Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2016/3

Impresszum 2016/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XVIII. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

Főmunkatárs
Fazekas József

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország),
Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia),
Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Tóth Károly (Szlovákia), Végh László (Szlovákia)

Tar­ta­lom

Tanulmányok

Lampl Zsuzsanna: A fogyatékos/egészségkárosodott gyermeket nevelő szlovákiai magyar családok helyzete egy kérdőíves felmérés alapján
Liszka József: A bátyjait kereső leány (ATU 451) meséjének közép-európai összefüggéseihez
L. Juhász Ilona: Gömörfalva, Szeretetfalva, Vasutasfalva, Amerikafalva és társaik. Adalékok az 1914-es orosz betörést követő harcok során lerombolt kárpáti falvak újjáépítésére meghirdetett országos akcióhoz – 1.
Sztancs Gábor: Dialektus, kontaktusjelenség vagy magyar propaganda? Adatok és értelmezések a keleti szlovák (szlovják) etnikai régióról
Gaucsík István: Ortvay Tivadar. A tudósok köztársaságának képviselője – 1.
Kerényi Éva: Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 10. Csízfürdő – világfürdő?! – 1.
Peter Borza:A görögkatolikus egyház embermentő tevékenysége 1939–1945 között Pavol Peter Gojdič OSBM eperjesi püspök példáján

Közlemények

Gyurgyík László: Az 1970-es és az 1980-as évi népszámlálások községsoros adatai
Kardos Tímea: Nemzeti kánonok a magyar és szlovák történelemtankönyvekben. A Thököly-jelenség kontextusai

Oral History

Papp József

Nekrológ

Tóth Károly (1959–2016)

Könyvek

Csernicskó István: Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában (Bilász Boglárka)
Csanda Gábor–H. Nagy Péter (szerk.), A kontextus végtelensége. Tanulmánykötet Tőzsér Árpád 80. születésnapjára (Baka L. Patrik)

A fogyatékos/egészségkárosodott gyermeket nevelő szlovákiai magyar családok helyzete egy kérdőíves felmérés alapján

„A fogyatékos ember életminőségét is alapvetően befolyásolja a társadalmi tőke. Az anyagi környezet mellett a szociális körülmények: a család, az emberek egymáshoz való viszonya (az, hogy a fogyatékos ember úgy érzi, szeretik, fontosnak számít, szükség van rá), a közerkölcs (tisztelik-e a sérültek védelmében hozott törvényeket, megtartják-e az emberek a szavukat), a hitélet és a hozzá kötődő emberi kapcsolatok, mind környezetünkhöz tartoznak.” (Diósi 2014, 14. p.)

 

Bevezetés

A pozsonyi székhelyű Carissimi Nonprofit Alap1 és a Kárpát-medencei Család­szer­vezetek Szövetségének (KCSSZ)2 kezdeményezésére és támogatásával 2015 őszén kérdőíves felmérést készítettünk a fogyatékos/egészségkárosodott gyermeket, esetenként több gyermeket nevelő szlovákiai magyar családokról. Az önkitöltős kérdőív négy részből állt és 42 kérdést tartalmazott. Az első rész kérdései az érintett gyermek(ek)re vonatkoztak. A második a gyermek(ek)nek és a családjuknak nyújtott családon kívülről jövő és családon belüli segítség mibenlétét és lehetőségeit kutatta. A harmadik részben a válaszadóval és a családdal kapcsolatos információkat gyűjtöttük össze. A negyedik részben a válaszadók szabadon leírhatták véleményüket az őket leginkább érdeklő/terhelő/izgató dolgokról, vallhattak örömeikről, bánataikról. A kérdőívet a fogyatékosszervezetek aktivistái és a Szövetség a Közös Célokért munkatársai juttatták el a családokhoz, majd a kitöltött íveket is ők gyűjtötték össze és juttatták el a kutatóhoz. Ezután került sor a kérdőívek ellenőrzésére, majd a számítógépes adatbázis elkészítésére és az adatok elemzésére. Az eredmények bemutatása előtt azonban vázoljuk fel röviden a problematika azon módszertanilag (is) fontos kontextusait, amelyek kiindulópontot alkottak a mintaválasztáshoz és magának a kérdőív címének a – reményeink szerint – érzékeny és a célcsoport számára is elfogadható megfogalmazásához.

 

1. A cím dilemmái

A szlovák szakterminológiában a „zdravotné postihnutie”, „zdravotne postihnutý”, „ľudia so zdravotným postihnutím” kifejezések használatosak, amelyeket „fogyaték”-nak, „fo­gya­tékosság”-nak, „fogyatékkal/fogyatékossággal élő”-nek szokás fordítani, illetve a magyar szakirodalomban ezek a kifejezések fordulnak elő a leggyakrabban. Például a „komisár pre osoby so zdravotným postihnutím” magyarul „fogyatékosügyi biztos” (Tóth 2016, 17. p.), vagy a „Dohovor OSN o právach ľudí so zdravotným postihnutím” magyar megfelelője az „ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménye” (röviden: Egyezmény).3 Az utóbbi a „fogyatékosság”, „fogyatékossággal élő személyek” kifejezéseket használja. Az 1. cikkben a következőképpen definiálja őket: „Fogyatékossággal élő személy minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi, szellemi vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását.”4 Az angolból történő hivatalos fordítást a forráskiadvány lektora és szerkesztője lábjegyzetben ugyanott kritikával illeti, s ha ebből a kritikából indulunk ki, akkor úgy tűnik, az Egyezmény szlovák nyelvű fordítása jobban megfelel az eredeti értelmezésnek. A szlovák változatot magyarra fordítva ez a következőképpen hangzik: „hosszan tartó testi, mentális, intellektuális és érzékelési” károsodással/fogyatékkal/fogyatékossággal élő személyek”.5

A szakemberek szerint épp az értelmezés, a fogyatékos, fogyatékosság értelmezése a probléma lényege. S itt nem puszta terminológiai vitáról van szó, sokkal fontosabb, hogy a fogyatékosság egy bizonyos módon való értelmezésének mindig gyakorlati társadalmi következményei voltak-vannak. Ez az értelmezés ugyanis az idők során sokat változott, s minden szakaszában meghatározta a fogyatékosokhoz való társadalmi viszonyt. Ennek a folyamatnak több szakasza ismeretes, amelyet különböző szerzők különböző modellek formájában fogalmaztak meg. A szlovákiai magyaroknál maradva, Strédl Teréz a fogyatékossággal kapcsolatos társadalmi magatartás három fokozatát különíti el, a represszív (büntető), karitatív és humánus magatartás (Strédl 2016, 12. p.). Alapiskolai tananyag, hogy az ókori Spártában a gyengének, betegnek (ezen belül fogyatékosnak) nyilvánított csecsemőket ledobták a Tajgetoszról, de más kultúrákban is rossz ómenként kezelték őket, ezért büntették őket előbb halállal, később elkülönítéssel, kiközösítéssel. „A fogyatékosokkal kapcsolatos társadalmi magatartás jelentős pozitív irányú változásáról csak a kereszténység megjelenésétől kezdve beszélhetünk” – írja Strédl. Ezzel függ össze a karitatív magatartás, amelynek alapját az képezi, hogy a fogyatékosokat sajnálják, „gondozásra szorulnak, törődni kell velük, de akkor is kiszolgáltatottak maradtak, függtek környezetüktől”. A harmadik forma, a humánus magatartás lényege „az emberi méltóság elismerése, a másik embernek járó tisztelet megadása, a pozitív tulajdonságok fejlesztése” (Strédl ugyanott).

Más szempontból nézve, a fogyatékosokhoz való társadalmi viszonyt továbbá az is befolyásolja, hogy a fogyatékosságot hol helyezzük el a makro-mezo-mikroszociális tényezők kontíniumán. Vajon mennyire társadalmi kategória a fogyatékosság? Mennyire az egyén „betegsége”, és mennyire a társadalomé? Csak az egyén „tehet” arról, hogy fogyatékos, vagy a társadalom is, azzal, hogy – kezdve a szemléletmódtól egészen az olyan konkrétumokig, mint például az akadálymentes környezet kialakításának hiánya – részben épp ő teszi fogyatékossá?6 E téren irányadó az Egészségügyi Világszervezet 1980-as meghatározása, amely nem egyszerűen fogyatékosságról beszél, hanem három fogalmat különböztet meg: a sérülés/károsodás, a fogyatékosság/funkciózavar és az akadályozottság/hátrány fogalmakat. A sérülés/károsodás (angolul impairment) a szervezet bármilyen fiziológiai rendellenessége. Az egyén szintjén ez az ok, ez a betegség, ami a fogyatékosság folyamatának az elindítója. A fogyatékosság/funkciózavar (disability) a képességek hiányaként, zavaraként jelenik meg. Az akadályozottság/hátrány (handicap) a társadalom viszonyulásából adódik. Az Egészségügyi Világszervezet későbbi, 1997-es fogyatékosságértelmezésében épp az akadályozottság/hátrány, vagyis a társadalmi-környezeti dimenzió domborodik ki még erőteljesebben. Azt fejezi ki, hogy „mindenki annyira korlátozott, amennyire korlátozva van a szorosabb, illetve tágabb társadalmi környezetével való interakcióiban” (Diósi 2014, 14. p.). „Ez az értelmezés már azt fogalmazza meg, hogy nem a fogyatékos személyben van a hiba; az akadályozottság egyszerre személyes (egyéni) és környezeti (társadalmi). A fogyatékosság tehát nem pusztán egy tény, hanem viszony és érték – ez utóbbiak szemléletétől függ, hogy a jelenséget fogyatékosságként értelmezi egy adott társadalom, vagy sem.”7

A fentiekből látható, hogy ahogyan változott a fogyatékosság értelmezése, úgy, igaz, némi fáziskéséssel, a fogyatékossággal és a fogyatékosokkal kapcsolatos szemléletmód is. Az alapfogalmak, tehát a „fogyatékos”, és a „fogyatékosság” viszont megmaradtak, ezekhez társult még az Egyezmény által használt „fogyatékossággal élők”. Jelen sorok írója a kérdőív címének ilyetén megfogalmazásánál ebből következőleg úgy gondolta, hogy amennyiben ezen szavaknak nem tulajdonít negatív értelmet, akkor nem bánt meg velük senkit, főképp, hogy a hivatalos dokumentumokban is ezek használatosak, egyébként pedig élhetünk bármilyen semlegesnek tűnő megnevezéssel, ha ezt rossz szándékkal, alattomos mögöttes gondolatokkal tesszük, akkor ugyanúgy diszkriminatívvá válik.

A fogyatékosságtudomány képviselői szerint azonban a „fogyatékosság” nem jó szó, sőt, a „»fogyatékossággal élő ember« szóhasználat is degradáló, elnyomó” (Tóth 2016, 6. p.). Emiatt támadtak dilemmák a kérdőív címe körül. Viszont Könczei György fogyatékosságtudományi szakember, akitől a fentebb idézett szavak származnak, ugyanott azt is beismeri, hogy „kísérleteztünk az elmúlt évtizedekben mindenfélével, és még mindig nem tudtuk megoldani”. És még a következőket is nyilatkozza ugyanott: „Mi magyarok – miközben tudjuk, hogy nem megfelelő szóhasználat, mert megbélyegző, bántó – a fogyatékosságot szoktuk rá használni, de végső soron mégsem ezen fordul meg, hanem azon, hogy mit csinálsz, meg hogyan beszélsz, hogyan viszonyulsz az érintett emberekhez.”

Ezzel teljes egyetértésben maradt volna a kérdőív címében eredetileg szereplő „fogyatékossággal élő gyermeket nevelő családok”, de az Alap kuratóriuma végül is a „fogyatékos/egészségkárosodott” kifejezések mellett döntött, amivel azt akarták/akartuk kifejezni, hogy ugyanúgy számítunk a született fogyatékossággal élő, mint a később, születése után egészségkárosodást szenvedő, vagyis egészségkárosodott gyermekek (ők valamennyien fogyatékossággal élők) szüleinek készségére és válaszaira. Örömünkre szolgál, hogy a válaszadóktól nem kaptunk semmilyen negatív visszajelzést. A felmérés eredményeit bemutató részben elvétve a „sérült” kifejezést is használjuk, ezt is mindennemű negatív konnotációtól eltekintve.8

 

2. A minta jellemzői

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2011-es jelentése szerint növekszik a föld azon lakosainak aránya, akik a fogyatékosság valamilyen formájával élnek. A korábbi, főleg a hetvenes évekből származó becslések 10 százalékban határozták meg az arányukat, az újabbak viszont már 15 százalékról szólnak. Az érintett személyek 2–4 százaléka él a fogyatékosság olyan formájával, amely nagymértékben gátolja a hétköznapi életvitelüket (Repková–Sedláková 2012, 5. p.). Más források, így a 2009-es Világ Egész­ségügyi Felmérés adatai szerint a 15 évnél idősebbek megközelítőleg 15,6 százaléka, azaz 785 millió ember fogyatékkal élő, míg a 2008-as Betegségek Megterhelő Hatásáról készült felmérés szerint ez az érték még magasabb, nagyjából 975 millió (19,4%). A Világ Egészségügyi Felmérés becslései szerint 110 millió ember (2,2%) küzd nagyon komoly funkcionális-életviteli problémákkal, míg a Betegségek Megterhelő Hatásáról készült felmérés szerint nagyjából 190 millió ember (3,8%) rendelkezik ún. súlyos fogyatékossággal, amely olyan állapotoknak felel meg, mint a kvadruplegia (a végtagok és a törzs részleges vagy teljes bénulása), a súlyos depresszió vagy a vakság. A Betegségek Megterhelő Hatásáról szóló felmérés egyedüliként foglalkozik a 0–14 éves gyermekek fogyatékosságával, ezt 5,1 százalékra, azaz 95 millió gyermekre becsüli, közülük 0,7 százalék, tehát 13 millió rendelkezik súlyos fogyatékossággal (Repková–Sedláková 2012, 41. p., Laki 2013, 5. p.). Laki ugyanott kiemeli, hogy „Euró­pa-szerte az elmúlt két évtizedben a született fogyatékkal élők száma csökkenő tendenciát mutat, szemben az időskori fogyatékkal élők emelkedő tendenciájával”, amit alátámasztanak a WHO 2011-es adatai, melyek szerint a fogyatékosok fele 60 évnél idősebb.

A globális adatok után az országos adatok kellene, hogy következzenek, de az a helyzet, hogy nem tudjuk, pontosan mennyi fogyatékkal élő személy van Szlovákiában. Ennek oka, hogy „nem létezik egységes nemzeti statisztika a különböző formájú és fokú fogyatékossággal élő emberek számáról. A különböző jogi rendszerek és alrendszerek más-más szemszögből tekintenek a fogyatékkal élőkre, és a saját szempontjaiknak megfelelő kritériumokat használják annak meghatározására, hogy valaki jogilag megfelel-e a különböző juttatások követelményeinek” (Repková–Sedláková 2012, 13. p.). S miért nincs egységes nemzeti statisztika? A 2014-es keltezésű „A fogyatékossággal élő személyek életkörülményeinek fejlesztésére irányuló 2014–2020-ra vonatkozó nemzeti program” (Národný program rozvoja životných podmienok osôb so zdravotným postihnutím na roky 2014 – 2020) 3.17.-es pontja a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményből származó kötelezettségekre utalva kimondja, hogy a tagállamoknak ez az adat- és információgyűjtő kötelessége elsősorban a munka-, szociális és családügyi, valamint az oktatásügyi és egészségügyi tárcákra hárul, de ezzel együtt „jelenleg problémák adódnak az összegyűjtött adatok elérhetőségével, koordinációjával és összehasonlíthatóságával”, aminek elsődleges oka, hogy ezek az adatok különböző módszertani alapokon nyugszanak.9

Vagyis módszertani okokból a fogyatékosokról továbbra is csupán részadatokkal rendelkezünk. Ilyen például a rokkantnyugdíjasok száma, amely 2013 végén 240 607 volt.10 Visszatérve a Repková–Sedláková szerzőpároshoz, szerintük a leginkább megfelelő mutató a súlyos fogyatékosság kompenzációjára szolgáló pénzbeli támogatás. 2010 decemberében 448 ezer személyt nyilvánítottak súlyos fogyatékosnak, ami az ország lakosságának 8 százalékát jelentette, nagyobb előfordulási aránnyal a nők körében (58% nő, 42% férfi), életkor szempontjából 60 százalékuk 62 éven felüli volt (Repková–Sedláková 2012, 14. p.). De ez a szám nem tartalmazza a fogyatékkal élők valamennyi kategóriáját, csupán a súlyos fogyatékkal élőket, így valójában ez is csak egy részadat.

Arról, hogy a szlovákiai magyar népességen belül mennyi a fogyatékossággal élő személyek aránya, vagy abszolút számokban kifejezve mennyien vannak, illetve mennyi az ilyen gyermeket nevelő magyar család, még ennyit sem tudunk. Ezt a hiányt a felmérés sem tudta pótolni, hiszen nem az volt az elsődleges célja, hogy felkutassa és regisztrálja ezeket az embereket, családokat. Épp ezért a felmérésnél reprezentatív minta megalkotására nem volt lehetőség. Kik alkották hát a lekérdezés célcsoportját, és hogyan jutottunk el hozzájuk? A Carissimi Alap és a Carissimi folyóirat sok személlyel és családdal van kapcsolatban, így a minta egyik részét azok a Carissimi köré tömörülő családok alkották, amelyeknek a lekérdezés időpontjában volt bármilyen korú fogyatékos/egészségkárosodott gyermekük. A Carissimi ugyanakkor kapcsolatban áll fogyatékosszervezetekkel is, így ezeknek a szervezeteknek az érintett családjai alkották a minta másik részét, azzal, hogy a kérdőívet tovább ajánlhatták olyan családoknak is, akik nem ismerték sem a Carissimit, sem az adott szervezetet, csak a kérdőív kitöltését ajánló másik szülőt vagy segítő személyt. Ugyanakkor a kérdőív elektronikus formában is letölthető volt a Carissimi honlapjáról. A minta kialakítása tehát nem oly módon történt, hogy a bevezetőben említett munkatársak aktívan próbáltak volna felkutatni fogyatékos/egészségkárosodott gyermeket nevelő magyar családokat, hanem igény szerint eljuttatták a magyar nyelvű papír alapú kérdőívet a kitöltésére önszántukból vállalkozóknak. Így összesen 143 személy töltötte ki a kérdőívet a maga és családja nevében. A továbbiakban az ő válaszaikból kibontakozó eredményeket szemléltetem. Ezek az eredmények épp a minta nem reprezentatív volta miatt nem általánosíthatók minden egyes szlovákiai magyar fogyatékos/egészségkárosodott gyermeket nevelő családra, ugyanakkor az sem zárható ki, hogy a felmérésben nem részt vevő családok hasonló helyzetben élnek, hasonló tapasztalatokkal rendelkeznek.

 

3. A felmérés eredményei

3.1. A válaszadók és családjuk jellemzői

A kérdőívet 143 személy töltötte ki, többségükben (96%) nők. Két eset kivételével, amikor a gyermek(ek) nagymamája volt a válaszadó, a többi esetben a gyermek(ek) édesanyjáról van szó. A válaszadók 4%-a volt férfi, valamennyi az érintett gyermek(ek) édesapja.

Életkor tekintetében a kérdőívet kitöltők kora változatos, 23 évtől 75 évig terjed. Az átlagéletkor 47 év. A válaszadók 61%-a a 37–57 éves korcsoportba tartozik. Ez azért van, mert amint később látni fogjuk, a fogyatékos/egészségkárosodott gyermekek egy része már felnőttkorú.

Családi állapot szempontjából a válaszadók háromnegyede házas, 11%-uk elvált, 8%-uk együtt élő. Három egyedülálló és ugyancsak három özvegy, valamennyien nők.

A válaszadók 58%-a falun, 42%-uk városon lakik. Azt, hogy a lakhelyükül szolgáló település melyik járásban van, az 1. táblázat szemlélteti. Jól látható, hogy valamennyi magyarok lakta járásból kaptunk visszajelzéseket, de a legtöbb kitöltött kérdőív a Dunaszerdahelyi, Galántai, Komáromi, Szenci és Rimaszombati járásból érkezett (ez a tény azonban nem azt jelenti, hogy ezekben a járásokban van a legtöbb fogyatékos/egészségkárosodott gyermeket nevelő család).

 

  1. táblázat. A válaszadók összetétele járások szerint
Járás A válaszadók száma
Abszolút érték Százalék
Pozsony 1 0,7
Szenc 13 9,1
Dunaszerdahely 29 20,3
Galánta 17 11,9
Komárom 17 11,9
Nyitra 2 1,4
Vágsellye 4 2,8
Érsekújvár 8 5,6
Léva 2 1,4
Losonc 4 2,8
Rőce 1 0,7
Rimaszombat 12 8,4
Rozsnyó 7 4,9
Kassa 1 0,7
Kassa-vidék 1 0,7
Tőketerebes 13 9,1
Nagymihály 2 1,4
Nem töltötte ki, hogy melyik járásból való 9 6,3
Összesen 143 100

 

 

Lakáskörülményeiket tekintve, 64 százalékuk, tehát a válaszadók csaknem kétharmada saját családi házban él. 19 százalékuk saját lakásban, 9 százalékuk a válaszadó vagy a másik szülő, illetve a jelenlegi élettárs szüleinek családi házában, 2,8 százalék a válasz­adó szüleinek lakásában, ugyancsak 2,8 százalékuk községi/városi bérelt lakásban.

Az egy háztartásban élők száma 1 és 10 személy között mozog. Legjellemzőbb a három- és négytagú háztartás, a válaszadók háromnegyede ilyenben él, ebből 38%-uk négy-, 37% pedig háromtagú háztartásban. A háztartás tagjainak számát részletesebben a 2. táblázat mutatja.

 

  1. táblázat. Hányan élnek a háztartásban
A háztartásban élők száma A válaszadók száma
Abszolút érték Százalék
1 személy 1 0,7
2 személy 7 4,9
3 személy 53 37,1
4 személy 54 37,8
5 személy 11 7,7
6 személy 4 2,8
7 személy 3 2,1
8 személy 2 1,4
10 személy 1 0,7
Nem töltötte ki 7 4,9
Összesen 143 100

 

 

A közös háztartásban élők 40 százalékát mindkét szülő és az összes gyermek (az egészséges és a fogyatékos/egészségkárosodott gyermek együtt) alkotja. 36 százalékuk olyan háztartás, amelyben mindkét szülő és a fogyatékos/egészségkárosodott gyermek él. Az egy szülő és az összes gyermekes háztartások részaránya 3,5 százalék, az egy szülő és fogyatékos/egészségkárosodott gyermekes háztartásoké 4,2 százalék. A válaszadók közül nagyjából minden hatodik (16%) háztartásában különböző személyek élnek, például egy vagy két nagyszülő, élettárs.

A válaszadó munkaviszonyára vonatkozólag két kérdést tettünk fel. Az egyik arra vonatkozott, hogy a fogyatékos/egészségkárosodott gyermek születése, illetve megbetegedése előtt dolgozott-e, a másik pedig arra, hogy jelenleg dolgozik-e. Korábban, tehát a gyermek születése/megbetegedése előtt 83%-uk dolgozott, 17%-uk nem. Jelenleg 30%-uk dolgozik, 70%-uk nem dolgozik.

A közös háztartásban élők közül munkavégzésből származó rendszeres havi bevétele az esetek 42,8%-ában egyetlen személynek van. A válaszadók 30,4%-ának háztartásában két ilyen személy van, minden ötödik háztartásban azonban senkinek sincs munkavégzésből származó rendszeres havi bevétele.

A háztartás havi tiszta bevétele – amelyen nem csupán a munkavégzésből származó bevételt értettük, hanem a havonta kézhez kapott összes pénzt – az esetek döntő többségében (61,3%) 500 és 1 000 euró között mozog. Ennél alacsonyabb, vagyis 500 euró alatti havi tiszta bevételt a válaszadók 19,7%-a tüntetett fel. 1 000 eurónál magasabb bevétele 18,7%-uknak van, ebből 16,1%-ot tesznek ki az 1 000 és 1 500 euró közötti bevétellel rendelkezők, 3%-uk (összesen 4 válaszadó) említett 1 500 euró fölötti havi tiszta bevételt a háztartásban.

Hogyan jellemzik a válaszadók az anyagi helyzetüket? 3%-uk eladósodik, illetve már eladósodott. 13%-uk azt válaszolta, hogy a kiadásaik nagyobbak a bevételeiknél. Vagyis az esetek 16%-ánál a háztartás anyagi mérlege negatív. A válaszadók 42%-a hónapról hónapra él. Ugyancsak 42%-ot tesznek ki azok a válaszadók, akik valamit meg tudnak takarítani. A többség tehát képes szinten tartani magát, vagy keveset meg is tud takarítani.

A következő kérdés arra vonatkozott, hogy a fogyatékos gyermek születése, illetve az egészségkárosodott gyermek megbetegedése befolyásolta-e a család anyagi helyzetét. A kérdőívet kitöltők közül csaknem ugyanannyian válaszolták azt, hogy nem változott az anyagi helyzetük (35%), mint ahányan azt, hogy sokat romlott (33,6%). Minden negyedik esetben keveset romlott, s csupán egy esetben válaszolták azt, hogy javult.

 

3.2. A fogyatékos/egészségkárosodott gyermek

A válaszadók gyermekeinek száma egytől nyolcig terjed. A legjellemzőbb azonban a kétgyermekes család: a válaszadók 53%-ának van két gyermeke. Egy gyermeke minden negyedik válaszadónak van, három pedig 15%-uknak. Négy családnak négy gyermeke, kettőnek hat gyermeke, egy családnak pedig nyolc gyermeke van.

A fogyatékos/egészségkárosodott gyermekek száma a következő: a válaszadók 93%-ának van egy, 6%-uknak kettő, 1%-uknak három (egy válaszadóról van szó).

A fogyatékos/egészségkárosodott gyermek születése/megbetegedése a szülők egymás közötti kapcsolatának is próbája. A válaszadók 60%-ánál nem változott a kapcsolat. 13%-uknál keveset, minden negyediknél azonban sokat romlott. Négy esetben arról számolnak be a válaszadók, hogy a kapcsolatuk javult.

A válaszadók 25%-ának nincs egészséges gyermeke. Azokban a családokban, ahol van egészséges és fogyatékos/egészségkárosodott gyermek, a válaszadók 58%-a szerint az egészséges teljes mértékben elfogadja a testvérét. 16%-uk azonban csak részben fogadja el, s egyetlen olyan eset volt, ahol az egészséges gyermek egyáltalán nem fogadja el károsodott testvérét.

A fogyatékos/egészségkárosodott gyermekek kora 3-tól 50 évig terjed (ezért van az, hogy a válaszadók kora is oly nagy mértékben változatos, a fiatalabb szülőktől az idősebb, nyugdíjas korúakig terjed). A 3. táblázatban kategóriákra bontva látható a fogyatékos/egészségkárosodott gyermekek korcsoportos összetétele. Kora szerint valójában a gyermekek csaknem fele felnőtt, de amint később látni fogjuk, döntő többségük nem önellátó, így valójában gyermek státusban van.

A családban levő második fogyatékos/egészségkárosodott gyermekek kora: 5, 6 10, 14, 15, 18, 30 és 37 év, valamint két 13 éves gyermek. Az egyetlen olyan fogyatékos/egészségkárosodott gyermeknek, aki harmadik fogyatékos/egészségkárosodott gyermek a családban, a kora 3 év.

Mi a gyermekek fogyatékossága/egészségkárosodása? Amint a 4. táblázatban látható, a leggyakoribb a kombinált károsodás: az első/egyetlen gyermekek 44,4%-ának van többféle károsodása, 33%-uk értelmi fogyatékos, 11,2%-uknak van mozgás-, 3,4%-uknak halláskárosodása, 8%-uknak pedig egyéb, pl. autizmus (a második és harmadik gyermekek abszolút számokban értendők).

  1. táblázat. A fogyatékos/egészségkárosodott gyermekek kor szerinti összetétele
A gyermek korcsoportja A gyermekek száma abszolút értékben A gyermekek részaránya (%)
Óvodás korú, 3–5 éves 7 5
Alapiskolás korú, alsó tagozat, 6–10 éves 16 11
Alapiskolás korú, felső tagozat, 11–15 éves 24 17
Középiskolás korú, 16–19 éves 27 19
20–30 éves 42 29
31–40 éves 20 14
40 év feletti 7 5
Összesen 143 100

 

A családban levő második fogyatékos/egészségkárosodott gyermekek kora: 5, 6 10, 14, 15, 18, 30 és 37 év, valamint két 13 éves gyermek. Az egyetlen olyan fogyatékos/egészségkárosodott gyermeknek, aki harmadik fogyatékos/egészségkárosodott gyermek a családban, a kora 3 év.

Mi a gyermekek fogyatékossága/egészségkárosodása? Amint a 4. táblázatban látható, a leggyakoribb a kombinált károsodás: az első/egyetlen gyermekek 44,4%-ának van többféle károsodása, 33%-uk értelmi fogyatékos, 11,2%-uknak van mozgás-, 3,4%-uknak halláskárosodása, 8%-uknak pedig egyéb, pl. autizmus (a második és harmadik gyermekek abszolút számokban értendők).

 

  1. táblázat. A gyermekek fogyatékossága/egészségkárosodása
1. első gyermek 2. második gyermek 3. harmadik gyermek
11,2% mozgás 5 gyermek kombinált 1 gyermek kombinált (hallás-értelmi)
3,4% hallás 3 gyermek értelmi
15,4% kombinált – nem pontosítva 2 gyermek egyéb
29% kombinált – pontosítva (a legtöbben mozgás és értelmi, majd mozgás-látás-értelmi)
33% értelmi
8% egyéb, többnyire autista

 

Az első/egyetlen gyermekek többségénél, azaz 82%-uknál a fogyatékosság/egészségkárosodás veleszületett, 16%-uknál szerzett, s négy esetben veleszületett és szerzett károsodásról van szó. A károsodás mértékét tekintve: a gyermekek 53%-ánál a fogyatékosság/egészségkárosodottság középsúlyos, 32%-uknál súlyos, 15%-uknál enyhe. Ezeknek a gyerekeknek 6%-a teljesen önálló, 53%-uk részben önálló, 41%-uk pedig teljes mértékben nem önálló.

A családban élő második/harmadik fogyatékos/egészségkárosodott gyermekeknél is azt látjuk, hogy a károsodásuk többnyire veleszületett, inkább súlyosabb, mint enyhe, és ezek a gyermekek is inkább nem önállóak.

Arra a kérdésre, hogy jár(nak)-e a gyermek(ek) gyógykezelésre/fejlesztésre, az 5. táblázatban összesített válaszokat kaptuk Ezekből azt látható, hogy az első/egyetlen gyermekek fele jár, másik fele nem jár gyógykezelésre; a fejlesztéssel hasonló a helyzet, bár itt enyhén jellemzőbb az, hogy nem járnak fejlesztésre.

 

  1. táblázat. Jár(nak) a gyermek(ek) gyógykezelésre/fejlesztésre?
1. gyermek 2. gyermek 3. gyermek
1. gyógykezelésre jár 51% 56% nem volt válasz
2. gyógykezelésre nem jár 49% 44%
3. fejlesztésre jár 45% 57%
4. fejlesztésre nem jár 55% 43%

A kérdőívben arra is választ kerestünk, hogy a gyermekek hova járnak. Erről részletesen tájékoztat a 6. táblázat. Ebből az derül ki, hogy a gyermekek leginkább óvodába, speciális alapiskolába, családi és ifjúsági összejövetelekre jártak/járnak. A kérdőívben nem megnevezett helyeken kívül a válaszadók a következőket említették meg, ahova a gyermekeik járnak: sérült fiatalok klubja, ZPMP (Értelmi Sérülteket Segítő Társulás) Komárom, Párkány, Dunaszerdahely, Vienala (Viera Nádej Láska) Centrum, Nefelejcs. Egy gyermek jár focira, egy másik pedig táncra.

 

  1. táblázat. Hova jártak vagy járnak a gyermekek?
1. első gyermek 2. második gyermek 3. harmadik gyermek
1. óvoda 44,80% 5 gyermek 0
2. alapiskola 28,70% 4 gyermek 0
3. speciális óvoda 13,30% 3 gyermek 0
4. speciális alapiskola 53,00% 3 gyermek 0
5. középiskola 10,00% 0 0
6. főiskola/egyetem 2,10% 0 0
7. családi összejövetelek 52,40% 4 gyermek 0
8. gyermek/ifjúsági akciók 40,60% 4 gyermek 0
9. templom 35,70% 3 gyermek 0
10. munkahely 2,80% 1 gyermek 0
11. máshova 27,30% 1 gyermek 0
12. jelenleg nem jár sehova 9,80% 1 gyermek 1 gyermek

 

Az esetek 78%-ában a gyermekkel otthon magyarul beszélnek. A válaszadók 11%-a többnyire magyarul, 6%-uk többnyire szlovákul, 4%-uk szlovákul beszél otthon a gyermek(ek)kel.

Azokban a közösségekben, ahova a gyermekek járnak, ugyancsak a magyar nyelvhasználat a jellemzőbb. Pontosabb és részletesebb képet a 7. táblázatból kapunk. Az óvodában, alapiskolában, speciális alapiskolában, a gyermek- és ifjúsági rendezvényeken, a templomban és egyéb helyeken inkább magyarul beszélnek. Ez csupán a speciális óvodáknál van másképp: a gyermekek hasonló arányban járn(/t)ak magyar vagy szlovák speciális óvodába, illetve kétnyelvűbe, egész pontosan többen jártak-járnak szlovák vagy vegyes nevelési nyelvű speciális óvodába, mint ahányan magyarba. A válaszadók közül néhányan jelezték, hogy fontos lenne gyermeküknek, hogy magyar nyelvű közösségbe járhasson, de a lakóhelyükön nincs olyan (pl. a Zoboralján).

 

  1. táblázat. Milyen nyelven beszélnek abban a közösségben, ahova a gyermek jár? (A válaszok százalékban értendők)
1. gyermek

magyar/szlovák/

mindkét nyelven

2. gyermek

magyar/szlovák/

mindkét nyelven

3. gyermek

magyar/szlovák/

mindkét nyelven

1. óvoda 75/13/10*  

 

Hasonló a helyzet, mint az első/egyetlen gyermeknél

 

 

 

 

Nem jár sehova

2. alapiskola 65/23/10
3. speciális óvoda 33/33/22
4. speciális alapiskola 59/29/10
5. középiskola 42/47/5
6. főiskola/egyetem 0/100/0
7. gyermek-/ifjúsági akciók 28.06.66
8. templom 85/0/15
9. munkahely 40/20/0
10. máshova 57/8/35

*A válaszok összege azért nem mindenhol 100%, mert vannak gyermekek, akik nem járnak az adott helyre.

 

3.3. Ki az, aki segít?

Amikor kiderült a gyermek fogyatékossága, a válaszadók elsősorban a gyermekorvoshoz, szakorvosokhoz és egyéb szakemberekhez (neurológus, pszichológus, pszichiáter, logopédus stb.) fordultak segítségért. Azonban arra a kérdésre, hogy van/volt-e valaki, aki különösen sokat segített, a válaszadók 91%-a a férjet, szülőket, a nagyobb gyermeket, testvért, barátnőket, egyszóval a családtagokat és az egyéb közelálló embereket említette. A szakembereket is említették, de jóval ritkábban. Ebből egyértelműen kiderül, hogy az elsődleges támasz a családi és a baráti környezet.

A válaszadók 70%-a a gyermek gyógykezelését/fejlesztését saját pénzből fedezi. Családi kölcsönt, támogatást 5%-uk említ. A saját források mellett egy-egy esetben előfordult egyéb kölcsön, gyűjtés, illetve kölcsön és gyűjtés együttvéve. Alapítványi támogatást a 143 válaszadóból 11 említett.

Felmerül a kérdés, hogy tudnak-e ezek a szülők a segítségnyújtás különböző lehetőségeiről, igénybe vették-e már ezeket, s ha igen, milyen a tapasztalatuk. A következőkben ezt járjuk körül.

Azt, hogy milyen szociális támogatásra jogosult, a válaszadók 37%-a tudja. 53%-uk csak részben tájékozott, 10%-uk pedig egyáltalán nem tudja. A tájékozottság mértéke tehát alacsony. Amint az a 8. táblázatból is kiderül, a teljes mértékű tájékoztatás aránylag ritka, a válaszadóknak megközelítőleg 10-15%-a említett ilyet az egészségügy, a szociális hivatal, a média, a fogyatékosszervezetek és más szülők részéről. A legjellemzőbb az, hogy részben tájékoztatják őket, de az adatok arról is vallanak, hogy sokan az arra illetékesektől semmilyen tájékoztatást nem kaptak. Saját közlésük szerint a válaszadók egyharmadát nem tájékoztatta a szociális hivatal, több mint egyharmaduk az orvosoktól, a médiából sem kapott tájékoztatást, és 41%-uk említi, hogy a fogyatékosszervezetek egyáltalán nem tájékoztatták őket. Úgy tűnik, a legjobb információforrás a hasonló sorsú szülő.

 

8. táblázat. Milyen mértékben tájékoztatták az alábbiak a szociális támogatás lehetőségeiről?

1. egyáltalán nem tájékoztatott 2. részben tájékoztatott 3. mindenben tájékoztatott
1. orvos, egészségügyi alkalmazottak 35,00% 52,00% 13,00%
2. szociális hivatal 33,00% 56,00% 11,00%
3. más szülők 18,00% 68,00% 14,00%
4. média (újság, tévé, rádió, internet) 38,00% 54,00% 8,00%
5. fogyatékosszervezet 41,00% 44,00% 15,00%

 

A tájékoztatással kapcsolatos tapasztalatokon kívül a segítőkészséggel kapcsolatos tapasztalatokra is kíváncsiak voltunk. Az eredmények a 9. táblázatban láthatók. Amint a tájékoztatásnál a részleges, nem pedig a részletes a legjellemzőbb, úgy a segítőkészség tekintetében is a legtöbb válaszadónak az a tapasztalata, hogy a felsorolt helyek alkalmazottai csak részben segítőkészek. A legnagyobb segítőkészséget az iskolaügyben tapasztalták, ahol egyharmaduk nagymértékű segítőkészségről számol be. Legrosszabb tapasztalataik az önkormányzatokkal vannak – a válaszadók 35%-a szerint az önkormányzatok egyáltalán nem segítőkészek.

 

  1. táblázat. Mennyire segítőkészek az emberek az alábbi helyeken?
1. nagyon segítőkészek 2. részben segítőkészek 3. inkább nem segítőkészek 4. egyáltalán nem segítőkészek
1. egészségügy 9,00% 71,00% 17,00% 3,00%
2. hivatalok 7,00% 58,00% 27,00% 8,00%
3. iskolaügy 32,00% 50,00% 10,00% 8,00%
4. önkormányzat 10,00% 35,00% 20,00% 35,00%

 

A válaszadók többsége szerint gyermekén/gyermekein leginkább Szlovákiában segítettek. Ami az első/egyetlen fogyatékos/egészségkárosodott gyermeket illeti, a válasz­adók 77%-a jelezte, hogy Szlovákiában segítettek rajta a legjobban, 11%-uk említette Magyarországot, 3% más országot, 12 személy pedig Szlovákián kívül Magyarországot és/vagy más országot is.

Fontos kérdés, hogy a közvetlen környezethez tartozó különböző személyek mennyire segítenek a gyermekkel való törődésben. A leggyakoribb segítőtárs a másik szülő, tehát a férj/apa, mivel a kérdőívet kitöltők döntő többsége a nő/anya volt. Minden második esetben állandó segítséget jelent, azonban a válaszadók másik felénél ennél ritkább segítségről van szó. 21%-uknak segít gyakran a másik szülő/apa, 14%-uknak csak ritkán, csaknem 10%-uknak pedig soha. A válaszadók 5%-ánál egyáltalán nincs jelen a másik szülő/apa.

A másik szülő után következő leggyakoribb támaszt a válaszadók szülei jelentik, ők minden harmadik esetben állandó segítőtársnak bizonyultak a múltban, s ugyancsak minden harmadik esetben most is gyakran segítenek. Ez azt jelenti, hogy a válaszadók csaknem kétharmadának állandóan vagy gyakran segítenek a szülei, már akinek még élnek, hiszen feltehetőleg koruknál fogva is 15%-uknak már nincsenek szülei.

A harmadik leggyakoribb segítségnyújtók az egészséges gyermekek, vagyis a fogyatékos/egészségkárosodott gyermek testvérei. Egészséges, illetve további gyermeke a válaszadók 80%-ának van, ezek 56%-a állandóan vagy gyakran segít a szülőnek a sérült testvérről való gondoskodásban. A további személyek közül a válaszadó jelenlegi társa – 71%-uknak van – az esetek 54%-ában állandóan vagy gyakran segít. A megkérdezettek 90%-ának van testvére, 41%-uk segít állandóan vagy ritkán. Ami az orvosi segítséget illeti, minden tizedik válaszadónak soha nincs benne része. Az orvosok 36%-a segít állandóan vagy gyakran, az orvosok részéről azonban a ritka segítség a legjellemzőbb: a válaszadók 42%-a említette ezt.

A többi szóba jöhető személy esetében ritka vagy egyáltalán nem jellemző a segítségnyújtás. A barátokról, egyéb családtagokról, a férj/feleség szüleiről, egyházi személyekről, fizetett ápolókról és önkéntesekről van szó. Például a válaszadók 58%-ának nem segít fizetett ápoló, 55%-uknál nem jellemző, hogy önkéntes segítsen nekik.

A fogyatékos/egészségkárosodott gyermekről való gondoskodásban tehát a szülők elsősorban egymásra, az anyai nagyszülőkre és saját egészséges gyermekükre számíthatnak. A válaszadók közül néhányan megemlítették még a logopédus, gyógypedagógus, pszichológus, osztályfőnök segítségét, illetve hat személy kimondottan megnevezte a Nefelejcs Egyesületet.

A gyermekkel való törődésben nyújtott segítségen kívül az sem mellékes, hogy van-e valaki, aki szükség esetén lelki támasza a szülőnek. A válaszadók 68%-a mindig számíthat a házastárs/partner lelki segítségére, 49%-uk a szülők, 37%-uk a saját testvér, 33%-uk a barátnő, egynegyedük más családtag, egyötödük orvos és pedagógus segítségére. 18%-uknak van mindig segítő kollégája, 13%-uk mindig számíthat a szociális munkás, 12%-uk a pszichológus, 11%-uk a pap/lelkész segítségére. Az elsődleges lelki segítségnyújtást tehát úgyszintén a közvetlen hozzátartozóktól kapják a sérült gyermeket nevelő szülők.

Mindebből jogosan következtethetünk arra, hogy a gondoskodás és a segítségnyújtás elsődleges színtere a család, akár a gyermekről, akár magáról a szülőről van szó.

 

3.4. Alapítványi segítség, Carissimi

A válaszadók 44%-a vette igénybe valamilyen alapítvány, civil szervezet segítségét. A következőket említették: Andreas, autistákat segítő polgári társulás, BHRG Alapítvány, Carissimi, ZPMP (Értelmi Sérülteket Segítő Társulás), Dobrý anjel (Jó Angyal), Kerecsen, Gézengúz Alapítvány, Jó Pásztor, Pontis, Markíza Alapítvány, Nagycsaládosok Szervezete, Nefelejcs, Nem adom fel, Úsmev ako dar (Mosoly Ajándékba).

A többség, azaz 56% még sosem vett igénybe alapítványi támogatást. 26% azért nem, mert nem ismer semmiféle ilyen szervezetet. A válaszadók 11%-a jelezte, hogy azért nem fordult alapítványi segítségért, mert szerinte úgysem segítenek, 19%-uk pedig azért nem, mert nem tudja, hogyan kell azt csinálni.

A Carissimi Nonprofit Alapot a válaszadók 51%-a ismeri, 49%-uk nem ismeri. A Carissimi folyóiratot 58%-uk ismeri, 42%-uk nem ismeri. Azoknak a fele, akik ismerik, egyértelműen hasznosnak tartja, 6% részben hasznosnak, s csupán egyetlen személy válaszolta azt, hogy nem hasznos.

Azok közül, akik ismerik, a Carissimi folyóirat csaknem minden másodiknak konkrét segítséget nyújtott, 43%-uknak nem nyújtott konkrét segítséget, 8%-uk pedig nem tudta megmondani, hogy a folyóirat nyújtott-e valami konkrét dologban segítséget, vagy pedig nem.

Azok, akiknek konkrét dolgokban segített, a következőket sorolták fel: 200 eurós anyagi segítség, információ arról, hogy fogyatékos családtag esetében nem kell koncessziós díjat fizetni, törvénymódosítások közlése, információ az ingyenes autópálya-használatról, jogsegély, hasznos tanácsok, szakirodalom ajánlása, hasonló családokról szóló cikkek, üdülés, részvétel a Carissimi rendezvényein, kirándulás Budapestre, szakelőadásokon való részvétel, szlovák–magyar szótár, színházlátogatás, eszközök beszerzésére vonatkozó információk, aktuális dolgokról való tájékoztatás, törvényi változások követése, a fogyatékosok jogainak ismertetése, az, hogy „segít megérteni az értelmileg sérültek gazdag lelkivilágát”, mindenféle ötletek stb.

A válaszokból kiderül, hogy a kérdőívet kitöltők sok esetben nem különböztették meg a Carissimi Alapot és a Carissimi folyóiratot, hanem gyakorlatilag egy szubjektumként tartják számon őket. Ezen egyébként nem csodálkozhatunk, hiszen az Alap és a Carissimi folyóirat szorosan együttműködnek, s személyi szinten – például Tóth Erikának, a Carissimi folyóirat főszerkesztőjének képviseletében – is sokszor összeolvad a kettő. A válaszadók számára elsődlegesen talán nem is az a fontos, hogy adott esetben épp az Alapról vagy a folyóiratról van-e szó, hanem az, hogy akár innen, akár onnan segítenek rajtuk.

Arra kérdésre, hogy miről szeretnének többet olvasni a Carissimi folyóiratban, a válaszadók 63%-a jelezte, hogy megfelel nekik, ahogyan van. 28%-uk élt a javaslat lehetőségével. A következőket szeretnék: aktuális információkat, tanulási problémákkal küzdők tanszereiről írni, írásokat fiatal sérültekről, hallássérültek életéről, fejlesztési lehetőségekről, kezelésekről, rehabilitációról, gyógyfürdőkről, konkrét betegséggel kapcsolatos tanácsadásról.

Összegezve az e téren látható eredményeket, elmondható, hogy a Carissimi Alapot és a Carissimi folyóiratot sokan ismerik, de ugyanakkor azok is sokan vannak, akik nem ismerik, tehát e téren van még lehetőség, s feltehetőleg igény is, az általuk nyújtott segítség és tájékoztatás lehetőségének kiszélesítésére.

 

3.5. A szülők üzenete

Mi az, amiben segítséget szeretnének a szülők, illetve miben kellene szerintük változtatni a fogyatékos/egészségkárosodott gyermekeket támogató szociális rendszeren? A válaszadóktól bejövő javaslatok egyik része a nagyobb állami támogatásra vonatkozott. Kezdve attól, hogy szerintük növelni kellene az anyagi támogatást, azon keresztül, hogy a támogatást ki kellene terjeszteni más területekre, például belefoglalni a fogorvosi ellátást is és a gyógykezeléseket, egészen addig, hogy a gondozási időt a gyermek nagykorúsága után is be kellene számítani a nyugdíjalapba. Fontos lenne, hogy a fogyatékosokat gondozók kapják meg a minimálbért. A válaszadók ugyancsak nehezményezték, hogy a fiatalabb sérültek magasabb nyugdíjat kapnak, mint az idősebbek. Tárgyi eszközökre is szükség lenne, elektromos kerekes székre, emelőberendezésre, segéd­eszközökre, speciális taneszközökre.

A másik nagy témakör a társadalmi elfogadás: nagyobb toleranciára, de sok esetben az illetékesek részéről nagyobb szakértelemre is vágynak a szülők. A szakértelem gyakran hiányzik azoknak az intézményeknek a részéről, amelyeknek hatáskörébe tartozik a szociális támogatásokról, a fogyatékosok/egészségkárosodottak jogairól való tájékoztatás, de az is előfordul, hogy hiányos a sérült gyermekekkel/fiatalokkal foglalkozók tudása, szakértelme. Ezzel kapcsolatban elgondolkodtatóak Matuška András speciális pedagógus szavai: „A korai fejlesztésben, alternatív gyógymódokban, módszerekben, egyénre szabott fejlesztőprogramokban jártas szakemberek képzésére van szükség. (…) Nem kielégítő az orvosok, speciál- és gyógypedagógusok, pszichológusok, szociális munkások száma és felkészültsége, és kevés az áldozatot hozni képes, tanulékony és együttműködő, kezdeményező és kitartó szülő. Nem mindig a pénztelenség, sokszor az empátia, ügyszeretet, céltudatos következetesség, kommunikációs készség hiánya miatt maradnak el a fogyatékosok komplex gondozásában, oktatásában, nevelésében elvárható eredmények.” (Tóth 2014, 12. p.)

A tájékoztatás minősége is általános problémaként tűnik fel, a szülők sokszor nem az illetékeseken keresztül értesülnek a lehetőségekről, hanem úgy, hogy maguk, ön­erőből kutatják fel az információkat.

További probléma és kérés: megoldani a sérült fiatalok szabadidejének felhasználását, legyenek klubok, helyek, ahol össze tudnak jönni, legyenek védett műhelyek, ahol képességeikhez mérten dolgozni tudnak. Gyakori eset, hogy ilyen lehetőségek csak a távolabbi településeken vannak, csak utazással elérhetők.

Fontos lenne az akadálymentes környezet kialakítása, vannak települések, ahol lépcsőkön kell feljutni az egészségügyi intézményekbe. Ugyancsak fontos lenne, hogy a magyar sérülteknek megadasson a lehetőség, hogy magyar közösségekbe járhassanak. Fontos lenne növelni a magyar nyelvű segítő intézmények számát, például a gyermekek egy részének szlovák (nevelési/oktatási) nyelvű speciális óvodába, iskolába kell járnia, holott otthon a magyar nyelvet beszélik, s ez a váltás nem segíti állapotuk javulását.

A felmérés utolsó részében többen leírták, hogy sérülése ellenére a gyermekük nagyon értékes ember. A sorokból nyilvánvaló a szülői szeretet. Íme, egy idézet a sok megható vallomás közül: „ő a mi ajándékunk, gyermekeink közül ő tud a legjobban szeretni, együtt érezni, örülünk, hogy köztünk van, minden egyes napnak.”


 

Irodalom

A fogyatékossággal élő személyek jogai. ELTE, 2009, 180. oldal http://mek.oszk.hu/ 09500/09524/09524.pdf, letöltve: 2016. július 28.

Diósi László 2014. A Nemzetközi Visegrádi Alap Határon átnyúló szakmai együttműködés a társadalmi elfogadásért című 2013-ban megvalósított pályázatának rendezvényén elhangzott előadás összefoglalása. Carissimi, 1. sz. 14. p.

Laki Ildikó 2013. Szerkesztői felvezető. Kultúra és Közösség, 4. évf. 1. sz. 5. p.

Repková, Kvetoslava 2006. Životné podmienky rodín so zdravotne ostihnutým členom. Bratislava, Inštitút pre výskum práce a rodiny

Repková, Kvetoslava 2008. Občianska organizovanosť osôb so zdravotným postihnutím. Sociológia, 40. évf., 2008/4, 326–346 p.

Repková, Kvetoslava–Sedláková, Darina 2012. Zdravotné postihnutie – vybrané fakty, čísla a výskumné zistenia v medzinárodnom a národnom kontexte. Bratislava, Kancelária Svetovej zdravotníckej organizácie na Slovensku http://www.ceit.sk/IVPR/images/ IVPR/2012/zp%20kniha.pdf

Strédl Teréz 2016. A gyógypedagógia történetének áttekintése. Carissimi, 3. sz. 12–13. p.

Tóth Erika 2014. Legfontosabb a fogyatékosok társadalmi beilleszkedése. Beszélgetés Matuška András speciális pedagógussal. Carissimi, 1. sz. 12–14. p.

Tóth Erika 2016. A fogyatékosság társadalmi konstrukció. Beszélgetés Könczei Györggyel. Carissimi, 1. sz. 6–7. p.

 

Internetes források

https://www.employment.gov.sk/sk/rodina-socialna-pomoc/tazke-zdravotne-postihnutie/kontaktne-miesto-prava-osob-so-zdravotnym-postihnutim/zdravotne-postihnutie.html, letöltve: 2016. július 31.

http://pszk.nyme.hu/tamop412b/sni_tanulok/i1_a_fogyatkossg_s_fogyatkossgfogalom_rtelmezse.html , letöltve: 2016. június 2.

https://www.employment.gov.sk/wp-content/uploads/slovensky/rodina-socialna-pomoc/tazke-zdravotne-postihnutie/narodny-program-rozvoja-zivotnych-podmienok-osob-so-zdravotnym-postihnutim-roky-2014-2020.pdf, letöltve: 2016. július 31.

http://www.socialnapolitika.eu/index.php/4-zdravotne-postihnutie-a-dlhodoba-starostlivost/, letöltve: 2016. július 31.


Zsuzsanna Lampl      364.26-053.2(=511.141)(437.6)

The Situation of Hungarian Families with Disabled Children      316.344.6-053.2(=511.141)(437.6)

in Slovakia based on a Survey         364.02

 

Keywords: financial situation, informedness, experience with aid and assistance of Hungarian families in Slovakia with disabled children, deficiencies in providing information and institutional assistance


Zsuzsanna Lampl

The Situation of Hungarian Families with Disabled Children in Slovakia based on a Survey

 

In our questionnaire survey conducted in 2015, we received answers from 143 families with one disabled child, in most cases. As many as 37% of the respondents knew exactly what kind of social benefits they were eligible for. 53% of them were only partially informed, 10% not at all. One-third of the respondents had not been informed by the social welfare department, more than one-third had not received information neither from the doctors nor from the media, and 41% mentioned that the NGOs for the disabled had not provided information for them at all. It seems that the best source of information is a parent suffering the same fate. In respect of care and assistance, parents can first of all rely on each other, the maternal grandparents, or their own healthy child. According to them, the following four problems are the most pressing ones to be resolved or provided: 1. increased financial support, 2. greater social tolerance, 3. better expertise of the competent officials, 4. better possibilities for leisure activities (sufficient clubs and places where the young people with disabilities could come together, and also sheltered workshops where they could work in accordance with their condition and abilities).

A bátyjait kereső leány (ATU 451) meséjének közép-európai összefüggéseihez

A szlovákiai mozikban a közelmúltban, nagyjából egy esztendeje[1] láthatta a közönség Alice Nellis cseh filmrendező népmesei előképek nyomán, cseh–szlovák koprodukcióban forgatott filmes adaptációját, A hollóvá változott hét fivért. A film (Sedem zhavranelých bratov) szlovák nyelvű beharangozói a világhálón arról tájékoztattak, hogy az alkotás Pavol Dobšinský meséjének motívumaira épül.[2] A cseh nyelvű internetes oldalak (Sedmero krkavců) viszont arról beszéltek, hogy a film alapját egy Božena Němcová-mese szolgáltatta.[3] Tallósi Béla egy, az Új Szóban megjelent beszámolójában ehhez még megemlíti, hogy A hollóvá változott hét fivér nekünk, magyaroknak a Benedek Elek által lefordított Grimm-variáns révén is ismert lehet.[4]

Hogy is van ez? Dobšinský, Němcová vagy Grimm? Esetleg Benedek Elek?

Az a helyzet, hogy bármelyik állítás helyes, elfogadható lehet. Tudni kell először is, hogy a népmeséknek (ahogy más népköltészeti műfajoknak sem) nincs egyetlen és megfellebbezhetetlen szövegváltozata. Egy olyan megszövegezés tehát, amihez képest meg lehetne ítélni más, hasonló próbálkozásokat. Ezzel szemben lényegében egyenrangú variánsok vannak,[5] amelyek nyelvi határokat átívelő módon általában egész Európában (sőt: Eurázsiában) ismertek. Ezekből, a szóbeliségben ismert és terjedő variánsokból, alapvetően a népköltészeti gyűjtések és közreadások időszakától (tehát nagyjából a 18. század végétől, 19. század elejétől) olykor írásban is rögzítődtek, sokszor szépirodalmi feldolgozást, átdolgozást is nyertek, más nyelvekre is lefordíttattak, miközben ezek a nyomtatásban is megjelent variánsok időnként a szóbeliséget is felfrissítették, újragazdagították. Mára ezért szinte kibogozhatatlan egy-egy mesetípus vándorlása nyelvhatárokon és megjelenési közegeken (a szóbeliségen és az írásbeliségen) át.

Megkísérelni viszont meg lehet.

A többi között a kiterjedt Grimm-filológiának is köszönhető, hogy mára viszonylag jól ismerjük mesénk lehetséges eredetét, illetve elterjedési körét. A mesei történet csírája egy francia szerzetes, Johannes de Alta Silva 1185 táján keletkezett latin nyelvű gyűjteményében található (maga a munka egyébként általában is fontos szerepet játszott számos keleti mese, mesei motívum nyugat-európai közvetítése során). Ennek később több fel- és átdolgozása, nemzeti nyelvű fordítása is megjelent. Magyarul például a Bucsánszky Alajos nyomdájában 1874-ben készült, a Hattyúlovag című ponyvanyomtatvány formájában,[6] de már jóval korábban német fordításai is közkézen forogtak. Innen eredeztethető a Lohengrin-történet is (annak mondai változatai is), amely később Richard Wagner híres operájának is alapját képezte.

Az innen származtatható mese (amely ma ismert formájában végső soron több típus kontaminációjának is tekinthető) a legtöbb európai nép körében (sőt, mi több: Európán kívül is!) ismert, a nemzeti és nemzetközi mesekatalógusok A bátyjait kereső leány (The Maiden Who Seeks Her Brothers) összefoglaló címen tarják számon (ATU 451). A nemzetközi mesekutatás mára ennek az (alap)mesének három altípusát különbözteti meg (vö. Kawan 1996, 1354. p.), amelyek a Jacob és Wilhelm Grimm világhírű és műfajteremtő gyűjteménye, a Családi mesék (Grimm 2009) első kötetének első kiadásában (1812) már a következő sorrendben és számozással megtalálhatóak (noha nem teljesen azonos formában a későbbi kiadásokban olvashatókhoz képest): 9. Tizenkét fivér; 25. A hét holló; 49. A hat hattyú.

Noha a szóban forgó három altípus közül tágabb térségünkben csak az egyik dominál, ismerkedjünk meg nagy vonalakban mindhárommal, hiszen nem steril, egymástól teljesen független altípusokról beszélünk, hanem ezek igen gyakran keverednek, ezért aztán mindhárom fontos lehet számunkra. A mesevázlatokat alapvetően a Grimm-szövegek alapján mondom el, kiegészítve a további, az adott altípushoz tartozó variánsokban fellelhető esetleges eltérésekkel is.

Az első altípus, a Grimm-gyűjteményben a 49. számú, A hat hattyú című története (vö. Bolte–Polívka 1913–1932, I: 427–434. p.; Lüthi 2008, 165. p.; Uther 2008, 115–117. p.). Egy boszorkányságban járatos mostoha hattyúvá (hollóvá, csókává stb.) varázsolja hat mostohafiát, akiknek húga véletlen folytán megmenekül a varázslat alól. Megtudja, hogyan lehet fivéreit a varázslat alól feloldani (hat évig sem beszélnie, sem nevetnie nem szabad, és hat ingecskét kell csillagvirágból, csalánból stb. varrnia), hozzá is fog. Közben rátalál egy király, akinek annyira megtetszik, hogy némasága ellenére feleségül veszi. A király anyjának viszont nem imponál újdonsült menye, ezért amikor megszüli az első fiát, ellopja tőle, álmában vérrel keni be a száját, s azzal vádolja meg, hogy saját gyermekét fölfalta (vagy az újszülöttet egy állatkölyökre cseréli). A király nem hisz neki, de amikor ez a harmadik gyerekkel is megtörténik, nincs mit tennie, átadja a bíróságnak és máglyahalálra ítélik. Már a máglyán áll, amikor éppen letelik a hat év, odaszállnak a hattyúvá (stb.) változtatott fivérei, ő reájuk dobja az ingecskéket, a varázslat elmúlik, elmondja férjének az anyósa fondorlatosságait, így végül az végzi máglyán (Grimm 2009, 189–192. p.). A történet főleg az észak- és közép-európai szájhagyományban ismert, első írásos nyoma egy (ismeretlen szerzőjű) német tündérmese-gyűjteményből, 1801-ből adatolható. A kutatás mai állása alapján úgy tűnik, hogy a későbbi oralitást (még az Európán kívülit is!) nem is annyira a Grimm-féle verzió, mint Hans Christian Andersen 1838-ban keletkezett, A vadhattyúk című feldolgozása befolyásolta (Kawan 1996, 1357. p.).

A második altípus talán legközismertebb variánsa a Grimm-gyűjtemény 9. számú, a Tizenkét fivér című meséje (vö. Bolte–Polívka 1913–1932, I: 70–75. p.; Lüthi 2008, 165. p.; Uther 2008, 20–21. p.). Egy királyi párnak van tizenkét fia, s a királyné ismét gyermeket vár, aki az apa reményei szerint leány lesz. Akkor ellenben, hogy a vagyon ne osztódjon, a fiainak pusztulnia kell. Az anya viszont elmondja fiainak, hogy apjuk mit tervez velük, ezért ők egy erdőbe menekülnek, s ott élnek. A megszületett leány később tudomást szerez tizenkét bátyjáról és keresésükre indul. Rájuk is lel az erdőben, s velük él, főz, mos rájuk. Egyszer, hogy az étkezőasztalt feldíszítse, a szomszéd kertből letép tizenkét szál liliomot. Ám abban a pillanatban, ahogy leszakítja a virágokat, a bátyjai tizenkét hollóvá változnak. Az egyetlen módja, hogy a leány feloldozza a varázslatot az, ha hét esztendeig nem beszél és még csak nem is nevet. Közben az erdőben rátalál egy király, akinek nagyon megteszik, némasága ellenére feleségül veszi, viszont anyjának nagyon nem imponál az új menyecske, s addig áskálódik ellene, addig rágalmazza, mígnem az ifjú királynét halálra nem ítélik. Már éppen a máglyán áll a szerencsétlen, amikor letelik a hét esztendő, megjelennek bátyjai, akik visszaváltoztak emberré és megmentik. A gonosz anyóst viszont bedugják egy fortyogó olajjal és mérges kígyókkal teli hordóba, s így hal szörnyű halált (Grimm 2009, 50–53. p.). Az altípus egyes motívumai megvannak Giambattista Basile 1634 és 1636 között kiadott nápolyi gyűjteményében (Basile 2014, 388–398. p.), egyébként alapvetően a román népek szájhagyományában ismert (Kawan 1996, 1358. p.).

A harmadik altípust a Grimm-gyűjteményben a 25. számú, A hét holló című történet reprezentálja (vö. Bolte–Polívka 1913–1932, I: 227–234. p.; Lüthi 2008, 163–178. p.; Uther 2008, 61–63. p.). Egy anya (vagy apa) fiait valamilyen okból (istentelenség, mohóság stb.) megátkozza, hogy változzanak hollóvá (vagy darvakká, hattyúkká, vadludakká stb.). Az átok beteljesül, és a fiúk az állatok alakjában elszállnak. Húguk, aki véletlenül tudja meg, hogy valamikor volt hét (három, hat, kilenc vagy tizenkettő) bátyja, a keresésükre indul. Útközben a Holdtól, a Naptól és Széltől (esetleg Csillagoktól), illetve azok édesanyjaitól kér útbaigazítást, amit végül meg is kap. Miután különféle akadályok legyőzésével megtalálja fivéreit (gyakran az Üveghegyen vagy egy Üvegpalotában, Üvegvárban, illetve egy, az alatt elrejtett barlangban), azok szinte automatikusan visszanyerik eredeti alakjukat (Grimm 2009, 111–112. p.). Ehhez az alaptörténethez olykor kapcsolódhatnak az előző két altípusból ismert motívumok is, mint amilyenek a némasági fogadalom, házasság, az anyós (vagy más rosszakaró) ármánykodásai stb. Az altípus elsősorban a nyugati szlávoknál, a délkelet-európai népeknél, a magyaroknál és a német nyelvterületen domináns (vö. Kawan 1996, 1360. p.; Uther 2015, 109–110. p.).

Térjünk azonban vissza a kiindulási ponthoz, a bevezetőben említett film valószínűsíthető forrásaihoz, illetve azok tágabb környezetéhez!

