Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2006/3

Impresszum 2006/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VIII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tar­ta­lom

Tanulmányok

kiss József: 1956 ősze Szlovákiában 3
Szesztay Ádám: A magyarországi kisebbségek az 1956-os forradalomban. A kisebbségek reagálása a forradalmi helyzetre 21
Vajda Barnabás: Csehszlovákia álláspontja a magyarkérdés ENSZ-vitájában 1956–1957-ben 33
András Károly: Magyar kisebbség, szlovák többség. A csehszlovákiai magyarok 1956 előtt és után, valamint rövid kitekintés Kárpátaljára 47
Juraj Marušiak: A csehszlovákiai lengyel kisebbség helyzete és magatartása (1956–1962) 57
Norbert Kme: A katolikus egyház és a népi demokratikus állam 87
Mészáros András: Nemzeti filozófia – hasonlóságok és különbségek a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írásban 112
Gulyás László: A magyar–szlovák határ kérdése a versaillesi békekonferencián (2. rész) 129

Dokumentumok

1956 szlovákiai magyar vonatkozású forrásai 145

Műhely

Egy forradalom emlékezete. Beszélgetés Rainer M. Jánossal(Simon Attila) 161

Közlemények

KoŽík Diana: A szenci ö-zés tegnap és ma (és holnap?) 169
Presinszky Károly: Változások a nagyhindi nyelvjárás magánhangzórendszerében 183

Koferencia

Az 1956-os forradalom és Szlovákia (Simon Attila) 191

Könyvek

Filep Tamás Gusztáv–G. Kovács László: Rákos Péter 1925–2002 (Zeman László) 194
Keszegh Béla–Török Tamás (szerk.): Gazdasági váltás Szlovákiában (Lelkes Gábor) 201
Dobrovits Mihály (összeáll.): Az előkelő idegen. III. Nemzetközi Vámbéry Konferencia (Simon Szabolcs) 203

Kiss József: 1956 ősze Szlovákiában

A ta­nul­mány a cseh­szlo­vák ha­tal­mi szer­vek re­a­gá­lá­sa­i­nak kon­tex­tu­sá­ba he­lyez­ve vizs­gál­ja a ma­gyar­or­szá­gi fel­ke­lés és for­ra­da­lom dél-szlo­vá­ki­ai vissz­hang­ját. Lá­tó­szö­ge ki­ter­jed az or­szá­gos és a szlo­vák párt­ve­ze­tés, va­la­mint rész­ben a vi­dé­ki párt­szer­vek in­téz­ke­dé­se­i­re, va­la­mint a ka­to­nai té­ren tett lé­pé­sek­re. Eb­be a kö­zeg­be ágyaz­va ér­tel­me­zi a ma­gyar ki­sebb­ség kö­ré­ben ural­ko­dó hely­ze­tet, a hi­va­ta­los saj­tómeg­ny­il­vánulá­sokat és az ügy­nö­ki je­len­té­se­ket. A fej­le­mé­nyek­nek eze­ket a szfé­rá­it egy­sé­ges fo­lya­mat ré­sze­ként, egy­más­hoz kap­cso­lód­va mu­tat­ja be, ke­res­ve a kö­zöt­tük le­vő ös­­sze­füg­gé­se­ket. Így me­to­do­ló­gi­á­ját te­kint­ve az ed­di­gi fel­dol­go­zá­sok­tól el­té­rő mód­szert al­kal­maz. Azok­ban ugyan­is az egyes szfé­rák egy­más­tól ál­ta­lá­ban el­kü­lö­nül­nek, el­mo­só­dik az idő­rend, szá­mos ese­mény a fo­lya­ma­tok­ból ki­ra­gad­va je­le­nik meg. Vi­szont a fo­lya­ma­tok­nak ok­tó­ber 23-tól no­vem­ber 4-ig is meg­van a ma­ga di­na­mi­ká­ja.
A for­ra­da­lom ese­mé­nye­it sza­ka­szok­ra bont­va tár­gyal­ja. E té­ren a cseh­szlo­vá­ki­ai hely­zet ala­ku­lá­sát kö­vet­ve igyek­szik meg­ra­gad­ni meg­ha­tá­ro­zó cso­mó­pon­to­kat. Kö­ré­jük cso­por­to­sít­ja a kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­ken zaj­ló tör­té­né­se­ket.
A for­rá­so­kat il­le­tő­en a dol­go­zat ter­mé­sze­te­sen fel­hasz­nál­ja az ed­di­gi szer­zők írá­sa­i­ban sze­rep­lő té­nye­ket. Eze­ket új ös­­sze­füg­gé­sek­be he­lye­zi, s hoz­zá­juk kap­csol­ja sa­ját, a prá­gai és a po­zso­nyi köz­pon­ti le­vél­tár­ban foly­ta­tott ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it.
A ta­nul­mány egy­faj­ta össz­kép ki­ala­kí­tá­sá­ra tesz kí­sér­let. Ez vél­he­tő­en lö­kést ad­hat a rész­prob­lé­mák és rész­te­rü­le­tek ku­ta­tá­sá­nak el­mé­lyí­té­sé­hez, ki­vált­képp a hi­ány­zó dél-szlo­vá­ki­ai hely­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­té­sek al­kal­ma­zá­sá­hoz.

A kér­dés­sel fog­lal­ko­zó ed­di­gi ta­nul­má­nyok sze­rint a cseh­szlo­vák köz­pon­ti párt­ve­ze­tés a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­tel már 1956. ok­tó­ber 23-án fog­lal­ko­zott Antonín Novot­ný fő­tit­kár szó­be­li tá­jé­koz­ta­tá­sa alap­ján. Dön­tést ho­zott ok­tó­ber 28-á­nak, a köz­tár­sa­ság meg­ala­ku­lá­sá­nak meg­ün­nep­lé­sé­re vo­nat­ko­zó­an, tel­jes ké­szült­sé­get el­ren­del­ve a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um egy­sé­gei számára.1 Más­nap, újabb hí­re­ket sze­rez­ve a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­ről, ös­­sze­ült Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja (CSKP) Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak Po­li­ti­kai Iro­dá­ja, de Antonín Novot­ný fő­tit­kár nél­kül, aki Moszk­vá­ba uta­zott a Nyiki­ta Hrus­csov ál­tal tar­tott tanác­skozás­ra.2 Még ok­tó­ber 23-i kel­te­zés­sel ké­szült a Po­li­ti­kai Iro­da ülé­sé­nek prog­ram­ja, amely­ben önál­ló pont­ként sze­re­pelt ön­kén­te­sek ma­gyar­or­szá­gi be­ve­té­sé­nek meg­fon­to­lá­sa a szov­je­tek­kel bel­ügyi vo­na­lon tör­té­nő kon­zul­tá­ció alap­ján. Egyet­ér­tés ese­tén az ak­ció vég­re­haj­tá­sa Fábry Ist­ván­ra há­rult vol­na. Az el­kép­ze­lés hát­te­re mind­má­ig tisztázat­lan.3
Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak és Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja (SZLKP) Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak Po­li­ti­kai Iro­dá­ja 1956. ok­tó­ber 24-én szin­te egy idő­ben ülé­se­zett. A prá­gai csúcs­ve­ze­tés ha­tá­ro­za­ta az in­téz­ke­dé­sek el­vi irány­vo­nal­ára he­lyez­te a hang­súlyt. Ki­emel­te a Köz­pon­ti Bi­zott­ság­nak az SZKP XX. kong­res­­szu­sa utá­ni „al­ko­tó szel­le­mű” po­li­ti­ká­ját, a párt­egy­ség meg­őr­zé­sé­nek fon­tos­sá­gát, az élet­szín­vo­nal eme­lé­sé­ben el­ért ered­mé­nye­ket. A gaz­da­ság­irá­nyí­tás­sal ös­­sze­füg­gés­ben kü­lön is fel­hív­ta a fi­gyel­met a „kis­pol­gá­ri né­ze­tek el­le­ni har­cra”.4 Eh­hez kap­cso­lód­va vi­szont le­szö­gez­te: „Ami a Gomul­ka és Nagy Im­re ál­tal kép­vi­selt prog­ram­nyi­lat­ko­za­tot il­le­ti, egy­elő­re tar­tóz­kod­ni kell a nyil­vá­nos állás­foglalástól.”5 Az ülés ha­tá­ro­za­tá­nak kéz­írá­sos ere­de­ti­jé­ben a bí­rá­lat ki­fe­je­zés is sze­re­pelt. A vég­le­ges vál­to­zat­ból vi­szont az is ki­ma­radt, hogy a pár­ton be­lü­li tá­jé­koz­ta­tás so­rán a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek oka­it vizs­gál­va „rá kell mu­tat­ni a ma­gyar elv­tár­sak ál­tal el­kö­ve­tett hibákra”.6 Nem tud­ni, hogy a 18 óra 30 perc­kor vé­get ért ülés ide­jén a részt­ve­vők kap­tak-e már va­la­mi­fé­le jel­zést Antonín Novot­nýtól, aki ok­tó­ber 24-én reg­gel uta­zott Moszk­vá­ba, és 25-ére vir­ra­dó éj­sza­ka tért ha­za Prágá­ba.7 Az idé­zett meg­fo­gal­ma­zá­sok mér­sék­lé­se ilyes­faj­ta fel­té­te­le­zés­re ad­hat okot.
A po­zso­nyi párt­ve­ze­tés ta­nács­ko­zá­sá­ról ké­szült fel­jegy­zés­ben vi­szont nin­cse­nek er­re uta­ló nyomok.8 Sőt, mint­ha Ka­rol Bacílek ve­ze­tő tit­kár kész­te­tést ér­zett vol­na a bí­rá­ló ér­té­ke­lés­re, ami­kor ki­je­len­tet­te, hogy „sem a ma­gyar, sem a len­gyel párt­ve­ze­tés nem tu­laj­do­ní­tott kel­lő ha­tá­ro­zott­sá­got az el­len­for­ra­dal­mi ele­mek­kel, ki­vált­képp a kül­föld­ről jö­vő tá­ma­dás­ba len­dü­lé­sük­kel szem­ben”.9 Bacílek ugyan meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy „ná­lunk más a hely­zet, de azért ké­szen­lét­ben kell lenni”.10 Ezért dön­tés szü­le­tett ar­ról, hogy a Po­li­ti­kai Iro­da több tag­ja utaz­zon ki a ke­rü­le­tek­be. Ugyan­ak­kor a ke­rü­le­ti és a já­rá­si párt­bi­zott­ság­ok­nak kül­dött gép­írói táv­irat – tá­jé­koz­tat­va Gerő Er­nő ál­tal ok­tó­ber 23-án es­te „na­ci­o­na­lis­ta, an­ti­sze­mi­ta és el­len­for­ra­dal­mi ele­mek ga­ráz­dál­ko­dá­sá­nak” ne­ve­zett di­ák­tün­te­tést el­íté­lő be­szé­dé­ről, va­la­mint ar­ról, hogy a tün­te­tést Nagy Im­re is el­ítél­te – uta­sí­tot­ta a já­rá­si párt­bi­zott­sá­go­kat, hogy gon­dos­kod­ja­nak ma­gya­rul tu­dó párt­ak­ti­vis­ták­ról, akik meg­fe­le­lő vá­la­szo­kat tud­nak ad­ni a fel­me­rü­lő kér­dé­sek­re. Bacílek egy­ben meg­erő­sí­tet­te a ma­gyar­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­tal­ára vo­nat­ko­zó ti­lal­mat. A KB tit­ká­rá­nak, Augustín Michal­ièká­nak a tá­jé­koz­ta­tá­sa alap­ján, mely sze­rint Szlo­vá­ki­á­ban ma­gyar­or­szá­gi tu­do­má­nyos-is­me­ret­ter­jesz­tő cso­port tar­tóz­ko­dik, s ez „ké­tes” té­mák­ról tart elő­adá­so­kat, az ülés úgy dön­tött: a de­le­gá­ci­ót ta­pin­ta­to­san ha­za kell küldeni.11
A szlo­vá­ki­ai párt­ve­ze­tés fi­gyel­mé­nek elő­te­ré­be ke­rült a di­ák­ság kö­ré­ben ural­ko­dó hely­zet. A Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (CSISZ) Szlo­vá­ki­ai Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke, Milan Rázus ez­zel kap­cso­lat­ban úgy tá­jé­koz­tat­ta a részt­ve­vő­ket, hogy a fő­is­ko­lá­so­kat fog­lal­koz­tat­ják a ma­gyar­or­szá­gi és a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek, de a vi­ta kö­rük­ben a CSISZ KB leg­utób­bi plé­num­ülé­sé­nek szel­le­mé­ben zaj­lik.12 Más­nap vi­szont a Po­li­ti­kai Iro­da két­na­pos ülé­sé­re a kom­mu­nis­ta párt po­zso­nyi ke­rü­le­ti tit­ká­ra, Jozef Lenárt és a po­zso­nyi vá­ro­si tit­kár, Herzko­va ál­tal be­ter­jesz­tett je­len­tés­ben Rázus ar­ra hív­ta fel a fi­gyel­met, hogy el­len­ál­lás és in­ga­do­zás mu­tat­ko­zik a má­ju­si di­ák­tün­te­té­sek szer­ve­ző­i­nek ki­zá­rá­sát il­le­tő­en. Hang­sú­lyoz­ta: épp a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek kap­csán kell rá­mu­tat­ni, hogy men­­nyi­re he­lye­sek vol­tak a di­á­kok­kal szem­ben nyá­ron fo­ga­na­to­sí­tott intézkedések.13 Bacílek ér­té­ke­lé­sé­ben óvott ugyan a kri­ti­ka el­foj­tá­sá­tól, de ki­je­len­tet­te: „el­uta­sít­juk a hely­te­len né­ze­te­ket, és nem en­ged­jük meg a párt­el­le­nes meg­ny­i­latkozá­sokat.”14
A Po­li­ti­kai Iro­da más­na­pi, ok­tó­ber 25-i ülé­sé­nek fő pont­ja az SZLKP KB no­vem­ber 8–9-én ese­dé­kes ülé­sé­re ter­ve­zett, a szlo­vá­ki­ai me­ző­gaz­da­ság hely­ze­té­vel fog­lal­ko­zó re­fe­rá­tum meg­tár­gya­lá­sa volt. A vi­ta ér­de­kes moz­za­na­tai kö­zé tar­to­zott a Meg­bí­zot­tak Tes­tü­le­te al­el­nök­ének, Oskár Jeleònek a hoz­zá­szó­lá­sa, aki úgy vé­le­ke­dett, hogy a KB kü­szö­bön ál­ló ülé­sén meg­ke­rül­he­tet­len lesz a ma­gyar­or­szá­gi és a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek me­ző­gaz­da­sá­gi vo­nat­ko­zá­sa­i­nak tisz­tá­zá­sa. „Meg­íté­lé­sem sze­rint Nagy és Gomul­ka be­szá­mo­ló­já­nak egyes ré­szei ko­moly vissz­han­got fog­nak ki­vál­ta­ni a föld­mű­ve­se­ink kö­ré­ben.” Eh­hez hoz­zá­tet­te: „az egye­dü­li he­lyes út a szö­vet­ke­ze­te­sí­tés a szov­jet pél­da alap­ján, ra­gasz­ko­dás a be­gyűj­té­si rend­szer he­lyes­sé­gé­hez és indokolt­ságához.”15 A hoz­zá­szó­lás ar­ról a han­gu­lat­ról ta­nús­ko­dik, mely sze­rint a „bu­da­pes­ti lá­za­dás fel­szá­mo­lá­sa rö­vid idő kér­dé­se, amit vég­re­hajt a szov­jet had­se­reg a már Nagy Im­re ve­zet­te és ha­tal­mon ma­ra­dó kor­mány egyet­ér­té­sé­vel és köz­re­mű­kö­dé­sé­vel.
Az ok­tó­ber 24-e utá­ni na­pok is­me­ret­len, il­let­ve kel­lő fi­gye­lem­ben nem ré­sze­sült moz­za­na­tai kö­zé tar­to­zik, hogy a szov­jet–ju­gos­zláv kap­cso­la­tok te­rén be­állt ja­vu­lás kö­ze­pet­te, ami­kor is a hrus­cso­vi ve­ze­tés kí­sér­le­tet tett Ju­go­szlá­vi­á­nak a szo­ci­a­lis­ta tá­bor­ba tör­té­nő va­la­mi­fé­le in­teg­rá­lá­sá­ra, ma­gyar­or­szá­gi és len­gyel­or­szá­gi írói kö­rök ré­szé­ről kez­de­mé­nye­zést tör­tént – a szlo­vák iro­dal­má­rok irá­nyá­ban is – ma­gyar, szlo­vák, len­gyel, ju­go­szláv fö­de­rá­ci­ós el­kép­ze­lé­sek szor­gal­ma­zá­sá­ra. Ez ügy­ben szlo­vá­ki­ai ma­gyar rész­ről Tóth Ti­bor, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar írók szer­ve­ző­dé­sé­nek ve­ze­tő alak­ja Bu­da­pes­ten is járt.16 Ezek­ben a na­pok­ban Mis­kol­con fel­ve­tő­dött a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok kér­dé­se is, de ezt azon­nal a szom­széd né­pek­kel va­ló kap­cso­la­tok fö­de­ra­tív meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­gét is ma­gá­ban fog­la­ló el­kép­ze­lés­sel azonosí­tot­ták.17 Az ed­di­gi ku­ta­tá­sok sze­rint nincs nyo­ma an­nak, hogy akár a fel­ke­lő cso­por­tok ál­lás­fog­la­lá­sa­i­ban, akár kor­mány­szin­ten elő­for­dult vol­na a csehs­zlovák–­mag­yar ha­tár­meg­vo­nás ügye. Az úgy­ne­ve­zett ir­re­den­ta meg­nyi­lat­ko­zá­sok, bár­men­­nyi­re is igye­ke­zett azo­kat a cseh­szlo­vák po­li­ti­kai és ka­to­nai ve­ze­tés akut ve­szély­nek fel­tün­tet­ni, tu­laj­don­kép­pen múlt­be­li utó­rez­gé­sek szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­ai, po­li­ti­ka­i­lag je­len­ték­te­len le­nyo­ma­ta­ként je­lent­kez­tek.
Az SZLKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak ok­tó­ber 24-i ülé­sén a Ma­gyar­or­szág ré­szé­ről jö­vő ide­o­ló­gi­ai-po­li­ti­kai ha­tás el­há­rí­tá­sá­ra irá­nyu­ló fi­gye­lem mel­lett fel­ve­tő­dött a ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sá­nak kér­dé­se is. A ta­nács­ko­zá­son je­len volt a bel­ügy­mi­nisz­ter-he­lyet­tes is. A fel­jegy­zés­ből úgy tű­nik, hogy ek­kor már bir­to­ká­ban volt an­nak a bel­ügy­mi­nisz­te­ri meg­bí­zás­nak, mely­nek ér­tel­mé­ben irá­nyí­tá­sa alatt biz­ton­sá­gi törzs jön lét­re a bel­ügyi csa­pa­tok át­cso­por­to­sí­tá­sá­nak ko­or­di­ná­lá­sá­ra, va­la­mint a ha­tár­vi­dé­ket érin­tő biz­ton­sá­gi in­téz­ke­dé­sek meg­szer­ve­zé­sé­re. Fel­ada­tul kap­ták a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos in­for­má­ció­szer­zést és az il­le­gá­li­san Cseh­szlo­vá­ki­á­ba át­ju­tott ma­gyar­or­szá­gi ál­lam­pol­gár­ok ügyé­nek kér­dé­sét is. A fel­jegy­zés­ben az is sze­re­pel, hogy se­gít­sé­get kér­nek a cseh­szlo­vák had­seregtől.18
Sem a prá­gai leg­fel­sőbb ve­ze­tés anya­ga­i­ban, sem a Po­li­ti­kai Iro­da ok­tó­ber 24-i, sem a más­na­pi, Novot­ný moszk­vai út­já­nak ered­mé­nye­i­vel meg­is­mer­ke­dő ülés ha­tá­ro­za­ta­i­ban, sőt még az ok­tó­ber 26-i ta­nács­ko­zás­ról ké­szült fel­jegy­zés­ben sincs szó a had­se­reg igény­be­vé­te­lé­ről. Jan Štaigl had­tör­té­nész sze­rint azon­ban a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re tör­té­nő cseh­szlo­vák ka­to­nai re­a­gá­lás már 1956. ok­tó­ber 24-én el­kez­dő­dött, meg­íté­lé­se sze­rint va­ló­szí­nű­leg an­nak nyo­mán, hogy a cseh­szlo­vák had­se­reg ve­zér­ka­ri fő­nö­ke, Kra­tochvíl ve­zér­ez­re­des és Antonín Novot­ný párt­fő­tit­kár kö­zött – mi­u­tán a moszk­vai ta­nács­ko­zás vé­get ért – te­le­fon­be­szél­ge­tés­re ke­rült sor.19 Más­nap, ok­tó­ber 25-én adott pa­ran­csot Bohumír Lom­ský nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter a bel­ügyi ala­ku­la­tok ka­to­nai egy­sé­gek­kel tör­té­nő meg­erő­sí­té­sé­re. Ugyan­ak­kor jó­vá­hagy­ta a szlovák–­mag­yar ka­to­nai ha­tár­vé­del­mi ter­vet is.
Ez a terv az 560 ki­lo­mé­ter hos­­szú­sá­gú (cseh­szlo­vá­ki­ai) szlovák–­mag­yar ha­tárt ka­to­na­i­lag hat, egy­for­ma el­osz­tá­sú ké­szült­sé­gi és el­ső vo­nal­be­li ala­ku­la­tok­kal el­lá­tott sza­kasz­ra osz­tot­ta. Esze­rint ok­tó­ber 25-én el­kez­dő­dött az ös­­szes­sé­gé­ben 6850 sze­mély­ből ál­ló ál­lo­mány ki­je­lö­lé­se és fel­vo­nu­lá­sa a meg­sza­bott te­rü­le­tek­re. Az így esz­kö­zölt ha­tár­biz­to­sí­tás ki­lo­mé­te­ren­ként hat, il­let­ve ké­sőbb tíz ka­to­ná­val szá­molt.20 A ka­to­nai ala­ku­la­tok­nak ki­egé­szí­tő és ki­se­gí­tő sze­rep ju­tott, amely a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter­nek még az 1953-ban ki­adott, a szlo­vá­ki­ai, te­hát 2. ka­to­nai kör­zet­re vo­nat­ko­zó pa­ran­csa­i­ból in­dult ki. Ezek a bel­ső szo­ci­á­lis elé­ge­det­len­ség mi­at­ti za­var­gá­sok fel­szá­mo­lá­sá­ra és a kí­vül­ről jö­vő pro­vo­ká­ci­ók el­há­rí­tá­sá­ra irá­nyul­tak. A Ma­gyar­or­szág­gal mint szö­vet­sé­ges or­szág­gal szem­be­ni ha­tár­őr­zés nem ter­jedt ki ös­­sze­füg­gő fegy­ve­res ha­tár­vé­de­lem ki­épí­té­sé­re. Szlo­vá­kia egy­faj­ta hát­or­szág­nak szá­mí­tott a cseh­or­szá­gi, te­hát 1. ka­to­nai kör­zet­ben össz­pon­to­su­ló, of­fen­zív fel­ada­ta­i­val Nyu­gat fe­lé ori­en­tált fő­erők szá­má­ra. A szlo­vá­ki­ai kör­zet bé­ke­be­li, ép­pen csak a ke­ret­ha­tá­ro­kon be­lül fel­töl­tött ál­lo­má­nya a cseh­szlo­vák had­se­reg lét­szá­má­nak mind­ös­­sze 5 szá­za­lé­kát tet­te ki.21
A po­li­ti­kai és ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek te­rén ok­tó­ber 26-án érez­he­tő, hogy azok konk­re­ti­zá­lá­sá­ban el­moz­du­lás tör­tént. Az­nap es­te 18 órai kez­det­tel rend­kí­vü­li ülést tar­tott a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­ma. A ta­nács­ko­zá­son né­zet­kü­lönb­ség ala­kult ki a po­li­ti­kai fő­cso­port­fő­nök, Prch­lík al­tá­bor­nagy és Kra­tochvíl ve­zér­ka­ri fő­nök kö­zött a ké­szült­ség­be he­lye­zés kér­dé­sé­ben. A po­li­ti­kai fő­cso­port­fő­nök úgy vé­le­ke­dett, hogy a ké­szült­ség­gel já­ró fel­ada­to­kat fo­ko­za­to­san kell meg­is­mer­tet­ni az ala­ku­la­tok­kal, ti­tok­ban tart­va azo­kat a ka­to­nák előt­t, te­kin­tet­tel a la­kos­ság nyu­gal­má­nak meg­őr­zé­sé­re. A ve­zér­ka­ri fő­nök sze­rint vi­szont a la­kos­ság­ra épp az erő­de­monst­rá­ció hat – a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek nyo­mán – meg­nyug­ta­tó­an. A mi­nisz­ter vé­gül is a ké­szült­sé­gi egy­sé­gek fo­ko­za­tos fel­töl­té­se mel­lett dön­tött. Az ülé­sen a ki­fe­je­zet­ten szlo­vá­ki­ai hely­zet­tel és te­en­dők­kel fog­lal­koz­va ja­vas­lat szü­le­tett a ve­szé­lyez­te­tett he­lye­ken gyor­san be­vet­he­tő moz­gé­kony egy­sé­gek lét­re­ho­zá­sá­ra. A hoz­zá­szó­lá­sok­ban erő­tel­je­sen hang­sú­lyoz­ták a pa­ran­csok tel­je­sí­té­sé­nek po­li­ti­kai elő­ké­szí­té­sét, az azok ki­adá­sát meg­elő­ző, a kom­mu­nis­ták­kal foly­ta­tott be­szél­ge­tés fon­tos­sá­gát, a párt- és ál­la­mi szer­vek­kel va­ló szo­ros kap­cso­lat fenn­tar­tá­sát. A ja­vas­la­tok kö­zött sze­re­pelt a kül­föl­di rá­dió­adás­ok hall­ga­tá­sá­nak a ka­to­nai kör­le­tek­ben tör­té­nő be­til­tá­sa is. A ve­zér­ka­ri fő­nök még az­nap pa­rancs­ba ad­ta a 2. ka­to­nai kör­zet pa­rancs­no­ká­nak a mag­yar–s­zlovák ha­tár men­té­re vo­nat­ko­zó ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek meg­té­tel­ét. A do­ku­men­tu­mot Kra­tochvíl al­tá­bor­nagy ok­tó­ber 27-én haj­na­li 3 óra­kor lát­ta el kéz­j­e­gyév­el.22 Eb­be már pa­rancs­ként ke­rült be két gyors be­ve­té­sű cso­por­to­sí­tás lét­re­ho­zá­sa az ál­lam­ha­tár Ma­gyar­or­szág­ról jö­vő eset­le­ges meg­sér­té­sé­nek el­há­rí­tá­sá­ra, va­la­mint tar­ta­lé­ko­sok négy­he­ti gya­kor­lat­ra szó­ló be­hí­vá­sa. A pa­rancs két­szer is – a pán­cé­los egy­sé­gek­kel és a gé­pe­sí­tett ala­ku­la­tok­kal kap­cso­lat­ban is – hang­sú­lyoz­ta, hogy a tar­ta­lé­kos ál­lo­mány­ból csak az 1954-ben le­sze­relt vagy an­nál idő­sebb cseh és szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű sze­mé­lyek vo­nul­tat­ha­tók be.23
A ve­zér­ka­ri fő­nök alá­írá­sá­nak ok­tó­ber 27-e haj­na­lá­ra tör­tént el­ha­lasz­tá­sa alig­ha­nem ös­­sze­füg­gött a ve­zér­kar had­mű­ve­le­ti fő­nö­ké­től dél­után­tól haj­na­lig be­ér­ke­zett, a ha­tár men­ti ál­la­po­tok­ról szó­ló hely­zet­je­len­té­sek ös­­szeg­zé­sé­vel. Eb­ben sze­re­pelt, hogy nap­köz­ben át­lép­te Orosz­vár­nál a ha­tárt a mo­son­ma­gya­ró­vá­ri ha­tár­őr­zász­ló­alj pa­rancs­no­ka, és két szá­zad­ból ál­ló se­gít­sé­get kért, amit cseh­szlo­vák rész­ről el­uta­sí­tot­tak. A ma­gyar ha­tár­őr­zász­ló­alj be­szá­molt ar­ról, hogy a fel­ke­lők a lak­ta­nyán kí­vül már az egész vá­rost uralják.24 A zász­ló­alj el­le­ni tá­ma­dá­sok egész nap is­mét­lőd­tek. A je­len­té­sek be­szá­mol­tak a ha­tár men­ti ma­gyar vá­ro­sok­ban zaj­ló tün­te­té­sek­ről, a ko­má­ro­mi hely­őr­ség es­ti át­ál­lá­sá­ról a fel­ke­lők ol­da­lá­ra. Ugyan­ilyen, Ipoly­ság tér­sé­gé­ben vár­ha­tó fej­le­mé­nyek­ről is ér­ke­zett je­len­tés, va­la­mint ar­ról, hogy a fel­ke­lők el­fog­lal­ták Raj­kát, és Esz­ter­gom­tól tíz ki­lo­mé­ter­nyi­re több mint száz tün­te­tő meg­kí­sé­rel­te át­lép­ni a ha­tárt. Min­den bi­zon­­nyal ezek az ese­mé­nyek áll­tak a mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­mán el­fo­ga­dott, majd ve­zér­ka­ri pa­rancs­ba adott in­téz­ke­dé­sek hát­te­ré­ben. Es­te 21 óra 40 perc­kor a ve­zér­ka­ri fő­nök pa­rancs­ba ad­ta a Po­zsony és Ko­má­rom kö­zöt­ti ha­tár­sza­kasz azon­na­li meg­erő­sí­té­sét, spe­ci­á­lis hi­dász­ala­ku­lat Po­zsony és Bős kö­zöt­ti őr­já­ra­tát. A más­na­pi je­len­té­sek az­zal foly­ta­tód­tak, hogy haj­nal­ban a garamköves­di vas­út­ál­lo­más­ra ma­gyar rész­ről több tank­ból le­adott lö­ve­dék csa­pó­dott be. Dél kö­rül ér­ke­zett je­len­tés ar­ról, hogy a mo­son­ma­gya­ró­vá­ri ha­tár­őr­zász­ló­alj pa­rancs­no­ka, Du­dás szá­za­dos Po­zsony­ban, a párt­köz­pont­ban tartózkodik.25 Az es­ti órák­ban kül­dött, meg­erő­sí­tett in­for­má­ció sze­rint Po­zsony­tól ke­let­re (pon­to­sabb kö­rül­ha­tá­ro­lás nél­kül) a ma­gyar ha­tár­őri­ze­tet a fel­ke­lők ka­to­nák­ból és ci­vi­lek­ből ál­ló egy­sé­gei ve­szik át, és a ko­ráb­bi ha­tár­őrö­ket vis­­sza­ve­zény­lik az or­szág bel­se­jé­be.
Ok­tó­ber 26-án ülé­se­zett a CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja is. En­nek ha­tá­ro­za­ta­i­ban ki­emelt hang­súlyt ka­pott az al­sóbb párt­szer­ve­ze­tek már elő­ző nap el­ren­delt ké­szült­ség­ben tar­tá­sa, na­pon­kén­ti több­szö­ri mun­ka­he­lyi ös­­sze­jö­ve­te­lek­re és nyil­vá­nos gyű­lé­sek­kel ki­e­gé­szü­lő tá­mo­ga­tá­sá­ra szó­lít­va fel.26 Karel Kaplan sze­rint a párt ak­ko­ri „moz­gó­sí­tá­sa” és a tö­meg­szer­ve­ze­tek be­vo­ná­sa ko­ráb­ban nem is­mert mé­re­te­ket öl­tött, s a szer­ve­zők szá­má­ra meg­le­pő­en ked­ve­ző ered­mé­nye­ket hozot­t.27 Dön­tés szü­le­tett a Nem­ze­ti Front El­nök­sé­gé­nek ös­­sze­hí­vá­sá­ról, fő­ként a nagy ok­tó­be­ri szo­ci­a­lis­ta for­ra­da­lom 39. év­for­du­ló­já­nak és a föld­mű­ves-szö­vet­ke­ze­tek III. kong­res­­szu­sá­nak meg­tar­tá­sá­val kap­cso­lat­ban, ami ter­mé­sze­te­sen szo­ro­san ös­­sze­füg­gött a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek cseh­szlo­vá­ki­ai vissz­hang­já­val is. Az ülés prog­ram­já­ban több­ször is és önál­ló pont­ként sze­re­pelt a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet Novot­ný fő­tit­kár ál­ta­li is­mer­te­té­se. A ha­tá­ro­zat meg­le­pő mó­don ki­e­gé­szült az ok­tó­ber 24-i hrus­cso­vi ér­té­ke­lés után idő­sze­rű­sé­gét vesz­tő­nek hitt kí­sér­let­tel, ön­kén­te­sek Ma­gyar­or­szág­ra kül­dé­sé­vel, mely­nek meg­va­ló­sí­tá­sa, ma­ga a to­bor­zás a szov­jet bel­ügyi szer­vek be­le­egye­zé­se ese­tén Fábry Ist­ván­ra há­rult vol­na.28 Nem tud­ni, va­jon nem ez a szán­dék hú­zó­dott-e meg a ma­gyar­or­szá­gi fel­dol­go­zá­sok­ban ok­tó­ber 26-hoz köt­ve ta­lál­ha­tó ama meg­ál­la­pí­tá­sok mö­gött, hogy a cseh­szlo­vák párt­ve­ze­tés fegy­ve­res tá­mo­ga­tást aján­lott fel a ma­gyar párt­ve­ze­tés­nek, amit az vis­sza­u­tasí­tot­t.29 Az er­re uta­ló nyo­mok­ról azon­ban sem a cseh­szlo­vá­ki­ai ko­ra­be­li anya­gok­ban, sem a fel­dol­go­zá­sok­ban nem tör­té­nik em­lí­tés.
A CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja kö­vet­ke­ző ülé­sét ok­tó­ber 29-én tar­tot­ta. En­nek 26 pont­ból ál­ló gaz­dag prog­ram­já­ban a 22. pont­ként ke­rült sor an­nak a le­vél­nek a jó­vá­ha­gyás­ára, ame­lyet a cseh­szlo­vák kor­mány a ma­gyar kor­mány­hoz in­té­zett. A sor­rend azon­ban nem egé­szen tük­röz­te a le­vél­nek tu­laj­do­ní­tott fon­tos­sá­got. Mind­járt a le­vél el­ső mon­da­ta a ma­gyar­or­szá­gi vér­on­tás mi­at­ti ag­gó­dást fo­gal­maz­ta meg, ugyan­ak­kor a to­váb­bi­ak­ban őszin­te el­is­me­rés­sel adó­zott an­nak a rop­pant igye­ke­zet­nek, ame­lyet a ma­gyar kor­mány a vér­on­tás meg­szün­te­té­se, a bé­ke hely­re­ál­lí­tá­sa ér­de­ké­ben ki­fej­tett, s „ame­ly ki­fe­je­zés­re jut­tat­ja a ma­gyar nép alap­ve­tő érdekeit”.30 A le­vél bi­zal­má­ról biz­to­sí­tot­ta a ma­gyar kor­mányt an­nak a meg­győ­ző­dés­nek a szel­le­mé­ben, hogy a „nép tá­mo­ga­tá­sá­ra és a szo­ci­a­lis­ta de­mok­rá­cia ere­jé­re tá­masz­kod­va kö­vet­ke­ze­te­sen ha­lad to­vább a szo­ci­a­lis­ta fej­lő­dés útján”.31 Az ere­de­ti szö­veg ki­e­gé­szült az­zal, hogy Cseh­szlo­vá­kia kor­má­nya a köl­csö­nös együtt­mű­kö­dés és se­gít­ség­nyúj­tás szel­le­mé­ben kész tá­mo­ga­tást nyúj­ta­ni a károk gyors hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz és a gaz­da­sá­gi fel­ada­tok tel­je­sí­té­sé­hez.
A le­vél bi­zal­mat árasz­tó hang­nem­ben fe­je­zi ki azt a meg­győ­ző­dést, hogy a kor­mány fel­szó­lí­tá­sá­ra a még har­co­ló cso­por­tok is le­te­szik a fegy­vert, ami már nyil­ván re­a­gá­lás a Janza Kál­mán hon­vé­del­mi mi­nisz­ter­nek ok­tó­ber 28-án reg­gel a rá­di­ó­ban el­hang­zott nyi­lat­ko­za­tá­ra, amely fel­szó­lí­tot­ta a még el­len­ál­ló cso­por­to­kat, hogy sza­bad el­vo­nu­lás el­le­né­ben te­gyék le a fegy­vert. Nem elég­gé vi­lá­gos azon­ban, hogy men­­nyit tu­dott a leg­fel­sőbb cseh­szlo­vák párt­ve­ze­tés Nagy Im­re ok­tó­ber 28-án el­hang­zott kor­mány­nyi­lat­ko­za­tá­ról, amely „nép­for­ra­da­lom­nak” ne­vez­te a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket. Né­mi töp­ren­gés­re ad­hat okot, hogy a le­vél­fo­gal­maz­vány cím­lap­já­nak hát­ol­da­lán egy Novot­nýtól szár­ma­zó fél mon­dat sze­re­pel: „De nem azért, hogy Nagy kor­má­nya ré­sze­sül­jön tá­mo­ga­tás­ban.” Per­sze a meg­jegy­zés ön­ma­gá­ban ne­he­zen ér­tel­mez­he­tő.

A szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság be­kap­cso­lá­sa a párt­po­li­ti­ka ki­szol­gá­lá­sá­ba

Ugyan­az­nap ülé­se­zett az SZLKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja is. Ezen már részt vett a CSKP KB tit­ká­ra, Bruno Köh­ler is, akit még a prá­gai csúcs­ve­ze­tés ok­tó­ber 28-i ülé­se de­le­gált Szlo­vá­ki­á­ba az­zal a meg­bí­za­tás­sal, hogy ko­or­di­nál­ja a párt- és a biz­ton­sá­gi szer­vek munkáját.32 Köh­ler sze­re­pét Szlo­vá­ki­á­ban azon­ban ki­mon­dat­la­nul úgy vet­ték, mint a Novot­ný ré­szé­ről a Szlo­vá­kia és a szlo­vák párt­ve­ze­tés irán­ti bi­zal­mat­lan­ság meg­nyil­vá­nu­lá­sát, mely­nek táp­ta­lajt adott a Novot­ný-féle cent­ra­li­zá­ci­ós tö­rek­vé­sek­kel szem­be­ni han­gu­lat.
Bacílek a ma­gyar­or­szá­gi hely­ze­tet is­mer­tet­ve ki­je­len­tet­te, hogy a ma­gyar ha­tár­tér­ség­ben dúl a fehérter­ror.33 Köh­ler el­ső ta­pasz­ta­la­ta­i­ra hi­vat­koz­va meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy nem ki­elé­gí­tő a dél-szlo­vá­ki­ai já­rá­si párt­bi­zott­ság­ok vé­del­me, s a ma­gyar dol­go­zók­nak nyúj­tott se­gít­sé­get is elég­te­len­nek tar­tot­ta. Az Új Szó Ma­gyar­or­szág­ra jut­ta­tá­sát em­lít­ve hang­sú­lyoz­ta az ori­en­tá­lás, a he­lyes irány­vo­nal meg­sza­bá­sá­nak fon­tos­sá­gát. Új elem­ként je­lent­ke­zett a ma­gyar­or­szá­gi hely­sé­gek­kel va­ló kap­cso­la­tok épí­té­se. Köh­ler fel­hív­ta a fi­gyel­met ar­ra, hogy ke­rül­ni kell a ma­gyar­or­szá­gi kor­mány tá­ma­dá­sát, mert „nem tud­ni, mi­lyen kor­mány is van odaát”.34 A ha­zai pro­pa­gan­da fel­erő­sí­té­sé­re szó­lí­tott fel, nyil­ván tart­va a Ma­gyar­or­szág­ról jö­vő ha­tá­sok­tól, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­ra.
A Po­li­ti­kai Iro­da fel­ada­tul ad­ta Augustín Michal­ièká­nak, hogy hív­ja ös­­sze a Cse­ma­dok ve­ze­tő kép­vi­se­lő­it, s ad­jon szá­muk­ra tá­jé­koz­ta­tást, mi­lyen irány­ban fejt­se­nek ki te­vé­keny­sé­get, se­gít­sé­get nyújt­va a ma­gyar la­kos­ság­nak a ma­gya­rok er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé­nek megszilárdításában.35 A meg­fo­gal­ma­zás – ma­gya­rok­ból ál­ló „la­kos­sá­gi cso­por­tot” em­le­get­ve – érez­he­tő­en szem­ben állt a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kö­zös­sé­gi mi­vol­tá­val. Az egy­ség­te­rem­tés nyil­ván kö­zös­ség­be tö­mö­rü­lést je­len­tett, s a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ös­­sze­fo­gá­sá­ra vo­nat­ko­zott.
A Cse­ma­dok az­na­pi da­tá­lás­sal más­nap, ok­tó­ber 30-án meg­je­lent ál­lás­fog­la­lá­sa azon­ban ke­rül­te a kö­zös­sé­gi jel­leg­re uta­ló meg­fo­gal­ma­zást, ami­kor a be­vett – „szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók” – ki­fe­je­zést használ­ta.36 Eb­ben ugyan­is az ös­­sze­fo­gás alap­ja­ként nem a kö­zös­sé­get al­ko­tó nem­ze­ti­sé­gi együ­vé tar­to­zás­ra he­lye­ző­dik a hang­súly, ha­nem az egye­di al­ko­tó­ele­mek szo­ci­á­lis meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ra. „Mi, cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók, a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság sza­bad és egyen­jo­gú pol­gá­rai hű­ség­gel tö­mö­rü­lünk pár­tunk, Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja és né­pi de­mok­ra­ti­kus kor­má­nyunk kö­ré” – áll a Cse­ma­dok fel­hí­vá­sá­ban. Ugyan­csak a nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­tar­to­zás-tu­dat­nak a „dol­go­zók” meg­je­lö­lés­sel tör­té­nő kö­dö­sí­té­sé­ről ta­nús­ko­dott az a fel­sőbb­ség ke­gye­i­nek ke­re­sé­sé­re val­ló devó­ció, hogy „hű­sé­günk és ha­za­fi­sá­gunk élénk bi­zo­nyí­té­ka az a lel­kes tö­rek­vés, me­lyet ha­zánk ma­gyar dol­go­zói fej­te­nek ki nem­zet­gaz­da­sá­gunk, de kü­lö­nö­sen a szo­ci­a­lis­ta me­ző­gaz­da­sá­gi ter­me­lés nö­ve­lé­se érdekében”.37 Per­sze a kö­zös­sé­gi lét di­men­zi­ó­i­nak jel­zé­sé­re azért le­he­tő­sé­get adott „a ha­zánk né­pe­i­nek (te­hát nem­ze­te­i­nek és nem­ze­ti­sé­ge­i­nek) egy­sé­gét de­monst­rá­ló szó­lam. Le­het­sé­ges, hogy az ide­o­ló­gi­ai ala­po­zá­sú ösz­­sze­tar­to­zás-tu­dat még­is­csak egy­faj­ta esz­kö­zül szol­gált a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­gal szem­be­ni újabb kol­lek­tív vád alá he­lye­zés el­há­rí­tá­sá­ra.
Ez­zel kap­cso­lat­ban ér­de­kes, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság és az anya­nem­zet, il­let­ve a ma­gyar ki­sebb­ség egé­szé­re ki­ve­tí­tett egyé­ni po­li­ti­kai ma­ga­tar­tást fe­sze­ge­tő fej­te­ge­tés­be bo­csát­ko­zott Szesz­tay Ádám.38 Sze­rin­te az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit mun­kás­gyű­lé­sen 1956. ok­tó­ber 25-én el­fo­ga­dott nyi­lat­ko­zat­ban az a ki­té­tel, hogy „a ma­gyar nép nem akar és nem is akar­hat za­var­gá­so­kat”, a ma­gyar nem­ze­ti kö­zös­ség egé­szét igye­ke­zett men­te­sí­te­ni a kol­lek­tív fe­le­lős­ség­re vo­nás­tól, be­le­ért­ve a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­got is. Te­hát Szesz­tay egy­faj­ta kultúrnemzeti ös­­sze­tar­to­zás-tu­dat fel­vil­lan­tá­sa­ként ér­tel­me­zi az ál­lás­fog­la­lást, s ezt ös­­sze­füg­gés­be hoz­za a más­na­pi, Ma­gyar­or­szág el­le­ni be­avat­ko­zás fel­aján­lá­sá­val (te­hát az ön­kén­tes egy­ség Fábry Ist­ván ál­ta­li lét­re­ho­zá­sá­nak szán­dé­ká­val). Szesz­tay gon­do­lat­me­ne­te ar­ra irá­nyul, hogy az em­lí­tett té­nyek­ben a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­nak az egye­te­mes ma­gyar­sá­got men­tő „avant­gárd” sze­re­pet tu­laj­do­nít­son a ma­gyar­or­szá­gi „za­var­gá­sok” el­le­ni fel­lé­pés­ben. Igaz, Fábry Ist­ván egy­szer­re kép­vi­sel­te a ha­tal­mat a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kö­ré­ben és a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat” a ha­ta­lom­ban. (Egyéb­ként Fábry Ist­ván so­ha­sem tett em­lí­tést ar­ról, hogy ilyes­faj­ta meg­bí­za­tás­ra sze­mel­ték vol­na ki. Va­ló­szí­nű, hogy nem is tu­dott ró­la. Erős a gya­nú, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok eset­le­ges sze­rep­vál­la­lá­sát egy­sze­rű­en prag­ma­ti­kus, nyel­vi szem­pont­ok mo­ti­vál­ták. Ezt lát­szik alá­tá­masz­ta­ni a Cse­ma­dok ál­lás­fog­la­lá­sá­nak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat a ma­gyar­or­szá­gi la­kos­ság­tól el­kü­lö­ní­tő be­ál­lí­tott­sá­gá­ban. El­gon­dol­koz­ta­tó vi­szont Szesz­tay Ádám­nak az az ész­re­vé­te­le, hogy a Cse­ma­dok-fel­hí­vás köz­lé­se nem volt zök­ke­nő­men­tes, mert a má­so­dik ol­da­lon je­lent meg. Tény, hogy az anyag szlo­vák for­dí­tá­sa Pavol David tit­kár­sá­gát is meg­jár­ta. Min­den­eset­re a fel­hí­vás­ban tet­ten ér­he­tő a nem­ze­ti­sé­gi-kö­zös­sé­gi jel­leg meg­lé­té­vel küsz­kö­dő fo­gal­ma­zás­mód, ami­kor „ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­ge” mel­lett emel szót. Eb­ben ugyan­is ben­ne fog­lal­tat­nak mind a nem­ze­tek, mind pe­dig a nem­ze­ti­sé­gek. Igaz, a szö­veg­ben elő­for­dul a ha­zánk nem­ze­tei és nem­ze­ti­sé­gei meg­ha­tá­ro­zás is. A nép azon­ban ele­ve di­men­zi­ót tá­gí­tó ha­tást kelt. A za­vart azon­ban fo­koz­hat­ja, hogy a ki­ált­vány a szlo­vák nép és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irá­nyu­ló tö­rek­vést em­le­get, ami foly­tán kér­dé­ses­sé vál­hat, hogy a ma­gyar nép ka­te­gó­ri­á­ja – akár az ak­ko­ri ér­tel­me­zés sze­rint is – mi­ként ha­tá­rol­ha­tó kö­rül.
A Cse­ma­dok köz­pon­ti el­nök­sé­gé­nek fel­hí­vá­sá­val egy idő­ben az Új Szó köz­zé­tet­te a szer­ve­zet besz­ter­ce­bá­nyai ke­rü­le­ti ak­tí­vá­ján részt ve­vő „ma­gyar dol­go­zók” le­ve­lét is, amely a Hí­ven a párt­hoz és a Szov­jet­uni­ó­hoz fel­címet vi­se­lő hű­ség­nyi­lat­ko­zat­ként a „ke­rü­let­ben élő ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű kul­túr­mun­ká­sok ne­vé­ben je­lent meg.39
A Cse­ma­dok-ál­lás­pont köz­zé­té­tel­ének nap­ján szó­lalt meg elő­ször és sa­ját ve­zér­cik­kel az Új Szó.40 Az írás a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket or­szá­gos szem­pont­ból és a szov­jet tömb­po­li­ti­ka ér­dek­ér­vé­nye­sí­té­sé­nek meg­fe­le­lő­en kö­ze­lí­tet­te meg. „Nem mind­egy ne­künk, hogy mi tör­té­nik a köz­vet­len szom­szé­dunk, a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság te­rü­le­tén, mert ez az or­szág a szo­ci­a­liz­mus tá­bo­rá­hoz tar­to­zik épp­úgy, mint a mi orszá­gunk.”41 Eb­ből az alap­ál­lás­ból ki­in­dul­va hi­vat­ko­zott az egyes mun­ka­he­lye­ken szü­le­tő ha­tá­ro­za­tok­ra és a CSKP Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­hoz ér­ke­ző le­ve­lek tö­me­gé­re mint a ma­gyar nép kor­má­nyá­val és a Ma­gyar Dol­go­zók Párt­já­val va­ló szo­li­da­ri­tás ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sá­ra. A lap öröm­mel fo­gad­ta, hogy Nagy Im­re ve­ze­té­sé­vel új kor­mány ala­kult, ame­lyet a ma­gyar nép va­la­men­­nyi ré­te­gét kép­vi­se­lő „né­pi kor­mány­ként” aposzt­ro­fált. En­nek sze­re­pét nem­csak az el­len­for­ra­da­lom le­tö­ré­sé­re irá­nyu­ló igye­ke­zet­tel azo­no­sí­tot­ta, ha­nem fon­tos lé­pés­ként is ah­hoz, hogy az élet visz­­sza­tér­jen a ren­des ke­rék­vá­gás­ba. Alig­ha vé­let­len, hogy az Új Szó itt né­pi kor­mányt em­le­get, mi­köz­ben a ma­gyar­or­szá­gi la­pok nem­ze­ti kor­mány­ról ír­tak. A né­pi jel­ző itt alig­ha­nem a nem­zet fo­gal­má­nak el­ke­rü­lé­sé­re szol­gált, te­hát a kor­mány cseh­szlo­vá­ki­ai meg­íté­lé­sé­ben, a ve­le va­ló cseh­szlo­vá­ki­ai szo­li­da­ri­tás­ban nem az et­ni­kai, ha­nem a szo­ci­á­lis ös­­sze­te­vő­ket he­lyez­te elő­tér­be.
A cikk­ben sa­já­tos vagy ki­fe­je­zet­ten szlo­vá­ki­ai ma­gyar ma­ga­tar­tás pre­zen­tá­lá­sa nem for­dul elő. A „mi, cseh­szlo­vá­ki­ai dol­go­zók” gyűj­tő­fo­ga­lom­mal kap­cso­ló­dik ösz­­sze az új kor­mány és párt tá­mo­ga­tá­sá­nak ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sa. Er­re épül a ma­gyar né­pet az „el­len­for­ra­dal­mi ban­dák, al­jas ga­ráz­da és ke­gyet­len cso­por­tok, kül­föl­di re­ak­ció ál­tal tá­mo­ga­tott ha­zai rend­szer­el­le­nes ele­mek” puccs­kí­sér­le­té­től el­kü­lö­ní­tő szem­lé­let. Így azt hang­sú­lyoz­za, hogy mind­ez nem a ma­gyar nép ér­de­ke, an­nak kép­vi­se­lő­i­vé – „ma­gyar ha­za­fi­ak­ká ki­ki­ált­va” – a fel­ke­lés le­ve­ré­sé­nek hí­vei lép­nek elő. Ezt a ve­zér­cikk még Pe­tő­fit idéz­ve is nyo­ma­té­ko­sít­ja. A Szesz­tay Ádám ál­tal kultúrnemzetinek te­kin­tett ér­sek­új­vá­ri ál­lás­fog­la­lás te­hát nem igen te­kint­he­tő a ma­gyar né­pet Ma­gyar­or­szág la­kos­sá­gá­val azo­no­sí­tó hi­va­ta­los szem­lé­let túl­lé­pé­se­ként.
A Ma­gyar­or­szág né­pén be­lü­li dif­fe­ren­ci­á­lás je­lei alig­ha­nem ös­­sze­függ­nek a meg­elő­ző na­pi, Fran­tišek Dvorský kas­sai ke­rü­le­ti tit­kár­tól és a Kas­sai ke­rü­let­be de­le­gált Oskár Jeleòtől szár­ma­zó fi­gyel­mez­te­tés­sel, hogy a Ma­gyar­or­szág fe­lé irá­nyu­ló pro­pa­gan­da­te­vé­keny­ség­ben – fő­ként az Új Szó ha­sáb­ja­in – ke­rül­ni kel­le­ne az ese­mé­nye­ket egye­tem­le­ge­sen el­len­for­ra­dal­mi ele­mek­nek tu­laj­do­ní­tó meg­fo­gal­ma­zá­so­kat, ki­dom­bo­rít­va, hogy a fej­le­mé­nyek ala­ku­lá­sá­ban ezek rész­elem­nek szá­mí­ta­nak, ame­lyek „be­lo­póz­tak a dol­go­zók közé”.42
Így ki­vált­képp ér­de­kes, hogy az Új Szó ok­tó­ber 29-i szá­má­nak el­ső ol­da­lán meg­je­lent a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak ok­tó­ber 27-én tar­tott el­nök­sé­gi ülé­sé­ről a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­ről ár­nyal­tabb meg­fo­gal­ma­zást tar­tal­ma­zó köz­lés, mi­sze­rint „az el­len­for­ra­dal­mi erők de­ma­góg mó­don vis­­sza­él­ve a ma­gyar la­kos­ság egyes ré­te­ge­i­nek kö­ve­te­lé­se­i­vel, so­vi­nisz­ta lá­za­dá­sok ki­rob­ban­tá­sá­ra tö­re­ked­ve ko­moly vér­on­tást idéz­tek elő”.43
Jan Drdá­nak, a cseh Ál­la­mi Dí­jas író­nak a Rudé právóból át­vett jegy­ze­te – úgy­szin­tén az el­ső ol­da­lon – vak­vá­gány­nak mi­nő­sít­ve ugyan, de em­lí­tést tesz a na­gyobb de­mok­rá­ci­á­hoz ve­ze­tő út jel­sza­vá­ról, amely a bé­ke­tá­bor egy­sé­gé­nek meg­tö­ré­sé­re irá­nyu­ló tö­rek­vé­sek kö­ze­pet­te sze­rin­te nem je­lent­het egye­bet, mint be­hó­do­lást a re­ak­ció sö­tét erői előt­t. Ez pe­dig a sza­bad­ság sír­já­nak meg­ásá­sá­hoz ve­zet, s en­nek csak a Hor­thy­- és Szálasi-féle söp­re­dék örül­het.44
A lap is­mer­te­tést kö­zölt a Cseh­szlo­vák Írók Szö­vet­sé­ge ple­ná­ris ülé­sén el­fo­ga­dott nyi­lat­ko­zat­ról is, amely té­tel­sze­rű­en szö­gez­te le, hogy a „szo­ci­a­liz­must épí­tő nem­ze­tek éle­té­ben nincs olyan prob­lé­ma, amit ne le­het­ne meg­ol­da­ni úgy, ahogy azt az SZKP XX. kong­res­­szu­sa meg­mu­tat­ta, va­gyis a nyílt bí­rá­lat és ön­bí­rá­lat út­ján”. Eh­hez kap­cso­lód­va a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet ala­ku­lá­sá­ban ki­in­du­ló­pont­ként mu­ta­tott rá a „köz­élet to­váb­bi de­mok­ra­ti­zá­lá­sá­ra és a múlt hi­bá­i­nak ki­ja­ví­tá­sá­ra irá­nyu­ló ne­mes tö­rek­vés­re”, ami­vel vi­szont a szo­ci­a­liz­mus el­len­sé­gei vis­sza­él­tek.45
Az Új Szó ok­tó­ber 29-i ve­zér­cik­ke be­ke­rült a ma­gyar­or­szá­gi ter­jesz­tés­re ké­szí­tett kü­lön­szám­ba is, de már ok­tó­ber 31-én, ami­kor Nagy Im­re ki­hir­det­te a többpártrend­sz­ert.46 Eh­hez min­den bi­zon­­nyal hoz­zá­já­rult (vagy le­het­sé­ges, hogy ez ele­ve meg­ha­tá­ro­zó szem­pont volt) a „ma­gyar nép fel­esz­mé­lé­sé­nek” je­le­i­re uta­ló hang­vé­tel. Ezek kö­zött sze­re­pelt, hogy Bu­da­pes­ten már csak egy-két ki­sebb cso­port tart­ja ma­gát, mun­kás­ta­nács­ok, üze­mi fegy­ve­res őr­sé­gek ala­kul­nak, la­kó­bi­zott­sá­go­kat hoz­nak lét­re, ame­lyek gon­dos­kod­nak egyes há­zak la­kó­i­nak biz­ton­sá­gá­ról. A cikk úgy­szin­tén öröm­mel fo­gad­ta a kor­mány mun­ká­ját tá­mo­ga­tó ide­ig­le­nes nem­ze­ti bi­zott­sá­gok mű­kö­dé­sét, ame­lyek az egyes vá­ros­ke­rü­le­tek­ben se­gí­te­nek az élel­mi­szer­el­lá­tás­sal és a köz­le­ke­dés­sel kap­cso­la­tos gon­dok meg­ol­dá­sá­ban. A kü­lön­szám e cik­kel te­hát az ide­o­ló­gi­ai be­ál­lí­tott­sá­gon túl­me­nő­en egy­faj­ta, a rend hely­re­ál­lí­tá­sát szor­gal­ma­zó, prak­ti­kus szem­pon­to­kat szem előtt tar­tó lá­tás­mó­dot is igye­ke­zett ér­vé­nye­sí­te­ni. Kö­zöl­te a cseh­szlo­vá­ki­ai írók ál­lás­fog­la­lá­sát is és Krista Ben­dová őszi rap­szó­dia cí­mű, a po­zso­nyi Prav­dá­ból át­vett ver­sét, amely a ma­gyar tra­gé­dia kö­ze­pet­te egy­szer­re vált­ha­tott ki mo­do­ros szen­vel­gés­ként ér­zé­kelt ha­tást, de a hely­ze­tet elég­gé nem is­me­rők kö­zött bel­ső lel­ki té­pe­lő­dés­ről ta­nús­ko­dó ki­su­gár­zást is olyan köl­tői ké­pek­kel, hogy „Pe­tő­fit te­me­tik új sír­ha­lom­ba Bu­da­pes­ten 1956-ban”.47
A po­li­ti­kai lé­pé­sek­kel pár­hu­za­mo­san ös­­sze­ült a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter rend­kí­vü­li kol­lé­gi­u­ma is.48 A ta­nács­ko­zás fő pont­ja a szlo­vá­ki­ai ka­to­nai ke­rü­let­ben tör­tént in­téz­ke­dé­sek­ről szó­ló, Doèkal tá­bor­nok­nak, a ve­zér­kar had­mű­ve­le­ti fő­nö­ké­nek be­szá­mo­ló­já­val kez­dő­dött. A mi­nisz­ter a je­len­tést bí­rá­lat­ban ré­sze­sí­tet­te an­nak nem elég­gé ala­pos elő­ké­szí­té­se mi­att, ami­hez csat­la­ko­zott Rytíø mi­nisz­ter­he­lyet­tes is.
A do­ku­men­tu­mok sze­rint a tu­laj­don­kép­pe­ni vi­ta alap­já­ul „A nyu­ga­lom biz­to­sí­tá­sa a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság te­rü­le­tén és a ma­gyar ha­tá­ron” cí­mű anyag szol­gált, me­lyet Kra­tochvíl ve­zér­ka­ri fő­nök és Doèkal had­mű­ve­le­ti fő­nök kö­zö­sen ter­jesz­tett elő. Eb­ben a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nye­ket il­le­tő­en olyan jel­lem­zés sze­re­pelt, hogy a Cseh­szlo­vá­ki­á­val ha­tá­ros te­rü­le­te­ket a „fel­ke­lők ban­dái tart­ják bir­to­kuk­ban”. A hely­zet­ér­té­ke­lés nem tar­tot­ta ki­zárt­nak, hogy „az el­len­for­ra­dal­mi erők” meg­kí­sér­lik a be­tö­rést Szlo­vá­kia te­rü­le­té­re, és a fel­ke­lést meg­pró­bál­ják ki­ter­jesz­te­ni a szlo­vá­ki­ai vi­dé­kek­re. Eh­hez az a fel­té­te­le­zés is tár­sult, hogy a fel­ke­lés le­ve­ré­se so­rán „az el­len­for­ra­dal­mi cso­por­tok” ki­szo­rul­nak Szlo­vá­kia te­rü­le­té­re. A ja­va­solt in­téz­ke­dé­sek kö­zött sze­re­pelt a rész­le­ges moz­gó­sí­tás sür­gős elő­ké­szí­té­se.
A kol­lé­gi­um le­fo­lyá­sá­ról ké­szült fel­jegy­zés sze­rint a vi­tá­ban a mi­nisz­ter ki­je­len­tet­te, hogy a hely­zet egy­elő­re nem an­­nyi­ra sú­lyos, hogy ilyen meg­ol­dás­hoz kell­jen fo­lya­mod­ni, s a rész­le­ges moz­gó­sí­tás el­ren­de­lé­se el­fo­gad­ha­tat­lan, mert ez óha­tat­la­nul azt a be­nyo­mást kel­te­né, hogy a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság el­len moz­gó­sí­tunk. (A mi­nisz­ter nyil­ván ez alatt Ma­gyar­or­szág el­le­ni tá­ma­dó szán­dé­kot ér­tett.) Úgy­szin­tén szót emelt a cseh­or­szá­gi kör­zet erő­i­nek meg­gyen­gí­té­se el­len. A had­mű­ve­le­ti fő­nök sze­rint a fel­ke­lők ré­szé­ről Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­be­ni te­rü­le­ti kö­ve­te­lé­sek­re uta­ló szán­dé­kok mu­tat­koz­tak. A vi­tá­ban a ha­tár­biz­to­sí­tás elég­te­len­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban a bel­ső tar­ta­lé­kok jobb ki­hasz­ná­lá­sá­ra irá­nyu­ló ja­vas­la­tok hang­zot­tak el, be­le­ért­ve a ré­geb­bi tí­pu­sú tan­kok had­rend­be ál­lí­tá­sát is. Meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy a tan­kok fel­vo­nul­ta­tá­sa a ma­gyar ha­tár­vi­dé­ken „a so­vi­nisz­ta ten­den­ci­ák vis­­sza­szo­rí­tá­sá­hoz is jól jön­nek”.
A dön­té­sek kap­csán kü­lön hang­súlyt ka­pott, hogy a CSKP KB az éber­sé­get, a terv­tel­je­sí­tést szor­gal­maz­va a ma­gyar kor­mány sok­ré­tű tá­mo­ga­tá­sát tart­ja szem előt­t, s meg­en­ged­he­tet­len­nek te­kin­ti a szö­vet­sé­ges kap­cso­la­tok la­zu­lá­sát. Ez a ki­té­tel né­mi tám­pon­tul szol­gál­hat a mi­nisz­ter és a ve­zér­ka­ri fő­nök kö­zött az in­téz­ke­dé­sek ra­di­ka­liz­mu­sá­nak kér­dé­sé­ben mu­tat­ko­zó kü­lönb­ség, sőt ta­lán el­len­tét ér­zé­ke­lé­sé­hez. Karel Kaplan sze­rint a mi­nisz­ter vé­le­mé­nye a po­li­ti­kai ve­ze­tés­hez iga­zo­dott, amely nem hitt a fel­ke­lés Szlo­vá­ki­á­ra va­ló ki­ter­jesz­té­sé­nek le­he­tő­sé­gé­ben. A ve­zér­ka­ri fő­nök „ka­to­nai gon­dol­ko­dás­mód­ja” azon­ban fel­na­gyí­tot­ta a ve­szélyt, és a ha­tal­mi esz­kö­zök­kel tör­té­nő meg­ol­dás fon­tol­ga­tá­sá­nak ren­del­te alá a hely­zet­ér­té­ke­lést és az in­téz­ke­dé­si ja­vas­la­ta­it. A ve­zér­ka­ri fő­nök fel­fo­ko­zott cse­lek­vő­kész­sé­ge egy ugyan­csak fur­csa ja­vas­la­tá­ban is ki­fe­je­zés­re ju­tott. Az­zal állt elő, hogy te­gyék szá­má­ra le­he­tő­vé a ta­lál­ko­zást a ma­gyar ve­zér­ka­ri fő­nök­kel – aki a he­lyén ma­radt –, hogy ki­kér­hes­se vé­le­mé­nyét a hely­zet ala­ku­lá­sá­val kap­cso­lat­ban. A mi­nisz­ter úgy lát­ta, hogy ez iro­ni­ku­san hat­na. A ve­zér­kar ré­szé­ről ugyan­is pa­na­szok hang­zot­tak el az­zal kap­cso­lat­ban, hogy nem ren­del­kez­nek ele­gen­dő hír­szer­zé­si adat­tal, mint­hogy ilyen te­vé­keny­sé­get Ma­gyar­or­szá­gon nem foly­tat­nak. Kér­ték, hogy ezt te­gyék szó­vá a po­li­ti­kai ve­ze­tés előtt is. Fi­gye­lem­re mél­tó vi­szont Karel Kaplan meg­lá­tá­sá­ban, hogy meg­le­pe­tés­ként ke­ze­li a fel­ke­lés le­ve­ré­sé­nek a ve­zér­ka­ri fő­nök ál­ta­li elő­re­jel­zé­sét ak­kor, ami­kor a má­so­dik be­avat­ko­zás­ról a szov­jet ve­ze­tés még nem is ho­zott dön­tést. Karel Kaplan ar­ra gya­nak­szik, hogy a ve­zér­ka­ri fő­nök már meg­sej­tett va­la­mit e vál­to­zat­nak a ve­ze­tő po­li­ti­ku­sok kö­zöt­ti fel­buk­ka­ná­sá­ról, il­let­ve hogy a szov­jet ve­zér­kar már meg volt győ­ződ­ve az újabb be­avat­ko­zás fon­tos­sá­gá­ról, és an­nak elő­ké­szí­té­sén dol­go­zot­t.49 A szov­jet ve­ze­té­sen be­lü­li hely­zet- és meg­ol­dás­ke­re­sés azon­ban ezek­ben a na­pok­ban, ok­tó­ber 31-ig, meg­le­he­tő­sen el­lent­mon­dá­sos volt, s nem va­ló­szí­nű, hogy eb­ből (már ok­tó­ber 29-én) olyas­mi ki­szi­vá­rog­ha­tott vol­na, mint amit Kaplan fel­té­te­lez. Egyéb­ként a mi­nisz­te­ri kol­lé­gi­um Bojkov szov­jet ta­nács­adó tá­jé­koz­ta­tá­sa alap­ján – aki ál­lan­dó jel­leg­gel részt vett eze­ken a ta­nács­ko­zá­so­kon – olyan hely­zet­ér­té­ke­lést fo­ga­dott el, amely sze­rint Bu­da­pes­ten a kor­mány és a párt­köz­pont ura a hely­zet­nek, a szov­jet had­se­reg ke­zén van­nak a leg­fon­to­sabb kor­mány- és ál­la­mi ob­jek­tu­mok. Ezért ak­tív Cseh­szlo­vá­kia el­le­ni tá­ma­dás ve­szé­lye nem fe­nye­get, csu­pán „kü­lön­bö­ző hír­szer­zők, ban­dák és me­ne­kü­lők” be­ha­to­lá­sá­tól kell tar­tani.50

Köl­csö­nös szem­hu­nyás­ok

A Rudé právo ok­tó­ber 29-én kö­zölt ve­zér­cikk­ben (ame­lyet az Új Szó más­nap le­kö­zölt az át­vé­tel for­rá­sá­nak fel­tün­te­té­sé­vel) nincs sem­mi­lyen uta­lás és re­a­gá­lás a ma­gyar­or­szá­gi „el­len­for­ra­da­lom” nép­moz­ga­lom­má minősítésére.51 A cikk meg­írá­sa so­rán alig­ha volt sejt­he­tő, mi­lyen for­du­la­tok tör­tén­nek Bu­da­pes­ten és Moszk­vá­ban. A cseh­szlo­vák köz­vé­le­mény­ben ar­ra, hogy ok­tó­ber 30-án dé­li 12 óra 30 perc­kor a Kos­suth Rá­dió be­je­len­tet­te: ko­a­lí­ci­ós, az 1945-ös párt­ös­­sze­té­tel­nek meg­fe­le­lő kor­mány alakul,52 alig­ha­nem csak a ma­gya­rul tu­dók, il­let­ve a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok kö­ré­ben fi­gyel­tek fel. An­nak a hí­re pe­dig, hogy a bu­da­pes­ti vá­ro­si párt­há­zat a fel­bő­szült tö­meg meg­ro­ha­moz­ta, ta­lán az­nap még el sem ju­tott hoz­zá­juk sem. S ar­ról pe­dig, ami a Kreml­ben le­ját­szó­dott, min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint csak ma­guk az SZKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak tag­jai tud­tak, ma­guk is rej­tett meg­döb­be­nés­sel fo­gad­va az ön­ma­guk ál­tal ho­zott hi­he­tet­len dön­tést. A vi­ta ugyan­is, amely­ben Hrus­csov fel­vá­zol­ta a szá­mí­tás­ba jö­he­tő meg­ol­dá­sok egész ská­lá­ját, a köz­vet­len új­bó­li be­avat­ko­zás­tól kezd­ve el­ju­tott a Ma­gyar­or­szág­ról va­ló ki­vo­nu­lá­sig, mi­köz­ben szó sem esett a több­párt­rend­szer ki­hir­de­té­sé­ről és a párt­ház ostromáról.53 Más­nap vi­szont Hrus­csov „ama ti­tok­za­tos éj­sza­ka” után, ami­ről nem tud­ni, ki­vel is ta­lál­ko­zott, be­je­len­tet­te, hogy a „párt ezt so­ha­sem bo­csá­ta­ná meg ne­künk”, s a szov­jet ve­ze­tés meg­vál­toz­tat­ta elő­ző na­pi dön­té­sét, s uta­sí­tást adott a má­so­dik be­avat­ko­zás elő­ké­szí­té­sé­re és végre­ha­jtására.54
A Rudé právo ve­zér­cik­ke, amely már az­ál­tal is, hogy (csak­úgy, mint az Új Szó) a cím­ol­da­lon kö­zöl­te a ma­gyar kor­mány­hoz és párt­ve­ze­tés­hez in­té­zett le­ve­let, a se­gít­ség­nyúj­tás és a fi­gyel­mez­te­tés együt­tes hang­sú­lyo­zá­sá­val igye­ke­zett lát­tat­ni – a cseh­szlo­vá­ki­ai ön­di­csé­ret­re is ki­hasz­nál­va – a ma­gyar­or­szá­gi hely­ze­tet. A cikk rög­tön az ele­jén hang­sú­lyoz­ta, hogy „Ma­gyar­or­szá­gon a nép­gaz­da­ság irá­nyí­tá­sá­ban és szá­mos kér­dés meg­ol­dá­sá­ban hi­bá­kat kö­vet­tek el, ame­lyek sú­lyo­san ne­he­zí­tet­ték a pol­gá­rok min­den­na­pi éle­tét”. Ugyan­ak­kor em­lí­tést tett „az éles ki­len­gé­sek­ről és el­len­té­tes irá­nyú vál­to­zá­sok­ról”, ame­lyek csak ron­tot­ták a hely­ze­tet. Ez a meg­ál­la­pí­tás ugyan az 1953–1956 kö­zöt­ti idő­szak­ra vo­nat­ko­zott, de az ok­tó­ber 23-a utá­ni úgy­mond ha­tá­ro­zat­lan­ság­ra is le­he­tett ér­te­ni, sőt ta­lán né­mi­leg elő­re­ve­tí­tet­te a Nagy Im­re és Ká­dár Já­nos ma­ga­tar­tá­sá­ban be­kö­vet­ke­ző el­to­ló­dást, a Var­sói Szer­ző­dés­ből va­ló ki­lé­pést meg­sza­va­zó ma­ga­tar­tá­sig.
Er­re az el­lent­mon­dá­sos, za­va­ros in­for­má­ció­áram­lás­sal ter­helt hely­zet­re en­ged­het kö­vet­kez­tet­ni, hogy a cikk utalt, Nagy Im­re és Ká­dár ok­tó­ber 25-i – már ugyan­csak túl­ha­la­dott ál­la­pot­ban el­hang­zott s egyéb­ként a szov­jet Prav­da ál­tal át­vett – rá­dió­be­szé­dé­re, mely sze­rint mind­ket­ten „az el­len­for­ra­da­lom el­le­ni harc­ban se­gít­sé­get kér­tek a Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén a Var­sói Szer­ző­dés ér­tel­mé­ben tar­tóz­ko­dó szov­jet had­se­reg­től. Az uta­lás úgy is ér­tel­mez­he­tő, mint bá­to­rí­tás a „dol­go­zók azon több­sé­gé­nek, mely az el­ső pil­la­nat­ban nem tu­dott tá­jé­ko­zód­ni és meg­kü­lön­böz­tet­ni az el­len­sé­get, de már meg­ta­lál­ta a he­lyes utat”. Az elé­ge­det­len­sé­get ki­fe­je­zés­re jut­ta­tó tün­te­té­sek­kel kap­cso­lat­ban ugyan­is a cikk nem an­­nyi­ra azok jo­go­sult­sá­gá­ra mu­ta­tott rá, mint in­kább ne­hez­mé­nyez­te, hogy olyan két­sé­ges és csu­szam­lós meg­ol­dás­ke­re­sést je­len­tett, amely utat nyi­tott a szo­ci­a­liz­mus ha­zai és a kül­föl­di el­len­sé­gei szá­má­ra. Sőt, az az ál­lí­tás is elő­for­dul ben­ne, hogy „el­len­for­ra­dal­mi nép­el­le­nes lá­za­dás tört ki”, ami ek­kor az adott kon­tex­tus­ban el­ho­má­lyo­sí­tot­ta a tün­te­té­sek tu­laj­don­kép­pe­ni ér­tel­mét is. A cikk hos­­sza­san igye­ke­zett bi­zo­nyí­ta­ni a nyu­ga­ti re­ak­ció meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pét az ese­mé­nyek el­len­for­ra­da­lom­ba tor­kol­lá­sá­ban.
A CSKP szó­csö­ve így az­zal di­cse­ked­he­tett, hogy a cseh­szlo­vák po­li­ti­kai ve­ze­tés al­ko­tó szel­le­mű po­li­ti­ká­ja a szo­ci­a­lis­ta épí­tés prog­ram­ját meg­va­ló­sít­va moz­gó­sít a hi­bák ki­küsz­öbö­lé­sé­re.
Cseh­szlo­vá­kia ma­gyar­or­szá­gi nagy­kö­ve­té­től, Ma­jor Ist­ván­tól ok­tó­ber 30-án je­len­tés ér­ke­zett ar­ról, hogy mi­lyen be­nyo­má­so­kat szer­zett, ami­kor át­ad­ta a cseh­szlo­vák kor­mány és a pár­ve­ze­tés le­ve­lét Nagy Im­ré­nek és Ká­dár Já­nos­nak. Mind­ket­ten kö­szö­ne­tet mond­tak a se­gí­tő szán­dé­kért, és vá­lasz ígér­tek. A köz­pon­ti párt­tit­kár­sá­gon Sobek nem­ze­ti tra­gé­di­á­nak ne­vez­te a hely­ze­tet. Nagy Im­re ar­ról be­szélt, hogy az ut­ca né­pe tá­mo­gat­ja a fel­ke­lő­ket. „Ma­lom­kö­vek kö­zött őr­lő­dünk, és mind­ed­dig nem lá­tunk ki­utat.” Ma­jor azt az es­tet is meg­em­lí­tet­te, hogy Ká­dár in­ge­rül­ten ki­fa­kadt az if­jú­sá­gi moz­ga­lom egyik funk­ci­o­ná­ri­u­sá­ra, ami­ért el­árul­ta, hogy Miko­jan és Szus­zlov Ma­gyar­or­szá­gon tar­tóz­ko­dik. A je­len­tés vé­gül az­zal zá­rult, hogy nem mind­egyik tiszt­ség­vi­se­lő ar­cán tük­rö­ző­dött le­vert­ség és tanác­sta­lan­ság.55
A Karel Kaplan köny­vé­ben sze­rep­lő köz­lés­ből nem vi­lá­gos, hogy mi­kor járt Ma­jor Ist­ván a párt­köz­pont­ban: min­den bi­zon­­nyal a ko­a­lí­ci­ós kor­mány lét­re­ho­zá­sá­nak be­je­len­té­se előt­t. Er­re utal­nak Nagy Im­ré­nek a bel­ső lel­ki tu­sá­já­ra val­ló sza­vai.
A ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban csen­des nap­nak ígér­ke­zett ok­tó­ber 31-e a cseh­szlo­vá­ki­ai köz­pon­ti párt­saj­tó tük­ré­ben. A Rudé právo az Új Szó­val együtt a gaz­da­ság­irá­nyí­tás kér­dé­se­i­vel fog­lal­ko­zó ve­zér­cik­ket je­len­te­tett meg. Le­het, hogy eb­ben a még is­me­ret­len ki­me­ne­te­lű ok­tó­ber 30-i Kreml­be­li ta­nács­ko­zás­sal kap­cso­la­tos ki­vá­rás­ra in­tő jel­adás vagy egy­sze­rű­en in­for­má­ció­hi­ány ját­szott közre.56 A moszk­vai Prav­da ok­tó­ber 31-i reg­ge­li ki­adá­sa ugyan­is kö­zöl­te a Szov­jet­unió és ke­let-eu­ró­pai szö­vet­sé­ge­sei kö­zöt­ti ko­ráb­bi vi­szony fe­lül­vizs­gá­lá­sá­ról szó­ló, egyen­jo­gú­sá­got ígé­rő nyi­lat­ko­za­tot, amely ma­gá­ban fog­lal­ta a ma­gyar­or­szá­gi szov­jet csa­pa­tok ki­vo­ná­sát is.57 Mi­re azon­ban a lap­szám el­ju­tott az ol­va­sók ke­zé­be, a szov­jet csúcs­ve­ze­tés már ér­vény­te­le­ní­tet­te az ok­tó­ber 30-án es­te el­fo­ga­dott bé­kü­lé­keny ál­lás­pon­tot. A Ma­gyar­or­szág­ról szó­ló hír­ügy­nök­sé­gi je­len­té­sek­ben azon­ban már meg­je­len­tek vészt jós­ló jel­zé­sek. Hi­vat­ko­zás tör­tént a Sza­bad Nap va­sár­na­pi, ok­tó­ber 28-i szá­má­ban meg­je­lent írás­ra, amely sze­rint a fel­ke­lés­hez egy­re több volt hor­thysta tiszt és fa­sisz­ta elem csat­la­ko­zik. A Rudé právóban ez egy­for­mán szól­ha­tott az idő­köz­ben a pol­gá­ri erők fe­lé utat nyi­tó Nagy Im­ré­nek, de a reformkom­mu­nistákat a Nagy Im­ré­től va­ló le­vá­lás­ra biz­ta­tó szán­dék is ott mun­kál­ha­tott ben­ne. A hír­ügy­nök­sé­gi tu­dó­sí­tás­ban azon­ban szó sem esett az elő­ző na­pi több­pár­ti kor­mány meg­ala­kí­tá­sá­ról. Nyu­gat­ról „Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­i­hoz szál­lin­góz­ni kez­de­nek a dög­ke­se­lyűk” – áll a hír­ügy­nök­sé­gi jelen­tés­ben.58 Ugyan­ak­kor az Új Szó kü­lön hír­ben tá­jé­koz­ta­tott húsz bu­da­pes­ti nagy­üzem mun­ká­sa­i­nak fel­hí­vá­sá­ról, amely sze­rint Nagy Im­re új nem­ze­ti kor­má­nya (te­hát a még ok­tó­ber 28-án ala­kult kor­mány) „tel­je­sí­tet­te kö­ve­te­lé­se­in­ket, és ele­jét vet­te a vér­on­tás­nak. Min­den elő­fel­té­tel meg­van a füg­get­len, de­mok­ra­ti­kus, szo­ci­a­lis­ta Ma­gyar­or­szág felépítéséhez.”59
Ér­de­kes mó­don a po­zso­nyi Prav­da nem a Rudé právo köz­lés­mód­já­hoz iga­zo­dott, egy nap­pal meg­előz­te azt, s ez az el­té­rés no­vem­ber 3-ig meg­ma­radt. A po­zso­nyi köz­pon­ti párt­lap ugyan­is már 31-én köz­zé­tet­te a Rudé právóban csak más­nap meg­je­lent ve­zér­cik­ket.
Ok­tó­ber 31-én Po­zsony­ban tar­tóz­ko­dott az ENSZ ülé­sé­re uta­zó ma­gyar kül­dött­ég, me­lyet Bécs­ben ért a hír, hogy tér­je­nek vis­­sza. Gerő Er­nőt sú­lyo­san el­ma­rasz­tal­ták azért, hogy ok­tó­ber 23-án a bé­kés tün­te­tő­ket el­len­for­ra­dal­már­ok­nak ne­vez­ve Nagy Im­re mel­lett állt ki. Hor­váth ar­ról biz­to­sí­tot­ta a cseh­szlo­vák ve­ze­tést, hogy a ma­gyar ál­lás­pont az, hogy min­den­áron meg kell tar­ta­ni Nagy Im­rét a kor­mány élén. Az­zal a ké­rés­sel állt elő, hogy mi­e­lőtt a CSKP ve­ze­té­se ál­lást fog­lal a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban, tár­gyal­jon Nagy Im­ré­vel és Ká­dár­ral, és „ne úgy ál­lít­sák be a dol­got, hogy az Nagy Im­re el­len irányuljon”.60
Prá­gá­ban ok­tó­ber 31-én dél­előtt a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­ma a cseh­szlo­vák had­se­reg harc­ké­szült­sé­gé­nek fo­ko­zá­sá­ról tár­gyalt.61 A fel­jegy­zés­ben nincs olyan moz­za­nat, amely utalt vol­na a moszk­vai ál­lás­pont meg­vál­to­zá­sá­ra és a má­so­dik be­avat­ko­zás elő­ké­szü­le­te­i­re. A mi­nisz­ter csu­pán ar­ra mu­ta­tott rá, hogy az ed­di­gi in­téz­ke­dé­sek nem kielégítőek, s jó­ma­ga kü­lön fi­gyel­met for­dí­tott a ko­ráb­bi pa­ran­csok és ren­del­ke­zé­sek tel­je­sí­té­sé­nek át­te­kin­té­sé­re. Konk­rét ada­to­kat fel­so­ra­koz­tat­va ese­ten­ként ko­moly szám­be­li pon­tat­lan­sá­go­kat ál­la­pí­tott meg.
A harc­ké­szült­sé­get il­le­tő­en a ve­zér­ka­ri fő­nők a 2. ka­to­nai kör­zet tar­ta­lé­ko­sa­i­ból tör­té­nő fo­ko­za­tos be­vo­nul­ta­tá­so­kat aján­lot­ta. A mi­nisz­ter úgy vé­le­ke­dett, hogy ez a va­ri­áns túl­sá­go­san az erők egyen­lő el­osz­tá­sá­ra épül, és hang­sú­lyoz­ta, hogy a leg­na­gyobb ve­szély Mis­kolc tér­sé­gé­ből fe­nye­get, mert le­he­tő­vé vá­lik a Kas­sa és az Ágc­sernyő kö­zöt­ti vas­út­vo­nal át­vá­gá­sa, ezért fő­ként Kas­sa tér­sé­gét kell meg­erő­sí­te­ni. A ve­zér­ka­ri fő­nök ál­tal ké­szí­tett be­szá­mo­ló­ban (le­het, hogy ele­ve vagy a kol­lé­gi­u­mi vi­ta után ki­egé­szít­ve) ki­emel­ten sze­re­pel, hogy re­á­lis erő­cso­por­to­sí­tás­ra ke­rül sor a ke­let-szlo­vá­ki­ai tér­ség­be tör­té­nő be­ha­to­lás meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra, fő­ként Miskolc–Kassa irá­nyá­ban, amely utat nyit a po­li­ti­kai cent­rum sze­re­pét be­töl­tő Kas­sa el­fog­la­lá­sá­ra. „Ez az el­len­ség szá­má­ra a za­var­gá­sok tűz­fész­ké­nek le­het­sé­ges ki­ala­kí­tá­sa és Ke­let-Szlo­vá­kia po­li­ti­kai-köz­igaz­ga­tá­si bir­tok­ba­vé­te­le szem­pont­já­ból fon­tos. Ugyan­ak­kor a Sá­ros­pa­tak, Kirá­ly­helmec és Nagyka­pos irá­nyá­ban tör­té­nő elő­re­nyo­mu­lás a Cseh­szlo­vá­kia és a Szov­jet­unió kö­zöt­ti élet­be vá­gó­an fon­tos köz­le­ke­dé­si és át­ra­ko­dást biz­to­sí­tó cso­mó­pont meg­ka­pa­rin­tá­sá­hoz vezetne.”62
A mi­nisz­ter az egy­sé­gek meg­erő­sí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban – a tar­ta­lé­ko­sok be­hí­vá­sát is be­le­ért­ve – meg­fon­to­lás tár­gyá­vá tet­te, hogy a le­bo­nyo­lí­tás nyil­vá­no­san vagy ál­cáz­va tör­tén­jen-e. Ez utób­bi eset­ben ex­ter­ri­to­ri­á­lis el­já­rást ja­va­solt, ki­ter­jeszt­ve azt az el­ső, te­hát cseh- és mor­va­or­szá­gi ka­to­nai kör­zet­re is. A vég­ső dön­tés ér­tel­mé­ben 3-5 na­pon be­lü­li, fo­ko­za­tos ex­ter­ri­to­ri­á­lis, 7500 tar­ta­lé­kost érin­tő ki­egé­szí­tést ren­delt el, amely­ből to­vább­ra is ki kel­lett hagy­ni a ma­gyar, len­gyel és né­met nem­ze­ti­sé­gű had­kö­te­le­se­ket. A dön­tés­hez mel­lé­kelt, a ve­zér­kar szer­ve­zé­si és moz­gó­sí­tá­si osz­tá­lya ál­tal ké­szí­tett alap­anyag elő­ké­szí­tői fel­hív­ták a fi­gyel­met ar­ra, hogy az egész or­szág te­rü­le­tén szór­vá­nyo­san vég­re­haj­tott be­hí­vá­sok ugyan he­lyi szin­ten sza­bály­sze­rű gya­kor­lat­ra szó­ló egye­di be­vo­nul­ta­tás be­nyo­má­sát kelt­he­tik a la­kos­ság kö­ré­ben, de za­vart okoz­hat­nak az est­le­ges moz­gó­sí­tás pon­tos dis­zloká­ciójá­nak be­tar­tá­sá­ban. S adott est­ben a moz­gó­sí­tás nyil­ván nem csak ál­ta­lá­nos biz­ton­ság­po­li­ti­kai kö­ve­tel­mény­ként me­rült fel a ve­zér­kar­ban.

A vál­to­zá­sok elő­sze­le

Hrus­csov no­vem­ber 1-jén Bu­ka­rest­be sür­gős ta­nács­ko­zást hí­vott ös­­sze Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia és Bul­gá­ria ve­ze­tő kép­vi­se­lő­i­nek rész­vé­te­lé­vel, ame­lyen tá­jé­koz­ta­tást adott a má­so­dik szov­jet be­avat­ko­zás elő­ké­szü­le­te­i­ről. A Po­li­ti­kai Iro­da Novot­ný és Široký be­szá­mo­ló­ját meg­hall­gat­va ha­tá­ro­za­tá­ban le­szö­gez­te, hogy „a CSKP KB kül­dött­sé­gé­nek ál­lás­fog­la­lá­sá­ban a CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­ja egy­ér­tel­mű, a ma­gyar­or­szá­gi hely­ze­tet ér­té­ke­lő né­ze­té­ből in­dul ki, és egyet­ért min­den, a ma­gyar­or­szá­gi né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szer fenn­ál­lá­sá­hoz nél­kü­löz­he­tet­len in­téz­ke­dés­sel, és szük­ség es­tén nem­csak hogy ezek­kel egyet­ér­tünk, ha­nem ak­tí­van részt is ve­szünk végre­ha­jtá­suk­ban”.63 Ez utób­bi nyo­ma­té­kos fél­mon­dat nem sze­re­pelt az ere­de­ti ha­tá­ro­za­ti ja­vas­lat­ban, utó­lag ke­rült be­le, s a tör­té­ne­ti ér­té­ke­lés­ben újabb fel­kí­nál­ko­zás­nak te­kin­tik, amit Hrus­csov is­mét nem fo­ga­dott el. Jan Pešek vi­szont rá­mu­tat ar­ra, hogy a cseh­szlo­vák had­se­reg ak­ko­ri hely­ze­té­ben egyéb­ként sem lett vol­na ké­pes tény­le­ges had­vi­se­lés­re, leg­fel­jebb ki­se­gí­tő ol­dal­csa­pá­sok­ra vál­lal­koz­ha­tott vol­na.64 Jan Štaigl vi­szont e ho­má­lyos meg­fo­gal­ma­zás pon­to­sí­tá­sa­ként ér­tel­me­zi azt a nem­zet­vé­del­mi és bel­ügy­mi­nisz­ter­nek szó­ló fel­ada­tot, hogy „biz­to­sí­ta­ni kell az éber és tel­jes ér­té­kű ha­tár­vé­del­met, fegy­ve­res erő­ink fel­ké­szült­sé­gét a cseh­szlo­vák ál­lam­ha­tár megvédésére”.65
Antonín Novot­ný­nak az ülé­sen ké­szült sa­ját ke­zű, ne­he­zen ki­bo­goz­ha­tó, il­let­ve va­ló­di tar­ta­lom­mal meg­tölt­he­tő fél­mon­da­tai kö­zött sze­re­pel egy meg­jegy­zés, mely sze­rint „szi­lárd­nak len­ni ná­lunk sem kön­nyű”.66 En­nek ér­tel­mét ke­res­ve olyan be­nyo­más is tá­mad­hat, mint­ha Novot­ný már is­mer­te vol­na az SZKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak egy nap­pal ko­ráb­bi, Hrus­csov tá­vol­lét­ében tar­tott, Ma­gyar­or­szág meg­szál­lá­sá­val fog­lal­ko­zó ülé­sén a Sepilov vi­ta­zá­ró­já­ban el­hang­zott ki­je­len­tést: „Ha nem lé­pünk az eré­lyes cse­lek­vés út­já­ra, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is szét­hul­lik a dolog.”67
Az ülés anya­gá­ban nem ta­lál­ha­tó fel­jegy­zés ar­ról, amit Karel Kaplan em­lít köny­vé­ben, hogy Široký a bu­ka­res­ti ülé­sen bí­rál­ta a Szov­jet­unió ok­tó­ber 30-i dek­la­rá­ci­ó­ját a szo­ci­a­lis­ta tá­bor or­szá­gai kö­zöt­ti kap­cso­la­tok egyen­jo­gú­sá­gát hang­sú­lyo­zó el­vi alap­ja­i­nak a ko­ráb­bi mód­sze­rek­kel sza­kí­tó meg­újí­tá­sá­ról, s fenn­tar­tá­sát ma­gá­val Hrus­csov­val is kö­zöl­te. Fier­linger vi­szont vi­tá­ba szállt Široký­val, cá­fol­va azt a né­ze­tét, hogy a nyi­lat­ko­zat gyen­gí­ti a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­nak a Né­met Szö­vet­sé­gi Köz­tár­sa­ság­gal szem­be­ni pozí­cióit.68 Novot­ný fel­jegy­zé­sé­ben úgy fo­gal­ma­zott, hogy a Szov­jet­uni­ót il­le­tő­en a ve­ze­tés­ben tel­jes a né­zet­azo­nos­ság. Más­nap, no­vem­ber 3-án a Po­li­ti­kai Iro­da ülé­sén ho­zott ha­tá­ro­zat­nak ele­get té­ve Antonín Zápo­tocký rá­dió­be­szé­de, amely a fel­ke­lést „fa­sisz­ta fe­hér­ter­ror­nak ne­vez­te”, érin­tet­te a ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ták ál­tal el­kö­ve­tett hi­bá­kat.
Ru­dolf Barák bel­ügy­mi­nisz­ter az ülé­sen ho­zott ha­tá­ro­za­tot tel­je­sít­ve tit­kos pa­ran­csot adott ki. Eb­ben el­ren­del­te az el­len­sé­ges meg­nyil­vá­nu­lá­sok elő­re­jel­zé­se alap­ján idő­ben tör­té­nő in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó­an az ügy­nök­há­ló­za­tok mű­kö­dé­sé­nek meg­erő­sí­té­sét, fő­ként ez egy­ko­ri po­li­ti­kai pár­tok kép­vi­se­lő­i­re, az ér­tel­mi­ség­re és a di­ák­ság­ra irá­nyít­va a fő fi­gyel­met. Kü­lön irány­elv ké­szült a gyű­lé­sek­re vo­nat­ko­zó ügy­nö­ki te­vé­keny­sé­get il­le­tő­en, amely­nek ér­tel­mé­ben az ál­lam­biz­ton­ság em­be­re­i­nek ar­ra kell tö­re­ked­ni­ük, hogy „tisz­tes­sé­ges ál­lam­pol­gár­ok­ként” vi­sel­ked­ve be­fér­kőz­ze­nek a ma­ni­fesz­tá­lók kö­zé”. A biz­ton­sá­gi szer­vek és egyéb kar­ha­tal­mi ala­ku­la­tok fel­ké­szí­té­se az elő­re nem várt ese­mé­nyek­re a ma­gyar­or­szá­gi fel­ke­lés­nek a Szov­jet­unió ál­ta­li el­foj­tá­sa ide­jén min­den ko­ráb­bi­nál na­gyobb mé­re­te­ket öl­tött. A kom­mu­nis­ta ve­ze­tés nem szá­mí­tott a fej­le­mé­nyek vég­ze­tes alkulásá­val, a for­ra­da­lom át­ter­je­dé­sé­vel Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, azon­ban az in­téz­ke­dé­se­ket nem pusz­tán meg­elő­ző jel­le­gű­nek te­kin­tet­te, ha­nem va­ló­szí­nű­leg nem zár­ta ki a ka­to­nai ala­ku­la­tok ak­tí­vabb, ta­lán Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re is ki­ter­je­dő rész­vé­tel­ét sem.69
A ve­zér­ka­ri fő­nők más­nap, no­vem­ber 3-án a reg­ge­li órák­ban a ha­tár­vé­de­lem­re vo­nat­ko­zó ha­tá­ro­zat szel­le­mé­ben adott pa­ran­csot a szlo­vá­ki­ai ka­to­nai kör­zet pa­rancs­no­ká­nak. „Ez­zel a cseh­szlo­vák had­se­reg dél-szlo­vá­ki­ai te­vé­keny­sé­ge tel­je­sen új jel­le­get öl­tött. A vé­de­lem­be vo­nu­lás meg­szer­ve­zé­se a ha­tár­vé­de­lem­nek a meg­elő­ző ál­la­po­tá­val szem­ben a ko­ráb­bi ha­tár­őr­zés­sel és a ha­tár le­fe­dé­sé­vel szem­ben a ha­tár­vé­de­lem mi­nő­sé­gi­leg ma­ga­sabb fo­kát je­len­tet­te” – ál­la­pít­ja meg Jan Štei­gl. Sze­rin­te vé­gül is ez lett a ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ta rend­szer fenn­ma­ra­dá­sá­nak ér­de­ké­ben szük­sé­ges „min­den­ne­mű el­ke­rül­he­tet­len in­téz­ke­dés­ben” va­ló cseh­szlo­vá­ki­ai rész­vé­tel lé­nye­ge, ré­szé­vé vál­va a szov­jet ve­zér­kar ál­tal ki­dol­go­zott, a ma­gyar­or­szá­gi fel­ke­lés le­ve­ré­sé­re ki­dol­go­zott terv­nek. A szov­jet ka­to­nai for­rá­sok hi­á­nyá­ban ezt Štaigl úgy jel­le­mez­te, hogy a csehs­zlovák–­mag­yar és román–­mag­yar ha­tár her­me­ti­kus le­zá­rá­sá­val Ma­gyar­or­szág te­rü­le­te zárt tér­ré vá­lik, amely­ben a fel­ke­lést a szov­jet had­se­reg szá­mol­ja fel. „Ilyen ér­te­lem­ben akár a Var­sói Szer­ző­dés had­erő­i­nek el­ső ko­or­di­nált ak­ci­ó­já­ról is be­szél­he­tünk” – vé­le­ke­dik Štaigl.70 Er­re utal, hogy a szov­jet csa­pa­tok pa­rancs­nok­sá­gá­val Konyev mar­sallt, a Var­sói Szer­ző­dés fő­pa­rancs­no­kát bíz­ták meg.
Más­nap, no­vem­ber 4-én ülé­se­zett a nem­zet­vé­del­mi mi­nisz­ter kol­lé­gi­u­ma, meg­vi­tat­va a szlovák–­mag­yar ha­tá­ron vég­re­haj­tott in­téz­ke­dé­se­ket. A fel­jegy­zés sze­rint csu­pán a tény­sze­rű rög­zí­tés szint­jén sze­re­pel a ka­to­nai ve­ze­tés­re nem túl jó fényt ve­tő köz­lés ar­ról, hogy a tény­le­ges szlo­vá­ki­ai, több mint 8 ezer fős ál­lo­mány ki­egé­szí­té­sek után több mint 30 ezer fő­re emel­ke­dett, mi­köz­ben a be­hí­vá­sok csak 10 ezer főt érin­tet­tek. Ké­sőbb vi­szont fel­rót­ta, hogy a moz­gó­sí­tá­si cso­port­fő­nök­ség nem nyújt vi­lá­gos és pon­tos alap­anya­go­kat. Kér­dés hang­zott el ar­ra néz­ve, mi a te­en­dő, ha Cseh­szlo­vá­kia fe­lett ma­gyar gé­pek je­len­nek meg. A ve­zér­ka­ri fő­nök vá­la­sza sze­rint amen­­nyi­be ki­de­rül, hogy ma­gyar gé­pek­ről van szó, és a fel­szó­lí­tás­nak nem tesz­nek ele­get, tü­zet kell nyit­ni rájuk.71
A kol­lé­gi­um reg­gel hét­kor kez­dő­dött. A fel­jegy­zés sze­rint a vé­ge fe­lé hang­zott el a mi­nisz­ter ré­szé­ről az a rö­vid tá­jé­koz­ta­tás, hogy „Ma­gyar­or­szá­gon új kor­mány ala­kult, a ré­gi kor­mányt be­csuk­ták (sic! – K. J. megj.), a ma­gyar­or­szá­gi rend­te­rem­tést szol­gá­ló ope­rá­ció vé­get ért”. A mi­nisz­ter azt is hang­sú­lyoz­ta, hogy a hír­szer­zés ke­vés tá­jé­koz­ta­tás­sal szol­gál, a had­mű­ve­le­ti cso­port­fő­nök­ség nem is­me­ri kel­lő­kép­pen a hely­ze­tet. A no­vem­ber 4-én vég­re­haj­tott má­so­dik szov­jet be­avat­ko­zás utá­ni hely­zet nem­csak a meg­elő­ző fej­le­mé­nyek fo­lyo­má­nya­ként, ha­nem a szov­jet ma­ga­tar­tás­sal kap­cso­la­tos nagy­ha­tal­mi po­li­ti­ká­ra vo­nat­ko­zó ju­go­szláv ál­lás­pont és a szu­e­zi vál­ság ha­tá­sá­ra is új fe­je­ze­tet nyi­tott.

 

Szesztay Ádám: A magyarországi kisebbségek az 1956-os forradalomban. A kisebbségek reagálása a forradalmi helyzetre

Ma­gyar­or­szá­gon min­den hi­va­ta­lo­san el­is­mert nem­ze­ti ki­sebb­ség­nek volt kom­mu­nis­ta po­li­ti­kai rend­sze­rű anya­or­szá­ga, a né­me­tek azon­ban két nyu­ga­ti anya­or­szág­ra is fel­néz­het­tek, a dé­li szlá­vok anya­or­szá­ga pe­dig a szov­jet tá­bo­ron kí­vül he­lyez­ke­dett el (te­kin­tet­tel ar­ra, hogy kér­dé­ses, men­­nyi­re te­kint­he­tő va­ló­ban lé­te­ző­nek az öt­ve­nes évek­ben hi­va­ta­lo­san egy nép­cso­port­ként ke­zelt dél­szláv kö­zös­ség, igyek­szem in­kább a dé­li szlá­vok ki­fe­je­zést hasz­nál­ni, utal­va a hor­vá­tok, szlo­vé­nok, szer­bek, va­la­mint so­ká­cok, bu­nye­vá­cok sa­ját kö­zös­sé­gi ala­nyi­sá­gá­ra is). Az ös­­szes hi­va­ta­lo­san el­is­mert ki­sebb­ség fog­ta anya­or­szá­ga rá­dió­adá­sa­it. A párt­do­ku­men­tu­mok ké­sőbb azt hang­sú­lyoz­ták, hogy a szlo­vá­ki­ai és a ro­má­ni­ai mű­so­rok ,,jó ha­tást” gya­ko­rol­tak az Al­föld eme két kisebb­ségére.1 A di­a­lek­tu­sok eltérése2 és e két ki­sebb­ség vi­szony­lag la­za anya­or­szá­gi kö­tő­dé­se mi­att azon­ban ezt az ál­lí­tást té­ves fel­té­te­le­zés­nek tart­hat­juk. Va­ló­szí­nű vi­szont, hogy a dé­li szláv nép­cso­port­ok tá­jé­koz­ta­tá­sá­ban tény­leg fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak a ju­go­szláv, a né­me­te­ké­ben pe­dig az oszt­rák és nyu­gat­né­met adók.3 Az 1956 ta­va­szán el­fo­ga­dott nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai párthatároza­t4 sze­rint ép­pen a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek anya­or­szá­gi kap­cso­la­tá­nak erő­sí­té­sé­ért kel­lett mó­do­sí­ta­ni (az­az tu­laj­don­kép­pen le­he­tő­vé ten­ni) a ha­tár­át­lé­pés en­ge­dé­lye­zé­sét a szom­széd or­szá­gok­ba. Ez cseh­szlo­vák és ro­mán vi­szony­lat­ban 1956 nya­rán tény­le­ge­sen meg­való­sult,5 ami per­sze nem­csak a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­ge­ket érin­tet­te,6 ha­nem ál­ta­lá­ban vé­ve is új­ra­in­dí­tot­ta Ma­gyar­or­szág és a szom­széd or­szá­gok tár­sa­dal­má­nak ter­mé­sze­tes érin­tkezését.7
Az anya­or­szág po­ten­ci­á­lis ha­tá­sa a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek ese­té­ben ter­mé­sze­te­sen el­ha­nya­gol­ha­tó ah­hoz a kö­rül­mény­hez ké­pest, hogy né­hány na­pig az egész or­szág sza­bad­nak érez­te ma­gát, és eb­ben a te­kin­tet­ben a ki­sebb­sé­gek egy­ál­ta­lán nem kü­lön­böz­tek a több­sé­gi tár­sa­da­lom­tól. A sza­bad­ság tu­laj­don­kép­pen a ta­buk meg­szű­né­sét je­len­tet­te: vé­le­ményt nyil­vá­nít­hat­tak, azok­ról az ér­zel­me­ik­ről szól­hat­tak, ame­lyek­ről ko­ráb­ban koc­ká­za­tos lett vol­na. A ki­sebb­sé­gek több­nyi­re ab­ban kü­lön­böz­tek a ma­gyar több­ség­től, hogy ma­gyar ál­lam­pol­gár­ként el­szen­ve­dett sé­rel­me­i­ken kí­vül sa­já­tos, nem­ze­ti­sé­gi sé­rel­mek is fel­tör­tek lel­ki­vi­lá­guk­ból.
Fő­ként szlo­vák ta­gok­ból állt az ak­kor még szlo­vák több­sé­gű Pi­lis­szent­lé­lek For­ra­dal­mi Bizottsá­ga.8 Szá­mos nem­ze­ti­sé­gi köz­ség­ben fel­osz­lat­ták a ter­me­lő­szö­vet­ke­ze­tet (té­eszt), il­let­ve éve­ken át meg­aka­dá­lyoz­ták azok új­já­szer­ve­zé­sét: az ilyen fal­vak kö­zé tar­to­zott a szlo­vák la­kos­sá­gú Pilis­szán­tó,9 a hor­vát la­kos­sá­gú Bajc­sa10 és az al­föl­di ro­mán fal­vak kö­zül néhány.11 Soly­már Im­re és Ge­len­csé­ri And­rás 1994-es ta­nul­má­nyá­ban Kis­dorog pél­dá­ján azt mu­tat­ta be szö­veg­sze­rű­en, hogy a he­lyi né­met­ség a szé­ke­lyek el­le­né­ben igye­ke­zett meg­vé­de­ni a nem­ze­ti­sé­gi ter­melőszövetkezetet.12 Az ál­ta­luk kö­zölt sta­tisz­ti­ká­ból azon­ban ki­vi­lág­lik, hogy a Völgy­ség két je­len­tős, rész­ben né­met la­kos­sá­gú fa­lu­ja, Kalaznó és Mór­ágy ugyan­csak fel­szá­mol­ta a rákénysz­erített szö­vet­ke­ze­tet; s hogy eb­ből a né­me­tek is ki­vet­ték ré­szü­ket, mi sem mu­tat­ja job­ban, hogy egé­szen 1960-ig egy­ál­ta­lán nem si­ke­rült új kol­lek­tív gaz­da­sá­got alakí­tani.13 Kis­doro­gon 1957-ben el­len­for­ra­dal­mi iz­ga­tás vád­já­val le­tar­tóz­tat­ták a ter­me­lő­szö­vet­ke­zet né­met igaz­gatóját,14 ami jel­zi, hogy a szö­vet­ke­zet meg­ma­ra­dá­sát ott is na­gyon óva­to­san kell ér­té­kel­nünk.
Müller Ru­dolf gaz­da részt vál­lalt Csávoly, Het­ényi Adolf né­met­ta­nár pe­dig Kátoly for­ra­dal­mi meg­moz­dulá­saiban.15 Husvig Györ­gyöt, a ma­gyar­or­szá­gi szerb egy­ház ügy­véd­jét a fel­ke­lés után el­til­tot­ták hi­va­tá­sa gya­kor­lá­sá­tól, mert ve­ze­tő sze­re­pet ját­szott Szent­end­re he­lyi ve­ze­té­sé­ben a for­ra­da­lom alat­t.16 Az ilyen meg­moz­du­lá­sok kö­zül leg­drá­ma­ibb a ro­mán (vagy ro­mán szár­ma­zá­sú) Mány Er­zsé­bet húsz­éves le­ány rész­vé­te­le Gyu­la­vár vé­del­mé­nek meg­szer­ve­zé­sé­ben a szov­je­tek el­len, il­let­ve már­tír­ha­lá­la a for­radalomért.17 A né­me­tek is sa­ját hő­se­ik kö­zött tart­ják szá­mon a for­ra­da­lom több né­met vagy né­met szár­ma­zá­sú hő­sét, pél­dá­ul a kis­ko­rú­ként le­tar­tóz­ta­tott, és rög­tön 18. szü­le­tés­nap­ja után ki­vég­zett Mans­feld Pétert.18
A ha­zai nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­dal­mak több­sé­ge fa­lu­si kör­nye­zet­ben élt,19 és ezért ter­mé­sze­tes­nek te­kint­het­jük, ha a sza­bad­sá­got a lo­ká­lis prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ra igye­kez­tek fel­hasz­nál­ni. E moz­go­ló­dá­sok egyi­ke sem tű­nik a nem­ze­ti­sé­gi kö­zös­ség sa­já­tos­sá­gá­nak, ha­nem in­kább azt lát­hat­juk, hogy a ki­sebb­sé­gek he­lyi szin­ten ugyan­azok­ért a cé­lo­kért áll­tak ki, ame­lye­kért a több­sé­gi tár­sa­da­lom is: ál­lam­pol­gá­ri el­vá­rá­so­kat fo­gal­maz­tak meg.
Akadt azon­ban ki­vé­tel: a Bu­da­pest­ről dél­ke­let­re, va­la­mint a Ge­re­csé­ben, a Pi­lis­ben, a Bör­zsöny­ben, a Zemp­lén­ben fek­vő szlo­vák (il­let­ve szlo­vák ere­de­tű) fal­vak­ban, akár­csak a nyír­sé­gi bo­kor­ta­nyá­kon a szlo­vák nyelv­ok­ta­tás­ban részt ve­vő gye­re­kek szü­le­i­nek a több­sé­ge ar­ra hasz­nál­ta ki a for­ra­dal­mat, hogy be­szün­tes­sék vagy fa­kul­ta­tív­vá te­gyék a nyelv­ok­ta­tást. Ez csak a szlo­vák szór­vá­nyo­kat jel­le­mez­te (szór­vá­nyon az olyan te­le­pü­lést ért­ve, ahol egy adott et­ni­kum ab­szo­lút ki­sebb­ség­ben, s más nem­ze­ti­sé­gi jel­le­gű te­rü­let­től el­zár­tan él). (Bé­kés­csa­bán ugyan­ek­kor, ha sze­ré­nyen is, de emel­ke­dett a szlo­vák is­ko­lá­ba já­rók lét­szá­ma.) A szlo­vá­kok azon meg­moz­du­lá­sai, me­lyek az et­ni­kai be­ol­va­dás aka­dá­lya­i­nak el­tá­vo­lí­tá­sá­ra irá­nyul­tak fő­ként a Bu­da­pest kör­nyé­ki fal­vak­ra vol­tak jel­lem­zők. A szlo­vák szór­vá­nyok azon­ban szin­te az egész or­szág­ban így reagál­tak.20 Te­hát sa­já­to­san a szlo­vá­kok vagy a szlo­vá­kok­nak mi­nő­sí­tett ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok szé­les­kö­rű tö­rek­vé­sé­ről volt szó. En­nek el­le­né­re he­lyi meg­moz­du­lá­sok­ról kell be­szél­nünk, hi­szen a nyelv­ok­ta­tás el­len az egyes fal­vak szlo­vák szár­ma­zá­sú la­kos­sá­ga egy­más­tól füg­get­le­nül lé­pett fel. Ahol nem az ok­ta­tást, ott más in­téz­ményt szün­tet­tek meg, pél­dá­ul Mátraszen­tim­rén a szlo­vák né­pi együttest.21 A nyelv­ok­ta­tás el­uta­sí­tá­sá­nak ki­mu­tat­ha­tó­an az állt a hát­te­ré­ben, hogy a né­pes­ség­cse­re után a Ma­gyar­or­szá­gon ma­ra­dást vá­lasz­tók a szór­vá­nyok­ban nem akar­ták, hogy szlo­vák­ként ke­zel­jék őket, a nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ka még­is so­kat szlo­vák­nak mi­nő­sí­tett közülük.22 A má­sik érv a nem­ze­ti­sé­gi ok­ta­tás el­len – me­lyet a szü­lők gyak­ran han­goz­tat­tak – az volt, hogy a di­á­kok szá­má­ra funkciót­lan a szlo­vák nyelv. Ter­mé­sze­te­sen ezek a meg­nyil­vá­nu­lá­sok sú­lyos iden­ti­tás­vál­ság­ról ta­nús­kod­tak.
A for­ra­dal­mi meg­moz­du­lá­sok szá­mos tí­pu­sá­ról, köz­tük sa­já­to­san ki­sebb­sé­gi jel­leg­ze­tes­sé­gű­ek­ről – mint pél­dá­ul a spon­tán szo­li­da­ri­tás az anya­or­szág­gal – vagy az ál­lam­pol­gá­ri jel­le­gű­ek­ről – mint a tu­da­tos, szer­ve­zett, tit­kos kons­pi­rá­ció vagy ép­pen a di­ák­meg­moz­du­lás – nem tu­dunk a ma­gyar­or­szá­gi ki­sebb­sé­gek kö­ré­ben. Ami utób­bit il­le­ti, ele­ve nem for­dul­ha­tott elő, hi­szen sem önál­ló nem­ze­ti­sé­gi di­ák­ság nem ta­nult a fel­ső­ok­ta­tás­ban, sem olyan egye­te­mi köz­pont nem lé­te­zett, amely­ben eh­hez szük­sé­ges kon­cent­rá­ci­ó­ban ta­nul­tak vol­na együtt egy nem­ze­ti ki­sebb­ség di­ák­jai.
Pi­lis, ha na­gyon kis arány­ban is, de olyan szlovák­lak­ta fa­lu volt,23 amely­ben sor­tűz dör­dült el a for­ra­da­lom alat­t.24 Nem is­me­re­tes azon­ban, hogy a tün­te­té­sen mi­lyen nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok vet­tek részt, és hogy vol­tak-e szlo­vák ál­do­za­tai a vé­reng­zés­nek. A pi­li­si tün­te­tés gya­kor­la­ti­lag a he­lyi meg­moz­du­lá­sok ti­pi­kus pél­dá­ja, úgy­hogy va­ló­szí­nű­sít­het­jük a ki­sebb­ség rész­vé­tel­ét, de nem kö­zös­sé­gi­leg, ha­nem in­di­vi­du­á­li­san.
Tu­da­to­san szer­kesz­tett po­li­ti­kai prog­ra­mot ki­sebb­sé­gi kör­ben egyet fo­gad­tak el az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom alat­t. A hor­vát és szerb la­kos­sá­gú te­rü­le­tek kép­vi­se­lői 1956. ok­tó­ber 26-án Pé­csett ki­ált­ványt ad­tak ki, amely a Mit kí­ván a ma­gyar­or­szá­gi dél­szláv nem­ze­ti­ség cí­met vi­sel­te. A prog­ra­mot Lászti­ty Szve­tozár gö­rög­ke­le­ti lel­kész, a Ma­gyar­or­szá­gi Dél­szláv­ok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­nek (a to­váb­bi­ak­ban: MDDSZ) el­moz­dí­tott ve­ze­tő­je szö­ve­gez­te meg. A nyi­lat­ko­zat el­ső­sor­ban a dél­szláv szö­vet­ség re­form­ját, ere­de­ti (1948) ál­la­po­tá­nak vis­­sza­ál­lí­tá­sát kö­ve­tel­te. Vál­to­zá­so­kat sür­ge­tett a Mű­ve­lő­dés­ügyi Mi­nisz­té­ri­um Nem­ze­ti­sé­gi Osz­tá­lyá­nak (a to­váb­bi­ak­ban: MMNO) ve­ze­té­sé­ben, azt igé­nyel­ve, hogy nem­ze­ti­sé­gi hi­va­tal­no­kok irá­nyít­sák. Meg­fo­gal­maz­ta egy dél­szláv is­ko­lai au­to­nó­mia el­vá­rá­sa­it. En­nek ré­sze­ként a dé­li szláv szü­lő­ket az ál­lam­nak kö­te­lez­nie kel­lett vol­na ar­ra, hogy gyer­me­kü­ket nem­ze­ti­sé­gi is­ko­lá­ba já­ras­sák, ami ak­kor már nem szá­mít­ha­tott tel­je­sen kü­lönc el­kép­ze­lés­nek, hi­szen pél­dá­ul a Né­met De­mok­ra­ti­kus Köz­tár­sa­ság­ban a lausitzi szor­bok is­ko­la­rend­sze­re 1964-ig így mű­kö­dött. A pé­csi dél­szláv ki­ált­vány egy­ér­tel­mű­en le­tet­te a vok­sot Ju­go­szlá­via – mint anya­or­szág – mel­lett, s a ki­sebb­ség szá­má­ra a meg­ol­dást a két or­szág kap­cso­la­ta­i­nak nor­mal­izá­ciójában je­löl­te meg. Utol­só fel­ki­ál­tá­sá­ban Ma­gyar­or­szág sza­bad­sá­gát él­tet­te, ál­lást fog­lal­va a for­ra­da­lom mel­let­t.25
Lászti­ty Szve­tozár a for­ra­da­lom után is a ma­gyar­or­szá­gi szer­bek nem­ze­ti éb­re­dé­sé­nek ra­di­ká­lis szor­gal­ma­zó­ja ma­radt. A ha­tó­sá­gok még az öt­ve­nes évek vé­gén is so­kat baj­lód­tak az­zal, hogy prog­ram­ját, a „dél­s­zláv tíz­pa­ran­cso­lat”-ot, szé­les kör­ben ter­jesz­tet­te. ő szer­vez­te meg 1959. jú­li­us 12-én a grábó­ci or­to­dox ko­los­tor­ban az or­szá­gos szerb ta­lál­ko­zót, ame­lyen – a bu­da­pes­ti Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um nagy bos­­szú­sá­gá­ra – a ju­go­szláv nagy­kö­vet­ség is kép­vi­sel­tet­te magát.26 Lászti­ty fia, Lászti­ty Lubomír egyi­ke volt azok­nak a szer­bek­nek, aki­ket az öt­ve­nes évek ele­jén kez­dő­dött ül­döz­te­té­sek után az utol­sók kö­zött en­ged­tek ki 1956-ban a bör­tön­ből, alig va­la­mi­vel a for­ra­da­lom ki­tö­ré­se előt­t. Az if­jab­bik Lászti­ty en­nek el­le­né­re so­sem ad­ta föl hi­tét egy em­ber­sé­ges „s­zo­cial­iz­mus” meg­te­rem­té­sé­ben, akár a szov­jet blok­kon be­lül is.27 Egy ilyen szo­ci­a­liz­mus ke­re­té­ben kí­ván­ta meg­őriz­ni a ma­gyar­or­szá­gi dél­szláv­ok nem­ze­ti iden­ti­tá­sát. Ez de­rült ki ab­ból a ter­ve­zet­ből, ame­lyet 1957 ta­va­szán ké­szí­tett az MDDSZ újjász­ervezésére.28 Az idő­sebb Lászti­ty vi­szont nem volt kom­mu­nis­ta. A kö­zös kul­tú­rát, kö­zös val­lást tar­tot­ta a ki­sebb­sé­gi szer­ve­ző­dés alap­já­nak, de az anya­or­szág kom­mu­nis­ta po­li­ti­kai be­ren­dez­ke­dé­se sem a há­bo­rú után, sem ké­sőbb nem aka­dá­lyoz­ta meg ab­ban, hogy szo­ros kap­cso­la­to­kat ápol­jon an­nak ha­tó­sá­ga­i­val.
A fel­ke­lés alatt szü­ne­tel­tek az öt­ve­nes évek nem­ze­ti­sé­gi új­sá­gai, a ro­má­nok azon­ban Gyu­lán 1956 de­cem­be­ré­ben – még a vá­ros szov­jet meg­szál­lá­sa előtt – füg­get­len la­pot ad­tak ki Gaze­ta Românã cím­mel.29 A lap az egyet­len nem­ze­ti­sé­gi új­ság volt, amely a for­ra­da­lom ide­jén is meg­je­lent és a for­ra­da­lom ol­da­lán állt. Ugyan­ak­kor az egyet­len ol­dal ter­je­del­mű, egyet­len szá­mot meg­ért lap ar­ról is ta­nús­ko­dott, hogy a sza­bad­sá­got sa­ját, ma­gyar­or­szá­gi ro­mán kü­lön­ál­lás­tu­dat meg­erő­sí­té­sé­re akar­ja fel­hasz­nál­ni. A lap egyet­len meg­je­lent szá­ma igaz tá­jé­koz­ta­tást ígért, ami ál­lam­pol­gá­ri tö­rek­vés­nek mi­nő­sült. Ugyan­ak­kor azt is prog­ram­já­ra tűz­te, hogy köz­pon­ti hí­rek he­lyett he­lyi té­mák­kal kí­ván fog­lal­koz­ni, és nem a ro­mán iro­dal­mi nyel­vet, ha­nem az al­föl­di ro­mán táj­szó­lást fog­ja hasz­nál­ni. Ez utób­bi el­kép­ze­lé­sek sa­já­to­san nem­ze­ti­sé­gi, és azon be­lül is spe­ci­fi­ku­san ro­mán el­vá­rást ta­kar­tak: el­kü­lö­nü­lést mind a több­sé­gi tár­sa­da­lom­tól, mind az anya­or­szág­tól. A tisz­ta tá­jé­koz­ta­tás, a több­sé­gi nem­zet­be és az anya­or­szág kul­tú­rá­já­ba va­ló be­ol­va­dás el­ve­té­se, a lo­ká­lis kér­dé­sek hang­sú­lyo­zá­sa és az el­hall­ga­tott ré­te­gek (pa­pok, ér­tel­mi­ség) meg­ha­tá­ro­zó elem­ként beeme­lé­se a ma­gyar­or­szá­gi ro­mán nem­ze­ti­ség fo­gal­má­ba al­kot­ta an­nak a prog­ram­nak a ge­rin­cét, me­lyet a ko­ráb­bi, a for­ra­da­lom előt­ti ro­mán új­ság­tól, a Lib­er­tatea Nos­trãtól el­ha­tá­ro­ló­dó Gaze­ta Rom­ina meg­fo­gal­ma­zott.
A szö­vet­sé­gek kö­zül ki­sebb za­var­gást (for­ra­dal­mi pót­lék osz­to­ga­tá­sát) a Ma­gyar­or­szá­gi Ro­má­nok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­ben (a to­váb­bi­ak­ban: MRDSZ) je­gyez­tek fel,30 il­let­ve éles po­li­ti­kai vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­ok­ról tu­dunk a Ma­gyar­or­szá­gi Szlo­vá­kok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­ben (a to­váb­bi­ak­ban: MSZDSZ).31 Úgy tű­nik, a Ma­gyar­or­szá­gi Dél­szláv­ok De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­gé­nek a sztá­li­ni struk­tú­rá­ba tör­té­nő be­ta­go­zó­dá­sa, ve­ze­tő­sé­gé­nek ki­cse­ré­lé­se volt a dél­szláv­ok leg­sú­lyo­sabb sé­rel­me, ez­zel ugyan­is a szer­ve­zet el­vesz­tet­te meg­le­vő ér­dek­kép­vi­se­le­ti jel­le­gét. Amit el­ső he­lyen vár­tak a sza­bad­ság­tól, ért­he­tő­en en­nek az új­ra­ter­me­lé­se volt. A nem­ze­ti­sé­gi pártelit vé­le­mény­nyil­vá­ní­tá­sa a for­ra­da­lom alatt nem volt szá­mot­te­vő.
Ös­­sze­ge­zés­ként te­hát meg­ál­la­pít­ha­tó: Ma­gyar­or­szá­gon a ki­sebb­sé­gek he­lyi szin­ten ál­ta­lá­ban ál­lam­pol­gá­ri kö­ve­te­lé­se­ket fo­gal­maz­tak meg: csat­la­koz­tak a for­ra­da­lom­hoz. A dé­li szlá­vok és a ro­má­nok ér­tel­mi­sé­gi elit­je vi­szont sa­já­to­san nem­ze­ti­sé­gi, de egy­más­tól erő­sen el­té­rő kö­ve­te­lé­sek­kel állt elő. Ab­ban ha­son­lí­tot­tak egy­más­ra, hogy mind a dé­li szláv, mind a ro­mán tö­rek­vés az as­­szi­mi­lá­ció fé­ke­zé­sét cé­loz­ta meg, vi­szont anya­or­szá­guk­hoz el­té­rő­en vi­szo­nyul­tak. A szlo­vák szór­vá­nyok he­lyi szin­ten fo­gal­maz­tak meg sa­já­tos tö­rek­vést. A né­met­ség sa­já­to­san nem­ze­ti­sé­gi jel­le­gű meg­moz­du­lá­sá­ról nem tu­dunk, ha­csak ide nem szá­mít­juk, hogy egyes köz­sé­gek­ben a Du­nán­tú­lon a né­me­tek kár­ta­la­ní­tást kö­ve­tel­tek a negy­ve­nes évek vé­gi va­gyon­el­kob­zás­ok miat­t.32

