Szemle archív

Öllős László: Örökség és program

1989. november 18-án az ország forradalmi mozgalmai közt a szlovákiai magyarok sajátos tényezőként jelentek meg. Az azonnali saját fellépés oka, valamint jellege a szlovákiai magyar társadalom több specifikumából eredt, mint ahogy a forradalom szlovákiai magyar programdokumentumainak számos célkitűzése is. A szlovákiai magyar társadalom rétegszerkezete a politikai szociológia perspektívájából nézve számos elemében illeszkedett az ország egészében uralkodó állapotokhoz, ám e rétegszerkezetnek voltak olyan sajátosságai is, amelyek megjelennek mind a forradalom, mind az azt követő időszak során. Ugyanez mondható el a szlovákiai magyarság egyes rétegeinek és csoportjainak politikai szocializációjáról, politikai kultúrájáról is. Ennek eredményeképpen számos jelentős sajátosság jelenik meg a forradalom programdokumentumaiban, valamint a forradalmat követően megalakuló, illetve átalakuló szervezetek programjaiban is. Ugyanakkor mind az ország egésze, mind pedig a szlovákiai magyarok politikai rétegszerkezete, illetve annak egyes elemei, továbbá politikai kultúrája és annak egyes elemei több fontos hasonlósággal, valamint számos lényeges sajátossággal bírtak a környező kommunista országokkal összehasonlítva is. Ezek szintén előbukkannak a forradalom alatt és azt követően. Ezeket kívánja felvázolni az alábbi írás, a forradalom napjaival bezárva. A forradalom utáni időszakkal viszont nem foglalkozik, legfeljebb utalásszerűen jelzi annak egyik-másik elemét.

Az örökség

A politikai rendszer hierarchiájának szempontjából vizsgálva a szlovákiai magyarság kommunista elitje és annak hierarchiája – az országrész, tehát Dél-Szlovákia magyarlakta területeinek specifikumaival együtt – illeszkedett az ország politikai rendszeréhez. Csehszlovákia politikai vezetése az 1989 novembere előtti gorbacsovi időszakban a gorbacsovizmus reformszándékainak szlovákiai elkerülésére törekedett, mint ismeretes, sikerrel. A Csehszlovákiában s kiváltképp Szlovákiában megkövesedett késő brezsnyevista rendszernek megvolt a szlovákiai magyar változata is. Ennek “osztálytérképe”(1) némiképpen eltért az országos átlagtól. A bürokratikus redisztributív szektor legfelsőbb szintjén lévő nómenklatúra rétegében a szlovákiai magyarok az országos átlag alatt voltak jelen mind számukban, mind a betöltött pozícióik súlyában, mind pedig csoportbefolyásban. Szövetségi szinten mind a kommunista párt, mind az állam legfelsőbb szerveiben és intézményeiben csak esetenként, elvétve fordult elő magyar. Szlovákiában voltak magyarok e szervekben és intézményekben, ám nem a legfontosabb hatalmi pozíciókban. Rendszeres együttműködésre épülő csoportbefolyásukról viszont aligha lehet szó, együttműködésük legfeljebb esetleges volt. Hatalmi helyzetük ugyanis nem egymástól függött, hanem a szlovák többségű párt- és állami szervektől.

A bürokrata középosztály vonatkozásában már valamivel jobb volt a helyzet. A kerületek szintjén ugyan hasonló volt a helyzet az országoshoz, ám a járások és a települések szintjén általában egy aránylag stabil íratlan kvótarendszer érvényesült. A legszilárdabb a Dunaszerdahelyi járásban volt a magyar funkcionáriusok helyzete, itt a legfelsőbb párt- és állami tisztségeket magyarok töltötték be, s a járás települései túlnyomó többségének élén magyarok álltak, s ami nem kevésbé fontos, a legfontosabb települések élén is. A többi járásban már megosztódtak a tisztségek a magyarok és a szlovákok között, beleértve a másik magyar többségű járást, a komáromit is.

A szlovákiai magyar kommunista vezető réteg körében az ország egészéhez hasonlóan a nyolcvanas évekre nem alakulhatott ki egy, a magyarországihoz, illetve részben a lengyelországihoz hasonló, esetenként nyugati műveltséggel is rendelkező, a rendszer modernizálására törekvő reformkommunista irányzat. Sőt, a magyar és a lengyel példa negatív példának számított a rendszer elitje körében, s az 1968-as kísérlet elfojtása a szlovákiai magyar kommunisták körében is legitimációs elemként szerepelt a párton belül. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy akadt néhány magyar tisztségviselő, aki védeni próbálta azokat a főként értelmiségi beosztottjait, akik ebbenabban túllépték a Husák-rendszer szűk ideológiai korlátait.
A magyar kommunisták körében a szlovák kommunista elithez hasonló, a késő brezsnyevizmus nacionalista legitimációjára törekvő irányzat sem alakult, és nem is alakulhatott ki, ugyanis az jelentős részben éppen a szlovákiai magyarok ellen irányult.

A politikai örökség következő rétege a kommunista titkosrendőrség forradalom után publikált tagnyilvántartásából ismerhető.(2) Ebből kiderült, hogy a diktatúrának a szlovákiai magyarság körében is volt a nemzeti kisebbség közéletének minden fontos területét behálózó, magyarokból álló ügynökhálózata. Ez a réteg, illetve e réteg számos tagja mind a forradalmat megelőzően, mind pedig azt követően aktívan részt vesz a szlovákiai magyarság politikai életében.

Azokban a járásokban és azokon a településeken, ahol jelentős számban élnek magyarok, a járási szintű államigazgatás hivatalaiban, a járási nemzeti bizottságokban, illetve városi és községi hivatalokban is vannak magyar nemzetiségűek. Ugyanez vonatkozik a hatáskörükbe tartozó kulturális, esetleg gazdasági intézményekre, a regionális sajtóra stb. Ez a rendszer politikáját realizáló réteg jelentős része persze nem tartozik a káderállományba, csak egyszerű hivatalnokok, de a magasabb pozíciókban ülők jelentős személyes hatalommal is bírnak, és részesednek a rendszer előnyeiből is. Mindez kevésbé érvényes a kerületi hivatalokra, a kerületi nemzeti bizottságokra. Ezekben csak elvétve voltak magyar állami hivatalnokok. Mindez persze hatással volt a kerületi hivatalok befolyási övezetébe tartozó egyéb intézmények vezető rétegére is.

A szlovákiai magyarság kulturális intézményeiben és sajtójában dolgozó réteg szintén nem volt egységes a hatalmi rendszer szempontjából vizsgálva. Számos, a rendszerrel különféle szinten összefonódó tisztségviselő dolgozott ezekben, hiszen az ideológiai kontroll itt volt a legerősebb, de rendszeresen akadtak különféle, a Husák-rendszertől eltérő egyéb alternatívákban gondolkodók, javarészt az itteni értelmiségiek között. Valamint persze voltak egyszerű, különösebb hatalommal nem rendelkező alkalmazottak. Ugyanakkor ezek az intézményi struktúrák potenciálisan nagy befolyással bírtak, s ez meg is jelenik a forradalom utáni időszakban.

A kommunista rendszer úgynevezett technokráciájának vonatkozásában a magyarlakta vidékeken elsősorban mezőgazdasági technokráciáról beszélhetünk. A magyar mezőgazdasági lobby országos szinten is jelentősnek mondható, amely rendszerint a kormány szintjén is megjelent egy miniszterhelyettesi poszt erejéig a mezőgazdasági minisztériumban. Jelentősebb ipari vállalatokat csak kis számban telepítettek Dél-Szlovákiába, s azok vezetői nemzetiségileg általában kevertek voltak, sőt gyakran tisztán szlovákokból állt a vezetőség. Ugyanakkor a magyar többségű települések kisebb üzemeit általában magyar management vezette. Mind a mezőgazdasági, mind pedig az ipari management egy része az ország egészének szabályaihoz illeszkedve tagja volt a kommunista pártnak, és különféle helyi oligarchiákat alkotott. Sőt akadtak köztük nagyobb befolyással rendelkezők is. Mások persze elsődlegesen szakértelmükkel kerültek a managementbe, nem pedig politikai befolyásukkal.

A magyarországi és lengyelországi állapotoktól eltérően magánvállalkozást szinte teljesen lehetetlenné tette a késő brezsnyevista csehszlovákiai rendszer, így jelentős magánvállalkozói réteg sem alakulhatott ki a nyolcvanas évek végére. Ugyanakkor Szlovákia egyes magyarlakta vidékein megjelent egy részmunkaidős önfoglalkoztató réteg. Ez a réteg azonban a szlovákiai körülmények közt szinte kizárólag csak háztájival, főként kertészkedéssel foglakozott. Sem kiterjedtebb mezőgazdasági, sem pedig ipari jellegű magánvállalkozást nem tett lehetővé a rendszer, de kézművességgel is csak esetenként, illetve feketén lehetett magánvállalkozásszerűen foglalkozni. Az említett réteghez tartozók elsősorban primőr zöldségtermesztésből, úgynevezett fóliázásból szerezték jövedelmüket, de jelentősnek nevezhető a gyümölcstermesztés is. Kisebb súlyú volt az állattenyésztés, elsősorban kisállattenyésztés folyt. A felvevő az állam volt, csak neki volt joga a forgalmazásra, ugyanakkor az egyéni megegyezésekre, tehát a korrupcióra épülő fekete forgalmazás sem volt ritkaság. Ugyanez érvényesült az állami felvevőközpontokban zajló minőség meghatározásánál is, melytől az ár függött. Ám mindezen korlátok ellenére ebben a rétegben megindulhatott egy korlátozott tőkefelhalmozás mind a pénztőke, mind pedig a szellemi és kapcsolati tőke tekintetében. Persze ez utóbbi gyakran a korrupció kapcsolati csatornáit és szokásait jelentette.

A szlovákiai magyarság körében a nyolcvanas években formálódásnak indul az úgynevezett szürkezóna, tehát azok köre, akik megpróbálnak a rendszer ideológiai korlátaitól függetlenül nyilvánosságot szerezni anélkül, hogy a politikai rendszer deklarált megváltoztatására törekednének. Ám Szlovákiában velük szemben határozottan fellép a rendszer, mégpedig a magyar kommunista funkcionáriusok révén. A legismertebb s legnagyobb visszhangot kiváltó eset a nyolcvanas évek elején az akkori fiatal magyar írógenerációt tömörítő szervezet, az Iródia felszámolása volt. Jóllehet az Iródia mint szervezet nem fogalmazott meg semmiféle közvetlen politikai természetű rendszerkritikát, ám az ott tömörülők nonkonformizmusa, tehetsége, rendezvényeik növekvő népszerűsége és visszhangja, valamint az a sikeres stratégia, hogy az állami szabályozás hézagait felismerve sikerült folyóiratot megjelentetniük, a szlovákiai rendszernek már sok volt. Arról nem is beszélve, hogy az írók mintájára a fiatal szlovákiai magyar képzőművészek is önálló szervezet létrehozásába kezdtek. Ugyanakkor a nyolcvanas évek szlovákiai késő brezsnyevizmusa már nem képes az e szervezetben kialakult értékrend hordozóinak teljes izolálására, kapcsolataik maradéktalan felszámolására. E csoport számos tagja vesz majd részt a forradalom szlovákiai kirobbantásában. A rendszer nem kevésbé szigorúan lépett fel más hasonló kísérletek ellen. Megfenyegette, sőt esetenként tevékenységének feladására kényszerítette több sikeres művelődési klub vezetőjét, irodalmi színpadok nonkonformnak ítélt rendezőit, koreográfusokat. Határozottan figyelmeztette, sőt esetenként megfenyegette a tűréshatárt megsértő újságírókat, sőt egy-egy kritikusabb hangvételű cikk íróját is. Ellenőrizni igyekezett a terjedő ifjúsági és művelődési táborokat. A művelődési táborok, illetve a művelődési klubok Szlovákián belül magyar sajátosságot jelentettek. Ugyanakkor minden ellenőrzési kísérlet ellenére éppen ezeken a csatornákon keresztül jutott el közvetlenül a magyarországi szürkezóna számos eredménye a szlovákiai magyarok egy rétegéhez. Ugyanakkor a szlovákiai magyar szürkezónából szinte teljesen hiányzott a rendszerkritikus környezetvédelmi mozgalom. Ezen csak a bős-nagymarosi vízi erőmű módosít némiképp.
A szlovákiai magyar szürkezóna azonban a szlovákiaihoz hasonlóan szinte teljesen nélkülözött egy nagyon fontos elemet, amely a magyarországi és a lengyelországi szürkezónának igazán súlyának jelentős részét adta, nevezetesen a társadalomtudományosságot.

A szlovákiai magyar demokratikus ellenzék, tehát az olyan csoport, amelyik a totalitárius diktatúra megdöntésére tört, és a polgári demokráciát programszerűen céljának tekintette, a nyolcvanas években a kialakulás stádiumában volt. A korábbi illegális szerveződésű nemzetiségi jogvédő irányvonalon túl ekkor alakul ki az a csoportos szándék, majd alakulnak ki az e szándékot megtestesítő kapcsolatok és szerveződések, amelyek már a rendszer alapösszefüggéseit kívánják megérteni a korszak tudományosságának szintjén. Ez a tanulási folyamat főként magyarországi ellenzéki segítséggel folyt. Eleinte az akkor már működő magyarországi repülőegyetemnek, avagy szabadegyetemnek nevezett előadássorozatokon, majd speciálisan a magyarországi demokratikus ellenzék által szlovákiai magyar fiatalok számára szervezett előadásokon és szemináriumokon.

Ezeken ismerkedtek meg a résztvevők a kommunista diktatúra szakmai kritikájával, vagyis a rendszernek a hivatalos ideológiától eltérő tényleges működési elveivel, a ciklikusan visszatérő gazdasági válságfolyamataival és a növekedési ciklusok tényleges forrásaival s azok kevéssé effektív hasznosításának módjaival, egyenlőségelveinek egyre inkább ellenmondó társadalmi szerkezetével, politikai rendszerének működési elveivel, a totalitarizmus elméleti kérdéseivel, a kommunizmus és az egyes kommunista országok kommunista rendszereinek tényleges történelmével. Külön foglalkoztak e rendszerek nemzetiségpolitikájával, beleértve azokat a stratégiákat is, amelyekkel az egyes kommunista elitek, sőt személyek nacionalista legitimációt próbáltak teremteni maguk számára a nyolcvanas évek egyre mélyülő válságának ellensúlyozására. De egész előadássorozatok elemezték a rendszer megváltoztatásának kísérleteit, az 1956-os magyarországi forradalmat, az 1968-as csehszlovákiai reformkísérletet és a lengyelországi megmozdulásokat. Később minden, az egyes témák iránt behatóbban érdeklődő szlovákiai magyar fiatal külön konzultánst kapott. Főként ebben a szakaszban ismerkedtek meg a résztvevők a liberális demokrácia szakirodalmával, tehát a piacgazdaságot, a polgári társadalmat, az emberi és polgári jogokat, a politikai pluralizmust, a hatalom megosztását taglaló szakirodalom egy részével, és persze még számos más kérdés irodalmával is. Mindehhez járult a magyarországi szamizdatsajtóhoz, valamint szamizdatirodalomhoz való rendszeres hozzájutás. De ezt a tapasztalat- és ismeretanyagot bővítették a nyolcvanas évek eleji lengyelországi utazások, beszélgetések a Szolidaritás és a diákok mozgalmának több vezetőjével és az onnan kapott szamizdatirodalom. S persze meg kell említeni az időnként megkapott csehszlovákiai szamizdatirodalmat is, illetve a Nyugatról behozott és itthon illegálisan terjesztett ellenzéki sajtótermékeket.

Ám ez a csoport a lengyelországi és magyarországi szerveződésekhez képest még a nyolcvanas évek második felében is gyenge volt. A forradalom előtti évben kísérlet történt egy hazai szabadegyetem-szerű folyamat megindítására egy újabb szlovákiai magyar diákgeneráció számára, de ez is csak egy aránylag szűk csoportot érintett, még ha közülük kerül is ki később a forradalom magyar diákszervezetének több alapítója és vezetője. A forradalmat megelőző petíciós időszak a szlovákiai magyar demokratikus ellenzék kiszélesedésének kezdete lehetett volna, ugyanis megfogalmazza a rendszerváltás igényét, számos alapelvét, és a korábbinál jobban kiterjeszti a támogatók körét. Ám rendszeresen működő szerveződéssé a forradalomig már nem vált. Mikorra a különféle ellenzéki kapcsolatfelvételek után, konspirációs okokból szintén aránylag kevés személy részvételével megtörténik az első ellenzéki szlovákiai magyar szervezet megalapítása, kitör a forradalom.

A nyolcvanas évek legnagyobb hiányossága a szlovákiai magyar ellenzéki nyilvánosság szemszögéből vizsgálva az volt, hogy szélesebb háttér nélkül nem jöhetett létre a saját szlovákiai magyar szamizdatsajtó, tehát a szélesebb szabad nyilvánosság. Nélküle a forradalmat megelőzően nem bontakozhatott ki cenzúrázatlan, szabad szakmai vita a szlovákiai magyar társadalmon belül magának a szlovákiai magyar társadalomnak a legfontosabb kérdéseiről. 1989 előtt így a szélesebb nyilvánosság előtt fogalmazódott meg a szlovákiai magyar politikai és közélet kritikája. Azaz szakszerűen nem vitatódott meg, hogy a valóságban a kommunista diktatúra keretei közt milyen is a szlovákiai magyarok hatalmi rendszere, gazdasága, társadalmi intézményrendszere, rétegszerkezete, milyenek az egyes rétegek értékrendjei és érdekkötöttségei a kommunista diktatúrában. És persze az sem, hogy milyen legyen mindez a liberális demokrácia keretei közt. Továbbá hogy mit és miképpen valósíthat meg mindebből saját erejéből is a kisebbségben élő magyarság; mit jelent a demokrácia értékrendje a kisebbségi társadalomban, melyek azok az ismeretek, magatartásformák, szabályok, intézményi formák és társadalmi normák, amelyek elsajátítása, kialakítása, illetve érvényesítése hatékonnyá teszi a magyar kisebbség társadalmát a huszadik század végének demokráciájában, s melyek azok, amelyek nem; az egyes politikai intézményrendszerek milyen hatással vannak a szlovákiai magyarság egyes rétegeire és intézményeire, illetve magatartásformáira és értékrendjére a politikai és társadalmi pluralizmus országos körülményei közt; milyen politikai stratégiák mi mindent eredményeznek. Mindezek a kérdések, azaz a rendszerváltás kérdései a szlovákiai magyarság szélesebb nyilvánossága előtt csak a forradalom idején és azt követően, tehát magával a rendszerváltással egy időben, már annak folyamatai és érdekviszonyai közt váltak nyilvánosan vitatottá. Mellesleg hasonlóan a szlovákiai állapotokhoz.

A Független Magyar Kezdeményezés megalakításakor nem forradalmi, hanem ellenzéki szervezetnek készült. Az alapítást megelőző konspiráció és a politikai rendőrség figyelmének elterelése Tóth Lajosnak, a magyar klubmozgalom elindítójának születésnapjára szervezett konferenciával az alapítók az ellenzéki szervezet zavartalan megalapítását célozták. A közben a prágai tüntetésről érkezett hír azonban egy csapásra megváltoztatta az új szervezet helyzetét. Egyszerre kellett törekednie a prágai összecsapás forradalommá változtatására, a többi forradalmi szervezethez történő együttműködésre, meghirdetnie a rendszerváltást az egész országban és Dél-Szlovákiában, és megindítania a vitát az ország és a szlovákiai magyar társadalom modernizálásáról, és magyar kisebbségi szervezetként mindezekhez a folyamatokhoz hozzákapcsolnia a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítését és társadalmi megítélésük megváltoztatását. Ezek a szándékok jelennek meg a Független Magyar Kezdeményezés első dokumentumaiban, esetenként egyszerre.

A program

A november 18-án az FMK két első szóvivőjének, A. Nagy Lászlónak és Tóth Károlynak a nevével gyorsan kiadott első dokumentum(3) a prágai rendőri fellépés elleni tiltakozást tartalmazza, valamint a beavatkozás elrendelőinek felelősségre vonását követeli. A következő dokumentumban(4) a Független Magyar Kezdeményezés támogatásáról biztosítja a Prágában megalakult forradalmi mozgalmat, a Polgári Fórumot, és felajánlja együttműködését. Ugyanakkor a rendszerváltás mellett éppen a nemzetiségi jogokkal kapcsolatos dialógus megindítását is megcélozva a szövegben közös célként a demokratikus Csehszlovákia mellett “az egyéni és kollektív szabadságjogokat tiszteletbentartó jogállam” szerepel. A következő napon kiadott harmadik nyilatkozatában(5) felhívja a szlovákiai magyarokat, hogy támogassák a Polgári Fórum és az FMK részvételével is megalapított Nyilvánosság az Erőszak Ellen tevékenységét és programját. Ugyanitt a követeléseit is kibővíti. A politikai foglyok és a letartóztatottak szabadon bocsátásának, valamint a felelősök felelősségre vonásának követelésén túl a forradalom negyedik napján demokratikus alkotmányt és szabad választásokat követel.

A november 23-án kiadott nyilatkozatában(6) felhívja a közvéleményt, hogy a november 27-re meghirdetett általános sztrájk sikere érdekében hozzák létre saját szervezeteiket, és tiltakozzanak a sztrájkellenes kampány ellen. Ugyanakkor tiltakozik a kommunista hatalom azon kísérletei ellen, amelyek a forradalommá váló tömegmozgalmat ezekben a napokban nacionalista öszecsapásokká kívánták változtatni. S egyben követeli a hitelüket vesztett politikusok és közéleti tisztségviselők azonnali távozását hivatalukból. Ugyanakkor ebben a kiélezett helyzetben követeli az azonnali sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését, hiszen a nyilvánosság szabad tájékoztatása volt a tömegmanipuláció leghatékonyabb ellenszere.

Mindemellett már az FMK alapításakor, november 18-án megkezdődött egy terjedelmesebb programdokumentum megfogalmazása, amely A Független Magyar Kezdeményezés elvi nyilatkozata címmel jelent meg november 24-én.(7) A program készítésekor néhány szabályt be kellett tartaniuk az alkotóknak. Az egyik a terjedelmi volt, ugyanis a terjesztés végett egy lap két oldalára rá kellett férnie a szövegnek. A következő stiláris természetű volt, a szövegnek főként elveket kellett tartalmaznia, részletesebb kifejtésükre, magyarázatukra nem volt tér. Ugyanakkor meg kellett benne jelennie az FMK eszmei helyének, a megdöntendő politikai rendszer rövid kritikájának, az új, demokratikus politikai rendszer alapelveinek, valamint az FMK társadalomfelfogásából következően a polgári társadalom alapelveinek. Továbbá a kisebbségi jogok rendjének, valamint a kisebbségi kérdés megoldásához szükséges elvi kiindulópontoknak, valamint jeleznie kellett azokat az alapértékeket, amelyekre a többségi társadalomén túl a kisebbségi társadalom modernizálása is épülhet. S végül a forradalom továbblendítéséhez fel kellett sorolnia a rendszerváltás megindításához szükségesnek tartott konkrét intézkedéseket, valamint a gyorsan elfogadandó törvényeket. Mindezekkel együtt az alkotók nem kívánták teljesen leegyszerűsíteni a szöveget. Akkor ugyanis elveszítette volna felvilágosító küldetésének javát. Ezeket az eszméket és adott felfogásukat korábbi szabad viták hiányában javarészt akkor kellett elterjeszteni. Ugyanakkor ezt a lehetőségekhez képest a legszínvonalasabban kívánták tenni, hiszen egyébként a leegyszerűsített, jelszavasított szöveg színvonalas vita megindítására nem alkalmas, legfeljebb a jelszavak indulatos ütköztetésére. Az ilyen állapot pedig ellentmondott a szerzők deklarált polgár- és társadalomfelfogásának.

Az elvi nyilatkozat első részében a Független Magyar Kezdeményezés a térség hatalmi önkénnyel szembeni független és autonóm gondolkodást és magatartást képviselő törekvések folytatójának nyilvánítja magát. Közvetve jelezve ezzel, hogy nem a kommunista hatalomba beépülő, illetve azzal kiegyező eszmeiség folytatójának. Azzal pedig, hogy a polgárjogi mozgalmak eszmeiségét, demokratikus és szabadelvű hagyományait tekinti magáénak, jelzi a térség demokratikus ellenzékéhez tartozását. Külön említi kötődését a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédo Bizottságához, itt ugyanis személyi átfedések is voltak, ugyanakkor annak további működését szükségesnek tartja, jelezve, hogy a demokrácia keretei közt is szükséges a jogok, tehát a kisebbségi jogok védelme független szervezetek által.

Rögtön ennek a résznek a végén hangsúlyozza a polgári társadalom jelentőségét a modern liberális demokráciában, leszögezve, hogy tagolt autonóm társulási és közösségi formák kialakítását sürgeti, amelyet tagjai önként vállalnak, választanak, és amelyek érdekeik, akaratuk kifejezői, valamint védelmük biztosítéka is mindenfajta manipulációval szemben. A plurális civil társadalom külön hangsúlyozva az ezt következő részben is megjelenik, célként immár konkrétabban, a kisebbségekre is vonatkoztatva, a következőképpen: “a társadalmi önszerveződés és önigazgatás biztosítása a helyi, regionális, kisebbségi, munkavállalói, vallási és egyéb törekvések, csoportok, közösségek, mozgalmak számára.” Ebben a korábbi elvhez hasonlóan szintén megjelenik a tagolt társadalom, egyrészt a társadalom egyes rétegei és csoportjai vonatkozásában, beleértve a kisebbségeket, másrészt az egyes rétegeken és csoportokon belül is, tehát a kisebbségek társadalmán belül is.

A politikai rendszer demokratizálását a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia megteremtése, a hatalom hármas megosztása, a többség hatalmának korlátozása és a kisebbségek jogainak védelme mellett – az utolsó rész sürgos intézkedései közül – a pártmonopólium megszüntetése, a sajtószabadságot, az egyesülési szabadságot, a szabad mozgást, utazást, a lakóhely szabad megválasztását, a gondolat- és lelkiismereti szabadságot biztosító törvények megalkotása és tiszteletben tartása jelenti. És demokratikus választójogi törvényt itt is követel az FMK. Ezeket egészíti ki néhány társadalmi elemmel, a piacgazdaság megteremtésének, a szociális biztonság, az egészséges természeti környezet megteremtésének igényével, valamint az oktatás, a kultúra és a tudomány ideológiai alávetettségének megszüntetésére irányuló céljával.

A nemzeti kisebbségi kérdés megoldását az adott kisebbség társadalmának tagolt, önszerveződő és önigazgató közösségi formáinak kialakításán túl öt szempontban foglalja össze a nyilatkozat. Ezek: a demokrácia, amely feltétele a kérdés megoldásának, azaz a nem demokratikus rendszerek és struktúrák a kisebbségi kérdést sem oldják meg. De az FMK nem tart minden demokráciát erre alkalmasnak, csak azokat, amelyekben kialakítják a tolerancia légkörét a kisebbségekkel, méghozzá a különféle kisebbségekkel szemben. Továbbá ez effektíve egyenlő állampolgárság, hazai fogalomhasználattal mindenki államalkotó szerepe, a kisebbségi állampolgároké is. A nyilatkozat itt már az egyénhez köti a kisebbségi jogok és társadalmi megbecsülés magadását. A következőben a kisebbségek kollektív jogai, amelyek a nemzetek és nemzeti kisebbségek minden egyes tagját megilletik. Ebben a bekezdésben történik az egyik első kísérlet hazai berkekben a kollektív és egyéni jogok összeillesztésére. Itt még azon az alapon, hogy nemcsak nemzeteket, hanem a nemzeti kisebbségeket is megilletik, pontosabban azok minden tagját, hiszen ha csak az egyikeket, akkor az állampolgárok jogegyenlőségének elve sérül, amelyet az előző pont is leszögez az egyenlő állampolgárság vonatkozásában. Tehát ebben a szövegben, a kérdés toleranciafelfogásból származtatják az effektív jogegyenlőséget a szerzők, akkori felfogásuk, illetve elméleti ismereteik alapján. A későbbi szövegekben más felfogás is megjelenik, valamint az egyéni és kollektív jogok összeillesztésének elképzelése is továbbfejlődik.

S végül a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer szükségességét hangsúlyozza a szöveg, melyet elengedhetetlennek tekint a kisebbségi jogok szavatolásához, még a fenti feltétel, tehát a toleráns, jogkiterjesztő demokrácia meglétekor is. Emellett ez a passzus az új szervezet nemzetközi felelősségvállalási szándékát is jelzi a kérdéskörben.
Már az elvi nyilatkozat elején leszögezi a Független Magyar Kezdeményezés, hogy tagad minden totalitárius ideológiát. Ugyanakkor azt is leszögezi, hogy mind a nacionalista, mind pedig a sztálinista kollektivista ideológiákat elveti, már a forradalom elején jelezve, hogy különféle centralizált politikai rendszerek és struktúrák származhatnak a nemzeti kollektivizmusból is. Ugyanakkor a sztálinista megfogalmazás nem egészen pontos, ez feltételezhetően az első forradalmi napok hatását tükrözi.

Az elvi nyilatkozat végén viszont együttműködési szándékát deklarálja az FMK minden demokratikus gondolkodású személy és demokratikus hazai és külföldi szervezet irányában.
Az új szervezetnek az alapításakor nem volt sajtója, és a korábban hiányzó ellenzéki nyilvánosság, valamint az alapítók többségének fiatal életkora okán közismert személyiségei is alig. Az akkor kiadott Szabad Kapacitás nevet viselő lap is ellenzéki sajtóterméknek készült eredetileg, egy forradalmi állapot tömegigényeit nem volt képes kielégíteni. Ugyanakkor a fenti, a későbbiekben tovább részletezett célok az ország és a szlovákiai magyarság rétegszerkezetének és hatalmi rendszerének körülményei közt számos konfliktust eredményeztek, amelyekbe ilyen feltételek mellett ment bele az új magyar szervezet.

Ugyanakkor több kérdésben nem volt szervezetileg sem egészen egyedül a forradalom első napjaiban a magyarok körében sem. A prágai rendőri erőszak elítéléséhez, valamint az általános sztrájkfelhíváshoz már november 21-én csatlakoznak a komáromi Magyar Területi Színház tagjai.(8)

A szabad választásokat, a kommunista párt vezető szerepének megszüntetését, a hatalom hármas megosztását, a népképviseletet, valamint a szociális és nacionalista demagógia elvetését deklarálja a magyar diákok forradalomban akkor már részt vevő szervezete, a Magyar Diákszövetség november 25-én. Továbbá ez a szervezet követeli elsőként a forradalomban a tényleges helyi önkormányzatiság kialakítását.(9)

Mátrai Julianna: A kisebbségi magyar pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában I. rész

(Az eredeti teljes terjedelmű tanulmány a cambridge-i Global Security Fellowship Initiative (GSFI) megbízásából és támogatásával 1998-ban angolul készült. Ezúton szeretnék köszönetet mondani cambridge-i kollégáimnak, és mindazoknak, akik az adott régióban kutatóútjaim során segítségemre voltak.)

I. Bevezetés

1. A nemzetiségek közötti együttműködés esélyei Közép- és Kelet-Európában

Az elmúlt évtized véres háborúi a Balkánon, a volt Szovjetunió területén és néhány harmadik világbeli országban ismételten felhívták a nemzetközi közösség figyelmét arra, hogy milyen nehéz és költséges az etnikumok között már elhatalmasodott erőszak megállítása. Következtetésképpen egyre nagyobb hangsúlyt kap a konfliktusok megelőzése a többnemzetiségű társadalmakkal rendelkező régiókban. E régiók egyike Közép- és Kelet-Európa, a magyar kisebbség pedig az egyik legnagyobb kisebbsége Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban.

Az 1989-es forradalmak idején a magyar kisebbségek szükségesnek érezték, hogy saját szervezeteket hozzanak létre. Együttműködést ajánlottak a demokratikus erőknek, és azt remélték, hogy a többségi nemzetek viszonzásként elismerik őket társnemzetként, az új demokratikus állam alkotórészeként. A 90-es évek közepén azonban a magyar kisebbségek helyzete és szervezeteik viszonya a nemzeti többség pártjaihoz még mindig messze elmaradt ezektől az elvárásoktól. Annak ellenére, hogy általános körülményeik az 1989 előtti időszakhoz képest valamelyest javultak, ők maguk rosszabbnak ítélték meg a helyzetüket a kulturális és oktatási jogaik elleni folyamatos támadások miatt. Szervezeteik és a többségi demokratikus pártok közötti kezdetben ígéretes viszony pedig, néhány együttműködésre irányuló kísérlet ellenére, az évek során erősen konfrontációs jelleget öltött. A helyzetet súlyosbították még a kölcsönös történelmi sérelmek, az átalakulás társadalmi és gazdasági nehézségei és az alkalmazott nacionalista politikák is, és komolyan felmerült annak a veszélye, hogy a meglévő feszültségek nyílt konfliktusba csapnak át.
Az így kialakult helyzet veszélyességét felismerve ezen tanulmány írója azt a célt tűzte maga elé, hogy felkutassa egy olyan politika elemeit, amely etnikumok közötti együttműködések kialakításával és stabilizálásával alkalmas a felvázolt feszültségek oldására. Első lépésként a kisebbségi magyar és a többségi pártok által alkalmazott politikai stratégiák kerültek elemzésre, mivel ezekben az országokban a pártok nagymértékben képesek befolyásolni a társadalmi és politikai eseményeket.

Fontos itt megjegyezni, hogy e tanulmány nem morális szinten kezeli az együttműködést, hanem mint egy racionális stratégiát. Az etnikai kisebbség és a többség közötti hatalmi aszimmetria ugyanis lehetetlenné teszi a kisebbség számára konfliktusos stratégiák nyereséges használatát, hacsak nem kap külső támogatást egy harmadik szereplőtől (Axelrod 1984). A magyar kisebbségek nem számíthatnak meghatározó külső segítségre konfliktusos stratégia alkalmazása esetén. Ami az etnikai többséget illeti, ők ugyan szerezhetnek relatív nyereséget ilyen stratégiák alkalmazásával, de ezt a nemzetközi közösség egyre szigorúbban bünteti.

Amennyiben a szereplők tudatában vannak ezen korlátoknak, akkor az etnikumok közötti kapcsolatokat az együttműködésnek kellene meghatároznia, vagy legalábbis ilyen tendenciát kellene mutatniuk. A magyar kisebbségi és a többségi pártok interakciójának vizsgálata azonban ezt a feltételezést nem igazolja, hanem együttműködéses és konfliktusos viszonyok váltakozására mutat rá. Mindez arra enged következtetni, hogy a fenti számítások mellett más tényezők is szerepet játszanak a szereplők stratégiai döntésében. Ezen tényezők megállapítására az etnikai konfliktusok, együttműködések és tárgyalások elméleteit alkalmaztuk, és a következő hipotéziseket állítottuk fel:

a) A pártok közötti interakciót befolyásoló tényezők:

Együttműködéssel és vereséggel kapcsolatos múltbeli tapasztalatok (a múlt árnyéka) nagymértékben meghatározzák egyrészt a konfliktus és együttműködés közötti választást, másrészt a már kialakult együttműködés stabilitását (Axelrod 1984). A pozitív tapasztalatok esetleges hiányát azonban kompenzálni lehet az együttműködésből fakadó magas nyereség biztosításával (a jövő árnyékának növelésével).
Párton belüli és pártok közötti változások kölcsönhatása. A pártok közötti interakció párton belüli változásokhoz vezethet, ami változást eredményezhet az adott párt preferenciájában. Értelemszerűen, változás egy párt preferenciájában kihathat más pártokkal való interakciójára (Zartman 1995). Az együttműködés stabilizálása érdekében célszerű a párt támogatóinak lehető legszélesebb körét az abból fakadó előnyökből részesíteni.

b) A pártok közötti interakciót befolyásoló külső tényezők:

A magyar kormány külpolitikája nagymértékben befolyásolja a kisebbségi magyar és a többségi pártok együttműködés és konfliktus fölötti döntéseit. Amennyiben radikális kisebbségi követeléseket támogat, az az etnikumok közötti kapcsolatok romlásához vezethet. De hozzájárulhat együttműködéses viszonyok kialakulásához is, bár eszközei- a többségi párt viselkedésének befolyásolására – korlátozottak.
– A nemzetközi közösség – a konfliktus költségeinek és/vagy az együttműködés várható nyereségének növelésével – befolyásolhatja az etnikumok közötti interakciót (Bruszt-Stark 1994). A leghatékonyabban az integráció és/vagy szövetség hiteles ígéretével tud befolyást gyakorolni.
A fent meghatározott tényezők befolyását vizsgáltuk a kisebbségi magyar pártok és a romániai, szerbiai, szlovákiai és ukrajnai többségi nemzeti pártok kapcsolatának alakulásában, és az így levont következtetések szolgálnak a tanulmány ajánlásai alapjául. Bár a kutatás a politikai pártok közötti interakcióra összpontosít, a VI. fejezet következtetései és ajánlásai kiterjednek a különböző nemzetiségek békés együttélése szempontjából meghatározó olyan más területekre is, mint az oktatás, a helyi önkormányzatok, a civil társadalmi szervezetek stb.
A bevezető második alfejezete az etnikai konfliktusokkal és azok megelőzésével foglalkozó elméleteket tekinti át, különös tekintettel a stratégiai interakciós megközelítésre, amely az etnikai kisebbségek közötti kapcsolatokat interakciók sorozatából álló folyamatként modellezi. Ezt követi az esettanulmányokat tartalmazó négy fejezet. Az esettanulmányok következtetéseit és az azokból adódó ajánlásokat a VI. fejezet tartalmazza.

2. Az etnikai konfliktusok elméletei és az interakcionista megközelítés

Az etnikai konfliktusokat, megelőzésüket, kezelésüket és megoldásukat igen gazdag és meglehetősen interdiszciplináris irodalom tárgyalja. Történészek és szociológusok – Deutsch, Hobsbawm, Gellner és Anthony D. Smith – az etnikai és nemzeti identitás történeti fejlődését hangsúlyozzák. Amíg Smith az “ethnie” pszichológiai tartósságát hangsúlyozza (Smith 1986), addig az instrumentalista Deutsch, Gellner és Hobsbawm szerint a nacionalizmus a modernizáció terméke, amely fokozatosan el fogja veszíteni jelentőségét a posztmodern korszak közeledtével. A primordialisták és instrumentalisták nézeteit gyakran (ők maguk is) szembeállítják egymással, egy dologban azonban mindenképpen egyetértenének: történelmi beágyazódottságuk miatt a nemzeti és etnikai identitások hatalmas társadalomszervező és -mobilizáló erővel rendelkeznek.

Ezt a felismerést osztja a jelen tanulmány is. Elvetjük azt a játékelméleti premisszát, miszerint az etnikai identitások statikusak és/vagy megváltoztathatatlanok lennének (Axelrod 1984). Vizsgálódásaink sokkal inkább arra engednek következtetni, hogy a gazdasági és társadalmi környezet változásai, valamint a kisebbségek asszimilációjára, illetve integrációjára irányuló politikák meghatározó befolyással vannak az etnikai identitások alakulására (Hoffmann 1963). Hasonlóképpen érvel Donald Horowitz is, aki szerint az etnikai közösségek kohéziója nem állandó, és strukturális intézkedésekkel az etnikai feszültségek enyhíthetők (Horowitz 1985).

Flexibilis identitásokat feltételez Bruszt és Stark stratégiai interakciós modellje is (Bruszt-Stark 1991). A szerzők a lengyel és magyar politikai rendszerek demokratikus átalakulását összehasonlítva megállapították, hogy a rezsim és az ellenzék közötti stratégiai interakciók más és más politikai intézményrendszer kialakulásához vezettek a régióban, attól függően, hogy mikor és milyen mértékben alkalmaztak együttműködést és/vagy konfliktust. Érvelésük szerint interakció közben megváltozhat a szereplők szemlélete a másik stratégiáját, saját stratégiáját és politikai identitását illetően, és ez szövetségek különböző kombinációját teszi lehetővé a keményvonalasok, a reformerek és az ellenzék radikális és mérsékelt erői között. A percepciók és a stratégiák változását nem csak az interakció során szerzett új információ eredményezheti, hanem olyan külső befolyásoló tényezők észlelése és értékelése, mint a térség más országainak átalakulása és a Szovjetunió. Bruszt és Stark modelljének különösen nagy értéke, hogy az interakciót mint folyamatot értelmezi.

Ahhoz azonban, hogy Bruszt és Stark modelljét etnikumok közötti kapcsolatokra is alkalmazni tudjuk, a következő pontosításokat kell megtennünk:
a) Az etnikai identitások interakció alatt többnyire csak módosulnak, megváltozásukról csak hosszú távon lehet beszélni.
b) Összefüggést kell felállítani az átalakulásokat vizsgáló stratégiai interakciós elmélet és a négy esettanulmány között. Ebben segítségünkre van Guillermo O’Donnell “második átalakulásról” alkotott elmélete (O’Donnell 1994), amely rámutat arra, hogy sok latin-amerikai új demokrácia nem nevezhető konszolidáltnak, hanem csak formálisnak, mivel a demokrácia intézményeit ugyan már kiépíttette, de hiányoznak az intézményes demokratikus viselkedési minták.

Érvelése szerint az elnök és a kormány szabad megválasztását második átalakulásnak kellene követnie az intézményes reprezentatív demokrácia felé, bár arra nincs semmiféle biztosíték, hogy ez valóban be is fog következni. A közép- és kelet-európai országok politikai rendszere sok hasonlóságot mutat az O’Donnell által vizsgált esetekkel. Mind az ellenzék, mind a magyar kisebbség követelései értelmezhetők egyfajta második átalakulás támogatásának egy demokratikusabb rendszer létrehozásának érdekében.
a) Választásunkat – miszerint kutatásunkat pártokra összpontosítjuk – igazolja az a tény, hogy Romániában, Szlovákiában és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban a pártoknak fontos szerepe van az etnikai konfliktusok kezelésében a civil társadalom gyengesége miatt. Kivételt képez ebből a szempontból Ukrajna, mivel ebben az országban a pártok igen gyengék, és a politika központjában a köztársasági elnök és különböző gazdasági érdekekért lobbyzó parlamenti képviselők állnak.
b) Fontos tisztáznunk, hogy milyen értelemben használjuk a “nemzeti kisebbség” kifejezést. Az európai irodalom ugyanis, néhány észak-amerikai kutatóval egyetemben, az őshonos kisebbségeket nevezi nemzeti kisebbségeknek. (Will Kimlycka munkája különösen értékesnek mutatkozik abból a szempontból, hogy rávilágít az emigráns és a nemzeti kisebbségek, illetve követeléseik és azok következményei közötti különbségekre [Kimlycka 1995].) A kisebbségi magyarság is többnyire nemzeti közösségként határozza meg magát.
Miután tisztáztuk a stratégiai interakciós modell alkalmazhatóságának feltételeit, közelebbről meg kell határoznunk a vizsgálat szereplőit is. Bruszt és Stark az átalakulási folyamatok eredményének különbözőségének magyarázatakor a szereplőket egyrészt a hatalomhoz, másrészt pedig a változáshoz való viszonyuk alapján határozza meg (Bruszt-Stark 1991). Így különbséget tesznek a keményvonalas és reformista kommunisták, illetve és a radikális és mérsékelt ellenzékiek között, függetlenül attól, hogy esetenként ezek a kategóriák nem jelennek meg elkülönült szervezeti formában. Hasonló kategóriákat állítottunk fel a romániai, szlovákiai, jugoszláviai és ukrajnai pártok interakciójának vizsgálatakor, csak éppen egyrészt a modernizációhoz, másrészt pedig a nemzeti kisebbségek jogaihoz való hozzáállásuk alapján. Az első kritérium szerint keményvonalas és modernizáló pártokat különböztetünk meg, a nemzeti kisebbségek jogaihoz való viszonyuk szerint pedig radikális és mérsékelt erőket kell figyelembe vennünk. Modernizálónak nevezzük azokat a szereplőket, stratégiákat és politikákat, akik/amelyek az intézményesített reprezentatív demokrácia elérése érdekében egy második átmenetet kívánnak végrehajtani.

A tanulmány egyik legfontosabb előfeltevése, hogy a szereplők preferenciái változásokon mennek keresztül az interakció során, és ezért időről időre újra meg kell határozni azokat. A felállított kategóriarendszer tehát nem statikus, hanem tükrözi a szereplők álláspontjának változásait a megadott paraméterek között, a pártokon belüli és a pártok közötti viszonyokat.
Kutatásunk során történeti elemző megközelítést alkalmaztunk, és vizsgáltuk az 1989 és 1997 közötti időszak eseményeit. Különösen nagy figyelmet fordítottunk a többpártrendszer kialakulásának sajátosságaira az adott országokban a rendelkezésünkre álló pártdokumentumok és újságcikkek alapján. Az etnikai pártok interakciója dinamizmusának megragadásához az idevonatkozó politikatudományi irodalomból, újságcikkekből, on line szolgáltatásokból és hazai, valamint nemzetközi dokumentumokból jutottunk értékes információkhoz. Mindezen felül a szerző tanulmányútjai az érintett országokban nagymértékben segítették az anyaggyűjtést és a rendelkezésre álló információk megfelelő kontextusba helyezését.

II. Románia

Elsőként a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ) és a többi romániai párt interakciójának bemutatásával kívánjuk demonstrálni, hogy az interakció során szerzett tapasztalatok befolyásolják a szereplők preferenciáit. A pártok közötti és a párton belüli változások kölcsönhatását illetően pedig kimutatjuk, hogy az Iliescu-rezsim késlekedése ígéreteinek beváltására vonatkozóan meghatározó szerepet játszott az RMDSZ belső radikalizálódásában. Ugyanakkor a radikálisok és a mérsékeltek közötti feszültségek miatt nem volt világos, hogy mi a magyar szervezet álláspontja az autonómiával kapcsolatosan, s ez lehetőséget nyújtott a román keményvonalas pártoknak a magyar követelések extrém, konfrontációs értelmezésére és konfrontációs reakciókra. De a különféle autonómiakoncepciók lebegtetése felkeltette a román demokratikus ellenzék gyanakvását is, amely csak tovább erősödött a keményvonalasokkal való interakciójuk nyomán. A román pártok ilyetén való radikalizálódása pedig tovább erősítette a radikálisok pozícióját az RMDSZ-en belül. Mindez azt eredményezte, hogy az RMDSZ 1995-re feladta az együttműködést, továbbfejlesztette és megerősítette belső szervezeteit, és elszigetelődő, konfliktusos politikát folytatott.

Ami a külső tényezőket illeti, a nemzetközi közösségnek meghatározó szerepe volt abban, hogy létrejöjjön a román demokratikus pártok és az RMDSZ közötti jelenlegi együttműködés. A Román Demokratikus Konvenció (RDK) és a Demokrata Párt (DP) felismerte, hogy Románia euroatlanti integrációjához elengedhetetlen a nemzeti kisebbségek kérdésének európai szintű megoldása, és ezért 1996-ban bevonták az RMDSZ-t a kormánykoalícióba. A nemzetközi közösség befolyását bizonyítja továbbá a romániai magyar kisebbség jogállását is rögzítő román-magyar alapszerződés aláírása és ratifikálása. A magyar kormány külpolitikájával kapcsolatosan pedig megállapítható, hogy mind a korábbi konfliktusos viselkedés eszkalálódásában, mind pedig a későbbi együttműködéses viszony kialakulásában szerepe volt.

1. A romániai esettanulmány kategóriái

Tekintettel a romániai pártok nagy számára, a keményvonalas és modernizáló kategóriákkal koalíciókat jelöltünk meg. Az 1990 és az 1996 között kormányzó román pártokat mint keményvonalasokat kell jellemeznünk, annak ellenére, hogy a Ceausescu-rezsim bukása idején modernizáló ígéreteket tettek. 1994-től a Demokratikus Szocializmus Pártja (DSZP) azáltal próbálta mérsékelt középpártként “eladni” magát, hogy a parlamenti többség biztosítása érdekében különböző extrém nacionalista pártokat vont be a kormányzásba. Csakhogy ezek a pártok ellenzékként éppen azt vetették a kormány szemére, hogy túlságosan toleráns a magyarok felé. Mindez oda vezetett, hogy a kormánykoalíció és más extrém pártok elvetettek minden olyan igényt, amely elősegítette volna a magyar nemzeti identitás megőrzését, azaz kemény asszimilációs politikát folytattak. 1992-ben Petre Roman volt miniszterelnök kilépett az Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Frontból (NMF), és megalakította a Demokrata Pártot (DP), amely az 1996-os választásokra egy európai szociáldemokrata értékeket valló meghatározó modernizáló erővé alakult át. Hasonló fejlődés figyelhető meg a Romániai Demokratikus Konvenció (RDK) esetében is, melynek 1992-ig az RMDSZ aktív tagja volt, majd 1995-ben végleg kilépett belőle. 1995-ben két másik modernizáló erő, a Liberális Párt 93 (LP 93) és a Polgári Szövetség Pártja (PSZP) is elhagyta a Konvenciót annak a kisebbségi kérdésben tanúsított nacionalista álláspontja miatt. A román demokratikus pártok az ország decentralizálását és a helyi önkormányzatok megerősítését követelték. Bár a kormánnyal együtt elutasították a nemzeti kisebbségek kollektív jogait és az etnikai autonómiát – érvelésük szerint ugyanis programjuk megvalósulása egyúttal a magyar kisebbségek helyzetén is javítana, és így egy lépéssel közelebb kerülnének a közösségi jogok eléréséhez. Tulajdonképpen ennek a megvalósításához látott neki az 1996-os választások után a Konvenció megmaradt három pártja, a Paraszt Párt (PP), a Kereszténydemokrata Párt (KDP), a Liberális Párt (LP) koalícióban a DP-vel és az RMDSZ-szel.

Ami az RMDSZ-en belüli mérsékelt és radikális kategóriákat illeti, a jelenlegi vezetés mérsékelt centristaként jellemezhető. A szövetség mérsékeltjei elutasítják az etnikai alapú területi autonómiát, de a személyi, kulturális autonómia valamilyen formáját szükségesnek tarják. Álláspontjuk szerint a romániai magyarság helyzetének rendezése nem képzelhető el Románia további demokratizálódása, gazdasági felemelkedése és az euroatlanti struktúrákba való integrációja nélkül. Mindezt a demokratikus román pártokkal együttműködve kívánják elérni, annak ellenére, hogy az ezzel kapcsolatos negatív múltbeli tapasztalataik következtében gyanakvóvá váltak partnereik szándékait illetően. Markó Béla elnök, a Liberális Platform és még számos befolyásos személyiség sorolható a mérsékeltek közé, közülük többen a kormánykoalíció tagjai.

A szövetség radikális pólusa szerint az egyetlen kielégítő megoldás a magyar kisebbség helyzetének javítására az etnikai alapú magyar területi autonómia lenne. A radikálisok viselkedése izolacionista, erősen románellenes, politikájuk konfliktusos. Céljuk, hogy rákényszerítsék a román kormányt, hogy autonómiát adjon nekik, és elvárják, hogy minden magyar támogassa őket ebben a harcukban. Gondolkodás- és megközelítésmódjuk vertikális, szerintük az autonómiát először a hatalom legfőbb birtokosaitól kell kicsikarni, majd aztán az alacsonyabb szinteken bevezetni. Ezeket a nézeteket leginkább az Erdélyi Magyar Kezdeményezés képviseli Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnökének támogatásával. Továbbá szoros kötődés feltételezhető Tőkés és az RMDSZ Reform Tömörülés Platformja között is; Markóval szemben ez utóbbi elnökjelöltjét támogatta a püspök követőivel együtt 1995-ben.

2. Belső tényezők hatása az interakcióra

Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogy a múltbeli történeti tapasztalatok és a párton belüli és pártok közötti változások kölcsönhatása milyen módon befolyásolja az RMDSZ és a többi romániai párt interakcióját. Bemutatjuk, miként vezetett a román kormány késlekedése a reformok bevezetése és a magyar kisebbség helyzetének rendezése terén az RMDSZ radikálisainak megerősödéséhez, és az autonómia megjelenéséhez a Szövetség preferenciái között. Ez alkalmat adott arra, hogy a keményvonalasok addigi gyanakvása nyílt ellenségeskedésbe csapjon át és a modernizáló pártok addigi együttműködő magatartása is tartózkodóvá váljon. Ez utóbbit az RMDSZ úgy értelmezte, hogy elvesztette a modernizálók támogatását, és maga is feladta az együttműködésre vonatkozó kezdeményezéseit. Így történhetett meg az, hogy amíg 1989 végén és 1990 elején (a keményvonalasok és a modernizálók közötti viszonytól eltekintve) mindenkiben megvolt a hajlandóság az együttműködésre, addig 1995-ben a tárgyalt erők közül senki nem volt hajlandó együttműködni senkivel.

2.1. A más államhoz való tartozás és a nemzeti önrendelkezés múltbeli tapasztalatai

Más országokhoz képest Romániában nem sokáig tartott a forradalmi változások által kiváltott lelkesedés és román-magyar együttműködési készség. A román politikai elit általános gyanakvással fogadta az RMDSZ megalakítását, és ezt a gyanakvást csak növelte a Nemzeti Megmentési Front 1990. január 5-én kiadott nyilatkozata, melyben közösségi jogokat ajánlott a magyaroknak. Nem értették, hogy miért tömörültek a magyarok egy külön szervezetbe, és mit szeretnének elérni, amit az NMF-fel vagy más román demokratikus párttal szövetkezve nem tartanak lehetségesnek (Craiutu 1995). A romániai magyarok számára azonban az RMDSZ megalakítása egy teljesen természetes és spontán cselekedet volt, amely tükrözte a két világháború közötti Nemzeti Magyar Párt és a háború után alakult és Ceauşescu által 1952-ben betiltott Magyar Népszövetség történelmi tapasztalatait. Az 1989 december 25-én kiadott alapító nyilatkozatban az RMDSZ célul tűzte ki a magyar kisebbség érdekeinek védelmét: többek között az önrendelkezési jogát, az identitása megőrzéséhez való jogát, az államügyekben és a törvényhozásban való részvételhez és a magyar nyelvű oktatáshoz való jogát. Az RMDSZ – ideológiai hovatartozástól eltekintve – kiállt a demokratikus reformok mellett, és támogatásáról biztosította az NMF-t.

2.2. A párton belüli és pártok közötti változások kölcsönhatása

Az 1990. januári NMF-nyilatkozatot azonban nem követte semmiféle, a megvalósítás ígéretét hordozó rendelkezés. A kormány vonakodása, hogy az 1990. márciusi marosvásárhelyi mészárlás körülményeit kivizsgáltassa, végül bizalmatlansággá változtatta a magyar politikusok addigi türelmetlenségét. Ezt tovább mélyítette az új román alkotmány, melyben külön hangsúlyt kapott Románia nemzetállam mivolta, és nem tette egyértelművé, hogy vajon a “román nép” kifejezés az egész politikai közösséget vagy pedig csak a nemzeti többséget jelenti-e. Ráadásul a kisebbségi nyelvek használatának szabályozását egy később megalkotandó külön törvény hatáskörébe utalta. Mindezt az RMDSZ úgy értékelte, hogy a román politikai elit nem tekinti a magyar kisebbséget államalkotó nemzetnek, és nem szándékozik eleget tenni azon ígéretének, miszerint érvényt szerez a magyarok közösségi jogainak. Miután az alkotmány tervezetéhez benyújtott módosítási javaslatait leszavazták, az RMDSZ az 1992. októberi Kolozsvári Nyilatkozatban leszögezte, hogy a magyar kisebbség a román állam államalkotó nemzetének tekinti magát. Ezt konfrontációk sorozata követte a román keményvonalasok és az RMDSZ között, közülük a leginkább említésre méltó az 1995-ben elfogadott oktatási törvény kapcsán kialakult konfliktus. Bár nem teljesen alaptalan a keményvonalasok érvelése, miszerint a törvény megfelel a nemzetközi dokumentumokban megállapított feltételeknek, az azonban kétségtelen, hogy olyan oktatási jogokat von meg a magyar kisebbségtől, amelyeket a törvény elfogadásáig gyakorolhattak. Az RMDSZ határozottan elutasította a törvényt, és ebben némi támogatásra talált a modernizáló ellenzéki pártoknál is.
Az RMDSZ és a román pártok közötti említett konfliktusok növekvő radikális nyomást eredményeztek a Szövetségen belül. Az 1993-as brassói III. kongresszus ugyan a centrista mérsékelt Markó Bélát választotta meg elnöknek, de tiszteletbeli elnök lett Tőkés püspök is, és elfogadásra került egy határozat, amelyben helyi, regionális és kulturális autonómiát követeltek a magyarságnak. Továbbá ezen a kongresszuson született meg az a döntés is, amely szerint az RMDSZ a helyi önigazgatás hiányzó jogi keretei ellenére ki fogja építeni a saját autonóm struktúráit.
A fenti döntésekkel az RMDSZ egyrészt a keményvonalas kormánykoalíció politikájára, másrészt a növekvő belső radikális nyomásra reagált. A brassói kongresszus döntései azonban zavart okoztak a modernizáló pártokkal való kapcsolatában is, akikkel pedig mindaddig sikerült fenntartani némi együttműködést. A kongresszust egy végtelennek tűnő vita követte arról, hogy vajon a magyar követelések az együttműködés előfeltételeiként értendők-e, vagy pedig az együttműködés során vagy eredményeképpen kerüljenek megvalósításra. Az RMDSZ helyzetét a Konvencióban tovább nehezítette, hogy nem tudta egyértelműen tisztázni az autonómiával kapcsolatos álláspontját, mivel a radikálisok és a mérsékeltek elképzelése e kérdésben mélyen eltért a Szövetségen belül. A román demokrata pártok pedig etnikai szeparatizmustól félve elvetették a Tőkés püspök által támogatott etnikai alapú területi autonómiát, de elképzelhetőnek tartották a Liberális Platform által támogatott alulról, a civil társadalom támogatásával építkező helyi önkormányzatok megvalósítását. Tőkés radikális nyilatkozatai nyomán az RMDSZ centrista mérsékelt vezetése állandó magyarázkodásra kényszerült, ugyanakkor a Szövetség egységének megőrzése érdekében meg kellett védenie tiszteletbeli elnökét is a keményvonalasok támadásaitól.
A “demokrácia versus kisebbségi jogok”-vitán és az autonómia körüli véleményeltéréseken túl a román kormány instabilitása is nehezítette az RMDSZ és a román demokraták közötti együttműködést. Az extrém nacionalista pártok készen álltak arra, hogy biztosítsák a kormány parlamenti többségét, természetesen hatalomért és pénzért cserébe. Mivel azonban ezek a pártok szinte csak a “magyarkérdés” kapcsán fejezték ki álláspontjukat, rövid idő alatt szinte minden román párt napirendjére felkerült ez a pont. Jó példa erre, hogy amikor felmerült a kormányátalakítás lehetősége, a modernizáló Konvenció és a PSZP azzal próbálta alkalmasságát bizonyítani, hogy elhatárolta magát az RMDSZ követeléseitől. A DP és az LP 93 pedig éppen azzal demonstrálták szembenállásukat a kormánnyal, hogy támogató nyilatkozatokat tettek a magyar-román alapszerződéssel kapcsolatban.

A fentiek alapján megállapítható tehát, hogy a reformok elmaradása miatt megváltozott az RMDSZ megítélése a kormánykoalíció szándékait illetően, és ez változásokat okozott a Szövetség preferencia-rendszerében. Feladva a két nemzet békés együttélésének reményét, az RMDSZ befelé fordult, melyet a keményvonalasok szeparatizmusként értelmeztek, de amely a modernizáló pártokat is bizalmatlanná tette. E folyamatok eredményeképpen 1995-re az RMDSZ a politikai spektrum perifériájára szorult.

Az RMDSZ és a román modernizáló pártok közötti jelenlegi együttműködést tekintve két kérdést is fel kell tennünk: a) mi késztette a román modernizáló pártokat arra, hogy kormánykoalícióra lépjenek az RMDSZ-szel; b) mivel magyarázható az RMDSZ preferenciáinak az a megváltozása, hogy feladta az autonómia követelését, és elfogadta az együttműködési ajánlatot?
Ami az első kérdést illeti, tudjuk, hogy a DP korábban is tett már gesztust a magyarok felé, még ha demonstrációs okokból is, és korábbi ellentmondásos hozzáállása ellenére végül a Konvenció is megszavazta a román-magyar alapszerződést. Ahogy Iliescu az utolsó pillanatban az alapszerződéssel próbálta európaiságát bizonyítani, az 1996-os választásokon nyertes két párt a “magyarkérdést” tartotta a legalkalmasabbnak arra, hogy demonstrálja: az új kormány szakítani akar elődje politikájával. (A 3. alfejezetben részletesen ki fogunk térni arra, hogy miért is volt olyan fontos egy ilyen imázs kialakítása.) Az RMDSZ preferenciájának megváltozására kézenfekvő magyarázatnak tűnik, hogy a Szövetség a kormányban való részvételtől olyan engedményeket remélt, amelyek képesek kompenzálni az autonómia feladását. Ne felejtsük el, hogy csak azután radikalizálódtak az autonómiakövetelések és fordult a Szövetség magába, amikor a reformra irányuló követeléseiket elutasították. Az autonómia kérdése a modernizálók hatalomra kerülésével is ellentmondásos maradt, de hihető ígéretet kaptak a magyar kisebbséget érintő más kardinális kérdések rendezésére. Paradox módon éppen az a centrista mérsékelt politika tette lehetővé az együttműködést, amely az autonómiával kapcsolatos álláspontja tisztázásának elkerülésével korábban hátrányára vált az RMDSZ-nek a román modernizáló pártokkal való interakciójában. Ugyanakkor veszélyeztetheti az együttműködést az RMDSZ belső radikális ellenzéke, és ezért fontos, hogy a Szövetség tagsága előtt az együttműködésből fakadó eredményeket mihamarabb fel tudja mutatni.

