Szemle archív

A Pozsonyból kiköltözött felső-csallóközi és Rajka környéki lakosság néhány jellemzője

1. Bevezetés

A szociológia az emberek társadalmon belüli helyváltoztatásának két fajtáját különbözteti meg: a társadalmi mobilitást és a migrációt. A társadalmi mobilitás a társadalmi struktúrán belüli „virtuális” elmozdulás, a migráció egy meghatározott földrajzi térségben való tényleges helyváltoztatással járó vándorlás. Amennyiben ez a földrajzi térség egy állam határain belül terül el, akkor belső migrációról, amennyiben viszont túllépi az államhatárt, akkor nemzetközi migrációról beszélünk. A migráció alanyai a – konkrét településről, országból – kiköltöző, illetve oda vagy máshova beköltöző embe­rek, az ún. emigránsok (kiköltözők) és imigránsok (beköltözők).

Az itt következő tanulmány témájának legtágabb fogalmi kerete a migráció, mégpedig annak mindkét formája. Szűkebb értelemben a pozsonyi dezurbanizáció egyik vetületével, a Pozsonyból a Felső-Csallóközbe, valamint Magyarországra (Rajka és Mosonmagyaróvár térségébe) való kiköltözéssel foglalkozik. Milyen a kiköltöző népesség összetétele? Miért jöttek el Pozsonyból? Hogyan érzik magukat jelenlegi lakhelyükön? Létezik-e valamilyen kapocs, amely továbbra is a fővároshoz köti őket? Ha igen, mi az? S vajon mennyire kötődnek mostani lakhelyükhöz? Ilyen és hasonló kérdések képezték a Fórum Kisebbségkutató Intézet és az MTA RKK NYUTI 2010-ben zajló közös kérdőíves felmérésének tárgyát, amely a „Magyar–szlovák agglomeráció Pozsony környékén – Közszolgáltatás-fejlesztési hálózat Pozsony határon átnyúló agglomerációjában c. AGGLONET – HUSK/0801/1.5.1/0007” nemzetközi projektum keretében zajlott. Mielőtt rátérnék az eredmények ismertetésére, röviden felvázolom a Szlovákiában jelenleg zajló migrációs folyamatok hátterét.1

A 20. század hetvenes és nyolcvanas éveiben Csehszlovákiában a belső migráció alakulását két fő tényező befolyásolta: a munkaerő-vándoroltatás és a központi települések fejlesztésének koncepciója (Bezák 2002, 331. p.). Mindkettő központilag tervezett és szervezett volt. A munkaerő-vándoroltatás a munkaerőnek a munkaerő-felesleggel rendelkező területekről a munkaerőhiánnyal rendelkező területekre való átcsoportosítását jelentette, ami az utóbbi területek – az. ún. fejlődő járások – fejlesztésével, egyebek között az ottani lakásépítés fokozott támogatásával járt együtt, miközben a kibocsátó járásokban a lakásépítést visszafogták. A második fontos tényező, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság urbanizációs fejlesztési tervének értelmében az ún. központi települések élveztek elsőbbséget, s az ebből adódó előnyök miatt ezek a települések is sok embert vonzottak. Mindennek következtében a nyolcvanas évek feléig nőtt a migránsok száma: 1981 és 1983 között évente 103 ezer, 1984 és 1986 között évente 104 ezer személy változtatott állandó lakhelyet, vagyis 1000 lakosból nagyjából 20 (Bezák 2002, 332. p.). S mivel ezt az időszakot elsősorban a faluból városba költözés jellemezte, a 80-as évek első feléig rohamosan nőtt a városlakók száma. Az embe­rek döntő többsége az akkori kerületi központokba, Pozsonyba, Kassára és Besztercebányára költözött, de közülük is a legtöbben Pozsonyba. 1987–1989 között a migránsok 92 százaléka a fővárosban talált állandó lakhelyet. Ők elsősorban a délnyugati járásokból érkeztek, beleértve az olyan magyarlakta járásokat is, mint a Galántai, a Dunaszerdahelyi, a Nyitrai és az Érsekújvári járás (Bezák 2002, 342. p.).

1986 után azonban fokozatosan lelassul a belső migráció. Ez a tendencia 1989 után is folytatódik: 1998-ban már csak 71 ezer ember költözik, vagyis 1000 lakosból 13. A migráció csökkenésének alapvető okát a szakemberek az állami lakásépítési program visszaesésének tulajdonítják2 (Bezák 2002, 333. p., Gajdoš 2001, 194. p.), de szerepet játszott benne az új településszerkezeti felosztás és a régiók közötti különbségek elmélyülése is (Gajdoš 2001, 194. p.).