A ká­dá­ri ha­ta­lom ma­ga­tar­tá­sa a ki­sebb­sé­gek­kel szem­ben

A Bu­da­pest el­len be­ve­tett szov­jet kis­ka­to­ná­kat ar­ról tá­jé­koz­tat­ták, hogy egy olyan el­len­for­ra­da­lom­mal szem­ben kell har­col­ni­uk, ame­lyet a „német és más nyu­ga­ti né­pek ve­ze­té­sé­vel” rob­ban­tot­tak ki az „im­pe­ri­al­isták” Mag­yarorszá­gon.33 Et­től el­te­kint­ve azon­ban sem­mi­lyen je­le nem mu­tat­ko­zott an­nak, hogy a né­me­te­ket pusz­tán né­met­sé­gük mi­att hi­bás­nak tar­ta­nák Ma­gyar­or­szág lá­za­dá­sá­ért. Az MSZMP köz­pon­ti lap­ja, a Nép­sza­bad­ság 1957. már­ci­us 9-én kö­zöl­te az MTI in­ter­jú­ját Wild Fri­gyes­sel, a Ma­gyar­or­szá­gi Né­me­tek De­mok­ra­ti­kus Szö­vet­sé­ge (a to­váb­bi­ak­ban: MNDSZ) el­nö­ké­vel. Wild úgy fo­gal­ma­zott, hogy „a szö­vet­ség tu­do­má­sa sze­rint a né­met nem­ze­ti ki­sebb­ség ál­ta­lá­ban meg­őriz­te jó­zan­sá­gát az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek ide­jén.”34 Amit mon­dott, az a nép­cso­port egé­szé­ről, mint kö­zös­ség­ről, szólt, nem ál­ta­lá­ban a né­met nem­ze­ti­sé­gű em­be­rek­ről, s e kö­zös­ség kon­form vi­sel­ke­dé­sét is ár­nyal­ta az „ál­talában” ki­fe­je­zés­sel. Ös­­szes­sé­gé­ben még­is igye­ke­zett el­há­rí­ta­ni a né­met­ség he­lyi, anya­or­szág­tól füg­get­len ak­ti­vi­tá­sá­ból kö­vet­ke­ző fe­le­lős­sé­gét. Mint­hogy más nem­ze­ti­sé­gi szö­vet­ség el­nö­ké­vel nem kö­zölt a köz­pon­ti lap in­ter­jút, föl kell ten­nünk a kér­dést, hogy mi volt az in­ter­jú cél­ja? Az­zal függ­he­tett ös­­sze, hogy a ma­gyar Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ép­pen ek­kor adott ki el­íté­lő nyi­lat­ko­za­tot Auszt­ria vi­sel­ke­dé­sé­ről a mag­yarkérdés­ben.35 Az in­ter­jú köz­lé­se a ha­zai né­met­sé­get el­ha­tá­rol­ta Auszt­ri­á­tól, mint po­ten­ci­á­lis anyaországtól.36
Wild Fri­gyes nagy dob­ra vert nyi­lat­ko­za­tán kí­vül 1957 már­ci­u­sá­ban Bielik Györ­gy, az MSZDSZ ve­ze­tő­je is hang­sú­lyoz­ta, hogy a szlo­vá­kok ál­lí­tó­lag tá­vol tar­tot­ták ma­gu­kat a felkeléstől.37 Ez azon­ban nem ka­pott olyan pub­li­ci­tást, mint a Wild Fri­gyes-in­ter­jú. Ognyen­ovics Mi­lán, az MDDSZ fő­tit­ká­ra a dél­szláv pe­da­gó­gu­sok 1957 no­vem­be­ré­ben ren­de­zett kon­fe­ren­ci­á­ján név sze­rint is em­lí­tett több dé­li szlá­vot, akik fegy­ve­re­sen har­col­tak a for­ra­da­lom ellen.38 1958 már­ci­u­sá­ban a né­met he­ti­lap több olyan cik­ket je­len­te­tett meg, amely azt bi­zony­gat­ta, hogy 110 év­vel ko­ráb­ban a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek nem a ve­lük azo­nos nyel­vű csá­szá­ri­ak mel­lett áll­tak ki, ha­nem a ma­gyar for­ra­da­lom, az­az a tár­sa­dal­mi re­for­mok, a ha­la­dás mel­lett. A cik­kek el­ső­sor­ban a szerb fel­ke­lők és a Jelaèiæ el­le­ni har­cok kap­csán húz­ták alá a né­me­tek po­zi­tív szerepét.39 A dél­szláv lap ezt nem el­len­sú­lyoz­ta po­zi­tív pél­dák ki­ra­ga­dá­sá­val a kö­zös szerb–ma­gyar, il­let­ve hor­vát–ma­gyar tör­té­ne­lem­ből, az­az a saj­tó kis­sé dél­szláv­el­le­nes él­lel vet­te ele­jét, hogy a né­me­tek­re rossz szem­mel le­hes­sen néz­ni 1848 mi­att. Eb­ben az év­ben áp­ri­lis 4-e al­kal­má­ból a né­met új­ság az ép­pen ha­zánk­ban tar­tóz­ko­dó Nyiki­ta Hrus­csov fény­ké­pe mel­lett kö­zöl­te Par­ra­gi Györ­gy Áp­ri­lis 4. és a ma­gyar­or­szá­gi né­me­tek cí­mű cik­két. Par­ra­gi egy rö­vid kö­dö­sí­tés­sel em­lí­tést tett az SS kény­szer­so­ro­zá­sa­i­ról, s ar­ról, hogy az el­len­ál­lás­ban is akad­tak né­me­tek. A cikk fő üze­ne­te az volt, hogy a fel­sza­ba­du­lás Ma­gyar­or­szág min­den pol­gá­ra, te­hát a né­me­tek szá­má­ra is új kor­sza­kot nyi­tot­t.40 A hi­va­ta­los ün­ne­pek te­hát ki­vá­ló al­kal­mat szol­gál­tat­tak 1958-ban a né­met­ség ál­lam és rend­szer irán­ti ál­lí­tó­la­gos lo­ja­li­tá­sá­nak ki­nyil­vá­ní­tá­sá­ra.
Még 1957-ben Kál­lai Gyu­la elő­ter­jesz­tést ké­szí­tett a kor­mány szá­má­ra a nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­mák „ren­dezéséről”, amely­ben hang­sú­lyoz­ta: „A nem­ze­ti­sé­gek az el­len­for­ra­da­lom ide­jén ál­ta­lá­ban hű­ek ma­rad­tak a né­pi ha­ta­lom­hoz, több­sé­gük­ben fel­is­mer­ték a na­ci­o­na­liz­mus­ban rej­lő ve­szélyt. El­vét­ve akad­tak csak­, akik egyé­ni sé­rel­me­ik or­vos­lá­sá­ra igye­kez­tek az ese­mé­nye­ket kihasznál­ni.”41 Érez­tet­te, hogy nem min­den ki­sebb­sé­gi iden­ti­tá­sú pol­gár tar­tot­ta ma­gát tá­vol a for­ra­da­lom­tól, de szá­mu­kat olyan ki­csi­re tak­sál­ta, hogy en­nek alap­ján nem le­het fe­le­lős­nek tar­ta­ni egyik ki­sebb­sé­gi nép­cso­por­tot sem. Az idé­zett mon­dat a te­en­dő in­téz­ke­dé­sek in­dok­lá­sa­ként sze­re­pelt a szö­veg­ben, az­az Kál­lai Gyu­la füg­gő­vé tet­te a kor­mány­zat nem­ze­ti­ség­po­li­ti­ká­ját a ki­sebb­sé­gek, mint kö­zös­sé­g vi­sel­ke­dé­sé­től a for­ra­da­lom alat­t, de úgy ér­té­kel­te, hogy ez a vi­sel­ke­dés a tű­rés­ha­tá­ron be­lül ma­radt.
1958 ta­vasz­elő­jén a Ko­má­rom Me­gyei Dol­go­zók Lap­já­ban Gyenes Lász­ló há­rom­ré­szes cikk­so­ro­za­tot je­len­te­tett meg A mi „németkérdésünk” cím­mel.42 A né­met­ség­nek há­rom „k­i­hágás”-t rótt föl: a Volks­bund tá­mo­ga­tá­sát a há­bo­rú ide­jén, a negy­ve­nes évek vé­gi va­gyon­fosz­tás vis­­sza­ren­de­zé­si kí­sér­le­tét az öt­ven­ha­tos for­ra­da­lom alat­t, va­la­mint je­len­le­gi „passziv­itás”-ukat, az­az tá­vol­ma­ra­dá­su­kat az MSZMP és a For­ra­dal­mi Mun­kás-Pa­raszt Kor­mány (a to­váb­bi­ak­ban: FMPK) in­téz­mé­nye­i­től. Ez elég ko­moly el­len­tét­ben állt a hű­ség­nyi­lat­ko­za­tok­kal. A cikk­so­ro­zat azon­ban éle­sen kri­ti­zál­ta azok­nak a ma­gyar párt­tag­ok­nak a na­ci­o­na­liz­mu­sát, akik a né­me­te­ket – akár há­bo­rú alat­ti, akár öt­ven­ha­tos vi­sel­ke­dé­sük­re hi­vat­koz­va – ki akar­ják re­kesz­te­ni a szer­ve­ze­tek­ből, az in­téz­mé­nyek­ből és bi­zo­nyos po­zí­ci­ók­ból. Azt ír­ta: „A párt a je­len­le­gi ál­lás­fog­la­lást né­zi, s nem azt, ami a múlt­ban el­vá­lasz­tott ben­nün­ket.” A cikk­so­ro­zat azt üzen­te az észak-du­nán­tú­li né­me­tek szá­má­ra, hogy az FMPK és az MSZMP tá­mo­ga­tá­sá­val meg­vált­ha­tó az egyéb­ként még ér­vé­nyes kol­lek­tív fe­le­lős­ség.
Ek­kor már ja­vá­ban foly­tak az új nem­ze­ti­sé­gi párt­ha­tá­ro­zat elő­ké­szí­tő mun­ká­la­tai, amely­nek egyik ter­ve­ze­té­ben Benke Va­lé­ria és Or­bán Lász­ló a kö­vet­ke­zőt ír­ta: „A né­pi de­mok­ra­ti­kus rend mel­lett a gyors és ha­tá­ro­zott ki­ál­lás kü­lö­nö­sen a szlo­vá­kok és a ro­má­nok kö­ré­ben nyil­vá­nult meg, más nem­ze­ti­sé­gek is el­ső­ként vet­ték fel a mun­kát, ala­kí­tot­ták új­já a tszeket.”43 Ilyen mó­don a ter­ve­zet kü­lönb­sé­get tett a ki­sebb­sé­gek kö­zött. Min­den­kit men­te­sí­tett a „passziv­itás” (te­hát a ha­ta­lom tá­mo­ga­tá­sát el­ve­tő vi­sel­ke­dés) vád­já­tól, de nem egy­for­mán. Vé­gül azon­ban ez a meg­kü­lön­böz­te­tés nem ke­rült be a párt­ha­tá­ro­zat­ba.
Ma­gyar­or­szá­gon te­hát a ki­sebb­sé­gek fe­le­lős­sé­ge nem me­rült föl na­gyon ko­mo­lyan 1956 után. A né­me­tek ese­té­ben a ha­ta­lom igye­ke­zett olyan nyi­lat­ko­za­to­kat köz­zé­ten­ni, ame­lyek alap­ján kol­lek­tív fe­le­lős­sé­gük szó­ba sem jö­he­tett. A nyi­lat­ko­za­tok több­nyi­re nem ta­gad­ták, hogy akad­tak nem­ze­ti­sé­gi­ek, akik ki­áll­tak a for­ra­da­lom mel­lett, de azt ál­lí­tot­ták, hogy ez ál­ta­lá­ban nem volt jel­lem­ző. A dé­li szlá­vok kol­lek­tív bű­nös­sé­ge egy­ál­ta­lán nem ke­rült szó­ba, úgy­hogy nem is ta­gad­ta ki­fe­je­zet­ten a ha­ta­lom. Azt azon­ban vi­lá­gos­sá tet­te a pro­pa­gan­da, hogy a kol­lek­tív fe­le­lős­ség el­en­ge­dé­se nem föl­tét­len. Cse­ré­ben a ha­ta­lom el­vár­ja a lo­ja­li­tást, sőt az FMPK és az MSZMP ak­tív tá­mo­ga­tá­sát.
A ha­ta­lom le­gi­ti­má­ci­ó­ját ke­re­ső Ká­dár-re­zsim 1957-ben dön­tő je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott a kom­mu­nis­ta po­li­ti­kai rend­szer­ben fa­vo­ri­zált ta­va­szi ün­nep­nek, má­jus 1-jé­nek. Ezért nem kö­zöm­bös, hogy a Nép­sza­bad­ság vi­dé­ken épp ezen a na­pon, a fő­vá­ros­ban pe­dig az ün­nep­sé­gek­ről tu­dó­sí­tó má­jus 3-i ki­adá­sá­ban egy nem­ze­ti­sé­gi tár­gyú cik­ket kö­zölt. Ge­ren­csér Mik­lós a cikk­ben ar­ról ér­te­ke­zett, hogy a Ba­ra­nya me­gyei Mony­oród so­kác (a cikk­ben dél­szláv), né­met és ma­gyar pol­gá­rai mi­lyen idil­li bé­kes­ség­ben élik kö­zös világukat.44 A ri­port sze­rint Mony­oró­don szin­te min­den­ki, így a fi­a­tal, sző­ke ta­nács­el­nök, Kretz Já­nos is há­rom nyel­ven be­szél. Igaz, csak egy ta­ní­tó la­kik a fa­lu­ban, Bor­sos Já­nos, aki ma­gyar, de ő is mind­há­rom nem­ze­ti­ség di­ák­sá­gá­val szót ért azok anya­nyel­vén. A cikk pusz­ta meg­je­le­né­se ter­mé­sze­te­sen a két fel­tün­te­tett ki­sebb­ség kon­for­mitásáról adott bi­zony­sá­got, va­gyis ar­ról, hogy a ha­ta­lom nem azo­no­sít­ja őket a szov­jet blokk szá­má­ra el­len­sé­ges anya­or­szág­ok po­li­ti­ká­já­val. A fa­lu éle­te iro­dal­mi tí­pus­al­ko­tás volt, s va­ló­já­ban az egész or­szá­got jel­le­mez­te a pub­li­cisz­ti­kai írás. Nem azt mu­tat­ta be az ide­á­lis ál­la­pot fel­té­te­le­ként, hogy a ma­gyar mel­lett egy so­kác és egy né­met ta­ní­tó is órá­kat ad­jon az is­ko­lá­ban, ha­nem azt, hogy az egyet­len­egy ta­ní­tó min­den­ki nyel­vét ért­se. Olyan egy­sé­get tű­zött ki cé­lul, amely ki­zár­ja a diszk­ri­mi­ná­ci­ót, de nem föl­tét­le­nül biz­to­sít­ja a ki­sebb­ség kö­zös­sé­gi ala­nyi­sá­gát. Igaz, a kü­lön­bö­ző­ség nem me­rült föl de­fekt­ként, de ér­ték­ként sem.
1957. jú­ni­us 15-én Elek köz­ség­ről je­lent meg egy ha­son­ló cikk a Nép­sza­bad­ság vi­dé­ki vál­to­za­tá­ban. A fa­lu fej­lő­dé­sét egye­bek mel­lett a mo­dern épí­té­szet egy­sé­ges stí­lu­sá­val ér­zé­kel­tet­te, amely már nem kü­lön­bö­zik nem­ze­ti­sé­gen­ként. A má­sik nagy „ered­mény”: gya­ko­ri a má­sik et­ni­ku­mú há­zas­társ vá­lasz­tá­sa. Elő­ke­rült en­nek in­téz­mé­nyes ve­tü­le­te is, olyan­for­mán, hogy a fa­lu négy­nyel­vű kul­túr­cso­por­tot mű­köd­tet. A név­te­len szer­ző azt ír­ta, hogy: „ebben a köz­ség­ben ré­gen fel­ol­dó­dott a tün­te­tő nem­ze­ti­sé­gi kü­lön­vá­lás, amely olyan jel­lem­ző volt fő­leg a fel­sza­ba­du­lás előtt a több­nem­ze­ti­sé­gű köz­sé­gek­ben. […] Úgy mond­ják Ele­ken, hogy a tor­zsal­ko­dás a múlté.”45 El­len­tét­ben a má­jus 1-jei cik­kel, az et­ni­kai önál­ló­ság itt már ki­fe­je­zet­ten de­fekt­ként sze­re­pelt. Az ide­ál nem a kü­lön­bö­ző­ség el­ha­nya­go­lá­sa, ha­nem el­tör­lé­se, az ös­­sze­ol­va­dás volt. A nem­ze­ti­sé­gek előt­ti al­ter­na­tí­vát egy ön­ké­nyes fo­ga­lom­tár­sí­tás­sal ez a cikk úgy ál­lí­tot­ta fel, hogy vagy az ös­­sze­ol­va­dást, az­az a bé­kes­sé­get, vagy az el­kü­lö­nü­lést, az­az a „torzsalkodás”-t, el­len­sé­ges­ke­dést kell vá­lasz­ta­ni­uk.
A res­ta­u­rá­ló­dó kom­mu­nis­ta ha­ta­lom pro­pa­gan­dá­já­ban te­hát 1957 ta­va­szán elő­ke­lő em­lí­tés­re tett szert a ha­zai nem­ze­ti­ség­po­li­ti­kai ide­o­ló­gia, amely a ki­sebb­sé­gek kü­lön­ál­lá­sá­nak meg­őr­zé­se el­len emelt szót az idő mú­lá­sá­val ra­di­ka­li­zá­ló­dó hang­nem­ben. Mai szem­mel ezt ter­mé­sze­tes pub­li­cisz­ti­kai vi­tá­nak is fel­fog­hat­nánk, 1957-ben azon­ban nem lé­te­zett Ma­gyar­or­szá­gon olyan saj­tó­or­gá­num (s kü­lö­nö­sen a Nép­sza­bad­ság nem volt az), amely­ben sza­bad kon­cep­ci­o­ná­lis vi­ta foly­ha­tott vol­na. A „viták” is irá­nyí­tot­tak, el­len­őr­zöt­tek vol­tak, s mint ilye­nek, nem nél­kü­löz­ték a po­li­ti­kai funk­ci­ót.
Az anya­or­szág­hoz fű­ző­dő vi­szony­ról a két cikk nem ej­tett szót. Nyil­ván­va­ló, hogy ha a nem­ze­ti­sé­gek ös­­sze­ol­va­dá­sá­ban je­löl­ték meg a célt, ak­kor az anya­or­szá­gi kap­cso­la­tok­nak ér­te­lem­sze­rű­en hát­tér­be kel­lett szo­rul­ni­uk. Ugyan­ak­kor az anya­or­szá­gi kér­dés ki­fe­lej­té­se azt is je­lez­het­te, hogy az anya­or­szá­gi kap­cso­la­tok te­kin­te­té­ben a ha­ta­lom nem kí­vánt ál­ta­lá­nos kon­cep­ci­ót ki­ala­kí­ta­ni, ha­nem nem­ze­ti­sé­gek és anya­or­szág­ok sze­rint dif­fe­ren­ci­á­lás­ra tö­re­ke­dett.
Az em­lí­tett két cik­ken kí­vül 1957 no­vem­be­ré­ben a ci­gány­po­li­ti­ká­ról is kö­zölt egy írást a Nép­sza­bad­ság. A mony­oró­di és eleki ri­port­tól el­té­rő­en ez a cikk tá­mo­ga­tó­an nyi­lat­ko­zott az olyan tö­rek­vé­sek­ről, ame­lyek az önál­ló, ci­gány nem­ze­ti­sé­gi kul­tú­ra ápo­lá­sá­ra irányul­tak.46 A kö­vet­ke­ző, kon­cep­ci­o­ná­lis gon­do­la­to­kat is tar­tal­ma­zó ci­gány­po­li­ti­kai pub­li­ká­ci­ót a Ma­gyar Nem­zet ad­ta köz­re 1958 szep­tem­be­ré­ben. Ez in­kább a ci­gány­ság­gal szem­be­ni elő­í­té­le­tek fel­szá­mo­lá­sá­ra he­lye­zett hang­súlyt, ami per­sze nem állt el­len­tét­ben a no­vem­be­ri Nép­sza­bad­ság-cikk tar­talmá­val.47 E cik­kek szel­le­mi­sé­gé­vel azon­ban szem­ben állt an­nak a ta­nul­mány­nak a kö­vet­kez­te­té­se, ame­lyet a Mun­ka­ügyi Mi­nisz­té­ri­um meg­bí­zá­sá­ból Po­gány Györ­gy és Bán Gé­za ké­szí­tett 1957 ok­tó­be­ré­ben. ők éle­sen el­uta­sí­tot­ták, hogy a ci­gány­sá­got nem­ze­ti­ség­ként kel­le­ne ke­zel­ni. Ki­fej­tet­ték, hogy nincs szük­ség önál­ló, ci­gány nem­ze­ti­sé­gi kul­tu­rá­lis intézményekre.48
1958. má­jus 11-én Ba­ja fő­te­rén egy nagy­gyű­lé­sen az MDDSZ fő­tit­ká­ra, Ognye­novics Mi­lán, va­la­mint az MSZMP KB Tit­kár­sá­gá­nak kép­vi­se­le­té­ben Ma­ro­sán Györ­gy mon­dott be­szé­det. Ma­ro­sán „k­i­je­len­tet­te, hogy pár­tunk és kor­má­nyunk tör­vé­nyes ala­po­kon olyan jo­go­kat biz­to­sít a nem­ze­ti­sé­gek­nek, mint ami­lyen ál­lam­pol­gár­ok­ként meg­il­le­ti őket. Ha vol­tak is ezen a té­ren hi­bák, el­tö­kél­tük, hogy ki­ja­vít­juk azo­kat. […] Mi csak azt kí­ván­juk, mind­azok, akik a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek­hez tar­toz­nak, le­gye­nek ha­zánk hű ál­lam­pol­gá­rai, s hogy őriz­zék meg nyel­vü­ket, kul­tú­rá­ju­kat, sa­já­tos értékeiket.”49 Nem le­he­tett ne­héz ér­te­ni a szó­ból. Az or­szág egyik, egy­szer­re dé­li szláv és né­met kultúrközpon­tjában a szó­nok egy­ér­tel­mű­en e két ki­sebb­sé­get cé­loz­ta meg, s ne­kik azt üzen­te, hogy foly­ta­tód­ni fog a „kollek­tív re­ha­bi­li­tá­ció”, de nem min­den fel­té­tel nél­kül. A fel­té­tel nem más, mint az ál­lam­pol­gá­ri lo­ja­li­tás. A be­széd­ből ér­ző­dött, hogy a szó­nok „nemzetisé­gi jog”-on az ál­lam­pol­gá­ri jog­egyen­lő­sé­get ér­ti.

 

Vajda Barnabás: Csehszlovákia álláspontja a magyarkérdés ENSZ-vitájában 1956–1957-ben

Mint köz­tu­dott, az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom­nak ko­moly vissz­hang­ja volt a leg­ma­ga­sabb nem­zet­kö­zi fó­ru­mo­kon: az ENSZ Biz­ton­sá­gi Ta­ná­csá­ban (BT) és Köz­gyű­lé­sén. Az aláb­bi ta­nul­mány ar­ra tesz kí­sér­le­tet, hogy az eseményket egy ed­dig nem na­gyon tag­lalt szem­pont­ból, a cseh­szlo­vák ENSZ-de­le­gá­ció szem­pont­já­ból vá­zol­ja, rész­le­tez­ze és ér­té­kel­je, ter­mé­sze­te­sen anél­kül, hogy a ma­gyar ügy­ről fo­lyó ENSZ-vi­tát min­den vo­nat­ko­zá­sá­ban rep­ro­du­kál­ni akar­ná.
1956. ok­tó­ber 27-én az Észak-at­lan­ti Ta­nács zárt­kö­rű meg­be­szé­lést tar­tott a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­ről. Ezen el­hang­zott, hogy a fran­cia, a brit és az ame­ri­kai kor­má­ny szán­dé­ká­ban áll ös­­sze­hív­ni a BT-t Ma­gyar­or­szág ügyé­ben. Az itt el­fo­ga­dott óva­tos­sá­gi elv szel­le­mé­ben a ta­nács a kö­vet­ke­ző mi­nisz­te­ri szin­tű ülé­sé­ig, az­az 1956. de­cem­ber kö­ze­pé­ig „sem­mi­lyen hi­va­ta­los nyi­lat­ko­za­tot nem adott ki az Észak-at­lan­ti Szer­ző­dés ne­vé­ben a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­dal­mi ese­mé­nyek­ről” (Kecs­kés 2003, 3). Más szó­val: a NA­TO hall­ga­tott. Lord Hast­ings Lionel Ismay NA­TO-fő­tit­kár „ko­r­lá­to­zott ak­ti­vi­tá­sát” fi­gye­lem­be vé­ve, va­la­mint konk­rét ka­to­nai ter­vek hí­ján, a nyu­ga­ti dip­lo­ma­ták az ENSZ-ben ez­után a „mag­yar té­ma” na­pi­ren­den tar­tá­sá­val pró­bál­tak nem va­lós meg­ol­dást ta­lál­ni a hely­zet­re, ha­nem – pót­cse­lek­vés­ként – kons­tans nyo­mást gya­ko­rol­ni az ádáz hi­deg­há­bo­rús el­len­fél­re, a Szov­jet­uni­ó­ra (vö. „Szó sincs a ma­gyar fel­ke­lés meg­se­gí­té­sé­ről, csu­pán fel­hasz­ná­lás­ról” [J. Nagy Lász­ló 2005, 99]).
Az ENSZ-ben 1956 vé­gén, 1957 ele­jén fel­ve­tett té­mák kö­zött olyan ügyek sze­re­pel­tek, mint a szov­jet be­avat­ko­zás több­szö­ri el­íté­lé­se, ENSZ-meg­fi­gye­lők Ma­gyar­or­szág­ra és/­vagy a szom­szé­dos or­szá­gok­ba kül­dé­se, to­váb­bá hu­ma­ni­tá­ri­us kér­dé­sek, úgy­mint a me­ne­kül­tek se­gé­lye­zé­se, élel­mi­szer, ru­ha­ne­mű, gyógy­szer kül­dé­se Ma­gyar­or­szág­ra, az ENSZ-fő­tit­kár ma­gyar­or­szá­gi uta­zá­sa, spe­ci­á­lis bi­zott­sá­gok fel­ál­lí­tá­sa stb. Ez­zel pár­hu­za­mo­san folyt a Ká­dár-kor­mány dip­lo­má­ci­ai boj­kott­ja. Ez azon­ban – több ok­ból ki­fo­lyó­lag – nem volt prob­lé­ma­men­tes, s a cseh­szlo­vák­ok ENSZ-be­li vi­sel­ke­dé­se ép­pen e prob­lé­má­ban volt fon­tos té­nye­ző. Ugyan­is bár­meny­­nyi­re „a nyo­más­gya­kor­lás leg­fon­to­sabb esz­kö­ze az ún. ma­gyar kér­dés az ENSZ Köz­gyű­lé­se­i­nek na­pi­rend­jé­re tör­té­nő fel­vé­te­le volt, hi­szen a vi­lág­szer­ve­zet ke­re­te­in be­lül meg­va­ló­sít­ha­tó­nak lát­szott a ma­gyar bel­po­li­ti­ka li­be­ra­li­zá­lá­sá­nak ki­kény­sze­rí­té­se, sőt, a Szov­jet­unió sze­re­pé­nek hang­sú­lyo­zá­sá­val a ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­ben le le­he­tett lep­lez­ni Moszk­vát” (Borhi 1998), bi­zo­nyos tényzők mi­att a ma­gyar ügy egé­szen más be­ál­lí­tás­ban ke­rült az ENSZ elé; mint­ha a ma­gyar és a szov­jet kor­mány csu­pán egye­dül kép­vi­sel­ték vol­na az ügyet. A „bi­zonyos tényzők” alatt nem­csak a Szov­jet­unió és a Ká­dár-fé­le ve­ze­tés ügyes tak­ti­ká­zá­sát (idő­hú­zá­sát) ért­het­jük, ha­nem so­kat je­len­tett az ügy szá­má­ra a szo­ci­a­lis­ta sza­tel­li­torszá­gok, ezek kö­zül is fő­ként Cseh­szlo­vá­kia na­gyon hű­sé­ges tá­mo­ga­tá­sa és meg­bont­ha­tat­lan elv­hű­sé­ge a leg­főbb szö­vet­sé­ges mel­lett. így vált Cseh­szlo­vá­kia a ma­gyar ügy ENSZ-vi­tá­já­nak egyik fa­ri­ze­us ku­lis­­sza­ál­la­má­vá.

Az ENSZ má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés­ének ha­tá­ro­za­tai

A bu­da­pes­ti for­ra­dal­mi ese­mé­nyek ha­tá­sá­ra 1956. ok­tó­ber 27-én Fran­cia­or­szág, Nagy-Bri­tan­nia és az USA – mint a BT ál­lan­dó tag­jai – kez­de­mé­nyez­ték a ta­nács ösz­­sze­hí­vá­sát, mely más­nap, 1956. ok­tó­ber 28-án (9 igen, 1 nem [SZU] és 1 tar­tóz­ko­dás [JU] mel­lett) ha­tá­ro­za­tott ho­zott a kér­dés na­pi­rend­re tű­zé­sé­ről A ma­gyar­or­szá­gi hely­zet (The Sit­u­a­tion in Hun­ga­ry) cím­mel.
1956. ok­tó­ber 24. és no­vem­ber 4. kö­zött a Biz­ton­sá­gi Ta­nács négy ülés fo­lya­mán vi­tat­ta meg a Ma­gyar­or­szá­gon ki­ala­kult hely­ze­tet. A vi­ta so­rán kez­det­től ver­bá­lis bű­vész­ke­dés folyt mind­két ol­da­lon – eh­hez mé­ren­dők az ott el­hang­zott ér­vek. Szov­jet rész­ről úgy vél­ték: „A ma­gyar­or­szá­gi hely­zet vi­lá­gos­sá tet­te, hogy az USA köz­ben­já­rá­sá­val re­ak­ci­ós fel­for­ga­tó te­vé­keny­ség­re ke­rült sor Ma­gyar­or­szá­gon, amely ki­hasz­nál­ta az ál­lam és a párt mű­kö­dé­sé­ben be­kö­vet­ke­zett ne­héz­sé­ge­ket, az­zal a cél­lal, hogy fél­re­ve­zes­sék az em­be­rek egy ré­szét” (Yearbook… 1957, 68). Az USA ez­zel szem­ben kö­vet­ke­ze­te­sen ar­ra az ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett, hogy: „sérelmezi az ide­gen csa­pa­tok be­avat­ko­zá­sát, és fel­hív­ja az érin­tet­te­ket az ak­ci­ók mi­előb­bi be­fe­je­zé­sé­re Ma­gyar­or­szá­gon”, to­váb­bá „még ha a szov­jet csa­pa­tok a Var­sói Szer­ző­dés ér­te­lmé­ben tar­tóz­kod­nak is Ma­gyar­or­szá­gon, ezek a csap­tok a VSZ 8. pont­ja ér­tel­mé­ben nem hasz­nál­ha­tók a bel­ső rend vis­­sza­ál­lí­tá­sá­ra” (Yearbook… 1957, 67–68). No­vem­ber 4-én haj­na­li 3-kor ta­lál­ko­zott a BT krí­zis­ta­ná­csa, meg­tár­gya­lan­dó az újabb szov­jet be­avat­ko­zás fej­le­mé­nye­it. Ek­kor az USA egy, a Szov­jet­uni­ót el­íté­lő ha­tá­ro­zat­ter­ve­ze­tet nyúj­tott be, amely azon­ban nem ke­rült el­fo­ga­dás­ra, lé­vén hogy a BT egyik ál­lan­dó tag­ja, ma­ga a Szov­jet­unió azt nem tá­mo­gat­ta. A hely­zet meg­ol­dá­sá­ra az ENSZ egy ko­ráb­bi, 1950-ben kelt ha­tá­ro­za­ta je­len­tett kis­ka­put, amely egyéb­ként jól mu­tat­ja a nagy­ha­tal­mak a há­bo­rú után na­gyon ko­rán meg­mu­tat­ko­zó egy­más irán­ti bi­zal­mat­lan­sá­gát. A 377A (V) ha­tá­ro­zat – mint­ha csak a ma­gyar for­ra­da­lom­hoz ha­son­la­tos hely­ze­tek­re ta­lál­ták vol­na ki – ki­mond­ja: ab­ban az est­ben, „ha a BT – ál­lan­dó tag­jai egyet nem ér­té­se mi­att – nem tud ele­get ten­ni el­ső­ran­gú fel­ada­tá­nak, a nem­zet­kö­zi bé­ke és biz­ton­ság meg­őr­zé­sé­nek, ak­kor köz­gyű­lés hi­á­nyá­ban hu­szon­négy órán be­lül ös­­sze le­het hív­ni az ENSZ rend­kí­vü­li köz­gyű­lés­ét” (Yearbook… 1957, 69). Az USA ezt hasz­nál­ta ki, s ez­után ke­rült sor a ma­gyar for­ra­da­lom ügyé­nek szen­telt má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés­re (2nd Emer­gency Spe­cial Ses­sion, rö­vi­dít­ve: ES-II) 1956. no­vem­ber 4-től The Sit­u­a­tion in Hun­ga­ry cím­mel. A köz­gyű­lés még az­nap, no­vem­ber 4-én sza­va­zott a ma­gyar­kér­dés na­pi­rend­re tű­zé­sé­ről, s azt 53 tá­mo­ga­tás, 8 el­len­zés (köz­tük Cseh­szlo­vá­kia) és 7 tar­tóz­ko­dás mel­lett el­fo­gad­ta.
Ezen a pon­ton ér­de­mes egy pil­lan­tást vet­ni az 1956-os köz­gyű­lés cseh­szlo­vák diplomátái­nak név­sor­ára. A kül­dött­ség hi­va­ta­los ve­ze­tő­je a szo­ká­sok­nak meg­fe­le­lő­en Václav David (1910–1996) kül­ügy­mi­nisz­ter volt. Erő­sen szov­jet­ba­rát, kom­mu­nis­ta po­li­ti­kus, aki amel­lett, hogy éve­kig a Csehszlovák–Szovjet Ba­rát­sá­gi Szer­ve­zet he­lyet­tes ve­ze­tő­je­ként mű­kö­dött, 1951–1953 kö­zött a CSKP KB tit­ká­ra, 1953–1968 kö­zött pe­dig kül­ügy­mi­nisz­ter volt. He­lyet­te­se, a régivágású Josef Ull­rich (1897–1967), ko­ráb­ban, 1951–1954 kö­zött Lon­don­ban nagy­kö­vet­ként te­vé­keny­ke­dett; 1956-ban te­hát már ko­moly ta­pasz­ta­la­tok­kal ren­del­ke­zett a nem­zet­kö­zi hely­zet te­rén. A de­le­gá­ció har­ma­dik tag­ja Dr. Karel Petrželka, jo­gász, a kér­dé­ses idő­ben az ENSZ (ha­to­dik ál­lan­dó) Nem­zet­kö­zi Jo­gi Bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke; né­hány év­vel ké­sőbb pe­dig Bécs­be akk­re­di­tált cseh­szlo­vák nagy­kö­vet (1962–1966), az­az a rend­szer tö­ké­le­te­sen meg­bíz­ha­tó ele­me. A kül­ügy­mi­nisz­ter mel­lett a bi­zott­ság ne­gye­dik tag­ja, JUDr. Pavel Win­kler szlo­vák szár­ma­zá­sú cseh­szlo­vák dip­lo­ma­ta te­kint­he­tő a leg­ta­pasz­tal­tabb­nak. Win­kler a há­bo­rú után Bern­ben, Zü­rich­ben és Kóreában szer­zett nem­zet­kö­zi ta­pasz­ta­la­to­kat, majd New York­ban a Nem­zet­kö­zi Atom­ügy­nök­ség fel­ál­lí­tá­sá­nál as­­szisz­tált. Je­len­lé­te az 1956-os ma­gyar vi­ta hát­te­ré­ben kü­lö­nö­sen ér­de­kes moz­za­nat, te­kint­ve, hogy 1945–1948 kö­zött Win­kler jo­gász­ként és a cseh­szlo­vák–ma­gyar la­kos­ság­cse­re le­bo­nyo­lí­tá­sá­val meg­bí­zott veg­yes­bi­zottság tag­ja­ként köz­re­mű­kö­dött a „csor­ba­tói jegy­ző­könyv” ki­dol­go­zá­sá­ban, de be­teg­ség mi­at­ta azt már nem ő, ha­nem Zdenìk Procház­ka fe­jez­te be. Az ENSZ-be del­gált cseh­szlo­vák mis­­szió pót­tag­jai, va­gyis a má­so­dik vo­nal: Oldøich Kaisr, Jan Pud­lak, Jaroslav Pscolka, Zdenìk Trhlík, Gejza Mencer – in­kább szak­em­be­rek, mint po­li­ti­ku­sok. Pscol­ka gaz­da­sá­gi szak­em­ber­nek szá­mí­tott, és csak nem sok­kal az­előtt ke­rült a de­le­gá­ci­ó­ba Jiøi Nosek he­lyé­re. Pscol­ka 1956-ban a Gaz­da­sá­gi és Szo­ci­á­lis (fő) Bi­zott­ság­ban (Economic and Social Coun­cil) kép­vi­sel­te Cseh­szlo­vá­ki­át, 1964 után pe­dig ku­bai nagy­kö­ve­ti po­zí­ci­ó­val ju­tal­maz­ták mun­ká­ját. JUDr. Zdenìk Trhlík 1961–1966 kö­zött lon­do­ni nagy­kö­vet, az 1970-es évek­ben pe­dig külü­gymin­isz­er-he­lyettes volt. Vé­gül, de nem utol­só­sor­ban em­lí­ten­dő a de­le­gá­ció „legs­zlovák­ab­b” tag­ja, Doc. JUDr. Gejza Mencer Dr.Sc. (1909), aki nyi­trai szár­ma­zá­sa el­le­né­re nagy­részt Prá­gá­ban élt, és nem­zet­kö­zi jo­gi, fő­leg hu­ma­ni­tá­ri­us jel­le­gű prob­lé­mák­kal fog­lal­ko­zott.
A dip­lo­má­ci­ai kis­ka­puk­kal ki­e­rő­sza­kolt má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés a ma­gyar ügy­ben négy ha­tá­ro­za­tot ho­zott. 1956. no­vem­ber 4-én szü­le­tett az el­ső, az USA ál­tal be­ter­jesz­tett 1004 (ES-II)-es számú ha­tá­ro­zat, amely egye­bek mel­lett le­szö­ge­zi: „Abban a meg­győ­ző­dés­ben, hogy a mos­ta­ni ese­mé­nyek Ma­gyar­or­szá­gon vi­lá­go­san mu­tat­ják a ma­gyar nép vá­gyát gya­ko­rol­ni és tel­jes mér­ték­ben él­vez­ni a sza­bad­ság és a füg­get­len­ség alap­ve­tő jo­gát […] El­íté­li a szov­jet fegy­ve­res erők fel­lé­pé­sét, amel­­lyel el­nyom­ja a ma­gyar nép jo­gai vis­­sza­szer­zé­sé­re in­dí­tott erő­fe­szí­té­se­it” (Yearbook… 1957, 84). A sza­va­zás vég­ered­mé­nye: 50 mel­let­te, 8 el­le­ne (Cseh­szlovákai is), 15 tar­tóz­ko­dás.
No­vem­ber 9-én kelt az ún. öt­ha­tal­mi ha­tá­ro­zat, Ku­ba, Ír­or­szág, Olasz­or­szág, Pa­kisz­tán és Pe­ru kez­de­mé­nye­zé­sé­re. Az 1005 (ES-II)-ös szá­mú ha­tá­ro­zat előbb meg­is­mé­tel­te az elő­ző ha­tá­ro­zat sza­va­it, majd né­mi­leg éle­seb­ben foga­ma­zot­t, ami­kor azt mond­ta: „Tekintetbe vé­ve, hogy az ide­gen in­ter­ven­ció Ma­gyar­or­szá­gon el­fo­gad­ha­tat­lan kí­sér­let” a magy­ra nép sza­bad­ság­vá­gyá­nak el­nyo­má­sá­ra, „is­métel­ten fel­szó­lít­ja a Szov­jet­unió kor­má­nyát csa­pa­ta­i­nak ha­la­dék­ta­lan ki­vo­ná­sá­ra Ma­gyar­or­szág­ról” (Yearbook… 1957, 85). A sza­va­zás so­rán 48 ál­lam volt az in­dít­vány mel­lett, 11 el­le­ne (Cseh­szlo­vá­kia is), 16 pe­dig tar­tóz­ko­dott.
No­vem­ber 9-re da­tá­ló­dik az USA ál­tal elő­ter­jesz­tett 1006 (ES-II)-os szá­mú ha­tá­ro­zat a Ma­gyar­or­szág­nak nyúj­tan­dó hu­ma­ni­tá­ri­us se­gély­ről. A re­zo­lú­ció „fel­hív­ja a ma­gyar ha­tó­sá­go­kat és a Szov­jet­uni­ót, hogy [az előb­bi – V. B. megj.] biz­to­sít­sa, [az utób­bi pe­dig – V. B. megj.] ne aka­dá­lyoz­za az élel­mi­szer és a gyógy­szer fo­ga­dá­sát és szét­osz­tá­sát”, il­let­ve a má­so­dik ré­szé­ben az ENSZ fő­tit­ká­rát „a ma­gyar me­ne­kül­tek ügyé­ben tör­té­nő gyors és ef­fek­tív szük­ség­in­téz­ke­dé­sek meg­ho­za­tal­ára”, a tag­ál­la­mo­kat pe­dig „az e cél­ra va­ló spe­ci­á­lis adakozár­sa” szó­lít­ja fel (Yearbook… 1957, 94). A sza­va­zás vég­ered­mé­nye: 53 mel­let­te, 9 el­le­ne (Cseh­szlo­vá­kia is), va­la­mint 13 tar­tóz­ko­dás.
Ugyan­csak no­vem­ber 9-én fo­gad­ta el az ENSZ az Auszt­ria ál­tal ki­mon­dot­tan em­be­ri­es­sé­gi okok­ból és hu­ma­ni­tá­ri­us cél­lal kez­de­mé­nye­zett 1007 (ES-II)-es szá­mú ha­tá­ro­za­tot, az ös­­szes ide vo­nat­ko­zó ha­tá­ro­zat kö­zül a leg­rö­vi­deb­bet (a tel­jes an­gol vál­to­zat­ mind­ös­­sze 109 szó­ból áll). Kü­lö­nö­sen fi­gye­lem­re mél­tó en­nek a sza­va­zás­nak a vég­ered­mé­nye: 67 tá­mo­ga­tó és 8 tar­tóz­ko­dó sza­va­zat mel­lett sen­ki nem volt el­le­ne. Cseh­szlo­vá­kia eb­ben az eset­ben is ért­he­tet­len (vagy in­kább na­gyon is ért­he­tő) ok­ból a tar­tóz­ko­dás ál­lás­pont­já­ra he­lyez­ke­dett. Az or­szág ENSZ-kép­vi­se­lő­it az sem za­var­ta, hogy ezt az ügyet a len­gyel és a ju­go­szláv elv­tár­sak is tá­mo­gat­ták, sőt még az egyéb­ként az ügyü­ket ma­ka­csul bel­ügy­nek te­kin­tő ma­gyar kül­dött­ség is meg­sza­vaz­ta az in­dít­ványt, amely ki­mond­ta: „Figyelembe vé­ve a ret­te­ne­tes szen­ve­dést, amely­nek a ma­gyar nép ki van té­ve […] ha­tá­ro­za­tot hoz nagy­mé­re­tű és azon­na­li gyógy­szer-, élel­mi­szer- és ru­ha­se­gély­ről az érin­tett te­rü­le­tek szá­má­ra” (Yearbook… 1957, 94), s en­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­val a leg­fel­ső szin­ten meg­ha­tal­maz­ta a fő­tit­kárt és az ös­­szes részt­ve­vő ál­la­mot.

Az ENSZ Köz­gyű­lés XI. ülés­sza­ká­nak ha­tá­ro­za­tai

No­vem­ber­ben foly­ta­tó­dott a bo­nyo­lult po­li­ti­kai kom­bi­ná­ci­ók­kal és (mint év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb ki­de­rült) tit­kos tár­gya­lá­sok­kal tar­kí­tott dip­lo­má­ci­ai hu­za­vo­na. No­vem­ber 21-én, im­már a köz­gyű­lés ren­des, XI. ülés­sza­kán, szá­mos vál­toz­ta­tás, til­ta­ko­zás és el­len­til­ta­ko­zás vé­gén há­rom re­zo­lú­ció szü­le­tett: az 1127 (XI)-es, az 1128 (XI)-as és az 1129 (XI)-es szá­mú­ak, mind­há­rom 1956. no­vem­ber 21-re da­tál­va. Az el­ső kez­de­mé­nye­zés hi­va­ta­lo­san Ku­bá­tól és El Sal­va­dor­tól in­dult, majd ezt né­mi­leg mó­do­sí­tot­ták a má­so­dik ha­tá­ro­zat­ban. Ez­után a ma­gyar kül­dött­ség ki­egé­szí­té­se­ket sze­re­tett vol­na esz­kö­zöl­ni, amit azon­ban a nem­zet­kö­zös­ség el­uta­sí­tott. Így szü­le­tett meg az­nap a har­ma­dik, az 1129 (XI)-es szá­mú ha­tá­ro­zat. Sor­rend­ben az el­ső, az 1127 (XI)-es lé­nye­gé­ben re­ka­pi­tu­lál­ta a má­so­dik rend­kí­vü­li köz­gyű­lés ál­tal a ma­gyar ügy­ben ho­zott négy ko­ráb­bi ha­tá­ro­za­tot, il­let­ve az­zal a mo­men­tum­mal vit­te to­vább, (ezt a szö­veg­ben két­szer is megsimételve), hogy „in­for­má­ciók ju­tot­tak [az ENSZ – V. B. megj.] tu­do­má­sá­ra ar­ról, hogy a szov­jet meg­szál­ló has­d­sereg erő­szak­kal de­por­tál ma­gyar fér­fi­a­kat, nő­ket és gyer­me­ke­ket ott­ho­na­ik­ból Ma­gyar­or­szá­gon kí­vü­li he­lyek­re” (Yearbook… 1957, 86). A sza­va­zás ered­mé­nye ez eset­ben ke­vés­bé meg­le­pő: 55 tá­mo­ga­tás, 10 el­uta­sí­tás és 14 tar­tóz­ko­dás. Az­az a tel­jes szo­ci­a­lis­ta blokk nagy egyet­ér­tés­ben el­uta­sít­ja, a köz­gyű­lés vi­szont nagy több­ség­gel meg­sza­vaz­za az in­dít­ványt, amely „sür­geti a Szov­jet­unió kor­má­nyát és a ma­gyar ha­tó­sá­go­kat, hogy azon­na­li lé­pé­sek­kel szün­tes­sék be a ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok deportá­cióját” (Yearbook… 1957, 86). Szá­mos hír­re és ál­hír­re re­a­gál­va a so­ron kö­vet­ke­ző, 1128 (XI)-as ha­tá­ro­zat Cey­lon, In­dia és In­do­né­zia ja­vas­la­tá­ra pon­to­sí­tot­ta, mér­sé­kel­te az ENSZ ak­tu­á­lis ál­lás­fog­la­lá­sát. „Figyelembe vé­ve – fo­gal­ma­zott a ha­tá­ro­zat –, hogy bi­zo­nyos tag­or­szág­ok meg­erő­sí­tet­ték ma­gyar ál­lam­pol­gár­ok erő­sza­kos de­por­tá­lá­sát az or­szág­ból, to­váb­bá fi­gye­lem­be vé­ve, hogy más tag­ál­lam­ok [vi­szont – V. B. megj.] ka­te­go­ri­ku­san ál­lít­ják, hogy sem­mi­fé­le ilyen deportá­ció nem tör­tént” (Yearbook… 1957, 87), az ENSZ sür­ge­ti Ma­gyar­or­szá­got, já­rul­jon hoz­zá az ENSZ-fő­tit­kár ké­ré­sé­nek tel­je­sí­té­sé­hez. Le­for­dít­va a dip­lo­má­ci­ai „ma­dár­nyel­vet”, a ha­tá­ro­zat­ból an­nak a sür­ge­té­se ol­vas­ha­tó ki, hogy Dag Ham­marskjöld ek­kor­ra már szá­mos al­ka­lom­mal és for­má­ban kez­de­mé­nyez­te sa­ját sze­mé­lyes uta­zá­sát Ma­gyar­or­szág­ra, de azt a ma­gyar ha­tó­sá­gok kö­vet­ke­ze­te­sen meg­aka­dá­lyoz­ták. A ha­tá­ro­zat­ról va­ló sza­va­zás ered­mé­nye: 57 tá­mo­ga­tás, 8 el­uta­sí­tás és 14 tar­tóz­ko­dás; Len­gyel­or­szág és Ju­go­szlá­via in­kább tar­tóz­ko­dik, Cseh­szlo­vá­kia vi­szont a ha­tá­ro­zott el­uta­sí­tók kö­zött van. A no­vem­ber 21-re da­tált har­ma­dik, po­li­ti­kai kér­dé­se­ket leg­ke­vés­bé érin­tő 1129 (XI)-es szá­mú ha­tá­ro­zat a to­váb­bi hu­ma­ni­tá­ri­us se­gít­sé­get cé­loz­ta: „Elismerve a me­ne­kült tí­zez­rek sür­gős szük­ség­le­te­it” (Yearbook… 1957, 95), a köz­gyű­lés hely­ben­hagy­ja az ad­dig tett hu­ma­ni­tá­ri­us erő­fe­szí­té­se­ket, egy­ben to­váb­bi­ak meg­té­te­lé­re sür­ge­ti az ENSZ il­le­té­kes szer­ve­it. A sza­va­zás ek­kor meg­le­he­tő­sen egy­sé­ges: 69 tá­mo­ga­tás, 2 el­uta­sí­tás, 8 tar­tóz­ko­dás. Cseh­szlo­vá­kia ek­kor a Szov­jet­unió és köz­vet­len csat­ló­sai ol­da­lán tar­tóz­ko­dik; a két el­uta­sí­tó Ma­gyar­or­szág és Ro­má­nia.
Az 1956. de­cem­ber 4-re da­tált 1130 (XI)-as szá­mú ha­tá­ro­za­tot ti­zen­négy ál­lam kez­de­mé­nyez­te. A do­ku­men­tum előbb bur­kol­tan cé­loz Ma­gyar­or­szág fe­le­lős­sé­gé­re: „A fő­tit­kár je­len­té­sé­ből ér­te­sül­ve ar­ról és meg­ál­la­pít­va azt, hogy Ma­gyar­or­szág nem ad en­ge­délyt az ENSZ-meg­fi­gye­lők­nek az or­szág­ba va­ló be­uta­zás­ra”; az­tán ha­tá­ro­zot­tabb han­gon for­dul a szov­je­tek fé­lé: „Mély nyug­ta­lan­ság­gal ál­la­pít­juk meg, hogy a Szov­jet­unió kor­má­nya nem tett ele­get az ENSZ ar­ra vo­na­to­zó ha­tá­ro­za­ta­i­nak, hogy áll­jon el Ma­gyar­or­szág bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás­tól, hogy ál­lítsa le a Magy­ar­or­szá­gról va­ló de­por­tá­lá­so­kat, hogy von­ja ki csa­pa­ta­it és szün­tes­se be a ma­gyar em­be­rek el­le­ni rep­res­­szi­ó­kat” (Yearbook… 1957, 87–88). A ha­tá­ro­zat ha­tár­idő­höz kö­ti (konk­ré­tan de­cem­ber 7-ét ne­ve­zi meg) a ma­gyar és szov­jet kor­mány vá­la­szát ar­ra, el­fo­gad­ják-e az ENSZ-meg­fi­gye­lők be­uta­zá­sát. Ugyan­ezen ha­tá­ro­zat 3. pont­já­ban „A köz­gyű­lés ja­vas­la­tot tesz ar­ra, hogy idő­köz­ben [az­az az érin­tett kor­má­nyok vá­la­szá­ig – V. B. megj.] a fő­tit­kár elő­ze­te­sen és azon­na­li ha­tál­­lyal in­téz­ked­jen Ma­gyar­or­szág vagy más szó­ba jö­vő or­szág, te­rü­le­té­re kül­den­dő meg­fi­gye­lők ki­ne­ve­zé­sé­ről” (Yearbook… 1957, 88), a 4. pont­ban pe­dig fel­szó­lít­ja az ös­­szes tag­or­szág kor­má­nyát, já­rul­jon hoz­zá az ef­fé­le kül­de­tés fe­le­lős­ség­tel­jes és ha­té­kony tele­jsítéséhez. Az 1130 (XI)-as szá­mú ha­tá­ro­zat vég­sza­va­zá­sá­nak ered­mé­nye nem na­gyon volt két­sé­ges: 10 nem (Cseh­szlo­vá­kia is) és 14 tar­tóz­ko­dás mel­lett az ENSZ-tag­ál­lam­ok túl­nyo­mó több­sé­ge (54 ál­lam) meg­sza­vaz­ta.
A ha­tá­ro­zat el­fo­ga­dá­sát egy Cseh­szlo­vá­ki­át is ért­in­tő köz­já­ték kö­vet­te. De­cem­ber 7-én Dag Ham­marskjöld tá­jé­koz­tat­ta a köz­gyű­lést, hogy az 1130-as ha­tá­ro­zat ér­tel­mé­ben le­ve­let in­té­zett Auszt­ria, Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia és Ju­go­szlá­via kép­vi­se­lő­i­hez az 1130 (XI)-as ha­tá­ro­zat 3. és 4. pont­já­val kap­cso­lat­ban, amely­ben kez­de­mé­nyez­te az em­lí­tett or­szá­gok­nak, en­ged­je­nek be füg­get­len ENSZ-meg­fi­gye­lő­ket, akik te­rü­le­tük­ről kö­vet­nék fi­gye­lem­mel az eseményket. Auszt­ria más­nap (de­cem­ber 8-án) re­a­gált ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy kor­má­nya az ENSZ alap­ok­má­nyá­val össz­hang­ban kész a fő­tit­kár ál­tal ki­ne­ve­zett meg­fi­gye­lők fo­ga­dá­sá­ra. 8-án re­a­gál­tak a ju­go­szlá­vok is. A ké­rést saj­ná­lat­tal el­uta­sí­tot­ták, még­pe­dig azon az „elvi” ala­pon, hogy „nem he­lyes egyik or­szág ese­mé­nye­it egy má­sik or­szág te­rü­le­té­ről meg­fi­gyel­ni” (Yearbook… 1957, 78). No­ha ab­szurd mó­don úgy tet­tek, mint­ha nem tud­ták vol­na, hogy az ENSZ-fő­tit­kár be­uta­zá­si ké­rel­mét a ma­gyar kor­mány már so­ka­dik al­ka­lom­mal fi­gyel­men kí­vül hagy­ta, a ju­go­szlá­vok leg­alább ki­fo­gást ke­res­tek, és leg­alább önál­ló vé­le­ményt al­kot­tak. Nem úgy Cseh­szlo­vá­kia. A külön­levél­ben meg­szó­lí­tott kor­mány (az ENSZ egyik ala­pí­tó orszá­ga[!]) re­a­gált a leg­ké­sőbb, va­ló­já­ban két­na­pos ké­sés­sel húz­va az időt. A no­vem­ber 9-én és 10-én meszólaló cseh­szlo­vák, ro­mán és szov­jet de­le­gá­ció (az utób­bi­hoz nem is szólt a fel­hívás[!]) bár­mi­fé­le to­váb­bi in­dok­lás nél­kül ha­tá­ro­zot­tan le­szö­gez­ték, kor­má­nya­ik nem já­rul­nak hoz­zá ENSZ-meg­fi­gye­lők te­rü­le­tük­re va­ló lé­pé­sé­hez.
1956. de­cem­ber kö­ze­pé­re a vi­ta meg­le­he­tő­sen el­mér­ge­se­dett. Az egyik rész­ről a ma­gyar kor­mány fel­füg­gesz­tet­te köz­re­mű­kö­dését a XI. ülés­sza­kon, a má­sik ol­dal­ról szá­mos tag­ál­lam sür­gette az or­szág ki­zá­rá­sát a köz­gyű­lés­ből. (Nem fe­led­he­tő, hogy Ma­gyar­or­szág pont egy év­vel az­előtt vált ENSZ-tag­gá.) A ma­gyar ügy­ről zaj­ló ENSZ-vi­ta to­váb­bi le­fo­lyá­sát, s a hát­ra­lé­vő két ha­tá­ro­za­tot az egy­re re­mény­te­le­nebb, a ma­gyar és a hát­tér­ben lé­vő szov­jet kor­mány ma­kacs­sá­ga, ill. ügyes la­ví­ro­zá­sa mi­att egy­re ki­lá­tás­ta­la­nabb han­gu­lat jel­le­mez­te, ami­hez a szo­ci­a­lis­ta blokk or­szá­gai, kö­zöt­tük a leg­hű­sé­ge­sebb Cseh­szlo­vá­kia rend­kí­vül fe­gyel­me­zet­ten as­­szisz­tált.
Az 1131 (XI)-es szá­mú, 1956. de­cem­ber 12-én kelt ha­tá­ro­zat már ezt a re­mény­te­len hely­ze­tet tük­röz­te. Az 1. pont­ban na­gyon egyérteműen fogal­ma­zot a Szov­jet­uni­ó­ról: „[A köz­gyű­lés – V. B. megj.] meg­ál­la­pít­ja, hogy a Szov­jet­unió kor­má­nya ka­to­nai erőt al­kal­maz­va a ma­gyar nép el­len, meg­sér­ti Ma­gyar­or­szág po­li­ti­kai füg­get­len­sé­gét” (Yearbook… 1957, 88), s ezt még to­vább fo­koz­za a 2–4. pon­tok­ban, tel­je­sen egy­ér­tel­mű­vé té­ve és több­ször né­ven ne­vez­ve az ag­res­­szort. Az 5. pont vi­szont tö­mör és re­mény­te­le­nül ki­fe­je­zi a ha­tá­ro­za­tot meg­ho­zó ál­la­mok te­he­tet­len­sé­gét: „[A Köz­gyű­lés – V. B. megj.] fel­ha­tal­maz­za a fő­tit­kárt, hogy össz­hang­ban a ENSZ alap­ok­má­nyá­nak el­ve­i­vel és a köz­gyű­lés ha­tá­ro­za­ta­i­val, te­gyen meg bár­mi­lyen kez­de­mé­nye­zést, amit cél­sze­rű­nek lát a ma­gyar üg­­gyel kap­cso­lat­ban” (Yearbook… 1957, 89). A sza­va­zás vég­ered­mé­nye: 55 ál­lam tá­mo­gat­ja, a 8 szo­ci­a­lis­ta or­szág együt­te­sen nem­mel sza­vaz (Cseh­szlo­vá­kia is), 13-an tar­tóz­kod­nak (kö­zöt­tük Ju­go­szlá­via).
Az 1956 őszén in­du­ló vi­ta­so­ro­zat a ma­gyar ügy­ben las­san a vé­gé­hez kö­ze­le­dett. (Ar­ról, hogy adott eset­ben a vi­tá­nak más ki­me­ne­te­le is le­he­tett vol­na, J. Nagy Lász­ló gon­dol­ko­dik egyik ta­nul­má­nyá­ban: „A ma­gyar ügy el­hú­zó­dá­sá­val szem­ben a szu­e­zi kér­dés­ben […] na­gyon ha­té­kony­nak bi­zo­nyult az ENSZ” [J. Nagy Lász­ló 2005, 101].) És no­ha a ma­gyar ügy még egy évig nem ke­rült le a na­pi­rend­ről, az 1132 (XI)-es szá­mú ha­tá­ro­zat patt­hely­ze­tet jel­zett. A ha­tá­ro­zat 1. pont­ja egy kü­lön­bi­zott­sá­got ál­lí­tott fel (Special Com­mit­tee), mely­nek tagjai Auszt­rá­lia (K. C. O. Shann volt a ra­port­őr), Cey­lon, Dá­nia (Alsing An­der­sen lett az el­nök), to­váb­bá Tu­né­zia és Uru­guay let­tek. A kü­lön­bi­zott­ság azt a fel­ada­tot kap­ta, hogy a le­he­tő leg­szo­ro­sabb fi­gye­lem­mel kö­ves­se az ese­mé­nye­ket: gyűjt­sön bi­zo­nyí­té­ko­kat, ké­szít­sen in­ter­jú­kat, és a ta­pasz­ta­la­tok­ról szá­mol­jon be egy­részt a XI. ülés­sza­kon, va­la­mint (ez volt a kis­ka­pu) idő­ről idő­re a ké­sőb­bi­ek­ben is az ENSZ Köz­gyű­lé­se előt­t. Az ef­fé­le, meg­le­he­tő­sen ope­ra­tív ha­tá­ro­zat né­mi­leg el­len­sú­lyoz­ta a „lo­vak kö­zé do­bott gyep­lő” ef­fek­tus ha­tá­sát, a va­ló­ság­ban azon­ban a ró­la szó­ló sza­va­zás ered­mé­nye lé­nye­gé­ben min­den­kit meg­nyug­ta­tott: a több­ség, 59 or­szág tá­mo­gat­ta, a szo­ci­a­lis­ta blokk (ter­mé­sze­te­sen Cseh­szlo­vá­kia is) el­uta­sí­tot­ta, 10-en pe­dig tar­tóz­kod­tak (utób­bi­ak kö­zött a ma­gyar ügy két no­tó­ri­us tar­tóz­ko­dó­ja: Finn­or­szág és Ju­go­szlá­via). Az ENSZ-be­li ma­gyar vi­ta ide­ig­le­nes le­zá­rá­sa, a fen­ti ha­tá­ro­zat­tal de facto elő­ál­ló „jegelt” ál­la­pot, elég sta­ti­kus­nak tűnt ah­hoz, hogy két hét­tel ké­sőbb „Magyarországon az MSZMP PB 1957. ja­nu­ár 25-i ülé­sén meg­fo­gal­ma­zó­dott az igény a ka­pi­ta­lis­ta or­szá­gok­kal va­ló vi­szony ren­de­zé­sé­re, és má­so­dik he­lyen sze­re­pelt a kül­po­li­ti­kai fel­ada­tok kö­zött a ma­gyar kér­dés le­vé­te­té­se az ENSZ na­pi­rend­jé­ről” (Borhi 1998).

A ha­tá­ro­za­tok ér­té­ke­lé­se cseh­szlo­vák szem­pont­ból

Az 1956. no­vem­ber 4. és 1957. ja­nu­ár 10. kö­zött ho­zott tíz, a ma­gyar üg­­gyel kap­cso­la­tos ENSZ-ha­tá­ro­zat so­rán a cseh­szlo­vák kül­dött­ség ki­vé­tel nél­kül min­dig a Szov­jet­uni­ó­val össz­hang­ban, Al­bá­ni­á­val, Bul­gá­ri­á­val, Fehéro­ros­zország­gal és Uk­raj­ná­val egye­tem­ben sza­va­zott, és a leg­ap­róbb vé­le­mény­el­té­rést sem en­ged­te meg ma­gá­nak. Cseh­szlo­vá­kia ál­lás­pont­ja an­nál fel­tű­nőbb, ha lát­juk, hogy a szo­ci­a­lis­ta blokk más or­szá­gai leg­alább egy-­e­gy al­ka­lom­mal ké­pe­sek és haj­lan­dók vol­tak önál­ló ál­lás­pont ki­ala­kí­tá­sá­ra. A tíz re­zo­lú­ció so­rán Ju­go­szlá­via mind­ös­­sze há­rom­szor sza­va­zott a ma­gyar ügy­ben a Szov­jet­uni­ó­val össz­hang­ban (1005-ös, 1127-es és 1130-as ha­tá­ro­zat; a töb­bi eset­ben tar­tóz­ko­dott), Len­gyel­or­szág két al­ka­lom­mal vá­lasz­tott kü­lön utat (1007-es, 1128-as ha­tá­ro­zat), és még Ro­má­nia is egy­szer (1129-es ha­tá­ro­zat) vet­te a bá­tor­sá­got kü­lön­vé­le­mény ki­ala­kí­tá­sá­hoz, igaz, az bru­tá­lis mó­don a hu­ma­ni­tá­ri­us se­gély di­rekt el­uta­sí­tá­sa volt.
Mi­lyen té­nye­zők ma­gya­ráz­zák, hogy Cseh­szlo­vá­kia ki­vé­tel nél­kül és kö­vet­ke­ze­te­sen ra­gasz­ko­dott a blokko­rszá­gok ve­ze­té­se ál­tal meg­ha­tá­ro­zott vo­nal­hoz? A gott­wal­di örök­ség­gel nem na­gyon le­szá­mo­ló Cseh­szlo­vá­kia kez­det­től tisz­tá­ban volt a ma­gyar ese­mé­nyek ve­szé­lye­i­vel. A cseh­szlo­vák Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga már 1956. ok­tó­ber 27-én ki­bő­ví­tett el­nök­sé­gi ülést tar­tott, és az ülés egyik fő pont­ja a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet volt (vö. Èeskosloven­ské… 1986, 515). Cseh­szlo­vá­kia lel­ke­sen üd­vö­zöl­te az 1956. ok­tó­ber 30-i szov­jet kor­mány­nyi­lat­ko­za­tot (A Szov­jet­unió és a töb­bi szo­ci­a­lis­ta or­szág kö­zöt­ti ba­rá­ti kap­cso­la­tok és együtt­mű­kö­dés fej­lesz­té­sé­nek és to­váb­bi erő­sí­té­sé­nek alap­ja­i­ról), vi­szont nagy fel­há­bo­ro­dás­sal és fé­le­lem­mel fo­gad­ta (ka­to­nai ér­te­lem­ben is) Nagy Im­re be­je­len­té­sét a Var­sói Szer­ző­dés­ből va­ló ki­lé­pé­sről, ill. a sem­le­ges­sé­g­ről.
Egy­ál­ta­lán nem vé­let­len, ha­nem in­kább el­szó­lás­fé­le, hogy a cseh­szlo­vák rá­dió egy nap­pal a mas­­szív szov­jet ka­to­nai be­avat­ko­zás előt­t, 1956. no­vem­ber 3-án köz­ve­tí­tet­te Antonín Zápo­tocký köz­tár­sa­sá­gi el­nök nyi­lat­ko­za­tát, mely „a ko­moly ma­gyar hely­zet­ről és Iz­ra­el Egyip­tom el­le­nes ag­res­­szi­ó­já­ról” (Èeskosloven­ské… 1986, 516) szólt, az­az a cseh­szlo­vák ve­ze­tés tu­dott a ké­szü­lő in­ter­ven­ci­ó­ról. Ahogy Rai­ner M. Já­nos ír­ja: „Hruscsov no­vem­ber 1. és 3. kö­zött tá­jé­koz­tat­ta szö­vet­sé­ge­se­it, va­la­mint Ti­tót a ter­ve­zett in­vá­zi­ó­ról. Egye­dül Gomul­ka je­len­tett be egy­ér­tel­mű el­len­vé­le­ményt. Ti­to, akit ri­a­da­lom­mal töl­tött el a ma­gyar for­ra­da­lom de­mok­ra­ti­kus jel­le­ge, nem­csak tu­do­má­sul vet­te a szov­jet in­vá­zi­ós ter­ve­ket, de meg­ígér­te azt is, hogy se­gít a kri­ti­kus pil­la­nat­ban Nagy Im­re és kor­má­nya ki­kap­cso­lá­sá­ban” (Ješ 2003). Ka­to­nai se­gít­sé­get a cseh­szlo­vák­ok is fel­aján­lot­tak, de azt a szov­jet ve­ze­tők stra­té­gi­ai okok­ból el­uta­sí­tot­ták. A cseh Jiøí Ješ így ír er­ről: „Októberben azu­tán Cseh­szlo­vá­kia a ma­gyar ese­mé­nyek ide­jén éles ka­to­nai in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sá­ba kez­dett a szlo­vák–ma­gyar ha­tá­ron, és Antonín Novot­ný Moszk­vá­ban Hrus­csov­nak még ka­to­nai se­gít­sé­get is föl­aján­lott a ma­gya­rok el­len. Hrus­csov ezt az aján­la­tott nem fo­gad­ta el, így va­la­mi más tör­tént, amit a tör­té­né­szek, Is­ten tud­ja mi­ért, nem na­gyon em­le­get­nek. A bi­zony­ta­lan szov­jet ve­ze­tés ok­tó­ber utol­só nap­ján ki­adott egy nyi­lat­ko­za­tot, amely sze­rint a né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szá­gok­ból ki­von­ja ta­nács­adó­it, akik­nek a tevénységét kri­ti­ká­val il­let­te” (Ješ 2003).
A le­le­mé­nyes cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta ve­ze­tés 1956-ban je­les­re vizs­gá­zott in­ter­na­ci­o­na­lis­ta párt­hű­ség­ből. Sőt még azt is ügye­sen ki­hasz­nál­ta, hogy ha már ka­to­na­i­lag nem le­he­tett a ré­sze­se, leg­alább po­li­ti­ka tő­két ko­vá­csol­jon be­lő­le. Po­li­ti­ká­ját ar­ra épí­tet­te – és ez áll de­le­gá­ci­ó­ja min­den sza­va­zá­sa mö­gött is –, hogy a Szov­jet­uni­ó­nak a ma­gyar for­ra­da­lom után emi­nens ér­de­ke fű­ző­dött egy­részt sa­ját presz­tí­zsé­nek meg­őr­zé­sé­hez a nem­zet­kö­zi szín­té­ren, más­részt a „rend” vis­­sza­ál­lí­tá­sá­hoz a szo­ci­a­lis­ta tá­bo­ron be­lül. Ha a ma­gyar for­ra­da­lom „rés volt a fa­lon”, a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció min­ta­sze­rű vi­sel­ke­dé­se az ENSZ-vi­tá­ban a tá­bo­ron be­lü­li tö­ret­len szo­li­da­ri­tás, és a kom­mu­nis­ta blokk ide­o­ló­gi­ai egy­sé­gé­nek ak­tív pél­dá­ja lett. Az em­lí­tett fel­ál­lás­ban mű­kö­dő cseh­szlo­vák de­le­gá­ció, s mö­göt­te ter­mé­sze­te­sen az ál­la­mi és párt­ve­ze­tés, na­gyon sok­kal hoz­zá­já­rul an­nak az ér­zet­nek az el­hi­te­té­sé­hez, hogy a kö­zép-ke­let-eu­ró­pai szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok egy­sé­ge­sek, és min­dig is azok vol­tak, ez­zel ele­ve ki­lá­tás­ta­lan­ná té­ve szá­mos ENSZ-be­li kez­de­mé­nye­zést.

A 663. ple­ná­ris ülés vi­tá­ja

A ma­gyar üg­­gyel az ENSZ Köz­gyű­lés XI. ülés­sza­ká­nak 1957. feb­ru­ár 28-i 663. ple­ná­ris ülé­sén is fog­lal­koz­tak. A cél ere­de­ti­leg an­nak a je­len­tés­nek a meg­vi­ta­tá­sa volt, ame­lyet a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság (Special Polit­i­cal Com­mit­tee) ter­jeszett a köz­gyű­lés elé. A köz­gyű­lés a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­sá­got 1956. no­vem­ber 12-én ad hoc bi­zott­ság­ként ál­lí­tot­ta fel, majd 1956. de­cem­ber 18-án ál­lan­dó bi­zott­ság­gá vál­toz­tat­ta. A bi­zott­ság el­nö­ke Selim Sarp­er (Tö­rök­or­szág), al­el­nö­ke Sud­jar­wo Tjon­drone­goro (In­do­né­zia), ra­port­őre Sergi­je Makiedo (Ju­go­szlá­via) lett. Makiedo 1957. feb­ru­ár 28-án be is nyúj­tot­ta a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság je­len­té­sét, A/3564-es szám alat­t, ám azt a köz­gyű­lés dön­té­se alap­ján nem bo­csá­tot­ták vi­tá­ra, csu­pán kor­lá­to­zott szá­mú hoz­zá­szó­lást en­ge­dé­lyez­tek az ügy­ben.
A Szov­jet­unió pa­na­sza ami­att, hogy az USA be­avat­ko­zik Al­bá­nia, Bul­gá­ria, Cseh­szlo­vá­kia, Ma­gyar­or­szág, Len­gyel­or­szág, Ro­má­nia és a Szov­jet­unió bel­ügye­i­be, va­la­mint ami­att, hogy az USA fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­get foly­tat ugyan­ezen ál­la­mok el­len cím­mel 70. na­pi­ren­di pont­ként na­pi­rend­re tű­zött szov­jet kez­de­mé­nye­zés nem lep­te meg azo­kat, akik nyo­mon kö­vet­ték a Szov­jet­unió és csat­ló­sa­i­nak po­li­ti­kai stra­té­gi­á­ját a ma­gyar ügy vi­tá­já­ban. A Szov­jet­uni­ó­nak két fő staté­giai ér­de­ke volt. Egy­részt, hogy az ügyet mi­nél tá­gabb, ge­ne­rá­li­sabb ér­te­lem­ben le­hes­sen tag­lal­ni az ENSZ-ben, el­mos­va a prob­lé­ma sú­lyos lo­ká­lis jel­le­gét; ez az oka, hogy no­ha min­den­ki előtt nyil­ván­va­ló­an Ma­gyar­or­szág őszi for­ra­dal­má­ról szólt a vi­ta, a szov­jet kez­de­mé­nye­zés en bloc a tér­ség or­szá­ga­i­ról be­szélt. A má­sik stra­té­gi­ai irány „a leg­jobb vé­de­ke­zés a tá­ma­dás” alap­ján egy olyan po­li­ti­kai of­fen­zí­va kezdeményzése, amely­ben a vi­ta lé­nye­ge, s egy­ben a nem­zet­kö­zi köz­vé­le­mény fi­gyel­me át­csú­szik a leg­főbb starté­giai el­len­fél­re, az USA-ra.
A Wan Wait­hayakon tha­jföl­di her­ceg el­nök­sé­ge alatt zaj­ló 663. ple­ná­ris ülés so­rán előbb Vaszil­ij Vaszil­je­vics Kuznye­cov szov­jet ENSZ-kö­vet, De Bar­ros bra­zil szó­vi­vő, Josef Ull­rich (Cseh­szlo­vá­kia) és Hen­ry Cabot Lodge (USA) szó­lalt fel. A szov­jet kép­vi­se­lő előbb hos­­sza­san ecse­tel­te „az USA ural­ko­dó kö­rei ál­tal al­kal­ma­zott el­len­sé­ges és fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­get” mint az USA „a­gresszív kül­po­li­ti­ká­já­nak in­teg­ráns ré­szét” (UN Gen­er­al… 1957, 31. pont, 1242), majd Dulles kül­ügy­mi­nisz­ter saj­tó­nyi­lat­ko­za­ta­i­ra hi­vat­koz­va so­rol­ta az ame­ri­ka­i­ak min­de­nütt je­len lé­vő szer­ve­ze­te­it, az Amer­i­can Com­mitte for Lib­er­a­tion, a Com­mitte for Free Europe és a Cru­sade for Free­dom ne­vű szer­ve­ze­te­ket, me­lyek­nek fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­ge azt bi­zo­nyít­ja: „h­ogyan kép­ze­lik az ame­ri­ka­i­ak a né­pi de­mok­ra­ti­kus ál­la­mok fel­sza­ba­dí­tá­sát” (UN Gen­er­al… 1957, 33. pont, 1242). Ma­gyar­or­szág ügyé­ben Kuznye­cov az aláb­bi­a­kat mond­ta: „A nem­ré­gi ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek kü­lö­nö­sen tisz­tán mu­tat­ják, mi a kö­vet­kez­mé­nye az USA más ál­la­mok bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zá­si po­li­ti­ká­já­nak. Most be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy a si­ker­te­len el­len­for­ra­dal­mi lá­za­dá­so­kat Ma­gyar­or­szá­gon bel­ső re­ak­ci­ós ele­mek és kül­ső nem­zet­kö­zi im­pe­ri­a­lis­ta kö­rök, el­ső­sor­ban pe­dig az USA pro­vo­kál­ták. Bár­mit mond­ja­nak itt az USA kép­vi­se­lői a ma­gyar ese­mé­nyek­kel kap­cso­lat­ban, és ter­jes­­sze­nek bár­mi­lyen rá­gal­ma­kat a Szov­jet­unió el­len, el kell is­mer­ni, hogy a fe­le­lős­ség a ma­gyar­or­szá­gi vér­on­tás­ért és az or­szág gaz­da­sá­gán esett kár mi­att az ún. »fel­sz­abadítási« bű­nös po­li­ti­ka szer­ző­it és szer­ve­ző­it ter­he­li” (UN Gen­er­al… 1957, 38. pont, 1243).
Az ez­után meg­szó­la­ló De Bar­ros elő­ször le­szö­gez­te, hogy a Szov­jet­unió ál­tal be­nyúj­tott A/SPC/L.14-es szá­mú ha­tá­ro­zat­ter­ve­ze­tet a nemzeközi kö­zös­ség túl­nyo­mó ré­sze el­uta­sít­ja. Tör­té­nel­mi ér­ve­ket so­ra­koz­ta­tott fel ar­ról, hogy „az USA if­jú­sá­gá­nak vi­rá­ga fél év­szá­zad so­rán két al­ka­lom­mal öröm­mel szel­te át az óce­ánt, hogy meg­hal­jon a hu­ma­nis­ta eu­ró­pai ci­vi­li­zá­ci­ó­ért”; majd az­zal fe­jez­te be, hogy: „Az az öt­let, hogy a köz­gyű­lés ítél­je el az Egye­sült Ál­la­mo­kat Al­bá­nia, Bul­gá­ria, Cseh­szlo­vá­kia, Ma­gyar­or­szág, Len­gyel­or­szág, Ro­má­nia és a Szov­jet­unió bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás mi­att, nem más, mint kí­sér­let a té­nyek ki­for­ga­tá­sá­ra, és kí­sér­let a zaj­ló tör­té­nel­mi fo­lya­ma­tok vis­­sza­for­dí­tá­sá­ra, amit mi időn­ként za­va­ro­dott­ság­gal fi­gye­lünk” (UN Gen­er­al… 1957, 43., 46. pont, 1243–1244).
A cseh­szlo­vák ENSZ-kül­dött­nek nem le­he­tett egy­sze­rű ez­után meg­szó­lal­nia. Nem­csak azért, mi­vel Cseh­szlo­vá­ki­á­nak fo­lya­mat­ban lé­vő Nem­zet­kö­zi Bíróság-­be­li ügye volt az USA-val (egy 1953. már­cis 10-i lé­gi in­ci­dens mi­att), ha­nem azért is, mert egy nyil­ván­va­ló­an le­he­tet­len po­li­ti­kai ügyet kel­lett meg­vé­de­nie. Az aláb­bi­ak­ban né­mi­leg rö­vi­dít­ve kö­zöl­jük Josef Ull­rich ere­de­ti­leg an­gol nyel­vű, és ter­mé­sze­te­sen a szov­jet ál­lás­pont vé­del­mé­ben ki­fej­tett fel­szó­la­lá­sát:
„A Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság vi­tái so­rán a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció szá­mos tényt be­mu­ta­tott, ame­lyek ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy az USA fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­get foly­tat és be­avat­ko­zik a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság bel­ügye­i­be. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció ter­je­del­mes do­ku­men­tá­ci­ót és más bi­zo­nyí­té­ko­kat nyúj­tott be ezen ál­lí­tá­sok alá­tá­masz­tá­sá­ra. […]
A cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok­nak bő­sé­ges adat és bi­zo­nyí­ték van a tu­laj­do­ná­ban az USA tit­kos­szol­gá­la­ti szer­vei ál­tal Cseh­szlo­vá­kia el­len vég­re­haj­tott te­vé­keny­sé­gé­ről. A bi­zott­ság­ban a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció konk­rét ada­tok­kal szol­gált a Cseh­szlo­vá­kia el­len el­kö­ve­tett ter­ro­ris­ta-, fel­for­ga­tó- és kém­te­vé­keny­ség­ről, me­lyet ezen szer­ve­ze­tek uta­sí­tá­sá­ra és köz­re­mű­kö­dé­sé­vel haj­tot­tak vég­re. A szo­ci­a­lis­ta rend­sze­rű or­szá­gok el­le­ni el­len­sé­ges te­vé­keny­ség vég­re­haj­tá­sá­ban fon­tos sze­re­pet ját­sza­nak az úgy­ne­ve­zett ame­ri­kai »magán«-szer­vez­tek, úgy­mint az úgy­ne­ve­zett Com­mitte for Free Europe, vagy az úgy­ne­ve­zett Cru­sade for Free­dom, mi­ként az olyan rá­dió­adó-ál­lo­má­sok is, mint a Free Europe Com­mitte ál­lo­más, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió, va­la­mint kü­lön­fé­le ügy­nök­sé­gek, ame­lyek a Né­met De­mok­ra­ti­kus Köz­tár­sa­ság és má­sok bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás­ra spe­ci­a­li­zá­lód­tak. [Az NDK ne­ve nem is sze­re­pelt a szov­jet ha­tá­ro­zat­ter­ve­zet­ben – V. B. megj.]
A vi­ta so­rán a bi­zott­ság­ban kü­lö­nö­sen ap­ró­lé­kos ana­lí­zis se­gít­sé­gé­vel de­monst­rál­tuk az USA Cseh­szlo­vá­kia és más ke­let-eu­ró­pai or­szág el­len ki­fej­tett el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gét, ame­lyet lég­bal­lo­nok in­dí­tá­sá­val foly­tat­nak, fo­lya­ma­to­san meg­sért­ve az or­szá­gok lég­te­rét. Ezek a lég­göm­bök olyan szó­ró­la­po­kat dob­nak le a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság te­rü­le­té­re, ame­lyek fel­for­ga­tó anya­go­kat tar­tal­maz­nak a Cseh­szlo­vá­ki­á­ban lé­te­ző szo­ci­a­lis­ta rend és a le­gi­tim kor­mány el­len. Az ef­fé­le úgy­n­evezet »bal­lonkam­pányok« ál­tal az USA kor­má­nya sú­lyos erő­sza­kot kö­vet el Cseh­szlo­vá­kia szu­ve­re­ni­tá­sa és a nem­zet­kö­zi jog el­len. […]
A bi­zo­nyí­té­kok sú­lya alatt az USA de­le­gá­ci­ó­ja meg sem pró­bál­ta a bi­zott­ság­ban meg­cá­fol­ni az el­le­ne fel­ho­zott sú­lyos vá­da­kat és ál­lí­tá­so­kat. Ez nem­csak a fel­tárt té­nyek iga­zát ta­nú­sít­ja, ha­nem azt is, hogy az USA el­tö­kél­ten foly­tat­ni kí­ván­ja fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­gét és be­avat­ko­zá­si kí­sér­le­te­it. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció kö­te­les­sé­gé­nek ér­zi, hogy fel­hív­ja a köz­gyű­lés fi­gyel­mét ar­ra a nö­vek­vő ve­szély­re, mely ve­szé­lyez­te­ti a bé­két és a biz­ton­sá­got, s amely az im­pe­ri­a­lis­ta kö­rök erő­sö­dő ag­res­­szív te­vé­keny­sé­gé­nek kö­vet­kez­mé­nye. […]
A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció őszin­tén saj­nál­ja, hogy a szov­jet de­le­gá­ció ál­tal be­nyúj­tott A/SPC/L.14 sz. ha­tá­ro­zat­ter­ve­zet a Po­li­ti­kai Kü­lön­bi­zott­ság ál­tal nem ke­rült el­fo­ga­dás­ra, an­nak el­le­né­re, hogy le­he­tet­len volt meg­cá­fol­ni azo­kat a bi­zo­nyí­té­ko­kat, ame­lyek az USA szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok el­len vég­re­haj­tott fel­for­ga­tó te­vé­keny­sé­gét mu­tat­ják. A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció hi­szi, hogy a nem­zet­kö­zi bé­ke és biz­ton­ság meg­erő­sí­té­se és a nem­ze­tek köz­ti együtt­mű­kö­dés ér­de­ké­ben vol­na, ha a köz­gyű­lés el­ítél­né az USA el­len­sé­ges te­vé­keny­sé­gét, és fel­szó­lí­ta­ná az USA kor­má­nyát a fel­for­ga­tó te­vé­keny­ség és a más ál­la­mok bel­ügye­i­be va­ló be­avat­ko­zás be­szün­te­té­sé­re, va­la­mint ar­ra, hogy kap­cso­la­tát ezek­kel az ál­la­mok­kal az ENSZ-alap­ok­mány alap­el­ve­i­vel össz­hang­ban ala­kít­sa” (UN Gen­er­al… 1957, 47–52. pont, 1244).
Az Ull­rich után meg­szó­la­ló Lodge ame­ri­kai ENSZ-kö­vet egy­ál­ta­lán nem re­a­gált a cseh­szlo­vák kül­dött­ség ál­tal meg­fo­gal­ma­zott vá­dak­ra. Fel­szó­la­lá­sá­ban jel­lem­ző­en alig volt szól Ma­gyar­or­szág­ról; he­lyet­te Ke­let-Eu­ró­pa ál­ta­lá­nos el­nyo­mott hely­ze­tét, és a szov­jet kom­mu­nis­ta rend­szer jel­le­gét ecse­tel­te bő­ven: „Ez az a kom­mu­nis­ta aka­rat, amely az em­be­ri agyak és tes­tek fö­löt­ti tö­ké­le­tes kont­roll­ra irá­nyul, amely össz­hang­ban a mély­sé­ge­sen ma­te­ri­a­lis­ta kép­let­tel ta­gad­ja az em­ber szent ter­mé­sze­tét, s amely meg­ma­gya­ráz­za azo­kat a gon­do­lat- és in­for­má­ci­ós sza­bad­ság út­já­ban ál­ló nagy­ará­nyú aka­dá­lyo­kat, me­lye­ket a Szov­jet­unió ál­lí­tott fel Ke­let-Eu­ró­pá­ban. A cen­zú­ra, a rá­dió­adás­ok za­va­rá­sa, az uta­zás el­len­őr­zé­se, a ha­tár­őr­ség, a tör­té­ne­lem át­írá­sa, a hí­rek meg­ha­mi­sí­tá­sa – ezek a fel­té­te­lek ha­tá­roz­zák meg je­len­leg Ke­let-Eu­ró­pát. Ezek azok a fel­té­te­lek, ame­lye­ket a Szov­jet­unió sze­ret­ne a vi­lág töb­bi ré­szé­vel fi­gyel­men kí­vül ha­gyat­ni vagy el­fe­led­tet­ni” (UN Gen­er­al… 1957, 59. pont, 1245).
Az nem meg­le­pő, hogy a ma­gyar ügy 1956–1957-es ENSZ-vi­tá­já­ban Cseh­szlo­vá­kia a szov­jet blokk ol­da­lán ala­kí­tot­ta ki ál­lás­pont­ját. Az azon­ban csak a rész­le­tek is­me­re­té­ben lát­ha­tó, hogy ál­lás­pont­ja mi­lyen ma­kacs, már-már or­to­dox jel­leg­gel bírt, s hogy men­­nyi­re sztá­li­nis­ta fra­ze­o­ló­gi­át al­kal­ma­zott 1957-ben(!). A cseh­szlo­vák de­le­gá­ció ugyan­azt a fa­ri­ze­us ál­lás­pon­tot haj­to­gat­ta, s an­nak szel­le­mé­ben sza­va­zott, hogy a ma­gyar ese­mé­nyek és a ve­lük kap­cso­la­tos in­téz­ke­dé­sek ki­zá­ró­lag a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság bel­ügy­ének szá­mí­ta­nak – amit a Ká­dár-fé­le ma­gyar kül­dött­ség sok­szor el­is­mé­telt. Ma már jól lát­ha­tó, ami a sa­ját ko­rá­ban nem volt an­­nyi­ra egyértemű, hogy az ENSZ-vi­tá­ban az őszin­te se­gí­tő szán­dék mel­lett mind­vé­gig je­len volt egy­részt a te­he­tet­len­ség, más­részt az, hogy szin­te az ös­­szes ha­tá­ro­zat­ba fog­lalt kez­de­mé­nye­zés ki­mon­dat­lan cél­ja min­den olyan ENSZ-ak­ció tá­mo­ga­tá­sa, „ame­lyek a ma­gyar­or­szá­gi szov­jet ak­ci­ók le­lep­le­zé­sé­re al­kal­mas” (Kecs­kés 2003, 6). En­nek ér­tel­mé­ben lé­nye­gé­ben az ös­­szes nyu­ga­ti kez­de­mé­nye­zés és az ös­­szes ke­le­ti re­ak­ció is két alap­ve­tő fel­te­vés­ből in­dult ki: (1) sen­ki­nek nem ér­de­ke a no­vem­ber 4. utá­ni ál­la­pot ka­to­nai erő­vel va­ló meg­vál­toz­ta­tá­sa, ill. (2) min­den­ki­nek ér­de­ke a sta­tus quót a pro­pa­gan­da szem­pont­já­ból a le­he­tő leg­job­ban ki­ak­náz­ni, ter­mé­sze­te­sen sa­ját ide­o­ló­gi­ai irá­nyult­sá­gá­val össz­hang­ban. A vég­ered­mény: sok-­sok szó, ke­vés cse­le­ke­det. Akár­mi­lyen fur­csá­nak is hat­nak a sza­bad vé­le­mény­cse­ré­től ide­gen, de­ter­mi­nált, az­az kol­lek­tí­van ele­ve el­dön­tött ál­lás­pont­ok, a ma­gyar ügy ENSZ-vi­tá­ja csu­pán egy ele­me volt a na­gyobb és hos­­szabb ide­ig tar­tó konf­lik­tus, a hi­deg­há­bo­rú kon­tex­tu­sá­nak.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Az ENSZ és Ma­gyar­or­szág, 1957. Do­ku­men­tu­mok az ENSZ Ötös Bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se el­le­ni ma­gyar­or­szá­gi til­ta­ko­zó kam­pány szer­ve­zé­sé­hez. 1995. A be­ve­ze­tőt ír­ta Pór Edit és Cseh Ger­gő Ben­de­gúz. Tár­sa­dal­mi Szem­le, 50. évf. 5. sz. 80–90. p.
Bé­kés Csa­ba 1993. A ma­gyar­kér­dés az ENSZ-ben és a nyu­ga­ti nagy­ha­tal­mak tit­kos tár­gya­lá­sai, 1956. ok­tó­ber 28.–no­vem­ber 4. Brit kül­ügyi do­ku­men­tu­mok. In Bak Já­nos et al. (sz­erk.): Év­könyv 2. Bu­da­pest, 1956-os In­té­zet, 1993, 39–71. p.
Berez­nai Au­rél anya­gai a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­dió ré­szé­re: Az ENSZ Köz­gyű­lés Kü­lön­bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se. Open Soci­e­ty Archives, http://www.os­a.ceu.hu/d­b/­fa/300-5-47-1.ht­m. [2006. 6. 31.].
Blaive, Muriel [é. n.] The Czechs and Their Com­mu­nis­m, Past and Pre­sen­t. http://www.i­wm.at [2006. 2. 25.].
Borhi Lász­ló 1996. Az USA és Ke­let-Eu­ró­pa 1948–1958. His­tó­ria, 18. évf. 1. sz. 3–6. p.
Borhi Lász­ló 1998. Ira­tok az 1956–1958 kö­zöt­ti ame­ri­kai–ma­gyar vi­szony tör­té­ne­té­hez. http://epa.os­zk.hu/00600/00617/00002/t­sz98_3_4_borhi_las­z­lo.htm [2006. 3. 15.].
Èeskosloven­ské dejiny v dat­e­ch. Pra­ha, Nakla­da­tel­ství Svo­bo­da, 1986.
Granville, Jo­han­na 1997. Meg­tor­lás Bu­da­pes­ten. Szov­jet invázio és nor­mal­izá­ció 1956–1957. http://epa.os­zk.hu/00600/00617/00001/t­sz97_2_jo­han­na_­granville.htm [2006. 3. 15.].
Ješ, Jiøí 2003. K výroèí maïarských událostí roku 1956. http://www.sve­do­mi.cz/ aktu­al­i­ty/a2003/n­pol_­je­j_0305_­madarsko.htm [2006. 2 .5.].
Kecs­kés Gusz­táv 2003. A NA­TO és az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom. His­tó­ria, 25. évf. 5–6. sz. 3–6. p.
Ki­rály Bé­la 1993. A ma­gyar­kér­dés az ENSZ-ben: 1956–1963. In Glatz Fe­renc (sz­erk.): A tu­do­mány szol­gá­la­tá­ban. Em­lék­könyv Benda Kál­mán 80. szü­le­tés­nap­já­ra. Bu­da­pest, MTA Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, 1993, 379–381. p.
J. Nagy Lász­ló 2005. Szu­ez–Bu­da­pest 1956. Vi­lág­tör­té­net, 41. évf. 1 sz. (ta­vasz–nyár) 98–103. p.
Rad­ványi Já­nos 1972. Hun­ga­ry and the super­pow­er­s. The 1956 Rev­o­lu­tion and Realpoli­tik. Stan­ford, Hoover Insti­tu­tion Press, 197. p.
Rain­er M. Já­nos. 1956 A ma­gyar for­ra­da­lom Eu­ró­pa tör­té­ne­té­ben. http://www. konzu­la­tus.uz.ua/­docs [2006. 6. 31.].
Stankovich Vik­tor 1989. 1956. Az ENSZ Kü­lön­bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se. Bu­da­pest, Hun­nia Ki­adó
The Rev­o­lu­tion in an Inter­na­tion­al Per­spec­tive. http://www.el­sa.berke­ley.e­du [2006. 3. 8.].
Unit­ed Nations Gen­er­al As­sembly. Eleventh Ses­sion 1957. Offi­cial Record­s, Ple­na­ry Meet­ing 663rd, Ver­ba­tim Record, Thurs­day, 28 Feb­ru­ary 1957.
Var­ga Lász­ló 1992. Az ENSZ és a ma­gyar for­ra­da­lom. His­tó­ria, 14. évf. 8. sz. 30–36. p.
Vida Ist­ván (köz­zét.) 1992. Ame­ri­kai kö­vet­je­len­té­sek 1956-ból. Tár­sa­dal­mi Szem­le, 47. évf. 2. sz. 77–93. p.
Year­book of the Unit­ed Nations 1956–1957. New York, Depart­ment of Pub­lic Infor­ma­tion Unit­ed Nation­s. http//www.un.org/­doc­u­ments [2006. 6. 30.]

 

András Károly: Magyar kisebbség, szlovák többség. A csehszlovákiai magyarok 1956 előtt és után, valamint rövid kitekintés Kárpátaljára

1. Gottwald vi­lá­ga

Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­sé­get a tel­jes jog­bi­zony­ta­lan­ság ál­la­po­tá­ban ta­lál­ta.
Cseh­szlo­vá­ki­á­nak nem volt Nagy Im­ré­je. 1948-tól, a Kle­ment Gottwald-féle kom­mu­nis­ta puccs­tól a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ig majd­nem tö­ret­len sztá­li­niz­mus ural­ko­dott az or­szág­ban. Sztá­lint ugyan rö­vi­de­sen Gottwald is kö­vet­te a ha­lál­ba (s tör­té­ne­te­sen ő is Moszk­vá­ban halt meg), de utó­da, Antonín Novot­ný sem­mi­vel sem volt mér­ték­le­te­sebb lé­lek, s csak az utol­só órák­ban volt haj­lan­dó en­ged­mé­nye­ket ten­ni a bel­ső re­form hí­ve­i­nek. Ami­kor – 1953-ban – Ma­gyar­or­szá­gon Nagy Im­re el­in­dí­tot­ta az „új kur­zus”-t, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban még ja­vá­ban foly­tak a tit­kos pe­rek. Pár hó­nap­pal ko­ráb­ban ítél­ték el és vé­gez­ték ki Ru­dolf Slán­skýt, a párt egy­ko­ri fő­tit­ká­rát, s már ké­szül­tek a szlo­vák „bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták” pe­ré­re. A kö­vet­ke­ző év­ben hó­hér­kéz­re ad­ták egyik ve­zé­rü­ket, Vlado Clemen­tist; Gustáv Husákot és több tár­sát sú­lyos bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték.
1948-ban, a beneši évek kál­vá­ri­á­ja után, a kom­mu­nis­ta párt meg­ígér­te a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, hogy a he­lyén ma­rad­hat, s hogy a mar­xiz­mus-le­ni­niz­mus, a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus el­ve­i­nek szel­le­mé­ben vis­­sza­ál­lít­ják ál­lam­pol­gá­ri jog­egyen­lő­sé­gét. Az ígé­ret meg­va­ló­sí­tá­sa azon­ban csak aka­doz­va, hos­­szú hu­za­vo­nák­kal ha­ladt elő­re. Az új al­kot­mány még min­dig csak a cse­hek és szlo­vá­kok ál­la­má­ról be­szélt (mint beneši előd­je), s nem is em­lí­tet­te a ki­sebb­sé­ge­ket. A ma­gya­rok­nak en­ge­dé­lyez­tek egy párt­la­pot (ez volt a ma is meg­je­le­nő Új Szó), egy kul­tu­rá­lis tö­meg­szer­ve­ze­tet (mai ne­vén Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Dol­go­zók Kul­tu­rá­lis Szö­vet­sé­ge, rö­vi­den Cse­ma­dok), anya­nyel­vi is­ko­lá­kat alap- és kö­zép­fo­kon, s he­lyen­ként be­ve­zet­ték a két­nyel­vű­sé­get. Az in­téz­mé­nyek élé­re rész­ben a beneši idők­ben még ül­dö­zött, most si­et­ve re­ha­bi­li­tált, idős, köz­ügyek­ben ta­pasz­ta­lat­lan ma­gyar kom­mu­nis­tá­kat, rész­ben pe­dig gyors­tal­pa­ló tan­fo­lyam­okon „ki­kép­zett” fi­a­tal ká­de­re­ket ál­lí­tot­tak. Az en­ged­mé­nyek­kel azon­ban nem szűn­tek meg a ma­gyar­ül­dö­zé­sek, szá­mos for­má­ban to­vább él­tek; a kön­­nyí­té­se­ket meg­szo­rí­tá­sok, dur­va be­avat­ko­zá­sok kö­vet­ték. A ren­de­le­tek, uta­sí­tá­sok nagy több­sé­gét nem hoz­ták nyil­vá­nos­ság­ra. A ki­sebb­ség tag­jai nem tud­hat­ták meg, med­dig ter­jed­nek jo­ga­ik, mi­re hi­vat­koz­hat­nak, ki­ben bíz­hat­nak.
A hi­va­ta­los men­ta­li­tást sem­mi sem jel­le­mez­te job­ban, mint­hogy a res­zlo­vak­izál­tak­nak, va­gyis azok­nak a ma­gya­rok­nak, akik a ko­ráb­bi idő­szak­ban kény­te­le­nek vol­tak szlo­vák­nak val­la­ni ma­gu­kat, nem en­ged­ték meg, hogy „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­ja­nak”, ma­gyar la­po­kat já­ras­sa­nak, Cse­ma­dok-ta­gok le­hes­se­nek, gye­re­ke­i­ket ma­gyar is­ko­lá­ba íras­sák. Szá­mu­kat, csa­lád­tag­ok­kal együt­t, több mint 300 000 fő­re be­csül­ték. Ez az oka, hogy az 1950-es nép­szám­lá­lás csak 367 733 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Nyil­ván­va­ló volt, hogy va­la­hol a ha­ta­lom csú­csa­in ezt a re­du­kált cso­por­tot sem te­kin­tet­ték ál­lan­dó­nak, to­váb­bi le­mor­zso­ló­dá­sok­ra épí­tet­tek. En­nek ér­de­ké­ben sze­ret­ték vol­na el­szi­ge­tel­ni a ha­tá­ron tú­li ma­gyar be­fo­lyás­tól, s úgy ne­vel­ni, hogy Ma­gyar­or­szág­ban ne lás­son töb­bet, mint egy­sze­rű „kül­föld”-et.
Az új in­téz­mé­nyek a párt vo­na­lát kö­vet­ték, szó­ban, írás­ban, cse­le­ke­det­ben, s ve­ze­tő­i­ket több­fé­le kol­hoz­pro­pa­gan­dá­ra hasz­nál­ták. A ma­gyar ki­sebb­ség nem ro­hant az in­téz­mé­nyek után, ele­in­te ki­fe­je­zet­ten el­len­sé­ges szem­mel fi­gyel­te mű­kö­dé­sü­ket. Las­san azon­ban még­is meg­bé­kélt ve­lük, fel­té­te­les mód­ban, mert ha pri­mi­tív szín­vo­na­lon és kor­lá­to­zott mér­ték­ben is, de vis­­sza­hoz­ták a ma­gyar szót a „köz­élet”-be, egy­faj­ta ma­gyar foly­to­nos­sá­got jel­ké­pez­tek. Re­mény­tel­jes te­kin­te­tek száll­tak a Cse­ma­dok fe­lé, hogy mint nö­vek­vő tö­meg­szer­ve­zet, egy­szer ta­lán át­ve­he­ti a tény­le­ges ma­gyar ér­de­kek kép­vi­se­le­tét. A tit­kos ren­de­le­tek kö­zé zárt ma­gyar ki­sebb­ség ugyan­is a meg­bíz­ha­tó ér­dek­kép­vi­se­let hi­á­nyá­ban egyik nagy sé­rel­mét és új­faj­ta ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­nak iga­zi oko­zó­ját lát­ta. Fe­lül­ről vi­szont sem­mi­től sem óv­ták úgy a Cse­ma­do­kot, mint ép­pen a kí­sér­tés­től: a Párt min­den­ki ér­de­ke­it egy­aránt kép­vi­se­li, a ma­gya­rok­nak sincs szük­sé­gük kü­lön pró­ká­tor­ra. „En­nek el­le­né­re – ta­nú­sít­ja egy szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szá­mo­ló – a Cse­ma­dok fenn­ál­lá­sá­nak el­ső kor­sza­ká­ban, 1949 és 1956 kö­zött va­ló­sá­gos »kispárt« sze­re­pét töl­töt­te be. Se­gít­sé­ge nél­kül nem le­he­tett meg­ol­da­ni sem­mi­fé­le gaz­da­sá­gi vagy po­li­ti­kai fel­ada­tot […] A ma­gyar­lak­ta fal­vak­ban a Cse­ma­dok volt a leg­be­fo­lyá­so­sabb tár­sa­dal­mi szer­ve­zet […] A kom­mu­nis­ta párt he­lyi szer­vei fél­té­ke­nyen néz­ték a ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet sik­ere­it.”1
A for­má­lis ér­dek­kép­vi­se­le­ti jo­got nem kap­ta meg a Cse­ma­dok (s az­óta is több­ször hi­á­ba igé­nyel­te). Mind­ös­­sze a Szlo­vák Nem­ze­ti Front­ba en­ged­ték be, de en­nek a tag­ság­nak sem lett jó vé­ge.
A bő­ke­zűbb, meg­ér­tőbb ki­sebb­sé­gi-nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­nak több aka­dá­lya volt. Ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len volt a sztá­li­nis­ta párt lé­nye­gé­vel, hogy bár­mi­fé­le tár­sa­dal­mi plu­ra­liz­must, még a ma­guk éle­tét élő ki­sebb­sé­gi cso­por­tok for­má­já­ban is, meg­tűr­jön ma­ga mel­lett. Töb­ben ál­lít­ják, hogy Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja ma­gyar nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ját nem an­­nyi­ra az a szem­pont haj­tot­ta, hogy jó­vá­te­gye a múlt igaz­ság­ta­lan­sá­ga­it, ha­nem sok­kal in­kább a re­mény, hogy a beneši de­mok­rá­ci­á­ból ki­áb­rán­dult, anya­gi­lag, lel­ki­leg tönk­re­tett, el­ár­vult ma­gya­ro­kat fel­hasz­nál­hat­ja a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek meg­gyor­sí­tá­sá­ra. Ez a me­ző­gaz­da­ság­ban rész­ben si­ke­rült is.
A ki­sebb­sé­gi kér­dés si­ma meg­ol­dá­sát to­vább komp­li­kál­ta, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar­kér­dés mel­lett a szlo­vák­kér­dés is ren­de­zet­len volt. A szlo­vá­kok úgy érez­ték, hogy 1945-ben a cse­hek is­mét be­csap­ták őket, nem kap­tak elég önál­ló­sá­got sa­ját ügye­ik in­té­zé­sé­re. A szlo­vák bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták el­íté­lé­se csak rész­ben volt pár­ton be­lü­li konf­lik­tus kö­vet­kez­mé­nye. A Prá­ga és Po­zsony köz­ti ál­ta­lá­nos ha­tal­mi harc sa­já­tos tor­zu­lá­sa volt, és még job­ban el­mér­ge­sí­tet­te a cseh és szlo­vák nem­zet vi­szo­nyát. A szlo­vá­kok, kom­mu­nis­ta lo­bo­gó alat­t, foly­tat­ták küz­del­mü­ket a na­gyobb füg­get­len­sé­gért Prá­ga el­len. Egyi­de­jű­leg azon­ban a má­sik ol­da­lon, szű­kebb ha­zá­juk­ban, a ma­gyar ki­sebb­ség je­len­lé­te is nyug­ta­la­ní­tot­ta őket. A köz­vé­le­mény meg volt győ­ződ­ve, hogy ha ez­zel a ki­sebb­ség­gel meg kell osz­toz­ni­uk Szlo­vá­ki­án, ak­kor ők, a szlo­vá­kok, sa­ját nem­ze­ti jo­ga­i­kat cson­kít­ják meg, s nem érez­he­tik ma­gu­kat ott­hon sa­ját ha­zá­juk­ban. őszin­tén saj­nál­ták, hogy a ma­gya­rok ki­te­le­pí­té­se csak rész­ben si­ke­rült, s csak vo­na­kod­va fo­gad­ták el a gon­do­la­tot, hogy ez a ma­gyar ki­sebb­ség még­is Szlo­vá­ki­á­ban fog ma­rad­ni. Husák még 1948 vé­gén is azt ja­va­sol­ta, hogy foly­tas­sák a la­kos­ság­cse­rét. El­uta­sí­tot­ták.
Ami­kor te­hát ar­ra ke­rült a sor, hogy a ma­gyar (és a szám­ban sok­kal je­len­ték­te­le­nebb uk­rán és len­gyel) ki­sebb­ség hely­ze­tét az új el­vek alap­ján ren­dez­ni kell, a vég­re­haj­tás csu­pa el­lent­mon­dás volt. Kí­vül­ről úgy lát­szott, hogy a rend­szer egyik ke­zé­vel min­dig adott va­la­mit a ma­gyar ki­sebb­ség­nek, de csak azért, hogy a má­sik­kal azon­nal vis­­sza­ve­gye. Sok­kal va­ló­szí­nűbb, hogy volt egy prag­ma­ti­kus irány­zat a köz­pon­ti hi­va­ta­lok­ban és vi­dé­ken egy­aránt, amely a ma­gyar­kér­dést mind­két fél meg­elé­ge­dé­sé­re ren­dez­ni sze­ret­te vol­na, és eb­ben a szel­lem­ben in­téz­ke­dett. De szem­be­ta­lál­ta ma­gát, a ha­tal­mon be­lül és kí­vül, egy má­sik irány­zat­tal, amely még­sem tu­dott meg­bé­kél­ni a va­ló­ság­gal. Kö­ve­tői el­fo­gad­ták ugyan az en­ged­mé­nye­ket, de csak mint tak­ti­kai, át­me­ne­ti szük­sé­ges­sé­get, s köz­ben el­len­in­téz­ke­dé­se­ket lép­tet­tek élet­be, hogy le­he­tő­leg fel­tű­nés nél­kül vis­­sza­nye­se­ges­sék a ma­gyar ki­sebb­ség lét­szá­mát, s el­ér­jék fo­ko­za­tos els­zlovákosítását. Az idők fo­lya­mán ezek az erők egy­más­sal ös­­sze­füg­gő gó­cok­ká fej­lőd­tek, s dön­tő be­fo­lyást sze­rez­tek a szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ka el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti irá­nyí­tá­sá­ban. A ket­tős­ség, a jó és rossz ke­ve­re­dé­se ez­után sem szűnt meg. Az en­ged­mé­nyek han­goz­ta­tá­sá­ra már a ma­gyar ki­sebb­ség meg­nyug­ta­tá­sa és a de­mok­ra­ti­kus lát­szat fenn­tar­tá­sa cél­já­ból is szük­ség volt. Hos­­szabb tá­von azon­ban a mér­leg ha­tá­ro­zot­tan a ki­sebb­sé­gek kor­lá­to­zá­sát sür­ge­tő szárny ja­vá­ra bil­lent. A ma­gyar ki­sebb­ség el­ke­se­re­dé­sét nö­vel­te be­nyo­má­sa, hogy szlo­vák ol­da­lon kom­mu­nis­ták és nem kom­mu­nis­ták ös­­sze­fog­tak el­le­ne. Úgy lát­szott – vagy va­ló­ság volt (?) –, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség terv­sze­rű as­­szi­mi­lá­lá­sa ér­de­ké­ben fél­re tud­ták ten­ni egyéb el­len­té­te­i­ket.

2. Dél-Szlo­vá­kia 1956-ban

1956 nya­rán, a Hrus­csov-be­széd és a ke­let-eu­ró­pai nyug­ta­lan­sá­gok hí­ré­re, kis­sé meg­eny­hült a lég­kör Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A ki­sebb­sé­gek meg­nyug­ta­tá­sá­ra új al­kot­mány­tör­vényt hoz­tak. A tör­vény ki­mond­ta, hogy biz­to­sí­ta­ni kell a ma­gyar és az uk­rán nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok (te­hát egyé­nek és nem cso­por­tok) kul­tu­rá­lis éle­té­nek fel­tét­ele­it. La­zí­tot­tak a ma­gyar ki­sebb­ség el­szi­ge­telt­sé­gén. Meg­élén­kült a kul­tu­rá­lis cse­re Ma­gyar­or­szág és Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar köz­pont­jai közt, mind­két irány­ban sza­ba­dab­bá vált az uta­zás. A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok azon­ban a bő­vü­lő kap­cso­la­tok el­le­né­re sem tud­ták pon­to­san, mi tör­té­nik a ma­gyar „kül­föld­ön”, Ma­gyar­or­szá­gon; az ok­tó­be­ri for­ra­da­lom hí­re min­den­kit vá­rat­la­nul ért.
A cseh­szlo­vá­ki­ai saj­tó – a ma­gyar nyel­vű Új Szót is be­le­ért­ve – na­po­kig úgy tett, mint­ha sem­mi rend­kí­vü­li sem tör­tént vol­na a dé­li ha­tár túl­só ol­da­lán. De már az el­ső na­pok­ban cseh csa­pa­tok ér­kez­tek Dél-Szlo­vá­ki­á­ba. Aki tu­dott ma­gya­rul – s most hir­te­len meg­nőtt a szá­muk –, a ma­gyar­or­szá­gi adók­ból, a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ó­ból, a csem­pész­úton át­ke­rült új­sá­gok­ból pró­bált tá­jé­ko­zód­ni az ese­mé­nyek­ről. A ki­sebb­sé­gi ma­gya­rok ma­guk­hoz tér­tek alélt­sá­guk­ból, s a for­ra­da­lom el­ső si­ke­re­i­nek hal­la­tá­ra re­mél­ni kezd­ték, hogy az új esz­mék a cseh csa­pa­tok el­le­né­re is be­áram­la­nak majd Cseh­szlo­vá­ki­á­ba, de­mok­ra­ti­zál­ják a po­li­ti­kai rend­szert, és meg­te­rem­tik vég­re a ki­sebb­sé­gi jog­biz­ton­sá­got. Ilyen ér­te­lem­ben te­hát a for­ra­dal­mat sa­ját ügyük­nek is te­kin­tet­ték.
Több he­lyen kö­zép­is­ko­lás­ok, kis cso­por­tok­ba ve­rőd­ve, szü­le­ik tud­ta nél­kül fel­ke­re­ked­tek, hogy a ma­gyar sza­bad­ság­har­cos­ok se­gít­sé­gé­re si­es­se­nek. Nem ju­tot­tak mes­­szi­re, ös­­sze­szed­ték és vis­­sza­küld­ték őket. A ha­tó­sá­gok be­hí­vó­kat kéz­be­sí­tet­tek a ka­to­na­kö­te­les ma­gyar fér­fi­ak­nak, fő­leg a fi­a­ta­labb kor­osz­tály­nak, s kü­lön­vo­na­ton biz­tos mes­­sze­ség­be, Cseh­or­szág­ba szál­lí­tot­ták őket. Nem­so­ká­ra új jö­ve­vé­nyek buk­kan­tak fel Dél-Szlo­vá­ki­á­ban: ma­gyar­or­szá­gi kom­mu­nis­ták, po­li­ti­kai me­ne­kül­tek, akik meg­lép­tek a nép ha­rag­ja elől. Duba Gyu­la, szlo­vá­ki­ai ma­gyar író, ön­élet­raj­zi re­gé­nyé­nek má­so­dik kö­te­té­ben, az Ör­vény­lő idő­ben, el­me­sé­li egy ilyen szlo­vá­ki­ai szár­ma­zá­sú ma­gyar­or­szá­gi funk­ci­o­ná­ri­us meg­je­le­né­sét Ga­ram men­ti szü­lő­fa­lu­já­ban. Ide­gen elem­nek szá­mí­tott már, sen­ki sem fo­gad­ta bi­za­lom­mal. Azok sem, akik egy szebb vi­lág meg­szü­le­té­sét re­mél­ték Bu­da­pest­től; azok sem, akik csak „ott­hon ül­tek, s vár­ták, hogy gyor­sab­ban múl­jon az idő”; s még a fa­lu fél­re­tett öreg kom­mu­nis­tá­ja sem: „Az em­be­re­ket meg­tör­ni erő­sek vagy­tok – lec­kéz­tet­te egy al­ka­lom­mal a fi­a­tal­em­bert. Az­tán meg­döb­ben­tek és két­ség­be­es­tek, hogy a meg­va­dult tö­meg vé­gig­zú­dul az ut­cá­kon, és em­be­re­ket akasz­ta­nak. Ti pe­dig meg­szök­tök, hogy ne lás­sa­tok, és ne hall­ja­tok sem­mit. Kön­­nyű meg­szök­ni, fiú. Hely­ben ma­rad­ni ne­he­zebb. Ma­rad­ni, s meg­vár­ni az ítéletet.”2
Meg­moz­dult a szlo­vák pro­pa­gan­da­gé­pe­zet is. Hir­det­ni kezd­te, hogy ami Ma­gyar­or­szá­gon tör­té­nik, a ma­gyar re­ak­ció mű­ve, a ma­gyar urak új­ra rá akar­ják ten­ni ke­zü­ket Szlo­vá­ki­á­ra. „Ez ten­den­ci­ó­zus pá­nik­kel­tés volt – ír­ta ké­sőbb a szlo­vá­ki­ai disz­­szi­dens, Duray Mik­lós –, és ter­mé­keny ta­laj­ra lelt, mert alig akadt szlo­vák em­ber, aki el­lent­mon­dott vol­na en­nek a jó­zan és­­szel hi­he­tet­len hír­nek. Ha nem is hit­te el min­den­ki, a szán­dék le­he­tő­sé­gé­vel egyet­ér­tet­tek. Így vet­ték ele­jét, hogy a szlo­vák­ság kö­ré­ben na­gyobb mé­re­tű szim­pá­tia fej­lőd­jön ki a for­ra­dal­mu­kat ví­vó ma­gya­rok­kal.” S a szlo­vák han­gu­lat jel­lem­zé­sé­re Duray ijesz­tő pél­dát idéz: egy lo­son­ci gye­rek­gyógy­ászt a sa­ját – szlo­vák – fe­le­sé­ge je­len­tett fel, hogy a ma­gyar for­ra­da­lom­mal rokon­szen­vez.3
A párt­köz­pont moz­gó­sí­tot­ta a Cse­ma­do­kot, az egyet­len ma­gyar szer­ve­ze­tet, amely­nek ke­ze el­ért a leg­fon­to­sabb ma­gyar cso­mó­pont­ok­ba, hogy hoz­za rend­be a ma­gyar ki­sebb­ség meg­in­gott so­ra­it. A Cse­ma­dok Köz­pon­ti El­nök­sé­ge ok­tó­ber 29-én ki­ált­ványt bo­csá­tott ki; most ki­vé­te­le­sen a „cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók” ne­vé­ben nyi­lat­koz­ha­tott. A Cse­ma­dok a ma­gyar for­ra­dal­má­ro­kat „em­be­ri mi­vol­tuk­ból ki­vet­kő­zött bes­ti­ák”-nak ti­tu­lál­ta, „mély­sé­ge­sen el­ítél­te a nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­val szö­vet­ke­zett el­len­for­ra­dal­mi ban­dák nép­el­le­nes kí­sér­le­te­it”, és szo­li­da­ri­tást vál­lalt a né­pi de­mok­rá­cia „hős vé­del­me­zői”-vel. Vé­gül fel­szó­lí­tot­ta a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat, hogy még ha­tá­ro­zot­tab­ban tö­mö­rül­je­nek Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja kö­ré, s „eré­lye­sen uta­sít­sák vis­­sza a kül­föl­di re­ak­ció min­den olyan kí­sér­le­tét, amely ha­zánk né­pei egy­sé­gé­nek gyen­gí­té­sé­re, a szlo­vák és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irányul.”4 Nem volt elég a Cse­ma­dok-köz­pont til­ta­ko­zá­sa. Utá­na sor­ra meg­szó­lal­tat­ták a Cse­ma­dok he­lyi szer­ve­ze­te­it, a ma­gyar jel­le­gű já­rá­sok párt­ak­tí­vá­it, üze­mek ma­gyar dol­go­zó­it, ma­gyar is­ko­lák ta­ní­tó­it és szak­szer­ve­ze­ti tag­ja­it – re­pül­tek az egy kap­ta­fá­ra gyár­tott táv­irat­ok, hogy el­ítél­jék a ma­gyar for­ra­dal­mat, s ki­fe­jez­zék a fel­adók ha­za­fi­as hű­sé­gét Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz, a kom­mu­nis­ta párt­hoz és a Szov­jet­uni­ó­hoz.
A ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­nél Szlo­vá­kia a szov­jet csa­pa­tok­nak fel­vo­nu­lá­si te­rü­le­tül szol­gált. A po­zso­nyi híd­főt elő­ször hasz­nál­ták ka­to­nai cé­lok­ra. Ké­sőbb ma­gyar pro­pa­gan­da­kü­lö­nít­mé­nye­ket küld­tek Szlo­vá­ki­á­ból Ma­gyar­or­szág­ra, a ha­tár men­ti me­gyék­be. Ká­dárt tá­mo­ga­tó nyom­tat­vá­nyo­kat osz­to­gat­tak, és se­gí­tet­tek a párt­mun­ká­ban. Az egyik részt­ve­vő – ma a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács el­nö­ke – így fog­lal­ta ös­­sze la­ko­ni­kus rö­vid­ség­gel 1956. őszi te­vé­keny­sé­gét: „Öt­ven­hat­ban se­géd­kez­tem a ma­gyar el­len­for­ra­da­lom le­ve­ré­sé­ben.” Az igyek­vő funk­ci­o­ná­ri­u­sok ki­vé­te­lé­vel a ma­gyar ki­sebb­ség meg­ren­dül­ve fo­gad­ta a ma­gyar for­ra­da­lom bukását.5 „Mi […] az­zal tün­tet­tünk a for­ra­da­lom mel­lett – em­lé­ke­zik vis­­sza Duray –, hogy min­den ös­­sze­be­szé­lés nél­kül már no­vem­ber 5-én, hét­főn gyász­sza­lag­gal a ka­bá­tun­kon je­len­tünk meg reg­gel az is­ko­lá­ban. Ta­ní­tó­ink meg­til­tot­ták a gyász je­lé­nek vi­se­lé­sét, per­sze nem el­vi okok­ból, ha­nem fé­le­lem­ből, hi­szen ak­kor, hét­főn, mind­an­­nyi­an fél­sá­pad­tan lép­tek be az osztály­ba.”6 Az Új Szó is el­is­mer­te, bár más­ként mo­ti­vál­ta a ma­gyar fáj­dal­ma­kat: „Es­tén­ként a szlo­vá­ki­ai dél­vi­dék vá­ro­sa­i­ban, fal­va­i­ban ki­hal­tak az ut­cák. Az em­be­rek a rá­dió mel­lett hall­gat­ták a hí­re­ket, les­ték, tu­da­kol­ták az ese­mé­nye­ket. Hogy­ne tet­ték vol­na. Hisz majd min­den­ki­nek van va­la­ki­je a ha­tá­ron túl, test­vé­re, ro­ko­na, barát­ja.”7
A cseh­szlo­vák és a szlo­vák kom­mu­nis­ta párt, va­la­mint a hi­va­ta­los pro­pa­gan­da tel­jes len­dü­let­tel tá­mo­gat­ta Ká­dár Já­nost. Az Új Szó sem­mi­ben sem ma­radt el a ma­gyar­or­szá­gi párt­saj­tó mö­gött a sza­bad­ság­harc becs­mér­lé­sé­ben. S ami­kor de­cem­ber­ben a szlo­vák párt ki­ér­té­kel­te az ese­mé­nye­ket, jó bi­zo­nyít­ványt ál­lí­tott ki a ma­gyar ki­sebb­ség­ről. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy nem dőlt be a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak­nak, lo­já­lis ma­radt Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz. A Cse­ma­dok-ak­ci­ók után ki­fe­lé nem is mond­ha­tott egye­bet. Csak bur­kolt uta­lá­sok tör­tén­tek, pél­dá­ul a cseh­szlo­vák és szlo­vák KB ülé­se­in, hogy azért még­sem zaj­lott le min­den egész rend­ben, s hogy az ér­tel­mi­ség, a di­á­kok – szlo­vá­kok és ma­gya­rok – so­ra­i­ban akad­tak egye­sek, akik meg­bot­lot­tak. A szlo­vák KB ülé­sén Dé­nes Fe­renc, az Új Szó fő­szer­kesz­tő­je is fel­szó­lalt. A tu­dó­sí­tás sze­rint „fel­szó­la­lá­sa be­fe­je­ző ré­szé­ben el­is­mer­te azon elv­tár­sak ese­te­it, akik a na­ci­o­na­lis­ta jel­sza­vak ha­tá­sá­ra meg­inog­tak, s hang­sú­lyoz­ta a ma­gyar dol­go­zók el­tö­kélt­sé­gét, hogy szi­lár­dan fel­so­ra­koz­nak a párt és a Nem­ze­ti Front kor­má­nya köré.”8

3. A „kö­ze­le­dés” po­li­ti­ká­ja

A ma­gyar for­ra­da­lom bi­zo­nyos ér­te­lem­ben mé­lyeb­ben fel­ka­var­ta a szlo­vá­ko­kat, mint a ma­gyar ki­sebb­sé­get. ők ter­mé­sze­te­sen nem a for­ra­da­lom bu­ká­sát si­rat­ták, ha­nem hogy a for­ra­da­lom új­ra fel­ve­tet­te a „ma­gyar­kér­dés”-t. Ha a ki­sebb­ség nem is for­dult Cseh­szlo­vá­kia el­len, de ön­ma­gá­ra ta­lált, lé­lek­ben szo­li­da­ri­tást vál­lalt a for­ra­da­lom­mal, új­ra át­él­te a sors­kö­zös­sé­get az anya­or­szág­gal. Nem volt töb­bé ugyan­az az ol­dott ké­ve, mint a for­ra­da­lom előt­t. Az el­kép­ze­lés, hogy tel­jes szét­hul­lá­sa csak né­hány esz­ten­dő kér­dé­se, hir­te­len na­i­vi­tás­nak tűnt.
A szlo­vák ag­go­dal­mak nem vol­tak alap­ta­la­nok. A ma­gyar nem­ze­ti-nem­zet­sé­gi tu­dat meg­erő­sö­dé­sét egy szám­adat is el­árul­ta. Az 1961-es nép­szám­lá­lás már 533 934 ma­gyart ta­lált Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, s eb­ből 518 782 Szlo­vá­ki­á­ban élt. Va­gyis az it­te­ni la­kos­ság­nak 12,4%-a val­lot­ta ma­gát ma­gyar­nak. 1950-hez vi­szo­nyít­va a nö­ve­ke­dés csak­nem 200 000 fő volt, ami csak kis rész­ben le­he­tett a ter­mé­sze­tes sza­po­ru­lat kö­vet­kez­mé­nye; a több­ség azok­ból a res­zlo­vak­izál­tak­ból állt ös­­sze, akik a még min­dig fenn­ál­ló ne­héz­sé­gek el­le­né­re is „vis­­sza­ma­gya­ro­sod­tak”. 1954-ben fel­ol­dot­ták ugyan a ti­lal­mat, de nem nyil­vá­no­san. Alig hi­he­tő, hogy a tö­me­ges vis­­sza­té­rés 1956 ön­tu­dat­éb­resz­tő ha­tá­sa nél­kül is be­kö­vet­ke­zett vol­na. (Más­részt még 1968-ban is vol­tak szín­ma­gyar fal­vak, ame­lyek a beneši esz­ten­dők­ben „kol­lek­tí­van” res­zlo­vak­izál­tak, és „en­nek az ak­ci­ó­nak a kö­vet­kez­mé­nye­it még ma is nyö­gik” – kö­zöl­te egy nyi­lat­ko­zat. Bár a szü­lők szlo­vá­kul egy szót sem tud­tak, mint res­zlo­vak­izál­tak ma­gyar is­ko­la nél­kül kény­sze­rül­tek ne­vel­ni gyer­mekeiket.9)
Nem is­me­re­tes egyet­len olyan do­ku­men­tum sem, amely­ből egy­sze­rű­en ki le­het­ne ol­vas­ni, hogy 1956 után mi­lyen ki­sebb­ség­po­li­ti­kai dön­té­se­ket ho­zott a szlo­vák párt. Az új év­ti­zed ese­mé­nye­i­ből, el­szórt nyi­lat­ko­za­tok­ból, ha­tá­ro­za­tok­ból, kom­men­tá­rok­ból azon­ban vis­­sza le­het kö­vet­kez­tet­ni a dön­té­sek tar­tal­má­ra.
Min­de­nek­előtt to­vább­ra is ott le­be­gett a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka in­té­zői előtt az el­gon­do­lás, hogy a ki­sebb­ség nem örök­éle­tű, sor­sa csak a szét­hul­lás, as­­szi­mi­lá­ló­dás le­het az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy a fo­lya­mat hos­­szabb lé­leg­ze­tű lesz, mint ele­in­te kép­zel­ték. El­ha­tá­roz­ták, hogy a gyen­gé­nek bi­zo­nyult ma­gyar ve­ze­tő­ket le­vált­ják, az in­téz­mé­nye­ket azon­ban meg­tart­ják, sőt eset­leg még bő­ví­té­se­ket is en­ge­dé­lyez­nek, mert az in­téz­mé­nyek­re vál­to­zat­la­nul szük­ség van a bel­ső bé­ke biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben. A har­ci­a­sabb ele­mek nem elé­ged­tek meg en­­nyi­vel. ők az in­téz­mé­nyek­ben nem ön­célt, ha­nem kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­közt lát­tak, ame­lyet a múlt­nál sok­kal kö­vet­ke­ze­te­seb­ben fel kell hasz­nál­ni, hogy a ki­sebb­ség leg­szé­le­sebb ré­te­ge­it is el­lás­sák fe­lül­ről szel­le­mi táp­lá­lék­kal, le­szok­tas­sák a ki­fe­lé te­kint­ge­tés­ről, és ma­gyar nem­ze­ti ön­tu­da­tu­kat cseh­szlo­vák kö­zös­sé­gi tu­dat­tal cse­rél­jék fel.
Az új prog­ra­mot az ed­di­gi­nél gon­do­sab­ban ki­dol­go­zott ide­o­ló­gi­ai alap­ra he­lyez­ték. Át­vet­ték és a cseh­szlo­vá­ki­ai vi­szo­nyok­ra al­kal­maz­ták az is­mert szov­jet té­telt a nem­ze­ti fej­lő­dés­ről: a nem­ze­tek-nem­ze­ti­sé­gek jö­vő­je nem a kü­lön­ál­lás, el­zár­kó­zás, ha­nem a kö­ze­le­dés, majd egy­be­ol­va­dás. Ez a fo­lya­mat te­tő­ző­dik be a mun­kás­osz­tály in­ter­na­ci­o­na­liz­mu­sá­ban. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ki­in­du­lás, a fej­lő­dés el­ső stá­di­u­ma nem le­het más, mint a cseh­szlo­vák va­ló­ság el­fo­ga­dá­sa po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi és kul­tu­rá­lis ér­te­lem­ben. Hang­sú­lyoz­ták a gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dés kulcs­sze­re­pét. Mi­helyt el­tűn­tek a kü­lönb­sé­gek az ipa­ri­lag fej­lett Cseh­or­szág és a nagy­já­ból még me­ző­gaz­da­sá­gi jel­le­gű Szlo­vá­kia, az utób­bin be­lül pe­dig az arány­lag már ipa­ro­so­dott észak és a ma­gyar­lak­ta dé­li rész majd­nem érin­tet­len ag­rár­vi­lá­ga közt, a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek is szin­te ön­ma­guk­tól le­om­la­nak. A „cseh­szlo­vák” jel­ző rang­ját, a „szov­jet” fo­ga­lom min­tá­já­ra, meg­emel­ték: ré­gi, pol­gá­ri je­len­té­sé­vel el­len­tét­ben azt kí­ván­ták ki­fe­jez­ni ve­le, hogy az or­szág már­is a nem­ze­ti-nem­ze­ti­sé­gi kö­ze­le­dés út­ján ha­lad, s hogy en­nek az út­nak a vé­gén meg fog pi­hen­ni egy idő­re, mi­e­lőtt be­lép­ne a to­tá­lis in­ter­na­ci­o­na­liz­mus ál­la­po­tá­ba. Ké­sőbb a pro­pa­gan­da a fej­lő­dés el­ső fo­kát el­ne­vez­te „cseh­szlo­vák szo­ci­a­lis­ta kul­tu­rá­lis kö­zös­ség”-nek. Szlo­vák rész­ről azon­ban hoz­zá­tet­ték, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség út­ja eb­be az egy­ség­be csak a szlo­vák nem­ze­ten ke­resz­tül ve­zet­het. Va­gyis el kell sa­já­tí­ta­nia a szlo­vák nyel­vet, el kell mé­lyül­nie a szlo­vák kul­tú­rá­ban – ezt kí­ván­ja tő­le a szo­ci­a­liz­mus ér­de­ke. Vég­ered­mény­ben te­hát a ma­gyar ki­sebb­ség­nek – és a töb­bi ki­sebb­ség­nek is – jo­ga van nem­ze­ti­sé­gi in­téz­mé­nye­i­re, az in­téz­mé­nyek azon­ban nem ön­ma­guk­ért van­nak, nem kon­zer­vál­hat­ják a ki­sebb­sé­gi ke­re­te­ket és élet­szem­lé­le­tet, mert az el­len­kez­nék a szo­ci­a­lis­ta fej­lő­dés tör­vé­nye­i­vel. El­len­ke­ző­leg: fel­ada­tuk a kö­ze­le­dés, in­teg­rá­ló­dás elő­moz­dí­tá­sa, más szó­val a szo­ci­a­liz­mus­ra ne­ve­lés.
1956 után te­hát a ki­sebb­ség­po­li­ti­ka an­­nyi­ban vál­to­zott, hogy foly­tat­ták a ket­tős­sé­get, de igye­kez­tek mód­sze­re­seb­ben és kö­rül­te­kin­tőb­ben al­kal­maz­ni. A po­li­ti­ka el­lent­mon­dá­sai a mai mes­­sze­ség­ből is szem­be­öt­lők, s vi­lá­go­san ki­emel­ked­nek be­lő­le egy ál­ta­lá­nos szlovákosítási kí­sér­let kon­túr­jai.
1960-ban új szo­ci­a­lis­ta al­kot­mány szü­le­tett. Töb­bek közt ki­mond­ta, hogy „az ál­lam biz­to­sít­ja a ma­gyar, az uk­rán és a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok anya­nyel­vi ok­ta­tá­sá­nak és kul­tu­rá­lis fej­lő­dé­sé­nek min­den le­he­tő­sé­gét és esz­kö­zét.” Bár nem fo­gad­ta el a nem­ze­ti­sé­ge­ket mint et­ni­kai cso­por­to­kat, ha­tá­ro­zott for­má­ban el­is­mer­te egyé­ni jo­gu­kat az anya­nyel­vi mű­ve­lő­dés­re. Ez rend­kí­vül biz­ta­tó lett vol­na, ha ugyan­ak­kor nem ve­zet­nek be egy köz­igaz­ga­tá­si re­for­mot is Szlo­vá­ki­á­ban. A re­form meg­vál­toz­tat­ta a já­rá­sok ha­tá­ra­it, és a já­rá­so­kat ke­rü­le­tek­be von­ta ös­­sze. Az át­szer­ve­zés kö­vet­kez­té­ben el­tűn­tek Dél-Szlo­vá­kia ma­gyar több­sé­gű já­rá­sai, a Duna­szer­da­he­lyi és a Ko­má­ro­mi já­rás ki­vé­te­lé­vel, s a ve­ze­tés min­de­nütt a mes­ter­sé­ge­sen ki­ala­kí­tott új több­ség, az­az szlo­vá­kok ke­zé­be ke­rült. Po­zsony­ban ar­ra hi­vat­koz­tak, hogy az át­raj­zolt ad­mi­niszt­ra­tív ha­tá­rok kö­ze­lebb hoz­zák egy­más­hoz a szlo­vá­ko­kat és ma­gya­ro­kat, így al­kal­muk lesz gya­ko­rol­ni a bé­kés együtt­élést.
A ma­gyar for­ra­da­lom he­te­i­ben él­vo­nal­ba sod­ró­dott Cse­ma­dok-ve­ze­tő­ség­ből ki­szűr­ték a „na­ci­o­na­lis­ta” ele­me­ket, s tag­sá­gát is át­vi­lá­gí­tot­ták. 1959 ja­nu­ár­já­ban a szlo­vák párt KB-je a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gek­kel fog­lal­ko­zó ha­tá­ro­za­tá­ban sür­get­te a Cse­ma­dok „ne­ve­lő te­vé­keny­ség”-ének ál­ta­lá­nos meg­ja­ví­tá­sát. Meg­szi­go­rí­tot­ták el­len­őr­zé­sét, de mert szük­sé­gük is volt rá, nem bé­ní­tot­ták meg. A Cse­ma­dok to­vább szer­vez­he­tett, fesz­ti­vá­lo­kat, em­lék­ün­ne­pe­ket, dal­ver­se­nye­ket ren­dez­he­tett; A Hét cím­mel sa­ját he­ti­la­pot is in­dí­tott. A kul­tu­rá­lis tö­meg­mun­ka ter­mé­sze­té­ből kö­vet­ke­zik, hogy akár­hány el­len­őrt is ül­tet­tek a nya­ká­ba, nem tud­ták min­den lé­leg­zet­vé­te­lét kont­rol­lál­ni. A Cse­ma­dok ki­szol­gál­ta a hi­va­ta­los vo­na­lat, de tag­sá­gá­tól sem füg­get­le­nít­het­te ma­gát, va­la­mi von­zót is kel­lett nyúj­ta­nia ah­hoz, hogy kö­ves­sék. Az ösz­­sze­jö­ve­te­lek­nek már ön­ma­guk­ban is moz­gó­sí­tó ere­jük volt: mind­ meg­an­­nyi al­ka­lom, hogy a tár­sa­da­lom szé­lé­re szo­rí­tott em­be­rek ös­­sze­jöj­je­nek, és köl­csö­nö­sen iga­zol­ják egy­más­nak lé­te­zé­sü­ket. Duray Mik­lós, aki a hat­va­nas évek­ben tűnt fel elő­ször a Cse­ma­dok szél­ár­nyé­ká­ban te­vé­keny­ke­dő di­ák­moz­ga­lom­ban, tö­mö­ren jel­le­mez­te a szer­ve­zet von­zá­sát: „fel kel­lett is­mer­nünk, hogy min­den op­por­tu­niz­mu­sa el­le­né­re a Cse­ma­dok az egye­dü­li ke­ret, ame­lyen be­lül a Szlo­vá­ki­á­ban élő ma­gya­rok nyil­vá­no­san találkozhat­nak.”10 Úgy ala­kult, hogy a Cse­ma­dok – fenn­tar­tó­i­nak szán­dé­kai el­le­né­re – a ma­gyar­ság leg­főbb éb­ren tar­tó­ja lett Szlo­vá­ki­á­ban. A hat­va­nas évek vé­ge fe­lé he­lyi szer­ve­ze­te­i­nek szá­ma 530, a tag­ja­ié pe­dig 60 000 kö­rül moz­gott.
1956 után a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom ki­lé­pett pri­mi­tív gye­rek­ci­pő­i­ből. Ad­dig csak a se­ma­ti­kus párt­köl­té­szet ural­ko­dott ben­ne, s egyet­len ér­té­ke az volt, hogy szö­ve­ge­it ma­gyar sza­vak­ból ál­lí­tot­ták ös­­sze. De ha ol­va­só­tá­bor­ra akart szert ten­ni, en­nél töb­bet kel­lett nyúj­ta­nia. A hi­va­ta­los po­li­ti­ka is fel­is­mer­te ezt, csak így re­mél­het­te, hogy az ol­va­sók egy­szer majd le­szok­nak az „oda­áti” köny­vek­ről. 1958-ban az írók Iro­dal­mi Szem­le cím­mel ne­gyed­éves fo­lyó­ira­tot kap­tak, amely ké­sőbb hav­i­lap­pá ala­kult, s ma már 29. év­fo­lya­mát ta­pos­sa.
Az „iro­da­lom” azon­ban nem ka­pott sza­bad ke­zet. A ha­tó­sá­gok kí­mé­let­le­nül kor­lá­toz­ták a pél­dány­szá­mo­kat, meg­szab­ták, hogy mi­lyen arány­ban kell kö­zöl­ni cseh és szlo­vák írá­so­kat, s vol­tak té­mák, ame­lyek­kel az írók nem fog­lal­koz­hat­tak. Ezek kö­zé tar­to­zott az 1945–1948-as esz­ten­dők ma­gyar­ül­dö­zé­se­i­nek él­mény­anya­ga. Fábry Zol­tán kom­mu­nis­ta párt­tag, az el­ső Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a leg­har­co­sabb bal­ol­da­li pub­li­cis­ta, 1946-ban A vád­lott meg­szó­lal cím­mel pa­nasz­le­vél­ben for­dult a cseh és szlo­vák ér­tel­mi­ség­hez. Bi­zo­nyí­tot­ta, hogy a ma­gyar ki­sebb­ség nem árul­ta el a de­mok­rá­ci­át, és vé­del­met kért az igaz­ság­ta­lan, meg­alá­zó haj­sza el­len. A le­vél azon­ban 1968-ig nem je­len­he­tett meg, csak há­zi sok­szo­ro­sí­tás­ban, il­le­gá­li­san ter­jesz­tet­ték. 1945–1948 a fi­a­ta­lok­nak, az író­je­löl­tek­nek is meg­ha­tá­ro­zó él­mé­nye volt, de éve­kig ők sem nyúl­hat­tak hoz­zá. Iga­zá­ból Do­bos Lász­ló tör­te meg a csen­det el­ső – s még min­dig foj­tott han­gú – re­gé­nye­i­vel (Mes­­sze vol­tak a csil­la­gok, Föl­dön­fu­tók).
A meg­szo­rí­tá­sok, kor­lá­to­zá­sok, kény­sze­rű meg­al­ku­vá­sok el­le­né­re is egy új ki­sebb­sé­gi iro­da­lom nö­ve­ke­dett Szlo­vá­ki­á­ban. Mű­ve­lői több­sé­gük­ben fi­a­ta­lok vol­tak, a párt ne­velt­jei, so­kat kí­sér­le­tez­tek, buk­dá­csol­tak, ren­ge­teg kö­ze­pes vagy an­nál is ros­­szabb írást pro­du­kál­tak, de iga­zi ér­té­kek is fel­csil­lan­tak köz­tük.
Ez­zel szem­ben sö­tét fel­hők gyü­le­kez­tek a ma­gyar is­ko­la­há­ló­zat fe­lett. A ma­gyar alap­is­ko­lák zö­mét már 1956 előtt meg­nyi­tot­ták, hat­he­tes tan­fo­lyam­okon pó­tol­ták a ko­ráb­ban el­ül­dö­zött ma­gyar ta­ní­tó­kat és ta­ná­ro­kat. A ma­gyar is­ko­lák­ban 1956 után is to­vább folyt a mun­ka, új is­ko­lák – fő­leg kö­zép­is­ko­lák – is nyíl­tak, de az erő­tel­je­sebb szlo­vá­ko­sí­tás is be­in­dult. Az 1959. ja­nu­á­ri KB-ha­tá­ro­zat az is­ko­la­kér­dés­sel is fog­lal­ko­zott. Ja­va­sol­ta, hogy ahol a szü­lők „be­le­egyez­nek”, von­ják ös­­sze a szlo­vák és ma­gyar is­ko­lá­kat kö­zös ve­ze­tés alá, s egyes tan­tár­gyak ok­ta­tá­sá­ban tér­je­nek át ma­gyar­ról szlo­vák nyelv­re. A hat­va­nas évek kö­ze­pé­re a leg­több ma­gyar is­ko­la szlo­vák ve­ze­tés alá ke­rült, s vol­tak he­lyek, ahol csak­nem az egész ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást meg­szün­tet­ték. Szü­lők gyak­ran pa­nasz­kod­tak, hogy nyo­más­sal akar­ják rá­ven­ni őket, ad­ják gye­re­ke­i­ket szlo­vák is­ko­lá­ba, mert ezek az is­ko­lák ala­po­sabb tu­dást nyúj­ta­nak, s kü­lön­ben is, a ma­gyar nyelv­nek nincs jö­vő­je Szlo­vá­ki­á­ban. 1960–1961-ben ke­re­ken 600 ma­gyar alap­is­ko­lá­ban 72 144 gye­rek ta­nult. Az év­ti­zed vé­gé­re a gye­re­kek szá­ma 68 902-re csök­kent, s a még ma­gyar­nak ne­vez­he­tő is­ko­lák szá­ma is meg­csap­pant.
A gaz­da­sá­gi ki­egyen­lí­tő­dést – eb­ben az eset­ben ipa­ro­sí­tást – a ma­gyar ki­sebb­ség is sür­get­te me­ző­gaz­da­sá­gi mun­ka­erő-fe­les­le­gé­nek le­ve­ze­té­se ér­de­ké­ben. A köz­pon­ti hi­va­ta­lok azon­ban az új üze­me­ket leg­szí­ve­seb­ben a nyelv­ha­tár túl­só – szlo­vák – ol­da­lá­ra te­le­pí­tet­ték, s en­nek kö­vet­kez­té­ben szá­mos ma­gyar mun­kás is szlo­vák kör­nye­zet­ben ta­lál­ta ma­gát. Ha ma­gyar vi­dé­ket ipa­ro­sí­tot­tak, az új üze­mek­kel rend­sze­rint szlo­vák szak­mun­kás­ok is ér­kez­tek, s a hely­be­li­ek­nek csak alan­ta­sabb be­osz­tá­sok ju­tot­tak – vagy in­gáz­hat­tak más mun­ka­he­lyek­re, nem rit­kán 50-100 ki­lo­mé­ter tá­vol­ság­ra is. Az ipa­ro­sí­tás mély ré­se­ket ütött a ma­gyar et­ni­kum egy­sé­gén.
Az ipa­ro­sí­tás még egy kü­lön úton is szol­gál­ta a szlo­vá­ko­sí­tást. Az üze­mek­kel együtt­mű­kö­dő szak­mun­kás­kép­ző is­ko­lák ra­gasz­kod­tak a szlo­vák ta­ní­tá­si nyelv­hez, ak­kor is, ha ta­nu­ló­ik el­ső­sor­ban ma­gya­rok vol­tak. Az is elő­for­dult, s ne­megy­szer, hogy szín­tisz­ta ma­gyar kör­nye­zet­ben fel­hú­zott üze­mek­ben meg­til­tot­ták a ma­gyar mun­ká­sok­nak, hogy ma­gya­rul be­szél­je­nek. Az egyik hí­res eset a vajáni – bod­rog­kö­zi – hő­erő­mű volt. Ami­kor egy ne­ki­bá­to­ro­dott ma­gyar új­ság­író fe­le­lős­ség­re von­ta az igaz­ga­tót, azt a vá­laszt kap­ta, hogy üzem­biz­ton­sá­gi okok­ból kel­lett át­tér­ni­ük a szlo­vák nyelv­re.

