Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2021/4

Impresszum 2021/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIII. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

Tanulmányok

MÉSZÁROS ANDRÁS: Sas Andor fiatalkori írásai
FARKAS GYÖRGY: Adalékok a „Dunai határ” létrehozásának történetéhez II. Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain
POPÉLY ÁRPÁD: A jogfosztottságtól a parlamenti képviseletig. Az első magyar nemzetiségű képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben
LENDÁK-KABÓK KAROLINA: A vegyes házasságban született vajdasági fiatalok emlékezete az 1990-es évek jugoszláv háborúiról
ZUZANA POLÁČKOVÁ: A magyar–szlovák kapcsolatok változásai a 20. században. A kapcsolatok alakulásának dinamikája és a konfliktusforrások
ÖLLÖS LÁSZLÓ: Magyar-szlovák viták 1989 után. Stratégiáink korlátjai

Közlemények

LAMPL ZSUZSANNA: A szlovákiai magyarok elvárásai a szlovákiai magyar politikusokkal szemben

Oral History

MOLNÁR IMRE – ZSIGMOND DEZSŐ: Zofia Mycielska-Golik: Az anyám nem beszélt arról, mi volt a börtönben

Könyvek

Csehy Zoltán: Földes Györgyi: Akit „nem látni az erdőben”. Avantgárd nőírók nemzetközi és magyar kontextusban
Vataščin Péter: Papp Árpád (szerk. és a bevezető tanulmányt írta): Délszlávok Párizsban. Egy határszakasz megrajzolásának krónikája és dokumentumai
Bodnár Krisztián: Jeszenák János báró. Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai
Bodnár Krisztián: Tőkéczki László: A bohém zseni. Gróf Andrássy Gyula szellemi-politikai arcéle
Csuthy András: Ozorai József: Cirkevní alebo predialistickí šľachtici a ich majetky
Csuthy András: Ulrich Jasper Seetzen: Úton a Duna mentén Magyarországon / Unterwegs auf der Donau in Ungarn 1802

Sas Andor fiatalkori írásai

Csanda Gábor „terhes hagyatéknak” nevezte Sas Andor munkásságát.[1] És a szerzőnek több szempontból is igaza van. Sas élete és értékválasztásai lemásolták a huszadik század kataklizmáit és azoknak az egyéni sorsokra kifejtett hatását. A század elején a pozitivizmus hatása alatt álló, főként a német irodalom és filozófia történéseit nyomon követő és azokat kommentáló tehetséges irodalmárként, a proletárdiktatúra alatt nagyon rövid időre egyetemi tanárként, utána ausztriai emigránsként, majd pedig csehszlovákiai középiskolai tanárként és képzett történészként, a szlovák állam ideje alatt bujdosóként, a második világháború után az új rend igenlőjeként és félig-meddig ideológusaként, de ugyanakkor a csehszlovákiai magyar nyelvű felsőoktatás egyik létrehozójaként és az önálló pozsonyi magyar tanszék első vezetőjeként jelenik meg. Persze, nem Sas az egyedüli európai és főként kelet-közép-európai értelmiségi, akinek szembesülnie kellett azokkal a politikai, hatalmi és ideológiai ruptúrákkal, amelyek schizoid helyzeteket teremtettek a gondolkodó emberek számára. És amelyeket aztán az utókor egyértelműsíteni szeretne, nemritkán az éppen domináló szemléletnek megfelelően. Sőt, etikai értékítéleteket is hozna. Azok viszont beleütköznek azokba a kortársi visszaemlékezésekbe, amelyek Sas személyes tulajdonságait emelik ki. Szalatnai Rezső például azt írja róla, hogy „igazi intellektuális, egyéni és partikuláris érdekektől mentes magatartású” volt, aki „sok mindent nem írt meg, amit meg kellett volna írnia”, de főként aki „kényszerből élt saját korában”.[2] Az első megjegyzés az értelmiségi tulajdonságait, a második az öncenzúra negatív következményeit, a harmadik pedig a léthelyzetét mutatja fel. És azt is, hogy az értelmiségi magatartás milyen összeütközésbe kerül a nem szabad elhatározásból fakadó önkorlátozással, valamint azzal a történelmi idő és saját személyes időátélése közötti időelcsúszással, amelyik őt valamilyen temporális hiátusba helyezte. Tényleg „terhes hagyaték” ennek az állapotnak a megértése és leírása.

Itt és most nem erre, hanem csupán arra vállalkozom, hogy bemutassam azokat a Sas-írásokat, amelyek azokban a „boldog békeidőkben” születtek, amikor még nem „kényszerkorban” élt, és amikor azt írhatta és írta meg, ami intellektuálisan érdekelte, és amire műveltsége, szakmai felkészültsége predesztinálta. Ennek a korszaknak a termékeit eddig nem vetette vizsgálat alá senki, kivéve talán Párkány Antal nyolc oldalt kitevő rövid fejezetét Sas Andor életét feldolgozó monográfiájában.[3] Ez az anyag azonban csak fenntartásokkal kezelhető. Egyrészt hiányos, mert csak a tanulmányokat veszi figyelembe, a recenziókat viszont nem, vagy ha igen, akkor bizonyos szelekcióval, aminek az okait a szerző nem adja meg. Pedig éppen a recenziókból láthatjuk, milyen irányban tájékozódott Sas, és mik voltak azok a témák, amelyekből kifejthetők a nézetei a kor szellemi irányzatairól. Párkány ugyanakkor feltüntet olyan, a Huszadik Században állítólag…

Adalékok a „Dunai határ” létrehozásának történetéhez II.

Párhuzamok és eltérések két közép-európai geográfus életútjának bizonyos állomásain

4. Egy január eleji hétfő történései 1919-ben, Prágában és Pozsonyban

Hogy a hosszúra nyúlt, 1919. január másodikai, csütörtöki kormányülés végzéseivel kapcsolatban, az elfogadott változat ellenében – és a szigorú titoktartási kötelezettség ellenére – tett-e bármit is Viktor Dvorský a következő három napon, január első hétvégéjén, ma már nehezen tisztázható és nem is szükséges tárgya ennek a tanulmánynak.

A cseh és szlovák szempontból nagy reményekre jogosító Újévre következő hétfőn, 1919. január 6-án a Wilson elnök tiszteletére – frissiben – átnevezett prágai Főpályaudvarról 9 óra 30 perckor, a megjelent ünneplő közönség lelkes búcsúztatása közepette kigördültek a csehszlovák kormánynak a párizsi béketárgyalásokra delegált küldöttségét szállító különvonat szerelvényei. A II. számú vagon első kupéjában, dr. Karol Chotek – egykori iskolatársa – társaságában, a tárgyalódelegáció fő geográfus szakértőjeként az ablakból integethetett az otthonmaradók felé az addig is sikeresnek mondható életpályája nagy reményekre jogosító új fejezetének kapujában Viktor Dvorský is.[1] (Chodějovský 2017, 84. és 91. p.)