Azon kívül, hogy folyamatosan csökken a migránsok száma, az évezred végén további lényeges folyamatok figyelhetők meg, amelyek napjainkban is érvényesülnek. Egyrészt kevesebben költöznek, ugyanakkor azok, akik költöznek, a korábbi trendtől eltérően egyre nagyobb távolságokra.3 Másrészt a központi térszerkezeti struktúra rendszerváltás utáni felbomlása következtében a három kerületi város, Pozsony, Kassa és Besztercebánya migrációs nyeresége fokozatosan migrációs veszteséggé alakul át, miközben a közeli települések migrációs egyenlege javulni kezd. Vagyis a korábbi kibocsátó, s ezáltal migrációs veszteséggel rendelkező járások országszerte, de még inkább Nyugat-Szlovákiában befogadókká, a migráció új célterületeivé válnak. A koncentrációt felváltja a dekoncentráció, s ezzel egyidejűleg érvényesülni kezd a szuburbanizáció és a dezurbanizáció.4 S ez nemcsak a nagyvárosokra érvényes, hanem Szlovákia valamennyi régiójának vidéki városaira is. Csupán a Pozsonyi kerület városai képeznek kivételt, amelyek jelenleg is a bevándorlás legattraktívabb célterületei közé tartoznak (Moravanská 2006), tegyük hozzá, nemcsak a távolabbi régiók lakosai számára, hanem a pozsonyi lakosok számára is. A város migrációs egyenlegében bekövetkezett változás ugyanis nemcsak a Pozsonyba költözők csökkenésének köszönhető, hanem annak is, hogy nőtt a Pozsonyból kiköltözők aránya (Bezák 2002, 342. p.). Az ezredfordulótól egészen napjainkig a legnagyobb migrációs nyereséggel rendelkező járások a Galántai, a Dunaszerdahelyi, a Lévai, a Senicai, a Nyitrai, az Érsekújvári és a Komáromi járás, tehát azok a járások, amelyek korábban évtizedekig migrációs veszteséget produkáltak, s ahova azóta az összes migráns 88 százaléka költözött.

Az ország EÚ-tagállammá válása óta a Pozsonyból emigrálók számára további új célterületként szerepel a magyarországi Rajka és Mosonmagyaróvár közötti térség.

A szuburbanizáció és dezurbanizáció folyamatát felgyorsítja, hogy vidéken, főleg azokon a településeken, amelyekből a város könnyen és aránylag gyorsan megközelíthető, javulnak az életkörülmények, fellendül a közművesítés, a lakásépítés, s ezáltal ezeknek a településeknek megnő a vonzerejük a városi lakosság bizonyos rétegei számára. Ilyen települések a Pozsony vonzáskörzetében levők is, köztük az általunk vizsgált Felső-Csallóköz és az említett magyar–szlovák határ menti térség települései.

2. A minta jellemzése

Az eredeti célkitűzés szerint olyan embereket akartunk megkérdezni, (1) akik Pozsonyból költöztek a Felső-Csallóközbe vagy Magyarországra, (2) akik 2004 után költöztek, (3) s akik nemcsak hétvégi „turisták”, hanem az adott településen laknak. A kiköltözőkről semminemű adattal nem rendelkeztünk, lakossági listánk sem volt, sőt még a számuk becslésére tett kísérlet sem hozta meg a várt eredményt.5 Az említett akadályok miatt a mintavételnél semmiféle szabályt nem tudtunk alkalmazni, azon kívül, hogy a helyismerettel rendelkező kérdezőbiztosoknak a három kritériumnak megfelelő lakosokat kellett megszólítaniuk. Összesen 600 embert kérdeztek meg, 360-at a Felső-Csallóközben, 240-et Magyarországon. A lekérdezés 2010. márciusában zajlott a következő településeken:

Szlovákiában – Bacsfa, Balony, Béke, Csallóközcsütörtök, Csenke, Csölösztő, Doborgaz, Dunajská Lužná, Éberhard, Nagymagyar, Rovinka, Sárosfa, Somorja, Somorja-Tejfalu, Szemet, Úszor, Vajka;

Magyarországon – Bezenye, Dunakiliti, Feketeerdő, Hegyeshalom, Márialiget, Mosonmagyaróvár, Rajka.

A 600 kitöltött kérdőívből 498 volt használható, bár ezek 30 százalékánál a kérdezőbiztosok nem tartották be a második kritériumot, és olyan lakosokat is megkérdeztek, akik 2004 előtt költöztek az adott településre. Mivel azonban ezek a kérdőívek egyébként teljességgel használhatók, nem iktattuk ki őket, hanem megpróbáltunk a hátrányból előnyt kovácsolni: a beköltözés dátuma lett az egyik független változó, amely szerint a válaszadókat 2000 előtt, 2000–2004 között, valamint 2004 után beköltözöttekre csoportosíthattuk, s így azt is meg tudtuk nézni, hogy a vizsgált kérdésekben különböznek-e egymástól a három eltérő időszakban letelepedett lakosok.

A két alminta – a Felső-Csallóközbe költözöttek (a továbbiakban: csallóköziek) és a Rajka–Mosonmagyaróvár térségébe emigrálók (a továbbiakban: magyarországiak) – százalékos megoszlása 60:40. Nemzetiségi hovatartozás szempontjából mindkét alminta többségét (81%) szlovákok alkotják. A csallóköziek 16 százalékát magyarok, 3 százalékát más nemzetiségűek képezik. A magyarországiak 19 százaléka magyar nemzetiségű (1. ábra).

A válaszadók 43 százaléka férfi, 57 százaléka nő. Átlagéletkoruk 41 év – a csallóközieké 44 év, a magyarországiaké 36 év. Kétharmaduk házas, 74 százalékuknak van gyermeke. Iskolai végzettség tekintetében kimagasló az érettségizettek és diplomások részaránya, s ez a magyarországiakra még inkább jellemző, mint a csallóköziekre6 (2. ábra).

