Szemle archív

Illyés Gyula levele

Tihany, 1966. november

Kedves Barátom,

a New York-i PEN-tanácskozások befejező ülése után az egyetem aulájában egy európai íróküldöttség két tagja meghívott a követségükön rendezendő fogadásra. Eztválaszoltam:

– Egy olyan ország ünnepségére, amely a magyarokkal milliószámon mint kisebbrendűekkel bánik, magyar író nem teheti be a lábát.

Ez roppant kínos volt nekem. Vendéghívás: megbecsülés; arra nem ez a felelet. Azzal a két íróval előző héten egy híres amerikai drámaíró házában baráti vacsoránvettem részt; műveiket nem ismertem, de személyükjó ajánlólevél volt könyveikhez.Mondhatnám, testileg is meggyötört, mint mindig, a bennem lezajló indulat, éppazért tán, mert sikerült a külső megjelenését tökéletesen visszatartanom magam-ban. Ilyen néha napokig emészt.

Mégsem tehettem másként. Évek óta munkálok magamban egy filozófián. Papírra belőle hosszabb, de aztán mégsem publikált részletet csak egyszer vetettem, annak az ismeretlen parasztkatonának a felelősségéről, tehát nem a kapitánya, nema tábornoka, nem a császára felelősségéről, hanem személy szerint az övéről, akia maga korának legnagyobb parasztvédő lángelméjét mint egy vesztett csata civil menekülőjét lóhátról leszúrta.

Meddig hat le egy közösség felelőssége személy szerint a tagjaira? Jobban kiélezve; ha részese vagyok egy közösség által teremtett anyagi vagy erkölcsi előnyök-nek, milyen mértékben vonhatom ki magam e közösség esetleges erkölcsi hátrá-nyai, néven nevezve, bűneinek következményei alól?

Hogy még tisztább legyen a helyzet képe, helyezzük mintegy színpadi fénylövellőalá, drámai jelenetbe. A diplomatáknak megvan a maguk sajátos nyelvük és szere-pük a népek érintkezésében. De mit válaszoljunk mi, akiknek szintén megvan a ma-gunk nyelvünk és szerepünk, ha mosolygó arccal, pezsgőspohárral kezében hozzánklép valaki, s barátságát kínálja, épp azért koccintva még kedvesebb mosollyal, merthisz ő egy olyan közösség kiváltságosa – ha nem képviselője -, melyet súlyosan el-marasztal világszerte minden erkölcs egy olyan közösség elleni vétekben, amelynekviszont én vagyok valamiféle képviselője? A válaszmosoly, a visszakoccintás augu-rok örvendezése lenne. No de azt mégsem, kétezer év kereszténység után. No de annál mégis többetkell adnunk magunkra kétszáz évvel Kant után.

Még csak a befejezést írom ide. Ahogy ilyenkor az idegfeszültség diktálja, a kel-leténél is bővebben kértem elnézést: lesújtana, ha akár őket, akár a követ urat sze-mélyében megszomorftottam volna. Megértették, mosolyuk ezúttal valóban elné-zést fejezett ki. Az egyik olyan arcot viselt, aminőt Észak-Olaszországban látni, a másik, aminőt Szicíliában. Az utóbbi búcsúzóul még nevetett is ezzel:

– Chauviniste, va!

Vagyis magyarul körülbelül: Nézd, a sovinisztáját!

Mit szoktak tenni a bölcsek? Két karom széttárva bűnbánóan meghajoltam, demosollyal szintén.

Elhallgattam ugyanis az indokolást. Azt (amit ott a forgatagban hosszas lett volna kifejtenem), hogy én a humanizmusnak világéletemben csak egy fajtát ismertemel: a tevőlegest – az „aktív”-at; a következményeket kívánót és szülőt. A másiktól,a passzívtól, amely csak lamentációt és papolást terjeszt, elsősorban írói voltomban idegenkedem. Szívem mélyén tehát viselkedésemet általános érvényűnek éreztem minden írástudó számára. Hisz erre épp ők – a legfőbb szókimondók szoktat-tak rá. Azokat a tán szokatlanul érdes szavakat tehát én a mi Petőfink és Adynk ha-tása alatt ejtettem ki. De Walt Whitman vagy Romáin Rolland sugallatára is. Hajda-ni szürrealista eszmetársaim, Crevel, Breton, Aragon elvterrorja alatt; nekik – és ifjúságomnak – nem tudok számot adni, ha másképp viselkedem.

E jelenet kínossága nyilallt belém, amidőn a budapesti költői napok záróértekezlete után Ctibor Stítnicky ajkáról csaknem szó szerint azt hallottam, amit a New York-i konferencia végén; meghívott a csehszlovák nagykövet úr nevében a követségenharmadnap adandó fogadásra.

Két napig gondolkodhattam volna, elmenjek-e. Tíz okom is adódott a szíveslátásudvarias elhárítására; Tihanyba készültünk, francia barátainkkal.

Elmentem a fogadásra, ha megkésve is: más teendőt elhanyagolva. Holott lettvolna belső okom is, hogy – ne kelljen próbára tennem idegzetünknek azt a részét, amit valaha egyszerűbben lelkiismeretnek hívtak.

Csehszlovákia területén engem megaláztak. Rám szóltak, ott is, hogy ne beszél-jek az anyanyelvemen. Ilyen szavakkal rápirítottak a társaságomban levő nőre, a fe-leségemre is anélkül, hogy módom lett volna őt megvédenem. Tudtomra adták te-hát, nem is egyszer, hogy nem látnak szívesen. Mivel ezt olyan városban, illetveolyan tartományban közölték velünk, ahol mondhatnám mindenki az általunk hasz-nált nyelvet beszélte, a magyart, arra kellett következtetnem, abból a városból, il-letve tartományból mindenkit a saját otthona elhagyására késztettek. Ez zavarba ej-tett, annál erősebben, mert az utcákon mindenütt föliratok voltak, a humanizmusfelső fokának, a szocializmusnak szent varázsmondataival; igaz, hogy nem a lakos-ság anyanyelvén.

Itt mondom el, miért is fogadtam el a meghívást.

Az első ok, hogy a gesztus, amellyel egy házigazda az otthonát kitárta előttem,az itt Budapesten történt. Itt magam is házigazda vagyok. Vendéglátója azoknak acsehszlovák íróknak, akik engedve hívásunknak, otthonunkat, Magyarországot meg-tisztelték. Részükről nemcsak hogy bántalom nem ért, hanem olyan európai magatartást tapasztalhattam, amely az eszmei egyetértésen túl az érzelmi egyetértéshez, a barátságoz vezethetett.

Nem ők voltak az elsők. Tán később elmondom azt is, mi volt az előzménye, hogy Nezvallal egykor a protokollszeru bemutatkozás után néhány órára úgy fogtunk kezet, hogy nemcsak a kettőnk szemébe kívánkozott nedvesség, hanem úgy éreztem,a körülöttünk állókéba is.

Volt más ilyen érzelmi okom is. Említsem csak a legmélyebb gyökérzetüket.

Hrúz Máriának, Petőfi édesanyjának alakja nekem különösképpen kedves. Sokatfoglalkoztam vele. Csetepatéim is voltak miatta; meg kellett védenem. Amiatt, hogya magyart erős szlovákos kiejtéssel beszélte, lévén anyanyelve ez a nyelv. Ezt atényt irodalomtörténetünk egy része eladdig zavartan kezelte. Petőfi Sándor, anya-nyelvünk legnagyobb költője, az anyanyelvét nem az anyjától sajátította el oly töké-letesre, ezt az üres árkot nem tudták átlépni, nem tudtak háromig számolni. Akiértaz ember szívósan harcol, azt szívósan megszereti, személyt, ügyet egyaránt. S vágyik mindjobban megismerni is. Még a két háború közt vincellért kellett fogadnunk.A családot egy szlovák házaspárra beszéltem rá, noha nem ismertem őket; ajánló-levelük a nyelvük volt. Örömmel hallgattam. Midőn megtudtam, hogy a szlovák azösszes szláv nyelvnek afféle alapnyelve: nyelvtant vettem, hogy megtanuljam.

Mi vezetett még a Népstadion úti épületbe?

Az a reménység – már-már szándék -, hogy tán szót ejthetek mindarról, amit eddig elmondtam s még mondani fogok. írók írókkal árnyalatosabban tudnak beszélni, mint politikusokkal és közgazdászok közgazdászokkal. Könnyebben is. Nem húz-za őket, nincs rajtuk a napi teendő súlya. Bár felelősségé néha kétszeresen.

A kaput átlépve tudatosult bennem még egy biztató, szelídítő erő. Anton Strakanemes alakjának emléke. Ezt Magyarországon vers is halhatatlanítja: Szabó Lőrincé. Éppily halhatatlan mondatok illetik emlékét József Attila élettörténetében. Bará-ti szolgálatot tett nekik hivatalos minőségében is; igazi attaché volt, szívvel is kö-tött és kötő. A harmincas évek eleje táján a magyar költők közül ki tudta válogatninem a legismertebbeket; baráti vendéglátásával két nagy terv megvalósítására kér-te együttműködésüket; csehszlovák költők magyar nyelvű antológiájára és magyarköltők cseh-szlovák nyelvű versgyűjteményére. Az előbbi hamarosan meg is való-sult. A másik máig sem.

A teremben csupa írót találtam, vegyesen magyart és csehszlovákot, sőt csehszlo-vákiai magyart. Más-más nyelven, de egyaránt a szó mestereit. Ez megerősített abban, hogy ha valahol, itt szót tudunk érteni az úgynevezett kényes kérdésekben is. Ráadásul ezek az írók költők voltak. Ez azt jelenti, hogy a szó és a valóság még fegyelmezettebb összeegyeztetői s formálói. Mert köddel természetesen csak a rosszköltők táplálkoznak, illetve táplálják produkciójuk balga ámulóit.

Mert hisz abba, hogy játszanunk is kell a szavakkal, beletartozik, hogy a sza-vunkkal, a sajátunkkal nem játszhatunk. Kossuth nagy mondata, hogy a politika azegzigenciák tudománya, fölmenti a napi politikust, ha jövőre nem azt állja, amit tavaly állt. Ilyenféle váltás után a költő leszerelheti, mert legfeljebb bakancsszíj kéntértékesítheti szent lantja híres idegeit. A költők, akiket a teremben láttam – mintegy a ráadás ráadásául -, mind líriku-sok voltak. A kifejezendő valóságnak tehát nem is szókovácsai, hanem afféle aranymívesei. Bizonyos voltam, hogy köztük, az árnyalat értői közt, egyenest a lényegbe vághatok.

*

Nem hiszem, hogy a hangnemre, amelyet megütöttem, az első alkalommal, a legjobb szó a kötözködés. Stítnickynek munkásságát, de személyét is hosszú évek ótaismerem s becsülöm. Ugyanígy Ján Smrekét. Forbáthtal a Ma emigrációs korszakaóta vagyok baráti kapcsolatban. Van egy hangnem, mikor kínos-keserves ellentéte-ket olyanok próbálnak megbeszélni, akik alapjában valahol egyetértenek. Akik tehátszinte szégyenlik, hogy erre kényszerülnek. Akik azt a szégyenkezést ösztönösentréfával leplezik.

Ősi tapasztalat: a nagyon-nagyon nehéz emelnivalóhoz mosolyogva állj oda. Atragikusan nehézhez mintha semmibe vennéd, oly könnyeden. így egyrészt eltávolítod körödből a nagyképűt, a sutakezűt; az egyszerűekben és jóhiszeműekben vi-szont fölébreszted: van a megoldásra mégis remény. Ami aztán rád magadra is visz-szasugárzik.

Jó levegőt teremtesz a munkára, az együttműködésre. Még akkor is, ha ez -lehetetlennek látszik.

Azért beszéltem – nem kötekedve, hanem baráti vitát kínálva -, mert a könnyedhanggal mázsás érveket akartam az asztalra tenni, először az volt a számon: – egynép érdekében. Minden nép egyetértése érdekében.

Ezeknek az érveknek csak egy részét mondtam el. Valamennyire itt sincs terem.Azt írom itt le, amit még ott mondtam volna el. Leveled jó alap, hogy logikai rendbetegyem őket, akár tanári fegyelmezettséggel. Nagyra becsülöm a fegyelmet, ezt isazért, mert költő vagyok. Fegyelem nélkül semmiféle szenvedély nem kaphat formát, nem lehet köztulajdon.

*

A fegyelmezetten kimondandó kezdő tétel, hogy a magyarság anyanyelve körülbelülfél százada izzóan sütő gyűlölet pántjában él. Ez a pánt nem zár mindenütt, van ki-hagyása; messziről látszik csak gyűrűnek. Nem széles, nem tengerszerű. Főleg nemegyforma vastagságú, s főleg mostanában nem: van, ahol ötszáz kilométer, de van,ahol csak ötven. Krakkóban, Varsóban bemutatkozásunk után ölelésre, meleg kéz-fogásra mozdul felénk a kar, arra Moszkvában, Kijevben is, Ljubljanában is, de Olaszországban, már Franciaországban is. Még a hűvös angolok is megtoldják egyhalvány nyomással a szokásos parolát. Grúziában, Örményországban rögtön ráadáspoharat töltet a rejtelmes – mert odáig miképp is elhatott? – együttérzés. Nem em-lítem a finneket s más nyelvrokonainkat, ahogy azokat a népeket sem, melyek azértrokonszenveznek velünk, mert nyelvük éppoly rokontalan, akár a mienk.

Egyforma a gyűrű izzása sem volt mindig. Változásaiból, ahogy a rózsaszínt, a bíbort és a fehéret cseréli – következtethetünk nemcsak erejére, hanem útjára, sőteredetére; ahogy a villanyéra a fonál és a drót színeződéséből.

Az utóbbi években legalább tízszer kezdtem már új bekezdést – új gondolat beiktatását – azzal, hogy századunkat is elöntötte egy pestis: a közösségi intoleranciasoktünetű, de egy eredetű forróláza. Teret épp az tárt minden pusztítást fölülmúlódühöngésivei, hogy azt hittük: ismerjük, fölkészültünk rá, tudjuk az orvosságát. A XIX. századnak épp a legjobbjai vallották: a nemzeti vetélkedés – az akkori tünet -önmagától megszűnhet a gazdasági vetélkedés, a gazdasági ellentétek – főleg azosztályellentétek- megszűntével. Nyilván ez hatott még azokra is, akik a hitlerizmusméreggyökereinek kitépésétől várták ezeknek a gyökereknek az elhalását is. Méltólehet tehát a döbbenet a jelenség láttán, hogy ezekből a gyökerekből milyen csalánerdő ütötte föl fejét egész Európában; az egész világon. Azaz méltó lehetne, haszembenéznénk vele. A téboly, a „meg nem gondolt gondolat”, amelyet a világ a század első felében az antiszemitizmus-jelenség elnevezéssel vont górcső alá, ma megnevezetlenül, rejtetten terjed és fertőz, túlcsapva rég a közelmúlt üldözöttjein. Mintha egy pokoli étvágy kevesellné a vért és könnyet, amit eddig szürcsölt; mintha mindaz csak kóstoló, csak szoktató lett volna. Nem lehet fölsorolni, hányféle szóval és indokkal, néha igen logikus, sőt tudományos indokkal – követel kielégítést.

A ragály tünetét mi még mindig a nemzeti sértettség címkéjével osztályozzuk.Anyanyelvünk, a magyar, azért kelt ingerültséget némely körülöttünk élő nép fiaiban,az a bizonyos gyűrű azért izzik fél százada egyre hevesebben körülöttünk, mert valaha a magyar anyanyelvűek is sértően viselkedtek e népekkel szemben. Nemzetiiskoláikat és műveltségi szervezeteiket a múlt század végén bezárták, folytatása-ként annak, hogy e nemzeteket évszázadok alatt elnyomták.

Ezt az indoklást én soványnak tartom. Bár így volna. Akkor – megkövetéssel, jóvátétellel – túljuthatnánk a bajon. Szerintem a baj fészke mélyebb.

Ezt szeretném óvatosan kibontani, eddigi vitatársaink szeme előtt. Segítségükre szá-mítva, indulatuk helyett; ezt magam is félreteszem. Egy közös operációra hívnám őket.

Mindazt, amire ott, a csehszlovák, illetve csehszlovákiai írók baráti válaszai kö-zepette csak megindultam, azt szeretném most elmélyíteni, nagyobb kör észrevételeire számítva. A nacionalizmus Duna-völgyi fekélyeit kell fölvágnunk.

*

Az 1789-es forradalom kitörésének évében Franciaország lakosságának csaknemfele – pontosan 45 százaléka – nem a franciát vallotta anyanyelvéül. Hanem a bretont, a baszkot, a katalánt, az oc nyelv különféle változatait.

A francia forradalom is rendet akart; újfélét, tökéleteset. Egységesítette az or-szágban dívó sokféle mértékrendszert. A pénzt, a vámot, a bíráskodást, az adót, aközigazgatást.

Az utóbbi érdekében – vagyis a haladás szolgálatában – akarta egységesíteni anyelvet is. Ez különben a latin lehanyatlása óta általános államgond volt. II. Józsefis bevette gyorsfőzetű programjába.

A történetírás a nacionalizmust ettől az időtől számítja. Nem kétséges, hogy eza nacionalizmus más volt, mint amit ma értünk e szón. A francia forradalmárok nema francia nyelv erősítésére, nem valamiféle fölmagasztalására akarták az egysége-sítést. Ilyen eszükbe sem juthatott. A francia nyelv akkor állt kiteljesedése csúcsán;numerikusán is a legelterjedtebb európai nyelv volt. Ez volt Európa minden országá-ban nemcsak a nemzetek közti érintkezés, hanem a szellemi, a társadalmi érintke-zés nyelve is. Erősítette ezt a francia irodalomnak az a – különösen erős – sajátos-sága, hogy az – ellentétben sok más népek irodalmával – nem egy országnyi közös-séget vélt szolgálni már kezdettől fogva, hanem magát az egész emberiséget.

Az egy állam – egy nyelv gondolatával a francia forradalmárok tehát nemcsakhogy nem akarták a nem franciául beszélőket megkisebbíteni, valamitől megfosztani, hanem éppenséggel megerősíteni akarták, meggazdagítani azzal, hogy egy világügyet szolgáló nyelv részeseivé teszik őket.

Ez az alapjában haladó szándék fordul visszájára később másutt is.

A Duna völgyében a XIX. század folyamán.

Sajátosan nemzeti – „nemzetiségi”, „kisebbségi” – elnyomásról eladdig nem le-het beszélni. A magyar államiság 1526-ban megdőlt, a Duna völgyében ténylegesenBécs vagy Konstantinápoly uralkodott. A diéták s főiskolák nyelve latin, a templomszószékén s az iskolában az a nyelv folyik, amit a falu ért. Mint mindenütt Európában, az egy állam – egy nyelv hiedelme s vele a nemzeti nyelvek kérdése voltaképpen az állam eszméjének megerősödésével jelentkezik. Nálunk ugyancsak egy szépkornak – a reformkornak – a haladó törekvéseivel.

A Habsburg-uralom óta olyan önálló magyar államiság, mely az egész országrakiterjedt, még az 1848-as forradalom alatt sem volt. Az országot hadak járták, őkszabták a törvényt. Az osztrák vérbírák megfogalmazásai (és ítéletei) szerint a Kossuth-Petőfi ösztönzésére kitört forradalom útján a magyar nyelvű lakossághoz az ittélő más nyelvűek-szokásúak közül csak kettő csatlakozott: a svábok és a „mózeshitűek”. Akik nagy tömegükben magyarul nem is tudtak.

A többit a vezetőik mind a Habsburgok oldalán a német nyelvűek oldalára vitték.

Ezek, akár nálunk, az úgynevezett kiművelt emberek sorából kerültek ki; azoké-ból, akik igényt tartottak, hogy népük életében olyan szerephez jussanak, mint Nyugaton a polgárság fiai.

Akár nálunk Petőfiék: hazát, nemzetet akartak teremteni.

A hitük és érdekük kettős izzásában.

A romantika korában.

Alig volt kor, mely a múltat oly hamisan – oly regényesen – ábrázolta volna, minta romantika. Épp azért, mert a jövő szemlélete volt. Rögtön visszatérek rá, mint közös kínjaink egyik fő kútforrására. De menjünk csak előbb végig az úton.

Haynauék tébolyult aradi, pesti vérengzése után megint nincs magyar állam, ma-gyar akarat. Bécs inkább a hű „nemzetiségeknek” kedvez, mintsem a rebelliseknek.