Az Ausztria felé zakatoló vonat hírére a közbeeső pályaudvarokra és állomásokra kicsődülő tömegek lelkes üdvözlései mellett a delegáció számára biztosított körülmények is fokozhatták a bizakodó és ünnepi hangulatot.

Amikor a különvonat étkezőkocsijában, talán a régi huszita erősséghez, Tábor városához közelítve, a személyzet teríteni kezdhetett az aznap feltálalt ebédhez,[2] mintegy 300 kilométerrel keletebbre, a benyomuló csehszlovák légió egységei által már egy hete megszállt, a megelőző mozgalmas hónapok és hetek hányattatásaiba és nélkülözéseibe belefásult, nyomasztó jövőt sejtő aggodalmakkal terhes Pozsony szénszünet miatt bezárt egyetemén Prinz Gyula intézetigazgatóra a kihalt intézményben egy katonai egyenruhában fellépő „bizottság” nyitja rá az ajtót. Vélhetően ez az ő első személyes, közvetlen érintkezése az új hatalom képviselőivel.

Miközben egy új világ táruló kapui felé robog e tanulmány egyik főszereplője, a másik számára a rányíló ajtóban betoppanó egyenruhások fellépése egyre világosabbá teszi, hogy a jövő távlatai, azon a helyen, éppen zárulófélben vannak előtte…

5. Egyetemszerzők és -vesztők „társalgásai”…

E tanulmány első felében eddig Viktor Dvorský felbukkanását követtük nyomon egy Csehszlovákia megalakulásának történelmi folyamatát szegélyező fontos korabeli dokumentumban. Egészen pontosan egy 1919 eleji csehszlovák kormányülés eseményeit és az oda szakértőként meghívott geográfusnak azokban betöltött szerepét igyekeztük az ülés fennmaradt jegyzőkönyve alapján körüljárni: tisztázni és értelmezni. A következőkben Prinz Gyulának a kor hivatalos irataiban – egy, a pozsonyi egyetem 1919-es „átvételét” előkészítő állapotfelméréssel kapcsolatban született jegyzőkönyvben – való, kissé furcsa és meghökkentő felbukkanásával tesszük ugyanezt.

5.1. „Előszavak” – A felhasznált forrásgyűjtemény bemutatása

A tanulmányban felhasznált legfontosabb források mindkét esetben, ahogyan azt már a dolgozat elején felvillantottuk [vö….

A jogfosztottságtól a parlamenti képviseletig – Az első magyar képviselők a prágai és a pozsonyi parlamentben

Árvay József, Bitter László, Dénes Ferenc, Dobos Imre, Lőrincz Gyula, Nagy István, Prokos József, Szigl Mária, Trencsik János, Vida Irma, Vrábel Vendel… Nevek, amelyek jobbára nemcsak a szélesebb olvasóközönség, hanem nagy valószínűséggel a történelemben jártas szakemberek számára is ismeretlenül csengenek. Többségük a politikában járatlan kétkezi munkás, traktoros, kombájnos, egységes földműves-szövetkezeti elnök vagy szövetkezeti dolgozó volt. Ami közös bennük, és amiért nevüket a történelem lapjain is érdemes megörökíteni, az az, hogy több társukkal együtt a második világháború utáni Csehszlovákia első magyar nemzetiségű parlamenti képviselői voltak, akik a jogfosztottság éveinek elmúltával kaptak helyet a prágai vagy a pozsonyi törvényhozásban. Az alábbi tanulmány részben az ő történetüket tárgyalja, részben pedig azt az utat igyekszik felvázolni, amely a magyar kisebbség teljes jogfosztásától parlamenti képviseletének – igaz, immár a kommunista párt felügyelete és égisze alatti – felújításáig vezetett.

1. A jogfosztottság időszaka (1945–1948)

A szlovákiai Magyar Párt vezető tisztségviselői, néhány pozsonyi értelmiségivel karöltve, 1945. április 13-án a párt pozsonyi Nyerges utcai székházában megalakították a Magyar Végrehajtó Bizottságot. A többek között Stelczer Lajos pártigazgató, Neumann Tibor, a pozsonyi helyi szervezet elnöke, Garzuly Ferenc, a gazdasági osztály vezetője, valamint Szalatnai Rezső és Peéry Rezső publicisták által létrehozott bizottság, abban a reményben, hogy a felújított Csehszlovákia vezetői tárgyalási partnerként ismerik el, 1945 tavaszán és nyarán több beadványt intézett a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz (SZNT).

A bizottság rögtön megalakulása napján – feltehetően a kassai kormányprogramra reagálva – tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy a magyarokat egy szinten említsék a németekkel, valamint a Hlinka Gárda és a Hlinka Ifjúsága tagjaival, akik ellen hat éven keresztül maguk is küzdöttek. Következő, április 19-i emlékiratában, több példán illusztrálva, arra mutatott rá, hogy a magyar kisebbség a szlovák állam legüldözöttebb társadalmi csoportjai közé tartozott, s hogy Esterházy János pártelnök volt a szlovák parlament egyetlen ellenzéki tagja, ráadásul az egyedüli képviselője, aki nem szavazta meg a szlovákiai zsidóság deportálását lehetővé tévő alkotmánytörvényt. A fentiekre való tekintettel igazságos bánásmódot és az alkotmányban biztosított jogai tiszteletben tartását kérte a szlovákiai magyarság számára. 1945 augusztusában végül a magyar lakosság érdekképviseletét ellátni hivatott Magyar Tanács felállítására tett javaslatot, amely a magyarságot érintő kérdésekben tanácsadó joggal rendelkezne minden hatóságnál. (Tóth 1995, 19–20., 30–36. p.)

