­le­te­it”, és szo­li­da­ri­tást vál­lalt a né­pi de­mok­rá­cia „hős vé­del­me­zői”-vel. Vé­gül fel­szó­lí­tot­ta a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat, hogy még ha­tá­ro­zot­tab­ban tö­mö­rül­je­nek Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja kö­ré, s „eré­lye­sen uta­sít­sák vis­­sza a kül­föl­di re­ak­ció min­den olyan kí­sér­le­tét, amely ha­zánk né­pei egy­sé­gé­nek gyen­gí­té­sé­re, a szlo­vák és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irányul.”4 Nem volt elég a Cse­ma­dok-köz­pont til­ta­ko­zá­sa. Utá­na sor­ra meg­szó­lal­tat­ták a Cse­ma­dok he­lyi szer­ve­ze­te­it, a ma­gyar jel­le­gű já­rá­sok párt­ak­tí­vá­it, üze­mek ma­gyar dol­go­zó­it, ma­gyar is­ko­lák ta­ní­tó­it és szak­szer­ve­ze­ti tag­ja­it – re­pül­tek az egy kap­ta­fá­ra gyár­tott táv­irat­ok, hogy el­ítél­jék a ma­gyar for­ra­dal­mat, s ki­fe­jez­zék a fel­adók ha­za­fi­as hű­sé­gét Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz, a kom­mu­nis­ta párt­hoz és a Szov­jet­uni­ó­hoz.
A ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­nél Szlo­vá­kia a szov­jet csa­pa­tok­nak fel­vo­nu­lá­si te­rü­le­tül szol­gált. A po­zso­nyi híd­főt elő­ször hasz­nál­ták ka­to­nai cé­lok­ra. Ké­sőbb ma­gyar pro­pa­gan­da­kü­lö­nít­mé­nye­ket küld­tek Szlo­vá­ki­á­ból Ma­gyar­or­szág­ra, a ha­tár men­ti me­gyék­be. Ká­dárt tá­mo­ga­tó nyom­tat­vá­nyo­kat osz­to­gat­tak, és se­gí­tet­tek a párt­mun­ká­ban. Az egyik részt­ve­vő – ma a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács el­nö­ke – így fog­lal­ta ös­­sze la­ko­ni­kus rö­vid­ség­gel 1956. őszi te­vé­keny­sé­gét: „Öt­ven­hat­ban se­géd­kez­tem a ma­gyar el­len­for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­ben.” Az igyek­vő funk­ci­o­ná­ri­u­sok ki­vé­te­lé­vel a ma­gyar ki­sebb­ség meg­ren­dül­ve fo­gad­ta a ma­gyar for­ra­da­lom bukását.5 „Mi […] az­zal tün­tet­tünk a for­ra­da­lom mel­lett – em­lé­ke­zik vis­­sza Duray –, hogy min­den ös­­sze­be­szé­lés nél­kül már no­vem­ber 5-én, hét­főn gyász­sza­lag­gal a ka­bá­tun­kon je­len­tünk meg reg­gel az is­ko­lá­ban. Ta­ní­tó­ink meg­til­tot­ták a gyász je­lé­nek vi­se­lé­sét, per­sze nem el­vi okok­ból, ha­nem fé­le­lem­ből, hi­szen ak­kor, hét­főn, mind­an­­nyi­an fél­sá­pad­tan lép­tek be az osztály­ba.”6 Az Új Szó is el­is­mer­te, bár más­ként mo­ti­vál­ta a ma­gyar fáj­dal­ma­kat: „Es­tén­ként a szlo­vá­ki­ai dél­vi­dék vá­ro­sa­i­ban, fal­va­i­ban ki­hal­tak az ut­cák. Az em­be­rek a rá­dió mel­lett hall­gat­ták a hí­re­ket, les­ték, tu­da­kol­ták az ese­mé­nye­ket. Hogy­ne tet­ték vol­na. Hisz majd min­den­ki­nek van va­la­ki­je a ha­tá­ron túl, test­vé­re, ro­ko­na, barát­ja.”7