A kiegyezéssel – 1867-től kezdődik voltaképpen a keserű korszak. Ez kerekenszámítva ötven évig tartott. Ez volt a bűnök, a csalások nagy ideje. A harácskapitalizmusnak és a korbács-feudalizmusnak az a szent uniója (az Alpok és az Ural, az Északi- és a Fekete-tenger között), amelyet ma mi, magyarok egy nagy szellemi segy még nagyobb irodalmi mozgalom tiltakozásaiból és harcaiból ismerünk. Ennekegyik vára a Huszadik Század volt, a másik a Nyugat. De nézzük csak ezt a korszakot is regényességmentesen, szigorúan történelmileg.

Meghökkenve figyeltél fel, amikor megemlítettem a szlovákoknak ma is élő ellenszenvét 1874-75-tel, a három szlovák tanítási nyelvű középiskola s a Matica bezárásával kapcsolatban. Fölfigyelésemben nem meghökkenés volt, mert hisz ismertem a szégyenletes tényt; hanem fájdalom, mert ismertem a hátteret is.

Azok az iskolabezáró és egyéb intézkedések, melyek úgy elmérgesítették a már 1848-tól fogva elromlott szlovák-magyar viszonyt, Trefort Ágoston kultuszminisztersége alatt keletkeztek.

Trefort Ágoston a magyar demokrata: a „reform” mozgalom egyik értékes, tehet-séges alakja. Harmincévesen a 48-as Batthyány-kormányban már államtitkár. Aztán emigrál. Nyugat-Európát tanulmányozza, minden gondja, hogy Magyarországot Nyugat-Európa szintjére emelje. Mint neve is mutatja: francia eredet. Őseinek hazája apéldaképe.

A fájdalmas fonákság, hogy épp a jakobinusok egy állam – egy nyelv eszméje lebeg előtte, egész minisztersége alatt: 1872-től 1888-ig. Ő készítette a törvényt 1879-ben a magyar nyelv kötelező elemi iskolai oktatásáról, amely oly ellenhatástkeltett, főleg a vallásos oktatás köreiben. Aztán bevezettette, 1833-ban, a németnyelv kötelező középiskolai oktatását. Ez ellen a magyar ultrák indultak föl. Nem hiszem hát, hogy elnyomni, megsemmisíteni akart. Központosítani, szerencsétlenül.

Mesteréül Eötvöst vallotta, ezt a másik nagy „nyugatos”-t. A kiegyezés első kul-tuszminisztere ő volt. Ő, aki – ugyancsak emigrációban írt lángelméjű, nálunk kellően ez eddig csak egy lírai költő által rangjelzett művében, A tizenkilencedik századuralkodó eszméinek befolyása az álladalomra címűben – a jövő irányító eszméikénta szabadságot, az egyenlőséget és a nemzetiséget taglalja, Tocqueville magaslatán! De suta egy helyzet volna, ha ezeknek a liberális nagyuraknak én bizonygatnám ajóhiszeműségét, aki osztályukat egy életen át lőttem, az elnyomottak, a megalázot-tak oldaláról. Rendőrtisztek, szolgabírák arcpirító dolgokat követtek el, mentségethaló porukban sem kaphatnak. Noha ezek a magyar nyelvű lakosságot sem kezel-ték másként, még a sortüzet is beleértve, mint a más nyelvűt. Európa sajtója méltán háborodott föl azon a külön sérelmen, amit a szlovákok, a románok, a horvátok anyanyelvük miatt szenvedtek. Ez a korszak kereken számítva 1890-től 1914-ig tartott, huszonöt évig tehát. De tegyük mégis hozzá, hogy nemcsak a Huszadik Századés a Nyugat, a Jászi Oszkár és Ady Endre vezette tábor állandó elszánt harca, szívből kelt fölháborodása közepette; szemben állt ezzel bizonyos fokig még a liberális-nak nem mondható testület: a klérus is. A magyar katolikus egyház e korszakána nagy hercegprímása: Csernoch, majd utódja, Serédi – az egykori Szaplucsek – csak szlovákos hangsúllyal, hibásan beszélt magyarul. Huszonöt évre szűkül tehát az azidő, melynek mágnások elkövette baklövéseit és bűneit lám ma a szocializmus hívei is keserülik.

E bűnöket, tekintet nélkül rugóikra, mind föl kell fednünk, szigorú pontosságga llajstromba kell vennünk. Élére kell tennünk annak a listának, melyre a Duna völgyében azóta elkövetett hasonló baklövéseket és bűnöket tartozunk éppoly szigorú pontossággal fölsorolnunk, illetve kivizsgálnunk, mert hisz ezek mondhatni egyáltalán nem kerültek az európai tudatba, vagy csak célzatosan, mint például a „demokrata” Benesék alatt kétszázötvenezer magyar földmíves vagonba tereléséről és deportálásáról készült dokumentumfilmek; e tudományosan tárgyilagos listák összeadási vonalának meghúzása után kezdhetjük a voltaképpeni számvetést.

De hol húzhatjuk meg – milyen időpontnál – ez az összegezési vonalat?

S meddig mehetünk vissza a számolásban? A történelmi valóságot természete-sen élesen el kell választanunk a legendától és a szenvedély szülte hiedelmektől.Nem azért, hogy az utóbbiakat egyszerűen félredobjuk. Azokat külön kell vizsgálat alá vennünk; az egyiket az irodalomtörténet, a másikat a lélektan kínálta eszközökkel.

*

Point de repérenek – tájolási pontnak – fogadván el, hogy a mai értelmű naciona-lizmus a francia forradalom idejétől számítható, nagy óvatossággal kell értelmeznünk az ezt megelőző nemzetiségi, illetve anyanyelvi sérelmeket. Az elnyomhatót akkor is elnyomták, a gyengét akkor is pontosan a gyengesége arányában gyötörték. De elsősorban osztályhelyzeti és vallási tekintetből. A történelem arról vall, hogysem a jobbágyi rendbe való leszorításnál, sem a nemesibe való fölemelésnél anya-nyelvi rosta nem volt. Főuraink jelentékeny része eredetileg idegen nevű: későbbmagyarosodott el. Magyar eredetű nemesi családok ezerszám vették át a szlovákvagy román nyelvet. Mai, illetve XIX. századi sérelmet visszavetíteni mondjuk a XVI.századba, veszélyes fényvisszaverődést okoz, mégpedig úgy, mint a ködben haladógépkocsik reflektorai: minél erősebb a fény, annál rosszabb a látáslehetőség.

Magyar diák csak felső egyetemi fokon hökken rá – ha egyáltalán van ilyenre ér-zékenysége -, hogy első „nemzeti” királyunk, Szapolyai János családjában, környe-zetében nem magyarul beszéltek. Nem Ulászlóéban, Ferdinándéban sem. A magyarállamiság a XVI. században bukik el; ez azzal kezdődik, hogy népünk legnagyobb forradalmát véresen leverik, még véresebben megtorolják.

Nacionalista izgatásra roppant hálás jelenet volna Dózsának és társainak már-tírumát úgy ábrázolni, hogy vastrónra és karóba húzó kínzóik őket, a magyarul jajon-gókat, idegen szavakkal átkozzák és gúnyolják. Ilyen jelenet nincs irodalmunkban.Hasonló volt a szavak érintkezése kuruc hőseink, majd 48-as mártírjaink kivégzéseés halára kínzatása során. Megaláztatásunk e külön körülményéről sincs irodalmiemlék. Holott szenvedélyben nem volt hiány. Mindennek elmondtuk Szapolyait, az-az Zápolyát, Dózsa megkínzóját, mert elmondhattuk ezt a homoszexuális, szadistatolvajt, el a bárgyú Ulászlót is; Caraffát, Bástát, Windischgrátzet, de bűneik között,sőt bűneik okai között sosem emlegettük azt, hogy más nyelvűek voltak; holott Záp-olyát például kortársai „tót király”-nak hívták (a tót akkor jobbadán délszlávot jelent-vén), de nem gúnyból, nem megrovásul.

A haza fogalma persze megvolt; de nem kell tán messzebb visszamennünk, hogya „nemzet” fogalma, mint mindenütt, a magyar államban is ekkor ezzel párosult ésnem az anyanyelvvel.

Óriási bizonyítékunk van. Irodalmunk – népköltészetünk csakúgy, mint műkölté-szetünk – fölmutat más népre vágó műveket: tatárra, törökre, németre; „hazán” kívülire. Nincs egyetlen szlovák- vagy román- vagy délszlávellenes népmesénk vagynépdalunk. Ilyet írott irodalmunk nem ismer. Melegen szívünkbe ágyazta viszont enépeknek nemegy alakját Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Krúdy, hogy itt is csak a lis-ta elejét mondjam.

Mi hát mégis az „ok”? Hova merítsük kezünket, milyen mélységbe, hogy megleljük a gyökeret, melyet ekként valójában csak szörnyű hatásából ismerünk?

Más anyagba kell, hitem szerint, nyúlnunk, mint a történelmi tények. Tények ezek is, bármily bajos – áttételes – a megragadásuk.

*

Nem hiszem, hogy a történelemkönyveket olyan mértékben át kellene írni, amire aszázad nagy lélektani talajtárásainak eredménye már-már a történészeknek is kedvet ad. Bele tudnék kapcsolódni egy olyan munkacsoportba, amely múltunk föltárá-sához oda venné a sok közé akár egy Jung, egy Léwi-Brühl szellemi szárszámait is.Figyelemmel hallgatnám a szociológiával érintkező lélektan tanácsait. Aztán a primitív népek és társadalmak, majd a primitív hiedelmekbe és szenvedélyekbe eső mo-dern népek és társadalmak tudatvizsgálóinak észrevételeit. Nem ok nélkül említet-tem az antiszemitizmusnak mint közvetlen – vagy akár közvetett – pszichés tünet-nek fölfogását. Valóban, archetípus a népek képzeletében az aranykor és annak elvesztése, azédenkert és az abból való kiűzetés, de még a „bon sauvage” is, akit az újonjöttmegront.

Mennyi tinta folyt vajon történésztollakból arról, hogy a Duna-völgy máig fent ma-radt népei közül melyik volt itt előbb? Bizonyos, hogy jóval kevesebb folyik, ha márakkor világos az, ami ma: a lelki mély okon semmit nem változtat, akárki volt is azelső. Ezen az alapon ugyanis egyőnk se tessékelheti ki erről a területről – de akár-csak egy faluból sem – a másikat, mert hisz, ha ez érvényes érv: minden jenkinekel kellene hagynia Amerikát egyetlen indián kiutasító ujjmutatasara.

Nagy Károly 796-ban, tehát pontosan száz évvel a magyarok megjelenése előttdöntötte meg a keletről betört avarok akkor már harmadszáz éves birodalmát. Fiainak, Jámbor Lajosnak utolsó éveiben – 835-ben – történt, hogy a morva Mojmirmegverte a nyitrai szlovén Pribinát, s népének egy részével délre, Pannóniába nyom-ta; szívós és nagy távlatú munka árán ez 860 körül készült el népe, a szlovének újtelepülésének megszervezésével. Tehát huszonöt évvel Árpád föltűnése előtt; ez,mint tudjuk, bajor, szlovén, frank szövetségben ütközött meg a morva Szvatoplukkal, mivel az 890-ben legyőzvén a cseheket, királyi hatalomra tört a né-met Arnalffal szemben… Mindezt az adatot nem a történelem, hanem az idegbaj szakértőinek figyelmébe ajánlva sorolom föl. Ez volt a Dunavölgyi édenkert, ezt ron-tották szét azok a pokolból jött ördögök; akik mellesleg – hogy most már igazán kézen állva járjuk ezt az elsőbbségi leszármazástant – az avarok, sőt azok nagy elő-dei, a hunok örököseiként emlegettek. Emlegettetnek ma is. Még Krleza is mongo-loknak hív bennünket.

*

A modern józan ész keserű humorral tolná félre mindezt, vagyis ennek a patologikus vetélkedésnek egyéb mását, ha nem találna benne, épp ebben, vigasztaló ele-met is. Ezeket a sorokat Tihanyban írom, a Balaton partján. Ezek szláv szavak; nema szlovákok, hanem szlovének egykori szavai. Az nyilván az én őseim falujának,Ozorának is a neve. Művelődésünk és új állami életünk szláv szavait tőlük vettük át,a szalonnát éppúgy, mint a királyt. Emiatt én semmiféle versengésben, főleg ala-csonyabbrendűségben nem érzem magam. Őszinte hálát és szeretetet érzek eziránt a ma is magas műveltségű, kitűnő nemzet iránt. Amellyel, mellesleg népem-nek sem volt soha, semmiféle ellenérzése. De nekik sem velünk. Mátyás királyunk-ról szóló népi történeteket az ő folklóruk őrzi leghívebben. A jelek azt mutatják, hogyelső találkozásunkkor már összebarátkoztunk, összeölelkeztünk. A jelek épp ezek a Tihany- és Ozora-szerű idegen szavak. Nincs belőlük sok; helységeink óriás többsé-ge magyar nevű, magyar alapítású. Ennek magyarázata, hogy a Tisza-Duna-köz elad-dig lakatlan volt. A honfoglalást közvetlen megelőző években Reginó is, Nagy Alfrédangol király is ezt a területet avar, illetve pannon „pusztaság”-nak nevezi. Az ősökadta név nem azért marad meg a településeken és hegyeken, mert azokat tábláraírva rájuk tűzték. Hanem mert szájról szájra szánhattak; úgy pedig, hogy azok a szá-jak mosolyt és csókot – szerelmes és szülői csókot is – váltottak. E szerint őseinkbékén összefértek egymással. Bölcsebbek voltak, mint mi.

A magyarok 950 körül készültek el a be- és elrendezkedéssel a területen, amely-hez most már igazán bajos megállapítani, kinek is van több joga. Merő érdekesség-ből jegyezhetjük meg, hogy a mai Bécs környékén Huba és Léi törzse vert szállást. Föltehetően ott sem úgy, ahogy a hajdani – és nagyon is újabb kori – legendák ábrázolják őket. Mai képzeletünk a népvándorlás nomád nemzeteinek életét és mű-veltségi fokát a ma is nomadizáló népektől, a cigányoktól, a tuaregektől veszi a pél-dát. Ez tán a legtörténetietlenebb lázkép. Ötven évvel a megállapodás után az angol király magyar lányt vesz el, a magyar király bajor királylányt; már Arnulfnak má-sodik felesége is valószínűleg magyar nő. Ezek a nomádok nem lukas üstökkel vo-nultak be a faluvégekhez; már ahol volt falu.

*

Van értelme ennek a szobortörölgetésnek? Hisz föltehető, hogy ez a szoborkép, bár-mi fröcskölte is, már mégsem mumus; a jobbak szemében legalább. A modern el-méből, ha más nem, a szkepszise, kisodor efféle valóban csak pszichoterápiára tartozó elfogultságot.

Kintről való rangos írói ábrázolás népünk jelleméről alig van. Ilyet tudtommal aGide-Valéry-Claudel fényében fürdő Nouvelle Revue Frangaise közölt első oldalaina kor egyik legélesebbnek tartott kritikai elméjétől, a már első könyvével, a Précisde décompositionna\ országos, majd a Syllogisme de l’amertume-ma\ világismert-ségre jutott Emil M. Ciorantól.

A munkájával való foglalkozás problémánkat nemcsak szellemileg, hanem földrajzilag is kiterjeszti.

Emil M. Cioran 1957-ben közölt hosszú fejtegetésének rövid summája az, hogya magyar született elnyomó nép; gyakori szabadságharcának oka, hogy épp mert olyádáz elnyomó, azért nem bírja, hogy mások őt elnyomják. Ezt a tételt a villogó, mély-reható stílusról ismert író, aki Histoire et Utopie c. munkájáért nyomós irodalmi díjat is nyert, nem érvekkel, hanem emlékekkel támogatja. Koronatanúként vall; ro-mán neveltetés után lett a franciák közül is kiemelkedően igazi párisi: Erdélybenszületett, amikor az még magyar volt. Ő maga egy falu román szellemi vezetőjéneka fia. Gyermekkorának mumusa a magyar csendőr. Lorsque de lóin j’ en apercera-is un, j’ étais pris de panique et me mettais a fuir: c’était l’étranger, l’ennemi; haír,c’était le haír. A cause de lui, j’ abhorrais tous les Hongrois. Vagyis ha csak mesz-sziről csendőrt egyet is látott, vak rémületbe esett, futva menekülni kezdett, ez voltaz idegen, az ellenség; gyűlölni, csak gyűlölni lehetett. Miatta irtózott utálkozva min-den magyartól.

Ezt az irtózatos utálatos alakot én is jól ismerem, mindnyájan jól ismerjük. Én,egy országban nevelkedvén E. M. Ciorannal, Habsburg jelmezében (kard, puska, ti-roli kalap, barsaglieri kokastoll bokrétával) utáltam, bár rettegni kevésbé rettegtem,lévén nem pópák, hanem pusztai pásztorok s kézművesek neveltje; mások a filc, agardemobile, hekus, a zsandár, a fekete kozák, vagyis a szörny pandúr változatai-ban borzadtak tőle ugyanúgy. Beleértve persze a sziguranca, a Vasgárda szörnyeit.

Ha valaha szót remélnék érteni a nemzetiségi vitákban, mégis E. M. Ciorant vá-lasztanám vitakezdőül. Nemcsak a mi, mai európai szintünkön beszél. A mi mélysé-geinkből is.

Oly kedvemre valóan hiperkulturált, hogy nem is kell pszichoanalitikai díványrafeküdnie, gátlástalanul vall: leikünkből beszél! Hogy az idegen-tollas, tűzfegyveres,kardos – a magyar ízlésnek is nevetségesen idegen öltözetű – csendőr, akitől mármessziről futni kell, a lángpallosos, a paradicsomrontó angyal: azt tán már a falusimélylélekbúvár sem jegyzi föl a vallatóblokkjára; közhely. Annál értékesebb számunkra, amit a írásművészet lélekoldó bódulatában ez a kitűnő, különösen aTentaion d’exister című könyvében oly lenyűgöző író itt, rólunk papírra vet. Gyűlöle-te keltette föl érdeklődését a magyarok iránt. Hiszen azok: a bien, réfléchir, autemps mérne de leur splendeur, ils furent tousjors seuls au milieu de l’Europe, iso-lés dans leur fierté et leurs regrets, sans affinités profondes avec les autres nati-ons… II a chez ces Mongols raffinés une mélancolie falté de cruauté rentrée, dönton ne trouvera pas l’équivalent ailleurs. Azaz a magyarok „tündöklésük idején ismindig magányosak voltak Európa közepén bánatuk s büszkeségük gyűrűjében,még csak sógorságban-komaságban sem a többi néppel. Van ezekben a kifinomult mongolokban valami másutt sehol nem lelhető befeléfordult kegyetlenségből fakadó melankólia”. Nem idézhetem teljes egészében a remek szöveget, melynek min-den villanása mély aranybányát sejtető aranyrög nekünk. Nekünk, ezt, fölöslegestán mondanom, nem úgy értem, hogy nekünk, magyaroknak, hanem nekünk szoci-ológus-pszichológusoknak, a közösségi türelmetlenség mélytudati vizsgálóinak: so-ha ilyen világos megfogalmazása a homálynak, soha ennyi tiszta adat az indulatoktárnasarából. „Irigyléssel tölt el – írja tovább szerzőnk a jó stílus területenkívülisé-gi jogának rousseai-i biztonságában, Szent Ágoston-i szabadságában – szomszéda-inknak (a magyaroknak) pökhendisége is.” Je jalouse, je vous l’avoue, l’arrogancede nos voisins (sans el le auraient-ils pris les armes?) je jalouse jusqu’ a leur langue féroce, s’il len fut, d’une beauté qui n’a rien d’humain, avec des sonorités d’unautre univers, puis santé et corrosive, préparé á la priére, aux rugissements et auxpleurs, surgie de l’enfer pour en perpétuer l’accente et l’éclat. Szükségtelen tán„aláhúzás tőlem”-mel megjelölni azokat a pontokat, ahol egy Léwi-Strauss lámpájátis haszonnal lehetne a mélybe irányítani. Irigyli még azt a nem-emberien szép, egymás universum zöngéit hozó vérengző-vad nyelvüket, azt a hatalmas erejűt, azt a vit-riolosat, azt az imába, bömbölésbe, zokogásba valót, azt a pokolból kitörőt, hogymögöttünk zengjen s villogjon örökre a pokol.

Ilyet hallhatott, semmi kétség, az első emberpár, minden nép első, még boldogemberpárja, kifuttában a paradicsomból.

No még csak egyet, ha már benne vagyunk. Bien queje n’en connaisse que lesjurons, elle me piait infiniment, je ne me lasse pas d’entendre, elle n’enchante etme glace, je succombe a son charme et a son horreur, a tous ces mots de nectaret de cyanure, si adapté aux exigences d’une agonie. C’est en hongrois qu’on dev-rait expirer – ou alors renocer a mourir.

