Szemle archív

Kiss József: 1956 ősze Szlovákiában

A ta­nul­mány a cseh­szlo­vák ha­tal­mi szer­vek re­a­gá­lá­sa­i­nak kon­tex­tu­sá­ba he­lyez­ve vizs­gál­ja a ma­gyar­or­szá­gi fel­ke­lés és for­ra­da­lom dél-szlo­vá­ki­ai vissz­hang­ját. Lá­tó­szö­ge ki­ter­jed az or­szá­gos és a szlo­vák párt­ve­ze­tés, va­la­mint rész­ben a vi­dé­ki párt­szer­vek in­téz­ke­dé­se­i­re, va­la­mint a ka­to­nai té­ren tett lé­pé­sek­re. Eb­be a kö­zeg­be ágyaz­va ér­tel­me­zi a ma­gyar ki­sebb­ség kö­ré­ben ural­ko­dó hely­ze­tet, a hi­va­ta­los saj­tómeg­ny­il­vánulá­sokat és az ügy­nö­ki je­len­té­se­ket. A fej­le­mé­nyek­nek eze­ket a szfé­rá­it egy­sé­ges fo­lya­mat ré­sze­ként, egy­más­hoz kap­cso­lód­va mu­tat­ja be, ke­res­ve a kö­zöt­tük le­vő ös­­sze­füg­gé­se­ket. Így me­to­do­ló­gi­á­ját te­kint­ve az ed­di­gi fel­dol­go­zá­sok­tól el­té­rő mód­szert al­kal­maz. Azok­ban ugyan­is az egyes szfé­rák egy­más­tól ál­ta­lá­ban el­kü­lö­nül­nek, el­mo­só­dik az idő­rend, szá­mos ese­mény a fo­lya­ma­tok­ból ki­ra­gad­va je­le­nik meg. Vi­szont a fo­lya­ma­tok­nak ok­tó­ber 23-tól no­vem­ber 4-ig is meg­van a ma­ga di­na­mi­ká­ja.
A for­ra­da­lom ese­mé­nye­it sza­ka­szok­ra bont­va tár­gyal­ja. E té­ren a cseh­szlo­vá­ki­ai hely­zet ala­ku­lá­sát kö­vet­ve igyek­szik meg­ra­gad­ni meg­ha­tá­ro­zó cso­mó­pon­to­kat. Kö­ré­jük cso­por­to­sít­ja a kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­ken zaj­ló tör­té­né­se­ket.
A for­rá­so­kat il­le­tő­en a dol­go­zat ter­mé­sze­te­sen fel­hasz­nál­ja az ed­di­gi szer­zők írá­sa­i­ban sze­rep­lő té­nye­ket. Eze­ket új ös­­sze­füg­gé­sek­be he­lye­zi, s hoz­zá­juk kap­csol­ja sa­ját, a prá­gai és a po­zso­nyi köz­pon­ti le­vél­tár­ban foly­ta­tott ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it.
A ta­nul­mány egy­faj­ta össz­kép ki­ala­kí­tá­sá­ra tesz kí­sér­let. Ez vél­he­tő­en lö­kést ad­hat a rész­prob­lé­mák és rész­te­rü­le­tek ku­ta­tá­sá­nak el­mé­lyí­té­sé­hez, ki­vált­képp a hi­ány­zó dél-szlo­vá­ki­ai hely­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­té­sek al­kal­ma­zá­sá­hoz.

A kér­dés­sel fog­lal­ko­zó ed­di­gi ta­nul­má­nyok sze­rint a cseh­szlo­vák köz­pon­ti párt­ve­ze­tés a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­tel már 1956. ok­tó­ber 23-án fog­lal­ko­zott Antonín Novot­ný fő­tit­kár szó­be­li tá­jé­koz­ta­tá­sa alap­ján. Dön­tést ho­zott ok­tó­ber 28-á­nak, a köz­tár­sa­ság meg­ala­ku­lá­sá­nak meg­ün­nep­lé­sé­re vo­nat­ko­zó­an, tel­jes ké­szült­sé­get el­ren­del­ve a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um egy­sé­gei számára.1 Más­nap, újabb hí­re­ket sze­rez­ve a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­ről, ös­­sze­ült Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja (CSKP) Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak Po­li­ti­kai Iro­dá­ja, de Antonín Novot­ný fő­tit­kár nél­kül, aki Moszk­vá­ba uta­zott a Nyiki­ta Hrus­csov ál­tal tar­tott tanác­skozás­ra.2 Még ok­tó­ber 23-i kel­te­zés­sel ké­szült a Po­li­ti­kai Iro­da ülé­sé­nek prog­ram­ja, amely­ben önál­ló pont­ként sze­re­pelt ön­kén­te­sek ma­gyar­or­szá­gi be­ve­té­sé­nek meg­fon­to­lá­sa a szov­je­tek­kel bel­ügyi vo­na­lon tör­té­nő kon­zul­tá­ció alap­ján. Egyet­ér­tés ese­tén az ak­ció vég­re­haj­tá­sa Fábry Ist­ván­ra há­rult vol­na. Az el­kép­ze­lés hát­te­re mind­má­ig tisztázat­lan.3
Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak és Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja (SZLKP) Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak Po­li­ti­kai Iro­dá­ja 1956. ok­tó­ber 24-én szin­te egy idő­ben ülé­se­zett. A prá­gai csúcs­ve­ze­tés ha­tá­ro­za­ta az in­téz­ke­dé­sek el­vi irány­vo­nal­ára he­lyez­te a hang­súlyt. Ki­emel­te a Köz­pon­ti Bi­zott­ság­nak az SZKP XX. kong­res­­szu­sa utá­ni „al­ko­tó szel­le­mű” po­li­ti­ká­ját, a párt­egy­ség meg­őr­zé­sé­nek fon­tos­sá­gát, az élet­szín­vo­nal eme­lé­sé­ben el­ért ered­mé­nye­ket. A gaz­da­ság­irá­nyí­tás­sal ös­­sze­füg­gés­ben kü­lön is fel­hív­ta a fi­gyel­met a „kis­pol­gá­ri né­ze­tek el­le­ni har­cra”.4 Eh­hez kap­cso­lód­va vi­szont le­szö­gez­te: „Ami a Gomul­ka és Nagy Im­re ál­tal kép­vi­selt prog­ram­nyi­lat­ko­za­tot il­le­ti, egy­elő­re tar­tóz­kod­ni kell a nyil­vá­nos állás­foglalástól.”5 Az ülés ha­tá­ro­za­tá­nak kéz­írá­sos ere­de­ti­jé­ben a bí­rá­lat ki­fe­je­zés is sze­re­pelt. A vég­le­ges vál­to­zat­ból vi­szont az is ki­ma­radt, hogy a pár­ton be­lü­li tá­jé­koz­ta­tás so­rán a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek oka­it vizs­gál­va „rá kell mu­tat­ni a ma­gyar elv­tár­sak ál­tal el­kö­ve­tett hibákra”.6 Nem tud­ni, hogy a 18 óra 30 perc­kor vé­get ért ülés ide­jén a részt­ve­vők kap­tak-e már va­la­mi­fé­le jel­zést Antonín Novot­nýtól, aki ok­tó­ber 24-én reg­gel uta­zott Moszk­vá­ba, és 25-ére vir­ra­dó éj­sza­ka tért ha­za Prágá­ba.7 Az idé­zett meg­fo­gal­ma­zá­sok mér­sék­lé­se ilyes­faj­ta fel­té­te­le­zés­re ad­hat okot.
A po­zso­nyi párt­ve­ze­tés ta­nács­ko­zá­sá­ról ké­szült fel­jegy­zés­ben vi­szont nin­cse­nek er­re uta­ló nyomok.8 Sőt, mint­ha Ka­rol Bacílek ve­ze­tő tit­kár kész­te­tést ér­zett vol­na a bí­rá­ló ér­té­ke­lés­re, ami­kor ki­je­len­tet­te, hogy „sem a ma­gyar, sem a len­gyel párt­ve­ze­tés nem tu­laj­do­ní­tott kel­lő ha­tá­ro­zott­sá­got az el­len­for­ra­dal­mi ele­mek­kel, ki­vált­képp a kül­föld­ről jö­vő tá­ma­dás­ba len­dü­lé­sük­kel szem­ben”.9 Bacílek ugyan meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy „ná­lunk más a hely­zet, de azért ké­szen­lét­ben kell lenni”.10 Ezért dön­tés szü­le­tett ar­ról, hogy a Po­li­ti­kai Iro­da több tag­ja utaz­zon ki a ke­rü­le­tek­be. Ugyan­ak­kor a ke­rü­le­ti és a já­rá­si párt­bi­zott­ság­ok­nak kül­dött gép­írói táv­irat – tá­jé­koz­tat­va Gerő Er­nő ál­tal ok­tó­ber 23-án es­te „na­ci­o­na­lis­ta, an­ti­sze­mi­ta és el­len­for­ra­dal­mi ele­mek ga­ráz­dál­ko­dá­sá­nak” ne­ve­zett di­ák­tün­te­tést el­íté­lő be­szé­dé­ről, va­la­mint ar­ról, hogy a tün­te­tést Nagy Im­re is el­ítél­te – uta­sí­tot­ta a já­rá­si párt­bi­zott­sá­go­kat, hogy gon­dos­kod­ja­nak ma­gya­rul tu­dó párt­ak­ti­vis­ták­ról, akik meg­fe­le­lő vá­la­szo­kat tud­nak ad­ni a fel­me­rü­lő kér­dé­sek­re. Bacílek egy­ben meg­erő­sí­tet­te a ma­gyar­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­tal­ára vo­nat­ko­zó ti­lal­mat. A KB tit­ká­rá­nak, Augustín Michal­ièká­nak a tá­jé­koz­ta­tá­sa alap­ján, mely sze­rint Szlo­vá­ki­á­ban ma­gyar­or­szá­gi tu­do­má­nyos-is­me­ret­ter­jesz­tő cso­port tar­tóz­ko­dik, s ez „ké­tes” té­mák­ról tart elő­adá­so­kat, az ülés úgy dön­tött: a de­le­gá­ci­ót ta­pin­ta­to­san ha­za kell küldeni.11
A szlo­vá­ki­ai párt­ve­ze­tés fi­gyel­mé­nek elő­te­ré­be ke­rült a di­ák­ság kö­ré­ben ural­ko­dó hely­zet. A Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (CSISZ) Szlo­vá­ki­ai Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke, Milan Rázus ez­zel kap­cso­lat­ban úgy tá­jé­koz­tat­ta a részt­ve­vő­ket, hogy a fő­is­ko­lá­so­kat fog­lal­koz­tat­ják a ma­gyar­or­szá­gi és a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek, de a vi­ta kö­rük­ben a CSISZ KB leg­utób­bi plé­num­ülé­sé­nek szel­le­mé­ben zaj­lik.12 Más­nap vi­szont a Po­li­ti­kai Iro­da két­na­pos ülé­sé­re a kom­mu­nis­ta párt po­zso­nyi ke­rü­le­ti tit­ká­ra, Jozef Lenárt és a po­zso­nyi vá­ro­si tit­kár, Herzko­va ál­tal be­ter­jesz­tett je­len­tés­ben Rázus ar­ra hív­ta fel a fi­gyel­met, hogy el­len­ál­lás és in­ga­do­zás mu­tat­ko­zik a má­ju­si di­ák­tün­te­té­sek szer­ve­ző­i­nek ki­zá­rá­sát il­le­tő­en. Hang­sú­lyoz­ta: épp a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek kap­csán kell rá­mu­tat­ni, hogy men­­nyi­re he­lye­sek vol­tak a di­á­kok­kal szem­ben nyá­ron fo­ga­na­to­sí­tott intézkedések.13 Bacílek ér­té­ke­lé­sé­ben óvott ugyan a kri­ti­ka el­foj­tá­sá­tól, de ki­je­len­tet­te: „el­uta­sít­juk a hely­te­len né­ze­te­ket, és nem en­ged­jük meg a párt­el­le­nes meg­ny­i­latkozá­sokat.”14
A Po­li­ti­kai Iro­da más­na­pi, ok­tó­ber 25-i ülé­sé­nek fő pont­ja az SZLKP KB no­vem­ber 8–9-én ese­dé­kes ülé­sé­re ter­ve­zett, a szlo­vá­ki­ai me­ző­gaz­da­ság hely­ze­té­vel fog­lal­ko­zó re­fe­rá­tum meg­tár­gya­lá­sa volt. A vi­ta ér­de­kes moz­za­na­tai kö­zé tar­to­zott a Meg­bí­zot­tak Tes­tü­le­te al­el­nök­ének, Oskár Jeleònek a hoz­zá­szó­lá­sa, aki úgy vé­le­ke­dett, hogy a KB kü­szö­bön ál­ló ülé­sén meg­ke­rül­he­tet­len lesz a ma­gyar­or­szá­gi és a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek me­ző­gaz­da­sá­gi vo­nat­ko­zá­sa­i­nak tisz­tá­zá­sa. „Meg­íté­lé­sem sze­rint Nagy és Gomul­ka be­szá­mo­ló­já­nak egyes ré­szei ko­moly vissz­han­got fog­nak ki­vál­ta­ni a föld­mű­ve­se­ink kö­ré­ben.” Eh­hez hoz­zá­tet­te: „az egye­dü­li he­lyes út a szö­vet­ke­ze­te­sí­tés a szov­jet pél­da alap­ján, ra­gasz­ko­dás a be­gyűj­té­si rend­szer he­lyes­sé­gé­hez és indokolt­ságához.”15 A hoz­zá­szó­lás ar­ról a han­gu­lat­ról ta­nús­ko­dik, mely sze­rint a „bu­da­pes­ti lá­za­dás fel­szá­mo­lá­sa rö­vid idő kér­dé­se, amit vég­re­hajt a szov­jet had­se­reg a már Nagy Im­re ve­zet­te és ha­tal­mon ma­ra­dó kor­mány egyet­ér­té­sé­vel és köz­re­mű­kö­dé­sé­vel.
Az ok­tó­ber 24-e utá­ni na­pok is­me­ret­len, il­let­ve kel­lő fi­gye­lem­ben nem ré­sze­sült moz­za­na­tai kö­zé tar­to­zik, hogy a szov­jet–ju­gos­zláv kap­cso­la­tok te­rén be­állt ja­vu­lás kö­ze­pet­te, ami­kor is a hrus­cso­vi ve­ze­tés kí­sér­le­tet tett Ju­go­szlá­vi­á­nak a szo­ci­a­lis­ta tá­bor­ba tör­té­nő va­la­mi­fé­le in­teg­rá­lá­sá­ra, ma­gyar­or­szá­gi és len­gyel­or­szá­gi írói kö­rök ré­szé­ről kez­de­mé­nye­zést tör­tént – a szlo­vák iro­dal­má­rok irá­nyá­ban is – ma­gyar, szlo­vák, len­gyel, ju­go­szláv fö­de­rá­ci­ós el­kép­ze­lé­sek szor­gal­ma­zá­sá­ra. Ez ügy­ben szlo­vá­ki­ai ma­gyar rész­ről Tóth Ti­bor, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar írók szer­ve­ző­dé­sé­nek ve­ze­tő alak­ja Bu­da­pes­ten is járt.16 Ezek­ben a na­pok­ban Mis­kol­con fel­ve­tő­dött a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok kér­dé­se is, de ezt azon­nal a szom­széd né­pek­kel va­ló kap­cso­la­tok fö­de­ra­tív meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­gét is ma­gá­ban fog­la­ló el­kép­ze­lés­sel azonosí­tot­ták.17 Az ed­di­gi ku­ta­tá­sok sze­rint nincs nyo­ma an­nak, hogy akár a fel­ke­lő cso­por­tok ál­lás­fog­la­lá­sa­i­ban, akár kor­mány­szin­ten elő­for­dult vol­na a csehs­zlovák–­mag­yar ha­tár­meg­vo­nás ügye. Az úgy­ne­ve­zett ir­re­den­ta meg­nyi­lat­ko­zá­sok, bár­men­­nyi­re is igye­ke­zett azo­kat a cseh­szlo­vák po­li­ti­kai és ka­to­nai ve­ze­tés akut ve­szély­nek fel­tün­tet­ni, tu­laj­don­kép­pen múlt­be­li utó­rez­gé­sek szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­ai, po­li­ti­ka­i­lag je­len­ték­te­len le­nyo­ma­ta­ként je­lent­kez­tek.
Az SZLKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak ok­tó­ber 24-i ülé­sén a Ma­gyar­or­szág ré­szé­ről jö­vő ide­o­ló­gi­ai-po­li­ti­kai ha­tás el­há­rí­tá­sá­ra irá­nyu­ló fi­gye­lem mel­lett fel­ve­tő­dött a ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sá­nak kér­dé­se is. A ta­nács­ko­zá­son je­len volt a bel­ügy­mi­nisz­ter-he­lyet­tes is. A fel­jegy­zés­ből úgy tű­nik, hogy ek­kor már bir­to­ká­ban volt an­nak a bel­ügy­mi­nisz­te­ri meg­bí­zás­nak, mely­nek ér­tel­mé­ben irá­nyí­tá­sa alatt biz­ton­sá­gi törzs jön lét­re a bel­ügyi csa­pa­tok át­cso­por­to­sí­tá­sá­nak ko­or­di­ná­lá­sá­ra, va­la­mint a ha­tár­vi­dé­ket érin­tő biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­sek meg­szer­ve­zé­sé­re. Fel­ada­tul kap­ták a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos in­for­má­ció­szer­zést és az il­le­gá­li­san Cseh­szlo­vá­ki­á­ba át­ju­tott ma­gyar­or­szá­gi ál­lam­pol­gár­ok ügyé­nek kér­dé­sét is. A fel­jegy­zés­ben az is sze­re­pel, hogy se­gít­sé­get kér­nek a cseh­szlo­vák had­seregtől.18
Sem a prá­gai leg­fel­sőbb ve­ze­tés anya­ga­i­ban, sem a Po­li­ti­kai Iro­da ok­tó­ber 24-i, sem a más­na­pi, Novot­ný moszk­vai út­já­nak ered­mé­nye­i­vel meg­is­mer­ke­dő ülés ha­tá­ro­za­ta­i­ban, sőt még az ok­tó­ber 26-i ta­nács­ko­zás­ról ké­szült fel­jegy­zés­ben sincs szó a had­se­reg igény­be­vé­te­lé­ről. Jan Štaigl had­tör­té­nész sze­rint azon­ban a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re tör­té­nő cseh­szlo­vák ka­to­nai re­a­gá­lás már 1956. ok­tó­ber 24-én el­kez­dő­dött, meg­íté­lé­se sze­rint va­ló­szí­nű­leg an­nak nyo­mán, hogy a cseh­szlo­vák had­se­reg ve­zér­ka­ri fő­nö­ke, Kra­tochvíl ve­zér­ez­re­des és Antonín Novot­ný párt­fő­tit­kár kö­zött – mi­u­tán a moszk­vai ta­nács­ko­zás vé­get ért – te­le­fon­be­szél­ge­tés­re ke­rült sor.19 Más­nap, ok­tó­ber 25-én adott pa­ran­csot Bohumír Lom­ský nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter a bel­ügyi ala­ku­la­tok ka­to­nai egy­sé­gek­kel tör­té­nő meg­erő­sí­té­sé­re. Ugyan­ak­kor jó­vá­hagy­ta a szlovák–­mag­yar ka­to­nai ha­tár­vé­del­mi ter­vet is.
Ez a terv az 560 ki­lo­mé­ter hos­­szú­sá­gú (cseh­szlo­vá­ki­ai) szlovák–­mag­yar ha­tárt ka­to­na­i­lag hat, egy­for­ma el­osz­tá­sú ké­szült­sé­gi és el­ső vo­nal­be­li ala­ku­la­tok­kal el­lá­tott sza­kasz­ra osz­tot­ta. Esze­rint ok­tó­ber 25-én el­kez­dő­dött az ös­­szes­sé­gé­ben 6850 sze­mély­ből ál­ló ál­lo­mány ki­je­lö­lé­se és fel­vo­nu­lá­sa a meg­sza­bott te­rü­le­tek­re. Az így esz­kö­zölt ha­tár­biz­to­sí­tás ki­lo­mé­te­ren­ként hat, il­let­ve ké­sőbb tíz ka­to­ná­val szá­molt.20 A ka­to­nai ala­ku­la­tok­nak ki­egé­szí­tő és ki­se­gí­tő sze­rep ju­tott, amely a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter­nek még az 1953-ban ki­adott, a szlo­vá­ki­ai, te­hát 2. ka­to­nai kör­zet­re vo­nat­ko­zó pa­ran­csa­i­ból in­dult ki. Ezek a bel­ső szo­ci­á­lis elé­ge­det­len­ség mi­at­ti za­var­gá­sok fel­szá­mo­lá­sá­ra és a kí­vül­ről jö­vő pro­vo­ká­ci­ók el­há­rí­tá­sá­ra irá­nyul­tak. A Ma­gyar­or­szág­gal mint szö­vet­sé­ges or­szág­gal szem­be­ni ha­tár­őr­zés nem ter­jedt ki ös­­sze­füg­gő fegy­ve­res ha­tár­vé­de­lem ki­épí­té­sé­re. Szlo­vá­kia egy­faj­ta hát­or­szág­nak szá­mí­tott a cseh­or­szá­gi, te­hát 1. ka­to­nai kör­zet­ben össz­pon­to­su­ló, of­fen­zív fel­ada­ta­i­val Nyu­gat fe­lé ori­en­tált fő­erők szá­má­ra. A szlo­vá­ki­ai kör­zet bé­ke­be­li, ép­pen csak a ke­ret­ha­tá­ro­kon be­lül fel­töl­tött ál­lo­má­nya a cseh­szlo­vák had­se­reg lét­szá­má­nak mind­ös­­sze 5 szá­za­lé­kát tet­te ki.21
A po­li­ti­kai és ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek te­rén ok­tó­ber 26-án érez­he­tő, hogy azok konk­re­ti­zá­lá­sá­ban el­moz­du­lás tör­tént. Az­nap es­te 18 órai kez­det­tel rend­kí­vü­li ülést tar­tott a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­ma. A ta­nács­ko­zá­son né­zet­kü­lönb­ség ala­kult ki a po­li­ti­kai fő­cso­port­fő­nök, Prch­lík al­tá­bor­nagy és Kra­tochvíl ve­zér­ka­ri fő­nök kö­zött a ké­szült­ség­be he­lye­zés kér­dé­sé­ben. A po­li­ti­kai fő­cso­port­fő­nök úgy vé­le­ke­dett, hogy a ké­szült­ség­gel já­ró fel­ada­to­kat fo­ko­za­to­san kell meg­is­mer­tet­ni az ala­ku­la­tok­kal, ti­tok­ban tart­va azo­kat a ka­to­nák előt­t, te­kin­tet­tel a la­kos­ság nyu­gal­má­nak meg­őr­zé­sé­re. A ve­zér­ka­ri fő­nök sze­rint vi­szont a la­kos­ság­ra épp az erő­de­monst­rá­ció hat – a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek nyo­mán – meg­nyug­ta­tó­an. A mi­nisz­ter vé­gül is a ké­szült­sé­gi egy­sé­gek fo­ko­za­tos fel­töl­té­se mel­lett dön­tött. Az ülé­sen a ki­fe­je­zet­ten szlo­vá­ki­ai hely­zet­tel és te­en­dők­kel fog­lal­koz­va ja­vas­lat szü­le­tett a ve­szé­lyez­te­tett he­lye­ken gyor­san be­vet­he­tő moz­gé­kony egy­sé­gek lét­re­ho­zá­sá­ra. A hoz­zá­szó­lá­sok­ban erő­tel­je­sen hang­sú­lyoz­ták a pa­ran­csok tel­je­sí­té­sé­nek po­li­ti­kai elő­ké­szí­té­sét, az azok ki­adá­sát meg­elő­ző, a kom­mu­nis­ták­kal foly­ta­tott be­szél­ge­tés fon­tos­sá­gát, a párt- és ál­la­mi szer­vek­kel va­ló szo­ros kap­cso­lat fenn­tar­tá­sát. A ja­vas­la­tok kö­zött sze­re­pelt a kül­föl­di rá­dió­adás­ok hall­ga­tá­sá­nak a ka­to­nai kör­le­tek­ben tör­té­nő be­til­tá­sa is. A ve­zér­ka­ri fő­nök még az­nap pa­rancs­ba ad­ta a 2. ka­to­nai kör­zet pa­rancs­no­ká­nak a mag­yar–s­zlovák ha­tár men­té­re vo­nat­ko­zó ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek meg­té­tel­ét. A do­ku­men­tu­mot Kra­tochvíl al­tá­bor­nagy ok­tó­ber 27-én haj­na­li 3 óra­kor lát­ta el kéz­j­e­gyév­el.22 Eb­be már pa­rancs­ként ke­rült be két gyors be­ve­té­sű cso­por­to­sí­tás lét­re­ho­zá­sa az ál­lam­ha­tár Ma­gyar­or­szág­ról jö­vő eset­le­ges meg­sér­té­sé­nek el­há­rí­tá­sá­ra, va­la­mint tar­ta­lé­ko­sok négy­he­ti gya­kor­lat­ra szó­ló be­hí­vá­sa. A pa­rancs két­szer is – a pán­cé­los egy­sé­gek­kel és a gé­pe­sí­tett ala­ku­la­tok­kal kap­cso­lat­ban is – hang­sú­lyoz­ta, hogy a tar­ta­lé­kos ál­lo­mány­ból csak az 1954-ben le­sze­relt vagy an­nál idő­sebb cseh és szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű sze­mé­lyek vo­nul­tat­ha­tók be.23
A ve­zér­ka­ri fő­nök alá­írá­sá­nak ok­tó­ber 27-e haj­na­lá­ra tör­tént el­ha­lasz­tá­sa alig­ha­nem ös­­sze­füg­gött a ve­zér­kar had­mű­ve­le­ti fő­nö­ké­től dél­után­tól haj­na­lig be­ér­ke­zett, a ha­tár men­ti ál­la­po­tok­ról szó­ló hely­zet­je­len­té­sek ös­­szeg­zé­sé­vel. Eb­ben sze­re­pelt, hogy nap­köz­ben át­lép­te Orosz­vár­nál a ha­tárt a mo­son­ma­gya­ró­vá­ri ha­tár­őr­zász­ló­alj pa­rancs­no­ka, és két szá­zad­ból ál­ló se­gít­sé­get kért, amit cseh­szlo­vák rész­ről el­uta­sí­tot­tak. A ma­gyar ha­tár­őr­zász­ló­alj be­szá­molt ar­ról, hogy a fel­ke­lők a lak­ta­nyán kí­vül már az egész vá­rost uralják.24 A zász­ló­alj el­le­ni tá­ma­dá­sok egész nap is­mét­lőd­tek. A je­len­té­sek be­szá­mol­tak a ha­tár men­ti ma­gyar vá­ro­sok­ban zaj­ló tün­te­té­sek­ről, a ko­má­ro­mi hely­őr­ség es­ti át­ál­lá­sá­ról a fel­ke­lők ol­da­lá­ra. Ugyan­ilyen, Ipoly­ság tér­sé­gé­ben vár­ha­tó fej­le­mé­nyek­ről is ér­ke­zett je­len­tés, va­la­mint ar­ról, hogy a fel­ke­lők el­fog­lal­ták Raj­kát, és Esz­ter­gom­tól tíz ki­lo­mé­ter­nyi­re több mint száz tün­te­tő meg­kí­sé­rel­te át­lép­ni a ha­tárt. Min­den bi­zon­­nyal ezek az ese­mé­nyek áll­tak a mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­mán el­fo­ga­dott, majd ve­zér­ka­ri pa­rancs­ba adott in­téz­ke­dé­sek hát­te­ré­ben. Es­te 21 óra 40 perc­kor a ve­zér­ka­ri fő­nök pa­rancs­ba ad­ta a Po­zsony és Ko­má­rom kö­zöt­ti ha­tár­sza­kasz azon­na­li meg­erő­sí­té­sét, spe­ci­á­lis hi­dász­ala­ku­lat Po­zsony és Bős kö­zöt­ti őr­já­ra­tát. A más­na­pi je­len­té­sek az­zal foly­ta­tód­tak, hogy haj­nal­ban a garamköves­di vas­út­ál­lo­más­ra ma­gyar rész­ről több tank­ból le­adott lö­ve­dék csa­pó­dott be. Dél kö­rül ér­ke­zett je­len­tés ar­ról, hogy a mo­son­ma­gya­ró­vá­ri ha­tár­őr­zász­ló­alj pa­rancs­no­ka, Du­dás szá­za­dos Po­zsony­ban, a párt­köz­pont­ban tartózkodik.25 Az es­ti órák­ban kül­dött, meg­erő­sí­tett in­for­má­ció sze­rint Po­zsony­tól ke­let­re (pon­to­sabb kö­rül­ha­tá­ro­lás nél­kül) a ma­gyar ha­tár­őri­ze­tet a fel­ke­lők ka­to­nák­ból és ci­vi­lek­ből ál­ló egy­sé­gei ve­szik át, és a ko­ráb­bi ha­tár­őrö­ket vis­­sza­ve­zény­lik az or­szág bel­se­jé­be.
Ok­tó­ber 26-án ülé­se­zett a CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja is. En­nek ha­tá­ro­za­ta­i­ban ki­emelt hang­súlyt ka­pott az al­sóbb párt­szer­ve­ze­tek már elő­ző nap el­ren­delt ké­szült­ség­ben tar­tá­sa, na­pon­kén­ti több­szö­ri mun­ka­he­lyi ös­­sze­jö­ve­te­lek­re és nyil­vá­nos gyű­lé­sek­kel ki­e­gé­szü­lő tá­mo­ga­tá­sá­ra szó­lít­va fel.26 Karel Kaplan sze­rint a párt ak­ko­ri „moz­gó­sí­tá­sa” és a tö­meg­szer­ve­ze­tek be­vo­ná­sa ko­ráb­ban nem is­mert mé­re­te­ket öl­tött, s a szer­ve­zők szá­má­ra meg­le­pő­en ked­ve­ző ered­mé­nye­ket hozot­t.27 Dön­tés szü­le­tett a Nem­ze­ti Front El­nök­sé­gé­nek ös­­sze­hí­vá­sá­ról, fő­ként a nagy ok­tó­be­ri szo­ci­a­lis­ta for­ra­da­lom 39. év­for­du­ló­já­nak és a föld­mű­ves-szö­vet­ke­ze­tek III. kong­res­­szu­sá­nak meg­tar­tá­sá­val kap­cso­lat­ban, ami ter­mé­sze­te­sen szo­ro­san ös­­sze­füg­gött a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek cseh­szlo­vá­ki­ai vissz­hang­já­val is. Az ülés prog­ram­já­ban több­ször is és önál­ló pont­ként sze­re­pelt a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet Novot­ný fő­tit­kár ál­ta­li is­mer­te­té­se. A ha­tá­ro­zat meg­le­pő mó­don ki­e­gé­szült az ok­tó­ber 24-i hrus­cso­vi ér­té­ke­lés után idő­sze­rű­sé­gét vesz­tő­nek hitt kí­sér­let­tel, ön­kén­te­sek Ma­gyar­or­szág­ra kül­dé­sé­vel, mely­nek meg­va­ló­sí­tá­sa, ma­ga a to­bor­zás a szov­jet bel­ügyi szer­vek be­le­egye­zé­se ese­tén Fábry Ist­ván­ra há­rult vol­na.28 Nem tud­ni, va­jon nem ez a szán­dék hú­zó­dott-e meg a ma­gyar­or­szá­gi fel­dol­go­zá­sok­ban ok­tó­ber 26-hoz köt­ve ta­lál­ha­tó ama meg­ál­la­pí­tá­sok mö­gött, hogy a cseh­szlo­vák párt­ve­ze­tés fegy­ve­res tá­mo­ga­tást aján­lott fel a ma­gyar párt­ve­ze­tés­nek, amit az vis­sza­u­tasí­tot­t.29 Az er­re uta­ló nyo­mok­ról azon­ban sem a cseh­szlo­vá­ki­ai ko­ra­be­li anya­gok­ban, sem a fel­dol­go­zá­sok­ban nem tör­té­nik em­lí­tés.
A CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja kö­vet­ke­ző ülé­sét ok­tó­ber 29-én tar­tot­ta. En­nek 26 pont­ból ál­ló gaz­dag prog­ram­já­ban a 22. pont­ként ke­rült sor an­nak a le­vél­nek a jó­vá­ha­gyás­ára, ame­lyet a cseh­szlo­vák kor­mány a ma­gyar kor­mány­hoz in­té­zett. A sor­rend azon­ban nem egé­szen tük­röz­te a le­vél­nek tu­laj­do­ní­tott fon­tos­sá­got. Mind­járt a le­vél el­ső mon­da­ta a ma­gyar­or­szá­gi vér­on­tás mi­at­ti ag­gó­dást fo­gal­maz­ta meg, ugyan­ak­kor a to­váb­bi­ak­ban őszin­te el­is­me­rés­sel adó­zott an­nak a rop­pant igye­ke­zet­nek, ame­lyet a ma­gyar kor­mány a vér­on­tás meg­szün­te­té­se, a bé­ke hely­re­ál­lí­tá­sa ér­de­ké­ben ki­fej­tett, s „ame­ly ki­fe­je­zés­re jut­tat­ja a ma­gyar nép alap­ve­tő érdekeit”.30 A le­vél bi­zal­má­ról biz­to­sí­tot­ta a ma­gyar kor­mányt an­nak a meg­győ­ző­dés­nek a szel­le­mé­ben, hogy a „nép tá­mo­ga­tá­sá­ra és a szo­ci­a­lis­ta de­mok­rá­cia ere­jé­re tá­masz­kod­va kö­vet­ke­ze­te­sen ha­lad to­vább a szo­ci­a­lis­ta fej­lő­dés útján”.31 Az ere­de­ti szö­veg ki­e­gé­szült az­zal, hogy Cseh­szlo­vá­kia kor­má­nya a köl­csö­nös együtt­mű­kö­dés és se­gít­ség­nyúj­tás szel­le­mé­ben kész tá­mo­ga­tást nyúj­ta­ni a károk gyors hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz és a gaz­da­sá­gi fel­ada­tok tel­je­sí­té­sé­hez.
A le­vél bi­zal­mat árasz­tó hang­nem­ben fe­je­zi ki azt a meg­győ­ző­dést, hogy a kor­mány fel­szó­lí­tá­sá­ra a még har­co­ló cso­por­tok is le­te­szik a fegy­vert, ami már nyil­ván re­a­gá­lás a Janza Kál­mán hon­vé­del­mi mi­nisz­ter­nek ok­tó­ber 28-án reg­gel a rá­di­ó­ban el­hang­zott nyi­lat­ko­za­tá­ra, amely fel­szó­lí­tot­ta a még el­len­ál­ló cso­por­to­kat, hogy sza­bad el­vo­nu­lás el­le­né­ben te­gyék le a fegy­vert. Nem elég­gé vi­lá­gos azon­ban, hogy men­­nyit tu­dott a leg­fel­sőbb cseh­szlo­vák párt­ve­ze­tés Nagy Im­re ok­tó­ber 28-án el­hang­zott kor­mány­nyi­lat­ko­za­tá­ról, amely „nép­for­ra­da­lom­nak” ne­vez­te a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket. Né­mi töp­ren­gés­re ad­hat okot, hogy a le­vél­fo­gal­maz­vány cím­lap­já­nak hát­ol­da­lán egy Novot­nýtól szár­ma­zó fél mon­dat sze­re­pel: „De nem azért, hogy Nagy kor­má­nya ré­sze­sül­jön tá­mo­ga­tás­ban.” Per­sze a meg­jegy­zés ön­ma­gá­ban ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő.

A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság be­kap­cso­lá­sa a párt­po­li­ti­ka ki­szol­gá­lá­sá­ba

Ugyan­az­nap ülé­se­zett az SZLKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja is. Ezen már részt vett a CSKP KB tit­ká­ra, Bruno Köh­ler is, akit még a prá­gai csúcs­ve­ze­tés ok­tó­ber 28-i ülé­se de­le­gált Szlo­vá­ki­á­ba az­zal a meg­bí­za­tás­sal, hogy ko­or­di­nál­ja a párt- és a biz­ton­sá­gi szer­vek munkáját.32 Köh­ler sze­re­pét Szlo­vá­ki­á­ban azon­ban ki­mon­dat­la­nul úgy vet­ték, mint a Novot­ný ré­szé­ről a Szlo­vá­kia és a szlo­vák párt­ve­ze­tés irán­ti bi­zal­mat­lan­ság meg­nyil­vá­nu­lá­sát, mely­nek táp­ta­lajt adott a Novot­ný-féle cent­ra­li­zá­ci­ós tö­rek­vé­sek­kel szem­be­ni han­gu­lat.
Bacílek a ma­gyar­or­szá­gi hely­ze­tet is­mer­tet­ve ki­je­len­tet­te, hogy a ma­gyar ha­tár­tér­ség­ben dúl a fehérter­ror.33 Köh­ler el­ső ta­pasz­ta­la­ta­i­ra hi­vat­koz­va meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy nem ki­elé­gí­tő a dél-szlo­vá­ki­ai já­rá­si párt­bi­zott­ság­ok vé­del­me, s a ma­gyar dol­go­zók­nak nyúj­tott se­gít­sé­get is elég­te­len­nek tar­tot­ta. Az Új Szó Ma­gyar­or­szág­ra jut­ta­tá­sát em­lít­ve hang­sú­lyoz­ta az ori­en­tá­lás, a he­lyes irány­vo­nal meg­sza­bá­sá­nak fon­tos­sá­gát. Új elem­ként je­lent­ke­zett a ma­gyar­or­szá­gi hely­sé­gek­kel va­ló kap­cso­la­tok épí­té­se. Köh­ler fel­hív­ta a fi­gyel­met ar­ra, hogy ke­rül­ni kell a ma­gyar­or­szá­gi kor­mány tá­ma­dá­sát, mert „nem tud­ni, mi­lyen kor­mány is van odaát”.34 A ha­zai pro­pa­gan­da fel­erő­sí­té­sé­re szó­lí­tott fel, nyil­ván tart­va a Ma­gyar­or­szág­ról jö­vő ha­tá­sok­tól, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­ra.
A Po­li­ti­kai Iro­da fel­ada­tul ad­ta Augustín Michal­ièká­nak, hogy hív­ja ös­­sze a Cse­ma­dok ve­ze­tő kép­vi­se­lő­it, s ad­jon szá­muk­ra tá­jé­koz­ta­tást, mi­lyen irány­ban fejt­se­nek ki te­vé­keny­sé­get, se­gít­sé­get nyújt­va a ma­gyar la­kos­ság­nak a ma­gya­rok er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé­nek megszilárdításában.35 A meg­fo­gal­ma­zás – ma­gya­rok­ból ál­ló „la­kos­sá­gi cso­por­tot” em­le­get­ve – érez­he­tő­en szem­ben állt a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kö­zös­sé­gi mi­vol­tá­val. Az egy­ség­te­rem­tés nyil­ván kö­zös­ség­be tö­mö­rü­lést je­len­tett, s a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ös­­sze­fo­gá­sá­ra vo­nat­ko­zott.
A Cse­ma­dok az­na­pi da­tá­lás­sal más­nap, ok­tó­ber 30-án meg­je­lent ál­lás­fog­la­lá­sa azon­ban ke­rül­te a kö­zös­sé­gi jel­leg­re uta­ló meg­fo­gal­ma­zást, ami­kor a be­vett – „szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók” – ki­fe­je­zést használ­ta.36 Eb­ben ugyan­is az ös­­sze­fo­gás alap­ja­ként nem a kö­zös­sé­get al­ko­tó nem­ze­ti­sé­gi együ­vé tar­to­zás­ra he­lye­ző­dik a hang­súly, ha­nem az egye­di al­ko­tó­ele­mek szo­ci­á­lis meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ra. „Mi, cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók, a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság sza­bad és egyen­jo­gú pol­gá­rai hű­ség­gel tö­mö­rü­lünk pár­tunk, Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja és né­pi de­mok­ra­ti­kus kor­má­nyunk kö­ré” – áll a Cse­ma­dok fel­hí­vá­sá­ban. Ugyan­csak a nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­tar­to­zás-tu­dat­nak a „dol­go­zók” meg­je­lö­lés­sel tör­té­nő kö­dö­sí­té­sé­ről ta­nús­ko­dott az a fel­sőbb­ség ke­gye­i­nek ke­re­sé­sé­re val­ló devó­ció, hogy „hű­sé­günk és ha­za­fi­sá­gunk élénk bi­zo­nyí­té­ka az a lel­kes tö­rek­vés, me­lyet ha­zánk ma­gyar dol­go­zói fej­te­nek ki nem­zet­gaz­da­sá­gunk, de kü­lö­nö­sen a szo­ci­a­lis­ta me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lés nö­ve­lé­se érdekében”.37 Per­sze a kö­zös­sé­gi lét di­men­zi­ó­i­nak jel­zé­sé­re azért le­he­tő­sé­get adott „a ha­zánk né­pe­i­nek (te­hát nem­ze­te­i­nek és nem­ze­ti­sé­ge­i­nek) egy­sé­gét de­monst­rá­ló szó­lam. Le­het­sé­ges, hogy az ide­o­ló­gi­ai ala­po­zá­sú ösz­­sze­tar­to­zás-tu­dat még­is­csak egy­faj­ta esz­kö­zül szol­gált a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­gal szem­be­ni újabb kol­lek­tív vád alá he­lye­zés el­há­rí­tá­sá­ra.
Ez­zel kap­cso­lat­ban ér­de­kes, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság és az anya­nem­zet, il­let­ve a ma­gyar ki­sebb­ség egé­szé­re ki­ve­tí­tett egyé­ni po­li­ti­kai ma­ga­tar­tást fe­sze­ge­tő fej­te­ge­tés­be bo­csát­ko­zott Szesz­tay Ádám.38 Sze­rin­te az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit mun­kás­gyű­lé­sen 1956. ok­tó­ber 25-én el­fo­ga­dott nyi­lat­ko­zat­ban az a ki­té­tel, hogy „a ma­gyar nép nem akar és nem is akar­hat za­var­gá­so­kat”, a ma­gyar nem­ze­ti kö­zös­ség egé­szét igye­ke­zett men­te­sí­te­ni a kol­lek­tív fe­le­lős­ség­re vo­nás­tól, be­le­ért­ve a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­got is. Te­hát Szesz­tay egy­faj­ta kultúrnemzeti ös­­sze­tar­to­zás-tu­dat fel­vil­lan­tá­sa­ként ér­tel­me­zi az ál­lás­fog­la­lást, s ezt ös­­sze­füg­gés­be hoz­za a más­na­pi, Ma­gyar­or­szág el­le­ni be­avat­ko­zás fel­aján­lá­sá­val (te­hát az ön­kén­tes egy­ség Fábry Ist­ván ál­ta­li lét­re­ho­zá­sá­nak szán­dé­ká­val). Szesz­tay gon­do­lat­me­ne­te ar­ra irá­nyul, hogy az em­lí­tett té­nyek­ben a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­nak az egye­te­mes ma­gyar­sá­got men­tő „avant­gárd” sze­re­pet tu­laj­do­nít­son a ma­gyar­or­szá­gi „za­var­gá­sok” el­le­ni fel­lé­pés­ben. Igaz, Fábry Ist­ván egy­szer­re kép­vi­sel­te a ha­tal­mat a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kö­ré­ben és a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat” a ha­ta­lom­ban. (Egyéb­ként Fábry Ist­ván so­ha­sem tett em­lí­tést ar­ról, hogy ilyes­faj­ta meg­bí­za­tás­ra sze­mel­ték vol­na ki. Va­ló­szí­nű, hogy nem is tu­dott ró­la. Erős a gya­nú, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok eset­le­ges sze­rep­vál­la­lá­sát egy­sze­rű­en prag­ma­ti­kus, nyel­vi szem­pont­ok mo­ti­vál­ták. Ezt lát­szik alá­tá­masz­ta­ni a Cse­ma­dok ál­lás­fog­la­lá­sá­nak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat a ma­gyar­or­szá­gi la­kos­ság­tól el­kü­lö­ní­tő be­ál­lí­tott­sá­gá­ban. El­gon­dol­koz­ta­tó vi­szont Szesz­tay Ádám­nak az az ész­re­vé­te­le, hogy a Cse­ma­dok-fel­hí­vás köz­lé­se nem volt zök­ke­nő­men­tes, mert a má­so­dik ol­da­lon je­lent meg. Tény, hogy az anyag szlo­vák for­dí­tá­sa Pavol David tit­kár­sá­gát is meg­jár­ta. Min­den­eset­re a fel­hí­vás­ban tet­ten ér­he­tő a nem­ze­ti­sé­gi-kö­zös­sé­gi jel­leg meg­lé­té­vel küsz­kö­dő fo­gal­ma­zás­mód, ami­kor „ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­ge” mel­lett emel szót. Eb­ben ugyan­is ben­ne fog­lal­tat­nak mind a nem­ze­tek, mind pe­dig a nem­ze­ti­sé­gek. Igaz, a szö­veg­ben elő­for­dul a ha­zánk nem­ze­tei és nem­ze­ti­sé­gei meg­ha­tá­ro­zás is. A nép azon­ban ele­ve di­men­zi­ót tá­gí­tó ha­tást kelt. A za­vart azon­ban fo­koz­hat­ja, hogy a ki­ált­vány a szlo­vák nép és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irá­nyu­ló tö­rek­vést em­le­get, ami foly­tán kér­dé­ses­sé vál­hat, hogy a ma­gyar nép ka­te­gó­ri­á­ja – akár az ak­ko­ri ér­tel­me­zés sze­rint is – mi­ként ha­tá­rol­ha­tó kö­rül.
A Cse­ma­dok köz­pon­ti el­nök­sé­gé­nek fel­hí­vá­sá­val egy idő­ben az Új Szó köz­zé­tet­te a szer­ve­zet besz­ter­ce­bá­nyai ke­rü­le­ti ak­tí­vá­ján részt ve­vő „ma­gyar dol­go­zók” le­ve­lét is, amely a Hí­ven a párt­hoz és a Szov­jet­uni­ó­hoz fel­címet vi­se­lő hű­ség­nyi­lat­ko­zat­ként a „ke­rü­let­ben élő ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű kul­túr­mun­ká­sok ne­vé­ben je­lent meg.39
A Cse­ma­dok-ál­lás­pont köz­zé­té­tel­ének nap­ján szó­lalt meg elő­ször és sa­ját ve­zér­cik­kel az Új Szó.40 Az írás a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket or­szá­gos szem­pont­ból és a szov­jet tömb­po­li­ti­ka ér­dek­ér­vé­nye­sí­té­sé­nek meg­fe­le­lő­en kö­ze­lí­tet­te meg. „Nem mind­egy ne­künk, hogy mi tör­té­nik a köz­vet­len szom­szé­dunk, a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság te­rü­le­tén, mert ez az or­szág a szo­ci­a­liz­mus tá­bo­rá­hoz tar­to­zik épp­úgy, mint a mi orszá­gunk.”41 Eb­ből az alap­ál­lás­ból ki­in­dul­va hi­vat­ko­zott az egyes mun­ka­he­lye­ken szü­le­tő ha­tá­ro­za­tok­ra és a CSKP Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­hoz ér­ke­ző le­ve­lek tö­me­gé­re mint a ma­gyar nép kor­má­nyá­val és a Ma­gyar Dol­go­zók Párt­já­val va­ló szo­li­da­ri­tás ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sá­ra. A lap öröm­mel fo­gad­ta, hogy Nagy Im­re ve­ze­té­sé­vel új kor­mány ala­kult, ame­lyet a ma­gyar nép va­la­men­­nyi ré­te­gét kép­vi­se­lő „né­pi kor­mány­ként” aposzt­ro­fált. En­nek sze­re­pét nem­csak az el­len­for­ra­da­lom le­tö­ré­sé­re irá­nyu­ló igye­ke­zet­tel azo­no­sí­tot­ta, ha­nem fon­tos lé­pés­ként is ah­hoz, hogy az élet visz­­sza­tér­jen a ren­des ke­rék­vá­gás­ba. Alig­ha vé­let­len, hogy az Új Szó itt né­pi kor­mányt em­le­get, mi­köz­ben a ma­gyar­or­szá­gi la­pok nem­ze­ti kor­mány­ról ír­tak. A né­pi jel­ző itt alig­ha­nem a nem­zet fo­gal­má­nak el­ke­rü­lé­sé­re szol­gált, te­hát a kor­mány cseh­szlo­vá­ki­ai meg­íté­lé­sé­ben, a ve­le va­ló cseh­szlo­vá­ki­ai szo­li­da­ri­tás­ban nem az et­ni­kai, ha­nem a szo­ci­á­lis ös­­sze­te­vő­ket he­lyez­te elő­tér­be.
A cikk­ben sa­já­tos vagy ki­fe­je­zet­ten szlo­vá­ki­ai ma­gyar ma­ga­tar­tás pre­zen­tá­lá­sa nem for­dul elő. A „mi, cseh­szlo­vá­ki­ai dol­go­zók” gyűj­tő­fo­ga­lom­mal kap­cso­ló­dik ösz­­sze az új kor­mány és párt tá­mo­ga­tá­sá­nak ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sa. Er­re épül a ma­gyar né­pet az „el­len­for­ra­dal­mi ban­dák, al­jas ga­ráz­da és ke­gyet­len cso­por­tok, kül­föl­di re­ak­ció ál­tal tá­mo­ga­tott ha­zai rend­szer­el­le­nes ele­mek” puccs­kí­sér­le­té­től el­kü­lö­ní­tő szem­lé­let. Így azt hang­sú­lyoz­za, hogy mind­ez nem a ma­gyar nép ér­de­ke, an­nak kép­vi­se­lő­i­vé – „ma­gyar ha­za­fi­ak­ká ki­ki­ált­va” – a fel­ke­lés le­ve­ré­sé­nek hí­vei lép­nek elő. Ezt a ve­zér­cikk még Pe­tő­fit idéz­ve is nyo­ma­té­ko­sít­ja. A Szesz­tay Ádám ál­tal kultúrnemzetinek te­kin­tett ér­sek­új­vá­ri ál­lás­fog­la­lás te­hát nem igen te­kint­he­tő a ma­gyar né­pet Ma­gyar­or­szág la­kos­sá­gá­val azo­no­sí­tó hi­va­ta­los szem­lé­let túl­lé­pé­se­ként.
A Ma­gyar­or­szág né­pén be­lü­li dif­fe­ren­ci­á­lás je­lei alig­ha­nem ös­­sze­függ­nek a meg­elő­ző na­pi, Fran­tišek Dvorský kas­sai ke­rü­le­ti tit­kár­tól és a Kas­sai ke­rü­let­be de­le­gált Oskár Jeleòtől szár­ma­zó fi­gyel­mez­te­tés­sel, hogy a Ma­gyar­or­szág fe­lé irá­nyu­ló pro­pa­gan­da­te­vé­keny­ség­ben – fő­ként az Új Szó ha­sáb­ja­in – ke­rül­ni kel­le­ne az ese­mé­nye­ket egye­tem­le­ge­sen el­len­for­ra­dal­mi ele­mek­nek tu­laj­do­ní­tó meg­fo­gal­ma­zá­so­kat, ki­dom­bo­rít­va, hogy a fej­le­mé­nyek ala­ku­lá­sá­ban ezek rész­elem­nek szá­mí­ta­nak, ame­lyek „be­lo­póz­tak a dol­go­zók közé”.42
Így ki­vált­képp ér­de­kes, hogy az Új Szó ok­tó­ber 29-i szá­má­nak el­ső ol­da­lán meg­je­lent a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak ok­tó­ber 27-én tar­tott el­nök­sé­gi ülé­sé­ről a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­ről ár­nyal­tabb meg­fo­gal­ma­zást tar­tal­ma­zó köz­lés, mi­sze­rint „az el­len­for­ra­dal­mi erők de­ma­góg mó­don vis­­sza­él­ve a ma­gyar la­kos­ság egyes ré­te­ge­i­nek kö­ve­te­lé­se­i­vel, so­vi­nisz­ta lá­za­dá­sok ki­rob­ban­tá­sá­ra tö­re­ked­ve ko­moly vér­on­tást idéz­tek elő”.43
Jan Drdá­nak, a cseh Ál­la­mi Dí­jas író­nak a Rudé právóból át­vett jegy­ze­te – úgy­szin­tén az el­ső ol­da­lon – vak­vá­gány­nak mi­nő­sít­ve ugyan, de em­lí­tést tesz a na­gyobb de­mok­rá­ci­á­hoz ve­ze­tő út jel­sza­vá­ról, amely a bé­ke­tá­bor egy­sé­gé­nek meg­tö­ré­sé­re irá­nyu­ló tö­rek­vé­sek kö­ze­pet­te sze­rin­te nem je­lent­het egye­bet, mint be­hó­do­lást a re­ak­ció sö­tét erői előt­t. Ez pe­dig a sza­bad­ság sír­já­nak meg­ásá­sá­hoz ve­zet, s en­nek csak a Hor­thy­- és Szálasi-féle söp­re­dék örül­het.44
A lap is­mer­te­tést kö­zölt a Cseh­szlo­vák Írók Szö­vet­sé­ge ple­ná­ris ülé­sén el­fo­ga­dott nyi­lat­ko­zat­ról is, amely té­tel­sze­rű­en szö­gez­te le, hogy a „szo­ci­a­liz­must épí­tő nem­ze­tek éle­té­ben nincs olyan prob­lé­ma, amit ne le­het­ne meg­ol­da­ni úgy, ahogy azt az SZKP XX. kong­res­­szu­sa meg­mu­tat­ta, va­gyis a nyílt bí­rá­lat és ön­bí­rá­lat út­ján”. Eh­hez kap­cso­lód­va a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet ala­ku­lá­sá­ban ki­in­du­ló­pont­ként mu­ta­tott rá a „köz­élet to­váb­bi de­mok­ra­ti­zá­lá­sá­ra és a múlt hi­bá­i­nak ki­ja­ví­tá­sá­ra irá­nyu­ló ne­mes tö­rek­vés­re”, ami­vel vi­szont a szo­ci­a­liz­mus el­len­sé­gei vis­sza­él­tek.45
Az Új Szó ok­tó­ber 29-i ve­zér­cik­ke be­ke­rült a ma­gyar­or­szá­gi ter­jesz­tés­re ké­szí­tett kü­lön­szám­ba is, de már ok­tó­ber 31-én, ami­kor Nagy Im­re ki­hir­det­te a többpártrend­sz­ert.46 Eh­hez min­den bi­zon­­nyal hoz­zá­já­rult (vagy le­het­sé­ges, hogy ez ele­ve meg­ha­tá­ro­zó szem­pont volt) a „ma­gyar nép fel­esz­mé­lé­sé­nek” je­le­i­re uta­ló hang­vé­tel. Ezek kö­zött sze­re­pelt, hogy Bu­da­pes­ten már csak egy-két ki­sebb cso­port tart­ja ma­gát, mun­kás­ta­nács­ok, üze­mi fegy­ve­res őr­sé­gek ala­kul­nak, la­kó­bi­zott­sá­go­kat hoz­nak lét­re, ame­lyek gon­dos­kod­nak egyes há­zak la­kó­i­nak biz­ton­sá­gá­ról. A cikk úgy­szin­tén öröm­mel fo­gad­ta a kor­mány mun­ká­ját tá­mo­ga­tó ide­ig­le­nes nem­ze­ti bi­zott­sá­gok mű­kö­dé­sét, ame­lyek az egyes vá­ros­ke­rü­le­tek­ben se­gí­te­nek az élel­mi­szer­el­lá­tás­sal és a köz­le­ke­dés­sel kap­cso­la­tos gon­dok meg­ol­dá­sá­ban. A kü­lön­szám e cik­kel te­hát az ide­o­ló­gi­ai be­ál­lí­tott­sá­gon túl­me­nő­en egy­faj­ta, a rend hely­re­ál­lí­tá­sát szor­gal­ma­zó, prak­ti­kus szem­pon­to­kat szem előtt tar­tó lá­tás­mó­dot is igye­ke­zett ér­vé­nye­sí­te­ni. Kö­zöl­te a cseh­szlo­vá­ki­ai írók ál­lás­fog­la­lá­sát is és Krista Ben­dová őszi rap­szó­dia cí­mű, a po­zso­nyi Prav­dá­ból át­vett ver­sét, amely a ma­gyar tra­gé­dia kö­ze­pet­te egy­szer­re vált­ha­tott ki mo­do­ros szen­vel­gés­ként ér­zé­kelt ha­tást, de a hely­ze­tet elég­gé nem is­me­rők kö­zött bel­ső lel­ki té­pe­lő­dés­ről ta­nús­ko­dó ki­su­gár­zást is olyan köl­tői ké­pek­kel, hogy „Pe­tő­fit te­me­tik új sír­ha­lom­ba Bu­da­pes­ten 1956-ban”.47
A po­li­ti­kai lé­pé­sek­kel pár­hu­za­mo­san ös­­sze­ült a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter rend­kí­vü­li kol­lé­gi­u­ma is.48 A ta­nács­ko­zás fő pont­ja a szlo­vá­ki­ai ka­to­nai ke­rü­let­ben tör­tént in­téz­ke­dé­sek­ről szó­ló, Doèkal tá­bor­nok­nak, a ve­zér­kar had­mű­ve­le­ti fő­nö­ké­nek be­szá­mo­ló­já­val kez­dő­dött. A mi­nisz­ter a je­len­tést bí­rá­lat­ban ré­sze­sí­tet­te an­nak nem elég­gé ala­pos elő­ké­szí­té­se mi­att, ami­hez csat­la­ko­zott Rytíø mi­nisz­ter­he­lyet­tes is.
A do­ku­men­tu­mok sze­rint a tu­laj­don­kép­pe­ni vi­ta alap­já­ul „A nyu­ga­lom biz­to­sí­tá­sa a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság te­rü­le­tén és a ma­gyar ha­tá­ron” cí­mű anyag szol­gált, me­lyet Kra­tochvíl ve­zér­ka­ri fő­nök és Doèkal had­mű­ve­le­ti fő­nök kö­zö­sen ter­jesz­tett elő. Eb­ben a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nye­ket il­le­tő­en olyan jel­lem­zés sze­re­pelt, hogy a Cseh­szlo­vá­ki­á­val ha­tá­ros te­rü­le­te­ket a „fel­ke­lők ban­dái tart­ják bir­to­kuk­ban”. A hely­zet­ér­té­ke­lés nem tar­tot­ta ki­zárt­nak, hogy „az el­len­for­ra­dal­mi erők” meg­kí­sér­lik a be­tö­rést Szlo­vá­kia te­rü­le­té­re, és a fel­ke­lést meg­pró­bál­ják ki­ter­jesz­te­ni a szlo­vá­ki­ai vi­dé­kek­re. Eh­hez az a fel­té­te­le­zés is tár­sult, hogy a fel­ke­lés le­ve­ré­se so­rán „az el­len­for­ra­dal­mi cso­por­tok” ki­szo­rul­nak Szlo­vá­kia te­rü­le­té­re. A ja­va­solt in­téz­ke­dé­sek kö­zött sze­re­pelt a rész­le­ges moz­gó­sí­tás sür­gős elő­ké­szí­té­se.
A kol­lé­gi­um le­fo­lyá­sá­ról ké­szült fel­jegy­zés sze­rint a vi­tá­ban a mi­nisz­ter ki­je­len­tet­te, hogy a hely­zet egy­elő­re nem an­­nyi­ra sú­lyos, hogy ilyen meg­ol­dás­hoz kell­jen fo­lya­mod­ni, s a rész­le­ges moz­gó­sí­tás el­ren­de­lé­se el­fo­gad­ha­tat­lan, mert ez óha­tat­la­nul azt a be­nyo­mást kel­te­né, hogy a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság el­len moz­gó­sí­tunk. (A mi­nisz­ter nyil­ván ez alatt Ma­gyar­or­szág el­le­ni tá­ma­dó szán­dé­kot ér­tett.) Úgy­szin­tén szót emelt a cseh­or­szá­gi kör­zet erő­i­nek meg­gyen­gí­té­se el­len. A had­mű­ve­le­ti fő­nök sze­rint a fel­ke­lők ré­szé­ről Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­be­ni te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­sek­re uta­ló szán­dé­kok mu­tat­koz­tak. A vi­tá­ban a ha­tár­biz­to­sí­tás elég­te­len­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban a bel­ső tar­ta­lé­kok jobb ki­hasz­ná­lá­sá­ra irá­nyu­ló ja­vas­la­tok hang­zot­tak el, be­le­ért­ve a ré­geb­bi tí­pu­sú tan­kok had­rend­be ál­lí­tá­sát is. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a tan­kok fel­vo­nul­ta­tá­sa a ma­gyar ha­tár­vi­dé­ken „a so­vi­nisz­ta ten­den­ci­ák vis­­sza­szo­rí­tá­sá­hoz is jól jön­nek”.
A dön­té­sek kap­csán kü­lön hang­súlyt ka­pott, hogy a CSKP KB az éber­sé­get, a terv­tel­je­sí­tést szor­gal­maz­va a ma­gyar kor­mány sok­ré­tű tá­mo­ga­tá­sát tart­ja szem előt­t, s meg­en­ged­he­tet­len­nek te­kin­ti a szö­vet­sé­ges kap­cso­la­tok la­zu­lá­sát. Ez a ki­té­tel né­mi tám­pon­tul szol­gál­hat a mi­nisz­ter és a ve­zér­ka­ri fő­nök kö­zött az in­téz­ke­dé­sek ra­di­ka­liz­mu­sá­nak kér­dé­sé­ben mu­tat­ko­zó kü­lönb­ség, sőt ta­lán el­len­tét ér­zé­ke­lé­sé­hez. Karel Kaplan sze­rint a mi­nisz­ter vé­le­mé­nye a po­li­ti­kai ve­ze­tés­hez iga­zo­dott, amely nem hitt a fel­ke­lés Szlo­vá­ki­á­ra va­ló ki­ter­jesz­té­sé­nek le­he­tő­sé­gé­ben. A ve­zér­ka­ri fő­nök „ka­to­nai gon­dol­ko­dás­mód­ja” azon­ban fel­na­gyí­tot­ta a ve­szélyt, és a ha­tal­mi esz­kö­zök­kel tör­té­nő meg­ol­dás fon­tol­ga­tá­sá­nak ren­del­te alá a hely­zet­ér­té­ke­lést és az in­téz­ke­dé­si ja­vas­la­ta­it. A ve­zér­ka­ri fő­nök fel­fo­ko­zott cse­lek­vő­kész­sé­ge egy ugyan­csak fur­csa ja­vas­la­tá­ban is ki­fe­je­zés­re ju­tott. Az­zal állt elő, hogy te­gyék szá­má­ra le­he­tő­vé a ta­lál­ko­zást a ma­gyar ve­zér­ka­ri fő­nök­kel – aki a he­lyén ma­radt –, hogy ki­kér­hes­se vé­le­mé­nyét a hely­zet ala­ku­lá­sá­val kap­cso­lat­ban. A mi­nisz­ter úgy lát­ta, hogy ez iro­ni­ku­san hat­na. A ve­zér­kar ré­szé­ről ugyan­is pa­na­szok hang­zot­tak el az­zal kap­cso­lat­ban, hogy nem ren­del­kez­nek ele­gen­dő hír­szer­zé­si adat­tal, mint­hogy ilyen te­vé­keny­sé­get Ma­gyar­or­szá­gon nem foly­tat­nak. Kér­ték, hogy ezt te­gyék szó­vá a po­li­ti­kai ve­ze­tés előtt is. Fi­gye­lem­re mél­tó vi­szont Karel Kaplan meg­lá­tá­sá­ban, hogy meg­le­pe­tés­ként ke­ze­li a fel­ke­lés le­ve­ré­sé­nek a ve­zér­ka­ri fő­nök ál­ta­li elő­re­jel­zé­sét ak­kor, ami­kor a má­so­dik be­avat­ko­zás­ról a szov­jet ve­ze­tés még nem is ho­zott dön­tést. Karel Kaplan ar­ra gya­nak­szik, hogy a ve­zér­ka­ri fő­nök már meg­sej­tett va­la­mit e vál­to­zat­nak a ve­ze­tő po­li­ti­ku­sok kö­zöt­ti fel­buk­ka­ná­sá­ról, il­let­ve hogy a szov­jet ve­zér­kar már meg volt győ­ződ­ve az újabb be­avat­ko­zás fon­tos­sá­gá­ról, és an­nak elő­ké­szí­té­sén dol­go­zot­t.49 A szov­jet ve­ze­té­sen be­lü­li hely­zet- és meg­ol­dás­ke­re­sés azon­ban ezek­ben a na­pok­ban, ok­tó­ber 31-ig, meg­le­he­tő­sen el­lent­mon­dá­sos volt, s nem va­ló­szí­nű, hogy eb­ből (már ok­tó­ber 29-én) olyas­mi ki­szi­vá­rog­ha­tott vol­na, mint amit Kaplan fel­té­te­lez. Egyéb­ként a mi­nisz­te­ri kol­lé­gi­um Bojkov szov­jet ta­nács­adó tá­jé­koz­ta­tá­sa alap­ján – aki ál­lan­dó jel­leg­gel részt vett eze­ken a ta­nács­ko­zá­so­kon – olyan hely­zet­ér­té­ke­lést fo­ga­dott el, amely sze­rint Bu­da­pes­ten a kor­mány és a párt­köz­pont ura a hely­zet­nek, a szov­jet had­se­reg ke­zén van­nak a leg­fon­to­sabb kor­mány- és ál­la­mi ob­jek­tu­mok. Ezért ak­tív Cseh­szlo­vá­kia el­le­ni tá­ma­dás ve­szé­lye nem fe­nye­get, csu­pán „kü­lön­bö­ző hír­szer­zők, ban­dák és me­ne­kü­lők” be­ha­to­lá­sá­tól kell tar­tani.50

Köl­csö­nös szem­hu­nyás­ok

A Rudé právo ok­tó­ber 29-én kö­zölt ve­zér­cikk­ben (ame­lyet az Új Szó más­nap le­kö­zölt az át­vé­tel for­rá­sá­nak fel­tün­te­té­sé­vel) nincs sem­mi­lyen uta­lás és re­a­gá­lás a ma­gyar­or­szá­gi „el­len­for­ra­da­lom” nép­moz­ga­lom­má minősítésére.51 A cikk meg­írá­sa so­rán alig­ha volt sejt­he­tő, mi­lyen for­du­la­tok tör­tén­nek Bu­da­pes­ten és Moszk­vá­ban. A cseh­szlo­vák köz­vé­le­mény­ben ar­ra, hogy ok­tó­ber 30-án dé­li 12 óra 30 perc­kor a Kos­suth Rá­dió be­je­len­tet­te: ko­a­lí­ci­ós, az 1945-ös párt­ös­­sze­té­tel­nek meg­fe­le­lő kor­mány alakul,52 alig­ha­nem csak a ma­gya­rul tu­dók, il­let­ve a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok kö­ré­ben fi­gyel­tek fel. An­nak a hí­re pe­dig, hogy a bu­da­pes­ti vá­ro­si párt­há­zat a fel­bő­szült tö­meg meg­ro­ha­moz­ta, ta­lán az­nap még el sem ju­tott hoz­zá­juk sem. S ar­ról pe­dig, ami a Kreml­ben le­ját­szó­dott, min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint csak ma­guk az SZKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak tag­jai tud­tak, ma­guk is rej­tett meg­döb­be­nés­sel fo­gad­va az ön­ma­guk ál­tal ho­zott hi­he­tet­len dön­tést. A vi­ta ugyan­is, amely­ben Hrus­csov fel­vá­zol­ta a szá­mí­tás­ba jö­he­tő meg­ol­dá­sok egész ská­lá­ját, a köz­vet­len új­bó­li be­avat­ko­zás­tól kezd­ve el­ju­tott a Ma­gyar­or­szág­ról va­ló ki­vo­nu­lá­sig, mi­köz­ben szó sem esett a több­párt­rend­szer ki­hir­de­té­sé­ről és a párt­ház ostromáról.53 Más­nap vi­szont Hrus­csov „ama ti­tok­za­tos éj­sza­ka” után, ami­ről nem tud­ni, ki­vel is ta­lál­ko­zott, be­je­len­tet­te, hogy a „párt ezt so­ha­sem bo­csá­ta­ná meg ne­künk”, s a szov­jet ve­ze­tés meg­vál­toz­tat­ta elő­ző na­pi dön­té­sét, s uta­sí­tást adott a má­so­dik be­avat­ko­zás elő­ké­szí­té­sé­re és végre­ha­jtására.54
A Rudé právo ve­zér­cik­ke, amely már az­ál­tal is, hogy (csak­úgy, mint az Új Szó) a cím­ol­da­lon kö­zöl­te a ma­gyar kor­mány­hoz és párt­ve­ze­tés­hez in­té­zett le­ve­let, a se­gít­ség­nyúj­tás és a fi­gyel­mez­te­tés együt­tes hang­sú­lyo­zá­sá­val igye­ke­zett lát­tat­ni – a cseh­szlo­vá­ki­ai ön­di­csé­ret­re is ki­hasz­nál­va – a ma­gyar­or­szá­gi hely­ze­tet. A cikk rög­tön az ele­jén hang­sú­lyoz­ta, hogy „Ma­gyar­or­szá­gon a nép­gaz­da­ság irá­nyí­tá­sá­ban és szá­mos kér­dés meg­ol­dá­sá­ban hi­bá­kat kö­vet­tek el, ame­lyek sú­lyo­san ne­he­zí­tet­ték a pol­gá­rok min­den­na­pi éle­tét”. Ugyan­ak­kor em­lí­tést tett „az éles ki­len­gé­sek­ről és el­len­té­tes irá­nyú vál­to­zá­sok­ról”, ame­lyek csak ron­tot­ták a hely­ze­tet. Ez a meg­ál­la­pí­tás ugyan az 1953–1956 kö­zöt­ti idő­szak­ra vo­nat­ko­zott, de az ok­tó­ber 23-a utá­ni úgy­mond ha­tá­ro­zat­lan­ság­ra is le­he­tett ér­te­ni, sőt ta­lán né­mi­leg elő­re­ve­tí­tet­te a Nagy Im­re és Ká­dár Já­nos ma­ga­tar­tá­sá­ban be­kö­vet­ke­ző el­to­ló­dást, a Var­sói Szer­ző­dés­ből va­ló ki­lé­pést meg­sza­va­zó ma­ga­tar­tá­sig.
Er­re az el­lent­mon­dá­sos, za­va­ros in­for­má­ció­áram­lás­sal ter­helt hely­zet­re en­ged­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy a cikk utalt, Nagy Im­re és Ká­dár ok­tó­ber 25-i – már ugyan­csak túl­ha­la­dott ál­la­pot­ban el­hang­zott s egyéb­ként a szov­jet Prav­da ál­tal át­vett – rá­dió­be­szé­dé­re, mely sze­rint mind­ket­ten „az el­len­for­ra­da­lom el­le­ni harc­ban se­gít­sé­get kér­tek a Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén a Var­sói Szer­ző­dés ér­tel­mé­ben tar­tóz­ko­dó szov­jet had­se­reg­től. Az uta­lás úgy is ér­tel­mez­he­tő, mint bá­to­rí­tás a „dol­go­zók azon több­sé­gé­nek, mely az el­ső pil­la­nat­ban nem tu­dott tá­jé­ko­zód­ni és meg­kü­lön­böz­tet­ni az el­len­sé­get, de már meg­ta­lál­ta a he­lyes utat”. Az elé­ge­det­len­sé­get ki­fe­je­zés­re jut­ta­tó tün­te­té­sek­kel kap­cso­lat­ban ugyan­is a cikk nem an­­nyi­ra azok jo­go­sult­sá­gá­ra mu­ta­tott rá, mint in­kább ne­hez­mé­nyez­te, hogy olyan két­sé­ges és csu­szam­lós meg­ol­dás­ke­re­sést je­len­tett, amely utat nyi­tott a szo­ci­a­liz­mus ha­zai és a kül­föl­di el­len­sé­gei szá­má­ra. Sőt, az az ál­lí­tás is elő­for­dul ben­ne, hogy „el­len­for­ra­dal­mi nép­el­le­nes lá­za­dás tört ki”, ami ek­kor az adott kon­tex­tus­ban el­ho­má­lyo­sí­tot­ta a tün­te­té­sek tu­laj­don­kép­pe­ni ér­tel­mét is. A cikk hos­­sza­san igye­ke­zett bi­zo­nyí­ta­ni a nyu­ga­ti re­ak­ció meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pét az ese­mé­nyek el­len­for­ra­da­lom­ba tor­kol­lá­sá­ban.
A CSKP szó­csö­ve így az­zal di­cse­ked­he­tett, hogy a cseh­szlo­vák po­li­ti­kai ve­ze­tés al­ko­tó szel­le­mű po­li­ti­ká­ja a szo­ci­a­lis­ta épí­tés prog­ram­ját meg­va­ló­sít­va moz­gó­sít a hi­bák ki­küsz­öbö­lé­sé­re.
Cseh­szlo­vá­kia ma­gyar­or­szá­gi nagy­kö­ve­té­től, Ma­jor Ist­ván­tól ok­tó­ber 30-án je­len­tés ér­ke­zett ar­ról, hogy mi­lyen be­nyo­má­so­kat szer­zett, ami­kor át­ad­ta a cseh­szlo­vák kor­mány és a pár­ve­ze­tés le­ve­lét Nagy Im­ré­nek és Ká­dár Já­nos­nak. Mind­ket­ten kö­szö­ne­tet mond­tak a se­gí­tő szán­dé­kért, és vá­lasz ígér­tek. A köz­pon­ti párt­tit­kár­sá­gon Sobek nem­ze­ti tra­gé­di­á­nak ne­vez­te a hely­ze­tet. Nagy Im­re ar­ról be­szélt, hogy az ut­ca né­pe tá­mo­gat­ja a fel­ke­lő­ket. „Ma­lom­kö­vek kö­zött őr­lő­dünk, és mind­ed­dig nem lá­tunk ki­utat.” Ma­jor azt az es­tet is meg­em­lí­tet­te, hogy Ká­dár in­ge­rül­ten ki­fa­kadt az if­jú­sá­gi moz­ga­lom egyik funk­ci­o­ná­ri­u­sá­ra, ami­ért el­árul­ta, hogy Miko­jan és Szus­zlov Ma­gyar­or­szá­gon tar­tóz­ko­dik. A je­len­tés vé­gül az­zal zá­rult, hogy nem mind­egyik tiszt­ség­vi­se­lő ar­cán tük­rö­ző­dött le­vert­ség és tanác­sta­lan­ság.55
A Karel Kaplan köny­vé­ben sze­rep­lő köz­lés­ből nem vi­lá­gos, hogy mi­kor járt Ma­jor Ist­ván a párt­köz­pont­ban: min­den bi­zon­­nyal a ko­a­lí­ci­ós kor­mány lét­re­ho­zá­sá­nak be­je­len­té­se előt­t. Er­re utal­nak Nagy Im­ré­nek a bel­ső lel­ki tu­sá­já­ra val­ló sza­vai.
A ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban csen­des nap­nak ígér­ke­zett ok­tó­ber 31-e a cseh­szlo­vá­ki­ai köz­pon­ti párt­saj­tó tük­ré­ben. A Rudé právo az Új Szó­val együtt a gaz­da­ság­irá­nyí­tás kér­dé­se­i­vel fog­lal­ko­zó ve­zér­cik­ket je­len­te­tett meg. Le­het, hogy eb­ben a még is­me­ret­len ki­me­ne­te­lű ok­tó­ber 30-i Kreml­be­li ta­nács­ko­zás­sal kap­cso­la­tos ki­vá­rás­ra in­tő jel­adás vagy egy­sze­rű­en in­for­má­ció­hi­ány ját­szott közre.56 A moszk­vai Prav­da ok­tó­ber 31-i reg­ge­li ki­adá­sa ugyan­is kö­zöl­te a Szov­jet­unió és ke­let-eu­ró­pai szö­vet­sé­ge­sei kö­zöt­ti ko­ráb­bi vi­szony fe­lül­vizs­gá­lá­sá­ról szó­ló, egyen­jo­gú­sá­got ígé­rő nyi­lat­ko­za­tot, amely ma­gá­ban fog­lal­ta a ma­gyar­or­szá­gi szov­jet csa­pa­tok ki­vo­ná­sát is.57 Mi­re azon­ban a lap­szám el­ju­tott az ol­va­sók ke­zé­be, a szov­jet csúcs­ve­ze­tés már ér­vény­te­le­ní­tet­te az ok­tó­ber 30-án es­te el­fo­ga­dott bé­kü­lé­keny ál­lás­pon­tot. A Ma­gyar­or­szág­ról szó­ló hír­ügy­nök­sé­gi je­len­té­sek­ben azon­ban már meg­je­len­tek vészt jós­ló jel­zé­sek. Hi­vat­ko­zás tör­tént a Sza­bad Nap va­sár­na­pi, ok­tó­ber 28-i szá­má­ban meg­je­lent írás­ra, amely sze­rint a fel­ke­lés­hez egy­re több volt hor­thysta tiszt és fa­sisz­ta elem csat­la­ko­zik. A Rudé právóban ez egy­for­mán szól­ha­tott az idő­köz­ben a pol­gá­ri erők fe­lé utat nyi­tó Nagy Im­ré­nek, de a reformkom­mu­nistákat a Nagy Im­ré­től va­ló le­vá­lás­ra biz­ta­tó szán­dék is ott mun­kál­ha­tott ben­ne. A hír­ügy­nök­sé­gi tu­dó­sí­tás­ban azon­ban szó sem esett az elő­ző na­pi több­pár­ti kor­mány meg­ala­kí­tá­sá­ról. Nyu­gat­ról „Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­i­hoz szál­lin­góz­ni kez­de­nek a dög­ke­se­lyűk” – áll a hír­ügy­nök­sé­gi jelen­tés­ben.58 Ugyan­ak­kor az Új Szó kü­lön hír­ben tá­jé­koz­ta­tott húsz bu­da­pes­ti nagy­üzem mun­ká­sa­i­nak fel­hí­vá­sá­ról, amely sze­rint Nagy Im­re új nem­ze­ti kor­má­nya (te­hát a még ok­tó­ber 28-án ala­kult kor­mány) „tel­je­sí­tet­te kö­ve­te­lé­se­in­ket, és ele­jét vet­te a vér­on­tás­nak. Min­den elő­fel­té­tel meg­van a füg­get­len, de­mok­ra­ti­kus, szo­ci­a­lis­ta Ma­gyar­or­szág felépítéséhez.”59
Ér­de­kes mó­don a po­zso­nyi Prav­da nem a Rudé právo köz­lés­mód­já­hoz iga­zo­dott, egy nap­pal meg­előz­te azt, s ez az el­té­rés no­vem­ber 3-ig meg­ma­radt. A po­zso­nyi köz­pon­ti párt­lap ugyan­is már 31-én köz­zé­tet­te a Rudé právóban csak más­nap meg­je­lent ve­zér­cik­ket.
Ok­tó­ber 31-én Po­zsony­ban tar­tóz­ko­dott az ENSZ ülé­sé­re uta­zó ma­gyar kül­dött­ég, me­lyet Bécs­ben ért a hír, hogy tér­je­nek vis­­sza. Gerő Er­nőt sú­lyo­san el­ma­rasz­tal­ták azért, hogy ok­tó­ber 23-án a bé­kés tün­te­tő­ket el­len­for­ra­dal­már­ok­nak ne­vez­ve Nagy Im­re mel­lett állt ki. Hor­váth ar­ról biz­to­sí­tot­ta a cseh­szlo­vák ve­ze­tést, hogy a ma­gyar ál­lás­pont az, hogy min­den­áron meg kell tar­ta­ni Nagy Im­rét a kor­mány élén. Az­zal a ké­rés­sel állt elő, hogy mi­e­lőtt a CSKP ve­ze­té­se ál­lást fog­lal a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban, tár­gyal­jon Nagy Im­ré­vel és Ká­dár­ral, és „ne úgy ál­lít­sák be a dol­got, hogy az Nagy Im­re el­len irányuljon”.60
Prá­gá­ban ok­tó­ber 31-én dél­előtt a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­ma a cseh­szlo­vák had­se­reg harc­ké­szült­sé­gé­nek fo­ko­zá­sá­ról tár­gyalt.61 A fel­jegy­zés­ben nincs olyan moz­za­nat, amely utalt vol­na a moszk­vai ál­lás­pont meg­vál­to­zá­sá­ra és a má­so­dik be­avat­ko­zás elő­ké­szü­le­te­i­re. A mi­nisz­ter csu­pán ar­ra mu­ta­tott rá, hogy az ed­di­gi in­téz­ke­dé­sek nem kielégítőek, s jó­ma­ga kü­lön fi­gyel­met for­dí­tott a ko­ráb­bi pa­ran­csok és ren­del­ke­zé­sek tel­je­sí­té­sé­nek át­te­kin­té­sé­re. Konk­rét ada­to­kat fel­so­ra­koz­tat­va ese­ten­ként ko­moly szám­be­li pon­tat­lan­sá­go­kat ál­la­pí­tott meg.
A harc­ké­szült­sé­get il­le­tő­en a ve­zér­ka­ri fő­nők a 2. ka­to­nai kör­zet tar­ta­lé­ko­sa­i­ból tör­té­nő fo­ko­za­tos be­vo­nul­ta­tá­so­kat aján­lot­ta. A mi­nisz­ter úgy vé­le­ke­dett, hogy ez a va­ri­áns túl­sá­go­san az erők egyen­lő el­osz­tá­sá­ra épül, és hang­sú­lyoz­ta, hogy a leg­na­gyobb ve­szély Mis­kolc tér­sé­gé­ből fe­nye­get, mert le­he­tő­vé vá­lik a Kas­sa és az Ágc­sernyő kö­zöt­ti vas­út­vo­nal át­vá­gá­sa, ezért fő­ként Kas­sa tér­sé­gét kell meg­erő­sí­te­ni. A ve­zér­ka­ri fő­nök ál­tal ké­szí­tett be­szá­mo­ló­ban (le­het, hogy ele­ve vagy a kol­lé­gi­u­mi vi­ta után ki­egé­szít­ve) ki­emel­ten sze­re­pel, hogy re­á­lis erő­cso­por­to­sí­tás­ra ke­rül sor a ke­let-szlo­vá­ki­ai tér­ség­be tör­té­nő be­ha­to­lás meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra, fő­ként Miskolc–Kassa irá­nyá­ban, amely utat nyit a po­li­ti­kai cent­rum sze­re­pét be­töl­tő Kas­sa el­fog­la­lá­sá­ra. „Ez az el­len­ség szá­má­ra a za­var­gá­sok tűz­fész­ké­nek le­het­sé­ges ki­ala­kí­tá­sa és Ke­let-Szlo­vá­kia po­li­ti­kai-köz­igaz­ga­tá­si bir­tok­ba­vé­te­le szem­pont­já­ból fon­tos. Ugyan­ak­kor a Sá­ros­pa­tak, Kirá­ly­helmec és Nagyka­pos irá­nyá­ban tör­té­nő elő­re­nyo­mu­lás a Cseh­szlo­vá­kia és a Szov­jet­unió kö­zöt­ti élet­be vá­gó­an fon­tos köz­le­ke­dé­si és át­ra­ko­dást biz­to­sí­tó cso­mó­pont meg­ka­pa­rin­tá­sá­hoz vezetne.”62
A mi­nisz­ter az egy­sé­gek meg­erő­sí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban – a tar­ta­lé­ko­sok be­hí­vá­sát is be­le­ért­ve – meg­fon­to­lás tár­gyá­vá tet­te, hogy a le­bo­nyo­lí­tás nyil­vá­no­san vagy ál­cáz­va tör­tén­jen-e. Ez utób­bi eset­ben ex­ter­ri­to­ri­á­lis el­já­rást ja­va­solt, ki­ter­jeszt­ve azt az el­ső, te­hát cseh- és mor­va­or­szá­gi ka­to­nai kör­zet­re is. A vég­ső dön­tés ér­tel­mé­ben 3-5 na­pon be­lü­li, fo­ko­za­tos ex­ter­ri­to­ri­á­lis, 7500 tar­ta­lé­kost érin­tő ki­egé­szí­tést ren­delt el, amely­ből to­vább­ra is ki kel­lett hagy­ni a ma­gyar, len­gyel és né­met nem­ze­ti­sé­gű had­kö­te­le­se­ket. A dön­tés­hez mel­lé­kelt, a ve­zér­kar szer­ve­zé­si és moz­gó­sí­tá­si osz­tá­lya ál­tal ké­szí­tett alap­anyag elő­ké­szí­tői fel­hív­ták a fi­gyel­met ar­ra, hogy az egész or­szág te­rü­le­tén szór­vá­nyo­san vég­re­haj­tott be­hí­vá­sok ugyan he­lyi szin­ten sza­bály­sze­rű gya­kor­lat­ra szó­ló egye­di be­vo­nul­ta­tás be­nyo­má­sát kelt­he­tik a la­kos­ság kö­ré­ben, de za­vart okoz­hat­nak az est­le­ges moz­gó­sí­tás pon­tos dis­zloká­ciójá­nak be­tar­tá­sá­ban. S adott est­ben a moz­gó­sí­tás nyil­ván nem csak ál­ta­lá­nos biz­ton­ság­po­li­ti­kai kö­ve­tel­mény­ként me­rült fel a ve­zér­kar­ban.

A vál­to­zá­sok elő­sze­le

Hrus­csov no­vem­ber 1-jén Bu­ka­rest­be sür­gős ta­nács­ko­zást hí­vott ös­­sze Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia és Bul­gá­ria ve­ze­tő kép­vi­se­lő­i­nek rész­vé­te­lé­vel, ame­lyen tá­jé­koz­ta­tást adott a má­so­dik szov­jet be­avat­ko­zás elő­ké­szü­le­te­i­ről. A Po­li­ti­kai Iro­da Novot­ný és Široký be­szá­mo­ló­ját meg­hall­gat­va ha­tá­ro­za­tá­ban le­szö­gez­te, hogy „a CSKP KB kül­dött­sé­gé­nek ál­lás­fog­la­lá­sá­ban a CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja egy­ér­tel­mű, a ma­gyar­or­szá­gi hely­ze­tet ér­té­ke­lő né­ze­té­ből in­dul ki, és egyet­ért min­den, a ma­gyar­or­szá­gi né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szer fenn­ál­lá­sá­hoz nél­kü­löz­he­tet­len in­téz­ke­dés­sel, és szük­ség es­tén nem­csak hogy ezek­kel egyet­ér­tünk, ha­nem ak­tí­van részt is ve­szünk végre­ha­jtá­suk­ban”.63 Ez utób­bi nyo­ma­té­kos fél­mon­dat nem sze­re­pelt az ere­de­ti ha­tá­ro­za­ti ja­vas­lat­ban, utó­lag ke­rült be­le, s a tör­té­ne­ti ér­té­ke­lés­ben újabb fel­kí­nál­ko­zás­nak te­kin­tik, amit Hrus­csov is­mét nem fo­ga­dott el. Jan Pešek vi­szont rá­mu­tat ar­ra, hogy a cseh­szlo­vák had­se­reg ak­ko­ri hely­ze­té­ben egyéb­ként sem lett vol­na ké­pes tény­le­ges had­vi­se­lés­re, leg­fel­jebb ki­se­gí­tő ol­dal­csa­pá­sok­ra vál­lal­koz­ha­tott vol­na.64 Jan Štaigl vi­szont e ho­má­lyos meg­fo­gal­ma­zás pon­to­sí­tá­sa­ként ér­tel­me­zi azt a nem­zet­vé­del­mi és bel­ügy­mi­nisz­ter­nek szó­ló fel­ada­tot, hogy „biz­to­sí­ta­ni kell az éber és tel­jes ér­té­kű ha­tár­vé­del­met, fegy­ve­res erő­ink fel­ké­szült­sé­gét a cseh­szlo­vák ál­lam­ha­tár megvédésére”.65
Antonín Novot­ný­nak az ülé­sen ké­szült sa­ját ke­zű, ne­he­zen ki­bo­goz­ha­tó, il­let­ve va­ló­di tar­ta­lom­mal meg­tölt­he­tő fél­mon­da­tai kö­zött sze­re­pel egy meg­jegy­zés, mely sze­rint „szi­lárd­nak len­ni ná­lunk sem kön­nyű”.66 En­nek ér­tel­mét ke­res­ve olyan be­nyo­más is tá­mad­hat, mint­ha Novot­ný már is­mer­te vol­na az SZKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak egy nap­pal ko­ráb­bi, Hrus­csov tá­vol­lét­ében tar­tott, Ma­gyar­or­szág meg­szál­lá­sá­val fog­lal­ko­zó ülé­sén a Sepilov vi­ta­zá­ró­já­ban el­hang­zott ki­je­len­tést: „Ha nem lé­pünk az eré­lyes cse­lek­vés út­já­ra, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is szét­hul­lik a dolog.”67
Az ülés anya­gá­ban nem ta­lál­ha­tó fel­jegy­zés ar­ról, amit Karel Kaplan em­lít köny­vé­ben, hogy Široký a bu­ka­res­ti ülé­sen bí­rál­ta a Szov­jet­unió ok­tó­ber 30-i dek­la­rá­ci­ó­ját a szo­ci­a­lis­ta tá­bor or­szá­gai kö­zöt­ti kap­cso­la­tok egyen­jo­gú­sá­gát hang­sú­lyo­zó el­vi alap­ja­i­nak a ko­ráb­bi mód­sze­rek­kel sza­kí­tó meg­újí­tá­sá­ról, s fenn­tar­tá­sát ma­gá­val Hrus­csov­val is kö­zöl­te. Fier­linger vi­szont vi­tá­ba szállt Široký­val, cá­fol­va azt a né­ze­tét, hogy a nyi­lat­ko­zat gyen­gí­ti a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­nak a Né­met Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság­gal szem­be­ni pozí­cióit.68 Novot­ný fel­jegy­zé­sé­ben úgy fo­gal­ma­zott, hogy a Szov­jet­uni­ót il­le­tő­en a ve­ze­tés­ben tel­jes a né­zet­azo­nos­ság. Más­nap, no­vem­ber 3-án a Po­li­ti­kai Iro­da ülé­sén ho­zott ha­tá­ro­zat­nak ele­get té­ve Antonín Zápo­tocký rá­dió­be­szé­de, amely a fel­ke­lést „fa­sisz­ta fe­hér­ter­ror­nak ne­vez­te”, érin­tet­te a ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ták ál­tal el­kö­ve­tett hi­bá­kat.
Ru­dolf Barák bel­ügy­mi­nisz­ter az ülé­sen ho­zott ha­tá­ro­za­tot tel­je­sít­ve tit­kos pa­ran­csot adott ki. Eb­ben el­ren­del­te az el­len­sé­ges meg­nyil­vá­nu­lá­sok elő­re­jel­zé­se alap­ján idő­ben tör­té­nő in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó­an az ügy­nök­há­ló­za­tok mű­kö­dé­sé­nek meg­erő­sí­té­sét, fő­ként ez egy­ko­ri po­li­ti­kai pár­tok kép­vi­se­lő­i­re, az ér­tel­mi­ség­re és a di­ák­ság­ra irá­nyít­va a fő fi­gyel­met. Kü­lön irány­elv ké­szült a gyű­lé­sek­re vo­nat­ko­zó ügy­nö­ki te­vé­keny­sé­get il­le­tő­en, amely­nek ér­tel­mé­ben az ál­lam­biz­ton­ság em­be­re­i­nek ar­ra kell tö­re­ked­ni­ük, hogy „tisz­tes­sé­ges ál­lam­pol­gár­ok­ként” vi­sel­ked­ve be­fér­kőz­ze­nek a ma­ni­fesz­tá­lók kö­zé”. A biz­ton­sá­gi szer­vek és egyéb kar­ha­tal­mi ala­ku­la­tok fel­ké­szí­té­se az elő­re nem várt ese­mé­nyek­re a ma­gyar­or­szá­gi fel­ke­lés­nek a Szov­jet­unió ál­ta­li el­foj­tá­sa ide­jén min­den ko­ráb­bi­nál na­gyobb mé­re­te­ket öl­tött. A kom­mu­nis­ta ve­ze­tés nem szá­mí­tott a fej­le­mé­nyek vég­ze­tes alkulásá­val, a for­ra­da­lom át­ter­je­dé­sé­vel Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, azon­ban az in­téz­ke­dé­se­ket nem pusz­tán meg­elő­ző jel­le­gű­nek te­kin­tet­te, ha­nem va­ló­szí­nű­leg nem zár­ta ki a ka­to­nai ala­ku­la­tok ak­tí­vabb, ta­lán Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re is ki­ter­je­dő rész­vé­tel­ét sem.69
A ve­zér­ka­ri fő­nők más­nap, no­vem­ber 3-án a reg­ge­li órák­ban a ha­tár­vé­de­lem­re vo­nat­ko­zó ha­tá­ro­zat szel­le­mé­ben adott pa­ran­csot a szlo­vá­ki­ai ka­to­nai kör­zet pa­rancs­no­ká­nak. „Ez­zel a cseh­szlo­vák had­se­reg dél-szlo­vá­ki­ai te­vé­keny­sé­ge tel­je­sen új jel­le­get öl­tött. A vé­de­lem­be vo­nu­lás meg­szer­ve­zé­se a ha­tár­vé­de­lem­nek a meg­elő­ző ál­la­po­tá­val szem­ben a ko­ráb­bi ha­tár­őr­zés­sel és a ha­tár le­fe­dé­sé­vel szem­ben a ha­tár­vé­de­lem mi­nő­sé­gi­leg ma­ga­sabb fo­kát je­len­tet­te” – ál­la­pít­ja meg Jan Štei­gl. Sze­rin­te vé­gül is ez lett a ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ta rend­szer fenn­ma­ra­dá­sá­nak ér­de­ké­ben szük­sé­ges „min­den­ne­mű el­ke­rül­he­tet­len in­téz­ke­dés­ben” va­ló cseh­szlo­vá­ki­ai rész­vé­tel lé­nye­ge, ré­szé­vé vál­va a szov­jet ve­zér­kar ál­tal ki­dol­go­zott, a ma­gyar­or­szá­gi fel­ke­lés le­ve­ré­sé­re ki­dol­go­zott terv­nek. A szov­jet ka­to­nai for­rá­sok hi­á­nyá­ban ezt Štaigl úgy jel­le­mez­te, hogy a csehs­zlovák–­mag­yar és román–­mag­yar ha­tár her­me­ti­kus le­zá­rá­sá­val Ma­gyar­or­szág te­rü­le­te zárt tér­ré vá­lik, amely­ben a fel­ke­lést a szov­jet had­se­reg szá­mol­ja fel. „Ilyen ér­te­lem­ben akár a Var­sói Szer­ző­dés had­erő­i­nek el­ső ko­or­di­nált ak­ci­ó­já­ról is be­szél­he­tünk” – vé­le­ke­dik Štaigl.70 Er­re utal, hogy a szov­jet csa­pa­tok pa­rancs­nok­sá­gá­val Konyev mar­sallt, a Var­sói Szer­ző­dés fő­pa­rancs­no­kát bíz­ták meg.
Más­nap, no­vem­ber 4-én ülé­se­zett a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­ma, meg­vi­tat­va a szlovák–­mag­yar ha­tá­ron vég­re­haj­tott in­téz­ke­dé­se­ket. A fel­jegy­zés sze­rint csu­pán a tény­sze­rű rög­zí­tés szint­jén sze­re­pel a ka­to­nai ve­ze­tés­re nem túl jó fényt ve­tő köz­lés ar­ról, hogy a tény­le­ges szlo­vá­ki­ai, több mint 8 ezer fős ál­lo­mány ki­egé­szí­té­sek után több mint 30 ezer fő­re emel­ke­dett, mi­köz­ben a be­hí­vá­sok csak 10 ezer főt érin­tet­tek. Ké­sőbb vi­szont fel­rót­ta, hogy a moz­gó­sí­tá­si cso­port­fő­nök­ség nem nyújt vi­lá­gos és pon­tos alap­anya­go­kat. Kér­dés hang­zott el ar­ra néz­ve, mi a te­en­dő, ha Cseh­szlo­vá­kia fe­lett ma­gyar gé­pek je­len­nek meg. A ve­zér­ka­ri fő­nök vá­la­sza sze­rint amen­­nyi­be ki­de­rül, hogy ma­gyar gé­pek­ről van szó, és a fel­szó­lí­tás­nak nem tesz­nek ele­get, tü­zet kell nyit­ni rájuk.71
A kol­lé­gi­um reg­gel hét­kor kez­dő­dött. A fel­jegy­zés sze­rint a vé­ge fe­lé hang­zott el a mi­nisz­ter ré­szé­ről az a rö­vid tá­jé­koz­ta­tás, hogy „Ma­gyar­or­szá­gon új kor­mány ala­kult, a ré­gi kor­mányt be­csuk­ták (sic! – K. J. megj.), a ma­gyar­or­szá­gi rend­te­rem­tést szol­gá­ló ope­rá­ció vé­get ért”. A mi­nisz­ter azt is hang­sú­lyoz­ta, hogy a hír­szer­zés ke­vés tá­jé­koz­ta­tás­sal szol­gál, a had­mű­ve­le­ti cso­port­fő­nök­ség nem is­me­ri kel­lő­kép­pen a hely­ze­tet. A no­vem­ber 4-én vég­re­haj­tott má­so­dik szov­jet be­avat­ko­zás utá­ni hely­zet nem­csak a meg­elő­ző fej­le­mé­nyek fo­lyo­má­nya­ként, ha­nem a szov­jet ma­ga­tar­tás­sal kap­cso­la­tos nagy­ha­tal­mi po­li­ti­ká­ra vo­nat­ko­zó ju­go­szláv ál­lás­pont és a szu­e­zi vál­ság ha­tá­sá­ra is új fe­je­ze­tet nyi­tott.

Szesztay Ádám: A magyarországi kisebbségek az 1956-os forradalomban. A kisebbségek reagálása a forradalmi helyzetre

Ma­gyar­or­szá­gon min­den hi­va­ta­lo­san el­is­mert nem­ze­ti ki­sebb­ség­nek volt kom­mu­nis­ta po­li­ti­kai rend­sze­rű anya­or­szá­ga, a né­me­tek azon­ban két nyu­ga­ti anya­or­szág­ra is fel­néz­het­tek, a dé­li szlá­vok anya­or­szá­ga pe­dig a szov­jet tá­bo­ron kí­vül he­lyez­ke­dett el (te­kin­tet­tel ar­ra, hogy kér­dé­ses, men­­nyi­re te­kint­he­tő va­ló­ban lé­te­ző­nek az öt­ve­nes évek­ben hi­va­ta­lo­san egy nép­cso­port­ként ke­zelt dél­szláv kö­zös­ség, igyek­szem in­kább a dé­li szlá­vok ki­fe­je­zést hasz­nál­ni, utal­va a hor­vá­tok, szlo­vé­nok, szer­bek, va­la­mint so­ká­cok, bu­nye­vá­cok sa­ját kö­zös­sé­gi ala­nyi­sá­gá­ra is). Az ös­­szes hi­va­ta­lo­san el­is­mert ki­sebb­ség fog­ta anya­or­szá­ga rá­dió­adá­sa­it. A párt­do­ku­men­tu­mok ké­sőbb azt hang­sú­lyoz­ták, hogy a szlo­vá­ki­ai és a ro­má­ni­ai mű­so­rok ,,jó ha­tást” gya­ko­rol­tak az Al­föld eme két kisebb­ségére.1 A di­a­lek­tu­sok eltérése2 és e két ki­sebb­ség vi­szony­lag la­za anya­or­szá­gi kö­tő­dé­se mi­att azon­ban ezt az ál­lí­tást té­ves fel­té­te­le­zés­nek tart­hat­juk. Va­ló­szí­nű vi­szont, hogy a dé­li szláv nép­cso­port­ok tá­jé­koz­ta­tá­sá­ban tény­leg fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak a ju­go­szláv, a né­me­te­ké­ben pe­dig az oszt­rák és nyu­gat­né­met adók.3 Az 1956 ta­va­szán el­fo­ga­dott nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai párthatároza­t4 sze­rint ép­pen a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek anya­or­szá­gi kap­cso­la­tá­nak erő­sí­té­sé­ért kel­lett mó­do­sí­ta­ni (az­az tu­laj­don­kép­pen le­he­tő­vé ten­ni) a ha­tár­át­lé­pés en­ge­dé­lye­zé­sét a szom­széd or­szá­gok­ba. Ez cseh­szlo­vák és ro­mán vi­szony­lat­ban 1956 nya­rán tény­le­ge­sen meg­való­sult,5 ami per­sze nem­csak a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­ge­ket érin­tet­te,6 ha­nem ál­ta­lá­ban vé­ve is új­ra­in­dí­tot­ta Ma­gyar­or­szág és a szom­széd or­szá­gok tár­sa­dal­má­nak ter­mé­sze­tes érin­tkezését.7
Az anya­or­szág po­ten­ci­á­lis ha­tá­sa a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek ese­té­ben ter­mé­sze­te­sen el­ha­nya­gol­ha­tó ah­hoz a kö­rül­mény­hez ké­pest, hogy né­hány na­pig az egész or­szág sza­bad­nak érez­te ma­gát, és eb­ben a te­kin­tet­ben a ki­sebb­sé­gek egy­ál­ta­lán nem kü­lön­böz­tek a több­sé­gi tár­sa­da­lom­tól. A sza­bad­ság tu­laj­don­kép­pen a ta­buk meg­szű­né­sét je­len­tet­te: vé­le­ményt nyil­vá­nít­hat­tak, azok­ról az ér­zel­me­ik­ről szól­hat­tak, ame­lyek­ről ko­ráb­ban koc­ká­za­tos lett vol­na. A ki­sebb­sé­gek több­nyi­re ab­ban kü­lön­böz­tek a ma­gyar több­ség­től, hogy ma­gyar ál­lam­pol­gár­ként el­szen­ve­dett sé­rel­me­i­ken kí­vül sa­já­tos, nem­ze­ti­sé­gi sé­rel­mek is fel­tör­tek lel­ki­vi­lá­guk­ból.
Fő­ként szlo­vák ta­gok­ból állt az ak­kor még szlo­vák több­sé­gű Pi­lis­szent­lé­lek For­ra­dal­mi Bizottsá­ga.8 Szá­mos nem­ze­ti­sé­gi köz­ség­ben fel­osz­lat­ták a ter­me­lő­szö­vet­ke­ze­tet (té­eszt), il­let­ve éve­ken át meg­aka­dá­lyoz­ták azok új­já­szer­ve­zé­sét: az ilyen fal­vak kö­zé tar­to­zott a szlo­vák la­kos­sá­gú Pilis­szán­tó,9 a hor­vát la­kos­sá­gú Bajc­sa10 és az al­föl­di ro­mán fal­vak kö­zül néhány.11 Soly­már Im­re és Ge­len­csé­ri And­rás 1994-es ta­nul­má­nyá­ban Kis­dorog pél­dá­ján azt mu­tat­ta be szö­veg­sze­rű­en, hogy a he­lyi né­met­ség a szé­ke­lyek el­le­né­ben igye­ke­zett meg­vé­de­ni a nem­ze­ti­sé­gi ter­melőszövetkezetet.12 Az ál­ta­luk kö­zölt sta­tisz­ti­ká­ból azon­ban ki­vi­lág­lik, hogy a Völgy­ség két je­len­tős, rész­ben né­met la­kos­sá­gú fa­lu­ja, Kalaznó és Mór­ágy ugyan­csak fel­szá­mol­ta a rákénysz­erített szö­vet­ke­ze­tet; s hogy eb­ből a né­me­tek is ki­vet­ték ré­szü­ket, mi sem mu­tat­ja job­ban, hogy egé­szen 1960-ig egy­ál­ta­lán nem si­ke­rült új kol­lek­tív gaz­da­sá­got alakí­tani.13 Kis­doro­gon 1957-ben el­len­for­ra­dal­mi iz­ga­tás vád­já­val le­tar­tóz­tat­ták a ter­me­lő­szö­vet­ke­zet né­met igaz­gatóját,14 ami jel­zi, hogy a szö­vet­ke­zet meg­ma­ra­dá­sát ott is na­gyon óva­to­san kell ér­té­kel­nünk.
Müller Ru­dolf gaz­da részt vál­lalt Csávoly, Het­ényi Adolf né­met­ta­nár pe­dig Kátoly for­ra­dal­mi meg­moz­dulá­saiban.15 Husvig Györ­gyöt, a ma­gyar­or­szá­gi szerb egy­ház ügy­véd­jét a fel­ke­lés után el­til­tot­ták hi­va­tá­sa gya­kor­lá­sá­tól, mert ve­ze­tő sze­re­pet ját­szott Szent­end­re he­lyi ve­ze­té­sé­ben a for­ra­da­lom alat­t.16 Az ilyen meg­moz­du­lá­sok kö­zül leg­drá­ma­ibb a ro­mán (vagy ro­mán szár­ma­zá­sú) Mány Er­zsé­bet húsz­éves le­ány rész­vé­te­le Gyu­la­vár vé­del­mé­nek meg­szer­ve­zé­sé­ben a szov­je­tek el­len, il­let­ve már­tír­ha­lá­la a for­radalomért.17 A né­me­tek is sa­ját hő­se­ik kö­zött tart­ják szá­mon a for­ra­da­lom több né­met vagy né­met szár­ma­zá­sú hő­sét, pél­dá­ul a kis­ko­rú­ként le­tar­tóz­ta­tott, és rög­tön 18. szü­le­tés­nap­ja után ki­vég­zett Mans­feld Pétert.18
A ha­zai nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­dal­mak több­sé­ge fa­lu­si kör­nye­zet­ben élt,19 és ezért ter­mé­sze­tes­nek te­kint­het­jük, ha a sza­bad­sá­got a lo­ká­lis prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ra igye­kez­tek fel­hasz­nál­ni. E moz­go­ló­dá­sok egyi­ke sem tű­nik a nem­ze­ti­sé­gi kö­zös­ség sa­já­tos­sá­gá­nak, ha­nem in­kább azt lát­hat­juk, hogy a ki­sebb­sé­gek he­lyi szin­ten ugyan­azok­ért a cé­lo­kért áll­tak ki, ame­lye­kért a több­sé­gi tár­sa­da­lom is: ál­lam­pol­gá­ri el­vá­rá­so­kat fo­gal­maz­tak meg.
Akadt azon­ban ki­vé­tel: a Bu­da­pest­ről dél­ke­let­re, va­la­mint a Ge­re­csé­ben, a Pi­lis­ben, a Bör­zsöny­ben, a Zemp­lén­ben fek­vő szlo­vák (il­let­ve szlo­vák ere­de­tű) fal­vak­ban, akár­csak a nyír­sé­gi bo­kor­ta­nyá­kon a szlo­vák nyelv­ok­ta­tás­ban részt ve­vő gye­re­kek szü­le­i­nek a több­sé­ge ar­ra hasz­nál­ta ki a for­ra­dal­mat, hogy be­szün­tes­sék vagy fa­kul­ta­tív­vá te­gyék a nyelv­ok­ta­tást. Ez csak a szlo­vák szór­vá­nyo­kat jel­le­mez­te (szór­vá­nyon az olyan te­le­pü­lést ért­ve, ahol egy adott et­ni­kum ab­szo­lút ki­sebb­ség­ben, s más nem­ze­ti­sé­gi jel­le­gű te­rü­let­től el­zár­tan él). (Bé­kés­csa­bán ugyan­ek­kor, ha sze­ré­nyen is, de emel­ke­dett a szlo­vák is­ko­lá­ba já­rók lét­szá­ma.) A szlo­vá­kok azon meg­moz­du­lá­sai, me­lyek az et­ni­kai be­ol­va­dás aka­dá­lya­i­nak el­tá­vo­lí­tá­sá­ra irá­nyul­tak fő­ként a Bu­da­pest kör­nyé­ki fal­vak­ra vol­tak jel­lem­zők. A szlo­vák szór­vá­nyok azon­ban szin­te az egész or­szág­ban így reagál­tak.20 Te­hát sa­já­to­san a szlo­vá­kok vagy a szlo­vá­kok­nak mi­nő­sí­tett ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok szé­les­kö­rű tö­rek­vé­sé­ről volt szó. En­nek el­le­né­re he­lyi meg­moz­du­lá­sok­ról kell be­szél­nünk, hi­szen a nyelv­ok­ta­tás el­len az egyes fal­vak szlo­vák szár­ma­zá­sú la­kos­sá­ga egy­más­tól füg­get­le­nül lé­pett fel. Ahol nem az ok­ta­tást, ott más in­téz­ményt szün­tet­tek meg, pél­dá­ul Mátraszen­tim­rén a szlo­vák né­pi együttest.21 A nyelv­ok­ta­tás el­uta­sí­tá­sá­nak ki­mu­tat­ha­tó­an az állt a hát­te­ré­ben, hogy a né­pes­ség­cse­re után a Ma­gyar­or­szá­gon ma­ra­dást vá­lasz­tók a szór­vá­nyok­ban nem akar­ták, hogy szlo­vák­ként ke­zel­jék őket, a nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ka még­is so­kat szlo­vák­nak mi­nő­sí­tett közülük.22 A má­sik érv a nem­ze­ti­sé­gi ok­ta­tás el­len – me­lyet a szü­lők gyak­ran han­goz­tat­tak – az volt, hogy a di­á­kok szá­má­ra funkciót­lan a szlo­vák nyelv. Ter­mé­sze­te­sen ezek a meg­nyil­vá­nu­lá­sok sú­lyos iden­ti­tás­vál­ság­ról ta­nús­kod­tak.
A for­ra­dal­mi meg­moz­du­lá­sok szá­mos tí­pu­sá­ról, köz­tük sa­já­to­san ki­sebb­sé­gi jel­leg­ze­tes­sé­gű­ek­ről – mint pél­dá­ul a spon­tán szo­li­da­ri­tás az anya­or­szág­gal – vagy az ál­lam­pol­gá­ri jel­le­gű­ek­ről – mint a tu­da­tos, szer­ve­zett, tit­kos kons­pi­rá­ció vagy ép­pen a di­ák­meg­moz­du­lás – nem tu­dunk a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek kö­ré­ben. Ami utób­bit il­le­ti, ele­ve nem for­dul­ha­tott elő, hi­szen sem önál­ló nem­ze­ti­sé­gi di­ák­ság nem ta­nult a fel­ső­ok­ta­tás­ban, sem olyan egye­te­mi köz­pont nem lé­te­zett, amely­ben eh­hez szük­sé­ges kon­cent­rá­ci­ó­ban ta­nul­tak vol­na együtt egy nem­ze­ti ki­sebb­ség di­ák­jai.
Pi­lis, ha na­gyon kis arány­ban is, de olyan szlovák­lak­ta fa­lu volt,23 amely­ben sor­tűz dör­dült el a for­ra­da­lom alat­t.24 Nem is­me­re­tes azon­ban, hogy a tün­te­té­sen mi­lyen nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok vet­tek részt, és hogy vol­tak-e szlo­vák ál­do­za­tai a vé­reng­zés­nek. A pi­li­si tün­te­tés gya­kor­la­ti­lag a he­lyi meg­moz­du­lá­sok ti­pi­kus pél­dá­ja, úgy­hogy va­ló­szí­nű­sít­het­jük a ki­sebb­ség rész­vé­tel­ét, de nem kö­zös­sé­gi­leg, ha­nem in­di­vi­du­á­li­san.
Tu­da­to­san szer­kesz­tett po­li­ti­kai prog­ra­mot ki­sebb­sé­gi kör­ben egyet fo­gad­tak el az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom alat­t. A hor­vát és szerb la­kos­sá­gú te­rü­le­tek kép­vi­se­lői 1956. ok­tó­ber 26-án Pé­csett ki­ált­ványt ad­tak ki, amely a Mit kí­ván a ma­gyar­or­szá­gi dél­szláv nem­ze­ti­ség cí­met vi­sel­te. A prog­ra­mot Lászti­ty Szve­tozár gö­rög­ke­le­ti lel­kész, a Ma­gyar­or­szá­gi Dél­szláv­ok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­nek (a to­váb­bi­ak­ban: MDDSZ) el­moz­dí­tott ve­ze­tő­je szö­ve­gez­te meg. A nyi­lat­ko­zat el­ső­sor­ban a dél­szláv szö­vet­ség re­form­ját, ere­de­ti (1948) ál­la­po­tá­nak vis­­sza­ál­lí­tá­sát kö­ve­tel­te. Vál­to­zá­so­kat sür­ge­tett a Mű­ve­lő­dés­ügyi Mi­nisz­té­ri­um Nem­ze­ti­sé­gi Osz­tá­lyá­nak (a to­váb­bi­ak­ban: MMNO) ve­ze­té­sé­ben, azt igé­nyel­ve, hogy nem­ze­ti­sé­gi hi­va­tal­no­kok irá­nyít­sák. Meg­fo­gal­maz­ta egy dél­szláv is­ko­lai au­to­nó­mia el­vá­rá­sa­it. En­nek ré­sze­ként a dé­li szláv szü­lő­ket az ál­lam­nak kö­te­lez­nie kel­lett vol­na ar­ra, hogy gyer­me­kü­ket nem­ze­ti­sé­gi is­ko­lá­ba já­ras­sák, ami ak­kor már nem szá­mít­ha­tott tel­je­sen kü­lönc el­kép­ze­lés­nek, hi­szen pél­dá­ul a Né­met De­mok­ra­ti­kus Köz­tár­sa­ság­ban a lausitzi szor­bok is­ko­la­rend­sze­re 1964-ig így mű­kö­dött. A pé­csi dél­szláv ki­ált­vány egy­ér­tel­mű­en le­tet­te a vok­sot Ju­go­szlá­via – mint anya­or­szág – mel­lett, s a ki­sebb­ség szá­má­ra a meg­ol­dást a két or­szág kap­cso­la­ta­i­nak nor­mal­izá­ciójában je­löl­te meg. Utol­só fel­ki­ál­tá­sá­ban Ma­gyar­or­szág sza­bad­sá­gát él­tet­te, ál­lást fog­lal­va a for­ra­da­lom mel­let­t.25
Lászti­ty Szve­tozár a for­ra­da­lom után is a ma­gyar­or­szá­gi szer­bek nem­ze­ti éb­re­dé­sé­nek ra­di­ká­lis szor­gal­ma­zó­ja ma­radt. A ha­tó­sá­gok még az öt­ve­nes évek vé­gén is so­kat baj­lód­tak az­zal, hogy prog­ram­ját, a „dél­s­zláv tíz­pa­ran­cso­lat”-ot, szé­les kör­ben ter­jesz­tet­te. ő szer­vez­te meg 1959. jú­li­us 12-én a grábó­ci or­to­dox ko­los­tor­ban az or­szá­gos szerb ta­lál­ko­zót, ame­lyen – a bu­da­pes­ti Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um nagy bos­­szú­sá­gá­ra – a ju­go­szláv nagy­kö­vet­ség is kép­vi­sel­tet­te magát.26 Lászti­ty fia, Lászti­ty Lubomír egyi­ke volt azok­nak a szer­bek­nek, aki­ket az öt­ve­nes évek ele­jén kez­dő­dött ül­döz­te­té­sek után az utol­sók kö­zött en­ged­tek ki 1956-ban a bör­tön­ből, alig va­la­mi­vel a for­ra­da­lom ki­tö­ré­se előt­t. Az if­jab­bik Lászti­ty en­nek el­le­né­re so­sem ad­ta föl hi­tét egy em­ber­sé­ges „s­zo­cial­iz­mus” meg­te­rem­té­sé­ben, akár a szov­jet blok­kon be­lül is.27 Egy ilyen szo­ci­a­liz­mus ke­re­té­ben kí­ván­ta meg­őriz­ni a ma­gyar­or­szá­gi dél­szláv­ok nem­ze­ti iden­ti­tá­sát. Ez de­rült ki ab­ból a ter­ve­zet­ből, ame­lyet 1957 ta­va­szán ké­szí­tett az MDDSZ újjász­ervezésére.28 Az idő­sebb Lászti­ty vi­szont nem volt kom­mu­nis­ta. A kö­zös kul­tú­rát, kö­zös val­lást tar­tot­ta a ki­sebb­sé­gi szer­ve­ző­dés alap­já­nak, de az anya­or­szág kom­mu­nis­ta po­li­ti­kai be­ren­dez­ke­dé­se sem a há­bo­rú után, sem ké­sőbb nem aka­dá­lyoz­ta meg ab­ban, hogy szo­ros kap­cso­la­to­kat ápol­jon an­nak ha­tó­sá­ga­i­val.
A fel­ke­lés alatt szü­ne­tel­tek az öt­ve­nes évek nem­ze­ti­sé­gi új­sá­gai, a ro­má­nok azon­ban Gyu­lán 1956 de­cem­be­ré­ben – még a vá­ros szov­jet meg­szál­lá­sa előtt – füg­get­len la­pot ad­tak ki Gaze­ta Românã cím­mel.29 A lap az egyet­len nem­ze­ti­sé­gi új­ság volt, amely a for­ra­da­lom ide­jén is meg­je­lent és a for­ra­da­lom ol­da­lán állt. Ugyan­ak­kor az egyet­len ol­dal ter­je­del­mű, egyet­len szá­mot meg­ért lap ar­ról is ta­nús­ko­dott, hogy a sza­bad­sá­got sa­ját, ma­gyar­or­szá­gi ro­mán kü­lön­ál­lás­tu­dat meg­erő­sí­té­sé­re akar­ja fel­hasz­nál­ni. A lap egyet­len meg­je­lent szá­ma igaz tá­jé­koz­ta­tást ígért, ami ál­lam­pol­gá­ri tö­rek­vés­nek mi­nő­sült. Ugyan­ak­kor azt is prog­ram­já­ra tűz­te, hogy köz­pon­ti hí­rek he­lyett he­lyi té­mák­kal kí­ván fog­lal­koz­ni, és nem a ro­mán iro­dal­mi nyel­vet, ha­nem az al­föl­di ro­mán táj­szó­lást fog­ja hasz­nál­ni. Ez utób­bi el­kép­ze­lé­sek sa­já­to­san nem­ze­ti­sé­gi, és azon be­lül is spe­ci­fi­ku­san ro­mán el­vá­rást ta­kar­tak: el­kü­lö­nü­lést mind a több­sé­gi tár­sa­da­lom­tól, mind az anya­or­szág­tól. A tisz­ta tá­jé­koz­ta­tás, a több­sé­gi nem­zet­be és az anya­or­szág kul­tú­rá­já­ba va­ló be­ol­va­dás el­ve­té­se, a lo­ká­lis kér­dé­sek hang­sú­lyo­zá­sa és az el­hall­ga­tott ré­te­gek (pa­pok, ér­tel­mi­ség) meg­ha­tá­ro­zó elem­ként beeme­lé­se a ma­gyar­or­szá­gi ro­mán nem­ze­ti­ség fo­gal­má­ba al­kot­ta an­nak a prog­ram­nak a ge­rin­cét, me­lyet a ko­ráb­bi, a for­ra­da­lom előt­ti ro­mán új­ság­tól, a Lib­er­tatea Nos­trãtól el­ha­tá­ro­ló­dó Gaze­ta Rom­ina meg­fo­gal­ma­zott.
A szö­vet­sé­gek kö­zül ki­sebb za­var­gást (for­ra­dal­mi pót­lék osz­to­ga­tá­sát) a Ma­gyar­or­szá­gi Ro­má­nok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­ben (a to­váb­bi­ak­ban: MRDSZ) je­gyez­tek fel,30 il­let­ve éles po­li­ti­kai vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­ok­ról tu­dunk a Ma­gyar­or­szá­gi Szlo­vá­kok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­ben (a to­váb­bi­ak­ban: MSZDSZ).31 Úgy tű­nik, a Ma­gyar­or­szá­gi Dél­szláv­ok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­nek a sztá­li­ni struk­tú­rá­ba tör­té­nő be­ta­go­zó­dá­sa, ve­ze­tő­sé­gé­nek ki­cse­ré­lé­se volt a dél­szláv­ok leg­sú­lyo­sabb sé­rel­me, ez­zel ugyan­is a szer­ve­zet el­vesz­tet­te meg­le­vő ér­dek­kép­vi­se­le­ti jel­le­gét. Amit el­ső he­lyen vár­tak a sza­bad­ság­tól, ért­he­tő­en en­nek az új­ra­ter­me­lé­se volt. A nem­ze­ti­sé­gi pártelit vé­le­mény­nyil­vá­ní­tá­sa a for­ra­da­lom alatt nem volt szá­mot­te­vő.
Ös­­sze­ge­zés­ként te­hát meg­ál­la­pít­ha­tó: Ma­gyar­or­szá­gon a ki­sebb­sé­gek he­lyi szin­ten ál­ta­lá­ban ál­lam­pol­gá­ri kö­ve­te­lé­se­ket fo­gal­maz­tak meg: csat­la­koz­tak a for­ra­da­lom­hoz. A dé­li szlá­vok és a ro­má­nok ér­tel­mi­sé­gi elit­je vi­szont sa­já­to­san nem­ze­ti­sé­gi, de egy­más­tól erő­sen el­té­rő kö­ve­te­lé­sek­kel állt elő. Ab­ban ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra, hogy mind a dé­li szláv, mind a ro­mán tö­rek­vés az as­­szi­mi­lá­ció fé­ke­zé­sét cé­loz­ta meg, vi­szont anya­or­szá­guk­hoz el­té­rő­en vi­szo­nyul­tak. A szlo­vák szór­vá­nyok he­lyi szin­ten fo­gal­maz­tak meg sa­já­tos tö­rek­vést. A né­met­ség sa­já­to­san nem­ze­ti­sé­gi jel­le­gű meg­moz­du­lá­sá­ról nem tu­dunk, ha­csak ide nem szá­mít­juk, hogy egyes köz­sé­gek­ben a Du­nán­tú­lon a né­me­tek kár­ta­la­ní­tást kö­ve­tel­tek a negy­ve­nes évek vé­gi va­gyon­el­kob­zás­ok miat­t.32

