Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2016/2

Impresszum 2016/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVIII. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

Főmunkatárs
Fazekas József

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország),
Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország),
Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Tóth Károly (Szlovákia), Végh László (Szlovákia)

Tar­ta­lom

Tanulmányok

Lanstyák István: A magyar bibliafordítások jövőjéről. Gondolatok egy bibliafordítási kötet ürügyén
Liszka József: S botját ott lelte kivirulva. Egy motívum határtalanságairól – 2.
Bukovszky László: Lelley Jenő jobbkeze. Kaiser Gyula politikai életpályája
Bartha Ákos: „…gyakorlati közigazgatási ember akarok lenni…” Bajcsy-Zsilinszky Endre szüleinek címzett levelei Alsókubinból (1912–1914)
Fedinec Csilla–Csernicskó István: Széljegyzetek egy hivatalos lap margójára: Kárpátaljai Közlöny (1939–1944)
Kerényi Éva: Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 9. Dobsina magaslati nyaralótelepe

Tanlmányok

Cs. Nagy Lajos: Változások a magyar helyesírásban
Sánta Gábor: Hvozdzik-Juhász János és Fekete István

Évforduló

Voigt Vilmos: A 60 éves Liszka József köszöntése

Pályakép

Csanda Gábor: „Mindenhol, mindenkor és mindenkitől lehet tanulni”. Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel

Könyvek

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 17. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015 (Voigt Vilmos)
L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában (Verebélyi Kincső)
Zoltán Kántor (ed.): Autonomies in Europe: Solutions and Challenges (Öllös László)
Ábrahám Barna: Megmaradni vagy beolvadni? A szlovákság polgárosodása a 19. század második felében (Demmel József)
Michal Stehlík: Slovensko. Zemĕ probuzená, 1918–1938 (Baki Attila)
Bauko János: Bevezetés a szocioonomasztikába. Oktatási segédlet (Angyal László)
H. Nagy Péter: Öt modern költő (Baka L. Patrik)
Csanda Gábor–H. Nagy Péter (szerk.), Költészet és… (Baka L. Patrik)

A magyar bibliafordítások jövőjéről (Gondolatok egy bibliafordítási kötet ürügyén)1

Bevezetés

A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara 2013. április 2-án és 3-án egy, a maga nemében egyedülálló rendezvénynek adott otthont: a résztvevők tizenhat konferencia-előadás és két kerekasztal-beszélgetés keretében a mai Magyarországon működő vallásfelekezetek és más keresztény közösségek bibliahasználati szokásaival, továbbá magukkal az általuk használt bibliafordításokkal és revíziókkal ismerkedtek.2 Az előadók feladata az volt, hogy röviden bemutassák az érintett fordítás történetét, beszéljenek a fordítási munka elméleti és gyakorlati kérdéseiről, jellemezzék a fordítást abból a szempontból, mely lakossági rétegeknek, csoportoknak szánták, hol van a helye a magyar és más nyelvű bibliafordítások közt, hányan és hogyan olvassák stb. A szervezők azon voltak, hogy olyan előadókat kérjenek fel, akik személyesen kötődnek az adott közösséghez, s aktívan részt vettek a fordítási munkákban vagy a fordítás ki­adásában.

A konferencián elhangzott előadások kötetben is megjelentek, kiegészítve a szerkesztők előszavával, Fabiny Tibornak az olvasót a témára remekül ráhangoló bevezetőjével, valamint két, a témába szorosan illeszkedő, de a konferencián el nem hangzott írással (l. Fabiny–Pecsuk–Zsengellér 2014). Dolgozatom első részében e kötet írásai kapcsán mutatom be a ma használatos magyar bibliafordításokat, mégpedig egyfajta „genealógiai” szempontú csoportosításban (azaz nem egészen olyan sorrendben, ahogy a kötetben szerepelnek), zárójelben feltüntetve az adott fordításról, ill. valamelyik közösség bibliahasználati szokásairól szóló írás szerzőjének (szerzőinek) nevét. Dolgozatom második részében ehhez kapcsolódva arról beszélek, milyen irányba látnám célszerűnek továbbfejleszteni a meglévő fordításokat úgy, hogy ezek képesek legyenek a magyar nyelvű bibliaolvasók különféle csoportjainak eltérő igényeit kiszolgálni, s emellett jól helytálljanak mindazokban az eltérő funkciókban, amelyekben használatosak.3

 

A magyar bibliafordítások ma

Az 1590-ben megjelent Vizsolyi biblia évszázados tekintélyének köszönhetően a Szentírás legfontosabb fordításváltozatai a mai napig a Károli-biblia különféle kiadásai, mindenekelőtt az 1908-as revideált változat (Zsengellér 2014), amely a legtöbb Károli-olvasó számára „a” Károli, s amely többek között a református egyház egyik hivatalosan ajánlott szentírása, emellett sok más közösség is első bibliájaként használja, például a kötetben is szereplő adventista közösség (Horváth 2014) vagy a Hit Gyülekezete (Ruff 2014a, 2014b). Emellett – amint az egyik írásból kiderül – még az 1908-ast megelőző fordításváltozat is élő használatban van, mégpedig a nazarénus közösségben (Szabó 2014), ugyanakkor néhány éve létezik már egy mai magyar nyelven megszólaló Károli is (Győri 2014).

A Vizsolyi biblia egyenes ági rokonai közül véleményem szerint érdemes lett volna bemutatni két további fordítást is. Az egyik a Ravasz László által revideált Károli-újszövetség (RLF), amely hála a gedeoniták tevékenységének szintén élő használatban van ma is, a másik pedig a Krisztus Szeretete Egyház által 2009-ben kiadott Károli-biblia (KSE), amely karizmatikus és evangéliumi körökben való népszerűségét valószínűleg annak köszönheti, hogy Károli szövegében a lélek szó és származékai helyett szellem és származékai szerepelnek mindenütt, ahol a héberben rúach, a görögben pedig pneuma, ill. ennek származékai találhatók (egyéb változtatásai nem jelentősek).

A Vizsolyi biblia legfontosabb ma is használt egyenes ági leszármazottjához, az 1908-ban revideált Károli-fordításhoz az elmúlt évtizedek folyamán eladási arányok tekintetében szorosan felzárkózott a Magyar Bibliatanács 1975-ben megjelent új fordítása (MBT; Karasszon 2014), ill. annak két revíziója, az 1990-es (MBT1; Pecsuk 2014a) és a 2014-es (MBT2; Pecsuk 2014b), melyek a Károli-biblia „oldalági rokonainak” tekinthetők, Kecskeméthy István fordításával (KIF; Tunyogi 2014) együtt. Mind az MBT-fordítás, mind Kecskeméthy munkája ugyanis a Károliból indult ki, az előbbi ráadásul – a Károlihoz szokott olvasók nyomására – az első revideálás során még „vissza is közeledett” hozzá (l. Pecsuk 2014a, 126., 129–130. p.; Győri 2014, 73. p.).

Az MBT-fordításnak a Károlitól való elszakadását véleményem szerint nagyban nehezítette, hogy az új fordítás tulajdonképpen nem kiegészíteni, hanem felváltani szerette volna a Károlit.4 Mivel azonban az olvasók számottevő része nem tudott, és nem is akart lemondani az ismert igehelyek megszokott szövegezéséről, a fordítókra nagy nyomás nehezedett, hogy visszatérjenek a Károliból ismert megfogalmazásokhoz. Jobb utat választott meglátásom szerint a Hit Gyülekezete, melynek új fordítása (SPA) deklaráltan kiegészíteni, nem pedig felváltani kívánja a Károlit, így aztán a fordítók számára nem hogy nem jelent gondot a Károlitól való elszakadás, hanem egyenesen azt az elvet követik, hogy a kétféleképpen – és egyaránt jól – fordítható szövegrészletek esetében a Károliban nem szereplő változatot választják, hiszen a Károli-féle megfogalmazást az olvasók az általuk első bibliaként használt Károliból úgyis ismerik (Ruff 2014b, 163. p.).

A még meg nem jelent SPA (Ruff 2014b) említésével már áttértünk a felekezeti kötöttségtől mentes fordítások5 harmadik nagy csoportjára, azokra a fordításokra, amelyek – szándékuk szerint – függetlenek a Károli-bibliától. Ilyen a ma használatos teljes fordítások közül az Egyszerű fordítás (EFO; Szőcs 2014), amely az elmúlt időben meglepő népszerűségre tett szert. Eredeti szándéka szerint inkább a kevésbé olvasott közönség igényeit elégítette volna ki, de tapasztalataim szerint ennél jóval széleskörűbben használják a Biblia üzenete iránt mélyebben érdeklődő emberek. Az ilyenek egyébként – megfigyelésem szerint – a Károli-családtól független Csia Lajos-féle Újszövetség-fordítást (CLF) is forgatják (erről a nazarénusok vonatkozásában a kötet egyik írása is bizonyságot tesz, l. Szabó 2014, 64. p.), hála újabb kiadásainak és internetes hozzáférhetőségének.6 Emiatt talán Csia Lajos fordítása is megérdemelt volna a konferencián egy beszámolót.

A bibliafordítások második csoportjába a felekezeti kötöttségűek tartoznak. Ezek készítőiknek abban a tudatos szándékában különböznek az eddig említettektől, hogy a fordítás tükrözze az adott közösség sajátos teológiai meggyőződését. A konferencián három római katolikus fordítás került bemutatásra: a Szent Isten Társulat fordítása (SIT; Jelenits 2014), a Káldi Neovulgata-fordítás (KNV; Tarjányi 2014), valamint a Békés–Dalos-féle Újszövetség-fordítás (BDF; Dejcsics 2014). Külön előadás szólt a magyarországi ortodox közösség szentíráshasználatáról (Kiss 2014). Az előadó kitért az ortodoxok által készített, liturgikus célzatú részfordításokra is, melyek közül Berki Feriz munkái a legjelentősebbek. Végül itt kell megemlíteni a konferencia „kakukktojását”, a Jehova Tanúi által készített és használt „Új világ” fordítást, amely a közösség teológiáját tükröző ferdítései miatt inkább elrettentő példaként szolgálhat. Az előadásra a szervezők – érthető módon – nem a közösség valamely tagját kérték fel, hanem egy külső szakértőt (l. Szalai 2014).

A bibliafordítások harmadik csoportjába a zsidómagyar Ószövetség-fordítások sorolhatók; ezek közül a konferencia résztvevői az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat fordításáról, az ún. IMIT-fordításról, valamint a csak a Tórát tartalmazó Hertz-bibliáról hallhattak az egyik, igen széles merítésű előadásban (Köves 2014). Ezt egészítették ki a szerkesztők egy további, a magyarországi zsidóság fordításkísérleteit és részfordításait részletesebben bemutató írással (Balogh–Zsengellér 2014).

 

Funkcionális egyenértékűség és relevancia

Mi magyarok azon kevés kiváltságos nemzet közé tartozunk, amely több száz éve olvashatja anyanyelvén Isten igéjét, méghozzá számos fordításban. Az Isten Igéje iránt érdeklődő olvasó a felekezeti kötöttségű fordításokat nem számítva is többféle biblia közül választhat. A kötet némely írásából úgy tűnik, hogy nem mindenki tud ennek a szélesedő kínálatnak maradéktalanul örülni. A fordítások szakmai erényeiről és hibáiról szóló vélemények különbözősége nemcsak természetes, hanem szinte kívánatos is. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy a többféle fordítás meglétének mindnyájan örülhetünk, s még több okunk lenne az örömre, ha a meglévő fordítások revideálása a jövőben összehangoltan történne.

A kötet írásaiból kiderül, hogy a legtöbb fordítás azzal a szándékkal készült, hogy univerzális és multifunkcionális legyen, azaz egyfelől minél több társadalmi réteg igényeit szolgálja ki, másfelől különféle funkciók ellátására legyen alkalmas. Részben kivételt képez az Egyszerű fordítás, amely inkább a kevésbé olvasott rétegeket célozta meg (Szőcs, 169–170. p.), mégis láthatóan utat talált az olvasott, Isten üzenetét őszintén kereső emberekhez is. Több szerző is beszámol arról, mennyire nehéz olyan fordítást készíteni, amely egyaránt képes lenne megszólítani minden embert: az iskolázottat és a kevésbé iskolázottat, hívőt és nem hívőt, egy vallási rendszer (vagy egy fordítás) csodálóját és az élő Ige mellett elkötelezettet. S amely ráadásul minden funkcióban, melyben a Szentírás szövegei használatosak, egyaránt helyt tudna állni: a hétköznapi bibliaolvasásban, a (teológiai szempontból) laikus emberek bibliatanulmányozásában, a teológiai szakképzettségű személyek bibliatanulmányozásában, ill. tudományos tevékenységében, a liturgikus használatban.

Ebből a felismerésből fakad a kötet több szerzője által is megfogalmazott igény, hogy a jövőben a fordítások célközönség, ill. használati területek tekintetében differenciálódjanak (Karasszon 2014, 4. p.; Pecsuk 2014, 130. p.; Szőcs 2014, 172. p.). Bár az ezt felvető szerzők ezt a diverzifikációt új, önálló fordításoktól várják, ill. a távolabbi jövőbe helyezik, jómagam úgy gondolom, hogy ez a folyamat már el is kezdődött, s anélkül is végbemehet, hogy vadonatúj fordításokban kellene gondolkodnunk. Legalábbis abban az esetben, ha az a kezdeményezés, amely a két évvel ezelőtti konferenciát és a bemutatott kötetet életre hívta, folytatódik, s a következő időszakban a további kölcsönös tájékoztatás és tájékozódás mellett megjelenik az együttműködésre, a folyamatban lévő munkák összehangolására való hajlandóság is.

Ahhoz, hogy a ma használatos fordítások újabb revíziói elvezessenek egy olyan állapothoz, amikor ezek más-más társadalmi réteg megnyerésére helyezik a hangsúlyt, és más-más funkciókat tartanak szem előtt, először is le kellene számolni azzal a szemlélettel, mely szerint a Nida-féle bibliafordítási elvek (Nida 1964; Nida–Taber 1969) jelentik a korszerű bibliafordítás alapjait. Ma már ezt egyre kevesebben gondolják így. Ennek az egyik oka az, hogy az ún. dinamikus vagy funkcionális egyenértékűség elve7 egy elavult kommunikációs modellre, az ún. kódmodellre épül, mely szerint a kommunikáció során nem történik más, mint a nyelvileg kódolt információ dekódolása (a kódmodellre l. de Waard–Nida 1986/2002, 14–25. p.; a kódmodell kritikájára l. Smith 2000, 31–33. p.). Amint azt az ún. relevanciaelmélet8 képviselői hangsúlyozzák, ez koránt sincs így: a mondanivalónak csak egy része van nyelvileg kódolva: ahhoz, hogy a befogadó venni tudja az üzenetet, a „sorok közt” is kell „olvasnia” (Smith 2000, 34. p.).

A funkcionális ekvivalencia hívei azzal, hogy ezt a kikövetkeztetett információt ugyanúgy kezelik, mint a nyelvileg kódoltat (a legtöbb esetben az implicit információk explicitté tételét tartják helyes fordítási eljárásnak), jó esetben csupán hangsúlyeltolódásokat, rosszabb esetekben torzulásokat idéznek elő a fordításban. A torzulások abból adódnak, hogy a fordítók saját exegetikai tudásuk alapján fordítják az Igét, megfosztva így az olvasókat attól a lehetőségtől, hogy az eredeti szöveg ún. kommunikatív fogódzóinak felhasználásával saját maguk fejtsék meg (bontsák ki) az adott szövegrészlet különféle jelentéseit, s ezzel együtt Istennek épp abban a helyzetben épp neki szóló üzenetét (vö. Horváth 2014, 68. p.).

A „kommunikatív fogódzó” rendkívül hasznos fogalomnak tűnik, nemcsak elméleti szempontból, hanem a fordítás gyakorlati megvalósulását tekintve is. A relevanciaelmélet szakemberei kommunikatív fogódzóknak azokat a nyelvi formákat nevezik, „amelyeket a beszélő vagy a szerző arra használ, hogy a hallgatókat vagy olvasókat mondanivalója megértéséhez vezesse” (Van der Merwe 2012, 5. p.; vö. még Gutt 1990, 12. p.; Navarro 2001). A szerzők szóhasználatából úgy tűnik, hogy itt elsősorban azokról a fogódzókról van szó, amelyek az implicit módon közölt üzenet megfejtésére szolgálnak (Gutt 2000; Zhonggang 2006, 46. p.).

Például a Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma imarészletben (Mt 6, 11) minden szó és azon belül minden morféma kommunikatív fogódzó ugyan, hiszen mindegyik jelentésének ismeretére szükségünk van ahhoz, hogy a (tag)mondat egészének értelme világossá váljon, ám a fordítás szempontjából a kommunikatív fogódzók közül a kenyér szó emelkedik ki. Mivel a mai magyarban a kenyér szónak részben megvan az a jelképes értelme, amely ógörög megfelelőjének, az artosz szónak is megvolt (lehetséges, hogy legalább részben épp a bibliai szóhasználat hatására honosodott meg nyelvünkben), s mivel többféle, részben a göröghöz hasonló átvitt értelmű használata is teljesen konvencionalizálódott a magyarban (a szótárak is tartalmazzák „jelentésként” vagy „jelentésárnyalatként”), magyarra való fordítása nem okoz gondot. A fordító dolga itt nem nehéz ugyan, ám az olvasóé igen: ha teljesen meg akarja érteni, mi mindent jelent a „mindennapi kenyér” kérése, először is végig kell gondolnia, mi az, ami a kenyér átvitt értelmű jelenté­seiből ebben a részletben releváns számára, ezenkívül pedig figyelembe kell vennie a kenyér szó bibliai használatát is (azaz másféle kontextusokban való előfordulását). A kenyér mind a profán szóhasználatban, mind a Bibliában legerősebben az élelemmel asszociálódik, annak a jelképe (azaz mindenféle élelmiszert „helyettesít”), bár valamilyen mértékben a megélhetés többi aspektusa is beletartozik, azaz minden, amire az emberi testnek szüksége van ahhoz, hogy (jól) éljen (vö. 2Thessz 3, 12). A Bibliában továbbá azt látjuk, hogy a kenyér evése testi, lelki és szellemi közösséget jelent azokkal, akikkel az étkezés együtt történik (vö. Jn 13, 18); ha tehát „mindennapi kenyeret” kérünk Istentől, egy kicsit társaságot is kérünk, akivel a kenyerünket együtt megehetjük. A kenyér továbbá a szellemi táplálékra, Isten Igéjére is vonatkoztatható, s ezzel együtt magára Jézusra, aki egyik kijelentése szerint az élet kenyere (Jn 6), amire az úrvacsora szimbolikus kenyértörése is emlékeztet (Mt 26, 26).9 A „mindennapi kenyérért” könyörgő ember tehát azt is kéri, hogy Isten Igéje napról napra személyesen szóljon hozzá, vezesse, építse, erősítse a szellemét, s ezáltal növelje a hitét, s hogy így magáévá tudja tenni Istennek minél több szellemi, lelki és fizikai áldását. Mindezekre a „jelentésekre” nehéz azt mondani, hogy valamiképpen „benne volnának” a kenyérben mint nyelvi elemben, vagyis a kenyér szóban. Sokkal természetesebb úgy felfogni a dolgot, hogy a kenyér szó mint kommunikatív fogódzó mindezeket asszociálja a bibliaolvasó magyar ember számára (mégpedig azért, mert ilyesféle kontextusokban találkozik a kenyér szóval a Bibliában, s részben a Biblián kívül is).

Amint példánkból is látjuk, a kommunikatív fogódzó terminus egyik nagy előnye az, hogy utal a nyelvi elemeknek a kommunikációban betöltött valódi funkciójára, ti. arra, hogy az általuk kódolt jelentés fogódzókat nyújt a befogadónak az üzenet értelmezéséhez (de rendszerint nem ezek a fogódzók hordozzák a megfejtést). S mivel nem minden nyelvi forma egyformán fontos a mondanivaló megértése (vagy élvezése) szempontjából, a terminus azt sugallja, hogy szükség van a formai elemek rangsorolására fontosságuk szempontjából (amennyiben nem mindegyik jeleníthető meg a célnyelvi szövegben). További előnye az, hogy a figyelmet eltereli a nyelvi formáról (amely nyelvenként más és más lehet),10 s így a fordítót arra készteti, hogy az érintett nyelvi elemeknek az üzenet megfejtésében való szerepére koncentráljon, annál is inkább, mert a forrásnyelvi szöveg természetessége is kommunikatív fogódzó, amit az ún. direkt fordításnak meg kell őriznie (a fogalom magyarázatát l. alább).

A nyelvi elemek jelentésének kommunikatív fogódzóként való szemlélete tehát elősegíti, hogy a fordító elkerülje mind a forma fölösleges utánzását (ha az nem szolgál kommunikatív fogódzóként), mind azt, hogy a fogódzó helyett magát a nyelvi forma és a kontextus kölcsönhatásából kikövetkeztetett üzenetet fordítsa le a célnyelvre (vö. Smith 2000, 16, 59–60., 70., 72. p.).

Annak eldöntésében, hogy milyen fordítási megoldást alkalmazzon a fordító (könnyebben vagy nehezebben érthetőt, „megfejthetőt”), a relevancia elve van a fordító segítségére. A relevancia elvében a fordítás(részlet) befogadóinak az a törekvése fejeződik ki, hogy a fordítás(részlet) olvasásába épp annyit kelljen befektetniük (időt, energiát, anyagi eszközöket), amennyit várnak tőle. Ha sokat várnak (pl. nagyfokú pontosságot), akkor sokat hajlandóak áldozni; pl. vállalják, hogy „átrágják” magukat egy nehezen olvasható szö­veg(részlet)en, rászánják az időt, akár segédeszközöket vásárolnak, ha szükséges stb. Ha kevesebbet várnak a fordítástól (nem lényeges a nagyfokú pontosság), akkor az az elvárásuk, hogy a befektetés is kisebb legyen, pl. legyen a szöveg könnyen és gyorsan olvasható.11

A fenti példa, a „mindennapi kenyér” esetében azt lehet mondani, hogy az Isten igazsága és a keresztény életvitel mellett elkötelezett olvasó számára mindazok az aspektusok, amiket föntebb említettünk, nagyon relevánsak, ezért a fordító joggal gondolja, hogy az olvasó hajlandó vállalni a „mindennapi kenyér” kommunikatív fogódzó mögött rejlő jelentések és asszociációk széles körének feltárásával járó erőfeszítést. Ezért (s nyilván emellett a hagyomány ereje miatt) van az, hogy az általam ismert legszabadabb fordítások készítőinek se jutott eszükbe, hogy az adott szövegrészletet ilyesféleképpen fordítsák: „mindennapi megélhetésünket add meg nekünk ma”. Egy ilyen megoldással ugyan jelentősen csökkenne a szövegrészlet feldolgozásához szükséges mentális erőfeszítés, ám ezzel együtt az olvasó sokkal kevesebbet kapna, mint abban az esetben, ha a fordító megőrzi a forrásnyelvi kommunikatív fogódzót, azaz a kenyér szót használja a fordításban.

Ahhoz, hogy a befogadó értelmezni tudja a hallott vagy olvasott szövegrészletet, nem elegendő az üzenet nyelvi eszközökkel kódolt részét, az ún. verbális stimulust az adott nyelv szabályai szerint dekódolnia, ezen kívül igénybe kell vennie világismeretét, továbbá figyelembe kell vennie a beszédhelyzet különféle tényezőit és a hallott vagy olvasott szövegrészlet szövegkörnyezetét, továbbá a lehetséges nemverbális stimulusokat (pl. szemtől szembe való kommunikációban a beszédpartner testbeszédét). Mindezt együttesen a relevanciaelmélet hívei a beszélő kognitív környezetének nevezik, mivel a külvilágnak ezek a tényei a beszélő tudatán keresztül fejtik ki hatásukat.12

A bibliafordítás esetében az üzenet maradéktalan befogadásához az olvasónak vagy a hallgatónak ismernie kellene az ókortörténet minden olyan mozzanatát, amely a szöveg megformálását és korabeli megértését befolyásolta, továbbá az ókori zsidó (és egyiptomi, babiloni, kánaáni, római, görög stb.) kultúrát, vallást, szokásokat, gondolkodásmódot, e népek írásbeliségének sajátosságait stb. Ezek nélkül az ismeretek nélkül lehetetlen a Biblia üzenetét a maga teljességében befogadni. A funkcionális egyenértékűség hívei tehát tévednek, amikor úgy gondolják, hogy egy szöveg értelme a célnyelvi kulturális közegben, a célnyelv eszközeivel visszaadható.

A legtöbb fordítási szituációban – és az irodalmi fordításban különösen – érvényes az a megállapítás, hogy a másodlagos kommunikációs helyzetben13 a célnyelvi olvasónak más a kognitív környezete, és így a fordítás által közvetített üzenet csak hasonló lehet az eredeti üzenethez. (Heltai 2014, 25–26. p.)

Ha a társadalmi-történeti kontextus más volt akkor és más most (márpedig az ókori közel-keleti és a 21. századi közép-európai, azon belül magyar világ nagyon más), akkor az egykori zsidó és pogány hátterű keresztényeknek, valamint a meg nem tért világi érdeklődőknek a kognitív környezete is nagyon más volt, mint a mai formálisan és valóságosan keresztény, valamint a nem hívő befogadóké, s ebből következően a célnyelvi kultúra „nyelvére” lefordítva nem lehet a Biblia üzenetét „hűségesen” tolmácsolni a mai olvasónak (márpedig a legtöbb, a funkcionális egyenértékűség alapján készült Biblia is szándéka és állítása szerint hűségesen adja vissza az eredeti szöveg „értelmét” a célnyelven).14

A relevanciaelmélet hívei a kommunikáció tényleges természetének felismerése alapján egy-egy szöveg más nyelvű visszaadására elvi szinten kétféle lehetőséget látnak. Az egyik a direkt fordítás, melynek készítői arra törekszenek, hogy mintegy egyenes idézetként az eredeti szöveg kommunikatív fogódzóinak visszaadásával lehetővé tegyék az olvasónak, hogy a forrásnyelvi kultúra közegében értelmezze a szöveget. Ezért kötelességüknek tartják, hogy az olvasót ellássák megfelelő háttérismeretekkel a forrásnyelvi kultúrát illetően, például bőséges jegyzetapparátus, fogalomtár, bevezető szövegek a Biblia egyes könyveihez, térképek stb. segítségével (ezzel a célnyelvi olvasók kognitív környezetét úgy alakítva, hogy az – az érintett területeken – minél jobban hasonlítson az ókori forrásnyelvi befogadók feltételezett kognitív környezetéhez). A másik az indirekt fordítás, melynek készítői lemondanak az eredeti mondanivalójának maradéktalan átadásáról, s annak szövegét több-kevesebb tekintetben a befogadó kultúrájához és ismereteihez igazítják, arra törekedve, hogy a célnyelvi szöveg lényegét (de nem részleteit) tekintve „hűséges” legyen az eredetihez.15

A legtöbb tényleges fordítás a gyakorlatban mind direkt, mind indirekt módszerrel készült szövegrészleteket tartalmaz, azaz hibrid fordítás (Smith 2000, 74–75. p.; l. még 54–55. p.); a „tisztán direkt” vagy „tisztán indirekt” fordítás csak elméleti kategóriák, melyek segítségével megérthetjük a fordítási problémák lényegét. A relevancia elve ugyanis kimondja, hogy egy szöveg annál relevánsabb befogadója számára, minél több új információt „nyer ki” az belőle minél kisebb mentális erőfeszítés révén. Ha egy szövegrészlet mondanivalója a befogadó számára nagyon fontos, nagyon sokat hajlandó a szöveg megértéséért áldozni (azaz hajlandó megküzdeni a nehezen érthető szövegrészletekkel, melyek nem értelmezést, magyarázatot, hanem „csak” kommunikatív fogódzókat tartalmaznak); ilyenkor van lehetőség direkt fordítási megoldások alkalmazására. Ha viszont olyan szövegrészletről van szó, melynek mondanivalója nem tűnik annyira fontosnak, jobb, ha a fordító inkább indirekt fordítást alkalmaz (nyíltan értelmez), megkönnyítve ezzel a befogadó számára a szöveg megértését.

A fordítónak tehát lehetősége van arra, hogy a megértést csak ott „nehezítse meg” az eredeti szöveg nyelvi megoldásának viszonylag pontos követésével, azaz az ún. kommunikatív fogódzók hű visszaadásával, ahol nagyon fontos üzenetről van szó; máshol bátran élhet egyszerűsítő, a funkcionális egyenértékűség elvének megfelelő megoldásokkal. Például a fontos szellemi igazságok kifejtése során ragaszkodik az eredeti szövegezéshez, amennyire csak lehet (persze csak olyan mértékben, hogy a szöveg megfeleljen a célnyelv grammatikai és stilisztikai szabályainak), viszont pl. történetek elbeszélésekor nem ragaszkodik a forrásnyelv narrációs stíluseszközeihez, hanem ezeket célnyelviekkel helyettesíti.

 

Hogyan tovább?

Amennyiben a magyar bibliafordítók megismerkednének a relevanciaelmélet bibliafordítási alkalmazásával, s felismernék ennek előnyeit a funkcionális egyenértékűség elvének érvényesítésével szemben, lehetővé válna az újabb revíziók eltérő irányokban történő továbbfejlesztése. A revideált Károli mindenekelőtt lemondhatna a „dinamikus” megoldásokról – ezek amúgy sem „állnak jól” neki, mert idegenek az alapvetően a formális egyenértékűségre törekvő Vizsolyi biblia eredeti szellemiségétől. A revideált Károli így – közelebb kerülve a Vizsolyi bibliához, de az 1908-as revízióhoz is (persze nem nyelvállapotát, hanem fordítási megoldásait tekintve!) kiszolgálhatná mindazokat az olvasókat, akik szeretik és igénylik „a jó öreg Károlit”, de azokat is, akik tán csodálják, ámde eddig nem igazán szerették, mert nyelvének avultsága miatt már az 1908-as változatot sem értették igazán.

A fordítási megoldások tekintetében némileg „visszarevideált”, de nyelvileg akár tovább modernizált Károli (amely a direkt fordításhoz legközelebb álló fordításváltozat volna a magyar bibliafordítások palettáján) továbbá az Isten Igéje iránt mélyebben érdeklődő, igényes olvasóréteget is sikeresen szolgálhatná, amennyiben a szöveg értelmezését a fordítók bőséges, elsősorban (művelődés)történeti tudnivalókat tartalmazó jegyzetapparátus kidolgozásával segítenék. Ez újdonság volna az eddigi Károli-kiadásokhoz képest, viszont hatalmas lehetőséget teremtene arra, hogy Károli Gáspár örökségét hosszabb távon is megőrizzük, s ezzel együtt megismerjük a Bibliának azokat a kincseit, melyek egyébként a mai olvasó számára csak akkor válnak hozzáférhetővé, ha megtanul ógörögül, s ezen felül megismerkedik az ókori történelemnek és kultú­rának mindazokkal a vonatkozásaival, amelyek a Bibliában megjelennek. A direkt fordítás ugyanis, amint jeleztük, egyfajta egyenes idézet, amely a forrásnyelvi olvasóközönség kontextusában értelmeződik.16 Mivel a mai átlagolvasótól ez az antik közeg nagyon távol áll, és jószerivel ismeretlen, lábjegyzetek, magyarázó bevezetők, fogalomtárak, térképek stb. igénybevétele nélkül az ógörögül a legkiválóbban tudó olvasó is csak nagyon homályosan ismerheti meg Isten igéjét, tízszeresen torzító „tükör” által.

Végül az ilyen módon revideált Károlit minden újjászületett, Szentlélekkel betöltött olvasó napi eledelként használhatná, Károlinak csupán nyelvileg modernizált szövegéből kaphatna a legközvetlenebbül aktuális kijelentéseket életére nézve a Szentírás igazi Szerzőjétől. Erre a célra ugyanis sokkal inkább megfelel a nagymértékben direkt fordítás, mint az indirekt, mivel a direkt fordítás sokkal többféle értelmezést tesz lehetővé, melyek közül az elkötelezett olvasó venni tudja azt, amely az adott élethelyzetben aktuális számára. Azt is mondhatjuk, hogy a direkt fordítás egyenesen idézi magát az igazi Szerzőt, a mindenható Istent, míg az indirekt fordítás mintegy függő idézetként ismerteti Isten üzenetének tartalmát, igaz, a lehető legnagyobb pontosságra törekedve. Az indirekt fordításban tehát sokkal több van „a fordítóból” és sokkal kevesebb „Istenből”, mint a direkt fordításban. Ez azért van így, mert az indirekt fordítás készítői a nagyobb nyelvi gördülékenység és a könnyebb érthetőség kedvéért az egyes szövegrészleteknek sokszor az „értelmezését” fordítják célnyelvre, s nemegyszer át is hangolják a célnyelvi kultúra követelményeinek megfelelően, ahhoz hasonlóan, mint amikor egyetlen nyelven belül tartalmilag idézzük valakinek a szavait. Ebben az indirekt fordítás a funkcionális egyenértékűség alapján készült fordításra hasonlít (vö. Karasszon 2014, 4., 9. p.).17

Ezzel szemben a direkt fordítás készítői a forrásnyelvi szöveg kommunikatív fogódzóit fordítják le célnyelvre, melyek segítségével az olvasó maga rekonstruálja a Szerző üzenetét. A direkt fordítási módszer mindenütt, ahol azt a célnyelv rendszere lehetővé teszi, a formális megfeleltetésnek kedvez. Ez az oka, hogy épp a revideált Károlit lehet a legkönnyebben átalakítani nagymértékben direkt fordítássá. S ezt talán nem is lesz nehéz a Károli-szöveget revideáló szakemberekkel megértetni; erre a feltételezésre az jogosít fel, hogy a 2011-es revízióról szóló cikk szerzője kristálytisztán látja a probléma lényegét: „A Biblia úgy szól ma hozzánk, ahogyan megíratott két-háromezer évvel ezelőtt. Mi akkor értjük meg jobban, ha ráhangolódunk, nem pedig akkor, ha áthangoljuk a mi füleinknek kívánatos hangzásra.” (Győri 2014, 76. p.)

Ami az MBT-fordítást illeti, annak készítői igyekeztek a funkcionális egyenértékűség elvét (is) érvényesíteni, ám a Károli-biblia hagyománya hátráltatta ezt a törekvésüket, legalábbis a fordítás első kiadásában és első revíziójában. Ha az MBT-fordítás deklarálná: nem felváltani, hanem kiegészíteni kívánja a Károlit, radikálisabban eltávolodhatna annak szövegétől, méghozzá a nagyobb mértékben indirekt fordítás, vagy – ha tetszik – a funkcionális egyenértékűség irányába. Ez azt jelenti, hogy a fordítás számos esetben megtarthatná a Nida-féle elvek alapján alkalmazott explicitációs megoldásait, sőt ezek körét bővíthetné is. Kivételt főképp a szóképek és más erőteljes szellemi töltetű szövegrészek jelentenének, ahol formálisan egyenértékű megoldásokat lenne érdemes alkalmazni (hogy miért, annak kifejtésére itt nincs tér, de a kérdéssel a jövőben szeretnék részletesebben foglalkozni).

Nyelvileg, ill. stilisztikailag a fordítás tovább fejlődhetne a még nagyobb „nyelvi elegancia” irányába (vö. Pecsuk 2014, 132. p.), s ennélfogva remekül szolgálhatná a nyelvileg legigényesebb olvasók szükségeit is, mindazokét, akik nem feltétlenül törekszenek arra, hogy Isten Igéjét minden részletében, alaposan, a legnagyobb mélységeiben megismerjék. Az ilyen emberek (akik valószínűleg a bibliaolvasók döntő többségét alkotják) viszonylag csekélyebb erőfeszítéssel megtanulhatnának otthonosan mozogni a Biblia világában, megérthetnék kulcsfontosságú üzeneteit, méghozzá anélkül, hogy túl nagy erőfeszítést kelljen ennek érdekében kifejteniük. (Vagyis az MBT-fordítás bátrabban léphetne ki a Békés–Dalos-fordítás irányába, persze megőrizve minden eddigi erényét, exegetikai megbízhatóságát és korszerűségét.)

Az MBT-fordítás lehetne ezenkívül a világból jövő, olvasni szerető, iskolázottabb érdeklődők első bibliája, továbbá az istentiszteleteket látogató, mélyebb elkötelezettség nélküli tömegek fő bibliája (végül is alighanem már ma is főként ezt a szerepet tölti be). És ez a fordítás lehetne az Isten mellett erőteljesen elkötelezett és nyelvileg igényes olvasók második bibliája is, amit olyankor vesznek a kezükbe, amikor mintegy ki akarnak kapcsolódni, amikor épp nem tanulmányozni akarják Isten igéjét, hanem „csak” tartalmas és építő olvasmányélményre vágynak.

Azok a világból jövő érdeklődők és formális keresztények, akik nincsenek hozzászokva hosszabb lélegzetű szövegek olvasásához, vagy egyenesen a funkcionális írástudatlanság állapotából igyekeznek éppen kitörni, első bibliaként az Egyszerű fordítás módosított változatát használhatnák, amely az MBT-fordításnál (mai formájában is) radikálisabban indirekt fordítás, s ennélfogva az MBT-fordításhoz hasonlóan, de annál sokkal nagyobb mértékben hozza mintegy „tálcán” a legalapvetőbb, legstabilabb exegetikai megoldáso­kat.18 A szük­séges módosítások leginkább az Újszövetséget érintenék, s főleg stilisztikai jellegűek lennének, céljuk főként az lehetne, hogy enyhítsenek a fordítás darabosságán, amely a nagyfokú explicitálás következménye. Akár azon az áron is érdemes lenne gördülékenyebbé tenni a szöveget, hogy egyes szövegrészek bizonyos mértékben „visszaimplicitálódnának”.19 Amint ezek az olvasók ráéreznek az olvasás ízére, és gyakorlatot szereznek benne, egyre inkább használhatnák párhuzamosan az MBT-fordítást is, amely nagyobb mértékű „visszafogottsága” folytán egyfajta átmenetet jelenthetne a revideált Károli felé. Végül érett kereszténnyé válva, akik közvetlenül a Biblia igazi Szerzőjétől kívánnak aktuális üzeneteket kapni, megismerkedhetnének a fenti módon revideált Károlival is.

A Szent Pál Akadémián készülő Újszövetség-fordítás (SPA) jegyzetekkel ellátott változata tanulmányozási célú Bibliává fejlődhetne, annál is inkább, mert már mai formájában is nagymértékben az (l. Ruff 2014b, 163. p.). Igaz, ahhoz, hogy a hagyományosabb felekezetek részéről is elfogadást nyerjen, bizonyára szükség volna arra, hogy azok néhány képviselője észrevételezze a fordítás jegyzetapparátusát és a fordítást kiegészítő egyéb paratextusokat, s észrevételeiket a végleges szövegezésben a fordítás készítői figyelembe vegyék (természetesen úgy, hogy ez ne menjen az olyan alapvető evangéliumi igazságok hangsúlyos megjelenésének rovására, mint amilyen a megtérés, a bibliai bemerítés vagy az újjászületés üzenete).

Amint talán a fenti leírásból is kiderült, a végső cél tulajdonképpen az volna, hogy a Bibliát korábban nem olvasó emberek bibliaolvasóvá váljanak, a Bibliát olvasó embe­rek pedig a könnyebben „emészthető” indirekt fordítások után felnőjenek a sokkal nehezebben olvasható, de annál több kincset rejtő direkt fordításig. Ez azonban nem értelmezendő úgy, hogy az indirekt fordítások alacsonyabb rendűek volnának a volnának a direkt fordításoknál! Az ideális állapot egy nyelvközösségben az, ha az egyaránt rendelkezik direkt fordítással (pontosabban ahhoz viszonylag közel álló, de indirekt fordításra is jellemző megoldásoktól sem idegenkedő bibliaszöveggel) és akár öt-hat különböző mértékben „dinamikus” indirekt fordítással. Mindnyájan ismerünk olyan elkötelezett bibliaolvasókat, akik egy-egy számukra fontos igeverset akár tucatnyi magyar és más nyelvű fordításban is megnéznek, az egyes fordítási megoldásokat összehasonlítják egymással, hogy így minél plasztikusabb képet kapjanak az adott szövegrész jelentéséről (vö. Szabó 2014, 63–64. p., Horváth 2014, 67. p., Ruff 2014b, 163. p.). Miért ne hihetnénk abban, hogy az ilyen olvasók száma növekedni fog? Nem lenne ennek elérése minden lelkész, sőt minden elkötelezett hívő számára nemes és Istennek tetsző feladat?

Az előzőekből az is következik, hogy a (különböző típusú) indirekt fordításoknak korántsem csupán az a szerepük, hogy hozzásegítsék az olvasót a direkt fordítás elfogadásához. Az indirekt fordításoknak a legigényesebb olvasók életében is megvan a maga helye. Jómagam például nagyon szeretem a Bibliát részletekbe menően tanulmányozni, ha kell, visszanyúlva a forrásnyelvi szövegekig, mégis szívesen olvasok indirekt bibliafordításokat is, akár magyar nyelven, akár más nyelveken. A cél tehát az lenne, hogy mindezek a bibliák ott sorakozzanak a legtöbb olvasó könyvespolcán (s ezeken túl akár még a felekezeti kötöttségűek is). Úgy gondolom, hogy négy-öt könyv megvételét a legtöbb hívő nem szükségszerűen érzi elhordozhatatlan anyagi tehernek – ha kellőképpen van motiválva. Így tekintve még piaci szempontból sem kell az egyik bibliafordítási vállalkozás résztvevőinek a többiben konkurenciát látni.

 

Bibliafordítás és nyelvi ideológia

Még egy kérdésre ki kell térni. Ha azt akarjuk, hogy a bibliafordítások a jövőben kiegészítsék egymást, célszerű lenne tisztázni ezek nyelvideológiai alapjait. Mint minden szövegalkotást és -befogadást, a fordítás létrehozását és befogadását is befolyásolják a fordító és a befogadó nyelvi ideológiái is. Nyelvi ideológiákon olyan gondolatokat, gondolatrendszereket értünk, amelyek a legtágabb értelemben vett nyelvvel és verbális kommunikációval kapcsolatosak, például a nyelv mint elvont jelrendszer mibenlétével és működésével, a nyelvi rendszer elemeivel, az ezek használatát vezérlő szabályokkal, a nyelvi változásokkal, a nyelvi folyamatokba való emberi beavatkozásokkal, a beszélők verbális viselkedésével, nyelvek egymás közötti kapcsolatával, az általában vett „nyelv” helyével társadalom és az egyén életében, a nyelv egyes „változatainak” használatával, egyes konkrét nyelvi eszközök funkcióival, a nyelvváltozatok és nyelvi eszközök értékelésével helyesség vagy hasznosság szempontjából, konkrét közösségek nyelvi helyzetével, nyelvpolitikával, egyik nyelvről a másikra való fordítással stb.#20

A fordítók magatartását lényegében két ellentétes fordítói nyelvi ideológia befolyásolja, a nyelvi formalizmus és a nyelvi kogitizmus (l. Lanstyák 2013a, 21. p., 2013b, 311. p.). A nyelvi formalizmus az a meggyőződés, hogy tartalmilag is az a legpontosabb fordítás, amely a lehető leghűbben követi a forrásnyelvi szöveg nyelvi elemeinek szerkezetét; ez a meggyőződés áll a formális egyenértékűségen alapuló fordítási stratégiák hátterében. Ezzel szemben a nyelvi kogitizmus az a meggyőződés, hogy a szövegben, szövegrészletben megfogalmazódó gondolat, az üzenet21 elvonatkoztatható a nyelvi formától, és egy másik nyelven eltérő nyelvi formában is többnyire hiánytalanul visszaadható; ez a meggyőződés áll a funkcionális egyenértékűségen alapuló fordítási stratégiák hátterében (vö. Ryken 2004, 20–22. p.; Pecsuk 2012; Vladár 2012, 11. p.).

Ha egységes szemléletű fordításokat akarunk, mindkét ideológiát felül kell vizsgálni a föntebb elmondottaknak megfelelően. Amint láttuk, a formai pontosság önmagában nem garantálja a mai befogadó számára, hogy (legalább nagyjából) azt értse az adott célnyelvi szövegrészleten, amit a forrásnyelvi befogadó értett kétezer évvel ezelőtt. Erre csak akkor van (némi) esély, ha a formailag pontos megoldások alkalmazása mellett segítünk az olvasónak abban, hogy a forrásnyelvi befogadók kognitív környezetének lényegi elemeit megismerje. Ezenkívül a formai pontosság nem vezethet a célnyelv grammatikai vagy stílusnormáját sértő nyelvi formák használatához, mert ezek szükségtelen mértékben növelnék a feldolgozási erőfeszítést, anélkül, hogy ezért az olvasó sok mindent kapna cserébe.

Ugyanúgy felülvizsgálandó a nyelvi kogitivizmus ideológiája. Nem igaz az, hogy egy szövegrészlet jelentése maradéktalanul „kinyerhető” a nyelvi formából és „átvihető” egy másik nyelvi formába: az üzenet nyelvi formája és tartalma egymástól elválaszthatatlan.22 Éppen ezért a fordítónak, ha alapvetően direkt fordítás elkészítése a célja, csak olyankor szabadna eltérnie a formailag is legpontosabb célnyelvi megoldástól, amikor a formailag legpontosabb célnyelvi megoldás sérti a célnyelvi grammatikai vagy stílusnormáját, ezáltal pedig növeli a feldolgozási erőfeszítést anélkül, hogy a befogadót emiatt számottevő módon kárpótolná.

A föntiekből következően az egyes fordítások nem abban kell, hogy különbözzenek, hogy az egyik a formális, a másik a funkcionális egyenértékűség elvét érvényesíti nagyobb mértékben. Sem az egyik, sem a másik típusú egyenértékűség nem elvetendő, csak éppen nem más-más fordításban, hanem ugyanabban a (típusú) fordításban szükséges alkalmazni őket, mivel ezek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Ezt egyébként minden fordító jól tudja, s a legjobb fordítók sohasem mentek el túl messzire sem a formális egyenértékűség alkalmazásában (ha annak voltak a hívei), sem a funkcionális egyenértékűség alkalmazásában (ha ennek a követői voltak). A formális egyenértékűség legtöbb híve – hacsak nem kifejezetten a forrásnyelv tükrözésére törekvő fordítást készítettek annak érdekében, hogy a befogadó a fordításból minél többet megismerjen a forrásnyelvi szöveg szerkezetéből23 – mindig is tisztában volt azzal, hogy fordítása nem lehet agrammatikus, és nagyon sokan arra is ügyeltek, hogy fordítási megoldásaik lehetőleg stilisztikailag se legyenek nagyon zavaróak. Ugyanakkor a funkcionális egyenértékűség híveinek egy része – maga Nida is – mértéktartóak voltak a forrásnyelvi szöveg nyelvi jellegzetességeitől teljesen eltekintő fordítási megoldások alkalmazásában (Doty 2007, 32. p.).24

Ha a fordítók megértik a kétféle elv mögött álló nyelvi ideológiák elfogadhatatlanságát, még bátrabban fognak hallgatni nyelv- és stílusérzékükre a legmegfelelőbb fordítási megoldás megtalálásában. Ily módon tehát a fordítások nem e két elv alkalmazásában fognak különbözni, hanem abban, hogy milyen mértékű feldolgozási erőfeszítésre számítanak az olvasó részéről. Így aztán például az Isten igéjének minél alaposabb megismerése iránt elkötelezett, sőt ezen túl személyes kijelentések vételére számító befogadóknak, akik egyszersmind iskolázottak is, és nem okoz nekik gondot (nehezebb) szövegek olvasása, olyan fordítást készítenek (vagy a meglévő fordítás revízióját olyan irányba alakítják), hogy az minél közelebb álljon a direkt fordításhoz. Ez persze maga után vonja, hogy a fordítónak gondoskodnia kell arról, hogy a mai befogadók megismerjék az egykori forrásnyelvi befogadók (rekonstruált) kognitív környezetét, olyan mértékben, hogy ennek segítségével képesek legyenek az üzenetet minél jobban megérteni; föntebb beszéltünk ennek módjairól. (Ilyen típusú fordítássá legkönnyebben, amint föntebb láttuk, a Károli-fordítást lehetne fejleszteni.)

Azok a fordítók viszont, akik a kevésbé iskolázott és kevéssé olvasott befogadókat célozzák meg, nagymértékben fogják alkalmazni az indirekt fordításra jellemző megoldásokat, azaz igyekeznek minél közelebb hozni a szöveget a mai befogadó világához, persze csak olyan mértékben, hogy az ne akadályozza az Isten szerinti gondolkodás kialakulását, azaz az olvasókat az indirekt fordítás ne akadályozhassa abban, hogy azok elváltozzanak elméjük megújulása által, és egyre kevésbé igazodjanak az őket körülvevő, bibliai értelemben vett „világhoz” (azaz ahhoz a gonosz szellemi valósághoz, amely a meg nem tért emberek életében uralkodik, és a megtért embereket is – eltérő mértékben – befolyásolja). Ezenkívül a szóválasztásban is igazodnak a kevésbé iskolázott befogadók igényeihez, azaz – amennyire lehet – közismertebb, nem csak a szépirodalomban használt szavakat választanak, anélkül persze, hogy az eredeti szöveg stílusától számottevő mértékben eltérnének. (Némi jobbítás után ilyen fordítássá válhatna, amint föntebb jeleztük, az EFO.)

Azok a fordítók pedig, akik a Bibliával épp ismerkedő, de egyébként olvasott befogadóknak szánják fordításukat, bátran alkalmazhatják a szókincs ritkább elemeit is, amennyiben az eredeti egy-egy kommunikatív fogódzója azokkal adható vissza leginkább, és amennyiben ezek stílusértéke nem üt el számottevő mértékben forrásnyelvi megfelelőiétől. Másfelől azonban olyan fordítást célszerű létrehozniuk, amely a célnyelvi befogadók kognitív környezetére épít, különben egy olyan „kezdőnek”, aki még a Biblia világának alapjait sem ismeri, a szöveg megértéséhez a számára elviselhetőnél nagyobb feldolgozási erőfeszítésre volna szüksége akkor is, ha rendszeresen olvas igényes szépirodalmi szövegeket. (Az ilyen olvasók számára, amint arra föntebb utaltunk, a meglévő magyar fordítások közül, az MBT látszik a legmegfelelőbbnek, különösen ha tovább halad a funkcionális ekvivalencia nagyobb mértékű érvényesítésének útján, lerázva magáról – amennyire az új helyzetben lehet – a Károli-hagyomány bilincseit.)

Ami az egyéb, nem kifejezetten a fordítással kapcsolatos nyelvi ideológiákat illeti, ezeknek a fordításokban játszott szerepével egy korábbi írásomban foglalkoztam (Lanstyák 2013a, 24–27. p.). Itt most csupán kettőre térek ki, azokra, amelyek talán a legnagyobb befolyást gyakorolják a bibliafordításokra, a nyelvi konzervativizmusra és a nyelvi purizmusra. Ezeknek, különösen a nyelvi konzervativizmusnak, eltérő mértékben kellene érvényesülniük a különböző típusú fordításokban; a fordítónak tehát a fordítás típusa alapján kellene eldöntenie, mekkora teret enged fordításában e két ideológiának (és a többi, itt nem említettnek is).

A nyelvi konzervativizmus mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a nyelv hagyományos formái különleges értéket képviselnek, megőrzésük társadalmi, sőt kulturális és nemzeti érdek. A nyelvi konzervativizmus számára jó ürügy a hagyományos, az olvasók által megszokott megfogalmazások megőrzésének „nemes” szándéka; az ily módon megőrzött megfogalmazások a fő szálláscsinálói a mai fordítások archaizmusainak; elsősorban a VKF-re és az MBT-re kell itt gondolni (a fő fordításváltozatok közül). Nagy a kísértés az archaikus forma használatára akkor is, ha az nyelvileg is, jelentését tekintve is jobban megfelel a forrásnyelvi formának, mint a ma használatos forma (pl. a magyarban régiessé vált szenvedő igealakok vagy a -ván/-vén képzős határozói igenevek). Mivel az archaikus formák sok esetben egyszersmind emelkedettek is, sokan úgy gondolják, hogy ezek nagyon is beleillenek a bibliafordításba (l. Horváth 2014, 67. p.).

A nyelvi konzervativizmus ideológiájának érvényesítésére természetesen a revideált Károli a legalkalmasabb; nehéz volna úgy modernizálni Károlit, hogy Károli maradjon, mégse legyen benne semmilyen archaizmus. Szintén lehet némi szerepe a nyelvi konzervativizmus ideológiájának az iskolázott beszélők számára készített fordításnak, mint amilyen az MBT-fordítás lehetne. Ellenben az iskolázatlan olvasóknak szánt fordítás – nálunk az EFO – tudatosan kell, hogy szembehelyezkedjen a konzervativizmus nyelvi ideológiája által támogatott nyelvi megoldásokkal, hiszen deklaráltan „a mai ember számára érthető stílusban, a hétköznapi nyelv eszközeivel” kívánja kifejezni „a Biblia örökérvényű üzeneteit” (Szőcs 2014, 167. p.).

A konzervativizmushoz kapcsolódó további, a fordításokban alapvetően fontos szerepet játszó ideológia a nyelvi purizmus, melynek lényege, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű nyelvi formák (közvetlen kölcsönzéstermékek); hasonlóképpen az idegen minta nélküli, belső keletkezésű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, melyeket idegen mintára alkottak (közvetett kölcsönzéstermékek).

Ami a közvetlen kölcsönszavakat („idegen szavakat”) illeti, a magyar bibliafordítói hagyomány ezek tekintetében erősen purista. A közvetlen kölcsönszavak kerülésére már a Vizsolyi biblia szerzői is törekedtek, ahogy ez kiderül a Biblia előszavából (l. Tóth 1994, 17. p.); talán ennek a következménye, hogy a mai magyar nyelvben is kevés olyan idegen szó van, amely „jól érzi magát” a Bibliában: az idegen szavak döntő többsége stilisztikailag kirí a Biblia szövegéből (l. Lanstyák 2013b). Pontosabban – kirínának, ha használnák őket, de a fordítók nyilván érzik ezt, és ritkán vezetnek be új idegen szavakat az újabb fordításokba. A közvetlen kölcsönszavak kerülése olyannyira része a magyar bibliai stílusnak, hogy nincs értelme ellene menni; úgy tűnik, erre többnyire nincs is szükség, mert a legtöbb bibliai fogalomra van jó ősi vagy belső keletkezésű szavunk, amelyre meg nincs, arra régóta idegen szó használatos, ezek pedig elfogadottak a bibliafordításban (pl. evangélium, apostol, angyal, kerub, próféta, és persze izraelita, lévita, farizeus, szaducceus, zelóta, prozelita, efód stb.), s inkább jövevényszavak már, mint idegen szavak.

Ami az alkalmi és az állandósult nyelvtani kontaktushatás eredményét, a nyelvtani interferenciajelenségeket és a nyelvtani kölcsönzéstermékeket illeti, ezekre régi fordítóink valószínűleg nem voltak érzékenyek, ennek köszönhető a Károli-fordítás régebbi verzióinak nagyfokú idegenszerűsége (egészen az SKF-ig, sőt azon túl is, az RLF-ig). Mivel a Károli-fordítást csak méltatni illik, a fordításnak erről a vonásáról ritkán beszélünk; részben talán azért is, mert az idegenszerűségek jelentős részét a befogadók annyira megszokták, hogy a bibliai stílus szerves részének érzik őket, s megfigyeléseim szerint máig hatóan befolyásolják az élő igehirdetések, sőt általában is a hívők közösségeiben való kommunikációt is.25

A mai fordítói szakma alapkövetelményeihez tartozik, hogy a fordító érzékeny legyen a kontaktushatásra, s igyekezzen a fordítást megóvni tőle. Éppen ezért az új fordítások, pl. az MBT, az EFO vagy a VKF nem vádolhatók azzal, hogy nagymértékben érvényesülne bennük a forrásnyelvi kontaktushatás,26 inkább ellenkezőleg: néha ott sem jelenik meg, ahol a kontaktusjelenségek megőrzésére talán szükség volna. A hebraizmusok és a hellenizmusok ugyanis nem egy esetben szükségesek, fontos kommunikatív fogódzóként szolgálják a mondanivaló megértését, az ember szeme elől elrejtett szellemi valóság működését. Jómagam úgy gondolom, hogy az Újszövetség nem azért van tele hebraizmusokkal (sőt más nyelvi kontaktushatás is megjelenik benne), mert Isten Szelleme olyan „apróságokkal”, mint amilyen az „idegenszerűségek” használata az Újszövetség nyelvében nem törődött, hanem azért, mert ezek megőrzését fontosnak tartotta a mondanivaló szempontjából. S ezzel ráadásul üzen is a mai fordítóknak: nem bűn az „idegenszerűségek” használata, ha ezek megkönnyítik a befogadó számára a szellemi törvényszerűségek megismerését, s nem növelik meg számottevően a szövegrészlet megértéséhez szükséges feldolgozási erőfeszítést.27

 

Zárszó

Dolgozatomban arról próbáltam meggyőzni a nyájas olvasót, hogy a magyar bibliafordítások célközönség és funkció szerinti differenciálódását nem szükséges a távoli jövőben elképzelni: a legfontosabb meglévő fordítások, mindenekelőtt a VKF, az MBT és az EFO jó alapot szolgáltatnak ahhoz, hogy megfelelő egyeztetéssel a jövőbeli revíziók során ezek úgy legyenek fejleszthetők eltérő irányokba, hogy más-más közönséget szolgáljanak ki, és funkciókat töltsenek be.

Nyilvánvaló, hogy a meglévő fordítások ilyen (vagy akár ettől eltérő stratégiájú) továbbalakításának, a nyelvideológiai alap tudatos meghatározásának alapvető feltétele, hogy a fordítás készítőiben elegendő szeretet és alázat legyen ahhoz, hogy hajlandóak legyenek saját elképzeléseik egy részét (talán nem is olyan nagy részét!) egy magasabb célnak alárendelni. De kiknél számítsunk szeretetre és alázatra, ha nem a magukat kereszténynek valló embereknél?


Irodalom

Balogh Katalin–Zsengellér József 2014. Az IMIT-fordítás. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 19–31. p.

Bilász Boglárka 2015. Nyelv és ideológia. (Iskolai metanyelvi diskurzus szlovákiai magyar középiskolákban). Pozsony, Comenius Egyetem BTK. (Doktori disszertáció.)

Bodó Csanád 2014. Nyelvi ideológiák a magyar nyelvi változók kutatásában. Magyar Nyelv, 110, 266−284. p.

Bottyán János 2009. A magyar Biblia évszázadai. Budapest, Kálvin János Kiadó. (2., átdolgozott kiadás. Szerkesztette Pecsuk Ottó.)

de Waard, Jan–Nida, Eugene A. 1986/2002. Egyik nyelvről a másikra. Funkcionális ekvivalencia a bibliafordításban. Budapest, Kálvin János Kiadó.

Dejcsis Konrád 2014. „Isten szava: lélek és élet”. A Békés–Dalos-féle Újszövetség-fordításról. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 91–99. p.

Doty, Stephen Howard 2007. The Paradigm Shift in Bible Translation in the Modern Era, With Special Focus on Thai. A thesis submitted in partial fulfilment of the requirements for the degree of Doctor of Philosophy in Translation Studies, The University of Auckland. https://researchspace.auckland.ac.nz/bitstream/handle/2292/2458/02whole.pdf?sequence=2 (Utolsó letöltés: 2015. július 25.)

Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József szerk. 2014. Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 247 számozott oldal.

Gutt, Ernst-August 1990. A theoretical account of translation – without a translation theory. Target 2/2, 135–164. p. Újraközlés: http://www.bible-researcher.com/gutt1.html, 22. p. (Utolsó letöltés: 2014. február 10.)

Gutt, Ernst-August 1991/2000. Translation as interlingual interpretive use. In Venuti, Lawrence (szerk.): The Translation Studies Reader. London–New York, Routledge, 376–396. p.

Gutt, Ernst-August 2000. Textual properties, communicative clues and the translator. Navarro Errasti, M. Pilar–Lorés Sanz, Rosa–Murillo Ornat, Silvia–Carmina Gomez, Buesa szerk., Transcultural Communication: Pragmalinguistic Aspects. Zaragoza: Anzubar. – Internetes változat: http://cogprints.org/2584/1/TextualPropertiesCommunicative Clues.htm (Utolsó letöltés: 2014. február 13.)

Gutt, Ernst-August 2004. Challenges of Metarepresentation to Translation Competence. In Fleischmann, Eberhard–Schmitt, Peter A.–Wotjak, Gerd (szerk.): Translations­kom­petenz: Tagungsberichte der LICTRA, 4.–6.10.2001. Tübingen, Stauffenberg, 77–78. p. – Internetes változat: http://cogprints.org/6328/1/LICTRA2001-Gutt_w_figures. pdf, 13 o. (Utolsó letöltés: 2014. február 20.)

Győri Tamás József 2014. Az újonnan revideált Károliról. Milyen szempontok alapján revideálta a Károli-Bibliát a Protestáns Média Alapítvány? In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 71–77. p.

Heltai Pál 2009. Fordítás, relevancia, feldolgozás. Modern Nyelvoktatás, 15/1–2, 13–28. p. – Újraközlés: Heltai Pál 2014. Mitől fordítás a fordítás? Válogatott fordítástudományi tanulmányok. Budapest, Eötvös József Könyvkiadó. 19–44. p.28

Horváth Orsolya 2014. Miért az 1908-as Károli-revíziót használja ma a Keresztény Advent Közösség? In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 66–70. p.

Jelenits István 2014. Katolikus bibliafordítás a második vatikáni zsinat után. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 83–87. p.

Karasszon István 2014. A Magyar Bibliatanács 1975-ben megjelent új bibliafordítása. Különlenyomat.29

Kiss Etele 2014. Az ortodoxok szentíráshasználata Magyarországon. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 100–117. p.

Köves Slomó 2014. A Tanach fordításai és az IMIT-fordítás. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 32–44. p.

Lanstyák István 2009. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11/1, 27–44. p.

Lanstyák István 2011. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 13–57.

Lanstyák István 2013a. A Károli-biblia 20. és 21. századi revízióinak néhány kérdéséről. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 15/2, 3–34. p.