A címzettek azonban a beadványokat sorra válasz nélkül hagyták. A Magyar Pártot az SZNT már a szlovák nemzeti felkelés első napjaiban, 1944. szeptember 1-én feloszlatta, vagyonát pedig elkobozta az állam javára. Nem került sor a Magyar Tanács létrehozására, valamint a Magyar Végrehajtó Bizottság legalizálására és tárgyalási…

A vegyes házasságban született vajdasági fiatalok emlékezete az 1990-es évek jugoszláv háborúiról

Bár az 1990-es évek délszláv háborúi során a fegyveres konfliktusok elkerülték Vajdaságot, Szerbia soknemzetiségű északi tartományát, a háború mégis mély sebeket ejtett a lakosságán. Egyesek szerint a tartományt részben azért kerülték el az összecsapások, mert viszonylag magas volt az etnikai alapú vegyes házasságok aránya Jugoszláviában, amely a szerbek és az etnikai kisebbségek közötti kötelékként szolgált. Az 1990-es évek államilag finanszírozott nacionalista propagandája károsan hatott a vajdasági etnikai kisebbségekre, amelyek tagjai közül ebben az időszakban sokan elhagyták az országot. Az 1990-es években a kisebbséghez tartozó fiatal generáció lehetett a leginkább hátrányosan érintett csoport, mivel nyílt nacionalizmussal, elidegenedéssel és azzal a kilátással szembesült, hogy mellékvágányra került, és ellopták a gyermekkorát. A vegyes házasságokból születettek számára életük egyik mérföldköve, hogy az általános iskolába és a középiskolába való beiratkozáskor szüleik megválaszthatták az oktatás nyelvét (többségi vagy kisebbségi). A kutatás célja annak vizsgálata, hogy az 1990-es évek viharos időszakában a családi háttér milyen szerepet játszott ennek a generációnak az önreprezentációjában és értelemalkotásában. A dolgozat a szerb–magyar vegyes házasságban született Y generációsokkal készített interjúk mélyreható elemzésén alapul. Az eredmények azt mutatják, hogy az iskola tannyelvének megválasztása hatással van gyermekek identitására és a csoporthoz való tartozásra is. Az is megállapítható továbbá, hogy azok, akik kisebbségi nyelvű oktatásban részesültek, több etnikai alapú, nacionalizmusból fakadó incidenst éltek át tanulmányaik során, mint azok, akiknek szülei a többségi nyelvű iskolai oktatást választották. A kutatás két irányból közelíette meg a témát. Először is, a szakirodalomban leginkább tárgyalt szerb–horvát–bosnyák viszonyhoz képest a kilencvenes évek politikai és társadalmi eseményeinek történeti áttekintésén keresztül röviden betekintést nyújt a szerb–magyar viszonyba. Feltárja továbbá a szubszidiárius magyar kisebbségi és a szerb többségi házasságban született gyermekek helyzetét is, amelyet a szakirodalomban minőségi szemszögből ritkán tárgyalnak.

1. Bevezetés

Az 1990-es évek délszláv háborúi során a valamikori Jugoszlávia, a mai Szerbia északi részén, Vajdaság Autonóm Tartományban (a továbbiakban: Vajdaságban) nem voltak fegyveres konfliktusok, a háború mégis közvetett következményekkel járt (Nađ 2006). A tartományban a területi autonómia nem etnikai alapú, a multietnikus régióban (Székely és Horváth 2014), huszonöt különböző etnikum él, amelyek között számarányát tekintve a magyar kisebbség a legszámottevőbb: a Szerb Köztársaság Statisztikai Hivatalának 2012-es felmérése alapján a vajdasági lakosság 13%-át teszi ki. Kymlicka (2007) a nyugati demokráciákban a kisebbségek három általános típusát (őshonos, szub-állami és bevándorló) osztályozta, a fent említett magyar kisebbség e felosztás alapján egy szub-állami „nemzeti csoport”-nak minősül. Az 1990-es évek háborúi során a vajdasági magyarok életkörülményei jelentősen megváltoztak (Göncz 2004). Létszámuk a kivándorlás miatt csökkent (Gábrity-Molnár 1997; Vékás…

A magyar–szlovák kapcsolatok változásai a 20. században. A kapcsolatok alakulásának dinamikája és a konfliktusforrások

Az itt közreadott tanulmány két szinten elemzi a többség és a kisebbség kapcsolatát geopolitikai terünkben. A tanulmány első részében a 20. és 21. századi Európa kisebbségi kérdéseinek tipológiájára és periodizálására összpontosítottam. Elsődleges érdeklődésem azonban a szlovák–magyar kapcsolatok kérdésének és fejlődésének integrálása volt az európai kisebbségi kérdések egyéni fejlődési szakaszaiba a Csehszlovák Köztársaságon belül, majd később a független Szlovák Köztársaságon belül.

A kisebbségi problematika és a vele kapcsolatos kérdések állandóan foglalkoztatják a társadalomtudományi tudományágakat. Fontos tényezőt jelentenek, amely ugyancsak befolyásolja a világ biztonságát. Általánosságban elmondható, hogy a sajátos helyzettől függetlenül nézeteltérések vannak az állam és a kisebbségek között, amelyek jogaik személyes, kulturális és területi autonómia alapján történő kiterjesztését követelik, és végső soron elszakadáshoz vezethetnek. Bár az európai kisebbségi diskurzusban egyetértés van abban, hogy az etnopolitikai problémák és azok deeszkalációja prioritást élvez az európai integráció további elmélyítése szempontjából, konkrét megoldásuk forgatókönyvét gyakran eltérően értelmezik politikai, társadalmi és nemzetközi szinten.[1] Ez annak köszönhető, hogy a kisebbségi kérdések tág fogalomkört képeznek, azaz több szempontból is vizsgálhatjuk őket: történelmi, politikai és jogi dimenziójuk van, de társadalmi és kulturális vetületük is. Az egységes értelmezés ellentéte, kontrasztja a kisebbségi kérdések konkrét szintű értelmezésével abból ered, hogy az elméleti értelmezések különbözőek, csakúgy, mint a nemzeti történelem eltérő fejlődése Európa egyes államaiban, és konfliktusjellegük eltérő alakulásából.[2]

A szlovák–magyar viszonyt 1989 vagy 1992 után (a független szlovák állam megalakulásával) befolyásoló neuralgikus pontok és kapcsolódó folyamatok történelmi gyökerűek a 20. századi európai társadalmi-politikai fejlődésben.