E. M. Cioran, hadd ismételjem, magát franciának tekinti; íróként az is, mégpedigkitűnő, ismételhessem ezt is. A jelenség ezáltal így igazán értékes. Ragyogó fran-cia világossággal és őszinteséggel megfogalmaztatik végre a vád: a franciából tuda-ta ellenére egy transylvain beszél. Egy sorstársunk. A szenvedély megragadható:limbusából akadálytalanul jutott föl, a remek csatornákon: az alaktalanság alakotkapott.

Szinte tárgyilagosát. Ez a nyelv – noha csak a káromkodásait ismeri – tetszikCiorannak, azaz ezúttal is mélytudatának, mélyemlékezetének. „Elhallgatnám nap-hosszat, elbűvöl és megdermeszt, megejt a bájával, a borzalmasságával, nektáré-des és ciánmérges valahány szavával, erre az agonizálás kívánalmaira készült szó-tárral. Az embernek magyarul kellene kiadnia a lelkét – vagy ha nem, eleve lemon-dania a halálról.” Mindezt nem hallgathatjuk megilletődés nélkül, oly emberi, a keresettségében is.Oly megkeresetten emberi.

De nézzük aztán tárgyilagosan, honnan is árad ez a – szintén poklot idéző – szen-vedély. Mi fűti, milyen kemencében, milyen való alapon?

E. M. Cioran 1911-ben született. Benyomásaink három-négyéves korunkban vál-nak emlékké. Szerzőnk az emlékek hónába tehát legkorábban 1914-1915 táján ér-hetett. Ekkor már a háború dúlt. Ennek elején Románia az ún. központi hatalmakszövetségébe tartozott, azok harci szerencséjének ingásakor fordult szembe velük,nyomban elárasztva Erdélyt 1916-ban. Páni menekülés kezdődött: a dolog váratla-nul történt, s a magyar paraszt lakosság is őriz persze archetipikus képet a román fegyveresekről, retteneteseket, még 1848-as forradalmunk leverése idejéből. Milliók hagyták el azt a területet, ahol Cioran nevelkedett. Aztán a futás irányt és népetcserélt: most Mackensen serege száguldta végig azt a területet, s a lakosság ro-mán része menekült. Aztán futók s futás megint visszaváltott: 1918-ban a nyugatiak győzelme nyomán Ferdinánd román király semmisnek tekintette az előző évi béke kötését: csapatai megint elözönlőitek Erdélyt. Ekkor Cioran hat-hét éves volt. Fu-tókat ettől fogva végig gyermek- és ifjúkorán természetesen csak magyarokat láthtott, üldözőt pedig, olyanfajta mesemélyi mumust, amilyet leír, csakis maga anyanyelvebélit. Ide tartozna, de mégse legyen itt most rajz ezekről; megvan a dokumen-tumtár ugyancsak intézetekben is, idegzetben is.

De minek sorolni még tényt? Akár ténnyel szemben? Régóta nem a tények biro-dalmát járjuk.

Hanem az üres hiedelmek s az ezekből származott képtelenségek világát. Volta-képpen már csak ilyeneket kellene fölvonultatnunk, mindkét frontról. S ezek hatá-sáról lenne már tanulság számot adnunk, innen is, onnan is.

Az abszurditás hatása a művészetben két ellentétes sarkon üthet ki. A képtelenség vagy kacajra, vagy könnyekre bír bennünket.

Hogy az istenek harmad-, negyed-, sőt hetedíziglen tudnak büntetni, ez tragédia.De hogyan fogadjam vajon azt a sors-büntetést, amidőn még olyan kapocs sincs,mint az atridák közt? Képzeljük színpadra azt a képtelenséget, ha a bűnért, melyethajdan egy gróf egy szorgalmasan föltörő kereskedő ellen elkövetett, egy tanácsel-nök egy proletárt sújtana.

Ez voltaképpen humoros helyzet. A komikus-elméletek klasszikus alappéldája.

Csakhogy nem tudunk nevetni rajta. A jelenetnek nem nézői vagyunk. A darabotnem művészi toll teremtette; még csak nem is művészi képzelet.

De hagyom abba. Nem azért, kedves barátom, mert nem volna anyag boncolandó még ötször ennyi. De belefáradtam. Abba pusztán, hogy hol a nevetést, hol akönnyet győzzem le magamban; hol egyszerre a kettőt.

Térjünk hát egyenest a konklúzióhoz.

De hisz képtelenül alakult tények konklúziója is csak képtelen lehet!

Foglaljuk hát össze hűvös elmével a lázak s lázálmok tanulságát.

Hogy dolgozó milliók olyan hajdani vezetők vétkeiért feleljenek, akiktől ők isszenvedtek, és akiknek megfeleltetésében mellesleg ők is rész vettek – ez nem-csak marxista, hanem keresztény fölfogásnak is képtelenség. Mert ez faji állás-pont. Hogy mai szemlélettel mondjunk ítéletet elmúlt idők szemléletében élt emberekfölött – ez meg történelmi képtelenség.

Hogy emberi értéknek minősítsük, ha egy igazságtalanságot lehetőleg fájdalom-mentesen visznek végbe – erkölcsi képtelenség.

Mi van még? Ismételjük el a hitünk szerinti legképtelenebbet.

Az elsődlegesség képtelenségét.

Hogy ki előzött meg mást egy helyen, erre a szenvedélyt főleg népeknek is csakakkor érdemes pazarolniok, ha ebből, mint mondtuk, valamiféle jog, a jogból pedigesemény következnék. Jó, szednie kell cókmókját a Duna partjairól mind a tizenöt-millió magyarnak. Elvben én nem mondok ellent, függővé téve persze a hová-tó\. Ám-de a lázálmú jog, mely nekünk ajtót mutat, azon nyomban átröppen egy másik mu-tatóujjra. Európai műveltségünk alapzatát egy bámulatos, rejtelmes népnek köszön-hetjük: a keltáknak, mint tudjuk. Név szerint ők eltűntek, azaz fölszívódtak. De énismertem egyet, aki bizonyítani tudta a kontinuitást. Ez az egyetlen ember, merthisz a jog nem függ a lélekszámtól sem, egymaga kiutasíthat minden olyan népet aDuna völgyéből – ki egész Európából -, mely az ő népe után jött ide.

Nem ringathatjuk magunkat abban az ábrándban, hogy egy képtelenségnek azésszerű kimutatása azon nyomban hat az észre. Ennek igazolására vettük példánakegy olyan képzett, minden nyugati eszmeáramlat-megfürdette elme ősemberi kitöré-sét, mint aminőt E. M. Ciorané produkált. De az ő útja sem járható. Nem adatottmindnyájunknak olyan remek-finom katéter, mint az ő tolla; ennek híján pedig száz-egynéhány millió embert mégis bajos mélylélektani valló-díványra fektetni.

S még akkor is fönnmarad a kétely: vajon ez megoldást kínál-e? Értve úgy, hogyszenvedélye szüretien világgá fröcskölése után vajon a jeles bölcselő másként vi-seltetik – tehát nem csak gondolkodik és érez – ebben a keserves dologban.

De végül mégse nevessünk, keservesen sem.

*

Könnyezni se könnyezzünk; elveszett illúzióink miatt.

S amiatt, hogy új illúzióban tán még jó ideig nem lehet részünk, pszichológusoknak, íróknak, nemzetiségre való tekintet nélkül.

Hisz lám jóformán eszmecserére sincs kellő: benső érintkezésünk. Miért? Vita-társaink birtokon belül vannak. A hitünk szerint való igazságainkat is legfeljebb csakkérhetjük, esedezhetjük: s nem érvényesíthetjük.

Eszmecserét pedig így nem lehet folytatni, hisz ekként az első vitapontnál megreked.

Mit beszélhetek még azzal, akivel nem egy alapon állok? minden tekintetbenegyszintű alapon. Aki – hogy így mondjam – szenvedélyével is birtokon belül áll.Semmit lényegest.

De a birtokon kívüli nincs kívül az emberi méltóságon. Sőt ez őneki nagyon is abirtoka; ez a vára.

Egyenjogúságunk kinyilatkoztatásául mi csak őszinteségünket nyújthatjuk. Szá-molunk a ténnyel, melynek okait az eddigieknél mélyebben próbáltuk meglelni, hogyanyanyelvünk a határainkon kívül valamiféle ítélet alatt áll. Világosan kimondom, tu-datos vagy tudattalan szándék az eltüntetésére tör, olyanféle egységesítések hatá-sa alatt, aminőt hajdan a pénz és a mértékrendszer kínált. Ezt tévesnek érezzük,emiatt ma ártatlan milliók szenvednek, dolgos tömegek. írók, írástudók eszmecseréjének célja nem az, hogy a helytelen szándék – egyvagy száz – enyhüljön. Az megint csak az abszurditás keserű humora, ha egy szín-padi jelenetben a rabtartó azért nyújtja a hála kézcsókjára a kezét, mert az addigitizekét ostorcsapás helyett már csak tízzel kelti áldozatát. Fő mestereink, a forra-dalmárok nem az igazságtalanságok enyhítésére oktattak s buzdítottak valamennyi-őnket. Az eltüntetésünkre.

Nem remélhetvén megfelelő vitatársat, hogyan remélhetünk szóértést?

Egyelőre magunk között; itt még fokozottabb őszinteséggel.

*

Először is egy csődöt kell bevallanunk egymásnak és olvasóinknak; egy kudarcotkell tudatosítanunk.

Szellemi és irodalmi életünk nem is egy, hanem három – ha ugyan nem négy -nemzedékének egy vállalkozása szenvedett szekértörést.

Az én nemzedékem már tündöklésre csiszolt öröklésként vette át – Ady, Bartók,Babits, Kodály, Móricz és mennyit soroljak föl? – elveit, hogy miképp valósítsuk megazt itt, azt az életet, ami nélkül a halál jó? Hány verset írtunk erről mi költők, hánytanulmányt a prózaírók! És mennyit fordítottunk s tanultunk. Ez volt a Válasz egyikelső programpontja, ez a Szép Szó-é, a Századunk-é, a Gondolat-é, a Magyar Csil-lag-é. Semmire úgy elő nem készítettük az utánunk következő nemzedékeket, minterre. Elhitettük velük, testvéri kezek fogadják majd a kinyújtott kezüket. Meleg pil-lantás gyúl pillantásunkra, ha vigyázó szemüket immár nem Párizsra, hanem Po-zsonyra, Bukarestre, Belgrádra vetik.

Mi erre más választ érdemeltünk volna. így kompromittálódtunk áttételesen íróvoltunkban is. Emlékszem a pillanatra, midőn megtudtam, hogy a szlovákiai magya-rok deportálásának kormánybiztosa az egyik neves szlovák költő; miniszteri felelősepedig egy másik, nála is jelentősebb költő. Költőként is kisebbnek éreztem magam.

Persze hogy szégyenkezem, először is azok előtt, akik hallgattak ránk. Mint akithazugságon kaptak. Magam előtt azután, mintha ki arra ébredt, hogy rossz művet írt.A „nép” kétszer realizálódik az író köré; amikor maga elé képzeli mint ábrázolandót;azután mint az olvasóit. Nem merek az olvasóink elé lépni, ha nem ábrázolom jól anépemet; ha nem állok helyt érte. Velük van dolgunk. Vigyázó szemünket rájuk kellirányoznunk, hogy megvédjük ezt a mi helyünket századunk ragályától, ettől a mély-okozatú ámokfutástól; attól is, hogy mi fussunk, attól is, hogy ránk fussanak.

Szomszédainkkal való szóértésünket szolgálná ez a levélváltás, de lám, még-sem egy magyar és egy szomszéd cserél gondolatot, hanem egy magyar és egy ma-gyar. Európai voltomban magamat oly mélyen megsértve, helyzetemet olvasóimelőtt oly vigasztalannak érzem, egy közös bajt úgy a szívemre vettem, hogy végle-ges tárgyilagossággal, úgy látszik, csak hozzám közelállóknak tudok beszélni róla.

Szeretettel köszönt

Illyés Gyula

Ladislav Novomesky levele

Valóban annyira kilátástalan és reménytelen a nemzeteink közötti viszony, hogy aza magyar író, aki egykoron elkötelezettje volt a valamikori történelmi Magyarországnépei közötti baráti együttélés gondolatának, ma csüggedten, ölbe tett kézzel, lemondóan kérjen megbocsátást olvasóitól azért, hogy rossz úton járva vezette őketés nyújtott nekik tájékoztatást, minthogy a szocializmus, amelytől baráti szolidari-tást, türelmességet és kölcsönös megértést remélt, a bensőséges baráti viszonosságnak ezt az eszményi állapotát nem teremtette meg? Valóban ki kell iktatnia életművéből azt a bizonyosságként hirdetett meggyőződést, hogy a gazdasági, főkéntosztályellentétek felszámolásával a nemzetek közötti nacionalista ellentétek ismegszűnnek, mert – íme – azok gazdasági és osztályalapú előfeltételei ugyan márkimúltak, de a nacionalizmus virul, sőt vigadozik továbbra is? Valóban ama generációk igazi totális tévedéséről van itt szó, melyek lehetőséget láttak a sokféle népekgyűlölködés nélküli békés egymás mellett élésére, amennyiben fiaik fenntartásoknélkül és következetesen elsősorban saját nacionalizmusuk ellen fordulnak, és aztmindenekelőtt és mindenekfelett úgy helyezik pellengérre, mint a népek közötti ösz-szeférhetetlenség és ellenségeskedés egyik kiváltó okát?

Nem hinném, hogy fel kellene adni a harcot. Nem vagyok ugyanis meggyőződvearról, hogy az antinacionalizmus és antisovinizmus ilyen „klasszikus” fegyverei korunkban elvesztették jogosultságukat. Nem tűnik úgy számomra, hogy végérvényesaz az érzés, miszerint nem váltak be, és a nyomunkba lépő nemzedékeket arra kellene ösztökélni: magukat az okokat is – nem csak a gyógyírt és a gyógymódot – a „sorsszerű átok” irracionális nyomvonalán haladva kell keresni, valamiféle állatieredetű, azokhoz hasonló ösztönökben, ahogy a madárkák saját testvérkéiketagyoncsipdesik, és kihajítják a fészekből csak azért, mert nem olyan sárgák, mintők, hanem tollazatúk születésüknél fogva más színű.

Ha mindazonáltal a soviniszta nacionalizmus – a rasszizmus – nemegy megnyil-vánulása az ép ésszel nem ellenőrzött szenvedélyek, az esztelen atavizmus, az el-vadult hóbortosság számlájára írható, akkor azok, akik rászánták magukat, hogy ellenük szegüljenek, és korlátozzák, sőt felszámolják azokat, számolhatnak vele: nemcsak üstökön kell ragadniuk a józan észt, hanem a fejükben is kell tartaniuk,aszerint cselekedve. Amennyiben a szocializmus térnyerése nyomán nem követke-zett be automatikusan a népek baráti összefogása és az egymással szembeni tisz-telet felvirágzása, fel kell tennünk a kérdést: nem hagyatkoztunk-e túlságosan en-nek a folyamatnak önműködő voltáról kialakult elvárásokra, és mindig eleget tettünk-e annak, amit a szocializmus ebben a tekintetben tőlünk, nemzedékeinktőlmegkövetelt. Ezen követelmények közé tartozik például a valamennyi nemzet baráti egyenjogúságának kristálytiszta, mélyről fakadó tudata és a saját nemzete mindennemű fennhatóságáról való egyértelmű lemondás, annak elutasítása, sőt mitöbb: minél jobban kimagaslik kultúrájával a többi, őt körülvevő nemzetek között,annál inkább tudatában kell lennie eme kötelességének. Egyébként ez a legelemibbtársadalmi tapintat, s nem is annyira a szocialista elviség tartozéka.

Nem szívesen csúszkálnék a meddő historizálás ugyancsak vékony jegén, de úgytűnik számomra, hogy végképp nem érvényes a nemzettestek létrejöttével kapcsolatos valamely nyelvjárás közös hivatalos és irodalmi nyelvvé emelésének – ami azállami centralizálás érdekében tett kétségtelen forradalmi, antifeudális tett volt -párhuzamba állítása a történelmi Magyarország 19. századi elmagyarosításával.Már csak azért sem helytálló ez a párhuzam, mert már a 19. századi történelmi Ma-gyarországon zajlott le, így nem volt már forradalmi tett. A múlt századbeli forradal-makhoz csak annyi köze volt, hogy az ellenforradalom karjába taszította valameny-nyi, az öntudatra ébredés ugyanolyan jogával színre lépő nem magyar nemzetet,helyrehozhatatlanul, egész évszázadra kiterjedve formálója lett azok magyarellenes gondolkodásának. Mindez az első világháború után, az első alkalmas pillanatbanhágott tetőpontjára: bekövetkezett az elszakadás az el magyarosított történelmi Ma-gyarországtól, amely az elmagyarosításban egysége megerősítésének eszközét látta, de ezzel együtt megtörtént az elválás a magyar nemzettől, annak kultúrájától, nyelvétől is, amire pedig közvetítő szerep hárult ezeknek a nemzeteknek a világgalvaló érintkezésében.

El kell határolódni ettől a valóban szégyenteljes állapottól, nem pedig szépítget-ni, mézesmázos ámítással élni, és mentegetőzéshez folyamodni. Hisz végül is eb-ben rejlenek az elsősorban magyar történelmi tragédia gyökerei. Ezt egyszerűen képtelen volt elhárítani a magyarság soraiban a szellem egyes kivételes alakjai részéről jelentkező csorbítatlan felháborodás, hisz hangjuk alig jutott el a magyar tár-sadalomhoz, mely magáévá tehette volna azt. Nem csoda tehát, hogy nem hallottameg a szlovák, a horvát, a román nemzeti közösség sem.

Nehogy félreértsenek: a szellem Magyarországának humanista megnyilatkozása-iban egyetlen betűt sem becsülök le, születtek azok bár óvó figyelmeztetésként az1918-as magyar katasztrófa előtt, avagy kezdeményező erejű programként utána,olyan kellő alapot teremtve, amely egyedül képes hozzásegíteni a Kárpát-medenceinépeket a megértő kézfogáshoz. Fel kell azonban tennünk a kérdést, hogy megsza-badították-e vagy megszabadítják-e a magyar társadalmat a mágnás-nemesi és liberális-nagyúri időkből származó és a 20. századba átnyúló rögeszméktől, melyek amagyarság felsőbbrendűségének, sérelmeinek, különleges küldetésének hirdetésétszolgálják, tehát mindattól, amire az „utódállamokbeli” nemzetek már nem is haj-landók odafigyelni és vitázni azokkal. A humanista és internacionalista eszményekvégül is nem szorulhatnak valamiféle rejtett tartalékállományba, ahonnan akkor kellelőhuzakodni velük, ha nyilvánvalóvá válik a humanizmust nélkülöző nacionalista-soviniszta tendenciák csődje, és úgyszólván új köntösbe öltöznek a régi, bukott elképzelések. A magyar-román-horvát-szlovák kapcsolat 1918 után már nem lehet más,mint jószomszédi viszony, baráti, sőt testvéri együttélés. Nem igaz az, hogy az életmegcáfolta volna, vagy legalábbis megingatta volna ennek az együttélésnek a szo-cializmus megszabta előfeltételeit, közelebb jutunk az igazsághoz, ha keserűen be-valljuk és elismerjük: ezeket az előfeltételeket még messze nem merítettük ki. Azantinacionalista egység, sőt internacionalista együttműködés (különösképpen amúltbeli tapasztalatok után, amelyek még mindig elég közeliek ahhoz, hogy a mainemzedékek ne feledkezzenek meg róluk) nem „magában való”, jó szándékú óhaja-ink nyomán az égből pottyant, önműködő adomány, hanem szakadatlan folyamat,melynek során mindkét, a nemzeti együttélést megvalósító partner (akár több is) egyformán gondolkodik, és egyforma erőfeszítéseket tesz. Példáért nem kell túlmesszire mennünk, a már tankönyvanyaggá váló múltban keresgélni, ami mégis-csak különféle érzelmeket vált ki bennünk, s valamennyiünket más-más módon ösztökéli más-más önérzet és büszkeség birtokába jutásához.