 

(1986)

 

Juraj Marušiak: A csehszlovákiai lengyel kisebbség helyzete és magatartása (1956–1962)

Be­ve­ze­tés

1956 őszé­nek len­gyel­or­szá­gi és ma­gyar­or­szá­gi drá­mai fej­le­mé­nyei olyan hely­zet­ben ta­lál­ták a cseh­szlo­vá­ki­ai bel­po­li­ti­kai éle­tet, ami­kor a kom­mu­nis­ta ve­ze­tés­nek már si­ke­rült vis­­sza­szo­rí­ta­nia a Szov­jet­unió Kom­mu­nis­ta Párt­ja (SZKP) XX. kong­res­­szu­sa utá­ni, alul­ról jö­vő kri­ti­kai hul­lá­mot. A bí­rá­la­tok el­ső­sor­ban rész­te­rü­le­tek­re irá­nyul­tak, nem pe­dig az össz­tár­sa­dal­mi ál­ta­lá­nos kér­dé­sek­re. Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak (CSKP) ve­ze­té­se a la­kos­ság élet­szín­vo­na­lá­nak eme­lé­sé­ben már 1953–1955-ben fon­tos, az elé­ge­det­len­sé­get tom­pí­tó, az élet­szín­vo­nal eme­lé­sét cél­zó kor­rek­ci­ó­kat haj­tott vég­re. Az egyes ré­te­gek és cso­por­tok, ame­lyek ki­fe­jez­ték elé­ge­det­len­sé­gü­ket, el­szi­ge­tel­tek ma­rad­tak, nem volt le­he­tő­sé­gük az ös­­sze­fo­gás meg­te­rem­té­sé­re, a CSKP ve­ze­té­sé­ben pe­dig nem ala­kult ki olyan szárny, amely meg­nyi­tot­ta vol­na az utat az el­vi kri­ti­ka szá­má­ra.
Az 1956 nya­rán vér­be foj­tott poz­nañi tün­te­tés után, ami­kor W³adis­³aw Gomu³ka, a Len­gyel Egye­sült Mun­kás­párt (LEMP) élé­re ke­rült, s mély­re­ha­tó, a Moszk­vá­val szem­be­ni en­ge­del­mes­ség fel­mon­dá­sá­val is fe­nye­ge­tő vál­to­zá­so­kat in­dí­tott el; leg­főbb­kép­pen azon­ban a ma­gyar­or­szá­gi nép­fel­ke­lés ki­tö­ré­se ide­jén, a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta ve­ze­tés­nek si­ke­rült fel­újí­ta­nia a tár­sa­da­lom fe­let­ti el­len­őr­zést. De szá­mol­nia kel­lett a kí­vül­ről vár­ha­tó im­pul­zu­sok és a ha­zai tár­sa­dal­mi ra­di­ka­li­zá­ló­dás le­he­tő­sé­ge kö­zöt­ti köl­csön­ha­tás fel­erő­sö­dé­sé­vel. S eb­ben az egy­mást erő­sí­tő té­nye­zők kö­zöt­ti po­ten­ci­á­lis ha­tó­tér­ben fon­tos sze­rep­hez ju­tott a szá­mot­te­vő dél-szlo­vá­ki­ai ma­gyar és a po­li­ti­ka­i­lag ak­tív Tìšín kör­nyé­ki len­gyel ki­sebb­ség­nek a ma­ga­tar­tá­sa, kö­tő­dé­se a ha­tá­ron tú­li anya­nem­zet­hez. Így a köl­csön­ha­tás töb­bet je­len­tett, mint a ki­sebb­sé­gi re­a­gá­lá­sok egyes konk­rét ese­te­i­nek eli­mi­ná­lá­sa. Olyan fo­lya­mat bon­ta­ko­zott ki, mely fel­szín­re hoz­ta az or­szág nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ja, a ki­sebb­ség és az anya­or­szág egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyát, an­nak ala­ku­lá­sát mind a cseh­or­szá­gi len­gyel, mind pe­dig a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség vo­nat­ko­zá­sá­ban. Az er­re össz­pon­to­sí­tó lá­tó­szög kezd te­ret nyer­ni a tör­té­ne­ti vizs­gá­ló­dás­ban, de a két ki­sebb­ség ku­ta­tá­sa még el­kü­lö­nül egy­más­tól. Úgy tű­nik, a kö­zös vo­ná­sok és sa­já­tos­sá­gok meg­lé­te nem kap kel­lő fi­gyel­met a kom­para­tisztikai fel­dol­go­zá­sok és elem­zé­sek fon­tos­sá­gá­nak fel­is­me­ré­sé­ben.
Je­len ta­nul­mány kö­zép­pont­já­ban a len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­te, ma­ga­tar­tá­sa, a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ál­tal 1956 nya­rán, őszén, majd az öt­ve­nes évek vé­gén ve­le szem­ben al­kal­ma­zott erő­sza­kos mód­sze­rek be­mu­ta­tá­sa áll. Ugyan­ak­kor igyek­szik utal­ni a ma­gyar ki­sebb­ség vo­nat­ko­zá­sá­ban a pár­hu­za­mos moz­za­na­tok­ra is. Ter­mé­sze­te­sen a ta­nul­mány nem lép­het fel az át­fo­gó ös­­sze­ha­son­lí­tás igé­nyé­vel, csu­pán je­lez­ni kí­ván­ja az ilyen irá­nyú kom­para­tiszti­ka előtt ál­ló le­he­tő­sé­ge­ket, il­let­ve fi­gyel­mez­tet­ni akar an­nak fon­tos­sá­gá­ra.

A Tìšín kör­nyé­ki len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­te

A tìšíni ré­gió hos­­szú időn át mul­tiet­nikus jel­le­gű volt, né­pes­sé­gét len­gyel, cseh és né­met nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok al­kot­ták. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú előtt a tér­ség­ben do­mi­náns sze­re­pe a len­gye­lek­nek volt. Az 1910-es nép­szám­lá­lás sze­rint a 183 674 la­kos­ból 123 923 volt len­gyel nem­ze­ti­sé­gű, va­gyis a la­ko­sok 67%-a, cseh nem­ze­ti­sé­gű­nek 32 877 sze­mély, va­gyis 17,9% val­lot­ta ma­gát. Az ál­lam­jo­gi vi­szo­nyok meg­vál­to­zá­sát, az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság lét­re­jöt­tét kö­ve­tő­en az 1921-es nép­szám­lá­lás sze­rint az ott élő 203 744 la­kos­ból a len­gye­lek lé­lek­szá­ma 68 034-re csök­kent, va­gyis 33,4%-ot tett ki, vi­szont a cse­hek lé­lek­szá­ma 88 556-ra (43,4%-ra) nőtt. A cseh la­ko­sok szá­má­nak nö­ve­ke­dé­se a to­váb­bi évek­ben is foly­ta­tó­dott, a hú­szas és a har­min­cas évek for­du­ló­ján arány­szá­muk már meg­ha­lad­ta az 50%-ot. A nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zást eb­ben a ré­gi­ó­ban a Mo­nar­chia ide­jén a len­gyel nyelv he­lyi di­a­lek­tu­sá­nak hasz­ná­la­ta, az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén pe­dig a konk­rét nem­ze­ti­ség­gel va­ló azo­no­su­lás szub­jek­tív kri­té­ri­u­ma ha­tá­roz­ta meg. A nem­ze­ti­ség meg­vá­lasz­tá­sát olyan té­nye­zők is be­fo­lyá­sol­ták, mint anya­gi és egyéb elő­nyök ki­lá­tás­ba he­lye­zé­se, a kon­for­miz­mus, de a meg­tor­lá­sok­tól va­ló fé­le­lem is. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú előtt a nem­ze­ti­sé­gi ös­­sze­té­telt a mig­rá­ci­ós fo­lya­ma­tok, il­let­ve a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ság sza­bá­lyo­zat­lan meg­szer­zé­sé­nek le­he­tő­sé­ge csak cse­kély mér­ték­ben befolyá­solták.1
A ré­gió ipa­ro­sí­tá­sa a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, a cseh, va­la­mint a szlo­vák la­ko­sok oda­köl­tö­zé­se és a ve­gyes há­zas­sá­gok emel­ke­dő szá­ma fel­gyor­sí­tot­ta a len­gyel ki­sebb­ség as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját. A len­gyel la­kos­ság spon­tán as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­nak lö­kést adott a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok ne­ga­tív ma­ga­tar­tá­sa is a len­gyel ki­sebb­sé­gek­kel szem­ben.2 E ré­gió Len­gyel­or­szág ál­ta­li an­nek­tá­lá­sa 1938-ban, majd az 1945 utá­ni vis­­sza­ke­rü­lé­se a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság kö­te­lé­ké­be, és az ez­zel együtt já­ró meg­tor­lá­sok ki­élez­ték a tér­ség két leg­je­len­tő­sebb et­ni­ku­ma kö­zöt­ti fe­szült­sé­get és lap­pan­gó konf­lik­tu­so­kat. A len­gyel la­kos­ság nagy­fo­kú val­lá­sos­sá­ga el­le­né­re is meg­le­he­tős szim­pá­ti­á­val vi­szo­nyult a kom­mu­nis­ta párt po­li­ti­ká­já­hoz, mi­vel az egye­dül állt ki 1948 előtt – a ha­ta­lom meg­ra­ga­dá­sá­ért foly­ta­tott harc ide­jén – a len­gyel ki­sebb­ség nem­ze­ti­sé­gi kö­ve­te­lé­sei mel­let­t.3
A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a len­gyel ki­sebb­ség szer­ve­ze­ti éle­te sze­gé­nyeb­bé vált. Tör­vé­nye­sen csak a Len­gyel Kul­tu­rá­lis Nép­mű­ve­lé­si Szö­vet­ség (PZKO) és a Len­gyel If­jú­ság Egye­sü­le­te (SMP) fejt­he­tett ki köz­éle­ti te­vé­keny­sé­get. Ez utób­bit az 1949–1951 kö­zöt­ti idő­szak­ban ma­gá­ba ol­vasz­tot­ta a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség (ÈSM).4 A PZKO 1955-ben 17 404 ta­got tar­tott nyil­ván, egy év múl­va a po­li­ti­kai lég­kör li­be­ra­li­zá­ló­dá­sa foly­tán a tag­ság 1234 sze­mél­­lyel gyara­podot­t.5 Mi­vel a PZKO a len­gyel ki­sebb­ség töb­bi füg­get­len szer­ve­ze­té­nek a he­lyé­be lé­pett, hoz­zá kap­cso­lód­va 123 kul­tu­rá­lis együt­tes, 64 szín­ját­szó cso­port, 53 énnekkar, va­la­mint szá­mos, sak­ko­zó­kat, fény­ké­pé­sze­ket, mic­surin­istákat tö­mö­rí­tő szak­kör mű­kö­dött, s még hi­va­tá­sos báb­e­gyüttes­sel is ren­delkezett.6 A PZKO te­vé­keny­sé­ge azon­ban min­den ki­tar­tó igye­ke­ze­te el­le­né­re csök­ke­nő ten­den­ci­át mu­ta­tott. Az em­lí­tett ada­tok­ból ki­de­rül, hogy majd min­den har­ma­dik Tìšín kör­nyé­ki len­gyel tag­ja volt a PZKO-nak. A len­gyel ki­sebb­ség, lé­lek­szá­má­nak csök­ke­né­se el­le­né­re is, ma­gas fo­kú szer­ve­zett­ség­gel ren­del­ke­zett, ami egy­részt az Oszrák–Magyar Mo­nar­chia és az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság ide­jén ki­te­re­bé­lye­se­dett egye­sü­le­ti élet ha­gyo­má­nyá­ból táp­lál­ko­zott, más­részt a ré­gió nem­ze­ti­sé­gi jel­le­gé­nek meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben ki­fej­tett erő­tel­jes igye­ke­ze­tet tük­röz­te.
Az 1953–1954-es rö­vid ide­ig tar­tó po­li­ti­kai eny­hü­lés ma­gá­val hoz­ta a PZKO új alap­sza­bá­lyá­nak, a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um elő­ze­tes jó­vá­ha­gyá­sa nél­kü­li, a szer­ve­zet III. köz­gyű­lé­sén (1953. má­jus 5.) tör­tént el­fo­ga­dá­sát. Ben­ne sze­re­pelt az a ki­té­tel, hogy a PZKO a Nem­ze­ti Front al­ko­tó­ré­sze, és te­vé­keny­sé­ge nem­csak az Ost­ra­vai ke­rü­let­re ter­jed ki. A köz­gyű­lés emel­lett dek­la­rál­ta a szer­ve­zet te­vé­keny­sé­gé­nek az if­jú­sá­got is ma­gá­ban fog­la­ló ki­bő­ví­té­sét. A ta­nács­ko­zá­son egyéb fon­tos dol­gok is tör­tén­tek. A nem­ze­ti bi­zott­sá­gok­ba és a Nem­zet­gyű­lés­be tör­té­nő vá­lasz­tá­sok előtt a CSKP Karv­inái és Èeský Tìšín-i Já­rá­si Bi­zott­sá­ga jo­gos­nak is­mer­te el a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok­nak a diszk­ri­mi­ná­ció mi­at­ti pa­na­sza­it, ame­lyek nem­csak a nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dé­sek mi­att je­lent­kez­tek, ha­nem a la­kás­ki­uta­lá­sok kö­rül, a kul­tu­rá­lis és a tu­do­má­nyos élet te­rü­le­tén, va­la­mint az is­ko­la­ügy­ben is fel­me­rül­tek. Az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság 1955. már­ci­us 14-én hi­va­ta­lo­san ha­tá­ro­za­tot ha­gyott jó­vá a ve­gyes la­kos­sá­gú te­rü­le­tek­re vo­nat­ko­zó két­nyel­vű­ség be­ve­ze­té­sé­ről. Más­fe­lől vi­szont a ha­tá­ro­zat vég­re­haj­tá­sa meg­ma­radt az il­le­tő nem­ze­ti bi­zott­sá­gok (Èeský Tìšín, Karv­iná, Ostrava-vidék, Bohumíni kör­zet) ha­tás­kör­ében, s élet­be lép­te­té­se a nem­ze­ti­sé­gi vi­szo­nyok­tól vált füg­gő­vé, „ne­hogy az meg­za­var­ja a cseh és a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok együt­télését.”7 A fe­le­más dön­tés a ké­sőb­bi hó­na­pok­ban és évek­ben nem­rit­kán le­he­tő­vé tet­te a két­nyel­vű­ség­ről szó­ló ha­tá­ro­zat ön­ké­nyes ér­tel­me­zé­sét, ami ani­mo­zi­tást idé­zett elő a cseh és a len­gyel la­kos­ság vi­szo­nyá­ban. Nem sok­kal a vá­lasz­tá­so­kat kö­ve­tő­en azon­ban a PZKO-t kri­ti­ka ér­te ami­att, hogy fi­a­tal tag­jai nem mu­tat­nak ér­dek­lő­dést a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­ben fo­lyó mun­ka irán­t. Bí­rá­la­tot ka­pott a PZKO Zwrot cí­mű kul­tu­rá­lis fo­lyó­ira­ta is, amely „a ká­ros, nem mar­xis­ta né­ze­tek fó­ru­má­vá válik”.8
Ez az irány­vo­nal 1955–1956 fo­lya­mán is ér­vé­nye­sült. Eb­ben az idő­ben már for­má­li­san is le­zá­rult a len­gyel ki­sebb­ség éle­tét a kom­mu­nis­ta párt tel­jes el­len­őr­zé­sé­nek alá­ren­de­lő fo­lya­mat. Az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság a len­gyel egye­sü­le­tek va­gyo­nát a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok bir­to­ká­ba jut­tat­va épp ek­kor fo­ga­na­to­sí­tot­ta a vég­ső in­téz­ke­dé­se­ket. A PZKO csak hasz­ná­la­ti jo­got ka­pott, de nem ren­del­kez­he­tett ve­le. Tu­laj­do­ná­ban csak a Ho­tel Pias­tot hagy­ták meg, amely­ben a PZKO Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak tit­kár­sá­ga székelt.9

A tìšíni ré­gió 1956-ban és a ha­tal­mi szer­vek re­ak­ci­ó­ja

A po­li­ti­kai vi­szo­nyok rö­vid ide­ig tar­tó li­be­ra­li­zá­lá­sa és a sza­ba­dabb vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás le­he­tő­sé­ge Cseh­szlo­vá­ki­á­ban 1956 ta­va­szán, de fő­ként a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek ala­ku­lá­sa élén­kí­tő­en ha­tott a tìšíni len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben. A ki­sebb­sé­gi kö­zös­ség tag­ja­i­nak je­len­tős ré­sze ked­ve­ző­en fo­gad­ta a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nye­ket, ki­vált­képp az erő­sza­kos szö­vet­ke­ze­sí­tés bí­rá­la­tát, az egy­sé­ges föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek­ből va­ló ki­lé­pés le­he­tő­sé­gét, il­let­ve a kö­te­le­ző ter­mény­be­szol­gál­ta­tá­s­ok ki­sza­bá­sá­nak meg­szün­te­té­sét. A ha­zai ki­sebb­ség­po­li­ti­ka te­rü­le­tén bí­rál­ták az et­ni­ka­i­lag ve­gyes la­kos­sá­gú köz­sé­gek két­nyel­vű­sé­gé­re vo­nat­ko­zó ha­tá­ro­za­tok be nem tar­tá­sát csak­úgy, mint a len­gyel ki­sebb­ség au­to­nóm kul­tu­rá­lis, egye­sü­le­ti és sport­élet­ének 1945 utá­ni meg­szün­te­té­sét. Az önál­ló len­gyel sport­klu­bok fel­újí­tá­sá­nak szor­gal­ma­zá­sán túl a PZKO a he­lyi len­gyel fi­a­tal­ság ha­tá­ro­zot­tabb fel­ka­ro­lá­sá­ra törekedet­t.10 A fi­a­tal len­gyel ér­tel­mi­ség len­gyel ta­ní­tá­si nyel­vű, önál­ló kö­zép- és szak­is­ko­lá­kat kö­ve­telt a ve­gyes la­kos­sá­gú területeken.11 A PZKO igye­ke­zett be­ha­tol­ni az üze­mek­be és az is­ko­lák­ba is, hogy ott gyö­ke­re­ket ereszt­hes­sen. Ezt a tö­rek­vést a cseh­szlo­vák ha­tó­sá­gok ar­ra irá­nyu­ló kí­sér­let­nek mi­nő­sí­tet­ték, mely „ki­von­ja a tag­sá­got a szo­ci­a­lis­ta épí­tő­mun­ka lendületéből”.12 A PZKO kép­vi­se­lői ér­dek­lő­dést mu­tat­tak a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­sebb­ség szer­ve­ze­té­vel, a Cse­ma­dok­kal va­ló kap­cso­lat­fel­vé­tel és együtt­mű­kö­dés iránt is; fel­ke­res­ték a Cse­ma­dok köz­pont­ját, de an­nak tiszt­ség­vi­se­lői az aján­la­tot elu­tasí­tot­ták.13 A ha­ta­lom ré­szé­ről ne­ga­tív fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sül­tek az orosz nyelv kö­te­le­ző ok­ta­tá­sá­nak a len­gyel ta­ní­tá­si nyel­vű is­ko­lák­ban ese­dé­kes meg­szün­te­té­sé­re vo­nat­ko­zó ja­vas­la­tok, ame­lyek a cseh nyelv ma­ga­sabb szín­vo­na­lú ok­ta­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­vel ér­vel­tek. Ez az igény a ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán szov­jet­el­le­nes han­gu­la­tok szí­tá­sá­nak szá­mí­tott, s az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um óvott at­tól, ne­hogy a cseh is­ko­lák­ra is kiter­jed­jen.14
1956 ele­jén a len­gyel­el­le­nes han­gu­lat nem­csak a hi­va­ta­los fó­ru­mo­kon, ha­nem a la­kos­ság kö­ré­ben is fel­erő­sö­dött. Nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek fő­ként a Karv­inái já­rás­ban fek­vő Petø­vald­ban öl­töt­tek éles for­mát, ahol olyas­faj­ta vá­dak hang­zot­tak el, hogy Len­gyel­or­szág is­mét igényt tart a Karv­iná-vidékre. A cseh nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság egy ré­sze a len­gye­lek ál­lí­tó­la­gos, a cse­hek ro­vá­sá­ra tör­té­nő ter­jesz­ke­dé­sét han­goz­tat­ta. Érv­ként olyan té­nye­ket hoz­tak fel, hogy pél­dá­ul a Pra­men élel­mi­szer­ke­res­ke­dés vál­la­la­ti igaz­ga­tó­sá­gá­nak 80%-a len­gyel, akik el­bo­csá­tot­ták a cseh üz­let­ve­ze­tő­ket. A fá­ma sze­rint ha­son­ló ál­la­po­tok ural­kod­tak a RAJ igaz­ga­tó­sá­gán, az egész­ség­ügy­ben és a nyug­díj­biz­to­sí­tó­ban is, ahol az al­kal­ma­zot­tak több mint fe­le volt len­gyel nem­ze­ti­sé­gű. A len­gyel ki­sebb­sé­gi köz­vé­le­mény­ben fel­há­bo­ro­dást vál­tott ki pél­dá­ul az az eset, ami­kor az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság jó­vá­hagy­ta bi­zo­nyos Sochor ne­vű ta­ní­tó­nak a ze­ne­is­ko­lai igaz­ga­tói ki­ne­ve­zé­sét, mi­u­tán azon­ban a he­lyi nem­ze­ti bi­zott­ság el­nö­ke meg­tud­ta, hogy len­gyel nem­ze­ti­sé­gű sze­mély­ről van szó, meg­aka­dá­lyoz­ta ki­ne­ve­zé­sét. Ál­lás­pont­ját csak ak­kor vál­toz­tat­ta meg, ami­kor Sochor do­ku­men­tum­mal iga­zol­ta: szü­lei a har­min­cas évek­ben cseh nem­ze­ti­sé­gű­nek val­lot­ták ma­gu­kat. Ez a ma­ga­tar­tás a CSKP 1956. feb­ru­ár 27-én meg­tar­tott karv­inái ide­o­ló­gi­ai kon­fe­ren­ci­á­ján ná­cis­ta jel­ző­ket em­le­ge­tő ös­­sze­ha­son­lí­tást vál­tott ki.15
Vi­ha­ros el­len­ál­lást idé­zett elő az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság­nak a két­nyel­vű­ség be­ve­ze­té­sé­ről szó­ló dön­té­se. Petø­vald­ban a két­nyel­vű fel­ira­to­kat „az újabb len­gyel meg­szál­lás elő­hír­nök­é”-nek te­kin­tet­ték, a vá­ros mö­gött hú­zó­dó de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat em­le­get­ték, és kö­ve­tel­ték, hogy Petø­val­dot csa­tol­ják az Ostrava-vidé­ki já­rás­hoz. Az ot­ta­ni vá­ro­si nem­ze­ti bi­zott­sá­gon, de Karv­inában is el­uta­sí­tot­ták a len­gyel nyel­vű be­ad­vány­ok el­fo­ga­dá­sát. Petø­vald­ban a két­nyel­vű fel­irat­ok el­len nyíl­tan til­ta­koz­tak a kom­mu­nis­ták is. Az er­ről szó­ló me­mo­ran­dum­ban ar­ra hi­vat­koz­tak, hogy be­ve­ze­té­sük ve­szé­lyez­tet­né a szén­fej­té­si terv tel­je­sí­té­sét. A meg­elő­ző év­ben, 1955-ben Petø­vald­ban a bá­nyá­szok nap­já­nak meg­ün­nep­lé­se so­rán a Fuèík II. tár­ná­ban a szak­szer­ve­ze­ti ve­ze­tők uta­sí­tá­sá­ra be­má­zol­ták a fris­sí­tő­ket áru­sí­tó bó­dék len­gyel fel­ira­ta­it. A he­lyi funk­ci­o­ná­ri­u­sok­ban ki­fe­je­zett ag­gá­lyok él­tek a len­gyel ta­nu­lók­nak a kö­zép- és fel­ső­fo­kú ta­nul­má­nyok irán­ti fo­ko­zott ér­dek­lő­dé­se mi­att, ami sze­rin­tük „elő­ké­szü­let va­la­men­­nyi ve­ze­tő funk­ció meg­ra­ga­dá­sá­ra a gaz­da­sá­gi szfé­rá­ban és a közélet­ben.”16
Bár a CSKP Karv­inái Já­rá­si Bi­zott­sá­gá­nak ide­o­ló­gia kon­fe­ren­ci­á­ja el­ítél­te az ilyes­faj­ta meg­nyi­lat­ko­zá­so­kat, a len­gyel ki­sebb­ség fel­lé­pé­sei a hi­va­ta­los szer­vek ré­szé­ről jö­vő bí­rá­lat­ára­dat­tal ta­lál­koz­tak. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom kép­vi­se­lői ne­hez­mé­nyez­ték, ha pél­dá­ul a len­gyel zász­ló a töb­bi né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szág ál­la­mi lo­bo­gói kö­zött ki­vé­te­le­zett hely­re ke­rült, vagy ha a cseh­szlo­vák és a szov­jet zász­ló­val együtt tűz­ték ki azt. De ugyan­így re­a­gál­tak ar­ra is, ha ün­ne­pi al­kal­mak­kor el­hang­zott a len­gyel him­nusz is: „a mi len­gyel ki­sebb­sé­günk zász­la­ja a cseh­szlo­vák ál­la­mi lo­bo­gó és nem más. A mi len­gyel ki­sebb­sé­günk him­nu­sza a cseh­szlo­vák ál­la­mi him­nusz” – hang­zott a hi­va­ta­los dörgedelem.17 Mind­ez a „két ha­za elem­éle­té”-t vet­te cél­ba, ame­lyet az öt­ve­nes évek el­ső fe­lé­ben a PZKO nyil­vá­no­san hir­de­tett. Esze­rint a len­gyel ki­sebb­ség szá­má­ra az anya­gi ér­te­lem­ben vett ha­zát Cseh­szlo­vá­kia je­len­tet­te, míg szel­le­mi ha­zá­nak Len­gyel­or­szá­got te­kin­tet­ték. Így a he­lyi len­gyel ki­sebb­ség nem­zet­rész­ként kö­te­le­zett­sé­get ér­zett sa­ját len­gyel nem­ze­té­vel szem­ben, de a cseh és a szlo­vák nem­zet iránt is, akik­kel egy ál­lam­kö­zös­ség­ben él. Ez el­len a kon­cep­ció el­len nem emel­tek ki­fo­gást még az ún. Cieœlar-­plat­form (Cieœlar az ere­de­ti, az as­­szi­mi­lá­ló­dá­si fo­lya­ma­to­kat meg­elő­ző nem­ze­ti­sé­gi és ter­ri­to­ri­á­lis ál­la­po­tok­ra akar­ta épí­te­ni a len­gyel ki­sebb­ség prob­lé­má­i­nak meg­ol­dá­sát) fel­szá­mo­lá­sa so­rán sem, vál­toz­ta­tás az 1954-ben tar­tott vá­lasz­tá­sok után kö­vet­ke­zett be, ami­kor a ré­gi­ón be­lü­li nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­ban el­sőbb­sé­get a cse­hek és a len­gye­lek egy­sé­gé­nek el­ve kapot­t.18 Az ún. két ha­za el­mé­le­te mi­att, amely­nek té­zi­sei pél­dá­ul a Zwrot cí­mű folyórat 1956-os ka­len­dá­ri­u­má­ban is meg­je­len­tek, bí­rá­lat­ban ré­sze­sült a PZKO fő­tit­ká­ra, Bo­gu­mil Boj. A két ha­za el­mé­le­tét mint „hely­te­len és za­va­ros” kép­ződ­ményt 1956. feb­ru­ár 24-én a CSKP Èeský Tìšíni Já­rá­si Bi­zott­sá­ga is elítélte.19
A len­gyel ki­sebb­ség ak­ti­vi­tá­sát ki­vált­képp ne­ga­tí­van ér­té­kel­te a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­u­ma. Jel­lem­ző hogy az ál­ta­la kö­ve­tett irány­vo­nal össz­hang­ban volt a CSKP és a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok he­lyi tiszt­ség­vi­se­lői ál­lo­má­nya – akik ré­vén a mi­nisz­té­ri­um irá­nyí­tot­ta a len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tú­rát – nagy ré­szé­nek vé­le­mé­nyé­vel. A kul­tu­rá­lis mi­nisz­ter­he­lyet­tes­nek, Zdislav Buøí­val­nak a CSKP KB agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­jé­hez, Václav Slavíkhoz in­té­zett le­ve­le újabb éles, a Zwrot cí­mű fo­lyó­irat vo­nal­ve­ze­té­se el­le­ni bí­rá­la­tot tar­tal­ma­zott. A mi­nisz­ter­he­lyet­tes sze­rint az ott kö­zölt cik­kek „nem gya­ko­rol­nak a len­gyel do­go­zók­ra a cseh dol­go­zók­kal va­ló test­vé­ri együ­vé tar­to­zást szol­gá­ló ne­ve­lő ha­tást, a fo­lyó­irat nem lep­le­zi le a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus kár­té­kony vol­tát, nem ta­pasz­tal­ha­tó ben­ne az ol­va­só­kat a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus szel­le­mé­ben be­fo­lyá­so­ló ér­dem­le­ges igyekezet.”20 A PZKO bí­rá­la­tot ka­pott azért, hogy önál­lóbb ha­tás­ki­fej­tés­sel pró­bál­ko­zott ahe­lyett, hogy együtt­mű­kö­dött vol­na a mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok­kal. A le­vél­ből ki­ér­ző­dik a mi­nisz­té­ri­um­nak a PZKO fe­let­ti el­len­őr­zés meg­erő­sí­té­sé­re irá­nyu­ló igye­ke­ze­te, mi­vel a fő­ként a több­sé­gi la­kos­ság fe­lé tá­jé­ko­zó­dó mű­ve­lő­dé­si ott­ho­no­kat köz­vet­le­nül a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok irá­nyí­tot­ták.
Az ún. két ha­za el­mé­le­te el­le­ni kam­pán­­nyal kap­cso­lat­ban Boøí­val ká­ros­nak mi­nő­sí­tet­te a Len­gyel­or­szág­gal fenn­ál­ló ún. kis­ha­tár­for­gal­mat. Sze­rin­te azok­nak a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok­nak az ese­té­ben, „akik még tel­je­sen nem sza­ba­dul­tak meg a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus fer­tő­zé­sé­től […] gya­ko­ri len­gyel­or­szá­gi tar­tóz­ko­dá­suk nem szol­gál­hat­ja an­nak az őszin­te tu­dat­nak a meg­szi­lár­dí­tá­sát, hogy cseh­szlo­vák állam­pol­gárok”.21 Még na­gyobb po­li­ti­kai ká­ro­kat okoz­tak sze­rin­te a ki­sebb­sé­gi mű­vé­sze­ti együt­te­sek len­gyel­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lé­sei. Ezért kö­ve­tel­te: ébe­ren vizs­gál­ják meg a len­gyel­or­szá­gi ha­tár­át­lé­pé­si en­ge­dé­lye­ket, s azo­kat csak olyan ese­tek­ben ad­ják meg, ahol meg van a biz­to­sí­ték ál­la­munk bár­mi­ne­mű meg­ká­ro­sí­tá­sá­nak el­ke­rü­lé­sé­re. Buøí­val fel­lé­pett a len­gyel ál­lam­pol­gár­ok cseh­szlo­vá­ki­ai mun­ka­vál­la­lá­sa el­len is, mert sze­rin­te ez úgy­szin­tén hoz­zá­já­rul a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta szel­lem ter­jedéséhez.22 Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak fenn­tar­tá­sai vol­tak az ost­ra­vai len­gyel kon­zu­lá­tus mű­kö­dé­sé­vel kap­cso­lat­ban is. Az ot­ta­ni kon­zul tud­ni­il­lik részt vett a PZKO né­hány ren­dez­vé­nyén, ugyan­ak­kor a he­lyi len­gyel ki­sebb­ség kép­vi­se­lői ne­megy­szer a len­gyel kon­zu­lá­tus­hoz for­dul­tak, tá­mo­ga­tást kér­ve né­hány len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tu­rá­lis kez­de­mé­nye­zés meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. Ezt vi­szont a he­lyi szer­vek ki­fe­je­zet­ten a cseh­szlo­vák bel­ügyek­be va­ló be­avat­ko­zás­nak te­kin­tet­ték.
Buøí­val le­ve­lé­ben azon­ban né­hány újabb moz­za­nat is meg­je­lent. Ezek egyi­ke, hogy a Zwrot fő­szer­kesz­tő­jét és a PZKO iro­dal­mi-mű­vé­sze­ti szek­ci­ó­já­nak (SLA) el­nö­két, Pawe³ Kubiszt „le­burz­soá­na­cional­istáz­ta” a Czas ludzkiej krzy­wdy (Az em­be­ri sé­re­lem idő­sza­ka) cí­mű köny­vé­nek be­til­tá­sá­val kap­cso­lat­ban. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um olyan dön­tést ho­zott, hogy Kubiszt az 1956-os nyá­ri sza­bad­sá­gok ide­jén le kell vál­ta­ni a fő­szer­kesz­tői és a szek­ció­ve­ze­tői poszt­já­ról. A mi­nisz­té­ri­um ugyan­ak­kor bí­rál­ta a PZKO ve­ze­tő­it is a he­lyi len­gyel ér­tel­mi­ség­re gya­ko­rolt be­fo­lyás elég­te­len­sé­ge mi­att, így pél­dá­ul a PZKO köz­pon­ti tit­ká­rát Bo­gu­mil Gojt, akit a tag­ság az­zal vá­dolt, hogy „el­ad­ta ma­gát a cse­hek­nek”. Gustaw Per­czek kép­vi­se­lő­nek vi­szont azt rót­ták fel, hogy a CSKP hi­va­ta­los po­li­ti­ká­já­nak ér­vé­nye­sí­té­sé­ben nem ta­nú­sít elég ha­tá­ro­zott­sá­got. Új moz­za­nat­nak szá­mí­tot­tak vi­szont ma­gá­nak a PZKO-nak a lé­tét érin­tő tá­ma­dá­sok. Buøí­val sze­rint ugyan­is „a PZKO lé­te aka­dá­lyoz­za, hogy a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű pol­gár­tár­sak tu­da­tá­ban meg­le­vő bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta csö­ke­vé­nyek ki­ir­tá­sa si­ke­res lehessen.”23
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta ha­ta­lom 1956 ta­va­szán és nya­rán nem mert a nyílt meg­tor­lás esz­kö­ze­i­hez fo­lya­mod­ni, azon­ban a he­lyi ál­lam­igaz­ga­tás, s fő­ként az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um már már­ci­us­ban és jú­li­us­ban a len­gyel ki­sebb­ség kép­vi­se­lő­it kezd­te fel­ké­szí­te­ni a ha­tal­mi erő­szak al­kal­ma­zá­sá­ra. Eh­hez tar­to­zott vol­na a PZKO fel­szá­mo­lá­sa és a len­gyel ki­sebb­ség kul­tú­rá­já­nak tel­jes ál­la­mi igaz­ga­tás alá he­lye­zé­se. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak a ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni po­li­ti­ká­ért fe­le­lős mun­ka­tár­sai ez ügy­ben kon­zul­tál­tak a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak, a CSKP Èeský Tìšín-i Já­rá­si Bi­zott­sá­gá­nak funk­ci­o­ná­ri­u­sa­i­val, to­váb­bá az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság kul­tu­rá­lis osz­tá­lyá­nak tiszt­ség­vi­se­lő­i­vel, de a len­gyel ki­sebb­ség kép­vi­se­lő­i­vel, a PZKO fő­tit­ká­ra­i­val, Bo­gu­mil Goj­jal és Euge­niusz Suchánekkal is. A Cseh­szlo­vá­ki­á­ban és a tìšíni ré­gi­ó­ban ural­ko­dó ak­ko­ri lég­kör­ről ta­nús­ko­dott, hogy az em­lí­tett ak­ti­vis­ták a ja­vas­lat­tal egyet­ér­tet­tek, egye­dü­li ki­fo­gá­suk az volt, hogy a ter­ve­zett in­téz­ke­dé­se­ket hos­­szabb tá­von foganatosít­sák.24

A „len­gyel ok­tó­ber – 1956” és a cseh­szlo­vák po­li­ti­ka

A CSKP ve­ze­tői ag­gód­va fi­gyel­ték a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nye­ket. Nyílt kam­pány foly­ta­tá­sa he­lyett azon­ban in­kább a len­gyel­or­szá­gi tör­té­né­sek el­hall­ga­tá­sa mel­lett dön­töt­tek, mint­sem fel­hív­ják a fi­gyel­met azok­ra a prob­lé­mák­ra, ame­lyek­kel a len­gyel­or­szá­gi kom­mu­nis­ták küsz­köd­tek. Így a cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ok a hi­va­ta­los tö­meg­tá­jé­koz­ta­tá­si esz­kö­zök­ből nem ér­te­sül­tek pél­dá­ul az 1956 jú­ni­u­sá­ban ki­tört poz­nañi mun­kás­fel­ke­lés­ről, mint ahogy az 1949 után a sztá­li­ni ül­döz­te­té­sek já­ró­sza­lag­já­ra ke­rült W³adys³aw Gomu³­ka re­ha­bi­li­tá­lá­sá­nak ki­kény­sze­rí­té­sé­re irá­nyu­ló nyo­más­ról sem. Min­den ez­zel kap­cso­la­tos re­a­gá­lás a cseh­szlo­vá­ki­ai po­li­ti­kai pe­rek fe­lül­vizs­gá­lá­sá­nak irá­nyá­ba ha­tott vol­na, amit a CSKP ve­ze­tő­sé­ge ha­tá­ro­zot­tan el­uta­sí­tott, és a CSKP 1956 jú­ni­u­sá­ban tar­tott or­szá­gos ér­te­kez­le­tén a kér­dést ele­ve le­zárt­nak te­kin­tet­te. Ezért a CSKP KB tit­kár­sá­ga rend­kí­vül ide­ge­sen fo­gad­ta, ami­kor a Smena cí­mű if­jú­sá­gi lap­ban meg­je­lent Gomu³­ka fény­ké­pe, s a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség Szlo­vá­ki­ai Köz­pon­ti Bi­zott­sá­ga tit­ká­rá­nak, Milan Rázus­nak el­ren­del­te: vizs­gál­ják ki, mi­ként is tör­tén­he­tett ez meg.25
A len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek fel­gyor­sul­tak. Mi­köz­ben a CSKP KB tit­kár­sá­ga 1956. ok­tó­ber 19–20-án a „len­gyel és ma­gyar saj­tó­ban ta­pasz­tal­ha­tó hi­á­nyos­sá­gok”-ról be­ter­jesz­tett anya­got tár­gyal­ta, az SZKP KB kül­dött­sé­ge – Nyiki­ta Szerge­je­vics Hrus­csov­val az élen – Var­só­ba ér­ke­zett; azt kö­ve­tő­en, hogy az elő­ző na­pon, 1956. ok­tó­ber 18-án tá­jé­koz­tat­ta a CSKP leg­fel­sőbb ve­ze­tő­it: szán­dé­ká­ban áll len­gyel­or­szá­gi ka­to­nai in­ter­ven­ció vég­re­haj­tá­sa. Krysztof Per­sak len­gyel tör­té­nész sze­rint a szov­jet kül­dött­ség a var­sói Belved­er pa­lo­tá­ban tár­gyal­va már csak a szö­vet­sé­ges kom­mu­nis­ta pár­tok vá­la­szá­ra várt. A tár­gya­lá­sok vé­gez­té­vel már bir­to­kuk­ban volt a be­avat­ko­zá­si szán­dék­kal va­ló egyet­ér­tés nem­csak a CSKP ve­ze­tő­sé­ge, ha­nem a Né­met Szo­ci­a­lis­ta Egy­ség­párt ré­szé­ről is.26 Ké­sőbb vi­szont a len­gyel­or­szá­gi hely­zet a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek foly­tán mel­lék­vá­gány­ra ke­rült. Az 1956 ok­tó­be­ré­ben foly­ta­tott két­ol­da­lú ta­nács­ko­zá­sok nyo­mán, de a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re össz­pon­to­su­ló fi­gye­lem kö­vet­kez­té­ben is a CSKP és Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak (SZLKP) a ve­ze­tő­sé­ge csu­pán a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek mon­i­tor­izálására szo­rít­ko­zott, mi­köz­ben óva­ko­dott a konk­rét lé­pé­sek meg­té­te­lé­től, il­let­ve a nyílt saj­tó­po­lé­mi­á­tól.
Az ún. len­gyel ok­tó­ber­rel kap­cso­la­tos fej­le­mé­nye­ket az SZLKP és a CSKP ve­ze­tő­sé­ge ag­go­da­lom­mal szem­lél­te. Míg Ma­gyar­or­szág ese­té­ben a párt és a biz­ton­sá­gi szer­vek az ál­lam­ha­tár­ok­nak a fel­ke­lők ál­ta­li meg­sér­té­sé­től, va­la­mint a ma­gyar ki­sebb­ség kö­ré­ben meg­nyil­vá­nu­ló szim­pá­tia­ki­nyil­vá­ní­tá­sok­tól tar­tot­tak, Len­gyel­or­szág­gal kap­cso­lat­ban az ag­gá­lyo­kat el­ső­sor­ban a len­gyel vál­to­zá­sok kez­de­mé­nye­ző­i­nek „re­vi­zi­o­nis­ta” gon­do­la­tai okoz­ták, az­zal szá­mít­va, hogy ezek fő­leg a mű­vel­tebb ré­te­gek­re gya­ko­rol­nak ha­tást. Má­sod­sor­ban a kö­zös ha­tár men­tén fo­lyó fe­ke­te­ke­res­ke­de­lem és csem­pé­szet el­sza­ba­du­lá­sá­nak ve­szé­lyé­től tar­tot­tak. Bár a CSKP ve­ze­tő­sé­ge hi­va­ta­lo­san el­fo­gad­ta a LEMP új ve­ze­té­sé­nek irány­vo­na­lát W³adys³aw Gomu³ká­val az élen, a bel­ső ér­té­ke­lé­sek jócs­kán el­tér­tek a hi­va­ta­los re­to­ri­ká­tól. A CSKP ve­ze­tő­sé­ge a LEMP VIII. ple­ná­ris ülé­sén, 1956 ok­tó­be­ré­ben vég­re­haj­tott vál­to­zá­sok­hoz és Gomu³­ka el­ső tit­kár­rá vá­lasz­tá­sá­hoz ne­ga­tí­van vi­szo­nyult, és tá­mo­gat­ta a szov­jet be­avat­ko­zás ter­vét. A len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben – a PZKO ve­ze­tő­sé­gét is be­le­ért­ve – azon­ban el­té­rő vé­le­mé­nyek ural­kod­tak. A len­gyel ki­sebb­ség ak­ti­vis­tái ös­­szes­sé­gük­ben ked­ve­ző­en fo­gad­ták a cseh­szlo­vák író­kong­res­­szus hang­vé­tel­ét, mi­köz­ben a ha­ta­lom hi­va­ta­los ál­lás­pont­ja bí­rá­ló, sőt el­íté­lő volt. Így pél­dá­ul Gustaw Peczek nem­zet­gyű­lé­si kép­vi­se­lő a Zwrot ha­sáb­ja­in a kong­res­­szus ta­nács­ko­zá­sát e sza­vak­kal kom­men­tál­ta: „A kong­res­­szus meg­erő­sí­tet­te, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai író a nép ol­da­lán áll, és őszin­tén kí­ván­ja mű­vé­szi erő­vel meg­je­le­ní­te­ni gyöt­rel­me­it, örö­me­it, fáj­dal­mát, ma­gasz­tos­sá­gát és bu­ká­sa­it […] Gyak­ran ön­meg­tar­tóz­ta­tás­sal kell ke­res­ni azt az utat, amely­ről ha ki­de­rül, hogy rossz irány­ba visz, újult hit­tel kell ke­res­ni az egye­dü­li al­ko­tó igazsá­got.”27 Bo­gu­mil Goj, a Zwrot no­vem­be­ri szá­má­ban a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek okát ab­ban je­löl­te meg, hogy „a nép kö­ve­tel­ni kezd­te az or­szág­ban ural­ko­dó ál­la­po­tok ja­ví­tá­sát […] Gomu³­ka elv­társ az új köz­pon­ti bi­zott­ság­gal együtt meg­ta­lál­ta a nép­hez ve­ze­tő utat. A nép ezért bi­zal­mat sza­va­zott ne­ki. Gomu³­ka elv­társ ké­pes volt ki­mon­da­ni a nép­nek az igaz­sá­got, bár­men­­nyi­re is ke­se­rű az.”28 Ezt az ál­lás­pon­tot so­ká­ig fenn­tar­tot­ták. Épp­így a len­gyel nyel­ven, de a CSKP ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő Glos Ludu cí­mű na­pi­lap­ban az ún. len­gyel ok­tó­bert for­ra­da­lom­nak nevezte.29
Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um mun­ka­tár­sa, Ru­dolf To­mis a CSKP agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak kül­dött le­ve­lé­ben 1956 de­cem­be­ré­ben meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy míg a mun­kás­osz­tály a VIII. ple­ná­ris ülés ide­jén ked­ve­ző ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott a szo­ci­a­lis­ta Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­gal szem­ben, „a mi len­gyel ér­tel­mi­sé­günk ezek­ben a sú­lyos na­pok­ban hall­ga­tot­t”.30
Ar­ról, hogy a len­gyel ki­sebb­ség tag­jai 1956 őszén a CSKP ve­ze­tő­sé­gé­vel szem­be­ni lo­ja­li­tást te­kint­ve meg­bíz­ha­tat­la­nok­nak mi­nő­sül­tek, az a tény is ta­nús­ko­dik, hogy ami­kor no­vem­ber ele­jén a ma­gyar­or­szá­gi ha­tár­zár meg­te­rem­té­sé­vel és a szu­e­zi vál­ság­gal kap­cso­lat­ban tar­ta­lé­ko­so­kat is be­vo­nul­tat­tak, eb­ből ele­ve ki­hagy­ták a ma­gyar és a len­gyel ki­sebb­ség tag­jait.31 Nem ki­zárt, hogy ez ös­­sze­füg­gött a szov­jet ve­ze­tés­nek az­zal a meg­fon­to­lá­sá­val, hogy eset­leg még­is­csak a Len­gyel­or­szág el­le­ni in­ter­ven­ci­ó­hoz fo­lya­mo­dik, mi­köz­ben a cseh­szlo­vák ve­ze­tés­nek nem kel­lett, hogy fel­tét­le­nül ala­pos in­for­má­ci­ói le­gye­nek a len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos szov­jet ma­ga­tar­tás alakulásáról.32
A cseh­szlo­vák ve­ze­tés in­for­má­ció­for­rá­sát a len­gyel­or­szá­gi dog­ma­ti­kus kö­rök je­len­tet­ték, nem­rit­kán olyan ha­tal­mi be­ágya­zott­ság­gal, ahol bár­mi­ne­mű li­be­ra­li­zá­lá­si ten­den­cia ke­mény el­len­ál­lás­sal ta­lál­ko­zott. Jel­lem­ző, hogy az in­for­má­ci­ók be­szer­zé­se a LEMP ve­ze­tő kép­vi­se­lő­it meg­ke­rü­lő kap­cso­la­tok­ra épült. Így pél­dá­ul a CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak tag­ja és cseh­szlo­vák bel­ügy­mi­nisz­ter, Ru­dolf Barák 1956. de­cem­ber 12-én azok­ról az ér­te­sü­lé­sek­ről tá­jé­koz­tat­ta a leg­fel­sőbb párt­ve­ze­tést, ame­lye­ket a Spišká Nová Ves-i ha­tár­őrök sze­rez­tek len­gyel kol­lé­gá­ik­tól. A ta­lál­ko­zó­ra egy cseh­szlo­vák te­rü­let­re be­ha­tolt len­gyel csem­pész el­fo­gá­sa és le­tar­tóz­ta­tá­sa kap­csán ke­rült sor. Ru­dolf Barák sze­rint Len­gyel­or­szág­ban „ju­go­szláv min­tá­jú nem­ze­ti szo­ci­a­liz­mus” épült. Nem vol­tak il­lú­zi­ói a vál­to­zá­sok le­ve­zény­lő­i­ről, a LEMP új funk­ci­o­ná­ri­u­sa­it is be­le­ért­ve. A ve­ze­tő he­lyek­re sze­rin­te olyan em­be­rek ke­rül­tek, „akik­nek sem­mi kö­zük a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­hez”, mint pél­dá­ul a kom­mu­nis­ta párt krak­kói vaj­da­sá­gi bi­zott­sá­gá­nak ve­ze­tő­je ese­té­ben, aki „va­la­mi­fé­le re­ak­ci­ós párt kép­vi­se­lő­je” volt.33 A CSKP ve­ze­tő­sé­gét ki­vált­képp fel­há­bo­rí­tot­ta a len­gyel ha­tár­őr­ség­nek a ma­gyar­or­szá­gi me­ne­kül­tek­kel szem­be­ni jó­in­du­la­tú ma­ga­tar­tá­sa, ami rá­adá­sul „fel­sőbb” uta­sí­tás­ra tör­tént. A ma­gyar me­ne­kül­tek­től csu­pán a fegy­ve­rü­ket vet­ték el, egyéb­ként Len­gyel­or­szág egész te­rü­le­té­re szó­ló sza­bad moz­gá­si le­he­tő­sé­get kap­tak. A cseh­szlo­vák ve­ze­tést nyug­ta­la­ní­tot­ta a mo­no­pol­hely­ze­tet él­ve­ző if­jú­sá­gi szer­ve­zet fel­bom­lá­sa, új ci­vil szer­ve­ző­dé­sek lét­re­jöt­te, a föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek szét­hul­lá­sa, a ke­res­ke­dé­sek, a kis­ipa­ri lé­te­sít­mé­nyek és a szál­lo­dák ma­gán­kéz­be jut­ta­tá­sa, de fő­ként a biz­ton­sá­gi szer­vek el­le­ni kam­pány. A CSKP ve­ze­tő­sé­ge szá­má­ra tá­jé­koz­ta­tá­sul szol­gá­ló for­rá­sok be­ál­lí­tott­sá­gá­ról ta­nús­ko­dik az az in­for­má­ció, mely sze­rint „mind­azok az ál­lam­ap­pa­rá­tus­ban dol­go­zó kom­mu­nis­ták, akik nem ér­te­nek egyet a kor­mány je­len­le­gi ma­ga­tar­tá­sá­val, majd­hogy­nem il­le­gá­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött ta­lál­koz­nak és ta­nács­koz­nak ró­la, hogy mit tegyenek.”34 A Gomu³­ka po­li­ti­ká­já­nak tá­mo­ga­tá­sát dek­la­rá­ló szov­jet ál­lás­fog­la­lás el­le­né­re Barák je­len­té­se tel­je­sen el­té­rő né­zet­nek adott han­got a len­gyel kom­mu­nis­ták ide­o­ló­gi­ai vo­na­lá­val kap­cso­lat­ban: „az iga­zi kom­mu­nis­ták úgy vé­le­ked­nek, hogy­ha to­vább­ra is meg­hát­rá­lás­ra kény­sze­rül­nek, ké­szek fegy­ve­re­sen védekezni.”35
A CSKP KB Po­li­ti­kai Iro­dá­já­nak tag­ja­it né­ze­te­ik ala­ku­lá­sá­ban be­fo­lyá­sol­ta a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Szcze­ci­ni Fő­kon­zu­lá­tu­sá­nak ter­je­del­mes je­len­té­se is, mely ala­po­sabb elem­zést tük­röz, mint a meg­elő­ző anyag. Rá­mu­tat ar­ra, hogy a „len­gyel ok­tó­ber” ese­mé­nyei csak szár­ba szök­ken­tet­ték, il­let­ve learat­ták mind­azt, amit már előbb el­ve­tet­tek. A szer­zők az okot az „uszí­tó és rend­kí­vül erős szov­jet­el­le­nes kam­pány”-ban lát­ták, amely nem a LEMP VIII. ple­ná­ris ülé­sén vet­te kez­de­tét, ha­nem „köz­vet­le­nül” az SZKP XX. kong­res­­szu­sa után. Ez „nyi­tot­ta fel a len­gyel re­ak­ció és so­vi­niz­mus szá­má­ra a leg­ali­zált bí­rá­lat sze­le­pe­it.” A plé­num­ülés után „a Szov­jet­uni­ó­hoz va­ló vi­szony, amely itt Len­gyel­or­szág­ban so­sem ér­te el azt a szin­tet, mint ná­lunk, még in­kább ka­taszt­ro­fá­li­san ros­­szab­bo­dott.” Má­so­dik he­lyen az anyag­ban né­hány, a párt és a Nem­ze­ti Front ál­tal el­kö­ve­tett „sú­lyos hi­bá”-ról esik szó, ame­lyek „még nö­vel­ték a re­ak­ció ere­jét”. Min­den el­len­zé­ki fel­lé­pést ál­lí­tó­lag elő­re ki­vá­lasz­tott sze­mé­lyek köz­re­mű­kö­dé­sé­vel ti­tok­ban ké­szí­tet­tek elő. A kez­de­mé­nye­zők­nek va­la­men­­nyi vá­ros­ban a di­á­ko­kat te­kin­tet­ték, akik­nek 80%-a nem mun­kás­szár­ma­zá­sú volt, il­let­ve „nem mun­kás­szer­ve­zet”-hez tar­to­zott. Gomu³ká­nak a LEMP VIII. plé­nu­mán el­hang­zott fel­szó­la­lá­sát, an­nak kö­vet­kez­mé­nye­it a kon­zu­lá­tus mun­ka­tár­sai ne­ga­tí­van ér­té­kel­ték, rá­mu­tat­va, hogy az „tal­praál­lí­tot­ta a ku­lá­ko­kat és a fa­lu­si üzér­ke­dő­ket”. Bár a je­len­tés fi­gye­lem­be vet­te, hogy Gomu³­ka éle­sen el­ítél­te a szov­jet­el­le­nes meg­nyil­vá­nu­lá­so­kat, rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy a Szov­jet­unió el­le­ni kam­pány to­vább foly­ta­tó­dik. A je­len­tés sze­rint „nagy zűr­za­var” ural­ko­dott a LEMP vaj­da­sá­gi bi­zott­sá­ga­i­ban is.36
A do­ku­men­tum­ban szó­ra­koz­ta­tó moz­za­nat­ról is szó esik. A Szov­jet­unió Gdañs­ki Fő­kon­zu­lá­tu­sán a bol­se­vik for­ra­da­lom év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból 1956. no­vem­ber 7-én tar­tott fo­ga­dás­sal kap­cso­lat­ban – rá­mu­tat­va a meg­elő­ző évek­kel szem­ben jó­val sze­ré­nyebb rész­vé­tel­re – meg­ál­la­pít­ja, hogy nem volt olyan „szí­vé­lyes és ba­rá­ti lég­kö­rű, amint az ná­lunk a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­ban ilyen­kor len­ni szokot­t.”37
A je­len­tés a LEMP új vaj­da­sá­gi tit­ká­rá­nak, Laský­nak a fo­ga­dá­son a cseh­szlo­vák kon­zul­hoz, Macurához in­té­zett kér­dé­sét („Mi­kor ke­rül sor ná­lunk a vi­szo­nyok de­mok­ra­ti­zá­ló­dá­sá­ra?”) nem­hogy oda nem il­lő­nek, ha­nem egye­ne­sen sér­tő­nek ne­vez­te. Ma­gá­tól ér­te­tő­dő, hogy Macu­ra a kér­dést rög­vest el­uta­sí­tot­ta. Nem volt meg­le­pő te­hát, hogy a fo­ga­dá­son a cseh­szlo­vák dip­lo­ma­ták hű­vös fo­gad­ta­tás­ban ré­sze­sül­tek a cso­por­tok­ban vi­tat­ko­zó ven­dég­lá­tók ré­szé­ről: „amint szá­muk­ra il­le­ték­te­len részt­ve­vő je­lent meg kö­ze­lük­ben, az ak­tu­á­lis kér­dé­sek­kel kap­cso­lat­ban azon­nal té­mát vál­tot­tak.” A je­len­tés drá­mai hang­nem­ben ecse­tel­te to­váb­bá a szov­jet ál­lam­pol­gár­ok­kal, sőt még a szov­jet ka­to­nai egy­sé­gek tag­ja­i­val szem­be­ni fi­zi­kai erő­szak meg­nyil­vá­nu­lá­sa­it. A je­len­tés szer­ző­je sze­rint sé­rel­mek ér­ték a len­gyel ál­lam­pol­gár­sá­gú sze­mé­lyek szov­jet il­le­tő­sé­gű fe­le­sé­ge­it is, aki­ket há­zas­tár­sa­ik „dur­ván sa­nyar­gat­nak”. Szó esik a je­len­tés­ben a len­gyel had­se­reg­be be­épí­tett szov­jet tisz­tek el­bo­csá­tá­sá­ról is: „nyil­ván­va­ló volt, hogy az ak­ció mö­gött egyes len­gyel kö­rök­ben hos­­szabb ide­je elő­ké­szí­tett mun­ka hú­zó­dott meg, és csak a kel­lő al­ka­lom­ra vár­tak, hogy mi­kor lép­het­nek élet­be a len­gyel had­se­reg­ben ezek a vál­tozá­sok.”38
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ták a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel szem­ben még 1957-ben is bi­zal­mat­la­nul és ag­gá­lyok­kal vi­sel­tet­tek. A párt­funk­ci­o­ná­ri­us­ok ér­dek­lő­dé­si kö­re nem­csak a po­li­ti­kai hely­zet ala­ku­lá­sá­ra ter­jedt ki, ha­nem a két­ol­da­lú kul­tu­rá­lis kap­cso­la­to­kat is ma­gá­ban fog­lal­ta. Így pél­dá­ul az eper­je­si ke­rü­le­ti ve­ze­tő párt­tit­kár, Vasil Bi¾ak 1957. ja­nu­ár 14-én tá­jé­koz­tat­ta az SZLKP KB tit­ká­rát, Pavol Davi­dot – aki az ál­lam­biz­ton­sá­gi te­rü­le­tet fel­ügyel­te – a rzes­zowi len­gyel mű­vé­szek és új­ság­írók lá­to­ga­tá­sá­ról, konk­ré­tan Jerzy Lutowsz­ki író­nak, a Czata cí­mű kul­túr­po­li­ti­kai lap szer­kesz­tő­jé­nek és a rzes­zowi szín­ház igaz­ga­tó­já­nak, Mer­ièin­sk­inek a sze­mé­lyé­ről. A je­len­tés elem­zést nyúj­tott po­li­ti­kai né­ze­te­ik­ről, meg­ál­la­pít­va, hogy a len­gyel­or­szá­gi kul­tu­rá­lis élet­ben „erős na­ci­o­na­lis­ta be­ál­lí­tott­ság” ér­vé­nye­sül. Utá­na az anyag egye­ne­sen a CSKP KB el­ső tit­ká­rá­nak, Antonín Novot­ný­nak az asz­ta­lá­ra került.39
Bi¾ak ügy­kö­dé­se a szejm­be tör­tént vá­lasz­tá­so­kat kö­ve­tő­en ki­ter­jedt az Eper­je­si ke­rü­let és a Rzes­zovi vaj­da­ság kö­zöt­ti kap­cso­la­tok ápo­lá­sá­ra is. Kö­ze­lebb­ről meg nem ha­tá­ro­zott he­lyen, a szlo­vák–len­gyel ha­tár men­tén 1957. már­ci­us 6-án ta­lál­ko­zott a vaj­da­sá­gi tit­kár­ral, Kruczekkel (az ere­de­ti do­ku­men­tum sze­rint Kruèekkel). A ta­lál­ko­zó­ra a len­gyel po­li­ti­kus ké­ré­sé­re ke­rült sor. Más­nap az Eper­je­si Ke­rü­le­ti Párt­bi­zott­ság szék­he­lyén be­szél­ge­tést foly­ta­tott a LEMP gor­li­cei já­rá­si ve­ze­tő tit­ká­rá­val. A Kruczekről adott bi¾a­ki jel­lem­zés sze­rint Kruczek a len­gyel kom­mu­nis­ták mosz­ko­vi­ta szár­nyá­hoz tar­to­zott. „Úgy tű­nik, hogy be­csü­le­tes elv­társ­sal van dol­gunk” – állt a je­len­tés­ben. Ilyen be­nyo­mást kelt­he­tett Kruczeknek az a ki­je­len­té­se, hogy „a par­la­ment­be jócs­kán be­ju­tot­tak a sze­mét ala­kok­ból”, va­la­mint az a tény, hogy 1956 ok­tó­be­re előtt a bygoszczi vaj­da­sá­gi párt­bi­zott­ság ve­ze­tő tit­ká­ra volt, ahol mint „sztá­li­nis­tá”-t le­vál­tot­ták. Vi­szont 1956 már­ci­u­sá­ban már el­is­me­rő­en nyi­lat­ko­zott Gomu³­ka po­li­ti­ká­já­ról: „Most Gomu³­ka elv­társ kezd he­lyes po­li­ti­kát foly­tat­ni.” Kruczek meg­hív­ta Vasil Bi¾akot Rzes­zow­ba és a vaj­da­sá­gi párt­bi­zott­ság ple­ná­ris ülé­sé­re, il­let­ve a vaj­da­sá­gi párt­bi­zott­ság po­li­ti­kai iro­dá­já­nak meg­lá­to­ga­tá­sá­ra. Ér­dek­lő­dést mu­ta­tott a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ták­nak a nem­zet­kö­zi hely­zet­tel kap­cso­la­tos vé­le­mé­nye irán­t, mert sza­vai sze­rint: „Len­gyel­or­szág­ban egy­ál­ta­lán nem ta­pasz­tal­ha­tó vi­lá­gos ál­lás­pont eb­ben a kér­dés­ben.” A len­gyel re­gi­o­ná­lis kom­mu­nis­ta funk­ci­o­ná­ri­u­sok­kal foly­ta­tott ta­nács­ko­zá­sok alap­ján Bi¾ak meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy Len­gyel­or­szág­ban „rend­kí­vül sú­lyos a gaz­da­sá­gi és a po­li­ti­kai hely­zet”. Sza­vai sze­rint „a párt a szó tel­jes ér­tel­mé­ben meg­bé­nult. Nincs szi­lárd ve­ze­tő szer­ve. Gomu³­ka je­len­ti ma­gát az egész KB-t, szó sincs va­la­mi­fé­le ve­ze­tő sze­rep­ről. Több vaj­da­ság­ban a ve­ze­tő tit­ká­ri posz­tot szo­ci­ál­de­mok­ra­ták töl­tik be, akik nem haj­lan­dók be­tar­ta­ni a KB ha­tá­ro­za­ta­it.” Ugyan­ak­kor rá­mu­ta­tott a köz­pont ál­tal a re­gi­o­ná­lis tiszt­ség­vi­se­lők­re gya­ko­rolt ha­tás meg­gyen­gü­lé­sé­re is: „a vaj­da­sá­gok sa­ját sza­kál­luk­ra cse­le­ked­nek.” Más­részt vi­szont po­zi­tí­van ér­té­kel­te, hogy a len­gyel kom­mu­nis­ták le akar­nak szá­mol­ni a „re­vi­zi­o­niz­mus”-sal. Bi¾ak lá­tás­mód­já­ban a párt ve­ze­tő sze­re­pét a „na­tolisták” (a dog­ma­ti­ku­sok el­ne­ve­zé­se ar­ról a vil­lá­ról, ahol ta­lál­koz­gat­tak) és a „re­vi­zi­o­nis­ták” frak­ci­ó­ja kö­zött fo­lyó pár­ton be­lü­li harc is gyen­gí­ti. Az ide­o­ló­gi­ai szfé­rá­ban fe­nye­ge­tő ve­szély fő for­rá­sá­nak – ha­son­ló­an, mint azt a CSKP KB tit­ká­ra, Václav Kopecký a párt 1956 jú­ni­u­sá­ban tar­tott or­szá­gos kon­fe­ren­ci­á­ján ki­fej­tet­te – az en­tel­lek­tü­e­le­ket te­kin­tet­te: „A leg­több zűr­za­vart az írók, az új­ság­írók és a rá­dió mun­ka­tár­sai okoz­zák.” Bi¾ak je­len­té­sé­ben elő­re je­lez­te, hogy az el­kö­vet­ke­ző na­pok­ban „va­la­men­­nyi sza­ka­szon a re­vi­zi­o­niz­mus el­le­ni harc ki­bon­ta­ko­zá­sa vár­ha­tó. A kom­mu­nis­ták meg van­nak győ­ződ­ve ar­ról, hogy a kong­res­­szus ös­­sze­hí­vá­sá­ig a pár­ton be­lü­li egész­sé­ges erők győ­zel­met arat­nak a re­vi­zi­o­nis­ták fö­lött, és az új köz­pon­ti bi­zott­ság­ban hely­re áll az egység.”40
Egyéb hoz­zá­fér­he­tő do­ku­men­tu­mok­tól el­té­rő­en Bi¾ak je­len­té­se ta­ná­cso­kat is tar­tal­maz ar­ra néz­ve, hogy a CSKP-nek mi­lyen irány­ban kel­le­ne ala­kí­ta­ni vi­szo­nyát Len­gyel­or­szág­gal szem­ben: „úgy vé­lem, hogy nem len­ne fe­les­le­ges bi­zo­nyos szá­mú elv­társ köz­re­mű­kö­dé­sé­vel szo­ro­sabb kap­cso­la­tot tar­ta­ni a vaj­da­sá­gi párt­szer­ve­zet­tel […] Nem is­me­rem a töb­bi vaj­da­ság­ban ural­ko­dó hely­ze­tet, de úgy tű­nik, hogy ré­szünk­ről meg kel­le­ne fon­tol­ni, hogy mi­ként kap­hat­ná­nak se­gít­sé­get leg­alább a tag­ság, a funk­ci­o­ná­ri­u­sok tá­jé­koz­ta­tá­sá­hoz a ha­tár men­tén, mert ott elég nagy a za­va­ro­dott­ság még a funk­ci­o­ná­ri­u­sok kö­ré­ben is.”41 Bi¾ak tu­laj­don­kép­pen an­nak a va­ri­áns­nak a meg­is­mét­lé­sét ta­ná­csol­ta, ter­mé­sze­te­sen „eny­hébb” for­má­ban, ame­lyet a CSKP ve­ze­té­se a szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vi­dé­ken az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom­mal kap­cso­lat­ban al­kal­ma­zott. Kez­de­mé­nye­zé­se azon­ban nem ta­lál­ko­zott szá­mot­te­vő vissz­hang­gal, már csak ami­att sem, mi­vel a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom fo­ko­za­to­san – a CSKP se­gít­sé­ge nél­kül is – vis­­sza­sze­rez­te a tár­sa­da­lom fe­let­ti el­len­őr­zést. Bár a Len­gyel­or­szág­gal kap­cso­la­tos szem­lé­let mér­sék­lő­dött a szejm­ben tör­tént és „a je­löl­tek tör­lé­se” nél­kül vég­be­ment vá­lasz­tá­sok után, ami egyet je­len­tett a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom kon­szo­li­dá­lá­sá­val – az el­ért ered­mé­nyek csu­pán szük­sé­ges rossz­nak szá­mí­tot­tak.
A Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Nem­zet­gyű­lés­ének el­nö­ke, Zdenìk Fier­linger a Po­li­ti­kai Iro­da ülé­sén hang­sú­lyoz­ta, hogy „a len­gyel­or­szá­gi fo­lya­ma­tok és fej­le­mé­nyek ala­ku­lá­sa ne­héz­sé­gek­kel ter­hes és bo­nyo­lult lesz”, mi­köz­ben „még so­ká­ig el­tart, amíg si­ke­rül a mi­ni­mum­ra szo­rí­ta­ni a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta elő­í­té­le­te­ket, és fel­szá­mol­ni egyes párt­tag­ok ma­ga­tar­tá­sá­ban az esz­mei zűr­za­vart”. Fő prob­lé­ma­ként az egy­ház be­fo­lyá­sá­nak meg­erő­sö­dé­sét, a föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek fel­bom­lá­sát és a fal­vak „ku­lák­ság”-ának, sőt még a kis­gaz­da­párt­nak (Egy­sé­ges Nép­párt) meg­szi­lár­du­ló be­fo­lyá­sát je­löl­te meg.42
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta elit és ki­fe­je­zet­ten Cseh­szlo­vá­kia a len­gyel­or­szá­gi 1956–1957. évi ese­mé­nyek fo­gad­ta­tá­sá­ról ta­nús­ko­dik, hogy (ha­son­ló­an, mint Ma­gyar­or­szág es­té­ben a for­ra­da­lom ide­jén) a sztá­li­ni be­ál­lí­tott­sá­gú len­gyel kom­mu­nis­ták me­ne­kü­lé­sé­nek út­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­ba ve­ze­tett. Így pél­dá­ul 1957. ja­nu­ár 5-én Orav­ice mel­lett át­lép­te a ha­tárt Žofia Per­czek 1917-ben szü­le­tett len­gyel ál­lam­pol­gár, fi­á­val, Jan Per­czekel együt­t.43 Žofia Per­czek kö­zöl­te, hogy a ná­ci meg­szál­lás ide­jén részt vett az el­len­ál­lá­si moz­ga­lom­ban, és 1945-től a Len­gyel Egye­sült Mun­kás­párt Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gán dol­go­zott. Va­ló­szí­nű­leg a Len­gyel Szo­ci­a­lis­ta Párt­ra [PPR] gon­dolt, mi­vel a LEMP 1948-ban az em­lí­tett előd­párt és a Len­gyel Mun­kás­párt egye­sü­lé­sé­vel jött lét­re. Ké­sőbb lap­szer­kesz­tő­sé­gek­ben dol­go­zott, s mint új­ság­író po­li­ti­kai pe­rek elő­ké­szí­té­sé­ben is részt vett.
A Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um Zsol­nai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se sze­rint az il­le­tő sze­mély po­li­ti­kai me­ne­dék­jo­got kért ar­ra hi­vat­koz­va, hogy Len­gyel­or­szág és a len­gyel nem­zet Gomu³­ka „jó­vol­tá­ból” fo­ko­za­to­san a ka­pi­ta­liz­mus és a fa­siz­mus fel­újí­tá­sá­nak út­já­ra lép, ami­nek je­lei ál­lí­tó­lag már most vi­lá­go­san meg­mu­tat­koz­nak. Zsol­nán a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um költ­sé­gé­re a Polom Szál­ló­ban he­lyez­ték el Ru­dolf Barák cseh­szlo­vák bel­ügy­mi­nisz­ter sze­mé­lyes jó­vá­ha­gyá­sá­val. Az eset nem volt gya­ko­ri, és a CSKP, va­la­mint az SZLKP ve­ze­té­se szá­má­ra két­ség­te­le­nül ké­nyes ügy­nek szá­mí­tott. A me­ne­dék­nyúj­tás nyílt konf­ron­tá­ci­ót idé­zett vol­na elő a LEMP új ve­ze­té­sé­vel an­nak el­le­né­re, hogy a len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek nem fe­lel­tek meg a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ták el­kép­ze­lé­se­i­nek. Ezt vi­szont a Szov­jet­unió Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak ve­ze­té­se sem óhaj­tot­ta, mi­vel a szov­jet tömb egy­sé­gé­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ra tö­re­ke­dett. A „po­li­ti­kai me­ne­dék­jog” ugyan­is egyet je­len­tett vol­na az egy­ség meg­bom­lá­sá­nak, sőt a len­gyel­or­szá­gi kom­mu­nis­ta rend­szer ku­dar­cá­nak be­is­me­ré­sé­vel. A cseh­szlo­vá­ki­ai kom­mu­nis­ták így nyíl­tan színt val­lot­tak vol­na, hogy Len­gyel­or­szág­ban a dog­ma­ti­kus kor­mány­el­le­nes ve­ze­tést tá­mo­gat­ják. Žofia Per­czek nyil­vá­nos sze­rep­lé­sét egyéb né­ze­te­i­nek han­goz­ta­tá­sa is gá­tol­ta. Az SZKP KB el­ső tit­ká­rát, Nyiki­ta Szerge­je­vics Hrus­cso­vot na­ci­o­na­lis­tá­nak ne­vez­te. „Hely­te­len” bár rész­le­te­sen ki nem fej­tett né­ze­te­ket val­lott Joszif Vis­szar­i­onovics Sztá­lin­nal és a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság el­ső el­nö­ké­vel, Tomáš G. Masarykkal kap­cso­lat­ban is. Ál­lí­tó­lag „úgy vé­le­ke­dett, hogy el­nök­ként a mun­kás­osz­tál­­lyal szem­ben ha­la­dó sze­re­pet ját­szott.” Így Žofia Per­czek kény­te­len volt több mint egy hó­na­pot Zsol­nán töl­te­ni, s a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um csak 1957 feb­ru­ár­já­ban in­téz­ke­dett to­váb­bi sor­sá­ról. A dön­tés vi­szont nem volt szá­má­ra ked­ve­ző. El­ke­rül­vén, hogy itt­lé­te túl nagy fi­gyel­met vált­son ki, Ostra­va kör­nyé­kén pró­bál­tak szá­má­ra ál­lást sze­rez­ni, ab­ban a kö­zeg­ben, ahol len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok él­nek és len­gye­lül be­szél­nek. Egy má­sik vál­to­zat sze­rint Zsol­nán ma­radt vol­na „va­la­me­lyik üzem­ben munkás­nőkén­t”.44 A me­ne­kü­lés te­hát egyik eset­ben sem kí­nált szá­má­ra esé­lyt a po­li­ti­kai, il­let­ve új­ság­írói sze­rep­lés­re. Sőt el­len­ke­ző­leg, le­csú­szást je­len­tett a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán. Vi­szont túl sok vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ge nem volt. Len­gyel­or­szág­ba félt vis­­sza­tér­ni, a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um Zsol­nai Ke­rü­le­ti Pa­rancs­nok­sá­ga sze­rint „több mint egy­hó­na­pos cseh­szlo­vá­ki­ai tar­tóz­ko­dás után ki­ada­tá­sa Len­gyel­or­szág­ba kel­le­met­len kö­vet­kez­mén­­nyel járt vol­na.”45 Va­ló­szí­nű, hogy nem­csak a cseh­szlo­vák–len­gyel kap­cso­la­tok szem­pont­já­ból, ha­nem sze­mé­lye­sen szá­má­ra is.
A len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nye­ket fo­ko­zott fi­gye­lem­mel kí­sér­te a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um Po­zso­nyi Ke­rü­le­ti Pa­rancs­nok­sá­ga is. Hat­ol­da­las, ter­je­del­mes, meg­le­he­tő­sen ne­ga­tív hang­vé­te­lű je­len­tés ké­szült 1957 de­cem­be­ré­ben a len­gyel­or­szá­gi gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai helyzetről.46 Esze­rint az or­szá­got a mun­ka­er­kölcs ál­ta­lá­nos pan­gá­sa és az ál­la­mi va­gyon fosz­to­ga­tá­sa jel­lem­zi. „Az em­be­rek nem dol­goz­nak, de­mo­ra­li­zál­ta őket a len­gyel meg­szál­lás és az »1949–1956 kö­zöt­ti dik­tatúra«, min­dent in­gyen sze­ret­né­nek meg­ka­pa­rin­ta­ni az ál­lam­tól.” Ko­moly fi­gyel­met szen­tel a je­len­tés a me­ző­gaz­da­ság­ban ural­ko­dó hely­zet­nek, meg­ál­la­pít­va: az ot­ta­ni kom­mu­nis­ta párt el­is­me­ri, hogy „még a leg­ap­róbb lé­pé­sek meg­té­te­le sem jö­het szá­mí­tás­ba a fa­lu szo­ci­a­li­zá­lá­sa te­rén.” Eh­hez kap­cso­lód­va te­kint a ma­gán­gaz­dál­ko­dás fej­lő­dé­sé­re. A szer­ző – min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint az Ál­lam­biz­ton­sá­gi Ha­tó­ság (ŠTB) mun­ka­tár­sa (a je­len­tés egyes szám el­ső sze­mély­ben író­dott) –, aki kap­cso­lat­ba lé­pett a var­sói egye­tem pe­da­gó­gu­sa­i­val, a ma­gán-kis­ke­res­ke­de­lem és -kisi­par kér­dé­se­i­vel, va­la­mint a fe­ke­te­pi­a­ci hely­zet­tel is fog­lal­ko­zott. Egy­ben rá­mu­ta­tott a cseh­szlo­vá­ki­ai fo­gyasz­tá­si cik­kek­kel tör­té­nő csem­pé­szet­re. Ez idő tájt ke­re­sett csem­pész­áru­nak szá­mí­tot­tak Len­gyel­or­szág­ban a cseh­szlo­vák író­gé­pek, a di­vat­ék­sze­rek, a láb­be­lik stb. To­váb­bi, a je­len­tés­ben sze­rep­lő te­rü­let a bű­nö­zés el­bur­ján­zá­sa volt, amel­­lyel kap­cso­lat­ban a po­li­ti­kai as­pek­tu­sok ke­rül­tek elő­tér­be. A LEMP-ben ural­ko­dó hely­ze­tet a je­len­tés „mé­ly, pár­ton be­lü­li vál­ság­ként” jel­le­mez­te. Esze­rint: „A LEMP KB el­ső tit­ká­ra, W³adys³aw Gomu³­ka ma­ga mö­gött tud­hat­ja a nem­zet több­sé­gét, erő­sebb a tá­mo­ga­tott­sá­ga a pa­raszt­ság kö­ré­ben, mint a párt­ban.” Há­rom, pár­ton be­lü­li áram­lat­ról tesz em­lí­tést. Az el­ső, sze­rin­te a kon­zer­va­tí­vok meg­tes­te­sí­tet­te ba­los el­haj­lás, amely Gomu³kát dog­ma­ti­kus alap­ál­lás­ból uta­sít­ja el. A má­so­dik áram­lat az ún. re­vi­zi­o­nis­ták­ból és likvidá­torokból ál­ló jobb­ol­da­li irány­zat, ame­lyet fő­ként az iro­dal­má­rok, az új­ság­írók és az egye­te­mi ta­ná­rok kép­vi­sel­nek. A re­vi­zi­o­nis­ták ál­lí­tó­lag „a mar­xi-le­ni­ni ta­no­kat gyak­ran fan­tasz­ti­kus po­zí­ci­ók­ból ve­tik el […] rend­sze­rint az an­gol­vá­gá­sú buhari­ni jobb­ol­da­li szo­ci­ál­de­mok­ra­ta, de fő­ként Sartre egzisz­ten­cional­iz­musá­nak ál­lás­pont­ját vall­va.” Mű­kö­dé­sük­kel „a nyil­ván­va­ló re­ak­ció mal­má­ra hajt­ják a vi­zet”. A Gomu³­ka ál­tal ve­ze­tett, az 1956. ok­tó­be­ri plat­form­ra he­lyez­ke­dő „kö­zép” vi­szont elő­tér­be he­lyez­te a prag­ma­tis­ta és em­pi­ri­kus ma­ga­tar­tást a „mes­­sze­me­nő ter­vek­kel és prog­ra­mok­kal szem­ben”. Az „esz­mei fron­t”-on ural­ko­dó hely­ze­tet a je­len­tés „má­ra tu­da­to­san to­vább­ger­jesz­tett zűr­za­var”-nak ne­vez­te, amely fő­leg a fő­is­ko­lás fi­a­ta­lok kö­ré­ben ter­jed. A szer­ző sze­mé­ben nem­csak az egy­há­zi élet meg­élén­kü­lé­se, a te­o­ló­gi­ai ka­rok új­ra meg­nyi­tá­sa és a szo­ci­o­ló­gia ok­ta­tá­sá­nak a var­sói egye­te­men tör­té­nő fel­újí­tá­sa je­len­tett szál­kát, de az a tény is, hogy a mar­xiz­mus-le­ni­niz­must a böl­csész­kar­okon csak mint a fi­lo­zó­fi­ai irány­za­tok egyi­két ok­tat­ták. A je­len­tés a to­váb­bi­ak­ban is­mer­tet­te a di­á­kok re­a­gá­lá­sát a Po pros­tu cí­mű fo­lyó­irat megszün­tetésére.47
A to­váb­bi fej­lő­dés elő­re­jel­zé­sét il­le­tő­en a je­len­tés meg­le­he­tő­sen pes­­szi­mis­ta hang­vé­te­lű. A kárt, amit az ide­o­ló­gia ká­osz elő­idé­zett a di­ák­ság kö­ré­ben, a szer­ző sze­rint „nem lesz kön­­nyű hely­re­hoz­ni azu­tán sem, ha si­ke­rül fel­újí­ta­ni a párt ve­ze­tő sze­re­pét.” A szer­ző to­váb­bá meg­ál­la­pít­ja, hogy „az if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek gya­kor­la­ti­lag nem mű­köd­nek”. Úgy vé­le­ke­dik, hogy „nem le­het fe­le­lő­sen elő­re lát­ni a fej­le­mé­nyek to­váb­bi ala­ku­lá­sát, ki­vált­képp an­nál fog­va, hogy eb­ben a hely­zet­ben a párt­szer­ve­ze­tek csak for­má­li­san lé­tez­nek, meg­szűnt a párt­fe­gye­lem, szét­zi­lá­ló­dott a párt­élet. A párt egé­szét be­lül­ről bé­nít­ja a frak­ció­harc, és ki­fe­lé de­fen­zí­vá­ban van. Ezt a meg­hát­rá­lást ter­mé­sze­te­sen a re­ak­ció fel­hasz­nál­ja a tá­ma­dás­ba len­dü­lés­re. Eb­ben el­ső­sor­ban a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház jár az élen.” Po­zi­tí­van ér­té­ke­li a je­len­tés vi­szont, hogy a kor­mány és a párt a za­var­gá­sok ide­jén, amit a Po pros­tu cí­mű fo­lyó­irat meg­szün­te­té­sé­ről ho­zott dön­tés vál­tott ki, „ha­tá­ro­zott in­téz­ke­dé­se­ket fo­ga­na­to­sí­tot­tak a hu­li­ga­niz­mus és a fel­for­ga­tás el­len, és meg­mu­tat­ko­zott: az ál­lam­ha­ta­lom ké­pes ke­mé­nyen fel­lép­ni és meg­elé­gel­ni a meghátrálást.”48 A je­len­tés szer­ző­je a gaz­da­ság kon­szo­li­dá­lá­sá­ra össz­pon­to­sí­tó in­téz­ke­dé­sek meg­té­tel­ét aján­lot­ta. Az em­lí­tett anyag je­len­tő­sé­ge ab­ban állt, hogy nem­csak az ŠTB-vel együtt­mű­kö­dő sze­mély egyé­ni­nek szá­mí­tó né­ze­tét tük­röz­te, ha­nem Pavol David úgy dön­tött, azon­nal meg­kül­di azt a CSKP el­ső tit­ká­rá­nak, Antonín Novot­ný­nak, má­sod­pél­dá­nya­it pe­dig a töb­bi köz­pon­ti tit­kár­nak. Te­hát az a sze­mély, aki a szlo­vá­ki­ai párt­ve­ze­tés­ben az adott idő­szak­ban a sa­ját ke­zé­ben össz­pon­to­sí­tot­ta a leg­na­gyobb ha­tal­mat, az is­mer­te­tett né­zet­tel je­len­tős mér­ték­ben azo­no­sult. Vi­szont 1957 vé­gén, ami­kor Gomu³­ka már fo­ko­za­to­san át­eve­zett a dog­ma­ti­kus vi­zek­re, a len­gyel­or­szá­gi bel­po­li­ti­kai tör­té­né­sek ki­szo­rul­tak a párt­szer­vek ér­dek­lő­dé­si kö­ré­ből. A len­gyel­or­szá­gi ese­mé­nyek a ma­gyar­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel ös­­sze­ha­son­lít­va nem vál­tot­tak ki ah­hoz ha­son­ló fe­szült fi­gyel­met a CSKP és az SZLKP ve­ze­tő kö­re­i­ben. Míg a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­da­lom­mal komp­le­xeb­ben fog­lal­koz­tak, ad­dig Len­gyel­or­szág­gal kap­cso­lat­ban meg­elé­ged­tek a rész­le­ges in­for­má­ci­ók­kal – a Szov­jet­unió irány­vo­na­lát kö­vet­ve –, és nem érez­ték szük­sé­gét an­nak, hogy sa­ját po­li­ti­kai vo­na­lat ala­kít­sa­nak ki és kü­lön­le­ges ak­ti­vi­tást fejt­se­nek ki Len­gyel­or­szág­gal szem­ben. A lát­szó­la­gos nyu­ga­lom el­le­né­re, amit a CSKP ve­ze­té­se Len­gyel­or­szág ese­té­ben ta­nú­sí­tott, va­ló­já­ban az ot­ta­ni tör­té­né­sek­hez ne­ga­tí­van vi­szo­nyult, és azok a li­be­ra­li­zá­lá­si in­téz­ke­dé­sek, ame­lye­ket a len­gyel kom­mu­nis­ták a köz­vé­le­mény nyo­má­sá­ra kény­te­le­nek vol­tak meg­ten­ni, fé­le­lem­mel töl­töt­ték el. Ag­gá­lyai 1957 után fő­ként a Len­gyel­or­szág­gal fenn­ál­ló kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok mi­att tá­mad­tak, de a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­tá­kat úgy­szin­tén ag­gasz­tot­ták a szlo­vák és len­gyel ka­to­li­kus pa­pok kö­zöt­ti kap­cso­la­tok.

A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ma­ga­tar­tá­sá­nak ala­ku­lá­sa a len­gyel ki­sebb­ség­gel szem­ben

A cseh­szlo­vák–len­gyel párt- és ál­lam­kö­zi vi­szony­ban 1956 ké­ső őszén lát­szó­lag nem je­len­tett kü­lö­nö­seb­ben ne­u­ral­gi­kus pon­tot a len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­te. Úgy tűnt, hogy a ki­sebb­ség­po­li­ti­kai in­téz­ke­dé­sek a meg­elő­ző hó­na­pok­ban egy­re erő­tel­jes­eb­bé vált in­to­le­ran­cia foly­ta­tá­sa­ként vesz­nek mind ra­di­ká­li­sabb irányt. Va­ló­já­ban azon­ban a kül­ső és a bel­ső té­nye­zők szo­ro­san ös­­sze­fo­nód­va s egy­mást köl­csö­nö­sen ger­jeszt­ve ha­tot­tak a hát­tér­ben.
A Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­u­ma 1956 de­cem­be­ré­ben új­ból elő­ho­za­ko­dott a len­gyel ki­sebb­sé­gi na­ci­o­na­liz­mus vád­já­val. A két­nyel­vű­ség­nek az et­ni­ka­i­lag ve­gyes te­rü­le­te­ken tör­té­nő szor­gal­ma­zá­sát fő­ként a ré­gi ér­tel­mi­ség so­ra­i­ból szár­ma­zó „len­gyel so­vi­nisz­ta ele­mek” mű­vé­nek nyil­vá­ní­tot­ta, amely ar­ra irá­nyul, hogy a len­gyel ki­sebb­ség kul­tu­rá­lis éle­tét el­szi­ge­tel­je a több­sé­gi la­kos­ság­tól. Ugyan­ak­kor a PZKO-t a len­gyel so­vi­nisz­ta cso­por­tok men­he­lyé­nek és bá­zi­sá­nak ki­ál­tot­ta ki. „Eb­ben a hely­zet­ben egy­re sür­ge­tőb­bé vá­lik, hogy a len­gyel dol­go­zók kul­tu­rá­lis éle­té­nek az üze­mi klu­bok és mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok biz­to­sít­sa­nak ke­re­tet, és ez­zel meg­te­rem­tőd­je­nek a fel­té­te­lek a PZKO-nak mint a len­gyel dol­go­zók önál­ló kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­té­nek a fel­szá­mo­lá­sá­hoz” – áll a már em­lí­tett Ru­dolf To­mis lev­elében.49 A szer­ve­zet ja­va­solt meg­szün­te­té­sét 3-4 év le­for­gá­sa alatt ter­vez­ték, de elő­ké­szí­té­sé­hez azon­nal hoz­zá akar­tak lát­ni. Az egyik el­ső lé­pés­nek a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um ál­tal egyéb­ként még jó­vá nem ha­gyott alap­sza­bály­zat meg­vál­toz­ta­tá­sát szán­ták, ami ál­tal a PZKO tö­meg­szer­ve­zet­ből kul­tu­rá­lis egye­sü­let­té vált vol­na. Ezt a lé­pést tá­mo­gat­ta a CSKP Èeský Tìšín-i Já­rá­si Bi­zott­sá­gá­nak ve­ze­tő tit­ká­ra, va­la­mint a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­ga agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak ve­ze­tő­je, Emerich Mis­teck­ý. Egyet­ér­tet­tek a ter­ve­zett in­téz­ke­dés­sel a PZKO funk­ci­o­ná­ri­u­sai, Euge­niusz Suchánek és Tadeusz Siwek. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um az alap­sza­bály­ban fő­leg azt ki­fo­gá­sol­ta, hogy a szer­ve­zet bár a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak alá­ren­delt­sé­gé­be tar­to­zik, mű­kö­dé­se csu­pán az Ost­ra­vai ke­rü­let há­rom já­rá­sá­ra (Ostrava-vidék, Èeský Tìšín, Karv­iná) ter­jed ki, s ez­ál­tal a len­gyel ki­sebb­ség kul­tu­rá­lis éle­te ki­ke­rül­ne az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság, va­la­mint az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um el­len­őr­zé­se alól.50
A ter­ve­zett in­téz­ke­dé­sek va­ló­já­ban ma­guk­kal von­ták vol­na a len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tú­ra au­to­nóm ele­me­i­nek vég­ér­vé­nyes fel­szá­mo­lá­sát, sőt a ki­sebb­sé­gi kul­tú­ra mar­gin­al­izálását, ami­hez hoz­zá­já­rult a több­sé­gi la­kos­ság ne­ga­tív ma­ga­tar­tá­sa a len­gyel ki­sebb­sé­gi kul­tú­ra je­len­lé­té­vel szem­ben. Vég­ső so­ron te­hát az egye­dü­li len­gyel ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet meg­szű­né­se a len­gyel ki­sebb­ség as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­nak fel­gyor­sí­tá­sá­hoz ve­ze­tett vol­na a tìšíni ré­gi­ó­ban.
Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um el­kép­ze­lé­sét újó­lag 1957 feb­ru­ár­já­ban hoz­ta nyil­vá­nos­ság­ra a Né­hány ész­re­vé­tel a PZKO alap­sza­bály­za­tá­nak át­dol­go­zá­sá­val kap­cso­lat­ban cí­mű ela­borá­tum­ban, amely­nek szer­ző­je megint csak a már em­lí­tett Ru­dolf To­mis volt. A mi­nisz­té­ri­um re­a­gá­lá­sá­ban ki­tért a CSKP köz­pon­ti és re­gi­o­ná­lis struk­tú­rá­i­nak a meg­elő­ző évek­ben a tìšíni hely­zet­tel ös­­sze­füg­gő meg­ny­i­latkozá­saira.51 Ezek­ben ugyan­is fő ve­szély­ként a he­lyi cseh la­kos­ság na­ci­o­na­liz­mu­sát je­löl­ték meg. Vi­szont 1956-ban a mi­nisz­té­ri­um azt hang­sú­lyoz­ta, hogy „a len­gyel pol­gár­tár­sak na­ci­o­na­lis­ta és so­vi­nisz­ta meg­nyi­lat­ko­zá­sai a cseh so­vi­nisz­ta ele­mek mal­má­ra hajt­ják a vi­zet, és ez az egyik fő oka a cseh la­kos­ság ré­szé­ről ta­pasz­tal­ha­tó na­ci­o­na­lis­ta ki­len­gé­sek­nek.” A mi­nisz­té­ri­um a PZKO ve­ze­té­sét és he­lyi szer­ve­ze­te­it újab­ban már nem­csak na­ci­o­na­liz­mus­sal és so­vi­niz­mus­sal, ha­nem „sze­pa­ra­tis­ta ten­den­ci­ák”-kal is vá­dol­ta. „A len­gyel in­tel­lek­tu­á­lis ele­mek”, ame­lyek je­len­tős po­zí­ci­ó­kat töl­te­nek be eb­ben a szer­ve­zet­ben, ál­lí­tó­lag igye­kez­tek el­von­ni a pol­gá­ro­kat az ipar­ban és a me­ző­gaz­da­ság­ban fo­lyó épí­tő­mun­ká­tól. S bár ezek a vá­dak min­den ala­pot nél­kü­löz­tek, To­mis meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy „a len­gyel és a cseh dol­go­zók­nak a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus szel­le­mé­ben tör­té­nő ne­ve­lé­se ered­mé­nye­sebb le­het”, ha a PZKO te­vé­keny­sé­gét né­hány éven be­lül meg­szün­te­tik. Ugyan­ak­kor a szer­ve­ze­ten be­lü­li ká­ros ten­den­ci­ák azon­na­li kor­lá­to­zá­sát kö­ve­tel­te. El­kép­ze­lé­se sze­rint át­me­ne­ti­leg a ke­ze­lé­sé­ben ma­rad­na a könyv­ki­adás és a Len­gyel­or­szág­ból tör­té­nő könyv­be­ho­za­tal el­len­őr­zé­se, de be kell til­ta­ni az if­jú­sá­gi ta­go­za­tok lét­re­ho­zá­sát. To­váb­bi lé­pés­ként aján­lot­ta az önál­ló len­gyel könyv­ke­res­ke­dé­sek meg­szün­te­té­sét, ame­lye­ket Èeský Tìšín­ben és Karv­inán a PZKO fő­bi­zott­sá­ga mű­köd­te­tett, va­la­mint a len­gyel nyel­vű könyv­ke­res­ke­dést Tøinecben, Karv­inán és Orlován. He­lyet­tük a cseh nyel­vű könyv­ke­res­ke­dé­sek­ben kis len­gyel rész­le­gek lét­re­ho­zá­sát ígér­ték. A len­gyel mű­vész­együt­te­sek­nek Len­gyel­or­szág he­lyett cseh- és mor­va­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lé­se­ket irá­nyoz­tak elő. Ha­son­ló in­téz­ke­dé­sek­kel szá­mol­tak a ma­gyar és uk­rán ki­sebb­ség ese­té­ben is.52
A Èeský Tìšín-i Já­rá­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság Ta­ná­csa 1957. má­jus 5-én el­uta­sí­tot­ta a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság nyel­vi kö­ve­te­lé­se­it. Egy­részt a cseh­szlo­vák–len­gyel szer­ző­dés 1957. már­ci­us 10-én alá­írt füg­ge­lé­ké­vel ér­velt, amely mó­do­sí­tot­ta a ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni po­li­ti­ka köl­csö­nös­sé­gét, ki­hagy­va be­lő­le azt a ki­té­telt, hogy a len­gyel ki­sebb­ség­gel, és vi­szont, a len­gyel­or­szá­gi cse­hek­kel va­ló érint­ke­zés­ben biz­to­sí­ta­ni kell az anya­nyelv hasz­ná­la­tát. A ki­sebb­sé­gi po­li­ti­ka alap­el­ve­ként ugyan el­is­mer­te a re­cip­ro­ci­tást, te­kin­tet nél­kül a len­gyel­or­szá­gi cse­hek szám­arány­ára, te­hát azt az ál­la­po­tot, hogy a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok a len­gyel nyel­vű be­ad­vány­ok­ra cse­hül vá­la­szol­tak. A já­rá­si nem­ze­ti bi­zott­ság sze­rint a len­gyel nyelv hasz­ná­la­tá­nak a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok­kal va­ló érint­ke­zés­ben csak ak­kor len­ne jo­go­sult­sá­ga, ha nem ér­te­né­nek cse­hül, ez vi­szont nem jel­lem­ző a tìšíni ré­gi­ó­ra. Ugyan­ak­kor el­uta­sí­tot­ták a hely­ség­ne­vek két­nyel­vű meg­je­lö­lé­sé­nek kö­ve­te­lé­sét is.53
A já­rá­si, köz­pon­ti és ke­rü­le­ti ha­tal­mi struk­tú­rák elé­ge­det­le­nek vol­tak a PZKO 1957. jú­li­us 21-én Èeský Tìšín­ben tar­tott V. köz­gyű­lé­sé­vel is. A len­gyel Mű­ve­lő­dés­ügyi Mi­nisz­té­ri­um kül­dött­sé­gé­nek ve­ze­tő­je, G. Ka³uŸny – an­nak el­le­né­re, hogy a CSKP funk­ci­o­ná­ri­u­sai ez idő tájt már éle­sen el­ítél­ték az ún. két ha­za el­mé­le­tét – Len­gyel­or­szág­ról úgy be­szélt, mint va­la­men­­nyi len­gyel anya­or­szá­gá­ról, és a PZKO ve­ze­tő­it lá­to­ga­tó­ba hív­ta, a len­gyel ki­sebb­sé­gi mű­vész­együt­te­sek­nek pe­dig len­gyel­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lést kínált.54 Ugyan­ak­kor a cseh­szlo­vák Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um kép­vi­se­lői a köz­gyű­lé­sen azt nyi­lat­koz­ták, hogy a mű­vész­együt­te­sek len­gyel­or­szá­gi ven­dég­sze­rep­lé­se csak a mi­nisz­té­ri­um köz­ve­tí­té­sé­vel va­ló­sul­hat meg. Rá­adá­sul egyet­len kül­dött sem re­a­gált a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­ga tit­ká­rá­nak, a párt Èeský Tìšín-i volt já­rá­si tit­ká­rá­nak, Bohu­mil Bìlovský­nak a fel­szó­la­lá­sá­ra, aki a PZKO cí­mé­re bí­rá­ló ész­re­vé­te­le­ket intézett.55
A CSKP KB agi­tá­ci­ós és pro­pa­gan­da­osz­tá­lyá­nak, va­la­mint az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um anya­gai sze­rint a köz­gyű­lés hoz­zá­já­rult „a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta, so­vi­nisz­ta és sze­pa­ra­tis­ta erők meg­erő­sö­dé­sé­hez.” Na­ci­o­na­lis­ta meg­nyil­vá­nu­lás­nak mi­nő­sí­tet­ték a zász­ló­díszt, mert a cseh­szlo­vák ál­la­mi lo­bo­gó mel­lé ki­tűz­ték a len­gyel zász­lót is, il­let­ve hogy kí­sér­let tör­tént a len­gyel ál­la­mi him­nusz el­ját­szá­sá­ra is. Az em­lí­tett do­ku­men­tu­mok­ban fel­rót­ták a PZKO-nak, hogy csak a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok kö­zött fejt ki te­vé­keny­sé­get, és nem kap­cso­ló­dik be a kö­zös cseh­szlo­vák–len­gyel kul­tú­res­tek és eszt­rád­mű­sor­ok szer­ve­zé­sé­be. Elé­ge­det­len­ség ka­pott han­got a do­ku­men­tu­mok­ban a PZKO já­rá­si szer­ve­ze­tei mel­lett lét­re­ho­zott párt­cso­port­ok­nak a cseh­szlo­vák szo­ci­a­lis­ta ha­za­fi­ság­ra va­ló ne­ve­lé­se te­rén ki­fej­tett te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban is. Az ef­faj­ta kri­ti­ka azon­ban nem csak a len­gyel ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni ma­ga­tar­tás sa­já­tos­sá­ga volt. Er­ről ta­nús­ko­dik, hogy a CSKP KB do­ku­men­tu­mai ha­son­ló szel­lem­ben bí­rál­ták a Cse­ma­do­kot és az Uk­rán Dol­go­zók Kul­tu­rá­lis Szö­vet­sé­gét (KSUP) is, an­nak el­le­né­re, hogy azok so­ra­i­ban nem je­lent­kez­tek a CSKP po­li­ti­ká­já­val szem­be­sze­gü­lő meg­nyil­vá­nu­lá­sok. Az em­lí­tett do­ku­men­tu­mok sze­rint a nem­ze­ti­sé­gi szer­ve­ze­tek te­vé­keny­sé­ge „elő­se­gí­ti szán­dé­ko­san vagy aka­rat­la­nul is az ár­tal­mas el­szi­ge­te­lő­dést.” Az ak­ti­vis­tá­i­kat az a vád ér­te, hogy ki akar­ják sa­já­tí­ta­ni a „nem­ze­ti bi­zott­sá­gok­nak, a tö­meg­szer­ve­ze­tek­nek, sőt oly­kor ma­gá­nak a párt­nak a sze­re­pét.” Mi­köz­ben a bí­rá­lat egye­dü­li oka az volt, hogy ezek a szer­ve­ze­tek nem tet­tek sem­mi mást, csak tel­je­sí­tet­ték fela­datukat.56
A PZKO köz­gyű­lé­se új alap­sza­bály­za­tot ha­gyott jó­vá, amely mó­do­sí­tot­ta a szer­ve­zet az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság­gal és a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­val szem­be­ni alá­ren­delt­sé­gét. En­nek el­le­né­re a PZKO-t az a bí­rá­lat ér­te, hogy „so­sem tel­je­sí­tet­te ki­elé­gí­tő­en, és mind­má­ig nem tel­je­sí­ti fő fel­ada­tát, a len­gyel dol­go­zók moz­gó­sí­tá­sát a ha­zánk szo­ci­a­lis­ta épí­té­sé­ben va­ló ön­tu­da­tos rész­vé­tel­re.” A CSKP KB do­ku­men­tu­mai sze­rint a PZKO kul­tu­rá­lis-nép­mű­ve­lé­si te­vé­keny­sé­gét af­fé­le ön­cél­nak te­kin­tet­te, nem pe­dig a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű dol­go­zók szo­ci­a­lis­ta át­ne­ve­lé­sé­nek esz­kö­ze­ként ér­tel­mez­te. Ezért fe­le­lős­ség ter­he­li ami­att, hogy „len­gyel nem­ze­ti­sé­gű pol­gár­tár­sa­ink még min­dig nem ér­zik ma­gu­kat ott­hon ha­zánk­ban.” Emi­att az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság­nak, va­la­mint az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak fo­ko­zot­tab­ban kell tö­rőd­nie a len­gyel dol­go­zók kö­ré­ben vég­zett ne­ve­lő­mun­ká­val. A len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­kos­ság­nak a cseh­szlo­vák ál­lam­hoz va­ló kö­tő­dé­sét töb­bek kö­zött a len­gyel­or­szá­gi könyv­be­ho­za­tal kor­lá­to­zá­sá­val és a len­gyel­re le­for­dí­tott ha­zai cseh meg szlo­vák szép­iro­dal­mi mű­vek szá­má­nak nö­ve­lé­sé­vel is erő­sí­te­ni igye­kez­tek. A PZKO fő­bi­zott­sá­ga mel­let­ti ki­adói ta­ná­csot épp azért ér­te bí­rá­lat, hogy nem je­len­tet meg cseh és szlo­vák szer­ző­től szár­ma­zó len­gyel for­dí­tá­so­kat, és csak a he­lyi len­gyel szer­zők al­ko­tá­sa­i­nak pub­li­ká­lá­sát szor­gal­maz­za. Ha­son­ló­kép­pen bí­rál­ták a len­gyel szín­ját­szó egye­sü­le­te­ket, hogy csak a Tìšín kör­nyé­ki len­gye­lek éle­té­vel fog­lal­ko­zó da­ra­bo­kat mu­tat­nak be.57
A len­gyel na­ci­o­na­liz­mus el­le­ni kam­pány a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak 1957. szep­tem­ber 5–6-án tar­tott ülé­sén is foly­ta­tó­dott. Is­mét el­ítél­ték a „ki­fe­je­zet­ten na­ci­o­na­lis­ta jel­le­gű” len­gyel nem­ze­ti­sé­gi kö­ve­te­lé­se­ket, így pél­dá­ul az önál­ló len­gyel ze­ne­is­ko­la lét­re­ho­zá­sát, to­váb­bi pe­da­gó­gi­ai is­ko­lai osz­tá­lyok nyi­tá­sát, a fi­a­ta­lok­nak a PZKO te­vé­keny­sé­gé­be va­ló be­vo­ná­sát, önál­ló len­gyel sport­klu­bok ala­kí­tá­sát (il­let­ve fel­újí­tá­sát). Új­ból elő­ho­za­kod­tak az­zal, hogy a len­gye­lek kö­ré­ben tisz­tá­zat­lan a ha­zá­hoz va­ló tar­to­zás. A PZKO fő­bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke, A. Kubecz­ka meg­pró­bált er­re re­a­gál­ni, ál­lít­va, hogy a fő­bi­zott­ság tag­ja­i­nak több­sé­ge Cseh­szlo­vá­ki­át vall­ja ha­zá­já­nak; ugyan­kkor rá­mu­ta­tott ar­ra is: a PZKO-nak a kul­tu­rá­lis és tö­meg­po­li­ti­kai mun­ká­já­hoz szük­sé­ge van a je­len­le­gi len­gyel­or­szá­gi anya­gok­ra is. Mi­vel az ost­ra­vai ta­nács­ko­zás­ra a CSKP KB 1957. má­jus 14–16-i ülé­se után ke­rült sor, ahol a KB tit­ká­ra, Jiøí Hendrych nem­csak a re­vi­zi­o­niz­mus, ha­nem az egy­ház el­le­ni har­cot is meg­hir­det­te, az ún. len­gyel bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus új di­men­zi­ó­kat nyert. A két ha­za el­mé­le­te el­le­ni ér­ve­lés ré­sze lett a len­gyel­or­szá­gi, a szo­ci­a­liz­mus kü­lön­bö­ző út­ja­i­ról, de fő­leg a len­gyel ál­lam­nak a val­lás­hoz és az egy­ház­hoz va­ló, a cseh­szlo­vá­ki­a­i­tól el­té­rő vi­szo­nyá­ról foly­ta­tott vi­tá­nak. A len­gyel­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­ta­lá­nak el­len­zé­sé­hez ugyan­csak jól jött, hogy a Saj­tó­el­len­őr­zé­si Hi­va­tal (STD) ost­ra­vai ke­rü­le­ti mun­ka­tár­sa sze­rint a ke­rü­let­ben 70%-ra te­he­tő­en min­tá­ul a nyu­ga­ti la­pok szol­gál­tak.58
A len­gyel­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­ta­la bí­rá­lat tár­gya lett a más nem­ze­ti­sé­gű pol­gá­rok kö­ré­ben vég­zett te­vé­keny­ség­gel fog­lal­ko­zó, 1957. ok­tó­ber 10-én tar­tott or­szá­gos ér­te­kez­le­ten is. Tìšín kör­nyé­kén a len­gyel be­ho­za­tal ál­lí­tó­lag el­ér­te a 700 ez­res pél­dány­szá­mot, ami­ből csak ma­gá­ban Karv­inában 300 ezer ka­to­li­kus te­ma­ti­ká­jú lap ke­rült az ol­va­sók ke­zé­be. Bí­rá­lat ér­te a len­gyel hí­vők igé­nye­i­nek ki­elé­gí­té­sét szol­gá­ló egy­há­zi iro­da­lom be­ho­za­ta­lát is, konk­ré­tan azt az ese­tet, hogy a PZKO öt­ezer egy­há­zi éne­kes­könyv len­gyel­or­szá­gi ki­nyom­ta­tá­sát ren­del­te meg.59 Ez a meg­ren­de­lés vé­gül is a PZKO fő­bi­zott­sá­ga mel­let­ti párt­cso­port és a CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak „jó­vol­tá”-ból nem va­ló­sult meg.60 A „nyu­ga­ti ori­en­tá­ci­ó­jú, il­luszt­rált, Len­gyel­or­szág­ból be­ho­zott la­pok” ha­tá­sá­nak el­len­sú­lyo­zá­sá­ra fon­to­ló­ra vet­ték a len­gyel ki­sebb­sé­gi saj­tó ki­bő­ví­té­sét, így pél­dá­ul a Svìt sovìtù len­gyel mu­tá­ci­ó­já­nak és egyéb len­gyel nyel­vű saj­tó­ter­mé­kek meg­je­len­te­té­sét – ami rá­épül a Cseh­szlo­vák Rá­dió len­gyel nyel­vű ost­ra­vai adá­sá­ra –, va­la­mint a G³os Ludu na­pi­lap­pá vá­lá­sát. Azon­ban ez­út­tal sem a len­gye­lek nem­ze­ti­sé­gi kö­ve­te­lé­se­i­nek ki­elé­gí­té­se volt a meg­ha­tá­ro­zó szem­pont, ha­nem az „anya­or­szá­gi mé­dia ha­tá­sá­nak »gá­tolása«”.61
Idő­köz­ben meg­mu­tat­ko­zott, hogy a fel­sőbb párt­szer­vek és a he­lyi szer­vek nem­rit­kán el­len­té­tes kö­ve­te­lé­sé­nek tel­je­sí­té­se nem lesz kön­­nyű ügy. Mi­vel a Tìšín és Ostra­va kör­nyé­ki ré­gi­ó­ban, va­la­mint Észak-Mor­va­or­szág­ban erős len­gyel­el­le­nes han­gu­lat ural­ko­dott, a len­gyel nép­mű­vé­sze­ti együt­te­sek nem ve­het­tek részt a ke­rü­le­ti szem­lén, s fel­ké­rés hí­ján nem lép­het­tek fel a cseh és mor­va ke­rü­le­tek­ben. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um ré­szé­ről a PZKO-val szem­ben tá­masz­tott to­váb­bi kö­ve­tel­mény az volt, hogy az alap­sza­bály egy­ér­tel­mű­en rög­zít­se a szer­ve­zet szá­má­ra a len­gyel tan­nyel­vű is­ko­lák igaz­ga­tó­i­nak irá­nyí­tá­sá­ba tör­té­nő be­le­szó­lás meg­til­tá­sát, mi­vel a múlt­ban a PZKO fő­bi­zott­sá­ga ta­lál­ko­zó­kat szer­ve­zett az igaz­ga­tók rész­vé­te­lé­vel, ha­son­ló­an, mint azt a len­gyel fő­is­ko­lás­ok di­ák­kö­rei tet­ték. A mi­nisz­té­ri­um az 1957 de­cem­be­ré­ben kelt do­ku­men­tum­ban fel­ada­tul szab­ta az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság szá­má­ra a cseh pe­da­gó­gu­sok meg­nye­ré­sét a Tìšín kör­nyé­ki cseh kul­tu­rá­lis élet meg­erő­sí­té­se céljából.62 A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­nak ugyan­ak­kor nem si­ke­rült el­ér­nie a szá­má­ra ké­nyel­met­len Pawol Kubisz el­tá­vo­lí­tá­sát a Zwrot és az SLA ve­ze­té­sé­ből.
A mi­nisz­té­ri­um szá­má­ra a PZKO el­le­ni to­váb­bi tá­ma­dás­ra ürü­gyül szol­gál­tak a PZKO ál­tal 1957 de­cem­be­ré­ben szer­ve­zett tan­fo­lyam­ok. R. To­mis­nak a CSKP III. osz­tá­lya szá­má­ra ké­szült, 1957. de­cem­ber 20-ról szár­ma­zó „drá­mai” hang­vé­te­lű je­len­té­se sze­rint „a tan­fo­lyam­ok részt­ve­vő­i­nek kö­ré­ben rend­kí­vül ve­szé­lyes re­vi­zi­o­nis­ta és so­vi­nisz­ta né­ze­tek kap­tak láb­ra”, s csak ket­ten he­lyez­ked­tek „párt­sze­rű ál­lás­pont­ra”. A G³os Ludu fő­szer­kesz­tő­jé­vel tör­tént ta­lál­ko­zás után To­mis ál­lí­tó­lag ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra ju­tott, hogy a „len­gyel prob­lé­ma és a tìšíni hely­zet sok­kal sú­lyo­sabb, mint ahogy az a PZKO V. köz­gyű­lé­se ide­jén tűnt szá­má­ra”. Hang­sú­lyoz­ta, hogy ál­lí­tó­lag sze­mé­lye­sen aka­dá­lyoz­ta meg kle­ri­ká­lis tar­tal­mú köny­vek Len­gyel­or­szág­ból tör­té­nő, 40 ezer pél­dányt ki­te­vő be­ho­za­ta­lát, ami erő­sen el­túl­zott adat volt.63
A tan­fo­lyam­okon új­ra fel­ve­tőd­tek a ha­za fo­gal­má­val, il­let­ve a nem­zet és a nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­gek kö­zöt­ti kü­lönb­ség­gel kap­cso­la­tos kér­dé­sek. A részt­ve­vők fel­szó­la­lá­sai azt a prob­lé­mát fe­sze­get­ték, hogy mi va­ló­já­ban a ki­sebb­sé­gek ál­tal lét­re­ho­zott kul­tú­ra és mely nem­zet ré­szé­nek te­kint­he­tő az, mi­lyen nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból kell épít­kez­nie, s mi­lyen nem­ze­ti szel­lem­ben kell ne­vel­ni a ki­sebb­sé­gek­hez tar­to­zó szü­lők gyer­me­ke­it. A részt­ve­vők kö­ve­tel­ték, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gyel kul­tú­rát mi­nő­sít­sék nem­ze­ti kul­tú­rá­nak. Is­mét elő­tér­be ke­rült a két­nyel­vű­ség és a len­gyel nyelv hasz­ná­la­ta a hi­va­ta­los érint­ke­zés­ben. Kö­ve­tel­ték azt a jo­got, hogy a len­gyel nyelv va­la­men­­nyi ta­nács­ko­zá­son le­gi­ti­mi­tást nyer­jen, és a ha­tó­sá­gok­tól a be­ad­vány­ok­ra ki­zá­ró­lag len­gyel nyel­ven kap­ja­nak vá­laszt. Fel­lép­tek a spon­tán as­­szi­mi­lá­ció el­len is. Jel­lem­ző volt az az ér­ve­lés, hogy amen­­nyi­ben az if­jú­ság él­het­ne a nem­ze­ti­sé­gi ön­re­a­li­zá­lás le­he­tő­sé­gé­vel, nem jár­ná­nak an­­nyi­an temp­lom­ba. Bí­rál­ták a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­sé­get is, hogy nem tö­rő­dött kel­lő­kép­pen a len­gyel fi­a­tal­ság­gal, és han­got kap­tak a Len­gyel If­jú­sá­gi Szö­vet­ség 1948 utá­ni fel­osz­la­tá­sá­val kap­cso­la­tos ki­fo­gá­sok is. Ál­lí­tó­lag fel­ve­tő­dött az ún. Cieœlar-­plat­form kér­dé­se is. A részt­ve­vők sze­rint „le­het, hogy Cieœlar té­ve­dett, de utá­na a kér­dés meg­tár­gya­lá­sa nél­kül ki­zár­ták.” Bí­rál­ták to­váb­bá a len­gye­lek­nek az ál­la­mi és párt­ap­pa­rá­tus­ban va­ló ala­csony kép­vi­se­le­tét; a két­nyel­vű­ség­gel kap­cso­lat­ban rá­mu­tat­tak ar­ra, hogy már a múlt­ban is ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek szá­mí­tott, tu­laj­don­kép­pen „az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia fel­bom­lá­sa óta el­telt idő­szak alatt ér­vény­ben volt leg­ap­róbb kö­ve­te­lé­sek tel­je­sí­té­sé­hez ra­gasz­ko­dunk.” Szó­ba ke­rül­tek a meg­szün­te­tett len­gyel egye­sü­le­tek va­gyo­ná­nak kér­dé­sei, a részt­ve­vők kö­ve­tel­ték an­nak át­adá­sát a PZKO szá­má­ra. Ki­fe­je­zés­re jut­tat­ták, hogy nem ér­te­nek egyet Pawol Kubisz­nak a Zwrot és az SLA-ból va­ló ter­ve­zett el­tá­vo­lí­tá­sá­val. Ugyan­ak­kor szót emel­tek a cseh na­ci­o­na­lis­ta szer­zők, pél­dá­ul Petr Bezruè és A. M. Tilšová mű­ve­i­nek ki­adá­sa el­len. A ki­fo­gá­sok ma­gá­nak a CSKP-nek a po­li­ti­ká­ja el­len is irá­nyul­tak: „mit kí­ván ten­ni a párt a len­gye­lek el­len a múlt­ban el­kö­ve­tett sé­rel­mek or­vos­lá­sa ér­de­ké­ben? […] Mit akar ten­ni a párt a cseh sovinizmius ellen?”64