Lanstyák István 2013b. Nyelvi problémák a bibliafordításban. In Benő Attila–Fazakas Emese–Kádár Edit (szerk.): „…hogy legyen a víznek lefolyása…” Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. Kolozsvár, EME, 309–318. p.

Lanstyák István 2015a. Bibliafordítások használatban. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 2014. Credo, 21/2, 61–64. p.

Lanstyák István 2015b. Újra a nyelvi ideológiákról. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.) Nova Posoniensia V. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület, 9–33. p.

Lanstyák István 2015c. Nyelvi ideológiák (általános tudnivalók és fogalomtár). http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar.pdf (Utolsó letöltés: 2016. március 31.)

Navarro Errasti, Maria Pilar 2001. Transferring Communicative Clues in Translation. Revista Alicantina de Estudios Ingleses, 14, 137–149. p.

Nemesi Attila László 2012. Retorika és pragmatika: az implikatúra fogalmának klasszikus gyökerei. Magyar Nyelvőr, 136/3, 249–272. p.

Nida, Eugene A. 1964. Toward a Science of Translating, with special reference to principles and procedures involved in Bible translating. Leiden, E. J. Brill.

Nida, Eugene–Taber, Charles R. 1969. The Theory and Practice of Translation. Leiden, E. J. Brill.

Pattemore, Stephen 2008. A Drift on a Sea of Implicature: Relevance Theory and the Pragmatics of Translation. Journal of Biblical Text Research, 22, 180–202. p., Internetes változat: https://map.bloomfire.com/posts/595698-a-drift-on-a-sea-of-implicature/public (Utolsó letöltés: 2014. február 12.)

Pecsuk Ottó szerk. 2009. A Magyar Bibliatársulat hatvan éve. Budapest, Kálvin János Kiadó.

Pecsuk Ottó 2014a. Az 1975-ben megjelent új fordítású protestáns Biblia 1990-es revíziója. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.) Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 125–132. p.

Pecsuk Ottó 2014b. Az 1975-ös protestáns új fordítás 2014-es revíziója. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.) Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 133–139. p.

Ruff Tibor 2014. A Patmos-Biblia. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 78–79. p.

Ruff Tibor 2014b. A Szent Pál Akadémián készülő Újszövetség-fordítás. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 161–164. p.

Sebők Szilárd 2012a. A nyelvi ideológiák működési mechanizmusairól, avagy nyelvi ideológiák szem előtt tartása és „szembe állítása”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14/3, 87–108. p.

Sebők Szilárd 2012b. A metaforák és a nyelvi ideológiák kapcsolata egyes metanyelvi diskurzusokban. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia II. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 30–49. p.

Silverstein, Michael 1992. The Uses and Utility of Ideology: Some Reflections. Pragmatics, 2/3, 311–323. p.

Smith, Kevin G. 2000. Bible Translation and Relevance Theory. The Translation of Titus. (Pub­likálatlan doktori értekezés.) Stellenbosch, South Africa, University of Stellenbosch. http://www.sats.edu.za/userfiles/BibleTranslationandRelevanceTheory.pdf (Utolsó letöltés 2014. február 11.)

Smith, Kevin G. 2002. Translation as secondary communication. The relevance theory perspective of Ernst-August Gutt. Acta Theologica Supplementum, 2, 107–117. p.

Smith, Kevin G. 2007. The Emergence of Relevance Theory as a Theoretical Framework for Bible Translation. Conspectus, 4, 65–81. p.

Smith, Kevin G. 2008. Direct Translation: Striving for Complete Resemblance. Conspectus, 5, 169–184. p.

Szabó Zoltán 2014. Bibliaolvasás és bibliafordítások a nazarénus történelemben. Miért használják még mindig a több mint száz éves fordításokat? In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 58–65. p.

Szalai András 2014. A Jehova Tanúi „Új világ”-fordítása. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 153–160. p.

Szalai Andrea 2010. Nyelvi ideológiák és a társadalmi határok kijelölése egy erdélyi gábor roma közösségben. In Feischmidt Margit (szerk.) Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, 418–429. p.

Szőcs Zoltán 2014. Az egyszerű fordítású (EFO) Biblia. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 165–172. p.

Tarjányi Béla 2014. A Káldi-Neovulgata bibliafordítás. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.) Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 88–90. p.

Tunyogi Lehel 2014. Kecskeméthy István bibliafordítása. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 140–149. p.

Van der Merwe, Christo H. J. 2012. The Bible in Afrikaans: A direct translation – A new type of church Bible. HTS Teologiese Studies/ Theological Studies, 68/1, 8 o. http://www.scielo.org.za/pdf/hts/v68n1/v68n1a72.pdf (Utolsó letöltés: 2014. február 12.)

Varga Zsigmond J. 1992. Ógörög–magyar szótár az Újszövetség irataihoz. Budapest, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya.

Wilson, Deirdre–Sperber, Dan 1994. Outline of relevance theory. Links & Letters, 1, 85–106. p.

Wilson, Deirdre–Sperber, Dan 2000. Truthfulness and Relevance. UCL Working Papers in Linguistics, 12, 215–254. p. http://www.phon.ucl.ac.uk/home/PUB/WPL/00papers/wilson_sperber.pdf (Utolsó letöltés: 2014. február 10.)

Wilson, Deirdre–Sperber, Dan 2004. Relevance Theory. In Horn, L.R.–Ward, G. (szerk.): The Handbook of Pragmatics. Oxford, Blackwell. 607–632. p. – Internetes változat: http://www.dan.sperber.fr/?p=93. (Utolsó letöltés: 2014. február 14.)

Xu, Zhaohui–Zhou, Yanchun 2013. Relevance Theory and Its Application to Advertising Interpretation. Theory and Practice in Language Studies, 3/3, 492–496. p.

Zachar Viktor 2011. Német neologizmusok a fordítói gyakorlatban. Fordítástudomány, 13/2, 56–71. p.

Zhonggang, Sang 2006. A Relevance Theory Perspective on Translating the Implicit Information in Literary Texts. Journal of Translation, 2/2, 43–60. p.

Zsengellér József 2014. Az 1908-as „Károli-Biblia”. In Fabiny Tibor–Pecsuk Ottó–Zsengellér József (szerk.): Felebarát vagy embertárs. Bibliafordítások és használatuk a mai Magyarországon. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont Alapítvány–Luther Kiadó–Kálvin Kiadó, 47–57. p.

 

Melléklet

A szövegben említett fordítások és revíziók

A Károli-családba tartozó teljes fordításváltozatok

  1. SKF: Szász Károly vezetésével készült revideált fordítás (Budapest, 1908)
  2. KIF: Kecskeméthy István átdolgozása (Budapest, 1931)
  3. RLF: Ravasz László átdolgozása (Ligonier, 1971)
  4. KSE: A Krisztus Szeretete Egyház kiadása (Budapest, 2009)
  5. VKF: A Veritas Kiadó revideált kiadása (Budapest, 2011)

 

Önálló protestáns fordítások és fordításváltozatok

  1. CLF: Csia Lajos Újszövetség-fordítása (Budapest, 1978/2005)
  2. MBT: Magyar Bibliatársulat teljes fordítása (Budapest, 1975)
  3. MBT1: a Magyar Bibliatársulat teljes fordításának 1. revíziója (Budapest, 1990)
  4. MBT2: a Magyar Bibliatársulat teljes fordításának 2. revíziója (Budapest, 2014)
  5. EFO: Egyszerű fordítás, teljes (Fort Worth, Texas, 2003)

 

Önálló római katolikus fordítások és fordításváltozatok

  1. KNV: Káldi György teljes fordításának revíziója (Budapest, 1907)
  2. BDF: Békés Gellért–Dalos Patrik Újszövetség-fordítása (Róma, 1951)
  3. SIT: Szent István Társulat teljes fordításának revíziója (Budapest, 1973/2003)

 

Zsidó fordítás

  1. IMIT: Az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat Ószövetség-fordítása (1898–1907)

 

Fordításrészletek

  1. Hertz József Tóra-fordítása I–V. (1939–1942)
  2. SPA: A Szent Pál Akadémia fordítása (Budapest, 2001–2008)

S botját ott lelte kivirulva… (Egy motívum határtalanságairól – 2.)

A kizöldülő száraz ágról mint a kiválasztottság jelének motívumáról a nemzetközi mese- és mondaanyagban volt szó az előző közleményben, s részben ezt a témát folytatom a következőkben is.

Dolgozatomat Szent Kristóf legendájának egy részletével kezdtem. Most térjünk csak vissza hozzá! A nemzetközi mesekatalógus 768. számú mesetípusa (St. Christopher and the Christ Child) lényegében ezt a történetet meséli el (Aarne–Thompson 1961, 265–266. p.; Uther 2004, I: 424–425. p.). Mivel a témának, nem is olyan nagy túlzással, szinte könyvtárnyi az irodalma,1 csak nagyon röviden foglalom össze, kizárólag a bennünket most érdeklő motívumra összpontosítva. Ennek egyik legkorábbi feljegyzése a Legenda Aurea lapjain maradt ránk, és lényege, hogy az egy folyó partján révészként dolgozó Kristófot egy apró gyermek kéri meg, vigye át őt a túlsó partra. A révész vállára veszi a fiúcskát, de ahogy gázol a vízben, érzi, hogy egyre nagyobb, már-már elviselhetetlen ólomsúly nehezedik rá. Megtudja a gyerektől, hogy ő Jézus Krisztus, s azért oly nehéz, mert a világ összes bűnét magán hordozza.

Hogy megbizonyosodj arról, amit mondok, visszatérve szúrd a földbe a botodat a kunyhó mellett, s meglátod, reggelre kivirágzik és gyümölcsöt hoz.” Ezzel eltűnt a szeme elől. Visszatért Kristóf a házához, leszúrta a botot a földbe, s reggelre kelve látta, hogy pálma gyanánt kilombosodott, és datolyát termett.

(Voragine 1990, 163–165. p., konkrétan: 164. p.)

A német mesekatalógus szerint a német hagyományban csak a legkorábbi variánsoknál fordul elő Szent Kristóf egész legendája. Rendesen inkább, a fentebb is bemutatott révész-motívum dominál, végén a gyümölcsöt hozó bottal (Uther 2015, 186–187. p.).

Az élő szlovák folklórból nincsenek rá adataim. A cseh írásbeliségben megvan (Dvořák 1978, 1049. p.), viszont a szóbeliségből ott is hiányozni látszik (vö. Otčenášek 2012, 226. p.).

A magyar meseanyagban is meglehetősen visszafogottan van jelen, ráadásul a kizöldülő bot motívuma is hiányzik az ismert variánsokból. Berze Nagy János, a nemzetközi mesekatalógussal szemben a 779. XXX.* típusszám alatt hozza és Kálmány Lajos két, 19. század végi, alföldi variánsát ismeri (Berze Nagy 1957, II: 351. p.). A modern Magyar népmesekatalógus már a nemzetközi rendszerben használatos típusszám alatt hozza, viszont a Kálmány Lajos által lejegyzett variánsokon túlmenően újabbakat nem ismer (Bernát 1982, 46–47. p.). Kálmány egyik variánsát újraközli (Bernát 1982, 175. p.).

 

A kizöldülő száraz ág mint vezeklési motívum

A tárgyalt motívum (a kizöldülő, kivirágzó száraz ág, bot) egyéb mesékben is előfordul, noha némileg más funkcióban. A nemzetközi meseanyagban, és az azt többé-kevésbé visszatükröző mesekatalógusokban, így már Antti Aarne katalógusában, ahol a 756-os számot, és A három zöld ág (Die drei grünen Zweige) típusnevet kapta, a most tárgyalt motívum szintén meghatározó szereppel bír:

Egy remete azt mondja egy emberről, akit akasztani visznek, hogy büntetése igazságos; büntetésül koldusként kell vándorolnia addig, míg egy száraz ágon három zöld levél nem hajt ki; egy rablóbandát sorsa elmondásával jó útra térít, a zöld ágak megjelennek.2

Az Aarne-féle katalógus a Stith Thompson által átdolgozott és jóval nagyobb forrásanyagra támaszkodó, kiegészített változataiba a típusnak már három altípusa, és további három verziója is bekerült, míg a katalógus, legutóbbi, Hans-Jörg Uther általi átdolgozása egy újabb verzióval bővült:

liszka1

A nemzetközi mesekatalógus legutóbbi verziója a most bennünket inkább érdeklő altípusnak (756B: Robber Madej) Európából cigány, cseh, dán, fehérorosz, finn, finnországi svéd, francia, görög, ír, katalán, lett, litván, magyar, német, norvég, olasz, orosz, portugál, skót, spanyol, svéd, szlovák, szlovén, szorb, török és ukrán variánsait adatolja3 (Uther 2004, I: 411–412. p.).

 

A nemzeti mesekatalógusok közül, ha a magyarokat vesszük sorra, akkor Honti János jegyzékében már megtaláljuk a típust az Antti Aarne által adott típusnév és -szám alatt. A szerző hét nyomtatott variánsára hivatkozik (Honti 1928, 29. p.).

Berze Nagy János a Gyilkos haramia típusmegnevezés és a 757. sorszám alatt tárgyalja ezt a típust és kilenc magyar variánsát tartja számon (Berze Nagy 1957, II: 312–318. p.).

Az Ethnographia 1919. évi első számában közli a mese egy, Tildy Zoltán által Alsószőllősön (volt Nyitra m.) lejegyzett változatát, amely a bennünket most érdeklő motívumot is tartalmazza:

 

A kérdésre, hogy a gyilkos hogyan szabadulhat meg a bűneitől, a főhős azt a választ kapta, hogy ha azt a régi lyukas almafabotot, amelyikkel az apját, anyját meg a testvéreit agyonütötte, a patak mellett lévő hegy tetejére ülteti, aztán térden állva a szájában addig hordja rá a vizet, míg az megint fává nem lesz és gyümölcsöt nem terem, addig nem szabadul meg az örök elkárhozástól […]

Később, amikor valóban gyümölcsöt hozott az almafa, s ahogy a bűnös sorra vallotta be bűneit, minden egyes alkalommal leesett egy-egy alma a fáról, valamennyiből fehér galambok szálltak ki, mindenik „Isten áldjont” mondott neki s mind az égbe röpültek.

(Tildy 1919, 83. p.)

 

A magyar mesekatalógus megfelelő kötete a mesét a Megölő Istéfán típusnév (AaTh 756B) alatt tárgyalja és 16 variánsát ismeri:

  1. Egy fiút születése előtt odaígérnek az ördögnek. Útnak indul, hogy visszaszerezze a szerződést a pokolból. Útközben rablóval találkozik, aki megkéri, hogy nézze meg, milyen helyet készítettek neki a pokolban.
  2. A pokolban az ifjú tömjén vagy szenteltvíz segítségével megszerzi a szerződést és meglátja a tüzes ágyat (borotvával kirakott ágyat), amit a rablónak készítettek. Meg­tudja, hogy ha a rabló botját leszúrja és térden csúszva addig hordja rá a vizet, míg a száraz fa ki nem virágzik és gyümölcsöt nem hoz, akkor elkerülheti a tüzes ágyat.

III. Ettől kezdve a rabló vezekel. Mikor hosszú idő múlva az ifjú mint előkelő úr (püspök) arra jár hintón, megpillantja a fát zölden, érett gyümölcsökkel megrakva. Megölő Istéfán bevallja bűneit és meghal. Lelke fehér galamb képében mennybe száll.

(Bernát 1982, 41–42. p.)

A típusnévvel kapcsolatban érdemes Ipolyi Arnoldnak a Magyar Mythologiában közreadott megjegyzésére utalni:

 

Hont s nógrádi palócoknál sokfelé elterjedten hallom a következő különös regét [gy. 43]:4 egy zsivány, ki számtalan gyilkolásai közt atyját s anyját is megölte, megtudva jövendő kínos sorsát a másvilágon […], vezekelni kíván bűneiért, mire a választ kapja, hogy ha gyilkos botját földbe szúrva, addig fogja könyjeivel áztatni, míg ki zöldül és arany almát fog gyümölcsözni, megszabadulhat a rá váró kínoktól; számtalan év után végre a könyekkel áztatott fa virítni kezd, és annyi arany alma terem rajta, a hány embert megölt; mire vétkeit megvallja, minden bűnös tett bevallásánál, egy egy alma esik le, s belőle fehér galamb repül ki; még két alma állott a fán, mert időzött atyja s anyja meggyilkolását bevallani, de meggyónva ezt is, a két végső alma is leesett, s belőle a két fehér galamb felszállt.

(Ipolyi 1854, 359. p.)

 

Egy, ebbe a típusba sorolható, Hont megyei, ismeretlen gyűjtőtől és gyűjtési idejű mesevariáns, Mádaj címen gyűjteményében is megtalálható (Ipolyi 2006, 133. p.; vö. Ipolyi 1914, 427. p.).

A történet a szlovák anyagból már Ipolyi feljegyzéseinél korábban dokumentálva van. Jiří Polívkától tudjuk, hogy az első ismert szlovák nyelvű variánsát (Mataj címen) 1844. június 13-án írták be a rőcei kódexbe (Codex Revúcky C), ahonnan ugyanezt, szinte betűhíven 1845. február 9-én másolták át, Madaj címen a IV. lőcsei Népi Mulattató (Prostonárodní Zábavník IV.) 6. füzetébe (Polívka 1930, 75. p.). A témánkhoz kapcsolódó rész (nem is annyira) meglepő azonosságokat mutat az Ipolyi által közöltekkel, ahogy a későbbi Dobšinský-féle, tudjuk, mesterségesen előállított változattal. Pavol Dobšinský közlése (Mataj) ugyanis három korábbi variáns kompilációja (Podali: Štefan Marko Daxner z Malohontu, Samo Ormis z Gemera, Jozef Jančo zo Šariša; porovnal A. H. Škultéty), s ily módon egy negyedik, Dobšinský által létrehozott változat:5

liszka2

 

Az újabb szlovák anyagban a Frank Wollman-féle gyűjtés eredményeként két variánsát ismerjük, egészen pontosan az egyik mesébe az a motívum épül be, amikor a bűnök beismerésével az almafáról egy-egy alma lehullik, de a kizöldülő és gyümölcsöt hozó száraz ág motívuma hiányzik (Gašparíková 2001, 245–246., 948–949. p.). A másik variáns még távolabbi, halvány motívumbeli rokonságot mutat a most vizsgált jelenséggel (Gašparíková 2004, 559. p.).

A nemrégiben megjelent német mesekatalógus is három altípusra tagolja és lényegében az egész német nyelvterületről adatolja A három zöld ág mesetípust: 756A: Az öntelt remete (Der selbstgerechter Einsiedler); 756B: Madej rabló (Räuber Madej); 756C: A két bűnös (Die zwei Sünder). (Uther 2015, 176–179. p.).

 

Ami a mese eredetét illeti, arról részben megoszlanak a vélemények. Solymossy Sán­dor az alsószőlősi mese közlésének jegyzetében az hangsúlyozza, hogy „az egész típus alighanem az északszlávoknál alakult ki, kiknél Madaj a bűnös neve…” (Tildy 1919, 84. p.). Ezt követően jelent meg Andrejev monográfiája a mesetípusról, aki akkor mindösszesen 226 európai variánsát tudta összeszedni (Andrejev 1927, 9–40. p.). A később típus-címadó Madej megnevezés szerinte főleg a lengyeleknél, cseheknél [ide értette valószínűleg a szlovákokat is], ukránoknál, fehéroroszoknál és szlovénoknál a jellemző (Andrejev 1927, 191. p.). Maga a történet magva (zentrale Redaktion) Lengyelország–Galícia térségében alakulhatott ki, s innen sugárzott szét minden irányban (Andrejev 1927, 203. p.). Kérdés, hogy a szlovénekhoz, horvátokhoz hogy került. A szerbeknél, bolgároknál hiányzik. Andrejev csehszlovák közvetítést tételez fel (Andrejev 1927, 203–204. p.). Kérdés: a terjedés vajon magyar közvetítéssel vagy esetleg a horvát korridoron, Burgenlandon keresztül történt-e? A válaszadás további szövegfilológiai vizsgálatokkal talán egyszer megkísérelhető lesz.

Viera Gašparíková szerint a Mataj, illetve Madej rablóról szóló legenda valahol Nyugat-Európában, alighanem kelta környezetben keletkezett a középkor folyamán, aztán, meglehetősen egyenetlenül, egész Európában elerjedt. Előfordulásainak központi területe Dél-Lengyelország, ahonnan a szlovák anyagba is kerülhetett. Számos irodalmi feldolgozása is ismeretes (Gašparíková 2001, 948. p.).

 

A nemzetközi népmeseanyagban gyakran előforduló motívummal van tehát dolgunk. Ni­kolai P. Andrejev például a nemzetközi típuskatalógusban a 756C alatt található (The Greater Sinner = A nagyobb bűnös) mesetípus kapcsán foglalkozik érintőlegesen ezzel a motívummal is (Andrejev 1924). Georgios A. Megas csaknem fél évszázaddal később adatait újgörög adatokkal egészítette ki. A vezeklésként előírt cselekedet a legtöbb esetben itt az, hogy izzó zsarátnokra kell a szájban térden csúszva addig vizet hordani, amíg a korábban tüzesen izzó fatönk ki nem zöldül. Inkább csak elvétve fordul elő a száraz ág vagy a bűnös földbe szúrt botjának az öntézése, ahogy az a magyar anyagban jelen van (Megas 1975).

Ez utóbbi viszont vezeklési motívumnak is tekinthető, s lehet, hogy bibliai (apokrif) elem: Ivan Franko írja, hogy az ótestamentumi apokrifekben olvasható a legenda, miszerint Ábrahám Lótot a leányaival elkövetett bűnök miatt azzal sújtotta, hogy azzal vezekelhet, ha egy földbe ültetett száraz fát addig öntöz, amíg az ki nem virágzik, s nem hoz gyümölcsöt. Néhány évbe telt, amíg a száraz ág kirügyezett (Franko 1895, 23. p. Vö. Scheiber 1985, 271. p.).6 Valószínűleg ezt a vezeklési motívumot (noha nem független a kiválasztási motívumtól) mégiscsak külön alcsoportként kell kezelni.

 

Mivel szétfeszítené e tanulmány kereteit, itt csak megemlítem, hogy a most tárgyalt motívum a Tannhäuser-mondakörnek is szerves részét alkotja. A történet, amelynek részét képezi egy kivirágzó bot is, egyesek szerint Itáliából ered (ott még nincs meg benne a botcsoda), majd a délnémet területeken terjedt el. Mind a nép-, mind a műköltészetben rendkívül népszerű, és Richard Wagner operájában csúcsosodik ki.7

 

A kivirágzó száraz ág mint a jóslás eszköze a népi kultúrában

A kivirágzó száraz ág, vessző bibliai motívumát tudomásom szerint a kutatás eddig nagyjából ebben a körben (a szöveges folklór és kapcsolódó területek körében) vizsgálta. Térhódításáról az eurázsiai népek kultúrtörténetében, illetve szöveges folklórjában még hosszasan értekezhetnék, mutathatnék be további példákat, de azt hiszem, a témakör gazdagságát és sokrétűségét illetően ennyi is meggyőző volt. Most viszont lépjünk tovább, hiszen minderről mi más jut egy etnológus eszébe, mint a Katalin-ág vagy Borbála-ág, amivel Európa-szerte a leányok jósoltak, különféle alkalmakkor (általában András, Katalin, Borbála vagy Luca napján) férjhezmenetelük idejére. Valószínűleg az sem véletlen, hogy általában éppen december 24-ig, Jézus születéséig kellett kivirágoznia annak az ágnak (nem is annyira burkolt utalás a József-történetre).

A Katalin-ág képzetkörével magyar viszonylatban Niedermüller Péter foglalkozott behatóbban abaúji adatokból kiindulva. Áttekintéséből kiderül, hogy az „orákulum” (vö. Derjanecz 2001, 304. p.), noha különböző napokhoz kapcsolódó súlypontokkal (Katalin-, András-, Borbála- és Luca-nap), valamint más-más funkcióban (időjárás- vagy férjjóslás, szerencse-jel, boszorkány felismerése stb.), de a legtöbb közép-európai nép körében (románok, szlovákok, csehek, szorbok, németek) ismeretes. Feltételezi, hogy – mivel intenzívebben az északi magyar nyelvterületen elterjedt – a magyar nép körében talán (német forrásból?) szlovák közvetítéssel honosodott meg. Hangsúlyozza viszont, hogy mindez „a gyűjtések hiányával” is magyarázható, s feltételezésének „ellenkezőjét is éppen olyan nehéz bizonyítani, mint jogosságát” (Niedermüller 1976, 71. p.). Indokolt Niedermüller Péter óvatossága, hiszen való igaz, hogy a korábbi kutatások a déli magyar nyelvterületről alig adatolták a szokás meglétét, miközben a Vajdasági magyarok néprajzi atlasza gyakorlatilag minden kutatóponton ki tudta mutatni ismeretét (Borús 2003, 100. p.). További kutatások, illetve az elszórtan megjelent (vagy adattárakban lappangó) adatok összegyűjtése vélhetően a szokás ismeretét az egész magyar nyelvterületen igazolnák. Noha az adatgyűjtésnek csak a kezdetén vagyok, már a rendelkezésemre álló adatok alapján is kijelenthetem ezt. Terjedelmi korlátok miatt csak néhány magyar példa álljon itt:

 

A zsérei lányok Luca napján készítik a lucafát. Levágnak egy somfagallyat és vízbe teszik, hogy karácsonyig kizöldüljön. A leány aztán magával viszi az éjféli misére, és mise után titokban megérinti vele szeretőjét. „Ezzel magához köti a legényt.”

(Manga 1942, 16. p.)

 

A Zemplén megyei Nagytárkányban egy 1914–15 táján végzett gyűjtés alapján a jány Katalin estejen meggyfa galyat vág le, azt vizbe teszi, azt ha karácsonyra kiviret, férjhe fog menni.

(Verebélyi 1998, 58. p.)

 

A Szolnok-Doboka megyei Almásmálomon 1930 körül jegyezték föl, hogy Katalin-napkor egy borostyánágat (orgona) letörnek és vízbetesznek egy gondolattal. Ha az ág újévig kivirágzik, a gondolat teljesül.

(Makkai–Nagy 1993, 276. p.)

 

Miközben Niedermüller Péter még úgy tudta, hogy „az Alföldről és a Dunántúlról csak szórványos adataink vannak” (Niedermüller 1976, 71. p.), az újabb kutatások egyértelművé tették, hogy az utóbbi térségben Katalin és Borbála-napon

 

általánosan elterjedt szokás volt a cseresznyefa vagy meggyfaág bevitele, amit Katalin-ágnak ill. Borbála-ágnak neveztek. A levágott gyümölcsfaágat vízbe tették a sublót vagy a szekrény tetejére helyezték el. Karácsonyra ha kivirágzott, akkor a családban lévő, eladósorú lány férjhez menetelére következtettek, amelynek megvalósulását az új esztendőben várták. Szentgálon mezítláb vitték be a meggyfaágat, amelynek virágait csak az éjféli mise után vették szemügyre. Amennyiben páros volt, az új esztendőben a család készülhetett a lakodalomra. Tihanyban a meggyfaág kiágazásaira a családban, a rokonságban lévő lánynevekkel ellátott cédulákat akasztottak. Amelyik ágacska karácsony reggelére kivirágzott, az azon lévő név viselője az új esztendőben várhatta kérője megérkezését.

(S. Lackovits 2000, 10. p.)

 

Példáimat folytathatnám, szomszédnépi adatokkal is kiegészíthetném. Talán ennyi is elég azonban, hogy Niedermüller Péter közleménye óta ismertté vált adatok birtokában az eredetkérdést illetően esetleg még óvatosabban fogalmazhassunk.8 Magának a zöld ágnak persze óriási és szerteágazó a kultúrtörténete, Niedermüller Péter is ebből az irányból közelíti meg a kérdést: a zöldág-hordással, a vesszőzéssel, a májusfával és a karácsonyfával is összefüggésbe hozza a száraz gally kivirágoztatásának képzetkörét.9

A mi esetünkben viszont egy viszonylag jól körülhatárolható (rész)jelenséggel állunk szemben: adva van egy száraz (halott, néhány forrásban: özvegy!) ág, amely (csodálatos módon!) bizonyos idő elteltével kizöldell, kivirágzik, sőt gyümölcsöt is hoz, és ezzel bizonyos kiválasztottságra, (a többi között) egy elkövetkező házasságra utal. A Magyar néprajzi lexikon szócikkében Manga János a magyar nyelvterületen a kivirágoztatott gallyból való férjjóslást András, Borbála, Katalin, illetve Luca napjához kapcsolja. A szokás hiedelemhátterével, annak eredetkérdéseivel viszont nem foglalkozik (Manga 1980). Amennyiben vizsgálódásunk körébe bevonjuk a fentebb meglehetős részletességgel bemutatott bibliai történetet, a vele rokon folklórszövegeket is, akkor – legalábbis tisztán formai szempontból – egy másik származtatási, rokoníthatósági lehetőség is felvetődik, mégpedig az egyházi eredet, egyházi közvetítés eshetősége. Az eredet és kapcsolat szempontjából nyilván nem perdöntő, inkább csak illusztratív adat az a vágáshutai szlovák magyarázat, miszerint a karácsonyra kivirágoztatott száraz ág azt jelzi, hogy Szent József feleségül veszi Szűz Máriát (Krupa 1996, 50. p.). Formailag ugyancsak a bibliai történethez közelíti azt a korunkban adatolt csíki orákulumot a tény, hogy annyi gyümölcsfa- vagy orgonaágat törtek, ahány tagú volt a család, s ki-ki a saját ágacskáját figyelte, az vajon kizöldell-e, ha igen, milyen mértékben, s ebből az elkövetkező időszakban bekövetkező egészségre, betegségre, sőt halálra is következtettek (Derjanecz 2001, 363–364. p.). Hasonló hiedelmek ismeretesek a szlovákok körében is:

Chto kce vediť, či z damacich nechto do roka zemre, nech na daň sv. Ondreja pred vianočnými sviatkami odlomi teľo malych prutečkovf s čerešne (višne), keľo čeladi ma v dome (t.j. na každu hlavu jeden pruteček), a každy z nich nech si poznačí svoj jeden ten prutek. Tito poznačene prutky treba dať do pohara do vody a nehať v teplej izbe eš do vianočnych sviatkov. Tito prutečky pekne rozkvitnú a vyvinu sa, len toho nie, kto ma v budúcem roku zomreť.

(Vojtek 1907)

Hogy a legtöbb európai nép néphitébe a kivirágzott ágból történő férjjóslás cselekménye a fentebb bemutatott apokrif forrásokból került-e át, vagy már az apokrifekbe is az adott korban ismert folklórjelenségként került-e, egyelőre nehezen megválaszolható. Jelen dolgozat egy adatgyűjtés kezdeti stádiumának eredményeiből kirajzolódó kérdésfelvetés kívánt mindössze lenni.

 

Utóirat

Hogy mégsem minden csoda, ami annak tűnik, arról szól egy egészen friss hír, miszerint egy dán cég olyan ceruzákat hozott forgalomba, amelyeket ha földbe szúrunk, levelet hajtanak, kivirágoznak.10

 

Irodalom

Aarne, Antti 1910. Verzeichnis der Märchentypen. Helsinki, Soumalaisen Tiedeakatemian Toimituksia. /FF Communications, 3./

Aarne, Antti–Thompson, Stith 1961. The Types of the Folktale. A Classification and Bibliography. Helsinki, Suomalainen Tiedeakatemia–Academia Scientiarum Fennica. /FF Communications, 184./

Andrejev, N.[ikolai] P. 1924. Die Legende von den zwei Erzsündern. Helsinki, Suomalainen Tiedeakatemia. /FF Comminications, 54./

Andrejev N.[ikolai] P. 1927. Die Legende vom Räuber Madej. Helsinki, Soumalainen Tiedeakatemia–Academia Scientiarum Fennica. /FF Communications, 69./

Bernát László 1982. A magyar legendamesék típusai (AaTh 750–849). Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport. /Magyar népmesekatalógus, 3./

Berze Nagy János 1957. Magyar népmesetípusok I–II. A bevezető tanulmányt írta és a tudományos szerkesztést végezte Banó István. Pécs, Baranya Megye Tanácsa.

Borús Rózsa 2003. Jeles napok. In Papp Árpád–Raffai Judit–Terbócs Attila (szerk.): Vajdasági magyarok néprajzi atlaszának kommentárkötete. Szabadka, Kiss Lajos Néprajzi Társaság, 97–104. p.

Derjanecz Anita 2001. Jóslások és előjelek. In Pócs Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Budapest, Európai Folklór Intézet–Osiris, 288–371. p.

Dobšinský, Pavel 1928. Prostonárodné slovenské povesti. Usporiadal Pavel Dobšinský. Ilustroval M. Galanda. Sošit 2. Turčiansky Sv. Martin, Nákladom Kníhtlačiarskeho úcastinárskeho spolku.

Dömötör Sándor 1959. Adalékok népszokásaink ismeretéhez. Karácsonyi asztal és Adonis-kert. Ethnographia, 70, 345–358. p.

Dübi, Heinrich 1907. Drei spätmittelalterliche Legenden in ihrer Wanderung aus Italien durch Schweiz nach Deutschland. 3. Frau Vrene und der Tannhäuser. Zeitschrift des Vereins für Volkskunde, 17, 249–264. p.

Dvořák, Karel 1978. Soupis staročeských exempel. Index exemplorum paleobohemicorum. Praha, Univerzita Karlova.

Franko, Ivan 1895. Pověst o Přemyslově kvetoucí lísce a pověsti o kvetoucí holi. Český lid, 4, 22–26. p.

Frenzel, Elisabeth 1966. Stoff-, Motiv- und Symbolforschung. 2., durchgesehene und ergänzte Auflage. Stuttgart, Metzlersche Verlagsbuchhandlung.

Gašparíková, Viera szerk. 2001. Slovenské ľudové rozprávky. 2. zväzok. Výber zápisov z rokov 1928–1947. Zapísali poslucháči Slovanského seminára Univerzity Komenského v Bratislave pod vedením profesora Franka Wollmana. Editorka a vedecká redaktorka Viera Gašparíková. Bratislava, Veda. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Gašparíková, Viera szerk. 2004. Slovenské ľudové rozprávky. 3. zväzok. Výber zápisov z rokov 1928–1947. Zapísali poslucháči Slovanského seminára Univerzity Komenského v Bratislave pod vedením profesora Franka Wollmana. Editorka a vedecká redaktorka Viera Gašparíková. Bratislava, Veda. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Glück Kálmán 1907. Tannhäuser. A monda és fontosabb irodalmi feldolgozásai. Budapest, k.n.

Heinrich Gusztáv 1915. Tannhäuser. Irodalomtöténeti tanulmány. Budapest, Franklin-Társulat Nyomdája.

Honti, Hans 1928. Verzeichnis der publizierten ungarischen Volksmärchen. Helsinki, Soumalainen Tiedeakatemia–Academia Scientiarum Fennica. /FF Communications, 81./

Ipolyi Arnold 1854. Magyar Mythologia. Pest, Heckenast Gusztáv.

Ipolyi Arnold 1914. Ipolyi Arnold népmesegyűjteménye. Kálmány Lajos szerk. Budapest, Kisfaludy-Társaság–Athenaeum /Magyar Népköltési Gyűjtemény, 13./

Ipolyi Arnold 2006. A tengeri kisasszony. Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyűjteménye egész Magyarországról 1846–1858. Benedek Katalin szerk. Budapest, Balassi Kiadó. /Magyar Népköltészet Tára, 6./

Kovács Endre 1982. Doroszló hiedelemvilága. Újvidék, Forum Könyvkiadó.

Krupa, Ondrej 1996. Kalendárne obyčaje. I. Jeseň, predvianočné obdobie. Békéšska Čaba, Slovenský výskumný ústav.

  1. Lackovits Emőke 2000. Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton-felvidéki favakban. Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága.

Makkai Endre–Nagy Ödön 1993. Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez. A második bővített kiadást szerkesztette, sajtó alá rendezte és mutatókkal ellátta: Barna Gábor. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság–MTA Néprajzi Kutatóintézet /Magyar Népköltési Gyűjtemény Új Folyam, XX./

Manga János 1942. Ünnepi szokások a nyitramegyei Menyhén. Budapest, A Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. /Néprajzi Füzetek, 9./

Manga János 1968. Ünnepek, szokások az Ipoly mentén. Budapest, Akadémiai Kiadó /Néprajzi Tanulmányok/

Manga János 1980. Kivirágzott ág. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon 3. Budapest, Akadémiai Kiadó, 224–225. p.

Megas, Georgios A. 1975. Die Legende von den zwei Erzsündern in der griechischen Volksüberlieferung. Fabula, 16, 113–120. p.

Niedermüller Péter 1976. A Katalin-ág az abaúji nép szokásaiban. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 15, 69–73. p.

Otčenášek, Jaroslav 2012. Antropologie narativy. Problematika české pohádky. Praha, Etnologický ústav Akademie věd České republiky.

Penavin Olga 1988. Népi kalendárium. A esztendő néprajza a jugoszláviai magyarság körében. Újvidék, Forum Könyvkiadó.

Polívka, Jiří 1923. Súpis slovenských rozprávok. Sväzok I. Turčiansky Sv. Martin, Matica slovenská.

Polívka, Jiří 1930. Súpis slovenských rozprávok. Sväzok IV. Turčiansky Sv. Martin, Matica slovenská.

Scheiber, Alexander 1985. Der aufblühende Stab. In Essays on Jewish Folklore and Comparative Literature. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szövérffy József 1943. Szent Kristóf. Budapest, Pázmány Péter Tudományegyetem Német Nyelvészeti és Néprajzi Intézete. /Német néprajzi tanulmányok, 10./

Tildy Zoltán 1919. Meg se született s már is eladott halászfiú. Alsószőllős (Nyitra m.). Ethno­graphia, 30 (1919), 82–84. p.

Uther, Hans-Jörg 2004. The Types of International Folktales. A Classification and Bibliography. Based on the System of Antti Aarne and Stith Thompson. Vol. 1: Animal Tales, Tales of Magic, Religious Tales, and Realistic Tales, with an Introduction. Vol. 2: Tales of the Stupid Ogre, Anecdotes and Jokes, and Formula Tales. Vol. 3: Appendices. Helsinki, Suomalainen Tiedeakatemia–Academia Scientiarum Fennica. /FF Communications, 284–286./

Uther, Hans-Jörg 2015. Deutsche Märchenkatalog. Ein Typenverzeichnis. Münster–New York, Waxmann.

Vajda László 1951. Rítus-tanulmányok. II. Egy magyar agrár-rítus elterjedéséhez. Ethnographia, 61, 62–72. p.

Vajda László 2008. Die Adonisgärtchen und das Wunder der Keimung. In Münchner Beiträge zur Völkerkunde. Jahrbuch des Staatlichen Museums für Völkerkunde München. Band 12, 7–23. p.

Verebélyi Kincső szerk. 1998. Néphit szövegek. Új folyam. Néphit szövegek a Folklore Fellows Magyar Osztályának gyűjtéseiből. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.

Vojtek, Michal 1907. Povery v Terchovej. Časopis Museálnej slovenskej spoločnosti, 10, 19. p.

Voragine, Jacobus de 1990. Legenda Aurea. Budapest, Helikon Kiadó.

Zender, Matthias 1979. Christophorus (AaTh 768). In Enzyklopädie des Märchens. Hand­wörterbuch zur historischen und vergleichenden Erzählforschung. Band 2. Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1405–1411. hasáb

„…gyakorlati közigazgatási ember akarok lenni…” Bajcsy-Zsilinszky Endre szüleinek címzett levelei Alsókubinból (1912–1914)*

Magyarországon alig találni települést, ahol ne volna legalább egy utca elnevezve Bajcsy-Zsilinszky Endréről (1886–1944). A név tehát széles körben ismert – mondhatni, közismert –, ám ugyanez már kevésbé mondható el a név viselőjéről. Pedig a félig szlovák, félig magyar származású, nyilasok által kivégzett politikus-publicista cikcakkos pályája ellenére azon kevés Horthy-kori politikus közé tartozik, akiknek alapvetően pozitív emléke máig sem kopott meg. Ez a szokatlan állandóság természetesen aligha függetleníthető a tragikus végkifejlettől. Amennyiben azonban fordítunk egyet a sajátos optikán és e rendkívül sokrétű életművet megkíséreljük minden időszakában saját kontextusában értelmezni, a magyar társadalom- és eszmetörténet szinte mindem ága-boga (nemzetiségi, dzsentri-, agrár- és zsidókérdés, asszimiláció, politikai radikalizmusok stb.) megmutatkozik benne. Érdemes tehát a történetet a legelején kezdeni.

A szlovák származású, evangélikus Zsilinszkyek (eredetileg: Žilinsky) „őshonosnak” számítottak Békés vármegyében, vagyis a 18. századi felföldi telepítésekkel kerültek a környékre. Bajcsy-Zsilinszky Endre nagyapja még jómódú parasztemberként vett részt a békéscsabai közéletben, egyebek között a bírói tisztet is betöltötte. Nagyobbik fia, Mihály (1838–1925) szédületes karriert futott be. Amellett, hogy jelentékeny tudományos munkásságot fejtett ki, Tisza Kálmán híveként 1889 és 1892 között Csongrád, 1892 és 1895 között Zólyom vármegyei főispánként, 1895 és 1905 között pedig kultuszminisztériumi államtitkárként működött, valamint országgyűlési képviselőként is többször képviselte pátriáját.1 „Miska bácsi” sikereire egyrészt büszke volt a család, másrészt unokaöccse leveleiben az irigység és a frusztráltság is jól megragadható.2 Mihály öccse, (id.) Zsilinszky Endre (1852–1919) testvérével ellentétben nem került országos pályára, hanem Kassán, Békéscsabán, majd Szarvason tanított s lapszerkesztőként tevékenykedett, végül a békéscsabai közélet tevékeny részese lett. A későbbi politikus édesapját mindazonáltal a politika helyett elsősorban a modern gazdálkodással kapcsolatos kérdések érdekelték. A száz-egynéhány holdas apai örökséget gyarapítandó részt vett az Arad vármegyei jószágigazgatóság kincstári birtokain folyó parcellázásban, melynek révén az 1890-es években – rövid időre – az „ezerholdasok” közé emelkedett, annak minden társadalmi presztízsével együtt. (Vigh 1992, 12–13. p.) Bajcsy-Zsilinszky Endre jóval később, Szekfű Gyulával folytatott polémiájában úgy fogalmazott, édesapja e szikes földterületen „bihari nagybirtokosokkal, Tisza Istvánnal, Tisza Kálmánnal, Markovits Antallal, Lovassy Ferenccel együtt egy nagyszabású öntözőréti érdekeltségben vett részt”. A vállalkozás azonban túlmutatott a család anyagi kondícióján és a századelőn nagymérvű eladósodáshoz vezetett. (Tilkovszky 1986, 21–22. p.) A családi levelezésnek is vissza-visszatérő témája a birtok körüli gondok, bérletek és adásvételek.

Ifjabb Zsilinszky Endre3 Szarvason látta meg a napvilágot 1886. június 6-án. A család már egyéves korában Békéscsabára költözött, így ebben a sajátos, markánsan szlovák gyökerű, ám modernizálódó és homogenizálódó (magyarosodó) parasztias kisvárosban érték az első meghatározó impulzusok. Endrét a millennium évében íratták be szülei a békéscsabai evangélikus gimnáziumba, ahol 1904-ig tanult, kitűnő eredménnyel.4 A századforduló hangulata a békéscsabai Rudolf Főgimnáziumot sem hagyta érintetlenül. Ekkor robbantak be a közgondolkodásba azok az elemek (a germán és szláv törekvéseknek ellenállni képes regionális magyar nagyhatalom víziója, a magyar jellem történelemformáló szerepe stb.), melyek majd lebontják a 67-es liberális alapokat és Zsilinszky nézetrendszerének is stabil alapzataként rögzülnek. (Romsics 2004, 121–159. p.) A gimnáziumból útja a kolozsvári egyetem jogi karára vezetett, ami komoly léptékváltást, a békéscsabai viszonyokhoz mérten jóval polgáriasultabb közeget jelentett.5 Itt született publicisztikai zsengéiben már fellelhető néhány olyan alapállás, amelyektől haláláig nem tágított. Ilyen az államalkotó „ezeréves magyar nemzet” ethosza és a történelmi argumentáció.6 A történelemformáló államférfiakra hivatkozó fiatal Zsilinszky határozottan konzervatív („az államrend élő organizmus és semmiféle szervezet rohamosan, egyszerre ki nem alakulhat”7), nietzschei hatásokat mutatva tömegellenes („a tömeg nem alkot”8) és feltűnően didaktikus gondolkodású: „állami és társadalmi szervezet az a gép, mely az egyének szellemi, fizikai és erkölcsi erejét nemzeti erővé, az egyének munkaenergiáját nemzeti munkává alakítja át.”9 Az egyetemi évek fontos állomása a Németországban (Lipcse, Heidelberg) eltöltött két szemeszter (1906/07) és az ehhez kapcsolódó tanulmányutak. A békéscsabai ifjút egyszerre nyűgözik le a városok és az egyetemek, valamint Bismarck és Goethe szelleme.10 Ám nemcsak a szellemiség, a neves professzorok (Wilhelm Wundt, Karl Bücher) és a gondolatébresztő olvasmányok (pl. Werner Sombart), de a technikai vívmányok, a munka- és lakáskörülmények, illetve a munkásbiztosítás is nagy hatást gyakoroltak rá. Le is vonta szomorú konklúzióját: „Magyarország vagy másképpen fog a jövőben gazdálkodni, vagy menthetetlen.”11

Hazaérkezve sikeresen ledoktorált, majd balatonfüredi kúrát vett,12 hogy aztán „egyéves önkéntesnek”13 álljon a bécsi 1. k. u. k. huszárezrednél. Itt szinte rögtön komoly fegyelmi vétséget követett el: egy szóváltást követően felpofozta egyik társát, akit leveleiben visszatérő jelleggel zsidóként becsmérelt.14 Az ügy nyolc hónapig zajló eljárást eredményezett, melyben a családi levelezés alapján reális forgatókönyv volt, hogy a fiatalembert nem engedik tiszti iskolára. Szintén ebből az anyagból rajzolódik ki az a magas szintű kapcsolati háló – Zsilinszky Mihály, Khuen-Héderváry Károly, Fejérváry Géza és Tisza István –, melynek köszönhetően végül „elrendeződött” az ügy, és Endre 1910 szeptemberében letehette a tartalékos tiszti vizsgát. Leszerelése után Békéscsabán ügyvédjelöltnek állt, ám a három évtized távlatából is felemlegetett munkakörülményei aligha elégítették ki az ambiciózus és meglehetősen hiú ifjút.15 Ráadásul alighogy a bécsi affér hullámai elültek, minden korábbinál komolyabb bajba keveredett. 1911. május 14-én Gábor testvérével együtt saját otthonában halálosan megsebesítette a közismert parasztpolitikust, Áchim L. Andrást. Az ügyből azonnal miniszteriális szinten kezelt ügy lett, melyről helyszínre küldött tudósítókon keresztül tájékoztattak országos lapok. A Zsilinszky fivéreket végül felmentették, Endre pedig elhagyta az ügyvédi pályát és főispáni titkárként helyezkedett el az Árva vármegyei Alsókubinban. Karrierjét azonban – megannyi kortársához hasonlóan – kettévágta a Nagy Háború, noha hivatalosan 1917-ig megőrizte ezt a pozícióját.16

Zsilinszky Endre az „úri középosztály” azon részéhez tartozott, amelyik miután sebesülésekkel és kitüntetésekkel gyarapodva végigharcolta az I. világháborút, nem tudta elfogadni a történelmi Magyarország összeomlását, és kérdéseire a hátországban keresett nacionalista válaszokat. Ez vezette el a már harmincas éveibe lépő fiatalembert 1918-ban az ellenforradalom táborába, a Magyar Országos Véderő Egylet alapítói közé, és ezért vált a fajvédők meghatározó politikusává a húszas évek első felében. A Szózat című lap főmunkatársaként, majd főszerkesztőjeként militarista és antiszemita propagandát folytatott, és szociális reformokat hirdetett. Gazdag publicisztikájával ő formálta legnagyobb hatással a fajvédő külpolitikát. (Pritz 1990 621. p.) Ekkoriban úgy vélte, a liberális nemzetszemlélet helyére a „fajt” kell helyezni, helyeselte a numerus clausust és megelégedett egyfajta visszafogott földreformmal. 1923–24-ben, kiábrándulva a konszolidációból, az ún. fajvédő csoporttal (Gömbös Gyula, Eckhardt Tibor, Ulain Ferenc stb.) kilépett a kormánypártból, és társaival megalapította az önálló Fajvédő Pártot (Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt). 1926-ban Derecskén a fajvédők színeiben sikertelenül próbálta még egységes párti jelöltként 1922-ben szerzett mandátumát megtartani, vagyis megtapasztalhatta, mit jelent ellenzékben és a parlamenten kívül politizálni a Bethlen-rendszerben. Amikor azonban Gömbös – híveivel együtt – 1928-ban visszatért az Egységes Pártba, a tőle fokozatosan elhidegülő Bajcsy-Zsilinszky már nem tartott vele, helyette 1930-ban megalapította a Nemzeti Radikális Pártot. Ez a váltás kétségkívül jelentősnek tűnik politikai karrierjét illetően, ám – már csak az általa összeállított százhetven oldalas pártprogram ismeretében is17 – ideológiai szempontból meglehetősen felemásnak tűnik. Mindenesetre a visszaélésektől terhes 1935-ös tarpai választási kudarc után az NRP egyesült a Kisgazdapárttal, Bajcsy-Zsilinszky pedig 1939-ben az immáron megszerzett tarpai mandátum révén újra parlamenti képviselő lett. Ekkor már belpolitikai („svábveszély”) és külpolitikai síkon (nemzetiszocialista expanzió) egyaránt határozottan németellenes és radikális földreformpárti. A magyarság ősi szabadságát és önkormányzati hagyományait hangsúlyozva egyszerre állt ki egyfajta „pozitív fajvédelem” mellett és a zsidótörvények ellen, segítette az üldözötteket és a parlamentben – minden gáncsoskodás dacára – napirenden tartotta a kegyetlenkedések ügyét. Eklektikus nézetei az általa szerkesztett lapok (Szabad Szó, Független Magyarország) arculatán is nyomot hagytak. Bajcsy-Zsilinszky Endre Magyarország német megszállásakor, 1944. március 19-én a letartóztatására érkező németeket fegyverrel fogadta, a tűzharc során több lőtt sebet kapott. Börtönfogságból a kiugrási kísérlet zűrzavarában szabadult, ezután a Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság elnökeként vett részt az ellenállás irányításában. A nyilasok november 23-án tartóztatták le, és a mentelmi joga miatt indított procedúrát követően Sopronkőhidán december 24-én ki is végezték. (Gyurgyák 2012, 131–155. p.)

Az alábbiakban közölt hét levél 1912 és 1914 között íródott, amikor Zsilinszky Endre az Árva vármegyei magyar államapparátusba került, először mint díjtalan közigazgatási gyakornok. A békéscsabai – Áchim-ügy miatt kritikus – „tűzvonaltól” kellő távolságra, mintegy 450 km-re fekvő új környezet nem volt ismeretlen számára, ráadásul a nemzetiségi közeg is hasonlított némiképp az otthonira. Számára azonban ez a közeg csakis „nemzetiségi” olvasattal bírt, hiszen bár hivatalnoktársaival eljárt a „tót polgárok műkedvelő előadásaira”, számára idegen volt a szlovákság,18 melyet vélhetően jobb híján családi múltként elfogadott, ám ez sem alföldi, sem felföldi viszonylatban nem vált személyes identitásának részévé (még nagybátyja államnemzeti keretbe illesztett kettős identitásának szintjén sem).19 Zsilinszky Árvában „nem bürokrata, hanem gyakorlati közigazgatási ember” akart lenni, és úgy tűnik, eleinte ehhez adottak is voltak a feltételek: elragadottan nyilatkozott közvetlen munkakörnyezetéről és a Heine-verseket idéző, három nyelven beszélő főispánról, Csaplovits Simonról, de hasonlóképpen pozitív hangnemben tudósított a kaszinóbeli hazafias megjegyzésekről és a magyarosítás sikereiről is.20 Díjtalansága azonban hamarosan rátelepedett hangulatára, mert „a levegő itt ugyan kitűnő, de még nem annyira tápláló”. 1913 elején már úgy nyilatkozott, hogy „hitvány bugrisok, akik itt körülöttem élnek”, akiket „a szívem gyökeréből mélységesen lenézek”.21 Anyagi gondjai miatt uzsorakölcsönön gondolkodik, és ismét Tisza közbenjárásában reménykedik, kérve apját, hogy találkozzon a főispánnal, de előtte írjon neki, „letegezve őt”. Utóbbi megjegyzése már a család megrendülő egzisztenciájának – és önbizalmának – jele, hiszen ezek szerint az ifjú nem tartotta evidensnek, hogy apja az úriemberek bevett érintkezési formájával közelít az új főispánhoz, Szinyei-Merse Istvánhoz.22 A családi levelezés is egyre borúsabb képet fest: „nyomorúság és vigasztalanság, betegség és idegesség, türelmetlenség és munkakedv-hiány” minden színtéren.23

Zsilinszky Endre ekkori ideológiai nézetei jól rekonstruálhatóak a levelezésben is említett, „Egy közigazgatási gyakornok” aláírással közölt cikke alapján. „Gyermekko­romtól az akarat volt a bálványom; gyermekkorom óta szeretem a cselekvőket” –védi Tiszát a Budapesti Hírlap hasábjain kibontakozó vitában. Formálódó fajvédő nézeteinek szellemében kifejti, hogy „a magyar: »Herrenrasse« [felsőbbrendű faj], nem jó közkatona, mind vezér szeretne lenni.” Magyarbarát heidelbergi professzoraira hivatkozik, akik szerint „Magyarország a politikai lángelmék melegágya”, mert csakis a „magyar állam misztikumával” magyarázható, hogy nagyszámú nemzetiséggel szemben képes „az állam magyar jellegét megőrizni”. A szociáldarwinizmus által érezhetően megérintett Zsilinszky szerint ugyanakkor „Magyarországon faji gyűlölködés nincs”, békés harc van, méghozzá a „fajok harca”.24 A már-már idilli kép ellenére a levelezésből tudható, hogy a lobbanékony természetű, állandósuló pénzgondokkal küzdő fiatalember 1914-ben már az érdekházasság, az Amerikába történő kivándorlás, valamint mindenféle zavaros ügyek gondolatai közt őrlődött.25 Szintén a levelezés tudósít határozott demokráciaellenességéről és antiszemitizmusáról.

A levelek túl azon, hogy az Áchim-ügy utózöngéi elől menekülő, később nevessé lett fiatalember világlátásának, aktuális lelkiállapotának és mindennapjainak hű tükrei, egy asszimilálódott középbirtokos család ügyes-bajos dolgaiba is bepillantást engednek. Különösen érdekesek továbbá az utolsó évtizedét töltő magyar közigazgatás működési mechanizmusairól, társadalmi-politikai életéről, belső viszonyairól tudósító leírások. Az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában őrzött Bajcsy-Zsilinszky-hagyatékban található forrást változatlanul, a mai magyar helyesírási szabályoknak megfelelően tesszük közzé. A kihagyásokat minden esetben zárójelbe helyezett három ponttal jelöltük; ezek vagy a család belső, esetünkben kevésbé releváns dolgait taglalják, vagy ismétlő-felsoroló jellegük miatt tekintettünk el közlésüktől (például a küldemények esetében). Ahol a több mint százéves, kézzel írt levelek olvashatatlanok és/vagy sérültek voltak, zárójelbe helyezett három kérdőjel jelöli a kihagyást.

1.

Kedves Szüleim!

 

Már mint kinevezett közigazgatási gyakornok írom ezt a levelet, ami azt hiszem, elég meglepő Édesapáékra nézve. Egyenesen Novákékhoz szállottam, s innen mentem fel a főispánhoz, aki egészen új tervvel állott elő. Ugyanis a minisztérium megkerülésével akar a főispáni titkári álláshoz juttatni, miután ott sokat akadékoskodnak s minden áron a központból akarnának a nyakára küldeni vadidegen embereket. A dolgot tehát úgy gondolja megoldhatónak, hogy azonnal kinevez közig. gyak.-nak, pár hét múlva tb. vm. aljegyzőnek és úgy vesz maga mellé titkárnak. De már most is titkárnak tekint és a kaszinóban már ilyen minőségben mutatott be. Az eddigi titkár, az a bizonyos Obercziány26 egy nagyon eszes, képzett, de minden társadalmi stiff nélküli ember, alacsony, cvikkeres: nem lesz nehéz a nyomába lépnem.

Az esküt holnap teszem le az alispán kezébe, aki – Zmeskál György – rendkívül szimpatikus, (???) ember s a főispánnak jó barátja. Megjegyzem még, hogy a főispánnak az a célja, hogy engem itt tart a vármegyénél, kilátásba helyezvén a legrövidebb idő alatt való előrejutást. Magam nem bánom, ha itt maradnék, mert én nem bürokrata, hanem gyakorlati közigazgatási ember akarok lenni.

Első benyomásaim itten igen kedvezőek. Már tegnap több okos emberrel ismerkedtem meg, (???) van egész Békésben. Egyébként a főispán tegnap itt ebédelt s estig itt kvaterkáztunk jó hangulatban, elmés és jókedvű társalgás közepette, ami nálunk teljesen ismeretlen.* Nálunk még doktrinerek az emberek, vagy tudatlanok: mind a kettő (???). Este azután a főispán elvitt a kaszinóba, ahol sorban bemutatott az uraknak. Tandlereknek és (???) nyoma sincs, valósággal válogatott társaság volt ott kevésbé jól öltözködve, mint a mi uraink, de több belső úriassággal. A főispán persze a központ, aki kitűnő adomákkal és Heine-versek recitálásával mulattatott bennünket. S az asztalunknál mindjárt volt 2–3 ember, aki hozzá tudott szólani. Egyáltalán hasonlíthatatlanul magasabb a műveltség színvonala, mint az Alföldön. És – teringettét – nincs demokrácia! Ez is valami. Kissé kellemetlen, hogy magántársaságban még a főispán is állandóan három nyelven beszél: magyarul, németül és tótul. Ennek is meg lesz azonban az az előnye, hogy tökéletesen meg fogok tanulni németül. És tótul is meg kell majd legalább úgy, ahogy tanulnom, ami már korántsem kellemes dolog.

Egyelőre itt lakom Novákéknál, míg lakást nem kapok. Novákék igazán rendkívül szívesek s alig akarnának elengedni. Természetesen én ezzel a vendégszeretettel nem szeretnék visszaélni és sietek lakást keresni. Hanem a holmimat azért már most tessék elküldeni, mindenekelőtt és elsősorban az ágyneműt akár külön is. Azután a többi ruhámat, a tanulásra kivitt könyveimet, szótáraimat – angolt és németet –, (…) angol könyveimet. (…) Tessék ezenkívül egy fél liter házi bórvizet, az otthon hagyott borotva-szappant, körömkefét, a (???) fogkefét. Úgy tudom, (???) Jenőnél kell lenni pár könyvemnek. Ha a közigazgatási jog nála van, tessék tőle elkéretni s nekem azt is elküldeni. Természetesen a sárga cipőmet, támfáimat a (???) kivitt fekete huszárcsizmámat is tessék elküldeni, egyáltalán az oda kivitt ruháimat a Gábor27 rövid télikabátja kivételével, a nyári szürke ruháimat stb.

Húsvétra természetesen nem megyek haza, mert sokba kerül az út, bár másrészről egyet-mást jobb volna magamnak elintéznem. Egyelőre a leveleket ne tessék még közig. gyaknak se címezni, és ne tessék egyelőre senkinek sem mondani semmit, a legbizalmasabbaknak is legfeljebb annyit, hogy közig. gyak. vagyok. Nehogy idő előtt a sajtó elrontsa minden vetésemet. A sajtónak különösen nem szabad semmit megsejtenie.

Megemlítem még azt, hogy az urak itt mindnyájan nagy rokonszenvvel fogadtak, (???) ny. főszolgabíró, aki tegnap velünk volt Novákéknál, pláne azt mondta, hogy a hazának számtalan ifjú Zsilinszkyt kíván. b. B. az öreg notórius basa volt, aki még a legelőkelőbb zsidókkal is így beszélt: „(???) Laujud, komm ’mal hier!” A főispán is azt mondta, hogy ha trottik módjára eltűrtük volna az Á.28 komiszkodásait, sohasem lettem volna Árvában f. titkár. A kaszinóban mondta, nyilvánosan. Végül még jelentem, hogy míg nem leszek titkár, fizetést sem kapok, azaz pár hónapig „díjtalan” vagyok, azután segélypénzt kapok évenként 1300–1400 kor-t29 és az utazási költségeket. Pár év múlva pedig már főszolgabíró is lehetek, ha a főispán is úgy akarja, mert itt ő a minden.

Ha pénzt tetszik küldeni, egyelőre a Novák Pali bácsi címére tessék küldeni. Még van ugyan vagy 50 koronám. Novákék üdvözletüket küldik édesanyáéknak.

Kezüket csókolja szerető fiúk,

Endre

 

Alsókubin 912. márc. nemtudomhanyadika, kedd.

OSZKK. 28. fond. 178. 50. levél

2.

Kedves szüleim!

 

Szerencsésen megkaptam mindent (…). Kimaradt azonban a hosszú harisnyához való harisnya-tartó és – úgy veszem észre – a levélpapíros dobozom is, pedig még volt benne egy jó csomó levélpapír. Hanem a fehérneműm valahogy kevésnek tetszik nekem: ing is, mandzsetta is. Törölköző, s főleg a zsebkendő. (…)

Sopronba hétfőn délben indulok, mégpedig Pesten keresztül. Így ugyan többe kerül az utazás, de viszont (???) szállok meg, s így a hotel nem kerül pénzbe; különben Pozsonyban kellene hálnom, mert egy napon nem lehet Sopronba jutni. (Európa!) Bpestről Micával együtt megyek Sopronba, s valószínűleg együtt is fogunk lakni.30

Itt mindig jobban és jobban érzem magamat: rosszindulattal csak egy-két obskúrus megyei alhivatalnok látszik lenni irántam. A vizitelésekkel Kubinban már jobbára készen vagyok, csak még Lestinbe kell elmennem az alispánékhoz és még pár helyre.