A ká­dá­ri ha­ta­lom ma­ga­tar­tá­sa a ki­sebb­sé­gek­kel szem­ben

A Bu­da­pest el­len be­ve­tett szov­jet kis­ka­to­ná­kat ar­ról tá­jé­koz­tat­ták, hogy egy olyan el­len­for­ra­da­lom­mal szem­ben kell har­col­ni­uk, ame­lyet a „német és más nyu­ga­ti né­pek ve­ze­té­sé­vel” rob­ban­tot­tak ki az „im­pe­ri­al­isták” Mag­yarorszá­gon.33 Et­től el­te­kint­ve azon­ban sem­mi­lyen je­le nem mu­tat­ko­zott an­nak, hogy a né­me­te­ket pusz­tán né­met­sé­gük mi­att hi­bás­nak tar­ta­nák Ma­gyar­or­szág lá­za­dá­sá­ért. Az MSZMP köz­pon­ti lap­ja, a Nép­sza­bad­ság 1957. már­ci­us 9-én kö­zöl­te az MTI in­ter­jú­ját Wild Fri­gyes­sel, a Ma­gyar­or­szá­gi Né­me­tek De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­ge (a to­váb­bi­ak­ban: MNDSZ) el­nö­ké­vel. Wild úgy fo­gal­ma­zott, hogy „a szö­vet­ség tu­do­má­sa sze­rint a né­met nem­ze­ti ki­sebb­ség ál­ta­lá­ban meg­őriz­te jó­zan­sá­gát az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek ide­jén.”34 Amit mon­dott, az a nép­cso­port egé­szé­ről, mint kö­zös­ség­ről, szólt, nem ál­ta­lá­ban a né­met nem­ze­ti­sé­gű em­be­rek­ről, s e kö­zös­ség kon­form vi­sel­ke­dé­sét is ár­nyal­ta az „ál­talában” ki­fe­je­zés­sel. Ös­­szes­sé­gé­ben még­is igye­ke­zett el­há­rí­ta­ni a né­met­ség he­lyi, anya­or­szág­tól füg­get­len ak­ti­vi­tá­sá­ból kö­vet­ke­ző fe­le­lős­sé­gét. Mint­hogy más nem­ze­ti­sé­gi szö­vet­ség el­nö­ké­vel nem kö­zölt a köz­pon­ti lap in­ter­jút, föl kell ten­nünk a kér­dést, hogy mi volt az in­ter­jú cél­ja? Az­zal függ­he­tett ös­­sze, hogy a ma­gyar Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ép­pen ek­kor adott ki el­íté­lő nyi­lat­ko­za­tot Auszt­ria vi­sel­ke­dé­sé­ről a mag­yarkérdés­ben.35 Az in­ter­jú köz­lé­se a ha­zai né­met­sé­get el­ha­tá­rol­ta Auszt­ri­á­tól, mint po­ten­ci­á­lis anyaországtól.36
Wild Fri­gyes nagy dob­ra vert nyi­lat­ko­za­tán kí­vül 1957 már­ci­u­sá­ban Bielik Györ­gy, az MSZDSZ ve­ze­tő­je is hang­sú­lyoz­ta, hogy a szlo­vá­kok ál­lí­tó­lag tá­vol tar­tot­ták ma­gu­kat a felkeléstől.37 Ez azon­ban nem ka­pott olyan pub­li­ci­tást, mint a Wild Fri­gyes-in­ter­jú. Ognyen­ovics Mi­lán, az MDDSZ fő­tit­ká­ra a dél­szláv pe­da­gó­gu­sok 1957 no­vem­be­ré­ben ren­de­zett kon­fe­ren­ci­á­ján név sze­rint is em­lí­tett több dé­li szlá­vot, akik fegy­ve­re­sen har­col­tak a for­ra­da­lom ellen.38 1958 már­ci­u­sá­ban a né­met he­ti­lap több olyan cik­ket je­len­te­tett meg, amely azt bi­zony­gat­ta, hogy 110 év­vel ko­ráb­ban a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek nem a ve­lük azo­nos nyel­vű csá­szá­ri­ak mel­lett áll­tak ki, ha­nem a ma­gyar for­ra­da­lom, az­az a tár­sa­dal­mi re­for­mok, a ha­la­dás mel­lett. A cik­kek el­ső­sor­ban a szerb fel­ke­lők és a Jelaèiæ el­le­ni har­cok kap­csán húz­ták alá a né­me­tek po­zi­tív szerepét.39 A dél­szláv lap ezt nem el­len­sú­lyoz­ta po­zi­tív pél­dák ki­ra­ga­dá­sá­val a kö­zös szerb–ma­gyar, il­let­ve hor­vát–ma­gyar tör­té­ne­lem­ből, az­az a saj­tó kis­sé dél­szláv­el­le­nes él­lel vet­te ele­jét, hogy a né­me­tek­re rossz szem­mel le­hes­sen néz­ni 1848 mi­att. Eb­ben az év­ben áp­ri­lis 4-e al­kal­má­ból a né­met új­ság az ép­pen ha­zánk­ban tar­tóz­ko­dó Nyiki­ta Hrus­csov fény­ké­pe mel­lett kö­zöl­te Par­ra­gi Györ­gy Áp­ri­lis 4. és a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek cí­mű cik­két. Par­ra­gi egy rö­vid kö­dö­sí­tés­sel em­lí­tést tett az SS kény­szer­so­ro­zá­sa­i­ról, s ar­ról, hogy az el­len­ál­lás­ban is akad­tak né­me­tek. A cikk fő üze­ne­te az volt, hogy a fel­sza­ba­du­lás Ma­gyar­or­szág min­den pol­gá­ra, te­hát a né­me­tek szá­má­ra is új kor­sza­kot nyi­tot­t.40 A hi­va­ta­los ün­ne­pek te­hát ki­vá­ló al­kal­mat szol­gál­tat­tak 1958-ban a né­met­ség ál­lam és rend­szer irán­ti ál­lí­tó­la­gos lo­ja­li­tá­sá­nak ki­nyil­vá­ní­tá­sá­ra.
Még 1957-ben Kál­lai Gyu­la elő­ter­jesz­tést ké­szí­tett a kor­mány szá­má­ra a nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­mák „ren­dezéséről”, amely­ben hang­sú­lyoz­ta: „A nem­ze­ti­sé­gek az el­len­for­ra­da­lom ide­jén ál­ta­lá­ban hű­ek ma­rad­tak a né­pi ha­ta­lom­hoz, több­sé­gük­ben fel­is­mer­ték a na­ci­o­na­liz­mus­ban rej­lő ve­szélyt. El­vét­ve akad­tak csak­, akik egyé­ni sé­rel­me­ik or­vos­lá­sá­ra igye­kez­tek az ese­mé­nye­ket kihasznál­ni.”41 Érez­tet­te, hogy nem min­den ki­sebb­sé­gi iden­ti­tá­sú pol­gár tar­tot­ta ma­gát tá­vol a for­ra­da­lom­tól, de szá­mu­kat olyan ki­csi­re tak­sál­ta, hogy en­nek alap­ján nem le­het fe­le­lős­nek tar­ta­ni egyik ki­sebb­sé­gi nép­cso­por­tot sem. Az idé­zett mon­dat a te­en­dő in­téz­ke­dé­sek in­dok­lá­sa­ként sze­re­pelt a szö­veg­ben, az­az Kál­lai Gyu­la füg­gő­vé tet­te a kor­mány­zat nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ká­ját a ki­sebb­sé­gek, mint kö­zös­sé­g vi­sel­ke­dé­sé­től a for­ra­da­lom alat­t, de úgy ér­té­kel­te, hogy ez a vi­sel­ke­dés a tű­rés­ha­tá­ron be­lül ma­radt.
1958 ta­vasz­elő­jén a Ko­má­rom Me­gyei Dol­go­zók Lap­já­ban Gyenes Lász­ló há­rom­ré­szes cikk­so­ro­za­tot je­len­te­tett meg A mi „németkérdésünk” cím­mel.42 A né­met­ség­nek há­rom „k­i­hágás”-t rótt föl: a Volks­bund tá­mo­ga­tá­sát a há­bo­rú ide­jén, a negy­ve­nes évek vé­gi va­gyon­fosz­tás vis­­sza­ren­de­zé­si kí­sér­le­tét az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom alat­t, va­la­mint je­len­le­gi „passziv­itás”-ukat, az­az tá­vol­ma­ra­dá­su­kat az MSZMP és a For­ra­dal­mi Mun­kás-Pa­raszt Kor­mány (a to­váb­bi­ak­ban: FMPK) in­téz­mé­nye­i­től. Ez elég ko­moly el­len­tét­ben állt a hű­ség­nyi­lat­ko­za­tok­kal. A cikk­so­ro­zat azon­ban éle­sen kri­ti­zál­ta azok­nak a ma­gyar párt­tag­ok­nak a na­ci­o­na­liz­mu­sát, akik a né­me­te­ket – akár há­bo­rú alat­ti, akár öt­ven­ha­tos vi­sel­ke­dé­sük­re hi­vat­koz­va – ki akar­ják re­kesz­te­ni a szer­ve­ze­tek­ből, az in­téz­mé­nyek­ből és bi­zo­nyos po­zí­ci­ók­ból. Azt ír­ta: „A párt a je­len­le­gi ál­lás­fog­la­lást né­zi, s nem azt, ami a múlt­ban el­vá­lasz­tott ben­nün­ket.” A cikk­so­ro­zat azt üzen­te az észak-du­nán­tú­li né­me­tek szá­má­ra, hogy az FMPK és az MSZMP tá­mo­ga­tá­sá­val meg­vált­ha­tó az egyéb­ként még ér­vé­nyes kol­lek­tív fe­le­lős­ség.
Ek­kor már ja­vá­ban foly­tak az új nem­ze­ti­sé­gi párt­ha­tá­ro­zat elő­ké­szí­tő mun­ká­la­tai, amely­nek egyik ter­ve­ze­té­ben Benke Va­lé­ria és Or­bán Lász­ló a kö­vet­ke­zőt ír­ta: „A né­pi de­mok­ra­ti­kus rend mel­lett a gyors és ha­tá­ro­zott ki­ál­lás kü­lö­nö­sen a szlo­vá­kok és a ro­má­nok kö­ré­ben nyil­vá­nult meg, más nem­ze­ti­sé­gek is el­ső­ként vet­ték fel a mun­kát, ala­kí­tot­ták új­já a tszeket.”43 Ilyen mó­don a ter­ve­zet kü­lönb­sé­get tett a ki­sebb­sé­gek kö­zött. Min­den­kit men­te­sí­tett a „passziv­itás” (te­hát a ha­ta­lom tá­mo­ga­tá­sát el­ve­tő vi­sel­ke­dés) vád­já­tól, de nem egy­for­mán. Vé­gül azon­ban ez a meg­kü­lön­böz­te­tés nem ke­rült be a párt­ha­tá­ro­zat­ba.
Ma­gyar­or­szá­gon te­hát a ki­sebb­sé­gek fe­le­lős­sé­ge nem me­rült föl na­gyon ko­mo­lyan 1956 után. A né­me­tek ese­té­ben a ha­ta­lom igye­ke­zett olyan nyi­lat­ko­za­to­kat köz­zé­ten­ni, ame­lyek alap­ján kol­lek­tív fe­le­lős­sé­gük szó­ba sem jö­he­tett. A nyi­lat­ko­za­tok több­nyi­re nem ta­gad­ták, hogy akad­tak nem­ze­ti­sé­gi­ek, akik ki­áll­tak a for­ra­da­lom mel­lett, de azt ál­lí­tot­ták, hogy ez ál­ta­lá­ban nem volt jel­lem­ző. A dé­li szlá­vok kol­lek­tív bű­nös­sé­ge egy­ál­ta­lán nem ke­rült szó­ba, úgy­hogy nem is ta­gad­ta ki­fe­je­zet­ten a ha­ta­lom. Azt azon­ban vi­lá­gos­sá tet­te a pro­pa­gan­da, hogy a kol­lek­tív fe­le­lős­ség el­en­ge­dé­se nem föl­tét­len. Cse­ré­ben a ha­ta­lom el­vár­ja a lo­ja­li­tást, sőt az FMPK és az MSZMP ak­tív tá­mo­ga­tá­sát.
A ha­ta­lom le­gi­ti­má­ci­ó­ját ke­re­ső Ká­dár-re­zsim 1957-ben dön­tő je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott a kom­mu­nis­ta po­li­ti­kai rend­szer­ben fa­vo­ri­zált ta­va­szi ün­nep­nek, má­jus 1-jé­nek. Ezért nem kö­zöm­bös, hogy a Nép­sza­bad­ság vi­dé­ken épp ezen a na­pon, a fő­vá­ros­ban pe­dig az ün­nep­sé­gek­ről tu­dó­sí­tó má­jus 3-i ki­adá­sá­ban egy nem­ze­ti­sé­gi tár­gyú cik­ket kö­zölt. Ge­ren­csér Mik­lós a cikk­ben ar­ról ér­te­ke­zett, hogy a Ba­ra­nya me­gyei Mony­oród so­kác (a cikk­ben dél­szláv), né­met és ma­gyar pol­gá­rai mi­lyen idil­li bé­kes­ség­ben élik kö­zös világukat.44 A ri­port sze­rint Mony­oró­don szin­te min­den­ki, így a fi­a­tal, sző­ke ta­nács­el­nök, Kretz Já­nos is há­rom nyel­ven be­szél. Igaz, csak egy ta­ní­tó la­kik a fa­lu­ban, Bor­sos Já­nos, aki ma­gyar, de ő is mind­há­rom nem­ze­ti­ség di­ák­sá­gá­val szót ért azok anya­nyel­vén. A cikk pusz­ta meg­je­le­né­se ter­mé­sze­te­sen a két fel­tün­te­tett ki­sebb­ség kon­for­mitásáról adott bi­zony­sá­got, va­gyis ar­ról, hogy a ha­ta­lom nem azo­no­sít­ja őket a szov­jet blokk szá­má­ra el­len­sé­ges anya­or­szág­ok po­li­ti­ká­já­val. A fa­lu éle­te iro­dal­mi tí­pus­al­ko­tás volt, s va­ló­já­ban az egész or­szá­got jel­le­mez­te a pub­li­cisz­ti­kai írás. Nem azt mu­tat­ta be az ide­á­lis ál­la­pot fel­té­te­le­ként, hogy a ma­gyar mel­lett egy so­kác és egy né­met ta­ní­tó is órá­kat ad­jon az is­ko­lá­ban, ha­nem azt, hogy az egyet­len­egy ta­ní­tó min­den­ki nyel­vét ért­se. Olyan egy­sé­get tű­zött ki cé­lul, amely ki­zár­ja a diszk­ri­mi­ná­ci­ót, de nem föl­tét­le­nül biz­to­sít­ja a ki­sebb­ség kö­zös­sé­gi ala­nyi­sá­gát. Igaz, a kü­lön­bö­ző­ség nem me­rült föl de­fekt­ként, de ér­ték­ként sem.
1957. jú­ni­us 15-én Elek köz­ség­ről je­lent meg egy ha­son­ló cikk a Nép­sza­bad­ság vi­dé­ki vál­to­za­tá­ban. A fa­lu fej­lő­dé­sét egye­bek mel­lett a mo­dern épí­té­szet egy­sé­ges stí­lu­sá­val ér­zé­kel­tet­te, amely már nem kü­lön­bö­zik nem­ze­ti­sé­gen­ként. A má­sik nagy „ered­mény”: gya­ko­ri a má­sik et­ni­ku­mú há­zas­társ vá­lasz­tá­sa. Elő­ke­rült en­nek in­téz­mé­nyes ve­tü­le­te is, olyan­for­mán, hogy a fa­lu négy­nyel­vű kul­túr­cso­por­tot mű­köd­tet. A név­te­len szer­ző azt ír­ta, hogy: „ebben a köz­ség­ben ré­gen fel­ol­dó­dott a tün­te­tő nem­ze­ti­sé­gi kü­lön­vá­lás, amely olyan jel­lem­ző volt fő­leg a fel­sza­ba­du­lás előtt a több­nem­ze­ti­sé­gű köz­sé­gek­ben. […] Úgy mond­ják Ele­ken, hogy a tor­zsal­ko­dás a múlté.”45 El­len­tét­ben a má­jus 1-jei cik­kel, az et­ni­kai önál­ló­ság itt már ki­fe­je­zet­ten de­fekt­ként sze­re­pelt. Az ide­ál nem a kü­lön­bö­ző­ség el­ha­nya­go­lá­sa, ha­nem el­tör­lé­se, az ös­­sze­ol­va­dás volt. A nem­ze­ti­sé­gek előt­ti al­ter­na­tí­vát egy ön­ké­nyes fo­ga­lom­tár­sí­tás­sal ez a cikk úgy ál­lí­tot­ta fel, hogy vagy az ös­­sze­ol­va­dást, az­az a bé­kes­sé­get, vagy az el­kü­lö­nü­lést, az­az a „torzsalkodás”-t, el­len­sé­ges­ke­dést kell vá­lasz­ta­ni­uk.
A res­ta­u­rá­ló­dó kom­mu­nis­ta ha­ta­lom pro­pa­gan­dá­já­ban te­hát 1957 ta­va­szán elő­ke­lő em­lí­tés­re tett szert a ha­zai nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai ide­o­ló­gia, amely a ki­sebb­sé­gek kü­lön­ál­lá­sá­nak meg­őr­zé­se el­len emelt szót az idő mú­lá­sá­val ra­di­ka­li­zá­ló­dó hang­nem­ben. Mai szem­mel ezt ter­mé­sze­tes pub­li­cisz­ti­kai vi­tá­nak is fel­fog­hat­nánk, 1957-ben azon­ban nem lé­te­zett Ma­gyar­or­szá­gon olyan saj­tó­or­gá­num (s kü­lö­nö­sen a Nép­sza­bad­ság nem volt az), amely­ben sza­bad kon­cep­ci­o­ná­lis vi­ta foly­ha­tott vol­na. A „viták” is irá­nyí­tot­tak, el­len­őr­zöt­tek vol­tak, s mint ilye­nek, nem nél­kü­löz­ték a po­li­ti­kai funk­ci­ót.
Az anya­or­szág­hoz fű­ző­dő vi­szony­ról a két cikk nem ej­tett szót. Nyil­ván­va­ló, hogy ha a nem­ze­ti­sé­gek ös­­sze­ol­va­dá­sá­ban je­löl­ték meg a célt, ak­kor az anya­or­szá­gi kap­cso­la­tok­nak ér­te­lem­sze­rű­en hát­tér­be kel­lett szo­rul­ni­uk. Ugyan­ak­kor az anya­or­szá­gi kér­dés ki­fe­lej­té­se azt is je­lez­het­te, hogy az anya­or­szá­gi kap­cso­la­tok te­kin­te­té­ben a ha­ta­lom nem kí­vánt ál­ta­lá­nos kon­cep­ci­ót ki­ala­kí­ta­ni, ha­nem nem­ze­ti­sé­gek és anya­or­szág­ok sze­rint dif­fe­ren­ci­á­lás­ra tö­re­ke­dett.
Az em­lí­tett két cik­ken kí­vül 1957 no­vem­be­ré­ben a ci­gány­po­li­ti­ká­ról is kö­zölt egy írást a Nép­sza­bad­ság. A mony­oró­di és eleki ri­port­tól el­té­rő­en ez a cikk tá­mo­ga­tó­an nyi­lat­ko­zott az olyan tö­rek­vé­sek­ről, ame­lyek az önál­ló, ci­gány nem­ze­ti­sé­gi kul­tú­ra ápo­lá­sá­ra irányul­tak.46 A kö­vet­ke­ző, kon­cep­ci­o­ná­lis gon­do­la­to­kat is tar­tal­ma­zó ci­gány­po­li­ti­kai pub­li­ká­ci­ót a Ma­gyar Nem­zet ad­ta köz­re 1958 szep­tem­be­ré­ben. Ez in­kább a ci­gány­ság­gal szem­be­ni elő­í­té­le­tek fel­szá­mo­lá­sá­ra he­lye­zett hang­súlyt, ami per­sze nem állt el­len­tét­ben a no­vem­be­ri Nép­sza­bad­ság-cikk tar­talmá­val.47 E cik­kek szel­le­mi­sé­gé­vel azon­ban szem­ben állt an­nak a ta­nul­mány­nak a kö­vet­kez­te­té­se, ame­lyet a Mun­ka­ügyi Mi­nisz­té­ri­um meg­bí­zá­sá­ból Po­gány Györ­gy és Bán Gé­za ké­szí­tett 1957 ok­tó­be­ré­ben. ők éle­sen el­uta­sí­tot­ták, hogy a ci­gány­sá­got nem­ze­ti­ség­ként kel­le­ne ke­zel­ni. Ki­fej­tet­ték, hogy nincs szük­ség önál­ló, ci­gány nem­ze­ti­sé­gi kul­tu­rá­lis intézményekre.48
1958. má­jus 11-én Ba­ja fő­te­rén egy nagy­gyű­lé­sen az MDDSZ fő­tit­ká­ra, Ognye­novics Mi­lán, va­la­mint az MSZMP KB Tit­kár­sá­gá­nak kép­vi­se­le­té­ben Ma­ro­sán Györ­gy mon­dott be­szé­det. Ma­ro­sán „k­i­je­len­tet­te, hogy pár­tunk és kor­má­nyunk tör­vé­nyes ala­po­kon olyan jo­go­kat biz­to­sít a nem­ze­ti­sé­gek­nek, mint ami­lyen ál­lam­pol­gár­ok­ként meg­il­le­ti őket. Ha vol­tak is ezen a té­ren hi­bák, el­tö­kél­tük, hogy ki­ja­vít­juk azo­kat. […] Mi csak azt kí­ván­juk, mind­azok, akik a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek­hez tar­toz­nak, le­gye­nek ha­zánk hű ál­lam­pol­gá­rai, s hogy őriz­zék meg nyel­vü­ket, kul­tú­rá­ju­kat, sa­já­tos értékeiket.”49 Nem le­he­tett ne­héz ér­te­ni a szó­ból. Az or­szág egyik, egy­szer­re dé­li szláv és né­met kultúrközpon­tjában a szó­nok egy­ér­tel­mű­en e két ki­sebb­sé­get cé­loz­ta meg, s ne­kik azt üzen­te, hogy foly­ta­tód­ni fog a „kollek­tív re­ha­bi­li­tá­ció”, de nem min­den fel­té­tel nél­kül. A fel­té­tel nem más, mint az ál­lam­pol­gá­ri lo­ja­li­tás. A be­széd­ből ér­ző­dött, hogy a szó­nok „nemzetisé­gi jog”-on az ál­lam­pol­gá­ri jog­egyen­lő­sé­get ér­ti.

Vajda Barnabás: Csehszlovákia álláspontja a magyarkérdés ENSZ-vitájában 1956–1957-ben

Mint köz­tu­dott, az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom­nak ko­moly vissz­hang­ja volt a leg­ma­ga­sabb nem­zet­kö­zi fó­ru­mo­kon: az ENSZ Biz­ton­sá­gi Ta­ná­csá­ban (BT) és Köz­gyű­lé­sén. Az aláb­bi ta­nul­mány ar­ra tesz kí­sér­le­tet, hogy az eseményket egy ed­dig nem na­gyon tag­lalt szem­pont­ból, a cseh­szlo­vák ENSZ-de­le­gá­ció szem­pont­já­ból vá­zol­ja, rész­le­tez­ze és ér­té­kel­je, ter­mé­sze­te­sen anél­kül, hogy a ma­gyar ügy­ről fo­lyó ENSZ-vi­tát min­den vo­nat­ko­zá­sá­ban rep­ro­du­kál­ni akar­ná.
1956. ok­tó­ber 27-én az Észak-at­lan­ti Ta­nács zárt­kö­rű meg­be­szé­lést tar­tott a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­ről. Ezen el­hang­zott, hogy a fran­cia, a brit és az ame­ri­kai kor­má­ny szán­dé­ká­ban áll ös­­sze­hív­ni a BT-t Ma­gyar­or­szág ügyé­ben. Az itt el­fo­ga­dott óva­tos­sá­gi elv szel­le­mé­ben a ta­nács a kö­vet­ke­ző mi­nisz­te­ri szin­tű ülé­sé­ig, az­az 1956. de­cem­ber kö­ze­pé­ig „sem­mi­lyen hi­va­ta­los nyi­lat­ko­za­tot nem adott ki az Észak-at­lan­ti Szer­ző­dés ne­vé­ben a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­dal­mi ese­mé­nyek­ről” (Kecs­kés 2003, 3). Más szó­val: a NA­TO hall­ga­tott. Lord Hast­ings Lionel Ismay NA­TO-fő­tit­kár „ko­r­lá­to­zott ak­ti­vi­tá­sát” fi­gye­lem­be vé­ve, va­la­mint konk­rét ka­to­nai ter­vek hí­ján, a nyu­ga­ti dip­lo­ma­ták az ENSZ-ben ez­után a „mag­yar té­ma” na­pi­ren­den tar­tá­sá­val pró­bál­tak nem va­lós meg­ol­dást ta­lál­ni a hely­zet­re, ha­nem – pót­cse­lek­vés­ként – kons­tans nyo­mást gya­ko­rol­ni az ádáz hi­deg­há­bo­rús el­len­fél­re, a Szov­jet­uni­ó­ra (vö. „Szó sincs a ma­gyar fel­ke­lés meg­se­gí­té­sé­ről, csu­pán fel­hasz­ná­lás­ról” [J. Nagy Lász­ló 2005, 99]).
Az ENSZ-ben 1956 vé­gén, 1957 ele­jén fel­ve­tett té­mák kö­zött olyan ügyek sze­re­pel­tek, mint a szov­jet be­avat­ko­zás több­szö­ri el­íté­lé­se, ENSZ-meg­fi­gye­lők Ma­gyar­or­szág­ra és/­vagy a szom­szé­dos or­szá­gok­ba kül­dé­se, to­váb­bá hu­ma­ni­tá­ri­us kér­dé­sek, úgy­mint a me­ne­kül­tek se­gé­lye­zé­se, élel­mi­szer, ru­ha­ne­mű, gyógy­szer kül­dé­se Ma­gyar­or­szág­ra, az ENSZ-fő­tit­kár ma­gyar­or­szá­gi uta­zá­sa, spe­ci­á­lis bi­zott­sá­gok fel­ál­lí­tá­sa stb. Ez­zel pár­hu­za­mo­san folyt a Ká­dár-kor­mány dip­lo­má­ci­ai boj­kott­ja. Ez azon­ban – több ok­ból ki­fo­lyó­lag – nem volt prob­lé­ma­men­tes, s a cseh­szlo­vák­ok ENSZ-be­li vi­sel­ke­dé­se ép­pen e prob­lé­má­ban volt fon­tos té­nye­ző. Ugyan­is bár­meny­­nyi­re „a nyo­más­gya­kor­lás leg­fon­to­sabb esz­kö­ze az ún. ma­gyar kér­dés az ENSZ Köz­gyű­lé­se­i­nek na­pi­rend­jé­re tör­té­nő fel­vé­te­le volt, hi­szen a vi­lág­szer­ve­zet ke­re­te­in be­lül meg­va­ló­sít­ha­tó­nak lát­szott a ma­gyar bel­po­li­ti­ka li­be­ra­li­zá­lá­sá­nak ki­kény­sze­rí­té­se, sőt, a Szov­jet­unió sze­re­pé­nek hang­sú­lyo­zá­sá­val a ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­ben le le­he­tett lep­lez­ni Moszk­vát” (Borhi 1998), bi­zo­nyos tényzők mi­att a ma­gyar ügy egé­szen más be­ál­lí­tás­ban ke­rült az ENSZ elé; mint­ha a ma­gyar és a szov­jet kor­mány csu­pán egye­dül kép­vi­sel­ték vol­na az ügyet. A „bi­zonyos tényzők” alatt nem­csak a Szov­jet­unió és a Ká­dár-fé­le ve­ze­tés ügyes tak­ti­ká­zá­sát (idő­hú­zá­sát) ért­het­jük, ha­nem so­kat je­len­tett az ügy szá­má­ra a szo­ci­a­lis­ta sza­tel­li­torszá­gok, ezek kö­zül is fő­ként Cseh­szlo­vá­kia na­gyon hű­sé­ges tá­mo­ga­tá­sa és meg­bont­ha­tat­lan elv­hű­sé­ge a leg­főbb szö­vet­sé­ges mel­lett. így vált Cseh­szlo­vá­kia a ma­gyar ügy ENSZ-vi­tá­já­nak egyik fa­ri­ze­us ku­lis­­sza­ál­la­má­vá.

Az ENSZ má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés­ének ha­tá­ro­za­tai

A bu­da­pes­ti for­ra­dal­mi ese­mé­nyek ha­tá­sá­ra 1956. ok­tó­ber 27-én Fran­cia­or­szág, Nagy-Bri­tan­nia és az USA – mint a BT ál­lan­dó tag­jai – kez­de­mé­nyez­ték a ta­nács ösz­­sze­hí­vá­sát, mely más­nap, 1956. ok­tó­ber 28-án (9 igen, 1 nem [SZU] és 1 tar­tóz­ko­dás [JU] mel­lett) ha­tá­ro­za­tott ho­zott a kér­dés na­pi­rend­re tű­zé­sé­ről A ma­gyar­or­szá­gi hely­zet (The Sit­u­a­tion in Hun­ga­ry) cím­mel.
1956. ok­tó­ber 24. és no­vem­ber 4. kö­zött a Biz­ton­sá­gi Ta­nács négy ülés fo­lya­mán vi­tat­ta meg a Ma­gyar­or­szá­gon ki­ala­kult hely­ze­tet. A vi­ta so­rán kez­det­től ver­bá­lis bű­vész­ke­dés folyt mind­két ol­da­lon – eh­hez mé­ren­dők az ott el­hang­zott ér­vek. Szov­jet rész­ről úgy vél­ték: „A ma­gyar­or­szá­gi hely­zet vi­lá­gos­sá tet­te, hogy az USA köz­ben­já­rá­sá­val re­ak­ci­ós fel­for­ga­tó te­vé­keny­ség­re ke­rült sor Ma­gyar­or­szá­gon, amely ki­hasz­nál­ta az ál­lam és a párt mű­kö­dé­sé­ben be­kö­vet­ke­zett ne­héz­sé­ge­ket, az­zal a cél­lal, hogy fél­re­ve­zes­sék az em­be­rek egy ré­szét” (Yearbook… 1957, 68). Az USA ez­zel szem­ben kö­vet­ke­ze­te­sen ar­ra az ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett, hogy: „sérelmezi az ide­gen csa­pa­tok be­avat­ko­zá­sát, és fel­hív­ja az érin­tet­te­ket az ak­ci­ók mi­előb­bi be­fe­je­zé­sé­re Ma­gyar­or­szá­gon”, to­váb­bá „még ha a szov­jet csa­pa­tok a Var­sói Szer­ző­dés ér­te­lmé­ben tar­tóz­kod­nak is Ma­gyar­or­szá­gon, ezek a csap­tok a VSZ 8. pont­ja ér­tel­mé­ben nem hasz­nál­ha­tók a bel­ső rend vis­­sza­ál­lí­tá­sá­ra” (Yearbook… 1957, 67–68). No­vem­ber 4-én haj­na­li 3-kor ta­lál­ko­zott a BT krí­zis­ta­ná­csa, meg­tár­gya­lan­dó az újabb szov­jet be­avat­ko­zás fej­le­mé­nye­it. Ek­kor az USA egy, a Szov­jet­uni­ót el­íté­lő ha­tá­ro­zat­ter­ve­ze­tet nyúj­tott be, amely azon­ban nem ke­rült el­fo­ga­dás­ra, lé­vén hogy a BT egyik ál­lan­dó tag­ja, ma­ga a Szov­jet­unió azt nem tá­mo­gat­ta. A hely­zet meg­ol­dá­sá­ra az ENSZ egy ko­ráb­bi, 1950-ben kelt ha­tá­ro­za­ta je­len­tett kis­ka­put, amely egyéb­ként jól mu­tat­ja a nagy­ha­tal­mak a há­bo­rú után na­gyon ko­rán meg­mu­tat­ko­zó egy­más irán­ti bi­zal­mat­lan­sá­gát. A 377A (V) ha­tá­ro­zat – mint­ha csak a ma­gyar for­ra­da­lom­hoz ha­son­la­tos hely­ze­tek­re ta­lál­ták vol­na ki – ki­mond­ja: ab­ban az est­ben, „ha a BT – ál­lan­dó tag­jai egyet nem ér­té­se mi­att – nem tud ele­get ten­ni el­ső­ran­gú fel­ada­tá­nak, a nem­zet­kö­zi bé­ke és biz­ton­ság meg­őr­zé­sé­nek, ak­kor köz­gyű­lés hi­á­nyá­ban hu­szon­négy órán be­lül ös­­sze le­het hív­ni az ENSZ rend­kí­vü­li köz­gyű­lés­ét” (Yearbook… 1957, 69). Az USA ezt hasz­nál­ta ki, s ez­után ke­rült sor a ma­gyar for­ra­da­lom ügyé­nek szen­telt má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés­re (2nd Emer­gency Spe­cial Ses­sion, rö­vi­dít­ve: ES-II) 1956. no­vem­ber 4-től The Sit­u­a­tion in Hun­ga­ry cím­mel. A köz­gyű­lés még az­nap, no­vem­ber 4-én sza­va­zott a ma­gyar­kér­dés na­pi­rend­re tű­zé­sé­ről, s azt 53 tá­mo­ga­tás, 8 el­len­zés (köz­tük Cseh­szlo­vá­kia) és 7 tar­tóz­ko­dás mel­lett el­fo­gad­ta.
Ezen a pon­ton ér­de­mes egy pil­lan­tást vet­ni az 1956-os köz­gyű­lés cseh­szlo­vák diplomátái­nak név­sor­ára. A kül­dött­ség hi­va­ta­los ve­ze­tő­je a szo­ká­sok­nak meg­fe­le­lő­en Václav David (1910–1996) kül­ügy­mi­nisz­ter volt. Erő­sen szov­jet­ba­rát, kom­mu­nis­ta po­li­ti­kus, aki amel­lett, hogy éve­kig a Csehszlovák–Szovjet Ba­rát­sá­gi Szer­ve­zet he­lyet­tes ve­ze­tő­je­ként mű­kö­dött, 1951–1953 kö­zött a CSKP KB tit­ká­ra, 1953–1968 kö­zött pe­dig kül­ügy­mi­nisz­ter volt. He­lyet­te­se, a régivágású Josef Ull­rich (1897–1967), ko­ráb­ban, 1951–1954 kö­zött Lon­don­ban nagy­kö­vet­ként te­vé­keny­ke­dett; 1956-ban te­hát már ko­moly ta­pasz­ta­la­tok­kal ren­del­ke­zett a nem­zet­kö­zi hely­zet te­rén. A de­le­gá­ció har­ma­dik tag­ja Dr. Karel Petrželka, jo­gász, a kér­dé­ses idő­ben az ENSZ (ha­to­dik ál­lan­dó) Nem­zet­kö­zi Jo­gi Bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke; né­hány év­vel ké­sőbb pe­dig Bécs­be akk­re­di­tált cseh­szlo­vák nagy­kö­vet (1962–1966), az­az a rend­szer tö­ké­le­te­sen meg­bíz­ha­tó ele­me. A kül­ügy­mi­nisz­ter mel­lett a bi­zott­ság ne­gye­dik tag­ja, JUDr. Pavel Win­kler szlo­vák szár­ma­zá­sú cseh­szlo­vák dip­lo­ma­ta te­kint­he­tő a leg­ta­pasz­tal­tabb­nak. Win­kler a há­bo­rú után Bern­ben, Zü­rich­ben és Kóreában szer­zett nem­zet­kö­zi ta­pasz­ta­la­to­kat, majd New York­ban a Nem­zet­kö­zi Atom­ügy­nök­ség fel­ál­lí­tá­sá­nál as­­szisz­tált. Je­len­lé­te az 1956-os ma­gyar vi­ta hát­te­ré­ben kü­lö­nö­sen ér­de­kes moz­za­nat, te­kint­ve, hogy 1945–1948 kö­zött Win­kler jo­gász­ként és a cseh­szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re le­bo­nyo­lí­tá­sá­val meg­bí­zott veg­yes­bi­zottság tag­ja­ként köz­re­mű­kö­dött a „csor­ba­tói jegy­ző­könyv” ki­dol­go­zá­sá­ban, de be­teg­ség mi­at­ta azt már nem ő, ha­nem Zdenìk Procház­ka fe­jez­te be. Az ENSZ-be del­gált cseh­szlo­vák mis­­szió pót­tag­jai, va­gyis a má­so­dik vo­nal: Oldøich Kaisr, Jan Pud­lak, Jaroslav Pscolka, Zdenìk Trhlík, Gejza Mencer – in­kább szak­em­be­rek, mint po­li­ti­ku­sok. Pscol­ka gaz­da­sá­gi szak­em­ber­nek szá­mí­tott, és csak nem sok­kal az­előtt ke­rült a de­le­gá­ci­ó­ba Jiøi Nosek he­lyé­re. Pscol­ka 1956-ban a Gaz­da­sá­gi és Szo­ci­á­lis (fő) Bi­zott­ság­ban (Economic and Social Coun­cil) kép­vi­sel­te Cseh­szlo­vá­ki­át, 1964 után pe­dig ku­bai nagy­kö­ve­ti po­zí­ci­ó­val ju­tal­maz­ták mun­ká­ját. JUDr. Zdenìk Trhlík 1961–1966 kö­zött lon­do­ni nagy­kö­vet, az 1970-es évek­ben pe­dig külü­gymin­isz­er-he­lyettes volt. Vé­gül, de nem utol­só­sor­ban em­lí­ten­dő a de­le­gá­ció „legs­zlovák­ab­b” tag­ja, Doc. JUDr. Gejza Mencer Dr.Sc. (1909), aki nyi­trai szár­ma­zá­sa el­le­né­re nagy­részt Prá­gá­ban élt, és nem­zet­kö­zi jo­gi, fő­leg hu­ma­ni­tá­ri­us jel­le­gű prob­lé­mák­kal fog­lal­ko­zott.
A dip­lo­má­ci­ai kis­ka­puk­kal ki­e­rő­sza­kolt má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés a ma­gyar ügy­ben négy ha­tá­ro­za­tot ho­zott. 1956. no­vem­ber 4-én szü­le­tett az el­ső, az USA ál­tal be­ter­jesz­tett 1004 (ES-II)-es számú ha­tá­ro­zat, amely egye­bek mel­lett le­szö­ge­zi: „Abban a meg­győ­ző­dés­ben, hogy a mos­ta­ni ese­mé­nyek Ma­gyar­or­szá­gon vi­lá­go­san mu­tat­ják a ma­gyar nép vá­gyát gya­ko­rol­ni és tel­jes mér­ték­ben él­vez­ni a sza­bad­ság és a füg­get­len­ség alap­ve­tő jo­gát […] El­íté­li a szov­jet fegy­ve­res erők fel­lé­pé­sét, amel­­lyel el­nyom­ja a ma­gyar nép jo­gai vis­­sza­szer­zé­sé­re in­dí­tott erő­fe­szí­té­se­it” (Yearbook… 1957, 84). A sza­va­zás vég­ered­mé­nye: 50 mel­let­te, 8 el­le­ne (Cseh­szlovákai is), 15 tar­tóz­ko­dás.
No­vem­ber 9-én kelt az ún. öt­ha­tal­mi ha­tá­ro­zat, Ku­ba, Ír­or­szág, Olasz­or­szág, Pa­kisz­tán és Pe­ru kez­de­mé­nye­zé­sé­re. Az 1005 (ES-II)-ös szá­mú ha­tá­ro­zat előbb meg­is­mé­tel­te az elő­ző ha­tá­ro­zat sza­va­it, majd né­mi­leg éle­seb­ben foga­ma­zot­t, ami­kor azt mond­ta: „Tekintetbe vé­ve, hogy az ide­gen in­ter­ven­ció Ma­gyar­or­szá­gon el­fo­gad­ha­tat­lan kí­sér­let” a magy­ra nép sza­bad­ság­vá­gyá­nak el­nyo­má­sá­ra, „is­métel­ten fel­szó­lít­ja a Szov­jet­unió kor­má­nyát csa­pa­ta­i­nak ha­la­dék­ta­lan ki­vo­ná­sá­ra Ma­gyar­or­szág­ról” (Yearbook… 1957, 85). A sza­va­zás so­rán 48 ál­lam volt az in­dít­vány mel­lett, 11 el­le­ne (Cseh­szlo­vá­kia is), 16 pe­dig tar­tóz­ko­dott.
No­vem­ber 9-re da­tá­ló­dik az USA ál­tal elő­ter­jesz­tett 1006 (ES-II)-os szá­mú ha­tá­ro­zat a Ma­gyar­or­szág­nak nyúj­tan­dó hu­ma­ni­tá­ri­us se­gély­ről. A re­zo­lú­ció „fel­hív­ja a ma­gyar ha­tó­sá­go­kat és a Szov­jet­uni­ót, hogy [az előb­bi – V. B. megj.] biz­to­sít­sa, [az utób­bi pe­dig – V. B. megj.] ne aka­dá­lyoz­za az élel­mi­szer és a gyógy­szer fo­ga­dá­sát és szét­osz­tá­sát”, il­let­ve a má­so­dik ré­szé­ben az ENSZ fő­tit­ká­rát „a ma­gyar me­ne­kül­tek ügyé­ben tör­té­nő gyors és ef­fek­tív szük­ség­in­téz­ke­dé­sek meg­ho­za­tal­ára”, a tag­ál­la­mo­kat pe­dig „az e cél­ra va­ló spe­ci­á­lis adakozár­sa” szó­lít­ja fel (Yearbook… 1957, 94). A sza­va­zás vég­ered­mé­nye: 53 mel­let­te, 9 el­le­ne (Cseh­szlo­vá­kia is), va­la­mint 13 tar­tóz­ko­dás.
Ugyan­csak no­vem­ber 9-én fo­gad­ta el az ENSZ az Auszt­ria ál­tal ki­mon­dot­tan em­be­ri­es­sé­gi okok­ból és hu­ma­ni­tá­ri­us cél­lal kez­de­mé­nye­zett 1007 (ES-II)-es szá­mú ha­tá­ro­za­tot, az ös­­szes ide vo­nat­ko­zó ha­tá­ro­zat kö­zül a leg­rö­vi­deb­bet (a tel­jes an­gol vál­to­zat­ mind­ös­­sze 109 szó­ból áll). Kü­lö­nö­sen fi­gye­lem­re mél­tó en­nek a sza­va­zás­nak a vég­ered­mé­nye: 67 tá­mo­ga­tó és 8 tar­tóz­ko­dó sza­va­zat mel­lett sen­ki nem volt el­le­ne. Cseh­szlo­vá­kia eb­ben az eset­ben is ért­he­tet­len (vagy in­kább na­gyon is ért­he­tő) ok­ból a tar­tóz­ko­dás ál­lás­pont­já­ra he­lyez­ke­dett. Az or­szág ENSZ-kép­vi­se­lő­it az sem za­var­ta, hogy ezt az ügyet a len­gyel és a ju­go­szláv elv­tár­sak is tá­mo­gat­ták, sőt még az egyéb­ként az ügyü­ket ma­ka­csul bel­ügy­nek te­kin­tő ma­gyar kül­dött­ség is meg­sza­vaz­ta az in­dít­ványt, amely ki­mond­ta: „Figyelembe vé­ve a ret­te­ne­tes szen­ve­dést, amely­nek a ma­gyar nép ki van té­ve […] ha­tá­ro­za­tot hoz nagy­mé­re­tű és azon­na­li gyógy­szer-, élel­mi­szer- és ru­ha­se­gély­ről az érin­tett te­rü­le­tek szá­má­ra” (Yearbook… 1957, 94), s en­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­val a leg­fel­ső szin­ten meg­ha­tal­maz­ta a fő­tit­kárt és az ös­­szes részt­ve­vő ál­la­mot.

Az ENSZ Köz­gyű­lés XI. ülés­sza­ká­nak ha­tá­ro­za­tai

No­vem­ber­ben foly­ta­tó­dott a bo­nyo­lult po­li­ti­kai kom­bi­ná­ci­ók­kal és (mint év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb ki­de­rült) tit­kos tár­gya­lá­sok­kal tar­kí­tott dip­lo­má­ci­ai hu­za­vo­na. No­vem­ber 21-én, im­már a köz­gyű­lés ren­des, XI. ülés­sza­kán, szá­mos vál­toz­ta­tás, til­ta­ko­zás és el­len­til­ta­ko­zás vé­gén há­rom re­zo­lú­ció szü­le­tett: az 1127 (XI)-es, az 1128 (XI)-as és az 1129 (XI)-es szá­mú­ak, mind­há­rom 1956. no­vem­ber 21-re da­tál­va. Az el­ső kez­de­mé­nye­zés hi­va­ta­lo­san Ku­bá­tól és El Sal­va­dor­tól in­dult, majd ezt né­mi­leg mó­do­sí­tot­ták a má­so­dik ha­tá­ro­zat­ban. Ez­után a ma­gyar kül­dött­ség ki­egé­szí­té­se­ket sze­re­tett vol­na esz­kö­zöl­ni, amit azon­ban a nem­zet­kö­zös­ség el­uta­sí­tott. Így szü­le­tett meg az­nap a har­ma­dik, az 1129 (XI)-es szá­mú ha­tá­ro­zat. Sor­rend­ben az el­ső, az 1127 (XI)-es lé­nye­gé­ben re­ka­pi­tu­lál­ta a má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés ál­tal a ma­gyar ügy­ben ho­zott négy ko­ráb­bi ha­tá­ro­za­tot, il­let­ve az­zal a mo­men­tum­mal vit­te to­vább, (ezt a szö­veg­ben két­szer is megsimételve), hogy „in­for­má­ciók ju­tot­tak [az ENSZ – V. B. megj.] tu­do­má­sá­ra ar­ról, hogy a szov­jet meg­szál­ló has­d­sereg erő­szak­kal de­por­tál ma­gyar fér­fi­a­kat, nő­ket és gyer­me­ke­ket ott­ho­na­ik­ból Ma­gyar­or­szá­gon kí­vü­li he­lyek­re” (Yearbook… 1957, 86). A sza­va­zás ered­mé­nye ez eset­ben ke­vés­bé meg­le­pő: 55 tá­mo­ga­tás, 10 el­uta­sí­tás és 14 tar­tóz­ko­dás. Az­az a tel­jes szo­ci­a­lis­ta blokk nagy egyet­ér­tés­ben el­uta­sít­ja, a köz­gyű­lés vi­szont nagy több­ség­gel meg­sza­vaz­za az in­dít­ványt, amely „sür­geti a Szov­jet­unió kor­má­nyát és a ma­gyar ha­tó­sá­go­kat, hogy azon­na­li lé­pé­sek­kel szün­tes­sék be a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok deportá­cióját” (Yearbook… 1957, 86). Szá­mos hír­re és ál­hír­re re­a­gál­va a so­ron kö­vet­ke­ző, 1128 (XI)-as ha­tá­ro­zat Cey­lon, In­dia és In­do­né­zia ja­vas­la­tá­ra pon­to­sí­tot­ta, mér­sé­kel­te az ENSZ ak­tu­á­lis ál­lás­fog­la­lá­sát. „Figyelembe vé­ve – fo­gal­ma­zott a ha­tá­ro­zat –, hogy bi­zo­nyos tag­or­szág­ok meg­erő­sí­tet­ték ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok erő­sza­kos de­por­tá­lá­sát az or­szág­ból, to­váb­bá fi­gye­lem­be vé­ve, hogy más tag­ál­lam­ok [vi­szont – V. B. megj.] ka­te­go­ri­ku­san ál­lít­ják, hogy sem­mi­fé­le ilyen deportá­ció nem tör­tént” (Yearbook… 1957, 87), az ENSZ sür­ge­ti Ma­gyar­or­szá­got, já­rul­jon hoz­zá az ENSZ-fő­tit­kár ké­ré­sé­nek tel­je­sí­té­sé­hez. Le­for­dít­va a dip­lo­má­ci­ai „ma­dár­nyel­vet”, a ha­tá­ro­zat­ból an­nak a sür­ge­té­se ol­vas­ha­tó ki, hogy Dag Ham­marskjöld ek­kor­ra már szá­mos al­ka­lom­mal és for­má­ban kez­de­mé­nyez­te sa­ját sze­mé­lyes uta­zá­sát Ma­gyar­or­szág­ra, de azt a ma­gyar ha­tó­sá­gok kö­vet­ke­ze­te­sen meg­aka­dá­lyoz­ták. A ha­tá­ro­zat­ról va­ló sza­va­zás ered­mé­nye: 57 tá­mo­ga­tás, 8 el­uta­sí­tás és 14 tar­tóz­ko­dás; Len­gyel­or­szág és Ju­go­szlá­via in­kább tar­tóz­ko­dik, Cseh­szlo­vá­kia vi­szont a ha­tá­ro­zott el­uta­sí­tók kö­zött van. A no­vem­ber 21-re da­tált har­ma­dik, po­li­ti­kai kér­dé­se­ket leg­ke­vés­bé érin­tő 1129 (XI)-es szá­mú ha­tá­ro­zat a to­váb­bi hu­ma­ni­tá­ri­us se­gít­sé­get cé­loz­ta: „Elismerve a me­ne­kült tí­zez­rek sür­gős szük­ség­le­te­it” (Yearbook… 1957, 95), a köz­gyű­lés hely­ben­hagy­ja az ad­dig tett hu­ma­ni­tá­ri­us erő­fe­szí­té­se­ket, egy­ben to­váb­bi­ak meg­té­te­lé­re sür­ge­ti az ENSZ il­le­té­kes szer­ve­it. A sza­va­zás ek­kor meg­le­he­tő­sen egy­sé­ges: 69 tá­mo­ga­tás, 2 el­uta­sí­tás, 8 tar­tóz­ko­dás. Cseh­szlo­vá­kia ek­kor a Szov­jet­unió és köz­vet­len csat­ló­sai ol­da­lán tar­tóz­ko­dik; a két el­uta­sí­tó Ma­gyar­or­szág és Ro­má­nia.
Az 1956. de­cem­ber 4-re da­tált 1130 (XI)-as szá­mú ha­tá­ro­za­tot ti­zen­négy ál­lam kez­de­mé­nyez­te. A do­ku­men­tum előbb bur­kol­tan cé­loz Ma­gyar­or­szág fe­le­lős­sé­gé­re: „A fő­tit­kár je­len­té­sé­ből ér­te­sül­ve ar­ról és meg­ál­la­pít­va azt, hogy Ma­gyar­or­szág nem ad en­ge­délyt az ENSZ-meg­fi­gye­lők­nek az or­szág­ba va­ló be­uta­zás­ra”; az­tán ha­tá­ro­zot­tabb han­gon for­dul a szov­je­tek fé­lé: „Mély nyug­ta­lan­ság­gal ál­la­pít­juk meg, hogy a Szov­jet­unió kor­má­nya nem tett ele­get az ENSZ ar­ra vo­na­to­zó ha­tá­ro­za­ta­i­nak, hogy áll­jon el Ma­gyar­or­szág bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás­tól, hogy ál­lítsa le a Magy­ar­or­szá­gról va­ló de­por­tá­lá­so­kat, hogy von­ja ki csa­pa­ta­it és szün­tes­se be a ma­gyar em­be­rek el­le­ni rep­res­­szi­ó­kat” (Yearbook… 1957, 87–88). A ha­tá­ro­zat ha­tár­idő­höz kö­ti (konk­ré­tan de­cem­ber 7-ét ne­ve­zi meg) a ma­gyar és szov­jet kor­mány vá­la­szát ar­ra, el­fo­gad­ják-e az ENSZ-meg­fi­gye­lők be­uta­zá­sát. Ugyan­ezen ha­tá­ro­zat 3. pont­já­ban „A köz­gyű­lés ja­vas­la­tot tesz ar­ra, hogy idő­köz­ben [az­az az érin­tett kor­má­nyok vá­la­szá­ig – V. B. megj.] a fő­tit­kár elő­ze­te­sen és azon­na­li ha­tál­­lyal in­téz­ked­jen Ma­gyar­or­szág vagy más szó­ba jö­vő or­szág, te­rü­le­té­re kül­den­dő meg­fi­gye­lők ki­ne­ve­zé­sé­ről” (Yearbook… 1957, 88), a 4. pont­ban pe­dig fel­szó­lít­ja az ös­­szes tag­or­szág kor­má­nyát, já­rul­jon hoz­zá az ef­fé­le kül­de­tés fe­le­lős­ség­tel­jes és ha­té­kony tele­jsítéséhez. Az 1130 (XI)-as szá­mú ha­tá­ro­zat vég­sza­va­zá­sá­nak ered­mé­nye nem na­gyon volt két­sé­ges: 10 nem (Cseh­szlo­vá­kia is) és 14 tar­tóz­ko­dás mel­lett az ENSZ-tag­ál­lam­ok túl­nyo­mó több­sé­ge (54 ál­lam) meg­sza­vaz­ta.
A ha­tá­ro­zat el­fo­ga­dá­sát egy Cseh­szlo­vá­ki­át is ért­in­tő köz­já­ték kö­vet­te. De­cem­ber 7-én Dag Ham­marskjöld tá­jé­koz­tat­ta a köz­gyű­lést, hogy az 1130-as ha­tá­ro­zat ér­tel­mé­ben le­ve­let in­té­zett Auszt­ria, Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia és Ju­go­szlá­via kép­vi­se­lő­i­hez az 1130 (XI)-as ha­tá­ro­zat 3. és 4. pont­já­val kap­cso­lat­ban, amely­ben kez­de­mé­nyez­te az em­lí­tett or­szá­gok­nak, en­ged­je­nek be füg­get­len ENSZ-meg­fi­gye­lő­ket, akik te­rü­le­tük­ről kö­vet­nék fi­gye­lem­mel az eseményket. Auszt­ria más­nap (de­cem­ber 8-án) re­a­gált ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy kor­má­nya az ENSZ alap­ok­má­nyá­val össz­hang­ban kész a fő­tit­kár ál­tal ki­ne­ve­zett meg­fi­gye­lők fo­ga­dá­sá­ra. 8-án re­a­gál­tak a ju­go­szlá­vok is. A ké­rést saj­ná­lat­tal el­uta­sí­tot­ták, még­pe­dig azon az „elvi” ala­pon, hogy „nem he­lyes egyik or­szág ese­mé­nye­it egy má­sik or­szág te­rü­le­té­ről meg­fi­gyel­ni” (Yearbook… 1957, 78). No­ha ab­szurd mó­don úgy tet­tek, mint­ha nem tud­ták vol­na, hogy az ENSZ-fő­tit­kár be­uta­zá­si ké­rel­mét a ma­gyar kor­mány már so­ka­dik al­ka­lom­mal fi­gyel­men kí­vül hagy­ta, a ju­go­szlá­vok leg­alább ki­fo­gást ke­res­tek, és leg­alább önál­ló vé­le­ményt al­kot­tak. Nem úgy Cseh­szlo­vá­kia. A külön­levél­ben meg­szó­lí­tott kor­mány (az ENSZ egyik ala­pí­tó orszá­ga[!]) re­a­gált a leg­ké­sőbb, va­ló­já­ban két­na­pos ké­sés­sel húz­va az időt. A no­vem­ber 9-én és 10-én meszólaló cseh­szlo­vák, ro­mán és szov­jet de­le­gá­ció (az utób­bi­hoz nem is szólt a fel­hívás[!]) bár­mi­fé­le to­váb­bi in­dok­lás nél­kül ha­tá­ro­zot­tan le­szö­gez­ték, kor­má­nya­ik nem já­rul­nak hoz­zá ENSZ-meg­fi­gye­lők te­rü­le­tük­re va­ló lé­pé­sé­hez.
1956. de­cem­ber kö­ze­pé­re a vi­ta meg­le­he­tő­sen el­mér­ge­se­dett. Az egyik rész­ről a ma­gyar kor­mány fel­füg­gesz­tet­te köz­re­mű­kö­dését a XI. ülés­sza­kon, a má­sik ol­dal­ról szá­mos tag­ál­lam sür­gette az or­szág ki­zá­rá­sát a köz­gyű­lés­ből. (Nem fe­led­he­tő, hogy Ma­gyar­or­szág pont egy év­vel az­előtt vált ENSZ-tag­gá.) A ma­gyar ügy­ről zaj­ló ENSZ-vi­ta to­váb­bi le­fo­lyá­sát, s a hát­ra­lé­vő két ha­tá­ro­za­tot az egy­re re­mény­te­le­nebb, a ma­gyar és a hát­tér­ben lé­vő szov­jet kor­mány ma­kacs­sá­ga, ill. ügyes la­ví­ro­zá­sa mi­att egy­re ki­lá­tás­ta­la­nabb han­gu­lat jel­le­mez­te, ami­hez a szo­ci­a­lis­ta blokk or­szá­gai, kö­zöt­tük a leg­hű­sé­ge­sebb Cseh­szlo­vá­kia rend­kí­vül fe­gyel­me­zet­ten as­­szisz­tált.
Az 1131 (XI)-es szá­mú, 1956. de­cem­ber 12-én kelt ha­tá­ro­zat már ezt a re­mény­te­len hely­ze­tet tük­röz­te. Az 1. pont­ban na­gyon egyérteműen fogal­ma­zot a Szov­jet­uni­ó­ról: „[A köz­gyű­lés – V. B. megj.] meg­ál­la­pít­ja, hogy a Szov­jet­unió kor­má­nya ka­to­nai erőt al­kal­maz­va a ma­gyar nép el­len, meg­sér­ti Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai füg­get­len­sé­gét” (Yearbook… 1957, 88), s ezt még to­vább fo­koz­za a 2–4. pon­tok­ban, tel­je­sen egy­ér­tel­mű­vé té­ve és több­ször né­ven ne­vez­ve az ag­res­­szort. Az 5. pont vi­szont tö­mör és re­mény­te­le­nül ki­fe­je­zi a ha­tá­ro­za­tot meg­ho­zó ál­la­mok te­he­tet­len­sé­gét: „[A Köz­gyű­lés – V. B. megj.] fel­ha­tal­maz­za a fő­tit­kárt, hogy össz­hang­ban a ENSZ alap­ok­má­nyá­nak el­ve­i­vel és a köz­gyű­lés ha­tá­ro­za­ta­i­val, te­gyen meg bár­mi­lyen kez­de­mé­nye­zést, amit cél­sze­rű­nek lát a ma­gyar üg­­gyel kap­cso­lat­ban” (Yearbook… 1957, 89). A sza­va­zás vég­ered­mé­nye: 55 ál­lam tá­mo­gat­ja, a 8 szo­ci­a­lis­ta or­szág együt­te­sen nem­mel sza­vaz (Cseh­szlo­vá­kia is), 13-an tar­tóz­kod­nak (kö­zöt­tük Ju­go­szlá­via).
Az 1956 őszén in­du­ló vi­ta­so­ro­zat a ma­gyar ügy­ben las­san a vé­gé­hez kö­ze­le­dett. (Ar­ról, hogy adott eset­ben a vi­tá­nak más ki­me­ne­te­le is le­he­tett vol­na, J. Nagy Lász­ló gon­dol­ko­dik egyik ta­nul­má­nyá­ban: „A ma­gyar ügy el­hú­zó­dá­sá­val szem­ben a szu­e­zi kér­dés­ben […] na­gyon ha­té­kony­nak bi­zo­nyult az ENSZ” [J. Nagy Lász­ló 2005, 101].) És no­ha a ma­gyar ügy még egy évig nem ke­rült le a na­pi­rend­ről, az 1132 (XI)-es szá­mú ha­tá­ro­zat patt­hely­ze­tet jel­zett. A ha­tá­ro­zat 1. pont­ja egy kü­lön­bi­zott­sá­got ál­lí­tott fel (Special Com­mit­tee), mely­nek tagjai Auszt­rá­lia (K. C. O. Shann volt a ra­port­őr), Cey­lon, Dá­nia (Alsing An­der­sen lett az el­nök), to­váb­bá Tu­né­zia és Uru­guay let­tek. A kü­lön­bi­zott­ság azt a fel­ada­tot kap­ta, hogy a le­he­tő leg­szo­ro­sabb fi­gye­lem­mel kö­ves­se az ese­mé­nye­ket: gyűjt­sön bi­zo­nyí­té­ko­kat, ké­szít­sen in­ter­jú­kat, és a ta­pasz­ta­la­tok­ról szá­mol­jon be egy­részt a XI. ülés­sza­kon, va­la­mint (ez volt a kis­ka­pu) idő­ről idő­re a ké­sőb­bi­ek­ben is az ENSZ Köz­gyű­lé­se előt­t. Az ef­fé­le, meg­le­he­tő­sen ope­ra­tív ha­tá­ro­zat né­mi­leg el­len­sú­lyoz­ta a „lo­vak kö­zé do­bott gyep­lő” ef­fek­tus ha­tá­sát, a va­ló­ság­ban azon­ban a ró­la szó­ló sza­va­zás ered­mé­nye lé­nye­gé­ben min­den­kit meg­nyug­ta­tott: a több­ség, 59 or­szág tá­mo­gat­ta, a szo­ci­a­lis­ta blokk (ter­mé­sze­te­sen Cseh­szlo­vá­kia is) el­uta­sí­tot­ta, 10-en pe­dig tar­tóz­kod­tak (utób­bi­ak kö­zött a ma­gyar ügy két no­tó­ri­us tar­tóz­ko­dó­ja: Finn­or­szág és Ju­go­szlá­via). Az ENSZ-be­li ma­gyar vi­ta ide­ig­le­nes le­zá­rá­sa, a fen­ti ha­tá­ro­zat­tal de facto elő­ál­ló „jegelt” ál­la­pot, elég sta­ti­kus­nak tűnt ah­hoz, hogy két hét­tel ké­sőbb „Magyarországon az MSZMP PB 1957. ja­nu­ár 25-i ülé­sén meg­fo­gal­ma­zó­dott az igény a ka­pi­ta­lis­ta or­szá­gok­kal va­ló vi­szony ren­de­zé­sé­re, és má­so­dik he­lyen sze­re­pelt a kül­po­li­ti­kai fel­ada­tok kö­zött a ma­gyar kér­dés le­vé­te­té­se az ENSZ na­pi­rend­jé­ről” (Borhi 1998).

A ha­tá­ro­za­tok ér­té­ke­lé­se cseh­szlo­vák szem­pont­ból

Az 1956. no­vem­ber 4. és 1957. ja­nu­ár 10. kö­zött ho­zott tíz, a ma­gyar üg­­gyel kap­cso­la­tos ENSZ-ha­tá­ro­zat so­rán a cseh­szlo­vák kül­dött­ség ki­vé­tel nél­kül min­dig a Szov­jet­uni­ó­val össz­hang­ban, Al­bá­ni­á­val, Bul­gá­ri­á­val, Fehéro­ros­zország­gal és Uk­raj­ná­val egye­tem­ben sza­va­zott, és a leg­ap­róbb vé­le­mény­el­té­rést sem en­ged­te meg ma­gá­nak. Cseh­szlo­vá­kia ál­lás­pont­ja an­nál fel­tű­nőbb, ha lát­juk, hogy a szo­ci­a­lis­ta blokk más or­szá­gai leg­alább egy-­e­gy al­ka­lom­mal ké­pe­sek és haj­lan­dók vol­tak önál­ló ál­lás­pont ki­ala­kí­tá­sá­ra. A tíz re­zo­lú­ció so­rán Ju­go­szlá­via mind­ös­­sze há­rom­szor sza­va­zott a ma­gyar ügy­ben a Szov­jet­uni­ó­val össz­hang­ban (1005-ös, 1127-es és 1130-as ha­tá­ro­zat; a töb­bi eset­ben tar­tóz­ko­dott), Len­gyel­or­szág két al­ka­lom­mal vá­lasz­tott kü­lön utat (1007-es, 1128-as ha­tá­ro­zat), és még Ro­má­nia is egy­szer (1129-es ha­tá­ro­zat) vet­te a bá­tor­sá­got kü­lön­vé­le­mény ki­ala­kí­tá­sá­hoz, igaz, az bru­tá­lis mó­don a hu­ma­ni­tá­ri­us se­gély di­rekt el­uta­sí­tá­sa volt.
Mi­lyen té­nye­zők ma­gya­ráz­zák, hogy Cseh­szlo­vá­kia ki­vé­tel nél­kül és kö­vet­ke­ze­te­sen ra­gasz­ko­dott a blokko­rszá­gok ve­ze­té­se ál­tal meg­ha­tá­ro­zott vo­nal­hoz? A gott­wal­di örök­ség­gel nem na­gyon le­szá­mo­ló Cseh­szlo­vá­kia kez­det­től tisz­tá­ban volt a ma­gyar ese­mé­nyek ve­szé­lye­i­vel. A cseh­szlo­vák Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga már 1956. ok­tó­ber 27-én ki­bő­ví­tett el­nök­sé­gi ülést tar­tott, és az ülés egyik fő pont­ja a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet volt (vö. Èeskosloven­ské… 1986, 515). Cseh­szlo­vá­kia lel­ke­sen üd­vö­zöl­te az 1956. ok­tó­ber 30-i szov­jet kor­mány­nyi­lat­ko­za­tot (A Szov­jet­unió és a töb­bi szo­ci­a­lis­ta or­szág kö­zöt­ti ba­rá­ti kap­cso­la­tok és együtt­mű­kö­dés fej­lesz­té­sé­nek és to­váb­bi erő­sí­té­sé­nek alap­ja­i­ról), vi­szont nagy fel­há­bo­ro­dás­sal és fé­le­lem­mel fo­gad­ta (ka­to­nai ér­te­lem­ben is) Nagy Im­re be­je­len­té­sét a Var­sói Szer­ző­dés­ből va­ló ki­lé­pé­sről, ill. a sem­le­ges­sé­g­ről.
Egy­ál­ta­lán nem vé­let­len, ha­nem in­kább el­szó­lás­fé­le, hogy a cseh­szlo­vák rá­dió egy nap­pal a mas­­szív szov­jet ka­to­nai be­avat­ko­zás előt­t, 1956. no­vem­ber 3-án köz­ve­tí­tet­te Antonín Zápo­tocký köz­tár­sa­sá­gi el­nök nyi­lat­ko­za­tát, mely „a ko­moly ma­gyar hely­zet­ről és Iz­ra­el Egyip­tom el­le­nes ag­res­­szi­ó­já­ról” (Èeskosloven­ské… 1986, 516) szólt, az­az a cseh­szlo­vák ve­ze­tés tu­dott a ké­szü­lő in­ter­ven­ci­ó­ról. Ahogy Rai­ner M. Já­nos ír­ja: „Hruscsov no­vem­ber 1. és 3. kö­zött tá­jé­koz­tat­ta szö­vet­sé­ge­se­it, va­la­mint Ti­tót a ter­ve­zett in­vá­zi­ó­ról. Egye­dül Gomul­ka je­len­tett be egy­ér­tel­mű el­len­vé­le­ményt. Ti­to, akit ri­a­da­lom­mal töl­tött el a ma­gyar for­ra­da­lom de­mok­ra­ti­kus jel­le­ge, nem­csak tu­do­má­sul vet­te a szov­jet in­vá­zi­ós ter­ve­ket, de meg­ígér­te azt is, hogy se­gít a kri­ti­kus pil­la­nat­ban Nagy Im­re és kor­má­nya ki­kap­cso­lá­sá­ban” (Ješ 2003). Ka­to­nai se­gít­sé­get a cseh­szlo­vák­ok is fel­aján­lot­tak, de azt a szov­jet ve­ze­tők stra­té­gi­ai okok­ból el­uta­sí­tot­ták. A cseh Jiøí Ješ így ír er­ről: „Októberben azu­tán Cseh­szlo­vá­kia a ma­gyar ese­mé­nyek ide­jén éles ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sá­ba kez­dett a szlo­vák–ma­gyar ha­tá­ron, és Antonín Novot­ný Moszk­vá­ban Hrus­csov­nak még ka­to­nai se­gít­sé­get is föl­aján­lott a ma­gya­rok el­len. Hrus­csov ezt az aján­la­tott nem fo­gad­ta el, így va­la­mi más tör­tént, amit a tör­té­né­szek, Is­ten tud­ja mi­ért, nem na­gyon em­le­get­nek. A bi­zony­ta­lan szov­jet ve­ze­tés ok­tó­ber utol­só nap­ján ki­adott egy nyi­lat­ko­za­tot, amely sze­rint a né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szá­gok­ból ki­von­ja ta­nács­adó­it, akik­nek a tevénységét kri­ti­ká­val il­let­te” (Ješ 2003).
A le­le­mé­nyes cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta ve­ze­tés 1956-ban je­les­re vizs­gá­zott in­ter­na­ci­o­na­lis­ta párt­hű­ség­ből. Sőt még azt is ügye­sen ki­hasz­nál­ta, hogy ha már ka­to­na­i­lag nem le­he­tett a ré­sze­se, leg­alább po­li­ti­ka tő­két ko­vá­csol­jon be­lő­le. Po­li­ti­ká­ját ar­ra épí­tet­te – és ez áll de­le­gá­ci­ó­ja min­den sza­va­zá­sa mö­gött is –, hogy a Szov­jet­uni­ó­nak a ma­gyar for­ra­da­lom után emi­nens ér­de­ke fű­ző­dött egy­részt sa­ját presz­tí­zsé­nek meg­őr­zé­sé­hez a nem­zet­kö­zi szín­té­ren, más­részt a „rend” vis­­sza­ál­lí­tá­sá­hoz a szo­ci­a­lis­ta tá­bo­ron be­lül. Ha a ma­gyar for­ra­da­lom „rés volt a fa­lon”, a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció min­ta­sze­rű vi­sel­ke­dé­se az ENSZ-vi­tá­ban a tá­bo­ron be­lü­li tö­ret­len szo­li­da­ri­tás, és a kom­mu­nis­ta blokk ide­o­ló­gi­ai egy­sé­gé­nek ak­tív pél­dá­ja lett. Az em­lí­tett fel­ál­lás­ban mű­kö­dő cseh­szlo­vák de­le­gá­ció, s mö­göt­te ter­mé­sze­te­sen az ál­la­mi és párt­ve­ze­tés, na­gyon sok­kal hoz­zá­já­rul an­nak az ér­zet­nek az el­hi­te­té­sé­hez, hogy a kö­zép-ke­let-eu­ró­pai szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok egy­sé­ge­sek, és min­dig is azok vol­tak, ez­zel ele­ve ki­lá­tás­ta­lan­ná té­ve szá­mos ENSZ-be­li kez­de­mé­nye­zést.

A 663. ple­ná­ris ülés vi­tá­ja

A ma­gyar üg­­gyel az ENSZ Köz­gyű­lés XI. ülés­sza­ká­nak 1957. feb­ru­ár 28-i 663. ple­ná­ris ülé­sén is fog­lal­koz­tak. A cél ere­de­ti­leg an­nak a je­len­tés­nek a meg­vi­ta­tá­sa volt, ame­lyet a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság (Special Polit­i­cal Com­mit­tee) ter­jeszett a köz­gyű­lés elé. A köz­gyű­lés a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­sá­got 1956. no­vem­ber 12-én ad hoc bi­zott­ság­ként ál­lí­tot­ta fel, majd 1956. de­cem­ber 18-án ál­lan­dó bi­zott­ság­gá vál­toz­tat­ta. A bi­zott­ság el­nö­ke Selim Sarp­er (Tö­rök­or­szág), al­el­nö­ke Sud­jar­wo Tjon­drone­goro (In­do­né­zia), ra­port­őre Sergi­je Makiedo (Ju­go­szlá­via) lett. Makiedo 1957. feb­ru­ár 28-án be is nyúj­tot­ta a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság je­len­té­sét, A/3564-es szám alat­t, ám azt a köz­gyű­lés dön­té­se alap­ján nem bo­csá­tot­ták vi­tá­ra, csu­pán kor­lá­to­zott szá­mú hoz­zá­szó­lást en­ge­dé­lyez­tek az ügy­ben.
A Szov­jet­unió pa­na­sza ami­att, hogy az USA be­avat­ko­zik Al­bá­nia, Bul­gá­ria, Cseh­szlo­vá­kia, Ma­gyar­or­szág, Len­gyel­or­szág, Ro­má­nia és a Szov­jet­unió bel­ügye­i­be, va­la­mint ami­att, hogy az USA fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­get foly­tat ugyan­ezen ál­la­mok el­len cím­mel 70. na­pi­ren­di pont­ként na­pi­rend­re tű­zött szov­jet kez­de­mé­nye­zés nem lep­te meg azo­kat, akik nyo­mon kö­vet­ték a Szov­jet­unió és csat­ló­sa­i­nak po­li­ti­kai stra­té­gi­á­ját a ma­gyar ügy vi­tá­já­ban. A Szov­jet­uni­ó­nak két fő staté­giai ér­de­ke volt. Egy­részt, hogy az ügyet mi­nél tá­gabb, ge­ne­rá­li­sabb ér­te­lem­ben le­hes­sen tag­lal­ni az ENSZ-ben, el­mos­va a prob­lé­ma sú­lyos lo­ká­lis jel­le­gét; ez az oka, hogy no­ha min­den­ki előtt nyil­ván­va­ló­an Ma­gyar­or­szág őszi for­ra­dal­má­ról szólt a vi­ta, a szov­jet kez­de­mé­nye­zés en bloc a tér­ség or­szá­ga­i­ról be­szélt. A má­sik stra­té­gi­ai irány „a leg­jobb vé­de­ke­zés a tá­ma­dás” alap­ján egy olyan po­li­ti­kai of­fen­zí­va kezdeményzése, amely­ben a vi­ta lé­nye­ge, s egy­ben a nem­zet­kö­zi köz­vé­le­mény fi­gyel­me át­csú­szik a leg­főbb starté­giai el­len­fél­re, az USA-ra.
A Wan Wait­hayakon tha­jföl­di her­ceg el­nök­sé­ge alatt zaj­ló 663. ple­ná­ris ülés so­rán előbb Vaszil­ij Vaszil­je­vics Kuznye­cov szov­jet ENSZ-kö­vet, De Bar­ros bra­zil szó­vi­vő, Josef Ull­rich (Cseh­szlo­vá­kia) és Hen­ry Cabot Lodge (USA) szó­lalt fel. A szov­jet kép­vi­se­lő előbb hos­­sza­san ecse­tel­te „az USA ural­ko­dó kö­rei ál­tal al­kal­ma­zott el­len­sé­ges és fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­get” mint az USA „a­gresszív kül­po­li­ti­ká­já­nak in­teg­ráns ré­szét” (UN Gen­er­al… 1957, 31. pont, 1242), majd Dulles kül­ügy­mi­nisz­ter saj­tó­nyi­lat­ko­za­ta­i­ra hi­vat­koz­va so­rol­ta az ame­ri­ka­i­ak min­de­nütt je­len lé­vő szer­ve­ze­te­it, az Amer­i­can Com­mitte for Lib­er­a­tion, a Com­mitte for Free Europe és a Cru­sade for Free­dom ne­vű szer­ve­ze­te­ket, me­lyek­nek fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­ge azt bi­zo­nyít­ja: „h­ogyan kép­ze­lik az ame­ri­ka­i­ak a né­pi de­mok­ra­ti­kus ál­la­mok fel­sza­ba­dí­tá­sát” (UN Gen­er­al… 1957, 33. pont, 1242). Ma­gyar­or­szág ügyé­ben Kuznye­cov az aláb­bi­a­kat mond­ta: „A nem­ré­gi ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek kü­lö­nö­sen tisz­tán mu­tat­ják, mi a kö­vet­kez­mé­nye az USA más ál­la­mok bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zá­si po­li­ti­ká­já­nak. Most be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy a si­ker­te­len el­len­for­ra­dal­mi lá­za­dá­so­kat Ma­gyar­or­szá­gon bel­ső re­ak­ci­ós ele­mek és kül­ső nem­zet­kö­zi im­pe­ri­a­lis­ta kö­rök, el­ső­sor­ban pe­dig az USA pro­vo­kál­ták. Bár­mit mond­ja­nak itt az USA kép­vi­se­lői a ma­gyar ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban, és ter­jes­­sze­nek bár­mi­lyen rá­gal­ma­kat a Szov­jet­unió el­len, el kell is­mer­ni, hogy a fe­le­lős­ség a ma­gyar­or­szá­gi vér­on­tás­ért és az or­szág gaz­da­sá­gán esett kár mi­att az ún. »fel­sz­abadítási« bű­nös po­li­ti­ka szer­ző­it és szer­ve­ző­it ter­he­li” (UN Gen­er­al… 1957, 38. pont, 1243).
Az ez­után meg­szó­la­ló De Bar­ros elő­ször le­szö­gez­te, hogy a Szov­jet­unió ál­tal be­nyúj­tott A/SPC/L.14-es szá­mú ha­tá­ro­zat­ter­ve­ze­tet a nemzeközi kö­zös­ség túl­nyo­mó ré­sze el­uta­sít­ja. Tör­té­nel­mi ér­ve­ket so­ra­koz­ta­tott fel ar­ról, hogy „az USA if­jú­sá­gá­nak vi­rá­ga fél év­szá­zad so­rán két al­ka­lom­mal öröm­mel szel­te át az óce­ánt, hogy meg­hal­jon a hu­ma­nis­ta eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ci­ó­ért”; majd az­zal fe­jez­te be, hogy: „Az az öt­let, hogy a köz­gyű­lés ítél­je el az Egye­sült Ál­la­mo­kat Al­bá­nia, Bul­gá­ria, Cseh­szlo­vá­kia, Ma­gyar­or­szág, Len­gyel­or­szág, Ro­má­nia és a Szov­jet­unió bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás mi­att, nem más, mint kí­sér­let a té­nyek ki­for­ga­tá­sá­ra, és kí­sér­let a zaj­ló tör­té­nel­mi fo­lya­ma­tok vis­­sza­for­dí­tá­sá­ra, amit mi időn­ként za­va­ro­dott­ság­gal fi­gye­lünk” (UN Gen­er­al… 1957, 43., 46. pont, 1243–1244).
A cseh­szlo­vák ENSZ-kül­dött­nek nem le­he­tett egy­sze­rű ez­után meg­szó­lal­nia. Nem­csak azért, mi­vel Cseh­szlo­vá­ki­á­nak fo­lya­mat­ban lé­vő Nem­zet­kö­zi Bíróság-­be­li ügye volt az USA-val (egy 1953. már­cis 10-i lé­gi in­ci­dens mi­att), ha­nem azért is, mert egy nyil­ván­va­ló­an le­he­tet­len po­li­ti­kai ügyet kel­lett meg­vé­de­nie. Az aláb­bi­ak­ban né­mi­leg rö­vi­dít­ve kö­zöl­jük Josef Ull­rich ere­de­ti­leg an­gol nyel­vű, és ter­mé­sze­te­sen a szov­jet ál­lás­pont vé­del­mé­ben ki­fej­tett fel­szó­la­lá­sát:
„A Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság vi­tái so­rán a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció szá­mos tényt be­mu­ta­tott, ame­lyek ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy az USA fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­get foly­tat és be­avat­ko­zik a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság bel­ügye­i­be. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció ter­je­del­mes do­ku­men­tá­ci­ót és más bi­zo­nyí­té­ko­kat nyúj­tott be ezen ál­lí­tá­sok alá­tá­masz­tá­sá­ra. […]
A cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok­nak bő­sé­ges adat és bi­zo­nyí­ték van a tu­laj­do­ná­ban az USA tit­kos­szol­gá­la­ti szer­vei ál­tal Cseh­szlo­vá­kia el­len vég­re­haj­tott te­vé­keny­sé­gé­ről. A bi­zott­ság­ban a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció konk­rét ada­tok­kal szol­gált a Cseh­szlo­vá­kia el­len el­kö­ve­tett ter­ro­ris­ta-, fel­for­ga­tó- és kém­te­vé­keny­ség­ről, me­lyet ezen szer­ve­ze­tek uta­sí­tá­sá­ra és köz­re­mű­kö­dé­sé­vel haj­tot­tak vég­re. A szo­ci­a­lis­ta rend­sze­rű or­szá­gok el­le­ni el­len­sé­ges te­vé­keny­ség vég­re­haj­tá­sá­ban fon­tos sze­re­pet ját­sza­nak az úgy­ne­ve­zett ame­ri­kai »magán«-szer­vez­tek, úgy­mint az úgy­ne­ve­zett Com­mitte for Free Europe, vagy az úgy­ne­ve­zett Cru­sade for Free­dom, mi­ként az olyan rá­dió­adó-ál­lo­má­sok is, mint a Free Europe Com­mitte ál­lo­más, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió, va­la­mint kü­lön­fé­le ügy­nök­sé­gek, ame­lyek a Né­met De­mok­ra­ti­kus Köz­tár­sa­ság és má­sok bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás­ra spe­ci­a­li­zá­lód­tak. [Az NDK ne­ve nem is sze­re­pelt a szov­jet ha­tá­ro­zat­ter­ve­zet­ben – V. B. megj.]
A vi­ta so­rán a bi­zott­ság­ban kü­lö­nö­sen ap­ró­lé­kos ana­lí­zis se­gít­sé­gé­vel de­monst­rál­tuk az USA Cseh­szlo­vá­kia és más ke­let-eu­ró­pai or­szág el­len ki­fej­tett el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gét, ame­lyet lég­bal­lo­nok in­dí­tá­sá­val foly­tat­nak, fo­lya­ma­to­san meg­sért­ve az or­szá­gok lég­te­rét. Ezek a lég­göm­bök olyan szó­ró­la­po­kat dob­nak le a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság te­rü­le­té­re, ame­lyek fel­for­ga­tó anya­go­kat tar­tal­maz­nak a Cseh­szlo­vá­ki­á­ban lé­te­ző szo­ci­a­lis­ta rend és a le­gi­tim kor­mány el­len. Az ef­fé­le úgy­n­evezet »bal­lonkam­pányok« ál­tal az USA kor­má­nya sú­lyos erő­sza­kot kö­vet el Cseh­szlo­vá­kia szu­ve­re­ni­tá­sa és a nem­zet­kö­zi jog el­len. […]
A bi­zo­nyí­té­kok sú­lya alatt az USA de­le­gá­ci­ó­ja meg sem pró­bál­ta a bi­zott­ság­ban meg­cá­fol­ni az el­le­ne fel­ho­zott sú­lyos vá­da­kat és ál­lí­tá­so­kat. Ez nem­csak a fel­tárt té­nyek iga­zát ta­nú­sít­ja, ha­nem azt is, hogy az USA el­tö­kél­ten foly­tat­ni kí­ván­ja fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­gét és be­avat­ko­zá­si kí­sér­le­te­it. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció kö­te­les­sé­gé­nek ér­zi, hogy fel­hív­ja a köz­gyű­lés fi­gyel­mét ar­ra a nö­vek­vő ve­szély­re, mely ve­szé­lyez­te­ti a bé­két és a biz­ton­sá­got, s amely az im­pe­ri­a­lis­ta kö­rök erő­sö­dő ag­res­­szív te­vé­keny­sé­gé­nek kö­vet­kez­mé­nye. […]
A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció őszin­tén saj­nál­ja, hogy a szov­jet de­le­gá­ció ál­tal be­nyúj­tott A/SPC/L.14 sz. ha­tá­ro­zat­ter­ve­zet a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság ál­tal nem ke­rült el­fo­ga­dás­ra, an­nak el­le­né­re, hogy le­he­tet­len volt meg­cá­fol­ni azo­kat a bi­zo­nyí­té­ko­kat, ame­lyek az USA szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok el­len vég­re­haj­tott fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­gét mu­tat­ják. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció hi­szi, hogy a nem­zet­kö­zi bé­ke és biz­ton­ság meg­erő­sí­té­se és a nem­ze­tek köz­ti együtt­mű­kö­dés ér­de­ké­ben vol­na, ha a köz­gyű­lés el­ítél­né az USA el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gét, és fel­szó­lí­ta­ná az USA kor­má­nyát a fel­for­ga­tó te­vé­keny­ség és a más ál­la­mok bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás be­szün­te­té­sé­re, va­la­mint ar­ra, hogy kap­cso­la­tát ezek­kel az ál­la­mok­kal az ENSZ-alap­ok­mány alap­el­ve­i­vel össz­hang­ban ala­kít­sa” (UN Gen­er­al… 1957, 47–52. pont, 1244).
Az Ull­rich után meg­szó­la­ló Lodge ame­ri­kai ENSZ-kö­vet egy­ál­ta­lán nem re­a­gált a cseh­szlo­vák kül­dött­ség ál­tal meg­fo­gal­ma­zott vá­dak­ra. Fel­szó­la­lá­sá­ban jel­lem­ző­en alig volt szól Ma­gyar­or­szág­ról; he­lyet­te Ke­let-Eu­ró­pa ál­ta­lá­nos el­nyo­mott hely­ze­tét, és a szov­jet kom­mu­nis­ta rend­szer jel­le­gét ecse­tel­te bő­ven: „Ez az a kom­mu­nis­ta aka­rat, amely az em­be­ri agyak és tes­tek fö­löt­ti tö­ké­le­tes kont­roll­ra irá­nyul, amely össz­hang­ban a mély­sé­ge­sen ma­te­ri­a­lis­ta kép­let­tel ta­gad­ja az em­ber szent ter­mé­sze­tét, s amely meg­ma­gya­ráz­za azo­kat a gon­do­lat- és in­for­má­ci­ós sza­bad­ság út­já­ban ál­ló nagy­ará­nyú aka­dá­lyo­kat, me­lye­ket a Szov­jet­unió ál­lí­tott fel Ke­let-Eu­ró­pá­ban. A cen­zú­ra, a rá­dió­adás­ok za­va­rá­sa, az uta­zás el­len­őr­zé­se, a ha­tár­őr­ség, a tör­té­ne­lem át­írá­sa, a hí­rek meg­ha­mi­sí­tá­sa – ezek a fel­té­te­lek ha­tá­roz­zák meg je­len­leg Ke­let-Eu­ró­pát. Ezek azok a fel­té­te­lek, ame­lye­ket a Szov­jet­unió sze­ret­ne a vi­lág töb­bi ré­szé­vel fi­gyel­men kí­vül ha­gyat­ni vagy el­fe­led­tet­ni” (UN Gen­er­al… 1957, 59. pont, 1245).
Az nem meg­le­pő, hogy a ma­gyar ügy 1956–1957-es ENSZ-vi­tá­já­ban Cseh­szlo­vá­kia a szov­jet blokk ol­da­lán ala­kí­tot­ta ki ál­lás­pont­ját. Az azon­ban csak a rész­le­tek is­me­re­té­ben lát­ha­tó, hogy ál­lás­pont­ja mi­lyen ma­kacs, már-már or­to­dox jel­leg­gel bírt, s hogy men­­nyi­re sztá­li­nis­ta fra­ze­o­ló­gi­át al­kal­ma­zott 1957-ben(!). A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció ugyan­azt a fa­ri­ze­us ál­lás­pon­tot haj­to­gat­ta, s an­nak szel­le­mé­ben sza­va­zott, hogy a ma­gyar ese­mé­nyek és a ve­lük kap­cso­la­tos in­téz­ke­dé­sek ki­zá­ró­lag a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság bel­ügy­ének szá­mí­ta­nak – amit a Ká­dár-fé­le ma­gyar kül­dött­ség sok­szor el­is­mé­telt. Ma már jól lát­ha­tó, ami a sa­ját ko­rá­ban nem volt an­­nyi­ra egyértemű, hogy az ENSZ-vi­tá­ban az őszin­te se­gí­tő szán­dék mel­lett mind­vé­gig je­len volt egy­részt a te­he­tet­len­ség, más­részt az, hogy szin­te az ös­­szes ha­tá­ro­zat­ba fog­lalt kez­de­mé­nye­zés ki­mon­dat­lan cél­ja min­den olyan ENSZ-ak­ció tá­mo­ga­tá­sa, „ame­lyek a ma­gyar­or­szá­gi szov­jet ak­ci­ók le­lep­le­zé­sé­re al­kal­mas” (Kecs­kés 2003, 6). En­nek ér­tel­mé­ben lé­nye­gé­ben az ös­­szes nyu­ga­ti kez­de­mé­nye­zés és az ös­­szes ke­le­ti re­ak­ció is két alap­ve­tő fel­te­vés­ből in­dult ki: (1) sen­ki­nek nem ér­de­ke a no­vem­ber 4. utá­ni ál­la­pot ka­to­nai erő­vel va­ló meg­vál­toz­ta­tá­sa, ill. (2) min­den­ki­nek ér­de­ke a sta­tus quót a pro­pa­gan­da szem­pont­já­ból a le­he­tő leg­job­ban ki­ak­náz­ni, ter­mé­sze­te­sen sa­ját ide­o­ló­gi­ai irá­nyult­sá­gá­val össz­hang­ban. A vég­ered­mény: sok-­sok szó, ke­vés cse­le­ke­det. Akár­mi­lyen fur­csá­nak is hat­nak a sza­bad vé­le­mény­cse­ré­től ide­gen, de­ter­mi­nált, az­az kol­lek­tí­van ele­ve el­dön­tött ál­lás­pont­ok, a ma­gyar ügy ENSZ-vi­tá­ja csu­pán egy ele­me volt a na­gyobb és hos­­szabb ide­ig tar­tó konf­lik­tus, a hi­deg­há­bo­rú kon­tex­tu­sá­nak.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Az ENSZ és Ma­gyar­or­szág, 1957. Do­ku­men­tu­mok az ENSZ Ötös Bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se el­le­ni ma­gyar­or­szá­gi til­ta­ko­zó kam­pány szer­ve­zé­sé­hez. 1995. A be­ve­ze­tőt ír­ta Pór Edit és Cseh Ger­gő Ben­de­gúz. Tár­sa­dal­mi Szem­le, 50. évf. 5. sz. 80–90. p.
Bé­kés Csa­ba 1993. A ma­gyar­kér­dés az ENSZ-ben és a nyu­ga­ti nagy­ha­tal­mak tit­kos tár­gya­lá­sai, 1956. ok­tó­ber 28.–no­vem­ber 4. Brit kül­ügyi do­ku­men­tu­mok. In Bak Já­nos et al. (sz­erk.): Év­könyv 2. Bu­da­pest, 1956-os In­té­zet, 1993, 39–71. p.
Berez­nai Au­rél anya­gai a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió ré­szé­re: Az ENSZ Köz­gyű­lés Kü­lön­bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se. Open Soci­e­ty Archives, http://www.os­a.ceu.hu/d­b/­fa/300-5-47-1.ht­m. [2006. 6. 31.].
Blaive, Muriel [é. n.] The Czechs and Their Com­mu­nis­m, Past and Pre­sen­t. http://www.i­wm.at [2006. 2. 25.].
Borhi Lász­ló 1996. Az USA és Ke­let-Eu­ró­pa 1948–1958. His­tó­ria, 18. évf. 1. sz. 3–6. p.
Borhi Lász­ló 1998. Ira­tok az 1956–1958 kö­zöt­ti ame­ri­kai–ma­gyar vi­szony tör­té­ne­té­hez. http://epa.os­zk.hu/00600/00617/00002/t­sz98_3_4_borhi_las­z­lo.htm [2006. 3. 15.].
Èeskosloven­ské dejiny v dat­e­ch. Pra­ha, Nakla­da­tel­ství Svo­bo­da, 1986.
Granville, Jo­han­na 1997. Meg­tor­lás Bu­da­pes­ten. Szov­jet invázio és nor­mal­izá­ció 1956–1957. http://epa.os­zk.hu/00600/00617/00001/t­sz97_2_jo­han­na_­granville.htm [2006. 3. 15.].
Ješ, Jiøí 2003. K výroèí maïarských událostí roku 1956. http://www.sve­do­mi.cz/ aktu­al­i­ty/a2003/n­pol_­je­j_0305_­madarsko.htm [2006. 2 .5.].
Kecs­kés Gusz­táv 2003. A NA­TO és az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom. His­tó­ria, 25. évf. 5–6. sz. 3–6. p.
Ki­rály Bé­la 1993. A ma­gyar­kér­dés az ENSZ-ben: 1956–1963. In Glatz Fe­renc (sz­erk.): A tu­do­mány szol­gá­la­tá­ban. Em­lék­könyv Benda Kál­mán 80. szü­le­tés­nap­já­ra. Bu­da­pest, MTA Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, 1993, 379–381. p.
J. Nagy Lász­ló 2005. Szu­ez–Bu­da­pest 1956. Vi­lág­tör­té­net, 41. évf. 1 sz. (ta­vasz–nyár) 98–103. p.
Rad­ványi Já­nos 1972. Hun­ga­ry and the super­pow­er­s. The 1956 Rev­o­lu­tion and Realpoli­tik. Stan­ford, Hoover Insti­tu­tion Press, 197. p.
Rain­er M. Já­nos. 1956 A ma­gyar for­ra­da­lom Eu­ró­pa tör­té­ne­té­ben. http://www. konzu­la­tus.uz.ua/­docs [2006. 6. 31.].
Stankovich Vik­tor 1989. 1956. Az ENSZ Kü­lön­bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se. Bu­da­pest, Hun­nia Ki­adó
The Rev­o­lu­tion in an Inter­na­tion­al Per­spec­tive. http://www.el­sa.berke­ley.e­du [2006. 3. 8.].
Unit­ed Nations Gen­er­al As­sembly. Eleventh Ses­sion 1957. Offi­cial Record­s, Ple­na­ry Meet­ing 663rd, Ver­ba­tim Record, Thurs­day, 28 Feb­ru­ary 1957.
Var­ga Lász­ló 1992. Az ENSZ és a ma­gyar for­ra­da­lom. His­tó­ria, 14. évf. 8. sz. 30–36. p.
Vida Ist­ván (köz­zét.) 1992. Ame­ri­kai kö­vet­je­len­té­sek 1956-ból. Tár­sa­dal­mi Szem­le, 47. évf. 2. sz. 77–93. p.
Year­book of the Unit­ed Nations 1956–1957. New York, Depart­ment of Pub­lic Infor­ma­tion Unit­ed Nation­s. http//www.un.org/­doc­u­ments [2006. 6. 30.]

András Károly: Magyar kisebbség, szlovák többség. A csehszlovákiai magyarok 1956 előtt és után, valamint rövid kitekintés Kárpátaljára

1. Gottwald vi­lá­ga

Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­sé­get a tel­jes jog­bi­zony­ta­lan­ság ál­la­po­tá­ban ta­lál­ta.
Cseh­szlo­vá­ki­á­nak nem volt Nagy Im­ré­je. 1948-tól, a Kle­ment Gottwald-féle kom­mu­nis­ta puccs­tól a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ig majd­nem tö­ret­len sztá­li­niz­mus ural­ko­dott az or­szág­ban. Sztá­lint ugyan rö­vi­de­sen Gottwald is kö­vet­te a ha­lál­ba (s tör­té­ne­te­sen ő is Moszk­vá­ban halt meg), de utó­da, Antonín Novot­ný sem­mi­vel sem volt mér­ték­le­te­sebb lé­lek, s csak az utol­só órák­ban volt haj­lan­dó en­ged­mé­nye­ket ten­ni a bel­ső re­form hí­ve­i­nek. Ami­kor – 1953-ban – Ma­gyar­or­szá­gon Nagy Im­re el­in­dí­tot­ta az „új kur­zus”-t, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban még ja­vá­ban foly­tak a tit­kos pe­rek. Pár hó­nap­pal ko­ráb­ban ítél­ték el és vé­gez­ték ki Ru­dolf Slán­skýt, a párt egy­ko­ri fő­tit­ká­rát, s már ké­szül­tek a szlo­vák „bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták” pe­ré­re. A kö­vet­ke­ző év­ben hó­hér­kéz­re ad­ták egyik ve­zé­rü­ket, Vlado Clemen­tist; Gustáv Husákot és több tár­sát sú­lyos bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték.
1948-ban, a beneši évek kál­vá­ri­á­ja után, a kom­mu­nis­ta párt meg­ígér­te a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, hogy a he­lyén ma­rad­hat, s hogy a mar­xiz­mus-le­ni­niz­mus, a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus el­ve­i­nek szel­le­mé­ben vis­­sza­ál­lít­ják ál­lam­pol­gá­ri jog­egyen­lő­sé­gét. Az ígé­ret meg­va­ló­sí­tá­sa azon­ban csak aka­doz­va, hos­­szú hu­za­vo­nák­kal ha­ladt elő­re. Az új al­kot­mány még min­dig csak a cse­hek és szlo­vá­kok ál­la­má­ról be­szélt (mint beneši előd­je), s nem is em­lí­tet­te a ki­sebb­sé­ge­ket. A ma­gya­rok­nak en­ge­dé­lyez­tek egy párt­la­pot (ez volt a ma is meg­je­le­nő Új Szó), egy kul­tu­rá­lis tö­meg­szer­ve­ze­tet (mai ne­vén Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Dol­go­zók Kul­tu­rá­lis Szö­vet­sé­ge, rö­vi­den Cse­ma­dok), anya­nyel­vi is­ko­lá­kat alap- és kö­zép­fo­kon, s he­lyen­ként be­ve­zet­ték a két­nyel­vű­sé­get. Az in­téz­mé­nyek élé­re rész­ben a beneši idők­ben még ül­dö­zött, most si­et­ve re­ha­bi­li­tált, idős, köz­ügyek­ben ta­pasz­ta­lat­lan ma­gyar kom­mu­nis­tá­kat, rész­ben pe­dig gyors­tal­pa­ló tan­fo­lyam­okon „ki­kép­zett” fi­a­tal ká­de­re­ket ál­lí­tot­tak. Az en­ged­mé­nyek­kel azon­ban nem szűn­tek meg a ma­gyar­ül­dö­zé­sek, szá­mos for­má­ban to­vább él­tek; a kön­­nyí­té­se­ket meg­szo­rí­tá­sok, dur­va be­avat­ko­zá­sok kö­vet­ték. A ren­de­le­tek, uta­sí­tá­sok nagy több­sé­gét nem hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra. A ki­sebb­ség tag­jai nem tud­hat­ták meg, med­dig ter­jed­nek jo­ga­ik, mi­re hi­vat­koz­hat­nak, ki­ben bíz­hat­nak.
A hi­va­ta­los men­ta­li­tást sem­mi sem jel­le­mez­te job­ban, mint­hogy a res­zlo­vak­izál­tak­nak, va­gyis azok­nak a ma­gya­rok­nak, akik a ko­ráb­bi idő­szak­ban kény­te­le­nek vol­tak szlo­vák­nak val­la­ni ma­gu­kat, nem en­ged­ték meg, hogy „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­ja­nak”, ma­gyar la­po­kat já­ras­sa­nak, Cse­ma­dok-ta­gok le­hes­se­nek, gye­re­ke­i­ket ma­gyar is­ko­lá­ba íras­sák. Szá­mu­kat, csa­lád­tag­ok­kal együt­t, több mint 300 000 fő­re be­csül­ték. Ez az oka, hogy az 1950-es nép­szám­lá­lás csak 367 733 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Nyil­ván­va­ló volt, hogy va­la­hol a ha­ta­lom csú­csa­in ezt a re­du­kált cso­por­tot sem te­kin­tet­ték ál­lan­dó­nak, to­váb­bi le­mor­zso­ló­dá­sok­ra épí­tet­tek. En­nek ér­de­ké­ben sze­ret­ték vol­na el­szi­ge­tel­ni a ha­tá­ron tú­li ma­gyar be­fo­lyás­tól, s úgy ne­vel­ni, hogy Ma­gyar­or­szág­ban ne lás­son töb­bet, mint egy­sze­rű „kül­föld”-et.
Az új in­téz­mé­nyek a párt vo­na­lát kö­vet­ték, szó­ban, írás­ban, cse­le­ke­det­ben, s ve­ze­tő­i­ket több­fé­le kol­hoz­pro­pa­gan­dá­ra hasz­nál­ták. A ma­gyar ki­sebb­ség nem ro­hant az in­téz­mé­nyek után, ele­in­te ki­fe­je­zet­ten el­len­sé­ges szem­mel fi­gyel­te mű­kö­dé­sü­ket. Las­san azon­ban még­is meg­bé­kélt ve­lük, fel­té­te­les mód­ban, mert ha pri­mi­tív szín­vo­na­lon és kor­lá­to­zott mér­ték­ben is, de vis­­sza­hoz­ták a ma­gyar szót a „köz­élet”-be, egy­faj­ta ma­gyar foly­to­nos­sá­got jel­ké­pez­tek. Re­mény­tel­jes te­kin­te­tek száll­tak a Cse­ma­dok fe­lé, hogy mint nö­vek­vő tö­meg­szer­ve­zet, egy­szer ta­lán át­ve­he­ti a tény­le­ges ma­gyar ér­de­kek kép­vi­se­le­tét. A tit­kos ren­de­le­tek kö­zé zárt ma­gyar ki­sebb­ség ugyan­is a meg­bíz­ha­tó ér­dek­kép­vi­se­let hi­á­nyá­ban egyik nagy sé­rel­mét és új­faj­ta ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­nak iga­zi oko­zó­ját lát­ta. Fe­lül­ről vi­szont sem­mi­től sem óv­ták úgy a Cse­ma­do­kot, mint ép­pen a kí­sér­tés­től: a Párt min­den­ki ér­de­ke­it egy­aránt kép­vi­se­li, a ma­gya­rok­nak sincs szük­sé­gük kü­lön pró­ká­tor­ra. „En­nek el­le­né­re – ta­nú­sít­ja egy szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szá­mo­ló – a Cse­ma­dok fenn­ál­lá­sá­nak el­ső kor­sza­ká­ban, 1949 és 1956 kö­zött va­ló­sá­gos »kispárt« sze­re­pét töl­töt­te be. Se­gít­sé­ge nél­kül nem le­he­tett meg­ol­da­ni sem­mi­fé­le gaz­da­sá­gi vagy po­li­ti­kai fel­ada­tot […] A ma­gyar­lak­ta fal­vak­ban a Cse­ma­dok volt a leg­be­fo­lyá­so­sabb tár­sa­dal­mi szer­ve­zet […] A kom­mu­nis­ta párt he­lyi szer­vei fél­té­ke­nyen néz­ték a ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet sik­ere­it.”1
A for­má­lis ér­dek­kép­vi­se­le­ti jo­got nem kap­ta meg a Cse­ma­dok (s az­óta is több­ször hi­á­ba igé­nyel­te). Mind­ös­­sze a Szlo­vák Nem­ze­ti Front­ba en­ged­ték be, de en­nek a tag­ság­nak sem lett jó vé­ge.
A bő­ke­zűbb, meg­ér­tőbb ki­sebb­sé­gi-nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­nak több aka­dá­lya volt. Ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len volt a sztá­li­nis­ta párt lé­nye­gé­vel, hogy bár­mi­fé­le tár­sa­dal­mi plu­ra­liz­must, még a ma­guk éle­tét élő ki­sebb­sé­gi cso­por­tok for­má­já­ban is, meg­tűr­jön ma­ga mel­lett. Töb­ben ál­lít­ják, hogy Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja ma­gyar nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ját nem an­­nyi­ra az a szem­pont haj­tot­ta, hogy jó­vá­te­gye a múlt igaz­ság­ta­lan­sá­ga­it, ha­nem sok­kal in­kább a re­mény, hogy a beneši de­mok­rá­ci­á­ból ki­áb­rán­dult, anya­gi­lag, lel­ki­leg tönk­re­tett, el­ár­vult ma­gya­ro­kat fel­hasz­nál­hat­ja a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek meg­gyor­sí­tá­sá­ra. Ez a me­ző­gaz­da­ság­ban rész­ben si­ke­rült is.
A ki­sebb­sé­gi kér­dés si­ma meg­ol­dá­sát to­vább komp­li­kál­ta, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar­kér­dés mel­lett a szlo­vák­kér­dés is ren­de­zet­len volt. A szlo­vá­kok úgy érez­ték, hogy 1945-ben a cse­hek is­mét be­csap­ták őket, nem kap­tak elég önál­ló­sá­got sa­ját ügye­ik in­té­zé­sé­re. A szlo­vák bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták el­íté­lé­se csak rész­ben volt pár­ton be­lü­li konf­lik­tus kö­vet­kez­mé­nye. A Prá­ga és Po­zsony köz­ti ál­ta­lá­nos ha­tal­mi harc sa­já­tos tor­zu­lá­sa volt, és még job­ban el­mér­ge­sí­tet­te a cseh és szlo­vák nem­zet vi­szo­nyát. A szlo­vá­kok, kom­mu­nis­ta lo­bo­gó alat­t, foly­tat­ták küz­del­mü­ket a na­gyobb füg­get­len­sé­gért Prá­ga el­len. Egyi­de­jű­leg azon­ban a má­sik ol­da­lon, szű­kebb ha­zá­juk­ban, a ma­gyar ki­sebb­ség je­len­lé­te is nyug­ta­la­ní­tot­ta őket. A köz­vé­le­mény meg volt győ­ződ­ve, hogy ha ez­zel a ki­sebb­ség­gel meg kell osz­toz­ni­uk Szlo­vá­ki­án, ak­kor ők, a szlo­vá­kok, sa­ját nem­ze­ti jo­ga­i­kat cson­kít­ják meg, s nem érez­he­tik ma­gu­kat ott­hon sa­ját ha­zá­juk­ban. őszin­tén saj­nál­ták, hogy a ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­se csak rész­ben si­ke­rült, s csak vo­na­kod­va fo­gad­ták el a gon­do­la­tot, hogy ez a ma­gyar ki­sebb­ség még­is Szlo­vá­ki­á­ban fog ma­rad­ni. Husák még 1948 vé­gén is azt ja­va­sol­ta, hogy foly­tas­sák a la­kos­ság­cse­rét. El­uta­sí­tot­ták.
Ami­kor te­hát ar­ra ke­rült a sor, hogy a ma­gyar (és a szám­ban sok­kal je­len­ték­te­le­nebb uk­rán és len­gyel) ki­sebb­ség hely­ze­tét az új el­vek alap­ján ren­dez­ni kell, a vég­re­haj­tás csu­pa el­lent­mon­dás volt. Kí­vül­ről úgy lát­szott, hogy a rend­szer egyik ke­zé­vel min­dig adott va­la­mit a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, de csak azért, hogy a má­sik­kal azon­nal vis­­sza­ve­gye. Sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy volt egy prag­ma­ti­kus irány­zat a köz­pon­ti hi­va­ta­lok­ban és vi­dé­ken egy­aránt, amely a ma­gyar­kér­dést mind­két fél meg­elé­ge­dé­sé­re ren­dez­ni sze­ret­te vol­na, és eb­ben a szel­lem­ben in­téz­ke­dett. De szem­be­ta­lál­ta ma­gát, a ha­tal­mon be­lül és kí­vül, egy má­sik irány­zat­tal, amely még­sem tu­dott meg­bé­kél­ni a va­ló­ság­gal. Kö­ve­tői el­fo­gad­ták ugyan az en­ged­mé­nye­ket, de csak mint tak­ti­kai, át­me­ne­ti szük­sé­ges­sé­get, s köz­ben el­len­in­téz­ke­dé­se­ket lép­tet­tek élet­be, hogy le­he­tő­leg fel­tű­nés nél­kül vis­­sza­nye­se­ges­sék a ma­gyar ki­sebb­ség lét­szá­mát, s el­ér­jék fo­ko­za­tos els­zlovákosítását. Az idők fo­lya­mán ezek az erők egy­más­sal ös­­sze­füg­gő gó­cok­ká fej­lőd­tek, s dön­tő be­fo­lyást sze­rez­tek a szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti irá­nyí­tá­sá­ban. A ket­tős­ség, a jó és rossz ke­ve­re­dé­se ez­után sem szűnt meg. Az en­ged­mé­nyek han­goz­ta­tá­sá­ra már a ma­gyar ki­sebb­ség meg­nyug­ta­tá­sa és a de­mok­ra­ti­kus lát­szat fenn­tar­tá­sa cél­já­ból is szük­ség volt. Hos­­szabb tá­von azon­ban a mér­leg ha­tá­ro­zot­tan a ki­sebb­sé­gek kor­lá­to­zá­sát sür­ge­tő szárny ja­vá­ra bil­lent. A ma­gyar ki­sebb­ség el­ke­se­re­dé­sét nö­vel­te be­nyo­má­sa, hogy szlo­vák ol­da­lon kom­mu­nis­ták és nem kom­mu­nis­ták ös­­sze­fog­tak el­le­ne. Úgy lát­szott – vagy va­ló­ság volt (?) –, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség terv­sze­rű as­­szi­mi­lá­lá­sa ér­de­ké­ben fél­re tud­ták ten­ni egyéb el­len­té­te­i­ket.

2. Dél-Szlo­vá­kia 1956-ban

1956 nya­rán, a Hrus­csov-be­széd és a ke­let-eu­ró­pai nyug­ta­lan­sá­gok hí­ré­re, kis­sé meg­eny­hült a lég­kör Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A ki­sebb­sé­gek meg­nyug­ta­tá­sá­ra új al­kot­mány­tör­vényt hoz­tak. A tör­vény ki­mond­ta, hogy biz­to­sí­ta­ni kell a ma­gyar és az uk­rán nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok (te­hát egyé­nek és nem cso­por­tok) kul­tu­rá­lis éle­té­nek fel­tét­ele­it. La­zí­tot­tak a ma­gyar ki­sebb­ség el­szi­ge­telt­sé­gén. Meg­élén­kült a kul­tu­rá­lis cse­re Ma­gyar­or­szág és Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar köz­pont­jai közt, mind­két irány­ban sza­ba­dab­bá vált az uta­zás. A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok azon­ban a bő­vü­lő kap­cso­la­tok el­le­né­re sem tud­ták pon­to­san, mi tör­té­nik a ma­gyar „kül­föld­ön”, Ma­gyar­or­szá­gon; az ok­tó­be­ri for­ra­da­lom hí­re min­den­kit vá­rat­la­nul ért.
A cseh­szlo­vá­ki­ai saj­tó – a ma­gyar nyel­vű Új Szót is be­le­ért­ve – na­po­kig úgy tett, mint­ha sem­mi rend­kí­vü­li sem tör­tént vol­na a dé­li ha­tár túl­só ol­da­lán. De már az el­ső na­pok­ban cseh csa­pa­tok ér­kez­tek Dél-Szlo­vá­ki­á­ba. Aki tu­dott ma­gya­rul – s most hir­te­len meg­nőtt a szá­muk –, a ma­gyar­or­szá­gi adók­ból, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ó­ból, a csem­pész­úton át­ke­rült új­sá­gok­ból pró­bált tá­jé­ko­zód­ni az ese­mé­nyek­ről. A ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok ma­guk­hoz tér­tek alélt­sá­guk­ból, s a for­ra­da­lom el­ső si­ke­re­i­nek hal­la­tá­ra re­mél­ni kezd­ték, hogy az új esz­mék a cseh csa­pa­tok el­le­né­re is be­áram­la­nak majd Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, de­mok­ra­ti­zál­ják a po­li­ti­kai rend­szert, és meg­te­rem­tik vég­re a ki­sebb­sé­gi jog­biz­ton­sá­got. Ilyen ér­te­lem­ben te­hát a for­ra­dal­mat sa­ját ügyük­nek is te­kin­tet­ték.
Több he­lyen kö­zép­is­ko­lás­ok, kis cso­por­tok­ba ve­rőd­ve, szü­le­ik tud­ta nél­kül fel­ke­re­ked­tek, hogy a ma­gyar sza­bad­ság­har­cos­ok se­gít­sé­gé­re si­es­se­nek. Nem ju­tot­tak mes­­szi­re, ös­­sze­szed­ték és vis­­sza­küld­ték őket. A ha­tó­sá­gok be­hí­vó­kat kéz­be­sí­tet­tek a ka­to­na­kö­te­les ma­gyar fér­fi­ak­nak, fő­leg a fi­a­ta­labb kor­osz­tály­nak, s kü­lön­vo­na­ton biz­tos mes­­sze­ség­be, Cseh­or­szág­ba szál­lí­tot­ták őket. Nem­so­ká­ra új jö­ve­vé­nyek buk­kan­tak fel Dél-Szlo­vá­ki­á­ban: ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ták, po­li­ti­kai me­ne­kül­tek, akik meg­lép­tek a nép ha­rag­ja elől. Duba Gyu­la, szlo­vá­ki­ai ma­gyar író, ön­élet­raj­zi re­gé­nyé­nek má­so­dik kö­te­té­ben, az Ör­vény­lő idő­ben, el­me­sé­li egy ilyen szlo­vá­ki­ai szár­ma­zá­sú ma­gyar­or­szá­gi funk­ci­o­ná­ri­us meg­je­le­né­sét Ga­ram men­ti szü­lő­fa­lu­já­ban. Ide­gen elem­nek szá­mí­tott már, sen­ki sem fo­gad­ta bi­za­lom­mal. Azok sem, akik egy szebb vi­lág meg­szü­le­té­sét re­mél­ték Bu­da­pest­től; azok sem, akik csak „ott­hon ül­tek, s vár­ták, hogy gyor­sab­ban múl­jon az idő”; s még a fa­lu fél­re­tett öreg kom­mu­nis­tá­ja sem: „Az em­be­re­ket meg­tör­ni erő­sek vagy­tok – lec­kéz­tet­te egy al­ka­lom­mal a fi­a­tal­em­bert. Az­tán meg­döb­ben­tek és két­ség­be­es­tek, hogy a meg­va­dult tö­meg vé­gig­zú­dul az ut­cá­kon, és em­be­re­ket akasz­ta­nak. Ti pe­dig meg­szök­tök, hogy ne lás­sa­tok, és ne hall­ja­tok sem­mit. Kön­­nyű meg­szök­ni, fiú. Hely­ben ma­rad­ni ne­he­zebb. Ma­rad­ni, s meg­vár­ni az ítéletet.”2
Meg­moz­dult a szlo­vák pro­pa­gan­da­gé­pe­zet is. Hir­det­ni kezd­te, hogy ami Ma­gyar­or­szá­gon tör­té­nik, a ma­gyar re­ak­ció mű­ve, a ma­gyar urak új­ra rá akar­ják ten­ni ke­zü­ket Szlo­vá­ki­á­ra. „Ez ten­den­ci­ó­zus pá­nik­kel­tés volt – ír­ta ké­sőbb a szlo­vá­ki­ai disz­­szi­dens, Duray Mik­lós –, és ter­mé­keny ta­laj­ra lelt, mert alig akadt szlo­vák em­ber, aki el­lent­mon­dott vol­na en­nek a jó­zan és­­szel hi­he­tet­len hír­nek. Ha nem is hit­te el min­den­ki, a szán­dék le­he­tő­sé­gé­vel egyet­ér­tet­tek. Így vet­ték ele­jét, hogy a szlo­vák­ság kö­ré­ben na­gyobb mé­re­tű szim­pá­tia fej­lőd­jön ki a for­ra­dal­mu­kat ví­vó ma­gya­rok­kal.” S a szlo­vák han­gu­lat jel­lem­zé­sé­re Duray ijesz­tő pél­dát idéz: egy lo­son­ci gye­rek­gyógy­ászt a sa­ját – szlo­vák – fe­le­sé­ge je­len­tett fel, hogy a ma­gyar for­ra­da­lom­mal rokon­szen­vez.3
A párt­köz­pont moz­gó­sí­tot­ta a Cse­ma­do­kot, az egyet­len ma­gyar szer­ve­ze­tet, amely­nek ke­ze el­ért a leg­fon­to­sabb ma­gyar cso­mó­pont­ok­ba, hogy hoz­za rend­be a ma­gyar ki­sebb­ség meg­in­gott so­ra­it. A Cse­ma­dok Köz­pon­ti El­nök­sé­ge ok­tó­ber 29-én ki­ált­ványt bo­csá­tott ki; most ki­vé­te­le­sen a „cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók” ne­vé­ben nyi­lat­koz­ha­tott. A Cse­ma­dok a ma­gyar for­ra­dal­má­ro­kat „em­be­ri mi­vol­tuk­ból ki­vet­kő­zött bes­ti­ák”-nak ti­tu­lál­ta, „mély­sé­ge­sen el­ítél­te a nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­val szö­vet­ke­zett el­len­for­ra­dal­mi ban­dák nép­el­le­nes kí­sér­le­te­it”, és szo­li­da­ri­tást vál­lalt a né­pi de­mok­rá­cia „hős vé­del­me­zői”-vel. Vé­gül fel­szó­lí­tot­ta a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat, hogy még ha­tá­ro­zot­tab­ban tö­mö­rül­je­nek Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja kö­ré, s „eré­lye­sen uta­sít­sák vis­­sza a kül­föl­di re­ak­ció min­den olyan kí­sér­le­tét, amely ha­zánk né­pei egy­sé­gé­nek gyen­gí­té­sé­re, a szlo­vák és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irányul.”4 Nem volt elég a Cse­ma­dok-köz­pont til­ta­ko­zá­sa. Utá­na sor­ra meg­szó­lal­tat­ták a Cse­ma­dok he­lyi szer­ve­ze­te­it, a ma­gyar jel­le­gű já­rá­sok párt­ak­tí­vá­it, üze­mek ma­gyar dol­go­zó­it, ma­gyar is­ko­lák ta­ní­tó­it és szak­szer­ve­ze­ti tag­ja­it – re­pül­tek az egy kap­ta­fá­ra gyár­tott táv­irat­ok, hogy el­ítél­jék a ma­gyar for­ra­dal­mat, s ki­fe­jez­zék a fel­adók ha­za­fi­as hű­sé­gét Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz, a kom­mu­nis­ta párt­hoz és a Szov­jet­uni­ó­hoz.
A ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­nél Szlo­vá­kia a szov­jet csa­pa­tok­nak fel­vo­nu­lá­si te­rü­le­tül szol­gált. A po­zso­nyi híd­főt elő­ször hasz­nál­ták ka­to­nai cé­lok­ra. Ké­sőbb ma­gyar pro­pa­gan­da­kü­lö­nít­mé­nye­ket küld­tek Szlo­vá­ki­á­ból Ma­gyar­or­szág­ra, a ha­tár men­ti me­gyék­be. Ká­dárt tá­mo­ga­tó nyom­tat­vá­nyo­kat osz­to­gat­tak, és se­gí­tet­tek a párt­mun­ká­ban. Az egyik részt­ve­vő – ma a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács el­nö­ke – így fog­lal­ta ös­­sze la­ko­ni­kus rö­vid­ség­gel 1956. őszi te­vé­keny­sé­gét: „Öt­ven­hat­ban se­géd­kez­tem a ma­gyar el­len­for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­ben.” Az igyek­vő funk­ci­o­ná­ri­u­sok ki­vé­te­lé­vel a ma­gyar ki­sebb­ség meg­ren­dül­ve fo­gad­ta a ma­gyar for­ra­da­lom bukását.5 „Mi […] az­zal tün­tet­tünk a for­ra­da­lom mel­lett – em­lé­ke­zik vis­­sza Duray –, hogy min­den ös­­sze­be­szé­lés nél­kül már no­vem­ber 5-én, hét­főn gyász­sza­lag­gal a ka­bá­tun­kon je­len­tünk meg reg­gel az is­ko­lá­ban. Ta­ní­tó­ink meg­til­tot­ták a gyász je­lé­nek vi­se­lé­sét, per­sze nem el­vi okok­ból, ha­nem fé­le­lem­ből, hi­szen ak­kor, hét­főn, mind­an­­nyi­an fél­sá­pad­tan lép­tek be az osztály­ba.”6 Az Új Szó is el­is­mer­te, bár más­ként mo­ti­vál­ta a ma­gyar fáj­dal­ma­kat: „Es­tén­ként a szlo­vá­ki­ai dél­vi­dék vá­ro­sa­i­ban, fal­va­i­ban ki­hal­tak az ut­cák. Az em­be­rek a rá­dió mel­lett hall­gat­ták a hí­re­ket, les­ték, tu­da­kol­ták az ese­mé­nye­ket. Hogy­ne tet­ték vol­na. Hisz majd min­den­ki­nek van va­la­ki­je a ha­tá­ron túl, test­vé­re, ro­ko­na, barát­ja.”7
A cseh­szlo­vák és a szlo­vák kom­mu­nis­ta párt, va­la­mint a hi­va­ta­los pro­pa­gan­da tel­jes len­dü­let­tel tá­mo­gat­ta Ká­dár Já­nost. Az Új Szó sem­mi­ben sem ma­radt el a ma­gyar­or­szá­gi párt­saj­tó mö­gött a sza­bad­ság­harc becs­mér­lé­sé­ben. S ami­kor de­cem­ber­ben a szlo­vák párt ki­ér­té­kel­te az ese­mé­nye­ket, jó bi­zo­nyít­ványt ál­lí­tott ki a ma­gyar ki­sebb­ség­ről. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy nem dőlt be a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak­nak, lo­já­lis ma­radt Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz. A Cse­ma­dok-ak­ci­ók után ki­fe­lé nem is mond­ha­tott egye­bet. Csak bur­kolt uta­lá­sok tör­tén­tek, pél­dá­ul a cseh­szlo­vák és szlo­vák KB ülé­se­in, hogy azért még­sem zaj­lott le min­den egész rend­ben, s hogy az ér­tel­mi­ség, a di­á­kok – szlo­vá­kok és ma­gya­rok – so­ra­i­ban akad­tak egye­sek, akik meg­bot­lot­tak. A szlo­vák KB ülé­sén Dé­nes Fe­renc, az Új Szó fő­szer­kesz­tő­je is fel­szó­lalt. A tu­dó­sí­tás sze­rint „fel­szó­la­lá­sa be­fe­je­ző ré­szé­ben el­is­mer­te azon elv­tár­sak ese­te­it, akik a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak ha­tá­sá­ra meg­inog­tak, s hang­sú­lyoz­ta a ma­gyar dol­go­zók el­tö­kélt­sé­gét, hogy szi­lár­dan fel­so­ra­koz­nak a párt és a Nem­ze­ti Front kor­má­nya köré.”8

3. A „kö­ze­le­dés” po­li­ti­ká­ja

A ma­gyar for­ra­da­lom bi­zo­nyos ér­te­lem­ben mé­lyeb­ben fel­ka­var­ta a szlo­vá­ko­kat, mint a ma­gyar ki­sebb­sé­get. ők ter­mé­sze­te­sen nem a for­ra­da­lom bu­ká­sát si­rat­ták, ha­nem hogy a for­ra­da­lom új­ra fel­ve­tet­te a „ma­gyar­kér­dés”-t. Ha a ki­sebb­ség nem is for­dult Cseh­szlo­vá­kia el­len, de ön­ma­gá­ra ta­lált, lé­lek­ben szo­li­da­ri­tást vál­lalt a for­ra­da­lom­mal, új­ra át­él­te a sors­kö­zös­sé­get az anya­or­szág­gal. Nem volt töb­bé ugyan­az az ol­dott ké­ve, mint a for­ra­da­lom előt­t. Az el­kép­ze­lés, hogy tel­jes szét­hul­lá­sa csak né­hány esz­ten­dő kér­dé­se, hir­te­len na­i­vi­tás­nak tűnt.
A szlo­vák ag­go­dal­mak nem vol­tak alap­ta­la­nok. A ma­gyar nem­ze­ti-nem­zet­sé­gi tu­dat meg­erő­sö­dé­sét egy szám­adat is el­árul­ta. Az 1961-es nép­szám­lá­lás már 533 934 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, s eb­ből 518 782 Szlo­vá­ki­á­ban élt. Va­gyis az it­te­ni la­kos­ság­nak 12,4%-a val­lot­ta ma­gát ma­gyar­nak. 1950-hez vi­szo­nyít­va a nö­ve­ke­dés csak­nem 200 000 fő volt, ami csak kis rész­ben le­he­tett a ter­mé­sze­tes sza­po­ru­lat kö­vet­kez­mé­nye; a több­ség azok­ból a res­zlo­vak­izál­tak­ból állt ös­­sze, akik a még min­dig fenn­ál­ló ne­héz­sé­gek el­le­né­re is „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­tak”. 1954-ben fel­ol­dot­ták ugyan a ti­lal­mat, de nem nyil­vá­no­san. Alig hi­he­tő, hogy a tö­me­ges vis­­sza­té­rés 1956 ön­tu­dat­éb­resz­tő ha­tá­sa nél­kül is be­kö­vet­ke­zett vol­na. (Más­részt még 1968-ban is vol­tak szín­ma­gyar fal­vak, ame­lyek a beneši esz­ten­dők­ben „kol­lek­tí­van” res­zlo­vak­izál­tak, és „en­nek az ak­ci­ó­nak a kö­vet­kez­mé­nye­it még ma is nyö­gik” – kö­zöl­te egy nyi­lat­ko­zat. Bár a szü­lők szlo­vá­kul egy szót sem tud­tak, mint res­zlo­vak­izál­tak ma­gyar is­ko­la nél­kül kény­sze­rül­tek ne­vel­ni gyer­mekeiket.9)
Nem is­me­re­tes egyet­len olyan do­ku­men­tum sem, amely­ből egy­sze­rű­en ki le­het­ne ol­vas­ni, hogy 1956 után mi­lyen ki­sebb­ség­po­li­ti­kai dön­té­se­ket ho­zott a szlo­vák párt. Az új év­ti­zed ese­mé­nye­i­ből, el­szórt nyi­lat­ko­za­tok­ból, ha­tá­ro­za­tok­ból, kom­men­tá­rok­ból azon­ban vis­­sza le­het kö­vet­kez­tet­ni a dön­té­sek tar­tal­má­ra.
Min­de­nek­előtt to­vább­ra is ott le­be­gett a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka in­té­zői előtt az el­gon­do­lás, hogy a ki­sebb­ség nem örök­éle­tű, sor­sa csak a szét­hul­lás, as­­szi­mi­lá­ló­dás le­het az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy a fo­lya­mat hos­­szabb lé­leg­ze­tű lesz, mint ele­in­te kép­zel­ték. El­ha­tá­roz­ták, hogy a gyen­gé­nek bi­zo­nyult ma­gyar ve­ze­tő­ket le­vált­ják, az in­téz­mé­nye­ket azon­ban meg­tart­ják, sőt eset­leg még bő­ví­té­se­ket is en­ge­dé­lyez­nek, mert az in­téz­mé­nyek­re vál­to­zat­la­nul szük­ség van a bel­ső bé­ke biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben. A har­ci­a­sabb ele­mek nem elé­ged­tek meg en­­nyi­vel. ők az in­téz­mé­nyek­ben nem ön­célt, ha­nem kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­közt lát­tak, ame­lyet a múlt­nál sok­kal kö­vet­ke­ze­te­seb­ben fel kell hasz­nál­ni, hogy a ki­sebb­ség leg­szé­le­sebb ré­te­ge­it is el­lás­sák fe­lül­ről szel­le­mi táp­lá­lék­kal, le­szok­tas­sák a ki­fe­lé te­kint­ge­tés­ről, és ma­gyar nem­ze­ti ön­tu­da­tu­kat cseh­szlo­vák kö­zös­sé­gi tu­dat­tal cse­rél­jék fel.
Az új prog­ra­mot az ed­di­gi­nél gon­do­sab­ban ki­dol­go­zott ide­o­ló­gi­ai alap­ra he­lyez­ték. Át­vet­ték és a cseh­szlo­vá­ki­ai vi­szo­nyok­ra al­kal­maz­ták az is­mert szov­jet té­telt a nem­ze­ti fej­lő­dés­ről: a nem­ze­tek-nem­ze­ti­sé­gek jö­vő­je nem a kü­lön­ál­lás, el­zár­kó­zás, ha­nem a kö­ze­le­dés, majd egy­be­ol­va­dás. Ez a fo­lya­mat te­tő­ző­dik be a mun­kás­osz­tály in­ter­na­ci­o­na­liz­mu­sá­ban. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ki­in­du­lás, a fej­lő­dés el­ső stá­di­u­ma nem le­het más, mint a cseh­szlo­vák va­ló­ság el­fo­ga­dá­sa po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis ér­te­lem­ben. Hang­sú­lyoz­ták a gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dés kulcs­sze­re­pét. Mi­helyt el­tűn­tek a kü­lönb­sé­gek az ipa­ri­lag fej­lett Cseh­or­szág és a nagy­já­ból még me­ző­gaz­da­sá­gi jel­le­gű Szlo­vá­kia, az utób­bin be­lül pe­dig az arány­lag már ipa­ro­so­dott észak és a ma­gyar­lak­ta dé­li rész majd­nem érin­tet­len ag­rár­vi­lá­ga közt, a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek is szin­te ön­ma­guk­tól le­om­la­nak. A „cseh­szlo­vák” jel­ző rang­ját, a „szov­jet” fo­ga­lom min­tá­já­ra, meg­emel­ték: ré­gi, pol­gá­ri je­len­té­sé­vel el­len­tét­ben azt kí­ván­ták ki­fe­jez­ni ve­le, hogy az or­szág már­is a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi kö­ze­le­dés út­ján ha­lad, s hogy en­nek az út­nak a vé­gén meg fog pi­hen­ni egy idő­re, mi­e­lőtt be­lép­ne a to­tá­lis in­ter­na­ci­o­na­liz­mus ál­la­po­tá­ba. Ké­sőbb a pro­pa­gan­da a fej­lő­dés el­ső fo­kát el­ne­vez­te „cseh­szlo­vák szo­ci­a­lis­ta kul­tu­rá­lis kö­zös­ség”-nek. Szlo­vák rész­ről azon­ban hoz­zá­tet­ték, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség út­ja eb­be az egy­ség­be csak a szlo­vák nem­ze­ten ke­resz­tül ve­zet­het. Va­gyis el kell sa­já­tí­ta­nia a szlo­vák nyel­vet, el kell mé­lyül­nie a szlo­vák kul­tú­rá­ban – ezt kí­ván­ja tő­le a szo­ci­a­liz­mus ér­de­ke. Vég­ered­mény­ben te­hát a ma­gyar ki­sebb­ség­nek – és a töb­bi ki­sebb­ség­nek is – jo­ga van nem­ze­ti­sé­gi in­téz­mé­nye­i­re, az in­téz­mé­nyek azon­ban nem ön­ma­guk­ért van­nak, nem kon­zer­vál­hat­ják a ki­sebb­sé­gi ke­re­te­ket és élet­szem­lé­le­tet, mert az el­len­kez­nék a szo­ci­a­lis­ta fej­lő­dés tör­vé­nye­i­vel. El­len­ke­ző­leg: fel­ada­tuk a kö­ze­le­dés, in­teg­rá­ló­dás elő­moz­dí­tá­sa, más szó­val a szo­ci­a­liz­mus­ra ne­ve­lés.
1956 után te­hát a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka an­­nyi­ban vál­to­zott, hogy foly­tat­ták a ket­tős­sé­get, de igye­kez­tek mód­sze­re­seb­ben és kö­rül­te­kin­tőb­ben al­kal­maz­ni. A po­li­ti­ka el­lent­mon­dá­sai a mai mes­­sze­ség­ből is szem­be­öt­lők, s vi­lá­go­san ki­emel­ked­nek be­lő­le egy ál­ta­lá­nos szlovákosítási kí­sér­let kon­túr­jai.
1960-ban új szo­ci­a­lis­ta al­kot­mány szü­le­tett. Töb­bek közt ki­mond­ta, hogy „az ál­lam biz­to­sít­ja a ma­gyar, az uk­rán és a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok anya­nyel­vi ok­ta­tá­sá­nak és kul­tu­rá­lis fej­lő­dé­sé­nek min­den le­he­tő­sé­gét és esz­kö­zét.” Bár nem fo­gad­ta el a nem­ze­ti­sé­ge­ket mint et­ni­kai cso­por­to­kat, ha­tá­ro­zott for­má­ban el­is­mer­te egyé­ni jo­gu­kat az anya­nyel­vi mű­ve­lő­dés­re. Ez rend­kí­vül biz­ta­tó lett vol­na, ha ugyan­ak­kor nem ve­zet­nek be egy köz­igaz­ga­tá­si re­for­mot is Szlo­vá­ki­á­ban. A re­form meg­vál­toz­tat­ta a já­rá­sok ha­tá­ra­it, és a já­rá­so­kat ke­rü­le­tek­be von­ta ös­­sze. Az át­szer­ve­zés kö­vet­kez­té­ben el­tűn­tek Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar több­sé­gű já­rá­sai, a Duna­szer­da­he­lyi és a Ko­má­ro­mi já­rás ki­vé­te­lé­vel, s a ve­ze­tés min­de­nütt a mes­ter­sé­ge­sen ki­ala­kí­tott új több­ség, az­az szlo­vá­kok ke­zé­be ke­rült. Po­zsony­ban ar­ra hi­vat­koz­tak, hogy az át­raj­zolt ad­mi­niszt­ra­tív ha­tá­rok kö­ze­lebb hoz­zák egy­más­hoz a szlo­vá­ko­kat és ma­gya­ro­kat, így al­kal­muk lesz gya­ko­rol­ni a bé­kés együtt­élést.
A ma­gyar for­ra­da­lom he­te­i­ben él­vo­nal­ba sod­ró­dott Cse­ma­dok-ve­ze­tő­ség­ből ki­szűr­ték a „na­ci­o­na­lis­ta” ele­me­ket, s tag­sá­gát is át­vi­lá­gí­tot­ták. 1959 ja­nu­ár­já­ban a szlo­vák párt KB-je a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gek­kel fog­lal­ko­zó ha­tá­ro­za­tá­ban sür­get­te a Cse­ma­dok „ne­ve­lő te­vé­keny­ség”-ének ál­ta­lá­nos meg­ja­ví­tá­sát. Meg­szi­go­rí­tot­ták el­len­őr­zé­sét, de mert szük­sé­gük is volt rá, nem bé­ní­tot­ták meg. A Cse­ma­dok to­vább szer­vez­he­tett, fesz­ti­vá­lo­kat, em­lék­ün­ne­pe­ket, dal­ver­se­nye­ket ren­dez­he­tett; A Hét cím­mel sa­ját he­ti­la­pot is in­dí­tott. A kul­tu­rá­lis tö­meg­mun­ka ter­mé­sze­té­ből kö­vet­ke­zik, hogy akár­hány el­len­őrt is ül­tet­tek a nya­ká­ba, nem tud­ták min­den lé­leg­zet­vé­te­lét kont­rol­lál­ni. A Cse­ma­dok ki­szol­gál­ta a hi­va­ta­los vo­na­lat, de tag­sá­gá­tól sem füg­get­le­nít­het­te ma­gát, va­la­mi von­zót is kel­lett nyúj­ta­nia ah­hoz, hogy kö­ves­sék. Az ösz­­sze­jö­ve­te­lek­nek már ön­ma­guk­ban is moz­gó­sí­tó ere­jük volt: mind­ meg­an­­nyi al­ka­lom, hogy a tár­sa­da­lom szé­lé­re szo­rí­tott em­be­rek ös­­sze­jöj­je­nek, és köl­csö­nö­sen iga­zol­ják egy­más­nak lé­te­zé­sü­ket. Duray Mik­lós, aki a hat­va­nas évek­ben tűnt fel elő­ször a Cse­ma­dok szél­ár­nyé­ká­ban te­vé­keny­ke­dő di­ák­moz­ga­lom­ban, tö­mö­ren jel­le­mez­te a szer­ve­zet von­zá­sát: „fel kel­lett is­mer­nünk, hogy min­den op­por­tu­niz­mu­sa el­le­né­re a Cse­ma­dok az egye­dü­li ke­ret, ame­lyen be­lül a Szlo­vá­ki­á­ban élő ma­gya­rok nyil­vá­no­san találkozhat­nak.”10 Úgy ala­kult, hogy a Cse­ma­dok – fenn­tar­tó­i­nak szán­dé­kai el­le­né­re – a ma­gyar­ság leg­főbb éb­ren tar­tó­ja lett Szlo­vá­ki­á­ban. A hat­va­nas évek vé­ge fe­lé he­lyi szer­ve­ze­te­i­nek szá­ma 530, a tag­ja­ié pe­dig 60 000 kö­rül moz­gott.
1956 után a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom ki­lé­pett pri­mi­tív gye­rek­ci­pő­i­ből. Ad­dig csak a se­ma­ti­kus párt­köl­té­szet ural­ko­dott ben­ne, s egyet­len ér­té­ke az volt, hogy szö­ve­ge­it ma­gyar sza­vak­ból ál­lí­tot­ták ös­­sze. De ha ol­va­só­tá­bor­ra akart szert ten­ni, en­nél töb­bet kel­lett nyúj­ta­nia. A hi­va­ta­los po­li­ti­ka is fel­is­mer­te ezt, csak így re­mél­het­te, hogy az ol­va­sók egy­szer majd le­szok­nak az „oda­áti” köny­vek­ről. 1958-ban az írók Iro­dal­mi Szem­le cím­mel ne­gyed­éves fo­lyó­ira­tot kap­tak, amely ké­sőbb hav­i­lap­pá ala­kult, s ma már 29. év­fo­lya­mát ta­pos­sa.
Az „iro­da­lom” azon­ban nem ka­pott sza­bad ke­zet. A ha­tó­sá­gok kí­mé­let­le­nül kor­lá­toz­ták a pél­dány­szá­mo­kat, meg­szab­ták, hogy mi­lyen arány­ban kell kö­zöl­ni cseh és szlo­vák írá­so­kat, s vol­tak té­mák, ame­lyek­kel az írók nem fog­lal­koz­hat­tak. Ezek kö­zé tar­to­zott az 1945–1948-as esz­ten­dők ma­gyar­ül­dö­zé­se­i­nek él­mény­anya­ga. Fábry Zol­tán kom­mu­nis­ta párt­tag, az el­ső Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a leg­har­co­sabb bal­ol­da­li pub­li­cis­ta, 1946-ban A vád­lott meg­szó­lal cím­mel pa­nasz­le­vél­ben for­dult a cseh és szlo­vák ér­tel­mi­ség­hez. Bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség nem árul­ta el a de­mok­rá­ci­át, és vé­del­met kért az igaz­ság­ta­lan, meg­alá­zó haj­sza el­len. A le­vél azon­ban 1968-ig nem je­len­he­tett meg, csak há­zi sok­szo­ro­sí­tás­ban, il­le­gá­li­san ter­jesz­tet­ték. 1945–1948 a fi­a­ta­lok­nak, az író­je­löl­tek­nek is meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye volt, de éve­kig ők sem nyúl­hat­tak hoz­zá. Iga­zá­ból Do­bos Lász­ló tör­te meg a csen­det el­ső – s még min­dig foj­tott han­gú – re­gé­nye­i­vel (Mes­­sze vol­tak a csil­la­gok, Föl­dön­fu­tók).
A meg­szo­rí­tá­sok, kor­lá­to­zá­sok, kény­sze­rű meg­al­ku­vá­sok el­le­né­re is egy új ki­sebb­sé­gi iro­da­lom nö­ve­ke­dett Szlo­vá­ki­á­ban. Mű­ve­lői több­sé­gük­ben fi­a­ta­lok vol­tak, a párt ne­velt­jei, so­kat kí­sér­le­tez­tek, buk­dá­csol­tak, ren­ge­teg kö­ze­pes vagy an­nál is ros­­szabb írást pro­du­kál­tak, de iga­zi ér­té­kek is fel­csil­lan­tak köz­tük.
Ez­zel szem­ben sö­tét fel­hők gyü­le­kez­tek a ma­gyar is­ko­la­há­ló­zat fe­lett. A ma­gyar alap­is­ko­lák zö­mét már 1956 előtt meg­nyi­tot­ták, hat­he­tes tan­fo­lyam­okon pó­tol­ták a ko­ráb­ban el­ül­dö­zött ma­gyar ta­ní­tó­kat és ta­ná­ro­kat. A ma­gyar is­ko­lák­ban 1956 után is to­vább folyt a mun­ka, új is­ko­lák – fő­leg kö­zép­is­ko­lák – is nyíl­tak, de az erő­tel­je­sebb szlo­vá­ko­sí­tás is be­in­dult. Az 1959. ja­nu­á­ri KB-ha­tá­ro­zat az is­ko­la­kér­dés­sel is fog­lal­ko­zott. Ja­va­sol­ta, hogy ahol a szü­lők „be­le­egyez­nek”, von­ják ös­­sze a szlo­vák és ma­gyar is­ko­lá­kat kö­zös ve­ze­tés alá, s egyes tan­tár­gyak ok­ta­tá­sá­ban tér­je­nek át ma­gyar­ról szlo­vák nyelv­re. A hat­va­nas évek kö­ze­pé­re a leg­több ma­gyar is­ko­la szlo­vák ve­ze­tés alá ke­rült, s vol­tak he­lyek, ahol csak­nem az egész ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást meg­szün­tet­ték. Szü­lők gyak­ran pa­nasz­kod­tak, hogy nyo­más­sal akar­ják rá­ven­ni őket, ad­ják gye­re­ke­i­ket szlo­vák is­ko­lá­ba, mert ezek az is­ko­lák ala­po­sabb tu­dást nyúj­ta­nak, s kü­lön­ben is, a ma­gyar nyelv­nek nincs jö­vő­je Szlo­vá­ki­á­ban. 1960–1961-ben ke­re­ken 600 ma­gyar alap­is­ko­lá­ban 72 144 gye­rek ta­nult. Az év­ti­zed vé­gé­re a gye­re­kek szá­ma 68 902-re csök­kent, s a még ma­gyar­nak ne­vez­he­tő is­ko­lák szá­ma is meg­csap­pant.
A gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dést – eb­ben az eset­ben ipa­ro­sí­tást – a ma­gyar ki­sebb­ség is sür­get­te me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ka­erő-fe­les­le­gé­nek le­ve­ze­té­se ér­de­ké­ben. A köz­pon­ti hi­va­ta­lok azon­ban az új üze­me­ket leg­szí­ve­seb­ben a nyelv­ha­tár túl­só – szlo­vák – ol­da­lá­ra te­le­pí­tet­ték, s en­nek kö­vet­kez­té­ben szá­mos ma­gyar mun­kás is szlo­vák kör­nye­zet­ben ta­lál­ta ma­gát. Ha ma­gyar vi­dé­ket ipa­ro­sí­tot­tak, az új üze­mek­kel rend­sze­rint szlo­vák szak­mun­kás­ok is ér­kez­tek, s a hely­be­li­ek­nek csak alan­ta­sabb be­osz­tá­sok ju­tot­tak – vagy in­gáz­hat­tak más mun­ka­he­lyek­re, nem rit­kán 50-100 ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ra is. Az ipa­ro­sí­tás mély ré­se­ket ütött a ma­gyar et­ni­kum egy­sé­gén.
Az ipa­ro­sí­tás még egy kü­lön úton is szol­gál­ta a szlo­vá­ko­sí­tást. Az üze­mek­kel együtt­mű­kö­dő szak­mun­kás­kép­ző is­ko­lák ra­gasz­kod­tak a szlo­vák ta­ní­tá­si nyelv­hez, ak­kor is, ha ta­nu­ló­ik el­ső­sor­ban ma­gya­rok vol­tak. Az is elő­for­dult, s ne­megy­szer, hogy szín­tisz­ta ma­gyar kör­nye­zet­ben fel­hú­zott üze­mek­ben meg­til­tot­ták a ma­gyar mun­ká­sok­nak, hogy ma­gya­rul be­szél­je­nek. Az egyik hí­res eset a vajáni – bod­rog­kö­zi – hő­erő­mű volt. Ami­kor egy ne­ki­bá­to­ro­dott ma­gyar új­ság­író fe­le­lős­ség­re von­ta az igaz­ga­tót, azt a vá­laszt kap­ta, hogy üzem­biz­ton­sá­gi okok­ból kel­lett át­tér­ni­ük a szlo­vák nyelv­re.