Az első szlovák variáns lejegyzésére jelenlegi ismereteim szerint az 1840-es évek elején került sor (Gašparíková szerk. 2001, 970. p.), majd 1845-ben Ján Francisci-Rimavský a tíz szöveget tartalmazó mesegyűjteményében (Slovenskje povesťi) Lőcsén meg is jelentette, Traja zhauraňelí braťja címen.[7] A lejegyző (adatközlő?, ez teljes biztonsággal nem állapítható meg) viszont nem ő volt, hanem Samuel Reuss (amit Rimavský annak rendje s módja szerint közöl is). A Reuss-féle alapszöveghez viszont Rimavský csatolt egy további, már általa gyűjtött, rövidebb változatott, amiben még egy következőre is utalás esik („inde sa rozpráva…”: Rimauskí 1845, 94. p.), ami azt jelenti, hogy a mesének Rimavský legalább három variánsát kellett, hogy ismerje. Ugyanezt a szöveget (az említett változattal együtt), némileg (inkább csak nyelvileg) átdolgozva, tartalmilag és szerkezetileg viszont hűen (Traja zhavranení bratia címen) később, 1881-ben Pavol Dobšinský is közreadta híres mesegyűjteményének negyedik füzetében. Ez a szöveg (nyelvileg mindig modernizálva, tehát voltaképpen további variánsok létrehozásával), az újabb és újabb kiadásokban a mai napig (általában) olvasható a Dobšinský-kötetekben (pl. Dobšinský 2005, 160–173. p.). Közben a cseh Božena Němcová, aki maga is gyűjtött szlovák meséket, a 19. század közepe táján öt alkalommal is utazásokat tett a korabeli Felső-Magyarországon (lényegében a mai Szlovákia területén, noha nem csak ott!), csehül jelentetett meg 1857-ben egy szlovák, sajátnak mondott népmesegyűjteményt, benne egy csomó, másoktól átvett, némileg átdolgozott szöveggel. A most minket érdeklő mesét, A három, hollóvá változott fivér (O třech zhavranělých bratřích) címen Němcová a Rimavský által közreadott variánsok egybegyúrásával meséli újra (Němcová 2012, 161–172. p.).[8] A legszembetűnőbb változtatás az, hogy a Reuss-féle kezdő eseményeket lecseréli a Rimavský által közölt variáns elejével. Ennek a Němcová-féle újabb változatnak a vázlatos tartalma a következő: Egy szegény asszonynak van három rosszcsont fia és egy egészen pici (járni és beszélni még nem tudó) kislánya. A fiúk állandó gondot okoznak az asszonynak, s egyszer, amikor kenyeret sütött, nem bírták kivárni, amíg elkészül, s addig akaratoskodtak, amíg anyjuk egy darab lángosszerűséget gyorsan megsütött, és türelmét elveszítve – „nesztek, bárcsak hollóvá lennétek” szavak kíséretében – odavetett nekik.[9] A fiúk húga, felcseperedve, bátyjai keresésére indul: először a Hold, majd a Nap, végül a Szél anyjának házában száll meg, ott kérdezősködik. Az utóbbi tudja útbaigazítani, hogy fivérei az Üvegvárban élnek. Útravalóként süt neki egy csirkét, mondva, hogy annak csontjaiból tud majd létrát készíteni,[10] aminek segítségével bejut az Üvegvárba. Így is történik, és találkozik fivéreivel. Megtudja tőlük, hogy a varázslat alól úgy oldhatja fel őket, ha hét éven, hét hónapon, hét héten, hét napon és hét órán át nem szólal meg. A leány az erdőben egy fa odvában húzza meg magát, arra megy egy király, rátalál, beleszeret, s némasága ellenére feleségül veszi. Egyszer háborúba kell mennie, mindenórás feleségét egy, a palotájában élő vénasszonyra bízza (akiről kiderül, hogy boszorkány), aki a saját lányát szerette volna a trónuson a király mellett látni. Amikor megszületik az aranyhajú királyi gyermek, aranycsillaggal a homlokán, kicseréli őt egy kutyakölyökre, az újszülöttet meg kidobja az ablakon, ám egy holló elkapja és elviszi. A hazatérő királynak azt mondja, hogy felesége kutyakölyköt szült. Mindez háromszor ismétlődik meg, és a banya addig áskálódik a fiatal királyné ellen (aki nem szólalhat meg, igazát elmondandó), hogy a király fejvesztésre ítélteti fiatal feleségét. Már a kivégzőhelyen áll, a hóhér emeli bárdját, amikor megjelennek holló-fivérei és hozzák egyenként a három királyi gyermeket. Egyszersmind éppen letelik a némasági fogadalom ideje, azok emberré változnak, a királyné meg elmondhatja az igazát. A boszorkányt egy hordóba zárják, és egy szakadékba görgetik.

Ez volt tehát az először 1845-ben Ján Francisci-Rimavský által közreadott szövegekből Božena Němcová által (lényegében tehát két variánsból) összegyúrt cseh nyelvű szlovák variánsa a mesének. A Rimavský általi sorrendben közölt, tartalmilag és szerkezetileg nem módosított két változat viszont (az első, 1881-es megjelenés óta számos kiadást megérve) Pavol Dobšinský gyűjteménye révén vált ismertté.

A bevezetőben említett film kapcsán szóba került viszont egy, ugyancsak Božena Němcová nevéhez kapcsolódó cseh népmese-változat, a Hét holló (Sedmero krkavců) címen, amely első alkalommal az 1848-ban kiadott gyűjteményének 7. füzetében jelent meg.[11] A legkorábbi kiadás, amihez sikerült hozzájutnom, 1862-re datálódik (Němcová 1862, 296–312).[12] A gyűjtő/szerző megjegyzése, miszerint a szöveg „teljesen népi”, azért bizonyos fenntartásokkal kezelendő.[13] Noha ugyanabba az altípusba sorolható mind a szlovák, mind a cseh Němcová-féle változat, szerkezetileg azért némileg különböznek. A gyakori szövegrész-azonosságok viszont azt engedik feltételezni, hogy ha rendelkezésére is állt egy valóban cseh népi szöveg, a végső megfogalmazásnál, a kor szokásának megfelelően, enyhén szólva, nem ragaszkodik görcsösen az eredetihez.[14] A cseh változat tartalmi kivonata tömören: egy anya, kenyérsütés előtt megígéri a hét fiának, ha azok csendben lesznek, kapnak egy-egy kis cipót. A fiúk viszont nem bírják kivárni míg az megsül, így tovább hangoskodnak, mígnem az anya, türelme fogytán, mérgében azt mondja nekik, bárcsak mind hollókká változnátok. Ez be is következik. Az anya azonnal meg is bánja, mit mondott, de már késő. Férjével együtt csak akkor vigasztalódnak meg némileg, amikor megszületik kislányuk, Bohdanka,[15] aki felcseperedve a család szolgájától, Dorotától megtudja, mi történt fivéreivel, majd azt hazudva, hogy háromszori álmot látott (amikor egy holló jelent meg ágya mellett és fivérei megkeresésére biztatta), szülei minden óvása ellenére keresésükre indul (útravalóként szülei gyűrűjét kapja meg, amiről bátyjai felismerhetik). Útközben először Szél úrfinál érdeklődik, aki nem tud segíteni, de elviszi őt testvéréhez, Hold úrfihoz, aki szintén tanácstalan, de továbbviszi Nap úrfihoz. Ő tudja a választ, de először azt tanácsolja Bohdankának, hogy vacsorázzon meg és pihenjen le. A vacsorára kapott csirke csontjait meg gondosan gyűjtse össze, mert majd még hasznára lesznek. A Nap másnap egy magas sziklákkal övezett sötét völgyhöz viszi a leánykát azzal, hogy innentől egyedül kell boldogulnia, aki először tanácstalanul jár-kel a megmászhatatlannak tűnő sziklák között, mígnem eszébe nem jutnak a csirkecsontok. Létrát készít belőlük, s ennek segedelmével bejut egy barlangba, amely szemmel láthatóan fivérei búvóhelye: hét ágy vesz körbe egy asztalt, amin hét személynek van megterítve. Bohdanka ebédet főz, az asztalra készíti, az első tányér alá pedig elrejti szülei gyűrűjét, majd elbújik az egyik ágy mögött. Megjönnek a testvérei, megtalálják, felismerik őt. Később elmondják neki, hogy a varázslat alól csak az oldja fel őket, ha mindegyiküknek varr egy ingecskét, de úgy, hogy a lent maga veti, maga szedi ki, készít belőle fonalat, majd vásznat stb. Közben viszont egy szó sem hagyhatja el a száját (a némasági fogadalomnak itt nincsenek időbeli korlátai). Másnap reggel a fivéreitől kap lenmagot, kikísérik egy gyönyörű völgybe, ahol elvetheti azt, s akad ott egy odvas fűzfa is, ahol lakhat. Fivérei később folyamatosan élelemmel látják el, de úgy, hogy sosem találkozik velük. Egyszer egy uraság kocsizik arra, kutyái figyelmesek lesznek a fa odvában megbúvó leánykára. Az uraság azonnal beleszeret, s noha az egy szó nem sok, annyit nem beszél, hazaviszi és feleségül veszi (a leány, mivel némasági fogadalma közepette mindent el kell tűrnie, nem ellenkezik, közben módjában áll fivérei számára szőni az ingecskéket). Az uraságnak van egy kétszínű mostohatestvére, aki nem állhatja Bohdankát, s miután az gyermeket szül (a férjének épp akkor kellett egy halaszthatatlan ügy miatt egy barátját meglátogatnia), ellopja a gyereket, s helyette egy szörnyszülöttet csempész a bölcsőbe. Levelet ír mostohabátyjának, amiben azzal rágalmazza meg Bohdankát, hogy egy szörnyeteggel bújt ágyba, akivel ismeretlen nyelven beszélt, s a született gyermek is tőle van. A legjobb lesz, ha máglyára küldi a feleségét. Így is lesz, Bohdankának a hetedik inget nem is sikerül teljesen befejeznie, s már a máglyán találja magát. Ekkor viszont megjelenik a hét holló, hozza a gyermekét, ő meg rájuk dobja az ingecskéket. Azok visszanyerik emberi alakjukat, a legfiatalabb, Jaroslávek egyik karján viszont hét toll marad, mivel az ő inge nem készült el teljesen. A gonosz mostohatestvér a máglyán végzi, az ifjú pár a hét, varázslattól feloldott fivérrel és a szülőkkel együtt pedig boldogan él.

Az alábbiakban ízelítőül hasonlítsuk össze a szlovák és a cseh mese nyitó bekezdésének néhány kiadását (a Dobšinský-idézet tartalmilag pontosan követi forrását, Ján Francisci-Rimavský szövegét, csak modernebb nyelvezetben, így inkább ezt idézem):

 

A mese szlovák változatának kezdete Pavol Dobšinský tolmácsolásában:

 

 

Mala raz jedna chudobná matka troch synov a jedno veľmi utešené dievčatko. Chlapci boli už hodní, ale dievčatko bolo ešte malé, ešte ani nebehalo, ani nevravelo.

Chlapci, ako obyčajne chlapci, boli samopašní a všeteční. Ale by to bolo ešte ta ušlo, keby len neboli bývali neposlušní, bezbožní a paškrtní. Nebožiatko matka mala s nimi kríž!

Keď sa stala kde aká škoda, tú iste jej chlapci urobili; kde sa aký hriech strhol, to iste boli jej chlapci na príčine. A doma! Ked si niečo z poludnia odložila k večeri, mohla byť istá, že jej ho vyňuchajú a vypaškrtia. Ba neobstálo sa jej ani mäso v hrnci. Keď len mohli prikradnúť sa k nemu, už ho oni vyvláčili a i nedovarené pohltali. Už si nevedela s nimi rady. Napomínala ich, prosila, trestala, bila. Všetko nadarmo. Naostatok celkom vyšla z trpezlivosti.

Raz mala ísť do kostola. Pristaví obed k ohňu a zahrozí sa chlapcom:

„Chlapci! Nesprobujteže mi to mäso vyvláčiť, kým budem v kostole, lebo ak sa mi ho len dotknete, nikdy to mať deťom ešte neurobila, čo vám ja urobím. Veď ja uvidím, či nezložíte tú ohavnú obyčaj, vy nehaneblivci!“

Chlapci sa jej do očú rozchichotali a ona rozhnevaná odišla do kostola.

Sotvaže vytiahla nohu z izby, milí chlapci poď rovno ku ohnisku, mäso vyťahali a pojedli.

Matka sa z kostola navrátila v tej nádeji, že sa chlapci prísnym zahrozením odstrašili od paškrtenia; ale príde ku ohnisku, nazrie do hrnca – hrniec prázdny. Tu sa neslýchaným hnevom rozpálila a v hneve vykríkla:

„Bohdaj ste sa zhavraneli, aby ste sa zhavraneli, žeby ste jeden z druhého mäso trhali!“

Sotva to vypovedala, v tom okamžení premenili sa chlapci na troch havranov, čiernych ako uhoľ, strepotali krídlami a trhajúc jeden druhého a strašne kŕkajúc, leteli, sám milý Pán Boh zná, kam.

 

(Dobšinský 1958)

A mese szlovák változatának kezdete Božena Němcová tolmácsolásában:

 

 

Byla jedna chudobná matka a mela tři syny a jedno maličké děvčátko; chlapci byli již hodní výrostkové, ale děvčátko bylo ještě maličké, ani neběhalo, ani nemluvilo. Zato nadělali chlapci více křiku; byli svéhlaví a rozpustilí, jakž obyčejně chlapci bývají, matka nestačila jejich pře rozsuz

ovati a nestačila pozor na ně dávati. Kde jaká škoda, kde jaký křik se strhl, zajisté její chlapci při tom byli; jestli pak je z domu pustiti nechtěla, dům div že vzhůru nohama neobrátili, takové caparty tropili. Ani rady si už s nimi nevěděla. Jednou pekla chléb; její tři synkové ustavičně za ní lezli, hněvali ji, za sukni ji tahajíce, aby jim už dala toho chleba. Již ji všecka trpělivost pomíjela; říkala jim, že dostanou, až bude upečen, ale to bylo tak, jako když hrách na stěnu hází, oni přece škemrat nepřestali a přitom se prali jeden s druhým a pod nohama se jí pletli. Nevědouc již, co s nimi počíti, vyškrábla z díže kus těsta, rozválela je, jen tak před ohněm v horkém popeli napochytro upekla, a upečenou tu posušku na tři díly roztrhnouc, hodila ji těm chlapcům, řkouc všecka rozhněvána: „Tu ho mátě, bodaj stě sa zhavraněli!“ Sotva ta slova dořekla, chlapci se proměnili v havrany a ven dveřmi uletěli.

(Němcová 2012, 161. p.)

A mese szlovák változatának kezdete Božena Němcová tolmácsolásában (magyar fordítás):

 

Élt egyszer egy szegény anya, volt neki három fia meg egy kicsi lánya. A fiúk már meglett suhancok voltak, de a lányka kicsi volt még, se járni, se beszélni nem tudott. Hanem a fiúk, azok aztán zajongtak éppen eleget; nyakasak, nagyhangúak voltak, ahogy az már fiúknál szokásos. Anyjuk képtelen volt ráncba szedni őket. Ha valahol kár esett, ha valahol zenebona támadt, biztos, hogy a ő fiai is ott voltak; ha meg otthon tartotta őket, csínytevéseikkel fenekestül felforgatták a házat. Nem tudta az anya, mitévő legyen. Egy napon kenyeret sütött; a három fiú ott ténfergett körülötte, incselkedtek anyjukkal, a szoknyáját cibálták, hogy adjon már nekik abból a kenyérből. Az anyának elfogyott a türelme; várjanak, míg megsül, mondta, de akárha a falnak beszélt volna, a fiúk nem hagyták abba a kunyerálást, ott lábatlankodtak körülötte, közben meg egymással is összeverekedtek. Anyjuk, hogy elhallgattassa őket, kiszakajtott a teknőből egy tésztadarabkát, szétlapította, és amúgy hamarjában megsütötte, aztán a lángost háromfelé törte, és mérgesen odavetette a fiainak:

– Nesztek, bár csak hollóvá lennétek!

Alighogy ezt kimondta, a három fiú hollóvá változott, és kiröpült az ablakon.

 

(Němcová 1967, 172. p.)

A mese cseh változatának kezdete Božena Němcová tolmácsolásában:

 

Matka pekla chléb a přislíbila svým sedmi synům, že udělá každému po bochníčku, budou-li tiší. Chlapci umlkli na chvíli jako pěny, ale bochníčky za tu chvíli upečeny býti nemohly, a chlapcům trpělivost brzy přešla. Začali matku zase hněvat, neustále za sukně ji táhat a křičet, kdy budou bochníčky hotovy. Dlouho to matka snášela, ale konečně ji trpělivost přešla; hněvivě na ně vzkřikla: „I bodejž jste se všickni zkrkavčili!”

Sotva ty nešťastné slova dopověděla, proměnili se její synáčkové v sedmero krkavců, pohlédli smutně na matku, zatřepali křídloma, vznesli se do povětří, a než se uleknutá máti vzpamatovala, zmizeli jí s očí.

 

(Němcová 1862, 296–297. p.)

 

Még mielőtt a mese magyar változatainak a tárgyalására áttérnék, a szlovák és a cseh szóbeliségben betöltött szerepéről néhány szót. A mesének nagyjából kéttucatnyi lejegyzett (illetve hát, ahogy fentebb láttuk, részben egymástól átvett) szlovák variánsát tartja számon a folklorisztika (vö. Polívka 1927, 106–119. p.; 121–124. p.; 168–172. p.). A legutóbb Viera Gašparíková tekintette át ezeket (Gašparíková szerk. 2001, 969–972. p.). Egy részük a korábbi, fentebb részben érintett gyűjtési periódusok eredménye (lásd még: Czambel 1906, 439–442. p. Újraközölve: Žeňuchová 2014, 227–229. p.), másik részük pedig a Frank Wollman által szervezett, 1928 és 1947 között lezajlott országos gyűjtés hozadéka. Gašparíková a fentebb már bemutatott három altípus szerint kategorizálja ezt az anyagot, miközben megállapítja, hogy a szlovák variánsokra az általam fentebb harmadik altípusként tárgyalt szövegformák a jellemzőek. A tény, hogy a szlovák anyagnak ebben a csoportjában szinte kizárólag a hármas szám jelenik meg, szerinte az állandósult, konzekvens redakciónak tudható be, és szlovák sajátosságként értelmezi (Gašparíková szerk. 2001, 969–972. p.). A rendelkezésre álló, mindösszesen tizenhat variáns viszont, véleményem szerint, egy ilyen állításhoz túl kevés. Ráadásul egyrészt ebből a tizenhatból legalább négynek ugyanaz a forrása (Samuel Reuss fentebb már tárgyalt szövege), vannak kivételek is (amikor tizenkettő vagy éppenséggel kettő fiú elvarázslásáról esik szó), másrészt más népeknél ugyanúgy előfordul a hét, a hat és a tizenkettő mellett a hármas szám (vö. Grimm 1856, 44. p.; Kovács 1979; Scherf 1995, II: 1088. p.; Uther 2015, 109. p.).

Kevésbé ismerjük a mese variánsait a cseh nyelvű szájhagyományban. Václav Tille katalógusában a mesének (Sedmero krkavců) épp tucatnyi változatát (pontosabban azoknak inkább bő lére eresztett szüzséit) mutatja be, amelyek javarészt irodalmilag átdolgozott textusok (Tille 1937, 45–55. p.). A mesénkről újabbat Jaroslav Otčenášek legutóbbi áttekintése sem nyújt, mindössze Václav Tille csaknem százesztendős eredményeit ismétli meg, ráadásul pontatlan bibliográfiai adatokkal (Otčenášek 2012, 215. p.). Szinte kizártnak tartom, hogy a mese cseh nyelvű variánsainak az elmúlt bő háromnegyed évszázad alatt ne akadna egyetlen újabb följegyzése sem.

Nézzük viszont, hogy mi, magyarok vajon valóban „csak” a Benedek Elek által fordított Grimm-mese révén ismerhetjük a történetet? Nos, a hollóvá (varjúvá, darvakká, vadludakká stb.) változott fivérek meséjének a magyar szájhagyományból több mint félszáz lejegyzett (és publikált) variánsa ismert. Tudomásom szerint összegző és elemző összefoglalás e mesetípus magyar vonatkozásairól még nem készült. A legutóbbi áttekintés a Magyar népmesekatalógus megfelelő kötetében, A hét holló cím alatt olvasható. E szerint a magyar anyagra jellemző altípus tartalmi kivonata a következő: Egy anya fiait valamilyen okból megátkozza, hogy változzanak hollóvá (darvakká, hattyúkká vagy más állatokká). Az átok beteljesül, és a fiúk állatok alakjában elszállnak. Húguk keresésükre indul. Útközben a Holdtól, a Naptól és a Széltől kérdezősködik bátyjai után, akiktől hasznos tanácsot kap. A lány megtalálja a fivéreit, és megtudja tőlük visszaváltozásuk feltételeit: inget kell varrnia és/vagy hét évig nem szabad beszélnie. Egy királyfi rátalál a lányra, és feleségül veszi. Az ifjú királyné gyermeket szül (többször). Az udvarában dolgozó ördöngös szakácsnő gyermekeit állatkölykökkel cseréli ki. A királynét halálra ítélik. A vesztőhelyen lejár a hét év. Megjelennek a hollók, a királyné rájuk adja az ingeket, a hollók legényekké változnak. A királyi gyermekek előkerülnek, a gonosz szakácsnő pedig elnyeri méltó büntetését (Dömötör 1988, 229. p. Vö. Berze Nagy 1957, I: 616–621. p.; Kovács 1979). A magyar anyagra jellemző változatok kisebb-nagyobb eltéréssel általában szervesen illeszkednek az európai hagyományból ismert szövegek sorába. Alapvetően a dolgozat elején bemutatott altípusok közül a harmadik a domináns, noha meglehetősen gyakoriak a három kontaminációjából összeálló történetek is.

Az első lejegyzések nagyjából egyidejűek a fentebb bemutatott szlovák folyamatokkal. Amikor Ipolyi Arnold a készülő Magyar mythologiája számára nyersanyagot gyűjtött, kiterjedt levelezése révén hatalmas mennyiségű folklóranyagot sikerült felhalmoznia. A vonatkozó kéziratos hagyaték 2006-ban, Benedek Katalin jóvoltából könyv formájában is hozzáférhetővé vált (Ipolyi 2006). Ebben a hihetetlenül gazdag gyűjteményben a most szóban forgó mesének a korabeli Magyarország különböző vidékeiről mindösszesen öt változatát találjuk.[16] Ebből kettő Hont megyei lejegyzés, s az egyikről pontosan tudjuk, hogy Pajor István rögzítette 1851-ben Kiscsalomiján. Itt a főhősnek hétéves némasági fogadalmat kell kiállnia. Ezzel kapcsolatban olvasható Pajor megjegyzése a kézirat elején, hogy tudniillik: „az átkozás hét évig hét hónapig hét napig hét óráig tart. Rimauvski 1845: 81”. (Ipolyi 2006, 162. p.). Amiből nyilvánvaló, hogy a gyűjtő ismerte Ján Francisci-Rimavský fentebb bemutatott gyűjteményét. Hogy ez a tény esetleg befolyásolta-e a mese magyar változatának lejegyzése közben vagy után a gyűjtőt, azt nagyon nehéz megmondani. A két mese szerkezete nagyjából megegyezik (bár az Ipolyi-féle inkább Němcová redakciójára emlékeztet), a magyar változat rövidebb, mintegy hiányosabb: a leány például csak a Hold anyjához jut el, aki – a Napot kihagyva – azonnal a Szélhez irányítja. Ipolyinál szerepel az a motívum, amikor egy hiányzó madárcsontot a leány saját kisujjának levágásával pótol (ez a szlovák variánsban nincs meg), s talán Grimm-hatásnak tudható be.[17] A királyi várban az újdonsült férj ifjú feleségét egy ott élő „éltes asszonyra bízta (ki azonban boszorka volt)”.[18] A szlovák variánsban három, a magyarban két gyermeket szül a némaságra ítélt ifjú királyné. A történet vége azonban egészen más. Rimavskýnál a király ki akarja végeztetni a feleségét, s akkor telik le a hét év, jelennek meg fivérei, Ipolyinál viszont a vén banya akarja elemészteni a királynét két gyermekével úgy, hogy egy szobában befűttet nekik, és a kályhák füstjében fulladjanak meg (ez a szén-monoxid-mérgezés nagyon kilóg a sorból, s inkább egy modern krimibe illene). Általában viszont, a két szöveg szerkezetét, egyes szófordulatokat figyelembe véve (és a követezők nagyon feltételes módban értendőek!), nem zárható ki a két szöveg között valamiféle kapcsolat, ha más nem, akkor egy közös forrás.

Szinte ugyanebben az időben, egy 1842-ben közreadott felhívása eredményként kezdte meg nagyszabású székelyföldi gyűjtőtevékenységét Kriza János. A méltán híres, 1863-ban, Vadrózsák címen megjelent székely népköltési gyűjteménye mellett hatalmas kéziratos anyagot halmozott fel. Ennek töredékei jelentek meg, s itt található a most szóban forgó mese egy meglehetősen atipikus változata, amelyet tudomásom szerint először az Ortutay Gyula által szerkesztett Magyar népmesék című háromkötetes reprezentatív gyűjteményben olvashattak az érdeklődők (Ortutay szerk. 1960, 3: 689–698. p. és a jegyzetek 724–725. p.). A csóka lányok címen ismert történetben a tizenkét leánytestvér válik az anyai átok nyomán csókává, majd kisöccsük váltja meg őket az átok alól.[19] Kriza népmeséinek rengeteg további, népszerű kiadása ismert, az egyik, Kormos István által újrameséltnek a címe is A csókalányok (Kriza 1972, 109–114. p.). A Merényi László által, A tizenkét fekete varjú címen közölt, némiképpen kérdéses eredetű mesének (Merényi 1863, 115–127. p.) talán azonos volt a forrása, mint a Benedek Elek által A magyar mese- és mondavilág első kötetében újramesélt A tizenkét varjú című történetnek.[20]

Igen, a mesét tehát ismerhetnénk akár a Benedek Elek-féle Grimm-fordítás alapján, de a nagy magyar mesemondó egyéb, (talán) a magyar szájhagyományon alapuló feldolgozásai révén,[21] vagy Illyés Gyula népszerű feldolgozásgyűjteményében, a Hetvenhét magyar népmese című kötetében található A hét holló című történet nyomán is (Illyés 1986, 526–531. p.). …és a sort folytathatnám… Térjünk azonban inkább még vissza a magyar szájhagyományhoz, illetve az onnan lejegyzett variánsokhoz! Ezek néhány kivételtől eltekintve a bevezetőben tárgyalt harmadik altípust képviselik (némi motívumátszivárgásokkal a másik két altípusból. Jó példa erre: Géczi 1989, 147–152. p.), és több esetben legalábbis annak gyanúját keltik, hogy közvetlen Grimm-hatással lehet dolgunk. Igen gyakran ponyvai hatás is érződik, noha az ismert és a típushoz köthető ponyvanyomtatványok[22] textuálisan azért csak meglehetősen távolról rokoníthatóak népi szövegeinkkel. A kapcsolódó ponyvairodalomban való további búvárkodás talán kézzelfoghatóbb bizonyítéko(ka)t is hozhat. Noha arról konkrétan nem tudok, vajon a mese szlovák, vagy cseh nyelvű ponyvanyomtatványon is terjedt volna, a korabeli kiadói gyakorlatot ismerve, s más analógiák alapján ezt talán nem túlzás feltételezni. Ez megmagyarázná a magyar és a szlovák változatok közti nagyfokú hasonlóságokat is, miközben természetesen az egymásra hatás, illetve más közös forrás (pl. Grimm) szerepe sem zárható ki.[23]

 

Végezetül nem kerülhetünk meg valamiféle válaszkísérletet arra a kérdésre, hogy ha egy-egy mese (merthogy most ugyan csak egy mesetípusról volt szó konkrétan, viszont a helyzet szinte minden mese esetében hasonló), szóval, ha egy-egy mese nyelvektől függetlenül ennyire közismert, akkor hogyan beszélhetünk magyar vagy szlovák vagy német vagy bármilyen népmeséről? Nyilvánvaló, hogy népmesék vannak (voltak), amelyeknek különféle típusai (értsd: történetei) alakultak ki, s ezeknek a történeteknek megszámlálhatatlan variánsa létezett különféle nyelveken. Sokszor egy mese két, azonos nyelven rögzített variánsa távolabb áll egymástól, mint ugyanannak a mesének egy, más nyelven lejegyzett változata. S noha igaza lehet Honti Jánosnak, aki találóan állapította meg, „ha valami egy nép meséjében egyedinek tűnik, csak idő kérdése, hogy megtaláljuk más népeknél is”, mégis vannak egyediségek, sajátosságok az egyes népek meséiben. Ez a stílus, az előadás módja, íze, szóval olyan dolgok, amiket inkább érezni lehet, s kevésbé magyarázni… Alice Nellis filmje tehát, miközben egyértelműen Božena Němcová cseh népmese-feldolgozására épül, hagyta magát befolyásolni a cseh írónő szlovák meseadaptációja által is, sőt talán Pavol Dobšinský változata sem hagyta hidegen. Ezáltal azt, az Európában a Grimm fivérek által fémjelzett kultúrkört reprezentálja, amely külön-külön akár nemzeti érzelmeket is kiváltva nemzetközi érdeklődést (és értéket) teremthet.

 

A fentiekben egy (nép?)mese nemzetközi elterjedéséhez, az átadás és átvétel kérdéseihez, valamint a szóbeli és írásbeli variánsok egymáshoz való viszonyához szerettem volna néhány szempontot fölvetni. Végezetül csak megemlítem, hogy a most tárgyalt mese értelmezése, szimbólumrendszerének, üzenetének a feltárása további miséket érne meg. Ehhez különben kiváló, noha néhány esetben vitára ingerlő alapokat rakott le a többi között a neves svájci mesekutató, Max Lüthi (Lüthi 2008, 163–178. p. Vö. további irodalommal: Kawan 1996, 1361–1362. p.).

Lehet, hogy egyszer még visszatérek a kérdésre?

 


 

Irodalom

Basile, Giambattista 2014. Pentameron. A mesék meséje avagy a kicsik mulattatása. Fordította, az előszót írta és a jegyzeteket összeállította Király Kinga Júlia. Pozsony, Kalligram.

Benedek Katalin 2011. A hitelesség-fogalom alakulástörténete a 19. századi kezdetektől a 20. század elejéig, Benedek Elek világ legszebb meséinek fordításkötetéig. In Benedek Katalin (szerk.): A népköltészet terített asztalánál. Benedek Elek emlékülés 2009. december 4–5. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézete, 265–312. p.

Berze Nagy János 1957. Magyar népmesetípusok I–II. A bevezető tanulmányt írta és a tudományos szerkesztést végezte Banó István. Pécs, Baranya Megye Tanácsa.

Bolte, Johannes–Polívka, Georg 1913–1932. Anmerkungen zu den Kinder- und Hausmärchen der Brüder Grimm 1–5. Leipzig, Dieterich’sche Verlagsbuchhandlung Theodor Weicher.

Czambel, Samo 1906. Slovenská reč a jej miesto v rodine slovanských jazykov: 1. oddelenie: Osnovy a iný materiál rečový. Turčiansky Sv. Martin, Nákladom vlastným.

Dobšinský, Pavol 1958. Prostonárodné slovenské povesti (zv. 3). Bratislava, Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry. http://zlatyfond.sme.sk/dielo/389/Dobsinsky_Prostonarodne-slovenske-povesti-Treti-zvazok/13 [2016.07.12.]

Dobšinský, Pavol 2005. Slovenské rozprávky. Rozprávky z našej klenotnice. Bratislava, Ikar.

Dömötör Ákos 1988. A magyar tündérmesék típusai (AaTh 300–749). Összeállította és a bevezetőt írta Dömötör Ákos. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport /Magyar Népmesekatalógus 2./

Gašparíková, Viera szerk. 1993. Slovenské ľudové rozprávky. 1. zväzok. Výber zápisov z rokov 1928–1947. Zapísali poslucháči Slovanského seminára Univerzity Komenského v Bratislave pod vedením profesora Franka Wollmana. Editorka a vedecká redaktorka Viera Gašparíková. Bratislava, Veda. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Gašparíková, Viera szerk. 2001. Slovenské ľudové rozprávky. 2. zväzok. Výber zápisov z rokov 1928–1947. Zapísali poslucháči Slovanského seminára Univerzity Komenského v Bratislave pod vedením profesora Franka Wollmana. Editorka a vedecká redaktorka Viera Gašparíková. Bratislava, Veda. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Gašparíková, Viera szerk. 2004. Slovenské ľudové rozprávky. 3. zväzok. Výber zápisov z rokov 1928–1947. Zapísali poslucháči Slovanského seminára Univerzity Komenského v Bratislave pod vedením profesora Franka Wollmana. Editorka a vedecká redaktorka Viera Gašparíková. Bratislava, Veda. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Géczi Lajos 1989. Ungi népmesék és mondák. Gyűjtötte és a bevezető részt írta Géczi Lajos. A Jegyzeteket, az irodalmat a jegyzetekhez és a Típusmutatót készítette Dömötör Ákos. Budapest–Bratislava, Akadémiai Kiadó–Madách Könyvkiadó /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXIII./

Géczi Lajos 1994. Ondava menti népmesék és mondák. Gyűjtötte és a bevezetést írta Géczi Lajos. Szerkesztette, a szöveget gondozta és a típusmutatót írta Nagy Ilona. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.

Grimm, Jacob és Wilhelm 18563. Kinder und Hausmärchen gesammelt durch die Brüder Grimm 3. Band. Dritte Auflage. Göttingen, Verlag der Dieterichschen Buchhandlung.

Grimm, Jacob és Wilhelm 2009. Családi mesék. Fordította és az utószót írta Adamik Lajos és Márton László. Pozsony, Kalligram.

Gulyás Judit 2011. Hitelesség, hamisítás, textualizáció. A Benedek Elek meséi kapcsán kialakult vita. In Benedek Katalin (szerk.): A népköltészet terített asztalánál. Benedek Elek emlékülés 2009. december 4–5. Budapest, MTA Néprajzi Kutatóintézete, 25–46. p.

Illyés Gyula 198612. Hetvenhét magyar népmese. Tizenkettedik kiadás. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.

Ipolyi Arnold 2006. A tengeri kisasszony. Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyűjteménye egész Magyarországról 1846–1858. Benedek Katalin szerk. Budapest, Balassi Kiadó /Magyar Népköltészet Tára 6./

Kawan, Christine Shojaei 1996. Mädchen sucht seine Brüder. In Enzyklopädie des Märchens. Handwörterbuch zur historischen und vergleichenden Erzählforschung 8. Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1354–1366. Sp.

Kovács Ágnes 1979. A hét holló. In Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon 2. Budapest, Akadémiai Kiadó, 534. p.

Kriza János 19722. A csókalányok. Válogatta Kríza Ildikó. A szöveget Kormos István gondozta. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.

Liszka József 2013. Átmenetek. Folklór és nem-folklór határán. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara /Monographiae Comaromienses 12./

Lüthi, Max 2008. Es war einmal. Vom Wesen des Volksmärchens. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.

Merényi László 1863. Dunamelléki eredeti népmesék. I. kötet. Pest, Heckenast Gusztáv.

Nagy Zoltán 2010. Fanyűvő Jankó. Palócföld meséi és mondái Nagy Zoltán gyűjtésében. Sajtó alá rendezte Benedek Katalin. Budapest, Balassi Kiadó /Magyar Népköltészet Tára X./

Němcová, Božena 1862: Národní báchorky a pověsti. V Litomyšli a Praze, Tiskem a nákladem Antonín Augusty /Sebrané spisy Boženy Němcové/

Němcová, Božena 1952. Slovenské pohádky a pověsti I. Praha, Československý spisovatel.

Němcová, Božena 1953. Slovenské pohádky a pověsti II. Praha, Československý spisovatel.

Němcová, Božena 1956. Národní báchorky a pověsti 2. Praha, Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a umění /Národní knihovna/

Němcová, Božena 1967. Az időkirály. Szlovák népmesék. Ford. Aczél János. Budapest–Bratislava, Móra Ferenc Könyvkiadó–Mladé letá.

Němcová, Božena é.n. [1971]. A három aranytoll. Válogatta és az utószót írta Andrej Melicherčík. Budapest, Móra Könyvkiadó.

Němcová, Božena 2010.: Slovenské pohádky a pověsti I. Bratislava, SnowMouse Publishing.

Němcová, Božena 2012. Slovenské pohádky a pověsti I. [online]. Praha, Městská knihovna v Praze. http://web2.mlp.cz/koweb/00/03/34/76/67/slovenske_pohadky_I.pdf [2016.07.12. ]

Ortutay Gyula szerk. 1960. Magyar népmesék 1–3. Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. A meséket válogatta és jegyzetekkel ellátta Dégh Linda és Kovács Ágnes. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Otčenášek, Jaroslav 2012. Antropologie narativity – problematika české pohádky. Praha, Etnologický ústav Akademie věd České republiky.

Pácalová, Jana szerk. 2012. Slovenské rozprávky (1845–1883). Zostavila, edičnú poznámku a komentáre, stručný náčrt dejín rozprávky v literárnom prostredí a doslov napísala Jana Pácalová. Bratislava, Kalligram–Ústav slovenskej literatúra SAV /Knižnica slovenskej literatúry 42./

Polívka, Jiří 1927. Súpis slovenských rozprávok. Sväzok III. Turčiansky Sv. Martin, Matica slovenská.

Rimauskí, Janko [Ján Francisci-Rimavský] 1845. Slovenskje povesťi 1. V Levoči u Jana Wertmüllera a sina.

Scherf, Walter 1995. Das Märchenlexikon 1–2. München, Verlag C. H. Beck.

Štefánik, Ján szerk. 1975. Bibliografia vydaní slovenských ľudových rozprávok slovenských zberateľov a Slovenských pohádek a pověstí B. Němcovej (1845–1974). Martin, Matica slovenská.

Tille, V.[áclav] 1937. Soupis českých pohádek II:2. Praha, Nákladem České akademie věd a umění /Rozpravy České akademie věd a umění. Třída III; číslo 74./

Uther, Hans-Jörg 2008. Handbuch zu den „Kinder- und Hausmärchen” der Brüder Grimm. Entstehung–Wirkung–Interpretation. Berlin–New York, Walter de Gruyter.

Uther, Hans-Jörg 2015: Deutsche Märchenkatalog. Ein Typenverzeichnis. Münster–New York, Waxmann.

Žeňuchová, Katarína 2014. Zbierka ľudovej prózy Samuela Cambela. Prameň k výskumu rozprávačskej tradície na Slovensku. Bratislava, Slavistický ústav Jána Stanislava SAV–Slovenský komitét slavistov.

 

 

József Liszka

Notes on the Central European Correlations of the Folktale Maiden Who Seeks Her Brothers (ATU 451)

This study examines the Central European correlations and interactions between oral and written traditions of the folktale on seven brothers changed into ravens, known as The Maiden Who Seeks Her Brothers (ATU 451). The international folkloristics distinguishes three subtypes of the tale, which are geographically relatively well circumscribeable, while contaminations of these (perhaps due to a number of fairy tale versions written by writers) are common, too. The paper also attempts to clarify to what extent can be the national variants of this type of tale considered specific (typically Hungarian, Slovak, Czech or German), and in what extent they are organic parts of the European folk tales. The paper also attempts to clarify that to what extent can be the national (Hungarian, Slovak, Czech or German) variants of this type of tales considered as specific (i.e. typically Hungarian, Slovak, etc.), and to what extent they are integral parts of the European collection of folktales.

Gömörfalva, Szeretetfalva, Vasutasfalva, Amerikafalva és társaik – Adalékok az 1914-es orosz betörést követő harcok során lerombolt kárpáti falvak újjáépítésére meghirdetett országos akcióhoz – 1.

Az orosz cári hadsereg 1914 őszén az északkeleti határnál, Uzsoknál betört Magyarországra, s rövid időn belül aránylag jelentős területeket foglalt el. 1915 áprilisáig sikerült teljesen kiűzni őket, a hadműveleti területeken azonban nagy károk keletkeztek, elsősorban 100 sárosi, zempléni és Ung megyei településen, de a harcok bizonyos mértékben Máramaros és Bereg megyét is érintették. A legnagyobb károkat Sáros vármegye szenvedte el, ahol 15 falu teljesen elpusztult. A lakóházakon túl a gazdasági és más épületek nagy része is tönkrement, s az állatállományból alig maradt valami. A lakosság egy része földönfutóvá vált, menekülni kényszerült (Szijj–Ravasz 2000, 174., 700–701. p.). A menekülés 1914 novemberében indult meg Zemplén vármegye Homonnai, Mezőlaborci, Nagymihályi, Szinnai, Sztropkói és Varannói járásaiból, Sáros vármegye Bártfai, Eperjesi, Felsővízközi és Giralti járásaiból, Máramaros Ökörmezői és Tiszavölgyi járásaiból, Ung Bereznai járásából és Bereg vármegye Alsóvereckei járásából (Kádár–Sarbó 1927, 27. p.). Akiknek lehetőségük volt rá, rokonaikhoz menekültek, de Zemplén és Sáros megyéből egyaránt aránylag sokan Budapestet választották úti céljuknak. A fővárosban azonban csupán az azokról a vidékekről érkezett menekültek kaphattak segélyt, akik élete veszélyben volt. A róluk való gondoskodással a kormány a fővárosi közjótékonysági ügyosztályt bízta meg. Az arra rászorulókat tömeglakásokon helyezték el, ahol a segélyt elsősorban természetbeni adományokban kapták, készpénzt csak nagyon ritka esetben utaltak ki számukra. A közjótékonysági bizottság feladata volt az oroszok kiűzését követően a menekültek hazaszállítása is (Kádár–Sarbó 1927, 27–29. p.). „A visszautazásra való készség leginkább a jobb módúaknál volt meg, de a segélyezettek is mindannyian iparkodtak, hogy minél előbb rendes lakóhelyükre jussanak. 1915. év február végén megkezdődtek az elutazások, a következő hónapokban már a segélyezett családoknak a fele elhagyta Budapestet. 1915. augusztus havában már csak 86 felvidéki menekült család élt Budapesten. Ebben a hónapban aztán a segélyezésük is megszűnt” (Kádár–Sarbó 1927, 29. p.). A hadműveleti területekről a lakosság zöme a környező megyékbe vagy pedig az adott megye háború által nem sújtott településeire menekült. A hazaszállításuk a visszatérésük engedélyezése után azonban közlekedési eszközök hiányában nem ment zökkenőmentesen. A Zemplén vármegyéből Sátoraljaújhelyre menekültek kapcsán a Zemplén c. lap is beszámolt erről a problémáról:

 

Alig hogy az ország megtisztult az orosz hordáktól, a kiürített községek lakossága azonnal útnak indult, hogy visszatérjen otthonába. Az elmúlt hét vasárnapján egy 800 lélekből álló menekült csapat indult el Újhelyről a felső járásokba. A visszaszállítás nagy gondot okozott hatóságoknak, mert vonaton lehetetlen volt a szállítás, kocsik pedig nem állottak rendelkezésre. A nehézséget azonban sikerült elhárítani. Andres Frigyes főhadnagy, az újhelyi trénosztag parancsnoka és lovag Serwatowszky főhadnagy, az Etapkommandó parancsnokának jóindulata segített a nyomorba jutottakon, amennyiben az említettek a főispán kérésére a legnagyobb készséggel 25 trén fogatot bocsátottak a hatóságok rendelkezésére, hogy a menekülteket elszállíttassák. A két parancsnok a cselekedetével újabb bizonyítékét adta a polgárság iránt már több ízben tanúsított előzékenységének és jóakaratának, amiért csak a legnagyobb elismeréssel adózhatunk nekik az egész közönség nevében.1

 

Az ellenség kiűzését követően kezdetét vehette az újjáépítés. A fedél nélkül maradtak különféle alkalmi építményekben és átmeneti szállásokon voltak kénytelenek lakni. A kormány tudatában volt, hogy az ország lakosságának segítsége nélkül nem tudja megoldani a háború okozta károk helyreállítását és a rászorulók ellátását, a háborús kiadások miatt ugyanis 1915-ben már jelentős gazdasági nehézségekkel kellett szembenéznie. A hátország lakosságát a háború kitörését követően folyamatosan valamilyen adakozásra szólították fel, 1915-ben már napirenden voltak különféle adománygyűjtések a hadiözvegyek, hadiárvák, rokkantak, sebesültek, a fronton harcoló katonák stb. megsegítésére, sőt már háborús emlékjelekre is gyűjtöttek (L. Juhász 2010, 17–52. p.). A kormány még 1914 novemberében meghirdette az első hadikölcsönt (háborús kiadásokat finanszírozó állami értékpapír), s a lakosságot a propaganda különféle eszközeivel ennek jegyzésére ösztönözték. 1918-ig összesen 8 alkalommal bocsátottak ki ilyen kötvényeket (Szijj-Ravasz 2000, 238–240. p.)

A magyar minisztertanács 1915. június 5-én tárgyalta a háborús károkat szenvedett községek segélyezésének és helyreállításának kérdését. Az ülésről szóló jegyzőkönyv szerint a helyreállítási költségeket hivatalosan 7-8 millió koronára becsülték (Szabó 2009, 159–162. p.). A falvak felépítése anyagi fedezetének biztosítása már elképzelhetetlen lett volna társadalmi adománygyűjtés nélkül. Ennek megszervezése és irányítása céljából alakult meg 1915 augusztusában Khuen-Héderváry Károly volt miniszterelnök vezetésével a Feldúlt Tűzhelyeket Újjáépítő Országos Bizottság (Szijj–Ravasz 2000, 174. p.).

Az újjáépítő bizottság gyűjtéssel kapcsolatos felhívását közzétették az országos, regionális, valamint helyi lapokban is, hogy a lakosság minél szélesebb köréhez eljuthasson. Az első világháború idején a rádió még ismeretlen volt, így a sajtó rendkívül fontos szerepet töltött be a tájékoztatás és tájékozódás terén, ma pedig a hátország háborús mindennapjait kutatók fontos forrása. Azáltal, hogy a kárpáti falvak újjáépítésével kapcsolatban az első világháborús szakirodalomban szinte alig találhatunk adatokat, a korabeli lapok szerepe a kutatók számára még inkább felértékelődik.

Az alábbiakban az újjáépítési mozgalmat elsősorban a ma Szlovákiához tartozó akkori Magyarország megyéiben megjelenő lapok segítségével kívánom bemutatni különféle felhívások, hírek, beszámolók stb. alapján. Célom egyúttal a korabeli újságokat egyfajta adatközlőknek tekintve annak a prezentálása is, hogy e forráscsoportban megjelent különféle műfajú írások segítségével az újjáépítési mozgalom országos és lokális vetületei egyaránt rekonstruálhatóak.

A lakosság érzelmeire lehetőleg minél nagyobb mértékben hatni akaró, s nem kevés pátosszal megfogalmazott országos felhívás terjedelmes szövege hűen visszatükrözi a korszellemet és a korabeli háborús propaganda nyelvezetét is:

Feldúlt tűzhelyeinkért!

Magyarország vármegyéihez, városaihoz és tehetős társadalmához szólunk. Mindazokhoz, akiket megkímélt a világháború pusztító forgataga, akik bár megfeszült idegzettel, de mégis távol minden veszedelemtől, dolgozhattak önmaguknak, kedveseiknek.

A nagy magyar Alföld, a Dunántúl már be volt vetve, a gyárakban folyt a hasznot hozó munka, az üzletember megkötötte az üzletét, míg a Kárpátokban élethalálharc dúlt, hogy minden élet, minden munka, minden üzlet, minden család minden otthona a mienk marad-e?

A magyar katona és nagy szövetségesünk világraszóló ereje visszavetették az ellenséget. Lengyelországot felszabadítottuk, bent Oroszország szívében kergetjük már az oroszt és a fenyők újra szabad napfényben fürödve állanak a vérlepett szabad Kárpátokban. De a győzelemnek ára is volt! Hőseink temetője lett a Kárpátok hegye-völgye, a kegyelet örök földje, ahova elzarándokol majd az utód, hogy a névtelen sírokra letehesse a hála hervadhatatlan koszorrúját. Az erő, mely »őseinket felhozá Kárpát szent bércére«, meg is tartotta halálmegvető hősiességgel a Kárpátokat és vele Magyarországot: az Alföldet, a kincses Erdélyt, a televény Bánátot és a gyümölcsös Dunántúlt.

Mienk a győzelem, – óh, de milyen lehetett volna a pusztulás, ha a győzelem is ennyibe került. Községek, falvak mentek tönkre százszámra a Kárpátokban, a kis helységek lakóinak nincs lakóhelye, a tűzhely üszkös téglahalom és hamu lett. Gránátok fúrták át az ereszt, ahol máskor a fecske fészkel, tűz égette fel a gerendát, ahol aranyfényben csillogó kukoricasor mesélte eddig, hogy élet, béke, nyugalom volt.

Sáros vármegyében 20, Zemplénben 20, Ung vármegyében 5 község és falu pusztult el teljesen, töméntelen ezen kívül a községek és falvak száma, amelyek részben szenvedtek. Több mint 5000 ház semmisült meg. Nincs igavonó állat, nincs marha, nincs baromfi, mindent elhajtott, elpusztított az orosz. A mezőt nem lehet felszántani, a földet bevetni, a gyermeket iskolázni.

Siessünk az érettünk szenvedő Kárpátok segítségére! Az állam megtette, amit tehetett, gondoskodott az első segítségről, gondoskodott arról is, hogy a feldúlt tűzhelyek felépüljenek. De Magyarországnak, a magyar vármegyéknek, városoknak és a társadalomnak nem lehet közömbös, hogy miként épülnek újra a Kárpátok elpusztult falvai. Szegény és elhagyott volt eddig ez a vidék, kultúrája elmaradt, a hála érzete, a magyarság szeretete és kegyelete kötelességé teszi, hogy gondoskodjunk róla, hogy többé ne legyen szegény elhagyatott és kulturálatlan.

Újjá, szebbé, egészségesebbé és magyarrá építjük az elpusztult falvakat, hogy gyermekei még az unokákban is arról meséljenek, hogy milyen csodát tett a magyar hála és szeretet. Magyar óvodák és iskolák támadnak a ruthén és tót falvakban és magyar imával fogja megköszönni a föld szegény népe a kegyelmes Istennek, hogy a magyarság szívét feléje fordította, és hogy őt a magyarság szívére zárta. [kiemelés tőlem: L.J.I.]

Mindnyájunknak közös, szent munkája az, hogy így történjék.

Ezért alakult meg a Háborúban Feldúlt Tűzhelyeket Újra Felépítő Országos Bizottság (Budapest Képviselőház), amely Magyarország gazdasági, technikai és művészi legjobb erőinek bevonásával, a hatalmas magyar sajtó támogatásával akarja célját megoldani. Ezért fordulunk Magyarország vérmegyéihez, városaihoz és tehetős társadalmához, hogy segítsenek munkánkban, lássanak el termékenyítő gondolatokkal és pénzzel, hogy leróhassuk hálánkat a Kárpátok népe iránt és egy fokkal előbbre vigyük a kultúra útján. A szív szeretetével, a gondolkodás bölcsességével lehet ezt elérni. A szeretet és gondolkodás vezet ahhoz, hogy pénz, pénz és pénz szükséges ehhez a munkához.

A Kárpátokban elveszett kedveseinek és szívének épít emléket, aki a Kárpátok népét segíti. Ha azok a vármegyék, azok a városok és az a társadalom, amelyet megkímélt, sőt üzlethez juttatott a háború, engedelmeskednek a szív és az ész szavának, a Kárpátok elpusztult vidéke szebb, jobb és magyarabb lesz, mint valaha volt.

Budapest, képviselőház, 1915. Szent István király napján.

A Háborúban Feldúlt Tűzhelyeket Újrafelépítő Országos Bizottság:

Gróf Khuen-Héderváry Károly v.b.t.t. elnök,

Gróf Andrássy Gyula v.b.t.t.,

Gróf Apponyi Albert v.b.t.t.,

Berzeviczy Albert v.b.t.t.,

Gróf Zichy Aladár v.b.t.t.,

Pekár Gyula orsz. képv. alelnök2

A sajtóban megjelent hírek tanúsága szerint azonban az adománygyűjtés az ország több pontján már korábban, jóval e „központi” felhívás közzététele előtt elkezdődött. Debrecen elöljárói például az országos felhívás megjelenése előtt pár hónappal elhatározták, hogy az felépítenek egy teljes elpusztított sárosi falut, amely elkészülte után a Debreczenfalva nevet kapja majd. A város vezetése felhívással fordult egyúttal az ország törvényhatóságaihoz is, hogy azok is kövessék példáját:

 

Kedves Barátaink és Atyánkfiai!

Köztudomású dolgot írunk és mégis írjuk. Köztudomású és ismert az a pusztulás, amelynek hazánk északi vármegyéi, községek és egyesek ki voltak téve a téli hadjárat kegyetlen súlyai, a vad, mindent szenvedéllyel pusztító ellenség fegyvere alatt. Községek és egyesek évtizedek építő munkájának eredményét veszítették el, míg dicső hadseregünk, hű szövetségesünk féket tudott vetni és ki tudta űzni a Kárpátok bércei közül az ellenséget.

Istené legyen érte a dicsőség, ma már tiszta a szent haza földje az ellenségtől. Az ádáz tusa megszűnt, az ágyúdörgés elnémult. De néma könnyek hullanak a hazáért menekülők szeméből a pusztulás és romok között, munkásságuk évtizedes gyümölcsét siratva meg.

Ha volt valaha, úgy most van itt az az idő, melyben minden érző kebelnek fel kell dobognia attól a gondolattól, hogy hazánknak ezt az elpusztult részét újjáépítsük. És ez a szent kötelesség reánk, azokra vár, kik csak a dicső hadseregünk által foglyul ejtettekről ismertük és láttuk az ellenséget, kik nem szenvedtük közvetlenül személyünkben, anyagi javainkban annak zsarnoki nyomását, sarcolását.

Ez a gondolat vezette Debreczen közönségét, amidőn felbuzdulva mozgalmat indított az iránt, hogy egy ellenségtől elpusztított felsővidéki községet felépítsen.

Erre a célra szavazott meg törvényhatóságunk 2000 koronát, hogy ebből a községháza felépíttessék. A Vörös Kereszt debreczeni fiókjának intéző bizottsága, amelynek kebelében a gondolat megszületett, egyidejűleg társadalmi mozgalmat indított s felhívta adakozásra az egyházakat, pénzintézeteket és magánosokat, hogy adományaikkal egy elpusztult sárosmegyei falut segítsenek újjáépíteni. E falu Debreczenfalva nevet fogja viselni s késő maradékoknak hirdetni fogja, hogy a világháború nemzedéke méltó akart lenni a nagy időkhöz, nagy eseményekhez, melyek átzúgtak felette. Megtesszük, meg kell tennünk mindent, be kell bizonyítanunk ellenségeinknek, hogy az egy ezredév óta itt lakó annyi harcos küzdelmet kiállott nemzet életképes újat alkotni is tud ott ahol az ellenség annyi szenvedélylyel pusztított.

És mi bízunk bennetek is, kikhez megkereső szavunkat intézzük. Bízunk, hogy nem lesz Szent István koronájának szép birodalmában egy ellenségtől nem érintett törvényhatóság sem, mely meg ne hozná áldozatát az elpusztult község újjáépítésére. Az a föld, amelyet megépíteni kívánunk, őseink megszentelt vérével áztatott hazai föld. Fiaink, a szép magyar alföld gyermekeinek vére szentelte meg újra és adta át vissza nekünk. Menjünk tehát seregestül filléreinkkel, gazdaságunkkal segítségére az ott lakóknak, kik ott hősiesen elesett véreink sírjának ápolására is hivatottak lesznek, s kik e kötelességüket kétszeres buzgalommal fogják végezni, ha tudják, érzik, hogy az egész ország tettekben nyilvánuló szeretete sugárzik mindenfelől feléjük.

Bizalommal kérünk benneteket kedves barátaink, Atyánkfiai, hogy Debreczen város közönségének áldozatát meghaladó áldozatkészséggel siessetek az ellenségjárta megyék lakosságának segítségére.3

A debreceni városvezetés néhány tagja még 1915 júliusában személyesen ellátogatott a háború sújtotta vidékre, hogy kiválasszák az újjáépítendő települést. Választásuk a Zboróhoz tartozó Váraljára esett:

A városi tanács július hó 13-ikán tartott üléséből a polgármestert, közművelődési tanácsnokot és polgármesteri titkárt küldötte ki, hogy Domahidy Elemér főispán vezetése alatt a Vöröskereszt megbízottaival együtt menjenek a helyszínére és válasszák ki azt az elpusztult községet, melynek felépítését Debreczen közönsége vállalja magára. A bizottság július hó 14-ikén elutazott Sárosmegyébe, ott érintkezésbe lépett a megye főispánjával és többi vezető férfiaival. Együtt megtekintették az elpusztult községeket és a július hó 16-án Bártfafürdőn tartott értekezleten megállapodtak abban, hogy Zboró községhez tartozó Podhradz (magyarul: Váralja) nevű teljesen elpusztult falut fogja Debreczen városa felépíteni. Az emlékezetes értekezletről emléklapot szerkesztettek két példányban, az egyiket Debreczen, a másikat Sárosmegye levéltárában helyezték el.4

A debreceni példa szinte azonnal követőkre talált és országos méretet öltött. Több megyei jogú város is eleve úgy hirdette meg a gyűjtési akciót egy-egy teljesen elpusztított falu újrafelépítésére, hogy az elkészülte után vagy a megyeszékhely, vagy pedig a megye nevét viseli majd. Szeged például Kisszegednek, Bihar megye Biharfalvának, Nagyvárad Nagyváradfalvának, Miskolc Újmiskolcnak, Kecskemét Újkecskemétnek, Kassa Kiskassának, Sopron megye Újsopronnak tervezte elnevezni az újjáépített települést.5 Hogy e névadási mozgalom országszerte népszerűvé vált, abban valószínűleg a hiúsági tényező is szerepet játszott.

Más magyarországi megyékhez hasonlóan a ma Szlovákiához tartozó egykori vármegyék között is akadtak olyanok, amelyek majd a nevüket viselő egész település felépítését tűzték ki célul. Komárom megye például Komáromfalvát, Nyitra Nyitrafalvát, Trencsén pedig Trencsénfalu felépítésére hirdetett gyűjtést. A korabeli gyakorlatot követve a megyék által kiadott felhívások sem nélkülözték a pátoszt, hiszen fontos volt, hogy minél nagyobb mértékben hassanak a lakosság érzelmeire, ezzel is fokozva az adományozó kedvet, ahogy erről hogy egyebek között a Vágvölgyi Lapban közzétett felhívás is erről tanúskodik:

Újdebreczen után Újszombathely, aztán Trencsénfalu. És ezzel a sor még nincs befejezve. Épülni fognak a kárpátaljai falvak, szebb házak, kényelmesebbek, jobbak emelkedni fognak a régiek romjain… Épülnek a kárpátaljai falvak Sárosban, Zemplénben, Ungban, Beregben és Máramarosban, hol a múlt télen az ellenség pusztított. A nemes gondolat, hogy a hazai közönség áldozatkészsége segítsen a nehezen sújtott vidékek szegény lakóin, mindenütt meleg visszhangra talált. Így fogamzott meg nálunk is a terv, hogy Trencsén vármegye építsen fel szintén egy kárpátaljai községet és keletkezik majd Beregben Trencsénfalva.

…Nem vagyunk gazdagok. Szűkebb hazánk: szép Trencsén megyénk nincsen annyi   kinccsel megáldva, mint számosan a közelebbi és távolabbi szomszédai közül. De van a Trencsén megyei közönségnek egy szép jellemvonása: nagy hazafias áldozatkészsége, mely szép tulajdonsága megdöntött a múltban sok nehéz akadályt és teremtő erőt nyújt a jövőben is. Meglesz Trencsénfalu ott a magas Bereg megyei csúcsok alján és hirdetni fogja a Trencsén megyei közönség hazafias áldozatkészségét.

Nem kellett hozzá rábeszélés, nem kellett agitáció, hogy a nemes gondolat, melyet Boksay Bertalan törvényhatósági bizottsági tag a vármegye utolsó közgyűlésén egyszerű meleg szavakban megpendített, népszerűvé legyen. Vármegyénk intéző körei azonnal magukévá tették ez a nemes tervet és a vármegye közönsége érzi, hogy hazafias kötelességet ró le, ha ott a Kárpátok aljában a koldusbotra jutott rutén népnek Trencsénfalut felépíti. Szívesen ad a kevésből is annyit, amennyit adhat, s annyit, amennyi elég legyen a nemes terv megvalósításához.

Minket megmentett a Mindenható a sors súlyos csapásaitól. Hős fiaink, kik ott a Kárpátok gerincén megakadályozták az ellenséget, hogy lábát tegye vármegyénk területére is. Az ellenség csak aránylag kis területeket szállhatott meg Felsőmagyarországon, óriási túlerővel és óriási áldozatokkal. Itt is csak rövid ideig vethette meg a lábát, hős fiaink nem tűrhették, hogy hosszabb ideig itt időzzön. De ez a rövid idő is elegendő volt, hogy barbárságát megmutassa. A kárpátalji falvak romjai és a vagyonától kifosztott nép szomorú tanúságot tesznek az ellenség kegyetlen látogatásáról.

Az ország közönsége vállalkozik arra, hogy behegessze a sajgó sebeket. És ebben a nemes, hazafias munkában Trencsén vármegye akar az első közt lenni. Abból, ami neki megmaradt, akar a vármegye közönsége juttatni azoknak, akiket mindenüktől megfosztottak. Bebizonyítani akarja testvéri szeretetét polgártársai iránt, ott, az ellenségtől feldúlt vidéken.

Meglesz Trencsénfalu, mert Trencsén vármegye közönsége úgy akarja.6

Gömör Gömörfalvát, Nógrád vármegye pedig Nógrádfalvát kívánta felépíteni a legnagyobb károkat szenvedett Sáros megyében. Aránylag jelentős összegeket szavaztak meg a költségvetésből egyrészt az építkezés támogatására, másrészt pedig a gazdasági felszerelésre és az állatok vásárlására is.

A vármegye elhatározta, hogy egy községet Sárosvármegyében Nógrádfalva név alatt felépít. Erre a célra a megye milléniumi alapjából 5000 koronát szavaz meg azzal, hogy netáni szükséglet esetén ezen alapból további 5000 korona használható fel. Az egész megyében gyűjtést indít e célra és a begyülendő összeg arányában fogja a megye a kiválasztandó falut felépíteni. További 3000 koronát szavazott meg a közgyűlés az alispán rendelkezésére abból a célból, hogy a felépítendő falu lakosai részére marhaállomány és gazdasági felszerelés beszerezhető legyen…7

A felhívást követően rövidesen megjelentek a különböző adományokról szóló hírek és kimutatások, s értesülhettek az olvasók az adománygyűjtés céljából szervezett különféle kezdeményezésekről, rendezvényekről stb. is. Komáromfalva felépítésének támogatására például a Komáromi Úri Kaszinó tagjai adományából 600 koronát szavazott meg,8 a komáromi főgimnáziumban pedig a tehetségesen festő diákok olajfestményei számára rendeztek sorsolást.9 Gömörfalvát Sárosnak! címmel a Rozsnyón megjelenő regionális lap felhívásában is megemlítik, hogy Nógrádhoz hasonlóan több helyen, például Érsekújvárott10 és Gömörben szintén megszavaztak a hatóságok egy nagyobb összegű adományt erre a célra:

…Szabadrendelkezési alapunk múlt évben történt s gyümölcsözőleg elhelyezett megtakarításának terhére 5000, azaz ötezer koronát szavaztunk meg egy Sárosvármegyében létesítendő s nevünkkel vonatkozásba hozott falu céljaira s a vármegyénk területén közigazgatási hatóságaink által a gyűjtést alábbi kérelmünk kapcsán elrendeljük s jelen véghatározatunkat közrehirdetve a szabályszerű fellebbezési határidő leteltével a m. kir. Belügyminiszter Úrhoz felterjeszteni és Sárosvármegye közönségével, valamint a Háborúban Feldúlt Tűzhelyeket újra Felépítő Bizottsággal közölni határozzuk s a többi intézkedések megtételével az alispánunkat megbízzuk…11

 

Nyitra vármegye nagyobb összeget, 60 000 koronát szavazott meg egy teljes falu, Nyitrafalva felépítésére, amelyet a vármegyéről kívántak elnevezni.12

A háborús pusztítások által leginkább sújtott Sáros vármegyében megjelenő Eperjesi Lapok folyamatosan közölte a vármegye újjáépítésével kapcsolatos híreket, s arról is tudósított, hogy az ország területén mely megyék, városok, szervezetek vagy személyek stb. adakoztak Sáros újjáépítésére. Egyebek között innen is értesülhettek az olvasók, hogy „Gömörvármegye közönségének áldozatkészségéből” Ondavafő község épül újjá,13 s a Rimaszombatban tervezett jótékony célú teadélutánról is hírt kaphattak:

A Gömörvármegye által építendő sárosi falu javára december 12-ikén, vasárnap d.u. 5 órakor teadélután lesz a vármegyeház nagytermében. A rendezésben részt vesz a Rimaszombatban állomásozó 80. gyalogezred tisztikara is, mely ez alkalommal fog barátságos ismerkedést kötni az ottani polgári társadalommal. A jótékonycélú teadélutánon a 80. gyalogezred zenekara fog a közönség szórakoztatásáról gondoskodni, s ez alkalommal az ezred tehetséges karmestere Frydrich Ferenc vezetése mellett fog a zenekar a finomabb nüanszú zeneszámokkal bemutatkozni. A teadélutánra külön meghívókat nem bocsátottak ki, de a falragaszokon s hírlapi úton hívják meg a közönséget. Úgy a hölgyek, mint az urak utcai öltözékben jelennek meg. Beléptidíj egy csésze teával és süteménnyel együtt 3 kor.14

A megyék és nagyvárosok mellett különféle egyesületek, csoportok is gyűjtést indítottak, a szabadkőművesek például Kőművesfalva felépítését hirdették meg, de ezen túl e gazdaságilag elmaradt vidéken a lakosság szociális helyzetének javítását is tervezték:

…a városokon kívül egyesületek és intézmények is hozzájárulnak már a városok akciójához. Edényekkel, ágyneműekkel, bútorokkal és ruhafélékkel segítik az elpusztult kárpáti falvak árva lakóit. A szabadkőművesek Magyarországi Symbolikus Nagypáholya egy egész falut fog felépíteni Kőművesfalva névvel. A nagypáholy nagymestere dr. Bókay Árpád egyetemi tanár szép felhívást intézett a szabadkőművesekhez és ebben a felhívásban a többi közt ezeket írja: A lerombolt bűzös, szűk levegőjű putrik helyett építsünk emberi méltósághoz és emberi igényekhez méltó lakásokat, igyekezzünk Tirol és Svájc kultúráját, gondatlan jómódját megtelepíteni a magyar hegyek között…15

Az ország diáksága Diákfalva felépítésére hirdetett országos adománygyűjtési akciót:

Lázban van az egész ország. Mindenki siet fillérjeivel a muszkahad ártatlan áldozatainak, a felvidéki elpusztult falvak lakosainak segítségére. Megyék és városok, gazdag mágnások és pénzintézetek után sorompóba állnak a diákok is. »Diákfalvát« építsünk, ez a jelszavunk. Milyen szép eszme! S még szebb, hogy az eszme testet fog ölteni. Az egész ország diáksága összefog, hogy a Diákfalvát felépítsék. És Diákfalva állani fog és hirdetni fogja, hogy nem fajult el az ősi magyar vér!…16

Az oktatási intézményekben országszerte különféle rendezvényeket, „kultúresteket”, színházi előadásokat stb. is szerveztek. Az iskolákban működő önképző körök és más iskolákhoz kötődő egyesületek, szervezetek is aktivizálódtak, mint például a rozsnyói főgimnázium Petőfi Sándor nevét viselő önképzőköre:

A helybeli ev. főgimnázium ifjúsága már megindította a maga körében a gyűjtést a Diákfalva javára. A gyűjtés várhatólag eredményes lesz, habár a mai nehéz viszonyok közt a diákoktól illetőleg rajtuk keresztül a sokoldalúan igénybevett szülőktől nagy összeget kívánni sem lehet. Az ifjúság hazafias készsége mellett szól azonban az a körülmény is, hogy a Petőfi Önképzőkör legutóbbi ülése alkalmával 50 koronát szavazott meg az építendő »Diákfalvára«, s ugyanakkor azt is elhatározta, hogy az önképzőkör tőkéjéből 500 koronát fordít a tanári kar hozzájárulásával a III. magyar nemzeti hadikölcsönre. Megjegyzendő, hogy a Petőfi Önképzőkör az első és második hadikölcsönre már ezerszáz koronát jegyzett. Az ifjúságnak a mai nagy időkhöz alkalmazkodó gondolkodása mindenki szívét örömmel töltheti el.17

A diákság köréből más kezdeményezések is indultak, az egyik kassai helyi leányiskola például azzal a merész ötlettel állt elő, hogy az ország leányiskolái is építsenek újjá egy falut Szeretetfalva néven:

Felhívás az ország valamennyi leányiskolájához!