3. Külső tényezők hatása az interakcióra

3.1. A magyar külpolitika befolyása

Bár az 1990 utáni mindkét magyar kormányzat a három legfontosabb külpolitikai célja között fogalmazta meg a magyar kisebbség jogainak védelmezését, mégis eltérően értelmezték az Alkotmány ide vonatkozó előírásait. Az 1990-1994 közötti konzervatív koalíció a magyar nemzet etnikai, kulturális mivoltát hangsúlyozta, amelynek természetes részei a határon túl élő magyar kisebbségek. Ez a nemzetfogalom képezte a magyar külpolitika alapját is, amely közvetett módon ugyan, de nagymértékben befolyásolta az RMDSZ és a többi romániai párt interakcióját. Egyrészt a trianoni szerződés tragikus következményeinek gyakori hangoztatása kiváló alapot adott a román keményvonalasoknak arra, hogy mind az RMDSZ-t, mind pedig Magyarországot Erdély elszakításának szándékával vádolják. Másrészt a magyar kormány azáltal, hogy Tőkés püspök és követői területi autonómia követeléseit támogatta, akaratlanul is hozzájárult az RMDSZ belső radikalizálódásához. Harmadrészt a magyar-magyar autonómiakövetelések hozzájárultak a magyarellenes tendenciák megerősödéséhez Romániában, már nemcsak a keményvonalasok, hanem a modernizálók köreiben is.

Az 1994-ben hatalomra kerülő szocialista-liberális koalíció megerősítette a magyar külpolitika hármas célrendszerét, de alapvető változásokat hirdetett meg a szomszédos országokhoz és a határon túli magyar kisebbségekhez való viszonyában. Érvelése szerint a regionális stabilitáshoz nem elegendő Magyarország integrációja az euroatlanti struktúrákba, ezért Románia integrációját is támogatni kell. Másrészt abból indult ki, hogy sem a magyar kormány, sem pedig az RMDSZ nincs abban a helyzetben, hogy bármiféle autonómiát kikényszerítsen a román többség akarata ellenére, és hogy a magyar kisebbség helyzete csak fokozatosan, a román partnerekkel való tárgyalásokkal és együttműködéssel javítható. A nemzetközi közösség is csak addig tud nyomást gyakorolni Romániára ebben a kérdésben, amíg az integrálódni szándékozik az euroatlanti struktúrákba. A szocialista-liberális kormányzat az előző kormánytól eltérően partnerkapcsolatot és “egyenlő közelséget” kívánt kialakítani a határon túli magyarok szervezeteihez, így az RMDSZ különböző frakcióihoz is.

A jó szándék ellenére e szocialista-liberális politika eredményei kétségesek. Annak ellenére, hogy a kormány ismételten kijelentette, hogy csak a nemzetközi standardoknak megfelelő megoldásokat tud elfogadni, és elutasítja az etnikai alapú autonómiát, a román-magyar alapszerződés tárgyalásakor mégis az igencsak tisztázatlan tartalmú kollektív jogok és autonómia kérdései kerültek a vita középpontjába. Ebből a szempontból tehát, bár szintén akaratlanul, de a szocialista-liberális kormány is némileg hozzájárult az RMDSZ és a román pártok közötti ellentétek mélyüléséhez. Kétségtelenül voltak azonban e politikának pozitív aspektusai is. Szakított az előző kormánynak azzal a politikájával, amely feltétel nélkül támogatta az RMDSZ autonómiaköveteléseit. Felismerte, hogy csak a nemzetközi közösség támogatásával tud hatékonyan közbenjárni a kisebbségi magyarság érdekei védelmében. Mivel a nemzetközi közösség csak olyan követeléseket támogat, melyek megfelelnek a nemzetközi dokumentumok előírásainak, a magyar kormány szorgalmazta, hogy a magyar kisebbség is ekként fogalmazza meg követeléseit. Másrészt a kormány elismerte a modernizáló román ellenzék erőfeszítéseit, és szorgalmazta az RMDSZ-szel való együttműködésüket. Ez a politika nem járt azonnali eredménnyel, de mérséklő hatást gyakorolt az RMDSZ belső viszonyaira, és közvetett módon hozzájárult az RMDSZ mérsékeltjei és a modernizáló román pártok közötti jelenlegi együttműködéshez.

3.2. A nemzetközi közösség befolyása

A 90-es évek elején a román diplomáciának sikerült az Európai Unióval és a NATO-val olyan országként elfogadtatnia magát, amelynek teljesítményét a belső instabilitások miatt a többi tagjelölt országtól eltérően kell megítélni. Ennek a különleges megítélésmódnak következtében azonban a román kormány maga is hinni kezdett abban, hogy az integrációnak vannak alternatív útjai, és hogy a lakosságot drámaian érintő megszorító intézkedések bevezetése nem feltétlenül szükségszerű (Tolnay 1994). Ezekben az években a nemzetközi közösség hatása a román keményvonalasok viselkedésére kimerült a román kormány ígéreteiben, hogy a pénzügyi segélyek feltételeit teljesítik. Későn ismerték fel, hogy az EU és NATO toleranciája csak a reformok bevezetésének ütemére terjed ki, de nem azok tartalmára. 1996 nyarán Iliescu elnök a magyar-román alapszerződés aláírásával próbálta pártjának modernizáló jellegét demonstrálni, de ezzel már nem tudta a választások eredményeit befolyásolni.

Az EU és a NATO befolyása akkor vált meghatározóvá, amikor az 1996-os választások győztesei Románia euroatlanti integrációját román nemzeti érdekként határozták meg, és felismerték, hogy ehhez nem vezet más út, mint a feltételek teljesítése. Ezért meggyőző bizonyítékát kellett adni annak, hogy radikális gazdasági reformokat fognak bevezetni, barátsági szerződést kellett aláírniuk Ukrajnával, és megoldást kellett találniuk a magyar kisebbség problémáira. Mindezt 1997 júliusa előtt kellett véghezvinniük, amikor is a NATO megnevezte a bővítés első körébe bekerült országokat. E feladatok közül paradox módon éppen az előző rezsim legvitatottabb kérdése, a magyar kisebbség helyzete vált a román modernizáló pártok számára a legkönnyebben teljesíthetővé azáltal, hogy bevonták az RMDSZ-t a kormányzásba.

A nemzetközi közösség gyakorolt némi hatást az RMDSZ politikájára is. A 90-es évek elején számos nemzetközi fórumon, köztük az Európa Tanácsban is gyakran szecesszionista bajkeverőknek tekintették az autonómiát követelő nemzeti kisebbségi képviselőket. Tapasztalva ezeket az előítéleteket, az RMDSZ mérsékelt vezetése felismerte, hogy ügyének nagyobb figyelmet és támogatást tud szerezni, ha azt nem konfrontációs etnikai konfliktusként, hanem a demokrácia hiányosságaira rámutatva konstruktív módon adja elő. E politika eredményeként a nyugat-európai politikusok tájékozottsága mára jelentősen javult, olyannyira, hogy mint követelmény Románia integrációjának feltételei közé bekerült az ottani magyarság helyzetének demokratikus megoldása is.

4. Megjegyzések

Az RMDSZ és a demokratizálódó román pártok között létrejött együttműködés ugyan mindenképpen üdvözlendő, szólnunk kell azonban néhány, az együttműködés stabilitását veszélyeztető tényezőről is. Bár a koalíció nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy beváltsa a magyar kisebbségnek tett ígéreteit, az oktatási törvény módosításakor azonban a saját sorai között is ellenzékre talált. A román partner eme kiszámíthatatlansága és a közelgő RMDSZ-kongresszus miatt (ahol a vezetésnek az együttműködés eredményeiről kellett számot adnia) 1997 októberében komolyan felmerült, hogy a Szövetség kilép a koalícióból. Az 1997 februárjában bevezetett megszorító intézkedések szintén feszültségeket okoztak a koalíción belül, s ez a reformok lelassulásához, majd kormányválsághoz vezetett. Az RMDSZ nem vett részt a koalíciós partnerei közötti vitában, de a reformok iránti változatlan elkötelezettséggel szerepet vállalt a megújult kormányban is.
Hogy sikerül-e az RMDSZ-nek és partnereinek az együttműködésüket stabilizálniuk, és kormányzati periódusukat kitölteni, erre ma még biztos választ nem adhatunk. Az azonban bizonyos, hogy a jelen együttműködés pozitív tapasztalata a jövőben meghatározó szerepet fog játszani a további együttműködéssel és konfliktuskezeléssel kapcsolatos döntéseikben. Minél tovább tart a jelenlegi együttműködés, annál mélyebb nyomokat fog hagyni a pártok preferenciarendszerén, és az, ami korábban pusztán stratégiai megfontolásból jött létre, idővel az identitás részévé válik (Horowitz 1985).

III. Szlovákia

1. A szlovák esettanulmány kategóriái

Az 1989-es forradalom alatt és az azt követő választások következtében egy “népfront” típusú koalíció vette át a hatalmat Szlovákiában. Ezt a koalíciót a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE), a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDM) és a Demokrata Párt (DP) alkotta. A választások után majd egy évvel azonban Mečiar miniszterelnök nacionalista politikája a NYEE-n, és így a kormányon belül is, szakadáshoz vezetett. 1991 áprilisában a Szlovák Nemzeti Tanács távozásra szólította fel Mečiart, és egyúttal megválasztotta Ján Čarnogurskýt, a KDM elnökét új miniszterelnöknek. Mečiar elhagyta a NYEE-t, és saját pártot alapított “Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom” (DSZM) néven (Pogány 1995).

1992-ben a DSZM 150-ből 74 képviselői helyet szerzett meg magának a független Szlovákia és szociális biztonság ígéretével, a parlamenti többséghez azonban szüksége volt az extrém nacionalista Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) és még két független képviselő támogatására. 1994-ben, egy évvel Csehszlovákia szétválása és Mečiar második bukását követő átmeneti mérsékelt Moravčík-kormány után a DSZM ugyan megismételte győzelmét, de megint koalícióba kényszerült az SZNP-vel és ezúttal a Munkáspárttal is (Leško 1998). A demokráciához és a modernizációhoz való viszonya alapján a DSZM egy keményvonalas pártnak tekinthető. A privatizációt arra használta fel, hogy támogatóiból “iparbárókat” csináljon, az ellenzéket pedig teljesen megfosztotta azon jogosítványától, hogy parlamenti ellenőrző szerepet gyakoroljon a kormány tevékenysége fölött (Pehe 1994). A köztársasági elnök ellen 1995 óta megerősödött támadások a kutatás idejére oda vezettek, hogy a fontosabb elnöki funkciókat már Mečiar gyakorolta. A kisebbségi magyarsághoz való viszonyát tekintve a DSZM radikális nacionalistának tekintendő (Sharon 1994), mivel több olyan törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amelyek negatívan érintették a magyar kisebbséget.

Szlovákiában három meghatározó, egymással versengő ellenzéki párt van: a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDM), a Demokratikus Unió (DU) és a Demokratikus Baloldal Pártja (DBP). A KDM rögtön az 1989-es forradalom után alakult meg, ideológiáját és politikáját tekintve közel áll a mai európai konzervatív pártokhoz, elnöke Ján Čarnogurský. A párt támogatja Szlovákia modernizációját és európai integrációját, felismeri a Magyarországgal való jó viszony és a magyar kisebbség problémái megoldásának szükségességét. A Demokratikus Uniót hivatalosan csak 1995 márciusában alapították meg, de vezetői már az 1994-es választásokon egy listán indultak. Alapítói többnyire az SZNP és a DSZM volt politikusai közül kerültek ki. A párt 8,6%-ot, azaz 15 képviselői mandátumot szerzett az 1994-es választásokon. A reformokhoz való viszonya alapján egy a középtől balra elhelyezkedő modernizáló pártként jellemezhető. A magyar kisebbséghez való viszonyulása azonban kiszámíthatatlan; ezt számos elemző a mérsékelt Kukan és a nacionalistább beállítottságú Budaj és Kňažko közötti ellentétekkel magyaráz. 1997-ben a KDM és a DU több más kisebb demokratikus párttal együtt megalakította a Szlovák Demokratikus Koalíciót (SZDK). A harmadik meghatározó ellenzéki tényező, a Demokratikus Baloldal Pártja sokáig a mérleg nyelve szerepét töltötte be a kormány és az SZDK között. Programja alapján szociáldemokrata modernizáló pártnak tekinthető, ugyanakkor gyakran adta jelét hajlandóságának, hogy koalícióra lépjen a DSZM-mel. A magyar kisebbség problémái iránti érzéketlensége viszont inkább a szocialista irányultság velejárójának tekintendő, semmint tudatos nacionalizmusnak vagy magyarellenességnek.

A Szlovák Demokratikus Koalíciót a KDM-en és a DU-n túlmenően még a Demokrata Párt (DP), Szlovákia Szociáldemokrata Pártja (SZSZDP) és a Zöldek Pártja alkotta. A Demokrata Párt mai formájában 1994-ben a választások után alakult újjá, és tagjai között sok valamikori NYEE-Polgári Demokrata Párt-beli politikus található, többek között Ján Langoš, a párt elnöke, aki szövetségi belügyminiszter volt 1990 és 1992 között.

A magyar kisebbség képviseletére öt politikai párt is alakult, közülük azonban csak háromnak, az Együttélésnek, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomnak (MKDM) és a Magyar Polgári Pártnak (MPP) van meghatározó támogatottsága és befolyása. Az MPP előde, az 1989 novemberében liberális értelmiségiek által alapított Független Magyar Kezdeményezés (FMK) volt az első független magyar politikai szervezet Szlovákiában. Az FMK alapító nyilatkozatát a nemzetek közötti együttműködés szelleme hatotta át, az alapítók ama hite, hogy elsődleges feladat az ország demokratizálása, és ennek érdekében a demokratikus erőknek az etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül össze kell fogniuk. 1990-ben az FMK a NYEE-vel közös listán indította képviselőjelöltjeit, és így a választások következtében a kormánykoalíció tagja lett. 1992-ben a párt Magyar Polgári Pártra (MPP) változtatta a nevét, de a júliusi választásokon így sem tudta elérni a 4%-os küszöböt. 1994-ben az MPP koalícióra lépett az Együttéléssel és az MKDM-mel, s így egy képviselői helyet kapott a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Az MPP-nek mérsékelt elképzelései vannak a magyar kisebbség problémáinak megoldására: célja, hogy a magyar kisebbség helyzetén Szlovákia további demokratizálásával, az emberi és kisebbségi jogok nemzetközi normáknak megfelelő érvényesítésével javítson. Az Együttélést 1990 februárjában Duray Miklós és a Csemadok más vezető értelmiségei alapították. Többségük úgy gondolja, hogy lehetetlen együttműködni a szlovák politikai elittel azok magyarellenessége miatt, és az egyetlen lehetséges stratégia az önvédelem. Mindezt a trianoni szerződést követő, de különösen az 1945 utáni szlovák elnyomó és asszimilációs politikára való hivatkozással kívánják igazolni (Pogány 1995). 1991-ben Szlovákiában Duray volt az első, aki területi autonómiát követelt. Duray radikális személyisége mindmáig meghatározza az Együttélés arculatát, szinte kizárólag ő szerepel a médiában, annak ellenére, hogy az Együttélés 1997-re mindinkább párt jellegű szervezetté vált, és vezetői között számos mérsékeltebb politikus is található. A szervezet ritkán hallatja hangját országos ügyekben, figyelmét a magyar kisebbség problémáira összpontosítja. 1990-ben az Együttélés az MKDM-mel együtt indult a választásokon és így 14 parlamenti mandátumot szerzett. 1992-ben a koalíció a Magyar Néppárttal kiegészülve szintén 14 helyet szerzett. Az 1994-es választásokon azonban az Együttélés-MKDM-MPP koalíció 17-re, ezen belül az Együttélés 9-re növelte képviselőinek számát.

A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat (MKDM) 1990 márciusában alapították, Bugár Béla elnök szerint azért, mert a szlovák KDM nem képviselte megfelelően a kisebbségi magyar vallásos társadalom érdekeit (Bakker 1997). Az MKDM megalakulása óta szorosan együttműködött az Együttéléssel, és talán éppen ezért olyan nehéz a párt önálló politikai irányvonalát jellemezni. Valahol az Együttélés és az MPP között helyezkedik el, 1995-ig közelebb állt az Együttéléshez, mint az MPP-hez. 1995-ben, amikor az Együttélés támogatottsága csökkenő tendenciát kezdett mutatni, és az MKDM vette át a vezetést, az utóbbi együttműködési készsége növekedett az MPP és a szlovák demokratikus pártok felé.
Politikai ideológiáját, álláspontját és politikai gyakorlatát tekintve mind a három párt külön identitással rendelkezik. Az 1992 óta folytatott szlovák asszimilációs politika azonban együttműködésre késztette őket, és 1994-ben megalakították a Magyar Koalíciót, 1997-ben pedig az új választási törvény következtében egy pártba kényszerültek. 1997 őszén együttműködést írtak alá a Szlovák Demokratikus Koalícióval.

2. Belső tényezők hatása az interakcióra

2.1. A múltbeli tapasztalatok befolyása

A múltbeli tapasztalatok közül háromnak van meghatározó befolyása a szlovák és magyar pártok viszonyára. Közülük elsőként említendő a meglehetősen magas szintű politikai pluralizmus Szlovákiában: mind a szlovák, mind pedig a magyar pártok többé-kevésbé letisztult politikai ideológiák és politikai gyakorlatok mentén szerveződtek. Ez azzal magyarázható, hogy az ország modern történelme során többször tartozott nagyobb és fejlettebb politikai egységekhez. Ez a politikai pluralizmus önmagában nem elegendő a kívánt együttműködés kialakításához és stabilizálásához, de a modern demokratikus rendszereknek olyan jellemzője, amely lehetővé teszi kompromisszumok kialakítását meghatározott politikai érdekek mentén.

Szlovákia modern történelmének vannak azonban olyan örökségei is, amelyek kevésbé kedvezőek a nemzetek közötti együttműködés szempontjából. Az egymást követő osztrák-magyar, magyar és csehszlovák rezsimek elnyomó nemzetiségi gyakorlata kölcsönösen fájdalmas nyomokat hagyott a szlovák és magyar családok emlékezetében, amelyeket az extrém nacionalisták könnyen mobilizálhatnak és alakíthatnak át etnikai gyűlöletté. A szlovák nacionalisták tendenciózusan hangoztatják a szlovák nép magyar uralom alatt elszenvedett sérelmeit, és megkérdőjelezik a magyar kisebbség lojalitását a szlovák állam és nemzet iránt. Ugyanakkor Duray a szlovákiai magyarságot 1945 óta ért sérelmekkel kívánja bizonyítani a szlovákokkal való együttműködés lehetetlenségét. Hasonló múltbeli tapasztalatok a másik három esettanulmányban is fellelhetők, befolyásuk azonban a fiatal Szlovákia esetében a legmeghatározóbb, ahol a nemzet és az állam fogalmai napjainkban is nagy változásokon mennek keresztül (Hamberger 1997). Dél-Szlovákia például, ahol a szlovákiai magyarok többsége lakik, soha nem volt autonóm terület, hanem korábban Magyarország, később Szlovákia integráns része. Ez a tapasztalat áll a szlovák félelmek mögött, amelyek a magyarok autonómiatörekvéseire úgy tekintenek, hogy azok a szlovák állam integritását veszélyeztetik.

A kölcsönös sérelmek és bizalmatlanság ellenére az 1989 és 1992 közötti időszak a magyarok és szlovákok közötti együttműködés példáival szolgált. A “bársonyos forradalmat” határozott demokratizáló és modernizáló szándékok kísérték, és ez lehetővé tette az együttműködést egyrészt a NYEE és a cseh Polgári Fórum között, másrészt a NYEE és az FMK között. A két országrész gazdasági fejlettsége közötti különbségek miatt a csehszlovák szövetségi kormány gazdasági politikája Szlovákia számára lényegesen nagyobb terheket jelentett, mint Csehországnak. A NYEE-FMK-KDM koalíció nem talált megoldást az átalakulás nyomán keletkezett szociális problémákra, és szövetségi szinten sem tudta megfelelően érvényesíteni a specifikus szlovák érdekeket. Ezt a sikertelenséget használta fel a Szlovák Nemzeti Párt és később Mečiar arra, hogy kormányellenes és nacionalista hangulatot keltsen a szlovák lakosság körében. A NYEE-FMK koalíció azt is elmulasztotta, hogy jogilag rendezze a magyar kisebbség helyzetét, melyre pedig a szlovák nacionalizmus növekedésével egyre nagyobb szükség lett volna (Berényi 1994).

2.2. A pártok közötti és a párton belüli interakciók kölcsönhatása

Az 1992-es választásokat követően egyrészt növekedtek a feszültségek a magyar és a szlovák pártok kapcsolatában, másrészt szorosabb együttműködés alakult ki a magyar pártok között. Tekintve, hogy az akkori FMK nem talált koalíciós partnert, és így nem érte el a 4%-os küszöböt, az 1992-es választások a magyar parlamenti képviselők számának jelentős csökkenését eredményezték. A Mečiar kormány következő éveiben lelassult a modernizáció Szlovákiában, és a független államiság és a nemzet kérdései kerültek az előtérbe. 1992-ben a szlovák parlament elfogadta az új alkotmányt, amelyben a szlovák nemzet a nemzeti kisebbségekkel együtt kihirdette a Szlovák Köztársaságot. A kormányzó DSZM-SZNP koalíció szerint a Magyar Koalíció (az Együttélés, az MKDM és az MPP) tevékenységével veszélyeztette az új szlovák állam integritását és stabilitását. 1995-ben pedig Mečiar megkezdte mindannak a megvalósítását, melytől a magyar pártok tartottak. Példaként itt csak “Az államnyelv védelméről” és “A közigazgatási határok megváltoztatásáról” szóló antidemokratikus és kisebbségellenes törvényeket említjük, melyek kizárólag Mečiar hatalmának kiterjesztését és megőrzését szolgálják.

Ez a konfrontációs atmoszféra tovább erősítette a Magyar Koalíció tartózkodó attitűdjét a szlovák pártok felé. Befelé fordult, és erejét a magyar önkormányzati részvétel növelésére és a magyar közösség igényeit kielégíteni képes civil társadalmi intézmények kiépítésére összpontosította. Belső radikalizálódásra mutatott az önkormányzati képviselők 1994 januárjában megrendezett komáromi gyűlése is, ahol nyilatkozatukban különleges státust követeltek a magyar többségű önkormányzatoknak (Bakker 1997). Később azonban, bár sokan hivatkoztak e dokumentumra, a három párt különbözőképpen ítélte meg annak jelentőségét. Duray továbbra is a különleges státus és a kollektív jogok követelésének fontosságát hangsúlyozta, az MKDM és az MPP pedig inkább a demokratizálásra, a decentralizálásra, a nyelvhasználatra és oktatásra összpontosított, és kerülte az autonómiával és a kollektív jogokkal kapcsolatos vitákat. A Komáromi Nyilatkozat azonban, e különbségekre való tekintet nélkül, nemcsak a szlovák keményvonalasok haragját váltotta ki, de gyanakvást és egyet nem értést keltett a szlovák demokrata ellenzék soraiban is. 1997-ben a Szlovák Demokratikus Koalícióval való együttműködési megállapodásban a Magyar Koalíciónak egyértelműen ki kellett jelentenie, hogy nem törekszik etnikai alapú területi autonómiára (Stoll 1998).
A szlovák kormány erősödő magyarellenessége következtében a három magyar párt felhagyott az egymással folytatott vitákkal, és szorosabb együttműködésre lépett. Mečiarnak az ellenzék megsemmisítésére irányuló lépései következtében megnövekedett az ellenzéki pártok közötti együttműködés is. 1997 tavaszán a KDM, a DU és a DP megalakította a Kék Koalíciót, amely később a Szociáldemokrata Párttal és a Zöldek Pártjával egészült ki, és a Szlovák Demokratikus Koalíció nevet kapta. A közvélemény-kutatásokat figyelembe véve azonban még ez a kibővült koalíció sem számíthatott győzelemre további külső erők bevonása nélkül. Tekintve a DBP kacérkodását a kormányzó pártokkal, az SZDK végül a Magyar Koalícióval alakított ki választási együttműködést.
A kutatás idején nem lehetett biztonsággal megjósolni, hogy az SZDK képes-e leváltani a Mečiar-kormányt. A kormánykoalíció tovább nehezítette a parlamentbe való bejutást azzal, hogy 5%-ra emelte fel a küszöböt; ez fúzióra késztette mind az SZDK, mind pedig a Magyar Koalíció pártjait. A helyzet még bonyolultabbá vált azáltal, hogy Rudolf Schuster, Kassa főpolgármestere saját pártot alapított Polgári Egyetértés Pártja néven, amely a kutatás idején már 14%-os támogatottságot tudhatott magáénak, de a választás utáni szövetségesi preferenciái egyáltalán nem voltak világosak. Annyit azonban már akkor meg lehetett állapítani, hogy mind az SZDK, mind pedig az MK számára fontossá vált a stratégiai együttműködés, amely jelentősen befolyásolni fogja későbbi kapcsolatukat, még akkor is, ha esetleg nem sikerül többséget szerezniük a választásokon.

3. Külső tényezők hatása az interakcióra

3.1. A magyar külpolitika befolyása

Az 1990 és 1994 közötti konzervatív magyar kormány nem fektetett különösebb hangsúlyt a szlovák kapcsolatokra, beleértve azt az időszakot is, amikor Szlovákia még nem volt független állam. 1989-ben Magyarország magára vonta Csehszlovákia, különösen Szlovákia haragját azzal, hogy egyoldalúan felmondta a bős-nagymarosi vízi erőmű felépítésére vonatkozó szerződést (Siskova 1997). Amíg Magyarországon az erőmű ellenzése a kommunista rendszer elutasításával vált egyenlővé, addig Szlovákiában az erőmű a szlovák függetlenség szimbóluma lett. (A szocialista-liberális kormány próbálkozása, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróságon rendezze ezt a vitás kérdést, egyelőre nem járt eredménnyel, és az 1998-as választások sem hoztak áttörést.)
1991-1992-ben a szlovák függetlenségi vágy megerősödésével párhuzamosan növekedtek a magyarellenes érzelmek. Ez utóbbit csak tovább gerjesztették egyrészt az olyan cseh feltételezések, miszerint a függetlenné váló Szlovákia ki lenne szolgáltatva a terjeszkedő magyar államnak és az elszakadni kívánó magyar kisebbségnek, másrészt a Trianon igazságtalanságát unos-untalan hangoztató magyar politikusok. Végül a szlovák kormány csatlakozott ahhoz a román követeléshez, hogy Magyarország kétoldalú szerződésben biztosítsa szomszédait arról, hogy tiszteletben tartja a jelenlegi határokat. A konzervatív magyar kormány ugyan nem akarta megváltoztatni az ország határait, de a kívánt nyilatkozatért cserébe a magyar kisebbség kollektív jogainak és autonómiájának elismerését követelte partnereitől. E huzavona eredményeképpen 1994-re a magyar-szlovák kapcsolatok zsákutcába jutottak, és még a Moravčík-kormány rövid ideje alatt sem szorgalmazta egyik fél sem a tárgyalásokat (Pehe 1994). A két ország európai integrációs esélyeit pedig jelentősen rontotta, hogy egyikük sem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, miért nem képesek megkötni az alapszerződést. Ami a kisebbségi magyar pártokra való befolyást illeti, a konzervatív kormányzat csak az Együttélés-MKDM koalíciót ismerte el a szlovákiai magyar kisebbség legitim képviselőjeként, és ezt a magyar közszolgálati televízióban is többször nyíltan kifejezésre jutatta (Berényi 1994).

A szocialista-liberális kormányzat 1994-ben elkötelezte magát az alapszerződések megkötése mellett, és 1995 márciusában Mečiar is beadta a derekát. Az így megszületett alapszerződés elismerte Szlovákia jelenlegi határait, és jogaiban megerősítette a magyar kisebbséget. Rögtön a párizsi aláírási ceremóniát követően azonban Mečiar egy nyilatkozatot adott ki, melyben értelmezte az Európa Tanácsnak az alapszerződésben szereplő 1201-es számú ajánlását, miszerint az nem terjedhet ki a kisebbségek kollektív jogaira és autonómiájára (Leško 1997). Ezen egyoldalú értelmezés ellenére az alapszerződés aláírása meghatározó mozzanat volt a két ország kapcsolatában, még akkor is, ha Mečiar kormányzása alatt semmi sem valósult meg belőle. Az aláírást követő időszakban ugyan romlott a magyar kisebbség helyzete Szlovákiában, de nem a szerződés miatt, ahogy azt Magyarországon a konzervatív ellenzék állította. Az alapszerződés alkalmas lehet arra, hogy az 1998-as választásokat követő kormányváltás esetén megfelelő kerete legyen a két ország kapcsolatai és a magyar kisebbség helyzete javításának.

A szocialista-liberális kormányzat egyenlő közelséget kívánt kialakítani a különböző kisebbségi magyar szervezetek felé. Ezt a célt azonban nagyon nehéz volt megvalósítania, mivel minden, az előző kormányzat idején kialakult egyenlőtlenség felszámolására irányuló kísérlet a korábban hátrányos helyzetű szervezetek kedvezményezését jelentette, melyet mások diszkriminációnak tekintettek. Ez azt eredményezte, hogy a szlovákiai magyar pártok egyike sem volt igazán elégedett. Az Együttélés úgy érezte, hogy az 1990-1994-es évekhez képest lényegesen kisebb támogatást kap a magyar kormánytól. Az MKDM politikusai azonban arra panaszkodtak, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala (HTMH) aránytalanul nagy anyagi támogatást juttat az Együttélésnek. Az MPP többé-kevésbé elégedett volt, de tényként ők is megállapították, hogy a szocialista-liberális koalíció ideje alatt jóval kevesebb pénz jött Magyarországról, mint az előző konzervatív kormányzat idején. Hivatalosan a két kormány ugyanannyi pénzt különített el a költségvetéséből a kisebbségi magyarság támogatására, 1990-1994 között azonban néhány szervezet számos más nem hivatalos csatornán is kapott anyagi támogatást Magyarországról.

Az anyagi támogatás mellett a szocialista-liberális koalíció jelentősen befolyásolta a kisebbségi magyar pártok stratégiáit azzal, hogy tisztázta: csak olyan megoldásokat tud támogatni, amelyek megfelelnek az európai normáknak. Támogatta továbbá az SZDK és a Magyar Koalíció közötti együttműködést.

3.2. A nemzetközi közösség befolyása

A nemzetközi közösség üdvözölte Csehszlovákia demokratikus átalakulását, és támogatta az ország európai integrációs törekvéseit. Ez a támogatás az 1993-ban függetlenné vált Szlovákiára is érvényes volt, annak ellenére, hogy mind az Európa Tanáccsal, mind pedig az EU-val újra kellett tárgyalnia a szerződéseit. Az első független szlovák kormány kezdetben támogatta az ország integrációját (Pehe 1994), hamarosan kiderült azonban, hogy annak árát nem hajlandó megfizetni. Lelassult a privatizáció, és megritkultak az ország modernizációját és további demokratizálását célzó reformintézkedések. A kormány a magyar-szlovák alapszerződés aláírásával kívánt megfelelni az EU elvárásainak, de még a ratifikáció előtt annak tartalmával ellentétes törvényeket fogadtatott el, és meglehetősen szokatlanul, a ratifikációhoz egyoldalú értelmezést fűzött. Az Európa Tanács, az EU és az EBESZ figyelmeztetéseit Mečiar azzal hárította el, hogy azok beavatkoznak a szlovák belügyekbe (Keszeli 1997). A figyelmeztetések ellenére a szlovák vezető elit meg volt győződve arról, hogy geopolitikai és stratégiai jelentősége miatt Szlovákiát nem lehet kihagyni a bővítésből. Először akkor ismerték fel, hogy Szlovákia kieshet a bővítésre esélyes országok köréből, amikor 1997-ben meg sem említették a tagjelölt országok között.

A nemzetközi közösség nyomásgyakorlása jelentős változást eredményezett Mečiar politikájában. Ahelyett, hogy megnövelte volna erőfeszítéseit az EU- és NATO-normák elérésére, azzal vádolta a két szervezetet, hogy kettős mércével méri a tagjelölt országokat. A leszakadás költségei a kutatás idején még nem váltak nyilvánvalóvá a lakosság számára. Fontos befolyást gyakorolhat azonban a nemzetközi közösség a demokratikus ellenzék stratégiáira azzal, hogy nyitva hagyja az integráció lehetőségét az ország számára. Számukra az integráció a Mečiar-rezsimmel szembeni egyetlen alternatíva, és minden jel arra mutat, hogy az integráció feltételeként elfogadják a magyar kisebbség helyzete rendezésének szükségességét.

Ami a kisebbségi magyar pártokat illeti, a nemzetközi közösség leginkább az Együttélés politikáját befolyásolta. Képviselői 1990-től részt vettek az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és a Liberális Internacionálé munkájában, és ez alatt az idő alatt retorikájuk lényegesen megváltozott, és elálltak az etnikai alapú területi autonómia követelésétől is. Bár programjuk még mindig szinte kizárólag a magyar kisebbség problémáira összpontosít, az SZDK-val együttműködve az egész ország modernizálása és további demokratizálása érdekében tevékenykednek. A másik két pártot megalakulásától kezdve jellemezték az európai értékek.

4. Megjegyzések

A politikai pluralizmus hagyománya jelentősen hozzájárulhat a nemzetiségek közötti együttműködés kialakulásához és stabilizálásához. Ezt a feltételezést igazolja egyrészt az FMK és a NYEE közötti kezdeti együttműködés, másrészt pedig az MPP és az MKDM mérséklő hatása az Együttélésre a Magyar Koalíción belül; ez utóbbi lehetővé tette az együttműködést a szlovák demokratikus ellenzékkel 1997-ben. A politikai pluralizmus pozitív hagyománya mellett jelen vannak azonban a kölcsönös sérelmek múltbeli tapasztalatai és az ebből fakadó nemzeti bizonytalanságérzések, amelyek különösen kiszolgáltatottá teszik a fiatal Szlovákiát az etnikai konfliktusoknak. Ezeket a sérelmeket használják fel a radikális nacionalisták arra, hogy politikai sikertelenségük elfedése érdekében a politikai diskurzust a nemzetek közötti vélt és valós ellentétekre tereljék. Szerencsére azonban vannak olyan, a demokratikus alternatíva felé mutató jelek is, mint az SZDK megalakulása, elkötelezettsége a demokrácia és az európai integráció iránt. Az SZDK felismerni látszik azt is, hogy céljai elérése érdekében megnyugtatóan rendeznie kell a magyar kisebbség problémáit is.

Sok elemző aggódva figyelte a kisebbségi magyar pártok koalíció-alakítását, mivel az ellenzéki pártok centralizáló törekvése a konfliktusok kifejlődésének egy klasszikus előzménye (Zartman 1995). Ugyanakkor a magyar pártok csak így tudtak meghatározó erőt felmutatni, az SZDK megkerülhetetlen partnerévé válni. Márpedig ez a modernizáló célok mentén kialakított stratégiai partnerség előfeltétele mind a demokratikus Szlovákiának, mind pedig az ország szlovák és magyar nemzetiségű polgárai békés együttélésének. Fontos azonban, hogy hatalomra kerülésük esetén ne ismételjék meg az első (cseh)szlovák kormány hibáit, és megfelelően kezeljék az átalakulást kísérő olyan szociális problémákat, mint a munkanélküliség és a szegénység. A jelenlegi gazdasági helyzetet tekintve ez lesz az SZDK-MK előtt álló legnagyobb kihívás.

Ami a külső tényezők befolyását illeti, fontos, hogy a nemzetközi közösség továbbra is fenntartsa az integráció lehetőségét Szlovákia számára arra az esetre, ha demokratikus fordulat következik be. Továbbra is fenn kell tartani a magyar kisebbség helyzetének európai szintű rendezését mint az integráció feltételét, és talán még ennél is fontosabb, hogy a magyar kormány mérsékelt politikát folytasson mind a magyar kisebbség, mind pedig a szlovák kormány tekintetében.

IV. Ukrajna

1. Az ukrán esettanulmány kategóriái

A másik három vizsgált országgal összehasonlítva Ukrajnában meglehetősen gyenge a pártok szerepe a politikai döntéshozatalban. Ez részben azzal magyarázható, hogy 1997-ig egy olyan többségi elven alapuló törvény volt érvényben az országban, amely nem támogatta a pártok megerősödését. Az 1994-es választásokon a 450 megválasztott képviselő közül 212 a függetlenek közül került ki, és számuk még 1997-ben is 192 volt. Mivel sok képviselő egyúttal ipari komplexumok igazgatója (majd a privatizáció előrehaladtával tulajdonosa) vagy megyei közigazgatási vezető, a parlament inkább a különböző gazdasági érdekcsoportok küzdőtereként működik, mint az ukrán nép politikai képviseleteként. A frakciók és a különböző koalíciók összetétele is inkább gazdasági érdekeltségek, mintsem politikai értékek mentén alakult ki és változik. Mindenesetre a kutatás idején ez a parlament, elnökével Morozzal az élen meghatározó erőt tudott felmutatni a Köztársasági Elnök Hivatalával és a miniszterelnökkel szemben. Ukrajnában a köztársasági elnök nevezi ki a miniszterelnököt, az utóbbi pedig az elnök politikáját hivatott végrehajtani.

1997 szeptemberében a parlament új vegyes, többségi-arányos választási törvényt fogadott el, amely egyúttal 4%-os bejutási küszöböt állított a pártok elé. Az új törvényhez olyan várakozások fűződtek, hogy bevezetése megnöveli a pártok erőfeszítéseit, hogy támogatást szerezzenek a lakosság körében, és hogy a bejutó pártok számának csökkenése következtében stabilizálódni fog a politikai rendszer. E tanulmány írásakor 52 párt regisztráltatta magát a választásokra, közülük sokat röviddel az 1998-as választási kampány kezdete előtt alapítottak. Az 52 pártból 40-et találtak alkalmasnak a választásokon való részvételre, közülük 21 indult egyedül, 19 párt pedig 9 koalícióban versengett a politikai hatalomért. Végül a 30 politikai alakulatból csak 8-nak sikerült elérnie a 4%-os küszöböt. Az arányos választási rendszer folytán a fennmaradó szavazatok tovább erősítették a nyertes Kommunista Pártot (KP), a Szocialista Pártot (SZP) és a Paraszt Pártot (PP), az ellenzék pedig tovább vesztett befolyásából a pártjai közötti megosztottság miatt.

Ukrajnában ugyan nehézségekbe ütközik a politikai szereplők hagyományos politikai ideológiák szerinti meghatározása, de reformellenes programja és parlamenti viselkedése alapján a parlament baloldali többsége egyértelműen keményvonalasnak tekinthető. Hasonló szempontok alapján modernizálónak tekintjük a Kucsma elnökhöz közel álló Egyesült Szociáldemokrata Pártot (ESZDP) és Népi Demokrata Pártot (NDP) és a Pavel Lazarenko miniszterelnök által vezetett Gromadát. A fennmaradó többi párt attitűdje még nehezebben meghatározható, mivel sok párt programja egyáltalán nem foglalkozik a gazdasági ügyekkel, illetve ha ugyan elkötelezettnek is vallja magát a reformok iránt, a párt politikai gyakorlata nem ezt bizonyítja. A vizsgált két kisebbségi magyar szervezet modernizálónak tekinthető, bár a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének (KMKSZ ) tevékenysége az utóbbi években elsősorban a magyar kisebbség kulturális életére szorítkozik. Az orosz nyelvű lakosság az össznépesség 35%-át teszik ki, és 23%-a orosz nemzetiségűnek vallja magát. Ők azonban a kutatás idején nem rendelkeztek saját párttal, így a kutatás keretei között a modernizációhoz való viszonyuk sem határozható meg. Az oroszul beszélő politikusok közül sokan támogatják a keményvonalas baloldali koalíciót, de ez inkább a koalíció oroszbarát politikájával magyarázható, mint az oroszul beszélő lakosság esetleges anti-modernizációs attitűdjével.

Az ukrán politikai rendszerben a köztársasági elnök és annak hivatala is meghatározó szerepet játszik, ezért fontos ennek az intézménynek is megvizsgálni a modernizációhoz való viszonyát. 1993 és 1994 között Kravcsuk elnökségét joggal támadta Kucsma miniszterelnök, hogy nem támogatta eléggé a reformokat, ettől eltekintve azonban az elnök és hivatala általában modernizáló politikát folytatott. Az elnyert függetlenség fölött érzett eufória lecsengésével az elnök felismerte, hogy Ukrajna külföldi támogatásra szorul, és hogy az új kihívások megkövetelik az ország gazdasági és jogi rendszerének átalakítását.

Az ukrán függetlenség meghatározó volt a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos attitűdök kialakulásában is. Miután az 1990-es népszavazáson a szavazók 90%-a az ország függetlensége mellett voksolt, az akkori politikai elit is magáévá tette ezt a követelést, és így politikai konszenzus alakult ki az állam és nemzet kiépítésének fontosságáról az egyébként gazdaságilag, kulturálisan és politikailag mélyen megosztott Ukrajnában. Egyetértés alakult ki az “ukrajnizálás”, az ukrán identitás erősítésének szükségességéről és ennek érdekében az ukránnak mint államnyelvnek és mint oktatási nyelvnek a bevezetéséről. Az ukrajnizálás mértékéről és eszközeiről azonban már eltérnek a vélemények.

A nemzeti kisebbségekhez való viszonyukban a legmérsékeltebbek a szociáldemokrata-liberális közép és jobbközép pártok, amennyiben elismerik a nemzeti kisebbségek nemzetközi dokumentumokban is rögzített jogait. Készek a kisebbségi szervezetekkel való együttműködésre, sőt elismerik a pozitív diszkriminációhoz való jogukat, feltéve, hogy nem követelnek etnikai alapú területi autonómiát és elfogadják az ukránt mint államnyelvet. A jobboldali nacionalista pártok, mint az Ukrán Nemzeti Mozgalom (UNM) és a Nemzeti Front (NF) radikális diszkriminatív attitűddel viseltetnek a nemzeti kisebbségek iránt. Tiltakoznak a nemzeti kisebbségi kultúra minden megnyilvánulása ellen, és diszkriminatív intézkedésekkel szeretnék a nemzeti kisebbségeket beolvasztani az ukrán nemzetbe (Varga 1996). A baloldali koalíció viselkedése nem sokban különbözik az 1989 előtti hivatalos hozzáállástól. Bár elismeri a nemzeti kisebbségek létezését, de tagadja, hogy a többségtől eltérő jogokkal rendelkeznének.

A két vizsgált kisebbségi magyar szervezet, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége (KMKSZ) és az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetsége (UMDSZ) elfogadja az ukránnak mint államnyelvnek a bevezetését, amennyiben az nem korlátozza a magyar kisebbséget anyanyelve használatában, és abban, hogy tovább fejlessze saját oktatási rendszerét. Politikai képviselete tekintetében mindkét szervezet létre kívánja hozni a Magyar Nemzeti Kerületet. Különbözik azonban a két szervezet az attitűdök és stratégiák tekintetében. Amíg a KMKSZ radikális és konfliktusos politikát folytat az ukrán pártokkal szemben, addig az UMDSZ mérsékelten együttműködéses viszonyt alakított ki velük. A személyes ellentétektől eltekintve ez a fő oka annak, hogy az 1994-es választások után az UMDSZ vezetői elhagyták a KMKSZ-t, és mintegy a magyar kisebbségi politika alternatívájaként országos szervezetté alakították az UMDSZ-t.

2. A belső tényezők hatása az interakcióra

2.1. A többnemzetiségi együttélés múltbeli tapasztalata

A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségét (KMKSZ) – más szervezetekhez hasonlóan – a Szovjetunióban, a peresztrojka hatására a magyar kisebbség kulturális szervezeteként alapították 1989-ben. Az elmúlt 80 évben Kárpátalja lakossága négy hatalom uralmát élte át: 1918-ig a Habsburg Birodalomhoz tartozott, majd az első Csehszlovák Köztársasághoz a második világháborúig, amikor is a Szovjetunióhoz került, és végül 1991-től napjainkig a független Ukrán Köztársaság része. A régió tágabb politikai keretének meglehetősen gyakori változása és a tradicionális vidéki többnemzetiségű társadalmi struktúra a magyarázata annak, hogy miért inkább kulturális, nem pedig politikai szinten szerveződnek a nemzeti kisebbségek Kárpátalján. Mivel az országos politikáról mindig a régiótól távol lévő politikai központokban döntöttek, az emberek úgy tekintettek rá, mint valami elkerülhetetlenre és megváltoztathatatlanra, amelybe beleszólásuk nincsen, és figyelmüket a helyi ügyekre összpontosították. Periferikus helyzetéből következően Kárpátalját és lakosságát nem érték el az állami modernizáló programok, és az egyébként is gyenge magyar és egyéb értelmiség vagy magától távozott egy-egy hatalomváltás után, vagy erőszakkal vitték el (Korszun 1997).

1989-ben a helyi politika a kommunisták kiváltsága volt, és csak a kulturális szférában nyílt lehetőség a nemzeti identitás kifejezésére. A KMKSZ alapítói reformisták voltak a régi rendszerben, tagságát pedig általános iskolai tanítók, írók és más, a magyar nyelv és kultúra megőrzését és fejlesztését fontosnak tartó személyiségek alkották. Céljukat, csakúgy mint a nemzeti demokratikus mozgalmak, Ukrajna függetlenségének kivívásával, az ország demokratizálásával és modernizálásával remélték elérni. 1989-1990-ben a közös cél érdekében és a régió többnemzetiségű társadalmának tapasztalatai következtében a KMKSZ és a nemzeti demokratikus mozgalmak együttműködő viszonyban voltak egymással (Kuzio 1991).

2.2. A párton belüli és pártok közötti változások kölcsönhatása

A remény éveit hamarosan a csalódottság és feszültségek évei követték. Reményteli volt az első két év, mert Magyarország alapszerződést kötött Ukrajnával, amely kisebbségi függelékében kulturális autonómiát biztosított a magyar kisebbségnek Kárpátalján. A konzervatív magyar kormány mind politikailag, mind anyagilag támogatta a KMKSZ tevékenységét. Az alapszerződés megvalósítása azonban akadozott, és a késlekedésre a KMKSZ egyre ingerültebben reagált. A szövetség közben párttá alakult, de a belső változások olyannyira megosztották a tagságot, hogy 1994-ben először a beregszászi, majd több más szervezet is elhagyta a KMKSZ-t.

Az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetségét 1991-ben a KMKSZ, a lvovi és kijevi magyar szervezetek kezdeményezésére alapították azzal a céllal, hogy országos szervezetként segítse a magyar kisebbség érdekérvényesítését. Később azonban a KMKSZ maga kívánta átvenni egy ilyen átfogó szervezet szerepét, és az e körül kialakult vita miatt 1996-ig az UMDSZ gyakorlatilag csak papíron létezett (Kovács 1996). 1996-ban a volt KMKSZ-tagok részvételével, de a KMKSZ távol maradása mellett az UMDSZ felújította a tevékenységét. Elfogadta az alapszabályát, programját, és Tóth Mihályt választotta meg elnökéül. Az alapszabály szerint az UMDSZ a kisebbségi magyar civil csoportok szövetsége, és mozgalomként kíván működni. Programja azonban inkább egy kisebbségi párt célkitűzéseit tükrözi, amely kitér a magyar kisebbség életének szinte minden területére. Polgári kezdeményezésen és a nemzetiségek közötti együttműködésen alapuló politikai javaslatokat tesz, egyúttal elismerve az állam felelősségét a kisebbségi kultúrák védelme terén.

A két magyar szervezet közötti viszony igen konfliktusos. A KMKSZ azzal vádolja az UMDSZ-t és annak elnökét, Tóth Mihályt, hogy a kommunistákkal kollaborál, és nem a magyar közösség érdekeit képviseli. Az UMDSZ pedig totalitárius tendenciákkal vádolja KMKSZ-t, és elítéli annak az ukrán hatóságokkal és a magyar kormánnyal szemben folytatott konfrontációs politikáját. A két magyar szervezet közötti különbség valóban a magyar kormányhoz és az ukrán pártokhoz fűződő viszonyukban rejlik. A KMKSZ önvédelemmel és nyomásgyakorlással kívánja a célját elérni, az UMDSZ azonban együttműködő attitűdöt alakított ki az ukrán modernizáló pártok felé. Elképzelhető, hogy az ukrajnizálás erősödő nyomása hatására a KMKSZ is kénytelen lesz módosítani a stratégiáján.

Nemcsak a kisebbségi magyar, de az ukrán politikai diskurzus is nagy változásokon ment keresztül, s ez szintén jelentősen befolyásolta a KMKSZ politikáját. A kezdeti szövetség a nemzeti demokratikus mozgalmakkal erősítette a szervezet antikommunizmusát, és lehetetlenné tette az együttműködést a régi/új politikai elittel. A posztkommunista nómenklatúra azonban átvette az ukrán függetlenség politikai programját, és így sikeresen stabilizálta pozícióit. A háttérbe szorult nemzeti demokratikus mozgalmak nacionalista retorikák fokozott alkalmazásával próbálták támogatottságukat visszaszerezni. Így a korábbi keményvonalas-modernizáló kontinuum mentén mozgó politikai diskurzust a mérsékelt és radikális nacionalisták közötti vetélkedés váltotta fel, és ennek következtében a KMKSZ elveszítette partnereit. A párt elszigetelődött, s ez nagymértékben hozzájárult a későbbi szakadáshoz és az UMDSZ újjáalakulásához.

A harmadik típusú modernizáló liberális pártok, mint az Egyesült Szociáldemokrata Párt (ESZDP), a Népi Demokrata Párt (NDP) és az Ukrán Liberális Párt (ULP) felemelkedése mind a KMKSZ, mind pedig az UMDSZ számára új együttműködési lehetőséget jelentene. Az 1998-as választásokon ugyan nem értek el jelentős eredményeket, de az ország katasztrofális gazdasági helyzetét tekintve elképzelhető, hogy a jövőben megnövekedik a támogatottságuk, és meghatározó szerepet fognak játszani az ország politikájában.

3. A külső tényezők hatása

3.1. Az orosz befolyás

Az etnikumok közötti interakciót vizsgálva Ukrajna esetében a magyar külpolitikán és a nemzetközi közösségen kívül harmadik tényezőként Oroszország befolyását is vizsgálnunk kell, mivel annak hatása messze meghaladja az előző kettőét. Például nem érthető meg az ukrajnizálás szükségességének általános elfogadottsága, ha nem vesszük figyelembe az Oroszországtól és a destruktívnak tekintett orosz nyelvű kisebbségtől való félelmet. Ukrajna kapcsolata Oroszországgal függetlenné válása óta ellentmondásos és vitákkal terhes volt. A viták intenzitása mögött mély konfliktus húzódik az Orosz Föderáció jelenlegi határait meghaladó orosz identitás és az Ukrajna határait még kitölteni nem képes ukrán identitás között.

1991 augusztusában a gazdasági és katonai együttműködésről szóló szövetségi egyezmény aláírásával az Orosz Föderáció ugyan formálisan elismerte Ukrajna függetlenségét, a valóságban azonban soha nem tudta az ukrán szuverenitást teljesen elfogadni (Rozdzynsky 1991-1992). A történelmi Kijevi Fejedelemségre az oroszok úgy tekintenek vissza, mint nemzetük aranykorára, birodalmuk felemelkedésére. A gyönyörű Krím félsziget is, ahová egykor tömegével költöztek a nyugdíjazott kommunista tisztek, ma Ukrajnához tartozik. A Krím félsziget kikötőjében állomásozik a Fekete-tengeri Flotta is, melynek hovatartozása szintén heves viták alapját képezi. További problémát jelent a két ország kapcsolatában az Ukrajna népességének 23%-át kitevő és főként az ország keleti határvidékét benépesítő orosz lakosság, melynek sorsa iránt Oroszország nem lehet közömbös. Végül Oroszország szemében az is megkérdőjelezi szomszédja tényleges függetlenségét, hogy Ukrajna teljesen ki van szolgáltatva az orosz energiaiparnak. 1991 és 1994 között vitás kérdésekben Oroszország gyakran sikeresen gyakorolt nyomást partnerére azzal, hogy elzárta a vezetékeket (Markus 1996).

Ami Ukrajnát illeti, Leonyid Kravcsuk elnök határozott és meglehetősen konfrontációs politikát alakított ki Oroszország felé. Az elnökválasztás közeledtével azonban a politikai elit többsége, különös tekintettel a déli és keleti országrészekre, arra a meggyőződésre jutott, hogy Ukrajna számára ez a politika nem hozott eredményeket, és együttműködőbb viszonyt kellene Oroszországgal kialakítani. 1994-ben Leonyid Kucsma ezzel az ígérettel nyerte meg a választásokat, melyet csak részben tudott betartani: kétoldalú egyezmények aláírásával ugyan lehetővé tette az orosz tőke beáramlását az ország keleti területére, de a Fekete-tengeri Flotta ügyében csak átmeneti megoldást sikerült elérnie (Varga 1994).

Az ukrán szuverenitást veszélyeztető Oroszország képzete mellett a három országrész (Dél-, Kelet- és Nyugat-Ukrajna) eltérő fejődése további aggodalom alapját képezi az ország területi integritásának megőrzése szempontjából, különösképpen Kelet-Ukrajna, ahol a lakosság túlnyomó többségét oroszok és oroszul beszélő ukránok teszik ki. Ezek az aggodalmak gyakran oroszellenes retorikában és az ukrajnizálás szükségességének hangsúlyozásában fejeződnek ki.

Az déli Krím félszigeten az ott lakó oroszoknak és tatároknak politikai szervezeteik is vannak; közülük némelyik az Oroszországgal való újraegyesülést, mások a félsziget autonómiáját szorgalmazzák. Történelmileg a Krím többnemzetiségű jelentős tatár lakossággal, az utóbbiak többségét azonban a második világháború után Szibériába és Közép-Ázsiába deportálták. 1954-ig a félsziget orosz terület volt, és csak ekkor került Ukrajnához, de még ma is a nyugdíjas orosz tisztek és családjaik többséget alkotnak az oroszul beszélő ukránokkal, a visszatért tatárokkal és más kisebbségekkel szemben. A romló ukrán-orosz kapcsolatok és az ukrajnizálás következtében felerősödtek az elszakadást szorgalmazó hangok az orosz többségű autonóm krími kormányban. Az ukránellenes érzelmeket csak tovább szította a tatárok visszatelepítése. Körülbelül 400 000 tatár tért vissza szülőföldjére, de több mint a felük nem kapott sem állampolgárságot, sem pedig földet, ahol házat építhettek volna. Az orosz lakosság és politikai szervezeteik nem mutatkoznak késznek a visszatérő tatárok befogadására, és néhány esetben a feszültségek nyílt erőszakba csaptak át (Doroszewska 1992). Kucsma elnök a krími kormány feloszlatásával reagált a szeparatista követelésekre. Ma a krími parlament a félsziget lakosságának legfelsőbb képviselő-testülete, a parlament elnöke pedig mérsékelt és ukránbarát. Sok ukrán politikus azonban továbbra is veszélyesnek tartja a krími politikai helyzetet.

3.2. A magyar külpolitika befolyása

A magyar külpolitika hatása egyrészt az ukrán függetlenség támogatásában nyilvánult meg, másrészt közvetett módon befolyásolta a kisebbségi magyar szervezetek politikáját. Miután Magyarország visszanyerte szuverenitását, a konzervatív magyar kormány még mindig fenyegetettnek érezte magát Oroszországtól, és ezért az ukrán függetlenséget, amely megszüntette az orosz-magyar közös határokat, stratégiai jelentőségűnek tekintette. Remélte továbbá, hogy a független és demokratikus Ukrajnában a magyar kisebbség jobb elbánásban részesülne. Az 1990-ben aláírt és 1991-ben ratifikált magyar-ukrán alapszerződés tükrözte ezeket a reményeket, és az ukrán fél együttműködési készségéről adott bizonyságot. A demokratizálás lelassulásával és az ukrajnizáló szemlélet megerősödésével azonban az alapszerződés kisebbségi passzusai már nem minősültek elégségesnek a magyar kisebbség jogainak védelmére. A magyar-ukrán kapcsolatok is vesztettek jelentőségükből, mivel Ukrajnának olyan hatalmas tárgyalópartnerei akadtak, mint Oroszország és az Egyesült Államok. Így a kisebbségi nyelvhasználat és oktatás kérdéseiben gyakorta folytatott tárgyalások ellenére Magyarország veszített az ukrán kisebbségpolitikára gyakorolt korábbi befolyásából. A közelgő NATO-tagság a magyar fél számára is csökkentette a magyar-ukrán kapcsolatok jelentőségét.

A magyar külpolitika változásai kihatottak a kárpátaljai magyarok politikai szervezeteire is. Mivel a konzervatív magyar kormány mind politikailag, mind pedig anyagilag jelentősen támogatta a KMKSZ-t 1990 és 1994 között, az azt követő mérsékelt szocialista-liberális kisebbségi politikát a szervezet radikális vezetői az anyaországi támogatás megvonásaként élték meg (Tóth 1997). Nemcsak a korábbi informális anyagi csatornák szűntek meg, de a KMKSZ elveszítette a Magyarországról jött pénzek elosztása fölötti addigi kizárólagos monopóliumát is. Ezek a változások különösen érzékenyen érintették az ukrán politikai élettől elszigetelődött KMKSZ-t, hozzájárultak a belső viták felerősödéséhez, amely aztán a mérsékeltek távozásához vezetett.

3.3. A nemzetközi közösség befolyása

1991-ben a Szovjetunió felbomlása után a nemzetközi közösséget legjobban a szovjet nukleáris arzenál jövője aggasztotta. Ez az aggodalom különösen Ukrajna esetében volt reális, mivel Ukrajna a területén lévő nukleáris töltetű rakétafejeket felhasználta az Oroszországgal és az Egyesült Államokkal folytatott alkudozásban. Végül az Egyesült Államok úgy vetett véget a feszült helyzetnek, hogy a rakétafejek Oroszországba való szállításáért cserébe jelentős anyagi segélyt ajánlott fel Ukrajnának (Lapzchak 1995). Az Egyesült Államok befolyása Ukrajnára más esetekben is meghatározóbbnak bizonyult az Európai Uniónál, mivel a felmerülő kérdések többsége Oroszországot is érintik; Oroszország azonban nem az Európai Uniót, hanem az Egyesült Államokat tekinti tárgyalópartnerének. Az EU befolyása azért is kisebb, mivel nem tekinti Ukrajnát potenciális tagjelöltnek. A szorosabb európai kapcsolatokat szorgalmazó ukrán nemzeti demokratikus mozgalmaktól és liberális politikai elittől eltekintve csak Oroszország szeretné Ukrajnát egy szélesebb integráció részeként látni, de ez a Független Államok Közössége (FÁK), nem pedig az Európai Unió lenne.

A befolyási övezetek szempontjából Ukrajna a senki földjének tekinthető, mégis stratégiai jelentőségű. Az orosz dominancia mellett az ország helyzetét meghatározza az Egyesült Államok és az EU politikája is. A nemzetközi közösség egyrészt támogatta Ukrajna függetlenségét, annak érdekében, hogy egy bufferzóna jöjjön létre a NATO és Oroszország között. Másrészt azonban a NATO-bővítéssel kapcsolatos tárgyalások során hallgatólagosan elismerte az orosz befolyást Ukrajna fölött. Ukrajna pedig nem tehet mást, mint alkudozik: a már említett rakétafejeken túl sikeresen használta fel a nemzetközi aggodalmat keltő csernobili atomerőművet arra, hogy bezárásának fejében újabb jelentős segélyeket kapjon.

Bár kiszolgáltatott helyzete miatt Ukrajna általában érzékenyen reagál a külső nyomásra, a nemzetközi közösség mégse tudja jelentősen befolyásolni az ország nemzetiségei közötti kapcsolatokat. Hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy a krími válságra Ukrajnának és Oroszországnak együtt kell megoldást találnia, az orosz nyelvű lakosság helyzetét pedig ukrán belügynek tekinti. Az ukrán elit elismeri a kisebbségi magyar szervezetek szerepét az ukrán politikában, a nemzetközi szervezetek többsége azonban még a létezésükről sem tud. A nemzetközi szervezetek, különösképpen az Európa Tanács annyiban tudja befolyásolni az ukrajnai nemzetiségek közötti kapcsolatokat, hogy Ukrajna további demokratizálását és modernizálását sürgetik, amely támogatja a kisebbségekkel való együttműködést a jelenlegi etnikai nacionalista tendenciákkal szemben.