Az ül­dö­zé­sek kul­mi­ná­lá­sa

A len­gyel ki­sebb­ség el­le­ni meg­tor­lá­sok 1957–1958-ban ér­ték el te­tő­pont­ju­kat. Eh­hez a PZKO fő­bi­zott­sá­gá­nak az az 1957. de­cem­ber 12-én ho­zott dön­té­se adott lö­kést, mely ki­adás­ra aján­lot­ta Teofil Sto­larz­nak Bá­nyász­köz­mon­dás­ok cí­mű köny­vét. A mű egyi­ke volt az SLA PZKO iro­dal­mi pá­lyá­za­tán 1954-ben dí­jat nyert mun­kák­nak. Utó­lag, ami­kor már el­kezd­ték a könyv ro­tap­rin­tes el­já­rás­sal tör­té­nő ki­nyom­ta­tá­sát a tøineci vas­mű­ben, a cen­zú­ra ar­ra a meg­ál­la­pí­tás­ra ju­tott, hogy a könyv­ben sze­rep­lő több tu­cat­nyi köz­mon­dás ál­lam­el­le­nes jel­le­gű. A ki­nyom­ta­tott pél­dá­nyo­kat el­ko­boz­ták. A „fel­sőbb szer­vek” be­avat­ko­zá­sá­ra a PZKO fő­bi­zott­sá­ga 1958. már­ci­us 18-án dön­tést ho­zott Pawol Kubisz­nak a Zwrot és az SLA szer­kesz­tő­sé­gé­ből tör­té­nő el­tá­vo­lí­tá­sá­ról. Ugyan­ak­kor meg­szün­tet­ték az SLA au­to­nóm stá­tu­sát is. Úgy­szin­tén le­vál­tot­ták az SLA iro­dal­mi szek­ci­ó­já­nak ve­ze­tő­jét és a ki­ad­vány re­cen­zen­sét, Józef Ondruszt is, és be­til­tot­ták szá­má­ra a nép­raj­zi ku­ta­tá­sok pub­li­ká­lá­sát. Kubis­zon és Ondrus­zon kí­vül a ki­ad­vány meg­je­len­te­té­sé­re vo­nat­ko­zó meg­ren­de­lést a PZKO köz­pon­ti tit­ká­ra is alá­ír­ta, aki azon­ban az egész fe­le­lős­ség­re vo­nást meg­úsz­ta egy sú­lyos meg­ro­vás­sal. A len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben iz­ga­tott­sá­got vál­tott ki az a tény, hogy Pawol Kubisz de­monst­ra­tív mó­don el­uta­sí­tot­ta az elég­té­tel­ként fel­kí­nált já­rá­si könyv­tá­ri, il­let­ve le­vél­tá­ri ál­lást, és a tøineci vas­mű acél­ön­tö­dé­jé­ben lé­pett munká­ba.65
A CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak po­li­ti­kai iro­dá­ja ál­tal ké­szí­tett je­len­té­sé­ben, amely egy­ben alap­anya­gul szol­gált a CSKP KB be­szá­mo­ló­já­hoz és ha­tá­ro­za­tá­hoz, 1958. már­ci­us 24-én meg­ál­la­pí­tást nyert, hogy „a len­gyel nem­ze­ti­ség egyes kis­pol­gá­ri ele­me­i­nek kö­ré­ben a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus je­lei mu­tat­koz­nak, s ezt a kis­pol­gár­ság, a kis­pol­gá­ri ér­tel­mi­ség egy ré­sze és a klé­rus ter­jeszti.”66 A je­len­tés sze­rint a „cseh­szlo­vá­ki­ai len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok kö­ré­ben ta­pasz­tal­ha­tó bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus hí­vei az utób­bi év­ben köz­vet­len se­gít­sé­get kap­tak az ilyes­faj­ta ten­den­ci­ák len­gyel­or­szá­gi megtestesítőitől.”67 Rá­adá­sul a len­gyel ér­tel­mi­sé­get re­vi­zi­o­nis­ta né­ze­tek ter­jesz­té­sé­vel vá­dol­ták, fő­ként a de­mok­rá­cia, az em­be­ri sza­bad­ság és a nem­ze­ti­sé­gi kér­dést érin­tő mar­xi-le­ni­ni ta­nok vo­nat­ko­zá­sá­ban. Utó­lag a leg­főbb ve­szély ka­te­gó­ri­á­já­ba so­rol­ták az evan­gé­li­kus egy­há­zat, a szek­tá­kat és az if­jú­sá­got. Gon­dot oko­zott a ha­ta­lom­nak a len­gyel la­kos­ság nagy­fo­kú val­lá­sos­sá­ga. A hit­tan­órá­kat 1953-ban a ta­nu­lók 98%-a lá­to­gat­ta, s ez idő tájt a Èeský Tìšín-i já­rás­ban a la­kos­ság csu­pán 1,4%-a volt fe­le­ke­ze­ten kí­vü­li; de még az 1957/1958-as tan­év­ben is a hit­tan­órá­kat a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ta­nu­lók 72%-a lá­to­gat­ta, míg a cseh ta­nu­lók ese­té­ben ez csu­pán 48%-ot tett ki.68
A 219 fő­ből ál­ló len­gyel ta­ní­tói ál­lo­mány­ból 164 va­la­mi­lyen fe­le­ke­zet tag­ja volt, 55-en fe­le­ke­ze­ten kí­vü­li­ek, és öt ta­ní­tó hit­tan­ra já­rat­ta a gye­re­két. Bár a „val­lá­sos” ta­ní­tók kö­zül so­kan egy­há­zi szer­tar­tá­so­kon nem vet­tek részt, ezek ke­ve­seb­ben vol­tak, mint a cseh ta­ní­tók ese­té­ben. A len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben a hit­tan­órá­kat lá­to­ga­tó ta­nu­lók szá­za­lék­ará­nya ha­gyo­má­nyo­san ma­ga­sabb volt. Az Ost­ra­vai ke­rü­let­ben ös­­szes­sé­gé­ben a hit­tan­ok­ta­tást a cseh ta­nu­lók 47,9%-a lá­to­gat­ta, ugyan­ak­kor a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű­ek­nél ez el­ér­te a 71,2%-ot. En­nek az arány­nak hoz­zá­ve­tő­leg meg­fe­lel­tek az egyes já­rá­sok ada­tai is.69

A hely­zet le­csil­la­po­dá­sa

A len­gyel ki­sebb­sé­gi prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ra irá­nyu­ló, fő­ként a ke­rü­le­ti nem­ze­ti bi­zott­sá­gok, ki­sebb rész­ben a CSKP funk­ci­o­ná­ri­u­sai ál­tal kép­vi­selt né­ze­tek nem jár­tak si­ker­rel. Min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint eb­ben köz­re­ját­szott az a tény is, hogy a CSKP a len­gyel ki­sebb­ség kö­ré­ben vi­szony­lag erős tá­mo­ga­tást tud­ha­tott ma­ga mö­gött, nyil­ván meg­volt a ma­ga ha­tá­sa a nem­ze­ti­sé­gi fe­szült­ség ger­jesz­té­sé­től tar­tó ag­gá­lyok­nak is. Rá­adá­sul a PZKO te­vé­keny­sé­gét fo­ko­za­to­san hoz­zá­iga­zí­tot­ta a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom kö­ve­te­lé­se­i­hez. A Zwrot 1957. de­cem­be­ri szá­ma a CSKP Èeský Tìšín-i já­rá­si el­ső tik­árá­tól, E. Morkestól szár­ma­zó cik­ket je­len­tetett meg, mely fel­so­ra­koz­tat­ta a PZKO te­vé­keny­sé­gé­vel kap­cso­la­tos hi­va­ta­los el­vá­rá­so­kat. Meg­is­mé­tel­te azo­kat a már ko­ráb­ban is han­goz­ta­tott fenn­tar­tá­so­kat, hogy a PZKO a kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­get ön­cé­lú­nak te­kin­ti, nem szen­tel kel­lő fi­gyel­met a len­gyel la­kos­ság kö­ré­ben vég­zett esz­mei ne­ve­lő­mun­ká­nak, nem mű­kö­dik kel­lő­kép­pen együtt a For­ra­dal­mi Szak­szer­ve­ze­ti Moz­ga­lom­mal és a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­gel, va­la­mint a mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok­kal a kö­zös cseh–len­gyel kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nyek szer­ve­zé­sé­ben. Ugyan­ak­kor Morkes hang­sú­lyoz­ta a „val­lá­si nép­bu­tí­tás” el­le­ni, a PZKO ál­tal szer­ve­zett elő­adás­so­ro­zat­ok fontosságát.70
Meg­le­pő vi­szont, hogy a CSKP Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­ga po­li­ti­kai iro­dá­ja ál­tal ki­dol­go­zott do­ku­men­tum hang­vé­te­le el­le­né­re elő­tér­be ke­rült a ré­gi­ón be­lü­li cseh na­ci­o­na­liz­mus el­le­ni harc is. Nem ki­zárt, hogy a CSKP ve­ze­té­se is­mét fel­ele­ve­ní­tet­te azt az el­vet, mely sze­rint az a na­ci­o­na­liz­mus a ve­szé­lyes, amely el­len nem har­col­nak. Min­den­eset­re a cseh­szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­sé­gi prob­le­ma­ti­ká­ról ké­szült elem­zés­ben, ame­lyet a CSKP III. osz­tá­lyá­nak mun­ka­tár­sa, Otakar Zeman dol­go­zott ki a CSKP XI. kong­res­­szu­sa után, ki­húz­ták azt a mon­da­tot, hogy: „a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus Ostra­va kör­nyé­kén is mély gyö­ke­re­ket eresz­tett.” Más­részt vi­szont a do­ku­men­tum em­lí­tést tett a két­nyel­vű­ség­gel kap­cso­la­tos, a ré­gió 63 hely­sé­gét érin­tő be nem tar­tá­sá­ról, va­la­mint a len­gyel­el­le­nes lég­kör­ről és az olyas­faj­ta ki­je­len­té­sek­ről, hogy „ná­lunk a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok jo­gai el­túl­zot­tak, több vív­mány­ban ré­sze­sül­nek, mint amit meg­ér­de­mel­né­nek”, de ugyan­ak­kor a két ha­za el­mé­le­té­ről is.71
A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok kö­ré­ben vég­zett po­li­ti­kai te­vé­keny­ség el­ve­i­vel el­ső íz­ben 1958. áp­ri­lis 3-án fog­lal­ko­zott. A ha­tá­ro­za­ti ja­vas­la­tot a KB tit­ká­ra, Vla­di­mír Koucky ter­jesz­tet­te elő. A CSKP ve­ze­té­se ek­kor elem­zést kért a Zwrot és a G³os Ludu cí­mű fo­lyó­irat­ról. Koucky a ma­gyar ki­sebb­ség­gel kap­cso­la­tos in­téz­ke­dés­hez ha­son­ló­an a len­gyel ki­sebb­sé­gi saj­tó bő­ví­té­sét és pél­dány­szá­má­nak eme­lé­sét ja­va­sol­ta, a len­gyel­or­szá­gi mé­dia ha­tá­sá­nak gyen­gí­té­sé­re tö­re­ked­ve. A CSKP KB tit­kár­sá­gán meg­tár­gyalt ja­vas­lat 1959. ja­nu­ár 27-én vissza­ke­rült a po­li­ti­kai iro­da elé.72
Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak a len­gyel ki­sebb­sé­gi in­téz­mé­nyek tel­jes fel­szá­mo­lá­sá­ra irá­nyu­ló ja­vas­la­tát a CSKP ve­ze­té­se nem tet­te ma­gá­é­vá. El­len­ke­ző­leg, ki­egyen­sú­lyo­zot­tabb meg­kö­ze­lí­tés mel­lett dön­tött a mind­két ol­da­lon szél­ső­sé­ges­nek ítélt meg­nyil­vá­nu­lá­sok­kal szem­ben. Mi­vel azon­ban a je­len­tés és a ha­tá­ro­zat súly­pont­ja a len­gye­lek­nek a több­sé­gi la­kos­ság­tól va­ló ál­lí­tó­la­gos el­szi­ge­te­lő­dé­sé­re, il­let­ve an­nak le­küz­dé­sé­re he­lye­ző­dött, a ha­tá­ro­zat tu­laj­don­kép­pen a len­gyel ki­sebb­ség spon­tán as­­szi­mi­lá­ló­dá­sát elő­moz­dí­tó rej­tet­tebb tá­mo­ga­tá­sát szol­gál­ta. A len­gye­lek ará­nya ugyan­is Tìšín kör­nyé­kén a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság egész te­rü­le­té­ről tör­té­nő oda­ván­dor­lás nyo­mán ter­mé­sze­te­sen csök­ke­ni kez­dett. A je­len­tés rá­mu­ta­tott a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus, a so­vi­niz­mus és a sze­pa­ra­tiz­mus kü­lön­bö­ző for­má­i­nak mind a len­gyel, mind pe­dig a cseh kö­zeg­ben ta­pasz­tal­ha­tó meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ra. A len­gyel ki­sebb­ség­gel szem­ben a kri­ti­ka to­vább­ra is azt vet­te cél­ba, hogy a len­gyel ki­sebb­ség „szer­ve­zett kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi éle­te je­len­tős mér­ték­ben el­kü­lö­nül a cseh dol­go­zók kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi éle­té­től.” „A cseh és a len­gyel dol­go­zók kö­ze­le­dé­sé­nek el­mé­lyí­té­sét ne­he­zí­tő aka­dály”-ként a ka­to­li­kus és az evan­gé­li­kus egy­há­zat, va­la­mint az egy­ház­tól el­sza­kadt val­lá­si cso­por­to­kat, a szek­tá­kat, fő­leg a len­gyel klé­rust je­löl­te meg.73
A PZKO a va­la­men­­nyi Ostra­va kör­nyé­ki len­gyel pol­gár kép­vi­se­le­ti szerve­ként va­ló el­is­me­ré­sét kö­ve­tel­te, s is­mé­tel­ten fel­me­rült az ún. Cieœlar-­plat­form kér­dé­se. A CSKP ve­ze­té­se hang­sú­lyoz­ta, hogy az or­szág­ban a po­li­ti­kai mo­no­pó­li­um a kom­mu­nis­ta pár­tot il­le­ti meg, amely „meg­tes­te­sí­ti va­la­men­­nyi cseh­szlo­vá­ki­ai nem­ze­ti­ség ér­dek­kép­vi­se­let­ét.” A töb­bi ki­sebb­sé­gi szer­ve­zet­hez ha­son­ló­an (ez ki­vált­képp a Cse­ma­dok­ra vo­nat­ko­zott) a CSKP ve­ze­té­se a PZKO-val szem­ben is hang­sú­lyoz­ta, hogy ezek a szer­ve­ze­tek sem­mi­kép­pen sem te­kint­he­tők po­li­ti­kai szer­ve­ző­dés­nek, ha­nem ki­zá­ró­lag kul­tu­rá­lis jel­le­gű­ek. Ugyan­ak­kor a CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja meg­erő­sí­tet­te an­nak az elv­nek az ér­vé­nyes­sé­gét, amely sze­rint a PZKO-nak az Ost­ra­vai ke­rü­le­ten be­lül a Nem­ze­ti Front Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak ré­sze­ként, a raj­ta ke­resz­tül ka­pott pénz­ügyi tá­mo­ga­tás­sal él­ve kell ki­fej­te­nie te­vé­keny­sé­gét. Az Ok­ta­tás­ügyi és Kul­tu­rá­lis Mi­nisz­té­ri­um­nak te­hát nem si­ke­rült el­ér­nie a PZKO-nak a mi­nisz­té­ri­um struk­tú­rá­i­ba va­ló tel­jes be­ta­go­zó­dá­sát. Fran­tišek Kahu­da mi­nisz­ter szá­má­ra csu­pán az a fel­adat ju­tott, hogy tár­cá­ja rend­sze­re­sen fi­gye­lem­mel kí­sér­je a PZKO te­vé­keny­sé­gét, és köz­re­mű­köd­jön „a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok kö­ré­ben vég­zett kul­tu­rá­lis te­vé­keny­ség­gel kap­cso­la­tos alap­ve­tő prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ban, va­la­mint a PZKO te­vé­keny­sé­gé­nek irá­nyí­tá­sá­ban és el­len­őr­zé­sé­ben.” Más­fe­lől vi­szont a mi­nisz­té­ri­um­nak el­ren­del­ték, hogy be­ha­tób­ban tö­rőd­jön a len­gyel ki­sebb­ség gond­ja­i­val. En­nek irá­nyí­tá­sát az egyik mi­nisz­ter­he­lyet­tes kap­ta fela­dat­ul.74
A re­gi­o­ná­lis ha­tal­mi struk­tú­rák do­ku­men­tu­ma­i­tól el­té­rő­en a re­vi­zi­o­niz­mus mind a cse­hek, mind pe­dig a len­gyel nem­ze­ti­ség so­ra­i­ban meg­le­vő prob­lé­ma­ként sze­re­pelt. A je­len­tés a „dol­go­zó nép er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé”-nek kö­ve­tel­mé­nyé­ből ki­in­dul­va el­ítél­te a Len­gyel­or­szág­ból be­ho­zott la­po­kat, va­la­mint a ne­he­zen el­len­őriz­he­tő ele­ven kis­ha­tár men­ti kap­cso­la­to­kat. A len­gyel és a cseh na­ci­o­na­liz­mus vi­szont hi­va­ta­lo­san azo­nos szint­re ke­rült: „kö­nyör­te­len har­cot kell foly­tat­ni mind a cseh, mind pe­dig a len­gyel na­ci­o­na­liz­mus el­len, le kell lep­lez­ni azok gyö­ke­re­it, és meg kell aka­dá­lyoz­ni a ha­tó­ere­jét le­he­tő­vé te­vő fel­té­te­lek ki­ala­kí­tá­sát.” Így egy­fe­lől el­uta­sí­tás­sal ta­lál­ko­zott a két ha­za el­mé­le­te mint a „dol­go­zó né­pünk er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gét gyen­gí­tő te­ó­ria”. Más­részt vi­szont a je­len­tés ne­ga­tív ös­­sze­füg­gé­sek­be ágyaz­va szólt a cseh na­ci­o­na­liz­mus­ról, mely az 1938-as tìšíni ese­mé­nyek fel­ele­ve­ní­té­sé­ben, a len­gye­lek „el­túl­zott” jo­ga­it ne­hez­mé­nye­ző ki­je­len­té­sek­ben, a len­gyel is­ko­lák meg­szün­te­té­sé­nek kö­ve­te­lé­sé­ben és a két­nyel­vű­ség szük­sé­ges­sé­gé­nek ta­ga­dá­sá­ban ju­tott ki­fe­je­zés­re. A je­len­tés konk­rét pél­dá­kat fel­hoz­va utalt a két­nyel­vű fel­ira­tok ešín­ben és egyes két­nyel­vű köz­sé­gek­ben ta­pasz­tal­ha­tó mel­lő­zé­sé­re, ame­lyek­ben a hi­va­ta­los hir­det­mé­nyek ki­füg­gesz­té­se, a köz­épü­le­tek meg­ne­ve­zé­se, a kör­le­ve­lek ki­bo­csá­tá­sa csu­pán cseh nyel­ven tör­tént. Egy­ér­tel­mű­en el­íté­lő­en szólt a je­len­tés az olyan, pél­dá­ul a Èeský Tìšín-i Já­rá­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság ál­tal han­goz­ta­tott ér­vek­ről, me­lyek sze­rint len­gyel nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­ma nem lé­te­zik, mert min­den ál­lam­pol­gár tud cse­hül. Ugyan­ak­kor a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű kom­mu­nis­ták fel­ada­tul kap­ták, hogy har­col­ja­nak azok el­len a na­ci­o­na­lis­ták el­len, akik „a két­nyel­vű­ség­gel kap­cso­la­tos in­téz­ke­dé­sek­kel és az anya­nyelv hasz­ná­la­tá­nak jo­gá­val vis­­sza­él­ve sze­ret­nék fel­hasz­nál­ni azo­kat ar­ra, hogy a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű ál­lam­pol­gár­ok éle­tét el­kü­lö­nít­sék a cseh la­kos­ság­gal va­ló ba­rá­ti szo­ci­a­lis­ta együttműködéstől.”75
A mi­nisz­té­ri­um vi­szont si­ker­rel ki­e­rő­sza­kol­ta, hogy a len­gyel ki­sebb­sé­gi ren­dez­vé­nyek mi­ni­má­lis ál­la­mi tá­mo­ga­tás­ban ré­sze­sül­je­nek. A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja a Cseh­szlo­vá­kia és Len­gyel­or­szág kö­zöt­ti kul­tu­rá­lis meg­ál­la­po­dás­ról fo­lyó tár­gya­lá­so­kon el­uta­sí­totta a len­gyel fél ar­ra irá­nyu­ló igye­ke­ze­tét, hogy a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gye­lek kul­tu­rá­lis szük­ség­le­te­i­nek ki­elé­gí­té­sé­vel a len­gyel Mű­ve­lő­dés­ügyi Mi­nisz­té­ri­um is tö­rőd­jön. A len­gyel nem­ze­ti­sé­gű cseh­szlo­vák ál­lam­pol­gár­ok­ról va­ló gon­dos­ko­dást „a cseh­szlo­vák ál­lam ki­zá­ró­la­gos ügyé­vé” nyil­vá­ní­tot­ták.
A CSKP nem­ze­ti­sé­gi po­li­ti­ká­já­nak ve­zér­lő el­vé­vé a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­must dek­la­rál­ták. Az egyes nem­ze­ti­sé­gi kö­zös­sé­gek sa­já­tos­sá­ga­it va­ló­já­ban a nyel­vi, il­let­ve a kul­tu­rá­lis kü­lönb­sé­gek­re re­du­kál­ták: „a nyel­vi sok­fé­le­ség se­hol sem vál­hat aka­dá­lyá­vá egész la­kos­sá­gunk nem­ze­ti­sé­gi kü­lönb­sé­ge­ken fe­lül­emel­ke­dő er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé­nek meg­szi­lár­dí­tá­sá­ban.” A nem­ze­ti­sé­gi kér­dés meg­ol­dá­sa így alá­ren­de­lő­dött a fő fel­adat­nak – „a szo­ci­a­lis­ta épí­tés be­te­tő­zé­sé”-nek. A nyi­lat­ko­zat­ban ez to­váb­bi nyo­ma­té­kot ka­pott az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal, hogy e cél­nak az el­éré­sé­hez el­en­ged­he­tet­len az egész dol­go­zó nép er­köl­csi-po­li­ti­kai egy­sé­gé­nek to­váb­bi meg­szi­lár­dí­tá­sa. Ezért tá­mo­gat­ni kell min­dent, ami elő­se­gí­ti en­nek az egy­ség­nek a ki­ala­kí­tá­sát és megszilárdítását.”76
Az így ér­tel­me­zett egy­ség szel­le­mé­ben a len­gyel nem­ze­ti­ség köz­éle­ti ak­ti­vi­tá­sá­nak súly­pont­ja át­he­lye­ző­dött a ki­sebb­sé­gi struk­tú­rák­ból a „ter­me­lé­si szfé­rá­ba”. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom szor­gal­maz­ni kezd­te len­gyel nem­ze­ti­sé­gű la­ko­sok erő­tel­je­sebb be­vo­ná­sát a köz­élet­be, a tár­sa­dal­mi elő­re­lé­pés pers­pek­tí­vá­ját kí­nál­va, hogy a PZKO-n, ill. a ki­sebb­sé­gi kö­zös­sé­gen be­lü­li sze­rep­vál­la­lás vál­jék mi­nél ke­vés­bé att­rak­tí­vab­bá szá­muk­ra. „Az üze­mek, a föld­mű­ves szö­vet­ke­ze­tek, a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok, a tö­meg­szer­ve­ze­tek, fő­ként a szak­szer­ve­ze­tek és a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség szer­ve­ze­tei je­len­tik a cseh és a len­gyel dol­go­zók ba­rá­ti együtt­mű­kö­dé­sé­nek ki­ala­kí­tá­sát és meg­szi­lár­dí­tá­sát szol­gá­ló meg­ha­tá­ro­zó cent­ru­mo­kat.”
S ezt ki­egé­szí­tet­ték az aláb­bi ta­ná­csok: ilyen irány­vé­tel­hez pél­da­ként szol­gál­hat „a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű élen­já­ró dol­go­zók” na­gyobb szám­ban tör­té­nő fel­vé­te­le a CSKP tag­je­lölt­je­i­nek so­rá­ba és „azok meg­bí­zá­sa konk­rét, a len­gyel pol­gár­tár­sak kö­ré­ben ki­fej­tett po­li­ti­kai mun­ká­hoz kap­cso­ló­dó fel­ada­tok­kal.” Ugyan­ak­kor az is az uta­sí­tá­sok­ban sze­re­pelt, hogy len­gyel nem­ze­ti­sé­gű pár­ton­kí­vü­li­ek na­gyobb mér­ték­ben ve­gye­nek részt kü­lön­bö­ző párt­is­ko­lá­zá­so­kon és tan­fo­lyam­okon. S ez a szak­szer­ve­ze­ti is­ko­lá­zá­sok­ra és a cseh­szlo­vák if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek­re is vo­nat­ko­zott. A CSKP ve­ze­té­se dek­la­rál­ta elé­ge­det­len­sé­gét a len­gyel fi­a­ta­lok ala­csony szer­ve­zett­sé­gé­vel. A szö­vet­ség el­nö­ke, Miroslav Veck­er fel­ada­tul kap­ta „a cseh és len­gyel fi­a­ta­lok­nak a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség szer­ve­ze­te­in be­lü­li leg­szo­ro­sabb együtt­mű­kö­dés fel­tét­ele­i­nek ja­ví­tá­sát.” Ugyan­ak­kor el­uta­sí­tás­sal ta­lál­koz­tak az önál­ló len­gyel szer­ve­ze­ti struk­tú­rák ki­ala­kí­tá­sá­ra irá­nyu­ló tö­rek­vé­sek, a mo­no­pol­hely­zet­ben le­vő if­jú­sá­gi szö­vet­sé­gen be­lü­li alap­szer­ve­ze­te­ket is be­le­ért­ve. A CSKP ve­ze­té­se rend­kí­vül fon­tos sze­re­pet tu­laj­do­ní­tott an­nak, hogy a len­gyel tan­nyel­vű is­ko­lák vég­zett­jei le­he­tő­sé­get kap­ja­nak az ér­vé­nye­sü­lés­re az or­szág egész te­rü­le­tén, a leg­kü­lön­bö­zőbb he­lye­ken, ko­mo­lyabb posz­to­kon is. A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­já­nak ülé­sén er­re nyo­ma­té­ko­san fel­hív­ta a fi­gyel­met a tes­tü­let tag­ja, Lud­mi­la Jankov­cov­á.77
A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja egyút­tal ha­tá­ro­za­tot ho­zott a ta­ní­tók szár­ma­zás sze­rin­ti osz­tály­ös­­sze­té­tel­ének ja­ví­tá­sá­ról is. A len­gyel nyel­vű szép­iro­dal­mi és po­li­ti­kai mű­vek ki­adá­sa köz­pon­to­sí­tott irá­nyí­tás alá ke­rült, csak­úgy, mint az iro­dal­mi al­ko­tá­sok és a nép­mű­vé­sze­ti együt­te­sek szá­má­ra szük­sé­ges szak­mai anya­gok Len­gyel­or­szág­ból tör­té­nő be­ho­za­ta­la. A len­gyel nyel­vű idő­sza­ki saj­tó ere­de­ti­leg ter­ve­zett bő­ví­té­se he­lyett más­faj­ta in­téz­ke­dés tör­tént. A CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­ja úgy dön­tött, hogy nö­vel­ni kell a len­gyel nyel­vű cik­kek szá­mát a két­nyel­vű üze­mi új­sá­gok­ban. A len­gyel mű­vész­együt­te­sek szer­ve­zé­se a PZKO he­lyett át­ke­rült a szak­szer­ve­ze­ti üze­mi klu­bok ha­tás­kö­ré­be.
A párt­ve­ze­tés ma­gá­é­vá tet­te a he­lyi ál­lam­igaz­ga­tás aján­lá­sát, kö­ve­tel­ve, hogy a PZKO na­gyobb részt vál­lal­jon a kö­zös cseh–len­gyel kul­tú­res­tek, hang­ver­se­nyek és eszt­rád­mű­sor­ok szer­ve­zé­sé­ből. Ugyan­ak­kor in­téz­ke­dés tör­tént ar­ról, hogy erő­tel­je­seb­ben ér­vé­nye­sül­jön a PZKO te­vé­keny­sé­gé­nek a párt ál­ta­li el­len­őr­zé­se. Kü­lön­le­ges fi­gye­lem irá­nyult – amit Vil­iam Široký mi­nisz­ter­el­nök is szor­gal­ma­zott – a Len­gyel­or­szág­ból szár­ma­zó ka­to­li­kus saj­tó ter­jesz­té­sé­re a Tìšín kör­nyé­ki len­gyel nem­ze­ti­sé­gű hí­vek kö­ré­ben. Így a PZKO ke­ze­lé­sé­ben le­vő könyv­üz­le­tek „az egy­há­zi ma­ra­di­ság és egyéb bur­zsoá csö­ke­vé­nyek fel­leg­vá­rá”-nak mi­nő­sül­tek. Ri­asz­tó­nak szá­mí­tott az a tény, hogy míg a Prze­wod­nik katolic­ki cí­mű ter­je­del­mes, a val­lá­si kér­dé­sek­nek szen­telt írá­so­kat tar­tal­ma­zó fo­lyó­irat­ból a PZKO 1117 pél­dányt igé­nyelt, a len­gyel kom­mu­nis­ták Try­buna Ludu cí­mű na­pi­lap­já­ból mind­ös­­sze 8 pél­dányt já­ra­tott a szervezet.78
Dön­tés szü­le­tett a CSKP ve­ze­té­sé­ben a PZKO VI. kong­res­­szu­sá­nak ös­­sze­hí­vá­sá­ról is, az­zal a cél­lal, hogy a len­gyel ki­sebb­ség­gel szem­be­ni po­li­ti­ka új el­vei rög­zí­tést nyer­je­nek a szer­ve­zet do­ku­men­tu­ma­i­ban is. A PZKO ve­ze­té­se a CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­já­nak kö­ve­te­lé­se­it el­fo­gad­ta. Így pél­dá­ul a PZKO fő­bi­zott­sá­gá­nak el­nö­ke, Adolf Kubecz­ka nyil­vá­no­san el­ítél­te azo­kat a né­ze­te­ket, hogy „sem­mi­be ve­szik a len­gyel la­kos­ság nyel­vi jo­ga­it”. El­len­ke­ző­leg, fő prob­lé­ma­ként a len­gyel ki­sebb­ség tag­ja­i­nak lany­ha ma­ga­tar­tá­sát je­löl­te meg, a PZKO-nak a nem­ze­ti bi­zott­sá­gok­ban dol­go­zó tag­ja­it is beleértve.79 A szer­ve­zet 1959 ta­va­szán tar­tott já­rá­si kon­fe­ren­ci­á­in csu­pán egye­di kri­ti­kai han­gok je­lent­kez­tek, pél­dá­ul a le­vál­tott és a szer­ve­zet­ből ki­zárt Pawol Kubisz ér­de­ké­ben, mi­köz­ben a PZKO el­nö­ke, Kubecz­ka a len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­té­nek op­ti­má­lis ér­té­ke­lé­sét bí­rá­ló­kat olyan egyé­nek­nek ne­vez­te, akik „a rend­sze­rünk­kel szem­ben ha nem is el­len­sé­ge­sen vi­sel­tet­nek, de leg­alább­is irán­ta szám­ta­lan alap­ta­lan ki­fo­gást és kö­ve­te­lést táplál­nak.”80 A PZKO köz­pon­ti tit­ká­ra, Bohu­mil Goj ha­son­ló­kép­pen köz­vet­le­nül a köz­gyű­lés előtt bí­rál­ta sa­ját szer­ve­ze­tét a cseh tár­sa­da­lom­ban zaj­ló ese­mé­nyek­től el­sza­kadt ma­ga­tar­tás mi­att, „a len­gyel tár­sa­dal­mat érin­tő ügyek­ben ta­nú­sí­tott be­zár­kó­zott­sá­got” vet­ve sze­mé­re. Goj to­váb­bá ki­je­len­tet­te: „nem­rit­kán sa­ját ma­gunk sem val­lunk he­lyes né­ze­te­ket a dol­gok­ról.” Sze­rin­te épp ezek a ten­den­ci­ák „szol­gál­tat­nak ürü­gyet a nem­ze­ti súr­ló­dá­sok­ra és a bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­nak je­lent­ke­zé­sé­re.” Hang­sú­lyoz­ta, hogy: „szo­ci­a­liz­must aka­runk épí­te­ni […] a mi »lengyel ügyein­ket« alá kell ren­del­ni az alap­ve­tő ér­de­kek­nek – a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek.” 81
A PZKO VI. köz­gyű­lé­se is a CSKP KB po­li­ti­kai iro­dá­já­nak 1959 ja­nu­ár­já­ban ho­zott ha­tá­ro­za­tát át­ha­tó, hi­va­ta­lo­san su­gallt (és meg­kö­ve­telt!) hang­vé­tel szel­le­mé­ben zaj­lott. A szer­ve­zet új el­nö­ke Bohu­mil Goj lett, aki egy év­vel ko­ráb­ban még a Bá­nyász­köz­mon­dás­ok mi­att meg­ro­vás­ban és párt­bün­te­tés­ben ré­sze­sült. Az el­ső tit­ká­ri poszt­ra Euge­niusz Suchanek ke­rült. A PZKO tiszt­ség­vi­se­lő­i­nek a köz­gyű­lést meg­elő­ző­en ta­nú­sí­tott lo­ja­li­tá­sért a szer­ve­zet di­csé­ret­ben ré­sze­sült, amit a CSKP Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak tit­ká­ra, Dra­homír Kold­er a köz­gyű­lés be­ve­ze­tő fel­szó­la­lá­sá­ban tol­má­csolt. Ugyan­ak­kor köz­vet­le­nül utá­na bí­rá­ló ki­fo­gá­sok hang­zot­tak el a szer­ve­zet cí­mé­re, ame­lye­ket a CSKP ve­ze­té­se fo­gal­ma­zott meg.82 A köz­gyű­lés el­fo­gad­ta a CSKP kö­ve­te­lé­se­it. El­is­mer­te a párt ve­ze­tő sze­re­pét, és meg­erő­sí­tet­te, hogy a PZKO-nak nem le­het­nek más fel­ada­tai, „mint ame­lye­ket a párt az egész tár­sa­da­lom elé ki­tű­zött.” A PZKO te­vé­keny­sé­gé­nek cél­ja ab­ban me­rült ki, hogy „tel­jes mér­ték­ben se­gít­se elő a gaz­da­sá­gi fel­ada­tok tel­je­sí­té­sét”, a szer­ve­zet tag­ja­it be­von­ja a szo­ci­a­lis­ta mun­ka­ver­seny­be, szor­gal­maz­za a szo­ros együtt­mű­kö­dést a szak­szer­ve­ze­tek­kel és a Cseh­szlo­vák If­jú­sá­gi Szö­vet­ség­gel, a szo­ci­a­lis­ta ha­za­fi­ság­ra és Cseh­szlo­vá­kia irán­ti oda­adás­ra ne­vel­jen és ter­mé­sze­te­sen har­cot foly­tas­son a „bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus” el­len. Ezen kí­vül a szer­ve­zet te­vé­keny­sé­gé­ben erő­tel­je­sebb sze­re­pet kel­lett kap­nia a he­lyi mű­ve­lő­dé­si ott­ho­nok­kal va­ló együtt­mű­kö­dés­nek, va­la­mint az ate­is­ta pro­pa­gan­dá­nak. A ha­tá­ro­zat­ba egyet­len olyan ki­té­tel se ke­rült be, mely a sa­já­tos ki­sebb­sé­gi prob­le­ma­ti­kát érin­tet­te vol­na.
A hat­va­nas évek ele­jén az em­lí­tett irány­el­vek szel­le­mé­ben újabb lé­pé­sek tör­tén­tek. Hoz­zá­lát­tak a he­lyi könyv­tá­rak ös­­sze­vo­ná­sá­hoz, kö­zös cseh–len­gyel óvo­dá­kat nyi­tot­tak. A PZKO ki­adói te­vé­keny­sé­ge át­ke­rült az Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Ki­adó­vál­la­lat­ba. A CSKP Ost­ra­vai Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak 1962. ja­nu­ár 22-én el­fo­ga­dott je­len­té­sé­ben meg­ál­la­pí­tást nyert, hogy a PZKO-t mint po­li­ti­kai kép­vi­se­le­tet „ká­ros bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta ten­den­ci­ák hor­do­zó­já­nak te­kin­tő fel­fo­gást” ál­lí­tó­lag si­ke­rült „ér­vény­te­le­ní­te­ni”. Ugyan­ak­kor a je­len­tés meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a PZKO és az ott dol­go­zó kom­mu­nis­ták te­vé­keny­sé­ge meg­le­he­tő­sen for­má­lis jel­le­get ölt. Po­zi­tí­van ér­té­kel­te a „kis­ha­tár men­ti kap­cso­la­tok”-at, te­hát a PZKO szer­ve­ze­te­i­nek len­gyel­or­szá­gi ki­rán­du­lá­sa­it is. A CSKP Ke­rü­le­ti Bi­zott­sá­gá­nak je­len­té­se meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a két ha­za te­ó­ri­á­já­nak fe­sze­ge­té­sét a G³os Ludu és a Zwrot ha­sáb­ja­in „lé­nye­gé­ben si­ke­rült le­küz­de­ni”. Más­fe­lől vi­szont a je­len­tés to­vább­ra is fel­szí­nen tar­tot­ta a he­lyi len­gye­lek kul­tu­rá­lis éle­té­nek a cseh több­sé­gi la­kos­ság­gal szem­be­ni el­szi­ge­te­lő­dé­sé­ről szó­ló ál­lí­tá­so­kat. Nem si­ke­rült el­ér­ni vi­szont a Len­gyel­or­szág­gal fenn­ál­ló kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok meg­sza­ka­dá­sát: „a fo­lyó­irat­ok és köny­vek be­ho­za­ta­lát Len­gyel­or­szág­ból sok­kal in­kább a meg­ren­de­lők igé­nye és nem a po­li­ti­kai ne­ve­lő­mun­ka szük­ség­le­tei és fel­ada­tai szab­ják meg” – áll a jelen­tés­ben.83

Be­fe­je­zés

A cseh­szlo­vá­ki­ai kom­mu­nis­ta ha­ta­lom az öt­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben fel­lé­pett a ki­sebb­ség­el­le­nes na­ci­o­na­liz­mus nyílt meg­nyil­vá­nu­lá­sai el­len, és nem szán­ta rá ma­gát a meg­tor­lás ra­di­ká­lis for­má­i­nak al­kal­ma­zá­sá­ra, a len­gyel ki­sebb­ség kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­té­nek, a PZKO-nak tel­jes fel­szá­mo­lá­sá­ra. Ugyan­ak­kor, ahogy más nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­gek – ma­gya­rok, né­me­tek, uk­rá­nok – ese­té­ben igye­ke­zett azok kul­tu­rá­lis és tár­sa­dal­mi éle­tét a leg­mes­­szebb­me­nőbb le­het­sé­ges mér­ték­ben sa­ját el­len­őr­zé­se alá ren­del­ni. A ki­sebb­sé­gek­kel szem­be­ni vi­szony­la­gos to­le­ráns ma­ga­tar­tás, fő­ként más kom­mu­nis­ta pár­tok­kal ös­­sze­ha­son­lít­va, nem a CSKP ve­ze­té­sé­nek in­ter­na­ci­o­na­lis­ta po­li­ti­ká­já­ból fa­kadt. Sze­re­pet ját­szot­tak eb­ben min­den bi­zon­­nyal kül­ső té­nye­zők is – ab­ból adó­dó ag­gá­lyok, hogy az eset­le­ges nyílt konf­lik­tus a nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­gek­kel meg­in­gat­ná az or­szág bel­ső sta­bi­li­tá­sát és nem­zet­kö­zi hely­ze­tét. Más­részt vi­szont a len­gyel ki­sebb­ség­nek az 1956-os len­gyel­or­szá­gi fej­le­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos po­zi­tív ma­ga­tar­tá­sa és a Tìšín kör­nyé­ki len­gyel la­kos­ság nagy­fo­kú val­lá­sos­sá­ga el­le­né­re a cseh­szlo­vá­ki­ai len­gye­le­ket – elit­jü­ket is be­le­ért­ve – a CSKP po­li­ti­ká­já­nak vi­szony­lag erő­tel­jes tá­mo­ga­tá­sa jel­le­mez­te. Ez fő­ként azok­ból a ne­ga­tív ta­pasz­ta­la­tok­ból adó­dott, ame­lye­ket a len­gyel ki­sebb­ség 1948 előtt a pol­gá­ri erők­nek az irán­ta va­ló vi­szo­nyá­val és ma­ga­tar­tá­sá­val kap­cso­lat­ban szerzett.84 Tény, hogy a len­gyel ki­sebb­ség ül­döz­te­tést szen­ve­dett olyan kép­vi­se­lői is, mint pél­dá­ul Pawe³ Cieœlar és Pawe³ Kubisz nem ad­ták fel kom­mu­nis­ta né­ze­te­i­ket.
A cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta re­zsim jel­lem­ző vo­ná­sa volt az a tö­rek­vés, hogy a mi­ni­mum­ra kor­lá­toz­za a ki­sebb­sé­gek kul­tu­rá­lis, po­li­ti­kai, gaz­da­sá­gi, szo­ci­á­lis és sze­mé­lyi kap­cso­la­ta­it azok­kal az or­szá­gok­kal, ahol et­ni­ku­muk­nak meg­ha­tá­ro­zó po­zí­ci­ó­ja volt. A nem­ze­ti­sé­gi ki­sebb­sé­ge­ket nem te­kin­tet­ték kü­lön jel­lem­je­gyek­kel ren­del­ke­ző po­li­ti­kai és szo­ci­á­lis kö­zös­sé­gek­nek, ame­lyek sa­já­tos kö­ve­te­lé­se­ket tá­masz­ta­nak nem­csak a nem­ze­ti­sé­gi ok­ta­tás­ügy­ben, ha­nem a po­li­ti­ka, az ön­igaz­ga­tás, a kul­tú­ra, a tu­do­mány te­rü­le­tén, és a szo­ci­á­lis-gaz­da­sá­gi kér­dé­sek­ben is. Ez a faj­ta gya­kor­lat azon­ban nem volt ki­zá­ró­lag cseh­szlo­vá­ki­ai ügy, kü­lön­bö­ző mér­ték­ben a szov­jet tömb töb­bi or­szá­ga­i­ban is al­kal­maz­ták, fő­ként a hat­va­nas évek ele­jé­től. Az em­lí­tett po­li­ti­ka a Szov­jet­unió csen­des to­le­ran­ci­á­já­val, il­let­ve egyet­ér­té­sé­vel ta­lál­ko­zott a ke­let-eu­ró­pai ki­sebb­sé­gek es­té­ben is. A le­gi­ti­mi­tást az ún. domes­ti­ciz­mus85 po­li­ti­ká­ja szol­gál­tat­ta, meg­tör­ve a sa­já­tos bel­po­li­ti­kai kér­dé­sek au­to­nóm ke­ze­lé­sét, el­len­ér­té­kül a Szov­jet­unió töm­bön be­lü­li do­mi­náns sze­re­pé­nek fel­té­tel nél­kü­li el­fo­ga­dá­sá­ért, va­la­mint a szov­jet rend­szer alap­ve­tő is­mér­ve­i­nek, te­hát a gaz­da­ság köz­pon­ti irá­nyí­tá­sá­nak és a kom­mu­nis­ta ha­tal­mi mo­no­pó­li­um­nak a ha­zai po­li­ti­ká­ban va­ló ér­vé­nye­sí­té­sé­ért.
A CSKP ve­ze­té­se ál­tal 1959 ele­jén el­fo­ga­dott in­téz­ke­dé­sek hoz­zá­já­rul­tak a len­gyel ki­sebb­ség, min­de­nek­előtt a Tìšín kör­nyé­ki ki­sebb­sé­g kul­tu­rá­lis és egye­sü­le­ti éle­té­nek mar­gin­al­izálásához. Egy­részt a len­gyel nem­ze­ti­sé­gű mun­ká­sok el­ván­dor­lá­sá­nak tá­mo­ga­tá­sa Tìšín kör­nyé­ké­ről az or­szág töb­bi ré­sze­i­be két­ség­te­le­nül szo­ci­á­lis fel­emel­ke­dést ered­mé­nye­zett egye­sek szá­má­ra; más­részt vi­szont meg­gyen­gí­tet­te a Tìšín kör­nyé­ki len­gyel kö­zös­ség ös­­sze­tar­tó ere­jét a fi­a­tal és mű­velt kor­osz­tály tag­ja­i­nak el­köl­tö­zé­se foly­tán.
Te­hát a CSKP ve­ze­té­sé­nek in­téz­ke­dé­sei a ki­sebb­sé­gi prob­le­ma­ti­kát csu­pán a ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat­ra, il­let­ve a he­lyi kul­tú­rá­ra le­szű­kít­ve nem­csak az „ál­la­mi as­­szi­mi­lá­ció” irá­nyá­ban ha­tot­tak, táp­lál­va te­hát a cseh­szlo­vák ál­lam­mal va­ló fo­ko­zot­tabb azo­no­su­lást, ha­nem vég­ső so­ron tá­mo­gat­ták és gyor­sí­tot­ták az erő­szak­men­tes spon­tán as­­szi­mi­lá­ci­ót is.
A Tìšín kör­nyé­ki len­gyel ki­sebb­ség po­zí­ci­ó­it meg­in­gat­ta az 1960-ban vég­re­haj­tott köz­igaz­ga­tá­si át­szer­ve­zés is. Igaz, a já­rá­sok szá­má­nak csök­ken­té­se az ál­lam­igaz­ga­tás ha­té­ko­nyab­bá té­te­lét szol­gál­ta, de a nem­ze­ti­sé­gi­leg ve­gyes vi­dé­ke­ken eh­hez más té­nye­ző is tár­sult. A ma­gyar és az uk­rán ki­sebb­ség­hez ha­son­ló­an Tìšín kör­nyé­kén az új já­rá­sok ki­ala­kí­tá­sa so­rán min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint szin­túgy fon­tos sze­re­pet ját­szott a ki­sebb­sé­gek ará­nyá­nak csök­ken­té­sé­re irá­nyu­ló igye­ke­zet is. A Èeský Tìšín-i já­rást, ahol a len­gye­lek ará­nya 1950-ben 33,3%-ot tett ki, meg­szün­tet­ték, és hoz­zá­csa­tol­ták Karv­inához. Ma­gá­ban a Karv­inái já­rás­ban a je­len­tős oda­köl­tö­zé­sek foly­tán úgy­szin­tén vis­­sza­esett a len­gyel et­ni­kum ará­nya, 22,7%-ról 16,8%-ra. A va­la­mi­ko­ri tìšíni ré­gió ma­rad­vá­nya át­ke­rült a Frýdek-Mýstek-i já­rás­ba, ahol a len­gye­lek már csak a la­kos­ság 12,4%-át alkot­ták.86
A len­gyel ki­sebb­ség hely­ze­té­ről és bel­ső prob­lé­má­i­ról fo­lyó vi­tá­kat hos­­szú idő­re el­foj­tot­ták, az as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­val kap­cso­la­tos kér­dé­sek fe­sze­ge­té­se csak a hat­va­nas évek­ben, óva­to­san in­dult meg.87 A ki­sebb­sé­gi saj­tó ha­sáb­ja­in ugyan té­ma volt a len­gyel fi­a­ta­lok kul­tú­ra irán­ti ér­dek­lő­dé­sé­nek meg­csap­pa­ná­sa, amit azon­ban az ott­ho­ni ne­ve­lés hi­á­nyos­sá­ga­i­nak, nem pe­dig az ural­ko­dó po­li­ti­kai lég­kör­nek tula­j­doní­tot­tak.88 Köz­ben a len­gyel ki­sebb­sé­gi né­pes­sé­get tar­tó­san csök­ke­nő ten­den­cia jel­le­mez­te, amint ar­ról az 1961-ben tar­tott nép­szám­lá­lás is ta­nús­ko­dott. Míg 1950-ben hoz­zá­ve­tő­leg 78 ezer len­gyel élt Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, tíz év­vel ké­sőbb a már csak 60 799 la­kos val­lot­ta ma­gát len­gyel nemzetiségűnek.89

(For­dí­tot­ta Kiss Jó­zsef)

 

Norbert Kmeť: A katolikus egyház és a népi demokratikus állam

A ná­ci Né­met­or­szág fe­lett ara­tott gyõ­zel­met kö­ve­tõ­en, 1945-ben Kö­zép-Eu­ró­pá­ban el­kez­dõ­dött a né­pi de­mok­ra­ti­kus­nak ne­ve­zett új tí­pu­sú ál­la­mi rend­sze­rek ki­épí­té­se. Cseh­szlo­vá­kia, Ma­gyar­or­szág és Len­gyel­or­szág te­rü­le­té­nek nagy ré­szén je­len volt a Vö­rös Had­se­reg. Ezek­ben az or­szá­gok­ban a há­bo­rú után bo­nyo­lult tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai és gaz­da­sá­gi vál­to­zá­sok men­tek vég­be, ame­lyek kö­zös, de sa­já­tos jel­lem­zõk­kel is ren­del­kez­tek, és vé­gül a ha­tal­mat va­la­men­­nyi­ük­ben a Szov­jet­unió fe­lé haj­ló vagy bi­zo­nyos mér­ték­ben ne­ki alá­ren­delt po­li­ti­kai szub­jek­tu­mok vet­ték át. A kom­mu­nis­ták a tel­jes el­len­õr­zést az em­lí­tett or­szá­gok fe­lett 1947–1948 fo­lya­mán sze­rez­ték meg.
A há­bo­rú utá­ni idõ­szak­ban el­té­rõ volt a ka­to­li­kus egy­ház hely­ze­te az egyes or­szá­go­kat te­kint­ve. Ez töb­bek kö­zött a ka­to­li­kus egy­ház­nak a ná­ci Né­met­or­szág­gal, il­let­ve a ve­le kol­la­bo­rá­ló ha­zai po­li­ti­kai erõk­kel szem­be­ni el­len­ál­lá­si te­vé­keny­sé­gé­bõl adó­dott. A ka­to­li­kus egy­ház Len­gyel­or­szág­ban rop­pant ká­ro­kat szen­ve­dett, s nem­csak anya­gi­ak­ban, ha­nem fõ­ként em­ber­élet­ben. A pa­pok kö­zel 20%-a, 12 ezer sze­mély esett ál­do­za­tul a fa­sisz­ta rému­ralom­nak.1 A cseh or­szág­ré­szek­ben az 500 ta­gú ka­to­li­kus lel­ké­szi kar­ból 76-an nem él­ték túl a ná­ci ül­döz­te­tést, az in­ter­ná­lá­so­kat és a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­ro­kat, vagy a há­bo­rú után a szen­ve­dé­sek kö­vet­kez­mé­nye­ként vesz­tet­ték életüket.2 A ma­gyar­or­szá­gi egy­ház részt vett zsi­dó szár­ma­zá­sú sze­mé­lyek meg­men­té­sé­ben. A szlo­vá­ki­ai ró­mai ka­to­li­kus egy­ház­ra a szlo­vák ál­lam po­li­ti­kai rend­sze­ré­vel va­ló együtt­mû­kö­dés és a po­li­ti­kai ka­to­li­ciz­mus vád­já­nak ter­he ne­he­ze­dett. A szlo­vák ál­lam el­nö­ke Jozef Tiso sze­mé­lyé­ben ró­mai ka­to­li­kus pap volt. A gö­rög ka­to­li­kus egy­ház a meg­újí­tott Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­ban az el­len­ál­lá­si te­vé­keny­ség­gel szer­zett er­köl­csi hi­tel­re épít­he­tett, csak­úgy, mint a szlo­vá­ki­ai evan­gé­li­kus egy­ház. Fo­ko­za­to­san azon­ban mind­há­rom or­szág­ban a ka­to­li­kus egy­há­zat po­li­ti­kai te­vé­keny­ség foly­ta­tá­sá­val vá­dol­ták. A ka­to­li­kus egy­ház an­ti­fa­sisz­ta el­len­ál­lá­si sze­re­pét il­le­tõ­en nem té­veszt­he­tõ szem elõl az adott or­szá­gon be­lü­li, 1939 utá­ni hely­zet. Len­gyel­or­szá­got le­ro­han­ta és le­igáz­ta a ná­ci Né­met­or­szág és a Szov­jet­unió. A cseh or­szág­ré­szek­ben a hit­le­ris­ták pro­tek­to­rá­tust hoz­tak lét­re, Szlo­vá­kia va­zal­lus ál­lam lett, Ma­gyar­or­szág pe­dig mind Né­met­or­szág, mind pe­dig a fa­sisz­ta Olasz­or­szág szö­vet­sé­ge­se volt. El­té­rõ volt 1945 után a köz­vé­le­mény­nek a ka­to­li­kus egy­ház­ról al­ko­tott fel­fo­gá­sa is. Len­gyel­or­szág­ban a cseh or­szág­ré­szek­tõl, Ma­gyar­or­szág­tól és Szlo­vá­ki­á­tól el­té­rõ­en az egy­ház­ra nem az ide­gen ha­ta­lom esz­kö­ze­ként te­kin­tet­tek.
Az egy­ház hely­ze­tét az adott or­szág­ban, il­let­ve az új ál­lam­ala­ku­lat­ban egye­be­ken kí­vül a kom­mu­niz­mus irán­ti vi­szo­nya is be­fo­lyá­sol­ta. Köz­is­mert az egy­ház­nak a kom­mu­niz­mus­sal szem­be­ni, és a kom­mu­nis­ta ta­nok­nak a ka­to­li­kus egy­ház irán­ti el­íté­lõ vi­szo­nya. A há­bo­rú utá­ni hely­zet­tel kap­cso­lat­ban nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül a tár­sa­da­lom ra­di­ka­li­zá­ló­dá­sa sem, ami nem csak a gaz­da­sá­gi re­for­mok vég­re­haj­tá­sá­ban nyil­vá­nult meg. Nagy nép­sze­rû­ség­nek ör­ven­dett a sztá­li­ni kom­mu­niz­mus és a mar­xiz­mus-le­ni­niz­mus. A fo­ko­za­to­san vég­be­me­nõ tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok ha­tá­sa és a kom­mu­niz­mus ak­ko­ri hir­de­té­se en­nek az ide­o­ló­gi­á­nak ál­lí­tó­la­gos he­lyes­sé­gét suly­kol­ta a köz­tu­dat­ba. A ra­di­ká­lis re­for­mok gyors meg­va­ló­sí­tá­sá­ra azért is szük­ség volt, hogy meg ne is­mét­lõd­jék az el­sõ vi­lág­há­bo­rú után be­kö­vet­ke­zett hely­zet, va­gyis azok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak fo­ko­za­tos hát­tér­be szorulása.3
A sztá­li­ni mi­vol­tá­ban pro­pa­gált mar­xiz­mus, ki­vált­képp a szo­ci­á­lis szfé­rá­ban fel­hal­mo­zó­dott prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­hoz ve­ze­tõ egye­dü­li he­lyes út­nak tûnt az idõ tájt. Min­den­re vi­lá­gos és ért­he­tõ ma­gya­rá­za­tot adot­t. Az egy­ház nem volt fel­ké­szül­ve a kom­mu­niz­mus­sal va­ló nyílt konf­lik­tus­ra és nem szen­telt ne­ki kel­lõ figyel­met.4 A kom­mu­niz­mus­ról 1937-ben XI. Pius pá­pa kör­le­ve­let bo­csá­tott ki Divi­ni redemp­toris cím­mel. A cseh­szlo­vá­ki­ai ér­se­kek és püs­pö­kök 1936. ok­tó­ber 1-jén a kom­mu­niz­mus ve­szé­lyé­re pász­tor­le­vél­ben mu­tat­tak rá.5
Az em­be­rek 1945 után nem­csak az egy­ház és a kom­mu­niz­mus kö­zöt­ti el­len­tét­tel szem­be­sül­tek. A né­pes­ség egy ré­szét is­mét ele­ve­né­be vá­gó­an érin­tet­ték a kénysz­erkitelepítések, ez­út­tal fõ­ként azo­kat, akik né­met és ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû­nek val­lot­ták ma­gu­kat. A szü­lõ­föld el­ha­gyá­sa a cseh, a fe­hér­orosz, a len­gyel, a lit­ván, a szlo­vák és az uk­rán nem­ze­ti­ség­hez tar­to­zó sze­mé­lyek­re úgy­szin­tén kiter­jedt.6 Nem­csak a la­kos­ság ös­­sze­té­te­le vál­to­zott meg, ha­nem az ál­la­mok te­rü­le­ti ki­ter­je­dé­se is. Ezek­kel a fej­le­mé­nyek­kel az egyes or­szá­gok­ban a ka­to­li­kus egy­há­zak­nak is szem­be kel­lett néz­ni­ük. Így Len­gyel­or­szág­ban a ki­te­le­pí­té­sek és a be­te­le­pí­té­sek ko­moly prob­lé­má­kat okoz­tak.7 August Hlond len­gyel bí­bo­ros prí­más a Va­ti­kán szá­má­ra ké­szí­tett je­len­té­sé­ben vi­lá­go­san fel­tár­ja az öt egy­ház­me­gyé­ben ural­ko­dó hely­ze­tet, a len­gyel és a né­met káp­lá­nok kö­zöt­ti vi­szonyt is be­le­ért­ve. A Len­gyel­or­szág­nak jut­ta­tott te­rü­le­te­ken az apos­to­li ad­mi­niszt­rá­to­rok te­vé­keny­sé­ge jó­részt az egy­há­zi szer­ve­zet­nek a meg­elõ­zõ szín­vo­na­lon tör­té­nõ meg­újí­tá­sá­ra, va­la­mint az egy­ház te­kin­té­lyé­nek vis­­sza­ál­lí­tá­sá­ra irá­nyult. Eh­hez tar­to­zott a klé­rus irán­ti fe­gye­lem új­ra­ér­vé­nye­sü­lé­se, az egy­ház jo­ga­i­nak az ál­lam to­ta­li­tá­ri­us tö­rek­vé­se­i­vel szem­be­ni vé­del­me­zé­se, a né­met nyel­vû lel­ki­pász­to­ri te­vé­keny­ség kor­lá­to­zás nél­kü­li gya­kor­lá­sá­nak biz­to­sí­tá­sa a né­met ka­to­li­ku­sok szá­má­ra, a len­gye­lek anya­nyel­vi lel­ki­pász­to­ri te­vé­keny­sé­gé­rõl va­ló gon­dos­ko­dás, az egy­ház tá­vol­ma­ra­dá­sa a po­li­ti­kai és nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­mák­tól és vi­ták­tól, „a lé­lek meg­óvá­sa […] a kom­mu­niz­mus mé­te­lyé­tõl, mely rom­lás­sal fe­nye­get, ki­hasz­nál­va az oro­szok gyõ­zel­mét és az or­szág­ban ke­let­ke­zett zûrzavart.”8 Ter­mé­sze­te­sen a len­gye­lek­nek jut­ta­tott te­rü­le­tek­kel ös­­sze­füg­gõ prob­lé­mák­ról a kor­mány­za­ti té­nye­zõ­ket is tá­jé­koz­tat­ták. Így pél­dá­ul az e te­rü­le­te­ken mû­kö­dõ apos­to­li ad­mi­niszt­rá­to­rok­nak a mi­nisz­ter­ta­nács­hoz in­té­zett, az egy­há­zi ja­vak le­fog­la­lá­sá­val kap­cso­la­tos mem­o­ran­dumában.9 A szó­ban for­gó te­rü­le­te­ken ural­ko­dó hely­zet ren­de­zet­len volt, amit a len­gyel­or­szá­gi pro­pa­gan­da fel­hasz­nált az egy­ház­el­le­nes kam­pá­nyok so­rán. Ily mó­don re­a­gált XII. Pius 1948 már­ci­u­sá­ban a né­met püs­pö­kök­höz in­té­zett le­ve­lé­ben, em­lí­tést té­ve „12 mil­lió em­ber­nek a szü­lõ­föld­rõl tör­tént el­ûzé­sé­rõl”, va­gyis a ke­le­ti tá­jak­ról szár­ma­zó né­met me­ne­kül­tek­rõl. A pá­pát Len­gyel­or­szág­ban a „né­met re­vi­zi­o­nis­ták” irán­ti ro­kon­szenv­vel vá­dol­ták. Ez idõ tájt nem­csak az egy­ház el­len folyt kam­pány, a pa­pok el­len ko­holt vá­dak alap­ján pe­re­ket in­dí­tot­tak. A XII. Pius és az egy­ház el­le­ni pro­pa­gan­da­tá­ma­dá­sok­ra a Len­gyel Püs­pö­ki Kar a Le­vél a fi­a­ta­lok­hoz cí­mû ál­lás­fog­la­lás­ban re­a­gált, mely­ben töb­bek kö­zött azt aján­lot­ta: „Rend­kí­vül hig­gad­tan vá­la­szol­ja­tok a saj­tó, a pro­pa­gan­da és a ma­te­ri­a­liz­mus élõ apos­to­la­i­nak tá­ma­dá­sa­i­ra, […] õk nem tud­ják, mit cse­lekesznek.”10 A telj­ha­ta­lom ez idõ tájt már a kom­mu­nis­ták ke­zé­ben volt.
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a fi­gye­lem fõ­ként a Ma­gyar­or­szág­gal kö­ten­dõ bé­ke­szer­zõ­dés­re irá­nyult. A né­me­tek és a ma­gya­rok ki­to­lon­co­lá­sa nem volt gya­ko­ri té­ma a la­pok ha­sáb­ja­in. Az egy­ház­el­le­nes re­to­ri­ka Cseh­szlo­vá­ki­á­ban 1947-ben je­lent­ke­zett. Így pél­dá­ul a Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­já­nak köz­pon­ti saj­tó­or­gá­nu­ma, a Prav­da 1947. feb­ru­ár 8-án Mind­szen­ty ér­se­ket érin­tõ cik­ket tett köz­zé. Mind­szen­ty bí­bo­ros sze­mé­lye a kor­szak ko­holt po­li­ti­kai pe­re­i­ben is sze­re­pelt. A to­váb­bi té­mát ter­mé­sze­te­sen az eu­ró­pai egye­sü­lé­si fo­lya­mat je­len­tet­te, Win­ston Chur­chil­lel és az Eu­ró­pai Egye­sült Ál­la­mok­kal kap­cso­lat­ban. A Prav­da em­lí­tett cik­ke Újabb ma­gyar ki­ro­ha­nás a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság el­len, a bí­bo­ro­si po­li­ti­ka meg­pró­bál meg­rá­gal­maz­ni ben­nün­ket a vi­lág sze­mé­ben cím­mel je­lent meg. Az írás sze­rint a Cseh­szlo­vá­kia el­le­ni ma­gyar pro­pa­gan­dá­ba „az utób­bi hó­na­pok­ban rend­kí­vü­li ak­ti­vi­tás­sal be­kap­cso­ló­dott a Szent István-i gon­do­lat is­mert hí­ve, Mind­szen­ty bí­bo­ros, aki­nek a ne­ve a ma­gyar és a kül­föl­di saj­tó ha­sáb­ja­in a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság el­le­ni nem­rég le­lep­le­zett ös­­szes­kü­vés kap­csán szere­pelt.”11 Ti­zen­egy nap múl­va a Prav­da to­váb­bi cik­ket pub­li­kált Mind­szen­ty foly­tat­ja a hor­thysta kam­pányt. Me­rész­ke­dõ tün­te­tés a bé­ke­szer­zõ­dés alá­írá­sá­nak nap­ján cím­mel. A cikk a Nép­sza­va cí­mû na­pi­lap­ra hi­vat­koz­va tá­jé­koz­tat­ta ol­va­só­it Mind­szen­ty me­mo­ran­du­ma­i­ról és a ka­to­li­kus egy­ház le­ve­lé­rõl, amely bí­rál­ta az At­lan­ti char­tát és a bé­ke­szer­zõ­dé­se­ket. Ezek­kel a meg­nyi­lat­ko­zá­sok­kal nem ér­tett egyet Ma­gyar­or­szá­gon a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt és a töb­bi mun­kás­párt sem.12 1947–1948-ban Mind­szen­ty el­len Ma­gyar­or­szá­gon is kam­pány folyt, amely le­tar­tóz­ta­tá­sá­val és el­íté­lé­sé­vel ér­te el te­tõ­pont­ját. A cél az egy­ház egy­sé­gé­nek szét­ve­ré­se volt.13
Mind­szen­ty bí­bo­ros sze­mé­lye az öt­ve­nes évek­ben és a hat­va­nas évek ele­jén le­zaj­lott po­li­ti­kai pe­rek­ben is sze­re­pelt. Besz­ter­ce­bá­nyán 1962-ben szlo­vá­ki­ai evangé­likus lel­ké­szek el­len idí­tot­tak pert. El­ítél­ték Vla­di­mír Èobr­da és Fedor Rup­peld püs­pö­köt, Juraj Struhárik, Otto Vízn­er, ¼udovít Vajdiè­ka és Dari­na Bancíková lel­ké­sze­ket. (A vizs­gá­la­ti ira­tok az Ústav pamäti náro­da [Nem­ze­ti Em­lé­ke­zet In­té­ze­te] ar­chí­vu­má­ból ke­rül­tek elõ – sign. V859.) A ¼udovít Vajdièkáról szó­ló szak­vé­le­mény­ben – me­lyet a Besz­ter­ce­bá­nyai Ke­rü­le­ti Nem­ze­ti Bi­zott­ság kü­lön­bi­zott­sá­ga ké­szí­tett 1962. áp­ri­lis 28-án – ta­lál­ha­tó töb­bek kö­zött A ke­le­ti zó­na egy­ház­ügyi gond­jai cí­mû anyag. Ez­zel kap­cso­lat­ban az em­lí­tett bi­zott­ság meg­ál­la­pí­tot­ta: „A szer­zõ egyet­ért Min­cen­ty [sic!] bí­bo­ros­nak, a ma­gyar­or­szá­gi re­ak­ció ve­ze­tõ kép­vi­se­lõ­jé­nek te­vé­keny­sé­gé­vel, ami­kor is ar­ról ír: Or­dás [sic!] ügye, az el­le­ne feho­zott vá­dak, ahogy azt a can­ter­bu­ryi ér­sek ki­je­len­tet­te – és ahogy azt az Öku­me­ni­kus Ta­nács is ta­nul­má­nyoz­ta –, a kor­mány szá­má­ra ürü­gyül szol­gál­nak ar­ra, hogy iga­zol­ni pró­bál­ja azt az ak­ci­ót, mely tel­je­sen el­té­rõ ál­lí­tá­sok­ra épül. Min­den két­sé­get ki­zá­ró­an ugyan­ez vo­nat­ko­zik Min­cen­ty [sic] bí­bo­ros­ra is. Va­ló­já­ban mind­ket­ten, mind Or­dás püs­pök, mind pe­dig Min­cen­ty [sic!] bí­bo­ros el­ítél­te az egy­ko­ri egy­há­zi is­ko­lá­ik el­le­ni kor­mány­po­li­ti­kát, és min­den tör­vé­nyes esz­közt fel­hasz­nál­tak a szem­be­sze­gü­lés­re. [Te­hát tör­vé­nyes esz­köz­nek szá­mít a nem­zet­kö­zi rek­ció ál­lam­el­le­nes puccs­te­vé­keny­sé­ge is – K. N. megj.] El­len­ál­lást ta­nú­sít­va mind­ket­ten me­ré­szen és bát­ran lép­tek fel. Mind­ket­ten ab­ból a meg­gyõ­zõ­dés­bõl cse­le­ked­tek, hogy ez­zel [értsd az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­val – K. N. megj.] ve­szély­be ke­rül az if­jú­ság ke­resz­té­nyi szel­le­mû ne­ve­lé­se.” Ordass La­jos egy­ház­ke­rü­le­ti püs­pö­köt 1948-ban „az oszág de­vi­za­po­li­ti­ká­ját sér­tõ” ko­holt vá­dak alap­ján el­ítél­ték. 1950-ben sza­ba­dult, de a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház kü­lön­bi­zott­sá­ga el­moz­dí­tot­ta püs­pö­ki tiszt­sé­gé­bõl. 1956. ok­tó­ber 5-én a Leg­fel­sõbb Bí­ró­ság „bûn­cse­lek­mény hi­á­nyá­ban” ha­tály­ta­la­ní­tot­ta az 1948. évi íté­le­tet, 1958-ban azon­ban új­ból el­tá­vo­lí­tot­ták egy­ház­ke­rü­le­ti püs­pö­ki tiszt­sé­gé­bõl.
A cseh­szlo­vá­ki­ai, a ma­gyar­or­szá­gi és a len­gyel­or­szá­gi hely­ze­tet ös­­sze­ha­son­lít­va a ka­to­li­kus egy­ház­zal kap­cso­lat­ban nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül, hogy a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság nem sza­kí­tot­ta meg kap­cso­la­ta­it a Va­ti­kán­nal. Per­sze a Cseh­szlo­vá­kia és a Va­ti­kán kö­zöt­ti kap­cso­la­tok sem vol­tak za­var­men­te­sek, a Va­ti­kán cseh­szlo­vá­ki­ai kép­vi­se­lõ­je, Msgr. Xaviero Rit­ter nem tér­he­tett vis­­sza a nun­ci­u­si, ha­nem csak az inter­nun­ciusi poszt­ra. A do­ye­ni tiszt­sé­get a szov­jet nagy­kö­vet­nek tar­tot­ták fenn. A Va­ti­kán ér­dek­lõ­dést ta­nú­sí­tott pél­dá­ul a szu­dé­ta­né­me­tek ki­te­le­pí­té­se, az egy­há­zi is­ko­la­ügy és az egy­há­zi va­gyo­nok irán­t. A cseh­szlo­vák–va­ti­ká­ni kap­cso­la­tok nem a leg­tö­ké­le­te­seb­ben ala­kul­tak, de a Szent­szék en­nek el­le­né­re ki­vé­te­les fi­gyel­met ta­nú­sí­tott ez ügy­ben. Az adott hely­zet ala­ku­lá­sá­ban az is köz­re­ját­szott, hogy a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság volt az egye­dü­li or­szág az ún. né­pi de­mok­rá­ci­ák kö­zül, amely fel­vet­te és fenn­tar­tot­ta ve­le a dip­lo­má­ci­ai kapc­so­la­tokat.14 A Va­ti­kán ma­gyar­or­szá­gi nun­ci­u­sát Ange­lo Rot­tát 1945. áp­ri­lis 5-én fel­szó­lí­tot­ták az or­szág el­ha­gyá­sá­ra. A kap­cso­la­tok új­bó­li fel­vé­tel­ét a Va­ti­kán­nal az ak­ko­ri mi­nisz­ter­el­nök, Tildy Zol­tán kér­te le­vél­ben, ame­lyet XII. Pius pá­pá­nak Mind­szen­ty bí­bo­ros adott át. A kez­de­mé­nye­zés azon­ban si­ker­te­len ma­radt, és nem csu­pán a pá­pa kom­mu­nis­ta­el­le­nes ma­ga­tar­tá­sa, il­let­ve a ki­ala­ku­ló né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szá­gok­kal szem­be­ni vi­szony mi­att. Mind­szen­ty bí­bo­ros meg­gyõz­te XII. Pius pá­pát a kor­mány õszin­té­nek nem ne­vez­he­tõ szán­dé­ká­ról, mert­hogy an­nak csak Ma­gyar­or­szág kül­föl­di meg­íté­lé­sé­nek a ja­ví­tá­sa volt fontos.15
A len­gyel kor­mány 1945. szep­tem­ber 12-én mond­ta fel a kon­kor­dá­tu­mot, mert vé­le­mé­nye sze­rint a Szent­szék 1940-ben a ber­li­ni nun­ci­us köz­re­mû­kö­dé­sé­vel a chmel­ni­ani egy­ház­me­gye igaz­ga­tá­sá­val Karl Maria Splett gdañs­ki né­met püs­pö­köt bíz­ta meg, ami egyet je­len­tett a kon­kor­dá­tum meg­sze­gé­sé­vel, azon­kí­vül tar­tóz­ko­dá­si he­lye Len­gyel­or­szá­gon kí­vül volt. A len­gyel kor­mány ha­son­ló ér­ve­lés­sel élt Gnieznoi és a Poz­na­ni fõ­egy­ház­me­gye ese­té­ben is.16 A kor­mány­nak ez a lé­pé­se meg­le­pe­tést oko­zott a Va­ti­kán­ban. Az L’ Osser­va­tore Romano 1945. szep­tem­ber 26-án írás­ban re­a­gált a len­gyel kor­mány ál­tal fel­ho­zott in­do­kok­ra és meg­cá­fol­ta azo­kat. Fel­idéz­ték a Chelm­noi egy­ház­me­gyé­ben ki­ala­kult hely­ze­tet és azt a tényt, hogy „az egy­ház­me­gye nem ma­rad­ha­tott ve­ze­tés nél­kül.” A Va­ti­kán ber­li­ni kép­vi­se­lõ­je, Orsegi­no volt az egye­dü­li sze­mély, aki kap­cso­la­tot tart­ha­tott a né­met had­se­reg ál­tal meg­szállt len­gyel te­rü­le­tek­kel. Ki­hasz­nál­ták azt a hely­ze­tet, ami­kor az egy­ház­me­gye irá­nyí­tá­sát érin­tõ át­me­ne­ti in­téz­ke­dé­se­ket si­ke­rült ál­lan­dó jel­le­gû­vé ten­ni. Ez­zel az ér­ve­lés­sel szem­ben az L’ Osser­va­tore Romano ar­ra hív­ta fel a fi­gyel­met, hogy a gnieznoi és a poz­na­ñi ér­sek 1939. szep­tem­ber el­se­jé­ig August Blond bí­bo­ros volt. 17
A há­bo­rú utá­ni idõ­szak­ban az em­lí­tett or­szá­gok­ban el­té­rõ volt a hely­zet. En­nek el­le­né­re a ka­to­li­kus egy­ház kö­zös prob­lé­mák­kal küz­dött. Lé­tez­tek azon­ban olyan kér­dé­sek is, ame­lyek­nek az egyes or­szá­gok­ban na­gyobb fi­gyel­met szen­tel­tek. A Cseh­szlo­vák Püs­pö­ki Kar 1945. no­vem­ber 13–15-én Olmützben fel­újí­tot­ta a köz­tár­sa­ság irán­ti hûségny­i­latkoza­tát.18 A há­bo­rú utá­ni hely­ze­tet a cseh­szlo­vák, a ma­gyar és a len­gyel tár­sa­da­lom el­té­rõ­en ítél­te meg. A Len­gyel Püs­pö­ki Kar 1945 ok­tó­be­ré­ben fel­hív­ta a hí­võk fi­gyel­mét a hit és az is­ten­ta­ga­dás kö­zöt­ti kü­lönb­ség­re; azok­nak a je­löl­tek­nek a tá­mo­ga­tá­sá­ra, akik vá­lasz­tá­si prog­ram­juk­ban a krisz­tu­si ta­ní­tá­sok­ból in­dul­nak ki; va­la­mint ar­ra, hogy „sen­ki sem le­het két úr szol­gá­ja.” A püs­pö­kök hang­sú­lyoz­ták az em­ber ter­mé­sze­tes mél­tó­sá­gát és sza­bad­sá­gát. Ugyan­ak­kor a de­mok­ra­ti­kus rend­szer ja­vá­ra nyi­lat­koz­tak. A Ma­gyar Püs­pö­ki Kar köz­vet­le­nül az 1945-ös vá­lasz­tá­sok elõtt ki­adott pász­tor­le­ve­le pél­dá­ul fel­ve­tet­te azt a kér­dést, hogy mi is a de­mok­rá­cia. A püs­pö­kök sze­rint az iga­zi de­mok­rá­cia is­mér­ve az alap­ve­tõ em­be­ri jo­gok elis­merése.19 A de­mok­rá­cia és egyéb fo­gal­mak el­té­rõ ér­tel­me­zé­se kö­rü­li prob­lé­mák az el­kö­vet­ke­zõ idõ­szak­ban erõ­tel­je­sen ki­fe­je­zés­re ju­tot­tak. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nem ér­zõ­dött oly mér­ték­ben a de­mok­rá­cia hi­á­nya, mint Len­gyel­or­szág­ban és Ma­gyar­or­szá­gon. Ez a hely­zet ab­ból is adód­ha­tott, hogy Ma­gyar­or­szág a há­bo­rú után a Szov­jet­unió ál­tal meg­szállt or­szág volt, Len­gyel­or­szág­ban pe­dig ko­a­lí­ci­ós ide­ig­le­nes kor­mány ala­kult, amely a kom­mu­nis­ták el­len­õr­zé­se alatt állt. Edvard Beneš köz­tár­sa­sá­gi el­nök és a cseh­szlo­vá­ki­ai de­mok­ra­ti­kus pár­tok to­váb­bi kép­vi­se­lõi sza­va­tol­ták a de­mok­rá­ci­á­ba és az em­be­ri sza­bad­ság­ba ve­tett hi­tet, mind­azo­nál­tal, hogy a köz­tár­sa­ság­ban szin­te min­den­ki – Benešt is be­le­ért­ve – az új és né­pi de­mok­rá­ci­á­ról be­szélt.
Len­gyel­or­szág­ban a püs­pö­ki kar nagy fi­gyel­met szen­telt a há­zas­ság­ról és an­nak tár­sa­dal­mi ki­ha­tá­sá­ról szó­ló törvénynek.20 A csa­lád és a há­zas­ság vál­sá­gát ve­szé­lyes­nek tar­tot­ták a cseh­szlo­vák püs­pö­kök is. A há­bo­rú utá­ni el­sõ pász­tor­le­ve­lük­ben az is­ko­la­ügyet is érin­tet­ték. Egyút­tal ki­fe­jez­ték egyet­ér­té­sü­ket a szo­ci­á­lis re­for­mok­kal, és ar­ra fi­gyel­mez­tet­tek, hogy azok meg­va­ló­sí­tá­sa so­rán ér­vé­nye­sül­jön az igaz­sá­gos­ság. Ugyan­így fog­lal­tak ál­lást az el­len­ség­nek szá­mí­tó sze­mé­lyek, az áru­lók és a kol­la­bo­rán­sok meg­bün­te­té­sé­vel kap­cso­lat­ban is, idéz­ve XII. Pius pá­pá­nak a Nepo­mu­ki Szent Já­nos év­for­du­ló­ja al­kal­má­ból ki­adott lev­elébõl.21
Az em­lí­tett or­szá­gok­ban a há­bo­rú után föld­re­for­mot haj­tot­tak vég­re. Ma­gyar­or­szá­gon a kor­mány a ka­to­li­kus egy­ház bir­to­ká­ból kár­pót­lás nél­kül ki­sa­já­tí­tott több mint 800 000 ka­taszt­rá­lis hol­dat, amely­nek csak egy­har­ma­dát, a szán­tó­föl­de­ket osz­tot­ták ki, két­har­ma­da ál­la­mi ke­ze­lés­ben ma­radt. Az egy­ház til­ta­ko­zá­sa nem ma­gá­ra a föld­re­form tényére, ha­nem az el­já­rás mód­já­ra és a mö­göt­te hú­zó­dó po­li­ti­kai szán­dék­ra vo­nat­ko­zott. Az egy­ház kár­pót­lást igé­nyelt szer­ve­ze­tei fenn­tar­tá­sá­ra, azok anya­gi hát­te­ré­nek biz­to­sí­tá­sá­ra.22
A Len­gyel Fel­sza­ba­dí­tá­si Bi­zott­ság (Pols­ki Komitet Wyz­wole­nia Nar­o­dowe­go) ál­tal 1944. szep­tem­ber 6-án meg­hir­de­tett föld­re­form, elõ­irá­nyoz­ta az 50 hek­tár fe­let­ti pa­raszt­gaz­da­ság­ok fel­osz­tá­sát a nincs­te­le­nek és a kis­gaz­dák közöt­t.23 A poz­na­ñi, a po­me­rá­ni­ai és a szi­lé­zi­ai vaj­da­ság­ban a föld­osz­tás a né­me­tek, a kol­la­bo­rán­sok és a ka­to­nai szol­gá­lat alól ki­bú­vó sze­mé­lyek tu­laj­do­ná­ban le­võ 100 hek­tá­ron fe­lü­li bir­to­kok­ra vo­nat­ko­zott. A lubli­ni Len­gyel­or­szág (Pols­ki Lubel­ská) te­rü­le­tén 320 ezer hek­tár föld­bõl 212 hek­tár­nyit par­cel­láz­tak fel. Több mint 100 ezer pa­raszt­csa­lád ju­tott föld­höz.24 Az ere­de­ti len­gyel te­rü­le­te­ken (Ziemiach davny­ch) 1946 vé­gé­ig kö­zel 3,1 mil­lió hek­tár­nyi föl­det osz­tot­tak szét, ami­bõl több mint 100 ezer hek­tár­nyi volt az er­dõ­te­rü­let. A 387 ezer kis­gaz­da csa­lád és a nincs­te­le­nek kö­zött 1,2 mil­lió hek­tár föl­det osz­tot­tak szét. A kor­mány meg­tar­tott ma­gá­nak 900 ezer hek­tárt, to­váb­bá né­hány száz hek­tár­nyi föld Al­só-Szi­lé­zi­á­ban a Vö­rös Had­se­reg gon­do­zá­sá­ba került.25

Föld­re­for­mot haj­tot­tak vég­re a há­bo­rú utá­ni Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is. Az 1945. áp­ri­lis 5-én el­fo­ga­dott kas­sai kor­mány­prog­ram XI. fe­je­ze­té­ben a kö­vet­ke­zõ sze­re­pelt: „A cseh és szlo­vák föld­mû­ve­sek­nek és nincs­te­le­nek­nek az új föld­re­form kö­vet­ke­ze­tes vég­re­haj­tá­sa irán­ti óha­ját szem elõtt tart­va és azon igye­ke­zet­tõl ve­zérel­ve, hogy a cseh és szlo­vák föld az ide­gen né­met–ma­gyar ne­mes­ség ke­zé­bõl a cseh meg szlo­vák pa­raszt­ság és nincs­te­le­nek tu­laj­do­ná­ba jus­son – a kor­mány öröm­mel fo­gad­ja az el­len­sé­ges sze­mé­lyek és áru­lók föld­jé­nek el­kob­zá­sát, amit a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács va­ló­sít meg és szét­oszt­ja azt a kis­tu­laj­do­nos föld­mû­ves la­kos­ság kö­zött. A kor­mány az ilyen in­téz­ke­dé­se­ket a köz­tár­sa­ság egész te­rü­le­té­re kiter­jeszti.”26 Mar­tin Kvetko, a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács me­zõ­gaz­da­sá­gi és a föld­re­form­ért fe­le­lõs meg­bí­zott­ja a föld­re­form el­sõ és má­so­dik sza­ka­szá­val kap­cso­lat­ban meg­je­gyez­te, hogy olyan vál­to­zá­sok tör­tén­nek Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, ame­lyek „a ma­guk ne­mé­ben Eu­ró­pá­ban egye­dül­ál­ló­nak szá­mí­ta­nak, ha el­te­kin­tünk a Szov­jet­uni­ó­ban ér­vé­nye­sí­tett for­ra­dal­mi intézkedések­tõl.”27 A Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja 1948. feb­ru­ár 15-én tar­tott kas­sai te­rü­le­ti kon­fe­ren­ci­á­ján Gustáv Husák 600 000 hek­tár, a nagy­bir­to­kos­ok­tól el­kob­zott föl­det emlegetet­t.28 Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a há­bo­rú után nem ke­rült sor „a né­met föld­tu­laj­do­no­sok­kal és a ma­gyar nagy­bir­to­kos­ok­kal szem­be­ni olyan gyors le­fo­lyá­sú föld­el­kob­zás­ra és föld­osz­tás­ára”, mint Mag­yarorszá­gon.29 A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a föld­osz­tás há­rom sza­kasz­ban ment vég­be. Az el­sõ sza­kasz me­ne­tét Beneš köz­tár­sa­sá­gi el­nök 1945-ben ki­adott 5-ös, 12-es, 28-as és 108-as szá­mú dek­ré­tu­ma szab­ta meg.30 A má­so­dik sza­kasz­ban az el­sõ, az 1919-ben jó­vá­ha­gyott föld­re­form­tör­vény mó­do­sí­tá­sát elõ­irány­zó, 1947-ben el­fo­ga­dott tör­vény volt az irány­adó. A har­ma­dik sza­kasz­ban a föld­tu­laj­don mó­do­sí­tá­sá­ról szó­ló, 1948. már­ci­us 21-én el­fo­ga­dott tör­vény ér­vé­nye­sült. A föld­re­form mind­há­rom sza­ka­sza súj­tot­ta a ka­to­li­kus egy­háza­t.31
A föld­osz­tás­sal kap­cso­lat­ban Ma­gyar­or­szá­gon az egy­ház vi­lá­gos ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett. A há­bo­rú után meg­je­lent el­sõ pász­tor­le­vél­ben éle­sen ki­kelt a meg­va­ló­sí­tás mód­ja el­len. Úgy­szin­tén szót emelt a ka­to­li­kus saj­tó és könyv­ki­adás ér­de­ké­ben. Az öt he­ti­lap és 17 ki­sebb lap meg­je­le­né­sé­re csök­kent ál­la­po­tot a ha­ta­lom pa­pír­hi­án­­nyal ma­gya­ráz­ta. Az 1945-öt meg­elõ­zõ idõ­szak­ban 2 ka­to­li­kus na­pi­lap és 18 he­ti­lap je­lent meg.32
A ka­to­li­kus egy­ház tár­sa­dal­mi be­fo­lyá­sá­nak vis­­sza­fo­gá­sá­ra irá­nyult a ka­to­li­kus if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek be­til­tá­sa is. Az if­jú­sá­got egyet­len köz­pon­ti szer­ve­zet­be igye­kez­tek be­szo­rí­ta­ni. Meg­ala­kult a De­mok­ra­ti­kus Fi­a­ta­lok Szö­vet­sé­ge, hogy a fi­a­tal­sá­got ki­von­ják az idõ­sebb nem­ze­dék be­fo­lyá­sa alól. Ka­to­li­kus ele­mi és kö­zép­is­ko­lai vég­zett­sé­get 1945-ig a ta­nu­lók 58%-a szerzett.33 Az 1947/1948-as tan­év­ben a 7016 ele­mi és ál­ta­lá­nos mû­velt­sé­get nyúj­tó is­ko­lá­ból 4277 volt egy­há­zi (2558 ka­to­li­kus), a 354 pol­gá­ri is­ko­lá­ból 107 egy­há­zi (86 ka­to­li­kus), ezen­kí­vül mû­kö­dött 129 ipa­ri me­zõ­gaz­da­sá­gi és ke­res­ke­del­mi is­ko­la, eb­bõl 29 volt az egy­há­zi (22 a ka­to­li­kus), s ös­­sze­sen 62 ta­ní­tó­kép­zõ és óvó­nõ­kép­zõ in­té­zet volt az or­szág­ban, eb­bõl 47 egy­há­zi (35 ka­to­li­kus). To­váb­bá volt még 173 fiú- és le­ány­gim­ná­zi­um, eb­bõl 93 egy­há­zi (48 kato­likus).34
Az egy­há­zi saj­tó­nak, egye­sü­le­tek­nek és is­ko­lák­nak Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is fi­gyel­met szen­tel­tek. El­té­rõ volt a cseh­or­szá­gi és a szlo­vá­ki­ai hely­zet. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács még 1944 szep­tem­be­ré­ben, a szlo­vák nem­ze­ti fel­ke­lés ide­jén tör­vényt adott ki az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­ról. Er­rõl a prob­lé­má­ról tár­gyalt pél­dá­ul 1946 áp­ri­li­sá­ban az ok­ta­tás­ügyi meg­bí­zot­tal, Ladislav Novomeskýv­el Jaroslav Machu­la, a va­ti­ká­ni cseh­szlo­vák nagy­kö­vet­ség egy­ház­ügyi ta­ná­cso­sa. Novomeský az egy­há­zi is­ko­lák­kal kap­cso­lat­ban ki­je­len­tet­te: „Eze­ket az is­ko­lá­kat nem én ál­la­mo­sí­tot­tam, ha­nem Tiso, anél­kül, hogy a püs­pö­kök til­ta­koz­tak vol­na. Az ál­la­mo­sí­tás­ról szó­ló dön­tés vég­le­ges és meg­vál­toz­ha­tat­lan.”35
Ezek­kel a prob­lé­mák­kal a len­gyel­or­szá­gi ka­to­li­kus egy­ház is szem­be­ta­lál­ta ma­gát. A püs­pö­ki kar a Len­gyel nem­ze­ti ta­nács el­nö­ké­hez, Boleslav Bieruthoz 1946. szep­tem­ber 15-én in­té­zett me­mo­ran­du­má­ban elõ­hoz­ta a kon­kor­dá­tum fel­mon­dá­sát is. Meg­erõ­sí­tet­te az egy­ház rész­vé­tel­ét a köz­tár­sa­ság meg­újí­tá­sá­ban. Hi­vat­ko­zott az 1945. ok­tó­ber 3–4-i püs­pö­ki kon­fe­ren­ci­á­ra. A püs­pö­kök ki­mond­ták, hogy a ka­to­li­ku­sok kö­te­le­sek együtt­mû­köd­ni a köz­tár­sa­ság de­mok­ra­ti­kus szel­lem­ben tör­té­nõ meg­úju­lá­sá­ban, mi­köz­ben ra­gasz­kod­tak a val­lá­sos hit kor­lá­to­zá­sá­nak meg­en­ged­he­tet­len­sé­gé­hez és az egy­ház ál­tal ki­nyil­vá­ní­tott er­köl­csi el­vek be­tar­tá­sá­hoz. Nem ke­rül­ték meg sem az új há­zas­sá­gi tör­vényt, sem pe­dig a vá­lás prob­lé­má­ját.
A len­gyel kor­mány, pon­to­sab­ban a len­gyel bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um (Ministerstvo Admin­is­tracji Pub­liczne­j) 1946. feb­ru­ár el­se­jén el­is­mer­te a „Len­gyel Nem­ze­ti Ka­to­li­kus Egy­ház”-at, ami el­len a püs­pö­ki kar til­ta­ko­zott, mint­hogy a nem­ze­ti egy­ház nem ka­to­li­kus és az em­be­re­ket fél­re­ve­ze­ti. Úgy­szin­tén ki­tért a ka­to­li­kus if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek­nek az is­ko­lák­ban tör­té­nõ mû­kö­dé­sé­re vo­nat­ko­zó ti­la­lom­ra, amit az igaz­ga­tók köz­re­mû­kö­dé­sé­vel, a tan­fel­ügye­lõk szó­be­li uta­sí­tá­sá­ra fo­ga­na­to­sí­tot­tak. Elé­ge­det­len­sé­gük­nek ad­tak han­got a hit­tan­órák­kal kap­cso­lat­ban is, ami kö­te­le­zõ he­lyett vá­laszt­ha­tó tan­tárgy lett. A püs­pö­ki kar ezt az ok­ta­tás fo­lya­ma­tá­ba va­ló be­avat­ko­zás­nak és az is­ko­lai ne­ve­lést szét­zi­lá­ló lé­pés­nek te­kin­tet­te. Az el­fo­ga­dott in­téz­ke­dé­sek az egy­há­zat nem­csak a ta­nu­lók kö­ré­ben le­he­tet­le­ní­tet­ték el, ha­nem az egész tár­sa­da­lom sze­mé­ben is. To­váb­bá éle­sen til­ta­ko­zott az if­jú­ság- és gyer­mek­ne­ve­lés el­vi­lá­gi­a­sí­tá­sa el­len az ál­la­mi­lag ala­pí­tott és az ál­la­mi ke­ze­lés­ben le­võ gyer­mek­ott­hon­ok­ban. A me­mo­ran­dum­ban szó esett a cen­zú­rá­zás­ról és a Szent­írás­ból szár­ma­zó szö­ve­gek el­kob­zá­sá­nak ese­te­i­rõl is. A ka­to­li­kus egy­ház Len­gyel­or­szág­ban nem fejt­he­tett ki te­vé­keny­sé­get sa­ját szer­ve­ze­tei ré­vén sem. A püs­pö­kök a sze­mi­ná­ri­u­mi épü­le­tek, a ko­los­to­rok, a ka­to­li­kus ima­há­zak és pa­ró­ki­ák, a nyom­dák és a ki­adók le­fog­la­lá­sá­nak szám­ta­lan ese­té­rõl sze­rez­tek tu­do­mást. A püs­pö­ki kar to­váb­bá meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a len­gyel ka­to­li­ku­sok meg van­nak foszt­va at­tól a le­he­tõ­ség­tõl, hogy ha­tást gya­ko­rol­ja­nak az alap­ve­tõ ál­la­mi dön­té­sek­re, mi­köz­ben rá­mu­tat­tak ar­ra: szá­mos eu­ró­pai ál­lam­ban, úgy­mint Bel­gi­umban, Fran­cia­or­szágban, Olasz­or­szágban és Cseh­szlo­vá­kiában a ka­to­li­ciz­mus „sa­ját zász­la­ja alatt lép­he­tett fel”, sõt Auszt­ri­á­ban a szov­jet meg­szál­ló ha­ta­lom meg­en­ged­te a ka­to­li­kus, ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta párt kor­mány­za­ti rész­vé­tel­ét is. A me­mo­ran­dum vé­gül az­zal zá­rult, hogy nem hagy­hat alább az a tö­rek­vés, amely a nem­zet­nek a ma­te­ri­a­liz­mus­tól és az er­köl­csi zül­lés­tõl va­ló meg­óvá­sá­ra irányul.36
Az új ma­gyar­or­szá­gi ha­ta­lom a kü­lön­bö­zõ egy­le­te­ket – be­le­ért­ve a ke­resz­tény be­ál­lí­tott­sá­gú­a­kat is – meg­szûn­tet­te. Ki­vé­tel­nek szá­mí­tot­tak azok, ame­lyek a vi­lá­gi ige­hir­de­tés­sel fog­lal­koz­tak. Rajk Lász­ló bel­ügy­mi­nisz­ter 1946 nya­rán szov­jet kö­ve­te­lés­re – ám azt túl­li­heg­ve – fel­osz­la­tott 170 kü­lön­bö­zõ ka­to­li­kus egye­sü­le­tet, ame­lyek kö­zött ter­mé­sze­te­sen if­jú­sá­gi szer­ve­ze­tek is vol­tak. Ezek egyi­ke pél­dá­ul fél­mil­li­ós tag­ság­gal ren­del­ke­zett. A ha­ta­lom fo­ko­za­to­san fel­szá­mol­ta az ös­­szes ke­resz­tény egye­sü­le­tet. 1948-ban még 7522 ka­to­li­kus hit­buz­gal­mi egye­sü­let mû­kö­dött, de két éven be­lül be­til­tot­ták, fel­szá­mol­ták vagy fo­ko­za­tos meg­szû­nés­re ítél­ték az ös­­szes egy­há­zi ci­vil szer­ve­ze­tet, füg­get­le­nül at­tól, hogy a ka­to­li­kus vagy a pro­tes­táns egy­ház­hoz tar­to­zot­t.37
Ha­son­ló el­já­rás ér­vé­nye­sült Szlo­vá­ki­á­ban is. Ter­mé­sze­te­sen, köz­vet­le­nül a há­bo­rú után be­til­tot­ták és fel­osz­lat­ták azo­kat a szer­ve­ze­te­ket, ame­lyek együtt­mû­köd­tek a fa­sisz­ta rend­szer­rel. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács 1945. má­jus 25-i ren­de­le­te nem vo­nat­ko­zott a szlo­vák egy­há­zi (ka­to­li­kus, evan­gé­li­kus, gö­rög­ke­le­ti és zsi­dó) egye­sü­le­tek­re. Azon­ban 1945 nya­rán a hely­zet meg­vál­to­zott. Az egy­há­zi egye­sü­le­tek be­til­tá­sá­nak in­dok­lá­sát a meg­elõ­zõ te­vé­keny­sé­gük­re va­ló te­kin­tet nél­kül úgy fo­gal­maz­ták meg, hogy a fel­szá­mo­lás mind­an­­nyi­uk­ra vo­nat­koz­zon. Ily mó­don ke­rült sor az an­ti­fa­sisz­ta el­len­ál­lás­ban je­len­tõs ér­de­me­ket szer­zett Evan­gé­li­kus If­jú­sá­gi Szö­vet­ség be­til­tá­sá­ra. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács Bel­ügyi Meg­bí­zot­ti Hi­va­ta­lá­nak 1945. au­gusz­tus 6-án kelt át­ira­tá­ban a meg­szün­te­tés in­dok­lá­sá­ban töb­bek kö­zött ez állt: „En­nek az egy­há­zi egye­sü­let­nek a lé­te és mû­kö­dé­se a ha­son­ló jel­le­gû egye­sü­le­tek­kel egye­tem­ben nyug­ta­lan­sá­got vál­tott ki a szlo­vák köz­vé­le­mény­ben, ami a na­pi saj­tó­ban és a Nem­ze­ti Front ha­tá­ro­za­ta­i­ban je­lent­ke­zõ ag­res­­szív, a fel­osz­la­tá­su­kat kö­ve­te­lõ vissz­hang­ban csú­cso­so­dott ki. Ezért a köz­rend és a nyu­ga­lom meg­õr­zé­se ér­de­ké­ben a szó­ban for­gó egye­sü­le­tet fel kel­lett oszlat­ni.”38 A fel­szá­mo­lás el­len az evan­gé­li­kus egy­ház kép­vi­se­lõi til­ta­koz­tak. Az egy­há­zi egye­sü­le­tek meg­szün­te­té­se a ka­to­li­kus püs­pö­kö­ket is nyug­ta­la­ní­tot­ta. A szlo­vák püs­pö­kök a ka­to­li­ku­sok szlo­vá­ki­ai hely­ze­té­rõl szó­ló, Eduard Beneš köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz 1946. ja­nu­ár 8-án in­té­zett em­lék­ira­tuk­ban kö­ve­tel­ték a ka­to­li­kus egye­sü­le­tek be­til­tá­sá­ra vo­nat­ko­zó ren­de­let vis­­sza­vo­ná­sát. Ezért a köz­tár­sa­sá­gi el­nök­nél szor­gal­maz­ták az is­ko­la­ügy­ben, a di­ák­ott­hon­ok és az ár­va­há­zak fenn­tar­tá­sá­ban, va­la­mint a saj­tó te­rü­le­tén és a va­gyo­ni kér­dé­sek­ben ural­ko­dó hely­zet orvoslását.39
A be­ren­dez­ke­dõ kom­mu­nis­ta ha­ta­lom a vizs­gált or­szá­gok­ban ele­in­te ke­res­te az együtt­mû­kö­dést az egy­há­zak­kal. Dek­la­rál­ta a ve­lük szem­be­ni jó­in­du­la­tot, ugyan­ak­kor olyan szer­ve­ze­tek lét­re­ho­zá­sá­ra irá­nyu­ló igye­ke­ze­tet fej­tett ki, ame­lyek kö­zel áll­tak a kom­mu­nis­ták­hoz és tá­mo­gat­ták a kom­mu­nis­ták prog­ram­ját. Ezt a célt vol­tak hi­va­tot­tak szol­gál­ni a ka­to­li­kus hi­tû em­be­re­ket ös­­sze­fo­gó „nem­ze­ti egy­há­zak”, ame­lyek ezek­ben az or­szá­gok­ban több­sé­gi egy­há­zak vol­tak. A Len­gyel Püs­pö­ki Kar már az em­lí­tett 1946. szep­tem­ber 15-i me­mo­ran­du­má­ban em­lí­tést tett a Len­gyel Nem­ze­ti Ka­to­li­kus Egy­ház­ról (Pols­ki Nar­o­dowy Kosci­ol Katolick­i). A püs­pö­kök nem von­ták két­ség­be az ál­lam­nak az egyes hit­val­lás­ok leg­ali­zá­lá­sá­ra vo­nat­ko­zó jo­gát, de a Len­gyel Nem­ze­ti Ka­to­li­kus Egy­ház el­ne­ve­zést hely­te­len­nek mi­nõ­sí­tet­ték, mint­hogy az ún. nem­ze­ti egy­ház nem ele­ve ka­to­li­kus, va­gyis egye­te­mes, s a hí­ve­ket meg­té­vesz­ti az­ál­tal, hogy a szek­tá­so­kat azo­no­sít­ja a kato­liku­sokkal.40 Az ún. nem­ze­ti egy­ház­ként fel­lé­põ „szek­ta” ter­je­dé­sé­rõl a gor­zovi apos­to­li ad­mi­niszt­rá­tor le­ve­lé­ben kö­zöl­te, hogy: „en­nek a ko­moly ve­szély­nek egye­dül a meg­fe­le­lõ szá­mú pap meg­lé­té­vel le­het­ne ele­jét ven­ni úgy, hogy az or­szág egész te­rü­le­tét az apos­to­li igaz­ga­tás alá he­lyez­nénk. Mind­ed­dig egész te­rü­le­tek nél­kü­lö­zik a lel­ki­pász­to­ro­kat. Így pél­dá­ul a Gubi­ni já­rás­nak, ma­gát a szék­he­lyet ki­vé­ve nincs egyet­len pap­ja sem.”41
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a kom­mu­nis­ták úgy­szin­tén igye­kez­tek ös­­sze­fog­ni és fel­hasz­nál­ni a püs­pö­ki kar­tól füg­get­len ka­to­li­kus moz­gal­mat sa­ját cél­ja­ik pro­pa­gá­lá­sá­ra. Még a há­bo­rú ide­jén, 1944 nya­rán lét­re­jött és a kö­vet­ke­zõ év nya­rá­ig lé­te­zett a Szláv Ka­to­li­kus Bi­zott­ság, ame­lyet Jozef Fiala Udavský, Vin­cent Šinkoviè-Petrovský és dr. Jozef Stra­ka kép­vi­selt. Ján Voj­taššák püs­pök ha­tá­ro­zott el­íté­lõ fel­lé­pé­se nyo­mán a bi­zott­ság te­vé­keny­sé­ge meg­szûnt. Meg kell azon­ban je­gyez­ni, hogy a te­vé­keny­sé­gük­re vo­nat­ko­zó ja­vas­lat­tal egyet­ér­tett Pavol Gojdiè és Jozef Èársky püs­pök. A bi­zott­ság mû­kö­dé­sé­vel vi­szont nem ér­tett egyet Kmeko ér­sek, aki er­rõl tá­jé­koz­tat­ta Jozef Èársky és Andrej Škrábik püs­pö­kö­ket. Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja pe­dig 1945 nya­rán a bi­zott­sá­got mint a ha­la­dó ka­to­li­ku­sok bá­zi­sát igye­ke­zett fel­újí­ta­ni.42
Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gá­nak ki­bõ­ví­tett el­nök­sé­gi ülé­sén 1949. áp­ri­lis 25-én, amely jó­vá­hagy­ta az egy­ház­po­li­ti­ka új irány­vo­na­lát, Ru­dolf Slán­ský, a CSKP fõ­tit­ká­ra tá­mo­gat­ta a pa­pok és a vi­lá­gi­ak meg­új­ho­dá­si moz­gal­má­nak szer­ve­zé­sét, ami alap­já­vá vált vol­na a nem­ze­ti egy­ház­nak, a Ci­rill és Me­tód­hoz kap­cso­ló­dó ha­gyo­mány fel­használásá­val.43 Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ka­to­li­kus egy­ház és hi­e­rar­chi­á­ja be­fo­lyá­sá­nak meg­tö­ré­sé­re a rend­szer Ka­to­li­kus Ak­ci­ót szer­ve­zett, ami si­ker­te­le­nül végzõdöt­t.44
Ma­gyar­or­szá­gon a há­bo­rú utá­ni re­zsim­hez po­zi­tí­vab­ban vi­szo­nyul­tak a re­for­má­tus egy­ház kép­vi­se­lõi, akik el­ha­tá­ro­lód­tak a meg­elõ­zõ rend­szer­tõl. Az új vi­szo­nyok­hoz va­ló al­kal­maz­ko­dá­su­kat elõ­moz­dí­tot­ta Karl Barth sváj­ci te­o­ló­gus ilyen irá­nyú mag­a­tartása.45
Mind­há­rom or­szág­ban akad­tak lel­ké­szek, akik együtt­mû­köd­tek a re­zsim­mel, il­let­ve ro­kon­szen­vez­tek a kom­mu­niz­mus­sal. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­mal együtt­mû­köd­ni kész lel­ké­szek a ha­za­fi­as szel­le­mû­ek­hez tar­toz­tak. A pa­pok­kal szem­be­ni, azo­kat ha­za­fi­as­ok­ra, re­ak­ci­ó­sok­ra és sem­le­ge­sek­re osz­tó meg­ha­tá­ro­zás al­kal­ma­zá­sa szin­tén a köl­csö­nös el­len­té­tek szí­tá­sát, a pap­ság­nak a rend­szer ér­de­ké­ben tör­té­nõ ki­hasz­ná­lá­sát szol­gál­ta.
A len­gyel ha­tó­sá­gok 1947-ben kezd­ték el a pa­po­kat ha­la­dók­ra és re­ak­ci­ó­sok­ra osz­tani.46 A ka­to­li­kus ha­la­dó szer­ve­ze­tek kö­zé tar­to­zott a Pax egye­sü­let Boleslaw Piaseck­iv­el az élen, aki egye­bek kö­zött ál­lí­tot­ta, hogy „szo­ci­a­liz­mus csak egy van, olyan, mint a Szov­jet­uni­ó­ban.” Ugyan­ak­kor meg­hir­det­te a len­gyel for­ra­da­lom „utó­pisz­ti­kus vi­lág­né­ze­ti sok­ré­tû­sé­gét.” A Pax az ál­la­mo­sí­tott vál­la­la­ta­i­ban olyan sze­mé­lye­ket al­kal­ma­zott, „aki­ket a rend­szer ki­do­bott az ut­cá­ra.” Boleslav Piasec­ki vé­del­mez­te a „ha­za­fi­as pa­po­kat.” En­nek el­le­né­re el­néz­te a hi­va­ta­los túl­ka­pá­so­kat, ami­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként a Pax fo­ko­za­to­san el­szi­ge­te­lõ­dött a ka­to­li­kus kör­nye­zet­ben, és Ste­fan Wyszyñs­ki prí­más „ka­to­li­kus el­haj­lók”-nak ne­vez­te õket.47 A ha­za­fi­as pa­pok szer­ve­ze­te Len­gyel­or­szág­ban 1950-ben jött lét­re, s törzs­ál­lo­má­nyát a tá­bo­ri lel­ké­szek alkot­ták.48
A Pax az egy­ház egy­sé­gé­nek meg­bon­tá­sá­ra tö­re­ke­dett, köz­ve­tí­tõ sze­re­pet töl­tött be a kor­mány és a püs­pö­ki kar kö­zött, részt vett a re­zsim ál­tal szer­ve­zett pro­pa­gan­da­ak­ci­ók­ban, jo­go­sít­vá­nya volt a ka­to­li­kus iro­da­lom ki­adá­sá­ra. „A kom­mu­niz­mus irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gé­nek »szellemi« in­dí­té­kai hoz­zá­já­rul­tak a fo­gal­mak el­tor­zí­tá­sá­hoz, a rossz­nak az evan­gé­li­um sa­já­tos ér­tel­me­zé­sé­vel tör­té­nõ fel­men­té­sé­hez. Piaseck­i, aki min­den­kor a zárt gon­do­lat­rend­sze­rek ki­ala­kí­tá­sá­ra tö­re­ke­dett, meg­al­kot­ta az inte­griz­mus el­mé­le­tét, mely ar­ra szol­gált, hogy a kom­mu­niz­mus­hoz fû­zõ­dõ el­kö­te­le­zett­sé­get ös­­sze­kap­csol­ja a val­lás irán­ti oda­adás­sal.”49 Piasec­ki és a Pax te­vé­keny­sé­gét ko­ra­be­li kon­tex­tus­ban is el kell he­lyez­ni, ami­kor élt az év­ti­ze­de­kig fenn­ál­ló kom­mu­nis­ta re­zsim gyõ­zel­mes tér­hó­dí­tá­sá­ba ve­tett hit. Úgy tû­nik, hogy így pró­bál­ta „meg­men­te­ni” a len­gyel egy­há­zat és a len­gyel­or­szá­gi ka­to­li­ciz­must at­tól a sors­csa­pás­tól, mely az orosz­or­szá­gi gö­rög­ke­le­ti egy­há­zat, il­let­ve a cseh­szlo­vá­ki­ai és a ma­gyar­or­szá­gi egy­há­za­kat súj­tot­ta.
A re­zsim­mel va­ló együtt­mû­kö­dés­re haj­lan­dó lel­ké­szek cso­port­ja sok­ré­tû volt. Kö­zé­jük tar­toz­tak olya­nok is, aki­ket ma­guk­kal ra­gad­tak a kom­mu­nis­ták szebb jö­võ­rõl szó­ló ígé­re­tei. A rend­szer­rel va­ló együtt­mû­kö­dés fel­té­te­lez­he­tõ volt olyan pa­pok­ról is, akik nem ápol­tak jó vi­szonyt a püs­pö­kük­kel. Egye­se­ket zsa­rol­tak, má­sok­kal szem­ben a „va­la­mit va­la­mi­ért” el­vet al­kal­maz­ták, ami­nek pél­dá­ul még olyan ese­tei is vol­tak, mint épí­tõ­anyag-be­szer­zé­si le­he­tõ­sé­gek biz­to­sí­tá­sa. Lé­te­zett vi­szont a lel­ké­szek­nek olyan cso­port­ja is, amely meg volt gyõ­zõd­ve ar­ról, hogy komp­ro­mis­­szu­mok ré­vén „meg­óv­hat­ják a hit­tan­ok­ta­tás jo­gát”. A ha­za­fi­as, il­let­ve ha­la­dó lel­ké­sze­ket 1949 szep­tem­be­ré­ben fo­gad­ta Boleslaw Bierut köz­tár­sa­sá­gi el­nök. Ezek a lel­ké­szek „a Sza­bad­sá­gért és De­mok­rá­ci­á­ért Küz­dõk Szö­vet­sé­gé­nek egye­sí­tõ kong­res­­szu­sá­ra ér­kez­tek”, amely­nek ke­re­té­ben meg­ala­kí­tot­ták a Lel­ké­szi Bi­zott­sá­got. A re­zsim cél­ja vi­szont az volt, hogy el­len­té­tet szít­son a pa­pok kö­ré­ben és meg­te­remt­se az ál­la­mi egy­ház alap­ja­it. Az ak­ció mö­gött az ál­lam­biz­ton­ság em­be­rei áll­tak.50
A cseh­szlo­vák, a ma­gyar és a len­gyel ha­tó­sá­gok fel­hasz­nál­ták és tá­mo­gat­ták a ha­za­fi­as pa­po­kat. A cél olyan ál­la­pot ki­ala­kí­tá­sa volt, amely szem­be­ál­lít­ja az al­sóbb és fel­sõbb pap­sá­got. A ha­za­fi­as pa­pok­kal szem­be­ni egy­faj­ta bi­zony­ta­lan­ság azon­ban to­vább élt. Leg­erõ­tel­jes­eb­ben ez min­den va­ló­szí­nû­ség sze­rint Len­gyel­or­szág­ban nyil­vá­nult meg, ahol en­ge­dé­lyez­ték Piaseck­inek, hogy lét­re­hoz­za a Nem­ze­ti Front mel­lett a ka­to­li­kus en­tel­lek­tü­e­lek és ak­ti­vis­ták bi­zott­sá­gát, amely­re az a fel­adat várt, hogy hoz­zá­já­rul­jon a püs­pö­ki kar el­le­he­tet­le­ní­té­sé­hez, va­la­mint a ha­za­fi­as pa­pok féken­tartásához.”51
Cseh­szlo­vá­kia ter­mé­sze­te­sen más eset volt. A ha­tó­sá­gok meg­ne­he­zí­tet­ték azok­nak a lel­ké­szek­nek az igye­ke­ze­tét, akik sa­ját kör­nyé­kü­kön részt vet­tek az em­be­rek élet­kö­rül­mé­nye­i­nek a ja­ví­tá­sá­ban. Így pél­dá­ul a besz­ter­ce­bá­nyai ke­rü­le­ten be­lü­li, 1953. jú­li­u­si egy­ház­po­li­ti­kai hely­zet­rõl szó­ló je­len­tés be­szá­mol a Dolné Rikynèice-i eset­rõl, ami­kor is Pavol Ondrej Miška lel­kész te­vé­ke­nyen részt vett an­nak a la­kás­tömb­nek az épí­té­si mun­ká­la­ta­i­ban, „ahol be­ren­dez­ték a föd­mûves szö­vet­ke­zet és a he­lyi nem­ze­ti bi­zott­ság iro­dá­ját, s ben­ne egy pél­dás, 35 gye­rek egész na­pos gon­dos­ko­dá­sát el­lá­tó óvo­da is el­he­lye­zést nyert. Az em­lí­tett pap­nak a la­kos­ság kö­ré­ben ki­fej­tett agi­li­tá­sát fo­ko­za­to­san vis­­sza­fog­juk, eset­leg át­he­lyez­zük oda, ahol nem lesz mód­ja a hí­vek kö­zött buzgólkod­ni.”52
Az­zal a meg­gyõ­zõ­dés­sel, hogy a kom­mu­niz­mus és az egy­ház sok kö­zös vo­nás­sal ren­del­ke­zik, Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is ta­lál­ko­zunk. Er­rõl a kap­cso­lat­ról, amely ki­zár­ja a kom­mu­nis­ta – a ka­to­li­kus egy­ház hi­va­ta­los do­ku­men­tu­mai ál­tal is ta­ga­dott – ta­no­kat, tár­gya­lást foly­tat­tak a cseh­szlo­vák ál­lam és a ka­to­li­kus egy­ház kép­vi­se­lõi a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­ga egy­ház­ügyi bi­zott­sá­gá­nak 1949. feb­ru­ár 17-én tar­tott ülé­sén. Václav Kopecký nép­mû­ve­lé­si és tá­jé­koz­ta­tás­ügyi mi­nisz­ter a ta­lál­ko­zón ki­je­len­tet­te: „Ha már Trochta püs­pök úr a ke­resz­tény val­lá­si hit­nek pél­dá­ul a szo­ci­a­liz­mus gon­do­la­tá­val va­ló ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len­sé­gé­rõl be­szélt, sze­ret­nék rá­mu­tat­ni XIII. Leó Rerum novarum cí­mû en­cik­li­ká­já­ra, ame­lyet XI. Pius a Qadra­ges­i­mo an­no cí­mû en­cik­li­ká­já­val mó­do­sí­tott, s ez olyan idõ­ben tör­tént, ami­kor XIII. Leó tel­jes mér­ték­ben le­he­tõ­nek tar­tot­ta a ke­resz­tény egy­há­zi hit­nek az ös­­sze­egyez­tet­he­tõ­sé­gét a szo­ci­a­liz­mus gon­do­la­tá­val, a szo­ci­a­lis­ta tö­rek­vé­sek meg­valósításá­val.”53