Iskolás leányok!

Magyar honleányok!

Hozzátok intézi kérő szózatát a kassai ált. felső leányiskola VI. oszt. növendékserege. A magyar diákok lélekemelő példáján felbuzdulva, alakot öltött bennünk is az érzés, mely eddig is forrongott lelkünkben és kereste kifejezésének formáját.

Íme megtaláltuk: állítsunk mi is hazaszeretetünk szent érzésének örök emléket, építsünk mi is egy sárosi falut és nevezzük el arról az érzésről, melyből felépül: Szeretetfalvának.

A legcsekélyebb adományt is örök értékűvé teszi adakozójának nemes érzése. Minden fillért hálásan fogadunk és kérjük, hogy az adományokat a kassai áll. Felső leányiskolához a cél megjelölésével eljuttatni szíveskedjék.18

 

Az említett leányiskola tanulói adománygyűjtés céljából a kassai színházban műkedvelő előadást is szerveztek.19

Születtek olyan elképzelések is, hogy az újjáépített települést valamelyik történelmi személyről nevezzék el. A zempléniek által tervezett felső-zempléni falu, Ilonafalva Zrínyi Ilonáról kapta volna a nevét. A vármegyéből induló kezdeményezés az országos sajtóban is nagy publicitást kapott, mint ahogy az adománygyűjtés céljából rendezett Ilona-estek is.20 Ilonafalva óvodáját a Sátoraljaújhelyi Járásbíróság kívánta felépíteni. A kezdeményezéssel kapcsolatban egy olvasói levél is érkezett a Zemplén c. lap szerkesztőségébe, mely arról számolt be, hogy a Budapesti Hírlapnak köszönhetően három és fél hónap alatt tíz­ezer korona gyűlt össze Ilonafalvára. A levél írója is az óvoda építését kívánta támogatni azzal a határozott kikötéssel, hogy az óvoda magyar tanítási nyelvű legyen.

Én is Ilonafalván szeretném megépítve látni a Sátorajaújhelyi Járásbírósság Óvodáját. Viszem a perselyt Ilonafalvára. Felajánlom gyűjtésem eredményét, amely eddig takarékpénztári könyvben elhelyezett 800 koronát tesz ki és naponkint növekszik, a szélesen megalapozott ilonafalvi akciónak.

Csupán egy kikötésem van: az óvoda tót vidéken állíttassék fel és magyar nyelvű legyen, tehát ha Ilonafalva már meglevő falu kereteibe helyezkedik bele, az a falu olyan legyen, amelyben iskola még nincs s ahol a kormány hajlandó állami iskolát fönntartani…

Hazafias tisztelettel: Schiller Kálmán, Sátoraljaújhely21

 

A háború sújtotta falvak felépítését célzó akcióba az egyházak is bekapcsolódtak. Az Országos Katholikus Szövetség a Budai Katholikus Kör ötletét felkarolva országos felhívással fordult Magyarország katolikusaihoz, hogy építsék fel együtt Máriafalvát:

Nem szabad elmúlnia ennek a világtörténelmi időnek a magyar nemzet feje fölött anélkül, hogy örökös, nem muló emléket ne állítana Annak, aki az ő szentséges imájával, mint ezer éven át annyiszor, megint megsegítette a magyart. A Magyarok Nagyasszonya, a Boldogságos Szűz, akinek a képe ott lobogott a zászlón a Muhi pusztáján a Sajó mellett, akinek a selymes, aranyos képe ott hanyatlott el azon a vadviharos felhőszakadásos délutánon Drághfy kezében a mohácsi sikon, az elbukott ország zászlaján, hogy megint fölragyogjon Petneházy vasmarkában Buda várfokán: Ő, aki ott volt velünk az ország nagy bajaiban és nagy örömeiben, Ő ott volt velünk a Kárpátokban is. Én láttam ott a januári télben és beszélhetek róla. Ott volt a Szent Szűz, úgy mint Mohácsnál, úgy mint Buda ostrománál, a Kárpátokban is; ott volt a kis rutén falusi templomok ikonosztázán, amelyek elé térdelve imádkozni járt a magyar baka, ha a rajvonalból pihenő napokon a tartalékba került; ott ragyogott a képe az esztergomi fiuk csukaszürke sapkáján, akiket a csillogó ezüstös Mária-érmekről az oroszok gárdistáknak néztek, ott volt a Szent Szűz képe előttünk, amikor előrementünk, amikor küzdöttünk és amikor hosszú hetekig kitartva egy helyben, égi segítségre volt szükségünk, hogy el ne vesszen az erőnk a rettenetes harcban.

És ennek az emlékét akarja most megörökíteni az ország katholikus népe. A Nagyasszonyét, a Patronáét, akinek a képe ott ragyogott a kárpáti hóban, a zöld fenyőerdőkben, a halállejtőkön, szétrobbanó kis fehér srappnelfelhők és völgytorkok mélyén gomolygó fekete emberrajok felett: zászlókon, érmeken, kis rutén templomok képein, kötözőhelyeken, nyöszörgő sebesültek fohászos ajakán mindig ott volt Ö, akit a magyar hív, ha bajban van, a segítő Szűz Mária. Ezért akarja most az Országos Katholikus Szövetség vezetése mellett a magyarkatholikus társadalom, hogy Máriafalva épüljön a Kárpátokban. A Budai Katholikus Kör kezdte, az ország katholikussága folytatja és meglesz. Tudjuk, hogy meglesz, mert meg kell lennie, mert anélkül nem volna igazán magyar a magyar. Már eljött az ország főpapja, hogy áldását adja a műre; az ország hercegprímása ott volt az esztergomi vár alatti klastrom-teremben, ahol fehérruhás leánykák énekelték össze a jószívű emberek adományait Máriafalvára. Két nappal később pedig, Immakulata előestéjén, Budapesten, az ország fővárosában a nemzet főurai jöttek össze ugyanebből a célból: a Széchényiek, az Esterházyak, a Zichyek, mindazok a nagy nemzetségek, amelyek ezer esztendeje segítenek föntartani ezt a hazát, akik maguk vagy fiaik személyében ott küzdöttek és vérzettek abban a háborúban is. Ott voltak a főurak, a polgárság és a harctérről sebesülten vagy betegen visszatért küzdők. Háromezer koronánál többet hozott Máriafalvára ez az egy este: az hat vagy hét új ház, de hátra van még az iskola, a templom. Hisszük, hogy Magyarország katholikus népe, püspöki székhelyei, amelyek most következnek, meg fogják tenni a magukét, hogy megszülessen Magyarországon a legszebb Mária-emlék és felépüljön a Kárpátokban az országot megmentett Segítő Máriafalva.22

Az adománygyűjtések és jótékonysági rendezvények propagálásában a korabeli lapoknak kezdettől fogva pótolhatatlan szerepük volt. Sok újság szerkesztősége maga is gyűjtött pénzadományokat, s ezen túl folyamatosan tételesen közölték az adományozók névsorát a befizetett összeggel vagy természetbeni adománnyal együtt. A nyilvánosság tehát tudomást szerezhetett róla, hogy ki és mennyit adományozott, de az is kiderült, ki nem kapcsolódott be. A sajtó munkatársai országos gyűjtést is hirdettek egy Sajtószállás nevet viselő település felépítésére, melynek ötletét Sas Endre nagyváradi hírlapíró vetette fel, s a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége teljes mértékben támogatott.23 A Sajtószállással összefüggésben felmerült annak terve is, hogy az újjáépített településen egy üdülőház is épüljön a sajtó munkatársainak:

Jogos önérzettel mondhatjuk, hogy a vidéki hírlapírók a legteljesebb lelkesedéssel, a legnagyobb buzgalommal teljesítik a mai nagy időkben kötelességüket. A háború megritkította a redakciókat. És ennek dacára, mégis az itthon maradt kis sereg munkáján nem látszik meg a fogyatkozás, sőt inkább úgy tűnik fel, mintha most többen dolgoznának.

A vidéki hírlapírók – szerénytelenség nélkül mondhatjuk – megfeszült erővel végzik kötelességüket s a legnagyobb eredménnyel szolgálják a háborús jótékonyságot, a mely a sajtó nélkül nem érhette volna el az elért hatalmas eredményeket.

Ezek előrebocsájtása után – kivételesen a magunk ügyében, a mi számunkra indítottunk útnak egy kérő szót a magyar közönséghez, amelyet mindig a legnagyobb készséggel és önzetlenséggel szolgáltunk.

A Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége beilleszkedni készül a lerombolt kárpáti tűzhelyek újjáépítésének mozgalmába, nemcsak olyképpen, mint hónapok óta cselekszi, hogy hozzájárulása buzdítja az ország közönségét, hanem fölépíteni óhajtja a »Sajtószállást« és abban egy hajlékot, és üdülőházat, ahol fáradt újságírók kipihenhetik magukat, erőt gyűjthetnek a további munkára…

Minden fillér építeni segíti azt az új kárpáti falut, a mely a »Sajtószállás«nevet fogja viselni. A sajtó mindenkori munkásai pedig időtlen időkig őrzik ennek a speciális alkotásnak hírét, és alapítóinak emlékét.24

A későbbiekben az adakozással kapcsolatos hírek már nem egy falu, hanem „csupán” egy üdülő felépítését említik. Valószínűleg közben felmérhették lehetőségeiket, s ezért mondhattak le eredeti tervükről. Később egyebek közt a Komáromi Lapok is már csupán az üdülő felépítésére beérkezett adományokról tájékoztatta olvasóit:

Épül a »Sajtószállás«.

A beteg és üdülésre utalt vidéki hírlapírók gyógyító telepének létesítéséhez a sajtó közhasznú munkáját értékelni tudó intézmények és magánosok a következő adományokkal járultak: Legutóbb Kassa város törvényhatósága a Bártfán épülő »Sajtószállás« céljaira 100 koronát szavazott meg. Lenkei Lajos a V.H.O.Sz. alelnöke egy »névtelen« adománya gyanánt 500 koronát juttatott a nemes célra. Adakoztak még: Szepes vármegye 200 K, Miskolc város 200 K, Komárom vármegye 100 K, Pécs város 100 K, Budapest székesfőváros 100 K, Ujvidéki Izraelita Nőegylet 150 K, Feministák Szegedi Egylete 50 K, Felebaráti Szeretet Szövetség Szeged 50 K, Kaposvári Jótékony Nőegylet 50 K. A szombathelyi hírlapírók Békefi Dezső szerkesztő vezetésével január 13-án igen előkelő és művészi színvonalú hangversenyt rendeztek a »Sajtószállás« javára… Ugyancsak az ország több nagyobb városában rendeznek legközelebb a kiválóan humánus célra színi előadásokat és hangversenyeket.25

Bár a Sajtószállás felépítésére született eredeti ötlet megváltoztatásáról közvetve tudomást szerezhettek az olvasók, arra azonban nem derült fény, hogy a nyaralót miért éppen Bártfafürdőn tervezték felépíteni. A különböző hírekből arra következtethetünk, hogy Bártfa elöljárósága igyekezett lehetőleg minél több támogatót szerezni a várost és a fürdőt ért háborús károk felszámolása anyagi fedezetének biztosítására. Bártfa polgármestere és Bártfafürdő igazgatója például személyesen kereste fel Debrecen elöljáróit, hogy Debrecenfalva felépítése mellett támogassák a fürdő felépítésének ügyét is:

Dr. Fekete Elemér Bártfa város polgármestere, László Lajos, Bártfafürdő igazgatója is azért jártak személyesen Debreczenben hogy irányító akciót kezdeményezzen ez a város Bártfafürdő felkarolására – amely nagyon megsínylette a mostoha viszonyokat – annyival is inkább, minthogy ez a hely a Debreczen által felépített Zboróváralja-Debreczenfalvának éppen a szomszédságában fekszik. Gyalogútja Bártfáról Debreczenfalvára két kilométer. Azt kérték tehát, hogy Bártfafürdőre is elsősorban Debreczen terjessze ki a maga gondoskodását és szeretetét. És ehhez Bártfa városa Debreczen közönségének igyekszik is minden tőle telhető módot megadni. Nagy kedvezményeket biztosít a villák építésénél. Telket díjtalanul kapnak a debreczeniek, követ és épületfát pedig Bárfa városa bekerülési áron ád. Ne vigyék tehát a debreczeniek pénzüket külföldre, hanem hazai és elsősorban az arra legjobban ráutalt bártfai-fürdőt ferkventálják. Ezzel kiváló szolgálatot tesz ismételten Debreczen a nemzeti ügynek, amely érzékeny veszteséget szenvedne az által, ha a Felvidék életének olyan gazdagon kiaknázható tényezője, mint Bártfafürdő, amely annyi gyógyhatással rendelkezik, jelentőségét elvesztené.

Minden jel arra vall, hogy Debreczenben élénk visszhangra talált ez a mozgalom, amelynek társadalmi úton való megindítását e napokban megtartott nagy értekezleten ki is mondották. Debreczen nem is állhat meg félúton, továbbra is kezében kell tartani és előbbre kell vinni azt a zászlót, amelyre a Felvidék megmentésének, sőt a nemzeti élet vérkeringésébe való szorosabb bekapcsolódásának parancsoló kötelessége van felírva. Hiszen látjuk, hogy amit különösen e téren tesz Debreczen: arra figyel, sőt követi is az egész ország!26

A Szepességből indult kezdeményezés Turistafalva felépítését tűzte ki célul.27 A vasutasok is aktivizálódtak, ők Vasutasfalva felépítését tervezték:

Az elpusztult felvidéki falvak újjáépítésének nagy nemzeti munkájából a magyar vasutasok is kiveszik a maguk részét. A Magyar Vasutas Szövetség központi elnöksége mozgalmat indított, hogy a magyar vasúttársaság és a vele érző közönség áldozatkészséggel fölépítse a »Vasutasfalva« nevű községet a Kárpátok egyik szép fekvésű helyén. A szövetség felhívásából itt közöljük az alábbi részt: »Sokan vagyunk vasutasok. Több mint százezren. Ha mindenki átlag csak egy koronát juttat e nemes célra, hogy belőle újraépíthesse föl szerény házacskáit egy elpusztult kárpáti falu lakossága, úgy a „Vasutasfalva” község hamarosan fölépül, hogy örök időkre hirdesse a magyar vasutasok nemes érzését, hazafiságát, áldozatkészségét. Mi rajta leszünk, hogy a „Vasutasfalva” számára a sok között találjunk olyan elpusztult községet, mely egyúttal ózondús levegője, gyógyforrásai és más becses tulajdona folytán alkalmas volna egy régi törekvésünknek megvalósítására: az első szövetségi üdülőtelep létesítésére. Nagy és drága gondolat ez, melyet valóra kell váltanunk.«28

Magyarország határain túl is gyűjtöttek a falvak felépítésére. A berlini magyar kereskedők körében született az ötlet Berlinfalva felépítésére:

A berlini Magyar Kereskedők és Iparosok Egyesülete minden hét szombat estéjén 9-kor helyiségében Café Nürnberger Platz 2., társas összejöveteleket tart. Összejövetelein, melyek felolvasásokkal és egyéb előadásokkal vannak egybekötve, kellemes együttlétet biztosítanak honfitársainknak. Elnökük dr. Mandel József f. é. október hó 16-án szombaton tartotta előadását »harctéri tapasztalatokról«. Az egyesületünk délutáni otthont szándékozik létesíteni az ott tartózkodó osztrák-magyar harcosok részére, valamint egy feldúlt magyar kárpáti falunak »Berlinfalva« néven leendő újjáépítését tervezi.29

Az újjáépítési akcióba még a tengerentúliak, az amerikai magyarok is bekapcsolódtak, ők Amerikafalvát kívánták felépíteni. Tervükről Magyarország-szerte több lap is beszámolt, a Nyitramegyei Szemlében például az alábbi hír jelent meg:

Az Újvilágba kivándorolt magyarság eleven és őszinte hazafias érzéséről tesz tanúbizonyságot az a mozgalom, melytől a most érkezett »Szabadság« című magyar amerikai lapban olvastunk. Nem kisebbről van szó, mint hogy idegenbe szakadt magyar testvéreink a Kárpátokban egy falut óhajtanak felépíteni. A mozgalom élén az amerikai magyarságnak legelőkelőbb és legszámottevőbb személyiségei állanak s így alapos a reményünk, hogy az orosz invázió nyomait amerikai magyarok pénzén épült virágzó falu fogja eltüntetni.30

Több megyeszékhely, kisebb-nagyobb városok és települések egy-egy ház felépítését vállalták fel valamelyik háború sújtotta településen. Léva például Zborón kívánt házat építeni, Zselíz és Garammikola képviselő-testülete szintén ugyanitt, s „a történelmi nevezetességű Zboró község háború következtében feldúlt tűzhelyeinek felépítéséhez 600-600 korona segélyt szavaztak meg”.31 Szepes vármegye Szepesi városok házának felépítésére hirdetett gyűjtést.32 Losoncon az ott üdülő katonák őrnagyukról elnevezett házat kívántak építeni:

Mint értesültünk, a helybeli üdülőosztag parancsnoksága fényesen ünnepelte szent karácsony estéjét. Gyönyörűen dísztett teremben, melynek falait a szövetséges hatalmak színei takarták és Őfelsége képe díszített, óriási karácsonyfa volt felállítva, alatta pedig minden egyes katonának értékes ajándék. Nádas hadnagy nagyhatású beszédben méltatta az ünnep jelentőségét, báró Vecsey Béla őrnagy pedig könnyekig elfogódva emlékezett meg nagyszerű katonáinkról, kik a frontokon vérrózsákat hullajtva harcolnak a mindent megváltó nagy és szent karácsonyért: az örök békéért.

A magasztos hangulat hatása alatt a legénység 757 korona 68 fillért küldött Az Est-nek egy elpusztított kárpáti ház felépítésére és ezt hálából parancsnokuk atyai gondoskodásáért elnevezték: »ajnácskői és hernádvecsey báró Vecsey Béla őrnagy háznak«.33

Ugyanebben a lapban egy másik élő katonai személyről elnevezett ház felépítéséről is hírt adtak, ezúttal a gömöri Jolsván állomásozó népfölkelők gyűjtöttek adományokat. Közölték a sárosi főispán levelét is, mely szerint ha felépül a tervezett ház, parancsnokuk, Benkő Lajos nevét fogja viselni. Arra viszont nem derült fény, hogy ezt vajon a katonák kérték, vagy pedig Szinyei-Merse István főispántól származott az ötlet:

A Kárpátokban Sárosvármegye főispánja a következő tartalmú megkeresést intézett a dr. Benkő Lajos népfölkelő főhadnagy – közjegyzőnk – parancsnoksága alatt lévő katonai kirendeltséghez:

»Gömöri Népfölkelők

Jolsva

Az orosz által elpusztított valamelyik sárosmegyei községben újjáépítendő ház költségeire nagylelkűen küldött 800 koronányi adományért fogadják a leghálásabb köszönetemet.

Tisztelettel értesítem, hogy az adománynak „Az Est”-ben leendő közlése iránt intézkedtem.

Egyben tudatom, hogy az annakidején felépítendő ház „Benkő-ház” névvel fog megjelöltetni.

Eperjes, 1915. november hó 20.

Szinyei-Merse István főispán«

 

Örömmel regisztráljuk a követésre méltó hazafias áldozatkészséget s megemlítjük, hogy különféle katonai jótékony intézmények javára dr. Benkő főhadnagy parancsnoksága alatt lévő népfölkelők a megtakarított zsoldjaikból még 2680 koronát juttattak sínylődő bajtársaik fölsegélyezésére.34

Amint a két fenti példa is bizonyítja, a katonaság körében is folyt a gyűjtés, és különféle ötletek születtek a lerombolt falvak felépítésére. Az Ung megyei katonák is egy ház újjáépítését tervezték például,35 a 34-es cs. és kir. gyalogezred abban a zempléni faluban készült házat építeni s magáról elnevezni, amelyet az oroszok ellen folytatott harcok idején ők tartottak megszállva:

A hős 34-esek, amint azt békében és háborúban egyaránt tapasztalhattuk, minden szép és nemes mozgalomból tevékenyen veszik ki részüket. Most, hogy országszerte megindult a kárpáti tűzhelyek fölépítésére irányuló társadalmi akció, a vasdandár harctéren küzdő vitézei is ki akarják venni részüket a nagy nemzeti adakozásból. »Harmincnégyesek háza« lesz a felirata annak a háznak, amelyet Vilmos császár bakái egy olyan zempléni faluban fognak emeltetni, amelyet a dicső kárpáti küzdelmekben az ezred tartott megszállva. A nemes célra már eddig is jelentős összeg gyűlt be, amely azonban napról-napra nő.36

Az adományozók számára általában fontos volt, hogy a felépült házon nevüket emléktáblán is megörökítsék valamilyen módon. A 13. népfelkelő zászlóalj egy Ung megyében elpusztított ház újjáépítésére gyűjtött adományt, s a század parancsnoka, Stangher Benedek főhadnagy Ung vármegye főispánjának címzett levelében egyebek közt abbéli óhaját is közölte, hogy a zászlóalj neve a majd felépülő házon meg legyen örökítve: „[…] Legénységem azon óhaját közlöm, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy a tervbe vett házon feltűnően megjelölve legyen, hogy azt a XIII. Népfelkelő Őrzászlóalj 3-ik százada építette. Az erre vonatkozó emléktáblát sajátunkból óhajtjuk elkészíttetni és annak idején a gyűjtőívvel egyben a kívánt helyre beküldöm.”37

 

Tanítók háza

Stampay János (1864–1960) köbölkúti kántortanító azzal a felhívással fordult az ország tanítóságához, hogy adományaikból építsék fel közösen a Tanítók házát, azaz egy iskolát tanítói lakással együtt. Ő maga felajánlott énekeskönyve huszadik kiadásáért kapott tiszteletdíjából 50 koronát, s már a tervezett épületre elhelyezendő tábla szövegét is megfogalmazta. A felhívást elküldte szinte valamennyi megyei lap szerkesztőségnek is. Az alábbiakban a Losonci Újságban közzétett felhívás olvasható:

 

A köbölkúti esztergommegyei igazgató-tanító, mint hozzánk elküldött levelében írja, lelkesülve »Az Est« f. hó 1-én közzétett felhívásán, mely a háború zivatara által elpusztított felsőmagyarországi falvaknak társadalmi úton való felépítését tűzte feladatául, felhívja kartársait, hogy ők is vegyenek részt ebben a leghazafiasabb munkában, ha nem is egy falu, de legalább egy iskola és egy tanító lak felépítésével, mert amily magasztos, ép oly messze századokra kiható eszme az elpusztult országrész társadalmi úton való felépítésének gondolata.

Igaz, hogy a magyar tanítóság, mint írja, rég kivette részét Magyarország újjáépítésének nagy munkájában, mert hisz évtizedeken át teljesített legszentebb missziójuk most a harctereken termi legértékesebb s legbőségesebb gyümölcsét: a nép fiainak a hazáért való példátlan önfeláldozásában mellyel semmi más eredmény fel nem ér, amint igaz az is, hogy mindenkori hazaszeretetre lelkesítő szavaiknak mélységét a küzdő seregek élén ők is most igazolják s mutatják be, miként kell a hazáért meghalni, valamint tény az is, hogy a tanítók veteránjai és a tanítónők egy év óta vetélkedve vesznek részt minden mozgalomban, amely győzelmeinket előbbre segíti, mégis a mostan megindult mozgalom olyan, amelyből hiányozni senkinek nem lehet, nem szabad. S ha minden tanító és tanítónő csak egy koronával, vagy csak ötven fillérrel járul hozzá, akkor is tízezer korona jön össze, s felépülhet a magyar tanítóság iskolaháza és tanítói laka, melynek márványtáblájára csupán e szavak volnának vésendők:

»Községi iskola. Építtette a magyar tanítóság. 1914-1915.«

Felkéri tehát kartársait, hogy e levél elolvasása után nyomban küldje be kiki adományát a Néptanítók Lapja adománygyűjtő hivatalához (Preszler Antal segédhivatali főigazgató úrhoz, Budapest V., Hold utca 16.), aki készséggel fogadja azokat s gondoskodni fog arról, hogy a kívánt épületek felemeltessenek.

Kéri végül kartársait, hogy erre a célra ne gyűjtsenek, hanem mindenki a saját kemény fillérjeit küldje be, hogy annál szilárdabbul álljanak a szent falak, hogy azok legalább egy évezreden át hirdethessék a mostani magyar tanítóság lángoló hazaszeretetét és lelkesedését.

Lelkes felhívását e szavakkal zárja be: »A tettre fel, kedves Kartársaim!« Valósítsuk meg minél hamarább minden igyekezetünkkel a szent igéket: »Lesz még egyszer ünnep a világon!« Legyen is mielőbb!38

 

Liptói ház

A liptószentmiklósi polgári iskolák mások példáján felbuzdulva egy Liptói ház felépítését tűzték ki célul:

 

Szép és megható példáját adja a liptószentmiklósi polgári iskolák ifjúsága lelkes hazaszeretetének. A háború alatt Zemplénben elpusztult 1853 lakóház és 2670 gazdasági épület, Sárosmegyében 1434 ház és 2280 gazdasági épület, Ungmegyében 95 ház és 130 gazdasági épület. Nagy pusztulásból kell ismét virágzó községeket teremtenie a nemzetnek. Ebből a nagy munkából kérnek részt maguknak a liptószentmiklósi polgári iskolák, melyeknek igazgatósága a következő felhívást bocsátotta ki:

Építsünk »Liptói házat«

Az egész ország megmozdult, hogy a szerencsétlenül járt lakosságnak visszaadja otthonát, hogy az üszkös viskók helyére új házakat építsen. A nemes akcióban polgári iskoláink és női kereskedelmi szaktanfolyamunk növendékei is kiveszik részüket. Hogy a szerencsétlenség és megpróbáltatás sújtotta honfitársaink iránt érzett részvétüknek – s a szívükben lüktető hazafiságuknak csekély tanújelét adják, egy »Liptói házat« óhajtanak építeni. Hogy a ház építéséhez szükséges pénzt összegyűjtsék, növendékeink 6 magyar, tót, tiroli és ápolói ruhába öltöztetett karácsonyi babát fognak kisorsoltatni. Egy sorsjegy ára 1 korona.

A babák Schavernoch György úr kirakatában megtekinthetők. A m. t. közönségnek a nemes akcióban való szíves részvételét kérik.

Liptószentmiklós 1915. december 7.39

 

A szepességiek a Zborón felépítendő házat a katonasághoz hasonlóan szintén egy élő személyről kívánták elnevezni, Hollán Miklósról, a Ksod40 nyugalmazott vezetőjéről. Az ötlet Hollán Miklós tisztelői és barátai körében született.41 A felépítéshez szükséges összeg összegyűjtése céljából több rendezvényt is szerveztek. Az egyik színielőadás előtt egy helyi rímfaragó tollából született verset is előadtak, amely a Szepesi Lapoknak köszönhetően fennmaradt az utókornak is.42 A ház felépítéshez szükséges összeg – 8000 korona – 1916. május elejére gyűlt össze, s a szepességieken kívül az ország más régióiból is érkeztek adományok.43 Az építkezés május végén már el is kezdődhetett,44 s még abban az évben fel is épült a ház. A sikeren felbuzdulva a vasutasok egy másik országos gyűjtést indítottak, mégpedig az ugyancsak Hollán Miklós nevét viselő vasutasotthon felépítésére Bártfafürdőn. Az adománygyűjtés gyors sikerrel járt, a vasutasok és magánszemélyek az ország más területeiről is adakoztak. December elejére már 12 000 korona jött össze, a Szepesi Lapok egyik számában háromoldalnyi terjedelemben kis betűkkel szedve közölte az adományozók névsorát és az általuk befizetett összegeket is.45 1917. július elején már fel is avathatták a Dr. Hollán Miklós Otthont Bártfafürdőn.46

 

Magyarosítási tervek

A települések újjáépítésén túl mind a kormányt, mind pedig a gyűjtések szervezőit más célok is vezérelték: az iskolák magyarosításának célja. Erre már a Feldúlt Tűzhelyeket Újjáépítő Bizottság újjáépítés-támogatása érdekében született első felhívásban is találunk konkrét utalást.47 A felhívás magyarosításra vonatkozó kissé módosított szövege a Vágvölgyi Lapból:

…Szegény és elhagyatott volt eddig ez a vidék, kultúrája elmaradt, a hála érzete, a magyarság szeretete és kegyelete kötelességévé teszik, hogy gondoskodjunk róla, hogy többé ne legyen szegény, elhagyatott és kulturálatlan. Újjá, szebbé, jobbá, egészségesebbé és magyarrá építjük az elpusztult falvakat, hogy gyermekei még az unokákban is arról meséljenek, hogy milyen csodát tett a magyar hála és szeretet. Magyar óvodák és iskolák támadnak a rutén és tót falvakban és magyar imával fogja megköszönni a föld szegény népe a kegyelmes Istennek, hogy a magyarság szívét feléje fordította és hogy őt a magyarság szívébe zárta…48

Az újjáépítéssel kapcsolatos hírekben és beszámolókban is gyakran megemlítették a magyarosítási törekvéseket, kihangsúlyozva, hogy egy-egy falu újjáépítését felvállaló települések is nagyon sokat tehetnek a magyarosítás folyamatának felgyorsításában. Egyebek közt az Eperjesi Lapok egyik cikkében is kitértek erre a szándékra, megjegyezve, hogy az erőszakos magyarosítás helyett a békés magyarosítás folyamatát tartják célszerűnek, amelyben jelentős szerepet játszhat az újjáépült falvak lakossága és a falvak felépítését adományaikkal lehetővé tévő megyék és települések közötti szoros kapcsolat ápolása, s felvázolták a magyarosítás céljait szolgáló háború utáni konkrét feladatokat is:

Távolabbi, de nem kevésbé fontos célja azonban a fentebb kiejtett nemzeti gondoltra épül. Megnyerni a nemzetiségeket a magyar állameszmének.

A nemzetiségi kérdés megoldása a háború után a legsürgősebben megoldandó problémák közé fog tartozni. A háború eddigi tanulságai kétségtelenné teszik, hogy a kényszermagyarosítás gondolatáról egyszersmindenkorra le kell tennünk. De nem szabad letennünk, ha az ország magyar nemzeti jellegét a jövőben biztosítani akarjuk, a békés magyarosítás gondolatáról.

A Debreczenben megindult mozgalom ezt a célt tűzi maga elébe, hathatós eszközökkel ezt a célt szolgálja. Hogyan?

Ha Debreczen példájára a többi magyar városok is elvállalják egy-egy felvidéki elpusztult falu felépítését, ezáltal szoros érzelmi kapocs létesül a nemzetiségi falvak és a magyar városok között. Egy-egy Debreczenfalva, Kecskemétfalva, Győrtelek, Szabadkaújfalu stb, stb. újonnan épített nemzetiségi falvak természetes pártfogójukat fogják feltalálni az anyavárosban, mely felépítette őket. Debreczen ha már egyszer felépítette Debreczenfalvát, azontúl sem fogja megvonni tőle a gondoskodást, amint nem fogja Kecskemét, Győr, Szabadka stb. sem. Iskola, templom, óvoda későbbi szükségletei megteremtik a további érintkezés szükségességét. Sőt a debreczeni közönség praktikus észjárása már számításba vett egy olyan körülményt is, mely nagyban elősegítené a békés magyarosítás folyamatát.

… Íme: a békés magyarosítás folyamata megindult a zborói hegyzugban. Debreczen magyar lelke a maga képére fogja átformálni a Felvidék azon részét, hol tanyát verhetett. A világháború legszebb emlékei közé fog tartozni, ha Debreczen álma valóra válik: a magyar szótól, magyar lélektől idegen Podhradz hamujából kiemelkedett s most már magyarnak épült Debreczenfalva.49

A közoktatási minisztérium osztályvezetői személyesen látogattak el a háború sújtotta vidékre, hogy a helyszínen szerezzenek tapasztalatokat az oktatási intézményekkel kapcsolatos jövőbeni tervekhez. A látogatásról szóló hírben külön is kihangsúlyozták a magyar óvodák létesítésének fontosságát a magyarosítás folyamatában, illetve hogy ezekbe magyar óvónők kerüljenek:

…A közoktatásügyi miniszter osztályvezetői most utazzák be a károsult megyéket, hogy megtudják az óvodaköteles gyermekek számát. Azután ki fogják jelölni azokat a gócpontokat, ahol egy-egy óvodát, a magyarosításnak legerősebb fészkét fel kell építeni. Eddig körülbelül 20 óvodára gyűlt össze pénz. Mindenüvé magyar óvónő kerül. Az óvodákat csak 1917-ben építik fel. Akkor kerül sor a kórházra is, valamelyik erre alkalmas gócponton.50

Az Eperjesi Lapokban Nemzeti dolgok a háború után és a tót nép címmel két folytatásban közölt írásban részletesen is kifejtették a szlovák nép magyarosítására irányuló nemzetpolitikai elképzeléseket.51

Ezzel összefüggésben figyelmet érdemel az eperjesi görögkatolikus püspök rendelete is a cirill betűk betiltásáról az egyházmegye iskoláiban. E kezdeményezésről szóló hírt érdemes hosszabban is idézni, hogy megértsük, miért tartotta fontosnak a püspök ezt az intézkedést:

…A feldúlt falvak romjain a magyar nemzet áldozatkészségéből új élet fakad – szebb jövővel biztató, nagyobb reményekre jogosító. S a nép, Rákóczi sokat szenvedett népe, hazafias érzésekben megerősödve, szívében hálával nemzete, a magyar nemzet iránt, erős akarattal lát hozzá jövője megalapozásához. Annak a jövőnek a megalapozásához, melyben még a látszatát is kerülni akarja annak, hogy bármiféle történelmi, kulturális avagy szellemi közösségben van az orosszal. A beregi nép szívevágya ismert s nem sporadikus, azaz lokális, hanem kifejezője annak a szellemnek mely a Kárpátok népét évszázadok óta áthatja s mely szellemnek bármily sok, mégis oly kevés történt.

Az eperjesi görög-szertartású római katholikus egyházmegye ifjú püspöke, dr. Novák István megértette népe vágyát, s ennek az egysége nemzeti magyar állam szempontjából oly fontos szellemnek ápolója lett. Népét megértő, erős elhatározással oly intézkedésre szánta el magát, melynek kihatását nemcsak a magyar nemzet művelődése, történelme, hanem egységes nemzeti államának kiépítése, fejlődése okvetlenül meg fogja érezni.

E napokban rendeletet ad ki, mely a nép nyelvének az egyházmegye felekezeti elemei iskoláiban való oktatását szabályozza, s amely az ő megértésének, meglátásának és aggódó hazafiságának folyománya. Rendeletében anélkül, hogy az egyházmegye magyar tannyelvű iskoláiban a nép nyelvének oktatására szánt időt, avagy anyagot megbolygatná, eltörli a »cyrill« betű használatát s tanítását és a vallástan oktatásánál épp úgy, mint a nép nyelvének gyakorlásánál avagy a nép kezén lévő ima- és énekeskönyveknél, amelyek lehetővé teszik számára, hogy ősi szertartásain minden nehézség nélkül résztvehessen, a »cyrill« írás helyébe elrendeli a magyar fonetikus írást.

Ezen nagyszerű rendelkezés nyomán az egyházmegye 250 népiskolájából egyszerre kitakarodik a »cyrill betű«. Az az örökké kísértő fantom, mely alkalmas volt arra, hogy a »pravoslavia« csábos köpenyébe burkolódzó pánrussok avagy ruszszofilek Rákóczi népét megkörnyékezzék. S helyébe diadalmasan bevonul a latin, nem is, a magyar betűvel a nyugati – nem, a magyar kultúra a maga teljes erejével, melynek nem kell többé osztozkodni a bizánc kultúrájával.

A magyar betű! Mi mindent rejt magában! Magyar szívet, magyar érzést, magyar gondolkozásmódot, magyar nyelvet… mindent, ami nekünk magyaroknak épp úgy, mint Kárpátok né­pé­nek a legszentebb. A Kárpátok alján született gyermek ezentúl »csak magyarul« fog tanulni olvasni, s a felnövő generáció még híréből sem fogja ismerni a cyrill betűvetés titkait, melynek megoldása ezentúl tisztán az egyházi férfiaknak lesz a dolga, értem a szent könyveket, melyeknek magyar fonetikus helyesírással való kiadása sem az álomvilágból való.

Századok nyűgös »noli me tangere« cyrill betűje egy okos rendelkezéssel lekerül a magyar felekezeti népiskola kathedrájáról s faláról. S a jövő, Cyrill-betűmentes nemzedéke megszabadul majd egyszer s mindenkorra attól a jegytől, mely a nép vallásgyakorlata címén kért magának kulturális polgárjogot a magyar betűvetés árnyékban s amely oly sok kísértésre, gyanúsításra adott okot és alkalmat.52

Sáros megye közigazgatásának harmadik negyedévi munkájáról közzétett jelenté­sében is megemlítették a püspök cirill betű betiltásával kapcsolatos rendeletét, „melegen üdvözölve” őt:

Dr. Novák István eperjesi gör. kath. püspök az egyházmegyei magyar tannyelvű iskolákban megszüntette a cirill írásnak tanítását. Ezen a jövő szempontjából nagyon fontos s a magyar nemzeti érdek tekintetében rendkívül áldásos intézkedést szükségesnek tartja a vármegye közönségének tudomására hozni s egyúttal kéri a törvényhatósági bizottságot, hogy a püspököt ez alkalomból a legmelegebben üdvözölje.53


Irodalom

A nagy vihar hajótöröttei. Hivatalos feljegyzések, tanulmányok és más írások a háború és a pusztító béke idejéről. Sajtó alá rend.: Kádár Béla, Sarbó Vilmos. Bev. Ripka Ferenc, Sipőcz Jenő. Budapest, Wodianer 1927.

Galántai József 2001. Magyarország az első világháborúban. Budapest, Korona Kiadó.

  1. Juhász Ilona 2010. Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez. Fórum Kisebbségkutató Intézet Somorja.
  2. Juhász Ilona 2014a. A Károly király gyermeknyaraltatási akció 1918 nyarán – 1. Osztrák gyerekek a mai Szlovákia területén. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf. 2. sz. 71–101 p.
  3. Juhász Ilona 2014b. A Károly király gyermeknyaraltatási akció 1918 nyarán – 2. Magyarországi gyerekek nyaralása Ausztriában (A korabeli sajtóhírek alapján). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf. 3. sz. 123–145. p.
  4. Juhász Ilona 2015. Amikor mindenki a háború igája alatt roskadoz… Erdélyi menekültek a mai Szlovákia területén. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet. /Jelek a térben, 3./

Szabó Dániel (szerk.) 2009. Az első világháború. Budapest, Osiris.

Szijj Jolán–Ravasz István (szerk.) 2000. Magyarország az eső világháborúban. Lexikon A–Zs. Budapest, Petit Real Könyvkiadó.

 

Felhasznált periodikumok

Árvamegyei Hírlap (Alsókubin)

Eperjesi Lapok (Eperjes)

Felsőnógrád (Losonc)

Felvidéki Újság (Kassa)

Garamvidék (Breznóbánya)

Gömör (Rimaszombat)

Honti Lapok (Ipolyság)

Kassai Hírlap (Kassa)

Kassai Újság (Kassa)

Komáromi Hírlap (Komárom)

Komáromi Lapok (Komárom)

Lévai Őrálló (Léva)

Liptó (Liptószentmiklós)

Losonci Újság (Losonc)

Nyitramegyei Szemle (Nyitra)

Nyugatmagyarországi Híradó (Pozsony)

Pápa és Vidéke (Pápa)

Pöstyéni Újság – Pöstyéner Zeitung (Pöstyén)

Rozsnyói Híradó (Rozsnyó)

Szepesi Lapok (Igló)

Ung (Ungvár)

Vágvölgyi Lap (Trencsén)

Zemplén (Sátoraljaújhely)

 

 

Ilona Juhász L.

Gömörfalva, Szeretetfalva, Vasutasfalva, Amerikafalva and Other Villages. Additions to the National Action Announced for Rebuilding Carpathian Villages Destroyed in 1914 in the Fights Following the Russian Invasion

 

The Russian army invaded Hungary in the autumn of 1914 on its northeastern border, and it occupied relatively substantial areas in a short period of time. Before April 1915, the Hungarians managed to drive them out completely, but the operational areas suffered major damage, especially 100 villages in the then Sáros, Zemplén and Ung counties, and to some extent, the fighting affected also the counties of Máramaros and Bereg. The greatest damage was suffered by the Sáros (Šariš) County, where 15 villages were destroyed completely. The costs of reconstruction were officially estimated at corona 7-8 million. It would have been impossible to generate this huge amount of money without the involvement of the population. The whole society of Hungary had joint forces in order to collect donations, and managed to raise the amount needed. This study introduces the reconstruction movement from its beginning to the delivery of houses, based on information gained mainly from calls, news, reports, etc. published in the contemporary regional press of Hungary´s counties today belonging to Slovakia.

Dialektus, kontaktusjelenség vagy magyar propaganda? Adatok és értelmezések a keleti szlovák (szlovják) etnikai régióról

Miroslav Kusý politológus két évtizeddel ezelőtti tanulmányában rámutatott arra, hogy az 1990-es évek közepén nem volt olyan közös nyelvi norma és történelmi hagyomány, amely a szlovákok körében az egységes nyelvi közösség képzetét megalapozta volna: „[…] egyszerű hazánkfia az irodalmi szlovák nyelvet valamiféle egzotikus dolognak tartja. […] Sokan viseltetnek ellenérzésekkel az irodalmi nyelvvel szemben. […] A nemzet többsége, úgy hiszem, még mindig árulásnak tartja, hogy a közép-szlovákiai dialektust választották számára irodalmi nyelvnek. Talán azért van így, mert az a bizonyos táji jelleg nyelvileg, nyelvjárásilag még mindig erősen él.” (Ábrahám 2003, 56–57. p.) Kusý szerint a szlovák népesség nagyobb része azonban sokáig nemcsak a kodifikált nyelvet nem érezte magáénak, hanem a térség sok más népéhez hasonlóan az állam területén belül érzelmileg elsősorban a szűkebb pátriájával, szülőföldjével tudott azonosulni, azaz a szlovákok területi identitásának mélyrétege gyakran ma is regionális. Az egyén elsősorban a maga szülőföldjéhez kötődik: „mi nem nemzethez, hanem tájegységekhez tartozunk.” (Ábrahám 2003, 56–57. p.) A több-kevesebb megszorítással sok más szláv nemzetre is érvényesnek tűnő megállapítás egyszerre utal a liptói, turóci, szepességi és más jórészt eredetileg régi megyei, térségi identitásformák szívós továbbélésére, és a 19–20. századi európai ember számára különösen fontos szülőföldi identifikáció elsőbbségére utal.

A szlovák „nemzeti ébredés”, azaz a modern szlovák nemzetépítő nacionalizmus korának írásaiban, a 19. század utolsó harmadától kezdve a keleti szlovák régió a nemzeti terület megkérdőjelezhetetlen része. A hegyek és a szepességi német falvak által elválasztva ugyanakkor a magyar Alföld felé nyitottan, a „szlovák Kelet” sok tekintetben elmaradt a nemzeti fejlődésben. Milan Hodža arról írt, hogy nemcsak a szerbeknek van Macedóniájuk, „hanem még minekünk is, akik annyira el vagyunk nyomva, […] ahol szlovák testvérünk mindenféle védelem, tanács, hűséges intelligencia nélkül él, szolgabírók és az ostoba szavak kénye-kedvének kitéve”. (Hodža korabeli írását idézi Tajták 1966, 82. p.) Ezt a régiót nevezte Hodža a „szlovák Macedóniának”. Majd ugyanott megállapítja, hogy „keleti szlovákjaink mintegy el vannak vágva a nemzettől”. (Tajták 1966, 82. p.) A kormányok célja, hogy „sárosiak olyan törzsnek érezzék magukat, amelynek nincs semmi köze a többi szlovákhoz”. (Tajták 1966, 82. p.) A keletei szlovákokat a domborzati viszonyok, a Felföld kelet–nyugati átjárhatóságának problémás volta kétségkívül elszigetelte a nemzeti mozgalmat éltető, öntudatos intelligenciát kitermelő megyéktől. A Ľudovít Štúr vezette nemzedék is a nemzeti gondolat temetőjének tekintette a Tátrától keletre elhelyezkedő Sáros, Ung, Zemplén, Abaúj megyét, ahol a szlovák és a rutén nyelv közötti keleti szlovák nyelvjárást beszélő „szlovjákok” éltek.

A tanulmányom célja a keleti szlovákok lakta tér elemzése az 1881, 1900 és 1910-es népszámlálás alapján. A dolgozat két nagyobb részre osztható. Első felében az általános felvetéseket, fogalmakat, illetve az értelmezendő tért határozom meg. A második részében Sáros vármegyével kívánok foglalkozni, az ott élő népcsoportok anyanyelvi, felekezeti és nyelvhasználati viszonyaival. Így forrásaim „A Magyar Szent Korona országainak 1900–1910. évi népszámlálások” nyelvi-felekezeti adatokat közreadó kötetei voltak.

A népesség összetételére vonatkozó demográfiai elemzések egyik igen fontos és a mai Európában egyre nagyobb érdeklődést kiváltó kérdéscsoportja az, amely az egyes országok népessége nemzeti (nyelvi), etnikai származási összetételére vonatkozik. A nemzetiségi hovatartozás meghatározása érdekében a népszámlálások alkalmával többféle idevágó kérdést tesznek fel a lakosságnak, és általában ma már az önkéntes bevallások eredményét teszik közzé és fogadják el hivatalosnak. Magyarországon a nemzetiségi hovatartozás megállapítása 1880-tól – közvetett úton – az anyanyelvként megjelölt nyelv alapján történt.1

A régió fogalma nem állandó, statikus kategória, hanem kifejezetten dinamikus jelenség, amely mind tartalmában, mind jellegében fejlődik, határokkal való kijelölhetőségében is folyamatosan változik. A regionalizáció alatt pedig minden esetben a felülről irányított közigazgatási-politikai folyamatot értjük, amelynek eredményeként létrejövő régió valójában az esetek többségében külsődleges szempontok szerint kijelölt, mesterséges alakulat. Regionalizmus alatt viszont azt az alulról kibontakozó folyamatot értjük, melynek során egyes települések, térségek között a gazdasági és társadalmi kapcsolatok oly mértékben felerősödnek, hogy ezek a térségek összessége összetartozandónak érzi magát, és ennek érvényt is akar szerezni. (Süli-Zakar 2003, 129. p.)

A regionalizmus alapja a gazdasági okok mellett valamiféle kulturális érték-történelem, szokások, nyelv, vallásazonossága is lehet. Ez a terület a regionális etnikai nacionalizmus vagy etnoregionalizmus forrásvidéke. Az etnoregionalizmusról Joó Rudolf definíciója alapján akkor beszélünk, ha a gazdasági és társadalmi folyamatok eredményeképpen megszülető régió teljes vagy kisebb-nagyobb mértékben egybeesik valamifajta tényező (nyelv, vallás) által kialakított területtel. (Joó 1988.)

Magyarországot régebben és napjainkban is különböző kritériumok alapján eltérő régiókra osztották és osztják fel. Mint közismert, a Magyar Királyságban, azaz az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést követően a Habsburg Monarchiának a Lajta folyótól keletre eső részében nem alakult ki a Lajtától nyugatra meghonosodott tartományi rendszer. Az eddig megjelent regionális elemzések rendszerint az országon belüli területi eltéréseket és hasonlóságokat vették számba, rendszerint a korabeli statisztikai régiók, illetve a megyék szerint. A legtöbb kutató elsősorban természetföldrajzi alapon sorolta be külön-külön régiókba Magyarország egymástól különböző régióit. Keleti Károly alakította ki a statisztikai régiókat. Fodor Ferenc, Kemény György, Princz Gyula, Bulla Béla és Mendöl Tibor természetföldrajzi régiókra osztották fel az országot. (Nagy 2003, 10–17. p.) Ezekhez képest a korabeli etnikai realitásokból kiindulva az 1960-as években Katus László – az ország nem magyar többségű megyéit, járásait csoportosítva – próbálta leírni a soknyelvű ország nemzetiségi régióit. Ezek nemzetiségi sajátosságait a korabeli magyar közigazgatás is érzékelte, és a miniszterelnökség, belügyminisztérium nemzetiségpolitikai körleveleiben, illetve a mezőgazdasági segélyezési akciókban figyelembe is vette a szlovák, rutén, szász, román nemzetiségi régiókat. Közigazgatásilag természetesen nem léteztek, de a nem magyar anyanyelvű regionális társadalmak nyelvi, kulturális sajátosságai alapján ténylegesen kijelölhetőek, leírhatóak voltak, s még az egységes magyar nemzetállamban gondolkodó kormányzati politikának is figyelembe kellett vennie a regionális sajátosságokat. (Szarka 1995.)

A centrális magyar etnikai területeket körös-körül ezek a nem magyar etnikai régiók övezték: (Szarka 1998.Vö. Nagy 2003, 223–246. p.)

  1. a felső-magyarországi szlovák régió tíz szlovák többségű vármegyéje,
  2. az északkeleti-magyarországi rutén régió,
  3. a kelet-magyarországi és erdélyi egybefüggő román többségű terület,
  4. a dél-erdélyi román-szász régió,
  5. a német-szerb többségű Dél-Magyarország,
  6. a nyugat-magyarországi német régió.

Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a felosztás a regionális sajátosságok kutatását megkönnyítő elemzési keretként, módszertani okokból történt. A korabeli statisztikai források nagy része ugyanis megmaradt a vármegyei, járási, illetve törvényhatósági bontás szintjén. (Szarka 1998.) A fentiek alapján úgy vélem, hogy maga a szlovákok lakta felső-magyarországi régió két, esetleg három részre osztható: etnikai-nyelvi szempontok szerint az egyértelműen szlovák többségű Vág- és Garam-völgyi megyék mellett kijelölhető az átmeneti szlovák–magyar vegyes övezet (Pozsony, Bars, Nógrád, Gömör, Abaúj-Torna és Zemplén megye), amelynek jelentős része egyfajta etnikai kontaktuszónaként működött, valamint a keleti szlovákok, ruszinok és németek által lakott északkeleti vegyesen lakott régió. Ezeket az úgynevezett vegyes vagy átmeneti régiókat, mint esetünkben az északkelet-magyarországi ruszin, szlovák, magyar régiót, éppen a három nyelv történetileg tartós egymás mellett élése tette sajátossá, elemzési célokra elkülöníthetővé. Az elemzések nemzeti perspektívája természetesen mindig is torzítólag hat. Ez a sajátos nyelvi, kulturális, felekezeti együttélés, a történetileg kialakult interetnikus és interkonfesszionális viszonyokra épülő multikulturalitás az alapja például a jellegzetes „sárosi világnak”. Amennyiben a szepesi, zempléni, ungi peremektől elvonatkoztatunk, Sáros megyét tekinthetjük a szlovjákok, azaz a keleti-szlovákok nyelvi régiójának. De több ok miatt nem lehet rá kizárólagosan alkalmazni a nemzetiségi régió fogalmát. Úgy vélem, hogy talán előnyösebb lenne a néprajzból származó „kulturális régió fogalmával” operálni. Hiszen a „szlovjákság” lényegét nem annyira a kétségkívül jelenlévő szlovják dialektus alapján, hanem inkább kulturális-vallási sajátosságok szerint lehet megfogni, és a régió egészére inkább a nyelvi, etnikai kevertség a jellemző.

A kelet-szlovákok lakta tér egy rendkívül dinamikusan változó terület, mind népességszám, mind nemzetiségi és vallási összetétel tekintetében. Eme terület pontos határait nehéz megállapítani, hiszen az összesírások a terülten élő szlovákok számát rögzítette, amelyből nem tudjuk, hogy hányan vallották magukat szlovjáknak. Mégis a szlovák dialektológiai kutatások alapján többé-kevésbé pontosan leírható a nyelvjárási terület kiterjedése. (Karpinský 2009.) Dvortsák Viktor 1918 novemberében Jászi Oszkárnak írt táviratában három északkeleti vármegyét sorolt fel. Kászonyi Ferenc által a „Kisebbségvédelembe” írt tanulmány alapján az alábbi vármegyéket, valamint járásokat lehet a szlovjákok fő területének tekinteni: Szepes vármegye keleti járásai, Sáros vármegye, Zemplén vármegye, Abaúj-Torna vármegye északi járásai. Központi területüknek Sáros vármegyét tekinthetjük, ahol Kászonyi szerint a létszámuk1910-ben 101 855 fő volt. Ez a szám megegyezik a népszámlálásban feltüntetet szlovák anyanyelvű lakosság lélekszámával. Ez azt jelenti, hogy a szerző az itt élő szlovákok és a magukat sárosi szlovjáknak tartók között egyenlőséget tett.2

 

Sáros vármegye a népszámlálások tükrében

 

A továbbiakban az általam egyfajta nyelvi, történeti „magterületként” kezelt Sáros vármegye nyelvi, felekezeti és nyelvhasználati viszonyait elemzem. Mielőtt erre rátérnék, néhány szót kívánok ejteni, hogy milyen is volt ez az irodalmi vármegye. Sáros századokon át sajátságos kis világ volt, amelyről ma Mikszáth Kálmán svihákjai után torzképet alkotunk. (Mikszáth 1999.) Ezt a svihákok lakta tájat elsősorban A gavallérok című kisregényen keresztül ismerte meg az olvasóközönség. A Szepességről vagy Sárosról írott műveiben hangja jóval ironikusabb, hidegebb, de még a táj színei is barátságtalanabbak. Passuth László szerint „a bűvös palóc sohasem értette meg a sárosi lelket, hanem a délibb ember realizmusával kegyetlenül, anyagszerűen boncolta szét […] Sárosinak lenni körülbelül annyit jelentett ez idő tájt, mintha a Lajosnak udvarában beállított szakadt köpenyű kisnemes azt mondta volna. hogy ő Gascogne-ból érkezett.” (Passuth 1996, 70. p.) Nem véletlenül hívták a századforduló tájékán a vármegyét a „magyar Gascogne”-nak. Itt keleten az igen népes dzsentri határozta meg a közvéleményt, a társadalmi élet, a helyi politizálás kereteit.

A magasabb állású szlovák családok beépültek ebbe az úri társadalomba, a régió birtokos nemessége, polgársága a 19 században még kétnyelvű. Az itteni szlovák nyelvjárások úri nyelvnek számítottak. A magyar nyelvhasználatra erősen hatott a német, a szlovák, a latin és lengyel, ezek keverékéből született meg a sárosi „nyelv”. A kormányok arra törekedtek, hogy az északkeleti vármegyék szlovákságát nyelvében, identitásában megkülönböztesse, politikailag pedig elszigetelje a nyugatiaktól. (Szarka 1995, 256–247.) Volt mire építenie: a szepesi, sárosi, zempléni nyelv igen eltér a középszlovák nyelvjárásoktól, amelyekből Štúrék megalkották az irodalmi nyelvet. A folyóvölgyekben élő helybéli szlovákság pedig a „po šarišsky” néven ismert keleti szlovák dialektust beszélte, amely számos magyar és német jövevényszót használt és amely bázisul szolgált egy külön „keleti tót” nyelv kialakításához. A népességnek még saját önelnevezése is volt/van: szlovják (Slovjak). A keletszlovák nyelvjárást azoknak a papoknak, tisztségviselőknek népes tábora emelte az írásbeliségbe, akik a magyar nemzeteszme hirdetői lettek, és a régió szlovákságát minél erősebben a magyar kultúrához, politikához kívánták forrasztani. (Ábrahám 2003, 57–59. p. Vö. Ablonczy 2001, 82–86. p.)

A vármegye sajátos kulturális terület volt, ahol szlovák, ruszin, német és magyar lakott békességben, egymás megbecsülésében. Sáros megyében az etnikai viszonyokat döntő mértékben a domborzat és az ehhez kapcsolódó völgyirányok mint fő közlekedési útvonalak határozták meg. A megye déli részén ugyanúgy az észak–déli közlekedési irány volt a meghatározó, mint Zemplénben, a nyugati részen azonban a nyugat–keleti közlekedési irány dominált, s ez megakadályozta a peremvidéki ruszin lakosság déli irányú előretörését s ugyanakkor a fővölgyeket a szlovákok ülték meg. (Demeter–Bagdi 2009, 150–152. p.)

A Szepességgel határos részeken a Tapoly és a Poprád völgye határozta meg a legfontosabb közlekedési útvonalakat, melyek egyben a gazdasági élet fő részének számítottak, s ugyanakkor az egyes közösségek érintkezési lehetőségeit is behatárolták. A két megye közt a hajózható Poprád biztosította a kapcsolatot. A Tapolytól délre a másik jelentősebb vízi és szárazföldi út a Tarca mentén húzódott. A Tarca Pécsújfalunál délnek, addig a Tapollyal és a Popráddal párhuzamosan folyt, de e két folyó sűrűn lakott részeit a Mincsol és a Csergő nyugat–keleti irányú néptelen vonulatai választották el. Sáros északi határán beszélhetünk összefüggő ruszin településterületről, hiszen a Poprád-vidéki és Tapoly-vidéki ruszinság között az összekötetést a ruszin Csércs, Poprádkörös és Abroncsos jelentette, Lenártó viszont szlovák volt. A fővölgyek felé a falvakban erősödik a szlovák elem. (Demeter–Bagdi 2009, 152–159. p.)

A szepesi ruszin falvak többségében a 19. sz. elején már volt népiskola. Ez szellemi támaszt jelentett a felső-sárosi ruszinságnak is. A Csergő-vidéki ruszinság nem tudott érintkezni egymással, a hegységen keresztül nem vezetett út. A Csergő déli részén élő ruszinok nem tudták kikerülni a szlovák észak felé Lubotényt vagy déli irányban Tarkőt. A hegység délkeleti részén fekvő ruszin kistelepülések enklávéként ékelődtek a szlovák falvak közé. A megye keleti részén stabil ruszin közösség élt mintegy 50-60 településen a Felsővízközi járás területén, bár a jelentősebb település, Sztropkó szlovák volt. A fővölgyekben itt is szintén szlovák települések ültek, mint Kurima, Hazslin. A fontosabb utak mentén lévő ruszin települések nagyobb asszimilációs kényszernek voltak kitéve.

A népszámlálási adatok közül az 1880. évit vettem alapul, mint említettem, ez volt az első, amely az anyanyelv szerint rögzítette a lakosságot. Ez alapján a vármegyének 1880-ban 163 013 fő lakosa volt. (A magyar korona… 1882, 229. p.) A legnagyobb etnikum a szlovákság volt 115 470 fővel, második a ruszinság 30 898-cal, a harmadik a német anyanyelvűek csoportja 10 699 fővel, míg a negyediket a magyarok alkották 4 226 fővel. (A magyar korona… 1882, 229. p.) 1900-ra a megye lélekszáma 172 706-ra növekedett. Megfigyelhető, hogy a szlovákság lélekszáma csökkent 115 141-re, addig a ruszinok (33 988), a németek (10 886) és a magyarok (10 926) száma nőtt.3 A leglátványosabban a magyar anyanyelvűek száma nőtt, 122,6 %-kal. A magukat magyar anyanyelvűeknek vallók arányát növelte a kivándorlás. 1880 és 1910 között 50 390 szlovák anyanyelvű személy hagyta el a vármegyét.4

Rácz István idézi a Bártfán élő Gerényi József tudósítását: „érdekes látványt nyújt mezei munka idején a falu népe. Nő hajtja a tehenes szekeret, nő fogja az eke szarvát, nő kaszál […]. Valóságos kis feminista társadalom képe gyanánt fest e furcsa állapot.” (Rácz 1972.) A férfi-nő aránya végletesen eltorzult, a szalmaözvegyek aránya meghaladta 25%-ot. Tovább növelte a magyarság részarányát és regionális jelenlétét a magyar közművelődés hangsúlyos jelenléte (egyesületek, az eperjesi Collegium), a városi német és főként a zsidó lakosság asszimilációja, a magyar kormánysegédlettel gondosan kiválogatott görög katolikus püspökök magyarosító hatása. Mindezt különösen felerősítette a gyorsan magyarosodó zsidóság jelenléte vidéken és a városokban. Ez a folyamat a több szakaszra osztható asszimilációs folyamatban az akkulturáció és a nyelvváltás (vagy inkább a kétnyelvűek nyelvi dominanciaváltásának) szakaszát jelentette az első világháború előtti évtizedekben. Véleményem szerint csupán az történt, hogy a két nyelvet beszélők közül egyre többen vallották magukat a népszámlálás szerint magyar „anyanyelvűnek”, azaz mint akik a legszívesebben magyarul beszélnek, és eredeti anyanyelvüket mint második beszélt nyelvet jelölték meg.

 

Az 1910-es népszámlálás során folytatódott az 1900-ban elkezdődött folyamat. A szlovákság és a németség száma csökkent, a már említett folyamatok révén. 1900-hoz képest szlovákok száma 13 286 fővel csökkent, a németeké 1 400-zal.5 Ezzel szemben a ruszinok és a magyarok száma növekedett. A ruszinoké 4 512-vel nőtt, a magyaroké pedig 7 162 fővel. A már említett folyamatok és körülmények segítették a magyarok ily látványos növekedését.

1. diagram. Anyanyelvi összetétel 1880-ban, 1900-ban és 1910-ben

sztancs1

 

rtv = rendezett tanácsú város

  1. diagram. Az összlakosság anyanyelvi megoszlása (1880, 1900 és 1910)

sztancs2

 

A felekezet összetételét vizsgálva 1880-ban a vármegyében a római katolikus volt a domináns, 88 828 fő. Ehhez tartoztak túlnyomó részt a szlovákok, magyarok. A másodikok a görög katolikusok voltak 51 361 fővel. (A magyar korona… 1882, 229. p.) Voltak még ágostaiak (németek és szlovákok). A görög katolikusok esetében kiemelendő, hogy a számuk jóval több volt, mint a ruszinságé. A kettő közti különbséget a szlovákokhoz asszimilálódott ruszinság képezte. Megemlítendő még az izraelita vallású, részben még mindig jiddis anyanyelvű vagy jiddis–magyar kétnyelvű népesség, amely jelentős számmal, 12 735 fővel képviseltette magát. Az 1880-ban a magukat magyarnak vallók a megye északi részén zsidó vallású magyarok voltak. Zboróban a zsidóság többsége a szlováksághoz asszimilálódott, míg Eperjes kivételével a többi település izraelita vallású közösségeinek tagjai zömmel jiddis anyanyelvűnek vallották magukat, amit a korabeli magyar népszámlálási gyakorlat német anyanyelvként rögzített. (A magyar korona… 1882, 229. p.) A fontosabb városokban, illetve a járások központjában a zsidóság képezte a magyar és a német lakosság jelentős részét. Például ilyen volt Héthárs, Girált.

Ehhez képest 1900-ban nem történt komolyabb változás a felekezeti összetételben. A római katolikusok száma 93 753-ra, a görög katolikusoké 53 434-re nőtt, viszont az izraeliták száma csökkent 12 262 főre.6 Ennek egyrészt az lehetett az oka, hogy sokan kikeresztelkedtek vagy a fejletlenebb területekről elvándoroltak az ország központi régióiba. A népszámlálási adatok alapján meg tudjuk mondani azt is, hogy hányan voltak magyarok vagy éppen szlovákok az egyes felekezetben.