4. Megjegyzések

A kisebbségi magyar szervezetek és az ukrán pártok kapcsolatát vizsgálva megállapítható, hogy az ukrán politikában a magyar kisebbség problémáit háttérbe szorítják az orosz kisebbséggel és a krími tatárokkal kapcsolatos aggodalmak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akár a KMKSZ, akár az UMDSZ problémamentesnek találná a kárpátaljai magyar kisebbség helyzetét. Ellenkezőleg, bár közvetlen módon nem ellenük irányul, de az ukrajnizálás politikája komolyan akadályozza a magyar kisebbséget jogaik gyakorlásában a kisebbségi oktatás és nyelvhasználat terén. Az UMDSZ tárgyalásai a hatalommal, miszerint az ukrajnizálást elősegítő törvények ne vonatkozzanak a magyar kisebbségre, csak részben tekinthetők hasznosnak, mivel csak rövid távon enyhítenek a helyzeten, és az engedmények mögött nincsenek jogi garanciák. A KMKSZ és az UMDSZ számára a jövőben a kiutat a harmadik típusú modernizáló liberális pártok felemelkedése és a velük való együttműködés jelentené. Közvetett módon a magyar külpolitikának is ezt kellene támogatnia. A nemzetközi közösségnek pedig különösen nagy felelőssége van abban, hogy valamilyen formában a demokratikus átalakulás feltételein alapuló partneri együttműködés hiteles keretét ajánlja fel Ukrajnának.

VII. Bibliográfia

A délszláv válság és Magyarország (1995). Paper of the Foundation of the Centre for the Research of Security- and Defence Policy (Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja Alapítvány).

All-Ukrainian Party Gromada, Third Congress (1997). Political declaration.

A political portrait of Ukraine, The results of four polls conducted during the 1994 election campaign in Ukraine (1994). Democratic Initiatives Research and Education Center (Kiev).

A political portrait of Ukraine, Ukrainian Foreign Policy and public opinion on Ukraine and NATO (1997). Democratic Initiatives Research and Education Center (Kiev).

A szerepeket tisztázandó. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 3-4. p.

A szervezet éli a maga megszokott életét. Interjú Kovács Miklóssal. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 2. sz. 5. p.

A VMDK programja (1991). (Ada: VMDK)

A VMSZ koncepciója. Magyar Szó, 1996. január 21. 10-11. p.

Albin, Cecilia (1993): The Role of Fairness in Negotiation. Negotiation Journal, 9. évf. 3. sz. 223-244. p.

Axelrod, Robert. (1984): The Evolution of Co-operation. Basic Books, A Division of Harper Collins Publishers.

Axelrod, Robert and Keohane, Robert (1986): Achieving cooperation under anarchy: strategies and institutions. In: Cooperation under Anarchy. Edited by Oye, Kenneth. Princeton, Princeton University Press, 226-254. p.

Az alapszervezetek tekintélye döntő lehet. Interjú Kovács Miklóssal. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 8. sz. 5. p.

Az önkormányzat az önrendelkezés alapja (1995). Komárno, Komáromi Lapok-Szinnyei Kiadó.

Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség belső működési szabályzata (1996). Kijev.

Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség programja (1996). Kijev.

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének NYILATKOZATA (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i Közgyűlésének HATÁROZATA (1997).

Az UMDSZ 1997. V. 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az ukrajnai magyar közösség emberi és állampolgári jogai, szabadságjogai érvényesítésével kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az anyanyelv használata jogának bővítésével kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA oktatási kérdésekben (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA a helyi önkormányzatok tevékenységével kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA a vállalkozói és egyéb gazdasági tevékenységgel kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az ukrajnai magyarság kulturális, oktatási intézményei működéséhez szükséges anyagi feltételek megteremtése biztosításáról (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az etnikai, nemzetiségi szervezetekkel való együttműködésről (1997).

Ágoston András (1995): A politikai autonómia ellen. VMDK Hírmondó, 1995. 61. sz. 8-9. p.

Ágoston András (1995): Kísértet Vajdaságban. VMDK Hírmondó, 1995. 80. sz. 12. p.

Bányai Péter. Egy Original Demokrácia Original Reformjai. (Kézirat.) 1993. november-1996. augusztus.

Bakker, Edwin (1997): Minority Conflicts in Slovakia and Hungary? Capelle a/d Ijssel: Labyrint Publication. – Ill. Thesis Rijksuniversiteit Groningen.

Bartos, O. J. (1967): Simple models of group behaviour. New York.

Berényi József (1994): Nyelvországlás. Pozsony, Fórum Alapítvány.

Bírált a nagykövet. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 7. sz. 18. p.

Bordás Győző (1994): Értékeink megtagadása. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 173-175. p.

Bosnyák István (1994): Néhány dokumentum, némi kommentárral és konklúzióval. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 67-91. p.

Brenzovics László (1995): Autonómia-konferencia Szegeden. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 25. p.

Breuily, John. (1982): Nationalism and the State. Manchester University Press.

Brown, Chris: Neorealism and Neoliberalism. In: Understanding International Relations. Macmillan, 49-61. p.

Brubacker, Rogers: Nationalism Reframed: Nationhood and the national question in the New Europe. Collegium Budapest/Institute for Advanced Study. Discussion Papers, No. 10.

Bruszt László (1991): Transformative Politics in East Central Europe. Institute of Sociology Hungarian Academy of Sciences, Working Paper, July 1991.

Bruszt László and Stark David (1992): Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Eastern Europe in Revolution. Edited by Banac, I. Ithaca-London, Cornell University Press, 13-55. p.

Bruszt László and Stark David (1990): Negotiating the Institutions of Democracy: Strategic Interactions and Contingent Choices in the Hungarian and Polish Transitions. Cornell Working Papers on Transitions from State Socialism, no. 90-98.

Bugajski, Janusz (1993): Nations in turmoil: conflicts and cooperation in Eastern Europe. Westview Press, Boulder, Colorado.

Bugajski, Janusz (1994): Ethnic politics in Eastern Europe: a guide to nationality policies, organizations and parties. M. E. Sharpe, Armonk, N.Y.

Bútora, Martin (1992): Együttélésre vagyunk utalva. Beszélő, 1992.

Bútora, Martin & Hunčík, Péter (eds.) (1997): Global Report on Slovakia. Bratislava, Sándor Márai Foundation.

Bútorová, Zora & Rosová, Tatjana (1992): A Szlovák Nemzeti Párt. Limes, 1992. január 1. 17-20. p.

Craiutiu, Aurelian (1995): Dilemma of Dual Identity: the democratic Alliance of Hungarians in Romania. Eastern European Constitutional Review, Spring, 1995.

Cvetkovic, Vladimir N. (1997): A modern Szerbia: a nemzeti identitás keresése. Symposion, 4. évf. (1997) 11. sz. 2-16. p.

Darski, Jozef (1992): Quo vadis Ukraine? Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 1. sz. 59-74. p.

Darski, Jozef (1994): Which way independence? Uncaptive Minds, 7. évf. (1994) 3. sz. 117-128. p.

Declaration of the 1997 Convention of the League of the Vojvodinian Social Democrats.

Democratic process and Ethnic Relations in Yugoslavia (1995): Report of the Project on Ethnic Relations (PER).

Doroszewska, Urszula (1992): Crimea: Whose country? Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 3. sz. 39-50. p.

Dudás Károly (1998): Remények és kételyek. Hét Nap, 5. évf. (1998) 6. sz. 5. p.

Dunay Pál (1997): Hungarian-Romanian Relations: A Changed paradigm? In: The Effects of Enlargement on Bilateral Relations in Central and Eastern Europe. Edited by Wohlfeld, Monika. Paris, Institute For Security Studies, WEU, 6-25. p.

Dupont, Christopher and Faure, Guy-Oliver (1991): The Negotiation Process. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 40-56. p.

Eseménydús hónapok. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 5. sz. 3-4. p.

Fischer, Roger and Ury, William (1991): Getting to Yes. New York, Penguin Books.

Fisher, Sharon (1995): Cabinet Reshuffle in Slovakia. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 305, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon & Szilágyi, Zsófia (1996): Hungarian Minority Summit causes Uproar in Slovakia. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 223, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1996): Slovakia Makes Way for Regionalization. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 219, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1996): Slovakia’s Ruling Coalition Threatened. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 161, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1997): NATO Enlargement and Slovakia. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 77, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1997): Slovakia’s Schizophrenic Relations with NATO. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 36, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fodó nem képviselheti a KMKSZ-t. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 8. sz. 6. p.

Frič, Pavol (1994): Dél-Szlovákia mítoszai és valósága. Beszélő, 1994. szeptember.

From the spirit of Helsinki to independence. Interview with Levko Lukyanenko. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 3. sz. 53-54. p.

FUEN Informative Mission to the Republic of Hungary (…) and to the Ukraine (1996): Report of the Federal Union of European Nationalities (FUEN).

Gallagher, Tom (1995): Romania After Ceusescu: The Politics of Intolerance. Edinburgh, University Press.

Gál, Fedor & Lord, Christopher (eds.) (1993): The Hungarian Minority in Slovakia. Prague, EGEM.

Gellner, Ernest (1983) Nations and Nationalism. Oxford, Basil Blackwell.

Gerold László (1994): Tojástáncunk. Híd, 58. évf. 1-4. sz. 167-172. p.

Gubás Jenő (1994): Véleményforgácsok a jugoszláviai magyarság jelenéről és jövőjéről. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 147-152. p.

Gulácsy Géza (1994): A nemzetiségi kulturális autonómia. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 6. sz. 18-22. p.

Gulácsy Géza (1995): Az új oktatási törvénytervezet. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 13. p.

Gulácsy Géza (1996): A nemzetiségi kulturális önkormányzat megalakításának és működésének rendje. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 1. sz. 20-23. p.

Hamberger Judit (1997): A csehek és a szlovákok a magyarokról és Közép-Európáról. Unpublished report about the conference held on August 14, 1997 in Tapolca (Hungary).

Hamberger Judit (1993): A nacionalizmus mint szlovák politikai ideológia. Unpublished working paper.

Hamberger Judit (1995): A jelenlegi szlovák társadalom magyarokról alkotott képe. Unpublished report about the conference held on April 7, 1995 in Miskolc (Hungary).

Hamberger Judit (1994): Etnikai konfliktusok megoldásának kísérlete. Unpublished working paper.

Hamberger Judit (1995): Szlovák nemzetállami törekvések az 1990-es években. Unpublished report.

Hamberger Judit (1995): A szlovák-magyar viszonyról. Working paper.

Hamberger Judit (1995): A szlovák belpolitika és a magyar ügyek viszonya. Working paper.

Hamberger, Judit (1996): Szlovákia geopolitikája. Published in English and Romanian in International Studies/Studii International, Nr. 12, 1996.

Hamberger Judit (1997): A magyar millecentenárium és a mai szlovák nemzeti-nacionalista politikai ideológia Kárpát-medencére vonatkozó értelmezése. Valóság, 1997. április.

Hamberger Judit (1996): A szlovák-magyar viszony és az alapszerződés szlovákiai ratifikálásának összefüggései. Working paper.

Hamberger Judit (1996): A szlovák parlamenti ellenzék együttműködésének problémái. Working paper.

Hamberger Judit (1997): Komplexusok egymással szemben. Magyar Narancs, 1997. november 13. 46-47. p.

Hamberger Judit (1997): Szlovákia ma. Working paper.

Hamberger Judit (1997): A rossz szlovák-magyar viszony okairól. Magyar Hírlap, 1997. március 24. 7. p.

Heisler, Martin O. (1990): Ethnicity and Ethnic relations in the Modern West. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA: Lexington Books, 21-64. p.

History is working to our advantage, but very slowly. Interview with Yevhen Proniuk. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 1. sz. 17-18. p.

Hobsbawm, E. J. (1992): Nations and nationalism since 1780: programme, myth, reality. Cambridge, Cambridge University Press.

Horowitz, Donald L. (1985): Ethnic Groups in Conflict. Berkeley and Los Angeles, University of California Press.

Horowitz, Donald L. (1990): Ethnic Conflict Management for Policymakers. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA, Lexington Books, 115-130. p.

Horowitz, Donald L. (1990): Making Moderation Pay: The Comparative Politics of Ethnic Conflict Management. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA, Lexington Books, 451-475. p.

Hódi Sándor (1991): Önmagunk vállalása (Ada: VMDK).

Hódi Sándor (1997): Vajdasági magyar pártpreferenciák. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 4. sz. 6-7. p.

Hunčík Péter (szerk.) (1995): Ellenpróbák. Nap Kiadó, Dunaszerdahely.

Ionescu, Dan: Romania to Apply for Full NATO Membership. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 45, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Ionescu, Dan: The Romanian-Hungarian Basic Treaty. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 334, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Ionescu, Dan: Political Meningitis in Romania. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 338, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Jogaink védelme a tét. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 8. sz. 2-3. p.

Jordan, Michael J. (1996): Kraina’s Refugees Run Into Trouble. Transition, 2. évf. 1. sz. 52-53. p.

Kacsur Gusztáv (1994): Csupán a koloncok szakadtak le. Interjú Fodó Sándorral. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 3. p.

Kacsur Gusztáv (1994): Técső: hogyan tovább, magyarok? Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 6. p.

Kacsur Gusztáv (1994): Magyar nyelvű főiskolai képzés Kárpátalján. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 10-11. p.

Kacsur Gusztáv (1995): 1995 a munka éve lesz. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 3-4. p.

Kacsur Gusztáv (1995): Tájkép csata után. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 3. p.

Kacsur Gusztáv (1995): Középúton. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 6. sz. 12. p.

Kacsur Gusztáv (1997): Ismét középpontban az oktatás. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 4. sz. 2-3. p.

Kaminsky, Piotr (1993): Who started the war. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 9-14. p.

Karpinski, Jacub (1993): The South Slavs. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 5-8. p.

Kelman, H. (1996): Negotiation as Interactive Problem Solving. International Negotiation, 1. évf. (1996) 1. sz. 99-123. p.

Kezdeményezés a személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat létrehozatalára (1990). Document of the Democratic Community of the Hungarians in Vojvodina.

Kezdeményezés a Szerb Köztársaságban élő magyarság önkormányzatának létrehozására (1995). Document of the 1995 Convention of the Democratic Community of the Hungarians in Vojvodina.

Kezdeményezés a vajdasági magyarok nyílt és megoldatlan helyzetének rendezésére (1997). Document of the Democratic Party of the Hungarians in Vojvodina.

Kouzmov, Taras (1994): Still a long way to go. Uncaptive Minds, 7. évf. (1994) 2. sz. 59-64. p.

Kovac, Miro (1992): The killing fields. Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 1. sz. 99-104. p.

Kovács Elemér (1996): Így látjuk mi. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 6. sz. 18-19. p.

Kovács Miklós (1996): Amikor a farok csóválja a kutyát. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 2. sz. 7. p.

Kovács Miklós (1994): A szakadás anatómiája. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 4-5. p.

Kovács Miklós (1995): Kárpátalja: a magyar ferdítés. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 17. p.

Kőszeghy Elemér (1995): Kárpátalja: a magyar válás. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 16-17. p.

Kulin Zoltán (1995): Felelősséggel vállalható?! Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 16-18. p.

Kutschera, Chris (1994): The ghost republic. Uncaptive Minds, 7. évf. (1994) 1. sz. 33-37. p.

Kuzio, Taras (1991): Political Parties in Ukraine. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 2. sz. 67-74. p.

Kymlicka, Will (1995): Multicultural citizenship: a liberal theory of minority rights. Oxford, Clarendon Press.

Law of Ukraine on the Citizenship of Ukraine (1997). UNHCR publication.

Leško, Marian (1998): Mečiar és a mečiarizmus. Budapest-Pozsony, Balassi Kiadó-Kalligram Kiadó.

Magyarként itt maradni (1995): The program of the Alliance of Hungarians in Vojvodina.

Magyar-magyar csetepaté. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 8. sz. 13. p.

Major Nándor (1994): Messianizmus vagy érdekvédelem. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 129-133. p.

McDonald, Glenn (1992): Pacifism under pressure. Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 2. sz. 63-80. p.

Mihai, Lucian (1995): The Constitutional Law of Romania. In: Legal Reform in Post-Communist Europe. Edited by Frankowski, S. and Stephan B. Kluwer Academic Publisher, Netherlands, 51-69. p.

Milner, Helen (1992): International Theories of cooperation among nations: strengths and weaknesses. World Politics, 44. évf. (1992) 3. sz. 466-496. p.

Mit akar a Vajdasági Magyar Demokrata Párt? Hírlap, 1. évf. 1. sz. 1-2. p.

Mitchell, Christopher (1995): Asymmetry and Strategies of Regional Conflict Reduction. In: Co-operative Security. Reducing Third World Wars. Edited by Zartman, I. W. and Kremenyuk, V. Syracuse University Press, 25-57. p.

Naboka, Serhiy (1992): Nationalities issues in Ukraine. Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 1. sz. 75-80. p.

Nagy László (1997): Műveld a csodát, ne magyarázd! Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 3. sz. 2-4. p.

Nincic, Roksanda (1993): The toothless Second Serbia. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 91-94. p.

O’Donnell, Guillermo. (1994): Delegative Democracy. Journal of Democracy, 1994. 1. sz. 55-69. p.

Óhajok fóruma? Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 4. p.

Open Media Research Institute, Daily Digest, Search “Romania” January 1991- March 1997, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Open Media Research Institute, Analitical Brief, Search “Ukraine”, No. 4/24/96; 5/26/96; 5/29/96; 6/6/96; 6/7/96; 6/27/96; 8/20/96; 8/23/96; 8/27/96; 10/8/96; 10/25/96; 10/17/ 96; 10/29/96; 11/11/96; 11/14/96, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Open Media Research Institute, Analytical Brief, Search “Yugoslavia”, No. 2/16/96; 2/29/96; 3/27/96; 3/29/96;4/9/96; 4/10/96; 5/10/96; 6/3/96; 6/13/96; 6/21/96; 6/24/96; 7/10/96; 8/8/96; 8/16/96; 8/23/96; 9/9/96; 9/10/96; 9/20/96; 10/4/96; 10/11/96; 10/25/96; 11/25/96; 11/26/96; 12/3/96; 12/4/96, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Orosz Ibolya (1998): Mi lesz az iskoláinkkal. Hét Nap, 5. évf. 7. sz. 5. p.

Orosz Ildikó (1994): Magánvélemény. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 13. p.

Papp György (1994): Jelen- és jövőképünk – esélyekkel. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 36-43. p.

Pelin, A. V. (1995): A kárpátaljai magyar közvélemény sajátosságai egy kutatás tükrében. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 20-21. p.

Pogány Erzsébet (ed.) (1995): Az Együttélés öt éve. Pozsony, Madách-Posonium.

Project on Ethnic Relations (PER, 1996): Second Slovakia Roundtable. Project on Ethnic Relations, Princeton, New Jersey.

Pruitt, Dean J. (1991): Strategy in Negotiation. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 78-89. p.

Raiffa, Howard (1991): Contributions of Applied Systems Analysis to International Negotiation. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 5-21. p.

Ramac, Mihal (1995): Serbs from all lands in one province. Warreport, October 1995, 18-19. p.

Reclaiming a homeland. Interview with Mustafa Dzhemilev in Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 3. sz. 51-58. p.

Rehák László (1994): Új viszonyok – más életérzés. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 194-202. p.

Rothchild, Donald (1997): Ethnic Bargaining and the Management of Intense Conflict. International Negotiation, 2. évf. 1. sz. 1-20. p.

Rozdzynski, Jan (1991-1992): What kind of independence. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991-1992) 4. sz. 97-104. p.

Schopflin, George (1997): Interethnic Relations in Transylvania: Rethoric and Reality. Part I. The Romanians, manuscript.

Schopflin, George (1997): Civil Society, Ethnicity and the State: a threefold relationship. Paper delivered at the conference Civil Society in Austria, Vienna, 20-21 June 1997.

Sefcsich György (1994): Széthullóban mint az oldott kéve… Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 158-166. p.

Shafir, Michael: Is the Romanian Opposition Heading Towards Victory? Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 260, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Light at the End of the Hungarian-Romanian Tunnel? Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 283, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Mini-Reshuffle of Romanian Government. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 295, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Romanian Coalition Breaks. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 314, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Is the Party of Romanian National Unity Disintegrating? Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 414, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael. ‘Romania Opts for Political Change,’ Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 436, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html

Shafir, Michael: Romania Enters the ’Age of Normalcy’. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 474, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Victor Ciorbea: Romania’s Prime Minister-Designate. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 482, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Siebe, Wilfried (1991): ‘Game Theory’. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 180-202. p.

Sikerült időt nyernünk a magyar felvételi vizsgák ügyében. Interjú Kovács Miklóssal. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 3. sz. 6-7. p.

Siskova, Anna (1996): Slovakia Seven Years after the Fall of Communism. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 479, available

Siskova, Anna (1996): Slovakia’s Christian Democratic Movement at a Crossroads. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 413, available

Slapsak, Svetlana (1993): When words kill. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 15-22. p.

Smith, Anthony D. (1986): The Ethnic Origins of Nations. London.

Smith, Anthony D. (1993): The Ethnic Sources of Nationalism. Survival, Spring, 1993.

Smith, Anthony D. (1995): Nations and nationalism in a global era. Cambridge, Polity.

Suchanek, Izabella (1995): Some Reasons for the Conflict in Former Yugoslavia. GSFI Working Paper.

Szabadság és Felelősség. A Magyar Polgári Párt Programja. Budapest, Magyar Polgári Párt, 1992.

Szakértői tanácskozás a vajdasági magyar autonómia-koncepciókról (1996). Budapest, HTMH.

Székely András Bertalan (1996): A vajdasági magyarság helyzetének 1990 utáni romlásáról. Budapest, HTMH.

Szilágyi Zsófia: Hungary’s Government Is Determined to Sign the Basic Treaty with Romania. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 310, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

The Democratic Alliance of Hungarians in Romania. Documents. Nr. 1-3, Edited by the DAHR Presidium. Cluj, 1994.

The story of democracy in a Ukrainian town. Interview with Bohdan Voloshynsky. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 3. sz. 55-60. p.

The Ukrainian Piedmont. Interview with Vyacheslav Chornovil. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 1. sz. 19-25. p.

Tóth István (1997): A kísérleti nyúl neve: KMKSZ. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 1. sz. 8-9. p.

Tripkovic, Milan (1997): A jugoszláv társadalom elitizációja, kriminalizációja és politizációja. Symposion, 4. évf. (1997) 15. sz. 29-39. p.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ). Alapszabály (1993). Kijev, 1993.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Közgyűlés. Kijev, 1996. június 8-án (1996). Kijev.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Állásfoglalások (1996). Kijev.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Állásfoglalás a Vereckei Hágón felállítandó emlékművel kapcsolatban (1996). Kijev.

Ukrajnai Pártok és Mozgalmak (1996).

Ukraine. Human Development Report (1997). United Nations Development Programme (UNDP), Kiev.

Utasi Csaba (1994): Aki nem lép egyszerre… Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 22-27. p.

Varga Béla (1994): Leonyidok párharca. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 6. sz. 5. p.

Varga Béla (1994): Irányváltás az ukrán külpolitikában. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 7. p.

Varga Béla (1995): Hiú ábrándok. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 12-13. p.

Varga Béla (1995): “Vörös direktorból” reformer. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 14. p.

Varga Béla (1995): Magyar pártküldöttség Kárpátalján. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 7-8. p.

Varga Béla (1995): Ukrajna. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 9-11. p.

Varga Levente (1996): Ukrajna belpolitikai, kül- és biztonságpolitikai és gazdasági helyzetének jellemzői 1996. márciusában. (Kézirat.)

Varga Zoltán (1994): Lépések után. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 134-146. p.

Választási Kampány Ukrajnában (1998). Internal report of the Hungarian Ministry of Foreign Affairs on the Ukrainian campaign for the parliamentary elections.

Várady Tibor (1994): Remarks on Cultural Pluralism and Multiethnicitty in Ethnic Societies. In: Jaksic, Bozidar (ed.): Interculturality in Multiethnic Societies. Beograd, Hobisport, 39-44. p.

Várady Tibor (1995): Történelemközelben. Újvidék, Forum.

Végel László (1994): Ámítások és csábítások. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 176-193. p.

Végel László (1997): A reformista kisebbségi társadalomról. (Kézirat.)

Kohl, Christine von (1991): Nothing more in common. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 1. sz. 26-33. p.

Vukomanovic, Dijana (1991): The Serbian national interest in the vicious circle of ethno-nationalism’ in Nationalism and Minorities, 68. p.

Zartman, I. W. (1983): Introduction. In: The 50% Solution. Edited by Zartman, I. W. New Haven and London, Yale University Press, 1-43. p.

Zartman, I. W. (1988): Common Elements in the Analysis of the Negotiation Process. Negotiation Journal, 4. évf. (1988) 1. sz. 31-45. p.

Zartman, I. W. (1990): Negotiations and Prenegotiations in Ethnic Conflict: The Beginning, The Middle, and the Ends. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA, Lexington Books, 513-533. p.

Zartman, I. W. (1991): The Structure of Negotiation. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 65-77. p.

Zartman, I. W. (1994): Introduction: Two’s Company and More’s Crowd: The Complexities of Multilateral Negotiation. In: International Multilateral Negotiation. Approaches to the Management of Complexity. Edited by Zartman, I. W. San Francisco, Jossey-Bass Publishers, 1994, 1-13. p.

Zartman, I. W. (1995): Dynamics and Constraints in Negotiations in Internal Conflicts. In: Elusive Peace. Negotiating an End to Civil Wars. Edited by Zartman, I. W. Washington, D. C., The Brookings Institution, 3-29. p.

Zolotarjov, Volodimir (1995): Regionalizmus helyett föderalizmust. Kárpátaljai Szemle, 3. év. (1995) 1-2. sz. 15-16. p.

5 éves a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Emlékkönyv. Kiadja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezetö Elnöksége, Kolozsvár, 1995.

Szesztay Ádám: A hivatalos szlovák-magyar kapcsolatok élénkülése 1956-1957-ben

A magyarországi levéltárak viszonylag bőséges anyagot őriznek a hivatalos, közvetlen szlovák-magyar kapcsolatépítésről 1956-ból és 1957-ből. Ennek alapján próbáljuk meg rekonstruálni e diplomáciatörténeti eseményeket. Ebben az időszakban a szlovák-magyar kapcsolatok különleges jelentősége abban rejlett, hogy a két lázadó országot – Lengyelországot és Magyarországot – Csehszlovákia, s azon belül is Szlovákia választotta el egymástól.

A szlovákkérdés 1956-ban

Csehszlovákia 1948-ban elfogadott alkotmánya (1) “aszimmetrikus” felépítést biztosított az országnak, amelyet elvileg két egyenjogú nemzet államaként határozott meg. (2) A közös cseh-szlovák szervek mellett csak Szlovákia rendelkezett saját intézményekkel, Csehország nem. Működött egy korlátozott hatáskörű szlovák törvényhozó intézmény, a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) és annak egy szintén korlátozott végrehajtó szerve, a Megbízottak Testülete (MbT). (3) Szlovákia így formailag inkább egy nemzetiségi autonóm területre hasonlított, mint egy tagállamra. Az uralkodó kommunista párt felépítése ugyanezt a modellt tükrözte. A közös Csehszlovákia Kommunista Pártján (CSKP) belül működött Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP), amelynek saját Központi Bizottsága (KB), saját kongresszusai voltak. A kerületi és járási szervek egyszerre tartoztak a CSKP-hoz és az SZLKP-hoz. Az SZLKP KB rangja a CSKP-ban körül-belül megegyezett a prágai városi pártbizottságéval. (4) Az SZLKP KB “iroda” néven fenntartott egy szűk körű döntéshozó testületet, akárcsak az önálló országok vezető pártjai, de a megnevezésből nem véletlenül maradt ki a “politikai” jelző, nehogy összetévessze saját hatáskörét a CSKP KB Politikai Irodájával (CSKP KB PI). Nyílt titok volt, hogy a szlovák közvélemény ellenérzéssel fogadta Szlovákia ilyetén státusát. Az SZLKP két szárnya – a szlovák nemzeti felkelésből eredő nemzetibb és a csehszlovák egység iránt lojálisabb, moszkovita érdekcsoport – közül az ötvenes években végig az utóbbi gyakorolta a hatalmat. Vezetője, az SZLKP KB első titkára, Karol Bacílek volt.
Minthogy az ötvenes évek első felében Bacílek politikáját a csehszlovák egység következetes hirdetése jellemezte, 1956 tavaszán néhány – normális körülmények között jelentéktelen – jelzés meglepetést okozott a Pozsonyba akkreditált diplomaták körében. Csehszlovákia felszabadulásának 11. évfordulóját, május 9-ét Pozsonyban oly szerényen ünnepelték meg, mint 1945 óta sosem. (5) Ez azt jelezte, hogy Csehország felszabadítását a szlovák pártvezetés nem tekinti saját ünnepének. Július 23-án, (6) a lengyel konzulátus ünnepi fogadásán a pozsonyi magyar diplomaták felfigyeltek a Csehszlovákiában tevékenykedő szovjet diplomaták éles összekülönbözésére, hogy kellenek-e külképviseletek Pozsonyban, vagy pedig jobb lenne azokat fölszámolni. (7) Ekkor egyébként éppen folyamatban volt a jugoszláv konzulátus szervezése, és nyugati országok is jelezték, hogy szeretnének kirendeltséget nyitni Pozsonyban. (8)
1956. július 31-én egy alkotmányerejű csehszlovák törvény rendelkezett a szlovák nemzeti (azaz állami) szervekről. (9) A törvény leszögezte, hogy Szlovákiában a hatalom fő letéteményese a Szlovák Nemzeti Tanács, s felszámolta az SZNT törvényhozói jogkörének formai korlátait. (A tartalmiakat nem.) Kimondta, hogy a Megbízottak Testülete az SZNT-nek tartozik felelősséggel (addig ugyanis a csehszlovák kormánynak tartozott felelősséggel). (10) A szakirodalom hajlamos bagatellizálni ezt a reformot, pedig az állami szervek státusa jelentősen megváltozott az aszimmetrikus modellen belül. Nem változott viszont a párt felépítése, jóllehet az állami szervek a párt ellenőrzése alatt álltak. Mindamellett kétségtelen, hogy 1956 tavaszán napirenden volt a szlovákkérdés.

Kapcsolatok a magyarországi forradalom előtt

1955 novemberében a Štátny film [Állami Filmvállalat] egyik osztályvezetője és a Csehszlovák Sport című lap egyik szerkesztője felkereste a magyar konzulátust. Hivatkozva a Magyarország iránti érdeklődés növekedésére a szlovák írók körében, egy Magyarországot népszerűsítő irodalmi folyóirat kiadásához kérték a konzulátus segítségét. A főkonzul azzal hárította el a felkérést, hogy nem tartozik a konzulátus hatáskörébe az irodalmi lapok támogatása, majd Budapestet erről tájékoztatta: “1) Szlovákiában nemcsak a magyarság, hanem a szlovák értelmiség körében is nagy az érdeklődés Magyarország iránt; 2) ilyen körökből gyakran tapasztalható olyan törekvés, hogy [az] illetékes felsőbb szervek megkerülésével kapcsolatot építsenek ki velünk; 3) a pozsonyi magyar főkonzulátust sokan a magyar-szlovák kapcsolatok legfontosabb szervének tartják, amely minden kérdésben illetékes” (11) – azaz lényegében követségként funkcionál. Budapesten az egész ügyet szlovákiai magyar kezdeményezésként fogadták, s mint ilyet – a “szlovák szervekkel fenntartott jó kapcsolat érdekében” – ignorálták. (12)
Ez a budapesti félreértés annyiban nem nélkülözött minden alapot, hogy 1955-1956 folyamán a határ menti járások tanácsai [nemzeti bizottságai] és pártbizottságai nagy számban vették fel egymással a kapcsolatot. Ilyen összeköttetés született Balassagyarmat és Ipolyság, Salgótarján és Rimaszombat, illetve Salgótarján és Losonc, Szécsény és Kékkő, Győr és Csicsó [?] (13) között. (14) Tekintettel e járások nemzetiségi arányaira, ezek gyakorlatilag magyar-magyar kapcsolatok voltak. 1955 őszén a Borsod megyei Tanács képviselőinek látogatása a Kassai Kerületi Nemzeti Bizottságnál azonban kifejezetten szlovák-magyar hivatalos kapcsolatként értékelhető, amelyet a csehszlovák “felsőbb szervek” nem engedtek viszonozni. (15)
A Ľud című újság 1956. április 13-án cikket jelentetett meg Kulturális együttműködésünk Magyarországgal címmel. (16) Rögtön utána a magyar Építők [népi] együttes Pozsonyba érkezett vendégszereplésre, a Lúčnica együttes félhivatalos meghívására. (17) Ez önmagában nem jelentett akkoriban semmi különöset. A magyar diplomáciát azonban kellemes meglepetés érte: “Régen nem fordult elő, hogy külföldi kulturális rendezvény során a Kommunista Párt Központi Irodájának (18) több tagja és más vezetők megjelenjenek. Ez alkalommal jelen voltak[:] Bacílek elvtárs, a Kommunista Párt Központi Irodájának első titkára, Pavol David elvtárs, az Iroda titkára, Bakuľa Michal és Rudolf Strechaj elvtársak, az Iroda (19) tagjai, Michal Žiakovič, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, Lőrincz Gyula, a Csemadok elnöke. (…) Bacílek, Bakuľa és Lőrinc elvtársak a szünet közben meglátogatták az együttes tagjait, üdvözölték őket, és szívélyesen elbeszélgettek velük. (…) Bacílek elvtárs javasolta Lőrinc Gyula elvtársnak, [hogy] hívják meg az együttesünk vezetőit baráti tapasztalatcserére és ismertessék a szlovákiai magyarság kulturális életét. Ez a megbeszélés meg is történt.” A rendezvényen tehát megjelent a szlovák pártvezetés jelentős része. A főtitkár “nagyvonalú” közvetítői szerepben lépett fel az anyaországi együttes és a helyi kisebbségi vezető között. Ez a gesztus alighanem azt szolgálta, hogy még jobban kiemelkedjen a lényeg: “A szlovák elvtársak közül sokan megállapították, hogy az Építők és a Lúčnica közötti kapcsolat létrejötte mutatja, mennyivel eredményesebb, ha nem hivatalos úton jön létre ilyen együttes csere.” (20) Az Építőket magyar szakszervezeti funkcionáriusok is elkísérték. A Pozsony kerületi szakszervezeti tanács vezetői a kulisszák mögött eléjük tárták a két, vagyis a szlovák és a magyar szakszervezet közvetlen (tehát nem a csehszlovák szakszervezeten keresztül építendő) kapcsolatának tervét. Később pedig a konzulátushoz fordultak: “kapcsolatot szeretnének teremteni a Pest megyei szakszervezeti bizottsággal annak érdekében, hogy az év nyarán kölcsönös látogatások alkalmával cseréljék ki a tapasztalataikat a termelés, a szociális gondoskodás és a kulturális munka szervezeti, mozgalmi kérdéseiről. (…) Szeretnék, ha a kapcsolat[ot] formálisan a magyar szakszervezetek kezdeményeznék.” (21)
Néhány nappal később szlovák írók kopogtattak a magyar konzulátus ajtaján. “Az írók is szeretnének valami félhivatalos látogatás keretében Budapestre menni. (…) Általános jelenség, hogy a budapesti látogatást javasló személyek vagy szervezetek a kezdeményezést a kölcsönös kapcsolatok megteremtésére a magyar partnerektől várják, amit azzal magyaráznak, hogy [az] itteni központi szervek csak magyar részről érkező meghívás esetén járulnak hozzá kiutazásukhoz.” (22) A barsbaracskai termelőszövetkezet a magyarországi árvízkárosultak megsegítése címén április 21-én közvetlen kapcsolatba lépett a sükösdi termelőszövetkezettel. (23) Ez is magyar-magyar kapcsolat volt. Ugyanezen a héten Papula József, a losoncapátfalvi Poľana textilgyár üzemi bizottságának elnöke azzal fordult a magyar konzulátushoz, hogy baráti viszonyt szeretnének kiépíteni a csepeli textilüzemmel. “Azért kéri segítségemet – írta a magyar főkonzul a jelentésében -, mert ők azt szeretnék, ha a csepeli gyár kezdeményezné a kapcsolat felvételét. Ők ezt azért nem tehetik meg, mert felső vonalon nem vennék jó néven.” (24) A budapesti Külügyminisztérium a konzul sürgetése ellenére nem siette el az ügy továbbítását. (25) Úgy tűnik, hogy a magyar-magyar és szlovák-magyar kezdeményezések mind Szlovákiából indultak ki, de hivatalosan magyar kezdeményezéssé kívánták nyilváníttatni magukat.
A konzulátust április végén felkereste Michal Chudík, a Megbízottak Testülete Elnöki Hivatalának első elnökhelyettese, aki 1955 őszén – még mint Kassa kerületi Nemzeti Bizottság elnöke – a Borsod-Kassa kapcsolatot szervezte. Szorgalmazta a szlovák-magyar kapcsolatok építését, és panaszkodott, hogy “még a közelmúltban is sok szemrehányást kaptak felső szervektől “a Trebišov [Tőketerebes] és Sátoraljaújhely között létesült gépállomási kapcsolat miatt. (…) Ezzel függ össze, hogy ezek a szlovákiai üzemek vagy szövetkezetek a kapcsolatot úgy szeretnék felvenni, ha a kezdeményezés magyar részről jönne.” A konzul ezt fűzte az eseményhez: “Valószínűnek tartom, hogy a Chudík elvtárs által említett akadályok nem annyira a prágai, mint inkább a pozsonyi »felső szerveknél« keresendők.” (26) Megállapítása az áprilisi tapasztalatok alapján meglepő, hiszen számos esetben éppen a legfelsőbb szlovák vezetés kezdeményezte a kapcsolatokat. Lehet, hogy a feljegyzés egy Szlovákián belüli hatalmi harcra célzott. Nem zárhatjuk ki, hogy tudatosan ködösített. De az is lehet, hogy egyszerűen tévedett.

Fellépés a magyarországi forradalom ellen

A csehszlovák államvezetés a magyar forradalom napjaiban előbb internálni akarta az ott tartózkodó magyar állampolgárokat (turistákat, tudományos küldöttségeket, rokonlátogatókat), majd inkább kiutasította őket. (27) Természetesen nem vonatkozott ez az október 23-a után menekültként érkező magyar pártfunkcionáriusokra. Dél-Szlovákiában megsokszorozták a fegyveres erőket. A magyarlakta területeket cseh nemzetiségű katonaság szállta meg. (28) Nehéz eldönteni, hogy a hatalom azért döntött így, mert jobban félt a szlovákok esetleges rokonszenvétől a magyarok iránt, vagy éppen fordítva: az indokolatlan magyarellenes kilengéseknek akarták elejét venni. A budapesti pártközpont arról értesült, hogy a “nemzeti kommunizmus (…) Szlovákiában is jelentkezett”. (29) A diplomaták megfigyelése szerint: “Az értelmiség körében mind gyakrabban szóba kerültek az autonomságra [sic!] való törekvések [sic!] (…) Ezt igazolta bizonyos fokig Klokočnak (30) az SZ[L]KP Központi Bizottsága tagjának a Gottwald emlékünnepen elmondott beszéde is, amit (…) nem ismertetett részleteiben a sajtó sem.” (31)
A forradalom leverésében Csehszlovákia elsők között asszisztált. A csehszlovák hadsereg néhány egysége szovjet zászlók alatt részt vett Magyarország megszállásában. (32) 90 millió koronás árusegéllyel “zsebében” november 16-án a csehszlovák miniszterelnök vezette az első kormányküldöttséget, amely november 4-e után Budapesten járt. (33) November elsejétől negyedikéig a csehszlovák vöröskereszt egyáltalán nem szállíthatott Magyarországra segélyt, a szovjet beavatkozás után viszont annál inkább. (34) Ekkortól az ország állampolgárai személyre szóló segélyküldeményeket is feladhattak. (35)
Eközben a kádári bábkormány más úton is támogatást kapott Csehszlovákiából. Később például hálájukat fejezték ki azért a segítségért, “amelyben a szlovák szervek részesítették a mi helyi szerveinket, azon a jelentős segítségen felül, amit népünk és pártunk részére a Csehszlovák Köztársaság és a CSKP nyújtott”. (36) A határszéli szlovák kerületek november 4-e után közvetlen és azonnali gazdasági “segítségben” (amelybe a fegyverszállítás is belefért) részesítették a magyarországi határ menti megyéket (mármint azokban a szovjetbarát vezetőséget). (37) Igaz, a vidéki magyar kommunisták ezt úgy értelmezték, hogy a “határ menti lakosság [sic!] részére a cseh [sic!] elvtársak [adtak] fegyvert, élelmiszert és más, a normális élet megindításához szükséges alapanyagokat”, (38) de a valóságban ez a támogatás az autonóm szlovák szervektől érkezett. A forradalom alatt Nógrád és Komárom megyében naponta több mint 10 000 példány Új Szót szórtak szét, “amelynek fő mondanivalója: Örök hűség a Szovjetunióval [sic!], illetve fellépni a magyarországi ellenforradalommal szemben” volt. (39) Borsod és a Kassai kerület már korábban említett kapcsolatát használta ki Grósz Károly, hogy decemberben, a hazai nyomdasztrájk idején az Északmagyarország néhány számát Kassán nyomtassa ki. (40)
1957 elején a pesti pártközpontban a következőket jegyezték fel: “Győr megye [az] intéző bizottsági ülés[ek]re meghívja a csehszlovák elvtársakat, akik hozzászólnak a bizottsági üléseken [sic!]. Minden Győr megyei járásnak van csehszlovák részről patronáló járása, amely a pozsonyi megyéhez tartozik és ezek nagyon széles, rendszeres kapcsolatot tartanak fenn. (…) A Győr megyei intéző bizottság havonta egyszer tárgyalásokat folytat a Pozsony megyei párt intéző bizottság[ának] titkárával. Csehszlovák részről a megyei és járási pártbizottságoktól hetenként járnak Győrbe. (…) Nógrád megyében szinte naponta találkoznak járási, megyei vezetőkkel. A Borsod megyei intéző bizottság és a kassai területi pártbizottság vezetői rendszeresen hetenként találkoznak.” (41) A szovjet megszállás konszolidálását támogatva a szlovák szervek igyekeztek a lehető legszorosabbra fűzni kapcsolatukat a Magyarországon visszaálló helyi kommunista hatalommal.

Kapcsolatok 1957 elején

Nemes Dezső, a Népszabadság frissen kinevezett főszerkesztője 1957. január 21-én Pozsonyba utazott: az MSZMP fő külügyesének, Kiss Károlynak a levelét vitte magával az SZLKP KB számára. Ebben Kiss Károly megköszönte “azt az anyagi és politikai támogatást, amelyet a határ menti megyék kommunista szervezetei közvetlenül és gyorsan nyújtottak az ellenforradalommal harcban álló magyar hazafiaknak [sic!]”, illetve további segítséget kért az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben című propagandakiadvány (a “Fehér Könyv”) előállításához. (42) Nemes utazása közvetlenül megelőzte azokat a szovjet-cseh-szlovák tárgyalásokat, amelyek január 25-én kezdődtek és a január 29-i közös nyilatkozat kiadásában csúcsosodtak ki. (43) A közvetlenül nyújtott segítség dokumentálása, feltételezhetően “jól jött” a csehszlovák delegáció szlovák tagjainak saját súlyuk, “önállóságra érettségük” bizonygatásához Moszkvában. Nemes Dezső hazatérve jelentést írt útjáról. Szinte ától zig az SZLKP és az MSZMP közvetlen kapcsolatának tervéről tudósított. “A Szlovák K. P. (44) Központi Bizottsága Agit. Prop. (45) Osztályának vezetője (46) és helyettes vezetője vetette fel a két párt közötti együttműködés hatékonyabbá tevésének kérdését. A szlovák elvtársak szeretnének többet segíteni nekünk. Ennek során intenzívebbé tenni az együttműködést (…) Felvetődött, mint lehetőség, hogy rendszeres, közvetlen összeköttetés jöjjön létre a Szlovák K. P. Bratislavai, Besztercebányai, valamint Kassai területi szervei és az MSZMP Győr megyei, Nógrád megyei, Borsod megyei bizottsága között.” Ismerve a forradalom leverése során kialakult kapcsolatokat, diplomatikus óvatoskodásnak tűnik, hogy mindez “felvetődött”, hiszen ezek a kapcsolatok de facto léteztek. “Szóba került – írta Nemes – a magyar és a szlovák párt központi szervei közötti együttműködés továbbfejlesztése. Ennek keretében [a szlovákok] tájékoztató anyagok rendszeres küldését is kívánatosnak tartják. Többféle tájékoztatási anyagról lehetne szó. Az egyik a bizalmasabb jellegű, amit a testvérpártok központi bizottságai eddig is küldtek egymásnak, és amit a Szlovák K. P. Központi Bizottsága is szeretne tőlünk is [!] (47) közvetlenül megkapni. (…) A magyarországi eseményekről való tájékoztatás (…) a szlovák pártot sokkal közvetlenebbül foglalkoztatja, mint a csehszlovák pártot a maga egészében.” (48) A szlovák pártvezetők tehát azt kezdeményezték, hogy a már meglévő helyi kapcsolatokra építve közvetlen (a prágai pártközpontot megkerülő) kapcsolat jöjjön létre az SZLKP és az MSZMP között. Ez külpolitikailag legitimálta volna az SZLKP önállóbb státusát.
Az SZLKP kezdeményezését 1957. január 25-én tárgyalta meg az MSZMP ideiglenes Intéző Bizottsága (IB). (49) “Mielőtt a Szlovák [Kommunista] Párt Központi Vezetősége (50) által felajánlott közvetlen politikai kapcsolatot megteremtenénk, forduljunk levéllel Novotný elvtárshoz és kérdezzük meg véleményét” (51) – hangzott a budapesti pártvezetés Prága iránt lojális álláspontja. Kérdéses azonban, hogy ez a határozat cselekvési utasításnak számított-e, vagy inkább arra szolgált, hogy az MSZMP letagadhassa felelősségét a csehszlovák hierarchia felborításában, hiszen közeledett a prágai csehszlovák-magyar gazdasági tárgyalás, amely a kínos anyagi helyzetben elsőrendűen fontos lehetett Kádáréknak. (52) A gazdasági tárgyalás megkezdése után, 1957. február 9-én a pesti pártközpont szervezési osztályán tervezetet készítettek a határszéli megyék együttműködéséről. E tervezet előírta, “hogy felülről ne határozzanak meg ezen túl merev sémákat a kapcsolatok építésére. Azonban minden találkozóért a megyei párt intéző bizottságát (53) kell felelőssé tenni azért, hogy a kapcsolat olyan legyen, ami megfelel mindkét párt érdekének”. (54) Azaz a budapesti terv a járási szintű (gyakorlatilag magyar-magyar) kapcsolatokat a megye ellenőrzése alá kívánta vetni. Ez nemcsak a helyi kezdeményezések elfojtása szempontjából lényeges, hanem amiatt is, hogy a “két párt érdekének” képviseletét nem a központra, hanem a megyékre, kerületekre bízta, amelyek a szlovák oldalon egyszerre tartoztak a CSKP-hoz és az SZLKP-hoz, de szlovák szervek lévén szlovák befolyás érvényesült bennük. A tervezetben emellett az MSZMP felajánlotta, hogy a szlovákiai magyarok közé magyarországi aktivistákat küld, akik “elmagyarázzák”, hogy mi is történt októberben Magyarországon. (55)
A “Fehér Könyv” második kötetét a szlovák kommunisták 1957. február 16-án (56) szállították Magyarországra. A szállítmányt Pavol Tonhauser besztercebányai első titkár és Matej Petrina, az SZLKP KB tagja kísérték el, s alkalmasint személyes megbeszélést folytattak az SZLKP és az MSZMP közvetlen együttműködéséről Kiss Károllyal. (57) Tonhauser telefonon felhívta Apró Antalt is. Beszélgetésükben – akárcsak a február 9-i tervezetben – szóba került, hogy a közvetlen kapcsolat keretében az SZLKP segítsen az MSZMP-nek a munkásőrség (58) megszervezésében. (59) Tonhauser és Petrina budapesti látogatásáról a CSKP KB PI jelentést kapott. Erre hivatkozva kinyilvánította, hogy egyetért azzal, ha az SZLKP KB és az MSZMP KB nem hivatalos tárgyalásokat folytat egymással, valamint meghatározta, hogy a tárgyalásokon milyen témákról eshet szó. Ez a tárgyalási “forgatókönyv” a szlovák delegáció javaslataként érkezett Budapestre. Néhány, számunkra jelentéktelen fordulaton kívül a következőket szögezte le: “Azt az elvet kell érvényesíteni, hogy ezeket a [járási] kapcsolatokat csak az SzlKP KB és az MSZMP megyei tanácsai jóváhagyásával valósíthassák meg. Nyilvántartásba nem vett látogatások egyik oldalról se valósíttathassanak meg. Kerületek és megyék közötti kapcsolatok vagy más hasonló jellegű akciók csakis a CSKP KB és az MSZMP KB hozzájárulásával valósíttathassanak meg. Ilyen hozzájárulás nélkül kerületek közötti akciót megvalósítani nem lehet.” (60) [Kiemelés tőlem – Sz. Á.] A javaslat annyiban megegyezett a február 19-i budapesti tervezettel, hogy megyei ellenőrzés alá kívánta vonni a járási kapcsolatokat. Szlovákia státusát azonban egész másképpen kezelte: az MSZMP KB-nak Csehszlovákiában csak a CSKP KB a partnere. Az SZLKP KB-nak Magyarországon csak a megyei szintű MSZMP-bizottságok lehetnek partnerei. Vagyis: Pozsony nem főváros, hanem tartományi székhely, a magyar megyeszékhelyek megfelelője. A “javaslat” ezután leszögezte, hogy “anyagi segítséget az MNK-nak csakis a Csehszlovák Köztársaság kormányának hozzájárulásával lehet nyújtani”, és hogy a kapcsolatok építésére csakis a hivatalos határforgalomban lehet a másik országába utazni.
1957. február 25-én az MSZMP KB Titkársága is véglegesítette saját javaslatát a szlovák-magyar tárgyalás “forgatókönyvére”. A budapesti forgatókönyv a már kialakult kapcsolatokat értékelte. Helyeslően szólt a Kassai kerület és Borsod, a Pozsonyi kerület és Győr megye kapcsolatáról, valamint a járási kapcsolatok tényéről. Leszögezte viszont, hogy “október 23. után a mi elvtársaink túlzásba estek a kapcsolatok gyakorisága, sokrétűsége” tekintetében. Nógrád és Borsod járási vezetőinek találkozását a szlovákiai kollégákkal túl sűrűnek nyilvánította. Tartalmilag is kritizálta a kapcsolatokat. Cselekvési terv gyanánt a következőképpen rendelkezett: “A helyi szervek kapcsolatát politikai és szervezeti szempontból egyaránt helyesen, célszerűen kell megállapítani, méretezni, konkretizálni. Ez csak abban az esetben biztosítható, ha a kapcsolatok szervezéséért, irányításáért, ellenőrzéséért mind az MSZMP mind a Szlovákiai KP megyei pártbizottság[ainak] titkárát (illetve elnökét) teszik felelőssé, és azokat a Szlovákiai Kommunista Párt Központi Bizottsága, illetve az MSZMP Központi Bizottsága ellenőrzi.” (61) Ez a javaslat tehát egyenlő partnerként kezelte az SZLKP és az MSZMP Központi Bizottságait, elismerve de facto a szlovák állampárt önállóságát. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a két tárgyalási tervezet közül a budapesti képviselte a Szlovákia státusa szempontjából kedvezőbb álláspontot, míg a hivatalosan “szlováknak” számító javaslat leszögezte Szlovákia, de legalábbis a szlovák párt tartományi jellegét. Ez másként nem képzelhető el, mint úgy, hogy Budapest tudatosan pártolta a szlovák autonómiatörekvést, melynek érzelmi okait keresni 1957-ben nyilván naivitás volna. Az MSZMP egyes vezetőit bizonyára valamilyen érdek vezette, ám ezt ebben a tanulmányban nem próbálunk meg körülírni. A “magyar” javaslat a továbbiakban rendelkezett a megyei kapcsolatokról és a termelőszövetkezetek kapcsolatáról. Szükségesnek tartotta megvizsgálni a sajtótermékek cseréjének lehetőségét (a forradalom óta magyarországi sajtóterméket nem engedtek be Csehszlovákiába). Végül kinyilvánította, hogy a Munkásőrség kiépítésében Magyarország számít a Népi Milícia segítségére.
Mialatt ez az üzenetváltás folyt, Szlovákiában a dunacsúni termelőszövetkezet 15 teherautót kívánt küldeni kiszolgáló személyzettel együtt a magyarországi újjáépítésekhez. A konvojt a Pozsony kerületi ČSAD [Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat] vezető mérnöke irányította volna, ami arra enged következtetni, hogy az ötlet nem a dunacsúni magyar sofőrök agyában fogant. A dunacsúniak több ízben ostromolták a prágai hivatalokat útlevélért, de sikertelenül. Nemet ugyan sose mondtak nekik, de a szükséges papírokat sem kapták meg. (62) Pedig arra hivatkoztak, hogy tervüket az SZLKP KB és az illetékes szlovák megbízotti hivatal is támogatja. Valószínűleg éppen ezért néztek rájuk a csehszlovák fővárosban görbe szemmel.

A felemás “csúcstalálkozó”

1957. április 4-én, a pozsonyi magyar konzulátus fogadásán a szlovák főtitkár, Karol Bacílek fordult a magyar konzulhoz, hogy napokon belül az SZLKP KB javaslatot fog készíteni a határ menti megyék és járások közvetlen kapcsolatáról a kishatárforgalom keretében, melyről sürgősen tárgyalni akar a magyar pártvezetéssel. A főkonzulátus erről egy nap különbséggel két feljegyzést is küldött Magyarországra. Az első, amelyet a Külügyminisztériumon kívül a pártközpont is megkapott, a kishatárforgalom ötletéről írt. (63) A másik, amellyel Budapesten nem sokat foglalkoztak, a kishatárforgalomról szót sem ejtve a dél-szlovákiai magyar pártfunkcionáriusok “túlzott” magyarországi érdeklődésével magyarázta a találkozó szükségességét. (64) Feltételezem, hogy az utóbbit csak óvatosságból fogalmazták meg a főkonzulátuson. Április 9-én, kedden az SZLKP KB két tagja beállított a konzulátusra a tervezettel, s egyben arra kérte a magyar kollégákat, hogy már csütörtökön kerüljön sor Budapesten a magyar és a szlovák vezetők találkozójára. Kijelentették, hogy a szlovák delegációt személyesen a főtitkár, Karol Bacílek fogja vezetni, s rajta kívül František Dvorský, a Kassa kerületi első titkár, a besztercebányai Pavol Tonhauser, valamint Matej Petrina vesznek benne részt. (65) Kiss Károly másnap válaszolt az SZLKP kezdeményezésére. Levele nagy lelkesedésről tett bizonyságot, ugyanakkor arra kérte a pozsonyiakat, hogy “a javasolt időpontot változtassák meg, tekintve, hogy pártunk vezetői a közelmúltban jöttek vissza a nagyjelentőségű moszkvai látogatásról és igen fontos belpolitikai kérdések megoldása hárul pártunk vezetőire”. (66) Feltételezhető, hogy többet is jelenthetett puszta mentegetőzésnél Kiss Károly hivatkozása a moszkvai tárgyalásokra.
Április 24-én Bacílek telefonon beszélt Budapesttel, s biztosította a találkozó május 3-i időpontját. (67) Két nappal később azonban újra telefonált: bejelentette, hogy május 3-án “a szlovák párt 4 tagú delegátusa és Moravec elvtárs a csehszlovák KB részéről” fogja átlépni Komáromnál a határt. (68) Az SZLKP április 4-én felvetett terve tehát vereséget szenvedett, mert a CSKP KB képviselőjét is bevették a küldöttségbe, ami azt jelentette, hogy nem egy ország vezető pártjának küldöttsége utazik a magyar fővárosba, hanem egy tartományé, amelyre a központ felügyel. Václav Moravec ugyanis a CSKP KB Külügyi Osztályának helyettes vezetője volt. Abban a pillanatban, ahogy az ő neve megjelent a (cseh-)szlovák delegációban, az MSZMP eldöntötte, hogy kik vesznek részt Magyarország részéről a tárgyalásokon: Kádár nem szerepelt köztük. Ezzel végleg eldőlt, hogy szó sincs szlovák-magyar csúcstalálkozóról. Budapesten még április 29-én is úgy tudták, hogy Karol Bacílek fogja a szlovák küldöttséget vezetni, (69) de május 3-án a szlovák főtitkár – érthetően – nem jelent meg a tárgyaláson.
A találkozóról kiadott közlemény (70) és a záródokumentum első mondata is így fogalmazott: “A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága megbízásából a Szlovák Kommunista Párt, másrészről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának megbízottai (…) baráti találkozóra jöttek össze Budapesten.” Azaz: az MSZMP KB partnere a CSKP KB, az SZLKP csak annak megbízásából tárgyalhat. A záródokumentum (71) a helyi és megyei kapcsolatok “szervezettebbé tételére” fektetett hangsúlyt. A teendők között a kölcsönösség elvét emelte ki: minden szerv csak saját megfelelőjével folytathat tárgyalást. A megyei, kerületi kapcsolatokat tapasztalatcserékre korlátozta. Az utolsó bekezdés leszögezte, hogy a kapcsolatok építésére csakis a hivatalos határforgalomban lehet a másik országába utazni. Ez a kishatárforgalomra vonatkozó elképzelés bukását jelentette. (72) Az eredeti koncepció az 1957. május 3-án és 4-én lezajlott budapesti találkozón végleg vereséget szenvedett.
Az MSZMP KB Titkársága a találkozó után határozatot hozott, hogy “a határ menti megyéknek a szlovák határ menti megyékkel való együttműködési tervét a Titkárság elé kell terjeszteni”. (73) A határozatot azonban Magyarországon nem kísérte drákói szigor, hiszen például 1957 őszén a Komárom megyei és a Nyitra megyei pártbizottság kapcsolatát a tatabányai pártvezetők csak a kapcsolatteremtés megtörténte után engedélyeztették. Főként 1957 és részben 1958 nyarán valóban sor került több cserelátogatásra, ezek jelentősége azonban elenyésző volt.

A szlovákkérdés alakulása a budapesti találkozó után

1957 júliusában Hruscsov Csehszlovákiába látogatott. Az egyhetes program eredeti tervezete szerint négy napot Cseh- és Morvaországban töltött volna, hármat pedig Szlovákiában. Az utolsó pillanatban azonban átszervezték az időbeosztást úgy, hogy a szovjet főtitkár végig Prágában tartózkodott, s csak egy-egy félnapos kirándulást tett repülőgépen Brünnbe, Ostravába és Pozsonyba. (74) Ezzel a szovjet diplomácia világosan kinyilvánította, hogy Pozsonyt semmivel sem tartja rangosabb városnak a cseh iparközpontoknál, azaz Szlovákiát nem államként, hanem tájegységként kezeli.
Ennek ellenére Štefan Šebesta, az SZNT elnökhelyettese vezetésével folyamatosan működött egy bizottság, amelyet abból a célból alakítottak, hogy szlovák részről konkretizálja az ország 1956-ban elhatározott decentralizációját. A bizottság egyértelműen arra törekedett, hogy egy önálló szlovák gazdasági központot alakítson ki Pozsonyban. Új megbízotti hivatalok létrehozását tervezték, ám ezt egyre több kritika érte a prágai pártközpontban. Ott úgy vélekedtek, hogy a decentralizációnak éppen a meglévő megbízotti hivatalok számának csökkentése felelne meg. Prága a pozsonyi, Pozsony pedig a prágai központosítás megszüntetése ellen lobbyzott decentralizáció címén. Szeptember elején óriási botrány tört ki abból, hogy a bizottságban tervek készültek a szlovákiai vasúti és légi forgalom szlovák irányítás alá vonására. E tervek kritizálóit a bizottság vezetése nemzetietlenséggel vádolta, ami miatt a SZLKP KB irodája vizsgálatot kezdett. A vizsgálat lezárultával, 1958. január 13-án Šebestát leváltották elnökhelyettesi posztjáról.
Az SZLKP KB 1958. január 9-10-i ülésén határozatot hoztak, amely elítélte és revizionizmusnak (azaz titoizmusnak) minősítette a Szlovákiában (így az SZLKP-n belül is) jelentkező “burzsoá nacionalizmust”, azaz mindenféle autonómiatörekvést. A csehszlovák állam egységét biztonsági kérdésként világította meg. (75) A határozat ellen a szlovák gazdasági önállóság hívei még magán a KB-ülésen is utolsó töltényig harcoltak. Többek közt kiosztották az SZKP KB XX. kongresszusának azokat a határozatait, amelyek szerintük a szlovák önállóságot támasztották alá. A KB többsége azonban ellenük szavazott. (76) 1958 januárjában politikai tisztogatás indult a szlovák állami szervekben és a gazdasági életben is: a nemzeti reform következetes híveit eltávolították azokból a pozíciókból, amelyben elképzeléseiket érvényesíteni tudták. Akik azonban nem mutattak ellenállást a párthatározattal szemben, azokat korábbi nézeteiktől függetlenül pozícióban hagyták. Az eseményekről értesülvén a budapesti Külügyminisztériumban az illetékes területi főosztály feljegyzése leszögezte: az SZLKP KB ülése és határozata “a csehszlovák belpolitika szempontjából olyan horderejű kérdésekre hívja fel a figyelmet, amelyekre nekünk is tekintettel kell lennünk Csehszlovákia felé irányuló külpolitikánk megvalósításakor”. (77) Értsd: valószínűleg abba kell hagyni a “flörtöt” Pozsonnyal.
Érdekes, hogy a bacíleki pártvezetés fél évtizeddel azután, hogy a csehszlovák egység feltétlen megőrzésének programjával monopóliumot alakított ki az SZLKP-ban, maga is kísérletet tett Szlovákia, s ezért saját kompetenciáinak bővítésére. Ebben a kísérletben diplomáciai síkon fontos szerepet szántak a szlovák-magyar közvetlen kapcsolatoknak. Az ilyen taktika nem volt teljesen alaptalan, hiszen az MSZMP fontos pozíciókat betöltő vezetői – ha óvatosan is, de határozottan – támogatták törekvésüket, amíg azoknak egyáltalán realitásuk volt.