A cseh­szlo­vák és a szlo­vák kom­mu­nis­ta párt, va­la­mint a hi­va­ta­los pro­pa­gan­da tel­jes len­dü­let­tel tá­mo­gat­ta Ká­dár Já­nost. Az Új Szó sem­mi­ben sem ma­radt el a ma­gyar­or­szá­gi párt­saj­tó mö­gött a sza­bad­ság­harc becs­mér­lé­sé­ben. S ami­kor de­cem­ber­ben a szlo­vák párt ki­ér­té­kel­te az ese­mé­nye­ket, jó bi­zo­nyít­ványt ál­lí­tott ki a ma­gyar ki­sebb­ség­ről. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy nem dőlt be a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak­nak, lo­já­lis ma­radt Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz. A Cse­ma­dok-ak­ci­ók után ki­fe­lé nem is mond­ha­tott egye­bet. Csak bur­kolt uta­lá­sok tör­tén­tek, pél­dá­ul a cseh­szlo­vák és szlo­vák KB ülé­se­in, hogy azért még­sem zaj­lott le min­den egész rend­ben, s hogy az ér­tel­mi­ség, a di­á­kok – szlo­vá­kok és ma­gya­rok – so­ra­i­ban akad­tak egye­sek, akik meg­bot­lot­tak. A szlo­vák KB ülé­sén Dé­nes Fe­renc, az Új Szó fő­szer­kesz­tő­je is fel­szó­lalt. A tu­dó­sí­tás sze­rint „fel­szó­la­lá­sa be­fe­je­ző ré­szé­ben el­is­mer­te azon elv­tár­sak ese­te­it, akik a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak ha­tá­sá­ra meg­inog­tak, s hang­sú­lyoz­ta a ma­gyar dol­go­zók el­tö­kélt­sé­gét, hogy szi­lár­dan fel­so­ra­koz­nak a párt és a Nem­ze­ti Front kor­má­nya köré.”8

3. A „kö­ze­le­dés” po­li­ti­ká­ja

A ma­gyar for­ra­da­lom bi­zo­nyos ér­te­lem­ben mé­lyeb­ben fel­ka­var­ta a szlo­vá­ko­kat, mint a ma­gyar ki­sebb­sé­get. ők ter­mé­sze­te­sen nem a for­ra­da­lom bu­ká­sát si­rat­ták, ha­nem hogy a for­ra­da­lom új­ra fel­ve­tet­te a „ma­gyar­kér­dés”-t. Ha a ki­sebb­ség nem is for­dult Cseh­szlo­vá­kia el­len, de ön­ma­gá­ra ta­lált, lé­lek­ben szo­li­da­ri­tást vál­lalt a for­ra­da­lom­mal, új­ra át­él­te a sors­kö­zös­sé­get az anya­or­szág­gal. Nem volt töb­bé ugyan­az az ol­dott ké­ve, mint a for­ra­da­lom előt­t. Az el­kép­ze­lés, hogy tel­jes szét­hul­lá­sa csak né­hány esz­ten­dő kér­dé­se, hir­te­len na­i­vi­tás­nak tűnt.