Odahaza említettem volt Édesapának, hogy mennyi pénzre lesz szükséges, annak legalább a felét kérném a fél hónapra. Bizonyára már intézkedni is tetszett eziránt, mert különben hétfőn délben el sem tudnék indulni, pedig muszáj.

Mindig nagyobb és nagyobb bámulattal látom, micsoda hódítást tesz itt a magyar nyelv: mindenki tud magyarul, a fiatalabb generáció már egészben magyar. Valóságos politikai magasiskola ez a vármegye: itt lehet majd valamit kezdeni.

Kezüket csókolja

szerető fiúk Endre

 

Alsókubin 1912. IV. 26.

OSZKK. 28. fond. 178. 51. levél

 

3.

Kedves Szüleim!

 

Megkaptam Édesapa levelét is, sürgönyét is. Múltkori levelem éles hangjáért pedig őszinte bocsánatot kérek: első dühömben írtam. (…)

De hagyjuk ezt, szerencse, mondom, hogy uniformis is van a világon. Abban voltam a nagy – frakkos – főispáni táblán, ahol kvázi mint vice-házigazda szerepeltem. Har­minc­nyolc vendég volt. Az ebéd – este 6 óra – menüje volt: leves, hasé, tengeri rák-majonéz, fácán, őzgerinc, torta, desszert, magyar és francia pezsgő, fehér és vörös borok, feketekávé, likőr. Két huszár, hét szobalány és egy hajdú szolgált fel. Szóval nagyúri ebéd volt, meg jó kedvben éjfél utáni 2 óráig tartott s nekem 6 kor-ba került. Ez a keserves humor benne.

Egyébként van még 5 kor. a zsebemben tekintettel arra, hogy a lakást már ki kellett fizetnem, s a múlt hóról maradt kosztpénzt. Ami Édesapa kérdését illeti, hogy voltam-e Pes­ten, alighanem csak olyan költői kérdés, mert hiszen nagyon jól tetszik tudni, hogy nem mehettem. A főispán sürgetésére megígértem, hogy most vasárnap megyek el, de: miből? (…)

A levegő ugyan itt kitűnő, de még nem annyira tápláló, hogy az evésnek nevezett drága és méghozzá inesztétikus művelet alól teljesen felmentené az embert. Elég gyalázat a gondos természettől, mely még a mezők liliomait is ruházza, hogy nem vonja egy kalap alá a díjtalan közig. gyak.okat a mezők liliomaival, hogy azokat is ruházná – ingyen. Sőt az is hallatlan szemtelenség, hogy az emberek nem látják be, hogy én 6 év múlva főispán leszek, 20 év múlva m. kir. miniszter, s nem sietnek nekem felajánlani – anyagi – szolgálataikat, hogy érdemeket szerezzenek maguknak előttem. Nincs szemük ezeknek a szamaraknak! A világ különben úgy látszik, végérvényesen a tökfejűek számára van berendezve: ez születési hibája a világnak. Milyen gyalázat az, hogy míg ezek a hitvány bugrisok, akik itt körü­löttem élnek, akiknek én nappal szépeket mondok, akiknek az otrombaságait szellemességnek nevezem, s akiket ilyenkor este a szívem gyökeréből mélységesen lenézek, ezek itt jól élnek, nekem meg minden gondolatom a holnap. (…)

Remélhetőleg Tisza közbenjárása nemsokára megtörténik, akkor aztán hamar meg lesz a többi.

Nem lehetne-e Zsiros bácsitól szigorúan 1–2 hónapra kérni vagy 200 kor-t? Csak megtenné talán? Tessék megpróbálni, mégpedig hamarosan, ne hagyjuk magunkat közvetlen a cél előtt eltapostatni a sorstól. Milyen nevetségessé is válik az ember! Még én ajánlottam fel, hogy küldök a lányoknak31 az én pénzemből!

Kezüket csókolja

szerető fiúk:

Endre

Ak. 1913. I. 9.

OSZKK. 28. fond. 178. 53. levél

 

4.

Kedves szüleim!

 

A 100 kor-t, a fehérneműt, sőt az elveszett fehérneműt is megkaptam. Mind jól jött, főleg a 100 kor, amit hálásan köszönök! Elsejéig megleszek; de mi lesz azután? Elsején kell 40 kor-t küldenem (???) bácsinak, 20 kor-t a városi takaréknak. Írtam Gábornak ugyan, hogy igyekezzék Pesten valami kölcsönről gondoskodni, de nem tudom, lesz-e belőle valami. Semmi esetre sem biztos. Ez az egyik.

A másik meg az állás. A szolgabírói állást a miniszter még nem hagyta jóvá. De ha jóváhagyja, akár engem választanak meg, akár mást, én azonnal fizetést kapnék, legrosszabb esetben mint gyakornok 1000 kor-t. A megbízatás pedig, mint tetszik tudni, a Tisza intervencióját várja. Erről nem ír Édesapa semmit legutóbbi levelében.

Sem arról, nem lehetne-e Zsiros bácsitól kölcsönt kapni.

Ami Édesapának a főispánnal való találkozását illeti, ezt most már én is szeretném. Hanem tessék írni neki, letegezve őt, akképpen, hogy esetleg általam értesítse Édesapát.

Szombaton valószínűleg mégis felmegyek Pestre, nemcsak azért, mert a főispán sürgeti, hanem mert föltétlenül illik. El kell menni.

Nagyon kérem az Édesapa szíves értesítését, mi lesz a jövő hónapommal. Már csak ezért is fel kell mennem Pestre, hogy valahogy gondoskodjam magamról. Úgy, ahogy lehet. Bizony nem nagyon válogathatok bank- és uzsora-kölcsönök között. Jó lesz az utóbbi is, csak legyen.

Itt különben sokat korcsolyáztunk, de hó nincsen; most pár nap óta már jég sem. Társaságba is sokat járunk, úgyszólván minden napra van valami. (…)

Attól ne tessék tartani, hogy teljesen begubódzom a nagy tervezgetésbe. Ez csak olyan ellenméreg, amire szükség van. Éhes disznó makkal álmodik. (…) És hogy leszidtam hirtelenjében az egész világot? Nos, ez is elég ártatlan szórakozás. A világ azért áll és Miska bácsi a lapos feje dacára kegyelmes úr.32 Mindez nem szerencsétlenség. Szerencsétlenség csak az, hogy a famíliánk korán csúszott le. Ha pl. 2 évvel később csúszott volna le, akkorra mi már gyönyörűen fölcsúsztunk volna Gáborral, úgy hogy az egész lecsúszás meg se kottyant volna. De ezen kár lamentálni. Lecsúsztunk: punktum. De előbb-utóbb megint talpra állunk: ez még punktumabb.

Kezüket csókolja

szerető fiúk: Endre

Ak. 1913. I. 22.

OSZKK. 28. fond. 178. 54. levél

 

5.

Kedves Szüleim!

 

Remélhetőleg Édesanya már azóta kiheverte az esküvővel járó izgalmakat és fáradalmakat s talán ez a levél már nem is találja Édesanyámékat odahaza.

Itt én is örökös izgalmak között élek hónapok óta. A főispánról még mindig nem tudni, megy-e vagy marad. Engem ugyan hiteget, hogy ez az én dolgaimon semmit sem változtat, de hát ez bizony csak beszéd. Szerencsére már nincs messze december, akkor majd meglátjuk, mire megyek.

A másik örökös gond: a pénz. Ami nincs. Ebben a hónapban még csak megvagyok, de a jövő hónapra már nincs semmim. Nagy megrökönyödéssel vettem tudomásul, s bizony nem tudom, mivel és hogyan fogom toldozni-foldozni ezt a pár hónapot még de­cemberig. Nagyon kérem Édesapát, tessék még beszélni Zsíros bácsival s esetleg inkább még valakit szerezni fedezetül neki: csak adja meg azt az 1000 kor-t, illetve írja alá a váltót. Talán Szeberényi, vagy Sailer Vilmos33 hajlandó volna még aláírni a váltót Zsiros bácsinak. Életkérdés ez, mert itt nem tehetem magamat tönkre azzal, hogy itt vegyek fel kölcsönt. (…)

A sok baj és gond már engem is teljesen idegessé tett: szeretnék szépen lefeküdni, s aludni decemberig, hogy se enni ne kelljen, se ruházkodni, se – gondolkodni. Nem tudok dolgozni se az örökös nyugtalanság miatt. Abszolút nem csodálni való, hogy levélírásra se igen van kedvem, ne is tessék ezt tőlem rossz néven venni. Nem az érdeklődés hiánya ez, hanem a tehetetlenség érzése: hogy hiszen semmin sem segíthetek, még magamon sem. A gazdaság felől is ezért nem kérdezősködöm. Mit használok és kinek használok ezzel? Nyomorúság és vigasztalanság, betegség és idegesség, türelmetlenség és munkakedv-hiány: az egész vonalon. Olyan ez egész családunk élete most, mint az időjárás. Kiderül-e valaha: már én is kezdem elveszíteni a hitemet benne. Sunt certi denique fines.34

Kezüket csókolja

szerető fiúk: Endre

 

Ak. 1913. VII. 14.

OSZKK. 28. fond. 178. 56. levél

 

6.

Kedves Szüleim!

 

Nagy izgalmak, zaklatások után, sok utazás után ismét itt vagyok. A főispán ügyét elintéztük. Úgy volt, hogy becsületbíróság ül majd össze Abaffy Edmundot illetőleg, de Szmre­csényiék nem mentek bele a biztos bukásba. Elintéztük tehát egyoldalúlag. Komplikációk felém nem lesznek a dologból; ha igen, a mi segédünk Héry Mihály báró lesz.35

Írta Édesapa, hogy gondoskodjak magamról, ahogy tudok. Gondoskodtam is úgy, hogy Csillaghy István főjegyzőt és a főispánt pumpoltam meg. Abban a hiszemben, hogy Édesapa, mint írni tetszett, valamivel később ugyan, de elküldi a kért összeget. Nem kaptam meg.

Csaplovits különben nagyon hálálkodik nekem az ügyből kifolyólag, mert én álltam a kritikusabb pillanatokban a sarkamra. Az új főispánnál is természetesen mindent meg fog tenni, hogy előkészítse számomra a talajt. Az új főispán valószínűleg Szinyei-Merse István lesz, aki már volt kétszer főispán, Tisza bizalmas embere. Tegnap Kubinyi Árpádnál ebédeltünk, ő is megígérte, hogy engem fog ajánlani az új főispánnak.

Mint érdekes dolgot megjegyzem még, hogy becsületbíróság esetén a Csaplovits bírái Miska bácsi és Juhász György lettek volna.

Nagyon kérem Édesapát, tessék a már kért 100 kor-t elküldeni lehetőleg még elseje előtt, hogy legalább Csillaghynak megadhassam a pénzt, a főispán várhat. Sajnos csak október elsején kapok megint fizetést, 250 kor-t. A doktort sem tudtam mind kifizetni. Érzem, mint ereszkednek meg lassankint valamikor – régen – pompásan kifeszített idegeim. Ez a lecsúszás kezdete!

Kezüket csókolja

szerető fiúk: Endre

Ak. 1913. VIII. 24.

 

  1. i. Kétszer voltam a főispán ügyében Pesten. Voltam többször a klubban is. Megismerkedtem Héry Misuval.

 

OSZKK. 28. fond. 178. 57. levél

 

7.

Kedves Szüleim!

 

Némileg megkönnyebbülve olvastam az Édesapa legutóbbi levelét: mindnyájunkra nézve örvendetes dogok voltak benne. Nagyon szeretném tudni az Édesapa tervét a mentőakcióra nézve, tessék engem arról lehetőleg tájékoztatni. Meg vagyok győződve, hogy Tisza inkább meg fogja tenni a magáét, mint Miska bácsi. Ellenben a Miska bácsi tapintatlan és időszerűtlen propozíciója az én előléptetésem iránt mondhatom, kellemetlenül érintett. Végre is delikateszre is kell valamit adni és nem szabad úgy feltüntetni a dolgot, mintha én cikkemmel stréberkedtem volna.36 A főispánnak cikkemre vonatkozó sorait mellékelem.37

Réz Mihály38 különben válaszolt köszöntő levelemre egy végtelenül kedves levélben: „Kedves Barátom, kész híved stb.” és megküldte nekem a politikai könyveit: „A kiegyezésről”, „Egyenlőség és szabadság”, „Magyar fajpolitika”. Nagy örömöm volt.

E hó 22-én megyek Sárosba a főispán installációjára. De miből? Ha nem kapom meg a pénzt. Ma 20+50+12+10 kor. apró kölcsönökből van még pont 34 krajcárom. Egy gyakornoknak, egy tanfelügyelői tollnoknak, egy árvh. jegyzőnek és egy kocsmárosnak tartozom vele. Nagyon kérem tehát Édesapát, lehetőleg tessék siettetni a dolgot. A 100 kor-t, melyet karácsonykor nem tudtam megadni és az Édesanyának járó 10 kor-t tessék visszatartani.

A kaszinói felolvasás elmaradt, mert a főispán nem jöhetett el; márc.-ra halasztottuk.

Sárosban valószínűleg meg fogok ismerkedni a földművelésügyi miniszterrel39 és családjával és más potentátokkal. Utóvégre még Sárosba is kerülhetek. (…)

Kezüket csókolja

  1. fiúk: Endre

 

Ak. 1914. II. 17.

OSZKK. 28. fond. 178. 58. levél

 

Irodalom

 

Deák István 1993, Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918. Budapest, Gondolat.

Domokos József: Áchim L. András. Kossuth, 1971.

Gyurgyák János 2012. Magyar fajvédők. Budapest, Osiris.

Kmeť, Miroslav 2009. Híd a magyar–szlovák kulturális kapcsolatokban: a történész és politikus Zsilinszky Mihály. Barátság, 3.

Nyáry Gábor 2012. Az altöttingi országgyűlés és zarándoklat. A Magyar Szabadság Mozgalom és az 1947-es altöttingi események története. Acta Historica Hungarica Turiciensia, 2

Pritz Pál 1990. A fajvédők külpolitikai nézetei, 1918–1936. Századok, 5–6.

Romsics Ignác 2004. A magyar birodalmi gondolat. Uő: Múltról a mának. Budapest, Osiris.

Sávoly Mária 1986. Így élt Bajcsy-Zsilinszky Endre. Budapest, Móra.

Tilkovszky Lóránt (szerk.) 1986. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Írások tőle és róla. Budapest, Kossuth.

Tompa Andrea 2013. Fejtől s lábtól – Kettő orvos Erdélyben. Budapest, Pesti Kalligram.

Vigh Károly 1992. Bajcsy-Zsilinszky Endre 1886–1944. A küldetéses ember. Budapest, Szépirodalmi.

Széljegyzetek egy hivatalos lap margójára: Kárpátaljai Közlöny (1939–1944)

Az 1939–1944 között fennálló, a magyar jogrendben az ország egyéb területeinek közigazgatási szervezésétől eltérő közigazgatási egység, a Kárpátaljai Kormányzóság kutatása számos eredményt tud felmutatni elsősorban történeti, jogi, nyelvpolitikai szempontból. A széles spektrumot képviselő művek közös hiányossága, hogy mind ez idáig nem volt kutatva a régió belső története a helyi rendeletalkotás szintjén. Tanulmá­nyunk­ban az országos törekvések kontextusában vizsgáljuk a helyi politika irányait, területeit és mindenekelőtt tartalmát. Vizsgáljuk egyebek között, hogy léteztek-e olyan kérdéskörök, amelyekre helyi válaszok születtek, és ebből következően választ keresünk arra a kérdésre, hogy a sajátos közigazgatási terület csak nevében, egyes részleteiben vagy mélyebb tartalmában is megfelelt a magyar közigazgatáson belül elfoglalt különleges státusának.

 

Választási szabályozás Magyarországon

Nem célunk a választási rendszer elemzése, erről kiváló szakmunkák születtek, (l. többek között: Püski 2006, 153–167. p; Püski 2009, 73–101. p.; Püski 2010 35–45. p.) ám szükség van a szabályozásba való rövid betekintésre ahhoz, hogy érzékeltetni tudjuk, mire épül rá a revízió időszakának ezzel kapcsolatos eljárásrendje.

Magyarországon a két világháború közötti időszakban 1920 és 1926 között az egykamarás nemzetgyűlés, 1927 és 1945 között pedig kétkamarás parlament (Képvi­se­lőház és Felsőház) végezte a törvényalkotói munkát. A Nemzetgyűlésbe, illetve később a Képviselőházba a képviselők választások útján, a Felsőházba pedig a tagok a betöltött egyházi és világi funkció, valamint születési jog alapján történő kijelöléssel, illetve kinevezéssel kerültek be.

Az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttével lényegében nem változott meg a magyarországi választási rendszer. Az 1877-es választójogi törvény módosította a rendszert annyiban, hogy felemelte a választásra jogosultak számát 7%-ra. A választójog kiterjesztése csupán az első világháború után következett be. Az 1919 őszén Friedrich István kormánya által kiadott szabályozás (1919. évi 5985. sz. miniszterelnöki rendelet) jogkiterjesztés révén az összlakosság 7 százalékáról 40 százalékára növelte a választójogosultak arányát, a nők is szavazati jogot kaptak, a dualizmus kori nyílt szavazást a titkosság váltotta fel.

1922-ben került sor a választási rendszer újraszabályozására (1922. évi 2200. sz. miniszterelnöki rendelet). A rendelet radikális visszarendeződést jelentett, a választásra jogosultak aránya 30 százalékra csökkent, illetve visszahozták a nyílt szavazás intézményét. A 245 mandátumból 195 képviselő nyílt szavazás révén kerülhetett a parlamentbe. Szavazópolgár lehetett az a férfi, aki 24 éves és elvégezte az elemi iskola négy osztályát, a nőknél követelmény volt a 30 éves kor és az elvégzett 6 osztály, vagy annak hiányában 3 élő gyermek vagy önálló háztartás saját jövedelemből. A nyílt (nyilvános) szavazás esetében a választópolgárok a szavazatszedő küldöttség előtt, élőszóval nyilvánították ki a jelöltre irányuló választói akaratukat. Az 1922-es szabályozást 1925-ben a parlament immár törvénybe is belefoglalta (1925. évi XXVI. törvénycikk).

1938-ban született meg az új, a korszakban az utolsó választójogi törvény (1938. évi XIX. törvénycikk), amely számos módosítást tartalmazott, egyebek között teljes körűvé tette a titkos szavazást, felemelte a választásra jogosultság korhatárát férfiak esetében a 26. életévre, illetve nők esetében a 30. életévre, a nagyvárosi kerületekben csak lajstromos, a vidéki kerületekben pedig lajstromos és egyéni választást írt elő.

A Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszakban összesen hatszor tartottak – korabeli hivatalos elnevezéssel – nemzetgyűlési választásokat: 1920-ban, 1922-ben, 1926-ban, 1931-ben, 1935-ben és az utolsót 1939-ben. Valamennyi választást ugyanaz a párt nyerte, amely azonban többszöri átalakuláson és névváltoztatáson ment át: 1922–1932 között Egységes Párt, 1932–1938 között Nemzeti Egység Pártja, 1939–1944 között Magyar Egység Pártja. A párt minden választás alkalmával biztos parlamenti többséget szerzett és kormányzópártja volt az országnak.1

Az időszakban az utolsó választásokra 1939. május végén került sor, utána a háború végéig már csak időközi választásokat tartottak. A revízió során Magyarországhoz visszacsatolt területek kimaradtak a választásokból, beleértve Kárpátalját is, amelyik ekkor már Magyarország része volt.

 

A revízió és Kárpátalja

Kárpátalja magyarlakta területsávja 1938 novemberében az első bécsi döntéssel, a ruszinok lakta régiója pedig az 1939. márciusi katonai beavatkozás eredményeképpen került vissza Magyarországhoz. Az első bécsi döntést „A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítéséről” szóló 1938. évi XXXIV. törvénycikkel, a ruszin Kárpátalja visszacsatolását pedig „A Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területeknek az országgal egyesítéséről” szóló 1939. évi VI. törvénycikkel cikkelyezték be a magyar jogrendbe. Mindkét törvénycikk kitért arra, hogy a felsőházi tagok – Magyarország egészére érvényes módon – kinevezéssel, az országgyűlési képviselők azonban a magyarországi jogrendtől eltérő módon meghívással kerülnek be a magyar parlamentbe.

Az 1938. évi XXXIV. törvénycikk 2. §-a szerint: „A visszacsatolt felvidéki területek lakossága által szenátorokká, nemzetgyűlési vagy tartománygyűlési képviselőkké megválasztottak közül a jelen törvény erejénél fogva mint országgyűlési képviselők az 1935. évi április havának 27. napjára egybehívott magyar országgyűlés képviselőházának tagjai lesznek azok, akiket a magyar királyi miniszterelnök indítványára az országgyűlés, mindkét házának határozatával az országgyűlés képviselőházába meghív.”2 A felvidéki képviselők, beleértve a hat kárpátaljait – az időszakban Felvidéknek nevezték az első bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt teljes területet, beleértve a mai Kárpátalja magyarlakta sávját is, azaz csak feltételesen nevezhetjük őket kárpátaljai képviselőknek – 1938. december 5-től lettek a magyar Képviselőház tagjai. A felvidéki (és a kárpátaljai) képviselők alkották a Képviselőházban a „felvidéki képviselők csoportját”. Valamennyien az 1936-ban a Csehszlovákiához tartozó Érsekújváron létrejött Egyesült Magyar Párt tagjai voltak, amely párt 1940. március 15-ével beleolvadt a magyarországi kormánypártba, a Magyar Élet Pártjába.

Az 1939. évi VI. törvénycikk 2. §-a szerint: „Mindaddig, amíg a Kárpátalján az országgyűlési képviselőválasztások megtartása lehetséges lesz, az 1939. évi június havának 10. napjára egybehívott országgyűlés képviselőházának a jelen törvény erejénél fogva mint országgyűlési képviselők tagjai lesznek azok, akiket a kárpátaljai területek lakossága által szenátorokká, nemzetgyűlési vagy tartománygyűlési képviselőkké megválasztottak közül vagy a magyar pártok lajstromain a megválasztottak után pótképviselővé választott jelöltek avagy a Kárpátalja őslakossága által választott nemzeti tanácsi tagok közül a miniszterelnök indítványára az országgyűlés – mindkét házának határozatával – az országgyűlés képviselőházába meghív. Az így meghívottak száma legfeljebb tíz lehet.”3 A tíz képviselőt a Kárpátaljai Kormányzóság területéről a polgári közigazgatás bevezetése után hívták be a magyar Képviselőházba.

Az 1939. évi VI. törvénycikk 4. §-a ezenkívül kimondta: „Utasíttatik a minisztérium, hogy a kárpátaljai területeken az országgyűlési képviselőválasztások megtartásáról az 1940. évi június havának 30. napjáig gondoskodjék.” Erre azonban nem került sor. 1939. december 31-én hirdették ki az 1939. évi XVIII. tc.-t „a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról”,4 melynek alapján Kárpátalja 11 mandátumot kapott – ennyi járása volt a Kárpátaljai Kormányzóságnak. Azonban ezt a törvénycikket sem hajtották végre, 1940. június 19-én Teleki Pál miniszterelnök parlamenti felszólalásában kitért arra, hogy Kárpátalján június 30-ig meg kellett volna tartani a választásokat, de a háborús viszonyok miatt ezt bizonytalan időre elhalasztották. Választások helyett a behívott képviselők mandátumát hosszabbították meg, illetve a megüresedő helyeket a délvidéki képviselők bevonulásakor töltötték fel ugyancsak meghívással. (Vö. Horváth 2002)

 

A törvények és rendeletek hivatalos közzététele

A magyarországi törvények és rendeletek 1867-től kezdődően a mindenkori magyar kormány hivatalos lapjában jelentek meg nyomtatásban. Ez a hivatalos lap 1867 és 1944 között a „Budapesti Közlöny”5 volt, amely heti rendszerességgel látott napvilágot. Ezenkívül külön gyűjteménye volt a törvényeknek – az „Országos Törvénytár” és a rendeleteknek – a „Magyarországi Rendeletek Tára”.6 Mindkettő 1867-től 1945-ig jelent meg.

A kiegyezés (1867) utáni években a törvények kihirdetése közvetlenül az országgyűlésben történt meg, 1881-től kezdődően pedig az „Országos Törvénytár”-ban való közzététellel valósult meg. Az „Országos Törvénytár”-ban a törvényeket egy nyelven, magyarul jelentették meg, de belekerültek a nemzetközi szerződések is eredeti nyelven, illetve magyar fordításban. A törvényeket a dualizmus korában a magyarországi kisebbségek nyelvén – német, horvát, román, szlovák, szerb, ruszin és olasz nyelven – külön füzetekben adták ki. A rendeletek kihirdetése a teljes időszakban a „Budapesti Közlöny”-ben történt, így hatályosságuk nem a „Magyarországi Rendeletek Tárá”-ban való megjelentetéstől függött. Ennek megfelelően a „Magyarországi Rendeletek Tára” a rendeletek válogatott, utólag szerkesztett gyűjteménye volt, évente egyszer adták ki. (Kiss 1998, 17–27. p.)

Az 1938 és 1944 közötti időszakában Magyarországnak egyetlen olyan régiója volt, amely közigazgatásilag nem tagolódott be a vármegyerendszerbe, hanem területi különállást élvezett. Ez volt Kárpátalja ruszinok lakta régiója, azaz a mai Kárpátaljának az első és a második bécsi döntéssel határolt területe, korabeli hivatalos nevén – a Kárpátaljai Kormányzóság. A visszacsatolást követő hónapokban katonai közigazgatás alatt állt a terület, majd az 1939. július 7-én életbe lépő 6.200. számú miniszterelnöki rendelettel bevezették a polgári közigazgatást.

Az 1939. évi 6.200. számú miniszterelnöki rendelet „a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai terület közigazgatásának ideiglenes rendezéséről” kimondta, hogy a Kárpátaljai Kormányzóság közigazgatása háromszintű: közigazgatási kirendeltségek, járások és az egyes települések. A kormányzóság élén a kormányzó áll, akit „a kárpátaljai területet érintő általános érdekű kérdésekben” a főtanácsadó által irányított, rendszeresen ülésező nyolctagú „véleményező és indítványozó bizottság” segít. A kormányzót, a főtanácsadót, a bizottság tagjait a miniszterelnök, a közigazgatási kirendeltségek vezetőit és azok helyetteseit a belügyminiszter, a községek képviselő-testületeinek tagjait pedig kizárólag „a község férfi lakosai közül”, a főszolgabíró nevezi ki. A kormányzó jogköre megegyezett a vármegye élén álló főispán jogkörével, ezenfelül hatáskörébe tartozott a tanügyi igazgatás is, amit a vármegyék esetében a tankerületi főigazgató látott el. A rendelet 11. §-a szerint a kormányzóság területén a hivatalos nyelv a magyar és a „magyar-orosz”.

A kétnyelvűséggel külön foglalkoztak az ágazati rendeletek. Például az 1.460/ 1940. M. E. sz. rendelet „a visszacsatolt kárpátaljai területen működő cégek magyar vagy rutén nyelvű cégszövegének a kereskedelmi cégjegyzékbe bejegyzése tárgyában” így fogalmazott: „A Magyar Szent Koronához visszacsatolt kárpátaljai területen működő cégnek az idegen nyelvű cégszöveg helyett magyar vagy rutén vagy mind a két nyelvű cégszöveg bejegyzése iránt a cégbírósághoz intézett beadványa és ennek mellékletei illetékmentesek […]”. (Nizsalovszky 1943, 799. p.)

A 1939. évi 6.200. számú miniszterelnöki rendelet rendelkezett arról is, hogy a kormányzói biztos hivatalos lapot alapít. Ebben a hivatalos lapban hasábosan elhelyezve két nyelven közé kell tenni az országos törvényeket, rendeleteket, „amelyeknek hatálya a kárpátaljai területre kiterjed”, valamint a kormányzói biztos által kiadott szabályrendeleteket, és a közigazgatási kirendeltségek vezetői által kiadott rendelkezéseket és közleményeket. A paragrafus megállapította továbbá azt is, hogy a miniszteri rendeletek kihirdetése az ország hivatalos lapjában, a „Budapesti Közlöny”-ben való közzététellel történik meg, „az említett rendeleteket azonban – lehetőleg a Budapesti Közlönyben való megjelenésükkel egyidejűen – a kárpátaljai terület hivatalos lapjában magyar és magyar-orosz nyelven hasábosan szintén közzé kell tenni”.

A Kárpátalja Kormányzóság kétnyelvű hivatalos lapja, a „Kárpátaljai Közlöny – Подкарпатский Вђстникъ” a „Budapesti Közlöny”-höz hasonlóan heti rendszerességgel, vasárnaponként jelent meg. A lapok számozása a tárgyévben folyamatos volt, azonban minden év elejétől az első számmal indult. Az első szám 1939. július 30-án jelent meg, az utolsó szám – a tárgyévi 39. szám – 1944. szeptember 24-i keltezéssel látott napvilágot. Kiadója a Kárpátaljai terület kormányzói biztosa volt. A lapot felelős szerkesztőként dr. Balás Vilmos jegyezte. Hivatalok és magányszemélyek is előfizethették. Terjedelme változó volt, általában 20 és 40 oldal között. A lap az ungvári állami nyomdában – hivatalos neve: M. Kir. Állami Nyomda ungvári kirendeltsége – készült. Felelős kiadója Toroczkói József, a nyomda vezetője volt.

Toroczkói Józsefről közelebbi információnk nincsenek. Kétszer találkozunk a nevével a magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvekben a második világháború végéig terjedő időszakban: 1936. december 12-i ülésen „m. kir. állami nyomdai főtiszti cím”-et adományoznak neki és a VIII. fizetési osztályba sorolják be,7 az 1939 június 27-i ülésen kinevezik „állami nyomdai osztályvezetővé a VII. fizetési osztályba”.8 Ez arra utal, hogy Budapestről helyezhették Ungvárra 1939 nyarán.

Keveset tudunk Balás Vilmosról is. Feltehetően azonos azzal a Balás Vilmossal, aki 1932-ben Budapesten megalakult (és 1948-ig működött) Vármegyei Tisztviselők Irodalmi és Művészeti Gyöngyösi István Társasága egyik alapító tagja volt. A társaság célul tűzte ki a nemzeti hagyományok művelését a Trianon által leválasztott országrészekre is kiterjeszteni. Az alapításkor Balás budapesti „író, történetíró, vm. tb. [vármegyei tiszteletbeli] II. főjegyző”. (Jankovics 2010, 625–636. p.) 1942-ben a Kárpátaljai Tudományos Társaság adott ki Balás Vilmostól egy huszonhárom oldalas, helytörténeti-néprajzi munkát. (Balás 1942)

Amennyiben helyesek a feltételezéseink, akkor Balás és Toroczkói „ejtőernyősök” voltak – így nevezték a visszacsatolt területekre az „anyaországból”, azaz a „trianoni országterületről” kinevezett tisztségviselőket.

 

A Kárpátaljai Közlöny és a helyi rendeletek

A lap tartalmi tekintetben három részből állt. A terjedelmet döntően az ún. „Hivatalos rész” töltötte ki, ahol a központi rendeleteket közölték. A törvényeket 1939 és 1942 között a lap mellékletében adták közre – a két nyelven szerkesztett laptól eltérően a mellékletbe a törvények csak „magyar-orosz” nyelven voltak olvashatók. Néhány lapszámban megtalálható volt a „Kormányzói biztosi rendeletek” rész is. Végül pedig a „Hirdetmények” kerültek közreadásra. Az utóbbiak között többnyire ingó és ingatlan árveréseket, álláshirdetéseket, bérleti szerződéssel kapcsolatos, tisztviselői tanfolyamokról szóló és más hirdetményeket találunk.

Az időszakkal foglalkozó tanulmányok általában nem feledkeznek meg annak megemlítéséről, hogy az újság a központi jogszabályokat és a helyi rendeleteket adta hírül, azonban még senki nem vizsgálta ennek az általános megállapításnak a valóságtartalmát. Tételesen végignéztük a lapszámokat, s ennek alapján megállapítható, hogy helyi rendeletek elvétve, évente legfeljebb egy-kettő található a közlönyben, de az sem egyértelműen helyi rendelet, hanem valamely központi rendelet továbbadása. Az 1941. május 11-i, 20-as lapszámban például a kormányzói biztos a községek elöljáróinak és légoltalmi parancsnokainak figyelmét felhívja a m. kir. honvédelmi minisztérium 102.955/eln. 35. – 1941. sz. rendeletére, amely a légvédelmi készültség idején foganatosítandó eljárásrendet tartalmazza.

A miértre a választ többek között Kozma Miklós kormányzói biztos adja meg, aki a nyilvánosságban az autonómia feltétlen hívének mutatkozott. Kozma úgy vélte, hogy az autonómiaígéret teljesíthetetlen, a „rutén Kárpátalját” is a vármegyerendszerbe kellene betagolni. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszternek címzett 1941. március 11-i szigorúan bizalmas levelében a következőket írta: „Ez volna az ideális és olyan megoldás, amely kivezethetne abból a zsákutcából, amelybe az autonómia megígérése révén politikailag jutottunk.” (Idézi: Vasas 2014, 90. p.) Ez részben magyarázza, miért volt a „Kormánybiztosi rendelet” a legsoványabb rovata a kormányzóság hivatalos lapjának. Kozma már kormányzói hivatala átvételekor, Ungváron 1940. szeptember 22-én így fogalmazott: „Kárpátalja nem magyar anyanyelvű lakosságának nyelvi és kulturális jogait és kezelését magyar törvények és a kormány félreérthetetlen álláspontja szabja meg […] Általában a legmesszebbmenő figyelmet kívánom ezekre a kérdésekre fordítani, de mindjárt hozzáteszem azt is, hogy sem a rutének, sem a nyelvi kisebbségek kulturális szabadsága nem jelenthet politikai szabadosságot és kifelé húzást, s mint ahogy a kormány intenciói értelmében garantáltam javukra a nyelv és a kultúra szabadságát, épp úgy garantálom, hogy minden, a magyar állameszmétől és nemzethűségtől történő elhajlás a legsúlyosabb megtorlás alá esik.” (Kozma 1940, 281–282. p.)

 

„Magyaroroszok”

Teleki Pál miniszterelnök folyamatosan szorgalmazta a kárpátaljai vajdaságról szóló autonómiatörvény elfogadását, azonban erre nem került sor, végül maga Teleki is letett róla, hogy a fennálló magyarországi viszonyok és a világháború körülményei közepette egy szláv népességnek autonómiát adjanak az ország keleti határai mentén.

A miniszterelnökségen 1940. július 23-án tartott vitában elhangzott érvelés szerint: „A vajdaság területén a javaslat szerint a rutén az államnyelvvel egyenjogú hivatalos nyelv lesz. Az egyenjogúsággal a rutén nem válik államnyelvvé; az egyenjogúság azt jelenti, hogy a vajdaság területén a rutén épp oly hivatalos nyelv, mint a magyar.”9

Figyelemre méltó, ahogy a vajdaság tervéről szóló miniszterelnökségi vitákban a népnévvel kapcsolatban érveltek a résztvevők, egyértelművé téve a politikai megfontolások primátusát, annak ellenére, hogy maga Teleki ezzel nem értett egyet. A miniszterelnök egy 1939. augusztus 2-án kelt levelében így fogalmazott: „Szem előtt kell tartani általában, hogy Kárpátalján a magyar-orosz nyelv nem nemzetiségi nyelv, hanem második államnyelv. A nyelvkérdést gyakorlati kérdésnek kell tekinteni és semmi körülmények között sem szabad belőle politikumot csinálni.”10

Egyed István, Teleki Pálnak a kárpátaljai vajdaság ügyeinek kézben tartásával megbízott jogásza így foglalta össze a kérdéssel kapcsolatban összehívott miniszterelnökségi üléseken a népnévvel kapcsolatban elhangzott véleményeket: „A világháború előtt és alatt általában a rutén elnevezés volt a hivatalos. A[z 1918. évi Ruszka Krajna] néptörvény ’ruszin (rutén)’ megjelölést használ. A cseh-szlovák uralom alatt jött szokásba az orosz, kisorosz szóhasználat, de újabban az ukrán elnevezést is be akarják csempészni. […] A népelnevezés szempontjából a nemzetközi helyzetnek is jelentősége lehet. Amiképpen már csak Lengyelországra való tekintettel is, vagy egy esetleg létesülő Ukrajna miatt nem lenne kívánatos az ukrán szó használata, – véleményem szerint éppúgy megfontolandó az orosz szónak valamilyen változatban való alkalmazása is. Nekünk azt kell kidomborítani, hogy ez a nép egy teljesen külön nyelvet beszélő, más né­pektől független nép, s ebből a szempontból a háború előtti rutén elnevezésnek sok előnye van; rutének ti. más országokban nincsenek. A magyar-orosz elnevezés viszont a magyar néppel való testvériséget juttatja kifejezésre.” Egyed hozzátette azt is: „Ez a kérdés is tulajdonképpen el van döntve. Az 1939/VI. tc. ugyan csak Kárpátalja lakosairól beszél, de a 6.200/1939. M. E. rendelet már a magyar-orosz elnevezést használja.”11

A „magyar-orosz” kifejezés, hivatalos mivolta ellenére, nem volt egyértelműen elfogadott az országos politikusok körében sem. Néhány példa. Korláth Endre meghívott kárpátaljai képviselő így polemizált a Képviselőház 1939. december 1-jei ülésén: „Északkeleten az Erdőskárpátokban él az a nép, amelyet a legutóbbi ideológia szerint magyarorosznak mondanak. (Egy hang a balközépen: Mi csak ruszinnak mondjuk!) Én a magyarorosz kifejezést nagyon szerencsésnek tartom és rögtön megmagyarázom, hogy miért. Ezt a szót tulajdonképpen nem most találták ki, ez a szó Moszkvában, Pétervárott és általában az Oroszbirodalomban régen ismert, uhroruszin-nak mondták. (Egy hang a balközépen: Ha ragozzuk, akkor uhroruszki!) […] A magam részéről csak annyit akarok mondani, hogy ezt a szót: magyarorosz, nagyon szívesen látom és pedig egyszónak írva, mert én azt a magyaroroszt akarom látni és üdvözlöm testvérként, aki egytestben és egylélekben magyar is és orosz is, vagy orosz is és magyar is együtt, nem elválasztójellel, nem összekötő jellel, mert az az összekötő jel már veszedelmes lehet. Az lehet két milliméter, de lehet 350 kilométer is, lehet olyan összekötőjel, amelynek első része a magyar Budapesten, a második része pedig az orosz Verhovinákon nyilvánul meg. Nekem olyan magyaroroszra van szükségem, aki magyarorosz maga egy összetett szóban, vagyis egytestben egylélekben magyar is és orosz is együtt. (Gürtler Dénes:12 Szóval rutén! – Derültség.)”13 Kaminszky József14 a Felsőházban 1939. december 14-én tartott beszédében magyarázólag használta a fogalmat: „a magyar-orosz nép, vagy ahogy nevezni szokták, a ruszin nép”.15 Homicsko Vladimirnak16 a Képviselőházban 1940. november 12-én tartott beszédébe pedig így vágtak közbe: „A másik dolog az orosz nyelvhasználat, (vitéz Zerinváry Szilárd:17 Orosz vagy magyarorosz? – Palló Imre:18 Olyan nincs!) Az orosz nyelv használata azért is fontos, mert mi oroszok zárt területen lakunk.”19

Bródy András, az első podkarpatszka ruszi kormány miniszterelnöke (1938. október), a magyar parlamentbe meghívott képviselő, a ruszin parlamenti klub elnöke szerint „bizalmi krízis” is kialakult a ruszinokkal kapcsolatban. Ennek lényegét a magyar országgyűlés Képviselőházában 1939. december 7-én tartott beszédében így foglalta össze:

„[…] tudnunk kell azt, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt népünk sokat fejlődött. Az az 1918-ból ismert rutén nép, ha nem is százszázalékig, de hetven százalékig öntudatosult és ma, húsz év multán három csoportra oszlik. Az első csoportba tartoznak az 50–70 évesek, akik magyar iskolában, magyar szellemben nevelkedtek, elmagyarosodtak, jó magyarok lettek és amikor jött a változás, akkor nem tudtak belehelyezkedni az uj helyzetbe, hanem visszavonultak és önmagukban élték magyarságukat és várták a magyar felszabadulást, a terület visszacsatolását.

A második csoportba tartoznak a 35–50 évesek, akik ugyancsak magyar iskolában, magyar szellemben nevelkedtek, és amikor jött a változás, akkor fiatal koruknál fogva nem tudtak belenyugodni az új helyzetbe, próbáltak harcot kezdeni, először defenzív harcba álltak és menekültek a néphez, keresték a támaszt a népnél és amikor érezték és láttak, hogy a népben megtalálják a támaszt, akkor offenzív harcot indítottak a cseh rezsim ellen. Természetesen ebben a harcban a néppel mentek és az öntudatosuló néppel együtt ők is öntudatosultak, a nemzethez, a nemzetté fejlődött néphez hozzánőttek. Most a változás után magyar szempontból ők is becsületesek, abszolút megbízhatók, de az az előnyük megvan, hogy nem szakadtak el a néptől, mint az előbbi idősebb generáció, hanem a néppel vannak szoros szervi és lelki kapcsolatban és hivatva vannak, hogy azt a magyar szellemet és tudást, amelyet magyar iskolában szereztek, hasznosítsák a maguk népe és Magyarország javára.

A harmadik generáció, az ifjak generációja, az úgynevezett 20–35 évesek. Ezek idegen szellemben nőttek fel, idegen szellemben nevelkedtek, ezeknek Magyarország idegen, a magyarság idegen, a magyar eszme ezek részére terra incognita. (Tost László:20 Szics-gár-disták! [L. erről legújabban: Pahirja 2014, 117–154. p.]) Ezek ma úgy, mint a régi húszévesek passzív állásba helyezkedtek tele harci kedvvel és várnak, figyelnek, mi lesz, hogy a maguk nemzeti életét valahogyan ki tudják élni. Ma ebben a bizalmi krízisben a kormány álláspontja az, hogy a magyar államépítés, a magyar állameszme szempontjából a legmegbízhatóbb elemekre, ezekre az öregekre kell építeni.”21

Ennek példáját látjuk többek között a kárpátaljai vajdaságról szóló polémiákban a nyilvánosságban megszólaló/megszólaltatott személyiségek esetében. (A szövegeket l. egybegyűjtve: Fedinec 2004, 481–483., 485–516., 521–525. p.)

 

A hivatalos közlöny nyelvezete

A kormányzói biztos hivatala mellett külön fordítói irodát hoztak létre, amely rövid idő alatt valamennyi hivatali formanyomtatványnak, űrlapnak elkészítette a kétnyelvű változatát. Kétnyelvűek voltak a hivatalok bélyegzői, a postai bélyegzők, a vasúti menetrendek stb. is. Itt készült a hivatalos lap fordítása is.

A kétnyelvűség hivatalossá tétele és a kétnyelvű hivatali ügyintézés gyakorlata ismét felélénkítette a nyelvkérdés körüli polémiákat, amely évtizedek óta megosztotta a helyi értelmiséget. A magyar államhatalomnak el kellett döntenie, hogy a magyar mellett melyik nyelvet tekinti a második hivatalos nyelvnek a régióban: a (nagy)oroszt, az ukránt (kisoroszt), vagy pedig a ruszint, azaz a helyi nyelvjárásokra alapozott nyelvet, amelynek azonban nem volt egységes, sztenderd változata. A három nyelv közül az időszakban retorikai szinten a ruszin volt privilegizált helyzetben, megengedő volt a hozzáállás az orosz használatához és gyakorlatilag tiltott volt az ukrán a nacionalistának tekintett politikai környezet miatt. Ennek mentén érdemes megnézni, hogy vajon melyik nyelvváltozattal találkozunk a hivatalos közlöny hasábjain.

A nyelvkérdés gyakorlati rendezésére elsősorban a nyelvtankönyvek voltak hivatottak, illetve az egyik legfőbb feladata volt a Kozma Miklós kormányzói biztos által alapított Kárpátaljai Tudományos Társaságnak is. „Ma Kárpátalján a kormány támogatásával egy tudományos társaság működik, amelynek az a feladata, hogy véglegesen rendezze a rutén nyelvi kérdést, fejlessze a népi nyelvet irodalmi nyelvvé s végül zárja le egyszersmindenkorra a csehek által mesterségesen szított nyelvi harcot.”22 A Kárpátaljai Tudományos Társaságnak „nagy hivatása volna, sőt van is, szolgálja is ezt a hivatást: a népi rutén kultúra szerves fejlesztését, mely a rutén kultúrát függetleníteni kell a pánruszizmus, vagy pánukránizmus idegen szellemétől”.23

1940-ben a kormányzói biztos hivatalának kiadásában látott napvilágot az a címében „magyarorosz” nyelvtankönyv, (Грамматика… 1940) amelynek fő célja a ruszin irodalmi nyelv kodifikálása volt. A szerkesztőbizottság élén Ilniczky Sándor kanonok, Perényi Zsigmond kormányzói biztos főtanácsadója állt. Perényi Teleki Pál miniszterelnökhöz címzett levelében a tankönyvvel kapcsolatban leszögezte: „egyrészt megszűnteti a két évtized óta tartó kárpátaljai nyelvi harcot (melyet a cseh kormány sokszor mesterségesen szított), s így ruténjeinknek lehetőséget ad arra, hogy a maguk anyanyelvét egységesen fejlesszék tovább, másrészt akadályt emel a külföldi (ukrán, nagyorosz) nyelvek használata következtében érezhető elidegenedő hatásnak is.” (Idézi: Marina 1977/1999, 144. p.)

A tankönyvhöz Marina Gyula, a kormánybiztosi hivatal egyház- és oktatásügyi osztályának vezetője írt előszót, ezért Marina-féle nyelvtanként is ismert. Marina ebben az előszóban foglalkozott a helyi szláv népesség nyelvi jogaival, és hangsúlyozva a tankönyv jelentőségét, mindazonáltal arra hívta fel a figyelmet, hogy Volosin 1907-es (Volosin 1907) és 1919-es (Волошин 1919) nyelvtanaihoz kellene visszatérni.

Bonkáló Sándor Volosin 1907-es nyelvtana kapcsán kiemeli, hogy az „a kárpátaljai rutén nyelv első nyelvtana, mellyel nagy szolgálatot tett a ruténül tanulni akaró magyar közönségnek”, szerzőjét pedig úgy tartja számon, mint aki „sokat tett a rutén irodalom fejlesztéséért s a nép művelődéséért”. (Bonkáló 1935, 59. p.) Jurij Seveljov szintén úgy értékeli, hogy az 1907-ben kiadott grammatika egyik fő célja az lehetett, hogy a magyar nyelven iskolázott ruszinoknak lehetőséget teremtsen arra, hogy megismerkedjenek anyanyelvük nyelvtanával. (Шевельов 1987, 54. p.) Marina Gyula szerint Volosin „az Azbuka24 megírásával és grammatikájával a ruszin nyelv egyik megalkotójának tekinthető”. (Marina 1977/1999, 86. p.) Kozma Miklós így jellemzi Volosin nyelvtanírói munkásságát Az ukrán kérdés Kárpátalján című írásában: „tőle származik két határozottan legjobb igazi népi rutén nyelvtan.”25 1941-ben kiadott grammatikája előszavában Harajda is azt írja, hogy Volosin 1907-es nyelvtana „az élő népi nyelven” íródott.26 Maga Volosin saját nyelvtana kapcsán később megjegyezte, hogy bár „nem érte el a teljesen tiszta kisorosz irodalmi nyelvet, de határozott lépést tett a népi stílus felé”. Büszkén tudatja azt is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia – a kor jeles szlavistája, Asbóth Oszkár javaslatára – a kisorosz nyelv első magyarországi grammatikájának értékelte és pénzjutalommal díjazta a munkát.27

Volosin másik, Методическая грамматика című grammatikája valójában 1919 előtt (Lásd: Волошин, 1899; Волошин 1901.) és később (Lásd: Волошин 1923; Волошин 1930.) is többször, számos változatban megjelent. Az 1899-ben megjelent első és néhány további kiadásán az elemzők (Бірчак 1924, 15. p.; Белей 2010, 5–10. p.; Чучка 1993, 32. p.; Мишанич–Чучка 1995, 22. p.; Кляп 2001.) – Alekszandr Duchnovics, továbbá Volosin egykori tanára, Szabó Eumén és a nyelvtan szerkesztője, Alekszandr Mitrak hatásának tulajdonított – ruszofil befolyást fedeznek fel, ám leszögezik, hogy a grammatikák tárgya egyértelműen a helyi úzus. Az 1923-ban kiadott verzió kapcsán pedig Bircsak (Бірчак 1924, 17. p.) azt emeli ki, hogy a korábbi nyelvtanírók egybegyúrták az egyházi szláv, a nagyorosz és a ruszin nyelvet, s egy mesterséges, nem létező nyelv grammatikáját alkották meg. Ezzel szemben „Avgusztin Volosin tiszta vizekre evez, elkülönítve a ruszin nyelvet [руську мову] az orosztól és egyházi szlávtól mind fonetikai és morfológiai, mind szintaktikai téren”.

Volosin nyelvtanait elemezve Nedzelszkij ugyanakkor azt hangsúlyozza, hogy a kötetekben nyelvjárási elemeket és „magyarizmusokat” is bőven találhatunk; szerinte Volosinnak ezek a munkái meg akartak felelni a magyar nyelvpolitikai szándéknak, és a szerző el akarja különíteni a ruszinok nyelvét mind az orosz, mind az ukrán nyelvtől. (Недзльскій 1932, 245–246. p.)

A kormányzói biztos 1940. augusztus 20-án kelt 8.888. számú rendelete kötelezővé tette a Marina-féle tankönyv használatát a kárpátaljai oktatási intézményekben az 1940/41. tanévtől kezdődően. (Капраль 2010, 133. p.) Azonban a Marina-féle tankönyvet többen bírálták, mivel nem oldotta meg a nyelvi sztenderdizáció és kodifikáció problémáját, de az iskolai nyelvoktatásét sem. Egyebek között az volt vele a probléma, hogy a helyi nyelvi sajátosságok keveredtek a nagyorosz nyelvi normákkal, (Капраль 2003, 178–179. p. Lásd még: Мозер 2011, 231–251. p.) és a régióban használt szláv nyelvváltozatoktól távoli változatot konstruált.

Nem véletlen, hogy 1941-ben új, címében „ruszin” nyelvtankönyv jelent meg, Haraj­da János munkája. (Гарайда 1941) Megjelenését követően a Harajda által kidolgozott nyelvtan szolgált alapjául a Kárpátalján ruszin nyelven készülő hivatali szövegeknek, ez a volt a nyelvi mintája a korszakban ruszin nyelven megjelenő lapok és folyóiratok többségének, s ezt vették figyelembe, amikor a Kárpátaljai Közlöny – Подкар­пат­ский Вђстник számára készítettek fordításokat. A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1941. évi 27.300. számú rendelete tette hivatalos tankönyvvé az új nyelvtant.

Harajda grammatikájának – mely egyébként a Kárpátaljai Tudományos Társaság első kiadványa volt – nyelvezetét elemezve meglepő tapasztalatra juthatunk. A ruszin irányzat hívei amellett foglaltak állást, hogy a ruszin irodalmi nyelvet a helyben, Kárpát­alján beszélt nyelvjárásokra (főként a máramarosi dialektusra), a 18. századi ruszin irodalmi művek nyelvezetére, valamint az egyházi szláv nyelvre kell alapozni, és közelíteni kell az irodalmi nyelvet a népi nyelvhasználathoz. Bár a helyi szláv nyelvjárásokban máig erős magyar nyelvi hatás fedezhető fel (elsősorban a szókészletben, de más nyelvi szinteken is), (Lásd pl.: Балецкий 1958, 23–46. p.; Дзендзелівський 1959, 61–64. p.) a Harajda nyelvtana által kodifikálni kívánt nyelvváltozat gyakorlatilag mentes a magyar nyelvi kontaktushatásoktól. (Дзендзелівський 1993, 142–156. p.; Дзендзелів­ський 1996/1997, 144–167. p.; Капраль 2008, 190. p.) Nem nagyon sikerült azonban megszabadulni az orosz nyelv hatásaitól.

Feltételezhető, hogy a „Kárpátaljai Közlöny” fordítói folyamatosan igazodtak az elvárásokhoz, meglepő rugalmasságról tettek tanúbizonyságot, amire a lapban megjelenő fordítások változó nyelvi állapotából következtethetünk. A korai, 1939-es lapszámokban a Volosin-féle 1907-es nyelvtanra ismerünk, majd később a Marina-féle nyelvtan orosz hatására. Harajda grammatikájának kiadását követően sem vált azonban a fordítások nyelvezete egyenletes színvonalúvá, és az orosz nyelvi hatás végig érezhető a ruszin (magyar-orosz) szövegeken. (Дзендзелівський 1993, 154. p.)

Például a Közlöny 1941. május 4-én megjelent 19. számában a 27. oldalon az „Объявленіе о конкурсђ” című álláshirdetés szövege gyakorlatilag orosz nyelvű, ez az első néhány szóból kitűnik: „Объявляю конкурсъ на освободившееся мђсто участкового врача…”. Az egy héttel később kiadott lapszám 1. oldalán a 2.620/1941. számú miniszteri rendelet fordítását szintén erős orosz hatás jellemzi: „Если для цђли обезпеченія сельскохозяйственныхъ работъ […] не обходимо использованіе исполненій для нородной обороны, то по распоряженію оного предпринимае мђры министръ народной обороны въ согласіи съ министромъ земледђлія…”

Azt, hogy az 1941-ben kiadott nyelvtan nem rendezte végérvényesen a ruszin irodalmi norma kodifikálásának kérdését, jelzi például a „Kárpátaljai Közlöny” 1943. december 26-án kiadott 52. számából származó alábbi idézet: „Тотђ лђкарђ, которымъ на приключенныхъ назадъ, респективно занятихъ назадъ территоріяхъ оправненость къ уживанню титула лђкаря-спеціалиста уже была признана на основђ правовыхъ нормъ, дђйствующихъ подчасъ чужой окупаціђ, суть оправненђ и дальше къ уживаню титула отповђдного лђкаря-спеціалиста, ос колько были принятђ до дакотрой отечественной лђкарской коморы.”

Az idézett mondat néhány eleme (például a тотђ névmás, vagy a лђкарђ főnév többes számot kifejező végződése) a helyi, regionális nyelvhasználathoz közelít ugyan, illetve az 1941-ben még ugyanebben a lapban az orosz „врач” szó’orvos’ jelentésben, két évvel később pedig az ukrán лђкар, ám a szöveg még mindig jelentős mértékben inkább orosz(os), mintsem ukrán.

Az 1939 és 1944 között két nyelven megjelenő „Kárpátaljai Közlöny” szláv fordításainak nyelvezetét elemezve egyetérthetünk Jurij Seveljovval, aki az 1944 előtt előtti Kárpátalján uralkodó nyelvi helyzetet a következőképpen jellemezte: „A nyelvi káosz, kétségkívül, létezett, de ennek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani. A három nyelvi csoport – ruszinok, ukránok és oroszok – valójában nem állt olyan messze egymástól, mint ahogyan a polemikus írásokból tűnhet. Tiszta ukrán irodalmi nyelven nem adtak ki szinte semmit, irodalmi orosz nyelven alig valamit, főként a nem helyi származású szerzők műveit. Gyakorlatilag minden kiadvány tartalmazott helyi nyelvjárási elemeket, a különbség közöttük csupán ezek arányában volt. Ebben a tekintetben a »ruszin nyelv« hagyományos változatának eltűnése nem attól függött, hogy elvetették ezt a változatot, hanem attól, hogy a különböző szövegekben más-más nyelvvel szintetizálódott. Ez volt a valódi – vagy ukrán, vagy orosz – irodalmi nyelvhez vezető kárpátaljai út”. (Шевельов 1987, 254. p.)

Ebben a kontextusban érdekes Peter Pastor történész felvetése, miszerint „Sztálin, aki megvetette az ukránokat, miért nem Oroszországhoz csatolta Kárpátalját, mint ahogyan azt a kelet-poroszországi Königsberggel (Kalinyingráddal) és a környező területekkel tette. Nyilvánvaló, hogy az ukrán nacionalistákat akarta kooptálni, akik még a háború befejezése után is folytatták a szovjet hatalommal szembeni fegyveres ellenállást. Ugyanakkor Kárpátalja nem jelentett igazi területi veszteséget Oroszországnak, mivel Sztálin Ukrajnát a »belső birodalom« elidegeníthetetlen részének tekintette.” (Pastor 2014, 284. p.) A fenti elemzésből világos, hogy mind az orosz, mind a ruszin vagy az ukrán nyelv fejlődéséhez azonos nyelvi alapok éltek a helyi közösségben az 1940-es évek közepén. A szovjet időszakban országszerte, így az ukrán tagköztársaság területén is a nemzetiségi iskolákban nem a köztársaság nyelvét, hanem a „népek közötti érintkezés nyelvét”, azaz az oroszt tanították, az orosz tannyelvű iskolákban tantárgy volt ugyan az adott köztársaság nyelve, ám annak tanulása alól felmentést lehetett kérni. Az orosz nyelv privilegizált helyzete azt eredményezte Kárpátalján, hogy „az utcán” a szláv nyelv az oroszt vagy a helyi nyelvváltozatot, a ruszint jelentette. A Szovjetunió felbomlása után a független Ukrajnában az ukrán államnyelv került az első helyre, ami Kárpátalján nyelvi szempontból gyakorlatilag különösebb fordulatok nélkül az ukránosodáshoz vezetett. A szláv nyelv ma már egyértelműen az ukrán, gyakorlatilag eltűnt az orosz, s erősen szórványjelenség a ruszin. A 2001-es népszámlálás szerint a magyarok és a románok közel 100%-ának esetében az anyanyelv és nemzetiség egybeesik, a szlovákok és a németek közel fele az ukránt tartja anyanyelvének, és csak a romák esetében 60% feletti a más, magyar anyanyelvűek aránya.28

 

Irodalom

Balás Vilmos 1942. Az Erdős Kárpátok és a Nagy-Alföld, ruszinok és magyarok. Ungvár.

Балецкий, Эміль 1958. Венгерские заимствования в лемковском говоре села Комлошка в Венгрии. Studia Slavica IV.

Белей, Мар’яна 2010. До характеристики еволюції поглядів Августина Волошина як граматиста і методиста мови. Сучасні проблеми мовознавства та літературоз­навства. Збірник наукових праць, 14.

Бірчак, Володимир 1924. Августин Волошин: єго житя и дѣяльнôсть. З нагоди 50 лтных уродин и 25 лтно прац. Ужгород.

Bonkáló Sándor 1935. A kárpátaljai rutén irodalom és művelődés. Pécs, Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda.

Brenzovics László (szerk.) 2009. Kozma Miklós: Kárpátalja visszavétele. Napló. Ungvár, KMKSZ.

Чучка, Павло 1993. Питання літературної мови в Карпатській Україні. In Українська мова на Закарпатті у минулому і сьогодні. Ужгород.

Дзендзелівський, Йосип 1959. До питання про мадьяризми в говорах Закарпатської області. На матеріалах Лінгвістичного атласа. Част. І. In Доповіді та повідомлення УжДУ. Серія Філології 2.

Дзендзелівський, Йосип 1993. І. А. Гарайда як філолог і громадський діяч. In Б. Галас (ред.): Українська мова на Закарпатті у минулому і сьогодні, Ужгород, Патент.

Дзендзелівський, Йосип 1996/1997. Гарайда як філолог. Acta Hungarica, VII/VIII.

Fedinec Csilla 2004. Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. Dunaszerdahely–Somorja, Lilium Aurum–Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Гарайда, Иванъ 1941. Грамматика руського языка. Ungvár, Kárpátaljai Tudományos Társaság.

Грамматика угрорусского языка для середнихъ учебныхъ заведеній 1940. Ungvár, Kárpátaljai Területi Kormányzói Biztosi Hivatal.

Horváth Lajos 2002. Kárpátalja képviselete a magyar országgyűlésben, 1938–1945. Budapest.

Jankovics József 2010. Az irodalmi társaságok mint a Gyöngyösi-kultusz ápolói, In Csörsz Rumen István (szerk.): Ghesaurus. Budapest.

Капраль, Михаил 2003. Русский язык в Подкарпатье (1938–1944). Studia Russica XX.

Капраль, Михаил 2008. Языковая ситуация в Подкарпатье 1938–1944 гг. Slavica Tartuensia VIII.

Капраль, Михаил (ред.) 2010. Русинськый дайджест 1939–1944. III/1. Кроника. Тексты з ужгородскых новинок „Нова Недля” и „Карпатска Недля” 1939–1941 гг. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke.

Kiss Elemér (szerk.) 1998. A magyar hivatalos közlöny 150 éve. Budapest.

Кляп, Маріанна 2001. Педагогічна та освітньо-культурна діяльність Августина Волошина в міжвоєнний період (1919–1939). Ужгород.

Kozma Miklós 1940. Beszédek, cikkek, előadások, 1935–1940. IV. k. Budapest.

Лявинец, М. 2008. Иван Гарайда. Русинськый світ, 1. sz.

Marina Gyula 1977/1999. Ruténsors – Kárpátalja végzete. Nagyszőlős, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.

Мозер, Міхаель 2011. Прощання з українством: декілька завваг про мовну історію русинів за влади Міклоша Гортія. Humaniora: Slavica Tartuensia IX.

Мишанич, Олекса–Чучка Павло (ред.) 1995. Августин Волошин. Твори, Ужгород.

Недзльскій, Евгеній 1932. Очеркъ карпаторусской литературы. Ужгородъ, Изданіе Подкарпаторусскаго Народопросвтительнаго Союза.

Nizsalovszky Endre 1943. Kereskedelmi jogi szabályok. Budapest, Grill Károly Könyvki­­a­dó­vállalata.

Pahirja, Olekszandr 2014. Út a paramilitáris szervezettől a fegyveres honvédelemig: a Kárpáti Szics. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony.