1. ábra. Nemzetiség (%)

2. ábra. A megkérdezettek iskolai végzettsége

Gazdasági státus szerint a többség alkalmazott, elsősorban a magánszféra alkalmazottja (3. ábra). A csallóköziek között átlagon felüli a nyugdíjasok és a gyermeküket nevelő anyák, a magyarországiak között pedig az önfoglalkoztató vállalkozók, de leginkább a magánszféra alkalmazottainak részaránya.

3. ábra. A megkérdezettek gazdasági státusa

Munkahelyi beosztás szerint a beosztottak dominálnak (4. ábra). A csallóköziek között több a vezető beosztású, a magyarországiak között több a beosztott.

4. ábra. A megkérdezettek munkahelyi beosztása

A megkérdezettek 8 százaléka 2000 előtt költözött, 22 százalékuk 2000 és 2004 között, 70 százalékuk pedig 2004 után. A legtöbben 2007-ben (18%), 2008-ban (21%) és 2009-ben (14%) váltak az adott település lakójává. A felső-csallóközi imigránsok 61 százaléka, s szinte valamennyi magyarországi 2004 után költözött be. 2005-ben két megkérdezett települt át Magyarországra, egy évvel később heten, 2007-ben pedig 56-an. A legtöbb megkérdezett (összesen 110 személy) 2008-ban és 2009-ben költözött Magyarországra.

Bár a kutatás során több szempontból is nagyon részletesen vizsgáltuk a kiköltözöttek elégedettségét, s ezeknek a problémaköröknek az elemzésére az írás további részében kerül sor, vessünk egy pillantást arra, hogy mennyire elégedettek életük különböző területeivel. Az 1. táblázatban szereplő számok egy 1-től 5-ig terjedő osztályozás átlagának felelnek meg, s minél alacsonyabb az értékük, annál jobb az osztályzat, vagyis annál elégedettebbek az emberek az adott területtel. A zárójelben szereplő szám azt jelenti, hogy a felsorolt 11 terület közül az adott terület a hányadik legjobb értékelést kapta.

1. táblázat. Mennyire elégedett a következőkkel?

Az eredmények azt mutatják, hogy elégedett emberekkel van dolgunk. A csallóköziek nagyon elégedettek a családi életükkel, a lakáskörülményeikkel, a szlovákok és magyarok együttélésével, a lakhelyükkel, a szlovák–magyar viszonnyal, az emberi kapcsolatokkal a lakhelyükön és a munkájukkal. A többi területtel kicsit elégedetlenebbek, de ezekkel kapcsolatban is még mindig az elégedettség dominál.

A magyarországiak nagyon elégedettek a lakáskörülményeikkel, a családi életükkel, a lakhelyükkel, a munkájukkal, a szlovákok és magyarok együttélésével, az emberi kapcsolatokkal, a többi területtel pedig nem kimagaslóan, de azért ők is elégedettek.

3. A kutatás eredményei

3.1. A migráció előzményei és okai

A 2001-es népszámlálás eredményei, valamint a más felmérésekből (Gajdoš 2001; Moravanská 2006; Lampl 2007) rendelkezésre álló adatok azt bizonyítják, hogy Szlovákia lakossága nem igazán szeret költözködni. 2004-ben 60 százalékuk ugyanott élt, ahol született, a szülőhelyüket elhagyók háromnegyede pedig csak egyszer költözött életében. A költözködés inkább a városlakókra jellemző, s a szülőhelyüket inkább hagyják el a nem szlovák nemzetiségűek, mint a szlovákok.

A nemzetiségi szempont kivételével mindezt a mi adataink is megerősítik. A megkérdezettek mintegy kétharmada felnőtt élete során egyszer költözött más településre, ami azt jelenti, hogy a minta nagy részét olyan emberek alkotják, akik Pozsonyban születtek vagy felnőttkoruktól kezdve ott éltek, s valójában csak egyszer költöztek, mégpedig a mostani, csallóközi vagy magyarországi lakhelyükre. A válaszadók fennmaradó egyharmada már többször váltott települést. Igaz, nekik is Pozsony volt a legutolsó lakhelyük, de ők nem onnan származnak, hanem még korábban, de mindenképpen felnőttkorukban, más településről költöztek a fővárosba. E tekintetben a Felső-Csallóközbe és a Magyarországra költözöttek között nincs számottevő különbség.

Amint korábban említettem, a minta 60 százalékát Szlovákiában, a Felső-Csallóköz falvaiban élők, 40 százalékát pedig a Magyarországra, Rajka és Mosonmagyaróvár térségébe költözött korábban pozsonyi lakosok alkotják. Állandó lakhelyüket tekintve azonban nem mindenkinél van nyoma ennek a kitelepülésnek. A magyarországiak közül Magyarországon csak egynek van állandó lakhelye, a többieké továbbra is Szlovákiában, túlnyomórészt Pozsonyban van. A csallóköziek háromnegyedének állandó lakhelye Csallóközben van, a többieké szintén Pozsonyban.