 

  1. táblázat. A magyar, rutén, szlovák és német anyanyelvűek felekezeti összetétele Sáros megyében, 1900–1910

sztancs3

Látható, hogy a magyarok és a németek alkották a legnagyobb részét a zsidó felekezetnek. Szépen látszik az is, hogy a ruszinok a görög katolikus felekezethez tartoztak. 1900-tól vannak arra nézve adataink, hogy a megyében hányan is tudtak magyarul. Ez 1900-ban 21 230 fő volt, de ebből csak 10 304-en tudtak beszélni is.7

 

  1. táblázat. A nem magyar anyanyelvűek magyar nyelvismerete Sáros megyében, 1900–1910

sztancs4

3. diagram. Magyar beszélő nem magyar anyanyelvűek 1900 és 1910-ben

sztancs5

A táblázatból kitűnik, hogy a megyében a szlovákok voltak azok, akik nagyobb számban tudtak magyarul. A ruszinok esetében ezt az alacsony számot az okozta, hogy ők a megye olyan részeit foglalták el, ahol a magyar nyelv hatása kevésbé érvényesült.

1910-re viszonylag erősen megmutatkozott a magyar oktatáspolitika eredménye a térségben: 1900-hoz képest 37 441-en tudtak magyarul, körülbelül 16 000 fővel többen. Az egyes nemzetiségek esetében hasonló tendencia mutatható ki, különösen a szlovákság körében. A szlovákok esetében 14 470-en tudtak magyarul beszélni.8 Ehhez persze hozzátehetjük, hogy a magyar nyelvismeret terjedése elsősorban a városi népességben és a zsidóság körében volt megfigyelhető.

 

  1. diagram. Nők és férfiak nyelvi megoszlása 1900 és 1910-ben

sztancs6

A magyar nyelvismeret térnyerésével párhuzamosan a szlovákot használók száma is növekedett a magyarság körében. Ez főként a nagyobb településeken jelent meg, ahol a magyarság is képviseltette magát. Mint látjuk, 1910-re a nők megelőzik a férfiakat a magyar és általában minden további nyelv ismeretében. Ez vélhetően az oktatáson kívül abból ered, hogy a korban egyre többen kötöttek vegyes házasságot, amivel a nyelvi különbségek egyre inkább csökkenetek.

A vármegyét hét járásra osztották fel. A járások közül négyben a szlovákságnak volt abszolút többsége, kettőben csak relatív többséget alkotott. Egyben a Felsővízközi járásban ruszin többség volt megfigyelhető. Jelentősebb létszámban találunk magyarokat és németeket egyes településeken. A szlovákság magterületei voltak: Zboró, Girált, Kurima, Berenicze, Radoma, Tapolyhanusfalva, Héthárs, Pécsújfalu, Palonca, Alsószalók, Planica és Szemelye. A ruszinok nagyobb számban képviseltették magukat: Csércs, Hosszúvágás, Feketekút. Ahol a németek vannak többségben, azok a következők: Berencza, Héthárs, Paloncza, Németsóvár, Kurima, Tapolyhanusfalva, Felsővízköz, Ladomérvágás, Malczó és Zboró. Magyarok esetében pedig: Nagysáros (Eperjes kisugárzásának tudható be), Tótsóvár, Pécsújfalu, Girált. Közel azonos volt a létszámuk Sebeskellemesen és Limesen.

Az 1880-as népszámláláshoz képest az 1910. évi népszámláláson 61 település „váltott” anyanyelvet, többségében azok, amelyek 1880 előtt ruszinok voltak. Az ilyen esetekben megfigyelhető, hogy a teljes szlovák lakosság vált ruszin anyanyelvűvé vagy fordítva. (5. táblázat) Voltak olyan települések is, amelyekben a ruszinság és szlovákság száma megegyezet. Ez azzal magyarázható, hogy ezek a települések feküdtek az ún. szlovák–ruszin nyelvhatár kontaktuszónájában. Itt kell megemlítenem, hogy a kontaktuszóna fogalmát (a magyar néprajzi szakirodalom a németes „kontaktzóna” kifejezést használja) Gunda Béla használta először. Gunda az etnikai „kontakzónát” kulturális és nyelvi érintkezési övezetként jelöli meg. (Gunda 1958, 573. p.) Paládi-Kovács Attila sajátos karaktert tulajdonít a két egymással határos nyelvterület, nyelvhatár, etnikai határ menti övezetnek. (Paládi-Kovács 1984, 61–73. p.)

 

  1. táblázat. A „nyelvváltó” sárosi települések (1880, 1900 és 1910)

sztancs7 sztancs8

 

A táblázatokból jól látszik, hogy a rutén–szlovák nyelvhatár, illetve etnikai kontaktuszóna közelében leginkább Felsővízköz járás területén volt a legtöbb bizonytalanság, illetve változás a hivatalos népszámlálási adatfelvételben. A megyében látszólag itt volt a legtöbb változás a ruszinság és szlovákság között, amit a korabeli irodalom az egyes településekért folytatott nyelvi-nemzetiségi s részben felekezeti harcként, gyakran pedig a „Felvidék eltótosodásaként” értelmezett. Tény, hogy a folyóvölgyekben, a Tapoly és az Ondava mentén a települések egymásra jobban hatottak. A népszámlálási fekete-fehér adatok alapján készült térképen az látszik, hogy a „nyelvhatár” jelentősen módosult 1880-hoz képest. 1910-re azonban – az anyanyelvi adatok megváltozott kritériumainak a következtében – sok olyan település, amely 1900-ban látszólag a statisztikai adatok szerint anyanyelvet váltott, ismét visszatért az eredeti anyanyelvhez. Rutén maradt például Bajorvágás, Szulin, Kozsány, Mátévágása, Vajkvágása, Alsófenyves, Alsóhímes, Alsóodor, Dobroszló, Felsőfenyves, Felsőrákócz, Györgyfölde, Gyertyánpatak, Kisolysó, Komlósa, Körösény, Végortovány Remenye, Gerla és Tapolylipova. Szlovák maradt Sósfüred és Róna, de Viszlava és Fias átmeneti ruszinságból ismételten szlovák lett. 17 település esetében megfigyelhető, hogy míg 1900-ban szlovák volt, 1910-re ismételten az 1880-as összetételt mutatta, vagyis ruszinként írták össze. Jól látható, hogy ebben a zónában a „nyelvváltás” akár 10 évenként is bekövetkezhetett, ami a két nyelv nyelvjárása közti csekély eltérésekkel, a falu görög katolikus vagy katolikus jellegének hangsúlyozásával és az összeírások eltérő szempontjaival függött inkább össze, nem pedig a helyben élő népesség valamilyen tényleges nyelvváltásával.

 

  1. táblázat. A szlovák és a rutén anyanyelvű lakosság száma közel azonos

sztancs9

Az itt látható települések vegyes összetételűek voltak, és ez 1900-ra alakult ki. Ezek azok a települések, amelyek közvetlenül a két etnikai határ mentén fekszenek. Itt többes identitás meglétével számolhatunk, hiszen a szlovákok vagy a ruszinok száma közel azonos volt. 1910-re azonban kettő kivételével mindegyikben egy nemzetiség maradt többségben. Ilyen település volt: Hőnig, Olajpatak, Litinye, Porszács, Szorocsány. Berezóka és Bányavölgy megtartotta vegyes etnikai összetételét, bár Bányavölgy esetében már a ruszinok javára mozdult a település összetétele.

 

  1. táblázat. Példák teljes települések két-, illetve kettős nyelvűségére

sztancs10

sztancs11

Érdemes külön megvizsgálnunk a vármegye fontosabb városait. Sárosban három rendezett tanácsú város volt, Eperjes, Bártfa és Kisszeben. A lakosság etnikai összetételét nézve Bártfa és Kisszeben szlovák többséggel rendelkezett. Eperjes esetében jelentős változás figyelhető meg. 1900-ra a városban már csak relatív többséget mutatott a szlovákok száma, 1910-re viszont a városban a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók többségbe kerültek. Ily módon kétnyelvű város volt Eperjes mellett Kisszeben is magyar és szlovák, Bártfa pedig a némettel kiegészülve a háromnyelvűség képét mutatta.

 

  1. diagram. Rendezett tanácsú városok (1880, 1890, 1900)

sztancs12

 

Bártfának 1880-ban mindössze 4 686 lakosa volt, a város fejlődése a dualizmus korában stagnált. (A magyar korona… 229. p.) A város szlovák többséggel rendelkezett, valamint német és magyar kisebbséggel. A szlovákok aránya 81,4% volt az összlakosságból. (A magyar korona… 229. p.) A németek és magyarok csekély számmal képviseltették magukat. Ennek a magyar és német anyanyelvűként regisztrált kisebbségnek a jelentős része zsidó felekezetű volt. 1900-ra némileg módosult a felállás. A szlovákok száma csökkent 582 fővel, míg a németek száma 1 076-tal, a magyarok száma 781 fővel nőtt.9 Ezt a növekedést mutatja az izraeliták számának növekedése is. (1 715 fő) Ennek az oka tehát elsősorban a zsidóság elmagyarosodása lehetett, másrészt Bártfa továbbra is őrzött valamit a múltjából, s viszonylag jelentős kereskedelmi forgalommal rendelkezett. 1910-re ez a kép is változott, a három etnikum aránya kiegyenlítette egymást. A városban relatív többségre tett szert a magyarság 2 719 fővel, míg a szlovák anyanyelvűek a második helyre szorultak. 10 A szlovákok száma 2 571 főre csökkent. A magyarok súlyát erősítette a gyorsan magyarosodó zsidók száma: közel kétezren vallották magukat izraelita felekezetűnek.11 Az izraeliták nagy része a népszámlálás során magyar anyanyelvűnek mondta magát. Ez azt jelenti, hogy a zsidóságnak a 93%-a a magyar nyelvet jelölte meg anyanyelvként, azaz mint olyan nyelvet, amelyet vagy a családjában elsőként tanult meg, vagy amelyet a legszívesebben beszélt. A nem magyar anyanyelvűek közül 1 048 fő tudott magyarul. Ennek a viszonylag alacsony számnak a forrása az lehet, hogy a város háromnyelvű volt, azaz szinte mindenki tudott szlovákul, illetve németül a magyar mellett.

Eperjes volt a vármegye központja, itt élt a legtöbb ember a népszámlálások során. „Európai értelemben vett városi élet virágzott ebben a bájos felvidéki városban […]” (Borsody 1996, 74. p.) Ez a város jelentette a keleti szlovákok kulturális központját. Itt indult meg 1907-ben a szlovják dialektusban kiadott Naša Zastava, ami a keleti szlovákok központi újságja volt. Eperjest gyakran magyar városnak tekintjük, de nyelvében nem volt az. Lelkében és szellemében avatódott magyarrá, mert olyan események játszódtak falai közt, amelyek a magyar nemzeti történelem szerves részét jelentették. 1880-ban 9 719 lakosa volt. (A magyar korona… 229. p.) Ekkor még a város relatív szlovák többséget mutatott 5 705 fővel.12 A magyarok és a németek alkották a város lakosságának egyharmadát. Eperjesen volt a legnagyobb a megyében élő magyar anyanyelvűek száma. 1880-ban 1 963, (A magyar korona… 229. p.) 1900-ban 5 513,13 1910-ben 7 976 fő mondta magát magyar anyanyelvűnek.14 1910-re a magyar etnikum került többségbe a városban, mivel a szlovákok száma 6 494 volt.15 Természetesen a zsidó felekezetűek többsége már itt is magyar anyanyelvűvé vált. Számuk folyamatos növekedést mutatott. 1880-ban 1 221, (A magyar korona… 229. p.) 1900-ban 2 106,16 1910-ben pedig 2 673 fő volt,17 ami jól jelzi, hogy arányuk a magyarok közt végig igen jelentősnek bizonyult. A város magyarrá válásában is fontos szerepet játszott a zsidóság elmagyarosodása. Emellett Eperjes mint a vármegye központja, tipikus példája volt a felső-magyarországi városokban lezajlott oktatási, közigazgatási és modernizációs hátterű magyarosodásnak.

A várost a korban a Tarca-parti Athénnak is nevezték, és nemcsak a lokálpatrióták büszkesége tartotta jelentős szellemi központnak, hanem egész Magyarország. (Borsody 1996, 73. p.) Eperjes az elsőrendű középfokú oktatási központok közé tartozott a dualizmus időszakában. Négy polgári iskola mellett három tanítóképző (egy állami, egy evangélikus, és egy görög katolikus) és három gimnázium, illetve felső leányiskola működött. Kiemelkedő volt a tanulók száma is a lakosságszámhoz képest (114,8 tanuló jutott 1 000 lakosra). (Beluszky 2005.) Oktatási szerepkörét gazdagították felsőfokú intézményei is (az evangélikus jogakadémia és a görög katolikus hittudományi főiskola). Eperjes tehát a századelő egyik legmarkánsabb iskolavárosa volt. Maguk az iskolák is hozzájárultak a magyarság térnyeréséhez. Fontos szerepe volt minden szinten abban, hogy a városi elit és a városi polgárság többsége magyar érzelmű maradt, végig az egész dualizmus időszakában, ami óhatatlanul hatott a városban élő keleti szlovák (szlovják) népesség patriotizmusára is.

Kisszeben Sáros vármegye harmadik rendezett tanácsú városa volt Bártfa és Eperjes mellett. A városnak 1880-ban 2 825 lakosa volt, Bártfához hasonlóan a dualizmus alatt alig fejlődött, inkább stagnált. (A magyar korona… 229. p.) A városban a szlovákok száma 2 088 fő volt, amely összlakossághoz viszonyítva 73,91%-ot jelentett. (A magyar korona… 229. p.) A német lakosság képezte a második legnagyobb etnikumot a városban, a maga 412 főjével. (A magyar korona… 229. p.) A magyarok száma elmaradt, mindössze 245 fővel képviselték magukat a városban. (A magyar korona… 229. p.) Ennek a magyar és német anyanyelvűként regisztrált kisebbségnek a jelentős része feltehetően zsidó felekezetű volt.

A másik két rendezett tanácsú városhoz képest 1900-ra a város etnikai összetételében jelentős változás nem történt. Ami a statisztikai adatokból szembetűnik, az, hogy a szlovákok száma szinte stagnált a 20 év alatt. A lélekszámuk 2 112 fő volt, ami 1880-hoz képest 24 fővel való gyarapodást jelentett.18 Ehhez képest nőtt a magyarok száma 435-tel, a németek száma viszont csökkent 19 fővel.19 Ezt a növekedést nem magyarázhatjuk az izraeliták számának növekedésével, mert a számuk 392 fő volt.20 A magyarok lélekszámának növekedése és a szlovákok számának stagnálása a vármegyét sújtó kivándorlással magyarázható, illetve a magyarság térnyerésével.

1910-re Kisszeben anyanyelvi összetétele teljesen megváltozott. A város polgári lakossága 3 016 fő volt.21 A három etnikum közül a magyarok és a szlovákok száma közel megegyezett. A városban a szlovákok már csak relatív többségbe kerültek 1 640 fővel,22 míg a magyar anyanyelvűek száma megduplázódott. A magyarok száma 488 fővel nőtt. A magyarok súlyának erősödését kevésbé befolyásolta a Bártfához és Eperjeshez képest a magyarosodó zsidók száma, hiszen mindösszesen 437 fővel képviseltették magukat.23 Valószínűleg továbbra is a kivándorlás képezett gátat a szlovákok számának növekedésében. Ezzel párhuzamosan nőtt a magyar anyanyelvűek születésének számaránya, mivel őket kevésbé érintette az Egyesült Államokba való migráció. A nem magyar anyanyelvűek közül 1 808 fő tudott magyarul.24 Ennek a magas számnak a forrása az lehet, hogy az erőteljes magyarosodás következtében a város egynyelvűből kétnyelvűvé vált, azaz szinte mindenki tudott magyarul a szlovák mellett.

Összegzés

 

Tanulmányom összegzéseként a címben feltett kérdésekre, feltevésekre kívánok válaszolni népszámlálások tükrében. A keleti szlovák (szlovják) népesség értelmezési kereteit a nyelvjárás, felekezetiség és a regionális identitás háromszögében jelölhetjük ki. A Sárosban és a szomszédos két megyében élő nemzetiségek (szlovákok, ruszinok, németek és magyarok) többes identitásáról, két- és többnyelvűségéről, kettős, hármas nyelvhasználatáról és változó (anya)nyelvi identitásáról beszélhetünk. Úgy gondolom, hogy a szlovjákságot elsősorban ezekben a helyi, lokális identitásszerkezetekben érhetjük tetten, amit a népszámlálások kategóriái nem tudtak visszaadni. Jól jelzi a helyi sajátosságokat, hogy a Sáros vármegyei elit körében teret nyert a helyi gyökerekre és viszonyokra épülő sárosi identitás, amely az elmosódó szlovák és ruszin nyelvhatár mentén a két szláv nemzetiség körében is éreztette hatását. Ennek gyökerét abban találhatjuk, hogy a nyugati szlovák kulturális intézmények, az ellenzéki szlovák nyelvű sajtó akciórádiusza nem ért el erre a területre. Jól nyomon érhető volt, hogy egyes települések esetében sokat számított az, hogy éppen milyen nemzetiségű és felekezetű lelkész, pap volt a községben.

Maga a szlovjákság egyfajta kontaktusjelenségként is felfogható, mivel Sárosban négy nemzetiség és öt vallás keveredett egymással, illetve élt egymás mellett. A kisebb folyóvölgyekben megbúvó vegyes nyelvi összetételű falvak egymással tartottak fenn szorosabb kapcsolatot, ami gyakran oda vezetett, hogy az egymással való érintkezések során sajátos többnyelvűségi gyakorlatok, illetve vegyes vagy többes identitásformák alakultak ki. Természetesen a lokális viszonyokon kívül a magyar vármegyei és kormányzati politika is érdekelt volt abban, hogy a szlováktól különböző szlovják identitás megerősödjön, és kifejlődhessen.


 

Irodalom

A magyar korona országaiban az 1881.év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei. II. kötet. Budapest, 1882.

Ablonczy Balázs 2001. Virtuális vármegye: Sáros, 1820–1940. Pro Minoritate, 10. évf. 3. sz. 82–86. p.

Ábrahám Barna 2003. Szlovákok és szlovjákok: a nemzet határai. Limes Tudományos Szemle, 16. évf. 3. sz.

Beluszky Pál (szerk.) 2005. Magyarország történeti földrajza. I. kötet. Budapest–Pécs, Dialogus–Campus.

Borsody István 1996. Eperjes – időszerű városkép. In Filep Tamás Gusztáv–Szőke Edit (szerk. és összeáll.): A tölgyfaerdőre épült város. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Dávid Zoltán 1980. A magyar nemzetiségi statisztika múltja és jelene. Valóság, 7. sz. 87–101. p.

Demeter Gábor–Bagdi Róbert 2009. Migráció és asszimiláció Északkelet-Magyarországon és a Partiumban (1715–1992). Debrecen.

Gunda Béla 1958. Műveltségi áramlatok és társadalmi tényezők. Ethnographia, 69. évf.

Joó Rudolf 1988. Etnikumok és regionalizmus Nyugat-Európában. Budapest, Gondolat.

Karpinský, Peter 2009. Východoslovenské nárečia (Výsledky výskumu v období 1960–2009. Slovo o slove. Zborník Katedry komunikačnej a literárnej výchovy Pedagogickej fakulty Prešovskej univerzity. Prešov, Katedra komunikačnej a literárnej výchovy, Pedago­gická fakulta Prešovskej univerzity v Prešove, 2009. 20–35. p. http://www. unipo.sk/public/media/11314/Slovo%20o%20slove%2015%20-%202009.pdf

Kászonyi Ferenc 1943. A szlovják kérdés. Dvortsák Győző emlékére. Kisebbségvédelem, 6. évf. 3–4. sz.

Kovács Alajos 1928. A nyelvismeret, mint a nemzetiségi statisztika ellenőrzője I. Statisztikai Szemle, 6. évf. 1. sz. 1–32. p.

Mikszáth Kálmán 1999. A gavallérok. In uő: A sipsirica és más elbeszélések. Budapest, Unikornis Kiadó.

Nagy Mariann 2003. A magyar mezőgazdaság regionális szerkezete a 20. század elején. Budapest, Gondolat Kiadó.

Paládi-Kovács Attila 1984. Kulturális határok és kontaktzónák Észak-Magyarországon. In Kunt Ernő–Szabadfalvi József–Viga Gyula (szerk.): Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 61–73. p.

Passuth László 1996. Az örök Sáros. In Filep Tamás Gusztáv–Szőke Edit (szerk. és összeáll.): A tölgyfaerdőre épült város. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Rácz István 1972. A parasztok elvándorlása faluról. In Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. Budapest, 1972. Eredetiben: Gerényi József: Az amerikai kivándorlás okai, hatása. Bártfa, 1913.

Süli-Zakar István 2003. A régió: földrajzi integráció. In Süli-Zakar István (szerk.): A terület-és településfejlesztés alapjai. Budapest–Pécs, Dialóg–Campus.

Szarka László 1995. Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867–1918. Pozsony, Kalligram, 48–78., 118–125. p.

Szarka László 1998. Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Budapest, 37–40. p.

Tajták, Ladislav 1966. Naša zastava – nástroj politiky maďarských vládnucich tried. Nové obzory, 8.


Gábor Sztancs

Dialect, Contact Phenomena or Hungarian Propaganda?

Data and Interpretations of the Eastern Slovak (Slovjak) Ethnic Region

 

The possibilities of interpretation of the eastern Slovak (Slovjak) population can be traced out in the triangle of dialect, denomination, and regional identity. The nationalities (Slovaks, Ruthenians, Germans and Hungarians) living in Šariš, have double or multiple identities, they use two or more languages and, as regards their use of mother tongue and other languages, they have a varying linguistic identity. As proof of that, a special local Šariš identity has gained ground among the local elite of the Šariš County, based on local roots and relations, which also had an impact on the two Slavic nationalities living along the blurred Slovak and Ruthenian language border. The Slovjaks can be seen as a form of contact phenomena, as in Šariš, four nationalities and five religions mixed together, or lived side by side. Naturally, apart from the locals, both the Hungarian county and national governments had been interested in the strengthened and developing Slovjak identity, which was differing from the Slovak one.

Ortvay Tivadar – A tudósok köztársaságának képviselője – 1.

Ortvay Tivadar katolikus pap, történész, régész, őskortörténeti, művészet- és politikatörténeti, természetrajzi és tudomány-népszerűsítő művek szerzője, ahogy a Pozsonyban 1876-ban megjelent írói névtár jellemzi, „szorgalmas és jeles történetnyomozó és régiségbúvár” (Moenich–Vutkovich 1876, 356. p.), kétségkívül a 19. század második felének és a 20. század elejének egyik legjelentősebb magyarországi társadalomtudósa.

Otthonosan mozgott a történet- és földrajztudomány, egyháztörténet, régészet, éremtan és művelődéstörténet cseppet sem akadálymentes, sőt felettébb igényes, szakmai felkészültséget, széles látókört, olvasottságot és újító lelkületet követelő területein. Sokrétű tudósi és majd fél évszázadot felölelő kutatói és publikációs tevékenysége annál inkább figyelemre méltó, mert ez a fajta polihisztori habitus napjainkra a társadalomtudományok specializálódásával, a történeti iskolák és képviselőik bizonyos fokú kanonizálódásával, az akadémiai műhelymunka elefántcsonttoronyba való bezárulásával (visszavonulásával) kiveszett, és inkább kivételnek, mint szabálynak számít. Manapság a történész szűk területen mozog vagy mainstream témákhoz nyúl, illetve azokhoz alkalmazkodik. A tudományos diskurzust a szociologizált modellek és nagy­struktúrák tematizálják. Az újból és újból felbukkanó konjunkturális fogalmak, például identitás, kisebbség, elitek a reneszánszukat élik. A jelen sziszifuszi erőfeszítéseinek halmazaiból intellektuális felüdülés a historiográfiai hagyományokhoz való visszakanyarodás, de természetesen nem az ott való végleges lehorgonyzásról van szó, hanem ösztönző impulzusok befogadásáról.

Ez a tanulmány nem foglalkozhat az Ortvay-világ izgalmas és kiterjedt terrénumával és változatos domborzati viszonyaival, azok körültekintő bejárásával, szemrevételezésével. Ortvay 25 éves korától 73 éves koráig alkotott. 48 év alkotómunkájának részletes értékelésére természetszerűleg nem vállalkozhatom. Életrajzának legfontosabb állomásait kívánom bemutatni, és tudományos karrierjének vázlatos megrajzolására teszek kísérletet. Sokrétű munkásságát és szellemi irányultságát tézisszerűen, életrajzába ágyazom. Külön figyelmet szentelek a régészet, egyháztörténet és a város-, illetve régiótörténet területein kifejtett munkásságának, valamint az egyéb társadalomtudományi diszciplínákba vagy aldiszciplínákba (történeti földrajz, művészettörténet) besorolható műveit is bemutatom. Ortvay Pozsony-recepciójával és a város történelméről kialakított képével a várostörténeti fejezeten belül foglalkozom.

A pozsonyi és budapesti kutatást, ugyanúgy a kézirat megszületését Frideczky János és az Agentura Pacis Posonium nagylelkűen támogatta 2013-ban.1 Ortvay szellemi világának a feltérképezéséhez fontos impulzusokat adott a 2013. november 25-én, születésének 170. évfordulója alkalmából rendezett Ortvay-konferencia a Pozsonyi Casinóban.

A tanulmány kalandra és együttgondolkodásra hív, nem pótolhat egy több szempontú Ortvay-biográfiát. Annak megírására ösztönözhet. Emellett abban a reményben született, hogy Ortvay Tivadar emlékének az ápolására, egy pozsonyi Ortvay-kultusz felettébb szükséges voltára felhívjuk a figyelmet és tudományos munkásságát a jelen szakmai diskurzusába emeljük be. Elhunytának ez évi 100. évfordulója erre is kötelezhet bennünket.

 

Családi gyökerek, szülőföld

A „hallgatag és szerény”, „lelkiismeretes buzgalmú” Ortvay Tivadar Károly, eredeti nevén Orthmayr, 1843. november 18-án született Csiklován/Csiklovabányán.2

Ortvay egy különleges történeti régióban látta meg a napvilágot. A 18–19. századi Bánátban (Bánságban) ugyanis nem utolsósorban a bécsi udvar gazdaság- és telepítéspolitikájának eredményeképpen differenciált munkamegosztási rendszer működött, gazdaságilag fejlett kultúrtáj volt. Mezőgazdasági, ipari és pénzügyi potenciálja a történelmi Magyarország legjelentősebb régiói közé emelte.3 Ez a gazdag múltú terület az etnikai és nyelvi tarkaság, sokféleség szinonimája: román, német, cseh, szlovák, különböző délszláv és balkáni népelemek, magyar, zsidó és cigány, sőt ugyan elenyésző arányban, de osztrák és francia élt egymás mellett évszázadokon keresztül. A hosszan elnyúló Csiklovabánya festői helyen, a bánáti erdős hegyek között található, a Krassó-Szörény megyei Oravicabányától délre, román etnikai területen, melyet nyugatról román–német vegyes terület és német etnikai sziget határolt.4

Ortvay német katolikus családban született. Lakásuk a csiklovai bányaigazgatóság épületében volt. A széles környéken híres, meredek sziklafalra épült, a Bánát legjelentősebb Mária-búcsújáró helyén, a helyi Sarlós Boldogasszony templomban keresztelték meg.5

A török hódoltság után német, cseh és egyéb telepesek, műszaki szakemberek, bányászok és ércverő munkások, illetve a több hullámban betelepülő román szénégetők lendítették fel itt a bányászatot. A település, melynek neve kora középkori szláv betelepülésre utalhat (Kiss 2006, 499. p.), a századok folyamán mindig román és ortodox többségű volt, valamint jelentős, aranymosásra szakosodott román anyanyelvű cigány kisebbséggel rendelkezett. A 18. század folyamán, a Temesi bánság bécsi telepítési mozgalma során betelepült németek a 19. század közepén adatolható 10% körüli aránya a 20. század elejére a töredékére csökkent.6

A Német- és Oláh-Csiklovára tagolódó község már a középkorban híres volt rézbányászatáról, de vasat és ólmot is bányásztak itt. Csiklova a 18. század második felében és a 19. század első felében élte a virágkorát. A település bányaipara 1718-tól a bécsi udvar folyamatos befektetéseinek és fejlesztéseinek köszönhetően (kiterjedt nyersanyagfeltárás, kohók, vízi energia felhasználása) lendült fel. Csiklován épült fel a régió első rézolvasztó kemencéje. A 19. század elején pedig meghatározó szerepet játszott a bánáti kohóipar, ércbányászat és -feldolgozás terén. Királyi pénzverdéje I. Ferenc uralkodása alatt működött, rézpénzeket vertek benne. (Kókai 2010, 80., 81. p.) A 19. század második felében az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság fektetett be a csiklovai bányákba és modernizálta a termelést. A helyi sörgyártás a közelmúltig élő hagyományt képez. Kezdetei a német bányajogban rögzített kiváltságokra vezethetők vissza. (Woth 2006, 12–13. p.) A település gazdag növényvilágát már a 19. század első felében felfedezték és feltérképezték a külföldi botanikusok. (Flora, 1840, I. kötet, 363–364. p.) A falu jelentős szőlőtermő vidéken helyezkedett el. (Boros 2006, 10. p.)

Az Orthmayr család valamikor a 18. század folyamán telepedett le Boksánbányán, amely a Bánát meghatározó ipari-bányászati központja volt. Ortvay nagy- és dédapja a boksánbányai műveknél bányafőnökként dolgozott.7

Apja Orthmayr Károly, aki „folyékonyan beszélte a magyar nyelvet”, a selmecbányai bányászati akadémián végzett és két évet a nagyváradi jogakadémián tanult. A csiklovai bányák igazgatója volt. A magyar forradalmi kormány valószínűleg 1848-ban kinevezte a boksáni bányák főnökének, de a szabadságharc bukása után erről a posztról távoznia kellett. Szentkláray Jenő8 utal Ortvay apjának patrióta érzelmeire („a forradalmi mozgalmakban élénkebben nyilvánította hazafias érzelmeit”). Orthmayr Károly emiatt került a temesvári vizsgáló bizottság elé. A boksánbányai, jövedelmezőbb hivataltól ezután megfosztották, és a csiklovai bányák élére került vissza. Az Ortvay család ekkor költözött vissza Csiklovára. Apja 1857–1858-ban került az Osztrák–Magyar Államvasút Társaság szolgálatába, miután az állami bányabirtokokat a vállalat felvásárolta. Szászkabányára nevezték ki, majd egy erdélyi vasmű igazgatója lett. Betegsége miatt megvált állásától és Boksánbányán telepedett le, ahol 1864-ben hunyt el. (Szentkláray 1922, 8., 10. p.)

Anyja a horvát gyökerekkel is rendelkező, magyarul töredékesen beszélő Jendrássik Emília, aki orvosokat és ügyvédeket felmutató családból származott. Orthmayr Károly 1840. május 11-én vette feleségül. (Szentkláray 1922, 5–6. p.) Négy fiúgyermekük született: Miksa, Tivadar, István és Béla.9 Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy idősebb testvérének, Miksának a fia az elismert matematikus és fizikus, Ortvay Rudolf, az unokaöccse volt.10

A fiatal Ortvay gyermekkorában nem tudott magyarul. A családban a társalgási nyelv a német volt. Joggal feltételezhető, hogy vallásosságát az erős helyi német katolikus identitás, a Mária-kultusz, a család mélyen megélt katolikussága és hitbuzgalma ébresztette fel, mélyítette el.11 Idős korában betegen és magányosan sokszor visszakanyarodott gyermekéveihez.12 Apró mozzanat, de lehet, hogy bizonyos fokú valóságtartalommal bír: a történelem iránti érdeklődése, az új ismereteknek a felfedezése kiskorára visszavezethető. Az 1904-es pozsonyi tudomány-népszerűsítő előadásán ugyanis egy csiklovai emlékképet villantott fel, amire még hatvanegy évesen is emlékezett.13

 

Iskolái, papi pályája és a fiatal történész szárnypróbálgatásai

Elemi iskoláit 1850–1855 között német nyelven Csiklován és Oravicán végezte.14 Apja 1854 őszén a nagyváradi premontrei gimnáziumba íratta be, ahol Ortvay nyolc évet töltött.15 Valószínűleg apja helyismerete és a gimnázium hírneve döntött tanulmányairól. Itt tanult meg magyarul és vállalt magyar identitásának a gyökerei is ide vezethetők vissza. Külön szerette a görög és latin nyelvet, a történelmet és irodalmat. Gimnáziumi tanárai nagy hatással voltak szellemi fejlődésére. (Szentkláray 1922, 9. p.) Középiskolai évei alatt magyar és német nyelvű verseket, novellákat, tájismertetéseket írt, de ezekből kevés jelent meg. A Nefelejts című lapban közölte első történeti elbeszélését. A Katholikus Néplapban több történeti cikket publikált. (Moenich–Vutkovich 1876, 356. p.)

Érettségi után 1862-ben jelentkezett a csanádi egyházmegye teológiai líceumába Temesvárott. A szemináriumban a magyar gyakorlóiskola megszervezője volt és az egylet elnöke lett. Az egylet pályadíját a régi magyarok vallásával foglalkozó tanulmányával nyerte el. Negyedéves teológusként megyéspüspöki jóváhagyással szerpappá szentelték. (Szentkláray 1922, 10. p.) 1866-ban dicséretes előmenetellel befejezte szemináriumi tanulmányait. Bonnaz Sándor16 csanádi püspök „fiatal koránál fogva pápai dispensatioval” 1866. július 20-án Temesvárott áldozópappá avatta. Első miséjét családtagjai és rokonai jelenlétében a boksáni plébániatemplomban tartotta. 1866 és 1870 között segédlelkész és hitoktató volt Nagykikindán, Oravicabányán és Fehértemp­lomban.17

Az 1870-es év fordulópont a fiatal, ambiciózus, tudósnak készülő Ortvay életében. A csanádi egyházmegye vezetése – személy szerint Bonnaz Sándor – tudományos igyekezetét méltányolta. Két, mellesleg névtelenül megjelent tanulmányára felfigyelve kinevezte Lugosra helyettes gimnáziumi tanárnak.

Az 1868-as, az idáig ismeretlen és Ortvay nevével nem jelölt Bél Mátyás-kézirat (De servitute Hungarica) kritikai ismertetéséről és a rá egy évre közölt Itészet és vitiligatizmus című értekezésről van szó.18

A Bél-féle dolgozatot nem véletlenül ajánlotta a Csanád megyei hittantári karnak, mert történészi szárnypróbálgatásait és kutatásait jó néhányan pártolták. A latin nyelvű Bél Mátyás-kéziratot, mely a magyar jobbágyság történeti fejlődésével foglalkozott, Knauz Nándor19 bocsátotta rendelkezésére, aki az idő tájt az esztergomi prímási levéltár archiváriusa volt. Ortvay Bél téziseit magyarázta, illetve forráshasználatát elemezte. A művet szigorú kritikai vizsgálat alá vette. Kiemelte az írás „absolut becsét”, „relatív értékét”, a korabeli forrásadottságot, és szemrevételezte a magyar történelem forrásainak a kutathatóságát.

Milyen volt az „ítészi” filozófiája? Erről a 26 éves Ortvay dagályosan, a német nyelv hatása alatt, de problémaközpontúan és hát mondjuk ki, történészi alázattal így fogalmazott: „Arról vagyunk meggyőződve, hogy ezen ismertetésből csak úgy háramlandik történeti irodalmunkra némi haszon, ha ennek fonalán kijelöljük azon jelentékeny hézagokat is, melyekkel e műben találkozunk, s ha figyelmeztetünk azon igényekre, melyek eddigelé történeti irodalmunk buja fejlődése daczára is e téren kielégítve nincsenek. Nem mintha ezáltal mások alapos tudományos készültségének rovására, a mienknek pedig dicsőítésére praejudikálni akarnánk; mert ily balgatag és félszeg gondolkodás valóban nem szállhatott meg oly embert, kit néhány évi figyelmes körültekintés a történeti irodalmi téren, valamint általában a tudomány fejlődésében oly óriásilag előrehaladó századunk történettudományi termékeinek folytonos szemmel kísérése – saját szellemi csekélységének tiszta öntudatára hozott –, hanem mert tudományos vívmányaink szigorú követelése s nézetközlési tekinteteknél fogva felette kívánatos, minthogy így javul történeti nézeteink rendszere, melynek oly nagy befolyást tapasztaljuk korunkban közügyeink igazgatására”. (Ortvay 1868, 17. p.)

Ennek a kéziratnak azonban van egy elfelejtett, újabb kori, mégpedig szlovák szellemi utózöngéje. Juraj Pavelek20 1956-ban közölt, a kornak megfelelően „haladó szellemben” írt, de alapos tanulmányában megkérdőjelezte Bél Mátyás szerzőségét. (Pavelek 1956, 54–72. p.)

Pavelek ismerte Ortvay értelmezését. Egyetértett vele a forrásfelhasználás és -kezelés egyoldalúságának kérdésében, jobban mondva elhanyagoltságában. Csupán azon csodálkozott, hogy Ortvayban ez nem ébresztett mélyebb kételkedést. Pavelek néhány lappangó ellentmondásra figyelt fel: a római jogra való hivatkozás, a szöveg jogi nyelvezete és a Szepes megyei vonatkozások. Felderítette az 1717–1718 körül született kézirat vándorlását, kalandos, hányatott történetét. Az igazi szerző létének felderítéséhez bemutatta a Bél-hagyaték hányatott sorsát a Batthyány József-féle gyűjteményen belül Pozsonyból Kalocsára, majd Esztergomba, a prímási könyvtárba. Pavelek szerint Ortvay nem az eredetit tanulmányozta, hanem Knauz másolatot küldött neki, amit Gál István készített. Pavelek bizonyította, hogy a kézirat szerzője a drezdai és jénai egyetemeket látogató, művelt, fémfeldolgozó vállalkozást üzemeltető szepesi polgár, Johannes Jony.21 Fő érvként hozta fel, hogy két Jony-féle publikált tanulmányra pontos hivatkozás történik.

A másik oldalon Ortvayt nem érti, hogyan kardoskodhat a kézirat történeti értéke mellett, mikor érvelésével bagatellizálja, és mintha Bél „kicsinységét”, egyben „saját nagyságát” emelné ki. Ortvayval kapcsolatban elfogultan fogalmaz (burzsoá történész, állítólagos öntömjénezése, az egyházi hierarchia haszonélvezője, állítólagos protestánsellenessége), akinek a tudományos alapállását „a feudális-jobbágyi viszonyok” ilyen jellegű elemzése „sértette”.

Ortvay Böhm Lénártnak22 a Temesi bánságról írt monográfiáját is a tudományos kritika boncasztalára helyezte.23 Ortvaynak az ismertetése a Bánát történetéről zajló élénk történészi párbeszédbe ágyazódott. Böhmnek a dél-magyarországi régió történelméről írt művét – hiányosságai ellenére – hézagpótlónak tekintette.

A fiatal Ortvay történészi habitusát, tárgyközpontúságát, a másik alkotó szellemi teljesítményének az elismerését és a szakmai gáncsoskodástól, személyeskedéstől való ódzkodást máig ható érvénnyel fejezik ki következő sorai: „Legyünk méltányosak egymás iránt, ítéljük meg egymást kímélettel és szeretettel, ezt s az ildomot szem előtt tartva, tiszteljük mindenha a személyt, mely őszintén s jóakarattal törekszik a jó ügyben előre, s csakis a tárgy legyen az, mellyel az igazság teljes szigorát éreztessük: Igen míveljük az ítészetet, de hagyjunk fel mindenkorra a vitiligatizmussal”. (Ortvay 1869, 105. p.)

Mindkét dolgozat közös tulajdonsága a következetes forráselemzés, a mértéktartó kritikusi attitűd, az összehasonlító módszer alkalmazása, nem utolsósorban a német historiográfia módszertanára támaszkodva, és egy-egy kutatási probléma értelmezési lehetőségeinek számbavétele.

Lugoson két évet működött, de ez a két év nagyon fontos volt a számára. Nemcsak nyilvános tanárként működött, ekkor kötött életre szóló barátságot az Eugen Neditsként született, szerb apával és magyar anyával rendelkező, önként magyarosodott, a Bánát historikusának nevezett Szentkláray Jenővel. Szentkláray a Temesváron megjelenő Történelmi adattár Csanád egyházmegye hajdanához és jelenéhez című nagyszabású munkájához 1869-ben Ortvayt társszerkesztőnek hívta meg. Együtt összesen 42 füzetet szerkesztettek 1871–1874 között, melyek – bár annak ellenére, hogy Ortvay néhány év elteltével úgy nyilatkozott, hogy az oklevélközlések egy része hibás és pontatlan (Márki 1923, 6. p.) – máig a délvidéki-bánáti egyháztörténet megkerülhetetlen irodalmának számítanak. Mindenesetre ez a kiadványsorozat kiugrási lehetőséget jelentett a fiatal történész számára és a kapcsolatépítést nagyban segítette.

Eredetileg azt tervezték, hogy a levéltári forrásokat a püspökségek, a káptalanok és a plébániák szerint elkülönítve teszik közzé, külön oklevéltárral. Ez azonban nem valósulhatott meg, minden bizonnyal az anyagi eszközök hiánya miatt, és az adatokat, alapos jegyzetanyaggal havonként megjelenő folyóiratban közölték. Mindenesetre a kezdeményezés Böhm Lénárt és Pesthy Frigyes,24 de Rómer Flóris25 és Ipolyi Arnold26 részéről is kedvező fogadtatásban részesült.

Ortvay az adattárat 1874. január 31-től Budapesten szerkesztette. Abban bízott, hogy a karrierépítés mellett a lap anyagi hátterét is sikerül biztosítania. Szentkláray ekkor már törökbecsei plébános volt. Útjaik ugyan szétváltak, de az együttműködésük megmaradt. Nem titkoltan támogatókat kerestek, és nem utolsósorban a fővárosi könyv- és levéltári gyűjteményeket tervezték alaposan kiaknázni. Törekvéseik végül sikertelenek maradtak. A folyóiratot támogatás hiányában 1874 júniusában megszüntették. (Márki 1923, 6., 8. p.)

Az 1870-es évek Ortvay hosszú, termékeny alkotói korszakát nyitották meg. Tanári munkája mellett kiterjedt Csanád megyei levéltári kutatásokat végzett, Szentklárayval püspöki, káptalani és plébániai levéltárakat látogatott, szorgalmasan és kitartóan szerkesztette az adattárat. Fokozatosan bekapcsolódott a tudományos közéletbe, melyben regionális szinten fontos kezdeményező szerepet játszott.

Pauler Tivadar27 vallás- és közoktatásügyi miniszter 1872-ben kinevezte a Műemlékek Országos Bizottságának tagjává. Ortvay a bizottság tagjaként a régészeti ásatások és leletmentés nagyobb arányú anyagi támogatását szorgalmazta. A magyar társadalomtudomány regionális intézményesedésében is tevékeny szerepet vállalt. Ő is támogatta 1872-ben a temesvári székhelyű Dél-Magyarországi Történelmi és Régészeti Társulat létrehozását.28 A társulat választmányi tagjává 1872. szeptember 7-én választották meg. A társulatban már 1873. január 30-án előadást tartott a Délvidéken honfoglalás kori eredetűnek vélt Kund-kapitányságról, melynek létét vonta kétségbe és forrásszinten kimutatta az addigi téves értelmezéseket. (Márki 1923, 6–7. p. Az előadás megjelent: Ortvay 1875b.) Az egyesülettel később tiszteletbeli tagként Pozsonyból is kapcsolatban állt.

Időközben megjelent harmadik önálló, igencsak hosszú című műve a magyar határőrvidék történetéről. (Ortvay 1871.) Ez a könyve váltotta ki az első komolyabb szakmai kritikát Thaly Kálmán29 részéről. Szerinte a kötet tematikailag besorolhatatlan, számos nem társadalomtudományi területre kalandozik, és nem a történeti munkák között a helye. A szerző olvasottságát bizonyítgató folytonos idézés és a tárgyhoz szorosabban nem kapcsolódó témák a szövegértést akadályozzák, és inkább öncélnak tűnnek, mint hasznos építőelemeknek. Mondatfűzése bonyolult, németes. Egyszerre túlterhelt, rapszodikus és elvont. Mindezek mellett a levéltári forrásokat nem ismeri vagy alig használja. Lehetséges, hogy az éles kritika miatt nem folytatta ezt a munkát és inkább kisebb tanulmányok írására törekedett, miközben ismereteit igyekezett elmélyíteni és hiányosságait akarta kiküszöbölni. (Márki 1923, 5. p.)

 

A magyar tudományosság Mekkájában: helykeresés és csalódás

Ortvay talán a legelsők között vagy csak éppen Rómer Flórist, 1872. március 8-án tájékoztatta elhatározásáról, hogy Budapesten szándékozik egy évet tölteni.30 Ekkor szó se volt arról, hogy Lugosról, hosszabb időre a fővárosba költözne.31

Bonnaz Sándor csanádi püspök egy évi fizetett szabadságot biztosított számára, hogy az egyetemet látogassa, múzeumi és levéltári kutatásokat végezzen és képezze magát. Az adattár körül végzett szerkesztői munkája felkeltette Ipolyi Arnold figyelmét, aki támogatni kezdte. A Szent István Társulatnál32 biztosított neki „szerény alkalmazást” és az akadémiai elit irányába egyengette lépteit.33

Ortvay beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karára, majd doktori disszertációján dolgozott. Doktori oklevelét 1874-ben szerezte summa cum laude minősítéssel, régészet–műtörténelem–numizmatika tárgyakból. Disszertációját Dáczia feliratos emlékei és térképe Mommsen kiadásában címmel 1874. július 2-án a Magyar Történelmi Társulatban olvasta fel. (Ortvay 1874b.) A tanulmányt, több más írásával együtt – fiatalkori lelkesültségtől és talán illúzióktól fűtve – elküldte Theodor Mommsennek,34 a kor legjelentősebb ókortudósának, a római történelem szakértőjének.35

Budapesten munkatársa lett az Archaeológiai Értesítőnek, az Archaeológiai Közleményeknek és az Egyetemes Magyar Encyklopédiának. Figyelemre méltó, hogy a magyarországi tudományos élet központjában, a Magyar Tudományos Akadémia hierarchizált és sajátos szokásjogra alapozott fellegvárában milyen gyorsan megtalálta a helyét, és fiatalon 32 évesen elismerést szerzett. Külön elismerésnek tekinthető, hogy 1874-ben az Akadémia régészeti bizottsága felkérte az Archaeológiai Értesítő szerkesztésére. A folyóiratot 1876-ig, pozsonyi tanári működésének kezdetéig szerkesztette. A karrierépítése és szakmai előrehaladása, az akadémiai keretekbe való integrálódása, melyre 1874-ben és 1875-ben nagy erőfeszítéseket tett, mégsem volt akadálymentes.36 Karrierje, nem utolsósorban kitartó szorgalma és következetessége miatt gyorsan ívelt fel, és magántanári képesítést is szerzett, a végkifejlet azonban annál fájdalmasabb volt.37

Ortvay előadásait az akadémiai elit némelyik tagja szigorú kritikai megjegyzésekkel illette, ellenben mások igyekezetét méltányolták, „atyailag” bátorították és ösztönözték. Ortvay 1873. február 6-án olvasta fel előadását a rumén faj eredetéről a Magyar Történelmi Társulat ülésén. A testületileg megrostált és jóváhagyott előadások, megfelelő jegyzetapparátussal a Századokban jelentek meg. Ortvay titáni lendülettel erre törekedett, de Thaly Kálmán másképp vélekedett, türelemre intette: „Orthmayr előadása, illetőleg irálya, előző munkájához képest tetemesen javult, egyszerűbbé, világosabbá lett, ami fölött csak gratulálhatunk neki, kivált, ha még a néhutt [sic!] most is tapasztalható dagályosságtól – mi történelmi előadásnak épen nem válik előnyére – menekülni igyekszik. Különben, értekező egész hévvel szentelte magát felkarolt tárgyának, annak körében nagy olvasottságot tanúsít, de az érvei támogatásául felhozott nagyszámú kútfőket nem elég kritikával látszik használni, nem igen tesz különbséget állításaik súlyára nézve – ami pedig különféle becsű, korú, irányú munkákról és adatoknál fölötte lényeges. És azért, mi legalább, a jelen értekezést, bár sok becses anyag van felhalmozva benne, még nem tartjuk kiforrottnak, megértnek arra, hogy ezen alakjában ki­adassék. S ezt éppen a szerző érdekében!”38 Nos, ez már nem az 1871-es Thaly Kálmán megsemmisítő, elutasító és kiebrudaló hangja.

Rómer Flóris baráti pártfogásának köszönhetően 1873. augusztus 17-én lett a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának segédőre (korabeli hivatalos néven „tiszti segéd” lett).39 A múzeumban 1875. szeptember 30-ig dolgozott. Feladatul kapta az adminisztratív ügyek intézését és az éremgyűjtemény rendezését is. (Szende 2015, 72–73. p.) Ezt az állást rövid időn belül terhesnek érezhette, alkotóerejét gátló helynek tarthatta. Ez ügyben egykori tanárához, Rómerhez fordult, akitől támogatást remélt, és akinek az ajánlólevele ennek az útkeresésnek a részleteire és Ortvay jellemére jobban rávilágít.40

Rómer 1874. október 7-i levelében Neÿ Ferenc41 pesti reáliskolai igazgatónak a következőképpen írt Ortvayról: „Tanári állásért szándékozik Hozzád folyamodni, épen azon szakokból, melyekkel évek óta foglalkozik. Kellő készültségéről tanúskodnak eddigi irományai, és az, hogy ez idén a m. tudom. akadémia tagságra volt ajánlva, ahol csak egy szavazat hiányzott arra, hogy beválasztassék. – Tanári működéséről, főleg a tanítványokkal való szelíd bánásmódjáról, bizonyítványt teszen Igazgatója elismerése. Ortvaynak csak egy hibája van – ha mai napon hiba – hogy túlságig szerény. Ha békülékeny, pontos, lelkiismeretes, nem mindennapi készültségű tanárra van szüksége intézetednek – tiszta lelkiismerettel ajánlhatom folyamodót – kit, mint egyetemi hallgatómat szeretni, tisztelni tanultam, kit magam tartottam vissza a temesvári tanári állomás elfogadásától, hogy a fővárosi intézetekben magát tovább művelhesse – és idővel velünk közreműködjék. Ezen ajánlásnál egyéb sincsen szemem előtt, mint az, hogy jó erőt erősbödni segítsünk – és ha ideiglenesen is olyan tanerőt nyerjél, melyet továbbra is megtartani Magad fogsz óhajtani.”42

Ortvay állásügye azonban még 1874 nyarán sem rendeződött. Rómer biztatta, hogy tartson ki a történészi-kutatói pályán, és támogatásáról biztosította: „Azért, hogy jövője nincsen még eléggé biztosítva, ne tessék elkedvetlen[ed]ni. Kegyed jövőjének nem sokára el kell jobbra fordulnia, mert e miatt én sem fogok nyugodni, nehogy azon szemrehányást kelljen tennem, hogy ezen mostani [árva?] állapotának némileg én is oka vagyok”.43

Rómer Ortvayval, annak ellenére, hogy tanítványa budapesti intézeti állást nem kapott, végig kapcsolatban maradt.44 Bár köztük majd három évtizednyi korkülönbség volt, kapcsolatuk barátivá fejlődött. A kutatások során kölcsönösen támogatták egymást. Rómer még 1887-ben is Ortvay egyetemi tanári elhelyezkedésének ügyében próbált tenni, mikor a kolozsvári egyetem világtörténeti tanszékén szabadult fel hely. Rá egy évre Rómer betegségben elhunyt. Ortvay nemcsak patrónusát, hanem jó barátját is elveszítette.45

Három év alatt meghatározó társadalomtudományi folyóiratok munkatársa lett. Érdemei elismeréséül a Békés Vármegyei Történelmi és Régészeti Társaság tiszteletbeli tagjává fogadta. (A Békésvármegyei 1893, 46. p.) A Magyar Történelmi Társulatban 1873. június 5-én választmányi taggá választották. (Márki 1923, 7. p.) Többször bemutatkozott az Akadémia felolvasásain. Levelező akadémiai taggá 1875. május 26-án választották. Rómer fenti híradása szerint csak egy szavazat híján nem lett rendes tag. Akadémiai székfoglaló előadását két részben, 1875. január 3-án és május 26-án tartotta Margum és Contra-Margum helyfekvése címmel, mely két év múlva látott napvilágot.46 A terjedelmes és lelkiismeretesen adatolt tanulmány az 1875. májusi szerbiai terepszemle, a vonatkozó ókori kútfők, a releváns hazai és külföldi irodalom, valamint a levéltári kutatások eredményeire támaszkodott. A forráskritikai módszert és az eddigi értelmezések összehasonlítását következetesen alkalmazta. A két római erődítményt az al-dunai térségben lokalizálta hagyományos pozitivista szellemben, tehát minden történeti kérdést megfeleltetve egy-egy forrásnak és így a vélt objektivitásnak: „Egyrészt a források megbízhatatlansága, másrészt azok helytelen értelmezése annyi zavart idézett elő, hogy nyilván még sokáig fog kelleni a jó szerencsére várni, midőn majd minden egyes kérdés kútforrása fel lesz fedezve, az anachronismus kijavítva, a bonyolult, zavaros kérdés kritikailag tisztázva.” (Ortvay 1877b, 3. p.)

A szerbiai útja már jelezte, hogy támogatókat volt képes mozgósítani, hiszen kutatását a Műemlékek Országos Bizottsága anyagilag támogatta, és a külföldi kutatását a Külügyminisztérium is lehetővé tette. (Ortvay 1877b, 46.)

Fiatal tudósként a magyarországi tudóstársadalomnak ugyan elismert tagja lett, de a fővárosi, illetve a nagyobb erdélyi (kolozsvári) tudományos, oktatói és kutatóintézeti hálózatba nem sikerült beilleszkednie. Ezt még hosszú évek elteltével is mellőzésként élte meg.47

A Pozsonyi Jogakadémia nyilvános rendes tanárának 1875-ben nevezték ki. Már addig is sokrétű kutatásainak egy újabb területe nyílt meg a város- és régiótörténet irányába.

 

Pozsony, a szeretett város

Ortvay Tivadar özvegy édesanyjával 1875-ben költözött a koronázóvárosba. Kötődése Pozsonyhoz azonban 1873-ra visszavezethető, hiszen a Pozsony Vármegyei Régészeti és Történelmi Egyesület egyik alapító tagja volt. (Magyar Tudományos Akadémiai Almanach 1916, 100. p.)

A pozsonyi jogakadémia nyilvános tanárává Ferenc József 1875. október 12-én nevezte ki. Közéleti, kulturális, oktatási és közművelődési tevékenysége a városban három évtizedet ölelt fel. A nagy múltú pozsonyi jogakadémia nyilvános rendes tanáraként magyar és egyetemes történelmet oktatott heti 13 órában. Tanári évei a nyugodt és kiegyensúlyozott időszakot jelentették életében. Párhuzamosan ezzel tovább folytatta és kibontakoztatta tudományos tevékenységét. Pozsonyba való költözése azonban nem jelentette, hogy kikerült volna a magyar történettudomány és régészet fő sodrából, sőt tudományosító és történelmet népszerűsítő tervei itt is szárba szökkentek. Ezeken kívül új témák tárháza nyílt ki a számára.

Az egyetemes történelem nagy ókori korszakai mellett európai, magyarországi művelődéstörténetet és Magyarország „oknyomozó” történetét, a történeti „kútforrások” elemzését, tehát történeti módszertant és forráskritikát is tanított. (Ortvay 1884.)

Az Orsolya-rend pozsonyi tanítóképző intézetének az igazgatójaként (1893–1900) virágoztatta fel az iskolát. (NyH, 1900. március 8. 2. p.) Az iskola éléről 1900 májusában mondott le. (NyH, 1906. szeptember 13. 2. p.) Vaszary Kolos48 esztergomi hercegprímás 1900. augusztus 30-án mentette fel igazgatói kötelességei alól.49

Magántanárként fontos elismerést kapott, hiszen Frigyes főherceg50 és felesége, Izabella51 négy lányának 1895 és 1905 között volt a házi tanítója. Heti két órában történelmet tanított.52

Szoros kapcsolat és együttműködés alakult ki Ortvay és a Pozsonyi Városi Múzeum között.53 Könyöki József54 segítette Ortvayt a Pozsony-sorozat elkészítésekor. Ortvay számos muzeális tárgyról kapott információt, illetve készíthetett rajzokat.55 A múzeumi bizottság tagjaként figyelemmel kísérte a múzeum gyűjteménygyarapítási és kiállítási tevékenységét. A Könyöki elhunyta után, 1900–1903 között megvalósult, Helmár Ágoston56 nevével fémjelzett koncepciózus gyűjteményszervezés, tárgyrevízió és új alapokra helyezett kiállítási stratégiát támogatta és meg is védte. (Archaeológiai Értesitő, 1903, 23. kötet, 1. szám, 93–94. p.) A városi múzeum regionális, szélesebb hatáskörű intézménnyé való – egyébként sikertelen – átalakítására tett kísérletet támogatta 1903-ban, mikor a Nyugat-Magyarországi Múzeum Egyesület megalakításának az ötlete is felmerült. Ez ügyben Kumlik Emillel57 és Helmár Ágostonnal együtt tervet tett közzé. (NyH, 1903. szeptember 24., 1903. október 27. 1–2. p.)

A városi elit képviselőivel, például Stampfel Károly58 könyvkereskedővel, Vutkovich Sándor59 újságíróval, Wertheimer Ede60 történésszel, Fésüs György61 jogakadémiai igazgatóval szoros barátságot kötött. Az egyháziak közül Rimely Károllyal,62 Dankó József Károllyal63 és Knauz Nándorral állt kapcsolatban. (Szentkláray 1922, 38–39. p.) Mellesleg Fadrusz Jánost támogatta, és nem kis szerepe volt abban, hogy Fadrusz a Mária Terézia-szobor pályázatát elnyerte.64 A Nyugatmagyarországi Hiradó szerkesztősége 60. születésnapja alkalmából 1903-ban aranyozott tollal ajándékozta meg.65 Születésnapján a Pozsonyi Jogászsegélyegyletnek 1000 koronás adományt juttatott. (NyH, 1903. november 19. 2. p.)

Több közéleti tisztséget is elvállalt. Tagja volt a Pozsonyi Közkönyvtár felügyelőbizottságának, a Városi Statisztikai Hivatalnak, alelnöke volt a Pozsony Vármegyei Régészeti és Történelmi Egyesületnek, a Toldy Körnek; a Közművelődési Társulat igazgató választmányának tagja. A város szellemi életében kiemelkedő szerepet játszó Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület alelnökévé választották 1896-ban, mely tisztet 1906-ig látta el. Ugyanakkor az egyesület közkönyvtári bizottságának lett a tagja 1899-ben. Az egyesület közleményeinek a szerkesztésében is részt vett 1901–1906 között, Fischer Jakabbal66 és Kornhuber Andrással67 együtt. Előadóként és szerzőként szintén serénykedett. (Fischer 1907, 16., 72. p.) A városban 1902-től pótolhatatlan népoktatási és közművelődési feladatokat felvállaló pozsonyi népszerű főiskolai tanfolyam bizottsági tagja volt 1906-ig.68 Érdemei elismeréséül 1902-ben a törvényhatósági bizottság tagjának választották, mely posztról 1906-ban lemondott.69

„Ő még mindig a miénk, mi még mindig számot tartunk Ő reá” – a pozsonyiak kötődését Ortvayhoz a Nyugatmagyarországi Hiradó ismeretlen cikkírója így fejezte ki. (NyH, 1906. február 8. 3. p.) Azonban édesanyja 1904-es elhunyta után már döntött: nyugdíjaztatását kéri, és a fárasztó pedagógusi feladatok elhagyásával kizárólag a történeti kutatásoknak szenteli magát. (Szentkláray 1922, 40. p) A pozsonyi préposti hely elnyerésére tett sikertelen kísérlete csak megerősíthette elhatározásában.

Ortvay 1904-ben nyugdíjas lett, de a pozsonyiak rábeszélésére még két évet tanított. A vallás- és közoktatásügyi miniszter végül 1906. május 11-i rendeletével nyugdíjaztatta. (NyH, 1906. augusztus 12. 4. p.) A Nyugatmagyarországi Hiradó cikke erről így írt: „a legfájdalmasabb veszteség azonban kétségkívül a pozsonyi kir. jogakadémiát éri. Ez az az intézet, melynek Pozsony tulajdonképpen köszönheti, hogy Ortvayja volt”. (NyH, 1906. augusztus 12. 4. p.) Ekkor már a pozsonyiak tudták, hogy Budapestre való költözése végleges.

Budapestre való távozásakor alapította Pozsonyban 1906-ban a Dr. Ortvay Tivadar Napközi Gyermekotthont, amit a városi lakosság nagymértékben méltányolt.70 Az alapítás külső és belső lelki mozgatórugók eredményeképpen szökkent szárba. A polgári korszak egyik jelképe volt a jótékonykodás, a közösségi ügyek anyagi támogatása és a szociális érzékenység megnyilvánulásaként az adományozás intézményesítése, nem utolsósorban az anyagi javak hatékony felhasználása (tőkésítés) és elosztása végett. A lelki indíttatást Ortvaynál egyrészt pedagógusi-nevelői magatartásában és nagyváradi gimnáziumi éveinek a tapasztalathalmazában vélem felfedezni.