Terebessy S. Aranka: Középső-Zemplén népességfejlődése a dualizmus korában

“A demográfia az a történetileg kialakult tudomány, amely sajátos módszerekkel vizsgálja a népesség számát, összetételét, területi elhelyezkedését és állapotát, ezek változásait és tényezőit, valamint a népesség és a népesedés jelenségeihez fűződő társadalmi-gazdasági kölcsönhatásokat és következményeket, feltárja a népesség megújulásának, a népesedés jelenségeinek törvényszerűségeit.”
(Vukovich, Gy.(1)

A demográfiai kutatás jelentősége

A népességre és a népesedésre vonatkozó ismeretek nélkülözhetetlenségét, társadalmi és gazdasági jelentőségét a múltban is, ma is az adja meg, hogy a népesség nem pusztán biológiai lények összessége, s a népesedés sem csupán biológiai tények és folyamatok mechanizmusa.
A népesség a legfontosabb termelőerő, s egyúttal a termelt javak elfogyasztója, tehát a gazdasági élet alanya és tárgya is. Száma, összetétele és reprodukciója pedig bizonyos mértékig meghatározója annak a társadalomnak, amelytől kölcsönhatások bonyolult rendszerén keresztül maga is függ.
Napjaink történetírása a népességfejlődést a központi kérdések közé sorolja. Ez abból a felismerésből fakad, hogy a népesség nagyságrendje a letűnt századokban valamennyi ország termelőerejét, védelmi képességét és kultúrateremtő adottságait alapvetően meghatározta. (2)
A gazdasági fejlődés is elválaszthatatlanul összefügg a népesség számának és összetételének változásaival. Kapcsolatban állnak egymással a demográfiai és a gazdasági jelenségek, de ezen összefüggések viszonya még nincs minden tekintetben tisztázva. Ezen kapcsolatoknak, összefüggéseknek tanulmányozása viszonylag elhanyagolt terület; felderítésüket megnehezíti, hogy jellegüket, módozataikat és szoros kapcsolatukat társadalmi és történeti tényezők befolyásolják. Így kevés figyelmet fordítanak a kölcsönösen egymásra ható tényezők elemzésére. Ezen összefüggések közül talán a legfontosabb a népesedési folyamatok és a munkaerő alakulása közötti kapcsolat. (3)
Az első világháború előtti Magyarország népességfejlődési viszonyainak kisebb területegységek szerint haladó vizsgálata népességtörténeti szempontból igen tanulságos volna; mivel a népesség vidékenként elég jelentős mértékben eltérő szaporasága, különösen pedig a fejlődés különböző adottságai (lehetőségei, akadályai) folytán a vízszintes népességmegoszlás további (törvényhatósági, járási stb.) részleteredményei lényegesen sokszínűbb, területi és időbeli tekintetben egyaránt változatosabb képet nyújtanak, és a népesség elhelyezkedést kialakító tényezők elütő hatását is élesebben megvilágítják. (4)
A népesség területileg elütő fejlődőképessége és fejlődéslehetősége az egyes megyéken belül is különböző erővel érvényesült. Az eltérés a tényleges népnövekedés mértékében például már járásonként is rendkívül nagy. Így például a legegykésebb vidékeken fekvő járásokban 1869 és 1949 között teljes népességi stagnálás mutatkozott. Hasonlóképpen nem fejlődött a népesség néhány más okból (hátrányos domborzati viszonyok, gyenge minőségű termőtalaj, egészségtelen birtokmegoszlás, az ipari központok hiánya, távolra esése stb.) a kedvezőtlenebb helyzetben levő területen. Ugyanakkor egyedül a nagyobb gyermekszám olyan vidékeken is a lélekszám megkétszereződésével járt, amelyeken a fejlődés leghatékonyabb rugói (nyersanyagok, ipar) teljesen hiányoztak.
A megyék egy része – így Zemplén vármegye is – földrajzilag és gazdaságilag meglehetősen elütő részekből tevődik össze. Ezen kisebb régiók (részek, területek) demográfiai vizsgálata képet adna egyes kutatott területek gazdasági, társadalmi összetételéről és fejletségéről, rámutatva a régió sajátos specifikumaira is.
Közismert dolog, hogy a demográfiai és gazdasági jelenségek kapcsolatban állnak egymással. Ezeknek a kapcsolatoknak az egymáshoz való viszonya még nincs minden tekintetben tisztázva. Felderítésüket megnehezíti, hogy jellegüket, módozataikat és szoros kapcsolatukat társadalmi és történeti tényezők befolyásolják, így tehát nem minősülhetnek “örök érvényűeknek”. Ezért a vonatkozó megállapításokat óvatosan kell megfogalmazni, kifejezésre juttatva, hogy társadalmak mely fejlődési korszakára vonatkoznak.
Az a gazdasági növekedés, amely a kiegyezés utáni időszakban a magyarországi gazdasági fejlettséghez mérten reményteljes fejlődésnek indult, kölcsönhatásban összefüggéseket eredményezett az ország demográfiai fejlődésében.
Miként (s hogyan) nyilvánulnak meg ezen kölcsönhatások? A demográfiai mozgatórugók miként befolyásolják a népesség összetételét és fejlődését egy régióban, egy meghatározott időszakban? Ezen kérdések megválaszolására – mintavétel jelleggel – Zemplén vármegye középső részét választottam.

A vizsgálat célja, módszerei

Célom a népességstatisztikai alapokon nyugvó demográfiai folyamatok településszintű vizsgálata, mely a régió jellegzetes fejlődését és változatos összetételét világítja meg. A kutatott terület ugyanis jellegzetes példája a vegyes etnicitásnak és vallási összetételnek. Itt találkoznak a magyar, a szlovák, a rutén etnikai határvonalak, s ebből a vegyes etnikai összetételekből adódó vallási sokrétűség is.
Ezen vegyes etnicitású régió demográfiai folyamatának elemzését az etnikai sajátosságokat figyelembevételével kívánom elvégezni.
A célkitűzések között nem szerepel a vegyes etnikumú települések interkulturális kommunikációja, a nemzetiség közötti szociális kapcsolatok alakulása, az etnikumok mindennapi érintkezéseinek problémái és demográfiai folyamatok következményeinek gazdasági-szociális lecsapódása. Kutatásaim elsődleges feladata: objektív kép alkotása a régió népességfejlődéséről és összetételéről – olyan régióról, mely nem homogén, melyet évszázadok során természeti csapások, járványok, háborúk, politikai és gazdasági viszonyok sokszor kedvezőtlenül befolyásoltak.
Dolgozatomban a 19. század elejétől a századfordulóig – pontosabban a Monarchia felbomlásáig (a történeti Magyarország megszűnéséig) követem nyomon ezen települések népességfejlődésének és összetételének változásait a népesség-összeírások, helységnévtárak, vallási kimutatások, népszámlálási adatok, kivándorlási statisztikák segítségével. Ezúttal a következő szempontokat emelem ki:
1.a lakosság összlétszámának változásait 10 évenkénti periódusokban;
2. a lakosság nem és kor szerinti megoszlását.

A kiválasztott terület körülhatárolása

A vizsgált régió a történeti Zemplén vármegye szerves részét képezte. A 6301,58 km2 nagyságú Zemplén vármegye Magyarország északi részének leghosszabb és legfeltűnőbb alakú vármegyéje. Hossza a galíciai határszéltől a Tisza és a Sajó egyesüléséig 175 km volt. Sáros, Abaúj, Borsod, Ung, Szabolcs vármegyék határolták.
A megye északi része egészen, de területének nagyobb része is hegyekkel borított. (5) Nagyobb síkságai csakis a déli és délkeleti részén vannak (Ondava, Tapoly és Laborc folyók környékén elterülő lapály, mely a nagy magyar Alföldnek legészakibb nyúlványa. Délkeleti síksága a Bodrogköz, a déli a Harangod és a Taktaköz.). (6)
A kutatott terület (régió) behatárolása, megnevezése kisebb gondot okozott, ugyanis a vizsgált régió térkerete nem az egész megye, hanem annak tulajdonképpen egy vegyes etnikumú része (magyar, szlovák, rutén), mely a megye közepén terül el, s magában foglalja a Bodrogköz nagyobbik részét. Az 1920-as határmódosítás területileg kettészelte Zemplén vármegyét, és az új államhatár két ország részévé tette a vármegye középső részén fekvő Bodrogközt.
Az 1920-ban bekövetkezett határváltozás után a Bodrogközi és a Sátoraljaújhelyi járás nagyobbik része, a Gálszécsi járás pedig teljes egészében a megalakult Csehszlovák Köztársasághoz került; ma ezen területek a Szlovák Köztársaság részét alkotják. Más megfogalmazásban: a vizsgált terület nagyobbik része nem más, mint az 1920-as trianoni és az 1938-as bécsi döntéssel kijelölt (kijelölhető) országhatárok közötti vegyes etnikumú megyerész (7), kibővítve az ezen sávtól északra fekvő településekkel. A kutatott régió magában foglalja az egész Felső-Bodrogközt. (8)
A régió legtöbbet mondó s egyben legtalálóbb elnevezése Viga Gyulának köszönhető “Hármas határon” címmel (9), melynek jelentése, tartalma utal e térség földrajzi fekvésére, etnikai és vallási összetételére.
A második világháború utáni határmódosítások következtében a Felső-Bodrogköz Csehszlovákia keleti csücskévé vált a csehszlovák-szovjet-magyar határ érintkezésénél. (10)
A “hármas határ” másik jelentéstartalma a három etnikum (magyar, szlovák, rutén) érintkezéseire, együttélésére, műveltségük kölcsönhatásaira utal. S ezen etnikai összetételből adódik a harmadik jelentéstartalom, mely a vallási tagozódásra utal, ugyanis az évszázadok során ezen térségben együtt élt (él) a református, római katolikus és görög katolikus felekezetű népcsoport, s a települések nagy többségének vallási megoszlása mindhárom felekezet együttélését, meglétét tükrözi.
Ma ezen etnikailag, vallásilag sokrétű terület (a vizsgált régió) a Szlovák Köztársaság 1998-tól érvényben levő közigazgatási beosztásával esik egybe, a Szlovák Köztársaság keleti részén fekvő Tőketerebesi járást alkotja. E terület 88 települése vált a demográfiai vizsgálat alanyává.

A régió településeinek népességfejlődése

Közismert dolog, hogy a demográfiai és gazdasági jelenségek kapcsolatban állnak egymással. Ezeknek a kapcsolata, egymáshoz való viszonya még nincs minden tekintetben tisztázva. Felderítésüket megnehezíti, hogy jellegüket, módozataikat és szoros kapcsolatukat társadalmi és történeti tényezők befolyásolják, így tehát nem minősülhetnek “örök érvényűeknek”. Ezért a vonatkozó megállapításokat óvatosan kell megfogalmazni, kifejezésre juttatva, hogy a társadalmak mely fejlődési korszakára vonatkoznak.
Miként már említettem, a gazdasági növekedés a kiegyezés utáni időszakban a magyarországi viszonyokhoz mérten fejlődésnek indult, így kölcsönhatásban összefüggéseket eredményezett az ország demográfiai fejlődésében.
Miként (s hogyan) nyilvánulnak meg ezen kölcsönhatások? A demográfiai mozgatórugók miként befolyásolják a népesség összetételét és fejlődését egy régióban, egy meghatározott időszakban?
A régió lakossága az elmúlt évszázadok során sok viszontagságon ment keresztül. Természeti csapások, járványok, háborúk, éhínségek, vándorlások sújtották, olyan tényezők, melyek e terület demográfiai fejlődésére is kihatással voltak.
A terület népességszámának nagyságáról a 18. századtól állnak rendelkezésünkre, pontosabb adatok. A II. József által elrendelt, a maga korában modern koncepción alapuló első népszámlálási összeírás a régióban 39 359 (11) lakost mutatott ki. Ez a szám az elkövetkező 82 év során, azaz 1787-1869 között 64 573 főre emelkedett. Ez a 164%-os növekedés a 19. század első felének országos viszonyaihoz hasonlítva gyengébb, de nem elmaradt ütemű. (12)
Az időrendi fejlődés vizsgálatából kitűnik, hogy a 82 évnyi időszak élesen, két nem egyforma fejlődési szakaszra osztható. Az első szakaszban a népesség számának gyarapodása lassú ütemű, a második szakaszban viszont erőteljesebb növekedés bontakozik ki. 1787-1851 között – vagyis 64 év alatt – a lakosság száma 15 229 fővel növekedett, tehát az összlakosság száma (Fényes Elek geográfiai szótára alapján kigyűjtött adatok szerint) 1851-ben 54 588 fő. A második szakasz – mely időben 18 évet ölel át – egy erőteljes népességgyarapodást mutat fel. Ezen időszak alatt a lakosság száma 54 588 főről 64 573 főre (13) növekedett, ez 9985 fős gyarapodást jelentett.
Térjünk vissza egy pillanatra az első szakaszhoz, melyet lassú ütemű népességszám-gyarapodás jellemez! Ha megvizsgáljuk az összlakosság számát, akkor 1828-ban az 54 963 fős (14) számot kapjuk, s ha ezt összevetjük az 1851-es adattal, vagyis az 54 588 fővel, akkor a népesség összlétszámának a visszaesését figyelhetjük meg. Ezen számadatsorok hátterében negatív demográfiai hatású erőket kell keresnünk, melyek ebben az időszakban befolyásolták a régió lakosságának a fejlődését. Többek között elsősorban az 1831-es kolerajárványra, a járvány előtti 1830-as árvízre és rossz termésre s az 1840-es években jelentkező éhínségekre utalhatunk.
Vizsgáljuk meg, miként alakul a lakosság lélekszáma a dualizmus időszakában! Alapkérdésként fogalmazhatjuk meg: Beszélhetünk-e ezen régióban olyan mértékű népességnövekedésről, melyet a történetírás kimondottan “demográfiai forradalomként” értékel?
A régió lakosságának összlétszáma a dualizmus időszakában a tízéves népszámlálásonként a következőképpen alakult:

Ha összevetjük a lakosság összlétszámát az egyes népszámlálások tízéves adataival, százalékosan érzékelhetjük a lakosság csökkenését vagy növekedését. Így szemlélve a dolgokat, a következő eredményekre juthatunk:

Ebből az a következtetés vonható le, hogy a vizsgált időszakban nem mutatható ki ugrásszerű népességnövekedés, sőt az még kiegyensúlyozottnak sem mondható, s ez újból hátrányos demográfiai tényezők meglétére utal.
Láthatjuk, hogy 1869-től 1880-ig a lakosság száma 7,2%-kal csökkent, ez a csökkenés 64 települést érintett, vagyis a települések 56,32%-át. Ezt az erőteljes népességcsökkenést az 1869-1880 között az utolsó, ún. “középkori demográfiai katasztrófa” váltotta ki. Zemplén vármegye ugyanis azon tizenöt keleti vármegye közé tartozott, melyet a kolerajárvány a legsúlyosabban érintette, s így a régió lakosságának is jelentős része esett ennek áldozatául.
A járvány által érintett települések a következőek voltak (a zárójelben lévő számok az egyes települések lakosságának a csökkenését fejezik ki %-ban 1869 és 1880 között):

Ágcsernyő (-23,9%), Bodrogszerdahely (-4,9%), Bodrogmező (-11,2%), Szentmária (-7,7%), Bodrogszentes (-20,2%), Bodrogvécs (-5,6%), Kisdobra (-5%), Kisgéres (-5,2%), Kistárkány (-1,1%), Kisújlak (-18,2%), Lelesz (-4,3%), Nagygéres (-42,8%), Nagykövesd (-15%), Őrös (-1,8%), Perbenyik (-4,3%), Rad (-20,6%), Szinyér (-11,6%), Szolnocska (-2,5%), Zétény (-10,9%), Bacskó (-27,3%), Dargó (-15,7%), Gálszécs (-7,9%), Gerenda (-19,4%), Zemplénkelecsény (-21,8%), Kereplye (-16,1%), Kisruszka (-16,6%), Nagyazar (-13 %), Nagyruszka (-0,3%), Parnó (-10,1%), Pelejte (-2,3%), Szécskeresztúr (-10,5%), Szilvásújfalu (-4,6%), Sztankóc (-31,8%), Tarnóka (-39,7%), Szécsudvar (-22,1%), Upor (-5,6%), Vécse (-19,8%), Zebegnyő (-1,9%), Barancs (-6,4%), Biste (-16,5%), Bodzásújlak (-4,1%), Borsi (-6,8%), Csarnahó (-21,7%), Céke (-6 %), Garany (-8,8%), Gercsely (-15,2%), Imreg (-25,5%), Kásó (-29,8), Kisbári (-0,6%), Kiskázmér (-16,4%), Kistoronya (-6,3%), Kiszte (-14,5%), Kolbása (-16%), Ladmóc (-17,2%), Legenye (-20,3%), Magyarjesztreb (-4,1%), Nagybári (-4,6%), Nagykázmér (-15,7%), Nagytoronya (-21,8%), Szőllőske (-16,4%), Szürnyeg (-21,6%), Zemplén (-24%).

A leginkább sújtott falvak a következők, itt a népességveszteség 20% fölötti volt 1869-hez viszonyítva:

Ágcsernyő (-23,9%), Nagygéres (-42,8%), Rad (-20,6%), Bacskó (-27,3%), Zemplénkelecseny (-21,8%), Sztankóc (-31,8%), Tarnóka (-39,7%), Szécsudvar (-22,1%), Csarnahó (-21,7%), Imreg (-25,5%), Kásó (-29,8), Legenye (-20,3%), Nagytoronya (-21,8%), Szürnyeg (-21,6%), Zemplén (-24%).

A magyar és a szlovák nyelvű településeket a vizsgált régiókban egyaránt sújtotta a járvány. A járvány által okozott veszteségeket az érintett települések csak az 1880-as évek végére heverték ki, amikor is lassú népességnövekedés indult meg, de a lakosság száma még így sem érte el a korábbi, 1869-es összlétszámot. Az 1872/73-as járványon kívül a kedvezőtlen demográfiai folyamatban nem elhanyagolható tényezőként közrejátszott a belső migráció és a meginduló kivándorlás is.
1890 és 1900 között a népességszám alakulásában már dinamikus fejlődési ütem figyelhető meg: 10 év alatt 7,5 %-os növekedés érzékelhető, de a lakosság száma még így is csak az 1869-es összlétszámot érte el, ám ez a növekedés újból megtörik, elsősorban az 1900-1910 között fellépő tömeges kivándorlás következtében.
A vizsgált 88 településből 1910-re (1900-hoz viszonyítva) 46 községben csökkent a lakosság száma, amely azt mutatja, hogy a népesedési veszteség erőteljesebb volt, mint a növekedés (annak ellenére, hogy 41 községben növekedés mutatható ki, 1 községben a lakosság száma stagnált).

Népesedési csökkenés a következő településeknél mutatható ki (1900-1910 között):

Ágcsernyő (-2,0%), Bacska (-1,6%), Battyán (-6,2%), Bodrogszög (-1,8%), Bodrogmező (-5,6%), Szentmária (-30,5%), Boly (-1,2%), Kaponya (-16,8%), Kisgéres (-8,1%), Lelesz (-5,2%), Nagykövesd (-11,4%), Pálfölde (-17,4%), Rad (-12,9%), Szolnocska (-12,4%), Véke (-6,9%), Bacskó (-4,0%), Cselej (-5,3%), Dargó (-1,2%), Gerenda (-1,0%), Isztáncs (-0,4%), Kazsu (-13,5%), Kereplye (-19,6%), Kisazar (-4,8%), Kisruszka (-13,2%), Nagyazar (-4,4%), Nagyruszka (-2,4%), Pelejte (-18,1%), Szécskeresztúr (-5,6%), Sztankóc (-5,7%), Szécsudvar (-4,2%), Visnyó (-13,2%), Zebegnyő (-4,2%), Barancs (-3,6%), Bodzásújlak (-13,8%), Csarnahó (-7,4%), Csörgő (-24,3 %), Imreg (-6,4%), Kiskázmér (-16,4%), Kistoronya (-6,3%), Kiszte (-14,5%), Ladmóc (-13,1%), Legenye (-3,9%), Magyarjesztreb (-2,8 %), Szürnyeg (-3,5%), Velejte (-10,3%), Zemplén (-4,1%).

A magyarországi kivándorlás intenzitása ekkortájt érte el a csúcspontját. Zemplén a legtöbb kivándorlót kibocsátó vármegyék közé tartozott. Ennek ellenére a kivándorlás nem emésztette fel a teljes ismert szaporodást, de a jelentősebb növekedést fékezte, s ez azt eredményezte, hogy a népesség számának növekedése kisebb volt, mint az előző két évtizedben. Zemplén vármegyében ez a növekedés 4,6%-os, míg a vizsgált régióban 0,6%-os.

Zemplén vármegye népességszámának az adatai ekképpen alakultak:

A tömeges kivándorlás főleg a régió északi részén fekvő településeket érintette, Gálszécset és vidékét. A populációban is itt vannak a legnagyobb veszteségek. E veszteség növekedéséhez nagymértékben hozzájárult a mezőgazdasági munkaerő keresletének hiánya.
A régió összlakosságának a száma 1869-1910 között alig ezer fővel gyarapodott, ami azt jelenti, hogy a kutatott területen nem beszélhetünk demográfiai megugrásról. Az 1880-tól felgyorsult népességszám-növekedéshez jelentősen hozzájárult az elhalálozások számának csökkenése, a születési ráta növekedése, az egészségügy fejlődése és egyéb életfeltételek javulása is. Ha a vármegye és a régió népességi adatait egymással összevetjük, két azonos vonal rajzolódik ki. Öt évtized demográfiai fejlődését meghatározó tényezők azonosan érvényesülnek a régió és a vármegye területén.

A vizsgált települések lakosságának összlétszáma

(népszámlálások és helységnévtárak adatai alapján)

***

A népesség nemek és korcsoportok szerinti megoszlása a népszámlálási összeírások alapján

A népesség összetételének tanulmányozása során, ill. a népesség vagy a népesedés bármely kérdésének demográfiai elemzésénél a nem és az életkor elengedhetetlen szempont. (15) E két tulajdonság alapvető demográfiai meghatározó ismérvnek tekinthető, mivel mindkettő az egyénnek a születésétől fogva meghatározott tulajdonsága. (16)
A nemek szerinti megoszlás befolyásolja a népesség gazdasági és honvédelmi erejét, demográfiai lehetőségeit és erkölcsi állapotát. A munkaerő számát és struktúráját nagyrészt a nemek szerinti megoszlás határozza meg, ugyanúgy, mint a hadra fogható férfiak számát. A népesség egy adott időpontban fennálló életkor és nemek szerinti összetétele lényeges hatást gyakorol az elkövetkező évek népmozgalmára. Ahol a monogám házasság a család létesítésének alapja, ott a férfiak és a nők megközelítően egyenlő száma a kívánatos, mégpedig elsősorban a házasságkötés és a szülés szempontjából legfontosabb korcsoportokban. A társadalom gazdasági és a közösségi életét is sokféle módon befolyásolja a nemek arányában bekövetkező egyensúlyhiány. (17)
A nemek szerinti megoszlás elemzése különböző mutatószámok felhasználásával történik.

Pf = a férfiak
Pn = a nők
P = a népesség létszáma

***

A nemek arányát egy mutatószámba összefoglalva összehasonlítási viszonyszámként is szokásos megadni. Ennek a mutatószámnak két formáját is használják. Az egyik az ún. maszkulinitási vagy férfi arány, a férfiaknak a nőkhöz viszonyított aránya, amelyet ezrelékben fejeznek ki:

***

Amíg a nemzetközi gyakorlatban általában az 1000 nőre jutó férfiak számát, a maszkulinitási arányt számítják ki, addig a magyar népességi statisztikában inkább az 1000 férfire jutó nők száma, a feminis vagy női arány használatos:

***

A nemi arány értéke 1000 körül mozog. Ha ennél a nemi arány értéke magasabb, akkor a maszkulinitási arány esetében férfi többlettről, a feminitási arány esetében pedig női többlettről beszélünk. (18)
Magyarország népességének nemek szerinti megoszlása a kívánatos egyensúlyi állapottól az 1869-1949 közötti időszak kezdő évtizedeiben csak árnyalatilag tért el. Az első világháború óta azonban erősebb kilengéseket mutatott. (19)
A nemek aránya Magyarországon (20) (Klinger számításai szerint) a következőképpen alakult:

A táblázatból egyértelműen kitűnik, hogy Magyarországon az első világháború előtt kiegyenlített volt a nemek aránya, ami azt jelenti, hogy a lakosság csaknem azonos arányban oszlott meg a férfiak és a nők között. A férfiak és nők aránya és régi Magyarországon eléggé változatosan alakult. A századforduló előtt a nőtöbblet fokozatosan csökkent, majd századunk első évtizedeiben a kivándorlási veszteség hirtelen megnagyobbodása következtében emelkedett, végső sorban azonban elég szűk keretek között ingadozott. (21)
Az 1869 és 1910 között megtartott népszámlálások tehát nőtöbbletet mutatnak ki. Természetesen az országon belül is változhat a nemek arányszáma, de a nőtöbblet a népesség jellegzetességeként általánosítható.
A vizsgált régió nemek szerinti megoszlása is ezt támasztja alá, esetleg az 1000 férfira eső nőtöbblet arányszáma módosul. De nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy a népszámlálási adatok a 19. század utolsó harmadában nem tartalmazták a katonai népességet, így az adatok ennek következtében is mutathatnak ki nőtöbbletet. Ezen két népszámlálási adat vizsgálata és a 40 éves időszak felmérése is túl kevés ahhoz, hogy komolyabb következtetést lehessen levonni. Ami kiolvasható a nemek arányszámából ezen két időpontban (1900 és 1910) az az, hogy mennyire tér el a régió az országos átlagtól, bizonyítva ezzel is, hogy az ország különböző területeinek nemek szerinti vizsgálata eltéréseket mutathat:

A régió nemek szerinti megoszlása

***

Zemplén vármegye nemek szerinti megoszlása:

1900-ban 1000 férfire 1123 nő esett
1910-ben 1000 férfire 1129 nő esett

Ha a táblázatok adatait aprólékosan megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy 1900-ban a 88 település közül 83-ban, s 1910-ben pedig 86-ban volt nőtöbblet.
A vizsgált régióban az 1900. és 1910. évi népszámlálási adatok alapján az 1000 férfire eső nőtöbblet magasabb, mint ugyanezen időpontban az országos és a vármegyei átlag. Annak ellenére, hogy a II. József által elrendelt népszámlálási adatok alapján (1784-1787-ben) a régióban férfitöbblet volt kimutatható:

***

A vizsgált 84 település közül 57-ben a férfiak voltak többségben, 2 településen a nemek arányszáma megegyezett.
A régióban a századforduló előtt változatosan alakult a nemek arányszáma. A 18. század második felében férfitöbbletet mutatnak az adatok, a 19. század második felére viszont már női túlsúlyról beszélhetünk. Mindez a természeti és társadalmi tényezők hatásával magyarázható, melyek közül a legdominánsabb a vándormozgalom. Tudvalevő, hogy Zemplén vármegye a legintenzívebb kivándorlási területek közé tartozott, s ez befolyásolhatta a nemek közötti megoszlást is, ugyanis a kivándorlók között a férfiak általában jelentős többségben voltak, s így itt nőtöbblet alakult ki.
A következő felsorolásban figyelemmel kísérhetjük településenként a lakosság nemenkénti megoszlását az 1784/87-es, 1900-as és 1910-es népszámlálási összeírások alapján:

A vizsgált régió lakosságának nemek szerinti megoszlása településekre lebontva:

A régió kormegoszlása

A kormegoszlás ismerete nélkülözhetetlen része, alapja a népességi struktúra és a népmozgalom tanulmányozásának, mert az egyének vagy az egyének különböző csoportjai társadalmi-gazdasági korcsoportonként eltérőek. (22)
Az életkor ismerete nélkülözhetetlen a demográfiai jelenségek, a népességi változások elemzésénél is. A különböző népszámlálások eredményei alapján fel tudjuk mérni a népesség korösszetételét, és nyomon tudjuk követni az e téren bekövetkezett változásokat.
A statisztikai megfigyelésekben a múltban közvetlen kérdést tettek fel az egyes személyek korára vonatkozóan. Ez esetben is általában a betöltött életkort kívánták megállapítani.(23)
1869-ben a régi Magyarország népessége meglehetősen fiatalos koralkatú volt. (24) A korösszetétel említett fiatalos jellege 1910-ig lényegesen nem változott meg.
A régió korösszetétele nem tér el az országos átlagtól, részletesebb korösszetételi elemzést ilyen rövid időszakban nem érdemes folytatni. Érdemleges változás ugyanis nem mutatható ki. Olyan célú elemzés, hogy megcsappant-e a munkabíró korosztály lélekszáma, szintén nem vezet mérvadó következtetésekre. Csak abban az esetben tudnánk eredményt felmutatni, ha évenként vizsgálnánk meg a korösszetételt, s összevetnénk a kivándorlók évenkénti számával és korösszetételével. Ezen irányú kutatások, vizsgálatok lehetetlenek, mivel a lakosság évenkénti korösszetételét, a kivándorlók évenkénti számát, életkorát községekre lebontani nem tudjuk.
Ezúttal a demográfiai vizsgálatoknak csak néhány szempontját ragadtam ki. A teljes áttekintés több irányú kutatómunkát igényelne. Bízom benne, hogy a felvetett gondolatok és eredmények közreadása sem volt hiábavaló.

Lanstyák István: Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény (1)

A Szlovák Köztársaság Alkotmánya (2) 6. cikkelyének első bekezdése a szlovák nyelvet államnyelvvé tette Szlovákiában (korábban csupán hivatalos nyelv volt); ugyanazon cikkely második bekezdése szerint “[a]z államnyelvtől eltérő nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben törvény szabályozza”. Ez a pont különösen az 1995. október 15-én jóváhagyott és 1996. január 1-jétől hatályos 270/1995. sz. törvény, az ún. államnyelvtörvény bevezetése miatt vált fontossá (teljesebb nevén Törvény a Szlovák Köztársaság államnyelvéről). Az államnyelvtörvény ugyanis hatályon kívül helyezte az 1990. évi nyelvtörvényt, melynek rendelkezései a kisebbségi nyelveknek a hivatali szférában való használatát is érintették, s ugyanakkor leszögezte, hogy a kisebbségi nyelvhasználatot nem szabályozza. Ezzel olyan jogi vákuum keletkezett, amely visszaélések sorozatára teremtett lehetőséget. A törvény ugyanis a nyelvhasználat számos színterén a szlovák nyelv használatát írja elő (pl. a közszolgálati szervek alkalmazottainak hivatalos érintkezése; jogszabályok, határozatok és egyéb közokiratok közzététele; anyakönyvek, jegyzőkönyvek vezetése; statisztikák, nyilvántartások készítése; stb.; pedagógiai dokumentáció vezetése; árumegjelölések; társulások, egyletek, politikai pártok alapszabályai; az egészségügyi intézmények ügyvitele), más színtereken pedig megengedőleg említi a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét is (pl. községek és városok megjelölése; községi és városi krónikák vezetése; oktatás; rádió- és tévéműsorok sugárzása; az egészségügyi személyzet és a betegek érintkezése; tájékoztató feliratok elhelyezése). Ebből következően azokról a színterekről, amelyeken a törvény a kisebbségi nyelvek használatának lehetőségét nem említi, de amelyeken ezeket korábban használták, az 1998-ig uralmon lévő nacionalista kormányzat igyekezett – az államnyelvtörvényre hivatkozva – a magyar nyelvet kiszorítani; ezek közül a legnagyobb visszhangja a pedagógiai dokumentáció egynyelvűsítésének volt. Ezenkívül vannak dokumentálható példáink az államnyelvtörvényre való hamis hivatkozásra is.

Az államnyelvtörvény 1996. január 1-jei hatályba lépésével keletkezett jogi vákuum a nacionalista hatalomnak megfelelt, ezért – többszörös ígérete ellenére – nem tett eleget alkotmányos kötelességének, vagyis nem fogadott el olyan törvényt, amely a kisebbségi nyelvek használatát deklaráltan szabályozta volna. A Magyar Koalícióba tömörülő pártok, ill. mozgalmak ugyan már 1995 végén – az akkor elfogadott államnyelvtörvényre reagálva – kidolgoztak egy kisebbséginyelvtörvény-tervezetet, s be is nyújtották a parlament elnökének, ám ennek megtárgyalására – politikai akarat hiányában – nem került sor.

A kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvény kérdése az 1998. évi kormányváltás után került újra napirendre. Mivel egy ilyen törvény elfogadása egyik fontos feltétele volt annak, hogy Szlovákia átkerüljön az EU-csatlakozásra várók első csoportjába, maga a kormány kezdte el szorgalmazni a jogszabály tervezetének kidolgozását. A kormánykoalíció szlovák része azonban olyan nyelvtörvényt szeretett volna, amely a lehető legkisebb mértékben változtat a kisebbségi nyelvek jogállásán, az államot pedig minél kevesebb konkrét intézkedésre kötelezi. A kormánykoalíció által ilyen szellemben kidolgozott törvényjavaslatot a Magyar Koalíció Pártjának (MKP) képviselőcsoportja nem tudta elfogadni (3), ezért 1999 júniusában képviselői indítványként saját, még 1998 decemberében kidolgozott, majd 1999 januárjában és februárjában tovább finomított tervezetét nyújtotta be. Így a törvényhozás 1999 júliusában két törvényjavaslatról nyitott vitát az első olvasatban: a kormánykoalíció szlovák részének képviselői által kidolgozott és a kormány által elfogadott javaslatról, valamint a képviselői indítványként benyújtott MKP-javaslatról.
Az MKP törvényjavaslata nem a négy évvel korábbi tervezetből indult ki, hanem azokra az alapelvekre épült, amelyeket 1997-ben az akkori ellenzéki pártok – 1998 ősze után kormánypártok – képviselőiből álló szakértői csoport fektetett le (4). Az elvek kidolgozásához a Nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény és a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája szolgált alapul (az előbbi nemzetközi szerződéshez Szlovákia már csatlakozott, az utóbbihoz még nem). Az MKP törvénytervezete a mindennapi nyelvhasználati gyakorlatot is figyelembe véve lefedte az államnyelvtörvény által szabályozott területek jó részét.

A parlamenti képviselők többsége az MKP-javaslatot az első olvasatban elvetette, s csak a kormány tervezetét utalták második olvasatba. A magyar képviselők a kormánytervezet javítása érdekében számtalan módosító javaslatot nyújtottak be, ezeket azonban még koalíciós partnerei is sorra elutasították. Az 1999. július 10-én megszavazott törvény így csaknem azonos a kormányjavaslattal: csupán négy ponton különbözik tőle; mind a négy rontott a törvényen a kisebbségi nyelvhasználati jogok szempontjából.

A kisebbségi nyelvtörvény rendelkezései

Bár a törvény címe – amint az 184. sz. alatt a törvénytárban megjelent – Törvény a nemzetiségi kisebbségek nyelveinek használatáról, célja az 1. § 1. bekezdésének második mondata szerint csupán az, hogy a hivatalos érintkezés területén szabályozza a kisebbségi nyelvek használatát, méghozzá úgy, hogy a hivatalos érintkezés fogalmát lényegében a közigazgatási szervekkel való érintkezésre szűkíti le.

A törvény 2. §-ának 1. bekezdése a kisebbségekhez tartozó személyek számára lehetővé teszi saját anyanyelvük használatát a hivatalos érintkezésben, ha azok olyan községben laknak, ahol az érintett nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok részaránya eléri a 20%-ot (5). Ám az e feltételnek megfelelő községek lakosai is csak helyi szinten használhatják anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben; járási szinten erre csupán akkor nyílik lehetőség, ha az illető járási székhelyen is eléri az adott kisebbséghez tartozó lakosok részaránya a 20%-ot (vagyis pl. egy többségében magyar lakosságú falu lakosai nem használhatják anyanyelvüket a járási hivatalban, ha az illető járási székhelyen a magyarok arányszáma 20% alatt van). Kerületi szinten egyáltalán nem használhatók a kisebbségi nyelvek, mivel nincs olyan kerületi székhely, ahol valamely kisebbségi lakosság részaránya elérné az összlakosság 20%-át.

A nyelvi jogok helyi érvényesíthetőségét is súlyosan korlátozza, hogy a közigazgatási szerveket és azok alkalmazottait a törvény nem kötelezi a kisebbségi nyelvek használatára, a törvény 7. §-ának 1. bekezdése ezt csupán megengedi a számukra. Sőt, a bekezdés utolsó mondata szerint a közigazgatási szerv és annak alkalmazottai “nem kötelesek tudni a kisebbség nyelvét”, ez pedig a kisebbségi nyelv hivatali használatát esetlegessé teszi, a jogot keggyé változtatja. (Ezért nem fogadható el azok véleménye, akik szerint a kisebbségi nyelvtörvény helyi szinten hivatalossá tette a kisebbségi nyelveket.)

További korlátozást jelent, hogy a törvény csupán a közigazgatási szervekre – vagyis az önkormányzatokra és az államigazgatási szervekre – vonatkozik (6), s így nem rendezi a kisebbségi nyelvek használatának kérdését az egyéb közhivatalokban (posta, társadalombiztosító, munkaügyi hivatal), a pénzintézetekben, a gazdaságban és a kereskedelemben, a tömegközlekedésben, az oktatásban, a kultúrában, a fegyveres erőknél stb. Sőt a törvény a kisebbségi nyelvű szertartások (esküvő, temetés stb.) kérdéséről sem rendelkezik, pedig a polgári szertartások lebonyolítása a közigazgatási szervek hatáskörébe tartozik.

Ami az írásbeli nyelvhasználatot illeti, a törvény 2. §-a 3. bekezdésének értelmében a kisebbséghez tartozó személy saját nyelvén is terjeszthet be a közigazgatási szervhez írásban beadványt az olyan községben, ahol az érintett kisebbséghez tartozó lakosok részaránya eléri a 20%-ot (7). A hatóság kisebbségi nyelven is ad “választ”, ám közokiratot csak szlovákul állíthat ki. Kérdés, hogy ez a válasz több lehet-e egyszerű kísérőlevélnél, ugyanis az államigazgatási eljárásban hozott határozatok kisebbségi nyelven való kiadására a törvény 2. §-ának 4. bekezdése vonatkozik, ez pedig – legalábbis a törvényt elemző Gyuricsek Piroska jogász és Kvarda József parlamenti képviselő szerint – súlyosan korlátozza a kisebbségi nyelvű határozatok kiadásának lehetőségét azzal, hogy ezeket az államigazgatási eljárásról szóló, 71/1967 Tt. számú törvény alapján lefolytatott eljáráshoz köti, ám az államigazgatási eljárásoknak csak kis része folyik e törvény alapján (l. Gyuricsek-Kvarda 1999:3-4).

A határozatok kiadásán túl a közigazgatási szervek – amennyiben azt a kisebbséghez tartozó személyek kérik – saját hatáskörükön belül tájékoztatást nyújtanak az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról (4. § 3. bekezdése). Nincs szó arról, hogy kötelező lenne a helyi rendeleteket a kisebbség nyelvén is nyilvánosságra hozni; e rendelkezésnek úgy is eleget lehet tenni, hogy egy többoldalas jogszabályról néhány soros kisebbségi nyelvű összefoglalót készítenek – amennyiben ezt kéri valaki (8).

A hivatali ügyintézés kérdését a törvény 2. §-ának 6. bekezdése is érinti; ennek értelmében a helyi önkormányzat szerve (de nem az államigazgatási szerv!) kisebbségi nyelvű formanyomtatványokat bocsát a kisebbséghez tartozó lakosok rendelkezésére, amennyiben azok ezt kérik. Gyuricsek és Kvarda (1999:8) szerint azonban a község hivatalos nyomtatványt egyedül az ingatlanadó esetében ad, csakhogy ez központi nyomtatvány, vagyis kizárólag szlovák nyelvű, arról nem is beszélve, hogy magát a közigazgatási eljárást is szlovákul kell lefolytatni.
A törvény 3. §-ának 2. bekezdése alapján a községi képviselő-testület tagját az önkormányzati ülésen megilleti a kisebbségi nyelv használatának joga (a tolmácsolásról a községnek kell gondoskodnia), természetesen csak azokon a településeken, ahol az adott kisebbséghez tartozók részaránya eléri a 20%-ot. Pozitívuma a megfogalmazásnak, hogy a kisebbségi nyelv használatának joga nem korlátozódik a kisebbségek tagjaira, tehát egy szlovák nemzetiségű képviselő is bátran beszélhet az ülésen magyarul, ha így látja jónak.

Maga az önkormányzati ülés a 3. § 1. bekezdése alapján csak akkor folyhat a kisebbség nyelvén, ha azzal “valamennyi jelenlevő” egyetért (9). A kormánykoalíció törvénytervezetében még arról volt szó, hogy a kisebbségi nyelvű ülésezéshez az illetékes szerv valamennyi tagjának egyetértésére van szükség. Mivel az önkormányzati ülések Szlovákiában nyitottak, az elfogadott verzió alapján bármilyen alkalmi látogató meghiúsíthatja az önkormányzat kisebbségi nyelvű ülésezését, még csak nem is szükséges, hogy az érintett község lakosa legyen (10). Ez kétségtelen visszalépés az elmúlt időszak gyakorlatához képest, amikor a magyar nyelv hivatali használatát számos településen helyi érvényű rendeletek szabályozták. (Ezek a rendeletek a kisebbségi nyelvtörvény 1999. szeptember 1-jei hatályba lépésével automatikusan érvényüket vesztették.)

A helyi szintű – korlátozott – kétnyelvűség vizuális megnyilvánulásaként a törvény 2. §-a 5. bekezdésének értelmében a közigazgatási szervek épületének megnevezését a kisebbség nyelvén is föl lehet tüntetni. E bekezdés nem szól az épületen belüli feliratok kétnyelvűségéről. A belső feliratok kétnyelvűsítésére a 4. §-ának 2. bekezdése teremthet jogalapot; e rendelkezés szerint a községben a fontos információkat a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken a kisebbség nyelvén is feltüntetik. Az előírás elmulasztása azonban aligha lesz számon kérhető, hiszen a törvény nem tartalmaz utalást arra nézve, kinek a kötelessége a kisebbségi nyelvű feliratok kifüggesztése, végrehajtási rendeletek kiadásával pedig a törvény nem számol. Csupán egy általános érvényű rendelkezés található a törvény 7. §-ának 2. bekezdésében, mely szerint a kisebbségi nyelvhasználat feltételeit a helyi közigazgatási szerv köteles megteremteni. Kérdés azonban, hogy a helyi önkormányzat hogyan tudja rábírni például a munkaügyi hivatal, a bankok, az üzletek, szórakozóhelyek vagy más, nem közigazgatási szervek vezetőit, ill. tulajdonosait arra, hogy saját költségükön kisebbségi nyelvű feliratokat függesszenek ki a hozzájuk tartozó, ill. tulajdonukban lévő, a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken.

A nyelvi kisebbség láthatóbbá tételéhez járulhat hozzá a törvény 4. §-ának 1. bekezdése is, melynek értelmében a legalább 20%-os kisebbségi részarányú községekben az utcanevek és “más helyi földrajzi elnevezések” a kisebbség nyelvén is feltüntethetők. Ez a rendelkezés szentesíti a számos magyar többségű településen már élő gyakorlatot, a közterületek kétnyelvű megnevezését, s lehetőséget teremt arra, hogy ez a gyakorlat az alacsonyabb magyar részarányú településeken is meghonosodjék. Mivel azonban a törvény megengedőleg fogalmaz, az, hogy valóban megjelennek-e magyar nyelvű utcanévtáblák a 20%-ot meghaladó, de szlovák többségű önkormányzattal rendelkező településeken, a helyi képviselő-testület nagyvonalúságán fog múlni.
Az utolsó említésre méltó rendelkezés – a törvény 3. §-ának 3. bekezdése – szerint a községi krónikák a kisebbség nyelvén is vezethetők. Ez annyiban előrelépés az államnyelvtörvény vonatkozó rendelkezéséhez képest, hogy az 1995. évi jogszabály szerint az “esetleges” más nyelvű változat csak az államnyelvből történő fordítás lehetett.

A törvény értékelése

Annak megítélésében, hogy a kisebbségi nyelvtörvény előre- vagy visszalépést jelent-e a szlovákiai kisebbségek számára, fontos a viszonyítási alap tisztázása. Ha a gyakorlatból indulunk ki, egyértelmű, hogy a törvény kevesebb jogot garantál, mint amennyi a mindennapi életben eddig – mintegy illegálisan – érvényesült. Ha a jogi szabályozás a kiindulópontunk, az eredmény attól függ, melyik korszak helyzetéhez viszonyítunk. Az első Csehszlovák Köztársaság idején érvényesülő nyelvi jogokhoz képest egyértelmű a visszalépés. A kommunista diktatúra időszakában nem volt nyelvtörvény; a különféle titkos párthatározatok ugyan nagyvonalúak voltak a kisebbségi nyelvhasználati jogok biztosításának előírásában, csakhogy ezek jórészt papíron maradtak. Az 1990. évi nyelvtörvényhez képest csekély, az 1995. évi államnyelvtörvényhez képest valamivel nagyobb az előrelépés, de ez utóbbi jogszabály “méregfogát” nem sikerült kitépni. Egyrészt azért, mert a kisebbségi nyelvtörvény sokkal kevesebb nyelvhasználati színtéren teszi lehetővé a kisebbségi nyelvek használatát, mint ahányról az államnyelvtörvény rendelkezik, másrészt pedig azért, mert a kisebbségi nyelvtörvény az államnyelvtörvénynek csupán egyetlen paragrafusát helyezi hatályon kívül – a bírságokról szólót -, ugyanakkor kimaradt belőle az a rendelkezés, amely Max van der Stoelnak, az EBESZ kisebbségi főbiztosának az ajánlásaként került a kormánykoalíció törvénytervezetébe, s amely szerint a kisebbségi nyelvtörvény és a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó egyéb törvények (pl. az anyakönyvi törvény idevágó rendelkezése) az általuk szabályozott kérdésekben előnyt élveznek az államnyelvtörvény rendelkezéseivel szemben (11).
A kisebbségi nyelvtörvény, 1999. szeptember 1-jei hatályba lépésével annyiban teljesítette rendeltetését, hogy megszüntette a bevezetőben említett joghézagot, ugyanakkor jórészt konzerválta a kisebbségi nyelvekre nézve diszkriminatív jogi szabályozást.
A törvény elfogadása után a szlovák demokraták szívesen hangoztatták, hogy e jogszabály összhangban van a nemzetközi dokumentumokkal. Kétségtelen, hogy ezek betűjével nincs kiáltó ellentétben, de nem biztosítja a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok korábban szerzett jogait. A törvényalkotók hozzáállásának érzékeltetésére érdemes összehasonlítani a kisebbségi nyelvtörvény bevezető rendelkezésének szövegét azzal a megfogalmazással, amely az ennek alapjául szolgáló, a kisebbségek védelméről szóló keretegyezményben szerepel, s amelyre a kormánykoalíciós nyelvtörvényjavaslathoz kidolgozott Indoklások is hivatkoznak:

Kisebbségi nyelvtörvény

1. §-ának 1. mondata
A Szlovák Köztársaság azon polgárát, aki nemzetiségi kisebbséghez tartozó személy, megilleti az a jog, hogy az államnyelven kívül a nemzetiségi kisebbség nyelvét […] használja.

Keretegyezmény

10. §-ának 1. bekezdése
A Felek vállalják, hogy minden, a nemzeti kisebbséghez tartozó személynek elismerik azon jogát, hogy kisebbségi nyelvét szabadon és beavatkozás nélkül használhassa, magánbeszélgetésben és nyilvánosan, szóban és írásban. (12)

Nyelvpolitika és nyelvtervezés a következő időszakban

A törvény kétségtelen pozitívuma, hogy szabadabb nyelvi légkört teremt; az általa szabályozott területeken, jóllehet csupán bizonyos korlátokon belül, de legalizálja a kisebbségi nyelvhasználatot a kisebbségi nyelvű lakosság jelentős része számára (a szlovákiai magyaroknak csaknem 90%-a él olyan településen, ahol részarányuk eléri a 20%-ot; a többi kisebbség esetében ez az arány jóval alacsonyabb). Fontos, hogy írásban is lehetőséget teremt a kisebbségi nyelvek hivatalos funkcióban való alkalmazására. Ahhoz azonban, hogy e nyelvek beszélői élni tudjanak ezekkel a lehetőségekkel, nyelvtervező munkára van szükség. Mivel ugyanis a hivatali szférában a kisebbségi nyelvek írásban már legalább fél évszázada nem vagy csak korlátozottan voltak használatosak, e nyelvek szlovákiai változataiból hiányzik a közigazgatási, jogi és sok más szaknyelvi regiszter terminológiája.
Az MKP parlamenti képviselői csoportja belátta, hogy a kisebbségi nyelvtörvény sikeres gyakorlati érvényesítésének nemcsak jogi, hanem nyelvi feltételei is vannak, ezért saját törvénytervezetét (erre l. Mészáros, megjelenés alatt; Szépe, megjelenés alatt) kiegészítette egy rendelkezéssel, melynek értelmében egy központi nyelvi iroda jött volna létre. A nyelvi iroda tevékenységének három területre kellett volna kiterjednie: 1. nyelvtervezés (a hiányzó jogi, közigazgatási, oktatási és más szakregiszterek létrehozása és elterjesztése); 2. fordítás (az országos és kerületi szintű kétnyelvű dokumentumok magyar változatának elkészítése); 3. nyelvi tanácsadás (a helyi szinten folyó fordítási munkák szakmai segítése). (L. Lanstyák-Szabómihály, megjelenés alatt.) Az MKP-tervezet elvetésével az iroda állami intézményként való létrehozásának terve meghiúsult ugyan, ám továbbra is napirenden van fokozatos kiépítésének terve alapítványi és/vagy önkormányzati pénzeszközökből.

Az elfogadott kisebbségi nyelvtörvény nyújtotta szűkös lehetőségek minél teljesebb kihasználásán túl a közeljövő legfontosabb nyelvpolitikai feladatát több bel- és külföldi politikus, valamint elemző azon jogszabályok módosításának indítványozásában látja, amelyek érintik – vagy a módosítás után érinthetik – a nyelvhasználat valamely részterületét (emellett egyesek a kisebbségi nyelvtörvény módosításának kérdését is fölvethetőnek tartják). Ily módon hosszabb távon szabályozható volna a kisebbségi nyelvek használata az államnyelvtörvény által lefedett többi nyelvhasználati színtéren is. Amint arra a nyelvtörvény elfogadását követő napokban, hetekben számos politikusi nyilatkozat és sajtóbeli kommentár is utalt, a nyelvi törvénykezés kérdését nem szabad lezártnak tekinteni. Így nézve a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása csak egy közbülső állomás egy hosszabb törvényalkotási folyamatban, amely a remények szerint elvezet majd a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogainak magasabb szintű garantálásához.

Zeman László: Ludmann Ottó

Miután 1929. június 26-án betöltötte (s “vivide transgressus est”) kilencvenedik életévét, az egyházkerületi Kollégium három ízben (per triennium) megválasztott kiváló és tudós rektorának, tizenöt éven át (per lustra tria) főgimnáziumi igazgatójának s ugyanott ötvenhárom évig a görög, valamint a német nyelv tanárának tiszteletére és emlékezetéül tanítványai az ősi Kollégium nagytermének előterében emléktáblát avattak –

IN MEMORIAM
ANNUM VITAE SUAE NONAGESIMUM DIE XVII. JUNII A.D.MCMXXVII VIVIDE TRANSGRESSI
OTTONIS LUDMANN
EV.A.C.DISTR. ALMAE MATRIS COLLEGII PRESOVENSIS PER TRIENNIUM
PRAECLARI DOCTISSIMIQUE RECTORIS EIUSDEMQUE COLL. GYMNASII
PER LUSTRA TRIA PRAEFECTI DIRECTORIS ET IBIDEM PER ANNOS
LIII OPTIMI PROFESSORIS LINGUAE GRAECAE NECNON GERMANICAE
TABELLAM HANC GRATO ANIMO ERIGI CURAVERUNT
JUBILANTIS DISCIPULI.

A megörökítést egykori tanítványa, Bárkány Jenő(1) kezdeményezte. Ludmann Ottó ugyan személyesen nem vett részt az avatáson, de levélben mondott köszönetet, s fejezte ki örömét afölött is, hogy ez alkalommal emlékalbummal örvendeztették meg, amelyet 330 volt tanítványa, híve és tisztelője írt alá, s amelynek lapjait Lőcse és Eperjes negyvenkét városképfelvétele díszítette.
Budapesten május hó 8-án fogadták körükben volt tanárukat és tanártársukat az Eperjesi Kollégiumi Diákszövetség tagjai közgyűlésükön. Az elnöklő Pap József dr., a budapesti ügyvédi kamara elnöke és a Felsőház tagja nyitotta meg a gyűlést Ludmann Ottó üdvözlésével, majd volt tanártársa, dr. Szlávik Mátyás mondta el az alma mater nesztorának élettörténetét, s Bruckner Győző, az eperjesi Jogakadémia egykori dékánja, a szövetség ügyvezető elnöke, a Miskolcon működő Akadémia nevében Ludmann Ottót “mint volt tanárát, mint szepesi férfiút és mint turistamesterét” éltette (lásd: Az ősi Kollégium két tudós professzorának ünneplése. A 90 éves Ludmann Ottó és a 60 éves Gömöry János. Új Világ, XI. évf. [1929. május 19.] 21. sz. 1-2. p.). A Szövetség üléseinek Ludmann máskor is kedves vendége volt (lásd: Az Eperjesi Ev. Kollégiumi Diákszövetség november hó 7-én tartotta ez évi rendes közgyűlését Budapesten. Új Világ, XIII. évf. [1931. november 5.] 46. sz. 5. p.), s még kilencvennegyedik életévében is jó egészségnek örvendett, amikor a Budapesti Hírlap tudósítója (Némethy Béla) a Sashegy lábánál a csendes Schweidel utcában fekvő családi házában felkereste (közvetlen hangnemben folyó beszélgetésüket az Új Világ átvette – XV. évf. [1933. március 12.] 11. sz. 4-5. p.).(2) Eperjesről való távozása (1922) után ugyanis Ludmann ott él Ballóné Ludmann Paula rajztanárnő és festőművész leányával együtt.(3) Személyisége mintegy összekapcsolja a 19. századi és a 20. századi Kollégiumot. Tanártársa volt még Vandrák Andrásnak, Herfurth József történelemtanárnak(4), Hazslinszky Frigyesnek, s a régiek közül baráti köréhez tartozik a más nyelveken kívül a latint mesterien oktató Flórián Jakabnak. A tudós professzor Lőcsén született, ahol atyja az evangélikus elemi iskola tanítója volt. A Ludmannok ősi szepesi nemes családból származnak, Hadusfalván (innen ered “hadusfalvi” előnevük), Mahálfalván és Káposztafalván voltak birtokaik és kúriájuk. Német anyanyelvével szinte párhuzamosan tanult meg apjától magyarul, s még gyermekkorában elsajátította a helybeli szlovák nyelvjárást is. A lőcsei piactérre nyíló ablakukból látta a félszemű Schlick fehér kabátos katonáit azon az éjjel, amikor az iglói csatában vereséget szenvedtek, s a Branyiszkói-hágóra vonultak vissza, ahonnét Guyon ezredes vetette ki őket állásaikból. A lőcsei evangélikus líceumban hat osztályt végzett, amikor azonban a Bach-korszakban a gimnáziumokban bevezették a Thun-féle rendszert, ennek követelményeit a líceum nem tudta teljesíteni, s reáliskolává alakult. Ludmann Ottó az utolsó két osztályba ezért a piaristákhoz ment át, akiknek helyébe ekkor cseh tanárok jöttek. Tőlük megtanult csehül, és e nyelvből érettségi vizsgát is tett. Lőcsén akkoriban az volt a szokás, hogy az érettségizettek több nyelven búcsúztak az Alma Matertől és tanáraiktól. A magyar búcsúztatót abban az évben (1857) Ludmann Ottó tartotta. Iskolatársa volt Csáky Albin gróf, a későbbiekben vallás- és oktatásügyi miniszter és Bánffy Dezső báró, a majdani miniszterelnök (az utóbbival együtt érettségizett és évfolyamtársa volt a berlini egyetemen is), s barátságukat mindvégig megtartották. A lőcsei Probstner Alapítvány ösztöndíjasaként 1857 őszén Eperjesen beiratkozik az akkor hároméves teológiai akadémiára, amely az evangélikus középiskolák tanárainak képzését is szolgálta. Tanulmányai során minden tantárgyból végig eminens, 1860-ban leteszi a papjelölti vizsgát, s már az 1860/61-es tanévben a Kollégium fenntartó hatósága mint póttanárra rábízza a görög nyelv oktatását. Mivel azonban nevelői állást vállalt, s kötelmei vidékre szólítják, az oktatást csak az 1861/62-es tanév második felében folytatja. Stúdiumai alatt megtanult görögül és latinul, továbbá magánúton angolul, franciául és olaszul; amikor Némethy Béla felkereste, épp Tasso Megszabadított Jeruzsálemét olvasta francia fordításban… Hazslinszky Frigyes által alapos ismeretekre tett szert a botanikában és a földrajzban, a geológia és az ásványtan szakterületein. Nevelősködése révén megteremtette az anyagi feltételeket ahhoz, hogy az 1862/63-as tanévet a berlini egyetemen tölthesse. Klasszika-filológiát, filozófiát, matematikát, fizikát, német irodalmat és történelmet hallgatott olyan tanároknál, mint a történész Theodor Mommsen, Ernst Robert Curtius, Leopold von Ranke, a filozófiatörténet művelője Friedrich Adolf Trendelenburg, a fizikus Heinrich Wilhelm Dove és mások. Utolsó beszélgetésekor említi a nagy természettudóst, Alexander von Humboldtot (Wilhelm von Humboldt öccsét), aki berlini tartózkodásakor már nem élt, de ötkötetes Kosmos című, a Világ fizikai leírásának vázlatát tartalmazó műve (1845-1862, az ötödik kötet posztumusz) ismereteinek jelentős forrása volt. Németországi tartózkodásakor Jénában és Halléban is hospitál, s mindenütt figyelemmel kíséri a gimnáziumi és nevelőintézeti oktatás kérdéskörét. Még Berlinben van, amikor 1863 őszétől rendes tanárnak választják meg az eperjesi kollégiumi főgimnáziumban, s megszakítás nélkül tanít 53, illetve 56 éven át. Bár 1916-ban nyugdíjazási kérelmének eleget tettek, az igazgatóválasztmány kérésére, mivel a görög és a német nyelv katedráját a háborús években nem tudták betölteni, tanári működését még három évig, 1919-ig folytatta. 77 éves korában is bámulatos frissességgel heti húsz órában oktatja a német és a görög nyelvet. Az oktatás színvonalát illetve a Diákszövetség elnökének, Pap József dr.-nak a szavait idézhetjük, aki 1879-ben érettségizett: “Igen nagy súlyt helyeztek ott a latinra és a görögre. Amikor hetedikbe jártunk, már olyan jártassággal bírtunk a görögben, hogy Cornelius Nepost kellett latinból görögre fordítani. De nagy súlyt helyeztek a német nyelvre is. A gimnáziumban az volt a divat, hogy voltak bizonyos napok, amikor még egymás között sem volt szabad másképp beszélnünk, mint németül.” (Pap József, eperjesi vérünk, a budapesti ügyvédi kamara elnöke, elmondja eperjesi diákélményeit. Új Világ, XI. évf. [1929. április 28.] 18. sz. 4. p.). Ludmann, képzettsége révén, hosszú pályája alatt más tárgyakat is tanított, önként jelentkezők számára francia és angol nyelvet. Az 1869/70-es tanévtől számítva húsz éven át a kollégiumi tápintézet (alumneum és konviktus) gondnoka (ephorusa); az intézménynek alapként jelentős összeget gyűjtött. Az 1872/73-as tanévben Otrokócsy-Végh Dániel tanártársa segítségével rendezi a Szirmay-könyvtárat. Hazslinszky Frigyest váltva fel a tisztségben 1887-től az 1902/03-as tanév végéig a főgimnázium igazgatója. A Kollégium részére államsegélyt eszközöl (1887; azt 1889-ben még megemelik), s eléri a tanárok felvételét az országos nyugdíjintézetbe (1894). Ludmann négyszer volt a tanári karok és az igazgatóválasztmány bizalmából a Kollégium (azaz a négy intézet) rektora – 1903/4, 1906/7, 1907/8 és 1913/14.