Említést teszek egy csu-pán jelentéktelen mozzanatról, de olyanról, amely arra volt predesztinálva, hogy kor-szakalkotó legyen, és nemcsak a két szomszéd nemzet baráti együttélésének vonatkozásában, hanem a magyar történelem alakulását illetően is. Az 1944-es évnyárutójáról van szó. A háború kimenetele valójában már eldőlt, de a már valamenynyi fronton vereséget szenvedő náci gépezet abban a töretlen hitben élt, hogy vala-miféle „csodaként” minden egyszerre megváltozik. Nálunk, Szlovákiában javábanfolytak a felkelés előkészületei. Feszült figyelemmel kísértük Magyarország valószínű és lehetséges reagálását, mert tudatosítottuk, hogy innen volt a szlovák nemzeti felkelés kitéve a villámgyors támadásnak és volt legkönnyebben sebezhető. Kö-zép-Szlovákia északi részét ugyanis nehezen járható hegykoszorú övezte, csak Ma-gyarország felől vezettek sík terepen akadálymentes utak egészen a felkelés szívébe. Szakadatlanul tépelődtünk rajta: mit tesznek a magyarok? Megértik-e, hogy követlen szomszédságukban olyan fegyveres fellépés történik, melyet a győztes szö-vetségesek fegyvertényének is tekinthetnek. Avagy bedőlnek a nácik ajánlatának,hogy siessenek „rendet teremteni” Szlovákiába, amelyre az akkor fennálló magyarrezsim leplezetlen igényt tartott? Ez utóbbi változat a felkelést, legalábbis a kezde-tekben nehéz helyzetbe hozhatta és hozta is volna. Szerencsére azonban – mindkétfél szerencséjére! – nem következett be (legalábbis a kezdetekben) az említett második változat. Ellenkezőleg! Az akkori magyar kormányzat is előnyösnek tartotta afelkelés kitörését, és igyekezett azt ki is használni a maga számára.

A felkelés ve-zetése készségesen tett eleget annak a kérésnek, amellyel magának Horthy Miklósnak a kormánya állt elő. A felkelés területén, sőt közvetítésével jutott ki a fegyverszüneti feltételek megtárgyalásával megbízott titkos magyar delegáció a Szovjetunióba. Úgy vélem, a küldöttség tagjainak nem volt oka olyasfajta panaszokra, hogysértegetések vagy megaláztatások érték volna őket azért, mert magyarok, bár veszélyes területen, katonák és partizánok harci lázától égő, akkor a front túloldalán húzódó Szlovákiában tartózkodtak. Ellenkezőleg, küldetésükhöz sok sikert kíván-tunk, és szerénytelenül el voltunk telve attól, hogy az első, közvetlen nemzetközi-po-litikai aktus, amely a felkelő Szlovákiának megadatott, Magyarországhoz és annaka békéhez vezető útjához kapcsolódott. Megindultsággal teli örömünket meghatvá-nyozta az a tény, hogy épp a szlovák nemzeti felkelés fogadhatja soraiba a magyarpartizánegységeket is, amelyek otthoni földön nem fejthettek ki fokozott tevékeny-séget, és alkalmat adhat antifasiszta feladatteljesítésük kibontakoztatásához.

Néhány nappal később a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttségével együtt a londo-ni Csehszlovák Államtanácsban a felkelő Szlovákia céljairól beszámolva, jól emlék-szem, nagyon megdöbbentett bennünket a plénumból elhangzó kérdés, hogy a fel-kelés miért csak a német fasizmus és hazai kiszolgálóik ellen irányul, s miért hagy-ja békén a magyarokat és Magyarországot? Emlékszem az Államtanács egyes tag-jainak sokértelmű összevillanó tekintetére is, amikor azt fejtegettük: a felkelés szá-mára nem lehet célszerű művi ellenségeskedés szítása ott is, ahol az nem jelent-kezik. Nem úgy emlékszem ezekre a tekintetekre, mint amelyek azt akarták volnaránk bizonyítani: na nézd csak, a hungaristák… S ha a londoni emigráció meg is volt már akkor győződve a magyarok háború utáni Csehszlovákiából való kitelepítésénekszükségességéről, úgy vélem, ebben a kérdésben is, mint ahogy az sok más eset-ben történt, szükségszerű korrigálást végzett volna, ha Szálasinak és nyilas pribék-jeinek őrült, reménytelen akciója nem hosszabbította volna meg a háborút továbbinéhány véráldozatokat követelő héttel, és nem nyitotta volna meg készségesen ha-tárait a felkelés ellen támadó német hadosztályok számára. Letaglózott, súlyos csa-pást jentett számunkra ez a nem várt fordulat. De nem csak bennünket. E világbansok mindenki kénytelen volt elkerülhetetlenül bizalmatlansággal viseltetni a magya-rok ama készsége iránt, hogy elfogadják és alávetik magukat az új demokratikus kö-vetelményeknek, amelyek az idő tájt már ott dörömböltek a háborútól kimerült Eu-rópa ajtaján.

Moszkvában módom volt beszélni Rákosi Mátyással. Immár elfeledtem, vagy in-kább el akartam felejteni az ellenforradalmi bíróság előtti kínos védekezését, ami-kor is a magyar kommün 1919-es Csehszlovákia elleni támadását úgy állította be,mint Szlovákia újbóli visszavételére és a csonka Magyarországba való újbóli betagozódására irányuló kísérletet. Azt mondta nekem, hogy irigyli tőlünk – szlovákoktól -a felkelésünket, „mi még kapitulálni sem tudtunk!”. De csak miután határozott bi-zonyosságot vehetett arról: a szlovák antinácista felkelés elfojtásában játszott ma-gyar részvétel után teljesen elképzelhetetlen, hogy Szlovákiában bárki is akárcsakfontolgatni kezdjen olyasfajta ötletet, miszerint Csehszlovákia lemondana„…Kassáról vagy a Csallóközről”, bár ez úgymond megerősítené a háború utáni ma-gyarországi demokráciát, amiről tulajdonképpen Rákosival beszélgetni akartunk. En-nek a magyarok által olyannyira várt kedvező szerencsének és boldogító érzésneka szüntelen, rendszereket túlélő függősége attól, hogy Magyarország igényt tarthate szlovák területekre vagy a történelmünkre, ha csak városaink műemlékeire is, allergikussá tesz bennünket. S nagyon, de nagyon óvatossá.

A háború talán még nem ért véget, még nem volt szó a „magyar lakosság ellenelkövetett benesi sérelmekről” (egyébként az a gondolat, hogy a szlovákiai magyarlakosságot ki kell cserélni a magyarországi szlovák telepesekkel, nem Benes vagycsak Benes elképzelése volt, legalább annyira származott Sztálintól és csehszlová-kiai híveitől). Szóval még távol voltunk azoktól az eseményektől, amelyeket RákosiMátyás ügyes keze 1950-ben ormótlanul a „szlovák burzsoá nacionalizmus” nyaká-ba varrt, amikor is jól megrendezett véletlen baráti és elvtársi beszélgetésre hozottbennünket össze a magyarországi hírhedt dogmatikus kurzus hármas fogatánakegyik vezető alakjával. Lehet, hogy csak személyes nézetemnek adtam hangot az állami és pártpolitikai vonaltól függetlenül – amelynek megszabásán már akkoribanmunkálkodtak -, de az is lehetséges, hogy valamiféle kompromisszumkészebb lé-pést szorgalmaztam, ami nem maradhatott figyelmen kívül és nem számíthatott le-becsülendőnek: azt javasoltam neki, hogy a háború befejeződését és a békés életmegindulását örökítsük meg egy közös ünnepi aktussal, melynek során a Csehszlo-vákia részéről érkező jóakaratú baráti kéznyújtás ugyanolyan baráti fogadtatással ta-lálkozna magyar részről, és az új idők jegyében elvetné (eldobná, elásná vagy eléget-né) a levitézlett revizionizmus, irredentizmus és ártó hatású, valóságtól elszakadthóbortosság különféle emblémáit. Partnerem azonnali „nem”-mel reagált erre az in-dítványra. Aztán higgadtan azt fejtegette, hogy a legyőzött Magyarországon ilyen cselékedet öngyilkosságot jelentene bármily erre vállalkozó párt számára, mert a közvélemény ezt nem tekintené másnak, mint szégyenteljes kapitulációs aktusnak.

A Duna-völgyi nyugtalanító fejlemények eme motívumáról, hajtóerejéről majd mégvégezetül szeretnék pár szót ejteni.

Mindig is betartani törekedtem és a jövőben is be akarom tartani azt a szocialista elviségnek is megfelelő jó szokást, hogy kiváltképp olyan kérdésekben, amelyekitt felvetődnek, illik mindenekelőtt a saját portánkon söpörni és saját házunkat tisz-títani meg a portól meg minden szennytől. De inkább szélesre tárul, de csak látszó-lag szélesre a szomszédba nyíló ajtó. Hogy betekinthessünk, milyen rend uralkodiknála, mintha számunkra már nem maradna más, mint hamut szórni saját fejünkre.

Említettem itt találkozásaimat az egykori magyar prominensekkel. Nem vádolomőket azzal, hogy ők az előidézői azoknak az ellentéteknek, amelyek miatt a magya-rok viszonya szüntelenül érdessé válik azokkal a szomszéd nemzetekkel, akikkel va-laha egy állami kötelékben éltek. De látni kell, hogy annak a mentalitásnak a fog-ságába estek, és engedték magukat elragadni általa saját nemzetükön belül, amely-lyel szembe kellett volna szegülniük és hatásosan orvosolni azt. Ismétlem: nem aszocializmus vagy a szocialisták fogyatékossága, hogy néhány egymás melletti nem-zet nem tudja megtalálni a közös együttélés módjait, hogy szüntelen akadályokbaütközik, amelyek gátolják ez irányú törekvéseiket.

Jelen levél magyar szerzője sértve érzi magát nemzeti érzésében, mert valaki minálunk ráförmedt, hogy ne beszéljen magyarul, miközben olyan nyelvet használt, mely anyanyelve ebben az országban negyedmillió lakosnak. Én viszont azért hábor-gók, mert például a magyar tudomány (!) és a rá támaszkodó politikai értelmezésekmindmáig nem voltak képesek tudatosítani Szlovákiának Csehszlovákián belüli lé-tét, szüntelenül önmagát nyomorítja a magyar tudományosság Szlovákiával kapcso-latban a Magyarországtól történt átmeneti elszakítottságot sugalló fikcióval, ugyan-akkor Magyarország teljesen magától értetődően felfuvalkodottan és szemérmetlenül ama kulturális gazdagság legális örökösének és letéteményesének tekinti ma-gát, amelyet kétséget kizáróan Szlovákiában létező városok, intézmények és szemé-lyek hoztak létre. Miközben az elszenvedett sértés, mely felháborítja – és joggal háborítja fel – a levél szerzőjét, késői visszhangjakét annak, ami volt, az engem felhá-borító tény nem tekinthető a múlt utórezgésének, mert az nem a horthysta törté-netírás porlepte tárházából származik, hanem a revizionista történetszemlélet siral-mas előítéleteinél napjainkban is szándékosan leragadó történettudomány berkeiből (például a Művészeti Lexikon kiadása 1965-ben indult), arról nem beszélve,hogy mégiscsak el kell ismernünk a véletlen járókelő sértő kijelentése és a magátkomoly fénybe állító tudomány korántsem véletlen megnyilatkozásai közötti különb-séget. Egyoldalú és csonka lenne ez szemrehányás, ha nem tennék említést, ellen-példaként, az Akadémia gondozásában megjelent A magyar irodalom története cí-mű kiadványról, amely a történelmi tények megítélésében és elmarasztalásábanazok következményeiből indul ki. Nem ódzkodnak a velük való szembenézéstől, ésnemcsak magasztalóan, művi úton életben tartott hamis nacionalista illúziókat kelt-ve, hanem kimondva azt is, hogy – károsak és romboló hatásúak voltak. Károsakés romboló hatásúak a magyar nemzet számára is. A magyar irodalom történeténekrövid kiadásában például olvashatunk „…a szlovákok és románok brutális elnyomásáról”, melyet a kiegyezés utáni magyar vagyonos osztályok gyakoroltak, mi több, még Kossuth tévedéséről is, aki a száműzetésben döbbent rá, hogy nem az erőszakos asszimilációnak a nem magyar nemzetiségekkel szembeni politikája, hanem inkább az udvar elleni közös harc felelt meg a magyar érdekeknek. Kiemelem ezt ahangot, mert másként értelmezi a magyar történelmi fejlődést, mint a szóban forgó levélnek a szerzője, de főként azért, mert az effajta méltánylás módot ad a nemmagyar nemzeteknek arra, hogy a magyarokkal baráti együttműködésben összefogjanak, mindazt helyrehozva, amit a magyarok nevében és állítólagos érdekében elkövettek.

A vélt és valós sértések visszatérítenek e replika fő gondolatához: a szocializmus valóban nem szüntette meg azokat. „Csupán” érintette a nacionális gyűlölködések és jogsértések gazdasági, osztályalapú és nem kis mértékben hatalmi elő-feltételeit. De nem számolta fel azokat. Azonban még ha ezért el is fordulnánk aszocializmustól, és eredetüket az irracionális tudatalattiban és az ész által ellenőri-zetlen intuíciókban keresnénk, ahogy ezt elkeseredetten tanácsolja ennek a szkep-tikus levélnek a tisztelt szerzője, az esetben is ama recepthez kellene igazodnunk,amely viszont a szocializmusra is érvényes: tudniillik úgy és annyira, amennyire bir-tokában vagyunk, rendszeresen és céltudatosan ki kell használnunk azt mindkét ol-dalon a bizalom megteremtésére a történelem, az érzelmek és mindkét nemzet (deharmadikat, negyediket és a többit is beleértve) nemes céljai kölcsönös tisztelet-ben tartásának útján haladva.

Maga a lapát nem képes utat építeni, de tapasztalatból tudjuk, hogy lapáttal akézben jóakarattal az ilyen út könnyebben, magabiztosabban, biztonságosabban ésszebben megépíthető.

(Kiss József fordítása)

Fazekas József : Értékteremtő kisebbségi közösségek. Beszélgetés Szarka Lászlóval, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatójával

Beszélgetés Szarka Lászlóval,az MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézetének igazgatójával

A kisebbségek tudományos kutatásának intézményes feltételei csupán a rendszerváltást követőenalakultak ki. A magyarországi és a közép-európai kisebbségi kutatás egyik központja az MTA Etnikainemzeti Kisebbségkutató Intézete. Az intézet igaz-gatójával, Szarka Lászlóval beszélgetünk.

– Milyen megfontolások tették szükségessé az Intézet megalakítását, és milyen céllal alakult meg2001. január ljével az Akadémiai KisebbségkutatóMűhely utódintézményeként?

– A magyarországi akadémiai kutatások elmúltmásfél évtizedét áttekintve Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia múlt évben újraválasztott elnöke 2001-ben a következő hasonlattal jellemezte az elmúlt másfél évtizedfejlődését. A rendszerváltás utáni első évek forgatagában Kosáry Domokos elnökúrnak az akadémiai törvény elfogadtatásával sikerült megtartania és megerősítenieaz MTA szakmai és politikai legitimációját, s ezzel a korabeli magyar politikai életháborgó tengeréről sikerült biztos kikötőbe irányítania az immár 180 éves intézmény zászlóshajóit. Az elnöki poszton őt követő Glatz Ferenc két választási ciklusonkeresztül az akadémiai intézményhálózat konszolidációjára, valamint a kiemelt, stratégiai jelentőségű kutatások támogatására helyezte a hangsúlyt. Ezzel felújította az azt akadémiai „flottilát”, amely jelenleg 30 természettudományi és 17 társadalomtudományi intézetből s emellett számos kutatócsoportból, egyetemi támogatott kutatóhelyből áll, és ötezernél több kutatót foglalkoztat.

Ennek az intézménykonszolidációs és stratégiai fejlesztő munkának a részekéntalakult meg az Akadémia máig legfiatalabb kutatási intézménye, az Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet. Miközben a konszolidáció keretében intézetek szűntekmeg, illetve alakultak át, Intézetünk létrehozása érdekében Glatz Ferenc elnök úrtöbb nyomós érvet is felsorakoztatott. Magyarország – a két és félmilliónyi Kárpát-medencei s további egymillió diaszpóra helyzetben élő kisebbségi magyar, a magyarországi nem magyar kisebbségek, a magyarországi és a szomszédságban élő magyar nyelvű cigányok, valamint a régió multietnikus jellege, a felerősödő migrációsmozgások miatt – a kisebbségi kérdés által leginkább érintett európai államok közé tartozik. Ugyanakkor, s ez már alapvetően tudományszervezési feladatnak számít, korábban nem sikerült létrehozni olyan interdiszciplináris kutatóhelyet, ahol akisebbségi közösségek létezéséhez kötődő etnikai folyamatokkal foglalkozó történészek, szociológusok, antropológusok, nyelvészek, jogászok együtt, közös kutatásokat folytathattak volna. Miközben szinte valamennyi magyarországi egyetemen kialakultak kisebbségi tárgyú csoportok, tanszékek, s mellettük számos alapítványi,múzeumi, civil és önkormányzati háttérrel működő kisebbségkutató műhely működött, a kutatások elméleti, módszertani, informatikai hátterét biztosítani képes akadémia intézmény hiányzott. Ennek a nehéz feladatnak az ellátására, elméleti, módszertani alapkutatások megszervezésére, átfogó kutatási programok koordinálására hozták létre intézetünket 2001 januárjában.

Az Akadémia jelenlegi vezetése a kutatóintézetek társadalmilag hasznosítható kutatásainak erősítésében, illetve a nemzetközi kutatási, együttműködési és pályázatipotenciál, sikeresség növelésében jelölte meg a legfontosabb tudománypolitikai feladatot. Azaz a konszolidált és megújult akadémiai intézményi flottát egyre bátrabbanés folyamatosan a nyílt vizeken kell bevetni, próbára tenni és hasznosítani. E tekintetben az ilyen viszonylag kis létszámú intézeteknek, mint a miénkjelenleg 27 munkatársunk van -, egyszerre van könnyű és nehéz dolga: minthogy a kutatók zöme fiatal, kétségkívül könnyen hadra foghatóak, mobilisak vagyunk. Ugyanakkor a pályázati piacokon megkövetelt szakmai teljesítmény, pénzügyi önrész tekintetében egyszerre érződik a rövid intézeti múlt és a költségvetési szűk esztendők hatása.

A kisebbségi magyar, magyarországi nem magyar kisebbségi közösségekkel, aközép-európai romákkal foglalkozó kutatócsoportok mellett intézetünkhöz tartozik aKomoróczy Géza professzor által vezetett Judaisztikai Központ, amely az ELTE keretében judaisztikai tárgyú oktatást is folytat. Emellett a judaisztikai kutatócsoportunkfiatal munkatársai évente jelentetnek meg történeti judaisztikai tárgyú alapkönyveket. Intézetünk másik két munkatársa, Kovács András és Papp Richárd viszont amai magyarországi, illetve Kárpát-medencei magyar zsidó népességen belül megfigyelhető közösségépítési és revival jelenségekkel foglalkozik.

Ezenkívül az intézetnek van dokumentációs, adminisztrációs és informatikai csoportja, és 2003-ban létrejött a migrációs kutatócsoportunk is. A Migrációs Kutató-központtal való megállapodás alapján kialakult kutatócsoport főként a Magyarországra érkező menekülteket, menedékeseket, bevándorlókat s egyéb itt átmenetileg vagytartósan letelepülő, esetleg honosítást is kérelmező külföldiek csoportjait vizsgáljákrendszeresen, a bécsi székhelyű European Migration Centre megbízásából. Ez utóbbi a rendszeres évi menekültügyi jelentések mellett feldolgozta a magyarországi kí-nai bevándorlók integrációjának kérdéskörét, s külön program keretében vizsgáltáka távoli országokból érkezett bevándorlók gyermekeinek iskoláztatási gondjait.

A szervezetileg az MTA Társadalomkutató Központjához kapcsolódó Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet igyekezett kihasználni a Központban kínálkozó együttműködési lehetőségeket. Közös pályázatok, kiadványok és rendezvények jelzik a budai várban található társadalomtudományi intézmények kooperációját.

– Mely területeken folynak kutatások az intézetben?

– Az elmúlt másfél évtizedben az etnicitás-, nacionalizmus-, konfliktus- és migrációkutatás keretei közt folytak azok az átfogó elemzések, amelyek meghatározó jelentőségűeknek bizonyultak. A nemzetközi kisebbségkutatás igen fontos fejleménye,hogy a konfliktusokra kihegyezett tematizáció és kutatások mellett az elmúlt években felerősödtek a közösségépítést, multikulturalitást, önkormányzatiságot, autonómiát középpontba állító interdiszciplináris vizsgálatok. A magyarországi nem magyar és a Magyarországgal szomszédos államokban élő „határon túli”, illetve a nyugat-európai és tengerentúli diaszpóra jellegű magyar kisebbségek esetében ennekmegfelelően intézetünkben is kezdettől fogva a közösségépítő folyamatok szempontjából fontos jelenségekre – pl. a szabad anyanyelvhasználatot biztosítani hivatottjogintézmények kialakulására, az oktatási, kulturális intézmények működésérevagy a diaszpórában és szórványhelyzetben élő magyarok kapcsolattartási gyakorlatának megújulására – összpontosítottuk a figyelmünket.