Pozsonyban bensőségesen búcsúztatták. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület, (NyH, 1906. április 27. 4. p.) a Toldy Kör és a Jogakadémiai Jogászsegélyző Egylet (NyH, 1906. május 31. 4. p.) tiszteletbeli elnökévé választotta. A város törvényhatósági bizottsága pedig 1906. február 5-én, hogy „az összeköttetés a város és Ortvay között a jövőben is meglegyen”, díszpolgári címet adományozott neki. Küldöttség kereste fel, hogy a kitüntetésről értesítsék. A jogakadémia tanári kara, az élen Fésüs György akadémiai tanárral, szintén búcsúztatta.71 A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület Ortvay tiszteletére 1906. május 2-án bankettet szervezett a Magyar Király szállóban.72 Ortvay május 5-én hagyta el a várost, melyben három évtizedet töltött, és a pozsonyiak szeretetét, egyben nagyrabecsülését kivívta. (NyH, 1906. május 5. 3–4. p.) A szellemi kapcsolat azonban továbbra is megmaradt.73 Abból a városból távozott, amely tudósként menedéket nyújtott a számára.74


Irodalom

  • A Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat Évkönyve 1892/93. 17. kötet. Gyula, A társulat kiadása, 1893.
  • Acsády Ignác 1900. Ismertetés. Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 7. évf., 422–427. p.
  • Acsády Ignác 1904. Ismertetés. Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 11. évf., 64–67. p.
  • Angyal Dávid 1916. Ortvay Tivadar. Történelmi Szemle, 5. évf., 540–541. p.
  • Archeovest I. In Memoriam Liviu Măruia. Interdiscipliniritate ĭn Archeologie şi Istorie, Timişoara 7. decembrie 2013. Szeged, JATEPress, 2013.
  • Belovai József 2012. Szentkláray Jenő és Dél-Magyarország historizmusa a XIX. sz. második felében és a XX. sz. kezdetén. In Szalma József (szerk.): A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken 2011. Újvidék, Vajdasági Magyar Tudományos Társaság.
  • Berkeszi István 1908. Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum Temesvárott. Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 4. füzet, 198–199. p.
  • Bernath, Mathias (szerk.) 1980. Historische Bücherkunde Südosteuropa. Bd. 1. Teil 1. Mittelalter, Oldenbourg–München.
  • Biographisches Lexikon zur Geschichte Südeuropas. Bd. III. L–P. Oldenbourg–München, 1979.
  • Bodor András 1996. Erdély ókori történetének kutatása a XIX. század közepétől az első világháború végéig. In Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik születésnapjára. Kolozsvár, Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, 66–84. p.
  • Bognár Szabina 2010. „Mivé lesz a styl?” Tagányi Károly történetírói pályakezdése. In Balogh Margit (szerk.): „Alattad a föld, fölötted az ég…” Források, módszerek és útkeresések a történetírásban. Budapest, ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, 214–216. p.
  • Boros László 2006. A Bánát szőlő- és borgazdasága 1790–1920. In Kókai Sándor (szerk.): A Délvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 2006. november 17-én megtartott konferencia előadásai. /Történeti Földrajzi Tanulmányok 9./ Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke.
  • Borovszky Samu (szerk.) 1904. Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság.
  • Borovszky Samu (szerk.) 1914. Temes vármegye. Budapest, Országos Monográfia Társaság.
  • Breisach, Ernst 1994. Historiography: Ancient, Medieval and Modern. Chicago & London, The University of Chicago Press.
  • Buday, Peter 2012. K stavebným dejinám františkánskeho kostola v Bratislave. Zborník Múzea mesta Bratislavy, 24, 29–52. p.
  • Buzinkay Péter 2008. Főpapi műgyűjtők a modern kor hajnalán (1895–1924). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 20. évf., 1–2. szám, 49–51. p.
  • Cevins de, Marie-Madeleine 1998. Les Confreries de Bratislava a la Fin du Moyen Age d’Apres les Sources Testamentaires. Confraternitas, 9. évf., 2. szám, 3–22. p.
  • Csorba Csaba 2009. Pesty Frigyes emlékezete. Honismeret, 37. évf., 6. szám, 15–16. p.
  • Csukovits Enikő 1992. Órahasználat a középkori Magyarországon. Történelmi Szemle, 3–4. kötet, 153–172. p.
  • Debreceni-Droppán Béla 2015. A Rómer Flóris emlékére készült szobrok és emléktáblák. Arrabona, 2013, 51. évf., 291–310. p.
  • Dinnyés István (szerk.) 1993. Pest megye régészeti topográfiája. A szobi és a váci járás, 9. kötet, Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének kiadványai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Erdősi Károly (szerk.) 1923. A hetvenötéves Szent István Társulat. Budapest, Szent István Társulat az Apostoli Szentszék könyvkiadója.
  • Erős Vilmos: Falak és határok a historiográfiában (avagy omnis determinatio…). www.nyf-tfi.hu/konf/falak-es-valasztovonalak-a-kotet.
  • Fischer Jakab 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület története 1856–1906. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása.
  • Förster, Horst–Fassel, Horst (szerk.) 1999. Kulturdialog und akzeptierte Vierfalt? Rumänian und rumänische Sprachgebiete nach 1918. Stuttgart, Thorbecke.
  • Füstöss László 1984. Ortvay Rudolf. Budapest.
  • Gaucsík István 2014. A Pozsonyi I. Takarékpénztár közhasznú és jótékonysági tevékenysége a 19. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 16. évf., 3. szám, 59–79. p.
  • Gergely Jenő 2010. A katolikus egyházi elit a századfordulón. In Háda Béla–Ligeti Dávid–Majoros István–Maruzsa Zoltán–Merényi Krisztina (szerk.): Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. Budapest, ELTE, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék.
  • Hlavačková, Miriam 2008. Kapitula pri dóme sv. Martina. Intelektuálne centrum Bratislavy v 15. storočí. Bratislava, Slovenská akadémia vied Historický ústav.
  • Horváth István–Kelemen H. Márta–Torma István (szerk.) 1979. Komárom megye régészeti topográfiája. Esztergom és a dorogi járás, 5. kötet. Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének kiadványai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Ilieşiu, Nicolae 2011. Monografia istorică a Banatului. Bucureşti, Editura Mica Valahie.
  • Ipolyi Arnold 1874. Beszterczebánya városa műveltségtörténeti vázlata. Előadva a magy. történelmi társulatnak Beszterczebányán 1874. aug. 20-án tartott nagygyűlésén. Budapest, Nyomatott az Atenaeum nyomdájában.
  • Jenkins, David 2000. The Identifikation of Harward Law School Ms 189. Law Library Journal, 92. évf., 1. szám, 27–51. p.
  • Kalapis Zoltán 1987. Régi bácskai és bánáti utazók. Újvidék, Forum Könyvkiadó.
  • Keve, Tom 2009. Ferenczi és Ortvay – „két miskolci fiú”. Thalassa, 20. évf., 1. szám, 70. p.
  • Király János 1894. Pozsony város joga a középkorban. Budapest, A Magyar Tud. Akadémia kiadása.
  • Kiss Lajos 2006. Helynévmagyarázatok. Magyar Nyelv, 102. évf., 4. szám, 499. p.
  • Kőhegyi Mihály 1970. Rómer Flóris levelei az Országos Széchényi Könyvtárban. In Arrabona, 12. kötet, 245–261. p.
  • Kókai Sándor 2006. A Bánát szerepe és jelentősége a történelmi Magyarország gazdaságában. In Kókai Sándor (szerk.): A Délvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 2006. november 17-én megtartott konferencia előadásai. /Történeti Földrajzi Tanulmányok 9./ Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke, 135–150. p.
  • Kókai Sándor 2010. A Bánság történeti földrajza (1718–1918). A Bánság helye és szerepe a Kárpát-medence földrajzi munkamegosztásában. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Turizmus és Földrajztudományi Intézete.
  • Koltai András 2013. Ortvay Tivadar, az egyháztörténész. www.agenturapacisposonium.sk/web/ eloadasok.htm
  • Kováts Ferenc 1901. Városi adózás a középkorban. Pozsony szab. kir. város levéltárának anyaga nyomán. Pozsony, Angermayer Károly.
  • Krischan, Alexander 1993. Deutsche Beiträge zur Banater Historiographie 1860–1980. Freiburg.
  • Kristó Gyula 1973. Csák Máté tartományúri hatalma. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Lázár Béla 1923. Fadrusz János élete és művészete. Budapest, Athenaeum, 1923.
  • Lehotská, Darina 1956. Bratislavská mincovňa v stredoveku (1430–1527). Historické štúdie, 2. évf., 216–241. p.
  • Magyar Tudományos Akadémiai Almanach polgári és csillagászati naptárral MCMXVI-ra. Budapest, Kiadja a Magyar Tud. Akadémia, 1916.
  • Márki Sándor 1923. Emlékbeszéd Ortvay Tivadarról. Felolvastatott az 1918. évi február 22-én tartott együtt-ülésen. /A Szent István Akadémia emlékbeszédei/ I. kötet, 6. szám, Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt.
  • Maurus, Hartwig 1925. Die Geschichte der Wallfahrtskirche von Tschiklowa. Orawitza, Verlag Kaden.
  • Miklós Péter 2012. 200 éve született Bonnaz Sándor, csanádi püspök. Honismeret, 40. évf., 4. szám, 5–7. p.
  • Moenich Károly–Vutkovich Sándor (szerk.) 1876. Magyar írók névtára (Életrajzi és könyvészeti adatok gyűjteménye). Pozsony, Nitzschy Ferenc könyvnyomdája.
  • Mokó Árpád–Pálffy Géza 2002. A pozsonyi Szent Márton-templom késő reneszánsz és korai barokk síremlékei. Művészettörténeti Értesítő, 3–4. szám, 107–172. p.
  • Ortvay Tivadar 1868. Bél Mátyás »De servitute Hungarica« czimű kiadatlan kézirata a prímási könyvtárban. Kivonatilag és ítészetileg ismertetve. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv m. akad. nyomdásznál.
  • Ortvay Tivadar 1869. Itészet és vitiligatismus. Böhm Lénárt »Délmagyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme« cz. munkájának igazolásaul és kiegészítéseül. Temesvár.
  • Ortvay Tivadar 1871. A horvát-szlavón-magyar határőrvidék logikája, területi s szervezeti alakulatának története, múlt és jelen fennállásának jogalapja és a magyar constitutionalismus, mint polgárosítandó végvidék politikai és társadalmi jövőjének biztosítéka. Temesvár, Diemer Nyomda.
  • Ortvay Tivadar 1872. A megalakítandó délmagyarországi történeti és régészeti társulat eszméjéhez. Történelmi Adattár.
  • Ortvay Tivadar 1874b. Dáczia feliratos emlékei és térképe Mommsen kiadásában. Budapest, Athenaeum Ny.
  • Ortvay Tivadar 1875a. A Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiség-gyűjteménye 1874-ben. Az osztály évi gyarapodásának, rendezésének, személyzeti működésének és az évi leletek kimutatása. /Különlenyomat az Archaeológiai Közlemények IX. köt. III-ik füzetéből/, Budapest, Nyomatott az Athenaeum R. Társ. Nyomdájában.
  • Ortvay Tivadar 1875b. A Kund-kapitányság. Temesvár, Csanád-Egyházm. Ny.
  • Ortvay Tivadar 1875c. Irodalmi tanulmányok a hazai és külföldi történelem, műtörténelem és régészet terén. Budapest, Nyomatott az Athenaeum nyomdájában.
  • Ortvay Tivadar 1877a. Margum és Contra-Margum (Castra Augusto Flaviensia vagy Constantia) helyfekvése. Topográfiai helyesbítés, fogalommagyarázata a Dél-Magyarországon, a Maros, Tisza, Duna és Erdély közti területen egy római település Margum létezett. Források és közvetlen helybúvárlat alapján. In Értekezések a Történelmi Tudományok Köréből, 6. kötet, 3–74. p.
  • Ortvay Tivadar 1877b. Kritikai adalékok Margum történetéhez. In Értekezések a Történelmi Tudományok Köréből, 6. kötet, 3–53. p.
  • Ortvay Tivadar 1877c. A magyarországi Dunaszigetek alakja, iránya, nagysága és partmagassági viszonyai. Budapest, Akadémia.
  • Ortvay Tivadar 1882. Magyarország régi vízrajza a XIII-ik század végéig. 1–2. kötet. Budapest, A M. T. Akadémia Könyvkiadó Hivatala.
  • Ortvay Tivadar 1883a. Észrevételek Tagányi bírálatára. Századok, 17. évf., 3. szám, 288–294. p.
  • Ortvay Tivadar 1883b. Zur Frage der Wasserabnahme in Ungarn. Eine hydro-historische Studie. Pressburg, Ungermayer.
  • Ortvay Tivadar 1884. Száz év egy hazai főiskola életéből. A Pozsonyi Kir. Akadémiának 1784-től 1884-ig való fennállása alkalmából. Budapest, Nyomatott a Magyar Kir. Egyetemi Könyvnyomdában.
  • Ortvay Tivadar 1886a. Észrevételek a „Zsarnokgyilkosok” néven ismert ó-görög szoborcsoport felállításához. Különlenyomat az Orsz. Rég. és Embertani Társulat 1879–85-iki évkönyvéből, Budapest.
  • Ortvay Tivadar 1886b. A praehistorikus kőeszközök régiségi jellegéről. Értekezések a Történettudományok Köréből, 12. kötet, 2. szám.
  • Ortvay Tivadar 1887a. A bulaki muzeum. Egyiptomi tárcza. Fővárosi Lapok.
  • Ortvay Tivadar 1887b. Ephesusig. Két közlemény. Fővárosi Lapok.
  • Ortvay Tivadar 1888. Jeruzsálemtől Názárethig. Úti emlék. Írta és a pozsonyi Toldy-körben 1888. január 22-én felolvasta Dr. Ortvay Tivadar. Pozsony, Nyomatott Lőwy és Alkalaynál.
  • Ortvay Tivadar 1890. A pécsi egyházmegye alapítása és első határai. Történeti-topográfiai tanulmány. In Értekezések a történettudományok köréből, 14. kötet, 8. szám, 3–85. p.
  • Ortvay Tivadar 1891. A Dankó-gyűjtemény Pozsonyban. Századok, 25. évf., 7. füzet, 605. p.
  • Ortvay Tivadar 1891. Emlékbeszéd Pesty Frigyes rendes tagról. Olvastatott az 1891. október 26-án tartott összes ülésen. Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
  • Ortvay Tivadar 1891–1892. Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején. A pápai tizedjegyzék alapján feltüntetve. Budapest, Franklin Nyomda.
  • Ortvay Tivadar 1892. Pozsony város története. I. kötet, A legrégibb időktől az Árpádházi királyok kihalásáig. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
  • Ortvay Tivadar 1894a. Pozsony város története. III. kötet, Mellékletek Pozsony 1300–1526. évi történetéhez. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
  • Ortvay Tivadar 1894b. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Első közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 1. szám, 95–109. p.
  • Ortvay Tivadar 1894c. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Második közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 2. szám, 261–274. p.
  • Ortvay Tivadar 1894d. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Harmadik közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 3. szám, 456–467. p.
  • Ortvay Tivadar 1894e. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Negyedik közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 4. szám, 623–636. p.
  • Ortvay Tivadar 1894f. Néhány hét Egyiptomban (Régészeti és történelmi tanulmányút) (Ötödik, befejező közlemény). Katholikus Szemle, 8. évf., 5. szám, 825–883. p.
  • Ortvay Tivadar 1895. Pozsony város története. II. kötet, I. rész: A város középkori topográfiája, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
  • Ortvay Tivadar 1896. Temesvármegye és Temesvár város története I. 1. Őskor. A vidék földtani alakulásától a kelta-vaskor végéig. Pozsony, Eder I. ny.
  • Ortvay Tivadar 1896. Temesvármegye és Temesvár város története 4. Oklevelek Temesvármegye és Temesvár város történetéhez. Pozsony, Eder I. ny.
  • Ortvay Tivadar 1898a. Pozsony város története. II. kötet, II. rész: A város középkori jogszervezete, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
  • Ortvay Tivadar 1898b. Pozsony város és Pozsony megye. In Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, 15. kötet, Magyarország, 5. kötet. Budapest, Magyar Királyi Államnyomda.
  • Ortvay Tivadar 1899. Adatok a tölgy és egyéb fák tenyészete történetéhez Pozsony megyében. Különlenyomat a Pozsonyi Orvos-Természettudományi Egyesület közleményeiből. Sonder-Abdruck aus dem Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg. Pozsony–Pressburg, Wigand F. K. Könyvnyomdája.
  • Ortvay Tivadar 1900. Adatok a tölgy és egyéb fák tenyészete történetéhez Pozsony megyében. Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg– A Pozsonyi Orvos-Természettudományi és Orvosi Egyesület Közleményei 1889, 11. évf., 30–37. p.
  • Ortvay Theodor 1900. Die culturhistorische Bedeutung der in Europa gefundenen Nephrit- und Jadeit-Geräthschaften. In Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg–A Pozsonyi Orvos-Természettudományi és Orvosi Egyesület Közleményei 1889, 11. évf., 69–70. p.
  • Ortvay Tivadar 1900. Pozsony város története. II. kötet, III. rész: A középkori város háztartása, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
  • Ortvay Tivadar 1902a. Pozsonyvármegye és a területén fekvő Pozsony, Nagyszombat, Bazin, Modor s Szentgyörgy városok állatvilága. Állatrajzi és állatgazdaságtörténeti monográfia. A Pozsonyban 1902. szept. 7-én megnyíló országos mezőgazdasági kiállítás alkalmából kiadja Pozsony város anyagi hozzájárulásával Pozsony vármegye közönsége. I. kötet, Állatrajzi rész. Pozsony, Stampfel Károly udvari könyvkereskedő bizományában.
  • Ortvay Tivadar 1902b. Mar Saba. Palaestinai úti emlék. Alkotmány.
  • Ortvay Tivadar 1903a. Vadászati kultúrkép Pozsonymegye hajdanából és jelenéből. In Verhandlungen des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg–A Pozsonyi Orvos-Természettudományi és Orvosi Egyesület Közleményei 1902, 14. évf., 3–31. p.
  • Ortvay Tivadar 1903b. Pozsony város története. II. kötet, IV. rész: A városlakosság családi, anyagi, értelmi és valláserkölcsi élete, 1300–1526. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár, Stampfel Károly cs. és kir. udvari könyvkereskedő bizománya.
  • Ortvay Theodor 1903c. Állatgazdaságtörténelmi adalékok. Különös tekintettel Pozsony megyére 1, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 10, 49–65. p.
  • Ortvay Tivadar 1904a. Az európai művelődés kezdete és haladása. Írta és előadta a pozsonyi népszerűsítő főiskolai tanfolyamon 1904. febr. 20., 27., márczius 5-ik (…) és ajánlja hálás tisztelete jeléül méltóságos Porubszky Jenő, kir. it. táblai tanácselnöknek, mint a népszerű főiskolai tanfolyam pozsonyi helyi bizottsága elnökének. Pozsony. Mellékletek a Nyugatmagyarországi Hiradó 71., 82., 93., 102., 113., 128. számából.
  • Ortvay Theodor 1904. Állatgazdaságtörténelmi adalékok. Különös tekintettel Pozsony megyére 2, Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 11, 321–362. p.
  • Ortvay Tivadar 1904. Pozsony vármegye természetrajzi viszonyai. In Borovszky Samu (szerk.): Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Apollo Irodalmi Társaság, 1–22. p.
  • Ortvay Tivadar 1904. Pozsony vármegye őstörténete. In Borovszky Samu (szerk.): Pozsony vármegye. Pozsony sz. kir. város, Nagyszombat, Bazin, Modor és Szentgyörgy r. t. városok. Apollo Irodalmi Társaság, 497–502. p.
  • Ortvay Tivadar 1905a. Pozsony város utcái és terei. Pozsony, Wigand F. K. könyvnyomdája.
  • Ortvay Tivadar 1905b. A pozsonyi béke emléktáblája. Az emléktábla szövegének igazolásául a pozsonyvárosi képviselőtestület számára. Pozsony, Eder István könyvnyomdájából.
  • Ortvay Tivadar 1905c. Dr. Kornhuber András. Verhandlungen des des Vereins für Natur- und Heilkunde zu Pressburg – A Pozsonyi Természettudományi és Orvosi Egylet Közleményei, 17. évf., 1–10. p.
  • Ortvay Tivadar 1906a. Ortvay Tivadar írói munkásságának összege. Negyvenévi közszolgálata után való nyugalomba vonulása alkalmából jóakarói és barátai számára emlékül. Pozsony, Eder István könyvnyomdájából.
  • Ortvay Tivadar 1907a. Pozsony városának kulturális haladása az utolsó ötven évben. In Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Az egyesület kiadása, Pozsony, 1–44. p.
  • Ortvay Tivadar 1907b. Az ősember táplálkozása. (Olvastatott a M. Tud. Akadémia 1907. február 11-én tartott ülésén). Budapest, A Magyar Történelmi Társulat kiadása.
  • Ortvay Tivadar 1907c. Természettudomány és őstörténelem vagyis az ember ősiségének és származásának kérdése a mai természettudományi vizsgálatok nyomán. In Kerekes Pál – Biró Lajos (szerk.): A Magyar Orvosok- és Természetvizsgálók 1907. augusztus 25–29-ig Pozsonyban tartott XXXIV. vándorgyűlésének történeti vázlata és munkálatai, 205–222. p.
  • Ortvay Tivadar 1908. Az állatvilág s gazdasági kultúra. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 8, 51–61. p.
  • Ortvay Tivadar 1908. A vadászat haszna és jelentősége. Különös tekintettel Pozsony megyére. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 8, 281–293. p.
  • Ortvay Tivadar 1910. A mohácsi csata, elvesztésének okai és következményei. Egykorú jelenté­sek és okiratos közlések alapján írta Ortvay Tivadar. (Fölolvastatott a M. Tud. Akadémia 1910. május 9-én tartott ülésén). In Értekezések a történettudományi osztály köréből, 22. kötet. Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
  • Ortvay Tivadar 1912. Pozsony város története. IV. kötet, I. rész: A város politikai szereplése a XVI-ik század első felében, a mohácsi vésztől I. Ferdinánd király haláláig 1526–1564. Pozsony, Kiadja a Pozsonyi Első Takarékpénztár.
  • Ortvay Tivadar 1913a. Habsburg Mária és férje II. Lajos igazhitűségének kérdése. Budapest, Szent István Társulat.
  • Ortvay Tivadar 1913b. Pór Antal 1834–1911. Budapest, Franklin Nyomda.
  • Ortvay Tivadar 1914a. Temesvármegye és Temesvár város története I. 2. Régibb középkor. A római hódítástól a magyar királyság megalapításáig. Budapest, Akadémia támogatásával Temes vármegye és Temesvár város közönsége.
  • Ortvay Tivadar 1914b. Mária II. Lajos magyar király neje (1505–1558). Budapest, A Magyar Történelmi Társulat kiadása.
  • Ortvay Tivadar 1991. Pozsony város utcái és terei. Budapest, Püski–Regio.
  • Ortvay, Tivadar 2003. Ulice a námestia Bratislavy: Podhradie, Theresienstadt, Terézváros. Bratislava, Marenčin Vydavateľstvo PT.
  • Ortvay, Tivadar 2004. Ulice a námestia Bratislavy: Ferdinandovo mesto, Ferdinandstadt, Nándorváros. Bratislava–Pressburg, Albert Marenčin Vydavateľstvo PT.
  • Ortvay Tivadar 2005. Ulice a námestia Bratislavy. Mesto Františka Jozefa. Bratislava, Albert Marenčin Vydavateľstvo PT.
  • Ortvay Tivadar 2009. Pozsony város utcái és terei. Ferenc József város. Pozsony, Kalligram.
  • Pálffy Géza 2013: A Magyar Királyság új fővárosa: Pozsony a XVI. században. Fons, 20. évf., 1. szám, 3–76. p.
  • Pavelek, Juraj 1956. O autorstve najstaršej práce o dejinách poddanstva v Uhorsku De servitute Hungarica. Historické štúdie, 2. évf., 54–72. p.
  • Pokornyi Ferenc 1969. Megemlékezés Bäumler András mikológusról. Mikológiai Közlemények, 1. 31. p.
  • Polikeit Károly 1907. A Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület közleményeiben 1856–1905-ig megjelent értekezéseknek ismertetése. Fischer Jakab–Ortvay Tivadar–Polikeit Károly (szerk.): 1856–1906. Emlékmű a Pozsonyi Orvos- és Természettudományi Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Pozsony, Az egyesület kiadása, 136–180. p.
  • Rómer Flóris 1874. Régi falképek Magyarországon. Budapest.
  • Romsics Ignác 2011. A magyar történetírás évszázadai. Korunk, 22. évf., 5. szám, 3–15. p.
  • Sas Andor 1973. A koronázóváros. A bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1815–1848. Bratislava, Madách.
  • Cs. Sebestyén Károly 1944. Krassó-Szörény megye parasztháza. Kolozsvár, Nagy Jenő Könyvnyomdája.
  • Šedivý, Juraj 2008. Najstarší patriciát v stredovekej Bratislave: šlachtici alebo mešťania? Forum Historiae, 2. évf., 2. szám, http://forumhistoriae.sk/FH2_2008/texty_2_2008/ sedivy.pdf
  • Šedivý, Juraj 2012. Jazyková a etnická pluralita v stredovekom Prešporku/Bratislave–stredoveká realita alebo moderný obraz? Forum Historiae, 6. évf., 2. szám, http://forumhistoriae.sk/FH6_2012/texty_6_2012/sedivy.pdf
  • Šedivý, Juraj–Štefanovičová, Tatiana (szerk.) 2012. Dejiny Bratislavy 1. Od počiatkov do prelomu 12. a 13. storočia. Brezalauspurc na križovatke kultúr. Bratislava, Slovart.
  • Šípošová, Katarína 2011. Strelecký spolok v Bratislave. Zborník Múzea mesta Bratislavy, 23, 63–90. p.
  • Sólyom Jenő 1933. Luther és Magyarország. A reformátor kapcsolata hazánkkal haláláig. /Új sorozat XII. Luther-tanulmányok II./ Budapest, Kiadja a Luther-társaság, 59–74. p.
  • Sturm Albert (szerk.) 1901. Országgyűlési Almanach 1901–1906. Rövid életrajzi adatok a főrendiház és a képviselőház tagjairól. Budapest, A Pesti Lloyd-társulat könyvnyomdája.
  • Szabó János. Gondolatok a mohácsi csata historiográfiájáról – Ortvay Tivadar szemlélete. http://www.agenturapacisposonium.sk/web/eloadasok.html
  • Szabó Noémi Gyöngyvér 2009. Az egyháztörténet-írás irányai, műhelyei. Különös tekintettel a középkori magyar egyháztörténetre. Vallástudományi Szemle, 5. évf., 2. szám, 107–132. p.
  • Szakács Zsolt Béla (szerk.) 2001. Guide ti Visula Resources of Medieval East-Central Europe. Budapest, Central Europe University Department of Medieval Studies.
  • Szende László 2015. Vedecká činnosť Flórisa Rómera v numizmatickej a archeologickej zbierke Maďarského národného múzea. Bratislava, 27, 72–73. p.
  • Szentkláray Jenő 1922. Ortvay Tivadar r. tag emlékezete. Felolvasta a M. Tud. Akadémia 1922. április 24-én tartott összes ülésén. 18. kötet, 6. szám. Budapest, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia.
  • Szögi László 2006. Studenten aus Ungarn und Siebenbürgen an den deutschen Universitäten 1789–1919. In Peregrinatio Hungarica. Studenten aus Ungarn und Siebenbürgen an deutschen und österreichischen Hochschulen vom 16. bis zum 20. Jahrhundert. Stuttgart, Franz Steiner Verlag.
  • Tagányi Károly 1883a. Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. Ismertetés. Századok, 17. évf., 2. szám, 169–174. p.
  • Tagányi Károly 1883b. Válasz. Ortvay Tivadar: Észrevételek Tagányi bírálatára című cikkére. Századok, 295. p.
  • Téglás Gábor 1889. Hunyadmegye barbár fémleletei. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve az 1887-ik és 1888-ik évekről. 5. kötet. Budapest, Franklin Társulat Könyvnyomdája.
  • Tibenský, Ján 1991. Historické pozadie pokusu o vytvorenie celouhorského vedeckého centra na východnom Slovensku v prvej polovici 18. storočia (K vedeckej aktivite D. Fischera, J. Bohuša, J. Buchholtza ml. a J. A. Raymanna). Biografické štúdie, 18, 9–29. p.
  • Valter Ilona 1964. Régészeti adatok a Bodrogköz honfoglaláskori településtörténetéhez. Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, 4. kötet, 131–141. p.
  • Varga E. Árpád 2002a. Krassó-Szörény megye településeinek etnikai (anyanyelvi/nemzetiségi) adatai 1880–2002, www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002/csetn02.pdf.
  • Varga E. Árpád 2002b. Krassó-Szörény megye településeinek felekezeti adatai 1869–2002. www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002/csfel02.pdf
  • Woth, Walter 2006. Altes und Neues aus Montan-Ciklova. Banater Berglanddeutsche, 22. évf, 2006. szeptember–október, 130. szám, 12–13. p.

 

 

István Gaucsík

Theodor Ortvay. The Representative of the Scientists´ Republic

 

Theodore Ortvay (1843-1916) was one the best-known personalities of the 19th-century Hungarian positivist historiography. Nonetheless, his scientific biography featuring new aspects is still missing. This study is partly an attempt to compensate for this. Although the Slovak historical science considers him as a historian specialized on the medieval history of Bratislava, Ortvay´s academic activities were of a much wider range. His works of an enduring value encompassed the uneasy areas of social, economic and cultural history. Despite the fact that he spent three decades in Bratislava, his academic research remained mainstream. The author of this study deals with Ortvay´s career and achievements, he highlights the historian´s engagements in Bratislava from the perspective of fundamental research. He examines Ortvays´s works in the context of the 19th century social sciences in Hungary, in the contemporary discourse. He devotes special attention to the analysis of the historian´s scientific and public social networks (Szentkláray, Flóris Rómer, Arnold Ipolyi). A further, not-so-hidden objective of the study is to pave the way for Ortvay´s cult in Bratislava—in a positive sense, of course.

Fürdőélet a 19. századi Gömörben, 10. – Csízfürdő – világfürdő?!

A Rima-völgy természeti környezete

Gömör megye méltán legismertebb, ugyanakkor legfiatalabb gyógyfürdője a szelektől védett, dombos Rima-völgyben feküdt, dél-keletre Rimaszombat városától, a Rima­szécsi járásban. Bár ásványos vize már a 19. század 60-as éveitől széles körben ismert volt, fürdőtelepe viszonylag későn, a századforduló éveiben épült ki. Villámgyors fellendülése párhuzamba hozható más – sokkal szebb és hatékonyabb természeti adottságokkal rendelkező – gömöri fürdők hanyatlásával, ill. stagnálásával, Csízfürdő titka azonban egyedülálló konyhasós, jódos-brómos gyógyvizében és mindenekfölött rátermett, ambiciózus és modern gondolkodású vezetőségében rejlett, amely ügyesen előnyére változtatta a fürdőnek egy teljesen átlagos vidéki panorámát nyújtó, nem éppen természeti rezervátumba illő környezetét.

Csíz tengerszint feletti magassága 174 métert számlált. A fürdő száraz és meleg éghajlatát előnyösen befolyásolta északról a Gömör–szepesi-érchegység, délről pedig a Bükk és Mátra hegység láncolata, amely klímájának szubalpin jelleget kölcsönzött: ennélfogva levegője tiszta, egészséges, a környező dombokkal védve az északi szelektől, derült, sokszor igen meleg száraz nappalokat és kellemes, enyhén hűvösebb éjszakákat eredményezett. A község és környékének talaja neogén képződmény volt, melyet az ár annyira elsodort, hogy az alatta levő miocén rétegek1 repedésein források nyomultak fel.2

 

Kútásásból gyógyvízforrás

A 13 hőfokos jódos-sós forrás felfedezése Csíz község határában már-már meseszerű. 1862-ben egy Harnócz András nevezetű parasztgazda a telkén kutat ásott s 4-4½ méter mélységben édesvizet talált. Tovább ásva sós vízre bukkant, melyet a falubeliek főzéshez és kenyérsütéshez kezdték el használni. A pénzügyőrök észrevették, hogy a kősó kereslete apadt a faluban és emiatt a sós vizű kút használatát betiltották, vizét azonban a szolgabíróság vegyelemzés végett Rimaszombatba küldte. Az 1863-as Félix Antal kincstári vegyész általi vizsgálatok azt mutatták, hogy a víz jódot-brómot s más haloid-vegyületeket is tartalmaz, (Borovszky 1904, 309. p.) amire rögtön felfigyeltek a szakemberek.3

A víz paramétereit megtudva a telket a kúttal együtt egy bizonyos Blumenthál nevű vállalkozó vette meg,4 aki 1865-ben egy újabb kutat ásatott5 mintegy 20 ölnyi távolban az elsőtől. Bár itt is sós vízre leltek, de ez sóban is, iblanyban (jódban) is szegényebbnek bizonyult az elsőnél. (Hunfalvy 1867, 187. p.) Az elsőként feltárt 12,72 méter mélyről fakadó Themis6-forrás vizét az új tulajdonos kezdeményezésére Than Károly vegyészprofessor vizsgálta meg a folyó évben minőségileg,7 melynek eredményeként egy liter vízben 15,592 gramm chlornatriumot és 0,748 gramm szénsavas meszet mutatott ki, (Boleman 1887, 364. p.) továbbá kiderült, hogy a víz ezer grammjában 0,041 gramm jódkáliumot és 0,080 gramm brómkáliumot tartalmaz.8 Ezzel a víz a legértékesebb jódos vizek egyikévé vált, s hamar forgalomba is hozták mint gyógyvizet, a helyszínen fürdőt ekkor még nem alapítottak.9

A csízi ásványvíz rövid idő alatt kiviteli cikként nagy jelentőséget nyert, (Boleman 1884, 241. p.) noha később a kút elhanyagolásával vesztett piaci értékéből. (Boleman 1892, 76. p.) Ezzel kapcsolatban nagyon jó példával szolgál Bernáth József írása a Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet 1875. év őszén Rozsnyón megrendezett közgyűléséről, (Bernath 1878, 21. p.) melyen a csízi forrás minősége felett heves vita alakult ki.10 A csízi ásványvizet csupán az 1880-as években kezdték el újból szakszerűen kezelni, amikor felmerült egy esetleges fürdő építésének a gondolata, (Boleman 1887, 364. p.) s jelent meg az első reklámhirdetés magára a fürdőre vonatkozó utalásról.11 Jó pár évbe telt, míg az ásványvíz a követelménynek minden tekintetben megfelelő minőségben, ízletes kivitelezésben, gondos csomagolás mellett újból forgalomba került.12 A forrás „újrakezelése” olyannyira jól sikerült, hogy az 1885. évi budapesti országos kiállításon a csízi víz mind a közegészségügyi, mind a Mattoni és Wille magánpavilonban prezentálásra került, (Bernáth 1885, 13. p.) a kút birtokossága pedig versenyképességért kapott kiállítási nagy éremmel térhetett haza.13

1884 áprilisától a csízi jód-brómos ásványforrás telke zálogos birtokként új magántulajdonosokhoz került. A Losonczy család14a gyógyforrás kezelésével a rimaszécsi Lamos Lajos gyógyszerészt kérte fel. A fürdést igénybe vevők kényelmére ekkor a forrás közvetlen közelében több fürdő- és lakószobát alakítottak ki, s még a nevezett év június 15-én megnyitották a fürdőszezont.15 1888-ban a telket a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. vásárolta meg, így szerencsés tulajdonosváltást követően a gyógyforrás végre szakértő kezekbe került, sőt a fürdő kiépítése is ígéretes jövőnek nézett elébe. „A múlt évben még rozzant viskó alatt possadt, egy paraszt ember létrán ment a víz színéig és onnan szivattyúzta a gyógyszerül szolgáló vizet a gyógyulást keresőknek és az elszállítandó üvegekbe – ma ott áll a csinos fürdőház a forrás fölé épített gépházzal, mely a modern haladás vívmányaival, czélszerű gépekkel és szivattyúkkal van ellátva” – állt egy esztendő múlva a helyi sajtó tudósításában.16 Az építendő fürdőhöz édesvíz után kutatva 1889 augusztusában új kutat ástak Csízben, melynek során a következő év februárjában a régi kúttól délkelet felé mintegy 30 méternyire, 33 méter mélységben bukkantak rá a később forgalomba hozott Hygieia17-forrásra. (Sassy 1898, 16. p.) Ennek vizét még 1890-ben dr. Leibermann Leó, a budapesti Magyar Királyi Vegykísérleti Állomás munkatársa és dr. Ludwig Ernő (Ludwig 1890, 42. p.) udvari tanácsos, a Bécsi Egyetem vegyészprofesszora és a Cs. és Kir. Vegytani Intézet igazgatója analizálták.18 10,000 súlyrészben 1,415 bróm-magnéziumot, 1,230 tiszta brómot, 0,428 tiszta jódot és 0,468 rész magnéziumot találtak.19 A csízi forrás kémiai elemzését a darkaui, a halli, a heilbrunni, az ivoniczi, a luhatschowitzi (Luhačovice) jódforrásokéval hasonlította össze, azonban a csízi forrás jód- és brómtartalom tekintetében valamennyit felülmúlta. (Hankó–Papp 1907, 235. p.) Hankó egyenesen a leghatásosabb európai jód- és brómtartalmú gyógyvíznek kiáltotta ki,20 tökéletesen helyettesíthetővé minősítve azt akár a sodeni vízzel,21 míg mások a Gellérthegy alatti Erzsébet-fürdővel helyezték párhuzamba.22 A felfedezett forrásvíz használata az 1880-as évektől rohamosan terjedt, hazánkból a hasonló külföldi jódvizeket azonban mégsem tudta az ásványvízpiacról kiszorítani, sem azokkal külföldön sikeresen versenyre kelni. Pedig korszerű technikát alkalmazva a vizet ónozott rézcsöveken át emelőgép vezette a díszes ivó- és töltőcsarnokba, ahol a töltés és dugaszolás a legmodernebb gépekkel történt.23 A tényálláson az sem segített, hogy a csízfürdői részvénytársaság kérelmére a magyar királyi belügyminisztérium 1891 novemberében kelt rendeletében hivatalosan is az „ásványvizek” rangjára emelte a csízi vizet.24 Ekkorra a víz már mintegy 20.000 palackban szállíttatott szét országszerte, amint azt az alábbi táblázat is szemlélteti:

Év 1888 1889 1890 1891
Palackok száma 5350 10 625 15 500 22 825

A Hygieia sikerén felbuzdulva a tulajdonosok már az 1890. év elején hamar újabb kutat fúrattak a telepen,25 azonban a Neptun26 nevet viselő harmadik forrásvíz jód- és brómtartalma már csekélyebbnek bizonyult.27 Preysz szerint ennek vizét melegítve fürdőkre akképp használták, hogy hozzáöntöttek a Hygieia vagy a Themis vizeiből annyit, amennyit az orvos rendelt. (Preysz 1894, 25. p.) Buchböck Gusztáv egyetemi tanársegéd által és Than utasításai alatt 1899-ben végzett fiziko-kémiai elemzései alapján a Hygieia-főforrás vizét nagyobb mennyiségű jódtartalma miatt inkább ivókúrára, a másik két forrásét a kevesebb jód és a thioszulfát jelenléte miatt pedig inkább fürdőgyógymódra javasolták.28A Hygieia-kútban 1896 szeptemberében fellépett erős gázerrupciók következtében ráadásul a forrás vize sokkal nagyobb bőségben és pezsgéssel tódult fel, mint azelőtt, változatlan minőségben. (Sassy 1898, 21. p.)

Az átlátszó, tiszta, színtelen, szagtalan, erősen sóízű, nem hideg, hanem kellemes hőmérsékletű, 10–12 C-fokos Hygieia forrásvíz minősége több nemzetközi megmérettetésen is sikeresen helytállt: a budapesti ezredéves országos kiállításon (1896) és a brüsszeli nemzetközi kiállításon (1897) elismerő oklevéllel, az amerikai St. Louisban megrendezett világkiállításon (1904) ezüstéremmel díjazták a gömöri ásványvizet.29A századelő pedig újabb meglepetést tartogatott a forráskezelőségnek: Lengyel Béla30 egyetemi tanár a csízi forrásgázokban rendkívül erős radioaktivitást fedezett fel.31

A gyógyfürdőbe látogató páciensek elsősorban arteriosclerosis (érelmeszesedés), csont- és bőrbajok, reuma, angolkór, mirigybajok (görvély), női megbetegedések, syphilis, idült gyulladások, neurasthenia (idegbántalmak), hosszabb betegségek szövődményei, golyva, thyreogen elhízás, csökkent savképződéssel járó gyomorhurut, légúthurut, tüdőtágulat, gerincbántalmak, higany- és ólommérgezés, ill. bénulások gyógykezelése gyanánt látogattak el Gömör e legnagyobb lélekszámnak örvendő fürdőhelyére.32 A kor jeles balneológusai, mint Bókay Árpád, Boleman István, Korányi Frigyes – akik személyesen is látogatásukat tették a fürdőtelepen – egyaránt előnyösen nyilatkoztak a forrásvizet illetően, melyet főleg anyagcserére és vérképzésre ajánlottak.33

A csízi víz gyógyhatásairól és alkalmazásáról az 1900., 1902., 1908. és 1914/15. évi fürdőkalauzok tudósítanak az alábbi betegségek szerinti felosztásban:

Betegség Beteg 1889–1899 között[1] Beteg 1889–1901 között[2] Beteg 1889–1907 között[3]
görvély és gümőkór 1903 2677 6388
bujakór (szifilisz) 1072 1508 3487
csont- és ízületi bajok 253 356 690
ivarszervi és húgycsőbajok 184 258 467
szembajok 134 189 286
női bajok 104 146 250
bőrbajok 95 133 247
köszvény és csúz 77 110 214
angolkór 70 71 104
idegbaj 53 82 149
golyva és mirigydaganatok 37 64 138
hűdés 15 16 46
fülbaj 11 30 64
álképlet 8 10 16
veselob (vesegyulladás) 5 5 10
nyirkedénylob 1 2 6
gyomor-hiperaciditás 2 7
Összesen 3945 beteg 5659 beteg 12509 beteg

 

A kimutatásból kitűnik, hogy a Csízfürdőn gyógyuló betegek több mint 75%-át a görvély- (nyirokcsomó-megnagyobbodás) és bujakórban szenvedők képezték, amennyiben a csont- és ízületi bajok, bőr-, szem- és fülbántalmak is nagy részben eme két főcsoporttal kapcsolatosak. Az egyes gyógyjavaslatok nemtől és kortól függően a kór neme és az egyéni szervezet által határoztattak meg a fürdőorvos által. Minden beteg vízivás, fürdés és étkezés tekintetében egy rendelőorvos által írott utasítással láttatott el, mely az igazgatósági irodában lebélyegeztetve szabta meg a kiszolgáltatandó ivóvízmennyiséget és fürdőket, melyek az igazgatósági irodában váltott jegyek előmutatása és átadása után készíttettek a fürdőszolgák által.37 Kallós Jenő38csízi fürdőorvos például a görvélyesség ellen az alábbi „receptet” javasolta: „A fürdőket három formában alkalmazzuk a görvélykórnál, ezek a 28-29 Ro meleg fürdők, a 26-22 Ro fél fürdők és a 30-32 Ro forró fürdők. A meleg fürdők után 1-2 órai ágyban való fekvést rendelünk még el, e fürdő tartama rendszerint 25-30 perc. A félfürdőknél fürdés közben hideg vizet adagolunk, kellő reakció elérése végett a végtagok erősen dörzsöltetnek, a testnek a vízen kívüli része pedig a fürdővízzel folytonosan öntöztetik. A fürdő tartama 3-5 perc, mely után a szabadban való mozgást rendeljük a betegeknek a test felmelegedése végett, vagy pedig a beteg ágyba fektetendő. Forró fürdőket csak abban az esetben alkalmazzuk, ha a páciens szíve megengedi. A felsorolt fürdők mellett a konyhasós-jódos víz ivókúra alakjában való alkalmazását is javasoljuk. A teljes gyógyuláshoz azonban hónapok-évek kellenek, ezért a 3-4 hetes fürdőkúra után házilag ivókúra megismétlését, ill. hetenként 2-3 jódsós fürdő vételét ajánljuk a tartós gyógyulás reményében.” (Hankó–Papp 1907, 59. p.) A páciensek számára betegségtől függetlenül gyógyírként legtöbbször egy évente tartandó 4-6 heti fürdőkúrát javasoltak s mellette a csízi víz ivókúraszerű használatát, melyet ajánlatos volt több éven át megismételni a tartós eredmények elérése érdekében, de ugyanakkor a higiéniai, lakhatási és táplálkozási viszonyok, a jó levegő és napfény elengedhetetlen kiegészítő tényezőként szerepeltek a teljes gyógyulás reményében.

A gyógymódokat illetően Csízfürdő az alábbi gyógyterápiákat kínálta pácienseinek: ivóvízkúra, szénsavfürdő, langyos félfürdő, meleg és forró jódos fürdő, ülő-, láb- és karfürdő, hidegvíz-kúra.39 A fürdőknek jódvíz-adaléka 20-30%-ig rúgott, részleges borogatásokhoz és fürdőkhöz azonban tiszta jódvizet is használtak.40 Ivókúra esetén a víz legfontosabb négy tényezőjére, a jód, a bróm, a konyhasó és a radioaktivitás fontosságára fókuszáltak.41 A gyógyvíz megfelelő adagokban történő fogyasztása mind felnőttek, mind gyermekek számára eltérő utasítások szerint zajlott, mivel egyenként különböző hatást váltott ki: naponta három egyenlő adagban és a felszívódás teljessége miatt mindig éhgyomorra, lehetőleg egy órával a napi étkezési idő előtt: reggel a reggeli előtt 7-8 órakor, délelőtt 11 órakor és délután 5-6 órakor.42 Egy ivókúrát megszakítás nélkül legalább hat hétig kellett folytatni, míg a fokozott anyagcsere-forgalom következtében a vérképzés periódusa be nem fejeződött. Az étrendet illetően a csízi víz ivókúrája alatt kerülendők voltak a túlnyomóan liszttartalmú, erősen fűszerezett, ecettel savanyított ételek, a gyúrt tészták, a burgonya és a nyers gyümölcsök fogyasztása. A brosúrák főtáplálékként főleg a zöldségfélék, tej, tojás, szárnyas és gyümölcskompótok fogyasztását javasolták, valamint óva intették a betegeket a kúra tartama alatt minden szervezetre káros behatásoktól, mint a túlhajtott munka, meghűlés, túl sok evés, szeszes italok fogyasztása és a dohányzás.43

A forráskezelőség44 gondoskodott arról is, hogy a csízi víz friss töltésben mindig álljon rendelkezésre otthoni ivókúrák alkalmazásakor. Egy ivókúrának megfelelően 25 darab 600 grammos palackot tartalmazó faládákban került szállításra, ára helyben 6 forintba (később 12 korona45) került.46 1910-re a fogyasztás már meghaladta a 100.000 palackot, Magyarországon kívül Amerikába és más európai gyógyintézetekbe (pl. Drezdába) is szállítottak.47

 

Új fürdő a láthatáron

A forráskút 1862 és 1888 között több gazdát is cserélt. Elsőként 1884-ben Lamos Lajos forráskezelő nyitotta meg a telep kapuit a fürdeni óhajtó vendégek részére, az ásványvízfürdőket naponta délelőtt 10 óráig 1 forint ellenében, vasárnaponként pedig 12 óráig 60 krajcárért lehetett igénybe venni.48 A gyér próbálkozás alighanem csekély eredményt hozott, ha Chyzer 1885-ben kiadott tanulmányában úgy nyilatkozott a forrásról, mint ami „csakis kereskedelmi cikként jöhet számításba, mivel három kádas fürdője nem vehető számba”. (Chyzer 1885, 60. p.) 1888-ban végül a csőd alá került kutat a lepusztult telekkel együtt a bíróság nyilvános árverésen eladatta, (Preysz 1894, 26. p.) így került a gyógyforrás Molnár József, Csider Károly és Flasko György tulajdonába, akiknek sikerült megnyerniük fürdőigazgatói szerepkörre Molnár sógorát, Glósz Arthur geológus-bányamérnököt.49

A vásárlás évében, 1888. október 25-én a Molnár–Csider–Flasko érdekhármas Bornemisza László gömöri alispán által kérvényt terjesztett fel a Földművelési, Ipar- és Kereskedelmi Minisztériumba a tulajdonukat képező jód-bróm ásványvízforrás védterületének megállapítására tárgyában. Ekkor még csak a régi kút, a „Themis” létezett, melyet a m. kir. belügyminiszter az 1880. évi 57083/79. számú rendeletében gyógyforrásnak nyilvánított.50 A Földtani Intézet igazgatósága ezen kérelemre, valamint a szepes-iglói bányakapitányság által 1890. április 14–16-án tartott helyszíni tárgyalás alapján az 1885. évi XXIII t.cz. 16 paragrafusa értelmében a védterületet engedélyezte.51 A mintegy két évig elhúzódó eljárásra az ásványvízforrás védterületének megállapítása tárgyában legfőképp a szomszédos kúttulajdonosok esetleges fúrása ellen volt szükség. Bár a fő hangsúlyt továbbra is a víznek palackokbani forgalmazására helyezték, már a következő év tavaszán hozzáfogtak a fürdőtelep kiépítéséhez, az új kutak fúrásához és a telek parkírozásához.52

Az új fürdő megnyitására 1889 nyarán került sor, az új tulajdonosok pedig bízvást reménykedtek abban, hogy ezen igen ritka gyógyfürdő jelentősen megnöveli Gömör megye déli részének idegenforgalmát. A fürdő ünnepélyes megnyitása alkalmából június 23-án, vasárnap közebédet rendeztek a fürdő helyiségeiben.53 A mintegy 24 összegyűlt környékbeli vendégnek a talpalávalót a hanvai cigány húzta. Azok, akik ellátogattak az újonnan megnyílt telepre, három csinos épületet láthattak: az ebédlőt, a négy fürdőhelyiséggel s négy lakszobával berendezett, svájci stílusban emelt, tágas erkéllyel ellátott lakóházat. A helyiségeket rendezett park vette körül.54

Az 1890-es években a két forrás körül virágzó fürdőtelep létesült a község északkeleti részén, sőt a Hygieia-forrás vizét forgalomba is hozták, a forrás fölé ivó- és töltőcsarnokot emelve. A vezetőség egy percig sem tétlenkedett, az ásványvíz-kereskedelmen kívül a Monarchia-szerte reneszánszát élő fürdői turizmusban látta Csíz felvirágoztatásának jövőjét. A fürdőtelep kiépítése az első évtől kezdve jelentős anyagi áldozatokat követelt, a 16.000 forint vételáron kívül már 1889-ben 10.000 forintot fektetett be a társaság, a következő évben 30.000-et, az 1891. évben pedig újabb 7000 forintot.55 Ezen az összegen megnagyobbították a fürdőparkot, 11 fürdőszobával ellátott fürdőházat emeltek, tiszta gyógyvíz kutatására fektettek be, további pavilonokat emeltek a telepen és elsősorban parkíroztak – valamennyit a vendégek kényelmére. Boleman írásai szerint főleg Ludwig tanár biztatására alapították meg a kutak mellett e kis fürdőintézetet, melyet fiatal gyógyhelyként már az első évben is számosan látogattak. (Boleman 1892, 76. p.) A fürdő parkjában kezdetben egy igazgatósági épület, egy fürdőház és egy emeletes vendégfogadó állt, a fürdő közelében azonban – látván a bővülő idegenforgalmat – a részvényesek közül már a megnyitás utáni években többen hozzáfogtak a magánépítkezésekhez. A 20. század küszöbén 2 márvány- és 8 cinkkád, ill. újabb 9 vendégszoba állt a tisztelt közönség kényelmére,56 az új vendéglőt az italmérési joggal együtt pedig Tóth Pál rimaszombati vendéglős vette használatba.57 Chyzer Kornél 1890-ben tett személyes látogatása alkalmával a fürdőorvos hiányára mutatott rá, ugyanakkor megjegyezte, hogy a fürdő nagyobb terjeszkedése sem a hely fekvésénél, sem az ásványvíz mennyiségénél fogva nem tanácsos. (Chyzer 1891, 3. p.) A fürdő birtokosai 1891-ben mégis megnagyobbították az intézetet, bár a telep még így is kicsinek bizonyult – a vendégek rendelkezésére körülbelül 70 szoba állt. (Boleman 1892, 79–80. p.) A nevezett évben a fürdőigazgatóság 8 fürdő- és 4 lakószobával felszerelt újabb fürdőház, valamint akár 100 személy befogadására is alkalmas nagyszabású vendéglő felépítését tűzték ki célul.58 Nem csupán a szűkösség, hanem a rossz minőségű, esős időben valóságos sártengerré váló utak is hagytak némi kívánnivalót maguk után. Egy fürdővendég 1891. június 30-án keltezett s a Gömör-Kishont szerkesztőségéhez intézett levelében Csízt az utak karbantartása tekintetében a megye legelhagyatottabb falujának nevezte.59 Sajnálatos tény, hogy az útproblémák még a 20. század küszöbén is megoldatlanok maradtak. Elsősorban az állomástól a fürdőig vezető út mihamarabbi kijavítása s fákkal szegélyezése, másodsorban a tűzrendészeti szabályok betartása és ellenőrzésének hiánya, harmadjára pedig a közrendi és biztonsági intézkedések mellőzése szükségeltetett. Utóbbira a szarvasmarháknak a fürdői sétakorzón, vagyis a járó-kelő vendégek között való rendszeres áthajtása adott indokot.60 Ezen tények összességében hozzájárultak ahhoz, hogy Csíz lemaradjon a világfürdői, de még az országos hírnévről is. Alighanem a fürdő jövőképét vetítette elő a millennium évében egy ismeretlen páciens Csíz egyetlen fennmaradt fürdői levelében: „Mikor egy-egy gyönge arcon szemlélem a csízi víz jótékony hatását, s mikor ezzel szemben körül nézem Csíz nem éppen szerencsés fekvését, elborul tekintetem. Miért nem lehet ez világfürdővé?! Szűk a tér, kevés a kényelem, nincs parkja. Ebben culminál Csíz hátránya. Pedig nem mondhatom, hogy csendes, unalmas hely lenne, eléggé élénk, mozgalmas. Ha egy idegen ide tévedne azt gondolná, hogy legalább is valami nagy millenáris ünnepélyre készülnek. Hanem ha világfürdővé nem is, de Gömörmegyének legnagyobb nevezetessége s a szomszéd megyék urainak nyaraló helye igen könnyen lehetne.”61 Hát lett is.

Annak ellenére, hogy 1897-re a fürdő már 180 kényelmesen berendezett lakószobával bírt,62 a növekvő kliensek száma egy idő után kinőtte a már meglévő fürdőkomplexumot, ami az 1900. évben újabb 10 vendégszoba, 1908-ben pedig újabb 10 fürdőszoba építését eredményezte. Sőt, az 1901. évi fürdőidényben a csízfürdői részvénytársaság részéről felvetődött a Balog vagy a Rima folyó mentén alkalmas helyen az egészségesek használatára egy nyári fürdőtelep megépítésének gondolata, ugyanakkor egy egészen új fürdőtelep létesítését is fontolóra vették, mégpedig a neuralgikus betegek gyógykezelésére.63 Bár egyik terv sem került realizálásra, 1906-ban mégis újabb ötlettel rukkoltak elő a részvényesek: egy Röntgen-sugarak előállítására szükséges berendezés megszerzését, ill. új vízvezeték létesítését tűzték ki célul.64 Megnyugtatóan hat, hogy legalább ez utóbbi kettőt sikerült megvalósítani: míg a Röntgen-készülékhez szükséges dinamógép 1907 májusára,65 a fürdő új vízvezetéke66 50.000 korona árán az 1910. évadra került átadásra.67 A fürdőtelep folyamatos modernizálása és felújítása következtében 1911-ben a miskolci villanytelepről bevezették a villanyvilágítást,68 az 1913. évi szezonra pedig a telep cseppfolyós gázzal való közvilágításának kérdése is megoldódott.69

A gyors fellendülés és a fürdő jó híre folytán évenként szaporodó vendégszám elkerülhetetlenül szükségessé tette az építkezéseket. A fürdőtelepen lévő lakószobáktól eltekintve annak közvetlen közelében a kor követelményeinek megfelelő kényelemmel felszerelt magán bérházakat emeltek. Az első ilyen jellegű magánépületeket 1892 őszén húzták fel Mesko Ábris, Lipthay Károlyné, Hevessy László és Nedeczky Rezső.70 Így született meg a Nedeczky-telep (1902-től már Horváth-nyaralóként feltüntetve) 30 szobával, a Mária-lak 18 szobával, a Hermin-lak 16 szobával, a Margit-nyaraló 30 szobával, valamint az Ilona-lak, amely kezdetben 8, majd a világháború éveiben 14 szobával rendelkezett.71 Ezen felsorolt szállásokon túl csekélyebb kényelemmel felszerelt olcsóbb szobákat lehetett kapni a Csiszár-telepen (1908-tól itt volt található a Majoros-lak), a Keller-telepen (1902-ben már Alitisz-lakként van feltüntetve, hol 1907. évi adatok szerint 8 szoba, 1914. évi adatok alapján pedig 14 szoba állt), a Margit-panzióban és a Hanvay-udvarban (1908-tól 30 szobával üzemelt). Ezen bérházak mellé 1908-ra további új szállókkal bővült a fürdőtelep, mint a Turul 10 szobával, a Milán-nyaraló 30 szobával, a Baranyi-villa 6 szobával és az Otthon-gyermeklak 5 szobával.72 A fürdő szecessziós kivitelezésű gyógyvízismertetője összesen 250 szobával felszerelt 10 kényelmesen berendezett nyaralóról számolt be, melyben a község magánházait is beleszámítva egyszerre mintegy 1000-1200 személy elszállásolását biztosították.73 1907-ben a magánvillákban mintegy 260 szoba állt a vendégek rendelkezésére. (Hankó–Papp 1907, 235. p.) A háború előtti években a Pazár-féle szanatóriumon kívül a komplexumon belül működött a M. kir. honvédtisztek gyógyháza, az Országos Munkásbiztosító Pénztár és a Máv. különbetegsegélyező pénztárának szanatóriuma, valamint az Országos Tanítóárvák Szanatóriuma is. (Vámossy–Lenkei–Schulhof 1913, 43. p.)

Vizsgált tárgyidőszakunk időtartama alatt Csízfürdő eleinte közbirtokossági tulajdonban, majd részvénytársaságként működött. A fordulatra az 1892. május 1-én megtartott közgyűlésen került sor, melyen a közbirtokosságot feloszlatták, s 200 darab 500 forintos részvénnyel, vagyis 100.000 forint alaptőkével részvénytársasággá alakították.74 Ezzel a mozzanattal alapozta meg Csízfürdő a szerencséjét. Látván a többi gömöri közbirtokossági, ill. magántulajdonban lévő fürdő tengődését, vezetői időben rátértek arra az útvonalra, amely a frissen alakult fürdő hírnevének mind szélesebb körben való megismeréséhez vezetett. A Csízi Jód-, Bróm-forrás Fürdő Részvénytársaság75 hivatalosan csupán folyó év november 26-án került bejegyzésre a királyi törvényszéknél, vezérigazgatóul Glósz Arthurt, igazgatósági tagokul Molnár Józsefet, Horváth Józsefet és Pazár Andort, felügyelőségi tagokul pedig Bornemisza Józsefet, Huszthy Bélát és Flaskó Györgyöt megválasztva.76 A vállalat történetében mérföldkőnek számított, hogy az 1901. évadban – megalakulása óta először – már készpénzosztalékot77 is fizethetett a részvényei után, ami egyértelműen Csíz haladásában és egyre nagyobb népszerűségében keresendő.78 A nagysikerű Glósz–Molnár–Horváth–Pazár-féle tetrarchia megtartotta vezető pozícióját egészen Molnár József79 elnök 1912-ben, majd egy évvel később Glósz Arthur vezérigazgató bekövetkezett haláláig,80akinek utódját 1914-ben nevezték ki Horváth József személyében.

A fürdő orvostudorait illetően messzemenően Pazár Andor nevét kell megjegyeznünk, aki a fürdő 1889-es megnyitásától kezdve erősítette a vezetőség gárdáját, minden egyes fürdőidényben csízfürdői saját szanatóriumában lakott és rendelt, télen pedig Tornalján működött. A fürdő fennállásának röpke tíz éve alatt mintegy 3578 kezelést vezetett, az esetek közül 1562 betegnél görvély és gümőkórt, 1070 páciensnél bujakórt diagnosztizált, a többi beteg pedig csont, bőr, ízületi és egyéb idült bántalomban szenvedett.81 Fürdőorvosaink közül elsőként az országban Pazár Andort illette meg azon királyi kegy, mely értelmében a zűrzavaros 1918. hadiév tavaszán a közegészségügy körül szerzett érdemei elismeréséül az „egészségügyi tanácsos” címmel lett felruházva.82 Mellette további fürdőorvosi minősítésben praktizáló medikusok is megfordultak Csízen, a fürdőnek egy-egy szezon alatt hivatalosan két állandó orvosa is „gyógyított.” Szabó Samu megyei főorvos az 1890. és 1891. évadban Rimaszombatból rendszeresen hetenként, de legalább havonta két alkalommal látogatta meg a fürdőt felügyeletet tartva a betegekkel való bánásmód, a víztöltés, csomagolás és szállítás felett. (Boleman 1892, 80. p.) 1904-ig Tausz Béla nevét jegyzik a fürdőismertetők és kalauzok, őt Kallós Jenő, a budapesti Ungár–Rottmann szanatórium fiatal másodorvosa követte hivatalos fürdőorvosi minősítésben.83 1907-től Pazár Andor és Kallós neve mellett harmadikként feltűnt Pazár László,84 akinek vezetése mellett működött ezen időben a gyermekszanatórium, télen viszont apjához hasonlóan Tornalján folytatott magánorvosi gyakorlatot.85 Az állandó fürdőorvosi minősítésben tevékenykedő doktorok mellett a nyári idény alatt találkozhatunk ideiglenes, magánjellegű fürdőorvosi gyakorlatot folytató orvosok praktizálásával is, ilyen formában Csízben szezonálisan felbukkantak Szentkirályi József, Sassy János és Dobos József.86

Az igazi nagy áttörést a hírnév felé a 20. század beköszönte hozta meg a gyógyfürdő számára. A fürdő hazai és regionális viszonylatban elfoglalt jelentőségét tükrözi azon tény is, miszerint gömöri fürdőhelyeink közül a csízi jód- és brómfürdő az egyedüli, melynek fennmaradt a szabályrendelete (1912-ből és 1914-ből), jelentékeny szerepére utal további 1 francia nyelven írt vegyészeti forrásmunka, 6 fürdőkalauz (ebből 2 magyar, 3 magyar–német, 1 francia), illetve 2 vízhasználati útmutató, melyekről a korábbiakban már szó esett.

 

Orvosok tanulmányúton

A röpke néhány év alatt elért szép gyógyeredményeivel rohamosan fejlődő fürdő hamar felhívta a hazai orvosok, a szaktekintélyek és az egész ország figyelmét. Első látogatói között tarthatjuk számon Korányi Frigyest, a budapesti Magyar Királyi Tudomány­egye­tem orvosi karának tanárát, az első belgyógyászati kórház igazgatóját, aki az új fürdő megnyitásának évében, 1889. szeptember havában tette tiszteletét Csízen. A belgyógyászt egykori tanítványa, Pazár Andor fürdőorvos kalauzolta végig a telepen. A balneológiában is jártas doktor évek óta kísérletezett a csízi jódvízzel betegein, s helyszíni vizsgálatra érkezve elsősorban az ivóvízzel való bánásmódot, annak használatát és a fürdő helyzetét vette górcső alá, s a legnagyobb megelégedéssel konstatálta e természeti kincs gyógyerejét, mind pedig az épülő fürdő berendezését.87 Pár hónappal később, 1890 áprilisában egy bécsi és budapesti geológusokból álló társaság – közöttük Szabó József nagyhírű geológus – kereste fel a csízi jódfürdőt talajviszonyainak tanulmányozása céljából.88 A következő év szeptember 19-én Magyarország első balneológusa, Boleman István tette tiszteletét a zsenge korú fürdőben, melyhez a legszebb reményeket fűzte, továbbá a fürdővállalat és a magánvállalkozók közötti versengés és súrlódás elkerülése végett javasolta a fürdő igazgatóságának, hogy csupán a közhasználatra szánt helyiségek építésére szorítkozzék, a lakóházak építését engedtesse át a magánvállalkozóknak.89

Az orvosok balneológiai kirándulásaik között első helyen keresték fel Csízt.90 Az előzőekben beszámoltunk arról, hogy 1890 októberében, egy évvel alapítása után, a jódforrás igazgatóságának és tulajdonosainak meghívására Csízfürdőben tartotta meg rendes őszi közgyűlését a Gömörmegyei Orvosok és Gyógyszerészek Egylete,91 majd ismét 1910. május 25-én gyűltek össze ugyanitt a vármegye orvosai és gyógyszerészei az immáron országos presztízsnek örvendő gyógyhelyen, melyen az aktuális közegészségügyi kérdések megvitatása mellett Pazár Andor fürdőorvos egy páciens felső végtagi csonttuberkulózisának 3-éves csízfürdői kezelés által végbement javulását ismertette.92

Nem csupán a gömöri orvostudoroknak, hanem a szomszédos Borsodmegyei Orvos- és Gyógyszerész Egylet tagjainak is felkeltette érdeklődését a rövid idő alatt szépen fejlődő, országszerte nagy hírnévnek örvendő gyógyhely, 1898. június 18-án Markó László elnök vezetése mellett Csízfürdőt választották éves közgyűlésük helyszínévé. A mintegy 40 miskolci és környékbeli orvos részvételével lezajlott szakmai tanácskozáson Rimaszombatból és vidékéről is több orvos tiszteletét tette.93 A csízi fürdő képviseletében az igazgatóságon kívül Pazár Andor és Szentkirályi József fürdőorvosok szerepeltek a közgyűlésen, amely a gyógyteremben vette kezdetét. Pazár három, orvosi szempontból érdekes beteg kórtörténetét adta elő, a betegeket be is mutatta. A jelenvolt orvosoknak alkalmuk nyílt megtekinteni a fürdő jótékony hatását igazoló pácienseket, majd figyelemmel hallgatták a fürdőorvos statisztikai adatait, melyek a fürdő látogatottságáról, illetve a gyógykezelt esetek nagy számáról árulkodtak. Ezután Szentkirályi fürdőorvos kalauzolása mellett a vendégek körutat tettek a fürdőtelepen, s annak gyógyforrását, fürdő- és lakószobáit, parkjait tüzetesen megtekintették. Akárcsak a gömöri orvosegylet esetében, a telepen talált rend, tisztaság és modern, kényelmes berendezés méltán kivívta a borsodi kollégák elismerését is. A fürdőtelep vendéglőjében sorra kerülő díszes közebéd alatt Kathona József Borsod megyei főorvos egy Gömör vagy Borsod megyében felállítandó ún. tüdővészesek szanatóriumára tett javaslatot.94

A székesfőváros orvosdoktorait is utazásra késztette Csíz rohamos fejlődése. Hasznosak és Gömör szempontjából értékesek voltak e tanulmányutak, mivel személyes tapasztalataik alapján ezen orvosok szívesebben ajánlották fürdőnket gyógyulás-üdülés céljából pácienseiknek. Elsőként 1894 júliusában Puky Ákos, a budapesti Erzsébet Kórház sebészeti osztályának vezetője látogatta meg a fürdőt. A tudós a gyógyforrások, a fürdőtelep felszerelésének és épületeinek megtekintését követően egynapos kielégítő ismertetőtúra után tért vissza Budapestre.95 A főváros további neves szakembereket is a gömöri fürdőbe csalt. Egyike volt közülük Nékám Lajos bőrgyógyász, aki 1898 júliusában látogatott el a fürdőbe, ahol kellemesen meglepve saját bevallása szerint többet talált, mint várt.96 1899-ben Csízfürdő fennállásának 10-éves évfordulóját ünnepelte, s ezen alkalomból Bókai Árpád97 egyetemi tanár Vámossy Zoltánnal közösen pünkösd másodnapján asszisztensei kíséretében 45 orvosjelöltjét vezette el e gömöri fürdőhöz azon célból, hogy önszemlélés útján bírálhassák el azt, vajon a gyakorlati életben megnyugvással küldhetik-e betegeiket Csízbe. A népes látogatásról részletesen beszámolt a Gömör-Kishont folyó évi május 25. száma „Csíz ünnepe” címszó alatt, kiemelve azon tényt, hogy Bókay fürdőnk egyedülálló gyógyvizét a halli, a kissingeni, ill. a wiesbadeni fürdő vizével egyenrangúnak titulálta.98 A fürdő sikerére mind ez a tanulmányút, mind pedig a hasonló fogadtatásban részesülő Hajniss Géza egyetemi tanár folyó év június 12-ről 13-ra tett látogatása pozitív hatással bírt, amely során a hazai fürdőügy terén buzgólkodó „Budapesti Orvosi Kör” tagjai – mintegy 50-60 gyakorló orvos – rándultak ki ezen újonnan felkapott gömöri kis fürdőbe tudományos, gyakorlati és higiéniai szempontok szerinti helyszíni tanulmány céljából.99 Az orvosok a legszebb kilátásokkal kecsegtették az alig egy évtized alatt teremtett Csízfürdőt az országos ranglétrát illetően, ugyanakkor ismételten a telep hiányosságaira is rámutattak: fürdői szabályrendelet kiadását, a közrend biztosítását, a parasztházak lakásainak éber ellenőrzését, az utak tisztántartását és a – főleg tehéncsordák által – veszélyeztetett közbiztonság megszerzéséhez szükséges erélyes intézkedéseket sürgették.100

Nem meglepő tehát, ha a Magyar Szent Korona Országainak Balneológiai Egyesülete budapesti országos fürdői kongresszusain rendszerint egyedül Csíz képviseltette magát gömöri fürdőink közül, valamint egyedüli jódos gyógyforrásként egész Magyarország-szerte. A fővárosban megrendezett balneológiai szakgyűlésen 1895-ben vettek először részt Csízfürdő képviselői, Glósz Arthur, Molnár József és Pazár Andor,101 majd az ülésnek rendszeres vendégei lettek az elkövetkezőkben is.102 Az 1900. évben Glósz Arthur fürdőigazgatót a hazai forrás- és fürdőügy előmozdítása érdekében létrejött Országos Forrás- és Fürdőügyi Bizottság sorába is megválasztották, melyen – Csíz felvirágoztatásáért és korszerűsítéséért – felemelte szavát a Boleman által javasolt közvetlen minisztériumi országos fürdőfelügyelő kinevezése mellett, beszédében több példán is illusztrálva háziorvosaik által eredetileg Hallba küldött fürdővendégei esetét.103 Molnár József igazgatósági elnök szintén támogatta az 1908. évben felállítani szándékozó gazdasági szövetkezet formában működő hazai forrás- és fürdőügyet elősegítő Országos Fürdőiroda létesítésének tervét,104 a szövetkezethez Csíz azonban – a szövetkezeti iroda apparátusának anyagi fenntarthatóságára hivatkozva105 – végül mégsem csatlakozott.106 1897-ben Sassy János miskolci orvos szólalt fel a megyénkbeli csízi jód- és brómforrás hatását és annak használatával elért eredményeket prezentálva,107 három évvel később Szentkirályi József a gyermekkorban alkalmazott balneo- és hidroterápia módszerével ismertette meg a résztvevőket,108 majd az 1903. évben Tausz Béla Csíz akkori hivatalos fürdőorvosaként rövid ismertetőben jellemezte gömöri gyógyhelyünket az országos platformon.109 Három évvel később Kallós Jenő – aki egyébként a Balneológiai Értesítő munkatársa is volt – tartott a fürdőről érdekes felolvasást ugyanezen minősítésben,110az 1910. április 16–17-én megtartott kerek, XX. balneológiai kongresszuson az ásványvizeknek az újabb fizikokémiai szempontokból való megítéléséről értekezett.111

 


Irodalom

 

  • Bernáth József 1885. Die mineralwässer und Badeorte Ungarns auf der 1885er allgemeinen Landes-Ausstellung in Budapest. Wien.
  • Bernath József 1878. Die Mineralwässer Ungarns. Wien.
  • Bókai Árpád 1895. Hazai és külföldi ásványvizek és fürdők összehasonlitása. Fürdőirodalmi Könyvtár. Budapest, Eggenberger-féle könyvkereskedés.
  • Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Igló, Schmidt József könyvnyomdája.
  • Boleman István 1887. Fürdőtan. Budapest, Franklin-társulat könyvnyomdája.
  • Boleman István 1892. Magyar gyógyfürdők és ásványvizek. Budapest, Kiadja a balneológiai egyesület. Mezei Antal nyomdája.
  • Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, Apollo.
  • Chyzer Kornél 1891 Néhány újabb fürdőnkről. Lenyomat az „Orvosi Hetilap” 1891. évfolyamából, Budapest.
  • Hankó Vilmos 1902. Fürdőink. Ásványvizeink. Budapest, Lampel Róbert cs. és kir. udv. könyvkereskedése.
  • Hankó Vilmos–Papp Samu 1907. A magyar birodalom ásványvizei és fürdőhelyei. Budapest, A Magyar Balneológiai Egyesület kiadása.
  • Hasenfeld Manó 1864. Eaux minérales de La Hongrie et en particulier eau minérale iodée de Csiz. Párizs.
  • Hohlfeld Lajos 1898. Fürdői almanach az 1898. évre. A „Nemzetközi Fürdő-Lapok” kiadóhivatala.
  • Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leírása. Pest, Nyomtatott Emich Gustáv nyomdásznál.
  • Ilosvai Hugó 1895. Hol nyaraljunk? Fürdő útmutató egészségesek és betegek számára. Budapest, Belgráder Zsigmond kiadása.
  • Ludwig, Ernst 1890. Die Jodquelle von Csiz in Ungarn. Wiener klinische Wochenshrift, 42.
  • Preysz Kornél 1894. Fürdőügyünk haladása 1893-ban. Fürdőirodalmi Könyvtár. Budapest, Eggenberger-féle könyvkereskedés.
  • Sassy János 1898. Csiz jod- és bromfürdő. Budapest.
  • Vámossy Zoltán–Lenkei V. Dani–Schulhof Vilmos 1913. Fürdők és források képes ismertetése. Budapest, Kiadja a Pátria irodalmi vállalat és nyomdai rt.