Egy év múl­va – 1950. feb­ru­ár 19-én – a Katolícke noviny­ben nap­vi­lá­got lá­tott Josef Plo­jhar ró­mai ka­to­li­kus pap és egész­ség­ügyi mi­nisz­ter nyi­lat­ko­za­ta a ke­resz­tény­ség és a né­pi de­mok­rá­cia kö­zös cél­ja­i­ról. Eze­ket a cé­lo­kat „az em­be­ri­es­ség, a bé­ke és a szo­ci­á­lis kér­dé­sek meg­ol­dá­sa je­len­tet­te.” Így a kö­zöt­tük le­võ bár­mi­ne­mû el­mé­le­ti kü­lönb­sé­gek el­tûn­nek „a kö­zös cé­lok ér­de­ké­ben fo­lyó min­den­na­pi munkában.”54 Ha­son­ló meg­fo­gal­ma­zás sze­re­pelt a ke­resz­tény egy­ház lel­ké­sze­i­nek a velehra­di és luhaèovi­cei ös­­sze­jö­ve­te­lén 1950-ben el­fo­ga­dott ha­tá­ro­zat­ban is. Eb­ben töb­bek kö­zött ez állt: „A ke­resz­tény­ség és a szo­ci­a­liz­mus nem egy­mást ki­zá­ró irány­za­tok, ha­nem a köl­csö­nös tisz­te­let­tar­tás je­gyé­ben ké­pe­sek meg­te­rem­te­ni a föl­di lét és az örök­ké­va­ló bol­dog élet ide­á­lis fel­tét­ele­it mind­azok szá­má­ra, akik éle­tük fo­lya­mán az em­be­rek bol­do­gu­lá­sá­nak, az igaz­sá­gos­ság­nak és a sze­re­tet­nek a ke­resz­tény­ség és a szo­ci­a­liz­mus ál­tal val­lott kö­zös el­ve­it ér­vé­nye­sí­tet­ték.”55 A Dzienik Pols­ki cí­mû na­pi­lap olyan vé­le­mény­nek adott te­ret, mely sze­rint: „az egy­sze­rû em­ber ké­pes ös­­sze­kap­csol­ni a ma­ga ka­to­li­kus el­kö­te­le­zett­sé­gét a szo­ci­a­lis­ta épí­tés­sel és a szo­ci­a­lis­ta ál­lam irán­ti lo­ja­li­tás­sal. Azt jö­ven­döl­ték, hogy a ka­to­li­ciz­mus al­kal­maz­ko­dik az új tör­té­nel­mi va­ló­ság­hoz, az­az a szo­ci­a­liz­mus­hoz, mint ahogy az pár­szor a múlt­ban már megtörtén­t.”56
Az új hely­zet, te­hát a ke­resz­tény egy­há­zak meg­lé­te azok­ban az or­szá­gok­ban, ame­lyek a Szov­jet­uni­ó­nak és a szo­ci­a­liz­mus ot­ta­ni for­má­já­nak alá­ren­delt po­li­ti­kai szub­jek­tu­mok ural­ma alá ke­rül­tek, ter­mé­sze­te­sen a te­o­ló­gi­á­ban is ki­fe­je­zés­re ju­tott. Ilyen Ma­gyar­or­szá­gon a re­for­má­tus egy­ház­ban ki­mun­kált ún. „kes­keny út” te­o­ló­gi­á­ja volt, amely a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­ben je­löl­te meg az egy­ház „szol­gá­la­ti kül­de­té­sé­nek ér­tel­mét és cél­ját.”57 Szlo­vá­ki­á­ban ezt az „arc­cal az élet fe­lé te­o­ló­gia” hir­det­te. Köny­vé­ben id. Jú­li­us Filo evan­gé­li­kus lel­kész és püs­pök „hely­ze­ti, sõt akk­li­ma­ti­zá­ci­ós te­o­ló­giá”-nak ne­vez­te, mi­vel az egy­há­zi ta­ní­tá­sok­nak, de még in­kább a gya­kor­lat­nak a po­li­ti­kai hely­zet­hez tör­té­nõ hoz­zá­iga­zí­tá­sát szor­gal­maz­ta, hogy az egy­ház „ne in­ge­rel­je” a hatósá­gokat.”58
Már em­lí­tet­tük, hogy a kom­mu­nis­ták olyan ke­resz­tény moz­ga­lom ki­ala­kí­tá­sá­ra tö­re­ked­tek, amely szo­ro­san együtt­mû­kö­dik a szo­ci­a­lis­ta ál­lam­mal. Alex­ej Èepiè­ka mi­nisz­ter 1949. áp­ri­lis 28-án a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­gá­nak a ha­la­dó lel­ké­szek­kel foly­ta­tott ta­nács­ko­zá­sán er­re Fran­cia­or­szág­gal és Olasz­or­szág­gal kap­cso­lat­ban utalt. Ugyan­ezen ta­nács­ko­zá­son Ale­xan­der Horák ha­za­fi­as pap és meg­bí­zott em­lí­tést tett ar­ról a len­gyel lap­ról, amely­nek „né­pi de­mok­ra­ti­kus a vo­nal­ve­ze­té­se és ugyan­ak­kor szi­go­rú­an kö­ve­ti a krisz­tu­si tanítá­sokat.”59 Egy ilyen jel­le­gû la­pot em­lí­tett a len­gyel püs­pö­ki kar is, mely a hi­va­ta­lok en­ge­dé­lye nél­kül je­le­nik meg, a vo­nat­ko­zó tör­vé­nye­ket meg­szeg­ve. Ez a ki­ad­vány a Szent­szék, a Szent­atya és a püs­pö­ki kar el­len har­col, té­ves er­köl­csi és egy­há­zi el­ve­ket hir­det, igyek­szik alá­ás­ni az egy­há­zi fe­gyel­met, és schis­mát meg eret­nek­sé­get akar elõ­idéz­ni a pap­ság kö­ré­ben. Ne­héz el­vár­ni a püs­pö­ki kar­tól és a lel­ké­szek­tõl, hogy ilyen be­ál­lí­tott­sá­gú em­be­rek­tõl ta­nul­ja­nak ál­lam­pol­gá­ri kö­te­les­ség­tu­dást, s hogy a me­gúj­ho­dó Len­gyel­or­szág­gal va­ló vi­szo­nyuk ki­ala­kí­tá­sá­ban a õ pél­dá­ju­kat kö­ves­sék. Ezek kö­zül a pa­pok kö­zül egye­se­ket az el­sõ bé­ke­kong­res­­szus ide­jén fel­hasz­nál­tak a Szent­atya el­le­ni tá­ma­dá­sok­ra. Az ilyen jel­le­gû mód­sze­re­ket a ki­ala­kult kö­rül­mé­nyek tra­gi­kus je­lé­nek kell tek­in­tenünk.”60
A re­zsi­met tá­mo­ga­tó lel­ké­szi szer­ve­ze­tek lét­re­ho­zá­sá­hoz ürü­gyül ter­mé­sze­te­sen a szov­jet tí­pu­sú bé­ke­harc je­gyé­ben szer­ve­zett ak­ci­ók szol­gál­tak. Ami­kor a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom meg­sze­rez­te az egy­ház fe­let­ti ural­mat és alá­ren­delt­sé­gé­be von­ta azt, az ilyes­faj­ta ak­ci­ók­ba a püs­pö­kök is be­kap­cso­lód­tak. A köl­csö­nös szem­be­sü­lés so­rán azon­ban el­uta­sí­tot­ták a rész­vé­telt a ha­son­ló ren­dez­vé­nye­ken, fõ­ként a ve­lük va­ló po­li­ti­kai vis­­sza­élés mi­att. Is­me­re­tes pél­dá­ul Ján Voj­taššák sze­pes­sé­gi püs­pök ma­ga­tar­tá­sa a re­zsim ilyes­faj­ta tö­me­ge­sen szer­ve­zett ak­ci­ó­i­val szem­ben. Ilyen eset­rõl szá­molt be Jozef Lukaèoviè ha­za­fi­as lel­kész és meg­bí­zott a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­ga kép­vi­se­lõ­i­nek a ha­la­dó lel­ké­szek­kel foly­ta­tott ta­nács­ko­zá­sán 1949. áp­ri­lis 28-án: „A bé­ke­kong­res­­szus­sal kap­cso­lat­ban ki­kér­tük a szlo­vák püs­pö­kök vé­le­mé­nyét, mi­re Voj­taššák azt fe­lel­te, hogy a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház bé­ke­tá­mo­ga­tó és nem vár fel­hí­vás­ra ak­kor, ami­kor már zeng az ég.”61
A kom­mu­nis­ta re­zsim ál­tal szer­ve­zett kü­lön­fé­le bé­ke­kam­pá­nyok­ba a hû­ség­es­kü le­té­te­le után 1951-ben a cseh­szlo­vák püs­pö­kö­ket is be­von­ták. Így pél­dá­ul Ambroz Lazík püs­pök 1951. áp­ri­lis 14-én a bé­ke­kon­fe­ren­ci­ák­kal kap­cso­lat­ban vé­le­ményt nyil­vá­ní­tott a ró­mai ka­to­li­kus püs­pö­kök és ordináriu­sok po­zso­nyi kon­fe­ren­ci­á­ján. A cseh­szlo­vák lel­ké­szek 1950-tõl kezd­ve ak­tí­van be­kap­cso­lód­tak a cseh­szlo­vák bé­ke­vé­dõk te­vé­keny­sé­gé­be. A ka­to­li­kus lel­ké­szek bé­ke­moz­gal­má­nak el­sõ or­szá­gos kong­res­­szu­sa 1951. szep­tem­ber 21-én zajlot­t.62
Az ál­lam és a ka­to­li­kus egy­ház kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dás meg­kö­té­se után Len­gyel­or­szág­ban a püs­pö­kök úgy­szin­tén be­kap­cso­lód­tak az ál­la­mi bé­ke­ak­ci­ók­ba, így pél­dá­ul a Var­só­ban le­zaj­lott II. Bé­ke Vi­lág­kong­res­­szus al­kal­má­ból, amely 1950. no­vem­ber 15-én nyi­lat­ko­za­tot bo­csá­tott ki. Eb­ben töb­bek kö­zött az állt, hogy „a nem­zet­kö­zi bé­ke­kong­res­­szus­nak a ka­to­li­kus egy­ház igye­ke­ze­té­vel ös­­sze­fo­nó­dó tö­rek­vé­se hoz­zá­já­rul a hõn óhaj­tott vi­lág­bé­ke meg­te­rem­té­sé­hez és sta­bi­lizálásához.”63 Ma­ga a kong­res­­szus 1950. no­vem­ber 18–22-e kö­zött ülé­se­zett 1756 kül­dött, 192 ven­dég és 137 meg­hí­vott részvételév­el.64
Ma­gyar­or­szá­gon a lel­ké­szek bé­ke­moz­gal­ma Var­ga Fe­renc lel­kész kez­de­mé­nye­zé­sé­vel 1949 áp­ri­li­sá­ban bon­ta­ko­zott ki. Egyút­tal elõ­ké­szü­let­ben volt a Ke­reszt cí­mû he­ti­lap ki­adá­sa, amely 1950. no­vem­ber 1-jé­tõl je­lent meg. A ka­to­li­kus pa­pok bé­ke­ta­ná­csá­nak meg­ala­kí­tá­sá­ban részt vett Beresztóczy Mik­lós ka­no­nok és a volt cisz­ter­ci­ta Hor­váth Richárd.65
A kö­zép-eu­ró­pai kom­mu­nis­ta re­zsi­mek az egy­ház fe­let­ti ha­ta­lom meg­szer­zé­sét nem­csak be­szi­vár­gás­sal és a pap­ság meg­osz­tá­sá­val ter­vez­ték, ha­nem az el­le­nük irá­nyu­ló tör­vény­ho­zói és egyéb in­téz­ke­dé­sek­kel is, be­le­ért­ve az egy­há­zi-po­li­ti­kai pe­rek ko­ho­lá­sát is. A tár­sa­da­lom total­izálása és az osz­tály­harc éle­zõ­dé­se az ál­lam és az egy­ház vi­szo­nyá­ban is ki­fe­je­zés­re ju­tott. Rá­ko­si Má­tyás 1948. jan­nuár 11-én tar­tott be­szé­dé­ben ki­emel­te az egy­há­zi re­ak­ci­ó­val va­ló le­szá­mo­lás fontosságát,66 ami­kor is ki­je­len­tet­te: „Vé­get kell vet­ni an­nak a hely­zet­nek, ami­kor a nép el­len­sé­gei az egy­ház­zal, el­sõ­sor­ban a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház­zal takaróz­nak.”67 Sza­va­i­nak meg volt a fo­ga­nat­ja. Ugyan­azon év de­cem­be­ré­ben le­tar­tóz­tat­ták, majd el­ítél­ték Mind­szen­ty Józse­fet.68 A bí­bo­ros ve­ze­té­sé­vel a ka­to­li­kus egy­ház az ös­­sze­csa­pás fe­lé ha­l­adt.69 A kö­vet­ke­zõ év­tõl, 1948-tól kez­dõ­dõ­en az ál­lam­ha­ta­lom ne­ki­lá­tott az egy­ház fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­sé­nek és 1950 jú­ni­u­sá­ban meg­kezd­te a szer­ze­tes­ren­dek fel­szá­mo­lá­sát. 70
Len­gyel­or­szág­ban az egy­ház­el­le­nes kam­pány 1949 már­ci­u­sá­ban erõ­sö­dött fel. S ez nem­csak az oda­csa­tolt te­rü­le­te­ken ural­ko­dó ked­ve­zõt­len hely­zet ki­hasz­ná­lá­sá­val füg­gött ös­­sze. Az ál­la­mi szer­vek nem vol­tak hí­ján az olyas­faj­ta fe­nye­ge­tõ­zés­nek, hogy a nép­ha­ta­lom­nak van elég ere­je a „re­ak­ci­ós buj­to­ga­tás” el­le­he­tet­le­ní­té­sé­hez. Az egy­ház el­le­ni újabb tá­ma­dá­si hul­lám má­jus­ban a saj­tó ha­sáb­ja­in je­lent­ke­zett, ami­kor is Ste­fan Wyszyñs­ki prí­más azo­kat a pa­po­kat érin­tet­te pász­tor­le­ve­lé­ben, akik el­sza­kad­nak az ol­tár­tól, va­la­mint szólt a meg­vá­dol­tak és el­ítél­tek sokaságáról.71
Az egy­há­zak alá­ve­tett­sé­gét szol­gá­ló nyo­más­gya­kor­lás­ban je­len­tõs sze­re­pet ka­pott a tör­vé­nyi ren­de­zés is. Mind Ma­gyar­or­szá­gon, mind Cseh­szlo­vá­ki­á­ban Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­talt hoz­tak lét­re. Ezen kí­vül a püs­pö­ki hi­va­ta­lok­ban ál­la­mi meg­bí­zot­tak mû­köd­tek, akik irá­nyí­tot­ták, jó­vá­hagy­ták és el­len­õriz­ték ezen hi­va­ta­lok te­vé­keny­sé­gét. Ma­gyar­or­szá­gon „ba­ju­szos püs­pö­kök­”-nek ne­vez­ték õket. Egy­ház­ügyi tit­ká­ri posz­tok mind­két or­szág­ban az ál­lam­igaz­ga­tás va­la­men­­nyi szint­jén lé­te­sül­tek. Ha­tás­kör­ük­be tar­to­zott a lel­ké­szek mû­kö­dé­sé­vel és az egy­há­zi posz­tok be­töl­té­sé­vel kap­cso­la­tos dön­téshozatal.72
Egy­ház­ügyi hi­va­tal 1950-tõl Len­gyel­or­szág­ban is lé­te­zett, ha­son­ló jog­kö­rök­kel, mint Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A Len­gyel Püs­pö­ki Kar til­ta­ko­zá­sa sem­mit sem vál­toz­ta­tott an­nak struk­tú­rá­ján. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a püs­pö­kök az 1948–1949-es év fo­lya­mán szin­tén til­ta­koz­tak az egy­ház ál­lam ál­ta­li gaz­da­sá­gi fenn­tar­tá­sá­ról szó­ló tör­vény el­len. Az a le­vél, ame­lyet a Len­gyel Püs­pö­ki Kar 1950. szep­tem­ber 12-én Boleslaw Bierut köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz in­té­zett, az egy­ház­ügyi hi­va­tal sze­re­pét érint­ve hang­sú­lyoz­za: „Sen­ki sem szán­dék­szik két­ség­be von­ni a len­gyel ál­lam­nak olyan hi­va­tal lét­re­ho­zá­sá­ra szó­ló jog­cím­ét, mely – a lé­te­zõ tör­vé­nyek ke­re­tén be­lül a ka­to­li­kus egy­ház­nak a val­lá­si ügyek­ben va­ló alap­ve­tõ jo­ga­it szem elõtt tart­va – elõ­se­gí­te­né a ka­to­li­kus egy­ház és az ál­lam kö­zöt­ti szá­mos és bo­nyo­lult kér­dé­sek­kel ter­helt vi­szony ren­de­zé­sét.”73 A püs­pö­ki kar­nak azon­ban el­len­ve­té­sei vol­tak a szó­ban for­gó hi­va­tal­nak a sta­tú­tu­má­val kap­cso­lat­ban, amely a ka­to­li­kus egy­ház te­vé­keny­sé­gé­nek kor­lá­to­zá­sá­ra irá­nyu­ló jo­go­sít­vá­nyo­kat tar­tal­ma­zott. Így pél­dá­ul a 4. pa­ra­gra­fus sze­rint a hi­va­tal­nak fel­ügye­le­tet kell gya­ko­rol­nia a te­o­ló­gi­ai és ko­los­to­ri sze­mi­ná­ri­u­mok és egyéb egy­há­zi ok­ta­tá­si in­téz­mény fö­lött.
Len­gyel­or­szág­ban 1945 óta el­len­tét volt a püs­pö­ki kar és az ál­lam kö­zött ab­ban, ho­gyan le­het­ne ren­dez­ni és sta­bi­li­zál­ni a szer­zett te­rü­le­te­ken ural­ko­dó hely­ze­tet. Az egy­ház­ügyi hi­va­tal ve­ze­tõ­je, Antonin Bida 1950 ok­tó­be­ré­ben meg­vá­dol­ta a püs­pö­kö­ket az­zal, hogy „el­len­sé­ges ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­ta­nak a né­pi Len­gyel­or­szág­gal szem­ben, s nem haj­lan­dók el­is­mer­ni a nyu­ga­ti ha­tá­ro­kat, mint­hogy a püs­pö­ki kar vo­na­ko­dott ki­ne­vez­ni a püs­pö­kö­ket a szer­zett területeken.”74
A len­gyel kor­mány­za­ti kö­rök 1953. feb­ru­ár 10-én úgy dön­töt­tek, be fog­nak avat­koz­ni az egy­há­zi posz­tok­ra tör­té­nõ ki­ne­ve­zé­sek­be. Ez­zel a mó­do­sí­tás­sal a püs­pö­ki kar nem ér­tett egyet, fõ­leg azért, mert ez zûr­za­vart okoz a plé­bá­ni­ai hi­va­ta­lok­ban, sé­rel­mes a lel­ké­szek szá­má­ra, bel­sõ fe­szült­sé­get vált ki a tár­sa­da­lom­ban és anti­humánus be­ál­lí­tott­sá­gú. Ez a jog­sza­bály árt a köz­tár­sa­ság­nak, árt a püs­pö­ki kar­nak – állt a Boleslav Bierut köz­tár­sa­sá­gi el­nök­höz 1953 már­ci­u­sá­ban in­té­zett lev­él­ben.75 A püs­pö­ki kar több­ször is fel­hív­ta a fi­gyel­met az em­lí­tett dek­ré­tum ha­tály­ba lép­te­té­se nyo­mán elõ­ál­ló prob­lé­mák­ra. A püs­pö­ki kar­nak a kor­mány­zat­hoz in­té­zett, 1953. má­jus 8-án el­fo­ga­dott ter­je­del­mes me­mo­ran­du­má­ban vi­lá­go­san le­szö­gez­ték: „Épp­úgy nem ha­boz­nánk, ha ama al­ter­na­tí­va elé ke­rül­nénk: ves­sük-e alá ma­gun­kat a vi­lá­gi ha­ta­lom esz­kö­ze­ként szol­gá­ló egy­há­zi jog­kör­nek vagy vál­lal­juk a sze­mé­lyes ál­do­za­tot. El­hi­va­tott­sá­gunk apos­to­li sza­vát fog­juk kö­vet­ni, lel­ké­szi lel­ki­is­me­re­tünk­re fo­gunk hall­gat­ni, bel­sõ meg­nyug­vás­sal és ab­ban a tu­dat­ban, hogy az ül­döz­te­tés­re nem szogál­tunk rá, s ránk a szen­ve­dés csak a Krisz­tu­sért és a krisz­tu­si egy­ház­ért mé­re­tett, és sem­mi má­sért. Az is­te­ni szent­ség nem ál­doz­ha­tó fel a csá­szá­ri ol­tá­ron. Non pos­sumus.”76
Az egy­ház fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­sé­nek kí­sé­rõ­je­len­sé­gei köz­zé tar­to­zott – az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sán túl – az egy­há­zi saj­tó kor­lá­to­zá­sa és az egye­sü­le­ti élet be­til­tá­sa. Az egy­ház éle­té­be be­ha­to­ló kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ré­szé­rõl kí­mé­let­len be­avat­ko­zást je­len­tet­tek azok a po­li­ti­kai pe­rek, ame­lyek hos­­szú ide­ig tar­tó sza­bad­ság­vesz­tés­sel súj­tot­ták a lel­ké­sze­ket és vi­lá­gi­a­kat egy­aránt. A meg­tor­lás to­váb­bi for­má­ja volt a püs­pö­ki kar tag­ja­i­nak el­szi­ge­te­lé­se. A leg­is­mer­teb­bé a Mind­szen­ty bí­bo­ros el­le­ni per lett, mely a sza­bad vi­lág­ban ha­tal­mas til­ta­ko­zást vál­tott ki. A Mind­szen­ty el­íté­lé­se nyo­mán elõ­állt bo­nyo­lult hely­zet­tel nem­csak Ma­gyar­or­szá­gon, ha­nem Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is tisz­tá­ban vol­tak. A CSKP KB 1949. áp­ri­lis 25-én tar­tott, ki­bõ­ví­tett el­nök­sé­gi ülé­sén – amely jó­vá­hagy­ta az egy­ház­po­li­ti­ka új irány­vo­na­lát – Zdeòek Fier­linger mi­nisz­ter­el­nök-he­lyet­tes rá­mu­ta­tott, hogy: „a Mind­szen­ty-üg­y­nek Ame­ri­ká­ban egész új­ság­ol­da­la­kat meg­töl­tõ írá­so­kat szen­tel­nek. A harc, amit foly­ta­tunk, Len­gyel­or­szág­gal és Ma­gyar­or­szág­gal kö­zö­sen, alap­ve­tõ jelen­tõségû.”77
A Mind­szen­ty-üg­y­nek meg­volt a szlo­vá­ki­ai ki­ha­tá­sa is. A Nem­ze­ti Front Nagymi­há­lyi Já­rá­si Bi­zott­sá­ga a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ci­ós Bi­zott­sá­gá­tól, Po­zsony­ból 1949. feb­ru­ár 25-én ka­pott le­irat alap­ján he­ti je­len­té­se­ket kül­dött a já­rás egy­há­zi és val­lá­si éle­té­rõl. A Nagymi­hály­ból kül­dött má­so­dik, 1949. már­ci­us 9-én kelt je­len­tés tá­jé­koz­ta­tott a lel­ké­szek­nek a Mind­szen­ty-per­rel kap­cso­la­tos ma­ga­tar­tá­sá­ról is. Esze­rint „pap­ja­ink kö­ré­ben pá­nik és fé­le­lem tá­madt”, ami ab­ban is meg­nyil­vá­nult, hogy el­kezd­ték „az in­gó­sá­gok, mint az arany­gyû­rûk, ke­resz­tek, fül­be­va­lók, nyak­lán­c­ok és öl­tö­zé­kek el­rej­té­sét a meg­bíz­ha­tó hí­vek­nél.” A je­len­tés sze­rint pa­pi il­let­mény meg­vo­ná­sa ese­tén sem ma­rad­ná­nak meg­él­he­tés nél­kül, mert fi­ze­tés­hez jut­ná­nak a kár­pá­ton­tú­li uk­rán lel­ké­szek­hez ha­son­ló­an „az ot­ta­ni püs­pök­tõl, Daniel Ivanovics­tól az USA-be­li tá­mo­ga­tá­si alap­ból.”78 A Szlo­vák Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­ga egy­ház­ügyi osz­tá­lyá­nak az 1949. feb­ru­ár 24-i he­ti je­len­té­se a Mind­szen­ty-per­rel és a meg­je­lent ha­tá­ro­za­tok­kal fog­lal­ko­zott. Ja­va­sol­ta „a sár­ga és a fe­ke­te könyv szlo­vák nyel­vû ki­adá­sát is, mint­hogy a Mind­szen­ty-szálak még Szlo­vá­ki­á­ba is átnyúl­tak.”79 Ugyan­ezen szerv 1949. már­ci­us 11-i je­len­té­sé­ben egye­be­ken kí­vül em­lí­tést tett 14 ma­gyar lel­kész Mind­szen­ty bí­bo­ros­sal ös­­sze­füg­gõ letartóz­tatásáról.80
Azok­nak a sze­mé­lyek­nek a le­lep­le­zé­sé­vel, akik­nek kap­cso­la­tuk volt Mind­szen­tyv­el a CSKP KB egy­ház­ügyi bi­zott­sá­ga 1949. áp­ri­lis 30-án foglalko­zot­t.81 Václav Kopecký mi­nisz­ter a köz­pon­ti bi­zott­ság el­nök­sé­ge ál­tal ki­ne­ve­zett bi­zott­ság ülé­sén – amely­re az a fel­adat há­rult, hogy ja­vas­la­tot te­gyen a ka­to­li­kus egy­ház­zal ké­szü­lõ tár­gya­lá­sok me­ne­té­nek meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra – a va­ti­ká­ni po­li­ti­ka két­ar­cú­sá­gá­ról be­szélt ab­ból ki­fo­lyó­lag, hogy le­he­tõ­vé te­szi: „Mindszenty már­tír le­gyen, más­részt vi­szont kap­cso­la­tot tart az en­ge­dé­ke­nyebb pa­pok­kal is. Épp­így ná­lunk is Berant konf­lik­tus­ba haj­szol­ja, Trochtá­nak vi­szont azt üze­ni, hogy »tart­satok ki«.”82 Mind­szen­ty sze­mé­lyé­re Alex­ej Èepiè­ka mi­nisz­ter ab­ban a be­szá­mo­ló­já­ban tért ki, ame­lyet 1949. áp­ri­lis 13-án tar­tott a Nem­ze­ti Front Ak­ció­bi­zott­sá­ga egy­ház­ügyi tit­ká­ra­i­nak ta­nács­ko­zá­sán, ami­kor is tá­jé­koz­tat­ta õket az egy­ház­po­li­ti­ka új irány­vo­na­lá­ról és a be­lõ­le adó­dó fel­ada­tok­ról. Az­zal a ja­vas­lat­tal kap­cso­lat­ban, hogy a Va­ti­kán cseh­szlo­vá­ki­ai nun­ci­a­tú­rá­ját Giuseppe Sensi he­lyett Msgr. Gen­naro Veroli­no kép­vi­sel­je, ki­je­len­tet­te: „jól is­mert mind ná­lunk, mind Ma­gyar­or­szá­gon, ahol be­le­ke­ve­re­dett a Mind­szen­ty-af­fér­ba.”83 Mind­szen­ty sze­mé­lyé­vel 1949. má­jus 3-án is fog­lal­ko­zott, ami­kor is az egy­ház­el­le­nes in­téz­ke­dé­sek kap­csán ar­ra fi­gyel­mez­te­tett: „Ne gon­dol­já­tok, hogy ha si­ke­re­ket érünk el, ez­zel az egy­há­zi hi­e­rar­chi­á­nak már be­fel­leg­zett. Amen­­nyi­re ezek­bõl az ér­te­sü­lé­sek­bõl meg­ítél­het­jük, az egy­há­zi hi­e­rar­chia a hely­ze­tet igyek­szik a vég­le­te­kig ki­élez­ni, leg­alább­is an­­nyi­ra, mint Ma­gyar­or­szá­gon. Mi vi­szont nem ra­gad­tat­hat­juk ma­gun­kat ar­ra, hogy ki­pro­vo­kál­ja­nak ben­nün­ket mód­sze­re­ik­kel, ame­lyek ha­son­ló­ak a Mind­szen­tyékéhez, így ugyan­is Cseh­szlo­vá­kia be­le­sod­ród­na ab­ba a kam­pány­ba, amely a Mind­szen­ty-ü­gy kö­rül a nem­zet­kö­zi fó­ru­mo­kon el­sza­ba­dult.”84 Az al­sóbb és fel­sõbb pap­ság­gal szem­ben dif­fe­ren­ci­ált ma­ga­tar­tást ja­va­solt. Alex­ej Èepièka, el­le­nez­te a me­gyés­püs­pö­kök­kel szem­be­ni nyílt konf­lik­tust és meg­tor­ló in­téz­ke­dé­se­ket, mert ez egy újabb Mind­szen­ty-ü­gyet idéz­ne elõ.
A szlo­vá­ki­ai kom­mu­nis­ta na­pi­lap, a Prav­da a Mind­szen­ty-per­rõl 1949. ja­nu­ár 4-én, ja­nu­ár 9-én és feb­ru­ár 6-án tá­jé­koz­tat­ta ol­va­só­it. Meg­je­len­tet­te pél­dá­ul 1949. ja­nu­ár 27-én a ma­gyar püs­pö­kök pász­tor­le­ve­lé­re adott vá­laszt. Mind­szen­ty bí­bo­ros ügyé­rõl 1949 feb­ru­ár­já­ban Josef Plo­jhar mi­nisz­ter em­lí­tést tett a tá­bo­ri lel­ké­szek kon­fe­ren­ci­á­ján is.85 A Mind­szen­ty-üg­gyel ér­velt 1949 jú­li­u­sá­ban a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­gá­nak ülé­sén Alex­ej Èepiè­ka is, azt ma­gya­ráz­va, hogy mi­ért nem jött lét­re Cseh­szlo­vá­ki­á­ban az egy­ház és az ál­lam kö­zöt­ti meg­e­gyezés.86
Szlo­vá­ki­á­ban a Mind­szen­ty te­vé­keny­sé­gét el­íté­lõ kam­pán­­nyal ös­­sze­füg­gés­ben 26 sze­mély el­len emel­tek vá­dat, akik kö­zül 15 ró­mai ka­to­li­kus lel­kész volt (7 káp­lán, 7 pap és 1 es­pe­res), va­la­mint 4 re­for­má­tus pap. Az 1949. má­jus 28-án kelt vád­irat sze­rint a vád­lot­tak ab­ban igye­kez­tek köz­re­mû­köd­ni, hogy: „Szlo­vá­kia dé­li ha­tár men­ti te­rü­le­te­it el­sza­kít­sák a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság­tól és Ma­gyar­or­szág­hoz csa­tol­ják. E cél­ból kap­cso­la­tot te­rem­tet­tek a volt ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök, Nagy Fe­renc re­ak­ci­ós kor­má­nyá­val és Gyön­gyö­si ma­gyar kül­ügy­mi­nisz­ter­rel, va­la­mint a Mind­szen­ty esz­ter­go­mi ér­sek, prí­más és bí­bo­ros ál­tal ve­ze­tett ma­gyar re­ak­ci­ós klé­rus­sal, akik­nek el­fer­dí­tett hí­re­ket, me­mo­ran­du­mo­kat és egyéb, a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar la­kos­ság hely­ze­té­nek ren­de­zé­sé­vel fog­lal­ko­zó anya­go­kat jut­tat­tak el, hogy ez­zel egy­részt alá­tá­mas­­szák a pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­ci­án részt­ve­võ ma­gyar de­le­gá­ció ál­lás­pont­ját, más­részt elõ­moz­dít­sák a cseh­szlo­vá­ki­ai bel­sõ vi­szo­nyok­ba va­ló kül­sõ ha­tal­mi be­avat­ko­zást.”87
A má­so­dik cso­port­ban 6 sze­mély el­len tör­tént vád­eme­lés, kö­zü­lük öten vol­tak ró­mai ka­to­li­kus pa­pok.88 Ere­de­ti­leg hét sze­mély el­len emel­tek vá­dat, de Pavol Kováè, akit má­jus el­se­jén he­lyez­tek vizs­gá­la­ti fog­ság­ba, még az­nap meg­halt a Po­zso­nyi Ál­la­mi Kórházban.89
A Mind­szen­ty-pert és az em­lí­tett két szlo­vá­ki­ai cso­port el­len in­dí­tott ki­vizs­gá­lást a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ta re­zsim fel­hasz­nál­ta a szer­ze­tes­ren­dek tíz tag­já­nak per­be­fo­gá­sa so­rán. Az Igaz­ság­ügyi Mi­nisz­té­ri­um­ban 1950. már­ci­us 25-én ta­nács­ko­zást tar­tot­tak, ame­lyen a ké­szü­lõ per po­li­ti­kai kon­cep­ci­ó­já­nak le­ve­zény­lé­sé­vel és a pro­pa­gan­da ál­ta­li hasz­no­sí­tá­sá­nak kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­tak. A Mind­szen­ty-per­rel kap­cso­lat­ban Cseh­szlo­vá­kia ér­de­kei úgy fo­gal­ma­zód­tak meg, hogy: „ki kell ak­náz­ni a va­ti­ká­ni tá­mo­ga­tást és a Mindszenty–Habsburg-restauráció vo­na­lat. Szlo­vá­ki­át il­le­tõ­en ki­hasz­nál­ni min­den anya­got a ko­los­to­rok és szer­ze­tes­ren­dek tag­jai el­le­ni per­ben, azt do­ku­men­tál­va, hogy a ko­los­to­rok és a szer­ze­tes­ren­dek az ál­lam­el­le­nes int­ri­kák me­leg­ágyá­vá vál­tak.”90
A Co se skrý­va­lo za zdmi klášterù (Mi rej­tõ­zött a ko­los­to­rok fa­lai mö­gött) cí­mû ki­ad­vány­ban sze­re­pelt töb­bek kö­zött az aláb­bi szö­veg: „A cseh­szlo­vák ko­los­to­rok­ból nem hi­á­nyoz­tak rá­adá­sul még Mind­szen­ty bí­bo­ros hí­vei sem. Két ál­lam­el­le­nes cso­port mû­kö­dött, ame­lye­ket dr. Arany egye­sí­tett a Ma­gyar De­mok­ra­ti­kus Né­pi Szö­vet­ség el­ne­ve­zés­sel. En­nek az il­le­gá­lis szer­vez­ke­dés­nek az volt a fel­ada­ta, hogy Mind­szen­ty bí­bo­ros uta­sí­tá­sai alap­ján vis­­sza­él­jen a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar la­kos­ság nem­ze­ti­sé­gi és val­lá­si érzelmeiv­el.”91 Az em­lí­tett ta­nács­ko­zá­son az ál­lam­ügyész he­lyet­te­se, Karel Èížek fel­ada­tul kap­ta, hogy kér­je ki a Rudé právo le­vél­tá­rá­ból a Va­ti­kán­nak a ka­pi­ta­lis­ta or­szá­gok­ban foly­ta­tott po­li­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó anya­go­kat, és a len­gyel­or­szá­gi (a lel­ké­szek és szer­ze­tes­ren­dek el­le­ni) pe­rek iratait.92
A lel­ké­szek és hí­vek el­le­ni po­li­ti­kai pe­rek­ben fel­hasz­nál­ták pél­dá­ul a hor­vát Kolakoviè pro­fes­­szor sze­mé­lyét is, aki 1943. szep­tem­ber 13-a óta te­vé­keny­ke­dett Szlo­vá­ki­á­ban. Tomis­lav Poglajen Kolakoviè hor­vát je­zsu­i­ta 1944–1945 te­lét „a par­ti­zá­nok ál­tal el­len­õr­zött te­rü­le­ten töl­töt­te, de nem volt par­ti­zán.” Szlo­vá­ki­á­ban és a há­bo­rú után Cseh­or­szág­ban Kolakoviè pro­fes­­szor elõ­adá­so­kat tar­tott és lel­kigya­kor­la­to­kat foly­ta­tott. Kolakoviè pro­fes­­szort 1946. ja­nu­ár 18-án Szlo­vá­ki­á­ban le­tar­tóz­tat­ták, és ál­lam­el­le­nes te­vé­keny­ség­gel vá­dol­ták. Az 1946. má­ju­si par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok után he­lyez­ték sza­bad­láb­ra. Fi­gyel­met ér­de­mel, hogy ugyan­ezen a na­pon a Szlo­vá­ki­ai Meg­bí­zot­ti Hi­va­tal VI. osz­tá­lyá­ra Ján Èarnogurský szlo­vák po­li­ti­kus kí­sé­re­té­ben je­lent meg. A Rod­i­na (Csa­lád) el­ne­ve­zést vi­se­lõ kö­zös­sé­gé­nek tag­ja­it nem­csak 1946-ban tar­tóz­tat­ták le, to­váb­bi meg­hur­co­lá­sok, fog­ház­bün­te­té­sek és bí­ró­sá­gi íté­le­tek vár­tak rá­juk 1948 után is.93
Kolakoviè pro­fes­­szor elõ­re lát­ta a kom­mu­niz­mus tér­hó­dí­tá­sát és fel­ada­ta­i­nak egyi­ke volt, hogy a Rod­i­na tag­ja­it er­re az idõ­szak­ra fel­ké­szít­se. Igye­ke­zett ki­jut­ni a Szov­jet­uni­ó­ba, ami vé­gül is si­ke­rült, de a „lé­nye­gé­ben ered­mény­te­len kül­de­té­sé­rõl a kö­zös­ség cseh és szlo­vák tag­jai elõtt vis­­sza­fo­got­tan nyi­latko­zot­t.”94 Ezt az út­ját meg­elõ­zõ­en egy ide­ig Deb­re­cen­ben tar­tóz­ko­dott, ahol P. Bu­lá­nyi Györg­­gyel is ta­lál­ko­zott. Az egy­hó­na­pos deb­re­ce­ni tar­tóz­ko­dás so­rán if­jú­sá­gi kö­rö­ket szer­ve­zett, amit tá­vo­zá­sa után Bu­lá­nyi Györ­gy foly­ta­tott, an­nak el­le­né­re, hogy ele­in­te ké­te­lyei vol­tak az ilyen jel­le­gû te­vé­keny­sé­get il­le­tõ­en. Kolakoviè pro­fes­­szor Bu­lá­nyi György­nek ar­ra a kér­dé­sé­re, hogy mi ér­tel­me van az ilyen szer­vez­ke­dés­nek, azt fe­lel­te: „rö­vi­de­sen be­kö­vet­ke­zik egy olyan idõ­szak, ami­kor az egy­ház csak ilyen cso­por­tocs­kák­ban lé­tez­het majd.” E kö­zös­sé­gek 1952-re – az il­le­ga­li­tás kö­rül­mé­nye­i­hez ké­pest – el­sza­po­rod­tak, s ek­kor zaj­lott „az or­szá­gos cso­por­tok el­sõ ki­sebb mé­re­tû pe­re.” Eb­ben az el­sõ „ki­sebb mé­re­tû per­ben”, ahogy Bu­lá­nyi ír­ja, 12 sze­mély el­len hoz­tak íté­le­tet. Bu­lá­nyi pá­tert élet­fogy­tig­lan­ra ítél­ték. A cso­port egyik tag­ja ha­lál­bün­te­tést ka­pott, má­so­kat élet­fogy­tig­lan­ra és 10–14 évig ter­je­dõ sza­bad­ság­vesz­tés­re ítél­tek. A vád úgy szólt, hogy il­le­gá­lis kor­mány­el­le­nes szer­ve­zet tag­jai vol­tak. Há­rom év­vel ké­sõbb már 70 sze­mély állt bí­ró­ság elõt­t, s a gyü­le­ke­zé­si sza­bad­ság meg­sér­té­sé­ért ki­sza­bott íté­le­tek 6 hó­nap­tól két évig ter­je­dõ sza­bad­ság­vesz­tés­sel jár­tak.95 Az em­lí­tett kö­rök­kel kap­cso­la­tos kez­de­mé­nye­zé­sek 1975-ig vád alá estek.96
A Kolakoviè kö­zös­sé­gé­hez tar­to­zó sze­mé­lyek ügyé­ben Cseh­szlo­vá­ki­á­ban több pert is ren­dez­tek, így Oto Mádrt élet­fogy­tig­lan­ra, Vla­di­mír Juklt 25 év­re, Sil­vester Krèméryt 14 év­re, Šte­fan Šamá­likot 13 év­re, Josef Zvìøinát 11 év­re, ifj. Václav Vaškót 3 év­re, Josef Hošeket 15 év­re ítélték.97
Hí­võk, lel­ké­szek és püs­pö­kök el­len po­li­ti­kai pe­re­ket mind­há­rom or­szág­ban ren­dez­tek. Ma­gyar­or­szá­gon Mind­szen­ty bí­bo­ros el­íté­lé­sén túl 1951-ben bí­ró­ság elé ál­lí­tot­ták Grõsz Jó­zsef ka­lo­csai ér­se­ket is, aki 1950. au­gusz­tus 30-án alá­ír­ta a ma­gyar kor­mány és a püs­pö­ki kar kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dást. Az ér­se­ket 1951. má­jus 18-áról 19-ére vir­ra­dó­an le­tar­tóz­tat­ták, s a per, amely­ben 15 év­re ítél­ték, 1951. jú­ni­us 28-án ért véget.98 A vá­dak kö­zül ter­mé­sze­te­sen nem hi­á­nyoz­ha­tott, hogy a vád­lot­tak a sa­ját né­pük­kel szem­ben az ame­ri­kai im­pe­ri­a­liz­mus szol­gá­la­tá­ba sze­gõd­tek és se­gít­sé­get Ti­to Ju­go­szlá­vi­á­já­tól vár­tak. Grõsz ér­se­ket az ös­­szes­kü­vés­ben va­ló rész­vé­tel­lel vá­dol­va Mind­szen­ty kö­ve­te­ként bé­lye­gez­ték meg.99 Ve­le együtt a szer­ze­tes­ren­dek né­hány kép­vi­se­lõ­jét is elítélték,100 így pél­dá­ul Endrédy Ven­del cisz­ter­ci­ta apá­tot, aki fel­füg­gesz­tet­te tiszt­sé­gé­bõl Hor­váth Ri­chárd cisz­ter­ci­tát, a ka­to­li­kus pa­pok bé­ke­ta­ná­csá­nak alapítóját.101
A kor­mány és a ka­to­li­kus egy­ház kö­zöt­ti nyílt konf­lik­tus Ma­gyar­or­szá­gon 1948 nya­rán tört ki, ami­kor is jú­ni­us kö­ze­pén a par­la­ment jó­vá­hagy­ta az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­ról szó­ló törvényt.102 Ek­kor már fo­lya­mat­ban volt a po­li­ti­kai pe­rek elõ­ké­szí­té­se – ami­rõl Rá­ko­si Má­tyás 1948. ja­nu­á­ri nyi­lat­ko­za­ta is ta­nús­ko­dik –, s „jú­li­us­ban el­ítél­tek öt pa­pot, majd to­váb­bi egyet õsszel.”103 Az is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­nak elõ­ké­szí­té­se alatt egy rend­õrt ha­lá­los bal­eset ért Póc­speriben, amit gyil­kos­ság­nak ki­ki­ált­va ürü­gyül hasz­nál­tak fel az ál­la­mo­sí­tás fel­gyor­sí­tá­sá­hoz. Az utá­na el­kez­dõ­dött, az egy­há­zi mél­tó­sá­gok el­le­ni pe­rek egy­ben a lel­ké­szek és a hí­võk meg­fé­lem­lí­té­sé­re is szol­gál­tak.104
Len­gyel­or­szág­ban az egy­há­zat fõ el­len­ség­gé 1949-­cel kez­dõ­dõ­en ki­ál­tot­ták ki, de már 1948-ban el­kez­dõ­dött a pa­pok el­le­ni kü­lön­fé­le „ter­he­lõ anyag­gyûj­tés”. A pa­pok el­le­ni el­sõ is­mert per le­foly­ta­tá­sá­ra 1949 õszén Katovicében ke­rült sor. A sza­bad­ság­vesz­té­sek 3–12 év kö­zött mozog­tak.105 Kaz­imierz Kowal­s­ki chel­mi püspökkkel együtt 1950 má­ju­sá­ban száz lel­készt tar­tóz­tat­tak le.106 Több mint két­éves ki­vizs­gá­lás­nak ve­tet­ték alá az 1951 ja­nu­ár­já­ban le­tar­tóz­ta­tott kieleck­ýi püs­pö­köt, Czes­law Kacz­mareket, akit vé­gül 12 évi bör­tön­bün­te­tés­re ítél­tek.107 Ügyé­nek nyil­vá­nos bí­ró­sá­gi tár­gya­lá­sa 1953. szep­tem­ber 14-én kez­dõ­dött. Ste­fan Wyszyñ­ski bí­bo­ros az 1953. szep­tem­ber 24-én kelt le­ve­lé­ben el­uta­sí­tot­ta a püs­pök­kel szem­be­ni ki­fo­gá­so­kat. Azon a na­pon, ami­kor a bí­bo­ros át­ad­ta a szó­ban for­gó le­ve­let, hoz­tak dön­tést az el­szi­ge­te­lé­sé­rõl, amit a Köz­biz­ton­sá­gi Mi­nisz­té­ri­um tag­jai haj­tot­tak vég­re 1953. szep­tem­ber 26-án.108 Len­gyel­or­szág­ban 1951 vé­gén hoz­zá­ve­tõ­leg 900 lel­készt tar­tot­tak fog­va.109
Cseh­or­szág­ban 1948. jú­ni­us 19-tõl 1949. ok­tó­ber 19-ig 57 lel­készt he­lyez­tek vizs­gá­la­ti fog­ság­ba, bün­te­tést 17 lel­kész­re szab­tak ki. Szlo­vá­ki­á­ban vizs­gá­la­ti fog­ság­ba tí­zen ke­rül­tek és fog­ház­bün­te­tés­sel egy lel­készt súj­tot­tak.110 A cseh or­szág­rész­ben 1950-ben 117 sze­mély­re, Szlo­vá­ki­á­ban 139 sze­mély­re mér­tek ki egy­há­zi ügyek­ben bün­tetést.111
Lel­ké­szek (a püs­pö­kö­ket is be­le­ért­ve) és vi­lá­gi­ak el­len Cseh­szlo­vá­ki­á­ban is in­dí­tot­tak po­li­ti­kai pe­re­ket. Is­mert Stanislav Zela püs­pök és tár­sai, Ján Voj­taššák, Michal Buza­l­ka és Pavol Gojdiè püs­pök el­íté­lé­se. Szlo­vá­ki­á­ban so­ka­kat a rend­szer ál­tal 1949 jú­ni­u­sá­ban szer­ve­zett Ka­to­li­kus Ak­ci­ó­val kap­cso­lat­ban he­lyez­tek fog­ság­ba és ítél­tek el.112
A kom­mu­nis­ta re­zsim a ka­to­li­kus egy­ház­zal fenn­ál­ló fe­szült vi­szonyt a püs­pö­ki kar in­ter­ná­lá­sá­val is meg­pró­bál­ta ke­zel­ni. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a püs­pö­kök rend­õri fel­ügye­let alá he­lye­zé­se 1949 jú­ni­u­sá­ban kez­dõ­dött Beran ér­sek internálásaval pár­hu­za­mo­san. A besz­ter­ce­bá­nyai ke­rü­let­bõl szár­ma­zó egy­há­zi-po­li­ti­kai je­len­tés kö­zöl­te, hogy Ró­bert Pobožný püs­pök el­szi­ge­te­lé­se „nem vál­tott ki sem­mi za­var­gást a hí­vek kö­zött, akik nem is tud­ják, hogy Rozs­nyón va­la­mi vál­to­zás történ­t.”113 Az egy­há­zi ad­mi­niszt­rá­ció fe­let­ti ura­lom meg­szer­zé­se cél­já­ból a kor­mány ál­ta­lá­nos hely­nö­kö­ket ne­ve­zett ki az egyes egy­ház­me­gyék gond­no­ki poszt­ja­i­ra.
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom tel­je­sen fel­szá­mol­ta a ko­los­to­ro­kat, de Len­gyel­or­szág­ban és Ma­gyar­or­szá­gon ez nem kö­vet­ke­zett be. Ma­gyar­or­szá­gon az 1950. évi 34. szá­mú tör­vény­ere­jû ren­de­let meg­von­ta a szer­ze­tes­ren­dek mû­kö­dé­si en­ge­dé­lyét. Ki­vé­telt csu­pán há­rom fér­fi és egy nõi szer­ze­tes­rend ka­pott: a ben­cé­sek, a pi­a­ris­ták, a fe­ren­ce­sek és a Mi­as­­szo­nyunk­nak ne­ve­zett sze­gény is­ko­la­nõ­vé­rek. E négy rend 8 gim­ná­zi­u­mot mû­köd­te­tett A ren­de­let 1989. au­gusz­tus 30-ig volt ha­tá­lyos (lásd a 70. végj.). Az­óta is­mét mû­köd­het­nek a szer­ze­te­si kö­zös­sé­gek. Az is­ko­la­ügy, az egye­sü­le­ti élet, a jó­té­kony­sá­gi te­vé­keny­ség, a könyv­ki­adás te­rén a hely­zet fo­ko­za­to­san el­té­rõ mó­don ala­kult. A kor­mány­za­tok­nak Cseh­szlo­vá­ki­á­ban, Ma­gyar­or­szá­gon és Len­gyel­or­szág­ban nem si­ke­rült fel­szá­mol­ni az egy­há­zat és el­foj­ta­ni a val­lást, a kom­mu­nis­ta rend­szer azon­ban rend­kí­vül meg­gyen­gí­tet­te azo­kat és el­le­he­tet­le­ní­tet­te a te­vé­keny­sé­gü­ket. A ka­to­li­kus egy­ház alá­ve­té­sé­nek és be­fo­lyá­sa gyen­gí­té­sé­nek oka­ként a kom­mu­niz­mus­sal va­ló nyílt meg­üt­kö­zés­hez szük­sé­ges fel­ké­szült­ség hi­á­nyát hoz­zák fel. Amint azt Jonathan Lux­moore és Jolan­ta Babi­uch hang­sú­lyoz­ta: „nincs nagy kü­lönb­ség az együtt­mû­kö­dés­re haj­ló Wyszyn­sky és Beran, va­la­mint a konf­ron­tá­ci­ós ma­ga­tar­tást vá­lasz­tó Mind­szen­ty és Stepinace közöt­t.”114
A né­me­tek cseh­szlo­vá­ki­ai ki­te­le­pí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban Ján Mlynárik A né­me­tek ki­te­le­pí­té­sé­hez fû­zött té­zi­sek cí­mû ela­bo­rá­tu­má­ban meg­ál­la­pít­ja, hogy: „Beran ér­sek nem volt Mind­szen­ty bí­bo­ros, aki éle­sen és nyil­vá­no­san el­ítél­te a né­me­tek Ma­gyar­or­szág­ról tör­tént ki­te­le­pí­té­sét és ér­de­mei kö­zé tar­to­zik, hogy alább­ha­gyott a dél-szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok de­por­tá­lá­sa a cseh or­szág­ré­szek­be, ahol hi­ány­zott a né­met munkaerõ.”115 A ki­te­le­pí­té­sek és a né­met meg ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû­ek­kel szem­be­ni anti­humánus ma­ga­tar­tás mi­att nem­csak Mind­szen­ty bí­bo­ros, ha­nem a Cseh­szlo­vák Püs­pö­ki Kar, így pél­dá­ul Beran ér­sek, Pavol Jan­tausch és he­lyet­te­se, Msgr. Ambróz Lazík és dr. Ró­bert Pobožný is tiltako­zot­t.116 A szlo­vák ka­to­li­kus püs­pö­kök pe­tí­ci­ó­já­ban, mely a szlo­vák püs­pö­kök 1946. au­gusz­tus 8-i ülé­sén szü­le­tett, majd 1946. au­gusz­tus 21-én nyúj­tot­tak be a Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács El­nök­sé­gé­nek és a Meg­bí­zot­tak Tes­tü­le­té­nek, hang­sú­lyoz­ták: „a nem szlo­vák nem­ze­ti­sé­gû pol­gá­rok ki­te­le­pí­té­sé­vel kap­cso­lat­ban fel­hív­juk a fi­gyel­met a ter­mé­szet­jog meg­vál­toz­ha­tat­lan alap­el­ve­i­re, ahogy azt ki­eme­li a zsi­dó pol­gá­rok vé­del­mé­ben 1942. már­ci­us 8-án ki­adott pász­tor­le­ve­lünk is, és es­de­kel­ve kér­jük olyan in­téz­ke­dé­sek fo­ga­na­to­sí­tá­sát, hogy a ki­te­le­pí­tés le­bo­nyo­lí­tá­sa ne sért­se eze­ket az el­ve­ket, ne szol­gál­tas­son okot a kul­tu­rált vi­lág­nak a Cseh­szlo­vá­ki­á­val szem­be­ni ba­rát­ság­ta­lan ma­ga­tar­tás­ra és a tör­té­nel­mi fe­le­lõs­ség szá­mon kérésére.”117 Lé­nye­gé­ben azo­nos ál­lás­pon­tot fog­lal­tak el a ka­to­li­kus püs­pö­kök a cseh­szlo­vák kor­mány­hoz 1945. de­cem­ber 15-én in­té­zett em­lék­irat­ban is, ami­kor ar­ra in­tet­tek: „Ös­­sze­egyez­tet­he­tet­len a ke­resz­té­nyi ér­zés­sel és nem­ze­tünk jó hír­ne­vé­vel, ahogy fõ­leg egyes al­sóbb szer­vek oly­kor a né­me­tek­kel és a ma­gya­rok­kal is bán­nak […] az ilyen túl­ka­pá­sok szük­ség­sze­rû­en ma­guk­kal von­ják az er­kölcs és a jog­rend meg­bom­lá­sát. S az ilyen túl­ka­pá­sok rend­kí­vül ár­ta­nak hír­ne­vünk­nek a vi­lág­ban, mint­hogy az er­rõl szó­ló hí­rek, ahogy azt most is lát­juk, kül­föld­re is el­jut­nak. Ezért es­de­kel­ve kér­jük, hogy a köz­tár­sa­ság kor­má­nya véd­je a né­me­tek és ma­gya­rok eme ter­mé­sze­tes jo­ga­it a fe­le­lõt­len és meg­gon­do­lat­lan ele­mek­kel szem­ben.”118
A né­me­tek és ma­gya­rok hely­ze­té­vel kap­cso­lat­ban ál­lást fog­lalt a Szlo­vák Evan­gé­li­kus Egy­ház is. A Szlo­vák Nem­ze­ti Ta­nács­ban mind­két nem­ze­ti­ség párt­ját fog­ta 1945. au­gusz­tus 23-án ¼udovít Šenšel sze­ni­or. En­nek a fo­lya­mat­nak a ne­ga­tív ol­da­la­i­ra 1947-ben rá­mu­ta­tott, s nem­csak ál­ta­lá­no­san, ha­nem konk­rét pél­dát fel­hoz­va Vla­di­mír Pavol Èobr­da: „Kár, hogy a bû­nös em­be­rek ke­zé­ben a leg­ide­á­li­sabb tö­rek­vé­sek és a leg­ál­dot­tabb mû­vek is kön­­nyen el­tor­zul­nak. Hi­bák tör­tén­tek intra és ext­ra muros, hi­bák tör­tén­tek mind a két ol­da­lon! […] Még ma is kí­noz a lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás, hogy nem si­ke­rült men­te­sí­te­nünk a ki­te­le­pí­tés alól pl. az öreg, kö­zel nyolc­van éves, min­dig min­den­ben be­csü­le­tes és a cseh­szlo­vák ál­lam­mal szem­ben lo­já­lis fér­fit, a volt eper­je­si pro­fes­­szort és igaz­ga­tót, Gömöry Já­nost, bár ér­de­ké­ben köz­be­jár­tam le­vé­li­leg, sze­mé­lye­sen és táv­ira­ti­lag olyan hi­te­les ada­tok szol­gál­ta­tá­sá­val, ame­lye­ket fel­tét­le­nül fi­gye­lem­be kel­lett vol­na ven­niök az in­té­zõ kö­rök­nek, ha nem ér­vé­nye­sül­tek vol­na bû­nös ha­tá­sok, sze­mé­lyes kér­dé­sek, va­gyo­ni ér­de­kek és még mit tu­dom én, mi min­den más. Mind­ezt el­mon­da­ni, úgy ér­zem kö­te­les­sé­gem volt.”119 Ezek­re az ese­mé­nyek­re ki­tér vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben Gömöry Já­nos is, aki Èobr­da püs­pö­köt igaz, kar­ri­er­iz­mus­tól men­tes szlo­vák­nak ne­vez­te. A 87 éve­sen ki­te­le­pí­tett Gömöry Já­nos im­már ma­gyar­or­szá­gi, sósku­ti la­kos­ként re­a­gált a Mikuláš Styk ügy­véd el­le­ni vá­dak­ra, kö­zöl­ve, hogy an­nak ide­jén Styk ügy­véd ne­ki a sza­bá­lyo­kat is meg­szeg­ve nyúj­tott bí­ró­sá­gi vé­del­met. Gömöry Já­nos­nak a bí­ró­ság­hoz kül­dött nyi­lat­ko­za­ta alap­ján Styket fel­men­tet­ték a vá­dak alól.120
A ka­to­li­kus egy­ház­nak az 1945 utá­ni ma­ga­tar­tá­sá­val a CSKP ve­ze­tõi nem vol­tak meg­elé­ged­ve. Ezt a Nem­ze­ti Front Köz­pon­ti Ak­ció­bi­zott­sá­gá­nak egy­ház­ügyi bi­zott­sá­ga 1949. feb­ru­ár 17-én a ka­to­li­kus egy­ház ve­ze­tõ­i­nek tu­do­má­sá­ra hoz­ta. Alex­ej Èepiè­ka mi­nisz­ter ki­je­len­tet­te: „Az egy­ház hi­va­ta­los ve­ze­té­se a né­pi de­mok­rá­cia épí­té­se iránt kel­let­len ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott, az ipar ál­la­mo­sí­tá­sá­val szem­ben rend­kí­vül éle­sen és nyíl­tan el­len­sé­ges ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dett, in­ga­do­zott a né­me­tek ki­te­le­pí­té­sé­nek kér­dé­sé­ben is, s a kor­mány­prog­ra­mot egy sor, éle­tünk­be vá­gó el­vi és alap­ve­tõ kér­dés­ben el­uta­sí­tot­ta és rá­adá­sul még aka­dá­lyo­kat is gör­dí­tett azok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak útjá­ba.”121
An­nak el­le­né­re, hogy Beran ér­sek és Mind­szen­ty bí­bo­ros hajlot­t122 az egy­ház és az ál­lam kö­zöt­ti meg­ál­la­po­dás­ra, mind­ket­ten ar­ra kény­sze­rül­tek, hogy meg­szó­lal­ja­nak az egy­ház­nak a tár­sa­dal­mon be­lü­li mind erõ­tel­je­sebb kor­lá­to­zá­sá­val kap­cso­lat­ban, s olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött, ami­kor sa­ját né­ze­te­ik ki­fe­je­zés­re jut­ta­tá­sá­ra és a kom­mu­nis­ta ha­ta­lom ré­szé­rõl in­dí­tott tá­ma­dá­sok­ra re­a­gá­ló meg­nyi­lat­ko­zá­sok szá­má­ra nem ada­tott sem­mi­lyen tér. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom vi­lá­gos célt kö­ve­tett: alá­vet­ni sa­ját ér­de­ke­i­nek az egy­há­zat, ami vé­gül is si­ker­rel járt. Lát­ni kell vi­szont, hogy az egy­ház igye­ke­zett apo­li­ti­kus­nak ma­rad­ni és nem tá­mo­gat­ta köz­vet­le­nül az új kom­mu­nis­ta ha­tal­mat, amit a kor­mány­za­ti té­nye­zõk egy­faj­ta ál­lam­el­le­nes ak­tus­nak és a szo­ci­a­liz­mus vélt vagy va­ló­sá­gos el­len­sé­gei szá­má­ra nyúj­tott tá­mo­ga­tás­nak te­kin­tet­tek. Az egy­há­zi kö­zös­sé­gek­ben a po­li­ti­kai el­len­zék­kel tör­tént le­szá­mo­lás után a még elég­gé meg nem szi­lár­dult ha­tal­mu­kat fe­nye­ge­tõ ve­szélyt lát­tak. Az egy­há­zat a nép el­len­sé­gé­nek ki­ál­tot­ták ki, mi­köz­ben kép­vi­se­lõ­i­nek, va­la­mint a pap­ság­nak nem volt le­he­tõ­sé­ge ar­ra, hogy adek­vát mó­don re­a­gál­jon az el­le­ne irá­nyu­ló pro­pa­gan­da­had­jára­tra. Az egy­ház kor­lá­to­zá­sá­nak má­sik vo­na­lát a ha­ta­lom jog­sza­bá­lyai je­len­tet­ték, ame­lyek­nek az ál­lam va­la­men­­nyi pol­gá­ra kény­te­len volt alá­vet­ni ma­gát.
Cseh­szlo­vá­ki­á­ban – Ma­gyar­or­szág­tól és Len­gyel­or­szág­tól el­té­rõ­en – a ka­to­li­kus egy­ház nem ír­ta alá az ál­lam­mal kö­ten­dõ meg­ál­la­po­dást. Az alá­írás nyo­mán egyéb­ként nem vált ked­ve­zõb­bé az egy­ház ál­ta­lá­nos hely­ze­te, foly­ta­tó­dott a ül­döz­te­tés, a lel­ké­szek per­be­fo­gá­sa és nem ha­gyott alább az egy­ház te­vé­keny­sé­gé­nek kor­lá­to­zá­sa sem. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban to­vább tar­tott a meg­szo­rí­tó egy­ház­po­li­ti­ka, mely fenn­állt a kom­mu­nis­ta párt ha­tal­má­nak egész ide­je alat­t. Ma­gyar­or­szá­gon és Len­gyel­or­szág­ban a ké­sõb­bi idõ­szak egy­ház­po­li­ti­ká­ja li­be­rá­li­sab­bá vált. A fej­le­mé­nyek ilyen ala­ku­lá­sát ter­mé­sze­te­sen be­fo­lyá­sol­ták az egyes or­szá­gok bel­po­li­ti­kai szín­te­rén le­zaj­ló ese­mé­nyek, s min­den „li­be­rá­li­sabb” idõ­szak után be­kö­vet­ke­zett a re­zsi­met meg­szi­lár­dí­tó vis­­sza­ren­de­zõ­dés, mely­nek so­rán pél­dá­ul Cseh­szlo­vá­ki­á­ban új­ból fe­lül­ke­re­ke­dett az egy­ház szûk ke­re­tek köz­é szo­rí­tott tár­sa­dal­mi te­vé­keny­sé­gé­nek to­váb­bi kor­lá­to­zá­sá­ra irá­nyu­ló egy­ház­po­li­ti­ka.

 

(For­dí­tot­ta Kiss Jó­zsef)

Mészáros András: Nemzeti filozófia – hasonlóságok és különbségek a magyar és a szlovák filozófiatörténet-írásban

A ma­gyar fi­lo­zó­fia­tör­té­net-írás ak­kor, ami­kor az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek a ma­gyar nyel­vű­sé­get meg­elő­ző sza­ka­szát, il­let­ve az is­ko­lai fi­lo­zó­fia funk­ci­ó­it tem­a­tizál­ja, el­ke­rül­he­tet­le­nül be­le­üt­kö­zik ab­ba a tény­be, hogy ugyan­azok a szer­zők vagy mű­vek egy más – ese­tünk­ben a szlo­vák – fi­lo­zó­fia­tör­té­net tár­gyát is ké­pez­he­tik. Az eb­ből adó­dó prob­lé­mák ko­moly mód­szer­ta­ni kér­dé­se­ket vet­nek fel. Je­len írás eze­ket pró­bál­ja meg­fo­gal­maz­ni.
Az em­lí­tett tény ma­ga még nem prob­lé­ma, hi­szen a kö­zös múlt, va­la­mint az, hogy a 16. szá­zad­tól a 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­ig a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia súly­pont­jai Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon, il­let­ve Er­dély­ben vol­tak, ké­zen­fek­vő mó­don nyújt­ja a szlo­vák ku­ta­tók­nak, hogy Fel­ső-Ma­gyar­or­szág fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­má­nya­it sa­ját kul­túr­tör­té­net­ük szem­pont­já­ból is meg­vizs­gál­ják. Hi­szen ha csak az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­át te­kint­jük, és az adott fi­lo­zó­fus nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ba va­ló be­so­ro­lá­sát szár­ma­zá­sá­hoz köt­jük, ak­kor két­ség­te­len, hogy a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia­ta­ná­rok je­len­tős ré­sze szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű volt. Ugyan­ak­kor tud­juk azt is, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­nak a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­hoz va­ló tar­to­zá­sa csu­pán fenn­tar­tá­sok­kal és ma­gá­nak a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­nak a meg­ha­tá­ro­zá­sá­tól füg­gő­en tart­ha­tó. Nem szól­va ar­ról, hogy egy­részt a hun­garus­tu­dat a 19. szá­zad ele­jé­ig szub­jek­tíve is gá­tat sza­bott a nem­ze­ti be­so­ro­lá­sok­nak, más­részt pe­dig a mai ér­te­lem­ben vett Szlo­vá­kia az adott kor­ban nem lé­te­zett, az­az egy­sé­ges és in­téz­mé­nye­sült szlo­vák kul­tú­rá­ról sem be­szél­he­tünk. Nem vé­let­len, hogy a Ch. A. Heumann mű­vé­nek ha­tá­sát tük­rö­ző 18. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi „his­to­ria lit­ter­ari­a” darab­jai1 nem is fog­lal­koz­nak a fel­vett szer­zők mű­fa­ji és nem­ze­ti­sé­gi be­so­ro­lá­sá­val. Nem fe­led­kez­nek meg vi­szont az is­ko­lai és fe­le­ke­ze­ti meg­ha­tá­ro­zott­ság­ról. Ami­ből az kö­vet­ke­zik, hogy a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia kér­dé­se Ma­gyar­or­szá­gon a 19. szá­zad­ban ve­szi kez­de­tét, pár­hu­za­mo­san az­zal, aho­gyan az iro­da­lom­tör­té­net­ben is az ere­de­ti „ál­lam­kö­zös­ség”-i pa­ra­dig­mát fo­ko­za­to­san fel­vált­ja az „ere­det­kö­zös­ség”-i és a „ha­gyo­mány­kö­zös­ség”-i par­a­dig­ma.2
Eb­ből ki­in­dul­va az aláb­bi­ak­ban a kö­vet­ke­ző prob­lé­ma­kö­rö­kön ke­resz­tül pró­bá­lok vá­laszt ad­ni a vá­zolt di­lem­má­ra: 1. a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek ér­tel­me­zé­se a ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ban; 2. a szlo­vák meg­kö­ze­lí­tés; 3. a ket­tő ös­­sze­ve­té­sé­ből le­von­ha­tó konk­lú­zi­ók.

1.

A ma­gyar ér­tel­me­zés nem az el­ső ma­gyar nyel­vű – és a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét is fel­ve­vő – filozó­fi­atörténet­ben3, ha­nem az Aka­dé­mia ne­ve­ze­tes és is­mert 1831-es pá­lya­kér­dés­re be­adott győz­tes műben4 je­le­nik meg. Most el­hagy­hat­juk az ere­den­dő prob­lé­ma­fel­ve­tést – a ha­zai fi­lo­zó­fia idő­be­li inkon­gru­en­ciáját az eu­ró­pai fi­lo­zó­fi­á­val szem­ben – és Almási Ba­logh új gon­do­la­tá­ra, a „nem­ze­ti szel­le­mű fi­lo­zó­fiá”-ra figyeljünk.5 En­nek az el­ső ös­­sze­te­vő­je a sa­ját fi­lo­zó­fi­ai ter­mi­no­ló­gia, ami­nek nem­csak az a funk­ci­ó­ja, hogy gaz­da­gít­sa a fo­gal­mi ap­pa­rá­tust, ha­nem az is, hogy ori­en­tál­jon ben­nün­ket. Az­zal ugyan­is, hogy az új fo­gal­mak be­ke­rül­nek az anya­nyelv vér­ke­rin­gé­sé­be, az ere­den­dő fi­lo­zó­fi­ai rend­szer is a ha­zai kul­tú­ra ré­szé­vé vá­lik. A „nem­ze­ti szel­le­mű fi­lo­zó­fia” má­sik funk­ci­ó­ja a nem­ze­ti iden­ti­tás ki­fe­je­zé­se és for­má­lá­sa. Ez a funk­ció lesz majd min­den­faj­ta nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ne­u­ral­gi­kus pont­ja, ha­bár itt még nem je­lent ide­o­lo­gi­kus, ha­nem csu­pán nyel­vé­sze­ti prob­lé­mát. Hi­szen az egyez­mé­nye­sek is ki­hang­sú­lyoz­zák fi­lo­zó­fia és iro­da­lom szim­bi­ó­zi­sát. Köz­vet­le­neb­bül: a fi­lo­zó­fia ma­gya­ros­sá­gát, vi­lá­gos­sá­gát és érthetőségét.6 Szon­tagh Gusz­táv a lé­te­ző fi­lo­zó­fi­ai rend­sze­rek adap­tá­lá­sá­nak és adop­tá­lá­sá­nak szük­sé­ges­sé­ge mel­lett ezért már ki­eme­li a fi­lo­zó­fia önál­ló fej­lesz­té­sé­nek prog­ram­ját is, sőt, ezt tart­ja a kö­ve­ten­dő fel­adat­nak. Szon­tagh már ro­man­ti­kus gon­dol­ko­dó, aki a fi­lo­zó­fia ál­ta­lá­nos­sá­gá­nak fel­vi­lá­go­so­dás ko­ri esz­mé­jét úgy mo­di­fi­kál­ja, hogy az ön­ma­gá­ban vett fi­lo­zó­fia csu­pán esz­mény, nem pe­dig lé­te­ző va­ló­ság. Az egyes nem­ze­ti kez­de­mé­nye­zé­sek ezért egyen­ran­gú­ak, és a nyel­vi hor­do­zó alap­ján jog­gal ne­vez­he­tő a ma­gyar nyel­vű fi­lo­zó­fia ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­nak. Va­gyis Szon­tagh az ért­he­tő nyel­ve­zet és a tár­sa­dal­mi kon­szen­zus (egyez­mény) kö­ve­tel­mé­nyé­vel egé­szí­tet­te ki Almási Ba­logh Pál ér­tel­me­zé­sét.
Bi­zo­nyos szem­pont­ból ezt a Szon­tagh-féle fel­fo­gást bon­ta­koz­tat­ja ki szo­ci­o­ló­gi­ai ér­te­lem­ben Szi­lasy Já­nos 1847-ben az Aka­dé­mia fi­lo­zó­fi­ai osz­tá­lyá­nak ülésén7. ő – köz­is­mer­ten – a fi­lo­zó­fi­á­nak négy tí­pu­sát kü­lön­böz­te­ti meg: az is­ko­lai, az egyé­ni, a nem­ze­ti és az ún. vi­lág­fi­lo­zó­fi­át, ame­lyek kö­zött tör­té­ne­ti-hi­e­rar­chi­kus vi­szonyt lát. Va­gyis a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia a fi­lo­zó­fia fej­lő­dé­sé­nek ter­mé­sze­tes stá­di­u­ma. Tud­juk azt is, hogy Szi­lasy elő­adá­sa na­gyon gyér vi­tát vál­tott ki, és hogy Schedius el­len­ve­té­se az ál­ta­lá­nos em­be­ri rá­ció fel­vi­lá­go­so­dás ko­ri ér­tel­me­zé­sé­re tá­masz­ko­dott, amely­nek ek­kor már Ma­gyar­or­szá­gon csak a ha­gyo­má­nyos hun­garus­tu­datú gon­dol­ko­dók vol­tak a kö­ve­tői. Nem vé­let­len, hogy az egyik vi­tat­ko­zó – no nem itt az Aka­dé­mi­án, ha­nem a Szá­za­dunk ha­sáb­ja­in – a Ma­gyar­or­szág el­ső nép­raj­zát né­me­tül pub­li­ká­ló, szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű Ján Èaploviè (Csaplovics Já­nos) volt, aki iro­ni­ku­san je­gyez­te meg, hogy Szon­tagh ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ja után alig­ha­nem „lesz majd ma­gyar aszt­ro­nó­mia, ma­gyar fi­zi­ka, ké­mia, sőt ma­gyar te­o­ló­gia is.”8 Ez ugyan nem kö­vet­ke­zett be, de Het­ényi Já­nos 1853-ban A ma­gyar Parthenon előc­sarnokai-ban le­szö­gez­te, hogy vi­lág­fi­lo­zó­fia nem is lé­te­zik, csu­pán nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák van­nak, Szon­tagh pe­dig 1855-ben ket­te­jük kö­zös te­remt­mé­nyét, az egyez­mé­nyes fi­lo­zó­fi­át te­kin­tet­te az ere­de­ti ma­gyar filozó­fiá­nak9. Ha el­te­kin­tünk a Szi­lasy és Szon­tagh ér­tel­me­zé­se kö­zöt­ti fi­nom el­té­ré­sek­től, ak­kor a kö­vet­ke­ző meg­ha­tá­ro­zás­hoz ju­tunk el: a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tük­rö­zi és elem­zi a nem­ze­ti szel­le­met, az így nyert el­vek­nek és a vi­lág­fi­lo­zó­fia ered­mé­nye­i­nek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel pe­dig meg­ha­tá­roz­za az adott nem­zet kul­tu­rá­ló­dá­sá­nak irá­nya­it és mó­do­za­ta­it. Lo­gi­kus, hogy en­nek alap­ján Szon­tagh a com­mon sense alap­ján ki­dol­go­zott prag­ma­ti­kus (gya­kor­la­ti­as) „tár­sa­sá­gi” fi­lo­zó­fi­át he­lyez­te elő­tér­be. A ké­sőb­bi­ek­ben szó­lok ar­ról, hogy a Štúr-­gen­erá­ció tag­jai iden­ti­ku­san kép­zel­ték el az ún. szláv tu­do­mány mi­ben­lét­ét. Ami­ben az a po­én, hogy a szlo­vák gon­dol­ko­dók He­gelt kö­vet­ve ju­tot­tak el ar­ra az ál­lás­pont­ra, amely­re Szon­tagh a ma­ga He­gel-el­le­nes­sé­gé­vel és J. F. Fries szub­jek­tív te­le­o­ló­gi­á­já­nak és Gemeingeist fo­gal­má­nak el­fo­ga­dá­sá­val helyezkedet­t.10
A fen­ti meg­ha­tá­ro­zás azon­ban ma­gá­ban hor­doz egy prob­lé­mát: ha ez a fi­lo­zó­fia a nem­zet szel­le­mét tük­rö­zi, ak­kor nem­ze­ti jel­le­gű fi­lo­zó­fi­á­ról, ha pe­dig a kul­tú­ra ki­mű­ve­lé­sét cé­loz­za, ak­kor nem­ze­ti kül­de­té­sű fi­lo­zó­fi­á­ról beszélünk.11 Az egyez­mé­nyes fi­lo­zó­fia egy­ér­tel­mű­en nem­ze­ti kül­de­té­sű böl­cse­let volt, hi­szen a mo­der­ni­zá­ci­ót kí­ván­ta szol­gál­ni. A tár­sa­sá­gi fi­lo­zó­fi­á­nak, a prag­ma­tiz­mus­nak, az ún. pro­duk­tív tu­do­má­nyok­nak a ki­tün­te­tett ke­ze­lé­sé­vel akár „al­kal­ma­zott fi­lo­zó­fiá”-nak is ne­vez­het­nénk. A prob­lé­ma a nem­ze­ti jel­le­gű fi­lo­zó­fi­á­nál je­lent­ke­zik, és lát­ni fog­juk, hogy a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től ez a kér­dés vá­lik meg­ha­tá­ro­zó­vá az ural­ko­dó dis­kur­zu­sok­ban. Szon­tagh, aki szo­ci­o­ló­gi­ai jel­le­gű kér­dé­se­ket is meg­fo­gal­ma­zott, nem vet­te ész­re, hogy a com­mon sense – amely­re pe­dig tár­sa­sá­gi fi­lo­zó­fi­á­ját ala­poz­ta – a szo­ci­o­ló­gia mint mo­dern tár­sa­da­lom­tu­do­mány lét­re­jöt­té­vel el­vesz­tet­te ere­de­ti funk­ci­ó­it.
Er­dé­lyi Já­nos re­ak­ci­ó­ja ben­nün­ket most csak Szon­tagh azon po­zi­ti­vis­ta té­te­le szem­pont­já­ból ér­de­kel, mi­sze­rint az egyes nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák mö­gött az adott nem­ze­tek el­té­rő szem­lé­le­te hú­zó­dik meg. Ezt Er­dé­lyi az is­mert mó­don elu­tasít­ja.12 Fen­tebb azt ál­lí­tot­tam, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fia csak fenn­tar­tá­sok­kal tart­ha­tó nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­nak. És ez itt bi­zo­nyí­tást is nyer, hi­szen az eu­ró­pai fi­lo­zó­fi­ai áram­la­tok im­por­tá­lá­sá­nál – ami az is­ko­lai fi­lo­zó­fia egyik jel­lem­ző tu­laj­don­sá­ga – min­dig vál­toz­nia kel­lett vol­na a nem­ze­ti szem­lé­let­mód­nak. Ami pe­dig nem tör­tént meg. Vagy pe­dig – sa­ját té­mán­kat il­le­tő­en – a ma­gyar, il­let­ve a szlo­vák be­fo­ga­dás kö­zött ta­lál­nánk el­té­ré­se­ket. És ki­de­rül, hogy ez sem ily­enfor­mán tör­tént, ha­nem a ha­tár­vo­na­lak – fő­ként az is­ko­lai fi­lo­zó­fia ese­té­ben – a fe­le­ke­ze­ti kü­lönb­sé­ge­ket má­sol­ják le. Na­gyon jó pél­da er­re há­rom friesiánus fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus fi­lo­zó­fia­ta­nár – a szlo­vák ¼udovít Šuha­j­da, a ma­gyar Van­drák And­rás és a né­met Johann Samuel Stein­er ese­te – akik tel­je­sen iden­ti­kus fi­lo­zó­fi­át mű­vel­tek. Az ún. nem­ze­ti jel­leg te­hát ki­mu­tat­ha­tat­lan. Fel­mu­tat­ha­tók vi­szont a kü­lönb­sé­gek a „nem­ze­ti kül­de­tés” ese­té­ben, va­gyis ott, ahol a fi­lo­zó­fi­á­nak az al­kal­ma­zott, eset­leg ide­o­lo­gi­kus funk­ci­ó­ja eme­lő­dik ki. Er­re pe­dig pél­dá­nak az evan­gé­li­kus Štúrék he­ge­li­a­niz­mu­sa hoz­ha­tó fel, ami az evan­gé­li­kus is­ko­la­fi­lo­zó­fi­á­ban el­kép­zel­he­tet­len lett vol­na, de mi­vel itt He­gel gon­do­la­ta­i­nak po­li­ti­kai töl­te­te volt a fon­tos, fel sem me­rül­tek a fi­lo­zó­fia rend­szer­prob­lé­mái. Er­dé­lyi na­gyon ele­gán­san old­ja meg azt a kér­dést, ho­gyan implan­tálód­nak az egye­te­mes gon­do­lat­for­mák a nem­ze­ti sa­já­tos­sá­gok­ba. Ab­ból ki­in­dul­va, hogy a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia pár­hu­za­mo­san kö­ve­tő fi­lo­zó­fia volt, „mi­kor az ide­gen­ből vett ha­tás­ra ön­fenn­tar­tá­si eré­lyünk­kel fe­lel­tünk, mint kölc­sön­hatás­sal”13, meg­for­dít­ja Szon­tagh té­zi­sét (mi­sze­rint a fi­lo­zó­fia tük­rö­zi a nem­zet lel­kü­le­tét), és azt ál­lít­ja, hogy a nem­ze­ti gon­dol­ko­dás­mó­dot az tük­rö­zi, aho­gyan és ami­lyen eu­ró­pai fi­lo­zó­fi­ai irány­za­to­kat be­fo­gad­tunk. Va­gyis, ha ké­pet aka­runk kap­ni a ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ról, ak­kor fel kell tár­nunk a múlt­ját. A be­fo­ga­dás idő­be­li ös­­sze­füg­gé­sei ad­ják meg a vá­laszt ar­ra, hogy mi is a ma­gyar fi­lo­zó­fia?
Ki­csit elő­re­fut­va a ki­fej­tés­ben, már itt le­szö­gez­he­tő, hogy az egyik alap­ve­tő kü­lönb­ség a té­ma ma­gyar és szlo­vák ke­ze­lé­sé­ben a 20. szá­zad kö­ze­pé­ig ab­ban van, hogy a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ér­tel­me­zé­sé­hez a ma­gya­rok­nál már a 19. szá­zad­ban két fel­adat kap­cso­ló­dik: az egyik a ter­mi­no­ló­gia ma­gya­rí­tá­sa, a má­sik pe­dig a fi­lo­zó­fi­ai múlt fel­tá­rá­sa. En­nek a kü­lönb­ség­nek a hát­te­ré­ben in­téz­mé­nyi okok is meg­hú­zód­nak: a ma­gya­rok­nak vol­tak, a szlo­vá­kok­nak nem vol­tak olyan in­téz­mé­nye­ik, ame­lyek a fi­lo­zó­fia pro­fesszion­al­izálódását tá­mo­gat­va fel­ka­rol­ták vol­na az em­lí­tett fel­ada­to­kat. Tud­juk, hogy a 19. szá­zad vé­gén mind­két ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­irat, a Ma­gyar Philosophi­ai Szem­le és a Böl­cse­le­ti Fo­lyó­irat is meg­fo­gal­maz­ta a fi­lo­zó­fia­tör­té­net ku­ta­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gét. Böhm Kár­oly ezt a lap prog­ram­nyi­lat­ko­za­tá­ban tet­te meg14, ka­to­li­kus ol­dal­ról pe­dig Not­ter An­tal tett köz­zé ha­son­ló jel­le­gű fel­hívást.15 Mi­vel a Ma­gyar Philosophi­ai Szem­le egyik alap­ve­tő cél­ja a ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai kul­tú­ra szint­jé­nek eme­lé­se volt, na­gyon gyak­ran fog­lal­koz­tak a fi­lo­zó­fi­ai pro­pe­deu­ti­ka kér­dé­sé­vel is, ami a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ér­tel­me­zé­sé­ben is vál­to­zást ho­zott. Hi­szen a vo­nat­ko­zó ta­nul­má­nyok ki­in­du­ló gon­do­la­ta a fi­lo­zó­fia he­lyé­nek meg­ha­tá­ro­zá­sa a nem­ze­ti kul­tú­rán be­lül.
Ale­xan­der Ber­nát is eb­ből in­dul ki, hi­szen az 1893-as inau­gurá­ciós elő­adá­sá­nak egyik té­zi­se az, hogy a fi­lo­zó­fia a kor ön­tu­da­ta, va­gyis min­dig a mű­ve­lő­dés része.16 Az­az a fi­lo­zó­fia is a nem­ze­ti szel­lem fej­lő­dé­sé­nek egy bi­zo­nyos stá­di­u­ma, ame­lyik fel­té­te­le­zi a val­lás kont­roll sze­re­pé­nek el­hal­vá­nyu­lá­sát és az eg­zakt tu­do­má­nyok meg­lét­ét. Ha el­fo­gad­juk ezt a té­telt, ak­kor meg­is­mé­tel­het­jük a fen­tebb már meg­fo­gal­ma­zott ál­lí­tást, mi­sze­rint a szlo­vák nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­a meg­ké­sett­sé­ge a ma­gyar­ral szem­ben a val­lás­nak a kul­tú­rá­ban va­ló he­ge­mó­ni­á­já­val, a tu­do­má­nyos­ság hi­á­nyá­val – il­let­ve an­nak nem szlo­váknyel­vű­sé­gé­vel –, va­la­mint az il­le­tő in­téz­mé­nyek ab­szen­ci­á­já­val ma­gya­ráz­ha­tó. Tény, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia fő irá­nya a 20. szá­zad fo­lya­mán is val­lás­fi­lo­zó­fi­ai volt, és csak a har­min­cas-negy­ve­nes évek­ben for­má­ló­dott ki mel­let­te egy szci­en­tikus irány­zat.
Ale­xan­der az­tán csak­nem húsz év­vel későb­b17 új­ra­élesz­ti Szon­tagh nem­ze­ti kül­de­té­sű fi­lo­zó­fia ér­tel­me­zé­sét és az Er­dé­lyi-fé­le befo­gadáselméletet, sőt a ma­gyar fi­lo­zó­fia jel­le­gét is meg­pró­bál­ja meghatározni.18 Is­me­re­tes az ál­ta­la adott ne­ga­tív meg­ha­tá­ro­zás: hogy a sko­lasz­ti­ka Ma­gyar­or­szá­gon nem él­te túl a kö­zép­kort; hogy nem gyö­ke­re­zett meg sem az an­gol uti­li­ta­riz­mus, sem pe­dig a fran­cia, majd né­met ma­te­ri­a­liz­mus; hogy sem a szkep­ti­ciz­mus­nak, sem a misz­ti­ciz­mus­nak nem vol­tak ná­lunk kö­ve­tői. Nos, ami a sko­lasz­ti­kát il­le­ti, ez a té­tel az is­ko­lai fi­lo­zó­fia szem­pont­já­ból ér­vény­te­len, és a szá­zad­for­du­ló ma­gyar neo­to­mis­tái is alig­ha­nem el­vet­nék, hi­szen ép­pen­ség­gel azt ál­lí­tot­ták, hogy a neo­to­miz­mus tel­je­sen egy­be­vág a ma­gyar ész­já­rás­sal. Ale­xan­der nem vet­te elég­gé te­kin­tet­be a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia je­len­tős fe­le­ke­ze­ti meg­ha­tá­ro­zott­sá­gát, ami nem­csak az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­án be­lül ér­vé­nye­sült.
Joó Ti­bor volt az, aki bi­zo­nyos szem­pont­ból meg­ha­lad­ta Ale­xan­der de­duk­tív mód­sze­rét, mert sze­rin­te a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ról csak ak­kor mond­ha­tunk va­la­mit, ha min­den­faj­ta szin­té­zist szi­go­rú fak­tográ­fia előz meg. Ugyan­ak­kor úgy vél­te, hogy a nem­zet nem­csak sa­ját nyel­vé­ben él, az­az a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­mány ré­szét kell hogy ké­pez­ze a la­ti­nul írt böl­csé­szet is, va­la­mint hogy el kell vet­ni olyan mű­vek és szer­zők egy­ol­da­lú (né­ha so­vi­nisz­ta) ér­tel­me­zé­sét, ame­lyek ese­té­ben az ún. tisz­ta nem­ze­ti­ség kérdés­es.19 Ez­zel egy­ér­tel­mű vá­laszt adott ar­ra a kér­dés­re is, mi­lyen sze­re­pe van egy gon­dol­ko­dó nem­ze­ti­sé­gé­nek egy adott nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ba va­ló be­so­ro­lás ese­té­ben. En­nek hát­te­ré­ben meg­ta­lál­ha­tó Joó „ko­rszellem” ­fo­gal­ma20, va­la­mint a fi­lo­zó­fi­át a kul­tú­ra egé­szé­ben va­ló szin­te­ti­zá­ló ér­tel­me­zé­se, ame­lyet ő ma­ga „szi­nop­ti­kus” szem­lé­let­nek nevezett21. Né­ze­tem sze­rint ez a szem­lé­let pro­duk­tív le­het a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te 19. szá­zad előt­ti sza­ka­szá­nak te­kin­te­té­ben, ame­lyet a ma­gyar fi­lo­zó­fia elő­tör­té­net­ének ne­vez­he­tünk, és ami­kor en­nek a fi­lo­zó­fi­á­nak a moz­gá­sa el­vá­laszt­ha­tat­lan az egy­ház- és is­ko­la­tör­té­net­től, a te­o­ló­gi­ai és fe­le­ke­ze­ti vi­szá­lyok­tól stb.
A szel­lem­tör­té­ne­ti is­ko­la kez­de­mé­nye­zé­sei azon­ban, né­hány ta­nul­mány­tól el­te­kint­ve, nem ju­tot­tak el ös­­sze­fog­la­ló fel­dol­go­zá­so­kig. Meg­aka­dá­lyoz­ta ezt a mar­xiz­mus má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni tér­nye­ré­se is. Ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó, hogy a mar­xis­ta tör­té­né­szek a „nem­ze­ti” fo­gal­mát az „osz­tály­harc” fo­gal­má­val cse­rél­ték fel, és be­ve­zet­ték a ma­te­ri­a­liz­mus prog­res­­szi­vi­tá­sá­ról szó­ló té­telt. Ugyan­ak­kor visz­­sza­tér­tek a ma­gyar fi­lo­zó­fia el­ma­ra­dott­sá­gá­ról szó­ló ko­ráb­bi té­zis­hez és ah­hoz az „egyez­mé­nyes” kö­ve­tel­mény­hez, mi­sze­rint a „fej­lett fi­lo­zó­fia” min­den­kor kap­cso­ló­dik a tár­sa­dal­mi gya­kor­lat­hoz. Szimp­to­ma­ti­kus, hogy ami­kor 1957-ben elő­ször vi­táz­nak a ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ről, ak­kor meg­em­lí­tik Almási Ba­logh, Er­dé­lyi Já­nos és Kvaèala ne­vét, de Böhm, Ale­xan­der, Joó, Kecs­kés mint­ha nem is lé­te­zett vol­na.22 Iro­ni­kus pe­dig az, hogy a vi­ta­in­dí­tót az a Mát­rai Lász­ló tar­tot­ta, aki ko­ráb­ban a szel­lem­tör­té­ne­ti is­ko­lá­hoz tar­to­zott. Mát­rai alap­té­zi­se az volt, hogy a fi­lo­zó­fia el­ma­ra­dott­sá­gát Ma­gyar­or­szá­gon a klas­­szi­kus fi­lo­zó­fia hi­á­nya okoz­ta. A vi­tá­ban ma­gá­ban a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­nak a múlt­ból is­mert sem­mi­lyen as­pek­tu­sa sem fo­gal­ma­zó­dott meg. Ezek he­lyét a „ha­la­dó” jel­leg kér­dé­se fog­lal­ta el, mi­vel na­gyon ko­rán ki­de­rült, hogy a „ma­te­ri­a­liz­mus ver­sus ide­a­liz­mus” sé­ma a ha­zai fi­lo­zó­fia ese­té­ben rit­kán vagy alig al­kal­maz­ha­tó. Az pe­dig, hogy a „ha­la­dó ha­gyo­má­nyok” ide­o­lo­gi­kus meg­ha­tá­ro­zott­sá­gú­ak, még azt a Mát­ra­it sem za­var­ta, aki pe­dig ko­ráb­ban bí­rál­ta Sán­dor Pál kon­cep­ci­ó­ját, és azt aján­lot­ta, hogy az iro­da­lom­ban fel­lel­he­tő ide­o­ló­gi­ai irány­za­to­kat el kell kü­lö­ní­te­ni a fi­lo­zó­fi­ai tra­dí­ci­ók ku­ta­tá­sá­tól.
Nagy ál­ta­lá­nos­ság­ban el­mond­ha­tó, hogy az or­to­dox mar­xis­ta mód­szer­tan csak Sán­dor Pál ma­gyar fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti dol­go­za­ta­i­ban ér­vé­nye­sült ál­lan­dó jel­leggel.23 Mát­rai ké­sőbb eny­hí­tett ko­ráb­bi el­ve­in. Azt to­vább­ra is fenn­tar­tot­ta, hogy a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ról csak ak­kor be­szél­het­nénk, ha lé­te­zett vol­na Ma­gyar­or­szá­gon klas­­szi­kus fi­lo­zó­fia. A ko­ráb­bi kor­sza­ko­kat te­kint­ve csu­pán a fi­lo­zó­fia je­len­lé­té­ről van szó a ma­gyar kul­túr­tör­té­net­ben. Fel­ve­ti a fi­lo­zó­fu­sok et­ni­kai szár­ma­zá­sá­nak kér­dé­sét is24, ami a „ma­gyar–ma­gyar­or­szá­gi” vi­szo­nyát tem­atizál­ja. A hat­va­nas évek­ben az­tán a fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek több­sé­ge el­te­kint a ma­te­ri­a­lis­ta ha­gyo­má­nyok erő­sza­kolt keresésétől.25 Rész­ta­nul­má­nyok­tól el­te­kint­ve azon­ban nem szü­le­tett meg egy ös­­sze­fog­la­ló fi­lo­zó­fia­tör­té­net. Ki­vé­telt csak Horkay Lász­ló­nak a ma­gyar nyel­vű fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét tár­gya­ló dol­go­za­ta jelen­tet­t26, amely­ben ér­vé­nye­sí­tet­te a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­á­ról szó­ló ko­ráb­ban meg­fo­gal­ma­zott fel­fo­gá­sát is.27 En­nek alap­ján a nem­ze­ti nyelv el­ke­rül­he­tet­len, de nem ele­gen­dő fel­té­te­le a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia meg­lét­ének, ugyan­is Horkay sze­rint az a nyelv­nek és a szel­lem­nek az ösz­­sze­kap­cso­ló­dá­sá­val jön lét­re. Az el­ső klas­­szi­kus, és ezért ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai rend­szert lét­re­ho­zó gon­dol­ko­dó az ő fel­fo­gá­sá­ban ezért Böhm Kár­oly. Horkay mel­lett a má­sik ki­vé­telt Larry Steindler28 és Hanák Tibor29 né­met nyel­vű fel­dol­go­zá­sai ké­pe­zik. De mi­vel Hanák mun­kás­sá­gá­val kü­lön kon­fer­en­ci­a30 fog­lal­ko­zott, most er­re nem té­rek ki. Gyü­möl­csö­ző­nek tű­nik ugyan­ak­kor a ma­gyar és a né­met fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­mány ös­­sze­ve­té­se az adott té­ma tek­in­tetében.31
A ma­gyar­or­szá­gi és ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zó ku­ta­tók kö­zött je­len­leg fenn­áll va­la­mi­fé­le kon­szen­zus ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy a ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te el­vá­laszt­ha­tat­lan a ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai mű­nyelv ki­ala­ku­lá­sá­tól, a be­fo­ga­dás­hoz kap­cso­ló­dó vi­ták­tól, az in­téz­mé­nye­sü­lés­től és a ma­gyar kul­tú­ra egé­szé­be va­ló beá­gyazódástól.32 Úgy is mond­hat­nánk, hogy szo­ci­o­ló­gi­ai-le­író szem­pont­ból kö­ze­lí­tünk a té­má­hoz, és el­hagy­tuk a „nem­ze­ti fi­lo­zó­fia” ha­gyo­má­nyos, me­ta­fi­zi­kai („szub­sz­tan­tív”) és axi­oló­giai jel­le­gű meg­ha­tá­ro­zá­sát. A pe­ri­o­di­zá­ció is ezt a meg­gon­do­lást követi.33 Le­het­sé­ges, hogy ez az az út, amely el­ve­zet ben­nün­ket az elő­adás ele­jén fel­ve­tett di­lem­ma meg­ol­dá­sá­hoz. Előbb azon­ban lás­suk a szlo­vák ér­tel­me­zé­se­ket.

2.

A re­form­kor­ban, ami­kor a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia Almási Ba­logh­nál és Szon­tagh­nál té­te­le­ző­dik, a szlo­vák gon­dol­ko­dók egy ré­sze ugyan­csak a nem­ze­ti kül­de­té­sű fi­lo­zó­fia mel­lett áll ki. Jozef Miloslav Hur­ban sze­rint a fi­lo­zó­fia azért fon­tos az éb­re­de­ző szlo­vák nem­zet szá­má­ra, mert „ál­ta­la kö­ze­lít an­nak meg­is­me­ré­sé­hez, hogy mi­vé kell vál­nia, hogy mi a kül­de­té­se a szel­lem terén.”34 A fi­lo­zó­fi­á­nak ezért gya­kor­la­ti­nak kell len­nie, és a nem­ze­ti kul­tú­rát kell kul­ti­vál­nia, va­gyis „élet­tu­do­mány”, „cse­lek­vés­tu­do­mány”. Samuel Ormis szin­tén el­uta­sít­ja a ka­ted­ra­fi­lo­zó­fia élet­te­len­sé­gét, és Thomas Reid fi­lo­zó­fi­á­ját eme­li ki mint kö­ve­ten­dő példát35. Eb­ben na­gyon kö­zel áll Szon­tagh gon­dol­ko­dá­sá­hoz. El­tá­vo­lo­dik azon­ban tő­le a len­gyel mes­si­a­nisz­ti­kus fi­lo­zó­fia irán­ti lel­ke­se­dé­sé­ben, akár­csak Pavel Heèko is, aki el­ső böl­cse­le­ti ta­nul­má­nyát Tren­towsky gon­do­lat­rend­sze­ré­ről ma­gya­rul pub­likál­ta.36 Heèko sa­ját rend­sze­rét mint „va­ló-esz­mei” („reál­no-ideál­ny”) rend­szert kép­zel­te el, ami ro­kon­sá­got mu­tat sok 19. szá­za­di ma­gyar gon­dol­ko­dó (Greguss Mi­hály, Szon­tagh Gusz­táv, Purgstaller Jó­zsef, Hor­váth Cyril­l) el­kép­ze­lé­sé­vel. Az­zal a kü­lönb­ség­gel, hogy míg a ma­gyar fi­lo­zó­fu­sok ezt a „va­ló-esz­mei” vi­szonyt gno­sze­o­ló­gi­ai ér­te­lem­ben fog­ták fel, Heèko ér­tel­me­zé­se on­to­ló­gi­ai. Ami – Tren­towsky ha­tá­sa mel­lett – a misz­ti­ciz­mus és a mes­si­a­niz­mus fe­lé mu­tat. A 20. szá­za­di cseh fi­lo­zó­fus, Josef Tvrdý sze­rint a cseh és a szlo­vák fi­lo­zó­fia köz­ti kü­lönb­ség is ab­ban je­lent­ke­zik, hogy a szlo­vák (va­la­mint az ál­ta­lá­nos ér­te­lem­ben vett szláv) gon­dol­ko­dás in­kább ér­zel­mi jel­le­gű, a cseh pe­dig ra­ci­o­ná­li­sabb. Ugyan­ez el­mond­ha­tó len­ne a ma­gyar és a szlo­vák fi­lo­zó­fia vi­szo­nyá­ról is, ha a 19. szá­zad­ban nem je­len­ne meg mind a szlo­vák, mind a ma­gyar friesiánu­soknál az ún. köz­vet­len meg­is­me­rés té­te­le, ame­lyik fel­old­ja a ha­tá­ro­kat a ra­ci­o­na­li­tás, az esz­té­ti­kum és a hit kö­zött.
Tény­sze­rű­en ki­mu­tat­ha­tó vi­szont az a kü­lönb­ség, hogy míg Szon­tagh a gya­kor­la­ti­as­ság kö­ve­tel­mé­nyé­vel a for­ra­da­lom utá­ni idők­ben már csak utó­véd­har­co­kat foly­tat, Ormis és Heèko csak ek­kor ala­kít­ja ki sa­ját ál­lás­pont­ját. Még fon­to­sabb az az el­té­rés, ami ab­ban mu­tat­ko­zik, hogy a szlo­vák nyel­vű fi­lo­zó­fi­án be­lül ek­kor meg sem fo­gal­ma­zód­nak a ter­mi­no­ló­gi­ai és fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti ten­ni­va­ló­kat il­le­tő fel­ada­tok. Itt vis­­sza­utal­ha­tunk Ale­xan­der Ber­nát meg­ál­la­pí­tá­sá­ra, hogy a fi­lo­zó­fia önál­ló­so­dá­sa fel­té­te­le­zi a val­lás kont­roll­sze­re­pé­nek gyen­gü­lé­sét és az eg­zakt tu­do­má­nyok meg­lét­ét. Nos, az em­lí­tett szlo­vák gon­dol­ko­dók túl­nyo­mó rész­ben lel­ké­szek vol­tak, akik nem vé­let­le­nül hang­sú­lyoz­ták ki a fi­lo­zó­fia „szol­gá­ló” sze­re­pét. A szlo­vák nyel­vű fi­lo­zó­fia ma­gyar­ral szem­be­ni meg­ké­sett­sé­ge – az in­téz­mé­nye­sü­lés és pro­fesszion­a­lizálódás szem­pont­já­ból – ek­kor tény.
A vál­to­zás a 20. szá­zad­ban kö­vet­ke­zik be. Ta­lán az sem vé­let­len, hogy evan­gé­li­kus kör­nye­zet­ben. A ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­ban is min­dig a pro­tes­tán­sok vi­sel­tet­tek na­gyobb em­pá­ti­á­val a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia kér­dé­sei irán­t, hi­szen még a pe­ri­o­di­zá­ci­ót is a nem­ze­ti nyelv hasz­ná­la­tá­hoz kö­töt­ték. Samuel Osuský­nak a Štúr-nemzedék fi­lo­zó­fi­á­ját fel­dol­go­zó mű­vé­ben fo­gal­ma­zó­dik meg el­ső­ként az, hogy „be­szél­he­tünk a szlo­vák fi­lo­zó­fia vagy a szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia sze­rény történetéről.”37 Osuský nem vé­let­le­nül szól „sze­rény tör­té­net”-ről, hi­szen előt­te sen­ki sem fog­lal­ko­zott ez­zel a té­má­val. Ezért az­tán ő ma­ga volt az, aki kö­vet­ke­ző dol­go­za­tában38 meg­tet­te az el­ső lé­pé­se­ket eb­ben az irány­ban. Tár­gya mód­szer­ta­ni kér­dé­sei azon­ban egy­ál­ta­lán nem fog­lal­koz­tat­ják őt, és ko­ráb­bi di­lem­má­ját – szlo­vák vagy szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia – el­hagy­va már egy­ér­tel­mű­en szlo­vák fi­lo­zó­fi­á­ról be­szél. Va­gyis pél­dá­ul azo­kat a 17. szá­za­di la­ti­nul író pro­tes­táns vagy ka­to­li­kus gon­dol­ko­dó­kat is ide so­rol­ja, akik ese­té­ben fel­té­te­lez­he­tő vagy bi­zo­nyít­ha­tó volt a szlo­vák etnic­itás. Ugyan­azt az el­vet hasz­nál­ta, mint két év­vel ko­ráb­ban Josef Král, aki a cseh­szlo­vák nem­zet esz­mé­jé­ből ki­in­dul­va ír­ta meg a „cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fia” történetét.39 ő így de­fi­ni­ál­ta köny­ve tár­gyát: „et­ni­kai, nem­ze­ti és ál­la­mi ér­te­lem­ben vett cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fia. Fő­ként a cseh böl­csé­sze­ti gon­dol­ko­dás tör­té­ne­tét vá­zol­ja fel, de – még ha nem is akar­ja alá­be­csül­ni azo­kat – ide so­rol egye­di jel­le­gű vagy ke­vés­bé fon­tos szlo­vák gon­dol­ko­dó­kat is […] A cseh fi­lo­zó­fi­á­ba so­rol­juk mind­azon fi­lo­zó­fu­sok mű­ve­it, akik cse­hek vol­tak vagy an­nak szá­mí­tot­tak, írtanak volt bár­mi­lyen nyel­ven.”40 Tár­gyi szem­pont­ból Král mű­ve má­ig hasz­nál­ha­tó, de a „nem­ze­ti fi­lo­zó­fia” meg­ha­tá­ro­zá­sa eny­hén szól­va is vi­tat­ha­tó: cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fi­á­ról be­szél, de a cseh gon­dol­ko­dók­kal fog­lal­ko­zik, akik kö­zé been­ged egy-­e­gy „szlo­vák”-ot is; et­ni­kai kri­té­ri­u­mot hasz­nál, ame­lyik a leg­több eset­ben la­bi­lis és meg­kér­dő­je­lez­he­tő; a két há­bo­rú kö­zöt­ti cseh­szlo­vák ál­lam lé­tét ve­tí­ti vis­­sza a múlt­ba; a nyelv­for­má­tól el­te­kint.
Er­re a mű­re re­a­gált Jozef Dieška, aki a leg­pon­to­sab­ban fo­gal­maz­ta meg a hu­sza­dik szá­zad negy­ve­nes éve­i­nek szlo­vák fi­lo­zó­fia fel­fo­gá­sát. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az ad­dig pub­li­kált dol­go­za­tok nél­kü­löz­nek min­den­faj­ta „el­mé­le­ti spe­ku­lá­ció”-t, a szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te ezért va­ló­ban prob­lé­má­vá vált. Ná­la ta­lál­koz­ha­tunk elő­ször az­zal a gon­do­lat­tal, ame­lyik – pa­ra­dox mó­don – az öt­ve­nes évek mar­xis­ta dis­kur­zu­sa­i­ban is­mét­lő­dik meg, mi­sze­rint a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ese­té­ben a fi­lo­zó­fi­át tá­gab­ban kell ér­tel­mez­nünk, és olyan for­má­it is fel kell ven­nünk, ame­lyek a fi­lo­zó­fi­án kí­vül, – fő­ként az iro­da­lom­ban – ke­let­kez­tek. Ugyan­ak­kor fi­gyel­mez­tet ar­ra is, hogy kö­rül­te­kin­tő­en kell el­jár­nunk, hogy meg tud­juk kü­lön­böz­tet­ni a filo­zofiku­mot a fi­lo­zó­fi­án tú­li alak­za­tok­tól. Be­szél a szlo­vák fi­lo­zó­fia jel­le­gé­ről is, ame­lyik egy­részt a nem­zet­re irá­nyu­ló, és ezért nem­ze­ti fi­lo­zó­fia, más­részt pe­dig spi­ri­tu­a­lis­ta és ide­a­lis­ta irányult­ságú.41 Mint­ha meg­is­mét­lőd­né­nek a 19. szá­za­di ma­gyar meg­ha­tá­ro­zá­sok a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia funk­ci­ó­já­ról és jel­le­gé­ről. Dieš­ka mind­két ös­­sze­te­vőt be­ve­szi a sa­ját nem­ze­ti fi­lo­zó­fia meg­ha­tá­ro­zá­sá­ba, akár­csak ko­ráb­ban Szon­tagh vagy Ale­xan­der. És ha el­fo­gad­juk Ale­xan­der, va­la­mint Dieš­ka jel­lem­zé­sét, ak­kor akár ar­ra is kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia kö­ze­lebb áll a ma­gyar­hoz, mint a cseh böl­cse­let­hez. (Egyéb­ként a két há­bo­rú köz­ti cseh fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek is ezt ál­lí­tot­ták.) A szlo­vák fi­lo­zó­fia kül­de­té­sét is azok­ból a fel­ada­tok­ból von­hat­juk le, ame­lye­ket a múlt­ban tel­je­sí­tett: a nem­ze­ti lét és a val­lás vé­del­me, va­la­mint a nem­ze­ti kul­tú­ra mű­ve­lé­se. Ami azt je­len­te­né – ha­bár er­ről Dieš­ka nem vall – hogy a fi­lo­zó­fia nem­ze­ti funk­ci­ó­ja ha­tá­roz­za meg en­nek a fi­lo­zó­fi­á­nak a jel­le­gét. Me­to­do­ló­gi­ai szem­pont­ból az a dol­go­zat leg­je­len­tő­sebb ré­sze, ahol Dieš­ka fel­so­rol­ja a fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek előtt ál­ló fel­ada­to­kat: el­ső­sor­ban ös­­sze­ál­lí­ta­ni a szlo­vák fi­lo­zó­fia tel­jes tör­té­ne­tét, az­az ala­pos és ki­me­rí­tő le­vél­tá­ri, könyv­tá­ri ku­ta­tá­so­kat vé­gez­ni; má­sod­sor­ban he­lye­sen, az­az a fi­lo­zó­fia­tör­té­net-írás ál­ta­lá­nos sza­bá­lya­i­nak meg­fe­lel­ve osz­tá­lyoz­ni és ér­té­kel­ni a ha­tá­so­kat, va­la­mint el­uta­sí­ta­ni a fe­le­ke­ze­ti egy­ol­da­lú­sá­go­kat. Meg­vá­la­szo­lat­lan ma­rad azon­ban a kér­dés: ki vagy mi a szlo­vák fi­lo­zó­fia szub­jek­tu­ma. Král mű­vi­leg konst­ru­ált „cseh­szlo­vák fi­lo­zó­fiá”-ját Dieš­ka jo­go­san uta­sí­tot­ta el, de ő sem ho­zott fel fi­lo­zó­fi­ai ér­ve­ket sa­ját alap­ál­lá­sa mel­lett.
Ez előtt a tisz­tá­zat­lan hely­zet előtt áll­tak a szlo­vák fi­lo­zó­fia­tör­té­né­szek a hu­sza­dik szá­zad öt­ve­nes éve­i­ben, ami­kor elő­ször kezd­tek prog­ram­sze­rű­en fog­lal­koz­ni az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­vel. Egy­részt tem­atizálat­lan ma­radt a „szlo­vák fi­lo­zó­fia” fogal­ma42, más­részt a mar­xis­ta pa­ra­dig­ma tel­je­sen más irány­ba vit­te a na­gyon gyér vi­tá­kat. Ezek alap­irá­nyult­sá­ga meg­egye­zett a ma­gyar­or­szá­gi po­lé­mi­ák­kal, hi­szen a zsdanovi min­ta alap­ján a „ma­te­ri­a­lis­ta-ide­a­lis­ta” el­len­tét és az ún. ha­la­dó ha­gyo­mány kér­dé­sei kö­rül fo­rog­tak. Alap­já­ban vé­ve há­rom ál­lás­pont ala­kult ki. Az el­ső ab­ból in­dult ki, hogy a ha­zai fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te alig is­mer ma­te­ri­a­lis­ta ha­gyo­mányt, va­gyis hogy a fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét az ide­a­lis­ta tá­bo­ron be­lü­li „ha­la­dó kont­ra re­ak­ci­ós” irány­za­tok har­ca ha­tá­roz­ta meg. A má­so­dik mind­eh­hez hoz­zá­tet­te, hogy csak ab­ban az ér­te­lem­ben be­szél­he­tünk a ma­te­ri­a­liz­mus és az ide­a­liz­mus har­cá­ról, hogy a ma­te­ri­a­lis­ta irány­za­tok kül­föld­ön lé­tez­tek. A har­ma­dik, dok­trinér né­zet, a meg­elő­ző ket­tőt tu­do­mány­ta­lan­nak és ide­a­lis­tá­nak bé­lye­gez­te. A hu­sza­dik szá­zad het­ve­nes éve­i­nek po­li­ti­kai és ide­o­ló­gi­ai vi­szo­nyai kö­zött ezek a vá­dak még – bár eny­hébb for­má­ban és ko­mo­lyabb kö­vet­kez­mé­nyek nél­kül – meg­is­mét­lőd­het­tek. Adó­dik egy sa­ját­sá­gos tör­té­nel­mi pár­hu­zam: aho­gyan a le­vert sza­bad­ság­harc után a 19. szá­zad öt­ve­nes éve­i­ben a ma­gyar fi­lo­zó­fu­sok több­sé­ge a fi­lo­zó­fia­tör­té­net sán­cai mö­gé hú­zó­dott, a szlo­vák fi­lo­zó­fu­sok­nak a fi­lo­zó­fia au­to­nó­mi­á­ját vé­dő cso­port­ja is az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zott az öt­ve­nes évek­kel kez­dő­dő­en. A Te­o­dor Münz és Elena Várossová ve­zet­te aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­cso­port két, egy­más­ra épü­lő kö­tet­ben mu­tat­ta be a „szlo­vák fi­lo­zó­fia történeté”-t.43 Az el­ső könyv elő­sza­vá­ban, va­la­mint a má­so­dik könyv utó­sza­vá­ban is ugyan­az a mód­szer­ta­ni elv fo­gal­ma­zó­dik meg: a fi­lo­zó­fia tör­té­ne­te nem ír­ha­tó meg a zsdanovi kö­ve­tel­mé­nyek alap­ján. A kö­vet­kez­te­tés te­hát ha­son­ló a ma­gyar­or­szá­gi vi­ták vég­ki­csen­gé­sé­vel. A nem­ze­ti fi­lo­zó­fia mi­vol­ta azon­ban nem té­te­le­ző­dik, csu­pán az fo­gal­ma­zó­dik meg, hogy a „nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té”-nek is­me­re­té­re azért van szük­ség, hogy a szlo­vák­ság tel­je­seb­ben meg­is­mer­hes­se sa­ját múlt­ját és szel­le­mi fejlődését.44
A szin­te­ti­kus fel­dol­go­zás igé­nyé­vel 1987-ben meg­je­lent kötet45 a cí­mé­ben hor­doz­za a vál­to­zást: nem a szlo­vák fi­lo­zó­fia, ha­nem a „szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia” tör­té­ne­té­vel fog­lal­ko­zik. En­nek a sze­man­ti­kai vál­toz­ta­tás­nak a buk­ta­tói azon­ban már az elő­szó meg­fo­gal­ma­zá­sa­i­ban is meg­je­len­nek. Az el­ső ezek kö­zül nem az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia lé­té­re, ha­nem a pe­ri­o­di­zá­ci­ó­ra és a „kez­det”-prob­lé­má­ra utal: „Az a kér­dés, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia vagy a szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia tör­té­ne­tét ír­juk-e meg, a ná­lunk mű­velt fi­lo­zó­fia kez­de­te­i­nek kér­dé­sé­vel függ össze.”46 A vá­lasz te­hát az, hogy nem­csak a szlo­vák nyel­vű böl­cse­let ké­pe­zi a ku­ta­tás és a be­mu­ta­tás tár­gyát, ha­nem min­den fi­lo­zó­fi­ai pro­duk­tum, ami ezen a te­rü­le­ten meg­je­lent. Ami ha­son­ló a „ma­gyar-ma­gyar­or­szá­gi” meg­ol­dás­hoz. Csak­hogy a hu­sza­dik szá­za­di Szlo­vá­kia ve­tül visz­sza a tör­té­ne­lem­be, ami az­tán olyan fur­csa di­lem­má­kat is szül a kö­tet elő­sza­vát fo­gal­ma­zó Ján Bod­nár szá­má­ra, mint pél­dá­ul, mit le­het kez­de­ni a 19. szá­za­di szlo­vák ma­te­ri­a­lis­ta és ate­is­ta Ján Horárikkal, aki „kül­föld­ön” (sic!), érts­d: Pes­ten mű­kö­dött. Va­gyis el­sik­kad­nak azok a mű­ve­lő­dés­be­li, egy­ház- és is­ko­la­tör­té­ne­ti ös­­sze­füg­gé­sek, ame­lyek a kö­zös ma­gyar­or­szá­gi hát­tér fi­gye­lem­be nem vé­te­lé­vel egy­ol­da­lú ké­pet vá­zol­nak fel a nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ről.
A szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek el­vi meg­ala­po­zá­sá­val a leg­kö­vet­ke­ze­te­seb­ben Vla­di­mír Bakoš pró­bál­ko­zott meg.47 Egy­ér­tel­mű­en úgy ha­tá­roz­za meg a szlo­vák fi­lo­zó­fi­át, mint a nem­ze­ti nyelv hasz­ná­la­tá­val és „a 19. szá­za­di ún. nem­zet­te­rem­tés idő­sza­ká­ban meg­je­le­nő konk­rét nem­zet- és tör­té­net­fi­lo­zó­fi­á­ban” meg­je­le­nő böl­cse­le­tet. Ugyan­ak­kor azt is ál­lít­ja, hogy mind a klas­­szi­kus is­ko­la­fi­lo­zó­fia, mind pe­dig az al­kal­ma­zott vagy imp­li­cit for­má­ban meg­va­ló­su­ló és szé­le­sebb ér­te­lem­ben vett fi­lo­zó­fi­ai gon­dol­ko­dás a szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek ré­szét ké­pe­zi. A fel­té­tel az, hogy mind­ezek a for­mák az it­te­ni kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­ben je­len­tek meg. „Va­gyis a »szlovák filozó­fi­a« el­ne­ve­zés mind­azok­ra a fi­lo­zó­fi­ai mó­do­za­tok­ra vo­nat­ko­zik, ame­lyek a je­len­le­gi Szlo­vá­kia ál­tal be­ha­tá­rolt te­rü­le­ti és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ke­re­tek­ben je­len vol­tak” – ál­lít­ja Bakoš.48 A meg­ha­tá­ro­zás el­ső fe­lé­vel alig­ha kell és le­het vi­tat­koz­ni, hi­szen a szlo­vák nyel­ven mű­velt és a szlo­vák­ság lé­tét ér­tel­me­ző tör­té­net­fi­lo­zó­fia va­ló­ban nem­ze­ti fi­lo­zó­fia. Az imp­li­cit – az­az az iro­dal­mi és egyéb mű­vek tar­tal­maz­ta – fi­lo­zó­fia fel­vé­te­le a fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­be bi­zo­nyos mó­don meg­en­ged­he­tő a múlt­ban sa­ját in­téz­mé­nye­ket nél­kü­lö­ző szlo­vák­ság ese­té­ben. Ha­bár en­nek az el­já­rás­nak a ve­szé­lye­i­re már Dieš­ka is fi­gyel­mez­te­tett. Mert ak­kor fel kell ten­ni azt a kér­dést is, hogy fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­tet vagy pe­dig esz­me­tör­té­ne­tet mű­ve­lünk? Kér­dé­ses­sé vá­lik Bakoš té­te­le az is­ko­la­fi­lo­zó­fi­át il­le­tő­en. Fen­tebb már em­lí­tet­tem ¼udovít Šuha­j­da, Van­drák And­rás és Johann Samuel Stein­er ese­tét, akik kor­tár­sak vol­tak, és mind­hár­man a Fries-féle fi­lo­zó­fi­át mű­vel­ték. Ugyan­ak­kor mind­hár­man evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban ok­tat­tak, de nem­ze­ti-kul­tu­rá­lis ori­en­tált­sá­guk szlo­vák, ma­gyar és rész­ben ma­gyar, rész­ben né­met volt. Ami oda mu­tat, hogy az „it­te­ni kul­tu­rá­lis kör­nye­zet” (Bakoš) nem ho­mo­gén, ha­nem – mi­ni­má­li­san a 20. szá­zad ele­jé­ig – he­te­ro­gén és mul­ti­kul­turális volt. Ab­ban tel­je­sen iga­zat kell ad­nunk Bakoš­nak, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fia nyúj­tot­ta min­den­faj­ta böl­csel­ke­dés esz­mei hát­te­rét. Ál­ta­lá­nos­ság­ban az is igaz, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fia és a szlo­vák nem­zet­fi­lo­zó­fia a 19. szá­zad fo­lya­mán el­vál­nak egy­más­tól. De ezt a szét­vá­lást nem előz­te meg sem­mi­lyen ko­ráb­bi szim­bi­ó­zis, aho­gyan az sem ál­lít­ha­tó (mint Bakoš te­szi), hogy a ma­gyar ol­da­lon az is­ko­lai fi­lo­zó­fia al­kal­maz­ko­dott a nem­zet­for­má­lás­hoz. Hi­szen egy­részt 1842-ig – a hit­ok­ta­tó in­téz­mé­nyek­ben pe­dig sok tan­tárgy ese­té­ben a 19. szá­zad vé­gé­ig – a la­tin volt az ok­ta­tás hi­va­ta­los nyel­ve, más­részt pe­dig a fi­lo­zó­fi­ai pro­pe­deu­ti­ka (amely­ről Fel­ső-Ma­gyar­or­szág ese­té­ben szó le­het) nem tar­tal­ma­zott ide­o­ló­gi­ai jel­le­gű dis­z­­ci­plinákat. Nem is be­szél­ve ar­ról, hogy a nyil­vá­nos­ság előtt meg­je­le­nő ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai vi­ták idő­ben is meg­elő­zik a ma­gyar nyel­vű is­ko­lai fi­lo­zó­fi­át. Az, hogy a fi­lo­zó­fi­ai tan­köny­ve­ket a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­től ma­gyar nyel­ven ad­ták ki, nem ele­gen­dő érv az ún. nem­ze­ti fi­lo­zó­fia ese­té­ben.
Mind­ezek mel­lett fel­me­rül a „retroak­tiv­itás”-­nak egy sa­ját­sá­gos prob­lé­má­ja is: a je­len­le­gi Szlo­vá­kia múlt­ba va­ló vis­­sza­ve­tí­té­se. En­nek leg­alább két ös­­sze­te­vő­je van. Az egyik az, hogy a „szlo­vák fi­lo­zó­fia” és a „szlo­vá­ki­ai fi­lo­zó­fia” amúgy sem tisz­tá­zott vi­szo­nya to­vább bo­nyo­ló­dik, és újabb di­lem­má­kat vet fel. A má­sik, mond­hat­nók, fi­lo­ló­gi­ai kér­dés: mi­vel­hogy Szlo­vá­kia mint önál­ló kép­ződ­mény a 20. szá­za­dig nem lé­te­zett, és a tör­té­ne­ti el­ne­ve­zé­sek is kü­lön­böz­tek a je­len­le­gi­ek­től, a tu­do­má­nyos tisz­tes­ség meg­kö­ve­te­li a ne­vek és el­ne­ve­zé­sek pon­tos és kor­hű ada­to­lá­sát. (Csu­pán zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy a múlt­nak és a je­len­nek ez a ke­ve­re­dé­se meg­je­le­nik a ma­gyar his­to­ri­og­rá­fi­á­ban is. A kü­lönb­ség a ket­tő kö­zött ta­lán ab­ban van, hogy a szlo­vák szem­lé­let­ben a je­len ve­tí­tő­dik vis­­sza a múlt­ba, a ma­gyar­ban a múlt pro­lon­gá­ló­dik a kö­zel­múlt­ba és a je­len­be.) Az ered­mény azon­ban mind­két eset­ben meg­egye­zik: a he­te­ro­ge­ni­tás he­lyett egy meg­kí­vánt ho­mo­ge­ni­tás, a szuk­ces­­szi­vi­tás he­lyett mű­vi­leg ki­ala­kí­tott kon­ti­nu­i­tás, a mul­ti- vagy interkul­tur­al­itás he­lyett mo­no­kul­tú­ra je­le­ní­tő­dik meg. Bakoš ugyan meg­je­lö­li azo­kat a je­len­sé­ge­ket (nem­ze­ti és fe­le­ke­ze­ti el­té­ré­sek és szem­ben­ál­lás­ok), ame­lyek men­tén kom­mu­ni­ká­ci­ós disz­kon­ti­nu­i­tá­sok ala­kul­tak ki a fi­lo­zó­fi­á­ban, de ez nem je­len­ti azt, hogy az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­án be­lül (amely­ről be­szél) a ka­to­li­kus és a pro­tes­táns esz­mék nem konf­ron­tá­lód­tak vol­na. Gyak­ran tör­tént meg, hogy az egy­más­sal vi­tá­zó je­zsu­i­ta és pro­tes­táns gon­dol­ko­dók me­ta­fi­zi­kai né­ze­tei meg­egyez­tek – gon­dol­junk csak a 17. szá­za­di pro­tes­táns sko­laszti­ciz­mus­ra49 – csu­pán te­o­ló­gi­ai és val­lás­fi­lo­zó­fi­ai meg­győ­ző­dé­sük­ben el­len­kez­tek egy­más­sal. Ami pe­dig a nyel­vi el­té­ré­se­ket il­le­ti: ez na­gyon ké­sőn, ma­gyar–s­zlovák vi­szony­lat­ban csak a 20. szá­zad­ban te­tő­ző­dött. Mind­ad­dig a la­tin ösz­­sze­kap­csol­ta a fi­lo­zó­fu­so­kat, és a 19. szá­zad el­ső har­ma­dá­ig a hun­garus­tu­dat is egy egy­sé­ges po­li­ti­kai nem­zet tag­ja­i­ként ér­tel­mez­te őket. Va­gyis, ha a szlo­vák – és a ma­gyar – fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ben kon­ti­nu­i­tást ke­re­sünk, ak­kor azt a két nem­ze­ti fi­lo­zó­fia kö­zös elő­tör­té­net­ében lel­het­jük fel.

3.