(1986)

Juraj Marušiak: A csehszlovákiai lengyel kisebbség helyzete és magatartása (1956–1962)

Be­ve­ze­tés

1956 őszé­nek len­gyel­or­szá­gi és ma­gyar­or­szá­gi drá­mai fej­le­mé­nyei olyan hely­zet­ben ta­lál­ták a cseh­szlo­vá­ki­ai bel­po­li­ti­kai éle­tet, ami­kor a kom­mu­nis­ta ve­ze­tés­nek már si­ke­rült vis­­sza­szo­rí­ta­nia a Szov­jet­unió Kom­mu­nis­ta Párt­ja (SZKP) XX. kong­res­­szu­sa utá­ni, alul­ról jö­vő kri­ti­kai hul­lá­mot. A bí­rá­la­tok el­ső­sor­ban rész­te­rü­le­tek­re irá­nyul­tak, nem pe­dig az össz­tár­sa­dal­mi ál­ta­lá­nos kér­dé­sek­re. Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak (CSKP) ve­ze­té­se a la­kos­ság élet­szín­vo­na­lá­nak eme­lé­sé­ben már 1953–1955-ben fon­tos, az elé­ge­det­len­sé­get tom­pí­tó, az élet­szín­vo­nal eme­lé­sét cél­zó kor­rek­ci­ó­kat haj­tott vég­re. Az egyes ré­te­gek és cso­por­tok, ame­lyek ki­fe­jez­ték elé­ge­det­len­sé­gü­ket, el­szi­ge­tel­tek ma­rad­tak, nem volt le­he­tő­sé­gük az ös­­sze­fo­gás meg­te­rem­té­sé­re, a CSKP ve­ze­té­sé­ben pe­dig nem ala­kult ki olyan szárny, amely meg­nyi­tot­ta vol­na az utat az el­vi kri­ti­ka szá­má­ra.
Az 1956 nya­rán vér­be foj­tott poz­nañi tün­te­tés után, ami­kor W³adis­³aw Gomu³ka, a Len­gyel Egye­sült Mun­kás­párt (LEMP) élé­re ke­rült, s mély­re­ha­tó, a Moszk­vá­val szem­be­ni en­ge­del­mes­ség fel­mon­dá­sá­val is fe­nye­ge­tő vál­to­zá­so­kat in­dí­tott el; leg­főbb­kép­pen azon­ban a ma­gyar­or­szá­gi nép­fel­ke­lés ki­tö­ré­se ide­jén, a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta ve­ze­tés­nek si­ke­rült fel­újí­ta­nia a tár­sa­da­lom fe­let­ti el­len­őr­zést. De szá­mol­nia kel­lett a kí­vül­ről vár­ha­tó im­pul­zu­sok és a ha­zai tár­sa­dal­mi ra­di­ka­li­zá­ló­dás le­he­tő­sé­ge kö­zöt­ti köl­csön­ha­tás fel­erő­sö­dé­sé­vel. S eb­ben az egy­mást erő­sí­tő té­nye­zők kö­zöt­ti po­ten­ci­á­lis ha­tó­tér­ben fon­tos sze­rep­hez ju­tott a szá­mot­te­vő dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar és a po­li­ti­ka­i­lag ak­tív Tìšín kör­nyé­ki len­gyel ki­sebb­ség­nek a ma­ga­tar­tá­sa, kö­tő­dé­se a ha­tá­ron tú­li anya­nem­zet­hez. Így a köl­csön­ha­tás töb­bet je­len­tett, mint a ki­sebb­sé­gi re­a­gá­lá­sok egyes konk­rét ese­te­i­nek eli­mi­ná­lá­sa. Olyan fo­lya­mat bon­ta­ko­zott ki, mely fel­szín­re hoz­ta az or­szág nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ja, a ki­sebb­ség és az anya­or­szág egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyát, an­nak ala­ku­lá­sát mind a cseh­or­szá­gi len­gyel, mind pe­dig a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség vo­nat­ko­zá­sá­ban. Az er­re össz­pon­to­sí­tó lá­tó­szög kezd te­ret nyer­ni a tör­té­ne­ti vizs­gá­ló­dás­ban, de a két ki­sebb­ség ku­ta­tá­sa még el­kü­lö­nül egy­más­tól. Úgy tű­nik, a kö­zös vo­ná­sok és sa­já­tos­sá­gok meg­lé­te nem kap kel­lő fi­gyel­met a kom­para­tisztikai fel­dol­go­zá­sok és elem­zé­sek fon­tos­sá­gá­nak fel­is­me­ré­sé­ben.
Je­len ta­nul­mány kö­zép­pont­já­ban a len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­te, ma­ga­tar­tá­sa, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ál­tal 1956 nya­rán, őszén, majd az öt­ve­nes évek vé­gén ve­le szem­ben al­kal­ma­zott erő­sza­kos mód­sze­rek be­mu­ta­tá­sa áll. Ugyan­ak­kor igyek­szik utal­ni a ma­gyar ki­sebb­ség vo­nat­ko­zá­sá­ban a pár­hu­za­mos moz­za­na­tok­ra is. Ter­mé­sze­te­sen a ta­nul­mány nem lép­het fel az át­fo­gó ös­­sze­ha­son­lí­tás igé­nyé­vel, csu­pán je­lez­ni kí­ván­ja az ilyen irá­nyú kom­para­tiszti­ka előtt ál­ló le­he­tő­sé­ge­ket, il­let­ve fi­gyel­mez­tet­ni akar an­nak fon­tos­sá­gá­ra.

A Tìšín kör­nyé­ki len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­te

A tìšíni ré­gió hos­­szú időn át mul­tiet­nikus jel­le­gű volt, né­pes­sé­gét len­gyel, cseh és né­met nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok al­kot­ták. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú előtt a tér­ség­ben do­mi­náns sze­re­pe a len­gye­lek­nek volt. Az 1910-es nép­szám­lá­lás sze­rint a 183 674 la­kos­ból 123 923 volt len­gyel nem­ze­ti­sé­gű, va­gyis a la­ko­sok 67%-a, cseh nem­ze­ti­sé­gű­nek 32 877 sze­mély, va­gyis 17,9% val­lot­ta ma­gát. Az ál­lam­jo­gi vi­szo­nyok meg­vál­to­zá­sát, az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság lét­re­jöt­tét kö­ve­tő­en az 1921-es nép­szám­lá­lás sze­rint az ott élő 203 744 la­kos­ból a len­gye­lek lé­lek­szá­ma 68 034-re csök­kent, va­gyis 33,4%-ot tett ki, vi­szont a cse­hek lé­lek­szá­ma 88 556-ra (43,4%-ra) nőtt. A cseh la­ko­sok szá­má­nak nö­ve­ke­dé­se a to­váb­bi évek­ben is foly­ta­tó­dott, a hú­szas és a har­min­cas évek for­du­ló­ján arány­szá­muk már meg­ha­lad­ta az 50%-ot. A nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zást eb­ben a ré­gi­ó­ban a Mo­nar­chia ide­jén a len­gyel nyelv he­lyi di­a­lek­tu­sá­nak hasz­ná­la­ta, az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén pe­dig a konk­rét nem­ze­ti­ség­gel va­ló azo­no­su­lás szub­jek­tív kri­té­ri­u­ma ha­tá­roz­ta meg. A nem­ze­ti­ség meg­vá­lasz­tá­sát olyan té­nye­zők is be­fo­lyá­sol­ták, mint anya­gi és egyéb elő­nyök ki­lá­tás­ba he­lye­zé­se, a kon­for­miz­mus, de a meg­tor­lá­sok­tól va­ló fé­le­lem is. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt a nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­telt a mig­rá­ci­ós fo­lya­ma­tok, il­let­ve a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ság sza­bá­lyo­zat­lan meg­szer­zé­sé­nek le­he­tő­sé­ge csak cse­kély mér­ték­ben befolyá­solták.1
A ré­gió ipa­ro­sí­tá­sa a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, a cseh, va­la­mint a szlo­vák la­ko­sok oda­köl­tö­zé­se és a ve­gyes há­zas­sá­gok emel­ke­dő szá­ma fel­gyor­sí­tot­ta a len­gyel ki­sebb­ség as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját. A len­gyel la­kos­ság spon­tán as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­nak lö­kést adott a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok ne­ga­tív ma­ga­tar­tá­sa is a len­gyel ki­sebb­sé­gek­kel szem­ben.2 E ré­gió Len­gyel­or­szág ál­ta­li an­nek­tá­lá­sa 1938-ban, majd az 1945 utá­ni vis­­sza­ke­rü­lé­se a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság kö­te­lé­ké­be, és az ez­zel együtt já­ró meg­tor­lá­sok ki­élez­ték a tér­ség két leg­je­len­tő­sebb et­ni­ku­ma kö­zöt­ti fe­szült­sé­get és lap­pan­gó konf­lik­tu­so­kat. A len­gyel la­kos­ság nagy­fo­kú val­lá­sos­sá­ga el­le­né­re is meg­le­he­tős szim­pá­ti­á­val vi­szo­nyult a kom­mu­nis­ta párt po­li­ti­ká­já­hoz, mi­vel az egye­dül állt ki 1948 előtt – a ha­ta­lom meg­ra­ga­dá­sá­ért foly­ta­tott harc ide­jén – a len­gyel ki­sebb­ség nem­ze­ti­sé­gi kö­ve­te­lé­sei mel­let­t.3
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a len­gyel ki­sebb­ség szer­ve­ze­ti éle­te sze­gé­nyeb­bé vált. Tör­vé­nye­sen csak a Len­gyel Kul­tu­rá­lis Nép­mű­ve­lé­si Szö­vet­ség (PZKO) és a Len­gyel If­jú­ság Egye­sü­le­te (SMP) fejt­he­tett ki köz­éle­ti te­vé­keny­sé­get. Ez utób­bit az 1949–1951 kö­zöt­ti idő­szak­ban ma­gá­ba ol­vasz­tot­ta a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (ÈSM).4 A PZKO 1955-ben 17 404 ta­got tar­tott nyil­ván, egy év múl­va a po­li­ti­kai lég­kör li­be­ra­li­zá­ló­dá­sa foly­tán a tag­ság 1234 sze­mél­­lyel gyara­podot­t.5 Mi­vel a PZKO a len­gyel ki­sebb­ség töb­bi füg­get­len szer­ve­ze­té­nek a he­lyé­be lé­pett, hoz­zá kap­cso­lód­va 123 kul­tu­rá­lis együt­tes, 64 szín­ját­szó cso­port, 53 énnekkar, va­la­mint szá­mos, sak­ko­zó­kat, fény­ké­pé­sze­ket, mic­surin­istákat tö­mö­rí­tő szak­kör mű­kö­dött, s még hi­va­tá­sos báb­e­gyüttes­sel is ren­delkezett.6 A PZKO te­vé­keny­sé­ge azon­ban min­den ki­tar­tó igye­ke­ze­te el­le­né­re csök­ke­nő ten­den­ci­át mu­ta­tott. Az em­lí­tett ada­tok­ból ki­de­rül, hogy majd min­den har­ma­dik Tìšín kör­nyé­ki len­gyel tag­ja volt a PZKO-nak. A len­gyel ki­sebb­ség, lé­lek­szá­má­nak csök­ke­né­se el­le­né­re is, ma­gas fo­kú szer­ve­zett­ség­gel ren­del­ke­zett, ami egy­részt az Oszrák–Magyar Mo­nar­chia és az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén ki­te­re­bé­lye­se­dett egye­sü­le­ti élet ha­gyo­má­nyá­ból táp­lál­ko­zott, más­részt a ré­gió nem­ze­ti­sé­gi jel­le­gé­nek meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben ki­fej­tett erő­tel­jes igye­ke­ze­tet tük­röz­te.
Az 1953–1954-es rö­vid ide­ig tar­tó po­li­ti­kai eny­hü­lés ma­gá­val hoz­ta a PZKO új alap­sza­bá­lyá­nak, a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um elő­ze­tes jó­vá­ha­gyá­sa nél­kü­li, a szer­ve­zet III. köz­gyű­lé­sén (1953. má­jus 5.) tör­tént el­fo­ga­dá­sát. Ben­ne sze­re­pelt az a ki­té­tel, hogy a PZKO a Nem­ze­ti Front al­ko­tó­ré­sze, és te­vé­keny­sé­ge nem­csak az Ost­ra­vai ke­rü­let­re ter­jed ki. A köz­gyű­lés emel­lett dek­la­rál­ta a szer­ve­zet te­vé­keny­sé­gé­nek az if­jú­sá­got is ma­gá­ban fog­la­ló ki­bő­ví­té­sét. A ta­nács­ko­zá­son egyéb fon­tos dol­gok is tör­tén­tek. A nem­ze­ti bi­zott­sá­gok­ba és a Nem­zet­gyű­lés­be tör­té­nő vá­lasz­tá­sok előtt a CSKP Karv­inái és Èeský Tìšín-i Já­rá­si Bi­zott­sá­ga jo­gos­nak is­mer­te el a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok­nak a diszk­ri­mi­ná­ció mi­at­ti pa­na­sza­it, ame­lyek nem­csak a nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dé­sek mi­att je­lent­kez­tek, ha­nem a la­kás­ki­uta­lá­sok kö­rül, a kul­tu­rá­lis és a tu­do­má­nyos élet te­rü­le­tén, va­la­mint az is­ko­la­ügy­ben is fel­me­rül­tek. Az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság 1955. már­ci­us 14-én hi­va­ta­lo­san ha­tá­ro­za­tot ha­gyott jó­vá a ve­gyes la­kos­sá­gú te­rü­le­tek­re vo­nat­ko­zó két­nyel­vű­ség be­ve­ze­té­sé­ről. Más­fe­lől vi­szont a ha­tá­ro­zat vég­re­haj­tá­sa meg­ma­radt az il­le­tő nem­ze­ti bi­zott­sá­gok (Èeský Tìšín, Karv­iná, Ostrava-vidék, Bohumíni kör­zet) ha­tás­kör­ében, s élet­be lép­te­té­se a nem­ze­ti­sé­gi vi­szo­nyok­tól vált füg­gő­vé, „ne­hogy az meg­za­var­ja a cseh és a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok együt­télését.”7 A fe­le­más dön­tés a ké­sőb­bi hó­na­pok­ban és évek­ben nem­rit­kán le­he­tő­vé tet­te a két­nyel­vű­ség­ről szó­ló ha­tá­ro­zat ön­ké­nyes ér­tel­me­zé­sét, ami ani­mo­zi­tást idé­zett elő a cseh és a len­gyel la­kos­ság vi­szo­nyá­ban. Nem sok­kal a vá­lasz­tá­so­kat kö­ve­tő­en azon­ban a PZKO-t kri­ti­ka ér­te ami­att, hogy fi­a­tal tag­jai nem mu­tat­nak ér­dek­lő­dést a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­ben fo­lyó mun­ka irán­t. Bí­rá­la­tot ka­pott a PZKO Zwrot cí­mű kul­tu­rá­lis fo­lyó­ira­ta is, amely „a ká­ros, nem mar­xis­ta né­ze­tek fó­ru­má­vá válik”.8
Ez az irány­vo­nal 1955–1956 fo­lya­mán is ér­vé­nye­sült. Eb­ben az idő­ben már for­má­li­san is le­zá­rult a len­gyel ki­sebb­ség éle­tét a kom­mu­nis­ta párt tel­jes el­len­őr­zé­sé­nek alá­ren­de­lő fo­lya­mat. Az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság a len­gyel egye­sü­le­tek va­gyo­nát a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok bir­to­ká­ba jut­tat­va épp ek­kor fo­ga­na­to­sí­tot­ta a vég­ső in­téz­ke­dé­se­ket. A PZKO csak hasz­ná­la­ti jo­got ka­pott, de nem ren­del­kez­he­tett ve­le. Tu­laj­do­ná­ban csak a Ho­tel Pias­tot hagy­ták meg, amely­ben a PZKO Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak tit­kár­sá­ga székelt.9

A tìšíni ré­gió 1956-ban és a ha­tal­mi szer­vek re­ak­ci­ó­ja

A po­li­ti­kai vi­szo­nyok rö­vid ide­ig tar­tó li­be­ra­li­zá­lá­sa és a sza­ba­dabb vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás le­he­tő­sé­ge Cseh­szlo­vá­ki­á­ban 1956 ta­va­szán, de fő­ként a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek ala­ku­lá­sa élén­kí­tő­en ha­tott a tìšíni len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben. A ki­sebb­sé­gi kö­zös­ség tag­ja­i­nak je­len­tős ré­sze ked­ve­ző­en fo­gad­ta a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nye­ket, ki­vált­képp az erő­sza­kos szö­vet­ke­ze­sí­tés bí­rá­la­tát, az egy­sé­ges föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek­ből va­ló ki­lé­pés le­he­tő­sé­gét, il­let­ve a kö­te­le­ző ter­mény­be­szol­gál­ta­tá­s­ok ki­sza­bá­sá­nak meg­szün­te­té­sét. A ha­zai ki­sebb­ség­po­li­ti­ka te­rü­le­tén bí­rál­ták az et­ni­ka­i­lag ve­gyes la­kos­sá­gú köz­sé­gek két­nyel­vű­sé­gé­re vo­nat­ko­zó ha­tá­ro­za­tok be nem tar­tá­sát csak­úgy, mint a len­gyel ki­sebb­ség au­to­nóm kul­tu­rá­lis, egye­sü­le­ti és sport­élet­ének 1945 utá­ni meg­szün­te­té­sét. Az önál­ló len­gyel sport­klu­bok fel­újí­tá­sá­nak szor­gal­ma­zá­sán túl a PZKO a he­lyi len­gyel fi­a­tal­ság ha­tá­ro­zot­tabb fel­ka­ro­lá­sá­ra törekedet­t.10 A fi­a­tal len­gyel ér­tel­mi­ség len­gyel ta­ní­tá­si nyel­vű, önál­ló kö­zép- és szak­is­ko­lá­kat kö­ve­telt a ve­gyes la­kos­sá­gú területeken.11 A PZKO igye­ke­zett be­ha­tol­ni az üze­mek­be és az is­ko­lák­ba is, hogy ott gyö­ke­re­ket ereszt­hes­sen. Ezt a tö­rek­vést a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok ar­ra irá­nyu­ló kí­sér­let­nek mi­nő­sí­tet­ték, mely „ki­von­ja a tag­sá­got a szo­ci­a­lis­ta épí­tő­mun­ka lendületéből”.12 A PZKO kép­vi­se­lői ér­dek­lő­dést mu­tat­tak a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség szer­ve­ze­té­vel, a Cse­ma­dok­kal va­ló kap­cso­lat­fel­vé­tel és együtt­mű­kö­dés iránt is; fel­ke­res­ték a Cse­ma­dok köz­pont­ját, de an­nak tiszt­ség­vi­se­lői az aján­la­tot elu­tasí­tot­ták.13 A ha­ta­lom ré­szé­ről ne­ga­tív fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sül­tek az orosz nyelv kö­te­le­ző ok­ta­tá­sá­nak a len­gyel ta­ní­tá­si nyel­vű is­ko­lák­ban ese­dé­kes meg­szün­te­té­sé­re vo­nat­ko­zó ja­vas­la­tok, ame­lyek a cseh nyelv ma­ga­sabb szín­vo­na­lú ok­ta­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­vel ér­vel­tek. Ez az igény a ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán szov­jet­el­le­nes han­gu­la­tok szí­tá­sá­nak szá­mí­tott, s az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um óvott at­tól, ne­hogy a cseh is­ko­lák­ra is kiter­jed­jen.14
1956 ele­jén a len­gyel­el­le­nes han­gu­lat nem­csak a hi­va­ta­los fó­ru­mo­kon, ha­nem a la­kos­ság kö­ré­ben is fel­erő­sö­dött. Nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek fő­ként a Karv­inái já­rás­ban fek­vő Petø­vald­ban öl­töt­tek éles for­mát, ahol olyas­faj­ta vá­dak hang­zot­tak el, hogy Len­gyel­or­szág is­mét igényt tart a Karv­iná-vidékre. A cseh nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság egy ré­sze a len­gye­lek ál­lí­tó­la­gos, a cse­hek ro­vá­sá­ra tör­té­nő ter­jesz­ke­dé­sét han­goz­tat­ta. Érv­ként olyan té­nye­ket hoz­tak fel, hogy pél­dá­ul a Pra­men élel­mi­szer­ke­res­ke­dés vál­la­la­ti igaz­ga­tó­sá­gá­nak 80%-a len­gyel, akik el­bo­csá­tot­ták a cseh üz­let­ve­ze­tő­ket. A fá­ma sze­rint ha­son­ló ál­la­po­tok ural­kod­tak a RAJ igaz­ga­tó­sá­gán, az egész­ség­ügy­ben és a nyug­díj­biz­to­sí­tó­ban is, ahol az al­kal­ma­zot­tak több mint fe­le volt len­gyel nem­ze­ti­sé­gű. A len­gyel ki­sebb­sé­gi köz­vé­le­mény­ben fel­há­bo­ro­dást vál­tott ki pél­dá­ul az az eset, ami­kor az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság jó­vá­hagy­ta bi­zo­nyos Sochor ne­vű ta­ní­tó­nak a ze­ne­is­ko­lai igaz­ga­tói ki­ne­ve­zé­sét, mi­u­tán azon­ban a he­lyi nem­ze­ti bi­zott­ság el­nö­ke meg­tud­ta, hogy len­gyel nem­ze­ti­sé­gű sze­mély­ről van szó, meg­aka­dá­lyoz­ta ki­ne­ve­zé­sét. Ál­lás­pont­ját csak ak­kor vál­toz­tat­ta meg, ami­kor Sochor do­ku­men­tum­mal iga­zol­ta: szü­lei a har­min­cas évek­ben cseh nem­ze­ti­sé­gű­nek val­lot­ták ma­gu­kat. Ez a ma­ga­tar­tás a CSKP 1956. feb­ru­ár 27-én meg­tar­tott karv­inái ide­o­ló­gi­ai kon­fe­ren­ci­á­ján ná­cis­ta jel­ző­ket em­le­ge­tő ös­­sze­ha­son­lí­tást vál­tott ki.15
Vi­ha­ros el­len­ál­lást idé­zett elő az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság­nak a két­nyel­vű­ség be­ve­ze­té­sé­ről szó­ló dön­té­se. Petø­vald­ban a két­nyel­vű fel­ira­to­kat „az újabb len­gyel meg­szál­lás elő­hír­nök­é”-nek te­kin­tet­ték, a vá­ros mö­gött hú­zó­dó de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat em­le­get­ték, és kö­ve­tel­ték, hogy Petø­val­dot csa­tol­ják az Ostrava-vidé­ki já­rás­hoz. Az ot­ta­ni vá­ro­si nem­ze­ti bi­zott­sá­gon, de Karv­inában is el­uta­sí­tot­ták a len­gyel nyel­vű be­ad­vány­ok el­fo­ga­dá­sát. Petø­vald­ban a két­nyel­vű fel­irat­ok el­len nyíl­tan til­ta­koz­tak a kom­mu­nis­ták is. Az er­ről szó­ló me­mo­ran­dum­ban ar­ra hi­vat­koz­tak, hogy be­ve­ze­té­sük ve­szé­lyez­tet­né a szén­fej­té­si terv tel­je­sí­té­sét. A meg­elő­ző év­ben, 1955-ben Petø­vald­ban a bá­nyá­szok nap­já­nak meg­ün­nep­lé­se so­rán a Fuèík II. tár­ná­ban a szak­szer­ve­ze­ti ve­ze­tők uta­sí­tá­sá­ra be­má­zol­ták a fris­sí­tő­ket áru­sí­tó bó­dék len­gyel fel­ira­ta­it. A he­lyi funk­ci­o­ná­ri­u­sok­ban ki­fe­je­zett ag­gá­lyok él­tek a len­gyel ta­nu­lók­nak a kö­zép- és fel­ső­fo­kú ta­nul­má­nyok irán­ti fo­ko­zott ér­dek­lő­dé­se mi­att, ami sze­rin­tük „elő­ké­szü­let va­la­men­­nyi ve­ze­tő funk­ció meg­ra­ga­dá­sá­ra a gaz­da­sá­gi szfé­rá­ban és a közélet­ben.”16
Bár a CSKP Karv­inái Já­rá­si Bi­zott­sá­gá­nak ide­o­ló­gia kon­fe­ren­ci­á­ja el­ítél­te az ilyes­faj­ta meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat, a len­gyel ki­sebb­ség fel­lé­pé­sei a hi­va­ta­los szer­vek ré­szé­ről jö­vő bí­rá­lat­ára­dat­tal ta­lál­koz­tak. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom kép­vi­se­lői ne­hez­mé­nyez­ték, ha pél­dá­ul a len­gyel zász­ló a töb­bi né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szág ál­la­mi lo­bo­gói kö­zött ki­vé­te­le­zett hely­re ke­rült, vagy ha a cseh­szlo­vák és a szov­jet zász­ló­val együtt tűz­ték ki azt. De ugyan­így re­a­gál­tak ar­ra is, ha ün­ne­pi al­kal­mak­kor el­hang­zott a len­gyel him­nusz is: „a mi len­gyel ki­sebb­sé­günk zász­la­ja a cseh­szlo­vák ál­la­mi lo­bo­gó és nem más. A mi len­gyel ki­sebb­sé­günk him­nu­sza a cseh­szlo­vák ál­la­mi him­nusz” – hang­zott a hi­va­ta­los dörgedelem.17 Mind­ez a „két ha­za elem­éle­té”-t vet­te cél­ba, ame­lyet az öt­ve­nes évek el­ső fe­lé­ben a PZKO nyil­vá­no­san hir­de­tett. Esze­rint a len­gyel ki­sebb­ség szá­má­ra az anya­gi ér­te­lem­ben vett ha­zát Cseh­szlo­vá­kia je­len­tet­te, míg szel­le­mi ha­zá­nak Len­gyel­or­szá­got te­kin­tet­ték. Így a he­lyi len­gyel ki­sebb­ség nem­zet­rész­ként kö­te­le­zett­sé­get ér­zett sa­ját len­gyel nem­ze­té­vel szem­ben, de a cseh és a szlo­vák nem­zet iránt is, akik­kel egy ál­lam­kö­zös­ség­ben él. Ez el­len a kon­cep­ció el­len nem emel­tek ki­fo­gást még az ún. Cieœlar-­plat­form (Cieœlar az ere­de­ti, az as­­szi­mi­lá­ló­dá­si fo­lya­ma­to­kat meg­elő­ző nem­ze­ti­sé­gi és ter­ri­to­ri­á­lis ál­la­po­tok­ra akar­ta épí­te­ni a len­gyel ki­sebb­ség prob­lé­má­i­nak meg­ol­dá­sát) fel­szá­mo­lá­sa so­rán sem, vál­toz­ta­tás az 1954-ben tar­tott vá­lasz­tá­sok után kö­vet­ke­zett be, ami­kor a ré­gi­ón be­lü­li nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ban el­sőbb­sé­get a cse­hek és a len­gye­lek egy­sé­gé­nek el­ve kapot­t.18 Az ún. két ha­za el­mé­le­te mi­att, amely­nek té­zi­sei pél­dá­ul a Zwrot cí­mű folyórat 1956-os ka­len­dá­ri­u­má­ban is meg­je­len­tek, bí­rá­lat­ban ré­sze­sült a PZKO fő­tit­ká­ra, Bo­gu­mil Boj. A két ha­za el­mé­le­tét mint „hely­te­len és za­va­ros” kép­ződ­ményt 1956. feb­ru­ár 24-én a CSKP Èeský Tìšíni Já­rá­si Bi­zott­sá­ga is elítélte.19
A len­gyel ki­sebb­ség ak­ti­vi­tá­sát ki­vált­képp ne­ga­tí­van ér­té­kel­te a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­u­ma. Jel­lem­ző hogy az ál­ta­la kö­ve­tett irány­vo­nal össz­hang­ban volt a CSKP és a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok he­lyi tiszt­ség­vi­se­lői ál­lo­má­nya – akik ré­vén a mi­nisz­té­ri­um irá­nyí­tot­ta a len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tú­rát – nagy ré­szé­nek vé­le­mé­nyé­vel. A kul­tu­rá­lis mi­nisz­ter­he­lyet­tes­nek, Zdislav Buøí­val­nak a CSKP KB agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­jé­hez, Václav Slavíkhoz in­té­zett le­ve­le újabb éles, a Zwrot cí­mű fo­lyó­irat vo­nal­ve­ze­té­se el­le­ni bí­rá­la­tot tar­tal­ma­zott. A mi­nisz­ter­he­lyet­tes sze­rint az ott kö­zölt cik­kek „nem gya­ko­rol­nak a len­gyel do­go­zók­ra a cseh dol­go­zók­kal va­ló test­vé­ri együ­vé tar­to­zást szol­gá­ló ne­ve­lő ha­tást, a fo­lyó­irat nem lep­le­zi le a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus kár­té­kony vol­tát, nem ta­pasz­tal­ha­tó ben­ne az ol­va­só­kat a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus szel­le­mé­ben be­fo­lyá­so­ló ér­dem­le­ges igyekezet.”20 A PZKO bí­rá­la­tot ka­pott azért, hogy önál­lóbb ha­tás­ki­fej­tés­sel pró­bál­ko­zott ahe­lyett, hogy együtt­mű­kö­dött vol­na a mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok­kal. A le­vél­ből ki­ér­ző­dik a mi­nisz­té­ri­um­nak a PZKO fe­let­ti el­len­őr­zés meg­erő­sí­té­sé­re irá­nyu­ló igye­ke­ze­te, mi­vel a fő­ként a több­sé­gi la­kos­ság fe­lé tá­jé­ko­zó­dó mű­ve­lő­dé­si ott­ho­no­kat köz­vet­le­nül a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok irá­nyí­tot­ták.
Az ún. két ha­za el­mé­le­te el­le­ni kam­pán­­nyal kap­cso­lat­ban Boøí­val ká­ros­nak mi­nő­sí­tet­te a Len­gyel­or­szág­gal fenn­ál­ló ún. kis­ha­tár­for­gal­mat. Sze­rin­te azok­nak a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok­nak az ese­té­ben, „akik még tel­je­sen nem sza­ba­dul­tak meg a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus fer­tő­zé­sé­től […] gya­ko­ri len­gyel­or­szá­gi tar­tóz­ko­dá­suk nem szol­gál­hat­ja an­nak az őszin­te tu­dat­nak a meg­szi­lár­dí­tá­sát, hogy cseh­szlo­vák állam­pol­gárok”.21 Még na­gyobb po­li­ti­kai ká­ro­kat okoz­tak sze­rin­te a ki­sebb­sé­gi mű­vé­sze­ti együt­te­sek len­gyel­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lé­sei. Ezért kö­ve­tel­te: ébe­ren vizs­gál­ják meg a len­gyel­or­szá­gi ha­tár­át­lé­pé­si en­ge­dé­lye­ket, s azo­kat csak olyan ese­tek­ben ad­ják meg, ahol meg van a biz­to­sí­ték ál­la­munk bár­mi­ne­mű meg­ká­ro­sí­tá­sá­nak el­ke­rü­lé­sé­re. Buøí­val fel­lé­pett a len­gyel ál­lam­pol­gár­ok cseh­szlo­vá­ki­ai mun­ka­vál­la­lá­sa el­len is, mert sze­rin­te ez úgy­szin­tén hoz­zá­já­rul a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta szel­lem ter­jedéséhez.22 Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak fenn­tar­tá­sai vol­tak az ost­ra­vai len­gyel kon­zu­lá­tus mű­kö­dé­sé­vel kap­cso­lat­ban is. Az ot­ta­ni kon­zul tud­ni­il­lik részt vett a PZKO né­hány ren­dez­vé­nyén, ugyan­ak­kor a he­lyi len­gyel ki­sebb­ség kép­vi­se­lői ne­megy­szer a len­gyel kon­zu­lá­tus­hoz for­dul­tak, tá­mo­ga­tást kér­ve né­hány len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tu­rá­lis kez­de­mé­nye­zés meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. Ezt vi­szont a he­lyi szer­vek ki­fe­je­zet­ten a cseh­szlo­vák bel­ügyek­be va­ló be­avat­ko­zás­nak te­kin­tet­ték.
Buøí­val le­ve­lé­ben azon­ban né­hány újabb moz­za­nat is meg­je­lent. Ezek egyi­ke, hogy a Zwrot fő­szer­kesz­tő­jét és a PZKO iro­dal­mi-mű­vé­sze­ti szek­ci­ó­já­nak (SLA) el­nö­két, Pawe³ Kubiszt „le­burz­soá­na­cional­istáz­ta” a Czas ludzkiej krzy­wdy (Az em­be­ri sé­re­lem idő­sza­ka) cí­mű köny­vé­nek be­til­tá­sá­val kap­cso­lat­ban. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um olyan dön­tést ho­zott, hogy Kubiszt az 1956-os nyá­ri sza­bad­sá­gok ide­jén le kell vál­ta­ni a fő­szer­kesz­tői és a szek­ció­ve­ze­tői poszt­já­ról. A mi­nisz­té­ri­um ugyan­ak­kor bí­rál­ta a PZKO ve­ze­tő­it is a he­lyi len­gyel ér­tel­mi­ség­re gya­ko­rolt be­fo­lyás elég­te­len­sé­ge mi­att, így pél­dá­ul a PZKO köz­pon­ti tit­ká­rát Bo­gu­mil Gojt, akit a tag­ság az­zal vá­dolt, hogy „el­ad­ta ma­gát a cse­hek­nek”. Gustaw Per­czek kép­vi­se­lő­nek vi­szont azt rót­ták fel, hogy a CSKP hi­va­ta­los po­li­ti­ká­já­nak ér­vé­nye­sí­té­sé­ben nem ta­nú­sít elég ha­tá­ro­zott­sá­got. Új moz­za­nat­nak szá­mí­tot­tak vi­szont ma­gá­nak a PZKO-nak a lé­tét érin­tő tá­ma­dá­sok. Buøí­val sze­rint ugyan­is „a PZKO lé­te aka­dá­lyoz­za, hogy a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű pol­gár­tár­sak tu­da­tá­ban meg­le­vő bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta csö­ke­vé­nyek ki­ir­tá­sa si­ke­res lehessen.”23
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta ha­ta­lom 1956 ta­va­szán és nya­rán nem mert a nyílt meg­tor­lás esz­kö­ze­i­hez fo­lya­mod­ni, azon­ban a he­lyi ál­lam­igaz­ga­tás, s fő­ként az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um már már­ci­us­ban és jú­li­us­ban a len­gyel ki­sebb­ség kép­vi­se­lő­it kezd­te fel­ké­szí­te­ni a ha­tal­mi erő­szak al­kal­ma­zá­sá­ra. Eh­hez tar­to­zott vol­na a PZKO fel­szá­mo­lá­sa és a len­gyel ki­sebb­ség kul­tú­rá­já­nak tel­jes ál­la­mi igaz­ga­tás alá he­lye­zé­se. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak a ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni po­li­ti­ká­ért fe­le­lős mun­ka­tár­sai ez ügy­ben kon­zul­tál­tak a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak, a CSKP Èeský Tìšín-i Já­rá­si Bi­zott­sá­gá­nak funk­ci­o­ná­ri­u­sa­i­val, to­váb­bá az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság kul­tu­rá­lis osz­tá­lyá­nak tiszt­ség­vi­se­lő­i­vel, de a len­gyel ki­sebb­ség kép­vi­se­lő­i­vel, a PZKO fő­tit­ká­ra­i­val, Bo­gu­mil Goj­jal és Euge­niusz Suchánekkal is. A Cseh­szlo­vá­ki­á­ban és a tìšíni ré­gi­ó­ban ural­ko­dó ak­ko­ri lég­kör­ről ta­nús­ko­dott, hogy az em­lí­tett ak­ti­vis­ták a ja­vas­lat­tal egyet­ér­tet­tek, egye­dü­li ki­fo­gá­suk az volt, hogy a ter­ve­zett in­téz­ke­dé­se­ket hos­­szabb tá­von foganatosít­sák.24

A „len­gyel ok­tó­ber – 1956” és a cseh­szlo­vák po­li­ti­ka

A CSKP ve­ze­tői ag­gód­va fi­gyel­ték a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nye­ket. Nyílt kam­pány foly­ta­tá­sa he­lyett azon­ban in­kább a len­gyel­or­szá­gi tör­té­né­sek el­hall­ga­tá­sa mel­lett dön­töt­tek, mint­sem fel­hív­ják a fi­gyel­met azok­ra a prob­lé­mák­ra, ame­lyek­kel a len­gyel­or­szá­gi kom­mu­nis­ták küsz­köd­tek. Így a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ok a hi­va­ta­los tö­meg­tá­jé­koz­ta­tá­si esz­kö­zök­ből nem ér­te­sül­tek pél­dá­ul az 1956 jú­ni­u­sá­ban ki­tört poz­nañi mun­kás­fel­ke­lés­ről, mint ahogy az 1949 után a sztá­li­ni ül­döz­te­té­sek já­ró­sza­lag­já­ra ke­rült W³adys³aw Gomu³­ka re­ha­bi­li­tá­lá­sá­nak ki­kény­sze­rí­té­sé­re irá­nyu­ló nyo­más­ról sem. Min­den ez­zel kap­cso­la­tos re­a­gá­lás a cseh­szlo­vá­ki­ai po­li­ti­kai pe­rek fe­lül­vizs­gá­lá­sá­nak irá­nyá­ba ha­tott vol­na, amit a CSKP ve­ze­tő­sé­ge ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sí­tott, és a CSKP 1956 jú­ni­u­sá­ban tar­tott or­szá­gos ér­te­kez­le­tén a kér­dést ele­ve le­zárt­nak te­kin­tet­te. Ezért a CSKP KB tit­kár­sá­ga rend­kí­vül ide­ge­sen fo­gad­ta, ami­kor a Smena cí­mű if­jú­sá­gi lap­ban meg­je­lent Gomu³­ka fény­ké­pe, s a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség Szlo­vá­ki­ai Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga tit­ká­rá­nak, Milan Rázus­nak el­ren­del­te: vizs­gál­ják ki, mi­ként is tör­tén­he­tett ez meg.25
A len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek fel­gyor­sul­tak. Mi­köz­ben a CSKP KB tit­kár­sá­ga 1956. ok­tó­ber 19–20-án a „len­gyel és ma­gyar saj­tó­ban ta­pasz­tal­ha­tó hi­á­nyos­sá­gok”-ról be­ter­jesz­tett anya­got tár­gyal­ta, az SZKP KB kül­dött­sé­ge – Nyiki­ta Szerge­je­vics Hrus­csov­val az élen – Var­só­ba ér­ke­zett; azt kö­ve­tő­en, hogy az elő­ző na­pon, 1956. ok­tó­ber 18-án tá­jé­koz­tat­ta a CSKP leg­fel­sőbb ve­ze­tő­it: szán­dé­ká­ban áll len­gyel­or­szá­gi ka­to­nai in­ter­ven­ció vég­re­haj­tá­sa. Krysztof Per­sak len­gyel tör­té­nész sze­rint a szov­jet kül­dött­ség a var­sói Belved­er pa­lo­tá­ban tár­gyal­va már csak a szö­vet­sé­ges kom­mu­nis­ta pár­tok vá­la­szá­ra várt. A tár­gya­lá­sok vé­gez­té­vel már bir­to­kuk­ban volt a be­avat­ko­zá­si szán­dék­kal va­ló egyet­ér­tés nem­csak a CSKP ve­ze­tő­sé­ge, ha­nem a Né­met Szo­ci­a­lis­ta Egy­ség­párt ré­szé­ről is.26 Ké­sőbb vi­szont a len­gyel­or­szá­gi hely­zet a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek foly­tán mel­lék­vá­gány­ra ke­rült. Az 1956 ok­tó­be­ré­ben foly­ta­tott két­ol­da­lú ta­nács­ko­zá­sok nyo­mán, de a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re össz­pon­to­su­ló fi­gye­lem kö­vet­kez­té­ben is a CSKP és Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak (SZLKP) a ve­ze­tő­sé­ge csu­pán a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek mon­i­tor­izálására szo­rít­ko­zott, mi­köz­ben óva­ko­dott a konk­rét lé­pé­sek meg­té­te­lé­től, il­let­ve a nyílt saj­tó­po­lé­mi­á­tól.
Az ún. len­gyel ok­tó­ber­rel kap­cso­la­tos fej­le­mé­nye­ket az SZLKP és a CSKP ve­ze­tő­sé­ge ag­go­da­lom­mal szem­lél­te. Míg Ma­gyar­or­szág ese­té­ben a párt és a biz­ton­sá­gi szer­vek az ál­lam­ha­tár­ok­nak a fel­ke­lők ál­ta­li meg­sér­té­sé­től, va­la­mint a ma­gyar ki­sebb­ség kö­ré­ben meg­nyil­vá­nu­ló szim­pá­tia­ki­nyil­vá­ní­tá­sok­tól tar­tot­tak, Len­gyel­or­szág­gal kap­cso­lat­ban az ag­gá­lyo­kat el­ső­sor­ban a len­gyel vál­to­zá­sok kez­de­mé­nye­ző­i­nek „re­vi­zi­o­nis­ta” gon­do­la­tai okoz­ták, az­zal szá­mít­va, hogy ezek fő­leg a mű­vel­tebb ré­te­gek­re gya­ko­rol­nak ha­tást. Má­sod­sor­ban a kö­zös ha­tár men­tén fo­lyó fe­ke­te­ke­res­ke­de­lem és csem­pé­szet el­sza­ba­du­lá­sá­nak ve­szé­lyé­től tar­tot­tak. Bár a CSKP ve­ze­tő­sé­ge hi­va­ta­lo­san el­fo­gad­ta a LEMP új ve­ze­té­sé­nek irány­vo­na­lát W³adys³aw Gomu³ká­val az élen, a bel­ső ér­té­ke­lé­sek jócs­kán el­tér­tek a hi­va­ta­los re­to­ri­ká­tól. A CSKP ve­ze­tő­sé­ge a LEMP VIII. ple­ná­ris ülé­sén, 1956 ok­tó­be­ré­ben vég­re­haj­tott vál­to­zá­sok­hoz és Gomu³­ka el­ső tit­kár­rá vá­lasz­tá­sá­hoz ne­ga­tí­van vi­szo­nyult, és tá­mo­gat­ta a szov­jet be­avat­ko­zás ter­vét. A len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben – a PZKO ve­ze­tő­sé­gét is be­le­ért­ve – azon­ban el­té­rő vé­le­mé­nyek ural­kod­tak. A len­gyel ki­sebb­ség ak­ti­vis­tái ös­­szes­sé­gük­ben ked­ve­ző­en fo­gad­ták a cseh­szlo­vák író­kong­res­­szus hang­vé­tel­ét, mi­köz­ben a ha­ta­lom hi­va­ta­los ál­lás­pont­ja bí­rá­ló, sőt el­íté­lő volt. Így pél­dá­ul Gustaw Peczek nem­zet­gyű­lé­si kép­vi­se­lő a Zwrot ha­sáb­ja­in a kong­res­­szus ta­nács­ko­zá­sát e sza­vak­kal kom­men­tál­ta: „A kong­res­­szus meg­erő­sí­tet­te, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai író a nép ol­da­lán áll, és őszin­tén kí­ván­ja mű­vé­szi erő­vel meg­je­le­ní­te­ni gyöt­rel­me­it, örö­me­it, fáj­dal­mát, ma­gasz­tos­sá­gát és bu­ká­sa­it […] Gyak­ran ön­meg­tar­tóz­ta­tás­sal kell ke­res­ni azt az utat, amely­ről ha ki­de­rül, hogy rossz irány­ba visz, újult hit­tel kell ke­res­ni az egye­dü­li al­ko­tó igazsá­got.”27 Bo­gu­mil Goj, a Zwrot no­vem­be­ri szá­má­ban a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek okát ab­ban je­löl­te meg, hogy „a nép kö­ve­tel­ni kezd­te az or­szág­ban ural­ko­dó ál­la­po­tok ja­ví­tá­sát […] Gomu³­ka elv­társ az új köz­pon­ti bi­zott­ság­gal együtt meg­ta­lál­ta a nép­hez ve­ze­tő utat. A nép ezért bi­zal­mat sza­va­zott ne­ki. Gomu³­ka elv­társ ké­pes volt ki­mon­da­ni a nép­nek az igaz­sá­got, bár­men­­nyi­re is ke­se­rű az.”28 Ezt az ál­lás­pon­tot so­ká­ig fenn­tar­tot­ták. Épp­így a len­gyel nyel­ven, de a CSKP ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő Glos Ludu cí­mű na­pi­lap­ban az ún. len­gyel ok­tó­bert for­ra­da­lom­nak nevezte.29
Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um mun­ka­tár­sa, Ru­dolf To­mis a CSKP agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak kül­dött le­ve­lé­ben 1956 de­cem­be­ré­ben meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy míg a mun­kás­osz­tály a VIII. ple­ná­ris ülés ide­jén ked­ve­ző ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott a szo­ci­a­lis­ta Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­gal szem­ben, „a mi len­gyel ér­tel­mi­sé­günk ezek­ben a sú­lyos na­pok­ban hall­ga­tot­t”.30
Ar­ról, hogy a len­gyel ki­sebb­ség tag­jai 1956 őszén a CSKP ve­ze­tő­sé­gé­vel szem­be­ni lo­ja­li­tást te­kint­ve meg­bíz­ha­tat­la­nok­nak mi­nő­sül­tek, az a tény is ta­nús­ko­dik, hogy ami­kor no­vem­ber ele­jén a ma­gyar­or­szá­gi ha­tár­zár meg­te­rem­té­sé­vel és a szu­e­zi vál­ság­gal kap­cso­lat­ban tar­ta­lé­ko­so­kat is be­vo­nul­tat­tak, eb­ből ele­ve ki­hagy­ták a ma­gyar és a len­gyel ki­sebb­ség tag­jait.31 Nem ki­zárt, hogy ez ös­­sze­füg­gött a szov­jet ve­ze­tés­nek az­zal a meg­fon­to­lá­sá­val, hogy eset­leg még­is­csak a Len­gyel­or­szág el­le­ni in­ter­ven­ci­ó­hoz fo­lya­mo­dik, mi­köz­ben a cseh­szlo­vák ve­ze­tés­nek nem kel­lett, hogy fel­tét­le­nül ala­pos in­for­má­ci­ói le­gye­nek a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos szov­jet ma­ga­tar­tás alakulásáról.32
A cseh­szlo­vák ve­ze­tés in­for­má­ció­for­rá­sát a len­gyel­or­szá­gi dog­ma­ti­kus kö­rök je­len­tet­ték, nem­rit­kán olyan ha­tal­mi be­ágya­zott­ság­gal, ahol bár­mi­ne­mű li­be­ra­li­zá­lá­si ten­den­cia ke­mény el­len­ál­lás­sal ta­lál­ko­zott. Jel­lem­ző, hogy az in­for­má­ci­ók be­szer­zé­se a LEMP ve­ze­tő kép­vi­se­lő­it meg­ke­rü­lő kap­cso­la­tok­ra épült. Így pél­dá­ul a CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak tag­ja és cseh­szlo­vák bel­ügy­mi­nisz­ter, Ru­dolf Barák 1956. de­cem­ber 12-én azok­ról az ér­te­sü­lé­sek­ről tá­jé­koz­tat­ta a leg­fel­sőbb párt­ve­ze­tést, ame­lye­ket a Spišká Nová Ves-i ha­tár­őrök sze­rez­tek len­gyel kol­lé­gá­ik­tól. A ta­lál­ko­zó­ra egy cseh­szlo­vák te­rü­let­re be­ha­tolt len­gyel csem­pész el­fo­gá­sa és le­tar­tóz­ta­tá­sa kap­csán ke­rült sor. Ru­dolf Barák sze­rint Len­gyel­or­szág­ban „ju­go­szláv min­tá­jú nem­ze­ti szo­ci­a­liz­mus” épült. Nem vol­tak il­lú­zi­ói a vál­to­zá­sok le­ve­zény­lő­i­ről, a LEMP új funk­ci­o­ná­ri­u­sa­it is be­le­ért­ve. A ve­ze­tő he­lyek­re sze­rin­te olyan em­be­rek ke­rül­tek, „akik­nek sem­mi kö­zük a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­hez”, mint pél­dá­ul a kom­mu­nis­ta párt krak­kói vaj­da­sá­gi bi­zott­sá­gá­nak ve­ze­tő­je ese­té­ben, aki „va­la­mi­fé­le re­ak­ci­ós párt kép­vi­se­lő­je” volt.33 A CSKP ve­ze­tő­sé­gét ki­vált­képp fel­há­bo­rí­tot­ta a len­gyel ha­tár­őr­ség­nek a ma­gyar­or­szá­gi me­ne­kül­tek­kel szem­be­ni jó­in­du­la­tú ma­ga­tar­tá­sa, ami rá­adá­sul „fel­sőbb” uta­sí­tás­ra tör­tént. A ma­gyar me­ne­kül­tek­től csu­pán a fegy­ve­rü­ket vet­ték el, egyéb­ként Len­gyel­or­szág egész te­rü­le­té­re szó­ló sza­bad moz­gá­si le­he­tő­sé­get kap­tak. A cseh­szlo­vák ve­ze­tést nyug­ta­la­ní­tot­ta a mo­no­pol­hely­ze­tet él­ve­ző if­jú­sá­gi szer­ve­zet fel­bom­lá­sa, új ci­vil szer­ve­ző­dé­sek lét­re­jöt­te, a föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek szét­hul­lá­sa, a ke­res­ke­dé­sek, a kis­ipa­ri lé­te­sít­mé­nyek és a szál­lo­dák ma­gán­kéz­be jut­ta­tá­sa, de fő­ként a biz­ton­sá­gi szer­vek el­le­ni kam­pány. A CSKP ve­ze­tő­sé­ge szá­má­ra tá­jé­koz­ta­tá­sul szol­gá­ló for­rá­sok be­ál­lí­tott­sá­gá­ról ta­nús­ko­dik az az in­for­má­ció, mely sze­rint „mind­azok az ál­lam­ap­pa­rá­tus­ban dol­go­zó kom­mu­nis­ták, akik nem ér­te­nek egyet a kor­mány je­len­le­gi ma­ga­tar­tá­sá­val, majd­hogy­nem il­le­gá­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött ta­lál­koz­nak és ta­nács­koz­nak ró­la, hogy mit tegyenek.”34 A Gomu³­ka po­li­ti­ká­já­nak tá­mo­ga­tá­sát dek­la­rá­ló szov­jet ál­lás­fog­la­lás el­le­né­re Barák je­len­té­se tel­je­sen el­té­rő né­zet­nek adott han­got a len­gyel kom­mu­nis­ták ide­o­ló­gi­ai vo­na­lá­val kap­cso­lat­ban: „az iga­zi kom­mu­nis­ták úgy vé­le­ked­nek, hogy­ha to­vább­ra is meg­hát­rá­lás­ra kény­sze­rül­nek, ké­szek fegy­ve­re­sen védekezni.”35
A CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak tag­ja­it né­ze­te­ik ala­ku­lá­sá­ban be­fo­lyá­sol­ta a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Szcze­ci­ni Fő­kon­zu­lá­tu­sá­nak ter­je­del­mes je­len­té­se is, mely ala­po­sabb elem­zést tük­röz, mint a meg­elő­ző anyag. Rá­mu­tat ar­ra, hogy a „len­gyel ok­tó­ber” ese­mé­nyei csak szár­ba szök­ken­tet­ték, il­let­ve learat­ták mind­azt, amit már előbb el­ve­tet­tek. A szer­zők az okot az „uszí­tó és rend­kí­vül erős szov­jet­el­le­nes kam­pány”-ban lát­ták, amely nem a LEMP VIII. ple­ná­ris ülé­sén vet­te kez­de­tét, ha­nem „köz­vet­le­nül” az SZKP XX. kong­res­­szu­sa után. Ez „nyi­tot­ta fel a len­gyel re­ak­ció és so­vi­niz­mus szá­má­ra a leg­ali­zált bí­rá­lat sze­le­pe­it.” A plé­num­ülés után „a Szov­jet­uni­ó­hoz va­ló vi­szony, amely itt Len­gyel­or­szág­ban so­sem ér­te el azt a szin­tet, mint ná­lunk, még in­kább ka­taszt­ro­fá­li­san ros­­szab­bo­dott.” Má­so­dik he­lyen az anyag­ban né­hány, a párt és a Nem­ze­ti Front ál­tal el­kö­ve­tett „sú­lyos hi­bá”-ról esik szó, ame­lyek „még nö­vel­ték a re­ak­ció ere­jét”. Min­den el­len­zé­ki fel­lé­pést ál­lí­tó­lag elő­re ki­vá­lasz­tott sze­mé­lyek köz­re­mű­kö­dé­sé­vel ti­tok­ban ké­szí­tet­tek elő. A kez­de­mé­nye­zők­nek va­la­men­­nyi vá­ros­ban a di­á­ko­kat te­kin­tet­ték, akik­nek 80%-a nem mun­kás­szár­ma­zá­sú volt, il­let­ve „nem mun­kás­szer­ve­zet”-hez tar­to­zott. Gomu³ká­nak a LEMP VIII. plé­nu­mán el­hang­zott fel­szó­la­lá­sát, an­nak kö­vet­kez­mé­nye­it a kon­zu­lá­tus mun­ka­tár­sai ne­ga­tí­van ér­té­kel­ték, rá­mu­tat­va, hogy az „tal­praál­lí­tot­ta a ku­lá­ko­kat és a fa­lu­si üzér­ke­dő­ket”. Bár a je­len­tés fi­gye­lem­be vet­te, hogy Gomu³­ka éle­sen el­ítél­te a szov­jet­el­le­nes meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat, rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy a Szov­jet­unió el­le­ni kam­pány to­vább foly­ta­tó­dik. A je­len­tés sze­rint „nagy zűr­za­var” ural­ko­dott a LEMP vaj­da­sá­gi bi­zott­sá­ga­i­ban is.36
A do­ku­men­tum­ban szó­ra­koz­ta­tó moz­za­nat­ról is szó esik. A Szov­jet­unió Gdañs­ki Fő­kon­zu­lá­tu­sán a bol­se­vik for­ra­da­lom év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból 1956. no­vem­ber 7-én tar­tott fo­ga­dás­sal kap­cso­lat­ban – rá­mu­tat­va a meg­elő­ző évek­kel szem­ben jó­val sze­ré­nyebb rész­vé­tel­re – meg­ál­la­pít­ja, hogy nem volt olyan „szí­vé­lyes és ba­rá­ti lég­kö­rű, amint az ná­lunk a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­ban ilyen­kor len­ni szokot­t.”37
A je­len­tés a LEMP új vaj­da­sá­gi tit­ká­rá­nak, Laský­nak a fo­ga­dá­son a cseh­szlo­vák kon­zul­hoz, Macurához in­té­zett kér­dé­sét („Mi­kor ke­rül sor ná­lunk a vi­szo­nyok de­mok­ra­ti­zá­ló­dá­sá­ra?”) nem­hogy oda nem il­lő­nek, ha­nem egye­ne­sen sér­tő­nek ne­vez­te. Ma­gá­tól ér­te­tő­dő, hogy Macu­ra a kér­dést rög­vest el­uta­sí­tot­ta. Nem volt meg­le­pő te­hát, hogy a fo­ga­dá­son a cseh­szlo­vák dip­lo­ma­ták hű­vös fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sül­tek a cso­por­tok­ban vi­tat­ko­zó ven­dég­lá­tók ré­szé­ről: „amint szá­muk­ra il­le­ték­te­len részt­ve­vő je­lent meg kö­ze­lük­ben, az ak­tu­á­lis kér­dé­sek­kel kap­cso­lat­ban azon­nal té­mát vál­tot­tak.” A je­len­tés drá­mai hang­nem­ben ecse­tel­te to­váb­bá a szov­jet ál­lam­pol­gár­ok­kal, sőt még a szov­jet ka­to­nai egy­sé­gek tag­ja­i­val szem­be­ni fi­zi­kai erő­szak meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it. A je­len­tés szer­ző­je sze­rint sé­rel­mek ér­ték a len­gyel ál­lam­pol­gár­sá­gú sze­mé­lyek szov­jet il­le­tő­sé­gű fe­le­sé­ge­it is, aki­ket há­zas­tár­sa­ik „dur­ván sa­nyar­gat­nak”. Szó esik a je­len­tés­ben a len­gyel had­se­reg­be be­épí­tett szov­jet tisz­tek el­bo­csá­tá­sá­ról is: „nyil­ván­va­ló volt, hogy az ak­ció mö­gött egyes len­gyel kö­rök­ben hos­­szabb ide­je elő­ké­szí­tett mun­ka hú­zó­dott meg, és csak a kel­lő al­ka­lom­ra vár­tak, hogy mi­kor lép­het­nek élet­be a len­gyel had­se­reg­ben ezek a vál­tozá­sok.”38
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ták a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel szem­ben még 1957-ben is bi­zal­mat­la­nul és ag­gá­lyok­kal vi­sel­tet­tek. A párt­funk­ci­o­ná­ri­us­ok ér­dek­lő­dé­si kö­re nem­csak a po­li­ti­kai hely­zet ala­ku­lá­sá­ra ter­jedt ki, ha­nem a két­ol­da­lú kul­tu­rá­lis kap­cso­la­to­kat is ma­gá­ban fog­lal­ta. Így pél­dá­ul az eper­je­si ke­rü­le­ti ve­ze­tő párt­tit­kár, Vasil Bi¾ak 1957. ja­nu­ár 14-én tá­jé­koz­tat­ta az SZLKP KB tit­ká­rát, Pavol Davi­dot – aki az ál­lam­biz­ton­sá­gi te­rü­le­tet fel­ügyel­te – a rzes­zowi len­gyel mű­vé­szek és új­ság­írók lá­to­ga­tá­sá­ról, konk­ré­tan Jerzy Lutowsz­ki író­nak, a Czata cí­mű kul­túr­po­li­ti­kai lap szer­kesz­tő­jé­nek és a rzes­zowi szín­ház igaz­ga­tó­já­nak, Mer­ièin­sk­inek a sze­mé­lyé­ről. A je­len­tés elem­zést nyúj­tott po­li­ti­kai né­ze­te­ik­ről, meg­ál­la­pít­va, hogy a len­gyel­or­szá­gi kul­tu­rá­lis élet­ben „erős na­ci­o­na­lis­ta be­ál­lí­tott­ság” ér­vé­nye­sül. Utá­na az anyag egye­ne­sen a CSKP KB el­ső tit­ká­rá­nak, Antonín Novot­ný­nak az asz­ta­lá­ra került.39
Bi¾ak ügy­kö­dé­se a szejm­be tör­tént vá­lasz­tá­so­kat kö­ve­tő­en ki­ter­jedt az Eper­je­si ke­rü­let és a Rzes­zovi vaj­da­ság kö­zöt­ti kap­cso­la­tok ápo­lá­sá­ra is. Kö­ze­lebb­ről meg nem ha­tá­ro­zott he­lyen, a szlo­vák–len­gyel ha­tár men­tén 1957. már­ci­us 6-án ta­lál­ko­zott a vaj­da­sá­gi tit­kár­ral, Kruczekkel (az ere­de­ti do­ku­men­tum sze­rint Kruèekkel). A ta­lál­ko­zó­ra a len­gyel po­li­ti­kus ké­ré­sé­re ke­rült sor. Más­nap az Eper­je­si Ke­rü­le­ti Párt­bi­zott­ság szék­he­lyén be­szél­ge­tést foly­ta­tott a LEMP gor­li­cei já­rá­si ve­ze­tő tit­ká­rá­val. A Kruczekről adott bi¾a­ki jel­lem­zés sze­rint Kruczek a len­gyel kom­mu­nis­ták mosz­ko­vi­ta szár­nyá­hoz tar­to­zott. „Úgy tű­nik, hogy be­csü­le­tes elv­társ­sal van dol­gunk” – állt a je­len­tés­ben. Ilyen be­nyo­mást kelt­he­tett Kruczeknek az a ki­je­len­té­se, hogy „a par­la­ment­be jócs­kán be­ju­tot­tak a sze­mét ala­kok­ból”, va­la­mint az a tény, hogy 1956 ok­tó­be­re előtt a bygoszczi vaj­da­sá­gi párt­bi­zott­ság ve­ze­tő tit­ká­ra volt, ahol mint „sztá­li­nis­tá”-t le­vál­tot­ták. Vi­szont 1956 már­ci­u­sá­ban már el­is­me­rő­en nyi­lat­ko­zott Gomu³­ka po­li­ti­ká­já­ról: „Most Gomu³­ka elv­társ kezd he­lyes po­li­ti­kát foly­tat­ni.” Kruczek meg­hív­ta Vasil Bi¾akot Rzes­zow­ba és a vaj­da­sá­gi párt­bi­zott­ság ple­ná­ris ülé­sé­re, il­let­ve a vaj­da­sá­gi párt­bi­zott­ság po­li­ti­kai iro­dá­já­nak meg­lá­to­ga­tá­sá­ra. Ér­dek­lő­dést mu­ta­tott a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ták­nak a nem­zet­kö­zi hely­zet­tel kap­cso­la­tos vé­le­mé­nye irán­t, mert sza­vai sze­rint: „Len­gyel­or­szág­ban egy­ál­ta­lán nem ta­pasz­tal­ha­tó vi­lá­gos ál­lás­pont eb­ben a kér­dés­ben.” A len­gyel re­gi­o­ná­lis kom­mu­nis­ta funk­ci­o­ná­ri­u­sok­kal foly­ta­tott ta­nács­ko­zá­sok alap­ján Bi¾ak meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Len­gyel­or­szág­ban „rend­kí­vül sú­lyos a gaz­da­sá­gi és a po­li­ti­kai hely­zet”. Sza­vai sze­rint „a párt a szó tel­jes ér­tel­mé­ben meg­bé­nult. Nincs szi­lárd ve­ze­tő szer­ve. Gomu³­ka je­len­ti ma­gát az egész KB-t, szó sincs va­la­mi­fé­le ve­ze­tő sze­rep­ről. Több vaj­da­ság­ban a ve­ze­tő tit­ká­ri posz­tot szo­ci­ál­de­mok­ra­ták töl­tik be, akik nem haj­lan­dók be­tar­ta­ni a KB ha­tá­ro­za­ta­it.” Ugyan­ak­kor rá­mu­ta­tott a köz­pont ál­tal a re­gi­o­ná­lis tiszt­ség­vi­se­lők­re gya­ko­rolt ha­tás meg­gyen­gü­lé­sé­re is: „a vaj­da­sá­gok sa­ját sza­kál­luk­ra cse­le­ked­nek.” Más­részt vi­szont po­zi­tí­van ér­té­kel­te, hogy a len­gyel kom­mu­nis­ták le akar­nak szá­mol­ni a „re­vi­zi­o­niz­mus”-sal. Bi¾ak lá­tás­mód­já­ban a párt ve­ze­tő sze­re­pét a „na­tolisták” (a dog­ma­ti­ku­sok el­ne­ve­zé­se ar­ról a vil­lá­ról, ahol ta­lál­koz­gat­tak) és a „re­vi­zi­o­nis­ták” frak­ci­ó­ja kö­zött fo­lyó pár­ton be­lü­li harc is gyen­gí­ti. Az ide­o­ló­gi­ai szfé­rá­ban fe­nye­ge­tő ve­szély fő for­rá­sá­nak – ha­son­ló­an, mint azt a CSKP KB tit­ká­ra, Václav Kopecký a párt 1956 jú­ni­u­sá­ban tar­tott or­szá­gos kon­fe­ren­ci­á­ján ki­fej­tet­te – az en­tel­lek­tü­e­le­ket te­kin­tet­te: „A leg­több zűr­za­vart az írók, az új­ság­írók és a rá­dió mun­ka­tár­sai okoz­zák.” Bi¾ak je­len­té­sé­ben elő­re je­lez­te, hogy az el­kö­vet­ke­ző na­pok­ban „va­la­men­­nyi sza­ka­szon a re­vi­zi­o­niz­mus el­le­ni harc ki­bon­ta­ko­zá­sa vár­ha­tó. A kom­mu­nis­ták meg van­nak győ­ződ­ve ar­ról, hogy a kong­res­­szus ös­­sze­hí­vá­sá­ig a pár­ton be­lü­li egész­sé­ges erők győ­zel­met arat­nak a re­vi­zi­o­nis­ták fö­lött, és az új köz­pon­ti bi­zott­ság­ban hely­re áll az egység.”40
Egyéb hoz­zá­fér­he­tő do­ku­men­tu­mok­tól el­té­rő­en Bi¾ak je­len­té­se ta­ná­cso­kat is tar­tal­maz ar­ra néz­ve, hogy a CSKP-nek mi­lyen irány­ban kel­le­ne ala­kí­ta­ni vi­szo­nyát Len­gyel­or­szág­gal szem­ben: „úgy vé­lem, hogy nem len­ne fe­les­le­ges bi­zo­nyos szá­mú elv­társ köz­re­mű­kö­dé­sé­vel szo­ro­sabb kap­cso­la­tot tar­ta­ni a vaj­da­sá­gi párt­szer­ve­zet­tel […] Nem is­me­rem a töb­bi vaj­da­ság­ban ural­ko­dó hely­ze­tet, de úgy tű­nik, hogy ré­szünk­ről meg kel­le­ne fon­tol­ni, hogy mi­ként kap­hat­ná­nak se­gít­sé­get leg­alább a tag­ság, a funk­ci­o­ná­ri­u­sok tá­jé­koz­ta­tá­sá­hoz a ha­tár men­tén, mert ott elég nagy a za­va­ro­dott­ság még a funk­ci­o­ná­ri­u­sok kö­ré­ben is.”41 Bi¾ak tu­laj­don­kép­pen an­nak a va­ri­áns­nak a meg­is­mét­lé­sét ta­ná­csol­ta, ter­mé­sze­te­sen „eny­hébb” for­má­ban, ame­lyet a CSKP ve­ze­té­se a szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vi­dé­ken az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom­mal kap­cso­lat­ban al­kal­ma­zott. Kez­de­mé­nye­zé­se azon­ban nem ta­lál­ko­zott szá­mot­te­vő vissz­hang­gal, már csak ami­att sem, mi­vel a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom fo­ko­za­to­san – a CSKP se­gít­sé­ge nél­kül is – vis­­sza­sze­rez­te a tár­sa­da­lom fe­let­ti el­len­őr­zést. Bár a Len­gyel­or­szág­gal kap­cso­la­tos szem­lé­let mér­sék­lő­dött a szejm­ben tör­tént és „a je­löl­tek tör­lé­se” nél­kül vég­be­ment vá­lasz­tá­sok után, ami egyet je­len­tett a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom kon­szo­li­dá­lá­sá­val – az el­ért ered­mé­nyek csu­pán szük­sé­ges rossz­nak szá­mí­tot­tak.
A Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Nem­zet­gyű­lés­ének el­nö­ke, Zdenìk Fier­linger a Po­li­ti­kai Iro­da ülé­sén hang­sú­lyoz­ta, hogy „a len­gyel­or­szá­gi fo­lya­ma­tok és fej­le­mé­nyek ala­ku­lá­sa ne­héz­sé­gek­kel ter­hes és bo­nyo­lult lesz”, mi­köz­ben „még so­ká­ig el­tart, amíg si­ke­rül a mi­ni­mum­ra szo­rí­ta­ni a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta elő­í­té­le­te­ket, és fel­szá­mol­ni egyes párt­tag­ok ma­ga­tar­tá­sá­ban az esz­mei zűr­za­vart”. Fő prob­lé­ma­ként az egy­ház be­fo­lyá­sá­nak meg­erő­sö­dé­sét, a föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek fel­bom­lá­sát és a fal­vak „ku­lák­ság”-ának, sőt még a kis­gaz­da­párt­nak (Egy­sé­ges Nép­párt) meg­szi­lár­du­ló be­fo­lyá­sát je­löl­te meg.42
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta elit és ki­fe­je­zet­ten Cseh­szlo­vá­kia a len­gyel­or­szá­gi 1956–1957. évi ese­mé­nyek fo­gad­ta­tá­sá­ról ta­nús­ko­dik, hogy (ha­son­ló­an, mint Ma­gyar­or­szág es­té­ben a for­ra­da­lom ide­jén) a sztá­li­ni be­ál­lí­tott­sá­gú len­gyel kom­mu­nis­ták me­ne­kü­lé­sé­nek út­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­ba ve­ze­tett. Így pél­dá­ul 1957. ja­nu­ár 5-én Orav­ice mel­lett át­lép­te a ha­tárt Žofia Per­czek 1917-ben szü­le­tett len­gyel ál­lam­pol­gár, fi­á­val, Jan Per­czekel együt­t.43 Žofia Per­czek kö­zöl­te, hogy a ná­ci meg­szál­lás ide­jén részt vett az el­len­ál­lá­si moz­ga­lom­ban, és 1945-től a Len­gyel Egye­sült Mun­kás­párt Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gán dol­go­zott. Va­ló­szí­nű­leg a Len­gyel Szo­ci­a­lis­ta Párt­ra [PPR] gon­dolt, mi­vel a LEMP 1948-ban az em­lí­tett előd­párt és a Len­gyel Mun­kás­párt egye­sü­lé­sé­vel jött lét­re. Ké­sőbb lap­szer­kesz­tő­sé­gek­ben dol­go­zott, s mint új­ság­író po­li­ti­kai pe­rek elő­ké­szí­té­sé­ben is részt vett.
A Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um Zsol­nai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se sze­rint az il­le­tő sze­mély po­li­ti­kai me­ne­dék­jo­got kért ar­ra hi­vat­koz­va, hogy Len­gyel­or­szág és a len­gyel nem­zet Gomu³­ka „jó­vol­tá­ból” fo­ko­za­to­san a ka­pi­ta­liz­mus és a fa­siz­mus fel­újí­tá­sá­nak út­já­ra lép, ami­nek je­lei ál­lí­tó­lag már most vi­lá­go­san meg­mu­tat­koz­nak. Zsol­nán a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um költ­sé­gé­re a Polom Szál­ló­ban he­lyez­ték el Ru­dolf Barák cseh­szlo­vák bel­ügy­mi­nisz­ter sze­mé­lyes jó­vá­ha­gyá­sá­val. Az eset nem volt gya­ko­ri, és a CSKP, va­la­mint az SZLKP ve­ze­té­se szá­má­ra két­ség­te­le­nül ké­nyes ügy­nek szá­mí­tott. A me­ne­dék­nyúj­tás nyílt konf­ron­tá­ci­ót idé­zett vol­na elő a LEMP új ve­ze­té­sé­vel an­nak el­le­né­re, hogy a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek nem fe­lel­tek meg a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ták el­kép­ze­lé­se­i­nek. Ezt vi­szont a Szov­jet­unió Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak ve­ze­té­se sem óhaj­tot­ta, mi­vel a szov­jet tömb egy­sé­gé­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ra tö­re­ke­dett. A „po­li­ti­kai me­ne­dék­jog” ugyan­is egyet je­len­tett vol­na az egy­ség meg­bom­lá­sá­nak, sőt a len­gyel­or­szá­gi kom­mu­nis­ta rend­szer ku­dar­cá­nak be­is­me­ré­sé­vel. A cseh­szlo­vá­ki­ai kom­mu­nis­ták így nyíl­tan színt val­lot­tak vol­na, hogy Len­gyel­or­szág­ban a dog­ma­ti­kus kor­mány­el­le­nes ve­ze­tést tá­mo­gat­ják. Žofia Per­czek nyil­vá­nos sze­rep­lé­sét egyéb né­ze­te­i­nek han­goz­ta­tá­sa is gá­tol­ta. Az SZKP KB el­ső tit­ká­rát, Nyiki­ta Szerge­je­vics Hrus­cso­vot na­ci­o­na­lis­tá­nak ne­vez­te. „Hely­te­len” bár rész­le­te­sen ki nem fej­tett né­ze­te­ket val­lott Joszif Vis­szar­i­onovics Sztá­lin­nal és a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság el­ső el­nö­ké­vel, Tomáš G. Masarykkal kap­cso­lat­ban is. Ál­lí­tó­lag „úgy vé­le­ke­dett, hogy el­nök­ként a mun­kás­osz­tál­­lyal szem­ben ha­la­dó sze­re­pet ját­szott.” Így Žofia Per­czek kény­te­len volt több mint egy hó­na­pot Zsol­nán töl­te­ni, s a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um csak 1957 feb­ru­ár­já­ban in­téz­ke­dett to­váb­bi sor­sá­ról. A dön­tés vi­szont nem volt szá­má­ra ked­ve­ző. El­ke­rül­vén, hogy itt­lé­te túl nagy fi­gyel­met vált­son ki, Ostra­va kör­nyé­kén pró­bál­tak szá­má­ra ál­lást sze­rez­ni, ab­ban a kö­zeg­ben, ahol len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok él­nek és len­gye­lül be­szél­nek. Egy má­sik vál­to­zat sze­rint Zsol­nán ma­radt vol­na „va­la­me­lyik üzem­ben munkás­nőkén­t”.44 A me­ne­kü­lés te­hát egyik eset­ben sem kí­nált szá­má­ra esé­lyt a po­li­ti­kai, il­let­ve új­ság­írói sze­rep­lés­re. Sőt el­len­ke­ző­leg, le­csú­szást je­len­tett a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán. Vi­szont túl sok vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ge nem volt. Len­gyel­or­szág­ba félt vis­­sza­tér­ni, a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um Zsol­nai Ke­rü­le­ti Pa­rancs­nok­sá­ga sze­rint „több mint egy­hó­na­pos cseh­szlo­vá­ki­ai tar­tóz­ko­dás után ki­ada­tá­sa Len­gyel­or­szág­ba kel­le­met­len kö­vet­kez­mén­­nyel járt vol­na.”45 Va­ló­szí­nű, hogy nem­csak a cseh­szlo­vák–len­gyel kap­cso­la­tok szem­pont­já­ból, ha­nem sze­mé­lye­sen szá­má­ra is.
A len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nye­ket fo­ko­zott fi­gye­lem­mel kí­sér­te a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um Po­zso­nyi Ke­rü­le­ti Pa­rancs­nok­sá­ga is. Hat­ol­da­las, ter­je­del­mes, meg­le­he­tő­sen ne­ga­tív hang­vé­te­lű je­len­tés ké­szült 1957 de­cem­be­ré­ben a len­gyel­or­szá­gi gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai helyzetről.46 Esze­rint az or­szá­got a mun­ka­er­kölcs ál­ta­lá­nos pan­gá­sa és az ál­la­mi va­gyon fosz­to­ga­tá­sa jel­lem­zi. „Az em­be­rek nem dol­goz­nak, de­mo­ra­li­zál­ta őket a len­gyel meg­szál­lás és az »1949–1956 kö­zöt­ti dik­tatúra«, min­dent in­gyen sze­ret­né­nek meg­ka­pa­rin­ta­ni az ál­lam­tól.” Ko­moly fi­gyel­met szen­tel a je­len­tés a me­ző­gaz­da­ság­ban ural­ko­dó hely­zet­nek, meg­ál­la­pít­va: az ot­ta­ni kom­mu­nis­ta párt el­is­me­ri, hogy „még a leg­ap­róbb lé­pé­sek meg­té­te­le sem jö­het szá­mí­tás­ba a fa­lu szo­ci­a­li­zá­lá­sa te­rén.” Eh­hez kap­cso­lód­va te­kint a ma­gán­gaz­dál­ko­dás fej­lő­dé­sé­re. A szer­ző – min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint az Ál­lam­biz­ton­sá­gi Ha­tó­ság (ŠTB) mun­ka­tár­sa (a je­len­tés egyes szám el­ső sze­mély­ben író­dott) –, aki kap­cso­lat­ba lé­pett a var­sói egye­tem pe­da­gó­gu­sa­i­val, a ma­gán-kis­ke­res­ke­de­lem és -kisi­par kér­dé­se­i­vel, va­la­mint a fe­ke­te­pi­a­ci hely­zet­tel is fog­lal­ko­zott. Egy­ben rá­mu­ta­tott a cseh­szlo­vá­ki­ai fo­gyasz­tá­si cik­kek­kel tör­té­nő csem­pé­szet­re. Ez idő tájt ke­re­sett csem­pész­áru­nak szá­mí­tot­tak Len­gyel­or­szág­ban a cseh­szlo­vák író­gé­pek, a di­vat­ék­sze­rek, a láb­be­lik stb. To­váb­bi, a je­len­tés­ben sze­rep­lő te­rü­let a bű­nö­zés el­bur­ján­zá­sa volt, amel­­lyel kap­cso­lat­ban a po­li­ti­kai as­pek­tu­sok ke­rül­tek elő­tér­be. A LEMP-ben ural­ko­dó hely­ze­tet a je­len­tés „mé­ly, pár­ton be­lü­li vál­ság­ként” jel­le­mez­te. Esze­rint: „A LEMP KB el­ső tit­ká­ra, W³adys³aw Gomu³­ka ma­ga mö­gött tud­hat­ja a nem­zet több­sé­gét, erő­sebb a tá­mo­ga­tott­sá­ga a pa­raszt­ság kö­ré­ben, mint a párt­ban.” Há­rom, pár­ton be­lü­li áram­lat­ról tesz em­lí­tést. Az el­ső, sze­rin­te a kon­zer­va­tí­vok meg­tes­te­sí­tet­te ba­los el­haj­lás, amely Gomu³kát dog­ma­ti­kus alap­ál­lás­ból uta­sít­ja el. A má­so­dik áram­lat az ún. re­vi­zi­o­nis­ták­ból és likvidá­torokból ál­ló jobb­ol­da­li irány­zat, ame­lyet fő­ként az iro­dal­má­rok, az új­ság­írók és az egye­te­mi ta­ná­rok kép­vi­sel­nek. A re­vi­zi­o­nis­ták ál­lí­tó­lag „a mar­xi-le­ni­ni ta­no­kat gyak­ran fan­tasz­ti­kus po­zí­ci­ók­ból ve­tik el […] rend­sze­rint az an­gol­vá­gá­sú buhari­ni jobb­ol­da­li szo­ci­ál­de­mok­ra­ta, de fő­ként Sartre egzisz­ten­cional­iz­musá­nak ál­lás­pont­ját vall­va.” Mű­kö­dé­sük­kel „a nyil­ván­va­ló re­ak­ció mal­má­ra hajt­ják a vi­zet”. A Gomu³­ka ál­tal ve­ze­tett, az 1956. ok­tó­be­ri plat­form­ra he­lyez­ke­dő „kö­zép” vi­szont elő­tér­be he­lyez­te a prag­ma­tis­ta és em­pi­ri­kus ma­ga­tar­tást a „mes­­sze­me­nő ter­vek­kel és prog­ra­mok­kal szem­ben”. Az „esz­mei fron­t”-on ural­ko­dó hely­ze­tet a je­len­tés „má­ra tu­da­to­san to­vább­ger­jesz­tett zűr­za­var”-nak ne­vez­te, amely fő­leg a fő­is­ko­lás fi­a­ta­lok kö­ré­ben ter­jed. A szer­ző sze­mé­ben nem­csak az egy­há­zi élet meg­élén­kü­lé­se, a te­o­ló­gi­ai ka­rok új­ra meg­nyi­tá­sa és a szo­ci­o­ló­gia ok­ta­tá­sá­nak a var­sói egye­te­men tör­té­nő fel­újí­tá­sa je­len­tett szál­kát, de az a tény is, hogy a mar­xiz­mus-le­ni­niz­must a böl­csész­kar­okon csak mint a fi­lo­zó­fi­ai irány­za­tok egyi­két ok­tat­ták. A je­len­tés a to­váb­bi­ak­ban is­mer­tet­te a di­á­kok re­a­gá­lá­sát a Po pros­tu cí­mű fo­lyó­irat megszün­tetésére.47
A to­váb­bi fej­lő­dés elő­re­jel­zé­sét il­le­tő­en a je­len­tés meg­le­he­tő­sen pes­­szi­mis­ta hang­vé­te­lű. A kárt, amit az ide­o­ló­gia ká­osz elő­idé­zett a di­ák­ság kö­ré­ben, a szer­ző sze­rint „nem lesz kön­­nyű hely­re­hoz­ni azu­tán sem, ha si­ke­rül fel­újí­ta­ni a párt ve­ze­tő sze­re­pét.” A szer­ző to­váb­bá meg­ál­la­pít­ja, hogy „az if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek gya­kor­la­ti­lag nem mű­köd­nek”. Úgy vé­le­ke­dik, hogy „nem le­het fe­le­lő­sen elő­re lát­ni a fej­le­mé­nyek to­váb­bi ala­ku­lá­sát, ki­vált­képp an­nál fog­va, hogy eb­ben a hely­zet­ben a párt­szer­ve­ze­tek csak for­má­li­san lé­tez­nek, meg­szűnt a párt­fe­gye­lem, szét­zi­lá­ló­dott a párt­élet. A párt egé­szét be­lül­ről bé­nít­ja a frak­ció­harc, és ki­fe­lé de­fen­zí­vá­ban van. Ezt a meg­hát­rá­lást ter­mé­sze­te­sen a re­ak­ció fel­hasz­nál­ja a tá­ma­dás­ba len­dü­lés­re. Eb­ben el­ső­sor­ban a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház jár az élen.” Po­zi­tí­van ér­té­ke­li a je­len­tés vi­szont, hogy a kor­mány és a párt a za­var­gá­sok ide­jén, amit a Po pros­tu cí­mű fo­lyó­irat meg­szün­te­té­sé­ről ho­zott dön­tés vál­tott ki, „ha­tá­ro­zott in­téz­ke­dé­se­ket fo­ga­na­to­sí­tot­tak a hu­li­ga­niz­mus és a fel­for­ga­tás el­len, és meg­mu­tat­ko­zott: az ál­lam­ha­ta­lom ké­pes ke­mé­nyen fel­lép­ni és meg­elé­gel­ni a meghátrálást.”48 A je­len­tés szer­ző­je a gaz­da­ság kon­szo­li­dá­lá­sá­ra össz­pon­to­sí­tó in­téz­ke­dé­sek meg­té­tel­ét aján­lot­ta. Az em­lí­tett anyag je­len­tő­sé­ge ab­ban állt, hogy nem­csak az ŠTB-vel együtt­mű­kö­dő sze­mély egyé­ni­nek szá­mí­tó né­ze­tét tük­röz­te, ha­nem Pavol David úgy dön­tött, azon­nal meg­kül­di azt a CSKP el­ső tit­ká­rá­nak, Antonín Novot­ný­nak, má­sod­pél­dá­nya­it pe­dig a töb­bi köz­pon­ti tit­kár­nak. Te­hát az a sze­mély, aki a szlo­vá­ki­ai párt­ve­ze­tés­ben az adott idő­szak­ban a sa­ját ke­zé­ben össz­pon­to­sí­tot­ta a leg­na­gyobb ha­tal­mat, az is­mer­te­tett né­zet­tel je­len­tős mér­ték­ben azo­no­sult. Vi­szont 1957 vé­gén, ami­kor Gomu³­ka már fo­ko­za­to­san át­eve­zett a dog­ma­ti­kus vi­zek­re, a len­gyel­or­szá­gi bel­po­li­ti­kai tör­té­né­sek ki­szo­rul­tak a párt­szer­vek ér­dek­lő­dé­si kö­ré­ből. A len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel ös­­sze­ha­son­lít­va nem vál­tot­tak ki ah­hoz ha­son­ló fe­szült fi­gyel­met a CSKP és az SZLKP ve­ze­tő kö­re­i­ben. Míg a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­da­lom­mal komp­le­xeb­ben fog­lal­koz­tak, ad­dig Len­gyel­or­szág­gal kap­cso­lat­ban meg­elé­ged­tek a rész­le­ges in­for­má­ci­ók­kal – a Szov­jet­unió irány­vo­na­lát kö­vet­ve –, és nem érez­ték szük­sé­gét an­nak, hogy sa­ját po­li­ti­kai vo­na­lat ala­kít­sa­nak ki és kü­lön­le­ges ak­ti­vi­tást fejt­se­nek ki Len­gyel­or­szág­gal szem­ben. A lát­szó­la­gos nyu­ga­lom el­le­né­re, amit a CSKP ve­ze­té­se Len­gyel­or­szág ese­té­ben ta­nú­sí­tott, va­ló­já­ban az ot­ta­ni tör­té­né­sek­hez ne­ga­tí­van vi­szo­nyult, és azok a li­be­ra­li­zá­lá­si in­téz­ke­dé­sek, ame­lye­ket a len­gyel kom­mu­nis­ták a köz­vé­le­mény nyo­má­sá­ra kény­te­le­nek vol­tak meg­ten­ni, fé­le­lem­mel töl­töt­ték el. Ag­gá­lyai 1957 után fő­ként a Len­gyel­or­szág­gal fenn­ál­ló kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok mi­att tá­mad­tak, de a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­tá­kat úgy­szin­tén ag­gasz­tot­ták a szlo­vák és len­gyel ka­to­li­kus pa­pok kö­zöt­ti kap­cso­la­tok.

A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ma­ga­tar­tá­sá­nak ala­ku­lá­sa a len­gyel ki­sebb­ség­gel szem­ben

A cseh­szlo­vák–len­gyel párt- és ál­lam­kö­zi vi­szony­ban 1956 ké­ső őszén lát­szó­lag nem je­len­tett kü­lö­nö­seb­ben ne­u­ral­gi­kus pon­tot a len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­te. Úgy tűnt, hogy a ki­sebb­ség­po­li­ti­kai in­téz­ke­dé­sek a meg­elő­ző hó­na­pok­ban egy­re erő­tel­jes­eb­bé vált in­to­le­ran­cia foly­ta­tá­sa­ként vesz­nek mind ra­di­ká­li­sabb irányt. Va­ló­já­ban azon­ban a kül­ső és a bel­ső té­nye­zők szo­ro­san ös­­sze­fo­nód­va s egy­mást köl­csö­nö­sen ger­jeszt­ve ha­tot­tak a hát­tér­ben.
A Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­u­ma 1956 de­cem­be­ré­ben új­ból elő­ho­za­ko­dott a len­gyel ki­sebb­sé­gi na­ci­o­na­liz­mus vád­já­val. A két­nyel­vű­ség­nek az et­ni­ka­i­lag ve­gyes te­rü­le­te­ken tör­té­nő szor­gal­ma­zá­sát fő­ként a ré­gi ér­tel­mi­ség so­ra­i­ból szár­ma­zó „len­gyel so­vi­nisz­ta ele­mek” mű­vé­nek nyil­vá­ní­tot­ta, amely ar­ra irá­nyul, hogy a len­gyel ki­sebb­ség kul­tu­rá­lis éle­tét el­szi­ge­tel­je a több­sé­gi la­kos­ság­tól. Ugyan­ak­kor a PZKO-t a len­gyel so­vi­nisz­ta cso­por­tok men­he­lyé­nek és bá­zi­sá­nak ki­ál­tot­ta ki. „Eb­ben a hely­zet­ben egy­re sür­ge­tőb­bé vá­lik, hogy a len­gyel dol­go­zók kul­tu­rá­lis éle­té­nek az üze­mi klu­bok és mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok biz­to­sít­sa­nak ke­re­tet, és ez­zel meg­te­rem­tőd­je­nek a fel­té­te­lek a PZKO-nak mint a len­gyel dol­go­zók önál­ló kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­té­nek a fel­szá­mo­lá­sá­hoz” – áll a már em­lí­tett Ru­dolf To­mis lev­elében.49 A szer­ve­zet ja­va­solt meg­szün­te­té­sét 3-4 év le­for­gá­sa alatt ter­vez­ték, de elő­ké­szí­té­sé­hez azon­nal hoz­zá akar­tak lát­ni. Az egyik el­ső lé­pés­nek a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um ál­tal egyéb­ként még jó­vá nem ha­gyott alap­sza­bály­zat meg­vál­toz­ta­tá­sát szán­ták, ami ál­tal a PZKO tö­meg­szer­ve­zet­ből kul­tu­rá­lis egye­sü­let­té vált vol­na. Ezt a lé­pést tá­mo­gat­ta a CSKP Èeský Tìšín-i Já­rá­si Bi­zott­sá­gá­nak ve­ze­tő tit­ká­ra, va­la­mint a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­ga agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­je, Emerich Mis­teck­ý. Egyet­ér­tet­tek a ter­ve­zett in­téz­ke­dés­sel a PZKO funk­ci­o­ná­ri­u­sai, Euge­niusz Suchánek és Tadeusz Siwek. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um az alap­sza­bály­ban fő­leg azt ki­fo­gá­sol­ta, hogy a szer­ve­zet bár a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak alá­ren­delt­sé­gé­be tar­to­zik, mű­kö­dé­se csu­pán az Ost­ra­vai ke­rü­let há­rom já­rá­sá­ra (Ostrava-vidék, Èeský Tìšín, Karv­iná) ter­jed ki, s ez­ál­tal a len­gyel ki­sebb­ség kul­tu­rá­lis éle­te ki­ke­rül­ne az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság, va­la­mint az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um el­len­őr­zé­se alól.50
A ter­ve­zett in­téz­ke­dé­sek va­ló­já­ban ma­guk­kal von­ták vol­na a len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tú­ra au­to­nóm ele­me­i­nek vég­ér­vé­nyes fel­szá­mo­lá­sát, sőt a ki­sebb­sé­gi kul­tú­ra mar­gin­al­izálását, ami­hez hoz­zá­já­rult a több­sé­gi la­kos­ság ne­ga­tív ma­ga­tar­tá­sa a len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tú­ra je­len­lé­té­vel szem­ben. Vég­ső so­ron te­hát az egye­dü­li len­gyel ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet meg­szű­né­se a len­gyel ki­sebb­ség as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­nak fel­gyor­sí­tá­sá­hoz ve­ze­tett vol­na a tìšíni ré­gi­ó­ban.
Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um el­kép­ze­lé­sét újó­lag 1957 feb­ru­ár­já­ban hoz­ta nyil­vá­nos­ság­ra a Né­hány ész­re­vé­tel a PZKO alap­sza­bály­za­tá­nak át­dol­go­zá­sá­val kap­cso­lat­ban cí­mű ela­borá­tum­ban, amely­nek szer­ző­je megint csak a már em­lí­tett Ru­dolf To­mis volt. A mi­nisz­té­ri­um re­a­gá­lá­sá­ban ki­tért a CSKP köz­pon­ti és re­gi­o­ná­lis struk­tú­rá­i­nak a meg­elő­ző évek­ben a tìšíni hely­zet­tel ös­­sze­füg­gő meg­ny­i­latkozá­saira.51 Ezek­ben ugyan­is fő ve­szély­ként a he­lyi cseh la­kos­ság na­ci­o­na­liz­mu­sát je­löl­ték meg. Vi­szont 1956-ban a mi­nisz­té­ri­um azt hang­sú­lyoz­ta, hogy „a len­gyel pol­gár­tár­sak na­ci­o­na­lis­ta és so­vi­nisz­ta meg­nyi­lat­ko­zá­sai a cseh so­vi­nisz­ta ele­mek mal­má­ra hajt­ják a vi­zet, és ez az egyik fő oka a cseh la­kos­ság ré­szé­ről ta­pasz­tal­ha­tó na­ci­o­na­lis­ta ki­len­gé­sek­nek.” A mi­nisz­té­ri­um a PZKO ve­ze­té­sét és he­lyi szer­ve­ze­te­it újab­ban már nem­csak na­ci­o­na­liz­mus­sal és so­vi­niz­mus­sal, ha­nem „sze­pa­ra­tis­ta ten­den­ci­ák”-kal is vá­dol­ta. „A len­gyel in­tel­lek­tu­á­lis ele­mek”, ame­lyek je­len­tős po­zí­ci­ó­kat töl­te­nek be eb­ben a szer­ve­zet­ben, ál­lí­tó­lag igye­kez­tek el­von­ni a pol­gá­ro­kat az ipar­ban és a me­ző­gaz­da­ság­ban fo­lyó épí­tő­mun­ká­tól. S bár ezek a vá­dak min­den ala­pot nél­kü­löz­tek, To­mis meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy „a len­gyel és a cseh dol­go­zók­nak a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus szel­le­mé­ben tör­té­nő ne­ve­lé­se ered­mé­nye­sebb le­het”, ha a PZKO te­vé­keny­sé­gét né­hány éven be­lül meg­szün­te­tik. Ugyan­ak­kor a szer­ve­ze­ten be­lü­li ká­ros ten­den­ci­ák azon­na­li kor­lá­to­zá­sát kö­ve­tel­te. El­kép­ze­lé­se sze­rint át­me­ne­ti­leg a ke­ze­lé­sé­ben ma­rad­na a könyv­ki­adás és a Len­gyel­or­szág­ból tör­té­nő könyv­be­ho­za­tal el­len­őr­zé­se, de be kell til­ta­ni az if­jú­sá­gi ta­go­za­tok lét­re­ho­zá­sát. To­váb­bi lé­pés­ként aján­lot­ta az önál­ló len­gyel könyv­ke­res­ke­dé­sek meg­szün­te­té­sét, ame­lye­ket Èeský Tìšín­ben és Karv­inán a PZKO fő­bi­zott­sá­ga mű­köd­te­tett, va­la­mint a len­gyel nyel­vű könyv­ke­res­ke­dést Tøinecben, Karv­inán és Orlován. He­lyet­tük a cseh nyel­vű könyv­ke­res­ke­dé­sek­ben kis len­gyel rész­le­gek lét­re­ho­zá­sát ígér­ték. A len­gyel mű­vész­együt­te­sek­nek Len­gyel­or­szág he­lyett cseh- és mor­va­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lé­se­ket irá­nyoz­tak elő. Ha­son­ló in­téz­ke­dé­sek­kel szá­mol­tak a ma­gyar és uk­rán ki­sebb­ség ese­té­ben is.52
A Èeský Tìšín-i Já­rá­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság Ta­ná­csa 1957. má­jus 5-én el­uta­sí­tot­ta a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság nyel­vi kö­ve­te­lé­se­it. Egy­részt a cseh­szlo­vák–len­gyel szer­ző­dés 1957. már­ci­us 10-én alá­írt füg­ge­lé­ké­vel ér­velt, amely mó­do­sí­tot­ta a ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni po­li­ti­ka köl­csö­nös­sé­gét, ki­hagy­va be­lő­le azt a ki­té­telt, hogy a len­gyel ki­sebb­ség­gel, és vi­szont, a len­gyel­or­szá­gi cse­hek­kel va­ló érint­ke­zés­ben biz­to­sí­ta­ni kell az anya­nyelv hasz­ná­la­tát. A ki­sebb­sé­gi po­li­ti­ka alap­el­ve­ként ugyan el­is­mer­te a re­cip­ro­ci­tást, te­kin­tet nél­kül a len­gyel­or­szá­gi cse­hek szám­arány­ára, te­hát azt az ál­la­po­tot, hogy a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok a len­gyel nyel­vű be­ad­vány­ok­ra cse­hül vá­la­szol­tak. A já­rá­si nem­ze­ti bi­zott­ság sze­rint a len­gyel nyelv hasz­ná­la­tá­nak a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok­kal va­ló érint­ke­zés­ben csak ak­kor len­ne jo­go­sult­sá­ga, ha nem ér­te­né­nek cse­hül, ez vi­szont nem jel­lem­ző a tìšíni ré­gi­ó­ra. Ugyan­ak­kor el­uta­sí­tot­ták a hely­ség­ne­vek két­nyel­vű meg­je­lö­lé­sé­nek kö­ve­te­lé­sét is.53
A já­rá­si, köz­pon­ti és ke­rü­le­ti ha­tal­mi struk­tú­rák elé­ge­det­le­nek vol­tak a PZKO 1957. jú­li­us 21-én Èeský Tìšín­ben tar­tott V. köz­gyű­lé­sé­vel is. A len­gyel Mű­ve­lő­dés­ügyi Mi­nisz­té­ri­um kül­dött­sé­gé­nek ve­ze­tő­je, G. Ka³uŸny – an­nak el­le­né­re, hogy a CSKP funk­ci­o­ná­ri­u­sai ez idő tájt már éle­sen el­ítél­ték az ún. két ha­za el­mé­le­tét – Len­gyel­or­szág­ról úgy be­szélt, mint va­la­men­­nyi len­gyel anya­or­szá­gá­ról, és a PZKO ve­ze­tő­it lá­to­ga­tó­ba hív­ta, a len­gyel ki­sebb­sé­gi mű­vész­együt­te­sek­nek pe­dig len­gyel­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lést kínált.54 Ugyan­ak­kor a cseh­szlo­vák Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um kép­vi­se­lői a köz­gyű­lé­sen azt nyi­lat­koz­ták, hogy a mű­vész­együt­te­sek len­gyel­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lé­se csak a mi­nisz­té­ri­um köz­ve­tí­té­sé­vel va­ló­sul­hat meg. Rá­adá­sul egyet­len kül­dött sem re­a­gált a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­ga tit­ká­rá­nak, a párt Èeský Tìšín-i volt já­rá­si tit­ká­rá­nak, Bohu­mil Bìlovský­nak a fel­szó­la­lá­sá­ra, aki a PZKO cí­mé­re bí­rá­ló ész­re­vé­te­le­ket intézett.55
A CSKP KB agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak, va­la­mint az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um anya­gai sze­rint a köz­gyű­lés hoz­zá­já­rult „a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta, so­vi­nisz­ta és sze­pa­ra­tis­ta erők meg­erő­sö­dé­sé­hez.” Na­ci­o­na­lis­ta meg­nyil­vá­nu­lás­nak mi­nő­sí­tet­ték a zász­ló­díszt, mert a cseh­szlo­vák ál­la­mi lo­bo­gó mel­lé ki­tűz­ték a len­gyel zász­lót is, il­let­ve hogy kí­sér­let tör­tént a len­gyel ál­la­mi him­nusz el­ját­szá­sá­ra is. Az em­lí­tett do­ku­men­tu­mok­ban fel­rót­ták a PZKO-nak, hogy csak a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok kö­zött fejt ki te­vé­keny­sé­get, és nem kap­cso­ló­dik be a kö­zös cseh­szlo­vák–len­gyel kul­tú­res­tek és eszt­rád­mű­sor­ok szer­ve­zé­sé­be. Elé­ge­det­len­ség ka­pott han­got a do­ku­men­tu­mok­ban a PZKO já­rá­si szer­ve­ze­tei mel­lett lét­re­ho­zott párt­cso­port­ok­nak a cseh­szlo­vák szo­ci­a­lis­ta ha­za­fi­ság­ra va­ló ne­ve­lé­se te­rén ki­fej­tett te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban is. Az ef­faj­ta kri­ti­ka azon­ban nem csak a len­gyel ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni ma­ga­tar­tás sa­já­tos­sá­ga volt. Er­ről ta­nús­ko­dik, hogy a CSKP KB do­ku­men­tu­mai ha­son­ló szel­lem­ben bí­rál­ták a Cse­ma­do­kot és az Uk­rán Dol­go­zók Kul­tu­rá­lis Szö­vet­sé­gét (KSUP) is, an­nak el­le­né­re, hogy azok so­ra­i­ban nem je­lent­kez­tek a CSKP po­li­ti­ká­já­val szem­be­sze­gü­lő meg­nyil­vá­nu­lá­sok. Az em­lí­tett do­ku­men­tu­mok sze­rint a nem­ze­ti­sé­gi szer­ve­ze­tek te­vé­keny­sé­ge „elő­se­gí­ti szán­dé­ko­san vagy aka­rat­la­nul is az ár­tal­mas el­szi­ge­te­lő­dést.” Az ak­ti­vis­tá­i­kat az a vád ér­te, hogy ki akar­ják sa­já­tí­ta­ni a „nem­ze­ti bi­zott­sá­gok­nak, a tö­meg­szer­ve­ze­tek­nek, sőt oly­kor ma­gá­nak a párt­nak a sze­re­pét.” Mi­köz­ben a bí­rá­lat egye­dü­li oka az volt, hogy ezek a szer­ve­ze­tek nem tet­tek sem­mi mást, csak tel­je­sí­tet­ték fela­datukat.56
A PZKO köz­gyű­lé­se új alap­sza­bály­za­tot ha­gyott jó­vá, amely mó­do­sí­tot­ta a szer­ve­zet az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság­gal és a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­val szem­be­ni alá­ren­delt­sé­gét. En­nek el­le­né­re a PZKO-t az a bí­rá­lat ér­te, hogy „so­sem tel­je­sí­tet­te ki­elé­gí­tő­en, és mind­má­ig nem tel­je­sí­ti fő fel­ada­tát, a len­gyel dol­go­zók moz­gó­sí­tá­sát a ha­zánk szo­ci­a­lis­ta épí­té­sé­ben va­ló ön­tu­da­tos rész­vé­tel­re.” A CSKP KB do­ku­men­tu­mai sze­rint a PZKO kul­tu­rá­lis-nép­mű­ve­lé­si te­vé­keny­sé­gét af­fé­le ön­cél­nak te­kin­tet­te, nem pe­dig a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű dol­go­zók szo­ci­a­lis­ta át­ne­ve­lé­sé­nek esz­kö­ze­ként ér­tel­mez­te. Ezért fe­le­lős­ség ter­he­li ami­att, hogy „len­gyel nem­ze­ti­sé­gű pol­gár­tár­sa­ink még min­dig nem ér­zik ma­gu­kat ott­hon ha­zánk­ban.” Emi­att az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság­nak, va­la­mint az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak fo­ko­zot­tab­ban kell tö­rőd­nie a len­gyel dol­go­zók kö­ré­ben vég­zett ne­ve­lő­mun­ká­val. A len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság­nak a cseh­szlo­vák ál­lam­hoz va­ló kö­tő­dé­sét töb­bek kö­zött a len­gyel­or­szá­gi könyv­be­ho­za­tal kor­lá­to­zá­sá­val és a len­gyel­re le­for­dí­tott ha­zai cseh meg szlo­vák szép­iro­dal­mi mű­vek szá­má­nak nö­ve­lé­sé­vel is erő­sí­te­ni igye­kez­tek. A PZKO fő­bi­zott­sá­ga mel­let­ti ki­adói ta­ná­csot épp azért ér­te bí­rá­lat, hogy nem je­len­tet meg cseh és szlo­vák szer­ző­től szár­ma­zó len­gyel for­dí­tá­so­kat, és csak a he­lyi len­gyel szer­zők al­ko­tá­sa­i­nak pub­li­ká­lá­sát szor­gal­maz­za. Ha­son­ló­kép­pen bí­rál­ták a len­gyel szín­ját­szó egye­sü­le­te­ket, hogy csak a Tìšín kör­nyé­ki len­gye­lek éle­té­vel fog­lal­ko­zó da­ra­bo­kat mu­tat­nak be.57
A len­gyel na­ci­o­na­liz­mus el­le­ni kam­pány a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak 1957. szep­tem­ber 5–6-án tar­tott ülé­sén is foly­ta­tó­dott. Is­mét el­ítél­ték a „ki­fe­je­zet­ten na­ci­o­na­lis­ta jel­le­gű” len­gyel nem­ze­ti­sé­gi kö­ve­te­lé­se­ket, így pél­dá­ul az önál­ló len­gyel ze­ne­is­ko­la lét­re­ho­zá­sát, to­váb­bi pe­da­gó­gi­ai is­ko­lai osz­tá­lyok nyi­tá­sát, a fi­a­ta­lok­nak a PZKO te­vé­keny­sé­gé­be va­ló be­vo­ná­sát, önál­ló len­gyel sport­klu­bok ala­kí­tá­sát (il­let­ve fel­újí­tá­sát). Új­ból elő­ho­za­kod­tak az­zal, hogy a len­gye­lek kö­ré­ben tisz­tá­zat­lan a ha­zá­hoz va­ló tar­to­zás. A PZKO fő­bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke, A. Kubecz­ka meg­pró­bált er­re re­a­gál­ni, ál­lít­va, hogy a fő­bi­zott­ság tag­ja­i­nak több­sé­ge Cseh­szlo­vá­ki­át vall­ja ha­zá­já­nak; ugyan­kkor rá­mu­ta­tott ar­ra is: a PZKO-nak a kul­tu­rá­lis és tö­meg­po­li­ti­kai mun­ká­já­hoz szük­sé­ge van a je­len­le­gi len­gyel­or­szá­gi anya­gok­ra is. Mi­vel az ost­ra­vai ta­nács­ko­zás­ra a CSKP KB 1957. má­jus 14–16-i ülé­se után ke­rült sor, ahol a KB tit­ká­ra, Jiøí Hendrych nem­csak a re­vi­zi­o­niz­mus, ha­nem az egy­ház el­le­ni har­cot is meg­hir­det­te, az ún. len­gyel bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus új di­men­zi­ó­kat nyert. A két ha­za el­mé­le­te el­le­ni ér­ve­lés ré­sze lett a len­gyel­or­szá­gi, a szo­ci­a­liz­mus kü­lön­bö­ző út­ja­i­ról, de fő­leg a len­gyel ál­lam­nak a val­lás­hoz és az egy­ház­hoz va­ló, a cseh­szlo­vá­ki­a­i­tól el­té­rő vi­szo­nyá­ról foly­ta­tott vi­tá­nak. A len­gyel­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­ta­lá­nak el­len­zé­sé­hez ugyan­csak jól jött, hogy a Saj­tó­el­len­őr­zé­si Hi­va­tal (STD) ost­ra­vai ke­rü­le­ti mun­ka­tár­sa sze­rint a ke­rü­let­ben 70%-ra te­he­tő­en min­tá­ul a nyu­ga­ti la­pok szol­gál­tak.58
A len­gyel­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­ta­la bí­rá­lat tár­gya lett a más nem­ze­ti­sé­gű pol­gá­rok kö­ré­ben vég­zett te­vé­keny­ség­gel fog­lal­ko­zó, 1957. ok­tó­ber 10-én tar­tott or­szá­gos ér­te­kez­le­ten is. Tìšín kör­nyé­kén a len­gyel be­ho­za­tal ál­lí­tó­lag el­ér­te a 700 ez­res pél­dány­szá­mot, ami­ből csak ma­gá­ban Karv­inában 300 ezer ka­to­li­kus te­ma­ti­ká­jú lap ke­rült az ol­va­sók ke­zé­be. Bí­rá­lat ér­te a len­gyel hí­vők igé­nye­i­nek ki­elé­gí­té­sét szol­gá­ló egy­há­zi iro­da­lom be­ho­za­ta­lát is, konk­ré­tan azt az ese­tet, hogy a PZKO öt­ezer egy­há­zi éne­kes­könyv len­gyel­or­szá­gi ki­nyom­ta­tá­sát ren­del­te meg.59 Ez a meg­ren­de­lés vé­gül is a PZKO fő­bi­zott­sá­ga mel­let­ti párt­cso­port és a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak „jó­vol­tá”-ból nem va­ló­sult meg.60 A „nyu­ga­ti ori­en­tá­ci­ó­jú, il­luszt­rált, Len­gyel­or­szág­ból be­ho­zott la­pok” ha­tá­sá­nak el­len­sú­lyo­zá­sá­ra fon­to­ló­ra vet­ték a len­gyel ki­sebb­sé­gi saj­tó ki­bő­ví­té­sét, így pél­dá­ul a Svìt sovìtù len­gyel mu­tá­ci­ó­já­nak és egyéb len­gyel nyel­vű saj­tó­ter­mé­kek meg­je­len­te­té­sét – ami rá­épül a Cseh­szlo­vák Rá­dió len­gyel nyel­vű ost­ra­vai adá­sá­ra –, va­la­mint a G³os Ludu na­pi­lap­pá vá­lá­sát. Azon­ban ez­út­tal sem a len­gye­lek nem­ze­ti­sé­gi kö­ve­te­lé­se­i­nek ki­elé­gí­té­se volt a meg­ha­tá­ro­zó szem­pont, ha­nem az „anya­or­szá­gi mé­dia ha­tá­sá­nak »gá­tolása«”.61
Idő­köz­ben meg­mu­tat­ko­zott, hogy a fel­sőbb párt­szer­vek és a he­lyi szer­vek nem­rit­kán el­len­té­tes kö­ve­te­lé­sé­nek tel­je­sí­té­se nem lesz kön­­nyű ügy. Mi­vel a Tìšín és Ostra­va kör­nyé­ki ré­gi­ó­ban, va­la­mint Észak-Mor­va­or­szág­ban erős len­gyel­el­le­nes han­gu­lat ural­ko­dott, a len­gyel nép­mű­vé­sze­ti együt­te­sek nem ve­het­tek részt a ke­rü­le­ti szem­lén, s fel­ké­rés hí­ján nem lép­het­tek fel a cseh és mor­va ke­rü­le­tek­ben. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um ré­szé­ről a PZKO-val szem­ben tá­masz­tott to­váb­bi kö­ve­tel­mény az volt, hogy az alap­sza­bály egy­ér­tel­mű­en rög­zít­se a szer­ve­zet szá­má­ra a len­gyel tan­nyel­vű is­ko­lák igaz­ga­tó­i­nak irá­nyí­tá­sá­ba tör­té­nő be­le­szó­lás meg­til­tá­sát, mi­vel a múlt­ban a PZKO fő­bi­zott­sá­ga ta­lál­ko­zó­kat szer­ve­zett az igaz­ga­tók rész­vé­te­lé­vel, ha­son­ló­an, mint azt a len­gyel fő­is­ko­lás­ok di­ák­kö­rei tet­ték. A mi­nisz­té­ri­um az 1957 de­cem­be­ré­ben kelt do­ku­men­tum­ban fel­ada­tul szab­ta az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság szá­má­ra a cseh pe­da­gó­gu­sok meg­nye­ré­sét a Tìšín kör­nyé­ki cseh kul­tu­rá­lis élet meg­erő­sí­té­se céljából.62 A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­nak ugyan­ak­kor nem si­ke­rült el­ér­nie a szá­má­ra ké­nyel­met­len Pawol Kubisz el­tá­vo­lí­tá­sát a Zwrot és az SLA ve­ze­té­sé­ből.
A mi­nisz­té­ri­um szá­má­ra a PZKO el­le­ni to­váb­bi tá­ma­dás­ra ürü­gyül szol­gál­tak a PZKO ál­tal 1957 de­cem­be­ré­ben szer­ve­zett tan­fo­lyam­ok. R. To­mis­nak a CSKP III. osz­tá­lya szá­má­ra ké­szült, 1957. de­cem­ber 20-ról szár­ma­zó „drá­mai” hang­vé­te­lű je­len­té­se sze­rint „a tan­fo­lyam­ok részt­ve­vő­i­nek kö­ré­ben rend­kí­vül ve­szé­lyes re­vi­zi­o­nis­ta és so­vi­nisz­ta né­ze­tek kap­tak láb­ra”, s csak ket­ten he­lyez­ked­tek „párt­sze­rű ál­lás­pont­ra”. A G³os Ludu fő­szer­kesz­tő­jé­vel tör­tént ta­lál­ko­zás után To­mis ál­lí­tó­lag ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra ju­tott, hogy a „len­gyel prob­lé­ma és a tìšíni hely­zet sok­kal sú­lyo­sabb, mint ahogy az a PZKO V. köz­gyű­lé­se ide­jén tűnt szá­má­ra”. Hang­sú­lyoz­ta, hogy ál­lí­tó­lag sze­mé­lye­sen aka­dá­lyoz­ta meg kle­ri­ká­lis tar­tal­mú köny­vek Len­gyel­or­szág­ból tör­té­nő, 40 ezer pél­dányt ki­te­vő be­ho­za­ta­lát, ami erő­sen el­túl­zott adat volt.63
A tan­fo­lyam­okon új­ra fel­ve­tőd­tek a ha­za fo­gal­má­val, il­let­ve a nem­zet és a nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­gek kö­zöt­ti kü­lönb­ség­gel kap­cso­la­tos kér­dé­sek. A részt­ve­vők fel­szó­la­lá­sai azt a prob­lé­mát fe­sze­get­ték, hogy mi va­ló­já­ban a ki­sebb­sé­gek ál­tal lét­re­ho­zott kul­tú­ra és mely nem­zet ré­szé­nek te­kint­he­tő az, mi­lyen nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból kell épít­kez­nie, s mi­lyen nem­ze­ti szel­lem­ben kell ne­vel­ni a ki­sebb­sé­gek­hez tar­to­zó szü­lők gyer­me­ke­it. A részt­ve­vők kö­ve­tel­ték, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gyel kul­tú­rát mi­nő­sít­sék nem­ze­ti kul­tú­rá­nak. Is­mét elő­tér­be ke­rült a két­nyel­vű­ség és a len­gyel nyelv hasz­ná­la­ta a hi­va­ta­los érint­ke­zés­ben. Kö­ve­tel­ték azt a jo­got, hogy a len­gyel nyelv va­la­men­­nyi ta­nács­ko­zá­son le­gi­ti­mi­tást nyer­jen, és a ha­tó­sá­gok­tól a be­ad­vány­ok­ra ki­zá­ró­lag len­gyel nyel­ven kap­ja­nak vá­laszt. Fel­lép­tek a spon­tán as­­szi­mi­lá­ció el­len is. Jel­lem­ző volt az az ér­ve­lés, hogy amen­­nyi­ben az if­jú­ság él­het­ne a nem­ze­ti­sé­gi ön­re­a­li­zá­lás le­he­tő­sé­gé­vel, nem jár­ná­nak an­­nyi­an temp­lom­ba. Bí­rál­ták a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­sé­get is, hogy nem tö­rő­dött kel­lő­kép­pen a len­gyel fi­a­tal­ság­gal, és han­got kap­tak a Len­gyel If­jú­sá­gi Szö­vet­ség 1948 utá­ni fel­osz­la­tá­sá­val kap­cso­la­tos ki­fo­gá­sok is. Ál­lí­tó­lag fel­ve­tő­dött az ún. Cieœlar-­plat­form kér­dé­se is. A részt­ve­vők sze­rint „le­het, hogy Cieœlar té­ve­dett, de utá­na a kér­dés meg­tár­gya­lá­sa nél­kül ki­zár­ták.” Bí­rál­ták to­váb­bá a len­gye­lek­nek az ál­la­mi és párt­ap­pa­rá­tus­ban va­ló ala­csony kép­vi­se­le­tét; a két­nyel­vű­ség­gel kap­cso­lat­ban rá­mu­tat­tak ar­ra, hogy már a múlt­ban is ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek szá­mí­tott, tu­laj­don­kép­pen „az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia fel­bom­lá­sa óta el­telt idő­szak alatt ér­vény­ben volt leg­ap­róbb kö­ve­te­lé­sek tel­je­sí­té­sé­hez ra­gasz­ko­dunk.” Szó­ba ke­rül­tek a meg­szün­te­tett len­gyel egye­sü­le­tek va­gyo­ná­nak kér­dé­sei, a részt­ve­vők kö­ve­tel­ték an­nak át­adá­sát a PZKO szá­má­ra. Ki­fe­je­zés­re jut­tat­ták, hogy nem ér­te­nek egyet Pawol Kubisz­nak a Zwrot és az SLA-ból va­ló ter­ve­zett el­tá­vo­lí­tá­sá­val. Ugyan­ak­kor szót emel­tek a cseh na­ci­o­na­lis­ta szer­zők, pél­dá­ul Petr Bezruè és A. M. Tilšová mű­ve­i­nek ki­adá­sa el­len. A ki­fo­gá­sok ma­gá­nak a CSKP-nek a po­li­ti­ká­ja el­len is irá­nyul­tak: „mit kí­ván ten­ni a párt a len­gye­lek el­len a múlt­ban el­kö­ve­tett sé­rel­mek or­vos­lá­sa ér­de­ké­ben? […] Mit akar ten­ni a párt a cseh sovinizmius ellen?”64