 


Éva Kerényi

Spa Life in Gömör in the 19th Century, No. 10.

Csízfürdő – a world spa?!

 

The deservedly best known and, at the same time, the youngest spa of the Gömör (Gemer) region was situated in the valley of the Rima river, on a hilly countryside protected from winds southeast of Rimaszombat (Rimavská Sobota), in the district of Rimaszécs (Rimavská Seč).

Although the mineral water of the spa had been widely known already from the 1860s, the bathing resort was built relatively late, at the turn of the century. The secret of its lightning fast bloom laid in its unique iodine-bromine mineral water rich in salt, and above all, in its capable, ambitious and modern-minded management. A contemporary source said in the peace years before the First World War that „in a few years, Csíz (today Číž) would be a far-famed spa of the Continent”. Well, even if the prophecy does not fully reflect reality, it has essentially been confirmed that the spa in Číž, as the only (!) spa in Gemer open for the public, has still been one of the most popular health resorts in the country.

A görögkatolikus egyház embermentő tevékenysége 1939–1945 között Pavol Peter Gojdič OSBM eperjesi püspök példáján

A görögkatolikusok és a zsidók 1939 és 1945 között nem önszántukból találták magukat szemben az ún. Szlovák Állam rendszerével, s igazságtalan antiszemita és nemzetiségi politikának voltak kitéve. A két közösséget eltérő mértékben érintették a megszorító intézkedések, de a zsidók számára tragikus következményei lettek. A keresztény hit, az uralkodó rendszer antiszemita politikájával való szembehelyezkedés és főként Pavol Peter Gojdič eperjesi püspök nyílt állásfoglalásai és konkrét tettei sok görögkatolikust ösztönöztek arra, hogy a fajilag üldözött személyeknek segítséget nyújtsanak.

A görögkatolikus egyház zsidómentő tevékenységének vizsgálata során a püspök személye kulcsfontosságúnak bizonyul. Már 1939 januárjában nyíltan szembefordult az uralkodó rendszer antiszemita politikájával, és konkrét lépéseivel, például ártatlan családok megmentésével arra késztette papjait és a hívőket, hogy ebben a tevékenységében kövessék. Személyisége a szlovák viszonyok közt több tekintetben kivételes. Ennek tudatában voltak kortársai is, amikor a püspökké szentelése 20. évfordulójára kiadott könyv előszavában leszögezik: „Felkutattuk a rendelkezésre álló anyagot, s igyekeztünk reális képet nyújtani e nehéz és viharos időszakról, melynek során egyházmegyénket Pavel püspök vezette. Munkái, pásztorleveleinek szavai, melyeket e könyvben közzéteszünk, a leghűbben és legegyértelműbben vallanak püspökünk áldozatkész és forrón szerető lelkületéről.”

Peter Gojdič 1888. július 17-én született Pillerpeklényben (Ruské Pekľany), nem messze Eperjestől, ahol apja, Štefan Gojdič görögkatolikus papként tevékenykedett. Két évvel később a család a Bártfa melletti Cigelka (Cigeľka) parókiájára költözött. A házaspárnak, Štefannak és Annának (szül. Gerberyová) megszületett legidősebb fiuk, Kornel, utána Peter és Štefan, végül lányuk, Helena. A három fiú az apja mintájára választott magának pályát, s papok lettek. Az ifjú Peter keresztény humanizmussal átitatott környezetben növekedett testvéreivel együtt Cigelkán, ahol apja 1928-ig szolgált. Az elemi iskolát Cigelkán, Bártfán és Eperjesen végezte, s az eperjesi gimnáziumba iratkozott. A Keresztelő Szent János kollégiumban, az ún. alumneumban lakott. Nevelői felfigyeltek szorgalmára, kiváló tanulmányi eredményeire, de szerénységére és az osztálytársai megsegítésében való készségére. Tehetségének köszönhetően osztálytársait tanítgatta, ezzel tett szert pénzre, hogy szüleit legalább részben tehermentesítse az eperjesi tanulmányokkal járó kiadásokban. Tanárai, Mikuláš Russnák és Jozef Ďulaj hamar felismerték tehetségét, s szellemi és értelmi fejlődésének előfeltételeit. Ezért a budapesti szemináriumba tanácsolták, Eperjest elhagyva itt tanult 1908 és 1911 között. A pesti szeminárium elöljárói az utolsó évfolyamban röviden jellemezték Peter Gojdič papnövendéket: eszerint nagyon érzékeny lelkiismeretű, rendszerető, szófogadó és kedélyes szellemű volt. Pappá 1911. augusztus 27-én Eperjesen szentelték, Kornel testvérével együtt, Ján Váli eperjesi püspök által. Első szentmiséjét Cigelkán tartotta, s további egy évig itt is szolgált apja mellett, 1912 augusztusától Eperjesen tevékenykedett, előbb a már említett alumneum prefektusaként, később a püspöki kúria protokollistájaként. 1919-ben a püspöki hivatal igazgatója lett. Közben, 1917-től rövid ideig Kisszebenben (Sabinov) szolgált, ahová Eperjesről járt be, hogy a hívek lelki szükségleteivel törődjön. Ez alatt az idő alatt nagy figyelmet szentelt a helyi görögkatolikus templom festményekkel való feldíszítésének, ami elmélyült szellemisége külső megnyilvánulásának tudható be. Éppen a szellemi élet iránti vágy vezette 1922-ben a Nagy Szent Vazul (Bazil) szerzetesrendbe. Kárpátalján, a Munkács melletti Csernekhegy (Černečia hora) kolostorába vonult, és a szerzetesi csuha ünnepélyes felöltésekor a Pavel nevet vette föl. Intenzíven foglalkozott a mai Szlovákia területén is missziókkal, 1924-től pedig Ungváron volt a helyi középiskolai gimnázium prefektusa. Két év elteltével a kisbereznai (Malé Berezno) kolostor vezetője lett. Örök fogadalmat 1926. november 28-án tett, már az Eperjesi Egyházmegye apostoli adminisztrátoraként (kinevezése 1926. szeptember 14-ére esett). Ünnepélyes püspökké avatására 1927. március 25-én került sor Rómában, jelképesen a Szent Kelemen-székesegyházban, ahol a szlávok apostolának, Szent Konstantinnak a földi maradványai nyugosznak.1

1939 és 1945 között már több mint egy éve püspökként szolgált. Figyelmét nem kerülték el a nacionalizmus eszmeköre terjedéséből eredő negatív társadalmi változások, melyek az Eperjesi Püspökség papjai és hívei közt is támogatókra találtak. Első ízben egy 1939. január 25-i pásztorlevelében foglalt állást a nemzetiszocialista ideológiája ellen, mely szöges ellentétben állt az egyház tanításával a felebaráti szeretetről és az Isten előtt való egyenlőségről. A levélben ráirányította a figyelmet a nemzeti vagy faji megkülönböztetés ideológiájának hamisságára. A püspök szerint a nemzetiszocializmus új veszélyes tévelygés, mely elárasztotta a világot s elsősorban Európában szedte áldozatait. Ő maga az ember humanista felfogását hirdette, mely szerint az ember Isten teremtménye, ezért ugyanolyan joga van az élethez s minden egyébhez, ami kedves neki, beleértve az anyanyelvét, a szokásait és a hagyományait. Felszólította a papságot arra, hogy kerülje e kártékony ideológiával való együttműködést. „A lehető legkomolyabban intek minden papot, főként lelkipásztort, akik különböző nemzetiségű és politikai felfogású híveket vezetnek, hogy ne merészeljenek semmilyen irányzat mellett fanatikusan elköteleződni, mert ezzel eltávolodnának a más felfogású hívektől. […] Az igalelkipásztor a lehető legőszintébben együtt érez a híveivel, velük örül, velük bánkódik. Aki erre nem képes, tudja meg, hogy ténykedése téves és hamis. A papok politikai és soviniszta túlkapásai már sok kárt okoztak szent egyházunknak és a lelkeknek, ezért a legkomolyabban emlékeztetek mindenkit arra, hogy e tekintetben bírálják felül eddigi cselekedeteiket.”2

A pásztorlevél kihirdetése idején Szlovákiában az ún. zsidókérdés megoldása volt napirenden, s 1939. január 23-án létrehoztak egy új kormánybizottságot a zsidókérdés megoldása programjának kidolgozására.3 A püspök ezt betegesnek és Szlovákia számára veszélyesnek nevezte, mondván, hogy „aki másnak rosszat tesz, magának árt”. Óva intett a káros ideológia, a sovinizmus és a rasszizmus ellen. A probléma világos felismerése 1939 januárjában a püspök kivételességére, széles látókörére és az alapvető emberi jogok megtartásának érzékelésére vall.

A náci ideológia beszivárgását a szlovákiai társadalmi életbe Gojdič püspök már 1939. januári pásztorlevelében kritizálta. Akkor még senki nem tudta elképzelni, milyen lesz a zsidókérdés megoldása a valós életben. A jogi szabályozások által fokozódó erőszak a zsidókat kilátástalan helyzetbe sodorta, nem maradt semmijük a puszta életükön kívül, s végül ettől is megfosztották őket a koncentrációs táborokban. Az 1942. márciusi transzportok megindítása után a püspök 1942. május 16-án levelet írt Szlovákia Apostoli Nuncia­túrájának, melyben élesen elítélte a Hlinka Gárda barbár viselkedését a védtelen zsidó lakossággal szemben. Leszögezte: „Mélyen elszomorítottak bennünket azok a kegyetlenségek, melyekre Kelet-Szlovákiában került sor a zsidók deportálásakor az ún. Hlina Gárda szervezeteinek részéről, melyek a szerencsétlen zsidó lakosság deportálásának végrehajtásában közreműködtek. E szerencsétlen népen elkövetett barbárságok minden embertelenséget felülmúlnak.” Ugyanekkor a levélben a Szentszéknek Jozef Tiso államfőre gyakorolt nyomását kérte, hiszen a katolikus papnak a transzportok leállítását kellett volna szorgalmaznia. A levél érdekessége az a prófécia, mely a transzportok le nem állításakor válna valóra: „Ha ez nem lehetséges, akkor kegyeskedjen a Szentszék felszólítani a nagyméltóságú államelnök urat, hogy mondjon le hivataláról, s adja át azt világi személynek, nehogy az ún. zsidókódex végrehajtásának felelőssége a katolikus papság fejét, illetve az egész katolikus egyházat terhelje. Ha viszont a körülmények és az egyház érdekei vagy az egyház méltóságát fenyegető nagyobb rossz elhárítása úgy kívánná, hogy a nagyméltóságú Tiso elnök úrnak maradnia kell a helyén s gyakorolnia hivatalát, szükséges volna, hogy kényszerítsék a világi állapotba visszatérni, s ezzel bizonyítani, hogy az egyház határozottan nem ért egyet a kormánynak a zsidókkal való fent említett bánásmódjával.”4

A levélből, az 1939-i levélhez hasonlóan kitűnik a püspök egyetemes felfogása az élet védelméről, hiszen nem csak a megkeresztelteket védte, minden zsidót védett a kegyetlen bánásmódtól. Ezzel az egyetemes álláspontjával ismét kitűnt a szlovákiai katolikus püspökök sorából, s a kivétel nélkül mindenkire vonatkozó alapvető emberi jogok iránt rendkívül fogékony személyként nyilvánult meg.

Gojdič püspök nem érte be nyilvános tiltakozásokkal, hanem lehetőségeihez mérten személyesen is közbenjárt a zsidómentésben. Szó- és írásbeli nyilatkozatait az üldözöttek aktív megsegítésével egészítette ki. Egyházával együtt hősies segítségnyújtásban részesítették valódi és hamis keresztlevelekkel, értéktárgyak megőrzésével, elnöki kivételek beszerzésével, nemkülönben az üldözöttek bújtatásával. A hozzáférhető dokumentumok és a megmentettek vallomásai részben segítettek rekonstruálni az eperjesi püspök 1939 és 1945 közötti segítség konkrétumait. Ő maga a rá jellemző szerénysége miatt sosem beszélt volna erről, de az 1956-os börtönévének kritikus feltételei rákényszerítették, hogy pere felújítását és szabadon bocsátását kérje. Kérvényében fokozatosan taglalja az 1951. évi igazságtalan perét, a kegyetlen bánásmódot és cáfolja a hamis vádakat. Ennek keretében megemlíti a Szlovák Állam idején zsidóknak nyújtott segítségét: „Az egész egyházmegyém, de különösen Eperjes lehet a tanúm, hogy nem volt ember, akinek, ha kérte, lehetőségeim szerint ne segítettem volna, és nem csak a híveimnek, hanem mindenkinek. A német megszállás alatt a zsidók csapatokban jöttek hozzám, és nem csak Eperjesről, hanem más városokból is: Nagymihályból, Szepesváraljáról, Homonnából stb., és egytől sem tagadtam meg a segítséget; gyerekeiket az egyházmegyei intézeteinkben helyeztem el; pénzüket és értékes aranytárgyaikat mindenféle módon rejtegettem, hogy az elkobzásukat megelőzzem; seregnyi ajánlólevelet írtam pozsonyi ismerőseimnek, akik bejáratosak voltak Dr. Tiso elnökhöz – kivételt kérni azok számára, akik kérték. Mindebben a felebaráti szeretet vezetett, jutalom nem járt érte, noha nem kevés munkába és fáradságba került, és sok időmet vette el. […] Ami a németekkel való együttműködés vádját illeti, ez nem lépte túl a tevékenységem szokásos hatáskörét, ha a hivatalok vagy az egyház érdekei megkövetelték. Szó sem lehet a németekkel való együttműködésről, amit legmeggyőzőbben a zsidókérdésben képviselt állásfoglalásom bizonyít, a zsidók minden módú, fent már részletesen taglalt támogatása és védelmezése, amit ha szükséges, eperjesi zsidók igazolhatnak, pl. a Fleischer család, a Grün család – boltos, Dr. Gutmann – orvos, Dr. Hirschfeld – orvos, Dr. Grossman – ügyvéd és Spitzer-Lukáč – poprádi üzletes és sokan mások.”5 E dokumentum alapján 2006-ban sikerült felkutatnunk a Fleischer, a Grün és a Spitzer-Lukáč család megmentettjeit. A rögzített vallomások feltárták a püspök bámulatos hősiességét és kiállását az önzetlen segítségnyújtásban. Személyes érintettségét öt területen mutathatjuk ki:

  1. Az üldözöttekhez való előzékeny viszony;
  2. Zsidók megkeresztelésének támogatása, valódi és hamis keresztlevelek kiállítása;
  3. Elnöki kivételek kieszközlése;
  4. Gyermekek elhelyezése a püspökség intézményeiben;
  5. Értéktárgyak megőrzése.

Az üldözöttekhez való előzékeny viszonya a zsidóellenes intézkedések kezdetétől megnyilvánult, és nemcsak szóban, hanem az üldözött zsidók konkrét megsegítésének szándékával, mint ezt maga is megemlíti 1956-os fellebbezésében: „egytől sem tagadtam meg a segítséget.” Segítőkészségét a megmentettek is igazolták. A Spitzer család tagjai egyhangúan megerősítették, hogy a püspök nagyon előzékenyen fogadta az apjukat, Pavol Spitzert, aki segítségért fordult hozzá. Lánya, Marianna megemlítette, hogy a püspök előzékenyen fogadta az apját, és a családjukért mindent megtett, ami a hatalmában volt. Egy további megmentett, Juraj Lukáč-Spitzer a tanúvallomásában szintén a görög katolikus püspök előzékenységét emelte ki. A zsidókhoz való nagyon pozitív viszonya abból az eseményből is látszik, amikor a Hlinka Gárda tagjai a városban zsidókat fogdostak össze, Gojdič püspök pedig éppen az utcán tartózkodott Pavol Spitzerrel, aki nagyon megijedt, de a püspök belekarolt, és biztonságosan kivezette a veszélyből.6 Még az egyházi és állami jellegű írásos dokumentumok is az üldözöttekhez való aktív viszonyát és nyilvános kiállását emlegetik. A nagymihályi redemptorista kolostor krónikája augusztus hónapban Gojdič püspök látogatásáról számol be: „Este 6 órakor érkezett Őem. Gojdič püspök a püspöki hivatal igazgatójával, Kokinčákkal. Este az istentisztelet után, melyen részt vett a püspök úr is, sok ember tódult össze. A püspök úr kérésére eljöttek az újonnan megkeresztelt zsidók is a dékán úrral. Az istentisztelet után a püspök úr mindenki előtt néhány buzdító szót mondott az újonnan megkeresztelteknek.”7 Gojdič püspök találkozása a nagymihályi megkeresztelt zsidókkal nem kerülte el a biztonsági szervek figyelmét sem, s értesítették az Állambiztonsági Központot (ÚŠB), amely az információt a belügyminisztériumnak továbbította. A belügyesek szerint a püspök és a zsidók viselkedése nem volt helyes: a zsidók a görögkatolikus istentiszteleteket kihívóan látogatták, Gojdič püspök pedig megbotránkoztatta a híveket, amikor a kolostori szertartások során homlokon csókolta a zsidókat.8 Gojdič püspök előzékeny magatartását az üldözött zsidók nagyon nagyra értékelték, a görögkatolikus egyház részéről érkező segítséget pedig sokan igénybe vették. Nyilvánvaló, hogy a püspök és az egyház előzékenységének tudata csökkentette az elárulástól való félelmeket és az életért folyó küzdelemben bátorsággal töltötte el az üldözötteket. Ješajahu Andrej Jelínek történész szerint Gojdič püspök egyértelműen állást foglalt az üldözött zsidók mellett, s készséggel segítette és védte őket.9

A mentés fontos eszköze a zsidók megkeresztelésének támogatása volt, valamint valódi és hamis keresztlevelek kiállítása. A keresztelésről kiadott rendelete fontos lépés volt, ám nem az egyetlen, mely ártatlan zsidók életét mentette meg. A püspök, abbéli igyekezetében, hogy minél több életet megmentsen, számos keresztelést rendelt el, s eddigi ismereteink szerint egy esetben személyesen keresztelt zsidó személyeket. Az eperjesi Grün családról volt szó. Életük megmentéséhez azzal járult hozzá, hogy megkeresztelte Herman és Amália Grünt, lányukat, Margita Harstenovát és unokájukat, Juditot, akit egyúttal a kolostorban helyezett el több hónapra.10 A személyes keresztelésen kívül hamis keresztleveleket állított ki az Ungár családnak, mely kis boltot vezetett az eperjesi püspökség területén. Gojdič püspök kérésére Emil Petach csábóci (Cabov) pap hamis keresztlevelet állított ki Ungár Ernestnek, feleségének, Editnek és lányuknak, Juliánának, aki erről írásbeli tanúbizonyságot tett. A keresztséget igazoló okmányoknak köszönhetően elkerülték a deportálást, s 1942 októberétől 1944 szeptemberéig gyűjtőtáborban voltak.11 Drámai lefolyása volt a kisszebeni Fleischer család megmentésének. A családot 1942 májusában vagonba rakták, de a szerelvény eperjesi megállója során közvetlen Gojdič püspök közbenjárására leszállhattak. A püspök személyesen készítette el és igazolta Fleischer Zoltán és Regina (szül. Wildmannová) lányának, Erikának a keresztlevelét.12 Ennek köszönhetően az egész családra vonatkozott a kivétel, az 1942. május 15-i – a zsidók kitelepítéséről szóló – 68/1942 sz. alkotmánytörvény értelmében. Magára a vonatról való leszállásra 1942. május 22-én este került sor. A szabadon engedésükről szóló igazolást a belügyminisztérium 14. osztályának szakértője, Ján Dohňanský állította ki, az indoklásban ezt írva: „mert kiderült és hitelesen bebizonyosodott, hogy a sabinovi Erika Fleischerová megkeresztelkedett személy, ennélfogva sem rá, sem szüleire nem vonatkozik az összeírás és transzportálás. Ezzel az igazolással 1942. május 23-án mindhárman hazautazhatnak Sabinovba, ahol a járási hivatalban jelentkeznek s leadják ezt az igazolást.”13 A kisszebeni járási hivatal néhány napon belül, 1942. június 6-án kiállította Erika Fleischerovának a megkeresztelt zsidók és szüleik számára szolgáló – 1-es sorszámú – igazolványt.14

Erika a kérdéses időben négy és fél éves volt, de néhány traumatizáló élményre jól emlékszik. Családjuknak Kisszebenben cukorkaboltja volt, melyet 1941 januárjában egy kisszebeni arizátor vett át. Később a családi házukat is elkobozta az állam. Emlékezett a kisszebeni zsidók összegyűjtésére a transzport előtt, az iskolában, innen mentek az állomásra. Vagyonuk személyes tárgyaikból állt, s egy nagy lepedőben volt összekötve. A vagonban nagyon szűkösen volt, mert sok ember vette körül, és mindenki állt. Őt az anyja tartotta a karján. A lezárt vonat 1942. május 22-én indult el, s legközelebb Eperjesen állt meg, ahol is levették őket a szerelvényről. Ezt a következő szavakkal írta le: „Egy állomáson történt, ma már tudom, hogy Eperjesen, megállt a vonat, kinyílt az ajtó és a HG vagy az SS tagjai, már nem tudom, utasítottak, hogy szálljunk le, az anyám, apám és én. A nagyszülők a vagonban maradtak. A már elhunyt unokatestvéremtől tudom, hogy ő ment ki az eperjesi állomásra, s jelentkezett a HG-nél vagy az SS-nél, hogy Gojdič püspök küldötte, s bemutatta a megkeresztelésemről szóló okmányt, melynek alapján szabadon engedtek minket.”15 Kissé más változatban adta ezt elő Erika Kardošová, Erika Fleischerová rokona, aki Gojdič püspök követeként az anyját nevezte meg. Nagyon vonzó nő volt, és bájait a Fleischer család javára fordította, ahogy magabiztos módon követelte a család kivételét a transzportból.16 A család élete visszatérésük után a kisszebeni biztonsági erők állandó megfigyelése alatt, s nagy nyomorúságban telt. Továbbra is viselték a sárga csillagot, Erikának nem volt szabad a többi gyerekkel játszania, elszigetelten és nagy nyomorúságban éltek, de a kevesek egyikeként Gojdič püspök segítségének köszönhetően elkerülték az 1942. évi deportálásokat.17

A keresztelés, az elnöki kivételek és a püspök által a püspökség intézményeiben elhelyezett gyerekek kombinációjával menekült meg a népes poprádi Spitzer család is. A kezdeményező Pavol Spitzer volt, aki Poprádon jól menő üzletet vezetett, s egyik alkalmazottja Gojdič püspök barátja volt, név szerint Vojtech Kolenka, a püspök ministránsa. Neki köszönhetően jött létre a püspökkel egy találkozó Eperjesen, melynek során Pavol Spitzer az elnöki kivétel elintézését kérte családja számára. Lánya, Marianna a következő módon vallott a püspökkel való találkozásról: „A háború kezdetén apám, Pavol Spitzer Kolenka úrral felkereste Gojdič püspököt, és a segítségét kérték. Az ún. elnöki kivétel megszerzéséről volt szó. A püspök úr végighallgatta őket, s azt mondta apámnak, hogy üljön az írógéphez, és az ő (a püspök) nevében megírta a kérvényt, mivel ő (a püspök) úgymond nem ismeri a részleteket. Aztán azt mondta, hogy neki ugyan nincs jó neve Tisónál, de van egy papja, aki az efféle ügyeket intézi (Krlička tiszteletes úr). Apám rosszul lett félelmében, de a kérvényt megírta. Kolenka úr gyerekkorában rendszeresen ministrált a püspök úrnak.”18 Az elnöki kivételt a püspök és az elnök közötti feszültség ellenére sikerült bebiztosítani, nyilván annak is köszönhetően, hogy a családtagok mindegyikének volt keresztlevele. A keresztleveleket Gejza Spitzer, Pavol testvére szerezte be Gojdič püspöktől.19 Az elnöki kivételnek és a keresztleveleknek köszönhetően a Spitzer család nyolc tagja menekült meg, Pavol feleségének szüleivel, Karol és Malvína Scheiberrel együtt. Összesen tíz személy.20

Spitzerék családjából Gojdič püspök két kislányt helyezett el az eperjesi Nagy Szent Vazul szerzetesrendi kolostor kollégiumában, s lehetővé tette számukra a püspöki székhely mellett működő görögkatolikus gimnáziumban való tanulást. Marianna és Zuzana egymástól függetlenül azt vallották, hogy normális, félelem nélküli életük volt egészen 1944 augusztusáig, amikor visszatértek szüleikhez és együtt kerestek búvóhelyet a hegyekben. Gimnáziumi tanulmányaik során teljesen beilleszkedtek a többi diák közé, és – amint ez az iskolákban megszokott – egész életre szóló barátságokat kötöttek. Egyikükkel, Oľga Mydlíkovával máig tart a barátságuk, ő Zuzanához hasonlóan orvosnak tanult ki, egyúttal belépett a Nagy Szent Vazul szerzetesrendbe is. Ma Nikolaja nővér a háború alatti diákéveiről emlékiratában ezt írja: „Ötödikben jött hozzánk Zuzka Lukáčová (Spitzerová), aki zsidó családból származott. Miután megkeresztelték őket, nem akartak Poprádban mardni, ezért Zuzka, és testvére, Mária (Marianna) átléptek az eperjesi iskolába, és a Vazul-rendi nővérek kollégiumában laktak. Szüleinek Poprádon volt élelmiszerboltja. Zuzkával barátságot kötöttünk. Elmesélte az ismerőseit és rokonait ért szörnyű tragédiát: deportálták őket vagy náci koncentrációs táborokban haltak meg. Zuzka nagyon tehetséges volt, és jól tanult.”21 Az említett szerzetesrendi kollégiumon kívül zsidó gyerekeket helyeztek el az árvaházban is, melyet a Szeplőtlen Szűz Mária apácái vezettek.

Az utolsó terület, mely a püspök személyes intézkedései közé tartozott, a zsidók értéktárgyainak megőrzése volt a püspöki rezidencián. Erről a börtönben írt levele is említést tesz: „Pénzüket és értékes aranytárgyaikat minden módon rejtegettem, hogy megmentsem az elkobzás elől.” Az értékek elrejtésének nagy jelentősége volt a további eseményekre nézve, mikor is a zsidó családoknak pénzre volt szükségük a bujkálás összetett körülményei közt vagy az esetleges meneküléskor.22 Közelebbi információink az értékek rejtegetéséről nincsenek, de Eperjesen 1942 júniusában a ferencesek kolostorában nagyszabású akciót hajtottak végre értéktárgyak felkutatására. Az ingóságokat, többnyire a bútort, a zsidók a Hlinka utcai kényszerű kiköltözésük után a kolostorban helyezték el, annak elöljárója jóváhagyásával. Néhány tárgyat konkrétan oda is ajándékoztak a kolostornak, s a kolostor a deportálások előli bujkálásnak is alkalmi teret adott. Sajnos, ez kiderült, és vizsgálat indult az ügyben, de a biztonságiak nem merték megbüntetni páter Gracián-Gorný elöljárót, a bujkáló Gejza Goldmann ügyvédet és feleségét, Alicát azonban a zsolnai gyűjtőtáborba hurcolták.23 Mindebből az következik, hogy a zsidó értékek mentése Eperjesen nem számított ritka kivételnek, s bár a püspökség részéről egyedül Gojdič püspök tevékenységére van bizonyítékunk, feltételezhetjük, hogy több zsidó család neki köszönhetően volt képes megőrizni a túléléshez legszükségesebb pénzét.

Nagy emberséggel és hősies áldozatvállalással csaknem harminc számunkra ismert üldözött személyt mentett meg. A megmentettek többsége vallomásaiban őszinte háláját fejezte ki a püspöknek, s nagyra értékelte szeretetét, emberségét és hűségét. A már többször idézett Marianna Zachová (szül. Spitzerová) így fejezte ki tiszteletét: „…mindig nagyon szívélyes volt hozzánk. Bátor, semmitől sem visszariadó ember volt, aki mindenkiben tisztelte az ember méltóságát. […] Nagyon szeretném, ha legalább halála után értékelnék Gojdič püspök hősies tevékenységét.”24 Az idézett vallomások és levéltári dokumentumok 2006 végén együtt képezték azt a felterjesztést, hogy in memoriam neki ítéljék a Világ Igaza kitüntetést. Ezt követően a Jad Vasem bizottsága megvizsgálta a javaslatot, 2007. augusztus 6-án döntött az odaítélésről, október 30-án pedig megerősítette a döntését. A kitüntetés átadására Pozsonyban a Prímási palotában került sor, az állam legmagasabb képviselőinek és Ján Babjak eperjesi püspök jelenlétében. Izrael állam nagykövetének kezéből a kitüntetést Gojdič püspök ükunokaöccse, Ivan Gojdič vette át, aki az eperjesi püspök kezébe helyezte. Jelenleg a kitüntetés (az érem és az oklevél) az eperjesi érsekség székházának történeti kiállítótermében látható.25

 

(Csanda Gábor fordítása)

 

 

Peter Borza

The Greek Catholic Church’s Life Saving Activities between 1939 and 1945, on the Example of OSBM Bishop of Prešov Pavel Peter Gojdič.

 

It was not of their own record that the Greek Catholics and the Jews found themselves discriminated against between 1939 and 1945 by the regime of the so-called Slovak State: they had been exposed to unjust anti-Semitic and anti-national minority policies. The austerity measures did not equally affect the two communities, but their consequences had been tragic for the Jews. The Christian faith, resistance to the anti-Semitic policies of the ruling regime and particularly the open positions and concrete actions of the Bishop of Prešov Pavel Peter Gojdič (1888–1960) encouraged many Greek Catholics to provide help to people discriminated against on the basis of race. This paper provides a comprehensive picture on the 27 Jewish people saved by Bishop Gojdič and on the wide range of the Bishop´s activities aimed at rescuing Jews.

Az 1970-es és az 1980-as évi népszámlálások községsoros adatai

A csehszlovák népszámlálások történetében a 2. világháború utáni, pártállami időszak cenzusainak (az 1950, 1961, 1970, 1980. évi népszámlálások) jellemzője, hogy községsoros adatok nem, vagy csak részlegesen kerültek nyilvánosságra, eltekintve a statisztikai községlexikonok adataitól. A csehszlovák népszámlálások eredményeit a Csehszlovák Statisztikai Hivatal a pártállami időszakban országos, kerületi, valamint járási bontásban hozta nyilvánosságra. A két világháború közötti időszakban, majd a rendszerváltást követő időszakban is bizonyos mutatók, változók községsoros adatai is nyilvánosságra kerültek. Az utolsó, 2011. évi népszámlálás lakossági mikroadatait 2015-ben tette kutatók számára hozzáférhetővé a Szlovák Statisztikai Hivatal.

Az állampárti időszak 1950. és 1961. évi népszámlálásainak kötetei csak kis példányszámú, megszámozott, „titkos”, ill. „bizalmas” kiadványokként kerültek főleg az államigazgatás, a párthierarchia, egyes vállalatok kiemelt szervezeti egységeihez, illetve egyes könyvtárakba.

Ebből a szempontból nagy jelentőséggel bír, hogy az 1970. és az 1980. évi népszámlálások községsoros adattábláit tartalmazó két belső felhasználásra szánt kiadványsorozat is hozzáférhetővé vált a Szlovák Statisztikai Hivatalban az ezredfordulót követő években. Időközben e kötetek a Szlovák Statisztikai Hivatalból a Pozsonyi Központi Levéltárba kerültek.

A két kiadványsorozat nem hagyományos nyomdai eljárással készült. Az 1970-es és az 1980-as népszámlálások adatait tartalmazó kiadványok előrenyomtatott táblázatokat tartalmazó oldalakból tevődnek össze. Ezekre az üres táblázatokat tartalmazó oldalakra a kor technikai színvonalának megfelelően valószínűleg tűs nyomtatóval nyomtatták az adatokat, melyek gyakran csak nehézkesen olvashatók. Ez utóbbiból adódik, hogy a feldolgozásnál nehézséget okoz az adatok leolvasása, melyet utólag kell időigényesen ellenőrizni.

Az 1970. évi sorozat a „Výsledky sčítania ľudu, domov a bytov k 1.12.1970 za obce a ich části” (é.n.) címen jelent meg. A kiadványsorozat Szlovákia településeinek és a településrészeinek adatait tartalmazza járások szerint (összesen 38 járás adatait), továbbá: az összesített országos (csehszlovák), szlovák és Szlovákia kerületei szerinti agregált adatokat tartalmazó köteteket.

Az egyes járások adatait tartalmazó kötetek magyarázatokat tartalmazó rész vezeti be, melyben az egyes táblázatok címei, ezt követően a népszámlás során alkalmazott fogalmak definíciói találhatók. A járási kötetekben először a járási székhely adatai, majd a többi település adatai ábécérendben következnek. Az egyes kötetek végén az egyes járások összesített adatai, (kerületek, Csehszlovákia, Szlovákia) találhatók a járás, a települések nagyságcsoportjai, illetve a városok és falvak szerint.

A népszámlálási eredmények táblázatai 3 különböző típusú lapformátumon lettek elhelyezve. A településrészek adatait az OS1 lap tartalmazza. Ezen a lapon 8 táblázat található. (101., 102., 103., 201., 301., 302., 303., 304. számú táblázatok) A 101–103. táblázatok lakossági adatokat tartalmaznak (állandó népesség, jelenlévő népesség, gazdasági aktivitás, társadalmi csoportok és nemek szerint). A 201. táblázat ház, lakás, ill lakhatási mutatókat tartalmaz. A 301–304. táblák a lakásállomány jellemzőit (építőanyag, épületek kora, a lakások technikai felszereltsége [víz, gáz] a lakások lakottsága) és a háztartások felszereltségére vonatkozó adatokat tartalmazzák. A településszintű adatokat az OB1 és az OB2 lapok tartalmazzák.

Az OB1 lapon 9 táblázat található (111., 112., 311., 312., 313., 314., 315., 411., 412. számú táblázatok). A 111–112. táblázatok lakossági adatokat, illetve a keresők és gazdasági ágazatok szerinti megoszlás adatait tartalmazzák. A 311–315. táblázatok a lakások, illetve háztartások felszereltségének adatait tartalmazzák. A 411–412. táblázatok a háztartások összetételére, nagyságára vonatkozó adatokat tartalmaznak.

Az OB2 lap 6 táblázatot tartalmaz. (113., 114., 115., 116., 117., 413. táblázatok). A 113. táblázat a lakosság nemek és legmagasabb iskolai végzettség szerinti adatait, a 114. táblázat a lakosság életkor és nemek szerinti megoszlásának adatait tartalmazza. A 115. táblázat a lakosság nemzetiségi összetételének vizsgálata szempontjából ki­emelkedő fontossággal bír: ez a tábla tartalmazza a lakosság nemzetiségi összetételét nemek és gazdasági aktivitás szerinti összetételben. A táblázat a cseh, szlovák, ukrán (ruszin), orosz, lengyel, magyar, német nemzetiségek adatait közli, továbbá külön-külön kategóriákban az egyéb és az ismeretlen nemzetiségűek adatait. A 116. és a 117. táblázatok a gazdasági aktivitás adatait, a 413. táblázat a családi háztartások adatait tartalmazzák a gyermekek száma szerint. Az egyes településeknél először a településrészek számával egyező számú OS1 táblázat, ezt követően az OB1 és OB2 táblázatok következnek.

Az 1980-as publikációsorozat csak az egyes járások köteteit (38 kötet) tartalmazza. (Nem tartalmaz összesítő köteteket). A kiadványok magyarázó szövegei szlovák, az előrenyomtatott táblázatok címei, szöveges részei cseh nyelvűek. Ily módon a kötetek címével is két nyelven találkozunk: Výsledky sčítania ľudu, domov a bytov k 1.11.1980 és Výsledky sčítání lidu, domů a bytů 1980 (é.n.) Az egyes kötetek hasonlóan az 1970. évihez bevezető, ismertető magyarázatokat tartalmaznak. Ezt követően a járás összesített adatait, a járási székhely adatait, a többi település abc szerinti adatait tartalmazó lapok következnek. Az 1970. évi kiadványsorozathoz hasonlóan az egyes kötetek végén a települések agregált adatait tartalmazó táblázatok találhatók a városok és falvak egyes típusai, illetve a települések nagyságcsoportjai szerint. A települések adattáblái két lapra, (OB1 és OB2) lettek felosztva. Az OB1 lap 10, az OB2 7 táblázatot tartalmaz. Az 1980. évi kiadványokban eltérően az 1970. évitől a településrészek adatai nem találhatók. A két népszámlálás során részben hasonló számmal jelölték az egyes táblázatokat. De az azonos számú táblázatok gyakran eltérő változók adatait tartalmazzák.

Az OB1 lap a 111., 112., 211., 311–317. táblázatokat tartalmazza. A 111. és a 112. táblázat a lakosság gazdasági aktivitás és nemek szerinti megoszlását, illetve a népességkategóriák szerinti megoszlását tartalmazza. A 211., 311–315. táblázatok a laká­sok, házak jellemzőit, felszereltségének mutatóit tartalmazzák. A 316–317. táblázatok a háztartások felszereltségére, illetve rekreációs lehetőségeire vonatkozó adatokat tartalmaznak. Ez utóbbiba lettek besorolva a gépkocsival, illetve motorkerékpárral rendelkező háztartásokra vonatkozó adatok. Az OB2 lap a 113–117., továbbá a 411–412. táblázatokat tartalmazza. A 113. táblázat a gazdaságilag aktív népesség adatait, a 114. táblázat a lakosság nemek, családi állapot, életkor szerinti megoszlását, a 115. tábla hasonlóan az 1970. évihez a lakosság nemzetiség, nemek és gazdasági aktivitás szerinti összetételét tartalmazza. Ez utóbbi az 1970. évi táblázatokhoz hasonlóan 7 nemzetiség adatait ismerteti. Eltérés annyiban mutatkozik, hogy az „ukrán (ruszin)” kategória helyett az „ukránt” tünteti fel. A 116. táblázat a gazdasági ágazatok, illetve a keresők és eltartottak szerinti megoszlás adatait, a 117. tábla a legmagasabb iskolai végzettség és nemek szerinti megoszlás adatait tartalmazza.

A 411. és a 412. táblázatok a háztartások összetételére vonatkozó adatokat tartalmaznak.

Az 1970. és 1980. évi népszámlálások községsoros adatai értékes ismereteket nyújtanak Szlovákia településeinek demográfiai, társadalmi, illetve ház- és lakásállományának jellemzőiről. Hangsúlyosan fontos láncszemet jelentenek az egyes települések nemzetiségi összetétele változásainak megismerésében. Mivel az 1950. és az 1961. évi népszámlálások községsoros adatai nem állnak rendelkezésre, ezért az 1970. évi adatok jelentik időben a legközelebbi fogódzót, támpontot az időközben bekövetkezett változások jobb feltérképezéséhez.

Felmerül a kérdés, hogy a községsoros nemzetiségi adatok mennyiben segíthetik elő az egyes nemzetiségek társadalomszerkezeti és demográfiai különbségeinek megismerését. Az 1970. és 1980. évi népszámlálások adataiból ismeretesek országos, kerületi, valamint járási bontásban az egyes nemzetiségek kor, nem, iskolai végzettség, családi állapot, illetve a gazdasági aktivitás egyes mutatói. Ezekből az adatokból kitapinthatók azok az eltérések, melyek az egyes szinteken (országos, kerületi, járási) a nemzetiségek szerkezeti mutatói között mutatkoztak. Azonban ezek a megközelítések nem alkalmasak árnyaltabb vizsgálatokra: vajon egy-egy településen, esetleg kistérségen belül milyen szerkezeti különbségek mutatkoznak meg az egyes nemzetiségek között. Erre a kérdésre a rendelkező adatok alapján nincs módunkban válaszolni. Egyfajta közbülső megoldásként kínálkozik az a lehetőség, hogy egyes településcsoportok társadalomszerkezeti jellemzőit nemzetiségi összetételük eltérése szempontjából hasonlítjuk össze: például mennyiben különbözik a magyar kisebbségű települések korcsoportok szerinti megoszlása a szlovák vagy összlakosság életkor szerinti összetételétől. De ugyanúgy a vizsgált összefüggések feltárását segítheti elő a településszintű adatok statisztikai módszerekkel történő elemzése is. Ezek a megközelítések pedig nem elhanyagolható hozadékkal bírhatnak a szlovákiai nemzetiségek társadalmi változásainak jobb megismerésében.

Nemzeti kánonok a magyar és szlovák történelemtankönyvekben. A Thököly-jelenség kontextusai1

A történelemtankönyvekben a Thököly-felkelésre vonatkozó tananyagot vettem alapul és azt vizsgáltam, hogy milyen sajátságok jellemzőek az adott nyelv tankönyveire a forráshasználatban, a nem szöveges elemek és a történelmi tények válogatásában és tankönyvbeli szerepeltetésében. Az általánosságokat és egyediségeket táblázatos formában is megjelenítettem mind a magyar, mind a szlovák tankönyvek esetében összefoglaló ismertetéssel, és végül egy összehasonlítást is készítettem a magyar és szlovák tankönyvek különbségeiről.

Az összehasonlító elemzésben hasonlóságokat és különbségeket kerestem magyar és szlovák tankönyvekben, hogy milyen eltérések figyelhetők meg a Thököly-felkelés megjelenítésében, a témához való hozzáállásában, megközelítésében. Különösen érdekesnek tekinthető a téma abból a szempontból, hogy Thököly Imre Felső-magyarországi Fejedelemsége nagyrészt a mai Szlovákia területén jött létre. Ez külön felveti a kérdést, hogy a szlovák tankönyvírás miként próbálja történelmébe beemelni ezt a kifejezetten saját országa területén megjelenő, rövid életű államot.

 

A Thököly-felkelés megjelenése a magyar tankönyvekben

A magyar tankönyvekben nyolc jellegzetes témaelem figyelhető meg, melyek a következők: Thökölyre vonatkozó életrajz, házassága Zrínyi Ilonával és ennek értelmezése, hosszabb-rövidebb katonai ismertetések, a két megszerzett fejedelemség (Felső-magyarországi Fejedelemség, Erdélyi Fejedelemség), az ország négy részre szakadásának tényközlése s a két kevésbé előforduló Thököly-utóéletre vonatkozó említés: a váradi elfogatás és Munkács ostroma.

A táblázat alapján is megállapítható, hogy ahány tankönyv, annyiféle szempont jelenik meg a Thököly-felkelés kapcsán. Az azonban egyértelműen leolvasható, hogy a magyar tankönyvekben kevésbé jellemző Thököly második, Erdélyi Fejedelemségének említése.

Teljesen eltérő, hogy melyik tankönyv mire helyezi a hangsúlyt, nincs két egyforma tankönyv, amiben például a gazdasági helyzet, a fogalommagyarázat, a vallási kérdés egyformán megjelenne, ezek mind egyediek maradtak, csak egy könyvre jellemzően. Az ország négy részre szakadását sem hozza egyértelműen a tankönyv szövegszinten, bár az utóbbi időkben ez már javuló megfogalmazási szintet mutat. Nagyon vegyesen viszonyultak a tankönyvírók a Thököly–Zrínyi-házassághoz. Bizonyos tankönyvírók nem is említik, mások rögtön a Rákóczi-családdal próbálják valahogy összekapcsolni, valamiféle folytonosságot beleerőszakolva a frigybe.

 

  1. táblázat. A Thököly-felkeléshez kapcsolódó események megjelenése a magyar nyelvű tankönyvekben a kiadás éve szerint
Az ország négy részre szakad igen – (2011) igen
Váradi elfogatás igen igen
Munkács ostroma igen igen
Erdélyi Fejedelemség igen
Források, képek igen igen igen igen igen
Egyéb Francia kapcso-lat Kuruc szó

jelentése,

Könyvajánló,

Üstökös hasonlat

Hamvak

sorsa

Fogoly-csere Fejedelem-ség

anyagi forrásai,

Térkép

Az 1681.

Országgyű-lés vallási kérdései,

Thököly-királyi

Mo. terve

Alapvetően három dologban értenek egyet a magyar tankönyvek: illik egy Thököly-portrét beilleszteni a szövegbe, megemlíteni, hogy Felső-Magyarország fejedelme volt, és hogy Zrínyi Ilonát vette feleségül.

Nagyon érzékenyen reagálnak például a váradi elfogatás vagy a munkácsi ostrom, sőt az ország négy részre szakadásának kimondatásával kapcsolatosan. Vagy a hallgatás burkába takarva a tényt, vagy egyszerűen jelentéktelen és oly rövid időtartamú dolognak tekintve, mint magát a Thököly-felkelést is.

Jeleztem a táblázatban is, hogy a felkeléssel kapcsolatosan ritka a tankönyvi térkép, főként mert ez az Atlaszokban jelenik meg.

Tényleg szövegszintű forrás Thököly 1684. évi kiáltványának részlete. A Thököly haditanácsa jellegű forrás elsősorban irodalmi mű.

A Thököly-felkeléshez szívesebben tesznek a tankönyvszerkesztők képet. Általában Thököly mellportréja mellé megkapjuk Zrínyi Ilona képét is, vagy csak Thököly lovasportréját.

A Thököly-felkelés megjelenése a szlovák tankönyvekben2

 

A szlovák tankönyvek súlypontozása másabb képet mutat magáról Thökölyről és a felkelésről is.3 Itt előtérbe kerülnek a helyi sajátosságok: Pika Gáspár felértékelődik, ki­emelt elem Thököly késmárki születése, sőt a neve előtt is rendszeresen szerepeltetik a késmárki Thököly Imre szófordulatot,4 a területjelölés rendkívül erőteljes irányvonala a tankönyvi szövegeknek. Így a bányavárosok megszerzése, a fejedelemség határvonala a Vág folyó, Bécs ostroma, az 1687. évi pozsonyi országgyűlés és az eperjesi vértörvényszék lényeges elemei a tankönyv szövegének. Egyéb jellegzetesség, hogy a szlovák tankönyvek általában megemlítik a Thököly mint „szlovák király” kifejezést.

 

  1. táblázat. A Thököly-felkeléshez kapcsolódó események megjelenése a szlovák nyelvű tankönyvekben a kiadás éve szerint
1963 1982 1986

Apró betűs

részben

1990

Prágai kiadás

1997

Magyarul is

2006, 2012
Pika Gáspár igen igen igen igen
Késmárki születés igen igen igen igen igen
Bánya-városok igen igen igen
Vág folyó igen igen igen igen
Szlovák király igen igen igen igen
Bécs ostroma igen igen igen igen igen igen
Eperjes igen igen igen igen igen
1687 ogy. igen igen igen igen igen
Egyéb jellegze-tesség Császári enged-mény az 1681. ogy. megemlítése nélkül Protes-táns értelmi-ség elleni fellépé-sek Eperjes, Lőcse, Pozsony,

1687. ogy. Jelentő-sen kor-látozta a vallás-

szabad-ságot

Vallási érv a felkelés-ben. Cseh és magyar felkelés össze-

hasonlítása, szlovák nép is részt vett a felkelések-ben

1681. ogy. Amnesz-tia, nádori

hivatal, nemesi kiváltsá-gok

Lovas kép Thökölyről,

rövid életrajz,

francia támogatás,

jogfolyto-nosság Bocskai-Bethlen-Rákóczi-Thököly

Kép, Zrínyi Ilona, forrásrész-let,

szlovák tudatosság,

Erdélyből protestáns felkelés, soproni országgyű-lés,

1682 Fülek

A szlovák történelem tanításában a tankönyvek alapján úgy tűnik, a legnehezebb feladat, hogy a tankönyvírók megpróbálnak a magyar történelemből szlovák elemeket kiszakítani, ami viszont azt eredményezi, hogy folyamatosan a magyar történelem részelemeire vannak utalva, azok elkerülhetetlenül belekerülnek a tankönyvekbe. Magyar elemek nélkül nem lehetne egységkeretet adni egy-egy leckének.

Az áthidalást általában úgy oldják meg, hogy hangsúlyt a Szlovákia területére eső elemek, események, történések kapnak, minden más kicsit egyetemes történelmi megközelítésbe kerül.

Talán az egyik legjobb példa erre a Thököly-felkelés. Thököly államának nagy része a mai Szlovákia területére esik. Így külön érdekes megvizsgálni, hogyan közelít a témához egy szlovák nyelvű történelemtankönyv.

A témához kapcsolódó térkép csak a legújabb történelemtankönyvekben jelenik meg, s a sajátsága, hogy Thököly hadmozdulatait a mai Szlovákia területi térképén mutatja be. Ez viszonylag jól megoldható, a Thököly-felkelés területi mozgását tekintetbe véve, a magyar nyelvű tankönyvekben ezt a Nagy-Magyarország térképen a Felvidék sűrű hálózatán látjuk, ez a rész került kiemelésre a szlovák tankönyvekben.

Ezen történelmi időszakra is igaz, hogy a Csehszlovák állam megalakulását megelőző időszakokra is a Szlovákia – Slovensko – kifejezést használják, ahogy a térkép is a mai Szlovákia területét ábrázolja, s a jelenlegi politikai határokat vetíti vissza a múltba.5

Kivétel nélkül minden tankönyv ügyel arra, hogy területi megnevezésként nem használják a Felvidék6 kifejezést. Ez Magyarország egyik területére utalna, helyette a szlovák nyelvű tankönyvek egyszerűen „a szlovák területekről”, vagy „Szlovákia területéről” írnak. Tehát amikor Thököly a fejedelemsége területét szerzi meg, rendszeresen az a kifejezés rá a tankönyvekben, hogy „Thököly csaknem egész Szlovákia területét elfoglalta”.

Így a legnagyobb eltérés is a helyi eseményekből adódik, nem a térképrészletből. Sokkal inkább megfigyelhető a kuruc mozgalom kezdetéről egy sajátos szlovák elem beépítése a történelemtankönyvekbe: Pika Gáspár kuruc felkelő neve és szerepe.7 A szlovák történelemtankönyvekben ez a sajátos szlovák elem jelen van és mintegy a kuruc felkelés egyik előeseménye jelenik meg. Ebből adódóan az elégedetlenség, az adóztatás, esetleg a vallási elem sokkal több súlyt kap. A Pika Gáspár személyének megjelenése körül próbálják erősíteni a tankönyvek, hogy itt valóban szlovákok laktak a területen és a szlovák nép is aktívan részt vett a történelemben.

A szlovák történelemtankönyv-írás tehát olyan elemeket kanonizált a magyar történelemből, amikből lehetőség szerint hangsúlyozni lehetett a szlovák területiséget. Ezért jelenik meg a két országgyűlés – 1681. Sopron és 1687. Pozsony – és annak elég pontos, részletes bemutatása, még akkor is, ha azok elsősorban magyar elemek. A sérelmek és azok orvoslása, vagy az Aranybulla-záradék eltörlése, és Thököly-felkelésének eredményei nagyobb hangsúlyt kapnak a szlovák történelemkönyvekben, csakúgy, mint a Garam menti bányavárosok elfoglalásának története.8

Minden tankönyvre érvényes, hogy a magyarokról közvetített kép tárgyilagos,9 tényszerű.

A nem szöveges elemek, képek, illusztrációk, korabeli festmények, metszetek esetében, ha van rá mód, akkor felvidéki ábrázolásokat használnak10 – ezért került be az 1679-es lőcsei városi tanács festménye is a szlovák tankönyvbe.

 

A magyar és szlovák nyelvű tankönyvek összehasonlítása

 

Összevetve a magyar és a szlovák történelemtankönyvek sajátságait, elmondható, hogy a magyar tankönyvekben általában Thököly Imre magánéleti elemei jobban dominálnak, így Erdélybe menekülése, házassága Zrínyi Ilonával, a Rákóczi-birtokok, a munkácsi heroina, Thököly elfogatása, esetleg a fogolycsere. Mindazok az elemek, amelyeket a szlovák tankönyvek egyáltalán nem említenek. Csak a magyar tankönyvekben fordul elő, vagy valamilyen formában szerepel Thököly fejedelemségével kapcsolatban az az elem, hogy ezzel az ország négy részre szakadt.

A szlovák tankönyvek ezzel szemben szinte kivétel nélkül megjelenítik az 1687-es eperjesi vértörvényszéket, amit a magyar tankönyvekben nem, vagy csak ritkán szerepeltetnek. Ugyanígy a szlovák tankönyvek természetföldrajzi behatárolást adnak Thököly fejedelemségéről – Vág folyó. A magyar tankönyvek ritkán jelölik meg Thököly fejedelemségének határait, még a 13 vármegye megnevezéssel sem. A szlovák nyelvű tankönyvek nemzetspecifikusan erősítik, hogy Thököly gúnyneve: a „tót király” vagy „szlovák király”.11 Ezt a magyar tankönyvek mellőzni szokták. Ezzel a szlovákok egy kicsit magukévá is teszik a Thököly-fejedelemséget. A szlovák tankönyvekben általában dominánsak az országgyűlések eredményei, érdemei, és sokkal szívesebben használják a késmárki Thököly Imre szófordulatot a szövegkörnyezetben, ezzel is szlovákiai ‒ felvidéki ‒ származását hangsúlyozva. A bányavárosok elfoglalása sokkal nagyobb szerepet kap, mint a magyar történelemtankönyvekben.

Megfigyelhető az a különbség, hogy a magyar történelemtankönyvek általában Erdély, a Magyar Királyság vagy a Rákóczi-szabadságharc oldaláról közelítenek, attól függően, hogy Thököly életének melyik korszakában tart a tankönyvi szöveg, mintegy előkészítve a nagy érettségi témákat. Ezzel szemben a szlovák tankönyvek minden hozzáadott tartalomtól mentesek, egyedül a szlovák területiség a hangsúlyos.

A szlovák tankönyvekben általában több a következtetések levonása, az ok-okozati összefüggések szövegszintű megjelenítése. Tehát a Thököly-felkelés erősödése kényszeríti ki az 1681-es soproni országgyűlést, hogy a bécsi udvar engedményeket tegyen abszolutizmusából és vallási szempontból is. Vagy, hogy mennyiben függött Thököly fejedelemségének fennállása a török győzelmétől vagy bukásától. A szlovák tankönyvek sokkal inkább erősítik azt a tényt, hogy az 1687-es országgyűlés a „Thököly feletti győzelem jegyében telt”, dominánsabbá válik, hogy Magyarországon Thököly után abszolutizmus, örökös Habsburg-királyság lesz, vagyis a rendi jogokkal leszámoltak. Jobban elismerik Thököly érdemeit egy-egy esetben, és a szlovák tankönyvek a megtorlás és bosszú elemét is hangsúlyosabbá teszik – eperjesi vértörvényszék ‒, mint a magyar nyelvű tankönyvek. A tankönyvi szöveg így a szlovák nyelv esetében sokkal inkább magyarázó, a magyar nyelvű tankönyv leíró jellegű.


 

Tankönyvek és irodalomjegyzék

 

  • Bartl, Július–Kačírek, Ľuboš–Otčenáš, Michal: Dejepis národné dejiny pre 2. ročník gymnázií. Bratislava, 2006, 2012.
  • Budai Ézsaiás: Magyar Ország Históriája. 1814.
  • Čapek, Vratislav: Dejepis pre 2. ročník gymnázia. Bratislava, 1986, 43–45. p.
  • Czeglédi Sándor: Történelem II. Budapest, Református pedagógiai intézet, 2011.
  • Dárdai Ágnes: Tankönyvelemzési modellek a nemzetközi tankönyvkutatásban. Iskolakultúra, 1999, 4. sz. 44–53. p.
  • Eperjessy Géza–Benczédi László: Történelem a gimnáziumok II. osztálya számára. Budapest, Tankönyvkiadó, 1975.
  • Farkas Mária: Történelemtanítás a népiskolákban a dualizmus kori Magyarországon. Budapest, Trezor Kiadó, 2008.
  • Goláň–Kropilák–Ratkoš–Tibenský: Dejepis. Pokusné učebné texty pre 3. ročník strednej všeobecnovzdelávacej školy. Bratislava, 1963, 67–71. p.
  • Dr. Kosáry Domokos: Magyarország története az őskortól a szatmári békéig. (A gimnáziumok 7, a líceumok 3 osztálya számára) 1945.
  • Kováč, Dušan–Dvořák, Pavel: Dejepis. Slovensko v stredoveku a na začiatku novoveku. Bratislava, Orbis Pictus Istropolitana, 1997, 58–63. p. (Magyar nyelvű kiadással is)
  • Kubinyi Miklós: Árva vára. Pest, 1872.
  • Kvaček–Butvin–Dohnal–Janák: Dějiny Československa 2. Praha, 1990, 94–99. p.
  • Ratkoš–Butvin–Kropilak–Vartikova: Dejiny Československa učebné texty pre 3. a 4. ročník gymnázia a pre 2. ročník strednej odbornej školy. Bratislava, 1982, 87–93. p.
  • Simon Attila: A magyarságkép (és önkép) a jelenlegi szlovák történelem tankönyvekben. Új Pedagógiai Szemle, 2008, 10. sz. 101–113. p.
  • Szabó Péter: Történelem II. a középiskolák számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997–99.
  • Száray Miklós–Szász Erzsébet: Történelem II. a középiskolák számára. Budapest, Műszaki kiadó, 2000, 2006.
  • Száray Miklós: Történelem II. Forrásközpontú történelem. 2006, 2011.
  • Szontagh Pál: Vázlatos benyomások néhány szomszédos ország magyar nyelvű történelemkönyveiről. Könyv és nevelés, 2006. 1. sz. 71–76. p.
  • Dr. Walter Mária: Történelem a gimnázium II. osztálya számára. Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.

Elbeszélt történelem – Papp József1

Emlékszik arra, hogyan jöttek be a magyarok 1938-ban?

A magyarok 1938. november 10-én vonultak be, egy szakasz. De a csehszlovák és a magyar hadsereg, az ég és a föld volt, hát szegény állam volt a Magyarország. Nagy csinnadratta volt, díszkapu mindenhol, kivétel nélkül, még a péróban a cigányoknál is, minden házon valami kis zászló lobogott, piros-fehér-zöld, virágok, szép lányok felléptek. A pap meg sírt – úgy emlékszek, mintha most volna –, sírt, hogy milyen rossz volt a Csehszlovákiában. Az nem igaz, jobb volt a sorsunk még akkor is, hogyha munkanélküliség volt a masaryki demokráciában, sokkal fejlettebbek voltak, főleg a csehek, az domináns nemzet volt. Másik nap a nagy örömmámor, nagy örömujjongás, összeszedődtek az öreg front, az első világháború frontharcosai, voltak valami negyvenen – mundérokat vettek fel, meg a sapkát –, és mi, gyerekek meg kísértük őket. Voltak azért még, aki hozzácsapódtak – mások, akik nem voltak katonák –, volt az a Sánta Jozskó, az nem volt a fronton, se az elsőben, se a második háborúban: sántított, de a hangja jó volt neki. Mentek nagy dallal, fent a kitüntetések, valamit ihatott is némelyik. Énekelték, hogy „Ezer esztendeje a magyarok itten laknak, most akarják, most akarják kiirtani, de az Isten a Jóisten nem engedi. Ne félj, pajtás, a haláltól, az ellenség golyójától, háborúzni vagy meghalni, dicső halál, gyáva ember kit a golyó szíven talál.” Akkor a Benešnek a busztaját2 felöltöztették, és kutyamedáliákkal telerakták. Valaki felbíztatta a Kabit – Kabinak hívták, jó magos öreglegény volt, felbiztatták – hogy a Zlatoš úr előtt vágja oda a küszöbhöz a busztát, a kocsma küszöbihez, meg is csinálta. A Zlatoš úr, akinek üzletje és kocsmája volt, szlovák volt, de szerették őt. Hibásan beszélt magyarul, de azért megtanult. Elvesztettük a másik világháborút is, és aztán a Zlatoš úr kérdezte a Kabitól: „Gyerek, hát hogyan volt az 1938-ban? Hogyan? Hát én mit csináltam? Én elvettem egy magyar nőt, én ártottam valamit?” Be volt tojva ám a Kabi is, meg többen is. Aztán az lett a vége, hogy a Janics kanonok úr, elintézte a dolgot: a Zlatošnak a testvére római katolikus pap volt, és ugye azok a kanonok úrral egymást ismerték, mint a rossz pénz. A kanonok úr bírta őt, mert nagyon, de nagyon vallásos volt. Összetalálkoztak itt Királyfán, és szépen elsimították az ügyet.

 

Mondjon valamit a leventékről.

Mikor visszacsatoltak minket, Felvidéket Magyarországhoz, 1938. november tizedikén, valami egy hónappal azután megszerveződtek a leventék – Magyarországon már akkor léteztek –, ez olyan félkatonai szervezet volt, katonaság irányítása alatt. És itten nálunk is megszerveződött, már 1939-től volt rendesen, akkor hatodikba jártam. Királyfán három szakasz volt: voltak a leventeapródok, a legkisebbek, 12–15 évesek. Akkor 15-től 18-ig a leventeifjúk, és 18 éven felül, amíg be nem vonultak katonának, voltak a leventelegények. Saját ruhában, cipőben mentünk. Leventesapkát azt adtak, de azt meg kellett fizetni: magyar korona volt rajta nekünk, olyan háromszögletes. Akik gazdagabbak voltak, saját maguk varattak leventeruhát. Azoknak volt még Bocskai-kendő is, az olyan szalag volt megkötve, arany sújtással, és a vége ki volt színezve, körülbelül öt-hat centis szalag.

 

És magának volt egyenruhája?

Hát hol, nekünk arra nem volt pénzünk. És az állam nem adott pénzt, nem úgy volt, mint a katonaságnál.