Pastor, Peter 2014. Kárpátalja kérdése a magyar–szovjet kapcsolatokban, 1938–1945. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai, Pozsony.

Püski Levente 2006. A magyar parlament szerkezete a Horthy-korszakban – kelet-közép európai kitekintésben. In Mazsu János–Orosz István–Pallai László–Pósán László (szerk.): Magyarság és Európa – tegnap és ma. Debrecen.

Püski Levente 2009. Választási rendszer és parlamentarizmus a Horthy-korszakban, In Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948. Budapest.

Püski Levente 2010. Parlamenti ciklusok, ülésszakok, ülések a két világháború közötti Magyarországon, In Miklós Péter (szerk.): Újragondolt negyedszázad – tanulmányok a Horthy-korszakról. Szeged.

Romsics Ignác 1990. Nyíltan vagy titkosan? A Horthy-rendszer választójoga. Rubicon, 2. sz.

Шевельов, Юрій 1987. Українська мова в першій половині двадцятого століття (1900–1941). Стан і статус. Київ, Сучасність.

Vasas Géza 2014. Az elaltatott alkotmány: a kárpátaljai vajdaság ügye 1939–1940-ben, In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. Pozsony.

Volosin Ágoston 1907. Gyakorlati kisorosz (rutén) nyelvtan. Ungvár, Unio Könyvnyomda Részvénytársaság.

Волошин, Августин 1899. Методическая грамматика карпаторусского языка для народныхъ школъ. Ungvár.

Волошин, Августин 1901. Методическая грамматика угро-русского литературного языка для народныхъ школъ. Матеріалъ II-го класса народной школы, Ungvár, Szt. Bazil Társulat.

Волошин, Августин 1919. Методическая грамматика карпато-русского языка для народныхъ школъ. Для I и II классов народной школы. Ungvár, Unio Könyvnyomda Rész­vény­társaság.

Волошин, Августин 1923. Методична грамматика карпаторуського языка для низших клас народных шкôл. Ужгород, Уніо.

Волошин, Августин 1930. Методична грамматика карпаторуського языка для низших клас народных шкôл. Ужгород, Уніо.

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 9. – Dobsina magaslati nyaralótelepe

A Tátra hegyi klimatikus gyógyhelyek és vízgyógyintézetek közé sorolhatjuk Gömör megye legészakibb részén fekvő magaslati gyógyhelyét, Dobsina várostól alig kétórányi járásra fekvő, ózondús fenyvesekkel övezett nyaralótelepét. (Fodor 1903, 52. p.) A vízpárákkal kevésbé telített, a ritkult levegőt tekintve nagyobb légnedvességgel, hűvösebb hőmérséklettel megáldott, viszonylag szélmentes, tisztább és pormentes légkörű nyaralóhely a gömöriek körében ugyan kevésbé, országos – és mondhatni nemzetközi – viszonylatban azonban közkedvelt és népszerű célpontnak bizonyult a pihenésre, kikapcsolódásra és nyugalomra vágyó közönségnek.

 

Az „elveszett völgy” csodái

„Az utas, ki e völgyön halad, legyen bár a rideg kétszer-kettő embere, hideg számító, legyen a nyers gyakorlat hőse, ki az életet csak kézzelfoghatóságában szereti ismerni, ki arról harmatot s költészetet durván letörölt, legyen bármily ellensége a hiábavaló ábrándnak, a költészetnek: a természet szépségeinek varázshatalma alatt, akarata ellen is fölfogva a benyomásokat, költői hangulatba jő, majd meg a természet óriási ereje s nagyszerűsége mellett önérzete a kislelkűségig eltörpül, csekélységének, parányiságának érzete szállja meg”1 – állította romantikára hangolva a Sztracenai-sziklavölgy felől a népi legenda, mely az alpesi és svájci panorámákkal vetekedve a Kárpátok legszebb pontjának vélte vizsgálódásunk helyszínét. Már a táj adottsága is önmagáért beszélt, hiszen Dobsina városa 862 méter tengerszint feletti magasságban fekszik fenyőerdők gyűrűjében.2 A várostól mintegy 10 km távolságban nyújtózik a körülbelül 5 km hosszúságú, természeti szépségéről híres Sztracenai-sziklavölgy, elején magas mészkőszikla meredezik az égnek, melyet „Hegyeskő” néven ismertek a helyiek, s melynek közelében a neves Dobsinai-jégbarlang helyezkedik el. A Dobsina rendezett tanácsú város tulajdonában álló nyaralótelep környékén az erdő parkírozott és sétautakkal átszőtt volt, nagyszámban többnyire olyan turisták által látogatott helynek számított, kik a világhírű jégbarlang miatt látogattak el ide. (Magyar Fürdő Kalauz 1909, 112. p.) A fáma szerint már emberemlékezet óta ismerték a dobsinai vadászó urak az ún. jég-lyukat, honnan társas vadászlakomák alkalmával egy-egy fiatalabb, merészebb vadász a meredek szikla alatt levő jégodúból jégcsapokat hozott fel az elmaradhatatlan vadászital lehűtésére.3 Az 1870. július 15-én felfedezett barlangot4 elsősorban a Tátrába igyekvők, onnan érkezők, illetve ott nyaralók látogatták, akik a dobsinai üdülőtelepen a jégcsoda megtekintésén kívül jobb esetben egy ebéd erejéig tartózkodtak. Ebből kifolyólag a vizsgálatunk tárgyát képező helyszínt a Dobsinai-jégbarlang nyaralótelepeként is emlegették. (Borovszky 1904, 310. p.) Jelen munkában a jégbarlang történetéről, üzemeltetéséről és látogatottságáról eltekintünk, mivel ez kutatásunk tárgyát nem képezi – csak kimondottan a fürdőház és nyaralótelep kialakulására, adottságaira, díjszabásaira és szolgáltatásaira fókuszálunk.

Az 1898-tól jégbarlangi telepigazgató szerepét betöltő Hanvai J. Ede által szerkesztett A Dobsinai-jégbarlang és környéke c. 1900-ban, majd később 1912-ben újranyomott, Dobsina város jóvoltából kiadott ismertető kalauz szerint maga a telephely 969 méter magasban a tenger színe fölött feküdt. Lássuk, milyen módon vált elérhetővé a nyaralóvendég számára! Megközelíthetőségét tekintve északról egyrészt Ó- és Újtátrafüredről 5 óra alatt jó kocsiúton vált elérhetővé,5 másrészt a Kassa–Oderberg-vasúton, ahol Poprádon leszállva mintegy 5 forintért (Pelech 1878, 37. p.) 4 órás kocsiút vezetett a jégbarlangig és annak vendéglőjéhez: később a kocsiárak hintóért 16 korona, szekérért 12 korona összegben mozogtak, (Hanvai 1900, 24. p.) sőt akár 18-20 koronára is kúszhattak az árak. Poprádról az első világháborút megelőző években az „Idegenforgalmi és Utazási Vállalat Rt.” jóvoltából már társas kocsikat is indítottak a főszezonban (június 15. és szeptember 15. között): délelőtt 8 óra 30 perces indulással és 12 órai érkezéssel, amely a jégbarlang telepétől délután 3 óra 30 perckor indult és este 7 óra körül érkezett vissza Poprádra. Extra járatként a július 1. és augusztus 31. közötti kiemelt időszakban reggel 7 órakor is indult egy járat délelőtt 10.30-as érkezéssel. Ugyanezen főszezonban közlekedett egy automobil is, Poprádról a jégbarlangig reggel 9 órai indulással és 11 órás érkezéssel, amely délután 3 óra 30 perckor indult vissza és 5 órára érkezett eredeti kiindulási helyére. Míg a társas kocsi ára személyenként a barlang belépődíjával együtt 12 koronát számlált, addig a kényelmesebb automobilos verzióért 16 koronát kellett fizetni. (Hanvai 1912, 17. p.) A közlekedést illetően az 1911. évi szezonban felröppent a híre egy Dobsina–Poprád vasúti összeköttetés létesítéséről, illetve a Bánréve–Dobsina-vonal6 gyorsvonatra történő átalakításáról is, azonban a két projekt ügyében vizsgált tárgyidőszakunk alatt nem született előrehaladás.7 Dél felől a m. királyi államvasúton egészen Dobsina városáig jöhetett a turista, innen kényelmes kocsiközlekedés állt rendelkezésre a vadregényes hegyi úton-völgyön keresztül a nyaralótelephez – egy kocsi díja a dobsinai vasúti állomástól a jégbarlangig 10-14 korona összegben változott személytől függően (2 vagy 3 személy). Hanvai szerint ajánlatos volt a kocsit előre megrendelni Fejér Endre vendéglősnél Dobsinán, ugyanakkor gyalog a telep kényelmes, kiépített turistaúton 2 és ½ óra alatt vált megközelíthetővé.8 Nyugat felől érkezve egészen Vereskőig vitt a vasút, ebben az esetben feltétlenül szükségessé vált előre kocsit rendelni az ottani postamesternél. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy az 1880-as évektől Dobsina a magyar államvasutak által 33%-os kedvezménnyel árusított menettérti fürdőévadjeggyel vált elérhetővé, ezzel egyike volt azon 44 fürdő- és kirándulóhelynek Magyarország-szerte, melynek ez a bónusz biztosíttatott. (Takács 1888, 5. p.)

A hegyi nyaraló- és gyógytelep a Gölnic-patak völgyének déli lejtőjén, a hegy lábánál húzódó igló–dobsinai út mentén, a jégbarlang bejárata alatt épült meg. Első lépésként, a Dobsina város közgyűlésének 1871. március 8-i határozata alapján egy vendégváró szoba rendeztetett be az erdőőri lakban, majd az 1872/73. évben építtették fel az első vendégfogadót fából – melynek helyére később az előbbi fogadó 1885-ben bekövetkezett leégését9 követően 1894/95-ben a képeslapokon is visszaköszönő díszes nagyvendéglő épült.10 Az első évtizedben az egész jégbarlangi telepen kezdetleges állapotok uralkodtak: hiányzott a Dobsinai-jégbarlanghoz vezető út kitáblázása, hol három, hol négy út szelte egymást útmutató nélkül, a jégbarlang melletti vendéglő bérlője az 1875. évben a gyér vendégforgalomra való tekintettel a csőd szélén állt.11

Dr. Pelech E. János dobsinai főorvos, a telep akkori igazgatója, aki nem mellesleg a „természet csodás játékaként” jellemezte a helyet, A sztraczenai völgy és a Dobsinai-jégbarlang c., 1878-ban napvilágot látott szakszerű környezetismertető tanulmányából származik az első írásos említés egy kialakulóban lévő nyaralóövezetre vonatkozóan: „A svájczi stylben épült tágas „Vendéglő a jégbarlanghoz” füstölgő kéményeivel barátságosan integet, erkélyén vidám vendégsereg lobogtatja fehér kendőit felénk. A vendéglő elegendő számú s kellőleg berendezett szobákkal bír, nagyobb társaság is mindig jó ellátást találhat. Ételekben elég a választék, ízletességük ellen aligha lehetne kifogása, tiszták, jók és egészségesek azok, mégha kiszolgálat tekintetében fodorított hajú, frakkos pinczérekre nem is piszeghetünk. Szoba egy napra ággyal 80 krajcárért, csak nappalra 40 krajcárért kapható, az ebéd 1 forintba kerül. (Pelech 1878, 13. p.) Néhány év elteltével a telep fokozatosan kiépülni látszott, ebben az is közrejátszott, hogy a dobsinaiak a vendéglő egyes lakosztályait gyakorta hosszabb-rövidebb időre saját részre lefoglalták, így e festői helyen tartózkodni vágyó idegenek vajmi kevés sikerrel jutottak megfelelő szobához.12 Még 1877-ben alkotta meg a városi képviselő-testület a nyári lakok (villák) felépítésére vonatkozó szabályrendeletet, melyet Gömör-Kishont vármegye törvényhatósága egy évvel később kiadott határozatával hagyott jóvá. Ugyanezen évben ötlött fel legelőször a Hegyeskő telepén létesítendő hidegvíz-gyógyintézet kiépítésének a gondolata is, melyből 1878-ra egy fürdő és egy kuglizó épült meg, a komplexumhoz két évvel később egy turistaház is csatlakozott.13 Megjegyzendő, hogy ez a fürdő 1890 nyarán leégett, helyére még folyó év őszén új, nagyobb kapacitású fürdőház emelését tervezték14 – az azonban még két évvel később sem készült el, a vendégeknek mind ez idő alatt provizórikus fürdőlehetőséget kínálván.15

Idővonalunkhoz visszatérve, 1883-ban a dobsinai képviselő-testület a jégbarlang és telepe kezelésével egy bizottságot bízott meg, amely „hegyeskői és szépészeti bizottság” elnevezés alatt működött, továbbá elhatározta, hogy a barlang jövedelmét annak karbantartására és a környék csinosítására fogja fordítani. Hozzáfűzendő, hogy 1901-ben is alakult (vagy újjáalakult?) egy ilyen bizottság megegyező küldetéssel a szállodák előtti terek parkírozására, a turistaházak kényelemmel való ellátására, valamint kocsi- és sétautak építésére.16

Az elfogadott szabályrendelet értelmében a Dobsinai-jégbarlang közelében már 1880 körül új építkezések kezdődtek, egy magánynyaraló és egy 11 szobából álló turistaház épült meg a kor igényeinek megfelelően, modernül berendezve.17 A magy. kir. természettudományi társulat a Dobsinai-jégbarlang állandó tudományos megfigyelésével dr. Pelech János dobsinai városi főorvost bízta meg, így a barlang környékét bemutató szaktanulmányának 1884-es utánnyomott és bővített kiadása már egy elkészült üdülőtelepről számolhatott be: „Újabb építkezések által ma már egész kis telep van itt csinos nyaralókból. Így a vendéglőépületen kívül újabban a turistaházat építteté a város. Csinos svájczi stylű tág épület és 11 lakszobával, hol a barlang látogatói kényelmes lakást s általán modern berendezést találnak. Ételek és italokban kellő választék van, a kiszolgálat pontos s a vendéglő általán avatott kezekben lévén a finnyásabb utazók kívánalmait is kielégítheti. Hosszabb nyári tartózkodásul is igen ajánlatos a festői fekvésű hely, hol a természeti szépségek, balzsamos hegyi levegő, fenyves erdő, kirándulások a közeli bérczekre, a Hollókő és Időszaki forráshoz, a Királyhegyre, az Alacsony-Tátrának ezen legszebbik csúcsára, a közeli Poprád a szép és népes Husz-Parkkal, Tátrafüred, helyben pedig hideg és meleg fürdők, vadászat, pisztránghorgászat, stb. a vendégek üdülésére és szórakoztatására szolgálnak. A vendéglő közelében díszlik Gömöry Gusztáv úr szép nyaralója, s a Gömöry-Kellner családok legújabban épült villája. A vendéglő előtt tág medenczéjű szökőkút löveli meglepő magasba karnyi vastagságú vízsugarát.” (Pelech 1884, 18. p.) A két Pelech-féle brosúrából az is kiderült, hogy a vendéglő és a jégbarlang közötti útszakasz és maga a telep már az ő idejében is csinos parkként funkcionált, amely elsősorban Dobay Vilmos Coburg hercegi bányamérnök tervezetének és kivitelezésének volt köszönhető, illetve a vendéglő oszlopos előcsarnokában a felügyelőség által kifüggesztett tájékoztató táblák informálták az utazókat a telep szolgáltatásait, árjegyzékét, a barlang megtekintésére vonatkozó intelmeket illetően – sőt, igény esetén szakképzett turistavezetőről is gondoskodtak. (Pelech 1884, 19. p.) Mindkét, képekkel is illusztrált katalógust bátran tekinthetjük a századfordulón piacra dobott fürdő- és nyaralóismertető kalauzok elődjének, melyek nem mellesleg német és angol nyelvű verzióban is napvilágot láttak: előbbi 1884-ben, utóbbi pedig 1879-ben került a külföldi olvasóközönség elé.18

Nagy érdeklődés esetén Dobsinán is lehetett jutányos áron szállást és ellátást kapni, leggyakrabban a városi nagyvendéglő bizonyult e célra a legideálisabbnak. Eleinte a nyaralótelep postája és távírdája egyaránt a városban üzemelt, majd 1888 júniusában átadatott a forgalomnak a jégbarlangi telep saját posta- és távírdaállomása – a hivatal a „Dobsinai-jégbarlang” postabélyegzőt használta.19 Ez a megoldás valószínűleg átmeneti lehetett, ugyanis 1897-ben a június 15. és szeptember 15. közötti főszezonra mindkét szolgáltatást ismét „felköltöztették” a jégbarlang nyaralótelepére.20

Amint azt egy korábbi fejezetben tárgyaltuk, a gömöri fürdői viszonyokhoz képest az országos balneológiai szakirodalomban és fürdészeti sajtóban aránylag szépen reprezentált dobsinai magaslati nyaralótelep egyértelműen jégbarlangja révén került a hazai balneológia fókuszába. Vajon miként vélekedtek róla a magyar fürdőtan úttörői? Legelőször Boleman 1884-es és 1887-es feljegyzései közt szerepelt, mint kiépítésre ajánlott ideális hegyi klimatikus gyógyhely. (Boleman 1887, 447. p.) Ugyanezen szerző 1896-ban már egy díszes nagyvendéglő, egy turistaház, egy fürdőház és több kibérelhető vagy örökáron megvehető, hosszabb ott-tartózkodásra is alkalmas magánvilla keletkezéséről számolt be művében, megjegyezvén, hogy a telep hideg, 7,5 Celsius-fokos ivóvizét a lakóházaktól nem messze eredő forrás szolgáltatja. (Boleman 1896, 27. p.) Hogy tartalmazott-e a forrásvíz ásványi anyagokat, nem tudni pontosan, min­denesetre mind a Hunfalvy-, (Hunfalvy 1867, 67. p.) mind a Borovszky-féle vármegyei monográfia is a Dobsina környékén előforduló számos ásványforrásról tudósított. (Borovszky 1904, 308. p.) Elismerőleg nyilatkozott az újonnan kiépített telepről Chyzer Kornél, (Chyzer 1886, 51. p.) akinek Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei c. kötete a dobsinai nyaralótelepet az éghajlati gyógyhelyek kategóriájába sorolta, bővebben pedig 18 vendégszobáról és néhány ízlésesen berendezett magánvilláról olvashatunk, ahol „a betérő vendég igen jó ellátást kaphat, a vendégek kényelmét pedig 4 kádas fürdőszoba és egy édesvíz zuhany is szolgálja”. (Chyzer 1885, 63. p.) Dobsina Hohlfleld Lajos híres 1898. évi almanachjából sem hiányozhatott, lényegében ugyanazon információkat megosztva a közönséggel, melyeket elődei – elárulván ezzel, hogy a nyaralótelep az 1890-es években nem produkált jelentősebb fejlődést. (Hohlfeld 1898, 19. p.) Az egykori jégbarlangi telepigazgató, Hanvai Ede által írt dobsinai kalauz azonban már büszkén propagálta a jégbarlang díszes Korcsolya Nagyszállóját, annak kényelmes lakásait, aránylag olcsó, figyelmes és pontos kiszolgálását. (Hanvai 1912, 6. p.) Nem csoda, hogy a balneológia jeles képviselői közül Bókai úgy vélte, kellő propagandával Dobsina magaslati klimatikus gyógyhelye tökéletes helyettesítője lenne a felkapott tátrai fürdőknek, (Bókai 1895, 33. p.) Hankó Vilmos pedig, aki a dobsinai nyaralótelepet nehéz betegségek utáni lábadozásra ajánlotta, (Hankó 1902, 15–25. p.) egyenesen a külföldi Reichenau „magyar versenytársának” vélte. (Hankó 1902, 8–14. p.)

 

Nyaralás a jégbarlang árnyékában

A hegyi klíma hatása tökéletes gyógyírként szolgált a sápadtságban, vérhiányban, idegbántalmakban és tüdőbajokban szenvedő betegeknek. (Boleman 1896, 15. p.) Az idény a hagyományokhoz híven, s a jégbarlang nyitvatartásához igazodva, május 15-től október 1-ig21 tartott. (Magyar Fürdő Kalauz 1909, 112. p.) Az egész komplexum22 Dobsina város tulajdonába tartozott, s a Monarchia korában felügyelőség alatt, bérlő kezelésében üzemelt.23 Míg a jégbarlang legelső bérlője 1886-tól 12 éven át Ruffinyi Jenő, a barlang felfedezője és Zsembery Tivadar bányakapitány voltak,24 addig a hozzá tartozó vendéglőt és a telepet előbb egy bizonyos Balássy nevű vendéglős,25 később Koleszár Jakab, majd a millennium környékén Csillag Ferenc, s a dobsinai városi nagyszálló vendéglőse, Gömöry György bérelték. Az üdülőkomplexum legismertebb bérlőjeként azonban Fejér Endre nagyszállói vendéglőst kell számon tartanunk, aki évi 4414 forintért 1898-tól mintegy 15 éven keresztül mozgatta és évről évre fokozta a nyaralótelep fürdőéletét és hírnevét, (Hanvai 1900, 24 p.) ráadásul még a háború ínséges idejében is a lehetőségekhez mérten megnyitotta a telepet.26 Nevéhez egyértelműen pozitív visszajelzés kötődik a precíz kiszolgálást, ételek-italok minőségét és jutányos árakat illetően, legtalálóbban egy vendég 1901. évi bejegyzése alapján jellemezhetjük: „E vadon, fenyves bérczek ölében megtaláltuk mindazt, amit a legnagyobb gourmand csupán világvárosok konyháiban talál föl.”27

Sokunkban felmerül a kérdés, vajon milyen szolgáltatásokban részesült egy jégbarlangot látogatni érkező, de a csodás környezet és üde levegő miatt több napra marasztaló nyaralóvendég e civilizációtól mintegy kétórányira fekvő helyen. Először is minden család, amely egy hétnél tovább időzött a telepen, zenedíj és újságok beszerzése cím alatt 10 korona összeget volt köteles fizetni. Általánosan kétféle fürdőt lehetett igénybe venni: míg a fenyőfürdő ára 90 fillérbe (lepedővel 1 korona), a meleg kádfürdő 60 fillérbe (lepedővel 70 fillér) került. A szálló szobaárai az alábbi kritériumok szerint ingadoztak: egyágyas szoba ára havonként 50 korona, naponként 2 korona 40 fillér, kétágyas szoba esetén 60 korona összegre rúgott havonként, 3 korona 20 fillérre pedig naponként. A szobák teljesen bútorozva, ágyneművel fölszerelve adattak ki, minden szoba után a világításért és takarításért személyenként 30 fillér, a havi szobák után pedig havonként 6 korona fizetendő összeg járt. (Hanvai 1900, 28. p.) Hatheti tartózkodás esetén kedvezményképpen a szobaárakból 5%-ot leengedtek. Lássuk, mi volt a helyzet az étkezéssel! „Az étkezés a telepi szállodában tetszés szerinti, bármely időben és asztalnál, nem társas (table d’hote). Egy öt tálból álló teríték ára 3 koronától 6 koronáig terjedt. Állandó vendégek havi étkezés esetén (reggeli, ebéd, vacsora) személyenként 60 (120) korona, heti étkezés esetén (reggeli, ebéd, vacsora) személyenként 20 (40) korona összeget fizettek. Gyermekek étkezése 12 éves korig féláron történik. Cselé­dekért külön megállapodás szerint fizetendő az étkezési díj. Az ételek és italok árjegyzéke az étteremben ki van függesztve”28 – olvasható a Hanvai-féle ismertetőben, amely a panzió-rendszer lehetőségére is felhívta a figyelmet. „Pensio (benfoglaltatik lakás, étkezés, világítás és szolgálat) következő árak mellett kapható: egy személyért fizetendő havonként 116 korona, hetenként 38 korona. A pensio csakis egész hétre vehető igénybe.” (Hanvai 1900, 29. p.) A klimatikus üdülőtelep klientúrájának társadalmi összetételéről sokat sejtet azon információ, amely a Fürdők és nyaralóhelyek c. országos fürdőismertető brosúra lapjain napvilágot látott, miszerint lehetőség nyílt drágább terítékek előre megrendelésére, ill. a vendéglőben délelőtt 11 órától délután 4 óráig, azaz ebédidő alatt, bármely asztalnál lehetett étkezni. (Fodor 1903, 52. p.) E két – bizonyos felsőbb rétegek számára lényeges – hozzáfűznivaló egyértelműen arisztokrata, nagypolgári, de legalább középosztálybeli polgárság látogatottságára világít rá, illetve propagandájával e társadalmi osztályt igyekezett „megnyerni.”

A fenti gondolatra enged rávilágítani az a tény is, hogy a jégbarlang és nyaralótelepe inkább az országos fürdészeti sajtóban – lásd Tátra-Vidék, Gyógyfürdők és üdülőhelyek, Nemzetközi Fürdő-Lapok, Fürdő-és Turista Ujság – került propagálásra, mintsem regionális szinten, aminek következményeként a komplexum kevésbé vált népszerűvé a gömöriek körében.29 Kétségtelen, hogy Dobsina városa lehetőségeihez mérten a telep jövedelmét annak fenntartására és szépítésére fordította, azonban e ritka természeti kincs érdekében többet is tehetett volna. A Dobsina és Vidéke c. heti közlöny gondolataival élve fogalmazhatjuk meg a problémát: „A felfedezésekkel úgy vagyunk, mint a nappal az égen, minél közelebb vagyunk hozzá, annál kevesebbet látunk belőle, ellenben minél távolabb állunk tőle, annál fénylőbben és ragyogóbban tűnik fel szemünknek. A külföld, specialiter Német-és Angolország jobban ismerik és méltatják jégbarlangunkat, mint a saját édes magyar hazánk.”30 E helyzet kialakulásához nagyban hozzájárult a jégbarlang propaganda-hadjárata, amely annak már az 1870-es évektől az osztrák, a német, az angol és a magyar országos sajtóban történő ismeretterjesztését szorgalmazta.

A gömöri sajtótermékek közül elsőként a Rozsnyói Híradó közölt le reklámot a Dobsinai-jégbarlangtelepről, az 1888. október 28-án megjelenő, képekkel is illusztrált, viszonylag tartalmas és lényegre törő reklámhirdetés a barlanglátogatást érintő információk mellett a környék látnivalóira, az új építkezések folytán eszközölt hosszabb tartózkodásra is felhívta a figyelmet, ahol „hideg és meleg fürdők a vendégek üdülésére és szórakoztatására egyaránt szolgálnak”. A Gömör-Kishont c. vármegyei hivatalos társadalmi lap hasábjain első ízben csupán a millennium évében jelenik meg a dobsinai villatelep – meglehetősen szűkszavú, csupán árakra szorítkozó – reklámja, melyet „olcsó nyaralás fenyvesek között” jelszóval hirdettek, elsősorban „fenyőfürdőre” szoruló tüdőbetegek számára.31 Egy esetleges magaslati fürdőtelep létesítésének ötlete is később került a gömöri olvasóközönség elé, a város elöljárósága részéről első ízben 1890-ben merült fel a nyaralótelep ez irányú bővítésének a gondolata, amely egymás közt szólva meg is maradt puszta gondolat formájában.32 A Szontagh Béla dobsinai polgármester által 1897 őszén propagált hirdetmény a hivatalos vármegyei közlöny hasábjain már elsősorban az egész jégbarlangi övezethez tartozó épületkomplexum bérbe adásáról cikkezett, másodsorban azonban jövőbe látóan a telep bővítésének kérdését is feszegette. „A Dobsina rendezett tanácsú bányaváros tulajdonát képező villamos világításra berendezett jégbarlangot, a villamos gépházat, a jégbarlang tövében felépült új vendéglőt, fürdőt, turistaházat, kis kocsmát és barlangvezetői lakot, valamint az ezekhez tartó mellék- és gazdasági épületeket az 1899. év május 1-től számítandó legalább hat évre, s ha esetleg ott valaki fürdőtelepet, vagy egyéb megfelelő vállalatot létesíteni akarna, hosszabb időre is bérbe adja”33 – olvasható a Gömör-Kishont c. lapban, egyértelműen utalva a telep sokoldalúságára és a felvirágoztatás reményteli jövőjére.

Kanyarodjunk az időben pár évvel vissza! Az 1892. év a nyaralótelep szempontjából is mérföldkőnek számított. Dobsina városa, amely mindig nagy gondot fordított a jégbarlang jó hírének emelésére és az üdülőtelep bővítésére – a barlang világítását villamos árammal rendeztette be; saját költségén egy kisebb vendéglőt, turistaházat, kádfürdőt emelt, sétányokat csináltatott; kedvezmények árusításával magánvállalkozókat nyaralók építésére bírt – belátta, hogy egy komplett barlang- és villatelep igazgatását az egyre bővülő szolgáltatás- és kapacitásigények következtében képtelen önmaga a megfelelő módon ellátni. A nemes ügy érdekében Dobsinán is megtörtént az, ami jó pár gömöri fürdő esetében sikerrel járt: 1892. július 15-én Benedicty Kálmán dobsinai lakosnak engedélyt adott arra, hogy részvénytársaságot alakítson, amely a jégbarlang és a fent említett városi tulajdonú épületek és azok mellékhelyiségeinek (60 évre szóló!) bérbevételével, valamint kedvezmények nyerésével, a modern ízlésnek és kívánalmaknak megfelelő nyaralótelepet és hidegvíz-gyógyintézetet létesítsen, évi 1500 forintos bérleti díj fejében. A Szontagh Béla polgármester elnökletével alakuló, mintegy 16 tagból álló részvénytársaság 1000 darab 100 forint névértékű, 1894 áprilisáig je­gyezhető részvény kibocsátásával, 100.000 forint kezdő alaptőkével tervezte pályafutása indulását. Az elképzelések szerint a leendő részvénytársaságnak a város, mely maga is 5000 forinttal járult volna az új részvénytársaság tőkéjéhez, egyértelműen egy modern ízlésnek megfelelő 10-12 vendégszobával fölszerelt, kezelőszemélyzet laká­sával és mellékhelyiségekkel ellátott fürdőépület fölhúzását, két 30-30 szobával rendelkező turistaház megépítését, egy árucsarnok kivitelezését, továbbá egy korszerű, tágas és kényelmes vendéglő realizálását rendelte elő, amelyben az éttermen és konyhán kívül kávéházzal, olvasó- és táncteremmel, valamint vendéglőslakással és igazgatósági helyiségekkel is rendelkeznie kellett.34 Vajon Dobsina estében bevált a felvirágoztatás felé vivő recept? Nagy újdonságot nem árulunk el azzal, ha nemmel válaszolunk. Újabb csapásként nemleges válasz érkezett a telep végleges eladásának hírére is. Benedicty után egy évvel, 1893-ban nyújtotta be kérvényét Rohonczy Gedeon35 országgyűlési képviselő, melyben mind a jégbarlangért, mind a telepen hozzá tartozó összes épületért s az ezeket környező 70 hold erdőért 100.000 forintot ajánlott fel a városnak.36 Tervei között szerepelt új nyaralóépületek létrehozása, sikló létesítése a barlang bejáratához, egy négyemeletes szálló, ill. a Poprád–Dobsina-vasútforgalom létrehozása – kérelmét azonban a képviselő-testület még folyó év őszén elutasította. (Székely–Horváth 2009, 38. p.) Ugyanebben az évben Kubinyi Géza, szintén országgyűlési képviselő, későbbi megyei főispán jelentkezett az egész jégbarlangi telepért 200.000 forintos vételáron, egyben részvénytársaság alakításával ajánlkozva fel, megnyerő ajánlata azonban szintén hoppon maradt.37

A fent vázolt gigászi tervek realizálása esetén a vármegyei sajtó hasábjain 1901 tavaszán megjelent „Klimatikus helyeinkről” szóló tárcában bizonyára nem e következő sorokat kellene visszaolvasnunk: „A dobsinai jégbarlang mellett berendezett nyaralótelep néhány év óta határozott föllendülést mutat, bár mint fürdőhely éppen nem jöhet számításba, márt csak azért sem, mert fürdőt csak nagy utánajárásra kap a vendég abban a pár kis fürdőszobácskában, a mit a tessék-lássék kedveért néhány év előtt odahevenyésztek. Holott megfelelő tőkebefektetéssel nagyszerű hidegvízgyógyintézetet lehetne a jégbarlangnál teremteni, mert vize sok van és kitűnő. Levegője pompás, környéke gyönyörű. Kirándulásokra és üdülésre egyaránt alkalmas. Állandó vendége mégis nagyon kevés. Az a negyedfélezer látogató – amely itt a legutóbbi kimutatás szerint évenkint megfordul –, csak úgynevezett »futóvendégekből« telik ki, akik a barlang csudájának megtekintése végett jönnek ide egy-egy félnapra a világ minden részéből, hogy aztán még aznap továbbutazzanak.”38 A silány vállalkozó kedv, a pénzhiány és a gyér propaganda pedig megtette hatását. A semmittevés következményei még ugyanazon évben egy újabb negatív tárcában teljesedtek ki kendőzetlenül. „Dobsina nem hirdeti magát – Magyarországon és talán Poroszországon kívül bizony nagyon kevés helyen ismerik. A szomszédos Tátrafüred fürdőközönsége legnagyobb részének fogalma sincs róla, hogy a dobsinai jégbarlangot könnyűszerrel megtekinthetné.”39 Még a Dobsinán megjelenő hetilap is szóvá tette a klimatikus nyaralóhely adottságainak elbagatellizálását, mondván, „itt minden feltétel adott: gyönyörű vidék, jó levegő, kitűnő víz. Ennek ellenére más, Dobsinával egy lapon még csak nem is említhető vidékek nyáron csak úgy hemzsegnek az idegenektől, addig Dobsina csendesebb, kihaltabb ilyenkor. Mert hisz a barlanghoz siető, mintegy átsurranó közönséget csak nem tekinthetjük idegenforgalomnak?!”40 A tárca ismeretlen szerzője az 1910-es években Dobsina nyaralóvárossá, egyfajta kirándulóhellyé válását javasolta, mellyel egyrészt minimalizálná annak „átfutó” jellegét, másrészről megteremtené hiányzó idegenforgalmát, méghozzá olyan formában, hogy a városi magánházaknál ún. „szoba kiadó” formában egy-egy dobsinai polgár családonként nyaralókat fogadhatna be a nyári turistaszezon idején akár havi 40-60 korona szállásdíj fejében, esetleg teljes ellátás esetén magasabb összegért.41 Ha mélyebben belegondolunk, e meglehetősen naiv tervek kivitelezése már csak azért sem járhatott sikerrel, mivel Magyarország számos ismert gyönyörű klimatikus hellyel, gyógyfürdővel és nyaralóteleppel bírt ahhoz, hogy egy feltöltődésre vágyó páciens egy eldugott gömöri bányavárost, Dobsinát válassza kirándulása célpontjául. Viszonylag reális képet festett a kérdéses „Dobsina mint nyaralóváros” témához Dr. Hermann Antal, aki 1911 nyarán köntörfalazás nélkül beszámolt ezen elképzelések nehézségeiről: „Észak felől nem lehet forgalmat várni, mert azt felfogja a Tátra. Délfelől pedig kissé messze esik a város azon centrumoktól, melyek nyaraló rajokat bocsátanak ki. A közlekedés nem kifogástalan, a pályaudvar messze van a város közepétől. Dobsinán a házak legnagyobb része csak egy család szükségletére van építve és berendezve. A családok társas élete meglehetősen zárkózott. Az élelmezés kissé nehézkes. Itt villákat, nyaralókat, hoteleket építeni csak azzal a céllal, hogy kéthónapos idegeneknek bérbe adják, a mai roppant drága építési viszonyok mellett semmiképpen sem fizetné ki magát.”42 A Dobsinát magyar Ischlként emlegető Hermann ugyanakkor a változás lehetőségeire is kitért: „A jégbarlang érdekeltei köréből alakuljon egy bizottság. Írják össze a nyaralásra használható és kiadható helyiségeket. Alakítsanak át e célra alkalmas, de elhagyatott, vagy elhanyagolt épületeket. Jelöljenek ki olyan telkeket, ahol idegenek olcsón, szerény nyaralót építhetnek maguknak. Gondoskodjanak a város feltétlen tisztaságáról, rendezettségéről, külső csínjéről. Csináljanak sétahelyeket és utakat, kirándulóhelyeket, sporttelepeket és vendéglőket. Gondoskodjanak célszerű élelmezésről. Teremtsenek kellemes társaséletet. Egyszerű, népszerű ismertető füzetet kell szerkeszteni Dobsináról, amely biztos és reális felvilágosítást ad arra nézve, hogy melyik házban, milyen lakás, mennyiért vehető bérbe, az ellátás mibe kerül, stb. E füzetet ügyesen el kell terjeszteni, és az alföldi városok helyi lapjaiban is a valóságnak teljesen megfelelő, bizalmatkeltő cikkekben ismertetni kell a várost és környékét.”43 E meglehetősen hosszadalmas és több szálat is megmozgató radikális lépések helyett igazából a valódi megoldás az lett volna, ha a város a jégbarlangi nyaralótelep fejlesztésére fókuszálva annak minél előbb hidegvíz-gyógyintézetté válását szorgalmazta volna a lehető legszélesebb propagandával, felkeltve ezzel a nyaralóközönség figyelmét, akik egy idő után rendszeres látogatásaikkal a telepet fellendítvén közvetve Dobsina városának is hasznot kovácsoltak volna.

Fején találta a szöget egy „Józsi” névvel ellátott, édesanyjának címezett levél szerzője, aki a „Miért nem világhírű fürdőhely a Dobsinai-Jégbarlang vadregényes vidéke?” címmel napvilágot látott tapasztalatait illetően pontos megfogalmazásban veszi sorra a nyaralótelep érzékeny pontjait:

„A szobák! Húsz éve áll fönn ez a nyaraló és még azóta sincs több szobája, mint az első időszakban volt. Ilyen ez a burger-gazdálkodás! A telep Dobsina város tulajdona s a városi közgyűlés jóváhagyásával a tanács adja ki bérbe évről évre a vendéglőt hat vagy hét padlás szobácskájával a kakasülőn és még mellette egy földbe süllyedt kisded vityillót. Kinek jönne kedve ilyen lakásokba ide jönni lakni hetekig. Hisz annyi idő alatt az ember is megdohosodnék ezekbe a borz-lyukakba, mind ahogy az ágyneműek már mind rakásra dohosodtak. A cipőit sem kell suvikszoltatni, mert itt az ágy alatt szépen kivirágoznak – a penésztől. Azt hallom, a város 4000 forint bérletet kap – és azt szépen zsebre rakja. De vajon nem lenne okosabb dolog, ha tíz esztendő alatt építtetne így tíz olyan bérvillát, mely egyenkint jövedelmezne legalább 500-500 forintot? Vagy építsenek egyszerre csak egy bérházat. De miután 3-4 év után kifizette magát, szaporítsák csak a telepet. Ha én egy ilyen gazdag városnak vagyok, azt az évi négy-négyezer forintot legalább is reklámra fordítanám. Szerződést kötnék a vendéglőssel, a barlangbérlővel, hogy amennyit én, ugyanannyit áldozzanak ők is arra a reklámra. De ne csak a Kárpátoktól az Adriáig, hanem a Pirénektől a Kaukázusig is. Vagy túl még az óceánokon is, hogy megismerje ezt a szép helyet az egész világ. És egyben fogadnék egy vállalkozó, szájas orvost. Állítson föl a város egy fürdő-orvosi állomást, aki évi 800 forintért a szezon négy hónapja alatt künn tartózkodik a telepen, aki telelármázza a világot valami divatos szóval, amivel lépre lehet csalni az embereket: Knejpolás! Hideg vízkúra! Pokrócba varrás! Fenyő levegő! Hegymászás az asztma ellen! Magas légkör a vérkeringés gyorsítására! Sokszorosított oxidáció! Napfürdők! Rántott levesek! Savó ivások! Van itt egy vendég, aki csak azért jön ide nyaralni, mert a dobsinai urak bevették a vadásztársaságba. Ezzel is próbát kellene tenni. Sok alföldi urat vonzhatna ide az a hit, hogy a felső-gömöri rengetegekben még kiváló vadász-élvezetekre fog lelni: szarvas, őz, disznó, medve! Új, mozgalmasabb társas élet pezsdülne föl az áldozatkészség nyomán. Ilyen politika mellett ötven év múlva ez a telep hozna ötvenezer forintot a városnak és másik ötvenezret vagy százat a lakosságnak. Hátha késő lesz majd az utolsó pillanatban kapkodni, mikor már az egész világ be lesz népesítve nyaralókkal, üdülő és fürdőhelyekkel!”44

 

Bár sajnálatos módon „Józsi sorai” soha értő fülekre nem találtak, a város vezetősége által eszközölt sorozatos baklövések és a „papíralapú tervek” ellenére mégis élénkség és bő turistaáradat jellemezte az üdülőkomplexumot.

A telepen nyaraló állandó vendégekről kurlisták – ha egyáltalán léteztek – nem maradtak fenn az utókornak. Annyit tudunk, hogy fenntartásban állt egy vendégkönyv Fejér Endre vendéglősnél, melynek „minden lapján a legmagasabb vendégek által sajátkezűleg írt elismerés és dicséret” volt beírva a vendéglátást illetően, valószínűleg vegyes (állandó és átutazó, ill. hazai és külföldi) vendégektől egyaránt.45 Egyedüli forrás a regionális sajtó, melynek hasábjain rendszertelenül, csonkán és inkább információ jelleggel közzétették egyik-másik nyaraló vendég adatait, ezekre azonban – a rozsnyói esethez hasonlóan – nem lehet alapozni. A többségben gömöri vendég mellett Buda­pest és környéke, elvétve Bécs, Fiume és egyéb – főleg szomszédos – magyarországi megye (pl. Nógrád, Borsod, Szepesség, Abaúj, Hajdú, Csongrád) is képviseltette magát, foglalkozásukat tekintve királyi tanfelügyelő, bányamérnök, földbirtokos, közjegyző, polgári iskolai igazgató, tanár, ügyvéd, főorvos, gyógyszerész, bankár, huszárkapitány, főhadnagy, ezredes, postafőnök, festőművész és zeneművész is megfordult közöttük.46 A jégbarlang nyaralóvendégeinek névsorából első ízben a Gömör-Kishont szemezgetett 1900 nyarán. Elvétve a rozsnyói kiadású Sajó-Vidék is tudósított a telep nyaralóvendégeiről, közöttük 1906 júliusában Markó Ernő tájképfestőről, aki a jégbarlang egyes részleteit is megörökítette vásznain. (Székely–Horváth 2009, 47. p.) Főleg az első világháborút megelőző években nőtt a hosszabb időre telepünkre érkező nyaralók száma, akik több hétre érkeztek ide.47 Vendéglista terén a Dobsinán megjelenő Dobsina és Vidéke c. heti közlöny vitte a pálmát, bár csupán 1911 és 1917 között közölt ízelítőt (nem teljes névsort!) a nyaralótelep állandó vendégeiből, felcsillantván kövecsesi Lukács Géza kir. udvari tanácsos és nyugalmazott gömöri főispán,48 Lyka Károly szerkesztő-író, Dr. Sigmond Emil miniszteri tanácsos,49 valamint Basilides Mária operaénekesnő nevével.50 Érdemes azt is feljegyeznünk, hogy a helyi polgárok családtagjaikkal egyetemben szintén szívesen töltötték – akár többhetes – nyaralásukat a jégbarlang telepének valamelyik villájában, élvezvén a kellemes hegyi levegőt: a „felfedező” Ruffinyi Jenő bányatanácsos, az igazgató szerepében tetszelgő Hanvai Ede,51 Dr. Schwirián János dobsinai orvos vagy a Coburg hercegi bányafelügyelő, Benedicty Kálmán is ide sorolható.52

Dobsina szempontjából igen értékes egy fennmaradt „fürdői levél”, amelyet 1912 nyarán írt barátnőjének egy bizonyos Steinitzer Vilma nyugalmazott óvónőképző intézeti igazgatónő Hódmezővásárhelyről, a lehető legnagyobb megelégedéssel nyugtázván a jégbarlangi nyaralótelepen való tartózkodását, melynek a beszámoló szerint visszatérő látogatója volt: „A régi szokásomhoz híven megint csak felkerestem az üdülőhelyek ideálját, a bűvös-bájos Dobsina-Jégbarlang-Telepet. Nem képzelhetek ennél jobb pihenőhelyet! A csodaszép környezet, a balzsamos fenyőillatos levegő, a virágos rétek, melyek oly igézően terülnek el az erdőkoszorúzta csúcsok alján, a kristálytiszta vizű Gölnitz hegyi patak csöndes mormolása, a háborítatlan csend, mely az erdők mélyén honol – minden együttvéve valósággal elringatja s kéjes nyugalomra, álmodozásra hívja fel – a munkától vagy a fővárosi élet zajától – kimerült idegzetet. Mondanom sem kell, hogy napról napra jobban éreztem e csodás hely jótékony hatását. Délelőttjeim kisebb séta után, rendesen olvasással, vagy könnyű kézimunkával teltek el. Délután pedig kikirándultam a közeli erdőségekbe, virágot szedegetve s gyönyörködve a természet – lépten-nyomon megnyilatkozó – ezer szépségében.”53

Nem így járt viszont az a látogató, aki 1893 nyarán a következő őszinte panaszáradattal állt elő a Rozsnyói Híradó hasábjain: „Van ennek a nyaralótelepnek ez idő szerint egy olyan átka, amely nagy mértékben hozzá fog járulni ahhoz, hogy az embereket hosszú időre elidegenítse a Hegyeskő környékéről. És ez: Koleszár Jakab, a telep vendéglőse. Míg ugyanis télen a legjámborabb szabómester, addig nyáron valóságos bakkecske, amely öklel jobbra-balra, ha valaki nincs megelégedve az általa nyújtott kvalifikálhatlan kiszolgálattal.”54A dobsinai nyaralótelep későbbi vendéglősére – pontosabban Gömöry Györgyre – is érkezett ám rosszalló megjegyzés az 1897. évi szezonban, éspedig felülfizettetés címén. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a vendégek sokszor hajlamosak voltak elfeledkezni néhány tényről, ami az esetleges árdrágítás háttere mögött meghúzódott: mint a hely elszigeteltsége, az élelmiszereknek tengelyen való szállítása a telepre, a napi vendégszám kiszámíthatatlansága, a 25–28 főnyi szolgaszemélyzet eltartása, a vendéglő magas bérösszege, ill. a magas mellékkiadások.55

Summa summarum, a századfordulón mégis általános élénkség uralkodott a telepen, sőt mind sűrűbben érkeztek a visszatérő vendégek. A nyár jellemzően telt házzal bírt,56 s mindinkább a lakóhelyek bővítésének kérdése került fontolóra, amint azt az alábbi cikk is jól példázza: „A barlangot, mint értesülünk, állandóan kielégítő számmal látogatják, sőt újabban mind nagyobb számmal keresik fel, a hosszabb időre való ott tartózkodásra pedig még számosan jelentkeznek, a kiket azonban alig lehet majd elhelyezni s így újra aktuálissá vált a telep lakóhelyeinek a nagyobbítása, illetőleg szaporítása.”57 A helyzet egy évvel később sem változott, a Sajó-Vidék c. társadalmi lapban szintúgy szóvá került a jégbarlangi szállásmizéria kilátástalansága, ami nem igazán vetett jó fényt Dobsinára, e magát anonimitásba burkoló vendégtől: „A nyaraló közönség oly nagy számban van, hogy nemcsak a földszintes és emeletes szobák vannak mind kiadva, hanem még a padlás szobák is. A napi látogatók számra – többnyire idegenek – oly tömegesen érkeznek, hogy a tágas két ebédlő terem alig bírja befogadni.”58 Még 1912-ben is lakhelygondokkal küzdött a telep, a sorozatos elutasításokra a helyi sajtó is felfigyelt. „Még igen sokan keresnék föl a szép fekvésű telepet, ha nem kellene sokakat egész ridegen elutasítani az örökös szobahiány miatt”59 – olvasható a Dobsina és Vidéke folyó évi lapszámában.

Az intő gondolatot azonban nem követték tettek, sőt inkább ismét felvetődött a barlangtelep megfelelő bérbe adásának ötlete a vidék látogatottságának növelése érdekében. Az 1910-ben felröppent sajtóhírek értelmében Dobsina városa egy német cégnek kívánta bérbe adni a nyaralóövezetet vonat, vendéglő, fürdő és játékterek kiépítését remélve.60 Alighanem az ismét csak tervként maradt ötlet három évvel később újból aktuálissá vált – immár sokadszorra. A város a tulajdonát képező nyaralótelep fejlesztését szem előtt tartva annak a jégbarlanggal egyetemben hosszú, 25–50 éves lejáratú haszonbérbe adását, esetleges eladását, határozta el a hozzá tartozó nagyvendéglővel, fürdővel, turistaházzal, kocsmával, erdei parkkal, valamint a telep összes tartozékaival együtt, éspedig egy modern szálló, egy korszerű fürdő, s egy új nyaralóvilla-csoportért cserébe, melyeknek felépítését a leendő haszonbérlőtől volt hivatott elvárni. Az építkezésre fordított beruházások összegét 200.000 koronában állapította meg a város, amely egyértelműen Dobsina tulajdonába szállt volna át a bérleti szerződés lejártával, az éves bérleti összeget pedig legalább 12.000 koronára kalkulálta.61 A „gömöri fürdők betegsége” Dobsinát is elérvén, tervrajzok formájában hagyta a szépreményű és jobb sorsra is érdemes nyaralótelepet. Felkészületlenség, emberi gondatlanság, hiányzó tett­erő, a valós értékek alábecsülése és nem utolsósorban az oly sok fürdőre jellemző gömöri igénytelenség voltak azok, amelyek Dobsina város klimatikus nyaralóhelyét a fejlődés küszöbén toporogni hagyták.

 

Turistaözön Dobsinán

„Nem kell Svájcba mennie a magyarnak, itt is megtalálja azt, amit a természet és műveltség nyújthat”62 – áll a jégbarlangi telep vendégkönyvében, s nem kell sokáig bizonygatnunk az állítás igaz voltát. A hely kirándulásokkal és szórakozási lehetőségekkel egyaránt bővelkedett. Az 1900. évben kiadott Hanák-féle kalauz kevés költséggel és fáradsággal járó kirándulásokat kínált az itt üdülő vendégeknek: a Király-hegyre, a Sztracenai-völgybe, az időszaki forráshoz, Coburg herceg kohóihoz és vadászkastélyához, a murányi várromokhoz, a krasznahorkai várba, az Aggteleki-cseppkőbarlangba, az összes szepesi fürdőbe és a Magas-Tátrába.

Külön fejezetet érdemel a jégbarlang mint kirándulási célpont, amely 1871-es megnyitása óta eltelt első 10 évben már mintegy 15.664 egyént fogadott,63 s 26 évvel később már 92.690 vendéget számlált.64 Nem minden látogatója választotta azonban a mellette lévő klimatikus üdülőtelepet kikapcsolódás gyanánt is. Épp ezért fontos elkülönítenünk a csak jégbarlangot látogatókat a valódi nyaralóktól. Általánosságban elmondható, hogy az 1903 és 1905 között fennmaradt vármegyei közegészségügyi statisztikák alapján a dobsinai nyaralótelep állandó vendégeinek a száma évente nem érte el a 100 főt.65 A Tátra-Vidék c. közlöny tökéletesen szemlélteti a különbséget, az 1883. január 1-től augusztus 5-ig barlanglátogatóként regisztrált 735 személy közül folyó év augusztus 5-én csupán 31 állandó vendég lett elhelyezve nyaralóként a szálló 15 szobájában.66 Nem úgy járt el azonban a Fürdő és Turista Ujság, amely 1892. január 15-én megjelenő számában a Dobsinai-jégbarlang nemzetközi tekintetben „színes” látogatottságát tárta a nyilvánosság elé: „1891-ben 2519 turista látogatta meg a barlangot, ebből 1598 magyar, 132 osztrák, 13 gácsországi, 14 morva, 8 cseh, 2 fiumei, 1 isztriai, 2 szlavónországi, 312 porosz, 2 hollandi, 16 orosz-lengyel, 11 francia, 9 angol, 13 amerikai, 2 indiai, 2 svájci, 1 török, 1 olasz és 380 ismeretlen honosságú. Ebből számolva a jégbarlang közelében létesített nyaraló-telep az egész évad alatt szép látogatottságnak örvendett.”67 Igen ám, de vajon mennyi volt az annyi? Kétségtelen, hogy a ma világörökség részeként nyilvántartott Dobsinai-jégbarlang kitűnő húzóerőként szolgált a magaslati nyaralótelep számára. Ezt a reklámokban is igyekeztek hangsúlyozni. „A jégbarlangnál a vendégek kényelméről kitűnően van gondoskodva. Új építkezések folytán hosszabb nyári tartózkodásul is nagyon ajánlatos e festői hely”68 – áll a Tátra-menti fürdő- és üdülőtelepekkel foglalkozó képes folyóirat hasábjain. A város tulajdonában álló telepére egy pillanatig sem habozott felhívni a közönség figyelmét Dobsina tanácsa, a jégbarlang melletti Sztracenai-völgyben már 1884-től kínált nyaralók és hidegvíz-gyógyintézetek építésére alkalmat: „A vadregényes sztraczenai völgynek a dobsinai jégbarlang mellett fekvő része nyaralók építésére felette alkalmas – és hogy a már meglevők mellett minél nagyobb számú nyaralók építetnének, Dobsina városa esetleges vállalkozók részére – az erre nézve érvényben levő szabályrendelet alapján – a legnagyobb mérvű kedvezményeket kész biztosítani. Az építéshez szükségelt fát felette leszállított áron szolgáltatja, úgy hogy egy 12 méter hosszú és átlag 25 centiméter széles fenyő szálfa az építkezés helyén 40 krajcárba kerül, az építkezéshez átengedett terület négyzetméter öle után telekbér czímén egy krajcár fizetendő. Elfogadható ajánlatokkal szemben pedig olyan vállalkozók részére, akik e helyen hidegvíz-gyógyintézet alakítására hajlandók, kész Dobsina város az e célra igen alkalmas kb. 6 R. foknyi hőmérséktani vízzel bíró forrásoknak kizárólagos használati jogát is biztosítani egy úgy a kocsmáltatási jog gyakorlata körül, mint más irányban kedvezményeket nyújtani.”69 A nagy tervekből sajnos nem lett semmi, pedig a kedvező természeti adottságokkal rendelkező klimatikus magaslati nyaralótelep igényesebb, nívósabb kiépítése Gömör számára is meghozta volna a fürdőélet terén mind ez idáig hiányolt országos és nemzetközi szintű elismerést. A nyaralótelep történetében – a nagyszállón kívül – mindössze öt villa létezéséről van tudomásunk, ettől függetlenül állhatott itt több is, melyek a szezon alatt ideális bérbe vehető vendéglátóhelyül szolgáltak a nyaraló családok számára: az egyik a 12 vendégszobával felszerelt svájci stílusban épült Sárkány-villa70 (papírmalmi Remenyik-villa néven is emlegették), a másik a rozsnyói tulajdonú Markó-féle Anna-villa, a harmadik a csuntavai Halasi-Nemes-féle villa, valamint a Pelech által emlegetett két Gömöry-villa.

Mindenesetre már az is lépéselőnynek számított, hogy az 1885. évi általános országos kiállításon a Tátra hegységnek 70 méteres félkör kerületű képén kívül, melynek előterén a három Tátrafüred csoportosult, a magyar fürdők közül Borszék, Buziás, Bártfa, Marillavölgy, Herkulesfürdő, a Budai sósfürdő, Tusnád, Margitsziget és Újtát­rafüred mellett a Dobsinai-jégbarlang és nyaralótelep is helyet kapott.71 Dobsina ideális nyaralócélpontnak való elismerése Dr. Hankó Vilmos a „A mi fürdőink” című tudományos munkájában is elővillant, aki az Uránia mozgóképszínház részére 1900. május 3-án magyar fürdőinkről készített képes bemutatójában a vetítővászonra felkerült 26 legismertebb magyar fürdő közül egyetlen gömöri fürdőhelyként Dobsina magaslati nyaralótelepét prezentálta a közönségnek.72 A már említett „Fürdők és nyaralóhelyek” c. századelőn megjelent brosúra lapjain a jégbarlang és fürdőtelepe is igen méltányos propagálásban részesült: „Dobsinát, amidőn csak a jégbarlang állott egymagában s nem volt nyaralótelep, is számos ezren keresték fel évente, ami egészen természetes is, mert hiszen az a barlang már igen régen Európának egyik legnagyobb nevezetessége. Amióta pedig a jégbarlangi telep igazgatósága s annak bérlője, Fejér Lipót73 kezelik a barlangot, s a tőszomszédságában létesített páratlanul álló nyaralótelepet, azóta nemcsak turisták látogatják óriási tömegben, hanem Magyarország egyik legelső klimatikus gyógyhelyévé emelkedett. Dobsinán a bérlő arra törekszik, hogy kevés költséggel kellemesen töltse el a nyarat a fürdőző közönség, s hogy immár a magyarok, akik tudvalevőleg a legkényesebb nyaralók s a legpazarlóbb módon költekeznek a külföldi fürdőkben, lassankint a dobsinai regényes szépségű nyaralótelepet keresik fel, az leginkább a dobsinai fürdőtelep igazgatóságának tudható be.” (Fodor 1902, 51–52. p.) A füzet a legapróbb részletességgel kitért a nyaralótelep ismertetésére, melyet nem mellesleg „Gömörmegye egyik legszebb pontjaként” jellemzett. (Fodor 1904, 60. p.)

A századfordulón hazai és külföldi turistacsoportok, egyletek, tanintézetek, magántársaságok jelenlététől vált hangossá a Sztracenai-völgy és a jégbarlang környéke, melyek részletes felsorolásától a téma eltérő jellegére vonatkozóan jelen munkában eltekintünk.74 Csupán ízelítőként szolgálva: 1881 nyarán az írói és művészi kör, a Kárpát-egylet budapesti tagjai, a fővárosi lapok szerkesztői és munkatársai érkeztek a Dobsinai-jégbarlanghoz, akik – mielőtt a barlangi fogadós vendégszeretetét élvezték volna – Dr. Pelech János igazgató közreműködésével tekintették meg e természeti képződményt.75 A magyar orvosok és természetvizsgálók pedig XXIV. nagygyűlésük keretében, 1888-ban érkeztek Dobsinára, (Chyzer 1890, 79. p.) s nem csupán a természeti környezet megcsodálásának céljából, hanem a jégbarlang telepének a modern, higiénikus követelményeknek megfelelő fejlesztésének és üzemeltetésének meggyőződése iránt is.76 Egyúttal kezdetüket vették a MÁV által eszközölt szervezett kirándulások. A magyar kir. államvasutak városi menetjegyirodája által 1884. augusztus 15–17. között megrendezett első dobsinai kiránduláson rögtön 170 budapesti vendég – közöttük számos nő – vett részt.77 Dobsina elsősorban jégbarlangja, másodsorban klimatikus üdülőtelepe miatt jelent meg a társas utazások államosaként a Gyógyfürdők, Üdülőhelyek és Utazási Központi Iroda kínálatában rendezendő Magas-Tátra vidéki társas körutakban. Az 1897. augusztus 19. és 24. között megrendezett Szent István-napi társas úthoz 21, javarészt fővárosi érdeklődő csatlakozott.78 A Korytnicza-fürdő, Csorba-tó, Husz­park, Alsó-, Ó- és Újtátrafüred, Iglófüred, Sztracenai völgy és Dobsinai-jégbarlang-nyaralótelep érintésével megtett kiruccanás teljes szolgáltatást felölelő részvételi díja személyenként 40 forintba, vasúti jegyek nélkül 26 forintba került. Az ötnapos program keretében ugyan egy dobsinai üdítő nyaralásra nem került sor, azonban mind a jégbarlang nyújtotta korcsolyázási lehetőséget, mind a nyaralótelep vendéglősének, Gömöry György­nek nagyszerű vendéglátását kiélvezhették a résztvevők egy díszebéd erejéig.79 Az 1898. évad nyári utazási között ún. „északmagyarországi fürdőkbe tett művészkörutazás” címszó alatt Korytnicza, a Csorba-tó, Tátrafüred és Dobsina szerepeltek,80 mint ahogy a folyó évi május 26. – 31. között megrendezett pünkösdi társas kirándulás alkalmával is a Magas-Tátra, Csorba-tó, Felkai nyaralótelep, Tátrafüred, Virágvölgy, Dobsinai-jégbarlang és magaslati nyaralótelep desztinációkhoz nyílt lehetősége ellátogatnia az érdeklődőnek.81 Dobsina mint közkedvelt úti cél csak az 1897. évben mintegy 3000 látogatót vonzott magához társasutazások keretében,82 foglakozásukat tekintve hivatalnokok, kereskedők, ill. szabad foglalkozást űző értelmiségiek tartoztak közéjük. Dobsina az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület és a Gyógyfürdők, Üdülőhelyek és Utazási Központi Iroda szervezésében 1899. július 20. és július 31. között megrendezésre kerülő „Magas-Tátra, Erdély és Románia” XXV. szünidei társasutazás egyik célállomásaként is szerepet kapott jégbarlangja és telepe megtekintésével,83 sőt a továbbiakban szinte minden tavaszi és nyári idénynek Tátra-környéki társasutazási kínálatai között felbukkant közkedvelt kirándulási célpontként.84 Még a jégbarlangban megrendezett, nyári korcsolyázással egybekötött jégünnepélyre is érkeztek fővárosi és vidéki kirándulók Dobsinára, mint tették azt 1893 júliusában, amikor a többnapos gömöri körút egy célállomásaként a jégbarlangi üdülőtelepre érkező turistákat villásreggeli és díszes ebéd várta a barlang nagyszállójában és vendéglőjében az első korcsolyaünnepség megkezdése előtt.85 Az emlékezetes „jeges” esemény beszámolója többek között rávilágítani igyekezett a nyaralótelep áldatlan állapotaira, melyek a 20. század küszöbén fogadták az arra tévedt idegent: „A jégbarlangnak még rendkívül primitív szállója és turista-házai voltak. Mintegy száz főre rúgott a kirándulók száma s nem volt elég kocsi, azonban gróf Andrássy Géza a betléri kastélyból pompás csengős négyesfogatokat bocsátott a budapesti korcsolyázóegylet hölgytagjainak rendelkezésére. A jégünnepélyen, mely déli 12 órától 4-ig tartott, mintegy 32 pár keringőzött Radics Lajos pompás miskolczi zenekarának játéka mellett. A jégünnepélyen résztvevő, 300 főnyi közönség a pompás ebéd után oly jó hangulatban volt, hogy szállás hiányában végigtánczolták az egész éjszakát. Reggel felé a társaság egy része kocsin távozott, a másik része a fürdőház kádjaiban, vagy a turista-ház nagytermében – férfiak és nők egy rozzant spanyolfallal elválasztva – pihent meg, de természetesen aludni senki sem tudott, így kedélyes hangulatban köszöntött be a reggeli 8 óra, amikor is a rossz kiszolgálás folytán az ünnepély örökké udvarias védnöke a szépséges budapesti korcsolyázó leányoknak maga hozott mosdóvizet a közeli kútról.”86 Ezen első nyári korcsolyázás emlékét később számos további követte, a fő hangsúly jelen esetben a felkészületlenségre helyeződik, amely az 1890-es években a folyamatos turistaáradatra való tekintet nélkül uralkodott az „elveszett”87 tájon.