Az ül­dö­zé­sek kul­mi­ná­lá­sa

A len­gyel ki­sebb­ség el­le­ni meg­tor­lá­sok 1957–1958-ban ér­ték el te­tő­pont­ju­kat. Eh­hez a PZKO fő­bi­zott­sá­gá­nak az az 1957. de­cem­ber 12-én ho­zott dön­té­se adott lö­kést, mely ki­adás­ra aján­lot­ta Teofil Sto­larz­nak Bá­nyász­köz­mon­dás­ok cí­mű köny­vét. A mű egyi­ke volt az SLA PZKO iro­dal­mi pá­lyá­za­tán 1954-ben dí­jat nyert mun­kák­nak. Utó­lag, ami­kor már el­kezd­ték a könyv ro­tap­rin­tes el­já­rás­sal tör­té­nő ki­nyom­ta­tá­sát a tøineci vas­mű­ben, a cen­zú­ra ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra ju­tott, hogy a könyv­ben sze­rep­lő több tu­cat­nyi köz­mon­dás ál­lam­el­le­nes jel­le­gű. A ki­nyom­ta­tott pél­dá­nyo­kat el­ko­boz­ták. A „fel­sőbb szer­vek” be­avat­ko­zá­sá­ra a PZKO fő­bi­zott­sá­ga 1958. már­ci­us 18-án dön­tést ho­zott Pawol Kubisz­nak a Zwrot és az SLA szer­kesz­tő­sé­gé­ből tör­té­nő el­tá­vo­lí­tá­sá­ról. Ugyan­ak­kor meg­szün­tet­ték az SLA au­to­nóm stá­tu­sát is. Úgy­szin­tén le­vál­tot­ták az SLA iro­dal­mi szek­ci­ó­já­nak ve­ze­tő­jét és a ki­ad­vány re­cen­zen­sét, Józef Ondruszt is, és be­til­tot­ták szá­má­ra a nép­raj­zi ku­ta­tá­sok pub­li­ká­lá­sát. Kubis­zon és Ondrus­zon kí­vül a ki­ad­vány meg­je­len­te­té­sé­re vo­nat­ko­zó meg­ren­de­lést a PZKO köz­pon­ti tit­ká­ra is alá­ír­ta, aki azon­ban az egész fe­le­lős­ség­re vo­nást meg­úsz­ta egy sú­lyos meg­ro­vás­sal. A len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben iz­ga­tott­sá­got vál­tott ki az a tény, hogy Pawol Kubisz de­monst­ra­tív mó­don el­uta­sí­tot­ta az elég­té­tel­ként fel­kí­nált já­rá­si könyv­tá­ri, il­let­ve le­vél­tá­ri ál­lást, és a tøineci vas­mű acél­ön­tö­dé­jé­ben lé­pett munká­ba.65
A CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak po­li­ti­kai iro­dá­ja ál­tal ké­szí­tett je­len­té­sé­ben, amely egy­ben alap­anya­gul szol­gált a CSKP KB be­szá­mo­ló­já­hoz és ha­tá­ro­za­tá­hoz, 1958. már­ci­us 24-én meg­ál­la­pí­tást nyert, hogy „a len­gyel nem­ze­ti­ség egyes kis­pol­gá­ri ele­me­i­nek kö­ré­ben a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus je­lei mu­tat­koz­nak, s ezt a kis­pol­gár­ság, a kis­pol­gá­ri ér­tel­mi­ség egy ré­sze és a klé­rus ter­jeszti.”66 A je­len­tés sze­rint a „cseh­szlo­vá­ki­ai len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok kö­ré­ben ta­pasz­tal­ha­tó bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus hí­vei az utób­bi év­ben köz­vet­len se­gít­sé­get kap­tak az ilyes­faj­ta ten­den­ci­ák len­gyel­or­szá­gi megtestesítőitől.”67 Rá­adá­sul a len­gyel ér­tel­mi­sé­get re­vi­zi­o­nis­ta né­ze­tek ter­jesz­té­sé­vel vá­dol­ták, fő­ként a de­mok­rá­cia, az em­be­ri sza­bad­ság és a nem­ze­ti­sé­gi kér­dést érin­tő mar­xi-le­ni­ni ta­nok vo­nat­ko­zá­sá­ban. Utó­lag a leg­főbb ve­szély ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­ták az evan­gé­li­kus egy­há­zat, a szek­tá­kat és az if­jú­sá­got. Gon­dot oko­zott a ha­ta­lom­nak a len­gyel la­kos­ság nagy­fo­kú val­lá­sos­sá­ga. A hit­tan­órá­kat 1953-ban a ta­nu­lók 98%-a lá­to­gat­ta, s ez idő tájt a Èeský Tìšín-i já­rás­ban a la­kos­ság csu­pán 1,4%-a volt fe­le­ke­ze­ten kí­vü­li; de még az 1957/1958-as tan­év­ben is a hit­tan­órá­kat a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ta­nu­lók 72%-a lá­to­gat­ta, míg a cseh ta­nu­lók ese­té­ben ez csu­pán 48%-ot tett ki.68
A 219 fő­ből ál­ló len­gyel ta­ní­tói ál­lo­mány­ból 164 va­la­mi­lyen fe­le­ke­zet tag­ja volt, 55-en fe­le­ke­ze­ten kí­vü­li­ek, és öt ta­ní­tó hit­tan­ra já­rat­ta a gye­re­két. Bár a „val­lá­sos” ta­ní­tók kö­zül so­kan egy­há­zi szer­tar­tá­so­kon nem vet­tek részt, ezek ke­ve­seb­ben vol­tak, mint a cseh ta­ní­tók ese­té­ben. A len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben a hit­tan­órá­kat lá­to­ga­tó ta­nu­lók szá­za­lék­ará­nya ha­gyo­má­nyo­san ma­ga­sabb volt. Az Ost­ra­vai ke­rü­let­ben ös­­szes­sé­gé­ben a hit­tan­ok­ta­tást a cseh ta­nu­lók 47,9%-a lá­to­gat­ta, ugyan­ak­kor a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű­ek­nél ez el­ér­te a 71,2%-ot. En­nek az arány­nak hoz­zá­ve­tő­leg meg­fe­lel­tek az egyes já­rá­sok ada­tai is.69

A hely­zet le­csil­la­po­dá­sa

A len­gyel ki­sebb­sé­gi prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ra irá­nyu­ló, fő­ként a ke­rü­le­ti nem­ze­ti bi­zott­sá­gok, ki­sebb rész­ben a CSKP funk­ci­o­ná­ri­u­sai ál­tal kép­vi­selt né­ze­tek nem jár­tak si­ker­rel. Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint eb­ben köz­re­ját­szott az a tény is, hogy a CSKP a len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben vi­szony­lag erős tá­mo­ga­tást tud­ha­tott ma­ga mö­gött, nyil­ván meg­volt a ma­ga ha­tá­sa a nem­ze­ti­sé­gi fe­szült­ség ger­jesz­té­sé­től tar­tó ag­gá­lyok­nak is. Rá­adá­sul a PZKO te­vé­keny­sé­gét fo­ko­za­to­san hoz­zá­iga­zí­tot­ta a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom kö­ve­te­lé­se­i­hez. A Zwrot 1957. de­cem­be­ri szá­ma a CSKP Èeský Tìšín-i já­rá­si el­ső tik­árá­tól, E. Morkestól szár­ma­zó cik­ket je­len­tetett meg, mely fel­so­ra­koz­tat­ta a PZKO te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­la­tos hi­va­ta­los el­vá­rá­so­kat. Meg­is­mé­tel­te azo­kat a már ko­ráb­ban is han­goz­ta­tott fenn­tar­tá­so­kat, hogy a PZKO a kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­get ön­cé­lú­nak te­kin­ti, nem szen­tel kel­lő fi­gyel­met a len­gyel la­kos­ság kö­ré­ben vég­zett esz­mei ne­ve­lő­mun­ká­nak, nem mű­kö­dik kel­lő­kép­pen együtt a For­ra­dal­mi Szak­szer­ve­ze­ti Moz­ga­lom­mal és a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­gel, va­la­mint a mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok­kal a kö­zös cseh–len­gyel kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nyek szer­ve­zé­sé­ben. Ugyan­ak­kor Morkes hang­sú­lyoz­ta a „val­lá­si nép­bu­tí­tás” el­le­ni, a PZKO ál­tal szer­ve­zett elő­adás­so­ro­zat­ok fontosságát.70
Meg­le­pő vi­szont, hogy a CSKP Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­ga po­li­ti­kai iro­dá­ja ál­tal ki­dol­go­zott do­ku­men­tum hang­vé­te­le el­le­né­re elő­tér­be ke­rült a ré­gi­ón be­lü­li cseh na­ci­o­na­liz­mus el­le­ni harc is. Nem ki­zárt, hogy a CSKP ve­ze­té­se is­mét fel­ele­ve­ní­tet­te azt az el­vet, mely sze­rint az a na­ci­o­na­liz­mus a ve­szé­lyes, amely el­len nem har­col­nak. Min­den­eset­re a cseh­szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­sé­gi prob­le­ma­ti­ká­ról ké­szült elem­zés­ben, ame­lyet a CSKP III. osz­tá­lyá­nak mun­ka­tár­sa, Otakar Zeman dol­go­zott ki a CSKP XI. kong­res­­szu­sa után, ki­húz­ták azt a mon­da­tot, hogy: „a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus Ostra­va kör­nyé­kén is mély gyö­ke­re­ket eresz­tett.” Más­részt vi­szont a do­ku­men­tum em­lí­tést tett a két­nyel­vű­ség­gel kap­cso­la­tos, a ré­gió 63 hely­sé­gét érin­tő be nem tar­tá­sá­ról, va­la­mint a len­gyel­el­le­nes lég­kör­ről és az olyas­faj­ta ki­je­len­té­sek­ről, hogy „ná­lunk a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok jo­gai el­túl­zot­tak, több vív­mány­ban ré­sze­sül­nek, mint amit meg­ér­de­mel­né­nek”, de ugyan­ak­kor a két ha­za el­mé­le­té­ről is.71
A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok kö­ré­ben vég­zett po­li­ti­kai te­vé­keny­ség el­ve­i­vel el­ső íz­ben 1958. áp­ri­lis 3-án fog­lal­ko­zott. A ha­tá­ro­za­ti ja­vas­la­tot a KB tit­ká­ra, Vla­di­mír Koucky ter­jesz­tet­te elő. A CSKP ve­ze­té­se ek­kor elem­zést kért a Zwrot és a G³os Ludu cí­mű fo­lyó­irat­ról. Koucky a ma­gyar ki­sebb­ség­gel kap­cso­la­tos in­téz­ke­dés­hez ha­son­ló­an a len­gyel ki­sebb­sé­gi saj­tó bő­ví­té­sét és pél­dány­szá­má­nak eme­lé­sét ja­va­sol­ta, a len­gyel­or­szá­gi mé­dia ha­tá­sá­nak gyen­gí­té­sé­re tö­re­ked­ve. A CSKP KB tit­kár­sá­gán meg­tár­gyalt ja­vas­lat 1959. ja­nu­ár 27-én vissza­ke­rült a po­li­ti­kai iro­da elé.72
Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak a len­gyel ki­sebb­sé­gi in­téz­mé­nyek tel­jes fel­szá­mo­lá­sá­ra irá­nyu­ló ja­vas­la­tát a CSKP ve­ze­té­se nem tet­te ma­gá­é­vá. El­len­ke­ző­leg, ki­egyen­sú­lyo­zot­tabb meg­kö­ze­lí­tés mel­lett dön­tött a mind­két ol­da­lon szél­ső­sé­ges­nek ítélt meg­nyil­vá­nu­lá­sok­kal szem­ben. Mi­vel azon­ban a je­len­tés és a ha­tá­ro­zat súly­pont­ja a len­gye­lek­nek a több­sé­gi la­kos­ság­tól va­ló ál­lí­tó­la­gos el­szi­ge­te­lő­dé­sé­re, il­let­ve an­nak le­küz­dé­sé­re he­lye­ző­dött, a ha­tá­ro­zat tu­laj­don­kép­pen a len­gyel ki­sebb­ség spon­tán as­­szi­mi­lá­ló­dá­sát elő­moz­dí­tó rej­tet­tebb tá­mo­ga­tá­sát szol­gál­ta. A len­gye­lek ará­nya ugyan­is Tìšín kör­nyé­kén a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság egész te­rü­le­té­ről tör­té­nő oda­ván­dor­lás nyo­mán ter­mé­sze­te­sen csök­ke­ni kez­dett. A je­len­tés rá­mu­ta­tott a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus, a so­vi­niz­mus és a sze­pa­ra­tiz­mus kü­lön­bö­ző for­má­i­nak mind a len­gyel, mind pe­dig a cseh kö­zeg­ben ta­pasz­tal­ha­tó meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ra. A len­gyel ki­sebb­ség­gel szem­ben a kri­ti­ka to­vább­ra is azt vet­te cél­ba, hogy a len­gyel ki­sebb­ség „szer­ve­zett kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi éle­te je­len­tős mér­ték­ben el­kü­lö­nül a cseh dol­go­zók kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi éle­té­től.” „A cseh és a len­gyel dol­go­zók kö­ze­le­dé­sé­nek el­mé­lyí­té­sét ne­he­zí­tő aka­dály”-ként a ka­to­li­kus és az evan­gé­li­kus egy­há­zat, va­la­mint az egy­ház­tól el­sza­kadt val­lá­si cso­por­to­kat, a szek­tá­kat, fő­leg a len­gyel klé­rust je­löl­te meg.73
A PZKO a va­la­men­­nyi Ostra­va kör­nyé­ki len­gyel pol­gár kép­vi­se­le­ti szerve­ként va­ló el­is­me­ré­sét kö­ve­tel­te, s is­mé­tel­ten fel­me­rült az ún. Cieœlar-­plat­form kér­dé­se. A CSKP ve­ze­té­se hang­sú­lyoz­ta, hogy az or­szág­ban a po­li­ti­kai mo­no­pó­li­um a kom­mu­nis­ta pár­tot il­le­ti meg, amely „meg­tes­te­sí­ti va­la­men­­nyi cseh­szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­ség ér­dek­kép­vi­se­let­ét.” A töb­bi ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet­hez ha­son­ló­an (ez ki­vált­képp a Cse­ma­dok­ra vo­nat­ko­zott) a CSKP ve­ze­té­se a PZKO-val szem­ben is hang­sú­lyoz­ta, hogy ezek a szer­ve­ze­tek sem­mi­kép­pen sem te­kint­he­tők po­li­ti­kai szer­ve­ző­dés­nek, ha­nem ki­zá­ró­lag kul­tu­rá­lis jel­le­gű­ek. Ugyan­ak­kor a CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja meg­erő­sí­tet­te an­nak az elv­nek az ér­vé­nyes­sé­gét, amely sze­rint a PZKO-nak az Ost­ra­vai ke­rü­le­ten be­lül a Nem­ze­ti Front Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak ré­sze­ként, a raj­ta ke­resz­tül ka­pott pénz­ügyi tá­mo­ga­tás­sal él­ve kell ki­fej­te­nie te­vé­keny­sé­gét. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak te­hát nem si­ke­rült el­ér­nie a PZKO-nak a mi­nisz­té­ri­um struk­tú­rá­i­ba va­ló tel­jes be­ta­go­zó­dá­sát. Fran­tišek Kahu­da mi­nisz­ter szá­má­ra csu­pán az a fel­adat ju­tott, hogy tár­cá­ja rend­sze­re­sen fi­gye­lem­mel kí­sér­je a PZKO te­vé­keny­sé­gét, és köz­re­mű­köd­jön „a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok kö­ré­ben vég­zett kul­tu­rá­lis te­vé­keny­ség­gel kap­cso­la­tos alap­ve­tő prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ban, va­la­mint a PZKO te­vé­keny­sé­gé­nek irá­nyí­tá­sá­ban és el­len­őr­zé­sé­ben.” Más­fe­lől vi­szont a mi­nisz­té­ri­um­nak el­ren­del­ték, hogy be­ha­tób­ban tö­rőd­jön a len­gyel ki­sebb­ség gond­ja­i­val. En­nek irá­nyí­tá­sát az egyik mi­nisz­ter­he­lyet­tes kap­ta fela­dat­ul.74
A re­gi­o­ná­lis ha­tal­mi struk­tú­rák do­ku­men­tu­ma­i­tól el­té­rő­en a re­vi­zi­o­niz­mus mind a cse­hek, mind pe­dig a len­gyel nem­ze­ti­ség so­ra­i­ban meg­le­vő prob­lé­ma­ként sze­re­pelt. A je­len­tés a „dol­go­zó nép er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé”-nek kö­ve­tel­mé­nyé­ből ki­in­dul­va el­ítél­te a Len­gyel­or­szág­ból be­ho­zott la­po­kat, va­la­mint a ne­he­zen el­len­őriz­he­tő ele­ven kis­ha­tár men­ti kap­cso­la­to­kat. A len­gyel és a cseh na­ci­o­na­liz­mus vi­szont hi­va­ta­lo­san azo­nos szint­re ke­rült: „kö­nyör­te­len har­cot kell foly­tat­ni mind a cseh, mind pe­dig a len­gyel na­ci­o­na­liz­mus el­len, le kell lep­lez­ni azok gyö­ke­re­it, és meg kell aka­dá­lyoz­ni a ha­tó­ere­jét le­he­tő­vé te­vő fel­té­te­lek ki­ala­kí­tá­sát.” Így egy­fe­lől el­uta­sí­tás­sal ta­lál­ko­zott a két ha­za el­mé­le­te mint a „dol­go­zó né­pünk er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gét gyen­gí­tő te­ó­ria”. Más­részt vi­szont a je­len­tés ne­ga­tív ös­­sze­füg­gé­sek­be ágyaz­va szólt a cseh na­ci­o­na­liz­mus­ról, mely az 1938-as tìšíni ese­mé­nyek fel­ele­ve­ní­té­sé­ben, a len­gye­lek „el­túl­zott” jo­ga­it ne­hez­mé­nye­ző ki­je­len­té­sek­ben, a len­gyel is­ko­lák meg­szün­te­té­sé­nek kö­ve­te­lé­sé­ben és a két­nyel­vű­ség szük­sé­ges­sé­gé­nek ta­ga­dá­sá­ban ju­tott ki­fe­je­zés­re. A je­len­tés konk­rét pél­dá­kat fel­hoz­va utalt a két­nyel­vű fel­ira­tok ešín­ben és egyes két­nyel­vű köz­sé­gek­ben ta­pasz­tal­ha­tó mel­lő­zé­sé­re, ame­lyek­ben a hi­va­ta­los hir­det­mé­nyek ki­füg­gesz­té­se, a köz­épü­le­tek meg­ne­ve­zé­se, a kör­le­ve­lek ki­bo­csá­tá­sa csu­pán cseh nyel­ven tör­tént. Egy­ér­tel­mű­en el­íté­lő­en szólt a je­len­tés az olyan, pél­dá­ul a Èeský Tìšín-i Já­rá­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság ál­tal han­goz­ta­tott ér­vek­ről, me­lyek sze­rint len­gyel nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­ma nem lé­te­zik, mert min­den ál­lam­pol­gár tud cse­hül. Ugyan­ak­kor a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű kom­mu­nis­ták fel­ada­tul kap­ták, hogy har­col­ja­nak azok el­len a na­ci­o­na­lis­ták el­len, akik „a két­nyel­vű­ség­gel kap­cso­la­tos in­téz­ke­dé­sek­kel és az anya­nyelv hasz­ná­la­tá­nak jo­gá­val vis­­sza­él­ve sze­ret­nék fel­hasz­nál­ni azo­kat ar­ra, hogy a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok éle­tét el­kü­lö­nít­sék a cseh la­kos­ság­gal va­ló ba­rá­ti szo­ci­a­lis­ta együttműködéstől.”75
A mi­nisz­té­ri­um vi­szont si­ker­rel ki­e­rő­sza­kol­ta, hogy a len­gyel ki­sebb­sé­gi ren­dez­vé­nyek mi­ni­má­lis ál­la­mi tá­mo­ga­tás­ban ré­sze­sül­je­nek. A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja a Cseh­szlo­vá­kia és Len­gyel­or­szág kö­zöt­ti kul­tu­rá­lis meg­ál­la­po­dás­ról fo­lyó tár­gya­lá­so­kon el­uta­sí­totta a len­gyel fél ar­ra irá­nyu­ló igye­ke­ze­tét, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gye­lek kul­tu­rá­lis szük­ség­le­te­i­nek ki­elé­gí­té­sé­vel a len­gyel Mű­ve­lő­dés­ügyi Mi­nisz­té­ri­um is tö­rőd­jön. A len­gyel nem­ze­ti­sé­gű cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ok­ról va­ló gon­dos­ko­dást „a cseh­szlo­vák ál­lam ki­zá­ró­la­gos ügyé­vé” nyil­vá­ní­tot­ták.
A CSKP nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­já­nak ve­zér­lő el­vé­vé a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­must dek­la­rál­ták. Az egyes nem­ze­ti­sé­gi kö­zös­sé­gek sa­já­tos­sá­ga­it va­ló­já­ban a nyel­vi, il­let­ve a kul­tu­rá­lis kü­lönb­sé­gek­re re­du­kál­ták: „a nyel­vi sok­fé­le­ség se­hol sem vál­hat aka­dá­lyá­vá egész la­kos­sá­gunk nem­ze­ti­sé­gi kü­lönb­sé­ge­ken fe­lül­emel­ke­dő er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé­nek meg­szi­lár­dí­tá­sá­ban.” A nem­ze­ti­sé­gi kér­dés meg­ol­dá­sa így alá­ren­de­lő­dött a fő fel­adat­nak – „a szo­ci­a­lis­ta épí­tés be­te­tő­zé­sé”-nek. A nyi­lat­ko­zat­ban ez to­váb­bi nyo­ma­té­kot ka­pott az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal, hogy e cél­nak az el­éré­sé­hez el­en­ged­he­tet­len az egész dol­go­zó nép er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé­nek to­váb­bi meg­szi­lár­dí­tá­sa. Ezért tá­mo­gat­ni kell min­dent, ami elő­se­gí­ti en­nek az egy­ség­nek a ki­ala­kí­tá­sát és megszilárdítását.”76
Az így ér­tel­me­zett egy­ség szel­le­mé­ben a len­gyel nem­ze­ti­ség köz­éle­ti ak­ti­vi­tá­sá­nak súly­pont­ja át­he­lye­ző­dött a ki­sebb­sé­gi struk­tú­rák­ból a „ter­me­lé­si szfé­rá­ba”. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom szor­gal­maz­ni kezd­te len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok erő­tel­je­sebb be­vo­ná­sát a köz­élet­be, a tár­sa­dal­mi elő­re­lé­pés pers­pek­tí­vá­ját kí­nál­va, hogy a PZKO-n, ill. a ki­sebb­sé­gi kö­zös­sé­gen be­lü­li sze­rep­vál­la­lás vál­jék mi­nél ke­vés­bé att­rak­tí­vab­bá szá­muk­ra. „Az üze­mek, a föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek, a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok, a tö­meg­szer­ve­ze­tek, fő­ként a szak­szer­ve­ze­tek és a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség szer­ve­ze­tei je­len­tik a cseh és a len­gyel dol­go­zók ba­rá­ti együtt­mű­kö­dé­sé­nek ki­ala­kí­tá­sát és meg­szi­lár­dí­tá­sát szol­gá­ló meg­ha­tá­ro­zó cent­ru­mo­kat.”
S ezt ki­egé­szí­tet­ték az aláb­bi ta­ná­csok: ilyen irány­vé­tel­hez pél­da­ként szol­gál­hat „a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű élen­já­ró dol­go­zók” na­gyobb szám­ban tör­té­nő fel­vé­te­le a CSKP tag­je­lölt­je­i­nek so­rá­ba és „azok meg­bí­zá­sa konk­rét, a len­gyel pol­gár­tár­sak kö­ré­ben ki­fej­tett po­li­ti­kai mun­ká­hoz kap­cso­ló­dó fel­ada­tok­kal.” Ugyan­ak­kor az is az uta­sí­tá­sok­ban sze­re­pelt, hogy len­gyel nem­ze­ti­sé­gű pár­ton­kí­vü­li­ek na­gyobb mér­ték­ben ve­gye­nek részt kü­lön­bö­ző párt­is­ko­lá­zá­so­kon és tan­fo­lyam­okon. S ez a szak­szer­ve­ze­ti is­ko­lá­zá­sok­ra és a cseh­szlo­vák if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek­re is vo­nat­ko­zott. A CSKP ve­ze­té­se dek­la­rál­ta elé­ge­det­len­sé­gét a len­gyel fi­a­ta­lok ala­csony szer­ve­zett­sé­gé­vel. A szö­vet­ség el­nö­ke, Miroslav Veck­er fel­ada­tul kap­ta „a cseh és len­gyel fi­a­ta­lok­nak a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség szer­ve­ze­te­in be­lü­li leg­szo­ro­sabb együtt­mű­kö­dés fel­tét­ele­i­nek ja­ví­tá­sát.” Ugyan­ak­kor el­uta­sí­tás­sal ta­lál­koz­tak az önál­ló len­gyel szer­ve­ze­ti struk­tú­rák ki­ala­kí­tá­sá­ra irá­nyu­ló tö­rek­vé­sek, a mo­no­pol­hely­zet­ben le­vő if­jú­sá­gi szö­vet­sé­gen be­lü­li alap­szer­ve­ze­te­ket is be­le­ért­ve. A CSKP ve­ze­té­se rend­kí­vül fon­tos sze­re­pet tu­laj­do­ní­tott an­nak, hogy a len­gyel tan­nyel­vű is­ko­lák vég­zett­jei le­he­tő­sé­get kap­ja­nak az ér­vé­nye­sü­lés­re az or­szág egész te­rü­le­tén, a leg­kü­lön­bö­zőbb he­lye­ken, ko­mo­lyabb posz­to­kon is. A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­já­nak ülé­sén er­re nyo­ma­té­ko­san fel­hív­ta a fi­gyel­met a tes­tü­let tag­ja, Lud­mi­la Jankov­cov­á.77
A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja egyút­tal ha­tá­ro­za­tot ho­zott a ta­ní­tók szár­ma­zás sze­rin­ti osz­tály­ös­­sze­té­tel­ének ja­ví­tá­sá­ról is. A len­gyel nyel­vű szép­iro­dal­mi és po­li­ti­kai mű­vek ki­adá­sa köz­pon­to­sí­tott irá­nyí­tás alá ke­rült, csak­úgy, mint az iro­dal­mi al­ko­tá­sok és a nép­mű­vé­sze­ti együt­te­sek szá­má­ra szük­sé­ges szak­mai anya­gok Len­gyel­or­szág­ból tör­té­nő be­ho­za­ta­la. A len­gyel nyel­vű idő­sza­ki saj­tó ere­de­ti­leg ter­ve­zett bő­ví­té­se he­lyett más­faj­ta in­téz­ke­dés tör­tént. A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja úgy dön­tött, hogy nö­vel­ni kell a len­gyel nyel­vű cik­kek szá­mát a két­nyel­vű üze­mi új­sá­gok­ban. A len­gyel mű­vész­együt­te­sek szer­ve­zé­se a PZKO he­lyett át­ke­rült a szak­szer­ve­ze­ti üze­mi klu­bok ha­tás­kö­ré­be.
A párt­ve­ze­tés ma­gá­é­vá tet­te a he­lyi ál­lam­igaz­ga­tás aján­lá­sát, kö­ve­tel­ve, hogy a PZKO na­gyobb részt vál­lal­jon a kö­zös cseh–len­gyel kul­tú­res­tek, hang­ver­se­nyek és eszt­rád­mű­sor­ok szer­ve­zé­sé­ből. Ugyan­ak­kor in­téz­ke­dés tör­tént ar­ról, hogy erő­tel­je­seb­ben ér­vé­nye­sül­jön a PZKO te­vé­keny­sé­gé­nek a párt ál­ta­li el­len­őr­zé­se. Kü­lön­le­ges fi­gye­lem irá­nyult – amit Vil­iam Široký mi­nisz­ter­el­nök is szor­gal­ma­zott – a Len­gyel­or­szág­ból szár­ma­zó ka­to­li­kus saj­tó ter­jesz­té­sé­re a Tìšín kör­nyé­ki len­gyel nem­ze­ti­sé­gű hí­vek kö­ré­ben. Így a PZKO ke­ze­lé­sé­ben le­vő könyv­üz­le­tek „az egy­há­zi ma­ra­di­ság és egyéb bur­zsoá csö­ke­vé­nyek fel­leg­vá­rá”-nak mi­nő­sül­tek. Ri­asz­tó­nak szá­mí­tott az a tény, hogy míg a Prze­wod­nik katolic­ki cí­mű ter­je­del­mes, a val­lá­si kér­dé­sek­nek szen­telt írá­so­kat tar­tal­ma­zó fo­lyó­irat­ból a PZKO 1117 pél­dányt igé­nyelt, a len­gyel kom­mu­nis­ták Try­buna Ludu cí­mű na­pi­lap­já­ból mind­ös­­sze 8 pél­dányt já­ra­tott a szervezet.78
Dön­tés szü­le­tett a CSKP ve­ze­té­sé­ben a PZKO VI. kong­res­­szu­sá­nak ös­­sze­hí­vá­sá­ról is, az­zal a cél­lal, hogy a len­gyel ki­sebb­ség­gel szem­be­ni po­li­ti­ka új el­vei rög­zí­tést nyer­je­nek a szer­ve­zet do­ku­men­tu­ma­i­ban is. A PZKO ve­ze­té­se a CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­já­nak kö­ve­te­lé­se­it el­fo­gad­ta. Így pél­dá­ul a PZKO fő­bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke, Adolf Kubecz­ka nyil­vá­no­san el­ítél­te azo­kat a né­ze­te­ket, hogy „sem­mi­be ve­szik a len­gyel la­kos­ság nyel­vi jo­ga­it”. El­len­ke­ző­leg, fő prob­lé­ma­ként a len­gyel ki­sebb­ség tag­ja­i­nak lany­ha ma­ga­tar­tá­sát je­löl­te meg, a PZKO-nak a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok­ban dol­go­zó tag­ja­it is beleértve.79 A szer­ve­zet 1959 ta­va­szán tar­tott já­rá­si kon­fe­ren­ci­á­in csu­pán egye­di kri­ti­kai han­gok je­lent­kez­tek, pél­dá­ul a le­vál­tott és a szer­ve­zet­ből ki­zárt Pawol Kubisz ér­de­ké­ben, mi­köz­ben a PZKO el­nö­ke, Kubecz­ka a len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­té­nek op­ti­má­lis ér­té­ke­lé­sét bí­rá­ló­kat olyan egyé­nek­nek ne­vez­te, akik „a rend­sze­rünk­kel szem­ben ha nem is el­len­sé­ge­sen vi­sel­tet­nek, de leg­alább­is irán­ta szám­ta­lan alap­ta­lan ki­fo­gást és kö­ve­te­lést táplál­nak.”80 A PZKO köz­pon­ti tit­ká­ra, Bohu­mil Goj ha­son­ló­kép­pen köz­vet­le­nül a köz­gyű­lés előtt bí­rál­ta sa­ját szer­ve­ze­tét a cseh tár­sa­da­lom­ban zaj­ló ese­mé­nyek­től el­sza­kadt ma­ga­tar­tás mi­att, „a len­gyel tár­sa­dal­mat érin­tő ügyek­ben ta­nú­sí­tott be­zár­kó­zott­sá­got” vet­ve sze­mé­re. Goj to­váb­bá ki­je­len­tet­te: „nem­rit­kán sa­ját ma­gunk sem val­lunk he­lyes né­ze­te­ket a dol­gok­ról.” Sze­rin­te épp ezek a ten­den­ci­ák „szol­gál­tat­nak ürü­gyet a nem­ze­ti súr­ló­dá­sok­ra és a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­nak je­lent­ke­zé­sé­re.” Hang­sú­lyoz­ta, hogy: „szo­ci­a­liz­must aka­runk épí­te­ni […] a mi »lengyel ügyein­ket« alá kell ren­del­ni az alap­ve­tő ér­de­kek­nek – a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek.” 81
A PZKO VI. köz­gyű­lé­se is a CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­já­nak 1959 ja­nu­ár­já­ban ho­zott ha­tá­ro­za­tát át­ha­tó, hi­va­ta­lo­san su­gallt (és meg­kö­ve­telt!) hang­vé­tel szel­le­mé­ben zaj­lott. A szer­ve­zet új el­nö­ke Bohu­mil Goj lett, aki egy év­vel ko­ráb­ban még a Bá­nyász­köz­mon­dás­ok mi­att meg­ro­vás­ban és párt­bün­te­tés­ben ré­sze­sült. Az el­ső tit­ká­ri poszt­ra Euge­niusz Suchanek ke­rült. A PZKO tiszt­ség­vi­se­lő­i­nek a köz­gyű­lést meg­elő­ző­en ta­nú­sí­tott lo­ja­li­tá­sért a szer­ve­zet di­csé­ret­ben ré­sze­sült, amit a CSKP Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak tit­ká­ra, Dra­homír Kold­er a köz­gyű­lés be­ve­ze­tő fel­szó­la­lá­sá­ban tol­má­csolt. Ugyan­ak­kor köz­vet­le­nül utá­na bí­rá­ló ki­fo­gá­sok hang­zot­tak el a szer­ve­zet cí­mé­re, ame­lye­ket a CSKP ve­ze­té­se fo­gal­ma­zott meg.82 A köz­gyű­lés el­fo­gad­ta a CSKP kö­ve­te­lé­se­it. El­is­mer­te a párt ve­ze­tő sze­re­pét, és meg­erő­sí­tet­te, hogy a PZKO-nak nem le­het­nek más fel­ada­tai, „mint ame­lye­ket a párt az egész tár­sa­da­lom elé ki­tű­zött.” A PZKO te­vé­keny­sé­gé­nek cél­ja ab­ban me­rült ki, hogy „tel­jes mér­ték­ben se­gít­se elő a gaz­da­sá­gi fel­ada­tok tel­je­sí­té­sét”, a szer­ve­zet tag­ja­it be­von­ja a szo­ci­a­lis­ta mun­ka­ver­seny­be, szor­gal­maz­za a szo­ros együtt­mű­kö­dést a szak­szer­ve­ze­tek­kel és a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­gel, a szo­ci­a­lis­ta ha­za­fi­ság­ra és Cseh­szlo­vá­kia irán­ti oda­adás­ra ne­vel­jen és ter­mé­sze­te­sen har­cot foly­tas­son a „bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus” el­len. Ezen kí­vül a szer­ve­zet te­vé­keny­sé­gé­ben erő­tel­je­sebb sze­re­pet kel­lett kap­nia a he­lyi mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok­kal va­ló együtt­mű­kö­dés­nek, va­la­mint az ate­is­ta pro­pa­gan­dá­nak. A ha­tá­ro­zat­ba egyet­len olyan ki­té­tel se ke­rült be, mely a sa­já­tos ki­sebb­sé­gi prob­le­ma­ti­kát érin­tet­te vol­na.
A hat­va­nas évek ele­jén az em­lí­tett irány­el­vek szel­le­mé­ben újabb lé­pé­sek tör­tén­tek. Hoz­zá­lát­tak a he­lyi könyv­tá­rak ös­­sze­vo­ná­sá­hoz, kö­zös cseh–len­gyel óvo­dá­kat nyi­tot­tak. A PZKO ki­adói te­vé­keny­sé­ge át­ke­rült az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Ki­adó­vál­la­lat­ba. A CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak 1962. ja­nu­ár 22-én el­fo­ga­dott je­len­té­sé­ben meg­ál­la­pí­tást nyert, hogy a PZKO-t mint po­li­ti­kai kép­vi­se­le­tet „ká­ros bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta ten­den­ci­ák hor­do­zó­já­nak te­kin­tő fel­fo­gást” ál­lí­tó­lag si­ke­rült „ér­vény­te­le­ní­te­ni”. Ugyan­ak­kor a je­len­tés meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a PZKO és az ott dol­go­zó kom­mu­nis­ták te­vé­keny­sé­ge meg­le­he­tő­sen for­má­lis jel­le­get ölt. Po­zi­tí­van ér­té­kel­te a „kis­ha­tár men­ti kap­cso­la­tok”-at, te­hát a PZKO szer­ve­ze­te­i­nek len­gyel­or­szá­gi ki­rán­du­lá­sa­it is. A CSKP Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a két ha­za te­ó­ri­á­já­nak fe­sze­ge­té­sét a G³os Ludu és a Zwrot ha­sáb­ja­in „lé­nye­gé­ben si­ke­rült le­küz­de­ni”. Más­fe­lől vi­szont a je­len­tés to­vább­ra is fel­szí­nen tar­tot­ta a he­lyi len­gye­lek kul­tu­rá­lis éle­té­nek a cseh több­sé­gi la­kos­ság­gal szem­be­ni el­szi­ge­te­lő­dé­sé­ről szó­ló ál­lí­tá­so­kat. Nem si­ke­rült el­ér­ni vi­szont a Len­gyel­or­szág­gal fenn­ál­ló kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok meg­sza­ka­dá­sát: „a fo­lyó­irat­ok és köny­vek be­ho­za­ta­lát Len­gyel­or­szág­ból sok­kal in­kább a meg­ren­de­lők igé­nye és nem a po­li­ti­kai ne­ve­lő­mun­ka szük­ség­le­tei és fel­ada­tai szab­ják meg” – áll a jelen­tés­ben.83

Be­fe­je­zés

A cseh­szlo­vá­ki­ai kom­mu­nis­ta ha­ta­lom az öt­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben fel­lé­pett a ki­sebb­ség­el­le­nes na­ci­o­na­liz­mus nyílt meg­nyil­vá­nu­lá­sai el­len, és nem szán­ta rá ma­gát a meg­tor­lás ra­di­ká­lis for­má­i­nak al­kal­ma­zá­sá­ra, a len­gyel ki­sebb­ség kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­té­nek, a PZKO-nak tel­jes fel­szá­mo­lá­sá­ra. Ugyan­ak­kor, ahogy más nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­gek – ma­gya­rok, né­me­tek, uk­rá­nok – ese­té­ben igye­ke­zett azok kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi éle­tét a leg­mes­­szebb­me­nőbb le­het­sé­ges mér­ték­ben sa­ját el­len­őr­zé­se alá ren­del­ni. A ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni vi­szony­la­gos to­le­ráns ma­ga­tar­tás, fő­ként más kom­mu­nis­ta pár­tok­kal ös­­sze­ha­son­lít­va, nem a CSKP ve­ze­té­sé­nek in­ter­na­ci­o­na­lis­ta po­li­ti­ká­já­ból fa­kadt. Sze­re­pet ját­szot­tak eb­ben min­den bi­zon­­nyal kül­ső té­nye­zők is – ab­ból adó­dó ag­gá­lyok, hogy az eset­le­ges nyílt konf­lik­tus a nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­gek­kel meg­in­gat­ná az or­szág bel­ső sta­bi­li­tá­sát és nem­zet­kö­zi hely­ze­tét. Más­részt vi­szont a len­gyel ki­sebb­ség­nek az 1956-os len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos po­zi­tív ma­ga­tar­tá­sa és a Tìšín kör­nyé­ki len­gyel la­kos­ság nagy­fo­kú val­lá­sos­sá­ga el­le­né­re a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gye­le­ket – elit­jü­ket is be­le­ért­ve – a CSKP po­li­ti­ká­já­nak vi­szony­lag erő­tel­jes tá­mo­ga­tá­sa jel­le­mez­te. Ez fő­ként azok­ból a ne­ga­tív ta­pasz­ta­la­tok­ból adó­dott, ame­lye­ket a len­gyel ki­sebb­ség 1948 előtt a pol­gá­ri erők­nek az irán­ta va­ló vi­szo­nyá­val és ma­ga­tar­tá­sá­val kap­cso­lat­ban szerzett.84 Tény, hogy a len­gyel ki­sebb­ség ül­döz­te­tést szen­ve­dett olyan kép­vi­se­lői is, mint pél­dá­ul Pawe³ Cieœlar és Pawe³ Kubisz nem ad­ták fel kom­mu­nis­ta né­ze­te­i­ket.
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta re­zsim jel­lem­ző vo­ná­sa volt az a tö­rek­vés, hogy a mi­ni­mum­ra kor­lá­toz­za a ki­sebb­sé­gek kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi, szo­ci­á­lis és sze­mé­lyi kap­cso­la­ta­it azok­kal az or­szá­gok­kal, ahol et­ni­ku­muk­nak meg­ha­tá­ro­zó po­zí­ci­ó­ja volt. A nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­ge­ket nem te­kin­tet­ték kü­lön jel­lem­je­gyek­kel ren­del­ke­ző po­li­ti­kai és szo­ci­á­lis kö­zös­sé­gek­nek, ame­lyek sa­já­tos kö­ve­te­lé­se­ket tá­masz­ta­nak nem­csak a nem­ze­ti­sé­gi ok­ta­tás­ügy­ben, ha­nem a po­li­ti­ka, az ön­igaz­ga­tás, a kul­tú­ra, a tu­do­mány te­rü­le­tén, és a szo­ci­á­lis-gaz­da­sá­gi kér­dé­sek­ben is. Ez a faj­ta gya­kor­lat azon­ban nem volt ki­zá­ró­lag cseh­szlo­vá­ki­ai ügy, kü­lön­bö­ző mér­ték­ben a szov­jet tömb töb­bi or­szá­ga­i­ban is al­kal­maz­ták, fő­ként a hat­va­nas évek ele­jé­től. Az em­lí­tett po­li­ti­ka a Szov­jet­unió csen­des to­le­ran­ci­á­já­val, il­let­ve egyet­ér­té­sé­vel ta­lál­ko­zott a ke­let-eu­ró­pai ki­sebb­sé­gek es­té­ben is. A le­gi­ti­mi­tást az ún. domes­ti­ciz­mus85 po­li­ti­ká­ja szol­gál­tat­ta, meg­tör­ve a sa­já­tos bel­po­li­ti­kai kér­dé­sek au­to­nóm ke­ze­lé­sét, el­len­ér­té­kül a Szov­jet­unió töm­bön be­lü­li do­mi­náns sze­re­pé­nek fel­té­tel nél­kü­li el­fo­ga­dá­sá­ért, va­la­mint a szov­jet rend­szer alap­ve­tő is­mér­ve­i­nek, te­hát a gaz­da­ság köz­pon­ti irá­nyí­tá­sá­nak és a kom­mu­nis­ta ha­tal­mi mo­no­pó­li­um­nak a ha­zai po­li­ti­ká­ban va­ló ér­vé­nye­sí­té­sé­ért.
A CSKP ve­ze­té­se ál­tal 1959 ele­jén el­fo­ga­dott in­téz­ke­dé­sek hoz­zá­já­rul­tak a len­gyel ki­sebb­ség, min­de­nek­előtt a Tìšín kör­nyé­ki ki­sebb­sé­g kul­tu­rá­lis és egye­sü­le­ti éle­té­nek mar­gin­al­izálásához. Egy­részt a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű mun­ká­sok el­ván­dor­lá­sá­nak tá­mo­ga­tá­sa Tìšín kör­nyé­ké­ről az or­szág töb­bi ré­sze­i­be két­ség­te­le­nül szo­ci­á­lis fel­emel­ke­dést ered­mé­nye­zett egye­sek szá­má­ra; más­részt vi­szont meg­gyen­gí­tet­te a Tìšín kör­nyé­ki len­gyel kö­zös­ség ös­­sze­tar­tó ere­jét a fi­a­tal és mű­velt kor­osz­tály tag­ja­i­nak el­köl­tö­zé­se foly­tán.
Te­hát a CSKP ve­ze­té­sé­nek in­téz­ke­dé­sei a ki­sebb­sé­gi prob­le­ma­ti­kát csu­pán a ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat­ra, il­let­ve a he­lyi kul­tú­rá­ra le­szű­kít­ve nem­csak az „ál­la­mi as­­szi­mi­lá­ció” irá­nyá­ban ha­tot­tak, táp­lál­va te­hát a cseh­szlo­vák ál­lam­mal va­ló fo­ko­zot­tabb azo­no­su­lást, ha­nem vég­ső so­ron tá­mo­gat­ták és gyor­sí­tot­ták az erő­szak­men­tes spon­tán as­­szi­mi­lá­ci­ót is.
A Tìšín kör­nyé­ki len­gyel ki­sebb­ség po­zí­ci­ó­it meg­in­gat­ta az 1960-ban vég­re­haj­tott köz­igaz­ga­tá­si át­szer­ve­zés is. Igaz, a já­rá­sok szá­má­nak csök­ken­té­se az ál­lam­igaz­ga­tás ha­té­ko­nyab­bá té­te­lét szol­gál­ta, de a nem­ze­ti­sé­gi­leg ve­gyes vi­dé­ke­ken eh­hez más té­nye­ző is tár­sult. A ma­gyar és az uk­rán ki­sebb­ség­hez ha­son­ló­an Tìšín kör­nyé­kén az új já­rá­sok ki­ala­kí­tá­sa so­rán min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint szin­túgy fon­tos sze­re­pet ját­szott a ki­sebb­sé­gek ará­nyá­nak csök­ken­té­sé­re irá­nyu­ló igye­ke­zet is. A Èeský Tìšín-i já­rást, ahol a len­gye­lek ará­nya 1950-ben 33,3%-ot tett ki, meg­szün­tet­ték, és hoz­zá­csa­tol­ták Karv­inához. Ma­gá­ban a Karv­inái já­rás­ban a je­len­tős oda­köl­tö­zé­sek foly­tán úgy­szin­tén vis­­sza­esett a len­gyel et­ni­kum ará­nya, 22,7%-ról 16,8%-ra. A va­la­mi­ko­ri tìšíni ré­gió ma­rad­vá­nya át­ke­rült a Frýdek-Mýstek-i já­rás­ba, ahol a len­gye­lek már csak a la­kos­ság 12,4%-át alkot­ták.86
A len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­té­ről és bel­ső prob­lé­má­i­ról fo­lyó vi­tá­kat hos­­szú idő­re el­foj­tot­ták, az as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­val kap­cso­la­tos kér­dé­sek fe­sze­ge­té­se csak a hat­va­nas évek­ben, óva­to­san in­dult meg.87 A ki­sebb­sé­gi saj­tó ha­sáb­ja­in ugyan té­ma volt a len­gyel fi­a­ta­lok kul­tú­ra irán­ti ér­dek­lő­dé­sé­nek meg­csap­pa­ná­sa, amit azon­ban az ott­ho­ni ne­ve­lés hi­á­nyos­sá­ga­i­nak, nem pe­dig az ural­ko­dó po­li­ti­kai lég­kör­nek tula­j­doní­tot­tak.88 Köz­ben a len­gyel ki­sebb­sé­gi né­pes­sé­get tar­tó­san csök­ke­nő ten­den­cia jel­le­mez­te, amint ar­ról az 1961-ben tar­tott nép­szám­lá­lás is ta­nús­ko­dott. Míg 1950-ben hoz­zá­ve­tő­leg 78 ezer len­gyel élt Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, tíz év­vel ké­sőbb a már csak 60 799 la­kos val­lot­ta ma­gát len­gyel nemzetiségűnek.89

(For­dí­tot­ta Kiss Jó­zsef)

Norbert Kmeť: A katolikus egyház és a népi demokratikus állam

A ná­ci Né­met­or­szág fe­lett ara­tott gyõ­zel­met kö­ve­tõ­en, 1945-ben Kö­zép-Eu­ró­pá­ban el­kez­dõ­dött a né­pi de­mok­ra­ti­kus­nak ne­ve­zett új tí­pu­sú ál­la­mi rend­sze­rek ki­épí­té­se. Cseh­szlo­vá­kia, Ma­gyar­or­szág és Len­gyel­or­szág te­rü­le­té­nek nagy ré­szén je­len volt a Vö­rös Had­se­reg. Ezek­ben az or­szá­gok­ban a há­bo­rú után bo­nyo­lult tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi vál­to­zá­sok men­tek vég­be, ame­lyek kö­zös, de sa­já­tos jel­lem­zõk­kel is ren­del­kez­tek, és vé­gül a ha­tal­mat va­la­men­­nyi­ük­ben a Szov­jet­unió fe­lé haj­ló vagy bi­zo­nyos mér­ték­ben ne­ki alá­ren­delt po­li­ti­kai szub­jek­tu­mok vet­ték át. A kom­mu­nis­ták a tel­jes el­len­õr­zést az em­lí­tett or­szá­gok fe­lett 1947–1948 fo­lya­mán sze­rez­ték meg.
A há­bo­rú utá­ni idõ­szak­ban el­té­rõ volt a ka­to­li­kus egy­ház hely­ze­te az egyes or­szá­go­kat te­kint­ve. Ez töb­bek kö­zött a ka­to­li­kus egy­ház­nak a ná­ci Né­met­or­szág­gal, il­let­ve a ve­le kol­la­bo­rá­ló ha­zai po­li­ti­kai erõk­kel szem­be­ni el­len­ál­lá­si te­vé­keny­sé­gé­bõl adó­dott. A ka­to­li­kus egy­ház Len­gyel­or­szág­ban rop­pant ká­ro­kat szen­ve­dett, s nem­csak anya­gi­ak­ban, ha­nem fõ­ként em­ber­élet­ben. A pa­pok kö­zel 20%-a, 12 ezer sze­mély esett ál­do­za­tul a fa­sisz­ta rému­ralom­nak.1 A cseh or­szág­ré­szek­ben az 500 ta­gú ka­to­li­kus lel­ké­szi kar­ból 76-an nem él­ték túl a ná­ci ül­döz­te­tést, az in­ter­ná­lá­so­kat és a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­ro­kat, vagy a há­bo­rú után a szen­ve­dé­sek kö­vet­kez­mé­nye­ként vesz­tet­ték életüket.2 A ma­gyar­or­szá­gi egy­ház részt vett zsi­dó szár­ma­zá­sú sze­mé­lyek meg­men­té­sé­ben. A szlo­vá­ki­ai ró­mai ka­to­li­kus egy­ház­ra a szlo­vák ál­lam po­li­ti­kai rend­sze­ré­vel va­ló együtt­mû­kö­dés és a po­li­ti­kai ka­to­li­ciz­mus vád­já­nak ter­he ne­he­ze­dett. A szlo­vák ál­lam el­nö­ke Jozef Tiso sze­mé­lyé­ben ró­mai ka­to­li­kus pap volt. A gö­rög ka­to­li­kus egy­ház a meg­újí­tott Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­ban az el­len­ál­lá­si te­vé­keny­ség­gel szer­zett er­köl­csi hi­tel­re épít­he­tett, csak­úgy, mint a szlo­vá­ki­ai evan­gé­li­kus egy­ház. Fo­ko­za­to­san azon­ban mind­há­rom or­szág­ban a ka­to­li­kus egy­há­zat po­li­ti­kai te­vé­keny­ség foly­ta­tá­sá­val vá­dol­ták. A ka­to­li­kus egy­ház an­ti­fa­sisz­ta el­len­ál­lá­si sze­re­pét il­le­tõ­en nem té­veszt­he­tõ szem elõl az adott or­szá­gon be­lü­li, 1939 utá­ni hely­zet. Len­gyel­or­szá­got le­ro­han­ta és le­igáz­ta a ná­ci Né­met­or­szág és a Szov­jet­unió. A cseh or­szág­ré­szek­ben a hit­le­ris­ták pro­tek­to­rá­tust hoz­tak lét­re, Szlo­vá­kia va­zal­lus ál­lam lett, Ma­gyar­or­szág pe­dig mind Né­met­or­szág, mind pe­dig a fa­sisz­ta Olasz­or­szág szö­vet­sé­ge­se volt. El­té­rõ volt 1945 után a köz­vé­le­mény­nek a ka­to­li­kus egy­ház­ról al­ko­tott fel­fo­gá­sa is. Len­gyel­or­szág­ban a cseh or­szág­ré­szek­tõl, Ma­gyar­or­szág­tól és Szlo­vá­ki­á­tól el­té­rõ­en az egy­ház­ra nem az ide­gen ha­ta­lom esz­kö­ze­ként te­kin­tet­tek.
Az egy­ház hely­ze­tét az adott or­szág­ban, il­let­ve az új ál­lam­ala­ku­lat­ban egye­be­ken kí­vül a kom­mu­niz­mus irán­ti vi­szo­nya is be­fo­lyá­sol­ta. Köz­is­mert az egy­ház­nak a kom­mu­niz­mus­sal szem­be­ni, és a kom­mu­nis­ta ta­nok­nak a ka­to­li­kus egy­ház irán­ti el­íté­lõ vi­szo­nya. A há­bo­rú utá­ni hely­zet­tel kap­cso­lat­ban nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül a tár­sa­da­lom ra­di­ka­li­zá­ló­dá­sa sem, ami nem csak a gaz­da­sá­gi re­for­mok vég­re­haj­tá­sá­ban nyil­vá­nult meg. Nagy nép­sze­rû­ség­nek ör­ven­dett a sztá­li­ni kom­mu­niz­mus és a mar­xiz­mus-le­ni­niz­mus. A fo­ko­za­to­san vég­be­me­nõ tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok ha­tá­sa és a kom­mu­niz­mus ak­ko­ri hir­de­té­se en­nek az ide­o­ló­gi­á­nak ál­lí­tó­la­gos he­lyes­sé­gét suly­kol­ta a köz­tu­dat­ba. A ra­di­ká­lis re­for­mok gyors meg­va­ló­sí­tá­sá­ra azért is szük­ség volt, hogy meg ne is­mét­lõd­jék az el­sõ vi­lág­há­bo­rú után be­kö­vet­ke­zett hely­zet, va­gyis azok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak fo­ko­za­tos hát­tér­be szorulása.3
A sztá­li­ni mi­vol­tá­ban pro­pa­gált mar­xiz­mus, ki­vált­képp a szo­ci­á­lis szfé­rá­ban fel­hal­mo­zó­dott prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­hoz ve­ze­tõ egye­dü­li he­lyes út­nak tûnt az idõ tájt. Min­den­re vi­lá­gos és ért­he­tõ ma­gya­rá­za­tot adot­t. Az egy­ház nem volt fel­ké­szül­ve a kom­mu­niz­mus­sal va­ló nyílt konf­lik­tus­ra és nem szen­telt ne­ki kel­lõ figyel­met.4 A kom­mu­niz­mus­ról 1937-ben XI. Pius pá­pa kör­le­ve­let bo­csá­tott ki Divi­ni redemp­toris cím­mel. A cseh­szlo­vá­ki­ai ér­se­kek és püs­pö­kök 1936. ok­tó­ber 1-jén a kom­mu­niz­mus ve­szé­lyé­re pász­tor­le­vél­ben mu­tat­tak rá.5
Az em­be­rek 1945 után nem­csak az egy­ház és a kom­mu­niz­mus kö­zöt­ti el­len­tét­tel szem­be­sül­tek. A né­pes­ség egy ré­szét is­mét ele­ve­né­be vá­gó­an érin­tet­ték a kénysz­erkitelepítések, ez­út­tal fõ­ként azo­kat, akik né­met és ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû­nek val­lot­ták ma­gu­kat. A szü­lõ­föld el­ha­gyá­sa a cseh, a fe­hér­orosz, a len­gyel, a lit­ván, a szlo­vák és az uk­rán nem­ze­ti­ség­hez tar­to­zó sze­mé­lyek­re úgy­szin­tén kiter­jedt.6 Nem­csak a la­kos­ság ös­­sze­té­te­le vál­to­zott meg, ha­nem az ál­la­mok te­rü­le­ti ki­ter­je­dé­se is. Ezek­kel a fej­le­mé­nyek­kel az egyes or­szá­gok­ban a ka­to­li­kus egy­há­zak­nak is szem­be kel­lett néz­ni­ük. Így Len­gyel­or­szág­ban a ki­te­le­pí­té­sek és a be­te­le­pí­té­sek ko­moly prob­lé­má­kat okoz­tak.7 August Hlond len­gyel bí­bo­ros prí­más a Va­ti­kán szá­má­ra ké­szí­tett je­len­té­sé­ben vi­lá­go­san fel­tár­ja az öt egy­ház­me­gyé­ben ural­ko­dó hely­ze­tet, a len­gyel és a né­met káp­lá­nok kö­zöt­ti vi­szonyt is be­le­ért­ve. A Len­gyel­or­szág­nak jut­ta­tott te­rü­le­te­ken az apos­to­li ad­mi­niszt­rá­to­rok te­vé­keny­sé­ge jó­részt az egy­há­zi szer­ve­zet­nek a meg­elõ­zõ szín­vo­na­lon tör­té­nõ meg­újí­tá­sá­ra, va­la­mint az egy­ház te­kin­té­lyé­nek vis­­sza­ál­lí­tá­sá­ra irá­nyult. Eh­hez tar­to­zott a klé­rus irán­ti fe­gye­lem új­ra­ér­vé­nye­sü­lé­se, az egy­ház jo­ga­i­nak az ál­lam to­ta­li­tá­ri­us tö­rek­vé­se­i­vel szem­be­ni vé­del­me­zé­se, a né­met nyel­vû lel­ki­pász­to­ri te­vé­keny­ség kor­lá­to­zás nél­kü­li gya­kor­lá­sá­nak biz­to­sí­tá­sa a né­met ka­to­li­ku­sok szá­má­ra, a len­gye­lek anya­nyel­vi lel­ki­pász­to­ri te­vé­keny­sé­gé­rõl va­ló gon­dos­ko­dás, az egy­ház tá­vol­ma­ra­dá­sa a po­li­ti­kai és nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­mák­tól és vi­ták­tól, „a lé­lek meg­óvá­sa […] a kom­mu­niz­mus mé­te­lyé­tõl, mely rom­lás­sal fe­nye­get, ki­hasz­nál­va az oro­szok gyõ­zel­mét és az or­szág­ban ke­let­ke­zett zûrzavart.”8 Ter­mé­sze­te­sen a len­gye­lek­nek jut­ta­tott te­rü­le­tek­kel ös­­sze­füg­gõ prob­lé­mák­ról a kor­mány­za­ti té­nye­zõ­ket is tá­jé­koz­tat­ták. Így pél­dá­ul az e te­rü­le­te­ken mû­kö­dõ apos­to­li ad­mi­niszt­rá­to­rok­nak a mi­nisz­ter­ta­nács­hoz in­té­zett, az egy­há­zi ja­vak le­fog­la­lá­sá­val kap­cso­la­tos mem­o­ran­dumában.9 A szó­ban for­gó te­rü­le­te­ken ural­ko­dó hely­zet ren­de­zet­len volt, amit a len­gyel­or­szá­gi pro­pa­gan­da fel­hasz­nált az egy­ház­el­le­nes kam­pá­nyok so­rán. Ily mó­don re­a­gált XII. Pius 1948 már­ci­u­sá­ban a né­met püs­pö­kök­höz in­té­zett le­ve­lé­ben, em­lí­tést té­ve „12 mil­lió em­ber­nek a szü­lõ­föld­rõl tör­tént el­ûzé­sé­rõl”, va­gyis a ke­le­ti tá­jak­ról szár­ma­zó né­met me­ne­kül­tek­rõl. A pá­pát Len­gyel­or­szág­ban a „né­met re­vi­zi­o­nis­ták” irán­ti ro­kon­szenv­vel vá­dol­ták. Ez idõ tájt nem­csak az egy­ház el­len folyt kam­pány, a pa­pok el­len ko­holt vá­dak alap­ján pe­re­ket in­dí­tot­tak. A XII. Pius és az egy­ház el­le­ni pro­pa­gan­da­tá­ma­dá­sok­ra a Len­gyel Püs­pö­ki Kar a Le­vél a fi­a­ta­lok­hoz cí­mû ál­lás­fog­la­lás­ban re­a­gált, mely­ben töb­bek kö­zött azt aján­lot­ta: „Rend­kí­vül hig­gad­tan vá­la­szol­ja­tok a saj­tó, a pro­pa­gan­da és a ma­te­ri­a­liz­mus élõ apos­to­la­i­nak tá­ma­dá­sa­i­ra, […] õk nem tud­ják, mit cse­lekesznek.”10 A telj­ha­ta­lom ez idõ tájt már a kom­mu­nis­ták ke­zé­ben volt.
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a fi­gye­lem fõ­ként a Ma­gyar­or­szág­gal kö­ten­dõ bé­ke­szer­zõ­dés­re irá­nyult. A né­me­tek és a ma­gya­rok ki­to­lon­co­lá­sa nem volt gya­ko­ri té­ma a la­pok ha­sáb­ja­in. Az egy­ház­el­le­nes re­to­ri­ka Cseh­szlo­vá­ki­á­ban 1947-ben je­lent­ke­zett. Így pél­dá­ul a Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak köz­pon­ti saj­tó­or­gá­nu­ma, a Prav­da 1947. feb­ru­ár 8-án Mind­szen­ty ér­se­ket érin­tõ cik­ket tett köz­zé. Mind­szen­ty bí­bo­ros sze­mé­lye a kor­szak ko­holt po­li­ti­kai pe­re­i­ben is sze­re­pelt. A to­váb­bi té­mát ter­mé­sze­te­sen az eu­ró­pai egye­sü­lé­si fo­lya­mat je­len­tet­te, Win­ston Chur­chil­lel és az Eu­ró­pai Egye­sült Ál­la­mok­kal kap­cso­lat­ban. A Prav­da em­lí­tett cik­ke Újabb ma­gyar ki­ro­ha­nás a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság el­len, a bí­bo­ro­si po­li­ti­ka meg­pró­bál meg­rá­gal­maz­ni ben­nün­ket a vi­lág sze­mé­ben cím­mel je­lent meg. Az írás sze­rint a Cseh­szlo­vá­kia el­le­ni ma­gyar pro­pa­gan­dá­ba „az utób­bi hó­na­pok­ban rend­kí­vü­li ak­ti­vi­tás­sal be­kap­cso­ló­dott a Szent István-i gon­do­lat is­mert hí­ve, Mind­szen­ty bí­bo­ros, aki­nek a ne­ve a ma­gyar és a kül­föl­di saj­tó ha­sáb­ja­in a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság el­le­ni nem­rég le­lep­le­zett ös­­szes­kü­vés kap­csán szere­pelt.”11 Ti­zen­egy nap múl­va a Prav­da to­váb­bi cik­ket pub­li­kált Mind­szen­ty foly­tat­ja a hor­thysta kam­pányt. Me­rész­ke­dõ tün­te­tés a bé­ke­szer­zõ­dés alá­írá­sá­nak nap­ján cím­mel. A cikk a Nép­sza­va cí­mû na­pi­lap­ra hi­vat­koz­va tá­jé­koz­tat­ta ol­va­só­it Mind­szen­ty me­mo­ran­du­ma­i­ról és a ka­to­li­kus egy­ház le­ve­lé­rõl, amely bí­rál­ta az At­lan­ti char­tát és a bé­ke­szer­zõ­dé­se­ket. Ezek­kel a meg­nyi­lat­ko­zá­sok­kal nem ér­tett egyet Ma­gyar­or­szá­gon a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt és a töb­bi mun­kás­párt sem.12 1947–1948-ban Mind­szen­ty el­len Ma­gyar­or­szá­gon is kam­pány folyt, amely le­tar­tóz­ta­tá­sá­val és el­íté­lé­sé­vel ér­te el te­tõ­pont­ját. A cél az egy­ház egy­sé­gé­nek szét­ve­ré­se volt.13
Mind­szen­ty bí­bo­ros sze­mé­lye az öt­ve­nes évek­ben és a hat­va­nas évek ele­jén le­zaj­lott po­li­ti­kai pe­rek­ben is sze­re­pelt. Besz­ter­ce­bá­nyán 1962-ben szlo­vá­ki­ai evangé­likus lel­ké­szek el­len idí­tot­tak pert. El­ítél­ték Vla­di­mír Èobr­da és Fedor Rup­peld püs­pö­köt, Juraj Struhárik, Otto Vízn­er, ¼udovít Vajdiè­ka és Dari­na Bancíková lel­ké­sze­ket. (A vizs­gá­la­ti ira­tok az Ústav pamäti náro­da [Nem­ze­ti Em­lé­ke­zet In­té­ze­te] ar­chí­vu­má­ból ke­rül­tek elõ – sign. V859.) A ¼udovít Vajdièkáról szó­ló szak­vé­le­mény­ben – me­lyet a Besz­ter­ce­bá­nyai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság kü­lön­bi­zott­sá­ga ké­szí­tett 1962. áp­ri­lis 28-án – ta­lál­ha­tó töb­bek kö­zött A ke­le­ti zó­na egy­ház­ügyi gond­jai cí­mû anyag. Ez­zel kap­cso­lat­ban az em­lí­tett bi­zott­ság meg­ál­la­pí­tot­ta: „A szer­zõ egyet­ért Min­cen­ty [sic!] bí­bo­ros­nak, a ma­gyar­or­szá­gi re­ak­ció ve­ze­tõ kép­vi­se­lõ­jé­nek te­vé­keny­sé­gé­vel, ami­kor is ar­ról ír: Or­dás [sic!] ügye, az el­le­ne feho­zott vá­dak, ahogy azt a can­ter­bu­ryi ér­sek ki­je­len­tet­te – és ahogy azt az Öku­me­ni­kus Ta­nács is ta­nul­má­nyoz­ta –, a kor­mány szá­má­ra ürü­gyül szol­gál­nak ar­ra, hogy iga­zol­ni pró­bál­ja azt az ak­ci­ót, mely tel­je­sen el­té­rõ ál­lí­tá­sok­ra épül. Min­den két­sé­get ki­zá­ró­an ugyan­ez vo­nat­ko­zik Min­cen­ty [sic] bí­bo­ros­ra is. Va­ló­já­ban mind­ket­ten, mind Or­dás püs­pök, mind pe­dig Min­cen­ty [sic!] bí­bo­ros el­ítél­te az egy­ko­ri egy­há­zi is­ko­lá­ik el­le­ni kor­mány­po­li­ti­kát, és min­den tör­vé­nyes esz­közt fel­hasz­nál­tak a szem­be­sze­gü­lés­re. [Te­hát tör­vé­nyes esz­köz­nek szá­mít a nem­zet­kö­zi rek­ció ál­lam­el­le­nes puccs­te­vé­keny­sé­ge is – K. N. megj.] El­len­ál­lást ta­nú­sít­va mind­ket­ten me­ré­szen és bát­ran lép­tek fel. Mind­ket­ten ab­ból a meg­gyõ­zõ­dés­bõl cse­le­ked­tek, hogy ez­zel [értsd az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­val – K. N. megj.] ve­szély­be ke­rül az if­jú­ság ke­resz­té­nyi szel­le­mû ne­ve­lé­se.” Ordass La­jos egy­ház­ke­rü­le­ti püs­pö­köt 1948-ban „az oszág de­vi­za­po­li­ti­ká­ját sér­tõ” ko­holt vá­dak alap­ján el­ítél­ték. 1950-ben sza­ba­dult, de a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház kü­lön­bi­zott­sá­ga el­moz­dí­tot­ta püs­pö­ki tiszt­sé­gé­bõl. 1956. ok­tó­ber 5-én a Leg­fel­sõbb Bí­ró­ság „bûn­cse­lek­mény hi­á­nyá­ban” ha­tály­ta­la­ní­tot­ta az 1948. évi íté­le­tet, 1958-ban azon­ban új­ból el­tá­vo­lí­tot­ták egy­ház­ke­rü­le­ti püs­pö­ki tiszt­sé­gé­bõl.
A cseh­szlo­vá­ki­ai, a ma­gyar­or­szá­gi és a len­gyel­or­szá­gi hely­ze­tet ös­­sze­ha­son­lít­va a ka­to­li­kus egy­ház­zal kap­cso­lat­ban nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül, hogy a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság nem sza­kí­tot­ta meg kap­cso­la­ta­it a Va­ti­kán­nal. Per­sze a Cseh­szlo­vá­kia és a Va­ti­kán kö­zöt­ti kap­cso­la­tok sem vol­tak za­var­men­te­sek, a Va­ti­kán cseh­szlo­vá­ki­ai kép­vi­se­lõ­je, Msgr. Xaviero Rit­ter nem tér­he­tett vis­­sza a nun­ci­u­si, ha­nem csak az inter­nun­ciusi poszt­ra. A do­ye­ni tiszt­sé­get a szov­jet nagy­kö­vet­nek tar­tot­ták fenn. A Va­ti­kán ér­dek­lõ­dést ta­nú­sí­tott pél­dá­ul a szu­dé­ta­né­me­tek ki­te­le­pí­té­se, az egy­há­zi is­ko­la­ügy és az egy­há­zi va­gyo­nok irán­t. A cseh­szlo­vák–va­ti­ká­ni kap­cso­la­tok nem a leg­tö­ké­le­te­seb­ben ala­kul­tak, de a Szent­szék en­nek el­le­né­re ki­vé­te­les fi­gyel­met ta­nú­sí­tott ez ügy­ben. Az adott hely­zet ala­ku­lá­sá­ban az is köz­re­ját­szott, hogy a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság volt az egye­dü­li or­szág az ún. né­pi de­mok­rá­ci­ák kö­zül, amely fel­vet­te és fenn­tar­tot­ta ve­le a dip­lo­má­ci­ai kapc­so­la­tokat.14 A Va­ti­kán ma­gyar­or­szá­gi nun­ci­u­sát Ange­lo Rot­tát 1945. áp­ri­lis 5-én fel­szó­lí­tot­ták az or­szág el­ha­gyá­sá­ra. A kap­cso­la­tok új­bó­li fel­vé­tel­ét a Va­ti­kán­nal az ak­ko­ri mi­nisz­ter­el­nök, Tildy Zol­tán kér­te le­vél­ben, ame­lyet XII. Pius pá­pá­nak Mind­szen­ty bí­bo­ros adott át. A kez­de­mé­nye­zés azon­ban si­ker­te­len ma­radt, és nem csu­pán a pá­pa kom­mu­nis­ta­el­le­nes ma­ga­tar­tá­sa, il­let­ve a ki­ala­ku­ló né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szá­gok­kal szem­be­ni vi­szony mi­att. Mind­szen­ty bí­bo­ros meg­gyõz­te XII. Pius pá­pát a kor­mány õszin­té­nek nem ne­vez­he­tõ szán­dé­ká­ról, mert­hogy an­nak csak Ma­gyar­or­szág kül­föl­di meg­íté­lé­sé­nek a ja­ví­tá­sa volt fontos.15
A len­gyel kor­mány 1945. szep­tem­ber 12-én mond­ta fel a kon­kor­dá­tu­mot, mert vé­le­mé­nye sze­rint a Szent­szék 1940-ben a ber­li­ni nun­ci­us köz­re­mû­kö­dé­sé­vel a chmel­ni­ani egy­ház­me­gye igaz­ga­tá­sá­val Karl Maria Splett gdañs­ki né­met püs­pö­köt bíz­ta meg, ami egyet je­len­tett a kon­kor­dá­tum meg­sze­gé­sé­vel, azon­kí­vül tar­tóz­ko­dá­si he­lye Len­gyel­or­szá­gon kí­vül volt. A len­gyel kor­mány ha­son­ló ér­ve­lés­sel élt Gnieznoi és a Poz­na­ni fõ­egy­ház­me­gye ese­té­ben is.16 A kor­mány­nak ez a lé­pé­se meg­le­pe­tést oko­zott a Va­ti­kán­ban. Az L’ Osser­va­tore Romano 1945. szep­tem­ber 26-án írás­ban re­a­gált a len­gyel kor­mány ál­tal fel­ho­zott in­do­kok­ra és meg­cá­fol­ta azo­kat. Fel­idéz­ték a Chelm­noi egy­ház­me­gyé­ben ki­ala­kult hely­ze­tet és azt a tényt, hogy „az egy­ház­me­gye nem ma­rad­ha­tott ve­ze­tés nél­kül.” A Va­ti­kán ber­li­ni kép­vi­se­lõ­je, Orsegi­no volt az egye­dü­li sze­mély, aki kap­cso­la­tot tart­ha­tott a né­met had­se­reg ál­tal meg­szállt len­gyel te­rü­le­tek­kel. Ki­hasz­nál­ták azt a hely­ze­tet, ami­kor az egy­ház­me­gye irá­nyí­tá­sát érin­tõ át­me­ne­ti in­téz­ke­dé­se­ket si­ke­rült ál­lan­dó jel­le­gû­vé ten­ni. Ez­zel az ér­ve­lés­sel szem­ben az L’ Osser­va­tore Romano ar­ra hív­ta fel a fi­gyel­met, hogy a gnieznoi és a poz­na­ñi ér­sek 1939. szep­tem­ber el­se­jé­ig August Blond bí­bo­ros volt. 17
A há­bo­rú utá­ni idõ­szak­ban az em­lí­tett or­szá­gok­ban el­té­rõ volt a hely­zet. En­nek el­le­né­re a ka­to­li­kus egy­ház kö­zös prob­lé­mák­kal küz­dött. Lé­tez­tek azon­ban olyan kér­dé­sek is, ame­lyek­nek az egyes or­szá­gok­ban na­gyobb fi­gyel­met szen­tel­tek. A Cseh­szlo­vák Püs­pö­ki Kar 1945. no­vem­ber 13–15-én Olmützben fel­újí­tot­ta a köz­tár­sa­ság irán­ti hûségny­i­latkoza­tát.18 A há­bo­rú utá­ni hely­ze­tet a cseh­szlo­vák, a ma­gyar és a len­gyel tár­sa­da­lom el­té­rõ­en ítél­te meg. A Len­gyel Püs­pö­ki Kar 1945 ok­tó­be­ré­ben fel­hív­ta a hí­võk fi­gyel­mét a hit és az is­ten­ta­ga­dás kö­zöt­ti kü­lönb­ség­re; azok­nak a je­löl­tek­nek a tá­mo­ga­tá­sá­ra, akik vá­lasz­tá­si prog­ram­juk­ban a krisz­tu­si ta­ní­tá­sok­ból in­dul­nak ki; va­la­mint ar­ra, hogy „sen­ki sem le­het két úr szol­gá­ja.” A püs­pö­kök hang­sú­lyoz­ták az em­ber ter­mé­sze­tes mél­tó­sá­gát és sza­bad­sá­gát. Ugyan­ak­kor a de­mok­ra­ti­kus rend­szer ja­vá­ra nyi­lat­koz­tak. A Ma­gyar Püs­pö­ki Kar köz­vet­le­nül az 1945-ös vá­lasz­tá­sok elõtt ki­adott pász­tor­le­ve­le pél­dá­ul fel­ve­tet­te azt a kér­dést, hogy mi is a de­mok­rá­cia. A püs­pö­kök sze­rint az iga­zi de­mok­rá­cia is­mér­ve az alap­ve­tõ em­be­ri jo­gok elis­merése.19 A de­mok­rá­cia és egyéb fo­gal­mak el­té­rõ ér­tel­me­zé­se kö­rü­li prob­lé­mák az el­kö­vet­ke­zõ idõ­szak­ban erõ­tel­je­sen ki­fe­je­zés­re ju­tot­tak. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nem ér­zõ­dött oly mér­ték­ben a de­mok­rá­cia hi­á­nya, mint Len­gyel­or­szág­ban és Ma­gyar­or­szá­gon. Ez a hely­zet ab­ból is adód­ha­tott, hogy Ma­gyar­or­szág a há­bo­rú után a Szov­jet­unió ál­tal meg­szállt or­szág volt, Len­gyel­or­szág­ban pe­dig ko­a­lí­ci­ós ide­ig­le­nes kor­mány ala­kult, amely a kom­mu­nis­ták el­len­õr­zé­se alatt állt. Edvard Beneš köz­tár­sa­sá­gi el­nök és a cseh­szlo­vá­ki­ai de­mok­ra­ti­kus pár­tok to­váb­bi kép­vi­se­lõi sza­va­tol­ták a de­mok­rá­ci­á­ba és az em­be­ri sza­bad­ság­ba ve­tett hi­tet, mind­azo­nál­tal, hogy a köz­tár­sa­ság­ban szin­te min­den­ki – Benešt is be­le­ért­ve – az új és né­pi de­mok­rá­ci­á­ról be­szélt.
Len­gyel­or­szág­ban a püs­pö­ki kar nagy fi­gyel­met szen­telt a há­zas­ság­ról és an­nak tár­sa­dal­mi ki­ha­tá­sá­ról szó­ló törvénynek.20 A csa­lád és a há­zas­ság vál­sá­gát ve­szé­lyes­nek tar­tot­ták a cseh­szlo­vák püs­pö­kök is. A há­bo­rú utá­ni el­sõ pász­tor­le­ve­lük­ben az is­ko­la­ügyet is érin­tet­ték. Egyút­tal ki­fe­jez­ték egyet­ér­té­sü­ket a szo­ci­á­lis re­for­mok­kal, és ar­ra fi­gyel­mez­tet­tek, hogy azok meg­va­ló­sí­tá­sa so­rán ér­vé­nye­sül­jön az igaz­sá­gos­ság. Ugyan­így fog­lal­tak ál­lást az el­len­ség­nek szá­mí­tó sze­mé­lyek, az áru­lók és a kol­la­bo­rán­sok meg­bün­te­té­sé­vel kap­cso­lat­ban is, idéz­ve XII. Pius pá­pá­nak a Nepo­mu­ki Szent Já­nos év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból ki­adott lev­elébõl.21
Az em­lí­tett or­szá­gok­ban a há­bo­rú után föld­re­for­mot haj­tot­tak vég­re. Ma­gyar­or­szá­gon a kor­mány a ka­to­li­kus egy­ház bir­to­ká­ból kár­pót­lás nél­kül ki­sa­já­tí­tott több mint 800 000 ka­taszt­rá­lis hol­dat, amely­nek csak egy­har­ma­dát, a szán­tó­föl­de­ket osz­tot­ták ki, két­har­ma­da ál­la­mi ke­ze­lés­ben ma­radt. Az egy­ház til­ta­ko­zá­sa nem ma­gá­ra a föld­re­form tényére, ha­nem az el­já­rás mód­já­ra és a mö­göt­te hú­zó­dó po­li­ti­kai szán­dék­ra vo­nat­ko­zott. Az egy­ház kár­pót­lást igé­nyelt szer­ve­ze­tei fenn­tar­tá­sá­ra, azok anya­gi hát­te­ré­nek biz­to­sí­tá­sá­ra.22
A Len­gyel Fel­sza­ba­dí­tá­si Bi­zott­ság (Pols­ki Komitet Wyz­wole­nia Nar­o­dowe­go) ál­tal 1944. szep­tem­ber 6-án meg­hir­de­tett föld­re­form, elõ­irá­nyoz­ta az 50 hek­tár fe­let­ti pa­raszt­gaz­da­ság­ok fel­osz­tá­sát a nincs­te­le­nek és a kis­gaz­dák közöt­t.23 A poz­na­ñi, a po­me­rá­ni­ai és a szi­lé­zi­ai vaj­da­ság­ban a föld­osz­tás a né­me­tek, a kol­la­bo­rán­sok és a ka­to­nai szol­gá­lat alól ki­bú­vó sze­mé­lyek tu­laj­do­ná­ban le­võ 100 hek­tá­ron fe­lü­li bir­to­kok­ra vo­nat­ko­zott. A lubli­ni Len­gyel­or­szág (Pols­ki Lubel­ská) te­rü­le­tén 320 ezer hek­tár föld­bõl 212 hek­tár­nyit par­cel­láz­tak fel. Több mint 100 ezer pa­raszt­csa­lád ju­tott föld­höz.24 Az ere­de­ti len­gyel te­rü­le­te­ken (Ziemiach davny­ch) 1946 vé­gé­ig kö­zel 3,1 mil­lió hek­tár­nyi föl­det osz­tot­tak szét, ami­bõl több mint 100 ezer hek­tár­nyi volt az er­dõ­te­rü­let. A 387 ezer kis­gaz­da csa­lád és a nincs­te­le­nek kö­zött 1,2 mil­lió hek­tár föl­det osz­tot­tak szét. A kor­mány meg­tar­tott ma­gá­nak 900 ezer hek­tárt, to­váb­bá né­hány száz hek­tár­nyi föld Al­só-Szi­lé­zi­á­ban a Vö­rös Had­se­reg gon­do­zá­sá­ba került.25

Föld­re­for­mot haj­tot­tak vég­re a há­bo­rú utá­ni Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is. Az 1945. áp­ri­lis 5-én el­fo­ga­dott kas­sai kor­mány­prog­ram XI. fe­je­ze­té­ben a kö­vet­ke­zõ sze­re­pelt: „A cseh és szlo­vák föld­mû­ve­sek­nek és nincs­te­le­nek­nek az új föld­re­form kö­vet­ke­ze­tes vég­re­haj­tá­sa irán­ti óha­ját szem elõtt tart­va és azon igye­ke­zet­tõl ve­zérel­ve, hogy a cseh és szlo­vák föld az ide­gen né­met–ma­gyar ne­mes­ség ke­zé­bõl a cseh meg szlo­vák pa­raszt­ság és nincs­te­le­nek tu­laj­do­ná­ba jus­son – a kor­mány öröm­mel fo­gad­ja az el­len­sé­ges sze­mé­lyek és áru­lók föld­jé­nek el­kob­zá­sát, amit a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács va­ló­sít meg és szét­oszt­ja azt a kis­tu­laj­do­nos föld­mû­ves la­kos­ság kö­zött. A kor­mány az ilyen in­téz­ke­dé­se­ket a köz­tár­sa­ság egész te­rü­le­té­re kiter­jeszti.”26 Mar­tin Kvetko, a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács me­zõ­gaz­da­sá­gi és a föld­re­form­ért fe­le­lõs meg­bí­zott­ja a föld­re­form el­sõ és má­so­dik sza­ka­szá­val kap­cso­lat­ban meg­je­gyez­te, hogy olyan vál­to­zá­sok tör­tén­nek Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, ame­lyek „a ma­guk ne­mé­ben Eu­ró­pá­ban egye­dül­ál­ló­nak szá­mí­ta­nak, ha el­te­kin­tünk a Szov­jet­uni­ó­ban ér­vé­nye­sí­tett for­ra­dal­mi intézkedések­tõl.”27 A Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja 1948. feb­ru­ár 15-én tar­tott kas­sai te­rü­le­ti kon­fe­ren­ci­á­ján Gustáv Husák 600 000 hek­tár, a nagy­bir­to­kos­ok­tól el­kob­zott föl­det emlegetet­t.28 Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a há­bo­rú után nem ke­rült sor „a né­met föld­tu­laj­do­no­sok­kal és a ma­gyar nagy­bir­to­kos­ok­kal szem­be­ni olyan gyors le­fo­lyá­sú föld­el­kob­zás­ra és föld­osz­tás­ára”, mint Mag­yarorszá­gon.29 A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a föld­osz­tás há­rom sza­kasz­ban ment vég­be. Az el­sõ sza­kasz me­ne­tét Beneš köz­tár­sa­sá­gi el­nök 1945-ben ki­adott 5-ös, 12-es, 28-as és 108-as szá­mú dek­ré­tu­ma szab­ta meg.30 A má­so­dik sza­kasz­ban az el­sõ, az 1919-ben jó­vá­ha­gyott föld­re­form­tör­vény mó­do­sí­tá­sát elõ­irány­zó, 1947-ben el­fo­ga­dott tör­vény volt az irány­adó. A har­ma­dik sza­kasz­ban a föld­tu­laj­don mó­do­sí­tá­sá­ról szó­ló, 1948. már­ci­us 21-én el­fo­ga­dott tör­vény ér­vé­nye­sült. A föld­re­form mind­há­rom sza­ka­sza súj­tot­ta a ka­to­li­kus egy­háza­t.31
A föld­osz­tás­sal kap­cso­lat­ban Ma­gyar­or­szá­gon az egy­ház vi­lá­gos ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett. A há­bo­rú után meg­je­lent el­sõ pász­tor­le­vél­ben éle­sen ki­kelt a meg­va­ló­sí­tás mód­ja el­len. Úgy­szin­tén szót emelt a ka­to­li­kus saj­tó és könyv­ki­adás ér­de­ké­ben. Az öt he­ti­lap és 17 ki­sebb lap meg­je­le­né­sé­re csök­kent ál­la­po­tot a ha­ta­lom pa­pír­hi­án­­nyal ma­gya­ráz­ta. Az 1945-öt meg­elõ­zõ idõ­szak­ban 2 ka­to­li­kus na­pi­lap és 18 he­ti­lap je­lent meg.32
A ka­to­li­kus egy­ház tár­sa­dal­mi be­fo­lyá­sá­nak vis­­sza­fo­gá­sá­ra irá­nyult a ka­to­li­kus if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek be­til­tá­sa is. Az if­jú­sá­got egyet­len köz­pon­ti szer­ve­zet­be igye­kez­tek be­szo­rí­ta­ni. Meg­ala­kult a De­mok­ra­ti­kus Fi­a­ta­lok Szö­vet­sé­ge, hogy a fi­a­tal­sá­got ki­von­ják az idõ­sebb nem­ze­dék be­fo­lyá­sa alól. Ka­to­li­kus ele­mi és kö­zép­is­ko­lai vég­zett­sé­get 1945-ig a ta­nu­lók 58%-a szerzett.33 Az 1947/1948-as tan­év­ben a 7016 ele­mi és ál­ta­lá­nos mû­velt­sé­get nyúj­tó is­ko­lá­ból 4277 volt egy­há­zi (2558 ka­to­li­kus), a 354 pol­gá­ri is­ko­lá­ból 107 egy­há­zi (86 ka­to­li­kus), ezen­kí­vül mû­kö­dött 129 ipa­ri me­zõ­gaz­da­sá­gi és ke­res­ke­del­mi is­ko­la, eb­bõl 29 volt az egy­há­zi (22 a ka­to­li­kus), s ös­­sze­sen 62 ta­ní­tó­kép­zõ és óvó­nõ­kép­zõ in­té­zet volt az or­szág­ban, eb­bõl 47 egy­há­zi (35 ka­to­li­kus). To­váb­bá volt még 173 fiú- és le­ány­gim­ná­zi­um, eb­bõl 93 egy­há­zi (48 kato­likus).34
Az egy­há­zi saj­tó­nak, egye­sü­le­tek­nek és is­ko­lák­nak Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is fi­gyel­met szen­tel­tek. El­té­rõ volt a cseh­or­szá­gi és a szlo­vá­ki­ai hely­zet. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács még 1944 szep­tem­be­ré­ben, a szlo­vák nem­ze­ti fel­ke­lés ide­jén tör­vényt adott ki az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­ról. Er­rõl a prob­lé­má­ról tár­gyalt pél­dá­ul 1946 áp­ri­li­sá­ban az ok­ta­tás­ügyi meg­bí­zot­tal, Ladislav Novomeskýv­el Jaroslav Machu­la, a va­ti­ká­ni cseh­szlo­vák nagy­kö­vet­ség egy­ház­ügyi ta­ná­cso­sa. Novomeský az egy­há­zi is­ko­lák­kal kap­cso­lat­ban ki­je­len­tet­te: „Eze­ket az is­ko­lá­kat nem én ál­la­mo­sí­tot­tam, ha­nem Tiso, anél­kül, hogy a püs­pö­kök til­ta­koz­tak vol­na. Az ál­la­mo­sí­tás­ról szó­ló dön­tés vég­le­ges és meg­vál­toz­ha­tat­lan.”35
Ezek­kel a prob­lé­mák­kal a len­gyel­or­szá­gi ka­to­li­kus egy­ház is szem­be­ta­lál­ta ma­gát. A püs­pö­ki kar a Len­gyel nem­ze­ti ta­nács el­nö­ké­hez, Boleslav Bieruthoz 1946. szep­tem­ber 15-én in­té­zett me­mo­ran­du­má­ban elõ­hoz­ta a kon­kor­dá­tum fel­mon­dá­sát is. Meg­erõ­sí­tet­te az egy­ház rész­vé­tel­ét a köz­tár­sa­ság meg­újí­tá­sá­ban. Hi­vat­ko­zott az 1945. ok­tó­ber 3–4-i püs­pö­ki kon­fe­ren­ci­á­ra. A püs­pö­kök ki­mond­ták, hogy a ka­to­li­ku­sok kö­te­le­sek együtt­mû­köd­ni a köz­tár­sa­ság de­mok­ra­ti­kus szel­lem­ben tör­té­nõ meg­úju­lá­sá­ban, mi­köz­ben ra­gasz­kod­tak a val­lá­sos hit kor­lá­to­zá­sá­nak meg­en­ged­he­tet­len­sé­gé­hez és az egy­ház ál­tal ki­nyil­vá­ní­tott er­köl­csi el­vek be­tar­tá­sá­hoz. Nem ke­rül­ték meg sem az új há­zas­sá­gi tör­vényt, sem pe­dig a vá­lás prob­lé­má­ját.
A len­gyel kor­mány, pon­to­sab­ban a len­gyel bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um (Ministerstvo Admin­is­tracji Pub­liczne­j) 1946. feb­ru­ár el­se­jén el­is­mer­te a „Len­gyel Nem­ze­ti Ka­to­li­kus Egy­ház”-at, ami el­len a püs­pö­ki kar til­ta­ko­zott, mint­hogy a nem­ze­ti egy­ház nem ka­to­li­kus és az em­be­re­ket fél­re­ve­ze­ti. Úgy­szin­tén ki­tért a ka­to­li­kus if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek­nek az is­ko­lák­ban tör­té­nõ mû­kö­dé­sé­re vo­nat­ko­zó ti­la­lom­ra, amit az igaz­ga­tók köz­re­mû­kö­dé­sé­vel, a tan­fel­ügye­lõk szó­be­li uta­sí­tá­sá­ra fo­ga­na­to­sí­tot­tak. Elé­ge­det­len­sé­gük­nek ad­tak han­got a hit­tan­órák­kal kap­cso­lat­ban is, ami kö­te­le­zõ he­lyett vá­laszt­ha­tó tan­tárgy lett. A püs­pö­ki kar ezt az ok­ta­tás fo­lya­ma­tá­ba va­ló be­avat­ko­zás­nak és az is­ko­lai ne­ve­lést szét­zi­lá­ló lé­pés­nek te­kin­tet­te. Az el­fo­ga­dott in­téz­ke­dé­sek az egy­há­zat nem­csak a ta­nu­lók kö­ré­ben le­he­tet­le­ní­tet­ték el, ha­nem az egész tár­sa­da­lom sze­mé­ben is. To­váb­bá éle­sen til­ta­ko­zott az if­jú­ság- és gyer­mek­ne­ve­lés el­vi­lá­gi­a­sí­tá­sa el­len az ál­la­mi­lag ala­pí­tott és az ál­la­mi ke­ze­lés­ben le­võ gyer­mek­ott­hon­ok­ban. A me­mo­ran­dum­ban szó esett a cen­zú­rá­zás­ról és a Szent­írás­ból szár­ma­zó szö­ve­gek el­kob­zá­sá­nak ese­te­i­rõl is. A ka­to­li­kus egy­ház Len­gyel­or­szág­ban nem fejt­he­tett ki te­vé­keny­sé­get sa­ját szer­ve­ze­tei ré­vén sem. A püs­pö­kök a sze­mi­ná­ri­u­mi épü­le­tek, a ko­los­to­rok, a ka­to­li­kus ima­há­zak és pa­ró­ki­ák, a nyom­dák és a ki­adók le­fog­la­lá­sá­nak szám­ta­lan ese­té­rõl sze­rez­tek tu­do­mást. A püs­pö­ki kar to­váb­bá meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a len­gyel ka­to­li­ku­sok meg van­nak foszt­va at­tól a le­he­tõ­ség­tõl, hogy ha­tást gya­ko­rol­ja­nak az alap­ve­tõ ál­la­mi dön­té­sek­re, mi­köz­ben rá­mu­tat­tak ar­ra: szá­mos eu­ró­pai ál­lam­ban, úgy­mint Bel­gi­umban, Fran­cia­or­szágban, Olasz­or­szágban és Cseh­szlo­vá­kiában a ka­to­li­ciz­mus „sa­ját zász­la­ja alatt lép­he­tett fel”, sõt Auszt­ri­á­ban a szov­jet meg­szál­ló ha­ta­lom meg­en­ged­te a ka­to­li­kus, ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta párt kor­mány­za­ti rész­vé­tel­ét is. A me­mo­ran­dum vé­gül az­zal zá­rult, hogy nem hagy­hat alább az a tö­rek­vés, amely a nem­zet­nek a ma­te­ri­a­liz­mus­tól és az er­köl­csi zül­lés­tõl va­ló meg­óvá­sá­ra irányul.36
Az új ma­gyar­or­szá­gi ha­ta­lom a kü­lön­bö­zõ egy­le­te­ket – be­le­ért­ve a ke­resz­tény be­ál­lí­tott­sá­gú­a­kat is – meg­szûn­tet­te. Ki­vé­tel­nek szá­mí­tot­tak azok, ame­lyek a vi­lá­gi ige­hir­de­tés­sel fog­lal­koz­tak. Rajk Lász­ló bel­ügy­mi­nisz­ter 1946 nya­rán szov­jet kö­ve­te­lés­re – ám azt túl­li­heg­ve – fel­osz­la­tott 170 kü­lön­bö­zõ ka­to­li­kus egye­sü­le­tet, ame­lyek kö­zött ter­mé­sze­te­sen if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek is vol­tak. Ezek egyi­ke pél­dá­ul fél­mil­li­ós tag­ság­gal ren­del­ke­zett. A ha­ta­lom fo­ko­za­to­san fel­szá­mol­ta az ös­­szes ke­resz­tény egye­sü­le­tet. 1948-ban még 7522 ka­to­li­kus hit­buz­gal­mi egye­sü­let mû­kö­dött, de két éven be­lül be­til­tot­ták, fel­szá­mol­ták vagy fo­ko­za­tos meg­szû­nés­re ítél­ték az ös­­szes egy­há­zi ci­vil szer­ve­ze­tet, füg­get­le­nül at­tól, hogy a ka­to­li­kus vagy a pro­tes­táns egy­ház­hoz tar­to­zot­t.37
Ha­son­ló el­já­rás ér­vé­nye­sült Szlo­vá­ki­á­ban is. Ter­mé­sze­te­sen, köz­vet­le­nül a há­bo­rú után be­til­tot­ták és fel­osz­lat­ták azo­kat a szer­ve­ze­te­ket, ame­lyek együtt­mû­köd­tek a fa­sisz­ta rend­szer­rel. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács 1945. má­jus 25-i ren­de­le­te nem vo­nat­ko­zott a szlo­vák egy­há­zi (ka­to­li­kus, evan­gé­li­kus, gö­rög­ke­le­ti és zsi­dó) egye­sü­le­tek­re. Azon­ban 1945 nya­rán a hely­zet meg­vál­to­zott. Az egy­há­zi egye­sü­le­tek be­til­tá­sá­nak in­dok­lá­sát a meg­elõ­zõ te­vé­keny­sé­gük­re va­ló te­kin­tet nél­kül úgy fo­gal­maz­ták meg, hogy a fel­szá­mo­lás mind­an­­nyi­uk­ra vo­nat­koz­zon. Ily mó­don ke­rült sor az an­ti­fa­sisz­ta el­len­ál­lás­ban je­len­tõs ér­de­me­ket szer­zett Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség be­til­tá­sá­ra. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács Bel­ügyi Meg­bí­zot­ti Hi­va­ta­lá­nak 1945. au­gusz­tus 6-án kelt át­ira­tá­ban a meg­szün­te­tés in­dok­lá­sá­ban töb­bek kö­zött ez állt: „En­nek az egy­há­zi egye­sü­let­nek a lé­te és mû­kö­dé­se a ha­son­ló jel­le­gû egye­sü­le­tek­kel egye­tem­ben nyug­ta­lan­sá­got vál­tott ki a szlo­vák köz­vé­le­mény­ben, ami a na­pi saj­tó­ban és a Nem­ze­ti Front ha­tá­ro­za­ta­i­ban je­lent­ke­zõ ag­res­­szív, a fel­osz­la­tá­su­kat kö­ve­te­lõ vissz­hang­ban csú­cso­so­dott ki. Ezért a köz­rend és a nyu­ga­lom meg­õr­zé­se ér­de­ké­ben a szó­ban for­gó egye­sü­le­tet fel kel­lett oszlat­ni.”38 A fel­szá­mo­lás el­len az evan­gé­li­kus egy­ház kép­vi­se­lõi til­ta­koz­tak. Az egy­há­zi egye­sü­le­tek meg­szün­te­té­se a ka­to­li­kus püs­pö­kö­ket is nyug­ta­la­ní­tot­ta. A szlo­vák püs­pö­kök a ka­to­li­ku­sok szlo­vá­ki­ai hely­ze­té­rõl szó­ló, Eduard Beneš köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz 1946. ja­nu­ár 8-án in­té­zett em­lék­ira­tuk­ban kö­ve­tel­ték a ka­to­li­kus egye­sü­le­tek be­til­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó ren­de­let vis­­sza­vo­ná­sát. Ezért a köz­tár­sa­sá­gi el­nök­nél szor­gal­maz­ták az is­ko­la­ügy­ben, a di­ák­ott­hon­ok és az ár­va­há­zak fenn­tar­tá­sá­ban, va­la­mint a saj­tó te­rü­le­tén és a va­gyo­ni kér­dé­sek­ben ural­ko­dó hely­zet orvoslását.39
A be­ren­dez­ke­dõ kom­mu­nis­ta ha­ta­lom a vizs­gált or­szá­gok­ban ele­in­te ke­res­te az együtt­mû­kö­dést az egy­há­zak­kal. Dek­la­rál­ta a ve­lük szem­be­ni jó­in­du­la­tot, ugyan­ak­kor olyan szer­ve­ze­tek lét­re­ho­zá­sá­ra irá­nyu­ló igye­ke­ze­tet fej­tett ki, ame­lyek kö­zel áll­tak a kom­mu­nis­ták­hoz és tá­mo­gat­ták a kom­mu­nis­ták prog­ram­ját. Ezt a célt vol­tak hi­va­tot­tak szol­gál­ni a ka­to­li­kus hi­tû em­be­re­ket ös­­sze­fo­gó „nem­ze­ti egy­há­zak”, ame­lyek ezek­ben az or­szá­gok­ban több­sé­gi egy­há­zak vol­tak. A Len­gyel Püs­pö­ki Kar már az em­lí­tett 1946. szep­tem­ber 15-i me­mo­ran­du­má­ban em­lí­tést tett a Len­gyel Nem­ze­ti Ka­to­li­kus Egy­ház­ról (Pols­ki Nar­o­dowy Kosci­ol Katolick­i). A püs­pö­kök nem von­ták két­ség­be az ál­lam­nak az egyes hit­val­lás­ok leg­ali­zá­lá­sá­ra vo­nat­ko­zó jo­gát, de a Len­gyel Nem­ze­ti Ka­to­li­kus Egy­ház el­ne­ve­zést hely­te­len­nek mi­nõ­sí­tet­ték, mint­hogy az ún. nem­ze­ti egy­ház nem ele­ve ka­to­li­kus, va­gyis egye­te­mes, s a hí­ve­ket meg­té­vesz­ti az­ál­tal, hogy a szek­tá­so­kat azo­no­sít­ja a kato­liku­sokkal.40 Az ún. nem­ze­ti egy­ház­ként fel­lé­põ „szek­ta” ter­je­dé­sé­rõl a gor­zovi apos­to­li ad­mi­niszt­rá­tor le­ve­lé­ben kö­zöl­te, hogy: „en­nek a ko­moly ve­szély­nek egye­dül a meg­fe­le­lõ szá­mú pap meg­lé­té­vel le­het­ne ele­jét ven­ni úgy, hogy az or­szág egész te­rü­le­tét az apos­to­li igaz­ga­tás alá he­lyez­nénk. Mind­ed­dig egész te­rü­le­tek nél­kü­lö­zik a lel­ki­pász­to­ro­kat. Így pél­dá­ul a Gubi­ni já­rás­nak, ma­gát a szék­he­lyet ki­vé­ve nincs egyet­len pap­ja sem.”41
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a kom­mu­nis­ták úgy­szin­tén igye­kez­tek ös­­sze­fog­ni és fel­hasz­nál­ni a püs­pö­ki kar­tól füg­get­len ka­to­li­kus moz­gal­mat sa­ját cél­ja­ik pro­pa­gá­lá­sá­ra. Még a há­bo­rú ide­jén, 1944 nya­rán lét­re­jött és a kö­vet­ke­zõ év nya­rá­ig lé­te­zett a Szláv Ka­to­li­kus Bi­zott­ság, ame­lyet Jozef Fiala Udavský, Vin­cent Šinkoviè-Petrovský és dr. Jozef Stra­ka kép­vi­selt. Ján Voj­taššák püs­pök ha­tá­ro­zott el­íté­lõ fel­lé­pé­se nyo­mán a bi­zott­ság te­vé­keny­sé­ge meg­szûnt. Meg kell azon­ban je­gyez­ni, hogy a te­vé­keny­sé­gük­re vo­nat­ko­zó ja­vas­lat­tal egyet­ér­tett Pavol Gojdiè és Jozef Èársky püs­pök. A bi­zott­ság mû­kö­dé­sé­vel vi­szont nem ér­tett egyet Kmeko ér­sek, aki er­rõl tá­jé­koz­tat­ta Jozef Èársky és Andrej Škrábik püs­pö­kö­ket. Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja pe­dig 1945 nya­rán a bi­zott­sá­got mint a ha­la­dó ka­to­li­ku­sok bá­zi­sát igye­ke­zett fel­újí­ta­ni.42
Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak ki­bõ­ví­tett el­nök­sé­gi ülé­sén 1949. áp­ri­lis 25-én, amely jó­vá­hagy­ta az egy­ház­po­li­ti­ka új irány­vo­na­lát, Ru­dolf Slán­ský, a CSKP fõ­tit­ká­ra tá­mo­gat­ta a pa­pok és a vi­lá­gi­ak meg­új­ho­dá­si moz­gal­má­nak szer­ve­zé­sét, ami alap­já­vá vált vol­na a nem­ze­ti egy­ház­nak, a Ci­rill és Me­tód­hoz kap­cso­ló­dó ha­gyo­mány fel­használásá­val.43 Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ka­to­li­kus egy­ház és hi­e­rar­chi­á­ja be­fo­lyá­sá­nak meg­tö­ré­sé­re a rend­szer Ka­to­li­kus Ak­ci­ót szer­ve­zett, ami si­ker­te­le­nül végzõdöt­t.44
Ma­gyar­or­szá­gon a há­bo­rú utá­ni re­zsim­hez po­zi­tí­vab­ban vi­szo­nyul­tak a re­for­má­tus egy­ház kép­vi­se­lõi, akik el­ha­tá­ro­lód­tak a meg­elõ­zõ rend­szer­tõl. Az új vi­szo­nyok­hoz va­ló al­kal­maz­ko­dá­su­kat elõ­moz­dí­tot­ta Karl Barth sváj­ci te­o­ló­gus ilyen irá­nyú mag­a­tartása.45
Mind­há­rom or­szág­ban akad­tak lel­ké­szek, akik együtt­mû­köd­tek a re­zsim­mel, il­let­ve ro­kon­szen­vez­tek a kom­mu­niz­mus­sal. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­mal együtt­mû­köd­ni kész lel­ké­szek a ha­za­fi­as szel­le­mû­ek­hez tar­toz­tak. A pa­pok­kal szem­be­ni, azo­kat ha­za­fi­as­ok­ra, re­ak­ci­ó­sok­ra és sem­le­ge­sek­re osz­tó meg­ha­tá­ro­zás al­kal­ma­zá­sa szin­tén a köl­csö­nös el­len­té­tek szí­tá­sát, a pap­ság­nak a rend­szer ér­de­ké­ben tör­té­nõ ki­hasz­ná­lá­sát szol­gál­ta.
A len­gyel ha­tó­sá­gok 1947-ben kezd­ték el a pa­po­kat ha­la­dók­ra és re­ak­ci­ó­sok­ra osz­tani.46 A ka­to­li­kus ha­la­dó szer­ve­ze­tek kö­zé tar­to­zott a Pax egye­sü­let Boleslaw Piaseck­iv­el az élen, aki egye­bek kö­zött ál­lí­tot­ta, hogy „szo­ci­a­liz­mus csak egy van, olyan, mint a Szov­jet­uni­ó­ban.” Ugyan­ak­kor meg­hir­det­te a len­gyel for­ra­da­lom „utó­pisz­ti­kus vi­lág­né­ze­ti sok­ré­tû­sé­gét.” A Pax az ál­la­mo­sí­tott vál­la­la­ta­i­ban olyan sze­mé­lye­ket al­kal­ma­zott, „aki­ket a rend­szer ki­do­bott az ut­cá­ra.” Boleslav Piasec­ki vé­del­mez­te a „ha­za­fi­as pa­po­kat.” En­nek el­le­né­re el­néz­te a hi­va­ta­los túl­ka­pá­so­kat, ami­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként a Pax fo­ko­za­to­san el­szi­ge­te­lõ­dött a ka­to­li­kus kör­nye­zet­ben, és Ste­fan Wyszyñs­ki prí­más „ka­to­li­kus el­haj­lók”-nak ne­vez­te õket.47 A ha­za­fi­as pa­pok szer­ve­ze­te Len­gyel­or­szág­ban 1950-ben jött lét­re, s törzs­ál­lo­má­nyát a tá­bo­ri lel­ké­szek alkot­ták.48
A Pax az egy­ház egy­sé­gé­nek meg­bon­tá­sá­ra tö­re­ke­dett, köz­ve­tí­tõ sze­re­pet töl­tött be a kor­mány és a püs­pö­ki kar kö­zött, részt vett a re­zsim ál­tal szer­ve­zett pro­pa­gan­da­ak­ci­ók­ban, jo­go­sít­vá­nya volt a ka­to­li­kus iro­da­lom ki­adá­sá­ra. „A kom­mu­niz­mus irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gé­nek »szellemi« in­dí­té­kai hoz­zá­já­rul­tak a fo­gal­mak el­tor­zí­tá­sá­hoz, a rossz­nak az evan­gé­li­um sa­já­tos ér­tel­me­zé­sé­vel tör­té­nõ fel­men­té­sé­hez. Piaseck­i, aki min­den­kor a zárt gon­do­lat­rend­sze­rek ki­ala­kí­tá­sá­ra tö­re­ke­dett, meg­al­kot­ta az inte­griz­mus el­mé­le­tét, mely ar­ra szol­gált, hogy a kom­mu­niz­mus­hoz fû­zõ­dõ el­kö­te­le­zett­sé­get ös­­sze­kap­csol­ja a val­lás irán­ti oda­adás­sal.”49 Piasec­ki és a Pax te­vé­keny­sé­gét ko­ra­be­li kon­tex­tus­ban is el kell he­lyez­ni, ami­kor élt az év­ti­ze­de­kig fenn­ál­ló kom­mu­nis­ta re­zsim gyõ­zel­mes tér­hó­dí­tá­sá­ba ve­tett hit. Úgy tû­nik, hogy így pró­bál­ta „meg­men­te­ni” a len­gyel egy­há­zat és a len­gyel­or­szá­gi ka­to­li­ciz­must at­tól a sors­csa­pás­tól, mely az orosz­or­szá­gi gö­rög­ke­le­ti egy­há­zat, il­let­ve a cseh­szlo­vá­ki­ai és a ma­gyar­or­szá­gi egy­há­za­kat súj­tot­ta.
A re­zsim­mel va­ló együtt­mû­kö­dés­re haj­lan­dó lel­ké­szek cso­port­ja sok­ré­tû volt. Kö­zé­jük tar­toz­tak olya­nok is, aki­ket ma­guk­kal ra­gad­tak a kom­mu­nis­ták szebb jö­võ­rõl szó­ló ígé­re­tei. A rend­szer­rel va­ló együtt­mû­kö­dés fel­té­te­lez­he­tõ volt olyan pa­pok­ról is, akik nem ápol­tak jó vi­szonyt a püs­pö­kük­kel. Egye­se­ket zsa­rol­tak, má­sok­kal szem­ben a „va­la­mit va­la­mi­ért” el­vet al­kal­maz­ták, ami­nek pél­dá­ul még olyan ese­tei is vol­tak, mint épí­tõ­anyag-be­szer­zé­si le­he­tõ­sé­gek biz­to­sí­tá­sa. Lé­te­zett vi­szont a lel­ké­szek­nek olyan cso­port­ja is, amely meg volt gyõ­zõd­ve ar­ról, hogy komp­ro­mis­­szu­mok ré­vén „meg­óv­hat­ják a hit­tan­ok­ta­tás jo­gát”. A ha­za­fi­as, il­let­ve ha­la­dó lel­ké­sze­ket 1949 szep­tem­be­ré­ben fo­gad­ta Boleslaw Bierut köz­tár­sa­sá­gi el­nök. Ezek a lel­ké­szek „a Sza­bad­sá­gért és De­mok­rá­ci­á­ért Küz­dõk Szö­vet­sé­gé­nek egye­sí­tõ kong­res­­szu­sá­ra ér­kez­tek”, amely­nek ke­re­té­ben meg­ala­kí­tot­ták a Lel­ké­szi Bi­zott­sá­got. A re­zsim cél­ja vi­szont az volt, hogy el­len­té­tet szít­son a pa­pok kö­ré­ben és meg­te­remt­se az ál­la­mi egy­ház alap­ja­it. Az ak­ció mö­gött az ál­lam­biz­ton­ság em­be­rei áll­tak.50
A cseh­szlo­vák, a ma­gyar és a len­gyel ha­tó­sá­gok fel­hasz­nál­ták és tá­mo­gat­ták a ha­za­fi­as pa­po­kat. A cél olyan ál­la­pot ki­ala­kí­tá­sa volt, amely szem­be­ál­lít­ja az al­sóbb és fel­sõbb pap­sá­got. A ha­za­fi­as pa­pok­kal szem­be­ni egy­faj­ta bi­zony­ta­lan­ság azon­ban to­vább élt. Leg­erõ­tel­jes­eb­ben ez min­den va­ló­szí­nû­ség sze­rint Len­gyel­or­szág­ban nyil­vá­nult meg, ahol en­ge­dé­lyez­ték Piaseck­inek, hogy lét­re­hoz­za a Nem­ze­ti Front mel­lett a ka­to­li­kus en­tel­lek­tü­e­lek és ak­ti­vis­ták bi­zott­sá­gát, amely­re az a fel­adat várt, hogy hoz­zá­já­rul­jon a püs­pö­ki kar el­le­he­tet­le­ní­té­sé­hez, va­la­mint a ha­za­fi­as pa­pok féken­tartásához.”51
Cseh­szlo­vá­kia ter­mé­sze­te­sen más eset volt. A ha­tó­sá­gok meg­ne­he­zí­tet­ték azok­nak a lel­ké­szek­nek az igye­ke­ze­tét, akik sa­ját kör­nyé­kü­kön részt vet­tek az em­be­rek élet­kö­rül­mé­nye­i­nek a ja­ví­tá­sá­ban. Így pél­dá­ul a besz­ter­ce­bá­nyai ke­rü­le­ten be­lü­li, 1953. jú­li­u­si egy­ház­po­li­ti­kai hely­zet­rõl szó­ló je­len­tés be­szá­mol a Dolné Rikynèice-i eset­rõl, ami­kor is Pavol Ondrej Miška lel­kész te­vé­ke­nyen részt vett an­nak a la­kás­tömb­nek az épí­té­si mun­ká­la­ta­i­ban, „ahol be­ren­dez­ték a föd­mûves szö­vet­ke­zet és a he­lyi nem­ze­ti bi­zott­ság iro­dá­ját, s ben­ne egy pél­dás, 35 gye­rek egész na­pos gon­dos­ko­dá­sát el­lá­tó óvo­da is el­he­lye­zést nyert. Az em­lí­tett pap­nak a la­kos­ság kö­ré­ben ki­fej­tett agi­li­tá­sát fo­ko­za­to­san vis­­sza­fog­juk, eset­leg át­he­lyez­zük oda, ahol nem lesz mód­ja a hí­vek kö­zött buzgólkod­ni.”52
Az­zal a meg­gyõ­zõ­dés­sel, hogy a kom­mu­niz­mus és az egy­ház sok kö­zös vo­nás­sal ren­del­ke­zik, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is ta­lál­ko­zunk. Er­rõl a kap­cso­lat­ról, amely ki­zár­ja a kom­mu­nis­ta – a ka­to­li­kus egy­ház hi­va­ta­los do­ku­men­tu­mai ál­tal is ta­ga­dott – ta­no­kat, tár­gya­lást foly­tat­tak a cseh­szlo­vák ál­lam és a ka­to­li­kus egy­ház kép­vi­se­lõi a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­ga egy­ház­ügyi bi­zott­sá­gá­nak 1949. feb­ru­ár 17-én tar­tott ülé­sén. Václav Kopecký nép­mû­ve­lé­si és tá­jé­koz­ta­tás­ügyi mi­nisz­ter a ta­lál­ko­zón ki­je­len­tet­te: „Ha már Trochta püs­pök úr a ke­resz­tény val­lá­si hit­nek pél­dá­ul a szo­ci­a­liz­mus gon­do­la­tá­val va­ló ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len­sé­gé­rõl be­szélt, sze­ret­nék rá­mu­tat­ni XIII. Leó Rerum novarum cí­mû en­cik­li­ká­já­ra, ame­lyet XI. Pius a Qadra­ges­i­mo an­no cí­mû en­cik­li­ká­já­val mó­do­sí­tott, s ez olyan idõ­ben tör­tént, ami­kor XIII. Leó tel­jes mér­ték­ben le­he­tõ­nek tar­tot­ta a ke­resz­tény egy­há­zi hit­nek az ös­­sze­egyez­tet­he­tõ­sé­gét a szo­ci­a­liz­mus gon­do­la­tá­val, a szo­ci­a­lis­ta tö­rek­vé­sek meg­valósításá­val.”53