Az intézeti romakutatás, a kisebbségi magyar munkaerő-piaci, oktatásszociológiai vizsgálatok ugyanakkor azt is jelzik, milyen fontos, hogy a többségkisebbség viszony szabályozásában az antidiszkrimináció alapelve meghatározó elemévé kezdválni az európai szabályozásnak, miközben a versenyszemléletű gazdasági, munkaerőpiaci szegmensekben a hátrányos helyzetük miatt korlátozott érdekérvényesítőképességgel rendelkező kisebbségek állami támogatása hosszabb távon is megkerülhetetlen eleme a pozitív etnopolitikának.

A kétnyelvűség jelenségkörének vagy éppen a nyugat-európai történeti és etni-kai régiók (pl. Nagy-Britanniában Skócia és Wales, Spanyolországban Galícia,Astúria, Navarra, Valencia, Aragónia) autonómiájához vezető folyamatok és kelet-közép-európai párhuzamaik vizsgálata azt jelzi, hogy az európai integrációval párhuzamosan olyan mélyebb strukturális átalakulás jelei is megfigyelhetőek, amelyek azeurópai nemzetállamok etnopolitikai tartalmának és szerkezetének új keretfeltételeit és perspektíváit jelölik ki. Ebben a témakörben Intézetünk és a Flensburgban működő European Centre for Minority Issues közösen szervezett meg egy összehasonlító európai kisebbségi autonómiaelemzést, amelynek keretében a magyarországiönkormányzati modellt, illetve az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és szlovákiai magyarautonómiaterveket is megvizsgáltuk.

Vannak bizonyos jelek, amelyek arra utalnak, hogy az Európai Unió bővítésénekegyik üdvös mellékhatásaként a régió nemzetállamainak egyik sokak által remélt, de még többek által illúziónak tartott lassú átalakulása is elkezdődött. Mintha megint esélye lehet annak, hogy az amerikai típusú multikulturalizmus jórészt kiüresedett ideológiai konstrukciói helyett a kölcsönös előnyök, a hozzáadó típusú akkulturációs modellek pozitívumainak felmutatásával – s természetesen a szükségestörvényi háttér megteremtésével – létrejöjjenek a sajátos európai s azon belül kelet-közép-európai, az etnopolitikai értelemben véve is demokratikus soknemzetiségű nemzetállamok működésének, multikulturalitás gyakorlatának a feltételei. Jórészt ennek a fejlődési tendenciának, alternatívának a tudati, identitáspolitikai fedezetét tárják fel az intézet kulturális antropológusai. A lokális identitásnak szentelttanulmánykötetünkben s az ezt az erőteljesen interdiszciplináris jellegű kutatástfolytató kistérségi identitásvizsgálatokban vajdasági, erdélyi, kárpátaljai, szlovákiai és burgenlandi magyarlakta kistérségekben egyebek közt az interetnikus viszonyok,a modernizációs, migrációs és integrációs kihívások hatását vizsgáljuk a magyarnemzeti és kisebbségi közösségi identitás szempontjából.

A kisebbségi magyar pártok romániai, szlovákiai és jugoszláviai kormányzati szerepvállalása, a térségben elkezdődött erőteljes regionalizációs folyamatok, a magyarországi kisebbségi önkormányzatok funkcióinak letisztulása, valamint a romakérdés kapcsán felhalmozódott feladatok sokasága ugyancsak eleve kijelölik az alkalmazott kutatásoknak az irányát.

– Milyen kiemelt témakörökben?

– Az első három évben öt olyan területet jelöltünk ki, amely az intézet munkatársainak egyéni kutatásait összefogta, és alapkutatás jelleggel a különböző tudományosdiszciplínák etnikai, kisebbségi tárgyú kutatásaira épült. Ezek a kutatási területek akövetkezők:

– az egyéni és csoportos etnikai identitásszerkezetek elemzése, valamint azidentitásváltozások asszimilációs, integrációs és migrációs folyamatok keretébentörténő értelmezése, az etnicitás és felekezetiség, az etnicitás és a politikai aktivitás, az etnicitás és a nyelvhasználat, illetve az identitás lokális, kistérségi formáinak komplex vizsgálata;

– a kisebbségi közösségek számára átfogó önszerveződési, emancipációs, reprezentációs és érdekvédelmi kereteket biztosító önkormányzati, autonómiamegoldásokvizsgálata, különös tekintettel a kisebbségi magyar pártok és érdekvédelmi mozgal-mak önkormányzati programjainak megvalósulására, illetve a magyarországi kisebbségi önkormányzati rendszer működésére, válságjelenségeire és megújulására;

– a kelet-közép-európai multietnikus régiók etnikai térszerkezeti változásainakelemzése, különös tekintettel a magyarországi és kelet-közép-európai roma népesség gazdasági, kulturális, szociális,jogi helyzetének, településszerkezeti változásainak vizsgálatára;

– a Magyarországra irányuló és a kelet-közép-európai migrációs folyamatok vizsgálata, különös tekintettel a bevándorolt kisebbségi csoportok kialakulására és avelük szembeni többségi magatartás alakulására.

Az Intézet kezdettől fogva kiemelten fontos feladatának tekinti, hogy olyan alap-kutatásokat támogasson, amelyek tárgyát az etnikai kutatások alapfogalmai – etnicitás, identitás, két- és többnyelvűség, asszimiláció, etnikai konfliktusok, kisebbségiönkormányzatok, egyéni és közösségi kisebbségi jogok, kisebbségek tipológiai besorolása, csoport- és közösségszerveződés dinamikája stb. -jelentik. A Tér és terep című intézeti évkönyv eddig megjelent három kötete, valamint a munkatársaktöbbségének (pl. Bartha Csilla, Bakó Boglárka, Bindorffer Györgyi, Ilyés Zoltán, Kállai Ernő, Kovács András, Kovács Nóra, Papp Richárd, Prónai Csaba, Vajda Imre)munkássága közvetlenül ezekre a témakörökre irányult. Az évkönyv mellett a Kisebbségi kérdés Kelet-Közép-Európában, illetve a Kisebbségi monográfiák és a Kisebbségi léthelyzetek, Magyar Világok és A magyarországi cigány népesség helyzete című intézeti könyvsorozatokban adjuk közre a legfontosabb kutatási eredményeinket. A felsorolt sorozatokon kívül összesen 28 olyan monográfia, illetve tanulmánykötet jelent meg, amelyek az intézeti középtávú munkatervben alapkutatásként szereplő programok eredményeit adták közre. (Lásd az intézeti munkatársakés kutatási programok 2001-2005. évi kiadványainak listáját a 105-108. oldalon

– a szerk. megj.)

– Milyen eredményekről tud beszámolni az eddigi kutatások alapján?

– Legtöbb kiadványunk a kelet-közép-európai kisebbségek történeti fejlődésével, jogihelyzetével, a népcsoportok összetett (kettős, komplex) identitásszerkezetével, atöbbféle nyelvi, nemzeti közösség által lakott települések, régiók etnikai térszerkeze-tével, a kisebbségek csoportidentitását befolyásoló többségi magatartásformákkalfoglalkozik. Emellett a kisebbségi önkormányzatiság, a különböző autonómiaformákműködéséről, a kisebbségi kulturális intézményrendszerek identitáspolitikai funkciói-ról készült elemzéseink jelzik, hogy az első négy-öt évben milyen kutatási profilja ala-kult ki az Intézetnek. Alapvetően azokra a kutatási programokra építünk, amelyek- amunkatársi közösség szakmai összetételének és az egyéni kutatási irányoknak meg-felelően – az etnikai tárgyú interdiszciplináris vizsgálatok fő irányaihoz kapcsolódnak.

Az Intézet pályázati tevékenységének köszönhetően három nemzeti kutatásfej-lesztési pályázata részesült eddig támogatásban, ezen kívül egy kétéves adatbázis-fejlesztési pályázatban is konzorciumvezetői szerepet vállaltunk. Az Országos Tudo-mányos Kutatási Alapnál (OTKA) eddig hat befejezett és négy folyamatban lévő pá-lyázatunk jelzi az intézet aktivitását.

Az elmúlt négy-öt év alatt az Intézetben sikerült megteremteni az alapjait a Ma-gyarországon és a Magyarországgal szomszédos országokban élő kisebbségi csoportok integrált digitális kutatási adatbázisának, ezen belül külön a régió hét országában élő magyar kisebbségek településszintű etnodemográfiai és intézményi adattárának. A Kelet-Közép-Európái Interetnikus Adatbázis (IKM) című kutatási programrészeként elkészült a régió térinformatikai rendszere, kialakultak a kisebbségi demográfiai, intézményi, választási, kutatási adatállományok, s jelenleg is fejlesztésalatt van a nemzetközi kisebbségi jogtár és a kutatási bibliográfia. Mindezeket azanyagokat folyamatosan hozzáférhetővé tesszük az intézet 2005 augusztusábanmegújult honlapján (www.mtaki.hu).

A kisebbségi magyar tárgyú kutatások közül elkészült a kisebbségi magyar közösségek nyelvi jogi helyzetét elemző tanulmánykötet, befejeződött a határon túlimagyar kulturális, közművelődési intézmények szociológiai felmérése és elemzése,s ennek alapján adattárat állítottunk össze róluk. Túl vagyunk az alapadatok összegyűjtésén és rendezésén a kelet-közép-európai régió integrált településszintű interetnikai adatbázisát célzó munkálatban, amelyben magyarországi és határon túlimagyar kutatóintézetek alkották a kutatási konzorciumot. A 2004. decemberi népszavazás előtt a Teleki László Intézettel, a Márton Áron Szakkollégiummal és aCorvinus Egyetem Nemzetközi Jogi Karával közösen létrehoztuk a kettős állampolgárságról szóló honlapunkat, amely ma is a leggazdagabb dokumentációja a szakmai elemzéseknek, illetve a kérdés körül kibontakozott vitáknak (http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu).

Részt vettünk abban a nemzetközi kutatásban, amely a státustörvény hatásátvizsgálta, s amelynek eredményeit a sapporói Hokkaido Egyetemen dolgozó ledaOsamu kolléga irányítása alatt két angol nyelvű tanulmánykötetben adjuk közre. Közülük az egyik már megjelent, és teljes szövege teljes egészében hozzáférhető ahonlapunkon, a többi kiadványainkhoz hasonlóan.

A magyar kisebbségekkel foglalkozó kutatóink doktori disszertációi az elmúlt három évben sorra elkészültek: Ilyés Zoltán, Mandel Kinga, Kovács Nóra, Eiler Ferencés Vizi Balázs munkái reményeink szerint egymást követően jelennek meg, többségükben az Intézet Kisebbségi monográfiák című sorozatában. Ezek a disszertációktörténeti, szociológiai, néprajzi és antropológiai megközelítésben különböző kisebbségi léthelyzeteket vizsgáltak kiterjedt forrásbázis alapján.

A magyarországi kisebbségekkel foglalkozó csoportunkban két kollégánk történészként, a másik kettő pedig antropológusként elemzi a törvényben elismert 13kisebbségi közösség etnikai, etnopolitikai sajátosságait. Bindorffer Györgyi a dunabogdányi svábok kettős identitásáról készült, a közelmúltban németül is megjelentmonográfiája után a baranyai németekkel foglalkozik, jórészt olyan településeken,ahol az 1946-1947-ben kitelepített svábok helyére a felvidéki magyar családokatküldték. Elkészült a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek demográfiai sajátosságainak gyorselemzése, amely Tóth Ágnes és Vékás János kollégáink munkája révén várhatóan a jövő évben a magyarországi kisebbségek anyanyelvi, nyelvismereti, nemzetiségi és egyéb identifikációs mutatói alapján a kisebbségi közösségek sajátos többes identitásszerkezetét tárja fel monografikus formában. Elkezdődött a nemzetközi kisebbségi jogtárnak, valamint a magyarországi kisebbségek által lakott települések, a kisebbségi önkormányzatok, oktatási intézmények integráltadatbázisának a megalapozása.

A kelet-közép-európai és magyarországi cigány/roma közösségekkel kapcsolatoskutatások közül kiemelkedett a harmadik országos reprezentatív roma lekérdezésKemény István és Janky Béla vezetésével. Kállai Ernő, a romológiai kutatócsoportvezetője irányította a 130 magyarországi települési roma önkormányzat vizsgálatát,amelynek eredményei ez év tavaszán jelentek meg a kutatás zárókötetében. Az MTARegionális Kutatások Központjával és a miskolci, budapesti egyetemi kutatóhelyekkel közösen elvégzett kutatás további két kötete ebben az évben lát napvilágot.Prónai Csaba kollégánk igen fontos kezdeményezése a roma tárgyú nemzetközi antropológiai kutatási eredményeknek egy hatkötetesre tervezett magyar nyelvű válogatása. Emellett ő irányítja a romológiai kisenciklopédia előkészületi munkálatait. Akisebbségi magyar és a romológiai kutatócsoport közösen folytat kutatást a szomszéd országok magyar nyelvű roma csoportjainak a kisebbségi magyarokkal kialakult interetnikus kapcsolatairól.

– Milyen az együttműködés a kárpát-medencei kisebbségkutató intézetekkel? Hogyanjellemezné a határon túli magyar intézményekkel vagy műhelyekkel való együttműködést? Milyen közös kutatási programokat valósítanak meg ezekkel az intézetekkel, műhelyekkel?

– Kezdettől fogva jó kapcsolatunk alakult ki a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomtudományi Intézetével, az opavai Sziléziai Intézettel, újabban pedig abrünni Masaryk Egyetem szociológiai és történeti intézetével. A Szlovák Tudományos Akadémia pozsonyi Etnológiai Intézetével közös kutatást kezdeményeztünk agömöri magyar és szlovák többségű települések cigány lakosságának iskolaválasz-

Beszélgetés Szarka Lászlóval 99

tási gyakorlatáról. A kutatás zárótanulmányait ebben az évben adjuk közre. Az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági intézményesült kapcsolati hálónk jelenleg az ott működőmagyar kutatóhelyekre terjed ki, de tervezzük, hogy a bukaresti, belgrádi és ungvári testvérintézetekkel is felvesszük a kapcsolatot.

A nyugat-európai intézetek közül a bolzanói két dél-tiroli kisebbségi kutatóintézettel, a már említett flensburgi kutatóközponttal, a müncheni Südost-lnstituttal, valamint a Norköppingi Egyetem Etnológiai Intézetével alakult ki szorosabb kapcsolat.

A magyar-magyar intézményi kapcsolatokban folyamatosan arra törekszünk,hogy a sok nagyon fontos regionális, lokális vizsgálat mellett olyan kutatások is beinduljanak, amelyek a kisebbségi magyar közösségek helyzetének, rokon és sajátosjellemzőinek összehasonlítására, átfogó kép megalkotására is módot adnak. Ilyenkutatásnak bizonyult például a Csíkszeredái Regionális és Kulturális AntropológiaiIntézettel közös lokális identitásvizsgálatunk vagy a magyar nyelvi korpusz keretében folyó munkálatnak a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra való kiterjesztése, illetve a státustörvény hatását vizsgáló kutatásunk. Ugyanakkor az akadémiai kutatási ösztöndíjpályázatok előkészítésekor, működtetésekor alapvetően a határon túli magyar intézményépítésre helyezzük a hangsúlyt. Ennek keretében indult négy évvel ezelőtt az akadémiai kutatóállomásprogram, amely jelentős anyagi és szakmaitámogatást adott a dunaszerdahelyi Grammá Nyelvi Iroda, a kolozsvári Szabó T. Attila és a beregszászi Hodinka Antal Nyelvészeti Intézet kialakulásához, működéséhez. Hasonlóképpen az Erdélyi Múzeum Egyesület és a BabesBolyai Egyetem kolozsvári magyar kutatóintézeteinek kialakulásában, működésében intézetünk készíti elő és koordinálja az akadémiai támogatást, együttműködést.

Az intézeti rendezvényeinkre majdnem minden alkalommal a szomszéd országokban működő intézmények munkatársai közül is hívunk résztvevőket, hasonlóképpenállandó résztvevői vagyunk a somorjai, komáromi, beregszászi, kolozsvári, szabadkai, lendvai rendezvényeknek.

Úgy érzem, jól alakul az együttműködésünk a somorjai Fórum KisebbségkutatóIntézettel is. Az adatbázisfejlesztéstől kezdve a közös kutatásokon, rendezvényeken, kiadványokon keresztül egészen a közös pályázatokig és a közös tervezésigterjed ez a kooperáció. A mai nehéz költségvetési és pályázati körülmények köztegyre többet számít a bizalom és a belső igényre, közös érdekekre alapozott egyetértés. Az a véleményem, hogy az eddigi és az idei közös eredményeink alapján érdemesnek látszik elmélyíteni ezt a kétoldalú kapcsolatrendszert, különösen, ha közben sikerül még bevonnunk néhány jó szlovák szakembert is a munkába.

– Az Intézet kutatási eredményei hogyan hasznosíthatók, hasznosithatók-e egyáltalán a gyakorlatban?

– A kisebbségi közösségek kutatásában az alap- és az alkalmazott kutatások többszinten is hasznosulnak. Részben Magyarországon kötelező minden kisebbség számára a saját népismeret oktatása, erre a célra mindegyik közösség saját tankönyvet készít. Másrészt egyre több az olyan kisebbségi önkormányzati gyűjtemény, művelődési intézmény, ahol a kisebbségek múltját, jelenét bemutató, elemző tanulmányokra, előadásokra igényt tartanak. Hasonló a helyzet a kisebbségi magyar közösségek esetében is, ahol az oktatási intézmények a magyar tannyelvű egyetemi, főiskolai képzési formák elterjedésével igen jelentős igényt támasztanak a kisebbségi tárgyú kutatásokkal szemben. Ezért is örülünk minden olyan együttműködési felkérésnek, lehetőségnek, amely a komáromi, beregszászi, kolozsvári, Csíkszeredáimagyar felsőoktatási munkahelyekről érkezik.

Kutatásaink közül az európai státustörvényekkel és kisebbségi autonómiákkal,illetve a kisebbségi politikai pártokkal, önkormányzatokkal, valamint az identitáspolitikai változásokkal foglalkozó elemzéseinknek volt idáig a legnagyobb visszhangja.A társadalomtudományi kutatási eredmények hasznosíthatósága azonban kétségkívül nehezen mérhető. Mindenesetre mind a magyarországi, mind a szomszéd országokkal folytatott magyar kisebbségpolitikában a kormányzati és a kisebbségi oldalon egyaránt megfigyelhető a szakszerűség folyamatos erősödése, melyben a kutatások, elemzések minden bizonnyal fontos szerepet játszanak. Maga a politika isegyre természetesebbnek tartja a kutatók bevonását a döntéselőkészítés folyamatába, ami a megnövekedett publikációs lehetőségekkel és a sajtónyilvánossággalegyütt a tudományos szféra korábbi elszigeteltségét mára jórészt felszámolta.

Az Akadémia vezetése az idén ősszel indította el az Akadémiai Intézethálózat Fóruma című rendezvénysorozatát, amelyen az egyes intézetek éppen azokról a kutatási eredményekről számolnak be, amelyek közvetlenül is hasznosíthatónak bizonyultak. Ugyancsak az ősz folyamán jelenik meg a Szellemi termékeink és hasznosításuk című akadémiai kiadvány, amelyben intézetünk az Interetnikus adatbázistmutatja be.

– Változott-e a kisebbségi kutatás helyzete az Európai Unióba való belépés után?

– Az első három év tapasztalatai azt mutatják, hogy különösen az alapkutatásokbanérdemes kezdettől fogva nemzetközi együttműködési formákat kialakítani, hiszen aKárpát-medence etnikai, interetnikus adottságai egyrészt máig nem kerültek belesúlyuknak megfelelően a nemzetközi kutatásokba, másrészt hiányoznak az itt zajlófolyamatok nyugat- és kelet-európai analógiáival való összehasonlító vizsgálatok. AzUnió 2004. évi kelet-közép-európai bővítése óta kiírt pályázatokra igyekeztünk azonnal „rámozdulni”, most várjuk az eredményeket. Arra azonban igen gyorsan rá kellettjönnünk, hogy az első időszakban erős nyugat-európai partnereket kell találnunkahhoz, hogy a kelet-közép-európai, Kárpát-medencei együttműködés mellett megbízható uniós kapcsolathálóink is kialakuljanak. Most építjük ki például kapcsolatainkat az uniós államokban élő kisebbségek nyelvi, oktatási kérdéseivel foglalkozóMercator intézetekkel és a mögöttük álló kutatásszervezési hálózattal. 2007 júliu-sában a Nyelvtudományi Intézettel és a Pécsi Tudományegyetem Jogi Karával miszervezzük az európai kisebbségi nyelvek XI. konferenciáját.