A csallóközieknél megfigyelhető, hogy minél régebben laknak ebben a régióban, annál inkább jellemző, hogy ott van az állandó lakhelyük is. A 2000 előtt ideköltözöttek 92 százalékának, a 2000–2004 között betelepültek 77 százalékának, a 2004 után érkezettek kétharmadának van itt az állandó lakhelye.

A legszorosabb kapocs, amely továbbra is Pozsonyhoz köti a válaszadókat, a munkájuk. 61 százalékuk – a csallóköziek 54 százaléka és a magyarországiak 82 százaléka – ugyanis a fővárosban dolgozik. Ezenkívül minden ötödiknek Pozsonyban él a családja. Saját tulajdonban levő fővárosi lakást vagy egyéb ingatlant 2 százalékuk említett.

Milyen körülmények előzték meg a leköltözést? Voltak, akik hosszabb ideje tervezgették (40%), de a többség nem tervezte előre, hanem csak a kínálkozó alkalmat ragadta meg (37%) vagy rákényszerült a költözésre (18%). A Magyarországra költözőkre jellemzőbb, hogy tervezgették ezt a lépést, a Csallóközbe települtek viszont leginkább a kínálkozó lehetőséggel éltek. A 2000 előtt érkezőket leggyakrabban a kényszer vitte rá a költözésre, a később költözőknél viszont háttérbe szorul a kényszer mint a költözési folyamat elindítója, s csaknem azonos szerepet kap a tervezgetés és a lehetőségek kihasználása. A korábban költözők legtöbbje tehát így próbált meg kiutat találni szorult helyzetéből. Ezzel szemben a később költözők többségének már volt választási lehetősége.

Mielőtt új lakóhelyükre költöztek, a csallóköziek egynegyede már ismerte a települést – főleg azok, akik 2000 előtt kerültek oda. Az utóbbiak csaknem 40 százaléka költözött ismerős településre. Minden negyediknek a családtagja vagy rokona, minden harmadiknak a barátja, ismerőse, kollégája élt ott. A később érkezők között lényegesen kisebb a települést ismerők részaránya. Azok közül, akik nem ismerték a kiszemelt települést, minden harmadik érezte fontosnak, hogy tudakozódjon az ottani életről és lakosságról.

A Magyarországra költözőknek csupán 8 százaléka ismerte leendő lakhelyét. Emellett csaknem minden második megkérdezett informálódott a településről.

Ezekből az adatokból arra is következtethetünk, hogy míg korábban a vegyes lakosságú Felső-Csallóközbe költözés fontos szempontjaként szerepelhetett az is, hogy legyen ott valaki ismerős, hogy a betelepülők ne érezzék magukat egyedül (ne feledjük, hogy döntő többségük szlovák nemzetiségű, s minél régebben költöztek a Csallóközbe, nemzetiségi szempontból annál kompaktabb, „magyarabb” volt ez a térség), később ez a szempont egyre inkább veszített a jelentőségéből, s egyre inkább költöztek olyan településekre is, ahol senkit sem ismertek. A Magyarországra költözőknél sem zárható ki ez a szempont. Az igaz, hogy csak hármuknak élt ott rokona, de minden harmadiknak volt olyan ismerőse, kollégája, aki már előtte áttelepült.

Az országos migrációs statisztikákból kiderül (Šprocha 2007), hogy 1996 és 2006 között a költözködés elsődleges oka a lakáshelyzet megoldása (36%). Ezt követi a családtag követése (mindkét nemnél 28%), különböző nem specifikált okok (17%) és a házasságkötés (nők 10%, férfiak 6%).

A pozsonyi dezurbanizáció egyik lényeges elindítója, hogy vidéken olcsóbban lehet lakást, házat venni, mint a fővárosban. Ezt a csallóközi és magyarországi megkérdezettek válaszai is igazolják. A költözködés általuk felsorolt okait a következő öt pontban lehet összefoglalni:

– megfizethető árú telkek és családi házak;

– Pozsony közelsége;

– olcsóbb élet;

– családtagok, barátok közelsége;

– természetközelség, nyugalom, vidéki életmód.

A kiköltözés elsődleges oka tehát a lakáshelyzet megoldása. S ha összehasonlítjuk, hol laktak Pozsonyban és hol laknak most, akkor beigazolódik, hogy a fővárosból való kiköltözés valóban javított a megkérdezettek lakáskörülményein. Pozsonyban csak kétharmaduk élt saját lakásban vagy családi házban, a többiek főleg bérelt lakásban vagy a szülőknél laktak. Jelenleg viszont 94 százalékuk a sajátjában lakik, s közülük is a legtöbben (77%) családi házban (5. ábra). Teljességgel érthető hát, hogy az élet különböző területei közül a lakáskörülmények és a lakhely azok közé tartoznak, amelyekkel nagyon elégedettek a válaszadók.