És ez­zel el­ju­tot­tunk a har­ma­dik té­má­ig: mi­kép­pen lép­he­tünk túl a ma­gyar és a szlo­vák nem­ze­ti fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­nek di­lem­má­in? Az­zal, hogy a két di­lem­mát egy­más mel­lé he­lye­zem, elő­re jel­zem ki­in­du­ló­pon­to­mat is: mind a ma­gyar, mind a szlo­vák fi­lo­zó­fia egy kö­zös gyö­kér­ből fa­kad.
En­nek a kö­zös múlt­nak, a két nem­ze­ti fi­lo­zó­fia elő­tör­té­net­ének a hor­do­zó­pil­lé­re és ál­lan­dó meg­ha­tá­ro­zó hát­te­re az is­ko­lai fi­lo­zó­fia volt. A 16. szá­zad­dal kez­dő­dő­en gim­ná­zi­u­mi szin­ten lo­gi­kát, a 17. szá­zad­tól pe­dig a nagy­szom­ba­ti és a kas­sai je­zsu­i­ta egye­te­men a te­o­ló­gi­á­ra va­ló fel­ké­szü­lés je­gyé­ben az ös­­szes fi­lo­zó­fi­ai disz­cip­lí­nát ok­tat­ták Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon. A Ratio Edu­ca­tio­n­is után ugyan meg­szűnt a két egye­tem, de Po­zsony­ban és Kas­sán ki­rá­lyi aka­dé­mia ala­kult, az evan­gé­li­kus lí­ce­u­mok pe­dig vis­­sza­nyer­ték ko­ráb­bi sze­re­pü­ket. Ezek az in­téz­mé­nyek biz­to­sí­tot­ták a mo­dern fi­lo­zó­fi­ai esz­mék im­port­ját Nyu­gat-Eu­ró­pá­ból. Va­gyis a 16–17. szá­za­di ci­vi­li­zá­ci­ós le­ma­ra­dás el­le­né­re az is­ko­lai fi­lo­zó­fia lé­pést tar­tott az eu­ró­pai fi­lo­zó­fia vál­to­zá­sa­i­val. Er­ről a lé­pés­tar­tás­ról be­szél Er­dé­lyi Já­nos is. Ugyan­ak­kor ez az is­ko­lai fi­lo­zó­fia sem­le­ges volt a nem­ze­ti kér­dé­se irán­t, hi­szen ami­kor a mo­dern nem­ze­ti ide­o­ló­gi­ák a nyil­vá­nos dis­kur­zus ré­szét kez­dik ké­pez­ni, az is­ko­lai fi­lo­zó­fia Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gon csu­pán pro­pe­deu­tikai sze­re­pet ját­szott. Sa­ját­sá­gos eset­tel ál­lunk szem­ben, hi­szen a ma­gyar fi­lo­zó­fia ko­ráb­ban kez­dő­dik, mint aho­gyan az is­ko­lai fi­lo­zó­fia ma­gyar nyel­vű­vé vá­lik. Va­gyis a Fel­ső-Ma­gyar­or­szá­gi is­ko­lai fi­lo­zó­fia a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben csu­pán nyel­ve ré­vén vá­lik a ma­gyar fi­lo­zó­fia ré­szé­vé. A szlo­vák fi­lo­zó­fia ugyan­csak az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­tól ru­gasz­ko­dik el, de raj­ta kí­vül va­ló­sul meg. Szi­go­rú­an vé­ve te­hát az is­ko­lai fi­lo­zó­fia nem nem­ze­ti fi­lo­zó­fia.
Ami kü­lönb­ség a ma­gya­ro­kat és a szlo­vá­ko­kat is érin­tő is­ko­lai fi­lo­zó­fia von­za­tá­ban ki­mu­tat­ha­tó, az le­re­du­kál­ha­tó a fe­le­ke­ze­ti vi­szo­nyok­ra. A ma­gyar kul­tú­ra ese­té­ben ez egy sa­ját­sá­gos ka­to­li­kus-re­for­má­tus vi­szony­ban, a szlo­vák kul­tú­ra ese­té­ben vi­szont ka­to­li­kus-evan­gé­li­kus kont­ra­po­zí­ci­ó­ban je­lent­ke­zett. Konk­rét­sá­gá­ban ez azt is je­len­tet­te, hogy míg Descartes fi­lo­zó­fi­á­ja a 17–18. szá­zad­ban, a re­for­má­tus is­ko­lák­ban meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott, a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban szin­te hí­re sem volt. El­len­ke­ző­leg: a nagy­szom­ba­ti és a kas­sai egye­tem je­zsu­i­ta ta­ná­rai nyúl­nak a kartezian­iz­mus fi­zi­kai ta­nul­sá­ga­i­hoz. Kant fi­lo­zó­fi­á­ja pe­dig a 18. szá­zad vé­gé­től és a 19. szá­zad fo­lya­mán az evan­gé­li­kus is­ko­lák­ban ok­ta­tott böl­cse­let kvint­es­­szen­ci­á­ja. Az csak „hab a tor­tán”, hogy Štúr alig­ha­nem nem­csak ide­o­ló­gi­ai okok­ból for­dult He­gel el­mé­le­té­hez, ha­nem azért is, hogy el­ha­tá­ro­lód­jon a „hi­va­ta­los” is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­tól. En­nek a mű­ve­lő­dés­be­li fe­le­ke­ze­ti de­ter­mi­nált­ság­nak az is­me­re­te azért fon­tos, mert a 20. szá­za­dig ár­nyal­ta – és ár­nyé­kol­ta – a szlo­vák fi­lo­zó­fia ön­is­me­ret­ét. Jó pél­da er­re az 1940-ben be­in­du­ló el­ső szlo­vák fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­irat, a Filo­zofický zborník túl­nyo­mó­részt ka­to­li­kus szel­le­mi­sé­ge, va­la­mint a lap­ja­in le­foly­ta­tott vi­ta Osuský fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­té­ről és Šte­fan Polakoviè gim­ná­zi­u­mi fi­lo­zó­fia tan­köny­vé­ről. A po­lé­mi­ák hát­te­ré­ben ki­mond­va-ki­mon­dat­la­nul ugyan­is ál­lan­dó­an ott lap­pang a ka­to­li­kus-pro­tes­táns el­len­tét, amely­nek ak­kor erős po­li­ti­kai és ide­o­ló­gi­ai töl­te­te is volt.
A nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák­nak a kö­zös hát­tér­ről va­ló le­vá­lá­sa a nem­ze­ti nyelv hasz­ná­la­tá­val kez­dő­dik. Ha el­te­kin­tünk Apá­czai Cse­re Já­nos 17. szá­za­di és kö­ve­tők nél­kül ma­radt kez­de­mé­nye­zé­sé­től, ak­kor azt mond­hat­juk, hogy a ma­gyar fi­lo­zó­fia anyanyel­vűsítése a 18. szá­zad vé­gén kez­dő­dik. Az in sensu cos­mopoliti­co ma­gyar fi­lo­zó­fi­á­vá vá­lás pe­dig a kanti és a he­ge­li vi­tá­kon ke­resz­tül az Aka­dé­mia kez­de­mé­nye­zé­se­i­vel ve­szi kez­de­tét. Eb­ből a szem­pont­ból nincs nagy kü­lönb­ség a ma­gyar és a szlo­vák fi­lo­zó­fia kö­zött. Štúr és ge­ne­rá­ci­ó­ja meg­tet­te az el­ső és a má­so­dik lé­pést is. Az el­té­rés ab­ban van, hogy a hi­ány­zó in­téz­mé­nyek mi­att is a szlo­vák böl­cse­let le­ra­gad a tör­té­net­fi­lo­zó­fia és a nem­zet­fi­lo­zó­fia mel­lett, és nem jut el a klas­­szi­kus fi­lo­zó­fi­ai disz­cip­lí­nák­hoz. Va­gyis az egyez­mé­nye­sek­hez ha­son­ló­an a szlo­vák fi­lo­zó­fia is a nem­zet fel­eme­lé­sét kí­ván­ja szol­gál­ni, és eh­hez ke­res fi­lo­zó­fi­ai ér­ve­ket. A ma­gyar fi­lo­zó­fia ugyan­ezt te­szi, de pár­hu­za­mo­san ez­zel fog­lal­koz­ni kezd sa­ját tör­té­ne­té­vel, for­mál­ja sa­ját ter­mi­no­ló­gi­á­ját, és az Aka­dé­mia ré­vén in­téz­mé­nye­sül is. A szlo­vák fi­lo­zó­fia a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben in­kább nem­zet­po­li­ti­ka­i­lag inst­ru­men­tá­lis sze­re­pet ját­szik, a ma­gyar vi­szont – el­te­kint­ve az egyez­mé­nye­sek­től – in­kább „aka­dé­mi­kus”.
Ha a nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák im­ma­nens ös­­sze­füg­gé­se­i­ről be­szé­lünk, ak­kor va­la­mi­fé­le kon­ti­nu­i­tást fel­té­te­le­zünk ezen nem­ze­ti fi­lo­zó­fi­ák moz­gá­sá­ban. Ezt a prob­lé­mát Bakoš is fel­ve­ti idé­zett ta­nul­má­nya­i­ban. A szlo­vák vagy a ma­gyar fi­lo­zó­fia kon­ti­nu­i­tá­sát sze­rin­te ér­tel­mez­het­jük az esz­mék és el­mé­le­tek lán­co­la­ta­ként, az egyes fi­lo­zó­fu­sok egy­más­ra va­ló hi­vat­ko­zá­sa­ként, vagy pe­dig egy konk­rét fi­lo­zó­fia je­len­lé­te­ként az egyes kö­zös­sé­ge­ken be­lül. Az el­ső és má­so­dik mó­do­zat­ra alig van pél­dánk a ma­gyar­or­szá­gi fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ben. A har­ma­dik ki­mu­tat­ha­tó pél­dá­ul az eper­je­si evan­gé­li­kus kol­lé­gi­um­ban a 19. szá­zad fo­lya­mán, ahol de­monst­rál­ha­tó a kanti is­me­ret­kri­ti­ka er­kölcs­fi­lo­zó­fi­án ke­resz­tü­li át­ala­ku­lá­sa axi­ológiává. Csak­hogy ez a pél­da nem nyú­lik túl az is­ko­lai fi­lo­zó­fia te­rü­le­tén, még an­nak el­le­né­re sem, hogy ezt az ér­ték­fi­lo­zó­fi­a­ként mű­velt böl­cse­le­tet ok­tat­ták az eper­je­si és a po­zso­nyi te­o­ló­gus­hall­ga­tók­nak is.
A kon­ti­nu­i­tás kér­dé­sét, né­ze­tem sze­rint, csak úgy vá­la­szol­hat­juk meg, hogy az ún. kul­tu­rá­lis kör­nye­ze­tet az­zal az in­téz­mény­rend­szer­rel iden­ti­fi­kál­juk, ame­lyen be­lül a fi­lo­zó­fia meg­je­le­nik. Va­la­mi ha­son­lót ál­lít Bakoš is, ami­kor „a szlo­vák fi­lo­zó­fia 20. szá­za­di pro­fesszion­al­izálódásá”-ról beszél.50 Mi­re gon­do­lok? Ar­ra, hogy a fi­lo­zó­fi­á­nak a „kul­tu­rá­lis kör­nye­zet­”-be va­ló be­ágya­zó­dá­sa vagy úgy tör­té­nik, hogy a fi­lo­zó­fi­ai esz­mék va­la­mi­kép­pen do­mesz­ti­ká­lód­nak a kul­tú­ra töb­bi al­rend­sze­ré­ben, vagy pe­dig úgy, hogy a fi­lo­zó­fia ki­ala­kít­ja sa­ját in­téz­mé­nye­it, ame­lyek ré­vén az adott nem­ze­ti kul­tú­ra objek­tivizált rész­te­rü­le­té­vé vá­lik. Az el­ső le­he­tő­sé­get a szlo­vák fi­lo­zó­fi­á­ban a Štúr-­gen­erá­ció va­ló­sí­tot­ta meg, de tud­juk, hogy ez idő­le­ges tett volt, és a he­ge­li fi­lo­zó­fi­á­ról ké­sőbb már vi­ták nem foly­tak. Mi­vel in­téz­mé­nyek nél­kül zaj­lott le, az egész kez­de­mé­nye­zés ön­ma­gá­ba zá­rult. Az insti­tu­cional­izálódás el­ső fel­té­te­le egy olyan in­téz­mény (aka­dé­mia, egye­tem stb.) meg­lé­te, amely ös­­sze­fog­ja a böl­cse­lő­ket, és te­vé­keny­sé­gü­ket a kul­tú­ra töb­bi szfé­rá­ja fe­lé köz­ve­tí­ti. Az ilyen in­téz­mény be­so­ro­ló­dik a tár­sa­da­lom rend­sze­ré­be, és mint en­nek a rend­szer­nek az ele­me a fi­lo­zó­fia eset­le­ges stag­ná­lá­sá­nak az ide­jé­ben is be­biz­to­sít­ja a fi­lo­zó­fia ál­lan­dó je­len­lét­ét. Ez az in­téz­mény a pub­li­ká­lás ré­vén nyil­vá­nos­sá te­szi mind a nem­ze­ti, mind pe­dig a vi­lág­fi­lo­zó­fia ter­mé­sét, ami­vel alap­ve­tő szol­gá­la­tot tesz a ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dé­sek tisz­tá­zá­sá­hoz is. Azt pe­dig a ma­gyar fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­ből tud­juk, men­­nyi­re fon­tos­sá vál­hat­nak a ter­mi­no­ló­gi­ai vi­ták ab­ból a szem­pont­ból is, hogy mi­lyen ori­en­tá­ci­ót vesz az adott nem­ze­ti fi­lo­zó­fia. A fi­lo­zó­fia nyil­vá­nos­sá vá­lik: egy­részt mert hoz­zá­fér­he­tő, más­részt pe­dig mert gaz­da­gít­ja az adott nem­zet kul­tu­rá­lis pro­duk­ci­ó­ját. A pub­li­ká­lás fel­té­te­le­zi nem­csak a könyv­ki­adás, ha­nem fő­ként a szak­fo­lyó­irat­ok meg­lét­ét is, ame­lyek­ben meg­je­len­het­nek a leg­újabb fi­lo­zó­fi­ai el­mé­le­tek, és ame­lyek­ben vi­ták foly­nak. A né­ze­tek konf­ron­tá­lá­sa nél­kül nem ala­kul­hat ki fi­lo­zó­fi­ai élet. Vé­ge­ze­tül pe­dig szük­sé­ges a jö­ven­dő fi­lo­zó­fu­sok ki­ne­ve­lé­se is. Ez­zel a kö­ve­tel­mén­­nyel mint­ha vis­­sza­tér­nénk az is­ko­lai fi­lo­zó­fi­á­hoz. De ez nem ezt je­len­ti. A fi­lo­zó­fi­á­nak mint önál­ló stú­di­um­nak a meg­lé­te a fel­té­te­le an­nak, hogy a fi­lo­zó­fia ne instru­men­tálisan (pro­pe­deu­tikai funk­ci­ó­já­ban) ér­tel­me­ződ­jék, ha­nem ön­ma­gát rep­ro­du­kál­ja. Az insti­tu­cional­izálódás eb­ben az ér­te­lem­ben min­dig pro­fesszion­al­izálódás is.
Ha eb­ből a szem­szög­ből te­kin­tünk a ma­gyar és a szlo­vák fi­lo­zó­fia tör­té­ne­té­re, ak­kor bi­zo­nyos idő­be­li el­to­ló­dás­sal ta­lál­ko­zunk. A ma­gyar fi­lo­zó­fia mö­gött ott volt a Ma­gyar Tu­dós Tár­sa­ság (a ké­sőb­bi MTA), a 19. szá­zad vé­gé­től a fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­ira­tok, az eu­ró­pai fi­lo­zó­fia leg­je­len­tő­sebb mű­ve­i­nek for­dí­tá­sai, a pes­ti majd pe­dig a ko­lozs­vá­ri egye­tem fi­lo­zó­fi­ai tan­szé­kei stb. A szlo­vák fi­lo­zó­fia ilyen jel­le­gű pro­fesszio­n­al­izálódása csak a 20. szá­zad fo­lya­mán, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban zaj­lott le, fő­ként a po­zso­nyi egye­te­men cseh ta­ná­rok se­gít­sé­gé­vel, va­la­mint a szlo­vák ál­lam meg­ala­ku­lá­sa után az el­ső szak­fo­lyó­irat be­in­du­lá­sá­val. Ek­kor vált nyil­ván­va­ló­vá az is, hogy a szlo­vák fi­lo­zó­fia két alap­ve­tő – sze­ku­la­ri­zált ver­sus val­lá­sos – irány­ban kez­dett fej­lőd­ni. En­nek meg­vol­tak a bel­ső okai, de ta­lán nem ér­dek­te­len utal­ni ar­ra, hogy a 19. és a 20. szá­zad for­du­ló­ján lé­te­ző két ma­gyar fi­lo­zó­fi­ai fo­lyó­irat kö­zül az egyik po­zi­ti­vis­ta, a má­sik pe­dig neo­to­mis­ta irá­nyult­sá­gú volt. Va­gyis a kö­zös múlt és hát­tér itt sem el­ha­nya­gol­ha­tó.

 

Gulyás László: A magyar–szlovák határ kérdése a versaillesi békekonferencián (2. rész)

1. A cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár és a nagy­ha­tal­mak elő­ze­tes ál­lás­pont­ja

Ta­nul­má­nyunk el­ső ré­szé­nek zá­rá­sa­ként je­lez­tük, hogy a versailles-i kon­fe­ren­cia Leg­fel­sőbb Ta­ná­csa a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek meg­vizs­gá­lá­sá­ra fel­ál­lí­tot­ta „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra ala­kí­tott bi­zott­ság”-ot, mely 1919. feb­ru­ár 27-én az aláb­bi po­li­ti­ku­sok rész­vé­te­lé­vel jött lét­re: Jules Gambon, Fran­cia­or­szág (el­nök); Salvago Roggi, Olasz­or­szág (al­el­nök); Charles Seymour, USA; Allen Dules, USA; Sir Joseph Cook, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Sir Eyre Crowe, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Harold Nicolson, Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció; Le Rond, Fran­cia­or­szág.
Itt je­gyez­zük meg, hogy a brit bé­ke­de­le­gá­ció hi­va­ta­los el­ne­ve­zé­se Bri­tish Em­pi­re Delegation, az­az Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció volt, ezért a to­váb­bi­ak­ban a szö­veg­ben brit po­li­ti­ku­sok­ról írunk, il­let­ve jobb meg­ol­dást nem ta­lál­ván az Ang­lia el­ne­ve­zés he­lyett a Nagy-Bri­tan­nia el­ne­ve­zést hasz­nál­juk.
A bi­zott­ság mun­ká­já­nak rész­le­tes be­mu­ta­tá­sa előtt néz­zük meg, hogy a bi­zott­ság­ba de­le­gá­tu­so­kat je­lö­lő nagy­ha­tal­mak (Nagy-Bri­tan­nia, Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok, Fran­cia­or­szág és Olasz­or­szág) a bé­ke­kon­fe­ren­cia meg­nyi­tá­sa előtt mi­lyen elő­ze­tes ál­lás­pon­tot ala­kí­tot­tak ki a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár vo­nat­ko­zá­sá­ban.
Nagy-Bri­tan­ni­á­ban Lloyd Ge­or­ge ja­vas­la­tá­ra 1917 ta­va­szán a Foreing Office-ban egy spe­ci­á­lis cso­por­tot hoz­tak lét­re a bé­ke­tár­gya­lás­okon szük­sé­ges anyag ös­­sze­gyűj­té­sé­re és a ki­kül­den­dő tiszt­vi­se­lők felkészítésére.1 A tör­té­nel­mi, a gaz­da­sá­gi és a sta­tisz­ti­kai ada­tok ös­­sze­gyűj­té­sé­ért Dr. G. W. Prothero – a Foreing Office tiszt­vi­se­lő­je – fe­lelt. Dr. Prothero fel­ada­ta az volt, hogy irá­nyí­tá­sá­val a mi­nisz­té­ri­um al­kal­ma­zot­tai egy olyan ké­zi­könyv­tá­rat ál­lít­sa­nak ös­­sze, amely­ből a brit de­le­gá­ció min­den fel­me­rü­lő kér­dés­re pon­tos és rész­le­tes vá­laszt kap­hat. A Peace Handbooks ne­vet vi­se­lő ké­zi­könyv­tár 163 kö­te­tes lett. Az Osztrák–Magyar Mo­nar­chi­á­val 7 kö­tet – va­ló­já­ban 20-80 ol­da­las kis fü­ze­tecs­kék – fog­lal­ko­zott, az aláb­bi címekkel2: Auszt­ria–Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­te és kül­po­li­ti­ká­ja (1. köt.), Cseh és Mor­va­or­szág (2. köt.), Szlo­vá­kia (3. köt.), Oszt­rák-Szi­lé­zia (4. köt.), Bu­ko­vi­na (5. köt.), Er­dély és Bá­nát (6. köt.), Magyar-Ruténia (7. köt.).
Arday La­jos ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a 7 kö­tet ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban szak­ér­tő­ként Seton-Watson és Wickham Steed – az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia ré­gi el­len­fe­lei – ját­szot­tak fon­tos szerepet.3 Jól mu­tat­ja ezt, hogy az 1. kö­tet Auszt­ri­á­ra és a Mo­nar­chia kül­po­li­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó ré­szei egy­ér­tel­mű­en Wickham Steed ko­ráb­bi írá­sa­i­ra épül­tek, míg a Ma­gyar­or­szág­ra és Szlo­vá­ki­á­ra vo­nat­ko­zó ré­szek el­sőd­le­ges for­rá­sa Seton-Watson 1908-ban Lon­don­ban meg­je­lent Racial Problems in Hun­ga­ry cí­mű mű­ve volt.
A szlo­vák–ma­gyar ha­tár tör­té­ne­te szem­pont­já­ból ki­emel­ten fon­tos a 3. kö­tet. E kö­tet is­me­ret­len szer­ző­je ki­fej­ti, hogy: „a tör­té­ne­lem fo­lya­mán so­ha nem volt szlo­vák ál­lam”, majd ezek után a nem lé­te­ző ál­la­mot az aláb­bi mó­don de­fi­ni­ál­ja: „A ma­gyar me­gyé­ket, ame­lyek­ben ki­sebb vagy na­gyobb szám­ban szlo­vá­kok ta­lál­ha­tók, az utób­bi idő­ben az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért Szlo­vá­ki­á­nak ne­vez­ték.”4
Jog­gal me­rül fel a kér­dés, va­jon mit je­lent az „egy­sze­rű­ség ked­vé­ért” meg­fo­gal­ma­zás. Tu­laj­don­kép­pen azt, hogy az is­me­ret­len brit „szak­ér­tő” meg­kö­ze­lí­té­sé­ben a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág 17 vár­me­gyé­je (Ár­va, Trencsén, Turóc, Liptó, Zó­lyom, Szepes, Sá­ros, Po­zsony, Nyitra, Bars, Esz­ter­gom, Hont, Nóg­rád, Gömör, Abaúj-Torna, Zemp­lén, Ung) egy 57 ezer négy­zet­ki­lo­mé­te­res 3,5 mil­lió la­ko­sú or­szág­gá – Szlo­vá­ki­á­vá –, s az utób­bi 10 me­gye dé­li ha­tá­ra mint­egy ál­lam­ha­tár­rá vált. A kö­tet egy má­sik he­lyén a szer­ző a szlo­vák–ma­gyar nyelv­ha­tár­ról így ír: „Po­zsony­tól ke­let­re, Vác­tól észak­ra és Kas­sá­tól dél­re húzódik.”5
A szak­ér­tő a fen­ti ala­pon tár­gyal­ja „mű­vé”-nek föld­raj­zi fe­je­ze­té­ben Szlo­vá­kia he­gyei kö­zött a Pi­list, a Mát­rát és a Bük­köt, fo­lyó­i­ként a Du­nát, a Ti­szát; to­váb­bá szlo­vák vá­ros­nak te­kin­ti Esz­ter­go­mot és Vá­cot, sőt in­terp­re­tá­ci­ó­já­ban Hegy­al­ja To­kaj­jal együtt szin­tén szlo­vák te­rü­let.
A 3. kö­tet be­fe­je­ző ol­da­lai a le­en­dő or­szág­ha­tár ki­tű­zé­sé­hez ad­nak konk­rét szem­pon­to­kat: „A Du­na bal part­já­nak köz­igaz­ga­tá­si kör­ze­tei tel­je­sen szlo­vá­kok, a Ti­sza jobb part­ján lé­vők is nagy­részt azok […] A két leg­fon­to­sabb vá­rost, Po­zsonyt és Kas­sát ez ide­ig né­me­tek, zsi­dók és ma­gya­rok ural­ták, s bi­zo­nyos­ra ve­he­tő, hogy e he­lyek bár­me­lyi­ké­nek, kü­lö­nö­sen Po­zsony­nak el­vesz­té­se, amely az egyet­len du­nai ki­kö­tő és a te­rü­let dél­nyu­ga­ti ka­pu­ja, meg­bé­ní­ta­ná Szlo­vá­kia gaz­da­sá­gi életét.”6
A bé­ke­kon­fe­ren­cia bi­zott­sá­gi tár­gya­lá­sa­i­nak is­me­re­té­ben (ahol a vas­út­vo­na­lak igen fon­tos sze­re­pet ját­szot­tak) kü­lö­nö­sen fon­tos a 3. kö­tet vas­út­vo­na­lak­kal fog­lal­ko­zó ré­sze. Ugyan­is a szer­ző ki­fej­ti, hogy na­gyon fon­to­sak a Kas­sa–Mis­kolc, a Zólyom–Salgótarján–Hatvan, a Zó­lyom–Lo­sonc és a Zsolna–Galánta vas­út­vo­na­lak; ezek­ről így vé­le­ke­dik: „Bár az em­lí­tett út­vo­na­lak bi­zo­nyos ré­szei nem es­nek Szlo­vá­kia ha­tá­ra­in be­lül, vi­lá­gos, hogy azok mind­egyi­ke élet­be­vá­gó­an fon­tos Szlo­vá­kia gaz­da­sá­gi jó­lé­te szempontjából.”7
Itt kell rá­mu­tat­nunk ar­ra, hogy a Peace Handbooks-sorozat óri­á­si je­len­tő­sé­gű volt a ha­tá­rok ki­ala­kí­tá­sa­kor. Hi­szen azok­nak a brit po­li­ti­ku­sok­nak és tiszt­ség­vi­se­lők­nek, akik a bé­ke­kon­fe­ren­cia kü­lön­fé­le szer­ve­i­ben és bi­zott­sá­ga­i­ban a Brit Bi­ro­dal­mi De­le­gá­ció ne­vé­ben Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­i­ról dön­töt­tek, nem volt sze­mé­lyes ta­pasz­ta­la­tuk az it­te­ni vi­szo­nyo­kat il­le­tő­en, így szá­muk­ra ezek a ki­ad­vány­ok szol­gál­tak ki­in­du­lá­si ala­pul a ha­tár­ja­vas­la­tok el­ké­szí­té­sé­nél és a tár­gya­lá­so­kon fel­me­rü­lő vi­ták el­dön­té­sé­nél. A handbookok tar­tal­má­ból az is vi­lá­go­san ki­de­rül, hogy a cseh­szlo­vák emig­rá­ció el­fo­gult brit tá­mo­ga­tói – gon­do­lunk itt el­ső­sor­ban Wickham Steedre és Seton-Watsonra –, ál­lás­pont­ju­kat je­len­tős mér­ték­ben ké­pe­sek vol­tak a szak­ér­tői anyag­nak szánt ké­zi­köny­vek­ben érvényesíteni.8
A Foreing Office mel­lett a brit had­ügy­mi­nisz­té­ri­um is fog­lal­ko­zott a le­en­dő szlo­vák–ma­gyar ha­tár­ral. Az 1918. ok­tó­ber 24-én el­ké­szí­tett ja­vas­la­tuk ér­tel­mé­ben a ha­tár a Duna–Vác–Miskolc–Ungvár vo­nal men­tén hú­zó­dott vol­na, az­az Po­zsony, Ér­sek­új­vár, Lé­va, Ba­las­sa­gyar­mat, Lo­sonc és Kas­sa, to­váb­bá Sal­gó­tar­ján, Sá­ros­pa­tak és Sá­tor­al­ja­új­hely is Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz ke­rült volna.9
Ha­son­ló­an a bri­tek­hez az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok is már a há­bo­rú alatt elő­ké­szü­le­te­ket tett a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. 1917 szep­tem­be­ré­ben hív­ták élet­re a bé­ke­tár­gya­lá­so­kat elő­ké­szí­tő ku­ta­tó­cso­por­tot, a „The Inquiry”-t, Wilson el­nök bi­zal­ma­sa, Edward Mandell House ez­re­des vezetésével.10 Az Inquaryben 150 tu­dós dol­go­zott, akik 2000 je­len­tést és do­ku­men­tu­mot ké­szí­tet­tek el, s leg­alább 1500 tér­ké­pet raj­zol­tak meg. Az oszt­rák–ma­gyar rész­leg ve­ze­tő­je Charles Seymour 32 éves egye­te­mi do­cens lett, aki ko­ráb­ban a Mo­nar­chia nem­ze­ti­sé­gi prob­lé­má­i­val fog­lal­ko­zott. Seymour so­ká­ig a Mo­nar­chia fö­de­ra­tív át­szer­ve­zé­sé­nek volt a szó­szó­ló­ja, még 1918 áp­ri­li­sá­ban is a Mo­nar­chia fö­de­ra­tív át­ala­kí­tá­sá­ra dol­go­zott ki terveket.11 Wilson el­nök azon­ban Seymour fö­de­rá­ci­ós ter­vé­vel szem­ben Robert Lansing – az USA kül­ügy­mi­nisz­te­re – „fel­szá­mol­ni” ál­lás­pont­ját fo­gad­ta el.
Az Inquary 1919. ja­nu­ár 21-én ja­vas­la­tot tett Wilson el­nök­nek a cseh­szlo­vák–ma­gyar, a ro­mán–ma­gyar és a ju­go­szláv–ma­gyar ha­tár vo­nat­ko­zá­sá­ban. Esze­rint Po­zsony és Ko­má­rom a Csal­ló­köz­zel Ma­gyar­or­szá­gé ma­radt, Ko­má­rom­tól Kas­sá­ig a tri­a­no­ni­ként is­mert mai ha­tárt ja­va­sol­ták. Kas­sá­tól dél­re Ung­vá­rig egy szé­le­sebb sáv ma­radt vol­na ma­gyar. Ung­vár ma­gyar ha­tár­vá­ros ma­radt vol­na. A Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítélt „Ruténia” dél­nyu­ga­ti ha­tá­ra Ung­vár­tól, az Avas­tól dél­re, Bikszádig hú­zó­dott vol­na, on­nan pe­dig vé­gig a he­gyek lábánál.12
Azt mond­hat­juk, hogy az Inquary szak­ér­tői a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár ese­té­ben lé­nye­gé­ben et­ni­kai meg­gon­do­lá­sok alap­ján tet­tek ja­vas­la­tot, bár a ha­tár konk­rét vo­nal­ve­ze­tés­ét gaz­da­sá­gi té­nye­zők is be­fo­lyá­sol­ták. Ja­vas­la­tuk egy na­gyon lé­nye­ges ele­me volt, hogy a ru­té­nek nem ma­rad­hat­nak Ma­gyar­or­szág­nál, de ugyan­ak­kor Uk­raj­ná­hoz se ke­rül­het­nek, ezért Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell csa­tol­ni őket.
Fran­cia­or­szág­ban nem ta­lá­lunk a Peace Handbookhoz vagy az Inquiryhez ha­son­ló elő­ké­szü­le­te­ket. A fran­ci­ák­nak hos­­szú időn ke­resz­tül nem volt elő­ze­tes el­kép­ze­lé­sük ar­ról, hogy hol is kel­le­ne hú­zód­nia Cseh­szlo­vá­kia dé­li ha­tá­rá­nak. Csu­pán 1918. no­vem­ber 20-án ké­szült el az el­ső olyan do­ku­men­tum a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­ban, mely Cseh­szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­val foglalkozik.13 Az is­me­ret­len szak­ér­tő így ír: „Szlo­vá­kia nem egyéb mint egy mí­tosz: Észak-Ma­gyar­or­szág szlo­vák tör­zsei so­ha­sem al­kot­tak ál­la­mot; tí­pu­suk sem egy­sé­ges, fa­lu­ról fa­lu­ra változnak.”14 En­nek meg­fe­le­lő­en a szak­ér­tő sze­rint a szlo­vák–ma­gyar et­ni­ka ha­tár az Ung fo­lyó vo­na­lát kö­ve­ti, majd Sá­tor­al­ja­új­hely fe­lett Rozs­nyó­hoz és Ri­ma­szom­bat­hoz ka­nya­rog, Lo­sonc­nál éri el az Ipoly fo­lyót és azt észak fe­lé kö­ve­ti, majd le­haj­lik Nyitra alá és Po­zsony fe­lé lejt (de ma­gát a vá­rost nem éri el). A ta­nul­mány szer­ző­je le­szö­ge­zi: „Csu­pán e vo­nal mö­gött le­het szlo­vák föld­ről be­szél­ni. Sőt az iga­zán szlo­vák lak­ta te­rü­le­tet a Ga­ram vo­na­lá­ra kor­lá­toz­hat­juk, az et­től ke­let­re fek­vő te­rü­le­te­ken min­dig csak ki­sebb­ség­ben él­tek. Liptó, Zó­lyom, Trencsén he­gyes vi­dé­kei a va­ló­ban szlo­vák föl­dek […] Az ál­ta­lunk meg­hú­zott et­nog­rá­fi­ai vo­nal se­hol nem érin­ti a Du­nát, amely má­ig meg­ma­radt ma­gyar és né­met fo­lyam­nak. Nem fog­lal­ja ma­gá­ba Po­zsonyt sem, amely­nek üze­me­i­ben dol­goz­nak ugyan szlo­vák mun­ká­sok és amely­nek pi­a­ca oda­vonz­za a kör­nyék szlo­vák pa­raszt­ja­it, de ahol 42 né­met­re és 40 ma­gyar­ra mind­ösz­­sze 12 szlo­vák jut. Po­zsony nem szlo­vák fő­vá­ros, ha van ilyen, úgy az Turócszentmárton.”15
Meg kell je­gyez­nünk, hogy a fran­cia ta­nul­mány­ban fel­vá­zolt vo­nal töb­bé-ke­vés­bé meg­egye­zik az 1918. de­cem­ber 6-i Barta–Hodža-vonallal. A fran­cia ta­nul­mány ke­let­ke­zé­sé­vel szin­te egyidőben Beneš – em­lék­ira­tai ta­nú­sá­ga sze­rint va­la­mi­kor no­vem­ber 20. és 27. kö­zött – egy pro­pa­gan­da­tér­ké­pen be­je­löl­te azt a vo­na­lat, ame­lyet vé­le­mé­nye sze­rint meg kell száll­nia a cseh­szlo­vák­ok­nak. A Beneš ál­tal meg­fo­gal­ma­zott igé­nyek és az el­ső fran­cia meg­kö­ze­lí­tés igen mes­­sze es­tek egy­más­tól. Míg a no­vem­ber 20-i ta­nul­mány egy re­á­lis szlo­vák–ma­gyar ha­tárt ja­va­solt, ad­dig a Beneš ál­tal ja­va­solt vo­nal mé­lyen be­le­vá­gott a ma­gya­rok ál­tal la­kott te­rü­le­tek­be. Eh­hez ké­pest, ami­kor 1918. de­cem­ber 19-én a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um ki­je­löl­te a de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat, az kö­zép­ará­nyos volt a Bartha–Hodža-egyezmény és a Beneš ál­tal kö­ve­telt vo­nal kö­zött. Úgy vél­jük ez az el­moz­du­lás Beneš ki­tar­tó pá­ri­zsi mun­ká­já­nak az ered­mé­nye.
Bár Olasz­or­szág tag­ja volt a „Négy Nagy”-nak, ed­di­gi ku­ta­tá­sa­ink so­rán nem ta­lál­koz­tunk olyan in­for­má­ci­ó­val, mely sze­rint lett vol­na tu­da­tos olasz fel­ké­szü­lés a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra. A kér­dés­kör ne­ves ku­ta­tó­ja, L. Nagy Zsu­zsa sze­rint Ró­má­nak nem volt egy­sé­ges kon­cep­ci­ó­ja a kö­zép-eu­ró­pai kér­dé­sek ren­de­zé­sét il­le­tő­en, sőt Olasz­or­szág ese­té­ben a kö­vet­ke­ze­tes kül­po­li­ti­kai vo­nal ér­vé­nye­sí­té­sét sze­mé­lyi vál­to­zá­sok is terhelték.16 Vittorio Orlando (aki 1917 és 1919 kö­zött volt Olasz­or­szág mi­nisz­ter­el­nö­ke) és utó­da Francesco Nit­ti (1919 és 1920 kö­zött volt mi­nisz­ter­el­nök) kül­po­li­ti­kai irány­vo­na­la lé­nye­ges pon­to­kon tért el egymástól.17 Ha a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár meg­vo­ná­sát olasz szem­szög­ből vizs­gál­juk, ki­je­lent­het­jük, hogy az ola­szok nem vol­tak ér­de­kel­ve e ha­tár meg­vo­ná­sá­ban, s eb­ből kö­vet­ke­ző­en az et­ni­kai el­vet kép­vi­sel­ték. Így mind Csal­ló­közt, mind Po­zsonyt Ma­gyar­or­szág­nak ítél­ték vol­na, sőt egyik de­le­gá­tu­suk Salvago Roggi Kár­pát­al­ját ugyan­csak át­en­ged­te vol­na Magyarországnak.18

2. A bi­zott­sá­gi csa­tá­ro­zá­sok

Mint azt már fen­tebb em­lí­tet­tük „a cseh­szlo­vák te­rü­le­ti igé­nyek ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra ala­kí­tott bi­zott­ság” 1919. feb­ru­ár 27-én ült ös­­sze elő­ször, de ez csu­pán ala­ku­ló ülés volt, ér­de­mi mun­kát nem vé­gez­tek. Beneš azon­ban ezen a na­pon sem tét­len­ke­dett, a bi­zott­ság egyik an­gol tag­já­val, Harold Nicholsonnal ebé­delt. Nicholson em­lék­ira­ta­i­ban így ír er­ről: „Ebéd Benešsel és Kramáøzsal és azu­tán meg­vi­tat­juk a cseh ha­tá­ro­kat. Benešnél egész se­reg váz­la­tos tér­kép van, ame­lye­ket gye­re­kek és a Tí­zek Ta­ná­csa hasz­ná­la­tá­ra terveztek.”19
A bi­zott­ság má­so­dik ülé­sé­re feb­ru­ár 28-án ke­rült sor.20 Ezen az ülé­sen két ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú na­pi­ren­di pont sze­re­pelt: egy­részt Szlo­vá­kia ha­tá­ra­i­nak ki­je­lö­lé­se, más­részt a ru­szin­kér­dés, az­az Kár­pát­al­ja sorsa.21 A szlo­vák–ma­gyar ha­tár kér­dé­sé­ben vi­ta bon­ta­ko­zott ki a de­le­gá­tu­sok kö­zött. Az an­gol, az ame­ri­kai és az olasz de­le­gá­ció Csal­ló­közt Ma­gyar­or­szág­nál kí­ván­ta hagy­ni. Ez­zel szem­ben a fran­cia de­le­gá­ció egyik tag­ja, Le Rond tá­bor­nok le­szö­gez­te, hogy a fran­ci­ák sze­rint Csal­ló­köz­nek Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz kell tar­toz­nia. Rá­adá­sul né­zet­kü­lönb­ség volt Ko­má­rom kér­dé­sé­ben is, az an­go­lok Ko­má­ro­mot Cseh­szlo­vá­ki­á­nak szán­ták, míg az ola­szok a ha­tárt Ko­má­rom­tól észak­ra sze­ret­ték vol­na meg­húz­ni. A né­zet­kü­lönb­ség mi­att a bi­zott­ság úgy dön­tött, hogy tech­ni­kai szak­ér­tők­ből ál­ló al­bi­zott­ság­ra bíz­za a ha­tár­vo­nal ki­je­lö­lé­sét.
A má­sik na­pi­ren­di pont vi­szony­lag rö­vid vi­ta után gyor­san le­zá­rult. Az olasz Salvago Roggi fel­ve­tet­te, hogy a ru­szi­nok lak­ta te­rü­le­tet – az­az Kár­pát­al­ját – en­ged­je át a bi­zott­ság Ma­gyar­or­szág­nak a lengyel–román–magyar érint­ke­zés biz­to­sí­tá­sa ér­de­ké­ben. Az an­gol Crowe je­lez­te, hogy ép­pen­ség­gel a ma­gyar be­éke­lő­dést kell el­ke­rül­ni. E rö­vid vi­ta után a bi­zott­ság el­fo­gad­ta az ame­ri­kai ja­vas­la­tot, mely sze­rint a ma­gyar­or­szá­gi ru­szi­nok­ból ál­ló au­to­nóm ál­la­mot kell fel­ál­lí­ta­ni cseh­szlo­vák véd­nök­ség alatt.22 Ez­zel a dön­tés­sel Kár­pát­al­ja a cseh­szlo­vák ál­lam ré­szé­vé vált.
A bi­zott­ság ál­tal ki­kül­dött al­bi­zott­ság már­ci­us 3-i ülé­sé­ről Nicholson nap­ló­já­ban az aláb­bi­a­kat rög­zí­tet­te: „Po­zson­­nyal kezd­jük és egyet­ér­tés­re ju­tunk [va­gyis egy­han­gú­lag Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítél­ték – G. J. megj.]. Az­tán jön a Csal­ló­köz. A fran­ci­ák a cse­hek­nek akar­ják ad­ni. Az USA a ma­gya­rok­nak. Tar­tóz­ko­dom a vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­tól, mond­ván, hogy ez at­tól függ, Né­met-Ma­gyar­or­szá­got [Burgerland] Auszt­ria kap­ja-e meg.”23
Is­mét azt lát­hat­juk, hogy Csal­ló­köz kér­dé­sé­ben a vi­ta új­ból kibontakozott.24 Az al­bi­zott­ság a dön­tést el­ha­lasz­tot­ta, és hoz­zá­fo­gott az észak­ke­le­ti ha­tár­vo­nal meg­tár­gya­lá­sá­hoz. Is­mét Nicholsont idéz­zük: „Az­tán meg­vizs­gál­juk a ha­tárt Ko­má­rom­tól az Ungig. Ör­dö­gi egy do­log. A jen­kik észa­kon akar­nak men­ni az et­ni­kai vo­nal men­tén, el­vág­va így az ös­­szes vas­utat. Mi dé­len aka­runk men­ni, meg­tart­va a Kas­sa–Ko­má­rom ol­dal­irá­nyú ös­­sze­köt­te­tést, an­nak el­le­né­re, hogy ez va­la­mi 80 ezer ma­gyar­nak cseh ura­lom alá he­lye­zé­sét fog­ja je­len­te­ni. Végülis komp­ro­mis­­szum. A jen­kik en­ged­nek az Ipolyt il­le­tő­en, és mi Mis­kolc­ra néz­ve. Ami a hát­ra­lé­vő dol­go­kat il­le­ti, úgy dön­tünk, vá­runk és meg­hall­gat­juk Benešt.” 25
Más­nap, te­hát már­ci­us 4-én az al­bi­zott­sá­ga meg­hall­gat­ta Benešt, aki „gör­dü­lé­ke­nyen és bő­be­szé­dű­en” – Nicholson így jel­le­mez­te Beneš bi­zott­sá­gi sze­rep­lé­sét – ad­ta meg vá­la­szát az al­bi­zott­ság kér­dé­se­i­nek vég­te­len so­rá­ra, és ter­mé­sze­te­sen kö­ve­tel­te a Csal­ló­közt és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­na­lat. Néz­zünk meg íze­lí­tő­ül egy rész­le­tet a jegyzőkönyvből26: „Le Rond tá­bor­nok (Fran­cia­or­szág) azt tu­da­kol­ja Beneštől, hogy vé­le­mé­nye sze­rint nem jár-e po­li­ti­kai szem­pont­ból va­la­mi­lyen ne­héz­ség­gel mind­ez [a csal­ló­kö­zi ma­gya­rok­ról van szó – G. J. megj.]. Beneš azt vá­la­szol­ja, hogy itt me­ző­gaz­da­sá­gi, jám­bor, bé­kés né­pes­ség­ről van szó. Hang­sú­lyoz­ni kí­ván­ja, mi­lyen rend­kí­vü­li je­len­tő­sé­ge van a Csal­ló­köz­nek a cseh­szlo­vák ál­lam gaz­da­sá­gi jö­vő­je szem­pont­já­ból. A cseh­szlo­vák­ok gaz­da­sá­gi te­kin­tet­ben min­den re­mény­sé­gü­ket Po­zsony­ba ve­tik, mi­vel csak ott jut­hat­nak fo­lya­mi ki­kö­tő­höz. Ez a nagy fo­lya­mi ki­kö­tő nél­kü­löz­he­tet­len az or­szág gaz­da­sá­gi fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból […] Ha Csal­ló­közt a ma­gya­rok­nak ad­nák, meg­foj­ta­nák Po­zsonyt.” 27
A kö­vet­ke­ző na­pok­ban élénk vi­ta lán­golt fel a bi­zott­sá­gon be­lül az egy­mást gyor­san kö­ve­tő már­ci­us 5-i,28 már­ci­us 7-i29 és már­ci­us 8-i30 ülé­se­ken, ahol a fő té­ma Csal­ló­köz sor­sa, il­let­ve a kü­lön­bö­ző vas­út­vo­na­lak fö­löt­ti hu­za­ko­dás volt.31 Emel­lett a már­ci­us 8-i ülé­sen meg­vi­tat­ták azt a cseh­szlo­vák elő­ter­jesz­tést, mely Burgerlandban cseh­szlo­vák–ju­go­szláv kor­ri­dort kí­vánt. Ezt az igényt a bi­zott­ság egy­han­gú­lag el­uta­sí­tot­ta.
Vé­gül az al­bi­zott­ság már­ci­us 8-án úgy dön­tött, hogy a Csal­ló­közt Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ad­ja. Mi­vel így a fő vi­ta­kér­dést a de­le­gá­tu­sok meg­ol­dot­ták, már­ci­us 12-én a cseh­szlo­vák bi­zott­ság el­fo­gad­ta az al­bi­zott­sá­ga ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott je­len­tést, az­az a kész ha­tár­vo­nal-ter­ve­ze­tet. Ma­ri­an Hronský ta­nul­má­nyá­ban rá­mu­tat ar­ra, hogy a bi­zott­ság tag­jai a ha­tár­vo­nal ki­ala­kí­tá­sa so­rán a gaz­da­sá­gi, a föld­raj­zi és a stra­té­gi­ai ér­vek­nek el­sőbb­sé­get biz­to­sí­tot­tak az et­ni­kai el­vek­kel szemben.32 Jel­lem­ző, hogy Nicholson mit jegy­zett be már­ci­us 12-én a nap­ló­já­ba: „Már­ci­us 12. Ha nem vol­na Kosica és a Csal­ló­köz, elég­gé bol­dog­nak érez­ném ma­gam ha­tá­ra­in­kat il­le­tő­en. Mind­két hely be­le fog vé­sőd­ni a szívembe.”33
A cseh­szlo­vák bi­zott­ság je­len­té­sét a ja­va­solt ha­tár­vo­nal-ter­ve­zet­tel fe­let­tes szer­ve, a Köz­pon­ti Te­rü­le­ti Bi­zott­ság elé ter­jesz­tet­te, mely az elő­ter­jesz­tést 1919. már­ci­us 24-én jó­vá­hagy­ta, és a „Négy Nagy” ke­zé­be he­lyez­te a vég­ső dön­tés ki­mon­dá­sát. Ezt azon­ban erő­sen kés­lel­tet­te a már­ci­us 21-i ma­gyar­or­szá­gi Kun Bé­la-fé­le ha­ta­lomátvétel.34 En­nek el­le­né­re a ké­sőb­bi ese­mé­nyek is­me­re­té­ben meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a ma­gyar–szlo­vák ha­tár 1919. már­ci­us 12-én nyer­te el vég­le­ges for­má­ját.
Beneš nap­ra­kész in­for­má­ci­ók­kal ren­del­ke­zett a cseh­szlo­vák bi­zott­ság te­vé­keny­sé­gé­ről, és mi­vel nem volt meg­elé­ged­ve a bi­zott­ság ál­tal meg­húz­ni kí­vánt ha­tá­rok­kal, meg­pró­bál­ta a ké­szü­lő dön­té­se­ket a fran­cia ve­zér­kar se­gít­sé­gé­vel kor­ri­gál­ni. Václav J. Klofáè cseh­szlo­vák had­ügy­mi­nisz­ter már­ci­us 9-én ki­dol­go­zott egy me­mo­ran­du­mot a szlo­vák–ma­gyar ha­tár dé­lebb­re tör­té­nő ki­ter­jesz­té­sé­ről, amely­ben hi­vat­ko­zott a rossz köz­le­ke­dé­si vi­szo­nyok­ra a ha­tá­rok men­tén, to­váb­bá Cseh­szlo­vá­kia ke­le­ti ré­sze és Prá­ga kö­zött az ös­­sze­köt­te­tés fon­tos­sá­gá­ra – mond­ván, az 1918. de­cem­ber 24-i Vix-jegyzék azt nem biztosítja.35 A me­mo­ran­du­mot már­ci­us 15-én Beneš Le Rond tá­bor­nok köz­ve­tí­té­sé­vel Foch mar­sall­hoz is el­ju­tat­ta. Foch el­küld­te a fran­cia kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­nak, de fog­lal­ko­zott a kér­dés­sel a fran­cia ve­zér­kar is. A ve­zér­kar­nál a kér­dés­ről már­ci­us 18-i dá­tum­mal rész­le­tes fel­jegy­zés ke­let­ke­zett, esze­rint a cseh­szlo­vák kor­mány a de­mar­ká­ci­ós vo­nal meg­vál­toz­ta­tá­sát „tisz­tán gaz­da­sá­gi” okok­ból kér­te, ar­ra hi­vat­koz­va, hogy más­ként nem tud­ja biz­to­sí­ta­ni Szlo­vá­kia élelmezését.36
Or­mos Má­ria ér­tel­me­zé­se sze­rint ez a fel­jegy­zés ar­ról vall, hogy a ma­gyar–ro­mán meg­ol­dás ana­ló­gi­á­já­ra Foch mar­sall a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tárt egy új de­mar­ká­ci­ós vo­nal se­gít­sé­gé­vel – a bi­zott­ság­ban el­ért ered­mé­nye­ken túl – a cseh­szlo­vák­ok ja­vá­ra kí­ván­ta mó­do­sí­ta­ni. En­nek ér­tel­mé­ben el­csa­tol­ták vol­na a Du­na vo­na­lát Vá­cig, a Bükk hegy­sé­get, a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­na­lat. Beneš és Foch kö­zös ak­ci­ó­ja en­nek ér­de­ké­ben folyt.37
Beneš már­ci­us 21-én le­ve­let írt a fran­cia had­ügy­mi­nisz­ter­nek, és kér­te az Ipoly-vi­dék és a Lo­sonc–Mis­kolc vas­út­vo­nal Cseh­szlo­vá­ki­á­nak jut­ta­tá­sát. Foch mar­sall vi­szont a cseh­szlo­vák bi­zott­ság fran­cia el­nö­ké­hez Gambonhoz for­dult le­vél­lel, is­mer­tet­ve és tá­mo­gat­va a cseh­szlo­vák kö­ve­te­lést. A bi­zott­ság azon­ban el­ej­tet­te a Foch ál­tal fel­ve­tett kérdést.38

3. A szlo­vák–ma­gyar ha­tár és a ma­gyar Ta­nács­köz­tár­sa­ság

Az 1919. már­ci­us 21-i Kun Bé­la-fé­le ha­ta­lom­át­vé­tel egy újabb le­he­tő­sé­get adott Be­nešnek a bi­zott­sá­gi dön­tés­sel va­ló szem­be­szál­lás­ra. A Ta­nács­köz­tár­sa­ság ki­ki­ál­tá­sa ki­tű­nő le­he­tő­sé­get adott ar­ra a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok­nak, hogy „a bol­se­viz­mus el­le­ni harc lep­le alatt újabb ma­gyar­lak­ta te­rü­le­te­ket sza­kít­sa­nak el Ma­gyar­országtól.”39
Már­ci­us 21-e után Beneš is­mét ak­ci­ó­ba kez­dett, hogy a kon­fe­ren­ci­á­tól a bi­zott­ság ál­tal meg­hú­zott ha­tár­vo­nal­nál ked­ve­zőbb ha­tár­vo­na­lat csi­kar­jon ki. Már­ci­us 26-án Kramáø és Beneš újabb együt­te­sen szig­nált le­ve­let in­té­zett Georges Clemenceau-höz és Stephen Pichon-hoz.40 A le­vél a kö­vet­ke­ző­kép­pen kez­dő­dik: „A ma­gyar­or­szá­gi bol­se­vik for­ra­da­lom rend­kí­vül ne­héz hely­zet­be hoz­ta or­szá­gun­kat. Ber­lin­ben, Szász­or­szág­ban és Ba­jor­or­szág­ban mind na­gyobb te­ret nyer a spar­ta­kis­ta moz­ga­lom. A bu­da­pes­ti for­ra­da­lom igen erő­sen érez­he­tő Bécs­ben. Egy­elő­re nem tud­ni, mi tör­té­nik hol­nap Len­gyel­or­szág­ban. Egy­szó­val sem­mi két­ség nem fér­het hoz­zá, hely­ze­tünk mér­he­tet­le­nül ve­szé­lyes, mi­vel egyik nap­ról a má­sik­ra kö­rül­zár­hat ben­nün­ket az egy­re be­fo­lyá­so­sabb né­met, oszt­rák, ma­gyar, sőt – adott eset­ben – len­gyel bol­se­vik moz­ga­lom is. Kez­dünk szi­get­té vál­ni a si­va­tag­ban […] Ez az oka an­nak, hogy önök­höz for­du­lunk, ön­höz [Clemenceau-höz – G. J. megj.], mint a bé­ke­kon­fe­ren­cia és a Leg­fel­sőbb Ta­nács el­nö­ké­hez, ar­ra kér­ve önt, tel­je­sí­te­né né­hány ké­ré­sün­ket.” 41
A le­vél a fen­ti be­ve­ze­tés után ki­fej­tet­te, hogy Cseh­szlo­vá­ki­á­nak még min­dig nincs vég­le­ges ha­tá­ra, a de­mar­ká­ci­ós vo­nal pe­dig előny­te­len. (Beneš bi­zo­nyá­ra jól tud­ta, hogy azt már már­ci­us 12-én ki­je­löl­ték, hi­szen Foch mar­sall se­gít­sé­gé­vel ép­pen ezek el­len a ha­tá­rok el­len int­ri­kált.) Majd kö­zöl­te, hogy a cseh­szlo­vák de­le­gá­ció Foch mar­sall­nak már be­mu­ta­tott egy tér­ké­pet az új de­mar­ká­ci­ós vo­nal­ról. (Beneš fel­te­he­tő­en azt is tud­ta, hogy a Foch mar­sall ál­tal fel­ve­tett kér­dést a bi­zott­ság el­uta­sí­tot­ta.) Cseh­szlo­vá­kia – hang­sú­lyoz­ta a le­vél – csak úgy tud vé­de­kez­ni a bol­se­viz­mus el­len, ha el­fog­lal­ja a kért vo­na­lat, va­la­mint Kár­pát­al­ját. Emel­lett fegy­vert és lő­szert kért a bol­se­viz­mus el­le­ni harc­hoz. Itt meg kell je­gyez­nünk, hogy a cseh­szlo­vák bi­zott­ság Kár­pát­al­ját Cseh­szlo­vá­ki­á­nak ítél­te már feb­ru­ár 28-án, de er­ről a kon­fe­ren­cia ma­ga­sabb szer­vei még nem dön­töt­tek.
Beneš a dip­lo­má­ci­ai csa­tor­nák mel­lett igény­be vet­te ré­gi jól be­vált fegy­ve­rét, a saj­tót is. A Ti­mes már­ci­us 27-én je­len­te­ti meg Beneš nyi­lat­ko­za­tát, amely­ben azon­na­li in­téz­ke­dést kö­ve­telt a ho­va­to­vább el­len­áll­ha­tat­lan bol­se­viz­mus meg­ál­lí­tá­sá­ra. Nem sza­bad en­ged­ni Kár­olyi és hon­fi­tár­sai zsa­ro­lá­sá­nak – ír­ja Beneš – „mert hol­nap Né­met­or­szág is kö­ve­ti Ma­gyar­or­szág példáját.”42 Majd ki­je­len­ti, hogy a bol­se­vis­ta Ma­gyar­or­szá­got izo­lál­ni kell. Azon­nal ki kell je­löl­ni a ha­tá­ro­kat, hi­szen a bi­zott­ság már be­fe­jez­te mun­ká­ját, és tüs­tént ér­te­sí­te­ni kell az il­le­té­kes kor­má­nyo­kat. Meg kell te­rem­te­ni Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia köz­vet­len kap­cso­la­tát, hogy tel­je­sen el­vág­ják Ma­gyar­or­szá­got Uk­raj­ná­tól és Orosz­or­szág­tól.
Mi­köz­ben Beneš egy­szer­re két csa­tor­nán is – dip­lo­má­ci­ai és saj­tó – lob­bi­zik a cseh­szlo­vák ér­de­kek mel­lett (ki­hasz­nál­va a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket), a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át erő­sen meg­osz­tot­ta a Kun Béle-féle ha­ta­lom­át­vé­tel. Ez­zel kap­cso­lat­ban két mar­káns meg­íté­lést lát­ha­tunk. Lloyd Ge­or­ge a bu­da­pes­ti ese­mé­nye­ket kö­ve­tő ún. „fontainebleau-i me­mo­ran­dum”-ában a bol­se­viz­mus és a te­rü­le­ti kér­dé­sek ös­­sze­füg­gé­se­it vizs­gál­ta, és ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy a te­rü­le­ti igaz­ság­ta­lan­sá­gok a ki­vál­tói a né­met és a ma­gyar bol­se­viz­mus­nak. Idéz­zük: „So­ha nem lesz bé­ke Dél­ke­let-Eu­ró­pá­ban, ha a most lét­re­jö­vő kis ál­la­mok mind­egyi­ké­nek je­len­tős ma­gyar la­kos­sá­ga lesz. Ezért én a bé­ke ve­zér­elv­ének azt ven­ném, hogy amen­­nyi­re az em­be­ri­leg le­het­sé­ges, a kü­lön­bö­ző nép­faj­ok kap­ják meg sa­ját ha­zá­ju­kat, és hogy ez az et­ni­kai szem­pont előz­zön meg min­den stra­té­gi­ai, gaz­da­sá­gi vagy köz­le­ke­dé­si meg­gon­do­lást, me­lyek rend­sze­rint más mó­don is meg­old­ha­tók.” 43
A má­sik ol­dalt egy „ke­mény­vo­na­las” ál­lás­pont jel­le­mez­te. Vé­le­mé­nyü­ket a bé­ke­kon­fe­ren­cia egyik részt­ve­vő­jé­nek, Leepernek egy már­ci­us 24-i, a Ta­nács­köz­tár­sa­ság­ra vo­nat­ko­zó meg­jegy­zé­se tük­rö­zi a leg­job­ban: „A leg­gya­lá­za­to­sabb zsa­ro­lás is­ko­la­pél­dá­ja, mél­tó Ma­gyar­or­szág múlt­bé­li és je­len­le­gi ura­i­hoz. A hely­zet rend­kí­vül sú­lyos, és iga­zol­ja a ro­mán és cseh­szlo­vák kor­mány is­mé­telt ka­to­nai se­gély­ké­rel­mét.” 44
Már­ci­us 29-én, a „Négy Nagy” ta­nács­ko­zá­sán Lloyd Ge­or­ge fel­ve­tet­te, hogy ele­get kel­le­ne ten­ni Kun Bé­la ké­ré­sé­nek és egy szö­vet­sé­ges mis­­szi­ót kell kül­de­ni Ma­gyar­or­szág­ra. A „ke­mény­vo­na­las­ok”-hoz tar­to­zó Cle­men­ceau ar­ra hi­vat­koz­va, hogy eb­ben a kér­dés­ben meg kell hall­gat­ni a kül­ügy­mi­nisz­te­re­ket is, el­na­pol­tat­ta a dön­tést a Lloyd Ge­or­ge-ja­vas­lat ügyében.45 Már­ci­us 31-én hos­­szas vi­ta után győ­zött Lloyd Ge­or­ge ja­vas­la­ta, Smuts tá­bor­no­kot egy bi­zott­ság élén Ma­gyar­or­szág­ra küldték.46
Smuts áp­ri­lis el­ső he­té­ben le­zaj­ló bu­da­pes­ti tár­gya­lá­sa­i­nak fő té­má­ja a ma­gyar–ro­mán de­mar­ká­ci­ós vo­nal volt, így ter­je­del­mi ke­re­tek mi­att nem té­rünk ki a tár­gya­lás rész­le­tes ismertetésére.47 Ehe­lyett in­kább a Smuts-misszió cseh­szlo­vák vo­nat­ko­zá­sa­it emel­jük ki. Mi­u­tán Smuts áp­ri­lis 4-i és 5-i tár­gya­lá­sai Bu­da­pes­ten ku­darc­ba ful­lad­tak, Bu­da­pest­ről vis­­sza­té­rő­ben Lloyd Ge­or­ge meg­bí­zá­sá­ból Prá­gá­ba uta­zott, ahol áp­ri­lis 7-én tár­gya­lá­so­kat foly­ta­tott Masaryk elnökkel.48 Lloyd Ge­or­ge vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­i­ben így ír Smuts prá­gai út­já­ról: „An­­nyi­ra nyug­ta­la­ní­tot­tak Beneš igé­nyei, hogy meg­kér­tem Smuts tá­bor­no­kot […] utaz­zon el Prá­gá­ba is, és vizs­gál­ja meg e ja­vas­la­tok ko­moly­sá­gát, és te­gyen je­len­tést. A hely­szí­ni ér­dek­lő­dés ko­moly ké­te­lye­ket tá­masz­tott ben­ne azon igé­nyek bölcs és be­csü­le­tes vol­ta iránt, hogy új ál­la­muk ha­tá­rát [már­mint a cseh­szlo­vák­ok – G. J. megj.] egé­szen a Du­ná­ig ter­jesz­­szék ki, te­kin­tet nél­kül a la­kos­ság nép­fa­ji ös­­sze­té­te­lé­re. Masaryk el­nök­nél tett lá­to­ga­tá­sa alatt [Smuts – G. J. megj.] nyíl­tan ki­fe­jez­te ké­te­lye­it és ros­­szal­lá­sát. Rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy men­­nyi­re nem kí­vá­na­tos be­ke­be­lez­ni a cseh­szlo­vák ál­lam­ba a Du­ná­tól észak­ra la­kó na­gyon nagy és tisz­tán ma­gyar la­kos­sá­got […] Po­zsony­tól Ko­má­ro­mig. Ne­künk írt je­len­té­se sze­rint Masaryk ez­zel egyet­ér­tett, és azt mond­ta, hogy ő job­ban sze­ret­ne min­den ma­gyar te­rü­let­re vo­nat­ko­zó igény­ről le­mon­da­ni és a cseh ha­tárt észak­ra vis­­sza­von­ni, Ma­gyar­or­szág­nak hagy­va mind­ezt az et­ni­ka­i­lag ma­gyar te­rü­le­tet, az­zal a fel­té­tel­lel, hogy cse­ré­be Cseh­szlo­vá­ki­á­nak egy kis ma­gyar te­rü­let­sá­vot kell kap­nia a Du­ná­tól dél­re, Pozsonynál.”49
Ide kí­ván­ko­zik a meg­jegy­zés, hogy Masaryk ezen kis te­rü­let­sá­vot azért kér­te, hogy a Du­na mind­két part­ját bir­to­kol­va ki­épít­hes­sék a cseh­szlo­vák ál­lam ki­kö­tő­jét és dokk­ja­it.
Smuts és Masaryk prá­gai tár­gya­lá­sai al­kal­mat ad­tak az an­gol de­le­gá­ci­ó­nak, hogy a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án vis­­sza­tér­jen a Csal­ló­köz kér­dé­sé­re. Má­jus 3-án a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csá­ban meg­tár­gyal­ták Smuts prá­gai út­já­ról írt je­len­té­sét. Laroche je­lez­te a vi­ta so­rán, hogy Beneš sze­rint fél­re­ér­tés­ről van szó, Masaryk a Csal­ló­köz­re vo­nat­ko­zó gon­do­la­tot nem sa­ját­ja­ként ad­ta elő, ha­nem mint olyat, ame­lyet egye­sek val­la­nak, de amel­­lyel ő ma­ga nem ért egyet.50 A vi­ta mi­att a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa a Csal­ló­köz kér­dé­sét vis­­sza­utal­ta a cseh­szlo­vák bi­zott­ság elé.
A cseh­szlo­vák bi­zott­ság má­jus 5-i ülésén51 Nicholson meg­kí­sé­rel­te a Csal­ló­közt vissza­adat­ni Ma­gyar­or­szág­nak, de a bi­zott­ság a vál­toz­ta­tást el­ve­tet­te, va­gyis a Csal­ló­köz ma­radt Cseh­szlo­vá­ki­áé, vi­szont a cse­hek nem kap­ták meg a Masaryk ál­tal kért po­zso­nyi híd­főt. „[M]egkérdezték, hogy va­ló­já­ban mit is akar Kramáø, és ki tud­juk-e elé­gí­te­ni őt, mert az idő sür­get. Vis­­sza­uta­sí­tot­tuk a po­zso­nyit [már­mint a híd­főt – G. J. megj.], ami pe­dig az Ipolyt il­le­ti, ad­tunk ne­ki egy da­rab­kát, hogy nyug­ton maradjon.”52
Ez­zel pár­hu­za­mo­san Beneš sza­bá­lyo­san de­za­vu­ál­ta Masaryk el­nö­köt, idéz­zük a má­jus 5-i ülés jegy­ző­könyv­ét: „Laroche még hoz­zá­te­szi […] föl­ke­res­te Benešt, hogy tisz­táz­za, va­jon a cseh­szlo­vák kor­mány csak­ugyan Po­zson­­nyal szem­ben akar te­rü­let­hez jut­ni a Csal­ló­kö­zért cse­ré­be. Beneš vá­la­szá­ban ki­fej­tet­te, el­kép­zel­he­tő, hogy van olyan párt Cseh-Szlo­vá­ki­á­ban, amely tá­mo­gat­ja ezt az el­gon­do­lást, ám ez nem egye­zik meg a cseh-szlo­vák kor­mány ál­lás­pont­já­val, mely meg óhajt­ja őriz­ni a Csal­ló­közt. Min­den­eset­re Kramáø mi­nisz­ter­el­nök és Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter a Cseh-Szlovák Köz­tár­sa­ság fe­le­lős kép­vi­se­lői, ve­lük szem­ben Masaryk el­nök­nek tény­le­ge­sen nincs ré­sze a kor­mány­zat irányításában.”53
Itt kell meg­je­gyez­nünk, hogy Masaryk a fen­ti­ek­től egé­szen el­té­rő mó­don gon­dol­ko­dott sa­ját sze­re­pé­ről. Áp­ri­lis 8-án – te­hát egy nap­pal Smuts prá­gai lá­to­ga­tá­sa után – Benešhez írt le­ve­lé­ben, azt fej­te­get­te, hogy: „Ha az an­tant meg­hív en­gem [már­mint a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­ra – G. J. megj.] mint Ke­let-Eu­ró­pa szak­ér­tő­jét. Ha van fe­le­lős­ség­tu­da­tuk, a Né­gyek Ta­ná­csá­nak tag­já­vá válhatok.”54 Meg­döb­ben­tő so­rok, me­lyek azt jel­zik, hogy Masaryk – tel­je­sen ir­re­á­lis mó­don – ab­ban re­mény­ke­dett, hogy a Né­gyek Ta­ná­csá­nak tag­já­vá vál­hat.
Vis­­sza­tér­ve az ese­mé­nyek fő vo­nu­la­tá­ra, azt lát­hat­juk, hogy mi­köz­ben a cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár­kér­dés ügye a bé­ke­kon­fe­ren­cia kü­lön­bö­ző szin­tű tes­tü­le­tei kö­zött ide-oda bo­lyon­gott, Beneš ha­zai po­li­ti­kus­tár­sai is­mét a fa­it accompli esz­kö­zé­hez kí­ván­tak nyúl­ni, már­ci­us 20-án olyan ha­tá­ro­za­tot hoz­tak, hogy amen­­nyi­ben szük­sé­ges, az ál­ta­luk kért új de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat fegy­ver­rel kell elfoglalni,55 de mi­vel eh­hez az ak­ci­ó­hoz Pá­rizs nem ad­ta meg a hoz­zá­já­ru­lást, a ka­to­nai ak­ció meg­in­dí­tá­sát fel­füg­gesz­tet­ték. Áp­ri­lis hó­nap el­ső fe­lé­ben a cseh­szlo­vák csa­pa­tok fran­cia fő­pa­rancs­no­ka, Pellé tá­bor­nok is­mét tá­mad­ni akart – in­ter­ven­ci­ót akart vég­re­haj­ta­ni a Ta­nács­köz­tár­sa­ság el­len –, el akar­ta fog­lal­ni Kár­pát­al­ját, il­let­ve a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok ál­tal kért új de­mar­ká­ci­ós vo­na­lat, de mi­vel Cle­men­ceau hi­va­ta­lo­san nem kér­te fel a cseh­szlo­vá­ko­kat egy ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ci­ó­ban va­ló rész­vé­tel­re a tá­ma­dás meg­in­dí­tá­sa elmaradt.56 Cle­men­ceau tisz­tá­ban volt ve­le, hogy amen­­nyi­ben a cseh­szlo­vák had­se­reg in­ter­ven­ci­ót hajt vég­re a ma­gya­rok el­len, ak­kor a cseh­szlo­vák po­li­ti­ku­sok be fog­ják nyúj­ta­ni a szám­lát (ami nem na­gyon le­het más mint egy új, ne­kik ked­ve­ző de­mar­ká­ci­ós vo­nal).
Mi­u­tán áp­ri­lis 16-án a ro­má­nok min­den­fé­le an­tant­fel­ké­rés nél­kül in­ter­ven­ci­ót in­dí­tot­tak Ma­gyar­or­szág el­len, a cseh­szlo­vák kor­mány úgy dön­tött, hogy fran­cia fel­ké­rés nél­kül is tá­ma­dás­ba len­dül. Áp­ri­lis 27-én – azon a na­pon, ami­kor a ro­má­nok el­fog­lal­ták Csa­pot – meg­in­dul­tak a cseh­szlo­vák csa­pa­tok Ma­gyar­or­szág el­len. A Václav J. Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter ál­tal ki­adott pa­rancs Verőce–Mátra–Mályi–Gesz­tely–Tallya– Sárospatak vo­nal meg­szál­lá­sát ír­ta elő a cseh­szlo­vák had­se­reg szá­má­ra, be­le­ért­ve a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét, Mis­kol­cot és Hegyalját.57 A cseh­szlo­vák ak­ci­ó­val kap­cso­lat­ban Pá­rizs tel­jes né­ma­ság­ba bur­ko­ló­zott, Pellé tá­bor­nok hi­á­ba kért uta­sí­tást, sem jó­vá­ha­gyás, sem til­ta­ko­zás nem jött. A cseh­szlo­vák in­ter­ven­ció kez­det­ben si­ke­res volt, Hennoque tá­bor­nok csa­pa­tai el­fog­lal­ták Kár­pát­al­ját, míg a 6. had­osz­tály Rossi olasz tá­bor­nok ve­ze­té­sé­vel má­jus 1-jén meg­száll­ta Sátor­alja­újhelyet és Mis­kol­cot. Má­jus 2-án Csap­tól va­la­mi­vel dél­re a cseh­szlo­vák és ro­mán csa­pa­tok ta­lál­koz­tak. Ez­zel azon­ban le is zá­rult a cseh­szlo­vák csa­pa­tok si­ker­so­ro­za­ta. Sal­gó­tar­ján kör­nyé­kén ke­mény el­len­ál­lás­ba ütköztek.58 Sőt Sal­gó­tar­ján­nál az in­ter­ven­ció for­du­ló­pont­já­hoz ér­ke­zett, má­jus 10-én a ma­gyar csa­pa­tok tá­ma­dás­ba men­tek át, ki­bon­ta­ko­zott a Vö­rös Had­se­reg ún. észa­ki had­já­ra­ta, mely­nek ered­mé­nye­kép­pen a cseh­szlo­vák egy­sé­gek a de­mar­ká­ci­ós vo­nal mö­gé szo­rul­tak vissza. Jú­ni­us 16-ig a Vö­rös Had­se­reg nagy­já­ból a kö­vet­ke­ző te­rü­le­te­ket száll­ta meg a Fel­vi­dé­ken: Radvány, Ér­sek­új­vár, Nagysurány, Verebély, Aranyosmarót, Garam­szent­benedek, Új­bá­nya, Zó­lyom, Rozs­nyó, Korompa, Kisszeben, Bártfa, Nagymihály, Csap egé­szen a Ti­szá­ig. 1919. jú­ni­us 16-án Eper­je­sen ki­ki­ál­tot­ták a Szlo­vák Ta­nács­köz­tár­sa­sá­got.
A ma­gyar csa­pa­tok ha­di­si­ke­rei a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át vá­lasz­lé­pé­sek­re kény­sze­rít­tet­ték. Cle­men­ceau jú­ni­us 7-én a ma­gyar­kér­dést a Leg­fel­sőbb Ta­nács elé ter­jesz­tet­te, azt ja­va­sol­ta, hogy a kon­fe­ren­cia küld­jön üze­ne­tet Budapestre.59 Eb­ben ígér­je meg, hogy az el­len­sé­ges­ke­dés meg­szün­te­té­se ese­tén a ma­gyar kor­mány meg­hí­vást kap a kon­fe­ren­ci­á­ra és bé­ke­szer­ző­dést köt­nek ve­le, el­len­ke­ző eset­ben vi­szont he­lyez­ze ki­lá­tás­ba a fegy­ve­res be­avat­ko­zást. A Leg­fel­sőbb Ta­nács a ja­vas­la­tot el­len­ve­tés nél­kül el­fo­gad­ta, Alby tá­bor­nok pe­dig azon­nal meg­fo­gal­maz­ta az üze­net szö­ve­gét, amely­ből azon­ban ki­ma­radt a ma­gyar de­le­gá­ció meg­hí­vá­sá­ra vo­nat­ko­zó ígéret.60 Mi­köz­ben a táv­irat el­ment a ma­gyar kor­mány ré­szé­re Cle­men­ceau be­in­dí­tot­ta a ka­to­nai elő­ké­szü­le­te­ket egy Ma­gyar­or­szág el­le­ni tá­ma­dás­hoz, ugyan­is ar­ra szá­mí­tot­tak, hogy a ma­gyar kor­mány el­uta­sít­ja a fel­szó­lí­tást. A vá­ra­ko­zá­sok el­le­né­re a ma­gyar kor­mány jú­ni­us 9-én po­zi­tí­van vá­la­szolt a táv­irat­ra, s ki­je­len­tet­te, hogy: „A Ma­gyar­or­szá­gi Ta­nács­köz­tár­sa­ság kor­má­nya a fö­lös­le­ges vér­on­tás el­ke­rü­lé­se ér­de­ké­ben is­mé­tel­ten ki­nyi­lat­koz­tat­ja kész­sé­gét az el­len­sé­ges­ke­dés ha­la­dék­ta­lan be­szün­te­té­sé­re mind­ezen ál­la­mok­kal szem­ben an­nak ér­de­ké­ben, hogy a szö­vet­sé­ge­sek­nek mód­juk le­gyen a Cseh-Szlovák Köz­tár­sa­ság­hoz, va­la­mint a Ju­go­szláv és Ro­mán Ki­rály­ság­hoz in­té­zett pa­ran­csa­ik­nak, il­let­ve a no­vem­ber 13-i ka­to­nai meg­ál­la­po­dás elő­írá­sa­i­nak ér­vényt sze­rez­ni és az ez­zel kap­cso­la­tos kér­dé­se­ket ren­dez­ni.”61
Az­az a fran­cia po­li­ti­ku­sok vá­ra­ko­zá­sá­val el­len­tét­ben Kun Bé­la kor­má­nya kész­nek mu­tat­ko­zott a bé­kés ren­de­zést elő­se­gí­tő min­den­fé­le tár­gya­lás­ra. Kun Bé­la vá­la­sza meg­sem­mi­sí­tet­te a kon­cent­rált ka­to­nai tá­ma­dás jo­gi alap­ja­it. A ma­gyar jegy­zék meg­ér­ke­zé­sé­nek nap­ján (te­hát jú­ni­us 9-én) új­ból ülé­se­zett a Leg­fel­ső Ta­nács. Ez a ta­nács­ko­zás a kis ál­la­mok „kel­le­met­len” nap­ja volt a konferencián.62 Lloyd Ge­or­ge éles sza­vak­kal bí­rál­ta a ro­má­no­kat, akik sem­mi­be vé­ve a fegy­ver­szü­ne­ti meg­ál­la­po­dást, mé­lyen be­ha­tol­tak Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re. Majd ez­után Cavarello olasz tá­bor­nok a cseh­szlo­vá­ko­kat lep­lez­te le, be­je­len­tet­te, hogy Szlo­vá­ki­á­ban nem a ma­gya­rok, ha­nem a cseh­szlo­vák­ok tá­mad­tak. Is­mer­tet­te Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter er­re vo­nat­ko­zó pa­ran­csát. A vi­ta to­váb­bi ré­sze­i­ben Lloyd Ge­or­ge ki­fe­je­zés­re jut­tat­ta gya­nú­ját, hogy a „bol­se­vik­el­le­nes fel­lé­pés”-t Ma­gyar­or­szág szom­szé­dai ta­lán nem ki­zá­ró­lag, vagy nem is el­ső­sor­ban a rend­szer meg­szün­te­té­sé­re, ha­nem újabb te­rü­let­szer­zés­re akar­ták fel­hasz­nál­ni. A szö­vet­sé­ges kis ál­la­mok­kal – Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia – szem­ben ki­ala­kult el­len­szenv ér­zé­kel­te­té­sé­re áll­jon itt egy rö­vid rész­let a jegy­ző­könyv­ből:
„Lloyd Ge­or­ge: Nem kel­le­ne-e ez­zel kap­cso­lat­ban Bratianu, to­váb­bá Kramáø vagy Beneš úr­ral be­szél­nünk?
Wilson el­nök: Nem sze­re­tek lő­szer­rak­tá­rak­kal ját­sza­doz­ni – en­nek rob­ba­nás le­het a kö­vet­kez­mé­nye.
Cle­men­ceau: Meg­hív­hat­juk őket ma dél­után­ra, ha Önök szük­sé­ges­nek íté­lik.
Lloyd Ge­or­ge: Ezek az em­be­rek [Beneš és Bratianu – G. J. megj.] mi­u­tán ők ma­guk hoz­ták kel­le­met­len hely­zet­be ma­gu­kat, fel­ke­res­nek ben­nün­ket, és se­gít­sé­get kér­nek. Ezek mind af­fé­le kis bri­gan­tik, akik csak azt le­sik, hogy te­rü­le­tet lopjanak.”63
A más­na­pi – az­az jú­ni­us 10-i – ülés­re meg­hív­ták a kis ál­la­mok kép­vi­se­lő­it, így az ülé­sen részt vett Beneš, Kramáø és Bratianu.64 Ez al­ka­lom­mal az an­gol mi­nisz­ter­el­nök és Wilson igen ke­mé­nyen kér­te szá­mon Bratianutól, il­let­ve Beneštől a Ma­gyar­or­szág­gal kap­cso­la­tos ed­di­gi cse­le­ke­de­te­i­ket. Beneš az­zal vé­de­ke­zett, hogy a cseh had­se­reg tá­ma­dá­sát Foch mar­sall jóváhagyta.65 Mi­u­tán az ülés­ről a cseh és ro­mán po­li­ti­ku­sok tá­voz­tak, Cle­men­ceau azt ja­va­sol­ta, hogy küld­je­nek ki egy mis­­szi­ót Bu­da­pest­re, amely ki­dol­goz­za azo­kat a vo­na­la­kat, me­lyek­re a ma­gyar, a ro­mán és a cseh­szlo­vák csa­pa­to­kat vis­­sza kell von­ni. Wilson el­nök el­len­ja­vas­la­tot tett: mis­­szió ki­kül­dé­se he­lyett a kon­fe­ren­cia vég­le­ge­sít­se a már ki­dol­go­zott ha­tá­ro­kat, s az új ha­tá­rok le­gye­nek azok a vo­na­lak, ame­lyek­re ki-ki vis­­sza­von­ja csa­pa­ta­it. Itt je­gyez­zük meg, hogy a Tí­zek Ta­ná­csa egy hó­nap­pal ko­ráb­ban – 1919. má­jus 12-én – vi­ta nél­kül el­fo­gad­ta a ma­gyar ha­tá­rok­ról szó­ló elő­ter­jesz­tést, az­az gya­kor­la­ti­lag Wilson ja­vas­la­ta tárt ka­pu­kat dön­ge­tett. Cle­men­ceau el­fo­gad­ta Wilson ja­vas­la­tát, ezek után a Leg­fel­sőbb Ta­nács fel­szó­lí­tot­ta a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csát, hogy jú­ni­us 11-én te­gyen nyi­lat­ko­za­tot a két ál­lam (már­mint Cseh­szlo­vá­kia és Ro­má­nia) kép­vi­se­lő­jé­nek a ha­tár­ról, mert a Leg­fel­sőbb Ta­nács nem lát­ja szük­sé­ges­nek új fegy­ver­szü­ne­ti vo­nal ki­je­lö­lé­sét, ehe­lyett a ma­gyar–cseh­szlo­vák, il­let­ve a ma­gyar–ro­mán el­len­sé­ges­ke­dés be­szün­te­té­se vé­gett a vég­le­ges ha­tá­rok alap­ján akar el­jár­ni.
A Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa jú­ni­us 11-én is­mer­tet­te a cseh­szlo­vák–ma­gyar és a ro­mán–ma­gyar ha­tárt a cseh­szlo­vák és a ro­mán delegációval.66 Kramáø és Beneš el­fo­gad­ta a ja­va­solt ha­tárt, de két pon­ton ki­iga­zí­tást kér­tek. Azt kér­ték, hogy a kon­fe­ren­cia ad­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­nak a Csata–Kalonda–Losonc vas­út­vo­na­lat, s jut­tas­son Po­zsony alatt a Du­ná­tól dél­re egy tá­masz­pon­tot. A Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa a tör­tén­tek­ről azon­nal kon­zul­tált a Leg­fel­ső Ta­nác­­csal, majd a cseh­szlo­vák­ok mind­két ké­ré­sét el­uta­sí­tot­ta. Az el­sőt az­zal, hogy a Du­na a leg­meg­fe­le­lőbb ter­mé­sze­tes ha­tár, a má­so­di­kat azért, mert ki­elé­gí­té­se újabb je­len­tős szá­mú ma­gyar la­kos Ma­gyar­or­szág­ról va­ló el­csa­to­lá­sát je­len­te­né. Ja­va­sol­ta vi­szont a Leg­fel­sőbb Ta­nács­nak, hogy hajt­sa­nak vég­re kor­rek­ci­ót Ipoly­ság tér­sé­gé­ben, úgy, hogy az ot­ta­ni vas­úti cso­mó­pont a cseh­szlo­vák ál­lam bir­to­ká­ba jusson.67
A Leg­fel­ső Ta­nács jú­ni­us 12-én el­fo­gad­ta a Kül­ügy­mi­nisz­te­rek Ta­ná­csa ál­tal ja­va­solt cseh­szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vo­na­lat. A Leg­fel­ső Ta­nács fel­szó­lí­tot­ta a cseh­szlo­vák kor­mányt – és ve­le egy­szer­re a ro­mán kor­mányt is – szün­tes­se be az el­len­sé­ges­ke­dést, és csa­pa­ta­it tart­sa a jú­ni­us 11-én meg­ál­la­pí­tott határvonalon.68 Eköz­ben Kun Béláék el­fo­gad­ták az an­tant jegy­zé­két, s dön­té­sü­ket jú­ni­us 16-án táv­irat­ban tu­dat­ták a békekonferenciával.69
Ezek után két do­log­nak kel­lett vol­na tör­tén­nie: egy­részt a ro­mán csa­pa­tok visz­­sza­vo­nul­nak a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar–ro­mán ha­tár­ra, más­részt a ma­gyar csa­pa­tok szin­tén vis­­sza­vo­nul­nak a Fel­vi­dék­ről a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar–cseh­szlo­vák ha­tár­ra. Csak­hogy a Leg­fel­ső Ta­nács jú­ni­us 21-én újabb táv­ira­tot kül­dött a ma­gyar és a cseh­szlo­vák kor­mány­nak, en­nek lé­nye­ge, hogy a kon­fe­ren­cia csak ak­kor szó­lít­ja fel a ro­mán kor­mányt az el­fog­lalt te­rü­le­tek ki­ürí­té­sé­re, ami­kor a ma­gya­rok vis­­sza­vo­nu­lá­sa az észa­ki öve­zet­ben befejeződött.70 Ezt kö­ve­tő­en vet­te fel a ma­gyar fél­lel – Böhm Vil­mos­sal – a kap­cso­la­tot Pellé tá­bor­nok, a cseh­szlo­vák csa­pa­tok pa­rancs­no­ka. Böhm je­lez­te Pellének, hogy csak ak­kor kez­di meg a Fel­vi­dék ki­ürí­té­sét, ha ga­ran­ci­át kap a ro­mán csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sá­ra. Köz­ben a kon­fe­ren­cia Bliss ame­ri­kai tá­bor­no­kot bíz­ta meg a csehszlovák–magyar–román kér­dés­komp­le­xum rendezésével.71 Bliss a cseh­szlo­vák–ma­gyar ügy ren­de­zé­sét egy­sze­rű­en ol­dot­ta meg, tár­gya­lá­so­kat kez­de­mé­nye­zett Benešsel.72
Kun Bé­la jú­ni­us 26-án új­ból fel­tet­te a kér­dést a bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­nak: mi a biz­to­sí­ték ar­ra, hogy a ro­mán csa­pa­to­kat va­ló­ban kivonják?73 A kon­fe­ren­cia nem vá­la­szolt Kun Bé­lá­nak, vé­gül Bu­da­pes­ten az a gon­do­lat­me­net győ­zött, mely sze­rint: amen­­nyi­ben Ma­gyar­or­szág vég­re­hajt­ja a bé­ke­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­tát – va­gyis ki­ürí­ti a Fel­vi­dé­ket, vis­­sza­vo­nul a kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ha­tár­ra – úgy el­is­mert part­ner­ré vá­lik, és ha Ro­má­nia a ha­tá­ro­zat­nak nem tesz ele­get, jo­go­san le­het ve­le szem­ben fellépni.74 Így jú­ni­us 29-én Kun Bé­la táv­irat­ban ér­te­sí­tet­te a bé­ke­kon­fe­ren­ci­át, hogy a ma­gyar kor­mány ki­ad­ta a ki­ürí­té­si pa­ran­csot, s úgy fog­ja fel, hogy a kon­fe­ren­cia el­nö­ké­nek sza­va a ga­ran­cia a ha­tá­ro­zat má­so­dik ré­szé­nek, a ro­mán csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sá­nak vég­re­haj­tá­sá­ra. En­nek meg­fe­le­lő­en a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg jú­ni­us 30-án meg­kezd­te a vis­­sza­vo­nu­lást a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal meg­sza­bott vo­nal­ra. A Fel­vi­dék ki­ürí­té­se után a had­se­reg bom­la­ni kez­dett, jól mu­tat­ja ezt, hogy til­ta­ko­zá­sa je­lé­ül Strom­feld Au­rél – a ve­zér­ka­ri fönök – le­mon­dott, tiszt­tár­sai kö­zül pe­dig so­kan a Hor­thy Mik­lós irá­nyí­tá­sá­val Sze­ge­den szer­ve­ző­dő nem­ze­ti had­se­reg fe­lé ori­en­tá­lód­tak.
A ma­gyar csa­pa­tok vis­­sza­vo­ná­sa 1919. jú­li­us 4-én fe­je­ző­dött be. A cseh­szlo­vák had­se­reg jú­li­us 6-án ér­te el a ha­tár­vo­na­lat. Et­től a nap­tól szá­mít­hat­juk a tör­té­ne­lem el­ső szlo­vák–ma­gyar ál­lam­ha­tá­rát!
An­nak el­le­né­re, hogy a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg ki­vo­nult a Fel­vi­dék­ről, a ro­má­nok egy lé­pést sem vo­nul­tak vis­­sza, rá­adá­sul a fran­cia kor­mány­kö­rök egy­szer­re két irány­ból is kí­sér­le­tet tet­tek a Ta­nács­köz­tár­sa­ság lik­vi­dá­lá­sá­ra. Egy­részt se­gí­tet­ték a ma­gyar el­len­for­ra­dal­mi cso­por­to­kat – Kár­olyi Gyu­la sze­ge­di cso­port­ját –, más­részt hoz­zá­fog­tak egy összövetségi ka­to­nai in­ter­ven­ció meg­szer­ve­zé­sé­hez. 1919. jú­li­us 5-én a kon­fe­ren­cia ta­ná­csa meg­hall­gat­ta az ún. Hoover-jelentést a ma­gyar­or­szá­gi hely­zet­ről. A je­len­tés lé­nye­ge az volt, hogy a ma­gyar­or­szá­gi bol­se­viz­mus­sal szem­ben „nincs töb­bé he­lye meg­ér­tés­nek, be kell avat­koz­ni, meg kell száll­ni Budapestet.”75 A je­len­tés után vi­ta bon­ta­ko­zott ki, majd a kül­döt­tek úgy ha­tá­roz­tak, hogy a ka­to­nai szak­ér­tők 48 órán be­lül ké­szít­sék el az in­ter­ven­ci­ó­ra vo­nat­ko­zó ja­vas­la­ta­i­kat. A ka­to­nai in­ter­ven­ció ter­vét a ta­nács jú­li­us 9-én vi­tat­ta meg, de kér­dés­ként fel­me­rült, hogy hon­nan te­remt­sék elő az in­ter­ven­ci­ó­hoz szük­sé­ges ka­to­nai kontingenst.76 Ezért úgy dön­töt­tek, hogy jú­li­us 11-i ülé­sük­re meg­hív­ják a cseh­szlo­vák, a ro­mán és a ju­go­szláv de­le­gá­ció ve­ze­tő­it is.
A jú­li­us 11-i ta­nács­ko­zá­son nem Beneš, ha­nem Kramáø szó­lalt fel a cseh­szlo­vák­ok ne­vé­ben, és ki­je­len­tet­te, hogy or­szá­gá­nak egy ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ció a le­he­tő leg­ros­­szabb­kor jönne.77 Ez­zel szem­ben jú­li­us 15-én Masaryk ér­te­sí­tet­te az in­ter­ven­ció ka­to­nai elő­ké­szí­té­sé­vel meg­bí­zott Foch mar­sallt, hogy Prá­ga kész az intervencióra.78 Eb­ből ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy Kramáø – aki idő­köz­ben le­mon­dott mi­nisz­ter­el­nö­ki poszt­já­ról – ál­lás­fog­la­lá­sá­val sem Masaryk, sem Beneš nem ér­tett egyet. Sőt Beneš kül­ügy­mi­nisz­ter­ként hat gya­lo­gos- és két lo­vas­had­osz­tályt, ös­­sze­sen 100 ezer főt aján­lott fel Foch mar­sall­nak.
A jú­li­us 17-i újabb ta­nács­ko­zás­ra – mely­nek té­má­ja az in­ter­ven­ció volt – Benešt is meg­hív­ták, aki a ma­gya­rok­kal va­ló tár­gya­lás el­len szó­lalt fel. „Ha a ha­tal­mak tár­gyal­ni kez­de­nek a ma­gya­rok­kal, úgy szá­mol­ni­uk kell a ro­má­nok, a cseh­szlo­vák­ok és a ju­go­szlá­vok gyanakvásával.”79 De a kül­döt­tek kö­zött fel­me­rült el­len­té­tek mi­att sem ezen, sem az egy nap­pal ké­sőb­bi – jú­li­us 18-i – ta­nács­ko­zá­son a ta­nács nem tu­dott ál­lást fog­lal­ni a Foch-féle in­ter­ven­ci­ós terv­vel kap­cso­lat­ban, így az in­ter­ven­ció meg­in­dí­tá­sa késlekedett.80 Mi­köz­ben a kon­fe­ren­cia ma­gyar­el­le­nes in­ter­ven­ció elő­ké­szí­té­sé­vel volt el­fog­lal­va, a ma­gyar Vö­rös Had­se­reg jú­li­us 20-án tá­ma­dást in­dí­tott a ro­mán csa­pa­tok el­len, hogy el­fog­lal­ja a kon­fe­ren­cia ál­tal ki­je­lölt ma­gyar te­rü­le­te­ket.
A ma­gya­rok tá­ma­dá­sa a ro­má­nok el­len Prá­ga szá­má­ra jó ürügy lett vol­na a cseh­szlo­vák tá­ma­dás meg­in­dí­tá­sá­ra. Prá­gá­ból szin­te na­pon­ta ér­kez­tek táv­irat­ok Be­nešhez Pá­rizs­ba, hogy lép­jen fel az in­ter­ven­ció meg­in­dí­tá­sa érdekében.81 Vlastimil Tusaø – Cseh­szlo­vá­kia új mi­nisz­ter­el­nö­ke –, jú­li­us 29-i le­ve­lé­ben ar­ra hív­ta fel Beneš fi­gyel­mét, hogy ha a ro­má­nok száll­ják meg Bu­da­pes­tet, min­den anya­gi ja­vat zsák­má­nyul ejtenek.82 Beneš ma­ga is nagy fi­gyel­met szen­telt a kér­dés­nek, az aláb­bi­a­kat ír­ta jú­li­us 29-én Foch mar­sall­nak: „A cseh­szlo­vák had­se­reg kész meg­in­dí­ta­ni of­fen­zí­vá­ját a ma­gya­rok el­len. Nyom­ban meg­in­dul­hat­na, be nem vár­va a kon­fe­ren­cia dön­té­sét. Csak a kon­fe­ren­cia ál­ta­lá­nos po­li­ti­ká­já­ra va­ló te­kin­tet­tel van­nak meggondolásaim.”83 Le­ve­le to­váb­bi ré­szé­ben Beneš rá­mu­ta­tott ar­ra, hogy az an­tant még po­li­ti­kai tár­gya­lá­so­kat foly­tat a ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­ra­ták­kal, és ha ily mó­don sem si­ke­rül a pro­le­tár­ha­ta­lom meg­dön­té­se, ak­kor jön­nek szá­mí­tás­ba a ro­má­nok és a cseh­szlo­vák­ok. Vé­le­mé­nye sze­rint a ro­má­nok egye­dül nem mer­nek Bu­da­pest­re tá­mad­ni, már a bé­ke­kon­fe­ren­cia mi­att sem. Vi­szont ha a ro­má­nok Bu­da­pest el­len vo­nul­nak, ak­kor ne­ki sincs ki­fo­gá­sa, hogy a cseh­szlo­vák had­se­reg is ezt te­gye. Egy­elő­re még vár­ni kell, mi­vel az idő előt­ti in­ter­ven­ció ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ná Cseh­szlo­vá­kia hely­ze­tét a bé­ke­kon­fe­ren­ci­án.
Köz­ben Klofáè had­ügy­mi­nisz­ter min­dent meg­tett az in­ter­ven­ció elő­ké­szí­té­se érdekében.84 Ez idő alatt Ma­gyar­or­szá­gon is dön­tő ese­mé­nyek tör­tén­tek, jú­li­us 31-én le­mon­dott a For­ra­dal­mi Kor­mány­zó Ta­nács, majd au­gusz­tus 1-jén hi­va­ta­lo­san meg­ala­kult a szak­szer­ve­ze­ti kor­mány. Au­gusz­tus 3-án a ro­mán csa­pa­tok be­vo­nul­tak Bu­da­pest­re. Eb­ben a hely­zet­ben a cseh­szlo­vák had­se­reg nagy si­et­ség­gel el­fog­lal­ta a sal­gó­tar­já­ni szén­me­den­cét, s meg akar­ta száll­ni Nyu­gat-Ma­gyar­or­szá­got s más te­rü­le­te­ket. Elő­re­nyo­mu­lá­su­kat azon­ban az an­tant és a ro­mán had­se­reg pa­rancs­nok­sá­ga el­len­ál­lá­sa mi­att kény­te­le­nek vol­tak le­ál­lí­ta­ni, sőt, Sal­gó­tar­jánt ki kel­lett ürí­te­ni­ük. Így vég­ző­dött az utol­só cseh­szlo­vák kí­sér­let, mel­­lyel Beneš és po­li­ti­kus­tár­sai meg­pró­bál­ták a bé­ke­kon­fe­ren­cia ál­tal meg­hú­zott szlo­vák–ma­gyar ha­tár­vo­na­lat meg­vál­toz­tat­ni. Jel­lem­ző mo­men­tum, hogy Beneš Cseh­szlo­vá­kia hű­sé­gé­re hi­vat­koz­va ar­ra kér­te Cle­men­ceau­-t, te­gye le­he­tő­vé, hogy az osz­toz­ko­dás so­rán Cseh­szlo­vá­kia is meg­kap­ja ré­szét a há­bo­rús zsák­mány­ból, amely­hez a ro­má­nok Bu­da­pest meg­szál­lá­sá­val hozzájutottak.85

 

 

1956 szlovákiai magyar vonatkozású forrásai

Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom szlo­vá­ki­ai és ezen be­lül szlo­vá­ki­ai ma­gyar vo­nat­ko­zá­sai a leg­utób­bi idõ­kig fel­tá­rat­la­nok vol­tak. A for­ra­da­lom ke­rek, 50-éves ju­bi­le­u­má­nak kö­szön­he­tõ­en az utób­bi egy-két év­ben ez sze­ren­csé­re már nincs így, s sor­ra je­len­nek meg a té­mát érin­tõ ta­nul­má­nyok. Eb­ben a fo­lya­mat­ban tölt be nem le­be­csü­len­dõ sze­re­pet a Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le je­len szá­ma.
A for­ra­da­lom szlo­vá­ki­ai vissz­hang­já­val fog­lal­ko­zó leg­újabb ku­ta­tá­sok iga­zol­ták azt, amit ko­ráb­ban csu­pán sej­te­ni le­he­tett, il­let­ve ami­rõl a vis­­sza­em­lé­ke­zõk ed­dig csak négy­szem­közt be­szél­tek, mi­sze­rint a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok rend­kí­vü­li fi­gye­lem­mel és õszin­te szim­pá­ti­á­val fi­gyel­ték a for­ra­dal­mi ese­mé­nye­ket. A for­ra­dal­mi Ma­gyar­or­szág mel­let­ti nyílt ki­ál­lás­ról a ko­ra­be­li cseh­szlo­vá­ki­ai vi­szo­nyok kö­zött azon­ban szó sem le­he­tett. Ezt nem­csak a rend­õri ter­ror és a ha­tár­szél­re fel­vo­nu­ló ka­to­na­ság je­len­lé­te aka­dá­lyoz­ta meg, de az a bé­nult­ság is, amely a ma­gyar ki­sebb­sé­get a hon­ta­lan­ság éve­i­nek jog­fosz­tott­sá­ga után pár év­vel még min­dig jel­le­mez­te. A de­por­tá­lá­sok, a la­kos­ság­cse­re és a na­ci­o­na­lis­ta in­dít­ta­tá­sú nép­bí­ró­sá­gi pe­rek ál­tal a ter­mé­sze­tes ve­ze­tõ­i­tõl (a fa­lu­si gaz­dák­tól, a po­zso­nyi és kas­sai vá­ro­si pol­gár­ság­tól, va­la­mint a két há­bo­rú kö­zöt­ti köz­élet­ben ak­tí­van fel­lé­põ ér­tel­mi­ség­tõl) meg­fosz­tott és meg­fé­lem­lí­tett ki­sebb­ség nyíl­tan nem fe­jez­het­te ki vé­le­mé­nyét. Ehe­lyett szim­bo­li­kus cse­le­ke­de­tek­hez fo­lya­mo­dott: több te­le­pü­lés temp­lo­má­ban fel­hang­zott a ma­gyar nem­ze­ti him­nusz, má­sok nem­ze­ti­szín sza­la­got he­lyez­tek a vi­lág­há­bo­rús hõ­sök sír­ja­i­ra vagy gyász­sza­lag vi­se­lé­sé­vel je­lez­ték, hogy mit érez­nek no­vem­ber 4. után.
A sztá­li­nis­ta cseh­szlo­vák ál­lam­ban nem mû­köd­tek, nem mû­köd­het­tek a nyil­vá­nos­ság ma is­mert csa­tor­nái. Így ezek a cse­le­ke­de­tek több­nyi­re a saj­tó ál­tal el­hall­gat­va, vissz­hang­ta­la­nul hul­lot­tak a fe­le­dés ho­má­lyá­ba. Va­gyis nem tel­je­sen, hi­szen sze­ren­csé­re a má­ig kö­zöt­tünk élõ szem­ta­núk, il­let­ve a bel­ügyi szer­vek gon­dos je­len­té­sei meg­õriz­ték ezek­nek az ese­mé­nyek­nek a nyo­ma­it.
A szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyil­vá­nos­ság elé csak a CSKP ide­o­ló­gi­ai fe­le­lõ­sei ál­tal ki­dol­go­zott, il­let­ve a cen­zo­rok ál­tal en­ge­dé­lye­zett hí­rek, kom­men­tá­rok és fel­hí­vá­sok jut­hat­tak el. A for­ra­da­lom el­le­ni ide­o­ló­gi­ai há­bo­rú­ból és a la­kos­ság szán­dé­kos fél­re­ve­ze­té­sé­bõl az Új Szó is ki­vet­te ré­szét. A na­pi­lap­nak – és más szlo­vá­ki­ai ma­gyar lap­nak is – több olyan kü­lön­ki­adá­sa is meg­je­lent, ame­lyet Ma­gyar­or­szág­ra jut­tat­tak át (leg­több­ször épp szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok), és ame­lyek a Szov­jet­unió és a szo­ci­a­liz­mus mel­let­ti pro­pa­gan­dát szol­gál­ták. De az Új Szó – „ren­des” – szlo­vá­ki­ai ki­adá­sai is ha­son­ló hang­nem­ben szól­tak az ese­mé­nyek­rõl, s csu­pán a CSKP hi­va­ta­los irány­vo­na­lá­val össz­hang­ban lé­võ anya­go­kat kö­zöl­tek. Szin­te na­pon­ta je­len­tek meg a la­pok­ban a kü­lön­bö­zõ mun­kás­kol­lek­tí­vák, tár­sa­dal­mi szer­ve­ze­tek ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­kel kap­cso­la­tos ál­lás­fog­la­lá­sai. Ezek­ben, mint pél­dá­ul az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit ma­gyar dol­go­zó­i­nak le­ve­lé­ben hû­ség­nyi­lat­ko­za­tot tet­tek a cseh­szlo­vák párt és ál­lam mel­lett, más­részt vi­szont igye­kez­tek el­ha­tá­rol­ni az it­te­ni ma­gyar kö­zös­sé­get a ma­gyar­or­szá­gi dol­go­zók­tól. De ha­son­ló szán­dék tük­rö­zõ­dik a töb­bi itt le­kö­zölt do­ku­men­tum­ban is.
A ko­ra­be­li la­pok­ból itt ös­­sze­gyûj­tött és köz­zé­tett do­ku­men­tu­mok ter­mé­sze­te­sen nem tük­rö­zik, tük­röz­he­tik a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok vé­le­mé­nyét, mint aho­gyan a po­zsonypüspök­i, csal­lóközaranyosi, gútai stb. ma­gyar fi­a­ta­lok ne­vé­ben írt le­vél sem a csal­ló­kö­zi if­jú­ság gon­do­la­ta­it fe­jez­te ki. A kö­zölt do­ku­men­tu­mok kö­zé be­ke­rült a Cse­ma­dok KB el­nök­sé­gé­nek ok­tó­ber 29-i fel­hí­vá­sa is, amely „szép” pél­dá­ja a ha­tal­mat ki­szol­gá­ló szer­vi­liz­mus­nak. A Cse­ma­dok-nyi­lat­ko­zat sab­lo­nos szö­ve­ge azon­ban ön­ma­gán túl­mu­ta­tó je­len­tõ­ség­gel bírt, hi­szen ka­ta­li­zá­to­ra volt a Cse­ma­dok-ta­gok kö­zött ki­ala­kult fel­háborodáshul­lám­nak. A cse­madokosok ez­re­it – fa­lu­si mû­ked­ve­lõ­ket, vá­ro­si ér­tel­mi­sé­get, mun­ká­so­kat és pa­rasz­to­kat – ugyan­is éle­sen el kell kü­lö­ní­te­ni ak­ko­ri ve­ze­tõ­i­tõl, s 1956-ot il­le­tõ­en is ta­lá­ló a két Cse­ma­dok­ról szó­ló el­mé­let. A Cse­ma­dok KB el­nök­sé­ge ál­tal kép­vi­selt „hi­va­ta­los Cse­ma­dok”-kal szem­ben a Cse­ma­dok-alap­szer­ve­ze­tek tag­sá­ga lel­ke­sen fo­gad­ta a pes­ti for­ra­dal­mat.
A do­ku­men­tu­mok kö­zé be­ke­rült egy más jel­le­gû írás is, a koloni Sán­dor Já­nos hely­tör­té­ne­ti mun­ká­ja. No­ha eb­ben az eset­ben nem ere­de­ti for­rás­ról van szó, a Sán­dor Já­nos ál­tal le­ír­tak még­is for­rás­ér­té­kû­ek és egy­ben pél­da­ér­té­kû­ek is. For­rás­ér­té­kû­ek, hi­szen ko­ra­be­li szem­ta­núk és le­vél­tá­ri for­rá­sok meg­szó­lal­ta­tá­sa ál­tal hi­te­les és egy­ben meg­döb­ben­tõ ké­pet nyúj­ta­nak a ko­ra­be­li vi­szo­nyok­ról. Pél­da­ér­té­kû­ek, hi­szen meg­mu­tat­ják, hogy a hely­tör­té­net­írás esz­kö­zei se­gít­sé­gé­vel is szü­let­het­nek ér­té­kes és egy-­e­gy tu­do­má­nyos prob­lé­mát elõ­re­len­dí­tõ mun­kák.

Si­mon At­ti­la

A csal­ló­kö­zi fi­a­ta­lok le­ve­le a ma­gyar if­jú­ság­hoz

Fi­úk és le­á­nyok!

A ma­gyar nép ne­héz per­ce­it éli. Ma­gyar­or­szá­gon el­len­for­ra­dal­mi erõk ga­ráz­dál­kod­nak. Ke­zük­höz vér ra­gad. A dol­go­zó nép leg­jobb fi­a­i­nak vé­re. Anyák és gye­re­kek vé­re. Meg­sem­mi­sí­tik a mun­ká­sok és pa­rasz­tok mun­ká­já­nak ered­mé­nyét. Mit akar­nak ezek a gyil­ko­sok? Nem, szá­munk­ra nem a sza­bad­ság­ról, a dol­go­zó nép sza­bad­sá­gá­ról van szó, nem a mun­ká­sok bé­kés éle­té­rõl, nem a pa­rasz­tok és dol­go­zó ér­tel­mi­ség nyu­gal­má­ról, ha­nem a ka­pi­ta­lis­ta sza­bad­ság­ról, a dol­go­zó be­csü­le­tes em­be­rek ki­zsák­má­nyo­lá­sá­ról és nyo­mor­ba dön­té­sé­rõl. Azt akar­ják, hogy a gyá­ro­sok, a bá­rók és a föld­bir­to­kos­ok is­mét meg­gaz­da­god­ja­nak a dol­go­zó nép vé­rén és kér­ges te­nye­rén. A gyû­lölt Hor­thy­-rend­szert akar­ják is­mét vis­­sza­ál­lí­ta­ni, a fe­hér gár­dis­ták vé­res ter­ror­ját.
Néz­he­ti-e tét­le­nül egyet­len be­csü­le­tes fi­a­tal is pisz­kos tet­te­i­ket? Nem, nem néz­he­ti! Az el­len­for­ra­dal­már­ok meg­va­dult tet­tei meg­bot­rán­ko­zást vál­tot­tak ki min­den be­csü­le­tes em­ber­ben, nem­csak a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság­ban, ha­nem min­den bé­ke­sze­re­tõ ál­lam­ban. Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nincs egyet­len fi­a­tal, egyet­len fiú, egyet­len lány sem, aki a leg­na­gyobb meg­bot­rán­ko­zás­sal el ne ítél­né eme al­jas ban­dák pisz­kos tet­te­it, ame­lyek nem fél­nek rá­ten­ni pisz­kos kar­ma­i­kat a ma­gyar nép vív­má­nya­i­ra.
Poz­sonypüspök­i, Csal­lóközaranyos, Gúta, Dunasz­er­da­he­ly, Nagym­egy­er, és a töb­bi hely­sé­gek, fa­luk ma­gyar if­jú­sá­ga a leg­na­gyobb fel­há­bo­ro­dás­sal fi­gye­li ezek­nek az al­jas ele­mek­nek a pro­vo­ká­ci­ó­it és a dol­gos ma­gyar nép fél­re­ve­ze­té­sét. Ne hagy­já­tok ma­ga­to­kat le­té­rí­te­ni a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sé­nek út­já­ról! So­ra­koz­za­tok fel a vér­on­tás be­fe­je­zé­sé­ért küz­dõ har­co­sok el­sõ so­ra­i­ba és se­gít­sé­tek a Ma­gyar Dol­go­zók Párt­ját és a ma­gyar né­pi kor­mányt az el­len­for­ra­dal­mi erõk vég­le­ges fel­szá­mo­lá­sá­ban és a bé­kés épí­tõ­mun­ka meg­kez­dé­sé­ben!

Csal­ló­köz ma­gyar if­jú­sá­ga

Új If­jú­ság, 1956. ok­tó­ber 28., 2. p.

A két Ko­má­rom az ese­mé­nyek tük­ré­ben

Csak egy híd és a Du­na kék sza­lag­ja vá­laszt­ja el egy­más­tól a két Ko­má­ro­mot, és még­is ez a két vá­ros ma két vi­lá­got je­lent. Az egyik, a dé­li ol­da­lon, a ma­gyar­or­szá­gi fe­szült­ség lég­kör­ében él, míg a má­sik, a cseh­szlo­vák észa­ki ol­da­lon a bé­kés épí­tés út­ját jár­ja. Nem le­het azon­ban azt ál­lí­ta­ni, hogy a mi Ko­má­ro­munk ér­zék­te­le­nül né­zi a túl­ol­da­lon le­ját­szó­dó ese­mé­nye­ket. Er­rõl ta­nús­kod­nak azok a gyû­lé­sek, me­lye­ket a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek meg­vi­ta­tá­sá­ra ren­dez­tek csak­nem min­den ko­má­ro­mi mun­ka­he­lyen. Ar­ról, hogy mi­lyen ál­lás­pon­tot fog­lal­tak el eb­ben az ügy­ben, vi­lá­go­san be­szél­nek a gyû­lé­se­ken ho­zott ha­tá­ro­za­tok. Íme az egyik:
„Mi, a ko­má­ro­mi Ma­gyar Te­rü­le­ti Szín­ház tag­jai el­ke­se­re­dés­sel fi­gyel­jük az el­len­for­ra­dal­mi re­ak­ci­ós ele­mek ga­ráz­dál­ko­dá­sát Ma­gyar­or­szá­gon. Szi­lár­dan hi­szünk a ma­gyar nép egész­sé­ges erõ­i­ben és gyõ­zel­mé­ben a szo­ci­a­lis­ta épí­tés és a ma­gyar nép sza­bad­sá­gá­nak el­len­sé­gei fe­lett. Tud­juk, mit akar­nak ezek­kel a za­var­gá­sok­kal el­ér­ni el­len­sé­ge­ink, és azt is tud­juk, mit je­lent szá­muk­ra a Szov­jet­unió ba­rát­sá­ga. Ezért ígér­jük, hogy még szo­ro­sab­ban zár­juk ös­­sze so­ra­in­kat pár­tunk és kor­má­nyunk mö­gött és ki­tar­tó­an fo­gunk küz­de­ni a szo­ci­a­liz­mus gyõ­zel­mé­ért. Nem en­ged­jük meg, hogy e cél­tól el­té­rít­se­nek min­ket, hû­ek ma­ra­dunk az em­be­ri­ség ha­la­dá­sa szent ügyé­hez és a pro­le­tár in­ter­na­ci­o­na­liz­mus szel­le­mé­hez. Tá­mo­gat­juk a ma­gyar nép­nek ha­zá­já­hoz, né­pé­hez és a szo­ci­a­liz­mus­hoz hû for­ra­dal­mi erõ­it hõ­si­es har­cuk­ban az el­len­for­ra­dal­mi puc­­csis­ták­kal szem­ben.”
A Ko­má­ro­mi Já­rá­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság dol­go­zói, akik a já­rás bé­kés épí­tõ mun­ká­ját irá­nyít­ják, szin­tén gyû­lé­sen vi­tat­ták meg a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket.
„Ezek­ben a tra­gi­kus na­pok­ban – ír­ják töb­bek kö­zött –, ami­kor Ma­gyar­or­szá­gon mun­ká­sok és pa­rasz­tok vé­re öm­lik, a leg­na­gyobb ha­tá­ro­zott­ság­gal biz­to­sít­juk Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja Köz­pon­ti Bi­zott­sá­gát, hogy hí­ven tel­je­sít­jük a X. párt­kong­res­­szus és az or­szá­gos párt­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­ta­it. Ha­zánk­ban szo­ro­san együtt­mû­köd­ve fel­sza­ba­dí­tónk­kal, a Szov­jet­uni­ó­val, meg­va­ló­sít­juk a nem­zet­kö­zi mun­kás­moz­ga­lom ide­ál­ja­it – a szo­ci­a­liz­must.”
„Meg va­gyunk gyõ­zõd­ve ar­ról, hogy Ma­gyar­or­szág dol­go­zó né­pe ha­lá­los csa­pást mér a ha­zai és nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­ra, és a párt és a kor­mány kö­ré tö­mö­rül­ve meg­vé­di a ma­gyar né­pi de­mok­rá­cia vív­má­nya­it” – dik­tál­ták toll­ba a ha­tá­ro­za­tot a ko­má­ro­mi XI. éves kö­zép­is­ko­la ta­ná­rai és al­kal­ma­zot­tai.
A ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re élén­ken re­a­gál­tak a já­rás pa­raszt­jai is. Az el­sõk kö­zött ül­tek ös­­sze kö­zös meg­be­szé­lés­re a Ko­má­ro­mi Ál­la­mi Bir­tok dol­go­zói. Ha­tá­ro­za­tuk­ban ezt ír­ják: „His­­szük, hogy a ma­gyar mun­kás­osz­tály a pa­raszt­ság­gal és az ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók­kal kar­ölt­ve ren­det te­remt ha­zá­já­ban és igaz­sá­gos íté­le­tet hoz az el­len­sé­ges nép­el­le­nes ele­mek fe­lett. Ezek­re a tra­gi­kus ese­mé­nyek­re ez a vá­la­szuk: Még ébe­reb­ben fo­gunk õr­köd­ni né­pi de­mok­rá­ci­ánk vív­má­nyai fe­lett és min­den erõnk­kel azon le­szünk, hogy a ránk bí­zott fel­ada­to­kat – ezek­ben a na­pok­ban az õszi munkála­tokat– ide­jé­ben és si­ke­re­sen el­vé­gez­zük és így erõ­sít­sük ha­zánk gaz­da­sá­gi ere­jét.”
S mit csi­nál­nak a ko­má­ro­mi ha­jó­gyár mun­ká­sai? Még ta­lán na­gyobb len­dü­let­tel dol­goz­nak az Izmail szov­jet von­ta­tó­ha­jó ja­ví­tá­sán, me­lyet ter­ven felül és 5 nap­pal a vál­lalt ha­tár­idõ elõtt akar­nak be­fe­jez­ni. Eb­ben a mun­ká­ban se­gít­sé­gük­re van a ha­jó szov­jet le­gény­sé­ge, mel­­lyel – ép­pen úgy, mint ha­zánk fel­sza­ba­dí­tá­sá­nál a szov­jet ka­to­nák­kal – si­ke­re­sen együtt dol­goz­nak. Õk is meg­tár­gyal­ták a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket és a fent em­lí­tett mun­ka­fel­aján­lást is a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szág­ban a ter­ro­ris­ta cso­por­tok nép­el­le­nes tet­tei el­le­ni til­ta­ko­zá­sul vál­lal­ták.
Mun­kás, pa­raszt és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók egy­for­mán vá­la­szol­tak a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szá­gon le­ját­szó­dó vé­res ese­mé­nyek­re. Még szo­ro­sabb­ra fû­zik a munkás– pa­raszt és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók egy­sé­gét, ha­zánk gaz­da­sá­gi és po­li­ti­kai ere­jé­nek nö­ve­lé­sé­re és né­pi de­mok­rá­ci­ánk to­váb­bi erõ­sí­té­sé­re.
Gajd­ács Irén

Új Szó, 1956. ok­tó­ber 31., 5. p.

A Cse­ma­dok köz­pon­ti el­nök­sé­gé­nek fel­hí­vá­sa

Ezek­ben a na­pok­ban vé­res, tra­gi­kus ese­mé­nyek szín­hely­évé vált a szom­szé­dos Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság. A né­pi de­mok­rá­cia es­küdt el­len­sé­gei a nyu­ga­ti im­pe­ri­a­lis­ták­tól tá­mo­gat­va, meg akar­ják sem­mi­sí­te­ni a szo­ci­a­liz­mus vív­má­nya­it, meg akar­ják dön­te­ni a mun­ká­sok és pa­rasz­tok ha­tal­mát. Em­ber­te­len gyû­lö­le­tük­ben el akar­ják pusz­tí­ta­ni mind­azt, amit Ma­gyar­or­szág dol­go­zói az or­szág fel­sza­ba­dí­tá­sa óta épí­tet­tek. Bar­bár cse­le­ke­de­te­ik­kel ve­szé­lyez­te­tik a ma­gyar nép sza­bad­sá­gát, ami­ért a ma­gyar nem­zet leg­jobb fi­ai és a Nagy Hon­vé­dõ Há­bo­rú ide­jén a szov­jet nép hõ­sei éle­tü­ket ál­doz­ták.
Az em­be­ri mi­vol­tuk­ból ki­vet­kõ­zött bes­ti­ák a fa­sisz­ták mód­sze­re­i­hez hí­ven, ár­tat­lan em­be­re­ket gyil­kol­tak és a ma­gyar nem­zet leg­drá­gább ha­gya­té­kát, a Nem­ze­ti Mú­ze­u­mot a lán­gok mar­ta­lé­ká­vá tet­ték.
Új­ra gyá­ro­so­kat, föld­bir­to­ko­so­kat, ban­ká­ro­kat, gró­fo­kat és bá­ró­kat akar­nak a fel­sza­ba­dí­tott ma­gyar mun­kás, pa­raszt és ér­tel­mi­ség nya­ká­ra ül­tet­ni.
A Cse­ma­dok köz­pon­ti el­nök­sé­ge mély­sé­ge­sen el­íté­li a nem­zet­kö­zi re­ak­ci­ó­val szö­vet­ke­zett el­len­for­ra­dal­mi ban­dák nép­el­le­nes kí­sér­le­te­it és szo­li­da­ri­tást vál­lal mind­azok­kal az ön­tu­da­tos ma­gyar mun­ká­sok­kal, pa­rasz­tok­kal és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók­kal, akik hõ­si­e­sen vé­dik a né­pi de­mok­rá­cia, a szo­ci­a­liz­mus ma­gyar­or­szá­gi vív­má­nya­it. His­­szük, hogy ez a har­cuk gyõ­ze­lem­mel, az el­len­for­ra­dal­mi ban­dák tel­jes meg­sem­mi­sí­té­sé­vel vég­zõ­dik.
Mi, cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók, a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság sza­bad és egyen­jo­gú pol­gá­rai hû­ség­gel tö­mö­rü­lünk pár­tunk, Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja és a né­pi de­mok­ra­ti­kus kor­má­nyunk kö­ré, amely az SZKP XX. kong­res­­szu­sa és az or­szá­gos párt­kon­fe­ren­cia szel­le­mé­ben min­den tény­ke­dé­sé­vel elõ­moz­dít­ja ipa­runk és me­zõ­gaz­da­sá­gunk fej­lõ­dé­sét, ha­zánk né­pei élet­szín­vo­na­lá­nak ál­lan­dó emel­ke­dé­sét.
Hû­sé­günk és ha­za­fi­sá­gunk élénk bi­zo­nyí­té­ka az a lel­kes tö­rek­vés, me­lyet ha­zánk dol­go­zói fej­te­nek ki nem­zet­gaz­da­sá­gunk, de kü­lö­nö­sen a szo­ci­a­lis­ta me­zõ­gaz­da­sá­gi ter­me­lés nö­ve­lé­se ér­de­ké­ben, amit az is iga­zol, hogy fal­va­ink­ban a szö­vet­ke­ze­tek ál­lan­dó­an szi­lár­dul­nak és újabb egy­sé­ges föld­mû­ves szö­vet­ke­ze­tek ala­kul­nak.
Meg­gyõ­zõ­dé­sünk, hogy az út, ame­lyen ha­la­dunk he­lyes és va­la­men­­nyi­ünk ja­vát szol­gál­ja. A kö­zös cél szi­lár­dab­bá ko­vá­csol­ja ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­gét, a Szov­jet­uni­ó­hoz fû­zõ­dõ meg­bont­ha­tat­lan ba­rát­sá­gun­kat és biz­to­sít­ja ha­zánk min­den nem­ze­ti­sé­gû dol­go­zó­ja szá­má­ra a sza­bad­sá­got és az em­ber­hez mél­tó éle­tet.
Cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók!
E tra­gi­kus na­pok­ban szük­sé­ges, hogy még oda­adób­ban, még ha­tá­ro­zot­tab­ban tö­mö­rül­jünk a Nem­ze­ti Front és an­nak ve­ze­tõ ere­je, Cseh­szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja kö­ré, eré­lye­sen uta­sít­suk vis­­sza a kül­föl­di re­ak­ció min­den olyan kí­sér­le­tét, amely ha­zánk né­pei egy­sé­gé­nek gyen­gí­té­sé­re, a szlo­vák és a ma­gyar nép ba­rát­sá­gá­nak meg­bon­tá­sá­ra irá­nyul. Ápol­juk és vé­del­mez­zük fel­sza­ba­dí­tónk­hoz, a nagy Szov­jet­uni­ó­hoz fû­zõ­dõ szö­vet­sé­gün­ket és ba­rát­sá­gun­kat, amely a szo­ci­a­liz­mus épí­té­sét és a bé­két szol­gál­ja.
A nagy szov­jet nép iránt ér­zett õszin­te ra­gasz­ko­dá­sun­kat jut­tas­suk ki­fe­je­zés­re a kö­ze­le­dõ cseh­szlo­vák–szov­jet ba­rát­ság hó­nap­já­ban is, hogy iga­zol­juk hû­sé­gün­ket a le­ni­ni esz­mék­hez, a Nagy Ok­tó­be­ri Szo­ci­a­lis­ta For­ra­da­lom vív­má­nya­i­hoz. Ad­juk ta­nú­jel­ét an­nak, hogy nincs olyan erõ, amely meg tud­ná ben­nünk in­gat­ni a szo­ci­a­liz­mus gyõ­zel­mé­be ve­tett hi­tün­ket, és meg tud­ná bon­ta­ni a szov­jet nép­hez fû­zõ­dõ õszin­te ba­rát­sá­gun­kat.

Bratislava, 1956. ok­tó­ber 29.
Cse­ma­dok Köz­pon­ti El­nök­sé­ge

Új Szó, 1956. ok­tó­ber 30., 2. p.

Együt­térzünk mind­azok­kal, akik vé­dik a szo­ci­a­liz­mus ügyét

Ha­zánk dol­go­zói – köz­tük Cseh­szlo­vá­kia ma­gyar pol­gá­rai is – egy­ön­te­tû­en mély­sé­ges együtt­ér­zés­sel fi­gye­lik a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szág­ban a szo­ci­a­liz­mus­hoz, a né­pi de­mok­rá­ci­á­hoz hû dol­go­zók­nak ha­za­fi­as lan­ka­dat­lan har­cát a nép or­szá­gát rom­ba dön­te­ni aka­ró el­len­for­ra­dal­mi ban­di­ták el­len.
Szer­kesz­tõ­sé­günk­be több ha­tá­ro­za­tot küld­tek be a Cse­ma­dok tag­jai. Az egyik­ben a Cse­ma­dok bratislavai ke­rü­le­ti el­nök­sé­ge a kö­vet­ke­zõ­ket ír­ja: „Ben­nün­ket, cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zó­kat nem té­vesz­te­nek meg azok a han­gok, ame­lyek a nyu­ga­ti rá­di­ó­ban el­hang­za­nak és igye­kez­nek a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­dal­mi ban­dák vé­res cse­le­ke­de­te­i­nek olyan szí­ne­ze­tet ad­ni, hogy az a ma­gyar nép nem­ze­ti har­ca. Mi jól tud­juk, hogy a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek a kül­föl­di re­ak­ci­ók kí­sér­le­tei, ame­lyek­hez esz­kö­zül fel­hasz­nál­ták a Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság­ból kül­föld­re me­ne­kült ha­za­áru­ló­kat és a bel­föl­di re­ak­ci­ót. Mi együt­térzünk mind­azok­kal az ön­tu­da­tos ma­gyar mun­ká­sok­kal, pa­rasz­tok­kal és ér­tel­mi­sé­gi dol­go­zók­kal, akik hõ­si­e­sen vé­dik a nép vív­má­nya­it.”
„A Kas­sai ke­rü­let­ben élõ ma­gyar dol­go­zók – ír­ják le­ve­lük­ben a Cse­ma­dok ke­rü­le­ti el­nök­sé­gé­nek tag­jai – váll­vet­ve har­col­nak ha­zánk töb­bi dol­go­zó­i­val együtt pár­tunk és kor­má­nyunk ha­tá­ro­za­ta­i­nak tel­je­sí­té­sé­ért. Biz­to­sít­juk pár­tun­kat és kor­má­nyun­kat ar­ról, hogy az or­szá­gos párt­kon­fe­ren­cia ha­tá­ro­za­ta­i­nak szel­le­mé­ben még in­kább fo­koz­ni fog­juk mun­kánk len­dü­le­tét, amely elõ­se­gí­ti né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­sze­rünk to­vább­fej­lõ­dé­sét, dol­go­zó­ink egy­sé­gé­nek és a tar­tós bé­ké­nek meg­szi­lár­dí­tá­sát.”
Érsekújvárott a Cse­ma­dok ke­rü­le­ti szer­ve­ze­té­nek ren­de­zé­sé­ben meg­tar­tott ke­rü­le­ti saj­tó­ér­te­kez­let részt­ve­või ezt ír­ják ha­tá­ro­za­tuk­ban: „Mi, a Nyi­trai ke­rü­let ma­gyar dol­go­zói szi­lár­dan ál­lunk pár­tunk és kor­má­nyunk mel­lett. Er­rõl ta­nús­ko­dik az a tény is, hogy né­hány nap­pal ez­elõtt a surányi já­rás Pozba köz­ség­ben és a kö­zel­múlt­ban Orosz­kán, Path­pusztán a föld­mû­ve­sek új efszt ala­kí­tot­tak.”
„Kul­tu­rá­lis nép­ne­ve­lõ mun­kánk­kal áll­ha­ta­tos har­cot foly­ta­tunk min­den nép­el­le­nes irány­zat el­len. Ápol­juk ha­zánk né­pe­i­nek test­vé­ri­ség­ét és a nagy szov­jet nép irán­ti ba­rát­sá­gun­kat és hû­sé­gün­ket. So­ha meg nem fe­led­ke­zünk ar­ról, hogy sza­bad­sá­gun­kat, ki­zsák­má­nyo­lás­tól men­tes, egy­re szé­pü­lõ éle­tün­ket fel­sza­ba­dí­tónk­nak és nagy szö­vet­sé­ge­sünk­nek, a Szov­jet­uni­ó­nak kö­szön­het­jük” – ír­ják ha­tá­ro­za­tunk­ban, a Cse­ma­dok Ban­ská Bystri­ca-i ke­rü­le­ti ér­te­kez­le­té­nek részt­ve­või.

Új Szó, 1956. no­vem­ber 1., 2. p.

Ez a mi né­pünk

Az el­múlt na­pok­ban ag­gód­va fi­gyel­tük a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket, s az el­len­for­ra­dal­már­ok ször­nyû gaz­tet­te­i­nek hal­la­tá­ra ököl­be szo­rult a ke­zünk. Nem inog­tunk meg. Szi­lár­dak vol­tunk. Egy em­ber­ként so­ra­koz­tunk fel pár­tunk és a kor­má­nyunk mel­lé. S most, hogy meg­hal­lot­tuk a nagy for­du­lat hí­rét, hogy gyõ­zött Ma­gyar­or­szág mun­ká­sa­i­nak és pa­raszt­ja­i­nak for­ra­dal­mi ere­je, nagy volt az örö­münk.
Gyõ­zött a párt, új­ra di­a­dal­mas­ko­dott a szom­széd­sá­gunk­ban az az esz­me, mely épp ma 39. esz­ten­de­je in­dult el di­csõ út­já­ra, hogy az em­be­ri­ség­nek meg­ér­tést, bé­két, jó­lé­tet ad­jon és el­hoz­za a leg­fon­to­sab­bat, a sza­bad­sá­got. Ez a hír csak bi­zo­nyít­ja ál­lás­fog­la­lá­sunk he­lyes­sé­gét, bi­zo­nyít­ja azt, hogy so­sem sza­bad egy pil­la­nat­ra sem meg­tor­pan­ni, el­ve­szí­te­ni a párt irán­ti bi­zal­mat, hû­sé­get. A mi hi­tünk tör­he­tet­len! Mi a párt­tal – a párt ve­lünk! – ez a gyõ­ze­lem zá­lo­ga. Ezt hir­de­ti a cseh és szlo­vák nép­pel együtt az itt élõ ma­gyar­ság is. Csak egy kis pél­da er­re a sok kö­zül:
Egy ne­gyed óra le­for­gá­sa alatt négy táv­ira­tot hoz­tak a szer­kesz­tõ­sé­günk­be. Dunasz­er­da­he­lyrõl, Ri­ma­szom­bat­ról, Kas­sá­ról és Szepsi­bõl.
Dunasz­er­da­he­lyrõl a Jed­no­ta, a fo­gyasz­tá­si szö­vet­ke­zet dol­go­zói tu­dó­sí­ta­nak ben­nün­ket, hogy a Nagy Ok­tó­ber 39. év­for­du­ló­já­nak tisz­te­le­té­re és a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­dal­mi mun­kás-pa­raszt kor­mány meg­ala­ku­lá­sá­nak örö­mé­re tíz nap­pal elõbb tel­je­sí­tik évi ter­vü­ket.
Kas­sá­ról a Hús­fel­dol­go­zó Üzem dol­go­zói ír­ják: pár­tunk és kor­má­nyunk ve­ze­té­sé­vel, min­den ere­jük­kel vé­dik né­pi de­mok­ra­ti­kus vív­má­nya­in­kat, ha­zánk biz­ton­sá­gát. Fo­ga­dal­mu­kat tett is kö­ve­ti: de­cem­ber 23-ig tel­je­sí­tik az évi ter­vü­ket.
Ri­ma­szom­bat­ból és Kas­sá­ról a Cse­ma­dok szer­ve­ze­tek­tõl kap­tuk a hírt: „Mi, a cseh­szlo­vá­ki­ai dol­go­zók, akik a múlt­ban a sa­ját bõ­rü­kön ta­pasz­tal­tuk a Hor­thy­- és a fa­sisz­ta rend­szer el­nyo­má­sát, a mun­ka­nél­kü­li­ség ré­mét, ezen­nel ki­je­lent­jük, hogy so­ha egy pil­la­nat­ra sem tán­to­ro­dunk meg, s pár­tunk ve­ze­té­sé­vel ké­szek va­gyunk meg­vé­de­ni szo­ci­a­lis­ta ál­lam­rend­sze­rün­ket min­den fel­for­ga­tó te­vé­keny­ség­gel szem­ben. Egy­re job­ban el­mé­lyít­jük sze­re­te­tün­ket fel­sza­ba­dí­tónk és ha­tal­mas szö­vet­sé­ge­sünk, a Szov­jet­unió irán­t. Min­den­ben kö­vet­jük di­csõ pár­tun­kat, tel­je­sít­jük ha­tá­ro­za­ta­it, me­lyek min­den­kor dol­go­zó né­pünk bé­kés épí­tõ mun­ká­ját és élet­szín­vo­na­lunk ál­lan­dó eme­lé­sét szol­gál­ják.”
Ezt tar­tal­maz­za a négy táv­irat – az a négy táv­irat, mely Dél-Szlo­vá­kia kü­lön­bö­zõ ré­sze­i­bõl per­cek le­for­gá­sa alatt ér­ke­zett szer­kesz­tõ­sé­günk­be. A vé­let­len mû­ve ez? Nem! Nem le­het az, mert Dunasz­er­da­he­lyen és Kas­sán, Ri­ma­szom­bat­ban és Szepsi­ben és min­den­hol az egész or­szág­ban egyet érez, egyet akar a nép – drá­ga pár­tunk­kal együtt épí­te­ni a szebb jö­võt, né­pe­ink bol­dog­sá­gát, a szo­ci­a­liz­must!
Ez a mi né­pünk!
(p–t)

Új Szó, 1956. no­vem­ber 7., 5. p.

Le­vél Ma­gyar­or­szág bá­nyá­sza­i­hoz

Tisz­telt Elv­tár­sak, drá­ga ba­rá­ta­ink!