Az európai integrációs folyamat következményei nagymértékben befolyásolhatják a régió etnikai szerkezetének alakulását, a kisebbségi közösségek lokális, etnikai kötődéseit és migrációs potenciálját. Ezeknek az összetett változási folyamatoknak a longitudinális elemzése szintén csak nemzetközi összefogással képzelhetőel. Előzetes prágai, ljubljanai és pozsonyi konzultációk alapján a partnerintézetekkel közösen kezdeményezni szeretném, hogy a lengyelországi és baltikumi kisebbségeket is bevonva azonos módszertan alapján indítsuk el az új uniós országok kisebbségeinek változásvizsgálatát, az olaszbrit együttműködésben 1997-2001 között lefolytatott Ethnobarometer vizsgálathoz hasonló szerkezetben.

Az Akadémia mérlegeli annak lehetőségét, hogy nagyobb kutatási potenciált koncentráljon a romológiai kutatásokra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a régió valóságos éspotenciális etnikai konfliktusainak igen nagy hányada kötődik a kelet-közép-európairoma kisebbségekhez. Intézetünkbegyebek közt a magyarországi roma kutatási hálózat kialakításának szorgalmazásával, a kelet-közép-európai roma adattár megtervezésével és konzorciumi formában történő kialakításával – kiemelt figyelmet fordíta többségi nemzetek és a romák viszonyát befolyásoló tényezők elemzésére, a romák települési, munkaerőpiaci, oktatási szegregációját eredményező folyamatokátfogó vizsgálatára és a konfliktusok okainak feltárására.

– Hogyan látja Budapestről a határon túli magyar kisebbségi kutatás helyzetét, eredményeit? Mely területen sikerült eredményeket felmutatni, s hol vannak még teendők?

– Az elmúlt másfél évtizedben valamennyi Magyarországgal szomszédos állambanigen jelentős intézményesülési folyamat ment végbe a kisebbségi tárgyú kutatásokban. S ebben a magyar kisebbségi közösségeknek is igen jelentős szerepük volt. Amagyar vagy részben magyar tannyelvű felsőoktatási rendszer kialakulásával párhuzamosan olyan kutatóhálózatok is létrejöttek, amelyek mai formájukban nemcsakaz adott országban, hanem nemzetközi mércével mérve is versenyképesek. Például a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet vagy a Kolozsváron működő ErdélyiMúzeum Egyesület Kutatóintézete, az Etnokulturális Kisebbségek Forrásközpontja,az ottani magyar szociológiai műhelyek és a tavaly létrejött Egyetemi Kutató IntézetCsíkszeredái Regionális és Antropológiai Kutatások Központja mind olyan intézmény, amely kutatásaival, kiadványaival a régió élvonalába tartozik.

Ezért is érzem a következő évek legfontosabb kutatásszervezési feladatának,hogy erőinket a többségi partnerintézetekkel egyesítve a régió etnikai, kisebbségitárgyú kutatási kérdéseit, eredményeit bevigyük az európai etnikai kutatások centrumaiba. Meglehetősen abszurdnak tűnik ugyanis az a helyzet, hogy az európai kisebbségpolitikai viták súlypontja már hosszabb ideje erre a régióra koncentrálódik,ugyanakkor a kisebbségkutatás meghatározó európai intézményeiben még mindigcsak mutatóban van jelen a térség.

Éppen ezért az intézeti alapkutatásainkban is nagy súlyt szeretnénk helyezni akelet-közép-európai államok csatlakozása után átalakuló nemzetállami közeg elemzésére, különös tekintettel a kisebbségi csoportok összetett identitáskonstrukcióinak átalakulására. Fontosnak tartom a többség-kisebbség viszonyrendszer permanens változásainak vizsgálatát, mégpedig elsősorban az európai regionalizációs folyamatok várható következményeinek figyelemmel követésére, az etnikai csoportokés a regionális közösségek identitásának, identitáspolitikájának alakulására, különös tekintettel a befogadó és az anyaországok nemzetállami szerepvállalására.

Mindezekben a munkálatokban a korábbiaknál is nagyobb jelentősége van az intézetközi együttműködésnek, különböző kutatási konzorciumoknak, közös kutatásiprogramoknak, fejlesztéseknek. Ehhez a személyes, hivatalos kapcsolatokon túlnagy szükség lenne a kormányzati és kormányközi támogatási forrásoknak a kisebbségkutatásra való kiterjesztésére, s olyan angol nyelvű internetes publikációsfórum kialakítására, amely a régió kisebbségkutató intézményeinek közös megjelenését, prezentációját biztosítaná a világháló nyilvánosságában.

– Milyen kutatásszervezési feladatokat végez az Intézet?

– Az elmúlt években jórészt az Intézet keretei közt zajlott a Domus Hungarica és azArany János Közalapítvány határon túli ösztöndíjprogramjának titkársági munkája,valamint a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi és vajdasági akadémiai kutatóállomásiprogramban résztvevő intézmények kutatási együttműködésének a koordinálása.Ezekről szintén az intézeti honlapról lehet részletesen tájékozódni.

– Történészként, a szlovákiai magyarság történetének ismerőjeként hogyan látja anemzeti kisebbségek helyzetét az elkövetkező’ évtizedekben, milyen kihívásokkalkell szembenéznie a szlovákiai magyarságnak megmaradása érdekében, számolvaaz uniós integrációs folyamatoknak a kisebbségekre gyakran negatívan ható következményeivel is?

– Úgy érzem, ma már nem egyszerűen csak a megmaradás a tét. Jóllehet Benesék,Husákék emléke még itt kísért tájainkon, de Bosznia-Hercegovina és Koszovó utánaligha vezetheti be bárki büntetlenül a deportálások és kitelepítések gyakorlatát, snagyszájú populistákon kívül nem szorgalmazhatnak a reszlovakizációhoz hasonlóerőszakos asszimilációs programokat. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a Meciar félenemzetállami fundamentalizmusnak erős tartalékai vannak. Ezzel együtt a szlovákiai magyarok, azaz mi – hiszen számomra ez a közösség maradt az elsődleges, meghatározó – alapvetően annak módját kell megtaláljuk, miként kell a megnyílt határok kínálta lehetőségeket a magunk javára fordítanunk. Ebben az új helyzetbe az afontos tehát, hogy – egyéni döntéseinkkel, választásainkkal, civil és politikai szervezeteinknek adott mandátumunkkal – igazi, szervezett, öntudatos közösségkéntadjunk válaszokat a soknemzetiségű Szlovákián és a magyar glóbuszon belüli kihívásokra, hogy felnőtt közösségként jelenjünk meg az európai kisebbségi közösségek soraiban. Minden fogyatkozásunk, gazdasági gyengeségünk, mostani kétségbeejtő munkanélküliségi mutatóink ellenére – az elmúlt kilenc évtizedben soha ilyenszervezettek, gondolkodásunkban függetlenek, önállóak nem voltunk, mint most.

Tudnak-e, szeretnének-e a szlovákiai, felvidéki magyarok valódi, akarati közösséggé válni? S ha igen, milyen keretek közt, milyen intézményi,jogi formákban, milyen gazdasági háttérrel, politikai tartalommal? Jómagam ezeket a kérdéseket tekintem ma valódi nagy kérdéseknek. Sokan úgy gondolják, a kisebbségi kérdés kezelése szempontjából semmi sem változott meg Szlovákia és Magyarország unióscsatlakozásával. Egy másik végletes megközelítésben azt is hallani, ideje végre teljes egészében figyelmen kívül hagyni a nemzetállami adottságokat. Jómagam úgylátom, még mindig igen sok eleme hiányzik a tényleges közösségépítés hosszú távú programjának. A szlovákiai állami kisebbségpolitika keretei közt éppúgy hiábavaló csodára várni, mint a magyarországi nemzetegyesítő törekvések esetében. Azéletképes közösségek valódi ereje az egyéni és közösségi célok összhangjával, a csoport belső szolidaritásával és szervezettségével, gazdasági teljesítőképességével, valamint szervezeteik, intézményeik teljesítményével mérhető.

– Hol tartunk ma ebben a közösségépítésben, milyen akadályok nehezíthetik ezt afolyamatot?

– Az elmúlt évek részsikerei, tényleges eredményei ellenére sok a bizonytalanságpéldául abban a tekintetben, miként alakul a közösség viszonya a szlovák többséghez és Magyarországhoz. Mekkora mozgástér nyílik a regionális keretek közt, azazsaját szülőföldjükön az egy évszázadon keresztül másodrendű állampolgároknakszámító kisebbségi magyarok számára? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre vá-laszt kereső emberek egy része a választási ciklusok parlamenti és kormányzati ko-alíciós erőviszonyait tekinti meghatározónak saját személyes, családi, kisközösségistratégiája alakításában, mások pedig a könnyebb ellenállás irányában próbálnakszabadulni a kisebbségi élet többletterheitől, ki asszimilációs, ki meg migrációs pályára térve.

2004 után a szemünk láttára és a kisebbségek aktív közreműködésével alakulki az az integrált gazdasági, munkaerőpiaci, oktatáspolitikai tér (gondoljunk csak amultinacionális cégek ellentmondásos jelenlétére, a bolognai folyamat egyetemközi kapcsolatokat generáló, ugyanakkor régi rendszereket leépítő hatására), amely azalapfeltételeket módosítja a régió kisebbségei számára. A ma még igen nehéz kö-rülmények közt élő szlovákiai magyarok léthelyzete lassan megszűnik azonos lennia határ menti perifériákra kiszorítottak hátrányos peremhelyzetével.

A multinacionális cégek két-három műszakos szlovákiai magyar munkavállalói ahatár innenső és túlsó oldalán véleményem szerint túl nagy árat fizetnek, és sokszor megalázóan kevés bért kapnak azért, hogy megpróbálnak élni azokkal munkaerőpiaci lehetőségekkel, amelyek a határnyitás utáni első évben megjelentek. Gazdasági bázis nélkül könnyen kiszolgáltatottjaivá válhatunk a mindenfajta szociálpolitikai kontroll, társadalompolitikai kötelezettségvállalás nélkül működő profiterőműveknek. A határok korlátok nélküli átjárhatósága mindazonáltal a legfontosabb pozitív változás 2004 után, amely remélhetően a határ menti helyzetből adódott korábbi gazdasági, társadalmi hátrányok fokozatos felszámolását vonja maga után.

– Az egymással versengő alternatívák közül várhatóan melyik kerekedik felül? Az önkormányzatiság felerősödése vagy a folyamatos alkalmazkodás, vándorlás?

– A transznacionális jellegű, folyamatosan mozgásban lévő, a határ menti fekvést amagunk számára kamatoztatni kívánó, de gyakran mégis vesztes helyzetbe kerülőközösség helyett minden erővel arra kellene törekednünk, hogy a hagyományos kelet-közép-európai nemzetállami kalodák átalakulásával egy időben képesek legyünkmegteremteni saját, közösségi kereteinket, amely nem csupán a közösség reprezen-tációjára, hanem az érdekek érvényesítésére és a fejlesztési elképzelések megvalósítására is képes. Vagy van és lesz elég erő, lelemény saját kistérségeink, földjeink, falvaink, városaink, környezeti, turisztikai adottságaink, tudásunk alapján olyanregionális, gazdasági rendszereket kialakítani, amelyekről mi dönthetünk, vagy továbbra is mások, máshol, mások érdekét előtérbe helyezve hozzák meg a döntéseket. Ebből a szempontból az Európai Unió mint a nemzetállamokat felülről átalakító, kontinentális méretű politikai, gazdasági és kulturális tér egyszerre jelent lehetőséget a közösségi létezéshez megkerülhetetlen önkormányzatiság megteremtésére és a határtalan gazdasági versenyre. Ezzel a szabad versenyes világgal párhuzamosan olyan negatív trendek is kialakulhatnak, amelyek az önálló gazdasági alapjait nélkülöző kisebbségek esetében az elvándorlás és beolvadás alternatíváit erősíthetik fel.

Amennyiben tehát a szlovákiai magyarság képes lesz saját anyanyelve, kultúrája, regionális identitása, kétnyelvűsége, szlovákiai, csehországi, ausztriai és magyarországi kapcsolati tőkéje bázisán vállalt tudatos értékteremtő közösséggé szerveződni, megszabadulhat attól a kényszerhelyzettől, amikor a történelmet évtizedeken keresztül jórészt csak elszenvedte. Fokozatosan aktív alakítójává válhat az egybenyíló közép-európai, kelet- és délkelet-európai régiók soknemzetiségű kultúrájának, komplementer gazdasági szerkezetének. S maga adhat adekvát válaszokat afolyamatos, mindennapi interetnikus, gazdasági és morális plebiszcitum legnehe-zebb kérdéseire. A 20. századi tapasztalati anyag birtokában persze telve vagyunka jövőre nézve is óvatossággal, aggállyal, kétellyel. Mégis mintha lenne némi halvány remény arra, hogy a gazdasági és szociális szempontból keserves áldozatokkal járó integrációs folyamatok a kisebbségek szempontjából több jót hoznak, mintrosszat. Hatalmas tehát a mi felelősségünk, hiszen egy tál lencséért elvesztegethetjük az időt és a lehetőséget. Ugyanakkor a türelmetlenség és a radikalizmus iskönnyen felboríthatja a szekeret. Elemzők, döntéshozók, választók, véleményformálók és közösségi emberek egyaránt szembesülnek a fenti dilemmákkal. Jó lenne, deszép is lenne, ha a következő évtizedben a közösségépítő politikai alternatívák kerülhetnének ki győztesen. Azok, amelyek – a tradíciók és kötődések, az értékek ésérdekek, a kölcsönös tolerancia és az államhatárokkal nem osztályozható emberiméltóság alapján – itt, a Duna, Ipoly, Sajó, Bodrog és Ung mentén is magától értetődővé tehetik a nyelvek, kultúrák, nemzeti közösségek autonómiáját és egyenjogúságát. Merthogy azt már megtanulhattuk, ezek nélkül aligha képzelhető el a nemzetek minden kényszertől mentes együttműködése, termékeny kölcsönhatása.

Az interjút Fazekas József készítette

Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársainak, kutatási programjainak kiadványai 2001-2005

I. Evkönyvek

KOVÁCS NÓRA-OSVÁT ANNA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Tér és terep. Tanulmányokaz etnicitás és az identitás kérdésköréből, l-lll. Budapest, Akadémiai Kiadó,2002-2004.

II. Általános kisebbségi tárgy kiadványok

ÉGER GYÖRGY- LANGER, JOSEF (szerk.): Határ, régió, etnikumok Közép-Európában.Budapest, Osiris Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2001.

OSVÁT ANNA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhaszná-lat a 20. század végén. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2002.

SZESZTAY ÁDÁM: Nemzetiségi kérdés a Kárpát-medencében, 1956-1962. Buda-pest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2002.

KANYÓ TAMÁS: Emigráció és identitás. Budapest, L’Harmattan Könyvkiadó-MTAEtnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2002.

MAJTÉNYI BALÁZS-VIZI BALÁZS (szerk.): A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai.Dokumentumgyűjtemény. Budapest, Gondolat Kiadó, 2003.

MAJTÉNYI BALÁZS-VIZI BALÁZS (szerk.): A kisebbségek jogai a nemzetközi jogban.Dokumentumgyűjtemény. Budapest, Gondolat-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbség-kutató Intézet-MTA Jogtudományi Intézet, 2003.

A. GERGELY ANDRÁS-PAPP RICHÁRD (szerk.): Kisebbség és kultúra. Antropológiaitanulmányok 1. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-MTAPolitikai Tudományok Intézete-ELTE Kulturális Antropológiai Szakcsoport, 2004.

SZARKA LÁSZLÓ: Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest,Lucidus Kiadó, 2004.

HALÁSZ IVÁN-MAJTÉNYI BALÁZS-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Ami összeköt. Státus-törvények közel s távol. Budapest, Gondolat Kiadó, 2004.

KOVÁCS NÓRA-PRÓNAI CSABA-VAJDA ZSUZSA-SZELJAK GYÖRGY (szerk.): Boglár La-jos: Még találkozunk! Budapest, Szimbiózis Alapítvány-Nyitott Könyv Kiadó, 2004.

III. Kisebbségi magyar tárgyú könyvek

GLATZ FERENC-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Magyarország és a magyar kisebbségek.Történeti és mai tendenciák. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 2002.

106 Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványai

OSVÁT ANNA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): Anyanyelv, oktatás – közösségi nyelvhaszná-lat a 20. század végén. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2002.

BAKÓ BOGLÁRKA (szerk.): Lokális világok. Együttélés a Kárpát-medencében. Buda-pest, MTA Társadalomkutató Központ, 2003.

KOZMA ISTVÁN-PAPP RICHÁRD (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok aKárpát-medencében. Budapest, Gondolat-MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézet, 2003.

NÁDOR ORSOLYA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk., a CD-mellékletet összeállította: VÉKÁSJÁNOS): Nyelvi jogok, kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Buda-pest, Akadémiai Kiadó, 2003.

PAPP RICHÁRD: Etnikus vallások a Vajdaságban? Kisebbségi léthelyzetek kulturálisantropológiai értelmezései. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2003.

ÖRKÉNY ANTAL (szerk.): Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs vá-rakozások. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-NemzetköziMigrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, 2003.

SZALAYNÉ SÁNDOR ERZSÉBET: A kisebbségvédelem nemzetközi jogi intézmény-rendszere a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadói Kör-MTA Etnikai-nemze-ti Kisebbségkutató Intézet, 2003.

SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): A szlovákiai magyarok kényszerkitelepítésének emlékeze-te, 1945-1948. Komárom, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-Kecs-kés László Társaság, 2003.

BLÉNESI ÉVA-MANDEL KINGA (szerk.): Kisebbségek és kormánypolitika Közép-Eu-rópában (2002-2004). Budapest, Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebb-ségkutató Intézet, 2004.

KOVÁCS NÓRA (szerk.): Tanulmányok a diaszpóráról. Budapest, Gondolat-MTA Etni-kai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004.

HAJNAL VIRÁG-PAPP RICHÁRD: „Mint leveleket a vihar…” Antropológiai tanulmá-nyok. Újvidék, Forum Kiadó, 2004.

BLÉNESI ÉVA-MANDEL KINGA-SZARKA LÁSZLÓ (szerk.): A kultúra világa. A határontúli magyar kulturális intézményrendszer. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebb-ségkutató Intézet, 2005.

SZARKA László (szerk.): Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában, 1944-1949. El-nöki dekrétumok, törvények, rendeletek. Komárom, Kecskés László Társa-ság-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2005.

BEREGSZÁSZI ANIKÓ-PAPP RICHÁRD (szerk.): Kárpátalja. Társadalomtudományi ta-nulmányok. Budapest-Beregszász, MTA Nemzeti-etnikai KisebbségkutatóIntézet-ll. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, 2005.

IV. Magyarországi kisebbségi tárgyú könyvek

BINDORFFER GYÖRGYI: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Duna-bogdányban. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó-MTA Etnikai-nemzetiKisebbségkutató Intézet, 2001.

Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványai 107

SISAK GÁBOR (szerk.): Nemzeti és etnikai kisebbségek Magyarországon a 20. századvégén. Budapest, Osiris Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2001.

KOVÁCS ANNA-SZABÓ ORSOLYA (szerk.): Szlovák életpályák a dualizmuskori Buda-pesten – Slovenské zivotné dráhy v Budapesti v období dualizmu. Budapest, MTAEtnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet-Józsefvárosi Szlovák Kisebbségi Önkor-mányzat, 2003.

TÓTH ÁGNES (szerk.): Pártállam és nemzetiségiek (1950-1973). Kecskemét, Bács-Kiskun Megyei Levéltár, 2004.

V. Romológiai tárgyú könyvek

KOVÁTS ANDRÁS (szerk.): Roma migráció. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebb-ségkutató Intézet-Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, 2002.

KÁLLAI ERNŐ (szerk.): A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század ele-jén. Kutatási gyorsjelentések. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézet, 2003.

KEMÉNY ISTVÁN-JANKY BÉLA-LENGYEL GABRIELLA: A magyarországi cigányság,1971-2003. Budapest, Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti KisebbségkutatóIntézet, 2004,

KÁLLAI ERNŐ: Helyi cigány kisebbségi önkormányzatok Magyarországon. Budapest,Gondolat Kiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2005.

WILLIAMS, PATRICK: Cigány házasság. Budapest,Új Mandátum Könyvkiadó-L’Harmattan Könyvkiadó-MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2004.

PRÓNAI CSABA (szerk.): Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Válogatás BemardFormoso, Patrick Williams, Leonardo Piasere tanulmányaiból. Budapest, Új Man-dátum, 2000.