Egy év múl­va – 1950. feb­ru­ár 19-én – a Katolícke noviny­ben nap­vi­lá­got lá­tott Josef Plo­jhar ró­mai ka­to­li­kus pap és egész­ség­ügyi mi­nisz­ter nyi­lat­ko­za­ta a ke­resz­tény­ség és a né­pi de­mok­rá­cia kö­zös cél­ja­i­ról. Eze­ket a cé­lo­kat „az em­be­ri­es­ség, a bé­ke és a szo­ci­á­lis kér­dé­sek meg­ol­dá­sa je­len­tet­te.” Így a kö­zöt­tük le­võ bár­mi­ne­mû el­mé­le­ti kü­lönb­sé­gek el­tûn­nek „a kö­zös cé­lok ér­de­ké­ben fo­lyó min­den­na­pi munkában.”54 Ha­son­ló meg­fo­gal­ma­zás sze­re­pelt a ke­resz­tény egy­ház lel­ké­sze­i­nek a velehra­di és luhaèovi­cei ös­­sze­jö­ve­te­lén 1950-ben el­fo­ga­dott ha­tá­ro­zat­ban is. Eb­ben töb­bek kö­zött ez állt: „A ke­resz­tény­ség és a szo­ci­a­liz­mus nem egy­mást ki­zá­ró irány­za­tok, ha­nem a köl­csö­nös tisz­te­let­tar­tás je­gyé­ben ké­pe­sek meg­te­rem­te­ni a föl­di lét és az örök­ké­va­ló bol­dog élet ide­á­lis fel­tét­ele­it mind­azok szá­má­ra, akik éle­tük fo­lya­mán az em­be­rek bol­do­gu­lá­sá­nak, az igaz­sá­gos­ság­nak és a sze­re­tet­nek a ke­resz­tény­ség és a szo­ci­a­liz­mus ál­tal val­lott kö­zös el­ve­it ér­vé­nye­sí­tet­ték.”55 A Dzienik Pols­ki cí­mû na­pi­lap olyan vé­le­mény­nek adott te­ret, mely sze­rint: „az egy­sze­rû em­ber ké­pes ös­­sze­kap­csol­ni a ma­ga ka­to­li­kus el­kö­te­le­zett­sé­gét a szo­ci­a­lis­ta épí­tés­sel és a szo­ci­a­lis­ta ál­lam irán­ti lo­ja­li­tás­sal. Azt jö­ven­döl­ték, hogy a ka­to­li­ciz­mus al­kal­maz­ko­dik az új tör­té­nel­mi va­ló­ság­hoz, az­az a szo­ci­a­liz­mus­hoz, mint ahogy az pár­szor a múlt­ban már megtörtén­t.”56
Az új hely­zet, te­hát a ke­resz­tény egy­há­zak meg­lé­te azok­ban az or­szá­gok­ban, ame­lyek a Szov­jet­uni­ó­nak és a szo­ci­a­liz­mus ot­ta­ni for­má­já­nak alá­ren­delt po­li­ti­kai szub­jek­tu­mok ural­ma alá ke­rül­tek, ter­mé­sze­te­sen a te­o­ló­gi­á­ban is ki­fe­je­zés­re ju­tott. Ilyen Ma­gyar­or­szá­gon a re­for­má­tus egy­ház­ban ki­mun­kált ún. „kes­keny út” te­o­ló­gi­á­ja volt, amely a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­ben je­löl­te meg az egy­ház „szol­gá­la­ti kül­de­té­sé­nek ér­tel­mét és cél­ját.”57 Szlo­vá­ki­á­ban ezt az „arc­cal az élet fe­lé te­o­ló­gia” hir­det­te. Köny­vé­ben id. Jú­li­us Filo evan­gé­li­kus lel­kész és püs­pök „hely­ze­ti, sõt akk­li­ma­ti­zá­ci­ós te­o­ló­giá”-nak ne­vez­te, mi­vel az egy­há­zi ta­ní­tá­sok­nak, de még in­kább a gya­kor­lat­nak a po­li­ti­kai hely­zet­hez tör­té­nõ hoz­zá­iga­zí­tá­sát szor­gal­maz­ta, hogy az egy­ház „ne in­ge­rel­je” a hatósá­gokat.”58
Már em­lí­tet­tük, hogy a kom­mu­nis­ták olyan ke­resz­tény moz­ga­lom ki­ala­kí­tá­sá­ra tö­re­ked­tek, amely szo­ro­san együtt­mû­kö­dik a szo­ci­a­lis­ta ál­lam­mal. Alex­ej Èepiè­ka mi­nisz­ter 1949. áp­ri­lis 28-án a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­gá­nak a ha­la­dó lel­ké­szek­kel foly­ta­tott ta­nács­ko­zá­sán er­re Fran­cia­or­szág­gal és Olasz­or­szág­gal kap­cso­lat­ban utalt. Ugyan­ezen ta­nács­ko­zá­son Ale­xan­der Horák ha­za­fi­as pap és meg­bí­zott em­lí­tést tett ar­ról a len­gyel lap­ról, amely­nek „né­pi de­mok­ra­ti­kus a vo­nal­ve­ze­té­se és ugyan­ak­kor szi­go­rú­an kö­ve­ti a krisz­tu­si tanítá­sokat.”59 Egy ilyen jel­le­gû la­pot em­lí­tett a len­gyel püs­pö­ki kar is, mely a hi­va­ta­lok en­ge­dé­lye nél­kül je­le­nik meg, a vo­nat­ko­zó tör­vé­nye­ket meg­szeg­ve. Ez a ki­ad­vány a Szent­szék, a Szent­atya és a püs­pö­ki kar el­len har­col, té­ves er­köl­csi és egy­há­zi el­ve­ket hir­det, igyek­szik alá­ás­ni az egy­há­zi fe­gyel­met, és schis­mát meg eret­nek­sé­get akar elõ­idéz­ni a pap­ság kö­ré­ben. Ne­héz el­vár­ni a püs­pö­ki kar­tól és a lel­ké­szek­tõl, hogy ilyen be­ál­lí­tott­sá­gú em­be­rek­tõl ta­nul­ja­nak ál­lam­pol­gá­ri kö­te­les­ség­tu­dást, s hogy a me­gúj­ho­dó Len­gyel­or­szág­gal va­ló vi­szo­nyuk ki­ala­kí­tá­sá­ban a õ pél­dá­ju­kat kö­ves­sék. Ezek kö­zül a pa­pok kö­zül egye­se­ket az el­sõ bé­ke­kong­res­­szus ide­jén fel­hasz­nál­tak a Szent­atya el­le­ni tá­ma­dá­sok­ra. Az ilyen jel­le­gû mód­sze­re­ket a ki­ala­kult kö­rül­mé­nyek tra­gi­kus je­lé­nek kell tek­in­tenünk.”60
A re­zsi­met tá­mo­ga­tó lel­ké­szi szer­ve­ze­tek lét­re­ho­zá­sá­hoz ürü­gyül ter­mé­sze­te­sen a szov­jet tí­pu­sú bé­ke­harc je­gyé­ben szer­ve­zett ak­ci­ók szol­gál­tak. Ami­kor a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom meg­sze­rez­te az egy­ház fe­let­ti ural­mat és alá­ren­delt­sé­gé­be von­ta azt, az ilyes­faj­ta ak­ci­ók­ba a püs­pö­kök is be­kap­cso­lód­tak. A köl­csö­nös szem­be­sü­lés so­rán azon­ban el­uta­sí­tot­ták a rész­vé­telt a ha­son­ló ren­dez­vé­nye­ken, fõ­ként a ve­lük va­ló po­li­ti­kai vis­­sza­élés mi­att. Is­me­re­tes pél­dá­ul Ján Voj­taššák sze­pes­sé­gi püs­pök ma­ga­tar­tá­sa a re­zsim ilyes­faj­ta tö­me­ge­sen szer­ve­zett ak­ci­ó­i­val szem­ben. Ilyen eset­rõl szá­molt be Jozef Lukaèoviè ha­za­fi­as lel­kész és meg­bí­zott a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­ga kép­vi­se­lõ­i­nek a ha­la­dó lel­ké­szek­kel foly­ta­tott ta­nács­ko­zá­sán 1949. áp­ri­lis 28-án: „A bé­ke­kong­res­­szus­sal kap­cso­lat­ban ki­kér­tük a szlo­vák püs­pö­kök vé­le­mé­nyét, mi­re Voj­taššák azt fe­lel­te, hogy a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház bé­ke­tá­mo­ga­tó és nem vár fel­hí­vás­ra ak­kor, ami­kor már zeng az ég.”61
A kom­mu­nis­ta re­zsim ál­tal szer­ve­zett kü­lön­fé­le bé­ke­kam­pá­nyok­ba a hû­ség­es­kü le­té­te­le után 1951-ben a cseh­szlo­vák püs­pö­kö­ket is be­von­ták. Így pél­dá­ul Ambroz Lazík püs­pök 1951. áp­ri­lis 14-én a bé­ke­kon­fe­ren­ci­ák­kal kap­cso­lat­ban vé­le­ményt nyil­vá­ní­tott a ró­mai ka­to­li­kus püs­pö­kök és ordináriu­sok po­zso­nyi kon­fe­ren­ci­á­ján. A cseh­szlo­vák lel­ké­szek 1950-tõl kezd­ve ak­tí­van be­kap­cso­lód­tak a cseh­szlo­vák bé­ke­vé­dõk te­vé­keny­sé­gé­be. A ka­to­li­kus lel­ké­szek bé­ke­moz­gal­má­nak el­sõ or­szá­gos kong­res­­szu­sa 1951. szep­tem­ber 21-én zajlot­t.62
Az ál­lam és a ka­to­li­kus egy­ház kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dás meg­kö­té­se után Len­gyel­or­szág­ban a püs­pö­kök úgy­szin­tén be­kap­cso­lód­tak az ál­la­mi bé­ke­ak­ci­ók­ba, így pél­dá­ul a Var­só­ban le­zaj­lott II. Bé­ke Vi­lág­kong­res­­szus al­kal­má­ból, amely 1950. no­vem­ber 15-én nyi­lat­ko­za­tot bo­csá­tott ki. Eb­ben töb­bek kö­zött az állt, hogy „a nem­zet­kö­zi bé­ke­kong­res­­szus­nak a ka­to­li­kus egy­ház igye­ke­ze­té­vel ös­­sze­fo­nó­dó tö­rek­vé­se hoz­zá­já­rul a hõn óhaj­tott vi­lág­bé­ke meg­te­rem­té­sé­hez és sta­bi­lizálásához.”63 Ma­ga a kong­res­­szus 1950. no­vem­ber 18–22-e kö­zött ülé­se­zett 1756 kül­dött, 192 ven­dég és 137 meg­hí­vott részvételév­el.64
Ma­gyar­or­szá­gon a lel­ké­szek bé­ke­moz­gal­ma Var­ga Fe­renc lel­kész kez­de­mé­nye­zé­sé­vel 1949 áp­ri­li­sá­ban bon­ta­ko­zott ki. Egyút­tal elõ­ké­szü­let­ben volt a Ke­reszt cí­mû he­ti­lap ki­adá­sa, amely 1950. no­vem­ber 1-jé­tõl je­lent meg. A ka­to­li­kus pa­pok bé­ke­ta­ná­csá­nak meg­ala­kí­tá­sá­ban részt vett Beresztóczy Mik­lós ka­no­nok és a volt cisz­ter­ci­ta Hor­váth Richárd.65
A kö­zép-eu­ró­pai kom­mu­nis­ta re­zsi­mek az egy­ház fe­let­ti ha­ta­lom meg­szer­zé­sét nem­csak be­szi­vár­gás­sal és a pap­ság meg­osz­tá­sá­val ter­vez­ték, ha­nem az el­le­nük irá­nyu­ló tör­vény­ho­zói és egyéb in­téz­ke­dé­sek­kel is, be­le­ért­ve az egy­há­zi-po­li­ti­kai pe­rek ko­ho­lá­sát is. A tár­sa­da­lom total­izálása és az osz­tály­harc éle­zõ­dé­se az ál­lam és az egy­ház vi­szo­nyá­ban is ki­fe­je­zés­re ju­tott. Rá­ko­si Má­tyás 1948. jan­nuár 11-én tar­tott be­szé­dé­ben ki­emel­te az egy­há­zi re­ak­ci­ó­val va­ló le­szá­mo­lás fontosságát,66 ami­kor is ki­je­len­tet­te: „Vé­get kell vet­ni an­nak a hely­zet­nek, ami­kor a nép el­len­sé­gei az egy­ház­zal, el­sõ­sor­ban a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház­zal takaróz­nak.”67 Sza­va­i­nak meg volt a fo­ga­nat­ja. Ugyan­azon év de­cem­be­ré­ben le­tar­tóz­tat­ták, majd el­ítél­ték Mind­szen­ty Józse­fet.68 A bí­bo­ros ve­ze­té­sé­vel a ka­to­li­kus egy­ház az ös­­sze­csa­pás fe­lé ha­l­adt.69 A kö­vet­ke­zõ év­tõl, 1948-tól kez­dõ­dõ­en az ál­lam­ha­ta­lom ne­ki­lá­tott az egy­ház fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­sé­nek és 1950 jú­ni­u­sá­ban meg­kezd­te a szer­ze­tes­ren­dek fel­szá­mo­lá­sát. 70
Len­gyel­or­szág­ban az egy­ház­el­le­nes kam­pány 1949 már­ci­u­sá­ban erõ­sö­dött fel. S ez nem­csak az oda­csa­tolt te­rü­le­te­ken ural­ko­dó ked­ve­zõt­len hely­zet ki­hasz­ná­lá­sá­val füg­gött ös­­sze. Az ál­la­mi szer­vek nem vol­tak hí­ján az olyas­faj­ta fe­nye­ge­tõ­zés­nek, hogy a nép­ha­ta­lom­nak van elég ere­je a „re­ak­ci­ós buj­to­ga­tás” el­le­he­tet­le­ní­té­sé­hez. Az egy­ház el­le­ni újabb tá­ma­dá­si hul­lám má­jus­ban a saj­tó ha­sáb­ja­in je­lent­ke­zett, ami­kor is Ste­fan Wyszyñs­ki prí­más azo­kat a pa­po­kat érin­tet­te pász­tor­le­ve­lé­ben, akik el­sza­kad­nak az ol­tár­tól, va­la­mint szólt a meg­vá­dol­tak és el­ítél­tek sokaságáról.71
Az egy­há­zak alá­ve­tett­sé­gét szol­gá­ló nyo­más­gya­kor­lás­ban je­len­tõs sze­re­pet ka­pott a tör­vé­nyi ren­de­zés is. Mind Ma­gyar­or­szá­gon, mind Cseh­szlo­vá­ki­á­ban Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­talt hoz­tak lét­re. Ezen kí­vül a püs­pö­ki hi­va­ta­lok­ban ál­la­mi meg­bí­zot­tak mû­köd­tek, akik irá­nyí­tot­ták, jó­vá­hagy­ták és el­len­õriz­ték ezen hi­va­ta­lok te­vé­keny­sé­gét. Ma­gyar­or­szá­gon „ba­ju­szos püs­pö­kök­”-nek ne­vez­ték õket. Egy­ház­ügyi tit­ká­ri posz­tok mind­két or­szág­ban az ál­lam­igaz­ga­tás va­la­men­­nyi szint­jén lé­te­sül­tek. Ha­tás­kör­ük­be tar­to­zott a lel­ké­szek mû­kö­dé­sé­vel és az egy­há­zi posz­tok be­töl­té­sé­vel kap­cso­la­tos dön­téshozatal.72
Egy­ház­ügyi hi­va­tal 1950-tõl Len­gyel­or­szág­ban is lé­te­zett, ha­son­ló jog­kö­rök­kel, mint Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A Len­gyel Püs­pö­ki Kar til­ta­ko­zá­sa sem­mit sem vál­toz­ta­tott an­nak struk­tú­rá­ján. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a püs­pö­kök az 1948–1949-es év fo­lya­mán szin­tén til­ta­koz­tak az egy­ház ál­lam ál­ta­li gaz­da­sá­gi fenn­tar­tá­sá­ról szó­ló tör­vény el­len. Az a le­vél, ame­lyet a Len­gyel Püs­pö­ki Kar 1950. szep­tem­ber 12-én Boleslaw Bierut köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz in­té­zett, az egy­ház­ügyi hi­va­tal sze­re­pét érint­ve hang­sú­lyoz­za: „Sen­ki sem szán­dék­szik két­ség­be von­ni a len­gyel ál­lam­nak olyan hi­va­tal lét­re­ho­zá­sá­ra szó­ló jog­cím­ét, mely – a lé­te­zõ tör­vé­nyek ke­re­tén be­lül a ka­to­li­kus egy­ház­nak a val­lá­si ügyek­ben va­ló alap­ve­tõ jo­ga­it szem elõtt tart­va – elõ­se­gí­te­né a ka­to­li­kus egy­ház és az ál­lam kö­zöt­ti szá­mos és bo­nyo­lult kér­dé­sek­kel ter­helt vi­szony ren­de­zé­sét.”73 A püs­pö­ki kar­nak azon­ban el­len­ve­té­sei vol­tak a szó­ban for­gó hi­va­tal­nak a sta­tú­tu­má­val kap­cso­lat­ban, amely a ka­to­li­kus egy­ház te­vé­keny­sé­gé­nek kor­lá­to­zá­sá­ra irá­nyu­ló jo­go­sít­vá­nyo­kat tar­tal­ma­zott. Így pél­dá­ul a 4. pa­ra­gra­fus sze­rint a hi­va­tal­nak fel­ügye­le­tet kell gya­ko­rol­nia a te­o­ló­gi­ai és ko­los­to­ri sze­mi­ná­ri­u­mok és egyéb egy­há­zi ok­ta­tá­si in­téz­mény fö­lött.
Len­gyel­or­szág­ban 1945 óta el­len­tét volt a püs­pö­ki kar és az ál­lam kö­zött ab­ban, ho­gyan le­het­ne ren­dez­ni és sta­bi­li­zál­ni a szer­zett te­rü­le­te­ken ural­ko­dó hely­ze­tet. Az egy­ház­ügyi hi­va­tal ve­ze­tõ­je, Antonin Bida 1950 ok­tó­be­ré­ben meg­vá­dol­ta a püs­pö­kö­ket az­zal, hogy „el­len­sé­ges ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­ta­nak a né­pi Len­gyel­or­szág­gal szem­ben, s nem haj­lan­dók el­is­mer­ni a nyu­ga­ti ha­tá­ro­kat, mint­hogy a püs­pö­ki kar vo­na­ko­dott ki­ne­vez­ni a püs­pö­kö­ket a szer­zett területeken.”74
A len­gyel kor­mány­za­ti kö­rök 1953. feb­ru­ár 10-én úgy dön­töt­tek, be fog­nak avat­koz­ni az egy­há­zi posz­tok­ra tör­té­nõ ki­ne­ve­zé­sek­be. Ez­zel a mó­do­sí­tás­sal a püs­pö­ki kar nem ér­tett egyet, fõ­leg azért, mert ez zûr­za­vart okoz a plé­bá­ni­ai hi­va­ta­lok­ban, sé­rel­mes a lel­ké­szek szá­má­ra, bel­sõ fe­szült­sé­get vált ki a tár­sa­da­lom­ban és anti­humánus be­ál­lí­tott­sá­gú. Ez a jog­sza­bály árt a köz­tár­sa­ság­nak, árt a püs­pö­ki kar­nak – állt a Boleslav Bierut köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz 1953 már­ci­u­sá­ban in­té­zett lev­él­ben.75 A püs­pö­ki kar több­ször is fel­hív­ta a fi­gyel­met az em­lí­tett dek­ré­tum ha­tály­ba lép­te­té­se nyo­mán elõ­ál­ló prob­lé­mák­ra. A püs­pö­ki kar­nak a kor­mány­zat­hoz in­té­zett, 1953. má­jus 8-án el­fo­ga­dott ter­je­del­mes me­mo­ran­du­má­ban vi­lá­go­san le­szö­gez­ték: „Épp­úgy nem ha­boz­nánk, ha ama al­ter­na­tí­va elé ke­rül­nénk: ves­sük-e alá ma­gun­kat a vi­lá­gi ha­ta­lom esz­kö­ze­ként szol­gá­ló egy­há­zi jog­kör­nek vagy vál­lal­juk a sze­mé­lyes ál­do­za­tot. El­hi­va­tott­sá­gunk apos­to­li sza­vát fog­juk kö­vet­ni, lel­ké­szi lel­ki­is­me­re­tünk­re fo­gunk hall­gat­ni, bel­sõ meg­nyug­vás­sal és ab­ban a tu­dat­ban, hogy az ül­döz­te­tés­re nem szogál­tunk rá, s ránk a szen­ve­dés csak a Krisz­tu­sért és a krisz­tu­si egy­ház­ért mé­re­tett, és sem­mi má­sért. Az is­te­ni szent­ség nem ál­doz­ha­tó fel a csá­szá­ri ol­tá­ron. Non pos­sumus.”76
Az egy­ház fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­sé­nek kí­sé­rõ­je­len­sé­gei köz­zé tar­to­zott – az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sán túl – az egy­há­zi saj­tó kor­lá­to­zá­sa és az egye­sü­le­ti élet be­til­tá­sa. Az egy­ház éle­té­be be­ha­to­ló kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ré­szé­rõl kí­mé­let­len be­avat­ko­zást je­len­tet­tek azok a po­li­ti­kai pe­rek, ame­lyek hos­­szú ide­ig tar­tó sza­bad­ság­vesz­tés­sel súj­tot­ták a lel­ké­sze­ket és vi­lá­gi­a­kat egy­aránt. A meg­tor­lás to­váb­bi for­má­ja volt a püs­pö­ki kar tag­ja­i­nak el­szi­ge­te­lé­se. A leg­is­mer­teb­bé a Mind­szen­ty bí­bo­ros el­le­ni per lett, mely a sza­bad vi­lág­ban ha­tal­mas til­ta­ko­zást vál­tott ki. A Mind­szen­ty el­íté­lé­se nyo­mán elõ­állt bo­nyo­lult hely­zet­tel nem­csak Ma­gyar­or­szá­gon, ha­nem Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is tisz­tá­ban vol­tak. A CSKP KB 1949. áp­ri­lis 25-én tar­tott, ki­bõ­ví­tett el­nök­sé­gi ülé­sén – amely jó­vá­hagy­ta az egy­ház­po­li­ti­ka új irány­vo­na­lát – Zdeòek Fier­linger mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes rá­mu­ta­tott, hogy: „a Mind­szen­ty-üg­y­nek Ame­ri­ká­ban egész új­ság­ol­da­la­kat meg­töl­tõ írá­so­kat szen­tel­nek. A harc, amit foly­ta­tunk, Len­gyel­or­szág­gal és Ma­gyar­or­szág­gal kö­zö­sen, alap­ve­tõ jelen­tõségû.”77
A Mind­szen­ty-üg­y­nek meg­volt a szlo­vá­ki­ai ki­ha­tá­sa is. A Nem­ze­ti Front Nagymi­há­lyi Já­rá­si Bi­zott­sá­ga a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ci­ós Bi­zott­sá­gá­tól, Po­zsony­ból 1949. feb­ru­ár 25-én ka­pott le­irat alap­ján he­ti je­len­té­se­ket kül­dött a já­rás egy­há­zi és val­lá­si éle­té­rõl. A Nagymi­hály­ból kül­dött má­so­dik, 1949. már­ci­us 9-én kelt je­len­tés tá­jé­koz­ta­tott a lel­ké­szek­nek a Mind­szen­ty-per­rel kap­cso­la­tos ma­ga­tar­tá­sá­ról is. Esze­rint „pap­ja­ink kö­ré­ben pá­nik és fé­le­lem tá­madt”, ami ab­ban is meg­nyil­vá­nult, hogy el­kezd­ték „az in­gó­sá­gok, mint az arany­gyû­rûk, ke­resz­tek, fül­be­va­lók, nyak­lán­c­ok és öl­tö­zé­kek el­rej­té­sét a meg­bíz­ha­tó hí­vek­nél.” A je­len­tés sze­rint pa­pi il­let­mény meg­vo­ná­sa ese­tén sem ma­rad­ná­nak meg­él­he­tés nél­kül, mert fi­ze­tés­hez jut­ná­nak a kár­pá­ton­tú­li uk­rán lel­ké­szek­hez ha­son­ló­an „az ot­ta­ni püs­pök­tõl, Daniel Ivanovics­tól az USA-be­li tá­mo­ga­tá­si alap­ból.”78 A Szlo­vák Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­ga egy­ház­ügyi osz­tá­lyá­nak az 1949. feb­ru­ár 24-i he­ti je­len­té­se a Mind­szen­ty-per­rel és a meg­je­lent ha­tá­ro­za­tok­kal fog­lal­ko­zott. Ja­va­sol­ta „a sár­ga és a fe­ke­te könyv szlo­vák nyel­vû ki­adá­sát is, mint­hogy a Mind­szen­ty-szálak még Szlo­vá­ki­á­ba is átnyúl­tak.”79 Ugyan­ezen szerv 1949. már­ci­us 11-i je­len­té­sé­ben egye­be­ken kí­vül em­lí­tést tett 14 ma­gyar lel­kész Mind­szen­ty bí­bo­ros­sal ös­­sze­füg­gõ letartóz­tatásáról.80
Azok­nak a sze­mé­lyek­nek a le­lep­le­zé­sé­vel, akik­nek kap­cso­la­tuk volt Mind­szen­tyv­el a CSKP KB egy­ház­ügyi bi­zott­sá­ga 1949. áp­ri­lis 30-án foglalko­zot­t.81 Václav Kopecký mi­nisz­ter a köz­pon­ti bi­zott­ság el­nök­sé­ge ál­tal ki­ne­ve­zett bi­zott­ság ülé­sén – amely­re az a fel­adat há­rult, hogy ja­vas­la­tot te­gyen a ka­to­li­kus egy­ház­zal ké­szü­lõ tár­gya­lá­sok me­ne­té­nek meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra – a va­ti­ká­ni po­li­ti­ka két­ar­cú­sá­gá­ról be­szélt ab­ból ki­fo­lyó­lag, hogy le­he­tõ­vé te­szi: „Mindszenty már­tír le­gyen, más­részt vi­szont kap­cso­la­tot tart az en­ge­dé­ke­nyebb pa­pok­kal is. Épp­így ná­lunk is Berant konf­lik­tus­ba haj­szol­ja, Trochtá­nak vi­szont azt üze­ni, hogy »tart­satok ki«.”82 Mind­szen­ty sze­mé­lyé­re Alex­ej Èepiè­ka mi­nisz­ter ab­ban a be­szá­mo­ló­já­ban tért ki, ame­lyet 1949. áp­ri­lis 13-án tar­tott a Nem­ze­ti Front Ak­ció­bi­zott­sá­ga egy­ház­ügyi tit­ká­ra­i­nak ta­nács­ko­zá­sán, ami­kor is tá­jé­koz­tat­ta õket az egy­ház­po­li­ti­ka új irány­vo­na­lá­ról és a be­lõ­le adó­dó fel­ada­tok­ról. Az­zal a ja­vas­lat­tal kap­cso­lat­ban, hogy a Va­ti­kán cseh­szlo­vá­ki­ai nun­ci­a­tú­rá­ját Giuseppe Sensi he­lyett Msgr. Gen­naro Veroli­no kép­vi­sel­je, ki­je­len­tet­te: „jól is­mert mind ná­lunk, mind Ma­gyar­or­szá­gon, ahol be­le­ke­ve­re­dett a Mind­szen­ty-af­fér­ba.”83 Mind­szen­ty sze­mé­lyé­vel 1949. má­jus 3-án is fog­lal­ko­zott, ami­kor is az egy­ház­el­le­nes in­téz­ke­dé­sek kap­csán ar­ra fi­gyel­mez­te­tett: „Ne gon­dol­já­tok, hogy ha si­ke­re­ket érünk el, ez­zel az egy­há­zi hi­e­rar­chi­á­nak már be­fel­leg­zett. Amen­­nyi­re ezek­bõl az ér­te­sü­lé­sek­bõl meg­ítél­het­jük, az egy­há­zi hi­e­rar­chia a hely­ze­tet igyek­szik a vég­le­te­kig ki­élez­ni, leg­alább­is an­­nyi­ra, mint Ma­gyar­or­szá­gon. Mi vi­szont nem ra­gad­tat­hat­juk ma­gun­kat ar­ra, hogy ki­pro­vo­kál­ja­nak ben­nün­ket mód­sze­re­ik­kel, ame­lyek ha­son­ló­ak a Mind­szen­tyékéhez, így ugyan­is Cseh­szlo­vá­kia be­le­sod­ród­na ab­ba a kam­pány­ba, amely a Mind­szen­ty-ü­gy kö­rül a nem­zet­kö­zi fó­ru­mo­kon el­sza­ba­dult.”84 Az al­sóbb és fel­sõbb pap­ság­gal szem­ben dif­fe­ren­ci­ált ma­ga­tar­tást ja­va­solt. Alex­ej Èepièka, el­le­nez­te a me­gyés­püs­pö­kök­kel szem­be­ni nyílt konf­lik­tust és meg­tor­ló in­téz­ke­dé­se­ket, mert ez egy újabb Mind­szen­ty-ü­gyet idéz­ne elõ.
A szlo­vá­ki­ai kom­mu­nis­ta na­pi­lap, a Prav­da a Mind­szen­ty-per­rõl 1949. ja­nu­ár 4-én, ja­nu­ár 9-én és feb­ru­ár 6-án tá­jé­koz­tat­ta ol­va­só­it. Meg­je­len­tet­te pél­dá­ul 1949. ja­nu­ár 27-én a ma­gyar püs­pö­kök pász­tor­le­ve­lé­re adott vá­laszt. Mind­szen­ty bí­bo­ros ügyé­rõl 1949 feb­ru­ár­já­ban Josef Plo­jhar mi­nisz­ter em­lí­tést tett a tá­bo­ri lel­ké­szek kon­fe­ren­ci­á­ján is.85 A Mind­szen­ty-üg­gyel ér­velt 1949 jú­li­u­sá­ban a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­gá­nak ülé­sén Alex­ej Èepiè­ka is, azt ma­gya­ráz­va, hogy mi­ért nem jött lét­re Cseh­szlo­vá­ki­á­ban az egy­ház és az ál­lam kö­zöt­ti meg­e­gyezés.86
Szlo­vá­ki­á­ban a Mind­szen­ty te­vé­keny­sé­gét el­íté­lõ kam­pán­­nyal ös­­sze­füg­gés­ben 26 sze­mély el­len emel­tek vá­dat, akik kö­zül 15 ró­mai ka­to­li­kus lel­kész volt (7 káp­lán, 7 pap és 1 es­pe­res), va­la­mint 4 re­for­má­tus pap. Az 1949. má­jus 28-án kelt vád­irat sze­rint a vád­lot­tak ab­ban igye­kez­tek köz­re­mû­köd­ni, hogy: „Szlo­vá­kia dé­li ha­tár men­ti te­rü­le­te­it el­sza­kít­sák a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­tól és Ma­gyar­or­szág­hoz csa­tol­ják. E cél­ból kap­cso­la­tot te­rem­tet­tek a volt ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök, Nagy Fe­renc re­ak­ci­ós kor­má­nyá­val és Gyön­gyö­si ma­gyar kül­ügy­mi­nisz­ter­rel, va­la­mint a Mind­szen­ty esz­ter­go­mi ér­sek, prí­más és bí­bo­ros ál­tal ve­ze­tett ma­gyar re­ak­ci­ós klé­rus­sal, akik­nek el­fer­dí­tett hí­re­ket, me­mo­ran­du­mo­kat és egyéb, a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar la­kos­ság hely­ze­té­nek ren­de­zé­sé­vel fog­lal­ko­zó anya­go­kat jut­tat­tak el, hogy ez­zel egy­részt alá­tá­mas­­szák a pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­ci­án részt­ve­võ ma­gyar de­le­gá­ció ál­lás­pont­ját, más­részt elõ­moz­dít­sák a cseh­szlo­vá­ki­ai bel­sõ vi­szo­nyok­ba va­ló kül­sõ ha­tal­mi be­avat­ko­zást.”87
A má­so­dik cso­port­ban 6 sze­mély el­len tör­tént vád­eme­lés, kö­zü­lük öten vol­tak ró­mai ka­to­li­kus pa­pok.88 Ere­de­ti­leg hét sze­mély el­len emel­tek vá­dat, de Pavol Kováè, akit má­jus el­se­jén he­lyez­tek vizs­gá­la­ti fog­ság­ba, még az­nap meg­halt a Po­zso­nyi Ál­la­mi Kórházban.89
A Mind­szen­ty-pert és az em­lí­tett két szlo­vá­ki­ai cso­port el­len in­dí­tott ki­vizs­gá­lást a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta re­zsim fel­hasz­nál­ta a szer­ze­tes­ren­dek tíz tag­já­nak per­be­fo­gá­sa so­rán. Az Igaz­ság­ügyi Mi­nisz­té­ri­um­ban 1950. már­ci­us 25-én ta­nács­ko­zást tar­tot­tak, ame­lyen a ké­szü­lõ per po­li­ti­kai kon­cep­ci­ó­já­nak le­ve­zény­lé­sé­vel és a pro­pa­gan­da ál­ta­li hasz­no­sí­tá­sá­nak kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­tak. A Mind­szen­ty-per­rel kap­cso­lat­ban Cseh­szlo­vá­kia ér­de­kei úgy fo­gal­ma­zód­tak meg, hogy: „ki kell ak­náz­ni a va­ti­ká­ni tá­mo­ga­tást és a Mindszenty–Habsburg-restauráció vo­na­lat. Szlo­vá­ki­át il­le­tõ­en ki­hasz­nál­ni min­den anya­got a ko­los­to­rok és szer­ze­tes­ren­dek tag­jai el­le­ni per­ben, azt do­ku­men­tál­va, hogy a ko­los­to­rok és a szer­ze­tes­ren­dek az ál­lam­el­le­nes int­ri­kák me­leg­ágyá­vá vál­tak.”90
A Co se skrý­va­lo za zdmi klášterù (Mi rej­tõ­zött a ko­los­to­rok fa­lai mö­gött) cí­mû ki­ad­vány­ban sze­re­pelt töb­bek kö­zött az aláb­bi szö­veg: „A cseh­szlo­vák ko­los­to­rok­ból nem hi­á­nyoz­tak rá­adá­sul még Mind­szen­ty bí­bo­ros hí­vei sem. Két ál­lam­el­le­nes cso­port mû­kö­dött, ame­lye­ket dr. Arany egye­sí­tett a Ma­gyar De­mok­ra­ti­kus Né­pi Szö­vet­ség el­ne­ve­zés­sel. En­nek az il­le­gá­lis szer­vez­ke­dés­nek az volt a fel­ada­ta, hogy Mind­szen­ty bí­bo­ros uta­sí­tá­sai alap­ján vis­­sza­él­jen a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar la­kos­ság nem­ze­ti­sé­gi és val­lá­si érzelmeiv­el.”91 Az em­lí­tett ta­nács­ko­zá­son az ál­lam­ügyész he­lyet­te­se, Karel Èížek fel­ada­tul kap­ta, hogy kér­je ki a Rudé právo le­vél­tá­rá­ból a Va­ti­kán­nak a ka­pi­ta­lis­ta or­szá­gok­ban foly­ta­tott po­li­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó anya­go­kat, és a len­gyel­or­szá­gi (a lel­ké­szek és szer­ze­tes­ren­dek el­le­ni) pe­rek iratait.92
A lel­ké­szek és hí­vek el­le­ni po­li­ti­kai pe­rek­ben fel­hasz­nál­ták pél­dá­ul a hor­vát Kolakoviè pro­fes­­szor sze­mé­lyét is, aki 1943. szep­tem­ber 13-a óta te­vé­keny­ke­dett Szlo­vá­ki­á­ban. Tomis­lav Poglajen Kolakoviè hor­vát je­zsu­i­ta 1944–1945 te­lét „a par­ti­zá­nok ál­tal el­len­õr­zött te­rü­le­ten töl­töt­te, de nem volt par­ti­zán.” Szlo­vá­ki­á­ban és a há­bo­rú után Cseh­or­szág­ban Kolakoviè pro­fes­­szor elõ­adá­so­kat tar­tott és lel­kigya­kor­la­to­kat foly­ta­tott. Kolakoviè pro­fes­­szort 1946. ja­nu­ár 18-án Szlo­vá­ki­á­ban le­tar­tóz­tat­ták, és ál­lam­el­le­nes te­vé­keny­ség­gel vá­dol­ták. Az 1946. má­ju­si par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok után he­lyez­ték sza­bad­láb­ra. Fi­gyel­met ér­de­mel, hogy ugyan­ezen a na­pon a Szlo­vá­ki­ai Meg­bí­zot­ti Hi­va­tal VI. osz­tá­lyá­ra Ján Èarnogurský szlo­vák po­li­ti­kus kí­sé­re­té­ben je­lent meg. A Rod­i­na (Csa­lád) el­ne­ve­zést vi­se­lõ kö­zös­sé­gé­nek tag­ja­it nem­csak 1946-ban tar­tóz­tat­ták le, to­váb­bi meg­hur­co­lá­sok, fog­ház­bün­te­té­sek és bí­ró­sá­gi íté­le­tek vár­tak rá­juk 1948 után is.93
Kolakoviè pro­fes­­szor elõ­re lát­ta a kom­mu­niz­mus tér­hó­dí­tá­sát és fel­ada­ta­i­nak egyi­ke volt, hogy a Rod­i­na tag­ja­it er­re az idõ­szak­ra fel­ké­szít­se. Igye­ke­zett ki­jut­ni a Szov­jet­uni­ó­ba, ami vé­gül is si­ke­rült, de a „lé­nye­gé­ben ered­mény­te­len kül­de­té­sé­rõl a kö­zös­ség cseh és szlo­vák tag­jai elõtt vis­­sza­fo­got­tan nyi­latko­zot­t.”94 Ezt az út­ját meg­elõ­zõ­en egy ide­ig Deb­re­cen­ben tar­tóz­ko­dott, ahol P. Bu­lá­nyi Györg­­gyel is ta­lál­ko­zott. Az egy­hó­na­pos deb­re­ce­ni tar­tóz­ko­dás so­rán if­jú­sá­gi kö­rö­ket szer­ve­zett, amit tá­vo­zá­sa után Bu­lá­nyi Györ­gy foly­ta­tott, an­nak el­le­né­re, hogy ele­in­te ké­te­lyei vol­tak az ilyen jel­le­gû te­vé­keny­sé­get il­le­tõ­en. Kolakoviè pro­fes­­szor Bu­lá­nyi György­nek ar­ra a kér­dé­sé­re, hogy mi ér­tel­me van az ilyen szer­vez­ke­dés­nek, azt fe­lel­te: „rö­vi­de­sen be­kö­vet­ke­zik egy olyan idõ­szak, ami­kor az egy­ház csak ilyen cso­por­tocs­kák­ban lé­tez­het majd.” E kö­zös­sé­gek 1952-re – az il­le­ga­li­tás kö­rül­mé­nye­i­hez ké­pest – el­sza­po­rod­tak, s ek­kor zaj­lott „az or­szá­gos cso­por­tok el­sõ ki­sebb mé­re­tû pe­re.” Eb­ben az el­sõ „ki­sebb mé­re­tû per­ben”, ahogy Bu­lá­nyi ír­ja, 12 sze­mély el­len hoz­tak íté­le­tet. Bu­lá­nyi pá­tert élet­fogy­tig­lan­ra ítél­ték. A cso­port egyik tag­ja ha­lál­bün­te­tést ka­pott, má­so­kat élet­fogy­tig­lan­ra és 10–14 évig ter­je­dõ sza­bad­ság­vesz­tés­re ítél­tek. A vád úgy szólt, hogy il­le­gá­lis kor­mány­el­le­nes szer­ve­zet tag­jai vol­tak. Há­rom év­vel ké­sõbb már 70 sze­mély állt bí­ró­ság elõt­t, s a gyü­le­ke­zé­si sza­bad­ság meg­sér­té­sé­ért ki­sza­bott íté­le­tek 6 hó­nap­tól két évig ter­je­dõ sza­bad­ság­vesz­tés­sel jár­tak.95 Az em­lí­tett kö­rök­kel kap­cso­la­tos kez­de­mé­nye­zé­sek 1975-ig vád alá estek.96
A Kolakoviè kö­zös­sé­gé­hez tar­to­zó sze­mé­lyek ügyé­ben Cseh­szlo­vá­ki­á­ban több pert is ren­dez­tek, így Oto Mádrt élet­fogy­tig­lan­ra, Vla­di­mír Juklt 25 év­re, Sil­vester Krèméryt 14 év­re, Šte­fan Šamá­likot 13 év­re, Josef Zvìøinát 11 év­re, ifj. Václav Vaškót 3 év­re, Josef Hošeket 15 év­re ítélték.97
Hí­võk, lel­ké­szek és püs­pö­kök el­len po­li­ti­kai pe­re­ket mind­há­rom or­szág­ban ren­dez­tek. Ma­gyar­or­szá­gon Mind­szen­ty bí­bo­ros el­íté­lé­sén túl 1951-ben bí­ró­ság elé ál­lí­tot­ták Grõsz Jó­zsef ka­lo­csai ér­se­ket is, aki 1950. au­gusz­tus 30-án alá­ír­ta a ma­gyar kor­mány és a püs­pö­ki kar kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dást. Az ér­se­ket 1951. má­jus 18-áról 19-ére vir­ra­dó­an le­tar­tóz­tat­ták, s a per, amely­ben 15 év­re ítél­ték, 1951. jú­ni­us 28-án ért véget.98 A vá­dak kö­zül ter­mé­sze­te­sen nem hi­á­nyoz­ha­tott, hogy a vád­lot­tak a sa­ját né­pük­kel szem­ben az ame­ri­kai im­pe­ri­a­liz­mus szol­gá­la­tá­ba sze­gõd­tek és se­gít­sé­get Ti­to Ju­go­szlá­vi­á­já­tól vár­tak. Grõsz ér­se­ket az ös­­szes­kü­vés­ben va­ló rész­vé­tel­lel vá­dol­va Mind­szen­ty kö­ve­te­ként bé­lye­gez­ték meg.99 Ve­le együtt a szer­ze­tes­ren­dek né­hány kép­vi­se­lõ­jét is elítélték,100 így pél­dá­ul Endrédy Ven­del cisz­ter­ci­ta apá­tot, aki fel­füg­gesz­tet­te tiszt­sé­gé­bõl Hor­váth Ri­chárd cisz­ter­ci­tát, a ka­to­li­kus pa­pok bé­ke­ta­ná­csá­nak alapítóját.101
A kor­mány és a ka­to­li­kus egy­ház kö­zöt­ti nyílt konf­lik­tus Ma­gyar­or­szá­gon 1948 nya­rán tört ki, ami­kor is jú­ni­us kö­ze­pén a par­la­ment jó­vá­hagy­ta az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­ról szó­ló törvényt.102 Ek­kor már fo­lya­mat­ban volt a po­li­ti­kai pe­rek elõ­ké­szí­té­se – ami­rõl Rá­ko­si Má­tyás 1948. ja­nu­á­ri nyi­lat­ko­za­ta is ta­nús­ko­dik –, s „jú­li­us­ban el­ítél­tek öt pa­pot, majd to­váb­bi egyet õsszel.”103 Az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­nak elõ­ké­szí­té­se alatt egy rend­õrt ha­lá­los bal­eset ért Póc­speriben, amit gyil­kos­ság­nak ki­ki­ált­va ürü­gyül hasz­nál­tak fel az ál­la­mo­sí­tás fel­gyor­sí­tá­sá­hoz. Az utá­na el­kez­dõ­dött, az egy­há­zi mél­tó­sá­gok el­le­ni pe­rek egy­ben a lel­ké­szek és a hí­võk meg­fé­lem­lí­té­sé­re is szol­gál­tak.104
Len­gyel­or­szág­ban az egy­há­zat fõ el­len­ség­gé 1949-­cel kez­dõ­dõ­en ki­ál­tot­ták ki, de már 1948-ban el­kez­dõ­dött a pa­pok el­le­ni kü­lön­fé­le „ter­he­lõ anyag­gyûj­tés”. A pa­pok el­le­ni el­sõ is­mert per le­foly­ta­tá­sá­ra 1949 õszén Katovicében ke­rült sor. A sza­bad­ság­vesz­té­sek 3–12 év kö­zött mozog­tak.105 Kaz­imierz Kowal­s­ki chel­mi püspökkkel együtt 1950 má­ju­sá­ban száz lel­készt tar­tóz­tat­tak le.106 Több mint két­éves ki­vizs­gá­lás­nak ve­tet­ték alá az 1951 ja­nu­ár­já­ban le­tar­tóz­ta­tott kieleck­ýi püs­pö­köt, Czes­law Kacz­mareket, akit vé­gül 12 évi bör­tön­bün­te­tés­re ítél­tek.107 Ügyé­nek nyil­vá­nos bí­ró­sá­gi tár­gya­lá­sa 1953. szep­tem­ber 14-én kez­dõ­dött. Ste­fan Wyszyñ­ski bí­bo­ros az 1953. szep­tem­ber 24-én kelt le­ve­lé­ben el­uta­sí­tot­ta a püs­pök­kel szem­be­ni ki­fo­gá­so­kat. Azon a na­pon, ami­kor a bí­bo­ros át­ad­ta a szó­ban for­gó le­ve­let, hoz­tak dön­tést az el­szi­ge­te­lé­sé­rõl, amit a Köz­biz­ton­sá­gi Mi­nisz­té­ri­um tag­jai haj­tot­tak vég­re 1953. szep­tem­ber 26-án.108 Len­gyel­or­szág­ban 1951 vé­gén hoz­zá­ve­tõ­leg 900 lel­készt tar­tot­tak fog­va.109
Cseh­or­szág­ban 1948. jú­ni­us 19-tõl 1949. ok­tó­ber 19-ig 57 lel­készt he­lyez­tek vizs­gá­la­ti fog­ság­ba, bün­te­tést 17 lel­kész­re szab­tak ki. Szlo­vá­ki­á­ban vizs­gá­la­ti fog­ság­ba tí­zen ke­rül­tek és fog­ház­bün­te­tés­sel egy lel­készt súj­tot­tak.110 A cseh or­szág­rész­ben 1950-ben 117 sze­mély­re, Szlo­vá­ki­á­ban 139 sze­mély­re mér­tek ki egy­há­zi ügyek­ben bün­tetést.111
Lel­ké­szek (a püs­pö­kö­ket is be­le­ért­ve) és vi­lá­gi­ak el­len Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is in­dí­tot­tak po­li­ti­kai pe­re­ket. Is­mert Stanislav Zela püs­pök és tár­sai, Ján Voj­taššák, Michal Buza­l­ka és Pavol Gojdiè püs­pök el­íté­lé­se. Szlo­vá­ki­á­ban so­ka­kat a rend­szer ál­tal 1949 jú­ni­u­sá­ban szer­ve­zett Ka­to­li­kus Ak­ci­ó­val kap­cso­lat­ban he­lyez­tek fog­ság­ba és ítél­tek el.112
A kom­mu­nis­ta re­zsim a ka­to­li­kus egy­ház­zal fenn­ál­ló fe­szült vi­szonyt a püs­pö­ki kar in­ter­ná­lá­sá­val is meg­pró­bál­ta ke­zel­ni. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a püs­pö­kök rend­õri fel­ügye­let alá he­lye­zé­se 1949 jú­ni­u­sá­ban kez­dõ­dött Beran ér­sek internálásaval pár­hu­za­mo­san. A besz­ter­ce­bá­nyai ke­rü­let­bõl szár­ma­zó egy­há­zi-po­li­ti­kai je­len­tés kö­zöl­te, hogy Ró­bert Pobožný püs­pök el­szi­ge­te­lé­se „nem vál­tott ki sem­mi za­var­gást a hí­vek kö­zött, akik nem is tud­ják, hogy Rozs­nyón va­la­mi vál­to­zás történ­t.”113 Az egy­há­zi ad­mi­niszt­rá­ció fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­se cél­já­ból a kor­mány ál­ta­lá­nos hely­nö­kö­ket ne­ve­zett ki az egyes egy­ház­me­gyék gond­no­ki poszt­ja­i­ra.
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom tel­je­sen fel­szá­mol­ta a ko­los­to­ro­kat, de Len­gyel­or­szág­ban és Ma­gyar­or­szá­gon ez nem kö­vet­ke­zett be. Ma­gyar­or­szá­gon az 1950. évi 34. szá­mú tör­vény­ere­jû ren­de­let meg­von­ta a szer­ze­tes­ren­dek mû­kö­dé­si en­ge­dé­lyét. Ki­vé­telt csu­pán há­rom fér­fi és egy nõi szer­ze­tes­rend ka­pott: a ben­cé­sek, a pi­a­ris­ták, a fe­ren­ce­sek és a Mi­as­­szo­nyunk­nak ne­ve­zett sze­gény is­ko­la­nõ­vé­rek. E négy rend 8 gim­ná­zi­u­mot mû­köd­te­tett A ren­de­let 1989. au­gusz­tus 30-ig volt ha­tá­lyos (lásd a 70. végj.). Az­óta is­mét mû­köd­het­nek a szer­ze­te­si kö­zös­sé­gek. Az is­ko­la­ügy, az egye­sü­le­ti élet, a jó­té­kony­sá­gi te­vé­keny­ség, a könyv­ki­adás te­rén a hely­zet fo­ko­za­to­san el­té­rõ mó­don ala­kult. A kor­mány­za­tok­nak Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, Ma­gyar­or­szá­gon és Len­gyel­or­szág­ban nem si­ke­rült fel­szá­mol­ni az egy­há­zat és el­foj­ta­ni a val­lást, a kom­mu­nis­ta rend­szer azon­ban rend­kí­vül meg­gyen­gí­tet­te azo­kat és el­le­he­tet­le­ní­tet­te a te­vé­keny­sé­gü­ket. A ka­to­li­kus egy­ház alá­ve­té­sé­nek és be­fo­lyá­sa gyen­gí­té­sé­nek oka­ként a kom­mu­niz­mus­sal va­ló nyílt meg­üt­kö­zés­hez szük­sé­ges fel­ké­szült­ség hi­á­nyát hoz­zák fel. Amint azt Jonathan Lux­moore és Jolan­ta Babi­uch hang­sú­lyoz­ta: „nincs nagy kü­lönb­ség az együtt­mû­kö­dés­re haj­ló Wyszyn­sky és Beran, va­la­mint a konf­ron­tá­ci­ós ma­ga­tar­tást vá­lasz­tó Mind­szen­ty és Stepinace közöt­t.”114
A né­me­tek cseh­szlo­vá­ki­ai ki­te­le­pí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban Ján Mlynárik A né­me­tek ki­te­le­pí­té­sé­hez fû­zött té­zi­sek cí­mû ela­bo­rá­tu­má­ban meg­ál­la­pít­ja, hogy: „Beran ér­sek nem volt Mind­szen­ty bí­bo­ros, aki éle­sen és nyil­vá­no­san el­ítél­te a né­me­tek Ma­gyar­or­szág­ról tör­tént ki­te­le­pí­té­sét és ér­de­mei kö­zé tar­to­zik, hogy alább­ha­gyott a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok de­por­tá­lá­sa a cseh or­szág­ré­szek­be, ahol hi­ány­zott a né­met munkaerõ.”115 A ki­te­le­pí­té­sek és a né­met meg ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû­ek­kel szem­be­ni anti­humánus ma­ga­tar­tás mi­att nem­csak Mind­szen­ty bí­bo­ros, ha­nem a Cseh­szlo­vák Püs­pö­ki Kar, így pél­dá­ul Beran ér­sek, Pavol Jan­tausch és he­lyet­te­se, Msgr. Ambróz Lazík és dr. Ró­bert Pobožný is tiltako­zot­t.116 A szlo­vák ka­to­li­kus püs­pö­kök pe­tí­ci­ó­já­ban, mely a szlo­vák püs­pö­kök 1946. au­gusz­tus 8-i ülé­sén szü­le­tett, majd 1946. au­gusz­tus 21-én nyúj­tot­tak be a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács El­nök­sé­gé­nek és a Meg­bí­zot­tak Tes­tü­le­té­nek, hang­sú­lyoz­ták: „a nem szlo­vák nem­ze­ti­sé­gû pol­gá­rok ki­te­le­pí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban fel­hív­juk a fi­gyel­met a ter­mé­szet­jog meg­vál­toz­ha­tat­lan alap­el­ve­i­re, ahogy azt ki­eme­li a zsi­dó pol­gá­rok vé­del­mé­ben 1942. már­ci­us 8-án ki­adott pász­tor­le­ve­lünk is, és es­de­kel­ve kér­jük olyan in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sát, hogy a ki­te­le­pí­tés le­bo­nyo­lí­tá­sa ne sért­se eze­ket az el­ve­ket, ne szol­gál­tas­son okot a kul­tu­rált vi­lág­nak a Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­be­ni ba­rát­ság­ta­lan ma­ga­tar­tás­ra és a tör­té­nel­mi fe­le­lõs­ség szá­mon kérésére.”117 Lé­nye­gé­ben azo­nos ál­lás­pon­tot fog­lal­tak el a ka­to­li­kus püs­pö­kök a cseh­szlo­vák kor­mány­hoz 1945. de­cem­ber 15-én in­té­zett em­lék­irat­ban is, ami­kor ar­ra in­tet­tek: „Ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len a ke­resz­té­nyi ér­zés­sel és nem­ze­tünk jó hír­ne­vé­vel, ahogy fõ­leg egyes al­sóbb szer­vek oly­kor a né­me­tek­kel és a ma­gya­rok­kal is bán­nak […] az ilyen túl­ka­pá­sok szük­ség­sze­rû­en ma­guk­kal von­ják az er­kölcs és a jog­rend meg­bom­lá­sát. S az ilyen túl­ka­pá­sok rend­kí­vül ár­ta­nak hír­ne­vünk­nek a vi­lág­ban, mint­hogy az er­rõl szó­ló hí­rek, ahogy azt most is lát­juk, kül­föld­re is el­jut­nak. Ezért es­de­kel­ve kér­jük, hogy a köz­tár­sa­ság kor­má­nya véd­je a né­me­tek és ma­gya­rok eme ter­mé­sze­tes jo­ga­it a fe­le­lõt­len és meg­gon­do­lat­lan ele­mek­kel szem­ben.”118
A né­me­tek és ma­gya­rok hely­ze­té­vel kap­cso­lat­ban ál­lást fog­lalt a Szlo­vák Evan­gé­li­kus Egy­ház is. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács­ban mind­két nem­ze­ti­ség párt­ját fog­ta 1945. au­gusz­tus 23-án ¼udovít Šenšel sze­ni­or. En­nek a fo­lya­mat­nak a ne­ga­tív ol­da­la­i­ra 1947-ben rá­mu­ta­tott, s nem­csak ál­ta­lá­no­san, ha­nem konk­rét pél­dát fel­hoz­va Vla­di­mír Pavol Èobr­da: „Kár, hogy a bû­nös em­be­rek ke­zé­ben a leg­ide­á­li­sabb tö­rek­vé­sek és a leg­ál­dot­tabb mû­vek is kön­­nyen el­tor­zul­nak. Hi­bák tör­tén­tek intra és ext­ra muros, hi­bák tör­tén­tek mind a két ol­da­lon! […] Még ma is kí­noz a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás, hogy nem si­ke­rült men­te­sí­te­nünk a ki­te­le­pí­tés alól pl. az öreg, kö­zel nyolc­van éves, min­dig min­den­ben be­csü­le­tes és a cseh­szlo­vák ál­lam­mal szem­ben lo­já­lis fér­fit, a volt eper­je­si pro­fes­­szort és igaz­ga­tót, Gömöry Já­nost, bár ér­de­ké­ben köz­be­jár­tam le­vé­li­leg, sze­mé­lye­sen és táv­ira­ti­lag olyan hi­te­les ada­tok szol­gál­ta­tá­sá­val, ame­lye­ket fel­tét­le­nül fi­gye­lem­be kel­lett vol­na ven­niök az in­té­zõ kö­rök­nek, ha nem ér­vé­nye­sül­tek vol­na bû­nös ha­tá­sok, sze­mé­lyes kér­dé­sek, va­gyo­ni ér­de­kek és még mit tu­dom én, mi min­den más. Mind­ezt el­mon­da­ni, úgy ér­zem kö­te­les­sé­gem volt.”119 Ezek­re az ese­mé­nyek­re ki­tér vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben Gömöry Já­nos is, aki Èobr­da püs­pö­köt igaz, kar­ri­er­iz­mus­tól men­tes szlo­vák­nak ne­vez­te. A 87 éve­sen ki­te­le­pí­tett Gömöry Já­nos im­már ma­gyar­or­szá­gi, sósku­ti la­kos­ként re­a­gált a Mikuláš Styk ügy­véd el­le­ni vá­dak­ra, kö­zöl­ve, hogy an­nak ide­jén Styk ügy­véd ne­ki a sza­bá­lyo­kat is meg­szeg­ve nyúj­tott bí­ró­sá­gi vé­del­met. Gömöry Já­nos­nak a bí­ró­ság­hoz kül­dött nyi­lat­ko­za­ta alap­ján Styket fel­men­tet­ték a vá­dak alól.120
A ka­to­li­kus egy­ház­nak az 1945 utá­ni ma­ga­tar­tá­sá­val a CSKP ve­ze­tõi nem vol­tak meg­elé­ged­ve. Ezt a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­gá­nak egy­ház­ügyi bi­zott­sá­ga 1949. feb­ru­ár 17-én a ka­to­li­kus egy­ház ve­ze­tõ­i­nek tu­do­má­sá­ra hoz­ta. Alex­ej Èepiè­ka mi­nisz­ter ki­je­len­tet­te: „Az egy­ház hi­va­ta­los ve­ze­té­se a né­pi de­mok­rá­cia épí­té­se iránt kel­let­len ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott, az ipar ál­la­mo­sí­tá­sá­val szem­ben rend­kí­vül éle­sen és nyíl­tan el­len­sé­ges ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett, in­ga­do­zott a né­me­tek ki­te­le­pí­té­sé­nek kér­dé­sé­ben is, s a kor­mány­prog­ra­mot egy sor, éle­tünk­be vá­gó el­vi és alap­ve­tõ kér­dés­ben el­uta­sí­tot­ta és rá­adá­sul még aka­dá­lyo­kat is gör­dí­tett azok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak útjá­ba.”121
An­nak el­le­né­re, hogy Beran ér­sek és Mind­szen­ty bí­bo­ros hajlot­t122 az egy­ház és az ál­lam kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dás­ra, mind­ket­ten ar­ra kény­sze­rül­tek, hogy meg­szó­lal­ja­nak az egy­ház­nak a tár­sa­dal­mon be­lü­li mind erõ­tel­je­sebb kor­lá­to­zá­sá­val kap­cso­lat­ban, s olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, ami­kor sa­ját né­ze­te­ik ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sá­ra és a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ré­szé­rõl in­dí­tott tá­ma­dá­sok­ra re­a­gá­ló meg­nyi­lat­ko­zá­sok szá­má­ra nem ada­tott sem­mi­lyen tér. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom vi­lá­gos célt kö­ve­tett: alá­vet­ni sa­ját ér­de­ke­i­nek az egy­há­zat, ami vé­gül is si­ker­rel járt. Lát­ni kell vi­szont, hogy az egy­ház igye­ke­zett apo­li­ti­kus­nak ma­rad­ni és nem tá­mo­gat­ta köz­vet­le­nül az új kom­mu­nis­ta ha­tal­mat, amit a kor­mány­za­ti té­nye­zõk egy­faj­ta ál­lam­el­le­nes ak­tus­nak és a szo­ci­a­liz­mus vélt vagy va­ló­sá­gos el­len­sé­gei szá­má­ra nyúj­tott tá­mo­ga­tás­nak te­kin­tet­tek. Az egy­há­zi kö­zös­sé­gek­ben a po­li­ti­kai el­len­zék­kel tör­tént le­szá­mo­lás után a még elég­gé meg nem szi­lár­dult ha­tal­mu­kat fe­nye­ge­tõ ve­szélyt lát­tak. Az egy­há­zat a nép el­len­sé­gé­nek ki­ál­tot­ták ki, mi­köz­ben kép­vi­se­lõ­i­nek, va­la­mint a pap­ság­nak nem volt le­he­tõ­sé­ge ar­ra, hogy adek­vát mó­don re­a­gál­jon az el­le­ne irá­nyu­ló pro­pa­gan­da­had­jára­tra. Az egy­ház kor­lá­to­zá­sá­nak má­sik vo­na­lát a ha­ta­lom jog­sza­bá­lyai je­len­tet­ték, ame­lyek­nek az ál­lam va­la­men­­nyi pol­gá­ra kény­te­len volt alá­vet­ni ma­gát.
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban – Ma­gyar­or­szág­tól és Len­gyel­or­szág­tól el­té­rõ­en – a ka­to­li­kus egy­ház nem ír­ta alá az ál­lam­mal kö­ten­dõ meg­ál­la­po­dást. Az alá­írás nyo­mán egyéb­ként nem vált ked­ve­zõb­bé az egy­ház ál­ta­lá­nos hely­ze­te, foly­ta­tó­dott a ül­döz­te­tés, a lel­ké­szek per­be­fo­gá­sa és nem ha­gyott alább az egy­ház te­vé­keny­sé­gé­nek kor­lá­to­zá­sa sem. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban to­vább tar­tott a meg­szo­rí­tó egy­ház­po­li­ti­ka, mely fenn­állt a kom­mu­nis­ta párt ha­tal­má­nak egész ide­je alat­t. Ma­gyar­or­szá­gon és Len­gyel­or­szág­ban a ké­sõb­bi idõ­szak egy­ház­po­li­ti­ká­ja li­be­rá­li­sab­bá vált. A fej­le­mé­nyek ilyen ala­ku­lá­sát ter­mé­sze­te­sen be­fo­lyá­sol­ták az egyes or­szá­gok bel­po­li­ti­kai szín­te­rén le­zaj­ló ese­mé­nyek, s min­den „li­be­rá­li­sabb” idõ­szak után be­kö­vet­ke­zett a re­zsi­met meg­szi­lár­dí­tó vis­­sza­ren­de­zõ­dés, mely­nek so­rán pél­dá­ul Cseh­szlo­vá­ki­á­ban új­ból fe­lül­ke­re­ke­dett az egy­ház szûk ke­re­tek köz­é szo­rí­tott tár­sa­dal­mi te­vé­keny­sé­gé­nek to­váb­bi kor­lá­to­zá­sá­ra irá­nyu­ló egy­ház­po­li­ti­ka.

(For­dí­tot­ta Kiss Jó­zsef)

Mészáros András: Nemzeti filozófia – hasonlóságok és különbségek a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írásban

A ma­gyar fi­lo­zó­fia­tör­té­net-írás ak­kor, ami­kor az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek a ma­gyar nyel­vű­sé­get meg­elő­ző sza­ka­szát, il­let­ve az is­ko­lai fi­lo­zó­fia funk­ci­ó­it tem­a­tizál­ja, el­ke­rül­he­tet­le­nül be­le­üt­kö­zik ab­ba a tény­be, hogy ugyan­azok a szer­zők vagy mű­vek egy más – ese­tünk­ben a szlo­vák – fi­lo­zó­fia­tör­té­net tár­gyát is ké­pez­he­tik. Az eb­ből adó­dó prob­lé­mák ko­moly mód­szer­ta­ni kér­dé­se­ket vet­nek fel. Je­len írás eze­ket pró­bál­ja meg­fo­gal­maz­ni.
Az em­lí­tett tény ma­ga még nem prob­lé­ma, hi­szen a kö­zös múlt, va­la­mint az, hogy a 16. szá­zad­tól a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­ig a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia súly­pont­jai Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon, il­let­ve Er­dély­ben vol­tak, ké­zen­fek­vő mó­don nyújt­ja a szlo­vák ku­ta­tók­nak, hogy Fel­ső-Ma­gyar­or­szág fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­má­nya­it sa­ját kul­túr­tör­té­net­ük szem­pont­já­ból is meg­vizs­gál­ják. Hi­szen ha csak az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­át te­kint­jük, és az adott fi­lo­zó­fus nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ba va­ló be­so­ro­lá­sát szár­ma­zá­sá­hoz köt­jük, ak­kor két­ség­te­len, hogy a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia­ta­ná­rok je­len­tős ré­sze szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű volt. Ugyan­ak­kor tud­juk azt is, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­nak a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­hoz va­ló tar­to­zá­sa csu­pán fenn­tar­tá­sok­kal és ma­gá­nak a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­nak a meg­ha­tá­ro­zá­sá­tól füg­gő­en tart­ha­tó. Nem szól­va ar­ról, hogy egy­részt a hun­garus­tu­dat a 19. szá­zad ele­jé­ig szub­jek­tíve is gá­tat sza­bott a nem­ze­ti be­so­ro­lá­sok­nak, más­részt pe­dig a mai ér­te­lem­ben vett Szlo­vá­kia az adott kor­ban nem lé­te­zett, az­az egy­sé­ges és in­téz­mé­nye­sült szlo­vák kul­tú­rá­ról sem be­szél­he­tünk. Nem vé­let­len, hogy a Ch. A. Heumann mű­vé­nek ha­tá­sát tük­rö­ző 18. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi „his­to­ria lit­ter­ari­a” darab­jai1 nem is fog­lal­koz­nak a fel­vett szer­zők mű­fa­ji és nem­ze­ti­sé­gi be­so­ro­lá­sá­val. Nem fe­led­kez­nek meg vi­szont az is­ko­lai és fe­le­ke­ze­ti meg­ha­tá­ro­zott­ság­ról. Ami­ből az kö­vet­ke­zik, hogy a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia kér­dé­se Ma­gyar­or­szá­gon a 19. szá­zad­ban ve­szi kez­de­tét, pár­hu­za­mo­san az­zal, aho­gyan az iro­da­lom­tör­té­net­ben is az ere­de­ti „ál­lam­kö­zös­ség”-i pa­ra­dig­mát fo­ko­za­to­san fel­vált­ja az „ere­det­kö­zös­ség”-i és a „ha­gyo­mány­kö­zös­ség”-i par­a­dig­ma.2
Eb­ből ki­in­dul­va az aláb­bi­ak­ban a kö­vet­ke­ző prob­lé­ma­kö­rö­kön ke­resz­tül pró­bá­lok vá­laszt ad­ni a vá­zolt di­lem­má­ra: 1. a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek ér­tel­me­zé­se a ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ban; 2. a szlo­vák meg­kö­ze­lí­tés; 3. a ket­tő ös­­sze­ve­té­sé­ből le­von­ha­tó konk­lú­zi­ók.

1.

A ma­gyar ér­tel­me­zés nem az el­ső ma­gyar nyel­vű – és a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét is fel­ve­vő – filozó­fi­atörténet­ben3, ha­nem az Aka­dé­mia ne­ve­ze­tes és is­mert 1831-es pá­lya­kér­dés­re be­adott győz­tes műben4 je­le­nik meg. Most el­hagy­hat­juk az ere­den­dő prob­lé­ma­fel­ve­tést – a ha­zai fi­lo­zó­fia idő­be­li inkon­gru­en­ciáját az eu­ró­pai fi­lo­zó­fi­á­val szem­ben – és Almási Ba­logh új gon­do­la­tá­ra, a „nem­ze­ti szel­le­mű fi­lo­zó­fiá”-ra figyeljünk.5 En­nek az el­ső ös­­sze­te­vő­je a sa­ját fi­lo­zó­fi­ai ter­mi­no­ló­gia, ami­nek nem­csak az a funk­ci­ó­ja, hogy gaz­da­gít­sa a fo­gal­mi ap­pa­rá­tust, ha­nem az is, hogy ori­en­tál­jon ben­nün­ket. Az­zal ugyan­is, hogy az új fo­gal­mak be­ke­rül­nek az anya­nyelv vér­ke­rin­gé­sé­be, az ere­den­dő fi­lo­zó­fi­ai rend­szer is a ha­zai kul­tú­ra ré­szé­vé vá­lik. A „nem­ze­ti szel­le­mű fi­lo­zó­fia” má­sik funk­ci­ó­ja a nem­ze­ti iden­ti­tás ki­fe­je­zé­se és for­má­lá­sa. Ez a funk­ció lesz majd min­den­faj­ta nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ne­u­ral­gi­kus pont­ja, ha­bár itt még nem je­lent ide­o­lo­gi­kus, ha­nem csu­pán nyel­vé­sze­ti prob­lé­mát. Hi­szen az egyez­mé­nye­sek is ki­hang­sú­lyoz­zák fi­lo­zó­fia és iro­da­lom szim­bi­ó­zi­sát. Köz­vet­le­neb­bül: a fi­lo­zó­fia ma­gya­ros­sá­gát, vi­lá­gos­sá­gát és érthetőségét.6 Szon­tagh Gusz­táv a lé­te­ző fi­lo­zó­fi­ai rend­sze­rek adap­tá­lá­sá­nak és adop­tá­lá­sá­nak szük­sé­ges­sé­ge mel­lett ezért már ki­eme­li a fi­lo­zó­fia önál­ló fej­lesz­té­sé­nek prog­ram­ját is, sőt, ezt tart­ja a kö­ve­ten­dő fel­adat­nak. Szon­tagh már ro­man­ti­kus gon­dol­ko­dó, aki a fi­lo­zó­fia ál­ta­lá­nos­sá­gá­nak fel­vi­lá­go­so­dás ko­ri esz­mé­jét úgy mo­di­fi­kál­ja, hogy az ön­ma­gá­ban vett fi­lo­zó­fia csu­pán esz­mény, nem pe­dig lé­te­ző va­ló­ság. Az egyes nem­ze­ti kez­de­mé­nye­zé­sek ezért egyen­ran­gú­ak, és a nyel­vi hor­do­zó alap­ján jog­gal ne­vez­he­tő a ma­gyar nyel­vű fi­lo­zó­fia ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­nak. Va­gyis Szon­tagh az ért­he­tő nyel­ve­zet és a tár­sa­dal­mi kon­szen­zus (egyez­mény) kö­ve­tel­mé­nyé­vel egé­szí­tet­te ki Almási Ba­logh Pál ér­tel­me­zé­sét.
Bi­zo­nyos szem­pont­ból ezt a Szon­tagh-féle fel­fo­gást bon­ta­koz­tat­ja ki szo­ci­o­ló­gi­ai ér­te­lem­ben Szi­lasy Já­nos 1847-ben az Aka­dé­mia fi­lo­zó­fi­ai osz­tá­lyá­nak ülésén7. ő – köz­is­mer­ten – a fi­lo­zó­fi­á­nak négy tí­pu­sát kü­lön­böz­te­ti meg: az is­ko­lai, az egyé­ni, a nem­ze­ti és az ún. vi­lág­fi­lo­zó­fi­át, ame­lyek kö­zött tör­té­ne­ti-hi­e­rar­chi­kus vi­szonyt lát. Va­gyis a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia a fi­lo­zó­fia fej­lő­dé­sé­nek ter­mé­sze­tes stá­di­u­ma. Tud­juk azt is, hogy Szi­lasy elő­adá­sa na­gyon gyér vi­tát vál­tott ki, és hogy Schedius el­len­ve­té­se az ál­ta­lá­nos em­be­ri rá­ció fel­vi­lá­go­so­dás ko­ri ér­tel­me­zé­sé­re tá­masz­ko­dott, amely­nek ek­kor már Ma­gyar­or­szá­gon csak a ha­gyo­má­nyos hun­garus­tu­datú gon­dol­ko­dók vol­tak a kö­ve­tői. Nem vé­let­len, hogy az egyik vi­tat­ko­zó – no nem itt az Aka­dé­mi­án, ha­nem a Szá­za­dunk ha­sáb­ja­in – a Ma­gyar­or­szág el­ső nép­raj­zát né­me­tül pub­li­ká­ló, szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű Ján Èaploviè (Csaplovics Já­nos) volt, aki iro­ni­ku­san je­gyez­te meg, hogy Szon­tagh ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ja után alig­ha­nem „lesz majd ma­gyar aszt­ro­nó­mia, ma­gyar fi­zi­ka, ké­mia, sőt ma­gyar te­o­ló­gia is.”8 Ez ugyan nem kö­vet­ke­zett be, de Het­ényi Já­nos 1853-ban A ma­gyar Parthenon előc­sarnokai-ban le­szö­gez­te, hogy vi­lág­fi­lo­zó­fia nem is lé­te­zik, csu­pán nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák van­nak, Szon­tagh pe­dig 1855-ben ket­te­jük kö­zös te­remt­mé­nyét, az egyez­mé­nyes fi­lo­zó­fi­át te­kin­tet­te az ere­de­ti ma­gyar filozó­fiá­nak9. Ha el­te­kin­tünk a Szi­lasy és Szon­tagh ér­tel­me­zé­se kö­zöt­ti fi­nom el­té­ré­sek­től, ak­kor a kö­vet­ke­ző meg­ha­tá­ro­zás­hoz ju­tunk el: a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tük­rö­zi és elem­zi a nem­ze­ti szel­le­met, az így nyert el­vek­nek és a vi­lág­fi­lo­zó­fia ered­mé­nye­i­nek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel pe­dig meg­ha­tá­roz­za az adott nem­zet kul­tu­rá­ló­dá­sá­nak irá­nya­it és mó­do­za­ta­it. Lo­gi­kus, hogy en­nek alap­ján Szon­tagh a com­mon sense alap­ján ki­dol­go­zott prag­ma­ti­kus (gya­kor­la­ti­as) „tár­sa­sá­gi” fi­lo­zó­fi­át he­lyez­te elő­tér­be. A ké­sőb­bi­ek­ben szó­lok ar­ról, hogy a Štúr-­gen­erá­ció tag­jai iden­ti­ku­san kép­zel­ték el az ún. szláv tu­do­mány mi­ben­lét­ét. Ami­ben az a po­én, hogy a szlo­vák gon­dol­ko­dók He­gelt kö­vet­ve ju­tot­tak el ar­ra az ál­lás­pont­ra, amely­re Szon­tagh a ma­ga He­gel-el­le­nes­sé­gé­vel és J. F. Fries szub­jek­tív te­le­o­ló­gi­á­já­nak és Gemeingeist fo­gal­má­nak el­fo­ga­dá­sá­val helyezkedet­t.10
A fen­ti meg­ha­tá­ro­zás azon­ban ma­gá­ban hor­doz egy prob­lé­mát: ha ez a fi­lo­zó­fia a nem­zet szel­le­mét tük­rö­zi, ak­kor nem­ze­ti jel­le­gű fi­lo­zó­fi­á­ról, ha pe­dig a kul­tú­ra ki­mű­ve­lé­sét cé­loz­za, ak­kor nem­ze­ti kül­de­té­sű fi­lo­zó­fi­á­ról beszélünk.11 Az egyez­mé­nyes fi­lo­zó­fia egy­ér­tel­mű­en nem­ze­ti kül­de­té­sű böl­cse­let volt, hi­szen a mo­der­ni­zá­ci­ót kí­ván­ta szol­gál­ni. A tár­sa­sá­gi fi­lo­zó­fi­á­nak, a prag­ma­tiz­mus­nak, az ún. pro­duk­tív tu­do­má­nyok­nak a ki­tün­te­tett ke­ze­lé­sé­vel akár „al­kal­ma­zott fi­lo­zó­fiá”-nak is ne­vez­het­nénk. A prob­lé­ma a nem­ze­ti jel­le­gű fi­lo­zó­fi­á­nál je­lent­ke­zik, és lát­ni fog­juk, hogy a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től ez a kér­dés vá­lik meg­ha­tá­ro­zó­vá az ural­ko­dó dis­kur­zu­sok­ban. Szon­tagh, aki szo­ci­o­ló­gi­ai jel­le­gű kér­dé­se­ket is meg­fo­gal­ma­zott, nem vet­te ész­re, hogy a com­mon sense – amely­re pe­dig tár­sa­sá­gi fi­lo­zó­fi­á­ját ala­poz­ta – a szo­ci­o­ló­gia mint mo­dern tár­sa­da­lom­tu­do­mány lét­re­jöt­té­vel el­vesz­tet­te ere­de­ti funk­ci­ó­it.
Er­dé­lyi Já­nos re­ak­ci­ó­ja ben­nün­ket most csak Szon­tagh azon po­zi­ti­vis­ta té­te­le szem­pont­já­ból ér­de­kel, mi­sze­rint az egyes nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák mö­gött az adott nem­ze­tek el­té­rő szem­lé­le­te hú­zó­dik meg. Ezt Er­dé­lyi az is­mert mó­don elu­tasít­ja.12 Fen­tebb azt ál­lí­tot­tam, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fia csak fenn­tar­tá­sok­kal tart­ha­tó nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­nak. És ez itt bi­zo­nyí­tást is nyer, hi­szen az eu­ró­pai fi­lo­zó­fi­ai áram­la­tok im­por­tá­lá­sá­nál – ami az is­ko­lai fi­lo­zó­fia egyik jel­lem­ző tu­laj­don­sá­ga – min­dig vál­toz­nia kel­lett vol­na a nem­ze­ti szem­lé­let­mód­nak. Ami pe­dig nem tör­tént meg. Vagy pe­dig – sa­ját té­mán­kat il­le­tő­en – a ma­gyar, il­let­ve a szlo­vák be­fo­ga­dás kö­zött ta­lál­nánk el­té­ré­se­ket. És ki­de­rül, hogy ez sem ily­enfor­mán tör­tént, ha­nem a ha­tár­vo­na­lak – fő­ként az is­ko­lai fi­lo­zó­fia ese­té­ben – a fe­le­ke­ze­ti kü­lönb­sé­ge­ket má­sol­ják le. Na­gyon jó pél­da er­re há­rom friesiánus fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus fi­lo­zó­fia­ta­nár – a szlo­vák ¼udovít Šuha­j­da, a ma­gyar Van­drák And­rás és a né­met Johann Samuel Stein­er ese­te – akik tel­je­sen iden­ti­kus fi­lo­zó­fi­át mű­vel­tek. Az ún. nem­ze­ti jel­leg te­hát ki­mu­tat­ha­tat­lan. Fel­mu­tat­ha­tók vi­szont a kü­lönb­sé­gek a „nem­ze­ti kül­de­tés” ese­té­ben, va­gyis ott, ahol a fi­lo­zó­fi­á­nak az al­kal­ma­zott, eset­leg ide­o­lo­gi­kus funk­ci­ó­ja eme­lő­dik ki. Er­re pe­dig pél­dá­nak az evan­gé­li­kus Štúrék he­ge­li­a­niz­mu­sa hoz­ha­tó fel, ami az evan­gé­li­kus is­ko­la­fi­lo­zó­fi­á­ban el­kép­zel­he­tet­len lett vol­na, de mi­vel itt He­gel gon­do­la­ta­i­nak po­li­ti­kai töl­te­te volt a fon­tos, fel sem me­rül­tek a fi­lo­zó­fia rend­szer­prob­lé­mái. Er­dé­lyi na­gyon ele­gán­san old­ja meg azt a kér­dést, ho­gyan implan­tálód­nak az egye­te­mes gon­do­lat­for­mák a nem­ze­ti sa­já­tos­sá­gok­ba. Ab­ból ki­in­dul­va, hogy a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia pár­hu­za­mo­san kö­ve­tő fi­lo­zó­fia volt, „mi­kor az ide­gen­ből vett ha­tás­ra ön­fenn­tar­tá­si eré­lyünk­kel fe­lel­tünk, mint kölc­sön­hatás­sal”13, meg­for­dít­ja Szon­tagh té­zi­sét (mi­sze­rint a fi­lo­zó­fia tük­rö­zi a nem­zet lel­kü­le­tét), és azt ál­lít­ja, hogy a nem­ze­ti gon­dol­ko­dás­mó­dot az tük­rö­zi, aho­gyan és ami­lyen eu­ró­pai fi­lo­zó­fi­ai irány­za­to­kat be­fo­gad­tunk. Va­gyis, ha ké­pet aka­runk kap­ni a ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ról, ak­kor fel kell tár­nunk a múlt­ját. A be­fo­ga­dás idő­be­li ös­­sze­füg­gé­sei ad­ják meg a vá­laszt ar­ra, hogy mi is a ma­gyar fi­lo­zó­fia?
Ki­csit elő­re­fut­va a ki­fej­tés­ben, már itt le­szö­gez­he­tő, hogy az egyik alap­ve­tő kü­lönb­ség a té­ma ma­gyar és szlo­vák ke­ze­lé­sé­ben a 20. szá­zad kö­ze­pé­ig ab­ban van, hogy a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ér­tel­me­zé­sé­hez a ma­gya­rok­nál már a 19. szá­zad­ban két fel­adat kap­cso­ló­dik: az egyik a ter­mi­no­ló­gia ma­gya­rí­tá­sa, a má­sik pe­dig a fi­lo­zó­fi­ai múlt fel­tá­rá­sa. En­nek a kü­lönb­ség­nek a hát­te­ré­ben in­téz­mé­nyi okok is meg­hú­zód­nak: a ma­gya­rok­nak vol­tak, a szlo­vá­kok­nak nem vol­tak olyan in­téz­mé­nye­ik, ame­lyek a fi­lo­zó­fia pro­fesszion­al­izálódását tá­mo­gat­va fel­ka­rol­ták vol­na az em­lí­tett fel­ada­to­kat. Tud­juk, hogy a 19. szá­zad vé­gén mind­két ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­irat, a Ma­gyar Philosophi­ai Szem­le és a Böl­cse­le­ti Fo­lyó­irat is meg­fo­gal­maz­ta a fi­lo­zó­fia­tör­té­net ku­ta­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gét. Böhm Kár­oly ezt a lap prog­ram­nyi­lat­ko­za­tá­ban tet­te meg14, ka­to­li­kus ol­dal­ról pe­dig Not­ter An­tal tett köz­zé ha­son­ló jel­le­gű fel­hívást.15 Mi­vel a Ma­gyar Philosophi­ai Szem­le egyik alap­ve­tő cél­ja a ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai kul­tú­ra szint­jé­nek eme­lé­se volt, na­gyon gyak­ran fog­lal­koz­tak a fi­lo­zó­fi­ai pro­pe­deu­ti­ka kér­dé­sé­vel is, ami a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ér­tel­me­zé­sé­ben is vál­to­zást ho­zott. Hi­szen a vo­nat­ko­zó ta­nul­má­nyok ki­in­du­ló gon­do­la­ta a fi­lo­zó­fia he­lyé­nek meg­ha­tá­ro­zá­sa a nem­ze­ti kul­tú­rán be­lül.
Ale­xan­der Ber­nát is eb­ből in­dul ki, hi­szen az 1893-as inau­gurá­ciós elő­adá­sá­nak egyik té­zi­se az, hogy a fi­lo­zó­fia a kor ön­tu­da­ta, va­gyis min­dig a mű­ve­lő­dés része.16 Az­az a fi­lo­zó­fia is a nem­ze­ti szel­lem fej­lő­dé­sé­nek egy bi­zo­nyos stá­di­u­ma, ame­lyik fel­té­te­le­zi a val­lás kont­roll sze­re­pé­nek el­hal­vá­nyu­lá­sát és az eg­zakt tu­do­má­nyok meg­lét­ét. Ha el­fo­gad­juk ezt a té­telt, ak­kor meg­is­mé­tel­het­jük a fen­tebb már meg­fo­gal­ma­zott ál­lí­tást, mi­sze­rint a szlo­vák nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­a meg­ké­sett­sé­ge a ma­gyar­ral szem­ben a val­lás­nak a kul­tú­rá­ban va­ló he­ge­mó­ni­á­já­val, a tu­do­má­nyos­ság hi­á­nyá­val – il­let­ve an­nak nem szlo­váknyel­vű­sé­gé­vel –, va­la­mint az il­le­tő in­téz­mé­nyek ab­szen­ci­á­já­val ma­gya­ráz­ha­tó. Tény, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia fő irá­nya a 20. szá­zad fo­lya­mán is val­lás­fi­lo­zó­fi­ai volt, és csak a har­min­cas-negy­ve­nes évek­ben for­má­ló­dott ki mel­let­te egy szci­en­tikus irány­zat.
Ale­xan­der az­tán csak­nem húsz év­vel későb­b17 új­ra­élesz­ti Szon­tagh nem­ze­ti kül­de­té­sű fi­lo­zó­fia ér­tel­me­zé­sét és az Er­dé­lyi-fé­le befo­gadáselméletet, sőt a ma­gyar fi­lo­zó­fia jel­le­gét is meg­pró­bál­ja meghatározni.18 Is­me­re­tes az ál­ta­la adott ne­ga­tív meg­ha­tá­ro­zás: hogy a sko­lasz­ti­ka Ma­gyar­or­szá­gon nem él­te túl a kö­zép­kort; hogy nem gyö­ke­re­zett meg sem az an­gol uti­li­ta­riz­mus, sem pe­dig a fran­cia, majd né­met ma­te­ri­a­liz­mus; hogy sem a szkep­ti­ciz­mus­nak, sem a misz­ti­ciz­mus­nak nem vol­tak ná­lunk kö­ve­tői. Nos, ami a sko­lasz­ti­kát il­le­ti, ez a té­tel az is­ko­lai fi­lo­zó­fia szem­pont­já­ból ér­vény­te­len, és a szá­zad­for­du­ló ma­gyar neo­to­mis­tái is alig­ha­nem el­vet­nék, hi­szen ép­pen­ség­gel azt ál­lí­tot­ták, hogy a neo­to­miz­mus tel­je­sen egy­be­vág a ma­gyar ész­já­rás­sal. Ale­xan­der nem vet­te elég­gé te­kin­tet­be a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia je­len­tős fe­le­ke­ze­ti meg­ha­tá­ro­zott­sá­gát, ami nem­csak az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­án be­lül ér­vé­nye­sült.
Joó Ti­bor volt az, aki bi­zo­nyos szem­pont­ból meg­ha­lad­ta Ale­xan­der de­duk­tív mód­sze­rét, mert sze­rin­te a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ról csak ak­kor mond­ha­tunk va­la­mit, ha min­den­faj­ta szin­té­zist szi­go­rú fak­tográ­fia előz meg. Ugyan­ak­kor úgy vél­te, hogy a nem­zet nem­csak sa­ját nyel­vé­ben él, az­az a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­mány ré­szét kell hogy ké­pez­ze a la­ti­nul írt böl­csé­szet is, va­la­mint hogy el kell vet­ni olyan mű­vek és szer­zők egy­ol­da­lú (né­ha so­vi­nisz­ta) ér­tel­me­zé­sét, ame­lyek ese­té­ben az ún. tisz­ta nem­ze­ti­ség kérdés­es.19 Ez­zel egy­ér­tel­mű vá­laszt adott ar­ra a kér­dés­re is, mi­lyen sze­re­pe van egy gon­dol­ko­dó nem­ze­ti­sé­gé­nek egy adott nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ba va­ló be­so­ro­lás ese­té­ben. En­nek hát­te­ré­ben meg­ta­lál­ha­tó Joó „ko­rszellem” ­fo­gal­ma20, va­la­mint a fi­lo­zó­fi­át a kul­tú­ra egé­szé­ben va­ló szin­te­ti­zá­ló ér­tel­me­zé­se, ame­lyet ő ma­ga „szi­nop­ti­kus” szem­lé­let­nek nevezett21. Né­ze­tem sze­rint ez a szem­lé­let pro­duk­tív le­het a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te 19. szá­zad előt­ti sza­ka­szá­nak te­kin­te­té­ben, ame­lyet a ma­gyar fi­lo­zó­fia elő­tör­té­net­ének ne­vez­he­tünk, és ami­kor en­nek a fi­lo­zó­fi­á­nak a moz­gá­sa el­vá­laszt­ha­tat­lan az egy­ház- és is­ko­la­tör­té­net­től, a te­o­ló­gi­ai és fe­le­ke­ze­ti vi­szá­lyok­tól stb.
A szel­lem­tör­té­ne­ti is­ko­la kez­de­mé­nye­zé­sei azon­ban, né­hány ta­nul­mány­tól el­te­kint­ve, nem ju­tot­tak el ös­­sze­fog­la­ló fel­dol­go­zá­so­kig. Meg­aka­dá­lyoz­ta ezt a mar­xiz­mus má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni tér­nye­ré­se is. Ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó, hogy a mar­xis­ta tör­té­né­szek a „nem­ze­ti” fo­gal­mát az „osz­tály­harc” fo­gal­má­val cse­rél­ték fel, és be­ve­zet­ték a ma­te­ri­a­liz­mus prog­res­­szi­vi­tá­sá­ról szó­ló té­telt. Ugyan­ak­kor visz­­sza­tér­tek a ma­gyar fi­lo­zó­fia el­ma­ra­dott­sá­gá­ról szó­ló ko­ráb­bi té­zis­hez és ah­hoz az „egyez­mé­nyes” kö­ve­tel­mény­hez, mi­sze­rint a „fej­lett fi­lo­zó­fia” min­den­kor kap­cso­ló­dik a tár­sa­dal­mi gya­kor­lat­hoz. Szimp­to­ma­ti­kus, hogy ami­kor 1957-ben elő­ször vi­táz­nak a ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ről, ak­kor meg­em­lí­tik Almási Ba­logh, Er­dé­lyi Já­nos és Kvaèala ne­vét, de Böhm, Ale­xan­der, Joó, Kecs­kés mint­ha nem is lé­te­zett vol­na.22 Iro­ni­kus pe­dig az, hogy a vi­ta­in­dí­tót az a Mát­rai Lász­ló tar­tot­ta, aki ko­ráb­ban a szel­lem­tör­té­ne­ti is­ko­lá­hoz tar­to­zott. Mát­rai alap­té­zi­se az volt, hogy a fi­lo­zó­fia el­ma­ra­dott­sá­gát Ma­gyar­or­szá­gon a klas­­szi­kus fi­lo­zó­fia hi­á­nya okoz­ta. A vi­tá­ban ma­gá­ban a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­nak a múlt­ból is­mert sem­mi­lyen as­pek­tu­sa sem fo­gal­ma­zó­dott meg. Ezek he­lyét a „ha­la­dó” jel­leg kér­dé­se fog­lal­ta el, mi­vel na­gyon ko­rán ki­de­rült, hogy a „ma­te­ri­a­liz­mus ver­sus ide­a­liz­mus” sé­ma a ha­zai fi­lo­zó­fia ese­té­ben rit­kán vagy alig al­kal­maz­ha­tó. Az pe­dig, hogy a „ha­la­dó ha­gyo­má­nyok” ide­o­lo­gi­kus meg­ha­tá­ro­zott­sá­gú­ak, még azt a Mát­ra­it sem za­var­ta, aki pe­dig ko­ráb­ban bí­rál­ta Sán­dor Pál kon­cep­ci­ó­ját, és azt aján­lot­ta, hogy az iro­da­lom­ban fel­lel­he­tő ide­o­ló­gi­ai irány­za­to­kat el kell kü­lö­ní­te­ni a fi­lo­zó­fi­ai tra­dí­ci­ók ku­ta­tá­sá­tól.
Nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó, hogy az or­to­dox mar­xis­ta mód­szer­tan csak Sán­dor Pál ma­gyar fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti dol­go­za­ta­i­ban ér­vé­nye­sült ál­lan­dó jel­leggel.23 Mát­rai ké­sőbb eny­hí­tett ko­ráb­bi el­ve­in. Azt to­vább­ra is fenn­tar­tot­ta, hogy a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ról csak ak­kor be­szél­het­nénk, ha lé­te­zett vol­na Ma­gyar­or­szá­gon klas­­szi­kus fi­lo­zó­fia. A ko­ráb­bi kor­sza­ko­kat te­kint­ve csu­pán a fi­lo­zó­fia je­len­lé­té­ről van szó a ma­gyar kul­túr­tör­té­net­ben. Fel­ve­ti a fi­lo­zó­fu­sok et­ni­kai szár­ma­zá­sá­nak kér­dé­sét is24, ami a „ma­gyar–ma­gyar­or­szá­gi” vi­szo­nyát tem­atizál­ja. A hat­va­nas évek­ben az­tán a fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek több­sé­ge el­te­kint a ma­te­ri­a­lis­ta ha­gyo­má­nyok erő­sza­kolt keresésétől.25 Rész­ta­nul­má­nyok­tól el­te­kint­ve azon­ban nem szü­le­tett meg egy ös­­sze­fog­la­ló fi­lo­zó­fia­tör­té­net. Ki­vé­telt csak Horkay Lász­ló­nak a ma­gyar nyel­vű fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét tár­gya­ló dol­go­za­ta jelen­tet­t26, amely­ben ér­vé­nye­sí­tet­te a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ról szó­ló ko­ráb­ban meg­fo­gal­ma­zott fel­fo­gá­sát is.27 En­nek alap­ján a nem­ze­ti nyelv el­ke­rül­he­tet­len, de nem ele­gen­dő fel­té­te­le a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia meg­lét­ének, ugyan­is Horkay sze­rint az a nyelv­nek és a szel­lem­nek az ösz­­sze­kap­cso­ló­dá­sá­val jön lét­re. Az el­ső klas­­szi­kus, és ezért ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai rend­szert lét­re­ho­zó gon­dol­ko­dó az ő fel­fo­gá­sá­ban ezért Böhm Kár­oly. Horkay mel­lett a má­sik ki­vé­telt Larry Steindler28 és Hanák Tibor29 né­met nyel­vű fel­dol­go­zá­sai ké­pe­zik. De mi­vel Hanák mun­kás­sá­gá­val kü­lön kon­fer­en­ci­a30 fog­lal­ko­zott, most er­re nem té­rek ki. Gyü­möl­csö­ző­nek tű­nik ugyan­ak­kor a ma­gyar és a né­met fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­mány ös­­sze­ve­té­se az adott té­ma tek­in­tetében.31
A ma­gyar­or­szá­gi és ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zó ku­ta­tók kö­zött je­len­leg fenn­áll va­la­mi­fé­le kon­szen­zus ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy a ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te el­vá­laszt­ha­tat­lan a ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai mű­nyelv ki­ala­ku­lá­sá­tól, a be­fo­ga­dás­hoz kap­cso­ló­dó vi­ták­tól, az in­téz­mé­nye­sü­lés­től és a ma­gyar kul­tú­ra egé­szé­be va­ló beá­gyazódástól.32 Úgy is mond­hat­nánk, hogy szo­ci­o­ló­gi­ai-le­író szem­pont­ból kö­ze­lí­tünk a té­má­hoz, és el­hagy­tuk a „nem­ze­ti fi­lo­zó­fia” ha­gyo­má­nyos, me­ta­fi­zi­kai („szub­sz­tan­tív”) és axi­oló­giai jel­le­gű meg­ha­tá­ro­zá­sát. A pe­ri­o­di­zá­ció is ezt a meg­gon­do­lást követi.33 Le­het­sé­ges, hogy ez az az út, amely el­ve­zet ben­nün­ket az elő­adás ele­jén fel­ve­tett di­lem­ma meg­ol­dá­sá­hoz. Előbb azon­ban lás­suk a szlo­vák ér­tel­me­zé­se­ket.

2.

A re­form­kor­ban, ami­kor a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia Almási Ba­logh­nál és Szon­tagh­nál té­te­le­ző­dik, a szlo­vák gon­dol­ko­dók egy ré­sze ugyan­csak a nem­ze­ti kül­de­té­sű fi­lo­zó­fia mel­lett áll ki. Jozef Miloslav Hur­ban sze­rint a fi­lo­zó­fia azért fon­tos az éb­re­de­ző szlo­vák nem­zet szá­má­ra, mert „ál­ta­la kö­ze­lít an­nak meg­is­me­ré­sé­hez, hogy mi­vé kell vál­nia, hogy mi a kül­de­té­se a szel­lem terén.”34 A fi­lo­zó­fi­á­nak ezért gya­kor­la­ti­nak kell len­nie, és a nem­ze­ti kul­tú­rát kell kul­ti­vál­nia, va­gyis „élet­tu­do­mány”, „cse­lek­vés­tu­do­mány”. Samuel Ormis szin­tén el­uta­sít­ja a ka­ted­ra­fi­lo­zó­fia élet­te­len­sé­gét, és Thomas Reid fi­lo­zó­fi­á­ját eme­li ki mint kö­ve­ten­dő példát35. Eb­ben na­gyon kö­zel áll Szon­tagh gon­dol­ko­dá­sá­hoz. El­tá­vo­lo­dik azon­ban tő­le a len­gyel mes­si­a­nisz­ti­kus fi­lo­zó­fia irán­ti lel­ke­se­dé­sé­ben, akár­csak Pavel Heèko is, aki el­ső böl­cse­le­ti ta­nul­má­nyát Tren­towsky gon­do­lat­rend­sze­ré­ről ma­gya­rul pub­likál­ta.36 Heèko sa­ját rend­sze­rét mint „va­ló-esz­mei” („reál­no-ideál­ny”) rend­szert kép­zel­te el, ami ro­kon­sá­got mu­tat sok 19. szá­za­di ma­gyar gon­dol­ko­dó (Greguss Mi­hály, Szon­tagh Gusz­táv, Purgstaller Jó­zsef, Hor­váth Cyril­l) el­kép­ze­lé­sé­vel. Az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy míg a ma­gyar fi­lo­zó­fu­sok ezt a „va­ló-esz­mei” vi­szonyt gno­sze­o­ló­gi­ai ér­te­lem­ben fog­ták fel, Heèko ér­tel­me­zé­se on­to­ló­gi­ai. Ami – Tren­towsky ha­tá­sa mel­lett – a misz­ti­ciz­mus és a mes­si­a­niz­mus fe­lé mu­tat. A 20. szá­za­di cseh fi­lo­zó­fus, Josef Tvrdý sze­rint a cseh és a szlo­vák fi­lo­zó­fia köz­ti kü­lönb­ség is ab­ban je­lent­ke­zik, hogy a szlo­vák (va­la­mint az ál­ta­lá­nos ér­te­lem­ben vett szláv) gon­dol­ko­dás in­kább ér­zel­mi jel­le­gű, a cseh pe­dig ra­ci­o­ná­li­sabb. Ugyan­ez el­mond­ha­tó len­ne a ma­gyar és a szlo­vák fi­lo­zó­fia vi­szo­nyá­ról is, ha a 19. szá­zad­ban nem je­len­ne meg mind a szlo­vák, mind a ma­gyar friesiánu­soknál az ún. köz­vet­len meg­is­me­rés té­te­le, ame­lyik fel­old­ja a ha­tá­ro­kat a ra­ci­o­na­li­tás, az esz­té­ti­kum és a hit kö­zött.
Tény­sze­rű­en ki­mu­tat­ha­tó vi­szont az a kü­lönb­ség, hogy míg Szon­tagh a gya­kor­la­ti­as­ság kö­ve­tel­mé­nyé­vel a for­ra­da­lom utá­ni idők­ben már csak utó­véd­har­co­kat foly­tat, Ormis és Heèko csak ek­kor ala­kít­ja ki sa­ját ál­lás­pont­ját. Még fon­to­sabb az az el­té­rés, ami ab­ban mu­tat­ko­zik, hogy a szlo­vák nyel­vű fi­lo­zó­fi­án be­lül ek­kor meg sem fo­gal­ma­zód­nak a ter­mi­no­ló­gi­ai és fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti ten­ni­va­ló­kat il­le­tő fel­ada­tok. Itt vis­­sza­utal­ha­tunk Ale­xan­der Ber­nát meg­ál­la­pí­tá­sá­ra, hogy a fi­lo­zó­fia önál­ló­so­dá­sa fel­té­te­le­zi a val­lás kont­roll­sze­re­pé­nek gyen­gü­lé­sét és az eg­zakt tu­do­má­nyok meg­lét­ét. Nos, az em­lí­tett szlo­vák gon­dol­ko­dók túl­nyo­mó rész­ben lel­ké­szek vol­tak, akik nem vé­let­le­nül hang­sú­lyoz­ták ki a fi­lo­zó­fia „szol­gá­ló” sze­re­pét. A szlo­vák nyel­vű fi­lo­zó­fia ma­gyar­ral szem­be­ni meg­ké­sett­sé­ge – az in­téz­mé­nye­sü­lés és pro­fesszion­a­lizálódás szem­pont­já­ból – ek­kor tény.
A vál­to­zás a 20. szá­zad­ban kö­vet­ke­zik be. Ta­lán az sem vé­let­len, hogy evan­gé­li­kus kör­nye­zet­ben. A ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ban is min­dig a pro­tes­tán­sok vi­sel­tet­tek na­gyobb em­pá­ti­á­val a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia kér­dé­sei irán­t, hi­szen még a pe­ri­o­di­zá­ci­ót is a nem­ze­ti nyelv hasz­ná­la­tá­hoz kö­töt­ték. Samuel Osuský­nak a Štúr-nemzedék fi­lo­zó­fi­á­ját fel­dol­go­zó mű­vé­ben fo­gal­ma­zó­dik meg el­ső­ként az, hogy „be­szél­he­tünk a szlo­vák fi­lo­zó­fia vagy a szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia sze­rény történetéről.”37 Osuský nem vé­let­le­nül szól „sze­rény tör­té­net”-ről, hi­szen előt­te sen­ki sem fog­lal­ko­zott ez­zel a té­má­val. Ezért az­tán ő ma­ga volt az, aki kö­vet­ke­ző dol­go­za­tában38 meg­tet­te az el­ső lé­pé­se­ket eb­ben az irány­ban. Tár­gya mód­szer­ta­ni kér­dé­sei azon­ban egy­ál­ta­lán nem fog­lal­koz­tat­ják őt, és ko­ráb­bi di­lem­má­ját – szlo­vák vagy szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia – el­hagy­va már egy­ér­tel­mű­en szlo­vák fi­lo­zó­fi­á­ról be­szél. Va­gyis pél­dá­ul azo­kat a 17. szá­za­di la­ti­nul író pro­tes­táns vagy ka­to­li­kus gon­dol­ko­dó­kat is ide so­rol­ja, akik ese­té­ben fel­té­te­lez­he­tő vagy bi­zo­nyít­ha­tó volt a szlo­vák etnic­itás. Ugyan­azt az el­vet hasz­nál­ta, mint két év­vel ko­ráb­ban Josef Král, aki a cseh­szlo­vák nem­zet esz­mé­jé­ből ki­in­dul­va ír­ta meg a „cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fia” történetét.39 ő így de­fi­ni­ál­ta köny­ve tár­gyát: „et­ni­kai, nem­ze­ti és ál­la­mi ér­te­lem­ben vett cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fia. Fő­ként a cseh böl­csé­sze­ti gon­dol­ko­dás tör­té­ne­tét vá­zol­ja fel, de – még ha nem is akar­ja alá­be­csül­ni azo­kat – ide so­rol egye­di jel­le­gű vagy ke­vés­bé fon­tos szlo­vák gon­dol­ko­dó­kat is […] A cseh fi­lo­zó­fi­á­ba so­rol­juk mind­azon fi­lo­zó­fu­sok mű­ve­it, akik cse­hek vol­tak vagy an­nak szá­mí­tot­tak, írtanak volt bár­mi­lyen nyel­ven.”40 Tár­gyi szem­pont­ból Král mű­ve má­ig hasz­nál­ha­tó, de a „nem­ze­ti fi­lo­zó­fia” meg­ha­tá­ro­zá­sa eny­hén szól­va is vi­tat­ha­tó: cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fi­á­ról be­szél, de a cseh gon­dol­ko­dók­kal fog­lal­ko­zik, akik kö­zé been­ged egy-­e­gy „szlo­vák”-ot is; et­ni­kai kri­té­ri­u­mot hasz­nál, ame­lyik a leg­több eset­ben la­bi­lis és meg­kér­dő­je­lez­he­tő; a két há­bo­rú kö­zöt­ti cseh­szlo­vák ál­lam lé­tét ve­tí­ti vis­­sza a múlt­ba; a nyelv­for­má­tól el­te­kint.
Er­re a mű­re re­a­gált Jozef Dieška, aki a leg­pon­to­sab­ban fo­gal­maz­ta meg a hu­sza­dik szá­zad negy­ve­nes éve­i­nek szlo­vák fi­lo­zó­fia fel­fo­gá­sát. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az ad­dig pub­li­kált dol­go­za­tok nél­kü­löz­nek min­den­faj­ta „el­mé­le­ti spe­ku­lá­ció”-t, a szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te ezért va­ló­ban prob­lé­má­vá vált. Ná­la ta­lál­koz­ha­tunk elő­ször az­zal a gon­do­lat­tal, ame­lyik – pa­ra­dox mó­don – az öt­ve­nes évek mar­xis­ta dis­kur­zu­sa­i­ban is­mét­lő­dik meg, mi­sze­rint a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ese­té­ben a fi­lo­zó­fi­át tá­gab­ban kell ér­tel­mez­nünk, és olyan for­má­it is fel kell ven­nünk, ame­lyek a fi­lo­zó­fi­án kí­vül, – fő­ként az iro­da­lom­ban – ke­let­kez­tek. Ugyan­ak­kor fi­gyel­mez­tet ar­ra is, hogy kö­rül­te­kin­tő­en kell el­jár­nunk, hogy meg tud­juk kü­lön­böz­tet­ni a filo­zofiku­mot a fi­lo­zó­fi­án tú­li alak­za­tok­tól. Be­szél a szlo­vák fi­lo­zó­fia jel­le­gé­ről is, ame­lyik egy­részt a nem­zet­re irá­nyu­ló, és ezért nem­ze­ti fi­lo­zó­fia, más­részt pe­dig spi­ri­tu­a­lis­ta és ide­a­lis­ta irányult­ságú.41 Mint­ha meg­is­mét­lőd­né­nek a 19. szá­za­di ma­gyar meg­ha­tá­ro­zá­sok a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia funk­ci­ó­já­ról és jel­le­gé­ről. Dieš­ka mind­két ös­­sze­te­vőt be­ve­szi a sa­ját nem­ze­ti fi­lo­zó­fia meg­ha­tá­ro­zá­sá­ba, akár­csak ko­ráb­ban Szon­tagh vagy Ale­xan­der. És ha el­fo­gad­juk Ale­xan­der, va­la­mint Dieš­ka jel­lem­zé­sét, ak­kor akár ar­ra is kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia kö­ze­lebb áll a ma­gyar­hoz, mint a cseh böl­cse­let­hez. (Egyéb­ként a két há­bo­rú köz­ti cseh fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek is ezt ál­lí­tot­ták.) A szlo­vák fi­lo­zó­fia kül­de­té­sét is azok­ból a fel­ada­tok­ból von­hat­juk le, ame­lye­ket a múlt­ban tel­je­sí­tett: a nem­ze­ti lét és a val­lás vé­del­me, va­la­mint a nem­ze­ti kul­tú­ra mű­ve­lé­se. Ami azt je­len­te­né – ha­bár er­ről Dieš­ka nem vall – hogy a fi­lo­zó­fia nem­ze­ti funk­ci­ó­ja ha­tá­roz­za meg en­nek a fi­lo­zó­fi­á­nak a jel­le­gét. Me­to­do­ló­gi­ai szem­pont­ból az a dol­go­zat leg­je­len­tő­sebb ré­sze, ahol Dieš­ka fel­so­rol­ja a fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek előtt ál­ló fel­ada­to­kat: el­ső­sor­ban ös­­sze­ál­lí­ta­ni a szlo­vák fi­lo­zó­fia tel­jes tör­té­ne­tét, az­az ala­pos és ki­me­rí­tő le­vél­tá­ri, könyv­tá­ri ku­ta­tá­so­kat vé­gez­ni; má­sod­sor­ban he­lye­sen, az­az a fi­lo­zó­fia­tör­té­net-írás ál­ta­lá­nos sza­bá­lya­i­nak meg­fe­lel­ve osz­tá­lyoz­ni és ér­té­kel­ni a ha­tá­so­kat, va­la­mint el­uta­sí­ta­ni a fe­le­ke­ze­ti egy­ol­da­lú­sá­go­kat. Meg­vá­la­szo­lat­lan ma­rad azon­ban a kér­dés: ki vagy mi a szlo­vák fi­lo­zó­fia szub­jek­tu­ma. Král mű­vi­leg konst­ru­ált „cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fiá”-ját Dieš­ka jo­go­san uta­sí­tot­ta el, de ő sem ho­zott fel fi­lo­zó­fi­ai ér­ve­ket sa­ját alap­ál­lá­sa mel­lett.
Ez előtt a tisz­tá­zat­lan hely­zet előtt áll­tak a szlo­vák fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek a hu­sza­dik szá­zad öt­ve­nes éve­i­ben, ami­kor elő­ször kezd­tek prog­ram­sze­rű­en fog­lal­koz­ni az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­vel. Egy­részt tem­atizálat­lan ma­radt a „szlo­vák fi­lo­zó­fia” fogal­ma42, más­részt a mar­xis­ta pa­ra­dig­ma tel­je­sen más irány­ba vit­te a na­gyon gyér vi­tá­kat. Ezek alap­irá­nyult­sá­ga meg­egye­zett a ma­gyar­or­szá­gi po­lé­mi­ák­kal, hi­szen a zsdanovi min­ta alap­ján a „ma­te­ri­a­lis­ta-ide­a­lis­ta” el­len­tét és az ún. ha­la­dó ha­gyo­mány kér­dé­sei kö­rül fo­rog­tak. Alap­já­ban vé­ve há­rom ál­lás­pont ala­kult ki. Az el­ső ab­ból in­dult ki, hogy a ha­zai fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te alig is­mer ma­te­ri­a­lis­ta ha­gyo­mányt, va­gyis hogy a fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét az ide­a­lis­ta tá­bo­ron be­lü­li „ha­la­dó kont­ra re­ak­ci­ós” irány­za­tok har­ca ha­tá­roz­ta meg. A má­so­dik mind­eh­hez hoz­zá­tet­te, hogy csak ab­ban az ér­te­lem­ben be­szél­he­tünk a ma­te­ri­a­liz­mus és az ide­a­liz­mus har­cá­ról, hogy a ma­te­ri­a­lis­ta irány­za­tok kül­föld­ön lé­tez­tek. A har­ma­dik, dok­trinér né­zet, a meg­elő­ző ket­tőt tu­do­mány­ta­lan­nak és ide­a­lis­tá­nak bé­lye­gez­te. A hu­sza­dik szá­zad het­ve­nes éve­i­nek po­li­ti­kai és ide­o­ló­gi­ai vi­szo­nyai kö­zött ezek a vá­dak még – bár eny­hébb for­má­ban és ko­mo­lyabb kö­vet­kez­mé­nyek nél­kül – meg­is­mét­lőd­het­tek. Adó­dik egy sa­ját­sá­gos tör­té­nel­mi pár­hu­zam: aho­gyan a le­vert sza­bad­ság­harc után a 19. szá­zad öt­ve­nes éve­i­ben a ma­gyar fi­lo­zó­fu­sok több­sé­ge a fi­lo­zó­fia­tör­té­net sán­cai mö­gé hú­zó­dott, a szlo­vák fi­lo­zó­fu­sok­nak a fi­lo­zó­fia au­to­nó­mi­á­ját vé­dő cso­port­ja is az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zott az öt­ve­nes évek­kel kez­dő­dő­en. A Te­o­dor Münz és Elena Várossová ve­zet­te aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­cso­port két, egy­más­ra épü­lő kö­tet­ben mu­tat­ta be a „szlo­vák fi­lo­zó­fia történeté”-t.43 Az el­ső könyv elő­sza­vá­ban, va­la­mint a má­so­dik könyv utó­sza­vá­ban is ugyan­az a mód­szer­ta­ni elv fo­gal­ma­zó­dik meg: a fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te nem ír­ha­tó meg a zsdanovi kö­ve­tel­mé­nyek alap­ján. A kö­vet­kez­te­tés te­hát ha­son­ló a ma­gyar­or­szá­gi vi­ták vég­ki­csen­gé­sé­vel. A nem­ze­ti fi­lo­zó­fia mi­vol­ta azon­ban nem té­te­le­ző­dik, csu­pán az fo­gal­ma­zó­dik meg, hogy a „nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té”-nek is­me­re­té­re azért van szük­ség, hogy a szlo­vák­ság tel­je­seb­ben meg­is­mer­hes­se sa­ját múlt­ját és szel­le­mi fejlődését.44
A szin­te­ti­kus fel­dol­go­zás igé­nyé­vel 1987-ben meg­je­lent kötet45 a cí­mé­ben hor­doz­za a vál­to­zást: nem a szlo­vák fi­lo­zó­fia, ha­nem a „szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia” tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zik. En­nek a sze­man­ti­kai vál­toz­ta­tás­nak a buk­ta­tói azon­ban már az elő­szó meg­fo­gal­ma­zá­sa­i­ban is meg­je­len­nek. Az el­ső ezek kö­zül nem az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia lé­té­re, ha­nem a pe­ri­o­di­zá­ci­ó­ra és a „kez­det”-prob­lé­má­ra utal: „Az a kér­dés, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia vagy a szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét ír­juk-e meg, a ná­lunk mű­velt fi­lo­zó­fia kez­de­te­i­nek kér­dé­sé­vel függ össze.”46 A vá­lasz te­hát az, hogy nem­csak a szlo­vák nyel­vű böl­cse­let ké­pe­zi a ku­ta­tás és a be­mu­ta­tás tár­gyát, ha­nem min­den fi­lo­zó­fi­ai pro­duk­tum, ami ezen a te­rü­le­ten meg­je­lent. Ami ha­son­ló a „ma­gyar-ma­gyar­or­szá­gi” meg­ol­dás­hoz. Csak­hogy a hu­sza­dik szá­za­di Szlo­vá­kia ve­tül visz­sza a tör­té­ne­lem­be, ami az­tán olyan fur­csa di­lem­má­kat is szül a kö­tet elő­sza­vát fo­gal­ma­zó Ján Bod­nár szá­má­ra, mint pél­dá­ul, mit le­het kez­de­ni a 19. szá­za­di szlo­vák ma­te­ri­a­lis­ta és ate­is­ta Ján Horárikkal, aki „kül­föld­ön” (sic!), érts­d: Pes­ten mű­kö­dött. Va­gyis el­sik­kad­nak azok a mű­ve­lő­dés­be­li, egy­ház- és is­ko­la­tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gé­sek, ame­lyek a kö­zös ma­gyar­or­szá­gi hát­tér fi­gye­lem­be nem vé­te­lé­vel egy­ol­da­lú ké­pet vá­zol­nak fel a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ről.
A szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek el­vi meg­ala­po­zá­sá­val a leg­kö­vet­ke­ze­te­seb­ben Vla­di­mír Bakoš pró­bál­ko­zott meg.47 Egy­ér­tel­mű­en úgy ha­tá­roz­za meg a szlo­vák fi­lo­zó­fi­át, mint a nem­ze­ti nyelv hasz­ná­la­tá­val és „a 19. szá­za­di ún. nem­zet­te­rem­tés idő­sza­ká­ban meg­je­le­nő konk­rét nem­zet- és tör­té­net­fi­lo­zó­fi­á­ban” meg­je­le­nő böl­cse­le­tet. Ugyan­ak­kor azt is ál­lít­ja, hogy mind a klas­­szi­kus is­ko­la­fi­lo­zó­fia, mind pe­dig az al­kal­ma­zott vagy imp­li­cit for­má­ban meg­va­ló­su­ló és szé­le­sebb ér­te­lem­ben vett fi­lo­zó­fi­ai gon­dol­ko­dás a szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek ré­szét ké­pe­zi. A fel­té­tel az, hogy mind­ezek a for­mák az it­te­ni kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­ben je­len­tek meg. „Va­gyis a »szlovák filozó­fi­a« el­ne­ve­zés mind­azok­ra a fi­lo­zó­fi­ai mó­do­za­tok­ra vo­nat­ko­zik, ame­lyek a je­len­le­gi Szlo­vá­kia ál­tal be­ha­tá­rolt te­rü­le­ti és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ke­re­tek­ben je­len vol­tak” – ál­lít­ja Bakoš.48 A meg­ha­tá­ro­zás el­ső fe­lé­vel alig­ha kell és le­het vi­tat­koz­ni, hi­szen a szlo­vák nyel­ven mű­velt és a szlo­vák­ság lé­tét ér­tel­me­ző tör­té­net­fi­lo­zó­fia va­ló­ban nem­ze­ti fi­lo­zó­fia. Az imp­li­cit – az­az az iro­dal­mi és egyéb mű­vek tar­tal­maz­ta – fi­lo­zó­fia fel­vé­te­le a fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­be bi­zo­nyos mó­don meg­en­ged­he­tő a múlt­ban sa­ját in­téz­mé­nye­ket nél­kü­lö­ző szlo­vák­ság ese­té­ben. Ha­bár en­nek az el­já­rás­nak a ve­szé­lye­i­re már Dieš­ka is fi­gyel­mez­te­tett. Mert ak­kor fel kell ten­ni azt a kér­dést is, hogy fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­tet vagy pe­dig esz­me­tör­té­ne­tet mű­ve­lünk? Kér­dé­ses­sé vá­lik Bakoš té­te­le az is­ko­la­fi­lo­zó­fi­át il­le­tő­en. Fen­tebb már em­lí­tet­tem ¼udovít Šuha­j­da, Van­drák And­rás és Johann Samuel Stein­er ese­tét, akik kor­tár­sak vol­tak, és mind­hár­man a Fries-féle fi­lo­zó­fi­át mű­vel­ték. Ugyan­ak­kor mind­hár­man evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban ok­tat­tak, de nem­ze­ti-kul­tu­rá­lis ori­en­tált­sá­guk szlo­vák, ma­gyar és rész­ben ma­gyar, rész­ben né­met volt. Ami oda mu­tat, hogy az „it­te­ni kul­tu­rá­lis kör­nye­zet” (Bakoš) nem ho­mo­gén, ha­nem – mi­ni­má­li­san a 20. szá­zad ele­jé­ig – he­te­ro­gén és mul­ti­kul­turális volt. Ab­ban tel­je­sen iga­zat kell ad­nunk Bakoš­nak, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fia nyúj­tot­ta min­den­faj­ta böl­csel­ke­dés esz­mei hát­te­rét. Ál­ta­lá­nos­ság­ban az is igaz, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fia és a szlo­vák nem­zet­fi­lo­zó­fia a 19. szá­zad fo­lya­mán el­vál­nak egy­más­tól. De ezt a szét­vá­lást nem előz­te meg sem­mi­lyen ko­ráb­bi szim­bi­ó­zis, aho­gyan az sem ál­lít­ha­tó (mint Bakoš te­szi), hogy a ma­gyar ol­da­lon az is­ko­lai fi­lo­zó­fia al­kal­maz­ko­dott a nem­zet­for­má­lás­hoz. Hi­szen egy­részt 1842-ig – a hit­ok­ta­tó in­téz­mé­nyek­ben pe­dig sok tan­tárgy ese­té­ben a 19. szá­zad vé­gé­ig – a la­tin volt az ok­ta­tás hi­va­ta­los nyel­ve, más­részt pe­dig a fi­lo­zó­fi­ai pro­pe­deu­ti­ka (amely­ről Fel­ső-Ma­gyar­or­szág ese­té­ben szó le­het) nem tar­tal­ma­zott ide­o­ló­gi­ai jel­le­gű dis­z­­ci­plinákat. Nem is be­szél­ve ar­ról, hogy a nyil­vá­nos­ság előtt meg­je­le­nő ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai vi­ták idő­ben is meg­elő­zik a ma­gyar nyel­vű is­ko­lai fi­lo­zó­fi­át. Az, hogy a fi­lo­zó­fi­ai tan­köny­ve­ket a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től ma­gyar nyel­ven ad­ták ki, nem ele­gen­dő érv az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ese­té­ben.
Mind­ezek mel­lett fel­me­rül a „retroak­tiv­itás”-­nak egy sa­ját­sá­gos prob­lé­má­ja is: a je­len­le­gi Szlo­vá­kia múlt­ba va­ló vis­­sza­ve­tí­té­se. En­nek leg­alább két ös­­sze­te­vő­je van. Az egyik az, hogy a „szlo­vák fi­lo­zó­fia” és a „szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia” amúgy sem tisz­tá­zott vi­szo­nya to­vább bo­nyo­ló­dik, és újabb di­lem­má­kat vet fel. A má­sik, mond­hat­nók, fi­lo­ló­gi­ai kér­dés: mi­vel­hogy Szlo­vá­kia mint önál­ló kép­ződ­mény a 20. szá­za­dig nem lé­te­zett, és a tör­té­ne­ti el­ne­ve­zé­sek is kü­lön­böz­tek a je­len­le­gi­ek­től, a tu­do­má­nyos tisz­tes­ség meg­kö­ve­te­li a ne­vek és el­ne­ve­zé­sek pon­tos és kor­hű ada­to­lá­sát. (Csu­pán zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy a múlt­nak és a je­len­nek ez a ke­ve­re­dé­se meg­je­le­nik a ma­gyar his­to­ri­og­rá­fi­á­ban is. A kü­lönb­ség a ket­tő kö­zött ta­lán ab­ban van, hogy a szlo­vák szem­lé­let­ben a je­len ve­tí­tő­dik vis­­sza a múlt­ba, a ma­gyar­ban a múlt pro­lon­gá­ló­dik a kö­zel­múlt­ba és a je­len­be.) Az ered­mény azon­ban mind­két eset­ben meg­egye­zik: a he­te­ro­ge­ni­tás he­lyett egy meg­kí­vánt ho­mo­ge­ni­tás, a szuk­ces­­szi­vi­tás he­lyett mű­vi­leg ki­ala­kí­tott kon­ti­nu­i­tás, a mul­ti- vagy interkul­tur­al­itás he­lyett mo­no­kul­tú­ra je­le­ní­tő­dik meg. Bakoš ugyan meg­je­lö­li azo­kat a je­len­sé­ge­ket (nem­ze­ti és fe­le­ke­ze­ti el­té­ré­sek és szem­ben­ál­lás­ok), ame­lyek men­tén kom­mu­ni­ká­ci­ós disz­kon­ti­nu­i­tá­sok ala­kul­tak ki a fi­lo­zó­fi­á­ban, de ez nem je­len­ti azt, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­án be­lül (amely­ről be­szél) a ka­to­li­kus és a pro­tes­táns esz­mék nem konf­ron­tá­lód­tak vol­na. Gyak­ran tör­tént meg, hogy az egy­más­sal vi­tá­zó je­zsu­i­ta és pro­tes­táns gon­dol­ko­dók me­ta­fi­zi­kai né­ze­tei meg­egyez­tek – gon­dol­junk csak a 17. szá­za­di pro­tes­táns sko­laszti­ciz­mus­ra49 – csu­pán te­o­ló­gi­ai és val­lás­fi­lo­zó­fi­ai meg­győ­ző­dé­sük­ben el­len­kez­tek egy­más­sal. Ami pe­dig a nyel­vi el­té­ré­se­ket il­le­ti: ez na­gyon ké­sőn, ma­gyar–s­zlovák vi­szony­lat­ban csak a 20. szá­zad­ban te­tő­ző­dött. Mind­ad­dig a la­tin ösz­­sze­kap­csol­ta a fi­lo­zó­fu­so­kat, és a 19. szá­zad el­ső har­ma­dá­ig a hun­garus­tu­dat is egy egy­sé­ges po­li­ti­kai nem­zet tag­ja­i­ként ér­tel­mez­te őket. Va­gyis, ha a szlo­vák – és a ma­gyar – fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ben kon­ti­nu­i­tást ke­re­sünk, ak­kor azt a két nem­ze­ti fi­lo­zó­fia kö­zös elő­tör­té­net­ében lel­het­jük fel.

3.