A 20. századot a társadalmi és etnikai megbékélés fenntartására irányuló erőfeszítések jellemezték. Ezeknek az erőfeszítéseknek a kudarca gyakran véres globális konfliktusokat, holokausztot és népirtást eredményezett. A második világháború előtt Európa sajátos helyzetben volt a világban. Először is, a gyarmati terjeszkedés jelensége, az egész világra gyakorolt hatása miatt, de mindenekelőtt magára Európára és identitására a 20. században. Az Európa-központúság a holokauszt borzalmai ellenére is megőrizte erős pozícióit a második világháború után, bár az 1990-es években a balkáni véres népirtás súlyosan megrázta. Az európai kontinens – a világ többi részével szembeni – kiválóságának fogalma is elvesztette érvényességét ezek miatt a tragikus események miatt. Az 1989 utáni közép- és kelet-európai fejlemények – az állami szolgáltatások szétesésének folyamata etnikai konfliktusokkal együtt – egyértelműen megmutatták, hogy a szocialista szövetségi államok nem oldották meg az etnikai és nemzeti ellentéteket. A nacionalizmus 1989 utáni újjáéledése és felemelkedése Közép-Európában nemcsak a demokratizálódás folyamatát érintette, hanem a kétoldalú kapcsolatokat, az európai integrációt s a nemzetközi politikai színtér fejleményeit, és a globális biztonságra is rányomta…

Magyar–szlovák viták 1989 után – Stratégiáink korlátjai

1989 óta két stratégia jellemezte a magyar–szlovák viszonyt alakító szlovákiai magyar politikát. Az egyik politikai együttműködéssel vélte elérhetőnek a magyar kisebbség megmaradásához és fejlődéséhez szükséges jogok és pozíciók megszerzését. A másik pedig főként nyomásgyakorlással, azaz erővel gondolta kikényszeríthetőnek mindezt. Több mind harminc év távlatából megállapítható, hogy sem az egyik, sem pedig a másik stratégia, sőt a kettő kombinációja sem vezetett sikerre.

A másodikhoz nagyobb erő kellett volna, mint az euroatlanti integráció nyújtotta biztonság. Ám a magyar párt, Magyarország, valamint a nemzeti kisebbségek védelmét célzó, születetőfélben levő nemzetközi jogrendszer együtt sem jelentett akkora kényszerítőerőt, mint amennyire Szlovákia vezetői a magyarok nemzeti szabadságától és egyenlőségétől féltették az országot. Véleményünk szerint elsősorban nem is az ország biztonságát, hanem mindenekelőtt az ország nemzeti identitásának alappilléreit.[1]

Ezt éppen az első stratégia sikertelensége mutatja. Az együttműködés stratégiája a korszak mindegyik fontos kérdésében az ország fejlődését, demokratizálását és ami különösen fontos, a biztonságát támogatta.[2] A magyarok részt vettek a bársonyos forradalomban. Majd a rendszerváltás legfontosabb törvényeinek elfogadásában és az új alkotmányosság alapjainak lefektetésében. Valamint ott voltak az első demokratikusan megválasztott kormányban. Ezt követően fontos szerepük volt Vladimír Mečiar kormányának első bukásában, majd annak visszatérése után a későbbi választási győzelemben és a mečiarizmus visszaszorításában. Nemkülönben támogatták az ország belépését a NATO-ba és a EU-ba, azaz a biztonság szervezeteibe. A két csatlakozás a magyarok erős, nyilvános, tömeges tiltakozása esetén aligha történhetett volna meg simán. Ám a magyar pártok a belépést támogatták, méghozzá több szlovákiai politikai erő ellenében. Továbbá részt vettek azokban a kormányokban, amelyek Mečiar választasi veresége után helyreállították a jogállamot, és növekedési pályára állították a gazdaságot.

Az adott történelmi korban ezek voltak a legfontosabb döntések, amelyek az ország fejlődését és biztonságát érintették. A magyar politika mindegyik esetben a fejlődés és biztonság támogatói közé tartozott. Az adott korban a politikai együttműködés terén e lépéseknél többet tenni aligha lehetett volna. Ám ez sem volt elég.

Következésképpen a változatlanság gyökerei mélyebbek. Feltételezhetően a nemzeti kultúra mélyére érnek. Az ellentét ebben az értelmezésben egyben az érvek vitája is. A magyarok sajátos jogaival szembeni fő ellenérv úgy hangzik, hogy a nagyszámú nemzeti kisebbség veszélyes,[3] a magyarok sajátos jogainak megadása határváltozással járna.[4]

Ezek az argumentumok nyilvánvalóan elégtelenek voltak. A magyarok nemzeti egyenlőtlensége továbbra is az ország egyik fontos elve maradt.[5] A magyar kisebbség alárendelt szerepének fennmaradása azonban egyben a szlovák nemzeti identitás agresszivitásának fenntartását is jelenti. Azért, mert sikeres. Röviden összefoglalva, a magyarok alárendeltségének és fokozatos felmorzsolásának argumentumával…

A szlovákiai magyarok elvárásai a szlovákiai magyar politikusokkal szemben

(Elhangzott a Választások és választók c. konferencián, 2021. október 16-án, Fűrön)

Tisztelt hölgyek és urak, remélem, a következő választások után a frissen alakult Szövetség nem azt fogja mondani a parlamentre vonatkozólag, amit én mondok most a konferencia tegnapi napjával kapcsolatban, hogy szerettem volna itt lenni, de sajnos, nem sikerült.

Annál is inkább reménykedem egy majdani sikeres parlamenti szereplésben, mert a Szövetség létrejötte egybecseng a szlovákiai magyarok többségének arra vonatkozó akaratával, hogy miféle politikai képviseletük legyen. Itt, ugye, két dologról van szó. Előszöris kell-e saját magyar képviselet vagy nem, másodszor pedig milyen formája legyen ennek a képviseletnek. Nos, az, hogy többségük saját/önálló magyar képviseletet akar, nem újdonság. Hiszen ha visszamegyünk a szlovákiai magyar pártrendszer keletkezésének az elejére, vagyis az 1990-es évre, az első szabad választások eredményei is ezt bizonyítják, hiszen az akkori magyar koalíció, az Együttélés/MKDM szerezte meg a magyar választópolgárok többségének szavazatait. S kisebb-nagyobb változásokkal, de ugyanez az igény volt tapasztalható az elmúlt három évtizedben, s az elmúlt két évben is. A Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Kutatások Részlegének felmérése szerint 2019 nyarán a magyarok 88%-a tartotta szükségesnek a saját politikai érdekképviseletet, ami pedig a képviselet formáját illeti, más lehetőségekkel szemben 67 százalékuk az egyetlen magyar pártot tartotta a legmegfelelőbb érdekvédelmi képviseleti formának. A 2020 februárjában, tehát közvetlenül a parlamenti választások előtt lefolytatott ugyancsak ezres magyar mintán készült felmérésünk szerint négy lehetőség közül a legtöbben – csaknem 47% – azzal értettek egyet, hogy a „magyar kisebbséget Szlovákiában és a déli régiót a leghatékonyabban egy magyar párt tudja képviselni, amely együttműködik a szlovák pártokkal a parlamentben és ha lehet, a kormányban”. Ez a megfogalmazás kérdezéstechnikailag nem a legszerencsésebb – nem tőlem származott –, de azt mindenképpen újra alátámasztotta, hogy a választópolgárok legnagyobb része saját magyar pártképviseletet akar.