A Széchenyi-körben igazgatóválasztmányi tag, s 1909-ig az idegen nyelvi szakválasztmánynak elnöke; gyakran tart előadást az angol és a francia irodalom tárgyköréből. Amint nem sokkal elhunyta előtt szlovenszkói látogatójának vallja, az angol irodalmat kedvelte leginkább és az útleírásokat. Flórián Jakabbal és Otrokócsy-Végh Dániellel maga is ellátogatott a párizsi világkiállításra (1878), később – már Budapestről – leányával háromszor utazott Dél-Itáliába, továbbá a Közel-Keletre és Észak-Afrikába (Karthágó romjaihoz). Érdemei elismeréséül a király 1908. április 7-én kelt kéziratával a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. A kollégium tanárai – Jogakadémiájának, majd a budapesti egyetemnek jogászprofesszora és az MTA tagja – Vécsey Tamás szerint mind természetimádók voltak. Kossuth Lajos is arra emlékszik vissza, hogy Greguss Mihállyal bejárták a város környékét, s kirándulásaikról élményekben és ismeretekben gazdagodva tértek vissza. A múlt században Herfurth József, Flórián Jakab és Ludmann Ottó öregbítették e hagyományt, nem térve most ki Hazslinszky nagyszabású szakmabeli itineráriumaira, vándorlásaira. A humánnak és a természettudományinak találkozása tanári tevékenységüknek és életmódjuknak természetes velejárója volt. Vandrák András a filozófiától a matematikáig a tantárgyak egész sorát tanítja, Hazslinszky a matematikai-fizikai katedrát foglalta el, a világhírű botanikusnak ugyanis a matematika is szívügye volt, sőt egy iskolaévben héber grammatikát is tanított (vö. Hörk József: Az eperjesi ev. ker. Collegium története. Kassa, Bernovits, 1896, 383. p.).

A közvetlen kapcsolat a természettel ekképpen indíték, háttér és személyes kötöttség. Ludmann Ottó édesapját és egyik tanárát említi, akikkel hármasban végigbarangolták szűkebb pátriájukat, a Szepességet. Eperjesen tanártársaival járja a közeli hegyeket, felkeresik az Eperjes-Tokaji-hegylánc legmagasabb csúcsát, a Simonkát (Simonkőt); s különösen a Vihorlát kelti fel érdeklődését topográfiájával. Főképpen a kassa-oderbergi vasútvonal megépülése után (1873) könnyen elérhető közelségbe kerül a Magas-Tátra, amelynek “nincsen… csúcsa, egy völgye, amit ne ismernék” – mondja; ha a múlt században Hazslinszkyval, Vécseyvel, Herfurthtal, Flórián Jakabbal járt fel, a hetvenfelé közeledő Ludmann a dr. Flórián Károly vezette fiatalok csoportjához csatlakozik, megmászva velük a Lomnici-csúcsot, a Gerlachfalvit, a Koncsisztát, a Krivánt, a Tengerszem-csúcsot, a Vadorzó-hágót, a Lorenc-, Luka-, Téry-hágót. Nem csoda, hogy sohasem gondolt arra, hogy Eperjestől megváljon. “Eperjest mindig nagyon szerettem. Igazi kultúrváros volt a múlt század végén. A Tarca-parti Athén, ahogy mondták. A város a hatvanas években háromnyelvű volt, magyarul, szlovákul, németül egyaránt beszélt az intelligencia. Nyelvi viszály, nemzetiségi súrlódás abban az időben ismeretlen fogalom volt Eperjesen. A magyar és szlovák intelligencia testvéri jó viszonyban élt. Közös nagy mulatságokat tartottunk Bártfafürdőn.” (Új Világ, XVIII. évf. [1936. február 2.] 5. sz. 2-3. p.).(5)
1922-ben mégis “fájjó szívvel… otthagytuk Eperjest” (neje már Budapesten, főerdész fia még a világháború előtt hunyt el). Az idézett 1933-as interjú befejezésével kezébe vette tátrai turistabotját, és a hűvös tavaszban kalap nélkül kísérte ki látogatóját, miközben edzettségével “hivalkodott”: “Én edzett ember vagyok, nekem nem árt a hideg. Örök életemben nagy turista voltam.” Hetvenedik születésnapját is a Lomnici-csúcson ünnepelte, “s már a 80-ik életévem felé haladtam, amikor utoljára voltam fenn Faragó József eperjesi polgármester, Flórián Károly jogakadémiai tanár(6) és Balpataky Imre közjegyző társaságában” (uo.).

Elhalálozásakor a Šariš című eperjesi társadalmi és kulturális hetilap tárcarovatában úgyszintén egykori tanítványa, Zoltán Marenčin írt személyes hangú nekrológot: “Amikor megtudtam, hogy Ludmann Ottó, a legjobb tanárom, aki a háború előtt 53 évig tanított Eperjesen, meghalt, a mélyreható tisztelet érzése uralkodott el bennem. Érzelem, amely akkor ejt hatalmába, ha olyan emberekre emlékszünk, akik szakterületükön utolérhetetlenek voltak, s mindig és mindenhol bámulatot keltettek… Egy tanár sem volt rám olyan hatással, mint ő, bár nem szerettem. Most azonban be kell vallanom, hogy igazságtalan voltam vele szemben. Féltem tőle, mint minden diák, mert szakmájában tökéletes volt, s azt, amit tudott, kiválóan tudta.
Személyiségének tökéletes volta késztet ellátogatni sírjához, s ott átérezni hozzá mérve jelentéktelen, parányi voltomat, őhozzá, aki olyan nagy volt és szerény. Meggyónni őelőtte, akit sohasem szerettem…

Csak az idő múltával látom be, mit jelentett, s ki volt, akkor, amikor a többi tanár emléke elenyészett már mint a múló napok és a múlt mindennemű eseménye. Mintha a többiek jelentéktelenné halványultak volna, csak ő nőtt számomra egyre nagyobbra, szinte heroikus alakká.
Valamennyi tudományszakban járatos volt, s amit mondott, annak megvolt a szilárd alapja. A növénytanon és a földrajzon kívül – ezek ablakot nyitottak a környező világra – a legodaadóbban a klasszikus nyelveket művelte, amelyek az emberek szívét nyitották meg előtte. Magyarul tanított, oktatta a német nyelvet, s jól tudott csehül is; legkedveltebb tantárgya azonban a latin és a görög nyelv volt, amelyeket mindvégig szinte fokozhatatlan hozzáértéssel oktatott. Az órákra nem kellett készülnie, tudása révén a tárgyat a végtelen szemszögéből láttatta. S amikor előadott és magyarázott, mindannyian az Isten gyermekeinek éreztük magunkat, akik a mát egybeolvadni látják a tegnappal.
Hogy az örökkévalóság és a múlhatatlanság valóban létezik, azt nem a templomban tanultam meg vagy a hittanórákon, hanem Ludmann tanár úr előadásai nyomán, amelyeken a múltbeli dolgokról is úgy szólt, mintha most játszódnának le a jelenben. Korára nézve törődöttnek véltük volna, de tárgyát olyan eleven szemlélettel és szeretettel közelítette meg, hogy úgy tűnt, mintha épp csak akkor kezdte volna el előadásait. A múltat beemelte a jelen fényébe, s szellemével megújította. Valamennyien úgy néztünk fel rá, mint a régmúltnak tanújára, aki mindent tapasztalatból ismer.
Amikor most halálhírét olvasom, nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett, s kétkedve kérdem önmagamtól, vajon lehetséges-e ez egyáltalán. Megindulással olvasom élettörténetét, s azt érzem, mintha valami tévedés történt volna.
Az ember életében vannak pillanatok, amikor a halhatatlanságot észleli, s ez az érzet meggyőződésként és elragadtatásként úrrá lesz rajtunk. Az életnek e kivételes pillanatai talán az egyedül igazak. S ilyen érzés teljesedik ki bennem most is, amikor tanárom távozására gondolok, Ludmann tanár úr halálára; s mint akadályt nem ismerő fuvallat járnak át az élet titkai és örökkévalósága.” (Z. L. fordítása.) (Šariš, VII. évf. [1936. március 7.] 10. sz. 2. p.).(7)

Ludmann Ottónak van egy dolgozata – A klasszikus nyelvek tanításának korlátozásáról (In: Gömöry János szerk.: Az Országos Ág. Hitv. Ev. Tanáregyesület Évkönyve az 1909/10 évről. Eperjes, 1910, Kósch Árpád könyvnyomtató-intézetéből, 84-92. p.), mely révén az előbbiben mint tanárról szóló emlékezést oktatáselméleti és elvi-módszertani vonatkozásai felől követhetjük. Bevezetésként a 19. század utolsó harmadában és a századforduló táján felújuló vitának előzményeire utal (Descartes, Leibnitz. Comenius, Rousseau). Arra, ahogy a nevezettek “és Basedow befolyása következtében mindig több és több reáltudomány foglaltatott be a gimnáziumi tantervbe – annyira és oly terjedelemben, hogy az eredmény a legnagyobb felületesség volt” (84. p.). A klasszikus nyelveknek kifogásolt pusztán formális művelését azonban a kortárs gyakorlatban már felváltotta az, hogy “a tanítványt a klasszikus tanulmányok segítségével helyes gondolkodásra, minden jó, nemes, igaz és szép iránti lelkesedésre, szilárd és kitartó akarásra” vezessék. Észrevehetjük tehát, hogy az indoklást, amint azt az elmúlt évtizedekben az ókori kultúra örökségét napjaink műveltségeszményének szemszögéből tárgyaló konferenciák és kiadványok anyagában is megtalálhatjuk (a kérdéskörben tájékoztató Borzsák István szerk.: Kell-e a latin? Budapest, Gondolat, 1990 és eredeti módon Rónai Pál: Latin és mosoly. Budapest, Európa, 1980), a klasszikus nyelvekre épülő kultúrtörténeti hagyománynak (“feltárni és megismerni… a mai műveltségnek gyökereit”, 86. p.) képesség- és jellemformáló hatására alapozza.

A latin és görög tanítását illetőleg mindkét nyelvet szükségesnek tartja (“Mindegyik a kettő közül egyenlő fontosságú, de más-más irányban… Tartalmilag a görög magasabban áll, de a latin közelebb áll hozzánk mint a nyugati kultúrfejlődésnek alapnyelve, mint politikai, jogi és egyházi történetünk legközelebbi előfeltétele” (88. p.; második anyanyelvünk vagy lingua patris).
Ludmann rámutat arra, miszerint “Minden új nyelvnek megtanulásával tisztább fogalmakat, új eszméket, tágabb szellemi látkört nyerünk, de egy nyelv sem nyújtja ezeket az előnyöket olyan mértékben, mint a régi nyelvek a grammatikai formáknak bőségével, a kifejezéseknek gazdagságával és határozottságával, és azon képességgel, hogy a gondolatot (különösen a görög) minden árnyalatával a legbiztosabban kifejezheti.” A grammatizálás túlhajtásától óv, miközben “természetesen folytonosan szem előtt tartjuk az anyanyelvet is, mellyel a régi nyelveknek alakját, kifejezéseit, szerkesztéseit összehasonlítjuk: az egyik megvilágítja a másikat, és ez eredményezi az anyanyelvnek alaposabb megismerését. Azért minden latin vagy görög tanóra egyúttal tanítás az anyanyelvben… (88-89. p.).

“Igen gyakran hallani azt az ellenvetést, hogy a gondolkodást az anyanyelven kell tanítani, és hogy a grammatikai fogalmakat, a beszédnek törvényeit legjobban az anyanyelven lehet kimutatni. Ez igaz, de csak részben. Az alapot igenis csak az anyanyelvben lehet rakni, de miután ezen alap megvan, akkor a nyert fogalmak más nyelvvel való összehasonlítás által megvilágíttatnak s bővíttetnek, és mennél idegenebb a másik nyelv, annál tisztább képet nyer a tanuló” (90. p.). Ma ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a klasszikus nyelvek esetében, mivel az oktatás folyamatában és céljaival a fordítás lényegbeli, az összevető nyelvvizsgálat kényszerű. S ennek alkalmazása a modern nyelveknél, amelyeket gyakorlati használatra, beszélt jellegük teljességében kell elsajátítanunk, sem hanyagolható el. A tudós tanár érvelése és figyelme ezekre is kitér, említve főleg a német nyelvdidaktikában hangoztatott nézetet az angol nyelvnek a fentiek vonatkozásában redukált voltáról.
A szókincs fejlesztése, a lexikológiai ismeretek, az etimológia bevonása az oktatásba a tudományos és szakterminológiák megértésénél és bevésésénél evidens – mint a felhozott “fogalminak” szabatosabb körülhatárolása. Nem szorul különösebb győzködésre, hogy a görög és a latin nélkül a filológiai, nyelvészeti-irodalmi, bölcseleti, teológiai, történeti, régészeti és az elmélyültebb jogi stúdiumok nem képzelhetők el. A reáltudományok közül az orvostudományban, az orvosi gyakorlatban, a farmakológiában minősül nyilván a legkevésbé mellőzhetőnek. De amennyiben a klasszikus nyelveket elhanyagoljuk, a természettudományok terén általában sem tehetünk szert többre, mint látszatműveltségre, ami a belső összefüggéseket és a belső értelmezést tekintve érvényes minden tudományosságra is (vö. 86. p.). A görög szótövek és képzők, toldalékok – akár latin öltözékben is – állandó forrásul szolgálnak a terminológiai szóképzésben, a görög ekképpen nem “holt nyelv” (Z. L.).

A tudós professzor nem tagadja a reálképzés jogosságát, más jellegű oktatás szükségességét. S amikor egy szellemes francia szerzőt idéz, aki úgy vélekedik, hogy a görögöt nem szükséges tudni, hanem el kell felejteni (“On n’a pas besoin de connaître le grec, il faut l’avoir oublié”), ez annyit jelent, hogy az utóbbi nem szünteti meg az előbbit, s ebbe sajátos módon belefoglaltatik “az eszmékbeli lelkesedés”, azaz aki görögül, latinul tanult, az egyebek közt magával viszi az életbe “az emberi nem szellemi kincsei iránti tiszteletet”. A kérdés megvitatásában a másik fél a görögöt a francia nyelvű tételben a matematikával (“la trigonometrie sphérique”, i. h. 98. p.) cseréli fel, de ebben sem látjuk Ludmann Ottó állásfoglalásának cáfolatát még olyneműségével együtt sem, miszerint a klasszikus nyelvek tanulása nehéz; “folytonos szorgalom, élénk figyelem és odaadás, komoly törekvés és munkálkodás kívántatik a sikeres haladáshoz. De ez így van a többi tantárgynál is, ahol szintén lehetetlen komoly fáradozás nélkül alapos tudást szerezni”, s “a középiskolai tanulónak hozzá kell szoknia a munkához, mert az élet – munka” (92. p.). Továbbá, amint napjainkban ismét hangsúlyozzuk: “Nem az ismeretek mennyiségétől és sokféleségétől függ a műveltség, hanem a lelki erőknek és tehetségeknek kiművelt voltától… Az ismereteket elfelejtjük – a valódi műveltséget sohasem veszítjük” (85. p.).

Az összehasonlítás, vagy ahogy azt külön a szinkron összevetést tartva szem előtt konfrontatív-kontrasztív nyelvvizsgálatnak nevezzük, a kortárs nyelvoktatásban gyakorlati teljességében helyet kap (amennyiben az adott helyzet lehetővé teszi), a “szükséges” és a “környezeti” nyelveknek, valamint az általuk elevenedő szellemi és műveltségi hagyománynak számbavételével együtt. A Kollégium egykori nesztora képzettsége és tapasztalatai révén mélyrehatóan ismerte a klasszikus nyelvek és általában a nyelvi képzés többrétű és integráló, alapozó és keretező szerepét. A szintaxis jellemzésekor felfigyelhetünk arra, mennyire tudatában van központi jelentőségének – “A helyes beszédben követendő logikai szabályok pedig, melyeknek felfogására a szintaxisi tanítás vezet, eredményesebben fejtegethetők az idegen nyelven, főként az olyan kifejlett nyelven, amilyen a latin és a görög (természetesen mindig az anyanyelvvel való összehasonlítás mellett) eredményesebben azért, mert az anyanyelvi tanításnál érzi a tanuló, hogy ő az anyanyelvet, melyet gyakorlatilag teljesen megtanult, helyesen beszéli, anélkül, hogy ő a szintaktikai finomságokat öntudatosan ismerné, és azért azt véli, hogy az etimológiai és szintaxisi fejtegetések és analízisek által nem tanulja jobban anyanyelvét, figyelme ellankad, és ez okból az ilyen gyakorlatok alig hagynak nyomot az ő lelkében” (90. p.). (Megjegyezhetjük: az összevetést egy nyelven belül, a nyelvhasználat differenciáltságában, a nyelvi szintek vagy a funkcionális stílusok szembesítésével is eszközölhetjük – Z. L.)

A klasszikus nyelvek “fordításnyelvek”, azaz velük kapcsolatban a pontos és szabatos fordítás elsődleges követelmény. A fordításról szólva Ludmann Ottó idézi a fonákjáról szemlélt “hímzés” (másutt gobelinként említett) rávonatkozó hasonlatát. S állításai mindmáig helytállóak, az is, hogy “a fordítás magyarázatát gyakran csak az eredeti adhatja meg” (91. p.). A maradéktalan fordítás így alig lehetséges; a szépirodalmiban az egyéni adható vissza a legkevésbé, mindez pedig a csupán fordításként ismertet viszonylagossá teszi. Az, hogy közben a görögöt részesíti forrásnyelvként előnyben, abban számunkra benne van, hogy fordítása vagy általában a klasszikus nyelvek szövegeinek fordítása szabályozott, mint a szaknyelvi fordításé.(8)
Ludmann Ottó eredetileg előadásként elhangzott tanulmánya tömör és szorosra szabott, de az összefüggések kifejtésében, sokoldalú megközelítésével és a nyelvelméleti háttér(9) által olynemű, hogy kilencven éves távlatból sem kell egyetlen tételét sem módosítani. S a klasszika-filológus beállítottságát – kapcsolatosan – aligha tarthatjuk egyoldalúnak vagy kizárónak, főképpen ha figyelmünket kiterjesztjük természettudományi munkásságára is, amelyben Hazslinszky Frigyes volt az irányítója.(10)
Összefoglalásunk kitéréseivel, az idézésekkel és kivonatolással stb. kíséreltük meg a szerző értékelését és értékvilágát a fentiek által is még szorosabbá fűzni napjainkban az oktatásban és hagyományépítésben a humaniórák iránt növekvő igényekhez – utalni a humán örökségnek, a letűnhetetlen letűntnek és általában a humanizmusnak mint nem csak ismeretszerűnek, hanem élménnyé váló ösztönző elemnek jelenvalóságára.

Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei Tóth Károly

(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Tóth Károllyal készült mélyinterjú rövidített változata.
A beszélgetést Horváth Gabriella és Öllős László készítette 1996–1997-ben.)

Tóth Károly 1989-ben az első szóvivője, majd első elnöke volt a szlovákiai magyarság 1945 utáni első politikai szervezetének, a Független Magyar Kezdeményezésnek, amely egy nappal a prágai tüntetés után, 1989. november 18-án alakult meg Vágsellyén. A Fórum Társadalomtudományi Intézet „Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei 1989–1992” programja keretében készült beszélgetés megjelentetésével a tíz évvel ezelőtti eseményekre emlékezik.

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy “gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Társadalomtudományi Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

Mit tartasz fontosnak elmondani önmagadról?

Vághosszúfalun születtem, és itt éltem le a gyermekkoromat. Ketten vagyunk testvérek, van egy húgom, Ottília. Itt jártam ki az alapiskola első négy évfolyamát, majd a kilencedik osztályig Vágsellyén folytattam az iskolát. Jelenleg Vágsellyén élek a feleségemmel, Sándor Eleonórával és a fiammal, Sándor Ádámmal.
Középparaszti családból származom. Az anyám, Tóthné Mészáros Mária jóságra, az apám, id. Tóth Károly becsületre nevelt. A nagyapáim komoly gazdák voltak. Megjárták a világháborút. Apai ágról a nagyapám az utolsók között lépett be a szövetkezetbe 1953-ban, majd az elsők között lépett ki 1954-ben. A gazdaságot az édesapám vette át, és nagyon sikeres kertészkedést folytatott egészen 1959-ig, amikor már a fizikai erőszak nyomására újra visszaléptek a szövetkezetbe. A hatvanas években apám traktoristaként, majd a hetvenes években újra kertészként dolgozott. Végül pincemesterként ment nyugdíjba. 1989 után az elsők közt hagyta ott a szövetkezetet, és most a húgom és a sógorom gazdálkodik a földeken.
Anyai nagyapám négy évet töltött orosz fogságban Arhangelszkben, és ez teljesen meghatározta a magatartását. Mindig oroszellenes volt, és ezt soha nem titkolta. Betegen jött haza, de a szervezete legyőzte a betegséget. A szó szoros értelmében “hétszilvafás” gazdaként a meglehetősen nagy kertjében “gazdálkodott”. Öreg, megtört emberként a hangosan szóló Szabad Európa Rádiót hallgatva csak egy kívánsága volt, hogy túlélje Brezsnyevet. Nem sikerült neki – egy hónappal korábban halt meg, mint Brezsnyev.
Mindezek komoly hatással voltak rám. Nagyon meghatározó volt számomra az egész falu sorsa. Már az alapiskola utolsó éveiben a Budapesten katolikus papként szolgáló apai nagybátyám hatására foglalkozni kezdtem a falu történetével. Majd ez az érdeklődésem kiegészült a faluban élő “nagy öregek” életútjának rögzítésével. Magnetofonnal gyűjteni kezdtem az emberi sorsokat, főleg a háborús éveket. Ezek közül nagyapám élményei sem hiányoztak. Megrázó élményanyagot sikerült összegyűjtenem a falu öregjeitől. Máig megőriztem ezeket a szalagokat. Amolyan Oral History volt ez is, melynek során nagyon karakteres és nagyon bölcs embereket ismerhettem meg.
Vágsellyén komoly hatással volt rám a Vörösmarty Klub, amelyet az alapiskolai történelemtanárom, Tóth Lajos vezetett még akkor. Szinte minden összejövetelen ott voltam. A klub jelentette a világot, hiszen akkoriban minden neves szlovákiai magyar és magyarországi személyiség megfordult a klubban Csoóri Sándortól Nagy Lászlóig. A Vörösmarty Klub mintájára klubot szerveztünk Kerék Endre barátommal Vághosszúfaluban is, József Attila Klub néven. Azt hiszem, az intézményes szereveződésekhez fűződő csökönyös vonzalmam ekkoriban alakult ki. A későbbiekben arra törekedtem, hogy mindenfajta aktivitásomnak valamilyen intézményes keretet adjak. Ez a kezdetekkor a klub volt, majd jöttek az irodalmi színpadok, később az irodalmi csoportosulások, 89-ben a Független Magyar Kezdeményezés, illetve a Magyar Polgári Párt, és manapság sok-sok alapítvány, polgári társulás.
Ebben az időben rajzoltam, főleg szénrajzokat készítettem, ezt a készségemet az apámtól örököltem. Valamikor a hatodik osztályban felfedezték, hogy szavalni is tudok. Sose nyertem komoly versenyeket, de az alapiskolában, Vágsellyén, amolyan hivatalos szavaló lettem, minden rendezvényre engem küldtek szavalni. Fogalmam sem volt, hogy mit és hol szavalok, és nagyon megviselt lelkileg, hogy egyik napról a másikra olyan verseket kellett megtanulnom, amelyek csupa kínrímekből álltak, és nagyon nehéz volt megjegyezni. Trémás lettem, sőt kínná vált a szavalás.
Mindeközben anyai és apai részről nagyon vallásos családi háttérrel rendelkeztem. Mindkét család római katolikus volt, egyébként az egész falu az volt. Több pap és apáca került ki a családunkból, akikkel elég intenzív volt a kapcsolatunk a hetvenes években is. Példás templomba járónak, ministránsnak neveltek, és az is voltam addig, amíg nem kerültem a gimnáziumba.
Nagyon nagy hatással volt rám egy Silvester nevezetű fiatal szlovák pap. A hetvenes évek derekán helyezték büntetésből Vághosszúfalura. Pár szót tudott csak magyarul, de pár hónap alatt tökéletesen megtanult. Könyvekből tanult, ezért választékosabban beszélt, mint a falusiak. Megtanult cigányul is, mert Vecsére is járt misézni, ahol sok volt a roma. Nem telt el fél év, és a világias, energikus magatartása szinte mindenkit a templomba parancsolt. A fiataloktól kezdve az öregekig. Ha valaki elmulasztotta a vasárnapi misét, addig járt utána, hogy a következő héten biztosan ott volt. Én felolvasó voltam, ami azt jelentette, hogy én olvastam fel minden misén az olvasmányt, a Bibliát. Két évig maradt csak, büntetésből helyezték tovább. Nagyon nagy hatással volt a falu és az egész közösség életére, még a hithű kommunistákat is beszoktatta a templomba. Nem kis dolog volt akkoriban, hogy gyalog, mármint autóstoppal ment Rómába.
Akkor kerültem Galántára a gimnáziumba, amikor elhelyezték őt. A Galántai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium jó nevű gimnáziumnak számított akkor is. Humán tagozatra jártam. Már az első évfolyam végén bekapcsolódtam a Mórocz Károly vezette irodalmi színpad munkájába. A Bori Notesz című összeállítással eljutottunk a Jókai Napokra. A színpad egy új világot jelentett számomra. Azt hiszem, a kis közösség, az állandó viták, beszélgetések legalább olyan értéket jelentettek, mint az alkotás, amit színpadra vittünk. Pár év múlva Pék László vezetésével, immár a gimnázium falain kívül megalapítottuk a Vág Színpadot, amely azután meghatározó lett az egész sorsom alakulására. A Kis Kolos és Nagy Kolos című darabbal utcaszínházat játszottunk, nagyon sok helyen felléptünk, eljutottunk újra a Jókai Napokra, de Magyarországra is. A színpad fokozatosan önképzőkörré alakult át, és máig ható az a tudásanyag, amit akkor ebben a közösségben megszerezhettem. A színpad munkájába a későbbiek során a pozsonyi egyetemista diáktársaim is bekapcsolódtak, és amolyan szellemi műhellyé alakult át. A végén már titkos előadásokat is tartottunk a barátainknak olyan darabokból, amelyek akkoriban feketelistán voltak Csehszlovákiában: Dürrenmatt, Albee és mások.

(…)

Te a Független Magyar Kezdeményezésnek A. Nagy Lászlóval együtt az első szóvivője voltál, majd a politikai mozgalom első elnöke abban az időszakban, amikor az FMK kormánypárt lett Szlovákiában. Szólnál azokról az előzményekről, amelyek az FMK megalapításához vezettek?

Nehéz megmondani, még így utólag is, hogy mi vezetett a Független Magyar Kezdeményezés megalakulásához. Voltak történések, események, aktivitások, amelyek talán (!) előzménynek tekinthetők, de ebben sem vagyok biztos, sok-sok véletlen esemény is közrejátszott, hangulatok, miegymás, nehéz pontos képet alkotni az előzményekről. (…)
1978-ban felvettek az egyetemre magyar nyelv és történelem szakra. Ritka szaknak számított ez akkor. Már ősszel az egyetemistákból egy kisebb csoportosulás jött létre. 8-10 emberből állt ez a csoport, akik részben eszmeileg, részben pedig sorsilag összekötődtek, és megpróbáltunk tájékozódni az akkori viszonyok között: Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna, Molnár Imre, Öllős László, Kovács Tibor, Császár Gyöngyi, Oravecz Aranka, Csanaky Eleonóra, Bodnár Marika nevét kell megemlítenem, majd később Gyurgyík László, Gyurcsík Iván, Szarka Katalin, Gyurovszky László lett tagja a csoportnak és még mások is. Szinte mindannyian aktív részesei lettek a 80-as években azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek végül is az FMK-nak a megalakulásához vezettek.
Ez a csoportosulás nagyon szorosan kötődött a Jogvédő Bizottsághoz (Csehszlovákiai Magyarok Jogvédő Bizottsága – a szerk. megjegyzése), néhány tagja később a Bizottságban irányító funkciót is vállalt. (…)

Hogyan kerültél kapcsolatba a Jogvédő Bizottsággal?

Az egyetemre úgy kerültem, hogy Tóth Lajostól kaptam egy címet, Duray Miklós pozsonyi címét, azzal, hogy feltétlenül keressem meg ezt az embert. Molnár Imre, aki Ipolyságról került éppen akkor az egyetemre, szintén magával hozta a címet, fél év sem telt el, és már a Duna-parton beszélgettünk Durayval, és ő fokozatosan vont be bennünket a Bizottság tiltakozó akcióiba. Ez elsősorban gépelést jelentett, a magyarországi demokratikus ellenzékkel való kapcsolattartást (Bence György, Kis János), a tiltakozó levelek, dokumentumok postázását, ami akkoriban komoly problémát jelentett. Majd fokozatosan kialakítottuk a magunk tevékenységi körét is. Szamizdatokat csempésztünk át rendszeresen a határon Magyarországról, tiltott irodalmat fotóztunk, máig megőriztem ezeket a filmeket. Gyurgyík László, aki röntgenesként dolgozott akkoriban az egyik pozsonyi kórházban, röntgenlaboratóriumában méterszámra készültek az ún. “doku”-filmek, Kundera, Škvorecký könyveiből, és más szamizdatos anyagokból.

Tagja voltál tehát a Jogvédő Bizottságnak.

Nem tudom. Ez a kérdés így sose merült fel. Duray Miklós rendszeresen találkozott velünk, hosszú estéket töltöttünk el együtt, vitatkoztunk, beszélgettünk. 1980-tól a Bizottság minden fontos akciójába bekapcsolódtunk, a legnagyobb tiltakozó akciónak a postázását, ami kb. 700 levél szétküldését jelentette, tiltakozva a magyar iskolák elszlovákosítása ellen, teljes mértékben mi szerveztük: Brünnben, Nagyszombatban, Pozsonyban (és nem emlékszem, hol még) adtuk postára a leveleket. Komoly munka volt ez, és többünknek akkoriban az volt az érzése, hogy Duray ezekben az ügyekben csak ránk számíthat. A 700 levél önmagában hatalmas súlyt jelentett. Kovács Tibor barátomnak pl. Nagyszombatban, amikor az állomás mellett a táskájából berakta az egyik postaládába a leveleket, a postaládának kiszakadt az alja, egy nénikével vitte az egész napi postát, beleértve a Bizottság leveleit is, a postára.
Egyébként csak sejteni lehetett, hogy kik a Bizottság tagjai, erről sose beszéltünk. Talán azok voltak, akikkel az évek során találkoztunk különböző lakásokon. Bennünket soha senki sem vett fel a Bizottságba, de több fontos megbeszélésen jelen voltunk, és mint említettem, Duray USA-ba utazása után (1988. augusztus eleje), többünk irányító funkciót is vállalt a Bizottság munkájában. (…)

Durayt 1982-ben letartóztatták, mit jelentett ez számotokra?

Akkor már figyelt bennünket a rendőrség. Engem, ha jól emlékszem, négyszer hallgattak ki, Galántán és Pozsonyban. Duray letartóztatására hosszú hónapokon át készültek, senkit sem ért váratlanul. A lakásán volt az ún. “szitás” nyomda, ez egy amatőr, rámás megoldású stencilnyomda volt, amit még Gyurgyík Lackóék csempésztek be Lengyelországból. Ezt elkobozták.
A letartóztatása új helyzetet teremtett. A vizsgálati fogságban mindent magára vállalt, egyedül vállalta fel a Bizottságot, így enyhébb paragrafust tudtak ráróni, mintha többedmagával végzett volna csoportos felforgató tevékenységet. Ha jól emlékszem, “csak” a 100-as paragrafus vonatkozott rá a 98-as helyett, ami alapján Haveléket elítélték.
Az új helyzet abból állt, hogy mivel magára vállalta a Jogvédő Bizottságot, a Bizottság több dokumentumot nem jelentethetett meg, hiszen ez cáfolata lett volna a vallomásának.
A magyar iskolák elszlovákosítására tett kísérletek viszont folytatódtak, erről pedig tájékoztatni kellett a közvéleményt. Ekkor alakítottuk meg a Csehszlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportját, vagy csak “Szlovákiai” volt a neve, már nem emlékszem. Ennek az volt a feladata, hogy folytassa a Bizottság munkáját, és felmutassa: Duray letartóztatásával semmi sem oldódott meg, mások léptek a helyébe. Ezeket a dokumentumokat Sándor Eleonórával, Öllős Lászlóval és Molnár Imrével együtt készítettük. Az egy év alatt 2-3 dokumentumot adtunk ki, és postáztunk a szokásos címekre.
Volt egy másik vonatkozása is a változásnak: Duray mellett ki kellett állni, hiszen csak ez menthette meg a börtöntől. Mi akkor egyetemisták voltunk. Gyakorlatilag az utolsó év előtt álltunk. Tudtuk, hogy figyel a rendőrség, és tudtuk azt is, hogy komoly következményei lehetnek a lépésünknek.
De amikor láttuk, hogy szinte az egész értelmiség köréből senki sem meri vállalni vele a kapcsolatot, úgy döntöttünk, mi megtesszük ezt. Ne gondold, hogy könnyű volt ez a döntés, ma is összeszorul a gyomrom, ha azokra a napokra gondolok. A kiállás annyit jelentett, hogy folyamatosan kapcsolatban álltunk Zsuzsával, a feleségével, vittük a híreket Magyarországra, részt vettünk a magyarországi delegáció útjának megszervezésében a perre, és végül mi magunk is megjelentünk a peren.
Magyarországon akkoriban Törzsök Erikával, Benda Gyulával és már nem emlékszem, kivel, Jeszenszky Géza is köztük volt, tartottuk a kapcsolatot, akik megalakították a “Duray Bizottságot”. Törzsök Erikának már bevonták az útlevelét, így élettársa, Emil járt Pozsonyba.
Maga a per hosszú évekre meghatározta a magatartásunkat. Nem csak az, ami a “Justičný palác” (a pozsonyi bíróság épülete – a szerk. megjegyzése) falain belül zajlott, hanem ami kívüle.
Senki sem tudta, hogy mikor lesz a per, amikor aztán az utolsó pillanatban kiderült, egy nap alatt minden fontos szlovákiai magyar személyiséget, irodalmárt, történészt felkerestünk, hogy vegyen részt a peren.
Nos, ez volt az az élmény, amit sose feledek el. A szlovákiai magyarság prominens képviselői, akiket mi nagyon tiszteltünk, akikre felnéztünk, és akik 89 után komoly politikai szerepet is vállaltak – Turczel Lajos kivételével – mind visszautasítottak bennünket, a fontos munkájukra, a kiadás előtt álló korszakalkotó művükre, családjukra hivatkozva utasították vissza a részvételt. Ez vérlázító volt számunkra. Végül a peren Turczel Lajoson és Dodek Ilonka nénin kívül csak mi jelentünk meg (elnézést kérek mindazoktól, akiket nem ismertem, de ott voltak a peren, nem lehettek sokan, mert nem voltunk sokan a folyosón).
Dodek Ilonka néni, a bíróság épületében fennhangon szidta a rendszert, hogy ilyen jóravaló embert elítél. A hivatalos szervek bolondnak nézték, hagyták, mármint az Štb (Állami Titkosszolgálat – a szerk. megjegyzése) folyosón ácsorgó emberei, kiabáljon csak…
Számomra az Ilonka nénik azóta jelentenek egyfajta erkölcsi mértéket, a “bolond” szó, amit ott és akkor és utána is többször hallottam, mértékletességre és megfontoltságra intenek, és odafigyelésre, hogy valami nagyon nagy baj van, ha valaki ezeket a hangokat nem hallja meg. Hányan feledkeztek meg, vagy egyenesen szembehelyezkedtek az “Ilonka nénikkel” az elmúlt időszakban.
A terembe betódult vagy 20-25 ún. “joghallgató”, elfoglalták szinte az összes széket. A családtagoknak 2-3 széket hagytak. Ezeken a székeken váltottuk egymást, a családtagok, a magyarországi vendégek (Csurka István, Mészöly Miklós és Csoóri Sándor) és mi. A bíróság ajtajában találkoztam az akkor már Magyarországon élő Szarka Lászlóval, aki szintén értetlenkedett, hogy a bíróság előtti téren miért nem tüntetnek a magyarok.
Mi szisztematikusan váltottuk egymást a teremben. Mindent feljegyeztünk, és megpróbáltuk a Charta 77 mintájára írásban rekonstruálni a bírósági anyagot. Csak úgy juthattunk a terembe, ha a családtagok átengedtek egy helyet számunkra. Sose köszöntük meg ezt nekik, nem is várták, és a jelen levő családtagok ( Zsuzsa, a felesége, valamint Miklós apósa, továbbá Éva, a nővére) talán máig se tudják, hogy milyen fontos szolgálatot tettek nekünk. Minden folyosó tele volt spiclivel. (…)
És ekkor valami különös dolog történt. Azt, amit hosszú hónapokon keresztül minden rendőrségi kihallgatáson tagadtunk, hogy bármi közünk lenne Durayhoz meg a Bizottsághoz, a napnál világosabban ott volt a bíróság épületében. Gyakorlatilag feladtuk magunkat.
A furcsa az volt, hogy ezután már nem hallgattak ki bennünket, biztosan figyeltek, de világos volt számukra, hogy ezek után mindenre képesek vagyunk, ezért békén hagytak.
Egyszer azt nyilatkoztam erről, hogy egyfajta “összekacsintás” volt ez, “tudták, hogy tudjuk, hogy tudják”. És többé nem vittek be bennünket rutinkihallgatásokra, kávéházi baráti beszélgetésekre. Feltehetőleg komolyabb ellenségnek tartottak, semhogy az ilyen értelmiség irányába ható megfélemlítő eszközöket bevessenek ellenünk. Paradox módon az mentett meg bennünket, hogy nyíltan vállalni mertük a mivoltunkat. És ez teljes mértékben igazolta lépésünket a többiek magatartásával szemben is.
Könnyű ma mindezt elmondani, és szerintem csak az értheti ezt, akinek naponta összeszorult a gyomra minden kopogásra a folyosón, aki a kávéházakban a szomszéd asztalnál egyszerre felismerte a kihallgatóját, aki hetente úgy lépte át a magyar-szlovák határt, hogy bármikor elcsíphetik a táskájában levő szamizdatokért. Aztán ezt is meg lehetett szokni, csak egy pillanat kellett, amikor az ember azt mondta, végül is mindegy, mit tehetnek velem, ők csak a munkájukat végzik, én pedig azt, amit akarok… Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy később már nem kihallgatottakként kerültek néhányan a rendőrségre, hanem vádlottként.
Ez volt az ún. “Nő-per”. Ezt én nevezem így. 1985-ben a legtöbbünket az egyetem után elvittek katonának (Öllős Laci, Kovács Tibi és másokat, engem is), csak a feleségeink és a hölgyek maradtak otthon. Ekkor történt meg, hogy az egyik pozsonyi lakásban a rendőrség rajtaütésszerűen letartóztatta azokat, akikkel Duray abban a lakásban találkozott (Németh Zsuzsanna, Szarka Katalin, Bodnár Marika, Zsüli). Nos ezek mind hölgyek voltak. Huszonnégy órán keresztül tartották őket fogva, vádat is emeltek ellenük csoportos felforgató tevékenység címen. A feleségemet, aki anyasági szabadságon volt Ádámmal, otthon keresték meg. Egy nőpert akartak konstruálni Duray ellen, ferde hajlamok, miegymás, de a korábbi pert követően túl naiv volt ez a konstrukció. Aztán ejtették a vádat, mert valahogy nem illeszkedett a képbe. A hölgyek egyike (…), aki mélységesen vallásos volt, és nem tudott hazudni, minden kérdésre válaszolt, és mindent elmondott. Azt is, amit az Štb nem akart hallani. Az Štb-nek világos volt, hogy a bírósági tárgyaláson is elmond mindent.
Érdekes, hogy a rendőrség nem a tényleges történéseket kutatta, hanem csak azokra az információkra volt szüksége, amelyek az előre megtervezett vádemelést alátámasztották, minden más zavaró hatással volt rájuk. Paradox, hogy ezeket a lányokat az mentette meg, hogy az egyikük mindent elmondott. A kommunista rendszer egy újabb önellentmondása volt ez. Amit az illető “kifecsegett”, akár húszévnyi börtönre is elegendő lett volna, de nem ez volt a cél, csak a megfélemlítés, valamilyen példastatuálás. A rendszer nem az elkövetett bűntettet büntette, hanem megfélemlíteni akart. Egyébként is már a gorbacsovi érát éltük, mindenki helyezkedett. Nos, valamikor 1985. szeptember elején ejtették a vádat, mintha mi se történt volna. Számomra az egész ügyből az is érdekes, hogy Duray eddig semmilyen nyilatkozatában nem tett említést erről az esetről, feltehetőleg zavaró lett volna számára, hogy nem csak ő volt üldözött a régi rendszerben.

Nem voltak közöttetek besúgók?

Nem. A leghatározottabban tudom ezt állítani. A mi csoportunkból senkit sem sikerült beszervezni, annak ellenére, hogy mindenkinek kijutott a meghurcoltatásból, és egzisztenciális szempontból bárki sebezhető volt. Molnár Imre 1980 után Magyarországon maradt, megnősült, hosszú időn keresztül nem kapta meg az állampolgárságot, mert állandóan elkapták a határon mindenfajta szamizdat és vallási irodalom csempészéséért, a román és a szlovák határon egyaránt. Sándor Eleonóra 1981-ben politikai-ideológiai okok miatt otthagyta az egyetemet, takarítónőként dolgozott, és levelező tagozaton fejezte be a néprajz szakot. Oravecz Aranka és Császár Gyöngyi 1980-ban, otthagyva a pozsonyi egyetemet, Prágába mentek, és a takarítás mellett művészettörténetet és nyelveket tanultak a Károly Egyetemen, amíg a cseh ellenzékkel való kapcsolattartásuk miatt el nem lehetetlenítették az ott-tartózkodásukat. Budapesten fejezték be a tanulmányaikat. Mi, a többiek, főleg a katonaság végett (akkor az egyetemistákat csak egyéves sorkatonai szolgálatra kötelezték a kétéves szolgálat helyett – a szerk. megjegyzése), elvégeztük az egyetemet. Aztán ideológiai okoknál fogva, no meg azért, hogy ne tudjanak megfélemlíteni, zsarolni bennünket, a kommunista hierarchia legalsóbb fokán, takarítóként, betanított munkásként kezdtünk el dolgozni a diplománkkal. Ki milyen munkát talált. A Sándor Nóra egy kisegítő iskolában, Németh Zsuzsa a Dunajban dolgozott takarítónőként. Én a DUSLO vegyiművekben dolgoztam három évet betanított munkásként egy szennyvízelvezető állomáson. Életem legszebb időszaka volt ez. Ott voltak a legfontosabb könyveim, az írógépem, a műszakok alatt annyit dolgozhattam, amennyit csak akartam. A munkatársaim elfogadták ezt, kissé zokon vették, hogy a sakk- és kártyapartikba nem kapcsolódom be, de aztán megszokták és tolerálták.
Egy kissé csodabogárnak számítottunk, szektásoknak, vallási csoportosulásnak, mindennek neveztek bennünket. Meg kell mondjam, a közeli ismerőseink is zokon vették, hogy titkolózunk előttük, hogy ők nem kerülhetnek be a “belső körbe”, de ezen akkor nem lehetett segíteni, fel kellett vállalni ezt. Az apám csak 1990 márciusában mert rákérdezni, hogy a 80-as évek elején ezért járt-e a rendőrség a nemzeti bizottságon (őt is beidézték oda), és hogy ezért rejtegettem-e azt a sok filmet meg papírokat a kamrában meg a padláson, amit persze, feltehetőleg, megnézett.
Egyébként volt közöttünk egy megállapodás: ha valakit kihallgatott a rendőrség, azonnal beszámolt róla, ez a belső nyilvánosság jelentette a védelmet. Sokszor le is írtuk, hogy mit mondtunk a rendőrségen, hogy a másik alkalommal is ugyanazt mondjuk, hiszen bent a rendőrségen mindent magnóra rögzítettek.

Meg se próbáltak beszervezni?

De igen, minden alkalommal megpróbálták. A legkomolyabb kísérletük Pozsonyban volt, amikor az egyik alkalommal, közvetlenül Duray letartóztatása előtt, több mint négy órát voltam benn a “Februárkán” (a Győzelmes Február utcában található rendőrségi épület közkedvelt megnevezése – a szerk. megjegyzése). Danáš őrnagy és a társa hallgatott ki. Elém tettek egy papírt, hogy azt írjam alá. Elolvastam, és megkérdeztem, hogy ha aláírom, akkor én az ő kollégájuk leszek-e. Azt mondták, hogy nem egészen, de valami olyasmi. Megkérdeztem, hogy kapok-e fizetést, mondták, hogy elképzelhető. Mondom, akkor ezt meg kell beszélnem a feleségemmel, merthogy vele én mindent megbeszélek. Az őrnagy kiabálni kezdett, hogy én ne merjek megbeszélni semmit senkivel, már eddig is sok van a rovásomon, egyáltalán, arról sem szabad szólnom, hogy találkoztunk, hogy ott voltam a “Februárkán”. Aztán később még visszatért ehhez, mindenféle ügyes kis herkentyűket mutogatott, tenyérnyi kismagnót, poloskamikrofonokat, de amikor látta, hogy ez sincs hatással rám, abbahagyta. Szerintem ő sem gondolta komolyan, de valamilyen belső előírásuk szerint, rutinból, mindenkivel meg kellett kísérelniük ezt. (…) De azért még párszor meghívott engem különböző kávéházakba egy kávéra, és ezekre a találkozókra el is kellett mennem, hacsak nem akartam igazolni az ellenkezőjét annak, amit mondtam. De soha nem írtam alá semmiféle együttműködési nyilatkozatot. Egyébként meglehetősen komplexusos emberek voltak ezek, meg voltak győződve arról, hogy valamiképpen a szlovákiai magyarság ügyét szolgálják ők is, a maguk eszközeivel. De ezt a “rendkívüli” erőfeszítésüket soha nem tudták prezentálni a nyilvánosság előtt, hiszen “titkosok” voltak. A Tóth Lajos tudna erről sokat beszélni, akinek sokszor azok az emberek sírták el magukat valamilyen sellyei kocsmában, akik épp őt követték. Igaz magyarnak hitték magukat. És erről meg voltak győződve. Talán ezért tudtak váltani olyan gyorsan 1989 után. Szinte sajnáltatták magukat, hogy ha nem lennének ilyen mindenfajta felforgató elemek, akkor sokkal többet lehetne elérni. A sors és a történelem paradoxona szintén, hogy a rendszerváltás után nem másutt, mint Pozsonyban, a Csemadok épületében ugyanez a Danáš a kommunista párt színeiben a választási bizottság tagjaként jelent meg. Sokan Pozsonyból, azok is, akikhez éveken át bejárt a Csemadokba, hogy úgy mondjam, az ő “színe előtt” szavaztak az első szabad választásokon. Arculcsapása volt ez mindannak, ami történt azokban a hónapokban? Vagy egyszerűen csak jelzés volt az elkövetkező hónapok értékvesztésére? Ma sem tudom eldönteni.

Ha jól tudom, Janics Kálmánnal is kapcsolatban voltatok.

Igen, elég hamar kapcsolatba kerültünk vele. Először Duraytól hallottuk, hogy valami probléma van vele, hogy őt Janics KGB- meg Štb-ügynöknek nevezte. Mi, akkor még nagyon fiatalok voltunk, úgy döntöttünk, hogy utánajárunk az egésznek, és se Duraynak, se Janicsnak nem hiszünk, hanem meghallgatva mindkét felet, kialakítjuk a mi nézetünket az egészről. Egy kicsit az is motivált bennünket, hogy ha igaz Janics állítása, hogy Duray besúgó, ez nem kis dolog, hiszen mi szinte napi kapcsolatban voltunk vele. Úgy jött létre a találkozó Janiccsal, hogy Duray nem tudott róla.
Felkerestük hát Janicsot, azt hiszem, Tóth Lajos közvetített, aki, mint később megtudtam, A hontalanság évei című könyvének a kéziratát csempészte Magyarországra. Az indok A hontalanság évei című könyv volt, amely 1978-ban jelent meg Svájcban, és amiből persze volt egy példányunk. Janics egyébként két kilométerre Vágsellyétől, Vágkirályfán lakott. Naiv egyetemistákként kerestük meg őt, mint akik semmit sem tudnak semmiről, és a könyvéről faggattuk. Pár szót mondott is erről, aztán egy nagy lélegzetet véve, azt mondta: no, de ez semmi, ez a múlt, azóta, mármint a könyve megjelenése óta, egészen más, talán ennél is fontosabb dolgok foglalkoztatják, ez pedig az, hogy a köreinkben besúgók és KGB-ügynökök vannak. Aztán az egész beszélgetés Duray KGB-s tevékenységéről szólt. Elmondta a maga harmincvalahány pontját, amit megküldött prominens magyar értelmiségieknek, amelyek Duray KGB-ügynöki mivoltát bizonyították. Újságokat szedett elő, töviről hegyire elmondott mindent, mintha pl. Csoóri Sándort kellett volna meggyőznie minderről.
Feltűnt már akkor, hogy miért mondja ezt el nekünk, akiket nem is ismer, aztán hazafelé menet gyalog a töltésen elemeztük szinte minden szavát, és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Janicsnak a premisszáiban van a hiba, az egész konstrukciója, a harmincvalahány pontja akár igaz is lehetne, belülről nézve az egész elmélete logikailag a legapróbb részletig kidolgozott és helyes, csak a kiindulópontjai hibásak. Például az, hogy Moszkvától Prágáig az egész KGB és Štb csak az ő leleplezésével foglalkozik, és Duray révén azért hozták létre a Jogvédő Bizottságot, hogy őt lépre csalják. 1980. augusztus végén volt mindez, akkor kezdődtek Gdanskban a sztrájkok, hazafelé menet hallgattuk a “tranzisztort”, az erről szóló tudósítást.
Egyértelműen az lett a véleményünk, hogy Janics üldözési mániában szenved, és a maga tökéletes történészi észjárása, pontos logikai gondolkozása olyan csapdába juttatta, amilyeneket több éven keresztül kutatott. Minden rendben volt nála, amíg az ember a maga paraszti eszével nem kezdett el gondolkodni a kiindulási pontjairól.
Tudni kell mindehhez, hogy a Jogvédő Bizottságot Duray Miklós, A. Nagy László és Püspöki Nagy Péter alapították, és Janics a kezdetektől tagja volt. Azt is tudni kell, hogy Janics könyvéhez Illyés Gyula írt előszót, Duray Kutyaszorítójához pedig Csoóri Sándor. Janics is, Duray is nagyon nagy tiszteletnek örvendett Magyarországon a népi és az urbánus ellenzék körében egyaránt. Janics állítása és az a tény, hogy mindezt írásban felvállalta és megküldte több mint 100 magyarországi értelmiséginek, nagyon nagy zavart okozott. Senki se tudta, hogy most mi van. Magyarországról pedig sem Janics, sem pedig Duray állításait nem lehetett ellenőrizni.
Emlékszem, hogy pl. (…)-val, aki nagyon prominens képviselője volt akkor a demokratikus ellenzéknek, több héten keresztül beszélgettünk erről a témáról. Aztán ő is elmondta, hogy megvizsgáltatták Janics levelét egy pszichiáterrel, és ő is hasonló következtetésre jutott, mint mi. Én akkor úgy láttam, hogy komoly szerepünk volt abban, hogy a magyarországi ellenzék újra elfogadta Durayt. Utána többen jártak Janicsnál, és ugyanarról győződtek meg, mint mi. Egy koherens elmélet volt a Janicsé, csak a premisszái voltak hibásak. E felismerés nélkül, akár igaznak is hihették, mint ahogy hitték is sokan. Később, amikor a 90-es évek elején szembekerültünk Durayval, és sokan akarták kihasználni a Duray-Janics ellentétet a politikai csatározásokban, emellett a régi felismerésünk mellett következetesen kiálltam, minden nyilvános fórumon és magánbeszélgetésekben egyaránt. Ez a felismerés határozta meg a kapcsolatunkat Durayval a nyolcvanas évek alatt. Ellenkező döntés esetén egészen más irányba mentek volna a dolgok idehaza és talán Magyarországon is. (…)

Milyen kapcsolatban voltatok az ún. népnemzeti vonallal?

Ez nem volt kérdés, mármint a népi és urbánus ellentét. Mindenkivel jó kapcsolatokat akartunk kiépíteni, és ez a magyarországi belső feszültség nem volt hatással a kapcsolatrendszerünk alakítására. A Bibó Emlékkönyvet diapozitív filmen mi hoztuk át a határon, Duraynak is volt benne írása, neki küldték. Kisebbségi közegben a népi-urbánus ellentét nem merült fel komoly kérdésként.
De emlékszem, és talán ez is az előzményekhez tartozik, valamikor 1977-ben Tóth Lajos szervezett egy utat Illyés Gyulához. Egy amolyan “hivatalos” szlovákiai magyar delegáció volt ez az íróhoz. Ha jól emlékszem, Fóton jött létre ez a titkos találkozó egy orvos lakásán. Én akkor még gimnazista voltam. Vagy húszan mentünk együtt. Ezen a találkozón jelen volt Illyés Gyulán kívül Csoóri Sándor, Czine Mihály és mások is. Nagyon nagy élmény volt ez számomra. A háromnapos program keretében találkoztunk egy fafaragóval, fiatal magyar történészekkel és hát Illyés Gyulával. Én nagyon tiszteltem Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Czine Mihályt, minden könyvük megvolt otthon, mindent elolvastam tőlük. Viszont volt egy pillanat, amit sose feledek el, és aminek az utólagos értelmezése szintén hatással volt rám.
Amikor elkezdődött a találkozó Fóton, Illyésék felálltak, és egy Szenczi Molnár Albert-zsoltárt kezdtek el énekelni. Akkor ez semmit nem jelentett számomra. Később az egyik barátnőmtől, (…), aki egyetemistaként több évet élt Budapesten, és aki szintén ott volt a találkozón, tudtam meg, hogy lényegében ez a mozzanat a közönség tesztelésére szolgált. Abból, hogy ki énekli a zsoltárt, fel lehetett mérni, ki a katolikus és ki a protestáns. Tőle szereztem tudomást arról is, hogy komoly feszültség van a katolikusok és a protestánsok, no és persze a zsidók között Budapesten, ami lényegében a népi-urbánus ellentét alapja. Nehezen értettem ezt meg. De később többször kénytelen voltam tapasztalni, hogy az ilyen jellegű viszonyulásnak van alapja.
Heteken vagy talán hónapokon keresztül foglalkoztatott bennünket ez a kérdés, érthetetlen volt, hogy ez a csöppnyi magyar nemzet és ellenzék miért szakad maga, minden külső kényszer nélkül két- vagy háromfelé.
A kilencvenes években aztán talán erre is választ kaptam, Magyarországról szinte mindenki azt kérte számon tőlünk, hogy legyünk egységesek, mármint mi, szlovákiai magyarok. Mi magyaráztuk, hogy egy 600 000-es magyarság teljes politikai spektrum kialakítására képes, és ez jó is. De mindenkiben ellenszenvet váltott ki, ha megkérdeztük, vajon Magyarországon miért nincs egységes ellenzék, ők sincsenek többen, mint mi. Az, hogy ott volt egy MDF, SZDSZ, Fidesz, az természetes volt, mint ahogy természetes is, de azt, hogy nálunk is lehet bizonyos politikai tagozódás, ezt senki sem volt hajlandó megérteni. Pontosabban csak akkor, ha a kapcsolatainkat kivetítettük a magyarországi viszonyokra, pl. hogy Szlovákiában az FMK az SZDSZ és a Fidesz, az Együttélés pedig az MDF.
A fóti élményem, azt hiszem, hosszú távon megszabta, hogy a későbbiekben ne figyeljek oda a vallási, világnézeti, nemzeti vagy különböző nemzetértelmezési ellentétekre. Aztán persze 89 után, talán az akaratommal is ellentétben, a politikai játékszabályok és realitások hatására az FMK elnökeként magam is az ilyen ellentétek középpontjába kerültem. Nem igazán tudtam, hogyan lehet egy ilyen helyzetben viselkedni és ártatlan maradni. Ez talán nem is lehetséges. Erről tanúskodik az is, hogy Magyarországon is sokan kerültek szembe egymással a politikai színtéren, olyanok is, akik korábban szakmailag szinte azonos nézőponton voltak. (…)
Mindezek tragikus utójátékának tekinthető, hogy később Tóth Lajost, aki közvetítésével Csoóri Sándor, Czine Mihály és mások is a hetvenes években Szlovákiában többször is megfordultak, aki egyébként katolikus, a fóti találkozó megszervezéséért a rendőrségen fizikailag is bántalmazták. Hát így megy ez. (…)

Az ösztönös ellenzéki magatartás mellett milyen ideológiai alapon álltatok akkoriban?