5. ábra. Hol lakott Pozsonyban, és hol lakik most? (%)

A lakáskörülmények gyakorlatilag mindenkit érintő pozitív változásán kívül a betelepülés minden második megkérdezett számára további pozitív változásokat hozott. Természetközelség, egészségesebb életkörnyezet, tisztább levegő, csönd, nyugalom, a kisközösségi életforma előnyei, a jobb életminőség – leggyakrabban ezeket említik, de sokan azt is kihangsúlyozzák, hogy új lakhelyükön szívélyes, kedves embereket ismertek meg. A válaszadók másik felének többsége szerint (46%) azon kívül, hogy megváltozott a lakhelyük, semmi más nem változott. Kimondottan negatív változásokra 4 százalékuk panaszkodik. Szinte kivétel nélkül a közlekedési feltételeket kritizálják, beleértve a hiányos tömegközlekedési hálózatot és a nem megfelelő útviszonyokat, aminek következtében tovább tart és többe kerül a Pozsonyba utazás.

A két alminta közül a magyarországiak inkább afelé hajlanak, hogy az áttelepülés nem hozott változást az életükbe. A csallóköziek többsége pozitív változásokat érzékel, ugyanakkor leginkább ők panaszkodnak a közlekedésre. Főleg a tömegközlekedést szidják, ami azzal is összefügg, hogy a magyarországiakhoz képest ők gyakrabban veszik igénybe a tömegközlekedési szolgáltatásokat. A magyarországiak közül kb. minden tizedik pozitív és egyben negatív változásokat is említ. A közlekedésen túl főleg a korábbi társas kapcsolatok elvesztésére, leszűkülésére gondolnak (6. ábra).

6. ábra. Azzal, hogy ideköltözött, megváltozott az élete? (%)

3.2. Ingázás és közlekedés

Szlovákia lakosságára – főleg a vidéken élőkre – nagymértékben jellemző az ingázás. 2005-ben a gazdaságilag aktív lakosság 60 százaléka naponta ingázott a munkahelye és a lakhelye között (Moravanská 2006), s ez az arány azóta sem csökkent. Természetes velejárója a szub- és dezurbanizációnak, hogy az ingázók állandó lakhelye vidéken van, dolgozni pedig a városba járnak. Épp ezért valamennyi érintett számára nagyon fontos az utak mennyisége és állapota, valamint a tömegközlekedés minősége.

Az általunk vizsgált lakosság körében is magas az ingázók részaránya. Amikor még a fővárosban laktak, a csallóköziek 60 százaléka, a magyarországiak fele Pozsonyban dolgozott. Leszámítva azokat, akik nem dolgoztak, akkoriban a csallóköziek 35, a magyarországiak 47 százaléka ingázott. A kiköltözéssel alaposan megnőtt az ingázók aránya, hiszen jelenleg a csallóközieknek csak 15, a magyarországiaknak pedig csupán 10 százaléka dolgozik a lakhelyén, a többieknek (csallóköziek 64%, magyarországiak 86%) máshol van a munkahelye (7. ábra). Az esetek többségében (csallóköziek 54%, magyarországiak 82%) ez a máshol Pozsonyban van, s ez azt jelenti, hogy a lakhelyüktől maximum 50 km-re kell utazniuk (hat csallóközi említett ennél nagyobb, azaz 70 km-nyi távolságot). Az ingázók többsége 30 km-re lakik a fővárostól.

7. ábra. Hol van a mostani munkahelye (%)

A munkahelyre való bejárás a csallóköziek 57, a magyarországiak 76 százaléka számára napi ingázást jelent. Rajtuk kívül minden további mintegy nyolcadik-kilencedik megkérdezett hetente többször ingázik (8. ábra).

8. ábra. Hetente hányszor jár munkába lakhelyén kívüli településre? (%)

De nemcsak ők ingáznak, hanem az esetek többségében a családtagjaik is. Arra a kérdésre, hogy a megkérdezettet is beleszámítva a családból hányan járnak rendszeresen legalább háromszor hetente lakhelyükön kívüli településre, a csallóköziek 70, a magyarországiak 83 százaléka több személyt említett.

A közlekedés fő eszköze az autó. A csallóköziek háromnegyede, a magyarországiak 89 százaléka saját autóval vagy autókkal jár. A tömegközlekedést minden tizedik csallóközi veszi igénybe, a magyarországiaknál ez a fajta utazás nem igazán jön számításba. Nagyjából ugyanennyien közlekednek kombináltan, vagyis autóval is, busszal is utaz­nak (9. ábra). Ritkán, de előfordul, főleg a csallóközieknél, hogy szomszéddal, ba­ráttal stb. közös megegyezés alapján oldják meg a közlekedést, mégpedig úgy, hogy felváltva fuvarozzák egymást.

Korábban már szóba került, hogy azok a megkérdezettek, akik számára az áttelepülés negatív változásokkal is járt, szinte valamennyien a közlekedési viszonyokra panaszkodtak. Ez a kritika újra előbukkant, amikor megkérdeztük, hogy mennyire elégedettek a Pozsonyba utazással. A tömegközlekedéssel a csallóköziek 63, a magyarországiak 59 százaléka elégedetlen. Valószínűleg ezért is jár inkább autóval, aki teheti. Az autós közlekedés körülményeivel a csallóköziek fele elégedett, másik fele elégedetlen, ami jelzi, hogy azért az ilyen típusú utazgatás sem problémamentes (aki reggel 7 és 9 óra között indul Pozsonyból Csallóközbe, az a saját szemével láthatja a másik irányból érkező véget nem érő kocsisort, s ugyanez tapasztalható délután öttől, csak fordítva). A magyarországiak 98 százaléka viszont elégedett, sőt háromnegyedük nagyon elégedett az autóval való közlekedés körülményeivel.