A tegnapi nap folyamán szó volt a szlovákiai magyar választói bázisról, s feltételezem, az volt az optimista végkicsengés, hogy a szlovákiai magyar választópolgárok száma elegendő ahhoz, hogy bejuttassa a magyar pártot/egy magyar pártot a parlamentbe. Ezzel elméletileg én is egyetértek. Tehát magyar választópolgár még talán van elegendő, s a Szövetségben megtestesülve mára az egyesülési feltétel is teljesült. Akkor hát egyértelmű a választási siker?

Sajnos nem, és ennek több oka van. Ezúttal a legalapvetőbbre térek csak ki. Vagyis: akárhogyan osztjuk-szorozzuk a magyarok számát, a gyakorlatban nem számolhatunk az összes magyar választópolgárral. Ennek is több oka van:

  1. Az adatok bizonyítják, hogy az elmúlt évek során csökkent a magyarok választási hajlandósága. 2019-ben 67% volt, vagyis először csökkent 70% alá,…

Zofia Mycielska-Golik – Az anyám nem beszélt arról, mi volt a börtönben

– Hogyan találták meg az édesanyjuk naplóját?

Az én nővéremnek, Klimának a halála után, mikor takarítottunk a lakásában, megtaláltunk egy csomagot, amiről meg kiderült, hogy ez tulajdonképpen napló. Éppen akkor Alice Budapesten járt, valamilyen rendezvényre jött, és akkor azon a rendezvényen odaadtuk Molnár Imrének ezt a csomagot, illetve annak tartalmát, ami egyrészt lengyelül, másrészt magyarul volt írva. Nem tudtunk róla, ez meglepetés volt.

– Hogyan értékelték, milyen érzés volt?

Óriási hatást gyakorolt ránk, mivel ahogy mondtam, a mamám soha nem beszélt erről a témáról. János halála után az anyánk, mikor hazaköltöztünk Lengyelországba, bezárkózott. Soha nem beszélt, vagy csak nagyon ritkán Jánosról. És annak ellenére, hogy tanúi voltunk mindannyian az egész kálváriának, az anyám utazásainak, a bátyja kiszabadulásáért tett erőfeszítéseinek, mégis most először kaptunk egy összképet arról, hogy mi mindent is élt át, éltek át ők ketten akkor.

– Mi mindent élt át? Mi az, amit elmondana ebből?

A bátyámat kirúgták az érettségiről, én pedig egy téeszbe, egy szövetkezetbe lettem irányítva fizikai munkára, vagyis hát kényszermunkára. Az anyám ekkor Virsik doktort kereste föl Pozsonyban, mert amikor hazahozták Esterházy Jánost, egy ideig ez a Virsik doktor fogadta őt a fertőző tüdőosztályon. Ide fektetett be engem is mint tüdőbajost, így megmenekültem a munkatábortól Újlakon. Közben a nővéreket, akik vezették ezt a kórházat, kidobálták az állásukból, és nem volt, aki dolgozzon helyettük a kórházakban. És akkor gyorsan, az első alkalommal belőlünk, a betegekből toboroztak nővéreket. Én akkor nem egészen tizenhét éves voltam, és én is elvégeztem egy egészségügyi kurzust, hogy egészségügyi nővér lehessek.

– Azért, hogy a közelébe kerülhessen, akár a Jánosnak?

Igen, a mamámnak az volt a reménye, hogy kihozzuk őt a börtönből és akkor esetleg Jánost is gyógyítani lehet majd ebben a kórházban, ahol nem volt penicillin, nem volt sztreptomicin, tehát akik oda bekerültek betegek, haldokoltak, és meg is haltak a tüdőbajban, mert még nem lehetett őket meggyógyítani. Tehát én is azért végeztem el a kurzust, hogy gyógyíthassam őket.

– Menjünk egy kicsit vissza az időben, emlékszik arra, amikor még Lengyelországból menekültek?

Mert a németek átvonulása után közeledett az orosz invázió. Az oroszok célja Németország volt, de Lengyelországon keresztülrohantak, és létrehoztak úgynevezett megszállóbrigádokat az ukránokból. Azok pedig elsősorban udvarházakat támadtak meg, gyilkoltak és égettek. A mi kertészünk ukrán volt, és ő figyelmeztetett minket, hogy készülődnek, és bennünket is meg fognak támadni. És egyik napról a másikra össze kellett pakolnunk. Négy család volt ott, akinek menekülnie kellett, a Mycielski, a Tyszkiewicz és a Michalski család, de a negyedikre már nem emlékszem….

Földes Györgyi: Akit „nem látni az erdőben”. Avantgárd nőírók nemzetközi és magyar kontextusban

Budapest, Balassi Kiadó, 2021, 172 p.

Földes Györgyi Akit „nem látni az erdőben” című könyve a marginális pozíciójába kényszerült „másik”, azaz a női alkotók lehetőségeit tárja fel az avantgárd mozgalmak és esztétikák történeti kontextusának és a nőtörténet genderkoncepcióinak kettős perspektívájából. Alkotói szubverzió és teremtő nőiség: két eleve izgalmas fogalom, melyek messze nem zárják ki egymást, sőt az önpozicionálás perspektíváit is megnyitják, s az antagonisztikus ellentétek egymásnak feszülő kisüléseiből valóban izgalmas szövegek születtek. Sőt: a legizgalmasabb talán maga az elbizonytalanítás, a nemi sztereotípiák kikezdhetőségének játéka. A könyv címe René Magritte Nem látom az elbújt nőt az erdőben című képére utal, mely a La Révolution surréaliste utolsó számában jelent meg. A képen a szürrealisták (valamennyien férfiak) állnak körbe egy lenyűgöző női aktot – lehunyt szemmel. Akik „nem látszanak” az avantgárd magyar diszkurzusának erdejében, azok ebben a könyvben egyszeriben láthatóvá válnak, már amennyire ezt a látványt a tudományos rekonstrukció érvényesülni hagyja, hiszen sokszor kénytelen a homályban tapogatózni: többek között Újvári Erzsi, Simon Jolán, Réti (Komját) Irén, Kádár-Karr Erzsébet és Csont (Szántó) Judit pályaképe bontakozik ki előttünk.