1978-1982 között egyértelműen újbalos irányvonalat képviseltünk. Ez egyébként az ortodox hithű Csehszlovákiában komoly vétséget jelentett. Magyarországi irodalomra alapoztuk a tanulmányainkat, és a már említett önképzőköri művelődésünk is ebbe az irányba hatott. A kedvenc könyvünk, lehet, hogy most csalódni fogsz, a Dialektikus materializmus volt (az egyik magyarországi kiadás), ez akkor gyakorlatilag filozófiatörténetet jelentett, de elolvastuk és hosszan elemeztük Hegel, Marx és Engels műveit is. Azt hiszem, mi voltunk az utolsók, diákként talán az elsők is, akik elolvasták Marx A tőke című művét. Mindennek természetesen az iskolához semmi köze nem volt, iskolába nem is nagyon jártunk, csak arra, ami kötelező volt.
Csak hogy érzékeltessem a helyzetet. A dialektikus materializmus szemináriumot, amelyen kötelező volt megjelenni, egy bájos fiatal tanársegédnő vezette. Egyszer Hegelről volt szó, Hegel Logikájáról. A hölgy valamit állított, erre Öllős Laci jelentkezett, és bejelentette, hogy Hegelnél ez egészen másképp van. A nő zavarba jött, levegő után kapkodott, és megkérdezte, hogy honnan veszi ezt. Öllős csak annyit mondott, hogy hát Hegeltől, és beidézte az inkriminált mondatot Hegel Logikájából. A nő vörös lett, és csak annyit tudott kérdezni, hol olvasta, mármint az Öllős, Hegelt? Az Öllős azt mondta, hogy otthon. Aztán Öllős még valami értekezésbe kezdett, hogy a német szöveget hogyan lehet még értelmezni, és hogy a magyar kiadásban ezt hogyan oldották meg stb. stb. A nő már sikított, amiből kiderült, hogy ő nem is látott még eredetiben Hegelt, vagyis soha életében nem olvasott Hegelt, következésképpen mást sem. De ő oktatta Hegelt az egyetemen Pozsonyban. Többet nem kellett járnunk a szemináriumára, és a vizsgát valamennyiünk egy kérdés nélkül kitűnőre tettük le. Nem tartott fél percnél tovább. De a történelemoktatás is kétségbeejtő volt akkoriban Szlovákiában, olyanok oktattak bennünket, mint Kučera, Novák, Butvin stb. (…)
Még az újbalos irányzathoz elmondanék valamit, hogy érzékeltessem az akkori kisebbségi állapotokat és közgondolkodást. A Bizottság leveleinek küldözgetése közben egyszer elhatároztuk, hogy egy saját gyártmányú szamizdatot készítünk Marx- és Engels-idézetekből, amelyek a totalitarizmus ellen szóltak, még Lenin-idézetek is voltak köztük. Elkészítettük az anyagot, és a meglevő címlistára elküldtük azt. Mi akkor mindennek fel akartuk mérni a hatását, a verseinknek, cselekedeteinknek egyaránt. Elmentem hát az egyik tanáromhoz a volt gimnáziumomba, aki (…)-t tanított, (…) a neve, és akit én nagyon tiszteltem, és elmondhatom, hogy az egyik kedvenc tanítványa voltam. Azt mondtam neki, hogy nagyon bizalmasan szeretnék vele beszélni. Behívott az irodájába. Mondom neki, hogy kaptam valami leveleket, az egyik egy valamilyen Bizottságtól jött, a másik meg Marx- és egyéb idézeteket tartalmaz. Én tudtam, hogy ő is megkapta ezeket, mi küldtük neki. Akkor a válasza teljesen ledöbbentett. Azt mondta, hogy a Bizottsági levelek rendben vannak, de az a másik, attól nagyon óvakodjak, mert az nagyon veszélyes valami. Nos, ez utóbbi a rendszerről szólt, a Bizottság a szlovákiai magyar oktatásügyról a létező rendszeren belül. Az is érdekes volt, hogy a volt tanárom, aki marxista (…) oktatott éveken vagy évtizedeken keresztül, belopva mindebbe a maga nézeteit is természetesen, Marxtól, Engelstől és Lenintől óvott engem. Hát ilyen volt ez a marxista-leninista rendszer Csehszlovákiában.
Aztán a 80-as évek kezdetétől más szellemi hatások is értek bennünket. Molnár Imrével, Oravecz Arankával, Császár Gyöngyivel meg másokkal valamilyen egyetemi csereakció keretében Szegeden tanultunk fél évet. Hatalmas volt a különbség a két a város és a két egyetem között. Nekünk az a privilégium is kijutott, hogy bár a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanultunk magyar nyelvet, a JATE-ra is bejárhattunk előadásokra. Életem legszebb időszaka volt ez, szinte mámorosan habzsoltuk a tudást, éjszakákat töltöttünk el a diák- és filmklubokban. Akkor és ott értettük meg, hogy mi is az az egyetem. Pozsonyban az egyetem egy más keretek között működő középiskola volt csupán. Mármint a külső jegyeit tekintve. Szegeden találkoztunk Raffay Ernő speciális kollégiumán Bence Gyurka filozófussal és Szabó Miklós történésszel, akik révén kapcsolatba kerültünk a magyarországi demokratikus ellenzékkel, és ez meghatározta a további szellemi fejlődésünket. De visszatérve az előző kérdésedre, Lakiteleken többször felkerestük Lezsák Sándort is, aki ott tanított, és sok Magyar Füzete volt Párizsból.
Most így utólag azt mondhatom, szerencsések voltunk, hogy ezekkel az emberekkel összehozott a sors, no persze, mi is kerestük őket. A legtöbb diáktársunk Szegedből csak az üzleteket látta. Olyan nagy hatással volt ránk Szeged, hogy Molnár Imre barátom haza se jött onnét, megtehette, mert ő már akkor volt katona. Pár hónap múlva megnősült, formális házasságot kötött az egyik tanárnővel. Oravecz Aranka és Császár Gyöngyi többet nem jött be az egyetemre Pozsonyba, még a hivatalos kilépést is postán intézték, azt mondták, az ő életük többet ér ennél, és elmentek Prágába, ahol takarítottak és mint levelező hallgatók beiratkoztak az egyetemre. Mi meg Pozsonyban a második évfolyam végén nagy nehezen megcsináltuk a Jakab-vizsgát (magyar grammatika), ami azt jelentette, hogy be fogjuk fejezni az egyetemet.
A demokratikus ellenzék később Budapesten rendszeres szabadegyetemet szervezett számunkra, ahol Tamás Gáspár Miklós (Miklósnak akkoriban jelent meg a Szem és kéz című anarchista könyve), Szabó Miklós, Vajda György, Kis János, Kenedi János, Solt Ottília előadásait hallgattuk szinte minden hétvégén. Heller Ágnesékat olvastuk, a Lukács-iskolát. Ezek az előadások nagyon nagy hatással voltak ránk. Fokozatosan magunkévá tettük az akkori polgári-liberális értékrendet, és újbalosból, a magyarországi fejlődéshez képest talán egy évtizedet megkésve polgárivá vedlettünk. A legtöbb előadást feljátszottuk magnetofonra, hogy tovább tudjuk adni, vagy újra meg tudjuk hallgatni. A legnagyobb hatással Szabó Miklós előadásai voltak ránk, aki a Szovjetunióról és a magyar kommunisták történetéről adott elő (mondanom sem kell, hogy nem a hivatalos verziót) valami külvárosi lakásban, aztán több mint fél évet 1956-ról.
De pl. Öllős Lacival még 1986-ban is hosszú vitákat folytattunk a tudat és az érzelem ellentétéről, ő a maga dogmáihoz ragaszkodva, én pedig a friss Hamvas-olvasmányaimra támaszkodva. Nagyon nagy hatással volt ránk Bibó István szemlélete és munkája, amellyel még 1980-ban Szegeden Ilia Mihály lakásán találkoztam. Ezekben az években minden fontos magyarországi ellenzékivel kapcsolatba kerültünk, az 1980-as csopaki találkozót (ez volt a demokratikus ellenzék első egyhetes nyári tábora a Balaton mellett) követően szinte napi kapcsolatban álltunk a legfontosabb ellenzékiekkel Magyarországon. Erdőkertesen baráti kapcsolat fűzött Illés Zoltánékhoz, aki Orosz Pistával a Dunakanyarban nyomta a Beszélőt, ennek minden számát megkaptuk, szinte naprakészen.
Fiatalokként pedig minden ellenzékinek számító szellemi irányzat lelkes befogadói voltunk a Mozgó Világtól a Valóságon, a Gyorsuló idő kiadványain át a Világosságig. Kapcsolatban álltunk a magyarországi diákmozgalmakkal Szegeden és Budapesten egyaránt. Innét datálódik a kapcsolatom Szent-Iványi Istvánnal és Mohay Tamással. (…)

Visszatérve az eredeti kérdéshez, folytassuk 1989 előzményeit!

A másik fontos előzményként Lengyelországot kell megemlítenem. 1981 februárjában Sándor Eleonórával és Molnár Imrével felkerekedtünk, és elmentünk Lengyelországba. Biztosan nem mi voltunk az elsők, de biztosan az elsők között voltunk. A vonatok akkoriban teljesen üresen jártak
Lengyelországba, már az is komoly politikai vétségnek számított, ha valaki, akár turistaként is, kiutazott oda. Varsóban és Lódzban voltunk. Felkerestük a varsói Szolidaritás központot, jelen voltunk a Paraszt Szolidaritás megalakulásánál, majd Lódzban a négy hete tartó okkupációs diáksztrájk főépületében töltöttünk el két napot. Meghatározó élmény volt ez. Több táskányi szamizdatot és lengyel kiadványt gyűjtöttünk össze. A vonaton hazafelé az egész anyagot a mosdók és vécék falába rejtettük el. Éjszaka felfedezték a vámosok. A titkosrendőrség megszállta az egész vonatot. Azt figyelték, hogy ki megy vécére, ki keresi a szamizdatokat. Szétverték, felszaggatták a mosdók falait. A több táskányi anyagból csak kevés maradt meg. Egy vécében a tükör mögött nem találták meg az egyik csomagot, Molnár Imre pedig kajánul egy táskát magánál felejtett vagy hagyott a fülkében, meg a sálja tele volt Szolidaritás-jelvénnyel, abba rejtette el azokat. Hát ezek maradtak meg. Trencsénben, vagy hol, ahol kiszálltunk a vonatból, a sok-sok izgalom meg a nem evés miatt, hányinger fogott el, a gyomoridegeim felmondták a szolgálatot. Viszont lefotóztunk mindent, és ez megmaradt.
A lengyelországi események más módon is hatottak ránk. Reggeltől estig hallgattuk a Szabad Európát, és a csehszlovák sajtóban megjelent írásokat mind összegyűjtöttük, és elemeztük azokat. Amolyan “szövegelemzést” készítettünk, hogy a valóságból mi és mi módon szüremlik át a sajtóba. Nagyon tanulságos volt ez a munka, gyakorlatilag kielemeztük a kommunista rendszer propagandáját. Emlékszem, hogy ehhez elméleti hátteret Antal László: A tartalomelemzés alapjai című, a Gyorsuló idő sorozatban megjelent tanulmánya szolgálta. Ilyen elemzéseket azután többször is készítettünk, és szisztematikusan figyeltük a pártsajtót.
A megszerzett információkat feldolgozva különböző lakásokban előadásokat tartottunk a lengyelországi eseményekről, az előzményekről, egészen 1945-ig visszamenőleg. Nagyon izgalmas időszak volt ez. Hasonló előadássorozatot szerveztünk 1956-ról is, ehhez Bibó István és Szabó Miklós szolgáltatta az ismertanyagot. (…)
A magam szempontjából, nagyon fontos további állomásnak az Iródia megalakulását tekintem. 1983-ban első ízben jött létre egy gyakorlatilag félhivatalos autonóm kezdeményezés a szlovákiai magyar irodalmon belül, amely minden hivatalos intézményi formától független intézményként működött még akkor is, ha formálisan az érsekújvári Csemadok mellett fejtette is ki a tevékenységét. De az Iródia társasága, az a 20-25 ember Hodossy Gyula vezetésével tudatosan törekedett arra, hogy egy autonóm, intézményes formát hozzon létre a szlovákiai magyar irodalmon belül. Ennek a törekvésnek 3-4 ember volt a letéteményese, a munkát is ezek végezték, a többiek írókként, költőkként, tudósokként vagy írni akarókként vettek részt az egészben.
Azzal a háttérrel, amit már elmondtam, következetesen az autonóm szervezeti forma kialakítását szorgalmaztam kezdetektől fogva. Meg kell mondjam, nem mindenben talált kedvező visszhangra az elképzelésem. Az írókat akkor is a megjelenés, a publikáció lehetősége izgatta leginkább, és hosszú, sok vitát követelő beszélgetésben alakult ki az a koncepció, és ebben legfőbb érdeme Hodossy Gyulának volt, aki szervezésileg összetartotta a társaságot, amit végül is, máig is az Iródia jelent. Egyébként Pozsonyban is, a baráti körömben, magában a Jogvédő Bizottságban is rossz szemmel néztek a kezdeményezésre, és csak megtűrték, hogy én ilyen dolgokkal is foglalkozom. Az Iródián belül én egy fiatal kritikusnak számítottam, később, amikor megkíséreltem értékelni az Iródia tevékenységét, az iródiások körében rossz kritikusnak, a hivatalos irodalmon belül pedig fejlődőképes kritikusnak számítottam. Mondanom sem kell, egyik vélemény sem nyugtatott meg.
Az Iródia irodalmi teljesítményének két fontos személyiség volt a garanciája: Grendel Lajos és Balla Kálmán. Nélkülük ma aligha lehetne az Iródiáról beszélni. És bár sokan csatlakoztak a későbbiek során az Iródia méltatáshoz (pl. Zalabai Zsigmond), amolyan megtűrt irodalom maradt a maga rendkívül jelentős publikációs tevékenységével egyetemben.
A magam részéről az egyik legmerészebb félhivatalos próbálkozásnak tartom az Iródiát a 80-as években. Ami utána következett, az már a hivatalos szférába tartozott. A Próbaút című antológiával és a Próbaút Füzetekkel sikerült integrálni az irodalomba a legfontosabb irodalmi teljesítményeket az Iródiából, de ez nem von le semmit az Iródia értékéből. Külön említést érdemel az is, hogy az Iródia nem csak az irodalom irányába mozdult el. Fontos szerepet játszott a zene, a képzőművészet, sőt az egyes tudományágak, mint pl. a néprajz is megjelentek a köreiben és a füzetekben. A betiltására is akkor került sor, amikor Komárom mellett, Csicsón egy képzőművészeti tábort akart szervezni. Az FMK szóvivőjeként megjelent nevek egy része az Iródiából származnak, Juhász R. József, Németh Ilona, Mészáros Ottó. Az FMK megalakulásakor az Iródiásokból sokan jelen voltak.
Az iródiások komoly teljesítménye volt, hogy később megkreáltuk Tsúszó Sándor személyét. Maga a Tsúszó megnevezés, az akkori irodalmi légkör kifejezője volt. A szlovákiai magyar irodalmi nagyságokat ledöbbentette ez a legnagyobb szlovákiai magyar író. Egyrészt mert mindenki önmagát hitte a legnagyobbnak, másrészt mert rombolt minden autoritást és irodalmi kultuszt az irodalmon belül, még a Fábry-kultuszt is. Ez is az írói szabadság kifejezője volt, elegáns ötlettel, az irodalmi eszköztár kifinomult eszközeivel. Hodossy a kilencvenes években kiadta az egész anyagot egy kötetben, mint ahogy az Iródiáról is csinált egy reprezentatív kiadványt. (…)
A harmadik előzményként az aláírásgyűjtési mozgalmakat kell megemlíteni, amely 87-88-ban jött létre, és a romániai falurombolás elleni tiltakozással kezdődött. Ez volt az első olyan aláírásgyűjtési akció, több vonalon, amelyik azt jelezte, hogy valaminek a fölvállalása elkötelezettséget és a jövőre nézve is egyfajta kiállást jelent. Ha valaki aláírta a dokumentumot, valami mellett elkötelezte magát, és azt a továbbiakban is föl kellett vállalnia.
A falurombolás elleni tiltakozó szöveg a Madách Könyvkiadó falain belül született. Akkor már Magyarországon széles körű tiltakozó akció bontakozott ki a falurombolás ellen, sőt kisebbségi körökben is megfogalmazódtak hasonló dokumentumok. Szlovákiában valahogy csönd honolt. Dobos Lászlót valamilyen körök sürgették Magyarországon, hogy kellene valamit tenni. Ő akkor a Madáchban dolgozott a műszaki-technikai osztály vezetőjeként. Írt egy szöveget, de a maga irodalmi, áttételes megfogalmazásai nem igazán tették egyértelművé a tiltakozást. Magam is írtam egy szöveget, ami egyértelműen kimondta a tiltakozás tényét. Ezt a két szöveget csúsztattuk egymásba, így született meg a tiltakozó dokumentum. Aztán gyorsan aláírtuk. Máig megőrizetm a vidéken gyűjtött aláírásokat, a mintegy 120 íven 4000 aláírás található.

Szemléletbeli különbségek is megjelentek ebben a dokumentumban?

Nem emlékszem, de azt hiszem, nem volt erről szó még akkoriban, különben is gyorsan kellett cselekedni, pár nap alatt kellett elkészíteni.

Te a Madách Könyvkiadóban mivel foglalkoztál, egyáltalán hogyan kerültél oda?

Azt hiszem, már említettem, hogy az egyetem befejezése után három évet a DUSLO vegyiművekben dolgoztam “betanított munkásként”. Csodálatos kifejezés volt ez akkoriban: a “betanított munkás” azt jelentette, hogy olyan ember, akinek még “munkás” végzettsége sincs.
Talán nem érdektelen, ha elmondom, hogy amikor valamilyen protekcióval felvettek “betanított munkásnak”, a személyzeti osztályon nem akarták elismerni az egyetemi diplomámat (ez csak valamilyen ledolgozott évek miatt volt egyébként fontos akkoriban). Részben mert el se tudták képzelni, hogy valaki diplomával éppen a DUSLO-ban munkásnak jelentkezik, részben mert a sok mérnöki diploma mellett, ami egy kis füzetszerű valami volt, sose láttak bölcsészdiplomát, ami egy ilyen széttekerhető, lepedőszerű papiros volt. Hiába volt ott több pecsét meg aláírás, azt mondta az ottani tudálékos hölgy, hogy szerinte, ez nem “diplom”. Az mentett meg, hogy a másik irodában egy másik titkárnőnek a keresztfia szintén a bölcsészkaron végzett, és ő már látott hasonlót. Ekkor azt mondták, hogy rendben van. Érdekes volt, ahogy a személyzeti osztály, amely az egyik legfontosabb osztály volt az üzemben, így működött.
Innét mentem el egy évre katonának, majd amikor hazatértem, az Iródia és más egyebek kapcsán Grendelék csalogattak, hogy menjek fel Pozsonyba, ott mégis jobb lesz nekem. Aztán elszántam magam. 1997 januárjában a Csemadok KB apparátusába vettek fel, a szervezési osztályra, Gyenge Jánoshoz. Itt alig töltöttem pár napot, akkor voltak azok a nagy hidegek, egy héten keresztül nem jártak a vonatok, két hetet pedig beteg voltam. Majd Grendel azt mondta, hogy van egy hely a Madáchban az eredeti magyar irodalom szerkesztőségében, menjek oda dolgozni. Februártól már ott voltam. Zalabai volt a főnököm, Grendel Lajos, Balla Kálmán, Fazekas Jóska, Karsay Kati és Szőke Edit dolgozott ott akkor. Nagyon jó társaság volt. A főszerkesztő Duba Gyula volt. Gyakorlatilag az irodalmi élet középpontjába kerültem. Az egyéb kapcsolataimról senki nem tudott, Jogvédő Bizottság meg egyebek.
Szerkesztettem szinte mindent, ami egy friss munkaerőnek kijut ilyenkor, aztán fokozatosan a tudományos irodalom szerkesztése lett a fő profilom. Komoly szerepem volt szerkesztőként az Új Mindenes Gyűjtemény átalakításában és az Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára sorozat megalapításában. Szerkesztőbizottságot szerveztem a Gyűjtemény mellé, amolyan féllegálisat, amelyik azután komolyan kezdett foglalkozni a tudományszervezés kérdéseivel. Olyanok vettek részt a munkájában, mint A. Nagy László, Püspöki Nagy Péter, Popély Gyula, Vadkerty Katalin, Balla Kálmán, Mácza Mihály, Zalabai Zsigmond, Végh László, Liszka József, Kovács László, Méry Margit, Mészáros András, Trugly Sándor. Meghirdettem egy ankétot a szlovákiai magyar tudományos élet helyzetéről és lehetséges intézményi formáiról. A kérdőívre, amelyet prominens személyiségeknek küldtem el, mintegy 50 válasz érkezett. Ezeket értékelve a szerkesztőbizottság 1989 tavaszán-nyarán kidolgozott egy átfogó javaslatot a szlovákiai magyar tudományos élet intézményes formájára. Szerepelt ebben egy Társadalomtudományi Intézet, ösztöndíjalap, egy Magyar Múzeum és egy tudományos lap, amelynek azt a nevet adtuk, hogy REGIO, és természetesen a tudományos képzés is központi témája volt a javaslatnak. Úgy gondolom, hogy máig ez a legkomplexebb anyag, amit valaha is kidolgoztak a magyar tudományos intézményrendszerről Szlovákiában. Egy bizottság alakult, amelynek az volt a feladata, hogy a hivatalos szervek felé, akkor ebbe még a Csemadok KB is beletartozott, képviselje a tervezetet. A felsoroltakon kívül ennek tagja volt Bauer Edit, Szeberényi Zoltán és Turczel Lajos is. Egyébként az egész munkában Balla Kálmán, Popély Gyula, Püspöki Nagy Péter és A. Nagy László vállalta a fő szerepet, több héten keresztül konzultáltunk egymással, és ennek lett a végeredménye ez a tervezet. Az egész anyag megjelent az Új Mindenes Gyűjtemény 9. kötetében, az ankétra adott válaszok pedig a Bibliotheca Hungaricában olvashatók, a kötetben csak válogatás jelent meg.
A tervezettel megismerkedett az írószövettség magyar tagozata, a Csemadok KB, s az akkori Fábry Napok központi témája lett a kérdés.
Viszont hamarosan világossá vált, hogy mindebből nem lesz semmi. Ezért döntöttünk úgy 1989 őszén, hogy Budapesten létrehozzuk a REGIO című szlovákiai magyar tudományos folyóiratot, ebben Tóth László, Molnár Imre és Szarka László nagyon fontos szerepet vállaltak. A ma is létező REGIO tehát a mi elképzelésünk megvalósításának az egyik első lépése volt. A publikációs lehetőséget jelentette. Én csak pár hónapig voltam tagja a szerkesztőbizottságnak, mert az FMK megalakulása és a szlovákiai események gyors folyása lehetetlenné tették, hogy komolyan részt vegyek a szerkesztőbizottság munkájában, valamikor 1990 februárjában lemondtam.
Tagja lettem fiatal kritikusként az írószövetség magyar tagozatának, napi kapcsolatban álltam az Irodalmi Szemle szerkesztőségével. Egyszóval “szlovákiai magyar értelmiségi” lettem, ami elsősorban azt jelentette, hogy a lenti, “Mihály” nevezetű kávéházban-kocsmában ücsörögtünk, vitatkoztunk, beszélgettünk, ide járt szinte mindenki, aki számított valamit az irodalomban. (…)
A Madáchban ért 1989 novembere is, az FMK első irodája, értsd telefon, hasonlók itt, ebben a szerkesztőségben volt, hiszen mindannyian itt dolgoztunk. Decembertől azután alig jártam be a szerkesztőségbe, még szavaztam valamikor 1990. január elején, amikor Dobos Lászlót választottuk meg igazgatónak a Madách Könyvkiadó élére (ő később a kiadót le is privatizálta Madách-Posonium néven), de gyakorlatilag megszakadt minden kapcsolatom a kiadóval. Február végén azután fel is bontottuk a szerződésemet, és elmentem a Madáchból.

Maradjunk még az előzményeknél, az aláírásgyűjtéseknél tartottunk!

Az aláírásokra kötődött a “memorandumok korszaka” (1988-89). A Jogvédő Bizottság kezdeményezte 1988-ban, hogy fogalmazzunk meg egy olyan dokumentumot, amely mögé fel tud sorakozni az illegális, a féllegális (irodalmi) és a legális (vezető posztokban levő) értelmiség.
A dokumentum meg is született, és az akkori időszakhoz mérten tömeges aláírásgyűjtés lett az eredménye. Több mint 290-en írták alá. Ez volt a Memorandum 1988 című dokumentum, amely október 20-i datálással ment el az állami szervekhez (!), de valójában karácsony után, a két ünnep között lett véglegesítve, illetve postázva. A dokumentum a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának 70. és az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény 20. évfordulója kapcsán született, és elsőként fogalmazta meg az integrálódó nyugat-európai struktúrákba való betagozódás és a rendszerváltás szükségességét Csehszlovákiában (ezeket a részeket Öllős László fogalmazta meg akkor). A dokumentum vázlatának a szerzője Duray Miklós volt, az USA-ba való indulása előtt 1988 júliusában hagyta ránk a vázlatos szöveget, majd a végleges formáját Öllős László, Sándor Eleonóra, Varga Sándor, Gyurcsík Iván és én alakítottuk ki. Végül is a félhivatalosnak és hivatalosnak számító értelmiségi szféra (kimondottan tartalmi okokból) nem csatlakozott hozzá, de a dokumentum elérte hatását, főleg vidéken megmozgatta az egész értelmiséget, és alkalmat adott az egyértelmű állásfoglalásra. A Dobos László képviselte félhivatalos szféra megfogalmazott egy másik dokumentumot, melyet 1989 márciusában az ellentétek enyhítése vagy elfedése végett mi is aláírtunk, és az a Harminchármak Levele néven került be a köztudatba. Ez a dokumentum, jellemző módon, a kommunista pártszervekhez lett elküldve. (…)

Ezt nem teljesen értem…

Nehéz is megmagyarázni. Akkor a kommunista párt volt minden. Ha valaki akart valamit, elsősorban a párton belül kellett támogatókat szereznie, utána minden rendben volt, függetlenül attól, hogy pártszervről, állami szervről vagy önkormányzati (?) szervről volt szó. Ezt az állapotot ma már csak azok tudják megérteni, akik átélték azt. Erre mondták, hogy: pártállam.
Mi viszont, a magunk értékrendjét követve, azt mondtuk, hogy állampolgárként nem a világnézeti alapon szerveződő kommunista párt érdekel bennünket, hanem az állam, a köztársasági elnök, a kormány stb. Függetlenül attól, hogy ezek a szervek teljes mértékben a kommunista párt befolyása alatt állnak. A Fidesz fogalmazta meg ezt akkor a legtalálóbban: úgy kell viselkednünk, mintha jogállamban élnénk, annak ellenére is, hogy nincs jogállam. Mi is minden lépésünket ehhez igazítottuk. Ennek a jelszónak az volt a lényege, hogy a jogállamiság értékrendjét állította szembe a nyilvánosság előtt is a pártállami értékrenddel.
Mi is csak ezt tettük. Persze Magyarországon akkor más volt a helyzet, de például a Charta 77 is ugyanezt vallotta. Soha nem Jakešhez címezte a beadványait, hanem Štrougalhoz mint kormányfőhöz, vagy Husákhoz mint köztársasági elnökhöz. Mi ugyanis nem elvtársak voltunk, hanem állampolgárok, akik élni kívántak a törvényes jogaikkal.
A két dokumentum esetében ez egy nagyon jelentős nézet- és szemléletbeli különbség volt. Mi az állami szervekhez küldtük el a petíciónkat (Memorandum 1988), a Harminchármak Levele pedig a kommunista pártszervekhez ment el. Ez pedig a két dokumentum tartalmára is hatással volt, a Memorandum 1988 például úgy fogalmazott, hogy mi, Csehszlovákia állampolgárai az alkotmányra stb. hivatkozva, a másik dokumentum pedig a kommunista párt érdemeit méltatva tért rá a vélt “hiányosságok” felsorolására, végig abszolút pártlojalitást sugallva. És ez megmutatkozott a követelésekben is. Én most már nem emlékszem a részletekre, de bárki elolvashatja a két dokumentumot, és ha ebből a szempontból is nézi, nagyon komoly különbségeket fog találni.
Ha még meredekebben akarok fogalmazni, akkor ez a kétfajta magatartás kétfajta kibontakozási folyamatról is szólt. A Memorandum egy rendszerváltást, európai integrációt feltételezett (ez meg is fogalmazódott benne), tehát egy gyökeresen új demokratizálódási folyamatot, jogállamot. A Harminchármak Levele pedig a kommunista pártkeretek, tehát a pártállam megreformálását, a peresztrojka szellemében, egy modernizált szovjet blokkon belül.
Hogy ez mennyire így volt, azt a következő hónapok eseményei mutatták meg. Már régen megtörtént a rendszerváltás, a kommunista párt vezető szerepét már kivették az alkotmányból, de sokan még akkor sem értették, hogy miről is van szó valójában. Hogy nem a 68-as események rehabilitációja zajlik, hanem az a bizonyos “átkos kapitalizmus”, a jogállam kiépítése. A legpregnánsabb kifejezője ennek Dubček volt, aki például nem értette meg több órás győzködés és magyarázás után sem 1990 márciusában, ott voltam ennél, hogy ahhoz, hogy a Szövetségi Gyűlés elnöke legyen, indulnia kell a választáson a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen – a szerk.) színeiben. Ő úgy gondolta: ha őt rehabilitálják, akkor a kommunista párt színeiben automatikusan elnöke lesz a parlamentnek. Csak hát akkor már a kommunista párt kiszorítása volt a cél egy többszereplős politikai rendszerben. Sajnos, a “mi” szlovákiai magyarjainknál sem volt ez másképp. (…)

Azt hiszem, megint előre szaladtunk az időben.

Igen, csak azért azt még elmondanám a pontosság kedvéért, hogy több hónapos egyeztetés zajlott a szövegről, mármint a Memorandum 1988 szövegéről. Ezeket a megbeszéléseket Varga Sándor folytatta a Bizottság részéről. A másik oldalon Szőke József és Dobos László voltak. Minden megbeszélésüket konzultáltuk, és megszabtuk, hogy mi az, ami elfogadható számunkra, és mi az, ami nem. A Központi Archívum olvasóterme, vagy hogyan hívták ezt akkor, ahol Varga Sanyi dolgozott, több Bizottsági dokumentum kidolgozásának a színhelye volt. Amikor 1988. október végén kiderült, hogy nem tudunk megegyezni, és félő, hogy kicsúszunk az időből, elkezdtük gyűjteni az aláírásokat.

Hogyan zajlott ez akkor?

Egyszerű volt az egész. Néhány emberhez elvittük a szöveget, és megkértük, hogy a baráti körében mutassa meg másoknak is. Viszont nagyon vigyáztunk arra, hogy az aláírások eredetiek és hitelesek legyenek. Aztán megbeszéltük azt is, hogy kiken keresztül kell eljuttatni Pozsonyba az aláírásokat. És persze a dokumentumot elvittük személyesen a prominens magyar értelmiségiekhez. Ennek tudható be, hogy ezekben az ismeretségi körökben szinte minden családtag ellátta kézjegyével azt. De ez akkor nagyon nagy merészségnek számított. Számomra külön élmény volt, hogy olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akiket csak az addigi Bizottsági címlistáról ismertem, vagy csak az irodalmi közéletben kerültem velük kapcsolatba. Barak László, Hunčík Péter, Bödők Zsigmond nevét kell megemlítenem.
A dokumentum az aláírók nevével együtt megjelent a Kettős elnyomásban című kötetben, amelyet a New York-i Püski Könyvkiadó jelentetett meg a Magyar Emberjogi Alapítvány közreműködésével, és amit Duray szerkesztett Amerikában. Az utolsó pillanatban sikerült kijuttatnunk a dokumentumot. Az aláírók között Duray Miklós neve is szerepel, aki még Amerikába utazása előtt bízott meg bennünket, hogy a nevében aláírjuk a dokumentumot.

Hány példányban készült a dokumentum?

Négy vagy öt, nem emlékszem pontosan. Megküldtük a Szövetségi Nemzetgyűlésnek, a csehszlovák kormánynak, a ČTK-nak (Csehszlovák Sajtóiroda – a szerk.), az MTI prágai tudósítójának és valamilyen magyarországi félellenzéki lapnak. Tudtuk, hogy a ČTK és az MTI nem fogja közölni. Érdekes, hogy az MTI, amelyet akkor Pió Márta képviselt, valamilyen formában reagált, és őrzök egy levelet, amelyet Sándor Eleonórával neki címeztünk, bizonyítva, hogy az aláírások hitelesek, és nyugodtan adja közre azt. De ennek a részleteire már nem emlékszem.

De ti is megőriztetek legalább egy példányt belőle…

Természetesen, egy példány máig a birtokomban van, sőt az elküldés után még érkeztek utólag is aláírások, tehát nem 266-an írták azt alá, ahogy a hivatalos szerveknek elküldtük, és ahogyan a Kettős elnyomásban megjelent, hanem a hozzánk eljutott ívek alapján 26-tal többen, tehát 292-en írták alá a dokumentumot.

Dobosék hogyan reagáltak minderre?

A tárgyalások közben folytatódtak, de nagyon szorított bennünket az idő, már így is lekéstük az október 28-i időpontot. Közvetlenül karácsony előtt aztán felkerestem Dobos Lászlót a lakásán Pozsonypüspökiben. Nagyon meglepődött, hogy a Bizottság képviseletében megjelentem. Akkor már közel két éve dolgoztunk együtt a Madáchban. Nagyon konstruktív volt a megbeszélésünk. Én közöltem vele, hogy mi október elejétől gyűjtjük az aláírásokat a dokumentumunkhoz, és annak a kétszázvalamennyi aláírónak, akik csatlakoztak a dokumentumhoz, nem akarunk csalódást okozni, ezért az elkövetkező napokban elküldjük a dokumentumot Husáknak. Arra kértem, hogy írja alá a dokumentumot. Ő azt mondta, hogy a megbeszélések még nem zárultak le, ezért felelőtlenség lenne a részéről az aláírás.

Nem volt olyan érzésed, hogy a tárgyalásokkal el akarják húzni a megbeszéléseket, hogy lehetetlenné tegyék a dokumentum elküldését?

Nagyon sokféle érzésem volt akkor, erre nem emlékszem. De folytatom. Én akkor a következő javaslatot tettem neki: Nem lenne jó, ha két dokumentum születne, mert ez a megosztottságunkról árulkodna. Ha ő nem tudja aláírni a dokumentumot, a másik dokumentum, amely megszületik, ne legyen valamilyen ellendokumentum. Ezért megígértem, hogy ha elkészül, én is és mások is aláírják majd, és legyen annak a neve: Memorandum 1989. Ez valami kontinuitást feltételezne, és akár minden évben kiadhatnánk egy ilyen dokumentumot. Ebben egyeztünk meg.
Tehát a 68-as generáció nem csatlakozott a dokumentumhoz, de mi a következő évben, a Grendel is, Balla Kálmán is aláírtuk a Harminchármak Levelét is, annak ellenére, hogy nem Memorandum 1989 volt a címe. Egyébként a harminchármak Levele címet egy év után kapta, 1990-ben, amikor megjelent hivatalosan is már a szabad sajtóban. Mondanom sem kell, hogy nem 1989 januárjában – ahogy ezt akkor Dobos mondta – készült el a dokumentum, hanem valamikor márciusban. A szövegről akkor már nem folytak egyeztetések, mi egyszerűen aláírtuk azt.
Viszont nagyon érdekes volt az aláírás módja. Nem csatlakozhatott bárki a dokumentumhoz, valakik nagyon megválogatták az aláírókat. Mi akkor egy “értelmiségi arisztokratikus” megoldásnak tekintettük az egészet. Nem 292 aláírás volt a dokumentum alatt, hanem csak a kiválasztottaké, pedig akkor már ezt a dokumentumot még többen is aláírták volna, mint a Memorandum 1988-at.
És ami számomra még megrázóbb volt, hogy ezt a dokumentumot, mintha egyeztetve lett volna a pártszervekkel, a pártszervek komolyan is vették. Valamilyen referensi szinten megbeszélések kezdődtek az egészről. Persze ide az aláírók közül csak a kommunista párttagokat hívták (…). Ők nagyon fontos embernek érezték magukat akkor, szerintem fel sem merült bennük, hogy csak szemfényvesztés az egész, nem is lett a megbeszéléseknek semmilyen eredménye. (…)
De ez egy fontos tanulság volt. Nem is nekem, hiszen ezekkel a viszonyokkal én eléggé tisztában voltam, hanem azok számára, akik jóhiszeműen, szlovákiai magyar értelmiségiként aláírták a Memorandum 1988 című dokumentumot, a másikhoz pedig közel se tudtak kerülni. (…)
Ezt követte a Magyar PEN Klubnak a megalakulása 1989 júniusában, amely már ténylegesen autonóm formáció volt az írói társadalmon belül. Azért volt teljesen autonóm, független minden intézményes formától, mert hivatalosan alakult meg a nemzetközi PEN Klubnak a szabályai szerint, a prágai és a budapesti központ beleegyezésével. Közel 30 szlovákiai magyar író vett ebben részt, Balla Kálmán volt az egész mozgatója. Első dokumentumai a cseh ellenzékiek bebörtönzésével kapcsolatos tiltakozások voltak, illetve állásfoglalások a szlovákiai magyar irodalommal és közélettel kapcsolatban. Az első közgyűlésén megjelent Martin M. Šimečka és Miloš Žiak is. A PEN Klubnak nem volt igazán kifutása, ekkorra már teljesen átpolitizálódott a közélet. Gyakorlatilag elhalt 89 után. Október végén, november elején volt még egy közgyűlése, amelyen Kusýék bebörtönzése ellen tiltakoztunk, de aztán én szem elől tévesztettem. Talán 91-ben beolvadt a szlovákiai PEN Klubba. (…)
Mármost 1989. november 18-ának a közvetlen előzménye az egyik cseh ellenzéki csoportosulás, a Mandler-Doležal-féle Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezésnek (Československá Demokratická Iniciatíva) a közeledése, kapcsolatteremtése volt, amely 88-89-ben zajlott, és ez a szárny képviselte Csehországban azt az ellenzékiséget, amely a Charta 77-hez közel állt ugyan, de attól független kezdeményezésként jött létre, és a Masaryk-féle tradíciókra alapozta működését. A Mandler-Doležal vezette kezdeményezés volt az a formáció is, amely gyakorlatilag az akkori jogi viszonyok közepette létrejöhetett, intézményesült formában. Ez az “iniciatíva”, “kezdeményezés” volt az a megfoghatatlan jogi norma, melynek alapján társadalmi szervezet jöhetett létre anélkül, hogy be kellett volna jegyeztetni. Lényegében polgári kezdeményezés volt. Tehát néhány ember létrehozott egy kezdeményezést, nem volt párt, nem volt intézmény, nem volt társadalmi szervezet, de végül is egy csoportosulás volt, amit jogilag nem lehetett megfogni, de nem lehetett megtámadni, büntetni sem.
A Doležalékkal kialakított kapcsolatra kötődve jött létre az a társaság Szlovákiában, amelyik eldöntötte, hogy hasonló formációt hoz létre a szlovákiai magyar kisebbség körében. 1989. november 18-án gyakorlatilag ez alakult meg Vágsellyén. Magát a megnevezést (Független Magyar Kezdeményezés) is a Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezésből vette, tehát ugyanannak a “jogi” formának az átvétele volt, és ezt az utat akarta járni ez a társaság. A különbség annyi volt, hogy a belső struktúráját november 18-án a Charta 77 struktúrájának mintájára alakította ki, két szóvivőt “választottunk”.
Volt még két fontos ösztönző erő. Az egyik, hogy a magyar demokratikus ellenzékkel 79 óta gyakorlatilag kapcsolatban voltunk, és ez egy nagyon élő kapcsolatot jelentett, a másik, hogy a 80-as évek másik felében már a cseh ellenzékkel is, tehát nemcsak a Doležal-Mandler-féle szárnnyal, hanem a Charta 77-tel is kapcsolatban álltunk.
Az utolsó lökést az FMK megalakításának a Néhány mondat című politikai pamflet adta, amely gyakorlatilag egy utólagos Charta 77 aláírást jelentett sokak számára, számunkra is, és nagyon sok, több ezer aláírást sikerült összegyűjtenünk. Ez már teljesen nyílt politikai állásfoglalás volt 1989. szeptemberében-októberében. (…)

Ha már ezt hozzáfűzted, úgy tudom, hogy 1989 nyarán volt egy megbeszélés Miroslav Kusýval, mondanál erről valamit.

(…) Hát ez az ellenzéki aktivitások körébe tartozik. Amikor Duray Miklós 1988. augusztus elején elment Amerikába, a szlovák ellenzékiekkel szinte teljesen megszakadt a kapcsolat. A szlovák ellenzékiek alatt azokat a chartásokat kell érteni, akik Szlovákiából aláírták a Charta 77-et. Kusý, Čarnogurský, Ponická és mások, nem voltak sokan. Mi nem ismertük teljes részleteiben Duraynak ezeket a kapcsolatait. Arról tudtunk, hogy készítenek egy közös nyilatkozatot a Charta 77-en belül a szlovákiai magyar kérdésről, a szövegvázlatokat is láttuk, de ebben nem voltunk benne. (…) Azt is tudtuk, hogy mielőtt Duray elment Amerikába, ezek a megbeszélések nem vezettek eredményre.
Mármost valamikor 1989 nyarán megjelent egy cikk a Literárny týždenníkben egy Gregor Papuček nevezetű magyarországi szlováktól, valami “jajkiáltás”, melyre Ján Bobák “elvtárs” reagált, és meglehetősen nacionalista hangvételt ütött meg az egyébként népszerű, ellenzékinek számító szlovák hetilapban. Sándor Eleonórával megfogalmaztunk egy válaszírást, és elküldtük a szerkesztőségbe. Csodák csodájára nagyon gyorsan megjelent ez az írásunk, melyre Bobák elvtárs még ugyanabban a számban válaszolt is. Újabb írásunk követte ezt arról, hogy mit is jelent a nemzethez tartozás, hogy ki számít magyarnak és ki szlováknak, hogy nem lehet félmilliós szlovákságról beszélni Magyarországon, ha ott csak 8 ezren vallják magukat szlováknak stb., stb. Pár héten belül világossá vált, hogy az írásunk közlése csak alkalom volt arra, hogy a lap megjelentesse a legvadabb nacionalista írásokat ebben a kérdésben, amolyan reakcióként a mi írásainkra.
Azért hangsúlyozom, hogy Bobák “elvtárs”, mert mi az írásunkban következetesen Bobák “úr”-nak tituláltuk őt. Ez szentségtörés volt akkoriban. Az “úr” kifejezés valami burzsoá csökevénynek számított, Bobák elvtárs ki is kérte magának, aztán pejoratívan bennünket is “leurazott”, pontosabban csak a nevünket használta és elhagyta az “elvtárs” kifejezést. Ma már mindennek szinte semmilyen jelentősége sincs, akkor ez a polgári magatartásunk egy fontos kifejezője volt.
Nos, ez volt az az ok, hogy Sándor Eleonórát és engem megkeresett a szlovákiai ellenzék néhány tagja. Miroslav Kusý, Milan Šimečka, Martin M. Šimečka, Ivan Čarnogurský, Ján Jablonický.
(…) Pozsonypüspökiben jött létre az első találkozó, pontosan nem emlékszem az időpontra, de valamikor augusztus elején. Itt arról volt szó, hogy nekik már elég intenzív a politikai tevékenységük, partnereket kerestek magyar vonalon, akiket be lehetne kapcsolni ebbe a politikai artikulációba. Nagyon sok kérdésben meg is egyeztünk. Megegyeztünk, hogy nem a történelemmel fogunk foglalkozni, hanem a mai társadalomban egy demokratizálódási folyamatot kell beindítani, tehát ne foglalkozzunk a múlttal, hanem próbáljunk meg olyan közös pontokat találni, amelyiken el lehet indulni egy demokratikusabb Csehszlovákia irányába. Politikai lépésekről ezen a megbeszélésen nem volt szó. Szó volt viszont a másik megbeszélésen, amely október 10-e körül jött létre.
(…) Vágsellyén jött létre a találkozó a lakásunkban, közvetlenül Kusýék szabadulása után. 1989. augusztus 20-án, amikor letartóztatták őket, több mint egy hónapig voltak vizsgálati fogságban, és hát a tüntetések, a külső nyomás hatására, szabadon engedték őket. Ez a találkozó úgy október 10-e körül jött létre. Pontosan a dátumra nem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy Kusý akkor két napja volt szabadlábon. Tehát ez azt jelenti, hogy közvetlenül utána, gyakorlatilag a börtönből jött ide Sellyére. Ezen a találkozón gyakorlatilag a későbbi politikai reprezentáció minden fontos személyisége megjelent, ez is mutatta a dolog fontosságát. Ján Čarnogurský a személyi titkárát küldte el, úgy hívták, hogy Ján Bicko. Ő volt jelen ezen a megbeszélésen. Itt volt Miroslav Kusý, Milan Šimečka, Martin M. Šimečka, Ján Langoš, ő akkor a földalatti keresztényi vonalat képviselte, Miloš Žiak, Boris Pastier, aki az írói vonalat képviselte, a többiekre nem emlékszem.
Már nyíltan politikai kérdésekről volt szó, mégpedig arról, hogy hogyan képzeljük el a szlovák demokratizálódási folyamatot. Kusýék abban az időben egyértelműen Dubčekben gondolkoztak, egy demokratikus szocialista vízióban. Dubček személyéről ezen a megbeszélésen úgy esett szó, mint lehetséges megoldásról, mint az 1968-as emberarcú szocializmusnak a rehabilitációjáról. De nem igazán látták komoly esélyét azokban a napokban annak, hogy Dubček szerepet vállalhat az egész folyamatban. A megegyezés abban állt, hogy mi létrehozunk egy olyan szervezetet, amely párbeszédképes lesz velük. Na most ez a velük egy elég megfoghatatlan dolog volt. A Charta 77 szlovákiai szárnya, részben az ellenzéki írói társulás, tehát a Martin M. Šimečka és a Žiak körül kialakult fiatalok csoportja és Ján Langoš képviselte keresztényegyházi vonal. Így lehetne definiálni az egészet.

Zöldek még nem voltak ott?

Se diákok, se zöldek. Ilyen politikai formáció akkor még nem volt. Ami konkrét témaként merült föl az előző megbeszéléseken is, és ezen is, az az, hogy akkor készült Csehszlovákiának az új alkotmánya. Október 28-ára akarták Jakešék elkészíteni az új alkotmányt. Már 1988-ban szerették volna elfogadni, de ez elhúzódott 1989-re. Kusýék nyáron elkezdtek dolgozni egy alternatív alkotmányon, és ennek az alkotmánynak a kidolgozásába kívántak bevonni bennünket, és ehhez kérték azt, hogy valamilyen intézményes formában kapcsolódjunk be az alkotmány kidolgozásába.
Ez azért volt fontos, mert nem szerettek volna egyéni nézeteket képviselni az alkotmány kapcsán, hanem egy hivatalos kisebbségi álláspontot szerettek volna prezentálni, valamilyen dialógust folytatni, és ehhez kellett nekik egy olyan intézményi forma, amelyik ezt lehetővé tette volna.
Így jött össze ez a két dolog. A Doležal-féle “kezdeményezés”, hogy velük szemben is intézményes formában lépjünk fel, hogy velük vagy az ő intézményüknek egy szlovákiai magyar intézményét alakítsuk ki, s ugyanez az intézmény jelentette volna azt a keretet, amelyik párbeszédbe kezdhetett volna Kusýékkal.
És azért alakult meg csak november 18-án a Független Magyar Kezdeményezés, mivel korábban nem lehetett összehozni a társaságot. Több próbálkozás volt erre, de igazából az, hogy 20-25 vagy 30 ember egyszerre valahol találkozzék, ezt egyszerűen nem lehetett megvalósítani úgy, hogy a rendőrség meg egyebek ezt ne tudják követni. (…)

Térjünk vissza a november 18-i találkozó előzményeihez! Tulajdonképpen, ha jól tudom, akkor lényegében véve te döntötted el azt, hogy kik lesznek meghíva a szűk körű találkozóra. Így van ez?

Nem teljesen, mert a Mandlerékkal a kapcsolatot több ember tartotta. Itt több személyről kell beszélni párhuzamosan, mivel eléggé leosztódtak a föladatok az egyes kapcsolatok alakításában. A Charta 77 képviselőivel elsősorban Sándor Eleonóra tartotta a kapcsolatot, ő volt az, aki vagy tolmácsként, vagy valamilyen formában Prágába szokott járni a tüntetésekre, nem hagyott ki egy tüntetést sem Prágában. Részben tüntetni ment, részben, ha már ott volt, akkor általában a magyar ellenzékieknek tolmácsolt a Šabatáék meg mások irányába. A Mandlerékkal, Doležalékkal Grendel Lajos volt a fő kapocs, Grendel Lajos, mert a Doležaléknak jó kapcsolataik voltak Budapesten. Grendel úgy kapcsolódott az egészhez, hogy Doležalék eredetileg őt keresték meg azért, mert Budapesten kapták meg a nevét. (…) Aztán Grendel adta tovább Balla Kálmánnak meg nekem, a szerkesztőségen belül, a Madáchban. A PEN Klub az egyértelműen a Balla Kálmánnak volt az ügye, ő volt az, aki vitte a vonalat Budapest és Prága irányába.
A politikai képződmény kialakításában volt némi szerepem nekem is, tehát a Független Magyar Kezdeményezés kialakításában, de azért el kell mondani, hogy részben Sándor Eleonórával, Balla Kálmánnal és másokkal konzultálva folyt az egész. De aki véglegesítette a névsort, hogy kit meghívni, az a Kálmán meg én voltam. De ennek nem volt ekkora jelentősége, a névsor adott volt, a kérdés úgy merült fel, hogy hányan férünk be a kétszobás lakásunkba. Ez a társaság elsősorban a PEN Klubra és a korábbi csoportosulásokra alapozódott. Ezért vettek részt olyan emberek is, akik a későbbiek során már abszolút nem politizáltak, sőt már itt is végigunatkozták az egész éjszakát. Nem érdekelte őket a téma, ezek íróemberek voltak, költők, például a Bettes Pista az egész Független Magyar Kezdeményezés megalakulását végigaludta, mert annyira nem érdekelte őt a dolog, de ő azért itt volt. (…) Mindezeket azért mondom el, hogy érzékeltessem a hangulatot. Viszont mindenki tudta, hogy hova jön, és teljes mértékben tudatában volt annak is, hogy most nagyon komolyan csoportos politikai szerveződés kialakításában vesz részt, amiért akár 5-8 évre is bebörtönözhetik. És ez arra is vonatkozott, akit nem érdekelt az egész, vagy végigaludta azt. Ezt azért tudni kell hozzá.

Végül is hány ember volt jelen ezen az összejövetelen?

Emlékezetem szerint úgy 22-23 ember volt jelen. Soha nem jelentettük meg a későbbiekben az alapítók névsorát. Pár héten belül, amikor már ezrek csatlakoztak a mozgalomhoz, nem lett volna etikus. Ez egyfajta megkülönböztetése lett volna a tagságnak: alapítók és csatlakozók. Hát ezért nem jelentettük meg a listát. (…)

Most azért már a történelmi tényszerűség kedvéért elmondhatnád.

Nem biztos, hogy mindenkit fel tudok sorolni. Állítólag valaki leírta, legalábbis utólag, a névsort, és meg is kell lennie az FMK archívumában, nekem nincs meg ez. Tehát csak a nagyon rossz arcmemóriámra tudok támaszkodni, amikor neveket mondok. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz teljes a névsor: Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna, A. Nagy László, Öllős László, Hodossy Gyula, Barak László, Szigeti László, Kulcsár Ferenc, Grendel Lajos, Balla Kálmán, Németh Ilona és Marián, Juhász R. József, Hunčík Péter, Bettes István, Molnár Imre, Szőke Edit, Karsay Kati, Gyurovszky László, Gyurcsík Iván, Tóth László, Bába Iván, Csanaky Eleonóra, Filep Tamás Gusztáv, éjszaka vagy talán már a reggeli órákban megjelent Molnár Imre is Csáky Palival…

Említetted, hogy ennyi embert nehéz volt összehívni úgy, hogy a rendőrség ne tudjon róla. Mégis hogyan sikerült?

Amikor terveztük az egészet, világos volt, hogy valami házibuliszerűséget kellene szerveznünk, amelyre meghívjuk ezeket az embereket. Ilyenek elég gyakran voltak. Felmerült a névnapom, ez november 4-én van, de akkorra nem sikerült megszervezni. Aztán Tóth Lajos barátom keresett meg, hogy az 50. születésnapját a volt Vörösmarty Klub egykori termében a vágsellyei Centrál Szálló kávéházában szeretné megünnepelni. Ezt az alkalmat akarja felhasználni arra, hogy a volt klub szellemi örökségét felelevenítve egy értelmiségi konferenciát szervezzen a kisebbségi lét legégetőbb kérdéseiről. Miközben a program kialakításán gondolkodtunk, arra is megkért, hogy javasoljak neki neveket, akiket meghívhatna erre. Nos, ekkor mondtam neki, hogy adok majd 20-30 nevet, akiket feltétlenül hívjon meg, és én garantálom, hogy meg is fognak jelenni.
Arra gondoltam, hogy a születésnap jó alkalom lesz a tervezett összejövetelre. A barátaimmal megbeszéltük az egészet, ekkor véglegesítettük a névsort is. A születésnap és a konferencia jó alkalomnak tűnt. Csak arra kellett vigyázni, hogy másutt alakuljon meg a szervezet, ne a Centrál Szállóban, mert ezzel sokakat veszélyes helyzetbe hozhattunk.
Úgy döntöttünk, hogy a Szállóból átmegyünk a lakásomra, és ott fogjuk megalapítani a Független Magyar Kezdeményezést, megvitatni a politikai arculatát, belső szerkezetét meg mindent. Tóth Lajos “A csehszlovákiai magyar értelmiségi lét” című konferenciára vagy 120 embert hívott meg. Lényegében mindenkit, aki számított akkoriban. El is jöttek szép számban. Én a Lajosnak egy szót sem szóltam arról, hogy valami más is készül. A Tóth Lajos, annak ellenére, hogy ott lett volna a helye nálunk, hétfőig nem is tudott arról, hogy megalakult az FMK. (…)
Ma is úgy gondolom, hogy ha a politikai történések nem vesznek más irányt akkoriban, a Tóth Lajos által szervezett konferenciának a megrendezése az egyik legnagyobb politikai tett lett volna a későbbiekben. Egyébként az is az volt. Királyhelmectől egészen Pozsonyig, vagy akkor még Prágáig minden fontos személyisége megjelent a konferencián a szlovákiai magyar értelmiségnek, utána se volt ilyen átfogó és jól megszervezett tanácskozása a magyar értelmiségnek. Pedig nagyon nagy szükség lett volna rá. Püspöki Nagy Péter, Varga Sándor, Popély Gyula, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Molnár Imre, Szarka László, Szabó Rezső, Balla Kálmán, Sándor Eleonóra, remélem nem hagytam ki senkit, és én adtam elő. Nagyon izgalmas előadások voltak, amelyeket ott helyben magnószalagra is rögzítettek. (…)

Hogyan emlékszel, milyen hangulat, milyen nézetek alakultak ki akkor, Tóth Lajos születésnapján?

A konferencia előrevetítette az összes politikai irányzatát a szlovákiai magyarságnak. Azért tudta előrevetíteni, mert az egész konferenciát a Lajos úgy alakította ki, hogy csokorba fogja a már meglévő különböző nézeteket.
Nagyon élesen megjelent ezen a konferencián, vagy szemináriumon, vagy mit tudom én, minek lehet nevezni, az 1968-as generáció és a mi generációnk közötti ellentét. Éles viták alakultak ki, fogalmak és politikai elképzelések között. (…)
Az egyik előadás az enyém volt, amelyik arról szólt, hogy nem “nemzetiségként”, hanem “nemzeti kisebbségként” kell értelmezni az itt élő szlovákiai magyarságot. A korabeli felfogás, amit egyébként a szlovák kommunista párt egyik fő ideológusa, Plevza is vallott, következetesen nemzetiségként (národnosť) határozta meg a szlovákiai magyarságot, egy külön identitásként, melynek semmi köze sincs a magyar nemzethez. Valami hasonlót fogalmaztak meg Szabó Rezsőék 1968-ban, indokolandó a 68-as alkotmánytörvényt. Az előadásom ezekkel a nézetekkel szemben “nemzeti kisebbségként” definiálta a szlovákiai magyarságot, tehát olyan nemzetrészként, amelyik Csehszlovákiában kisebbségi helyzetben van. Ez egyben azt is jelentette, hogy a szlovákiai magyarság a magyar nemzet integráns része. Az előadásom teljes szövege megjelent a REGIO-ban, Magyarországon, 1990 elején. Ez egy nagyon jelentős szemléletbeli különbséget jelentett akkoriban. Később, amikor a fordulat után, mindenki, volt kommunisták, reformkommunisták, sőt még titkos ügynökök is amellett kardoskodtak, hogy a szlovákiai magyarság a magyar nemzet integráns része, és hogy ők világéletükben ezt vallották, csak mosolyogtam magamban.
A másik fontos előadása Sándor Eleonórának volt, aki azt fogalmazta meg, hogy nem kell a hatalommal törődni, hanem a hatalmi struktúrák mellett kell olyan szervezeteket, intézményeket kialakítani, amelyekben a szlovákiai magyarság sajátos érdekeit képviselhetik. Ez egy rövid előadás volt, akkor, amikor a peresztrojkás időszakban mindenki a hivatalos, a remélt reformpolitika sáncaiba kívánkozott vissza, nem is nagyon volt visszhangja, szóval nem nagyon érzékelték ennek a súlyát. De ott néhányan tudtuk, hogy ez egy nagyon komoly programadó beszéd, amihez hasonló nem hangzott el korábban kisebbségi körben nyilvánosan. És hát, mi tudtuk, hogy ilyen intézmény a Bizottság, és ilyen lesz pár órán belül az FMK is.
Amikor azt mondtam, hogy a történések más irányt vettek november 18-a után, és ez a konferencia gyakorlatilag visszhang nélkül maradt, annak legjobb bizonyítéka az, hogy a konferencia anyaga soha nem jelent meg. Érdekes lenne valamikor megjelentetni ezt. Fontos kordokumentum lenne. Azóta mi leírattuk az anyagot, és a Bibliotheca Hungaricában letétbe helyeztük.

Mi történt még a konferencián?

Nem emlékszem pontosan a vita részleteire. Arra emlékszem, hogy Öllős László és Szabó Rezső között elég éles felfogásbeli különbség alakult ki jogi kérdésekben, valamilyen jogértelmezés kérdésében.
És emlékszem arra is, hogy Molnár Imre, teljesen váratlanul, elővette Esterházy János fényképét, kifüggesztette a mikrofon mellé a falra, és felszólított mindenkit, hogy most emlékezzünk meg a legnagyobb szlovákiai magyarról, aki mártírhalált halt.
Megemlékezése, amely derült égből villámcsapásként érte a jelenlévőket, hogy itt Esterházy Jánosnak a neve egyáltalán fölmerült, és az Imre a képét kitette a pódiumra, nagyon sok emberben rettenetes nagy riadalmat keltett. Hogy itt őket csőbe húzták, olyan témába rángatták bele, mellyel nem kívántak foglalkozni. Pedig tényleg ez volt az első hivatalos megemlékezés nyilvános fórumon Esterházy Jánosról Szlovákiában 1948 vagy 1945 óta. Utána, valamikor 1990 nyarán és őszén, több, úgymond “első” megemlékezés zajlott a politikai harc és a politikai kampány részeként Dél-Szlovákiában, de igazából ez volt az első megemlékezés, vagy rehabilitálás. (…)
Nos ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a későbbiek során nem igazából volt mindenki számára világos, hogy mi is történt valójában. Sokan voltak olyanok, akik azt hitték, hogy a Centrál Szállóban alakult meg a Független Magyar Kezdeményezés, de ez nagyon tudatosan két esemény volt. Sokan pedig megsértődtek, hogy nem lettek meghíva a lakásomra, eltérő politikai pályák is kialakultak emiatt. Nem lehetett mindenkit meghívni. Ha tudtuk volna, hogy mi lesz vasárnap, hétfőn meg az elkövetkező hetekben, akkor akár a Centrál Szállóban is meg lehetett volna alakítani az FMK-t. Lehet, akkor még az események is más irányt vettek volna. (…)

És hogyan is alakult meg az FMK?

Este 8 és 9 óra között, jelzésszerűen az emberek szépen, csöndben eltűntek a szállodából, és megjelentek nálunk a lakásban. Aki még nem volt tájékoztatva, hogy miről van szó, azt tájékoztattuk, és kezdtük kimunkálni, hogy milyen politikai képződményként kívánjuk létrehozni az FMK-t. Két alternatíva volt, hogy szociáldemokrata irányultságú vagy pedig liberális irányultságú politikai szervezetként alakuljon-e meg a Független Magyar Kezdeményezés. És hát végül is a második lett az, amit elfogadtunk.

Vissza tudsz emlékezni arra, hogy miért?

Az akkori vita részleteire nem emlékszem pontosan. Igazából csak ez a két lehetőség merült fel. Érdekes, hogy akkor már szocialista irányzatról, legyen az ember- vagy akármilyen arcú, nem esett szó. Pedig megtörténhetett volna, hiszen, mint már említettem, egy hónappal korábban Kusýék valami ilyesmiben gondolkodtak. Több tényező is közrejátszott a döntésben. Először is a negatív megközelítés: mi az, ami nem lehet. Meggyőződésem, hogy a szociáldemokrata alternatíva is ilyen módon lett elvetve, túlságosan emlékeztetett a szocialista jelzőre, és úgy gondoltuk, hogy ez negatív érzelmeket keltene. A másik viszont pozitív megközelítés volt. Akkor mi már tényleg egy polgári értékrendet képviseltünk, és ehhez legközelebb a szabadelvű politikai értékrend társult. Emlékszem, hogy a liberális politikai irányvonal mellett Grendel érvelt leginkább, meggyőződésem, hogy neki viszont az irodalom szemszögéből az individualizmus volt a motivációja.
Meg kell jegyezni, hogy az akkori felfogásban a szabadelvűség nem csupán politikai irányultságként merült fel, hanem olyan politikai értékrendként, amely a legalapvetőbb emberi és szabadságjogok legfőbb letéteményese és kifejezője volt. Maga az FMK is sokat küszködött a fogalom értelmezésével. Sokáig a liberalizmus azoknak az értékeknek a társadalmon és államéleten belüli rögzítését jelentette, amely lehetővé tette egy pluralista társadalom működését. Tehát az alkotmány megváltoztatását, egy sor törvény megalkotását, azoknak az alapvető jogoknak a rögzítését – sajtószabadság, választójog, gyülekezési szabadság, társulási szabadság, a piac szabadsága stb. -, amelyek nélkül elképzelhetetlen többpártrendszer és plurális rendszer. Ha konkrétabb akarok lenni, azt kell mondanom, hogy mindazon alapkérdések tisztázását, amelyek nagy részét Magyarországon például az ellenzéki kerekasztalon belül sikerült megoldani, ilyen Szlovákiában nem volt, sem kerekasztal, sem maga a folyamat, sem pedig a volt hatalommal való párbeszéd vagy kiegyezés. Ennek viszont az volt a következménye, hogy a közvélemény nem tudta feldolgozni, sok esetben felfogni sem, az új, hirtelen megjelent értékrend minden részletét, a buktatókról és dilemmákról nem is beszélve. Ez a mai napig végigkíséri a társadalom fejlődését, sok esetben a demokrácián belüli diktatórikus kísérleteknek kell ráeszméltetni a társadalmat egy médiatörvény, egy alkotmánybíróság fontosságára. Akkoriban mi a liberalizmust a demokratikus keretek kialakításaként, a játékszabályok kimunkálásaként értelmeztük, nem pedig egy sokszereplős politikai harc egyik szubjektumaként. A régi rendszer átalakítása, a “rendszerváltás” volt az a fő dolog, amiben gondolkodtunk, és azután az elkövetkező hónapokban munkálkodtunk is.
A későbbiek során teljesen természetesnek tűnt számunkra, hogy más pártok is létrejönnek, gondolkoztunk magyar kisgazda-, magyar szocdem párt létrehozásán. A magyar kereszténydemokrata mozgalmat gyakorlatilag mi indítottuk útjára. (…)
De az már nagyon zavart bennünket, hogy ezek a pártok nem a játékszabályok, a szabadságeszmék kiteljesedésével törődnek, hanem azzal, hogy teljesen kiszorítsanak bennünket a politikai színtérről, semmi mással nem törődtek, csak azzal, hogy ezt megtegyék, miközben a rendszerváltás kezdetén álltunk csupán. Az pedig egyenesen felháborított bennünket, hogy néhányan a mi sorainkban kezdenek olyan nemzeti vagy más alapon működő pártkezdeményekbe, amelyek ellentétben álltak az egész folyamattal.
Mindezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy akkoriban a szabadelvűség a szabadságjogok törvényi rögzítését jelentette számunkra, a tényleges rendszerváltást. És ezzel nem csak mi volt így. A Polgári Fórum, a VPN, de azt hiszem a magyarországi rendszerváltó pártok is ezzel a dilemmával küszködtek.
Erre mondták később, még komoly szakértők is, hogy hát igen, a forradalom felfalja a gyermekeit. Pedig a fordítottja volt igaz, a “gyermekek”, a kialakított értékrend és játékszabályok folytán kialakult politikai szereplők falták fel a “forradalmat”, a még nem tisztázott, nem rögzült játékszabályokat. Szlovákiában ennek tragikus következményei voltak. Csehországban a Klaus-féle párt, Szlovákiában a mečiari párt volt ennek a legfőbb kifejezője. Nem véletlen, hogy éppen ők osztották fel később a köztársaságot. (…)
Ha ez nem így lett volna, akkor mi teljesen pártpolitikai alapon gondolkodtunk volna, és nem szakértőkben. Az első parlamenti képviseletünk esetén, a kooptálásokkor, nem javasoltuk volna például Popély Gyulát, vagy akár Duray Miklóst is említhetném, vagy nem javasoltuk volna ugyanezen személyeket az 1989. december elején még reálisnak vélt szövetségi nemzeti kisebbségi miniszteri posztra. Durayt akkor úgy javasoltuk, hogy még otthon sem volt, Budapestről egyenesen Prágába utazott.
Tehát az értékrend volt fontos számunkra november 18-án.