A szlo­vák ag­go­dal­mak nem vol­tak alap­ta­la­nok. A ma­gyar nem­ze­ti-nem­zet­sé­gi tu­dat meg­erő­sö­dé­sét egy szám­adat is el­árul­ta. Az 1961-es nép­szám­lá­lás már 533 934 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, s eb­ből 518 782 Szlo­vá­ki­á­ban élt. Va­gyis az it­te­ni la­kos­ság­nak 12,4%-a val­lot­ta ma­gát ma­gyar­nak. 1950-hez vi­szo­nyít­va a nö­ve­ke­dés csak­nem 200 000 fő volt, ami csak kis rész­ben le­he­tett a ter­mé­sze­tes sza­po­ru­lat kö­vet­kez­mé­nye; a több­ség azok­ból a res­zlo­vak­izál­tak­ból állt ös­­sze, akik a még min­dig fenn­ál­ló ne­héz­sé­gek el­le­né­re is „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­tak”. 1954-ben fel­ol­dot­ták ugyan a ti­lal­mat, de nem nyil­vá­no­san. Alig hi­he­tő, hogy a tö­me­ges vis­­sza­té­rés 1956 ön­tu­dat­éb­resz­tő ha­tá­sa nél­kül is be­kö­vet­ke­zett vol­na. (Más­részt még 1968-ban is vol­tak szín­ma­gyar fal­vak, ame­lyek a beneši esz­ten­dők­ben „kol­lek­tí­van” res­zlo­vak­izál­tak, és „en­nek az ak­ci­ó­nak a kö­vet­kez­mé­nye­it még ma is nyö­gik” – kö­zöl­te egy nyi­lat­ko­zat. Bár a szü­lők szlo­vá­kul egy szót sem tud­tak, mint res­zlo­vak­izál­tak ma­gyar is­ko­la nél­kül kény­sze­rül­tek ne­vel­ni gyer­mekeiket.9)
Nem is­me­re­tes egyet­len olyan do­ku­men­tum sem, amely­ből egy­sze­rű­en ki le­het­ne ol­vas­ni, hogy 1956 után mi­lyen ki­sebb­ség­po­li­ti­kai dön­té­se­ket ho­zott a szlo­vák párt. Az új év­ti­zed ese­mé­nye­i­ből, el­szórt nyi­lat­ko­za­tok­ból, ha­tá­ro­za­tok­ból, kom­men­tá­rok­ból azon­ban vis­­sza le­het kö­vet­kez­tet­ni a dön­té­sek tar­tal­má­ra.
Min­de­nek­előtt to­vább­ra is ott le­be­gett a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka in­té­zői előtt az el­gon­do­lás, hogy a ki­sebb­ség nem örök­éle­tű, sor­sa csak a szét­hul­lás, as­­szi­mi­lá­ló­dás le­het az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy a fo­lya­mat hos­­szabb lé­leg­ze­tű lesz, mint ele­in­te kép­zel­ték. El­ha­tá­roz­ták, hogy a gyen­gé­nek bi­zo­nyult ma­gyar ve­ze­tő­ket le­vált­ják, az in­téz­mé­nye­ket azon­ban meg­tart­ják, sőt eset­leg még bő­ví­té­se­ket is en­ge­dé­lyez­nek, mert az in­téz­mé­nyek­re vál­to­zat­la­nul szük­ség van a bel­ső bé­ke biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben. A har­ci­a­sabb ele­mek nem elé­ged­tek meg en­­nyi­vel. ők az in­téz­mé­nyek­ben nem ön­célt, ha­nem kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­közt lát­tak, ame­lyet a múlt­nál sok­kal kö­vet­ke­ze­te­seb­ben fel kell hasz­nál­ni, hogy a ki­sebb­ség leg­szé­le­sebb ré­te­ge­it is el­lás­sák fe­lül­ről szel­le­mi táp­lá­lék­kal, le­szok­tas­sák a ki­fe­lé te­kint­ge­tés­ről, és ma­gyar nem­ze­ti ön­tu­da­tu­kat cseh­szlo­vák kö­zös­sé­gi tu­dat­tal cse­rél­jék fel.