A könyv egyik legizgalmasabb fejezete az avantgárd nőképének elemzése: a futurizmus „explicite nőgyűlölő” természetétől kezdve a meglepően befogadó dadáig számos különös aspektus kerül elő. A mizogün századvég erős hatása (Nietzsche, Weininger) a nőt az abjekt pozíciójába kényszeríti, a „megzabolázhatatlanul” burjánzó anyaghoz köti a lételvét, s így kényszeríti a tárgyias alárendelés másodlagos közegébe. És ráadásnak, s ez talán a legdöbbenetesebb, meg is ideologizálja azt. Hasonlóképpen érdemes lenne vizsgálni az avantgárd globális másságkonstrukcióit, pl. a művészi alkotásokat gyakorta felszabadító queer tendenciákat, melyek ugyanakkor az avantgárd „ideológiai” programokban rendszerint agresszív elutasításokkal társulnak. Elég csak André Breton A szürrealista forradalom című, 1928-as, homofób passzust is tartalmazó szövegére gondolni. Az ilyen típusú agresszív fellépés sokak szerint hozzájárult pl. a kiváló meleg szürrealista költő, René Crevel öngyilkosságához, holott pl. a biszexuális Aragon toleranciaérzékét, úgy tűnik, nem sértette. A nőies, az elnőiesedett férfi pozíciójára a könyv többször is kitér, pl. a dandy alakja is az elnőiesedés „ijesztő” konnotációit aktiválta. A testreprezentációknál előkerül az androgün pozíció, és ebben a sémában válik izgalmassá Breton mitikus, a személyiség konkretizálásától elrugaszkodó, ma sok tekintetben megmosolyogtató nőképe is. A nő nála az „erotikus gyötrődés” tárgya marad: a férfienergia lecsapolója.

Mina Loy (apja londoni magyar zsidó bevándorló volt) önéletrajzi hosszúverse külön elemzés tárgya, de még talán ennél is izgalmasabb, hogy Loy 1914-ben feminista kiáltványt adott ki, mely a nőiség betájolásakor leszámolt a férfival mint referenciaponttal, a szexről és a szaporodásról szóló diskurzust…

Papp Árpád (szerk. és a bevezető tanulmányt írta): Délszlávok Párizsban. Egy határszakasz megrajzolásának krónikája és dokumentumai

Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2021, 758 p.

A trianoni békeszerződés létrejöttéhez vezető folyamatok vizsgálatának jelentősége nyilvánvaló, azt nem igazán lehet vagy kell túlhangsúlyozni. „Magyar szempontból” természetesen számos jól ismert – egyszerre emocionális és racionális – értelmezési nehézség is adódhat az efféle tevékenység során még akkor is, ha professzionális tudományos munkáról beszélünk, legyen szó a témakör bármelyik aspektusáról, különösen ami a korabeli cseh és szlovák, román, valamint délszláv politikum törekvéseit illeti. Az e folyamatokat vizsgáló tudományos munkák minőségének egyik legfontosabb fokmérője talán éppen az, hogy az adott szerző mennyire tud túllépni az említett nehézségek gazdag televényén.

Papp Árpád etnográfus arra vállalkozott, hogy elsődleges, köztük eddig ismeretlen források alapján összefoglalja a bánáti, bácskai és baranyai, vagyis a jugoszláv–román és a jugoszláv–magyar határok kialakulását az azokhoz vezető tárgyalások és megbeszélések elemzésén keresztül. A kutató ezen ambiciózus cél érdekében elsősorban a belgrádi Jugoszláv Levéltár, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Levél- és Kézirattára, valamint az újvidéki Szerb Matica Levél- és Kézirattára vonatkozó anyagait dolgozta fel, s egyáltalán nem elhanyagolható módon a szerb történetírás eredményeit is hasznosította, illetve közvetítette.

A kötet alapvetően két részre bontható. Egyfelől adott az öt szövegegységre tagolódó „bevezető tanulmány” (23–342. p.), valamint a szöveggyűjtemény, amelyet színes térképmelléklet követ (343–728. p.). A két nagy blokk természetesen szorosan kötődik egymáshoz, hiszen a szerző pontos hivatkozásokkal jelölte meg, hogy konkrétan melyik forrással foglalkozik a tárgyalás adott pontján. A könyv jellegét tekintve a szokásosnál is hasznosabb szerepet tölt be a névmutató (729–758. p.).

A főszöveg vezérfonalát tehát a délszláv politikai vezetés és delegáció területi követeléseinek alakulása, annak megannyi leágazása képezi. Megkockáztatható, hogy a gazdag tematika okán mintegy kézikönyvként is forgatható a kötet, ugyanis – egyebek mellett – a jugoszláv eszme fejlődéstörténetétől kezdve a világpolitikai kereten át a délszláv küldöttség összetételének kialakulásáig számos résztémáról is összefoglaló képre tehet szert az érdeklődő olvasó. E téren kiemelendő szövegrész a bánáti, a bácskai, valamint a baranyai területi egységekre vonatkozó kronologikus áttekintés.

A kötet kétségtelenül legizgalmasabb részeihez tartozik Jоvan Cvijić (1865–1927) alakja, amely kapcsán sokszor szembesülhet az olvasó azzal, hogy a neves szakember miként állította a nemzetpolitika szolgálatába néprajzi és földrajzi ismereteit, valamint a nemzetközileg is jelentős súllyal bíró tekintélyét, kapcsolatrendszerét. Az, ahogyan a tudományosság a 19. századtól kezdődően egyes esetekben szimbiózist alakított ki a nemzetépítést végző politikával,* természetesen nemcsak a szerb tudománytörténet páratlanul tanulságos aspektusa, ám például épp az első világháborút lezáró béketárgyalások tükrében mindenképp beszédesen mutat rá a tudomány eszközként való használhatóságára. Papp Árpád maga is kiemeli Cvijić kulcsfontosságú…

Jeszenák János báró. Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai

Szerk. Kedves Gyula–Pelyach István. Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019, 201 p. /Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban, 4./

2015 októberében indult el az a konferenciasorozat az Országgyűlési Múzeumban, amely minden évben az 1849 októberében a megtorlás áldozatául esett politikusok közül mutat be egyet-egyet (s aztán az ott elhangzott előadások könyvként is megjelennek). Az ankétok, illetve a kötetek célja nem csupán a kivégzettekről való megemlékezés, hanem az is, hogy a történelmi jelentőségüknek megfelelő helyre emeljék fel őket a közgondolkodásban. Hiszen például Szacsvay Imre, Jeszenák János vagy Perényi Zsigmond neve sokak számára annak ellenére sem csenghet ismerősen, hogy e politikusok egyaránt kiemelkedő szerepet vállaltak az 1848–49-es polgári átalakulás kivívásában, illetve az önvédelmi harc megszervezésében. A 2018 októberében megtartott konferencia résztvevői Jeszenák János báró munkásságát elemezték, s az előadásokból a korábbi kötetekhez méltó színvonalú kiadványt szerkesztettek.