 

Maga 1939 decemberében töltötte be azt a tizenkét évet. Azután lépett be a leventékhez?

Nem hogy „belépett”, hát az kötelező volt. Ahogyan az iskolaév kezdődött, szeptember elsején, akkor kezdődött a leventézés, a gyakorlatok. A tanítók voltak a leventeparancsnokok. Voltak kisebb vezetők, rajparancsnokok, de a főparancsnok mind tanító volt.

 

Akkor maga mikor lett levente?

  1. szeptember elsején. A többiek is, akkor a 1927-sek mind. Mert voltak, akik még októberben születtek, volt aki januárban.

 

És a lányok hova léptek be, azoknak is volt ilyesmi?

Volt egy kultúrszervezet, a Szívgárda: katolikus szervezet gyerekeknek, de a fiúk is benne voltak. Katolikus szellemben való nevelés volt, és büszkének kellett arra lenni. De azt már a pap intézte mindig, a kanonok úr. Ő lángelme volt ám, a Janics kanonok. 52 évet itt volt lelkipásztor, 1899-ben jött Királyfára. Tudott sokat, de konzervatív volt, nagyon konzervatív. De Szívgárda minden római katolikus faluban volt, és a római katolikusok mind a Szívgárdában voltak. Volt jelvényünk is, rá volt írva, hogy „Szívgárda”, és a bal felére kellett tűzni. Főleg egyházi ünnepek voltak szervezve, imádságok voltak, és a körmenetek, vagy ha volt valami ünnepély, valami évforduló tanítónak vagy valaki másnak, akkor azt is megtartottuk, de általában vallásos tárgyú program volt. Mondjuk, a leventéknek jobban katonai dolgokra voltak – persze Isten volt azok mögött is, de nem olyan mértékben –, de Szívgárda csak római katolikus, vallási alapon volt.

 

Öregebbek is voltak a Szívgárdában?

Én úgy emlékszem, hogy csak iskolások voltak. Csak iskolások.

 

Kötelező volt benne lenni a Szívgárdában?

Nem volt kötelező, de mindenki benne volt, olyasmi nem létezett abban az időben, mert Királyfa színtiszta katolikus volt, csak három zsidó ember volt Királyfán, a többi mind, még az a hét szlovák, az is mind erős római katolikus volt.

 

Meg volt adva egy pontos nap, amikor leventézni mentek?

Hétfői nap volt a leventedélután. Nem egész nap, csak délután, egy órától. Amikor jó idő volt, akkor mindig kimentünk. A Vág-partra jártunk gyakorlatozni, ahol a régi futballpálya volt, ahogyan megyünk le a Vágra a Ferkónál, vagy a Figurában is szokott lenni, ahol mostan a katonák szoktak gyakorlatra jönni.

 

Egész délután volt ez a gyakorlat?

Attól függ: télen rövidebb ideig volt, nyáron tovább voltunk. Voltunk estélig is, mert voltak mindenféle gyakorlatok: jobbra át, balra át, mint a katonáknak, olyan gyakorlatok voltak. Futások, versenyfutás is, vagy olyan csatárláncok: széttoszlódni, és menni puskával, mint ahogy az ellenségre mennek rá, csatárláncban. Akkor fapuskával a vállra, majdnem úgy, mint a katonák – hát nem egészen úgy. Volt céllövészet is, minden szakasz külön lőtt, FÉG puskával, FÉG, a Fegyver és Gépgyár rövidítése, volt valami három vagy négy darab. Mikor céllövölde volt, akkor kellett tudni azt, hogy mivel lőttünk: hogy 38-as mintájú céllövő FÉG puskával. De azt szerettük, hát melyik gyerek ne szeretett volna lőni? Egyszer jött a járási parancsnokságról egy nyugállományú ezredes, Fái nevezetű. Fel voltunk sorakozva és jött szemlére: jobbra át, balra át, kússz, mindenfélét be kellett mutatnunk. Volt egy kollégám, a Bergendi Józsi. Azt mondja neki a Fái: „Fiam, mi volt az ebéd, mit ebédeltél?” A Józsi azt mondta, hogy „tercet”. „Mííít?!” De csak mondta, hogy „tercet”: krumplistercnek hívták, de az németül van, hogy terc. Aztán a Fái megkérdezte a Csaplár tanítótól, hogy hát mi az. „Az fiam – azt mondta aztán a Fái –, az nem terc, az jó magyarosan tört krumpli!” De hát ő se mondta jól, mert burgonyának kellett volna mondania. De már nem mertek szólni az ezredesnek.

 

Volt valami különbség az egyes a szakaszok között: az apródok, ifjúk és a legények között?

Hát volt, például az előadás színvonala is, hát nekünk, az apródoknak, az könnyebb volt. Mink még többnyire játszottunk: hát fiatal gyerekek voltunk. De már aztán, főleg a harmadik szakasz, akik a katonaság előtt voltak, azoknak már a céllövészet is gyakrabban volt, és a jobbra átok, balra átok, a gyakorlatok.

 

És miket játszottak?

Voltak olyanok is, hogy valami ellenséget meglestünk, vagy elküldtek felderíteni, hogy mit láttunk. Elment például két fiatal levente – voltak akácosok is, meg fűzfák a kis két Vág között, vagy az Abacsonyban –, és mikor jöttek vissza, mondták, hogy mik voltak ott: leszurkáltak valami zászlókat vagy valamiket, és ebből derült ki, hogy reagál, hogy meg találták-e. Volt még hogy a fa tetejére is felmásztunk, és akkor kiabáltunk, hogy megtaláltuk az ellenséget. Aztán például Sellyén voltak járási ünnepélyek, ilyen vicces versenyekkel, mint a lepényrágás – beletettek a lepénynek a közepébe egy pengőt, ami spagáton3 lógott –, lábujjhegyen kellett rágni a lepényt, és aki hamarébb odaért, azé volt az egy pengő. Vagy aztán hogy melyik falunak volt a legjobb leventecsapatja. Rossz időben előadások voltak, főleg olyan hazafias előadások, vagy a katonaságról, aztán mikor már a Szovjetunió belépett a háborúba, akkor még jobban. Akkor olyan nóták voltak, mint például a Szőke Tisza. [dalolva] Szőke Tisza haragjában megáradt / Szilaj habja átszakítja a gátat / Haragszik, mert azt végezték belőle / Hogy a magyar az oláhnak, csehnek, rácnak adjon jussot belőle. / Tisza vizét magyar könnycsepp táplálja / nem is lehet, nem is lesz más gazdája / Beszélhetnek Párizsban mit akarnak / De a Tisza mindörökre, mindörökre csak megmarad Magyarnak. Ilyeneket tanultunk.

 

Tud még több ilyen nótát?

Ez is egy kivonuló nóta volt: [dalolva] Hideg szél fúj, édes anyám, nyissa ki a kendőt, még az éjjel felkeresem a régi szeretőm. Kiállok a kapujába, kibeszégetem magamat véle utoljára. Ellőtték a bal kezemet – vagy jobb kezemet –, folyik a piros vérem, nincsen orvos sem szanitéc, aki bekösse nékem, gyere kisangyalom, kösd be, sebeimet gyógyítsd meg a bánatos szíveddel. Még a nyilaskeresztes indulót is tudom: [dalolva] Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben, elvész a fajtánk, hogyha nem merünk. Velünk az Isten száz csatán keresztül, nem veszhetünk el, csak mi győzhetünk. Rabbal váltunk, ősapáink földjén, de már a hajnal, jön hasadni kezd. Ha összefog majd magyar a magyarral, győzelemre visz majd a nyilaskereszt, Szálasi Ferenc. Akkor egy ilyen bakanótát eldalolok, ez érdekes nóta: [dalolva] Átkozott légy nagy Csehország örökre, csak még egyszer kimehetnék belőle. Kimennék én, csak a Morva keríti, a szívemet ezer bánat epeszti. Máma reggel megmondom a szakácsnak, jó vacsorát készítsen a bakának, az ebédre rizsaleves semmi más, vacsorára egy irgalmas sóhajtás. No még egyet: [dalolva] Szagos a rozmarin, szagos a rozmarin, főre hajlik az ága, gyere kisangyalom, gyere kisangyalom, ülj az árnyékába. Nem ülök nem ülök, rozmaring árnyékába, összetörik babám, fehér alsó szoknyám, megver az édesanyám. Haragszik a baka, haragszik a baka, mikor masírozik, minden csárda előtt, minden csárda előtt, nagyot káromkodik. Verje meg az Isten, azt a sok édesanyát, aki katonának, cseh republikának, neveli a fiát.

 

A tanítók csinálták ezeket az előadásokat?

Hát világos, főleg a Csaplár tanító úr, az nagyon tudta, hohohó! A kanonok úr, az is tartott előadást, de az inkább keresztény hitről. Vagy akkor sokan meg szoktak halni torokgyíkban, gyerekek, egész iskolának ki kellett a temetésre menni. Koszorút, virágokat vittünk hazulról, ha csak egy szálat is, de mindenkinek kellett virágot vinni.

 

És miről volt szó ezeken az előadásokon?

Arról, hogy milyen célja van a leventemozgalomnak, hogy „nemes, és egy magyar embernek azt tudatosítani kell, hogy a hazájáért csinálta, a szétdarabolt hazájáért, azért, hogyha bevonulunk katonának, akkor az ellenséggel hamarabb felvehessük a harcot, és visszaszerezzük a drága szétdarabolt, szétroncsolt hazánkat”, ezek ilyen előadások voltak.

 

Mondjon valamit a leventeparancsnokokról.

Voltak leventeoktatók, a Csaplár tanító úr – Csaplár István – volt a főparancsnok, a főoktató, és volt még a Poór Lajos. A Janics Ferenc tanító úr – a kanok úr testvérének, az Alajosnak a fia – volt a leventeegyesületnek az elnöke. Aztán voltak az öregebb leventelegények, akik katonaság előtt voltak, akik minket is egrecéroztattak. Volt többször sorozás a katonák közé: ameddig be nem vették katonának, addig levente volt. Az Okenka Vili bácsi is, akkora volt, mint a léc, és velem járt leventére, pedig már nős volt – húszéves volt, amikor megnősült –, talán már valamelyik gyereke meg is volt, és mégis velünk járt.

 

Kinek felelt a Csaplár? Mert volt neki is felettese…

Volt a járási leventeparancsnokság, akárcsak a nyilasparancsnokság. Sellye ugye nagyobb volt, járási székhely is volt.

 

Leventeifjú ezek szerint 1943-ban lett, akkor volt tizenöt éves.

Akkor már tizenhat éves lettem volna. 1943-ban már Pesten voltam, az apám ott volt vasutas, előmunkás, a Rákosrendezőn. Amikor 1938-ban bejöttek a magyarok, Pesten alkalmazták: vasutasra szükség volt, és jött már a háború, a szállítás, satöbbi, akkor kellettek. Királyfáról voltak legalább ötvenen vasúton, nem csak Rákosrendezőn, hanem Kőbányán, akkor Ferencvároson és a Nyugati pályaudvaron is. Vasúton dolgoztunk, voltunk valami százötvenen, de munkásokkal, idősebb emberekkel. Egész héten ott voltunk, aztán szombaton fél négykor jött a vonat, és fél nyolckor otthon voltunk. Reggel héttől délután olyan ötig, tíz órát le kellett dolgozni, a reggeli volt olyan húsz perc, és ebéd harminc.

 

Mikor ment pontosan Pestre dolgozni?

Két hónapot ott voltam még a nyári szünetben is, 1943-ban. Két hónapig gyomláltunk, akkor még gyomlálni kellett a sínek között: mint a tükör, úgy nézett ki. De lányok is jártak oda, magyarországi sváb lányok, német lányok. 1943 nyarától egészen 1944 őszéig ott dolgoztam Pesten. Az apámmal voltam ott, de a munka után volt még a pályamesternek olyan mezős rész, ahol szénát kaszáltak, és aztán még azon dolgoztak a felvidéki munkások: királyfaiak, sellyeiek is. A Rákosrendezőt azt úgy kell elképzelni, hogy volt ott hatvan pár sín, gurító, fordító, műhelyek – hatalmas nagy terület volt az –, és volt olyan terület, ahol a pályamesternek volt, hát mondjuk hektárban az lehetett olyan tíz hektár. Kaszáló volt, a pályamunkások nyáron lekaszálták, learatták, vagy kukoricát is vettetett bele. A pályamesternek – Vér Istvánnak hívták, tordai származású volt, erdélyi – négy tehene volt, még azokat is kihajtottam legeltetni: hát megfizette. Még hordtam neki ki a tejet, valami tíz vagy tizenkét embernek. Karácsonyra kaptam még mikulásokat is, egy csokoládégyároshoz is vittem a finom friss tejet, nem fölözöttet, szeparáltat.

 

Mennyi fizetést kapott?

Hát mennyit, mondjuk olyan sokat nem, fiatal gyerekek voltunk, a kezdetben még gyomláltunk, vagy például építkeztek, a Sportcsarnokot építették, ott is dolgoztam, mondjuk nem a betont kevertem, de adtak munkát.

 

Pesten hova járt leventézni?

Az Aréna út 1-re, ahol most van a Népstadion, hétfőn reggel oda jártunk leventézni, vasutas leventék. Úgy mondtuk, hogy leventére megyünk. Ott lőtér is volt. Aztán már az utolsó időben, mikor már bombázni jöttek, fényszórókat telepítettek oda.

 

Mire voltak ezek a fényszórók?

Hát éjjel megvilágítani az eget: azért kellemetlen volt a pilótának, hogyha nem tudott a fénycsóvából kimenni. Ottan is egy szakasz volt. Királyfaiak is voltak ott, még parancsnok is volt közöttünk: a Páldy Feri, az még futballozott is a vasutascsapatban, és a Huszárik Jozso Sellyéről, az is futballozott. Egy áldott jó parancsnokunk volt – Nagy Györgynek hívták – demokrata szellemű volt. Nagyon, de végtelenül intelligens volt, és nem ordibált ránk. Egy úriember volt. De neki volt leventeruhája, rendesen. Ott is volt elméleti rész, és nyíltan megmondta, hogy ő demokrata. Én már akkor fel tudtam azért fogni, hogy mi az, hogy milyen különbség van az egyik ember és a másik ember között. A gondnok meg egy nagy nyilas volt, a zsidó gyerekeket úgy kergette ottan a pályán, meg a nehéz hengert húzták. Úgy sajnáltuk őket, azok meg izzadtak, ordított rájuk, nem mertek szólni. De a parancsnokunk se mert neki szólni.

 

A zsidó gyerekek nem voltak leventék?

Nem voltak leventék, azok nem. Legalábbis akkor nem voltak leventék, mikor már visszacsatolt terület voltunk. Azok is jártak oda, a zsidó gyerekek, de azok már más kategóriába tartoztak. Azok dolgoztak, rögtön fizikai munkát parancsoltak nekik. Aztán a zsidók bevonultak a nagygettóba, de voltak ott valami hetvenezren.

 

Maguk között voltak olyan leventék, akik kimondottan zsidóellenesek voltak?

Hát, ottan Pesten nem, megmondom miért. A felvidékiek, én magam is, hordtunk hazulról az árut. Itten például valamit megvett a mamám ötven pengőért, ottan Pesten meg százötven pengőért el lehetett adni: baromfit, hízókacsát például – meg lett szépen pucolva, ki lett véve a bele. És őnekik meg pénzük volt, a zsidóknak, a nagy részük üzletember volt, meg értelmiségi. Az volt a szerencse, hogy minket nem kontrolláltak: nem mentünk a Nyugati pályaudvarra, mert ottan a csendőrök elvettek minden ilyen szajrét, nem volt szabad feketézni. Mi egy állomással hamarabb, a Rákosrendezőn leszálltunk. Ott voltak nekünk a laktanyáink – olyan munkásszállók, emeletes ágyakkal. Mikor 1944-ben bombáztak, akkor zsidók mellett is voltam: én vigyáztam rájuk, hányták be a bombagödröket, satöbbi. Szatmárnémeti zsidók voltak, azt mondta az egyik, volt egy felszóló közöttük: „Józska, szedünk össze pénzt, menjél, hozzál ezt-azt” – felírták, hogy mit hozzak a Szent László útról, meg Angyalföldről, például cigarettát, kenyeret, sóletet. Úgy ismertem a Budapestet, mint Királyfát. Nekem meg mindig adtak pénzt, tele voltam vele. Vagy a mieink is, a nagy feketézők, kártyáztak – ferbliztek, meg huszonegyeztek –, és engemet elküldtek családi sörért, a másfél literes üvegben. Erős üvegből volt, aztán mikor összeverekedtek ilyen angyalföldi stricik, akkor egymást azzal csípölték. Az olyan volt, hogyha odasújtott valakinek, akkor biztos hogy vége volt neki.

 

És maga is így feketézett, szokott hozni valamit otthonról?

Hát hogyne: tojást, csibét, kacsát, hízólibát… jó pénzt adtak, főleg a zsidók jól megfizették.

 

És az anyja addig otthon volt?

A mamám az meg otthon volt, Királyfán. Volt egy magyar hold föld, de olyan helyen adták ki, hogyha sokat esett, akkor nem volt rajta semmi. De az aratásra hazajött az apám, adtak aratásra szabadságot. A Bergendi Kálmánéknál, a bírónál arattak 17 évig, keresztapámmal együtt, a mamám meg markot szedett. Úgyhogy gabona nekünk volt azért. És a Bilicben volt kukorica, és voltak disznóink, két disznó. De szegény mamám, a kacsákat odaadta nekünk. Levágta és elhordtuk. Esetleg a vért, amit kiengedett, azt megsütötte, és odaadta nekünk. De akkor nem voltak hűtőszekrények: ha jöttek belőle a nyívek, kikapartuk, és megettük, nem dobtuk el ám, azért nem lehetett azt a fényűzést csinálni.

 

Iskolába is járt Pesten?

Akartam volna nagyon tanulni, legalább a polgárit kijárni, de nem volt lehetőségünk, szegények voltunk. Aztán Pesten megcsináltam a különbözeti vizsgámat, a Váci utcai polgáriban kellett vizsgáznom. Egy zsidó tanárom volt a Reiter Ferenc utcában, az készített fel rá, még annak is hordtam otthonról a árut. Az ott is ott volt tanító valamikor, a polgáriban, de akkor már nem taníthatott. Megmutattam neki a bizonyítványomat: a nyolc elemi az elég lett volna. Otthon én vittem a prímet, tiszta jeles voltam – csak nem tanultunk németet, az algebrát, meg a görög-római történelmet, ez a három hiányzott. „Józska, magának csak a németet, algebrát kell megcsinálni” – mondta a tanító. Mást nekem nem kellett, ilyen földrajzokat, meg mit tudom én, az semmi nem volt. Magyarországnak mind a 63 vármegyéjét úgy fújtam, de még jellemeztem is. Így aztán kitüntetéssel letettem a különbözeti vizsgát. De aztán jöttek a bombázások, és akkor ott már iskolák nem voltak, megszűntek.

 

1944 márciusában a németek megszállták Magyarországot, erre emlékszik?

Hát hogyne! Az úgy volt, hogy voltak falvak, például Nagymaros, Pilisvörösvár, ahol svábok laktak: a németek vasárnap vonultak be, mi meg hétfőn jöttünk vissza Pestre. Már szét volt minden dobálva: a szerelvényt oda behúzták, és letaszigálták a tankokat, autókat, és gyerünk, vonultak be Pestre. És a fontos gócpontokat, a telefont, távírókat, a katonaparancsnokságokat, ezeket elfoglalni.

 

Azért, mert gondolták, hogy a németek között ez biztonságosabb lesz?

Hát csak biztonságosabb volt, Nagymaroson is, az is egy sváb falu volt. Az osztrákoktól jöttek át szerelvények, de jöttek az országúton is, no de az már akkor zsúfolva volt. Sürgős volt nekik oda bejönni, mert nem akarták magukat olyan könnyen megadni.

 

Milyen változások voltak az után, hogy bejöttek a németek?

Olyan változások, hogy állandóan, mindennap bombáztak. Mindennap, ha csak egy gép is jött, zavarórepülésre. Ha nem Pest felett, akkor Szolnok vagy Győr felett, Győrt is sokszor bombázták, iparváros volt, de Magyarországon legtöbbet Csepel kapott. Ott negyvenezer ember dolgozott: tankokat gyártottak, repülőgépeket, ágyúkat, meg autókat is, ezeket a Botond kocsikat. Na de a németek irányították azt is.

 

Át is élt valami bombázásokat Pesten?

Jézusmária! Kétszer olyan szőnyeget kaptunk, hogy kő kövön jóformán nem maradt, én még máma is csodálkozom, hogy megmaradtunk. Voltak olyan hatvanszemélyes óvóhelyek, mint a koporsók, oda jártunk. De ha oda belevágódott volna az angol-amerikaiaknak az az ötszáz kilós bomba, akkor kampesz dolores, ott maradt volna mindenki. Voltak ottan légvédelmi tüzérek, négy és fél milliméteres gépágyúkkal. Hogyha ledobtak két vagy három bombát, az még nem volt olyan veszélyes, de egy vasárnap jött a szőnyegbombázás, te jó isten! Hát olyasmit ne is lássá, ami volt a bombázás után, az a rengeteg halott, meg minden, jézusmária! Mert nemcsak a vasutat bombázták, hanem mellette is, Kőbányát, Újpestet és az Angyalföldet, a proletárnegyedet, nagy része munkásság volt, még gyárak is voltak ottan.

 

Akkor hány nagyobb bombázást élt át így maga?

Egyszer nem voltam ott, egy vasárnap, mert inkább vasárnap bombáztak – az volt benne állítólag, hogy ne legyen annyi halott, mert akkor a munkásság hazamegy. De vasárnap is ki voltak jelölve emberek, be voltak osztva, hogyha lesz bombázás, legyenek készen, úgyhogy nem mindenki jöhetett haza. Az apám akkor ott volt, de aztán egyszer nélküle voltam – meg volt ijedve, mert a rádió azért bemondta, hogy Budapestet bombázták. Hatvanszemélyes bunkerben voltunk, vasárnap délelőtt volt, olyan kilenc óra fele, ha jól tudom, ez volt 1944. június közepe táján. De másképp berepülések voltak gyakrabban, hogy idegileg kikészüljünk, és akkor dúgtak a szirénák, mint a hajderménkő, és el kellet bújni. Voltak ott aztán bátor gyerekek miközöttünk, volt ott egy zsigárdi, Ranka Jancsi, az aztán félkezű volt, és sántított is. „Hát te élsz?” – mondom neki. „Hát élek…” – azt mondta, de alig tudtam megismerni őt. Becsapott a bomba, nem éppen melléje, de őrá is dőlt egy darab fal. De nekünk, királyfaiaknak olyan szerencsénk volt, egyetlenegy ember se halt meg. Egy udvardi, az meghalt, bombázás által, de hál’ istennek a többi nem. De légnyomást azért kaptam én is, azt kaptam.

 

Emlékszik a nyilas hatalomátvételre?

Átvették a hatalmat, és kormányt alakítottak. Kettesével szoktak járni, őrségbe: mindig valamit kitaláltak, mentek valakihez – mondjuk, konkrétan a vasúthoz, oda nem jöttek –, például ha valaki beköpte nekik, hogy valaki bujkál, például a katona, a katonaság elől, vagy a zsidók. A Szálasiék a zsidókat rögtön kiebrudalták, és neki a transzportba. A vidéki zsidóságot rögtön vitték, már 1944 nyarán. Pesten volt aztán a nagy gettó, hetvenezer ember volt a Dob utcán meg a Dohány utcán. A Szálasi-banda között rendes ember, becsületes ember nem volt. Engem is egyszer letartóztattak Vágán.

 

Az hogyan történt?

Engemet már az édesanyám, 1944 búcsújára – ugye nekünk Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe a búcsúnap, november 19-kén, mindig utána való vasárnap – már nem engedett vissza. Egy darabig itthon szédültem. Anyámnak a testvére, a Bözsi néném ott volt Vágán, és mentem hozzája, gyalog – Vága az semmi nem volt, 12 kilométer –, mentem cérnáért, mert ott Szeredből csempészték át a cérnát, meg szöveteket, tűzkövet, meg ilyeneket. Nos engem meg a nyilasok ottan elkaptak. Még ilyen fiatal gyerekeket is izélni?!

 

Ez mikor volt, mikor letartóztatták magát a nyilasok?

Ez kérlek szépen, ez már ősszel volt, 1944-ben. Azt tudom, hogy Miskolcról voltak ottan nyilasok. Beléptem oda, de már akkor figyelnek engemet, két mocskos pali. Azt mondta: „Mit kereső te itt?” „Hát a nénémhez jöttem.” „Gyere velünk!” – és aztán vittek az iskolába. De szerencsére aztán az iskolaigazgató közbelépett. Aztán front után a vágaiak agyon akarták verni: belépett a nyilas pártba, hogy megmentse a többi népet, engemet is aztán tisztázott.

 

És találtak is magánál valamit?

Nem. Mikor mentem oda, a nénémnek már el volt készítve. Odaadtam volna neki a pénzt, vagy valami mást cserében. De akkor elkaptak: még nem is beszéltem a nénémmel, az meg hiába szabódott, a nyilasok szóba se álltak vele. És akkor az iskolaigazgató, hogy még most is legyen áldott neki a sírhamva is, közbelépett. De úgy siettem haza ám, a töltésen, nem vittem ám tűzkövet, meg cérnát. Aztán 1945 vízkeresztje előtt jött a parancs a gyülekezésre, és már másnap elvittek minket – leventéket, 16 éves kortól – Újvárba. Én akkor 17 éves voltam, de vitték még a 1928-asokat is. A Pázmány Péter Gimnáziumban két éjjel szalmán aludtunk. Emlékszem, vízkereszt napján, nagy dallal mentünk ki az újvári állomásra, hogy bevagonéroznak, és elvisznek Németországba. Daloltunk, a Magyar honvéd túl a Dnyeperen, és a népek meg sírtak. Mentünk az állomásra, de végül a németek nem engedtek – hurcolkodtak, menekültek –, nem adtak vagonokat, mert nekik kellettek. Visszamentünk a gimnáziumba. Aztán mikor beesteledett, a ruszkik ám elkezdték lőni a várost. Már akkor áttörték a Garamnál a frontot, és még Perbetét is elfoglalták, elfoglaltak mindent egészen a Nyitra folyóig – egészen Újvár széléig futottak a ruszkik. De olyan gyorsan jöttek, este már lőttek be, mint a hajderménkő, még az állomást is lőtték. Mikor már közel lőttek az iskolához – nem találták el –, valaki elkiáltotta magát: „Gyerünk, meneküljünk!” A nyilasok – az őrség, azok vigyáztak ránk – eltűntek. Szaladtunk ki az állomás felé, és mindenki hozzátársult valakihez. Én a Pozsonyi Józsival, egy 1928-as gyerekkel mentem. Szaladtunk ki a városból, és vagy jobbra, vagy balra becsapódott a granát, de aztán sikerült kijönni Újvárból. Gyalog elindultunk haza, ami 35 kilométer, keresztül a szántáson. Bementünk Tótmegyerre, odáig elmentünk, nekem ki is vérzett a lábam: mind a két lábamon szandálok voltak. Tüzes gép, gőzgép szántotta azt a földet, ott volt a Károlyi-birtok, és meg volt fagyva, a lábam egy vér volt. Tótmegyer ugye az szlovák falu, de ottan az idősebbek mind tudtak, gagyogtak magyarul. Kérdezte az öreg szlovák, magyarul, hogy „Hát az oroszok?” Mondtam neki, hogy reggelre itt lesznek. De még azon a nap, miután visszajöttünk az állomásról, fiatal gyerekek, német SS-ek, olyan húszéves ficsúrok, nagy dallal, panzerfaustokkal4 meg géppuskákkal mentek be az állásokba a Nyitra partjára, és visszaverték őket: 54 tankot kilőttek. Aztán még Perbetét is visszafoglalták.

 

Hogyan jutottak végül haza?

Felvettek minket a német autók. Tótmegyer után, Sókszelőcénél nézkedtem, és mondtam a Józsinak, hogy itt kell lenni valahol a kompnak, aztán ki is volt írva, hogy komp. Egyszer csak nagy dübörgés, és megálltak az autók – hogy mennyi, azt én már nem tudom –, rögtön az első autóról leugrott a német. Menekülő németek és nyilasok voltak. Nézkélt a német, és mondtam neki, hogy ottan nincs híd, „keine Brücke”, és magyarul mondtam neki, hogy Vágsellye. Erre azt mondta, hogy gut, gut, gut, és hogy aufstehen, hogy menjünk fel hátra az autóba. No, felszálltunk: hát itten vannak már emberek. Öten-hatan biztos, mind nyilasok. Az egyik, rajta a nyilas karszalag, azt mondta: „A nyilaskeresztes parancsnokság tudjátok hol van Sellyén?” Mondtam, hogy nem tudjuk. Egyszer csak a sellyei hídon voltunk, még az öreg híd volt, egészen a hídon áthoztak, és itt a Hanus kocsma előtt a Józsinak megrúgtam a bokáját, és odasúgtam neki, hogy le az árokba. Ki is ugrottunk, még volt egy csepp hó is, és oda behemperegtünk. Így aztán sikerült hazajönni.

 

Akkor, vízkereszt előtt, kísérte magukat valaki Újvárba?

Dehogy, magunktól mentünk. Csak külön voltunk, és ott a nyilasok átvettek minket.

 

És kitől jött az a parancs, hogy Újvárba kell menni?

Hát a sellyei nyilaskeresztes parancsnokság kiadta a parancsot. Hát világos, itt volt a nyilaskeresztes parancsnokság Sellyén, azok az utálatosak, de nem csak sellyeiek voltak. Más falukban is voltak, azt hiszem, Sókszelőcén is akadtak, habár ott erős volt a kommunista párt, és Farkasdon, egypáran. De nem sokan. Királyfán, ha jól emlékszem, a nyilaskeresztes párt már 1939-ben is volt, 12,5 százalékot kapott, amikor az első választások voltak, aztán már több nem is volt, csak az az egy. És tudod, miért nyerett? Földet követelték, hogy földet adjanak a szegényeknek. Akkor még a Janics Kálmán doktor is, még az is azokra szavazott, a nyilasokra.

 

Az újvári eset után mi történt?

Egy darabig otthon voltunk, szédölögtünk, satöbbi. Egyszer csak jött egy parancs, hogy megint be kell vonulni, nekünk is, a fiatal, 16-17 éves gyerekeknek. Adtak valami mundért, de akkor otthon aludtunk és élelmeztünk, és vártuk újra az eljövetelt, hogy elvisznek megint. Aztán el is akartunk menni a sellyei állomásra, de végül nem mentünk el. Olyan tizenhatan voltunk, de akkor se jött velünk senki. Voltak idősebbek közöttünk, és az egyik, a Benes Pista azt mondta: „Ne menjünk ki az állomásra, menjünk haza!” Nem is mentünk, megtértünk a Bilic felé, ott leültünk a kórókévékre, volt egy darab szalonna vagy sonkadarab, elfogyasztottuk, még volt víz melléje. Mikor már hallottuk az estharangszót Sellyéről, és már Királyfáról is lehetett hallani, hazajöttünk. Az anyám azt mondta – az apám nem volt itthon, de már akkor itt, Komjáton volt pályaőr, vasúti őrházba volt –, azt mondta az anyám: „Jézusmária, gyerek, agyonlőnek…!” Meg így meg úgy. Ha agyonlőnek, agyonlőnek. Az anyám is, de a többiek is így óbégattak.

 

És akkor nem volt ebből valami problémájuk?

Már nem volt, mert rögtön elkaptak minket. Utána jött a kisbíró, és kidobolta, hogy akik otthon vannak, jelentkezzenek. Összeszedtek minket, adtak valami rossz göncöket, bakancsokat, és február 23-án vonattal nyolcvanunkat elvittek Németországba. Nemcsak leventéket, katonaszökevényeket, akik hazajöttek szabadságra, vagy akik nem voltak az első köztársaságba katonák. Mint például a Vince Lénárt – az volt nekünk az „apánk”, mert aztán később vigyázott ránk –, ő volt a legöregebb, akkor volt 34 éves. Ő már a frontról jött vissza, amikor elkapták. Ugye jártak így, és kutattak, nem lehetett elbújni, mert kihúzták még a kéményből is az embereket vagy a gyerekeket. És mi csak tizenévesek voltunk, a 17 évet én is akkor töltöttem be, 1944-ben. De voltak olyanok, akiket visszaengedtek: a Fickónak az apját, a Mlčúch Tivadart, egypár olyan öregebbet, akik már negyvenévesek elmúltak, azokat hazaengedték, Szencről hazajöttek. Akkor már nem kellettek, vagy mit tudom én, visszaküldték őket.

 

Akkor is a nyilasok szedték össze magukat?

Akkor nem a nyilasok, a Csaplár volt a koppelmeister.5 Doboltak, hogy a leventék sorakozzanak fel, aztán hozzávágtak a miskolci légvédelmi tüzérekhez, és azokkal vittek ki minket, azok itt, Királyfán a házaknál voltak elszállásolva, de nagy részük az iskolában volt elhelyezve. Nálunk is aludtak miskolciak, két cigány méghozzá: Miskolc környékéről voltak, de a miskolci hadtesthez tartoztak. Az utolsó időben még nekünk is be kellett a iskolába vonulni: féltek, hogy meglógunk, a kis két Vág közé. A tantermekben feküdtünk szalmán, valami két vagy három éjjel. Ott már katonák dirigáltak nekünk. A parancsnokuk is miskolci volt, ha jól tudom. Zeitlinger századosnak hívták, perfekt beszélt németül. De fegyverük nem nagyon volt, volt valami öt puska az egész századnál. Az olyan rongyos gárda volt, a miskolci légvédelmi tüzérek, ágyújuk nem volt nekik, már akkor nem volt semmi. A parancsnokunk egy magyar főhadnagy volt, Szabó nevezetű. De a tisztek között is rendes volt, le a kalappal. A családjával: feleségével és a gyerekeivel volt ott, a fiával, meg a lányával. Féltettek minket nagyon: hát, fiatal gyerekek voltunk. De ezek aktív tisztek voltak különben, a Zeitlinger és a Szabó hadnagy, oldalfegyverük volt nekik, de más nem. Ó, nagyszerű emberek voltak.

 

Királyfán ez a kettő volt a tiszt?

Többen voltak, többen. A többiek azok szétosztódtak, később valami öt csoportba osztottak szét minket, már mikor megérkeztünk Németországba. Mindig egy vagont lekapcsoltak, és aztán már a németek irányították az egészet.

 

A Szabó főhadnagynak akkor ez a Zeitlinger volt a felettese.

A főnöke, persze. De rendesek voltak. Voltak azért közöttük ilyenek is, olyanok is, de azért általában rendesek voltak.

 

És mit csináltak itt ezen a környéken a miskolci tüzérek?

Ide menekültek, és vártrák, hogy majd valami fegyvereket adnak nekik. Valami gyakorlatot is csináltak. Pénzük azért volt, vásároltak marhákat, meg borjúkat a parasztoktól. A sellyei hidat is őrözték. Ott voltak ágyúk, de nem Boforsok, nem a 88 milliméteresek, csak olyan gépágyúk. És az nulla: csak négy és fél kilométerre vitt el. De azért leszálltak a ruszki gépek, a ballonokat lelődözték.

 

Mire voltak azok a ballonok?

Arra, hogy ne tudjon leszállni a gép. Ki voltak kötve, a híd körül, kötelek tartották, erős vászonkötelek. Ha belegabalyodott, akkor lezuhant a gép.

 

Királyfáról hány embert vittek akkor el?

Királyfaiakat nyolcvanunkat körülbelül, de nem csak leventéket, mert voltak olyan szökevények is, akik hazajöttek a frontról, és itt bujkáltak a farakásokban, erdőkben. A Csuba Vince, a gátőr is bújtatta őket. Mi, akik leventék voltunk, leventelegényekkel együtt, olyan ötven körül voltunk. És még valami harmincan voltak ilyenek, akik nem voltak katonák, cseh időbe sem, és oda meg már jó volt még vak is, meg sánta is. Még aztán plusz a miskolci katonákkal, egy szerelvénnyel, az tele volt. Miskolci katonák, akik velünk jöttek, olyan ötvenen lehettek. És sok cigány gyerek is volt közöttünk.

 

A cigányok is voltak leventék?

Persze, persze, hát katonák is voltak. Minden valamirevaló pérói gyereket, cigányokat elvittek.

 

Mit vittek magukkal az útra?

Valami bakancsokat is azért dobáltak ki, akkora nagy ormótlan bakancsokat, meg ruhaféléket, kapcát. Ennivalót nem nagyon, hisz szegények voltunk, mint a templom egere, nem volt nekünk még disznó se akkor, vagy volt mondjuk olyan 50, 60 kilós, hát mi volt az. Ezek a katonatisztek, akik be voltak szállásolva a jó gazdáknál, ezeknek a nagy részük vásárolt például egy disznót – és a gazda besózta és felfüstölte.

 

Hogyan jutottak ki a sellyei állomásra?

Gyalog! „Fütyül a masina, gyorsan ki az állomásra – ezt daloltuk –, de szudéta ?? Sírva rí utána, de csak minden huszadiknak jön vissza a párja, hogyha meg nem halik, nagy Oroszországban.” Aztán mentünk keresztül Csehországon, ugye ottan még fel voltak írva a nevek csehül. Ki volt írva Brünn például, és alatta a Brno, akkor ki volt írva, hogy Köln – Kolín, vagy a Pardubitz, tz-vel a végén – Pardubice. Későbben, mikor már a Szudétáknál mentünk, láttuk, hogy Teschen – az Tešín, vagy például Aussig – Ústí nad Labem, de ottan már csak németül volt. Aztán átmentünk Németországba, az első nagyobb város Drezda volt: csúnyán szét volt bombázva, akkor februárban, már pontosan nem tudom, talán egy hete bombázták. Még büdösített, égették el a halottakat. Ottan szét volt minden. Aztán Lipcsén jól megbombáztak minket. De olyan szerencsénk volt: nem voltunk bent az állomáson, a szerelvényünk kint állt meg. A vonatban voltunk, de amikor elkezdődött a támadás, szétszaladtunk. Nem a várost bombázták: ködös, felhős volt az idő, a város mellett volt a bombázás. Kertészetek voltak ott, és oda szaladtunk a Vince Lénárttal, ő azért vigyázott ránk. „Józsi, gyere ide – mondta a Lénárt –, rossz érzésem van, itt van az a nagy magtár, gyerünk innen, mert belevág a bomba. Elszaladtunk 15 méterrel, amikor a bomba – az lehetett olyan öt-hatszáz kilós is – pontosan a közepébe beletalált. A gerendák csak úgy kalimpáltak. Éppen hogy a fejünkre nem esett, tele volt mind a kettőnknek a szája földel, amit a bomba ránk terített, nem ismertünk egymásra. Csúnyán megbombáztak, de miközülünk nem halt meg senki. És ottan nem engedték be a zsidókat egy tehervonattal, hát voltak valami hatvan tehervagonnal, egyben olyan ötvenen-hatvanan is álltak a szerencsétlenek. De akkor ők is megmenekültek: melléjük szórták a bombákat. Aztán Magdeburgba jutottunk. A Pepelt ott agyonlövik, ha nincsen a Zeitlinger. A magyar hunyadisták – hunyadistáknak hívták azokat a SS-ket – feltörték a német fronti szerelvényt. A frontra szállították az élelmiszert, cigarettát, meg mindent, volt ottan valami húsz vagon. És ezt a Pepel is észrevette, de aztán elkapta a Gestapo őket, és egy-kettő a villámgéppuska elé állították őket. Le volt bombázva minden, az állomásépületből csak egy fal maradt, oda hozzáállították őt, és agyon akarták lőni, pedig fiatal gyerek volt, 16 éves. A Zeitlinger aztán közbelépett. Aztán hogy a hunyadistákkal mi lett, aztán már mi nem tudjuk. Aztán Hamburgon mentünk keresztül, a hajunk állt az égbe. Öt puska volt az egész századnak, öt puska! Aztán szétdobáltak minket. Nekünk szerencsénk volt, hogy a miskolciakhoz tettek minket – azok katonák voltak, és azért vigyáztak ránk –, fiatal gyerekek voltunk, például a Varga Laci is, egészen kis gyerek volt. De voltak olyan leventecsapatok, akiket kivittek, adtak rájuk SS-gúnyát, panzerfaustot, és gyerünk az oroszok ellen, a T–34-es tankok ellen. Az oroszok agyongyúrták őket. Köbölkútról is például, egy ottani ismerősömmel beszélgettünk, Kovács Ferinek hívják, és azt mondta: „Huszonöten, Józska, huszonöten meghaltak a mi falunkból!” Egerben – az Cheb volt – panzerfausttal rögtön az első vonalba küldték őket, az oroszok ellen. Hát panzerfausttal ki lehetett lőni a tankot, de mire kilőtték, akkorra vége volt. Vagy ha elbújtak az erdőben, az angolok lebombázták őket: azt gondolták, hogy németek, mert német ruhában voltak.

 

Azt mondta, hogy szétdobálták magukat, ez mikor volt?

Mondom, királyfaiak voltunk valami nyolcvanan, de szétosztottak minket. Ez már egészen Schleswig-Holsteinben volt, közel a dán határhoz. Na de nem akartak sehova elfogadni minket, aztán egy repülőtérre kerültünk, Blankenseeben. Egy falu volt, akkora, mint Királyfa. Lübecktől voltunk nem messze, olyan 12-15 kilométerre, Lübecknek szerencséje volt, mert csak egyszer bombázták az angolok, aztán többet nem, mert ott székelt a portugál, svéd, és a svájci vöröskereszt. Blankenseeben valami hatvan magyar volt, ebből tízen voltunk Királyfáról: Vince Lénárt, az volt a legöregebb, aztán a Pozsonyi József, Takács Gelli, Kiss Balázs, Papp Lénárt, Papp Laci, Varga Laci, Kubác Béla, Bergendi József és én voltam a tizedik. A Kubác Béla pesti volt, kőbányai, csak királyfai nőt vett el. Voltak még szegény cigányok is közöttünk, még Tornócról is voltak. Blankenseeben egy hatalmas nagy reptér volt – dombos vidék volt –, a repülőtér dombon volt, és néztünk le a falura. Még evangélikus templomban is voltunk ott, de a pap is olyan érdekesen prédikált ám, olyan bátran meg merte mondani a magáét. Az halálos bűn volt a Hitler alatt, az utolsó pillanatban is, a kritizálás: hogy nagy a veszteségünk, meg ilyeneket beszélt. A templom fele sírt. Már tudták, hogy vége a háborúnak.

 

Milyen jelentőségű volt a blankenseei reptér?

Ne hazudjak, százötven, kétszáz gép is volt ott biztos: Messerschmittek, Heinkelek meg Junkersok. De nem volt benzin. Mikor már mi ott voltunk, akkor már hohohó! De már voltak lökhajtásos repülők, turbóknak neveztük őket. Mindig valami újítást csináltak, még az utolsó pillanatig: hát csodálkoztunk a németeken.

 

És mit csináltak ott a reptéren?

Dolgoztattak. Ha lebombázták a barakkokat, azokat építettük újból fel, lövészárkokat ástunk, vagy ástuk le a légvédelmi ágyúkat. Voltak ottan nyolc-nyolcasok, 88 milliméteres agyúk, azok voltak a Boforsok, aztán voltak a Trilingek, a háromcsövűek, és voltak a Flakok, a négycsövűek. Egy sellyei cigány gyerek meghalt, Bujkó nevezetű. A kollégája, a Szilágyi agyonlőtte őt. A Flakokat kellett pucolni, ez a Bujkó fent volt, valamit babrált ottan, és a Szilágyi meg lent volt és akarta kihúzni a ravaszt. A németek benne hagytak egy lövedéket, nos elsült. Szétfröcskölt a hasa neki, a hasában robbant. Rögtön kinyújtózkodott: az is velem volt egyidős. De még csak őrségbe se tettek minket, nem kaptunk fegyvert. Egyszerűen nem bíztak bennünk. Fiatal német lányok, 16 évesek, azok voltak a Flakok mellett. De hiába lőttek a 20 milliméteres Flakokkal, az nulla volt: az angol-amerikai repülőgépeknek már akkor páncélozott volt az aljuk. De az a vak fegyelem, még az utolsó pillanatig, te jóságos jóisten! Az a német nép, az fantasztikus nép! Sok pilóta és repülőgép volt, de nem volt már benzin. Amikor felszálltak, sajnáltuk őket, pedig mi is – 16-17 éves gyerekek – sajnálatra méltók voltunk. Az egész olyan volt, mint az agyaggalamb-lövészet: felszállt például 25 Messerschmitt, vagy Focke-Wulf, és csak öten-hatan jöttek vissza…

 

Hova jutottak a többi királyfaiak?

A többieket más repülőterekre vitték. Nekünk a Szabó hadnagy lett a parancsnokunk, a Zeitlingerék különváltak. Királyfáról valami három vagy négy csoport különvált. Voltak, akik voltak harmincan. A többiek is csak mind Schleswig-Holsteinben, azokban a tájakban, mind repülőtereken voltak, kivétel nélkül. És ott is többnyire ástak: lövész­árkokat, rókalyukakat leginkább – az jó volt, az ember lebukott benne, és ha oda nem esett bomba, csak melléje talált, akkor bedobál földdel, de meg nem hal. Az jobb volt, mint a futóárok, a rókalyuk. Mindenre rájöttünk mink ottan, amire rá kellett. Vagy aztán ágyúkat ástak le, és hordták a gépekhez a lőszert és a bombákat. Mi is Lübeckből hordtuk a lőszert, meg mindent, pedig nem lett volna szabad.

 

Hogyhogy nem volt szabad?

Nem lett volna szabad: Lübeckben nem lett volna szabad még kikötni se. Ott székelt a svéd, portugál, és a svájci vöröskereszt. Az Freistadt volt, nyílt város.

 

Nem lehetett bombázni?

Nem, persze hogy, a Nemzetközi Vöröskereszt védte, mindenfele vöröskeresztes zászlók is voltak. Ottan az angolok egyetlenegy lövedéket, se bombát nem dobtak rá. 1942-ben bombázták először és utoljára is.

 

De maguk onnan hordtak valami utánpótlást…

Hát persze hogy. Egyszer a Takács Gellivel voltam. Meg voltunk rakodva: bombákat raktunk be, meg lőszert, meg mit tudom én, tele volt lőszerrel a teherautó. Két német sofőr elöl volt, egyszer csak ám – akkor már Lübecket elhagytuk –, jött egy vadászgép, mert ment több katonaautó is. Kiugráltunk szépen, és beugrottunk a rókalyukakba, éppen csak le tudtunk hajolni, már a golyók pattogtak, mint a hajderménkő. A bombák felrobbantak, de a sofőröknek sikerült elmenekülni. A autójuk meg elégett.

 

Milyen volt az élelmezés?

Olyan ki tudja milyen kenyeret kaptunk, de csak lett volna belőle sok. Húsz deka volt a napi adag. Az volt a legnehezebb, az éhezés. Nekem valamivel könnyebb volt, mert eladtam kenyérért a cigarettát: négy darab cigarettát kaptunk naponta, Sondermischungnak hívták, olyan dohánykeverék volt, mindenféle törcsök voltak benne, és azt eladtam kenyérért, úgyhogy én dupla adagot ettem azért mindennap. Reggelire adtak feketekávét árpából: meg volt égetve a árpaszem, és azt öntötték le vízzel. Főzeléket is kaptunk tallórépából, de az se látott tejet. Nem volt semmilyen íze se, de bár csak az is lett volna több! És ha valakit megfogtak volna lopásért, agyonlőtték volna ott helyszínen. Ott mese nem volt a németeknél. Na, a pilóták mondjuk itt-ott tojást kaptak, de mink csak mind ilyen kölesleveseket kaptunk, meg mit tudom én mit, mondom, a reggeli csak egy darabka kenyerke volt, meg schwartzkaffee, mást nem adtak.

 

A háború végén már világos volt, hogy a németek elvesztik a háborút: hogyan volt fenntartva a fegyelem?

Az önfegyelem volt, beléje még az édesanyja belsőjébe beleoldódik a németnek és a japánnak. Még az utolsó pillanatig, az a fegyelem az utolsó pillanatig megvolt, csodálkoztunk a németeken. Mi meg mint a csürhe, úgy szétszaladtunk, mikor jöttek az angolok.

 

És nem volt olyan, hogy valaki megtagadta a parancsot?

Ott a németeknél ilyen nem volt, ott biztos nem. De ők azért intelligens emberek voltak, a pilóták is, meg a földi szolgálat is, le a kalappal előttük azon a téren. Mi fabarakkokban laktunk, de a pilóták azok finom téglaházakban, emeletes épületekben. És ott nem pokróc volt a takarójuk, hanem más. Mi az erdőben aludtunk mindig. Vagy nem aludtunk – ha csak egy gép jött, de akkor is jött. Egy olyan éjjel nem volt, hogy legalább egy zavaró repülés ne lett volna, hogy ne tudjunk aludni. Ledobott két bombát, csak hogy üresen ne menjen, csak egy gép. Idegileg kikészítettek. Elkezdtek szólni a szirénák, és futás az óvóhelyre. Mindig, mikor riadó volt – álmosak voltunk, fiatalok voltunk, aludtunk volna – „gyerünk, menekülés!”, mondta a Vince Lénárt, és az erdőbe szaladtunk, a rókalukakba: lebuktunk benne, és akkor már sivított is a légnyomás. Aztán egyszer megint megszólaltak a szirénák. Huszonnégyen voltunk a szobán. Hárman aludtunk egy ágyon, legalul egy Ziegler Ernő nevezetű szakaszvezető, miskolci sváb volt, tudott perfekt németül, ő volt a szobaparancsnokunk. De elég szarházi volt… Aztán én középen aludtam, a Varga Laci meg legfent. Egyszer csak megszólaltak a szirénák: „Gyere le, már megint riadó van, gyere!” – mondtam a Lacinak. „Fütyülök rá!” – így megmondta. Otthagytam őt. Egyszer csak ám bombáztak: nem zavarórepülés volt, bombázás! Jöttünk vissza, barakk nincs! „Laci, Laci hol vagy?” – kiabáltam neki. Aztán valami nyöszörgést hallottam. Lehúztuk róla a fatetőt, és nem tudtuk megismerni, igaz, a sötétben nem is lehetett, de még reggel se: csupa füst, korom volt. Valami harminc-negyven méterre belevágódott a bomba abba a barakkba. Azt tudtuk, hogy a Szabó hadnagy hozott ennivalót, és hogy annak valahol ott kellett lenni. Visszamentünk, hátha valamit találunk. Hát nem megtaláltuk a sonkát, meg a kolbászt? Mint a jó a vizslakutyák, az égvilágon mindent megtaláltunk. Kimentünk az erdőbe, még száz méter se volt, és ott elrejtettük. És a főhadnagy úr, az meg csak mondta: „Gyerekek, fiúk, hát legalább kóstolásra, hogy a családomnak legalább valami darabka szalonnát adjatok vissza!” Irgalom nélkül: nem, senki nem tudott semmiről. Jót zabáltunk akkor. Most már ilyet nem csinálnék meg. „Bajtársak, legalább a kislányomnak, egy darabka sonkát, vagy szalonnát” – szabódott. Keine, ottan nem volt izé.

 

Hogyan kerültek fogságba?

Na és aztán az angolok elfogtak minket. Éhesek voltunk, nem volt mit zabálni se, de a németeknek se volt már mit enni, jóformán. Nem volt fegyverünk, úgy vártuk az angolokat – tudtuk, hogy a Montgomery-csapatok fognak bevonulni –, mint a messiást. Aztán, 1945. május harmadikán, kint voltunk az erdőben. Még ott lent, az úton lehetett hallani, hogy azok a hülye SS-ek még mindig védekeztek: hát nem hogy hülyék voltak, fegyelmezettek, fanatikusak. Reggel, amikor kivirradt, csend lett. Hát mi ez? Egyszer csak két vagy három magyar SS jött, a Hunyadi-páncélosok: „Hát hol a pék faszában vagytok, az angolok már bent vannak a kaszárnyában!” A kaszárnya a dombon volt, és a falu már ott kezdődött lent olyan öt-hatszáz méterre, és már ott a főúton lehetett látni, hogy jönnek az angolok, tankok is, meg minden. És ez után fogtak el minket. Elfogtak? Dehogy fogtak el minket! Mentünk be a raktárba, hogy találunk valamit enni. Megyünk be a konyhába darizni…

 

Darizni? Az mit jelent?

Elemelés, amit láttunk. De nem csak élelmiszert, de akkor a konyha volt a legelső. Egyszer csak két angol odajött a páncélautóval. Gumikerekei voltak és volt rajta a kis ágyúcska, és géppuska. Úgy emlékszem, mintha most volna. A két katona leugrik, és leintettek. Németül megkérdezték: „Wer bist du?” Németül felelünk, hogy „Ungar” – magyarok. „Was ist das Ungar?” Mondom: „Hungary.” Először nem értették, aztán mondtam, hogy „Budapest, Budapest! Soldaten Budapest!” Megértette, és mondta, hogy „OK, OK!” Aztán mentünk be, és szedtük össze mi is a szajrét, de a németek is azt csinálták. Teletömtem a gázmaszktartót zsírral, és hasábburgonyát is vittem: krumpli az volt nekik, a krumplileves volt még a legízletesebb, vagy a főzelék. Az ennivaló, az volt a legelső, a kenyeret tartalékoltam, gondoltam magamban, hogy itt lehet még rossz világ is. Aztán mindenféle selyemterítőket, bőrruhát, meg mit tudom én, azt is elemeltünk. Aztán, talán már a második nap, hangosbeszélővel bejelentették, hogy sorakozó. Németül és angolul. De a németek még ott is mutatták a fegyelmet, az angoloknak is. Felsorakoztak, az összes százados és a repülőtér parancsnoka, az összes rang fent neki, a kitüntetések, a vaskereszt. Nem láttam, hogy lekezeltek volna. Először az angol elmondta a rövid beszédet, angolul is, németül is. És a német meg felelt rá, szintén németül is, és angolul is. Aztán a németeknek átadták az élelmezést, meg egyéb ilyen dolgokat.

 

Akkor a főparancsnok ott volt a repülőtéren…

Hazudnék, ha megmondanám, milyen rangban volt, de biztos ilyen őrnagy, alezredes vagy ezredes lehetett. Vagy a tisztek, azt gondolod, hogy levették ottan a sarzsot? A magyarok azok levették, de aztán feltették, még díszesebbet, mint ami volt nekik. Már mi kicseréltük a rossz magyar ruhákat, adtak katonaruhákat, nagy része mind kicserélte, a katonasapkát azt meghagytuk, akkor már nem levente-, hanem katonasapkánk volt. Nekem volt egy ördögbőrruhám, olyan kezeslábas, erős és esőálló. Aztán megéreztük az illatot: ott volt a konyha. Négy napig csak úgymondva zabáltunk, nem győztek minket etetni, direkt nekünk főztek az angolok. Aztán kiosztották nekünk a bokszkesztyűket, és drukkoltak. Aztán mondtam nekik, de németül, hogy én birkózó voltam, Budapesten.

 

Maga birkózott?

Hát, persze, jártam tréningre. A Budapest MÁV-ba, hát persze hogy. Lehet, hogy lett volna belőlem olimpiai bajnok, ha nincs a háború. Szétosztották a bokszkesztyűket a fiatal gyerekeknek – hát ők is fiatalok voltak, de azért már húsz-, huszonegy évesek, nem 16 évesek, mint mi –, aztán bokszoltunk, és abban gyönyörködtek. Nagyszerű emberek voltak. A kommunizmus alatt nem lehetett dicsérni a kapitalistákat, én meg mindig dicsértem az angolokat. Az amerikaiak már nem tetszettek, állandóan csak a rágógumi, és beképzeltek voltak. De az angolok se bírták őket. Az angolok azok fegyelmezettebbek voltak. Aztán Zala megyei fiatal gyerekek is voltak ottan, valami négyen vagy öten, 14 évesek is, lesoványodva, és csurgott nekik a zöld takony – az angolok csak csavarták a fejüket. Még néhányan zsebkendővel törülgették őket. Szegények, hasmenést kaptak attól a zsíros koszttól.

 

És mivel etették magukat az angolok?

Az angolok lefoglalták az összes élelmiszert, ami megmaradt az élelmiszerraktárakból, amit a németek nem robbantottak fel, és aztán azt átadták a németeknek. Azok szétosztottak kekszet, csokoládékat, meg cigarettákat, és a magyarokra, ilyen egyszerű leventefélékre, mint mi is voltunk, azoknak már nem jutott, szétosztották maguk között. De a magyar tiszteknek is nagy szavuk volt. Aztán már nem éheztünk, de viszont a finomakat behappolták a németek. De azért az angolok adtak nekünk is csokoládét is, meg kekszet is, örömünkben nem tudtunk mit csinálni. Négy-öt nap jól éltünk, mint Marci Hevesen. A németeket először preverálták,6 a tiszteket, hogy nem SS-ek-e, meg hogy milyen alakulatból valók, meg minden. Le kellett nekünk is vetkőzni és fel a kezeket: nézték a hónaljunkat, hogy nem vagyunk-e SS-ek. Nem az SS jel volt nekik odaírva, a vércsoportok voltak, mert az SS-eknek rögtön adták a vért, hogyha megsebesült. Bal hónaljukba volt tetoválva, mert az takarva volt.

 

És ha az angolok találtak ilyen tetoválásokat, mit csináltak ezekkel a foglyokkal?

Az angolok az ilyeneket haza nem engedték, dolgozni kellett nekik. Volt mit csinálni, ne félj, hohohó! Annyi város szét volt bombázva. De az angolok azok nem oroszok voltak, mert a Sztalin csak tíz év múlva engedte őket haza. Az olyan dolog volt, tudod, hogy az angolok nagyon jól tudták, hogy az oroszokkal semeddig se fognak haverkodni.

 

Igen, azzal kellett számítani, hogy a németekkel lesznek a szövetségesek…

Persze hogy, már akkor udvaroltak a németeknek, az amerikaiak is, meg a angolok is. De azt megjegyzem, még mikor Újvárba elvittek minket, az SS-be is lehetett volna jelentkezni: hunyadistáknak hívták őket, magyar Hunyadi-páncélosok, de német parancsnokság alatt voltak.

 

És voltak, akik jelentkeztek?

Hú, hát hogyne! Olyan gengszterek. Azok már ott voltak Németországban, mikor mentünk ki. De miközülünk nem jelentkezett senki se. Aztán amikor Pestet elfoglalták az oroszok, és ezek a kommunisták vagy kommunista érzelműek fogadták az oroszokat Magyarországon, így beszéltek: „Majd megyünk haza, felnyársaljuk őket!” Na aztán letelt a négy nap, jól ettünk, jöttek a Studebakerok és elvittek minket. De hát útra nem adtak semmit. Egy marhalegelőre kerültünk, valami hatvanezren voltunk, az egy gyűjtőláger volt. Möllnnek hívták az ottani kis városkát, akkora volt, mint most Sellye. Korlátok voltak ott, de aztán az angolok kihúzták a szögesdrótokat, gurigákat. Így napközben ott voltunk mindig a bejáratnál, hogy valami ismerős nem jön-e. Mindenki az ismerősét kereste, a nők is, minden, szegények, azok is, úgy sajnáltuk, némelyik bőgött, sírt. Amikor vonultak be a foglyok a gyűjtőlágerba, négyesével mentek be, és az angol olvasta, és valahogy hozzáért az egyik SS-hez, az meg kilépett, és olyan két pofont lekent az angolnak, de aztán kirohant az őrség, rögtön összevasalták a kezét neki. A Varga Laci, az rakétapisztolyokat hozott, meg rendes pisztolyokat: volt neki valami hat pisztolya. És az volt az első, hogy az angolok kihirdették, németül meg magyarul is, hogy leadni a fegyvereket, mindent. És sátrat se hozott magával. Mondom neki: „Celtet7 azt nem hoztá, ugyi?” Magyarok is használták a celtet, négyen összeszövetkeztek: középütt volt nyél, kettő az egyik felén feküdt, kettő a másik felén. Hidegben nem nagyon használt, esetleg nyáron volt jó. Én meg a német gázmaszk dobozát teletömtem krumplival, a másikat meg zsírral. Ilyen musti zsírral: barnaszénből csináltak a németek margarint.

 

Barnaszénből?

Barnaszénből, világos. Már ők azt ettek, barnaszénből, csak lett volna jó sok. Hogy hol vettük a fát, meg a gyufát, azt nem tudom, csak főztünk. Kekszes dobozokban, amiket az angolok eldobáltak: találtunk egy-kettő valamit, amire felakasztottuk, és alágyújtottunk. Jó, de az tudod milyen főzés volt. Mondtam a Lacinak: „Te miért nem főzöl?” „Adjál egy csepp kjumpilevest” – azt mondta selypítve. „Edd meg a rakétapisztolyaidat!” – mondtam neki. „Ne baszakodjál, megdöglök éhen!” Aztán azért adtam neki.

 

Volt ott hatvanezer hadifogoly Möllnben. Az angolok azt tudták valahogyan élelmezni?

Hát hol, hát persze hogy nem! Azt mondták rögtön a német tisztek, mikor vittek ki Blankenseeből, hogy valamit vigyünk, mert ottan kaja nem nagyon lesz. De majdnem mindenki valamit főzöcskélt. Mi is.

 

És például víz, az volt?

Volt ottan kanális, elég tiszta volt, de hordtak oda vizet ciszternákkal. Valami tóféle is volt ott, de azt mondták az angolok is, hogy abból „nicht trinken!”, ne igyunk. Azok is gagyogtak németül, majdnem mind, a közkatona is. És nagy latrinák is voltak ásva. Aztán ugye május volt már, éppen ott voltunk, mikor vége volt a háborúnak: te jóságos jó isten, reggelig az a lövöldözés, a rakéták az égbe, ivászat, meg minden. A német tiszteknek meg lógott az orruk. De azért ezredes rang már ottan nem volt, azokat rögtön elkülönítették, az ezredestől vagy alezredestől, valahogy így, csak századosig voltak velünk még. Szomorúak voltak: a katonák még nem is annyira, mert aki megmaradt, azt gondolta, hogy csak megmarad, az angolok csak nem visznek el Szibériába. Az odavalósiakat, akik közel laktak, hazaengedték egy héten belül. De voltak, akiknek az otthonuk az orosz zónába tartozott, például a königsbergiek – azok nem is akartak hazamenni. Möllnben valami két hétig voltunk. Aztán átigazoltak minket, nekem is fel volt írva, hogy Jugend Arbeitdienst, fiatal munkaszolgálatos. Az angolok számba vették, hogy hova, milyen faluba lehet menni, és szétdobáltak minket. Tanyákon voltunk: üresek voltak az istállók, egy helyen istállóban aludtunk. Vándoroltunk, egész nyáron nem láttunk angol katonát. Az nem volt hadifogság, az víkendezés lett volna, csak kaja lett volna több.

 

Möllnben főleg német hadifoglyok voltak?

Persze, nagy részük német volt. Aztán pünkösdvasárnap mondtam a Lacinak: „Menj oda a drótkerítéshez – voltak ezek a drótok, de nem olyan ki tudja milyenek –, vigyél kenyérzsákot és menj koldulni!” Teleszedte az övét is, meg az enyémet is. Akik jöttek oda, a nők, hogy nincsenek-e ismerősök vagy rokonok, és mindegyik hozott valamit, és olyan szívesen adták. Kérte, hogy „bitte schön, ein stück Brot!” vagy „Kochen”, kalácsot, és adtak is. Odaadták, pedig őnekik is kevés volt szegényeknek. Sokan még sírtak is ottan nekünk, a hozzátartozóik után, énnekem is a szívem majd megszakadt. Semmit nem tudni, most képzeld el, öt-hat évig nem voltak…

 

A naplójában azt írta, hogy pünkösd hétfőjén szállították magukat Schwiekuhl községbe.

Igen, Schwiekuhlba. Másik nap, mert két nap ünnep volt nekik, azoknak is. Felpakoltunk szépen, tele volt nekem a jó német hátizsák, és gyalog elmentünk Schwiekuhlba.

 

És mi volt ott?

Dolgozni nem dolgoztunk. Ott egy parasztnál voltunk, de az egész idő alatt fürödtünk, ez a tengerparton volt, ott volt a tenger. A világon semmit nem csináltunk. Celtekben aludtunk, nyár volt azért, de ottan nem volt annyira meleg, közel volt a Dánia, és az már északon van. Akkor futballt szerveztünk, a Szabó hadnagy csizmákban futballozott, még a fia is játszott, a németek ellen. Rengeteg sok állatállomány volt ottan, északon, Schleswig-Holsteinben. Volt úgy, hogy olyan telepesek voltak ott, mint itt nálunk, nagy gazdaságok, legelőkkel. Voltak mitőlünk, akik segítettek a parasztoknak. Az volt az érdekes, vezetékes itató vályúcskák már akkor voltak neki, a parasztnak. És a fejés is már kompresszorral ment, képzeld el. Akkor, ezelőtt hatvanhat évvel már. „Gyerekek – mondtam is a többinek –, lássátok, a mi parasztjaink az éjjelt nappal teszik, rabszolgamunkát végeznek, ennek meg már traktora van!” És volt neki valami 50 tehene, az lehetett olyan 50 hektár is. Főleg legelő, de aztán még rozsot és krumplit termesztettek. A szénát télre elraktározták, télen bent voltak az tehenek, nyáron meg kint voltak karámokban. Be voltunk az istállóba meg pajtákba szállásolva, de nekünk nem kellett dolgoznunk. Volt ottan elég munkaerő, még akik megmaradtak németek is, meg mindenféle hadifoglyok. És sok lengyel se akart visszamenni Lengyelországba, nagyon sokan – az oroszok se akartak, de főleg lengyelek akartak maradni.