Az új prog­ra­mot az ed­di­gi­nél gon­do­sab­ban ki­dol­go­zott ide­o­ló­gi­ai alap­ra he­lyez­ték. Át­vet­ték és a cseh­szlo­vá­ki­ai vi­szo­nyok­ra al­kal­maz­ták az is­mert szov­jet té­telt a nem­ze­ti fej­lő­dés­ről: a nem­ze­tek-nem­ze­ti­sé­gek jö­vő­je nem a kü­lön­ál­lás, el­zár­kó­zás, ha­nem a kö­ze­le­dés, majd egy­be­ol­va­dás. Ez a fo­lya­mat te­tő­ző­dik be a mun­kás­osz­tály in­ter­na­ci­o­na­liz­mu­sá­ban. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ki­in­du­lás, a fej­lő­dés el­ső stá­di­u­ma nem le­het más, mint a cseh­szlo­vák va­ló­ság el­fo­ga­dá­sa po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis ér­te­lem­ben. Hang­sú­lyoz­ták a gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dés kulcs­sze­re­pét. Mi­helyt el­tűn­tek a kü­lönb­sé­gek az ipa­ri­lag fej­lett Cseh­or­szág és a nagy­já­ból még me­ző­gaz­da­sá­gi jel­le­gű Szlo­vá­kia, az utób­bin be­lül pe­dig az arány­lag már ipa­ro­so­dott észak és a ma­gyar­lak­ta dé­li rész majd­nem érin­tet­len ag­rár­vi­lá­ga közt, a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek is szin­te ön­ma­guk­tól le­om­la­nak. A „cseh­szlo­vák” jel­ző rang­ját, a „szov­jet” fo­ga­lom min­tá­já­ra, meg­emel­ték: ré­gi, pol­gá­ri je­len­té­sé­vel el­len­tét­ben azt kí­ván­ták ki­fe­jez­ni ve­le, hogy az or­szág már­is a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi kö­ze­le­dés út­ján ha­lad, s hogy en­nek az út­nak a vé­gén meg fog pi­hen­ni egy idő­re, mi­e­lőtt be­lép­ne a to­tá­lis in­ter­na­ci­o­na­liz­mus ál­la­po­tá­ba. Ké­sőbb a pro­pa­gan­da a fej­lő­dés el­ső fo­kát el­ne­vez­te „cseh­szlo­vák szo­ci­a­lis­ta kul­tu­rá­lis kö­zös­ség”-nek. Szlo­vák rész­ről azon­ban hoz­zá­tet­ték, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség út­ja eb­be az egy­ség­be csak a szlo­vák nem­ze­ten ke­resz­tül ve­zet­het. Va­gyis el kell sa­já­tí­ta­nia a szlo­vák nyel­vet, el kell mé­lyül­nie a szlo­vák kul­tú­rá­ban – ezt kí­ván­ja tő­le a szo­ci­a­liz­mus ér­de­ke. Vég­ered­mény­ben te­hát a ma­gyar ki­sebb­ség­nek – és a töb­bi ki­sebb­ség­nek is – jo­ga van nem­ze­ti­sé­gi in­téz­mé­nye­i­re, az in­téz­mé­nyek azon­ban nem ön­ma­guk­ért van­nak, nem kon­zer­vál­hat­ják a ki­sebb­sé­gi ke­re­te­ket és élet­szem­lé­le­tet, mert az el­len­kez­nék a szo­ci­a­lis­ta fej­lő­dés tör­vé­nye­i­vel. El­len­ke­ző­leg: fel­ada­tuk a kö­ze­le­dés, in­teg­rá­ló­dás elő­moz­dí­tá­sa, más szó­val a szo­ci­a­liz­mus­ra ne­ve­lés.
1956 után te­hát a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka an­­nyi­ban vál­to­zott, hogy foly­tat­ták a ket­tős­sé­get, de igye­kez­tek mód­sze­re­seb­ben és kö­rül­te­kin­tőb­ben al­kal­maz­ni. A po­li­ti­ka el­lent­mon­dá­sai a mai mes­­sze­ség­ből is szem­be­öt­lők, s vi­lá­go­san ki­emel­ked­nek be­lő­le egy ál­ta­lá­nos szlovákosítási kí­sér­let kon­túr­jai.