MAJTÉNYI BALÁZS-VIZI BALÁZS (szerk.): Európa kisebbsége: nemzetközi dokumen-tumok a romákról. Budapest, Gondolat, 2005.

VI. Judaisztikai tárgyú könyvek

BÁNYAI VIKTÓRIA: Zsidó oktatásügy Magyarországon, 1780-1850. Budapest, Gon-dolat Kiadó, 2005. /Hungária Judaica, 17./

PAPP RICHÁRD: Van-e zsidó reneszánsz? Kulturális antropológiai válaszlehetőségek egybudapesti zsidó közösség életének tükrében. Budapest, Múlt és Jövő Kiadó, 2005.

KOVÁCS ANDRÁS: A kéznél lévő idegen. Antiszemita előítéletek Magyarországon.Budapest, PolgArt, 2005.

KOMORÓCZY Géza-SPITZER SÁNDOR: Héber kútforrások Magyarország és a ma-gyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. Budapest, MTAJudaisztikai Kutatócsoport-Osiris Kiadó, 2003.

VII. Német és angol nyelvű kiadványok

TÓTH, ÁGNES: Migrationen in Ungarn 1945-1948. Vertreibung der Ungarn-deutschen, Binnenwanderungen und slowakisch-ungarischer Bevölkerung-

108 Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványai

saustausch. München, Oldenbourg, 2001. /Schriften des Bundesinstituts fürOstdeutsche Kultur und Geschichte, 12./

KOVÁTS, ANDRÁS (ed.): Roma Migration. HAS Institute of Minority Research-Centrefor International Migration and Refugee Studies, 2002.

SALO, SHEILA – PRÓNAI, CSABA (eds.): Ethnic identities in Dynamic Perspective.Proceedings of the 2002 Annual Meeting of the Gypsy Lőre Society. Budapest,Gondolat – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 2003.

IEDA, 0SAMU – HALÁSZ, IVÁN- KÁNTOR, ZOLTÁN – MAJTÉNYI, BALÁZS – VIZI, BA-LÁZS: (eds.): The Hungárián Status Law: Nation Bilduing and/or MinorityProtection. Sapporo, Hokkaido University, Slavic Reserach Center, 2004.

SZARKA, LÁSZLÓ (ed.): Hungary and the Hungárián Minorities. Trends in the Pástand in Our Time. Social Science Monographs, Bolder, Colorado – AtlanticResearch and Publications, Inc. Highland Lakes, New Jersey. Distributed by Co-lumbia University Press, New York. 2004. /East-European Monographs, DCLVII./

BINDORFFER, GYÖRGYI: Wir Schwaben waren immer gute Ungarn. Budapest, ELTEGermanistisches Institut, 2005. /Ungarndeutsches Archiv, 8./

KOVÁCS, ANDRÁS (ed.): Jewish Studies at the Central European University. Vol. 3.2001-2003, Budapest, CEU, 2004.

KOVÁCS, ANDRÁS (ed.): Jews and Jewry in contemporary Hungary: results ofsocio-logical survey. London, Institue for Jewish Policy Research, 2004.

KOVÁCS, A. – GITELMAN, Z. – K0SMIN. B. (eds): New Jewish Identities. CEU Press,2003.

KOVÁCS, A. – W0DAK, R. (eds): NATO Neutrality and National Indentity: The Case ofAustria and Hungary. Wien, Böhlau Verlag, 2003.

KÁLLAI, ERNŐ (ed.): The Gypsies/The Roma in Hungárián Society. Budapest, TelekiLászló Alapítvány, 2002.

NYÍRI, P. – SZAVELJEV, I. (eds): Globalising Chinese Migration. Ashgate, 2002.

A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születése 1919-ben Érvek, viták az 1919. évi párizsi békekonferencián

Az 1919-1920. évi párizsi békekonferenciának a csehszlovák államalapítás szempontjából meghatározó jelentőségű 1919. január-szeptemberi időszakát az 1919.június 28-i versailles-i német és az 1919. szeptember 10-i Saint German-i osztrákbékeszerződés, valamint az osztrák békeszerződéssel egy időben aláírt csehszlo-vák kisebbségvédelmi szerződés aláírása tette különösen fontossá. Az 1920. júni-us 4-én aláírt trianoni békeszerződés előkészítése során mind a csehszlovák delegáció, mind pedig a nagyhatalmak jórészt már csak az 1919 tavaszán, nyarán meghozott döntéseket védelmezték, az akkori érveket alkalmazták. Ezért az alábbiakban ennek a kilenchónapos periódusnak az argumentációját és a csehszlovák érvek nyomán kialakult vitákat vizsgálom. A születőfélben lévő állam nemzetközi jogilegitimációja és a területi igények biztosítása érdekében használt csehszlovák érvelés azért is különös figyelmet érdemel, mert kritikai elemzésük mindeddig csakrészlegesen történt meg, ugyanakkor az érvrendszer egésze tulajdonképpen tartósan beépült a cseh és szlovák történetírásba.2

Az államalapítás két cseh vezérpolitikusa – az 1918. december elején az Egyesült Államokból több mint négyéves távollét után Prágába hazatérő T. G. Masarykés a világháború alatti emigrációs tevékenységét megszakítás nélkül immár az új ál-lam külügyminisztereként Párizsban tovább folytató E. Benes – az 1919. január 19-én megnyílt békekonferencia első féléve alatt intenzív levelezésben állt egymással.3

A világháború utáni közép- és kelet-közép-európai átrendezéssel kapcsolatoscsehszlovák elképzeléseket, terveket elsőként Masaryk Új Európa című politikairöpirata fogalmazta meg. Masaryk rendezési elképzelésének kiindulópontját a Németországtól keletre eső európai területek radikális államjogi átalakításának, anemzetállamok megteremtésének szükségessége jelentette: „Az lenne kívánatos,hogy az országok és a nemzetek területileg egybeessenek. A nemzetek az emberiség természetes szervezetei; a nemzeti lét a legjobb biztosítéka a nemzetköziségnek, és mindkettő célja az európai fejlődésnek. […] Az államokat nemzetivé kell tenni. A dolgok jelenlegi állása szerint számolni kell avval, hogy egyelőre még nem lesznek tiszta nemzeti államok: gazdasági és forgalmi okokból továbbra is nagy számban lesznek nemzeti kisebbségek.”4

A kis és nagy nemzetek egyenjogúsága, a nemzetközi kapcsolatok új alapokrafektetése ennek az egész Európára kiterjedő nemzetállami államszerkezetnek a további fontos Masaryk által is szorgalmazott feltétele. A békekonferenciát a cseh politikus – ebben az 1917 őszén a forradalmi Pétervárott elkezdett és 1918 novemberében Washingtonban befejezett munkájában – arra is alkalmasnak tartotta, hogyszakítson a be nem avatkozás „elavult és őszintétlen diplomáciai elvével”. Hangsúlyozta, hogy a békekongresszuson minden érintett nemzetnek biztosítani kell a részvétel jogát: „A békekongresszuson a hadviselő nemzeteket nemcsak kormányaiktagjai, hanem különböző megbízottaik is képviselni fogják, és általában mindazonnépek képviselői jelen lehetnek itt, amelyeknek a sorsáról szó lesz, és amelyeknekjoguk van az önrendelkezésre.”5

Masaryk tisztában volt azzal, hogy a világháborút lezáró békeszerződések legtöbb vitát kiváltó rendelkezései a területi változásokra vonatkozó döntések lesznek:„A békekongresszus legnehezebb feladata a területi kérdések rendezése lesz. A német hódításvágy és a pángermanizmus előretörése Kelet felé az oka annak, hogy anemzetiségi kérdés Kelet-Európában a legakutabb. Poroszországot, Ausztria-Magyarországot, a Balkánt, Oroszországot politikailag újra kell szervezni.”6

Az új európai államszervezet megteremtésére hivatott békekonferencia céljainakmegfogalmazása közben Masaryk a győztes államok és nemzetek hangján szól.Nemcsak a békekonferencia folytatásaként elképzelt népszövetségi fórumot, hanem magát a konferenciát is egyfajta ítélőszékként képzeli el. Igaz, ő még, mint láttuk, valamennyi érintett nemzet képviselőjének helyet adott volna a tanácskozáson.Elképzeléseiben rendre keveredtek a racionális érvek, a győzteseknek kedvező tervek, a megvalósíthatatlannak bizonyult nemzetközi jogszabályok és az irreális víziók. Elmaradt például a „nemzetközileg garantált törvény” megalkotása a nemzeti kisebbségek kulturális és nemzeti egyenjogúságáról vagy az egyforma kritériumokalapján kiírt és ellenőrzött népszámlálások nemzetiségi adatszolgáltatásáról.

A békekonferencia előkészítése, működése során az első hat hónapban a cseh-szlovák érdekek legfőbb képviselője Edvard Benes külügyminiszter volt. Formálisanugyan a békedelegációt az első másfél hónapban Karel Kramár miniszterelnök vezette; a világháború éveiben szerzett ismertségét, tekintélyét ügyesen kamatoztatóBenes árnyékában azonban a pánszláv érzelmű, konzervatív Kramár teljesen háttérbe szorult, mígnem Masaryk kezdeményezésére visszahívták őt delegációvezetőtisztségéből.

Benes a békekonferencia munkájával kapcsolatosan a csehszlovák békedelegáció irányításában három alapelvhez igyekezett ragaszkodni. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy a csehszlovák területi követeléseket történetileg mindenben igazolt,katonailag pedig lehetőleg befejezett tényként mutassa be. Már a békekonferenciaelőtt tudatosította annak fontosságát, hogy a területi igények érvényesítésében perdöntőnek bizonyulhat, mely állam tényleges ellenőrzése alatt álló területekről alakulhatnak majd ki viták a békekonferencián. A csehszlovák-magyar határok esetében 1918. november 29-én Kramár miniszterelnökhöz küldött táviratában a belgrádi fegyverszüneti megállapodás nyomán kérdésessé váló szlovákiai területekre vonatkozóan a következő utasítást küldte: „Kérem, ügyeljenek arra, hogy amint megérkezik a hadseregünk, ezeket a vidékeket via facti, nagy felhajtást mellőzve el kellfoglalni. Itt a csöndben végrehajtott fait accompli és a helyzetek megnyugtató kezelése dönt. Erre most jogot adtak nekünk. A közvéleménynek minderről nem kellsemmit sem tudnia.”7

Masaryk nemzetiségi konfliktusoktól tartó óvatos mértéktartása, Kramár és acsehszlovák kormány több miniszterének területi imperializmusa között Benes igyekezett a reális és hosszabb távon is védhető lehetőségek határain belül maradni. Acsehszlovák kormány 1919. január 2-án tárgyalta azt a négy tervet, amely a cseh-szlovák területi követelésekről a világháború befejezését követően kialakult. Az első, minimális változat, amely végül is többé-kevésbé megvalósult, a 8 milliónyi csehés szlovák mellett 5,6 milliónyi német, magyar, lengyel és rutén népességgel számolt. Az első változat ugyan a Csallóköz egy részét Magyarországnál hagyta volna,mégis 1,2 milliónyi magyar népességre tartott igényt az új állam számára. A második, harmadik, illetve negyedig forgatókönyv a pilisi szlovák enklávéra, Váctól Salgótarjánig, illetve még délebbre, Gyöngyöstől Miskolcig terjedő magyar sávot vont volna csehszlovák fennhatóság alá 1,4-1,6 milliónyi magyar anyanyelvű népességgel.Masaryk köztársasági elnök levélben érkező rendszeres utasításainak megfelelőenBenes igyekezett önmérsékletet tanúsítani mind a lengyelekkel, mind pedig a magyarokkal szemben.8

A kész tények politikáját azonban a későbbiek során is szívesen alkalmazta. AMagyar Tanácsköztársasággal szembeni közös román-jugoszláv-csehszlovák fellépést szintén ilyen megfontolásokból szorgalmazta. Azt tervezte ugyanis, hogy az antibolsevista hadjárattal sikerülhet a békekonferencia által elutasított további Magyarország ellen irányuló katonai követeléseket is keresztülvinnie. E tekintetben alegválságosabb 1919. júniusi napokban egyébiránt a jóval óvatosabb Masaryk elnök is hajlott volna az újabb területek megszerzésére.9

A csehszlovák külügyminiszter ezen kívül nagy súlyt helyezett arra, hogy a nemcseh és nem szlovák többségű területek nemzetiségi jellegét elhomályosítsa, relativizálja, részben a statisztikai adatok megbízhatatlanságára való folyamatos utalásokkal, részben az igényelt terület határain túl élő csehek, szlovákok számának tudatos felnagyításával. E tekintetben a Legfelsőbb Tanács előtti 1919. február 5-i fellépése, illetve a területi igényeket rögzítő hivatalos csehszlovák memorandumoktartalma a legjellemzőbb. Ebbe az argumentációs körbe tartozik Benesnek a békekonferencián kétségkívül nagy és pozitív visszhangot kiváltó bejelentése, amely szerint Csehszlovákia kisebbségei részére igyekszik olyan messzemenő kisebbségi jogokat, egyebek közt széles körű önkormányzati jogosítványokat biztosítani, hogy azország a svájci minta követése alapján egyfajta „keleti Svájccá” váljék.10

Benes igazi politikai erényeit azonban a békekonferenciával egy időben formálódó csehszlovák külpolitika francia orientációjának a kialakításában figyelhetjük meg.Már az 1915-1918. évi emigrációs tevékenysége során arra a mély meggyőződésre jutott, hogy a cseh nemzeti célokat legjobban a szoros francia szövetség kialakítása szolgálhatja. Egyebek közt őt igazolta az a tény, hogy a világháború utolsó másfél évében a németellenesség még a Habsburg-monarchiával kapcsolatos mérsékelt francia megfontolásokat is képes volt felülírni. A francia-csehszlovák közös németellenes front hosszú távon úgy kívánta volna Európa békéjét biztosítani, hogyNémetország nyugati és keleti határain egyaránt erős, egymással szorosan együttműködő németellenes politikai és katonai szövetség működött volna. A békekonferencián előterjesztett csehszlovák emlékiratok egyikéből sem hiányoznak a német-ellenes kitételek és a francia érdekeknek megfelelő politikai célkijelölések. így például A csehszlovákok. Történelmük és kultúrájuk. Harcuk és munkájuk. Jelentőségük a világban című 1. számú memorandum vezérgondolata éppen az évszázadoscseh-német szembenállásra épülő történeti okfejtés.

E szerint a csehek a vallásháborúkban, a Habsburgok ellen irányuló korai rendifelkelésekben éppúgy a németek ellen harcoltak, mint a 18-19. századi polgárosodás nyelvi és iskolaharcaiban. A csehek a szláv világ legfejlettebb és legnyugatibbrészeként a pánszláv mozgalmakból is minden esetben azok németellenes potenci-álját kívánták saját maguk számára hasznosítani. A memorandum a cseheknek atöbbi szlávokéval részben megegyező, részben eltérő történeti fejlődésében éppena németellenességet tekintette a nemzeti függetlenséghez vezető legfontosabbérdemnek.11

Amilyen szerepet a németellenesség kapott a cseh történelemben, a szlovákokmúltját bemutató memorandumban ugyanaz a szlovákok magyarellenes küzdelmekéntjelent meg. A világháború alatti csehszlovák emigrációs politikai röpiratok, propaganda- és sajtótermékek, Masaryk, Benes hivatalos nyilatkozatai a magyar kormányok háborús magatartását kezdettől fogva a pángermanizmus legfontosabb ke-let-közép-európai támaszaként értékelték. A magyar-német világháborús együttmű-ködéssel szemben a csehek és szlovákok ellenállását úgy igyekeztek beállítani,mint a háborús hátország legfontosabb ellenállási mozgalmát, amelynek ráadásulévszázados előzményei voltak.

A szlovákkérdésnek szentelt 5. számú csehszlovák békememorandum ennekmegfelelően a csehek által elszenvedett osztrák-német „elnyomáshoz” hasonlítja amagyar nemzetiségi politikát. A kiegyezés kori magyarországi asszimilációs politikakétségtelen hibáit és mulasztásait a szlovákság ezeréves nemzeti mártíriumának bizonyítékaként hangsúlyozza a memorandum. A magyarul idézett „tót nem ember”szólástól kezdve Bánffy Dezső parlamenti soviniszta hitvallásán, Grünwald Bélánaka magyarosító középiskolákkal kapcsolatos vízióján keresztül a szlovák gimnáziumok bezárásáig, a gazdasági nacionalizmus néhány felnagyított megnyilatkozásáig,illetve felvidéki kolerajárvány idején az árván maradt szlovák gyermekek alföldi családokhoz küldését emberrablásként értékelő hatásvadász értékelésig terjedtek amemorandum történeti bizonyítékai arról, hogy szlovákok történelmében a magyarok a barbár németek „szellemi rokonaiként” jelennek meg.12 A szlovák történetírásezekkel a toposzokkal jórészt ugyanebben a szellemben foglalkozik, a dualizmuskorszakát 1989 előtt hivatalosan is a fokozott nemzeti elnyomás periódusaként tartotta számon a szlovák historiográfia.13

A francia orientációval, amelynek jelentőségével Benes és Masaryk egyaránttisztában voltak, sokan nem értettek egyet. Milán Rastislav Stefánik, a csehszlovákemigrációs trojka harmadik, s egyúttal szlovák tagja például a csehszlovák hadsereg kialakítását, a Csehszlovákia által igényelt csehországi német, morvaországilengyel, magyarországi szlovák-, rutén- és magyarlakta területeken zajló katonai akciók vezetését olasz tábornokokra kívánta bízni. A francia orientációnak azonbanBenesék számítása szerint volt egy pótolhatatlan rövid távú és egy nem kevésbéfontos hosszú távú haszna. A francia diplomácia a fegyverszünet után azonnal, s még inkább a békekonferencia idején minden más nagyhatalmi delegációnál hatásosabb támogatást tudott biztosítani a csehszlovák követeléseknek, melyet a cseh-szlovák delegáció igyekezett maximálisan kamatoztatni.14

Volt a francia orientációnak még két rendkívül fontos hozadéka: a csehszlovákalkotmány, az állam politikai berendezése, köztársasági államformája, a népi kezdeményezéseket, pártpolitikai alternatívákat rugalmasan befogadó nyitott, könnyenváltoztatható politikai szerkezete Csehszlovákiát a régió legdemokratikusabb államává emelte. A francia bank- és kereskedelmi tőke intenzív jelenléte pedig segítette áthidalni a kialakuló csehszlovák gazdaságot azokon a strukturális, regionális értékesítési, ágazati és iparszerkezetei válságokon, amelyek szükségszerű velejáróivoltak a korábbi nagy piacok beszűkülésének, akárcsak az úgynevezett történeti országrészek (Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia), illetve Szlovákia és Kárpátalja közötti hatalmas gazdasági különbségeknek.

A csehszlovák államalapítás alighanem legtöbbet vitatott sajátosságát az jelentette, hogy a Szent Vencel koronájához tartozó úgynevezett történeti országok -Csehország, Morvaország, Cseh-Szilézia területe – a történeti közjog, a korábbansemmilyen önálló államisággal, történeti-közjogi különállással nem rendelkező Szlo-vákia a természeti jog, Kárpátalja pedig egyfajta közvetett önrendelkezés formájában a társulási jog alapján került az új állam keretei közé. A jogalapok különbözősége az ország regionális szerkezetében éppúgy igen jelentős különbségek forrásává vált, mint a köztársaság etnikai összetételében. A Csehszlovákiához került kisebbségek közül a legnagyobb ellenállásba a csehszlovák államalapítók a 3,5 mil-liós csehországi és a 180 ezres szlovákiai-kárpátaljai, együttesen 3,68 milliós cseh-szlovákiai német kisebbséggel kapcsolatosan ütköztek.15

A németkérdésnek szentelt 3. számú csehszlovák békememorandum ennekmegfelelően igyekezett minden érvet mozgósítani. A történeti érvek közt nagy hangsúlyt kapott az a tény, hogy a Monarchiában maguk a csehországi németek ellenezték jó ideig a cseh országrészek nemzetiség szerinti kettéosztását, azt csak a nagyosztrák-tervek és 1918. október 16-i császári manifesztum emelte a reformtervekközéppontjába. A memorandum szerzői természetesen az osztrák statisztikai adatközléseket is hamisításokkal vádolták, és a németek számát 800 ezerrel kevesebbre becsülték.16

A német többségű Szudéta területekre való csehszlovák igények legnyomósabbérveit a földrajzi-stratégiai (Csehország hegyi határai jelentik az ország közép-európai erődítményjellegének legfontosabb garanciáit), illetve a gazdasági érvek jelentették. A magashegységi földrajzi határok mellett az észak-csehországi bánya- éstextilipari központok nélkül Csehország ipari-gazdasági túlsúlya az utódállamok köztazonnal megszűnt volna.17

A negatív, németellenes érvelés legtöbb vitára okot adó és leginkább diszkriminatív érvrendszerét a németek középkori kolonizációkra visszavezetett megkülönböztetése jelentette: a csehországi németek ebben az értelmezésben kolonistáknak, telepeseknek, bevándoroltaknak számítottak. Ezt az érvelést maga Masarykköztársasági elnök is alkalmazta 1919-es újévi beszédében, ami hatalmas felzúdulást váltott ki a német kisebbség körében. Maga Masaryk ezt követően elhatárolódott ettől az érveléstől. Ezzel szemben Edvard Benes a második világháborút követően a kisebbségek ellen irányuló köztársasági elnöki dekrétumok érvrendszerében, illetve az 1945. augusztus 2-i potsdami határozat kierőszakolásában ismételten alkalmazta ezt a nyilvánvalóan történetietlen argumentációt.