A tömegközlekedéssel azok a legelégedetlenebbek, akik hetente többször utaznak. Egyébként a közlekedéssel való elégedettség nem függ össze az utazás gyakoriságával.

9. ábra. Mivel utaznak? (%)

3.3. Életérzés az új lakhelyen

A költözködés előtt a megkérdezettek döntő többsége nem aggódott amiatt, hogy másik településre, a magyarországiak esetében ráadásul másik országba költözik, de azért 12 százalékuknak voltak némi aggályai. Amikor megkérdeztük, hogy mitől tartottak a leginkább, a Felső-Csallóközbe települők a következőket válaszolták: nem fogadja be őket az ott élő lakosság, képtelenek lesznek megszokni a falusi környezetet, nem lesz megfelelő társaságuk vagy semmilyen társaságuk sem lesz, a magyarok le fogják őket nézni, mert szlovákok, nem fogják érteni, amit a magyarok beszélnek, problémák lesznek a közlekedéssel. A Magyarországra költözőket egyetlen dolog aggasztotta, az, hogy nem tudnak magyarul.

Ehhez képest 7 százaléknyi csallóközi és 5 százaléknyi magyarországi – összesen 28 ember – aggályai teljesültek, de azok sem maradéktalanul. A csallóköziek számára újfent a közlekedés okoz gondot (ami ugyan a költözéskor felötlött bennük, de nem számoltak ekkora nehézségekkel), némelyeknek pedig a rossz emberi kapcsolatok és az irigység, valamint az, hogy a falusiak nem fogadják be a városiakat. A magyarországiaknak pedig kommunikációs problémái vannak.

Attól függően, hogy miről van szó, a csallóköziek 6–18 százaléka, a magyarországiak 5–16 százaléka tapasztalt/tapasztal környezete részéről olyan magatartást, amelyet diszkriminációként érzékel (2. táblázat). Bár a megkérdezettek döntő többsége nem említ ilyesmit, azért előfordul ez a jelenség. Leggyakoribb az anyanyelvi diszkrimináció, amelyet a csallóköziek 14 százaléka időnként, 4 százalékuk gyakran, a magyarországiak közül minden tizedik néha, 6 százalékuk pedig gyakran tapasztal. Többnyire a szlovák nyelv hátrányos megkülönböztetését kell ez alatt érteni, mert a magukat szlováknak vallók mondják ezt, de a válasz elvétve előfordul magukat magyarnak vallóknál is.

2. táblázat. Tapasztalta-e/tapasztalja-e lakhelyén a diszkrimináció valamelyik formáját? (%)

Az új lakóhellyel való azonosulás fontos láncszeme, hogy az ember otthon érzi-e ott magát. De valójában mit jelent az a szó, hogy otthon? A válaszokból kiderül, hogy valaki számára a világnak egy konkrét földrajzi pontja: az ország, ahol született, a település, ahol él. Másoknak nem is annyira a földrajzi hely, mint inkább „az én házam – az én váram” értelmében vett saját tulajdont képező ház a hozzátartozó kerttel. A többség számára pedig egy érzés, egy lelkiállapot: biztonságérzet, komfortérzet, az összetartozás érzése, együttlét a családdal, a kellemesnek tartott emberekkel, a nyugalom, pihenés, feltöltődés és béke szigete, a kikötő, ahova mindig jó visszatérni, ahol az ember önmaga lehet, vagy ahogyan az egyik válaszadó fogalmazott: „az otthon a váll, amelyen kisírhatod magad.”

Nos, teljesen függetlenül attól, hogy mikor költözött oda, a csallóköziek 96, a magyarországiak 99 százaléka otthon érzi magát új lakhelyén (10. ábra).

Többségük már teljesen megszokott ott, de minden hetedik csallóközinek és minden nyolcadik magyarországinak azért van hiányérzete. Mi hiányzik nekik leginkább? Az említés gyakoriságának sorrendjében: a családtagok, gyermekkori barátok, rokonság, a megszokott emberek; egy jól működő tömegközlekedési hálózat, vagyis gyakoribb és kulturáltabb autóbuszjáratok Pozsonyba; több üzlet, színvonalasabb szolgáltatások; kulturális és szabadidős tevékenységek általában és különösen szlovák nyelven. A pozsonyi életérzés: „az én otthonom Bratislava, ott születtem, ott vannak a barátaim, az az én szülőföldem”; „bár itt, Šamorínban van az állandó lakhelyem, nem tudok itt élni”, „az érzés, amikor reggel a város utcáit rójuk a kutyámmal”. S van, akiknek egyszerűen csak maga Pozsony, vagy ahogyan ők mondják, Bratislava. S azok kevesen, akik nem érzik magukat otthon mostani lakhelyükön, röviden és tömören csak annyit mondanak, hogy számukra az otthont Pozsony jelenti.