1960-ban új szo­ci­a­lis­ta al­kot­mány szü­le­tett. Töb­bek közt ki­mond­ta, hogy „az ál­lam biz­to­sít­ja a ma­gyar, az uk­rán és a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok anya­nyel­vi ok­ta­tá­sá­nak és kul­tu­rá­lis fej­lő­dé­sé­nek min­den le­he­tő­sé­gét és esz­kö­zét.” Bár nem fo­gad­ta el a nem­ze­ti­sé­ge­ket mint et­ni­kai cso­por­to­kat, ha­tá­ro­zott for­má­ban el­is­mer­te egyé­ni jo­gu­kat az anya­nyel­vi mű­ve­lő­dés­re. Ez rend­kí­vül biz­ta­tó lett vol­na, ha ugyan­ak­kor nem ve­zet­nek be egy köz­igaz­ga­tá­si re­for­mot is Szlo­vá­ki­á­ban. A re­form meg­vál­toz­tat­ta a já­rá­sok ha­tá­ra­it, és a já­rá­so­kat ke­rü­le­tek­be von­ta ös­­sze. Az át­szer­ve­zés kö­vet­kez­té­ben el­tűn­tek Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar több­sé­gű já­rá­sai, a Duna­szer­da­he­lyi és a Ko­má­ro­mi já­rás ki­vé­te­lé­vel, s a ve­ze­tés min­de­nütt a mes­ter­sé­ge­sen ki­ala­kí­tott új több­ség, az­az szlo­vá­kok ke­zé­be ke­rült. Po­zsony­ban ar­ra hi­vat­koz­tak, hogy az át­raj­zolt ad­mi­niszt­ra­tív ha­tá­rok kö­ze­lebb hoz­zák egy­más­hoz a szlo­vá­ko­kat és ma­gya­ro­kat, így al­kal­muk lesz gya­ko­rol­ni a bé­kés együtt­élést.
A ma­gyar for­ra­da­lom he­te­i­ben él­vo­nal­ba sod­ró­dott Cse­ma­dok-ve­ze­tő­ség­ből ki­szűr­ték a „na­ci­o­na­lis­ta” ele­me­ket, s tag­sá­gát is át­vi­lá­gí­tot­ták. 1959 ja­nu­ár­já­ban a szlo­vák párt KB-je a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gek­kel fog­lal­ko­zó ha­tá­ro­za­tá­ban sür­get­te a Cse­ma­dok „ne­ve­lő te­vé­keny­ség”-ének ál­ta­lá­nos meg­ja­ví­tá­sát. Meg­szi­go­rí­tot­ták el­len­őr­zé­sét, de mert szük­sé­gük is volt rá, nem bé­ní­tot­ták meg. A Cse­ma­dok to­vább szer­vez­he­tett, fesz­ti­vá­lo­kat, em­lék­ün­ne­pe­ket, dal­ver­se­nye­ket ren­dez­he­tett; A Hét cím­mel sa­ját he­ti­la­pot is in­dí­tott. A kul­tu­rá­lis tö­meg­mun­ka ter­mé­sze­té­ből kö­vet­ke­zik, hogy akár­hány el­len­őrt is ül­tet­tek a nya­ká­ba, nem tud­ták min­den lé­leg­zet­vé­te­lét kont­rol­lál­ni. A Cse­ma­dok ki­szol­gál­ta a hi­va­ta­los vo­na­lat, de tag­sá­gá­tól sem füg­get­le­nít­het­te ma­gát, va­la­mi von­zót is kel­lett nyúj­ta­nia ah­hoz, hogy kö­ves­sék. Az ösz­­sze­jö­ve­te­lek­nek már ön­ma­guk­ban is moz­gó­sí­tó ere­jük volt: mind­ meg­an­­nyi al­ka­lom, hogy a tár­sa­da­lom szé­lé­re szo­rí­tott em­be­rek ös­­sze­jöj­je­nek, és köl­csö­nö­sen iga­zol­ják egy­más­nak lé­te­zé­sü­ket. Duray Mik­lós, aki a hat­va­nas évek­ben tűnt fel elő­ször a Cse­ma­dok szél­ár­nyé­ká­ban te­vé­keny­ke­dő di­ák­moz­ga­lom­ban, tö­mö­ren jel­le­mez­te a szer­ve­zet von­zá­sát: „fel kel­lett is­mer­nünk, hogy min­den op­por­tu­niz­mu­sa el­le­né­re a Cse­ma­dok az egye­dü­li ke­ret, ame­lyen be­lül a Szlo­vá­ki­á­ban élő ma­gya­rok nyil­vá­no­san találkozhat­nak.”10 Úgy ala­kult, hogy a Cse­ma­dok – fenn­tar­tó­i­nak szán­dé­kai el­le­né­re – a ma­gyar­ság leg­főbb éb­ren tar­tó­ja lett Szlo­vá­ki­á­ban. A hat­va­nas évek vé­ge fe­lé he­lyi szer­ve­ze­te­i­nek szá­ma 530, a tag­ja­ié pe­dig 60 000 kö­rül moz­gott.