Amint a statisztikák is igazolják, a barlanglátogatók 75–80%-át magyarok adták, ennek ellenére a vármegyei sajtó szemében továbbra is azon helyek közé számított, melyet „a hazai turista-világ nem méltányol kellően”.88 Az ún. átmeneti látogatók száma naponkint 60-100 fő körül mozgott, a csodás jégbarlang megtekintése még a legfelsőbb társadalmi rétegből is látogatókat vonzott Dobsinára: koronás fők, miniszterek, magas beosztású hivatalnokok, neves szabad foglalkozást űző értelmiségiek tették tiszteletüket Gömör e csodás tájékán.89 Legrangosabb „futó vendégei” között tarthatjuk számon Rudolf trónörökös90 özvegyét, Stefánia főhercegnét,91 Károly Lajos főherceget, Frigyes főherceget és Izabella főhercegnét, II. Vilmos német császárt még trónörökös korában, gróf Tisza István miniszterelnököt, Bethlen Gábor földművelésügyi minisztert, Szilágyi Dezső igazságügyi minisztert, báró Hazai Samu honvédelmi minisztert, Delbrück Bertold német birodalmi tanácsost, Helmuth von Moltke porosz tábornagyot, Dr. Plósz Sándor igazságügyminisztert, Károly István főherceget, I. Ferdinánd bolgár királyt, I. Milán szerb királyt, az Andrássy és a Coburg család több tagját, Jókai Mórt, Törley József pezsgőgyárost vagy Fritjoff Nansen északi-sarki utazót. Leginkább a németek, különösen a poroszok keresték föl tömegesen a barlangot, korábban számos angol turista is ellátogatott ide, számuk azonban a jégbarlangi telep kényelmi szolgáltatási híján – amint arról egy olvasói levélben értesülhettünk – megcsappant.92 E tény is rávilágít arra, hogy Dobsina felkapaszkodásához a világ nevezetességei közé a nyaralótelepen kellő számban és komforttal berendezett szállók megépítésére, megfelelő szórakozási lehetőségekre, valamint korszerű és gyors közlekedési vonalak biztosítására lett volna szükség.

 

Korcsolyákat fel!

A hiányosságok ellenére a barlangot felfedezése óta 1912-ig mintegy 120.000 turista kereste fel.93 A barlang teljes kivilágítása94 mellett megtartott tárlatvezetésen kívül, amelyet 1883 júliusától kezdve naponként délelőtt 11 órától délután 2-3 óráig lehetett igénybe venni,95 kiemelt attrakciónak számítottak a jégbarlang nagytermének tükörsima jegén megrendezett nyári korcsolyázások és a vele egybekötött jégünnepélyek, amelyek 1893-tól Markó Miklós rozsnyói hírlapíró és főrendező, továbbá Rohonczy Gedeon országgyűlési képviselő, védnök – nem mellesleg a Budapesti Korcsolyázó Egylet elnöke (Székely–Horváth 2009, 38. p.) – jóvoltából rendszeres időközönként megrendezésre kerültek a nyári kiemelt időszakban. Mivel Markó nagy hódolója volt a korcsolyázásnak – 1889-ben ő volt Magyarország gyorskorcsolya-bajnoka (Székely–Horváth 2009, 37. p.) –, egyértelmű, hogy a jégbarlangot és annak látogatottságát a korcsolyázás lehetőségével akarta népszerűsíteni. Magyarország ezen egyetlen nyári korcsolyapályáját nagy élvezettel használták ki főleg a műkorcsolyázás budapesti fanatikus hívei. A telep igazgatósága ilyenkor simára gyalultatta a nagyterem egy méter vastagságú jégpályáját úgy, hogy mintegy 320-400 négyszögöl terület álljon a mindenfelől összesereglett korcsolyázók részére,96 a vendégek kényelmére a jégpálya szélére padokat, a talpalávalót húzó cigányok alá pedig emelvényt helyeztetett. (Székely–Horváth 2009, 39. p.) Fejér Endre bérlős még csinos levelezőlapokat is csináltatott az első, 1893. évi jégünnepély emlékére, amely négynyelvű felirattal ellátva igencsak kelendőnek bizonyult.97 Olyannyira ritkaságszámba ment ez a nem mindennapi esemény, hogy 1903 nyarán Fejér még a budapesti sajtót is meghívta az ünnepségre – alighanem egy jó sikerült hírverő cikk megírását remélve.98 Egy-egy jégünnepély alkalmával több száz – volt úgy, hogy akár 400 (Székely–Horváth 2009, 40. p.) – kíváncsiskodó férfi és nő gyűlt össze, közöttük a nyaralótelep állandó vendégei, a dobsinai intelligencia színe-java, számos külföldi turista, de akadtak szép számmal a tátrai fürdőből érkező nyaralóvendégek is, melyek közül a merészebbek a villamos árammal kivilágított jégpályán produkálhatták magukat műkorcsolyázásban. Az Éleskő (Hegyeskő) hegytetőről induló három mozsárágyúlövés jelezte az ünnepély kezdetét, amelyre többnyire a déli órákban került sor. A hagyományokhoz híven Markó Miklós főrendező vezetése mellett a Rákóczi-induló hangjaira vonult le a díszes menet a barlangba.99 A mutatványok és táncok alatt rendszerint Balog Bálint vezetésével a nyaralótelep szállodájának cigányzenekara húzta a talpalávalót.100 Az egész ünnepély nem tartott tovább 3-4 óránál, amely után a vendégsereg Fejér Endre bérlő vendégszeretetét élvezhette egy pompás díszebéd erejéig.101 Arra is akadt azonban példa, hogy a fiatalság korcsolyabál keretében hosszabbította meg e jégünnepélyt, s hajnali négyig mulatott a barlang jeges termeiben a cigányzenére.102 A jégbarlang felfedezésének jubileumi 40-éves évfordulóját stílszerűen szintén zenés korcsolyaünnepély keretében ülték meg. A jégbarlang igazgatósága által 1909. július 25-én megrendezett ünnepségen minden látogató korcsolyát köthetett, melyet este a nagyszálló előtti téren tűzijáték, majd a jégbarlang telepén nyaraló művészek közreműködésével kabaré követett. Az est fénypontjaként Bazilidesz Mária hangversenye bűvölte el a közönséget, aki a jégbarlang csodás akusztikájú nagytermében cigányzene-kísérettel magyar dalokat adott elő.103

A jégünnepélyektől eltekintve a századelőn meghonosodott nyári korcsolyázási évad egyértelműen bevált az üdülőtelepen, a napi 60-80 barlanglátogató között mindig akadt 8-10 vállalkozó kedvű sportrajongó – sőt számuk korcsolyabérlet lehetőségével még szaporodott is volna.104 Korcsolyázni minden látogatónak szabad volt, ha korcsolyával rendelkezett, ezért azonban a belépti díjon kívül 1 koronát fizetnie kellett. A korcsolyázás időtartamát az 1910. évadban naponta délelőtt 10-től délután 3-ig állapították meg. (Magyar Fürdőkalauz, 1910, 47. p.) A telep állandó vendégei kedvezményben részesültek, a barlang látogatási díjának csupán egyszeri megfizetésére kötelezték őket, ily módon a nyitvatartási idő alatt tetszés szerinti számban látogathatták a jégbarlangot, továbbá hetenként egyszer, az igazgatóság által meghatározott napon, 50 fillérnyi díj fizetése mellett lejthettek táncot a jégen. (Hanvai 1912, 22. p.) Ugyanúgy 25%-os kedvezményben részesültek a jégbarlangi belépőjegy árából a Kárpátegyesület Gömöri Osztályának tagjai,105 a tanintézetek diákjait pedig 50%—75%-os kedvezmény is megillette, legtöbbjük 1 koronáért tekinthette meg a barlangot.106

Azon vendégek részére, akik élvezetet találtak a halászatban és rendelkeztek halászjeggyel, a nyaralótelep bérlőjétől 10 koronáért terepengedélyt vásárolhattak, és a pisztrángokkal teli Gölnic folyóban akár halászkodhattak is. A vendéglővel kapcsolatos bazár teljes halászfelszerelést is kínált az érdeklődők számára. (Hanvai 1912, 25. p.) Bővítvén a szórakozási lehetőségek tárát, az 1910-es évektől akik vadászni óhajtottak, vadászjegy birtokában, melyet helyben megválthatott a vendég, gyakorolhatták e kedvtelésüket a telep környékén. Külön kiemelendő, hogy az állandó vendégek számára ez idő tájt teniszpálya is rendelkezésre állt, melyet csekély díj fizetése mellett szabadon használhattak. (Hanvai 1912, 18–20. p.)

A zenés-táncos összejöveteleket illetően a Dobsinai-jégbarlang Korcsolya Nagyszállója hangversenyeknek,107 báloknak is kitűnő helyszínül szolgált. Mivel e kulturális téren meglehetősen hézagos információkkal rendelkezünk, feltételezhetően jóval több rendezvényre és zenés-táncos összejövetelre is sor került a nyaralótelepen – mind a központi nagyszállójában, mind a magánvilláiban –, jelen esetben csupán a sajtóban megjelent beszámolókra mint egyedüli forrásra tudtunk támaszkodni. Az első nyaralótelepi táncmulatságról 1882 májusában tudósít a sajtó, nem kizárt azonban, hogy jóval korábban is sor kerülhetett effajta rendezvényre.108

A magaslati nyaralótelep látogatóit sem kerülhette el az Anna-napi táncmulatság, melyet első ízben 1883. július 29-én tartottak meg a szálló nagytermében.109 1902 júliusában 80 terítékű közvacsorával, tombolával, szavalattal és nagyszabású tűzijátékkal is megfűszerezték a jeles névnapi eseményt, melyen Balogh Bálint zenekarának muzsikája mellett táncra kerekedvén egészen hajnalig ropta a táncot a telep üdülőin kívül Dobsina városának intelligenciája és a környék értelmisége.110 Egy évvel később annyian szerettek volna Anna-napot ülni, hogy a nagy érdeklődésre való tekintettel helyszűke miatt a vendégeket már vissza is kellett utasítani.111 Az ilyen jellegű szervezésben leginkább a jégbarlangi igazgatóság bábáskodott, de alkalmasint az ott nyaralók112 is mulatságot rendeztek – mint 1903 nyarán a Dobsinai-jégbarlang szállójában üdülő fiatalok, akiknek Fejér Endre vendéglős a szálló nagytermét e célra átengedte.113 A jégbarlangi vendéglő nagyterme adott otthont 1912 júliusában a barlang felfedezőinek arcképét leleplező zártkörű, közebéddel egybekötött ünnepélynek is.114 A magánvillákat illetően a nyaralótelep Sárkány-villája érdemel figyelmet a szórakozás terén: 1888 nyarán az ott nyaraló gyermekek előadásában megtartott színházi előadás keretében, melyen a Megzavart mulatság és a Szeget szeggel c. vígjátékok adattak elő, a dobsinai nőegylet javára ajánlották fel a belépti díjból befolyt összeget, a jól sikerült estet pedig egy szál cimbalmos részvételével rögtönzött táncmulatság követte.115

Mindez már a múlté. Bár a jégbarlang, amely 2000 óta a világörökség része, ma is turisták ezreit vonzza Gömörbe, egykori magaslati nyaralótelepének már nyomai sem látszanak. Díszes nagyszállóját, hívogatóan egekbe törő szökőkútját hiába keresné ma a nyaralóvendég, egyedül a jégbarlang bejárata elé 1911-ben emelt fa menedékház árulkodik a 19. század klimatikus nyaralóhelyének egykori létezéséről.

 

Irodalom

A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet és Orvos-Szövetség évkönyve az 1905. és 1906-ik évről. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál, 1907.

Boleman István 1887. Fürdőtan. Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája.

Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Budapest, Magyar Balneológiai Egyesület.

Bókai Árpád 1895. Hazai és külföldi ásványvizek és fürdők összehasonlitása. Budapest, Fürdőirodalmi Könyvtár. Eggenberger-féle könyvkereskedés.

Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Buda­pest, Apollo.

Chyzer Kornél 1885. Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei. Sátoralja-Ujhely, Nyomtatott a Zemplén nyomdájában.

Chyzer Kornél 1890. A magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseinek története 1840-től 1890-ig. Sátoralja-Ujhely. Nyomtatott a Zemplén műintézetben.

Chyzer Kornél 1886. A magyar fürdőkről. Népszerű természettudományi előadások gyűjteménye. IX. kötet, 55. füzet. Kiadja a K.M.Természettudományi Társulat, Budapest.

Fodor Oszkár 1902–1904. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.

Hanvai Ede 1900–19012. A dobsinai jégbarlang és környéke. Dobsina.

Hankó Vilmos 1902. Fürdőink. Ásványvizeink. Budapest, Lampel Róbert cs. és kir. udv. könyvkereskedése.

Hankó Vilmos. Erdélyi fürdők. Ásványvizek. Kolozsvár, Erdélyi Kárpát Egyesület kiadása.

Hohlfeld Lajos 1898. Fürdői almanach az 1898. évre. A „Nemzetközi Fürdő-Lapok” kiadóhivatala.

Hunfalvy János 1867. Gömör-Kishont vármegye.

Magyar Fürdőkalauz 1909–1910. III. évf. Tata, Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.

Pelech E. János 1878. A sztraczenai völgy és a Dobsinai-jégbarlang. Igló, Különlenyomat a Magyarországi Kárpátegyesület V. évkönyvéből.

Pelech E. János 1884. A sztraczenai völgy és a dobsinai jégbarlang. Budapest, Franklin társulat könyvnyomdája.

Székely Kinga–Horváth Pál 2009. A dobsinai jégbarlang. Jégünnepélyek és képi ábrázolások. Gömörország, 3. sz.

Takács László 1888. Magyar fürdők. Nagyvárad, Rosenbaum Vilmos kiadása.

Változások a magyar helyesírásban

Mottó: „Minden helyesírási szabályzat menthetetlenül elavul egyszer; mert egy bizonyos idő (századunkban 20-30 év) múltán már más igényeket támaszt a társadalom a szabályzattal szemben, mint korábban tette; s mert megváltozik a kibocsátásakor még híven tükrözött nyelv is.”

(Fábián Pál 2007)

 

Mielőtt a lényegesebb változásokat bemutatnánk, nagy vonalakban tekintsük át a magyar helyesírási szabályzatok történetét.

A Magyar Tudós Társaság a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai címmel 1832-ben jelentette meg az első helyesírási szabályzatot. Mindössze 32 lapnyi volt, és a leglényegesebb pontokra vonatkozó irányelveket fogalmazta meg. Nem általános érvényű, mindenkire nézve kötelező szabályzatnak készült, hanem csak a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) saját kiadványai számára. Az alkotók rugalmas szemléletét tükrözi, hogy gondoltak a nyelvhasználat változékonyságára: „Minden időre már meghatározottnak azonban a’ Társaság nem vallja e’ szabásokat, sőt, ha mit a’ folyton folyó nyelvisméret, szavak’ lelke és alkatja körül elválasztóbban kifejt, annak előre kiköti későbbi javítását…” (AkH.1,1832, 4. p.) Ennek az alapelvnek a figyelembevétele indokolja a helyesírási szabályok időnkénti felülvizsgálatát és kisebb-nagyobb módosítását.

Az 1832-es szabályzatnak a fenti címmel még kilenc kiadása látott napvilágot egészen 1853-ig. 1877-ben jelent meg A magyar helyesírás elvei és szabályai, majd 1901-ben A magyar helyesírás szabályai. Ezek a szabályzatok csekély változásokat tartalmaztak. A Magyar Nyelvőr szerkesztői kevesellték a változtatásokat (cz helyett c, a királylyal-féle alakokban alkalmazott egyszerűsítéssel: királlyal stb.), ezért Simonyi Zsigmond 1891-ben A magyar helyesírásról című dolgozatában a korábbiakon kívül több változtatást terjesztett elő. Ajánlotta például a kétjegyű mássalhangzók egyszerűsített kettőzését, a meghonosodott idegen szavak magyaros írását, az a ki, a mely, a mi stb. egybeírását. Az Akadémia a tervezetet csak 1893-ban kezdte tárgyalni, végül azonban az 1901. február 25-i ülésen Simonyinak egyetlen lényeges módosítási javaslatát sem fogadták el, és arra kötelezték, hogy a Nyelvőrben is igazodjék az Akadémia szabályaihoz. A tárgyalások elhúzódása miatt a tanítók a vallás- és oktatásügyi miniszter segítségét kérték, hogy adjon eligazítást a helyesírás ügyében. A miniszter megbízta Simonyit az iskolai helyesírás kidolgozásával, és 1903-ban rendelettel biztosította iskolai alkalmazását. A magyar helyesírás egysége tehát fölbomlott: az akadémiai mellett élt az iskolai. Két évtized kellett ahhoz, hogy az oktatásügy és az Akadémia megegyezzen egymással. Az Akadémia 1922. május 29-i ülésén elfogadta, hogy kiadványai ezentúl az új elvek szerint készüljenek, és arra kérte a vallás- és közoktatási minisztert, rendelje el az iskolákban az akadémiai helyesírási szabályzat szerinti oktatást.

Jelenlegi szabályzatunk őse 1922-ben jelent meg, melyhez szó-, és tárgymutató is tartozott. Ennek a szabályzatnak a második kiadása 1923-ban, a harmadik 1927-ben, a negyedik 1931-ben, az ötödik 1936-ban, a hatodik 1937-ben, a hetedik 1938-ban, a nyolcadik 1940-ben, a kilencedik pedig 1950-ben került az érdeklődők kezébe.

Az 1954-es akadémiai helyesírási szabályzat ugyanennek a műnek (az 1922-es szabályzatnak) a tizedik kiadása. A változások közül kiemelünk néhány hangtani jellegűt, a többi ezekkel együtt megtalálható a megadott linken és Deme tanulmányában: „Az 1922-es szabályzat sok vagylagos alakot tartalmazott: borotva ~ beretva, pajzs ~ paizs, ölyű ~ ölyv, sofőr ~ soffőr, terasz ~ terrasz. A 10. kiadás kivette ezek közül az elavult, archaikus változatot, az esetleges ingadozó kiejtésű jövevényszavak közül a magyaros kiejtéshez közelebb álló alakokat részesítette előnyben (sofőr, terasz). Ritkábban ennek fordítottja is előfordult, vagyis a szabályzat engedékenyebb lett, bizonyos alakváltozatokat vagylagossá tett: míg a 9. kiadás csak a zsemlye alakot tüntette fel, a 10.-ben a zsemle és a zsömle szerepel. Hasonló példák: 9.: csorgat, 10.: csorgat ~ csurgat; 9.: fonal, 10.: fonal ~ fonál. Az -ózik/-őzik képzős igék a 10. kiadásban dz-s alakváltozatukkal is szerepelnek: vagyis nemcsak a fogózik (9. kiadás), hanem a fogódzik alak is megjelenik, jelezve a két alak vagylagosságát. Az 1954-es szabályzat abból a szempontból is átvizsgálta az előzőnek az anyagát, hogy az alapszók kiejtése mennyire tükrözi a valós, korabeli kiejtést. Így például a 9. kiadásban még csunya írású és ejtésű szót átírták csúnyára, mert a magánhangzó időközben megnyúlt. Hasonló a helyzet némely mássalhangzókkal, ahol az időtartam változhatott akár rövidre, akár hosszúra, például: kipuffogó > kipufogó, cupog > cuppog, bölcseség > bölcsesség. (A frisseség azonban megmaradt egy s-sel, csak 1984-ben írták át.) A már az előző pontban is említett idegen eredetű szavak írásmódja is a magyaros kiejtéshez igazodott: samán > sámán (ugyanakkor a samanizmus csak 2015-ben lett sámánizmus!), frizúra > frizura, garszon > garzon. […] A 10. kiadás szótári része 30 000 szóalakot tartalmaz, kb. 10 000-rel többet, mint az előző kiadás.” (http://helyesiras.mta.hu/helyesiras/blog/ show/mi-valtozott-1954-ben; letöltve 2016. 02. 28. és Deme 1954, 285–308. p.)

Így jutunk el végül az 1984-es szabályzatig, amely az 1922-es szabályzathoz képest tehát a tizenegyedik kiadás. Mindegyik kiadásban találhatunk kisebb változtatásokat, a legjelentősebbek azonban természetszerűleg a szójegyzékeket érintik. (A kiadásonkénti változásokról l. bővebben Szemere 1974 és Fábián 1984, 385–401. p.) Megjegyzendő, hogy a jelentősebb változtatások csupán az 1954-es és az 1984-es szabályzatban történtek.

 

A változtatás általános céljai, okai

Prószéky Gábornak, a MTA Magyar Nyelvi Osztályközi Állandó Bizottságának, korábbi nevén a Magyar Nyelvi Bizottság elnökének a véleménye szerint a jó helyesíráshoz leginkább nyelvérzékre van szükség. Prószéky: „A változásnak nem az a célja, hogy az embereket frusztrálja, vagy hogy a gyerekeknek nehézzé tegye a magyar nyelvtan helyesírás részének a megértését és tanulását. Sokkal inkább az, hogy rögzítse, amit az emberek használnak, és ahogy használják. Ha lehet ezt az analógiát használni, a mostani változásoknak annyi a céljuk, mint az új utaknak a parkokban. Ha a sétáló emberek az úton mennek, annak nagyon örülünk, de vannak a kis füves részek, ahol lehet látni, hogy az emberek arra járnak, és kitapossák a füvet. Ekkor jöhet egy olyan okos gondolat, hogy esetleg azt lekövezzük, és innentől kezdve azon az úton járnak az emberek, ahol amúgy is járnának, de legalább nem sárosan. Viszont az is igaz, ha a park-analógiánál maradunk, hogy vannak olyan utak, amiket ugyan az emberek szeretnek, de össze-vissza kuszálják az egész parkot.

Tehát akármit nem lehet, mégis, a cél az volt, hogy minél inkább rögzítsük a meglevő szokásokat. Ezért nincsenek óriási változások, mert vagy tudatosan, vagy tudat alatt már valahogy használtuk az adott helyesírási rendszert, ezt rögzítjük most formába. […] Ha az ember nem érzi az anyanyelvét, akkor nehezebben ír. Tehát én azt gondolom, hogy elsősorban nem nyelvésznek kell lenni, hanem a nyelvi érzékünket kell finomítani. Inkább alproblémák vannak még a változások között.” Pl. a jogi szövegekben „a közneveket bizonyos helyzetekben lehet nagybetűvel írni: Alperes, Felperes, Vevő, Eladó, Szerző és hasonlók”. (http://anyanyelvapolo.hu/ha-az-ember-nem-erzi-az-anyanyelvet-akkor-nehezebben-ir-interju-dr-proszeky-gaborral-az-uj-helyesirasi-szabalyzatrol/; letöltve: 2016. 01. 20.)

Keszler Borbála így indokolja az új szabályzat szükségességét: „Tudomásul kell vennünk […], hogy a szabályzat nem lehet örök, nem maradhat változatlan, hiszen folyton változik maga a nyelv és részben a nyelvről való felfogásunk is. Ezért időről időre szükség van a mindenkori szabályzat módosítására, a nyelv változásaihoz való hozzáigazítására. Természetesen nem mindenáron, de amikor és ahol valóban célszerű, sőt szükséges, akkor és ott igen. Fontos ugyanis, hogy egy nemzetnek, egy nyelv- és népközösségnek legyen szilárd alapokon nyugvó, a hagyományt, de a nyelvben végbemenő, illetve az utóbbi két-három évtizedben végbement változásokat, valamint a jelen írásgyakorlatot egyaránt figyelembe vevő szabályzata.”

Ami megváltozott az AkH.12 kiadásában a korábbi szabályzatokhoz képest, az éppen az elvek változatlanságának következménye. Ami pedig új a szabályzatban, az egyrészt a korábbi kiadványokban figyelmen kívül maradt kérdések, másrészt az újabb nyelvfejlődés fölvetette írásproblémák rendezése.

A bizottság célja az volt, hogy a használó nagyobb változtatások nélkül, könnyebben használható, bizonyos mértékig rugalmasabb szabályzatot kapjon a kezébe.” (Keszler 2015, 255. p.)

Az új szabályzat kiadását motiváló lényeges tényezők a következők voltak: 1. A 12. kiadás „felhasználóbarát” szeretne lenni. 2. Az a cél, hogy a normát közelítse a gyakorlathoz. 3. A helyesírási szabályzat 31 éve változott utoljára. 4. Az újítások nagy része nem általános elveket, hanem egyedi eseteket érint.

 

A változtatások típusai

A AkH.12-ben lényeges változások nincsenek, csak kisebb változtatások. Ezek a következők: 1. A nyilvánvaló hibák kijavítása. Ezekre példát nem szükséges bemutatni. 2. A fogalmazás pontosítása. Pl. 30. A borjúk – borjak, borjút – borjat, erdője – erdeje stb. kettős alakokról csak ténymegállapítás maradt, a nyelvhasználati értékítélet („… az a, e váltóhangú változatok jobbára választékosabbak és ritkábbak.”) kimaradt. Helyes változtatás! 3. A sok, kevés megjelölés helyett listák adása. Pl. 23. Az egy szótagú főnevek végén hosszú ú, ű betűt írunk: bú, szú; fű, mű, nyű, tű. A több szótagúak egy részének végén is hosszú az ú, ű. A gyakoribb esetek: ágyú, aszú, borjú, ború, bosszú, búcsú, dugattyú, faggyú, fattyú, fiú, fogantyú, gyanú, gyapjú, háború, hattyú, interjú, kallantyú, kátyú, kopoltyú, koszorú, ocsú, odú, randevú, sarkantyú, sziú, szivattyú, tanú, vályú, varjú; betű, billentyű, csengettyű, csepű, derű, fésű, gyepű, gyűrű, gyűszű, hegedű, herkentyű, keselyű, kesztyű, köpű, kösöntyű, köszörű, nedű, rézsű, seprű, szérű, tetű, töpörtyű.

Vannak azonban rövid u, ü betűre végződő több szótagú főnevek is. A gyakoribb esetek: adu, alku, áru, bábu, batyu, daru, falu, frufru, gyalu, hamu, hindu, kakadu, kapu, kenguru, kenu, lapu, mandzsu, marabu, pertu, ragu, saru, satu, szaru, tabu, tinóru, uhu, zebu, zulu, zsalu, zsaru; bürü, eskü, güzü, menü, revü, süsü, tütü, ürü. 4. Egyes részek didaktikai szempontú átszerkesztése. Ez történt többek között a fent említett 23. pont módosításával: Új, hogy az egy szótagú főneveket – mint látható – elkülöníti a több szótagú főnevektől: „Az egy szótagú főnevek végén hosszú ú, ű betűt írunk: bú, szú; fű, mű, nyű, tű. A több szótagúak egy részének végén is hosszú az ú, ű. A gyakoribb esetek: ágyú, aszú …” 57 példát sorol föl az AkH12 a korábbi 18-cal szemben. Az AkH.11-ben vegyesen voltak a két típus képviselői. Ugyancsak didaktikai célú átszerkesztés történt a különírás és az egybeírás fejezetében is. (Erre később visszatérünk.) 5. Szabálypont vagy szabálypontrész kihagyása. Többek között kimaradt az asszonynevek helyesírását szabályozó rész, mert azt a Családjogi törvény szabályozza: Kovácsné Nagy Zsuzsanna, Nagy Zsuzsanna, Kovács Zsuzsanna, Kovács-Nagy Zsuzsanna, K. Nagy Zsuzsanna, Kovács Istvánné, Kovács Istvánné Nagy Zsuzsanna. A géptípusok betű- és számjelzését a gyártók szokták megadni, a postai küldemények címzését pedig a posta szabályozza, ezért nem foglalkozik ezekkel a témákkal az új szabályzat. 6. Bizonyos szabályok enyhítése, azaz a korábban szabályozott kérdések alternatívvá tétele. Pl. a kiejtésbeli ingadozás rögzítését emeli a szabálypont rangjára az AkH.12 a 74. pontban, amikor elfogadja, hogy a h végű szavak közül jellemzően a céh, düh, juh, méh, rüh ejtése alapalakban és a mássalhangzós kezdetű toldalékos alakokban ingadozhat: düh: [dü] v. [düh], dühnek: [dünek] v. [dühnek]; méh: [mé] v. [méh], méhtől: [métől] v. [méhtől]; stb. Írásban azonban a szavak minden alakjában jelen van a h.” A 82. pontban folytatódik a -val, -vel,       -vá, -vé ragos alakok helyesírására vonatkozó módosítással: „a h végű főneveknek, amelyeknek a kiejtése ingadozik (düh: [dü] v. [düh], méh: [mé] v. [méh] stb.), a -val, -vel és a -vá, -vé ragos alakjait írni is kétféleképpen lehet: dühvel [düvel] – dühhel, méhvé [mévé] – méhhé stb.” Az intézménynevek írásában és a számok írásában is megjelennek alternatív lehetőségek (lásd az illető fejezet tárgyalásában). 7. A szabálypontok bővítése, kiegészítése, új szabálypontok beiktatása. Ebben a pontban van a legtöbb változás. Pl. az AkH.12 139. pontjában két lényeges bővítés, kiegészítés olvasható. Az első: kettőnél több tagból alakult (többszörös) összetételek írására vonatkozó szótagszámlálási szabály annyiban módosult, hogy a ragok és a jelek mellett az -i képző sem számít bele a szótagszámba: híradás-technikai > híradástechnikai, magán-nyugdíjpénztári > magánnyugdíjpénztári stb. A másik kiegészítés az idegen előtagok önállóvá minősítésének a feltételét írja le: „Az idegen előtagokat akkor tekintjük külön összetételi tagnak, ha önállóan is használatosak, például: miniszoknya, miniszoknya-viselet, vagy ha önállóan is használatos utótag járul hozzájuk: antialkoholista, antialkoholista-klub; biotechnológia, biotechnológia-ipar; stb.” A további szabálybővítésekre, kiegészítésekre még visszatérünk.

8. Szabályváltozás. Csak néhány pontot érint a változás. Ilyen pl., hogy a tulajdonnevekben (nemcsak a családnevekben, hanem az utónevekben, földrajzi és márkanevekben, művek címében stb.) a toldalékolás következtében egymás mellé kerülő három azonos mássalhangzót jelölő betűt ki kell írni: a harmadikat kötőjellel kapcsoljuk a tővégi msh-hoz: Hermann-nál, Széll-lel, Tarr-ról, Wittmann-né; Bernadett-től, Mariann-nal; Bonn-nal, Bükk-kel, Tallinn-nak; Elzett-tel, Knorr-ral; Blikk-kel, Szerelmes szonett-tel. Ugyancsak lényeges változtatás, hogy a -fajta, -féle, -nemű, -rét, -rétű, -szerű korábbi képzőszerű utótagokat csupán utótagnak minősíti a szabályzat. Prószéky Gábor a következőképpen indokolja ezt a változtatást: „[…] vannak még a -fajta, -féle, -nemű,     -szerű utótagok, ami megint nyelvészeti kérdés, hogy milyen definíciókat adunk rájuk. Kérdés, hogy ezek a képzőszerű utótagok képzők-e vagy nem; ha képzők, akkor úgy viselkednek-e, mint a többi toldalék, hasonulnak-e vagy sem: ez egy állandó vita. A         -szerű végződést talán nem annyira érezzük most toldaléknak, mint 30 éve éreztük, most a -szerű inkább önálló utótagnak számít. Ha viszont önálló utótag, akkor nem toldalék, és ha nem toldalék, akkor nem hasonul, tehát az észszerű lesz az új szabályzat szerinti helyes alak.”

Eddig végigtekintettük a változtatás fajtáit. A továbbiakban az AkH.11 és az AkH.12 párhuzamos összehasonlítására kerül sor. Természetesen minden egyes megfogalmazásbeli, pontszámváltozási esetre nem térhetünk ki, csak a leglényegesebbekre.

 

A szabályzat fejezeteinek összehasonlítása

A BETŰK

14. a) „A betűrendbe sorolás szempontjából nem teszünk különbséget a kis- és nagybetűk között” (eddig a régi) Innen a 2. bekezdésében új: „Ha azonban két besorolandó egység között csupán ebben a vonatkozásban van különbség, akkor a kis kezdőbetűs szó megelőzi a nagy kezdőbetűst, például: jácint, Jácint, opera, Opera, szűcs, Szűcs, viola, Viola.”

 

A KIEJTÉS SZERINTI ÍRÁSMÓD cím helyébe A HANGJELÖLÉS került. Ennek megfelelően átszerkesztették a teljes fejezetet. A korábbi hosszú, túlmagyarázó bevezető pont (17) helyett sokkal rövidebb és világosabb eligazító szöveg található. Az alábbi stigmatizáló minősítést kivették a bekezdésből: „A beszélt nyelvben mutatkozó ingadozásokat (pl. az „erőssen”, „szöllő” stb.), esetleg nyilvánvaló helytelenségeket (pl. a „kőrut”, „köppeny”, „ellemez” stb. ejtésmódot) [kiemelés tőlem: Cs. N. L.] helyesírásunk nem veszi figyelembe, hanem az írásgyakorlat alapján is kikristályosodott köznyelvi formákat rögzíti, hogy általánossá válásukat segítse” (AkH.11). Az új szöveg mindössze ennyi: „A magyar helyesírás egyik jellemzője, hogy a betűk legtöbbször a kiejtett beszédhangnak felelnek meg. A szavak és a szóalakok leírását a következő elvek határozzák meg: a kiejtés szerinti írásmód, a szóelemző írásmód, a hagyomány szerinti írásmód és az egyszerűsítő írásmód” (AkH.12 17).

Táblázatba foglalva hasonlítsuk össze ennek a fejezetnek a szerkezetét!

AkH.11 AkH. 12
A KIEJTÉS SZERINT ÍRÁSMÓD A HANGJELÖLÉS
  A kiejtés szerint írásmód
A szóelemző írásmód (Új fejezet) A szóelemző írásmód
A hagyományos írásmód A hagyományos írásmód
Az egyszerűsítő írásmód Az egyszerűsítő írásmód

Mint a táblázatból látható, A HANGJELÖLÉS főcím alá sorolja be az új szabályzat az írásmódokat (régebbi nevén: helyesírási alapelveket). Logikus megoldás, mert mindegyik írásmód a hangjelölésre vonatkozó ismereteket, szabályokat foglalja össze. Az AkH.11-nek a tartalomjegyzéke nem tárja föl ennek a fejezetnek a belső hierarchiáját.

Néhány esetben megváltozott egyes szavaknak a helyesírása. A kiejtést követve módosult a következő szavak írása: árboc > árbóc, bedekker > bédekker, bura > búra (így sajnos létre jött egy homonimapár), immúnis > immunis, samanizmus > sámánizmus stb.

Kétféle alakban használatos a köznyelvben, ezért a helyesírás is követi ezt, mindkét változatot megengedi a 25. b)-ben: foltoz ~ foldoz, bólingat ~ bólintgat, kacsingat ~ kacsintgat, tekinget ~ tekintget.

 

A különírás és az egybeírás

Helyesírásunk egyik legproblematikusabb, legnagyobb nehézséget okozó területe a különírás és az egybeírás. Prószéky Gábor ennek az okát a következőben látja: „A legtöbb elv ott kezd nehezen kezelhetővé válni, ahol a jelentés is beleszól ebbe. A 20. században kialakult leíró nyelvészet szeretné a nyelvi jelenségeket a jelentéstől függetlenül leírni, de úgy tűnik, hogy mindig van olyan eset, amikor ezt nem lehet. A helyesírás is olyan, hogy bár nem szeretne a jelentéssel foglalkozni, de azért lássuk be, hogy egészen más az, amikor azt mondom, hogy riasztóberendezés, és más az, amikor azt, hogy riasztó berendezés van ebben a lakásban, azaz: nagyon csúnya. Érezni kell, hogy az egyik egy fogalom, ami egybetartozik, a másik meg egy jelzős szerkezet, ami meg nem. Ha az ember nem érzi az anyanyelvét, akkor nehezebben ír. Tehát én azt gondolom, hogy elsősorban nem nyelvésznek kell lenni, hanem a nyelvi érzékünket kell finomítani.” (http://anyanyelvapolo.hu/ha-az-ember-nem-erzi-az-anyanyelvet-akkor-nehezebben-ir-interju-dr-proszeky-gaborral-az-uj-helyesirasi-szabalyzatrol/; letöltve: 2016. 01. 20.)

A szabályzat szerkesztői a könnyebb átláthatóság, a taníthatóság és a tanulhatóság szempontját tartották a legfontosabbnak, ezért a fejezetet teljesen átalakították. Most az összetétel keletkezésének a forrásait tekintették rendező elvnek. Ezáltal a korábban sokszor szétszórtan megjelenő ismeretek egy bokorba kerültek.

Vessük össze az AkH.11 és az AkH.12 ide vonatkozó részét.

Az AkH.11-ben a bevezető pont szinte mikrotanulmány méretű (35 sor), az AkH.12-ben tömören – 6 sorban – és világosan megfogalmazták az összetételek keletkezésének okait: „Az összetételek keletkezésének (azaz az egybeírásuknak) többféle forrása lehet: 1. a tagok együttes jelentésének megváltozása (nyitvatartás ’üzemidő’) [eddig szerkezet volt: nyitva tartás]; 2. a tagok egymás közti viszonyának alaki jelöletlensége (állattenyésztő ’állatot tenyésztő, állatok tenyésztésével foglalkozó’); 3. az íráshagyomány (bérbeadás; elmegy). Az összetett szavak egységét kötőjel nélküli egybeírással vagy kötőjeles kapcsolással fejezzük ki” (AkH.12 94).

A 95. pont kiemelten foglalkozik a jelentésváltozással mint az egybeírás forrásával. Ide a régi szabályzatból néhány példát átvesz, de újabbakat is találunk: a földön futó (bogár), de: földönfutó (’hontalan ember’); alig-alig, búbánat, süt-főz; csigabiga, dimbes-dombos, terefere, csihi-puhi; drágakő, egyetért, napraforgó; csakhogy, nemsokára.

A különírás és az egybeírás fejezetének összehasonlítása:

 

AkH.11 AkH.12
95. pont: általános bevezető (35 sor) 94. pont: általános bevezető (9 sor)
A szóismétlés írása A jelentésváltozás mint az egybeírás forrása
A mellérendelő szókapcsolatok és összetételek, valamint az ikerszók írása A szóismétlések írása
A mellérendelő szókapcsolatok és összetételek A valódi mellérendelő összetételek írása
Az ikerszók Az ikerszók írása
Az alárendelő szókapcsolatok és összetételek írása Az alárendelő szókapcsolatok és szóösszetételek írása
Az alanyos, a minőség- és mennyiségjelzős kapcsolatok A jelentésváltozás miatt egybeírt összetételek egyéb fajtái
A tárgyas, a határozós és a birtokos jelzős kapcsolatok Az alaki jelöletlenség mint az egybeírás forrása
A jelentéstömörítő összetételek Az íráshagyomány mint a különírás és egybeírás forrása
Egyéb típusú szókapcsolatok és összetételek A rendszert alkotó íráshagyomány
  Az alkotó tagok szerkezete mint meghatározó tényező
  Az igekötős kapcsolatok írása
  A névmási kapcsolatok és összetételek írása
  Egyéb esetek
  A kialakult szokás mint a kivételes különírás és egybeírás forrása
  A többszörös összetételek írása

Első ránézésre is föltűnik, mennyivel tagoltabb az AkH.12-nek ez a fejezete. A táblázat alapján általánosságban megállapítható, hogy a szószerkezetek külön- vagy egybeírását egyrészt a jelentésváltozás, másrészt pedig a hagyomány irányítja, a többszörös összetételek írását hasonlóképpen.

Az átdolgozás következtében sokkal jobban föltárul ennek a fejezetnek a belső logikája. Emeljünk ki néhány változtatást ebből a részből.

1. Az alanyos, a minőség- és mennyiségjelzős kapcsolatok helyesírására vonatkozó ismereteket az új szabályzat külön alfejezetbe kiemelve rendszerbe foglalta: „Bizonyos előtagú kapcsolatok különírása és egybeírása a tagok belső szerkezetétől függ. Az anyagnévi jelzős kapcsolatoké, valamint a tőszámnévi előtagú, képzővel ellátott utótagúaké kivétel nélkül, az -ó, -ő képzős igenévi előtagúaké csupán bizonyos esetekben” [vö. 118.].

„A két egyszerű szóból álló alakulatokat egybeírjuk, de ha bármelyik tag összetett szó, különírjuk őket:

– egyszerű szó + egyszerű szó ⇒ egybeírás (aranylánc, ötméteres, védőgát);

– összetett szó + egyszerű szó ⇒ különírás (fehérarany lánc, tizenöt méteres, partvédő gát);

– egyszerű szó + összetett szó ⇒ különírás (arany nyaklánc, öt négyzetméteres, védő homokgát);

– összetett szó + összetett szó ⇒ különírás (fehérarany nyaklánc, tizenöt négyzetméteres, partvédő homokgát)” (AkH. 12: 115–119).

Korábban ezek az esetek szétszórtan szerepeltek a 110., 112., 115., 117. és 119. pontokban. Később helyesírási gyakorlókönyvekben tűnt föl a jelen szabályzatban látható képletszerű megoldás.

2. Az AkH.11-ben az Egyéb típusú szókapcsolatok és összetételek című 5 és fél oldalas heterogén szabályhalmazában (130–142) igyekeztek a szerkesztők rendet teremteni azzal, hogy a legfontosabb közös jellemzők alá sorolták be a részletszabályokat. Ezzel az eljárással sokkal áttekinthetőbbé, taníthatóbbá, tanulhatóbbá vált ez a fejezet.

3. Az Egyéb esetek közé csak olyan ismeretek kerültek, amelyek már valóban nem voltak beilleszthetők az előbbiekbe.

Ilyen pl., hogy „A fajtajelölő főnévi minőségjelzőt egybeírjuk a jelzett szóval (kivéve az állatfajtaneveket), például: csiperkegomba, fiúgyerek, fűszeráru, jonatánalma, lakatosmester, legényember, sasmadár. – De mivel állatfajtanevek: mangalica sertés, racka juh stb.” (AkH.12 125). Az AkH.11-ben a 114 b) pont volt a minőségjelzős kapcsolatok között. Az állatfajtanevek írása most került be a szabályzatba azzal az indokkal, hogy a biológiakönyvekben találkozik a diák ezzel a névtípussal, az állatfajtanevekkel. A köznapi nyelvhasználatban nem könnyíti ennek a típusnak a helyesírását. Az MTA Helyesírási tanácsadó portálja a fekete rigó és a sárgarigó szavak írásáról a következőket írja indoklásul. Fekete rigó: A „fekete” melléknevet és a „rigó” főnevet különírjuk az alábbi szabály alapján: „A minőségjelzős kapcsolatok tagjait általában különírjuk egymástól [AkH11-107a, AkH12-105, OH-107]”. A fekete rigó (Turdus merula) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a rigófélék (Turdidae) családjába tartozó faj. Sárgarigó: A „sárga” melléknevet és a „rigó” főnevet egybeírjuk az alábbi szabály alapján: „A kialakult szokást megtartva jelentésváltozás nélkül is egybeírjuk számos minőségjelzős kapcsolat tagjait [AkH11-107c, AkH12-135, OH-107–108].” A sárgarigó régiesen aranymálinkó (Oriolus oriolus) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a sárgarigófélék (Oriolidae) családjába tartozó faj. Ezt a rendszertani különbséget a szakembereken kívül aligha tudják mások. Sajnálatos, hogy a korábbihoz hasonlóan az AkH.12 sem választja külön a zoológiai és a botanikai megnevezések köz- és a szaknyelvi helyesírását.

4. A jelentéstömörítő összetételek fejezetcím megszűnt, a tartalma azonban átkerült Az alaki jelöletlenség mint az egybeírás forrása című részbe, a 111. pontba több új példával: árvízvédelem, barázdabillegető, emlékkönyv, motorcsónak, munkavédelem, szénapadlás, testvérváros, villanyvilágítás, zsemlegombóc stb.

5. Új szabálypontként került be a két kötőjel használata. „Két kötőjelet használunk azokban a többszörös összetételekben, amelyeknek előtagja is kötőjellel kapcsolt összetétel (tulajdonnévi vagy betűszós előtag, illetőleg három mássalhangzó találkozása miatt), például: Kossuth-nóta-éneklés, Nobel-díj-átadás, C-vitamin-adagolás, tb-járulék-csökkentés, sakk-készlet-gyűjtemény, tarokk-kártya-játékos” (AkH.12 A többszörös összetételek írása,140.).

6. A többszörös összetételek írása alatt tárgyalja az AkH.12 (141) a korábban mozgószabály néven említett eseteket: kerekasztal-konferencia, de: kerekasztalkonferencia-rendezés; légi fénykép, de: légifénykép-montázs; réz-arany ötvözet stb. A fenti szakkifejezést nem örökíti át az új szabályzat. A mozgószabály elnevezés eltűnt.

 

A KIS ÉS A NAGY KEZDŐBETŰK

A hivatali írásgyakorlathoz igazodva került be a következő pont az új szabályzatba: „A köznevek nagybetűs kezdése nem szokásos a magyar írásgyakorlatban, kivéve a hivatalos iratokban, például: Alperes, Felperes, Eladó, Vevő, Szerző” (AkH.12 148).

A szabályzat kategorikusan kijelenti a 144. pontban, hogy „Kisbetűvel írjuk az ünnepek, a nevezetes napok, időszakok, a történelmi események nevét […]” A példák közül csak az egyházi vonatkozásúakat emelem ki: hanuka, húsvét, karácsony, mindenszentek, nagyböjt, ramadán. Nézzük meg, mit kezd ezzel névtípussal a MTA Nyelvtudományi Intézetének a Helyesírási tanácsadó portálja. Több név helyesírására is rákerestem, alább kettőnek az eredményét mutatom be, az egyik a Húsvét/húsvét, a másik pedig a Hanuka/hanuka.

Húsvét: a képernyőn ez jelenik meg: „Az Ön által megadott bemenet nagybetűvel kezdődik. Ha ez egy tulajdonnév, és a helyesírására kíváncsi, próbálja ki Névkereső eszközünket is!” Kipróbáltam: „Névkereső: Ismert tulajdonnevek helyesírásának ellenőrzése: a megadott karakterek lehetséges folytatásaik és kategóriáik.” A következő találatokat adja a program: Husvét, Húsvét, Husvéth, Húsvéth, Husvéti, Húsvéthi. Bármelyikükre rákattintva megjelenik a szófaji besorolásuk: tulajdonnév, személynév, vezetéknév. További 3 találat: Húsvét-sziget, Húsvét-szigeten, húsvét-szigeti. Szófaji kategóriájuk: tulajdonnév, földrajzi név; tulajdonnév, földrajzi név, toldalékolt alak; -i képzős alak. Kis kezdőbetűs húsvét formára csak a „helyes” felirat jelent meg. Összhangban van tehát a szabályponttal a fenti portál javaslata, mert csak akkor íratja nagy kezdőbetűvel őket, ha személyre vagy földrajzi helyre vonatkoznak.

A Hanuka/hanuka változatokat egyaránt elfogadja az akadémiai portál. A kis kezdőbetűs változatra a „helyes” javaslat jelenik meg. A nagy kezdőbetűs változat (Hanuka) beírása után a „helyes” minősítés fölött a Névkereső fent már idézett szövege olvasható. Rákattintva a „próbálja ki” szavakra, nem ad találatot a program, csupán a szabályzat két fejezetét (A tulajdonnevek írása [152–201.] és Az idegen közszavak és tulajdonnevek írása [202–222.]) kínálja föl segítségül. Ezek alapján tehát a használó számára úgy tűnik, hogy a hanuka írásmódja kétféleképpen is elfogadható: Hanuka és hanuka. (http://helyesiras.mta.hu/helyesiras/default/suggest; letöltve: 2016. 02. 29.)

Az Osiris Kiadónál 2004-ben (11 évvel az AkH.12 kiadása előtt!) megjelent Helyesírásban Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila már teret enged az írásszokásnak. Az erős érzelmi töltésre hivatkozva – az Akadémia akkori szabályozása ellenére is – az informális írásgyakorlatban nem hibáztatja az egyházi, illetve az egyházi eredetű ünnepek nagy kezdőbetűs írását: Karácsony, Húsvét, Mindenszentek, Ramadán stb. A szerzők ezt a jelenséget érzelmi alapú nagy kezdőbetűsítésnek nevezik, mely leginkább a szakrális szövegekben fordul elő. (vö. Laczkó–Mártonfi 2004, 139. p.) Ehhez a megállapításhoz hozzáfűzhetjük, hogy a karácsonyi és a húsvéti üdvözlőlapokon és a magánlevelekben is a nagy kezdőbetűs változat a gyakoribb.

Észszerűbb lett volna ebben az esetben is engedékenyebbnek lenni.

 

A TULAJDONNEVEK ÍRÁSA

Változások:

1. Feljebb már említettük, hogy az asszonynevek írásmódjának a szabályozása (AkH.11 159.) kimaradt, mert nem helyesírási, hanem jogi, közigazgatási kérdés.

2. A tulajdonnevek közé újként bekerült a tárgynevek kategóriája. A tárgynevek közé tartoznak a nemzeti ereklyék (Szent Jobb, Szent Korona), a járművek (hajók neve: Kisfaludy Sándor, Titanic, Santa Maria; Apollo, Luna) a fegyverek [Excalibur (Artúr kardja)], a hangszerek [Lady Blunt (egy Stradivari-hegedű)], a híres drágakövek (Kohinoor), stb. nevei. Jellemzőjük a nagy kezdőbetűs írás. (AkH.12 171).

3. A nyelvhasználati ingadozást tükrözi a szabálypont, amikor kimondja, hogy „A       -falva, -földe, -halma, -háza, -telke, -völgye stb. utótagú – esetenként más a, e végződésű – nevek -i képzős származékaiban elhagyjuk az a, e végződést. Ha azonban nem közismert névről vagy a hagyomány által szentesített formáról (hollóházi porcelán, királyhalmi szőlők, pannonhalmi főapátság stb.) van szó, az alapalak kikövetkeztethetősége érdekében – bár hibásnak egyik változat sem mondható – hasznos lehet a kerekegyházai, becsvölgyei stb. forma használata” (AkH.12 174c).

4. A csillagászati nevekről szóló rész kiegészült azzal, hogy „a csillagok, csillagképek, bolygók, holdak stb. nevében minden szót nagybetűvel kezdünk, például: […] Fiastyúk, Bereniké Haja, Dél Keresztje, Nagy Medve” melléknévképzős alakjuk pedig: Bereniké Haja-beli, Dél Keresztje-beli, Nagy Medve-beli (AkH.12 184).

A denotátum (a megnevezett objektum) határozza meg néhány tulajdonnévfajta helyesírás-változatait. A 181. pontba került új bekezdés ezt a célt szolgálja: „Ha egy eredetileg kötőjellel kapcsolt földrajzi köznévi utótagot tartalmazó földrajzi név közterület nevébe kerül, a kötőjeles írásmódot – a helységrésznevek gyakori párhuzamossága miatt – egybeírás váltja fel, például: Csörsz-árok – Csörszárok utca, Ferenc-hegy – Ferenchegyi út.” Folytathatjuk a sort a 175. pontból vett példákkal: Arany-patak ˃ Aranypatak utca, ˃ Sólyom-sziget ˃ Sólyomsziget tér, Kab-hegy ˃ kab-hegyi ˃ Kabhegyi út, (de: Kab-hegyi adó) sváb-hegyi ˃ Svábhegyi út, Holdvilág-árok ˃ Holdvilágárok sétány, János-dűlő ˃ Jánosdűlő köz stb. (AkH.12 181).

5. Kétféle írásmódot is megenged az új szabályzat az intézménytípust jelölő szavak (minisztérium, egyetem, iskola, üzem, rendőrkapitányság stb.) írásában, bár a kisbetűs formát ajánlja: „…ajánlatos kis kezdőbetűvel írni, amikor valamely szövegben egy bizonyos intézményre utalnak, bár belső használatra az alkalmi tulajdonnevesülésből fakadó nagy kezdőbetűs írás is elfogadható, például: Földrajztudományi Kutatóintézet, de: a kutatóintézet kidolgozta v. a Kutatóintézet kidolgozta; Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, de: a bizottság véleménye szerint v. a Bizottság véleménye szerint” (AkH.12 188d).

6. Sok gondot okozott eddig is a gyakorlatban az intézménynevek és az intézménynévszerű megjelölések helyesírása. Az új szabályzat igyekszik ebben a kérdésben is jobban eligazítani – sajnos, nem sok sikerrel. A 187. pontban kimondja, hogy „A hivatalok, társadalmi szervezetek, intézmények, tudományos intézetek, alapítványok, pártok, szövetkezetek, vállalatok és hasonlók többelemű hivatalos, cégszerű vagy széles körben használt nevében – az és kötőszó, valamint a névelők kivételével – minden tagot nagybetűvel kezdünk.” Ennek értelmében az Erzsébet Szálloda (AkH.12 497. lap) mindkét eleme csak nagy kezdőbetűvel helyes forma. A 190. pontra utalva az előbbi szabályt megerősíti, kiegészíti. Ennek a harmadik bekezdésében ezt olvashatjuk: „A mozik, vendéglők, eszpresszók, üzletek, fürdők, temetők, lakóparkok, szállodák, panziók, termek stb. neve lehet intézménynév is, például: Corvin Budapest Filmpalota, Vadszőlő Szálloda, Sport- és Rendezvényközpont, Rózsakert Bevásárlóközpont, Szt. Lukács Gyógyfürdő és Uszoda, Fiumei Úti Nemzeti Sírkert, Erzsébet Szálloda, Platán Panzió, Klasszik Rádió, Csontváry Terem, Derkovits Terem.” Ebben az esetben a 187. pontnak megfelelően járunk el. A 190. szabálypont második bekezdésében azonban megjelenik az „intézménynévszerű megjelölés” fogalom. Ennek a meghatározását nem találjuk, de a példákból az derül ki, hogy ezek a köznyelven előforduló ún. említőnevek. A következő táblázatban csoportosítva látható a két típus.

Intézménynévszerű megnevezés Intézménynév
Vadszőlő szálloda Vadszőlő Szálloda
Lukács fürdő Szt. Lukács Gyógyfürdő és Uszoda
Kaiser’s szupermarket Rózsakert Bevásárlóközpont
Corvin mozi Corvin Budapest Filmpalota
Kerepesi temető Fiumei Úti Nemzeti Sírkert
Csontváry terem (tanterem neve) Csontváry Terem

Köztük vannak olyanok, melyekről első látásra/hallásra is nyilvánvaló intézménynévi mivoltuk (Szt. Lukács Gyógyfürdő és Uszoda, Rózsakert Bevásárlóközpont, Corvin Budapest Filmpalota, Fiumei Úti Nemzeti Sírkert). A köznapi beszédben ilyen hosszan nem fordulnak elő ezek a nevek, csak az említőnevüket használjuk. Nem mondjuk azt, hogy a Szt. Lukács Gyógyfürdő és Uszodába járok úszni, hanem csak így: A Lukácsba járok úszni. Vagyis az intézménynévszerű megjelölések értelmezésére szolgáló köznévi tagot/tagokat elhagyjuk. További példák: a Keletiből indul, a Kossuthon hallottam.

A nyelvhasználó számára továbbra sem egyértelmű, hogy az azonos formák közül melyik az intézménynévszerű és melyik az intézménynévi. Pl. A Vadszőlő Szálloda (mint cég) megrendeléseit nem teljesítették a beszállítók. A Vadszőlő szálloda/ Vadszőlő Szálloda éttermében ebédeltünk. Az adott alak helyes rögzítéséhez nem nyelvi háttértudásra van szükség, hanem az illető intézmény ismeretére. Ezt pedig nem lehet kötelezővé tenni. Fogadjuk el tehát mindkét variációt!

Jó lett volna, ha a szabályzat szerkesztői összhangba hozták volna a Vadszőlő szálloda és Vadszőlő Szálloda analógiájára a többi hasonló esetet is, pl. Erzsébet szálloda és Erzsébet Szálloda, Vén Diák eszpresszó és Vén Diák Eszpresszó, Kis Rabló étterem és Kis Rabló Étterem stb.

7. Megengedő a szabályzat rendezvények, rendezvénysorozatok, társadalmi és politikai mozgalmak, programok stb. nevének az írásában. A kis kezdőbetűs formát ajánlja (a magyar nyelv hete, fásítási hónap, országos középiskolai tanulmányi verseny, 15. nemzetközi könyvfesztivál), de elfogadhatónak tartja intézménynévként a nagy kezdőbetűset is: Budapesti Nemzetközi Vásár, Szegedi Szabadtéri Játékok.(191).

 

AZ IDEGEN ÍRÁSMÓD SZERINTI ÍRÁS

Ez a fejezet egy alponttal bővült. A 217. pont d) része szabályozza a couchette-rendelés, lime-likőr, ragtime-koncert és hozzá hasonló köznévi kapcsolatok írását az ugyancsak hangérték nélküli betűre végződő tulajdonnévi előtaghoz kapcsolódó utótagok együttesének a helyesírásával: kötőjeles kapcsolást rendel el a tulajdonneves összetételek mintájára: Baudelaire-vers, Loire-part, Shakespeare-dráma.

 

AZ ÍRÁSJELEK

  1. Új az írásjelek rendszerével és formai sajátosságaival foglalkozó pont is (240.).

Csak kötőjel és nagykötőjel van, a méretéről nem nyilatkoznak. A gondolatjel mérete megegyezik a nagykötőjellel. Párbeszédjelről nem ír (Az Osiris használja ezt a szakszót.)

  1. Sokkal kevesebb lett, ezért egyszerűbb, áttekinthetőbb a bevezető fejezet (239). Nem tapad a nagykötőjel, ha több szóból álló, bonyolultabb írásmódú szerkezeteket kapcsol össze: f. hó 5. – f. hó 25.; Kéki Béla – Köpeczi Bócz István A nagykötőjel középső helyzetű, és hosszúsága megegyezik a gondolatjel hosszúságával.

 

A SZÁMOK ÉS A KELTEZÉS

  1. A 295. pont a dátumok írásában egy változattal többet, toldalékolt formát is ad: 2016. február 28., 2016. febr. 28., 2016. febr. 28-a; 2016. II. 28., 2016. 02. 28., 2016. 02. 28-án.

Kihagyja viszont a számok közti kötőjeles megoldást: 2014-02-28. (Ezt a számítógép automatikusan fölajánlja, ezért könnyen elterjedhet.)

  1. Ismét elfogadható lett az elseje, elsején, elsejéig stb. szóalakok többféle számjegyes írása, tehát j-vel és j nélkül is írhatók: „1. vagy 1-je, 1-én vagy 1-jén, 1-ig vagy 1-jéig stb. Az elseji vagy elsejei szóalak számjeggyel írva: 1-i vagy 1-ji vagy 1-jei” (AkH.12 298). Ezzel lényegében az AkH.10-hez tértünk vissza.
  2. A mindennapi írásgyakorlatnak megfelelően módosult az időpont számjeggyel történő írása: nemcsak pontot, hanem kettőspontot is tehetünk: 10.35 vagy 10:35; 10.35-kor vagy 10:35-kor (AkH.12 300).

 

A szavak írásának megváltoztatása

Bizonyos esetekben különféle okokból megváltozott egyes szavak írása. Ilyen ok pl.:

– a szó ejtésének megváltozása (például: árboc > árbóc, bedekker > bédekker,

biennale > biennálé, bura > búra, immúnis > immunis, reverzíbilis> reverzibilis, rühvel > rühvel v. rühhel, samanizmus > sámánizmus,sarlatanizmus > sarlatánizmus, satanizmus > sátánizmus);

– a jelentésváltozás indokolja a szó egybeírását: nagyra törő > nagyratörő

(= nagyravágyó), tenyérbe mászó > tenyérbemászó (= pimasz, ellenszenves);

– másként írják a szót a szaknyelvben: első fokú ítélet > elsőfokú

ítélet, fekete doboz > feketedoboz (pl. repülőgépen), házinyúl > házi nyúl,

paraolimpia > paralimpia, szabad vers > szabadvers, vegyes úszás > vegyesúszás

(sportág);

– a korábbi szabályoknak nem felel meg a szó írása: élethalálharc > élet-halál harc, napéjegyenlőség > nap-éj egyenlőség, örökkön-örökké > örökkön örökké, sete-suta > setesuta, szaltó mortále > salto mortale);

– megváltozott a szabály: ésszerű > észszerű, penésszerű > penészszerű, viasszerű > viaszszerű; Bernadettel > Bernadett-tel, Ivettel > Ivett-tel, Mariannal > Mariann-nal; május 1-jén > május 1-jén v. 1-én; 3:0-s győzelem > 3:0-s v. 3-0-s győzelem);

– a magyaros vagy az idegen és a magyaros írásmód is olykor elfogadható az idegenből átvett szavak esetében: metropolis > metropolisz, e-mail >e-mail v. ímél, pacemaker > pacemaker v. pészméker, spray > spray v. spré v. szpré.

 

Befejező megjegyzések

A 12. kiadás változásait a szabályok alkalmazása és az egyes szavak és szókapcsolatok írása szintjén csak fokozatosan szabad és lehet számonkérni. Magyarországon az érettségi vizsgadolgozatokban a 2016/2017-es tanév tavaszi vizsgaidőszakáig a 11. és a 12. kiadás szerinti helyesírást is el kell fogadni. Középszintű vagy az alatti értékeléskor 3 év a türelmi idő (vö. Keszler 2015: 268).