Melkovics Tamás a báró pályafutásának reformkori szakaszát tekinti át, s megállapítja, hogy Jeszenák a korabeli főrendi ellenzék fontos tagja volt, aki igazi elhivatottsággal foglalkozott a közügyekkel. A szerző részletesen elemzi Jeszenáknak Széchenyi István eszméitől Batthyány Lajos és Kossuth Lajos nézeteinek elfogadásáig vezető útját, és feltérképezi azokat az okokat, amelyek szinte predesztinálták őt a főrendi ellenzéki tevékenységre. A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása azonban az, hogy Jeszenákék pozsonyi palotájában alakult ki a főrendi ellenzék csírája.

Fónagy Zoltán Jeszenák nyitrai főispánságát, valamint országgyűlési felsőtáblai tagságát vizsgálja az írásában. A szerző kissé távolabbról indítja a tanulmányát, először bemutatja az 1848 előtti főispáni rendszert, majd a forradalmat követő átalakulást. Részletesen szól Nyitra vármegye 1848. évi belső viszonyairól s arról, hogy Jeszenák hogyan teljesítette a főispáni kötelességeit a megyében.

Hermann Róbert tanulmánya ugyancsak „mélyfúrásnak” minősíthető, hiszen a közlemény első része rendkívüli alapossággal ismerteti az 1848-ban létrehozott kormánybiztosi rendszert, majd ebben a politikai térben helyezi el a Nyitra vármegyében kormánybiztosi funkciót vállaló Jeszenák János ténykedését. A szerző kimerítően tárgyalja azt, hogy a báró mennyire tevékenyen dolgozott a polgári Magyarország kialakításán, s hogy a hadsereg szervezése terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Kedves Gyula szintén az 1848-as események korába kalauzolja el az olvasót az írásában. Az ő tanulmánya Jeszenák kormánybiztosi tevékenységének első időszakát mutatja be, s részletesen megvizsgálja, hogy a báró milyen eszközökkel védte meg Nyitra vármegyét a szlovák légió támadásaitól, noha ő maga csupán ekkor került első ízben kapcsolatba a honvédséggel. Kedves Gyula egyúttal arra is rávilágít, hogy ez a védelmi tevékenység okozta később Jeszenák vesztét, hóhérai e működése miatt sorolták be őt a „főbűnösök” közé.

Süli Attila tárgyilagos hangvételű, mégis megrendítő tanulmánya Jeszenák hadbírósági perét és életének utolsó napjait mutatja be. A…

Tőkéczki László: A bohém zseni. Gróf Andrássy Gyula szellemi-politikai arcéle

Szerk. Schmidt Mária. Budapest, Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, 2020, 124 p.

Idősebb Andrássy Gyula a magyar történelem jelentős – és viszonylag ismert – szereplői közé tartozik, sokan még azt is tudhatják róla, hogy egykoron ő volt „a szép akasztott”, az 1848-as forradalmárból 1867-es miniszterelnökké vált mágnás (nem is beszélve az Erzsébet császárné-királynéhoz fűződő viszonyát érintő pletykákról). Noha az életútja meglehetősen kalandos volt, s a személyisége is szintúgy érdekes, viszonylag kevés biográfiai munka született Andrássyról. Tőkéczki László szóban forgó kötete sem az életrajz kategóriájába sorolható be, nem pályaképet kapunk benne, sokkal inkább egy ember jellemrajzát. És mivel a szerzője már nem érhette meg e kötetének a megjelenését, így e kiadvány egyúttal a Tőkéczki Lászlóra való emlékezést is szolgálhatja.

A monográfia hét fejezetre oszlik, amelyek egy-egy téma köré épülnek: a gróf életútja és személyisége; a társadalmi és politikai közeg; a nemzet és a magyarság; a kiegyezés és a dualizmus; a parlamentarizmus, az alkotmányosság és a liberalizmus; a gyakorlati politikus; külpolitika. Tőkéczki elbeszélésében Andrássy a művelt, intelligens, intuitív mágnás szerepében jelenik meg, akit a szerző igazi reálpolitikusként ábrázol. Ugyan a grófban erős volt a nemzeti elkötelezettség, de az Ausztriával való együttműködést létfeltételnek tekintette; tudatában volt annak, hogy Magyarország csak akkor maradhat fenn – s akkor teljesítheti az általa is vallott kultúrmissziót –, ha a két birodalomfél együttműködik (külpolitikai téren pedig Németországra támaszkodnak). Andrássy ugyanis osztozott a reformkorból átöröklődött ama félelemérzetben, amely a cári Oroszország, illetve a pánszláv törekvések miatt gyötörte a magyar liberális politikusi gárda tekintélyes részét.

Tőkéczki László „a magyar arisztokrata politizálás modernkori csúcspontjaként” mutatja be Andrássy tevékenységét, a későbbi időszakokat és politikusokat (például ifjabb Andrássy Gyulát is) viszont egy hanyatlástörténeti narratívába helyezi bele, ami révén a saját koncepcióját Szekfű Gyulának a Három nemzedék című művében megfogalmazott elképzelésével rokonítja. Noha a szerző nem hallgatja el sem Andrássy, sem a dualista rendszer hibáit, mégis etalonná, vonatkoztatási ponttá válnak a szemében. A dualizmus Tőkéczki értelmezésében Magyarország „sikerkorszaka” volt (és bizonyos értelemben kétségtelenül igaz is ez a megállapítás), amelynek egyik oszlopos tagját éppen Andrássy gróf adta. S részben ebből is fakad az, hogy a szerző szembeállítja a némileg idealizált dualista időszakot a jelennel, keményen bírálva a neoliberalizmust.

Andrássy Gyula Tőkéczki koncepciójában bohém, de valójában zseniális politikusként, illetve közszereplőként jelenik meg, akit a ma embere számára követendő példaként állít be. És noha a szerző megemlíti, hogy annak idején Benjamin Disraeli nevezte így a magyar grófot, valójában a „bohém” viselkedés kevéssé rajzolódik ki a kötet lapjain,…

Ozorai József: Cirkevní alebo predialistickí šľachtici a ich majetky

Fordította Csiba Balázs. Bratislava, Vydavateľstvo Univerzity Komenského v Bratislave, 2020, 123 p.