1956 után a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom ki­lé­pett pri­mi­tív gye­rek­ci­pő­i­ből. Ad­dig csak a se­ma­ti­kus párt­köl­té­szet ural­ko­dott ben­ne, s egyet­len ér­té­ke az volt, hogy szö­ve­ge­it ma­gyar sza­vak­ból ál­lí­tot­ták ös­­sze. De ha ol­va­só­tá­bor­ra akart szert ten­ni, en­nél töb­bet kel­lett nyúj­ta­nia. A hi­va­ta­los po­li­ti­ka is fel­is­mer­te ezt, csak így re­mél­het­te, hogy az ol­va­sók egy­szer majd le­szok­nak az „oda­áti” köny­vek­ről. 1958-ban az írók Iro­dal­mi Szem­le cím­mel ne­gyed­éves fo­lyó­ira­tot kap­tak, amely ké­sőbb hav­i­lap­pá ala­kult, s ma már 29. év­fo­lya­mát ta­pos­sa.
Az „iro­da­lom” azon­ban nem ka­pott sza­bad ke­zet. A ha­tó­sá­gok kí­mé­let­le­nül kor­lá­toz­ták a pél­dány­szá­mo­kat, meg­szab­ták, hogy mi­lyen arány­ban kell kö­zöl­ni cseh és szlo­vák írá­so­kat, s vol­tak té­mák, ame­lyek­kel az írók nem fog­lal­koz­hat­tak. Ezek kö­zé tar­to­zott az 1945–1948-as esz­ten­dők ma­gyar­ül­dö­zé­se­i­nek él­mény­anya­ga. Fábry Zol­tán kom­mu­nis­ta párt­tag, az el­ső Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a leg­har­co­sabb bal­ol­da­li pub­li­cis­ta, 1946-ban A vád­lott meg­szó­lal cím­mel pa­nasz­le­vél­ben for­dult a cseh és szlo­vák ér­tel­mi­ség­hez. Bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség nem árul­ta el a de­mok­rá­ci­át, és vé­del­met kért az igaz­ság­ta­lan, meg­alá­zó haj­sza el­len. A le­vél azon­ban 1968-ig nem je­len­he­tett meg, csak há­zi sok­szo­ro­sí­tás­ban, il­le­gá­li­san ter­jesz­tet­ték. 1945–1948 a fi­a­ta­lok­nak, az író­je­löl­tek­nek is meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye volt, de éve­kig ők sem nyúl­hat­tak hoz­zá. Iga­zá­ból Do­bos Lász­ló tör­te meg a csen­det el­ső – s még min­dig foj­tott han­gú – re­gé­nye­i­vel (Mes­­sze vol­tak a csil­la­gok, Föl­dön­fu­tók).
A meg­szo­rí­tá­sok, kor­lá­to­zá­sok, kény­sze­rű meg­al­ku­vá­sok el­le­né­re is egy új ki­sebb­sé­gi iro­da­lom nö­ve­ke­dett Szlo­vá­ki­á­ban. Mű­ve­lői több­sé­gük­ben fi­a­ta­lok vol­tak, a párt ne­velt­jei, so­kat kí­sér­le­tez­tek, buk­dá­csol­tak, ren­ge­teg kö­ze­pes vagy an­nál is ros­­szabb írást pro­du­kál­tak, de iga­zi ér­té­kek is fel­csil­lan­tak köz­tük.