A lényegesebb változtatások bevezetését Prószéky Gábortól vett idézettel kezdtem, s vele is fejezem be: „Talán azt is lehetne mondani, hogy a teljes szabályzat az összes részletével elsősorban a lektoroknak és a korrektoroknak a szabályzata. Van egy olyan elvi része, amit mindenkinek ismernie kell, de nem baj, ha valaki egy adott ritkább helyzetben a szabályzathoz vagy egy helyesírási tanácsadóhoz fordul.[…] Sokszor halljuk a minket megállító rendőrtől, hogy nem emlékezetből kell vezetni, és bár tegnap rakták ki az új táblát, mégis megbüntet minket. Az jogos, hogy nem emlékezetből kell vezetni, de a beidegződést nem lehet önmagában büntetni. Tehát azt mondom: tessék figyelni, hogy egy-két helyen mostantól új helyesírási tábla van kitéve, amit nem ok nélkül raktak ki, hiszen az ottani forgalom, a kialakult nyelvi helyzet ezt kívánta meg.” (Prószéky 2015).


Irodalom

AkH.1 = Magyar helyesírás és szóragasztás főbb szabályai. A Magyar Tudós Társaság különös Használatára. (Reprint kiadás: Helikon Kiadó, MDCCCXXXII; MCMLXXXII)

Deme László 1954. Helyesírási szabályzatunk tizedik kiadásához. Magyar Nyelvőr, 78, 285–308. p.

Fábián Pál 1984. A magyar helyesírás szabályainak 11. kiadásáról. Magyar Nyelvőr, 108, 385–401. p.

Fábián Pál 2007. A magyar helyesírás sorsfordulói. In Bozsik Gabriella, Eőry Vilma, V. Raisz Rózsa (szerk.): Hagyomány és újítás a helyesírásban. Eger, Az EKF Magyar Nyelvészeti Tanszékének kiadványa, EKF Líceum Kiadó, 11–22. p.

Keszler Borbála 2015. Megjelent A magyar helyesírás szabályai 12. kiadása. Magyar Nyelvőr, 139, 253−268. p.

Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila 2004. Helyesírás. Budapest, Osiris Kiadó.

Prószéky Gábor 2015. „Ha az ember nem érzi az anyanyelvét, akkor nehezebben ír” – interjú dr. Prószéky Gáborral az új helyesírási szabályzatról. http://anyanyelvapolo.hu/ha-az-ember-nem-erzi-az-anyanyelvet-a (Letöltve: 2016. 01. 20., 2015. május 28-i interjú)

Szemere Gyula 1974. Az akadémiai helyesírás története. Budapest, Akadémiai Kiadó.

AkH.10 –1954, AkH.11 – 1984, AkH.12 – 2015

 

 

Hvozdzik-Juhász János és Fekete István

Az idősödő Fekete István, ha tehette, kerülte a találkozókat, azonban szinte mindenkivel levelezett, aki írt neki. 1948 kora nyarán az addig küldöttek egy részét óvatosságból el­égette, ám az 1955-ös újraindulásától kapottak zöme fennmaradt. Ezek a levelek és képeslapok az író özvegyének halála után az Ajkai Városi Múzeumba kerültek. E dokumentumok alapvető forrásai a Fekete István kapcsolatrendszerét bemutató kutatásoknak.

1956 nyarán és kora őszén például Ján Hvozdzikkal is váltott néhány levelet.1

 

  1. A nyelvész, író és parlamenti képviselő Ján Hvozdzik, azaz Juhász János a huszadik század regényes alakjainak egyike. 1888. március 31-én, a zempléni Parnóban született. Érettségi után két évig premontrei novícius, végül azonban bölcsészdiplomát szerzett Budapesten. 1919 és 1935 között előbb a kassai gimnáziumban tanított; ekkoriban vette fel a Juhász vezetéknevet is. Ezután 1938-ig a pozsonyi magyar gimnázium oktatója. 1925 és 1927 között a Szlovák Néppárt tagjaként prágai parlamenti képviselő. E közéleti kitérő után megjelentetett magyar–szlovák és szlovák–magyar részletes szótárai forrásértékű munkák. 1938 után a magyar fővárosban, 1940-től Erdélyben, 1944 és 1956 között pedig a feleségével ismét Budapesten élt. Kora nyáron az Ausztriában lakó lányához költözött, mégpedig „legálisan”, ahogyan egyik levelében írta. Ekkor azonban eltűnik az életrajzi lexikonok szerzői elől; általános vélekedés szerint még abban az esztendőben elhunyt, talán Bécsben.

A ma is ott élő történész, Deák Ernő azonban arra hívta fel a figyelmemet, hogy Hvozdzik-Juhász Jánost „személyesen is ismertem, bár engem nem tanított. Minden­esetre tablókép is van róla, ugyanis 1956-os kijövetele után a Felső-Ausztriában, az Altersee partján fekvő [salz]kammer[gut]i magyar reálgimnáziumban tanított latint és magyart. A gimnáziumot az 1957/58-as tanév végén megszüntették. Mind a tanárok, mind pedig a diákok »szétszéledtek«. A 73 éves tanár – ha jól emlékszem – a feleségével [Huzella Erzsébettel] feltehetően a Bad Kreuzen-i otthonba került Felső-Ausztriában, de az is lehet, hogy Bécsbe költöztek”.2 Nem sokkal később Deák Ernő pedig azt feltételezte, hogy Hvozdzik-Juhász János talán Bad Thalheimben, egy másik ottani nyugdíjasotthonban lakott.3 Mindehhez utóbb még azt is hozzátette, hogy a diákjai „nagy felkészültségű tudós embernek tartották”.4

  1. Egyelőre kérdéses, hogy Hvozdzik-Juhász János mikor és hol ismerkedett össze Fekete Istvánnal. Fennmaradt levelei közeli, bizalmas viszonyt valószínűsítenek. Már az elsőben „kedves Pistám”-nak szólítja, ami alapján egy korábbi (megsemmisült vagy kallódó) levele is létezhetett, vagy pedig 1956 nyarán, miután végre Ausztriába utazhatott, egy régebbi barátságot elevenített fel:

 

Wien, 1956. VII. 15.

Kedves Pistám! Családom tagjait nem találtam Bécsben, hanem Grazban, azaz Graz egyik Sommerfrischéjén, [üdülőhelyén] Lassnitzhöhén, ahol a lányom a vakbél-operációja után üdül, és vért meg húst pótol magára. Görbe országban bot nélkül elcsúszik az ember lába, és kificamítja a bokáját. Ez történt velem is, emiatt csak pár nap óta vagyok Bécsben állandóan. Műveid fordítása ügyében részben már eljártam: Dérföldy-Luxot a telefonkönyvben is megtaláltam. Tegnapelőtt voltam nála, a Hajnal Badánybant megkaptam [tőle], és azonnal belekóstoltam a fordításába. Élvezetes munka lesz. Azonban… Azonban a másik könyvvel baj lett: a Kelét a határon el kellett valahol hagynom. Ebből kettős hiány lett: először is nincs meg nekem, úgyhogy valami Ausztriába látogatóval kellene küldened egy példányt. Ígérem, hogy az illető visszakapja, amint végeztem a fordításával. A Kelében volt a följegyzésem a másik címről, akit meg kellett volna látogatnom, a telefonkönyvben pedig nem találom. Légy szíves ezt a címet küld el nekem újra!

Mindezekhez meg kell jegyeznem, hogy magyar állampolgár alkotásainak értékesítése, tehát fordítás, színpadra alkalmazás, filmezés stb. csak az Irodalmi Alap, illetve az Irodalmi Ügynökség (Deák Ferenc u. 15. Szentiványi) közbejöttével lehetséges.5 A fordító, jelen esetben én, akár Izland-szigeten is fordíthat; ez már csak a fizetési mód kérdése. Erre figyelj, Pista, nehogy valami hibát kövessünk el! Egyelőre írtam Bratislavába, az elvi álláspontjuk végett.

Az én [Pókhálóban című] könyvem ügyében most várok választ egy német nyelvű és egy angol nyelvű kiadása ügyében. Magyar második kiadása egyelőre csak az Egyesült Államokban mehetne.

Különben a lábficamomtól eltekintve jól vagyok, gyerekeimnek örülök, akiket nyolc év óta nem láttam. [Tőrey?] Zoltánt sok szeretettel ölelem.

Tehát: 1. Könyveid szlovák fordítása (esetleg cseh is) dolgában most levelezek; 2. A Kelét és az említett másik címet várom. Ez utóbbinak vétele után azonnal értesítelek.

A nagyságos asszony kezét csókolva Téged szeretettel ölel:

János

 

Hvozdzik-Juhász János levelének szintén autográf címzése szerint ekkoriban Bécs XIX. kerületében, a Hasenauerstrasse 7. alatt lakott. Fekete István – szokása szerint – feljegyezte a borítékra, hogy 1956. július 23-án válaszolt a levélre. Bécsi fordítója, a Hvozdzik-Juhász által emlegetett Dérföldy-Lux Vilmos 1956. július 20-án szintén írt Fekete Istvánnak. Gépelt levelében ez is olvasható: „Nálam járt Hvozdzik János, avval, hogy a megbízásodból adjam oda neki kölcsön a Hajnal Badánybant, tót fordítás miatt. Megtettem.”6

Fekete István mindkét levélre azonnal válaszolt. Erre Hvozdzik-Juhász Jánostól az alábbi levelezőlapot kapta:

 

Wien, 1956. júl. 28.

Kedves Pistám! Egy napon kaptam a Te leveledet és [Tőrey?] Zoltán egy lapját, amelyben értesít, hogy türelmetlenkedel a regényeid fordítása miatt. De, ahogy írtam Neked, a magam példánya elveszett, azt a példányt pedig, amelyik itt található volt, nem tudtam, hol keressem, mert a címet a Kelével együtt elvesztettem. Most megvan a cím, de nincs meg a könyv, mert az adott címen, a Seegasse 26. alatt ilyen nevű lakó nincs, és a házfelügyelőnő szerint nem is volt soha. Nem volt szerencsés gondolat a könyvet ilyen bizonytalan személyre bízni, amikor olyan nehéz könyvet eljuttatni a határon túlra. Van azonban egy másik módja: tegnap kaptam egy könyvet Kittenberger K[álmán]-tól (Kilima-Ndzsarotól Nagymarosig). Ezt a Magyar Könyvterjesztő Vállalat (Bp., Guszev u. 1.) küldte postacsomagban. Kissé hosszabb út, de biztos.

Zoltánt megkértem, hogy adja nekem kölcsön a Kelét, és Te küldesd el a fenti vállalattal. Az én könyvem fordításában semmi újabb mozzanat, mint az, hogy nagyon tetszik.

Kézcsókom a nagys.[ágos] asszonynak, Téged szertettel ölel:

János

 

Fekete István erre az üzenetre ugyancsak gyorsan, már augusztus 24-én reagált. A gólyaregényből is postára adhatott egy példányt, mivel emlékeztetőül szintén a levelezőlapra írta, hogy Hvozdzik-Juhász János „adja olvasni a Kelét D.[érföldy] Luxnak”. Hvozdzik-Juhász Pókhálóban című vaskos regénye még Budapesten látott napvilágot, és 1956 kora őszére már számosan írtak róla Magyarországon. Levelezőlapja végén erre utal a nyelvész-író.

Az üzenetváltás hamar folytatódott, és Fekete István postaládájába ezúttal már nem képeslap, hanem levél érkezett:

 

Lassnitzhöhe, 1956. IX. 6. Botenhof

Kedves Pistám! Amint látod, nem Wienben tartózkodom, hanem Graz mellett, egy nyaralóhelyen. Leveledet itt kaptam. Azonnal intézkedtem, hogy a kislányod azonnal megkapja a szül.[etés]napi megemlékezésteket: vőm elintézi. Ez amolyan kényszernyaralás: a gyermekeim küldtek ide, hogy a két kislányukkal folytassuk a nyarat, amíg ők Bécsben lakást kapnak. Ez van olyan nehéz kérdés, mint a Szuezi-csatorna ügye. Szóval, itt nyaralok, és írok egy könnyebb regényt; talán ezt is kiadja a Zsolnay Verlag. Mulatságos dolog megírni, hogyan kénytelen egy sub auspiciis gubernatoris [kormányzógyűrűs] doktor újra járni a gimnáziumot, újra hallgatni az egyetemi előadásokat, és újra doktorrá lenni – sub auspiciis.

Pistám! Kétségeim vannak afelől, hogy a könyveidet én fordíthassam. Júl.[ius] közepén küldtem el a megkereséseimet Bratislavába is, Prágába is. Se innen, se onnan nincs még semmi válasz. A magam Pókhálóbanja – amit már elkezdtek fordítani Bratislavában – ügyében is írtam ugyanabban a levélben, de erre sincs válaszom. Az a benyomásom, hogy a nyugati imperialisták területén élő lénnyel nem akarnak szóba állni. Hasonló a sorsa egy másik levelemnek, amelyet a Szépir.[odalmi] Kiadónak írtam B[uda]pestre a könyvem II. kiadása ügyében, hogy 30 napon belül jelentsék igényüket. Tudtukra adtam ott is, itt is, hogy legálisan élek külföldön. Semmi válasz. Ha nem terhelnélek vele, arra kérlek, telefonálj át a Szépirod.[almi]-ba (Bodnár Pista titkárnak, a nevemben), mit szándékoznak tenni, mert az a szándékom, hogy külföldön adatom ki.

Ezelőtt vagy három héttel nagy strokkon [itt: riadalmon] mentem át, az osztrák lapokban olvastam ugyanis 4 magyar fiú kalandos disszidálásáról. Hárman közülük a Dunába vesztek, köztük egy Fekete nevű is. Megnyugodva látom, hogy ijedelmem valami ismeretlenért volt.

Még egy szívesség. Ugyanazon a napokon történt, hogy telefon-megkeresést kaptam B[uda]pestről előttem ismeretlen névtől: valami Kucheta nevű ember kért tőlem telefonbeszélgetést. Nézd meg a b[uda]pesti telefonkönyvben, van-e ott ilyen, és ha van, mi a szándéka velem! Engem telefonon is el lehet érni: Lassnitzhöhe bei Graz, a Griesel Panzió telefonján.

Terveimről még ennyit: bejelentettem igényemet az USA-ba utazásra. Ha megadják a vízumot, 5-6 hónap múlva lehet esedékes.

Szeretettel üdvözlöm barátainkat, kézcsókom kedves feleségednek és Téged is szeretettel ölel:

János

 

Fekete Edittől már nem kérdezhető meg, hogy milyen emléket őriz Hvozdzik-Juhász Jánosról, és hogy hány alkalommal találkoztak. Előző levelében Fekete István minden bizonnyal a feleségéről és fiáról is beszámolt a bécsi ismerősnek; a tragikus sorsú magyar disszidenssel kapcsolatos megjegyzés erre vonatkozhat. Fia, ifjabb Fekete István egyébként még azon esztendő végén, vagyis 1956 decemberében szintén elhagyta az országot. Végül az üzenetet átadó rejtélyes budapesti telefonáló nevét Hvodzik-Juhász János feltehetően félreértette: az idegen nem Kucheta, inkább Kucsera lehetett.

Sajnálatos, hogy egyelőre az sem tudható, vajon az utolsó levelében említett „könnyebb regény” pontosan mi volt. Hvozdzik-Juhász János befejezte-e egyáltalán, ugyan mi történhetett a kézirattal?

*

A Fekete házaspár 1956. október 1-jén az ún. „íróhajóval” Bécsbe látogatott, mindenekelőtt azért, hogy a lányukkal találkozhasson. Az író, a rendelkezésére álló rövid idő alatt, többekkel – például Dérföldy-Lux Vilmossal – személyesen kapcsolatba lépett, azonban egyelőre megmondhatatlan, hogy Hvozdzik-Juhász János közéjük tartozott-e. Fekete István ajkai hagyatékában további levele nem található. A Hajnal Badányban és a Kele című regényeket pedig sem szlovák, sem cseh nyelvre nem fordította le.

A 60 éves Liszka József köszöntése

A bölcsészprofesszor áhítozik leginkább tanítványok után. A kémikusnak kémcsőöblítő, a sebésznek érlefogó „tanítványokra” van szüksége. A filozófus, pszichológus, szociológus a maga visszhangját és dicséretét várja a tanítványoktól, akik minél másodrendűbbek – annál inkább kiemelkedik közülük a csodálnivaló „mester”. A bölcsész – így a néprajzos is, még inkább pedig a folklórkutató professzor – viszont azt várja el, hogy a tanítvány ugyanúgy, de ne ugyanazt folytassa. Igazában a valódi tanítvány is erre törekszik. Ha csakugyan tiszteli tanítóját – éppen azt nem meri, vagy nem akarja folytatni, amit neki közvetlenül tanítottak. Veszélyes viszony lenne az ilyen kutatásban kibontakozó kölcsönös elvárás. Nekem elég sok ilyen, másként viszonyuló egyetemi hallgatóm volt, és fél évszázad után azt biztosan elmondhatom, igazán sokféle módon folytatták azt, amit számukra kijelölhettem. Minél messzebbre, más területekre jutottak – annál büszkébb vagyok rájuk: mivel annál önállóbbá lettek. Már az órákon is sokszor elmondtam, hogy az egyetemi oktatás olyan, mint a vadászat: nem oda kell célozni, ahol a „vad” e pillanatban áll – hanem oda, ahová a lövés után eljut. Kivétel csak a kitömött őzike szobra – de az nem eleven.

E sorban egyedülálló, kivételes hely illeti meg (in pectore) Juhász Ilonát és Liszka Józsefet. Ők nemcsak tanítványaink, hanem legjobb barátaink sorába kerültek. Ennek jeles bizonyítékaként akár azt is említhetem, hogy még komáromi lakásukban a rendetlen és fékezhetetlenül barátságos Vili (! de ő a kutya!)* hányszor lopta el a papucsomat és dugta a fűtőtest mögé. Konferenciák hivatalos ünneplésén és baráti tereferéken sokszor idéztük, egykor milyen durván intettem „munkára” az akkor pesti süldő egyetemistát – aki rögtön meg is fogadta, az életben nem jön többet vissza ahhoz a vadállathoz a Folklore Tanszékre (= VV). Aztán a Kígyó utca közepén megváltoztatta életprogramját és felment a Széchényi-könyvtárba. (Amit azóta százszor annyit használt, mint én.) A mi Folklore Tanszékünk pedig az övékévé vált.

Életpályáink sokféle találkozásai közül csak a néhai budapesti, majd müncheni etnológusprofesszor, Vajda László emlékét idézem: ő aztán kritikus elme volt, és többször is megkérdezte, beengedje-e müncheni lakásába ezt a szlovákiai, ismeretlen néprajzost? Ismét és ismét érdeklődött: „Ez nem búsmagyar?” Akkor már Liszka és én az ő autóján egy kicsit múzeumlátogattunk Bajorországban, LJ panaszkodott is emiatt másoknak (nekem aztán panaszkodhatott volna!), hogy amíg valahol csak egyetlen múzeum nyitva volt, addig nem étkeztünk. Meg is láttuk Agnes Bernauer tornyát. (Gondolom, köztudott, történetét a magyar Kádár Kata ballada forrásának tekinti a filológia.) Úgyhogy egy idő után én mondtam Vajdának: „sülve-főve együtt vagytok, miért kérdezed?” Azt válaszolta: „mert nem találkoztam még ilyen tiszta, érdek nélküli emberrel, és nem hiszek a szememnek.”

Itt rögtön elméleti szinten folytathatom is. Liszka József életművében a hatalmas szakmai háttér, a hihetetlenül gondos terepmunka és adatolás, a teljességre törekvő áttekintés, a logikus és érthető bemutatás mindenki számára nyilvánvaló. Mintha sok évtizedre előre beprogramozta volna munkáját, új meg új témák és évgyűrűszerűen (sőt akár hónap-gyűrűszerűen) egymásra épülő művek követik egymást.

Egy szakembert nemcsak az általa aláírt, nyomtatásban megjelent művek mérlegelik. Ám az rendkívül fontos, hogy a kutató személy felismeréseit, adatait mások is megismerhessék: és erre mindmáig a közlés a legjobb módszer. Ezért olyan imponáló, hogy közleményeinek mostani jegyzéke több mint 500 tételes, és köztük 26 kisebb-nagyobb kötetet tartalmaz. Ez még az újabb, bővített kiadásokat levonva is több mint 5000 (!) nyomtatott lap, köztük szlovák és német nyelvű könyvek is. Csak a korrektúrák végigolvasása legalább fél évet tehetett ki. És még ehhez társul az 1984 óta nyomtatásban megjelent több mint 250 tanulmány – azaz hónaponként egy-egy írás. Ezek között is ott vannak német, szlovák, angol (és főleg magyar) nyelvű dolgozatok. Ha itt is találunk fordítást, újraközlést, kiegészítést – azért érdemes mindig az új közléseknek is utánanézni, mivel a szerző mindig talál új, beilleszthető adatot, folytatja következtetéseit az újabb megjelenés alkalmával. Nemcsak az Acta Ethnologica Danubiana eddig 17 kötetét szerkesztette, hanem tucatnyi más könyvet is. Ezek szerzői igazán lekötelezettjei lehetnek a precíz és értelmes formába öntő szerkesztési munkáért. Noha tudtam ilyen tevékenységéről, meglepett, milyen sok kis, „jegyzetszerű” írása jelent meg, főként gyűjtőnaplói füzeteiből. Valódi „újságírói” kommentárok. Ez ugyanolyan fontos tevékenység – ha folyamatos – a saját kultúra számára, mint egy szlovák nyelvű monográfia az ottani magyar népi kultúra egészéről! Kívánjuk (nekem, a Gellérthegy budai lábánál, ezt persze könnyű programként előhozni), hogy megfelelő módon és színvonalon folytassa ezt a fontos tevékenységet is! Persze: csak úgy, ahogy ő jónak látja. Mindenképpen megvan a tudósi hitelessége hozzá! És ez a Fórum-„iskola” jellemzője is: csodálatos, hogy az általuk képviselt társadalomtudomány mennyire üdítő forrás a pocsolyák és hínárok között.

Liszka sok-sok könyvismertetése könnyen osztható három témakörbe: új és újszerű német és szlovák művek bemutatása – valamilyen szempontból fontosnak ítélt magyar művek recenzálása. Bár volna ennek pandanja mások által és más folyóiratokban is!

Szerencsére szinte egyazon tevékenységet folytathatta az évtizedeken át Komáromban: múzeum, néprajzi társaság, kutatóintézet és adattár, újabban az egyetemi oktatás keretében is. Terepmunka, dokumentálás, anyagközlés, terminológiai tisztázás, tudománytörténeti rendezés egyaránt legszűkebb szakterülete. Számos/számtalan nemzetközi konferenciát szervezett, ezek anyaga általában meg is jelent. (Ami csodaszámba – vagy inkább hihetetlen szívósságba mehet e tájakon!) A szlovák néprajzkutatók közül sokkal ápol évtizedes szakmai barátságot. A még mindig végtelenül gazdag német néprajztudományból a hagyományos felfogást meg a kisebbségkutatást képviselőkkel van szoros kapcsolatban. Természetes, hogy a Kárpát-medence magyar területeit bejárta, az ottani kollégák egyenrangú társuknak tekintik. Ez az interetnikus szemlélet azonban éppen „errefelé” lejt, és kortársai/pályatársai között is leginkább csak az ő műveiben természetes.

Megvannak kedves témái: népi vallásosság és ennek építményei, a mai „népkultúra”, területi megoszlása, legújabban a népköltészet különös motívumai. Kiváló archívumot halmoztak fel Komáromban – ami évtizedekre ad majd munkalehetőséget a további generációknak is.

Magam a „határon túlról jött” egyetemi hallgatóinknak sosem mondtam, hogy kötelességük visszamenni szülőföldjükre. De azért érezhették, hogy ezt az emberpróbáló utat tartom a legméltóbbnak. Közöttük ragyog Liszka József példája. (Akit ugyan egyszer éppen mi akartunk átcsábítani Pestre.)

Mi „okozhatta” e páratlanul gazdag és tisztességes életművet? Legelőször a nem mindennapi tudás, intelligencia, munkaszervezési képesség. És a család. Meg évtizedek óta a méltó munkahely a Fórum Intézetben. Liszkáéknak igen határozott a társadalmi és politikai nézetvilága. Ezt és a „helyzetet” itt nem is taglalom. Egy „kisebbségi” társadalomtudósnak sosincs könnyű sora. Maga a helyzet sem könnyű, meg aztán két irányból is húzzák a szélsőséges követelmények. Liszkáék szerencsésen helyezkedtek el e (nem mindig virágpompás) mezőn. Azt azonban nyugodt lélekkel mondhatom: ez a szlovákiai magyar néprajzkutató házaspár etikai mérce a mi számunkra is. Remélem, ebben a tudatban ők is boldogok, és sokáig azok is maradnak.

A szlovák néprajzkutatás mulasztása, hogy nem értékelték és tüntették ki kellő fokon a ma legkiválóbb élő szlovákiai (nemzetközileg kiváltképp elismert) néprajztudóst! Valami sakk-vakság lehet ennek az oka, hiszen szlovák kollégái jól ismerik, szeretik és tisztelik.

Még érthetetlenebb, hogy a magyar néprajzi érdemosztók évtizedek óta megfeledkeztek arról, amiről oly sokszor lelkesen és politikailag kifizetődő módon szoktak nyilatkozni: a határon túli magyar kultúráról. Nem ma, nem tegnap, hanem évtizedek óta dolgozik Komáromban a házaspár, aki nem a pesti boncoktól kapja az anyagi támogatást, és egy csodálatos kultúra (a felvidéki magyar néphagyományok) bemutatásával foglalkozik – magyarul, németül és szlovákul.

Hogy közös tárgyunkra, az összehasonlító folklorisztikára térjünk, nemcsak a német nyomdák révén, ám „Közép-Európában” főként a 19. században közismertté váltak az ún. „Lebenstreppe” színes nyomatok. Az emberi élet lépcsőfokait tanulságos „rajzokban” bemutató sorozat a 0. évtől a 100. évig terjed. Balról jobbra az előbbi rajzok előbb felfelé vezető útján mutatják évtizedenként, mintegy állóképekben, megfelelő öltözetben és délcegséggel/kuporodottsággal a gyermeket, az ifjút, a családfőt, az öregembert, ahogy az életpályán egyre feljebb hág, majd fokozatonként ugyanúgy egyre lejjebb jut. Van férfi, és ritkábban női változata is a képsorozatnak, nagyjából azonos, évtizedenkénti szerkesztéssel. E közismert ábrázolásból most azt emelem ki, hogy az 50. esztendő van középen és legfelül – ez az élet csúcspontja. A hatvanadik év ehhez képest már egy fokkal lejjebb került.

Ez a kompozíció két szempontból sem érvényes ma már. Az életkor meghosszabbodott, és legalább a hatvanadik évig csúcspontnak tekinthető e kor (még a munkajog szempontjából is). Azután: a Liszka–Juhász házaspár mostani tevékenységét tekintve ez biztosan csúcspont: a Lebenstreppe teteje. Egyedül rajtuk múlik – meddig tartózkodnak a csúcson! Reméljük: sokáig.

„Mindenhol, mindenkor és mindenkitől lehet tanulni” – Beszélgetés a 60 éves Liszka Józseffel

11liszka_foto

Ez a beszélgetés születésnapi jubileumod alkalmából készül. A kerek hatvan közeledtével érzel-e magadban vagy magad körül valamilyen változást?

Az a helyzet, hogy sosem tulajdonítottam jelentőséget a „kerek” születésnapoknak, így most sem foglalkoztam vele, pontosabban: foglalkoznék vele. De nem te vagy az első, aki – sokszor részvétteljes pillantásokkal kísérve – hasonlóakat kérdez. Ha akarom, ha nem, foglalkoznom kell hát vele, miközben továbbra is meggyőződésem, hogy ki-ki annyi éves, amennyinek éppen érzi magát. Jómagam éreztem már öregebbnek is magam (negyven körül, egy kiélezett és nehéz élethelyzetben), mint most, illetve hát az éppen most kínzó porckorongsérvem, ha elmúlik, fogom még magam a mostani kedélyállapotomnál fiatalabbnak is érezni. Legalábbis remélem. Utóbbi, a porckorongsérv viszont nem életkorjelző, hiszen első alkalommal harmincöt éves koromban jelentkezett. Aztán azóta vissza-visszatérő vendég.

No, de egy kicsit komolyabbra fordítva a választ, az ember, ugye, úgy gondolná, hogy ahogy kifelé megy az életből (hát ez is: születésünk pillanatától kifelé megyünk…), szóval az emberélet útjának felét elhagyva, egyre többet elvégzett, teljesített, tehát a reá váró feladatok száma is csökken. Nos, ehhez képest épp fordítva van, évről évre (minden fogadkozás ellenére) egyre több az elvégzendő munka, a teljesítendő feladat. Ha ez törvényszerű, márpedig mások elbeszélései alapján is úgy tűnik, hogy valóban, akkor igen: érzem a hatvan évet. Nyakig (nyakig? a víz alatt!) az éppen időszerű munkákban, miközben (magam szabta) feladatok garmadája kacsingat rám a nem is oly távoli jövőből. (Persze igen távoli jövőről azért mégsem illendő beszélni. Ebben a korban!)

Köbölkúton születtél: mit adott neked ez a falu, az iskolája vagy a közössége, s mit köszönhetsz a szüleidnek?

A kérdést megfordítanám, hiszen elsősorban a Liszkáékhoz születtem be, olyannyira, hogy valóban Köbölkúton, az akkor még Új utca 757. alatt, a konyhában. Petróleum­lámpa mellett, aminek tudjuk, milyen szép a lángja… Szüleim a boldog és gondtalan gyermekkort biztosították, engedték, hogy azzá legyek, amivé lenni szerettem volna (ez majdnem sikerült is, s hogy csak majdnem, nem rajtuk múlott), aztán később is, ha igényeltem (mert nem mindig igényeltem, amit aztán később rendre meg is bántam), szóval mindig, minden élethelyzetben mellettem álltak. Édesanyám, hál’ Istennek, áll ma is!

Miért, mi az ami nem sikerült? Mi lettél volna inkább?

Hát, ha nem is teljesen komolyan, de azért minden komolyságot sem nélkülözve, egy bluesgitáros, aki éjszakánként füstös kocsmák népét szórakoztatja. S közben, gondolom, saját magát is… No, de erre fiatal koromban komolyabb kísérleteket nem is tettem, ezt inkább talán csak most gondolom, visszamenőleg…

Viszont, ha a családnál tartunk, még nagyszüleimről is beszélhetnék, főleg anyai nagyanyámról, a Vincze nagymamáról, aki sokat olvasó, bölcs parasztasszony volt. Vele sokszor versenyt olvastunk, még Karl May vaskos Winnetouját is elolvasta párhuzamosan velem, hogy megtudja, mi lehet má az, amit ez a gyerek le se tud tenni…

Köbölkút nekem, egészen kisgyerek koromban a közeli szőlőhegy, pincesor, az erdő volt. Ha belegondolok, hogy milyen rozoga présházakban, pincékben kajtattunk madárfészkek után, hát még most is lúdbőrözik a hátam. Nem, nem jól mondom, nem most is, hanem: egyszerűen most. Akkor nem érzékeltük a veszélyt. A nyaraimat, legalábbis azok egy részét viszont Pereden, anyai nagyszüleimnél töltöttem. Onnan a Téglások nevű tó, az ottani horgászások maradtak meg emlékeimben. Érdekes: hiába van/volt Köbölkúton sokkal jelentősebb mocsárvilág, horgászási, halászási lehetőség, arról különösebb emlékeim, élményeim nincsenek. Mindez az alapiskolai időszakot jelenti, sőt, ha meggondolom, már hetedik-nyolcadik táján nem is mentem ki az utcára a gyerekek közé játszani. Addigra annyira beszippantottak az olvasnivalóim, hogy inkább azokkal töltöttem az időmet. Aztán, a gimnáziumi évek alatt, gyakorlatilag már csak aludni jártam haza, s egyetemista koromtól meg végképp megszakadtak az aktív, napi kapcsolataim szülőfalummal. Az utóbbi években tettem néhány bátortalan kísérletet, hogy ezeket a régebbi, laza kötődéseket felújítsam, de hogy azok valóban élőek lehessenek, ahhoz ott kellene élni…

De még az iskola! Ez összetett, s jó hogy tanítóimról nem általánosságban kérdeztél. Az elemiben lényegében minden tanító nénimtől (köztük édesanyámtól, aki harmadikban tanított, s én őt az iskolában tanító néninek szólítottam és magáztam, ahogy a többi gyerek, anélkül, hogy mi erről otthon valaha is beszéltünk volna), szóval minden tanító nénimtől megkaptam azt a szilárd alapképzést, amiből lényegében ma is élek. Csak hálával tudok gondolni rájuk. Az alapiskola felső tagozatán, s pláne a gimnáziumban azért már (enyhén szólva) tagoltabb a kép. Neveket nem mondok, mert kár lenne bárkit is megsérteni (akár haló poraiban is), de tényleg többet vártam ekkori tanáraimtól. Sokat olvasó gyerek voltam, és olvasmányélményeim nyomán már élt bennem valamiféle romantikus kép a tudós tanárokról. Ilyen elvárásokkal mentem a gimnáziumba, s mondanom sem kell, hogy csalódnom kellett. De azt hiszem, ez törvényszerű is. A valóság csak ritkán tud megfelelni az olvasmányélményeknek. Némelyik gimnáziumi tanáromtól emberséget kaptam és tanultam, szakmai útbaigazítást viszont alig. Szóval „tanítóim nem voltak, nem volt tanítókra szükségem” – mondhatnám Adyval, de ez nagyképű és csak féligazság lenne. Mert igenis szükségem volt, van tanítókra, afféle tanulós típus vagyok. Tehát inkább tanuló mint tanító, de hát ez egy weites Feld…

Ezt hogy érted? Arra emlékszel, milyen tanuló voltál? Vagy inkább így: milyen voltál tanulónak?

A kérdést talán úgy módosítanám, hogy milyen vagyok tanulónak. Merthogy valóban úgy gondolom, inkább tanuló, mint tanító alkat vagyok. Lépcsőházi ember nem való tanítónak, hiszen oktatás közben gyakran kell tudni azonnal reagálni. Az nem elég, ha később, a szünetben, a lépcsőházban jut az ember eszébe a megfelelő válasz. S arra, hogy tanuló alkat vagyok, abból jövök rá az utóbbi években, évtizedekben, hogy konferenciákon egyre gyakrabban beszélgetek diáklányokkal (no, nem azért! Diákfiúk szinte nincsenek is ezeken a tanácskozásokon, vagy ha igen, nem annyira beszédesek), szóval diáklányokkal tereferélve azon veszem észre magam, hogy nagy érdeklődéssel hallgatom, amiről beszélnek, és én ebből tanulok is. Látva más kollégákat, ugyanott, amint még a kávé mellett vagy egy borkóstoló keretei között is, ugyanazokat a diáklányokat komoly (tanaras!) képpel oktatják, még szembetűnőbb ez a „felfedezésem”. Persze a másikat hallgatva, egy-két rövid kérdéssel, közbeszólással is lehet oktatni (sőt!), de én ezekből a beszélgetésekből általában tényleg tanulok.

Visszatérve a kérdésed első felére, hát, azt hiszem (de ilyesmit az ember önmagáról nehezen tudhat megállapítani), szóval azt hiszem, hogy hálás tanítvány típus voltam, vagyok. Szeretem meghallgatni mások véleményét, tudását, az enyémet hangosan nem feltétlenül kimondva (ez nem biztos, hogy jó), szeretek új dolgokat, új gondolatokat megismerni, másokat hallgatni. Ez nem jelenti okvetlenül azt, hogy mások véleményét kritikátlanul átveszem, de általában élből semmiképpen nem szállok vitába. Szeretem végiggondolni, átrágni magamban először, aztán később, ha úgy látom, akár konfrontálódni. Csípőből tüzelve viszont ritkán. Ez abból a már említett lépcsőházi ember mivoltomból is adódhat.

A tanítók kérdésére visszatérve, az a helyzet tehát, hogy valójában éppen a legfogékonyabb koromban nem, nemigen voltak olyan tanítóim, akiket elképzeltem volna magamnak. Afféle tudós tanárokat szerettem volna tehát a magaménak tudni, aki pedagógus is, de közben kutató, publikáló szakember is. Most már egyértelműen a gimnáziumról beszélek, s bizony nemigen kerültem kapcsolatba ilyen emberekkel. Akik ott voltak, inkább visszahúztak, amit elértem, (némi, ám megengedhető túlzással) ellenükre, a velük folytatott küzdelemmel értem el. Látod, miközben kattog az agyam, rájövök, hogy ez sem igaz maradéktalanul! Volt egy nem hivatalos tanító nénim (s az ő neve hadd hangozzék el mégis), Belohorsky Aranka, akihez németórákra jártam már kilencediktől Érsekújvárba, aztán végig, a gimnáziumi éveim alatt is (sőt, amikor az első nemzetközi konferenciámra készültem, ahol németül kellett előadnom, tán 1985/86-ban, arra is ő készített fel). Szóval tőle rengeteget tanultam, nemcsak nyelvet, de az ahhoz kapcsolódó irodalmat, s ami még több, emberséget. Még utólag is csodálom azt a finoman, csendesen alkalmazott pedagógiát, ahogy tanulásra késztetett. Sose felejtem el (magam előtt látom töpörödött alakját a foteljében), ahogy – miután valószínűleg nem úgy teljesítettem, ahogy elvárta volna – bármiféle szemrehányás nélkül, csak szelíden megcsóválva a fejét, fennhangon elmondja, majd beleírja a füzetembe a Goethe-idézetet: „Wer fremde Sprachen nicht kennt, weiß nichts von seiner eigenen.” 1 Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak (meg hát persze szüleimnek, hogy annak idején támogattak ebben is), hogy tanítványa lehettem! Különben módszerét (beleértve a Goethe-idézetet is), tehát egy afféle, szelíden rávezető módszert életem során sokszor próbáltam alkalmazni. Sikertelenül. Nyilván bennem volt a hiba.

A gimnáziumhoz képest az egyetemen jobb volt a helyzet. Azzal kapcsolatban már inkább nekem vannak, magammal szemben kételyeim. Kihasználtam-e minden ott felkínált és elérhető lehetőséget? Istenem, ha XY előadásait a mai eszemmel hallgathatnám meg újra! Meg ilyesmik.

De azt hiszem, előreszaladtam…

Nem föltétlen, mert épp az egyetemről kérdeztem volna. De egyelőre fektessük, mert a szakmai életrajzodba beletartozik, hogy már gimnazista korodban nyaranta régészeti feltárásokon vettél részt, vagyis többet volt kezedben az ásó meg a lapát meg az ecset, mint a gitár. Mi vonzott a régészetben?

Romantikus alkat vagyok, talán ezért is ez az utólagos (?) vonzódás a blueshoz. Az archeológiával is így volt valahogy: serdülőkori olvasmányaim, főleg a Schliemann éle­téről szóló Zamarovskýtól, amelyben, ha jól emlékszem, a fiatal Schliemann még valamikor serdülőkorában kijelentette, hogy ő pedig majd megtalálja Tróját. És aztán úgy is lett. Legalábbis ő abban a hitben halt meg. És akkor annyira izgalmasnak tűnt nekem a régészet, hogy elkezdtem további könyveket olvasni a témában, és hát régészeti feltárás miatt sem kellett egész Kisázsiába utaznom, a szomszéd faluban, Szőgyénben nyaranta hatalmas feltárások folytak (ezt már csak most tudom, hogy még azt sem lehet kizárni, hogy esetleg a „trójaiakkal” rokon népesség maradványai is előkerültek ott), szóval a gimnáziumi nyaraimnak legalább egy hónapját ott töltöttem. Először valóban ásóval, lapáttal, később spaknival és ecsettel, s még később milliméteres papírral és ceruzával. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a gimnáziumban közben olyan „biztatásokat” kaptam, hogy „aha, te vagy az a gyerek, aki ószeres akar lenni”, meg „akkor leszel fiam régész, ha térdig érő fehér szakállad lesz” stb. Mondanom sem kell, hogy az efféle megjegyzések még inkább az archeológia irányába tolták makacs akarásomat. Viszont kiderült, hogy bizony régészet szak Pozsonyban csak minden második-harmadik évben nyílik (abban az évben, amikor döntenem kellett, éppen nem), Prágában ugyanez volt a helyzet. Budapestre akkor egy államilag előírt kvótarendszer alapján lehetett kijutni. Előre meg volt szabva, hogy az adott évben mondjuk négyen mehetnek magyar, hárman történelem szakra, ketten néprajzra stb. A régészet ezen a listán sem szerepelt. Valaki azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a néprajzot. Fogalmam sem volt róla, hogy mi az (ma sincs. Akkor valami csemadokos néptáncolással azonosítottam, ma más gondjaim vannak vele), de mivel a tanács úgy folytatódott, hogy ha oda felvesznek, ott már (mármint Budapesten az ELTE-n) második szakként felvehetem mellé a régészetet, hát belevágtam. S mivel két helyre lehetett jelentkezni, beadtam a jelentkezési lapomat a prágai Károly Egyetemre is, német–történelem szakra…

Meg kell, hogy szakítsalak. Szerintem az első publikációd is a gimnáziumi évek idejéből való. Emlékszel rá pontosan, hogy miről szólt, mikor és hol jelent meg, vagy utána kell nézned?

Hát, hogy egészen pontosan mikor, annak valóban utána kellene kotorni, de már alapiskolás koromban jelentek meg apró kis… mijeim is? …szóval afféle karcolatocskák, „egypercesek” a Tábortűzben. Aztán a gimnáziumban szorgalmas tudósítója és glosszaírója voltam a járási hetilapnak, a Heti Hírlapnak, talán valami az Új Ifjúságban is megjelent (vagy csak küldtem és nem jelent meg? Utána kellene ennek is nézni, már ha érdemes volna). Akkor már rendszeres naplóíró voltam, amit akkor a leginkább stílusgyakorlatnak tartottam. Utólag belekóstolgatva ezekbe a próbálkozásokba, látszódik, hogy éppen akkor kit olvashattam: hol Németh László, hol Illyés Gyula modorában vannak írni próbálva ezek a szösszenetek. No, de ez az egész akkori „publikációs tevékenység” nem érdemel meg ám ennyi beszédet…

Mindkét helyre, Budapestre és Prágába is felvettek, és te a budapesti egyetemet választottad. Ott úgy alakult a sorod, ahogy a tanácsadód előrevetítette: a néprajz mellé fölvetted a régészetet is. Mikortól érezted, hogy minden előző régészeti érdeklődésed és tapasztalatod dacára a néprajz lesz az, ami jobban kezd vonzani?

Különben elég sokat vívódtam, hogy melyik várost, melyik egyetemet válasszam. Mert a régészet mellett a germanisztika is vonzott, ráadásul Prága is. Aztán valamiért mégis Budapest mellett döntöttem (látod, olykor ezen is eltűnődöm, vajon mi lett volna, hogyan alakul a sorsom, ha akkor Prágát választom?). Budapesten, azonnal az indulásnál, minden gond nélkül be tudtam iratkozni a régészet szakra is, s hát lényegében fél éven belül eldőlt, hogy bizony én inkább néprajzkutató szeretnék lenni. Miközben, s ezt azért hangsúlyozni kell, az archeológiából és -ról lényegesen többet tudtam akkor, mint csoporttársaim zöme, akik nagyjából az én korábbi Schliemann-élményeim romantikus szintjén voltak. Akkor már olvastam a „legszárazabb” régészeti szakirodalmat, s nem csak magyarul, hanem szlovákul, csehül és németül is, tehát pontosan tudtam, mi vár rám a régészeti kurzusokon. Azt viszont nem, hogy a néprajz mit hoz, azt, hogy fél éven belül megváltoztatja az érdeklődési irányomat…

Min vagy kin múlott ez? Magának a tudományszaknak, a néprajznak más irányultságán, vagy esetleg valamelyik tanáregyéniség volt rád ekkora hatással? Mert azt azért gondolom, hogy az ELTE bölcsészkarának oktatói már inkább hasonlítottak olyan személyiségekre, amilyenekre a gimnáziumban vágytál: tudós tanárokra? Gondolom, a követelmények ott azért nagyok voltak…

Azt hiszem, mindkettőn. De kezdem azzal a tanáregyéniséggel, akinek alighanem köszönhetem ezt az „átigazolást”. Amikor a budapesti egyetemre kerültem, 1975-ben, Dömötör Tekla professzor asszony volt a Folklore Tanszék vezetője, körülbelül annyi évesen, mint amennyi most éppen én vagyok. Mi, diákok csak Tekla néninek szólítottuk és rettenetesen öregnek láttuk. Ez egyrészt nyilván a fiatalság sajátos nézőpontjának tulajdonítható, másrészt annak is, hogy előadásai, szemináriumai alatt nemes egyszerűséggel hol a Miklóst, hol a Tónit emlegette (akikről aztán csak menet közben derült ki, hogy igen: Radnóti Miklósról és Szerb Antalról van szó), tehát olyan, rég halott klasszikusokat, akik annak idején legszűkebb baráti köréhez tartoztak, s akik szellemi nagyságához nekünk valaha a bokájukig is felérni teljesen esélytelennek láttuk, éreztük (jómagam érzem ma is. Sőt: ma még inkább!). Már első órái elbűvöltek, hiszen a néprajz, konkrétan az ő esetében a folklorisztika, irodalmi, művészeti, kultúrtörténeti összefüggésekbe ágyazottan jelent meg. Sokkal emberibb, sokkal élőbb, sokkal izgalmasabb volt számomra, mint a meglehetősen száraz archeológia. Nyilván olyan apróságok is erre az oldalra billentettek, mint amikor például Tekla néni az egyik órán egy, éppen az ÉS-ben megjelent írást hozott szóba. Ahogy ezt kimondta, néhány másodpercre megszakította a dohányzást (láncdohányosként nemegyszer egy időben két cigarettája is „üzemben volt”, egy a szájában, a másik a hamutartó peremén), szigorúan körbenézett: „Azt azért, gyerekek, remélem, hogy tudják, mi az az ÉS???” Nekem persze fogalmam sem volt, valakik valamit, de ők is inkább bizonytalanul hümmögtek. Óra után viszont azonnal szaladtam egy újságárushoz, és kértem egy ÉS-t. Aztán kaptam egy Élet és Irodalmat… Azóta vagyok ÉS-olvasó… Ide persze kívánkozna egy közbevetés, hogy tudni kell, engem az irodalom mindig vonzott (naplóstílusom kapcsán már érintettem ezt), tehát az, hogy a folklorisztika és irodalom ilyen szoros szimbiózisban leledzik, nekem fölöttébb rokonszenves volt (azt már csak most tudom, hogy még annál is szorosabbak ezek a kapcsolódások, mint azt annak idején akár csak sejtettem is; noha – visszagondolva – épp Dömötör Tekla elégszer tett ezekre utalásokat). Csak megemlítem, hogy kíváncsiságból Király István Ady-előadásaira, meg Németh G. Béla óráira is bejártam. S most, ahogy rendezgetem gondolataimat, jut eszembe, hogy talán más is lehetett ebben, nem csak az irodalmi kapcsolódások, hiszen a régész László Gyula óráin szintén sokat beszélt, akkor még élő íróbarátairól, Juhász Ferencről, Illyés Gyuláról, olykor elmondott egy-egy Szabédi László-verset is… Ami tehát a néprajzban megfogott, talán az volt, amit Móra Ferenc az archeológiával mint „ásatag néprajzzal” szemben „élő régészetnek” nevezett…

Nekem most hirtelen csak a Voigt Vilmos iránti, lehet, hogy túlzok, de már-már rajongásnak tűnő tiszteleted jut eszembe. Te Dömötör Teklát említetted, ő milyen értelemben volt meghatározó személyiséged formálásában, a néprajz mint tudomány megértésében és megszerettetésében?

Még mielőtt erre rátérnék, az egyik, Dömötör Teklával folytatott utolsó beszélgetésünket kellene elmesélnem. Fogalmam sincs, mikor lehetett, talán az államvizsgán, vagy már utána valamikor. Olykor be szoktam ülni trécselni Tekla nénihez, s lehet, hogy ez valamiféle búcsúlátogatás volt? Mindenesetre tanácsokkal, szakmai tanácsokkal látott el. Nem emlékszem, hogy bármikor máskor mondott volna nekem hasonlóakat. Azzal kezdte, hogy most hazamegyek, s be kell, hogy lássuk, szakmailag eléggé el leszek ott zárva a tudomány nemzetközi vérkeringésétől (istenem, eszembe sem volt akkor a nemzetközi vérkeringés! Magyar tudományt akartam csinálni, magyarul!). Szóval, hogy ne vesszek el teljesen, azt tanácsolja, hogy figyeljem a szovjet néprajz eredményeit (mert, oroszul, ugye, a szlováknak is köszönhetően jól beszél? – nézett rám. Hogyne – válaszoltam nem sok meggyőződéssel). Szóval az oroszok nagyon figyelik a nyugati néprajz legfontosabb eredményeit is, és rajtuk keresztül megtudhatom, mi újság a nagyvilágban… Ezt akkor, abban a pillanatban elfelejtettem. Mondom: az én tervem a szlovákiai magyar néprajz fellendítése, magyar nyelvű tudományosság kialakítása Szlovákiában volt. Mindeközben még csak a szlovák vagy a cseh néprajz eredményeivel sem számoltam, nemhogy az oroszok segítségével informálódjak, mondjuk a dél-amerikai néprajzi irányzatokról, vagy akár csak a franciáról vagy olaszról.

És most, három és fél évtized távlatából látom, mennyire igaza volt! És mennyire hosszú távú lehet egy jó tanár hatása…

Azért Dömötör Teklával kezdtem, mert egyetemi éveim alatt ő talán nagyobb befolyással volt rám. Voigt Vilmos tanított ugyan, úgy emlékszem, nem túl sok óránk volt vele, s ami volt, azokon sok mindent nem értettünk (vagy maradjunk annyiban, hogy én nem értettem), vizsgái előtt rettegtünk. Noha nem volt emberevő (efféle kalandjaimról már máshol, többször is beszámoltam), de kegyetlen (egyébként teljesen indokolt) iróniáját nehéz volt megemészteni, megszokni. Mára sikerült. Az egyetemi éveim nagyobbik felében meg voltam győződve róla, hogy nevemet sem jegyezte meg. Aztán valamikor negyedikben (vagy már ötödikben? Mindenesetre már megvolt a szakdolgozati témám, témavezetőm meg Dömötör Tekla) egy tanulmányi kiránduláson egyik csoporttársamat valamilyen fejfa-kérdésekből „vizsgáztatta”, én meg belekotyogtam. Erre leintett, „magának ezt hivatalból tudnia kell”. A szakdolgozati témám a Vág és Garam köze temetőinek néprajzi vizsgálata volt. Hogy ezt honnan tudta? Közelebbi kapcsolatba akkor kerültem vele, amikor az egyetemi doktori disszertációmnak ő lett az egyik opponense. Véleménye (amit több mint tíz, sűrűn gépelt oldalon fogalmazott meg) végeredménye, hogy nem javasolja a munka védésre bocsátását. A másik opponens, tán másfél oldalas méltatás után summa cum laude minősítést javasolt. Egy harmadik opponens döntötte végül is el, hogy védhetek-e vagy sem, s azt hiszem, cum laude minősítéssel ez meg is történt. Visszatekintve, Voigtnak volt, csaknem mindenben, igaza. A védés után odajött hozzám, gratulált, s megjegyezte, hogy de azért gondoljam meg, ha valaha publikálom munkámat, lehet, hogy észrevételeit nem ártana figyelembe venni. Ez aztán úgy is történt… Azt, hogy Voigt Vilmos opponensi véleménye nem ellenem irányult, hanem az ügy érdekében, mi sem bizonyítja jobban, hogy néhány év múlva meghívott a Folklore Tanszékre vendégelőadónak, aztán később még tán két alkalommal, egy-egy szemeszterre… Fokozatosan ismertem meg, s mára tudom elfogadni fanyar humorát, sokszor gyilkos iróniáját, s igen, kicsit furán hangzik, mérhetetlen segítőkészségét. Óriási tudásával, meg azzal, hogy szinte minden nyelven olvas, már egyetemista korunkban is tisztában voltunk. Járta róla egy legenda, miszerint a különféle nyelveken megjelent publikációkból álló kötelező olvasmány listáján egyszer egy izlandi könyv is megjelent. Ahhoz már hozzá voltunk szokva, hogy németül, angolul, oroszul természetesnek veszi, hogy olvasunk (pontosabban: úgy tesz, mintha természetesnek venné), no, de izlandiul?! Egy bátrabbakból álló küldöttség jelent meg nála, nehezményezni a feladatot. Voigt, állítólag rájuk nézett, felhúzta a szemöldökét, majd csodálkozva megkérdezte: Hogyan, maguk nem olvasnak izlandiul? Nos, ő ezt ma természetesen tagadja, s lehet, hogy neki van igaza, viszont, a történet a voigti mentalitásnak mégis szép példája. És jelzi egyrészt, hogy mit tanultam (vagy inkább, helyesebben: tanulhattam volna, noha azért igyekeztem) tőle: az igényességet, azt, hogy a megismerésben lényegében nincs lehetetlen, csak kitartás, módszeresség, akaraterő kell hozzá, és hogy mindent összefüggéseiben kell szemlélni. A másik, s itt kapcsolódom a legutóbbi Tekla néni történethez. Annak igényét, hogy a tudományban (még az olyan nemzetinek tűnőben is, mint a néprajz) nemzetközileg kell tájékozódni, Tekla néni ültethette el bennem. De ez a mag csak később, elsősorban Voigt Vilmos hatására tudott bennem szárba szökni (nem szeretném hallani azt az ironikus megjegyzését, amit akkor enged majd meg magának, ha ezt az utóbbi mondatomat elolvassa), tanulmányai, előadásai, beszélgetéseink nyomán.

Aztán van egy harmadik dolog is, amit neki köszönhetek. S azt hiszem, ez a legtöbb. Azt, hogy ma bátran ki merem jelenteni, ma is szeretek tanulni, alighanem szintén neki köszönhetem. Az elmúlt évtizedekben számos esetben hallottam tőle konferenciák zárszavaként (nálunk is), magánbeszélgetések során, írta számos levelében, hogy itt meg itt, egy-egy olyan tanácskozáson, ahol (ugyan már, Istenem, egy Voigt Vilmos mit tanulhat még!?) mily sokat tanult. S való igaz: mindenhol, mindenkor és szinte mindenkitől lehet tanulni. És kell is.

Milyen volt a budapesti közeg, amelyik körülvett? Mit szippantottál magadba leginkább a városból, ami esetleg máig ható élmény is?

A városból szinte semmit. Legalábbis ma úgy látom. Különösebben nem szeretem Budapestet. Meg eleve, nem vagyok társasági típus. Egy-egy koncertre (mondjuk minden LGT-re) persze elmentem, nagy ritkán színházba is, Egyetemi Színpad, Vígszínház, Madách, meg ilyenek, de ezek különösebben nem fogtak meg. Viszont az Országos Széchényi Könyvtár, hát igen, az igen! Utóbbiba szegény Szuchy Márta vitt el először (komáromi, nagyon okos és művelt, magyar–népművelés szakos leány volt, egy évvel járt előttem, egyetemi éveink alatt sülve-főve együttlévő barátok lettünk, sajnos nagyon korán elment), és én abba a közegbe egyszerűen beleszerettem. A Magyar Nemzeti Múzeum épületében volt akkor, vizsgaidőszakban sorszámokat kaptunk, mert nem fért be egyszerre mindenki. Ha valaki kidőlt, mehetett be az éppen soron következő. A széles lépcsőkön ültünk, mint a partifecskék, s türelmesen vártunk a sorunkra. Amúgy azóta is úgy járok az időközben a budai várba költöztetett OSZK-ba, mint haza. Amellett, hogy szinte kimeríthetetlenül gazdag a (nem csak magyar) állománya, afféle klubként is működött, működik. Az ember mindig talál ott egy-két kollégát, barátot, ismerőst, akivel egy kávé mellett, pihenésképpen jókat lehet diskurálni. Ha meg az embernek éppen nincs kedve (vagy ideje) senkivel szóba elegyedni, vannak ott akkora terek, hogy biztonságosan el lehet bújni, még akár Filep Tamás Gusztáv elől is.

Azt mondod, eredetileg a szlovákiai magyar néprajz fellendítése volt a terved, a magyar nyelvű tudományosság kialakítása Szlovákiában. Meg sem fordult a fejedben, hogy Magyarországon maradj? A másik kérdésem: van olyan, hogy szlovákiai magyar néprajz?

Nem, az ottmaradás lehetősége tényleg nem vetődött föl bennem, hiszen nekem küldetésem volt! Legalábbis úgy éreztem akkor. S olyannyira egy szlovákiai magyar néprajzi tudományosság iránti szolgálat volt célom, hogy terveimet meg is fogalmaztam. Azt hiszem, negyedéves egyetemi hallgató koromban volt egy vitám Dusza Pistával (mellesleg vele csak vitáim voltak, de jóízű, haragmentes viták), s ennek folyományaként Szigeti Laci rábeszélt, hogy ha már ennyit okoskodom, írjam meg a Vasárnapi Új Szó (akkor még nem Vasárnap!) számára elképzeléseimet arról, mit is kellene egy kibontakozóban lévő szlovákiai magyar néprajzi tudományosság érdekében tenni. Összefoglaltam azt, amit egy negyedéves néprajz szakos hallgató összefoglalhat: először is, hogy lássuk, mi a teendő, mi van már elvégezve, s mi nincs, szóval először kell egy kutatástörténeti áttekintés. Aztán kell egy néprajzi bibliográfia. A falu- és tájmonográfiák fontosságát emeltem még ki, a szlovákiai magyar nyelvterület néprajzilag fehér foltjait, s ja, igen, hogy még kell egy központi magyar múzeum, kutatóintézet, könyvtár… Ezután egy kisebb disputa is kialakult, tíz körüli hozzászólással, amelyek (ha jól emlékszem) alapvetően nem vitatták elképzeléseimet, hanem inkább apróbb részletekkel tették még teljesebbé. Ami, mai szemmel hiányossága volt, hogy nem definiáltam (de a hozzászólók közül senki sem, valahogy adottnak, kézenfekvőnek gondoltuk), mit is értek szlovákiai magyar tudományosság alatt. Aztán meg, amit ma nagyon hiányolnék, a szlovákiai magyar nyelvterület néprajzi jelenségeit önmagunkban véltem kutathatónak. Anélkül tehát, hogy azok számára fontosnak tartottam volna egy előzetes település- és népesedéstörténeti kutatást, illetve szomszédnépi (esetünkben elsősorban szlovák, német, ruszin stb.) összehasonlító kutatásokat. De akkor ez utóbbiak megemlítésének a hiánya sem tűnt fel senkinek. Tartok tőle, hogy ma sem tűnne fel…

Ha van magyar néprajz, akkor van szlovákiai magyar néprajz is. Ugyanis mindkettő valamilyen etnikai (hallgatólagosan persze geográfiait is) kereteket jelöl ki. A magyar néprajz tehát a magyarok népi kultúrájával foglalkozik, a szlovákiai magyar néprajz a szlovákiai magyarokéval… A néprajz a magyar nyelvhasználatban a saját nép népi kultúráját vizsgáló tudomány. Ebben a keretben van (lenne) létjogosultsága az efféle megjelölésnek. Tehát szigorúan a kutatás objektumát (a szlovákiai magyarok) és tárgyát (népi kultúra) megjelölendő. A gond viszont az, hogy a felvilágosodás és romantika nagy felismerésével szemben (tudniillik, hogy az egyes nemzetek legtisztább és legromlatlanabb kultúrája azok népi, paraszti kultúrája) a népi kultúra elsősorban nem nemzeti keretek közt teljesedik ki. Nagyobb különbségek vannak egy kisalföldi magyar parasztház és egy székelyföldi magyar parasztház között, mint egy kisalföldi magyar és német, vagy akár dél-morvaországi parasztház között. De még a folklórban is, ami a leginkább nyelvhez kötött, az figyelhető meg, hogy ugyanazon szövegek, klisék, motívumok, Eurázsia-szerte ismertek, csak más-más nemzeti nyelveken realizálódnak. Épp ezért én a legszívesebben nem raknék (s hovatovább, nem is rakok) etnikai jelzőt a népi kultúra elé. Nem beszélnék tehát magyar vagy szlovák népi kultúráról, hanem a magyarok és szlovákok népi kultúráiról, amelyek rengeteg felületen érintkeznek, azonosak.

Szerencsésebb tehát, ha tudományelméleti alapon közelítünk a kérdéshez, s akkor nincs magyar néprajz, hanem csak néprajz van (mint ahogy magyar fizika vagy matematika sincs). Még helyesebben és szabatosabban, ha módszerként szemléljük: európai etnológia. Azért hangsúlyozom, hogy módszerként, mert, ugye, az európai népek népi kultúrái (ebbe most tényleg nem megyek bele, hogy mi is az a népi kultúra, amit én szívesebben neveznék populáris kultúrának, de ha csak én nevezem így, annak nincs sok értelme) nemcsak egymással vannak szoros kölcsönhatásban, átfedésekben, hanem a szomszédos ázsiai, afrikai, sőt (és egyre inkább) amerikai kultúrákkal is. Lényegében tehát ugyanazokkal a kutatási, elemző módszerekkel dolgozó tudományról beszélhetünk, aminek éppen kutatási objektuma és tárgya változik. A tudományos módszer tehát azonos lehet (kellene, hogy legyen) a skandináv államokban, a Csallóközben vagy Szicíliában… Túl bonyolult voltam?

Nem, dehogy, én egyszerűsítettem le túlságosan a kérdést. Csak élt bennem, amit valamelyik könyvedben olvastam, hogy a nyelvi és a néprajzi határ nem feltétlen esik egybe. Nem biztos, hogy így említed, a magam számára úgy jegyeztem meg, hogy két szomszédos magyar és szlovák gömöri emberben vagy közösségben több a közös, mint mondjuk egy csallóközi meg egy gömöri emberben, közösségben. Bátran javíts ki!