És ez­zel el­ju­tot­tunk a har­ma­dik té­má­ig: mi­kép­pen lép­he­tünk túl a ma­gyar és a szlo­vák nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek di­lem­má­in? Az­zal, hogy a két di­lem­mát egy­más mel­lé he­lye­zem, elő­re jel­zem ki­in­du­ló­pon­to­mat is: mind a ma­gyar, mind a szlo­vák fi­lo­zó­fia egy kö­zös gyö­kér­ből fa­kad.
En­nek a kö­zös múlt­nak, a két nem­ze­ti fi­lo­zó­fia elő­tör­té­net­ének a hor­do­zó­pil­lé­re és ál­lan­dó meg­ha­tá­ro­zó hát­te­re az is­ko­lai fi­lo­zó­fia volt. A 16. szá­zad­dal kez­dő­dő­en gim­ná­zi­u­mi szin­ten lo­gi­kát, a 17. szá­zad­tól pe­dig a nagy­szom­ba­ti és a kas­sai je­zsu­i­ta egye­te­men a te­o­ló­gi­á­ra va­ló fel­ké­szü­lés je­gyé­ben az ös­­szes fi­lo­zó­fi­ai disz­cip­lí­nát ok­tat­ták Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon. A Ratio Edu­ca­tio­n­is után ugyan meg­szűnt a két egye­tem, de Po­zsony­ban és Kas­sán ki­rá­lyi aka­dé­mia ala­kult, az evan­gé­li­kus lí­ce­u­mok pe­dig vis­­sza­nyer­ték ko­ráb­bi sze­re­pü­ket. Ezek az in­téz­mé­nyek biz­to­sí­tot­ták a mo­dern fi­lo­zó­fi­ai esz­mék im­port­ját Nyu­gat-Eu­ró­pá­ból. Va­gyis a 16–17. szá­za­di ci­vi­li­zá­ci­ós le­ma­ra­dás el­le­né­re az is­ko­lai fi­lo­zó­fia lé­pést tar­tott az eu­ró­pai fi­lo­zó­fia vál­to­zá­sa­i­val. Er­ről a lé­pés­tar­tás­ról be­szél Er­dé­lyi Já­nos is. Ugyan­ak­kor ez az is­ko­lai fi­lo­zó­fia sem­le­ges volt a nem­ze­ti kér­dé­se irán­t, hi­szen ami­kor a mo­dern nem­ze­ti ide­o­ló­gi­ák a nyil­vá­nos dis­kur­zus ré­szét kez­dik ké­pez­ni, az is­ko­lai fi­lo­zó­fia Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon csu­pán pro­pe­deu­tikai sze­re­pet ját­szott. Sa­ját­sá­gos eset­tel ál­lunk szem­ben, hi­szen a ma­gyar fi­lo­zó­fia ko­ráb­ban kez­dő­dik, mint aho­gyan az is­ko­lai fi­lo­zó­fia ma­gyar nyel­vű­vé vá­lik. Va­gyis a Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gi is­ko­lai fi­lo­zó­fia a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben csu­pán nyel­ve ré­vén vá­lik a ma­gyar fi­lo­zó­fia ré­szé­vé. A szlo­vák fi­lo­zó­fia ugyan­csak az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­tól ru­gasz­ko­dik el, de raj­ta kí­vül va­ló­sul meg. Szi­go­rú­an vé­ve te­hát az is­ko­lai fi­lo­zó­fia nem nem­ze­ti fi­lo­zó­fia.
Ami kü­lönb­ség a ma­gya­ro­kat és a szlo­vá­ko­kat is érin­tő is­ko­lai fi­lo­zó­fia von­za­tá­ban ki­mu­tat­ha­tó, az le­re­du­kál­ha­tó a fe­le­ke­ze­ti vi­szo­nyok­ra. A ma­gyar kul­tú­ra ese­té­ben ez egy sa­ját­sá­gos ka­to­li­kus-re­for­má­tus vi­szony­ban, a szlo­vák kul­tú­ra ese­té­ben vi­szont ka­to­li­kus-evan­gé­li­kus kont­ra­po­zí­ci­ó­ban je­lent­ke­zett. Konk­rét­sá­gá­ban ez azt is je­len­tet­te, hogy míg Descartes fi­lo­zó­fi­á­ja a 17–18. szá­zad­ban, a re­for­má­tus is­ko­lák­ban meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott, a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban szin­te hí­re sem volt. El­len­ke­ző­leg: a nagy­szom­ba­ti és a kas­sai egye­tem je­zsu­i­ta ta­ná­rai nyúl­nak a kartezian­iz­mus fi­zi­kai ta­nul­sá­ga­i­hoz. Kant fi­lo­zó­fi­á­ja pe­dig a 18. szá­zad vé­gé­től és a 19. szá­zad fo­lya­mán az evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban ok­ta­tott böl­cse­let kvint­es­­szen­ci­á­ja. Az csak „hab a tor­tán”, hogy Štúr alig­ha­nem nem­csak ide­o­ló­gi­ai okok­ból for­dult He­gel el­mé­le­té­hez, ha­nem azért is, hogy el­ha­tá­ro­lód­jon a „hi­va­ta­los” is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­tól. En­nek a mű­ve­lő­dés­be­li fe­le­ke­ze­ti de­ter­mi­nált­ság­nak az is­me­re­te azért fon­tos, mert a 20. szá­za­dig ár­nyal­ta – és ár­nyé­kol­ta – a szlo­vák fi­lo­zó­fia ön­is­me­ret­ét. Jó pél­da er­re az 1940-ben be­in­du­ló el­ső szlo­vák fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­irat, a Filo­zofický zborník túl­nyo­mó­részt ka­to­li­kus szel­le­mi­sé­ge, va­la­mint a lap­ja­in le­foly­ta­tott vi­ta Osuský fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­té­ről és Šte­fan Polakoviè gim­ná­zi­u­mi fi­lo­zó­fia tan­köny­vé­ről. A po­lé­mi­ák hát­te­ré­ben ki­mond­va-ki­mon­dat­la­nul ugyan­is ál­lan­dó­an ott lap­pang a ka­to­li­kus-pro­tes­táns el­len­tét, amely­nek ak­kor erős po­li­ti­kai és ide­o­ló­gi­ai töl­te­te is volt.
A nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák­nak a kö­zös hát­tér­ről va­ló le­vá­lá­sa a nem­ze­ti nyelv hasz­ná­la­tá­val kez­dő­dik. Ha el­te­kin­tünk Apá­czai Cse­re Já­nos 17. szá­za­di és kö­ve­tők nél­kül ma­radt kez­de­mé­nye­zé­sé­től, ak­kor azt mond­hat­juk, hogy a ma­gyar fi­lo­zó­fia anyanyel­vűsítése a 18. szá­zad vé­gén kez­dő­dik. Az in sensu cos­mopoliti­co ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­vá vá­lás pe­dig a kanti és a he­ge­li vi­tá­kon ke­resz­tül az Aka­dé­mia kez­de­mé­nye­zé­se­i­vel ve­szi kez­de­tét. Eb­ből a szem­pont­ból nincs nagy kü­lönb­ség a ma­gyar és a szlo­vák fi­lo­zó­fia kö­zött. Štúr és ge­ne­rá­ci­ó­ja meg­tet­te az el­ső és a má­so­dik lé­pést is. Az el­té­rés ab­ban van, hogy a hi­ány­zó in­téz­mé­nyek mi­att is a szlo­vák böl­cse­let le­ra­gad a tör­té­net­fi­lo­zó­fia és a nem­zet­fi­lo­zó­fia mel­lett, és nem jut el a klas­­szi­kus fi­lo­zó­fi­ai disz­cip­lí­nák­hoz. Va­gyis az egyez­mé­nye­sek­hez ha­son­ló­an a szlo­vák fi­lo­zó­fia is a nem­zet fel­eme­lé­sét kí­ván­ja szol­gál­ni, és eh­hez ke­res fi­lo­zó­fi­ai ér­ve­ket. A ma­gyar fi­lo­zó­fia ugyan­ezt te­szi, de pár­hu­za­mo­san ez­zel fog­lal­koz­ni kezd sa­ját tör­té­ne­té­vel, for­mál­ja sa­ját ter­mi­no­ló­gi­á­ját, és az Aka­dé­mia ré­vén in­téz­mé­nye­sül is. A szlo­vák fi­lo­zó­fia a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben in­kább nem­zet­po­li­ti­ka­i­lag inst­ru­men­tá­lis sze­re­pet ját­szik, a ma­gyar vi­szont – el­te­kint­ve az egyez­mé­nye­sek­től – in­kább „aka­dé­mi­kus”.
Ha a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák im­ma­nens ös­­sze­füg­gé­se­i­ről be­szé­lünk, ak­kor va­la­mi­fé­le kon­ti­nu­i­tást fel­té­te­le­zünk ezen nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák moz­gá­sá­ban. Ezt a prob­lé­mát Bakoš is fel­ve­ti idé­zett ta­nul­má­nya­i­ban. A szlo­vák vagy a ma­gyar fi­lo­zó­fia kon­ti­nu­i­tá­sát sze­rin­te ér­tel­mez­het­jük az esz­mék és el­mé­le­tek lán­co­la­ta­ként, az egyes fi­lo­zó­fu­sok egy­más­ra va­ló hi­vat­ko­zá­sa­ként, vagy pe­dig egy konk­rét fi­lo­zó­fia je­len­lé­te­ként az egyes kö­zös­sé­ge­ken be­lül. Az el­ső és má­so­dik mó­do­zat­ra alig van pél­dánk a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ben. A har­ma­dik ki­mu­tat­ha­tó pél­dá­ul az eper­je­si evan­gé­li­kus kol­lé­gi­um­ban a 19. szá­zad fo­lya­mán, ahol de­monst­rál­ha­tó a kanti is­me­ret­kri­ti­ka er­kölcs­fi­lo­zó­fi­án ke­resz­tü­li át­ala­ku­lá­sa axi­ológiává. Csak­hogy ez a pél­da nem nyú­lik túl az is­ko­lai fi­lo­zó­fia te­rü­le­tén, még an­nak el­le­né­re sem, hogy ezt az ér­ték­fi­lo­zó­fi­a­ként mű­velt böl­cse­le­tet ok­tat­ták az eper­je­si és a po­zso­nyi te­o­ló­gus­hall­ga­tók­nak is.
A kon­ti­nu­i­tás kér­dé­sét, né­ze­tem sze­rint, csak úgy vá­la­szol­hat­juk meg, hogy az ún. kul­tu­rá­lis kör­nye­ze­tet az­zal az in­téz­mény­rend­szer­rel iden­ti­fi­kál­juk, ame­lyen be­lül a fi­lo­zó­fia meg­je­le­nik. Va­la­mi ha­son­lót ál­lít Bakoš is, ami­kor „a szlo­vák fi­lo­zó­fia 20. szá­za­di pro­fesszion­al­izálódásá”-ról beszél.50 Mi­re gon­do­lok? Ar­ra, hogy a fi­lo­zó­fi­á­nak a „kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­”-be va­ló be­ágya­zó­dá­sa vagy úgy tör­té­nik, hogy a fi­lo­zó­fi­ai esz­mék va­la­mi­kép­pen do­mesz­ti­ká­lód­nak a kul­tú­ra töb­bi al­rend­sze­ré­ben, vagy pe­dig úgy, hogy a fi­lo­zó­fia ki­ala­kít­ja sa­ját in­téz­mé­nye­it, ame­lyek ré­vén az adott nem­ze­ti kul­tú­ra objek­tivizált rész­te­rü­le­té­vé vá­lik. Az el­ső le­he­tő­sé­get a szlo­vák fi­lo­zó­fi­á­ban a Štúr-­gen­erá­ció va­ló­sí­tot­ta meg, de tud­juk, hogy ez idő­le­ges tett volt, és a he­ge­li fi­lo­zó­fi­á­ról ké­sőbb már vi­ták nem foly­tak. Mi­vel in­téz­mé­nyek nél­kül zaj­lott le, az egész kez­de­mé­nye­zés ön­ma­gá­ba zá­rult. Az insti­tu­cional­izálódás el­ső fel­té­te­le egy olyan in­téz­mény (aka­dé­mia, egye­tem stb.) meg­lé­te, amely ös­­sze­fog­ja a böl­cse­lő­ket, és te­vé­keny­sé­gü­ket a kul­tú­ra töb­bi szfé­rá­ja fe­lé köz­ve­tí­ti. Az ilyen in­téz­mény be­so­ro­ló­dik a tár­sa­da­lom rend­sze­ré­be, és mint en­nek a rend­szer­nek az ele­me a fi­lo­zó­fia eset­le­ges stag­ná­lá­sá­nak az ide­jé­ben is be­biz­to­sít­ja a fi­lo­zó­fia ál­lan­dó je­len­lét­ét. Ez az in­téz­mény a pub­li­ká­lás ré­vén nyil­vá­nos­sá te­szi mind a nem­ze­ti, mind pe­dig a vi­lág­fi­lo­zó­fia ter­mé­sét, ami­vel alap­ve­tő szol­gá­la­tot tesz a ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dé­sek tisz­tá­zá­sá­hoz is. Azt pe­dig a ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ből tud­juk, men­­nyi­re fon­tos­sá vál­hat­nak a ter­mi­no­ló­gi­ai vi­ták ab­ból a szem­pont­ból is, hogy mi­lyen ori­en­tá­ci­ót vesz az adott nem­ze­ti fi­lo­zó­fia. A fi­lo­zó­fia nyil­vá­nos­sá vá­lik: egy­részt mert hoz­zá­fér­he­tő, más­részt pe­dig mert gaz­da­gít­ja az adott nem­zet kul­tu­rá­lis pro­duk­ci­ó­ját. A pub­li­ká­lás fel­té­te­le­zi nem­csak a könyv­ki­adás, ha­nem fő­ként a szak­fo­lyó­irat­ok meg­lét­ét is, ame­lyek­ben meg­je­len­het­nek a leg­újabb fi­lo­zó­fi­ai el­mé­le­tek, és ame­lyek­ben vi­ták foly­nak. A né­ze­tek konf­ron­tá­lá­sa nél­kül nem ala­kul­hat ki fi­lo­zó­fi­ai élet. Vé­ge­ze­tül pe­dig szük­sé­ges a jö­ven­dő fi­lo­zó­fu­sok ki­ne­ve­lé­se is. Ez­zel a kö­ve­tel­mén­­nyel mint­ha vis­­sza­tér­nénk az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­hoz. De ez nem ezt je­len­ti. A fi­lo­zó­fi­á­nak mint önál­ló stú­di­um­nak a meg­lé­te a fel­té­te­le an­nak, hogy a fi­lo­zó­fia ne instru­men­tálisan (pro­pe­deu­tikai funk­ci­ó­já­ban) ér­tel­me­ződ­jék, ha­nem ön­ma­gát rep­ro­du­kál­ja. Az insti­tu­cional­izálódás eb­ben az ér­te­lem­ben min­dig pro­fesszion­al­izálódás is.
Ha eb­ből a szem­szög­ből te­kin­tünk a ma­gyar és a szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­re, ak­kor bi­zo­nyos idő­be­li el­to­ló­dás­sal ta­lál­ko­zunk. A ma­gyar fi­lo­zó­fia mö­gött ott volt a Ma­gyar Tu­dós Tár­sa­ság (a ké­sőb­bi MTA), a 19. szá­zad vé­gé­től a fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­ira­tok, az eu­ró­pai fi­lo­zó­fia leg­je­len­tő­sebb mű­ve­i­nek for­dí­tá­sai, a pes­ti majd pe­dig a ko­lozs­vá­ri egye­tem fi­lo­zó­fi­ai tan­szé­kei stb. A szlo­vák fi­lo­zó­fia ilyen jel­le­gű pro­fesszio­n­al­izálódása csak a 20. szá­zad fo­lya­mán, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban zaj­lott le, fő­ként a po­zso­nyi egye­te­men cseh ta­ná­rok se­gít­sé­gé­vel, va­la­mint a szlo­vák ál­lam meg­ala­ku­lá­sa után az el­ső szak­fo­lyó­irat be­in­du­lá­sá­val. Ek­kor vált nyil­ván­va­ló­vá az is, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia két alap­ve­tő – sze­ku­la­ri­zált ver­sus val­lá­sos – irány­ban kez­dett fej­lőd­ni. En­nek meg­vol­tak a bel­ső okai, de ta­lán nem ér­dek­te­len utal­ni ar­ra, hogy a 19. és a 20. szá­zad for­du­ló­ján lé­te­ző két ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­irat kö­zül az egyik po­zi­ti­vis­ta, a má­sik pe­dig neo­to­mis­ta irá­nyult­sá­gú volt. Va­gyis a kö­zös múlt és hát­tér itt sem el­ha­nya­gol­ha­tó.

Gulyás László: A magyar–szlovák határ kérdése a versaillesi békekonferencián (2. rész)

1. A cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár és a nagy­ha­tal­mak elő­ze­tes ál­lás­pont­ja

Ta­nul­má­nyunk el­ső ré­szé­nek zá­rá­sa­ként je­lez­tük, hogy a versailles-i kon­fe­ren­cia Leg­fel­sőbb Ta­ná­csa a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek meg­vizs­gá­lá­sá­ra fel­ál­lí­tot­ta „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra ala­kí­tott bi­zott­ság”-ot, mely 1919. feb­ru­ár 27-én az aláb­bi po­li­ti­ku­sok rész­vé­te­lé­vel jött lét­re: Jules Gambon, Fran­cia­or­szág (el­nök); Salvago Roggi, Olasz­or­szág (al­el­nök); Charles Seymour, USA; Allen Dules, USA; Sir Joseph Cook, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Sir Eyre Crowe, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Harold Nicolson, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Le Rond, Fran­cia­or­szág.
Itt je­gyez­zük meg, hogy a brit bé­ke­de­le­gá­ció hi­va­ta­los el­ne­ve­zé­se Bri­tish Em­pi­re Delegation, az­az Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció volt, ezért a to­váb­bi­ak­ban a szö­veg­ben brit po­li­ti­ku­sok­ról írunk, il­let­ve jobb meg­ol­dást nem ta­lál­ván az Ang­lia el­ne­ve­zés he­lyett a Nagy-Bri­tan­nia el­ne­ve­zést hasz­nál­juk.
A bi­zott­ság mun­ká­já­nak rész­le­tes be­mu­ta­tá­sa előtt néz­zük meg, hogy a bi­zott­ság­ba de­le­gá­tu­so­kat je­lö­lő nagy­ha­tal­mak (Nagy-Bri­tan­nia, Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok, Fran­cia­or­szág és Olasz­or­szág) a bé­ke­kon­fe­ren­cia meg­nyi­tá­sa előtt mi­lyen elő­ze­tes ál­lás­pon­tot ala­kí­tot­tak ki a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár vo­nat­ko­zá­sá­ban.
Nagy-Bri­tan­ni­á­ban Lloyd Ge­or­ge ja­vas­la­tá­ra 1917 ta­va­szán a Foreing Office-ban egy spe­ci­á­lis cso­por­tot hoz­tak lét­re a bé­ke­tár­gya­lás­okon szük­sé­ges anyag ös­­sze­gyűj­té­sé­re és a ki­kül­den­dő tiszt­vi­se­lők felkészítésére.1 A tör­té­nel­mi, a gaz­da­sá­gi és a sta­tisz­ti­kai ada­tok ös­­sze­gyűj­té­sé­ért Dr. G. W. Prothero – a Foreing Office tiszt­vi­se­lő­je – fe­lelt. Dr. Prothero fel­ada­ta az volt, hogy irá­nyí­tá­sá­val a mi­nisz­té­ri­um al­kal­ma­zot­tai egy olyan ké­zi­könyv­tá­rat ál­lít­sa­nak ös­­sze, amely­ből a brit de­le­gá­ció min­den fel­me­rü­lő kér­dés­re pon­tos és rész­le­tes vá­laszt kap­hat. A Peace Handbooks ne­vet vi­se­lő ké­zi­könyv­tár 163 kö­te­tes lett. Az Osztrák–Magyar Mo­nar­chi­á­val 7 kö­tet – va­ló­já­ban 20-80 ol­da­las kis fü­ze­tecs­kék – fog­lal­ko­zott, az aláb­bi címekkel2: Auszt­ria–Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­te és kül­po­li­ti­ká­ja (1. köt.), Cseh és Mor­va­or­szág (2. köt.), Szlo­vá­kia (3. köt.), Oszt­rák-Szi­lé­zia (4. köt.), Bu­ko­vi­na (5. köt.), Er­dély és Bá­nát (6. köt.), Magyar-Ruténia (7. köt.).
Arday La­jos ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a 7 kö­tet ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban szak­ér­tő­ként Seton-Watson és Wickham Steed – az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia ré­gi el­len­fe­lei – ját­szot­tak fon­tos szerepet.3 Jól mu­tat­ja ezt, hogy az 1. kö­tet Auszt­ri­á­ra és a Mo­nar­chia kül­po­li­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó ré­szei egy­ér­tel­mű­en Wickham Steed ko­ráb­bi írá­sa­i­ra épül­tek, míg a Ma­gyar­or­szág­ra és Szlo­vá­ki­á­ra vo­nat­ko­zó ré­szek el­sőd­le­ges for­rá­sa Seton-Watson 1908-ban Lon­don­ban meg­je­lent Racial Problems in Hun­ga­ry cí­mű mű­ve volt.
A szlo­vák–ma­gyar ha­tár tör­té­ne­te szem­pont­já­ból ki­emel­ten fon­tos a 3. kö­tet. E kö­tet is­me­ret­len szer­ző­je ki­fej­ti, hogy: „a tör­té­ne­lem fo­lya­mán so­ha nem volt szlo­vák ál­lam”, majd ezek után a nem lé­te­ző ál­la­mot az aláb­bi mó­don de­fi­ni­ál­ja: „A ma­gyar me­gyé­ket, ame­lyek­ben ki­sebb vagy na­gyobb szám­ban szlo­vá­kok ta­lál­ha­tók, az utób­bi idő­ben az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért Szlo­vá­ki­á­nak ne­vez­ték.”4
Jog­gal me­rül fel a kér­dés, va­jon mit je­lent az „egy­sze­rű­ség ked­vé­ért” meg­fo­gal­ma­zás. Tu­laj­don­kép­pen azt, hogy az is­me­ret­len brit „szak­ér­tő” meg­kö­ze­lí­té­sé­ben a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág 17 vár­me­gyé­je (Ár­va, Trencsén, Turóc, Liptó, Zó­lyom, Szepes, Sá­ros, Po­zsony, Nyitra, Bars, Esz­ter­gom, Hont, Nóg­rád, Gömör, Abaúj-Torna, Zemp­lén, Ung) egy 57 ezer négy­zet­ki­lo­mé­te­res 3,5 mil­lió la­ko­sú or­szág­gá – Szlo­vá­ki­á­vá –, s az utób­bi 10 me­gye dé­li ha­tá­ra mint­egy ál­lam­ha­tár­rá vált. A kö­tet egy má­sik he­lyén a szer­ző a szlo­vák–ma­gyar nyelv­ha­tár­ról így ír: „Po­zsony­tól ke­let­re, Vác­tól észak­ra és Kas­sá­tól dél­re húzódik.”5
A szak­ér­tő a fen­ti ala­pon tár­gyal­ja „mű­vé”-nek föld­raj­zi fe­je­ze­té­ben Szlo­vá­kia he­gyei kö­zött a Pi­list, a Mát­rát és a Bük­köt, fo­lyó­i­ként a Du­nát, a Ti­szát; to­váb­bá szlo­vák vá­ros­nak te­kin­ti Esz­ter­go­mot és Vá­cot, sőt in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban Hegy­al­ja To­kaj­jal együtt szin­tén szlo­vák te­rü­let.
A 3. kö­tet be­fe­je­ző ol­da­lai a le­en­dő or­szág­ha­tár ki­tű­zé­sé­hez ad­nak konk­rét szem­pon­to­kat: „A Du­na bal part­já­nak köz­igaz­ga­tá­si kör­ze­tei tel­je­sen szlo­vá­kok, a Ti­sza jobb part­ján lé­vők is nagy­részt azok […] A két leg­fon­to­sabb vá­rost, Po­zsonyt és Kas­sát ez ide­ig né­me­tek, zsi­dók és ma­gya­rok ural­ták, s bi­zo­nyos­ra ve­he­tő, hogy e he­lyek bár­me­lyi­ké­nek, kü­lö­nö­sen Po­zsony­nak el­vesz­té­se, amely az egyet­len du­nai ki­kö­tő és a te­rü­let dél­nyu­ga­ti ka­pu­ja, meg­bé­ní­ta­ná Szlo­vá­kia gaz­da­sá­gi életét.”6
A bé­ke­kon­fe­ren­cia bi­zott­sá­gi tár­gya­lá­sa­i­nak is­me­re­té­ben (ahol a vas­út­vo­na­lak igen fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak) kü­lö­nö­sen fon­tos a 3. kö­tet vas­út­vo­na­lak­kal fog­lal­ko­zó ré­sze. Ugyan­is a szer­ző ki­fej­ti, hogy na­gyon fon­to­sak a Kas­sa–Mis­kolc, a Zólyom–Salgótarján–Hatvan, a Zó­lyom–Lo­sonc és a Zsolna–Galánta vas­út­vo­na­lak; ezek­ről így vé­le­ke­dik: „Bár az em­lí­tett út­vo­na­lak bi­zo­nyos ré­szei nem es­nek Szlo­vá­kia ha­tá­ra­in be­lül, vi­lá­gos, hogy azok mind­egyi­ke élet­be­vá­gó­an fon­tos Szlo­vá­kia gaz­da­sá­gi jó­lé­te szempontjából.”7
Itt kell rá­mu­tat­nunk ar­ra, hogy a Peace Handbooks-sorozat óri­á­si je­len­tő­sé­gű volt a ha­tá­rok ki­ala­kí­tá­sa­kor. Hi­szen azok­nak a brit po­li­ti­ku­sok­nak és tiszt­ség­vi­se­lők­nek, akik a bé­ke­kon­fe­ren­cia kü­lön­fé­le szer­ve­i­ben és bi­zott­sá­ga­i­ban a Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció ne­vé­ben Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­i­ról dön­töt­tek, nem volt sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tuk az it­te­ni vi­szo­nyo­kat il­le­tő­en, így szá­muk­ra ezek a ki­ad­vány­ok szol­gál­tak ki­in­du­lá­si ala­pul a ha­tár­ja­vas­la­tok el­ké­szí­té­sé­nél és a tár­gya­lá­so­kon fel­me­rü­lő vi­ták el­dön­té­sé­nél. A handbookok tar­tal­má­ból az is vi­lá­go­san ki­de­rül, hogy a cseh­szlo­vák emig­rá­ció el­fo­gult brit tá­mo­ga­tói – gon­do­lunk itt el­ső­sor­ban Wickham Steedre és Seton-Watsonra –, ál­lás­pont­ju­kat je­len­tős mér­ték­ben ké­pe­sek vol­tak a szak­ér­tői anyag­nak szánt ké­zi­köny­vek­ben érvényesíteni.8
A Foreing Office mel­lett a brit had­ügy­mi­nisz­té­ri­um is fog­lal­ko­zott a le­en­dő szlo­vák–ma­gyar ha­tár­ral. Az 1918. ok­tó­ber 24-én el­ké­szí­tett ja­vas­la­tuk ér­tel­mé­ben a ha­tár a Duna–Vác–Miskolc–Ungvár vo­nal men­tén hú­zó­dott vol­na, az­az Po­zsony, Ér­sek­új­vár, Lé­va, Ba­las­sa­gyar­mat, Lo­sonc és Kas­sa, to­váb­bá Sal­gó­tar­ján, Sá­ros­pa­tak és Sá­tor­al­ja­új­hely is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült volna.9
Ha­son­ló­an a bri­tek­hez az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok is már a há­bo­rú alatt elő­ké­szü­le­te­ket tett a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. 1917 szep­tem­be­ré­ben hív­ták élet­re a bé­ke­tár­gya­lá­so­kat elő­ké­szí­tő ku­ta­tó­cso­por­tot, a „The Inquiry”-t, Wilson el­nök bi­zal­ma­sa, Edward Mandell House ez­re­des vezetésével.10 Az Inquaryben 150 tu­dós dol­go­zott, akik 2000 je­len­tést és do­ku­men­tu­mot ké­szí­tet­tek el, s leg­alább 1500 tér­ké­pet raj­zol­tak meg. Az oszt­rák–ma­gyar rész­leg ve­ze­tő­je Charles Seymour 32 éves egye­te­mi do­cens lett, aki ko­ráb­ban a Mo­nar­chia nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­má­i­val fog­lal­ko­zott. Seymour so­ká­ig a Mo­nar­chia fö­de­ra­tív át­szer­ve­zé­sé­nek volt a szó­szó­ló­ja, még 1918 áp­ri­li­sá­ban is a Mo­nar­chia fö­de­ra­tív át­ala­kí­tá­sá­ra dol­go­zott ki terveket.11 Wilson el­nök azon­ban Seymour fö­de­rá­ci­ós ter­vé­vel szem­ben Robert Lansing – az USA kül­ügy­mi­nisz­te­re – „fel­szá­mol­ni” ál­lás­pont­ját fo­gad­ta el.
Az Inquary 1919. ja­nu­ár 21-én ja­vas­la­tot tett Wilson el­nök­nek a cseh­szlo­vák–ma­gyar, a ro­mán–ma­gyar és a ju­go­szláv–ma­gyar ha­tár vo­nat­ko­zá­sá­ban. Esze­rint Po­zsony és Ko­má­rom a Csal­ló­köz­zel Ma­gyar­or­szá­gé ma­radt, Ko­má­rom­tól Kas­sá­ig a tri­a­no­ni­ként is­mert mai ha­tárt ja­va­sol­ták. Kas­sá­tól dél­re Ung­vá­rig egy szé­le­sebb sáv ma­radt vol­na ma­gyar. Ung­vár ma­gyar ha­tár­vá­ros ma­radt vol­na. A Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítélt „Ruténia” dél­nyu­ga­ti ha­tá­ra Ung­vár­tól, az Avas­tól dél­re, Bikszádig hú­zó­dott vol­na, on­nan pe­dig vé­gig a he­gyek lábánál.12
Azt mond­hat­juk, hogy az Inquary szak­ér­tői a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár ese­té­ben lé­nye­gé­ben et­ni­kai meg­gon­do­lá­sok alap­ján tet­tek ja­vas­la­tot, bár a ha­tár konk­rét vo­nal­ve­ze­tés­ét gaz­da­sá­gi té­nye­zők is be­fo­lyá­sol­ták. Ja­vas­la­tuk egy na­gyon lé­nye­ges ele­me volt, hogy a ru­té­nek nem ma­rad­hat­nak Ma­gyar­or­szág­nál, de ugyan­ak­kor Uk­raj­ná­hoz se ke­rül­het­nek, ezért Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell csa­tol­ni őket.
Fran­cia­or­szág­ban nem ta­lá­lunk a Peace Handbookhoz vagy az Inquiryhez ha­son­ló elő­ké­szü­le­te­ket. A fran­ci­ák­nak hos­­szú időn ke­resz­tül nem volt elő­ze­tes el­kép­ze­lé­sük ar­ról, hogy hol is kel­le­ne hú­zód­nia Cseh­szlo­vá­kia dé­li ha­tá­rá­nak. Csu­pán 1918. no­vem­ber 20-án ké­szült el az el­ső olyan do­ku­men­tum a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ban, mely Cseh­szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­val foglalkozik.13 Az is­me­ret­len szak­ér­tő így ír: „Szlo­vá­kia nem egyéb mint egy mí­tosz: Észak-Ma­gyar­or­szág szlo­vák tör­zsei so­ha­sem al­kot­tak ál­la­mot; tí­pu­suk sem egy­sé­ges, fa­lu­ról fa­lu­ra változnak.”14 En­nek meg­fe­le­lő­en a szak­ér­tő sze­rint a szlo­vák–ma­gyar et­ni­ka ha­tár az Ung fo­lyó vo­na­lát kö­ve­ti, majd Sá­tor­al­ja­új­hely fe­lett Rozs­nyó­hoz és Ri­ma­szom­bat­hoz ka­nya­rog, Lo­sonc­nál éri el az Ipoly fo­lyót és azt észak fe­lé kö­ve­ti, majd le­haj­lik Nyitra alá és Po­zsony fe­lé lejt (de ma­gát a vá­rost nem éri el). A ta­nul­mány szer­ző­je le­szö­ge­zi: „Csu­pán e vo­nal mö­gött le­het szlo­vák föld­ről be­szél­ni. Sőt az iga­zán szlo­vák lak­ta te­rü­le­tet a Ga­ram vo­na­lá­ra kor­lá­toz­hat­juk, az et­től ke­let­re fek­vő te­rü­le­te­ken min­dig csak ki­sebb­ség­ben él­tek. Liptó, Zó­lyom, Trencsén he­gyes vi­dé­kei a va­ló­ban szlo­vák föl­dek […] Az ál­ta­lunk meg­hú­zott et­nog­rá­fi­ai vo­nal se­hol nem érin­ti a Du­nát, amely má­ig meg­ma­radt ma­gyar és né­met fo­lyam­nak. Nem fog­lal­ja ma­gá­ba Po­zsonyt sem, amely­nek üze­me­i­ben dol­goz­nak ugyan szlo­vák mun­ká­sok és amely­nek pi­a­ca oda­vonz­za a kör­nyék szlo­vák pa­raszt­ja­it, de ahol 42 né­met­re és 40 ma­gyar­ra mind­ösz­­sze 12 szlo­vák jut. Po­zsony nem szlo­vák fő­vá­ros, ha van ilyen, úgy az Turócszentmárton.”15
Meg kell je­gyez­nünk, hogy a fran­cia ta­nul­mány­ban fel­vá­zolt vo­nal töb­bé-ke­vés­bé meg­egye­zik az 1918. de­cem­ber 6-i Barta–Hodža-vonallal. A fran­cia ta­nul­mány ke­let­ke­zé­sé­vel szin­te egyidőben Beneš – em­lék­ira­tai ta­nú­sá­ga sze­rint va­la­mi­kor no­vem­ber 20. és 27. kö­zött – egy pro­pa­gan­da­tér­ké­pen be­je­löl­te azt a vo­na­lat, ame­lyet vé­le­mé­nye sze­rint meg kell száll­nia a cseh­szlo­vák­ok­nak. A Beneš ál­tal meg­fo­gal­ma­zott igé­nyek és az el­ső fran­cia meg­kö­ze­lí­tés igen mes­­sze es­tek egy­más­tól. Míg a no­vem­ber 20-i ta­nul­mány egy re­á­lis szlo­vák–ma­gyar ha­tárt ja­va­solt, ad­dig a Beneš ál­tal ja­va­solt vo­nal mé­lyen be­le­vá­gott a ma­gya­rok ál­tal la­kott te­rü­le­tek­be. Eh­hez ké­pest, ami­kor 1918. de­cem­ber 19-én a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ki­je­löl­te a de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat, az kö­zép­ará­nyos volt a Bartha–Hodža-egyezmény és a Beneš ál­tal kö­ve­telt vo­nal kö­zött. Úgy vél­jük ez az el­moz­du­lás Beneš ki­tar­tó pá­ri­zsi mun­ká­já­nak az ered­mé­nye.
Bár Olasz­or­szág tag­ja volt a „Négy Nagy”-nak, ed­di­gi ku­ta­tá­sa­ink so­rán nem ta­lál­koz­tunk olyan in­for­má­ci­ó­val, mely sze­rint lett vol­na tu­da­tos olasz fel­ké­szü­lés a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. A kér­dés­kör ne­ves ku­ta­tó­ja, L. Nagy Zsu­zsa sze­rint Ró­má­nak nem volt egy­sé­ges kon­cep­ci­ó­ja a kö­zép-eu­ró­pai kér­dé­sek ren­de­zé­sét il­le­tő­en, sőt Olasz­or­szág ese­té­ben a kö­vet­ke­ze­tes kül­po­li­ti­kai vo­nal ér­vé­nye­sí­té­sét sze­mé­lyi vál­to­zá­sok is terhelték.16 Vittorio Orlando (aki 1917 és 1919 kö­zött volt Olasz­or­szág mi­nisz­ter­el­nö­ke) és utó­da Francesco Nit­ti (1919 és 1920 kö­zött volt mi­nisz­ter­el­nök) kül­po­li­ti­kai irány­vo­na­la lé­nye­ges pon­to­kon tért el egymástól.17 Ha a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár meg­vo­ná­sát olasz szem­szög­ből vizs­gál­juk, ki­je­lent­het­jük, hogy az ola­szok nem vol­tak ér­de­kel­ve e ha­tár meg­vo­ná­sá­ban, s eb­ből kö­vet­ke­ző­en az et­ni­kai el­vet kép­vi­sel­ték. Így mind Csal­ló­közt, mind Po­zsonyt Ma­gyar­or­szág­nak ítél­ték vol­na, sőt egyik de­le­gá­tu­suk Salvago Roggi Kár­pát­al­ját ugyan­csak át­en­ged­te vol­na Magyarországnak.18

2. A bi­zott­sá­gi csa­tá­ro­zá­sok

Mint azt már fen­tebb em­lí­tet­tük „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra ala­kí­tott bi­zott­ság” 1919. feb­ru­ár 27-én ült ös­­sze elő­ször, de ez csu­pán ala­ku­ló ülés volt, ér­de­mi mun­kát nem vé­gez­tek. Beneš azon­ban ezen a na­pon sem tét­len­ke­dett, a bi­zott­ság egyik an­gol tag­já­val, Harold Nicholsonnal ebé­delt. Nicholson em­lék­ira­ta­i­ban így ír er­ről: „Ebéd Benešsel és Kramáøzsal és azu­tán meg­vi­tat­juk a cseh ha­tá­ro­kat. Benešnél egész se­reg váz­la­tos tér­kép van, ame­lye­ket gye­re­kek és a Tí­zek Ta­ná­csa hasz­ná­la­tá­ra terveztek.”19
A bi­zott­ság má­so­dik ülé­sé­re feb­ru­ár 28-án ke­rült sor.20 Ezen az ülé­sen két ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú na­pi­ren­di pont sze­re­pelt: egy­részt Szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­nak ki­je­lö­lé­se, más­részt a ru­szin­kér­dés, az­az Kár­pát­al­ja sorsa.21 A szlo­vák–ma­gyar ha­tár kér­dé­sé­ben vi­ta bon­ta­ko­zott ki a de­le­gá­tu­sok kö­zött. Az an­gol, az ame­ri­kai és az olasz de­le­gá­ció Csal­ló­közt Ma­gyar­or­szág­nál kí­ván­ta hagy­ni. Ez­zel szem­ben a fran­cia de­le­gá­ció egyik tag­ja, Le Rond tá­bor­nok le­szö­gez­te, hogy a fran­ci­ák sze­rint Csal­ló­köz­nek Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell tar­toz­nia. Rá­adá­sul né­zet­kü­lönb­ség volt Ko­má­rom kér­dé­sé­ben is, az an­go­lok Ko­má­ro­mot Cseh­szlo­vá­ki­á­nak szán­ták, míg az ola­szok a ha­tárt Ko­má­rom­tól észak­ra sze­ret­ték vol­na meg­húz­ni. A né­zet­kü­lönb­ség mi­att a bi­zott­ság úgy dön­tött, hogy tech­ni­kai szak­ér­tők­ből ál­ló al­bi­zott­ság­ra bíz­za a ha­tár­vo­nal ki­je­lö­lé­sét.
A má­sik na­pi­ren­di pont vi­szony­lag rö­vid vi­ta után gyor­san le­zá­rult. Az olasz Salvago Roggi fel­ve­tet­te, hogy a ru­szi­nok lak­ta te­rü­le­tet – az­az Kár­pát­al­ját – en­ged­je át a bi­zott­ság Ma­gyar­or­szág­nak a lengyel–román–magyar érint­ke­zés biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben. Az an­gol Crowe je­lez­te, hogy ép­pen­ség­gel a ma­gyar be­éke­lő­dést kell el­ke­rül­ni. E rö­vid vi­ta után a bi­zott­ság el­fo­gad­ta az ame­ri­kai ja­vas­la­tot, mely sze­rint a ma­gyar­or­szá­gi ru­szi­nok­ból ál­ló au­to­nóm ál­la­mot kell fel­ál­lí­ta­ni cseh­szlo­vák véd­nök­ség alatt.22 Ez­zel a dön­tés­sel Kár­pát­al­ja a cseh­szlo­vák ál­lam ré­szé­vé vált.
A bi­zott­ság ál­tal ki­kül­dött al­bi­zott­ság már­ci­us 3-i ülé­sé­ről Nicholson nap­ló­já­ban az aláb­bi­a­kat rög­zí­tet­te: „Po­zson­­nyal kezd­jük és egyet­ér­tés­re ju­tunk [va­gyis egy­han­gú­lag Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítél­ték – G. J. megj.]. Az­tán jön a Csal­ló­köz. A fran­ci­ák a cse­hek­nek akar­ják ad­ni. Az USA a ma­gya­rok­nak. Tar­tóz­ko­dom a vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­tól, mond­ván, hogy ez at­tól függ, Né­met-Ma­gyar­or­szá­got [Burgerland] Auszt­ria kap­ja-e meg.”23
Is­mét azt lát­hat­juk, hogy Csal­ló­köz kér­dé­sé­ben a vi­ta új­ból kibontakozott.24 Az al­bi­zott­ság a dön­tést el­ha­lasz­tot­ta, és hoz­zá­fo­gott az észak­ke­le­ti ha­tár­vo­nal meg­tár­gya­lá­sá­hoz. Is­mét Nicholsont idéz­zük: „Az­tán meg­vizs­gál­juk a ha­tárt Ko­má­rom­tól az Ungig. Ör­dö­gi egy do­log. A jen­kik észa­kon akar­nak men­ni az et­ni­kai vo­nal men­tén, el­vág­va így az ös­­szes vas­utat. Mi dé­len aka­runk men­ni, meg­tart­va a Kas­sa–Ko­má­rom ol­dal­irá­nyú ös­­sze­köt­te­tést, an­nak el­le­né­re, hogy ez va­la­mi 80 ezer ma­gyar­nak cseh ura­lom alá he­lye­zé­sét fog­ja je­len­te­ni. Végülis komp­ro­mis­­szum. A jen­kik en­ged­nek az Ipolyt il­le­tő­en, és mi Mis­kolc­ra néz­ve. Ami a hát­ra­lé­vő dol­go­kat il­le­ti, úgy dön­tünk, vá­runk és meg­hall­gat­juk Benešt.” 25
Más­nap, te­hát már­ci­us 4-én az al­bi­zott­sá­ga meg­hall­gat­ta Benešt, aki „gör­dü­lé­ke­nyen és bő­be­szé­dű­en” – Nicholson így jel­le­mez­te Beneš bi­zott­sá­gi sze­rep­lé­sét – ad­ta meg vá­la­szát az al­bi­zott­ság kér­dé­se­i­nek vég­te­len so­rá­ra, és ter­mé­sze­te­sen kö­ve­tel­te a Csal­ló­közt és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­na­lat. Néz­zünk meg íze­lí­tő­ül egy rész­le­tet a jegyzőkönyvből26: „Le Rond tá­bor­nok (Fran­cia­or­szág) azt tu­da­kol­ja Beneštől, hogy vé­le­mé­nye sze­rint nem jár-e po­li­ti­kai szem­pont­ból va­la­mi­lyen ne­héz­ség­gel mind­ez [a csal­ló­kö­zi ma­gya­rok­ról van szó – G. J. megj.]. Beneš azt vá­la­szol­ja, hogy itt me­ző­gaz­da­sá­gi, jám­bor, bé­kés né­pes­ség­ről van szó. Hang­sú­lyoz­ni kí­ván­ja, mi­lyen rend­kí­vü­li je­len­tő­sé­ge van a Csal­ló­köz­nek a cseh­szlo­vák ál­lam gaz­da­sá­gi jö­vő­je szem­pont­já­ból. A cseh­szlo­vák­ok gaz­da­sá­gi te­kin­tet­ben min­den re­mény­sé­gü­ket Po­zsony­ba ve­tik, mi­vel csak ott jut­hat­nak fo­lya­mi ki­kö­tő­höz. Ez a nagy fo­lya­mi ki­kö­tő nél­kü­löz­he­tet­len az or­szág gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból […] Ha Csal­ló­közt a ma­gya­rok­nak ad­nák, meg­foj­ta­nák Po­zsonyt.” 27
A kö­vet­ke­ző na­pok­ban élénk vi­ta lán­golt fel a bi­zott­sá­gon be­lül az egy­mást gyor­san kö­ve­tő már­ci­us 5-i,28 már­ci­us 7-i29 és már­ci­us 8-i30 ülé­se­ken, ahol a fő té­ma Csal­ló­köz sor­sa, il­let­ve a kü­lön­bö­ző vas­út­vo­na­lak fö­löt­ti hu­za­ko­dás volt.31 Emel­lett a már­ci­us 8-i ülé­sen meg­vi­tat­ták azt a cseh­szlo­vák elő­ter­jesz­tést, mely Burgerlandban cseh­szlo­vák–ju­go­szláv kor­ri­dort kí­vánt. Ezt az igényt a bi­zott­ság egy­han­gú­lag el­uta­sí­tot­ta.
Vé­gül az al­bi­zott­ság már­ci­us 8-án úgy dön­tött, hogy a Csal­ló­közt Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ad­ja. Mi­vel így a fő vi­ta­kér­dést a de­le­gá­tu­sok meg­ol­dot­ták, már­ci­us 12-én a cseh­szlo­vák bi­zott­ság el­fo­gad­ta az al­bi­zott­sá­ga ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott je­len­tést, az­az a kész ha­tár­vo­nal-ter­ve­ze­tet. Ma­ri­an Hronský ta­nul­má­nyá­ban rá­mu­tat ar­ra, hogy a bi­zott­ság tag­jai a ha­tár­vo­nal ki­ala­kí­tá­sa so­rán a gaz­da­sá­gi, a föld­raj­zi és a stra­té­gi­ai ér­vek­nek el­sőbb­sé­get biz­to­sí­tot­tak az et­ni­kai el­vek­kel szemben.32 Jel­lem­ző, hogy Nicholson mit jegy­zett be már­ci­us 12-én a nap­ló­já­ba: „Már­ci­us 12. Ha nem vol­na Kosica és a Csal­ló­köz, elég­gé bol­dog­nak érez­ném ma­gam ha­tá­ra­in­kat il­le­tő­en. Mind­két hely be­le fog vé­sőd­ni a szívembe.”33
A cseh­szlo­vák bi­zott­ság je­len­té­sét a ja­va­solt ha­tár­vo­nal-ter­ve­zet­tel fe­let­tes szer­ve, a Köz­pon­ti Te­rü­le­ti Bi­zott­ság elé ter­jesz­tet­te, mely az elő­ter­jesz­tést 1919. már­ci­us 24-én jó­vá­hagy­ta, és a „Négy Nagy” ke­zé­be he­lyez­te a vég­ső dön­tés ki­mon­dá­sát. Ezt azon­ban erő­sen kés­lel­tet­te a már­ci­us 21-i ma­gyar­or­szá­gi Kun Bé­la-fé­le ha­ta­lomátvétel.34 En­nek el­le­né­re a ké­sőb­bi ese­mé­nyek is­me­re­té­ben meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a ma­gyar–szlo­vák ha­tár 1919. már­ci­us 12-én nyer­te el vég­le­ges for­má­ját.
Beneš nap­ra­kész in­for­má­ci­ók­kal ren­del­ke­zett a cseh­szlo­vák bi­zott­ság te­vé­keny­sé­gé­ről, és mi­vel nem volt meg­elé­ged­ve a bi­zott­ság ál­tal meg­húz­ni kí­vánt ha­tá­rok­kal, meg­pró­bál­ta a ké­szü­lő dön­té­se­ket a fran­cia ve­zér­kar se­gít­sé­gé­vel kor­ri­gál­ni. Václav J. Klofáè cseh­szlo­vák had­ügy­mi­nisz­ter már­ci­us 9-én ki­dol­go­zott egy me­mo­ran­du­mot a szlo­vák–ma­gyar ha­tár dé­lebb­re tör­té­nő ki­ter­jesz­té­sé­ről, amely­ben hi­vat­ko­zott a rossz köz­le­ke­dé­si vi­szo­nyok­ra a ha­tá­rok men­tén, to­váb­bá Cseh­szlo­vá­kia ke­le­ti ré­sze és Prá­ga kö­zött az ös­­sze­köt­te­tés fon­tos­sá­gá­ra – mond­ván, az 1918. de­cem­ber 24-i Vix-jegyzék azt nem biztosítja.35 A me­mo­ran­du­mot már­ci­us 15-én Beneš Le Rond tá­bor­nok köz­ve­tí­té­sé­vel Foch mar­sall­hoz is el­ju­tat­ta. Foch el­küld­te a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­nak, de fog­lal­ko­zott a kér­dés­sel a fran­cia ve­zér­kar is. A ve­zér­kar­nál a kér­dés­ről már­ci­us 18-i dá­tum­mal rész­le­tes fel­jegy­zés ke­let­ke­zett, esze­rint a cseh­szlo­vák kor­mány a de­mar­ká­ci­ós vo­nal meg­vál­toz­ta­tá­sát „tisz­tán gaz­da­sá­gi” okok­ból kér­te, ar­ra hi­vat­koz­va, hogy más­ként nem tud­ja biz­to­sí­ta­ni Szlo­vá­kia élelmezését.36
Or­mos Má­ria ér­tel­me­zé­se sze­rint ez a fel­jegy­zés ar­ról vall, hogy a ma­gyar–ro­mán meg­ol­dás ana­ló­gi­á­já­ra Foch mar­sall a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tárt egy új de­mar­ká­ci­ós vo­nal se­gít­sé­gé­vel – a bi­zott­ság­ban el­ért ered­mé­nye­ken túl – a cseh­szlo­vák­ok ja­vá­ra kí­ván­ta mó­do­sí­ta­ni. En­nek ér­tel­mé­ben el­csa­tol­ták vol­na a Du­na vo­na­lát Vá­cig, a Bükk hegy­sé­get, a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­na­lat. Beneš és Foch kö­zös ak­ci­ó­ja en­nek ér­de­ké­ben folyt.37
Beneš már­ci­us 21-én le­ve­let írt a fran­cia had­ügy­mi­nisz­ter­nek, és kér­te az Ipoly-vi­dék és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­nal Cseh­szlo­vá­ki­á­nak jut­ta­tá­sát. Foch mar­sall vi­szont a cseh­szlo­vák bi­zott­ság fran­cia el­nö­ké­hez Gambonhoz for­dult le­vél­lel, is­mer­tet­ve és tá­mo­gat­va a cseh­szlo­vák kö­ve­te­lést. A bi­zott­ság azon­ban el­ej­tet­te a Foch ál­tal fel­ve­tett kérdést.38

3. A szlo­vák–ma­gyar ha­tár és a ma­gyar Ta­nács­köz­tár­sa­ság

Az 1919. már­ci­us 21-i Kun Bé­la-fé­le ha­ta­lom­át­vé­tel egy újabb le­he­tő­sé­get adott Be­nešnek a bi­zott­sá­gi dön­tés­sel va­ló szem­be­szál­lás­ra. A Ta­nács­köz­tár­sa­ság ki­ki­ál­tá­sa ki­tű­nő le­he­tő­sé­get adott ar­ra a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok­nak, hogy „a bol­se­viz­mus el­le­ni harc lep­le alatt újabb ma­gyar­lak­ta te­rü­le­te­ket sza­kít­sa­nak el Ma­gyar­országtól.”39
Már­ci­us 21-e után Beneš is­mét ak­ci­ó­ba kez­dett, hogy a kon­fe­ren­ci­á­tól a bi­zott­ság ál­tal meg­hú­zott ha­tár­vo­nal­nál ked­ve­zőbb ha­tár­vo­na­lat csi­kar­jon ki. Már­ci­us 26-án Kramáø és Beneš újabb együt­te­sen szig­nált le­ve­let in­té­zett Georges Clemenceau-höz és Stephen Pichon-hoz.40 A le­vél a kö­vet­ke­ző­kép­pen kez­dő­dik: „A ma­gyar­or­szá­gi bol­se­vik for­ra­da­lom rend­kí­vül ne­héz hely­zet­be hoz­ta or­szá­gun­kat. Ber­lin­ben, Szász­or­szág­ban és Ba­jor­or­szág­ban mind na­gyobb te­ret nyer a spar­ta­kis­ta moz­ga­lom. A bu­da­pes­ti for­ra­da­lom igen erő­sen érez­he­tő Bécs­ben. Egy­elő­re nem tud­ni, mi tör­té­nik hol­nap Len­gyel­or­szág­ban. Egy­szó­val sem­mi két­ség nem fér­het hoz­zá, hely­ze­tünk mér­he­tet­le­nül ve­szé­lyes, mi­vel egyik nap­ról a má­sik­ra kö­rül­zár­hat ben­nün­ket az egy­re be­fo­lyá­so­sabb né­met, oszt­rák, ma­gyar, sőt – adott eset­ben – len­gyel bol­se­vik moz­ga­lom is. Kez­dünk szi­get­té vál­ni a si­va­tag­ban […] Ez az oka an­nak, hogy önök­höz for­du­lunk, ön­höz [Clemenceau-höz – G. J. megj.], mint a bé­ke­kon­fe­ren­cia és a Leg­fel­sőbb Ta­nács el­nö­ké­hez, ar­ra kér­ve önt, tel­je­sí­te­né né­hány ké­ré­sün­ket.” 41
A le­vél a fen­ti be­ve­ze­tés után ki­fej­tet­te, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak még min­dig nincs vég­le­ges ha­tá­ra, a de­mar­ká­ci­ós vo­nal pe­dig előny­te­len. (Beneš bi­zo­nyá­ra jól tud­ta, hogy azt már már­ci­us 12-én ki­je­löl­ték, hi­szen Foch mar­sall se­gít­sé­gé­vel ép­pen ezek el­len a ha­tá­rok el­len int­ri­kált.) Majd kö­zöl­te, hogy a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció Foch mar­sall­nak már be­mu­ta­tott egy tér­ké­pet az új de­mar­ká­ci­ós vo­nal­ról. (Beneš fel­te­he­tő­en azt is tud­ta, hogy a Foch mar­sall ál­tal fel­ve­tett kér­dést a bi­zott­ság el­uta­sí­tot­ta.) Cseh­szlo­vá­kia – hang­sú­lyoz­ta a le­vél – csak úgy tud vé­de­kez­ni a bol­se­viz­mus el­len, ha el­fog­lal­ja a kért vo­na­lat, va­la­mint Kár­pát­al­ját. Emel­lett fegy­vert és lő­szert kért a bol­se­viz­mus el­le­ni harc­hoz. Itt meg kell je­gyez­nünk, hogy a cseh­szlo­vák bi­zott­ság Kár­pát­al­ját Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítél­te már feb­ru­ár 28-án, de er­ről a kon­fe­ren­cia ma­ga­sabb szer­vei még nem dön­töt­tek.
Beneš a dip­lo­má­ci­ai csa­tor­nák mel­lett igény­be vet­te ré­gi jól be­vált fegy­ve­rét, a saj­tót is. A Ti­mes már­ci­us 27-én je­len­te­ti meg Beneš nyi­lat­ko­za­tát, amely­ben azon­na­li in­téz­ke­dést kö­ve­telt a ho­va­to­vább el­len­áll­ha­tat­lan bol­se­viz­mus meg­ál­lí­tá­sá­ra. Nem sza­bad en­ged­ni Kár­olyi és hon­fi­tár­sai zsa­ro­lá­sá­nak – ír­ja Beneš – „mert hol­nap Né­met­or­szág is kö­ve­ti Ma­gyar­or­szág példáját.”42 Majd ki­je­len­ti, hogy a bol­se­vis­ta Ma­gyar­or­szá­got izo­lál­ni kell. Azon­nal ki kell je­löl­ni a ha­tá­ro­kat, hi­szen a bi­zott­ság már be­fe­jez­te mun­ká­ját, és tüs­tént ér­te­sí­te­ni kell az il­le­té­kes kor­má­nyo­kat. Meg kell te­rem­te­ni Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia köz­vet­len kap­cso­la­tát, hogy tel­je­sen el­vág­ják Ma­gyar­or­szá­got Uk­raj­ná­tól és Orosz­or­szág­tól.
Mi­köz­ben Beneš egy­szer­re két csa­tor­nán is – dip­lo­má­ci­ai és saj­tó – lob­bi­zik a cseh­szlo­vák ér­de­kek mel­lett (ki­hasz­nál­va a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket), a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át erő­sen meg­osz­tot­ta a Kun Béle-féle ha­ta­lom­át­vé­tel. Ez­zel kap­cso­lat­ban két mar­káns meg­íté­lést lát­ha­tunk. Lloyd Ge­or­ge a bu­da­pes­ti ese­mé­nye­ket kö­ve­tő ún. „fontainebleau-i me­mo­ran­dum”-ában a bol­se­viz­mus és a te­rü­le­ti kér­dé­sek ös­­sze­füg­gé­se­it vizs­gál­ta, és ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy a te­rü­le­ti igaz­ság­ta­lan­sá­gok a ki­vál­tói a né­met és a ma­gyar bol­se­viz­mus­nak. Idéz­zük: „So­ha nem lesz bé­ke Dél­ke­let-Eu­ró­pá­ban, ha a most lét­re­jö­vő kis ál­la­mok mind­egyi­ké­nek je­len­tős ma­gyar la­kos­sá­ga lesz. Ezért én a bé­ke ve­zér­elv­ének azt ven­ném, hogy amen­­nyi­re az em­be­ri­leg le­het­sé­ges, a kü­lön­bö­ző nép­faj­ok kap­ják meg sa­ját ha­zá­ju­kat, és hogy ez az et­ni­kai szem­pont előz­zön meg min­den stra­té­gi­ai, gaz­da­sá­gi vagy köz­le­ke­dé­si meg­gon­do­lást, me­lyek rend­sze­rint más mó­don is meg­old­ha­tók.” 43
A má­sik ol­dalt egy „ke­mény­vo­na­las” ál­lás­pont jel­le­mez­te. Vé­le­mé­nyü­ket a bé­ke­kon­fe­ren­cia egyik részt­ve­vő­jé­nek, Leepernek egy már­ci­us 24-i, a Ta­nács­köz­tár­sa­ság­ra vo­nat­ko­zó meg­jegy­zé­se tük­rö­zi a leg­job­ban: „A leg­gya­lá­za­to­sabb zsa­ro­lás is­ko­la­pél­dá­ja, mél­tó Ma­gyar­or­szág múlt­bé­li és je­len­le­gi ura­i­hoz. A hely­zet rend­kí­vül sú­lyos, és iga­zol­ja a ro­mán és cseh­szlo­vák kor­mány is­mé­telt ka­to­nai se­gély­ké­rel­mét.” 44
Már­ci­us 29-én, a „Négy Nagy” ta­nács­ko­zá­sán Lloyd Ge­or­ge fel­ve­tet­te, hogy ele­get kel­le­ne ten­ni Kun Bé­la ké­ré­sé­nek és egy szö­vet­sé­ges mis­­szi­ót kell kül­de­ni Ma­gyar­or­szág­ra. A „ke­mény­vo­na­las­ok”-hoz tar­to­zó Cle­men­ceau ar­ra hi­vat­koz­va, hogy eb­ben a kér­dés­ben meg kell hall­gat­ni a kül­ügy­mi­nisz­te­re­ket is, el­na­pol­tat­ta a dön­tést a Lloyd Ge­or­ge-ja­vas­lat ügyében.45 Már­ci­us 31-én hos­­szas vi­ta után győ­zött Lloyd Ge­or­ge ja­vas­la­ta, Smuts tá­bor­no­kot egy bi­zott­ság élén Ma­gyar­or­szág­ra küldték.46
Smuts áp­ri­lis el­ső he­té­ben le­zaj­ló bu­da­pes­ti tár­gya­lá­sa­i­nak fő té­má­ja a ma­gyar–ro­mán de­mar­ká­ci­ós vo­nal volt, így ter­je­del­mi ke­re­tek mi­att nem té­rünk ki a tár­gya­lás rész­le­tes ismertetésére.47 Ehe­lyett in­kább a Smuts-misszió cseh­szlo­vák vo­nat­ko­zá­sa­it emel­jük ki. Mi­u­tán Smuts áp­ri­lis 4-i és 5-i tár­gya­lá­sai Bu­da­pes­ten ku­darc­ba ful­lad­tak, Bu­da­pest­ről vis­­sza­té­rő­ben Lloyd Ge­or­ge meg­bí­zá­sá­ból Prá­gá­ba uta­zott, ahol áp­ri­lis 7-én tár­gya­lá­so­kat foly­ta­tott Masaryk elnökkel.48 Lloyd Ge­or­ge vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben így ír Smuts prá­gai út­já­ról: „An­­nyi­ra nyug­ta­la­ní­tot­tak Beneš igé­nyei, hogy meg­kér­tem Smuts tá­bor­no­kot […] utaz­zon el Prá­gá­ba is, és vizs­gál­ja meg e ja­vas­la­tok ko­moly­sá­gát, és te­gyen je­len­tést. A hely­szí­ni ér­dek­lő­dés ko­moly ké­te­lye­ket tá­masz­tott ben­ne azon igé­nyek bölcs és be­csü­le­tes vol­ta iránt, hogy új ál­la­muk ha­tá­rát [már­mint a cseh­szlo­vák­ok – G. J. megj.] egé­szen a Du­ná­ig ter­jesz­­szék ki, te­kin­tet nél­kül a la­kos­ság nép­fa­ji ös­­sze­té­te­lé­re. Masaryk el­nök­nél tett lá­to­ga­tá­sa alatt [Smuts – G. J. megj.] nyíl­tan ki­fe­jez­te ké­te­lye­it és ros­­szal­lá­sát. Rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy men­­nyi­re nem kí­vá­na­tos be­ke­be­lez­ni a cseh­szlo­vák ál­lam­ba a Du­ná­tól észak­ra la­kó na­gyon nagy és tisz­tán ma­gyar la­kos­sá­got […] Po­zsony­tól Ko­má­ro­mig. Ne­künk írt je­len­té­se sze­rint Masaryk ez­zel egyet­ér­tett, és azt mond­ta, hogy ő job­ban sze­ret­ne min­den ma­gyar te­rü­let­re vo­nat­ko­zó igény­ről le­mon­da­ni és a cseh ha­tárt észak­ra vis­­sza­von­ni, Ma­gyar­or­szág­nak hagy­va mind­ezt az et­ni­ka­i­lag ma­gyar te­rü­le­tet, az­zal a fel­té­tel­lel, hogy cse­ré­be Cseh­szlo­vá­ki­á­nak egy kis ma­gyar te­rü­let­sá­vot kell kap­nia a Du­ná­tól dél­re, Pozsonynál.”49
Ide kí­ván­ko­zik a meg­jegy­zés, hogy Masaryk ezen kis te­rü­let­sá­vot azért kér­te, hogy a Du­na mind­két part­ját bir­to­kol­va ki­épít­hes­sék a cseh­szlo­vák ál­lam ki­kö­tő­jét és dokk­ja­it.
Smuts és Masaryk prá­gai tár­gya­lá­sai al­kal­mat ad­tak az an­gol de­le­gá­ci­ó­nak, hogy a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án vis­­sza­tér­jen a Csal­ló­köz kér­dé­sé­re. Má­jus 3-án a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csá­ban meg­tár­gyal­ták Smuts prá­gai út­já­ról írt je­len­té­sét. Laroche je­lez­te a vi­ta so­rán, hogy Beneš sze­rint fél­re­ér­tés­ről van szó, Masaryk a Csal­ló­köz­re vo­nat­ko­zó gon­do­la­tot nem sa­ját­ja­ként ad­ta elő, ha­nem mint olyat, ame­lyet egye­sek val­la­nak, de amel­­lyel ő ma­ga nem ért egyet.50 A vi­ta mi­att a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa a Csal­ló­köz kér­dé­sét vis­­sza­utal­ta a cseh­szlo­vák bi­zott­ság elé.
A cseh­szlo­vák bi­zott­ság má­jus 5-i ülésén51 Nicholson meg­kí­sé­rel­te a Csal­ló­közt vissza­adat­ni Ma­gyar­or­szág­nak, de a bi­zott­ság a vál­toz­ta­tást el­ve­tet­te, va­gyis a Csal­ló­köz ma­radt Cseh­szlo­vá­ki­áé, vi­szont a cse­hek nem kap­ták meg a Masaryk ál­tal kért po­zso­nyi híd­főt. „[M]egkérdezték, hogy va­ló­já­ban mit is akar Kramáø, és ki tud­juk-e elé­gí­te­ni őt, mert az idő sür­get. Vis­­sza­uta­sí­tot­tuk a po­zso­nyit [már­mint a híd­főt – G. J. megj.], ami pe­dig az Ipolyt il­le­ti, ad­tunk ne­ki egy da­rab­kát, hogy nyug­ton maradjon.”52
Ez­zel pár­hu­za­mo­san Beneš sza­bá­lyo­san de­za­vu­ál­ta Masaryk el­nö­köt, idéz­zük a má­jus 5-i ülés jegy­ző­könyv­ét: „Laroche még hoz­zá­te­szi […] föl­ke­res­te Benešt, hogy tisz­táz­za, va­jon a cseh­szlo­vák kor­mány csak­ugyan Po­zson­­nyal szem­ben akar te­rü­let­hez jut­ni a Csal­ló­kö­zért cse­ré­be. Beneš vá­la­szá­ban ki­fej­tet­te, el­kép­zel­he­tő, hogy van olyan párt Cseh-Szlo­vá­ki­á­ban, amely tá­mo­gat­ja ezt az el­gon­do­lást, ám ez nem egye­zik meg a cseh-szlo­vák kor­mány ál­lás­pont­já­val, mely meg óhajt­ja őriz­ni a Csal­ló­közt. Min­den­eset­re Kramáø mi­nisz­ter­el­nök és Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter a Cseh-Szlovák Köz­tár­sa­ság fe­le­lős kép­vi­se­lői, ve­lük szem­ben Masaryk el­nök­nek tény­le­ge­sen nincs ré­sze a kor­mány­zat irányításában.”53
Itt kell meg­je­gyez­nünk, hogy Masaryk a fen­ti­ek­től egé­szen el­té­rő mó­don gon­dol­ko­dott sa­ját sze­re­pé­ről. Áp­ri­lis 8-án – te­hát egy nap­pal Smuts prá­gai lá­to­ga­tá­sa után – Benešhez írt le­ve­lé­ben, azt fej­te­get­te, hogy: „Ha az an­tant meg­hív en­gem [már­mint a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra – G. J. megj.] mint Ke­let-Eu­ró­pa szak­ér­tő­jét. Ha van fe­le­lős­ség­tu­da­tuk, a Né­gyek Ta­ná­csá­nak tag­já­vá válhatok.”54 Meg­döb­ben­tő so­rok, me­lyek azt jel­zik, hogy Masaryk – tel­je­sen ir­re­á­lis mó­don – ab­ban re­mény­ke­dett, hogy a Né­gyek Ta­ná­csá­nak tag­já­vá vál­hat.
Vis­­sza­tér­ve az ese­mé­nyek fő vo­nu­la­tá­ra, azt lát­hat­juk, hogy mi­köz­ben a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár­kér­dés ügye a bé­ke­kon­fe­ren­cia kü­lön­bö­ző szin­tű tes­tü­le­tei kö­zött ide-oda bo­lyon­gott, Beneš ha­zai po­li­ti­kus­tár­sai is­mét a fa­it accompli esz­kö­zé­hez kí­ván­tak nyúl­ni, már­ci­us 20-án olyan ha­tá­ro­za­tot hoz­tak, hogy amen­­nyi­ben szük­sé­ges, az ál­ta­luk kért új de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat fegy­ver­rel kell elfoglalni,55 de mi­vel eh­hez az ak­ci­ó­hoz Pá­rizs nem ad­ta meg a hoz­zá­já­ru­lást, a ka­to­nai ak­ció meg­in­dí­tá­sát fel­füg­gesz­tet­ték. Áp­ri­lis hó­nap el­ső fe­lé­ben a cseh­szlo­vák csa­pa­tok fran­cia fő­pa­rancs­no­ka, Pellé tá­bor­nok is­mét tá­mad­ni akart – in­ter­ven­ci­ót akart vég­re­haj­ta­ni a Ta­nács­köz­tár­sa­ság el­len –, el akar­ta fog­lal­ni Kár­pát­al­ját, il­let­ve a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok ál­tal kért új de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat, de mi­vel Cle­men­ceau hi­va­ta­lo­san nem kér­te fel a cseh­szlo­vá­ko­kat egy ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ci­ó­ban va­ló rész­vé­tel­re a tá­ma­dás meg­in­dí­tá­sa elmaradt.56 Cle­men­ceau tisz­tá­ban volt ve­le, hogy amen­­nyi­ben a cseh­szlo­vák had­se­reg in­ter­ven­ci­ót hajt vég­re a ma­gya­rok el­len, ak­kor a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok be fog­ják nyúj­ta­ni a szám­lát (ami nem na­gyon le­het más mint egy új, ne­kik ked­ve­ző de­mar­ká­ci­ós vo­nal).
Mi­u­tán áp­ri­lis 16-án a ro­má­nok min­den­fé­le an­tant­fel­ké­rés nél­kül in­ter­ven­ci­ót in­dí­tot­tak Ma­gyar­or­szág el­len, a cseh­szlo­vák kor­mány úgy dön­tött, hogy fran­cia fel­ké­rés nél­kül is tá­ma­dás­ba len­dül. Áp­ri­lis 27-én – azon a na­pon, ami­kor a ro­má­nok el­fog­lal­ták Csa­pot – meg­in­dul­tak a cseh­szlo­vák csa­pa­tok Ma­gyar­or­szág el­len. A Václav J. Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter ál­tal ki­adott pa­rancs Verőce–Mátra–Mályi–Gesz­tely–Tallya– Sárospatak vo­nal meg­szál­lá­sát ír­ta elő a cseh­szlo­vák had­se­reg szá­má­ra, be­le­ért­ve a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét, Mis­kol­cot és Hegyalját.57 A cseh­szlo­vák ak­ci­ó­val kap­cso­lat­ban Pá­rizs tel­jes né­ma­ság­ba bur­ko­ló­zott, Pellé tá­bor­nok hi­á­ba kért uta­sí­tást, sem jó­vá­ha­gyás, sem til­ta­ko­zás nem jött. A cseh­szlo­vák in­ter­ven­ció kez­det­ben si­ke­res volt, Hennoque tá­bor­nok csa­pa­tai el­fog­lal­ták Kár­pát­al­ját, míg a 6. had­osz­tály Rossi olasz tá­bor­nok ve­ze­té­sé­vel má­jus 1-jén meg­száll­ta Sátor­alja­újhelyet és Mis­kol­cot. Má­jus 2-án Csap­tól va­la­mi­vel dél­re a cseh­szlo­vák és ro­mán csa­pa­tok ta­lál­koz­tak. Ez­zel azon­ban le is zá­rult a cseh­szlo­vák csa­pa­tok si­ker­so­ro­za­ta. Sal­gó­tar­ján kör­nyé­kén ke­mény el­len­ál­lás­ba ütköztek.58 Sőt Sal­gó­tar­ján­nál az in­ter­ven­ció for­du­ló­pont­já­hoz ér­ke­zett, má­jus 10-én a ma­gyar csa­pa­tok tá­ma­dás­ba men­tek át, ki­bon­ta­ko­zott a Vö­rös Had­se­reg ún. észa­ki had­já­ra­ta, mely­nek ered­mé­nye­kép­pen a cseh­szlo­vák egy­sé­gek a de­mar­ká­ci­ós vo­nal mö­gé szo­rul­tak vissza. Jú­ni­us 16-ig a Vö­rös Had­se­reg nagy­já­ból a kö­vet­ke­ző te­rü­le­te­ket száll­ta meg a Fel­vi­dé­ken: Radvány, Ér­sek­új­vár, Nagysurány, Verebély, Aranyosmarót, Garam­szent­benedek, Új­bá­nya, Zó­lyom, Rozs­nyó, Korompa, Kisszeben, Bártfa, Nagymihály, Csap egé­szen a Ti­szá­ig. 1919. jú­ni­us 16-án Eper­je­sen ki­ki­ál­tot­ták a Szlo­vák Ta­nács­köz­tár­sa­sá­got.
A ma­gyar csa­pa­tok ha­di­si­ke­rei a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át vá­lasz­lé­pé­sek­re kény­sze­rít­tet­ték. Cle­men­ceau jú­ni­us 7-én a ma­gyar­kér­dést a Leg­fel­sőbb Ta­nács elé ter­jesz­tet­te, azt ja­va­sol­ta, hogy a kon­fe­ren­cia küld­jön üze­ne­tet Budapestre.59 Eb­ben ígér­je meg, hogy az el­len­sé­ges­ke­dés meg­szün­te­té­se ese­tén a ma­gyar kor­mány meg­hí­vást kap a kon­fe­ren­ci­á­ra és bé­ke­szer­ző­dést köt­nek ve­le, el­len­ke­ző eset­ben vi­szont he­lyez­ze ki­lá­tás­ba a fegy­ve­res be­avat­ko­zást. A Leg­fel­sőbb Ta­nács a ja­vas­la­tot el­len­ve­tés nél­kül el­fo­gad­ta, Alby tá­bor­nok pe­dig azon­nal meg­fo­gal­maz­ta az üze­net szö­ve­gét, amely­ből azon­ban ki­ma­radt a ma­gyar de­le­gá­ció meg­hí­vá­sá­ra vo­nat­ko­zó ígéret.60 Mi­köz­ben a táv­irat el­ment a ma­gyar kor­mány ré­szé­re Cle­men­ceau be­in­dí­tot­ta a ka­to­nai elő­ké­szü­le­te­ket egy Ma­gyar­or­szág el­le­ni tá­ma­dás­hoz, ugyan­is ar­ra szá­mí­tot­tak, hogy a ma­gyar kor­mány el­uta­sít­ja a fel­szó­lí­tást. A vá­ra­ko­zá­sok el­le­né­re a ma­gyar kor­mány jú­ni­us 9-én po­zi­tí­van vá­la­szolt a táv­irat­ra, s ki­je­len­tet­te, hogy: „A Ma­gyar­or­szá­gi Ta­nács­köz­tár­sa­ság kor­má­nya a fö­lös­le­ges vér­on­tás el­ke­rü­lé­se ér­de­ké­ben is­mé­tel­ten ki­nyi­lat­koz­tat­ja kész­sé­gét az el­len­sé­ges­ke­dés ha­la­dék­ta­lan be­szün­te­té­sé­re mind­ezen ál­la­mok­kal szem­ben an­nak ér­de­ké­ben, hogy a szö­vet­sé­ge­sek­nek mód­juk le­gyen a Cseh-Szlovák Köz­tár­sa­ság­hoz, va­la­mint a Ju­go­szláv és Ro­mán Ki­rály­ság­hoz in­té­zett pa­ran­csa­ik­nak, il­let­ve a no­vem­ber 13-i ka­to­nai meg­ál­la­po­dás elő­írá­sa­i­nak ér­vényt sze­rez­ni és az ez­zel kap­cso­la­tos kér­dé­se­ket ren­dez­ni.”61
Az­az a fran­cia po­li­ti­ku­sok vá­ra­ko­zá­sá­val el­len­tét­ben Kun Bé­la kor­má­nya kész­nek mu­tat­ko­zott a bé­kés ren­de­zést elő­se­gí­tő min­den­fé­le tár­gya­lás­ra. Kun Bé­la vá­la­sza meg­sem­mi­sí­tet­te a kon­cent­rált ka­to­nai tá­ma­dás jo­gi alap­ja­it. A ma­gyar jegy­zék meg­ér­ke­zé­sé­nek nap­ján (te­hát jú­ni­us 9-én) új­ból ülé­se­zett a Leg­fel­ső Ta­nács. Ez a ta­nács­ko­zás a kis ál­la­mok „kel­le­met­len” nap­ja volt a konferencián.62 Lloyd Ge­or­ge éles sza­vak­kal bí­rál­ta a ro­má­no­kat, akik sem­mi­be vé­ve a fegy­ver­szü­ne­ti meg­ál­la­po­dást, mé­lyen be­ha­tol­tak Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re. Majd ez­után Cavarello olasz tá­bor­nok a cseh­szlo­vá­ko­kat lep­lez­te le, be­je­len­tet­te, hogy Szlo­vá­ki­á­ban nem a ma­gya­rok, ha­nem a cseh­szlo­vák­ok tá­mad­tak. Is­mer­tet­te Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter er­re vo­nat­ko­zó pa­ran­csát. A vi­ta to­váb­bi ré­sze­i­ben Lloyd Ge­or­ge ki­fe­je­zés­re jut­tat­ta gya­nú­ját, hogy a „bol­se­vik­el­le­nes fel­lé­pés”-t Ma­gyar­or­szág szom­szé­dai ta­lán nem ki­zá­ró­lag, vagy nem is el­ső­sor­ban a rend­szer meg­szün­te­té­sé­re, ha­nem újabb te­rü­let­szer­zés­re akar­ták fel­hasz­nál­ni. A szö­vet­sé­ges kis ál­la­mok­kal – Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia – szem­ben ki­ala­kult el­len­szenv ér­zé­kel­te­té­sé­re áll­jon itt egy rö­vid rész­let a jegy­ző­könyv­ből:
„Lloyd Ge­or­ge: Nem kel­le­ne-e ez­zel kap­cso­lat­ban Bratianu, to­váb­bá Kramáø vagy Beneš úr­ral be­szél­nünk?
Wilson el­nök: Nem sze­re­tek lő­szer­rak­tá­rak­kal ját­sza­doz­ni – en­nek rob­ba­nás le­het a kö­vet­kez­mé­nye.
Cle­men­ceau: Meg­hív­hat­juk őket ma dél­után­ra, ha Önök szük­sé­ges­nek íté­lik.
Lloyd Ge­or­ge: Ezek az em­be­rek [Beneš és Bratianu – G. J. megj.] mi­u­tán ők ma­guk hoz­ták kel­le­met­len hely­zet­be ma­gu­kat, fel­ke­res­nek ben­nün­ket, és se­gít­sé­get kér­nek. Ezek mind af­fé­le kis bri­gan­tik, akik csak azt le­sik, hogy te­rü­le­tet lopjanak.”63
A más­na­pi – az­az jú­ni­us 10-i – ülés­re meg­hív­ták a kis ál­la­mok kép­vi­se­lő­it, így az ülé­sen részt vett Beneš, Kramáø és Bratianu.64 Ez al­ka­lom­mal az an­gol mi­nisz­ter­el­nök és Wilson igen ke­mé­nyen kér­te szá­mon Bratianutól, il­let­ve Beneštől a Ma­gyar­or­szág­gal kap­cso­la­tos ed­di­gi cse­le­ke­de­te­i­ket. Beneš az­zal vé­de­ke­zett, hogy a cseh had­se­reg tá­ma­dá­sát Foch mar­sall jóváhagyta.65 Mi­u­tán az ülés­ről a cseh és ro­mán po­li­ti­ku­sok tá­voz­tak, Cle­men­ceau azt ja­va­sol­ta, hogy küld­je­nek ki egy mis­­szi­ót Bu­da­pest­re, amely ki­dol­goz­za azo­kat a vo­na­la­kat, me­lyek­re a ma­gyar, a ro­mán és a cseh­szlo­vák csa­pa­to­kat vis­­sza kell von­ni. Wilson el­nök el­len­ja­vas­la­tot tett: mis­­szió ki­kül­dé­se he­lyett a kon­fe­ren­cia vég­le­ge­sít­se a már ki­dol­go­zott ha­tá­ro­kat, s az új ha­tá­rok le­gye­nek azok a vo­na­lak, ame­lyek­re ki-ki vis­­sza­von­ja csa­pa­ta­it. Itt je­gyez­zük meg, hogy a Tí­zek Ta­ná­csa egy hó­nap­pal ko­ráb­ban – 1919. má­jus 12-én – vi­ta nél­kül el­fo­gad­ta a ma­gyar ha­tá­rok­ról szó­ló elő­ter­jesz­tést, az­az gya­kor­la­ti­lag Wilson ja­vas­la­ta tárt ka­pu­kat dön­ge­tett. Cle­men­ceau el­fo­gad­ta Wilson ja­vas­la­tát, ezek után a Leg­fel­sőbb Ta­nács fel­szó­lí­tot­ta a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csát, hogy jú­ni­us 11-én te­gyen nyi­lat­ko­za­tot a két ál­lam (már­mint Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia) kép­vi­se­lő­jé­nek a ha­tár­ról, mert a Leg­fel­sőbb Ta­nács nem lát­ja szük­sé­ges­nek új fegy­ver­szü­ne­ti vo­nal ki­je­lö­lé­sét, ehe­lyett a ma­gyar–cseh­szlo­vák, il­let­ve a ma­gyar–ro­mán el­len­sé­ges­ke­dés be­szün­te­té­se vé­gett a vég­le­ges ha­tá­rok alap­ján akar el­jár­ni.
A Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa jú­ni­us 11-én is­mer­tet­te a cseh­szlo­vák–ma­gyar és a ro­mán–ma­gyar ha­tárt a cseh­szlo­vák és a ro­mán delegációval.66 Kramáø és Beneš el­fo­gad­ta a ja­va­solt ha­tárt, de két pon­ton ki­iga­zí­tást kér­tek. Azt kér­ték, hogy a kon­fe­ren­cia ad­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­nak a Csata–Kalonda–Losonc vas­út­vo­na­lat, s jut­tas­son Po­zsony alatt a Du­ná­tól dél­re egy tá­masz­pon­tot. A Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa a tör­tén­tek­ről azon­nal kon­zul­tált a Leg­fel­ső Ta­nác­­csal, majd a cseh­szlo­vák­ok mind­két ké­ré­sét el­uta­sí­tot­ta. Az el­sőt az­zal, hogy a Du­na a leg­meg­fe­le­lőbb ter­mé­sze­tes ha­tár, a má­so­di­kat azért, mert ki­elé­gí­té­se újabb je­len­tős szá­mú ma­gyar la­kos Ma­gyar­or­szág­ról va­ló el­csa­to­lá­sát je­len­te­né. Ja­va­sol­ta vi­szont a Leg­fel­sőbb Ta­nács­nak, hogy hajt­sa­nak vég­re kor­rek­ci­ót Ipoly­ság tér­sé­gé­ben, úgy, hogy az ot­ta­ni vas­úti cso­mó­pont a cseh­szlo­vák ál­lam bir­to­ká­ba jusson.67
A Leg­fel­ső Ta­nács jú­ni­us 12-én el­fo­gad­ta a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa ál­tal ja­va­solt cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vo­na­lat. A Leg­fel­ső Ta­nács fel­szó­lí­tot­ta a cseh­szlo­vák kor­mányt – és ve­le egy­szer­re a ro­mán kor­mányt is – szün­tes­se be az el­len­sé­ges­ke­dést, és csa­pa­ta­it tart­sa a jú­ni­us 11-én meg­ál­la­pí­tott határvonalon.68 Eköz­ben Kun Béláék el­fo­gad­ták az an­tant jegy­zé­két, s dön­té­sü­ket jú­ni­us 16-án táv­irat­ban tu­dat­ták a békekonferenciával.69
Ezek után két do­log­nak kel­lett vol­na tör­tén­nie: egy­részt a ro­mán csa­pa­tok visz­­sza­vo­nul­nak a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar–ro­mán ha­tár­ra, más­részt a ma­gyar csa­pa­tok szin­tén vis­­sza­vo­nul­nak a Fel­vi­dék­ről a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar–cseh­szlo­vák ha­tár­ra. Csak­hogy a Leg­fel­ső Ta­nács jú­ni­us 21-én újabb táv­ira­tot kül­dött a ma­gyar és a cseh­szlo­vák kor­mány­nak, en­nek lé­nye­ge, hogy a kon­fe­ren­cia csak ak­kor szó­lít­ja fel a ro­mán kor­mányt az el­fog­lalt te­rü­le­tek ki­ürí­té­sé­re, ami­kor a ma­gya­rok vis­­sza­vo­nu­lá­sa az észa­ki öve­zet­ben befejeződött.70 Ezt kö­ve­tő­en vet­te fel a ma­gyar fél­lel – Böhm Vil­mos­sal – a kap­cso­la­tot Pellé tá­bor­nok, a cseh­szlo­vák csa­pa­tok pa­rancs­no­ka. Böhm je­lez­te Pellének, hogy csak ak­kor kez­di meg a Fel­vi­dék ki­ürí­té­sét, ha ga­ran­ci­át kap a ro­mán csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sá­ra. Köz­ben a kon­fe­ren­cia Bliss ame­ri­kai tá­bor­no­kot bíz­ta meg a csehszlovák–magyar–román kér­dés­komp­le­xum rendezésével.71 Bliss a cseh­szlo­vák–ma­gyar ügy ren­de­zé­sét egy­sze­rű­en ol­dot­ta meg, tár­gya­lá­so­kat kez­de­mé­nye­zett Benešsel.72
Kun Bé­la jú­ni­us 26-án új­ból fel­tet­te a kér­dést a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­nak: mi a biz­to­sí­ték ar­ra, hogy a ro­mán csa­pa­to­kat va­ló­ban kivonják?73 A kon­fe­ren­cia nem vá­la­szolt Kun Bé­lá­nak, vé­gül Bu­da­pes­ten az a gon­do­lat­me­net győ­zött, mely sze­rint: amen­­nyi­ben Ma­gyar­or­szág vég­re­hajt­ja a bé­ke­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­tát – va­gyis ki­ürí­ti a Fel­vi­dé­ket, vis­­sza­vo­nul a kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ha­tár­ra – úgy el­is­mert part­ner­ré vá­lik, és ha Ro­má­nia a ha­tá­ro­zat­nak nem tesz ele­get, jo­go­san le­het ve­le szem­ben fellépni.74 Így jú­ni­us 29-én Kun Bé­la táv­irat­ban ér­te­sí­tet­te a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át, hogy a ma­gyar kor­mány ki­ad­ta a ki­ürí­té­si pa­ran­csot, s úgy fog­ja fel, hogy a kon­fe­ren­cia el­nö­ké­nek sza­va a ga­ran­cia a ha­tá­ro­zat má­so­dik ré­szé­nek, a ro­mán csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sá­nak vég­re­haj­tá­sá­ra. En­nek meg­fe­le­lő­en a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg jú­ni­us 30-án meg­kezd­te a vis­­sza­vo­nu­lást a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal meg­sza­bott vo­nal­ra. A Fel­vi­dék ki­ürí­té­se után a had­se­reg bom­la­ni kez­dett, jól mu­tat­ja ezt, hogy til­ta­ko­zá­sa je­lé­ül Strom­feld Au­rél – a ve­zér­ka­ri fönök – le­mon­dott, tiszt­tár­sai kö­zül pe­dig so­kan a Hor­thy Mik­lós irá­nyí­tá­sá­val Sze­ge­den szer­ve­ző­dő nem­ze­ti had­se­reg fe­lé ori­en­tá­lód­tak.
A ma­gyar csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sa 1919. jú­li­us 4-én fe­je­ző­dött be. A cseh­szlo­vák had­se­reg jú­li­us 6-án ér­te el a ha­tár­vo­na­lat. Et­től a nap­tól szá­mít­hat­juk a tör­té­ne­lem el­ső szlo­vák–ma­gyar ál­lam­ha­tá­rát!
An­nak el­le­né­re, hogy a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg ki­vo­nult a Fel­vi­dék­ről, a ro­má­nok egy lé­pést sem vo­nul­tak vis­­sza, rá­adá­sul a fran­cia kor­mány­kö­rök egy­szer­re két irány­ból is kí­sér­le­tet tet­tek a Ta­nács­köz­tár­sa­ság lik­vi­dá­lá­sá­ra. Egy­részt se­gí­tet­ték a ma­gyar el­len­for­ra­dal­mi cso­por­to­kat – Kár­olyi Gyu­la sze­ge­di cso­port­ját –, más­részt hoz­zá­fog­tak egy összövetségi ka­to­nai in­ter­ven­ció meg­szer­ve­zé­sé­hez. 1919. jú­li­us 5-én a kon­fe­ren­cia ta­ná­csa meg­hall­gat­ta az ún. Hoover-jelentést a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­ről. A je­len­tés lé­nye­ge az volt, hogy a ma­gyar­or­szá­gi bol­se­viz­mus­sal szem­ben „nincs töb­bé he­lye meg­ér­tés­nek, be kell avat­koz­ni, meg kell száll­ni Budapestet.”75 A je­len­tés után vi­ta bon­ta­ko­zott ki, majd a kül­döt­tek úgy ha­tá­roz­tak, hogy a ka­to­nai szak­ér­tők 48 órán be­lül ké­szít­sék el az in­ter­ven­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó ja­vas­la­ta­i­kat. A ka­to­nai in­ter­ven­ció ter­vét a ta­nács jú­li­us 9-én vi­tat­ta meg, de kér­dés­ként fel­me­rült, hogy hon­nan te­remt­sék elő az in­ter­ven­ci­ó­hoz szük­sé­ges ka­to­nai kontingenst.76 Ezért úgy dön­töt­tek, hogy jú­li­us 11-i ülé­sük­re meg­hív­ják a cseh­szlo­vák, a ro­mán és a ju­go­szláv de­le­gá­ció ve­ze­tő­it is.
A jú­li­us 11-i ta­nács­ko­zá­son nem Beneš, ha­nem Kramáø szó­lalt fel a cseh­szlo­vák­ok ne­vé­ben, és ki­je­len­tet­te, hogy or­szá­gá­nak egy ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ció a le­he­tő leg­ros­­szabb­kor jönne.77 Ez­zel szem­ben jú­li­us 15-én Masaryk ér­te­sí­tet­te az in­ter­ven­ció ka­to­nai elő­ké­szí­té­sé­vel meg­bí­zott Foch mar­sallt, hogy Prá­ga kész az intervencióra.78 Eb­ből ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy Kramáø – aki idő­köz­ben le­mon­dott mi­nisz­ter­el­nö­ki poszt­já­ról – ál­lás­fog­la­lá­sá­val sem Masaryk, sem Beneš nem ér­tett egyet. Sőt Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter­ként hat gya­lo­gos- és két lo­vas­had­osz­tályt, ös­­sze­sen 100 ezer főt aján­lott fel Foch mar­sall­nak.
A jú­li­us 17-i újabb ta­nács­ko­zás­ra – mely­nek té­má­ja az in­ter­ven­ció volt – Benešt is meg­hív­ták, aki a ma­gya­rok­kal va­ló tár­gya­lás el­len szó­lalt fel. „Ha a ha­tal­mak tár­gyal­ni kez­de­nek a ma­gya­rok­kal, úgy szá­mol­ni­uk kell a ro­má­nok, a cseh­szlo­vák­ok és a ju­go­szlá­vok gyanakvásával.”79 De a kül­döt­tek kö­zött fel­me­rült el­len­té­tek mi­att sem ezen, sem az egy nap­pal ké­sőb­bi – jú­li­us 18-i – ta­nács­ko­zá­son a ta­nács nem tu­dott ál­lást fog­lal­ni a Foch-féle in­ter­ven­ci­ós terv­vel kap­cso­lat­ban, így az in­ter­ven­ció meg­in­dí­tá­sa késlekedett.80 Mi­köz­ben a kon­fe­ren­cia ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ció elő­ké­szí­té­sé­vel volt el­fog­lal­va, a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg jú­li­us 20-án tá­ma­dást in­dí­tott a ro­mán csa­pa­tok el­len, hogy el­fog­lal­ja a kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar te­rü­le­te­ket.
A ma­gya­rok tá­ma­dá­sa a ro­má­nok el­len Prá­ga szá­má­ra jó ürügy lett vol­na a cseh­szlo­vák tá­ma­dás meg­in­dí­tá­sá­ra. Prá­gá­ból szin­te na­pon­ta ér­kez­tek táv­irat­ok Be­nešhez Pá­rizs­ba, hogy lép­jen fel az in­ter­ven­ció meg­in­dí­tá­sa érdekében.81 Vlastimil Tusaø – Cseh­szlo­vá­kia új mi­nisz­ter­el­nö­ke –, jú­li­us 29-i le­ve­lé­ben ar­ra hív­ta fel Beneš fi­gyel­mét, hogy ha a ro­má­nok száll­ják meg Bu­da­pes­tet, min­den anya­gi ja­vat zsák­má­nyul ejtenek.82 Beneš ma­ga is nagy fi­gyel­met szen­telt a kér­dés­nek, az aláb­bi­a­kat ír­ta jú­li­us 29-én Foch mar­sall­nak: „A cseh­szlo­vák had­se­reg kész meg­in­dí­ta­ni of­fen­zí­vá­ját a ma­gya­rok el­len. Nyom­ban meg­in­dul­hat­na, be nem vár­va a kon­fe­ren­cia dön­té­sét. Csak a kon­fe­ren­cia ál­ta­lá­nos po­li­ti­ká­já­ra va­ló te­kin­tet­tel van­nak meggondolásaim.”83 Le­ve­le to­váb­bi ré­szé­ben Beneš rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy az an­tant még po­li­ti­kai tár­gya­lá­so­kat foly­tat a ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­ra­ták­kal, és ha ily mó­don sem si­ke­rül a pro­le­tár­ha­ta­lom meg­dön­té­se, ak­kor jön­nek szá­mí­tás­ba a ro­má­nok és a cseh­szlo­vák­ok. Vé­le­mé­nye sze­rint a ro­má­nok egye­dül nem mer­nek Bu­da­pest­re tá­mad­ni, már a bé­ke­kon­fe­ren­cia mi­att sem. Vi­szont ha a ro­má­nok Bu­da­pest el­len vo­nul­nak, ak­kor ne­ki sincs ki­fo­gá­sa, hogy a cseh­szlo­vák had­se­reg is ezt te­gye. Egy­elő­re még vár­ni kell, mi­vel az idő előt­ti in­ter­ven­ció ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ná Cseh­szlo­vá­kia hely­ze­tét a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án.
Köz­ben Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter min­dent meg­tett az in­ter­ven­ció elő­ké­szí­té­se érdekében.84 Ez idő alatt Ma­gyar­or­szá­gon is dön­tő ese­mé­nyek tör­tén­tek, jú­li­us 31-én le­mon­dott a For­ra­dal­mi Kor­mány­zó Ta­nács, majd au­gusz­tus 1-jén hi­va­ta­lo­san meg­ala­kult a szak­szer­ve­ze­ti kor­mány. Au­gusz­tus 3-án a ro­mán csa­pa­tok be­vo­nul­tak Bu­da­pest­re. Eb­ben a hely­zet­ben a cseh­szlo­vák had­se­reg nagy si­et­ség­gel el­fog­lal­ta a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét, s meg akar­ta száll­ni Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­got s más te­rü­le­te­ket. Elő­re­nyo­mu­lá­su­kat azon­ban az an­tant és a ro­mán had­se­reg pa­rancs­nok­sá­ga el­len­ál­lá­sa mi­att kény­te­le­nek vol­tak le­ál­lí­ta­ni, sőt, Sal­gó­tar­jánt ki kel­lett ürí­te­ni­ük. Így vég­ző­dött az utol­só cseh­szlo­vák kí­sér­let, mel­­lyel Beneš és po­li­ti­kus­tár­sai meg­pró­bál­ták a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal meg­hú­zott szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vo­na­lat meg­vál­toz­tat­ni. Jel­lem­ző mo­men­tum, hogy Beneš Cseh­szlo­vá­kia hű­sé­gé­re hi­vat­koz­va ar­ra kér­te Cle­men­ceau­-t, te­gye le­he­tő­vé, hogy az osz­toz­ko­dás so­rán Cseh­szlo­vá­kia is meg­kap­ja ré­szét a há­bo­rús zsák­mány­ból, amely­hez a ro­má­nok Bu­da­pest meg­szál­lá­sá­val hozzájutottak.85

1956 szlovákiai magyar vonatkozású forrásai

Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom szlo­vá­ki­ai és ezen be­lül szlo­vá­ki­ai ma­gyar vo­nat­ko­zá­sai a leg­utób­bi idõ­kig fel­tá­rat­la­nok vol­tak. A for­ra­da­lom ke­rek, 50-éves ju­bi­le­u­má­nak kö­szön­he­tõ­en az utób­bi egy-két év­ben ez sze­ren­csé­re már nincs így, s sor­ra je­len­nek meg a té­mát érin­tõ ta­nul­má­nyok. Eb­ben a fo­lya­mat­ban tölt be nem le­be­csü­len­dõ sze­re­pet a Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le je­len szá­ma.
A for­ra­da­lom szlo­vá­ki­ai vissz­hang­já­val fog­lal­ko­zó leg­újabb ku­ta­tá­sok iga­zol­ták azt, amit ko­ráb­ban csu­pán sej­te­ni le­he­tett, il­let­ve ami­rõl a vis­­sza­em­lé­ke­zõk ed­dig csak négy­szem­közt be­szél­tek, mi­sze­rint a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok rend­kí­vü­li fi­gye­lem­mel és õszin­te szim­pá­ti­á­val fi­gyel­ték a for­ra­dal­mi ese­mé­nye­ket. A for­ra­dal­mi Ma­gyar­or­szág mel­let­ti nyílt ki­ál­lás­ról a ko­ra­be­li cseh­szlo­vá­ki­ai vi­szo­nyok kö­zött azon­ban szó sem le­he­tett. Ezt nem­csak a rend­õri ter­ror és a ha­tár­szél­re fel­vo­nu­ló ka­to­na­ság je­len­lé­te aka­dá­lyoz­ta meg, de az a bé­nult­ság is, amely a ma­gyar ki­sebb­sé­get a hon­ta­lan­ság éve­i­nek jog­fosz­tott­sá­ga után pár év­vel még min­dig jel­le­mez­te. A de­por­tá­lá­sok, a la­kos­ság­cse­re és a na­ci­o­na­lis­ta in­dít­ta­tá­sú nép­bí­ró­sá­gi pe­rek ál­tal a ter­mé­sze­tes ve­ze­tõ­i­tõl (a fa­lu­si gaz­dák­tól, a po­zso­nyi és kas­sai vá­ro­si pol­gár­ság­tól, va­la­mint a két há­bo­rú kö­zöt­ti köz­élet­ben ak­tí­van fel­lé­põ ér­tel­mi­ség­tõl) meg­fosz­tott és meg­fé­lem­lí­tett ki­sebb­ség nyíl­tan nem fe­jez­het­te ki vé­le­mé­nyét. Ehe­lyett szim­bo­li­kus cse­le­ke­de­tek­hez fo­lya­mo­dott: több te­le­pü­lés temp­lo­má­ban fel­hang­zott a ma­gyar nem­ze­ti him­nusz, má­sok nem­ze­ti­szín sza­la­got he­lyez­tek a vi­lág­há­bo­rús hõ­sök sír­ja­i­ra vagy gyász­sza­lag vi­se­lé­sé­vel je­lez­ték, hogy mit érez­nek no­vem­ber 4. után.
A sztá­li­nis­ta cseh­szlo­vák ál­lam­ban nem mû­köd­tek, nem mû­köd­het­tek a nyil­vá­nos­ság ma is­mert csa­tor­nái. Így ezek a cse­le­ke­de­tek több­nyi­re a saj­tó ál­tal el­hall­gat­va, vissz­hang­ta­la­nul hul­lot­tak a fe­le­dés ho­má­lyá­ba. Va­gyis nem tel­je­sen, hi­szen sze­ren­csé­re a má­ig kö­zöt­tünk élõ szem­ta­núk, il­let­ve a bel­ügyi szer­vek gon­dos je­len­té­sei meg­õriz­ték ezek­nek az ese­mé­nyek­nek a nyo­ma­it.
A szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyil­vá­nos­ság elé csak a CSKP ide­o­ló­gi­ai fe­le­lõ­sei ál­tal ki­dol­go­zott, il­let­ve a cen­zo­rok ál­tal en­ge­dé­lye­zett hí­rek, kom­men­tá­rok és fel­hí­vá­sok jut­hat­tak el. A for­ra­da­lom el­le­ni ide­o­ló­gi­ai há­bo­rú­ból és a la­kos­ság szán­dé­kos fél­re­ve­ze­té­sé­bõl az Új Szó is ki­vet­te ré­szét. A na­pi­lap­nak – és más szlo­vá­ki­ai ma­gyar lap­nak is – több olyan kü­lön­ki­adá­sa is meg­je­lent, ame­lyet Ma­gyar­or­szág­ra jut­tat­tak át (leg­több­ször épp szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok), és ame­lyek a Szov­jet­unió és a szo­ci­a­liz­mus mel­let­ti pro­pa­gan­dát szol­gál­ták. De az Új Szó – „ren­des” – szlo­vá­ki­ai ki­adá­sai is ha­son­ló hang­nem­ben szól­tak az ese­mé­nyek­rõl, s csu­pán a CSKP hi­va­ta­los irány­vo­na­lá­val össz­hang­ban lé­võ anya­go­kat kö­zöl­tek. Szin­te na­pon­ta je­len­tek meg a la­pok­ban a kü­lön­bö­zõ mun­kás­kol­lek­tí­vák, tár­sa­dal­mi szer­ve­ze­tek ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos ál­lás­fog­la­lá­sai. Ezek­ben, mint pél­dá­ul az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit ma­gyar dol­go­zó­i­nak le­ve­lé­ben hû­ség­nyi­lat­ko­za­tot tet­tek a cseh­szlo­vák párt és ál­lam mel­lett, más­részt vi­szont igye­kez­tek el­ha­tá­rol­ni az it­te­ni ma­gyar kö­zös­sé­get a ma­gyar­or­szá­gi dol­go­zók­tól. De ha­son­ló szán­dék tük­rö­zõ­dik a töb­bi itt le­kö­zölt do­ku­men­tum­ban is.
A ko­ra­be­li la­pok­ból itt ös­­sze­gyûj­tött és köz­zé­tett do­ku­men­tu­mok ter­mé­sze­te­sen nem tük­rö­zik, tük­röz­he­tik a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok vé­le­mé­nyét, mint aho­gyan a po­zsonypüspök­i, csal­lóközaranyosi, gútai stb. ma­gyar fi­a­ta­lok ne­vé­ben írt le­vél sem a csal­ló­kö­zi if­jú­ság gon­do­la­ta­it fe­jez­te ki. A kö­zölt do­ku­men­tu­mok kö­zé be­ke­rült a Cse­ma­dok KB el­nök­sé­gé­nek ok­tó­ber 29-i fel­hí­vá­sa is, amely „szép” pél­dá­ja a ha­tal­mat ki­szol­gá­ló szer­vi­liz­mus­nak. A Cse­ma­dok-nyi­lat­ko­zat sab­lo­nos szö­ve­ge azon­ban ön­ma­gán túl­mu­ta­tó je­len­tõ­ség­gel bírt, hi­szen ka­ta­li­zá­to­ra volt a Cse­ma­dok-ta­gok kö­zött ki­ala­kult fel­háborodáshul­lám­nak. A cse­madokosok ez­re­it – fa­lu­si mû­ked­ve­lõ­ket, vá­ro­si ér­tel­mi­sé­get, mun­ká­so­kat és pa­rasz­to­kat – ugyan­is éle­sen el kell kü­lö­ní­te­ni ak­ko­ri ve­ze­tõ­i­tõl, s 1956-ot il­le­tõ­en is ta­lá­ló a két Cse­ma­dok­ról szó­ló el­mé­let. A Cse­ma­dok KB el­nök­sé­ge ál­tal kép­vi­selt „hi­va­ta­los Cse­ma­dok”-kal szem­ben a Cse­ma­dok-alap­szer­ve­ze­tek tag­sá­ga lel­ke­sen fo­gad­ta a pes­ti for­ra­dal­mat.
A do­ku­men­tu­mok kö­zé be­ke­rült egy más jel­le­gû írás is, a koloni Sán­dor Já­nos hely­tör­té­ne­ti mun­ká­ja. No­ha eb­ben az eset­ben nem ere­de­ti for­rás­ról van szó, a Sán­dor Já­nos ál­tal le­ír­tak még­is for­rás­ér­té­kû­ek és egy­ben pél­da­ér­té­kû­ek is. For­rás­ér­té­kû­ek, hi­szen ko­ra­be­li szem­ta­núk és le­vél­tá­ri for­rá­sok meg­szó­lal­ta­tá­sa ál­tal hi­te­les és egy­ben meg­döb­ben­tõ ké­pet nyúj­ta­nak a ko­ra­be­li vi­szo­nyok­ról. Pél­da­ér­té­kû­ek, hi­szen meg­mu­tat­ják, hogy a hely­tör­té­net­írás esz­kö­zei se­gít­sé­gé­vel is szü­let­het­nek ér­té­kes és egy-­e­gy tu­do­má­nyos prob­lé­mát elõ­re­len­dí­tõ mun­kák.

Si­mon At­ti­la

A csal­ló­kö­zi fi­a­ta­lok le­ve­le a ma­gyar if­jú­ság­hoz

Fi­úk és le­á­nyok!

A ma­gyar nép ne­héz per­ce­it éli. Ma­gyar­or­szá­gon el­len­for­ra­dal­mi erõk ga­ráz­dál­kod­nak. Ke­zük­höz vér ra­gad. A dol­go­zó nép leg­jobb fi­a­i­nak vé­re. Anyák és gye­re­kek vé­re. Meg­sem­mi­sí­tik a mun­ká­sok és pa­rasz­tok mun­ká­já­nak ered­mé­nyét. Mit akar­nak ezek a gyil­ko­sok? Nem, szá­munk­ra nem a sza­bad­ság­ról, a dol­go­zó nép sza­bad­sá­gá­ról van szó, nem a mun­ká­sok bé­kés éle­té­rõl, nem a pa­rasz­tok és dol­go­zó ér­tel­mi­ség nyu­gal­má­ról, ha­nem a ka­pi­ta­lis­ta sza­bad­ság­ról, a dol­go­zó be­csü­le­tes em­be­rek ki­zsák­má­nyo­lá­sá­ról és nyo­mor­ba dön­té­sé­rõl. Azt akar­ják, hogy a gyá­ro­sok, a bá­rók és a föld­bir­to­kos­ok is­mét meg­gaz­da­god­ja­nak a dol­go­zó nép vé­rén és kér­ges te­nye­rén. A gyû­lölt Hor­thy­-rend­szert akar­ják is­mét vis­­sza­ál­lí­ta­ni, a fe­hér gár­dis­ták vé­res ter­ror­ját.
Néz­he­ti-e tét­le­nül egyet­len be­csü­le­tes fi­a­tal is pisz­kos tet­te­i­ket? Nem, nem néz­he­ti! Az el­len­for­ra­dal­már­ok meg­va­dult tet­tei meg­bot­rán­ko­zást vál­tot­tak ki min­den be­csü­le­tes em­ber­ben, nem­csak a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság­ban, ha­nem min­den bé­ke­sze­re­tõ ál­lam­ban. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nincs egyet­len fi­a­tal, egyet­len fiú, egyet­len lány sem, aki a leg­na­gyobb meg­bot­rán­ko­zás­sal el ne ítél­né eme al­jas ban­dák pisz­kos tet­te­it, ame­lyek nem fél­nek rá­ten­ni pisz­kos kar­ma­i­kat a ma­gyar nép vív­má­nya­i­ra.
Poz­sonypüspök­i, Csal­lóközaranyos, Gúta, Dunasz­er­da­he­ly, Nagym­egy­er, és a töb­bi hely­sé­gek, fa­luk ma­gyar if­jú­sá­ga a leg­na­gyobb fel­há­bo­ro­dás­sal fi­gye­li ezek­nek az al­jas ele­mek­nek a pro­vo­ká­ci­ó­it és a dol­gos ma­gyar nép fél­re­ve­ze­té­sét. Ne hagy­já­tok ma­ga­to­kat le­té­rí­te­ni a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek út­já­ról! So­ra­koz­za­tok fel a vér­on­tás be­fe­je­zé­sé­ért küz­dõ har­co­sok el­sõ so­ra­i­ba és se­gít­sé­tek a Ma­gyar Dol­go­zók Párt­ját és a ma­gyar né­pi kor­mányt az el­len­for­ra­dal­mi erõk vég­le­ges fel­szá­mo­lá­sá­ban és a bé­kés épí­tõ­mun­ka meg­kez­dé­sé­ben!

Csal­ló­köz ma­gyar if­jú­sá­ga

Új If­jú­ság, 1956. ok­tó­ber 28., 2. p.

A két Ko­má­rom az ese­mé­nyek tük­ré­ben

Csak egy híd és a Du­na kék sza­lag­ja vá­laszt­ja el egy­más­tól a két Ko­má­ro­mot, és még­is ez a két vá­ros ma két vi­lá­got je­lent. Az egyik, a dé­li ol­da­lon, a ma­gyar­or­szá­gi fe­szült­ség lég­kör­ében él, míg a má­sik, a cseh­szlo­vák észa­ki ol­da­lon a bé­kés épí­tés út­ját jár­ja. Nem le­het azon­ban azt ál­lí­ta­ni, hogy a mi Ko­má­ro­munk ér­zék­te­le­nül né­zi a túl­ol­da­lon le­ját­szó­dó ese­mé­nye­ket. Er­rõl ta­nús­kod­nak azok a gyû­lé­sek, me­lye­ket a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek meg­vi­ta­tá­sá­ra ren­dez­tek csak­nem min­den ko­má­ro­mi mun­ka­he­lyen. Ar­ról, hogy mi­lyen ál­lás­pon­tot fog­lal­tak el eb­ben az ügy­ben, vi­lá­go­san be­szél­nek a gyû­lé­se­ken ho­zott ha­tá­ro­za­tok. Íme az egyik:
„Mi, a ko­má­ro­mi Ma­gyar Te­rü­le­ti Szín­ház tag­jai el­ke­se­re­dés­sel fi­gyel­jük az el­len­for­ra­dal­mi re­ak­ci­ós ele­mek ga­ráz­dál­ko­dá­sát Ma­gyar­or­szá­gon. Szi­lár­dan hi­szünk a ma­gyar nép egész­sé­ges erõ­i­ben és gyõ­zel­mé­ben a szo­ci­a­lis­ta épí­tés és a ma­gyar nép sza­bad­sá­gá­nak el­len­sé­gei fe­lett. Tud­juk, mit akar­nak ezek­kel a za­var­gá­sok­kal el­ér­ni el­len­sé­ge­ink, és azt is tud­juk, mit je­lent szá­muk­ra a Szov­jet­unió ba­rát­sá­ga. Ezért ígér­jük, hogy még szo­ro­sab­ban zár­juk ös­­sze so­ra­in­kat pár­tunk és kor­má­nyunk mö­gött és ki­tar­tó­an fo­gunk küz­de­ni a szo­ci­a­liz­mus gyõ­zel­mé­ért. Nem en­ged­jük meg, hogy e cél­tól el­té­rít­se­nek min­ket, hû­ek ma­ra­dunk az em­be­ri­ség ha­la­dá­sa szent ügyé­hez és a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus szel­le­mé­hez. Tá­mo­gat­juk a ma­gyar nép­nek ha­zá­já­hoz, né­pé­hez és a szo­ci­a­liz­mus­hoz hû for­ra­dal­mi erõ­it hõ­si­es har­cuk­ban az el­len­for­ra­dal­mi puc­­csis­ták­kal szem­ben.”
A Ko­má­ro­mi Já­rá­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság dol­go­zói, akik a já­rás bé­kés épí­tõ mun­ká­ját irá­nyít­ják, szin­tén gyû­lé­sen vi­tat­ták meg a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket.
„Ezek­ben a tra­gi­kus na­pok­ban – ír­ják töb­bek kö­zött –, ami­kor Ma­gyar­or­szá­gon mun­ká­sok és pa­rasz­tok vé­re öm­lik, a leg­na­gyobb ha­tá­ro­zott­ság­gal biz­to­sít­juk Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gát, hogy hí­ven tel­je­sít­jük a X. párt­kong­res­­szus és az or­szá­gos párt­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­ta­it. Ha­zánk­ban szo­ro­san együtt­mû­köd­ve fel­sza­ba­dí­tónk­kal, a Szov­jet­uni­ó­val, meg­va­ló­sít­juk a nem­zet­kö­zi mun­kás­moz­ga­lom ide­ál­ja­it – a szo­ci­a­liz­must.”
„Meg va­gyunk gyõ­zõd­ve ar­ról, hogy Ma­gyar­or­szág dol­go­zó né­pe ha­lá­los csa­pást mér a ha­zai és nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­ra, és a párt és a kor­mány kö­ré tö­mö­rül­ve meg­vé­di a ma­gyar né­pi de­mok­rá­cia vív­má­nya­it” – dik­tál­ták toll­ba a ha­tá­ro­za­tot a ko­má­ro­mi XI. éves kö­zép­is­ko­la ta­ná­rai és al­kal­ma­zot­tai.
A ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re élén­ken re­a­gál­tak a já­rás pa­raszt­jai is. Az el­sõk kö­zött ül­tek ös­­sze kö­zös meg­be­szé­lés­re a Ko­má­ro­mi Ál­la­mi Bir­tok dol­go­zói. Ha­tá­ro­za­tuk­ban ezt ír­ják: „His­­szük, hogy a ma­gyar mun­kás­osz­tály a pa­raszt­ság­gal és az ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók­kal kar­ölt­ve ren­det te­remt ha­zá­já­ban és igaz­sá­gos íté­le­tet hoz az el­len­sé­ges nép­el­le­nes ele­mek fe­lett. Ezek­re a tra­gi­kus ese­mé­nyek­re ez a vá­la­szuk: Még ébe­reb­ben fo­gunk õr­köd­ni né­pi de­mok­rá­ci­ánk vív­má­nyai fe­lett és min­den erõnk­kel azon le­szünk, hogy a ránk bí­zott fel­ada­to­kat – ezek­ben a na­pok­ban az õszi munkála­tokat– ide­jé­ben és si­ke­re­sen el­vé­gez­zük és így erõ­sít­sük ha­zánk gaz­da­sá­gi ere­jét.”
S mit csi­nál­nak a ko­má­ro­mi ha­jó­gyár mun­ká­sai? Még ta­lán na­gyobb len­dü­let­tel dol­goz­nak az Izmail szov­jet von­ta­tó­ha­jó ja­ví­tá­sán, me­lyet ter­ven felül és 5 nap­pal a vál­lalt ha­tár­idõ elõtt akar­nak be­fe­jez­ni. Eb­ben a mun­ká­ban se­gít­sé­gük­re van a ha­jó szov­jet le­gény­sé­ge, mel­­lyel – ép­pen úgy, mint ha­zánk fel­sza­ba­dí­tá­sá­nál a szov­jet ka­to­nák­kal – si­ke­re­sen együtt dol­goz­nak. Õk is meg­tár­gyal­ták a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket és a fent em­lí­tett mun­ka­fel­aján­lást is a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szág­ban a ter­ro­ris­ta cso­por­tok nép­el­le­nes tet­tei el­le­ni til­ta­ko­zá­sul vál­lal­ták.
Mun­kás, pa­raszt és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók egy­for­mán vá­la­szol­tak a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szá­gon le­ját­szó­dó vé­res ese­mé­nyek­re. Még szo­ro­sabb­ra fû­zik a munkás– pa­raszt és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók egy­sé­gét, ha­zánk gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai ere­jé­nek nö­ve­lé­sé­re és né­pi de­mok­rá­ci­ánk to­váb­bi erõ­sí­té­sé­re.
Gajd­ács Irén

Új Szó, 1956. ok­tó­ber 31., 5. p.

A Cse­ma­dok köz­pon­ti el­nök­sé­gé­nek fel­hí­vá­sa

Ezek­ben a na­pok­ban vé­res, tra­gi­kus ese­mé­nyek szín­hely­évé vált a szom­szé­dos Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság. A né­pi de­mok­rá­cia es­küdt el­len­sé­gei a nyu­ga­ti im­pe­ri­a­lis­ták­tól tá­mo­gat­va, meg akar­ják sem­mi­sí­te­ni a szo­ci­a­liz­mus vív­má­nya­it, meg akar­ják dön­te­ni a mun­ká­sok és pa­rasz­tok ha­tal­mát. Em­ber­te­len gyû­lö­le­tük­ben el akar­ják pusz­tí­ta­ni mind­azt, amit Ma­gyar­or­szág dol­go­zói az or­szág fel­sza­ba­dí­tá­sa óta épí­tet­tek. Bar­bár cse­le­ke­de­te­ik­kel ve­szé­lyez­te­tik a ma­gyar nép sza­bad­sá­gát, ami­ért a ma­gyar nem­zet leg­jobb fi­ai és a Nagy Hon­vé­dõ Há­bo­rú ide­jén a szov­jet nép hõ­sei éle­tü­ket ál­doz­ták.
Az em­be­ri mi­vol­tuk­ból ki­vet­kõ­zött bes­ti­ák a fa­sisz­ták mód­sze­re­i­hez hí­ven, ár­tat­lan em­be­re­ket gyil­kol­tak és a ma­gyar nem­zet leg­drá­gább ha­gya­té­kát, a Nem­ze­ti Mú­ze­u­mot a lán­gok mar­ta­lé­ká­vá tet­ték.
Új­ra gyá­ro­so­kat, föld­bir­to­ko­so­kat, ban­ká­ro­kat, gró­fo­kat és bá­ró­kat akar­nak a fel­sza­ba­dí­tott ma­gyar mun­kás, pa­raszt és ér­tel­mi­ség nya­ká­ra ül­tet­ni.
A Cse­ma­dok köz­pon­ti el­nök­sé­ge mély­sé­ge­sen el­íté­li a nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­val szö­vet­ke­zett el­len­for­ra­dal­mi ban­dák nép­el­le­nes kí­sér­le­te­it és szo­li­da­ri­tást vál­lal mind­azok­kal az ön­tu­da­tos ma­gyar mun­ká­sok­kal, pa­rasz­tok­kal és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók­kal, akik hõ­si­e­sen vé­dik a né­pi de­mok­rá­cia, a szo­ci­a­liz­mus ma­gyar­or­szá­gi vív­má­nya­it. His­­szük, hogy ez a har­cuk gyõ­ze­lem­mel, az el­len­for­ra­dal­mi ban­dák tel­jes meg­sem­mi­sí­té­sé­vel vég­zõ­dik.
Mi, cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók, a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság sza­bad és egyen­jo­gú pol­gá­rai hû­ség­gel tö­mö­rü­lünk pár­tunk, Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja és a né­pi de­mok­ra­ti­kus kor­má­nyunk kö­ré, amely az SZKP XX. kong­res­­szu­sa és az or­szá­gos párt­kon­fe­ren­cia szel­le­mé­ben min­den tény­ke­dé­sé­vel elõ­moz­dít­ja ipa­runk és me­zõ­gaz­da­sá­gunk fej­lõ­dé­sét, ha­zánk né­pei élet­szín­vo­na­lá­nak ál­lan­dó emel­ke­dé­sét.
Hû­sé­günk és ha­za­fi­sá­gunk élénk bi­zo­nyí­té­ka az a lel­kes tö­rek­vés, me­lyet ha­zánk dol­go­zói fej­te­nek ki nem­zet­gaz­da­sá­gunk, de kü­lö­nö­sen a szo­ci­a­lis­ta me­zõ­gaz­da­sá­gi ter­me­lés nö­ve­lé­se ér­de­ké­ben, amit az is iga­zol, hogy fal­va­ink­ban a szö­vet­ke­ze­tek ál­lan­dó­an szi­lár­dul­nak és újabb egy­sé­ges föld­mû­ves szö­vet­ke­ze­tek ala­kul­nak.
Meg­gyõ­zõ­dé­sünk, hogy az út, ame­lyen ha­la­dunk he­lyes és va­la­men­­nyi­ünk ja­vát szol­gál­ja. A kö­zös cél szi­lár­dab­bá ko­vá­csol­ja ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­gét, a Szov­jet­uni­ó­hoz fû­zõ­dõ meg­bont­ha­tat­lan ba­rát­sá­gun­kat és biz­to­sít­ja ha­zánk min­den nem­ze­ti­sé­gû dol­go­zó­ja szá­má­ra a sza­bad­sá­got és az em­ber­hez mél­tó éle­tet.
Cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók!
E tra­gi­kus na­pok­ban szük­sé­ges, hogy még oda­adób­ban, még ha­tá­ro­zot­tab­ban tö­mö­rül­jünk a Nem­ze­ti Front és an­nak ve­ze­tõ ere­je, Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja kö­ré, eré­lye­sen uta­sít­suk vis­­sza a kül­föl­di re­ak­ció min­den olyan kí­sér­le­tét, amely ha­zánk né­pei egy­sé­gé­nek gyen­gí­té­sé­re, a szlo­vák és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irá­nyul. Ápol­juk és vé­del­mez­zük fel­sza­ba­dí­tónk­hoz, a nagy Szov­jet­uni­ó­hoz fû­zõ­dõ szö­vet­sé­gün­ket és ba­rát­sá­gun­kat, amely a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sét és a bé­két szol­gál­ja.
A nagy szov­jet nép iránt ér­zett õszin­te ra­gasz­ko­dá­sun­kat jut­tas­suk ki­fe­je­zés­re a kö­ze­le­dõ cseh­szlo­vák–szov­jet ba­rát­ság hó­nap­já­ban is, hogy iga­zol­juk hû­sé­gün­ket a le­ni­ni esz­mék­hez, a Nagy Ok­tó­be­ri Szo­ci­a­lis­ta For­ra­da­lom vív­má­nya­i­hoz. Ad­juk ta­nú­jel­ét an­nak, hogy nincs olyan erõ, amely meg tud­ná ben­nünk in­gat­ni a szo­ci­a­liz­mus gyõ­zel­mé­be ve­tett hi­tün­ket, és meg tud­ná bon­ta­ni a szov­jet nép­hez fû­zõ­dõ õszin­te ba­rát­sá­gun­kat.

Bratislava, 1956. ok­tó­ber 29.
Cse­ma­dok Köz­pon­ti El­nök­sé­ge

Új Szó, 1956. ok­tó­ber 30., 2. p.

Együt­térzünk mind­azok­kal, akik vé­dik a szo­ci­a­liz­mus ügyét

Ha­zánk dol­go­zói – köz­tük Cseh­szlo­vá­kia ma­gyar pol­gá­rai is – egy­ön­te­tû­en mély­sé­ges együtt­ér­zés­sel fi­gye­lik a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szág­ban a szo­ci­a­liz­mus­hoz, a né­pi de­mok­rá­ci­á­hoz hû dol­go­zók­nak ha­za­fi­as lan­ka­dat­lan har­cát a nép or­szá­gát rom­ba dön­te­ni aka­ró el­len­for­ra­dal­mi ban­di­ták el­len.
Szer­kesz­tõ­sé­günk­be több ha­tá­ro­za­tot küld­tek be a Cse­ma­dok tag­jai. Az egyik­ben a Cse­ma­dok bratislavai ke­rü­le­ti el­nök­sé­ge a kö­vet­ke­zõ­ket ír­ja: „Ben­nün­ket, cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat nem té­vesz­te­nek meg azok a han­gok, ame­lyek a nyu­ga­ti rá­di­ó­ban el­hang­za­nak és igye­kez­nek a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­dal­mi ban­dák vé­res cse­le­ke­de­te­i­nek olyan szí­ne­ze­tet ad­ni, hogy az a ma­gyar nép nem­ze­ti har­ca. Mi jól tud­juk, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek a kül­föl­di re­ak­ci­ók kí­sér­le­tei, ame­lyek­hez esz­kö­zül fel­hasz­nál­ták a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság­ból kül­föld­re me­ne­kült ha­za­áru­ló­kat és a bel­föl­di re­ak­ci­ót. Mi együt­térzünk mind­azok­kal az ön­tu­da­tos ma­gyar mun­ká­sok­kal, pa­rasz­tok­kal és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók­kal, akik hõ­si­e­sen vé­dik a nép vív­má­nya­it.”
„A Kas­sai ke­rü­let­ben élõ ma­gyar dol­go­zók – ír­ják le­ve­lük­ben a Cse­ma­dok ke­rü­le­ti el­nök­sé­gé­nek tag­jai – váll­vet­ve har­col­nak ha­zánk töb­bi dol­go­zó­i­val együtt pár­tunk és kor­má­nyunk ha­tá­ro­za­ta­i­nak tel­je­sí­té­sé­ért. Biz­to­sít­juk pár­tun­kat és kor­má­nyun­kat ar­ról, hogy az or­szá­gos párt­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­ta­i­nak szel­le­mé­ben még in­kább fo­koz­ni fog­juk mun­kánk len­dü­le­tét, amely elõ­se­gí­ti né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­sze­rünk to­vább­fej­lõ­dé­sét, dol­go­zó­ink egy­sé­gé­nek és a tar­tós bé­ké­nek meg­szi­lár­dí­tá­sát.”
Érsekújvárott a Cse­ma­dok ke­rü­le­ti szer­ve­ze­té­nek ren­de­zé­sé­ben meg­tar­tott ke­rü­le­ti saj­tó­ér­te­kez­let részt­ve­või ezt ír­ják ha­tá­ro­za­tuk­ban: „Mi, a Nyi­trai ke­rü­let ma­gyar dol­go­zói szi­lár­dan ál­lunk pár­tunk és kor­má­nyunk mel­lett. Er­rõl ta­nús­ko­dik az a tény is, hogy né­hány nap­pal ez­elõtt a surányi já­rás Pozba köz­ség­ben és a kö­zel­múlt­ban Orosz­kán, Path­pusztán a föld­mû­ve­sek új efszt ala­kí­tot­tak.”
„Kul­tu­rá­lis nép­ne­ve­lõ mun­kánk­kal áll­ha­ta­tos har­cot foly­ta­tunk min­den nép­el­le­nes irány­zat el­len. Ápol­juk ha­zánk né­pe­i­nek test­vé­ri­ség­ét és a nagy szov­jet nép irán­ti ba­rát­sá­gun­kat és hû­sé­gün­ket. So­ha meg nem fe­led­ke­zünk ar­ról, hogy sza­bad­sá­gun­kat, ki­zsák­má­nyo­lás­tól men­tes, egy­re szé­pü­lõ éle­tün­ket fel­sza­ba­dí­tónk­nak és nagy szö­vet­sé­ge­sünk­nek, a Szov­jet­uni­ó­nak kö­szön­het­jük” – ír­ják ha­tá­ro­za­tunk­ban, a Cse­ma­dok Ban­ská Bystri­ca-i ke­rü­le­ti ér­te­kez­le­té­nek részt­ve­või.

Új Szó, 1956. no­vem­ber 1., 2. p.

Ez a mi né­pünk

Az el­múlt na­pok­ban ag­gód­va fi­gyel­tük a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket, s az el­len­for­ra­dal­már­ok ször­nyû gaz­tet­te­i­nek hal­la­tá­ra ököl­be szo­rult a ke­zünk. Nem inog­tunk meg. Szi­lár­dak vol­tunk. Egy em­ber­ként so­ra­koz­tunk fel pár­tunk és a kor­má­nyunk mel­lé. S most, hogy meg­hal­lot­tuk a nagy for­du­lat hí­rét, hogy gyõ­zött Ma­gyar­or­szág mun­ká­sa­i­nak és pa­raszt­ja­i­nak for­ra­dal­mi ere­je, nagy volt az örö­münk.
Gyõ­zött a párt, új­ra di­a­dal­mas­ko­dott a szom­széd­sá­gunk­ban az az esz­me, mely épp ma 39. esz­ten­de­je in­dult el di­csõ út­já­ra, hogy az em­be­ri­ség­nek meg­ér­tést, bé­két, jó­lé­tet ad­jon és el­hoz­za a leg­fon­to­sab­bat, a sza­bad­sá­got. Ez a hír csak bi­zo­nyít­ja ál­lás­fog­la­lá­sunk he­lyes­sé­gét, bi­zo­nyít­ja azt, hogy so­sem sza­bad egy pil­la­nat­ra sem meg­tor­pan­ni, el­ve­szí­te­ni a párt irán­ti bi­zal­mat, hû­sé­get. A mi hi­tünk tör­he­tet­len! Mi a párt­tal – a párt ve­lünk! – ez a gyõ­ze­lem zá­lo­ga. Ezt hir­de­ti a cseh és szlo­vák nép­pel együtt az itt élõ ma­gyar­ság is. Csak egy kis pél­da er­re a sok kö­zül:
Egy ne­gyed óra le­for­gá­sa alatt négy táv­ira­tot hoz­tak a szer­kesz­tõ­sé­günk­be. Dunasz­er­da­he­lyrõl, Ri­ma­szom­bat­ról, Kas­sá­ról és Szepsi­bõl.
Dunasz­er­da­he­lyrõl a Jed­no­ta, a fo­gyasz­tá­si szö­vet­ke­zet dol­go­zói tu­dó­sí­ta­nak ben­nün­ket, hogy a Nagy Ok­tó­ber 39. év­for­du­ló­já­nak tisz­te­le­té­re és a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­dal­mi mun­kás-pa­raszt kor­mány meg­ala­ku­lá­sá­nak örö­mé­re tíz nap­pal elõbb tel­je­sí­tik évi ter­vü­ket.
Kas­sá­ról a Hús­fel­dol­go­zó Üzem dol­go­zói ír­ják: pár­tunk és kor­má­nyunk ve­ze­té­sé­vel, min­den ere­jük­kel vé­dik né­pi de­mok­ra­ti­kus vív­má­nya­in­kat, ha­zánk biz­ton­sá­gát. Fo­ga­dal­mu­kat tett is kö­ve­ti: de­cem­ber 23-ig tel­je­sí­tik az évi ter­vü­ket.
Ri­ma­szom­bat­ból és Kas­sá­ról a Cse­ma­dok szer­ve­ze­tek­tõl kap­tuk a hírt: „Mi, a cseh­szlo­vá­ki­ai dol­go­zók, akik a múlt­ban a sa­ját bõ­rü­kön ta­pasz­tal­tuk a Hor­thy­- és a fa­sisz­ta rend­szer el­nyo­má­sát, a mun­ka­nél­kü­li­ség ré­mét, ezen­nel ki­je­lent­jük, hogy so­ha egy pil­la­nat­ra sem tán­to­ro­dunk meg, s pár­tunk ve­ze­té­sé­vel ké­szek va­gyunk meg­vé­de­ni szo­ci­a­lis­ta ál­lam­rend­sze­rün­ket min­den fel­for­ga­tó te­vé­keny­ség­gel szem­ben. Egy­re job­ban el­mé­lyít­jük sze­re­te­tün­ket fel­sza­ba­dí­tónk és ha­tal­mas szö­vet­sé­ge­sünk, a Szov­jet­unió irán­t. Min­den­ben kö­vet­jük di­csõ pár­tun­kat, tel­je­sít­jük ha­tá­ro­za­ta­it, me­lyek min­den­kor dol­go­zó né­pünk bé­kés épí­tõ mun­ká­ját és élet­szín­vo­na­lunk ál­lan­dó eme­lé­sét szol­gál­ják.”
Ezt tar­tal­maz­za a négy táv­irat – az a négy táv­irat, mely Dél-Szlo­vá­kia kü­lön­bö­zõ ré­sze­i­bõl per­cek le­for­gá­sa alatt ér­ke­zett szer­kesz­tõ­sé­günk­be. A vé­let­len mû­ve ez? Nem! Nem le­het az, mert Dunasz­er­da­he­lyen és Kas­sán, Ri­ma­szom­bat­ban és Szepsi­ben és min­den­hol az egész or­szág­ban egyet érez, egyet akar a nép – drá­ga pár­tunk­kal együtt épí­te­ni a szebb jö­võt, né­pe­ink bol­dog­sá­gát, a szo­ci­a­liz­must!
Ez a mi né­pünk!
(p–t)

Új Szó, 1956. no­vem­ber 7., 5. p.

Le­vél Ma­gyar­or­szág bá­nyá­sza­i­hoz

Tisz­telt Elv­tár­sak, drá­ga ba­rá­ta­ink!