10. ábra. Otthon érzi itt magát? (%)

A megkérdezettek döntő többsége tehát otthon érzi magát új lakhelyén, s nem is akar elköltözni. Vagy ha mégis, annak nem kimondottan az az oka, hogy rossz ott nekik. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e elköltözni, a csallóköziek 71, a magyarországiak 64 százaléka határozott nemmel válaszolt, a csallóköziek egyhatoda, a magyarországiak csaknem egyharmada pedig nem tudott biztos választ adni. Valójában minden nyolcadik csallóközi és 17 közül egy magyarországi szeretné elhagyni a települést, miközben ténylegesen csupán kb. egy tucatnyi ember tesz ezért valamit (11. ábra). Gondolkodni az elköltözésen és maga az elköltözés két különböző dolog, de egyik sem tömeges, főleg nem az elköltözés.

Az, hogy valaki szeretne elköltözni, nem okvetlenül függ össze azzal, hogy nem érzi otthon magát a településen, bár azok, akiknek hiányérzetük van, vagy továbbra is a fővárosba húzza őket a szívük, gyakrabban fontolgatják az elköltözés lehetőségét. De a magukat teljességgel otthon érzők között is előfordul az ilyesmi, persze jóval ritkábban. A csallóköziek közül hatan, a magyarországiak közül pedig csak ketten mondták, hogy azért költöznének el, mert jelenlegi lakhelyükön nem érzik jól magukat. A település elhagyásának fő oka mindkét alminta esetében inkább az, hogy bizonyos körülmények kényszerítik őket erre a lépésre, vagy pedig jobb lehetőség kínálkozik számukra. A leggyakoribb kényszerítő tényező a már többször említett rossz tömegközlekedés, s csak ezután következik a lelki komfortérzet hiánya, az, hogy a megkérdezett idegennek érzi magát, hogy a szülővárosa, Pozsony vonzza őt, újra ott, vagy legalábbis hozzá közelebb szeretne élni. De vannak, akiket a csallóközi sík terület deprimál, mindig fúj a szél, nincsenek hegyek, erdők, kevés a zöldterület, panaszolják. Tehát aki költözni szeretne, az vissza Pozsonyba (beleértve a főváros Csallóközhöz kapcsolódó peremkerületét, Pozsonypüspökit) vagy Pozsonyhoz közelebbre, ha pedig Magyarországon lakik, akkor minél közelebb a szlovák–magyar határhoz, akár vissza Szlovákiába, a határhoz közel fekvő települések valamelyikébe (Oroszvár, Dunacsúny), amelyek szintén közelebb fekszenek Pozsonyhoz. Külföldre, nyugati államba négyen szeretnének kiköltözni.

11. ábra. Szeretne innen elköltözni?

4. Összegzés

Összefoglalva az elmondottakat, leszögezhetjük, hogy a Pozsonyból kiköltözött felső-csallóközi és Rajka környéki megkérdezettek abból a szempontból tipikus képviselői a dezurbanizációnak, hogy a jobb lakáskörülményekért, nyugodtabb, ingermentesebb lakókörnyezetért cserébe feladták pozsonyi lakhelyüket, s az új lakhelyen szinte valamennyien valóra váltották álmukat: saját lakásuk, sőt az esetek többségében saját családi házuk lett, amit otthonuknak tekintenek, erős érzelmi töltetet adva ennek a szónak. Ugyanakkor az is tipikus, hogy munkahelyük többnyire a fővárosban van, ahova naponta vagy legalábbis hetente többször ingáznak. Ami viszont kevésbé tekinthető tipikusnak, hogy soknak közülük nem ott van az állandó lakhelye, ahol az otthona, hanem ott, ahol a munkahelye, s az otthona az átmeneti lakhelye. Ez Szlovákia más régióiban fordítva szokott lenni. Sőt, ha szigorúan tartanánk magunkat a migráns kifejezés definíciójához, ami olyan személyeket jelöl, akik elköltözve állandó lakhelyet váltanak, akkor a megkérdezettek egy részét nem is tekinthetnénk valódi migránsoknak, csak ingázóknak.7 Ez persze csak elméleti „gubanc”, amiről az érintetteknek fogalmuk sincs (miért is volna), s mindenki legyinthetne felette, mondván, nem mindegy, hogy hol van az állandó és hol az átmeneti lakhelyük? Hiszen ez az adminisztratív kitétel semmiféle hatást nem gyakorol sem az ő, sem az általuk lakott település életére.

Nos, ez nem egészen van így. A kutatás megkezdése előtt szakmai megbeszéléseken vettünk részt az érintett községek önkormányzati vezetőivel, és több felső-csallóközi polgármester említette, hogy a beköltöző vállalkozóknak köszönhetően több pénz is folyhatna a közös kasszába, de a még mindig pozsonyi állandó lakhellyel rendelkező, valójában pedig a Felső-Csallóközben lakó vállalkozók adója nem az ő településüket gazdagítja. Azok a lakosok ugyanis, akik vállalkozók-fizikai személyek, az állandó lakhelyükön adóznak, tehát ebben az esetben Pozsonyban. S ugyanez vonatkozik azokra a vállalkozókra-jogi személyekre is, akiknek a telephelyük Pozsonyban van. Nézzük meg, mit jelent ez a mi mintánk esetében.