Nem játszottak ebben szerepet a magyarországi politikai pártok?

Ez akkor fel sem merült. Akkoriban számunkra az MDF, vagy az SZDSZ (ők akkor talán még valami Hálózat voltak), vagy a Fidesz mind egyformán volt érdekes és értékes. Hogy megint valami konkrét példát mondjak: mi mellettünk, akik meglehetősen a polgári ellenzékhez álltunk közelebb, A. Nagy László kifejezetten MDF-esnek számított, ilyen minőségében állt például díszőrséget Nagy Imre koporsójánál, tudomásom szerint egyetlen szlovákiai magyarként június 16-án az újratemetésen. De például Bába Iván, aki később MDF-es lett, akkoriban még a Hálózat lelkes híve volt, sőt később valamilyen Liberális Pártot is alapított. Hát ennyire bonyolult volt ez akkor. Pártpolitikai szempontok igazából akkor kezdtek szerepet játszani, amikor megalakult 1990. február elején az Együttélés, és kiderült, hogy az MDF teljes mellszélességgel őket támogatja. (…)
Mi november 18-án egy illegális szervezetet alapítottunk, amelyik a még akkor is kifejezetten ortodox kommunista elveket vallókon kívül mindenkit megszólítani és összefogni kívánt. Ezt a célkitűzését az elkövetkező hónapokban – az elvárásainkat és az akkori elképzeléseinket is messzemenőleg meghaladva – sikerült is elérnie. (…)

Volt egy újságotok, a Szabad Kapacitás. Azt is ekkor alapítottátok meg?

A Szabad Kapacitás egy külön történet. Juhász R. József és Németh Ilona, ők is az Iródiából jöttek, vetették fel már jóval korábban, hogy egy amolyan művészeti, közéleti illegális lapot kellene alapítani. Gondolkodtunk is sokat róla. Egyszer, közülünk akkor csak a Rocco (Juhász R. József) értett a számítógéphez, kinyomtatott két szót, valahogy a számítógéppel megnyújtva a betűket, mondván, ez meg is felelne címnek. Ez volt a Szabad Kapacitás, tehát a kihasználatlan, a felszínre nem hozott szellemi értékek. Tetszett a cím, így elkezdtünk dolgozni a lap első számán. Sok anyag össze is jött. Aztán, amikor megalakult az FMK, ez lett a belső információs lapja. Akkor már nem gondolkodtunk abban, hogy ez egy komoly lap lesz, hiszen a lehetőségek nagyobbak lettek, de mégis egy fontos lapnak számított az első hetekben. Stencil nyomtatásban jelent meg, valahol Dunaszerdahelyen nyomták a lapot, pár ezer példányban. De ennél sokkal nagyobb volt a példányszáma, mert megengedtük, hogy bárki utánnyomja, és nem szabadott megtartani, hanem az elolvasása után azonnal tovább kellett adni az ismerősöknek. A Szabad Kapacitás azután az FMK hivatalos tájékoztatója lett. Már csak azért is, mert közben a kommunista pártorgánumnak számító Új Szó mellett megalapítottunk egy napilapot is, NAP néven, amelynek az első száma rohammunkában, december 15-én jelent meg, és Hunčík Péter volt az első főszerkesztője. Mindkét lapot szinte a térdünkön szerkesztettük, semmilyen felszerelésünk nem volt hozzá, még az írógépet is kölcsönkaptuk. (…)

Mit jelentett az illegális szervezet?

Két szóvivőt választott a társaság. A szóvivőknek az volt a feladatuk, hogy nevüket adják a nyilvánosság előtt az egészhez, gyakorlatilag rajtuk keresztül jelent volna meg az FMK. Ők képviselték volna a szervezetet mindennemű tárgyaláson, kézjegyükkel ellátták volna a kiadott dokumentumokat, és ők vállalták volna fel a büntetőjogi eljárásokat is. A Charta 77 mintájára alakítottuk ki az egészet. Ha a szóvivőket letartóztatták volna, akkor újabb szóvivők léptek volna a helyükbe. (…)
A. Nagy László és én vállaltam az első szóvivőséget a Független Magyar Kezdeményezésben. Azért mondom, hogy vállaltuk, mert ez vállalás kérdése volt akkoriban, nem választás kérdése. A vállalás azt jelentette, hogy minden következményével együtt vállaltuk fel a szóvivőséget. Természetesen a többiek egyetértettek ezzel, e nélkül nem ment a dolog, de például választással senkit sem lehetett ilyen feladatra kényszeríteni. (…)
Még üléseztünk, amikor éjszaka vagy kora reggel Molnár Imre megjelent, és hozta a hírt, hogy Prágában szétverték a diáktüntetést, és hogy valaki meghalt. A Centrál Szállóban valaki hallgatta rádiót, mi ezzel akkor nem törődtünk. Ott helyben a társaság, aki még ott volt, mert többen elmentek, megfogalmazta az első dokumentumát, amely követelte a felelősségre vonást a tüntetés szétveréséért, és hát demokráciát, demokratikus viszonyok kialakítását követelte az első dokumentumában. És ezt adtam le másnap a Szabad Európának (Varga Györgynek Budapesten), közölve vele egyben a tényt is, hogy megalakult a Független Magyar Kezdeményezés.

Varga Györggyel ismertétek egymást?

Futólag igen, valamilyen konferencián találkoztunk már, meg hát a Szabad Európából és a fordításai miatt ismertük. Mint később kiderült, a feleségével, Zsuzsával, kapcsolatban voltam a kiadótól, ő akkor, ha jól emlékszem, az Európa Kiadónál dolgozott.
Az első telefonbeszélgetésünk meglehetősen hivatalos volt. Én szóvivőként kerestem meg őt, ő pedig azonnal arra kért, hogy olvassam be a dokumentumunkat, mert hogy úgy hitelesebb. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, meg is ijedtem, váratlanul ért az egész, így erre nem került sor. Ő olvasta be a lediktált szöveget.
Ezek után felhívtam a prágai Polgári Fórumot, és velük is tudattam a tényt, azután még az Informační servis című ellenzéki információs bulletint értesítettük Prágában a megalakulás tényéről, és hogy felvettük a kapcsolatot a Polgári Fórummal. Ez meg is jelent az első számaikban, akkoriban az Informační servis naponta többször is megjelent, a beérkezett hírektől függően.
Mi voltunk az első szervezet, amelyik Szlovákiából felvette a kapcsolatot a Polgári Fórummal, a véletlen folytán pedig az első politikai szervezet, amely november 17-e után alakult meg Szlovákiában. (…)

Mit jelentett a szóvivőség?

Hát nem volt mindegy. Azt tudtam, hogy a szóvivőség elvállalásával azt a kockázatot is felvállalom, hogy kihallgatnak majd szinte naponta, esetleg letartóztatnak, és vádat emelnek ellenem. Ez akkor, hogy úgy mondjam, benne volt a pakliban. Legalábbis akkor, amikor elvállaltam ezt. De ez már mindegy volt, a szerteágazó kapcsolatrendszerünk, a kiterjedt baráti kör biztonságot adott, akkoriban a szolidaritás tényleg a szó legigazibb értelmében érvényes volt még. A “szolidaritás” nem véletlenül került bele az első elvi nyilatkozatunkba az egyik legfontosabb értékként. De azt az álmaimban sem gondoltam volna, hogy pár napon belül egy több ezer fős politikai szervezet vezetője leszek.

Másnap viszont egy egészen új helyzet állt elő. Tudtam, hogy egy másfajta folyamat indult el, mint amit feltételeztünk, amire készültünk. Ez komoly kihívást jelentett, másfajta feladatokat stb. Hogy csak egy példát említsek, A. Nagy László, aki a másik szóvivő volt Vágsellyéről Budapestre utazott valamilyen családi látogatásra, se telefon, se semmi, azt se tudtam, hol van, rendkívül kellemetlen helyzet volt ez, egymagamnak kellett minden kijelentésért és cselekedetért vállalni a felelősséget. Ő aztán természetesen hamarosan hazajött, de soha nem felejtem azt a pár napot, amikor távol volt. Csak azért bocsátottam meg neki ezeket a napokat, mert később minden fontos tárgyalást magára vállalt, és szinte hónapokon keresztül éjjel-nappal bírta szusszal, függetlenül attól, hogy otthon három gyermeke volt. Később komoly szerepe volt abban, hogy a VPN kerekasztalánál, a fontos politikai döntéseknél a súlyunknak megfelelően lehettünk jelen, sőt talán még ennél is többet tudtunk elérni. Így sikerült elérnünk már az első hetekben, hogy az FMK döntő pozícióba jutott a tüntetések szervezésénél, hogy Grendel Lajost és Szigeti Lászlót állandó tagként tudtuk javasolni a kerekasztalba. A legtöbb megbeszélés informális volt, amelyeket Nagy Laci vezette.
Az első napokban több nyilatkozatot kellett kiadni, megfogalmazni. Ezeket általában otthon fogalmaztuk meg, majd felhívtuk azokat, akik elérhetők voltak telefonon, és utána kiadtuk azt. Így ment ez akkor, de nem is lehetett másképp. Az alapítók nagy része ezekben a napokban helyi szinten vett részt az FMK megalapításában, a tüntetések szervezésében. Abszolút bizalomra volt szükség, és akkor ebből nem volt hiány.
Ilyen nyilatkozat volt az is, amelyik első ízben foglalta össze az FMK célkitűzéseit, és amely nyílt csatlakozást jelentett az ellenzéki kerekasztalhoz. Ez hétfőn vált aktuálissá, amikor a Kis Színpad előcsarnokában első ízben találkoztak az akkori szervezett ellenzéki körök. Ekkor alakult meg a VPN kerekasztala.

Kik voltak ott?

Hát elsősorban mi, az FMK, Öllős Lacival voltam jelen. Magát a kerekasztalt az előző nap este megalakult Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN), a Charta 77 képviselői, a diákok, a zöldek és a színészek alkották. Minden mozgásban volt. Nyugati tévékamerák előtt zajlott az ülés, amely kimondta, hogy a jelenlevőkből megalakul az ellenzéki kerekasztal. Az egész terem egyébként teljesen ismeretlen emberekkel volt tele, máig nem tudom, kik voltak ott. Kusýra, Milan Šimečkára viszont határozottan emlékszem. Öllős Laci ékes magyarsággal és szlováksággal felolvasta a csatlakozó nyilatkozatunkat az egyik tévékamera előtt, és ezzel lezártnak tekintettük a napot. Mint ahogy az is volt.
Az akkori forgatagban viszont ez nem jelentett szinte semmit. Ekkor még semmi sem dőlt el. Csak annyi történt, hogy az ellenzéki érdekeltek találkoztak egymással. Utólag elemezve ez egy nagyon fontos találkozó volt, nemcsak azért, mert az volt jelen, aki nagyon aktívan vett részt az első napok történéseiben, hanem azért is, mert ez megszabta a későbbi politikai mozgások kereteit. Az Ellenzéki Kerekasztal, amely később a VPN keretében működött egészen 1990 januárjáig, az egész szlovákiai rendszerváltás, a tüntetések szervezése, a politikai egyeztetések legfontosabb szerve volt, gyakorlatilag abban az összetételben, ahogy ott és akkor megjelentünk.
Nagyon fontosnak tarom, hogy akkor és ott mi egy szervezett erőként, egy önálló intézményként szerepeltünk. Ez a későbbi történésekre meghatározó volt. Az első hét előrevetítette a politikai erők összetételét. Ha az FMK nem lett volna jelen, akkor az egész folyamat a magyarok részvétele nélkül ment volna végbe. Ezzel viszont az történt, hogy nemcsak a magyarok kapcsolódtak be az egész folyamatba, hanem a tüntetéseken is kellő súllyal tudtunk megjelenni, sőt komoly szerepünk volt abban, hogy a Fidesz emberei és más szónokok is, például Konrád György, megjelenhettek a tüntetéseken.

Hogyan telt el ez a hét?

Nehéz elmondani, mert szinte torlódtak az események. Sok irányból kezdtek szerveződni az emberek. A Duna-parton az öreg hídnál volt valami művészklub, ott jelentek meg az első szónokok. Egyre többen jelentek meg az emberek. Olyan volt ez, mint egy nyitott fórum, mindenki mondta magáét, sok ember találkozott, baráti beszélgetések folytak éjszakákon át. És kristályosodni kezdett a kép. A Hviezdoslav téren tüntetések kezdődtek, aztán kicsinek bizonyult a tér. A Gottwald téren folytatódott és a Szlovák nemzeti felkelés terén tetőzött az egész. (…)
De az első napok legfőbb kérdése az volt, hogy ki, milyen szinten milyen erővel tud részt venni a folyamatban. Emlékszem arra, hogy kedden éjszaka megkerestük Budajt valamilyen pozsonyi földszinti lakásban, ahol a Bratislavské listyt* készítették. Magyaráztuk neki, hogy itt most a tüntetéseket kell megszervezni, hogy mi Magyarországról minden kapcsolatunkat mozgósítani tudjuk. Semmit sem értett az egészből, az újsága következő számáról tanakodtak, ő akkor a zöldeknek volt az egyik vezéralakja, de idegenkedett attól is, hogy valami magyarok ebbe be akarnak kapcsolódni. Több napnak kellett eltelnie ahhoz, amíg megértette, hogy egy több tízezer fős tüntetés minden részletét át kell gondolni, nem lehet mindenkit a mikrofonhoz engedni, hogy ha valaki felvállal egy tüntetést, annak minden következményét vállalnia kell. Mi akkor a budapesti Bős-Nagymaros elleni tüntetéseken részt vettünk, ott voltunk a március 15-i ellenzéki tüntetéseken, és persze Nagy Imre újratemetésén is. Szigeti Lacinak sikerült a kerekasztalon meggyőznie az embereket, hogy minden tüntetésnek megvan a maga dramaturgiája, tudni kell, hogy mit akarunk, és ehhez kire, mire van szükségünk. Szigeti későbbi presztízse ezekben a napokban alakult ki, a tüntetések “dramaturgja” volt.
A legszebb az volt, hogy miután a kerekasztalnál megbeszéltük az egyes tüntetések, pontosabban felszólalások menetét, azok, akiknek szerepük volt, a tribünre mentek, akiknek pedig nem jutott szerep, ott tüntettek a téren kezükben a kulcsokkal. Nagyon sok magyar volt akkor ott. Naponta találkoztunk azokkal, akikkel a Néhány mondat és más egyéb akciók kapcsán ismerkedtünk meg. Nappal jártuk a vidéket, megpróbáltunk megjelenni mindenütt, délután négy körül pedig már a VPN-ben voltunk, egy óra múlva pedig a téren. (…)

Milyen fontos megbeszélésekre emlékszel ezekből a napokból?

Volt egy nagyon meghatározó megbeszélés Ján Langoš lakásán, csütörtökön, azt hiszem, november 23-án az éjszaki órákban. Csak páran voltunk ott. Engem Kusý hívott oda. Arról folyt a beszélgetés, hogy hogyan tovább. Minden fontos ember ott volt: Budaj, Kusý, Fedor Gál, Milan Šimečka és még páran. Egy Boris Zala nevezetű szakállas ember pár oldalas papírt húzott elő, mondván, hogy ő már megfogalmazta a programot, és azt vitassuk meg. Nem volt rossz szöveg, csak végig valami nemzeti forradalomról beszélt. Szlovák forradalomról, miegymás. Ha magyarul olvastam volna az egészet, és ha azt olvastam volna, ami akkor Budapesten teljesen természetes volt, hogy “magyar forradalom”, talán fel sem tűnt volna, de a szlovák nemzeti forradalom nagyon bántotta a fülemet, hiszen akkor mi már mindenütt ott voltunk, és mi (állam)polgári forradalmat képzeltünk el. Tehát szlovákiait és nem szlovákot. Szóvá tettem ezt. Nem sokan értették, hogy miről beszélek. Sokáig kellett magyaráznom. Mindenkinek természetes volt az egész. Aztán Kusý mellém állt, és az ő tekintélye lehengerelte a társaságot. Ott és akkor dőlt el, hogy Szlovákiáról, és nem szlovákokról szólt a későbbiekben a forradalom. A VPN későbbi dokumentumaiban már következetesen ez a fogalomhasználat jelent meg.
Zala hosszan érvelt a maga igaza mellett, melynek az lett a következménye, hogy az egész programjavaslatát elvetették. Fedor Gállal akkor találkoztam először, ő azonnal ráérzett a különbségre. Nem tudom, emlékszik-e bárki is erre a találkozóra a résztvevők közül, ehhez hasonló több is zajlott akkoriban, számomra nagyon tanulságos volt. Még akkor éjjel jött a hír, ott a lakásban, amikor még együtt voltunk, hogy katonákat és harckocsikat vezényelnek a tüntetők ellen, az akkori hadügyminiszter nyilatkozata ment a tévében. Ekkor nagyon komolyra fordult a dolog. Egy új helyzet teremtődött, melyben senki sem tudta, hogy mit lehet tenni. Én magam sem. A kérdés az volt, hogy folytatjuk-e, vagy sem. A folyatás mellett döntöttünk. Nem ez a döntés határozta meg a dolgokat, hanem a prágai, ahol szintén hasonlóképpen döntöttek. De ez is nagyon fontos volt, hiszen ellenkező döntés esetén, már akkor és ott a szlovákok kijátszhatók lettek volna a csehekkel szemben, mint például 1968-ban. (…)
Rá egy napra, 1989. november 24-én Dunaszerdahelyen Szigeti Laci lakásában újra találkozott szinte az egész alapító társaság. Ott fogalmaztuk meg az FMK Elvi Nyilatkozatát. Mint minden meghatározó dokumentum, ez is pár óra alatt készült el, szinte egymásnak diktáltuk az egyes pontjait. Ez a dokumentum alkotta azután az FMK sarkkövét. A később született Belépési Nyilatkozatnak, az FMK-hoz való csatlakozásnak az alapját ez a dokumentum alkotta. A belépési nyilatkozat valahogy úgy szólt: “Egyetértek az FMK Elvi Nyilatkozatával és csatlakozom a Független Magyar Kezdeményezéshez.” (…)
Egy kollektív munka eredménye volt ez a dokumentum. Soha többé nem sikerült kollektíven megfogalmazni egy ilyen meghatározó dokumentumot az FMK-ban. 15-20 ember nem tud közösen fogalmazni, akkor és ott ez sikerült. Talán ennek is volt köszönhető, hogy ennek a dokumentumnak, amikor megjelent a sajtóban, olyan elemi hatása volt. December elejére mintegy 6000-en írásban csatlakoztak az FMK-hoz, felvállalva ezt a nyilatkozatot. A Nyilatkozaton keresztül a szlovákiai magyarság csatlakozott, és a későbbiekben aktívan vett részt az átalakulás folyamatában. Nem történt valami eget rengető dolog, csak annyi, hogy nem maradtunk ki belőle. De ez, szerintem, máig hatóan fontos mozzanat volt. Bármi történt azután, ezt a tényt nem lehetett meg nem történtté tenni. Pedig alakulhatott volna máképp is. A sok-sok helyi és járási tüntetés, amelyekben az FMK kulcsszerepet vállalt ezekben a hetekben, a későbbi politikai folyamatokra meghatározó erővel hatott. Egy közösség politikai érettségét és politikai súlyát mutatta. Ami persze, akkor is, mint mindig, néhány elszánt emberen múlott, de a közösség aktív hozzáállása nélkül ezek az emberek semmit sem tudtak volna tenni.
Amikor a Madáchban egész napokon, sőt éjjeleken keresztül csörögtek a telefonok, és azonnali válaszokat kellett adni arra, hogy mit és hogyan kell tenni. Miközben azt se tudtam, hogy kik hívnak, arról pedig fogalmam se volt, hogy az egyik-másik község hol is van, nos hát akkor éreztem először, hogy rendkívül nagy felelősséget vállaltunk magunkra, hogy százak, sőt ezrek sorsáról döntünk, hogy a szűk kis, kedélyes értelmiségi körünk egy komoly politikai erővé változott. (…)

Bordás Sándor-Hunčík Péter: FER (Feszültség-előrejelző rendszer)

Dunaszerdahely-Pozsony, Nap Kiadó-Márai Sándor Alapítvány, 1999, 214. p.
(Csepeli György)

Mečiar miniszterelnök uralmának napja fennen ragyogott, amikor a Márai Sándor Alapítvány a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában angol, szlovák és magyar nyelven megjelentette az Ellenpróbák című kötetet, mely a szlovák-magyar viszonyt vizsgálta szociológia és etnopszichológiai módszerekkel. A könyv, melyről annak idején a Népszabadság hosszú, elismerő kritikát közölt, egy kutatócsoport munkájának eredményeit összegezte. A csoportot Hunčík Péter pszichiáter és Bordás Sándor pszichológus vezette.
Az akkor igen elvadult szlovákiai körülmények között a szerzők igen gazdag tapasztalati elemzés nyomán jutottak arra a sarastrói gondolatra, miszerint az etnikai és nemzeti viszályokat övező irracionalizmus csak héj, amely az ész és a szív erőinek helyes alkalmazása révén eltávolítható. Mihelyt tiszta a látás, megnyílik az út a bizalom, az őszinteség, az együttműködés, a tisztességes kommunikáció előtt, a nemzeti konfliktust felváltja a nemzeti harmónia.
A nemzetek egymás közti viszonyai s különösen az egy állam határai között együtt élő többségi és kisebbségi nemzeti csoportok viszonyai azonban jellegüknél fogva sosem juthatnak a végleges harmónia állapotába. Hunčík és Bordás úgy véli, hogy a társadalomtudomány ma már rendelkezik olyan módszerekkel, amelyek alkalmazása révén előre jelezhető az interetnikai csendet veszélyeztető vihar.

A kutatás vezetői az 1999-es könyvhétre új könyvet jelentettek meg, mellyel egy nagy lépést tettek előre az 1995-ös kötetben kifejtett társadalommeteorológia gondolata valóra váltásának útján. Abból indultak ki, hogy Szlovákia etnikai térképét reprezentáló kis létszámú mintán időről időre szociológiai, lélektani, pszichiátriai vizsgálatokat végeznek, melyek eredményeit központilag elemezve az interetnikai klíma várható fejleményeire következtetnek, lényegében éppen úgy, ahogyan azt a meteorológusok teszik.
Az analógia természetesen számos ponton hamis, hiszen a meteorológiai adatok a társadalomlélektani adatokhoz képest jóval egyneműbbek, beszerzésük rendszeresebb és módszeresebb, s ráadásul nem függnek a társadalmi érdekektől. A most kezünkben tartott könyv nemcsak az interetnikai feszültség előrejelzésére alkalmas rendszer részletes módszertani segédlete, hanem a rendszer egyes elemeinek próbája is.

Nemzeti szempontból Szlovákia két markánsan különböző régióira oszlik. Észak-Szlovákiában a szlovákok homogén nemzeti környezetben élnek. Dél-Szlovákiában a magyarok és a szlovákok vegyesen élnek. Dél-Szlovákiában a helyzetet bonyolítja, hogy egyes térségekben a magyarok tömbben vagy abszolút többségben élnek. A kisebbségi sors számukra utóbbi esetben absztrakció, melynek ellentmond a konkrétan megtapasztalt többségi magyarság-élmény. A szlovákok esetében viszont mindez fordítva van: kisebbségben élnek, miközben többségnek tudják magukat.
A korábbi kutatások eredményei azt mutatták, hogy a nemzeti konfliktus paradox módon ott fenyeget leginkább, ahol a másik fél nincs jelen. Az együttélés viszont a harmónia kialakulásának kedvez. Az etnikai feszültség előrejelzésére szolgáló rendszert tehát a szerzők szerint egyszerre két szinten kell kiépíteni és működtetni. Az adatokat az etnikailag homogén és az etnikailag heterogén körzetekből kell begyűjteni. Ennek megfelelően a kutatók észak-szlovákiai és dél-szlovákiai helyszíneken próbálták ki megfigyelési módszereiket, melyek során a szociológiai, szociálpszichológiai, pszichológiai és pszichiátriai, sőt orvosi adatszerzési módszerek gazdag arzenálját alkalmazták.

A módszer igazi leleménye, hogy az adatszolgáltatásra kiválasztott személyeket egy sajátos etnopszichológiai próbának teszik ki. A próba során a személyt etnikai-nemzeti identitásban sértő élménysorozatnak vetik alá. A pszichológia frusztrációnak nevezi azt az élményt, amikor valakit célja elérésében akadályoznak, számára fontos és értékes témákban megsértenek, megaláznak.
A frusztráció mértékében a személy agresszióval reagál, mely mérhető. A frusztrációs próba előtt és a próba után mért pszichológiai, pszichiátriai és fiziológiai adatok összehasonlítása fontos információt ad arról, hogy a személy miként képes megbirkózni a laboratóriumi körülmények között előidézett etnikai-nemzeti konfliktussal.

Felmerül persze a kérdés, hogy mi a biztosíték arra, hogy az individuális szinten mért etnikai konfliktustűrés egyben a kollektív szintű etnikai konfliktusra nézve is ad információt? A kutatók két körülményt iktattak a rendszerbe annak érdekében, hogy az individuális szinten mért adatokból a kollektív szintre is következtethessenek.
Az egyes “etnometeorológiai állomásokon” tesztelt vizsgálati személyeket nem véletlenszerűen, hanem két körből választják ki. Az első körbe a véleményformálók tartoznak, akikről joggal feltételezhető, hogy nézeteik, attitűdjeik, értékorientációik példaként szolgálnak szélesebb lakossági kör számára. Újságírók, tanárok, papok, választott önkormányzati tisztségviselők, orvosok, rendőrök, bírák tartoznak e körbe. A vizsgált személyek második körébe a “holdudvar” tartozik, mely a szerzők terminológiája szerint azokat jelenti, akik a megkérdezettek barátai, velük egyívásúak. Ez a kiválasztási szempont garantálni látszik, hogy az adatok társadalomlélektani értelemben véve általánosíthatók, hiszen a választott személyek a helyi kollektív élet mércéi, horgonypontjai.

A kollektív érvényességet fokozza, hogy a vizsgálat során felvetett kérdések az adott társadalom többségi és kisebbségi nemzeti csoportjainak körében folytatott gondos, megelőző történelmi, szociológiai és szociálpszichológiai és politológiai vizsgálatok eredményein alapulnak. Ha a kérdések az egyéni vizsgálat szintjén is hangoznak el, valójában nem individuálisan fogalmazódnak meg, hanem az együttélő nemzeti csoportok közvéleményét izgató problémákból származnak. Példaként említjük meg az egyes nemzeti történelmi látószögek eltérő voltából adódó konfliktusokat. Ilyen lehet a “ki volt itt előbb a Kárpát-medencében?” kérdése vagy az “X melyik nemzet tagja?” típusú kérdés. Aktuálisan kollektív szinten megfogalmazott, de az egyének számára fontos probléma lehet a szlovák-magyar viszonyban a Bős-nagymarosi vízi erőművel kapcsolatos hágai ítélet értelmezése, mely jellegzetesen másként jelentkezhet magyar és szlovák perspektívából nézve.
Hunčík Péter és Bordás Sándor módszerének igazi vizsgája még hátravan. A könyv meggyőzően fejti ki az alapokat. Reméljük, hogy a kutatóknak lesz elég ereje és főként anyagi eszköze arra, hogy az etnikai feszültségek előrejelzésére szolgáló rendszert a maga egészében létrehozzák.

Szlovákiában az elmúlt év során üdvös változások mentek végbe, melyeket különben a szerzők 1995-ös könyvének ismeretében előre várhattunk. A szlovák-magyar viszony Dél-Szlovákiában harmonikus, és viszályra inkább az északi régióban volt ok. A FER (feszültség-előrejelző rendszer) igazi vizsgája akkor várható, ha más régiókban, más együttélő csoportok közötti viszonyban is kipróbálják. A Márai Sándor Alapítvány úgy lép a jövő évezredbe, hogy célul tűzi ki e nagyszabású terv megvalósítását is. A kezünkben tartott könyv, mely hamarosan angolul és szlovákul is megjelenik, meggyőző érv lehet amellett, hogy az etnikai és nemzeti hovatartozás okán elszabaduló szenvedélyek által diktált politikának van alternatívája, mely valósággá teszi azt, amelyet az elemző ész által teremtett elméletek alapján korábban csak elképzelni voltunk képesek.

Lampl Zsuzsanna: Vállalkozások és vállalkozók 1989 után

Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum, 1999, 128 p. /Nostra Tempora 2./
(Laki Mihály)

A fejlett ipari országokban tekintélyes intézetek, tanszékek sora foglalkozik a magántulajdonban levő kisvállalkozók helyzetének elemzésével és értékelésével. Nemcsak a tudományos műhelyek, de (többnyire velük szorosan együttműködve) a kormányzati rendszerhez tartozó kormányügynökségek vagy kutatócsoportok is rendszeresen jelentéseket adnak közre a kisvállalati szektor állapotáról. Az Egyesült Államok elnöke évtizedek óta éves jelentésben számol be a Kongresszusnak a kisvállalkozások helyzetéről.
E megkülönböztetett érdeklődést részben a kisvállalkozói szektor politikai súlya magyarázza. Ahol ugyanis a GDP egyharmada, az új munkahelyek többsége ebben a szektorban jön létre, illetve alakul ki, ott a versengő politikai erők aligha mutathatnak közönyt vagy akár lankadó érdeklődést. A közvetlen politikai hasznokon túl – és ez a felismerés jórészt a kutatásoknak köszönhető – a kisvállalkozások fontos szerepet játszanak a helyi társadalom stabilitásának megőrzésében, a szakmunkásképzésben. Ebben a vállalatkörben keletkezik az új termékek, technológiák jelentős része is. Ezeket a hasznos közvetett hatásokat (a közgazdaságtudomány nyelvén a pozitív externáliákat) a politikai tervezők rendre beépítik a versengő pártok programjaiba. A kutatások fontos eredménye továbbá az a felismerés – és ez hasznos információ a politikai tervezők számára -, hogy a kisvállalatokat jelentős versenyhátrányok sújtják. Ezeket elsősorban az oszthatatlan költségek okozzák. A néhány főt alkalmazó kiskereskedőnek például többnyire ugyanazt a bonyolult adóívet vagy hitelkérelem-igénylő nyomtatványt kell kitöltenie és elküldenie, mint egy nagyvállalatnak. Ennél nagyobb gondok forrása, hogy egy munkás kiképzésének, egy fejlesztőmérnök alkalmazásának vagy egy vásári kiállítóhely bérlésének költségei a bevételek jóval nagyobb hányadát kötik le a kisebb, mint a nagyobb vállalatoknál. A versenyhátrányok ellensúlyozására a fejlett ipari országokban a kisvállalat-támogatás kiterjedt intézmény- és jogrendszere jött létre. Adókedvezményekkel és hiteltámogatásokkal, újabban pedig az adminisztrációs terhek radikális csökkentésével, továbbképzési és információs központok felállításával, tanácsadással igyekeznek a hátrányokat ellensúlyozni, a szektor hasznos közvetett hatásait fokozni.
A szovjet birodalom országaiban ettől gyökeresen eltérő folyamatok zajlottak. A kommunista hatalom a kistermelőt ellenségnek, a kistermelést a rendszertől idegennek tekintette, hiszen az – mint Lenin hírhedt kijelentéséből tudjuk – “minden nap minden órájában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát”. A legtöbb szocialista országban ezért nem sokkal a hatalom átvétele után erőszakos államosítási és szövetkezetesítési kampányok keretében felszámolták nemcsak a nagy, de a kis magántulajdont is. Néhány kivételt ismerünk csupán. Az NDK-ban a hetvenes évek közepéig az ipari termelés jelentős részét adták a kis magánvállalatok, Lengyelországban magántulajdonban maradt a termőföld nagyobb része, Magyarországon pedig kisiparosok és kiskereskedők nyújtották a lakossági szolgáltatások változó, de mindig jelentős részét. Értelemszerűen a kisvállalkozások is erre a két utóbbi országra korlátozódtak a szocialista táborban. (Magyarországon lásd többek között: Gábor R. István-Horváth D. Tamás: Bukás és visszavonulás a magánkisiparban. Közgazdasági Szemle, 1987. 4. sz. 404-419. p.; Hegedüs András-Márkus Mária: A kisvállalkozó és a szocializmus. Közgazdasági Szemle, 1978. 9. sz. 1076-1096. p.; Juhász Pál: Agráripar, kisüzem, nagyüzem. Medvetánc, 1982. 1. sz. 117-141. p.; Laky Teréz: Mítoszok és valóság. Valóság, 1984. 1. sz. 1-17. p.; Rupp, Kálmán: Entrepreneurs in Red. Structure and Organizational Innovation in the Centrally Planned Economy. State University of New York Press, Albany, 1983; Vajda Ágnes: A kisiparosok és a kiskereskedők mobilitása. I-II. Statisztikai Szemle, 1987. 4. és 6. sz.)
1989 után nemcsak a két reformországban, de a magánvállalkozást korábban teljesen felszámoló országokban is gyorsan nőtt a túlnyomórészt igen kis méretű magánvállalkozások száma. A jelenség kutatására sokan vállalkoztak. Előbb az ún. kisprivatizációról (a boltok, üzlethelyiségek és vendéglők privatizálása), majd a privatizáció teljes folyamatáról jelentek meg gyors, sok adatot közlő nemzetközi összehasonlítások (Mizsei Kálmán szerk.: Privatizáció Kelet-Európában. Bp., Atlantisz-Medvetánc, 1991; Gács János-Karimov Iľdar-Schneider, Christoph M.: Small-scale Privatisation in Eastern Europe and Russia. A Historical and Comparative Perspective. Communist Economics and Economic Transformation. 1993, Vol. 5. No. 1. 61-85. p.). A nyugati mintát követve Magyarországon és Lengyelországban hamarosan létrejöttek azok az intézmények is (Budapesten a Kisvállalkozási Kutató Intézet, Varsóban az Adam Smith Research Centre), amelyek rendszeresen jelentéseket adnak ki a szektor állapotáról. Újabban már részletes történeti monográfiákat is olvashattunk a lengyel és a magyarországi kisvállalkozásokról (Róna-Tas, Ákos: The Great Surprise of the small Transformation. The Demise of Communism and the Rise of the Private Sector in Hungary. Michigan University of New York Press, Albany, 1997; Johson, Simone-Lovemann, Gary: Starting over in Eastern Europe. Harward University Press, 1995).
A bőséges kínálat ellenére tudásunk korántsem teljes. A magyar nyelven olvasók például az átalakulás első éveiben igen keveset tudhattak meg a Szlovákiában (és Romániában) is viharos ütemben növekvő számú kisvállalkozásokról, még kevesebbet a magyar kisebbséghez tartozó vállalkozók örömeiről és gondjairól. Az utóbbi időben a helyzet kedvezően változott. A Korunk hasábjain (Csiki Zoltán: Parajdi próbálkozások. Korunk, 1997. 11. sz. 109-113. p.; Brucan, Silvia: A megkísértés hat folyosója. Korunk, 1997. 3. sz. 21-31. p.), valamint a csíkszeredai kutatók időszakos kiadványaiban (Bíró A. Zoltán-Bodó Julianna-Gagyi József-Oláh Sándor-Túros Endre: Gazdasági elit a Székelyföldön változóban? Helyzet Könyvek-KAM, 1996) a romániai és különösen az erdélyi helyzetről tudósító írások jelentek meg, a kárpátaljai állapotokról pedig Csanádi Andrásék tájékoztatták a magyar olvasókat. (Csanádi András szerk.: Hagyományos térségek megélhetési szerkezete. Bp., AB Aerterno, 1998). A szlovákiai folyamatokról Lampl Zsuzsanna jóvoltából immár egy monográfia áll a rendelkezésünkre.
A könyv bevezetőjében Lampl ismerteti céljait és kutatási módszereit. A gyéren rendelkezésre álló statisztikai adatok láttán (de szerzett tudását és hajlamait is követve) a szerző a szociológia eszköztárának alkalmazása mellett kötelezte el magát. A vállalkozást folyamatként szemléli, “időben egymás után következő különböző szakaszai vannak” (8. p.), amelynek leírását elsősorban a vállalkozókkal készített mélyinterjúkból (több órás tervezett beszélgetésekből) nyert információk segítik. Az interjúk nemcsak történeteket tárnak elénk, de belőlük a vállalkozásról mint cselekvés- és létformáról is új tudásra tehetünk szert. A könyv fő információs forrása a (nem kis nehézségek árán elkészült) 86 interjú, ám az első fejezetben a szerző, betartva a tudományos közlés szabályait, a témában megjelent szlovákiai közlések másodlagos feldolgozására vállalkozik. A bemutatott kutatások elsősorban a kis és mikroméretű magánvállalatok számának gyors növekedéséről tudósítanak. A szlovákiai vállalkozók nagy többsége a leépülő állami szektorból érkezett, az átlagosnál iskolázottabb, “a derékhadat pedig a 30-50 évesek korcsoportja képezi” (26. p.). Az idősorokból kiderül, hogy a magyarok hamarább kezdtek vállalkozni, mint a szlovákok, de ez nem elsősorban kulturális, hanem regionális okokra vezethető vissza. A vállalkozások száma először Szlovákia nagyvárosaiban, illetve a magyarok által is lakott fejlettebb nyugati régiókban indult gyors növekedésnek, “Kelet felé haladva csökken a regisztrált vállalkozások száma” (28. p.).
Lampl Zsuzsanna a második fejezetben tér át saját kutatási eredményeinek ismertetésére. A vállalkozás alapításának közvetlen okaként a megkérdezettek “az önállóságra való törekvést, a jobb kereseti lehetőségek megteremtését és az önmegvalósítást említették” (31-32. p.). A szerző azonban nem áll meg itt, hanem arra az újszerű felismerésre jut, hogy “a vállalkozás beindítását egy hosszabb-rövidebb ideig tartó vajúdási szakasz előzi meg.

A folyamat elindítója a vállalkozásorientált, egyelőre azonban még nem vállalkozó személy, aki potenciálisan eleve elfogadja önmaga számára a vállalkozást, mint a jövőre vonatkozó esetleges cselekvés- és létalternatívát, még abban az esetben is, ha eredetileg egyáltalán nem állt szándékában vállalkozni” (32-33. p.).
Ahhoz, hogy kiderüljön, ki vállalkozásorientált, külső impulzusokra van szükség: “A gyakorlatban arról van szó, hogy a vállalkozásorientált személy pl. helyiséggel rendelkezik vagy felkínálják neki, szaktudása miatt felkeresik őt más vállalkozásorientált vagy már vállalkozó személyek közös vállalkozás beindítása céljából, olyan kapcsolatai vannak, amelyek eleve kínálják magukat, befektetni való pénze van, ajándékba kap egy üzletet stb.” (33-34. p.).
Mindez azonban csak szükséges, de nem elégséges a vállalkozáshoz: “A vállalkozásorientáltak kihasználják a kínálkozó lehetőségeket” (34. p.). Lampl Zsuzsanna rámutat arra, hogy az ilyen személyiséggel rendelkezők a vállalkozást lehetőségnek látják, esetleg célnak tekintik, de vannak olyanok is, akik divatból vállalkoznak. Más vállalkozásorientáltak számára a vállalkozás eszköz – például lehetővé teszi életformájuk megváltoztatását. A vállalkozás kiutat is kínálhat zsákutcás élethelyzetekből.
Az elhatározás (egy tudatos kisebbségnél a vállalkozási terv) mellett kezdőtőkére is szüksége van a kezdő vállalkozónak. Ennek legfőbb forrása Szlovákiában a vállalkozó vagy a család megtakarított pénze. A megkérdezett vállalkozók szerint az egyik lehetséges külső forrás, a bankrendszer nem vállalkozásbarát: “A megkérdezettek szerint a bankszférában virágzik a korrupció. A szlovák bankrendszer alapjait tekintve rossz, mert nem úgy működik, mint más vállalkozás. Nem mer kockáztatni, csak a rövid távú nyereség érdekli, ezért nem támogatja a vállalkozók sok ötletét – persze azért vállalkozója válogatja. Csak a biztos dolgokra ad hitelt – megint csak nem mindenkinek. Tőkebefektetőként nem működik, inkább csak a kamatokat szedi, és a tőkét márványpalotákba fagyasztva tárolja” (54. p.).
Állami, alapítványi támogatásra is kevesen építették vállalkozásukat. A szlovákiai vállalkozók sokat panaszkodnak a papírmunka terheire, még többet a hivatalok viselkedésére: “A megkérdezettek szerint a hivatalnokok általánosságban érdektelen magatartást tanúsítanak ügyfeleikkel szemben, ám ha ez az ügyfél történetesen vállalkozó, akkor ez az érdektelenség lappangó vagy akár nyílt ellenszenvvé alakul át.” (46. p.) A vállalkozók szerint “az alapítványok részrehajlók, az állami támogatást nyújtó szubjektumok pedig meghallgatják a vállalkozót, egyetértenek vele, s a végén sajnálkozva kijelentik, hogy nincs pénzük” (39. p.). Ráadásul a megkérdezett vállalkozók nagy többsége szerint “A támogatás alapvető szempontja nem a vállalkozás eredményessége, hanem az ismeretség, a korrupció” (52. p.). Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy összehasonlítva a csehországi társaikéval “Szlovákiában aránytalanul magas a vállalkozók, elsősorban az önfoglalkoztató kisvállalkozók és a természetes személyek adóterhelése” (91. p.).
A szlovákiai kisvállalkozók a barátságtalan környezet ellenére sem adják fel: “egyetlen megkérdezett sem foglalkozik komolyan a vállalkozás befejezésének a gondolatával.” (55. p.) Nem vette el kedvüket a kezdeti tapasztalatlanság és az sem, hogy a korábban oly ígéretes hiánypiacok lassan telítődnek. A barátságtalan környezet azonban számos kedvezőtlen mellékhatással jár. Lampl Zsuzsanna a harmadik fejezetben számos példával illusztrálja, hogy a nem családi tulajdonú vállalkozásokon belül a tulajdonosok között kialakult viták miként teszik lehetetlenné a vállalkozás folytatását. Kiderül az is, hogy a vállalkozók és az alkalmazottak között is gyakorta elmérgesedik a korábban kiegyensúlyozott viszony, nő a kölcsönös bizalmatlanság. És a hiánygazdaságban oly megértő szervilis vásárlók a versenypiacokon egyre keményebben érvényesítik érdekeiket. E hatások együttes következményeként a vállalkozók jelentős csoportjai a túlélésre és nem a növekedésre rendezkednek be: “A kiskereskedelemben és a szolgáltatásokban tevékenykedők többsége ezért nem is tervez komolyabb beruházásokat, nagyobb változásokat, megelégszik azzal, ha legalább olyan mértékben fenn tudja tartani vállalkozását, hogy eltarthassa belőle a családját.” (57. p.)
A szép magyar nyelven írt, információkban, érdekes megállapításokban igen gazdag és jól szerkesztett könyv olvasója joggal kérdezheti: mennyiben tér el a szlovákiai kisvállalkozók sorsa a más országokban tevékenykedő társaikétól?
Lampl Zsuzsanna sajnos nem vállalkozott nemzetközi összehasonlításra – ez talán a könyv egyetlen komoly hiányossága. Az olvasó-bírálónak úgy tűnik, hogy a szlovákiai kisvállalkozók hasonló versenyhátrányokkal lépnek a piacra, mint a fejlett országokban élők. Az aránytalanul nagy papírmunka terheit, “a hivatalok packázásait” éppúgy el kell szenvedniük, mint a bankok hátrányos hitelezési gyakorlatát vagy az egyre nagyobb számban jelentkező nagyvállalati versenytársak agresszív piaci harcmodorát. Nagy különbségek lehetnek azonban a hátrányok mértékében. A könyv olvastán az a benyomásunk, hogy Szlovákiában – legalábbis az előző kormányok alatt – nem került sor a versenyhátrányokat ellensúlyozó központi vagy önkormányzati kisvállalat-támogatási politika és intézményrendszer tudatos kiépítésére, vagy ha igen, akkor ez nem sok eredménnyel járt. A mértékkel kapcsolatos további bizonytalanságok forrása, hogy Lampl Zsuzsannának a vizsgált időszak rövidsége miatt nem volt módja az üzleti ciklus hatásainak kiszűrésére. Nem tudjuk, hogy a kisvállalkozók beruházáskerülő, kiváró magatartása csupán a gazdasági visszaesésre adott egyszeri válasz vagy egy hosszú távú stratégia része. A magyar- és lengyelországi gazdasági fellendülés nagy nyerteseit nem a kis-, hanem a nagy nemzetközi vállalatok között kell keresnünk – ám ez még nem zárja ki azt, hogy Szlovákiában valami csoda folytán a kicsik söprik be a majdani fellendülés hasznait.
És végül egy igen fogas kérdés, melyet a könyv olvasása közben fogalmazott meg a maga számára a recenzens, és amelyre azóta is keresi a választ. Korábban, a múlt meghatározta fejlődésre hivatkozók érveit elfogadva, úgy gondoltam, hogy a magyarországi és a lengyel vállalkozók a szocializmus reformjainak hozadékából, az akkor felhalmozott vállalkozói tapasztalatokat felhasználva indították vagy folytatták vállalkozásaikat. Lampl Zsuzsanna könyve arról is szól, hogy a vállalkozói készségeket tömegesen és sikeresen sajátították el olyanok is, akik egy kemény diktatúrában korábban nem léphettek önállóan a javak és szolgáltatások piacaira. Igaza lenne azoknak a közgazdászoknak, akik szerint a gazdálkodási hagyomány szerepe elhanyagolható, hiszen a homo economicus, ha a feltételek adottak, azonnal képes a hasznok és a költségek összevetésére, a piaci lehetőségek közötti racionális választásra?
Már ez a kérdés is jelzi, hogy Lampl Zsuzsanna gondolatébresztő és fontos könyvvel ajándékozta meg az érdeklődő olvasót határon innen és túl.

Wolfgang Kaschuba: Einführung in die Europäische Ethnologie

München, Verlag C. H. Beck, 1999, 282 p.
(Liszka József)

A közelmúltban látott napvilágot a berlini néprajzprofesszor, Wolfgang Kaschuba: Bevezetés az európai etnológiába című, elsősorban egyetemi hallgatóknak szánt, ám mind szűkebb szakmai, mind tágabb történet- és társadalomtudományi körökben érdeklődésre számot tartó könyve. Mielőtt a munka konkrét bemutatásába kezdenék, szükségét látom két előzetes (magyarázó) megjegyzésnek.

Igaz ugyan, hogy a magyar nyelvben néprajztudományként jelölt tudományos diszciplína idegen megfelelői (etnológia, etnográfia, folklorisztika, kulturális-, szociálantropológia stb.) koronként és országonként annyira változatos képet mutatnak, hogy még a szakmabeliek is csak nehezen igazodnak el a fogalmak között, nagyjából mégis el lehet őket helyezni a tudományos érdeklődés és gyakorlat palettáján. Erre még akkor is szükség van, ha egyetértünk Helge Gerndt véleményével, mely szerint a fenti kifejezések tulajdonképpen egymás szinonimái, és “gyakorlati szempontból megmaradhatunk a néprajztudomány [Volkskunde] kifejezés alkalmazása mellett” (Helge Gerndt: Kultur als Forschungsfeld. Über volkstümliches Denken und Arbeit. München, 1986, 12. p.). Magyar vonatkozásban először Katona Lajos kísérelte meg tisztázni ezeket a fogalmakat a Magyar Néprajzi Társaság folyóiratának első évfolyamában (Ethnographia. Ethnologia. Folklore. Ethnographia, 1890, 69-87. p.). Később természetesen többen finomítottak e képen (hogy csak néhány nevet említsek: Solymossy Sándor, Marót Károly, Voigt Vilmos, Kósa László, Hoffer Tamás). A továbbiakban, igen erősen leegyszerűsítve, megkísérlem összefoglalni a terminológiai problémakör lényegét.

A magyar “néprajztudomány” kifejezés (mellesleg hasonlóan a szlovák “národopis”-hoz) összefoglalóan jelöli azt a tudományos diszciplínát, amely a saját nép alsóbb rétegeinek tradicionális kultúrájával foglalkozik. A néprajztudomány gyakorlati szempontból viszonylag gyorsan szakosodni kezdett, és a tárgyi népi kultúrával foglalkozó ágazatát etnográfia, míg a szellemi kultúrát vizsgáló hajtását folklorisztika névvel illette. Mindamellett a saját nép népi kultúrájával foglalkozó néprajztudomány (a német “Volkskunde”) mellett létezett egy, az Európán kívüli, “történelem nélküli” népek kultúráját vizsgáló diszciplína is (a német “Völkerkunde”), amelyet a magyar nyelvhasználat, saját kifejezése nem lévén rá, a franciához hasonlóan etnológia kifejezéssel illet(ett). Mindeközben él(t) egy olyan (meglehetősen szerencsétlen) megkülönböztetés is, mely szerint az etnográfia a leíró néprajzot jelölné, míg az etnológia az elemző, a törvényszerűségek levonására alkalmas, összehasonlító néprajz megfelelője lenne. Bonyolítja a képet, hogy tudományszakunk (ön)elnevezései országonként, kontinensenként igencsak változatos képet mutatnak: a franciák például a saját nép népi kultúráját vizsgáló tudományágat összefoglalóan általában folklorisztikának mondják, miközben az angolszász országokban ennek a diszciplínának antropológia a neve (Nagy-Britanniában szociális antropológia, Amerikában kulturális antropológia). Az igazsághoz hozzátartozik persze, hogy ezek az antropológiai irányzatok problémaszemléletükben, kérdésfölvetéseikben, kutatási módszereikben sokat tanultak az etnológiától (tehát az Európán kívüli népek kultúrájával foglalkozó tudományos ágazattól). Valószínűleg ez lebeghetett a kiváló svéd néprajztudós, Sigurd Erixon szemei előtt is, amikor megalkotta az európai etnológia kifejezést, és meghirdette ezt az új kutatási irányzatot. Gunda Béla szerkesztői ténykedésének köszönhetően az Ethnographia 1944. évi első füzetében már meg is jelentette Erixon: Európai etnológia című tanulmányát (Ethnographia, 40, 1-17. p.). A dolgozat előzményei jó fél évtizeddel korábban napvilágot láttak angol, ill. svéd nyelven (Sigurd Erixon: Regional European Ethnology, Folkliv. I. Stockholm, 1937, 89-108. p.; uő: Den europeiska folklivsforskningens syftemal och metoder… Stockholm, 1938, 264-293. p.). Annak ellenére, hogy a magyar néprajztudomány az európai etnológia fogalmával ilyen korán megismerkedhetett, az irányzat a maga teljességében istenigazában sohasem fogant meg térségünkben (kivételt jelent talán Fél Edit, a már említett Gunda Béla, Hoffer Tamás és Hoffmann Tamás munkássága). Előzményei azonban jóval korábbra nyúlnak vissza. Legyen elég itt Csaplovics János: Ethnographiai Értekezés Magyar Országról című összefoglalására utalni, amely 1822-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény hasábjain. Itt a szerző az akkori Magyarország, “a’ hol annyi sokféle egymástól annyira különböző népek laknak” néprajzi vázlatát adja, hangsúlyozva, hogy “Magyar Ország Európa kitsinyben”. Csaplovics János (ill. Ján Čaplovič, vagy ahogy idegen nyelvű munkáit ő maga jegyezte: Johann v. Csaplovics és Joannes Csaplovics) munkásságát mind a magyar, mind a szlovák néprajztudomány (több-kevesebb joggal) a maga előzményének tekinti, ill. a kétségtelenül kitapintható magyarellenességét mind a magyar, mind a szlovák közírás a maga mai szájíze szerint értelmezi. Ha azonban elvonatkoztatunk Csaplovics politikai nézeteitől és nem éppen a tudomány hatáskörébe tartozó politikai-közírói ténykedésétől, akkor el kell ismerni, hogy ez a munkája, amellett, hogy az “ethnographia” első magyarországi megfogalmazása, egyszersmind akár a mai értelemben vett európai etnológia előfutárának is tekinthető. Csaplovics után már nemigen születtek a Kárpát-medencében olyan munkák, amelyek az itt élő népek (népi) kultúráit együtt mutatták volna be. Az európai etnológiának persze további előképei is felfedezhetők a magyar néprajztudományon belül. Hadd emlékeztessek itt a Herrmann Antal által szerkesztett első (német nyelven megjelent) magyar összehasonlító néprajzi folyóiratra, az Ethnologische Mitteilungen aus Ungarnra, amely 1887-1907 között elsősorban az akkori Magyarország népei (köztük kiemelt helyen a cigányok) összehasonlító néprajzi kutatásának orgánuma volt, és alcímében Völkerkunde típusú tudományos megközelítést ígért és részben praktizált is. Ebben az összefüggésben nem szabad megfeledkeznünk a Meltzl Hugó és Brassai Sámuel szerkesztésében 1879-től Kolozsvárott megjelent Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokról sem.
Mi hát mégis a különbség a hagyományos néprajz és az európai etnológia között? Itt is csak rendkívüli módon leegyszerűsített képet festve adható meg a válasz, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy voltaképpen éles határ nem is vonható meg a két irányzat között, hiszen mindkettő folyamatosan alakul, változik (gondoljuk csak meg, hogy mekkora a szemléletbeli különbség például Györffy István és az idén Györffy István-emlékéremmel kitüntetett Voigt Vilmos között!). A hagyományos néprajz alapvetően és eredendően nemzeti keretek között maradva egy régi, sokszor statikusnak elképzelt paraszti világot kíván(t) rekonstruálni, s ily módon (“adatközlőire” támaszkodva) egyre inkább másod-, harmad- vagy negyedkézből vett információkkal kell(ett) beérnie. Ezzel szemben az európai etnológia alapvetően jelenkutatási irányzat (tehát lényegében a lengyel Bronislaw Malinowski által meghonosított “résztvevő megfigyelés” módszerét kellene hogy kövesse), s ezáltal nem az archaizmusmorzsák összesöprögetése a feladata, hanem a jelenleg is zajló kulturális folyamatok változásait is rögzítő (naprakész) vizsgálata. Az európai etnológia továbbá erősen koncentrál az összehasonlításra, nem marad meg egy-egy nemzet (nyelvi) határai közt vizsgálható kulturális és társadalmi jelenségek kutatásánál. Hangsúlyozni kell, hogy mára akár a hagyományos magyar néprajz is fölmutat számtalan olyan kutatási módszert, megközelítést (változásvizsgálatok, erős társadalmi érdeklődés, interetnikus kapcsolatok kutatása stb.), amelyek koncentráltabban az európai etnológia sajátjai. Több magyar kutató munkássága, kutatási intézmény profilja szinte észrevétlenül tolódott át a hagyományos néprajztól az európai etnológia területére. A budapesti egyetemen futó két doktorandusprogram (Magyar és összehasonlító folklorisztika, valamint Európai etnológia) a “mi sem természetesebb” elve alapján, különösebb elméleti-módszertani indoklás nélkül mára lényegében az európai etnológia körébe sorolható. Ez nyilván a fentebb érintett tudománytörténeti hagyományokkal (is) magyarázható.
Mindezeket a jobb érthetőség és a magyar viszonyok közé való könnyebb elhelyezhetőség kedvéért bocsátottam előre. És most nézzük Wolfgang Kaschuba munkáját! A szerző könyve bevezetésében hangsúlyozza, hogy az európai etnológiát az egykori német néprajzból vezeti le, és “ez az ábrázolásmód sokkal inkább német, mint európai lesz, miközben az európai etnológia természetesen nem egyszerűen az egyes »nemzeti« nézőpontok összegéből jön létre” (10. p.). Szemléje során olykor-olykor hivatkozik más nemzetek eredményeire is (köztük feltűnő módon, de korántsem véletlenül, viszonylag sok magyar példát említ), ám az egész áttekintés – a bevezetés ígéretéhez hűen – valóban “csak” a német nyelvterület európai etnológiai irányzatának előtörténetét, jelenlegi szervezeti kereteit, szemléletmódját, kutatási metódusait mutatja be.

A munka három nagyobb egységre, azokon belül öt-öt fontos fogalmi-módszertani csomópont köré sűrített alfejezetre tagolódik. Ezek az alfejezetek további alegységekre osztódnak, ami az egész kötet jó áttekinthetőségét, viszonylagos olvasmányosságát segíti elő, illetve azt, hogy akár enciklopédia-, kézikönyvszerűen is használható. Az egyes alegységek ugyanis általában önmagukban is megállják a helyüket.

A bevezetés után egy terjedelmes blokk “tudás- és tudománytörténeti áttekintést” nyújt, elsősorban német vonatkozásút. Mivel az európai etnológia jószerével az európai nemzeti néprajz(ok) és az Európán kívüli néprajz (valamint bizonyos szociológiai, historiográfiai és néplélektani aspektusok) szimbiózisából jött létre, Kaschuba párhuzamosan foglalkozik e két néprajzi irányzat (és azok szemléleti változásainak) német vonatkozásaival. Tanulságos nyomon követni azt az ívet, amelyet a német néprajz Johann Gottfried von Herder híres, akár az európai etnológia egyik előfutáraként is fölfogható gyűjteménye (Stimmen der Völker in Liedern) óta a nemzeti, majd nemzetiszocialista orientáción át az európai etnológiáig megtett.

A második blokk Fogalmak és elméletek címmel a kultúra és a mindennapok, az identitás és az etnicitás, a rétegek és a nemek, a kontinuitás és a változás, a szimbólumok és a rítus kapcsolataival, fogalmi meghatározásaival foglalkozik. Olyan kérdések ezek, amelyekkel a néprajztudománynak, lett légyen az hagyományos “nemzeti néprajz” vagy európai etnológia, mindenképpen foglalkoznia kell(ene). Önmeghatározásának, kutatási tárgya körülírásának szerves részét kell képeznie ezen fogalmaknak a tisztázása. Csak egy példát hadd emeljek ki a Kaschuba által felvetett problémák közül, mégpedig a “párhuzamos különidejűség” kérdését. Ezzel már Marx is foglalkozott politikai gazdaságtanában, majd Ernst Bloch fejtette ki bővebben a magyarul is olvasható, Korunk öröksége című esszéfüzérében (Bp. 1989). A néprajz oldaláról Hermann Bausinger tárgyalta a témát a magyarul ugyancsak hozzáférhető Párhuzamos különidejűségek című tanulmányában (Ethnographia, 1989, 24-37. p.). Lényege, hogy egy időben, egymás mellett különféle korszakok kulturális vívmányai élhetnek, s erre Kaschuba a város és falu mint a modernség és hagyományőrzés példáját hozza (emlékezhetünk a kommunista jelszóra, miszerint “megszüntetjük a falu és város közti különbséget”). Van azonban a párhuzamos különidejűségnek egy másik vetülete is, melyre annak idején részben Jacob Grimm is utalt. Arról van szó, hogy a vidéki települések, falvak sem a kulturális (gazdasági, társadalmi) fejlődés azonos szakaszán állnak ugyanabban az időben. Akkor tehát, amikor egy nép (például a magyar) népi kultúráját rekonstruáljuk (mert hiszen azt sosem tudjuk elérni, hogy “olyannak” írjuk le, “amilyen” volt, legfeljebb arra törekedhetünk, hogy rekonstrukciónk minél inkább meg tudja közelíteni a vélhető “valóságot”), szóval amikor a magyar nép népi kultúráját rekonstruáljuk, akkor nem szabadna azt e párhuzamos különidejűség szem előtt tartása nélkül megtenni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy adott időpontban a Csallóközben, a Zobor-vidéken, Gömörben és az Ung-vidéken (hogy csak szlovákiai példáknál maradjak) végzett néprajzi kutatás eredményei nem azonos idősíkot eredményeznek. Az egyes táji csoportok kialakulását több más tényező mellett igen erőteljesen befolyásolta az egyenlőtlen fejlődés, a párhuzamos különidejűség jelensége is.