Ez­zel szem­ben sö­tét fel­hők gyü­le­kez­tek a ma­gyar is­ko­la­há­ló­zat fe­lett. A ma­gyar alap­is­ko­lák zö­mét már 1956 előtt meg­nyi­tot­ták, hat­he­tes tan­fo­lyam­okon pó­tol­ták a ko­ráb­ban el­ül­dö­zött ma­gyar ta­ní­tó­kat és ta­ná­ro­kat. A ma­gyar is­ko­lák­ban 1956 után is to­vább folyt a mun­ka, új is­ko­lák – fő­leg kö­zép­is­ko­lák – is nyíl­tak, de az erő­tel­je­sebb szlo­vá­ko­sí­tás is be­in­dult. Az 1959. ja­nu­á­ri KB-ha­tá­ro­zat az is­ko­la­kér­dés­sel is fog­lal­ko­zott. Ja­va­sol­ta, hogy ahol a szü­lők „be­le­egyez­nek”, von­ják ös­­sze a szlo­vák és ma­gyar is­ko­lá­kat kö­zös ve­ze­tés alá, s egyes tan­tár­gyak ok­ta­tá­sá­ban tér­je­nek át ma­gyar­ról szlo­vák nyelv­re. A hat­va­nas évek kö­ze­pé­re a leg­több ma­gyar is­ko­la szlo­vák ve­ze­tés alá ke­rült, s vol­tak he­lyek, ahol csak­nem az egész ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást meg­szün­tet­ték. Szü­lők gyak­ran pa­nasz­kod­tak, hogy nyo­más­sal akar­ják rá­ven­ni őket, ad­ják gye­re­ke­i­ket szlo­vák is­ko­lá­ba, mert ezek az is­ko­lák ala­po­sabb tu­dást nyúj­ta­nak, s kü­lön­ben is, a ma­gyar nyelv­nek nincs jö­vő­je Szlo­vá­ki­á­ban. 1960–1961-ben ke­re­ken 600 ma­gyar alap­is­ko­lá­ban 72 144 gye­rek ta­nult. Az év­ti­zed vé­gé­re a gye­re­kek szá­ma 68 902-re csök­kent, s a még ma­gyar­nak ne­vez­he­tő is­ko­lák szá­ma is meg­csap­pant.
A gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dést – eb­ben az eset­ben ipa­ro­sí­tást – a ma­gyar ki­sebb­ség is sür­get­te me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ka­erő-fe­les­le­gé­nek le­ve­ze­té­se ér­de­ké­ben. A köz­pon­ti hi­va­ta­lok azon­ban az új üze­me­ket leg­szí­ve­seb­ben a nyelv­ha­tár túl­só – szlo­vák – ol­da­lá­ra te­le­pí­tet­ték, s en­nek kö­vet­kez­té­ben szá­mos ma­gyar mun­kás is szlo­vák kör­nye­zet­ben ta­lál­ta ma­gát. Ha ma­gyar vi­dé­ket ipa­ro­sí­tot­tak, az új üze­mek­kel rend­sze­rint szlo­vák szak­mun­kás­ok is ér­kez­tek, s a hely­be­li­ek­nek csak alan­ta­sabb be­osz­tá­sok ju­tot­tak – vagy in­gáz­hat­tak más mun­ka­he­lyek­re, nem rit­kán 50-100 ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ra is. Az ipa­ro­sí­tás mély ré­se­ket ütött a ma­gyar et­ni­kum egy­sé­gén.
Az ipa­ro­sí­tás még egy kü­lön úton is szol­gál­ta a szlo­vá­ko­sí­tást. Az üze­mek­kel együtt­mű­kö­dő szak­mun­kás­kép­ző is­ko­lák ra­gasz­kod­tak a szlo­vák ta­ní­tá­si nyelv­hez, ak­kor is, ha ta­nu­ló­ik el­ső­sor­ban ma­gya­rok vol­tak. Az is elő­for­dult, s ne­megy­szer, hogy szín­tisz­ta ma­gyar kör­nye­zet­ben fel­hú­zott üze­mek­ben meg­til­tot­ták a ma­gyar mun­ká­sok­nak, hogy ma­gya­rul be­szél­je­nek. Az egyik hí­res eset a vajáni – bod­rog­kö­zi – hő­erő­mű volt. Ami­kor egy ne­ki­bá­to­ro­dott ma­gyar új­ság­író fe­le­lős­ség­re von­ta az igaz­ga­tót, azt a vá­laszt kap­ta, hogy üzem­biz­ton­sá­gi okok­ból kel­lett át­tér­ni­ük a szlo­vák nyelv­re.

 

(1986)