Az utób­bi na­pok­ban nyug­ta­lan­ság­gal kí­sér­jük a mi kék­kõi szén­bá­nyánk kö­ze­lé­ben le­zaj­lott és le­zaj­ló ese­mé­nye­ket. Vér folyt a ma­gyar vá­ro­sok és fa­luk ut­cá­in, tûz­vész pusz­tí­tott nem egy olyan üzem­ben és gyár­ban, mely az utób­bi évek­ben kér­ges mun­kás­ke­zek mun­ká­já­ból, ve­rej­té­ké­bõl épült fel. Be­szél­ge­tünk egy­más kö­zött, meg­kér­dez­zük mun­ká­sa­in­kat és a szö­vet­ke­ze­ti ta­go­kat: „Va­jon szét­ver­néd-e la­ká­so­dat vagy ha­zá­dat, csu­pán azért, mert nem egyez­te­tek meg a csa­lád­ban?” Mind­nyá­jan azt mond­ják: „Mi­ért kell azon­nal rom­bol­ni, ha azt más mó­don is el le­het in­téz­ni?!”
A kék­kõi szén­bá­nyák több dol­go­zó­ja hos­­szú éve­ken át kö­zöt­te­tek Ta­ta­bá­nyán, Do­ro­gon és Sal­gó­tar­já­non nõtt fel. Ba­rá­ti kap­cso­la­ta­in­kon kí­vül vér­ro­kon­ság is ösz­­sze­fûz ben­nün­ket. An­nál job­ban fáj ne­künk szerenc­sétlen­ségtek.
E na­pok­ban ke­mé­nyeb­ben ke­zünk­be szo­rí­tot­tuk a vil­lany­fú­ró­kat, a csá­ká­nyo­kat, kom­bájn­ja­ink még erõ­tel­jes­eb­ben váj­ják a szén­ré­te­ge­ket és a szál­lí­tó­kat te­tõ­zöt­ten tölt­jük meg szén­nel. Nap­ról nap­ra to­váb­bi sok ton­na sze­net adunk ter­ven felül, gya­ra­pít­juk azt a 38 ezer ton­nát, me­lyet az év ele­je óta ter­ven felül fej­tet­tünk. Mind­ezt azért tes­­szük, hogy ipa­runk za­var­ta­la­nul dol­goz­has­son, hogy töb­bet fo­gyaszt­has­sunk és tel­je­sít­sük azo­kat a gaz­da­sá­gi kö­te­le­zett­sé­ge­ket, me­lye­ket ha­zánk ha­zá­tok­kal szem­ben vál­lalt. Az osz­tály­harc ta­pasz­ta­la­ta­i­ra hi­vat­koz­va ké­rünk ben­ne­te­ket, fog­já­tok el azo­kat a fel­for­ga­tó­kat és ka­lan­do­ro­kat, akik tönk­re akar­nak ten­ni, meg akar­nak fosz­ta­ni ben­ne­te­ket kö­zös mun­ká­tok gyü­möl­csé­tõl.
1948 feb­ru­ár­já­ban fegy­vert fog­va meg­vé­del­mez­tük üze­me­in­ket a ki­zsák­má­nyo­lók és kár­te­võk el­len. Ti se hagy­já­tok ki­tép­ni ke­ze­tek­bõl a fegy­vert, a bá­nyá­kat és a gyá­ra­kat. Gon­dol­ja­tok ar­ra, hogy azok, akik fo­gu­kat fe­nik e gyá­rak­ra fegy­ver­rel ren­del­kez­nek. Pusz­ta kéz­zel nem vé­del­me­zi­tek meg õket!
Mi, a kék­kõi szén­bá­nyák dol­go­zói gon­do­san fi­gye­lem­mel kí­sér­jük pár­tunk és kor­má­nyunk po­li­ti­ká­ját. Nap­ról nap­ra meg­gyõ­zõ­dünk an­nak he­lyes­sé­gé­rõl. Elég, ha meg­em­lé­ke­zünk ar­ról, hogy az ál­la­mi kis­ke­res­ke­del­mi árak öt­szö­ri le­szál­lí­tá­sát meg­érez­tük emel­ke­dõ élet­szín­vo­na­lun­kon. Bá­nyá­sza­ink­nak csak­nem a fe­le új há­zat épí­tett és épít. „Aho­gyan dol­go­zunk, úgy fo­gunk él­ni” – mond­juk egy­más­nak. És egy­mást nem csu­pán a sza­vak sze­rint ítél­jük meg, ha­nem asze­rint, ki ho­gyan dol­go­zik. Ben­nün­ket sen­ki sem csap be a sza­bad­ság­ról és a de­mok­rá­ci­á­ról va­ló üres fe­cse­gés­sel, mert min­den­kit asze­rint íté­lünk meg, hogy mi volt az­elõtt, mit dol­go­zott, és mit csi­nál most.
Szív­bõl kí­ván­juk nek­tek, hogy mi­nél ha­ma­rább ren­det te­remt­se­tek mind­azok­kal, akik meg­gon­do­lat­la­nul gyil­kol­nak, rom­bol­nak, és meg akar­nak fosz­ta­ni ben­ne­te­ket a kö­zö­sen lét­re­ho­zott vív­má­nyok­tól. Ne en­ged­jé­tek meg gyö­nyö­rû ha­zá­tok rom­bo­lá­sát, ne en­ged­jé­tek ki ke­ze­tek­bõl üze­me­i­te­ket és a nép va­gyo­nát. Tar­tóz­tas­sá­tok fel a gyil­ko­sok, ka­lan­do­rok és ki­zsák­má­nyo­lók ke­zét. Olyan erõt kép­vi­sel­tek, amel­­lyel min­den kor­mány­nak szá­mol­nia kell. Ezért ne ad­ja­tok sem­mit a de­mok­rá­ci­á­ról és a sza­bad­ság­ról sza­va­ló üres frá­zi­sok­ra, ha­nem gyõ­zõd­je­tek meg kik azok, akik e fá­zi­so­kat han­goz­tat­ják, mit tet­tek a múlt­ban és mit tesz­nek most.
Õr­köd­je­tek afe­lett, hogy bá­nyá­i­tok, üze­me­i­tek to­vább­ra is a ke­ze­tek­ben ma­rad­ja­nak, s ne kí­mél­jé­tek azo­kat, akik a tõ­ké­sek és a ban­ká­rok or­szá­gát akar­ják visz­­sza­ál­lí­ta­ni.

A Pótori Kék­kõ Szén­bá­nyák bá­nyá­szai

Új Szó, 1956. no­vem­ber 1., 1. p.

„Mi, az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit dol­go­zói …”

Az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit­ben csü­tör­tö­kön mû­szak­vál­tás­kor gyû­lés­re jöt­tek ös­­sze az egyes rész­le­gek dol­go­zói. Az üzem­ben a dol­go­zók leg­na­gyobb ré­sze ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû. A gyû­lé­se­ken egy­han­gú­lag el­ítél­tek min­den kí­sér­le­tet, amely Ma­gyar­or­szá­gon a né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szer fel­for­ga­tá­sá­ra irá­nyul és ha­tá­ro­za­tot fo­gad­tak el, ame­lyet a CSKP KB-hez és a köz­tár­sa­ság kor­má­nyá­hoz in­téz­tek. A ha­tá­ro­zat­ban töb­bek kö­zött eze­ket ír­ják: „Mi, az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit nem­ze­ti vál­la­lat dol­go­zói tud­juk, hogy ki­nek volt az ér­de­ke Ma­gyar­or­szá­gon a rend fel­bo­rí­tá­sa. Na­gyon jól tud­juk, hogy a ma­gyar nép nem akar és nem is akar­hat za­var­gá­so­kat. Ezért el­ítél­jük a za­var­gá­sok kez­de­mé­nye­zõ­it, akik nem le­het­tek má­sok, csu­pán a nép és a né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szer el­len­sé­gei. Meg­gyõ­zõ­dé­sünk, hogy a ma­gyar nép ha­zá­já­ban tel­jes ren­det te­remt és be­csü­le­tes mun­ká­val a szo­ci­a­liz­mus út­ján újabb gyõ­zel­me­ket ér majd el.”
Az ér­sek­új­vá­ri Elek­trosvit dol­go­zói azon el­ha­tá­ro­zá­su­kat, hogy a szom­szé­dos Ma­gyar­or­szág dol­go­zó né­pé­vel még job­ban meg­erõ­sí­tik ba­rát­sá­gu­kat, kö­te­le­zett­ség­vál­la­lás­sal is ki­fe­je­zés­re jut­tat­ták, me­lyet a Nagy Ok­tó­be­ri Szo­ci­a­lis­ta For­ra­da­lom 39. év­for­du­ló­já­nak tisz­te­le­té­re tet­tek. Az Elek­trosvit-üzem e kö­te­le­zett­ség­vál­la­lás alap­ján a má­so­dik öt­éves terv el­sõ évé­nek fel­ada­ta­it már de­cem­ber 19-re tel­je­sí­ti.

Új Szó, 1956. ok­tó­ber 26., 1. p.
1956 Kolon­ban

Az 1956-os ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek ide­jén én köz­sé­gi bí­ró vol­tam fa­lum­ban, Kolon­ban. Az ese­mé­nyek ná­lunk is érez­tet­ték ha­tá­su­kat. Csil­log­tak az em­be­rek sze­mei, druk­kol­tak a ma­gya­rok­nak, lé­lek­ben együtt vol­tak ve­lük.
A pon­tos nap­ra nem em­lék­szem, ok­tó­ber 25-e vagy 26-a volt, ami­kor éj­jel, úgy tíz óra táj­ban a já­rá­si párt­tit­kár­ság­ra vit­ték a He­lyi Nem­ze­ti Bi­zott­sá­gok el­nö­ke­it és tit­ká­ra­it. Ak­kor mi az Aranyos­maróti já­rás­hoz tar­toz­tunk. A párt­há­zat fegy­ve­res mi­li­cis­ták (mun­kás­õrök) õriz­ték. Az elv­tár­sa­kon ész­re­ve­he­tõ volt az ijed­ség, mert na­gyon sze­lí­den vi­sel­ked­tek. Ar­ra vol­tak kí­ván­csi­ak, mi­lyen a han­gu­lat a fal­vak­ban. Ná­lunk a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re re­a­gá­ló szim­pá­tia­tün­te­tés­re ké­sõbb, ok­tó­ber 29-én ke­rült sor, így hát nem mond­hat­tunk sem­mit. Ar­ra na­gyon jól em­lék­szem, hogy Jozef Malý, az Aranyos­maróti Vá­ro­si Nem­ze­ti Bi­zott­ság el­nö­ke pa­nasz­ko­dott, hogy a vá­ros la­ko­sai ke­re­sik a köny­ves­bolt­ok­ban a ma­gyar him­nuszt, ér­dek­lõd­nek, hol le­het azt be­sze­rez­ni. Pe­dig Aranyos­marót szlo­vák vá­ros, mond­ta. A já­rá­si párt­tit­kár ma­gya­ráz­ta, hogy Ma­gyar­or­szá­gon a nyu­ga­ti im­pe­ri­a­lis­ták ál­tal szí­tott el­len­for­ra­da­lom van, és ne hig­­gyünk a Sza­bad Eu­ró­pa Rá­di­ó­nak. Uta­sí­tot­tak, hogy a köz­ség­há­zán a pa­rancs vis­­sza­vo­ná­sá­ig le­gyen éj­jel-nap­pal te­le­fon­szol­gá­lat, és min­den rend­kí­vü­li ese­ményt azon­nal je­lez­zük a párt­bi­zott­ság­nak. Ar­ra már nem em­lék­szem, men­­nyi ide­ig tar­tott ez az in­téz­ke­dés, de két-há­rom hé­tig biz­to­san ér­vény­ben volt.
Ami­kor no­vem­ber 4-én jött a hír, hogy az oro­szok lö­vik Bu­da­pes­tet, a fa­lu meg­né­mult. Hát ez is le­het­sé­ges? – néz­tek egy­más­ra az em­be­rek. Édes­apám sírt, el­for­dult, hogy ne lás­sam kön­­nye­it. Meg­val­lom õszin­tén, én is kön­­nyez­tem.
Az ok­tó­ber 29-i spon­tán tün­te­tés­rõl csak má­sok­tól ér­te­sül­tem. An­nak ko­moly­sá­gát ak­kor ér­zé­kel­tem, ami­kor né­há­nyan az azon részt­ve­võk kö­zül je­lez­ték, hogy ki­hall­gat­ta õket a rend­õr­ség. Egy hét­tel a tör­tén­tek után, va­ló­szí­nû­leg fel­je­len­tés kö­vet­kez­té­ben Szlo­vák Jó­zsef 37 éves, Vraniák Kár­oly 52 éves, Balkó Jó­zsef 49 éves, Sán­dor Ist­ván 47 éves, Bencz Mi­hály 43 éves koloni la­ko­so­kat le­tar­tóz­tat­ták, és csak há­rom­na­pi vizs­gá­la­ti fog­ság után en­ged­ték õket ha­za az aranyos­maróti bí­ró­sá­gi fog­dá­ból. Ál­lam­el­le­nes cse­le­ke­det és lá­zí­tás volt el­le­nük a vád. Az Aranyos­maróti já­rás 1960-ban meg­szûnt, a Nyi­trai já­rás­hoz csa­tol­ták, majd a rend­szer­vál­tás után új­ra já­rás lett. Ta­lán ez az ide-o­da to­lo­ga­tás okoz­ta, hogy az el­sõ­fo­kú bí­ró­ság per­ira­ta nem ta­lál­ha­tó a já­rás­bí­ró­ság ar­chí­vu­má­ban. Mi­vel azon­ban az íté­le­tet meg­fel­leb­bez­ték, így 1957. ja­nu­ár 16-án újabb tár­gya­lás­ra ke­rült sor a Nyi­trai Ke­rü­le­ti Bí­ró­sá­gon. A ke­rü­le­ti bí­ró­ság per­anya­gá­nak fény­má­so­la­ta ná­lam van, lás­suk most eb­bõl a lé­nye­get:
Az aranyos­maróti nép­bí­ró­ság 1956. no­vem­ber 30-án a vád­lot­ta­kat, Szlo­vák Jó­zse­fet, Vraniák Ká­rolyt, Sán­dor Ist­vánt, Balkó Jó­zse­fet és Bencz Mi­hályt bû­nös­nek ta­lál­ja ál­lam­el­le­nes te­vé­keny­ség bûn­tett­ében, ezért Szlo­vák Jó­zse­fet há­rom, Vraniák Ká­rolyt és Sán­dor Ist­vánt két, Balkó Jó­zse­fet és Bencz Mi­hályt egy-­e­gy hó­na­pi sza­bad­ság­vesz­tés­re íté­li. Sán­dor Ist­ván, Balkó Jó­zsef, Bencz Mi­hály, va­la­mint a já­rá­si vád­ló­ügyész az íté­le­tet meg­fel­leb­bez­ték. Szlo­vák Jó­zsef és Vraniák Kár­oly nem él­tek fel­leb­be­zé­si jo­guk­kal.
A ke­rü­le­ti bí­ró­ság a fel­leb­be­zé­si ké­re­lem­nek ele­get té­ve meg­vizs­gál­ta a meg­tá­ma­dott íté­le­tet, és azt tel­jes egé­szé­ben meg­szün­tet­te.

In­dok­lás

A vád­lot­tak te­vé­keny­sé­gé­nek jo­gi szem­pont­ból va­ló meg­íté­lé­se­kor a ke­rü­le­ti bí­ró­ság meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az el­sõ­fo­kú bí­ró­ság a bi­zo­nyí­té­kok alap­ján he­lyes meg­ál­la­pí­tás­ra ju­tott, és a vád­lot­tak is be­is­mer­ték bû­nös­sé­gü­ket, ám té­ve­sen járt el, mi­vel a vo­nat­ko­zó tör­vény­nél mó­do­sí­tás­ra ke­rült sor.
A vád­lot­tak két­sé­get ki­zá­ró­an el­hang­zott ki­je­len­té­sei és a ma­gyar him­nusz ének­lé­se ak­kor, ami­kor Ma­gyar­or­szá­gon a nem­zet­kö­zi re­ak­ció, ki­hasz­nál­va a ma­gya­rok erõs nem­ze­ti ér­zé­keny­sé­gét, igye­ke­zett meg­vál­toz­tat­ni a né­pi de­mok­ra­ti­kus rend­szert, és ha­ta­lom­ra jut­tat­ni egy ka­pi­ta­lis­ta kor­mányt, ak­kor olyan sze­mé­lyek­nek kell te­kin­te­ni a vád­lot­ta­kat is, akik a ma­gyar him­nusz ének­lé­sé­vel meg egyéb de­monst­ra­tív ki­je­len­té­se­ik­kel igye­kez­tek ki­hasz­nál­ni a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nye­ket ar­ra, hogy pro­vo­kál­ják a köz­tár­sa­ság­hoz lo­já­li­san vi­szo­nyu­ló más ma­gyar nem­ze­ti­sé­gû sze­mé­lye­ket is, va­la­mi­lyen köztár­saságel­lenes ak­ci­ók­ra. Ezt az igye­ke­ze­tü­ket lát­ni azok­ban a han­gos ki­a­bá­lá­sok­ban, hogy: „Él­jen Ma­gyar­or­szág!”, „Él­jen a sza­bad­ság­harc!”, „Él­je­nek a ma­gya­rok!”. Más nem­zet­kö­zi hely­zet­ben ezek a ki­je­len­té­sek ta­lán nem vol­ná­nak szá­mot­te­võ­ek, de ak­kor, ami­kor Ma­gyar­or­szá­gon az el­len­for­ra­da­lom har­colt a ha­la­dás el­len, és bes­ti­á­li­san kí­noz­ta az em­be­re­ket, nem le­het más­ként meg­ítél­ni a ki­je­len­té­se­ket, mint egyet­ér­tést az el­len­for­ra­da­lom­mal, és el­len­sé­ges ma­ga­tar­tás meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ként köz­tár­sa­sá­gunk irán­t. Ezért a ke­rü­le­ti bí­ró­ság úgy te­kin­ti a vád­lot­tak vi­sel­ke­dé­sét, hogy az ki­me­rí­ti a köz­tár­sa­ság el­le­ni lá­zí­tás bûn­tett­ét, mi­vel az a ven­dég­lõ­ben, te­hát nyil­vá­nos he­lyen, nagy­szá­mú kö­zön­ség elõtt tör­tént.

Íté­let

A ke­rü­le­ti bí­ró­ság a bün­te­tõ­jo­gi tör­vény 81. §-a sze­rint az idé­zett tör­vény 30. szá­mú pa­ra­gra­fu­sát al­kal­maz­va, amely eny­hí­tést tesz le­he­tõ­vé, Szlo­vák Jó­zse­fet, Sán­dor Ist­vánt, Balkó Jó­zse­fet és Bencz Mi­hályt 2 hó­na­pi, Vraniák Ká­rolyt egy hó­na­pi sza­bad­ság­vesz­tés­re íté­li. Az íté­let vég­le­ges, sem­mi­lyen to­váb­bi fel­leb­be­zés­nek he­lye ninc­s.
A ke­rü­le­ti bí­ró­ság a vád­lot­tak bûn­ré­szes­ség­ét úgy íté­li meg, hogy Szlo­vák Jó­zsef, Sán­dor Ist­ván, Balkó Jó­zsef és Bencz Mi­hály egyen­lõ mér­ték­ben bû­nö­sök, míg Vraniák Kár­oly arány­lag rö­vi­debb ide­ig tar­tóz­ko­dott a ven­dég­lõ­ben, és csak ak­kor tett ki­je­len­té­se­ket, ami­kor a töb­bi­ek már hos­­szabb ide­je tün­tet­tek, ezért ne­ki a bí­ró­ság mér­sé­kel­tebb bün­te­tést sza­bott ki. Fi­gye­lem­be vé­ve az idõ­pon­tot, ami­kor a vád­lot­tak tet­tü­ket el­kö­vet­ték, a ke­rü­le­ti bí­ró­ság ki­mond­ja, hogy a bün­te­té­se­ket vég­re kell haj­ta­ni a vád­lot­tak át­ne­ve­lé­se ér­de­ké­ben, va­la­mint fi­gyel­mez­te­tés­ként má­sok szá­má­ra, hogy óva­kod­ja­nak utá­noz­ni, el­kö­vet­ni ha­son­ló cse­le­ke­de­te­ket.

Nyi­trai Ke­rü­le­ti Bí­ró­ság, 2. ügy­osz­tály
1957. ja­nu­ár 16-án
Dr. Miroslav Ondráèek

A he­lyes­sé­gért fe­lel
osz­tály­ve­ze­tõ

[Ol­vas­ha­tat­lan alá­írás]
[Kör­bé­lyeg­zõ:] Nyi­trai Ke­rü­le­ti Bí­ró­ság
A vád­lot­ta­kat 1957. no­vem­ber 17-én tar­tóz­tat­ták le.
Szlo­vák Jó­zsef két hó­na­pot ült a nyi­trai fegy­ház­ban, Balkó Jó­zsef és Sán­dor Ist­ván két hó­na­pot a zselízi bör­tön­ben, Bencz Mi­hály két hó­na­pot ra­bos­ko­dott Lipótvárot­t, Vraniák Kár­oly egy hó­na­pot Nyitrán.

Balkó Bé­la 80 éves koloni la­kos így em­lé­ke­zik az ese­mé­nyek­re:

„Ak­kor, 1956-ban én vol­tam a kocs­má­ros. Va­sár­nap es­te tör­tént a do­log. Azt hi­szem ok­tó­ber 29-én volt. Es­te­fe­lé, úgy nyolc óra táj­ban egy cso­port em­ber jött be a kocs­má­ba, vol­tak vagy nyol­can, tí­zen. Hogy hon­nan jöt­tek így egy­szer­re, nem tu­dom. A kocs­ma ki­sebb he­lyi­sé­gé­ben ül­tek asz­tal­hoz. A nagy­te­rem­ben vagy húsz-har­minc em­ber le­he­tett […] kár­tyáz­tak, iszo­gat­tak, szó­ra­koz­tak. Az a cso­port ott a ki­sebb szo­bá­ban él­je­nez­te a ma­gya­ro­kat, a for­ra­dal­mat. Kár­oly bá­csi, aki szlo­vák em­ber volt, azt ki­a­bál­ta jó szlo­vá­kos ki­ej­tés­sel, hogy: »Él­jenek a ma­gya­rok, azok az iga­zi emberek!«, »Él­jen Mag­yarország!« Az­tán fel­áll­tak, és el­kezd­ték éne­kel­ni a ma­gyar him­nuszt. Miskovics Janko bá­csi, a kom­mu­nis­ta párt­el­nök nem állt fel, pe­dig õ is ve­lük, a cso­port­tal jött.
Sán­dor Pistyi bá­csi ne­ki­állt:
– Mi az, te nem állsz fel? Te nem tu­dod, hogy ez a ma­gyar him­nusz? Fel­áll­ni és vedd le a sap­ká­dat, ha a ma­gyar him­nuszt hal­lod!
Az­tán csak úgy vis­szkézzel meg­le­gyin­tet­te, le­ütöt­te fe­jé­rõl a sap­kát. A him­nusz hal­la­tán a nagy­te­rem­ben lé­võk is fel­áll­tak, és éne­kel­tek. Ki­hal­lat­szott az ut­cá­ra is, on­nan is le­he­tett hal­la­ni a ki­ál­tá­so­kat, hogy: »Él­jenek a ma­gya­rok! «.
Pár nap múl­va jöt­tek hoz­zám a tit­ko­sok, hogy mond­jam el, mi tör­tént, kik vol­tak ott, ki kezd­te a him­nuszt, ki ütöt­te meg a kom­mu­nis­ta el­nö­köt? De én azt mond­tam, hogy nem tu­dom, nem lát­tam, csak hal­lot­tam, hogy éne­ke­lik a ma­gyar him­nuszt. Né­kem fel­szol­gál­ni, in­kas­­szál­ni kel­lett, egyik he­lyi­ség­bõl a má­sik­ba jár­ni, vi­gyáz­ni, hogy va­la­ki el ne men­jen fi­ze­tés nél­kül.
Töb­bet az­tán már nem jöt­tek, nem kér­dez­get­tek. Hal­lot­tam, hogy má­so­kat is fag­gat­tak, kér­dez­get­tek.
Meg­jegy­zés­ként mon­dom, hogy to­váb­bi öt sze­mélyt is ki­hall­ga­tott a rend­õr­ség, de kö­zü­lük már egy sem él, a per­irat pe­dig nem tar­tal­maz­za val­lo­má­su­kat.”

Özv. Szlo­vák Józsefné Balkó An­na 83 éves koloni la­kos:

„Már nem na­gyon em­lék­szem, de va­la­mi­kor Min­den­szen­tek után volt. Dél­után, úgy es­te­fe­lé a szom­széd De­zsõ bá­csi jött mon­da­ni, hogy ne vár­jam ha­za Jó­zsit, mert el­vit­ték a csend­õrök. Na­gyon meg­ijed­tem […] Az uram susz­ter volt, De­zsõ bá­csi is az volt, egy he­lyen dol­goz­tak Nyitrán.
– Hát mi­ért vit­ték el?
– A him­nusz mi­att – mond­ta.
– Is­te­nem, most mit fo­gok csi­nál­ni? Ma­gam­ra ma­rad­tam há­rom pi­cin­­nyel. Egy nyolc éves lány­ka, egy há­rom, meg egy egy­éves gye­rek. Raj­tunk a tél és még tü­ze­lõ sinc­s.
Bi­zony so­kat rít­tam, de az em­be­rek vi­gasz­tal­tak, se­gí­tet­tek. Lacino bá­csi egy sze­kér fát is ho­zott tü­ze­lõ­nek, tel­je­sen in­gyen. A gye­re­kek még nem fog­ták fel, mi tör­tént, nem ke­res­ték az ap­ju­kat. A lány­ka, Ró­zsi, az már kér­dez­get­te, hol az ap­ja, de mond­tam, hogy mun­ká­ban van. Bi­zony, ami­kor ha­za­jött a bör­tön­bõl, a gye­re­kek fél­tek tõ­le, nem is­mer­ték meg.
Hát olyan nagy bûn az, hogy éne­kel­ték a ma­gyar him­nuszt? Az volt az a nagy ál­lam­el­le­nes cse­le­ke­det? Na­gyon le volt so­vá­nyod­va. Azt mond­ta, hogy egy hé­tig nem tu­dott en­ni ab­ból a rozs­dás csaj­ká­ból, ami­ben az ételt kap­ták.”

Vra­ni­ak Eri­ka, Vra­ni­ak Kár­oly uno­ká­ja így em­lé­ke­zik:

„Saj­nos, én nem mond­ha­tok sem­mit az ese­mé­nyek­rõl, hi­szen öt­ven­hat­ban még a vi­lá­gon sem vol­tam. Bol­do­gult apám­tól hal­lot­tam em­le­get­ni, hogy ami­kor nagy­apám ha­za­jött a bör­tön­bõl, na­gyon le volt so­vá­nyod­va, és so­ká­ig na­gyon ide­ge­sen vi­sel­ke­dett. El­ol­vas­tam a bí­ró­sá­gi per­ira­tot, ab­ból tu­dom, hogy mi tör­tént 1956-ban.
Apám szlo­vák nem­ze­ti­sé­gû volt, anyám ma­gyar. A ma­gyar him­nuszt én is meg­ta­nul­tam, hi­szen az olyan szép, mint egy imád­ság. Mi­ért kell egy imád­sá­gért va­la­kit el­ítél­ni?”

Özv. Balkó Te­réz 66 éves koloni la­kos, Balkó Jó­zsef lá­nya:

„No­vem­ber 17-én jött a kör­ze­ti csend­õr a He­lyi Nem­ze­ti Bi­zott­ság tit­ká­rá­val, La­ci­ka Janko bá­csi­val, hogy el­vi­gye apá­mat a bör­tön­be. A csend­õr jól be­szélt ma­gya­rul, úgy tu­dom, bédi la­kos volt, Bede La­jos­nak hív­ták. Azt kér­dez­te apám­tól, hogy el­megy-e vé­le ön­ként el­len­ál­lás nél­kül, vagy meg­bi­lin­csel­je? Er­re na­gyon jól em­lék­szem. Mi ki­len­cen va­gyunk test­vé­rek. Hat fiú és há­rom lány. Én ak­kor ti­zen­hét éves vol­tam. Anyám na­gyon sírt, en­gem is meg­rí­ka­tott. A leg­ki­sebb test­vé­rem Ró­zsi, még csak olyan ka­ron ülõ kis­ba­ba volt.
– Csak ez a kis an­gyal­ka vi­gasz­tal, ahogy rám mo­so­lyog – mond­ta anyám. Apá­mat Nyitrára vit­ték a bör­tön­be, de ott csak na­gyon rö­vid ide­ig volt, on­nan Zselízre vit­ték. A gye­re­kek már na­gyok vol­tak, a ház kö­rü­li mun­kát és az ál­la­to­kat is el tud­ták lát­ni. En­gem anyám még a szil­vesz­te­ri és far­san­gi mu­lat­ság­ra sem en­ge­dett. A leg­ros­­szabb az volt, hogy ka­rá­csony­kor nem le­he­tett ve­lünk. Há­rom hó­na­pot volt a bör­tön­ben, feb­ru­ár­ban már ha­za­jött.”

Balkó Ist­ván 74 éves koloni la­kos, Balkó Jó­zsef leg­idõ­sebb fia:

„Apán­kat az oroszkai cu­kor­gyár­ban dol­goz­tat­ták. A va­go­nok­ból kel­lett ne­kik a cu­kor­ré­pát ki­do­bál­ni. Va­ló­já­ban nem is tu­dom, hogy hon­nan tud­tuk meg ezt, hi­szen le­vél­ben nem ír­ta meg, hogy ott van. Az öcsém­mel, La­ci­val, ja­nu­ár­ban mo­tor­bi­cik­li­vel men­tünk le Orosz­ká­ra. A cu­kor­gyár­ba min­den ne­héz­ség nél­kül be­ju­tot­tunk, de a ra­bok­ra vi­gyá­zó õr már a kö­ze­lük­be sem en­ge­dett, hi­á­ba kö­nyö­rög­tünk ne­ki. Köz­tünk és az õr kö­zött vol­tak a kis­vas­út sínei. Ép­pen jött a ré­pás sze­rel­vény, min­ket el­ta­kart az õr elõl. Ez csak olyan kis vo­nat volt, amely a föl­dek­rõl hoz­ta a ré­pát. Fel­ug­rot­tunk a moz­dony­ve­ze­tõ mel­lé, úgy ju­tot­tunk egé­szen apán­kig, és há­la is­ten­nek be­szél­het­tünk vé­le. Az õr nem lá­tott meg min­ket. Ez­zel a jó­ér­zé­sû moz­dony­ve­ze­tõ­vel jöt­tünk is ki a gyár­ból.”

Balkó Fe­renc 54 éves koloni la­kos, Balkó Jó­zsef leg­fi­a­ta­labb fia:

„Én ak­kor még csak négy­éves vol­tam. Ar­ra em­lék­szem, hogy ami­kor ha­za­jött az apám, ott vol­tam a ker­tünk mö­gött az is­ko­lá­nál, és nem is­mer­tem meg õt. Õ ka­pott fel a kar­ja­i­ba, hogy õ az apám.”

Balkó Jenõné Bencz Má­ria 68 éves koloni la­kos, Bencz Mi­hály lá­nya:

„Öt­ven­hét­ben, no­vem­ber 24-én men­tem férj­hez, a nõ­vé­rem Ilon szin­tén. Ket­tõs la­ko­da­lom volt ná­lunk. Elõt­te egy hét­tel, no­vem­ber 17-én jött hoz­zánk a kör­ze­ti csend­õr­pa­rancs­nok Bede La­jos:
– Bencz bá­csi, tud­ja mi új­ság? Le kell ma­gát tar­tóz­tat­nom. El­jön ve­lem ön­ként vagy hív­jak se­gít­sé­get?
– Hát, ha el kell men­ni, vi­gyen, nem el­len­ke­zem. Ne ad­jak trom­fot a kom­mu­nis­ta ban­dá­nak el­len­ke­zé­sem­mel – mond­ta apám.
Anyám na­gyon rítt, meg mi is. Azt mond­ta, hogy most már nem lesz lag­zi, ho­gyan vol­na az apá­tok nél­kül. Apánk azt mond­ta, hogy már min­den elõ van ké­szít­ve, a lag­zit meg kell tar­ta­ni. Majd ha ha­za­jö­vök, új­ra csi­ná­lunk. A lag­zit meg­tar­tot­tuk, de anyám a ci­gá­nyo­kat el­ker­get­te, nem en­ged­te mu­zsi­kál­ni.
Apánk nem hit­te el, hogy a him­nusz ének­lé­sé­ért be le­het csuk­ni va­la­kit.
– Nem öl­tem, nem ra­bol­tam, nem le­he­tek bû­nös!
Ami­kor vagy két hó­nap múl­va ki­sza­ba­dult, új­ra ös­­sze­hív­ta mind­azo­kat, akik lag­zi­sak vol­tak, és meg­is­mét­lõ­dött a la­ko­da­lom.
Hát már azt az egy­he­ti ha­lasz­tást nem le­he­tett meg­ad­ni, hogy apánk is ott le­hes­sen két lá­nya es­kü­võ­jén?
Benèek, a fel­vá­sár­ló, aki a hon­ti­gen­teket haj­tot­ta, jó ér­zé­sû, tisz­tes­sé­ges szlo­vák em­ber volt. An­­nyit járt Kolon­ban, hogy már ma­gya­rul is meg­ta­nult egy ki­csit. Min­dig mo­so­lyog­ta apán­kat:
– Bencz bá­csi, Bencz bá­csi, kel­lett azt a ma­gyar him­nuszt ma­gá­nak éne­kel­ni?
Apánk Lipótvárott volt be­csuk­va, az­tán min­dig mo­so­lyog­va em­le­get­te, hogy a Husákkal volt egy bör­tön­ben.
Nõ­vé­rem Ilon, 1979-ben halt meg 42 éves ko­rá­ban.”

Tóth­né, szül. Sán­dor Bor­bá­la 54 éves, Sán­dor Ist­ván lá­nya:

„Idén már öt­ven éve an­nak, hogy az 1956-os for­ra­da­lom na­gyon sok ma­gyar csa­lád éle­té­ben a sza­bad­ság he­lyett gyászt, bá­na­tot és fé­lel­met ho­zott. Az én csa­lá­do­mat is érin­tet­te a bá­nat és a fé­le­lem édes­apám ál­tal. Sán­dor Ist­ván­nak hív­ták, 1909-ben szü­le­tett Kolon­ban. Vi­lá­gé­le­té­ben az erõs ma­gyar ön­tu­da­ta ve­zé­rel­te, és mi is így ne­vel­ked­tünk. Ami­ért kö­szö­net és há­la ne­ki!
A fa­lu fér­fi­a­i­nak ta­lál­ko­zó­he­lyén, a he­lyi kocs­má­ban rá­di­ón ke­resz­tül kö­vet­ték a for­ra­da­lom ese­mé­nye­it. Va­la­mit ten­ni akar­tak, és szo­li­da­ri­tás­ként el­éne­kel­ték a him­nuszt. Ter­mé­sze­te­sen ez nem ma­radt meg­tor­lás nél­kül. Mert be­sú­gók és áru­lók min­dig vol­tak és lesz­nek, ezt ta­pasz­tal­juk a ma­gyar­ság tör­té­nel­me so­rán. Õk is en­nek az ál­do­za­tai let­tek. Le­tar­tóz­tat­ták és bör­tön­bün­te­tés­re ítél­ték õket, mint a ha­zá­ra ve­szé­lyes ele­me­ket. Édes­apám két hó­na­pot töl­tött a zselízi bör­tön­ben. Mon­da­ni se kell, hogy négy gyer­me­ke és fe­le­sé­ge ezt az idõ­sza­kot na­gyon meg­síny­let­te. Én, mint ak­kor alig 4 éves kis­lány vis­­sza tu­dok em­lé­kez­ni, az em­lék a mai na­pig meg­ma­radt ben­nem. Egy na­pon két csend­õr jött apá­mért, és el­vit­ték. Ez­után édes­anyá­mat csak sír­ni és in­téz­ked­ni lát­tam. Egye­dül ma­radt tá­masz és pénz nél­kül. Mi­u­tán apám ha­za­ke­rült, töb­bé nem be­szél­tünk er­rõl a csa­lád­ban, él­tük to­vább a ma­gunk egy­sze­rû éle­tét. Édes­apám azért úgy­sem tud­ta ma­gát meg­ha­zud­tol­ni, de óva­to­sabb lett.
Min­den nap az „igaz­mon­dó” kül­föl­di rá­di­ót, a Sza­bad Eu­ró­pát hall­gat­ta. Lel­ke mé­lyén vár­ta a cso­dát, Ma­gyar­or­szág és ha­zánk sza­bad­sá­gát. A bár­so­nyos for­ra­dal­mat már saj­nos nem ér­te meg. 1986-ban édes­anyám­mal egy na­pon tá­voz­tak el az élõk so­rá­ból.”

Az 56-os ma­gyar for­ra­da­lom irán­ti szo­li­da­ri­tás gyö­nyö­rû meg­nyil­vá­nu­lá­sá­ra ke­rült sor Léde­cen is. Léde­cen a bú­csú nap­ja Min­den­szen­tek ün­ne­pé­re esik, így azt min­dig az utá­na va­ló va­sár­na­pon tart­ják. 1956-ban ez ép­pen no­vem­ber ne­gye­di­ké­re eset­t. Szól a ze­ne, fo­lyik a tánc­mu­lat­ság a kocs­má­ban. Tóth Fe­ri bá­csi, a Cse­ma­dok he­lyi szer­ve­ze­té­nek ak­ko­ri el­nö­ke iz­ga­tot­tan si­et a kocs­má­ba, fel­lép a do­bo­gó­ra a ci­gá­nyok mel­lé, és re­me­gõ han­gon mond­ja:
– Em­be­rek, fi­a­ta­lok! Az oro­szok lö­vik Bu­da­pes­tet, tan­kok­kal ti­por­ják, gyil­kol­ják a ma­gya­ro­kat, mi meg mu­la­tunk? Hagy­juk ab­ba a vi­ga­do­zást, men­jünk ha­za, és in­kább gyás­zoljunk…
És a nép, a fi­a­ta­lok szót fo­gad­tak, ab­ba­hagy­ták a mu­la­to­zást, ha­za­men­tek gyá­szol­ni.
Nem kis do­log volt ez, ha be­le­gon­do­lunk, hisz a fal­va­kon, leg­alább­is ná­lunk Zo­b­o­ralján, a leg­na­gyobb ün­nep a bú­csú nap­ja, ami­kor há­rom na­pon át ün­ne­pel, vi­gad a fa­lu, Léde­cen ez el­ma­radt, 1956. no­vem­ber 4-én. Szo­mo­rú bú­csú volt.

Köz­zé­te­szi Sán­dor Já­nos
Té­zi­sek a Cse­ma­dok VI. or­szá­gos köz­gyû­lés­ének el­nök­sé­gi be­szá­mo­ló­já­hoz (Részlet)

I. A nem­zet­kö­zi hely­zet elem­zé­se

A szom­szé­dos Ma­gyar Nép­köz­tár­sa­ság­ban azon­ban a nyu­ga­ti im­pe­ri­a­liz­mus pro­vo­ká­ci­ói az 1956 évi ok­tó­ber­vé­gi el­len­for­ra­da­lom­hoz ve­zet­tek azért, mert az im­pe­ri­a­lis­ták a ma­gyar dol­go­zó nép ha­tal­má­nak meg­dön­té­sé­ért fo­lyó har­cuk­ban hû­sé­ges szö­vet­sé­ge­sek­re ta­lál­tak nem­csak a széj­jel­vert osz­tály­el­len­ség kö­ré­ben, de a so­vi­niz­mus, a „nem­ze­ti kom­mu­niz­mus” hir­de­tõ­i­ben, osz­tály- és nem­zet­áru­lók­ban, Nagy Im­ré­ben és az õt kö­rül­ve­võ szo­ci­a­lis­ta­el­le­nes né­ze­te­ket val­ló áru­lók sze­mé­lyé­ben (Ré­vai).
Az im­pe­ri­a­lis­ták ab­ban bíz­tak, hogy a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ha­tá­sá­ra za­va­rok lesz­nek a töb­bi né­pi de­mok­ra­ti­kus or­szá­gok­ban, így ha­zánk­ban is.
Az im­pe­ri­a­lis­ták, mint már na­gyon sok­szor, most is el­szá­mí­tot­ták ma­gu­kat.
Ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­ge ta­lán még ed­dig so­ha nem ju­tott úgy ki­fe­je­zés­re, mint ép­pen a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ide­jén.
Mint azt Novot­ný elv­társ a CSKP KB el­sõ tit­ká­ra a CSKP KB ülé­sén és Bacílek elv­társ az SZLKP kö­zel­múlt­ban meg­tar­tott kong­res­­szu­sán ki­hang­sú­lyoz­ta, a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ide­jén a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók jól meg­áll­ták he­lyü­ket.
A szo­ci­a­liz­mus épí­té­se mel­let­ti har­cos ki­ál­lá­sunk­kal az el­len­for­ra­dal­mi ele­mek­kel szem­be­ni gyû­lö­le­tünk ki­nyil­vá­ní­tá­sán ke­resz­tül be­bi­zo­nyí­tot­ták, hogy sze­re­tik né­pe­ink kö­zös ha­zá­ját, a né­pi de­mok­ra­ti­kus Cseh­szlo­vá­ki­át, és mind­örök­re hû­ek ma­rad­nak a szo­ci­a­liz­mus fenn­költ esz­mé­i­hez.
A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók ál­lás­fog­la­lá­sa azt iga­zol­ja, hogy pár­tunk, a CSKP a mar­xis­ta-le­ni­nis­ta mó­don, va­gyis he­lye­sen old­ja meg a nem­ze­ti­sé­gi kér­dést.
A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar dol­go­zók egyen­jo­gú­sá­gá­nak el­is­me­ré­sé­vel és az egyen­jo­gú­ság­nak a gya­kor­lat­be­li ér­vé­nye­sü­lé­sé­vel vég­le­ge­sen el­tûn­tek azok a vá­lasz­fa­lak, me­lye­ket úgy a ma­gyar, mint a szlo­vák bur­zso­á­zia emelt a szlo­vák és a ma­gyar dol­go­zók kö­ré.
Ak­kor, ami­kor ki­hang­sú­lyoz­zuk ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­gét és a ma­gyar dol­go­zók­nak a szo­ci­a­liz­mus ügye mel­let­ti har­cos ki­ál­lá­sát, lát­nunk kell azt is, hogy bár szór­vá­nyo­san, de még min­dig van­nak re­ak­ci­ós ma­gyar bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ta ele­mek, akik nem mond­tak le né­pe­ink egy­sé­gét bom­lasz­tó, a szlo­vák és ma­gyar dol­go­zó nép ba­rát­sá­gát rom­bol­ni aka­ró nép­el­le­nes szán­dé­kuk­ról.
Ilyen re­ak­ci­ós tö­rek­vé­sek­kel fõ­leg a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­da­lom ese­mé­nye­i­nek idõ­sza­ká­ban ta­lál­koz­tunk.
Nem vé­let­len, hogy 4 köz­ség­ben a ka­to­li­kus pap és a kán­tor kez­de­mé­nye­zé­sé­re a temp­lom­ban a ma­gyar him­nuszt éne­kel­ték. De az sem vé­let­len, hogy Ri­ma­szom­bat­ban a ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­dal­mat kö­ve­tõ idõ­szak­ban a Cse­ma­dok he­lyi cso­port vi­dám ka­rá­cso­nyi elõ­adá­sát ér­dek­te­len­ség kí­sér­te. De a pél­dák egész so­rát is­mer­tet­het­nénk an­nak bi­zo­nyí­té­ká­ul, hogy a széj­jel­vert osz­tály­el­len­ség ma­rad­vá­nyai bár ese­ten­ként, kü­lön­bö­zõ for­mák­ban, de ak­ci­ót in­dí­tot­tak né­pe­ink ba­rát­sá­ga, a szo­ci­a­liz­mus el­len.
A ma­gyar bur­zsoá­na­ci­o­na­liz­mus szó­szó­lói be­fér­kõz­tek ese­ten­ként kul­tú­re­gye­sü­le­tünk­be, a Cse­ma­dok­ba is. Pél­da er­re a pár­ká­nyi já­rá­si ve­ze­tõ­ség, ahol Ko­vács Fló­ri­án mint já­rá­si tit­kár és Bajkai Bé­la, mint já­rá­si el­nök­sé­gi tag, akik mind­ket­ten haj­la­mo­sak vol­tak ar­ra, hogy a nem­ze­ti­sé­gi ér­de­ke­ket az osz­tály­ér­dek fö­lé he­lyez­zék és a ma­gyar­sá­guk­ra va­ló ál­lan­dó hi­vat­ko­zás­sal né­ze­te­ik­nek kö­ve­tõ­ket to­bo­roz­za­nak, el­va­kult­sá­guk­ban már nem ri­ad­tak vis­­sza nyílt, szo­ci­a­liz­mus­el­le­nes cse­le­ke­de­tek­tõl sem.
Az tör­tént, hogy az em­lí­tett Cse­madok-­funkcionáru­sok a Ma­gyar­or­szág­ról át­csem­pé­szett, a Szov­jet­uni­ót és a szo­ci­a­liz­must ki­gú­nyo­ló, a fa­siz­must él­te­tõ, idé­zõ­jel­ben tett vic­ce­ket ter­jesz­tet­ték.
Igaz ugyan, hogy Ko­vács ta­gad­ja, hogy õ ter­jesz­tet­te az em­lí­tett vic­ce­ket, csu­pán an­­nyit is­mer el, hogy Bajkai, a Cse­ma­dok já­rá­si tit­kár­sá­gán gé­pel­te le két pél­dány­ban.
Ez azon­ban nem vál­toz­tat a lé­nye­gen, és nem men­te­sít­he­ti Ko­vács Fló­ri­ánt a fe­le­lõs­ség­re vo­nás alól.
Egye­sü­le­tünk köz­pon­ti ve­ze­tõ­sé­ge már meg­tet­te a szük­sé­ges in­téz­ke­dé­se­ket. Mind­ket­ten ki let­tek zár­va a já­rá­si ve­ze­tõ­ség­bõl. Most a bí­ró­sá­gon a sor és úgy hisz­­szük, el­nye­rik tár­sa­ik­kal együtt mél­tó bün­te­té­sü­ket.
Ezek az ese­tek kö­te­lez­nek ben­nün­ket a ma­gyar bur­zsoá na­ci­o­na­liz­mus­sal szem­be­ni éber­sé­günk és har­cunk fo­ko­zá­sá­ra.
Nép­ne­ve­lõ mun­kánk­kal még fo­ko­zot­tab­ban szol­gál­juk ha­zánk né­pe­i­nek egy­sé­gét. Bát­ran tár­juk fel és lep­lez­zük le a bur­zsoá na­ci­o­na­lis­ták nép­el­le­nes ter­ve­it, ápol­juk és fej­les­­szük ha­zánk ma­gyar dol­go­zói kö­ré­ben a pro­le­tár nem­zet­kö­zi­ség tu­da­tát. Is­mer­tes­sük pár­tunk és né­pi de­mok­ra­ti­kus kor­má­nyunk ál­tal ki­je­lölt cél­ki­tû­zé­se­in­ket, mint ha­zánk kü­lön­bö­zõ nem­ze­ti­sé­gû dol­go­zó­i­nak kö­zös cél­ki­tû­zé­se­it. És a kö­zös cé­lok el­éré­sé­ért va­ló harc­ra ser­kent­sük ha­zánk ma­gyar dol­go­zó­it. Mert a kö­zös cé­lo­kért ki­fej­tett kö­zös erõ­fe­szí­té­sek hi­ú­sít­ják meg a kül­sõ és bel­sõ re­ak­ció nép­el­le­nes ter­ve­it.

1957. május

Egy forradalom emlékezete. Beszélgetés Rainer M. Jánossal (Simon Attila)

– Igaz­ga­tó úr! Mi­kor ala­kult az in­té­zet, kik kez­de­mé­nyez­ték meg­ala­kí­tá­sát és mi­lyen meg­fon­to­lás­ból?

– 1988–1989-ben esett mind több szó a ké­sőb­bi ala­pí­tók kö­zött ar­ról, hogy az 1945 utá­ni ma­gyar tör­té­ne­lem, s kü­lö­nö­sen 1956 ku­ta­tá­sá­ra kü­lön in­téz­ményt kel­le­ne lét­re­hoz­ni. Ele­in­te azon­ban nem ala­pí­tás­ról, ha­nem foly­ta­tás­ról, új­ra­kez­dés­ről gon­dol­kod­tunk. 1958 és 1963 kö­zött Brüs­­szel­ben mű­kö­dött a Nagy Im­re Po­li­ti­kai és Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet, na­gyon ha­son­ló ér­dek­lő­dé­si kör­rel. El­ső­sor­ban az 1956 előt­ti párt­el­len­zé­ki­ek, Nagy Im­re po­li­ti­kai hí­vei al­kot­ták a mun­ka­tár­si gár­dát, bár nem ki­zá­ró­lag ők. 1989 ta­va­szán a Nyil­vá­nos­ság Klub egy ta­nács­ko­zá­sán Var­ga Lász­ló tör­té­nész kez­de­mé­nyez­te a Nagy Im­re In­té­zet új­já­a­la­kí­tá­sát. 1989. jú­ni­us 16-án Nagy Im­re új­ra­te­me­té­sén Ki­rály Bé­la a Hő­sök te­rén be is je­len­tet­te ezt. Más­nap meg­ala­kult az in­té­zet nem­zet­kö­zi ku­ra­tó­ri­u­ma Kene­di Já­nos la­ká­sán. Az el­kép­ze­lés sze­rint a mun­ka­tár­sak egy ré­sze a va­la­mi­ko­ri brüs­­sze­li­ek kö­zül ke­rült vol­na ki, más ré­szük pe­dig a Nagy Im­re-te­me­tést kez­de­mé­nye­ző és ko­or­di­ná­ló Tör­té­nel­mi Igaz­ság­té­tel Bi­zott­ság (TIB) ún. tör­té­ne­ti szek­ci­ó­já­ból. A szek­ció Ungváry Ru­dolf ve­ze­té­sé­vel a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék­hez kö­zel ál­ló tör­té­né­szek­ből és tár­sa­da­lom­tu­dó­sok­ból állt, és ki­dol­go­zott egy komp­lex ku­ta­tá­si ter­vet.
Vé­gül az in­té­zet 1991-ben kez­dett mű­köd­ni, ele­in­te egy aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely­ből állt, il­let­ve az Oral His­to­ry Ar­chí­vum­ból, amely egy ide­ig a TIB ke­re­te­in be­lül dol­go­zott. Az ala­pí­tás a rend­szer­vál­tás el­ső len­dü­le­té­nek el­múl­tá­val kis­sé el­hú­zó­dott. Annyi hasz­na azon­ban en­nek is volt, hogy va­ló­ban el­kö­te­le­zett s job­bá­ra fi­a­tal vagy kö­zép­ko­rú ku­ta­tók ma­rad­tak meg az in­té­zet mun­ka­tár­sa­i­ként. A két rész­leg ha­ma­ro­san egye­sült, a ve­te­rán­szer­ve­zet­té vá­ló TIB-bel a kap­cso­lat meg­sza­kadt. Az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely ma is fenn­áll, az in­té­zet ré­sze­ként, amely ma­gán­ala­pít­vány­ként, 1995-től pe­dig a kor­mány ál­tal ala­pí­tott köz­ala­pít­vány­ként mű­kö­dik.
Nagy Im­re ne­vét vé­gül is nem vet­tük fel, mert a Nagy csa­lád még 1989-ben lét­re­hoz­ta a Nagy Im­re Ala­pít­ványt. Et­től füg­get­le­nül az ala­pí­tó el­gon­do­lá­sok nem vál­toz­tak. 1989-ben úgy gon­dol­tuk, hogy 1956 nem­csak a 20. szá­zad szin­te egyet­len vi­lág­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű ma­gyar ese­mé­nye, ha­nem kulcs­sze­re­pet ját­szott a rend­szer­vál­tó fo­lya­mat­ban. 1956-ot sok te­kin­tet­ben az 1945 utá­ni fej­le­mé­nyek ma­gya­ráz­ták, s meg­tör­tén­te alap­ve­tő­en be­fo­lyá­sol­ta a Ká­dár-rend­szer ar­cu­la­tát. Egy új, rend­szer­vál­tó je­len­kor-tör­té­ne­ti in­téz­ményt akar­tunk, amely a tör­té­net­tu­do­mány és a tör­té­ne­ti szo­ci­o­ló­gia esz­köz­tá­rá­val kö­ze­lít eh­hez a fo­lya­mat­hoz, s ben­ne el­ső­sor­ban 1956-hoz. Ele­in­te nem volt tel­je­sen vi­lá­gos, hogy tisz­tán tu­do­má­nyos ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zunk vagy az em­lék­őr­zés más for­má­i­ban – a do­ku­men­tá­ci­ó­tól és a gyűj­tés­től az em­lé­ke­zet­po­li­ti­kai ak­tu­sok­ban va­ló sze­rep­vál­la­lá­sig – is részt ve­szünk. Lit­ván Györ­gy, az in­té­zet el­ső fő­igaz­ga­tó­ja in­kább az el­ső el­gon­do­lás­ra haj­lott, Hegedüs B. And­rás ügy­ve­ze­tő igaz­ga­tó a má­so­dik­ra. Vé­gül is az előb­bi va­ló­sult meg.

– Az in­té­zet meg­ala­ku­lá­sa óta ti­zen­öt év telt el. Ez idő alatt vál­to­zott-e va­la­mit az in­té­zet pro­fil­ja, s ha igen, mi­lyen irány­ban?

– Igen, sze­rin­tem vál­to­zott. 1996-ig, a for­ra­da­lom 40. év­for­du­ló­já­ig azért nagy­részt 1956-­tal fog­lal­koz­tunk, szá­mos köny­vet ad­tunk ki, és társ­ren­de­zői vol­tunk a for­ra­da­lom­mal fog­lal­ko­zó ad­di­gi leg­na­gyobb nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­á­nak. Azt kö­ve­tő­en fo­ko­za­to­san ki­szé­le­sí­tet­tük ér­dek­lő­dé­si kö­rün­ket a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek tör­té­ne­té­re, sőt va­ló­szí­nű­leg még in­kább vis­­sza fo­gunk nyúl­ni a múlt­ba. A vál­to­zást ta­lán szim­bo­li­zál­ja sok egyéb mel­lett két rep­re­zen­ta­tív ta­nul­mány­kö­te­tünk, az 1998-ban ki­adott A for­du­lat évei 1947–1949 és a 2004-ben meg­je­lent „Hat­va­nas évek” Ma­gyar­or­szá­gon. Mind­ket­tő­ben meg­je­len­tek ha­gyo­má­nyos po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti, de kul­túr­tör­té­ne­ti, tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti, mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nyok is. Ko­ráb­ban az in­té­zet el­ső­sor­ban po­li­ti­ka­tör­té­ne­tet mű­velt, ma igyek­szünk a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos­ság fő áram­la­ta­it, a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyos tör­té­net­írás­tól a nyel­vi for­du­la­ton át az új kul­túr­tör­té­ne­tig adap­tál­ni és mű­vel­ni. Az in­té­zet kez­det­től fog­va ki­tű­nő in­for­ma­ti­kai inf­rast­ruk­tú­rá­val ren­del­ke­zett, s a ki­lenc­ve­nes évek vé­gé­től ered­mé­nye­ink di­gi­tá­lis meg­je­le­ní­té­se egyik fő cél­ki­tű­zé­sün­ket ké­pez­te.

– Me­lyek je­len­leg az in­té­zet pri­o­ri­tá­sai, s mi­lyen konk­rét ku­ta­tá­si prog­ra­mok zaj­la­nak je­len­leg?

– Eb­ben az év­ben a leg­több ener­gi­án­kat a ma­gyar for­ra­da­lom 50. év­for­du­ló­já­hoz kap­cso­ló­dó mun­kák kö­tik le. Tu­cat­nyi kö­te­tet adunk ki, ös­­sze­fog­la­ló és te­ma­ti­kus mo­nog­rá­fi­ák­tól kü­lön­fé­le for­rá­so­kig, fo­tó­al­bu­mig, emel­lett fél tu­cat kü­lön­fé­le inter­netes tar­ta­lom­szol­gál­ta­tást ké­szí­tünk. Lesz in­té­ze­ti kon­fe­ren­cia – té­má­ja a for­ra­da­lom ha­tás­tör­té­ne­te a szov­jet tér­ség­ben –, és sok he­lyen, sok­fé­le for­má­ban je­len lesz a mun­kánk. 2007-től a ki­lenc­ve­nes évek vé­gi vál­tás­nak meg­fe­le­lő­en foly­ta­tó­dik a Ká­dár-kor­szak ku­ta­tá­sa. En­nek egyik rész­prog­ram­ja pél­dá­ul a kri­ti­kai-el­len­zé­ki moz­gal­mak sze­rep­lő­i­ről szól. Ter­vez­zük a rend­szer­vál­tás tör­té­ne­ti és oral his­to­ry fel­dol­go­zá­sát is, szá­mos mun­ka­tár­sunk dol­go­zik ál­lam­biz­ton­sá­gi for­rá­sok­kal, amely­nek ered­mé­nyei ugyan­csak a kö­ze­li jö­vő­ben vár­ha­tók.

– Egy ilyen prog­ram tel­je­sí­té­se el­ső­sor­ban két alap­ve­tő dol­got igé­nyel: pénzt és meg­fe­le­lő szak­em­be­re­ket. Per­sze a szak­em­be­rek is az anya­gi­ak­tól függ­nek. Hány mun­ka­tár­sa van az in­té­zet­nek, men­­nyi eb­ből a ku­ta­tó?
– Az in­té­zet­nek 20,5 mun­ka­tár­sa van – ez ab­ból adó­dik, hogy 19 fő­ál­lá­sú mel­lett egy-­e­gy könyv­tá­ros, köny­ve­lő és in­for­ma­ti­kus fél­ál­lás­ban dol­go­zik. A 19-ből 15 ku­ta­tó (12 tör­té­nész és 3 szo­ci­o­ló­gus az Oral His­to­ry Ar­chí­vum­ban), hár­man az in­for­ma­ti­kai és mul­ti­mé­dia te­rü­le­tén te­vé­keny­ked­nek (adat­bá­zis­ok, inter­netes hon­lap, do­ku­men­tum­fil­mek), s egy fő­ál­lá­sú tit­kár­nőnk van. Nyug­dí­jas­ként dol­go­zik Lit­ván Györ­gy ala­pí­tó igaz­ga­tónk és a könyv­tár­ban Gyenes Judith, Maléter Pál öz­ve­gye.

– Gon­do­lom azért az in­té­zet­hez szá­mos olyan ku­ta­tó és köz­éle­ti sze­mé­lyi­ség is köt­he­tő, aki nem az 1956-os In­té­zet mun­ka­tár­sa, de még­is szo­ros szel­le­mi, il­let­ve mun­ka­kap­cso­lat­ban áll az Önök in­té­ze­té­vel. Tud­na pár ne­vet em­lí­te­ni, s er­ről va­la­mit mon­da­ni?

– Az in­té­zet élén ku­ra­tó­ri­um áll az 1989-ben Pá­rizs­ból ha­za­te­le­pült Ken­de Pé­ter ve­ze­té­sé­vel, aki dol­go­zott a Nagy Im­re In­té­zet­ben, és a nyolc­va­nas évek­ben a Ma­gyar Fü­ze­tek cí­mű tör­té­ne­ti-po­li­ti­kai pe­ri­o­di­ka fő­szer­kesz­tő­je volt. A ku­ra­tó­ri­um­nak tag­ja töb­bek kö­zött Bács­kai Ve­ra, Boj­tár End­re, Kosáry Do­mo­kos, Mécs Im­re, Pomogáts Bé­la, Vi­tá­nyi Iván. Az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely ve­ze­tő­je Gyáni Gá­bor. Ha csak a két em­lí­tett ta­nul­mány­kö­tet szer­zői név­so­rát néz­zük, azon­nal ki­de­rül, hogy na­gyon sok­fé­le, de sze­rin­tem egy­aránt ki­vá­ló tu­dós­sal dol­goz­tunk együt­t, mint pél­dá­ul Ripp Zol­tán, Pe­tő Iván, Pé­te­ri Györ­gy, Pa­ta­ki Gá­bor, Prak­falvi End­re, Sza­bó Csa­ba, Baráth Mag­dol­na, Ko­vács Gá­bor, Kal­már Me­lin­da, Beke Lász­ló, Hor­váth Sán­dor, Tóth Esz­ter Zsó­fia, Var­ga Ba­lázs. Köz­tük so­kan – Sza­bó, Hor­váth, Tóth Esz­ter – a ma­gyar tár­sa­da­lom­tu­do­mány fi­a­tal nem­ze­dé­két kép­vi­se­lik, és ez na­gyon fon­tos. Aho­gyan az is, hogy együtt­mű­köd­jünk min­den­fé­le in­téz­mén­­nyel, le­gyen az egye­tem vagy aka­dé­mi­ai in­té­zet vagy bár­mi más.

– Hon­nan fe­de­zi az in­té­zet a költ­sé­ge­it. Men­­nyi­re rend­szer-, il­let­ve kor­mány­füg­gő ma egy tu­do­má­nyos in­té­zet költ­ség­ve­tés­ének biz­to­sí­tá­sa?

– Aho­gyan em­lí­tet­tem, 1995 óta az in­té­zet köz­ala­pít­vány. Már ko­ráb­ban, s az­óta is (ki­vé­ve az 1999–2002-es idő­sza­kot) éven­te rend­sze­res tá­mo­ga­tást ka­punk a kor­mány­tól. Ez (és az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely költ­ség­ve­té­se, ami­re vi­szont öt­éven­te pá­lyáz­ni kell) je­len­ti éves költ­ség­ve­té­sünk túl­nyo­mó ré­szét. Tá­mo­gat min­ket Bu­da­pest fő­vá­ros, s ezen­kí­vül gyak­ran, s több­nyi­re si­ker­rel pá­lyá­zunk. Meg­jegy­zem, hogy ezek a pá­lyá­za­tok is job­bá­ra ál­la­mi ala­pok­ra vo­nat­koz­nak.
Ily mó­don azt le­het mon­da­ni, hogy az in­té­zet szin­te tel­jes egé­szé­ben ál­lam­füg­gő, ezért te­hát kor­mány­füg­gő is. Sőt, ha le­het, ez csak fo­ko­zó­dott: 1999-ben még le­het­sé­ges volt a köz­vet­len kor­mány­tá­mo­ga­tást „ki­vál­ta­ni” fő­vá­ro­si, So­ros ala­pít­vá­nyi és – mond­juk – nem­ze­ti ku­ta­tás-fej­lesz­té­si (va­gyis pá­lyá­zott ál­la­mi) pén­zek­kel. Ma ez kü­lön­fé­le okok­ból le­he­tet­len len­ne. A So­ros Ala­pít­vány pél­dá­ul be­szün­tet­te ef­faj­ta te­vé­keny­sé­gét Ma­gyar­or­szá­gon – aho­gyan ezt So­ros Györ­gy jó elő­re ki­je­len­tet­te.
A hu­mán tu­do­má­nyos­ság nem ál­la­mi me­ce­na­tú­rá­ja nem ala­kult ki Ma­gyar­or­szá­gon, vagy csak na­gyon csö­ke­vé­nye­sen (a könyv­ki­adás­ban pél­dá­ul). Ezért anya­gi szem­pont­ból na­gyon se­bez­he­tők va­gyunk. Ugyan­ak­kor a köz­ala­pít­vá­nyi for­ma elég­gé kö­rül­mé­nyes­sé te­szi, hogy a kor­mány tar­tal­mi szem­pont­ból be­le­szól­jon ab­ba, mit csi­ná­lunk (nem szá­mít­va per­sze a gaz­dál­ko­dás tisz­ta­sá­gát, mert azt szo­ros fi­gye­lem­mel kö­ve­ti, na­gyon he­lye­sen). Meg­te­het­né va­la­ho­gyan per­sze, de ed­dig nem tet­te.
– Ha már a po­li­ti­ká­nál va­gyunk: a po­li­ti­ka még min­dig igyek­szik a sa­ját cél­ja­i­ra fel­hasz­nál­ni az 1956-os for­ra­dal­mat. Men­­nyi­re érin­ti ez a tu­do­mányt? Van-e a tör­té­né­szek kö­zött a tu­do­má­nyos ke­re­te­ket meg­ha­la­dó vi­ta, konf­lik­tus eb­ben a té­má­ban?

– 1989-ben azt hit­tük, hogy a Ká­dár-rend­szer ki­múl­tá­val a je­len­kor­tör­té­net po­li­ti­kai kon­notá­ciói és fel­hasz­ná­lá­sa meg­szűn­ik. Ez elég bal­ga il­lú­zió volt, hi­szen nem­csak a kö­ze­li, ha­nem a tá­vo­li múlt is bő­vel­ke­dik ilyen vo­nat­ko­zá­sok­ban, Ma­gyar­or­szá­gon pe­dig még kü­lö­nös ha­gyo­má­nya is van a múlt ilyes­faj­ta hasz­ná­la­tá­nak. Ez ter­mé­sze­te­sen érin­ti a tu­do­mányt is. A szov­jet tí­pu­sú rend­szer nyílt és of­fen­zív mó­don be­fo­lyá­sol­ni igye­ke­zett a tör­té­net­tu­do­mányt, te­ma­ti­kai, mód­szer­ta­ni és ide­o­ló­gi­ai szem­pon­to­kat írt elő, ká­no­no­kat pró­bált meg­fo­gal­maz­ni. Ma­gyar­or­szá­gi vál­to­za­tá­ban és utol­só két év­ti­zed­ében ez vi­szony­lag la­zán ér­vé­nye­sült, de ép­pen a 20. szá­zad vo­nat­ko­zá­sá­ban mind­vé­gig fenn­állt ez a hely­zet. Emi­att a rend­szer­vál­tás után na­gyon erős bel­ső igény és tár­sa­dal­mi el­vá­rás ke­let­ke­zett az „ob­jek­ti­vi­tás­ra”. Ilyen azon­ban sze­rin­tem nem lé­te­zik, a tör­té­nész kö­rül­be­lül ugyan­an­­nyi­ra ob­jek­tív, mint bár­ki más, aki a múlt­ról gon­dol­ko­dik. Ér­té­kei, sze­mé­lyi­sé­ge, hor­ri­bile dictu po­li­ti­kai meg­győ­ző­dé­se – ha van ilyen – ter­mé­sze­te­sen meg­je­le­nik mun­ká­i­ban. Az per­sze, ha va­la­ki egy ak­tu­á­lis po­li­ti­kai vagy más té­zist „ze­né­sít meg”, íz­lé­sem el­len va­ló. A tör­té­né­szi esz­köz­tár, a szak­ma sza­bá­lyai az azt mű­ve­lők va­la­mi­fé­le kon­szen­zu­sá­ban je­le­nik meg – ez az a mér­ce, ami szá­monkér­he­tő. A poszt­mo­dern kor ezen a té­ren is sok min­dent át­ér­tel­me­zett, aho­gyan ez pél­dá­ul Gyáni Gá­bor vagy Hor­váth Sán­dor írá­sa­i­ból ki­tű­nik. Plu­rá­lis, sok­szí­nű tér­ben élünk mi is, és en­nek nyo­ma ter­mé­sze­te­sen írá­sa­in­kon is fel­fe­dez­he­tő.
Po­li­ti­kai ter­mé­sze­tű konf­lik­tus és vi­ta per­sze a ma­gyar tör­té­né­szek kö­zött is van – saj­nos ez gyak­ran a szű­kös for­rá­sok fe­let­ti osz­toz­ko­dást fe­di. Ér­de­kes mó­don ugyan­ez szo­li­da­ri­tást is in­du­kál – és ez sem min­dig ve­zet jó­ra, mert a mi­nő­sé­gi íté­le­te­ket és a kri­ti­ka tisz­ta­sá­gát ve­szé­lyez­te­ti. Saj­nos mind­ez a je­len hely­zet­ben ter­mé­sze­tes, ös­­sze­füg­gés­ben van az­zal is, hogy a tu­do­mány in­téz­mény­rend­sze­re Ma­gyar­or­szá­gon szin­te sem­mit sem vál­to­zott a rend­szer­vál­tás nyo­mán. A szak­mai „estab­lish­men­t” ugyan­azok­ból vagy ugyan­azok ki­sze­melt-ki­ne­velt utód­a­i­ból áll, akik min­ket a szí­vük mé­lyén po­li­ti­ka­i­lag nyo­mott ka­kukk­fi­ó­kák­ként ke­zel­nek.
Ez­zel már sem­mi ba­jom sinc­s, még az is le­het, hogy túl­zok. In­kább az a baj, hogy va­ló­di tör­té­ne­ti vi­ták nem­igen van­nak Ma­gyar­or­szá­gon. Sem 1956-ról, sem a szov­jet tí­pu­sú rend­szer kor­sza­ká­ról. Ta­lán az úgy­ne­ve­zett ügy­nök­ügyek in­du­kál­nak ilyes­mit a Ká­dár-kor­szak­ról. De en­nek még kez­de­ti stá­di­u­má­ban va­gyunk.

– Ho­gyan lát­ja, az in­té­zet meg­ala­ku­lá­sa óta men­­nyi­ben vál­to­zott az 1956-os ese­mé­nyek­ről ki­ala­kult tu­do­má­nyos kép? Van­nak-e még fe­hér fol­tok a té­má­ban?

– A tu­do­má­nyos kép meg­vál­to­zá­sát meg­előz­te az ér­té­ke­lés meg­vál­to­zá­sa. A Ká­dár-kor­szak ide­o­ló­gi­ai jel­le­gű ma­gya­rá­za­ta szét­por­ladt, ér­tel­mét vesz­tet­te, 1956 plu­rá­lis ér­tel­me­zé­si tér­be lé­pett. Tu­do­má­nyo­san en­nek a fo­lya­mat­nak az el­ső, ed­dig leg­fon­to­sabb ho­za­dé­ka a for­ra­da­lom­ra vo­nat­ko­zó is­me­re­tek rob­ba­nás­sze­rű bő­vü­lé­se volt. A nem­zet­kö­zi kon­tex­tus­tól a he­lyi kö­zös­sé­gek tör­té­ne­té­ig min­den­ről ren­ge­teg do­ku­men­tum ke­rült nap­vi­lág­ra, és meg­an­­nyi vis­­sza­em­lé­ke­zés ké­szült vagy vált is­mert­té. 1956 nagy tör­té­ne­tek­be ren­de­ző­dött ön­ma­gá­ban és e na­gyobb át­te­kin­té­sek ré­sze­ként is. Ma a 20. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem ta­lán leg­job­ban fel­dol­go­zott moz­za­na­ta. Eb­ben az ér­te­lem­ben ta­lán nem is be­szél­he­tünk már fe­hér fol­tok­ról – bár ilyes­mit mon­da­ni min­dig koc­ká­za­tos.
Ugyan­ak­kor a tu­do­mány bel­ső ala­ku­lá­sa min­dig új kér­dé­sek­kel szem­be­sít. Ahol sza­ba­don le­he­tett 1956-ról be­szél­ni, min­dig el­mond­ták: Ma­gyar­or­szág kü­lön­le­ges­sé­gét a szov­jet tá­bo­ron be­lül el­ső­sor­ban 1956 ma­gya­ráz­za. 1989-ben még­is ugyan­úgy, ugyan­ak­kor bu­kott meg a rend­szer min­de­nütt, és a ké­sőb­bi fej­le­mé­nyek erő­sen rel­a­tiválták ezt a kü­lön­le­ges­sé­get. Ugyan­az tör­tént nagy­já­ból min­de­nütt. Mi volt te­hát 1956 tény­le­ges, hos­­szabb tá­vú ha­tá­sa? És mi­ért ép­pen Ma­gyar­or­szá­gon rob­bant ki ilyen ra­di­ká­lis fel­ke­lés, mi­ért nem má­sutt? Mi­lyen for­ra­da­lom volt 1956-ban, egy­ál­ta­lán an­nak le­het-e ne­vez­ni – a tör­té­net­tu­do­mány nyel­vén? Ho­gyan ala­kult em­lé­ke­ze­te? Ezek olyan kér­dé­sek, ame­lyek­re ma in­kább meg­ér­zé­se­ken és ér­zel­mi ala­po­kon nyug­vó vá­la­szo­kat adunk, ho­lott mé­lyebb, ala­po­sabb meg­gon­do­lá­sok­ra len­ne szük­ség.

– Ahogy az in­té­zet ki­ad­vá­nya­it szem­lé­lem, úgy lá­tom egy­re na­gyobb sze­re­pet kap a Ká­dár-kor­szak fel­tá­rá­sa, s nem csu­pán a po­li­ti­ka­tör­té­net, de – s ez ne­kem na­gyon szim­pa­ti­kus – a min­den­nap­ok tör­té­ne­te is. Ez tu­da­tos prog­ram­ja az in­té­zet­nek vagy ma in­kább ez iránt van igény?

– Mind­ket­tő tu­da­tos vá­lasz­tás volt, és bi­zo­nyos fo­kig a fen­ti­ek in­do­kol­ták. 1956 iga­zi je­len­tő­sé­gét hos­­szabb tá­vú ha­tá­sán mér­het­jük – eh­hez pe­dig a Ká­dár-kor­sza­kot kell meg­ér­te­ni. 1956-­tal el­len­tét­ben a Ká­dár-kor­szak­ról még olyan kis­szá­mú kon­szen­zuális meg­ál­la­pí­tás sincs for­ga­lom­ban, mint a for­ra­da­lom­ról. A mód­szer­ta­ni vál­tást a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos tren­dek mel­lett a ta­nul­má­nyo­zott prob­lé­ma sa­já­tos­sá­gai is sür­get­ték. A Ká­dár-kor­szak úgy­ne­ve­zett po­li­ti­ka­tör­té­ne­te vaj­mi ke­ve­set mond en­nek a pe­ri­ó­dus­nak a ter­mé­sze­té­ről. Kis, min­den­na­pi tör­té­ne­tei vi­szont pa­ra­­dig­matikus je­len­sé­ge­ket mu­tat­nak – anél­kül per­sze, hogy me­cha­ni­kus meg­fe­lel­te­té­sek­ben le­het­ne őket al­kal­maz­ni.

– In­té­ze­tük men­­nyi­re ér­zi fel­ada­tá­nak az ún. ügy­nök­ügye­ket? Ezt azért kér­de­zem, mert – no­ha ezek fel­tá­rá­sá­val kap­cso­lat­ban ta­lán az önök mun­ka­tár­sá­nak, Ungváry Krisz­ti­án­nak a ne­vé­vel ta­lál­koz­ni a leg­töb­bet – az 1956-os In­té­zet ne­ve nem na­gyon hang­zik el…

– Az úgy­ne­ve­zett ügy­nök­kér­dés­nek ren­ge­teg ága-bo­ga van, ame­lyek kö­zül a tu­do­má­nyos igé­nyű fel­dol­go­zás és meg­ér­tés csak egy. Az eb­ben va­ló rész­vé­telt na­gyon fon­tos­nak tar­tom. Ezen a té­ren az 1956-os In­té­zet igen­is vi­szo­nyí­tá­si pont, hi­szen 1999-től Év­köny­vünk több­ször te­ma­ti­kus dos­­szi­ét tar­tal­ma­zott ál­lam­biz­ton­sá­gi té­má­jú ta­nul­má­nyok­ból, a hat­va­nas évek­ről szól­ván igen sok írás szü­le­tett ná­lunk ilyen for­rá­sok fel­hasz­ná­lá­sá­val. 2005-ben, az ez­zel kap­cso­la­tos vi­ták egyik csúcs­pont­ján Túl a lis­tán cím­mel egy ös­­sze­ál­lí­tást ké­szí­tet­tünk, amely az in­té­zet hon­lap­ján ér­he­tő el. Ez­zel be­val­lot­tan min­tát sze­ret­tünk vol­na szol­gál­tat­ni a tu­do­má­nyos meg­kö­ze­lí­tés­re, s amel­lett ér­vel­tünk, hogy a nyil­vá­nos­ság­gal együtt ez utób­bi le­het ha­zai vi­szo­nyok mel­lett a kér­dés adek­vát tár­gya­lá­si mód­ja. Ungváry Krisz­ti­án azért sze­re­pel töb­bet, mert ő ál­ta­lá­ban az ügy­nök­kér­dés más as­pek­tu­sa­i­val is hang­súly­­lyal fog­lal­ko­zik, így pél­dá­ul di­rekt mo­rá­lis ál­lí­tá­sok­kal, il­let­ve eze­ket a na­gyon két­sé­ges hi­te­lű for­rá­so­kat a tör­té­net­írás és a tény­fel­tá­ró új­ság­írás ha­tár­te­rü­le­tén „be­szél­te­ti”. Sze­mély sze­rint mind­ket­tő­vel ba­rá­ti vi­tám van, ám az in­té­zet min­den ku­ta­tó­ja szu­ve­rén em­ber, és ter­mé­sze­te­sen jo­ga van min­den kér­dés­ről azt ír­ni és ál­lí­ta­ni, amit a leg­he­lye­sebb­nek tart. Nem­rég az ügy­nök­vi­ta újabb ki­éle­se­dé­se ide­jén Kis Já­nos na­gyon fon­tos ta­nul­má­nyá­ra ref­lek­tál­va va­la­mi olyas­mit ír­tam, hogy az ügy­nök­kér­dés­ben a sza­bad­ság meg­ma­radt te­re a tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sé és tör­té­net­írá­sé. És ha va­la­mi irány­tűt ad en­nek a pil­la­nat­nyi­lag elég­gé dif­fúz, szét­tar­tó em­lé­ke­ze­ti mun­ká­nak, az csak a dis­kur­zus írat­lan sza­bá­lyai, bel­ső­vé vá­ló eti­kai nor­mái le­het­nek. Ezt most is ér­vé­nyes­nek tar­tom. A tör­vény­ho­zás ku­dar­cot val­lott ez­zel, de a ku­ta­tás sza­bad­sá­ga meg­ma­radt, és ez a fon­tos.

– Ön szá­mos köny­vet adott ki az utób­bi évek­ben, töb­bek kö­zött Nagy Im­ré­ről is. S ha jól tu­dom, Ön volt a Nagy Im­ré­ről szó­ló A te­me­tet­len ha­lott cí­mű film egyik szak­ér­tő­je. Az idén ok­tó­ber­ben is­mét egy új 1956-os film be­mu­ta­tó­já­ra ke­rül majd sor. Men­­nyi­re se­gít­het­nek ezek a fil­mek ab­ban, hogy a szé­le­sebb köz­vé­le­mény tisz­táb­ban lás­son 1956-­tal kap­cso­lat­ban? Ne­kem ugyan­is (Mé­szá­ros Már­ta film­jét lát­va) az az ér­zé­sem, hogy ezek a fil­mek egy­elő­re – ez­zel nem von­va két­ség­be eset­le­ges mű­vé­szi ér­té­ke­i­ket – még a mí­tosz­épí­tést szol­gál­ják. (Per­sze mí­to­szok­ra is szük­ség van.) Mit gon­dol Ön er­ről?

– Va­ló­ban szak­ér­tő­je vol­tam a Te­me­tet­len ha­lott­nak – de nem al­ko­tó­ja. Sze­rin­tem egyéb­ként ér­de­kes al­ko­tás szü­le­tett, de – aho­gyan ezt már több­ször el­mond­tam – az el­ső­sor­ban Mé­szá­ros Már­táé, és még hos­­szan le­het­ne so­rol­ni, ki min­den­ki­nek volt eb­ben sok­kal na­gyobb ré­sze, mint ne­kem. Pa­ta­ki Éva for­ga­tó­könyv­író­nak vagy Janc­só Nyika ope­ra­tőr­nek, nem be­szél­ve Jan Now­ickiról. Már­ta ugyan­csak sok­szor el­mond­ta, hogy a köny­vem ha­tás­sal volt rá, de a film ak­kor is az ő ví­zi­ó­ja.
A film pe­dig fik­ció, va­gyis nem kel­le­ne úgy te­kin­te­ni, hogy a tisz­tán­lá­tást szol­gál­ja, vagy a tör­té­ne­ti igaz­sá­got tar­tal­maz­za. Nem, mert min­den­ki­nek ma­gá­nak kel­le­ne tisz­tán lát­nia, és sa­ját igaz­sá­gát en­nek alap­ján (vagy más mó­don) meg­fo­gal­maz­nia. A mű­vész al­ko­tá­sát per­sze so­kan nor­ma­tív­nak ér­zik, s mint­egy kö­te­les­sé­gül ró­ják rá, hogy az igaz­sá­got be­szél­je el. Akik ezt mond­ják, sa­ját igaz­sá­gu­kat tart­ják a nor­má­nak, és ezt ké­rik szá­mon. Mi­ért kel­lett vol­na Mé­szá­ros Már­tá­nak rész­le­te­sen áb­rá­zol­nia Nagy Im­re elv­ba­rá­ta­it, ha egy­szer ő úgy érez­te, hogy ez az em­ber vég­le­te­sen haj­lott a ma­gány­ra, és úgy érez­te, ma­gá­ra hagy­ták? Én a köny­vem­ben ír­tam ró­luk, mert sa­ját tör­té­net­írói nar­ratívám­ban fon­tos­nak tar­tot­tam a sze­re­pü­ket – ugyan­ak­kor meg­pró­bál­tam ki­mu­tat­ni Nagy Im­re szö­ve­ge­i­ből, hogy men­­nyi­re egye­dül érez­te ma­gát éle­te vé­gén.
Én te­hát azt re­mé­lem, hogy az 1956-ról szó­ló fil­mek min­de­nek­előtt jó fil­mek lesz­nek – azt vi­szont egy­ál­ta­lán nem, hogy úgy áb­rá­zol­ják a for­ra­dal­mat, aho­gyan mond­juk én.

– Ön in­té­zet­ve­ze­tő és na­gyon pro­duk­tív ku­ta­tó is egy­ben. Hogy fér ös­­sze a ket­tő? Nem ve­szé­lyez­te­ti az in­téz­mény­ve­ze­tői stá­tu­sa a ku­ta­tói sza­bad­sá­gát?

– Er­re a kér­dés­re tu­dok a leg­kön­­nyeb­ben és leg­rö­vi­deb­ben vá­la­szol­ni. Ne­he­zen fér ös­­sze a ket­tő, mert az in­téz­mény­ve­ze­tői stá­tus igen­is ve­szé­lyez­te­ti a ku­ta­tói sza­bad­sá­got. Nem hagy ugyan­is rá időt.
– Az idén az 1956-os for­ra­da­lom ke­rek év­for­du­ló­já­ra em­lé­ke­zünk. Mit je­lent ez az in­té­zet és mit az Ön szá­má­ra? Azt gon­do­lom, hogy az idén ku­ta­tó­ként és elő­adó­ként az egyik ren­dez­vény­ről a má­sik­ra uta­zik. De je­lent-e az in­té­zet­nek több pénzt, na­gyobb tár­sa­dal­mi meg­be­csü­lést?

– Az in­té­zet szá­má­ra az év­for­du­ló azt je­len­ti, hogy tu­dá­sun­kat meg kell pró­bál­nunk új struk­tú­rák­ba ren­dez­ni, új is­me­re­te­in­ket és meg­kö­ze­lí­té­se­in­ket a nyil­vá­nos­ság­ban meg­je­le­ní­te­ni. Ez a nyil­vá­nos­ság most sok­kal szé­le­sebb, mint ál­ta­lá­ban – az 50. év­for­du­lón a vi­lág egy rö­vid idő­re fo­ko­zot­tan fi­gyel majd Ma­gyar­or­szág­ra. Az év­for­du­ló ne­künk sok mun­kát je­lent – köny­ve­ket, do­ku­men­tum­fil­me­ket, inter­netet, kon­fe­ren­ci­át, kü­lön­fé­le más fel­ada­to­kat. Igen, so­kat fo­gok utaz­ni kon­fe­ren­ci­ák­ra és em­lék­ülé­sek­re, de eb­ben az év­ben, ki­vált­kép­pen ős­­szel ez­zel így lesz a leg­több kol­lé­gám is. Anya­gi tá­mo­ga­tá­sunk ma ki­egyen­sú­lyo­zott, ter­ve­ink meg­va­ló­sí­tá­sát ilyen szű­kös­ség nem aka­dá­lyoz­za. A mai hely­zet­ben én an­nak is örül­nék, ha az év­for­du­ló múl­tá­val ez nem vál­toz­na ér­dem­ben. Az pe­dig, hogy év­for­du­ló lesz, ön­ma­gá­ban nem nö­ve­li meg­be­csü­lé­sün­ket, leg­fel­jebb is­mert­sé­gün­ket, ami egyéb­ként nem lé­nyeg­te­len. Ha nem­csak töb­ben és job­ban fi­gyel­né­nek ránk, ha­nem job­ban oda­fi­gyel­né­nek ar­ra, amit mon­dunk, az azt je­len­ti, ér­de­kes és fon­tos, amit mon­dunk. Én en­nek örül­nék a leg­job­ban.

A be­szél­ge­tést Si­mon At­ti­la ké­szí­tet­te

Kožík Diana: A szenci ö-zés tegnap és ma (és holnap?)

A cím kis­sé po­é­ti­ku­san ve­ze­ti be írá­so­mat, mely­ben a szen­ci ö-zés­sel és a tá­gabb ér­te­lem­ben vett ö-zés­sel kap­cso­la­tos ed­di­gi is­me­re­te­in­ket sze­ret­ném ös­­sze­fog­lal­ni. Az idő­fo­gal­mak be­ve­ze­té­se mon­dan­dóm ki­fe­je­zőbb ta­go­lá­sá­ra szol­gál, és mint­egy át­fog­ja az ö-zés tör­té­ne­tét – a ki­ala­ku­lás­tól a mai ál­la­po­ton ke­resz­tül a jö­vőt vizs­gá­ló ku­ta­tá­so­kig.

A teg­nap­előtt

A cím­től el­té­rő­en a teg­nap­előt­tel kez­de­ném, mert vé­le­mé­nyem sze­rint így job­ban ér­zé­kel­tet­he­tő az az idő­be­li tá­vol­ság, ami az ö hang meg­je­le­né­se óta el­telt. Az ö hang nem ősi örök­ség, ha­nem a ma­gyar nyelv kü­lön éle­té­ben ala­kult ki, a ma­gyar nyelv hang- és hang­súly­vi­szo­nya­i­nak kö­vet­kez­té­ben – bi­zo­nyí­tot­ta két­sé­get ki­zá­ró­an Loson­czi Zol­tán (1917; 1918). Az el­ső szó­tag­ra eső erős hang­súly a szó­vé­ge­ken re­duk­ci­ót és eh­hez tár­su­ló la­bi­a­li­zá­ci­ót ered­mé­nye­zett, ami to­vább ter­jedt a szó bel­se­je fe­lé. Ez a labi­al­izáló ten­den­cia hoz­ta lét­re az ü han­got, me­lyek­nek egy ré­sze az óma­gyar kor má­sik nagy­ha­tá­sú ten­den­ci­á­já­nak, a nyíl­tab­bá vá­lás­nak kö­vet­kez­té­ben ö-vé vált. Loson­czi­val el­len­tét­ben töb­ben is ál­lít­ják (Horger 1934; Laz­icz­ius 1936; Pé­ter 1951), hogy az ö han­gok még eb­ben a ko­rai sza­kasz­ban sem ki­zá­ró­lag e nyíl­tab­bá vá­lá­si ten­den­ci­á­nak kö­szön­he­tik lé­tü­ket, és föl­te­he­tő egy, az egyes zárt ë han­go­kat ö-vé ala­kí­tó spon­tán la­bi­a­li­zá­ció is, amely szin­tén a szó­vé­gi labi­al­izáló ten­den­cia ha­tá­sá­ra in­dult meg. A la­bi­a­li­zá­ció érin­tet­le­nül hagy­ta azo­kat a zárt ë han­go­kat, ame­lyek ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ban és egy­ta­gú sza­vak­ban for­dul­tak elő. Az előb­bi­ek­nél a hang­kör­nye­zet, az utób­bi­ak­nál az erős el­ső szó­tag­be­li hang­súly bi­zo­nyult meg­tar­tó erő­nek.
Az ö han­got lét­re­ho­zó ten­den­ci­ák a 13. szá­zad­tól je­lent­kez­tek, és – kü­lö­nö­sen a zárt ë han­go­kat ö-vé át­ala­kí­tó labi­al­izáló ten­den­cia – egé­szen a 15. szá­za­dig érez­tet­ték ha­tá­su­kat (lásd Abaffy 2003).
Az ö hang meg­je­le­né­se előtt ki­ala­kult nyelv­já­rás­ok mind­egyi­ké­ben, mind az ü-ző, mind a zárt ë-ző nyelv­já­rás­ban, meg­volt az ö-zés ki­ala­ku­lá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge – az előb­bi­ben nyíl­tab­bá vá­lás­sal, az utób­bi­ban la­bi­a­li­zá­ci­ó­val. Vé­gül a nyíl­tab­bá vá­lás bi­zo­nyult erő­tel­je­sebb­nek, és ha­tá­sá­ra a ko­ráb­ban ü-ző nyelv­já­rás­ok let­tek ö-zők­ké.
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok ki­ala­ku­lá­sá­hoz szer­ve­sen kap­cso­ló­dik ezen nyelv­já­rás­ok el­he­lyez­ke­dé­sé­nek a kér­dé­se, ami­ben Bár­czi Gé­za (1958) és Benkő Lo­ránd (1957) fej­te­ge­té­sei te­kint­he­tők irány­adó­nak (lásd Sza­bó 1996; 1999). Mind­ket­tő­jük sze­rint, és a fön­tebb el­mon­dot­tak fé­nyé­ben, az ö-zés azon a vi­dé­ken ala­kul­ha­tott ki, ahol az ü-zés gó­ca volt ko­ráb­ban, az­az a Dél­ke­let-Du­nán­tú­lon, a Drá­va kö­zép­ső fo­lyá­sá­nak és tor­ko­la­tá­nak a vi­dé­kén.
Ez a vi­dék egy azok kö­zül a Benkő (1967a; 1967b) ál­tal meg­ha­tá­ro­zott gó­cok kö­zül, me­lyek kö­zött több­szö­rös egye­zé­sek mu­tat­ha­tók ki. Ezek­ből az egye­zé­sek­ből azt a kö­vet­kez­te­tést von­ta le Benkő, hogy az or­mán­sá­gi (Dél­ke­let-Du­nán­túl), az őr­sé­gi (Nyu­gat-Du­nán­túl) és a szé­kely nyelv­já­rás­ok (Er­dély), a Szenc kör­nyé­ki (Észak-Du­nán­túl) és az abaúji nyelv­já­rás­szi­get, va­la­mint a dél-er­dé­lyi nyelv­já­rás­szi­ge­tek „ma­gyar­sá­ga va­la­mi­kor azo­nos, il­le­tő­leg ro­kon nyelv­já­rás­tí­pust be­szélt” (Benkő 1967b, 43). Az egye­zé­sek meg­ál­la­pí­tá­sa­kor fi­gyel­men kí­vül hagy­ta az el­ső hal­lás­ra is föl­is­mer­he­tő ö-zést, mond­ván, hogy az ilyen nagy ha­tó­ere­jű hang­ta­ni je­len­sé­gek cse­kély bi­zo­nyí­tó erő­vel ren­del­kez­nek, ugyan­ak­kor hoz­zá­tet­te, hogy ered­mé­nye­it ezek a ten­den­ci­ák sem cá­fol­ják, sőt tá­mo­gat­ják (lásd 1. tér­kép).
Benkő sze­rint az imént em­lí­tett, a nyelv­te­rü­let kü­lön­bö­ző pont­ja­in el­he­lyez­ke­dő és en­­nyi­re ha­son­ló jel­le­gű nyelv­já­rás­ok­nak a ki­ala­ku­lá­sa a szé­kely­ség ere­det­tör­té­ne­té­hez kap­cso­ló­dik, ugyan­is nyelv­föld­raj­zi ös­­sze­ha­son­lí­tó vizs­gá­la­tai alap­ján ki­raj­zo­ló­dó gó­cok azok­nak a kö­zép­ko­ri Ma­gyar­or­szág vé­del­me szem­pont­já­ból kulcs­fon­tos­sá­gú pon­tok­nak, a gye­pűk­nek a kö­ze­lé­ben he­lyez­ked­nek el, me­lyek­nek vé­del­me a tör­té­ne­ti ér­te­lem­ben vett szé­kely­ség fel­ada­ta volt, és me­lyek­kel kap­cso­lat­ban a tör­té­ne­ti for­rá­sok is szé­ke­lyek je­len­lé­té­re utal­nak. En­nek, a ma­i­nál szé­le­sebb ér­te­lem­ben vett szé­kely­ség­nek az egyes gye­pűk­re va­ló szét­te­le­pí­té­se az ö-zés ki­ala­ku­lá­sá­nál va­la­mi­vel ké­sőbb tör­tén­he­tett, hi­szen az ö-zést már ké­sőb­bi te­le­pü­lés­he­lyük­re is ma­guk­kal vit­ték, és azt a Benkő ál­tal ta­pasz­talt egye­zé­sek­kel együtt meg­őriz­ték.
Benkő ku­ta­tá­sai alap­ján a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­szi­get egyi­ke le­het azok­nak a leg­ko­ráb­ban ke­let­ke­zett nyelv­já­rás­szi­ge­tek­nek, me­lyek az Ár­pád-ko­ri ha­tár­vé­del­mi cé­lú né­pes­ség­te­le­pí­tés­nek a kö­vet­kez­té­ben ala­kul­tak ki (lásd Kiss 2001).
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­szi­get sok­kal ké­sőb­bi ke­let­ke­zé­sét föl­té­te­le­zi a szen­ci kró­ni­ka, mely sze­rint Bá­tho­ry And­rás 1621-ben a ko­ráb­ban föl­ége­tett vi­dék­re tö­rök elől me­ne­kü­lő kun­sá­gi ma­gya­ro­kat te­le­pí­tet, akik­nek nyelv­já­rá­sa ha­son­ló je­gye­ket mu­ta­tott a szen­ci ö-zés­sel (Kul­csár­né 1978). Ha­son­ló­an ké­sei te­le­pí­tés­re utal Bá­lint Sán­dor (1957) is, ami­kor a 16. szá­zad har­ma­dik ne­gye­dé­ben a tö­rök elől me­ne­kü­lő, ö-ző nyelv­já­rás­ban be­szé­lő sze­ge­di és dél­vi­dé­ki la­kos­ság el­ván­dor­lá­sá­ról és töb­bek kö­zött a Szenchez kö­zel eső Nagy­szom­bat­ban va­ló meg­te­le­pe­dé­sé­ről be­szél (lásd még Sza­bó 1996; 1999). Kul­csár­né Sz. Zsu­zsa (1978) két le­ve­let em­lít – az 1591-ben kelt Mol­nár Be­ne­dek le­ve­lét öc­­csé­nek Szenczi Mol­nár Al­bert­nek, és az 1621-ben kelt a szen­ci bí­ró ugyan­csak Szenczi Mol­nár­hoz írt le­ve­lét (lásd még Pár­kány 1974) –, me­lyek ezek­nél a te­le­pí­té­sek­nél már ne­gyed év­szá­zad­dal ko­ráb­ban is élő je­len­ség­nek mu­tat­ják az ö-zést.

A teg­nap

A teg­nap ese­mé­nyei va­la­mi­vel szo­ro­sab­ban kap­cso­lód­nak a má­hoz, és a rö­vi­debb idő­be­li tá­vol­ság mi­att na­gyobb mér­ték­ben hoz­zá­já­rul­nak a mai hely­zet meg­ér­té­sé­hez. A teg­nap, je­len írá­som­ban, egé­szen a 18. szá­za­dig nyú­lik vis­­sza és fel­öle­li mind­azt az ö-zés­sel kap­cso­la­tos is­me­ret­anya­got, mely­re a 20. szá­zad vé­gé­ig tett szert a ma­gyar nyelv­tu­do­mány.
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok­ról már az egyik leg­ko­ráb­bi, 18. szá­za­di nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zás­ban is szó esik, mely­ben a ki­ej­tés­be­li je­len­sé­gek­re ala­po­zó Ver­se­ghy Fe­renc (1793) az er­dé­lyi ö-ző nyelv­já­rás­ról tesz em­lí­tést.
Több mint száz év­vel ké­sőbb Simonyi Zsig­mond el­ké­szí­ti az el­ső tu­do­má­nyos igé­nyű nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zást, mely­ben a zárt ë – nyílt e, és a nyílt # – zárt é szem­ben­ál­lás­ra ala­poz­va nyolc nyelv­já­rást kü­lön­böz­tet meg. Eb­ben az osz­tá­lyo­zás­ban az ö-ző nyelv­já­rá­so­kat két ös­­sze nem füg­gő te­rü­let­re lo­ka­li­zál­ja: a Dél-Alföldre, ahol „ö-ző be­szé­dé­ről leg­hí­re­sebb Sze­ged” (Simonyi 1889, 202), és a kö­zép­ső szé­kely vi­dék­re, Ud­var­hely me­gye dél­nyu­ga­ti fe­lé­re. Bi­zo­nyos szá­mú szó­tő­re kor­lá­to­zó­dó ö-zés a Du­nán­tú­lon is meg­fi­gyel­he­tő, mond­ja Simony­i, „s men­től to­vább me­gyünk nyu­gat­ra, an­nál in­kább sza­po­rod­nak az ö-ző szó­tők (Gö­csej­ben és Or­mán­ság­ban már embör-t, gyerök-öt mon­da­nak)” (Simonyi 1889, 206). Osz­tá­lyo­zá­sát oly­an­­nyi­ra nem te­kin­tet­te ál­lan­dó­nak, hogy an­nak 1905-ös ki­adás­ban már az idő­köz­ben Bal­as­sa Jó­zsef (1891) ál­tal ki­dol­go­zott fel­osz­tást ve­szi át, mint­egy iga­zat ad­va Bal­assá­nak, aki Simonyi osz­tá­lyo­zá­sá­ról a kö­vet­ke­ző­ket mon­dot­ta: „Ez az osz­tá­lyo­zás már csak azért sem le­het tö­ké­le­tes, mert csu­pán [a fent em­lí­tett – K. D. megj.] e két sa­ját­ság­ra van te­kin­tet­tel, pe­dig csak­is ezek alap­ján nem osz­tá­lyoz­hat­juk a ma­gyar nyelv­já­rá­so­kat” (Balassa 1891, 1–2).
Az ö-ző nyelv­já­rás­ok Simony­i-féle 1889-es be­ha­tá­ro­lá­sa Bal­as­sa Jó­zsef­nél (1891) sem mó­do­sult je­len­tős mér­ték­ben; igaz, Bal­as­sa a na­gyobb gond­dal meg­vá­lasz­tott szem­pont­ok­nak kö­szön­he­tő­en pon­to­sab­ban kö­rül­ha­tá­rol­ja őket. A Simony­i­nál dél-al­föl­di­ként meg­ha­tá­ro­zott nyelv­já­rás­te­rü­le­tet egy­nek ve­het­jük a Bal­as­sa ál­tal al­föl­di­nek ne­ve­zett nyelv­já­rá­si te­rü­let­tel, ame­lyet a Kis-Kunság, Sze­ged és vi­dé­ke, a Du­na mel­lé­ké­nek egy ré­sze (Sár­köz), Ba­ra­nya és So­mogy me­gye dé­li ré­sze al­kot. Egy et­től a te­rü­let­től füg­get­len má­sik ö-ző te­rü­le­tet Simony­i­hoz ha­son­ló­an Ba­las­sa is meg­je­löl, ez pe­dig mind­ket­te­jük­nél egy­be­hang­zó­an a szé­kely­sé­gen be­lül ta­lál­ha­tó. Bal­as­sa az ö-zés fo­ká­nak rész­le­te­sebb meg­ha­tá­ro­zá­sá­ra is vál­lal­ko­zik: a zárt ë he­lyén ren­de­sen ö-t ej­te­nek né­hány egy­ta­gú lë, të, së, në, -ë és ve­gyes hang­ren­dű szó lëjány, gyërtya, hër­vad, tën­nap ki­vé­te­lé­vel. A szé­ke­lyek­nél a ki­vé­te­lek so­ra ëggy, sënki, nëgyedik tí­pu­sú ele­mek­kel bő­vül és a zárt ë he­lyett nyílt e-s ej­tés is je­lent­ke­zik, ugyan­ak­kor az ö nyílt e he­lyén is áll­hat kezemöt, kezedöt, ?letömöt.
Horg­er An­tal (1934) Bal­assához vi­szo­nyít­va an­­nyi­ban lép elő­re az ö-ző nyelv­já­rás­ok fel­tér­ké­pe­zé­se te­rén, hogy em­lí­tést tesz az abaúji Fü­zér és a gömöri Csuc­som szi­get­jel­le­gű ö-ző nyelv­já­rás­ok­ról, és a szé­kely­sé­gen be­lül az ö-zés­nek két fo­kát kü­lön­böz­te­ti meg: az erő­sebb fok bi­zo­nyos ki­vé­te­lek­kel meg­egye­zik az al­föl­di ö-zés­sel, a gyen­gébb fok pe­dig a hang­súly­ta­lan szó­tag­be­li zárt ë-k he­lyén je­lent­ke­zik. A fü­zé­ri és a csuc­so­mi nyelv­já­rás­ok ö-zé­se pe­dig an­­nyi­ban kü­lön­bö­zik az imént em­lí­tet­tek­től, hogy csak a kö­tő­hang­zók zárt ë-je he­lyén ej­te­nek ö-t.
A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak gyűj­té­se­i­ből szár­ma­zó anyag a ma­gyar nyelv­já­rás­ok még rész­le­te­sebb és mély­re­ha­tóbb vizs­gá­la­tát tet­te le­he­tő­vé. Kál­mán Bé­la (1966) osz­tá­lyo­zá­sa már ezek­nek a gyűj­té­sek­nek az elő­ző­le­ges ered­mé­nye­i­re tá­masz­kod­va nem­csak az ö-ző nyelv­já­rás­ok te­rü­le­ti el­he­lyez­ke­dé­sé­ről raj­zol­ha­tott az elő­de­i­hez ké­pest pon­to­sabb ké­pet, ha­nem az ö-zés mér­té­ké­re és mi­nő­sé­gé­re vo­nat­ko­zó­an is te­he­tett lé­nye­gi meg­ál­la­pí­tá­so­kat. Az ö-ző nyelv­já­rás­ok te­rü­le­ti­sé­gé­vel kap­cso­lat­ban a ko­ráb­ban meg­ál­la­pí­tot­ta­kat cá­fo­ló té­nyek nem buk­kan­tak fel, in­kább csak ki­e­gé­szült a már is­mert ö-ző nyelv­já­rás­ok so­ra. Kál­mán el­ső­ként tesz em­lí­tést a Szenc kör­nyé­ki (Réte, Csal­lóközc­sütörtök) erő­sen ö-ző nyelv­já­rás­szi­get­ről, amely az eny­hén ö-ző du­nán­tú­li nyelv­já­rás­tí­pus észak­nyu­ga­ti sar­kán te­rül el. Az ö-zés mér­téké­re Kál­mán is a már Horg­ernél meg­je­le­nő erő­sebb és gyen­gébb (eny­hébb) ki­fe­je­zé­se­ket hasz­nál­ja, erő­sen ö-ző­nek mond­va az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű sza­vak ki­vé­te­lé­vel min­den hely­zet­ben ö-t ej­tő dé­li, ko­ráb­ban al­föl­di­nek ne­ve­zett nyelv­já­rá­so­kat, és eny­hén ö-ző­nek a tő­sza­vak­ban ke­vés­bé ö-ző nyelv­já­rá­so­kat, mint a nyu­ga­ti és a du­nán­tú­li. A szé­kely nyelv­já­rás­tí­pus­ba tar­to­zó ud­var­he­lyi nyelv­já­rás is erő­sen ö-ző, még­is kü­lön­bö­zik a dé­li nyelv­já­rás­ok­tól, mert az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű ki­vé­te­lek so­rát egy­ta­gú, nyílt e-re vég­ző­dő sza­vak is gya­ra­pít­ják.
Laz­icz­ius Gyu­la (1936) osz­tá­lyo­zá­sa an­­nyi­ban tér el a ko­ráb­bi­ak­tól, hogy fo­no­ló­gi­ai ala­pú osz­tá­lyo­zást ké­szít. Nem nyelv­já­rás­ku­ta­tó lé­vén, osz­tá­lyo­zá­sa in­kább csak el­mé­le­ti, mint gya­kor­la­ti je­len­tő­sé­gű. Laz­icz­ius osz­tá­lyo­zá­sa­kor ki­zá­ró­la­go­san a ma­gán­hang­zó­rend­szer­re, azon be­lül – Simony­i­hoz ha­son­ló­an – az e – ë és # – é be­széd­hang­ok meg­lé­té­re, pon­to­sab­ban az ë – # hi­á­nyá­ra össz­pon­to­sít, mert „ha csak a ma­gán­hang­zó­kat néz­zük, nyelv­já­rá­sa­ink­ban egy­sze­rű­en nincs más lé­nyeg­be­vá­gó el­té­rés” (Laziczius 1936, 56). A rö­vid ma­gán­hang­zók szem­pont­já­ból ë-ző, e-ző és ö-ző, a hos­­szú ma­gán­hang­zók­nál é-ző, #-ző és í-ző nyelv­já­rá­so­kat kü­lö­nít el. A rö­vid és a hos­­szú ma­gán­hang­zó­rend­sze­re­ket kom­bi­nál­va ki­lenc tí­pust kap, me­lyek kö­zül az ö-zés há­rom tí­pus­ban je­le­nik meg, más-más hos­­szú­ma­gán­hang­zó-rend­szer­rel: a nyu­ga­ti szé­kely­ség­ben (lásd 1. tér­kép III. a), a fel­ső­drá­vai nyelv­já­rás­ban (IV. a) és az alsópest­m­egyei, a kis­kun­sá­gi, a Szeged ­vidé­ki nyelv­já­rás­ok­ban (IV. b; bőv. lásd Laz­icz­ius 1936). A tel­jes­ség ked­vé­ért hoz­zá kell ten­nünk, hogy Laz­icz­ius osz­tá­lyo­zá­sá­nak alap­ja, mely sze­rint a ma­gyar nyelv­já­rás­ok kö­zött nincs más el­té­rés, „már a mun­ka [Laziczius mun­ká­ja – K. D. megj.] meg­je­le­né­sé­nek ide­jén, az ak­ko­ri di­a­lek­to­ló­gi­ai is­me­re­tek alap­ján sem áll­ta meg a he­lyét” (Im­re 1971, 57).
A Bal­as­sa-, Horg­er- és Laz­icz­ius-féle nyelv­já­rás-osz­tá­lyo­zá­sok so­rá­ban Im­re Sa­mu (1971) osz­tá­lyo­zá­sa ma­ga­sabb szin­tet kép­vi­sel, rész­ben an­nak is kö­szön­he­tő­en, hogy az ál­ta­la fel­hasz­nált anyag – A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak (1968–1977) az öt­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben gyűj­tött anya­ga – ele­get tesz az ösz­­sze­vet­he­tő­ség kí­vá­nal­ma­i­nak és men­­nyi­sé­gé­nél fog­va ál­ta­lá­no­sí­tá­sok­ra is le­he­tő­sé­get ad. Im­re el­sőd­le­ge­sen hang­ta­ni ala­pú rend­sze­re­zé­sé­ben a hang­rend­szer, az egyes fo­né­mák meg­ter­helt­sé­ge és az egyes hang­szín-re­a­li­zá­ci­ók mel­lett bi­zo­nyos alak­ta­ni sa­já­tos­sá­go­kat is fi­gye­lem­be vett. Az ezek alap­ján meg­ha­tá­ro­zott nyelv­já­rá­si egy­sé­gek csak­nem azo­no­sak a Kál­mán (1966) ál­tal el­kü­lö­ní­tett nyelv­já­rás­tí­pu­sok­kal. A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás­ról Im­re szól mind­ez­idá­ig a leg­rész­le­te­seb­ben. A nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­gá­nak a füg­get­len hang­sú­lyos ö-zést te­kin­ti, me­lyet a kö­vet­ke­ző­kép­pen ha­tá­roz meg: „A kér­dé­ses nyelv­já­rás­ban ë fo­né­ma he­lyén hang­ta­ni és as­­szo­ci­a­tív hely­zet­től füg­get­le­nül a mor­fé­maál­lomány túl­nyo­mó nagy több­sé­gé­ben ö je­lent­ke­zik. Ezek­ben a nyelv­já­rás­ok­ban az ë igen kis megter­helt­ségű fo­né­ma. El­ső­sor­ban né­hány egy szó­ta­gú mor­fé­má­ban (pl. lë, në, të, së, ëggy, rit­káb­ban mëg), a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ban, il­le­tő­leg újabb jö­ve­vény­sza­vak­ban for­dul elő” (Im­re 1971, 203). A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás ö-zé­se a sta­tisz­ti­ka nyel­vé­re le­for­dít­va 16-23% kö­zött mo­zog (a nyelv­já­rást kép­vi­se­lő két ku­ta­tó­pont, Réte – Cssz 1, Csal­lóközc­sütörtök – Cssz 6 kö­zött is el­té­ré­sek mu­tat­koz­nak). Ez az arány meg­egye­zik a „legözőb­b” vi­dé­kek (So­mogy, Ba­ra­nya), va­la­mint a Sze­ged kör­nyé­ki, a szé­kely és az abaúji szi­ge­ten ta­pasz­tal­ha­tó ö-ző mor­fé­mák elő­for­du­lá­si gya­ko­ri­sá­gá­val. A nyelv­já­rás­szi­get to­váb­bi jel­lem­zői kö­zött meg­em­lít­he­tő az elég erős á utá­ni o-zás, az a fo­né­ma az á előt­ti szó­tag­ban il­la­bi­á­lis (™), il­le­tő­leg il­la­bi­á­li­sabb (K, ¨) meg­ol­dá­sa, az l gya­ko­ri pótlónyúlá­sos ki­esé­se, amit ál­ta­lá­ban az előt­te ál­ló ma­gán­hang­zó zár­tab­bá vá­lá­sa egé­szít ki, az alak­tan szint­jén a -ból, -ből kö­vet­ke­ze­te­sen -bú-, -bű-nek hang­zik, a fel­szó­lí­tó mód­ban a taníj­ja az ál­ta­lá­nos alak (Im­re 1971, 345–346).
A to­váb­bi­ak­ban olyan ta­nul­má­nyok, dol­go­za­tok ered­mé­nye­it is­mer­tet­ném, ame­lyek el­ső­sor­ban a szen­ci ö-zés­re ös­­sz­pon­to­sí­tot­tak, még­is nagy­sze­rű­en ár­nyal­ják és szí­ne­sí­tik az ö-zés­ről ki­ala­kult ké­pet. Ezek­nek a ta­nul­má­nyok­nak, dol­go­za­tok­nak az alap­ját ké­pe­ző ku­ta­tá­sok egy­más­tól csak­nem azo­nos idő­be­li tá­vol­ság­ban vet­ték gór­cső alá a Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rást.
Az em­lí­tett ta­nul­má­nyok, dol­go­za­to­kat ké­szí­tő­i­nek – Kul­csár­né Sz. Zsu­zsá­nak (1978), Bár­dos Gyu­lá­nak (1982), Lanstyák Ist­ván­nak (1989; 1992) – ku­ta­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb je­gyei négy je­len­ség­ben fog­lal­ha­tók ös­­sze. Ezek­nek egyi­ke az ö-zés, mely­ről Kul­csár­né meg­jegy­zi, hogy „a szen­ci la­kos­ság erő­sen ö-ző nyelv­já­rás­ban be­szél” (Kul­csár­né 1978, 231), és me­lyet Bár­dos a szen­ci la­ko­sok be­szé­dé­ben je­lent­ke­ző ö hang gya­ko­ri­sá­ga alap­ján a nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­ga­ként ha­tá­roz meg. Lanstyák, Szenc vá­ro­sá­nál szé­le­sebb­re von­va meg vizs­gá­ló­dá­sá­nak kö­rét, a füg­get­len la­bi­á­lis ö-zést nem­csak Szenc, ha­nem az egész, mint­egy 20 te­le­pü­lés­ből ál­ló Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás­szi­get leg­szem­be­tű­nőbb jel­lem­vo­ná­sá­nak tart­ja, mely­nek „rend­sze­re és mér­té­ke az egész te­rü­le­ten azo­nos” (Lanstyák 1989, 157).
Lanstyákkal együtt mind Kul­csár­né, mind Bár­dos fel­fi­gyel az ö hang il­la­bi­á­li­sabb ej­té­sé­re. Kul­csár­né ezt a köz­nyel­vi ki­ej­tés ha­tá­sá­nak vé­li, ami egy­re job­ban ér­ző­dik a tős­gyö­ke­res szen­ci la­ko­sok be­szé­dé­ben is, és en­nek a nyelv­já­rás gyen­gü­lé­sét elő­se­gí­tő ten­den­ci­á­nak az okát a szlo­vá­kok­kal és más ma­gyar nyelv­já­rá­so­kat be­szé­lők­kel va­ló gya­ko­ri érint­ke­zés­ben lát­ja. Bár­dos­nál az il­la­bi­á­li­sabb ö csak egy-két adat­köz­lő­nél bi­zo­nyos sza­vak­ban je­lent­ke­zik, ezek­re a he­lyen­kén­ti fel­buk­ka­ná­sok­ra azon­ban nem igyek­szik ma­gya­rá­za­tot ad­ni. Lanstyák mé­lyeb­ben elem­zi a kér­dést. Az il­la­bi­á­li­sabb ej­tést nem tart­ja egy­ér­tel­mű­en a la­bi­á­lis ö-zés bom­lá­sá­nak, ahogy azt töb­bek kö­zött Im­re (1971) és Kul­csár­né (1978) vé­li. Ezt az el­gon­do­lá­sát ar­ra ala­poz­za, hogy a köz­nyelv­ben és a kör­nye­ző nem ö-ző nyelv­já­rás­ok­ban is ö-vel ej­tett mor­fé­má­kat a szen­ci nyelv­já­rás­ban oly­kor il­la­bi­á­li­sab­ban ej­tik. A köz­nyelv ha­tá­sá­nak ter­je­dé­se sze­rin­te csak meg­erő­sít­he­tett egy már meg­lé­vő ill­abi­al­izáló ten­den­ci­át. Az il­la­bi­á­li­sabb ej­tés, a szak­iro­dal­mi meg­ál­la­pí­tá­sok­kal el­len­tét­ben, nem köt­he­tő sem élet­kor­hoz, sem hang­ta­ni hely­zet­hez, sem bi­zo­nyos tí­pu­sú mor­fé­mák­hoz, ugyan­ak­kor „két­ség­te­len­nek lát­szik be­széd­hely­zet­be­li kö­tött­sé­ge: mi­nél ke­vés­bé ter­mé­sze­tes a be­széd­hely­zet, an­nál gya­ko­rib­bak az il­la­bi­á­li­sabb meg­va­ló­su­lá­sok” (Lanstyák 1989, 167). Lanstyák ezen meg­fi­gye­lé­se­it, mint mon­dot­ta, csak kér­dő­íves vizs­gá­la­tok­ra ala­poz­ta, a kér­dés sta­tisz­ti­kai vizs­gá­la­ta még vá­rat ma­gá­ra.
Az ö-zés­sel kap­cso­lat­ban ál­ta­lá­ban szó esik a zárt ë-ről is, még ha egé­szen rit­ka elő­for­du­lás­ban is (Im­re 1971). Kul­csár­né (1978) a zárt ë-ző ala­ko­kat csak az ö-zés el­len­pél­dá­ja­ként em­lí­ti. Bár­dos (1982) már a zárt ë sze­re­pé­re is ma­gya­rá­za­tot ke­res­ve Deme és Im­re el­gon­do­lá­sa­i­ból ki­in­dul­va és az ál­ta­la ös­­sze­gyűj­tött anyag alap­ján meg­ál­la­pít­ja, hogy a zárt ë a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban önál­ló hang­esz­köz, és az egy­ta­gú és ve­gyes hang­ren­dű sza­vak mel­lett a jö­ve­vény­sza­vak­ban a leg­na­gyobb megter­helt­ségű. Lanstyák (1989) a nyelv­hasz­ná­la­ton túl rend­szer­ta­ni szin­ten, a köz­nyel­vi nyílt e és an­nak há­rom nyelv­já­rá­si meg­fe­le­lő­jé­nek: a nyílt e-nek, zárt ë-nek és az ö-nek egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyán be­lül vizs­gál­ta a zárt ë hely­ze­tét, meg­ál­la­pít­va, hogy a zárt ë, nem szá­mít­va a kis­szá­mú újabb jö­ve­vény­szó­kat és né­hány egyéb szó­ban ta­pasz­tal­ha­tó in­ga­do­zást, ki­zá­rá­sos vi­szony­ban van az ö fo­né­má­val. A zárt ë-s ej­tés­vál­to­za­tok csak az ö fo­né­ma il­la­bi­á­li­sabb meg­va­ló­su­lá­sá­nak szél­ső ha­tá­rát kép­vi­se­lik. A már em­lí­tett kis­szá­mú ki­vé­te­lek ese­té­ben ép­pen for­dí­tott a hely­zet: az ö a zárt ë fo­né­ma leg­la­bi­á­li­sabb ej­tés­vál­to­za­ta.
Az elem­zett ta­nul­má­nyok alap­ján a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás sor­rend­től füg­get­len ne­gye­dik jel­lem­vo­ná­sa­ként a nyelv­já­rás­szi­ge­ten be­lül ta­pasz­tal­ha­tó meg­osz­lást em­lít­het­nénk. A meg- ige­kö­tő kap­csán Kul­csár­né (1978) két­fé­le ej­tés­vál­to­zat­ra fi­gyelt föl: míg az ige­kö­tőt Szen­cen meg-nek ej­tik, ad­dig Fél­ben mög-nek. A nyelv­já­rás­szi­ge­ten be­lül Lanstyák (1989; 1992) több je­len­ség­re ki­ter­je­dő vizs­gá­la­tai iga­zol­ták Kul­csár­né (1978) meg­fi­gye­lé­se­it. A Lanstyák ál­tal fel­hasz­nált anyag fé­nyé­ben a nyelv­já­rás­szi­get két nagy egy­ség­re ta­gol­ha­tó, me­lye­ket ki­sebb-na­gyobb el­té­rés­sel a Kis-Du­na vá­laszt el egy­más­tól. Az észa­ki-észak­ke­le­ti részt, me­lyet Lanstyák Feltáj­nak ne­vez, a ke­vés­bé la­bi­á­lis vál­to­za­tok, míg a dé­li-dél­ke­le­ti, Al­táj­nak ne­ve­zett részt a la­bi­á­li­sabb vál­to­za­tok jel­lem­zik, az­az a meg- ige­kö­tő­nél ma­rad­va: a Feltájon meg-et, az Al­tá­jon mög-öt vagy mëg-et mon­da­nak (Lanstyák 1992).

A ma

A teg­nap ter­je­del­mes anya­ga mel­lett el­tör­pül­ni lát­sza­nak a ma ku­ta­tá­sa­i­nak ered­mé­nyei, me­lyek rész­ben ös­­sze­fog­lal­ják a meg­elő­ző is­me­re­te­ket, rész­ben to­vább­vi­szik a meg­kez­dett ku­ta­tá­so­kat. A teg­nap ér­té­kes is­me­ret­anya­gát a leg­újabb ku­ta­tá­si ered­mé­nyek­kel öt­vö­zi a Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia cí­mű tan­könyv (Kiss 2001), mely­nek nyelv­já­rá­si osz­tá­lyo­zá­sa Laz­icz­ius (1936) és Im­re (1971) ál­tal hasz­nált ti­po­ló­gi­ai rend­szert (a nyelv­já­rá­so­kat el­ső­sor­ban hang­ta­ni jel­lem­ző­ik, és nem te­rü­le­ti el­he­lyez­ke­dé­sük alap­ján cso­por­to­sí­tó rend­szer) a ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia leg­újabb ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­vel egé­szí­ti ki. Ez a tíz nyelv­já­rá­si ré­gi­ót el­kü­lö­ní­tő rend­szer an­­nyi­ban kü­lön­bö­zik a ko­ráb­bi nyol­cas fel­osz­tá­sok­tól, hogy kü­lön tár­gyal­ja a ko­ráb­ban egy cso­por­tot (a dé­li nyelv­já­rás­tí­pust) al­ko­tó dél-du­nán­tú­li és dél-al­föl­di nyelv­já­rá­si ré­gi­ót, va­la­mint kü­lön vá­laszt­ja a szé­kely és a mold­vai ré­gi­ót, an­nak el­le­né­re, hogy „a nyelv­já­rás­cso­por­tok és ré­gi­ók fő nyel­vi jel­lem­zői, te­rü­le­ti gó­cai az­óta (A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza [1968–1977] és Im­re [1971] mo­nog­rá­fi­á­ja) nem vál­toz­tak meg gyö­ke­re­sen” (Kiss 2001, 266).
Az ö-zés­sel kap­cso­lat­ban a tan­könyv a ko­ráb­ban meg­ál­la­pí­tott té­nye­ket pon­to­sít­ja. A dél-al­föl­di és a dél-du­nán­tú­li nyelv­já­rá­si ré­gió kü­lön­vá­lasz­tá­sát az ö-zés jel­le­gé­ben va­ló el­té­ré­sek in­do­kol­ták: az előb­bi­ben erős ha­tó­ere­jű füg­get­len la­bi­á­lis ö-zés­sel ta­lál­ko­zunk, az utób­bit leg­in­kább a hang­súly­ta­lan ö-zés jel­lem­zi, a hang­sú­lyos és a ha­so­nu­lá­sos ö-zés ki­sebb mér­ték­ben ész­lel­he­tő (vö. Im­re 1971). Az ö-zés ha­tó­ere­je in­nen nyu­gat fe­lé ha­lad­va egy­re gyen­gül, vi­szont a het­ési nyelv­já­rás­cso­port­ban erős hang­súly­ta­lan ö-zést ta­lá­lunk. A szé­kely nyelv­já­rás­cso­por­tok alap­vo­ná­sa­ik­ban meg­egyez­nek a nyu­gat- és a dél-du­nán­tú­li (és dél-al­föl­di) ré­gió nyelv­já­rá­sa­i­val, ami egy­ben iga­zol­ni lát­szik azt a föl­te­vést, hogy a 12–13. szá­zad­ban a ke­le­ti gye­pűk ko­mo­lyabb meg­erő­sí­té­sé­re nyu­gat- és dél-du­nán­tú­li ma­gyar nép­rész­le­ge­ket te­le­pí­tet­tek Er­dély ke­le­ti fe­lé­re. Az el­mon­dot­tak azért fon­to­sak a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás szem­pont­já­ból, mert a tan­könyv sze­rint ha­son­ló mó­don ke­let­kez­he­tett a Szenc kör­nyé­ki és az abaúji ö-ző szi­get is (lásd 1. tér­kép).
A szen­ci ö-zés­sel újab­ban jó­ma­gam kezd­tem el fog­lal­koz­ni. Kul­csár­né­hoz (1978) és Bár­dos­hoz (1982) ha­son­ló­an nyelv­já­rá­si vizs­gá­ló­dá­sa­im egy­elő­re csak Szenc vá­ro­sá­ra kor­lá­to­zód­tak, de a jö­vő­ben min­den­kép­pen sze­ret­ném ki­ter­jesz­te­ni őket a nyelv­já­rás­szi­get egé­szé­re. Vizs­gá­la­ta­im el­ső ered­mé­nye­i­ről szak­dol­go­za­tom­ban (Kožíková 2001), majd ké­sőbb egy elő­adás ke­re­tén be­lül (Kožík 2002) szá­mol­tam be. A füg­get­len la­bi­á­lis ö-zés még ma is élő je­len­ség, olyan sa­já­tos­sá­gok­kal egye­tem­ben mint az á utá­ni o-zás, az á előt­ti il­la­bi­á­li­sabb a ej­té­se, a zárt ë ala­csony meg­ter­helt­sé­ge, a más­sal­hang­zók meg­nyú­lá­sa ma­gán­hang­zó­kö­zi hely­zet­ben, az l egy­sze­rű és pótlónyúlá­sos ki­esé­se és az előt­te ál­ló ma­gán­hang­zó zár­tab­bá té­te­le (vö. Im­re 1971; Kul­csár­né 1978; Bár­dos 1982; Lanstyák 1989; 1992). A dol­go­za­to­mat és elő­adá­so­mat ki­egé­szí­tő vál­to­zás­vizs­gá­lat alap­ját a nyelv­já­rás leg­jel­lem­zőbb sa­já­tos­sá­ga az ö-zés ké­pez­te, és en­nek ke­re­tén be­lül foly­tat­tam lát­szó­la­gos­idő-vizs­gá­la­tot, az­az a nyelv­já­rás­ban zaj­ló vál­to­zá­sok­ra az egyes kor­cso­port­ok ö-zé­sé­nek mér­té­ké­ből kö­vet­kez­tet­tem. A min­tá­ul vá­lasz­tott adat­köz­lők leg­idő­sebb­je­i­nek (60 év fö­löt­ti) erő­tel­jes ö-zé­se még szem­be­tű­nőb­ben je­lent­ke­zik a 15–18 éves fi­a­ta­lok kö­ré­ben, a 18–40 és a 40–60 éve­sek­nél cse­ké­lyebb mér­ték­ben van je­len, leg­ke­vés­bé pe­dig a 40–60 év kö­zöt­ti­ek be­szé­dé­ben ér­zé­kel­he­tő. A je­len­ség egyik le­het­sé­ges ma­gya­rá­za­tát a köznyelvies(eb­b) be­széd je­len­tős tár­sa­dal­mi sze­re­pé­nek a fel­is­me­ré­se ad­hat­ja, ami az is­ko­lá­sok­nál még nem, a nyug­dí­ja­sok­nál pe­dig már nem an­­nyi­ra fon­tos, mint az ak­tív tár­sa­dal­mi éle­tet élő fi­a­ta­labb és idő­sebb kö­zép­ko­rú­ak szá­má­ra (lásd 1. áb­ra).
Az ö-zés ér­té­ke­lé­sé­be az élet­ko­ron kí­vül más szem­pon­to­kat is be­von­tam. A vég­zett­ség és az ö-zés ös­­sze­füg­gé­se­it vizs­gál­va azt ta­pasz­tal­tam, hogy az ö-zés mér­té­ke egye­nes arány­ban csök­ken a ma­ga­sabb és egy­ben ma­gyar vég­zett­ség­gel (lásd 2. áb­ra). A ma­gyar köz­nyelv ha­tá­sa, amit a ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sok gya­ko­ri­sá­gá­val pró­bál­tam föl­mér­ni, ugyan­csak az ö-zés mér­té­ké­nek csök­ke­né­sét mu­tat­ja (lásd 3. áb­ra). A ma­gyar­or­szá­gi be­szé­lők íté­le­tei és adat­köz­lő­im ö-zé­se kö­zött is ki­mu­tat­ha­tó bi­zo­nyos fo­kú ös­­sze­füg­gés – akik be­széd­ben a ma­gyar­or­szá­gi­ak sa­ját nyelv­hasz­ná­la­tuk­tól el­té­rő je­len­sé­ge­ket ész­lel­nek, azok­nál az ö-zés mér­té­ke ma­ga­sabb, mint azok­nál, akik­nek be­szé­dén rit­kán ész­le­lik a „más­sá­got” (lásd 4. áb­ra).
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­sal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök ké­pe­zik an­nak a vizs­gá­lat­nak egy ré­szét, mely­ben a nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sé­ről kér­dez­tem né­hány szlo­vá­ki­ai ma­gyar pe­da­gó­gus­cso­por­tot (Kožík 2004). A vizs­gá­lat­ban he­lyén­va­ló­nak bi­zo­nyult a sa­ját nyelv­já­rás­sal és a más nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök kü­lön­vá­lasz­tá­sa. Az előb­bit a ra­ci­o­na­li­tás, a nyelv­já­rás mel­lett a köz­nyelv fon­tos­sá­gá­nak a hang­sú­lyo­zá­sa ha­tá­roz­ta meg, és a sem­le­ges­ség („he­lyi ér­de­kes­ség­nek tar­tom”) mel­lett az ér­zel­mes­ség („min­den más nyelv­vál­to­zat­nál job­ban sze­re­tem”) is meg­je­lent (lásd 5. áb­ra). A más nyelv­já­rás­ok­nál a sem­le­ges­ség bi­zo­nyult a leg­meg­ha­tá­ro­zóbb­nak, sor­rend­ben csak ezt kö­vet­te a ra­ci­o­ná­lis hoz­zá­ál­lás, az ér­zel­mes­ség itt vi­szont nem ju­tott sze­rep­hez (lásd 6. áb­ra). A kü­lönb­ség az at­ti­tű­dök kö­zött ab­ból adód­hat, hogy az egyén és be­szé­de, je­len eset­ben szen­ci ö-ző nyelv­já­rá­sa, kö­zöt­ti kap­cso­lat sok­kal szo­ro­sabb, mint az, amely az ál­ta­lá­ban vett nyelv­já­rás­ok­hoz fű­zi. A kér­dő­ív­ben sze­rep­lő to­váb­bi két le­he­tő­sé­get („nem ér­de­kel”; „rossz­nak, hely­te­len­nek tar­tom”) sen­ki sem vá­lasz­tot­ta. A meg­kér­de­zett szen­ci és kör­nyék­be­li pe­da­gó­gu­sok po­zi­tív nyel­vi at­ti­tűd­jei ab­ban is meg­mu­tat­koz­nak, hogy fon­tos­nak tart­ják nyelv­já­rá­suk ápo­lá­sát, an­nak el­le­né­re, hogy in­kább csak a ha­gyo­mány­őr­zés szint­jén szá­mí­ta­nak rá, és za­va­ró té­nye­ző­nek ér­zik a si­ke­res köz­nyelv-el­sa­já­tí­tás szem­pont­já­ból.
Az at­ti­tű­dök je­len­tős nyelv­hasz­ná­lat-be­fo­lyá­so­ló té­nye­zők, és vizs­gá­la­tuk nem­csak a ma élő je­len­sé­gek jobb meg­ér­té­se szem­pont­já­ból le­het fon­tos, ha­nem az egyes nyelv­vál­to­za­tok, így a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás jö­vő­jé­re is ha­tás­sal le­het.