A csallóközi megkérdezettek közül 61 vállalkozó. Mivel ilyen kérdés nem szerepelt, azt nem tudjuk, hogy közülük mennyi a fizikai és mennyi a jogi személy, de foglalkozásukból következtetve úgy tűnik, hogy többnyire az ismert kényszervállalkozói sémáról van szó. Vagyis olyan emberekről, akik nem saját céget építenek, hanem vállalkozói engedéllyel rendelkezve más szervezetnek dolgoznak, megspórolva neki a járulékok fizetését. Ezek a vállalkozók általában fizikai személyek. Közülük 18 személynek Pozsonyban van az állandó lakhelye, ezért az ő adójuk nem a Felső-Csallóközbe vándorol. Ez valóban elgondolkodtató. Hiszen az így elfolyó pénzekkel is hozzá lehetne járulni akár a helyi úthálózat minőségének és a közlekedés állapotának javításához, ami valamennyi ingázó, így a betelepültek életkörülményeit is kedvezően befolyásolná.

Felhasznált irodalom

Bezák, Anton 2002. Interregionálne migrácie na Slovensku v rokoch 1981–1998. Sociológia, 34. évf. 4. sz. 327–344. p.

Divinský, Boris 2009. Migračné trendy v Slovenskej republike po vstupe krajiny do EÚ (2004–2008). IOM Medzinárodná organizácia pre migráciu.

Gajdoš, Peter 2001. K vybraným problémom transformácie sociálno-priestorovej situácie Slovenska v deväťdesiatych rokoch. Sociológia, 33. évf. 2. sz. 185–205. p.

Gajdoš, Peter–Moravanská, Katarína–Pašiak, Ján–Zeman, Milan 2006. Regióny SR v kontexte životných podmienok a rozvojových disponibilít. Bratislava, Sociologický ústav SAV.

Lampl Zsuzsanna 2007. Kárpát Panel – Szlovákia. In Papp Z. Attila–Veres Valér (szerk.): Kárpát Panel 2007. A Kárpát-medencei magyarok társadalmi helyzete és perspektívái. Gyorsjelentés. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 69–129. p.

Lampl Zsuzsanna–Hardi Tamás 2009. Ingázó munkavállalás. In Hardi Tamás–Tóth Károly (ed.): Határaink mentén. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 134–147. p.

Slosiarik, Martin 2000. Občiansky potenciál ako diferencujúci faktor rozvoja sídla. Sociológia, 32. évf. 2. sz. 153–182. p.

Internetes források

Holá, Bohdana: Proč se dlouhodobě nedaří dospět k harmonizovaným a mezinárodne srovnatelným údajúm o zahraniční migraci. http://www.ssds.sk/casopis/archiv/2007/ fss0307.pdf

Jurčová, Danuša: Migrácia – výzvy, problémy, otázniky. http://www.ssds.sk/casopis/archiv/ 2007/fss0307.pdf

Moravanská, Katarína: Slovenské obce v kontexte migračných a prirodzených pohybov, 2006. http://www.evropskemesto.cz/cms/index.php?option=com_content&task=view&id=508

Šprocha, Branislav: Štruktúrne charakteristiky prisťahovaných a sťahujúcich sa osôb v rámci Slovenska v období rokov 1996–2006. http://www.infostat.sk/vdc/sk/pris/ Sprocha_1.doc (A letöltések utolsó ellenőrzött dátuma: 2010. augusztus 27.)

Jegyzetek

1. Ez az írás rövidített változata a közös tanulmánykötetbe leadott dolgozatnak, amely az ősz folyamán jelenik meg.
2. 1981–1985-ben Szlovákiában évente átlagosan 36,8 ezer lakást adtak át, 1996–1998-ban már csak 7,2 ezret (Bezák 2002, 333. p.).
3. Ami a költözködés távolságát illeti, a nyolcvanas évek első felében a migránsok 61 százaléka az adott régión belül, tehát annak egyik településéről a másik településére költözött, 39 százalékuk pedig átlépve a régió határát, nemcsak másik településre, hanem másik régióba is költözött (Gajdoš 2001, 195. p.).
4. A szuburbanizáció lényege, hogy a városközpont lakosságához képest megnövekszik a városi peremkerületek (elővárosok) lakosságának aránya. A dezurbanizáció a szuburbanizáció kísérőjelensége, s abban nyilvánul meg, hogy a város lakosságának csökkenésével növekszik a várost övező vidéki települések lakossága.
5. A migráns lakosság követésének módszertani nehézségeiről részletesen lásd Divinský 2009; Holá 2007, 115. p.
6. Országos adatok szerint leggyakrabban az érettségizettek és a diplomások, valamint a 40 éven felüliek költöznek (Šprocha 2007; Moravanská 2006), s inkább a nők. 2006-ban 1000 migráns nőre 970 férfi jutott (Šprocha 2007).
7. A migráns definíció sem egységes (Jurčová 2007, 129. p.). Ezért a ténylegesen a Felső-Csallóközben és a Mosonmagyaróvár térségében élő, továbbra is pozsonyi állandó lakhellyel rendelkező lakosokat a létező kategóriarendszer szerint hosszú távú letelepedetteknek nevezhetjük, amennyiben több mint 12 hónapja élnek az adott területen.