Nem lehet említés nélkül hagyni a szerzőnek a jelképekről és rítusokról szóló eszmefuttatását, ill. annak reánk is érvényes vonatkozásait. Arnold van Gennep francia néprajzkutató átmeneti rítusokról szóló tanát alapul véve, azt a társadalmakra is kiterjesztve megállapítja, hogy az átmeneti társadalmakra fokozottabban érvényes a jelképek és rítusok iránti igény. Ezzel látják tudniillik (tudat alatt vagy tudatosan?) biztosítottnak fennhatóságukat. Mindezeket helyi viszonyainkra alkalmazva (márpedig térségünket ebben az évszázadban az átmeneti társadalmak sora fémjelzi) érthetővé válik, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején miért emelték oly nagy intenzitással a legionárius-szobrokat, ill. miért építették 1928-ban a “jubileumi iskolákat” Dél-Szlovákia-szerte. Ugyanígy magyarázható a kommunista érában gomba módra szaporodó szovjet hősi emlékművek, pártalapítási emléktáblák, majd napjainkban a kopjafák, turulmadarak és más magyar emlékművek, valamint a Matica-emléktáblák, ill. az előbb-utóbb felállításra kerülő komáromi Cirill és Metód-szobor esete is. Ezeknek a jelenségeknek a tudományos igényű vizsgálata és elemzése is az európai etnológia hatáskörébe tartozik.

Végezetül a Módszerek és kutatási területek című blokkban az európai etnológia legfontosabb metódusait, terepeit tárgyalja. Rögtön a bevezetőben figyelmeztet, hogy “manapság a kultúrakutatásban kevés olyan módszertani gyakorlat és tematikai terület van, amelyről az európai etnológia azt állíthatná, hogy kizárólag az ő eszközkészletéhez, ill. vadászterületéhez tartozna” (195. p.). Az európai etnológiára sokkal inkább a specifikus kérdésfölvetések, azok a specifikus utak a jellemzők, amelyek a válaszok megtalálásához vezetnek, valamint azok ábrázolásának specifikus módjai. Amint a többi tematikus blokkban, a szerző itt sem törekszik a teljességre, hanem néhány kiemelt, általa központi fontosságúnak vélt jelenséget jár körül, kezdve a terepmunka módszertani buktatóival, a forráskritikán, az értelmezési problémákon keresztül az interpretáció lehetséges megoldásaival bezárva, miközben bőséges gyakorlati útmutatóval is szolgál. A terepmunkával kapcsolatos etikai kérdések elől sem tér ki (ennek az utóbbi időben mellesleg elég nagy az angol és német nyelvű irodalma, vö. Hermann Amborn szerk.: Unbequeme Ethik. Überlegungen zu einer verantwortlichen Ethnologie. Berlin, 1993), és olyan kérdéseket is felvet, hogy a néprajzkutató “meddig mehet el”, mikortól számítható privát szférának egy-egy jelenség. A kutatásra való jogot Kaschuba kiegészíti a nem kutatottságra való joggal. Nálunk ezek a kérdések szinte föl sem vetődnek. Tudomásom szerint mindössze Voigt Vilmos kérdezte meg egyszer egy mellékmondat erejéig, hogy mennyire etikus vadidegen emberek temetésén videózni.

Azt szokták mondani, hogy az igazán jó könyv nem is kérdéseket, gondolatokat ad közre, hanem kérdéseket, gondolatokat ébreszt az olvasóban. Nos, Wolfgang Kaschuba könyve valami ilyesmi is, hiszen végigolvasásával fejezetről fejezetre hozzáfűzheti az olvasó a maga kommentárjait, kérdéseit, gondolatait. Ezekből a fentiekben igazán csak némi ízelítőt sikerülhetett adnom. Végezetül hadd utaljak arra a tényre, hogy a magyar néprajztudomány a mai napig adósa egy sajátos néprajzelmélet kidolgozásának. A fentiekben már hivatkoztam néhány résztanulmányra, kísérletre; viták is zajlottak a kérdésben (a legutóbb talán a kilencvenes évek elején az emlékezetes BUKSZ-vita), ám összegzően a mai napig nincs meghatározva a tudományszak elmélete, tárgya és módszere, valamint helye, szerepe a rokon tudományok rendszerében. Tulajdonképpen még olyan önálló munkával sem rendelkezünk, mint a szlovák Andrej Melicherčík 1945-ben megjelent, sok tekintetben a mai napig használható összegzése (Teória národopisu). Az igaz, hogy bizonyos modern külföldi munkák megjelentek azóta magyar nyelven is, például Hermann Bausinger először 1961-ben (!) Stuttgartban németül megjelent könyve 1995-ben (!) napvilágot látott magyarul is Népi kultúra a technika korszakában címmel. Peter Burke: Népi kultúra a kora újkori Európában című könyve már mindössze tizenkét esztendős késéssel, 1991-ben jelent meg magyarul. Amíg megszületik a magyar néprajztudomány elmélete, nem lenne tanulságok nélkül való akár Wolfgang Kaschuba könyvének magyar fordítását is közreadni. Persze nem három és fél évtized múlva… Említettem már, hogy a könyv – célkitűzéseit tekintve – elsősorban tankönyvként íródott. Az olvasó azonban ne egy, tájainkon (de akár a német nyelvterületen is) honos “szájbarágó” módszerrel írt tankönyvet képzeljen el, hanem egy kutató, olykor finom iróniával fűszerezett “hangosan töprengését” egy ma is folyamatosan változó tudományos diszciplína struktúrájáról és terminológiájáról, kutatási terepeiről és módszereiről, valamint helyéről a rokon tudományok rendszerében. E “hangos töprengések” rengetegében persze a figyelmes olvasó folyamatosan megtalálhatja azokat a, többé-kevésbé elrejtett irányjelző, ill. veszélyekre figyelmeztető közlekedési táblákat, amelyek segítségével beletanulhat a szakmába. Ez a módszer természetesen az olvasókat, az egyetemi hallgatókat is továbbgondolásra, -olvasásra kell hogy kényszerítse. Azt hiszem, hogy ennél hatékonyabb pedagógiai módszer nemigen található ki, és már önmagában ez is indokolhatná a könyv magyar megjelentetését.

Héder Ágnes: Szúnyog, menta és társaik…

(avagy autónevek az onomasztikai optika fókuszában)

I. Bevezetés

A magyar nyelvészet egyik, napjainkban oly sokat emlegetett s méltán újragondolásra érdemes kérdése a tulajdonnevekkel kapcsolatos. Mit is takar ez a fogalom? Mely szavak tartoznak ide? Miért kell egyik vagy másik szavunkat – talán indokolatlanul – nagy kezdőbetűvel írni, s miért kis kezdőbetűsek más kifejezések.
A tulajdonneveknek gazdag asszociációs tartalmuk és sajátos hangulatuk van, legfontosabb funkciójuk az egyedítés. Általában közszavakból (névszókból, igékből) származnak. Szinkrón és diakrón vizsgálatukkal, valamint a névkultúra kérdéseivel az onomasztika (névtan) foglalkozik.
A huszadik század végén, felgyorsult világunkban számtalan – elnevezett/elnevezhető – használati tárgy, eszköz, háztartási gép segíti mindennapjainkat. Pl. a valamikor “luxuscikknek számító” személyautó ma már szinte minden családban megtalálható, nem ritkán egynél több is. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy a jelenleg gyártott és forgalmazott személyautók – készüljenek a világ bármely országában – vajon miről kapták a nevüket. Megfigyelhetők-e az egyes országokban, esetleg földrészeken bizonyos névadási jellegzetességek, következetességek? Külön elemezzük a márka-, ill. a típusneveket; a teljesség kedvéért említést teszünk az autók fajtáiról is.

Általános tudnivalók

Mielőtt az automobil (fr.-gör.-lat.-ból) elnevezéseiről részletesebben szólnánk, foglaljuk össze röviden mindazt, amit erről a gépjárműről tudni érdemes!

Rendeltetése szerint lehet:

1. személy-;
2. társas- (pl. autóbusz);
3. teher-;
4. különleges gépkocsi (pl. betegszállító, tűzoltó, öntöző stb.).

Vizsgálatunk tárgyát a – kizárólag sorozatgyártásban készülő – személyautók képezik, melyek “fajtájukat” tekintve a következők lehetnek:

1. szedán (négyajtós, négy- vagy hatüléses csukott gépkocsi);
2. limuzin (négy-hat üléses, zárt kocsiszekrényű, kényelmes személygépkocsi);
3. kupé (hátul rézsútos [csapott] karosszériájú túrakocsi);
4. kabriolet (felnyitható [vászon] tetejű kisebb] gépkocsi);
5. roadster (sportcélokra használt, felnyitható tetejű kétüléses személyautó);
6. kombi (= a kombinált szó rövidítése; személygépkocsi, melynek csomagtartója az utastérrel össze van építve).

Itt kell megjegyeznünk, hogy bár az autók fajtájának megnevezése nem része a típusnévnek, a kombi jelölésére az egyes autómárkáknál – a nem egységes megközelítés miatt – néhány további kifejezéssel is találkozhatunk. Pl.

A turisztikai célú gépkocsik – tehát a személyautók – gyártásában (főként a TOYOTA és NISSAN cégek révén) világelsővé vált Japán, megelőzve az USA-t, amely hatalmas vállalatainak (GENERAL MOTORS és FORD) köszönhetően az európai termelés egy részét is uralja, és megelőzi Nyugat-Európa országait is (Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország), amelyekben igen erős vállalkozások működnek (VOLKSWAGEN, MERCEDES, RENAULT, PEUGEOT, FIAT). Az USA-ban minden két lakosra számíthatunk egy járművet, itt található az egész turisztikai járműpark közel 40%-a s a haszonjárműpark egyharmada. A nyugat-európai országokban három-öt lakosra jut egy jármű, és ugyanezt a gyakoriságértéket találjuk a többi fejlett ipari országban is.

Egy kis történelem

A gépkocsi történetének első jelentős dátuma 1771; ekkor készült el ugyanis Cugnot stráfkocsija, mely háromkerekű, gőzgéppel hajtott teherszállító jármű volt. Az emberi leleményesség, kísérletezőkészség eredményeképpen később világítógázzal működtetett motort is előállítottak. Több mint száz évet kellett azonban várni Delamarre-Debouteville járművére, melyet 1884-ben már benzinnel hajtott robbanómotor működtetett, s mely már bizonyos mérhető sebességgel tudott közlekedni az utakon. 1890-ben Peugeot megszerkesztette az egyik legelsőként közlekedő benzinmotoros gépkocsit; 1892-ben világot lát Diesel első szabadalma: kihasználta a hengerben a levegő sűrítésekor keletkező magas hőmérsékletet az üzemanyag meggyújtásához. 1899-ben Renault szabadalmaztatta a sebességváltáskor a közvetlen hajtást és az erőátvitelben a kardáncsukló alkalmazását. A huszadik században a gépkocsigyártás elképesztő ütemben fejlődött, s fejlődik napjainkban is.

Társadalmi vonatkozások

A gépkocsiipar a 19. századtól komoly népgazdasági ágazattá vált, mely számos más iparágat (gépgyártás, gyengeáramú villamosipar, gumigyártás, speciális üveg, kárpitosipar stb.) is foglalkoztat, munkalehetőséget biztosítva az emberek százmillióinak. A gépkocsik gyártása általában csak nagy sorozatokban gazdaságos. Az előállított típusok az állandó technikai fejlődés következtében, részben pedig az üzleti verseny hatására, sokszor évenként változnak. A sorozatgyártás a gépkocsiiparban lehetővé tette új gyártási módszerek bevezetését (pl. a futószalagrendszert a Ford-művekben honosították meg először 1913-14-ben).

II. A vizsgált korpuszról

Vizsgálódásunk tárgyát a legkülönfélébb autószalonok aktuális prospektusaiból, ill. egy 1999-ben kiadott, 1900 különböző autót tartalmazó, szlovák nyelvű katalógusból merítettük. Az említett katalógus a világ 23 országában gyártott 88 autómárka 676 típusát tartalmazza névvel, leírással, fényképpel. Az egyes típusok eltérő felszerelésű változatait, melyek nem viselnek önálló típusnevet, nem vizsgáltuk. Csak azokat az országokat vettük figyelembe, melyekben önálló autógyár, ill. egy autógyár önálló leányvállalata működik, s ahol – ebből kifolyólag – saját típusokat gyártanak. Nem kerültek be a jegyzékbe azon országok, amelyekben egy adott autógyár összeszerelő műhelyei vannak (pl. Magyarország, ahol a SUZUKI SWIFT készül).

A vizsgált országok ábécérendben a következők: Argentína, Ausztrália, Brazília, Csehország, Dél-Afrika, Dél-Korea, Franciaország, India, Japán, Kína, Lengyelország, Malajzia, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Oroszország, Románia, Spanyolország, Svédország, Törökország, Ukrajna, USA.

A vizsgált autómárkák: Alfa Romeo, ARO, Asia Motors, Aston Martin, Audi, Beijing, Bentley, BMW, BMW Alpina, Buick, Cadillac, Chang’an, Chevrolet, Chrysler, Citroën, Dacia, Daewoo, Daihatsu, Dodge, FAW, Ferrari, Fiat, Ford, GAZ, GMC, Hindustan, Holden, Honda, Hyundai, Infiniti, Isuzu, Iž, Jaguar, Jeep, JPX, Kamaz, Kia, Lada, Lamborghini, Lancia, Land Rover, Lexus, Lincoln, Lotus, Mahindra, Maruti, Maserati, Mazda, Mercedes, Mercury, Mitsubishi, Nissan, Oldsmobile, Opel, Peugeot, Plymouth, Pontiac, Porsche, Premier, Proton, Renault, Rolls-Royce, Rover, Saab, San, Saturn, Seat, Shanghai VW, Shenlong, Škoda, Smart, Subaru, Suzuki, Suzuki-Santana, Tata, Tatra, Tempo, Tofas, Toyota, Trasco, TVR, UAZ, Vauxhall, Volkswagen, Volvo, Xiali, Yunque, ZAZ.

Ha figyelembe vesszük, hogy a felsorolt országok közül melyikben mennyire meghatározó a gépkocsiipar, azaz hányféle autómárkát gyártanak, a következő képet kapjuk:

1 autómárka: Malajzia (Proton), Mexiko (Volkswagen), Ukrajna (ZAZ);
2 autómárka: Ausztrália (Ford, Holden), Csehország (Škoda, Tatra), Lengyelország (Daewoo, Fiat), Spanyolország (Seat, Suzuki-Santana), Svédország (Saab, Volvo), Törökország (Renault, Tofas);
3 autómárka: Franciaország (Citroën, Peugeot, Renault), Dél-Afrika (Ford, Mazda, Nissan), Románia (ARO, Dacia, Daewoo);
4 autómárka: Argentína (Fiat, Ford, Peugeot, Renault), Brazília (Chevrolet, Fiat, JPX, Volkswagen);
5 autómárka: Dél-Korea (Asia Motors, Daewoo, Hyundai, Kia, Volkswagen), Oroszország (GAZ, Iž, Kamaz, Lada, UAZ);
6 autómárka: Olaszország (Alfa Romeo, Ferrari, Fiat, Lamborghini, Lancia, Maserati);
7 autómárka: Kína (Beijing, Chang’an, FAW, Shanghai Volkswagen, Shenlong, Xiali, Yunque);
9 autómárka: Nagy-Britannia (Aston Martin, Ford, Jaguar, Land Rover, Lotus, Rolls-Royce, Rover, TVR, Vauxhall), India (Ford, Hindustan, Honda, Mahindra, Maruti, Premier, San, Tata, Tempo);
10 autómárka: Németország (Audi, BMW, BMW Alpina, Ford, Mercedes, Opel, Porsche, Smart, Trasco, Volkswagen);
11 autómárka: Japán (Daihatsu, Honda, Infiniti, Isuzu, Lexus, Mazda, Mitsubishi, Nissan, Subaru, Suzuki, Toyota)
14 autómárka: USA (Buick, Cadillac, Chevrolet, Chrysler, Dodge, Ford, GMC, Jeep, Lincoln, Mercury, Oldsmobile, Plymouth, Pontiac, Saturn).
Az autóipar gyors fejlődése következtében a legeredményesebb, legnagyobb profittal dolgozó, legtöbb autót előállító és eladó gyárak “kinőtték” saját országukat, terjeszkedni kezdtek, és üzemeket, leányvállalatokat hoztak létre a világ különböző tájain. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk meg az ismertetett autómárkákat, a következő sorrendet állíthatjuk fel:

1 országban gyártják a következő autómárkákat: Alfa Romeo (Olaszország), ARO (Románia), Asia Motors (Dél-Korea), Aston Martin (Nagy-Britannia), Audi (Németország), Beijing (Kína), Bentley (Nagy-Britannia), BMW (Németország), BMW Alpina (Németország), Buick (USA), Cadillac (USA), Chang’an (Kína), Chrysler (USA), Citroën (Franciaország), Dacia (Románia), Daihatsu (Japán), Dodge (USA), FAW (Kína), Ferrari (Olaszország), GAZ (Oroszország), GMC (USA), Hindustan (India), Holden (Ausztrália), Hyundai (Dél-Korea), Infiniti (Japán), Isuzu (Japán), Iž (Oroszország), Jaguár (Nagy-Britannia), Jeep (USA), JPX (Brazília), Kamaz (Oroszország), Kia (Dél-Korea), Lada (Oroszország), Lamborghini (Olaszország), Lancia (Olaszország), Land Rover (Nagy-Britannia), Lexus (Japán), Lincoln (USA), Lotus (Nagy-Britannia), Mahindra (India), Maruti (India), Maserati (Olaszország), Mercedes (Németország), Mercury (USA), Mitsubishi (Japán), Oldsmobile (USA), Opel (Németország), Plymouth (USA), Pontiac (USA), Porsche (Németország), Premier (India), Proton (Malajzia), Rolls-Royce (Nagy-Britannia), Rover (Nagy-Britannia), Saab (Svédország), San (India), Saturn (USA), Seat (Spanyolország), Shanghai VW (Kína), Shelong (Kína), Škoda (Csehország), Smart (Németország), Subaru (Japán), Suzuki (Japán), Suzuki-Santana (Spanyolország), Tata (India), Tatra (Csehország), Tempo (India), Tofas (Törökország), Toyota (Japán), Trasco (Németország), TVR (Nagy-Britannia), UAZ (Oroszország), Vauxhall (Nagy-Britannia), Volvo (Svédország), Xiali (Kína), Yunque (Kína), ZAZ (Ukrajna).
(Természetesen azok az országok ismételten kimaradtak a sorból, melyekben csak összeszerelő üzemek találhatók.)

2 országban gyártják: Chevrolet (USA, Brazília), Honda (Japán, India), Mazda (Japán, Dél-Afrika), Nissan (Japán, Dél-Afrika), Peugeot (Franciaország, Argentína);

3 országban gyártják: Daewoo (Dél-Korea, Lengyelország, Románia), Renault (Franciaország, Argentína, Törökország);

4 országban gyártják: Fiat (Olaszország, Argentína, Brazília, Lengyelország), Volkswagen (Németország, Brazília, Mexikó, Dél-Afrika);

7 országban gyártják: Ford (USA, Argentína, Ausztrália, Németország, Nagy-Britannia, India, Dél-Afrika).

Az egyes autómárkák nevének, jelentésének, eredetének vizsgálata nem volt egyszerű feladat, erre utaló adatokat ugyanis sem a prospektusok, sem az autókatalógusok nem tartalmaztak. Ennek ellenére – a teljesség igénye nélkül – a következő csoportokba sorolhatók:

1. személynévi eredetű;
2. földrajzi helyre utaló;
3. bolygó neve;
4. történelmi helyet és kort idéző;
5. betűszó;
6. közszói eredetű.

1. Személynévi eredetű márkanevek:

Peugeot – Armand Peugeot, Franciaország első autógyárának tulajdonosa;
Mercedes – Wilhelm Maybach, a Daimler-gyár műszaki vezetője, cége gyártmányai olaszországi forgalmazójának, Emil Jellineknek a felkérésére újszerű autót tervezett. A megrendelő a nagyobbik lányáról nevezte el az újdonságot;
Renault – Louis Renault alig múlt húszéves, amikor 1899-ben megalapította autógyárát Billancourt-ban;
Talbot – névadója Earl Of Shrewbury and Talbot, Anglia nagy nevű arisztokratája (a gyár ma nem sorozatgyártást végez, hanem egyéni megrendelésre készít autókat);
Ferrari – Enzo Ferrari, az ősz hajú “mágus” az 1910-es évektől próbamester, később autóversenyző volt;
Maserati – a céget a hat Maserati fivér alapította Bolognában, 1926-ban;
Porsche – Ferry Porsche kis hengerűrtartalmú, de erős motorokat, gyors túra- és versenyautókat gyártott;
Lincoln – Abraham Lincoln, amerikai államférfi, az USA elnöke, aki merénylet áldozata lett;
*Bugatti – Ettore Bugatti, minden idők egyik legnagyobb olasz autótervezője, verseny- és sportautók építője;
*Duesenberg – Frederick és August, a két Duesenberg testvér, miután Németországból a század elején az USA-ba vándoroltak ki, kerékpárgyártásba kezdtek. Néhány év múlva autók összeállításával próbálkoztak – sikerrel.
(A *-gal jelölt autómárkákkal manapság már nem találkozhatunk.)

2. Földrajzi helyre utaló márkanevek:

Asia Motors – Dél-Koreában (= Ázsiában) gyártott autó márkaneve;
Beijing – (= Peking) kínai autómárka;
Hindustan – (= India) indiai autómárka;
Plymouth – angol kikötőváros; az USA-ban gyártott autó márkaneve;
Shanghai VW – Nagyváros Kínában; kínai autómárka.

3. Bolygó neve:

Saturn – Szaturnusz; USA-ban gyártott autó márkaneve.

4. Történelmi helyet és kort idéző:

Dacia – az Al-Duna és a Dnyeszter közötti, a dákok által lakott terület az ókorban.

5. Betűszó jellegű márkanevek:

FIAT – Fabbrica Italiana di Automobili Torino;
BMW – Bayerische Motoren Werke;
GMC – General Motors Company stb.;
továbbá: ZAZ, GAZ, UAZ, FAW.

6. Közszói eredetű márkanevek:

Jaguar – (Nagy-Britannia) az állatvilágból kölcsönzött szó;
Mercury – (USA) = higany;
Lotus – (Nagy-Britannia) a növényvilágból kölcsönzött szó;
Oldsmobile – (USA) = régi autó;
Proton – (Malajzia) pozitív töltésű elemi részecske;
Rover – (Nagy-Britannia) = csavargó;
Tempo – (India) = ütem;
Volkswagen – (Németország) = népautó.

A bemutatott szemléltető anyagban a dőlt betűs márkanév után zárójelben a gyártó ország neve szerepel, majd a márkanév megfejtése, értelmezése. Bár a márkanevek az autók elnevezéseinek stabil, állandó részét képezik, mégis sokszínű, változatos képet tárnak elénk. Ehhez társul minden esetben az autó típusneve, amelyet az alábbiakban vizsgálunk.

III.

A személyautók egyes típusainak elnevezésében sokféle jelöléssel találkozhatunk. Ezeket a következő táblázat foglalja magába:

A személyautók egyes típusainak megnevezése – a fenti táblázat alapján – hét fő kategóriába sorolható:

1. A csak szóval megnevezett típusok – jelentésük vizsgálata, értelmezése bővebb kifejtést, elemzést igényel, ezért ezzel a későbbiekben részletesen foglalkozunk.
2. A betű(k) + szám(ok) jelölési formát 10 autómárka neve mellett alkalmazzák, összesen 51 autótípusra. (Pl. Aston Martin DB 7, V 8; BMW Alpina B 3, B 8, B 10; Chang’an SC 7080, SC 7100, SC 7130; Infiniti Q 45, I 30, QX 4; Lexus IS 200, GS 300, LS 400, RX 300, LX 470; Xiali TJ 7100, TJ 7100 U, TJ 7130 UA; Yunque GHK 7060, GHK 7070, GHK 7081; stb.)
3. Csak számmal jelölt autótípussal 47 esetben találkoztunk, melyek 14 autómárkánál fordultal elő. (Pl. Alfa Romeo 145/146, 156, 166; ARO 10, 24; BMW 3, 5, 7, 8; Dacia 1410; Lada 110, 111, 112; Maruti 800, 1000; Mazda 121, 323, 626; Peugeot 106, 206, 306, 406, 605, 806; Proton 300, 400, 313, 315, 415, 416, 420, 413, 418; Rover 200, 400, 600; Saab 9-3, 9-5; Trasco 20, 42; UAZ 3160, 3151; Volvo 40, 70, 80; stb.)
4. Csak betűvel 11 autómárka összesen 27 típusát különböztetik meg. (Pl. Alfa Romeo GTV; Chlysler LHS; Citroën XM; Honda NSX, CR-V; Mazda MX, MPU; Mercedes A, C, E, S, CLK, CL, SLK, SL, V, M, G; Saturn SL, SW, SC; stb.)
5. Betű(k) + szám + szó jelölést 7 autómárka egy-egy típusánál találtunk. (Pl. Ford XR 8 UTILITY; Hyundai H-1 STAREX; stb.)
6. Szám(ok) és szó kombinációjának alkalmazása 4 autómárka 5 típusára jellemző. (Pl. Ferrari 550 MARANELLO; Fiat 126 MALUCH; Porsche 911 CARRERA; ZAZ TAVRIA 1102, DANA 1105.)
7. Betű(k) és szó együtt három autómárka 4 típusát jelöli. (Jaguar S-TYPE, XJ DAIMLER; Mahindra CL KLASSIC; Pontiac GRAND AM.)

Az autótípusok jelölése a vizsgált 88-ból 19 autómárka esetében (21,6%) következetlen. Ez azt jelenti, hogy a fent említett 7 jelölési forma közül legalább kettőt, nem ritkán többet is alkalmaznak.
Következetes – több gyártó ország esetén is megegyező – jelöléssel a következő autómárkák típusai rendelkeznek:
a) csak szám(ok): ARO, Saab, Trasco, UAZ, Volvo;
b) csak betű(k): Mercedes, Saturn;
c) csak szó: Buick, Cadillac, Chevrolet, Daewoo, Daihatsu, Dodge, GMC, Hindustan, Holden, Isuzu, Jeep, JPX, Kia, Lamborghini, Lancia (= a görög ábécé szóval kiírt betűi!), Land Rover, Lotus, Maserati, Mercury, Nissan, Opel, Plymouth, Pontiac, Rolls-Royce, San, Seat, Škoda, Smart, Subaru, Tata, TVR, Vauxhall;
d) betű(k)+szám(ok): Chang´an, Infiniti, Lexus, Tatra, Xiali, Yunque;
e) szám(ok) + szó: Iž, Shanghai Volkswagen, ZAZ;
f) betű(k) + szám + szó: Kamaz.

Az autótípusok megjelölésében található betűk és számok rövidítések, melyek elsősorban a szakértőkhöz szólnak, fontos információkat közölve a jármű paramétereiről, teljesítőképességéről, üzemeltetésének módjáról, karosszériájáról stb. A vizsgált korpuszból azonban egyértelműen kitűnik, hogy nagyon elterjedt, közkedvelt módja a típusjelölésnek a (legkülönfélébb) szavak használata. Ennek minden bizonnyal üzletpolitikai okai is vannak, hiszen a széles tömegeket célzó reklám, egy jól csengő, kellemes hangzású, könnyen kimondható, sokat sejtető, de nem feltétlenül értelmezhető/megfejthető név bizonyos mértékben befolyásolhatja az eladási statisztikát. Az angol nyelv világelsősége az említett szavakkal is könnyen bizonyítható, hiszen míg a személygépkocsikat gyártó országok nyelve csak nagyon elvétve, elsősorban földrajzi nevekben jelenik meg, addig a közszói jellegű kifejezések 99%-a angol eredetű.

Szavak a típusjelölésekben

A 676 vizsgált autótípus 79,1%-a, tehát pontosan 535 megnevezése szóval történik. Ezek a szavak az esetek túlnyomó többségében jól csengő, könnyen ejthető, fülbemászó kifejezések. Jó hangzásuk az export/import, ill. a könnyebb eladhatóság céljából meghatározó. Eredetük szerint elsősorban az angol, elhanyagolható százalékban az olasz, a spanyol, a francia, a görög és a latin nyelvből valók. A szavak értelmezését követően a következő csoportosítást végeztük:

1. Személynévi eredetű:
a) keresztnév;
b) családnév.

2. Földrajzi eredetű:
a) városnév;
b) egyéb földrajzi tulajdonnév;
c) földrajzi köznév.

3. Az embert körülvevő természeti környezet szavai:
a) növényvilág;
b) állatvilág;
c) természeti jelenségek;
d) csillagnevek, ill. a csillagászattal kapcsolatos kifejezések.

4. Az emberrel közvetlen kapcsolatot jelentő szavak:
a) népek, népcsoportok;
b) foglalkozás, tisztség;
c) katonaság, hadi élet;
d) elvont fogalmak;
e) tárgyak, eszközök;
f) vallás, mitológia;
g) zenei kifejezések;
h) szóval írt betűk;
i) szóval írt számok;
j) cselekvést kifejező szavak.

5. Tulajdonságot kifejező szavak:
a) a gépkocsi jellemzői;
b) hovatartozást kifejező;
c) kellemes hangzás.

A szemléltető anyag a dőlt betűs eredeti típusnévvel kezdődik, amelyet a zárójelben a megfelelő autómárka és a gyártó ország neve követ. Néhány esetben, amikor a néven két, esetleg három autó is osztozik, valamennyiük adatait feltüntettük. A zárójel után, ismét dőlt betűkkel és egyenlőségjellel a magyar megfelelő olvasható. A szavak származási nyelvét – az angol fölénye, ill. a különböző nyelvekben megtalálható, hasonló hangzású megfelelő miatt – nem tartottuk szükségesnek külön feltüntetni.

1. Személynévi eredetű:

a) keresztnév:
Jimmy (GMC – USA) = férfinév becéző alakja;
Elise (Lotus – Nagy-Britannia) = női név becéző alakja;
Octavia (Škoda – Csehország) = női név;
Felicia (Škoda – Csehország) = női név;

b) családnév:
Griffith (TVR – Nagy-Britannia) = Julius Griffith angol autótervező.

2. Földrajzi eredetű:

a) városnév:
Malibu (Chevrolet – USA) = üdülőközpont Santa Monica mellett;
Monte Carlo (Chevrolet – USA) = város Monacóban;
Maranello (Ferrari – Olaszország) = olaszországi város;
Siena (Fiat – Argentína; Tofas – Törökország) = olaszországi város;
Calaris (Holden – Ausztrália) = város Franciaországban;
Almera (Nissan – Japán) =spanyolországi kikötő;
Sintra (Opel – Németország) = város Portugáliában;
Monterey (Opel – Németország) = város Mexikóban;
Arosa (Seat – Spanyolország) = település Svájcban;
Cordoba (Seat – Spanyolország) =spanyol város;
Toledo (Seat – Spanyolország) = spanyol város.

b) egyéb földrajzi tulajdonnevek:
Duna (Fiat – Argentína) = folyónév;
Yukon (GMC – USA) = folyónév;
Broadway (Renault – Törökország) = New York egyik főutcája;
Ibiza (Seat – Spanyolország) = sziget;
Alhambra (Seat – Spanyolország) = a mór királyok rezidenciája Granadában;
Riviera (Buick – USA) = a Földközi-tenger francia-olasz partvidéke.

c) földrajzi köznevek:
Continental (Bentley – Nagy-Britannia; Lincoln – USA) = szárazföld;
Town & Country (Chrysler – USA) = város és vidék;
Marea (Fiat – Olaszország) = tengerár;
Sierra (GMC – USA; Tata – India) = hegylánc;
City (Honda – India) = város;
Montez (JPX – Brazília) = hegyek;
Space (Mitsubishi – Japán) = tér;
Terrano (Nissan – Japán) = talaj;
Laguna (Renault – Franciaország) = sekély vizű part menti öböl;
Polo (Volkswagen – Németország) = pólus.

3. Az embert körülvevő természeti környezet szavai

a) növényvilág:
Safrane (Renault – Franciaország) = sáfrány;
Mint (Tata – India) = menta;
Corolla (Toyota – Japán) = párta – a növény része;

b) állatvilág:
Skylark (Buick – USA) = pacsirta;
Ram (Dodge – USA) = kos;
Viper (Dodge – USA) = vipera;
Panda (Fiat – Olaszország) = nepáli macskamedve (panda);
Mustang (Ford – USA) = amerikai félvad ló;
Falcon (Ford – Ausztrália) = sólyom;
Puma (Ford – Németország/Nagy-Britannia) = ezüstszürke nagymacska (puma);
Cougar (Ford – Németország/Nagy-Britannia; Mercury – USA) = puma;
Sephia (Kia – Dél-Korea) = tintahal;
Scorpio (Mahindra – India) = skorpió;
Midge (Mazda – Dél-Afrika) = szúnyog;
Sable (Mercury – USA) = coboly;
Colt (Mitsubishi – Japán) = csikó;
Tigra (Opel – Németország) = tigris;
Kangoo (Renault – Franciaország) = kenguru;
Lupo (Volkswagen – Németország) = farkas;
Beetle (Volkswagen – Németország) = bogár;
Firebird (Pontiac – USA) = tűzmadár;

c) természeti jelenségek:
Retona (Asia Motors – Dél-Korea) = visszhang;
Breeze (Plymouth – USA) = szellő;
Windstar (Ford – USA) = szél + csillag;
Sunfire (Pontiac – USA) = naptűz;
Storm (San – India) = vihar;
Baleno (Suzuki – Japán) = villám;
Bora (Volkswagen – Németország) = téli szél az Adriai-tenger északi partvidékén;
Passat (Volkswagen – Németország) = szél a Ráktérítő és a Baktérítő között;
Cirrus (Chrysler – USA) = fodros felhő;

d) csillagnevek, csillagászattal kapcsolatos kifejezések:
Astra (Vauxhall – Nagy-Britannia; Chevrolet – USA; Oldsmobile – USA; Opel – Németország) = csillag, égitest;
Nova (Dacia – Románia) = változó csillag;
Cielo (Daewoo – Románia) = ég, égbolt;
Sirion (Daihatsu – Japán) = Szíriusz;
Taurus (Ford – USA) = Bika csillagkép;
Galaxy (Ford – Németország/Nagy-Britannia) = galaxis;
Orbit (Iž – Oroszország) = orbita;
Eclipse (Mitsubishi – Japán) = fogyatkozás.

4. Az emberrel közvetlen kapcsolatot jelentő szavak:

a) népek, népcsoportok:
Dakota (Dodge – USA) = az USA-ban és Kanadában élő indián törzs
(Grand) Cherokee (Jeep – USA) (nagy) Észak-Amerikában élő indián törzs;
Gypsy King (Maruti – India) = cigány király;
Gurkha (Tempo – India) = Nepálban élő népcsoport;
+ Polonez (Daewoo – Lengyelország) = lengyel (népi tánc);

b) foglalkozás, tisztség:
Contessa (Hindustan – India) = grófnő;
Ambassador (Hindustan – India) = nagykövet;
Commodore (Holden – Ausztrália) = sorhajókapitány;
Defender (Land Rover – Nagy-Britannia) = védő;
Navigator (Lincoln – USA) = navigátor, kormányos;
Commander (Mahindra – India) = parancsnok;
Grand Marquis (Mercury – USA) = márki, őrgróf;
Mountaineer (Mercury – USA) = hegymászó;
Pathfinder (Nissan – Japán) = úttörő;
Voyager (Plymouth – USA) = hajóutas;
Forester (Subaru – Japán) = erdész;
Wrangler (Jeep – USA) = csavargó;
Cavalier (Chevrolet – USA) = lovag, gavallér;
Explorer (Ford – USA) = felfedező, kutató, utazó;

c) katonaság, hadi élet:
Le Sabre (Buick – USA) = szablya, kard;
Corvette (Chevrolet – USA) = korvett hajó;
Escort (Ford – USA) = védőkíséret;
Ranger (Ford – USA) = íjász;
Trooper (Isuzu – Japán) = lovaskatona;
Tracer (Mercury – USA) = nyomjelző lövedék;
Lancer (Mitsubishi – Japán) = lándzsás;
Patrol (Nissan – Japán) = járőr;
Samurai (Suzuki-Santana – Spanyolország) = szamuráj, japán harcos;

d) elvont fogalmak:
Century (Buick – USA) = évszázad;
Venture (Chevrolet – USA) = vállalkozás, vakmerőség;
Concorde (Chrysler – USA) = egyetértés;
Nexia (Daewoo – Lengyelország) = kapcsolat;
Applause (Daihatsu – Japán) = taps;
Tempra (Fiat – Brazília) = edzés, acélozás;
Fiesta (Ford – Németország/Nagy-Britannia) = népünnepély;
Safari (GMC – USA; Tata – India) = vadászexpedíció;
Legend ( Honda – Japán) = legenda;
Pride (Kia – Dél-Korea) = büszkeség;
Elán (Kia – Dél-Korea) = lendület, hév;
Discovery (Land Rover – Nagy-Britannia) = felfedezés;
Esprit (Lotus – Nagy-Britannia) = ötlet, gondolat;
Esteem (Maruti – India) = tisztelet;
Carisma (Mitsubishi – Japán) = szinte természetfölötti meggyőzőerő;
Maxima (Nissan – Japán) = életelv;
Intrigue (Oldsmobile – USA) = cselszövés;
Fun (Škoda – Csehország) = tréfa;
Legacy (Subaru – Japán) = örökség;
Quantum (Volkswagen – Brazília) = mennyiség;
Carnival (Kia – Dél-Korea) = karnevál, farsang;
Expedition (Ford – USA) = utazás;

e) tárgyak, technikai eszközök:
Prizm (Chevrolet – USA) = prizma;
Neon (Chrysler – USA; Plymouth – USA) = neon;
Laser (Ford – Dél-Afrika) = lézer;
Caravelle (Volkswagen – Németország) = könnyű, gyors hajó;
Palio (Fiat – Argentína) = versenydíj;

f) vallás, mitológia:
Zen (Maruti – India) = a buddhizmus főleg Japánban elterjedt ága;
Auróra (Oldsmobile – USA) = a hajnal istennője az ókori Rómában ;
Clio (Renault – Franciaország) = a történetírás múzsája a görög-római mitológiában;
Chimaera (TVR – Nagy-Britannia) = oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú, tűzokádó szörnyeteg az ókori görög mitológiában;
Cerbera (TVR – Nagy-Britannia) = az alvilág kapuját őrző háromfejű kutya;
Dana (ZAZ – Ukrajna) = görög mitológiai királylány, akit Zeusz aranyeső alakjában tett Perszeusz anyjává;

g) zenei kifejezések:
Accord (Honda – Japán) = összhang;
Prelude (Honda – Japán) = bevezetés, előjáték;
Accent (Hyundai – Dél-Korea) = hangsúly;
Sonata (Hyundai – Dél-Korea) = szonáta;

h) szóval írt betű:
Omega (Chevrolet – Brazil; Opel – Németország) = a görög ábécé utolsó betűje;
Ypsilon (Lancia – Olaszország) = a görög ábécé betűje;
Delta (Lancia – Olaszország) = a görög ábécé betűje;
Dedra (Lancia – Olaszország) = a görög ábécé betűje;
Kappa (Lancia – Olaszország) = a görög ábécé betűje;
Zeta (Lancia – Olaszország) = a görög ábécé betűje;

i) szóval írt szám:
Seicento (Fiat – Lengyelország) = hatszáz;
Cinquecento (Fiat – Lengyelország) = ötszáz;
Uno (Fiat – Lengyelország; Premier – India) = egy;
Primera (Nissan – Japán) = első;

j) cselekvést kifejező szavak:
Catera (Cadillac – USA) = gondoskodik valakiről;
Musso (Daewoo – Dél-Korea) = halkan beszél, suttog;
Move (Daihatsu – Japán) = mozog;
Sumo (Tata – India) = a birkózás japán válfaja.

5. Tulajdonságot kifejező szavak:

a) a gépkocsi jellemzői:
Econoline (Ford – USA) = gazdaságos;
Classic (Mahindra – India) = klasszikus;
Micra (Nissan – Japán) = kicsi;
Mini (Rover – Nagy-Britannia) = kicsi;
Swift (Suzuki – Japán) = gyors, sebes, fürge;

b) hovatartozást kifejező:
Suburban (Chevrolet – USA; GMC – USA) = külvárosi;
Civic (Honda – Japán) = városi;
Town Car (Lincoln – USA) = városi autó;
Villager (Mercury – USA) = falusi (ember);
Grand AM (Pontiac – USA) = nagy amerikai;

c) kellemes hangzású:
Azure (Bentley – Nagy-Britannia) = azúrkék;
Regal (Buick – USA) = királyi;
Lumina (Chevrolet – USA) = ragyogó, híres;
Intrepid (Dodge – USA) = rettenthetetlen;
Bravo, Brava (Fiat – Olaszország) = kiváló;
Integra (Honda – Japán ) = feddhetetlen, ép, tiszta;
Mystique (Mercury – USA) = misztikus, rejtélyes;
Galant (Mitsubishi – Japán) = könnyedén udvarias, gáláns;
Regency (Oldsmobile – USA) = átmeneti
Pure (Smart – Németország) = tiszta, igazi.

Összegzés

Onomasztikai vizsgálódásunk tárgyát egy mindennapi közlekedési eszköz: a személygépkocsi elnevezése képezte. A műszaki fejlődés/fejlesztés eredményeképpen gomba módra szaporodó típusok megkülönböztető nevei a névadók gazdag fantáziájáról, kitűnő üzleti és nyelvérzékéről tanúskodnak. A korpusz alapos vizsgálata arról győzött meg bennünket, hogy világrészre, országra, esetleg márkára jellemző tudatos, következetes névadásról csak a legritkább esetekben beszélhetünk. Figyelemre méltó, tanulságos tény az is, hogy az üzleti életben, magasabb célokat szem előtt tartva a kicsinyes nyelvi korlátok megszűnnek.

A magyar figyelő repertóriuma 1933-1935

“Magyar Figyelő:

a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság irodalmi, kritikai és tudományos folyóirata. 1933 és 1935 között jelent meg Pozsonyban. Felelős szerkesztője Szerényi Ferdinánd, majd Surányi Géza; a szerkesztőbizottság tagjai: Antal Sándor, Szalatnai Rezső, Flórián Károly, Farkas Gyula, Jánoska Tivadar, Brogyányi Kálmán; az 1. szám főszerkesztője Maléter István. A negyedévesnek tervezett lapot nem tudták rendszeresen kiadni, gyakran késett, s főleg összevont számai voltak. Mivel kormánytámogatással jelent meg, nagy feltűnést keltett, hogy 1. számát Maléter Istvánnak a csehszlovákiai magyar kisebbség problémáit és Szalatnai Rezsőnek a szlovákiai magyar irodalmat tárgyaló tanulmányai miatt elkobozták, s azok másodszor már megcsonkítva jelentek meg. A lap számos színvonalas tanulmányt és szépirodalmi alkotást közölt, de nem tudott egységes koncepciót, profilt kialakítani. Kiváló tanulmányokat írt bele Sas Andor, Szalatnai Rezső, Krammer Jenő, Szerényi Ferdinánd, Flórián Károly, Peéry Rezső, a szépirodalmi részben kitűntek: Győry Dezső, Földes Sándor, Tamás Mihály, Egri Viktor, Palotai Boris, Antal Sándor, Neubauer Pál, Szombathy Viktor, Darkó István, Vozári Dezső. Minden számban közölte a CSMTIMT működésének krónikáját. A csehszlovákiai magyar tudományos és irodalmi élet megismeréséhez számos közleménye ma is forrásértékű, noha megjelenése idején a szélesebb olvasóközönséghez nem találta meg az utat, anyagi nehézségek miatt korán meg kellett szűnnie. Rendszeres könyvszemléjében megbízható értékelést nyújtott a szlovákiai magyar irodalom terméséről.”
(Csanda Sándor)
In: A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995. Szerk. Fónod Zoltán. Pozsony, Madách-Posonium, 1997, 196-197. p.

“A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (Masaryk Akadémia) hivatalos lapját, a Magyar Figyelőt (1933-1935) létrehozói elsősorban tudományos folyóiratnak szánták és tartották. Ezt a nézetet jól mutatja Szalatnai Rezsőnek (a Társaság irodalmi osztálya titkárának) az a kijelentése, amellyel a Magyar Figyelő első számában (!) a Magyar Írást az »egyetlen irodalmi lapunknak« nyilvánította; a vezető irodalmi orgánumnak elismert Magyar Írást a Társaság jelentős pénzadománnyal is segítette, amikor az irodalmi osztály 1933. évi költségvetéséből ötezer koronát szavaztatott meg számára.
A Magyar Figyelő öt száma közül négyben (I. évf., 1-2. sz.; II. évf., 3-4. sz.; III. évf., 1. sz. és III. évf., 2-4. sz.) a tudományos vonatkozású anyag van túlsúlyban. A II. évf. 1-2. száma viszont teljesen irodalmi jellegűnek mutatkozik, és az írók nagyszámú felvonultatásával szinte antológiaszámba megy. A rendszeres »Könyvszemle« mellett kisebb-nagyobb mértékben mindegyik számban sor kerül az irodalom fontos fejlődési problémáinak taglalására, vagy a jelentősebb írói oeuvre-ök elemzésére. Az ilyen tárgyú nagyszabású és forrásértékű tanulmányok többnyire Szalatnai Rezső tollából kerültek ki. Ugyancsak ő a szerzője annak az úttörő tanulmánynak (A cseh-szlovák-magyar szellemi együttműködésről. II. évf., 1-2. sz.), amely a csehszlovák-magyar kapcsolatok tanulmányozásának addigi eredményeiről részletes képet és elemzést ad, és a kapcsolati kutatás elvi és módszertani kérdéseit imponáló erudícióval fejti ki.”
Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén (A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között). Bratislava, Tatran Magyar Üzem, 1967, 180-181. p.

“A Magyar Figyelő kiadását az 1933. január 22-én megtartott rendkívüli közgyűlésén határozta el a Társaság vezetősége, s főszerkesztőül dr. Maléter István eperjesi jogakadémiai tanárt, a kisebbségi kérdés ismert szakemberét kérte fel. Maléter István nem tartozott a szlovákiai magyar közélet előtérben mozgó alakjaihoz, de azok közül a kevesek közül való volt, akik valóban európai nívójú komoly tudományos alappal rendelkeztek. Közvetlenül a háború kitörése előtt nevezték ki az eperjesi Jogakadémia tanárává, és az államfordulatig ott működött. Az államfordulat után nem ment a Jogakadémiával Miskolcra, hanem továbbra is Eperjesen, a »Tarca-parti Athénban« maradt. Maléter már a magyarországi nemzetiségek háború előtti és alatti törekvéseit is figyelemmel kísérte, s az Eötvös-Deák-Jászi-féle elgondolás híve volt, a nemzetiségek törekvéseit is ebből a szempontból nézte és ítélte meg.
A folyóirat I. évfolyamának 1-2. száma (összevont szám) 1933 októberében jelent meg. Felelős szerkesztője dr. Szerényi Ferdinánd, a szerkesztőbizottság tagjai dr. Flórián Károly, Farkas Gyula, Antal Sándor, Szalatnai Rezső, Jánoska Tivadar és Brogyányi Kálmán voltak. A szerkesztőség és a kiadóhivatal a Társaság Káptalan utcai székházában volt.
A Magyar Figyelőt negyedévenként megjelenő folyóiratnak szánták, de nagyon rendszertelenül jelent meg; rendszerint két, de egy ízben három számot vontak össze. Az I. évfolyam 1-2. száma vegyes érzelmeket váltott ki, sőt a Társaság tagjai is különbözőképpen fogadták. Voltak, akik csak az Akadémia életképtelenségének bizonyítékát látták e folyóirat megjelenésében. A Magyar Napló például a lehető legkönyörtelenebbül lecsap az »újszülött« Magyar Figyelőre: »Annyi évvel a megalakulás után, annyi tanácskozás, előkészület, teljes állami támogatás és főleg költséges, javarészt fölösleges adminisztráció után ily keveset teremteni: szomorú, kicsinyes, méltatlan, megalázó.« Kovács Endre egyik nyilatkozatában azt rója fel a Magyar Figyelőnek, hogy »nincs benne eszmei harmónia«, s így nem elégítheti ki az igényesebb olvasót. Az »eszmei harmónia« hiányának tudható be – Kovács Ferenc szerint -, hogy a folyóiratban »ötletszerűen kerülnek egymás mellé cikkek a középkor gazdasági életéről, az abszolút véletlenről és a munkácsi barokkról«.
Győry Dezső védelmébe veszi a Magyar Figyelőt, és így ír róla a Magyar Újságban: »Ez a folyóirat olyan, mint maga az Akadémia. Egy csomó ki nem aknázott kultúralehetőség. Tatarozásra szoruló, de talán egyetlen bástyalehetősége ma a szlovenszkói magyar tudósnak, írónak, művésznek.«
A Társaság és a közvélemény nagy meglepetésére a Magyar Figyelő I. évfolyamának 1-2. számát a cenzúra elkobozta, s így az »elkobzás utáni második kiadás« került az olvasók kezébe. A Masaryk Akadémia a köztársasági elnök által alapított és a kormány támogatását élvező kulturális intézmény volt, érthető hát, hogy a cenzúra közbelépése valóban nagy megrökönyödést keltett. Az elkobzásra Maléter István A magyar kisebbség problémája a Csehszlovák Köztársaságban című tanulmánya, valamint Szalatnai Rezső az Irodalmi menetrend Szlovenszkón című írása adott okot. E tanulmányok a Magyar Figyelő elkobzása utáni második kiadásban a cenzúra által alaposan megcsonkított formában jelentek meg. Maléter István tanulmányából 13 helyen törölt a cenzor, Szalatnaiéból 2 helyen. A Maléter-tanulmány cenzúrázási módjának érdekessége, hogy néhány helyütt még Emanuel Rádl professzor Válka Čechu s Němci (A csehek harca a németek ellen) című, 1928-ban Prágában kiadott művéből vett idézeteket is törlik. Maléter és Szalatnai kifogásolt írásai képezik – még így megcsonkítva is – a Magyar Figyelő I. évfolyama 1-2. számának – amelyben a tudományos vonatkozású anyag van túlsúlyban – legértékesebb tanulmányait… (…)
Az inkriminált és megcenzúrázott két tanulmány mellett az I. évfolyam 1-2. számából említést érdemel még Flórián Károly: Adalékok a középkori gazdasági élet jellemzéséhez és Sas Andor: Munkácsi barokk című írása. Sas Andor Munkácsi barokk című tanulmánya lényegében az 1746-1747-ben Schönborn Frigyes Károly herceg által építtetett munkácsi barokk kastély építésének története. Színvonalas, a szerzőre jellemző pozitivista alapossággal kidolgozott történelmi tanulmány. (…)
A II. évfolyam 1-2. száma, amely 1934 márciusában jelent meg (az I. évfolyam 3. és 4. számával adós maradt a szerkesztőség, s ezért a II. évfolyam 1-2. száma öt ívvel nagyobb terjedelmű volt), teljesen irodalmi jellegű, s »az írók nagyszámú felvonultatásával szinte antológia-számba megy«. (…)
A Magyar Figyelő II. évfolyama 1-2. számában említést érdemel még Tabéry Géza és Sas Andor tanulmánya. Tabéry az erdélyi irodalom helyzetéről tájékoztatja az olvasót, Sas Andor pedig Kempelen Farkasról, a XVIII. század Edisonjáról, a híres pozsonyi magyar feltalálóról emlékezik meg születésének kétszázadik évfordulóján.
Maléter István, a folyóirat főszerkesztője 1933. december 13-án váratlanul meghalt. Halála egyaránt érzékenyen érintette a Társaság vezetőségét, valamint a Magyar Figyelő szerkesztőgárdáját. A Társaság vezetősége és a folyóirat szerkesztősége nevében a II. évfolyam 1-2. számában Szalatnai Rezső búcsúztatta az elhunytat. A folyóirat főszerkesztői posztja Maléter halála után mindvégig betöltetlen maradt. A szerkesztőgárda összetételében más változás is történt: 1934-től Surányi Géza lett a felelős szerkesztő dr. Szerényi Ferdinánd helyett.
A II. évfolyam 3-4., valamint a III. évfolyam 1. és 2-4. számában már újra a tudományos jellegű anyag került túlsúlyba. (Ezekben a számokban a sok szaktanulmány mellett mindössze négy elbeszélés és 5-6 vers látott napvilágot.) A Magyar Figyelő e három számából említést érdemel Fokos Dávid tanár Finnugor-török mondattani egyeztetések című tanulmánya, valamint Kuttanen Lauri finn tudós rövidebb ismeretterjesztő tanulmánya a lív nyelvről. A II. évfolyam 3-4. számában Sas Andor ismét egy történeti tanulmánnyal jelentkezik: Pozsony múltjából, amelynek első részében a Mária Terézia korabeli pozsonyi udvari életet és rokokó műveltséget mutatja be, míg a másodikban a Napóleon-kori városi életről és az 1808-as országgyűlésről mond el néhány érdekességet.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a Magyar Figyelő III. évfolyama 1. és 2-4. számában megjelent Comenius-mű magyar fordítását. Comenius Gentis felicitas című munkája, melyet a cseh nemzet nagy fia sárospataki tartózkodása idején írt, s pártfogójának, Rákóczi Györgynek, Erdély fejedelmének ajánlott, itt látott először magyar nyelven – Orbán Gábor fordításában, A nemzet szerencséje címen – napvilágot. Comenius e műve 1659-ben jelent meg latinul, s »teljes egészében a magyarságról szól, valóságos magyar társadalomrajz, és kemény, igazságos publicisztika nemzeti és társadalmi kérdéseinkről«.
A Társaság belső életéről, üléseiről, pályázatairól, terveiről a Magyar Figyelő rendszeresen tájékoztatta a közönséget. Egyetlen számából sem hiányzott »A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság krónikája«. Érdemes megemlíteni a folyóirat rendszeres könyv- és folyóiratszemléjét is.
A Magyar Figyelőben – ahogy azt Kovács Endre már az I. évfolyam 1-2. számának megjelenése után megállapította – valóban nem volt meg »az eszmei harmónia«. A folyóirat nem tudott maga körül kialakítani állandó olvasógárdát. Ezt rendszertelen megjelenése is akadályozta, valamint az, hogy a lapban sok, kimondottan szakfolyóiratba való tanulmány jelent meg, amelyek 3-4 szakemberen kívül az átlagolvasókat egyáltalán nem érdekelték. Ilyen volt pl. Fokos Dávid Finnugor-török mondattani egyezések című – kétségkívül tudományos szintet képviselő – nagyobb lélegzetű tanulmánya is, amelyet a Magyar Figyelő szerkesztősége folytatásokban közölt. De mivel nyelvészeti, történettudományi, irodalomtörténeti, kisebbségtudományi stb. szakfolyóiratok nem álltak a kisebbségi magyarság tudósai rendelkezésére, és publikálási lehetőséget csak egy tudományos folyóirat, a Magyar Figyelő nyújtott számukra, a folyóirat mozaikszerűségén talán azzal lehetett volna változtatni, ha a szerkesztőbizottság tematikai egységbe gyűjti a beküldött tanulmányokat és cikkeket, s így egyszer például nyelvészeti, másszor történeti, irodalomtörténeti, aztán szépirodalmi, kisebbségtudományi stb. jellegű számokat bocsát az olvasó elé. Ehhez persze szükség lett volna arra is, hogy a szerkesztőbizottság nagyobb súlyt helyezzen a folyóirat rendszeres és pontos megjelenésére.
A Magyar Figyelő utolsó száma 1935 decemberében jelent meg. Sajnos, anyagi nehézségek miatt be kellett szüntetni.”
Popély Gyula: A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság. Bratislava, Madách, 1973, 66-75. p.

“Az aktivista politikát támogató kisebbségi csoportok fő kulturális bázisa a harmincas években a Masaryk elnök milliós adományából létesített Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (közkeletű nevén: Masaryk Akadémia) lett. Ez a társaság nem tudta teljesíteni a hozzá fűzött reményeket, s végül csődbe jutott, de a harmincas évek első felében a könyv- és lapkiadás terén jelentős eredményeket ért el, s Magyar Figyelő néven negyedévi folyóiratot is kiadott.
A Pozsonyban 1933-1935 között Maléter István, Szerényi Ferdinánd és Surányi Géza szerkesztésében megjelenő lap az irodalmi és kritikai anyagon kívül tudományos értekezéseket is közölt. Irodalmi és tudományos anyagát a lehetőségekhez képest elég jól válogatta meg, de megszerkesztésükkel, elrendezésükkel keveset törődött. Szabálytalan időközökben megjelenő, többnyire összevont testes számmal a heterogén anyagot ömlesztve hozták. Munkatársai gárdája – a kommunisták és keresztényszocialisták kivételével – az összes színvonalasabb írót felölelte. A szép számú kritika, esszé és recenzió közül a legtöbb és legjelentősebb Szalatnai Rezsőtől származott (így a Győryről és Vozáriról készült átfogó portrék), a tudományos értékű dolgozatok javát pedig Sas Andor írta (Munkácsi barokk, Comenius és a Rákócziak, Pozsony múltjából stb.). Sas mellett Orbán Gábor, Krammer Jenő, Szalatnai, Szerényi, Peéry Rezső, Maléter István és Flórián Károly szerepelt még tudományos jellegű vagy esszéisztikus írásokkal (nyelvészeti, irodalomtörténeti, kisebbségpolitikai, pedagógiai, jogi tanulmányokkal). A lap a csehszlovák-magyar kapcsolatok rendszeres ápolását is feladatának tekintette, és ebben a kérdésben alapvető elméleti-módszertani útmutatást közölt Szalatnairól (Jegyzetek a cseh-szlovák-magyar szellemi együttműködésről). A szlovák és a cseh irodalomból több fordítás jelent meg, s Szalatnai és Sas rendszeresen írtak a jelentősebb irodalmi és tudományos kiadványokról. A lapnak állandó rovata volt a Krónika, mely a Társaságnak és osztályainak tevékenységéről részletes tájékoztatást nyújtott.”
Turczel Lajos: Hiányzó fejezetek (Tanulmányok a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomról és sajtóról). Bratislava, Madách, 1982, 106-107. p.

REPERTÓRIUM

I. évf., 1933. október, 1-2. szám (Elkobzás után második kiadás.)

MAGYAR FIGYELŐ – a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság folyóirata
Főszerkesztő: Maléter István dr.
Felelős szerkesztő és kiadó: Szerényi Ferdinánd dr.
A szerkesztő-bizottság tagjai:
Flórián Károly dr., Farkas Gyula, Antal Sándor, Szalatnai Rezső, Jánoska Tivadar, Brogyányi Kálmán.
A szerkesztőség és kiadóhivatal címe: Bratislava-Pozsony, Káptalan ucca 13a.
Megjelenik negyedévenként egyszer. Előfizetési ára egy évre: 40 Kč, külföldre ennek megfelelő pénzérték és a postatöbblet. Egyes szám ára: 10 Kč.
A Magyar Figyelő minden közleményéért írója felel.
Kéziratokat csak a póstaköltség megtérítésével küldünk vissza.
A borítéklapot Jánoska Tivadar tervezte
első, belső borító

Beköszöntő 2. lap
Jelen számunk munkatársai 3-4. lap

KÖNYVSZEMLE

Képek Sas Andor és Szőnyi Endre cikkeihez
Fotomelléklet
A munkácsi Schönborn-kastély
1. kép : A munkácsi uradalmi kastély főfrontja. A középső traktus és a keleti oldalszárny.
2. kép: A kastély nyugati szárnya, a régi Fehérház.
3. kép: Bolthajtásos terem a földszinten a würzburgi tervek szerint épült kastélyrészben.
4. kép: Lépcsőre nyíló ajtó az első emeleten kagylódísszel.
Szőnyi Endre és Wimmer Ferenc: A Madách-síremlék tervezete.

II. évf., 1934. március, 1-2. szám

Felelős szerkesztő és kiadó Surányi Géza

A Csehszlovákiai Magyar Tudományos és Művészeti Társaság pályadíjai első, belső borítón

Műmelléklet: Halász-Hradil Elemér képe Maléter Istvánról

II. évf., 1934. december, 3-4. szám

III. évf., 1935. április, 1. szám

III. évf., 1935. június-december, 2-4. szám