Az utób­bi na­pok­ban nyug­ta­lan­ság­gal kí­sér­jük a mi kék­kõi szén­bá­nyánk kö­ze­lé­ben le­zaj­lott és le­zaj­ló ese­mé­nye­ket. Vér folyt a ma­gyar vá­ro­sok és fa­luk ut­cá­in, tûz­vész pusz­tí­tott nem egy olyan üzem­ben és gyár­ban, mely az utób­bi évek­ben kér­ges mun­kás­ke­zek mun­ká­já­ból, ve­rej­té­ké­bõl épült fel. Be­szél­ge­tünk egy­más kö­zött, meg­kér­dez­zük mun­ká­sa­in­kat és a szö­vet­ke­ze­ti ta­go­kat: „Va­jon szét­ver­néd-e la­ká­so­dat vagy ha­zá­dat, csu­pán azért, mert nem egyez­te­tek meg a csa­lád­ban?” Mind­nyá­jan azt mond­ják: „Mi­ért kell azon­nal rom­bol­ni, ha azt más mó­don is el le­het in­téz­ni?!”
A kék­kõi szén­bá­nyák több dol­go­zó­ja hos­­szú éve­ken át kö­zöt­te­tek Ta­ta­bá­nyán, Do­ro­gon és Sal­gó­tar­já­non nõtt fel. Ba­rá­ti kap­cso­la­ta­in­kon kí­vül vér­ro­kon­ság is ösz­­sze­fûz ben­nün­ket. An­nál job­ban fáj ne­künk szerenc­sétlen­ségtek.
E na­pok­ban ke­mé­nyeb­ben ke­zünk­be szo­rí­tot­tuk a vil­lany­fú­ró­kat, a csá­ká­nyo­kat, kom­bájn­ja­ink még erõ­tel­jes­eb­ben váj­ják a szén­ré­te­ge­ket és a szál­lí­tó­kat te­tõ­zöt­ten tölt­jük meg szén­nel. Nap­ról nap­ra to­váb­bi sok ton­na sze­net adunk ter­ven felül, gya­ra­pít­juk azt a 38 ezer ton­nát, me­lyet az év ele­je óta ter­ven felül fej­tet­tünk. Mind­ezt azért tes­­szük, hogy ipa­runk za­var­ta­la­nul dol­goz­has­son, hogy töb­bet fo­gyaszt­has­sunk és tel­je­sít­sük azo­kat a gaz­da­sá­gi kö­te­le­zett­sé­ge­ket, me­lye­ket ha­zánk ha­zá­tok­kal szem­ben vál­lalt. Az osz­tály­harc ta­pasz­ta­la­ta­i­ra hi­vat­koz­va ké­rünk ben­ne­te­ket, fog­já­tok el azo­kat a fel­for­ga­tó­kat és ka­lan­do­ro­kat, akik tönk­re akar­nak ten­ni, meg akar­nak fosz­ta­ni ben­ne­te­ket kö­zös mun­ká­tok gyü­möl­csé­tõl.
1948 feb­ru­ár­já­ban fegy­vert fog­va meg­vé­del­mez­tük üze­me­in­ket a ki­zsák­má­nyo­lók és kár­te­võk el­len. Ti se hagy­já­tok ki­tép­ni ke­ze­tek­bõl a fegy­vert, a bá­nyá­kat és a gyá­ra­kat. Gon­dol­ja­tok ar­ra, hogy azok, akik fo­gu­kat fe­nik e gyá­rak­ra fegy­ver­rel ren­del­kez­nek. Pusz­ta kéz­zel nem vé­del­me­zi­tek meg õket!
Mi, a kék­kõi szén­bá­nyák dol­go­zói gon­do­san fi­gye­lem­mel kí­sér­jük pár­tunk és kor­má­nyunk po­li­ti­ká­ját. Nap­ról nap­ra meg­gyõ­zõ­dünk an­nak he­lyes­sé­gé­rõl. Elég, ha meg­em­lé­ke­zünk ar­ról, hogy az ál­la­mi kis­ke­res­ke­del­mi árak öt­szö­ri le­szál­lí­tá­sát meg­érez­tük emel­ke­dõ élet­szín­vo­na­lun­kon. Bá­nyá­sza­ink­nak csak­nem a fe­le új há­zat épí­tett és épít. „Aho­gyan dol­go­zunk, úgy fo­gunk él­ni” – mond­juk egy­más­nak. És egy­mást nem csu­pán a sza­vak sze­rint ítél­jük meg, ha­nem asze­rint, ki ho­gyan dol­go­zik. Ben­nün­ket sen­ki sem csap be a sza­bad­ság­ról és a de­mok­rá­ci­á­ról va­ló üres fe­cse­gés­sel, mert min­den­kit asze­rint íté­lünk meg, hogy mi volt az­elõtt, mit dol­go­zott, és mit csi­nál most.
Szív­bõl kí­ván­juk nek­tek, hogy mi­nél ha­ma­rább ren­det te­remt­se­tek mind­azok­kal, akik meg­gon­do­lat­la­nul gyil­kol­nak, rom­bol­nak, és meg akar­nak fosz­ta­ni ben­ne­te­ket a kö­zö­sen lét­re­ho­zott vív­má­nyok­tól. Ne en­ged­jé­tek meg gyö­nyö­rû ha­zá­tok rom­bo­lá­sát, ne en­ged­jé­tek ki ke­ze­tek­bõl üze­me­i­te­ket és a nép va­gyo­nát. Tar­tóz­tas­sá­tok fel a gyil­ko­sok, ka­lan­do­rok és ki­zsák­má­nyo­lók ke­zét. Olyan erõt kép­vi­sel­tek, amel­­lyel min­den kor­mány­nak szá­mol­nia kell. Ezért ne ad­ja­tok sem­mit a de­mok­rá­ci­á­ról és a sza­bad­ság­ról sza­va­ló üres frá­zi­sok­ra, ha­nem gyõ­zõd­je­tek meg kik azok, akik e fá­zi­so­kat han­goz­tat­ják, mit tet­tek a múlt­ban és mit tesz­nek most.
Õr­köd­je­tek afe­lett, hogy bá­nyá­i­tok, üze­me­i­tek to­vább­ra is a ke­ze­tek­ben ma­rad­ja­nak, s ne kí­mél­jé­tek azo­kat, akik a tõ­ké­sek és a ban­ká­rok or­szá­gát akar­ják visz­­sza­ál­lí­ta­ni.

A Pótori Kék­kõ Szén­bá­nyák bá­nyá­szai

Új Szó, 1956. no­vem­ber 1., 1. p.

„Mi, az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit dol­go­zói …”

Az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit­ben csü­tör­tö­kön mû­szak­vál­tás­kor gyû­lés­re jöt­tek ös­­sze az egyes rész­le­gek dol­go­zói. Az üzem­ben a dol­go­zók leg­na­gyobb ré­sze ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû. A gyû­lé­se­ken egy­han­gú­lag el­ítél­tek min­den kí­sér­le­tet, amely Ma­gyar­or­szá­gon a né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szer fel­for­ga­tá­sá­ra irá­nyul és ha­tá­ro­za­tot fo­gad­tak el, ame­lyet a CSKP KB-hez és a köz­tár­sa­ság kor­má­nyá­hoz in­téz­tek. A ha­tá­ro­zat­ban töb­bek kö­zött eze­ket ír­ják: „Mi, az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit nem­ze­ti vál­la­lat dol­go­zói tud­juk, hogy ki­nek volt az ér­de­ke Ma­gyar­or­szá­gon a rend fel­bo­rí­tá­sa. Na­gyon jól tud­juk, hogy a ma­gyar nép nem akar és nem is akar­hat za­var­gá­so­kat. Ezért el­ítél­jük a za­var­gá­sok kez­de­mé­nye­zõ­it, akik nem le­het­tek má­sok, csu­pán a nép és a né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szer el­len­sé­gei. Meg­gyõ­zõ­dé­sünk, hogy a ma­gyar nép ha­zá­já­ban tel­jes ren­det te­remt és be­csü­le­tes mun­ká­val a szo­ci­a­liz­mus út­ján újabb gyõ­zel­me­ket ér majd el.”
Az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit dol­go­zói azon el­ha­tá­ro­zá­su­kat, hogy a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szág dol­go­zó né­pé­vel még job­ban meg­erõ­sí­tik ba­rát­sá­gu­kat, kö­te­le­zett­ség­vál­la­lás­sal is ki­fe­je­zés­re jut­tat­ták, me­lyet a Nagy Ok­tó­be­ri Szo­ci­a­lis­ta For­ra­da­lom 39. év­for­du­ló­já­nak tisz­te­le­té­re tet­tek. Az Elek­trosvit-üzem e kö­te­le­zett­ség­vál­la­lás alap­ján a má­so­dik öt­éves terv el­sõ évé­nek fel­ada­ta­it már de­cem­ber 19-re tel­je­sí­ti.

Új Szó, 1956. ok­tó­ber 26., 1. p.
1956 Kolon­ban

Az 1956-os ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek ide­jén én köz­sé­gi bí­ró vol­tam fa­lum­ban, Kolon­ban. Az ese­mé­nyek ná­lunk is érez­tet­ték ha­tá­su­kat. Csil­log­tak az em­be­rek sze­mei, druk­kol­tak a ma­gya­rok­nak, lé­lek­ben együtt vol­tak ve­lük.
A pon­tos nap­ra nem em­lék­szem, ok­tó­ber 25-e vagy 26-a volt, ami­kor éj­jel, úgy tíz óra táj­ban a já­rá­si párt­tit­kár­ság­ra vit­ték a He­lyi Nem­ze­ti Bi­zott­sá­gok el­nö­ke­it és tit­ká­ra­it. Ak­kor mi az Aranyos­maróti já­rás­hoz tar­toz­tunk. A párt­há­zat fegy­ve­res mi­li­cis­ták (mun­kás­õrök) õriz­ték. Az elv­tár­sa­kon ész­re­ve­he­tõ volt az ijed­ség, mert na­gyon sze­lí­den vi­sel­ked­tek. Ar­ra vol­tak kí­ván­csi­ak, mi­lyen a han­gu­lat a fal­vak­ban. Ná­lunk a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re re­a­gá­ló szim­pá­tia­tün­te­tés­re ké­sõbb, ok­tó­ber 29-én ke­rült sor, így hát nem mond­hat­tunk sem­mit. Ar­ra na­gyon jól em­lék­szem, hogy Jozef Malý, az Aranyos­maróti Vá­ro­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság el­nö­ke pa­nasz­ko­dott, hogy a vá­ros la­ko­sai ke­re­sik a köny­ves­bolt­ok­ban a ma­gyar him­nuszt, ér­dek­lõd­nek, hol le­het azt be­sze­rez­ni. Pe­dig Aranyos­marót szlo­vák vá­ros, mond­ta. A já­rá­si párt­tit­kár ma­gya­ráz­ta, hogy Ma­gyar­or­szá­gon a nyu­ga­ti im­pe­ri­a­lis­ták ál­tal szí­tott el­len­for­ra­da­lom van, és ne hig­­gyünk a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ó­nak. Uta­sí­tot­tak, hogy a köz­ség­há­zán a pa­rancs vis­­sza­vo­ná­sá­ig le­gyen éj­jel-nap­pal te­le­fon­szol­gá­lat, és min­den rend­kí­vü­li ese­ményt azon­nal je­lez­zük a párt­bi­zott­ság­nak. Ar­ra már nem em­lék­szem, men­­nyi ide­ig tar­tott ez az in­téz­ke­dés, de két-há­rom hé­tig biz­to­san ér­vény­ben volt.
Ami­kor no­vem­ber 4-én jött a hír, hogy az oro­szok lö­vik Bu­da­pes­tet, a fa­lu meg­né­mult. Hát ez is le­het­sé­ges? – néz­tek egy­más­ra az em­be­rek. Édes­apám sírt, el­for­dult, hogy ne lás­sam kön­­nye­it. Meg­val­lom õszin­tén, én is kön­­nyez­tem.
Az ok­tó­ber 29-i spon­tán tün­te­tés­rõl csak má­sok­tól ér­te­sül­tem. An­nak ko­moly­sá­gát ak­kor ér­zé­kel­tem, ami­kor né­há­nyan az azon részt­ve­võk kö­zül je­lez­ték, hogy ki­hall­gat­ta õket a rend­õr­ség. Egy hét­tel a tör­tén­tek után, va­ló­szí­nû­leg fel­je­len­tés kö­vet­kez­té­ben Szlo­vák Jó­zsef 37 éves, Vraniák Kár­oly 52 éves, Balkó Jó­zsef 49 éves, Sán­dor Ist­ván 47 éves, Bencz Mi­hály 43 éves koloni la­ko­so­kat le­tar­tóz­tat­ták, és csak há­rom­na­pi vizs­gá­la­ti fog­ság után en­ged­ték õket ha­za az aranyos­maróti bí­ró­sá­gi fog­dá­ból. Ál­lam­el­le­nes cse­le­ke­det és lá­zí­tás volt el­le­nük a vád. Az Aranyos­maróti já­rás 1960-ban meg­szûnt, a Nyi­trai já­rás­hoz csa­tol­ták, majd a rend­szer­vál­tás után új­ra já­rás lett. Ta­lán ez az ide-o­da to­lo­ga­tás okoz­ta, hogy az el­sõ­fo­kú bí­ró­ság per­ira­ta nem ta­lál­ha­tó a já­rás­bí­ró­ság ar­chí­vu­má­ban. Mi­vel azon­ban az íté­le­tet meg­fel­leb­bez­ték, így 1957. ja­nu­ár 16-án újabb tár­gya­lás­ra ke­rült sor a Nyi­trai Ke­rü­le­ti Bí­ró­sá­gon. A ke­rü­le­ti bí­ró­ság per­anya­gá­nak fény­má­so­la­ta ná­lam van, lás­suk most eb­bõl a lé­nye­get:
Az aranyos­maróti nép­bí­ró­ság 1956. no­vem­ber 30-án a vád­lot­ta­kat, Szlo­vák Jó­zse­fet, Vraniák Ká­rolyt, Sán­dor Ist­vánt, Balkó Jó­zse­fet és Bencz Mi­hályt bû­nös­nek ta­lál­ja ál­lam­el­le­nes te­vé­keny­ség bûn­tett­ében, ezért Szlo­vák Jó­zse­fet há­rom, Vraniák Ká­rolyt és Sán­dor Ist­vánt két, Balkó Jó­zse­fet és Bencz Mi­hályt egy-­e­gy hó­na­pi sza­bad­ság­vesz­tés­re íté­li. Sán­dor Ist­ván, Balkó Jó­zsef, Bencz Mi­hály, va­la­mint a já­rá­si vád­ló­ügyész az íté­le­tet meg­fel­leb­bez­ték. Szlo­vák Jó­zsef és Vraniák Kár­oly nem él­tek fel­leb­be­zé­si jo­guk­kal.
A ke­rü­le­ti bí­ró­ság a fel­leb­be­zé­si ké­re­lem­nek ele­get té­ve meg­vizs­gál­ta a meg­tá­ma­dott íté­le­tet, és azt tel­jes egé­szé­ben meg­szün­tet­te.

In­dok­lás

A vád­lot­tak te­vé­keny­sé­gé­nek jo­gi szem­pont­ból va­ló meg­íté­lé­se­kor a ke­rü­le­ti bí­ró­ság meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az el­sõ­fo­kú bí­ró­ság a bi­zo­nyí­té­kok alap­ján he­lyes meg­ál­la­pí­tás­ra ju­tott, és a vád­lot­tak is be­is­mer­ték bû­nös­sé­gü­ket, ám té­ve­sen járt el, mi­vel a vo­nat­ko­zó tör­vény­nél mó­do­sí­tás­ra ke­rült sor.
A vád­lot­tak két­sé­get ki­zá­ró­an el­hang­zott ki­je­len­té­sei és a ma­gyar him­nusz ének­lé­se ak­kor, ami­kor Ma­gyar­or­szá­gon a nem­zet­kö­zi re­ak­ció, ki­hasz­nál­va a ma­gya­rok erõs nem­ze­ti ér­zé­keny­sé­gét, igye­ke­zett meg­vál­toz­tat­ni a né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szert, és ha­ta­lom­ra jut­tat­ni egy ka­pi­ta­lis­ta kor­mányt, ak­kor olyan sze­mé­lyek­nek kell te­kin­te­ni a vád­lot­ta­kat is, akik a ma­gyar him­nusz ének­lé­sé­vel meg egyéb de­monst­ra­tív ki­je­len­té­se­ik­kel igye­kez­tek ki­hasz­nál­ni a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket ar­ra, hogy pro­vo­kál­ják a köz­tár­sa­ság­hoz lo­já­li­san vi­szo­nyu­ló más ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû sze­mé­lye­ket is, va­la­mi­lyen köztár­saságel­lenes ak­ci­ók­ra. Ezt az igye­ke­ze­tü­ket lát­ni azok­ban a han­gos ki­a­bá­lá­sok­ban, hogy: „Él­jen Ma­gyar­or­szág!”, „Él­jen a sza­bad­ság­harc!”, „Él­je­nek a ma­gya­rok!”. Más nem­zet­kö­zi hely­zet­ben ezek a ki­je­len­té­sek ta­lán nem vol­ná­nak szá­mot­te­võ­ek, de ak­kor, ami­kor Ma­gyar­or­szá­gon az el­len­for­ra­da­lom har­colt a ha­la­dás el­len, és bes­ti­á­li­san kí­noz­ta az em­be­re­ket, nem le­het más­ként meg­ítél­ni a ki­je­len­té­se­ket, mint egyet­ér­tést az el­len­for­ra­da­lom­mal, és el­len­sé­ges ma­ga­tar­tás meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként köz­tár­sa­sá­gunk irán­t. Ezért a ke­rü­le­ti bí­ró­ság úgy te­kin­ti a vád­lot­tak vi­sel­ke­dé­sét, hogy az ki­me­rí­ti a köz­tár­sa­ság el­le­ni lá­zí­tás bûn­tett­ét, mi­vel az a ven­dég­lõ­ben, te­hát nyil­vá­nos he­lyen, nagy­szá­mú kö­zön­ség elõtt tör­tént.

Íté­let

A ke­rü­le­ti bí­ró­ság a bün­te­tõ­jo­gi tör­vény 81. §-a sze­rint az idé­zett tör­vény 30. szá­mú pa­ra­gra­fu­sát al­kal­maz­va, amely eny­hí­tést tesz le­he­tõ­vé, Szlo­vák Jó­zse­fet, Sán­dor Ist­vánt, Balkó Jó­zse­fet és Bencz Mi­hályt 2 hó­na­pi, Vraniák Ká­rolyt egy hó­na­pi sza­bad­ság­vesz­tés­re íté­li. Az íté­let vég­le­ges, sem­mi­lyen to­váb­bi fel­leb­be­zés­nek he­lye ninc­s.
A ke­rü­le­ti bí­ró­ság a vád­lot­tak bûn­ré­szes­ség­ét úgy íté­li meg, hogy Szlo­vák Jó­zsef, Sán­dor Ist­ván, Balkó Jó­zsef és Bencz Mi­hály egyen­lõ mér­ték­ben bû­nö­sök, míg Vraniák Kár­oly arány­lag rö­vi­debb ide­ig tar­tóz­ko­dott a ven­dég­lõ­ben, és csak ak­kor tett ki­je­len­té­se­ket, ami­kor a töb­bi­ek már hos­­szabb ide­je tün­tet­tek, ezért ne­ki a bí­ró­ság mér­sé­kel­tebb bün­te­tést sza­bott ki. Fi­gye­lem­be vé­ve az idõ­pon­tot, ami­kor a vád­lot­tak tet­tü­ket el­kö­vet­ték, a ke­rü­le­ti bí­ró­ság ki­mond­ja, hogy a bün­te­té­se­ket vég­re kell haj­ta­ni a vád­lot­tak át­ne­ve­lé­se ér­de­ké­ben, va­la­mint fi­gyel­mez­te­tés­ként má­sok szá­má­ra, hogy óva­kod­ja­nak utá­noz­ni, el­kö­vet­ni ha­son­ló cse­le­ke­de­te­ket.

Nyi­trai Ke­rü­le­ti Bí­ró­ság, 2. ügy­osz­tály
1957. ja­nu­ár 16-án
Dr. Miroslav Ondráèek

A he­lyes­sé­gért fe­lel
osz­tály­ve­ze­tõ

[Ol­vas­ha­tat­lan alá­írás]
[Kör­bé­lyeg­zõ:] Nyi­trai Ke­rü­le­ti Bí­ró­ság
A vád­lot­ta­kat 1957. no­vem­ber 17-én tar­tóz­tat­ták le.
Szlo­vák Jó­zsef két hó­na­pot ült a nyi­trai fegy­ház­ban, Balkó Jó­zsef és Sán­dor Ist­ván két hó­na­pot a zselízi bör­tön­ben, Bencz Mi­hály két hó­na­pot ra­bos­ko­dott Lipótvárot­t, Vraniák Kár­oly egy hó­na­pot Nyitrán.

Balkó Bé­la 80 éves koloni la­kos így em­lé­ke­zik az ese­mé­nyek­re:

„Ak­kor, 1956-ban én vol­tam a kocs­má­ros. Va­sár­nap es­te tör­tént a do­log. Azt hi­szem ok­tó­ber 29-én volt. Es­te­fe­lé, úgy nyolc óra táj­ban egy cso­port em­ber jött be a kocs­má­ba, vol­tak vagy nyol­can, tí­zen. Hogy hon­nan jöt­tek így egy­szer­re, nem tu­dom. A kocs­ma ki­sebb he­lyi­sé­gé­ben ül­tek asz­tal­hoz. A nagy­te­rem­ben vagy húsz-har­minc em­ber le­he­tett […] kár­tyáz­tak, iszo­gat­tak, szó­ra­koz­tak. Az a cso­port ott a ki­sebb szo­bá­ban él­je­nez­te a ma­gya­ro­kat, a for­ra­dal­mat. Kár­oly bá­csi, aki szlo­vák em­ber volt, azt ki­a­bál­ta jó szlo­vá­kos ki­ej­tés­sel, hogy: »Él­jenek a ma­gya­rok, azok az iga­zi emberek!«, »Él­jen Mag­yarország!« Az­tán fel­áll­tak, és el­kezd­ték éne­kel­ni a ma­gyar him­nuszt. Miskovics Janko bá­csi, a kom­mu­nis­ta párt­el­nök nem állt fel, pe­dig õ is ve­lük, a cso­port­tal jött.
Sán­dor Pistyi bá­csi ne­ki­állt:
– Mi az, te nem állsz fel? Te nem tu­dod, hogy ez a ma­gyar him­nusz? Fel­áll­ni és vedd le a sap­ká­dat, ha a ma­gyar him­nuszt hal­lod!
Az­tán csak úgy vis­szkézzel meg­le­gyin­tet­te, le­ütöt­te fe­jé­rõl a sap­kát. A him­nusz hal­la­tán a nagy­te­rem­ben lé­võk is fel­áll­tak, és éne­kel­tek. Ki­hal­lat­szott az ut­cá­ra is, on­nan is le­he­tett hal­la­ni a ki­ál­tá­so­kat, hogy: »Él­jenek a ma­gya­rok! «.
Pár nap múl­va jöt­tek hoz­zám a tit­ko­sok, hogy mond­jam el, mi tör­tént, kik vol­tak ott, ki kezd­te a him­nuszt, ki ütöt­te meg a kom­mu­nis­ta el­nö­köt? De én azt mond­tam, hogy nem tu­dom, nem lát­tam, csak hal­lot­tam, hogy éne­ke­lik a ma­gyar him­nuszt. Né­kem fel­szol­gál­ni, in­kas­­szál­ni kel­lett, egyik he­lyi­ség­bõl a má­sik­ba jár­ni, vi­gyáz­ni, hogy va­la­ki el ne men­jen fi­ze­tés nél­kül.
Töb­bet az­tán már nem jöt­tek, nem kér­dez­get­tek. Hal­lot­tam, hogy má­so­kat is fag­gat­tak, kér­dez­get­tek.
Meg­jegy­zés­ként mon­dom, hogy to­váb­bi öt sze­mélyt is ki­hall­ga­tott a rend­õr­ség, de kö­zü­lük már egy sem él, a per­irat pe­dig nem tar­tal­maz­za val­lo­má­su­kat.”

Özv. Szlo­vák Józsefné Balkó An­na 83 éves koloni la­kos:

„Már nem na­gyon em­lék­szem, de va­la­mi­kor Min­den­szen­tek után volt. Dél­után, úgy es­te­fe­lé a szom­széd De­zsõ bá­csi jött mon­da­ni, hogy ne vár­jam ha­za Jó­zsit, mert el­vit­ték a csend­õrök. Na­gyon meg­ijed­tem […] Az uram susz­ter volt, De­zsõ bá­csi is az volt, egy he­lyen dol­goz­tak Nyitrán.
– Hát mi­ért vit­ték el?
– A him­nusz mi­att – mond­ta.
– Is­te­nem, most mit fo­gok csi­nál­ni? Ma­gam­ra ma­rad­tam há­rom pi­cin­­nyel. Egy nyolc éves lány­ka, egy há­rom, meg egy egy­éves gye­rek. Raj­tunk a tél és még tü­ze­lõ sinc­s.
Bi­zony so­kat rít­tam, de az em­be­rek vi­gasz­tal­tak, se­gí­tet­tek. Lacino bá­csi egy sze­kér fát is ho­zott tü­ze­lõ­nek, tel­je­sen in­gyen. A gye­re­kek még nem fog­ták fel, mi tör­tént, nem ke­res­ték az ap­ju­kat. A lány­ka, Ró­zsi, az már kér­dez­get­te, hol az ap­ja, de mond­tam, hogy mun­ká­ban van. Bi­zony, ami­kor ha­za­jött a bör­tön­bõl, a gye­re­kek fél­tek tõ­le, nem is­mer­ték meg.
Hát olyan nagy bûn az, hogy éne­kel­ték a ma­gyar him­nuszt? Az volt az a nagy ál­lam­el­le­nes cse­le­ke­det? Na­gyon le volt so­vá­nyod­va. Azt mond­ta, hogy egy hé­tig nem tu­dott en­ni ab­ból a rozs­dás csaj­ká­ból, ami­ben az ételt kap­ták.”

Vra­ni­ak Eri­ka, Vra­ni­ak Kár­oly uno­ká­ja így em­lé­ke­zik:

„Saj­nos, én nem mond­ha­tok sem­mit az ese­mé­nyek­rõl, hi­szen öt­ven­hat­ban még a vi­lá­gon sem vol­tam. Bol­do­gult apám­tól hal­lot­tam em­le­get­ni, hogy ami­kor nagy­apám ha­za­jött a bör­tön­bõl, na­gyon le volt so­vá­nyod­va, és so­ká­ig na­gyon ide­ge­sen vi­sel­ke­dett. El­ol­vas­tam a bí­ró­sá­gi per­ira­tot, ab­ból tu­dom, hogy mi tör­tént 1956-ban.
Apám szlo­vák nem­ze­ti­sé­gû volt, anyám ma­gyar. A ma­gyar him­nuszt én is meg­ta­nul­tam, hi­szen az olyan szép, mint egy imád­ság. Mi­ért kell egy imád­sá­gért va­la­kit el­ítél­ni?”

Özv. Balkó Te­réz 66 éves koloni la­kos, Balkó Jó­zsef lá­nya:

„No­vem­ber 17-én jött a kör­ze­ti csend­õr a He­lyi Nem­ze­ti Bi­zott­ság tit­ká­rá­val, La­ci­ka Janko bá­csi­val, hogy el­vi­gye apá­mat a bör­tön­be. A csend­õr jól be­szélt ma­gya­rul, úgy tu­dom, bédi la­kos volt, Bede La­jos­nak hív­ták. Azt kér­dez­te apám­tól, hogy el­megy-e vé­le ön­ként el­len­ál­lás nél­kül, vagy meg­bi­lin­csel­je? Er­re na­gyon jól em­lék­szem. Mi ki­len­cen va­gyunk test­vé­rek. Hat fiú és há­rom lány. Én ak­kor ti­zen­hét éves vol­tam. Anyám na­gyon sírt, en­gem is meg­rí­ka­tott. A leg­ki­sebb test­vé­rem Ró­zsi, még csak olyan ka­ron ülõ kis­ba­ba volt.
– Csak ez a kis an­gyal­ka vi­gasz­tal, ahogy rám mo­so­lyog – mond­ta anyám. Apá­mat Nyitrára vit­ték a bör­tön­be, de ott csak na­gyon rö­vid ide­ig volt, on­nan Zselízre vit­ték. A gye­re­kek már na­gyok vol­tak, a ház kö­rü­li mun­kát és az ál­la­to­kat is el tud­ták lát­ni. En­gem anyám még a szil­vesz­te­ri és far­san­gi mu­lat­ság­ra sem en­ge­dett. A leg­ros­­szabb az volt, hogy ka­rá­csony­kor nem le­he­tett ve­lünk. Há­rom hó­na­pot volt a bör­tön­ben, feb­ru­ár­ban már ha­za­jött.”

Balkó Ist­ván 74 éves koloni la­kos, Balkó Jó­zsef leg­idõ­sebb fia:

„Apán­kat az oroszkai cu­kor­gyár­ban dol­goz­tat­ták. A va­go­nok­ból kel­lett ne­kik a cu­kor­ré­pát ki­do­bál­ni. Va­ló­já­ban nem is tu­dom, hogy hon­nan tud­tuk meg ezt, hi­szen le­vél­ben nem ír­ta meg, hogy ott van. Az öcsém­mel, La­ci­val, ja­nu­ár­ban mo­tor­bi­cik­li­vel men­tünk le Orosz­ká­ra. A cu­kor­gyár­ba min­den ne­héz­ség nél­kül be­ju­tot­tunk, de a ra­bok­ra vi­gyá­zó õr már a kö­ze­lük­be sem en­ge­dett, hi­á­ba kö­nyö­rög­tünk ne­ki. Köz­tünk és az õr kö­zött vol­tak a kis­vas­út sínei. Ép­pen jött a ré­pás sze­rel­vény, min­ket el­ta­kart az õr elõl. Ez csak olyan kis vo­nat volt, amely a föl­dek­rõl hoz­ta a ré­pát. Fel­ug­rot­tunk a moz­dony­ve­ze­tõ mel­lé, úgy ju­tot­tunk egé­szen apán­kig, és há­la is­ten­nek be­szél­het­tünk vé­le. Az õr nem lá­tott meg min­ket. Ez­zel a jó­ér­zé­sû moz­dony­ve­ze­tõ­vel jöt­tünk is ki a gyár­ból.”

Balkó Fe­renc 54 éves koloni la­kos, Balkó Jó­zsef leg­fi­a­ta­labb fia:

„Én ak­kor még csak négy­éves vol­tam. Ar­ra em­lék­szem, hogy ami­kor ha­za­jött az apám, ott vol­tam a ker­tünk mö­gött az is­ko­lá­nál, és nem is­mer­tem meg õt. Õ ka­pott fel a kar­ja­i­ba, hogy õ az apám.”

Balkó Jenõné Bencz Má­ria 68 éves koloni la­kos, Bencz Mi­hály lá­nya:

„Öt­ven­hét­ben, no­vem­ber 24-én men­tem férj­hez, a nõ­vé­rem Ilon szin­tén. Ket­tõs la­ko­da­lom volt ná­lunk. Elõt­te egy hét­tel, no­vem­ber 17-én jött hoz­zánk a kör­ze­ti csend­õr­pa­rancs­nok Bede La­jos:
– Bencz bá­csi, tud­ja mi új­ság? Le kell ma­gát tar­tóz­tat­nom. El­jön ve­lem ön­ként vagy hív­jak se­gít­sé­get?
– Hát, ha el kell men­ni, vi­gyen, nem el­len­ke­zem. Ne ad­jak trom­fot a kom­mu­nis­ta ban­dá­nak el­len­ke­zé­sem­mel – mond­ta apám.
Anyám na­gyon rítt, meg mi is. Azt mond­ta, hogy most már nem lesz lag­zi, ho­gyan vol­na az apá­tok nél­kül. Apánk azt mond­ta, hogy már min­den elõ van ké­szít­ve, a lag­zit meg kell tar­ta­ni. Majd ha ha­za­jö­vök, új­ra csi­ná­lunk. A lag­zit meg­tar­tot­tuk, de anyám a ci­gá­nyo­kat el­ker­get­te, nem en­ged­te mu­zsi­kál­ni.
Apánk nem hit­te el, hogy a him­nusz ének­lé­sé­ért be le­het csuk­ni va­la­kit.
– Nem öl­tem, nem ra­bol­tam, nem le­he­tek bû­nös!
Ami­kor vagy két hó­nap múl­va ki­sza­ba­dult, új­ra ös­­sze­hív­ta mind­azo­kat, akik lag­zi­sak vol­tak, és meg­is­mét­lõ­dött a la­ko­da­lom.
Hát már azt az egy­he­ti ha­lasz­tást nem le­he­tett meg­ad­ni, hogy apánk is ott le­hes­sen két lá­nya es­kü­võ­jén?
Benèek, a fel­vá­sár­ló, aki a hon­ti­gen­teket haj­tot­ta, jó ér­zé­sû, tisz­tes­sé­ges szlo­vák em­ber volt. An­­nyit járt Kolon­ban, hogy már ma­gya­rul is meg­ta­nult egy ki­csit. Min­dig mo­so­lyog­ta apán­kat:
– Bencz bá­csi, Bencz bá­csi, kel­lett azt a ma­gyar him­nuszt ma­gá­nak éne­kel­ni?
Apánk Lipótvárott volt be­csuk­va, az­tán min­dig mo­so­lyog­va em­le­get­te, hogy a Husákkal volt egy bör­tön­ben.
Nõ­vé­rem Ilon, 1979-ben halt meg 42 éves ko­rá­ban.”

Tóth­né, szül. Sán­dor Bor­bá­la 54 éves, Sán­dor Ist­ván lá­nya:

„Idén már öt­ven éve an­nak, hogy az 1956-os for­ra­da­lom na­gyon sok ma­gyar csa­lád éle­té­ben a sza­bad­ság he­lyett gyászt, bá­na­tot és fé­lel­met ho­zott. Az én csa­lá­do­mat is érin­tet­te a bá­nat és a fé­le­lem édes­apám ál­tal. Sán­dor Ist­ván­nak hív­ták, 1909-ben szü­le­tett Kolon­ban. Vi­lá­gé­le­té­ben az erõs ma­gyar ön­tu­da­ta ve­zé­rel­te, és mi is így ne­vel­ked­tünk. Ami­ért kö­szö­net és há­la ne­ki!
A fa­lu fér­fi­a­i­nak ta­lál­ko­zó­he­lyén, a he­lyi kocs­má­ban rá­di­ón ke­resz­tül kö­vet­ték a for­ra­da­lom ese­mé­nye­it. Va­la­mit ten­ni akar­tak, és szo­li­da­ri­tás­ként el­éne­kel­ték a him­nuszt. Ter­mé­sze­te­sen ez nem ma­radt meg­tor­lás nél­kül. Mert be­sú­gók és áru­lók min­dig vol­tak és lesz­nek, ezt ta­pasz­tal­juk a ma­gyar­ság tör­té­nel­me so­rán. Õk is en­nek az ál­do­za­tai let­tek. Le­tar­tóz­tat­ták és bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték õket, mint a ha­zá­ra ve­szé­lyes ele­me­ket. Édes­apám két hó­na­pot töl­tött a zselízi bör­tön­ben. Mon­da­ni se kell, hogy négy gyer­me­ke és fe­le­sé­ge ezt az idõ­sza­kot na­gyon meg­síny­let­te. Én, mint ak­kor alig 4 éves kis­lány vis­­sza tu­dok em­lé­kez­ni, az em­lék a mai na­pig meg­ma­radt ben­nem. Egy na­pon két csend­õr jött apá­mért, és el­vit­ték. Ez­után édes­anyá­mat csak sír­ni és in­téz­ked­ni lát­tam. Egye­dül ma­radt tá­masz és pénz nél­kül. Mi­u­tán apám ha­za­ke­rült, töb­bé nem be­szél­tünk er­rõl a csa­lád­ban, él­tük to­vább a ma­gunk egy­sze­rû éle­tét. Édes­apám azért úgy­sem tud­ta ma­gát meg­ha­zud­tol­ni, de óva­to­sabb lett.
Min­den nap az „igaz­mon­dó” kül­föl­di rá­di­ót, a Sza­bad Eu­ró­pát hall­gat­ta. Lel­ke mé­lyén vár­ta a cso­dát, Ma­gyar­or­szág és ha­zánk sza­bad­sá­gát. A bár­so­nyos for­ra­dal­mat már saj­nos nem ér­te meg. 1986-ban édes­anyám­mal egy na­pon tá­voz­tak el az élõk so­rá­ból.”

Az 56-os ma­gyar for­ra­da­lom irán­ti szo­li­da­ri­tás gyö­nyö­rû meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ra ke­rült sor Léde­cen is. Léde­cen a bú­csú nap­ja Min­den­szen­tek ün­ne­pé­re esik, így azt min­dig az utá­na va­ló va­sár­na­pon tart­ják. 1956-ban ez ép­pen no­vem­ber ne­gye­di­ké­re eset­t. Szól a ze­ne, fo­lyik a tánc­mu­lat­ság a kocs­má­ban. Tóth Fe­ri bá­csi, a Cse­ma­dok he­lyi szer­ve­ze­té­nek ak­ko­ri el­nö­ke iz­ga­tot­tan si­et a kocs­má­ba, fel­lép a do­bo­gó­ra a ci­gá­nyok mel­lé, és re­me­gõ han­gon mond­ja:
– Em­be­rek, fi­a­ta­lok! Az oro­szok lö­vik Bu­da­pes­tet, tan­kok­kal ti­por­ják, gyil­kol­ják a ma­gya­ro­kat, mi meg mu­la­tunk? Hagy­juk ab­ba a vi­ga­do­zást, men­jünk ha­za, és in­kább gyás­zoljunk…
És a nép, a fi­a­ta­lok szót fo­gad­tak, ab­ba­hagy­ták a mu­la­to­zást, ha­za­men­tek gyá­szol­ni.
Nem kis do­log volt ez, ha be­le­gon­do­lunk, hisz a fal­va­kon, leg­alább­is ná­lunk Zo­b­o­ralján, a leg­na­gyobb ün­nep a bú­csú nap­ja, ami­kor há­rom na­pon át ün­ne­pel, vi­gad a fa­lu, Léde­cen ez el­ma­radt, 1956. no­vem­ber 4-én. Szo­mo­rú bú­csú volt.

Köz­zé­te­szi Sán­dor Já­nos
Té­zi­sek a Cse­ma­dok VI. or­szá­gos köz­gyû­lés­ének el­nök­sé­gi be­szá­mo­ló­já­hoz (Részlet)

I. A nem­zet­kö­zi hely­zet elem­zé­se

A szom­szé­dos Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság­ban azon­ban a nyu­ga­ti im­pe­ri­a­liz­mus pro­vo­ká­ci­ói az 1956 évi ok­tó­ber­vé­gi el­len­for­ra­da­lom­hoz ve­zet­tek azért, mert az im­pe­ri­a­lis­ták a ma­gyar dol­go­zó nép ha­tal­má­nak meg­dön­té­sé­ért fo­lyó har­cuk­ban hû­sé­ges szö­vet­sé­ge­sek­re ta­lál­tak nem­csak a széj­jel­vert osz­tály­el­len­ség kö­ré­ben, de a so­vi­niz­mus, a „nem­ze­ti kom­mu­niz­mus” hir­de­tõ­i­ben, osz­tály- és nem­zet­áru­lók­ban, Nagy Im­ré­ben és az õt kö­rül­ve­võ szo­ci­a­lis­ta­el­le­nes né­ze­te­ket val­ló áru­lók sze­mé­lyé­ben (Ré­vai).
Az im­pe­ri­a­lis­ták ab­ban bíz­tak, hogy a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ha­tá­sá­ra za­va­rok lesz­nek a töb­bi né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szá­gok­ban, így ha­zánk­ban is.
Az im­pe­ri­a­lis­ták, mint már na­gyon sok­szor, most is el­szá­mí­tot­ták ma­gu­kat.
Ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­ge ta­lán még ed­dig so­ha nem ju­tott úgy ki­fe­je­zés­re, mint ép­pen a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ide­jén.
Mint azt Novot­ný elv­társ a CSKP KB el­sõ tit­ká­ra a CSKP KB ülé­sén és Bacílek elv­társ az SZLKP kö­zel­múlt­ban meg­tar­tott kong­res­­szu­sán ki­hang­sú­lyoz­ta, a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ide­jén a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók jól meg­áll­ták he­lyü­ket.
A szo­ci­a­liz­mus épí­té­se mel­let­ti har­cos ki­ál­lá­sunk­kal az el­len­for­ra­dal­mi ele­mek­kel szem­be­ni gyû­lö­le­tünk ki­nyil­vá­ní­tá­sán ke­resz­tül be­bi­zo­nyí­tot­ták, hogy sze­re­tik né­pe­ink kö­zös ha­zá­ját, a né­pi de­mok­ra­ti­kus Cseh­szlo­vá­ki­át, és mind­örök­re hû­ek ma­rad­nak a szo­ci­a­liz­mus fenn­költ esz­mé­i­hez.
A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók ál­lás­fog­la­lá­sa azt iga­zol­ja, hogy pár­tunk, a CSKP a mar­xis­ta-le­ni­nis­ta mó­don, va­gyis he­lye­sen old­ja meg a nem­ze­ti­sé­gi kér­dést.
A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók egyen­jo­gú­sá­gá­nak el­is­me­ré­sé­vel és az egyen­jo­gú­ság­nak a gya­kor­lat­be­li ér­vé­nye­sü­lé­sé­vel vég­le­ge­sen el­tûn­tek azok a vá­lasz­fa­lak, me­lye­ket úgy a ma­gyar, mint a szlo­vák bur­zso­á­zia emelt a szlo­vák és a ma­gyar dol­go­zók kö­ré.
Ak­kor, ami­kor ki­hang­sú­lyoz­zuk ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­gét és a ma­gyar dol­go­zók­nak a szo­ci­a­liz­mus ügye mel­let­ti har­cos ki­ál­lá­sát, lát­nunk kell azt is, hogy bár szór­vá­nyo­san, de még min­dig van­nak re­ak­ci­ós ma­gyar bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta ele­mek, akik nem mond­tak le né­pe­ink egy­sé­gét bom­lasz­tó, a szlo­vák és ma­gyar dol­go­zó nép ba­rát­sá­gát rom­bol­ni aka­ró nép­el­le­nes szán­dé­kuk­ról.
Ilyen re­ak­ci­ós tö­rek­vé­sek­kel fõ­leg a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ese­mé­nye­i­nek idõ­sza­ká­ban ta­lál­koz­tunk.
Nem vé­let­len, hogy 4 köz­ség­ben a ka­to­li­kus pap és a kán­tor kez­de­mé­nye­zé­sé­re a temp­lom­ban a ma­gyar him­nuszt éne­kel­ték. De az sem vé­let­len, hogy Ri­ma­szom­bat­ban a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­dal­mat kö­ve­tõ idõ­szak­ban a Cse­ma­dok he­lyi cso­port vi­dám ka­rá­cso­nyi elõ­adá­sát ér­dek­te­len­ség kí­sér­te. De a pél­dák egész so­rát is­mer­tet­het­nénk an­nak bi­zo­nyí­té­ká­ul, hogy a széj­jel­vert osz­tály­el­len­ség ma­rad­vá­nyai bár ese­ten­ként, kü­lön­bö­zõ for­mák­ban, de ak­ci­ót in­dí­tot­tak né­pe­ink ba­rát­sá­ga, a szo­ci­a­liz­mus el­len.
A ma­gyar bur­zsoá­na­ci­o­na­liz­mus szó­szó­lói be­fér­kõz­tek ese­ten­ként kul­tú­re­gye­sü­le­tünk­be, a Cse­ma­dok­ba is. Pél­da er­re a pár­ká­nyi já­rá­si ve­ze­tõ­ség, ahol Ko­vács Fló­ri­án mint já­rá­si tit­kár és Bajkai Bé­la, mint já­rá­si el­nök­sé­gi tag, akik mind­ket­ten haj­la­mo­sak vol­tak ar­ra, hogy a nem­ze­ti­sé­gi ér­de­ke­ket az osz­tály­ér­dek fö­lé he­lyez­zék és a ma­gyar­sá­guk­ra va­ló ál­lan­dó hi­vat­ko­zás­sal né­ze­te­ik­nek kö­ve­tõ­ket to­bo­roz­za­nak, el­va­kult­sá­guk­ban már nem ri­ad­tak vis­­sza nyílt, szo­ci­a­liz­mus­el­le­nes cse­le­ke­de­tek­tõl sem.
Az tör­tént, hogy az em­lí­tett Cse­madok-­funkcionáru­sok a Ma­gyar­or­szág­ról át­csem­pé­szett, a Szov­jet­uni­ót és a szo­ci­a­liz­must ki­gú­nyo­ló, a fa­siz­must él­te­tõ, idé­zõ­jel­ben tett vic­ce­ket ter­jesz­tet­ték.
Igaz ugyan, hogy Ko­vács ta­gad­ja, hogy õ ter­jesz­tet­te az em­lí­tett vic­ce­ket, csu­pán an­­nyit is­mer el, hogy Bajkai, a Cse­ma­dok já­rá­si tit­kár­sá­gán gé­pel­te le két pél­dány­ban.
Ez azon­ban nem vál­toz­tat a lé­nye­gen, és nem men­te­sít­he­ti Ko­vács Fló­ri­ánt a fe­le­lõs­ség­re vo­nás alól.
Egye­sü­le­tünk köz­pon­ti ve­ze­tõ­sé­ge már meg­tet­te a szük­sé­ges in­téz­ke­dé­se­ket. Mind­ket­ten ki let­tek zár­va a já­rá­si ve­ze­tõ­ség­bõl. Most a bí­ró­sá­gon a sor és úgy hisz­­szük, el­nye­rik tár­sa­ik­kal együtt mél­tó bün­te­té­sü­ket.
Ezek az ese­tek kö­te­lez­nek ben­nün­ket a ma­gyar bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus­sal szem­be­ni éber­sé­günk és har­cunk fo­ko­zá­sá­ra.
Nép­ne­ve­lõ mun­kánk­kal még fo­ko­zot­tab­ban szol­gál­juk ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­gét. Bát­ran tár­juk fel és lep­lez­zük le a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták nép­el­le­nes ter­ve­it, ápol­juk és fej­les­­szük ha­zánk ma­gyar dol­go­zói kö­ré­ben a pro­le­tár nem­zet­kö­zi­ség tu­da­tát. Is­mer­tes­sük pár­tunk és né­pi de­mok­ra­ti­kus kor­má­nyunk ál­tal ki­je­lölt cél­ki­tû­zé­se­in­ket, mint ha­zánk kü­lön­bö­zõ nem­ze­ti­sé­gû dol­go­zó­i­nak kö­zös cél­ki­tû­zé­se­it. És a kö­zös cé­lok el­éré­sé­ért va­ló harc­ra ser­kent­sük ha­zánk ma­gyar dol­go­zó­it. Mert a kö­zös cé­lo­kért ki­fej­tett kö­zös erõ­fe­szí­té­sek hi­ú­sít­ják meg a kül­sõ és bel­sõ re­ak­ció nép­el­le­nes ter­ve­it.

1957. május

Egy forradalom emlékezete. Beszélgetés Rainer M. Jánossal (Simon Attila)

– Igaz­ga­tó úr! Mi­kor ala­kult az in­té­zet, kik kez­de­mé­nyez­ték meg­ala­kí­tá­sát és mi­lyen meg­fon­to­lás­ból?

– 1988–1989-ben esett mind több szó a ké­sőb­bi ala­pí­tók kö­zött ar­ról, hogy az 1945 utá­ni ma­gyar tör­té­ne­lem, s kü­lö­nö­sen 1956 ku­ta­tá­sá­ra kü­lön in­téz­ményt kel­le­ne lét­re­hoz­ni. Ele­in­te azon­ban nem ala­pí­tás­ról, ha­nem foly­ta­tás­ról, új­ra­kez­dés­ről gon­dol­kod­tunk. 1958 és 1963 kö­zött Brüs­­szel­ben mű­kö­dött a Nagy Im­re Po­li­ti­kai és Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet, na­gyon ha­son­ló ér­dek­lő­dé­si kör­rel. El­ső­sor­ban az 1956 előt­ti párt­el­len­zé­ki­ek, Nagy Im­re po­li­ti­kai hí­vei al­kot­ták a mun­ka­tár­si gár­dát, bár nem ki­zá­ró­lag ők. 1989 ta­va­szán a Nyil­vá­nos­ság Klub egy ta­nács­ko­zá­sán Var­ga Lász­ló tör­té­nész kez­de­mé­nyez­te a Nagy Im­re In­té­zet új­já­a­la­kí­tá­sát. 1989. jú­ni­us 16-án Nagy Im­re új­ra­te­me­té­sén Ki­rály Bé­la a Hő­sök te­rén be is je­len­tet­te ezt. Más­nap meg­ala­kult az in­té­zet nem­zet­kö­zi ku­ra­tó­ri­u­ma Kene­di Já­nos la­ká­sán. Az el­kép­ze­lés sze­rint a mun­ka­tár­sak egy ré­sze a va­la­mi­ko­ri brüs­­sze­li­ek kö­zül ke­rült vol­na ki, más ré­szük pe­dig a Nagy Im­re-te­me­tést kez­de­mé­nye­ző és ko­or­di­ná­ló Tör­té­nel­mi Igaz­ság­té­tel Bi­zott­ság (TIB) ún. tör­té­ne­ti szek­ci­ó­já­ból. A szek­ció Ungváry Ru­dolf ve­ze­té­sé­vel a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék­hez kö­zel ál­ló tör­té­né­szek­ből és tár­sa­da­lom­tu­dó­sok­ból állt, és ki­dol­go­zott egy komp­lex ku­ta­tá­si ter­vet.
Vé­gül az in­té­zet 1991-ben kez­dett mű­köd­ni, ele­in­te egy aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely­ből állt, il­let­ve az Oral His­to­ry Ar­chí­vum­ból, amely egy ide­ig a TIB ke­re­te­in be­lül dol­go­zott. Az ala­pí­tás a rend­szer­vál­tás el­ső len­dü­le­té­nek el­múl­tá­val kis­sé el­hú­zó­dott. Annyi hasz­na azon­ban en­nek is volt, hogy va­ló­ban el­kö­te­le­zett s job­bá­ra fi­a­tal vagy kö­zép­ko­rú ku­ta­tók ma­rad­tak meg az in­té­zet mun­ka­tár­sa­i­ként. A két rész­leg ha­ma­ro­san egye­sült, a ve­te­rán­szer­ve­zet­té vá­ló TIB-bel a kap­cso­lat meg­sza­kadt. Az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely ma is fenn­áll, az in­té­zet ré­sze­ként, amely ma­gán­ala­pít­vány­ként, 1995-től pe­dig a kor­mány ál­tal ala­pí­tott köz­ala­pít­vány­ként mű­kö­dik.
Nagy Im­re ne­vét vé­gül is nem vet­tük fel, mert a Nagy csa­lád még 1989-ben lét­re­hoz­ta a Nagy Im­re Ala­pít­ványt. Et­től füg­get­le­nül az ala­pí­tó el­gon­do­lá­sok nem vál­toz­tak. 1989-ben úgy gon­dol­tuk, hogy 1956 nem­csak a 20. szá­zad szin­te egyet­len vi­lág­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű ma­gyar ese­mé­nye, ha­nem kulcs­sze­re­pet ját­szott a rend­szer­vál­tó fo­lya­mat­ban. 1956-ot sok te­kin­tet­ben az 1945 utá­ni fej­le­mé­nyek ma­gya­ráz­ták, s meg­tör­tén­te alap­ve­tő­en be­fo­lyá­sol­ta a Ká­dár-rend­szer ar­cu­la­tát. Egy új, rend­szer­vál­tó je­len­kor-tör­té­ne­ti in­téz­ményt akar­tunk, amely a tör­té­net­tu­do­mány és a tör­té­ne­ti szo­ci­o­ló­gia esz­köz­tá­rá­val kö­ze­lít eh­hez a fo­lya­mat­hoz, s ben­ne el­ső­sor­ban 1956-hoz. Ele­in­te nem volt tel­je­sen vi­lá­gos, hogy tisz­tán tu­do­má­nyos ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zunk vagy az em­lék­őr­zés más for­má­i­ban – a do­ku­men­tá­ci­ó­tól és a gyűj­tés­től az em­lé­ke­zet­po­li­ti­kai ak­tu­sok­ban va­ló sze­rep­vál­la­lá­sig – is részt ve­szünk. Lit­ván Györ­gy, az in­té­zet el­ső fő­igaz­ga­tó­ja in­kább az el­ső el­gon­do­lás­ra haj­lott, Hegedüs B. And­rás ügy­ve­ze­tő igaz­ga­tó a má­so­dik­ra. Vé­gül is az előb­bi va­ló­sult meg.

– Az in­té­zet meg­ala­ku­lá­sa óta ti­zen­öt év telt el. Ez idő alatt vál­to­zott-e va­la­mit az in­té­zet pro­fil­ja, s ha igen, mi­lyen irány­ban?

– Igen, sze­rin­tem vál­to­zott. 1996-ig, a for­ra­da­lom 40. év­for­du­ló­já­ig azért nagy­részt 1956-­tal fog­lal­koz­tunk, szá­mos köny­vet ad­tunk ki, és társ­ren­de­zői vol­tunk a for­ra­da­lom­mal fog­lal­ko­zó ad­di­gi leg­na­gyobb nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­á­nak. Azt kö­ve­tő­en fo­ko­za­to­san ki­szé­le­sí­tet­tük ér­dek­lő­dé­si kö­rün­ket a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek tör­té­ne­té­re, sőt va­ló­szí­nű­leg még in­kább vis­­sza fo­gunk nyúl­ni a múlt­ba. A vál­to­zást ta­lán szim­bo­li­zál­ja sok egyéb mel­lett két rep­re­zen­ta­tív ta­nul­mány­kö­te­tünk, az 1998-ban ki­adott A for­du­lat évei 1947–1949 és a 2004-ben meg­je­lent „Hat­va­nas évek” Ma­gyar­or­szá­gon. Mind­ket­tő­ben meg­je­len­tek ha­gyo­má­nyos po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti, de kul­túr­tör­té­ne­ti, tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti, mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nyok is. Ko­ráb­ban az in­té­zet el­ső­sor­ban po­li­ti­ka­tör­té­ne­tet mű­velt, ma igyek­szünk a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos­ság fő áram­la­ta­it, a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyos tör­té­net­írás­tól a nyel­vi for­du­la­ton át az új kul­túr­tör­té­ne­tig adap­tál­ni és mű­vel­ni. Az in­té­zet kez­det­től fog­va ki­tű­nő in­for­ma­ti­kai inf­rast­ruk­tú­rá­val ren­del­ke­zett, s a ki­lenc­ve­nes évek vé­gé­től ered­mé­nye­ink di­gi­tá­lis meg­je­le­ní­té­se egyik fő cél­ki­tű­zé­sün­ket ké­pez­te.

– Me­lyek je­len­leg az in­té­zet pri­o­ri­tá­sai, s mi­lyen konk­rét ku­ta­tá­si prog­ra­mok zaj­la­nak je­len­leg?

– Eb­ben az év­ben a leg­több ener­gi­án­kat a ma­gyar for­ra­da­lom 50. év­for­du­ló­já­hoz kap­cso­ló­dó mun­kák kö­tik le. Tu­cat­nyi kö­te­tet adunk ki, ös­­sze­fog­la­ló és te­ma­ti­kus mo­nog­rá­fi­ák­tól kü­lön­fé­le for­rá­so­kig, fo­tó­al­bu­mig, emel­lett fél tu­cat kü­lön­fé­le inter­netes tar­ta­lom­szol­gál­ta­tást ké­szí­tünk. Lesz in­té­ze­ti kon­fe­ren­cia – té­má­ja a for­ra­da­lom ha­tás­tör­té­ne­te a szov­jet tér­ség­ben –, és sok he­lyen, sok­fé­le for­má­ban je­len lesz a mun­kánk. 2007-től a ki­lenc­ve­nes évek vé­gi vál­tás­nak meg­fe­le­lő­en foly­ta­tó­dik a Ká­dár-kor­szak ku­ta­tá­sa. En­nek egyik rész­prog­ram­ja pél­dá­ul a kri­ti­kai-el­len­zé­ki moz­gal­mak sze­rep­lő­i­ről szól. Ter­vez­zük a rend­szer­vál­tás tör­té­ne­ti és oral his­to­ry fel­dol­go­zá­sát is, szá­mos mun­ka­tár­sunk dol­go­zik ál­lam­biz­ton­sá­gi for­rá­sok­kal, amely­nek ered­mé­nyei ugyan­csak a kö­ze­li jö­vő­ben vár­ha­tók.

– Egy ilyen prog­ram tel­je­sí­té­se el­ső­sor­ban két alap­ve­tő dol­got igé­nyel: pénzt és meg­fe­le­lő szak­em­be­re­ket. Per­sze a szak­em­be­rek is az anya­gi­ak­tól függ­nek. Hány mun­ka­tár­sa van az in­té­zet­nek, men­­nyi eb­ből a ku­ta­tó?
– Az in­té­zet­nek 20,5 mun­ka­tár­sa van – ez ab­ból adó­dik, hogy 19 fő­ál­lá­sú mel­lett egy-­e­gy könyv­tá­ros, köny­ve­lő és in­for­ma­ti­kus fél­ál­lás­ban dol­go­zik. A 19-ből 15 ku­ta­tó (12 tör­té­nész és 3 szo­ci­o­ló­gus az Oral His­to­ry Ar­chí­vum­ban), hár­man az in­for­ma­ti­kai és mul­ti­mé­dia te­rü­le­tén te­vé­keny­ked­nek (adat­bá­zis­ok, inter­netes hon­lap, do­ku­men­tum­fil­mek), s egy fő­ál­lá­sú tit­kár­nőnk van. Nyug­dí­jas­ként dol­go­zik Lit­ván Györ­gy ala­pí­tó igaz­ga­tónk és a könyv­tár­ban Gyenes Judith, Maléter Pál öz­ve­gye.

– Gon­do­lom azért az in­té­zet­hez szá­mos olyan ku­ta­tó és köz­éle­ti sze­mé­lyi­ség is köt­he­tő, aki nem az 1956-os In­té­zet mun­ka­tár­sa, de még­is szo­ros szel­le­mi, il­let­ve mun­ka­kap­cso­lat­ban áll az Önök in­té­ze­té­vel. Tud­na pár ne­vet em­lí­te­ni, s er­ről va­la­mit mon­da­ni?

– Az in­té­zet élén ku­ra­tó­ri­um áll az 1989-ben Pá­rizs­ból ha­za­te­le­pült Ken­de Pé­ter ve­ze­té­sé­vel, aki dol­go­zott a Nagy Im­re In­té­zet­ben, és a nyolc­va­nas évek­ben a Ma­gyar Fü­ze­tek cí­mű tör­té­ne­ti-po­li­ti­kai pe­ri­o­di­ka fő­szer­kesz­tő­je volt. A ku­ra­tó­ri­um­nak tag­ja töb­bek kö­zött Bács­kai Ve­ra, Boj­tár End­re, Kosáry Do­mo­kos, Mécs Im­re, Pomogáts Bé­la, Vi­tá­nyi Iván. Az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely ve­ze­tő­je Gyáni Gá­bor. Ha csak a két em­lí­tett ta­nul­mány­kö­tet szer­zői név­so­rát néz­zük, azon­nal ki­de­rül, hogy na­gyon sok­fé­le, de sze­rin­tem egy­aránt ki­vá­ló tu­dós­sal dol­goz­tunk együt­t, mint pél­dá­ul Ripp Zol­tán, Pe­tő Iván, Pé­te­ri Györ­gy, Pa­ta­ki Gá­bor, Prak­falvi End­re, Sza­bó Csa­ba, Baráth Mag­dol­na, Ko­vács Gá­bor, Kal­már Me­lin­da, Beke Lász­ló, Hor­váth Sán­dor, Tóth Esz­ter Zsó­fia, Var­ga Ba­lázs. Köz­tük so­kan – Sza­bó, Hor­váth, Tóth Esz­ter – a ma­gyar tár­sa­da­lom­tu­do­mány fi­a­tal nem­ze­dé­két kép­vi­se­lik, és ez na­gyon fon­tos. Aho­gyan az is, hogy együtt­mű­köd­jünk min­den­fé­le in­téz­mén­­nyel, le­gyen az egye­tem vagy aka­dé­mi­ai in­té­zet vagy bár­mi más.

– Hon­nan fe­de­zi az in­té­zet a költ­sé­ge­it. Men­­nyi­re rend­szer-, il­let­ve kor­mány­füg­gő ma egy tu­do­má­nyos in­té­zet költ­ség­ve­tés­ének biz­to­sí­tá­sa?

– Aho­gyan em­lí­tet­tem, 1995 óta az in­té­zet köz­ala­pít­vány. Már ko­ráb­ban, s az­óta is (ki­vé­ve az 1999–2002-es idő­sza­kot) éven­te rend­sze­res tá­mo­ga­tást ka­punk a kor­mány­tól. Ez (és az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely költ­ség­ve­té­se, ami­re vi­szont öt­éven­te pá­lyáz­ni kell) je­len­ti éves költ­ség­ve­té­sünk túl­nyo­mó ré­szét. Tá­mo­gat min­ket Bu­da­pest fő­vá­ros, s ezen­kí­vül gyak­ran, s több­nyi­re si­ker­rel pá­lyá­zunk. Meg­jegy­zem, hogy ezek a pá­lyá­za­tok is job­bá­ra ál­la­mi ala­pok­ra vo­nat­koz­nak.
Ily mó­don azt le­het mon­da­ni, hogy az in­té­zet szin­te tel­jes egé­szé­ben ál­lam­füg­gő, ezért te­hát kor­mány­füg­gő is. Sőt, ha le­het, ez csak fo­ko­zó­dott: 1999-ben még le­het­sé­ges volt a köz­vet­len kor­mány­tá­mo­ga­tást „ki­vál­ta­ni” fő­vá­ro­si, So­ros ala­pít­vá­nyi és – mond­juk – nem­ze­ti ku­ta­tás-fej­lesz­té­si (va­gyis pá­lyá­zott ál­la­mi) pén­zek­kel. Ma ez kü­lön­fé­le okok­ból le­he­tet­len len­ne. A So­ros Ala­pít­vány pél­dá­ul be­szün­tet­te ef­faj­ta te­vé­keny­sé­gét Ma­gyar­or­szá­gon – aho­gyan ezt So­ros Györ­gy jó elő­re ki­je­len­tet­te.
A hu­mán tu­do­má­nyos­ság nem ál­la­mi me­ce­na­tú­rá­ja nem ala­kult ki Ma­gyar­or­szá­gon, vagy csak na­gyon csö­ke­vé­nye­sen (a könyv­ki­adás­ban pél­dá­ul). Ezért anya­gi szem­pont­ból na­gyon se­bez­he­tők va­gyunk. Ugyan­ak­kor a köz­ala­pít­vá­nyi for­ma elég­gé kö­rül­mé­nyes­sé te­szi, hogy a kor­mány tar­tal­mi szem­pont­ból be­le­szól­jon ab­ba, mit csi­ná­lunk (nem szá­mít­va per­sze a gaz­dál­ko­dás tisz­ta­sá­gát, mert azt szo­ros fi­gye­lem­mel kö­ve­ti, na­gyon he­lye­sen). Meg­te­het­né va­la­ho­gyan per­sze, de ed­dig nem tet­te.
– Ha már a po­li­ti­ká­nál va­gyunk: a po­li­ti­ka még min­dig igyek­szik a sa­ját cél­ja­i­ra fel­hasz­nál­ni az 1956-os for­ra­dal­mat. Men­­nyi­re érin­ti ez a tu­do­mányt? Van-e a tör­té­né­szek kö­zött a tu­do­má­nyos ke­re­te­ket meg­ha­la­dó vi­ta, konf­lik­tus eb­ben a té­má­ban?

– 1989-ben azt hit­tük, hogy a Ká­dár-rend­szer ki­múl­tá­val a je­len­kor­tör­té­net po­li­ti­kai kon­notá­ciói és fel­hasz­ná­lá­sa meg­szűn­ik. Ez elég bal­ga il­lú­zió volt, hi­szen nem­csak a kö­ze­li, ha­nem a tá­vo­li múlt is bő­vel­ke­dik ilyen vo­nat­ko­zá­sok­ban, Ma­gyar­or­szá­gon pe­dig még kü­lö­nös ha­gyo­má­nya is van a múlt ilyes­faj­ta hasz­ná­la­tá­nak. Ez ter­mé­sze­te­sen érin­ti a tu­do­mányt is. A szov­jet tí­pu­sú rend­szer nyílt és of­fen­zív mó­don be­fo­lyá­sol­ni igye­ke­zett a tör­té­net­tu­do­mányt, te­ma­ti­kai, mód­szer­ta­ni és ide­o­ló­gi­ai szem­pon­to­kat írt elő, ká­no­no­kat pró­bált meg­fo­gal­maz­ni. Ma­gyar­or­szá­gi vál­to­za­tá­ban és utol­só két év­ti­zed­ében ez vi­szony­lag la­zán ér­vé­nye­sült, de ép­pen a 20. szá­zad vo­nat­ko­zá­sá­ban mind­vé­gig fenn­állt ez a hely­zet. Emi­att a rend­szer­vál­tás után na­gyon erős bel­ső igény és tár­sa­dal­mi el­vá­rás ke­let­ke­zett az „ob­jek­ti­vi­tás­ra”. Ilyen azon­ban sze­rin­tem nem lé­te­zik, a tör­té­nész kö­rül­be­lül ugyan­an­­nyi­ra ob­jek­tív, mint bár­ki más, aki a múlt­ról gon­dol­ko­dik. Ér­té­kei, sze­mé­lyi­sé­ge, hor­ri­bile dictu po­li­ti­kai meg­győ­ző­dé­se – ha van ilyen – ter­mé­sze­te­sen meg­je­le­nik mun­ká­i­ban. Az per­sze, ha va­la­ki egy ak­tu­á­lis po­li­ti­kai vagy más té­zist „ze­né­sít meg”, íz­lé­sem el­len va­ló. A tör­té­né­szi esz­köz­tár, a szak­ma sza­bá­lyai az azt mű­ve­lők va­la­mi­fé­le kon­szen­zu­sá­ban je­le­nik meg – ez az a mér­ce, ami szá­monkér­he­tő. A poszt­mo­dern kor ezen a té­ren is sok min­dent át­ér­tel­me­zett, aho­gyan ez pél­dá­ul Gyáni Gá­bor vagy Hor­váth Sán­dor írá­sa­i­ból ki­tű­nik. Plu­rá­lis, sok­szí­nű tér­ben élünk mi is, és en­nek nyo­ma ter­mé­sze­te­sen írá­sa­in­kon is fel­fe­dez­he­tő.
Po­li­ti­kai ter­mé­sze­tű konf­lik­tus és vi­ta per­sze a ma­gyar tör­té­né­szek kö­zött is van – saj­nos ez gyak­ran a szű­kös for­rá­sok fe­let­ti osz­toz­ko­dást fe­di. Ér­de­kes mó­don ugyan­ez szo­li­da­ri­tást is in­du­kál – és ez sem min­dig ve­zet jó­ra, mert a mi­nő­sé­gi íté­le­te­ket és a kri­ti­ka tisz­ta­sá­gát ve­szé­lyez­te­ti. Saj­nos mind­ez a je­len hely­zet­ben ter­mé­sze­tes, ös­­sze­füg­gés­ben van az­zal is, hogy a tu­do­mány in­téz­mény­rend­sze­re Ma­gyar­or­szá­gon szin­te sem­mit sem vál­to­zott a rend­szer­vál­tás nyo­mán. A szak­mai „estab­lish­men­t” ugyan­azok­ból vagy ugyan­azok ki­sze­melt-ki­ne­velt utód­a­i­ból áll, akik min­ket a szí­vük mé­lyén po­li­ti­ka­i­lag nyo­mott ka­kukk­fi­ó­kák­ként ke­zel­nek.
Ez­zel már sem­mi ba­jom sinc­s, még az is le­het, hogy túl­zok. In­kább az a baj, hogy va­ló­di tör­té­ne­ti vi­ták nem­igen van­nak Ma­gyar­or­szá­gon. Sem 1956-ról, sem a szov­jet tí­pu­sú rend­szer kor­sza­ká­ról. Ta­lán az úgy­ne­ve­zett ügy­nök­ügyek in­du­kál­nak ilyes­mit a Ká­dár-kor­szak­ról. De en­nek még kez­de­ti stá­di­u­má­ban va­gyunk.

– Ho­gyan lát­ja, az in­té­zet meg­ala­ku­lá­sa óta men­­nyi­ben vál­to­zott az 1956-os ese­mé­nyek­ről ki­ala­kult tu­do­má­nyos kép? Van­nak-e még fe­hér fol­tok a té­má­ban?

– A tu­do­má­nyos kép meg­vál­to­zá­sát meg­előz­te az ér­té­ke­lés meg­vál­to­zá­sa. A Ká­dár-kor­szak ide­o­ló­gi­ai jel­le­gű ma­gya­rá­za­ta szét­por­ladt, ér­tel­mét vesz­tet­te, 1956 plu­rá­lis ér­tel­me­zé­si tér­be lé­pett. Tu­do­má­nyo­san en­nek a fo­lya­mat­nak az el­ső, ed­dig leg­fon­to­sabb ho­za­dé­ka a for­ra­da­lom­ra vo­nat­ko­zó is­me­re­tek rob­ba­nás­sze­rű bő­vü­lé­se volt. A nem­zet­kö­zi kon­tex­tus­tól a he­lyi kö­zös­sé­gek tör­té­ne­té­ig min­den­ről ren­ge­teg do­ku­men­tum ke­rült nap­vi­lág­ra, és meg­an­­nyi vis­­sza­em­lé­ke­zés ké­szült vagy vált is­mert­té. 1956 nagy tör­té­ne­tek­be ren­de­ző­dött ön­ma­gá­ban és e na­gyobb át­te­kin­té­sek ré­sze­ként is. Ma a 20. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem ta­lán leg­job­ban fel­dol­go­zott moz­za­na­ta. Eb­ben az ér­te­lem­ben ta­lán nem is be­szél­he­tünk már fe­hér fol­tok­ról – bár ilyes­mit mon­da­ni min­dig koc­ká­za­tos.
Ugyan­ak­kor a tu­do­mány bel­ső ala­ku­lá­sa min­dig új kér­dé­sek­kel szem­be­sít. Ahol sza­ba­don le­he­tett 1956-ról be­szél­ni, min­dig el­mond­ták: Ma­gyar­or­szág kü­lön­le­ges­sé­gét a szov­jet tá­bo­ron be­lül el­ső­sor­ban 1956 ma­gya­ráz­za. 1989-ben még­is ugyan­úgy, ugyan­ak­kor bu­kott meg a rend­szer min­de­nütt, és a ké­sőb­bi fej­le­mé­nyek erő­sen rel­a­tiválták ezt a kü­lön­le­ges­sé­get. Ugyan­az tör­tént nagy­já­ból min­de­nütt. Mi volt te­hát 1956 tény­le­ges, hos­­szabb tá­vú ha­tá­sa? És mi­ért ép­pen Ma­gyar­or­szá­gon rob­bant ki ilyen ra­di­ká­lis fel­ke­lés, mi­ért nem má­sutt? Mi­lyen for­ra­da­lom volt 1956-ban, egy­ál­ta­lán an­nak le­het-e ne­vez­ni – a tör­té­net­tu­do­mány nyel­vén? Ho­gyan ala­kult em­lé­ke­ze­te? Ezek olyan kér­dé­sek, ame­lyek­re ma in­kább meg­ér­zé­se­ken és ér­zel­mi ala­po­kon nyug­vó vá­la­szo­kat adunk, ho­lott mé­lyebb, ala­po­sabb meg­gon­do­lá­sok­ra len­ne szük­ség.

– Ahogy az in­té­zet ki­ad­vá­nya­it szem­lé­lem, úgy lá­tom egy­re na­gyobb sze­re­pet kap a Ká­dár-kor­szak fel­tá­rá­sa, s nem csu­pán a po­li­ti­ka­tör­té­net, de – s ez ne­kem na­gyon szim­pa­ti­kus – a min­den­nap­ok tör­té­ne­te is. Ez tu­da­tos prog­ram­ja az in­té­zet­nek vagy ma in­kább ez iránt van igény?

– Mind­ket­tő tu­da­tos vá­lasz­tás volt, és bi­zo­nyos fo­kig a fen­ti­ek in­do­kol­ták. 1956 iga­zi je­len­tő­sé­gét hos­­szabb tá­vú ha­tá­sán mér­het­jük – eh­hez pe­dig a Ká­dár-kor­sza­kot kell meg­ér­te­ni. 1956-­tal el­len­tét­ben a Ká­dár-kor­szak­ról még olyan kis­szá­mú kon­szen­zuális meg­ál­la­pí­tás sincs for­ga­lom­ban, mint a for­ra­da­lom­ról. A mód­szer­ta­ni vál­tást a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos tren­dek mel­lett a ta­nul­má­nyo­zott prob­lé­ma sa­já­tos­sá­gai is sür­get­ték. A Ká­dár-kor­szak úgy­ne­ve­zett po­li­ti­ka­tör­té­ne­te vaj­mi ke­ve­set mond en­nek a pe­ri­ó­dus­nak a ter­mé­sze­té­ről. Kis, min­den­na­pi tör­té­ne­tei vi­szont pa­ra­­dig­matikus je­len­sé­ge­ket mu­tat­nak – anél­kül per­sze, hogy me­cha­ni­kus meg­fe­lel­te­té­sek­ben le­het­ne őket al­kal­maz­ni.

– In­té­ze­tük men­­nyi­re ér­zi fel­ada­tá­nak az ún. ügy­nök­ügye­ket? Ezt azért kér­de­zem, mert – no­ha ezek fel­tá­rá­sá­val kap­cso­lat­ban ta­lán az önök mun­ka­tár­sá­nak, Ungváry Krisz­ti­án­nak a ne­vé­vel ta­lál­koz­ni a leg­töb­bet – az 1956-os In­té­zet ne­ve nem na­gyon hang­zik el…

– Az úgy­ne­ve­zett ügy­nök­kér­dés­nek ren­ge­teg ága-bo­ga van, ame­lyek kö­zül a tu­do­má­nyos igé­nyű fel­dol­go­zás és meg­ér­tés csak egy. Az eb­ben va­ló rész­vé­telt na­gyon fon­tos­nak tar­tom. Ezen a té­ren az 1956-os In­té­zet igen­is vi­szo­nyí­tá­si pont, hi­szen 1999-től Év­köny­vünk több­ször te­ma­ti­kus dos­­szi­ét tar­tal­ma­zott ál­lam­biz­ton­sá­gi té­má­jú ta­nul­má­nyok­ból, a hat­va­nas évek­ről szól­ván igen sok írás szü­le­tett ná­lunk ilyen for­rá­sok fel­hasz­ná­lá­sá­val. 2005-ben, az ez­zel kap­cso­la­tos vi­ták egyik csúcs­pont­ján Túl a lis­tán cím­mel egy ös­­sze­ál­lí­tást ké­szí­tet­tünk, amely az in­té­zet hon­lap­ján ér­he­tő el. Ez­zel be­val­lot­tan min­tát sze­ret­tünk vol­na szol­gál­tat­ni a tu­do­má­nyos meg­kö­ze­lí­tés­re, s amel­lett ér­vel­tünk, hogy a nyil­vá­nos­ság­gal együtt ez utób­bi le­het ha­zai vi­szo­nyok mel­lett a kér­dés adek­vát tár­gya­lá­si mód­ja. Ungváry Krisz­ti­án azért sze­re­pel töb­bet, mert ő ál­ta­lá­ban az ügy­nök­kér­dés más as­pek­tu­sa­i­val is hang­súly­­lyal fog­lal­ko­zik, így pél­dá­ul di­rekt mo­rá­lis ál­lí­tá­sok­kal, il­let­ve eze­ket a na­gyon két­sé­ges hi­te­lű for­rá­so­kat a tör­té­net­írás és a tény­fel­tá­ró új­ság­írás ha­tár­te­rü­le­tén „be­szél­te­ti”. Sze­mély sze­rint mind­ket­tő­vel ba­rá­ti vi­tám van, ám az in­té­zet min­den ku­ta­tó­ja szu­ve­rén em­ber, és ter­mé­sze­te­sen jo­ga van min­den kér­dés­ről azt ír­ni és ál­lí­ta­ni, amit a leg­he­lye­sebb­nek tart. Nem­rég az ügy­nök­vi­ta újabb ki­éle­se­dé­se ide­jén Kis Já­nos na­gyon fon­tos ta­nul­má­nyá­ra ref­lek­tál­va va­la­mi olyas­mit ír­tam, hogy az ügy­nök­kér­dés­ben a sza­bad­ság meg­ma­radt te­re a tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sé és tör­té­net­írá­sé. És ha va­la­mi irány­tűt ad en­nek a pil­la­nat­nyi­lag elég­gé dif­fúz, szét­tar­tó em­lé­ke­ze­ti mun­ká­nak, az csak a dis­kur­zus írat­lan sza­bá­lyai, bel­ső­vé vá­ló eti­kai nor­mái le­het­nek. Ezt most is ér­vé­nyes­nek tar­tom. A tör­vény­ho­zás ku­dar­cot val­lott ez­zel, de a ku­ta­tás sza­bad­sá­ga meg­ma­radt, és ez a fon­tos.

– Ön szá­mos köny­vet adott ki az utób­bi évek­ben, töb­bek kö­zött Nagy Im­ré­ről is. S ha jól tu­dom, Ön volt a Nagy Im­ré­ről szó­ló A te­me­tet­len ha­lott cí­mű film egyik szak­ér­tő­je. Az idén ok­tó­ber­ben is­mét egy új 1956-os film be­mu­ta­tó­já­ra ke­rül majd sor. Men­­nyi­re se­gít­het­nek ezek a fil­mek ab­ban, hogy a szé­le­sebb köz­vé­le­mény tisz­táb­ban lás­son 1956-­tal kap­cso­lat­ban? Ne­kem ugyan­is (Mé­szá­ros Már­ta film­jét lát­va) az az ér­zé­sem, hogy ezek a fil­mek egy­elő­re – ez­zel nem von­va két­ség­be eset­le­ges mű­vé­szi ér­té­ke­i­ket – még a mí­tosz­épí­tést szol­gál­ják. (Per­sze mí­to­szok­ra is szük­ség van.) Mit gon­dol Ön er­ről?

– Va­ló­ban szak­ér­tő­je vol­tam a Te­me­tet­len ha­lott­nak – de nem al­ko­tó­ja. Sze­rin­tem egyéb­ként ér­de­kes al­ko­tás szü­le­tett, de – aho­gyan ezt már több­ször el­mond­tam – az el­ső­sor­ban Mé­szá­ros Már­táé, és még hos­­szan le­het­ne so­rol­ni, ki min­den­ki­nek volt eb­ben sok­kal na­gyobb ré­sze, mint ne­kem. Pa­ta­ki Éva for­ga­tó­könyv­író­nak vagy Janc­só Nyika ope­ra­tőr­nek, nem be­szél­ve Jan Now­ickiról. Már­ta ugyan­csak sok­szor el­mond­ta, hogy a köny­vem ha­tás­sal volt rá, de a film ak­kor is az ő ví­zi­ó­ja.
A film pe­dig fik­ció, va­gyis nem kel­le­ne úgy te­kin­te­ni, hogy a tisz­tán­lá­tást szol­gál­ja, vagy a tör­té­ne­ti igaz­sá­got tar­tal­maz­za. Nem, mert min­den­ki­nek ma­gá­nak kel­le­ne tisz­tán lát­nia, és sa­ját igaz­sá­gát en­nek alap­ján (vagy más mó­don) meg­fo­gal­maz­nia. A mű­vész al­ko­tá­sát per­sze so­kan nor­ma­tív­nak ér­zik, s mint­egy kö­te­les­sé­gül ró­ják rá, hogy az igaz­sá­got be­szél­je el. Akik ezt mond­ják, sa­ját igaz­sá­gu­kat tart­ják a nor­má­nak, és ezt ké­rik szá­mon. Mi­ért kel­lett vol­na Mé­szá­ros Már­tá­nak rész­le­te­sen áb­rá­zol­nia Nagy Im­re elv­ba­rá­ta­it, ha egy­szer ő úgy érez­te, hogy ez az em­ber vég­le­te­sen haj­lott a ma­gány­ra, és úgy érez­te, ma­gá­ra hagy­ták? Én a köny­vem­ben ír­tam ró­luk, mert sa­ját tör­té­net­írói nar­ratívám­ban fon­tos­nak tar­tot­tam a sze­re­pü­ket – ugyan­ak­kor meg­pró­bál­tam ki­mu­tat­ni Nagy Im­re szö­ve­ge­i­ből, hogy men­­nyi­re egye­dül érez­te ma­gát éle­te vé­gén.
Én te­hát azt re­mé­lem, hogy az 1956-ról szó­ló fil­mek min­de­nek­előtt jó fil­mek lesz­nek – azt vi­szont egy­ál­ta­lán nem, hogy úgy áb­rá­zol­ják a for­ra­dal­mat, aho­gyan mond­juk én.

– Ön in­té­zet­ve­ze­tő és na­gyon pro­duk­tív ku­ta­tó is egy­ben. Hogy fér ös­­sze a ket­tő? Nem ve­szé­lyez­te­ti az in­téz­mény­ve­ze­tői stá­tu­sa a ku­ta­tói sza­bad­sá­gát?

– Er­re a kér­dés­re tu­dok a leg­kön­­nyeb­ben és leg­rö­vi­deb­ben vá­la­szol­ni. Ne­he­zen fér ös­­sze a ket­tő, mert az in­téz­mény­ve­ze­tői stá­tus igen­is ve­szé­lyez­te­ti a ku­ta­tói sza­bad­sá­got. Nem hagy ugyan­is rá időt.
– Az idén az 1956-os for­ra­da­lom ke­rek év­for­du­ló­já­ra em­lé­ke­zünk. Mit je­lent ez az in­té­zet és mit az Ön szá­má­ra? Azt gon­do­lom, hogy az idén ku­ta­tó­ként és elő­adó­ként az egyik ren­dez­vény­ről a má­sik­ra uta­zik. De je­lent-e az in­té­zet­nek több pénzt, na­gyobb tár­sa­dal­mi meg­be­csü­lést?

– Az in­té­zet szá­má­ra az év­for­du­ló azt je­len­ti, hogy tu­dá­sun­kat meg kell pró­bál­nunk új struk­tú­rák­ba ren­dez­ni, új is­me­re­te­in­ket és meg­kö­ze­lí­té­se­in­ket a nyil­vá­nos­ság­ban meg­je­le­ní­te­ni. Ez a nyil­vá­nos­ság most sok­kal szé­le­sebb, mint ál­ta­lá­ban – az 50. év­for­du­lón a vi­lág egy rö­vid idő­re fo­ko­zot­tan fi­gyel majd Ma­gyar­or­szág­ra. Az év­for­du­ló ne­künk sok mun­kát je­lent – köny­ve­ket, do­ku­men­tum­fil­me­ket, inter­netet, kon­fe­ren­ci­át, kü­lön­fé­le más fel­ada­to­kat. Igen, so­kat fo­gok utaz­ni kon­fe­ren­ci­ák­ra és em­lék­ülé­sek­re, de eb­ben az év­ben, ki­vált­kép­pen ős­­szel ez­zel így lesz a leg­több kol­lé­gám is. Anya­gi tá­mo­ga­tá­sunk ma ki­egyen­sú­lyo­zott, ter­ve­ink meg­va­ló­sí­tá­sát ilyen szű­kös­ség nem aka­dá­lyoz­za. A mai hely­zet­ben én an­nak is örül­nék, ha az év­for­du­ló múl­tá­val ez nem vál­toz­na ér­dem­ben. Az pe­dig, hogy év­for­du­ló lesz, ön­ma­gá­ban nem nö­ve­li meg­be­csü­lé­sün­ket, leg­fel­jebb is­mert­sé­gün­ket, ami egyéb­ként nem lé­nyeg­te­len. Ha nem­csak töb­ben és job­ban fi­gyel­né­nek ránk, ha­nem job­ban oda­fi­gyel­né­nek ar­ra, amit mon­dunk, az azt je­len­ti, ér­de­kes és fon­tos, amit mon­dunk. Én en­nek örül­nék a leg­job­ban.

A be­szél­ge­tést Si­mon At­ti­la ké­szí­tet­te

Kožík Diana: A szenci ö-zés tegnap és ma (és holnap?)

A cím kis­sé po­é­ti­ku­san ve­ze­ti be írá­so­mat, mely­ben a szen­ci ö-zés­sel és a tá­gabb ér­te­lem­ben vett ö-zés­sel kap­cso­la­tos ed­di­gi is­me­re­te­in­ket sze­ret­ném ös­­sze­fog­lal­ni. Az idő­fo­gal­mak be­ve­ze­té­se mon­dan­dóm ki­fe­je­zőbb ta­go­lá­sá­ra szol­gál, és mint­egy át­fog­ja az ö-zés tör­té­ne­tét – a ki­ala­ku­lás­tól a mai ál­la­po­ton ke­resz­tül a jö­vőt vizs­gá­ló ku­ta­tá­so­kig.

A teg­nap­előtt

A cím­től el­té­rő­en a teg­nap­előt­tel kez­de­ném, mert vé­le­mé­nyem sze­rint így job­ban ér­zé­kel­tet­he­tő az az idő­be­li tá­vol­ság, ami az ö hang meg­je­le­né­se óta el­telt. Az ö hang nem ősi örök­ség, ha­nem a ma­gyar nyelv kü­lön éle­té­ben ala­kult ki, a ma­gyar nyelv hang- és hang­súly­vi­szo­nya­i­nak kö­vet­kez­té­ben – bi­zo­nyí­tot­ta két­sé­get ki­zá­ró­an Loson­czi Zol­tán (1917; 1918). Az el­ső szó­tag­ra eső erős hang­súly a szó­vé­ge­ken re­duk­ci­ót és eh­hez tár­su­ló la­bi­a­li­zá­ci­ót ered­mé­nye­zett, ami to­vább ter­jedt a szó bel­se­je fe­lé. Ez a labi­al­izáló ten­den­cia hoz­ta lét­re az ü han­got, me­lyek­nek egy ré­sze az óma­gyar kor má­sik nagy­ha­tá­sú ten­den­ci­á­já­nak, a nyíl­tab­bá vá­lás­nak kö­vet­kez­té­ben ö-vé vált. Loson­czi­val el­len­tét­ben töb­ben is ál­lít­ják (Horger 1934; Laz­icz­ius 1936; Pé­ter 1951), hogy az ö han­gok még eb­ben a ko­rai sza­kasz­ban sem ki­zá­ró­lag e nyíl­tab­bá vá­lá­si ten­den­ci­á­nak kö­szön­he­tik lé­tü­ket, és föl­te­he­tő egy, az egyes zárt ë han­go­kat ö-vé ala­kí­tó spon­tán la­bi­a­li­zá­ció is, amely szin­tén a szó­vé­gi labi­al­izáló ten­den­cia ha­tá­sá­ra in­dult meg. A la­bi­a­li­zá­ció érin­tet­le­nül hagy­ta azo­kat a zárt ë han­go­kat, ame­lyek ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ban és egy­ta­gú sza­vak­ban for­dul­tak elő. Az előb­bi­ek­nél a hang­kör­nye­zet, az utób­bi­ak­nál az erős el­ső szó­tag­be­li hang­súly bi­zo­nyult meg­tar­tó erő­nek.
Az ö han­got lét­re­ho­zó ten­den­ci­ák a 13. szá­zad­tól je­lent­kez­tek, és – kü­lö­nö­sen a zárt ë han­go­kat ö-vé át­ala­kí­tó labi­al­izáló ten­den­cia – egé­szen a 15. szá­za­dig érez­tet­ték ha­tá­su­kat (lásd Abaffy 2003).
Az ö hang meg­je­le­né­se előtt ki­ala­kult nyelv­já­rás­ok mind­egyi­ké­ben, mind az ü-ző, mind a zárt ë-ző nyelv­já­rás­ban, meg­volt az ö-zés ki­ala­ku­lá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge – az előb­bi­ben nyíl­tab­bá vá­lás­sal, az utób­bi­ban la­bi­a­li­zá­ci­ó­val. Vé­gül a nyíl­tab­bá vá­lás bi­zo­nyult erő­tel­je­sebb­nek, és ha­tá­sá­ra a ko­ráb­ban ü-ző nyelv­já­rás­ok let­tek ö-zők­ké.
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok ki­ala­ku­lá­sá­hoz szer­ve­sen kap­cso­ló­dik ezen nyelv­já­rás­ok el­he­lyez­ke­dé­sé­nek a kér­dé­se, ami­ben Bár­czi Gé­za (1958) és Benkő Lo­ránd (1957) fej­te­ge­té­sei te­kint­he­tők irány­adó­nak (lásd Sza­bó 1996; 1999). Mind­ket­tő­jük sze­rint, és a fön­tebb el­mon­dot­tak fé­nyé­ben, az ö-zés azon a vi­dé­ken ala­kul­ha­tott ki, ahol az ü-zés gó­ca volt ko­ráb­ban, az­az a Dél­ke­let-Du­nán­tú­lon, a Drá­va kö­zép­ső fo­lyá­sá­nak és tor­ko­la­tá­nak a vi­dé­kén.
Ez a vi­dék egy azok kö­zül a Benkő (1967a; 1967b) ál­tal meg­ha­tá­ro­zott gó­cok kö­zül, me­lyek kö­zött több­szö­rös egye­zé­sek mu­tat­ha­tók ki. Ezek­ből az egye­zé­sek­ből azt a kö­vet­kez­te­tést von­ta le Benkő, hogy az or­mán­sá­gi (Dél­ke­let-Du­nán­túl), az őr­sé­gi (Nyu­gat-Du­nán­túl) és a szé­kely nyelv­já­rás­ok (Er­dély), a Szenc kör­nyé­ki (Észak-Du­nán­túl) és az abaúji nyelv­já­rás­szi­get, va­la­mint a dél-er­dé­lyi nyelv­já­rás­szi­ge­tek „ma­gyar­sá­ga va­la­mi­kor azo­nos, il­le­tő­leg ro­kon nyelv­já­rás­tí­pust be­szélt” (Benkő 1967b, 43). Az egye­zé­sek meg­ál­la­pí­tá­sa­kor fi­gyel­men kí­vül hagy­ta az el­ső hal­lás­ra is föl­is­mer­he­tő ö-zést, mond­ván, hogy az ilyen nagy ha­tó­ere­jű hang­ta­ni je­len­sé­gek cse­kély bi­zo­nyí­tó erő­vel ren­del­kez­nek, ugyan­ak­kor hoz­zá­tet­te, hogy ered­mé­nye­it ezek a ten­den­ci­ák sem cá­fol­ják, sőt tá­mo­gat­ják (lásd 1. tér­kép).
Benkő sze­rint az imént em­lí­tett, a nyelv­te­rü­let kü­lön­bö­ző pont­ja­in el­he­lyez­ke­dő és en­­nyi­re ha­son­ló jel­le­gű nyelv­já­rás­ok­nak a ki­ala­ku­lá­sa a szé­kely­ség ere­det­tör­té­ne­té­hez kap­cso­ló­dik, ugyan­is nyelv­föld­raj­zi ös­­sze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tai alap­ján ki­raj­zo­ló­dó gó­cok azok­nak a kö­zép­ko­ri Ma­gyar­or­szág vé­del­me szem­pont­já­ból kulcs­fon­tos­sá­gú pon­tok­nak, a gye­pűk­nek a kö­ze­lé­ben he­lyez­ked­nek el, me­lyek­nek vé­del­me a tör­té­ne­ti ér­te­lem­ben vett szé­kely­ség fel­ada­ta volt, és me­lyek­kel kap­cso­lat­ban a tör­té­ne­ti for­rá­sok is szé­ke­lyek je­len­lé­té­re utal­nak. En­nek, a ma­i­nál szé­le­sebb ér­te­lem­ben vett szé­kely­ség­nek az egyes gye­pűk­re va­ló szét­te­le­pí­té­se az ö-zés ki­ala­ku­lá­sá­nál va­la­mi­vel ké­sőbb tör­tén­he­tett, hi­szen az ö-zést már ké­sőb­bi te­le­pü­lés­he­lyük­re is ma­guk­kal vit­ték, és azt a Benkő ál­tal ta­pasz­talt egye­zé­sek­kel együtt meg­őriz­ték.
Benkő ku­ta­tá­sai alap­ján a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­szi­get egyi­ke le­het azok­nak a leg­ko­ráb­ban ke­let­ke­zett nyelv­já­rás­szi­ge­tek­nek, me­lyek az Ár­pád-ko­ri ha­tár­vé­del­mi cé­lú né­pes­ség­te­le­pí­tés­nek a kö­vet­kez­té­ben ala­kul­tak ki (lásd Kiss 2001).
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­szi­get sok­kal ké­sőb­bi ke­let­ke­zé­sét föl­té­te­le­zi a szen­ci kró­ni­ka, mely sze­rint Bá­tho­ry And­rás 1621-ben a ko­ráb­ban föl­ége­tett vi­dék­re tö­rök elől me­ne­kü­lő kun­sá­gi ma­gya­ro­kat te­le­pí­tet, akik­nek nyelv­já­rá­sa ha­son­ló je­gye­ket mu­ta­tott a szen­ci ö-zés­sel (Kul­csár­né 1978). Ha­son­ló­an ké­sei te­le­pí­tés­re utal Bá­lint Sán­dor (1957) is, ami­kor a 16. szá­zad har­ma­dik ne­gye­dé­ben a tö­rök elől me­ne­kü­lő, ö-ző nyelv­já­rás­ban be­szé­lő sze­ge­di és dél­vi­dé­ki la­kos­ság el­ván­dor­lá­sá­ról és töb­bek kö­zött a Szenchez kö­zel eső Nagy­szom­bat­ban va­ló meg­te­le­pe­dé­sé­ről be­szél (lásd még Sza­bó 1996; 1999). Kul­csár­né Sz. Zsu­zsa (1978) két le­ve­let em­lít – az 1591-ben kelt Mol­nár Be­ne­dek le­ve­lét öc­­csé­nek Szenczi Mol­nár Al­bert­nek, és az 1621-ben kelt a szen­ci bí­ró ugyan­csak Szenczi Mol­nár­hoz írt le­ve­lét (lásd még Pár­kány 1974) –, me­lyek ezek­nél a te­le­pí­té­sek­nél már ne­gyed év­szá­zad­dal ko­ráb­ban is élő je­len­ség­nek mu­tat­ják az ö-zést.

A teg­nap

A teg­nap ese­mé­nyei va­la­mi­vel szo­ro­sab­ban kap­cso­lód­nak a má­hoz, és a rö­vi­debb idő­be­li tá­vol­ság mi­att na­gyobb mér­ték­ben hoz­zá­já­rul­nak a mai hely­zet meg­ér­té­sé­hez. A teg­nap, je­len írá­som­ban, egé­szen a 18. szá­za­dig nyú­lik vis­­sza és fel­öle­li mind­azt az ö-zés­sel kap­cso­la­tos is­me­ret­anya­got, mely­re a 20. szá­zad vé­gé­ig tett szert a ma­gyar nyelv­tu­do­mány.
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok­ról már az egyik leg­ko­ráb­bi, 18. szá­za­di nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zás­ban is szó esik, mely­ben a ki­ej­tés­be­li je­len­sé­gek­re ala­po­zó Ver­se­ghy Fe­renc (1793) az er­dé­lyi ö-ző nyelv­já­rás­ról tesz em­lí­tést.
Több mint száz év­vel ké­sőbb Simonyi Zsig­mond el­ké­szí­ti az el­ső tu­do­má­nyos igé­nyű nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zást, mely­ben a zárt ë – nyílt e, és a nyílt # – zárt é szem­ben­ál­lás­ra ala­poz­va nyolc nyelv­já­rást kü­lön­böz­tet meg. Eb­ben az osz­tá­lyo­zás­ban az ö-ző nyelv­já­rá­so­kat két ös­­sze nem füg­gő te­rü­let­re lo­ka­li­zál­ja: a Dél-Alföldre, ahol „ö-ző be­szé­dé­ről leg­hí­re­sebb Sze­ged” (Simonyi 1889, 202), és a kö­zép­ső szé­kely vi­dék­re, Ud­var­hely me­gye dél­nyu­ga­ti fe­lé­re. Bi­zo­nyos szá­mú szó­tő­re kor­lá­to­zó­dó ö-zés a Du­nán­tú­lon is meg­fi­gyel­he­tő, mond­ja Simony­i, „s men­től to­vább me­gyünk nyu­gat­ra, an­nál in­kább sza­po­rod­nak az ö-ző szó­tők (Gö­csej­ben és Or­mán­ság­ban már embör-t, gyerök-öt mon­da­nak)” (Simonyi 1889, 206). Osz­tá­lyo­zá­sát oly­an­­nyi­ra nem te­kin­tet­te ál­lan­dó­nak, hogy an­nak 1905-ös ki­adás­ban már az idő­köz­ben Bal­as­sa Jó­zsef (1891) ál­tal ki­dol­go­zott fel­osz­tást ve­szi át, mint­egy iga­zat ad­va Bal­assá­nak, aki Simonyi osz­tá­lyo­zá­sá­ról a kö­vet­ke­ző­ket mon­dot­ta: „Ez az osz­tá­lyo­zás már csak azért sem le­het tö­ké­le­tes, mert csu­pán [a fent em­lí­tett – K. D. megj.] e két sa­ját­ság­ra van te­kin­tet­tel, pe­dig csak­is ezek alap­ján nem osz­tá­lyoz­hat­juk a ma­gyar nyelv­já­rá­so­kat” (Balassa 1891, 1–2).
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok Simony­i-féle 1889-es be­ha­tá­ro­lá­sa Bal­as­sa Jó­zsef­nél (1891) sem mó­do­sult je­len­tős mér­ték­ben; igaz, Bal­as­sa a na­gyobb gond­dal meg­vá­lasz­tott szem­pont­ok­nak kö­szön­he­tő­en pon­to­sab­ban kö­rül­ha­tá­rol­ja őket. A Simony­i­nál dél-al­föl­di­ként meg­ha­tá­ro­zott nyelv­já­rás­te­rü­le­tet egy­nek ve­het­jük a Bal­as­sa ál­tal al­föl­di­nek ne­ve­zett nyelv­já­rá­si te­rü­let­tel, ame­lyet a Kis-Kunság, Sze­ged és vi­dé­ke, a Du­na mel­lé­ké­nek egy ré­sze (Sár­köz), Ba­ra­nya és So­mogy me­gye dé­li ré­sze al­kot. Egy et­től a te­rü­let­től füg­get­len má­sik ö-ző te­rü­le­tet Simony­i­hoz ha­son­ló­an Ba­las­sa is meg­je­löl, ez pe­dig mind­ket­te­jük­nél egy­be­hang­zó­an a szé­kely­sé­gen be­lül ta­lál­ha­tó. Bal­as­sa az ö-zés fo­ká­nak rész­le­te­sebb meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra is vál­lal­ko­zik: a zárt ë he­lyén ren­de­sen ö-t ej­te­nek né­hány egy­ta­gú lë, të, së, në, -ë és ve­gyes hang­ren­dű szó lëjány, gyërtya, hër­vad, tën­nap ki­vé­te­lé­vel. A szé­ke­lyek­nél a ki­vé­te­lek so­ra ëggy, sënki, nëgyedik tí­pu­sú ele­mek­kel bő­vül és a zárt ë he­lyett nyílt e-s ej­tés is je­lent­ke­zik, ugyan­ak­kor az ö nyílt e he­lyén is áll­hat kezemöt, kezedöt, ?letömöt.
Horg­er An­tal (1934) Bal­assához vi­szo­nyít­va an­­nyi­ban lép elő­re az ö-ző nyelv­já­rás­ok fel­tér­ké­pe­zé­se te­rén, hogy em­lí­tést tesz az abaúji Fü­zér és a gömöri Csuc­som szi­get­jel­le­gű ö-ző nyelv­já­rás­ok­ról, és a szé­kely­sé­gen be­lül az ö-zés­nek két fo­kát kü­lön­böz­te­ti meg: az erő­sebb fok bi­zo­nyos ki­vé­te­lek­kel meg­egye­zik az al­föl­di ö-zés­sel, a gyen­gébb fok pe­dig a hang­súly­ta­lan szó­tag­be­li zárt ë-k he­lyén je­lent­ke­zik. A fü­zé­ri és a csuc­so­mi nyelv­já­rás­ok ö-zé­se pe­dig an­­nyi­ban kü­lön­bö­zik az imént em­lí­tet­tek­től, hogy csak a kö­tő­hang­zók zárt ë-je he­lyén ej­te­nek ö-t.
A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak gyűj­té­se­i­ből szár­ma­zó anyag a ma­gyar nyelv­já­rás­ok még rész­le­te­sebb és mély­re­ha­tóbb vizs­gá­la­tát tet­te le­he­tő­vé. Kál­mán Bé­la (1966) osz­tá­lyo­zá­sa már ezek­nek a gyűj­té­sek­nek az elő­ző­le­ges ered­mé­nye­i­re tá­masz­kod­va nem­csak az ö-ző nyelv­já­rás­ok te­rü­le­ti el­he­lyez­ke­dé­sé­ről raj­zol­ha­tott az elő­de­i­hez ké­pest pon­to­sabb ké­pet, ha­nem az ö-zés mér­té­ké­re és mi­nő­sé­gé­re vo­nat­ko­zó­an is te­he­tett lé­nye­gi meg­ál­la­pí­tá­so­kat. Az ö-ző nyelv­já­rás­ok te­rü­le­ti­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban a ko­ráb­ban meg­ál­la­pí­tot­ta­kat cá­fo­ló té­nyek nem buk­kan­tak fel, in­kább csak ki­e­gé­szült a már is­mert ö-ző nyelv­já­rás­ok so­ra. Kál­mán el­ső­ként tesz em­lí­tést a Szenc kör­nyé­ki (Réte, Csal­lóközc­sütörtök) erő­sen ö-ző nyelv­já­rás­szi­get­ről, amely az eny­hén ö-ző du­nán­tú­li nyelv­já­rás­tí­pus észak­nyu­ga­ti sar­kán te­rül el. Az ö-zés mér­téké­re Kál­mán is a már Horg­ernél meg­je­le­nő erő­sebb és gyen­gébb (eny­hébb) ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nál­ja, erő­sen ö-ző­nek mond­va az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű sza­vak ki­vé­te­lé­vel min­den hely­zet­ben ö-t ej­tő dé­li, ko­ráb­ban al­föl­di­nek ne­ve­zett nyelv­já­rá­so­kat, és eny­hén ö-ző­nek a tő­sza­vak­ban ke­vés­bé ö-ző nyelv­já­rá­so­kat, mint a nyu­ga­ti és a du­nán­tú­li. A szé­kely nyelv­já­rás­tí­pus­ba tar­to­zó ud­var­he­lyi nyelv­já­rás is erő­sen ö-ző, még­is kü­lön­bö­zik a dé­li nyelv­já­rás­ok­tól, mert az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű ki­vé­te­lek so­rát egy­ta­gú, nyílt e-re vég­ző­dő sza­vak is gya­ra­pít­ják.
Laz­icz­ius Gyu­la (1936) osz­tá­lyo­zá­sa an­­nyi­ban tér el a ko­ráb­bi­ak­tól, hogy fo­no­ló­gi­ai ala­pú osz­tá­lyo­zást ké­szít. Nem nyelv­já­rás­ku­ta­tó lé­vén, osz­tá­lyo­zá­sa in­kább csak el­mé­le­ti, mint gya­kor­la­ti je­len­tő­sé­gű. Laz­icz­ius osz­tá­lyo­zá­sa­kor ki­zá­ró­la­go­san a ma­gán­hang­zó­rend­szer­re, azon be­lül – Simony­i­hoz ha­son­ló­an – az e – ë és # – é be­széd­hang­ok meg­lé­té­re, pon­to­sab­ban az ë – # hi­á­nyá­ra össz­pon­to­sít, mert „ha csak a ma­gán­hang­zó­kat néz­zük, nyelv­já­rá­sa­ink­ban egy­sze­rű­en nincs más lé­nyeg­be­vá­gó el­té­rés” (Laziczius 1936, 56). A rö­vid ma­gán­hang­zók szem­pont­já­ból ë-ző, e-ző és ö-ző, a hos­­szú ma­gán­hang­zók­nál é-ző, #-ző és í-ző nyelv­já­rá­so­kat kü­lö­nít el. A rö­vid és a hos­­szú ma­gán­hang­zó­rend­sze­re­ket kom­bi­nál­va ki­lenc tí­pust kap, me­lyek kö­zül az ö-zés há­rom tí­pus­ban je­le­nik meg, más-más hos­­szú­ma­gán­hang­zó-rend­szer­rel: a nyu­ga­ti szé­kely­ség­ben (lásd 1. tér­kép III. a), a fel­ső­drá­vai nyelv­já­rás­ban (IV. a) és az alsópest­m­egyei, a kis­kun­sá­gi, a Szeged ­vidé­ki nyelv­já­rás­ok­ban (IV. b; bőv. lásd Laz­icz­ius 1936). A tel­jes­ség ked­vé­ért hoz­zá kell ten­nünk, hogy Laz­icz­ius osz­tá­lyo­zá­sá­nak alap­ja, mely sze­rint a ma­gyar nyelv­já­rás­ok kö­zött nincs más el­té­rés, „már a mun­ka [Laziczius mun­ká­ja – K. D. megj.] meg­je­le­né­sé­nek ide­jén, az ak­ko­ri di­a­lek­to­ló­gi­ai is­me­re­tek alap­ján sem áll­ta meg a he­lyét” (Im­re 1971, 57).
A Bal­as­sa-, Horg­er- és Laz­icz­ius-féle nyelv­já­rás-osz­tá­lyo­zá­sok so­rá­ban Im­re Sa­mu (1971) osz­tá­lyo­zá­sa ma­ga­sabb szin­tet kép­vi­sel, rész­ben an­nak is kö­szön­he­tő­en, hogy az ál­ta­la fel­hasz­nált anyag – A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak (1968–1977) az öt­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben gyűj­tött anya­ga – ele­get tesz az ösz­­sze­vet­he­tő­ség kí­vá­nal­ma­i­nak és men­­nyi­sé­gé­nél fog­va ál­ta­lá­no­sí­tá­sok­ra is le­he­tő­sé­get ad. Im­re el­sőd­le­ge­sen hang­ta­ni ala­pú rend­sze­re­zé­sé­ben a hang­rend­szer, az egyes fo­né­mák meg­ter­helt­sé­ge és az egyes hang­szín-re­a­li­zá­ci­ók mel­lett bi­zo­nyos alak­ta­ni sa­já­tos­sá­go­kat is fi­gye­lem­be vett. Az ezek alap­ján meg­ha­tá­ro­zott nyelv­já­rá­si egy­sé­gek csak­nem azo­no­sak a Kál­mán (1966) ál­tal el­kü­lö­ní­tett nyelv­já­rás­tí­pu­sok­kal. A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás­ról Im­re szól mind­ez­idá­ig a leg­rész­le­te­seb­ben. A nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­gá­nak a füg­get­len hang­sú­lyos ö-zést te­kin­ti, me­lyet a kö­vet­ke­ző­kép­pen ha­tá­roz meg: „A kér­dé­ses nyelv­já­rás­ban ë fo­né­ma he­lyén hang­ta­ni és as­­szo­ci­a­tív hely­zet­től füg­get­le­nül a mor­fé­maál­lomány túl­nyo­mó nagy több­sé­gé­ben ö je­lent­ke­zik. Ezek­ben a nyelv­já­rás­ok­ban az ë igen kis megter­helt­ségű fo­né­ma. El­ső­sor­ban né­hány egy szó­ta­gú mor­fé­má­ban (pl. lë, në, të, së, ëggy, rit­káb­ban mëg), a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ban, il­le­tő­leg újabb jö­ve­vény­sza­vak­ban for­dul elő” (Im­re 1971, 203). A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás ö-zé­se a sta­tisz­ti­ka nyel­vé­re le­for­dít­va 16-23% kö­zött mo­zog (a nyelv­já­rást kép­vi­se­lő két ku­ta­tó­pont, Réte – Cssz 1, Csal­lóközc­sütörtök – Cssz 6 kö­zött is el­té­ré­sek mu­tat­koz­nak). Ez az arány meg­egye­zik a „legözőb­b” vi­dé­kek (So­mogy, Ba­ra­nya), va­la­mint a Sze­ged kör­nyé­ki, a szé­kely és az abaúji szi­ge­ten ta­pasz­tal­ha­tó ö-ző mor­fé­mák elő­for­du­lá­si gya­ko­ri­sá­gá­val. A nyelv­já­rás­szi­get to­váb­bi jel­lem­zői kö­zött meg­em­lít­he­tő az elég erős á utá­ni o-zás, az a fo­né­ma az á előt­ti szó­tag­ban il­la­bi­á­lis (™), il­le­tő­leg il­la­bi­á­li­sabb (K, ¨) meg­ol­dá­sa, az l gya­ko­ri pótlónyúlá­sos ki­esé­se, amit ál­ta­lá­ban az előt­te ál­ló ma­gán­hang­zó zár­tab­bá vá­lá­sa egé­szít ki, az alak­tan szint­jén a -ból, -ből kö­vet­ke­ze­te­sen -bú-, -bű-nek hang­zik, a fel­szó­lí­tó mód­ban a taníj­ja az ál­ta­lá­nos alak (Im­re 1971, 345–346).
A to­váb­bi­ak­ban olyan ta­nul­má­nyok, dol­go­za­tok ered­mé­nye­it is­mer­tet­ném, ame­lyek el­ső­sor­ban a szen­ci ö-zés­re ös­­sz­pon­to­sí­tot­tak, még­is nagy­sze­rű­en ár­nyal­ják és szí­ne­sí­tik az ö-zés­ről ki­ala­kult ké­pet. Ezek­nek a ta­nul­má­nyok­nak, dol­go­za­tok­nak az alap­ját ké­pe­ző ku­ta­tá­sok egy­más­tól csak­nem azo­nos idő­be­li tá­vol­ság­ban vet­ték gór­cső alá a Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rást.
Az em­lí­tett ta­nul­má­nyok, dol­go­za­to­kat ké­szí­tő­i­nek – Kul­csár­né Sz. Zsu­zsá­nak (1978), Bár­dos Gyu­lá­nak (1982), Lanstyák Ist­ván­nak (1989; 1992) – ku­ta­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb je­gyei négy je­len­ség­ben fog­lal­ha­tók ös­­sze. Ezek­nek egyi­ke az ö-zés, mely­ről Kul­csár­né meg­jegy­zi, hogy „a szen­ci la­kos­ság erő­sen ö-ző nyelv­já­rás­ban be­szél” (Kul­csár­né 1978, 231), és me­lyet Bár­dos a szen­ci la­ko­sok be­szé­dé­ben je­lent­ke­ző ö hang gya­ko­ri­sá­ga alap­ján a nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­ga­ként ha­tá­roz meg. Lanstyák, Szenc vá­ro­sá­nál szé­le­sebb­re von­va meg vizs­gá­ló­dá­sá­nak kö­rét, a füg­get­len la­bi­á­lis ö-zést nem­csak Szenc, ha­nem az egész, mint­egy 20 te­le­pü­lés­ből ál­ló Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás­szi­get leg­szem­be­tű­nőbb jel­lem­vo­ná­sá­nak tart­ja, mely­nek „rend­sze­re és mér­té­ke az egész te­rü­le­ten azo­nos” (Lanstyák 1989, 157).
Lanstyákkal együtt mind Kul­csár­né, mind Bár­dos fel­fi­gyel az ö hang il­la­bi­á­li­sabb ej­té­sé­re. Kul­csár­né ezt a köz­nyel­vi ki­ej­tés ha­tá­sá­nak vé­li, ami egy­re job­ban ér­ző­dik a tős­gyö­ke­res szen­ci la­ko­sok be­szé­dé­ben is, és en­nek a nyelv­já­rás gyen­gü­lé­sét elő­se­gí­tő ten­den­ci­á­nak az okát a szlo­vá­kok­kal és más ma­gyar nyelv­já­rá­so­kat be­szé­lők­kel va­ló gya­ko­ri érint­ke­zés­ben lát­ja. Bár­dos­nál az il­la­bi­á­li­sabb ö csak egy-két adat­köz­lő­nél bi­zo­nyos sza­vak­ban je­lent­ke­zik, ezek­re a he­lyen­kén­ti fel­buk­ka­ná­sok­ra azon­ban nem igyek­szik ma­gya­rá­za­tot ad­ni. Lanstyák mé­lyeb­ben elem­zi a kér­dést. Az il­la­bi­á­li­sabb ej­tést nem tart­ja egy­ér­tel­mű­en a la­bi­á­lis ö-zés bom­lá­sá­nak, ahogy azt töb­bek kö­zött Im­re (1971) és Kul­csár­né (1978) vé­li. Ezt az el­gon­do­lá­sát ar­ra ala­poz­za, hogy a köz­nyelv­ben és a kör­nye­ző nem ö-ző nyelv­já­rás­ok­ban is ö-vel ej­tett mor­fé­má­kat a szen­ci nyelv­já­rás­ban oly­kor il­la­bi­á­li­sab­ban ej­tik. A köz­nyelv ha­tá­sá­nak ter­je­dé­se sze­rin­te csak meg­erő­sít­he­tett egy már meg­lé­vő ill­abi­al­izáló ten­den­ci­át. Az il­la­bi­á­li­sabb ej­tés, a szak­iro­dal­mi meg­ál­la­pí­tá­sok­kal el­len­tét­ben, nem köt­he­tő sem élet­kor­hoz, sem hang­ta­ni hely­zet­hez, sem bi­zo­nyos tí­pu­sú mor­fé­mák­hoz, ugyan­ak­kor „két­ség­te­len­nek lát­szik be­széd­hely­zet­be­li kö­tött­sé­ge: mi­nél ke­vés­bé ter­mé­sze­tes a be­széd­hely­zet, an­nál gya­ko­rib­bak az il­la­bi­á­li­sabb meg­va­ló­su­lá­sok” (Lanstyák 1989, 167). Lanstyák ezen meg­fi­gye­lé­se­it, mint mon­dot­ta, csak kér­dő­íves vizs­gá­la­tok­ra ala­poz­ta, a kér­dés sta­tisz­ti­kai vizs­gá­la­ta még vá­rat ma­gá­ra.
Az ö-zés­sel kap­cso­lat­ban ál­ta­lá­ban szó esik a zárt ë-ről is, még ha egé­szen rit­ka elő­for­du­lás­ban is (Im­re 1971). Kul­csár­né (1978) a zárt ë-ző ala­ko­kat csak az ö-zés el­len­pél­dá­ja­ként em­lí­ti. Bár­dos (1982) már a zárt ë sze­re­pé­re is ma­gya­rá­za­tot ke­res­ve Deme és Im­re el­gon­do­lá­sa­i­ból ki­in­dul­va és az ál­ta­la ös­­sze­gyűj­tött anyag alap­ján meg­ál­la­pít­ja, hogy a zárt ë a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban önál­ló hang­esz­köz, és az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű sza­vak mel­lett a jö­ve­vény­sza­vak­ban a leg­na­gyobb megter­helt­ségű. Lanstyák (1989) a nyelv­hasz­ná­la­ton túl rend­szer­ta­ni szin­ten, a köz­nyel­vi nyílt e és an­nak há­rom nyelv­já­rá­si meg­fe­le­lő­jé­nek: a nyílt e-nek, zárt ë-nek és az ö-nek egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyán be­lül vizs­gál­ta a zárt ë hely­ze­tét, meg­ál­la­pít­va, hogy a zárt ë, nem szá­mít­va a kis­szá­mú újabb jö­ve­vény­szó­kat és né­hány egyéb szó­ban ta­pasz­tal­ha­tó in­ga­do­zást, ki­zá­rá­sos vi­szony­ban van az ö fo­né­má­val. A zárt ë-s ej­tés­vál­to­za­tok csak az ö fo­né­ma il­la­bi­á­li­sabb meg­va­ló­su­lá­sá­nak szél­ső ha­tá­rát kép­vi­se­lik. A már em­lí­tett kis­szá­mú ki­vé­te­lek ese­té­ben ép­pen for­dí­tott a hely­zet: az ö a zárt ë fo­né­ma leg­la­bi­á­li­sabb ej­tés­vál­to­za­ta.
Az elem­zett ta­nul­má­nyok alap­ján a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás sor­rend­től füg­get­len ne­gye­dik jel­lem­vo­ná­sa­ként a nyelv­já­rás­szi­ge­ten be­lül ta­pasz­tal­ha­tó meg­osz­lást em­lít­het­nénk. A meg- ige­kö­tő kap­csán Kul­csár­né (1978) két­fé­le ej­tés­vál­to­zat­ra fi­gyelt föl: míg az ige­kö­tőt Szen­cen meg-nek ej­tik, ad­dig Fél­ben mög-nek. A nyelv­já­rás­szi­ge­ten be­lül Lanstyák (1989; 1992) több je­len­ség­re ki­ter­je­dő vizs­gá­la­tai iga­zol­ták Kul­csár­né (1978) meg­fi­gye­lé­se­it. A Lanstyák ál­tal fel­hasz­nált anyag fé­nyé­ben a nyelv­já­rás­szi­get két nagy egy­ség­re ta­gol­ha­tó, me­lye­ket ki­sebb-na­gyobb el­té­rés­sel a Kis-Du­na vá­laszt el egy­más­tól. Az észa­ki-észak­ke­le­ti részt, me­lyet Lanstyák Feltáj­nak ne­vez, a ke­vés­bé la­bi­á­lis vál­to­za­tok, míg a dé­li-dél­ke­le­ti, Al­táj­nak ne­ve­zett részt a la­bi­á­li­sabb vál­to­za­tok jel­lem­zik, az­az a meg- ige­kö­tő­nél ma­rad­va: a Feltájon meg-et, az Al­tá­jon mög-öt vagy mëg-et mon­da­nak (Lanstyák 1992).

A ma

A teg­nap ter­je­del­mes anya­ga mel­lett el­tör­pül­ni lát­sza­nak a ma ku­ta­tá­sa­i­nak ered­mé­nyei, me­lyek rész­ben ös­­sze­fog­lal­ják a meg­elő­ző is­me­re­te­ket, rész­ben to­vább­vi­szik a meg­kez­dett ku­ta­tá­so­kat. A teg­nap ér­té­kes is­me­ret­anya­gát a leg­újabb ku­ta­tá­si ered­mé­nyek­kel öt­vö­zi a Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia cí­mű tan­könyv (Kiss 2001), mely­nek nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zá­sa Laz­icz­ius (1936) és Im­re (1971) ál­tal hasz­nált ti­po­ló­gi­ai rend­szert (a nyelv­já­rá­so­kat el­ső­sor­ban hang­ta­ni jel­lem­ző­ik, és nem te­rü­le­ti el­he­lyez­ke­dé­sük alap­ján cso­por­to­sí­tó rend­szer) a ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia leg­újabb ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­vel egé­szí­ti ki. Ez a tíz nyelv­já­rá­si ré­gi­ót el­kü­lö­ní­tő rend­szer an­­nyi­ban kü­lön­bö­zik a ko­ráb­bi nyol­cas fel­osz­tá­sok­tól, hogy kü­lön tár­gyal­ja a ko­ráb­ban egy cso­por­tot (a dé­li nyelv­já­rás­tí­pust) al­ko­tó dél-du­nán­tú­li és dél-al­föl­di nyelv­já­rá­si ré­gi­ót, va­la­mint kü­lön vá­laszt­ja a szé­kely és a mold­vai ré­gi­ót, an­nak el­le­né­re, hogy „a nyelv­já­rás­cso­por­tok és ré­gi­ók fő nyel­vi jel­lem­zői, te­rü­le­ti gó­cai az­óta (A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza [1968–1977] és Im­re [1971] mo­nog­rá­fi­á­ja) nem vál­toz­tak meg gyö­ke­re­sen” (Kiss 2001, 266).
Az ö-zés­sel kap­cso­lat­ban a tan­könyv a ko­ráb­ban meg­ál­la­pí­tott té­nye­ket pon­to­sít­ja. A dél-al­föl­di és a dél-du­nán­tú­li nyelv­já­rá­si ré­gió kü­lön­vá­lasz­tá­sát az ö-zés jel­le­gé­ben va­ló el­té­ré­sek in­do­kol­ták: az előb­bi­ben erős ha­tó­ere­jű füg­get­len la­bi­á­lis ö-zés­sel ta­lál­ko­zunk, az utób­bit leg­in­kább a hang­súly­ta­lan ö-zés jel­lem­zi, a hang­sú­lyos és a ha­so­nu­lá­sos ö-zés ki­sebb mér­ték­ben ész­lel­he­tő (vö. Im­re 1971). Az ö-zés ha­tó­ere­je in­nen nyu­gat fe­lé ha­lad­va egy­re gyen­gül, vi­szont a het­ési nyelv­já­rás­cso­port­ban erős hang­súly­ta­lan ö-zést ta­lá­lunk. A szé­kely nyelv­já­rás­cso­por­tok alap­vo­ná­sa­ik­ban meg­egyez­nek a nyu­gat- és a dél-du­nán­tú­li (és dél-al­föl­di) ré­gió nyelv­já­rá­sa­i­val, ami egy­ben iga­zol­ni lát­szik azt a föl­te­vést, hogy a 12–13. szá­zad­ban a ke­le­ti gye­pűk ko­mo­lyabb meg­erő­sí­té­sé­re nyu­gat- és dél-du­nán­tú­li ma­gyar nép­rész­le­ge­ket te­le­pí­tet­tek Er­dély ke­le­ti fe­lé­re. Az el­mon­dot­tak azért fon­to­sak a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás szem­pont­já­ból, mert a tan­könyv sze­rint ha­son­ló mó­don ke­let­kez­he­tett a Szenc kör­nyé­ki és az abaúji ö-ző szi­get is (lásd 1. tér­kép).
A szen­ci ö-zés­sel újab­ban jó­ma­gam kezd­tem el fog­lal­koz­ni. Kul­csár­né­hoz (1978) és Bár­dos­hoz (1982) ha­son­ló­an nyelv­já­rá­si vizs­gá­ló­dá­sa­im egy­elő­re csak Szenc vá­ro­sá­ra kor­lá­to­zód­tak, de a jö­vő­ben min­den­kép­pen sze­ret­ném ki­ter­jesz­te­ni őket a nyelv­já­rás­szi­get egé­szé­re. Vizs­gá­la­ta­im el­ső ered­mé­nye­i­ről szak­dol­go­za­tom­ban (Kožíková 2001), majd ké­sőbb egy elő­adás ke­re­tén be­lül (Kožík 2002) szá­mol­tam be. A füg­get­len la­bi­á­lis ö-zés még ma is élő je­len­ség, olyan sa­já­tos­sá­gok­kal egye­tem­ben mint az á utá­ni o-zás, az á előt­ti il­la­bi­á­li­sabb a ej­té­se, a zárt ë ala­csony meg­ter­helt­sé­ge, a más­sal­hang­zók meg­nyú­lá­sa ma­gán­hang­zó­kö­zi hely­zet­ben, az l egy­sze­rű és pótlónyúlá­sos ki­esé­se és az előt­te ál­ló ma­gán­hang­zó zár­tab­bá té­te­le (vö. Im­re 1971; Kul­csár­né 1978; Bár­dos 1982; Lanstyák 1989; 1992). A dol­go­za­to­mat és elő­adá­so­mat ki­egé­szí­tő vál­to­zás­vizs­gá­lat alap­ját a nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­ga az ö-zés ké­pez­te, és en­nek ke­re­tén be­lül foly­tat­tam lát­szó­la­gos­idő-vizs­gá­la­tot, az­az a nyelv­já­rás­ban zaj­ló vál­to­zá­sok­ra az egyes kor­cso­port­ok ö-zé­sé­nek mér­té­ké­ből kö­vet­kez­tet­tem. A min­tá­ul vá­lasz­tott adat­köz­lők leg­idő­sebb­je­i­nek (60 év fö­löt­ti) erő­tel­jes ö-zé­se még szem­be­tű­nőb­ben je­lent­ke­zik a 15–18 éves fi­a­ta­lok kö­ré­ben, a 18–40 és a 40–60 éve­sek­nél cse­ké­lyebb mér­ték­ben van je­len, leg­ke­vés­bé pe­dig a 40–60 év kö­zöt­ti­ek be­szé­dé­ben ér­zé­kel­he­tő. A je­len­ség egyik le­het­sé­ges ma­gya­rá­za­tát a köznyelvies(eb­b) be­széd je­len­tős tár­sa­dal­mi sze­re­pé­nek a fel­is­me­ré­se ad­hat­ja, ami az is­ko­lá­sok­nál még nem, a nyug­dí­ja­sok­nál pe­dig már nem an­­nyi­ra fon­tos, mint az ak­tív tár­sa­dal­mi éle­tet élő fi­a­ta­labb és idő­sebb kö­zép­ko­rú­ak szá­má­ra (lásd 1. áb­ra).
Az ö-zés ér­té­ke­lé­sé­be az élet­ko­ron kí­vül más szem­pon­to­kat is be­von­tam. A vég­zett­ség és az ö-zés ös­­sze­füg­gé­se­it vizs­gál­va azt ta­pasz­tal­tam, hogy az ö-zés mér­té­ke egye­nes arány­ban csök­ken a ma­ga­sabb és egy­ben ma­gyar vég­zett­ség­gel (lásd 2. áb­ra). A ma­gyar köz­nyelv ha­tá­sa, amit a ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sok gya­ko­ri­sá­gá­val pró­bál­tam föl­mér­ni, ugyan­csak az ö-zés mér­té­ké­nek csök­ke­né­sét mu­tat­ja (lásd 3. áb­ra). A ma­gyar­or­szá­gi be­szé­lők íté­le­tei és adat­köz­lő­im ö-zé­se kö­zött is ki­mu­tat­ha­tó bi­zo­nyos fo­kú ös­­sze­füg­gés – akik be­széd­ben a ma­gyar­or­szá­gi­ak sa­ját nyelv­hasz­ná­la­tuk­tól el­té­rő je­len­sé­ge­ket ész­lel­nek, azok­nál az ö-zés mér­té­ke ma­ga­sabb, mint azok­nál, akik­nek be­szé­dén rit­kán ész­le­lik a „más­sá­got” (lásd 4. áb­ra).
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­sal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök ké­pe­zik an­nak a vizs­gá­lat­nak egy ré­szét, mely­ben a nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sé­ről kér­dez­tem né­hány szlo­vá­ki­ai ma­gyar pe­da­gó­gus­cso­por­tot (Kožík 2004). A vizs­gá­lat­ban he­lyén­va­ló­nak bi­zo­nyult a sa­ját nyelv­já­rás­sal és a más nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök kü­lön­vá­lasz­tá­sa. Az előb­bit a ra­ci­o­na­li­tás, a nyelv­já­rás mel­lett a köz­nyelv fon­tos­sá­gá­nak a hang­sú­lyo­zá­sa ha­tá­roz­ta meg, és a sem­le­ges­ség („he­lyi ér­de­kes­ség­nek tar­tom”) mel­lett az ér­zel­mes­ség („min­den más nyelv­vál­to­zat­nál job­ban sze­re­tem”) is meg­je­lent (lásd 5. áb­ra). A más nyelv­já­rás­ok­nál a sem­le­ges­ség bi­zo­nyult a leg­meg­ha­tá­ro­zóbb­nak, sor­rend­ben csak ezt kö­vet­te a ra­ci­o­ná­lis hoz­zá­ál­lás, az ér­zel­mes­ség itt vi­szont nem ju­tott sze­rep­hez (lásd 6. áb­ra). A kü­lönb­ség az at­ti­tű­dök kö­zött ab­ból adód­hat, hogy az egyén és be­szé­de, je­len eset­ben szen­ci ö-ző nyelv­já­rá­sa, kö­zöt­ti kap­cso­lat sok­kal szo­ro­sabb, mint az, amely az ál­ta­lá­ban vett nyelv­já­rás­ok­hoz fű­zi. A kér­dő­ív­ben sze­rep­lő to­váb­bi két le­he­tő­sé­get („nem ér­de­kel”; „rossz­nak, hely­te­len­nek tar­tom”) sen­ki sem vá­lasz­tot­ta. A meg­kér­de­zett szen­ci és kör­nyék­be­li pe­da­gó­gu­sok po­zi­tív nyel­vi at­ti­tűd­jei ab­ban is meg­mu­tat­koz­nak, hogy fon­tos­nak tart­ják nyelv­já­rá­suk ápo­lá­sát, an­nak el­le­né­re, hogy in­kább csak a ha­gyo­mány­őr­zés szint­jén szá­mí­ta­nak rá, és za­va­ró té­nye­ző­nek ér­zik a si­ke­res köz­nyelv-el­sa­já­tí­tás szem­pont­já­ból.
Az at­ti­tű­dök je­len­tős nyelv­hasz­ná­lat-be­fo­lyá­so­ló té­nye­zők, és vizs­gá­la­tuk nem­csak a ma élő je­len­sé­gek jobb meg­ér­té­se szem­pont­já­ból le­het fon­tos, ha­nem az egyes nyelv­vál­to­za­tok, így a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás jö­vő­jé­re is ha­tás­sal le­het.