Nincs mit javítani ezen, szerintem, csak annyit fűznék hozzá, hogy a földrajzi távolság növekedésével a különbségek is nőnek. Azt tanítjuk, ugye, hogy a népi kultúra egyes jelenségei variánsokban élnek (tehát egy-egy népdalnak, balladának, mesének nincs egy-egy alapszövege, amihez igazodni lehet, hanem „csak” szövegvariánsai vannak, amelyek száma elméletileg végtelen. Ahányszor előadnak egy mesét, annyi variáns.), de igaz ez (s ezt nemigen szokták kimondani) az egész népi kultúrákra is. Ezeknek is vannak variánsai. A legszembetűnőbben földrajziak, de nyilván történetileg is megfogható az egész. És ezeknél a földrajzi variánsoknál sem lehet meghatározni egy centrumot, amihez képest az egyes földrajzi variánsok kialakultak, hiszen ezek oda-vissza befolyásolták egymást, voltak egymásra hatással, miközben akár harmadik forrásból is érhette őket ugyanaz a hatás. És ezek a földrajzi variánsok szépen egymásba olvadva, széles átmeneti sávokkal kapcsolódnak egymáshoz. Kodály szépen leírta valahol a dallamvariánsok egymáshoz való viszonyát: vegyük egy dallam harminc variánsát, és a hasonlóság mértéke alapján rakjuk őket sorba. Azt látjuk, hogy az első kettő alig fog különbözni egymástól, az első meg az utolsó pedig alig fog egymásra hasonlítani. Valahogy így van ez a népi kultúrák egészeit illetően is.

Első munkahelyed gimnáziumi éveid színhelyére, Érsekújvárra vezetett vissza, ahol ugyan régész voltál, s valóban régészkedtél is, de már inkább a néprajznak éltél. Első könyved, a négy kiadást is megért Ágas-bogas fa (Néprajzi ismeretek alapfokon) is ebben az újvári, a ’80-as évtizedben jelent meg. A Bevezetés a néprajzba mintegy húsz évvel későbbi könyved, és az egyetemistáknak szól, miközben ma a komáromi Selye Egyetem docense is vagy. Mennyire fontos számodra a tudományos ismeretterjesztés?

Hát, igen, ez az akkori rendszer iróniája volt. Az akkor Csehszlovák Szocialista Köztársaság (vagy hogy is hívták pontosan) ösztöndíjasaként Budapesten hivatalosan néprajzot tanultam. Amikor végeztem és visszatértem, néprajzost nem, hanem csak régész állást tudtak biztosítani (amihez, ugye, a diplomát szinte féllegálisan szereztem el). Így aztán a rendszerváltásig az érsekújvári múzeum régésze voltam, ásatásokat irányítottam (eláruljuk, hogy te is ásatási munkásom voltál egy nyáron, ahogy nagyon sokan mások is, szlovákiai magyar ismert személyiségek közül. Hodossy Gyula is például, aki két napig sem bírta…). Ez a „néprajznak élés” azért úgy volt, hogy ebben az időben rendszeresen publikáltam régészeti szakcikkeket, ásatási beszámolókat, amiket (a legnagyobb csodálkozásomra) olykor még ma is idéznek, s mindezek mellett a néprajzban inkább ismeretterjesztő cikkeket, rengeteg könyvismertetést produkáltam (Hét, Irodalmi Szemle, Új Szó), közben Budapesten megcsináltam az egyetemi doktorátust, annak anyaga meg is jelent a Madáchnál, de már közvetlenül a rendszerváltás után. De valóban, az első könyvem, az Ágas-bogas fa a Tábortűzben éveken át futó néprajzi ismeretterjesztő cikkeim alapján készült általános néprajzi bevezetés, akkori elképzeléseim szerint, az alapiskola felső tagozatos diákjai számára. Eddigi legnagyobb „könyvsikerem”, a tízezret messze meghaladó példányszámban, négy kiadásban. A „célközönséget” viszont elnézhettem, mert a debreceni egyetemen néhány év múlva az elsős néprajz szakos hallgatók kapták meg kötelező olvasmányként. Aztán, miután jó tíz éve a komáromi egyetemre kerültem, s ott, egyebek mellett rendszeresen tartok néprajzi, folklorisztikai bevezető kurzusokat, úgy gondoltam, hogy kellene írni olyan tankönyvszerűséget, ami inkább az egyetemisták kezébe való kellene, hogy legyen, mint a szájbarágós, a végtelenségig leegyszerűsített Ágas-bogas fa. Így született meg először a Bevezetés a néprajzba, majd a Bevezetés a folklorisztikába című tankönyvem. Ezeket nem gondolnám a szó szoros értelmében vett tudományos ismeretterjesztésnek (bár, ha a tanítást ismeretterjesztésként fogjuk föl, akkor minden az), hanem egyetemi tankönyveknek. Mindamellett szükség van (lenne) igényes, valódi ismeretterjesztésre is. Ebben viszont óriási gondokat látok. Manapság bárki bármit büntetlenül leírhat, kiadhat. Így aztán a néprajzi „ismeretterjesztés” kategóriájában is akkora káosz uralkodik, hogy néha azt gondolom, ennél még az is jobb lenne, ha inkább semmi nem jelenne meg. A 19. századi romantizmusban gyökerező tévhitek újracsócsálása, ismételt felböfögése, az információra éhes agyakba való sulykolása ugyanúgy jelen van, mint a világ bármely tájáról összekapart „érdekességek”, kis színesek összefüggéstelen együtt láttatása. Ady „tilinkós álparasztokról” beszélt, nagyjából száz éve. Nos, ők ma is megvannak. Itt viszont bizonyos fokú önkritikára, de legalábbis önreflexióra van szükség. Az a kép, amit az Ágas-bogas fában rajzoltam a magyar népi kultúráról, igaz, hogy az akkori, főleg a Csemadok „népművészeti” tevékenysége nyomán kialakult, féloldalas népi kultúra képhez viszonyítva jóval komplexebb volt. A népi kultúrának nemcsak az ünnepnapjait (ünnepi viselet, szokások, zene, tánc), hanem a dolgos hétköznapokat is prezentálta. Amiből, ugye, egy esztendő alatt azért jóval több van… Mai tudásommal az Ágas-bogas fát nem így írnám meg. A címbeli metafora jó, az viszont már nem járja, hogy a magyar népi kultúrát (ha egyáltalán van ilyen) önmagában, mint egy zárt egységet láttatja. Mintha nem lennének szomszédaink, mintha a magyarok mindenhol homogén nemzeti közegben élnének, mintha nem járt volna erre a török, mintha fiataljaink nem járták volna be Európa egyetemeit, a vándor mesterlegények Európa kézművesműhelyeit. Mintha az a kultúra, amit ma magyar népi kultúrának mondunk, legalább a honfoglalás óta a maga mozdulatlanságában, mondjuk a 20. század közepéig változatlanul létezett volna. Nem, nem azt állítom, hogy az Ágas-bogas fa ezekre a szomszédnépi kapcsolatokra, vagy a népi kultúra egyik alapvető jellegét adó (mint ahogy ez általában a kultúrára is jellemző) változásokra még csak nem is utal, de mai tudásom alapján nem elég hangsúlyosan. Ha ma írnék hasonló könyvet, akkor semmiképpen nem etnikai, hanem földrajzi alapon húznám meg a határokat. Például a Kisalföld népi kultúrája, amibe, ugye, a magyaron kívül beletartozik még a szlovák, német, horvát, zsidó és roma népi kultúra is, illetve ezeknek egymásra gyakorolt kölcsönhatásai. És az egészet igyekezném, már amennyire egy írásban rögzített szöveg ezt megengedi, a maga állandó és dinamikus változásaiban, a tradíció és a modernitás kereszttüzében ábrázolni.

Ha jól emlékszem, a rendszerváltás utáni első magyar szervezetként a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság alakult meg, melynek elnöke lettél. Én csak Társaság által a negyedévente kiadott Hírharangra emlékszem, amit feleségeddel, a szintén etnológus L. Juhász Ilonával ketten szerkesztettetek, nyomtattatok, terjesztettetek. Lényegében kétszemélyes intézmény voltatok. Javíts ki, de úgy látom, a magad szabta iramot jobban tudod tartani, mint a társasági csapatmunkáét (kivéve ugye, ha a kettő egybeesik).

Nincs mit javítani ezen, alapjáraton valóban nem vagyok csapatjátékos, viszont megállapításod ennek ellenére, szerintem, csak részben igaz. De kezdjük a gyökereknél! Annak idején az egyetemi vizsgákra sem tudtam, úgy, ahogy többen a csoportunkból, közösségben tanulni. Úgy gondoltam, s ma is azt tartom, hogy vannak harcok (Istenem, miféle nagy, fideszes szavak ezek!), szóval vannak dolgok, amiket az embernek önmagának kell megoldania, a végére járnia. Ez persze nem jelenti azt, hogy azt gondolnám, mások számára, mások részvételével egy-egy jól megszervezett és irányított team-munka nem lehetne akár eredményesebb is annál, ahogy ezt én praktizálom. De mit tegyek, én így vagyok összerakva. Ebben persze az is benne lehet, hogy túl szigorú vagyok önmagamhoz (ezt épp a napokban „vetette a szememre” egy kedves ismerősöm), ergo: másokkal szemben is. Ezért aztán, ha csapatmunka, akkor – az én elvárásaim szerint – ott mindenkinek egyformán kell teljesíteni, s hát ilyen ritkán jön össze. A kezdeti Fórum ilyen volt. Leszűkítve viszont a mi munkánkra, Icuval nagyon jól egymásra találtunk, lényegében egymásnak s közben magunknak-magunknak is diktáltunk éveken (miket beszélek? Most már több mint két és fél évtizeden!) át egy iramot… Ez lenne, megítélésem szerint az alapképlet. De! És most abból a nimbuszból, amit itt az imént a fejem köré építettem, igyekszem mindent lebontani. Igen, beszélhetünk kétszemélyes intézményről, de csak abban az értelemben, ahogy például kéthengeres motort emlegetünk. Ha nincs meg hozzá a karosszéria, nincs ki mind a négy kereke, akkor az a motor is funkció nélküli. Igen, a Társaságot, mint afféle jól működő kéthengeres motor, mi mozgattuk. Amit a Hírharangról mondtál, az is igaz, de azt azért valakinek írni is kellett, mielőtt megszerkesztettük, elején valóban saját kézzel kinyomtattuk, majd terjesztettük volna. Igaz, be kellett valakinek a cikkeket is szerezni, de ha megnézed, valóban nem mi írtuk tele. Aztán ott volt a Társaság könyvsorozata, a Népismereti Könyvtár. Összesen tíz kötete jelent meg, abból egyet sem írt sem Icu, sem én. Tudományos konferenciákat is szerveztünk (olykor nemzetközieket is), azokon sem csak mi adtunk elő. Tehát, ha úgy tetszik, team-munka volt ez, ami viszont az előbb emlegetett motor nélkül nem működött volna. Mint ahogy, miután 1997/98-ban átadtuk a „stafétabotot”, azóta nem is működik. A Társaság hivatalosan nem szűnt meg, de nem is működik. Nemrégiben valahol, nagy derültséget keltve, azt találtam mondani, hogy „nem halt meg, csak alszik”. Nem a poén kedvéért mondtam: valóban ez a helyzet.

Ma is kétszemélyes intézmény vagytok, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központját te alkotod Icuval. Nemcsak kutattok és publikáltok és itthon meg külföldön konferenciákon szerepeltek, vagy éppen ti rendeztek nemzetközi konferenciát, hanem a Fórum Intézet könyveinek legalább felét is ti adjátok ki. Szerintem ehhez nemcsak nagy munkabírás szükségeltetik, hanem kellő szakmai fegyelem és tisztelet is. (Holott, olvastam valahol, az ember hatvan fölött már nyugodtan megengedhet magának némi nyegleséget.)

Ezek szerint van még pár napom, bár ha meggondolom, hogy hányan, de hányan megengednek maguknak ilyesmit jóval korábban is… De ha már Icut szóba hoztad, hadd kapcsolódjam ehhez, hiszen, sok más mellett, szakmai pályafutásomnak is szerves részét képezi. Valóban életem (a nevében nem beszélnék, általában, de most megkockáztatom: életünk) nagy találkozása volt ez! Minden túlzás nélkül állítom, hogy amit szakmailag elértem, ez nélküle elképzelhetetlen lett volna. Nemcsak feleség ő, hanem barát, tényleg olyan kolléga, akivel meg lehet beszélni szakmai kérdéseket. Újszerű problémalátása elsősorban persze az ő munkásságában tükröződik vissza, de ha nincsenek az ő felismerései, a vele folytatott diskurzusaink, egyértelmű, hogy ez én eredményeim is szegényesebbek, ha úgy tetszik, laposabbak lennének. És ahogy fényképez! Pontosabban, ahogy meglátja a fényképezni érdemes dolgokat! Nekem legalább háromszor kell visszamenni ugyanarra a helyszínre, hogy észrevegyem, amit ő első pillantásra felmér, felismer, s már rögzít is. Különösen a kontrasztokra van jó szeme, a méregdrága palota előtt sarat túró disznó, vagy egy sírkereszt egy atomerőművel a háttérben, meg ilyesmik…

Ja, amúgy meg mi is volt itt a kérdés?

Elnézést, valószínűleg a tények súlya magát a kérdést is agyonnyomta. Hogy hogyan lehet bírni, ezt az iramot, ez érdekel. Ugye jól tudom, hogy a hobbid is a néprajz? Utazás közben is megállsz, fényképezel, adatokat rögzítesz. Álmodsz is kutatásokról, szimpóziumokról?

Nem kell ám azért ezt misztifikálni! Valóban az lehet a magyarázat, hogy a szakmám egyúttal a hobbim is. Hogy utazás közben én megállok fényképezni, az egy dolog. Icu ezt magasabb szinten űzi. De valóban úgy van, hogy bennem (s azt hiszem, mondhatom többes számban, bennünk) a dolgok összeérnek. Bármit csinálsz, az valahogy egy irányba mutat. Ha szépirodalmat olvasok (márpedig olvasok elég sokat, tehát látszólag valami egészen mást csinálok, mint ami a szakmám), mondjuk Thomas Bernhardot, Parti Nagy Lajost vagy Pavel Vilikovskýt, olykor egy gondolatmenet, egy szó elindít bennem valamit, ami aztán egy szaktanulmányba vagy esszébe torkollik. Ha most egészen konkrét példát kérnél tőlem, meg lennék fogva, mert hirtelen (ahogy az lenni szokott) semmi nem jut az eszembe, de hidd el, így van. Egy más típusú példa az eszembe jut viszont. Imádom a regensburgi katedrálist, és jó sorsom lehetővé tette, hogy tényleg sok alkalommal csodáljam meg, üljek egyszerűen a tövében, hátamat a falának támasztva… Nos, jó pár évvel ezelőtt az egyik mellékportáléja figurális díszítményeit szemlélve feltűnt egy idős, szakállas, kezében egy leveles botot tartó figura reliefje. Az ábrázolást hirtelen nem tudtam elhelyezni abban a körben, amiről az egész portálé domborműve mesél, vagyis a Mária életét megjelenítő képsorban. Utánanéztem, még ott, Regensburgban, s kiderült, hogy arról az apokrif történetről van szó, ami szerint Máriának annak alapján választottak férjet, hogy a kérők közül kinek a botja hajt a következő napra levelet. Erről azonnal eszembe jutott a Mátyás királlyá választásának története a kivirágzó ostornyelével, illetve a lányok Katalin-napi cseresznyeág férjjóslása. Tehát ott, Regensburgba, egy nyaralás során kelt életre az a csíra, amiből aztán a mostanában, a Fórum Társadalomtudományi Szemle oldalain megjelent tanulmányom keletkezett.

Aztán meg nincs nap, hogy ne írnék le legalább egy oldalnyit, ide vagy oda, majdnem mindegy hova, hosszú távon ezek is egybeérnek. Mivel egyszerre nem tudok sokat dolgozni, ezért szinte mindig dolgozom. Kicsit (kicsit?) paradox, de így van.

Nem, Isten ments! Kutatásokkal, szimpóziumokkal azért nem álmodom, meg (tényleg, ez azért érdekes!) soha a szakmámmal sem. Hacsak az nem tekinthető álomnak, amikor tán tíz éve az itáliai tengerparton feküdve (amit nagyon-nagyon nem szeretek, mármint a napon való fekvést – a levegő és a homok forró, a víz nedves stb. –, de állítólag az embernek szüksége van időnként kikapcsolódásra), szóval a tengerparton feküdve (az időt valahogy agyon kell csapni, ugye) Icuval kitaláltuk egy konferencia tervét (miről fog szólni, kiket kell meghívni stb.), s talán fél éven belül aztán meg is valósítottuk. Mert az embernek szüksége van kikapcsolódásra. Állítólag.

Volt lehetőséged kétszer is Humboldt-ösztöndíjasként Németországban hosszabb időt eltölteni, ami nagy szakmai elismerés is. Nyilván az említett Aranka néni adta alapokon ott sikerült tökéletesítened a német nyelvtudásod. De mi volt az, amit a német etnológiának köszönhettél s amit aztán a szakmádban hasznosítottál?

Hát, igen, ha egy olyan című könyvet kellene írnom (amit, ugye már megírtak), hogy Ajándék a végzettől, akkor abban biztosan a németországi két év játszaná a főszerepet. Viszont először is tisztázzuk: olyan, hogy német etnológia, nincs. A németországi néprajznak, etnológiának (nem is oly nagy túlzással) annyi irányzata, iskolája van, ahány néprajzi tanszék az ország területén működik. S ezek bizony sok esetben nagyon-nagyon távol állnak egymástól. Ráadásul a 20. században két gyökeres átalakuláson is átesett ez a tudományszak. Először a második világháború után, (részben!) leszámolva a nemzetiszocialista örökséggel, majd a hatvannyolcas diákmegmozdulások egyik eredményeként (az 1970-es falkensteini összejövetel éles vitái nyomán), új látószögbe helyezve mind a kutatás tárgyát és objektumát, mind a kutatási módszereket. Nem véletlen, hogy a tudományszak megnevezésének a 20. század második felétől gyakori változtatásai dacára a német központi szervezet megőrizte a Német Néprajzi Társaság (Deutsche Gesellschaft für Volkskunde) a központi folyóirata pedig a Zeitschrift für Volkskunde megnevezést. Mindkettő tehát a hagyományos „néprajz” terminussal operál, mégpedig azért, hogy az időközben megszaporodott különféle irányzatok (néprajz, összehasonlító néprajz, történeti néprajz, etnológia, európai etnológia, empirikus kultúratudomány, összehasonlító kultúratudomány, kulturális antropológia, történeti antropológia stb.) mind elférjenek ez alatt az ernyőként felfogható „néprajz” gyűjtőfogalom alatt. Úgy egészében és a maga részleteiben a német néprajzot tehát lényegében a mai napig nem sikerült megismernem. Már csak azért sem, mert folyamatosan változóban van. Az első ösztöndíjas évemet (családostól, ami már önmagában óriási hozadék volt, mind a nyelvelsajátítás, mind a kultúramegismerés szempontjából), szóval első ösztöndíjas évemet Münchenben töltöttem. Azért választottam Münchent, mert úgy tudtam, az ottani egyetemen van a német történeti néprajz fellegvára. A tanszék neve akkor a Német és Összehasonlító Néprajz Tanszéke volt. Gyorsan kiderült, hogy Karl Sigismund-Kramer nyugalomba vonulásával az irányzat is a háttérbe szorult, és inkább a kultúrantropológia, európai etnológia követése volt akkor a tanszék munkatársaira jellemző. Lemaradtam tehát, mint a borravaló. Ami nem volt baj, legalább ebbe is belekóstoltam, sőt az európai etnológia a számomra követhető módszerek egyik legfontosabbjává vált (a történeti néprajz művelése egyrészt áttevődött ekkorra már Passauba, ahol – szintén az Alexander von Humboldt Alapítványnak köszönhetően – sikerült fölvenni a kapcsolatot Walter Hartingerrel, akivel azóta, családilag is, szoros kapcsolatban vagyunk). De még visszatérve Münchenhez. A konkrét kutatási programom mellett olykor be-beültem egy-két kolléga előadására (főleg Helge Gerndt órái nyűgöztek le), de mindennél is fontosabb volt a Bajor Állami Könyvtár kimeríthetetlen állománya (lám, már megint egy könyvtár!), a város kulturális kínálata (koncertek a Gasteigon, a múzeumok, galériák), s hát egy nagy megismerkedés! Már több mint fél éve Münchenben laktunk, amikor Voigt Vilmos egy vendégelőadást tartott a Finnugrisztikai Tanszéken, s ott bemutatott Vajda Lászlónak, a háború előtti és utáni magyar néprajz egyik, 1956-ban Németországba emigrált klasszikusának. Akinek az volt az első kérdése, hogy mióta is vagyok Münchenben? Aha, s eddig miért is nem jelentkeztél freiwillig (= önkéntesen)? Különben, amíg élt, ebben a csendőrpertuban voltunk: ő tegezett, én magáztam, de nagyon jó volt ez így. Ha visszategezem, nyilván nem ütközik meg rajta (később tapasztaltam, hogy számos, tőlem fiatalabb, nálamnál vele később megismerkedett kolléga Lacizta), de nem is biztatott rá. Később is, ha Münchenben jártunk (nem egyszer, nem kétszer) náluk aludtunk, mindig biztatott, gyere kutatni (kiváló könyvtára volt), csak az útiköltségedbe kerül, itt van ez az asztal, a sok könyv, cédula… Néhányszor, fájdalmasan rövid időre el is fogadtam a meghívását, s valóban: neki mindene megvolt. Most megint ugyanarra a tanulmányra utalok, mint az előbb: a kivirágzó száraz bot motívumához csak úgy ömlesztette nekem az adatokat… Amíg utazott, évente felbukkant Magyarországon, s ez alatt a rövid idő alatt kétszer megszakította az útját nálunk, hogy aztán másnap együtt utazzunk Budapestre. Mindezt csak azért mondom, hogy értsük (vagy inkább érezzük) ennek a csendőrpertunak az ízét. Hozzá vendégségbe este tíz körül volt ildomos menni, s akkor éjfél utánig lehetett jókat beszélgetni. Igyekezett ő kérdezni, s az elején egyértelműen vizsgáztatott. Kezembe nyomott egy könyvet, megnézegettem, majd mondom, hogy valóban izgalmasnak tűnik, egyszer alaposabban is át fogom tanulmányozni. Erre, nagyot szívott a cigarettáján, hunyorgó szemekkel rám nézett és megjegyezte:

– Azt ugye tudod, hogy most jól vizsgáztál?

– ???

– Ha valakinek a kezébe adok egy könyvet, s azt egyszerűen átpörgeti, hát, azzal nem nagyon van miről beszélgetni. Te viszont, figyeltem (!), áttanulmányoztad a tartalomjegyzéket, az irodalomjegyzéket, belekóstolgattál a szövegbe… Így kell ezt csinálni!

Hála József mondta egyszer Voigt Vilmossal kapcsolatban: Voigt tanár úr mellett az ember soha nem lehet biztonságban. Nos, ez érvényes volt Vajda Lászlóra is.

Amúgy minden lehetséges és lehetetlen dolgokról szót lehetett vele váltani: szűken vett szakmai kérdésekről, szakmai pletykákról, politikáról, kultúráról… Egyszer együtt néztük meg a Bajor Nemzeti Múzeum öltöztetett Kisjézus-szobrok kiállítását. A mai napig bánom, hogy valamilyen diktafont nem kapcsoltam be a zsebemben, hiszen azt a rengeteg, ironikus megjegyzésekben is bővelkedő kommentárt, amit a látottakhoz fűzött, csak így lehetett volna rögzíteni.

A müncheni egy évet (pontosabban 14 hónapot, mert 1995 utolsó két hónapjában már ott voltam a Goethe Intézet intenzív nyelvtanfolyamán, ami szintén felejthetetlen volt), szóval ezt követően még fél esztendőt töltöttünk Marburgban, ahol a münchenihez képest egészen más kollektíva fogadott. Családias hangulat, a tübingeni iskola hagyományait követő szemléletmód, a hatvannyolcas hagyományok, ahol Marx nézeteivel is megismertették a hallgatókat (számomra akkor ez szinte sokkoló volt, de most már értem). S ez éppen akkor volt (Mečiar hányadik országlása alatt is?), amikor már tudtuk, hogy mind Icu, mind én elveszítjük, ha hazajövünk a komáromi múzeumi állásunkat. S ekkor Martin Scharfe, az akkori tanszékvezető, felajánlotta, a következő szemeszterben tartsak órákat Kelet-Európa néprajzáról. Igaz, hogy amit ezért tudnak adni, éppen csak a létfenntartást fedezi, de idővel aztán kialakulhat egy stabilabb egzisztencia is. Őszintén meg kell, hogy mondjam, amikor Budapestről hazajöttem, valamiféle küldetéstudat vezérelt. Az, hogy itthon van dolgom. Ekkorra (legalábbis akkor, abban a pillanatban úgy éreztem) viszont már kicsit belefáradtam ebbe a „küldetésbe”. Azt, hogy mégsem fogadtam el Scharfe ajánlatát, bizony nem a szülőföld hívó szava motiválta, hanem egyszerűen kishitűségem. Nem vágytam én ebbe a mečiari kurzusnak hála, tönkretett országba, viszont még mindig úgy éreztem, hogy több perspektívám lehet itthon, mint egy német néprajzi tanszék, kezdetben inkább kegyelemkenyéren élő munkatársának. Scharfe nem értett velem egyet, de (mi mást tehetett volna) tudomásul vette. Azt még azért megjegyzem, hogy itthon „eladhattam” volna a hatalmas külföldi karrieremet (tudjuk: messziről jött ember…), de ez nem az én stílusom. Nem­régiben olvastam Csányi Vilmos egy jellemzését a Magyarországon világhírű magyar kutatókról, a Közép-Európában világhírű magyar kutatókról és a tényleg világhírű magyar kutatókról. Nos, én nem szerettem volna Németországban Magyarországon világhírű kutató lenni…

És hát aztán még kétszer negyed évet töltöttem (töltöttünk) Passauban, ahol sikerült befejezni és megjelentetni A szlovákiai magyarok néprajza német nyelvű verzióját. Azért nem beszélek fordításról (a szlovák nyelvű, az az), mert ebben az esetben egy teljesen más szövegről van szó: viszonylag rövid általános néprajzi jellemzése a szlovákiai magyar nyelvterületnek, majd (azt hiszem) tíz esettanulmány…

Az előzőhöz kapcsolódóan: szellemiekben mit kaptál a németektől? (Most hagyd figyelmen kívül, hogy „a németek” vagy „a magyarok” típusú általánosítások szükségszerűen leegyszerűsítőek is.)

Ó, jaj! Látod, szaporodó kérdéseid nyomán kezdem érezni, érteni legelső felvetésedet, és gondolni évek számaira… De rendben, folytassuk!

Jó, ha nehezemre is esik, figyelmen kívül hagyom a szükségszerűen leegyszerűsítő általánosítást, noha én még azzal is tágítanám a kört, hogy – ugye, ahogy arról már beszéltem – életemben nemigen válik ketté szakma, meg irodalom, meg szellemi élet vagy akár zene… Valahol minden egybeér. De azért most megpróbálok valamit germanofíliámról mondani.

Nyilván jól látod, és Aranka néni ültette el bennem nemcsak a német nyelv grammatikai alapjait, de a német irodalom iránti érdeklődésemet is irányítgatta kezdetben, illetve ébren tartotta. Aztán persze mindez véletlen, mert ha serdülőkoromban egy másik Aranka néni történetesen franciára tanít, akkor most valószínűleg a frankofíliámról kellene beszélni. Egy idegen nyelv akkor szép az ember számára, ha azt érti. Amit nem értünk, az mind békabrekegés. Jó, ez túlzás persze, hiszen olaszul nem tudok, de az olasz nyelv dallamát, de akár a franciáét is, szépnek érzem, s mégis van benne valami… Rögtön a mélyvízzel kezdtem. Első német regényem, amit elolvastam, Lily Hohenstein Wolfram von Aschenbach félezer oldalas életregénye volt. Ráadásul schwabachhal írva! …hittem ezt egészen a legutóbbi hetekig, amikor valaki kedvéért utánanéztem, s kiderült, hogy csak a borítón olvasható cím van schwabachhal szedve, a többi „normális” latin betűkkel. Ez csak egy adalék kíván lenni az emlékek megbízhatóságára… Aztán, első könyveim egyikeként Goethe beszélgetéseire emlékszem Eckermannal, majd néhány Thomas Mann-novella… A Varázshegyet először még magyarul olvastam, gimnazista koromban, de aligha érthettem… Jóval később, Erich Kästner Notabene című háborús naplójegyzeteinek magyar fordításán felháborodva döntöttem el, hogy ezentúl már csak eredetiben olvasok német szövegeket. Az a fordítás annyira bugyuta volt, hogy nem akartam elhinni, Kästner valóban így és ilyeneket mondott volna. Beszereztem az eredetit, s igazam volt: nem úgy és sok esetben nem is azt mondta.

Tudok én tartani előadást, németül, papír nélkül, persze ezzel nem azt állítom, hogy mindenféle nyelvtani hibák nélkül. A németek viszont, legalábbis azok, akikkel életem során közvetlen kapcsolatba kerültem, rendkívül toleránsak a nyelvüket ért atrocitásokkal szemben. Egy sor tréfás esetet tudnék mondani, amikor valóban „mellényúltam”, s hirtelen felindultságomban úgy fejeztem ki magam, ami inkább nevetséges volt, mint meggyőző, de ezekben a szituációkban is rezzenéstelen arccal bólogattak és azt értették, amit mondani akartam, nem amit mondanom sikeredett. Persze abban a pillanatban, ahogy elhagyja a számat a baki, általában már tudom is, hogy baj van, próbálom visszacsinálni, de még ők győzködnek róla, hogy ez végül is azokkal a szavakkal is értelmezhető abban a formában, ahogy én gondoltam, amelyekkel kifejeznem sikeredett. Ez túl elméleti. Mondjak inkább konkrét példát? Egy legutóbbi: időjárásról beszélgettünk, azt akarván kifejezni, hogy hát a mostani időjárás bizonytalan. Ami németül unbeständig lenne, de nekem egy nyelvbotlással unanständig-et sikerült mondanom, ami ugye tisztességtelent jelen. Két beszélgetőpartnerem, két fiatal lány, egyetértően bólogatott. Amikor viszont kimondtam, azonnal, mintha belém csíptek volna, tudtam, hogy no, ezt elbaltáztam. Javítottam is azonnal, de megnyugtattak: jó ez így, sőt, még vicces is, hiszen tényleg tisztességtelen húzás volt az időjárástól, hogy éppen esett az eső… Hogy is mondta Esterházy? Milyen játékosan és jól bírom a német nyelvet (valahogy így).

Bármennyire is nem tudom, pontosabban: gyakran nem érzem a német nyelvet, nagyon szeretek németül olvasni. Most soroljam a kedvenceimet? Ezek azért időről időre változnak, de mindenképpen köztük van Rilke és Fontane, Stefan Zweig és Thomas Mann, Max Frisch és Thomas Bernhard. Most Martin Walsertól igyekszem éppen mindent elolvasni… Az elmúlt évben volt egy nagy felfedezésem, a Zeit (a magyar ÉS-nek felel meg, nagyjából) egykori feuilleton-rovata szerkesztőjének, Fritz J. Raddatznak két vaskos kötetben megjelent naplója (mondtam már, hogy imádom a naplókat?). S ez a Raddatz azért is érdekes figura, mert szinte halálos ellensége volt Marcell Reich-Ranickinek (mindkettő varázslatos koponya!). Reich-Ranicki nevéhez fűződik különben a német közszolgálati televíziózás egyik legnagyobb közönségsikere, a Literarisches Quartet. Egy beszélgetős műsor, amelyben négy ember egy-egy könyvről beszélget másfél órán át, s közben milliók nézik! Nos, ez a Reich-Ranicki félig-meddig lengyel zsidó származásával lehet, hogy a legtöbbet tette a 20. században a német irodalomért. Könyve, a Mein Leben (Életem) tanulságos lenne magyarul is. Amikor (tényleg egy szuszra!) elolvastam, írtam neki egy afféle kislányos, lelkendező köszönőlevelet. Ő meg postafordultával megküldte egyik könyvének dedikált példányát. Aztán később, nem tudom, milyen apropóból egy továbbit is…

Tudnék ám még locsogni, anekdotázni, de azt hiszem, ennyi is jelzi, hogy mit, miért és hogyan…

Ha jól számoltam, de majd ennek még utánanézünk, akkor harminc év alatt – mert pont harminc évvel ezelőtt adták ki az Ágas-bogas fát – épp harminc önálló köteted jelent meg. A többi, nevedhez köthető könyvet már nem is tudnám előszámlálni, a tanulmányokról nem beszélve. Na, látod, ezt megint nehéz lesz kérdéssel befejezni. De: úgy tudom, készül az idén is egy, erről mint tervről és folyamatban levő aktualitásról mi tudható? (És most jut eszembe, Voigt Vilmos említi valahol, hogy a nagy tudósnak nincs biográfiája, csak bibliográfiája, ez rád is vonatkozik.)

Hatvan év, hatvan tanulmány, hatszáz oldalon. Ilyen nagyravágyó tervet eszeltem ki, amit (s ezt nem tudom elég hálával nyugtázni) a Fórum Kisebbségkutató Intézet felvállalt, s ha az én bicskám nem törik bele (Hexenschuss!), akkor az idén meg is jelenik.

Könyveid egy része sorozatnak is felfogható, illetve egy sorba helyezve őket látszik, ahogy egyre elmélyültebben viszonyulsz a témához. A „Szent képek tisztelete” (1995) alcíme szerint Dolgozatok a népi vallásosság köréből, és lényegében bevezető a szakrális kisemlékek tárgykörébe. Az Állíttatott keresztínyi buzgóságbul (2000) már az alcímében is jelzi a tágabb összefüggésbe helyezést: Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Aztán itt van a csodálatos kivitelű, Szakrális kisemlékeink (2006) című album, mely az előzőnek egy népszerűsítő jellegű, háromnyelvű (magyar, szlovák és német) illusztris és reprezentatív változata. S végül álljon itt a legutóbbi könyved, a Szent Háromság egy Isten dicsőségére… (2015), mely a szakrális kisemlékek közül a szentháromság-ábrázolásokat veszi számba és osztályozza. A jelek szerint az Etnológiai Központ általatok egyre gyarapított Szakrális Kisemlék Archívuma kifogyhatatlan tárháza és gerjesztője a témának. A szakrális kisemlékek milyen típusáról körvonalazódik egy újabb kötet?

Jaj, hát ez megint igen hosszú történet! Már nagyon sok helyen elmondtam, leírtam is talán, így nem kezdem Ádámnál és Évánál. Lényeg, hogy szerencsés véletlenek egybe­esésének köszönhetően (bár tudjuk, véletlenek nincsenek) 1994-ben kijutottunk Icuval a Kisemlékkutatók Nemzetközi Tanácskozására a németországi Tauberbischof­sheimba. Valamit már korábban is foglalkoztam a témával, hiszen egyébként nem tudtam volna előadást is vállalni Szent Vendel kisalföldi tiszteletéről, de szisztematikusan korántsem foglalkoztunk a témakörrel – és nem foglalkozott vele a Kárpát-medencében, lényegében senki. Ekkor csodálkoztunk rá először arra a lelkesedéssel párosuló precizitásra, amely ezeket az embereket jellemezte, s azonnal el is határoztuk, hogy valami hasonló dokumentációt nekünk is létre kell hozni. Aztán egy évire rá, Günter Meier, a baden-württenbergi kisemlékkutatók egyesületének az elnöke, fennállásuk tizedik évfordulójára meghívott Ubstadt-Weiherba, hogy ott is tartsak előadást Szent Vendel kisalföldi tiszteletéről. Ez a látogatás jó alkalomnak bizonyult arra, hogy egyszersmind az ottani kollégák dokumentációs rendszerét is sikerült megismerni, amit aztán később igyekeztünk hazai viszonyainkra alkalmazva hasznosítani. Először afféle családi archívumot alapítottunk Icuval (aminek keretében főleg ő fényképezett, én meg az egyéb dokumentációs lépéseket, például a rajzolást vállaltam föl), majd a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja 1997-es megalapítása után ezt a gyűjteményt is intézményesítettük, s létrehoztuk a Szakrális Kisemlékek Archívumát. Valóban, részben ez az egyre bővülő adatbázis az alapja az általad is említett könyveimnek (és a nem említett tanulmányaimnak), amelyekben Icu, a legtöbb fotó készítőjeként (a Jelek a térben első kötetének társszerzőjeként is), illetve a háttérből (oldalról, elölről) folyamatos inspiráló vita- és beszélgetőpartnerként mindenütt jelen van. Most úgy gondolom, hogy miután számos előtanulmány (különféle terminológiai kérdések tisztázása, Szent Vendel és Szent Orbán tisztelete, Nepomuki Szent János és Szűz Mária kultusza és ikonográfiája, a kálváriák kérdésköre, valamint a legutóbb a Szentháromság ábrázolásainak a problematikája) megszületett, az egész jelenségcsoportról egy átfogó monográfia megírásának a lehetősége (és kényszere) adott. A következő években erre kívánok majd koncentrálni… Miközben ez persze afféle Móricka elképzelte ábrándozás, mert, ahogy magamat ismerem, engedek majd közben mindenféle váratlan felkéréseknek, sőt (horribile dictu!) majd még magamnak is kitalálok ezt-azt… Egy további terv már most motoszkál a fejemben, de ahhoz tényleg csak a szakrális kisemlék monográfia megírása után kívánok komolyabban hozzálátni. Ezt egyelőre afféle, eretnek gondolatok a „népi kultúráról” munkacím alatt dédelgetem magamban. Rengeteg tévhit, álismeret, romantikus, délibábos képzet él erről a kultúráról nemcsak a köztudatban, hanem szakmai berkekben is. Ebben a kaotikus világban szeretnék egyszer valami rendet vágni…

Tudománytörténeti mérföldkőnek számít az Osiris Tankönyvek sorozatában 2002-ben megjelent A szlovákiai magyarok néprajza c. vaskos monográfiád. Említetted, hogy szlovák fordítása és német változata is megjelent, de van magyar változata is, Populáris kultúra címen, amely 2010-ben a Magyarok Szlovákiában c. fórumos sorozat hatodik kötetét adta, ennek meg tavaly jelent meg e-book-változata is. Ezt az alapművet, és ez természetesen nem túlzás, csak te írhattad meg. Milyen volt a szakmai fogadtatása? Vagy pontosabban, hiszen ma is olvassák-használják, milyen a könyv szakmai és gyakorlati utóélete?

Gábor, azért kerüljük már a nagy szavakat! Tudománytörténeti mérföldkőnek az olyan felismerések számítanak, amelyek egy egész tudományszak korábbi eredményeit lezárják, új utakat, lehetőségeket mutatnak stb. Ilyen értelemben (emlékezz csak, az imént mondtam, hogy a néprajz nemzetközi tudomány!) az én könyveim messze nem azok, hanem legfeljebb apró porszemek, amelyek belekerülve (remélem!) nem leállítják vagy zavart okoznak az etnológia működésében, hanem miniatűrnyi építőkövekként valamit azért hozzáadnak. A földön maradva, az általad említett könyvek legfeljebb kutatástörténeti mérföldkőnek minősíthetőek. A szlovákiai magyarok néprajzi kutatásának egy fejezetét, ha úgy tetszik, összegzik, lezárják, illetve nyitják. A szlovák kiadás, az fordítás. A német, mint említettem, lényegében egészen más könyv, más célközönségnek stb. A magyar „változat”, ha jól megnézzük, szintén egy másik könyv, minden­esetre közelebb van azokhoz az elképzeléseimhez, amelyeket A szlovákiai magyarok néprajza megírása előtt kitűztem magam elé, de ahogy lenni szokott, megint túlbecsültem magamat és a rendelkezésre álló időt (Esterházy, már megint Esterházy, mondja valahol, nem fogom tudni szó szerint idézni, de valami ilyesmi: azt hittem, tudok vízen járni, de aztán rá kellett döbbennem, hogy úsznom kell és a víz jeges), így eredeti elképzeléseimből, hogy a leadási határidőt tartani tudjam, egy csomót be kellett áldozni (különben lényegében minden könyvemmel így vagyok). A Populáris kultúra jó lehetőség volt (ami ritkán adódik egy ember életében!) valamit köszörülni a „csorbán”, s ebben már inkább meg tudtam valósítani azt (most csak egy példát említve), hogy az egyes tájegységeinket egymással valóban összehasonlítható módon prezentáljam. Ne haragudj, de a fogadtatásáról nem nekem illik (pontosabban: nekem nem illik) beszélnem. Legyen elég annyi, hogy ebben az egymásra végképp nem figyelő korunkban meglepően jó az idézettsége, több helyen kötelező olvasmány…

Amúgy meg mindenki (no jó, lehet, hogy nem mindenki) azt olvas bele egy könyvbe, amit benne látni szeretne. Én úgy gondoltam (és gondolom ma is), hogy egy csomó, a korábbi magyar (pláne szlovákiai magyar!) néprajzi kánonnak ellentmondó, eretnek gondolatot is megfogalmazok benne (mindkettő változatban), és elsősorban ennek az egyébként tényleg felettébb érdekes és összetett kultúrának a megértését igyekeztem szolgálni, s nem a gyükereket keresni, s nem a régi szép szokásokat megőrizni. Ennek ellenére (miközben alattomban attól is tartottam, hogy majd jól megköveznek miatta) ne tudd meg, hányan veregették meg a vállamat: jól van, jól csináltad, le a kalappal, megmentetted a gyükereinket… Ezek az emberek vagy nem olvasták a könyvet, vagy tényleg bármibe azt olvasnak bele, amit akarnak. Ez utóbbi adalék persze nem a szakmai fogadtatást érinti, hanem, ha úgy tetszik, a szlovákiai magyar értelmiségét…

Többször szóba hoztad, hogy naplóíró ember vagy, pedig ha csak egy kérdést szabadott volna föltennem, akkor az mindenképp a naplóidra vonatkozott volna, ezekből eddig folyóiratbeli közléseket és két kötetben válogatást olvashattunk. A Termékeny homályban után egy évvel később (2007-ben) jelent meg az Úton lenni. Mindkét naplónak azonos az alcíme: Egy néprajzkutató töprengései. S az bennük az igazán izgalmas, hogy milyen tág szellemi területet fognak be ezek a töprengések. Meg hogy mennyire nyitottak-őszinték, hiszen a szakmai és közéleti, meg magánéleti jelenségeket kommentálsz és elemzel bennük nemritkán kritikusan és öniróniával is. Amúgy meg szerintem lételemed a napló vezetése, olyasmi, mint a cédulázás, hozzád, az életviteledhez tartozik, visszapillantó tükör és fogódzó egyrészt, másrészt véleményt nyilváníthatsz benne olyan kérdésekről is, melyek nem föltétlen tartoznak a néprajzkutatás körébe. Mennyiben szellemi higiénia számodra a naplóírás, és mennyiben az ismeretek és megtapasztalások sorvezetője?

Hát, a jó Isten tudja, hogy mi vezetett a naplóíráshoz. 1969. május 1-től vezetek naplót, persze nem a szó szoros értelmében, noha olyan időszakok is voltak, tehát nem okvetlen mindennap jegyzek be valamit (mint Thomas Mann, hogy például ma reggel a főtt tojás túl keményre sikeredett), hanem ha valami „mondanivalóm” van. Igen, használtam már visszapillantó tükörnek is, de nem hinném, hogy ez inspirálna. Olykor stílusgyakorlat, olykor csak egy-egy gondolat rögzítése (sokszor ezekből a csírákból terjedelmes tanulmányok is születtek), aztán (ha olyanom van) egy-egy érzést, hangulatot kísérlek meg szavakban rögzíteni. Különben ez úgy van, hogy ha valami foglalkoztat, s azt Icuval megbeszéltük, utána az már csak ritkán kerül a naplómban. Az azzal le van tudva. De ha olyan szituációban jut az eszembe valami, amikor ez az egyetlen közlési lehetőség, akkor naplómmal „közlöm”… Éppen ezért végtelenül bugyuta volt az a felvetés, amikor az egyik kritikusom egyik naplókötetem után nehezményezte, hogy miért csak a német irodalomról írok, kellett volna az angolról meg a franciáról is, hiszen az is értékes… No, de a napló az teljesen szubjektív műfaj! Az van benne, ami íróját épp foglalkoztatja. Lehet, hogy 2001. szeptember 11-én éppen akkor halálosan szerelmes volt, s meg sem említi a World Trade Center elleni támadást. És akkor mi van? Ne mondja nekem senki, hogy az emberiség egy naplóból értesülne majd erről a terrortámadásról! Mint ahogy azt se, hogy az emberiség az én naplómból kellene, hogy megtudja, az angol és francia irodalom is mennyire értékes. Mert természetesen azt sem tudja meg belőle, hogy a német az. Arról értesülhet (ha kíváncsi rá), hogy én mit gondolok az egészről, hogyan csapódott le bennem egy-egy regény, milyen érzelmeket váltott ki belőlem stb. A napló nem ismeretterjesztés, nem értekezés, hanem párbeszéd az írója és a papír között. Illetve a papír és az olvasó között. Lehet nem szeretni, de hogy számon kérni rajta (horribile dictu: feladatául adni!), hogy miről nem ír, meg hogy miről írjon? Én már a fölvetést sem értem. Tényleg nagyon sok naplót olvastam életem során, de egyetlenegyszer nem jutott az eszembe, hogy valamit „hiányoljak” belőlük. Olyan volt, hogy engem bizony nem érdekelt az, ami a naplóírót, ráadásul még igénytelenül is fogalmazott, hát letettem. Vagy Ortutay Gyula naplója olvastakor rácsodálkoztam, hogy a szakmájáról milyen keveset ír. Tényleg keveset. De én is!

Különben, miután megjelent az első válogatás, lépten-nyomom kaptam a feladatokat, no, ezt aztán írjad be a naplódba! Naná, hogy nem írtam. Különben addig volt jó, amíg semmi nem jelent meg belőle. Akkor tényleg magamnak (magamnak sem, mert utólag nem olvasgattam, nem is tudom, kinek, minek) írtam. Amióta vannak a megjelenési lehetőségek, írás közben igyekszem ugyan tudomást sem venni róluk, de tökéletesen nem tudom kitörölni az agyamból, hogy amit éppen ma rögzítek, egyszer talán meg is fog jelenni. S mivel az alapelvem, hogy a leírt naplószövegeken később nem változtatok (akkor sem, ha utóbb már nem értek akkori magammal egyet), ez azért kicsit irányítja a tollamat… A fenéket a tollamat! Az ujjaimat a laptop billentyűzetén.

 


 

Post scriptum (naplórészlet)

  1. 4. 3. (Keszegfalva)

Félálomban az járt az agyamban (mert megint jár az agyam, s most már jó irányban), hogy egy olyan, Gábor által föl nem tett kérdésre is meg kellett volna kísérelni választ adni, hogy szerintem mi az értelme a szakmámnak, miért érdemes vele foglalkozni, mit ad a (nagy szavakkal) emberiségnek, de szerényebben szólva, annak a közönségnek, amelyből művelője vétetett?

Nos, ezt a kérdést globálisan megválaszolni, tehát, hogy mi a néprajz értelme, nem nagyon lehet. Mivel a néprajz egy olyan jelenséghalmazt vizsgál, ami lényegében az ember, egy-egy (most mindegy, milyen alapon szerveződő) közösség mindennapjainak egészét átfogja, a néprajzi kutatás, az abból származó eredmények „haszna” is sokféle lehet. A mezőgazdasági termelésnek nyilván van napjainkban is kézzelfogható, az ember fizikai fennmaradását szolgáló haszna. Ha egy néprajzkutató a tradicionális földművelési eljárásokat, a határhasználatot, a természettel való bánásmód paraszti megoldásait vizsgálja, egyértelmű, hogy eredményei, azok tanulságai a modern világunkban közvetlenül is visszacsorgathatóak. Ilyen alapon a néprajzi kutatásoknak van társadalmi hasznosultsága. Én mégis kiütéseket kapok, ha egy-egy kutatásra benyújtható pályázati kérdőív egyik utolsó pontjaként ott szerepel az adott projektum eredményeinek várható társadalmi hasznosíthatósága. Vannak ugyanis olyan részhalmazai annak a kultúrának, amit a néprajz, etnológia, s pláne folklorisztika vizsgál, amelyek közvetlenül nem részei a fizikai fennmaradásunknak. Mert attól még, hogy nem tudjuk, milyen motívumvándorlásokra kerül sor például (és most már hadd maradjak, mániákusnak tűnve, noha inkább a jobb érthetőség kedvéért a beszélgetés során többször emlegetett példámnál) a csodás módon kivirágzó, levelet hajtó száraz ág motívumánál, vagy hogy a Grimm testvérek milyen változtatásokat hajtottak végre az általuk közreadott meséken, s azok azt követően napjainkig is milyen átalakulásokon estek át, szóval attól még, hogy ezeket nem tudjuk, vígan élhetünk. Akár egy muskátli az ablakunkban (ha rendszeresen öntözzük), vagy kedvenc ebünk (ha rendszeresen etetjük). Ezek az eredmények, illetve eredménylehetőségek tehát (magyarán mondva) az emberi kultúrának (s most a kultúra kifejezést egészen tágan értelmezve, az ember által létrehozott minden anyagi, szellemi és társadalmi jelenséget beleértve használom), szóval az emberi kultúrának azon részhalmazait (népköltészetet, szokásokat, hiedelmeket, zenét, táncot stb.) segítenek megérteni, amelyek nem szükségesek a puszta biológiai túléléshez. Egyszóval azokat, amelyek az embert tényleg emberré teszik. Most, hogy ezt kimondtam, látom, hogy végső soron a munka, a csúcstechnológiák feltalálása, az orvostudomány eredményei stb. is emberré tették az embert, de amiről én beszélek, az az ezek fölött (vagy mellett) létező, ha úgy tetszik luxus. Ami elviselhetővé teszi a monoton hétköznapokat, ami akár tájékozódni is segít a világban, igen, ami feltöltődést is tud nyújtani a hétköznapi munkához. Ilyen alapon tehát ennek is van társadalmi hasznosíthatósága, de ezt rendkívül nehéz aprópénzre váltva konkretizálni. Nem tudom, ha írók, költők, képzőművészek, zenészek pályáznak valamilyen ösztöndíjra, vajon nekik is felteszik ezt a hasznosíthatóság kérdést? Én úgy gondolom, hogy amit csinálok, az (rajtam kívül persze) érdekel azért néhány embert, s ha nekik valamiféle felüdülést, szellemi agytornát, játékot tudtam biztosítani, már megérte. Ha kihoznak a sodromból, azt szoktam mondani, igen, engem a tudni nem érdemes dolgok érdekelnek, a tudni nem érdemes dolgok tudományát művelem. De ezek a tudni nem érdemes dolgok tesznek bennünket igazán emberré.

Ez persze így sem igaz teljesen. És itt még folytatni kellene… akár egy végtelen történetet…


Liszka József önálló kötetei:

  1. Ágas-bogas fa. Néprajzi ismeretek alapfokon. Bratislava, Madách, 1986, 89 p.
  2. Bibliografia etnografie a folkloristiky maďarskej národnosti na Slovensku. Od začiatku 19. storočia do konca roku 1986. A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája. A 19. század elejétől 1986 végéig. Bratislava, Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete – Csemadok KB, 1988, 232 p.
  3. Magyar néprajzi kutatások Szlovákiában. 1918–1938. Bratislava, Madách, 1990, 143 p.
  4. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest, OKTK Magyarságkutatás Program, 1992, 162 p.
  5. Népi építkezés az érsekújvári járás területén. (Gudmon Ilonával közösen) Érsekújvár/Nové Zámky, Honismereti Múzeum, 1992, 88 p.
  6. Ľudová architektúra v okrese Nové Zámky. (Gudmon Ilonával közösen) Nové Zámky, Vlastivedné múzeum, 1992, 89 p.
  7. Ágas-bogas fa. Néprajzi ismeretek alapfokon. 2. kiadás. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1992, 127 p.
  8. Őrei a múltnak. Vidéki múzeumok, tájházak, néprajzi gyűjtemények Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1994, 165 p.
  9. Ne csak szeresd, ismerd is szülőföldedet. Dolgozatok Kürt község néprajzából. Kürt, Községi Hivatal, 1994, 56 p.
  10. Ágas-bogas fa. Néprajzi ismeretek alapfokon. 3. kiadás. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1995, 138 p.
  11. „Szent képek tisztelete”. Dolgozatok a vallási néprajz köréből. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1995, 169 p. / Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából, 2./
  12. Výberová bibliografia národopisu Podunajskej nížiny. A szlovákiai Kisalföld néprajzának válogatott bibliográfiája. Ausgewählte Bibliographie der Volkskunde des slowakischen Teiles der Kleinen Tiefebene. Komárno–Komárom–Komorn, Duna Menti Múzeum, 1995, 46 p. /Vlastivedné bibliografie. Honismereti bibliográfiák. Bibliographien der Heimatkunde. „E” sorozat: Lokális és regionális bibliográfiák/
  13. „Tudománynak kezdetiről”. Magyar néprajzkutatóként Szlovákiában 1979–1998. Lukács László előszavával. Budapest–Dunaszerdahely, Ister–Nap, 1998, 206 p.
  14. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2000, 222 p.
  15. A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely, Osiris–Lilium Aurum, 2002, 542 p. /Osiris Tankönyvek/
  16. Kossuth Lajos azt üzente… Kossuth Lajos és az 1848/49-es szabadságharc emléke a szlovákiai magyar szájhagyományban. Összeállította, a bevezető tanulmányt írta Liszka József. Illusztrálta Csanda Máté. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2002, 54 p.
  17. Ágas-bogas fa. Néprajzi ismeretek alapfokon. 4. kiadás. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2002, 143 p.
  18. Národopis Maďarov na Slovensku. Fórum inštitút pre výskum menšín–Vydavateľstvo Lilium Aurum, 2003, 495 p. /Interethnica, 5./
  19. Zwischen den Karpaten und der Ungarischen Tiefebene. Volkskunde der Ungarn in der Slowakei. Passau, Lehrstuhl für Volkskunde, 2003, 505 p. /Passauer Studien zur Volkskunde, 22./
  20. Sötét éjben fényes csillagunk… II. Rákóczi Ferenc és a kuruc kor emlékezete a szlovákiai magyar tájak néphagyományában. Összeállította, a bevezető tanulmányt írta Liszka József. Illusztrálta Csanda Máté. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2004, 59. p.
  21. Két Duna keríti. Tanulmányok a Csallóköz néprajzához. Pozsony, Kalligram, 2005, 283 p. /Csallóközi Kiskönyvtár/
  22. Termékeny homályban. Egy néprajzkutató töprengései. Napló-jegyzetek: 1976–1995. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2006, 236 p.
  23. Szakrális kisemlékeink. (L. Juhász Ilonával közösen) Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2006, 95 p. /Jelek a térben, 1./
  24. Bevezetés a néprajzba. A magyar néprajz/európai etnológia alapjai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2006, 233 p.
  25. Úton lenni. Egy néprajzkutató töprengései. Napló-jegyzetek: 1996–2000. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007, 252 p.
  26. Tündérrózsa. Csallóközi mondák és anekdoták. Összeállította, az utószót írta Liszka József. Illusztrálta ifj. Liszka József. Dunaszerdahely: Lilium Aurum 2007, 112 p.
  27. És az ige testté lőn… Karácsonyi motívumok kis szentképeken. Gyűjteményéből válogatta és összeállította, valamint a kísérő tanulmányt írta Liszka József. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007, 101 p.
  28. Nyitra vidéki népballadák Arany A. László hagyatékából. Szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta Liszka József. A kotta- és képanyagot válogatta, gondozta Nagy Myrtil. H.n., Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2009, 199 p.
  29. Populáris kultúra. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2010, 516 p. /Magyarok Szlovákiában, 6./
  30. Bevezetés a folklorisztikába. Szöveges folklór. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2011, 267 p.
  31. Átmenetek. Folklór és nem-folklór határán. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara, 2013, 288 p. /Monographiae Comaromienses, 12./
  32. Emberek, ünnepek, hétköznapok. Köbölkút a 20. század első felében a korabeli fotográfiák tükrében / Ľudia, sviatky, všedné dni. Gbelce v prvej polovici 20. storočia v zrkadle dobových fotografií. A képeket válogatta, összeállította, a bevezető tanulmányt írta / Fotografie vybral, zostavil a úvodnú štúdiu napísal: Liszka József. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2014, 167 p.
  33. Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében. Somorja–Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ, 2015, 216 p. /Jelek a térben, 5./

Főbb díjai, kitüntetései:

  • Jankó János-díj (1988)
  • A Szlovák Néprajzi Társaság nívódíja (1988)
  • A Magyar Néprajzi Társaság külföldi tiszteletbeli tagja (1994)
  • Komárom Polgármestere Díj (1994)
  • Fábry-díj (1997)
  • Bibliotheca Hungarica Díj (1995)
  • A Márai Sándor Alapítvány Nyitott Európáért díja (1999)
  • Jedlik Ányos-díj (2002)
  • A Szlovákia Néprajzi Társasága díja a tudományszervezésért (2003)
  • Posonium Irodalmi Különdíj (2003)
  • A Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díja (2005)

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 17. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015.

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 17. Az Etnológiai Központ Évkönyve 2015. Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2015, 336 p.

Szerencsére röviden (?) is dicsérhetek.* Szí­vesen tenném hosszabban – megérdemelnék.

Vannak még csodák! Vagy talán nem is csodák, csak tisztesség, intelligencia, szorgalom és felbecsülhetetlen mértékű munka. A komáromi Etnológiai Központ évkönyve 1999 óta minden évben szabályszerűen megjelent, legutóbb a tavalyi, 17. kötet. (Más intézményekre ellenpéldaként vonatkozó epés összevető észrevételeimet itt nem adom elő.) Mindez, az eddig 4000 nyomtatott lapon, szép, kötött kötetekben, a Kárpát-medencei (tág értelemben vett) néprajz csodálnivaló teljesítménye. (Sosem lesz méltóképpen elismerve – mondja egy öreg drukker.) Sorolhatnám, mely magyar és szlovák, néha ugyanonnan pénzügyileg igazán jól stafírozott intézmények pironkodhatnának – miért nem ők dolgoznak ennyit és ilyen eredményesen (megszakítás nélkül és ilyen igazán európai tudományos színvonalon)!? Minthogy Juhász Ilona és Liszka József nemcsak tanítványaink, hanem barátaink – egyet-mást tudok kiadványaik pénzszerzési trouvaille-airól és szörnyű kudarcairól egyaránt. Ami tízszer (?) annyi időt vett igénybe, mint az ezt megelőző a kutatás és tanulmányírás. Hála Verebélyi Kincsőnek, tapasztalatból tudom, két ember sokszorosan felér egy-egy kutatóintézménnyel – mind színvonalban, mind teljesítményben: egymás között ugyanis minimumra csökkenthetik a bürokratikus tennivalókat. De mi azért nem adunk ki 17 (13) évkönyvet és havonként új könyveket – mint az Etnológiai Központ teszi. Ehhez még külön munkadüh is kívántatik.

Ennek a tevékenységnek csak egyik zászlóshajója 1999-től kezdve az Acta/Évkönyv. Ismertük és vártuk, mivel eddig minden évben megjelent, időnként két évre egy összevont szám. Felépítése kezdettől azonos: elmélyült „Tanulmányokat”, rövidebb „Közleményeket” egyaránt hoz. Viszonylag gazdag a „Könyv­ismertetés” rovat, pedig minden szerkesztő tudja, milyen nehéz ezt összehozni. A „Krónika” olyan eseményekről, konferenciákról tudósít, amelyeken a szerkesztők és a törzstag cikkírók maguk is ott voltak. (Szerencsére sokfelé jártak, érdekes eseményeken is.) A Köszöntők és az In Memoriam hasonló szerkesztési elvet követnek. Gyor­saságukat példázza, hogy a mostani szám már hozza a tavaly év végén oly hamar elhunyt Ilyés Zoltán nekrológját. A könyvismertetések is aktuálisak, e számban is már 2015-ös publikációkat méltatnak. Természetesen a hírek is frissek. Mindez egy évente egyszer megjelenő kiadvány esetében még ritkább kivétel.

Az évkönyv kezdettől fogva ugyanazt a célkitűzést követi: korszerű néprajzi tanulmányokat hoz. Egészen hagyományos és teljesen újszerű témákat egyaránt. „Tradíció és modernitás” együtt – ahogy Liszka maga megfogalmazta. A „Danubiana” megnevezés is találó. Mivel Komárom e világ közepe, egyaránt felfelé Freiburgig, lefelé pedig Belgrádig terjed a szerkesztés figyelme. Talán még tovább, a Duna-deltáig vagy a szófiai kollégánk, Dzseni Madzsarov műveiig is elérhetne. Magától értetődő, hogy bármilyen témájú szlovákiai magyar néprajzi dolgozatot publikálnak – ha megfelelő színvonalú. Nem csak egyszeri dekórumként, hanem ismétlődően közölnek szlovák és német (szlovák és német nyelvű) dolgozatokat is. A tíztagú szerkesztőbizottság is ilyen: öt országra terjed ki. A komáromi Etnológiai Központ maga is sorozatosan tart ilyen értelemben nemzetközi konferenciákat – és ezek anyagát is rendszeresen publikálják. Minden tanulmányhoz két másik nyelven (szlovák, német, magyar) gondosan szerkesztett és megfelelő méretű összefoglalás készül – ami nélkülözhetetlen az Évkönyv kultúraközvetítő szerepéhez. A tanulmányok teljes tudományos apparátussal, irodalomjegyzékkel és szükség esetén gazdag képanyaggal jelennek meg. Alapos, teljes adatközlésre törekednek – ám nem riadnak vissza általános, akár elvi kérdésektől sem. A legutóbbi (17.!) kötet is tanúsítja ezt. Témaköre igen változatos, a demográfiától egy 1794-beli végi „fertelmes életmódra hajló” nőszemély vizsgálatáig terjed. A szerkesztők érdeklődésének megfelelően a szakrális kisemlékek, vallási néprajz, általában az emlékkultúra és a ma terjedő szokások szinte mindegyik számban előkelő helyet foglalnak el.