A hol­nap

A cím­ben a hol­nap zá­ró­je­le­zé­se és meg­kér­dő­je­le­zé­se ar­ra utal, hogy egy­részt a Szenc kör­nyé­ki és ál­ta­lá­ban vé­ve a nyelv­já­rás­ok jö­vő­jé­re vo­nat­ko­zó­an nin­cse­nek di­a­lek­to­ló­gi­ai szem­pont­ból ér­tel­mez­he­tő és ér­té­kel­he­tő ada­ta­ink, más­részt a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás és más ha­son­ló pe­rem­hely­ze­tű nyelv­já­rás­ok lé­tét az adott vi­dék ál­lam­nyel­ve, ese­tünk­ben a szlo­vák nyelv, is ve­szé­lyez­te­ti. Mind­ezek el­le­né­re egyet­ér­tek Kiss Je­nő vé­le­mé­nyé­vel, mely sze­rint a nyelv­já­rás­ok el­tű­né­sé­től nem kell tar­ta­ni, hi­szen glo­ba­li­zá­ló­dó vi­lá­gunk­ban a nyelv­já­rás a he­lyi iden­ti­tás meg­őr­zé­sé­nek esz­kö­zé­vé lép(het) elő.
Sa­ját vizs­gá­la­ta­im so­rán is biz­ta­tó je­lek­kel ta­lál­koz­tam a Szenc kör­nyé­ki ö-ző nyelv­já­rás jö­vő­jét te­kint­ve. A már em­lí­tett vál­to­zás­vizs­gá­lat­ban a jö­vő­re, a nyelv­já­rás to­vább­élé­sé­re utal a 15–18 éves fi­a­ta­lok erő­sen nyelvjárásias nyelv­hasz­ná­la­ta. A pe­da­gó­gu­sok fön­tebb vá­zolt nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos po­zi­tív at­ti­tűd­jei is je­len­tős mér­ték­ben befolyá­sol(hat)ják a fi­a­tal ge­ne­rá­ció nyelv­já­rás-el­is­me­rő nyelv­szem­lé­le­tét és an­nak szé­gyen­ér­zet­től men­tes hasz­ná­la­tát.
A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban je­len­leg fo­lyó ku­ta­tá­sa­im so­rán a nyelv­já­rás jö­vő­jé­nek ér­zel­mi meg­kö­ze­lí­té­sé­re is ki­tér­tem. Adat­köz­lő­im a „Saj­nál­ná, ha ki­vesz­ne a szen­cies be­széd?” kér­dés­re adott vá­la­szai is bi­za­ko­dás­sal töl­te­nek el. Vol­tak, akik nem saj­nál­nák a nyelv­já­rás ki­ve­szé­sét – „Nem mon­hatom, hogy sajnánám, h™t azér még­is szöbb vóna szöbben mag­yarú beszéni.” –, a vá­la­szo­lók több­sé­ge azon­ban saj­nál­ná, ha el­tűn­ne a szen­cies be­széd – „S™jnánám, ter­mészetës. – Hog­y­në [s™jnánám]. Ami van még va­la­mi jó az is tönkremön­nyön?!” – „H™t azér s™jnánám.” –, ami egy­ben a nyelv­já­rás jö­vő­jé­nek egyik biz­to­sí­té­ka le­het (lásd 7. áb­ra).

Mel­lék­let

1. tér­kép. Az ö-ző nyelv­já­rás­ok el­he­lyez­ke­dé­se
Microsoft Word - Kozík-térkép.doc
1. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke kor­cso­port­ok sze­rint
Kozík-táblázat.xls
2. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke vég­zett­ség sze­rint
Kozík-táblázat.xls
3. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke a ma­gyar­or­szá­gi lá­to­ga­tá­sok gya­ko­ri­sá­ga sze­rint
Kozík-táblázat.xls
4. áb­ra. Az ö-zés mér­té­ke a ma­gyar­or­szá­gi be­szé­lők íté­le­tei sze­rint
Kozík-táblázat.xls
5. áb­ra. A sa­ját nyelv­já­rás­sal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sek meg­osz­lá­sa
Kozík-táblázat.xls
6. áb­ra. Más nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos vé­le­ke­dé­sek meg­osz­lá­sa
Kozík-táblázat.xls
7. áb­ra. A „Saj­nál­ná, ha ki­vesz­ne a szen­cies be­széd?” kér­dés­re adott vá­la­szok meg­osz­lá­sa
Kozík-táblázat.xls

Fel­hasz­nált iro­da­lom

E. Abaffy Er­zsé­bet 2003. Hang­tör­té­net. In Kiss Jenő–Pusztai Fe­renc (sz­erk.): Ma­gyar nyelv­tör­té­net. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Bal­as­sa Jó­zsef 1891. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok osz­tá­lyo­zá­sa és jel­lem­zé­se. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia.
Bá­lint Sán­dor 1957. Sze­ge­di szó­tár. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Bár­czi Gé­za 1958. Ma­gyar hang­tör­té­net. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó. /Egyetemi ma­gyar nyel­vé­sze­ti füzetek./
Bár­dos Gyu­la 1982. A szen­ci ö-ző nyelv­já­rás hang­ta­ni és alak­ta­ni le­írá­sa. Szak­dol­go­zat (Komenský Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ke). Bratisla­va.
Benkő Lo­ránd 1957. Ma­gyar nyelv­já­rás­tör­té­net. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó. /Egyetemi ma­gyar nyel­vé­sze­ti füzetek./
Benkő Lo­ránd 1967a. A nyelv­föld­rajz tör­té­ne­ti ta­nul­sá­gai. 29–48. p. /A Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Nyelv- és Iro­da­lom­tu­do­mány­ok Osz­tá­lyá­nak köz­le­mé­nyei, 24./
Benkő Lo­ránd 1967b. A nyelv­já­rás­ku­ta­tás és te­le­pü­lés­tör­té­net. Ma­gyar Nyelv­őr, 91. évf. 455–464. p.
Deme Lász­ló–Im­re Sa­mu (sz­erk.) 1968–1977. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza. 1–6. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Horg­er An­tal 1934. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok. Bu­da­pest, Kókai La­jos ki­adá­sa.
Im­re Sa­mu 1971. A mai ma­gyar nyelv­já­rás­ok rend­sze­re. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Kál­mán Bé­la 1966. Nyelv­já­rá­sa­ink. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris.
Kožíková Di­a­na 2001. Élő­nyel­vi vizs­gá­la­tok a szen­ci ö-ző nyelv­já­rás­ban. Szak­dol­go­zat (Komenský Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ke). Bratisla­va.
Kožík Di­a­na 2002. Az ö-zés ál­la­po­ta Szenc mai ma­gyar nyelv­hasz­ná­la­tá­ban. Szom­bat­hely, Ber­zse­nyi Dá­ni­el Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­la Ma­gyar Nyel­vé­sze­ti Tan­szé­ke, 172–180. p. /Berzsenyi Dá­ni­el Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­la Ma­gyar Nyel­vé­sze­ti Tan­szék­ének ki­ad­vá­nyai, 5./
Kožík Di­a­na 2004. A nyelv­já­rás­ok­kal kap­cso­la­tos at­ti­tű­dök a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pe­da­gó­gu­sok né­hány cso­port­já­ban. In Lanstyák Ist­ván–Meny­hárt Jó­zsef (sz­erk.): Ta­nul­má­nyok a két­nyel­vű­ség­ről II. Po­zsony, Kalligram.
Kul­csár­né Sz. Zsu­zsa 1978. Ö-zés a Po­zsony vi­dé­ki szen­ci nyelv­já­rás­ban. Ma­gyar Nyelv, 74. évf. 229–237. p.
Laz­icz­ius Gyu­la 1936. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia. /A ma­gyar nyelv­tu­do­mány ké­zi­köny­ve, 1./
Lanstyák Ist­ván 1989. A Szenc kör­nyé­ki nyelv­já­rás füg­get­len la­bi­á­lis ö-zé­sé­nek né­hány kér­dé­se. In Tóth Kár­oly (sz­erk.): Új Min­de­nes Gyűj­te­mény 8. Bratislava, Ma­dách Könyv­ki­adó, 155–170. p.
Lanstyák Ist­ván 1992. Az alak­vál­to­zat­ok föld­raj­zi és gya­ko­ri­sá­gi el­osz­lá­sá­nak össze­füg­gé­se­i­ről (a Csal­ló­köz és a Mátyus­föld nyelv­já­rá­si anya­ga alap­ján). In Kont­ra Mik­lós (sz­erk.): Tár­sa­dal­mi és te­rü­le­ti vál­to­za­tok a ma­gyar nyelv­ben. Bu­da­pest, MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­te. /Linguistica, Series A, Stu­dia et Dis­ser­tati­nes, 9./
Loson­czi Zol­tán 1917; 1918. Az ö-zés tör­té­ne­te. 1–3. rész. Nyelv­tu­do­má­nyi Köz­le­mé­nyek, 44. köt. 4. fü­zet, 373–406. p.; 45. köt. 1. fü­zet, 45–116. p.; 45. köt. 2–3. fü­zet, 195–266. p.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Pár­kány An­tal 1974. Szenc múlt­já­ból. Iro­dal­mi Szem­le, 17. évf. 7. sz. 644–652. p.
Pé­ter Lász­ló 1951. Az ö-zés kér­dé­sé­hez. Ma­gyar Nyelv­já­rás­ok, 1. évf. 118–135. p.
Simonyi Zsig­mond 1889. A ma­gyar nyelv. A mű­velt kö­zön­ség­nek. Bu­da­pest, Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia.

Presinszky Károly: Változások a nagyhindi nyelvjárás magánhangzórendszerében

Be­ve­ze­tő

A nyelv­já­rás­ku­ta­tók szá­má­ra is­me­rős te­le­pü­lés Nagy­hind, mely a szak­iro­da­lom­ba nyelv­já­rás­szi­get­ként ke­rült be köz­is­mert fo­ne­ti­kai jel­lem­ző­jé­vel, az ö, ő, ü, ű labiopalatális ma­gán­hang­zók hi­á­nyá­val (vö. Im­re 1971, 369). Az újabb di­a­lek­to­ló­gi­ai rend­sze­re­zé­sek sze­rint azon­ban Nagy­hin­den ez a fo­né­ma­hi­ány má­ra lé­nye­gé­ben el­tűnt, csak a nyo­mai lel­he­tők fel (Kiss 2001, 330). Ku­ta­tá­so­mat min­de­nek­előtt az ösz­tö­nöz­te, hogy ki­de­rít­sem, mi­ként je­lent­kez­nek, és mi­lyen jel­le­gű­ek a la­bi­á­lis fo­né­ma­hi­ány nyo­mai Nagy­hind mai nyelv­hasz­ná­la­tá­ban.
Nagy­hind mint Nyi­tra-vidé­ki te­le­pü­lés má­ra már nyelvszigeth­e­lyzetbe ke­rült, ez­zel ta­nul­má­nyo­zá­sa még több ta­nul­ság­gal szol­gál­hat, mint a bel­ső nyelv­já­rás­szi­ge­te­ké. Az ös­­sze­füg­gő ma­gyar nyelv­te­rü­let­től va­ló el­sza­ka­dás fá­zis­el­to­ló­dást, fáziskésést1 ered­mé­nyez­het, és elő­se­gít­he­ti a fent em­lí­tett nagy­hin­di sa­já­tos­sá­gok jobb meg­őr­zé­sét.
A vizs­gá­lat ob­jek­tív előz­mé­nye, hogy az em­lí­tett te­le­pü­lés A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak (MNyA.) ku­ta­tó­pont­ja volt, és – mint már sok je­les ku­ta­tónk hang­sú­lyoz­ta – az ilyen te­le­pü­lé­sek nyelv­hasz­ná­la­tá­ból va­ló ér­té­kes ada­tok vál­to­zás­vizs­gá­la­ta a ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia sür­ge­tő fel­ada­tai kö­zé tar­to­zik (vö. Kiss 1998, 929–935).

A nagy­hin­di nyelv­já­rás szak­iro­dal­ma

A nyelv­já­rá­si bib­li­og­rá­fi­ák sze­rint a leg­ré­gibb nyel­vé­sze­ti ada­tok a nagy­hin­di nyelv­já­rás­ról 1947-ből va­lók (Benkő–Lőrincze 1951). A nyelv­at­lasz pró­ba­gyűj­té­se­it ös­­szeg­ző kö­tet (Bárczi 1947) húsz térké­plapján2 lé­vő va­la­men­­nyi lexémában a köz­nyel­vi la­bi­á­lis ö, ő, ü, ű he­lyén il­la­bi­á­lis pár­ja­ik, az ë, é, i, í, sze­re­pel­nek. Ezek a sza­vak a kö­vet­ke­zők: ërëg­ma­ma ’öre­ganya’, bikkëny ’bükköny’, csész ’csősz’, vëdër ’vödör’, ëcset ’öc­set’, këc­sëge ’köc­sög’.
Im­re Sa­mu rend­sze­ré­be nyelv­já­rás­szi­get­ként ke­rült be a di­a­lek­tus, az em­lí­tett labiopalatális ma­gán­hang­zók hi­á­nyá­nak jel­leg­ze­tes­sé­gé­vel, de az­zal a meg­szo­rí­tás­sal, hogy ez a sa­ját­ság Nagy­hin­den pusz­tu­ló­ban van (Im­re 1971, 369). Ha­son­ló hang­ta­ni sa­já­tos­sá­gok­kal jel­lem­zi még a szak­iro­da­lom a mai Szer­bia és Mon­te­neg­ró te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó Bácskertes (Kupusina) nyelv­já­rá­sát is. A Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia c. egye­te­mi tan­könyv­ben a nyelv­já­rás­ok hang­ta­ni rend­sze­re­zé­se csu­pán a kupusi­nai nyelv­já­rást em­lí­ti kü­lön tí­pus­ként (Kiss 2001, 330), bár meg­jegy­zi, hogy a bácskerte­si telepe­sek3 va­ló­szí­nű­leg Nagy­hin­dről vagy köz­vet­len kör­nyé­ké­ről ke­rül­tek a Bács­ká­ba – in­nen ered a ha­son­ló­ság. En­nek a ha­son­ló­ság­nak és kap­cso­lat­nak nyelv­tu­do­má­nyi bi­zo­nyí­tá­sá­ról ol­vas­ha­tunk Benkő Lo­ránd és Zel­liger Er­zsé­bet ta­nul­má­nya­i­ban (Benkő 1961, 150; Zel­liger 1988, 1035). Meg­ál­la­pít­ják, hogy Bács­ker­te­sen az ill­abi­al­itás ar­cha­i­ku­sabb és má­ig is élő. Ezt tá­maszt­ják alá sa­ját meg­fi­gye­lé­se­im és fel­vé­te­le­im is, me­lye­ket bácskerte­si adatkö­zlőkke­l4 ké­szí­tet­tem. A két köz­ség az utób­bi évek­ben fel­élén­kí­tet­te kap­cso­la­ta­it. A kö­zös ren­dez­vé­nyek elő­se­gít­he­tik a nyelv­já­rás meg­őr­zé­sét.
A nagy­hin­di nyelv­já­rás je­len­le­gi ál­la­po­tá­ról ér­té­kes ada­tok­kal szol­gál A Nyi­tra-vidé­ki ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza is (Sán­dor 2004). Az ot­ta­ni ada­tok ta­nú­sá­ga sze­rint Nagy­hind nem te­kint­he­tő nyelv­já­rás­szi­get­nek, mai nyelv­já­rá­sa ugyan­is be­il­lesz­ke­dik a Nyi­tra-vidé­ki nyelv­já­rás­cso­port­ba, ugyan­is a labiopalatális ma­gán­hang­zók hi­á­nya má­ra lé­nye­gé­ben el­tűnt.

Nagy­hind te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti és szo­ci­o­ló­gi­ai ada­tai

A to­váb­bi­ak­ban is­mer­ked­jünk meg a főbb te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti és szo­ci­o­ló­gi­ai ada­tok­kal, va­la­mint Nagy­hind mai jel­le­gé­vel!
Nagy­hind (Ve¾ké Chyn­dice) Nyi­tra-vidék észak­ke­le­ti pe­re­mén, Vere­bé­lytől 5 km-re észak­nyu­gat­ra, a Zsit­va fo­lyó jobb part­ján fek­szik. El­ső írá­sos em­lí­té­se 1234-ből va­ló, ami­kor II. And­rás ki­rály ok­le­ve­lé­ben a kö­ze­li garam­szent­benede­ki ko­los­tor­hoz tar­to­zó Szelepc­sény föld­je­i­nek ha­tá­ra­ként tün­te­ti fel a fa­lut, Hymd alak­ban (Györffy 1966, 476). A fa­lu ne­ve eti­mo­ló­gi­a­i­lag azo­nos a Győr-Sop­ron me­gyei Himod hely­név­vel, amely pusz­ta sze­mély­név­ből ke­let­ke­zett ma­gyar név­adás­sal (FNESz. 1:189).
1268-ban IV. Bé­la ki­rály a gíme­si Forgá­chok­nak aján­dé­koz­ta a fa­lut és ve­le együtt az egy­ko­ri Har­sány ne­vű te­le­pü­lést is. Ez a fa­lu ma már nem lé­te­zik, csu­pán Nagy­hind 1892-es ka­tasz­te­ri tér­ké­pe utal va­la­mi­ko­ri lé­te­zé­sé­re. Egy 1274-ből szár­ma­zó ok­irat Har­sány la­ko­sa­it, akik ki­rá­lyi ha­lá­szok és há­ló­szö­vők vol­tak, a szom­szé­dos Nagy­hin­dre (Hymod) köl­töz­te­ti. Me­ző­gaz­da­ság és ha­lá­szat jel­le­mez­te te­hát Nagy­hind ősi la­ko­sa­i­nak élet­mód­ját, me­lyet a köz­ség – ha­lász­há­lót és eke­va­sat áb­rá­zo­ló – cí­me­re is tük­röz.
A 13–14. szá­zad for­du­ló­ján a gíme­si Forgá­chok bir­to­ka­it Csák Má­té sze­rez­te meg, aki­nek ha­lá­la után elő­ször a ki­rá­lyé, majd is­mét a Forgách csa­lá­dé lett a fa­lu. 1576-ban Nagy­hin­det fel­éget­ték a tö­rö­kök, a la­kos­ság je­len­tős ré­sze el is pusz­tult, ugyan­is az 1664-es adó­ös­­sze­írás­ban mind­ös­­sze 9 adó­fi­ze­tőt ta­lá­lunk Nagy Hin­den (Blaskovics 1993, 293). Nagy­hind föld­je­it a 18–19. szá­zad­ban bir­tok­ló csa­lá­dok kö­zül meg­em­lít­he­tő a Paluska, a Szlávy és a Weiss csa­lád is.
A köz­ség 1918-ig, majd 1938–1945 kö­zött Ma­gyar­or­szág­hoz tar­to­zott. 1976-ban köz­igaz­ga­tá­si­lag ös­­sze­von­ták Chyn­dice né­ven a szom­szé­dos Kishind­del, amely szlo­vák fa­lu. A la­kos­ság lé­lek­szá­ma ez­zel majd­nem a két­sze­re­sé­re ug­rott, de nem­ze­ti­sé­gi­leg erő­sen ve­gyes­sé vált, ill. el­szlo­vá­ko­so­dott. Az 1991-es nép­szám­lá­lás ada­tai sze­rint az ös­­sze­vont köz­ség la­kos­sá­ga 760 fő volt, eb­ből 84,61% a szlo­vák és 15,39% a ma­gyar. A két köz­ség 1992-től is­mét kü­lön­vált. A leg­fris­sebb, 2001-es nép­szám­lá­lá­si ada­tok ta­nú­sá­ga sze­rint Nagy­hind la­kos­sá­ga erő­sen meg­fo­gyat­ko­zott. A 350 nagy­hin­di la­kos­ból 260 szlo­vák, 87 pe­dig ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű, 122 la­kos anya­nyel­ve ma­gyar (Sèítanie… 2001, 52).
Az össz­la­kos­ság 20,5%-a 20 év alat­ti, 36%-a 21–40 év kö­zöt­ti, 23%-a 41–60 év kö­zöt­ti és 19%-a 60 év fe­let­ti. Az ada­tok­ból ki­ol­vas­ha­tó ör­ven­de­tes tény, hogy az össz­la­kos­ság nagy arány­ban fi­a­tal, csak­hogy több­sé­gük szlo­vák nem­ze­ti­sé­gű és anya­nyel­vű. A fa­lu­ban csak szlo­vák óvo­da ta­lál­ha­tó. Is­ko­la ninc­s.

A vizs­gá­lat mód­sze­rei és kö­rül­mé­nyei

A nagy­hin­di ma­gán­hang­zó­rend­szer vál­to­zás­vizs­gá­la­tá­hoz min­de­nek­előtt olyan kér­dé­se­ket kel­lett adat­köz­lő­im­nek fel­ten­nem, me­lyek se­gít­sé­gé­vel az ö, ő, ü, ű fo­né­mák gya­ko­ri­sá­gát kö­vet­het­tem nyo­mon. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­ból ki­vá­lasz­tot­tam te­hát min­den olyan kér­dést, me­lyek köz­nyel­vi vá­la­szá­ban sze­re­pel­nek az em­lí­tet fo­né­mák. Ez­ál­tal 262 kér­dés­ből ál­ló kér­dő­ív jött lét­re, mely­hez min­de­nek­előtt az at­lasz­be­li vá­la­szo­kat gyűj­töt­tem fel. A kér­dő­ívet ez­után fel­hasz­nál­tam az adat­köz­lők­kel va­ló be­szél­ge­té­sek so­rán.
Adat­köz­lő­i­met a nagy­hin­di la­ko­sok­ból vá­lasz­tot­tam ki. Igye­kez­tem a ré­teg­zett min­ta­vé­tel sza­bá­lyai alap­ján vé­gez­ni a ku­ta­tást, és adat­köz­lő­i­met is esze­rint ki­vá­lasz­ta­ni. 15 adat­köz­lőm volt (6 fér­fi, 9 nő), akik kö­zül leg­ne­he­zebb dol­gom a fi­a­tal kor­osz­tály ki­vá­lasz­tá­sa­kor volt, ugyan­is jobb eset­ben ve­gyes há­zas­ság­ból szár­ma­zó fi­a­ta­lo­kat ta­lál­tam, akik sa­ját be­val­lá­suk sze­rint alig hasz­nál­ják a ma­gyar nyel­vet, és nem is tud­nak jól ma­gya­rul. A kér­dő­ív szá­mos kér­dé­sé­re nem is tud­tak vá­la­szol­ni.
A min­ta­vé­telt 2004-ben kezd­tem el. Elő­ször kö­tet­len be­szél­ge­tést kez­de­mé­nyez­tem, mely­nek so­rán igye­kez­tem meg­nyer­ni az adat­köz­lők bi­zal­mát. A be­szél­ge­té­se­ket mag­ne­to­fon­nal rög­zí­tet­tem. A kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal kér­dő­ív se­gít­sé­gé­vel vizs­gá­lód­tam, mely ke­vés­bé za­var­ta az adat­köz­lő­ket.

A vizs­gá­lat ered­mé­nyei

Az aláb­bi­ak­ban a fo­né­ma­gya­ko­ri­ság­gal fog­lal­ko­zó di­a­lek­to­ló­gi­ai mun­kák alap­ján kü­lön­fé­le cso­por­to­sí­tás­ban tár­gya­lom az il­la­bi­á­lis hang­he­lyet­te­sí­tést. Vizs­gá­lom hang­sú­lyos, ill. hang­súly­ta­lan hely­zet­ben, tő­mor­fé­má­ban és tol­da­lék­mor­fé­má­ban, ab­szo­lút és nem ab­szo­lút szóvé­gen­5. A kön­­nyebb ös­­sze­ha­son­lí­tás ér­de­ké­ben a ka­pott ered­mé­nye­ket táb­lá­zat­ba fog­lal­tam. Táb­lá­za­ta­im el­ső osz­lo­pá­ban A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­ból nyert ada­tok ta­lál­ha­tók. Fel­tün­tet­tem a vizs­gált sza­vak szá­mát, va­la­mint ki­mu­tat­tam az ill­abi­al­itás ará­nyát az em­lí­tett fo­ne­ti­kai hely­ze­tek­ben, az alak­vál­to­zat­ok szá­mát, az il­la­bi­á­lis vál­to­za­tok tár­sa­dal­mi ér­vé­nyes­sé­gét és gyako­riságát.6 Nagy­hin­den 1952-ben Im­re Sa­mu és Kál­mán Bé­la gyűj­töt­tek, majd az el­len­őr­ző gyűj­tést 1963-ban Deme Lász­ló vé­gez­te el. A kö­vet­ke­ző osz­lop­ban a 2004-es vizs­gá­lat ered­mé­nye­it ál­lí­tom szem­be a ko­ráb­bi ada­tok­kal. Az egyes fo­ne­ti­kai hely­ze­tek tár­gya­lá­sa után ös­­sze­sí­tem a ka­pott ered­mé­nye­ket és ös­­sze­ha­son­lí­tom az il­la­bi­á­lis fo­né­ma­gya­ko­ri­ság ará­nyát a nyelv­at­lasz és a 2004-es vizs­gá­lat nyel­vi ada­tai kö­zött.

1. táblázat. Hangsúlyos helyzet

  MNyA. (1952-1963) n 163 Jelenleg (2004) n 163
Illabialitás 87,8% 7,4%
Labialitás 12,2% 92,6%
Két alakváltozatú 19 (pl. bécse ~ bécsé ’bölcső’) 3 (gëríny ~ gërín ’görény’; ëssze ~ ësszi ’össze’; gëbre ~ gëbrike ’bögre’)
Három alakváltozatú 2 (pl. idvígy ~ igyvígy ~ igyvíd ’ügyvéd’)
Általánosan ismert 37,9% 13,4%
Archaizmus 57,8% 80,0%
Ritka 7,3% 6,6%
Kizárólagos 10,4% 6,6%
Változat 89,6% 93,4%

A 2004-es ada­tok sze­rint 12 lexémában ta­lál­ha­tó il­la­bi­á­lis hang­he­lyet­te­sí­tés hang­sú­lyos hely­zet­ben. Ezek kö­zül a file erő­sen vis­­sza­szo­rult ar­cha­iz­mus, csak egy idős adat­köz­lő­től hal­lot­tam, a si­ket pe­dig rit­kán hasz­nált. Egyes sza­vak (mint pl. fírísz, gëbre, gëríny) más kör­nyék­be­li nyelv­já­rás­ok­ban is az ak­tív szó­kincs ré­szei (vö. Presin­szky 2000, 40; Sán­dor 2000, 74). Az ill­abi­al­itás ezek­ben az ese­tek­ben a „pa­ló­cos” jel­leg­gel függ ös­­sze.
Az il­la­bi­á­lis lexémák már a nyelv­at­lasz gyűj­té­se ide­jén is 89,6%-ban vál­to­zat­ként sze­re­pel­nek. Az ada­tok azt bi­zo­nyít­ják, hogy az ill­abi­al­itás már öt­ven év­vel ez­előtt sem volt ki­zá­ró­la­gos, csu­pán vál­to­zat­ként lé­te­zett.

2. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, tőmor­fé­ma, nem ab­szo­lút szó­vég
Microsoft Word - Dokument2

3. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, toldalék­mor­fé­ma, nem ab­szo­lút szó­vég
Microsoft Word - Dokument3
Az nyelv­at­lasz ada­tai közt az egyes fo­ne­ti­kai hely­ze­tek­ben a szó­belse­ji ill­abi­al­itás a leg­ki­sebb ará­nyú. A kö­vet­ke­ző lexémák­ban ta­pasz­tal­tam ill­abi­al­itást: fíkëtő ’főkötő, fej­kö­tő, fej­ken­dő’; përkëlt ’pörkölt’; kőmíves ’kőműves’; vëdër ’vödör’.

4. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, tőmor­fé­ma, ab­szo­lút szó­vég
Microsoft Word - Dokument4
5. táb­lá­zat. Hang­súly­ta­lan hely­zet, toldalék­mor­fé­ma, ab­szo­lút szó­vég
Microsoft Word - Dokument5
Az ab­szo­lút szó­vé­gi ill­abi­al­itást ma­nap­ság tel­je­sen ki­ve­szett­nek ta­pasz­tal­tam. Csu­pán egyet­len al­ka­lom­mal ke­rült fel­szín­re egy idős adat­köz­lő spon­tán be­szé­dé­ben az erdé ’erdő’ szó, me­lyet az il­le­tő el­szó­lás­nak (hi­bá­nak) te­kin­tett, és rög­tön köz­nyel­vi alak­ban is­mé­telt meg.

6. táb­lá­zat. A vál­to­zás­vizs­gá­lat ös­­sze­vont ér­té­ke­lé­se
Microsoft Word - Dokument6
A táb­lá­zat ada­tai alap­ján nagy­mér­té­kű vál­to­zást ál­la­pít­ha­tunk meg. Az ill­abi­al­itás ará­nya az ös­­szes pél­dát vizs­gál­va 86,1%-ról 6,6%-ra esett vis­­sza. Je­len­leg Nagy­hin­den az em­lí­tett ma­gán­hang­zók a köz­nyelv sze­rint re­a­li­zá­lód­nak. A sa­já­tos hangrend­sz­er(tí­pus) te­hát tel­je­sen ki­ve­szett.
A 2004-es gyűj­tés so­rán Nagy­hin­den ös­­sze­sen húsz eset­ben ta­lál­tam a köz­nyel­vi la­bi­á­lis ö, ő, ü, ű he­lyé­ben il­la­bi­á­lis ë, é, i, í han­go­kat. A ka­pott sza­vak a kö­vet­ke­zők: gëbre, gëbrike, fírísz, përkëlt, gëríny, gërín, si­ket, ikët, ëssze, ëssz­i, kőmíves, fíkető, vëdër, vëdrët, ker­tyëk, file, szívëk. Lát­ha­tó, hogy a sza­vak kö­zött há­rom alakvál­tozat­pár is sze­re­pel: gëbre~gëbrike (bög­re); gëríny~gërín (gö­rény); ëssze~ësszi (ös­­sze). Hang­sú­lyos hely­zet­ben ma­radt fenn leg­na­gyobb arány­ban az ill­abi­al­itás.
A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­ban fel­tün­te­tett ada­tok sze­rint ki­mu­tat­ha­tó, hogy az ill­abi­al­itás már öt­ven év­vel ez­előtt sem volt ki­zá­ró­la­gos. Az öt­ven év­vel ez­előtt le­jegy­zett lexémák 88,6%-a csu­pán alak­vál­to­zat­ként lé­te­zett a köz­nyel­vi (vagy egyéb nyelv­já­rá­si) ala­kok mel­lett. A je­len­le­gi ada­tok ará­nya eb­ben az eset­ben nem mu­tat olyan mar­káns kü­lönb­sé­get, mint az ös­­sze­fog­la­lás el­ső so­rá­ban. A kü­lönb­ség azon­ban meg­nö­ve­ked­ne, ha az ös­­szes (303) eset­re vo­nat­koz­tat­nám a fenn­ma­radt il­la­bi­á­lis lexémák ará­nyát.
Az ada­tok és ta­pasz­ta­la­tok alap­ján ös­­sze­fog­la­lás­ként meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a nagy­hin­di nyelv(járás)sziget sa­já­tos hang­ta­ni je­len­sé­ge nap­ja­ink­ban a nyelv­hasz­ná­lat­ból tel­je­sen ki­ve­szik, csu­pán a nyelv­já­rá­si tu­dat­ban lel­he­tő fel, ill. azok­ban a sza­vak­ban, me­lyek a kör­nyék­be­li nyelv­já­rás­ok­ban is meg­ta­lál­ha­tók.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Benkő Lo­ránd 1961. Új mód­szer­be­li le­he­tő­sé­gek a ma­gyar nyelvjárástörténeti vizs­gá­la­tok­ban. Ma­gyar Nyelv, 57. évf. 4. sz. 401–413. p.
Benkő Loránd–Lőrincze La­jos 1951. Ma­gyar nyelv­já­rá­si bib­li­og­rá­fia. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Blaskovics Jó­zsef 1993. Az új­vá­ri ejálet tö­rök adó­ös­­sze­írá­sai. Po­zsony, Erdem.
Deme Lász­ló–Im­re Sa­mu (sz­erk.) 1975. A ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­szá­nak el­mé­le­ti-mód­szer­ta­ni kér­dé­sei. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
FNESz.: Kiss La­jos 1997. Föld­raj­zi ne­vek eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Györffy Györ­gy 1966. Az Ár­pád-ko­ri Ma­gyar­or­szág tör­té­ne­ti föld­raj­za. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Im­re Sa­mu 1971. A mai ma­gyar nyelv­já­rás­ok rend­sze­re. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Kiss Je­nő 1981. Nyelv­já­rá­si ta­nul­má­nyok. Bu­da­pest, Ma­gyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság. /Magyar Nyelv­tu­do­má­nyi Tár­sa­ság ki­ad­vá­nyai, 159./
Kiss Je­nő 1998. A ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia s újabb fel­ada­tai az ez­red­for­du­lón. Ma­gyar Tu­do­mány, 158. évf. 8. sz. 929–935. p.
Kiss Je­nő (sz­erk.) 2001. Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Kiss Jenő–Szűts Lász­ló (sz­erk.) 1988. A ma­gyar nyelv ré­teg­ző­dé­se. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Lanstyák Ist­ván 1988. Nyelv­já­rás, nyelv­já­rás­szi­get, nyelv­szi­get. A Hét, 33. évf. 22. sz. 11. p.
P. La­ka­tos Ilo­na (sz­erk.) 2002. Mu­tat­vá­nyok a hár­mas ha­tár men­ti nyelv­hasz­ná­lat ku­ta­tá­sá­ból. Nyír­egy­há­za, Bes­se­nyei Könyv­ki­adó.
Presin­szky Kár­oly 2000. A nagy­cétényi ma­gyar be­szé­lő­kö­zös­ség anya­nyelv­hasz­ná­la­ta. Szak­dol­go­zat. Nyi­tra (Kons­tan­tin Egye­tem, BTK, Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szék).
Sán­dor An­na 2000. Anya­nyelv­hasz­ná­lat és két­nyel­vű­ség egy ki­sebb­sé­gi ma­gyar be­szé­lő­kö­zös­ség­ben, Kolon­ban. Po­zsony, Kalligram.
Sán­dor An­na 2004. A Nyi­tra-vidé­ki ma­gyar nyelv­já­rás­ok at­la­sza. Po­zsony, Kalligram.
Sèí­tanie oby­vate¾ov, domov a bytov 2001. Bratislava, Štati­stický úrad Slovenskej repub­liky (www.s­ta­tis­tic­s.sk).
Zellinger Er­zsé­bet 1988. Te­le­pü­lés­tör­té­ne­ti kér­dé­sek a szó­föld­rajz tük­ré­ben. In Kiss Jenő–Szűts Lász­ló (sz­erk.): A ma­gyar nyelv ré­teg­ző­dé­se. 1–2. köt. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1029–1040. p.

Az 1956-os forradalom és Szlovákia (Simon Attila)

Az idei ősz két­ség­kí­vül az 1956-os for­ra­da­lom­mal kap­cso­la­tos kon­fe­ren­ci­ák ősze. Bu­da­pes­ten szin­te két­he­ten­te ren­dez­nek ha­son­lót, de Lon­don­ban, Ber­lin­ben, Deb­re­cen­ben és Za­la­eger­sze­gen is zaj­la­nak vagy már zaj­lot­tak 1956-os kon­fe­ren­ci­ák. Sze­ren­csé­re eb­ből a sor­ból Szlo­vá­kia sem ma­radt ki, hi­szen ha a részt­ve­vők szá­mát te­kint­ve nem is, de je­len­tő­sé­gé­ben ve­tél­ke­dett az em­lí­tett ren­dez­vé­nyek­kel az a nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­cia is, amely­re ok­tó­ber 4-én a po­zso­nyi Egye­te­mi Könyv­tár épü­le­té­ben ke­rült sor Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom és Szlo­vá­kia cím­mel. A kon­fe­ren­cia szak­mai szer­ve­zői – a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet, a Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Nagy­kö­vet­sé­ge és a po­zso­nyi Ma­gyar Kul­tu­rá­lis In­té­zet – ki­tű­nő prog­ra­mot, szak­ma­i­lag szín­vo­na­las és von­zó ren­dez­vényt ké­szí­tet­tek elő. A kon­fe­ren­cia ér­té­két az is nö­vel­te, hogy Szlo­vá­ki­á­ban el­ső íz­ben ke­rült sor az 1956-os ma­gyar for­ra­dal­mat érin­tő tu­do­má­nyos kon­fe­ren­ci­á­ra. Azt, hogy egy ilyen ese­mény meg­ren­de­zé­sé­re épp eb­ben az év­ben ke­rül­he­tett sor, nem csu­pán a for­ra­da­lom ke­rek, öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ja in­do­kol­ta, ha­nem a té­mát érin­tő tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok ed­di­gi hi­á­nya is. Az el­múlt év­ben és az idén vi­szont ör­ven­de­tes mó­don töb­ben is be­kap­cso­lód­tak a ma­gyar for­ra­da­lom szlo­vá­ki­ai vissz­hang­ját érin­tő ku­ta­tó­mun­ká­ba, s több, a té­mát is érin­tő pub­li­ká­ció je­lent meg a kö­zel­múlt­ban.
Je­len kon­fe­ren­cia leg­főbb cél­ja te­hát az volt, hogy ös­­szeg­ző ké­pet ad­jon mind­azok­ról a ku­ta­tá­si ered­mé­nyek­ről, ame­lyek az 1956-os ese­mé­nyek szlo­vá­ki­ai re­cep­ci­ó­ját il­le­tő­en az utób­bi idő­ben szü­let­tek, il­let­ve – hi­szen nem­csak a szű­kebb szak­ma, ha­nem a szé­le­sebb nyil­vá­nos­ság is kép­vi­sel­tet­te ma­gát a kon­fe­ren­ci­án – meg­pró­bál­jon alap­ve­tő is­me­re­te­ket nyúj­ta­ni er­ről a ke­vés­sé is­mert té­má­ról. A kon­fe­ren­cia ere­de­ti prog­ram­já­ban nyolc elő­adó sze­re­pelt, de egyi­kük kül­föl­di út­ja mi­att vé­gül hét elő­adást hall­ha­tott a kö­zön­ség. Eb­ben az eset­ben azon­ban ér­vé­nyes­nek bi­zo­nyult az, hogy egy kon­fe­ren­cia szín­vo­na­lát nem a men­­nyi­ség­gel, ha­nem a mi­nő­ség­gel le­het biz­to­sí­ta­ni, hi­szen az el­hang­zott elő­adá­sok és az azo­kat kö­ve­tő élénk vi­ta nem csu­pán ér­de­ke­sek és ala­po­sak vol­tak, de szá­mos új kér­dést ve­tet­tek fel a hall­ga­tó­ság­ban.
A kon­fe­ren­ci­át a szlo­vák kor­mány al­el­nö­ke, Dušan Èaploviè le­vél­ben üd­vö­zöl­te, amely­ben hang­sú­lyoz­ta, hogy a ma­gyar–szlo­vák kap­cso­la­tok szem­pont­já­ból nagy je­len­tő­ség­gel bír­hat a je­len kon­fe­ren­ci­á­hoz ha­son­ló tu­do­má­nyos pár­be­széd. A meg­nyi­tón rö­vid be­széd­ben üd­vö­zöl­te a je­len­lé­vő­ket Győrffy Csa­ba, a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság nagy­kö­ve­te, Öllös Lász­ló, a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet el­nö­ke és Slavomír Michálek, az SZTA Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­nek igaz­ga­tó­ja.
No­ha a kon­fe­ren­cia részt­ve­vői tu­laj­don­kép­pen mind ugyan­azt a kér­dést jár­ták kö­rül, va­jon ho­gyan ha­tot­tak Szlo­vá­ki­á­ra az 1956-os ese­mé­nyek, s mi­lyen volt ezek­nek a fo­gad­ta­tá­sa a szlo­vá­ki­ai s ezen be­lül a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­da­lom­ban, az el­hang­zott elő­adá­sok még­is más-más szem­szög­ből, más hang­sú­lyo­kat ta­lál­va tet­ték ezt, így a hall­ga­tó­ság előtt mo­za­ik­sze­rű­en ra­kód­tak ös­­sze az ese­mé­nyek.
A be­ve­ze­tő elő­adást Dag­mar Èierna-Lantayová, az SZTA Tör­té­net­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­nek mun­ka­tár­sa tar­tot­ta. A szlo­vák köz­vé­le­mény és 1956 cí­mű elő­adá­sá­ban a ne­ves tör­té­nész el­ső­sor­ban ar­ra tért ki, va­jon a szlo­vák kul­tu­rá­lis és iro­dal­mi élet­ben is érez­he­tő volt-e ha­son­ló er­je­dés, mint Ma­gyar­or­szá­gon. Fon­tos­nak tar­tot­ta hang­sú­lyoz­ni, hogy a ko­ra­be­li szlo­vák ér­tel­mi­ség nagy ré­sze még be­szélt vagy ér­tett ma­gya­rul, így Po­zsony­ban és Kas­sán szin­te per­cek alatt el­kap­kod­ták a ma­gyar­or­szá­gi saj­tót, amely nyil­ván­va­ló­an ha­tást gya­ko­rolt a szlo­vák ol­va­sók­ra is. In­té­ze­ti mun­ka­tár­sa, Michal Barnovský a szlo­vá­ki­ai hely­ze­tet ha­son­lí­tot­ta ös­­sze a ma­gyar, il­let­ve a len­gyel ál­la­po­tok­kal; ki­emel­ve azt, hogy a szlo­vá­kok­nak nem volt Nagy Im­ré­jük, s hi­ány­zott az olyan kö­zeg is, amely egy a ma­gyar­or­szá­gi­hoz ha­son­ló fo­lya­mat el­in­du­lá­sát ered­mé­nyez­te vol­na. Elő­adá­sá­ban ő is fog­lal­ko­zott a szlo­vák iro­dal­mi élet vi­tá­i­val, s je­len­tős kü­lönb­ség­ként ér­zé­kel­tet­te, hogy a Pe­tő­fi Kör­ben és más ma­gyar­or­szá­gi iro­dal­mi fó­ru­mok­ban zaj­ló vi­ták­kal szem­ben a szlo­vák írók nem lép­ték át az iro­da­lom és köz­élet ha­tá­rát, így mon­da­ni­va­ló­juk csak egy szűk kör szá­má­ra volt ér­de­kes és el­ér­he­tő.
A Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet mun­ka­tár­sa, Si­mon At­ti­la elő­adá­sá­ban nem­csak ar­ról be­szélt, hogy ho­gyan re­a­gál­tak a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok a for­ra­da­lom ese­mé­nye­i­re, ha­nem ar­ra is meg­pró­bált vá­laszt ad­ni, mi­ért nem vá­lasz­tot­ták a rend­szer­rel szem­be­ni nyíl­tabb el­len­ál­lást, il­let­ve mi­ért nem fe­jez­ték ki hang­sú­lyo­sab­ban a for­ra­da­lom iránt tény­le­ge­sen meg­lé­vő szim­pá­ti­á­ju­kat. Az elő­adó ezt el­ső­sor­ban az 1945 és 1948 kö­zöt­ti jog­fosz­tott­ság egyik szo­mo­rú örök­sé­gé­nek tu­laj­do­ní­tot­ta, hi­szen a szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok­ban még ott élt a meg­alá­zott­ság él­mé­nye; a la­kos­ság­cse­re és a de­por­tá­lá­sok pe­dig meg­fosz­tot­ták ter­mé­sze­tes ve­ze­tő­i­től, szin­te tel­je­sen fel­szá­mol­ták azt a pol­gá­ri és ér­tel­mi­sé­gi ré­te­get, amely egy az 1956-os hely­zet­hez ha­son­ló szi­tu­á­ci­ó­ban irányt mu­tat­ha­tott vol­na. Gaz­dag le­vél­tá­ri for­rás­anyag­ra épült a Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó In­té­zet má­sik mun­ka­tár­sá­nak, Popé­ly Ár­pád­nak az elő­adá­sa, aki el­ső­sor­ban azt fej­te­get­te, ho­gyan re­a­gált Szlo­vá­kia Kom­mu­nis­ta Párt­ja a ma­gyar­or­szá­gi ese­mé­nyek­re. Popé­ly Ár­pád elő­adá­sá­ban jól mu­tat­ta be azt a fo­lya­ma­tot, ahogy a párt a ma­gyar­or­szá­gi saj­tó be­ho­za­ta­lá­nak fo­ko­za­tos fel­szá­mo­lá­sá­val egy­re in­kább el­szi­ge­tel­te az it­te­ni köz­vé­le­ményt a ma­gyar­or­szá­gi ha­tá­sok­tól.
A kon­fe­ren­cia szü­net utá­ni ré­szé­ben elő­ször a Nem­ze­ti Em­lé­ke­zet In­té­ze­te le­vél­tá­rá­nak igaz­ga­tó­ja, Bukovszky Lász­ló tar­tott elő­adást, aki el­ső­sor­ban azt a me­cha­niz­must tár­ta a hall­ga­tó­ság elé, aho­gyan a bel­ügyi szer­vek el­len­őr­zé­sük alatt tar­tot­ták a tár­sa­dal­mat, s aho­gyan a meg­tor­ló in­téz­ke­dé­se­i­ket fo­ga­na­to­sí­tot­ták. Az őt kö­ve­tő Ha¾ko Jó­zsef, a Come­nius Egye­tem Te­o­ló­gi­ai Ka­rán mű­kö­dő Egy­ház­tör­té­ne­ti Tan­szék ve­ze­tő­je azt a kér­dést jár­ta kö­rül, ho­gyan re­a­gált a szlo­vák ka­to­li­kus egy­ház a ma­gyar­or­szá­gi for­ra­da­lom­ra. Rend­kí­vül ér­de­kes elő­adá­sá­ban kü­lön ki­tért ar­ra, ho­gyan lát­ták a szlo­vák pa­pok Mind­szen­ty kar­di­ná­lis fel­lé­pé­sét, s ho­gyan vé­le­ked­tek Ma­gyar­or­szág szov­jet meg­szál­lá­sá­ról. Hang­sú­lyoz­ta azon­ban, hogy bár a fenn­ma­radt for­rá­sok alap­ján Mind­szen­ty fel­lé­pé­se in­kább ne­ga­tív vissz­han­got vál­tott ki, ezt még­sem le­het ál­ta­lá­nos íté­let­ként el­fo­gad­ni, hi­szen vol­tak el­len­vé­le­mé­nyek is. Bár a kon­fe­ren­cia utol­só elő­adó­já­nak, Szesz­tay Ádám­nak a té­má­ja „ki­ló­gott a sor­ból”, hi­szen ő a for­ra­da­lom és a ma­gyar­or­szá­gi nem­ze­ti­sé­gek vi­szo­nyát ele­mez­te, az ál­ta­la fel­ve­tet­tek még­is össz­hang­ban vol­tak a ko­ráb­bi elő­adá­sok­kal és fon­tos ele­mek­kel gaz­da­gí­tot­ták azo­kat.
Az elő­adá­so­kat élénk vi­ta kö­vet­te, ami azért sem volt meg­le­pő, hi­szen a né­zők so­ra­i­ban szá­mos olyan ku­ta­tó ült, akik ma­guk is fog­lal­koz­tak az 1956-os for­ra­da­lom té­má­já­val. Így töb­bek kö­zött fel­szó­lalt Ján Pešek, Milan Zemko és Kiss Jó­zsef tör­té­nész is. A vi­ta egyik ér­de­kes kér­dés­kö­re az volt, va­jon vol­tak-e a for­ra­da­lom­nak ha­tár­re­ví­zi­ó­ra mu­ta­tó moz­za­na­tai. A vi­tá­ban fel­szó­la­ló Szesz­tay Ádám sa­ját le­vél­tá­ri ku­ta­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va az ilyen szán­dék szin­te tel­jes hi­á­nyát emel­te ki, mi­köz­ben ar­ra is fel­hív­ta a fi­gyel­met, hogy a cseh­szlo­vák és ro­mán pro­pa­gan­da vi­szont épp a ma­gyar re­ví­zi­ós szán­dék em­le­ge­té­sé­vel pró­bál­ta sa­ját köz­vé­le­mény­ét el­ide­ge­ní­te­ni a ma­gyar for­ra­da­lom­tól.
A kon­fe­ren­cia zá­ró moz­za­na­tát az 1956-os In­té­zet a For­ró ősz a hi­deg­há­bo­rú­ban cí­mű új do­ku­men­tum­film­jé­nek a szlo­vá­ki­ai dísz­be­mu­ta­tó­ja je­len­tet­te, ame­lyen a film al­ko­tói is meg­je­len­tek, és rö­vi­den is­mer­tet­ték a film meg­szü­le­té­sé­nek kö­rül­mé­nye­it.
Egy-­e­gy kon­fe­ren­cia ered­mé­nyes­sé­gét leg­in­kább az mu­tat­ja meg, va­jon az ott fel­ve­tett és is­mer­te­tett kér­dé­sek és ered­mé­nyek élet­re kap­nak-e a ké­sőb­bi tu­do­má­nyos dis­kur­zu­sok so­rán. Bár ezt azon­nal le­mér­ni nem le­het, Az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom és Szlo­vá­kia cí­mű kon­fe­ren­cia két­ség­kí­vül sok új elem­mel gaz­da­gí­tot­ta a té­mát il­le­tő is­me­re­te­in­ket. S az sem mel­lé­kes, hogy mind a szak­mai, mind pe­dig a nagy­szá­mú la­i­kus hall­ga­tó­ság jó han­gu­la­tú, ér­de­kes tu­do­má­nyos kon­fe­ren­ci­án ve­he­tett részt.

Si­mon At­ti­la

Filep Tamás Gusztáv–G. Kovács László: Rákos Péter 1925–2002 (Zeman László)

Filep Ta­más Gusztáv–G. Ko­vács Lász­ló: Rá­kos Pé­ter 1925–2002. Dunasz­er­da­he­ly, Nap Ki­adó, 2005, 350 p.

A kö­tet Rá­kos Pé­ter mun­kás­sá­gát kí­sér­li meg át­te­kin­te­ni, ös­­sze­fog­lal­ni je­len­tő­sé­gé­vel együt­t. Gál Je­nő „fel­üté­se” ad­ja meg az irány­vé­telt és rá­val­lást. Mint a szak hall­ga­tó­ja, majd ok­ta­tó­ja egy ne­gyed szá­zad­nál is to­vább ész­lel­het­te Rá­kos Pé­ter sze­mé­lyi­sé­gé­nek és szán­dé­ká­nak for­má­ló ha­tá­sát a cseh–ma­gyar kap­cso­la­tok fej­lesz­té­sé­ben, a kül­de­té­se­ként vál­lalt köz­ve­tí­tést (Rá­kos Pé­ter, a ta­nár, 5–12. p.). Ezt a szer­ző­pá­ros a szü­lő- és a be­fo­ga­dó vá­ros kö­ze­gé­nek s az élet­rajz­inak a be­kap­cso­lá­sá­val foly­tat­ja, egye­bek közt Márai Kas­sai őr­já­ra­tá­nak, va­la­mint Rá­kos Lí­rai őr­já­ra­tá­nak (Iro­dal­mi Szem­le, 1970. 6. sz.; kö­tet­ben: Prá­gai őr­já­rat. Po­zsony, 1995, 122–130. p.) egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sá­val, amely­hez tár­sul – ön­val­lo­má­sa­ként – fi­lo­zó­fi­ai for­rá­sa­i­nak a fel­so­ro­lá­sa, lá­tás- és gon­dol­ko­dás­mód­já­nak váz­la­ta, s az il­lő kö­vet­kez­te­tés (Két szü­lő­vá­ros, 13–27. p.).
A ki­vo­na­to­lás Rá­kos Pé­ter dol­go­za­ta­i­ból s a vo­nat­ko­zó kri­ti­kák­ból vé­gig a kö­tet­ben al­kal­mas mód­szer­nek tű­nik. Az ál­ta­lunk ös­­sze­ál­lí­tott Kas­sai és prá­gai őr­já­rat­ban úgy­szin­tén eh­hez fo­lya­mod­tunk (Prá­gai Tü­kör, 2004. 1. sz. 18–25. p.).
A Há­rom kör (28–76. p.) idő­ren­di egy­más­után­ban kö­ve­ti Rá­kos mun­kás­sá­gát és ered­mé­nye­it a cseh, a ma­gyar­or­szá­gi és az össz­mag­yar, s ezen be­lül a szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­velt­ség és iro­da­lom te­rén. Az utób­bi önál­ló fe­je­ze­tet is ké­pez (A szlo­vá­ki­ai ma­gyar kul­tú­rá­ban, 195–230. p.). Eb­be be­le­fog­lalt a Sar­ló, Fábry Zol­tán, Tur­czel La­jos Két kor mezs­gyé­jén cí­mű köny­vé­nek ér­té­ke­lé­se, Rá­kos el­vi ál­lás­fog­la­lá­sa a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­mal kap­cso­la­to­san és egyéb név­re szó­ló meg­em­lé­ke­zés. Hogy köz­vet­le­nebb fi­gyel­me­zé­se el­ma­radt (206. p.), több­szö­rö­sen in­do­kol­ha­tó, az­zal is, hogy a tárgy­kör­nek vol­tak és van­nak szlo­vá­ki­ai, sőt ma­gyar­or­szá­gi mű­ve­lői. Mi­köz­ben Rá­kos­nál ter­mé­sze­te­sen a ma­gyar–cseh vagy cseh és ma­gyar kap­cso­lat a köz­pon­ti.
A szer­zők sa­ját be­val­lá­suk sze­rint is „túl­sá­go­san bő­ven” (51. p.) elem­zik Rá­kos el­ső, a 20. szá­za­di ma­gyar iro­dal­mat be­mu­ta­tó, cseh nyel­vű mun­ká­ját, jegy­ze­tet-tan­köny­vet (Maïarská li­te­ra­tú­ra XX. sto­letí. Pra­ha, 1953), s a tár­gya­lás­mód­ban fel­erő­sö­dik a recen­zált mű­vet tel­jes­sé­gé­ben át­ha­tó má­sik mód­szer­ta­ni szem­pont: az ál­lan­dó vis­­sza­csa­to­lás a tár­sa­dal­mi-tör­té­ne­ti és po­li­ti­kai vi­szo­nyok­ra. Helyt­ál­ló, ahogy ki­eme­lik a cseh iro­da­lom­tu­do­mány­nak a ma­gyar­or­szá­gi­val szem­ben más­ne­mű irá­nyult­sá­gát, „a prá­gai tor­nyok­ból mes­­szebb le­he­tett lát­ni” (73. p.), s a kö­tet­ben má­sutt is utal­nak a prá­gai lát­ta­tás­ra (78. p.). Ez­után ke­rül sor a Tur­czel La­jos­sal együtt írt egye­te­mi tan­könyv­re – A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te I. (1772–1848), amely két ki­adást ért meg (1965, 1968). Idé­ze­tek­kel egyé­ní­tett tag­la­lá­sa rész­le­te­zi Rá­kos fel­dol­go­zá­sát – Ka­to­na, Kis­fa­ludy, Köl­csey, Vö­rös­mar­ty, Eöt­vös port­ré­ját. Amint tud­juk, a ma­gyar klas­­szi­ku­sok cseh nyel­vű is­mer­te­té­se a ma­gyar szö­veg­nél ko­ráb­bi, ami Rá­kos dol­go­za­ta­i­ra néz­ve ál­ta­lá­no­sabb ér­vé­nyű. A fe­je­zet­ben ol­vas­ha­tunk Rá­kos el­ső ma­gyar nyel­ven meg­je­lent köny­vé­ről (Té­nyek és kér­dő­je­lek. Bratislava, 1971), s en­nek kap­csán rög­zí­tett, hogy az ál­ta­la ma­gya­rul kö­zöl­tek „az össz­mag­yar szel­le­mi élet­be a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szel­le­mi élet ho­za­dé­ka­ként ér­kez­tek meg” (33. p.).
A fen­ti idő­ren­di egy­más­után­ban ki­je­lölt mű­vek és ta­nul­má­nyok tár­gya­lás­mód­ja a szö­veg­szer­kesz­tés­ben fel­ho­zott ki­vo­na­to­lás, to­váb­bá parafrazeálás és kom­men­tár ré­vén tu­dó­sí­tás­nak tűn­het. Cél­ki­tű­zé­se nyil­ván az is­mer­te­tett anyag mi­nél tel­je­sebb szám­ba­vé­te­le, s an­nak rész­ben tár­sa­da­lom-, va­la­mint tu­do­mány­tör­té­ne­ti be­ágya­zott­sá­ga. Ek­kép­pen a ré­szünk­ről „kül­ső­nek” ne­vez­he­tő meg­kö­ze­lí­tés jel­lem­ző­jé­nek bi­zo­nyul. A fo­ga­na­to­sí­tott át­vál­tá­sok fo­koz­zák a „ka­le­i­dosz­kóp­sze­rű­nek” vagy mond­juk, hogy le­xi­kon­jel­leg­nek a be­nyo­má­sát. A szer­zők egyik ész­re­vé­te­le, ami­kor Rá­kos Pé­ter író- és köl­tő­port­ré­i­nak meg­fe­le­lé­sét az ál­ta­la szer­kesz­tett Írók szó­tá­rá­ba (Slovník spiso­vatelù – Maïarsko. Pra­ha, 1971) írt szó­cik­ke­i­ben fe­de­zik fel, s mind­két vo­nu­lat­ban mél­tá­nyol­ják tü­ze­tes­sé­gét és sok­ré­tű­sé­gét, tu­laj­don­kép­pen ef­faj­ta rá­ve­ze­tés kö­te­tük hasz­ná­la­tá­ra. Az anyag ki­töl­ti A ma­gyar iro­da­lom prá­gai nagy­kö­ve­te (150–194. p.) cí­mű tag­la­lást.
Az Iro­da­lom­el­mé­le­ti kér­dé­sek fe­je­ze­té­hez ér­ve a szer­zők át­vál­tást je­lez­nek a te­ma­ti­kai cso­por­to­sí­tás­ra (76. p.). A tár­gya­lás­mód azon­ban nem vál­to­zik, s is­mer­te­té­sünk­ben szo­ro­san nem iga­zo­dunk a kö­zöl­tek­hez. A kér­dés­kör há­rom ta­nul­mány­ban ös­­sze­ge­ző­dik: Az iro­dal­mi ér­té­ke­lés prob­lé­mái (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 9–33. p.), Kom­men­tár az ame­ri­kai új­kri­ti­ká­hoz (ere­de­ti­leg cseh nyel­ven: Èeská li­te­ra­tú­ra, 1966. 3. sz. 177–218. p.; kö­tet­ben: Té­nyek és kér­dő­je­lek, 34–88. p.), Pro­le­gom­e­na egy el­jö­ven­dő iro­da­lom­tu­do­mány­hoz (Az iro­da­lom iga­za. Bratislava, 1987, 14–32. p.; elő­szó a Teórie lit­er­atúry v zrca­dle maïarské literární vedy cí­mű an­to­ló­gi­á­hoz, Pra­ha, 1986, 7–19. p.). Meg­je­gyez­het­jük, hogy Rá­kos har­ma­dik kö­te­te (Prá­gai őr­já­rat) is­mét­lé­se­ket tar­tal­maz, a fen­ti­ek iránt is nyo­ma­té­ko­sít­va a té­mát. A szer­zők a Té­nyek és kér­dő­je­lek elem­zé­sé­ben Luk­ács Györ­gy real­iz­mus­felfogását s a kap­cso­la­to­sat boly­gat­ják, mi­vel minden­nek erős volt a ma­gyar­or­szá­gi au­rá­ja. Mi vi­szont, s nem­csak Rá­kos vis­­sza­pil­lan­tá­sa­ként, is­mer­jük ál­lás­pont­ját, ame­lyet egy an­ké­ton úgy fej­tett ki, hogy Luk­ács szá­má­ra nem kö­ze­li, s bár elég so­kat írt ró­la, meg­ké­rés­nek tett ele­get, szem­ben egy Auer­bach­hal, akit tel­jes sú­lyá­val el­fo­gad (An­két a Mime­sis má­so­dik cseh ki­adá­sa al­kal­má­ból. Kri­ti­ka a kon­tex­t, 2001. 1. sz. 83–84. p.). Auer­bach a nyelv­ből, a szö­veg­ből, a stí­lus­ból in­dul ki, de az ez­ál­tal meg­al­ko­tott vi­lág­kép, a tá­gabb ér­te­lem­ben fel­fo­gott va­ló­ság áb­rá­zo­lás­mód­ja ér­dek­li. Rá­kos­nak már az iro­da­lom­tu­do­mány har­ma­dik, a hang­súlyt az iro­da­lom fo­gyasz­tó­já­ra át­he­lye­zett sza­ka­szát je­len­ti, aki­nél a mű­köz­pon­tú­ság más­képp van je­len, az­az nem tart­ja struk­tu­ra­lis­tá­nak. Hoz­zá­szó­lá­sá­ból nem hagy­ja ki Ingar­den­t, s ön­ma­gá­hoz kö­zel­ál­ló­nak mond­ja Jausst és Isert, a re­cep­ci­ós esz­té­ti­ka kon­stanzi is­ko­lá­ját, amely­ről tud­juk, hogy Muka­øovský örö­kö­sé­nek sze­gő­dött.
A fel­tün­te­tett kö­tet be­ve­ze­tő ta­nul­má­nya az iro­dal­mi ér­té­ke­lés prob­lé­má­it te­kin­ti át, elég­sé­ges szak­iro­dal­mat vo­nul­tat­va fel. Hi­vat­ko­zás­anya­gá­ban Mukaøovský tíz­szer sze­re­pel. Rá­kos Pé­ter mű­ve­i­ből ki­ol­vas­ha­tók bi­zo­nyos ro­ko­nít­ha­tó­sá­gok, de sem­mi­lyen „tar­to­zást” nem val­lott. Ami­kor négy Mukaøovský-­tanítvány (M. Èer­venka, M. Gry­gar, J. Levý, M. Jankoviè) ta­nul­mány­gyűj­te­ményt ál­lí­tott ös­­sze (Kapitoly z teórie literárního díla, 1968), Rá­kos e ta­nul­má­nyát eb­be fel­vet­ték; a ki­ad­vány meg­je­le­né­sét azon­ban nem en­ge­dé­lyez­ték. Rá­kos írá­sa cse­hül en­nek foly­tán csak 1993-ban lá­tott nap­vi­lá­got a Èeská li­te­ra­tú­rá­ban.
Rá­kos a dol­go­zat­ban az iro­dal­mi mű lé­te­zés­mód­ját, ér­té­ke­lé­sét pró­bál­ja ki­szab­ni. A mű az ol­va­só szá­má­ra „köz­lés”, amely­ben az ér­ték mint je­len­tés van je­len, s mint „sa­já­tos ki­fe­je­zést a ma­gunk nem sa­já­tos ta­pasz­ta­la­ta­i­hoz mér­jük, ame­lyek fel­öle­lik az ál­ta­lunk is­mert va­ló­ság min­den as­pek­tu­sát, így az ér­té­ke­ket is” (19. p.). Eköz­ben az ér­ték min­den­kor tu­da­ti tény, „– ha­bár hor­do­zói a do­log tu­da­tunk­tól is füg­get­le­nül lé­te­ző anya­gi tu­laj­don­sá­gai – mint ér­ték, csak ak­kor lép élet­be, ha va­la­ki tu­do­má­sul ve­szi” (10. p.). A mű „je­len­tés­jel­le­ge, a mű, me­lyet je­len­tés­ként fo­gunk fel, ta­gad­ha­tat­la­nul mond va­la­mit, és ezt a va­la­mit va­la­ho­gyan mond­ja […] de aho­gyan mond­ja, az ol­va­só tu­da­tá­ba min­dig azon ke­resz­tül ér­ke­zik, amit mond. Vis­­sza­utal­va a struk­tu­ra­lis­ta ter­mi­no­ló­gi­á­ra: a »jelölő« nem ér­té­kel­he­tő más­ként, mint a »jelölthöz« va­ló vi­szo­nyá­ban” (19. p.).
A ter­mi­no­ló­gi­ák­tól füg­get­le­nül pe­dig az anya­gi és a tu­da­ti egy­sé­gé­nek a „tar­ta­lom” és a „for­ma” fe­lel meg, nem bi­ná­ris szem­be­ál­lí­tás­ként, ha­nem mint egy­azon kon­tin­u­um két pó­lu­sa (18. p.). S „a for­mai esz­kö­zök je­len­té­sük ré­vén emel­ked­nek az ér­ték rang­já­ra” (19. p.). A mű­al­ko­tás és a va­ló­ság vi­szo­nyá­ra néz­ve, amely­ben a mű a va­ló­ság ré­szé­vé vá­lik, a kér­dés­ben úgy­szin­tén Mukaøovský-idézet me­rül fel – „A mű­al­ko­tás vég­ső fo­kon úgy je­le­nik meg, mint az esz­té­ti­ku­mon kí­vü­li ér­té­kek ös­­szes­sé­ge, mint csak­is az, és sem­mi más” (15. p.). S a jel, va­gyis a je­lö­lő funk­ci­ó­já­ban is je­len­té­sek, je­löl­tek sze­re­pel­nek, sőt a je­len­té­sek a mű­al­ko­tás struk­tú­rá­já­ban meg is tart­ják ere­de­ti je­len­tés­be­li ér­té­kü­ket. A nyel­vé­sze­ti sze­mi­o­ti­kák ér­ve­lé­sé­ben, pél­dá­ul a lot­mani­ban az iro­dal­mi a nyel­vi­re rá­épü­lő má­sod­la­gos jel­szisz­té­ma.
A kri­ti­ka fel­ada­ta, hogy az ol­va­só él­mé­nye és a mű szö­ve­ge kö­zött meg­ha­tá­roz­za a vi­szonyt, amely­ben az ér­tel­me­zés mu­tat­ja fel az ér­té­ket, s így fel­te­he­tő­en el­vég­zi az ér­té­ke­lés mű­ve­le­tét is. Az ér­ték te­hát el­sőd­le­ges.
Rá­kos a vá­zol­tak foly­tán mu­tat rá az ösz­­sze­füg­gé­sek­re, ve­ti fel az egy­ség kér­dé­sét a sok­fé­le­ség­ben, a rész­ér­ték le­het­sé­ges do­mi­nan­ci­á­ját, a „fesz­táv” hor­de­re­jét, a Muka­øov­ský-féle alap­té­telt az esz­té­ti­kai funk­ció, nor­ma és ér­ték kap­cso­la­tá­ról, azt tud­ni­il­lik, hogy tár­sa­dal­mi té­nyek. Az iro­dal­mon kí­vü­li va­ló­ság kap­cso­la­ta a mű­vel esze­rint az ér­té­ke­lés­ben a leg­szo­ro­sabb, s a sa­já­tos itt nem jön szá­mí­tás­ba (vö. 31. p.).
Filep Ta­más Gusz­táv és G. Ko­vács Lász­ló vé­gig­ve­ze­té­se bő­ven él az idé­zés­sel, s ez ta­lán még fo­ko­zot­tabb és tü­ze­te­sebb a Kom­men­tár az ame­ri­kai új­kri­ti­ká­hoz cí­mű ta­nul­mány ki­fej­té­se­kor (102–116. p.) – 500 sor­ból 250.
Rá­kos az új­kri­ti­kai irány­zat­nak „dé­li szár­nyát” vá­laszt­ja pél­da­fel­tá­rás­ként mint a struk­tu­ra­liz­mus­nak leg­in­kább szö­veg­köz­pon­tú vál­fa­ját, a lá­tó­me­ző azon­ban tá­gabb kö­rű. Elem­zé­sé­re tá­masz­kod­va ös­­sze­ál­lít­hat­juk en­nek „ne­ve­zék­ta­nát”, amely az iro­da­lom sa­já­tos­sá­gá­nak fo­gal­ma kö­ré ren­de­ző­dik, s mind­az, ami ezt bont­ja, tév­esz­mé­nek és eret­nek­ség­nek mi­nő­sül. Az iro­da­lom­ban, a mű­ben az ál­lí­tá­sok ez ér­te­lem­ben csak ál­köz­lé­sek (a „köz­lés tév­esz­mé­je”, a kö­zöl­he­tő for­ma is). Ami a mű­ben van, on­to­ló­gi­ai lé­nyé­ben egy­sze­ri és meg­is­mé­tel­he­tet­len; a rá­uta­ló jel­leg ki­küsz­öbö­lő­dik, a deno­tatív és kon­no­tatív je­len­tés­ből az együtt­je­lölt leg­alább­is fel­ér a rá­uta­ló­val. S mi­vel a for­ma nem ha­lad­ha­tó meg, fenn­áll a „pa­ra­frá­zis eret­nek­sé­ge”. Önál­ló­sít­va és ön­tör­vé­nyű­vé avat­va a szö­ve­get, az­az a mű­vet ma­gát, a szer­ző ál­do­za­tá­ul esik a „szán­dék tév­esz­mé­jé­nek”, az ol­va­só pe­dig a „ha­tás tév­esz­mé­jé­nek”. Rá­kos azon­ban ki­mu­tat­ja, ahogy az új­kri­ti­ku­sok kö­zül töb­ben mér­sék­lik vagy ta­gad­ják a ki­zá­ró­la­gos­sá­got (az elő­fu­tár Richards a be­fo­ga­dást a mű lét­fel­té­te­le­ként fog­ja fel, s nem zár­kó­zik el a szer­ző­től sem, akár­csak pél­dá­ul Brooks [49. p.]).
A rá­lá­tást a mű struk­tú­rá­já­ra, amely va­ló­já­ban a for­rá­sa, s min­den­től füg­get­le­nül lé­te­zik, a „szo­ros ol­va­sás” mód­sze­re te­szi le­he­tő­vé (a szó for­dí­tá­sa Rá­kos­tól szár­ma­zik). Így tá­rul­hat fel az egész do­mi­nan­ci­á­ja a rész­ele­mek­hez ké­pest, nyer ér­vé­nyes­sé­get a mű mint ir­ra­ci­o­ná­lis en­ti­tás. Rá­kos Pé­ter el­fo­gad­ja az ir­ra­ci­o­ná­lis­nak a rész­vé­tel­ét az iro­da­lom­ban, meg­győ­ző­dé­se azon­ban, hogy vizs­gá­la­tá­nak ra­ci­o­ná­lis­nak kell len­nie. Emp­son több­ér­tel­mű­ség-fo­gal­mát igen­csak hasz­nál­ha­tó­nak vé­li, s a bon­col­ga­tás­ban el­jut az iró­nia és a pa­ra­do­xon, to­váb­bá a váz (struk­tú­ra; je­len­tés–té­ma, cse­lek­mény, parafra­ze­ál­ható tar­ta­lom) és a szö­vés (han­ga­lak, rit­mus, a kép­sze­rű stb.) ran­so­mi meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ig (vö. 67. p.). Vi­szont nem oszt­ja a Wellek–Warren-ké­zi­könyv­ben is önál­ló fe­je­zet­be fog­lalt kül­ső­le­ges (ex­trin­sic) és bel­ső­le­ges (in­trin­sic) meg­kö­ze­lí­tés (ap­proach) ket­té­vá­laszt­ha­tó­sá­gá­nak is­mér­vét. Tu­da­to­sít­ja, hogy a vizs­gá­lat min­dig az ész­lelt struk­tú­rá­ból in­dul ki.
Rá­kos ös­­sze­ve­té­se­i­vel bi­zo­nyít­ja, hogy az új­kri­ti­ku­sok nem szán­dé­koz­nak a mű­vet kí­vül he­lyez­ni a va­ló­sá­gon (56. p.), hogy sem az ol­va­só­ról, sem a szer­ző­ről nem mond­ha­tunk le, a vagy-­vagy he­lyé­ben el kell is­mer­nünk a fo­ko­za­tit, a töb­bé-ke­vés­bé el­vét, a nem sa­já­tos­nak az ele­gye­dé­sét a sa­já­tos­sal stb. Ahogy a for­má­ról ki­nyil­vá­nít­ja, mi­sze­rint az el­sza­kít­va a tar­ta­lom­tól „ve­szít­het lé­nye­gé­ből” (68. p.), s hogy az „esz­mé­nyi ol­va­só”, aki nem lé­te­zik, „még­is­csak ben­ne van a já­ték­ban” (51. p.), mind­ez az is­ko­la ér­de­me­i­nek leg­tel­je­sebb mél­tány­lá­sa mel­lett meg­von­ja kor­lá­tait.
Az „új­kri­ti­ka tük­ré­ben” lát­ha­tó­vá vá­lik gyö­kér­ze­tük, lí­ra­köz­pon­tú­sá­guk, haj­la­muk az ir­ra­ci­o­ná­lis­hoz, ér­dek­lő­dé­sük a me­ta­fi­zi­kus köl­té­szet, egy John Donne irán­t, a fi­lo­zó­fu­sok kö­zül Cro­ce, Berg­son, Scho­pen­ha­u­er, Nietz­sche; a szel­lem­tör­té­net, a ro­ma­nis­ta Vossler és Spitzer, a fran­cia szöveg­ex­p­liká­ció; s együ­vé so­rol­ha­tók az orosz for­ma­liz­mus­sal és a cseh struk­tu­ra­liz­mus­sal, de ezek­hez vi­szo­nyít­va kü­lön­ál­lá­suk ugyan­csak szem­be­öt­lő. Vic­tor Erlich köny­ve (Russian For­mal­is­m. His­to­ry – Doc­trine, 1955 ) ta­nú­ság­té­tel, s már sze­rin­te is, akár Rá­kos egyik re­cen­zi­ó­já­ban, az orosz for­ma­liz­mus el­ne­ve­zés té­vesz­tő (He­li­kon, 1992. 1. sz. 127–128. p.; recen­zált kö­te­tünk­ben lásd 79. p.). Vé­gül sem a gyö­ke­re­ik, sem esz­mé­nye­ik nem le­het­nek men­te­sek vi­lág­né­zet­ük­től (71–83. p.).
A Té­nyek és kér­dő­je­lek cí­mű gyűj­te­mény­ben az Auer­bach-­tanul­mány­on kí­vül, a Kaf­ka több­ér­tel­mű­sé­gé­ről szó­lók és a „Széjjel­pil­lantás”-sorozat is­mer­te­té­sei je­len­tő­sek még iro­da­lom­el­mé­le­ti­leg. Az előb­bi­e­ket a Prá­gai őr­já­rat is­mét­li. Rá­kos A per ter­mi­no­ló­gia­cse­ré­jé­vel iga­zol­ja, hogy a több­ér­tel­mű­ség nem je­len­ti bár­mi­lyen ér­te­lem hoz­zá­ren­de­lé­sét. Ha a re­gény­ben a jo­gi ter­mi­nu­so­kat or­vo­si­val vált­juk fel, ezek csak­is a tü­dő­bajt „di­ag­nosz­ti­zál­hat­ják”. Az át­írás – sze­rin­tünk – A per­nek csu­pán az em­be­ri lét kép­le­te­ként va­ló fel­fo­gása ese­té­ben „in­ter­lineáris”, de a je­lö­lés­cse­re ek­kor is kö­rül­mé­nyes vol­na (pél­dá­ul ho­gyan il­lesz­ked­ne a 7. fe­je­zet, s az „al­kal­ma­zás” ho­gyan mó­do­sí­ta­ná a re­gény ab­szur­di­tá­sát, szö­ve­ge­zé­sé­nek és vi­lá­ga ab­szur­di­tá­sá­nak a kont­raszt­ját ). A kas­tély el­al­vás­je­le­ne­te a leg­köz­vet­le­neb­bül az al­vás­nak mint élet­ta­ni szük­ség­let­nek a stá­tu­sá­ból le­ve­zet­he­tő (ami­kor oly ál­mo­sak va­gyunk, hogy sem­mi más nem ér­de­kel), ami mo­ti­vál­ja ugyan ol­vas­mány­él­mé­nyün­ket, vi­szont azon, hogy a föld­mé­rő­nek „va­ló­san” nem si­ke­rül a kas­tély­ba ju­tás, nem vál­toz­tat – a kafkai több­ér­tel­mű­ség nem zá­rul. Mint Emp­son­nál, nem old­ha­tó, mi­ál­tal az Új Kri­ti­ká­tól kü­lön­vá­lik. Kö­zel ke­rül ah­hoz, ami­ről nem le­het, de nem is kell szól­ni. Rá­kos Pé­ter meg­ha­tá­ro­zá­sa alig mó­do­sít­ha­tó.
A Pro­le­gomenát a szer­ző­pá­ros köny­ve idé­zet­tá­rá­val is elég­sé­ge­sen ex­po­nál­ja (127–136. p.). A szer­zők már a „bio­grá­fi­ai” ör­vén utal­tak Rá­kos Pé­ter fi­lo­zó­fi­ai kép­zett­sé­gé­re (32. p.), ő pe­dig vizs­gá­ló­dá­sát az iro­dal­mi­tól a fi­lo­zó­fia fe­lé esz­kö­zölt irány­vé­tel­ként fog­ta fel. Ez a be­ál­lí­tó­dá­sa iro­da­lom­el­mé­le­ti ta­nul­má­nya­i­ban mar­káns, de a „metapozi­cionális­ra”, te­hát va­ló­já­ban fi­lo­zó­fi­ai szem­lé­let­re tö­rek­vés va­la­men­­nyi írá­sá­nak sa­ját­ja. S ilyen az „egész­nek” az igé­nye dol­go­za­ta­i­ban és lá­tás­mód­já­ban. A recen­zált kö­tet fel­so­ro­lás és szám­ba­vé­tel, s mint ilyen, a rész­le­tek szint­jén épít­ke­zik, ami sem­mi­kép­pen sem el­ha­nya­go­lan­dó. Épp a je­len­té­se sze­rint „nagy­já­ból” elő­szó­ként ért­he­tő pro­le­gom­e­na, a cseh nyel­ven ol­vas­ha­tó kö­tet­ben ilyen funk­ci­ó­jú is. Azon túl, ami ere­dő­jé­vé vál­hat, s az iro­da­lom­tu­do­mány stá­tu­sát és az iro­da­lom­el­mé­let­nek mint „az iro­da­lom­tu­do­má­nyi gya­kor­lat el­mé­le­té­nek” a rang­ját je­gyez­het­jük, az előb­bi két dol­go­za­tot meg­tol­dó át­fo­góbb ve­zér­lés.
Rá­kos iro­da­lom­el­mé­let­ének ten­ge­lyét ké­pe­zi a tar­ta­lom és a for­ma mint „két do­log” (Az iro­da­lom iga­za, 22. p.) s a tar­ta­lom met­sző­dé­sei a va­ló­ság­gal. Vi­szo­nyuk­ban „a mű­höz csak­is a mű­vön kí­vü­li va­ló­ság fe­lől kö­ze­led­he­tünk, a va­ló­ság­hoz csak a meg­bíz­ha­tó­an ér­tel­me­zett és meg­ha­tá­ro­zott mű fe­lől” (uo. 27. p.). Az arte­fak­tum mint a mű szö­ve­ge ha­tá­rol­ja a mű­vet, amel­­lyel nem azo­nos. Rit­mus­vizs­gá­la­tai és vers­elem­zé­sei ar­ról is ta­nús­kod­nak töb­bek közt, hogy Rá­kos nem néz ke­resz­tül a nyel­ven. A kas­tély egyik alak­já­nak ne­vét (Klamm) cseh ol­va­sa­ta­ként sem hagy­ta ki (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 159. p.). A nyelv­nek és a nyelv­tu­do­mány­nak mint mo­dell­ér­té­kű­nek a fel­fo­gá­sát is­me­ri, s a je­lö­lő–je­lölt kap­cso­la­tát, amint idéz­tük, sza­ba­to­san fo­gal­maz­za meg. A tar­tal­mi­nak a po­zí­ci­ó­ja sze­rin­tünk azon­ban ki­üt­kö­zik, ami­kor „a szö­veg min­den” el­kép­ze­lést ke­vés­bé mond­ja gyü­möl­csö­ző­nek, mint az ugyan­ilyen ab­szurd má­sik vég­le­tet, hogy „szö­veg ninc­s” (uo. 27. p.). Az iro­da­lom anya­ga pe­dig a töb­bi mű­vé­szet anya­gá­val nem le­het ana­lóg, az iro­da­lom nem „nyelv­ből”, az iro­dal­mi mű nem „sza­vak­ból” van (uo.; az ál­lí­tás ki­éle­zett, s a nyelv­nek több­fé­le de­fi­ni­á­lá­sa le­het­sé­ges). Sőt „Véd­he­tő az az ál­lás­pont, amely sze­rint az iro­dalom […] nem mű­vé­szet” (uo. 14. p.). „Az iro­da­lom té­nyei” és az „iro­dal­mi té­nyek” meg­kü­lön­böz­te­té­sé­ben a rész­re­haj­lás mér­sék­lő­dik: az „iro­dal­mi” a szö­veg­ben va­la­mi­kép­pen ki­fe­je­zett, s csak­is sa­já­to­san iro­da­lom­tu­do­má­nyi mód­szer­rel kö­ze­lít­he­tő meg (Az iro­da­lom iga­za, 21. p.). De a nyel­vi-hang­ta­ni, az ingar­deni „el­ső ré­teg” esz­té­ti­kai funk­ci­ó­ja iránt nincs bi­zal­ma (Té­nyek és kér­dő­je­lek, 21. p.).
Tar­tal­mi fe­lő­li az in­ten­ció a szer­ző­től és szán­dé­ká­tól kezd­ve. A szer­ző a mű­nél ma­ga­sabb ren­dű ka­te­gó­ria, s a mű­vek fö­lé ível­nek olyan ka­te­gó­ri­ák, mint az iro­dal­mi stí­lus, irány­zat, kor­szak stb. Mi­vel az ös­­sze­ha­son­lí­tás az iro­da­lom­el­mé­let ál­ta­lá­ban be­vett mód­sze­re, az „ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mány” tu­laj­don­kép­pen an­nak as­pek­tu­sa. S bár az el­ne­ve­zés csak­is iro­da­lom­kö­zi vi­szony­lat­ban hasz­ná­la­tos, a di­men­zió mind­egyik iro­da­lom­nak sa­ját­ja.
„Tet­ten ér­he­tő”, ahogy a ma­gyar­or­szá­gi iro­da­lom­tu­do­mány fá­zis­ké­sé­sét re­giszt­rál­ja (uo. 20. p.), s nem­kü­lön­ben er­re utal egyik re­cen­zi­ó­já­ban (Jegy­ze­tek, 50.) a „hé­zag­pót­lás”. A cseh nyel­vű vál­to­zat­ban a ma­gyar iro­da­lom­tu­do­mány es­­szé­jel­le­ge foly­tán is más, mint a cseh (12. p.).
Filep Ta­más Gusz­táv és G. Ko­vács Lász­ló az élet­mű va­la­men­­nyi cso­mó­pont­ját érin­ti, ezek kö­zül Ady End­re és a Nyu­gat tár­gya­lá­sát irány­adó­nak tart­hat­juk. A Prá­gai őr­já­rat­ban har­ma­dik meg­je­len­te­tés­ként kom­po­ná­ló­dik be az Ady köl­té­sze­té­nek „sta­ti­ká­já­ról” és „di­na­mi­ká­já­ról” szó­ló ta­nul­mány (57–71. p.). A tar­tal­mi ben­ne prog­ram­sze­rű (vö. 57. p.). Hírt ad egy tel­jes­sé­gé­ben kéz­irat­ban ma­radt mo­nog­rá­fi­á­ról – Adyho lyri­ka. Szem­lél­te­tő köl­te­mé­nye­it egy­részt pró­zá­ban el­be­szél­ve, más­részt a ver­sek­re for­ma­i­lag rá­játsz­va tol­má­csol­ja; négy-öt al­ka­lom­mal vesz igény­be meg­lé­vő cseh for­dí­tást (do­cen­si habil­itá­ciós mun­ka; lásd i. m. 257. p.). Meg kell je­gyez­nünk, hogy Rá­kos Pé­ter kö­ze­lí­té­se­i­ben s élet­mű­ve meg­kö­ze­lí­té­sé­hez Ady-lá­tá­sa kulcs­fon­tos­sá­gú.
Rá­kos Nyu­gat-ké­pe (1987, 1995; kö­te­tünk­ben lásd 173. skk., 309. p.) ugyan­csak cseh nyel­ven je­lent meg elő­ször (Nyu­gat – Velká gen­er­ace. Pra­ha, 1982), a Nyu­gat hét köl­tő­jé­nek a port­ré­ját is tar­tal­maz­va. Rá­kos Sza­bó Lő­rin­cet itt beeme­li az „el­ső ge­ne­rá­ci­ó­ba”, amit ugyan eset­leg ön­ké­nyes­nek, de egy­ben in­do­kolt­nak tart. A vers­for­dí­tá­sok kö­zül ki­tű­nik Fran­tišek Ha­las öt Ady-ver­se. A port­rék mind­egyi­ke, bár is­mert anya­got fog­lal­nak ös­­sze, egye­dül­ál­ló. Tóth Ár­pad­nál, köl­té­sze­té­nek jel­lem­zé­sé­ben a „vyz­naèo­val se však neobyèe­j­nou jed­no­li­tostí a ryzostí úhozu” (207. p.) té­te­le­zés ra­gad­hat meg min­ket (va­gyis hogy „egy­ön­te­tű és tisz­ta le­üté­sű”; a „ry­zostí úhozu“ le­for­dít­ha­tat­lan; a lant­ra, a ko­boz­ra, a zon­go­rá­ra mint hú­ros hang­szer­re egy­aránt vo­nat­koz­hat).
A Két elő­adás a hun­ga­ro­ló­gi­á­ról (137–149. p.) ki­vo­na­to­lá­sa­i­ból irány­el­vül je­gyez­het­jük szá­munk­ra, hogy „az egye­te­mi ma­gyar ok­ta­tás ered­mé­nyei az il­le­tő or­szág tu­do­má­nyos­sá­gá­nak és a ma­gyar tu­do­má­nyos­ság­nak egy­aránt hasz­ná­ra vál­ja­nak” (143. p.).
A Prá­gai Tü­kör év­ti­ze­de (231–285. p.) vé­gig­la­poz­za mind­azt, „ami­ben élünk”, Rá­kos Pé­ter posz­tu­musz cseh nyel­vű mű­vét (275. skk.) és egy, a ki­adás kü­szö­bén ál­ló to­váb­bi­nak tar­tal­mát (283–284., 328. p.). A Zsi­dó írók a ma­gyar iro­da­lom­ban cí­mű elem­zés Prá­gá­ban cseh nyel­vű, Bu­da­pes­ten ma­gyar nyel­vű elő­adás­ként hang­zott el; nyom­ta­tás­ban a Köny­vé­szet rész­le­gé­ben fel­tün­te­tett cím­mel (333. p.); a cseh nyel­vű vál­to­zat In Židovští autoøi v lit­er­at­u­rach evrop­ských zemí (Red. M. Pojer. Pra­ha, Židovské Muzeum, 1999, 9–10., 91–98. p.). Rá­kos Pé­ter ér­ve­lé­sé­nek mag­va, hogy a szer­zők­höz iga­zí­tott hal­maz­kép­zés a ma­gyar iro­da­lom egy­sé­gét nem sér­ti fel.
A könyv utó­sza­va Kiss Gy. Csa­ba tol­lá­ból szár­ma­zik. „Osz­tá­lyo­zá­sa” foly­tat­ja egy fe­je­zet­tel a Szloven­szkói vá­ros­ké­pek új ki­adá­sá­hoz írot­tat (is­mer­te­té­sét lásd Zeman Lász­ló, Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2001. 1. sz. 177–181. p.). A Fel­föld pol­gá­ri At­lan­ti­sza de­fi­ní­ció így szö­vő­dik az­zal, mi­sze­rint Rá­kos Pé­ter „an­nak a fel­föl­di ma­gyar urban­itás­nak ta­lán utol­só kép­vi­se­lő­je, amely­nek min­de­nek­előtt Márai Sán­dor volt az iro­dal­mi ki­fe­je­ző­je”, s „Kas­sai pol­gár volt Rá­kos Pé­ter Prá­gá­ban” (287–291. p.).
A té­vesz­té­sek­ből a kö­tet­ben ar­ra kor­lá­to­zó­dunk, hogy Rá­kos nem for­dí­tot­ta az Ott­lik-regényt, sem Füst Mi­lán re­gé­nyét, a Déryét sem (71., 318–319. p.). A szer­ző bib­li­og­rá­fi­á­ja (In Ab imo pec­tore. K sedemdesát­inám Pet­ra Rákose. Acta Uni­ver­si­tatis Car­oli­nae, Philo­log­i­ca 1. Slav­i­ca Pra­gen­sia XXXVII. 252–263. p.) ugyan­is er­re néz­ve té­ves ada­to­kat tar­tal­maz. S té­ves a vers­for­dí­tás­ra vo­nat­ko­zó ál­lí­tás köny­vünk 174. lap­ján.
A mar­xis­ta iro­da­lom­te­ó­ria vagy esz­té­ti­ka ke­ze­lé­sé­vel kap­cso­lat­ban Rá­kos­nál azt nem le­het le­fed­ni a „meg­ad­ja a csá­szár­nak, ami a csá­szá­ré” (vö. 9. p. és má­sutt) szó­lás­sal. A mar­xis­ta iro­da­lom­te­ó­ria az ame­ri­kai és az an­gol ku­ta­tás­ban is ér­vé­nye­sült. S pél­dá­ul Terry Eagle­ton ilyen be­ál­lí­tá­sú ké­zi­köny­ve (Literary The­o­ry. An Intro­duc­tion. Ox­ford, Black­well, 1983) ki­adá­sok és után­nyo­más­ok so­ro­za­tá­val van je­len az el­mé­let fej­lő­dés­tör­té­net­ében; a po­li­ti­kai mel­lék­zön­ge te­hát alig kénysz­erű…
E re­cen­zi­ónk vé­gé­re hagy­tuk a szer­zők ál­tal Rá­kos­nak az idő­ren­di sor­rend­hez iga­zo­dó tár­gya­lá­suk­ban (lásd 63–64. p.) a vers­rit­must vizs­gá­ló kor­sza­kát. Ered­mé­nye­it kan­di­dá­tu­si ér­te­ke­zés­ként nyúj­tot­ta be és véd­te meg 1960-ban. A cseh nyel­vű kéz­irat­nak ré­sze volt a Jegy­zet Ady ver­se­lé­sé­ről (Az iro­da­lom iga­za, 61–66. p.). Az an­gol nyel­vű ki­ad­vány­ban (Rhytm and Metre in Hun­gar­i­an Ver­se. Acta Uni­ver­si­tatis Car­oli­nae, Philo­log­i­ca, Mono­graphia XI, 1966) a szem­lél­te­tett vers­anyag az ere­de­ti­hez mér­ve re­du­kál­tabb, va­la­mint a rit­mus­nak és a met­rum­nak ál­ta­lá­no­sabb kér­dé­sét és je­len­tés­ta­ni ki­ha­tá­sát fel­ve­tő fe­je­zet nem ré­sze.
A vi­tás vers­ta­ni vá­la­szok­nak (Az iro­da­lom iga­za, 33–60. p.) az Ady-vers meg­ol­dá­sa egé­szí­té­se-füg­ge­lé­ke. A Vá­la­szok ös­­sze­vont szin­té­zis, amely a ma­gyar vers­rit­mus, „a ma­gyar nem­ze­ti vers­idom” fő vo­ná­sa­it fe­di fel. A tár­gyal­tak­nak a cseh nyel­vű kéz­ira­tot és az an­gol nyel­vű vál­to­za­tot is te­kin­tet­be vé­ve kí­sé­rel­jük meg a súly­pon­to­zá­sát. Mind­ket­tő­ben a vá­lasz­adás tör­té­ne­ti ha­lad­vá­nya, majd a vizs­gá­lat mód­sze­ré­nek a ki­fej­té­se áll be­ve­ze­tés­ként.
A „nem­ze­ti vers­idom” el­ne­ve­zés, amint tud­juk, Arany Já­nos­tól szár­ma­zik, aki a nép­köl­té­szet és a ré­gi ma­gyar vers s an­nak ha­gyo­má­nyát meg­tar­tó ver­se­lés met­ri­kai min­tá­já­nak mint a vers­sor­ban egy­mást kö­ve­tő, a ze­nei ütem­mel pár­hu­zam­ba von­ha­tó, te­hát egy­for­ma tar­ta­mú, szó­tag­szám­ban leg­fel­jebb négy szó­ta­gig ter­je­dő üte­mek­re ta­go­ló­dást tet­te alap­já­ul. Az ütem több­nyi­re hang­sú­lyos szó­tag­gal kez­dő­dik, de a hang­súly az ütem bel­se­jé­be is át­ke­rül­het. A hang­súly­nak vagy egy­ál­ta­lán a nyel­vi­nek sze­re­pé­re néz­ve az üte­mek­re ta­go­ló­dás­nál a ké­sőb­bi­ek­ben a ku­ta­tók vé­le­mé­nye meg­osz­lott. Arany Lász­ló (hang­súly, mel­lék­hang­súly), Gá­bor Ig­nác (hang­súly és vers­nyo­ma­ték egye­zé­se, ütem­elő­ző), Né­meth Lász­ló (a mon­dat ér­tel­me sze­rint „ta­go­ló ver­s”), Szabé­di Lász­ló (a be­széd­nek és bi­zo­nyos mon­dat­be­li for­du­la­tok­nak hang­súly­szer­ke­ze­te), Var­gyas La­jos (a „szó­lam” tar­ta­má­nak egyen­lí­tő­dé­se) az ütem­kép­zést a nyelv­ből le­ve­zet­he­tő je­len­ség­nek kép­zel­ték. Négyesy Lász­ló és Hor­váth Já­nos nyel­ven kí­vü­li, ze­nei ere­dez­te­té­sét val­lot­ták; Hor­váth sze­rint az ütem vers­nyo­ma­té­ka, az iktus, az ér­tel­mi hang­súly el­le­né­ben is ér­vé­nye­sül­het. A „ze­nei” pe­dig an­­nyit je­lent, hogy nem lo­gi­kai, nem nyel­vi; az ütemél, ütem­ha­tár ki­je­lö­lé­sé­re, jel­zé­sé­re ugyan szol­gál­hat a hang­súly, de ez eset­ben is csak az iktusigénynek tesz ele­get, s ön­ma­gá­ban nem met­ri­kai, nem rit­mus­kép­ző.
Rá­kos Pé­ter tisz­táz­za a mód­szer­ta­ni elő­fel­te­vé­se­ket, el­ső­sor­ban a rit­mus­nak mint tu­da­ti je­len­ség­nek, rit­mus­él­mény­nek a meg­lét­ét. A rit­mus a rit­mus­hor­do­zó anyag­nak, rit­mi­zomenon­nak nem inherens tu­laj­don­sá­ga. S a kí­sér­le­ti fo­ne­ti­ka vagy a sta­tisz­ti­kai mód­sze­rek al­kal­ma­zá­sa­kor e tényt nem le­het fi­gyel­men kí­vül hagy­ni. (Ez ve­zet­te ah­hoz is, hogy a hang­sú­lyos szó­tag­ok ki­mu­ta­tá­sá­nál kér­dő­ívet al­kal­ma­zott, meg­ál­la­pít­va, mi­sze­rint a ma­gyar­ban a hang­súly he­lyé­nek a meg­ha­tá­ro­zá­sa elég­gé „szó­ró­dik”, míg a cseh­ben ma­ra­dék­ta­lan.)
Rá­kos a „nem­ze­ti vers­idom” két alap­ve­tő sa­ját­sá­gát te­szi vizs­gá­lat tár­gyá­vá, azt, ahogy a vers­sor azo­nos tar­ta­mú­nak vélt üte­mek­ből áll (ütem­egyen­lő­ség, izokró­ni­a) és a vers­sor szó­tagszámkötöttségét (szó­tag­szám­lá­ló, szil­l­abikus ver­s). Az ütem­egyen­lő­ség azon kí­vül, hogy a ma­gyar vers­rit­mus­nak sa­ját­ja, meg­van a pró­zá­ban, más nyel­vek ver­se­lé­sé­ben vagy a ze­né­ben. S a vers­ben va­ló­já­ban nem is tar­tam, ha­nem a tem­pó, a nyelv­vel va­ló bá­nás­mód kér­dé­se (Rhytm and Metre…, 36. p.; Az iro­da­lom iga­za, 43. p.). Ami nem ke­vés­bé áll az ütem­re sem, amely ugyan ob­jek­tí­ve lé­te­zik, de kö­tött­sé­ge a vers­sor­ra kí­vül­ről ve­tül (uo., 37., 43–44. p.).
A „nem­ze­ti vers­idom” elem­zé­se­kor a vizs­gá­la­tok kez­de­té­től vé­gig­vo­nul a hang­súly­vi­szo­nyok fel­fe­dé­se. Nincs ez más­kép­pen Rá­kos ré­szé­ről, aki a vers­idom­nak egyik rep­re­zen­ta­tív alak­ját, ha­gyo­má­nyo­san a fél­sor­ban 4/2-es ta­go­lá­sú ma­gyar ale­xand­rint, kér­dő­íves és sta­tisz­ti­kai mód­szer igény­be­vé­te­lé­vel, s meg­fe­le­lő mér­le­ge­lés alap­ján met­ri­ka­i­lag mint mind­há­rom le­het­sé­ges ütem­el­osz­tást ki­ak­ná­zó for­mát – 3/3, 4/2, 2/4 – fo­gad­ja el. Vizs­gá­la­tá­ban a so­ro­za­tos­ság el­vét és a dal­lam­min­tá­hoz iga­zo­dó tran­sza­k­cen­tálódást nem mel­lő­zi.
A szer­ző fog­la­la­tos­ko­dá­sa a met­ri­ka kér­dés­kö­ré­vel, a vers­anyag fel­dol­go­zá­sa s szé­les kö­rű tá­jé­ko­zott­sá­ga a szak­iro­da­lom­ban egy to­váb­bi meg­fi­gye­lé­sét tet­te le­he­tő­vé, mi­sze­rint a fel­mon­dott, nem­ze­ti ver­se­lé­sű han­gos vers­ben a vers­sor két­fé­le rit­mi­kai szer­ve­ző­dés­nek van alá­vet­ve. Az egyik a hang­súly sze­rin­ti, a má­sik egy­faj­ta 4-es alap­rit­mus, amely nem függ a rit­mus­hor­do­zó kö­zeg­től, s „pri­mi­tív” ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy ősi. Rá­kos ilyet ta­lált Ko­dály Nép­ze­ne­tá­rá­ban; va­ló­szí­nű­sí­ti, hogy Hor­váth er­re gon­dol­ha­tott, amint a rit­mus ze­nei fel­fo­gá­sát hir­det­te, s Var­gyas „4 plusz ma­ra­dék” vé­le­ke­dé­se az ütem ta­go­ló­dá­sá­ról mint­ha er­re utal­na (ilyen osz­tó­dást ta­nú­sí­ta­nak a gyer­mek­ver­sek és a mon­dó­kák, s gon­dol­ha­tunk a fe­le­ző nyol­cas­ra) (vö. i. m. 65–67. p.).
A fel­ho­zot­tak hát­te­ré­vel szin­te ma­gá­tól ér­te­tő­dik, ahogy az egy­sze­rű­nek és egy­han­gú­nak ér­zett nem­ze­ti rit­mus­for­má­ban fel­lé­pett az „ár­nya­lá­sa”. Arany­nál ezt szol­gál­ta (az ő sza­vá­val) a „meg­mértékelés”, az idő­mér­ték, köl­tői gya­kor­la­tá­ban a kori­ambi­zá­lás. A hos­­szú és a rö­vid szó­tag­ok ará­nyo­sabb el­osz­lá­sá­ról volt szó. A rit­mi­kai újí­tást a ma­gyar köl­té­szet­ben a 18. szá­zad­tól a klasz­­szi­kus idő­mér­ték és a nyu­gat-eu­ró­pai ver­se­lés tí­pu­sa hoz­ta ma­gá­val. Rá­kos Pé­ter ilyen ös­­sze­füg­gés­ben be­szél a nem­ze­ti vers­for­má­ról a jö­ve­vény, át­vett for­mák­hoz mér­ten nem mint az ősi­ről – és egy ide­gen­ről, ha­nem mint egy ré­gibb és egy újabb ver­se­lés­ről. A ma­gyar vers­rit­mus ek­kép­pen fej­lő­dött vol­na, tud­ni­il­lik, ön­ma­gá­tól is, meg­volt er­re a disz­po­zí­ci­ó­ja. Az új for­mák­nak a ma­gyar köl­tői ha­gyo­mány­ban és a nyelv­ben ked­ve­ző fel­tét­elei vol­tak.
A cseh nyel­vű kéz­irat­ban az idő­mér­ték ana­lí­zi­se önál­ló fe­je­ze­tet ké­pez, már az „ár­nya­lás” funk­ci­ó­ját pe­dző s ezt meg­elő­ző rész­ben szó van a para­dox­onkén­ti Kisfaludy–Èe­lakovský epi­zód­ról; a ma­gyar–cseh ös­­sze­ve­tés mind­un­ta­lan je­lent­ke­zik, s a vizs­gált je­len­sé­get mar­káns­sá te­szi (140–141., 154. skk.).
A ma­gyar vers­rit­mus fej­lő­dé­sé­ben mély­re­ha­tó újí­tás Ady ver­se­lé­se. Az idő­mér­ték és a hang­sú­lyo­zás ver­ti­ká­lis sta­tisz­ti­ká­já­val Rá­kos ar­ra az ered­mény­re ju­tott, hogy az Ady-vers szó­tag­szám­lá­ló az egyes so­ro­kat il­le­tő­en, sza­bad bel­ső ta­go­lás­sal, amely­ben a 6. szó­tag­ra eső hang­súly gá­tol­ja a nem­ze­ti vers­idom sze­rin­ti üte­me­zést. Az idő­mér­ték ha­son­ló vizs­gá­la­ta pe­dig a jam­bus­tól va­ló el­kü­lö­nü­lést mu­tat­ja.

A vers­be­li újí­tás, a for­ma át­ala­ku­lá­sa hát­te­ré­ül, for­rá­sá­nak új­sze­rű­ség­ét, a mon­da­ni­va­ló, tar­ta­lom új­sze­rű­ség­ét ér­zé­kel­jük.
A dis­­szer­tá­ció utol­só előt­ti fe­je­ze­te tar­tal­maz­za a rit­mus és a met­rum de­fi­ní­ci­ó­ját, „be­is­mer­ve”, hogy a szer­ző met­ri­kai vá­lasz­ke­re­sé­se nem ön­cé­lú for­ma­ku­ta­tás. Az Ady-vers meg­ol­dá­sá­nak ér­tel­me az Adyho lyri­ka tar­tal­mi­sá­ga (Z. L.). A met­rum de­fi­ni­á­lá­sá­ban a fo­gal­mi le­írá­son kí­vül a ha­son­lí­tá­sok me­ta­fo­ri­kus rá­vil­lan­tá­sa is szá­mí­tás­ba jö­het. A met­rum–rit­mus ket­tős­sé­gét Gáldi még egy köz­tes szint­tel bő­ví­ti, ¼udovít Bakoš hoz­zá ha­son­ló­an a saus­sure-i ter­mi­no­ló­gi­á­hoz for­dul, s a langue–­pa­role szem­be­he­lye­zé­se­ként metaforizál­ja, ami Rá­kos­nak fö­löt­te sza­ba­tos­nak lát­szik (i. m. 200. p.).
A vers „je­len­tés­ta­na” a rit­mus­nak-met­rum­nak szin­te va­la­men­­nyi kap­cso­lat­le­he­tő­sé­gé­re ki­ter­jed. A vers­nek mint for­má­nak ön­ma­gá­ban is ran­gos funk­ci­ó­ja, hogy a mű­nek bi­zo­nyos iro­dal­mi ér­té­ket köl­csö­nöz (214. p.), s mint ilyen rög­zül a tár­sa­dal­mi tu­dat­ban, az­az nem pusz­tán dí­szí­tés vagy já­té­kos­ság. Sze­man­ti­ká­já­nak mo­ti­vált­sá­ga kü­lön­bö­ző fo­kú. Ami­kép­pen mind­má­ig a rit­must a nyelv fe­lől, fo­no­ló­gi­ai szem­pont­ból vet­ték szem­ügy­re, nap­ja­ink­ban ki le­het in­dul­ni a rit­mus­ból a nyelv fe­lé, nem­csak hang­ta­ni, ha­nem a nyel­vi­nek va­la­men­­nyi as­pek­tu­sát fel­ölel­ve. A le­zá­ró két fe­je­zet a lí­ra vál­tá­sá­nak s a vál­tá­sok je­len­tő­sé­gé­nek ská­lá­ját bont­ja ki. A met­rum–rit­mus ket­tős­ség fe­szült­ség­kel­té­sét, a polimetrikus for­má­kon át a sza­bad ver­sig, amely­ben ez meg­szű­nik, de a ten­z­iókeltés új mó­do­za­ta­i­nak tért kell nyer­ni­ük. S vé­gül a vers, köl­te­mény töb­bi ele­mé­vel együtt­ha­tó, ere­de­ti­leg mo­ti­vá­lat­lan met­rum­nak ki­fe­je­zet­ten je­len­tést tu­laj­do­nít­ha­tunk. A pél­da a Két szem­be­sí­tés­ből is­mert Vö­rös­mar­ty és Pe­tő­fi köl­te­mé­nyé­nek (Áb­ránd, Len­nék én fo­lyó­víz) ér­tel­me­zé­se. (A vers­rit­mus té­ma­kör át­te­kin­té­se – Rá­kos Pé­ter: Ref­le­xi­ók egy Vers­tan­ról és a vers­tan­ról. Iro­da­lom­tör­té­net, 1983, 3–4. sz. 947–951. p.; az an­gol nyel­vű fü­zet szak­sze­rű re­cen­zi­ó­ját lásd Miroslav Èer­venkától a Èeská li­te­ra­tú­rá­ban, 1967. 6. sz. 516–518. p.).
Is­mer­te­té­sünk­ben erő­tel­jes­eb­ben nem nyo­ma­té­ko­sí­tot­tuk sa­ját „szö­veg­kör­nye­ze­tün­ket”, a ki­egé­szí­tés­nek szánt met­ri­kai ki­te­kin­tés azon­ban ezt ta­lán elég­sé­ge­sen jel­zi (meg­je­gyez­het­jük, hogy Rá­kos Pé­ter „Vers­ta­nát” a po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szé­kén 1963-tól al­kal­maz­tuk az ok­ta­tás­ban).
A Ha­gyo­mány és kon­tex­tus cí­mű írá­sunk­ban a szlo­vá­ki­ai hun­ga­ro­ló­gia nyel­vé­sze­ti ága­za­tá­nak a „vegy­ro­kon­sá­gá­ról” ér­te­kez­tünk, de a re­le­váns kör­ze­tek az iro­da­lom­tu­do­mány­ban is ki­je­löl­he­tők. (Vö. A po­zso­nyi ma­gyar tan­szék múlt­ja és je­le­ne. Po­zsony, Kalligram Könyvkiadó–A Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­te, 2002, 41–50. p.; úgy­szin­tén Fa­ze­kas Jó­zsef: A po­zso­nyi ma­gyar tan­szék. Fó­rum Tásadalom­tu­dományi Szem­le, 2005, 4. sz. 3–4. p.; Zeman Lász­ló: Nyelv­tu­do­mány és nyelv­ok­ta­tás. Uo. 5–20. p.).
A szer­ző­pá­ros köny­vé­nek tar­tal­mas­sá­gá­hoz, s ahogy fel­zár­kóz­tat­ja Rá­kos té­te­le­it s a vo­nat­ko­zó szak­iro­dal­mat, még stí­lu­sá­nak mind mí­ves­sé­gé­re, mind tar­tal­mi­sá­gá­ra is ki­te­kint­ve (lásd 11., 126. p.), nem fér két­ség. A Jegy­ze­tek és a Köny­vé­szet vis­­sza­la­po­zó össze­ge­zé­se, va­la­mint a Rá­kos fény­kép­al­bu­má­ból vett meg­idé­zés te­szi tel­je­seb­bé a fel­tér­ké­pe­zést.
Rá­kos Pé­ter mun­kás­sá­ga és ha­gya­té­ka a szlo­vá­ki­ai ma­gyar hun­ga­ro­ló­gi­á­nak is egyik alap­pil­lé­re. A recen­zált könyv szám­ba ve­szi sok­ré­tű­sé­gét és tá­jé­koz­tat, a to­váb­bi ku­ta­tás­tól függ a be­ágya­zá­sa; ami­kor is az ol­va­sást fel­te­he­tő­en a szer­ző „bel­ső” fo­ga­lom­tá­rá­hoz iga­zít­juk, így pró­bál­va fel­fog­ni „tű­nő­dé­sét az iro­dal­mon”.

Zeman Lász­ló

Keszegh Béla–Török Tamás (szerk.): Gazdasági váltás Szlovákiában (Lelkes Gábor)

Keszegh Béla–Török Ta­más (sz­erk.): Gaz­da­sá­gi vál­tás Szlo­vá­ki­á­ban. Ko­má­rom, Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság, 2006, 332 p.

A 2006. jú­ni­us 17-i elő­re­ho­zott szlo­vá­ki­ai par­la­men­ti vá­lasz­tá­sok tét­je a gaz­da­sá­gi és szo­ci­á­lis re­for­mok foly­ta­tá­sa vagy azok mó­do­sí­tá­sa, le­ál­lí­tá­sa, a szo­ci­á­lis kö­vet­kez­mé­nyek eny­hí­té­se volt. A vá­lasz­tá­si ered­mé­nyek­ből ar­ra kö­vet­kez­tet­he­tünk, hogy a szlo­vá­ki­ai vá­lasz­tók több­sé­ge el­uta­sí­tot­ta a gaz­da­sá­gi re­for­mok ed­di­gi üte­mét, sú­lyos­nak érez­te an­nak tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nye­it.
A fen­ti té­nyek a szlo­vá­ki­ai ma­gyar dok­toran­dus­zok és fi­a­tal ku­ta­tók ér­de­ke­it vé­dő Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság ta­vas­­szal meg­je­lent Gaz­da­sá­gi vál­tás Szlo­vá­ki­á­ban c. ki­ad­vá­nyát kü­lö­nö­sen ak­tu­á­lis­sá te­szik. A pub­li­ká­ci­ó­ban ös­­sze­gyűj­tött ta­nul­má­nyok – a Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság ál­tal tá­mo­ga­tott ösz­tön­díj­rend­szer­ben részt ve­vő fi­a­tal szak­em­ber­gár­da ku­ta­tá­si ered­mé­nyei – azon tár­sa­dal­mi-gaz­da­sá­gi re­for­mo­kat te­kin­tik át, ame­lyek az el­múlt évek­ben kü­lön­bö­ző eu­ró­pai szak­mai tes­tü­le­tek po­zi­tív kri­ti­ká­ját vív­ták ki, és je­len­tő­sen elő­se­gí­tet­ték az or­szág el­is­mert­sé­gét az Eu­ró­pai Uni­ó­ban. A szer­zők a re­for­mok gaz­da­sá­gi ered­mé­nyes­sé­gé­nek vizs­gá­la­tán túl a re­for­mok tár­sa­dal­mi vissz­hang­ját is elem­zik, ami az el­kö­vet­ke­ző évek so­rán je­len­tős se­gít­sé­get nyújt­hat to­váb­bi köz­po­li­ti­kai vál­to­zá­sok és hos­­szú tá­vú irány­vo­na­lak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban és meg­ha­tá­ro­zá­sá­ban. A tár­sa­ság, fel­is­mer­ve a szlo­vá­ki­ai tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai je­len­sé­gek és gaz­da­sá­gi ered­mé­nyek fel­tá­rá­sá­ból ere­dő ta­pasz­ta­lat­át­adás le­he­tő­sé­gét más or­szá­gok szá­má­ra, a ta­nul­má­nyo­kat két nyel­ven, ma­gya­rul és an­go­lul te­szi köz­zé a ki­ad­vány­ban.
Rész­le­te­seb­ben néz­ve a könyv tar­tal­mát, az el­ső fe­je­zet a re­for­mok po­li­ti­kai kör­nye­ze­tét és elő­fel­té­te­le­it mu­tat­ja be. A ta­nul­mány szer­ző­je, Keszegh Bé­la, át­fo­gó ké­pet nyújt az 1989-es rend­szer­vál­to­zást kö­ve­tő más­fél év­ti­zed vál­to­zó gaz­da­ság­po­li­ti­kai és tár­sa­da­lom­po­li­ti­kai idő­sza­ka­i­ról, meg­ál­la­pít­va azt, hogy az 1990-es évek je­len­tős le­ma­ra­dá­sá­ban nagy sze­re­pe volt a ko­ráb­bi hasz­no­sít­ha­tó po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi ta­pasz­ta­lat hi­á­nyá­nak, majd a ké­sőb­bi­ek­ben en­nek volt kö­szön­he­tő a re­for­mok át­fo­gó és bá­tor jel­le­ge.
A kö­tet má­so­dik ta­nul­má­nyá­ban Bara Zol­tán a gaz­da­sá­gi rend­szer­el­mé­let mód­szer­ta­nát al­kal­maz­za a szlo­vá­ki­ai re­form­fo­lya­ma­tok ala­po­sabb át­te­kin­té­sé­hez és meg­ér­té­sé­hez, va­la­mint ös­­sze­fog­la­ló szin­té­zis­ként be­mu­tat­ja az adó­rend­szer, az egész­ség­ügyi és a szo­ci­á­lis el­lá­tó­rend­szer, va­la­mint a mun­ka­erő­pi­ac re­form­lé­pé­se­it.
A kö­vet­ke­ző ta­nul­mány a kö­tet leg­több in­no­vá­ci­ót tar­tal­ma­zó írá­sa, mely­ben Es­té­lyi Krisz­ti­na, Keszegh Bé­la, Ko­vács Pé­ter és Mikóczy Ilo­na a ma­gyar–szlo­vák ha­tár men­tén tör­té­nő mun­ka­erő­moz­gá­sok irá­nyát, mér­té­két, jel­le­gét és irány­vo­na­la­it mu­tat­ja be, vizs­gál­ja azok ha­tá­sa­it a ha­tár men­ti ré­gi­ók gaz­da­sá­gá­ra és tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sa­i­ra. A ta­nul­mány el­ső ré­sze a mun­ka­erő­moz­gás jo­gi hát­te­rét vizs­gál­ja, mely­nek ke­re­tén be­lül be­mu­ta­tás­ra ke­rül­nek azok az Eu­ró­pai Unió ál­tal hasz­nált jo­gi fo­gal­mak, ren­del­ke­zé­sek és eset­le­ges jo­gi le­he­tő­sé­gek, ame­lyek a mun­ka­erő moz­gá­sát hi­va­tot­tak ér­tel­mez­ni és fel­ügyel­ni. A jo­gi hát­tér be­mu­ta­tá­sa kü­lön fi­gyel­met szen­tel a mun­ka­erő-köl­csön­zés le­he­tő­sé­ge­i­re és sza­bá­lyo­zá­sá­ra, amely nem várt mér­ték­ben je­lent meg a mun­ka­erő­pi­a­con. A ta­nul­mány má­so­dik ré­sze a mun­ka­erő­moz­gást a gaz­da­sá­gi mu­ta­tók vi­szony­la­tá­ban vizs­gál­ja, mely mu­ta­tók se­gí­te­nek meg­­ér­te­ni bi­zo­nyos tár­sa­dal­mi re­ak­ci­ó­kat, to­váb­bá se­gí­te­nek meg­cá­fol­ni vagy alá­tá­masz­ta­ni a na­pi po­li­ti­kai csa­ták fel­ve­té­se­it és eset­le­ges rém­ké­pe­it. A ta­nul­mány kö­vet­ke­ző ré­sze a té­ma gya­kor­la­ti, mun­ka­ügyi ol­da­lát mu­tat­ja be, va­gyis azt, hogy mű­kö­dik a mun­ka­erő-in­gá­zás a min­den­nap­ok­ban, és mi­lyen kö­rül­mé­nyek idéz­ték elő az in­gá­zók szá­má­nak meg­sok­szo­ro­zó­dá­sát. Ezen fe­je­zet tár­gyal­ja a mun­ka­erő­moz­gás góc­pont­ja­it, ahol az in­gá­zók szá­ma a leg­na­gyobb mér­té­kű, to­váb­bá ké­pet ad ar­ról, hogy az el­múlt más­fél év­ben az in­gá­zók szá­ma mi­lyen ará­nyo­kat öl­tött. Az in­gá­zás mé­re­té­nek be­mu­ta­tá­sá­val pár­hu­za­mo­san be­mu­ta­tás­ra ke­rül a mun­ka­erő­pi­ac át­ala­ku­lá­sa a ha­tár men­tén, amely kü­lön­bö­ző ha­tás­sal volt a tár­sa­da­lom­ra a ha­tár mind­két ol­da­lán, va­la­mint ja­vas­la­tot fo­gal­maz meg egy át­fo­gó ha­tár men­ti mun­ka­ügyi kon­cep­ció ki­dol­go­zá­sá­ra. A ta­nul­mány zá­ró egy­sé­ge a szak­te­rü­let érin­tett kép­vi­se­lő­i­nek vé­le­mé­nyét fog­lal­ja ös­­sze.
A kö­tet ne­gye­dik ta­nul­má­nyát Áren­dás Csa­ba, Du­dás Ta­más, Il­lés Gá­bor és Szinek Kénesy Ma­ri­an­na ír­ta az­zal a cél­lal, hogy be­mu­tas­sa a Szlo­vá­ki­á­ban 2004-ben vég­be­ment adó­re­for­mot és an­nak gaz­da­sá­gi-tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nye­it. A ta­nul­mány szer­zői há­rom fő célt de­fi­ni­ál­tak, me­lyek kö­zül az el­ső, hogy be­mu­tas­sák azo­kat a friss gon­do­la­to­kat és re­for­mo­kat, me­lyek a szlo­vá­ki­ai adó­re­for­mok hát­te­ré­ben áll­tak. A ta­nul­mány má­so­dik fon­tos cél­ja, hogy be­mu­tas­sa a Szlo­vá­ki­á­ban vég­re­haj­tott adó­re­for­mok kö­vet­kez­mé­nye­it, mind a la­kos­ság, mind a szlo­vák gaz­da­sá­gi rend­szer szem­pont­já­ból. A ta­nul­mány har­ma­dik (nem ke­vés­bé fon­tos) cél­ja az, hogy rá­mu­tas­son azok­ra az ele­mek­re a szlo­vák adó­re­form­ban, me­lyek jól si­ke­rül­tek, és azok­ra is, me­lye­ket – a szer­zők sze­rint – nem ta­ná­csos kö­vet­ni egy eset­le­ges más or­szág­ban ter­ve­zen­dő adó­re­form­ban. A fel­ál­lí­tott cé­lo­kat tük­rö­zi a ta­nul­mány szer­ke­ze­ti fel­épí­té­se is, mely há­rom egy­más­ra szer­ve­sen épü­lő rész­ből áll. Az el­ső rész egy be­ve­ze­tő rész, mely be­mu­tat­ja az adó­rend­szer sze­re­pét a mo­dern pi­ac­gaz­da­ság­ban és fel­vá­zol­ja a le­het­sé­ges adó­re­for­mo­kat. Ez a rész ki­te­kin­tést nyújt a kö­zel­múlt­ban vég­re­haj­tott adó­re­for­mok­ra is, me­lyek nagy­ban ins­pi­rál­ták a szlo­vák adó­re­for­mot. A ta­nul­mány má­so­dik ré­sze – ta­lán a leg­fon­to­sabb rész –, mely be­mu­tat­ja a szlo­vák adó­re­form egyes lé­pé­se­it és vá­zol­ja a re­for­mok ha­tá­sát a la­kos­ság­ra néz­ve. A har­ma­dik rész szin­tén a re­for­mok kö­vet­kez­mé­nye­it elem­zi, csak­hogy itt a re­for­mok a költ­ség­ve­tés­re és a gaz­da­sá­gi mu­ta­tók­ra gya­ko­rolt ha­tá­sa ke­rül elő­tér­be.
Ki­rály Zsolt, Kürthy Pé­ter, Sidó Pé­ter és Szá­raz Krisz­ti­na ta­nul­má­nya a szo­ci­á­lis el­lá­tó­rend­szer re­form­ját mu­tat­ja be. A szer­zők fel­vá­zol­ják és rész­le­te­sen elem­zik a szo­ci­á­lis el­lá­tó­rend­szer há­rom fő for­má­ját, a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás, a szo­ci­á­lis se­gé­lye­zés és a szo­ci­á­lis tá­mo­ga­tás rend­sze­rét. A ta­nul­mány önál­ló rész­ben tag­lal­ja a csa­lád­jo­gi tör­vény re­form­ját, mely szá­mos lé­nye­ges vál­to­zást ho­zott re­a­gál­va az el­múlt évek­ben vég­be­ment de­mog­rá­fi­ai és tár­sa­dal­mi vál­to­zá­sok­ra. A ta­nul­mány a nyug­díj­re­form át­te­kin­té­sé­vel zá­rul, ké­pet ad­va az I–III. pil­lér­ről, va­la­mint a nyug­díj­re­form tár­sa­dal­mi meg­íté­lé­sé­ről.
A ki­ad­vány utol­só ta­nul­má­nyá­ban Bara Zol­tán, Da­ni Ta­más, Fraenkel Emil, Tok­ár Gé­za szer­zői né­gyes a szlo­vá­ki­ai egész­ség­ügyi re­for­mot vizs­gál­ja, mi­köz­ben há­rom kér­dés­kör ke­rül át­te­kin­tés­re. A szer­zők a ta­nul­mány el­ső fe­lé­ben az eu­ró­pai és ame­ri­kai ten­den­ci­á­kat ös­­sze­vet­ve egy ál­ta­lá­nos kör­ké­pet vá­zol­nak fel az ol­va­só szá­má­ra az egész­ség­ügyi rend­sze­rek­ről. A ta­nul­mány má­so­dik ré­szé­ben az el­múlt évek szlo­vá­ki­ai ta­pasz­ta­la­tai és re­form­lé­pé­sei ke­rül­nek be­mu­ta­tás­ra. A ta­nul­mány zá­ró ré­sze a re­form­lé­pé­sek elő­é­let­ét és tár­sa­dal­mi ha­tá­sa­it fog­lal­ja ös­­sze, be­mu­tat­va töb­bek közt a re­for­me­rek né­ze­te­it (az egész­ség­ügyi mi­nisz­ter és kör­nye­ze­te), a po­li­ti­kai pár­tok prog­ram­ja­in ke­resz­tül a po­li­ti­kai hát­te­ret, il­let­ve a szak­ma hoz­zá­ál­lá­sát az egész­ség­ügyi re­form­cso­mag­hoz.
Ös­­sze­gez­ve meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a Kem­pe­len Far­kas Tár­sa­ság ta­nul­mány­kö­te­té­vel a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köz­gaz­da­sá­gi szak­iro­da­lom egy hi­ány­pót­ló kö­tet­tel gaz­da­go­dott, mely­nek ér­té­két nö­ve­li, hogy a ta­nul­má­nyok an­gol for­dí­tá­sát is tar­tal­maz­za. Aján­lom e kö­te­tet azok­nak, akik át­te­kin­tést sze­ret­né­nek nyer­ni az el­múlt 8 év re­form­fo­lya­ma­ta­i­ról, ame­lyek­nek kö­szön­he­tő­en Szlo­vá­ki­át sok gaz­da­sá­gi szak­ér­tő „kö­zép-eu­ró­pai kis­tig­ris”-ként jel­lem­zi.

Lel­kes Gá­bor