A hol­nap

A cím­ben a hol­nap zá­ró­je­le­zé­se és meg­kér­dő­je­le­zé­se ar­ra utal, hogy egy­részt a Szenc kör­nyé­ki és ál­ta­lá­ban vé­ve a nyelv­já­rás­ok jö­vő­jé­re vo­nat­ko­zó­an nin­cse­nek di­a­lek­to­ló­gi­ai szem­pont­ból ér­tel­mez­he­tő és ér­té­kel­he­tő ada­ta­ink, más­részt a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás és más ha­son­ló pe­rem­hely­ze­tű nyelv­já­rás­ok lé­tét az adott vi­dék ál­lam­nyel­ve, ese­tünk­ben a szlo­vák nyelv, is ve­szé­lyez­te­ti. Mind­ezek el­le­né­re egyet­ér­tek Kiss Je­nő vé­le­mé­nyé­vel, mely sze­rint a nyelv­já­rás­ok el­tű­né­sé­től nem kell tar­ta­ni, hi­szen glo­ba­li­zá­ló­dó vi­lá­gunk­ban a nyelv­já­rás a he­lyi iden­ti­tás meg­őr­zé­sé­nek esz­kö­zé­vé lép(het) elő.
Sa­ját vizs­gá­la­ta­im so­rán is biz­ta­tó je­lek­kel ta­lál­koz­tam a Szenc kör­nyé­ki ö-ző nyelv­já­rás jö­vő­jét te­kint­ve. A már em­lí­tett vál­to­zás­vizs­gá­lat­ban a jö­vő­re, a nyelv­já­rás to­vább­élé­sé­re utal a 15–18 éves fi­a­ta­lok erő­sen nyelvjárásias nyelv­hasz­ná­la­ta. A pe­da­gó­gu­sok fön­tebb vá­zolt nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos po­zi­tív at­ti­tűd­jei is je­len­tős mér­ték­ben befolyá­sol(hat)ják a fi­a­tal ge­ne­rá­ció nyelv­já­rás-el­is­me­rő nyelv­szem­lé­le­tét és an­nak szé­gyen­ér­zet­től men­tes hasz­ná­la­tát.
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban je­len­leg fo­lyó ku­ta­tá­sa­im so­rán a nyelv­já­rás jö­vő­jé­nek ér­zel­mi meg­kö­ze­lí­té­sé­re is ki­tér­tem. Adat­köz­lő­im a „Saj­nál­ná, ha ki­vesz­ne a szen­cies be­széd?” kér­dés­re adott vá­la­szai is bi­za­ko­dás­sal töl­te­nek el. Vol­tak, akik nem saj­nál­nák a nyelv­já­rás ki­ve­szé­sét – „Nem mon­hatom, hogy sajnánám, h™t azér még­is szöbb vóna szöbben mag­yarú beszéni.” –, a vá­la­szo­lók több­sé­ge azon­ban saj­nál­ná, ha el­tűn­ne a szen­cies be­széd – „S™jnánám, ter­mészetës. – Hog­y­në [s™jnánám]. Ami van még va­la­mi jó az is tönkremön­nyön?!” – „H™t azér s™jnánám.” –, ami egy­ben a nyelv­já­rás jö­vő­jé­nek egyik biz­to­sí­té­ka le­het (lásd 7. áb­ra).

Mel­lék­let

1. tér­kép. Az ö-ző nyelv­já­rás­ok el­he­lyez­ke­dé­se

1. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke kor­cso­port­ok sze­rint

2. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke vég­zett­ség sze­rint

3. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke a ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sok gya­ko­ri­sá­ga sze­rint

4. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke a ma­gyar­or­szá­gi be­szé­lők íté­le­tei sze­rint

5. áb­ra. A sa­ját nyelv­já­rás­sal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sek meg­osz­lá­sa

6. áb­ra. Más nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sek meg­osz­lá­sa

7. áb­ra. A „Saj­nál­ná, ha ki­vesz­ne a szen­cies be­széd?” kér­dés­re adott vá­la­szok meg­osz­lá­sa

Fel­hasz­nált iro­da­lom

E. Abaffy Er­zsé­bet 2003. Hang­tör­té­net. In Kiss Jenő–Pusztai Fe­renc (sz­erk.): Ma­gyar nyelv­tör­té­net. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Bal­as­sa Jó­zsef 1891. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok osz­tá­lyo­zá­sa és jel­lem­zé­se. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia.
Bá­lint Sán­dor 1957. Sze­ge­di szó­tár. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Bár­czi Gé­za 1958. Ma­gyar hang­tör­té­net. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó. /Egyetemi ma­gyar nyel­vé­sze­ti füzetek./
Bár­dos Gyu­la 1982. A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás hang­ta­ni és alak­ta­ni le­írá­sa. Szak­dol­go­zat (Komenský Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ke). Bratisla­va.
Benkő Lo­ránd 1957. Ma­gyar nyelv­já­rás­tör­té­net. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó. /Egyetemi ma­gyar nyel­vé­sze­ti füzetek./
Benkő Lo­ránd 1967a. A nyelv­föld­rajz tör­té­ne­ti ta­nul­sá­gai. 29–48. p. /A Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nyelv- és Iro­da­lom­tu­do­mány­ok Osz­tá­lyá­nak köz­le­mé­nyei, 24./
Benkő Lo­ránd 1967b. A nyelv­já­rás­ku­ta­tás és te­le­pü­lés­tör­té­net. Ma­gyar Nyelv­őr, 91. évf. 455–464. p.
Deme Lász­ló–Im­re Sa­mu (sz­erk.) 1968–1977. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza. 1–6. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Horg­er An­tal 1934. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok. Bu­da­pest, Kókai La­jos ki­adá­sa.
Im­re Sa­mu 1971. A mai ma­gyar nyelv­já­rás­ok rend­sze­re. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Kál­mán Bé­la 1966. Nyelv­já­rá­sa­ink. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris.
Kožíková Di­a­na 2001. Élő­nyel­vi vizs­gá­la­tok a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban. Szak­dol­go­zat (Komenský Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ke). Bratisla­va.
Kožík Di­a­na 2002. Az ö-zés ál­la­po­ta Szenc mai ma­gyar nyelv­hasz­ná­la­tá­ban. Szom­bat­hely, Ber­zse­nyi Dá­ni­el Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­la Ma­gyar Nyel­vé­sze­ti Tan­szé­ke, 172–180. p. /Berzsenyi Dá­ni­el Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­la Ma­gyar Nyel­vé­sze­ti Tan­szék­ének ki­ad­vá­nyai, 5./
Kožík Di­a­na 2004. A nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pe­da­gó­gu­sok né­hány cso­port­já­ban. In Lanstyák Ist­ván–Meny­hárt Jó­zsef (sz­erk.): Ta­nul­má­nyok a két­nyel­vű­ség­ről II. Po­zsony, Kalligram.
Kul­csár­né Sz. Zsu­zsa 1978. Ö-zés a Po­zsony vi­dé­ki szen­ci nyelv­já­rás­ban. Ma­gyar Nyelv, 74. évf. 229–237. p.
Laz­icz­ius Gyu­la 1936. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia. /A ma­gyar nyelv­tu­do­mány ké­zi­köny­ve, 1./
Lanstyák Ist­ván 1989. A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás füg­get­len la­bi­á­lis ö-zé­sé­nek né­hány kér­dé­se. In Tóth Kár­oly (sz­erk.): Új Min­de­nes Gyűj­te­mény 8. Bratislava, Ma­dách Könyv­ki­adó, 155–170. p.
Lanstyák Ist­ván 1992. Az alak­vál­to­zat­ok föld­raj­zi és gya­ko­ri­sá­gi el­osz­lá­sá­nak össze­füg­gé­se­i­ről (a Csal­ló­köz és a Mátyus­föld nyelv­já­rá­si anya­ga alap­ján). In Kont­ra Mik­lós (sz­erk.): Tár­sa­dal­mi és te­rü­le­ti vál­to­za­tok a ma­gyar nyelv­ben. Bu­da­pest, MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­te. /Linguistica, Series A, Stu­dia et Dis­ser­tati­nes, 9./
Loson­czi Zol­tán 1917; 1918. Az ö-zés tör­té­ne­te. 1–3. rész. Nyelv­tu­do­má­nyi Köz­le­mé­nyek, 44. köt. 4. fü­zet, 373–406. p.; 45. köt. 1. fü­zet, 45–116. p.; 45. köt. 2–3. fü­zet, 195–266. p.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Pár­kány An­tal 1974. Szenc múlt­já­ból. Iro­dal­mi Szem­le, 17. évf. 7. sz. 644–652. p.
Pé­ter Lász­ló 1951. Az ö-zés kér­dé­sé­hez. Ma­gyar Nyelv­já­rás­ok, 1. évf. 118–135. p.
Simonyi Zsig­mond 1889. A ma­gyar nyelv. A mű­velt kö­zön­ség­nek. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia.

Presinszky Károly: Változások a nagyhindi nyelvjárás magánhangzórendszerében

Be­ve­ze­tő

A nyelv­já­rás­ku­ta­tók szá­má­ra is­me­rős te­le­pü­lés Nagy­hind, mely a szak­iro­da­lom­ba nyelv­já­rás­szi­get­ként ke­rült be köz­is­mert fo­ne­ti­kai jel­lem­ző­jé­vel, az ö, ő, ü, ű labiopalatális ma­gán­hang­zók hi­á­nyá­val (vö. Im­re 1971, 369). Az újabb di­a­lek­to­ló­gi­ai rend­sze­re­zé­sek sze­rint azon­ban Nagy­hin­den ez a fo­né­ma­hi­ány má­ra lé­nye­gé­ben el­tűnt, csak a nyo­mai lel­he­tők fel (Kiss 2001, 330). Ku­ta­tá­so­mat min­de­nek­előtt az ösz­tö­nöz­te, hogy ki­de­rít­sem, mi­ként je­lent­kez­nek, és mi­lyen jel­le­gű­ek a la­bi­á­lis fo­né­ma­hi­ány nyo­mai Nagy­hind mai nyelv­hasz­ná­la­tá­ban.
Nagy­hind mint Nyi­tra-vidé­ki te­le­pü­lés má­ra már nyelvszigeth­e­lyzetbe ke­rült, ez­zel ta­nul­má­nyo­zá­sa még több ta­nul­ság­gal szol­gál­hat, mint a bel­ső nyelv­já­rás­szi­ge­te­ké. Az ös­­sze­füg­gő ma­gyar nyelv­te­rü­let­től va­ló el­sza­ka­dás fá­zis­el­to­ló­dást, fáziskésést1 ered­mé­nyez­het, és elő­se­gít­he­ti a fent em­lí­tett nagy­hin­di sa­já­tos­sá­gok jobb meg­őr­zé­sét.
A vizs­gá­lat ob­jek­tív előz­mé­nye, hogy az em­lí­tett te­le­pü­lés A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak (MNyA.) ku­ta­tó­pont­ja volt, és – mint már sok je­les ku­ta­tónk hang­sú­lyoz­ta – az ilyen te­le­pü­lé­sek nyelv­hasz­ná­la­tá­ból va­ló ér­té­kes ada­tok vál­to­zás­vizs­gá­la­ta a ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia sür­ge­tő fel­ada­tai kö­zé tar­to­zik (vö. Kiss 1998, 929–935).

A nagy­hin­di nyelv­já­rás szak­iro­dal­ma

A nyelv­já­rá­si bib­li­og­rá­fi­ák sze­rint a leg­ré­gibb nyel­vé­sze­ti ada­tok a nagy­hin­di nyelv­já­rás­ról 1947-ből va­lók (Benkő–Lőrincze 1951). A nyelv­at­lasz pró­ba­gyűj­té­se­it ös­­szeg­ző kö­tet (Bárczi 1947) húsz térké­plapján2 lé­vő va­la­men­­nyi lexémában a köz­nyel­vi la­bi­á­lis ö, ő, ü, ű he­lyén il­la­bi­á­lis pár­ja­ik, az ë, é, i, í, sze­re­pel­nek. Ezek a sza­vak a kö­vet­ke­zők: ërëg­ma­ma ’öre­ganya’, bikkëny ’bükköny’, csész ’csősz’, vëdër ’vödör’, ëcset ’öc­set’, këc­sëge ’köc­sög’.
Im­re Sa­mu rend­sze­ré­be nyelv­já­rás­szi­get­ként ke­rült be a di­a­lek­tus, az em­lí­tett labiopalatális ma­gán­hang­zók hi­á­nyá­nak jel­leg­ze­tes­sé­gé­vel, de az­zal a meg­szo­rí­tás­sal, hogy ez a sa­ját­ság Nagy­hin­den pusz­tu­ló­ban van (Im­re 1971, 369). Ha­son­ló hang­ta­ni sa­já­tos­sá­gok­kal jel­lem­zi még a szak­iro­da­lom a mai Szer­bia és Mon­te­neg­ró te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó Bácskertes (Kupusina) nyelv­já­rá­sát is. A Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia c. egye­te­mi tan­könyv­ben a nyelv­já­rás­ok hang­ta­ni rend­sze­re­zé­se csu­pán a kupusi­nai nyelv­já­rást em­lí­ti kü­lön tí­pus­ként (Kiss 2001, 330), bár meg­jegy­zi, hogy a bácskerte­si telepe­sek3 va­ló­szí­nű­leg Nagy­hin­dről vagy köz­vet­len kör­nyé­ké­ről ke­rül­tek a Bács­ká­ba – in­nen ered a ha­son­ló­ság. En­nek a ha­son­ló­ság­nak és kap­cso­lat­nak nyelv­tu­do­má­nyi bi­zo­nyí­tá­sá­ról ol­vas­ha­tunk Benkő Lo­ránd és Zel­liger Er­zsé­bet ta­nul­má­nya­i­ban (Benkő 1961, 150; Zel­liger 1988, 1035). Meg­ál­la­pít­ják, hogy Bács­ker­te­sen az ill­abi­al­itás ar­cha­i­ku­sabb és má­ig is élő. Ezt tá­maszt­ják alá sa­ját meg­fi­gye­lé­se­im és fel­vé­te­le­im is, me­lye­ket bácskerte­si adatkö­zlőkke­l4 ké­szí­tet­tem. A két köz­ség az utób­bi évek­ben fel­élén­kí­tet­te kap­cso­la­ta­it. A kö­zös ren­dez­vé­nyek elő­se­gít­he­tik a nyelv­já­rás meg­őr­zé­sét.
A nagy­hin­di nyelv­já­rás je­len­le­gi ál­la­po­tá­ról ér­té­kes ada­tok­kal szol­gál A Nyi­tra-vidé­ki ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza is (Sán­dor 2004). Az ot­ta­ni ada­tok ta­nú­sá­ga sze­rint Nagy­hind nem te­kint­he­tő nyelv­já­rás­szi­get­nek, mai nyelv­já­rá­sa ugyan­is be­il­lesz­ke­dik a Nyi­tra-vidé­ki nyelv­já­rás­cso­port­ba, ugyan­is a labiopalatális ma­gán­hang­zók hi­á­nya má­ra lé­nye­gé­ben el­tűnt.

Nagy­hind te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti és szo­ci­o­ló­gi­ai ada­tai

A to­váb­bi­ak­ban is­mer­ked­jünk meg a főbb te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti és szo­ci­o­ló­gi­ai ada­tok­kal, va­la­mint Nagy­hind mai jel­le­gé­vel!
Nagy­hind (Ve¾ké Chyn­dice) Nyi­tra-vidék észak­ke­le­ti pe­re­mén, Vere­bé­lytől 5 km-re észak­nyu­gat­ra, a Zsit­va fo­lyó jobb part­ján fek­szik. El­ső írá­sos em­lí­té­se 1234-ből va­ló, ami­kor II. And­rás ki­rály ok­le­ve­lé­ben a kö­ze­li garam­szent­benede­ki ko­los­tor­hoz tar­to­zó Szelepc­sény föld­je­i­nek ha­tá­ra­ként tün­te­ti fel a fa­lut, Hymd alak­ban (Györffy 1966, 476). A fa­lu ne­ve eti­mo­ló­gi­a­i­lag azo­nos a Győr-Sop­ron me­gyei Himod hely­név­vel, amely pusz­ta sze­mély­név­ből ke­let­ke­zett ma­gyar név­adás­sal (FNESz. 1:189).
1268-ban IV. Bé­la ki­rály a gíme­si Forgá­chok­nak aján­dé­koz­ta a fa­lut és ve­le együtt az egy­ko­ri Har­sány ne­vű te­le­pü­lést is. Ez a fa­lu ma már nem lé­te­zik, csu­pán Nagy­hind 1892-es ka­tasz­te­ri tér­ké­pe utal va­la­mi­ko­ri lé­te­zé­sé­re. Egy 1274-ből szár­ma­zó ok­irat Har­sány la­ko­sa­it, akik ki­rá­lyi ha­lá­szok és há­ló­szö­vők vol­tak, a szom­szé­dos Nagy­hin­dre (Hymod) köl­töz­te­ti. Me­ző­gaz­da­ság és ha­lá­szat jel­le­mez­te te­hát Nagy­hind ősi la­ko­sa­i­nak élet­mód­ját, me­lyet a köz­ség – ha­lász­há­lót és eke­va­sat áb­rá­zo­ló – cí­me­re is tük­röz.
A 13–14. szá­zad for­du­ló­ján a gíme­si Forgá­chok bir­to­ka­it Csák Má­té sze­rez­te meg, aki­nek ha­lá­la után elő­ször a ki­rá­lyé, majd is­mét a Forgách csa­lá­dé lett a fa­lu. 1576-ban Nagy­hin­det fel­éget­ték a tö­rö­kök, a la­kos­ság je­len­tős ré­sze el is pusz­tult, ugyan­is az 1664-es adó­ös­­sze­írás­ban mind­ös­­sze 9 adó­fi­ze­tőt ta­lá­lunk Nagy Hin­den (Blaskovics 1993, 293). Nagy­hind föld­je­it a 18–19. szá­zad­ban bir­tok­ló csa­lá­dok kö­zül meg­em­lít­he­tő a Paluska, a Szlávy és a Weiss csa­lád is.
A köz­ség 1918-ig, majd 1938–1945 kö­zött Ma­gyar­or­szág­hoz tar­to­zott. 1976-ban köz­igaz­ga­tá­si­lag ös­­sze­von­ták Chyn­dice né­ven a szom­szé­dos Kishind­del, amely szlo­vák fa­lu. A la­kos­ság lé­lek­szá­ma ez­zel majd­nem a két­sze­re­sé­re ug­rott, de nem­ze­ti­sé­gi­leg erő­sen ve­gyes­sé vált, ill. el­szlo­vá­ko­so­dott. Az 1991-es nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint az ös­­sze­vont köz­ség la­kos­sá­ga 760 fő volt, eb­ből 84,61% a szlo­vák és 15,39% a ma­gyar. A két köz­ség 1992-től is­mét kü­lön­vált. A leg­fris­sebb, 2001-es nép­szám­lá­lá­si ada­tok ta­nú­sá­ga sze­rint Nagy­hind la­kos­sá­ga erő­sen meg­fo­gyat­ko­zott. A 350 nagy­hin­di la­kos­ból 260 szlo­vák, 87 pe­dig ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű, 122 la­kos anya­nyel­ve ma­gyar (Sèítanie… 2001, 52).
Az össz­la­kos­ság 20,5%-a 20 év alat­ti, 36%-a 21–40 év kö­zöt­ti, 23%-a 41–60 év kö­zöt­ti és 19%-a 60 év fe­let­ti. Az ada­tok­ból ki­ol­vas­ha­tó ör­ven­de­tes tény, hogy az össz­la­kos­ság nagy arány­ban fi­a­tal, csak­hogy több­sé­gük szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű és anya­nyel­vű. A fa­lu­ban csak szlo­vák óvo­da ta­lál­ha­tó. Is­ko­la ninc­s.

A vizs­gá­lat mód­sze­rei és kö­rül­mé­nyei

A nagy­hin­di ma­gán­hang­zó­rend­szer vál­to­zás­vizs­gá­la­tá­hoz min­de­nek­előtt olyan kér­dé­se­ket kel­lett adat­köz­lő­im­nek fel­ten­nem, me­lyek se­gít­sé­gé­vel az ö, ő, ü, ű fo­né­mák gya­ko­ri­sá­gát kö­vet­het­tem nyo­mon. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­ból ki­vá­lasz­tot­tam te­hát min­den olyan kér­dést, me­lyek köz­nyel­vi vá­la­szá­ban sze­re­pel­nek az em­lí­tet fo­né­mák. Ez­ál­tal 262 kér­dés­ből ál­ló kér­dő­ív jött lét­re, mely­hez min­de­nek­előtt az at­lasz­be­li vá­la­szo­kat gyűj­töt­tem fel. A kér­dő­ívet ez­után fel­hasz­nál­tam az adat­köz­lők­kel va­ló be­szél­ge­té­sek so­rán.
Adat­köz­lő­i­met a nagy­hin­di la­ko­sok­ból vá­lasz­tot­tam ki. Igye­kez­tem a ré­teg­zett min­ta­vé­tel sza­bá­lyai alap­ján vé­gez­ni a ku­ta­tást, és adat­köz­lő­i­met is esze­rint ki­vá­lasz­ta­ni. 15 adat­köz­lőm volt (6 fér­fi, 9 nő), akik kö­zül leg­ne­he­zebb dol­gom a fi­a­tal kor­osz­tály ki­vá­lasz­tá­sa­kor volt, ugyan­is jobb eset­ben ve­gyes há­zas­ság­ból szár­ma­zó fi­a­ta­lo­kat ta­lál­tam, akik sa­ját be­val­lá­suk sze­rint alig hasz­nál­ják a ma­gyar nyel­vet, és nem is tud­nak jól ma­gya­rul. A kér­dő­ív szá­mos kér­dé­sé­re nem is tud­tak vá­la­szol­ni.
A min­ta­vé­telt 2004-ben kezd­tem el. Elő­ször kö­tet­len be­szél­ge­tést kez­de­mé­nyez­tem, mely­nek so­rán igye­kez­tem meg­nyer­ni az adat­köz­lők bi­zal­mát. A be­szél­ge­té­se­ket mag­ne­to­fon­nal rög­zí­tet­tem. A kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal kér­dő­ív se­gít­sé­gé­vel vizs­gá­lód­tam, mely ke­vés­bé za­var­ta az adat­köz­lő­ket.

A vizs­gá­lat ered­mé­nyei

Az aláb­bi­ak­ban a fo­né­ma­gya­ko­ri­ság­gal fog­lal­ko­zó di­a­lek­to­ló­gi­ai mun­kák alap­ján kü­lön­fé­le cso­por­to­sí­tás­ban tár­gya­lom az il­la­bi­á­lis hang­he­lyet­te­sí­tést. Vizs­gá­lom hang­sú­lyos, ill. hang­súly­ta­lan hely­zet­ben, tő­mor­fé­má­ban és tol­da­lék­mor­fé­má­ban, ab­szo­lút és nem ab­szo­lút szóvé­gen­5. A kön­­nyebb ös­­sze­ha­son­lí­tás ér­de­ké­ben a ka­pott ered­mé­nye­ket táb­lá­zat­ba fog­lal­tam. Táb­lá­za­ta­im el­ső osz­lo­pá­ban A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­ból nyert ada­tok ta­lál­ha­tók. Fel­tün­tet­tem a vizs­gált sza­vak szá­mát, va­la­mint ki­mu­tat­tam az ill­abi­al­itás ará­nyát az em­lí­tett fo­ne­ti­kai hely­ze­tek­ben, az alak­vál­to­zat­ok szá­mát, az il­la­bi­á­lis vál­to­za­tok tár­sa­dal­mi ér­vé­nyes­sé­gét és gyako­riságát.6 Nagy­hin­den 1952-ben Im­re Sa­mu és Kál­mán Bé­la gyűj­töt­tek, majd az el­len­őr­ző gyűj­tést 1963-ban Deme Lász­ló vé­gez­te el. A kö­vet­ke­ző osz­lop­ban a 2004-es vizs­gá­lat ered­mé­nye­it ál­lí­tom szem­be a ko­ráb­bi ada­tok­kal. Az egyes fo­ne­ti­kai hely­ze­tek tár­gya­lá­sa után ös­­sze­sí­tem a ka­pott ered­mé­nye­ket és ös­­sze­ha­son­lí­tom az il­la­bi­á­lis fo­né­ma­gya­ko­ri­ság ará­nyát a nyelv­at­lasz és a 2004-es vizs­gá­lat nyel­vi ada­tai kö­zött.

1. táblázat. Hangsúlyos helyzet

A 2004-es ada­tok sze­rint 12 lexémában ta­lál­ha­tó il­la­bi­á­lis hang­he­lyet­te­sí­tés hang­sú­lyos hely­zet­ben. Ezek kö­zül a file erő­sen vis­­sza­szo­rult ar­cha­iz­mus, csak egy idős adat­köz­lő­től hal­lot­tam, a si­ket pe­dig rit­kán hasz­nált. Egyes sza­vak (mint pl. fírísz, gëbre, gëríny) más kör­nyék­be­li nyelv­já­rás­ok­ban is az ak­tív szó­kincs ré­szei (vö. Presin­szky 2000, 40; Sán­dor 2000, 74). Az ill­abi­al­itás ezek­ben az ese­tek­ben a „pa­ló­cos” jel­leg­gel függ ös­­sze.
Az il­la­bi­á­lis lexémák már a nyelv­at­lasz gyűj­té­se ide­jén is 89,6%-ban vál­to­zat­ként sze­re­pel­nek. Az ada­tok azt bi­zo­nyít­ják, hogy az ill­abi­al­itás már öt­ven év­vel ez­előtt sem volt ki­zá­ró­la­gos, csu­pán vál­to­zat­ként lé­te­zett.

2. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, tőmor­fé­ma, nem ab­szo­lút szó­vég

3. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, toldalék­mor­fé­ma, nem ab­szo­lút szó­vég

Az nyelv­at­lasz ada­tai közt az egyes fo­ne­ti­kai hely­ze­tek­ben a szó­belse­ji ill­abi­al­itás a leg­ki­sebb ará­nyú. A kö­vet­ke­ző lexémák­ban ta­pasz­tal­tam ill­abi­al­itást: fíkëtő ’főkötő, fej­kö­tő, fej­ken­dő’; përkëlt ’pörkölt’; kőmíves ’kőműves’; vëdër ’vödör’.

4. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, tőmor­fé­ma, ab­szo­lút szó­vég

5. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, toldalék­mor­fé­ma, ab­szo­lút szó­vég

Az ab­szo­lút szó­vé­gi ill­abi­al­itást ma­nap­ság tel­je­sen ki­ve­szett­nek ta­pasz­tal­tam. Csu­pán egyet­len al­ka­lom­mal ke­rült fel­szín­re egy idős adat­köz­lő spon­tán be­szé­dé­ben az erdé ’erdő’ szó, me­lyet az il­le­tő el­szó­lás­nak (hi­bá­nak) te­kin­tett, és rög­tön köz­nyel­vi alak­ban is­mé­telt meg.

6. táb­lá­zat. A vál­to­zás­vizs­gá­lat ös­­sze­vont ér­té­ke­lé­se

A táb­lá­zat ada­tai alap­ján nagy­mér­té­kű vál­to­zást ál­la­pít­ha­tunk meg. Az ill­abi­al­itás ará­nya az ös­­szes pél­dát vizs­gál­va 86,1%-ról 6,6%-ra esett vis­­sza. Je­len­leg Nagy­hin­den az em­lí­tett ma­gán­hang­zók a köz­nyelv sze­rint re­a­li­zá­lód­nak. A sa­já­tos hangrend­sz­er(tí­pus) te­hát tel­je­sen ki­ve­szett.
A 2004-es gyűj­tés so­rán Nagy­hin­den ös­­sze­sen húsz eset­ben ta­lál­tam a köz­nyel­vi la­bi­á­lis ö, ő, ü, ű he­lyé­ben il­la­bi­á­lis ë, é, i, í han­go­kat. A ka­pott sza­vak a kö­vet­ke­zők: gëbre, gëbrike, fírísz, përkëlt, gëríny, gërín, si­ket, ikët, ëssze, ëssz­i, kőmíves, fíkető, vëdër, vëdrët, ker­tyëk, file, szívëk. Lát­ha­tó, hogy a sza­vak kö­zött há­rom alakvál­tozat­pár is sze­re­pel: gëbre~gëbrike (bög­re); gëríny~gërín (gö­rény); ëssze~ësszi (ös­­sze). Hang­sú­lyos hely­zet­ben ma­radt fenn leg­na­gyobb arány­ban az ill­abi­al­itás.
A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­ban fel­tün­te­tett ada­tok sze­rint ki­mu­tat­ha­tó, hogy az ill­abi­al­itás már öt­ven év­vel ez­előtt sem volt ki­zá­ró­la­gos. Az öt­ven év­vel ez­előtt le­jegy­zett lexémák 88,6%-a csu­pán alak­vál­to­zat­ként lé­te­zett a köz­nyel­vi (vagy egyéb nyelv­já­rá­si) ala­kok mel­lett. A je­len­le­gi ada­tok ará­nya eb­ben az eset­ben nem mu­tat olyan mar­káns kü­lönb­sé­get, mint az ös­­sze­fog­la­lás el­ső so­rá­ban. A kü­lönb­ség azon­ban meg­nö­ve­ked­ne, ha az ös­­szes (303) eset­re vo­nat­koz­tat­nám a fenn­ma­radt il­la­bi­á­lis lexémák ará­nyát.
Az ada­tok és ta­pasz­ta­la­tok alap­ján ös­­sze­fog­la­lás­ként meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a nagy­hin­di nyelv(járás)sziget sa­já­tos hang­ta­ni je­len­sé­ge nap­ja­ink­ban a nyelv­hasz­ná­lat­ból tel­je­sen ki­ve­szik, csu­pán a nyelv­já­rá­si tu­dat­ban lel­he­tő fel, ill. azok­ban a sza­vak­ban, me­lyek a kör­nyék­be­li nyelv­já­rás­ok­ban is meg­ta­lál­ha­tók.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Benkő Lo­ránd 1961. Új mód­szer­be­li le­he­tő­sé­gek a ma­gyar nyelvjárástörténeti vizs­gá­la­tok­ban. Ma­gyar Nyelv, 57. évf. 4. sz. 401–413. p.
Benkő Loránd–Lőrincze La­jos 1951. Ma­gyar nyelv­já­rá­si bib­li­og­rá­fia. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Blaskovics Jó­zsef 1993. Az új­vá­ri ejálet tö­rök adó­ös­­sze­írá­sai. Po­zsony, Erdem.
Deme Lász­ló–Im­re Sa­mu (sz­erk.) 1975. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak el­mé­le­ti-mód­szer­ta­ni kér­dé­sei. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
FNESz.: Kiss La­jos 1997. Föld­raj­zi ne­vek eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Györffy Györ­gy 1966. Az Ár­pád-ko­ri Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­ti föld­raj­za. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Im­re Sa­mu 1971. A mai ma­gyar nyelv­já­rás­ok rend­sze­re. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Kiss Je­nő 1981. Nyelv­já­rá­si ta­nul­má­nyok. Bu­da­pest, Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság. /Magyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság ki­ad­vá­nyai, 159./
Kiss Je­nő 1998. A ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia s újabb fel­ada­tai az ez­red­for­du­lón. Ma­gyar Tu­do­mány, 158. évf. 8. sz. 929–935. p.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Kiss Jenő–Szűts Lász­ló (sz­erk.) 1988. A ma­gyar nyelv ré­teg­ző­dé­se. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Lanstyák Ist­ván 1988. Nyelv­já­rás, nyelv­já­rás­szi­get, nyelv­szi­get. A Hét, 33. évf. 22. sz. 11. p.
P. La­ka­tos Ilo­na (sz­erk.) 2002. Mu­tat­vá­nyok a hár­mas ha­tár men­ti nyelv­hasz­ná­lat ku­ta­tá­sá­ból. Nyír­egy­há­za, Bes­se­nyei Könyv­ki­adó.
Presin­szky Kár­oly 2000. A nagy­cétényi ma­gyar be­szé­lő­kö­zös­ség anya­nyelv­hasz­ná­la­ta. Szak­dol­go­zat. Nyi­tra (Kons­tan­tin Egye­tem, BTK, Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szék).
Sán­dor An­na 2000. Anya­nyelv­hasz­ná­lat és két­nyel­vű­ség egy ki­sebb­sé­gi ma­gyar be­szé­lő­kö­zös­ség­ben, Kolon­ban. Po­zsony, Kalligram.
Sán­dor An­na 2004. A Nyi­tra-vidé­ki ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza. Po­zsony, Kalligram.
Sèí­tanie oby­vate¾ov, domov a bytov 2001. Bratislava, Štati­stický úrad Slovenskej repub­liky (www.s­ta­tis­tic­s.sk).
Zellinger Er­zsé­bet 1988. Te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti kér­dé­sek a szó­föld­rajz tük­ré­ben. In Kiss Jenő–Szűts Lász­ló (sz­erk.): A ma­gyar nyelv ré­teg­ző­dé­se. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1029–1040. p.

Az 1956-os forradalom és Szlovákia (Simon Attila)

Az idei ősz két­ség­kí­vül az 1956-os for­ra­da­lom­mal kap­cso­la­tos kon­fe­ren­ci­ák ősze. Bu­da­pes­ten szin­te két­he­ten­te ren­dez­nek ha­son­lót, de Lon­don­ban, Ber­lin­ben, Deb­re­cen­ben és Za­la­eger­sze­gen is zaj­la­nak vagy már zaj­lot­tak 1956-os kon­fe­ren­ci­ák. Sze­ren­csé­re eb­ből a sor­ból Szlo­vá­kia sem ma­radt ki, hi­szen ha a részt­ve­vők szá­mát te­kint­ve nem is, de je­len­tő­sé­gé­ben ve­tél­ke­dett az em­lí­tett ren­dez­vé­nyek­kel az a nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­cia is, amely­re ok­tó­ber 4-én a po­zso­nyi Egye­te­mi Könyv­tár épü­le­té­ben ke­rült sor Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom és Szlo­vá­kia cím­mel. A kon­fe­ren­cia szak­mai szer­ve­zői – a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet, a Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Nagy­kö­vet­sé­ge és a po­zso­nyi Ma­gyar Kul­tu­rá­lis In­té­zet – ki­tű­nő prog­ra­mot, szak­ma­i­lag szín­vo­na­las és von­zó ren­dez­vényt ké­szí­tet­tek elő. A kon­fe­ren­cia ér­té­két az is nö­vel­te, hogy Szlo­vá­ki­á­ban el­ső íz­ben ke­rült sor az 1956-os ma­gyar for­ra­dal­mat érin­tő tu­do­má­nyos kon­fe­ren­ci­á­ra. Azt, hogy egy ilyen ese­mény meg­ren­de­zé­sé­re épp eb­ben az év­ben ke­rül­he­tett sor, nem csu­pán a for­ra­da­lom ke­rek, öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja in­do­kol­ta, ha­nem a té­mát érin­tő tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok ed­di­gi hi­á­nya is. Az el­múlt év­ben és az idén vi­szont ör­ven­de­tes mó­don töb­ben is be­kap­cso­lód­tak a ma­gyar for­ra­da­lom szlo­vá­ki­ai vissz­hang­ját érin­tő ku­ta­tó­mun­ká­ba, s több, a té­mát is érin­tő pub­li­ká­ció je­lent meg a kö­zel­múlt­ban.
Je­len kon­fe­ren­cia leg­főbb cél­ja te­hát az volt, hogy ös­­szeg­ző ké­pet ad­jon mind­azok­ról a ku­ta­tá­si ered­mé­nyek­ről, ame­lyek az 1956-os ese­mé­nyek szlo­vá­ki­ai re­cep­ci­ó­ját il­le­tő­en az utób­bi idő­ben szü­let­tek, il­let­ve – hi­szen nem­csak a szű­kebb szak­ma, ha­nem a szé­le­sebb nyil­vá­nos­ság is kép­vi­sel­tet­te ma­gát a kon­fe­ren­ci­án – meg­pró­bál­jon alap­ve­tő is­me­re­te­ket nyúj­ta­ni er­ről a ke­vés­sé is­mert té­má­ról. A kon­fe­ren­cia ere­de­ti prog­ram­já­ban nyolc elő­adó sze­re­pelt, de egyi­kük kül­föl­di út­ja mi­att vé­gül hét elő­adást hall­ha­tott a kö­zön­ség. Eb­ben az eset­ben azon­ban ér­vé­nyes­nek bi­zo­nyult az, hogy egy kon­fe­ren­cia szín­vo­na­lát nem a men­­nyi­ség­gel, ha­nem a mi­nő­ség­gel le­het biz­to­sí­ta­ni, hi­szen az el­hang­zott elő­adá­sok és az azo­kat kö­ve­tő élénk vi­ta nem csu­pán ér­de­ke­sek és ala­po­sak vol­tak, de szá­mos új kér­dést ve­tet­tek fel a hall­ga­tó­ság­ban.
A kon­fe­ren­ci­át a szlo­vák kor­mány al­el­nö­ke, Dušan Èaploviè le­vél­ben üd­vö­zöl­te, amely­ben hang­sú­lyoz­ta, hogy a ma­gyar–szlo­vák kap­cso­la­tok szem­pont­já­ból nagy je­len­tő­ség­gel bír­hat a je­len kon­fe­ren­ci­á­hoz ha­son­ló tu­do­má­nyos pár­be­széd. A meg­nyi­tón rö­vid be­széd­ben üd­vö­zöl­te a je­len­lé­vő­ket Győrffy Csa­ba, a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság nagy­kö­ve­te, Öllös Lász­ló, a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet el­nö­ke és Slavomír Michálek, az SZTA Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­nek igaz­ga­tó­ja.
No­ha a kon­fe­ren­cia részt­ve­vői tu­laj­don­kép­pen mind ugyan­azt a kér­dést jár­ták kö­rül, va­jon ho­gyan ha­tot­tak Szlo­vá­ki­á­ra az 1956-os ese­mé­nyek, s mi­lyen volt ezek­nek a fo­gad­ta­tá­sa a szlo­vá­ki­ai s ezen be­lül a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­da­lom­ban, az el­hang­zott elő­adá­sok még­is más-más szem­szög­ből, más hang­sú­lyo­kat ta­lál­va tet­ték ezt, így a hall­ga­tó­ság előtt mo­za­ik­sze­rű­en ra­kód­tak ös­­sze az ese­mé­nyek.
A be­ve­ze­tő elő­adást Dag­mar Èierna-Lantayová, az SZTA Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­nek mun­ka­tár­sa tar­tot­ta. A szlo­vák köz­vé­le­mény és 1956 cí­mű elő­adá­sá­ban a ne­ves tör­té­nész el­ső­sor­ban ar­ra tért ki, va­jon a szlo­vák kul­tu­rá­lis és iro­dal­mi élet­ben is érez­he­tő volt-e ha­son­ló er­je­dés, mint Ma­gyar­or­szá­gon. Fon­tos­nak tar­tot­ta hang­sú­lyoz­ni, hogy a ko­ra­be­li szlo­vák ér­tel­mi­ség nagy ré­sze még be­szélt vagy ér­tett ma­gya­rul, így Po­zsony­ban és Kas­sán szin­te per­cek alatt el­kap­kod­ták a ma­gyar­or­szá­gi saj­tót, amely nyil­ván­va­ló­an ha­tást gya­ko­rolt a szlo­vák ol­va­sók­ra is. In­té­ze­ti mun­ka­tár­sa, Michal Barnovský a szlo­vá­ki­ai hely­ze­tet ha­son­lí­tot­ta ös­­sze a ma­gyar, il­let­ve a len­gyel ál­la­po­tok­kal; ki­emel­ve azt, hogy a szlo­vá­kok­nak nem volt Nagy Im­ré­jük, s hi­ány­zott az olyan kö­zeg is, amely egy a ma­gyar­or­szá­gi­hoz ha­son­ló fo­lya­mat el­in­du­lá­sát ered­mé­nyez­te vol­na. Elő­adá­sá­ban ő is fog­lal­ko­zott a szlo­vák iro­dal­mi élet vi­tá­i­val, s je­len­tős kü­lönb­ség­ként ér­zé­kel­tet­te, hogy a Pe­tő­fi Kör­ben és más ma­gyar­or­szá­gi iro­dal­mi fó­ru­mok­ban zaj­ló vi­ták­kal szem­ben a szlo­vák írók nem lép­ték át az iro­da­lom és köz­élet ha­tá­rát, így mon­da­ni­va­ló­juk csak egy szűk kör szá­má­ra volt ér­de­kes és el­ér­he­tő.
A Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet mun­ka­tár­sa, Si­mon At­ti­la elő­adá­sá­ban nem­csak ar­ról be­szélt, hogy ho­gyan re­a­gál­tak a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok a for­ra­da­lom ese­mé­nye­i­re, ha­nem ar­ra is meg­pró­bált vá­laszt ad­ni, mi­ért nem vá­lasz­tot­ták a rend­szer­rel szem­be­ni nyíl­tabb el­len­ál­lást, il­let­ve mi­ért nem fe­jez­ték ki hang­sú­lyo­sab­ban a for­ra­da­lom iránt tény­le­ge­sen meg­lé­vő szim­pá­ti­á­ju­kat. Az elő­adó ezt el­ső­sor­ban az 1945 és 1948 kö­zöt­ti jog­fosz­tott­ság egyik szo­mo­rú örök­sé­gé­nek tu­laj­do­ní­tot­ta, hi­szen a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok­ban még ott élt a meg­alá­zott­ság él­mé­nye; a la­kos­ság­cse­re és a de­por­tá­lá­sok pe­dig meg­fosz­tot­ták ter­mé­sze­tes ve­ze­tő­i­től, szin­te tel­je­sen fel­szá­mol­ták azt a pol­gá­ri és ér­tel­mi­sé­gi ré­te­get, amely egy az 1956-os hely­zet­hez ha­son­ló szi­tu­á­ci­ó­ban irányt mu­tat­ha­tott vol­na. Gaz­dag le­vél­tá­ri for­rás­anyag­ra épült a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet má­sik mun­ka­tár­sá­nak, Popé­ly Ár­pád­nak az elő­adá­sa, aki el­ső­sor­ban azt fej­te­get­te, ho­gyan re­a­gált Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re. Popé­ly Ár­pád elő­adá­sá­ban jól mu­tat­ta be azt a fo­lya­ma­tot, ahogy a párt a ma­gyar­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­ta­lá­nak fo­ko­za­tos fel­szá­mo­lá­sá­val egy­re in­kább el­szi­ge­tel­te az it­te­ni köz­vé­le­ményt a ma­gyar­or­szá­gi ha­tá­sok­tól.
A kon­fe­ren­cia szü­net utá­ni ré­szé­ben elő­ször a Nem­ze­ti Em­lé­ke­zet In­té­ze­te le­vél­tá­rá­nak igaz­ga­tó­ja, Bukovszky Lász­ló tar­tott elő­adást, aki el­ső­sor­ban azt a me­cha­niz­must tár­ta a hall­ga­tó­ság elé, aho­gyan a bel­ügyi szer­vek el­len­őr­zé­sük alatt tar­tot­ták a tár­sa­dal­mat, s aho­gyan a meg­tor­ló in­téz­ke­dé­se­i­ket fo­ga­na­to­sí­tot­ták. Az őt kö­ve­tő Ha¾ko Jó­zsef, a Come­nius Egye­tem Te­o­ló­gi­ai Ka­rán mű­kö­dő Egy­ház­tör­té­ne­ti Tan­szék ve­ze­tő­je azt a kér­dést jár­ta kö­rül, ho­gyan re­a­gált a szlo­vák ka­to­li­kus egy­ház a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­da­lom­ra. Rend­kí­vül ér­de­kes elő­adá­sá­ban kü­lön ki­tért ar­ra, ho­gyan lát­ták a szlo­vák pa­pok Mind­szen­ty kar­di­ná­lis fel­lé­pé­sét, s ho­gyan vé­le­ked­tek Ma­gyar­or­szág szov­jet meg­szál­lá­sá­ról. Hang­sú­lyoz­ta azon­ban, hogy bár a fenn­ma­radt for­rá­sok alap­ján Mind­szen­ty fel­lé­pé­se in­kább ne­ga­tív vissz­han­got vál­tott ki, ezt még­sem le­het ál­ta­lá­nos íté­let­ként el­fo­gad­ni, hi­szen vol­tak el­len­vé­le­mé­nyek is. Bár a kon­fe­ren­cia utol­só elő­adó­já­nak, Szesz­tay Ádám­nak a té­má­ja „ki­ló­gott a sor­ból”, hi­szen ő a for­ra­da­lom és a ma­gyar­or­szá­gi nem­ze­ti­sé­gek vi­szo­nyát ele­mez­te, az ál­ta­la fel­ve­tet­tek még­is össz­hang­ban vol­tak a ko­ráb­bi elő­adá­sok­kal és fon­tos ele­mek­kel gaz­da­gí­tot­ták azo­kat.
Az elő­adá­so­kat élénk vi­ta kö­vet­te, ami azért sem volt meg­le­pő, hi­szen a né­zők so­ra­i­ban szá­mos olyan ku­ta­tó ült, akik ma­guk is fog­lal­koz­tak az 1956-os for­ra­da­lom té­má­já­val. Így töb­bek kö­zött fel­szó­lalt Ján Pešek, Milan Zemko és Kiss Jó­zsef tör­té­nész is. A vi­ta egyik ér­de­kes kér­dés­kö­re az volt, va­jon vol­tak-e a for­ra­da­lom­nak ha­tár­re­ví­zi­ó­ra mu­ta­tó moz­za­na­tai. A vi­tá­ban fel­szó­la­ló Szesz­tay Ádám sa­ját le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va az ilyen szán­dék szin­te tel­jes hi­á­nyát emel­te ki, mi­köz­ben ar­ra is fel­hív­ta a fi­gyel­met, hogy a cseh­szlo­vák és ro­mán pro­pa­gan­da vi­szont épp a ma­gyar re­ví­zi­ós szán­dék em­le­ge­té­sé­vel pró­bál­ta sa­ját köz­vé­le­mény­ét el­ide­ge­ní­te­ni a ma­gyar for­ra­da­lom­tól.
A kon­fe­ren­cia zá­ró moz­za­na­tát az 1956-os In­té­zet a For­ró ősz a hi­deg­há­bo­rú­ban cí­mű új do­ku­men­tum­film­jé­nek a szlo­vá­ki­ai dísz­be­mu­ta­tó­ja je­len­tet­te, ame­lyen a film al­ko­tói is meg­je­len­tek, és rö­vi­den is­mer­tet­ték a film meg­szü­le­té­sé­nek kö­rül­mé­nye­it.
Egy-­e­gy kon­fe­ren­cia ered­mé­nyes­sé­gét leg­in­kább az mu­tat­ja meg, va­jon az ott fel­ve­tett és is­mer­te­tett kér­dé­sek és ered­mé­nyek élet­re kap­nak-e a ké­sőb­bi tu­do­má­nyos dis­kur­zu­sok so­rán. Bár ezt azon­nal le­mér­ni nem le­het, Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom és Szlo­vá­kia cí­mű kon­fe­ren­cia két­ség­kí­vül sok új elem­mel gaz­da­gí­tot­ta a té­mát il­le­tő is­me­re­te­in­ket. S az sem mel­lé­kes, hogy mind a szak­mai, mind pe­dig a nagy­szá­mú la­i­kus hall­ga­tó­ság jó han­gu­la­tú, ér­de­kes tu­do­má­nyos kon­fe­ren­ci­án ve­he­tett részt.

Si­mon At­ti­la

Filep Tamás Gusztáv–G. Kovács László: Rákos Péter 1925–2002 (Zeman László)

Filep Ta­más Gusztáv–G. Ko­vács Lász­ló: Rá­kos Pé­ter 1925–2002. Dunasz­er­da­he­ly, Nap Ki­adó, 2005, 350 p.

A kö­tet Rá­kos Pé­ter mun­kás­sá­gát kí­sér­li meg át­te­kin­te­ni, ös­­sze­fog­lal­ni je­len­tő­sé­gé­vel együt­t. Gál Je­nő „fel­üté­se” ad­ja meg az irány­vé­telt és rá­val­lást. Mint a szak hall­ga­tó­ja, majd ok­ta­tó­ja egy ne­gyed szá­zad­nál is to­vább ész­lel­het­te Rá­kos Pé­ter sze­mé­lyi­sé­gé­nek és szán­dé­ká­nak for­má­ló ha­tá­sát a cseh–ma­gyar kap­cso­la­tok fej­lesz­té­sé­ben, a kül­de­té­se­ként vál­lalt köz­ve­tí­tést (Rá­kos Pé­ter, a ta­nár, 5–12. p.). Ezt a szer­ző­pá­ros a szü­lő- és a be­fo­ga­dó vá­ros kö­ze­gé­nek s az élet­rajz­inak a be­kap­cso­lá­sá­val foly­tat­ja, egye­bek közt Márai Kas­sai őr­já­ra­tá­nak, va­la­mint Rá­kos Lí­rai őr­já­ra­tá­nak (Iro­dal­mi Szem­le, 1970. 6. sz.; kö­tet­ben: Prá­gai őr­já­rat. Po­zsony, 1995, 122–130. p.) egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sá­val, amely­hez tár­sul – ön­val­lo­má­sa­ként – fi­lo­zó­fi­ai for­rá­sa­i­nak a fel­so­ro­lá­sa, lá­tás- és gon­dol­ko­dás­mód­já­nak váz­la­ta, s az il­lő kö­vet­kez­te­tés (Két szü­lő­vá­ros, 13–27. p.).
A ki­vo­na­to­lás Rá­kos Pé­ter dol­go­za­ta­i­ból s a vo­nat­ko­zó kri­ti­kák­ból vé­gig a kö­tet­ben al­kal­mas mód­szer­nek tű­nik. Az ál­ta­lunk ös­­sze­ál­lí­tott Kas­sai és prá­gai őr­já­rat­ban úgy­szin­tén eh­hez fo­lya­mod­tunk (Prá­gai Tü­kör, 2004. 1. sz. 18–25. p.).
A Há­rom kör (28–76. p.) idő­ren­di egy­más­után­ban kö­ve­ti Rá­kos mun­kás­sá­gát és ered­mé­nye­it a cseh, a ma­gyar­or­szá­gi és az össz­mag­yar, s ezen be­lül a szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­velt­ség és iro­da­lom te­rén. Az utób­bi önál­ló fe­je­ze­tet is ké­pez (A szlo­vá­ki­ai ma­gyar kul­tú­rá­ban, 195–230. p.). Eb­be be­le­fog­lalt a Sar­ló, Fábry Zol­tán, Tur­czel La­jos Két kor mezs­gyé­jén cí­mű köny­vé­nek ér­té­ke­lé­se, Rá­kos el­vi ál­lás­fog­la­lá­sa a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­mal kap­cso­la­to­san és egyéb név­re szó­ló meg­em­lé­ke­zés. Hogy köz­vet­le­nebb fi­gyel­me­zé­se el­ma­radt (206. p.), több­szö­rö­sen in­do­kol­ha­tó, az­zal is, hogy a tárgy­kör­nek vol­tak és van­nak szlo­vá­ki­ai, sőt ma­gyar­or­szá­gi mű­ve­lői. Mi­köz­ben Rá­kos­nál ter­mé­sze­te­sen a ma­gyar–cseh vagy cseh és ma­gyar kap­cso­lat a köz­pon­ti.
A szer­zők sa­ját be­val­lá­suk sze­rint is „túl­sá­go­san bő­ven” (51. p.) elem­zik Rá­kos el­ső, a 20. szá­za­di ma­gyar iro­dal­mat be­mu­ta­tó, cseh nyel­vű mun­ká­ját, jegy­ze­tet-tan­köny­vet (Maïarská li­te­ra­tú­ra XX. sto­letí. Pra­ha, 1953), s a tár­gya­lás­mód­ban fel­erő­sö­dik a recen­zált mű­vet tel­jes­sé­gé­ben át­ha­tó má­sik mód­szer­ta­ni szem­pont: az ál­lan­dó vis­­sza­csa­to­lás a tár­sa­dal­mi-tör­té­ne­ti és po­li­ti­kai vi­szo­nyok­ra. Helyt­ál­ló, ahogy ki­eme­lik a cseh iro­da­lom­tu­do­mány­nak a ma­gyar­or­szá­gi­val szem­ben más­ne­mű irá­nyult­sá­gát, „a prá­gai tor­nyok­ból mes­­szebb le­he­tett lát­ni” (73. p.), s a kö­tet­ben má­sutt is utal­nak a prá­gai lát­ta­tás­ra (78. p.). Ez­után ke­rül sor a Tur­czel La­jos­sal együtt írt egye­te­mi tan­könyv­re – A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te I. (1772–1848), amely két ki­adást ért meg (1965, 1968). Idé­ze­tek­kel egyé­ní­tett tag­la­lá­sa rész­le­te­zi Rá­kos fel­dol­go­zá­sát – Ka­to­na, Kis­fa­ludy, Köl­csey, Vö­rös­mar­ty, Eöt­vös port­ré­ját. Amint tud­juk, a ma­gyar klas­­szi­ku­sok cseh nyel­vű is­mer­te­té­se a ma­gyar szö­veg­nél ko­ráb­bi, ami Rá­kos dol­go­za­ta­i­ra néz­ve ál­ta­lá­no­sabb ér­vé­nyű. A fe­je­zet­ben ol­vas­ha­tunk Rá­kos el­ső ma­gyar nyel­ven meg­je­lent köny­vé­ről (Té­nyek és kér­dő­je­lek. Bratislava, 1971), s en­nek kap­csán rög­zí­tett, hogy az ál­ta­la ma­gya­rul kö­zöl­tek „az össz­mag­yar szel­le­mi élet­be a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szel­le­mi élet ho­za­dé­ka­ként ér­kez­tek meg” (33. p.).
A fen­ti idő­ren­di egy­más­után­ban ki­je­lölt mű­vek és ta­nul­má­nyok tár­gya­lás­mód­ja a szö­veg­szer­kesz­tés­ben fel­ho­zott ki­vo­na­to­lás, to­váb­bá parafrazeálás és kom­men­tár ré­vén tu­dó­sí­tás­nak tűn­het. Cél­ki­tű­zé­se nyil­ván az is­mer­te­tett anyag mi­nél tel­je­sebb szám­ba­vé­te­le, s an­nak rész­ben tár­sa­da­lom-, va­la­mint tu­do­mány­tör­té­ne­ti be­ágya­zott­sá­ga. Ek­kép­pen a ré­szünk­ről „kül­ső­nek” ne­vez­he­tő meg­kö­ze­lí­tés jel­lem­ző­jé­nek bi­zo­nyul. A fo­ga­na­to­sí­tott át­vál­tá­sok fo­koz­zák a „ka­le­i­dosz­kóp­sze­rű­nek” vagy mond­juk, hogy le­xi­kon­jel­leg­nek a be­nyo­má­sát. A szer­zők egyik ész­re­vé­te­le, ami­kor Rá­kos Pé­ter író- és köl­tő­port­ré­i­nak meg­fe­le­lé­sét az ál­ta­la szer­kesz­tett Írók szó­tá­rá­ba (Slovník spiso­vatelù – Maïarsko. Pra­ha, 1971) írt szó­cik­ke­i­ben fe­de­zik fel, s mind­két vo­nu­lat­ban mél­tá­nyol­ják tü­ze­tes­sé­gét és sok­ré­tű­sé­gét, tu­laj­don­kép­pen ef­faj­ta rá­ve­ze­tés kö­te­tük hasz­ná­la­tá­ra. Az anyag ki­töl­ti A ma­gyar iro­da­lom prá­gai nagy­kö­ve­te (150–194. p.) cí­mű tag­la­lást.
Az Iro­da­lom­el­mé­le­ti kér­dé­sek fe­je­ze­té­hez ér­ve a szer­zők át­vál­tást je­lez­nek a te­ma­ti­kai cso­por­to­sí­tás­ra (76. p.). A tár­gya­lás­mód azon­ban nem vál­to­zik, s is­mer­te­té­sünk­ben szo­ro­san nem iga­zo­dunk a kö­zöl­tek­hez. A kér­dés­kör há­rom ta­nul­mány­ban ös­­sze­ge­ző­dik: Az iro­dal­mi ér­té­ke­lés prob­lé­mái (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 9–33. p.), Kom­men­tár az ame­ri­kai új­kri­ti­ká­hoz (ere­de­ti­leg cseh nyel­ven: Èeská li­te­ra­tú­ra, 1966. 3. sz. 177–218. p.; kö­tet­ben: Té­nyek és kér­dő­je­lek, 34–88. p.), Pro­le­gom­e­na egy el­jö­ven­dő iro­da­lom­tu­do­mány­hoz (Az iro­da­lom iga­za. Bratislava, 1987, 14–32. p.; elő­szó a Teórie lit­er­atúry v zrca­dle maïarské literární vedy cí­mű an­to­ló­gi­á­hoz, Pra­ha, 1986, 7–19. p.). Meg­je­gyez­het­jük, hogy Rá­kos har­ma­dik kö­te­te (Prá­gai őr­já­rat) is­mét­lé­se­ket tar­tal­maz, a fen­ti­ek iránt is nyo­ma­té­ko­sít­va a té­mát. A szer­zők a Té­nyek és kér­dő­je­lek elem­zé­sé­ben Luk­ács Györ­gy real­iz­mus­felfogását s a kap­cso­la­to­sat boly­gat­ják, mi­vel minden­nek erős volt a ma­gyar­or­szá­gi au­rá­ja. Mi vi­szont, s nem­csak Rá­kos vis­­sza­pil­lan­tá­sa­ként, is­mer­jük ál­lás­pont­ját, ame­lyet egy an­ké­ton úgy fej­tett ki, hogy Luk­ács szá­má­ra nem kö­ze­li, s bár elég so­kat írt ró­la, meg­ké­rés­nek tett ele­get, szem­ben egy Auer­bach­hal, akit tel­jes sú­lyá­val el­fo­gad (An­két a Mime­sis má­so­dik cseh ki­adá­sa al­kal­má­ból. Kri­ti­ka a kon­tex­t, 2001. 1. sz. 83–84. p.). Auer­bach a nyelv­ből, a szö­veg­ből, a stí­lus­ból in­dul ki, de az ez­ál­tal meg­al­ko­tott vi­lág­kép, a tá­gabb ér­te­lem­ben fel­fo­gott va­ló­ság áb­rá­zo­lás­mód­ja ér­dek­li. Rá­kos­nak már az iro­da­lom­tu­do­mány har­ma­dik, a hang­súlyt az iro­da­lom fo­gyasz­tó­já­ra át­he­lye­zett sza­ka­szát je­len­ti, aki­nél a mű­köz­pon­tú­ság más­képp van je­len, az­az nem tart­ja struk­tu­ra­lis­tá­nak. Hoz­zá­szó­lá­sá­ból nem hagy­ja ki Ingar­den­t, s ön­ma­gá­hoz kö­zel­ál­ló­nak mond­ja Jausst és Isert, a re­cep­ci­ós esz­té­ti­ka kon­stanzi is­ko­lá­ját, amely­ről tud­juk, hogy Muka­øovský örö­kö­sé­nek sze­gő­dött.
A fel­tün­te­tett kö­tet be­ve­ze­tő ta­nul­má­nya az iro­dal­mi ér­té­ke­lés prob­lé­má­it te­kin­ti át, elég­sé­ges szak­iro­dal­mat vo­nul­tat­va fel. Hi­vat­ko­zás­anya­gá­ban Mukaøovský tíz­szer sze­re­pel. Rá­kos Pé­ter mű­ve­i­ből ki­ol­vas­ha­tók bi­zo­nyos ro­ko­nít­ha­tó­sá­gok, de sem­mi­lyen „tar­to­zást” nem val­lott. Ami­kor négy Mukaøovský-­tanítvány (M. Èer­venka, M. Gry­gar, J. Levý, M. Jankoviè) ta­nul­mány­gyűj­te­ményt ál­lí­tott ös­­sze (Kapitoly z teórie literárního díla, 1968), Rá­kos e ta­nul­má­nyát eb­be fel­vet­ték; a ki­ad­vány meg­je­le­né­sét azon­ban nem en­ge­dé­lyez­ték. Rá­kos írá­sa cse­hül en­nek foly­tán csak 1993-ban lá­tott nap­vi­lá­got a Èeská li­te­ra­tú­rá­ban.
Rá­kos a dol­go­zat­ban az iro­dal­mi mű lé­te­zés­mód­ját, ér­té­ke­lé­sét pró­bál­ja ki­szab­ni. A mű az ol­va­só szá­má­ra „köz­lés”, amely­ben az ér­ték mint je­len­tés van je­len, s mint „sa­já­tos ki­fe­je­zést a ma­gunk nem sa­já­tos ta­pasz­ta­la­ta­i­hoz mér­jük, ame­lyek fel­öle­lik az ál­ta­lunk is­mert va­ló­ság min­den as­pek­tu­sát, így az ér­té­ke­ket is” (19. p.). Eköz­ben az ér­ték min­den­kor tu­da­ti tény, „– ha­bár hor­do­zói a do­log tu­da­tunk­tól is füg­get­le­nül lé­te­ző anya­gi tu­laj­don­sá­gai – mint ér­ték, csak ak­kor lép élet­be, ha va­la­ki tu­do­má­sul ve­szi” (10. p.). A mű „je­len­tés­jel­le­ge, a mű, me­lyet je­len­tés­ként fo­gunk fel, ta­gad­ha­tat­la­nul mond va­la­mit, és ezt a va­la­mit va­la­ho­gyan mond­ja […] de aho­gyan mond­ja, az ol­va­só tu­da­tá­ba min­dig azon ke­resz­tül ér­ke­zik, amit mond. Vis­­sza­utal­va a struk­tu­ra­lis­ta ter­mi­no­ló­gi­á­ra: a »jelölő« nem ér­té­kel­he­tő más­ként, mint a »jelölthöz« va­ló vi­szo­nyá­ban” (19. p.).
A ter­mi­no­ló­gi­ák­tól füg­get­le­nül pe­dig az anya­gi és a tu­da­ti egy­sé­gé­nek a „tar­ta­lom” és a „for­ma” fe­lel meg, nem bi­ná­ris szem­be­ál­lí­tás­ként, ha­nem mint egy­azon kon­tin­u­um két pó­lu­sa (18. p.). S „a for­mai esz­kö­zök je­len­té­sük ré­vén emel­ked­nek az ér­ték rang­já­ra” (19. p.). A mű­al­ko­tás és a va­ló­ság vi­szo­nyá­ra néz­ve, amely­ben a mű a va­ló­ság ré­szé­vé vá­lik, a kér­dés­ben úgy­szin­tén Mukaøovský-idézet me­rül fel – „A mű­al­ko­tás vég­ső fo­kon úgy je­le­nik meg, mint az esz­té­ti­ku­mon kí­vü­li ér­té­kek ös­­szes­sé­ge, mint csak­is az, és sem­mi más” (15. p.). S a jel, va­gyis a je­lö­lő funk­ci­ó­já­ban is je­len­té­sek, je­löl­tek sze­re­pel­nek, sőt a je­len­té­sek a mű­al­ko­tás struk­tú­rá­já­ban meg is tart­ják ere­de­ti je­len­tés­be­li ér­té­kü­ket. A nyel­vé­sze­ti sze­mi­o­ti­kák ér­ve­lé­sé­ben, pél­dá­ul a lot­mani­ban az iro­dal­mi a nyel­vi­re rá­épü­lő má­sod­la­gos jel­szisz­té­ma.
A kri­ti­ka fel­ada­ta, hogy az ol­va­só él­mé­nye és a mű szö­ve­ge kö­zött meg­ha­tá­roz­za a vi­szonyt, amely­ben az ér­tel­me­zés mu­tat­ja fel az ér­té­ket, s így fel­te­he­tő­en el­vég­zi az ér­té­ke­lés mű­ve­le­tét is. Az ér­ték te­hát el­sőd­le­ges.
Rá­kos a vá­zol­tak foly­tán mu­tat rá az ösz­­sze­füg­gé­sek­re, ve­ti fel az egy­ség kér­dé­sét a sok­fé­le­ség­ben, a rész­ér­ték le­het­sé­ges do­mi­nan­ci­á­ját, a „fesz­táv” hor­de­re­jét, a Muka­øov­ský-féle alap­té­telt az esz­té­ti­kai funk­ció, nor­ma és ér­ték kap­cso­la­tá­ról, azt tud­ni­il­lik, hogy tár­sa­dal­mi té­nyek. Az iro­dal­mon kí­vü­li va­ló­ság kap­cso­la­ta a mű­vel esze­rint az ér­té­ke­lés­ben a leg­szo­ro­sabb, s a sa­já­tos itt nem jön szá­mí­tás­ba (vö. 31. p.).
Filep Ta­más Gusz­táv és G. Ko­vács Lász­ló vé­gig­ve­ze­té­se bő­ven él az idé­zés­sel, s ez ta­lán még fo­ko­zot­tabb és tü­ze­te­sebb a Kom­men­tár az ame­ri­kai új­kri­ti­ká­hoz cí­mű ta­nul­mány ki­fej­té­se­kor (102–116. p.) – 500 sor­ból 250.
Rá­kos az új­kri­ti­kai irány­zat­nak „dé­li szár­nyát” vá­laszt­ja pél­da­fel­tá­rás­ként mint a struk­tu­ra­liz­mus­nak leg­in­kább szö­veg­köz­pon­tú vál­fa­ját, a lá­tó­me­ző azon­ban tá­gabb kö­rű. Elem­zé­sé­re tá­masz­kod­va ös­­sze­ál­lít­hat­juk en­nek „ne­ve­zék­ta­nát”, amely az iro­da­lom sa­já­tos­sá­gá­nak fo­gal­ma kö­ré ren­de­ző­dik, s mind­az, ami ezt bont­ja, tév­esz­mé­nek és eret­nek­ség­nek mi­nő­sül. Az iro­da­lom­ban, a mű­ben az ál­lí­tá­sok ez ér­te­lem­ben csak ál­köz­lé­sek (a „köz­lés tév­esz­mé­je”, a kö­zöl­he­tő for­ma is). Ami a mű­ben van, on­to­ló­gi­ai lé­nyé­ben egy­sze­ri és meg­is­mé­tel­he­tet­len; a rá­uta­ló jel­leg ki­küsz­öbö­lő­dik, a deno­tatív és kon­no­tatív je­len­tés­ből az együtt­je­lölt leg­alább­is fel­ér a rá­uta­ló­val. S mi­vel a for­ma nem ha­lad­ha­tó meg, fenn­áll a „pa­ra­frá­zis eret­nek­sé­ge”. Önál­ló­sít­va és ön­tör­vé­nyű­vé avat­va a szö­ve­get, az­az a mű­vet ma­gát, a szer­ző ál­do­za­tá­ul esik a „szán­dék tév­esz­mé­jé­nek”, az ol­va­só pe­dig a „ha­tás tév­esz­mé­jé­nek”. Rá­kos azon­ban ki­mu­tat­ja, ahogy az új­kri­ti­ku­sok kö­zül töb­ben mér­sék­lik vagy ta­gad­ják a ki­zá­ró­la­gos­sá­got (az elő­fu­tár Richards a be­fo­ga­dást a mű lét­fel­té­te­le­ként fog­ja fel, s nem zár­kó­zik el a szer­ző­től sem, akár­csak pél­dá­ul Brooks [49. p.]).
A rá­lá­tást a mű struk­tú­rá­já­ra, amely va­ló­já­ban a for­rá­sa, s min­den­től füg­get­le­nül lé­te­zik, a „szo­ros ol­va­sás” mód­sze­re te­szi le­he­tő­vé (a szó for­dí­tá­sa Rá­kos­tól szár­ma­zik). Így tá­rul­hat fel az egész do­mi­nan­ci­á­ja a rész­ele­mek­hez ké­pest, nyer ér­vé­nyes­sé­get a mű mint ir­ra­ci­o­ná­lis en­ti­tás. Rá­kos Pé­ter el­fo­gad­ja az ir­ra­ci­o­ná­lis­nak a rész­vé­tel­ét az iro­da­lom­ban, meg­győ­ző­dé­se azon­ban, hogy vizs­gá­la­tá­nak ra­ci­o­ná­lis­nak kell len­nie. Emp­son több­ér­tel­mű­ség-fo­gal­mát igen­csak hasz­nál­ha­tó­nak vé­li, s a bon­col­ga­tás­ban el­jut az iró­nia és a pa­ra­do­xon, to­váb­bá a váz (struk­tú­ra; je­len­tés–té­ma, cse­lek­mény, parafra­ze­ál­ható tar­ta­lom) és a szö­vés (han­ga­lak, rit­mus, a kép­sze­rű stb.) ran­so­mi meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ig (vö. 67. p.). Vi­szont nem oszt­ja a Wellek–Warren-ké­zi­könyv­ben is önál­ló fe­je­zet­be fog­lalt kül­ső­le­ges (ex­trin­sic) és bel­ső­le­ges (in­trin­sic) meg­kö­ze­lí­tés (ap­proach) ket­té­vá­laszt­ha­tó­sá­gá­nak is­mér­vét. Tu­da­to­sít­ja, hogy a vizs­gá­lat min­dig az ész­lelt struk­tú­rá­ból in­dul ki.
Rá­kos ös­­sze­ve­té­se­i­vel bi­zo­nyít­ja, hogy az új­kri­ti­ku­sok nem szán­dé­koz­nak a mű­vet kí­vül he­lyez­ni a va­ló­sá­gon (56. p.), hogy sem az ol­va­só­ról, sem a szer­ző­ről nem mond­ha­tunk le, a vagy-­vagy he­lyé­ben el kell is­mer­nünk a fo­ko­za­tit, a töb­bé-ke­vés­bé el­vét, a nem sa­já­tos­nak az ele­gye­dé­sét a sa­já­tos­sal stb. Ahogy a for­má­ról ki­nyil­vá­nít­ja, mi­sze­rint az el­sza­kít­va a tar­ta­lom­tól „ve­szít­het lé­nye­gé­ből” (68. p.), s hogy az „esz­mé­nyi ol­va­só”, aki nem lé­te­zik, „még­is­csak ben­ne van a já­ték­ban” (51. p.), mind­ez az is­ko­la ér­de­me­i­nek leg­tel­je­sebb mél­tány­lá­sa mel­lett meg­von­ja kor­lá­tait.
Az „új­kri­ti­ka tük­ré­ben” lát­ha­tó­vá vá­lik gyö­kér­ze­tük, lí­ra­köz­pon­tú­sá­guk, haj­la­muk az ir­ra­ci­o­ná­lis­hoz, ér­dek­lő­dé­sük a me­ta­fi­zi­kus köl­té­szet, egy John Donne irán­t, a fi­lo­zó­fu­sok kö­zül Cro­ce, Berg­son, Scho­pen­ha­u­er, Nietz­sche; a szel­lem­tör­té­net, a ro­ma­nis­ta Vossler és Spitzer, a fran­cia szöveg­ex­p­liká­ció; s együ­vé so­rol­ha­tók az orosz for­ma­liz­mus­sal és a cseh struk­tu­ra­liz­mus­sal, de ezek­hez vi­szo­nyít­va kü­lön­ál­lá­suk ugyan­csak szem­be­öt­lő. Vic­tor Erlich köny­ve (Russian For­mal­is­m. His­to­ry – Doc­trine, 1955 ) ta­nú­ság­té­tel, s már sze­rin­te is, akár Rá­kos egyik re­cen­zi­ó­já­ban, az orosz for­ma­liz­mus el­ne­ve­zés té­vesz­tő (He­li­kon, 1992. 1. sz. 127–128. p.; recen­zált kö­te­tünk­ben lásd 79. p.). Vé­gül sem a gyö­ke­re­ik, sem esz­mé­nye­ik nem le­het­nek men­te­sek vi­lág­né­zet­ük­től (71–83. p.).
A Té­nyek és kér­dő­je­lek cí­mű gyűj­te­mény­ben az Auer­bach-­tanul­mány­on kí­vül, a Kaf­ka több­ér­tel­mű­sé­gé­ről szó­lók és a „Széjjel­pil­lantás”-sorozat is­mer­te­té­sei je­len­tő­sek még iro­da­lom­el­mé­le­ti­leg. Az előb­bi­e­ket a Prá­gai őr­já­rat is­mét­li. Rá­kos A per ter­mi­no­ló­gia­cse­ré­jé­vel iga­zol­ja, hogy a több­ér­tel­mű­ség nem je­len­ti bár­mi­lyen ér­te­lem hoz­zá­ren­de­lé­sét. Ha a re­gény­ben a jo­gi ter­mi­nu­so­kat or­vo­si­val vált­juk fel, ezek csak­is a tü­dő­bajt „di­ag­nosz­ti­zál­hat­ják”. Az át­írás – sze­rin­tünk – A per­nek csu­pán az em­be­ri lét kép­le­te­ként va­ló fel­fo­gása ese­té­ben „in­ter­lineáris”, de a je­lö­lés­cse­re ek­kor is kö­rül­mé­nyes vol­na (pél­dá­ul ho­gyan il­lesz­ked­ne a 7. fe­je­zet, s az „al­kal­ma­zás” ho­gyan mó­do­sí­ta­ná a re­gény ab­szur­di­tá­sát, szö­ve­ge­zé­sé­nek és vi­lá­ga ab­szur­di­tá­sá­nak a kont­raszt­ját ). A kas­tély el­al­vás­je­le­ne­te a leg­köz­vet­le­neb­bül az al­vás­nak mint élet­ta­ni szük­ség­let­nek a stá­tu­sá­ból le­ve­zet­he­tő (ami­kor oly ál­mo­sak va­gyunk, hogy sem­mi más nem ér­de­kel), ami mo­ti­vál­ja ugyan ol­vas­mány­él­mé­nyün­ket, vi­szont azon, hogy a föld­mé­rő­nek „va­ló­san” nem si­ke­rül a kas­tély­ba ju­tás, nem vál­toz­tat – a kafkai több­ér­tel­mű­ség nem zá­rul. Mint Emp­son­nál, nem old­ha­tó, mi­ál­tal az Új Kri­ti­ká­tól kü­lön­vá­lik. Kö­zel ke­rül ah­hoz, ami­ről nem le­het, de nem is kell szól­ni. Rá­kos Pé­ter meg­ha­tá­ro­zá­sa alig mó­do­sít­ha­tó.
A Pro­le­gomenát a szer­ző­pá­ros köny­ve idé­zet­tá­rá­val is elég­sé­ge­sen ex­po­nál­ja (127–136. p.). A szer­zők már a „bio­grá­fi­ai” ör­vén utal­tak Rá­kos Pé­ter fi­lo­zó­fi­ai kép­zett­sé­gé­re (32. p.), ő pe­dig vizs­gá­ló­dá­sát az iro­dal­mi­tól a fi­lo­zó­fia fe­lé esz­kö­zölt irány­vé­tel­ként fog­ta fel. Ez a be­ál­lí­tó­dá­sa iro­da­lom­el­mé­le­ti ta­nul­má­nya­i­ban mar­káns, de a „metapozi­cionális­ra”, te­hát va­ló­já­ban fi­lo­zó­fi­ai szem­lé­let­re tö­rek­vés va­la­men­­nyi írá­sá­nak sa­ját­ja. S ilyen az „egész­nek” az igé­nye dol­go­za­ta­i­ban és lá­tás­mód­já­ban. A recen­zált kö­tet fel­so­ro­lás és szám­ba­vé­tel, s mint ilyen, a rész­le­tek szint­jén épít­ke­zik, ami sem­mi­kép­pen sem el­ha­nya­go­lan­dó. Épp a je­len­té­se sze­rint „nagy­já­ból” elő­szó­ként ért­he­tő pro­le­gom­e­na, a cseh nyel­ven ol­vas­ha­tó kö­tet­ben ilyen funk­ci­ó­jú is. Azon túl, ami ere­dő­jé­vé vál­hat, s az iro­da­lom­tu­do­mány stá­tu­sát és az iro­da­lom­el­mé­let­nek mint „az iro­da­lom­tu­do­má­nyi gya­kor­lat el­mé­le­té­nek” a rang­ját je­gyez­het­jük, az előb­bi két dol­go­za­tot meg­tol­dó át­fo­góbb ve­zér­lés.
Rá­kos iro­da­lom­el­mé­let­ének ten­ge­lyét ké­pe­zi a tar­ta­lom és a for­ma mint „két do­log” (Az iro­da­lom iga­za, 22. p.) s a tar­ta­lom met­sző­dé­sei a va­ló­ság­gal. Vi­szo­nyuk­ban „a mű­höz csak­is a mű­vön kí­vü­li va­ló­ság fe­lől kö­ze­led­he­tünk, a va­ló­ság­hoz csak a meg­bíz­ha­tó­an ér­tel­me­zett és meg­ha­tá­ro­zott mű fe­lől” (uo. 27. p.). Az arte­fak­tum mint a mű szö­ve­ge ha­tá­rol­ja a mű­vet, amel­­lyel nem azo­nos. Rit­mus­vizs­gá­la­tai és vers­elem­zé­sei ar­ról is ta­nús­kod­nak töb­bek közt, hogy Rá­kos nem néz ke­resz­tül a nyel­ven. A kas­tély egyik alak­já­nak ne­vét (Klamm) cseh ol­va­sa­ta­ként sem hagy­ta ki (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 159. p.). A nyelv­nek és a nyelv­tu­do­mány­nak mint mo­dell­ér­té­kű­nek a fel­fo­gá­sát is­me­ri, s a je­lö­lő–je­lölt kap­cso­la­tát, amint idéz­tük, sza­ba­to­san fo­gal­maz­za meg. A tar­tal­mi­nak a po­zí­ci­ó­ja sze­rin­tünk azon­ban ki­üt­kö­zik, ami­kor „a szö­veg min­den” el­kép­ze­lést ke­vés­bé mond­ja gyü­möl­csö­ző­nek, mint az ugyan­ilyen ab­szurd má­sik vég­le­tet, hogy „szö­veg ninc­s” (uo. 27. p.). Az iro­da­lom anya­ga pe­dig a töb­bi mű­vé­szet anya­gá­val nem le­het ana­lóg, az iro­da­lom nem „nyelv­ből”, az iro­dal­mi mű nem „sza­vak­ból” van (uo.; az ál­lí­tás ki­éle­zett, s a nyelv­nek több­fé­le de­fi­ni­á­lá­sa le­het­sé­ges). Sőt „Véd­he­tő az az ál­lás­pont, amely sze­rint az iro­dalom […] nem mű­vé­szet” (uo. 14. p.). „Az iro­da­lom té­nyei” és az „iro­dal­mi té­nyek” meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ben a rész­re­haj­lás mér­sék­lő­dik: az „iro­dal­mi” a szö­veg­ben va­la­mi­kép­pen ki­fe­je­zett, s csak­is sa­já­to­san iro­da­lom­tu­do­má­nyi mód­szer­rel kö­ze­lít­he­tő meg (Az iro­da­lom iga­za, 21. p.). De a nyel­vi-hang­ta­ni, az ingar­deni „el­ső ré­teg” esz­té­ti­kai funk­ci­ó­ja iránt nincs bi­zal­ma (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 21. p.).
Tar­tal­mi fe­lő­li az in­ten­ció a szer­ző­től és szán­dé­ká­tól kezd­ve. A szer­ző a mű­nél ma­ga­sabb ren­dű ka­te­gó­ria, s a mű­vek fö­lé ível­nek olyan ka­te­gó­ri­ák, mint az iro­dal­mi stí­lus, irány­zat, kor­szak stb. Mi­vel az ös­­sze­ha­son­lí­tás az iro­da­lom­el­mé­let ál­ta­lá­ban be­vett mód­sze­re, az „ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mány” tu­laj­don­kép­pen an­nak as­pek­tu­sa. S bár az el­ne­ve­zés csak­is iro­da­lom­kö­zi vi­szony­lat­ban hasz­ná­la­tos, a di­men­zió mind­egyik iro­da­lom­nak sa­ját­ja.
„Tet­ten ér­he­tő”, ahogy a ma­gyar­or­szá­gi iro­da­lom­tu­do­mány fá­zis­ké­sé­sét re­giszt­rál­ja (uo. 20. p.), s nem­kü­lön­ben er­re utal egyik re­cen­zi­ó­já­ban (Jegy­ze­tek, 50.) a „hé­zag­pót­lás”. A cseh nyel­vű vál­to­zat­ban a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány es­­szé­jel­le­ge foly­tán is más, mint a cseh (12. p.).
Filep Ta­más Gusz­táv és G. Ko­vács Lász­ló az élet­mű va­la­men­­nyi cso­mó­pont­ját érin­ti, ezek kö­zül Ady End­re és a Nyu­gat tár­gya­lá­sát irány­adó­nak tart­hat­juk. A Prá­gai őr­já­rat­ban har­ma­dik meg­je­len­te­tés­ként kom­po­ná­ló­dik be az Ady köl­té­sze­té­nek „sta­ti­ká­já­ról” és „di­na­mi­ká­já­ról” szó­ló ta­nul­mány (57–71. p.). A tar­tal­mi ben­ne prog­ram­sze­rű (vö. 57. p.). Hírt ad egy tel­jes­sé­gé­ben kéz­irat­ban ma­radt mo­nog­rá­fi­á­ról – Adyho lyri­ka. Szem­lél­te­tő köl­te­mé­nye­it egy­részt pró­zá­ban el­be­szél­ve, más­részt a ver­sek­re for­ma­i­lag rá­játsz­va tol­má­csol­ja; négy-öt al­ka­lom­mal vesz igény­be meg­lé­vő cseh for­dí­tást (do­cen­si habil­itá­ciós mun­ka; lásd i. m. 257. p.). Meg kell je­gyez­nünk, hogy Rá­kos Pé­ter kö­ze­lí­té­se­i­ben s élet­mű­ve meg­kö­ze­lí­té­sé­hez Ady-lá­tá­sa kulcs­fon­tos­sá­gú.
Rá­kos Nyu­gat-ké­pe (1987, 1995; kö­te­tünk­ben lásd 173. skk., 309. p.) ugyan­csak cseh nyel­ven je­lent meg elő­ször (Nyu­gat – Velká gen­er­ace. Pra­ha, 1982), a Nyu­gat hét köl­tő­jé­nek a port­ré­ját is tar­tal­maz­va. Rá­kos Sza­bó Lő­rin­cet itt beeme­li az „el­ső ge­ne­rá­ci­ó­ba”, amit ugyan eset­leg ön­ké­nyes­nek, de egy­ben in­do­kolt­nak tart. A vers­for­dí­tá­sok kö­zül ki­tű­nik Fran­tišek Ha­las öt Ady-ver­se. A port­rék mind­egyi­ke, bár is­mert anya­got fog­lal­nak ös­­sze, egye­dül­ál­ló. Tóth Ár­pad­nál, köl­té­sze­té­nek jel­lem­zé­sé­ben a „vyz­naèo­val se však neobyèe­j­nou jed­no­li­tostí a ryzostí úhozu” (207. p.) té­te­le­zés ra­gad­hat meg min­ket (va­gyis hogy „egy­ön­te­tű és tisz­ta le­üté­sű”; a „ry­zostí úhozu“ le­for­dít­ha­tat­lan; a lant­ra, a ko­boz­ra, a zon­go­rá­ra mint hú­ros hang­szer­re egy­aránt vo­nat­koz­hat).
A Két elő­adás a hun­ga­ro­ló­gi­á­ról (137–149. p.) ki­vo­na­to­lá­sa­i­ból irány­el­vül je­gyez­het­jük szá­munk­ra, hogy „az egye­te­mi ma­gyar ok­ta­tás ered­mé­nyei az il­le­tő or­szág tu­do­má­nyos­sá­gá­nak és a ma­gyar tu­do­má­nyos­ság­nak egy­aránt hasz­ná­ra vál­ja­nak” (143. p.).
A Prá­gai Tü­kör év­ti­ze­de (231–285. p.) vé­gig­la­poz­za mind­azt, „ami­ben élünk”, Rá­kos Pé­ter posz­tu­musz cseh nyel­vű mű­vét (275. skk.) és egy, a ki­adás kü­szö­bén ál­ló to­váb­bi­nak tar­tal­mát (283–284., 328. p.). A Zsi­dó írók a ma­gyar iro­da­lom­ban cí­mű elem­zés Prá­gá­ban cseh nyel­vű, Bu­da­pes­ten ma­gyar nyel­vű elő­adás­ként hang­zott el; nyom­ta­tás­ban a Köny­vé­szet rész­le­gé­ben fel­tün­te­tett cím­mel (333. p.); a cseh nyel­vű vál­to­zat In Židovští autoøi v lit­er­at­u­rach evrop­ských zemí (Red. M. Pojer. Pra­ha, Židovské Muzeum, 1999, 9–10., 91–98. p.). Rá­kos Pé­ter ér­ve­lé­sé­nek mag­va, hogy a szer­zők­höz iga­zí­tott hal­maz­kép­zés a ma­gyar iro­da­lom egy­sé­gét nem sér­ti fel.
A könyv utó­sza­va Kiss Gy. Csa­ba tol­lá­ból szár­ma­zik. „Osz­tá­lyo­zá­sa” foly­tat­ja egy fe­je­zet­tel a Szloven­szkói vá­ros­ké­pek új ki­adá­sá­hoz írot­tat (is­mer­te­té­sét lásd Zeman Lász­ló, Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2001. 1. sz. 177–181. p.). A Fel­föld pol­gá­ri At­lan­ti­sza de­fi­ní­ció így szö­vő­dik az­zal, mi­sze­rint Rá­kos Pé­ter „an­nak a fel­föl­di ma­gyar urban­itás­nak ta­lán utol­só kép­vi­se­lő­je, amely­nek min­de­nek­előtt Márai Sán­dor volt az iro­dal­mi ki­fe­je­ző­je”, s „Kas­sai pol­gár volt Rá­kos Pé­ter Prá­gá­ban” (287–291. p.).
A té­vesz­té­sek­ből a kö­tet­ben ar­ra kor­lá­to­zó­dunk, hogy Rá­kos nem for­dí­tot­ta az Ott­lik-regényt, sem Füst Mi­lán re­gé­nyét, a Déryét sem (71., 318–319. p.). A szer­ző bib­li­og­rá­fi­á­ja (In Ab imo pec­tore. K sedemdesát­inám Pet­ra Rákose. Acta Uni­ver­si­tatis Car­oli­nae, Philo­log­i­ca 1. Slav­i­ca Pra­gen­sia XXXVII. 252–263. p.) ugyan­is er­re néz­ve té­ves ada­to­kat tar­tal­maz. S té­ves a vers­for­dí­tás­ra vo­nat­ko­zó ál­lí­tás köny­vünk 174. lap­ján.
A mar­xis­ta iro­da­lom­te­ó­ria vagy esz­té­ti­ka ke­ze­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban Rá­kos­nál azt nem le­het le­fed­ni a „meg­ad­ja a csá­szár­nak, ami a csá­szá­ré” (vö. 9. p. és má­sutt) szó­lás­sal. A mar­xis­ta iro­da­lom­te­ó­ria az ame­ri­kai és az an­gol ku­ta­tás­ban is ér­vé­nye­sült. S pél­dá­ul Terry Eagle­ton ilyen be­ál­lí­tá­sú ké­zi­köny­ve (Literary The­o­ry. An Intro­duc­tion. Ox­ford, Black­well, 1983) ki­adá­sok és után­nyo­más­ok so­ro­za­tá­val van je­len az el­mé­let fej­lő­dés­tör­té­net­ében; a po­li­ti­kai mel­lék­zön­ge te­hát alig kénysz­erű…
E re­cen­zi­ónk vé­gé­re hagy­tuk a szer­zők ál­tal Rá­kos­nak az idő­ren­di sor­rend­hez iga­zo­dó tár­gya­lá­suk­ban (lásd 63–64. p.) a vers­rit­must vizs­gá­ló kor­sza­kát. Ered­mé­nye­it kan­di­dá­tu­si ér­te­ke­zés­ként nyúj­tot­ta be és véd­te meg 1960-ban. A cseh nyel­vű kéz­irat­nak ré­sze volt a Jegy­zet Ady ver­se­lé­sé­ről (Az iro­da­lom iga­za, 61–66. p.). Az an­gol nyel­vű ki­ad­vány­ban (Rhytm and Metre in Hun­gar­i­an Ver­se. Acta Uni­ver­si­tatis Car­oli­nae, Philo­log­i­ca, Mono­graphia XI, 1966) a szem­lél­te­tett vers­anyag az ere­de­ti­hez mér­ve re­du­kál­tabb, va­la­mint a rit­mus­nak és a met­rum­nak ál­ta­lá­no­sabb kér­dé­sét és je­len­tés­ta­ni ki­ha­tá­sát fel­ve­tő fe­je­zet nem ré­sze.
A vi­tás vers­ta­ni vá­la­szok­nak (Az iro­da­lom iga­za, 33–60. p.) az Ady-vers meg­ol­dá­sa egé­szí­té­se-füg­ge­lé­ke. A Vá­la­szok ös­­sze­vont szin­té­zis, amely a ma­gyar vers­rit­mus, „a ma­gyar nem­ze­ti vers­idom” fő vo­ná­sa­it fe­di fel. A tár­gyal­tak­nak a cseh nyel­vű kéz­ira­tot és az an­gol nyel­vű vál­to­za­tot is te­kin­tet­be vé­ve kí­sé­rel­jük meg a súly­pon­to­zá­sát. Mind­ket­tő­ben a vá­lasz­adás tör­té­ne­ti ha­lad­vá­nya, majd a vizs­gá­lat mód­sze­ré­nek a ki­fej­té­se áll be­ve­ze­tés­ként.
A „nem­ze­ti vers­idom” el­ne­ve­zés, amint tud­juk, Arany Já­nos­tól szár­ma­zik, aki a nép­köl­té­szet és a ré­gi ma­gyar vers s an­nak ha­gyo­má­nyát meg­tar­tó ver­se­lés met­ri­kai min­tá­já­nak mint a vers­sor­ban egy­mást kö­ve­tő, a ze­nei ütem­mel pár­hu­zam­ba von­ha­tó, te­hát egy­for­ma tar­ta­mú, szó­tag­szám­ban leg­fel­jebb négy szó­ta­gig ter­je­dő üte­mek­re ta­go­ló­dást tet­te alap­já­ul. Az ütem több­nyi­re hang­sú­lyos szó­tag­gal kez­dő­dik, de a hang­súly az ütem bel­se­jé­be is át­ke­rül­het. A hang­súly­nak vagy egy­ál­ta­lán a nyel­vi­nek sze­re­pé­re néz­ve az üte­mek­re ta­go­ló­dás­nál a ké­sőb­bi­ek­ben a ku­ta­tók vé­le­mé­nye meg­osz­lott. Arany Lász­ló (hang­súly, mel­lék­hang­súly), Gá­bor Ig­nác (hang­súly és vers­nyo­ma­ték egye­zé­se, ütem­elő­ző), Né­meth Lász­ló (a mon­dat ér­tel­me sze­rint „ta­go­ló ver­s”), Szabé­di Lász­ló (a be­széd­nek és bi­zo­nyos mon­dat­be­li for­du­la­tok­nak hang­súly­szer­ke­ze­te), Var­gyas La­jos (a „szó­lam” tar­ta­má­nak egyen­lí­tő­dé­se) az ütem­kép­zést a nyelv­ből le­ve­zet­he­tő je­len­ség­nek kép­zel­ték. Négyesy Lász­ló és Hor­váth Já­nos nyel­ven kí­vü­li, ze­nei ere­dez­te­té­sét val­lot­ták; Hor­váth sze­rint az ütem vers­nyo­ma­té­ka, az iktus, az ér­tel­mi hang­súly el­le­né­ben is ér­vé­nye­sül­het. A „ze­nei” pe­dig an­­nyit je­lent, hogy nem lo­gi­kai, nem nyel­vi; az ütemél, ütem­ha­tár ki­je­lö­lé­sé­re, jel­zé­sé­re ugyan szol­gál­hat a hang­súly, de ez eset­ben is csak az iktusigénynek tesz ele­get, s ön­ma­gá­ban nem met­ri­kai, nem rit­mus­kép­ző.
Rá­kos Pé­ter tisz­táz­za a mód­szer­ta­ni elő­fel­te­vé­se­ket, el­ső­sor­ban a rit­mus­nak mint tu­da­ti je­len­ség­nek, rit­mus­él­mény­nek a meg­lét­ét. A rit­mus a rit­mus­hor­do­zó anyag­nak, rit­mi­zomenon­nak nem inherens tu­laj­don­sá­ga. S a kí­sér­le­ti fo­ne­ti­ka vagy a sta­tisz­ti­kai mód­sze­rek al­kal­ma­zá­sa­kor e tényt nem le­het fi­gyel­men kí­vül hagy­ni. (Ez ve­zet­te ah­hoz is, hogy a hang­sú­lyos szó­tag­ok ki­mu­ta­tá­sá­nál kér­dő­ívet al­kal­ma­zott, meg­ál­la­pít­va, mi­sze­rint a ma­gyar­ban a hang­súly he­lyé­nek a meg­ha­tá­ro­zá­sa elég­gé „szó­ró­dik”, míg a cseh­ben ma­ra­dék­ta­lan.)
Rá­kos a „nem­ze­ti vers­idom” két alap­ve­tő sa­ját­sá­gát te­szi vizs­gá­lat tár­gyá­vá, azt, ahogy a vers­sor azo­nos tar­ta­mú­nak vélt üte­mek­ből áll (ütem­egyen­lő­ség, izokró­ni­a) és a vers­sor szó­tagszámkötöttségét (szó­tag­szám­lá­ló, szil­l­abikus ver­s). Az ütem­egyen­lő­ség azon kí­vül, hogy a ma­gyar vers­rit­mus­nak sa­ját­ja, meg­van a pró­zá­ban, más nyel­vek ver­se­lé­sé­ben vagy a ze­né­ben. S a vers­ben va­ló­já­ban nem is tar­tam, ha­nem a tem­pó, a nyelv­vel va­ló bá­nás­mód kér­dé­se (Rhytm and Metre…, 36. p.; Az iro­da­lom iga­za, 43. p.). Ami nem ke­vés­bé áll az ütem­re sem, amely ugyan ob­jek­tí­ve lé­te­zik, de kö­tött­sé­ge a vers­sor­ra kí­vül­ről ve­tül (uo., 37., 43–44. p.).
A „nem­ze­ti vers­idom” elem­zé­se­kor a vizs­gá­la­tok kez­de­té­től vé­gig­vo­nul a hang­súly­vi­szo­nyok fel­fe­dé­se. Nincs ez más­kép­pen Rá­kos ré­szé­ről, aki a vers­idom­nak egyik rep­re­zen­ta­tív alak­ját, ha­gyo­má­nyo­san a fél­sor­ban 4/2-es ta­go­lá­sú ma­gyar ale­xand­rint, kér­dő­íves és sta­tisz­ti­kai mód­szer igény­be­vé­te­lé­vel, s meg­fe­le­lő mér­le­ge­lés alap­ján met­ri­ka­i­lag mint mind­há­rom le­het­sé­ges ütem­el­osz­tást ki­ak­ná­zó for­mát – 3/3, 4/2, 2/4 – fo­gad­ja el. Vizs­gá­la­tá­ban a so­ro­za­tos­ság el­vét és a dal­lam­min­tá­hoz iga­zo­dó tran­sza­k­cen­tálódást nem mel­lő­zi.
A szer­ző fog­la­la­tos­ko­dá­sa a met­ri­ka kér­dés­kö­ré­vel, a vers­anyag fel­dol­go­zá­sa s szé­les kö­rű tá­jé­ko­zott­sá­ga a szak­iro­da­lom­ban egy to­váb­bi meg­fi­gye­lé­sét tet­te le­he­tő­vé, mi­sze­rint a fel­mon­dott, nem­ze­ti ver­se­lé­sű han­gos vers­ben a vers­sor két­fé­le rit­mi­kai szer­ve­ző­dés­nek van alá­vet­ve. Az egyik a hang­súly sze­rin­ti, a má­sik egy­faj­ta 4-es alap­rit­mus, amely nem függ a rit­mus­hor­do­zó kö­zeg­től, s „pri­mi­tív” ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy ősi. Rá­kos ilyet ta­lált Ko­dály Nép­ze­ne­tá­rá­ban; va­ló­szí­nű­sí­ti, hogy Hor­váth er­re gon­dol­ha­tott, amint a rit­mus ze­nei fel­fo­gá­sát hir­det­te, s Var­gyas „4 plusz ma­ra­dék” vé­le­ke­dé­se az ütem ta­go­ló­dá­sá­ról mint­ha er­re utal­na (ilyen osz­tó­dást ta­nú­sí­ta­nak a gyer­mek­ver­sek és a mon­dó­kák, s gon­dol­ha­tunk a fe­le­ző nyol­cas­ra) (vö. i. m. 65–67. p.).
A fel­ho­zot­tak hát­te­ré­vel szin­te ma­gá­tól ér­te­tő­dik, ahogy az egy­sze­rű­nek és egy­han­gú­nak ér­zett nem­ze­ti rit­mus­for­má­ban fel­lé­pett az „ár­nya­lá­sa”. Arany­nál ezt szol­gál­ta (az ő sza­vá­val) a „meg­mértékelés”, az idő­mér­ték, köl­tői gya­kor­la­tá­ban a kori­ambi­zá­lás. A hos­­szú és a rö­vid szó­tag­ok ará­nyo­sabb el­osz­lá­sá­ról volt szó. A rit­mi­kai újí­tást a ma­gyar köl­té­szet­ben a 18. szá­zad­tól a klasz­­szi­kus idő­mér­ték és a nyu­gat-eu­ró­pai ver­se­lés tí­pu­sa hoz­ta ma­gá­val. Rá­kos Pé­ter ilyen ös­­sze­füg­gés­ben be­szél a nem­ze­ti vers­for­má­ról a jö­ve­vény, át­vett for­mák­hoz mér­ten nem mint az ősi­ről – és egy ide­gen­ről, ha­nem mint egy ré­gibb és egy újabb ver­se­lés­ről. A ma­gyar vers­rit­mus ek­kép­pen fej­lő­dött vol­na, tud­ni­il­lik, ön­ma­gá­tól is, meg­volt er­re a disz­po­zí­ci­ó­ja. Az új for­mák­nak a ma­gyar köl­tői ha­gyo­mány­ban és a nyelv­ben ked­ve­ző fel­tét­elei vol­tak.
A cseh nyel­vű kéz­irat­ban az idő­mér­ték ana­lí­zi­se önál­ló fe­je­ze­tet ké­pez, már az „ár­nya­lás” funk­ci­ó­ját pe­dző s ezt meg­elő­ző rész­ben szó van a para­dox­onkén­ti Kisfaludy–Èe­lakovský epi­zód­ról; a ma­gyar–cseh ös­­sze­ve­tés mind­un­ta­lan je­lent­ke­zik, s a vizs­gált je­len­sé­get mar­káns­sá te­szi (140–141., 154. skk.).
A ma­gyar vers­rit­mus fej­lő­dé­sé­ben mély­re­ha­tó újí­tás Ady ver­se­lé­se. Az idő­mér­ték és a hang­sú­lyo­zás ver­ti­ká­lis sta­tisz­ti­ká­já­val Rá­kos ar­ra az ered­mény­re ju­tott, hogy az Ady-vers szó­tag­szám­lá­ló az egyes so­ro­kat il­le­tő­en, sza­bad bel­ső ta­go­lás­sal, amely­ben a 6. szó­tag­ra eső hang­súly gá­tol­ja a nem­ze­ti vers­idom sze­rin­ti üte­me­zést. Az idő­mér­ték ha­son­ló vizs­gá­la­ta pe­dig a jam­bus­tól va­ló el­kü­lö­nü­lést mu­tat­ja.

A vers­be­li újí­tás, a for­ma át­ala­ku­lá­sa hát­te­ré­ül, for­rá­sá­nak új­sze­rű­ség­ét, a mon­da­ni­va­ló, tar­ta­lom új­sze­rű­ség­ét ér­zé­kel­jük.
A dis­­szer­tá­ció utol­só előt­ti fe­je­ze­te tar­tal­maz­za a rit­mus és a met­rum de­fi­ní­ci­ó­ját, „be­is­mer­ve”, hogy a szer­ző met­ri­kai vá­lasz­ke­re­sé­se nem ön­cé­lú for­ma­ku­ta­tás. Az Ady-vers meg­ol­dá­sá­nak ér­tel­me az Adyho lyri­ka tar­tal­mi­sá­ga (Z. L.). A met­rum de­fi­ni­á­lá­sá­ban a fo­gal­mi le­írá­son kí­vül a ha­son­lí­tá­sok me­ta­fo­ri­kus rá­vil­lan­tá­sa is szá­mí­tás­ba jö­het. A met­rum–rit­mus ket­tős­sé­gét Gáldi még egy köz­tes szint­tel bő­ví­ti, ¼udovít Bakoš hoz­zá ha­son­ló­an a saus­sure-i ter­mi­no­ló­gi­á­hoz for­dul, s a langue–­pa­role szem­be­he­lye­zé­se­ként metaforizál­ja, ami Rá­kos­nak fö­löt­te sza­ba­tos­nak lát­szik (i. m. 200. p.).
A vers „je­len­tés­ta­na” a rit­mus­nak-met­rum­nak szin­te va­la­men­­nyi kap­cso­lat­le­he­tő­sé­gé­re ki­ter­jed. A vers­nek mint for­má­nak ön­ma­gá­ban is ran­gos funk­ci­ó­ja, hogy a mű­nek bi­zo­nyos iro­dal­mi ér­té­ket köl­csö­nöz (214. p.), s mint ilyen rög­zül a tár­sa­dal­mi tu­dat­ban, az­az nem pusz­tán dí­szí­tés vagy já­té­kos­ság. Sze­man­ti­ká­já­nak mo­ti­vált­sá­ga kü­lön­bö­ző fo­kú. Ami­kép­pen mind­má­ig a rit­must a nyelv fe­lől, fo­no­ló­gi­ai szem­pont­ból vet­ték szem­ügy­re, nap­ja­ink­ban ki le­het in­dul­ni a rit­mus­ból a nyelv fe­lé, nem­csak hang­ta­ni, ha­nem a nyel­vi­nek va­la­men­­nyi as­pek­tu­sát fel­ölel­ve. A le­zá­ró két fe­je­zet a lí­ra vál­tá­sá­nak s a vál­tá­sok je­len­tő­sé­gé­nek ská­lá­ját bont­ja ki. A met­rum–rit­mus ket­tős­ség fe­szült­ség­kel­té­sét, a polimetrikus for­má­kon át a sza­bad ver­sig, amely­ben ez meg­szű­nik, de a ten­z­iókeltés új mó­do­za­ta­i­nak tért kell nyer­ni­ük. S vé­gül a vers, köl­te­mény töb­bi ele­mé­vel együtt­ha­tó, ere­de­ti­leg mo­ti­vá­lat­lan met­rum­nak ki­fe­je­zet­ten je­len­tést tu­laj­do­nít­ha­tunk. A pél­da a Két szem­be­sí­tés­ből is­mert Vö­rös­mar­ty és Pe­tő­fi köl­te­mé­nyé­nek (Áb­ránd, Len­nék én fo­lyó­víz) ér­tel­me­zé­se. (A vers­rit­mus té­ma­kör át­te­kin­té­se – Rá­kos Pé­ter: Ref­le­xi­ók egy Vers­tan­ról és a vers­tan­ról. Iro­da­lom­tör­té­net, 1983, 3–4. sz. 947–951. p.; az an­gol nyel­vű fü­zet szak­sze­rű re­cen­zi­ó­ját lásd Miroslav Èer­venkától a Èeská li­te­ra­tú­rá­ban, 1967. 6. sz. 516–518. p.).
Is­mer­te­té­sünk­ben erő­tel­jes­eb­ben nem nyo­ma­té­ko­sí­tot­tuk sa­ját „szö­veg­kör­nye­ze­tün­ket”, a ki­egé­szí­tés­nek szánt met­ri­kai ki­te­kin­tés azon­ban ezt ta­lán elég­sé­ge­sen jel­zi (meg­je­gyez­het­jük, hogy Rá­kos Pé­ter „Vers­ta­nát” a po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szé­kén 1963-tól al­kal­maz­tuk az ok­ta­tás­ban).
A Ha­gyo­mány és kon­tex­tus cí­mű írá­sunk­ban a szlo­vá­ki­ai hun­ga­ro­ló­gia nyel­vé­sze­ti ága­za­tá­nak a „vegy­ro­kon­sá­gá­ról” ér­te­kez­tünk, de a re­le­váns kör­ze­tek az iro­da­lom­tu­do­mány­ban is ki­je­löl­he­tők. (Vö. A po­zso­nyi ma­gyar tan­szék múlt­ja és je­le­ne. Po­zsony, Kalligram Könyvkiadó–A Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­te, 2002, 41–50. p.; úgy­szin­tén Fa­ze­kas Jó­zsef: A po­zso­nyi ma­gyar tan­szék. Fó­rum Tásadalom­tu­dományi Szem­le, 2005, 4. sz. 3–4. p.; Zeman Lász­ló: Nyelv­tu­do­mány és nyelv­ok­ta­tás. Uo. 5–20. p.).
A szer­ző­pá­ros köny­vé­nek tar­tal­mas­sá­gá­hoz, s ahogy fel­zár­kóz­tat­ja Rá­kos té­te­le­it s a vo­nat­ko­zó szak­iro­dal­mat, még stí­lu­sá­nak mind mí­ves­sé­gé­re, mind tar­tal­mi­sá­gá­ra is ki­te­kint­ve (lásd 11., 126. p.), nem fér két­ség. A Jegy­ze­tek és a Köny­vé­szet vis­­sza­la­po­zó össze­ge­zé­se, va­la­mint a Rá­kos fény­kép­al­bu­má­ból vett meg­idé­zés te­szi tel­je­seb­bé a fel­tér­ké­pe­zést.
Rá­kos Pé­ter mun­kás­sá­ga és ha­gya­té­ka a szlo­vá­ki­ai ma­gyar hun­ga­ro­ló­gi­á­nak is egyik alap­pil­lé­re. A recen­zált könyv szám­ba ve­szi sok­ré­tű­sé­gét és tá­jé­koz­tat, a to­váb­bi ku­ta­tás­tól függ a be­ágya­zá­sa; ami­kor is az ol­va­sást fel­te­he­tő­en a szer­ző „bel­ső” fo­ga­lom­tá­rá­hoz iga­zít­juk, így pró­bál­va fel­fog­ni „tű­nő­dé­sét az iro­dal­mon”.

Zeman Lász­ló

Keszegh Béla–Török Tamás (szerk.): Gazdasági váltás Szlovákiában (Lelkes Gábor)

Keszegh Béla–Török Ta­más (sz­erk.): Gaz­da­sá­gi vál­tás Szlo­vá­ki­á­ban. Ko­má­rom, Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság, 2006, 332 p.

A 2006. jú­ni­us 17-i elő­re­ho­zott szlo­vá­ki­ai par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok tét­je a gaz­da­sá­gi és szo­ci­á­lis re­for­mok foly­ta­tá­sa vagy azok mó­do­sí­tá­sa, le­ál­lí­tá­sa, a szo­ci­á­lis kö­vet­kez­mé­nyek eny­hí­té­se volt. A vá­lasz­tá­si ered­mé­nyek­ből ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a szlo­vá­ki­ai vá­lasz­tók több­sé­ge el­uta­sí­tot­ta a gaz­da­sá­gi re­for­mok ed­di­gi üte­mét, sú­lyos­nak érez­te an­nak tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nye­it.
A fen­ti té­nyek a szlo­vá­ki­ai ma­gyar dok­toran­dus­zok és fi­a­tal ku­ta­tók ér­de­ke­it vé­dő Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság ta­vas­­szal meg­je­lent Gaz­da­sá­gi vál­tás Szlo­vá­ki­á­ban c. ki­ad­vá­nyát kü­lö­nö­sen ak­tu­á­lis­sá te­szik. A pub­li­ká­ci­ó­ban ös­­sze­gyűj­tött ta­nul­má­nyok – a Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság ál­tal tá­mo­ga­tott ösz­tön­díj­rend­szer­ben részt ve­vő fi­a­tal szak­em­ber­gár­da ku­ta­tá­si ered­mé­nyei – azon tár­sa­dal­mi-gaz­da­sá­gi re­for­mo­kat te­kin­tik át, ame­lyek az el­múlt évek­ben kü­lön­bö­ző eu­ró­pai szak­mai tes­tü­le­tek po­zi­tív kri­ti­ká­ját vív­ták ki, és je­len­tő­sen elő­se­gí­tet­ték az or­szág el­is­mert­sé­gét az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. A szer­zők a re­for­mok gaz­da­sá­gi ered­mé­nyes­sé­gé­nek vizs­gá­la­tán túl a re­for­mok tár­sa­dal­mi vissz­hang­ját is elem­zik, ami az el­kö­vet­ke­ző évek so­rán je­len­tős se­gít­sé­get nyújt­hat to­váb­bi köz­po­li­ti­kai vál­to­zá­sok és hos­­szú tá­vú irány­vo­na­lak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban és meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban. A tár­sa­ság, fel­is­mer­ve a szlo­vá­ki­ai tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai je­len­sé­gek és gaz­da­sá­gi ered­mé­nyek fel­tá­rá­sá­ból ere­dő ta­pasz­ta­lat­át­adás le­he­tő­sé­gét más or­szá­gok szá­má­ra, a ta­nul­má­nyo­kat két nyel­ven, ma­gya­rul és an­go­lul te­szi köz­zé a ki­ad­vány­ban.
Rész­le­te­seb­ben néz­ve a könyv tar­tal­mát, az el­ső fe­je­zet a re­for­mok po­li­ti­kai kör­nye­ze­tét és elő­fel­té­te­le­it mu­tat­ja be. A ta­nul­mány szer­ző­je, Keszegh Bé­la, át­fo­gó ké­pet nyújt az 1989-es rend­szer­vál­to­zást kö­ve­tő más­fél év­ti­zed vál­to­zó gaz­da­ság­po­li­ti­kai és tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai idő­sza­ka­i­ról, meg­ál­la­pít­va azt, hogy az 1990-es évek je­len­tős le­ma­ra­dá­sá­ban nagy sze­re­pe volt a ko­ráb­bi hasz­no­sít­ha­tó po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi ta­pasz­ta­lat hi­á­nyá­nak, majd a ké­sőb­bi­ek­ben en­nek volt kö­szön­he­tő a re­for­mok át­fo­gó és bá­tor jel­le­ge.
A kö­tet má­so­dik ta­nul­má­nyá­ban Bara Zol­tán a gaz­da­sá­gi rend­szer­el­mé­let mód­szer­ta­nát al­kal­maz­za a szlo­vá­ki­ai re­form­fo­lya­ma­tok ala­po­sabb át­te­kin­té­sé­hez és meg­ér­té­sé­hez, va­la­mint ös­­sze­fog­la­ló szin­té­zis­ként be­mu­tat­ja az adó­rend­szer, az egész­ség­ügyi és a szo­ci­á­lis el­lá­tó­rend­szer, va­la­mint a mun­ka­erő­pi­ac re­form­lé­pé­se­it.
A kö­vet­ke­ző ta­nul­mány a kö­tet leg­több in­no­vá­ci­ót tar­tal­ma­zó írá­sa, mely­ben Es­té­lyi Krisz­ti­na, Keszegh Bé­la, Ko­vács Pé­ter és Mikóczy Ilo­na a ma­gyar–szlo­vák ha­tár men­tén tör­té­nő mun­ka­erő­moz­gá­sok irá­nyát, mér­té­két, jel­le­gét és irány­vo­na­la­it mu­tat­ja be, vizs­gál­ja azok ha­tá­sa­it a ha­tár men­ti ré­gi­ók gaz­da­sá­gá­ra és tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sa­i­ra. A ta­nul­mány el­ső ré­sze a mun­ka­erő­moz­gás jo­gi hát­te­rét vizs­gál­ja, mely­nek ke­re­tén be­lül be­mu­ta­tás­ra ke­rül­nek azok az Eu­ró­pai Unió ál­tal hasz­nált jo­gi fo­gal­mak, ren­del­ke­zé­sek és eset­le­ges jo­gi le­he­tő­sé­gek, ame­lyek a mun­ka­erő moz­gá­sát hi­va­tot­tak ér­tel­mez­ni és fel­ügyel­ni. A jo­gi hát­tér be­mu­ta­tá­sa kü­lön fi­gyel­met szen­tel a mun­ka­erő-köl­csön­zés le­he­tő­sé­ge­i­re és sza­bá­lyo­zá­sá­ra, amely nem várt mér­ték­ben je­lent meg a mun­ka­erő­pi­a­con. A ta­nul­mány má­so­dik ré­sze a mun­ka­erő­moz­gást a gaz­da­sá­gi mu­ta­tók vi­szony­la­tá­ban vizs­gál­ja, mely mu­ta­tók se­gí­te­nek meg­­ér­te­ni bi­zo­nyos tár­sa­dal­mi re­ak­ci­ó­kat, to­váb­bá se­gí­te­nek meg­cá­fol­ni vagy alá­tá­masz­ta­ni a na­pi po­li­ti­kai csa­ták fel­ve­té­se­it és eset­le­ges rém­ké­pe­it. A ta­nul­mány kö­vet­ke­ző ré­sze a té­ma gya­kor­la­ti, mun­ka­ügyi ol­da­lát mu­tat­ja be, va­gyis azt, hogy mű­kö­dik a mun­ka­erő-in­gá­zás a min­den­nap­ok­ban, és mi­lyen kö­rül­mé­nyek idéz­ték elő az in­gá­zók szá­má­nak meg­sok­szo­ro­zó­dá­sát. Ezen fe­je­zet tár­gyal­ja a mun­ka­erő­moz­gás góc­pont­ja­it, ahol az in­gá­zók szá­ma a leg­na­gyobb mér­té­kű, to­váb­bá ké­pet ad ar­ról, hogy az el­múlt más­fél év­ben az in­gá­zók szá­ma mi­lyen ará­nyo­kat öl­tött. Az in­gá­zás mé­re­té­nek be­mu­ta­tá­sá­val pár­hu­za­mo­san be­mu­ta­tás­ra ke­rül a mun­ka­erő­pi­ac át­ala­ku­lá­sa a ha­tár men­tén, amely kü­lön­bö­ző ha­tás­sal volt a tár­sa­da­lom­ra a ha­tár mind­két ol­da­lán, va­la­mint ja­vas­la­tot fo­gal­maz meg egy át­fo­gó ha­tár men­ti mun­ka­ügyi kon­cep­ció ki­dol­go­zá­sá­ra. A ta­nul­mány zá­ró egy­sé­ge a szak­te­rü­let érin­tett kép­vi­se­lő­i­nek vé­le­mé­nyét fog­lal­ja ös­­sze.
A kö­tet ne­gye­dik ta­nul­má­nyát Áren­dás Csa­ba, Du­dás Ta­más, Il­lés Gá­bor és Szinek Kénesy Ma­ri­an­na ír­ta az­zal a cél­lal, hogy be­mu­tas­sa a Szlo­vá­ki­á­ban 2004-ben vég­be­ment adó­re­for­mot és an­nak gaz­da­sá­gi-tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nye­it. A ta­nul­mány szer­zői há­rom fő célt de­fi­ni­ál­tak, me­lyek kö­zül az el­ső, hogy be­mu­tas­sák azo­kat a friss gon­do­la­to­kat és re­for­mo­kat, me­lyek a szlo­vá­ki­ai adó­re­for­mok hát­te­ré­ben áll­tak. A ta­nul­mány má­so­dik fon­tos cél­ja, hogy be­mu­tas­sa a Szlo­vá­ki­á­ban vég­re­haj­tott adó­re­for­mok kö­vet­kez­mé­nye­it, mind a la­kos­ság, mind a szlo­vák gaz­da­sá­gi rend­szer szem­pont­já­ból. A ta­nul­mány har­ma­dik (nem ke­vés­bé fon­tos) cél­ja az, hogy rá­mu­tas­son azok­ra az ele­mek­re a szlo­vák adó­re­form­ban, me­lyek jól si­ke­rül­tek, és azok­ra is, me­lye­ket – a szer­zők sze­rint – nem ta­ná­csos kö­vet­ni egy eset­le­ges más or­szág­ban ter­ve­zen­dő adó­re­form­ban. A fel­ál­lí­tott cé­lo­kat tük­rö­zi a ta­nul­mány szer­ke­ze­ti fel­épí­té­se is, mely há­rom egy­más­ra szer­ve­sen épü­lő rész­ből áll. Az el­ső rész egy be­ve­ze­tő rész, mely be­mu­tat­ja az adó­rend­szer sze­re­pét a mo­dern pi­ac­gaz­da­ság­ban és fel­vá­zol­ja a le­het­sé­ges adó­re­for­mo­kat. Ez a rész ki­te­kin­tést nyújt a kö­zel­múlt­ban vég­re­haj­tott adó­re­for­mok­ra is, me­lyek nagy­ban ins­pi­rál­ták a szlo­vák adó­re­for­mot. A ta­nul­mány má­so­dik ré­sze – ta­lán a leg­fon­to­sabb rész –, mely be­mu­tat­ja a szlo­vák adó­re­form egyes lé­pé­se­it és vá­zol­ja a re­for­mok ha­tá­sát a la­kos­ság­ra néz­ve. A har­ma­dik rész szin­tén a re­for­mok kö­vet­kez­mé­nye­it elem­zi, csak­hogy itt a re­for­mok a költ­ség­ve­tés­re és a gaz­da­sá­gi mu­ta­tók­ra gya­ko­rolt ha­tá­sa ke­rül elő­tér­be.
Ki­rály Zsolt, Kürthy Pé­ter, Sidó Pé­ter és Szá­raz Krisz­ti­na ta­nul­má­nya a szo­ci­á­lis el­lá­tó­rend­szer re­form­ját mu­tat­ja be. A szer­zők fel­vá­zol­ják és rész­le­te­sen elem­zik a szo­ci­á­lis el­lá­tó­rend­szer há­rom fő for­má­ját, a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás, a szo­ci­á­lis se­gé­lye­zés és a szo­ci­á­lis tá­mo­ga­tás rend­sze­rét. A ta­nul­mány önál­ló rész­ben tag­lal­ja a csa­lád­jo­gi tör­vény re­form­ját, mely szá­mos lé­nye­ges vál­to­zást ho­zott re­a­gál­va az el­múlt évek­ben vég­be­ment de­mog­rá­fi­ai és tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok­ra. A ta­nul­mány a nyug­díj­re­form át­te­kin­té­sé­vel zá­rul, ké­pet ad­va az I–III. pil­lér­ről, va­la­mint a nyug­díj­re­form tár­sa­dal­mi meg­íté­lé­sé­ről.
A ki­ad­vány utol­só ta­nul­má­nyá­ban Bara Zol­tán, Da­ni Ta­más, Fraenkel Emil, Tok­ár Gé­za szer­zői né­gyes a szlo­vá­ki­ai egész­ség­ügyi re­for­mot vizs­gál­ja, mi­köz­ben há­rom kér­dés­kör ke­rül át­te­kin­tés­re. A szer­zők a ta­nul­mány el­ső fe­lé­ben az eu­ró­pai és ame­ri­kai ten­den­ci­á­kat ös­­sze­vet­ve egy ál­ta­lá­nos kör­ké­pet vá­zol­nak fel az ol­va­só szá­má­ra az egész­ség­ügyi rend­sze­rek­ről. A ta­nul­mány má­so­dik ré­szé­ben az el­múlt évek szlo­vá­ki­ai ta­pasz­ta­la­tai és re­form­lé­pé­sei ke­rül­nek be­mu­ta­tás­ra. A ta­nul­mány zá­ró ré­sze a re­form­lé­pé­sek elő­é­let­ét és tár­sa­dal­mi ha­tá­sa­it fog­lal­ja ös­­sze, be­mu­tat­va töb­bek közt a re­for­me­rek né­ze­te­it (az egész­ség­ügyi mi­nisz­ter és kör­nye­ze­te), a po­li­ti­kai pár­tok prog­ram­ja­in ke­resz­tül a po­li­ti­kai hát­te­ret, il­let­ve a szak­ma hoz­zá­ál­lá­sát az egész­ség­ügyi re­form­cso­mag­hoz.
Ös­­sze­gez­ve meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság ta­nul­mány­kö­te­té­vel a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köz­gaz­da­sá­gi szak­iro­da­lom egy hi­ány­pót­ló kö­tet­tel gaz­da­go­dott, mely­nek ér­té­két nö­ve­li, hogy a ta­nul­má­nyok an­gol for­dí­tá­sát is tar­tal­maz­za. Aján­lom e kö­te­tet azok­nak, akik át­te­kin­tést sze­ret­né­nek nyer­ni az el­múlt 8 év re­form­fo­lya­ma­ta­i­ról, ame­lyek­nek kö­szön­he­tő­en Szlo­vá­ki­át sok gaz­da­sá­gi szak­ér­tő „kö­zép-eu­ró­pai kis­tig­ris”-ként jel­lem­zi.

Lel­kes Gá­bor