Ozorai József (1855–1930) érsekújvári ügyvéd, regionális politikus és író, az „érsekújvári magyarság ősz vezére” volt. Vélhetően szlovák származású (Ozorovszkiak már a 18. században is éltek Érsekújvárban) édesapja, Ozorovszki János neve még a 19. század első felében egyszerűsödött Ozorákra, majd fia, József 1882-ben magyarosított. Ez akkor az erősen magyarosodó városban, ahol a lakosság háromnegyed része hivatalosan is a magyar nemzethez tartozónak vallhatta és érezhette magát (s ez később a csehszlovák hatalomváltásig csak erősödött), vélhetően nem volt kirívó eset. Ozorai esetében, bár jelenleg nem ismertek közölt naplói vagy visszaemlékezései, legkésőbb neveltetése során (az esztergomi bencéseknél érettségizett) magáévá tehette a magyar nemzet eszményét, hiszen nemcsak történelmi munkákat, hanem történelmi regényt is írt magyar nyelven, s az már halála előtt, az első Csehszlovák Köztársaság idején jelent meg. Előbb prímási levéltárosként, majd Érsekújvárott ügyvédként működött. Tehetségével és szorgalmával kivívta magának a politikai elismerést is, városi és vármegyei ellenzéki képviselő-testületi tag, később korelnök volt. A magasabb politikai hivatalokat azonban nem vállalta el. Érsekújvári magyar lapok szerkesztője és munkatársa volt, s nagy része volt a rövid életű 1925-ös érsekújvári egyezmény megkötésében is (az OKP és a későbbi MNP közti választási egyezség).

Ozorai József most szlovák fordításban is megjelent műve (Az egyházi vagy praediális nemesek és birtokuk), melyet előbb két sorozatban a Magyar Sionban, majd különlenyomatként is kiadott, a téma első s máig jelentős összefoglalása volt 1887-ben. Egyedül Hamar Pál talán jogi jellegű kézirata előzhetné meg e tekintetben, de mivel az sajnos mind ez idáig lappang, így tartalmi szempontból sajnos nem is értékelhető. Ozorai e művének fordítása magánkezdeményezésből valósult meg. Az, hogy a mű iránt ma is van igény szlovák nyelven, két dologra világít rá: az egyik, hogy sajnos az egyházi nemesek, s azon belül az esztergomi érsek székei, a látszat ellenére máig viszonylag keveset kutatott téma, valamint arra, hogy a mai szlovák laikus, történelem iránt érdeklődő és fogékony olvasóréteg számára az ilyen alapművek ismeretlenek, illetve a nyelvi akadályok miatt nem érhetőek el. A szakmabeliekre ez természetesen nem igaz, hiszen régiónk adottságaiból adódóan a korábbi korszakokkal foglalkozó történészek számára a magyar nyelv ismerete is elengedhetetlen.

A fordításnak a magyar anyanyelvű olvasó számára az újramegjelenéstől eltekintve egy nagy hozadéka van, az pedig a bevezető. A fordító itt ismerteti a fordítás nehézségeit, röviden értékeli s kontextusba helyezi Ozorai József művét. Az érseki székekkel a mai Szlovákia területén Ozorain kívül még főként Ethey Gyula, Kocsis Aranka (Vajkai szék) és František Oslanský foglalkozott….

Ulrich Jasper Seetzen: Úton a Duna mentén Magyarországon / Unterwegs auf der Donau in Ungarn

1802. Budapest / Hildesheim / Zürich / New York, Balassi Kiadó, Georg Olms Verlag. Közreadja Detlef Haberland–Katona Tünde, 2020.

2020-ban megjelent Ulrich Jasper Seetzen (1767–1811) tudós, utazó 1802-es, Ernst Jacobsennel tett dunai útjáról (Bécs–Konstantinápoly irányban) készült naplójának magyarországi szakasza (valójában az utazás Bécstől a Vaskapuig történő részét közlik) a Balassi Kiadó (Budapest) és Georg Olms Verlag gondozásában. A szerkesztés Detlef Haberland és Katona Tünde munkáját dicséri, a fordítói munkát utóbbi végezte.

A kötet tartalmaz egy elemző bevezetést Haberlandtól (7–20. p.), a napló magyar fordítását (23–175. p.), térképet és helynévmutatót, de oldalszám-hivatkozás nélkül (176–179 p.), képmellékletet (183–202. p.), német nyelvű bevezetőt (203–217 p.), az eredeti mű német átiratát (221–397 p.), és a műhöz kötődő bibliográfiát (399–400 p.). A gazdag magyarázó jegyzetapparátusban (180 jegyzet) további szakirodalmi hivatkozások is fellelhetőek. Az eredeti mű Oldenburgban (Landesbibliothek) található 8 kötetben, de ez idáig nem jelent meg, ám várható a szöveg teljes kritikai kiadása.

Ulrich Jasper Seetzen 1767-ben született Sophiengrodenben tehetős parasztcsaládban, ez azonban magában nem volt elegendő későbbi utazási terveinek megvalósításához. Bátyját követve 1785-ben iratkozott be a göttingeni Georg-August Egyetem orvosi fakultására, de tanult növénytant és természettörténetet is. Oktatója volt mások mellett Johann Friedrich Blumenbach zoológus, antropológus, aki angol kapcsolataival szintén hozzájárulhatott terveinek megvalósításához. 1789-ben Göttingenben szerzett doktori fokozatot növénybetegségek rendszerezéséről szóló disszertációjával. 1789-ben többek között Alexander von Humboldttal, Heinrich Wilhelm Kels orvossal és a matematikus Friedrich Kriessel együtt alapítótagja volt egy göttingeni diáktársaságnak, ami tovább szélesítette tudományos kapcsolatrendszerét. Tudományos tervének fő célja az Egyenlítői-Afrika átszelése volt. Energikus személyként szélmalmok, fűrészüzem, sőt mészégető üzemeltetésével is foglalkozott, majd nyugat-poroszországi birtokfelügyelő lett. Több üzleti és kutatóutat tett, főként német nyelvterületen, s ezek nagyobb részéről még életében nyomtatásban is beszámolt. Franz Xaver Zach csillagász bevezette a csillagászati és geodéta műszerek használatába, ami a helymeghatározást tette lehetővé számára. Mindezek a tapasztalatok és ismeretek afrikai útjához szolgáltak felkészülésként. Utazása előtt megjelentette útitervét, belépett egy szabadkőműves páholyba és hivatalt vállalt, illetve hercegi támogatást szerzett útjához. Ezért útjáról folyamatosan kéziratokat, nyomtatványokat és tárgyakat küldött Gothába a keleti gyűjtemény gyarapítására. 1802. június 2-ától volt úton, s egyes helyeken többet időzve akklimatizálódott, illetve törökül és arabul tanult. Kairóban áttért az iszlám vallásra is, s elzarándokolt Mekkába és Medinába. Ezek után kitérőt tett a mindaddig szinte ismeretlen Jemenbe, ahol 1811 szeptemberében valószínűleg meggyilkolták. Haláláról csak 1815-ben számolt be egy másik utazó, James Silk Buckingham. Jemeni gyűjtései és úti feljegyzései már nem jutottak el Európába.

Ami miatt a mi figyelmünkre is érdemes, az az, hogy az útinaplóból nem hiányzik…