 

A naplójában írja, hogy Schwiekuhlból 5 heti koplalás után július 1-én a keleti tenger partjára, Döhnsdorf faluba mentek, a cseh lágerba, és újabb 5 hétig voltak ott. Mit lehet az alatt érteni, hogy cseh láger?

Különválasztották az anyaországiakat és a felvidékieket: a csehszlovákiai magyarokat a csehszlovákiai németekhez, a szudétanémetekhez csapták – hát ők németek voltak, de beszéltek majdnem mind csehül is. Szudétanémet láger volt az, de úgy mondták, hogy cseh. Ők voltak az atyaúristen. Aztán azokat is hazaengedték. A parancsnok egy százados volt, ő is azt gondolta, hogy úgy lesz, mint a múlt cseh időben, csak aztán a szudétákat kitelepítették, hárommilliót… Aztán Bentfeldbe jutottunk. Ott voltunk, de ott is tengerparton, közel Dániához. Sík vidék volt különben, gabona nem nagyon volt, se kukorica vagy ilyesféle. De rengeteg sok krumpli, az volt. Istállóban lehetett aludni, a gazdának kint voltak a tehenei. Egyszer felszedtük a krumpliját is. A németek lovakkal felszántották, és száradt a krumpli. A paraszt azt gondolta, hogy békeidőben van, az 1930-as években, azt gondolta szegényke. Valahol máshol dolgozott, a szénát gyűjtötte, vagy mit tudom én, aztán ment, hogy valószínűleg meg van száradva a krumpli, nos már nem volt. Olyan aprócska krumplik voltak, és felszedtük mind. Szabódott a paraszt, hogy adjuk ki neki, mert hogy nem fog jutni ültetnivaló. Aztán hívta a szudétanémet csendőröket, és a sátrakból kiforgatták a krumplit. A mi részünket jobban elástunk, és le is volt takarva pokrócokkal: azért itt-ott ezt-azt összeszedegettünk, főleg ilyen pokrócokat, takarókat. A Vince Lénárt az nem hagyta úgy, mondta, hogy „Gyertek, ne engedjük! A svábok ezelőtt is kitoltak velünk, amikor a fronton voltam. Nem mink akartunk harcolni, ne engedjük!” Húzták ki a krumplit az ő sátrából is, és akkor a Lénárt meg a többiek, a Laci is, még ilyen belevaló gyerekek kirántották a kezükből a lepedőt a krumplival együtt. Volt ott egy olyan két méter széles kanális, és a krumpli belegurigázott a vízbe. Aztán onnan szedtük ki. Mi szétszaladtunk, de a Lénártot elkapták, elítélték és becsukatták egy hétre egy lóistállóba. Aztán hajastól megfőztük a krumplit, tudod milyen jó volt azt enni? Közben a parasztnak megdöglött a lova, és csináltuk lóhúsgulyást. Aztán a Lénártnak is adogattuk be: szétfeszegettük a vasakat, és az ablakon adtuk be neki a sajkában a gulyást. Mondtam neki: „Lénárt, hát jó volt a lógulyás?” „Aranyosak vagytok – azt mondta –, úgy jóllaktam!” De ő is az utolsót is odaadta volna. Két vagy három éjjel ott aludt, aztán kiengedték. Aztán én azoktól szeptember utolján elváltam.

 

Miért vált el a többiektől?

Hatalmas nagy kelés volt a jobb combomon, egy olyan nagy csomó, gennyzacskó, nem is tudtam járni, a fázástól, mert az erdőben aludtunk mindig, vagy nem aludtunk. Nem volt ott hideg, de meleg se volt, nyáron se volt ki tudja milyen meleg. Olyan közepes idő, hát mint a balti államokban vagy Dániában, pontosan az az éghajlat: eső volt elég, az volt. Beutaltak a kórházba, az angol autó bevitt engemet egy olyan kis fürdővároskába, Grömitznek hívták, a balti tenger partján, Kieltől nem messze. Egy hotel át volt csinálva kórháznak. Egy hatalmas nagy terem – táncterem lehetett valamikor – tele volt páciensekkel, és volt ottan egy olyan kisebb szoba, ott operáltak engemet, egy férfi meg egy nő, német orvosok. Az volt még az érdekes, amikor elaltattak. De akkor még éterrel, beszórták az orromat és úgy belélegeztem, nem úgy, mint mostan van az altatás. Azt mondta az orvos: „Rechnen bis zehn!”, hogy számoljak tízig. „Ein, zwei, drei, vier, fünf, sechs, sieben, acht, neun…”, már a zehn-t nem tudtam kimondani: kampesz, vége volt, elaludtam. Amikor felkeltem, felkeltettek, pofonvágott az orvos, meg egy csinos nő volt, ilyen nővér féle, és azt mondta, hogy fertig. Hát hol az istenben vagyok? De a lábam egyszer csak olyan könnyű volt. Sántítottam azért, de aztán adtak botot. Rögtön észrevették, hogy gagyogok németül. És ha akartam, ha nem, ott csak németül tudtam beszélni, mert se magyarul nem hallottam másfél hónapig, se szlovákul, sehogyan, csak németül. Másfél hónapig tiszta németek között voltam. Már amikor jobban voltam, segítettem a többi betegen: olyan súlyos betegek voltak, meg aztán én mindig segítőkész voltam. Szörnyű volt: volt, akinek egy lába se volt, és volt, akinek egy keze se, le volt neki csonkítva. Voltak ott Poroszországból, Königsbergből is, sajnáltam azokat az embereket, kérdeztem tőlük, hogy „Woher, Kammarad?” Azt mondta, hogy „von Königsberg…”, a másik „von Danzig…”, és akkor már kezdett sírni. Se keze, se lába. Először sántítottam, de aztán már ezeknek még az éjjeliedényt is odavittem, akinek nem volt keze. Szerettek, megszerettek azok is, aztán darabka kenyeret adtak, vagy ezt-azt, amazt.

 

A többi királyfaiak hova jutottak?

Elvitték őket Bocholba, egészen a holland határhoz, aztán csak fél évvel később jöttek haza, mint én.

 

Ott meddig volt, a hotelkórházban?

Valahogy szeptember utolján kerültem oda, és körülbelül egy hónapig ott voltam, aztán elvittek francia vöröskeresztes vonattal Lüdenscheidbe, a Ruhr-vidékre. De nemcsak minket, valahonnan szedtek össze németeket, és elvittek. Lüdenscheid nagyon szép város volt, és nem bombázták. Gyönyörű szép környezetben voltunk. Ott volt a miskolci hadikórház.

 

Ezt hogy lehet érteni, hogy a miskolci hadikórház?

Kaptak parancsot, és ki kellett menni a kórháznak Németországba, orvosokkal, felszereléssel. Gyönyörű szép fenyves erdő, és az között voltak a kórházépületek. Voltak ott mindenféle emberek, jómadarkák, magyar tisztek, akik még halálra is ítéltek honvédeket, és volt még ott egy népbíró is. Ott megbújtak, és haza se akartak jönni. Amikor már elég jól felépültem, bevágódtam konyhamalacnak: edényeket mosogatni vagy krumplit pucolni. Jól ment a dolgom, kaja volt nyakig, és meg is híztam. Jó volt ott, színdarabokat játszottak, misék is voltak, és nyugodtan kijárhattunk a városba is. Adtak egy-két márkát is azért, meg cigarettát. Ivászat is volt ugye, de én még fiatal voltam, nem ittam, a sört se szerettem. De nem is lehetett, olyan savanyú vizecskék voltak a büfében, hogyha ki is mentünk, mert hát mit lehetett csinálni. De ott is volt olyan, hogy nem volt egy keze se neki: magyar katona, mert ott már csak magyar katonák voltak. Egy keze se volt neki, de úgy futballozott, mint a rosszseb. Négyen feküdtünk a szobán, és volt közöttünk két SS-katona, azok oroszok ellen harcoltak, ezeket a SS-ket, utoljára a nagy részüket mind az oroszok ellen vetették be. Az egyik magyarországi sváb gyerek volt, egy Pécs melletti faluból, Klein Gyuri, annak az ágyhoz ki volt kötve a lába: bombázás alatt elvitte neki a sarkát, rövidebb volt az egyik lába, és mindig hordtam neki a kaját. A másik egy Munkács környéki sváb volt, Fischer Vilmos, neki a keze volt lelőve, a bal keze volt gipszben, ha jól emlékszem. Mind a ketten svábok voltak, de beszéltek perfekt magyarul. A harmadik az pesti srác volt, olyan idősebb gyerek, egy orvosnak a fia. Az meg szétlőtte saját magának a sípcsontját. A combja olyan lapos volt neki, mint a sodródeszka. Őrségbe ki volt téve, és így akart kórházba kerülni. Nem bírta azt az őrséget, félt, vagy mit tudom én. Rájöttek, és halálra ítélték, de szerencsére jöttek az angolok és megszállták azt a területet. Beszélt perfekt angolul is, meg németül is. Olyan lükének nézett ki, de jó volt vele menni, mert aztán még koldultunk is: ha kimentünk, akkor valakitől cigarettát kértünk, de énnekem mondjuk nem kellett, mert én nem dohányoztam. És még egy székely magyar is volt velünk, Tóth Andrásnak hívták, ha jól tudom. Aztán egyszer csak ám beálltak a Studebakerok, kiolvasták a neveket, aztán felsorakoztattak, összepakolni, és megyünk, még nem is mondták, hogy mi lesz. Elvittek minket Soestba, ami olyan sík vidéken volt.

 

Ez mikor volt, milyen hónapban?

Ez már karácsony előtt volt. Soestban csak valami nem egész két hétig voltam, olyan tíz-tizenkét nap. Már közeledett a tél, ugye, rendes kaszárnyákban voltunk – valamikor Wehrmacht-kaszárnya volt az –, nem barakkokban laktunk már akkor. De ott is, az angoloknál ki lehetett menni, ott nem úgy volt, mint az oroszoknál, nem! Őrség ugyan volt, de nyugodtan kimehettünk, jártunk moziba: általában amerikai filmeket adtak, németek nem voltak, mert azok általában csak propagandafilmek voltak, és azokat azért nem engedték az angolok játszani, a régi Hitler-filmeket. A Fischerrel és a Gyurival németül szoktunk beszélgetni, hogy még jobban tanuljam meg a nyelvet. Akkor már elég jól beszéltem németül, megértettem az égvilágon mindent. Meccsre is jártunk: az angol katonák fociztak a sárban, mert nem volt hó, csak sár, mert esett az eső. Aztán még a hadifoglyokkal is futballoztak – az angolok nagyon aranyosak voltak. De az amerikaiak is, nem csináltak nagy felhajtást. De ugye ezeket a háborús bűnösöket, azokat a nagy halakat, azokat természetes hogy lefogták rögtön. És aztán mit ad isten, összetalálkoztam miskolci katonákkal, akik a háború alatt Királyfán voltak elszállásolva!

 

Azelőtt is ismerte őket, itt, Királyfán?

Mindet azért nem, hamarabb engemet megismertek. De általában ismertem őket. Magyar katonák, Miskolc és Ózd környékéről. Az egyik, Pista bácsinak hívták, ő ismert engemet legjobban – tizenketten aludtak a Szetyinszky István házánál, én meg hordtam nekik a pálinkát Pallócról. Rögtön mondta, hogy „Józska! Mit keresel itten?” Egy szobában voltak valami tizenhatan, és engemet is oda osztottak be. Karácsony előtt volt olyan két héttel, és felsorakoztattak minket. Azt mondta az angol kapitány – az volt a lágerparancsnok –, hogy tudja, hogy haza akarunk menni, fiatal gyerekek vagyunk, közeleg a karácsony, és otthon szeretnénk lenni, de nincs nekik szállítóeszközük, és legelőször a szövetségeseket kell hazaszállítani. És hozzátette, hogy nem szól semmit, csak annyit, hogy ő is volt német hadifogságban, és megszökött. Gondoltam magamban, akkor ez elég. „Te – azt mondta a Pista bácsi –, mit mondtak?” „Azt mondta, hogy szívesen elengednének haza, de nincs szállítóeszköz, először a szövetségeseket kell szállítani. De azt mondta, hogy ő is volt német fogságban, és megszökött. Értitek akkor? Megszökött.” Nekünk meg se kellett szökni: mikor ott is, Soestban, mentünk ki moziba, a katona az őrségben ott volt a kapunál, de mondta, hogy ok, nyugodtan mehetünk. Aztán már oszolj volt, szétmentünk, és rögtön ahogyan a szobára mentünk, azt mondta a Pista bácsi: „Józska, valamit csináljunk!” Először megnéztem a térképeimet, merre legyen az irány, aztán mondtam nekik, hogy: „Ide hallgassatok, az állomásra ketten gyertek ki, megnézzük, mikor indul vonat, de megjegyzem, nekem kaja nincsen.” „Adunk neked kaját!” – mondták rögtön. Soest mezőgazdasági terület, síkság volt, ezek meg kosarakat kötöttek, seprűket csináltak a parasztoknak, és kaptak azért kenyeret, szalonnát, sonkát. Láttuk, hogy reggel korán megy a vonat, ekkor és ekkor, irány Frankfurt. Másnap reggel valami húszan jöttek velem, egy szót nem tudtak németül. De én el tudtam igazodni, istenesen, mint a nagy katonatisztnek a bőrtáska az oldalon, térképekkel.

 

Honnét szerezte azokat a térképeket?

Jaj, hát mennyi térkép volt ott – a repülősöknek ne lett volna? Még a fogságba eséskor, Blankenseen találtam egy csomó finom térképet. Mikor mentünk másnap reggel, semmiféle papírt nem adtak ám, a világon semmit, volt azért őrség, de az is azt mondja, hogy OK. Aztán még segítetett az angol katona felnyomni minket, segített helyet csinálni, mert zsúfolva volt, mondta a civileknek, hogy engedjenek minket. Még a vonat tetején is voltak: ott a vasútnak is óriási vesztesége volt, bombázások által. Aztán mondta a katona, hogy „Wiedersehen!” Azt válaszoltam, hogy „nicht wiedersehen!” Röhögött. De se jegyünk nem volt, se elbocsátó papír, semmi nem volt, csak jöttünk. Megérkeztünk Frankfurtba. A váróterem le volt bombázva, de azért már rendbeszedték, már olyan nyolc hónapja volt, hogy vége lett a háborúnak. „Gyertek ide – mondtam a többieknek –, mostan erre megyünk.” És csak a nagyobbakat mondom: Nürnberg, Regensburg, Passau, Linz és Bécs. Nézem, odajött két civil, és magyarul szólaltak meg. Pesti zsidók voltak, azok már ottan feketéztek, cigarettával, meg mit tudom én mivel, egészen ottan, Frankfurtban. Beszámoltak róla, hogy hetvenezren voltak ott Pesten, a gettóban, ahol a zsidók voltak – hát azt én is tudtam, hogy a zsidókat összeszedik, és sokat elvittek munkaszolgálatosnak, az aknamezőkre. „Hova, merre akarnak menni?” – kérdezték. Elmondtam, hogy merre: „Nürnberg, Regensburg és Passau, az osztrák határ, aztán ott a nagyobb városok: Linz, Sankt Pölten és Bécs, és onnan már nem messze van.” „Ezt rosszul teszik” – azt mondta. „Hát miért?” „Hát a ruszkik elviszik magukat Szibériába.” „Hát mit ajánl?” Azt mondta, hogy Nürnbergből vagy Regensburgból megy vonat Münchenbe, és hogy a Maria Theresia Strasse 1. alatt van az Ungarische Rotes Kreuz, a Magyar Vöröskereszt, és hogy azok megadják pontosan, hova kell menni és enni is adnak. Volt még valami ennivalóm, amit adtak nekem a kollégák, de már lassan elfogyott, és főleg a főtt étel hiányzik ilyen utazásoknál. Addig voltunk valami húszan, aztán öten vagy hatan maradtunk. A többiek elváltak tőlünk: okoskodtak, azt mondták, hogy „én nem hallgatok a zsidókra, azok feketéző zsidók” – hát jól van, én meg hallgatok rájuk. A Pista bácsi velem maradt. Mondtam nekik, hogy ahogyan ők akarják, hát menjetek. A zsidók azt mondták, hogy rá fognak fizetni, elviszik őket az oroszok Szibériába: „Nem biztos, de elvihetik őket – azt mondta –, attól függ, hogy milyen a parancsnok. De az nagyon veszélyes dolog!” Aztán amikor Frankfurtból Münchenbe mentünk, bizonyos állomásokon tovább állt a vonat, és akkor valami káposztalevest, takarmányrépa-főzeléket vagy ilyesfélét azért adtak, a vöröskeresztes nővérek osztották. Még egy darabka kenyerkét, azt is adtak. Aztán megérkeztünk Münchenbe. Kalauz azért volt a vonaton, de az csak a rendre felügyelt. Németországban akkor nézték a jegyet, amikor mentek ki az utasok a peronon. Minekünk is akarták megnézni, de csináltunk egy kanyart, és gyerünk ki a szétbombázott állomásablakon az utcára. De München nem volt olyan veszélyes, lehetett látni a károkat, de már december közepe táján elég jól rendben volt, a romok el voltak takarítva. Aztán meg is találtuk a vöröskeresztet. Jóllaktattak, amilyen kaja volt, olyan volt, de az már jó volt, főtt étel. Adtak igazolást és a vonatra is adtak papírt, hogy menjünk Pockingba – az olyan kis városka nem messze Passautól. Mi karácsonyra akartunk volna hazamenni. Azt mondták, hogy vígan otthon leszünk karácsonyra, és hogy pontosan nem mondják meg, de karácsony előtt Pockingból mennek a szerelvények hazafele. De nemcsak hadifoglyok, civilek is, akik az oroszok elől eljöttek Németországba, így vegyesen. Aztán megérkeztünk Pockingba. Szállást kaptunk, adtak fűtőanyagot, lehetett fűteni. De ott már amerikai őrség is volt. Volt ott egy piac, és ment a nagy feketézés. De dollárral szigorúan tilos volt feketézni, azt nagyon büntették az amerikaiak. Négy lengyelt agyon is lőttek: mondták, hogy álljanak meg, és nem álltak meg. Még a gyilkosságot se vették olyan szigorúan. Még a pálinka vagy cigaretta, vagy mit tudom én nem volt olyan veszélyes, de a dollár… De ott még Magyarországról is, meg innen, Csehszlovákiából is voltak szajrézni.

 

És ott, Pockingban kik voltak a maguk felettesei?

Az amerikaiak átadtak az ottani magyar parancsnokságnak, a foglyok között kineveztek parancsnokokat, és csak néha jöttek minket ellenőrözni. Valami egy hétig voltunk ott: úgy vártuk, hogy mikor lesz a hazamenés, mindennap csak kérdezgettük. Az amerikaiak között volt olyan is, aki magyarul is tudott, kivándorolt magyaroknak a gyereke, megtanították őt is magyarul. Aztán felsorakoztattak minket, mert beállították a vonatot, és mondták, hogy lehet felszállni. A névsor megvolt, mert ott is voltak magyar katonák, parancsnokság, leventék, meg mindenféle kevert nép. Bevagonéroztunk, még most is emlékszem rá, a mi vagonunkban – tehervagon volt – jött húsz amerikai katona. Övéké volt a mozdony utána, akkor még gőzmozdony húzta. Egy amerikai katona beszélt perfekt magyarul, mondta is, hogy magyar származású. Figyelmeztettek, hogy ha Linznél már átlépjük a határt, orosz zónában leszünk, és éjjel egyáltalán nem szabad kinyitni a vagonajtót, mert az oroszok rögtön elkezdnek darizni, vagy hogy nehogy elvigyenek az oroszok, mert történt olyan eset is, hogy elvittek embereket. Azt mondták, hogy egyben kell tartani. Aztán adtak nekünk olyan három napra hideg kaját: vajat, konzervet, kekszet, csokoládét, az amerikaiak tele voltak mindennel, nyakig. Három napra adtak kaját, mert három nap alatt Komáromban kellett volna lennünk. Ez volt karácsony előtt valami egy héttel, amikor jött a hosszú szerelvény. De civilek is voltak rajta, fele civil volt, és az amerikai katonák egy vagonnal jöttek velünk. Vigyáztak ránk, egész Dél-Komáromig.

 

Ezek az amerikai katonák Pockingban direkt arra voltak, hogy vigyék haza a magyarokat?

Persze, de ott jóformán nem is láttunk amerikai katonát, csak akkor, mondom, mikor szabad piac volt, és ment a feketézés. Pockingból volt az elbocsátás Magyarországra. Csehszlovákiába máshonnét bocsátottak el: a kollégák, akikkel együtt mentünk ki, mind Prágán keresztül jöttek haza, Ústí nad Labem, meg ezeken. De Pockingból sok szerelvény jött, több ezren jöttek onnan, az biztos, hogy 40-50 ezer magyar Pockingból jött haza. De sokan ott maradtak, pestiek is. „Minek menjünk haza?” – azt mondták. A vagonunkban volt még egy ezredes is – ezredesi rangban volt, de nem aktív tiszt volt –, a kolozsvári tudományegyetemnek a professzora volt. Feleségével volt ottan, de családtagot nem láttunk. Nekünk nem volt semmi, de őneki félig tele volt szajréval az a kis vagon – a németeknek nagyobb vagonjaik voltak, mint az amerikaiaknak –, még le se tudtunk ülni. Negyvenen voltunk, és álltunk. És aludni? Csak aludtunk volna, de nem volt helyünk. Még jó, hogy állni tudtunk.

 

Akkor direkt emberek szállítására volt ez a vonat…

Persze hogy. Minden vonaton volt, aki tudott magyarul is. De azért megjegyzem, a magyar tisztek között is sokan tudtak angolul, és hát németül mindegyik tudott. Az öreg tisztek egytől egyig mind tudtak, főleg az első világháborús tisztek, és franciául is sokan beszéltek. Ilyen törzstiszteknek az előírás volt.

 

Mikor találkozott először amerikai katonákkal?

Ahogy elhagytuk Frankfurtot, ott még angolok voltak, aztán már Nürnbergben, Münchenben, ott Bajorországban, már ottan angolokat nem láttunk, csak amerikaiakat, az már amerikai zóna volt. De láttam még feketéket is, csak az volt az érdekes, hogy azok csak külön voltak, külön alakulataik voltak a feketéknek. Na és aztán Linz fele jöttünk Bécs felé. Megjöttünk Bécsbe. Úgy volt megbeszélve, hogy Bécsig elhoz az amerikai mozdonyvezető, és aztán hogy hazafele már az oroszok visznek. Az amerikai mozdony az vissza is ment Pockingba, más szerelvénnyel, üres vagonokkal. De az oroszok nem adtak mozdonyt. Bécs fel volt osztva, akárcsak Berlin, az is négy részre, és aztán szépen ott álltunk az orosz zónában. Nyolc napig. A világon semmi kaját nem kaptunk, már szikrázott az éhségtől a szemünk. Ezeknek is elfogyott mindjárt, a magyaroknak Soestből, akik nekem is adtak enni. Az amerikaiak, akik velünk maradtak, odaadták az ennivalót a gyerekeknek, mert még bébik is voltak ott. És azoknak odaadták az övékét, így még ők is éheztek.

 

És miért állt meg ez a vonat?

Lehet, hogy valami állomáson állt valami vonat, le volt foglalva, a jelző nem mutatott, és hát őrájuk is vonatkozott a vasúti forgalmi szabályzat. Tele voltak a vasutak, minden tíz percben jöttek az UNRRA-vonatok Bécsbe, élelmiszerrel megrakodva, ha azok nem jönnek, Bécsnek a fele elpusztul éhen. Így egy helyen álltunk. Nem volt messze a város: a Bécsi-erdőben voltunk, az öreg nénikék hátukon hordták a fát, a tüzelőanyagot. Nem volt őnekik se semmi, enni se. Bementünk ilyen kocsmafélébe, és kértünk bort, de az nem volt bor. Csak olyan savanykás löttyöt adtak volna, de rossz ízű volt. Vendéglőben is – nem lehetett kaját kapni. Az osztrákok meghaltak volna éhen, főleg a bécsiek, mert a háború az mindent elvitt.

 

Az alatt a nyolc nap alatt maguk kimehettek a városba, Bécsbe?

Hát lehetett kimenni a városba, mert jelentették a katonák is, hogy nem jön még a mozdony. Volt közöttük parancsnok, hadnagy, vagy milyen rangban volt. Szikratávírójuk is volt nekik, az amerikaiaknak.

 

És akkor, gondolom, éjjelre bent aludtak a vagonokban.

Jaj, csak aludtunk volna, de hát nem volt helyünk. Aztán az amerikaiaknak vissza kellett volna menni Pockingba, három-négy napon belül, de nyolc nap ott álltunk. Elfogyott nekik is a kaja. Aztán végtére hoztak saját mozdonyt, mozdonyvezetőt is, meg fűtőt. Így aztán mégiscsak az amerikaiaknak kellett minket hazahozni. Vételeztek még szenet Bécsben, azt adtak nekik, és aztán egészen Dél-Komáromig hoztak haza. Hegyeshalomig legalább olyan ötször-hatszor megzavartak minket az oroszok. De az amerikaiak lődöztek fel a levegőbe, aztán futás volt ám. Hegyeshalomban megálltuk, és mindenhol a feliratok, plakátok, hogy „Éljen Rákosi elvtárs!”, hirdették a kommunizmust. Azok a zsidók Frankfurtban mondták, hogy van egy új fejes, a Rákosi, hogy most az Pesten a főkolompos. Néztünk: te jó ég, azok a rongyos emberek! A németek azért, akár a vasutas is, szépen fel voltak öltözve, még a háború után is. De ottan – olyan rongyos emberek, piszkosak, koszosak. Te úristen, hát ez a kommunizmus? De a többieket is, rögtön kinéztek, hogy mik ezek. Az amerikai parancsnok valamit megbeszélt az állomásfőnökkel, hogy hogyan, miképp, mikor indítsák a vonatot. Aztán Hegyeshalomtól elmentünk Dél-Komáromba, kivagonéroztunk, és bementünk a Monostori erődbe. Ez volt december harmincadikán. Egy éjjelt ott aludtunk. Mozogtak a tetűk a szalmában. Másnap reggel felzavartak minket és felsorakoztattak. Külön csoportokba, legelőször a nyilasok, aztán a csendőrök, katonatisztek, altisztek, az egyszerű honvédok, aztán mi, a leventék, és a civilek maradtak utoljára. Az egyik, Vörös János katona azt kérdezte, hogy hova valósiak vagyunk, és hogy adjunk valami igazolást. Az amerikaiak Pockingban mindenkinek adtak elbocsátó papírt, németül meg angolul volt ráírva, de magyarul nem. Mondtuk, hogy felvidékiek vagyunk. Azt mondta, hogy kiönteni mindent a hátizsákból! „Hát kétezer kilométerről jöttünk” – mondtam neki. „Hallgass, az anyád istenit! Úgy orron váglak, hogy az eget nagybőgőnek nézed, hogyha pofázni fogsz!” Mondták, hogy a szlovákok úgyis elveszik. Ki kellett önteni, az égvilágon mindent: gyönyörű selyemterítők, volt talán kettő is, asztalterítő, és a bőrruhát is, a pilóta-bőrruhát. Azt is elvették. A kezeslábas ördögbőrruha volt rajtam, az nem bőrből volt, hanem erős vászon volt, jobban olyan posztóféle, de olyan kemény, ördögbőrnek mondtuk valamikor. Jó meleg sapkám is volt, meg szűrcsizmáim, azok maradtak meg. Üres hátizsákkal jöttem haza, a világon semmi, még darabka kenyerem se maradt. Adtak papírt, hogy Magyarország területére el vagyok bocsátva mint polgári menekült. „Hát miért polgári menekültek? – kérdeztem tőle. – Engemet elvittek!” Hát nem csak engemet, mindenkit. Azt mondta, hogy „ne izélj, te taknyos”, meg így meg úgy, tűnjünk el, és örüljünk, hogy elengednek. Kérdeztem, hogy hát hova, a nagykövetségre menjek? Azt mondta, hogy oda, hogy ott kérjünk útlevelet. De mocskos alak volt, főleg az az egyik. A többi az csak figyelt, de valószínű, hogy osztoztak a szajréban, amit elvettek tőlünk. Még a vonatban összetalálkoztam egy csallóközi gyerekkel.

 

Hogy hívták őt?

Azt már nem tudom, mert az csak Pockingban csatlakozott hozzánk. Mondom neki „Ide hallgass, nem megyünk Pestre. Ki tudja, mikor kerülünk haza. Minél hamarabb, legalább újévre legyünk otthon. Gyerünk, megyünk ki a Duna-partra, valami híd csak van, vagy pontonhíd.” Mentünk is, és a rendőrség előtt a sok nép, civil, idevalósiak, felvidékiek is ugye, legnagyobb részük valami papírokért állt ottan. Látták, hogy jövünk. Kérdeztük, hogy mi van a híddal? Azt mondta, hogy szétszedték, a ruszkik viszik a hadisarcot: mindennap szétszedték a pontonhidat, hogy a hajókkal lehessen járni – hozták a berendezéseket, osztrákoktól, Németországból. Kérdeztem, hogy akkor hogyan jutunk át? „Az oroszok hordanak át motorcsónakkal, de vagy pálinka kell nekik, vagy cigaretta. Nektek van valami?” „Nincs az égvilágon semmi, még csak egy darab kenyeret se hagytak a katonák.” „Ezek úgy csinálnak, nem csak teveletek” – mert rögtön letegeztek. Idősebbek voltak, de olyan halkan beszéltek, mert mindenféle besúgók voltak. „Hát – azt mondta –, hogyha jószívű az orosz, akkor lehet, hogy átvisz.” „Gyere – mondtam a kollégámnak –, mindegy.” A ponton át volt csinálva motorcsónaknak, és éppen ki volt kötve. Elöl ült a ruszki, a motor mellett, a másik meg egy nagy zsákba szedte a szajrét a civilektől. Oroszul nem tudtam, szlovákul se, a csallóközi gyerek még annyit se, mint én. Odaértünk, és az orosz azt mondta, hogy adjak neki valamit. Németül mondtam, hogy „Ich habe nichts.” Csak megértette – azt mondta, hogy „nicsevó”, hogy ő nem enged a csónakra. Mondom a gyereknek, úgy viccből: „Tudsz úszni?” Mondjuk, nem volt befagyva még a Duna, mert olyan gyöngébb tél volt, de hát jó hideg víz volt. „Belevágódok a csónakba – mondtam neki, –, te meg énrám, de bele ne essél a vízbe, mert beledöglesz!” Így középen volt hely, valami harmincan belefértek, háttal ültek az oldalának, egymással szemben. Még jött egypár civil nő is, odaadták az orosznak a pálinkát. És mikor már azt mondta, hogy davaj – azt már értettem, mert végig az volt, hogy davaj –, jelt adott, hogy mennek a másik felére, beleugrottam.

 

 

Hogyan ugrott bele, a partról?

Nem, ottan nem volt part, olyan betonlapok le voltak rakva, kikötő volt ottan, és a mi felünkön is ugyanúgy meg volt csinálva. Mondta a ruszki a magáét, amikor elhagytuk a partot. Hát csak kitesznek, gondoltam magamban. Aztán az volt a vége, hogy engemet is jól seggbe rúgott az orosz, és a csallóközit is. Aztán még meg is köszöntem neki németül, hogy „Danke schön!” Három szlovák katona volt a túlparton. Kérdezték, hogy honnan jövünk. Mondtam, hogy nem tudunk szlovákul. Az egyik, mit ad isten, megszólalt magyarul. „Hát üres a hátizsák?” Elmondtam, hogy elvettek tőlem mindent. „Azok a mocskok a? Azok mást nem tudnak csinálni, csak lopni!” – azt mondta. Aztán lefordította szlovákra, és a másik kettő is mérgelődött, szakramentomozott, de magyarul káromkodtak. Aztán kigyalogoltunk az állomásra, keresztül Komáromon. Mire odaértünk, kezdett sötétedni. Bementünk a váróterembe, fél hét volt, nézem a vonatokat: „Neked fél nyolckor megy a vonat…” mondom a csallóközinek. „Te jó isten, nekem meg fél tízkor! Hisz már akkor nem fog menni Pozsonyba Újvárból.” Úgy is volt, elbúcsúztam a gyerektől, ment a csallóközi vonatra: Orient Expressnek hívták azt, talán most is annak hívják, ha működik még. Elbúcsúztunk, mondtam neki, hogy szerencsés utat. Magam maradtam. Te jóságos isten. Szilveszter napján. Szikrázott az éhségtől a szemem. Senki nem adott egy darabka ennivalót, csak egy morzsa lett volna legalább. Fél tízkor bejött a vonat, és nagy hahotával felszálltam. Olyan halványan égett a lámpa, sötét, homályos volt. Egy alak volt ott összehúzódva. „Jó estét kívánok – mondtam –, pontosan indul ez a vonat?” „Ne kiabálj magyarul! – azt mondta. – Mert jönnek a partizánok, kidobnak!” Micsoda?! Leültem melléje, és Újvárig elmondta, hogy mi a helyzet nagyjából. Aztán megérkeztem Újvárba: szétbombázták rendesen. Tudtam róla, mert Pesten voltam, amikor bombázták, 1944. október hatodikán. Aztán még februárban is bombázták. A pullmankocsi az állomásnak a tetejében volt, oda felvágta a bomba. Sokáig ott volt, de már mikor jöttem haza, akkor már nem. Már fabarakkok voltak, fabódék, hirtelen fel voltak állítva. Odamentem, és néztem a menetrendet, hogy mikor megy a vonat. Nézem, fél ötkor reggel – te jóságos jóisten! Hát mit fogok én itten csinálni? Bejött a vasutas, tett a kályhába, jól megrakta kőszénnel, így legalább meleg volt. Természetesen tudtunk ott magyarul, kérdeztem tőle, hogy hamarabb nem megy-e vonat. „Ez csak, fiam, fél ötkor megy. Nem te vagy az első, aki jön Németországból. Minden este többen is vannak, most éppen csak te vagy magad.” Hát mit fogok csinálni? Járkáltam összevissza. Olyan tizenegy óra felé befutott két szlovák katona. Kenyérzsák meg puska volt nekik, mind a kettőnek. Leültek a padra, egymással szembe, az egyik elővette a kenyérzsákot, elővett egy egész kenyeret, és talán egy kiló is volt az a szalonna, amit kivett. Levágott egy jó darab kenyeret, egy jó darab szalonnát, a kollégájának, és magának is. Leültem én is melléjük, és csak néztem. „Čo pozeráš?”, kérdezte, hogy mit nézek. Ugye szlovákul mondta, és mondtam neki magyarul, hogy nem értem. És hát mit ad isten, az is beszélt magyarul! „Hát magyarul csak tudsz?” Elmondtam neki, hogy mi és hogyan. Aztán megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. „Mi??! Már nyolc napig jóformán semmit nem ettem!” Még a morzsa is elfogyott. „Na hát akkor éhes vagy, ugyi?” „Hát bizony, éhes vagyok!” Levágott rögtön fél kenyeret, és kérdezte, hogy le karajozza-e. „Hát egészbe nem fogom enni…” – így aztán lekarajozta, és szalonnát is vágott, hát ne hazudjak, de minimum olyan harminc deka volt: jó magas szalonna, az volt a hentesnek a dísze. Gyönyörködtek, hogy hogyan zabálok, mert nem ettem, hanem zabáltam! „Nagyon szépen köszönöm – mondtam neki –, mondja meg a kollégájának is, hogy nagyon hálás vagyok!” De kollégája is értett magyarul, még rá­adásra. Aztán kapták magukat, kezet fogtak velem és elmentek. Akkor fél ötkor jött a vonat, Sellye az Újvártól harmincöt kilométerre van, és egy óráig döcögött hazafelé. Olyan fél hat után volt körülbelül Sellyén. Repültem haza, akkor még a köves országút volt. Mikor Királyfára értem, olyan hat óra lehetett – azt tudom, hogy hat óra volt a vekkerórán, mikor beugortam a kapun. Bezörgettem. „Jancsi, kelj fel, jönnek az oroszok!” De ám nem oroszok voltak, hanem én voltam ott. Az apám kiugrott, ingben és gatyában: „Vilma! Itt van a Józsi!” Az anyám is alig tudta, hogyan repüljön ki a szobából, szegény asszonyka, még a föld is legyen könnyű neki, olyan jó anyám volt. Az volt a szokás nálunk szilveszterkor, hogy fonott kalácsot olyan kockára összeaprítottuk, leöntöttük forró vízzel, túróval vagy mákkal, és jól megcukroztuk. És bableves vagy borsóleves volt. „De tálba adjon nekem, mamám” – mondtam. És adott egy tállal, és belapatyoltam. Aludni nem aludtunk már ki tudja mióta, vonattal jöttünk és a tetőn, így aztán lefeküdtem. Tíz percig nem aludtam – hogy hogyan tudták meg, nem tudom –, ott volt mindenkinek az anyja, akikkel katona voltam. Egytől egyig ott voltak, már akinek volt anyja, és kérdezték, hogy merre vannak a többiek? „Élnek mind, de mi elváltunk, még szeptember huszadikán…” Aztán kilencen egyszerre jöttek haza, de csak fél évvel énutánam, aratásra. De hiába írtak haza, én is írtam haza többször, nem kapták meg a levelet.

 

Tóth Károly (1959–2016)

Karcsi égette magát. Amikor a hozzá közel állók egyike-másika szóvá tette, az volt a válasz, hogy ő nem kíván sokáig élni. Ebben a mondatban azonban ott rejtőzött az igazi válasz: sokáig ugyan nem, de annál tartalmasabban. Ilyenkor felsorolunk. A napokban több listát is közzétettünk, ahogy mások is, mi mindent tett, indított, alapított ez az ember.

Ezek azonban meg sem közelítik a valóságot. Több, sokkal több az, ami nélküle nem lett volna, vagy másképpen lett volna.

Karcsit mindenki higgadt, megfontolt embernek tartotta, aki megválogatja szavait, alaposan átgondolja, mérlegeli tetteit. Ám a valóságban nyugodt, az nem volt. A valóság és amit láttunk, nagyon elváltak egymástól. Folyamatosan forrt benne a soron következő lépés bizonytalansága. Ez a feszültség mozgatta, űzte, hajtotta és fogyasztotta.

Karcsi világa a gyakorlat világa volt. Akkor érezte eredményesnek magát, ha összekapcsolta azokat, akik szerinte együtt többre vihették, ha tető alá hozta azt az eseményt, intézményt, amelyik a megoldás lehetőségét nyitotta meg. Karcsi szervezett. Aprólékos, pontos, alapos, kitartó munkával. Felsorolni is nehéz azokat a szervezeteket, amelyek megszületésében, működésében kulcsszerepet játszott. A legismertebbek egész közösségünk életét formálták, de a ritkábban emlegetettek is ki tudnának tölteni egy egész emberi életet.

Volt hibás döntése is jócskán. Ezekről ritkábban beszélt, de időről időre összegyűltek benne, és akkor megpróbált számot vetni velük. Ebben rejlett erejének legjava. Nem vált olyanná, aki tévedhetetlennek tartja magát, sőt. Így képes maradt arra, hogy változtasson, talpra álljon ismét és ismét.

Majd újabb elképzelést emelve a magasba megint életre keljen. Ami a közös mindabban, amibe belefogott, az a közügyek szeretete. Karcsi álmai alighanem a világ körül forogtak. Valami jelentőset akart megindítani újból és újból, olyat, ami fontos, jó az embereknek, és úgy tette ezt, hogy összehozta őket. Újságba, irodalmi színpadba, politikai pártba, intézetbe, bármibe, amiből a közjó valamilyen eleme nőhetett ki.

Környezetének, tehát nekünk ez a vele kapcsolatos legerősebb élményünk. Karcsi teret nyitott. Teret nyitott nekünk, hogy tegyünk valamit. A többi elsősorban rajtunk állt.

Karcsi eközben spekulált, taktikázott, cselezett, elszántan, szívósan igyekezett, cselekedte mindazt, amit szerinte a körülmények megkívántak. Karcsi praktikus volt. Ezt a vonását még ellenfelei is tisztelték benne.

Karcsi nem volt hibátlan. Nem volt sem szent, sem próféta. Esendő ember volt, de embernyi ember. Sok mindene nem úgy sikerült, ahogyan eleinte elképzelte. Ám ekkor korrigált, változtatott, vagy éppen másba fogott.

Én azt hiszem, ez a mostani lépésed sem lesz hibától mentes, Karcsi! Te ugyanis továbbra is itt maradsz velünk, akár tetszik Neked, akár nem! Ám azt megint eléred, hogy ha reánk nézel a nagy kerek szemeiddel, látszólag higgadtan, akkor muszáj lesz számot vetnünk vele, hogy mit tettünk, mit mulasztottunk el, és ami a legfontosabb: mi az, amit még megcselekedhetünk.

Mint oly sokszor most is új teret nyitsz, és a mi dolgunk, hogy éljünk benne.

Az Isten áldjon meg érte!

 

Csernicskó István: Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Ungvár, Autdor-Shark, 2016, 139 p.

Csernicskó István már 2013-ban az Államok, nyelvek, államnyelvek: nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén (1867–2010) című nyelvpolitika-történeti összefoglalójának megjelenésekor tervezte annak folytatását, azt akkor azonban még senki sem sejthette, hogy az elmúlt évek ukrajnai eseményei kapcsán ennyire aktuálissá válik a nyelvpolitikai összefüggések elemzése. A szerző az előszóban elmondja, a mű „célja nem a minden részletre és aspektusra kiterjedő mély elemzés, hanem az események leírása és bizonyos összefüggések felvillantása” (8. p.). Éppen ezért azok számára is érdekes olvasmány lehet, akik nem feltétlenül naprakészek az ukrán bel- és külpolitika terén, viszont a témában jártas olvasó is találhat benne érdekes összefüggéseket. A mű összefoglaló jellegénél fogva pedig különösen hasznos az elmúlt időszak ukrán nyelvpolitikai eseményeinek áttekintéséhez, és azok tágabb politikai és társadalmi kontextusba való helyezéséhez.

Az 1991-ben függetlenné vált ukrán állam eddigi legnagyobb válságát éli, ennek kirobbanásában pedig jelentős szerepe volt az ország nyelvi helyzetének. Ukrajna lakosságának egy jelentős része orosz anyanyelvűnek vallotta magát a 2001-es népszámláláson, és az orosz nyelvet rendszeresen használják az élet különféle területein, mindemellett pedig több más kisebbségi nyelv (magyar, krími tatár, bolgár, román stb.) is hozzájárul az ország nyelvi sokféleségéhez. A szerző rávilágít arra is, hogy a 2012-ben elfogadott nyelvtörvény és az ország nyelvpolitikája miként válhatott a háborús konfliktus ürügyévé, illetve bemutatja, hogy a krízis kirobbanása után miként alakult a nyelvpolitikai helyzet.

Az bevezető első fejezet után a szerző a másodikban az ukrajnai nyelvpolitika korszakait vázolja fel, majd a harmadik részben azt mutatja be, hogyan vált az ország nyelvpolitikája a háborús konfliktus egyik ürügyévé. A következő, negyedik fejezetben négy nyelvekről szóló törvény meghatározott szempontok alapján történő összehasonlítására kerül sor, ez után pedig a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen nyelvpolitika jelenthetne megoldást Ukrajna számára. A könyv végén egy rövid összefoglaló fejezet található, majd egy terjedelmes szakirodalmi jegyzék kínál kiindulópontokat a témában még inkább elmélyülni kívánók számára.

A bevezető részben (9–14. p.) Csernicskó vázolja az alapvető problémát Ukrajnában: a Szovjetunió széthullása után az orosz közösség hirtelen kisebbségi státuszba került, az ukrán államszervező etnikum pedig igényt tartott az összes társadalmi, politikai és kulturális pozícióra. Mindeközben az sem tisztázódott, hogy milyen szerepe van az új államban és a nemzetépítésben az ukrán nyelvnek, és ezzel szemben az orosz nyelv státusza sem lett egyértelmű, a többi kisebbségi nyelv funkciójának meghatározása pedig szinte fel sem vetődött. Az ukrán–orosz konfliktus így gyakran a két nyelv küzdelmeként jelenik meg. A probléma megoldását az is nehezíti, hogy Ukrajnában a nyelvi kérdés erősen átpolitizált, így az aktuálisan hatalmon lévők politikai érdekei nagyban meghatározzák a helyzet alakulását.

A második, A múlt árnyai: az ukrajnai nyelvpolitika korszakai című fejezetben (15–28. p.) a szerző összefoglalja az ukrán állam megalakulását követő időszak korszakait nyelvpolitikai szempontból. Három időszakot ismertet: az elsőt az egyensúlyozó nyelvpolitika (1989–2004), a másodikat a „narancsos” nyelvpolitika (2004–2010) korszakának nevezi, a harmadik pedig Janukovics-éra (2010–2014) néven jelenik meg. Az egyes korszakok politikai irányvonalának meghatározója az elnök személye. Mindegyik korszak jellemzője azonban, hogy a hatalmon lévők a megválasztásuk után nem ragaszkodnak a kampány időszaka alatt tett ígéreteikhez, megpróbálnak inkább egyensúlyozni a két nyelvi tábor között. Ez a szerző által jellemzett három korszak leírásából is egyértelművé válik.

A harmadik fejezetben – melynek címe A nyelvpolitika a konfliktus (egyik) ürügyévé válik (29–56. p.) – a szerző részletesen bemutatja az ukrajnai események alakulását Janukovics 2010-es hatalomra kerülésétől, a majdani eseményeken át, a kelet-ukrajnai háborús konfliktus kialakulásáig. Miután Janukovics került az ország élére, 2012-ben sikerült lecserélni az 1989-ből származó nyelvtörvényt, ám a legfontosabb nyelvi kérdéseket ezzel sem sikerült rendezni, ezt bizonyítják 2013 őszének eseményei. A bonyolult belpolitikai helyzet kellős közepén, miután Viktor Janukovics elmenekült az országból, és a parlamentben gyors átrendeződéssel új parlamenti többség alakult ki, az új parlamenti hatalom a nyelvtörvény eltörléséről fogadott el jogszabályt. Erre reagálva Oroszország az ukrajnai orosz anyanyelvű közösség védelmére kelve bejelentette, hogy szembeszáll az ukrán nacionalizmussal, és a Krími Autonóm Köztársaság területén már aznap megjelentek az orosz hadsereg felségjelzés nélküli fegyveresei. A nyelvtörvény eltörlése ellen azonban az ENSZ, más ukrajnai kisebbségek képviselői és egyéb szervezetek is felszólaltak. A 2012-es nyelvtörvény érvényben maradt, és bár Turcsinov javaslatot tett egy új törvénytervezet elkészítésére, 2014 áprilisában a belpolitikai események háttérbe szorították ezt a kezdeményezést. Az újonnan megválasztott Porosenko pedig kénytelen lavírozni a különféle érdekek között nyelvpolitikai szempontból is, hogy valamelyest fenntartsa az egyensúlyt, az orosz nyelv felé nyitás miatt azonban sok kritika érte az ukrán nyelv szószólói részéről. A szerző sok példával alátámasztva mutat rá arra, mennyire nehéz ebben az érzékeny helyzetben megtalálni az egyensúlyt a nyelvvel kapcsolatos kijelentésekben, gesztusokban és nyelvpolitikai döntésekben.

Csernicskó, miután megismertette az olvasót az ukrán nyelvpolitika alapvető tendenciáival, a negyedik fejezetben – Nyelvtörvények Ukrajnában (1989–2014) címmel (57–92. p.) – négy nyelvpolitikai dokumentum elemzését és meghatározott szempontok alapján történő összehasonlítását olvashatjuk. A dokumentumok a következők: az 1989-es nyelvtörvény (hatályos: 1989–2012), Ukrajna törvénye „A Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának ratifikálásáról” (hatályos 2003 óta), a 2012-es nyelvtörvény (hatályos 2012 óta), a Kravcsuk-féle nyelvtörvénytervezet. A négy dokumentum rövid elemzése után következik az összehasonlításuk, mely a következő szempontok alapján történik: a dokumentum milyen nyelvekre terjed ki, és hogyan határozza meg az ukrán és az orosz nyelv státuszát, valamint hogyan viszonyul a többi kisebbségi nyelvhez; hogyan határozza meg a kisebbségi nyelvek hivatali használatának feltételeit; hogyan szabályozza a kisebbségi nyelven folyó oktatást; megengedi-e a kisebbségi nyelvek szimbolikus helyeken való megjelenését. A szerző az összehasonlító elemzést nagyon szemléletes módon végzi. Mivel minden szöveges összevetést táblázatos összefoglalás követ, könnyedén követhetők az egyes dokumentumok közötti különbségek és hasonlóságok, így az összefüggések megértése is egyszerűbb. Az elemzéseket alátámasztó demográfiai mutatók pedig szintén táblázatos formában teszik áttekinthetővé a szöveget.

A Milyen nyelvpolitika lehet a megoldás Ukrajnában? című ötödik fejezetben (93–115. p.) a szerző a meglehetősen bonyolult ukrajnai állapotok és tendenciák felvázolása után megpróbálkozik azzal, hogy megoldást kínáljon a helyzet javítására. Az első alfejezet azt boncolgatja, hogy Ukrajnában vajon mennyire lehetséges a kétnyelvűség kodifikálása. A szerző, több hivatalosan is két- vagy többnyelvű állam (Finnország, Kanada, Svájc stb.) helyzetével összevetve az ukrán állapotokat, arra a következtetésre jut, hogy bár Ukrajna lakosságának nagy része két- vagy többnyelvű, a társadalomban működő szélsőséges ukránosítás és oroszosítás közötti váltakozás és egyéb részletesen kifejtett faktorok fényében Ukrajnában ez az opció jelenleg nem működhetne. Megfogalmaz azonban egy – általa utópisztikusnak nevezett – lehetőséget, mely azon alapszik, hogy nem tesz különbséget a többségi és kisebbségi nyelvhasználók jogai között, hanem a nyelvi jogokat általános emberi jogokként kezeli, melyek nem csak a kisebbségi nyelvhasználat kapcsán fogalmazódnak meg. „A fentebb javasolt »utópisztikus« modell sikeres működtetéséhez csupán következetesen kellene alkalmazni az ukrán alkotmány 10. cikkelyét: meg kell találni az egyensúlyt az államnyelv támogatása, valamint a kisebbségi nyelvek (köztük természetesen az orosz) védelme között.” (113. p.).

A szerző az utolsó, összefoglaló fejezetben még inkább kidomborítja a nyelvpolitikai döntések és a kialakult ukrán helyzet összefüggéseit. Rámutat arra, hogy mennyire veszélyes, ha a politikai hatalom képviselői saját státuszuk megszerzése és megőrzése szolgálatában tesznek nyelvpolitikai lépéseket, nem pedig a nyelvi egyensúly megteremtése az elsődleges szempont.

Csernicskó István könyve az ukrajnai nyelvpolitika és a háborús konfliktus kialakulásának összefüggéseit vizsgálva nagyon szisztematikus elemzéssel mutat rá arra, hogy a nyelvi kérdések elhanyagolása hogyan szolgálhat akár egy katonai konfliktus kirobbantásának ürügyéül. A szerző azonban nem elégszik meg a helyzet és az események leírásával, bizonyos összefüggések felvillantásával, megoldást is kínál, még ha ezt ő maga is utópisztikusnak nevezi Ukrajna szempontjából. A mű nagyon fontos olvasmány a 2013-tól napjainkig tartó ukrajnai események megértéséhez, mely nemcsak leírja a történéseket, hanem nyelvpolitikai összefüggésbe helyezve értelmezi is azokat.

 

Csanda Gábor–H. Nagy Péter (szerk.), A kontextus végtelensége. Tanulmánykötet Tőzsér Árpád 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Szlová­kiai Magyar Írók Társasága, 2015, 160 p.

Az Opus-könyvek sorozat – mely alapvetően az ugyane címen futó folyóirat extratartományaként határozza meg magát – ötödik darabja a korábbiakhoz képest bár szűkíteni látszik vizsgálati tárgyát, annak jellegzetességei révén mégis egy olyan életműre koncentrál, melynek elemzése csakis széles és flexibilis attitűddel bíró megközelítési horizont felől lehetséges, s mely a be­emelt analógiák és jelenségek, illetve ezek árnyalatai révén a végtelenig kiterjeszthető kontextust feltételez, s abban is csak minduntalan megújulóként hajlandó szituálni önmagát. A kontextus végtelenségének minden tanulmánya Tőzsér Árpád kimagasló munkáságának egy-egy szegmensére koncentrál, a sorozatban elsőként – de az előrejelzések szerint nem utolsóként – tárgyalva egy életművet; a széria első három darabja a szlovákiai magyar irodalom történetéről, helyzetéről és alakulásáról értekezett, a negyedik pedig a líra és megannyi tudományág kapcsolatát boncolgatta. Az ötödik darab alcíme hangsúlyt kölcsönöz a kvázi apropónak, ám az előszót jegyző társszerkesztő, Csanda Gábor azt írja, hogy „a kötet minden bizonnyal akkor is létrejött volna, ha Tőzsér Árpád történetesen 64 vagy 46 éves volna”. (7. p.), amit a direkt laudációk teljes hiánya – hacsak a költő alkotásairól kivétel nélkül elismerően szóló tanulmányok nem számítanak annak, ez esetben ugyanis valóban tisztelet-könyvről van szó – tovább erősít. „[A] széria érdeklődésének és vizsgálódásainak nem valamely szerző a tárgya, hanem mindenkor a szöveg. Másfelől a szerzők illusztris névsora (az illusztris szerzők névsora) is sejteti, hogy itt műközpontú irodalomtudományi dolgozatokkal lesz dolgunk.” (7. p.) Az alábbiakban egy szubjektív válogatás szellemében mutatjuk be részletesebben a tanulmánykötet némely dolgozatát, annak reményében, hogy e töredékek révén minél szélesebb olvasóközönséget sikerül nyernünk nemcsak a tőzséri lírának, hanem az amellett ajánlottan párhuzamosan olvasandó ötös számú Opus-könyvnek is.

Csehy Zoltán Változatok Sebestyénre című munkája Szent Sebestyén alakjának metamorfózisát, illetve „funkciójának” bővülését tekinti át a művészetek széles és egyszersmind egymásra ható skáláján, beleértve a festészetet, a filmművészetet és természetesen a költészetet is. A vizsgálódás apropója, hogy a szent nemcsak a kortárs pestis, az AIDS, hanem egyben a homoszexuálisok védnökévé és mártírjává is vált. Sebestyén történetének vázlatos áttekintése után a szerző körüljárja, hogy miként öltötte magára e maszkulin idea az apollói örök ifjúság feminin, fiútest-alakját. Jukio Misima, Guido Reni, Frederick Rolfe és Dunajcsik Mátyás munkáira egyaránt hatással volt a szent eme funkció­bővülése. D’Annunzio és Debussy művei aztán Sebestyén történetét, s vele „a férfiszépséget az ellenállhatatlan homoerotikus vágykeltés szolgálatába állította[k, s alkotásaikban a szent kínzói] vágyuk betölthetetlensége miatt végeznek vágyuk tárgyával”. (13. p.) Derek Jarman Sebastiane című filmjében a másság szépsége mint a homoszexuális sors allegóriája jelenik meg, Alfred Courmes és Rafaél Caudoro alkotásaiban pedig parodisztikus önreflexióvá válik. Csehy sok más alkotó mellett elsősorban Juhász Gyula, Berda József és Tőzsér Árpád témára írt költeményeit elemzi, ugyancsak művészetközi térben. Tőzsér glosszája körsémát ír le, s a mottó fel-felidézésével a homályból a fénybe jut el a megértéshez.

  1. Varga Péter „A papír partján” című írása elsősorban a teremtődés, illetve az archívum- és köztes-jelleg tapasztalata felől értelmezi Tőzsér alkotásait, melyeket egyszerre jellemez a tárgyias és hermetikus líra élménye, az önéletrajzi és irodalomtörténeti beszédmód, eredete pedig a népi avantgárd és az objektivizáló világ- és önleírás táján keresendő. A hosszú költői pályát végig jellemezte a líra változásaira való nyitottság, s egyfajta integráló jelleg is, megspékelve a folyamatos (ön)újraírással és önreflexiókkal, minduntalan táguló kontextusban helyezve el magát úgy, hogy az általa felvillantott teret és időt újratelíti a jelen tapasztalatával. „Kon­szenzus mutatkozik tehát abban, hogy a Tőzsér-líra múlthoz való viszonya nem az identikus idézhetőség horizontjában, hanem a jelenelvűség folyamatosságában és felfüggeszthetetlenségében létesül […, s] a mű által magába gyűjtött/ megalkotott világ szinekdochikusan tartalmazza a »történelmet«.” (37; 39–40. p.) A Tőzsér-líra megfigyelő „mittel”-pozícióját a múlt hozza létre, ahol az ellentétes perspektívák és többszörös bennefoglaltságon alapuló kapcsolatok egymás mellett vannak jelen, a hangsúly pedig a „lejegyző-archiváló folyamatra helyeződik, melynek a kimenetele nem kiszámítható” (43. p.), s nem is lezárt: a versarchívum folyamatosan új adatbázisokkal és tér-idő-hagyomány-ablakokkal bővül.

Németh Zoltán Párhuzamos líratörténések című tanulmánya Baka István és Tőzsér Árpád költészetének komparatív elemzését végzi el. A legnagyobb hatást mindkét alkotó korai munkáira Illyés népiessége és József Attila verseszménye gyakorolta, ám amíg a cirka tíz évvel korábban indító Tőzsér műveit még jellemzi az idill, Bakánál ennek már nyoma sincs – alkotásai fájdalmas ontológiai kérdések felől bomlanak ki. Baka művészetében a végsőkig stabil viszonyulási pont lesz az Isten-lét, míg költőtársánál ez szinte teljesen hiányzik, s ugyanez a helyzet a hazával és az országgal is. Tőzsérnél az utóbbiak helyett a szülőföld lesz a fontos, melynek a világegyetemmel alkotott összhangját hirdeti, s amíg ő a tárgyias-intellektuális versnyelv mellett tette le a voksát, szakítva a romantikus-tragizáló versfelfogással, Baka munkássága szempontjából utóbbi végig meghatározó maradt. Mind­kettejükre hat a kései modernség, a neoavantgárd szelleme azonban csak Tőzsért érinti meg. A posztmodern indentitás-átalakulása Bakánál legfeljebb a Sztyepan Pehotnij testamentuma kapcsán merülhet fel, noha a körülhatárolhatatlanság itt nem játéklehetőség, hanem mindig veszteség marad, míg Tőzsér kihasználja az abban rejlő lehetőségeket, például a Tanul­mányok költőportrékhoz címet viselő ciklusában, ahol „az imitáció, a karikatúra, a szimuláció és az interpretáció lehetőségeinek keveredése nyomán »eredeti« és »másolat« egymásra kopírozásának rendkívül gazdag technikáival szembes[ülünk.] (69. p.). Tőzsér itt tizenegy kortárs magyar költő bőrébe bújik… köztük Baka Istvánéba is.

Polgár Anikó Ovidius a polai amfiteátrumban fejlécű tanulmánya Tőzsér A polai amfieátrumban című költeményét elemzi, annak kulcsszavai – ezeket mi is kurzívval jelöljük – mentén, kimagaslóan olvasmányos, esszéisztikus nyelvezettel. A Zérus mint a történelem kezdőpontja jelenik meg Augustus uralkodása alatt, mely mint a király-kártyák lapjait kettészelő vonal, a homokóra dereka rémlik fel, aminek mentén múlt és jelen egymásra/ba hajtható, felcserélhető – az amfiteátrumban a skála mindkét oldaláról betör az idő… a jelenbe. A polai amfiteátrum – ma Horvátország – kelet és nyugat, Itália és Göröghon mezsgyéjén áll, mégis benne mindkettőben – hisz a Római Birodalom részét képezte –, akár a Homokóra nyaka, akár Kelet-Európa, akár Tőzsér-lírája, ahol bár a két oldalt képviselő gladiátor közül egy most győzelemre áll, nem tudni, melyik. Az amfiteátrum továbbá Isten szeme is, ami magába fordulva látja a múltat s jövőt, Ovidius megjelenésének mikéntje pedig a múlt variálhatóságával játszik el Polában, ahol „talán a történelem is megmásítható, visszafordítható”. (78. p.)

Benyovszky Krisztián Koktél és vignetta című, oknyomozónak is nevezhető tanulmánya az Hommage à E. A. P. című Tőzsér-költemény alkotóelemeinek ered a nyomába, értelemszerűen Edgar Allan Poe munkáiban kutakodva, nyelvében és kommentárjainak jellegében is idomulva a krimi elvárásaihoz. Benyovszky szerint „egy olyan alkotásról van szó, amelynek akadálytalan, élményszerű befogadása nem a lineáris, hanem inkább a ciklikus és spekulatív, különböző intertextusok bevonását latolgató olvasás gyakorlatához kötött”. (80. p.) A frappáns, esszéisztikus szöveg a vizuális és verbális összetevők kölcsönhatását kutatja: egy palackformára tördelt mondattörmelék-halmaz, s a flaska száján kipotyogó, SOS-t formáló s-ek és o-k azok, amit látunk. A palack mint alkoholizmus-szimbólum egyaránt felmerülhet Poe és karakterei kacsán, fontosabbak azonban a mondattöredékek, melyek éppúgy Poe szövegeiből származnak, s a tengeri hajózással és a veszélyeztetett, szenvedő emberrel kapcsolatosak. Az eredő szövegeket felkutatva Benyovszky azok motívumkutatását is elvégzi, s a palackformához rendelhető értelmezéseket – gondolatokat? – meghaladva kostatálja, hogy a vers „életrajzi, kritikatörténeti és szövegközi kontextusok bevonását követően válik csak jelentésessé”. (92. p.)

Keserű József előadása, a Szélmalom a skanzenben H. Nagy Péter Tőzsér-monográfia ötletének sarokköveit használva elemzi a Léggyökerek című kötetet, a különböző módon átírt versek változtatási irányát, azok bizonyos történetvariánsokra való visszavezethetőségét és a Tőzsér-életmű önreflexív s önértelmező retorikáját vizsgálva. A költemények folyamatos újraírásában a tökéletességre való törekvést, a végső értelmezés felfüggesztését és a kontextus kiterjesztését véli felfedezni. A léggyökerek nem a haza földjébe, de a láthatatlan hagyományba kapaszkodnak, ám „ez a hagyomány szóbeszédként, egyszerű pletykaként lepleződik le, s lényegében ez legitimálja újraértelmezését”. (105. p.) Itt az irónia önmagunkkal való kíméletlen szembesülés, a nyelv szavai mind valami lényegesre utaló metaforák, a közeg pedig egy bábeli könyvtár, ahol összezsugorodik, próbára tétetik a tudásunk. Jó filozófiai szövegként azonban „Tőzsér lírája nem kinyilatkoztatja az igazságot, de keresi. A legszebb példái ennek azok a versek, amelyek ugyanarra a kérdésre más-más válasszal szolgálnak”. (107. p.)

A kötet utolsó két dolgozata jelesen példázza, hogy milyen távlatokig juthatunk is el a Tőzsér-életmű tanulmányozása során. Vida Gergely Hogyan hamisítsunk identitást? című munkája a költő naplóinak tapasztalatát veti egybe Martin Scorsese A leleményes Hugojával, mely alkotások „a bennük működtetett identitáskonstrukciók miatt kerülhetnek egy lapra: az életrajziság bekódolásával nyíltan működtetik a hamisítás kettős dinamikáját, miközben érvényes narratívákat hoznak létre”. (136. p.) Tőzsér naplói kisesszék füzéreként is felfoghatók, melyek a költő világképének és habitusának megformálásához nyújtanak adalékokat, ám a naplóírás során történő újraélés egyszerre újraírás is. Az eredeti naplójegyzetek itt egy megszerkesztett kompozíciót alkotnak, a rendkívüli részletesség pedig látvánnyá alakítja a jelenetet. A lejegyzett töredékek részben ilyetén történő „feljavításuk” révén tesznek szert irodalmi értékre. Scorsese alkotása a szerzői és látványmozi „ideát” méltánytalan sorsra jutott úttörőjének, Georges Méliès-nek az életét meséli el… pontosabban annak egy olyan alternatíváját, mely sokkal kiérdemeltebb lett volna.

154. Nagy Péter Recepcióelemzés – neoavantgárd – történetiség fejlécű munkája a cím megannyi terminusát is felfejtve Tőzsér Juhász R. József van még szalámi! (intermediális szakácskönyv)ének elemzéséhez fűz kommentárokat, illetve gondolja tovább az abban felmerült lehetőségeket, a köztességre, a dekomponálás folyamatára, az intermediális látásmódra és még a legyekre is odafigyelve. Mint konstatálja, Juhász „kompozíció[jának] összetettségét tehát az adja, hogy a látvány a befogadói tekintetet olyan mediális közegbe helyezi, melyben eltörlődik az időbeni és a térbeli rögzítettség. Ebben a cirkulációban a szöveg- és képtöredékek felfejthetők ugyan, de identitásuk azonnal meg is kérdőjelezhető”. (154. p.)

A kontextus végtelensége Pécsi Györgyi1 és Németh Zoltán2 Tőzsér-monográfiái után kétségkívül méltó harmadikként helyezhető el a kortárs irodalom e jeles jelenségét értelmező munkáinak könyvespolcán, s elsősorban nem is (csak) azért, mert tanulmányai fontos kontextusok hozzárendelésével járulnak hozzá annak feltérképezéséhez, hanem „mert nem állnak meg annak határainál, hiszen nem is lehet: Tőzsér Árpád alkotásai ugyanis olyan tágas terekre nyílnak, melyek bejárása irodalomtörténeti és kultúratudományi szempontból a legnagyobb kihívások közé tartozik.” (fülszöveg). Az ötös számú Opus-könyv kétségkívül hű segítőtárs lesz ebben a vállalkozásban. Kellemes – és garantáltan tartalmas – olvasást kívánunk…


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102