Még sokáig dicsérhetném az egész év­könyvsorozatot, meg a mostani kötetet. Biztos kézzel irányított, a maga szerepét és hatáskörét pontosan felismerő vállalkozás: Budapest és Bratislava között a félúton. Minden lapján látszik a gondos szerkesztés: a szerzők kiválasztásától a nyelvi lektorálásig. Azon ritka közlemény, amelyet minél többet forgatunk, annál inkább észrevesszük még „rejtett” értékeit is. Mint például a borítón következetesen közölt „Danubiana vedutákat”, még Thebenről is. Nem lehetne ezeket képeslap-sorozatként árulni?

Már az első kötettől kezdve jó volt az évkönyv. Azóta csak következetesebb és jobb lett. Értékesebb is: 8,90 helyett már 14 € az ára. (Úgy 4500 forint.)

Egy etikai (nem etnikai!) természetű megjegyzéssel zárom, noha néprajzi kiadványaink recenzálásakor ez ritkaság. Az Évkönyv „hűséges” kiadvány, hűségesen szerkesztik. A szerzők mintegy barátaivá válnak egymásnak, otthon érzik magukat. This above all… Maradjon is önmagához hűséges az Évkönyv!

 

L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában

L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás, 2015, 200 p.

 

Juhász Ilona legújabb, illetve egyik legújabb kötetének a címe – Örök mementó. A holokauszt emlékjelei dél Szlovákiában – pontosan megjelöli, hogy miről is szól könyv. A mementó, emlékeztető és emlékjel terminusok ismétlése mintegy kiemeli, hogy a könyv abba az emlékezetirodalomba tartozik, amelynek sokféle eredményével találkozhatunk napjainkban. Ahhoz hogy a szerző vállalkozásának valódi jelentőségét és távlatait láthassuk, néhány rövid szóban szeretném az emlékezet-, emlékezéskutatás néhány irányzatát megemlíteni.

A társadalmi emlékezet fogalom kortárs értelmezését általában Maurice Halbwachs francia szociológus 1925-ben megjelent Les cadres sociaux de la mémoire (magyarul: Az emlékezet társadalmi keretei, 1971) című kötetétől szokták számítani. Halbwachs történész kollégája, a híres Annales csoport első generációjának tagja, Bloch ugyancsak 1925-ben majd 1939-ben adta közre a feudális társadalomról szóló munkáit (Les société féodales, 2. vol. Paris) amelyekben a kollektív emlékezet fogalmát kutatási eszközként használta. Ebből a korszakból még feltétlenül említésre méltó Aby Warburg művészettörténész és művészetelmélet-író, aki a történelem, a képi megformálások és az emlékezet kölcsönhatásának finom elemzésével az említett területen is új utakat nyitott meg. (Die Erneuerung der heidnischen Antike. Berlin, 1932)

A közös emlékezet társadalmi gyakorlatokat, a köztudatba beleivódott, a történelemről, a társadalmi viszonyokról szóló képzeteket, kulturális intézményeket és ezek működési viszonyait és rendszereit foglalja magában. Ebbe a fogalomkörbe tartozik mindaz, amit a néprajz szokásvilágnak vagy hagyománynak nevez. Több tudományág is részt vesz a társadalmi emlékezet kutatásában: pl. történettudomány, pszichológia, művészettörténet, irodalomtudomány, szociológia, politikatudomány, antropológia, tudásszociológia. Nagyon érdekes, hogy a néprajz és annak minden ága, amelyek par excellence az emlékezettel foglalkoznak, későn kapcsolódott e kutatásirányhoz. Az emlékezetkutatásnak lényegében nincs saját módszertana, ma is interdiszciplináris. Térben is és időben is kiterjed a történeti társadalmi rendszerek vagy az írásbeliséget nélkülöző népek emlékezettechnikáira. Itt csak Edward Evan Evans-Pritchard munkáira utalnék, aki törzsi társadalmakban az emlékezet megőrzésének éppen a társadalmi meghatározottságát, ebből a szempontból betöltött funkcionális szerepét elemezték. (Pl. Nuer Religion. Oxford, 1961.)

1. Schils a szokásokról szóló könyvében, amelynek egy részlete magyarul is megjelent, a szokás- hagyományemlékezet viszonyáról, e viszony képlékenységéről és a szimbolikus vonások társadalmi összetartó és csoportképző erejéről értekezik. (Tradition. Chicago, 1981)

A 20. század második felében, amikor egyfelől a modernitás kutatói hangoztatni kezdték, hogy az új kor „múlt nélküli”, a másik oldalról viszont megélénkült az érdeklődés, ami nemcsak azt a problémát sematizálta, hogy a jelen mennyire határozza meg a múltat, hanem azt is, hogy a jelen lassan a természetes és irányított felejtés következtében elveszíti minden kapcsolatát a múlttal. A korábbinál jóval hangsúlyosabban kezdték vizsgálni a második világháborúnak nemcsak a tényeit, hanem a körülményeit is, annak előzményeit és következményeit, valamint a rájuk vonatkozó értelmezési és átértelmezési kereteket is, kiemelten koncentrálva a holokausztra. Tudatosult, hogy a túlélő nemzedék eltűnésével az emlékezet forrásai elapadnak: ami sürgetően hatott a kutatásra. Megemlítem azt a súlyos történészi dilemmát, ami a hatalom, a történelem és az emlékezet viszonyának a kutatása számára adódott, különös tekintettel az említett tényezők közötti eltérésekre, a különböző emlékezetek töredzettségére és egymással való diszharmóniájára. Feltétlenül meg kell említeni Eric Hobsbawm munkásságát, akinek viszonylag sok írása olvasható magyarul. Kivéve azt a művet, amely a nemzetközi szakirodalomban éppen a hagyomány-emlékezet kérdést illetően sarokkőnek számít: The invention of Tradition. Cambridge. 1983. Hobsbawm és Ranger élesen megkülönbözteti a szokást a hagyománytól. A szokás az a problémamentes folytonosságérzet, mely hagyományos társadalmak lassú változásait kíséri. Ezzel szemben a hagyomány változatlanságra törekszik, és kifejezetten ideológiák terméke. Míg a szokás Habsbawm írásaiban az a mindennapi szokásvilág, amelybe beleszületünk, a hagyomány ennél tágabban, mereven és társadalmi szinten rögzült cselekvési, kommunikációs és szimbolikus rendszer. Az így értelmezett hagyományokat ő éppen a politikai hatalom merev konstrukciójának tartja.

A szokások lineáris átadás-átvétel folyama így szembekerül a mából kiinduló, a múltra vonatkozó képek, emlékképek konstruáltságával. Ennek az irányultságnak a mesterműve a Pierre Nora szerkesztésében Les lieux de mémoires címen, hét kötetben Párizsban 1984–1992 között közreadott összefoglalás. Ennek a sorozatnak a keretében a kortárs kutatók a számba vették a francia kulturális emlékezet „helyeit”, az épített, illetve materiális megvalósulási formáktól az olyan szellemi, kulturális örökségig, mint a mesék, vagy a közgondolkodás toposzai.

Történészek, szociológusok, társadalomkutatók egy része a társadalmi gyakorlatok szerveződése felé fordult számos országban. Ez az ún. kritikai szemlélet azt eredményezte, hogy a kutatók a különféle időszakokat mint elemezhető értelmezési kereteket fogják fel, megvizsgálják a véleményalkotások kontextusait is, nemcsak a megállapításokat. Kérdésessé válhat az is, hogy az adott tudományszak – diskurzus – mennyiben járult hozzá a hatalom legitimációjának igazolásához, népszerűsített elgondolásai mennyire rögzültek a köztudatban és hogyan befolyásolják azok magát a társadalmi emlékezetet.

A néprajzos számára természetes kiindulópont, hogy az egyéni tudatok társadalmi együttműködésének az eredménye az a társadalmi emlékezet, melynek a működését a társadalmi megállapodások nem csupán befolyásolják, de strukturálják is: az emberek kisebb-nagyobb közösségekben, társadalmi keretek között tesznek szert az emlékeikre, és önkéntelenül is igazodnak bizonyos szabályokhoz és elvárásokhoz. Már Halbwachs megkülönböztette az emlékezet főbb típusait, és az önéletrajzi emlékezet mellett meghatározta a történelmi emlékezet, történelem és kollektív emlékezet fogalmakat is.

Az önéletrajzi emlékezet a saját átélt élmények emlékezete, míg a történelmi emlékezet az, mely történelmi leírásokon keresztül jut el hozzánk. A történelem az a múlt, melyhez nem fűz „szerves” kapcsolat – az a múlt, mely már nem képezi életünk fontos részét –, míg a kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat. Az emlékezet, miután a jelenben élő már elveszíti kapcsolatát múlttal, át kell adja a helyét a történelemnek. A történelmi emlékezet lehet szerves és szervetlen: azt is megünnepelhetjük, amit nem tapasztaltunk meg, így tartva életben a múlt egy adott szeletét önmagunk számára; a másik esetben az emlékezet csak a történelmi leírásokban, esetleg a tankönyvekben él.

Közbevetőleg jegyezhetjük meg az évtizedekkel ezelőtt pár évig nálunk is divatba jött, a paraszti önéletírásokra vonatkozó vizsgálatokat. Sajnálatos módón a látókörön kívül maradt az akkor már virágzó emlékezetkutatás.

Természetesen másokat is foglalkoztatott az emlékezés, emlékezet típusainak a megállapítása, a nálunk már-már agyonidézett egyiptológus, Jan Assmann is négy emlékezettípust határoz meg: 1. tárgyi emlékezet, az anyag emlékezete, tárgyak; 2. mimetikus emlékezet, a gyakorlati tudás átadása; 3 kommunikatív emlékezet: a nyelv; 4. kulturális emlékezet. Sokkal kevésbé ismerik nálunk Alleida Assmann munkáit, aki nemcsak egyiptomi, hanem újabb történelmi és kulturális közegben foglalkozik a történelem és a róla alkotott emlékezet különböző kommunikációs csatornákon történő modellálásával. (Der lange Schatten der Vergangenheit. Erinnerungs­kultur und Geschichtspolitik. München, 2006.)

Az emlékezet és emlékezés technológiái változásával alakult ki az, hogy az emlékezet helyei és tárgyi formái a kulturális emlékezet megtestesítőivé váltak, amelyek létrehozásában lehet a múltról a mának szóló értelmezéseket, azaz a társadalmi beágyazottságot leolvasni. Az emlékezetkutatók nagy része társadalmi tapasztalatait nem abban a történelmi és társadalmi közegben szerezte meg, mint a közép-kelet-európai, nevezetesen a szlovákiai magyar kollégáik. Ezeken a tájakon a mindennapi tapasztalat immár évszázadok óta különféle emlékezetek – kivált a történelmi emlékezet és a személyes emlékezet – változó képletei egymás mellett, akár egymásnak ellentmondva léteznek.

  1. Juhász Ilona különös érzékenységgel rendelkezik az emlékezet és emlékezés különféle megnyilvánulásai formái iránt. Tanulmányait és köteteit sorra nézve jól látjuk ennek az érdeklődésnek az állomásait, amelyek a személyes emlékezéstől a kulturális emlékképzésig terjednek.1
  2. Juhász Ilona kutatásainak a középpontjában – az ő szóhasználatával élve – a dokumentálás áll. Páratlan szenvedéllyel és kitartással törekedik a kiválasztott tárgy – esetünkben a holokausztra való emlékezés bizonyítékainak – a számbavételére, írásban és képben való megörökítésére. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha e szenvedély kialakulása mögött a személyes emlékek és a kisebbségi lét változó tapasztalatai rejlenek. Mintha az idő pusztítása, a változó történeti emlékezet és az egyéni emlékezés töredékessége ellenében a szerző a tárgyakat és tényeket éppen a különféle emlékezettechnikák rombolásával szemben, a dokumentum hitelessége révén akarná megmenteni. Éppen az emlékezés és az igazsága érdekében. Mindez olyan kutatói és emberi etika bizonyítéka, amely alapvetően megkülönbözteti a szerzőt azoktól a teoretikusoktól, akik a mondanivaló érdekében talán akaratlanul is csoportosítják a megfigyeléseiket. Szerzőnk a divatoknak sem engedelmeskedik, a holokauszt-téma pátoszmentes megközelítése az emberi méltóság megőrzését is szolgálja. L. Juhász Ilona ebben a könyvében talán a nála már megszokott gondosságnál is akkurátusabb figyelemmel gyűjtötte össze a holokauszt emlékére állított emlékjeleket Szlovákia meghatározott területein, településről településre járva a legapróbb részletekig dokumentálja az emlékműveket, lényegében az emlékállítás indokát, azaz a zsidó lakosság helyi történetét és azt az időben történő változást, amely a személyes indokokból emelt sírjelektől a kortárs társadalmi emlékkonstrukcióig vezet. Az író ridegen bánik az olvasóval: fecsegéssel nem lazítja fel az adatok, a tények, az idézett feliratok, szövegek szikár és kegyetlen mondanivalóját. Az emlékezés jeleinek a formái, az elhelyezésük alkalmai, helyei és feltételei, az ünnepélyes avatásról készült fényképek és ünnepi beszédek szövegei úgy illeszkednek egymáshoz, hogy a figyelmes olvasó számára egyértelmű a mondanivaló. A személyes emlékezet körei egyre szűkülnek, ma már kevéssé érik el a holokauszt korszakát. A történeti emlékezet dokumentumokra alapozó konstrukció kell legyen. L. Juhász Ilona könyve ebben az értelemben véve is MEMENTÓ.

 

Ábrahám Barna: Megmaradni vagy beolvadni? A szlovákság polgárosodása a 19. század második felében

Ábrahám Barna: Megmaradni vagy beolvadni? A szlovákság polgárosodása a 19. század második felében. Pozsony, Kalligram, 2015, 320 p.

 

Ábrahám Barna Megmaradni vagy beolvadni? A szlovákság polgárosodása a 19. század második felében címet viselő könyve adatokban gazdag szaktudományos munka, amely 1281 lábjegyzetet tartalmaz, 22 oldalon keresztül sorolja a felhasznált forrásokat és a szakirodalmat, amelyek együtt nagyjából fél­ezer bibliográfiai tételt tesznek ki. A könyvnek csak a forrásokat áttekintő fejezete 10 oldalt tesz ki.

Ezeket a számokat csak azért soroltam fel, hogy látszódjon, egy ilyen könyvet az itt rendelkezésre álló keretek között* nehéz lenne részletesen tartalmilag bemutatni, ezért inkább megpróbálok arról beszélni, hogy miért fontos ez a könyv, és megpróbálok kedvet csinálni az elolvasásához, mert érdemes rá.

Ábrahám Barna könyve a dualizmuskori Magyarország szlovák társadalmáról szól, tehát nem elsősorban a modern szlovák nemzeti mozgalom történetét mutatja be, és nem is a magyar nemzetiségi politikát, hanem a felső-magyarországi, illetve az alföldi szlovák lakosság, a parasztság, a munkások, a városi iparosok, polgárok, értelmiségiek, vállalkozók, nemesek múltját nagyjából 1860 és 1914 között.

Úgy gondolom, hogy már a témaválasztása önmagában rendkívül fontossá teszi a könyvet. Hiszen az alighanem közismert, hogy a szlovák–magyar közös múltban rengeteg olyan pont van, amit általában neuralgikusnak szoktak nevezni, és amit homlokegyenest ellenkezőleg szokott értelmezni a szlovák és a magyar fél. Ami az egyiknek fekete, a másiknak fehér. A dualizmus korszaka is ilyen. Ami a magyarnak a boldog békeidők, az utolsó aranykor, a nyugodt fejlődés kora, az a szlováknak a legsötétebb nemzeti elnyomás ideje, amikor minden szlovákot üldöztek és megpróbáltak elmagyarosítani. És itt nem csak az a gond, hogy ugyanarról a korszakról teljesen mást gondolnak a magyarok és a szlovákok, hanem az is, sőt, főleg az, hogy a közemlékezet leegyszerűsíti, sarkítja a múltat. A történész szerepe ebben az esetben éppen ellenkező: fel kell tárnia, be kell mutatnia és értelmeznie kell a múltat a maga összetettségében, sokszínűségében, a maga ezerféle kontextusában. A dualizmuskori Magyarország szlovák lakossága kapcsán Ábrahám Barna könyvében elvégzi ezt a nehéz feladatot. Ez ugyanis nem pusztán egy könyv a sok közül a dualizmuskori szlovák–magyar kapcsolatokról, hanem „a könyv”, az az összegző nagymonográfia, amivel már régóta adós volt a magyar szlovakisztika és a történetírás. Ilyenformán pedig méltó párja és folytatása Szarka László húsz évvel ezelőtti, Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika című alapművének.

Még felsorolni is nehéz lenne, hogy mi mindenre terjed ki a szerző figyelme, hogy mennyi résztémát bont ki precíz alapossággal, azt viszont fontosnak tartom kiemelni, hogy nem csak a korabeli kiadott források között mozog otthonosan, de a legújabb szlovák és magyar szakirodalom eredményeit is sikeresen beépíti, erre utal legalábbis, hogy több tucatnyi 2010 után kiadott szakmunkát is felhasznált.

Fontos szót ejteni még a módszertani alapokról is. Rendkívül fontosnak és előremutatónak tartom ugyanis azt a kiindulópontot, amelyet Ábrahám Barna, részben a kiváló szlovák eszmetörténész, Tibor Pichler fontos meglátásaira hagyatkozva kijelölt könyve elején, miszerint a szlovák–magyar kapcsolatok politikatörténete egy rendkívül fontos téma, ami jó, ha fel van dolgozva – de önmagában kevés. Ha meg akarjuk érteni, hogy Magyarország szlovák anyanyelvű parasztságából, a szlovák iparos-, kereskedő- és vállalkozórétegből hogyan jött létre a modern, a magyaroktól függetlenedni vágyó szlovák nemzet, akkor a társadalom mélyrétegeinek fejlődését kell feltárnunk.

És meg kell említeni még valamit. Az Ábrahám Barna kötetéhez hasonlóan adatgazdag könyvek az olvasmányosság szempontjából gyakran nehézkesek, túlterheltek. A Megmaradni vagy beolvadni azonban jól veszi ezt az akadályt is, nyelvileg letisztult, gördülékeny, a számos, jól megválasztott szépirodalmi és kortárs forrásokból származó idézet pedig jól oldja a rengeteg információt.

Végezetül még annyit tennék hozzá: nagyon sokszor beszélünk úgy a szlovák–magyar nemzeti ellentétekről, hogy azok azért élnek tovább, mert nem ismerjük egymást, nem ismerjük pontosan a közös múltunkat. Ez igaz ugyan, de még nem minden. Nem elég ismerni a közös múltat, nem elég feltárni a konfliktusaink történetét, de meg is kell értenünk azokat. Ehhez nyújt nélkülözhetetlen segítséget a dualizmus kapcsán Ábrahám Barna új könyve.

Michal Stehlík: Slovensko. Zemĕ probuzená

Michal Stehlík: Slovensko. Zemĕ probuzená, 1918–1938. Praha, Academia /Edice První republika/, 2015, 196 p.

 

Rövid, ismeretterjesztő formában összefoglalt sorozat megjelentetését kezdte meg 2015-ben a cseh Academia kiadó az első Cseh­szlovák Köztársaság történetéről. Arról az első húszéves együttélésről, amit politikatörténeti prizmán keresztül szemlélve talán legjellemzőbben és tömören a „se veled, se nélküled” megállapítással lehetne összefoglalni. A sorozatot és annak immáron első részében megjelent kiadványát, indítói és szerzői elsősorban nem a szakmai, hanem a jelen cseh olvasóközönségének címzik.

Nyitányul a bemutatott történelmi korszak elején közössé formált ország kisebbik területi részét felölelő szlovák országrésznek a sok szempontú történetét foglalta össze Michal Stehlík történész. Stehlík történelem és szlovakisztika szakon végzett a prágai Károly Egyetemen, amely intézménynek az oktatója is maradt. Szakterülete a 20. századi cseh történelem kutatása.

A könyv tömör bevezetése és összegzése között tizenkét rövidebb és egy hosszabb fejezetre tagolódik, amihez kronológiai summázat, három tucat munka felsorolásával a témához használt irodalom lajstroma, illetve a kiadványban bemutatott gazdag képanyag forrásjegyzéke kapcsolódik.

Könyvének már a bevezetőjében (egyben első fejezetében) felhívja az olvasó figyelmét arra a kettősségre, ami az egész korszakon át az ország nevében is megjelölt két nemzet egymáshoz és a létrehívott új, közös államhoz fűződő viszonyát jellemezte. Ugyanis amíg a csehek modern történelmük kulcsfontosságú momentumaként tekintettek és tekintenek az 1918. október végi eseményekre, addig szlovák oldalon e politikai és egyéb szempontú azonosulás értékelése nem feltétlenül ilyen felhőtlen és egyértelmű. Ugyancsak értékelési különbözet jellemzi a két államalkotó nemzetnek a csehszlovák nemzeti gondolattal való teljes körű összefonódását – hiszen, amit az egyik fél természetesnek tekintett, azt a másik már korántsem vélte annyira nyilvánvalónak. Számos egyéb, a közös csehszlovák állam első húszéves történetét befolyásoló vagy terhelő fontos kérdésre is próbál választ keresni a szerző, vagy egyszerűen csak rámutat azokra a fejlődési elmozdulásokra, amelyek a húsz esztendő során végbementek.

Második fejezetének címválasztása, egyebek mellett – „Horní Uhry? Slovensko?” – jelzi azt a terminológiai többletet, ami a történeti Magyarország megjelölésével kapcsolatban megtalálható mind a cseh, mind a szlovák (és más szláv) nyelvben.1 Emellett, kivonatosan, felsorolja azokat a sérelmeket, amelyek az e területen lakó szlovákságnak – politikai, nemzeti öntudati, kulturális stb.– elmaradottságát okozták 1918 előtt. Így, az általánosságban megállapított és hangsúlyozott túlzott magyarosítási tendencia mellett, felsorolódik az ismert sérelmi trilógia: a szlovák iskolák bezárása; az 1907-es Apponyi-féle iskolai törvény; a csernovai sortűz. Ugyanilyen rövidséggel ír a szlovákság korabeli belső – 1918 előtti – viszonyairól. Bár, véleményem szerint, ez túlzott leegyszerűsítése a korántsem egyszínű történelmi valóságnak, de a kötet terjedelmi korlátai bizonyára nem tették lehetővé a hosszabb fejtegetést.

A bemutatott korszak politikatörténetét tömörítő harmadik és negyedik fejezetében összefoglalót nyújt a húsz év válogatott eseményeiből, indulva a kezdeti nehézségektől és megérkezve az 1939-es márciusi befejezésig. Az első világháború kitörése után meginduló, a szlovák területek valahová (cári Oroszország, cseh–szlovák–lengyel együttműködés vagy akár meglévő keretek közötti újragondolása mellett) történő integrálódásának elméleti (a korábbi múltból sem hiányzó) felvetéseit is érinti. Mindeme koncepciók vagy gondolati kísérletezések mellett lehetséges alternatívaként kezdetektől fogva szervesen ott élt a közös állami lét koncepciója is. Ennek egyik lelkes és befolyásos szorgalmazója, egyben tevékeny képviselője a köztársaság első elnöke, T. G. Masaryk volt, valamint az Észak-Amerikában élő csehek és szlovákok körei.

Stehlík a legterjedelmesebbre nyúló (4.) fejezetben, hogy az ismertetési szétfolyást elkerülje, csupán a politikatörténet néhány momentumát és az államjogi kapcsolat szempontjából meghatározó korabeli szlovák reakciók csomópontjait veszi sorra. E reakciókból, szűkebben fogalmazva autonómia-tervezetekből három is volt a tárgyalt időszakban – 1922-ben, 1930-ban és 1938-ban.

A szlovák oldalon a háborút közvetlenül követő időszakban megerősödni látszó baloldali áramlatok mellett rövidesen fel- és megerősödtek a nemzeti kérdés gondolatkörét mind hangosabban feszegetők és képviselők körei. Ebben a radikalizálódó folyamatban válik a 20-as évek elejétől egyre szilárdabbá és erősebbé az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppárt. A centralista törekvések ellen fellépő Néppárt a szlovák országrész politikai pártpalettájának legerősebb szereplőjévé izmosodott a korszakban. A soraiba tartozó nevesebb személyek sajtóban megjelenő írásaikban már a fiatal republika első éveiben a szlovák autonómiáról szólva tudatták nem titkolt elképzeléseiket.

Ugyan a központi hatalom (Prága) részéről több ízben történt az együttélésnek valamiféle kozmetikázása (pl. közigazgatási), az sosem tett eleget a vezető szlovák politikai elit elvárásainak. Így a belső szlovák nemzeti szemszög összeférhetetlen maradt az összállami csehszlovák szempontokkal, ami mindvégig feszítette a két nemzet közötti viszonyt. Stehlík e momentumok kapcsán (is) felhívja az olvasó figyelmét arra a nem hanyagolandó jelenségre, hogy éles különbséget kell tenni a két többségi nemzetnek egymáshoz, illetve a közös állami léthez fűződő viszonyában, majd annak radikalizálódó képviseletében az 1920-as és 1930-as évek között.

Az 1930-as évek haladtával mind erőteljesebben bontakozott ki az autonómiára irányuló igény. A centralista prágai politika mégsem mutatott különösebb hajlandóságot ezen igények felülvizsgálatára, hanem ennél veszélyesebbnek ítélték az ország – magyar és német – kisebbségeinek oldaláról érkező megnyilvánulásokat.

A politikatörténeti ismertetést nagyon röviden az 1938 és 1939-ig kitolódó események összefoglalója zárja, ahol a nemzetközi porondon bekövetkezett változások sodrában a szlovák országrész először autonómiát (1938. október 6.), majd 1939 márciusában a Harmadik Birodalom bábáskodásával önálló állami létet nyert.

E leghosszabb fejezetét hosszabb-rövidebb, a főszövegtől betűtípusával is elkülönülő magyarázó szövegkockák egészítik ki, melyekben a korszak neves személyeiről, politikai pártjairól ír röpke összefoglalókat.

Stehlík eme részek után, könyvének további fejezeteiben, az önálló állami léthez tartozó megannyi fontosabb részterület rövid bemutatását, általános összefoglalóját adja. Általános ismertetőt ad a gazdaság, iskolaügy, egészségügy, kultúra és művészetek, a hadsereg helyzetéről, de foglalkozik a szabadidővel és sportélettel ugyanúgy, ahogy a nemek között ebben a korban meginduló változásokkal is.

Az szlovák országrész vallási (7. fejezet) felekezeteinek összefoglalója mellett említést tesz a korszakban meginduló lassú szekularizációról is.

Tarka színfoltot ad Stehlík könyvének a vidék és város, falu és város összehasonlítását bemutató rövid (10.) fejezete, illetve annak érzékeltetése, hogy a korszakban lassú morzsolódás indul az addig markánsan jelenlévő különbségekben, és hagyományos mellett megjelenik az új.

Az érintett korszak iránt érdeklődő közönség egy rövid, de mégis sok mozzanatot felvonultató munkát vehet Michal Stehlík könyvével a kezébe. (Pusztán gondolatébresztő lehet csak azon eltöprengeni, hogy a két – cseh és szlovák – nemzetet összekötő vagy inkább a különélésüket erősítő momentum volt-e jelen közös államuk kialakításának kezdetén, illetve további, közös történelmük folytatás során?)

Csehek és szlovákok, mellettük számottevő nemzeti kisebbségek: egy politikailag közös országgá gyúrt új állam lakói voltak, bizonyos helyzetekben mégis merőben másként élték és ítélték meg egymás vélt vagy valós sérelmeit, esetleg azokat figyelmen kívül hagyva képviselték saját álláspontjukat – mindezek a történések is az első Csehszlovák Köztársaság történelmének a részei.

Bauko János: Bevezetés a szocioonomasztikába (Oktatási segédlet)

Bauko János: Bevezetés a szocioonomasztikába (Oktatási segédlet). Nyitra–Nitra, Konstan­tin Filozófus Egyetem – Közép-európai Tanul­mányok Kara, 2015, 172 p.

 

A névtan oktatásának nagy hagyományai vannak a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézeté­ben, hiszen az ottani oktatók nagy szerepet vállalnak a határon túli magyar névhasználat sajátosságainak feltárásában. Bauko János névtani munkássága s jelen kiadványa ennek a jeles névtani mozgalomnak a sorába tagozódik be. A névtudományban egyre inkább teret nyer a szociolingvisztikai látásmód, amely a társadalom és névhasználat viszonyrendszerében nyilvánul meg. Már a kiadvány előszavában hangsúlyozza a szerző, hogy a névtan oktatásának kiemelt jelentőségűnek kell lennie a közoktatás valamennyi szintjén, hiszen a tulajdonnevek ismerete nélkül nincs nyelvtantanítás. Jelen dolgozata ebből a szempontból oktatási segédletként fogható fel. A határon túli magyar névkutatásbeli törekvések sajátos témáikkal is gazdagítják a magyar névtudományt. Az itteni kutatások egyik feladata a kétnyelvűség és névhasználat összefüggésrendszerének a vizsgálata és a névkontaktológiai jelenségek feltárása.

A magyar nyelvterület teljes helynévállományának összegyűjtése kiemelten fontos a határon túli térségek vonatkozásában, ahol különösen szembetűnőek a hiányosságok, s ráadásul a helyzetet e területeken súlyosbítja az a körülmény is, hogy itt sok helyen nagy a magyar nyelv térbeli visszaszorulása. Ezekben a térségekben tehát rendkívül sürgető az értékes leletmentés elvégzése s a nevek felgyűjtése. Bauko János kiadványa a tudományterület eredményeinek összegző szándékával méltán fogja össze, tematizálja a szlovákiai magyar névtani kutatásokat, s ad támpontokat az itteni névtanosok számára jövendőbeli kutatásaihoz. Megjegyezhetjük, hogy a szerző elsőként használja a szlovákiai magyar névtani szakirodalomban a szocioonomasztika fogalmát. Az anyaországi névtani elméletben Kiss Jenő fogalmazza meg a legmarkánsabban a nevek társadalmi szerepét, hiszen – mint mondja – a tulajdonnevekhez fűződő viszonyunk az első nyelvi élményünk. A nevek fontos szerepet töltenek be életünkben. Egyetemi hallgatók, a névtan iránt érdeklődő kutatók is haszonnal forgathatják oktatási segédanyagként a jelen kiadványt. A szerző szándéka rögtön a bevezetéskor tetten érhető, nevezetesen, hogy a könyv célja a társadalom és a névhasználat kapcsolatrendszerének a bemutatása volt.

A kötet szerkezetileg négy részre tagolódik. Az Általános tudnivalók című részben definiálja az onomasztika terminust, ismerteti a névtudomány helyét a tudományok rendszerében. A névtan ma már nem csupán nyelvészeti diszciplína, mivel olyan holdudvara alakult ki, hogy a legintegrálóbb ága lett a nyelvtudománynak, ennélfogva értelmezése, tárgyköre is a legtágabban értelmezendő. A jelenkori onomasztika nyelvtudományunknak az egyik legdinamikusabban fejlődő, értékes eredményeket felmutató területe. Számos részterületén azonban lemaradás mutatkozik. Hiányzik a névtan történetét áttekintő tudománytörténeti összefoglalás, s időszerűnek tűnik egy névtani terminológiai szótár elkészítésének igénye is. A szerző dolgozata végén sikeresen megkísérelt felállítani egy szlovákiai magyar névtani bibliográfiát.

Az első fejezetben ismerteti továbbá a tulajdonnév fogalmát és funkcióit, a tulajdonnév és köznév kapcsolatrendszerét, a névtani kutatások módszereit és forrásait (aktív kérdező és kérdőíves módszert különít el), a tulajdonnevek rendszerét és a főbb névfajtákat. Az aktív módszert elsősorban az élőnyelvben használatos tulajdonnevek összegyűjtésekor alkalmazzuk. Kérdőíves módszert alkalmazunk, ha egy adott közösség névviselési, névhasználati jellemzőire kérdezünk rá. A tulajdonnevek szerteágazó rendszerében külön foglalkozik a személynevekkel, az állatnevekkel, a helynevekkel, az intézménynevekkel, az emberi alkotások neveivel, de kitér az írói névadás általánosságaira is. A magyar névtudományban gyakran foglalkoztak a szerzők a tulajdonnevek felosztásával, de egységes kategóriarendszer még nem született meg. A tulajdonnévfajták ismertetésekor Hajdú Mihály rendszerezéséből indul ki. A második fejezetben (A szocioonomasztika kutatási területei, 79–135. p.) a szlovákiai magyar kisebbség nyelvhasználatából vett példák segítségével áttekinti a szocioonomasztika kutatási területeit. A kisebbségi névhasználat körében említi a névszemiotikai tájkép fogalmát is, amelyet a névtáblákon, a köztereken levő feliratokon szereplő tulajdonnevek alkotnak. Értekezik a névpolitikáról, a névtervezésről, a kisebbségi névhasználatról, a névváltoztatásról, a névkontaktológiáról, a névdivatról és a névattitűdről. Jól láthatjuk, hogy a szerző olyan témákkal is foglalkozik, amelyek a nevek iránt érdeklődő laikusok számára is érdekesnek tűnhetnek. A szociolingvisztika és a névtan találkozására jó példaként szolgálnak azon részei a fejezetnek, amelyekben az életkor és a névhasználat, valamint a nem és névhasználat, a felekezet és névhasználat viszonyrendszerét mutatja be. Társadalmi csoportok, kisebb-nagyobb közösségek névhasználatával is foglalkozik.

A harmadik részben (135–144. p.) a szlovákiai magyar névtani kutatások múltjával, eddigi eredményeivel és jelenével ismerkedhetünk meg. Külön foglalkozik a helynevek kutatásával, majd a személynevek kutatása terén elért eredményekről ad számot. Bauko a magyar névtani kutatások jövőbeli feladataira is felhívja a figyelmet. Hangsúlyozza, hogy szükség lenne minél gyakrabban tartani névtani konferenciákat, tanácskozásokat a határon túl is, hiszen fontos a szakmai kapcsolattartás az anyaországgal. Valóban, a szlovákiai magyar névtan szolgáltathat olyan érdekes témákat az anyaországi névtudománynak, amelyek színesíthetik a tudományágat. A határon túli magyar névkutatóknak az adott ország szlovák névtanosaival való érintkezése sem elhanyagolható, hiszen közösen is beleszólhatnak fontos névpolitikai kérdésekbe, s részt vehetnek közös névtani projektekben is. Bauko János nyomatékosítja a névtan mint tantárgy oktatását az egyetemi műhelyekben, hiszen ezáltal népszerűvé válhat a névtan, és a kutatók betekintést nyerhetnek a tudományterület legújabb eredményeibe is. A negyedik fejezetben (144–162. p.) találjuk az itteni névtani kutatások bőséges bibliográfiáját, amely támpontul szolgálhat a nevek iránt érdeklődő kutatóknak, de a szélesebb olvasóközönség számára is.

A kötet felépítése, a fejezetek egymásra épülése logikus, címrendszere jól áttekinthető, kifejtése világos. Hivatkozásai, szakirodalmi utalásai, irodalomjegyzéke gyakorlott névkutatóra vallanak. A szerző nemcsak gazdagította a Szlovákiában zajló névtani kutatások sorát, de a névtanról ismertetett általános tudnivalókkal szintézist teremtett a szakirodalomban egyre inkább használatos szocioonomasztika elméleti alapjaiból.

Az ismertetett kötet a szlovákiai magyar névkutatás értékes darabja. Jól mutatja a névtani kutatások sokszínűségét és más tudományokkal való szoros összefonódottságát a szlovákiai magyar nyelvterületeken. Figyelemre méltó sokszínűsége és számos különféle megközelítésmódja ígéretes felhasználását vetíti elő.

Jelen ismertetésünket azzal zárhatjuk, hogy leszögezzük, Bauko János munkája méltó folytatása a szerző eddigi névtani munkásságának. Sok hasznos és alkalmazandó névtani tudnivalót foglal össze a mintegy 172 oldalas kötetben. Érdeme, hogy újabb névtudományi összefüggésekre világít rá. Az egyetemi jegyzetként készült kiadványt az onomasztika tanegységet látogató hallgatók számára ajánlja, de haszonnal forgathatják a tulajdonnevek iránt érdeklődők is.

H. Nagy Péter: Öt modern költő

H. Nagy Péter: Öt modern költő. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara, 2015, 162 p.

 

„Az Öt modern költő című kiadvány egyesíti a korszakspecifikus és az egyetemi tankönyv sajátosságait annak érdekében, hogy használható szakirodalomként, segédanyagként funkcionálhasson a modern magyar költészetről szóló kurzusokhoz” (7. p.) – írja a citátumban is megnevezett kötet Előszavában a szerző, H. Nagy Péter, aki a populáris kultúra és a tudomány-népszerűsítő irodalom kapcsán jegyzett megannyi fontos tanulmánykötet után úgy tűnik, ismét visszakacsint korábbi kutatási területének témái felé; az Ady-kollázs1 című, 2003-ban megjelent meghatározó monográfiája óta az itt bemutatásra kerülő munkája az első olyan, ami tisztán a magyar modernség lírájával foglalkozik. A kötet Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila és Pilinszky János poétikájának értelmezéséhez nyújt megkerülhetetlen megközelítési pontokat, melyek tekintélyes része tiszta innovációként íródhat bele a kor lírájának recepciótörténetébe. H. Nagy éppen annyira nem vész el a részletekben, mint ahogy felületes sem marad: legújabb kötete a kor megközelítésében éppúgy zavarba ejtően pontos és feszes meghatározásokat bocsát rendelkezésünkre, mint ahogy az egyes költők fontos művei kapcsán az apró részletekre is odafigyelve, a legrelevánsabb kontextusban fejti fel az opusok sorai közt összefont szálakat. Az alábbiakban bár mind az öt tanulmánnyal foglalkozunk majd, e bemutatószöveg korántsem törekszik a teljességre, hanem épp ellenkezőleg: az egyes súlypontok érzékeltetésével mindössze a szóban forgó munka jelentőségét kívánja jelölni, önmaga pedig nem több, mint étvágygerjesztőnek szánt falat a modernség irodalomtudományi értelmezésére és az újdonságra éhes olvasók számára.

Az Ady Endre költészete című tanulmány legelején a modernség szellemi környezetének bemutatásával szembesülünk. A modern mint olyan, a ’most’ jelentésmozzanatának szembeállítása a régivel; olyan irodalom, ami még sem túl távolinak, sem pedig idegennek nem tűnik a mában olvasva. Mivel a kor kezdetét lírában (Baudelaire: A Romlás virágai) és prózában (Flaubert: Bovaryné) is az 1857-es dátumban vélik felfedezni, így modernség alatt az elmúlt cirka százötven év irodalmát értjük. A kritikai világszemlélet, az ésszerű megismerhetőségbe és logikus leírhatóságba vetett pozitivista hit s a társadalmi létet mind áttételesebbé, bonyolultabbá és többszintűvé tevő technikai fejlődés határozzák meg a kor világát, melynek irodalmában felbomlik a romantikus alkotásmód, az egységes helyett egymás mellett futó stílusirányzatok lesznek jellemzőek, s amíg korábban a művész a népet előrevivő látnok volt, itt a társadalommal szembenálló anarchista lesz. A modern lírára nagy hatással voltak a kor festészeti irányzatai: az impresszionizmustól a pillanatnyi benyomások érzékeltetését, a szecessziótól pedig a modern környezetbe helyezett díszítettséget vették át. H. Nagy a korszak legfontosabb irodalmi folyóiratainak skáláját is áttekinti, hangsúlyozva, hogy a modern irodalom áttörésében a Nyugat folyóirat meghatározó szerepet játszott; annak elsőszámú, kánonteremtő fóruma lett. A szóban forgó éra a l’art pour l’art művészetet állította előtérbe: a lírai én háttérbe szorult, monológok mögé bújt, tárgyias és személytelen lett, háttérbe szorult továbbá a leíró funkció, megnőtt a verseskötetek kompozíciójának szerepe, a hagyományos lírai formákat pedig vagy mesteri magaslatokba emelték, vagy szétfeszítették (szabadvers). Az érát szokás a szimbolizmus korának is nevezni, ami alatt elsősorban azt értjük, hogy a jelképek központi alkotóelemekké lesznek, hangulatuk, másodlagos és mellékjelentéseik is meghatározóvá válnak. A modernség szerint „a versben magában kell létrejönnie annak a metaforikus képnek vagy színtérnek, amely inkább sejtet, sugall, és nem tartalmaz egyértelműen megfejthető üzenetet […], a műnek olyan rejtett megfeleléseket kell feltárnia, amelyeket nem lehet közvetlenül megnevezni, csak sejtetni, utalni lehet rájuk”. (16., 18. p.) Mindebből az is következik, hogy ezek a művek tulajdonképpen nem „készek”, hanem rá vannak utalva a befogadó képzeletére: csak az által válnak egésszé. Ennek szemléltetésére H. Nagy Baudelaire Kapcsolatok című alkotását elemzi, majd rátér Ady munkásságára. Költőnk a Nyugat első kanonizált szerzője, a kialakuló nyugati líra hagyományának első hazai képviselője; 1906-os Új versek című kötetétől kezdve az innováció kerül a költészet fókuszába. H. Nagy Ady pályaképével nyit, majd a lírai én szerepeire tér rá, lévén „az életművet a lírai én megalkotásának módja osztja meg”. (26. p.) A költő kötetkompozícióiban, ciklusainak jellege, az előszó és a körkörös szerkesztés révén Baudelaire A Romlás virá­gai című alkotásának szerkesztésmódjával mutat párhuzamokat. A tanulmányba emelt verseket rendre didaktikai jellegű kérdések kísérik, hangsúlyozva a kötet tankönyv jellegét. Ady nyelvi újításai az areferencialitással mosódnak össze, hisz szimbólumainak azonosíthatatlansága válik poétikájának egyik fontos ismertetőjegyévé; a téma kapcsán A vár fehér asszonya és A fekete zongora elemzését olvashatjuk. Az 1912–14 közti versek szemléletbeli módosulását – „a jelzők hiánya, a vázlatos szintaxis, a hirdető hangnem visszaszorulása” (40. p.) –, melyet az avantgárd és a modernség második hullámának ismertetőjegyei is ékítenek, H. Nagy az Ady-versek szövegközi kapcsolatainak boncolgatásával párhuzamosan értelmezi, a Sípja régi babonának című költeménnyel dolgozva. Költőnk munkásságának záró szakaszában a romantika apokaliptikus beszédmódja keveredik a szimbólumok modernségével, az archaizálással és a lírai én átokmondó, panaszoló szerepével. Az itt elemzett művek az Emlékezés egy nyár éjszakára és Az eltévedt lovas.

A Babits Mihály költészete című fejezetet újfent pályaképpel indítja a szerző, már előre jelölve a kulcsopusokat. A rétegzett életműben a gondolati költészet jelenlétén túl felfejthető a külföldi és hazai szerzők – a tradíció – hatása, Babits klasszikus formákhoz való visszatérése pedig a hazai újklasszicizmus generálója is lesz, egyszersmind az avantgárd ellenhatásaként. H. Nagy elemzése a korai Babits lírájára koncentrál, amit sokkal összetettebbnek magyaráz. A Levelek Irisz koszorújából sok verse elemzés tárgya lesz, pl. In Horatium, Himnusz Iriszhez, Messze… messze…, A lírikus epilógja. Mindezen költemények kapcsán megállja a helyét H. Nagy kötetcímről való elmélkedése: „A szivárvány istennőjének (Irisz) megidézésével – szintén utal a sokszínűség elvére, míg a »koszorú« az önmagába folyamatosan visszatérő körkörösség alakzatait jelöli. Mivel azonban a koszorúból csak levelek tűnnek elő, a cím az egész megragadásának lehetetlenségére is utalhat.” (56. p.) H. Nagy a Csak posta voltál című alkotást helyezi a babitsi életmű centrumába, mely végig a lírai én s a költészet helyzetére reflektál. A líra eszerint az idegenségen keresztül történő önkeresés, annak tudatosításával, hogy az én folyamatosan változik; semelyik állapotával nem azonosítható. A Jónás könyvében végül betetőződik Babits eltávolodása a korai sokszínűségtől, a kizárólagos felső instanciához, Istenhez jutva el.

A Kosztolányi Dezső költészete című fejezet megállapításai végig az annak előhangjában olvasható állítást visszhangozzák, miszerint költőnk „életműve válik a 20. századi irodalmi folyamatok további alakulásának legfontosabb ösztönzőjévé. A művészet státuszáról vallott nézetei, szubjektumfelfogása és nyelvszemlélete egyaránt kiemelik esztétikai látásmódját a kortárs horizontból”. (83. p.) Kosz­tolányi pályaképét boncolgatva H. Nagy jelentős szakaszokat szentel a lírikus fordításfelfogásának, aki szerint csak újraköltés és alkotás van, nem pedig fordítás és másolás. A klasszikus modernségbe épülő líráját a szimbolizmus, a parnasszizmus, a párhuzamok kialakítása – A szegény kisgyermek panaszai ciklus kapcsolata A bús férfi panaszaival – s a ha­gyomány feldolgozása jellemzi. H. Nagy elemzései a Boldog, szomorú dal címében rejlő látszatellentétre vagy eldönthetetlenségre, s a befogadóval együtt végrehajtott kincskeresésre éppúgy kitérnek, mint a Számadás ciklus csúcskölteményeire, s a 20. század legszebb versének választott Hajnali részegség hármas beszéddimenziójára, egybecsúszó prózai szintaxisaira és versnyelvi hangzására, s a lírai én által tudatosított időbeni önelkülönülésre, amit már Babits esetében is értelmezett.

  1. Nagy József Attila költészetét a huszadik század legkimagaslóbb és legnagyobb hatású, az avantgárd és a klasszikus hagyomány románcából fogant teljesítményként értékeli. „Létbölcseleti verseinek tapasztalata olyan válaszokkal járul hozzá a korszakban felmerülő – esztétikai, individuum-szemléleti, filozófiai, stb. – kérdések árnyalhatóságához, melyek egyben a líranyelv mediális átrendeződését is jelzik.” (107. p.) Szerzőnk külön alfejezetet szentel az avantgárd József Attilára tett hatásának, aki ideológiai nézeteiben és költészetében egyaránt végigpróbálta a lázadás megannyi formáját. A költő által „felvillantott képek megszakításokkal teli asszociációs hálókat bontakoztatnak ki, melyek logikája olykor a meseszerűség, a mítoszok világára emlékeztet”. (110. p.) Elsőként az egyértelmű értelmezésnek ellenálló, láthatatlan képekkel, paradoxonokkal és a hétköznapi s költői nyelv egymásba montírozásával operáló A bőr alatt halovány árnyék című alkotás elemzését olvashatjuk, majd a lírai én és a grammatikai te alakzatának felcserélhetőségét kijátszó önmegszólító verstípus kerül bemutatásra, mely kulcsfontosságúnak bizonyul József Attila költeményeiben. A Nem én kiáltok a szabad verselés és a perspektívák váltakozása, a Tiszta szívvel a veszendőbe ment centrumok és az élet instanciáinak újrarendezése, az A Dunánál a középiskolai tanulmányaink során kidomborított politikai mondandóján túl a költészet és az emlékezet mediális összecsúsztatása, a Téli éjszaka pedig a perszonifikáció, a vizuális elemek funkciójának kiemelése s a szubjektum osztottsága felől kerül értelmezésre. H. Nagy az Eszméletre a 20. századi ma­gyar líra legnagyobb teljesítményeként hivatkozik, mely a látványokról alkotott bizonyosság képzetét kérdőjelezi meg, s szakaszainak egymásmellettiségében „egyszerre jelzi az egységesség és az evvel ellentétes széttartó hatások együttes jelenlétét”. (129. p.); a bizonyosság keresése többszöri és többféle kísérletként kerül bemutatásra a szövegben. A Tudod, hogy nincs bocsánat és a Karóval jöttél… az önmegszólító versek mintapéldái, ahol az én és a te egymásba csúsznak, helyet cserélnek a befogadás folyamatában – a vád így önváddá minősül.

Utolsóként Pilinszky János költészetéről esik szó, melyben a létköltészeti tematika, a lágerek szörnyűségeinek meghatározó élménye s a keresztény szimbolika lesznek meghatározók. „Pilinszky versei úgy távolodnak el a személyes hangzás eszményétől, hogy az individuum műbeli jelenléte – a személyes közvetlenség jelzéseinek fokozatos elhalványulásával – egyfajta elvont beszédhelyzetté alakul á[t]. Lírája ily módon a személytelenítés eljárásain keresztül őrzi meg a személyiségértékek európai hagyományának orientáló folytonosságát.” (143. p.) A fejezet centrumában az Apokrif című költemény áll, a deretorizáltság és az archaizálás felől közelítve meg. A verscím által bevont jelentésárnyalatok, a rejtettség, a bibliai kánonból való kirekesztettség s egyben a bibliai párhuzamok, valamint az apokalipszis-jelleg mind felfejtésre kerülnek, ahogy a költemény számos szimbóluma is, a költő Utószó című alkotásában az Apokrif megidézése pedig nem pusztán az életművön belüli kanonizálódás jelölője lesz.

  1. Nagy Péter Öt modern költő című könyvébe nem csak az irodalmat hallgatók kapaszkodhatnak mentőövként – noha ezt a funkciót hiánytalanul látja el a munka –, de a tágabban vett modernség iránt érdeklődők is sok összegző és markánsan innovatív értelmezéssel gazdagodva helyezhetik majd el azt a 20. század lírájának szentelt könyvespolcukon.

Csanda Gábor – H. Nagy Péter (szerk.), Költé­szet és…

Csanda Gábor–H. Nagy Péter (szerk.), Költé­szet és… Pozsony, Szlovákiai Magyar Írók Társasága, 2014, 200 p.

 

„A kéthavonta jelentkező Opus és az évente megjelenő Opus-könyvek más-más módon, de ugyanazt kívánják nyújtani: egy koncepció mentén a lehető legátgondoltabban, de legnyitottabban számon tartani az irodalom sokféle ügyeit” (7. p.) – írja az itt bemutatásra kerülő kötet, a Költészet és… Előszavában a monográfia egyik szerkesztője, Csanda Gábor. A sorozat korábbi három darabjának vizsgálódási horizontjához képest az új kötetben kétségkívül módosulás, mondhatni határnyitás tapasztalható. Az Opus-könyvek eddig – s egy kis jövőbetekintéssel úgy tűnik, néhány évig ezután is – a szlovákiai magyar irodalom bizonyos kérdéseit járták körül, s ez még akkor is igaz, ha sok leközölt tanulmány egyenesen tagadta annak szuverén, az összmagyar irodalomról bármilyen értelemben vett leválaszthatóságát. A Költészet és… esetében azonban legfeljebb a szerzők legjavának illetőségére nézvést beszélhetünk szlovákiai magyar munkáról, megjegyezve, hogy a csatlakozó magyarországi szakemberek száma is minduntalan emelkedik. Az Opus-könyvek negyedik darabja voltaképpen az irodalom, konkrétabban pedig a líra határtalanságának meghatározó bizonyítéka, hiszen a belekerült dolgozatok mindegyike a költészet és valamely más diszciplína kapcsolatát tárgyalja, legyen szó akár operáról, transzcendenciáról vagy épp gasztronómiáról. A szövegek „ennek köszönhetően ugyanarról szólnak, de mégsem teljesen, így részben visszaadják a líra sokszínűségét egy kaleidoszkópszerű plurális mintázatban”. (fülszöveg). Az alábbiakban a teljesség bárminemű igénye nélkül – ahogy a líra kapcsolódásainak sora is összegyűjthetetlennek tetszik – felvillantunk néhány vonatkozást, melyet a kötet valamely tanulmánya önnön fókuszában tart.

Horváth Kornélia költészet és retorika közös ügyeinek ered a nyomába. Munkája az alapoktól kezdve járja körül tárgyát, Ariszto­telész poétikát és retorikát elválasztó vélekedésétől kezdve, Platón és Georgiász egymásnak ellentmondó nézetein át a modern kor felfogásaiig jutva el. Szó esik a 20. századi retorikacentrikus m-csoportról és Paul de Manról, a művészet metaforaalkotásában újjászülető világot dicsőítő Nietzschéről, és a teremtő képzelőerő nagyságát hangsúlyozó Ricoure-ről is. Miller a műben egy kiegészítő metavilág, egy hiperralitás megjelenését látja, míg Gadamer szerint az irodalmi alkotás a szó önreprezentálódása, ahol a hangzás és a jelentés párbajoznak, s az előbbi győzedelmeskedik. A mélyreható elméleti áttekintés után a szerző Nagy László Ki viszi át a szerelmet című alkotását elemzi, kitérve annak mitikus, biblikus és folklorisztikus utalásrendszerére, és a versben kulcspozícióba jutó „ha” szintaktikai és kompozicionális értelmezhetőségére, melyek után a mű ritmikájára és hangzásszerkezetére világít rá. Az elemzés végére egyértelmű lesz: Nagy opusa bőven nem retorikus-meggyőző költemény csupán.

L. Varga Péter a költészet és a médiumok kapcsolódási pontjaival foglalkozik. Szövege az úgynevezett magas irodalmi alkotások és professzionális értelmezőik közt esetlegesen fennálló, egymást kölcsönösen generáló „összeesküvés” lehetőségét (is) kutatja, eredményeivel egyszersmind reagálva Horváth Viktor fentieket igenlő felvetésére. Az internetes kultúra és a 21. századi médiumok, a technológiai környezet, az idő és térbeliség (pillanatnyiság), a kortárs líra értelmezhetősége, a nyomtatott és online irodalmi fórumok, illetve a politikum és esztétika viszonya mind bonc­asztalra kerülnek. L. Varga a kortárs líra értelmezési kísérletei közül – távlati szempontból mindenképp – a hatáskutatást látja a leggyümölcsözőbbnek, melynek révén „líránk [a mában is] megnyílik az értelmezés számára”. (47. p.)

Sz. Molnár Szilvia költészet és vizualitás címszavak alatt hang és írás viszonyáról ír, a líra tükrében. Szövegének centrumában Géczi János művészete áll, mely kísérlet a látvány továbbírására, hiszen nyelv és kép egyesülnek benne. Sz. Molnár tárgyalja a Gézi-művek ismétlésalakzatait, illetve írást és anyagot egyaránt megmunkáló eljárásait, az emlékezet dimenzióiban. A képversek (szép)irodalmi jellegéről, Géczi kalligráfiáiról és roncsolt plakátjairól egyaránt értekezik, zárásként pedig a láncszemekként egymásba és egymásra épülő Róma-ciklust elemzi. Ennek szubjektumot háttérbe taszító szövegszervező elvei az alkotó számára a retrospektív építkezést is elérhetővé teszik, aki így az egymásra építő terek és alkotások kaleidoszkópjává teszi Rómát, a várost és versciklust egyaránt.

Polgár Anikó tanulmánya a líra mellett a műfordítást állítja színpadra, melyek egymásba mosódva teljes világokat képesek takarásba taszítani. A munka olyan verseket elemez, „melyek költői eszközökkel fejezik ki a műfordítói munkának, a műfordítói élménynek, illetve a műfordítások befogadásának az adott költő szempontjából fontosnak tartható mozzanatait”. (67. p.) Mint kiderül, Vas István a Rákosi-rendszer idején a versfordításban az önkifejezés titkos eszközét látta. Devecseri Gábor és Horatius társalgásából az tűnik ki, hogy a fordítás tanítási és tanulási folyamat egyszerre. Tandori számára a műfordítás több társszerző – író, lektor, szerkesztő – együttes jellegű, mégis magányos sportja. Géher István költői, fordítói és értelmezői habitusa által fordítóvá lesz a hős Odüsszeusz minden, hazatérésében közreműködő segítője, Orbán Ottó szerint pedig a költő átalakulása ott rejtőzik annak műfordítás-felfogásában, s ugyancsak ő véli úgy, hogy a tolmácsolás során fordító és fordított kölcsönösen cserélnek lakást.

Hegedűs Orsolya a költészet apropóján egy olyan képaláírásról értekezik, mely három fordításból háromban tűnt el! E tünékeny sor Bob Perelman China című, az amerikai posztmodern költészet mintadarabjának számító költeményében lelhető fel – mármint az eredetiben. A szóban forgó verset értelmezője, Frederic Jameson úgy tette híressé, hogy általa aztán az értelmezés maga is elhagyhatatlanul híres lett; a költeménnyel együtt jellemzően rá is hivatkoznak. A mű maga egy hiányzó képanyag képaláírásainak fordítása úgy, hogy a szerző csak a képeket értette, a kínai írásjelekkel szedett kommentárokat nem. A mű egy kapcsolatos mondatkollázs és verbális kína(i)-porcelán graffiti egyben, a hozzá tartozó Hegedűs-tanulmány pedig a hiányzó sor kerettelenségének és a híjas fordítás termékenységének egyaránt bizonyítéka.

Németh Zoltán dolgozatának témája az ero­tika, az obszcenitás, a testiség, illetve a nemi­ség szövegbe írása; strukturálódásuk mikéntje a posztmodern irodalom körébe tartozó opusokban. A dolgozatban mátrixszerűen, vizuális tekintetben hálózatszerűen épül fel e kapcsolatrendszer, a következő kategóriák mentén: metafizika, vallomás, formai kérdések és rímelés, maszk és álnév, intertextualitás és antikizálás, autoreferencialitás, nyelvjáték, irónia és paródia, naplószerűség, világszerűség, az alárendeltnek adott hang és trauma. Németh érintőlegesen szól a posztmodern elméleti előzményeiről, majd egy részleteiig kimunkált, zavarba ejtően inspiráló vizsgálatot tár elénk. Mint írja: „Ezek a kapcsolódási egyenesek, gráfok egyrészt a szöve­gek/kötetek/alkotók – és a fogalmak között húzódnak, másrészt az egyes fogalmak – és a paradigmák között. Így rajzolják ki a kortárs irodalomban egymás mellett létező eltérő paradigmák, nyelvhasználati módok hálózatos terét, amely egy időszak irodalomtörténeti kontextusaként is értelmezhető.” (100. p.)

Keserű József munkája költészet és térbeliség kapcsán Gaston Bachelard A tér poétikája című könyvéről értekezik; ahhoz fűz kiegészítő és árnyaló kommentárokat. A tanulmány reflexió a költői képek és képzelet Bachelard általi vizsgálatára, aki fenomenológusként nem kész tárgyakat, hanem a létrejövés folyamatát vizsgálja. Nem foglalkozik kompozíció- és múltvizsgálattal, s nem követi a pszichológus és a pszichoanalitikus útját sem. Ehelyett a költői képek transzszubjektív jellegét, illetve a nyelv szerepvállalását kutatja ezek újszerűségében. Az értelmezés helyett a befogadás összetevői kerülnek a fókuszba, hiszen „ha mindent megmagyarázunk benne, ahelyett, hogy ráhangolódnánk és hagynánk magunkat megérinteni általa, a költemény egyik lényegi vonásáról maradunk le.” (121. p.)

N. Juhász Tamás a világirodalom egyik legnevesebb alkotásának, Dante Isteni színjátékának adaptációival foglalkozik, három fronton: filmen, számítógépes játékokban és animációkban, s e három esetünkben kibogozhatatlanul összefonódik. Az 1911-es L’Inferno című olasz filmmel kezdve a sort egész máig jut el, konstatálva, hogy a filmeket éppúgy, mint a játékokat, jellemzi egyfajta eltérési vágy, újragondolási tendencia a kiindulási műhöz képest. A Dante’s Inferno poklában az ex-templomossá lett Dante kaszával felszerelkezve pusztítja a mélység démonait, s igyekszik kiszabadítani elrabolt kedvesét, akire a poklok hercege, Lucifer is szemet vetett. Hogy mindez miként zajlik, arra N. Juhász szövege élvezetes olvasmányként adja meg a választ.

Hegedűs Norbert a költészet és a dark fantasy románcáról ír, mely utóbbi olyan műfaj, ahol olvasókként hajlamosak vagyunk a szörnyeknek szurkolni. Ennek jellegzetességit a nagy újramesélő, Neil Gaiman próbálta meg versbe ültetni. Hegedűs Gaiman két alkotását elemzi, a középkoriasan kötött formában íródott Vámpír sextinát, illetve a Bay Wolf című szabadverset, mely Beowulf legendáját, a vérfarkas-históriákat és a Baywatch közegét gyúrja egybe – Hegedűs által is –, bizonyítva, hogy a dark fantasy képtelen képei a lírában is megállják a helyüket.

Bárczi Zsófia költészet és matematika apropóján konstatálja, hogy a két terület összekapcsolását eddig tárgyaló szövegek jórészt kombinatorikus és metrikai szinten vizsgálódtak, Szaládi Zoltán Mikroavantgarde kozmosz című műve azonban más lehetőségeket is rejt: „A költő-performer verse a halmazok, függvények kérdésén keresztül a rekurzió elvének az experimentális költészetben való produktív alkalmazhatóságát mutatja meg.” (185. p.)

H. Nagy Péter Kulcsár Szabó Ernő egyetemi képzés kihívásaival és a különféle diszciplínák kérdésorientációjával foglalkozó szövegeire reflektál. S hogy konkrétan miről ír? „[N]agyon röviden összefoglalnám, hogy kozmológiai szempontból »mi az ember?«; majd kitérnék arra a kérdésre, hogy a neurobiológia szerint »mi a lélek?«; aztán pedig ebben a kontextusban vetnék egy pillantást Tóth Árpád egyik legismertebb versére (Lélektől lélekig, 1923).” (191. p.) H. Nagy mindezeken túl kifejti, hogyan válik Tóth Árpád emlegetett versének bibliai utaláshálója természettudományivá, ám ha Ön inkább arra kíváncsi, hogy mi, emberek, hogyan is állhatunk csillagporból, akkor is bátran lapozgassa a szerző Költészet és asztrofizika című írását.

Nagy vonalakban a fentiekről (is) szól az Opus-könyvek sorozat negyedik darabja, ám mint azt tudjuk – vagy megtanultuk eddig –, „a költészet nem ismer határokat. Ezért a kötet kimondatlanul arra is utal, hogy a három pont után mi is következhetne még…” (fülszöveg)

 


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102