A kisebbségekkel kapcsolatos pozitív csehszlovák érvelésnek három fontos ele-me volt: Csehszlovákia demokratikus jogállamként minden kisebbségi jogot biztosíta németek számára, beleértve a területi és kulturális autonómiát, mi több, Benes1919. február 5-én a Legfelső Tanács előtt elmondott beszédében arra is ígéretettett, hogy a kisebbségi önkormányzati jogok fokozatos kiterjesztésével Csehszlová-kia „keleti Svájc” lesz, és a német területek a svájci kantonokéhoz fogható jogokatkapnak majd.18

Az Új Európa című politikai röpiratban Masaryk is azt hangsúlyozta, hogy Cseh-szlovákián belül a csehországi németek számára sokkal több lehetőség adódik afejlődésre, mint Németországban, amely a háború okozója volt. Ráadásul a Habs-burg-monarchián belül a cseh-német együttélésnek számos településen igen sokpozitív előzménye, eredménye is volt. Ezek kifejtését, példaként állítását azonban amemorandumok általános csehellenessége nem tette lehetővé.19

A csehszlovák állam soknemzetiségű szerkezetének kevés pozitív hatása közüla leginkább szembetűnőnek a békekonferencia idején a nemzetközi kisebbségvé-delmi előírások viszonylag akadálymentes elfogadása és a csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés aláírása, parafálása és a belső jogrendszerbe való beépítésevolt. Ennek a kisebbségvédelmi kötelezettségvállalásnak a részelemei közül azonban jószerivel csak a nyelvi, oktatási rendelkezéseknek lehetett érvényt szerezni.

A cseh történeti közjog, valamint – közvetett formában – a csehszlovák államhozvaló kapcsolódás kinyilvánításában megjelenített szlovák és ruszin önrendelkezésijog alapján Csehszlovákia határait még nem lehetett volna pontosan meghatározni.Az etnikai határvonalak nemcsak a történeti közjoggal, a nemzeti önrendelkezésalapelvével voltak ellentétesek, de összeegyeztethetetlennek bizonyultak az új állam gazdasági, közlekedési, stratégiai, katonai érdekeivel is. A fenti érvek ötvözésén alapuló csehszlovák területi önmeghatározás meglehetősen sajátságos, eklek-tikus argumentációt eredményezett.

A történeti közjog azonban Csehszlovákiának a Morva folyótól nyugatra eső felén sem bizonyult elegendőnek. Csehszlovákia az úgynevezett történeti országrészek esetében az etnikai területeknél jóval nagyobb történeti államterület integritását biztosító cseh történeti közjog talaján állt. Szent Vencel koronájának három országa – Csehország, Morvaország és Szilézia – közül az előbbi kettő esetében a németek, Szilézia esetében a németek és a lengyelek vitatták a cseh történeti közjoglétjogosultságát. A sziléziai történeti közjogi vitában a sziléziai örökösödési háborúeredményeinek elismertetése helyett Benes a Legfelsőbb Tanács előtt és a cseh-szlovák bizottság munkájában is a gazdasági érvekre (az ostravai-karvinái feketeszén-medence stratégiai fontosságára) helyezte a hangsúlyt. A lausitzi-luzicei szorbok, Kladsko, Hlucínsko (Glatz hercegség) esetében viszont az etnikai rokonság ésa történeti érvek kombinációja dominált.20

Szlovákia esetében viszont az emigráció által körülírt államterülethez a szlováketnikai rokonság, azaz a természeti jog, a szlovákok önrendelkezési joga volt a hi-vatkozási alap, amelyet az 1918. október 30-i turócszentmártoni szlovák nemzetideklaráció 1-2. pontja a következőképpen rögzített: „A szlovák nemzet a nyelvilegés kulturálisan-történetileg egységes cseh-szlovák nemzet része. Minden olyan kul-

A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születése 1919-ben 115

turális küzdelemben, amelyet a cseh nemzet vezetett, és amely őt az egész világonhíressé tette, a szlovák ág is kivette a részét. 2. Ezért ennek a cseh-szlovák nem-zetnek a részére a teljes függetlenség alapján mi is követeljük a korlátlan önrendel-kezési jogot. Ennek az elvnek az alapján kinyilvánítjuk egyetértésünket azzal az újnemzetközi jogi helyzettel, amelyet 1918. október 18-án Wilson elnök fogalmazottmeg, s amelyet az osztrák-magyar külügyminiszter október 27-én tudomásul vett.”21

Kárpátalja esetében a helyzet a szlovákiaihoz hasonló, de a kárpátaljai önrendel-kezési igényt az amerikai ruszinok szervezetei és gyűlései voltak hivatottak szimbo-lizálni egészen 1919 januárjáig, amikor is a csehszlovák katonai alakulatok el nemfoglalták Kárpátalját. A nyugat-dunántúli burgenlandi csehszlovák-jugoszláv korridoresetében pedig a leplezetlen katonai-stratégiai érdek volt a meghatározó.22

S hogy milyen alapelvek szerint ötvözték a csehszlovák békejegyzékek a történeti közjogi, etnikai, stratégiai és gazdasági érveket?23 A csehszlovák nemzet történeti fejlődését áttekintő első jegyzékben a szláv nemzetek megosztottságának, alárendeltségének, államnélküli fejlődésének fő okát a szlávok individualizmusában és azarra visszavezethető belső viszályokban jelölte meg. Ezzel együtt Csehországnak aMonarchiában betöltött kiemelkedő gazdasági, politikai szerepe a memorandumszerint a cseheket legalább a szláv világban vezető szerepre predesztinálta, s ennek számos bizonyságát adták a világháború évei, amikor is a csehszlovák emigráció és ellenállás a szláv világban mértékadónak és irányadónak számított. Ez az érvelés Benes és Kramár egybehangzó véleménye szerint azt a regionális vezető szerepet volt hivatva megalapozni, amely közvetlen oka volt a csehszlovák-lengyel regionális rivalizálásnak.

A szlovákiai nemzetiségi viszonyok bemutatásában a szlovák tárgyú memorandum a dualizmus kori asszimilációs folyamatokat a magyar statisztikák, népszámlálások hamis adatközléseinek hangsúlyozásával fejelte meg. Jóllehet a korabeli magyar statisztikai irodalom csaknem hivalkodva állította magáról, hogy a nyelvismereti adatokkal a frissen elmagyarosodó nemzetiségi rétegek számának megállapításához is támpontot tudott adni, az 547 ezer szlovákul beszélő magyar anyanyelvűszámadatát a memorandum a magyar népszámlálási csalások fényes bizonyítékaként mutatta be.24

Az Edvard Benes vezette párizsi csehszlovák békedelegáció kétségkívül a legjobban felkészült, legtöbb szövetséges kapcsolattal és tapasztalattal rendelkező kelet-közép-európai delegációnak számított. Benes külügyminiszter a négyévi párizsiemigráció összes személyi, politikai kapcsolati tőkéjét, propaganda- és politikai sikerét mozgósítani tudta, amikor a delegáció vezetőjeként 1919. február 5-én többmint három órán keresztül győzködte a Legfelső Tanács tagjait, a győztes nagyhatalmak első számú vezetőit a csehszlovák államalapítás és a csehszlovák területikövetelések jogosultságáról. A meghallgatás eredményeként a békekonferencia vezetői megalakították a csehszlovák bizottságot, amely az első hónapokban főkéntaz új állam határkérdéseivel foglalkozott. A csehszlovák bizottság jegyzőkönyvei aztmutatják, hogy Benes és a csehszlovák békedelegáció tagjai igyekeztek minden eszközt megragadni az eredeti területi követelések érvényesítése érdekében.25

A legtöbb problémát a csehszlovák bizottságban és annak területi albizottságaiban a csehszlovák-magyar határ véglegesítése jelentette. Az amerikai, olasz, angoldelegációk kezdetben a magyarszlovák nyelvhatárhoz közelebb álló határ kialakítását támogatták, s a Duna-Ipoly határt követelő csehszlovák álláspontot teljes egészében csak a franciák osztották. A bizottság ezért 1919. február 27-i ülésén, amelyen elvi döntés született Kárpátalja Csehszlovákiához kerüléséről, albizottságot küldött ki a csehszlovák-magyar határ megvitatására, a Csallóköz hovatartozására, illetve az Ipoly menti határszakasz és Sátoraljaújhely kérdésének tisztázására. Az albizottság március 4-i ülésén meghallgatták Benes csehszlovák külügyminisztert.26

A Csallóközre vonatkozóan Benes hatféle érvet mozgósított. Hangsúlyozta a terület gazdasági függőségét Pozsony és Komárom piacaitól. A magyar anyanyelvű népesség számát közel 30 ezerrel csökkentve ugyan, de elismerte a terület magyaretnikai jellegét. Ugyanakkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a szlovák lakosság folymatosan dél felé törekszik a Vág mentén. A magyarok ellenállásától nem tartott,mert „mezőgazdasági, következésképpen jámbor, békés népességről van szó”.Csehszlovákiának létérdeke Pozsony és Komárom megszerzése: „Ha a Csallóközta magyaroknak adnák, ezzel megfojtanák Pozsonyt.”27 Benes Csallóközre vonatkozó érvelésének középpontjában a gazdasági argumentáció állt: „Cseh-Szlovákia jövőbeni ereje elsősorban az iparban rejlik. Ezért cseh-szlovák kormányzata a területi kérdéseket az ország gazdasági szükségleteiből kiindulva vizsgálja.”28 Ugyanakkora Csallóköz esetében a békekonferencia legtöbb delegációjában értő fülekre találókatonai-stratégiai érvekkel is előhozakodott: „A cseh-szlovákok nem fogadhatják el,hogy Komárom magyar legyen, mivel a város országuk ellen irányuló hídfőállást alkotna. Ugyanúgy nem nélkülözhetik a Csallóközt sem, hacsak nem akarják magukatkitenni annak, hogy Pozsonynál és Komáromnál torkon ragadják őket.”29

Amikor a csehszlovák követelések csehországi és szlovákiai vitás kérdései márjórészt megoldódtak, és Teschen kérdésében is sikerült a lengyelek globális megoldási javaslatát megtorpedózni, a prágai parlament külügyi bizottságához küldött1919. március 7-i bizalmas jelentésében megnyugvással írhatta le a következőket.„Ha a mi közvéleményünk tudatosítani tudná, milyen légkör uralkodik a konferencián, ha mindenki tisztán látná azt, hogy a konferencia egészében véve a sematikusan megfogalmazott nemzetiségi elvek bűvöletében tevékenykedik, holott a helyi viszonyokról teljességgel tájékozatlan, akkor azonnal beláthatnák, hogy ezek a megoldások a mi igazi győzelmünket jelentik. Ez a mostani győzelem annál nagyobb,hogy ezzel egy időben a németekkel és magyarokkal szemben is olyan határokatítéltek meg nekünk, amelyek minden tekintetben megnyugtathatnak bennünket.”30

Benesnek ez a jelentése három dolgot jelez. Egyrészt a csehszlovák területi követelések képviseletének abszolút prioritását, másrészt „a sematikusan megfogalmazott nemzetiségi elvekkel” szembeni fenntartásait. A Benes vezette csehszlovákbékedelegáció arra törekedett, hogy a Csehszlovákia szempontjából optimálisnaktekintett államhatárok megszerzése érdekében a történetijogi, etnikai, stratégiai,földrajzi és gazdasági érvek leleményes kombinációjával, mindenkor a helyzethezigazított ötvözésével maximális mértékben kiaknázza a döntéshozó nagyhatalmaktámogatását. Harmadsorban azt is kiolvashatjuk a jelentésből, hogy Benes mindenkötelező diplomáciai óvatossága ellenére 1919. márciusi jelentésében valódi győzelemként értékelte a határkérdésekben elért nagyhatalmi döntéseket. A párizsi békekonferencián Csehszlovákiának sikerült a leginkább valóra váltania területi követeléseit és igényeit: „Meg vagyok győződve arról – írta jelentése végén -, hogy akonferencia számunkra olyan eredményeket hoz – hogy elfogulatlan és tárgyilagos megítélés szerint is számunkra a háború és a konferencia igazi politikai és diplomáciai diadalt jelent.”31

Amennyiben a békekonferenciára benyújtott csehszlovák memorandumoknak acsehszlovák állam belső berendezésére, nemzetiségi összetételére, valamint a kelet-közép-európai regionális szerepvállalására vonatkozó részeket elemezzük, aztlátjuk, hogy a csehországi német területek mellett főleg Szlovákia kérdése volt az atényező, amely eleve destabilizáló hatást váltott ki. A csehszlovák állameszmeMasaryk és Benes értelmezésében, de általában a meghatározó prágai kormány- és pártpolitikai körökben a szlovákkérdést mint a cseh államiság újrateremtésévelegyütt járó átmeneti körülményt kezelte. A szlovák nyelv használatának engedélyezésében ugyan hamar kialakult a konszenzus, a csehszlovák kisebbségvédelmiszerződésben vállalt, 1938-ig meg nem valósított kárpátaljai autonómiához hasonló önkormányzati megoldást Szlovákia esetében a prágai kormányok 1938 őszéignem voltak hajlandóak támogatni. A szlovákkérdést a párizsi békekonferenciáraAndrej Hlinka szlovák néppárti politikus magánutazás keretében átnyújtott memorandum formájában próbálta tematizálni, de a francia hatóságok megakadályoztáka szlovák követelések közvetlen kézbesítését.32

A még megszerezni kívánt területek közötti különbségek (a lausitzi-luzicei szorbvidék, a nyugat-magyarországi csehszlovák-jugoszláv korridor, illetve aKapuvár-Győr-Esztergom-Kisoroszi-Salgótarján-Gyöngyös-Miskolc-Sátoraljaújhelypontok mentén elképzelt „optimális” csehszlovák-magyar határvonal) kérdése sokkal inkább foglalkoztatta a cseh közvéleményt, mint a Szlovákiával, Kárpátaljávalkapcsolatos feladatok számbavétele. A kisebbségekkel szembeni ígéretek és kötelezettségvállalások szempontjai is gyorsan háttérbe szorultak mindaddig, amíg a német és magyar kisebbségi parlamenti képviselők radikális ellenkezése nem figyel-meztette a cseh politikai osztályt a csehszlovák nemzetállam alapvetően soknem-zetiségű jellegére. A mai határnál jóval délebbre tervezett csehszlovák-magyar ha-tárvonalat előkészítő úgynevezett második demarkációs vonal ügye az elmúlt évekcsehszlovák történetírásában is a korabeli érveléssel azonosuló elemzések tárgyá-vá vált.33

A csehszlovák államalapítás nagyhatalmi támogatásában a cseh és a szlováknemzeti önállóság felkarolása mellett kétségkívül igen fontos szerepe volt a Monar-chia katonai kikapcsolását célzó törekvésnek, valamint a régió pacifikálását előse-gítő államjogi megoldás mielőbbi – lehetőség szerint további francia, brit, amerikai,olasz beavatkozás nélküli – kialakításának. Ez a kérdés jórészt a békekonferenciaelőtt indított cseh, lengyel, jugoszláv, román katonai akciókkal, illetve a Magyar Ta-nácsköztársaság ellen indított csehszlovák-román hadjárattal lezárult. Ezzel párhuzamosan a régió nemzetállami szerkezetének kialakítása a wilsoni önrendelkezésielvek folyamatos átértelmezésével, a politikai, stratégiai, katonai, gazdasági, közlekedési céloknak egyre inkább alárendelten történt.

A nemzeti önrendelkezés történeti értelmezésében, értékelésében a cseh és aszlovák történetírás általában Masaryk és Benes érveit ismétli: Csehország eseté-ben a történeti államjog alapján egységesnek és oszthatatlannak tekintett történeti államterületről, Szlovákia és Kárpátalja esetében pedig a stratégiai, gazdasági,katonai rendezőelvek figyelembevételének szükségességéről. Érdemi viták kizárólaga cseh-szlovák viszonyról, a csehszlovák nemzetegység fikciójáról folytak. A hosszú

118 Szarka László

évtizedeken át külföldön élt és alkotó Zbynév Zeman cseh történész angolul és csehül is megjelent Benes-biográfiájában a szlovákkérdés megoldatlansága mellett arra is felhívta a figyelmet, hogy az 1920. február 29-i első csehszlovák alkotmány azegységes csehszlovák nemzet államaként határozta meg a köztársaságot, de említést sem tett az ország lakosságának egyharmadát kitevő kisebbségekről.

Zeman szerint a történelem iróniája, hogy Wilson elnök tanácsára a nemzeti önrendelkezés jegyében vezetett háború eredményeként a nemzeti állam ideálját aleginkább vesztes Ausztriában és Magyarországon valósították meg. A mindösszefelerészben cseh és csupán kétharmadában „csehszlovák” állam ezzel együtt francia és brit minta szerint nemzetállamként jelent meg Európa térképén: „A Csehszlovák Köztársaság tehát elindult végzetszerű útjára, és rövid fennállása alatt valóbanhatalmas sikereket aratott. A világháború után kialakult államok közül a leghaladóbbak közé tartozott. A háború utáni káoszban és nyomorban Benes Csehszlovákiaszámára váratlan politikai és diplomáciai győzelmeket szállított. Maradt azonban akérdés, vajon sikerült-e ezeket a győzelmeket tartóssá tenni és megőrizni.”34

A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születésekor, a párizsi békekonferencia plenáris és bizottsági ülésein a nagyhatalmak saját geopolitikai érdekeik ésEurópa minél gyorsabb pacifikációja mellett arra törekedtek, hogy Köztes-Európábana győztesek sorába tartozó új államok gazdaságilag, katonailag egyaránt életképesnek és tartósnak bizonyuljanak. A békeszerződésekben rögzített döntések kétségkívül rendkívül kedvező startpozíciókat biztosítottak Lengyelország, Csehszlovákia,Románia és Jugoszlávia számára. A felsorolt államok belső konszolidációja, nemzetközi helyzetük stabilizációja azonban bizonyos mértékben kezdettől fogva rájukvolt bízva. Az 1938-1945 közötti hitleri új rend, majd pedig az 1948 után kialakultpax sovietica egyaránt azt bizonyította, hogy a nagyhatalmak által meghatározottmozgástérben Csehszlovákia eleve lemondott a belső megoldás lehetőségéről. Asoknemzetiségű állam kisebbségi nemzetei és kisebbségi közösségei részére megsem próbálta biztosítani azt az önkormányzati státust, amely már a két világháborúközötti időszakban is egyedüli garanciája lehetett volna a szlovák-, német-, kárpát-aljai kérdés belső megoldásának, a lengyel, magyar, zsidó kisebbségek helyzeténekméltányos rendezésének.

László Szarka

The born of the multi-nationality Czechoslovak nation-country in 1919. Arguments,

discussions at the peace conference in 1919 in paris

After the first world war, at the peace conference in Paris the Czechoslovakpeace delegation explained the country territorial requirements, that had beenalready known by the winning great powers, by complex argumentation. TheCzechoslovak state – with non-Czech population in half – by creating the con-struction of an artificial Czechoslovak state nation, by promising autonomy infavour of the more than 5 millión Czechoslovak minority population, tried todissolve uncertainty appearing behind the support of the great powers. Thestudy analyses the argumentation of the Czechoslovak requirements repre-sented by Foreign Affairs Minister, Edvard Benes, the bordér issues, tacticalelements in nationality problems. The ethno-political promises of the multi-national Czechoslovak nation-state at the peace conference in 1919 in Pariswere from the beginning in sharp conflict with missing self-administration solu-tion of the Slovak, Germán, Ruthenian, and Hungárián issue. Despitethe unfri-endly neighbourhood, includingthe Hitler-like Germany’s aggressive plans, thisis why the first republic could remained by itself in 1938.

Eiler Ferenc : „Kisebbségi külpolitika.” Csehszlovákiai magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszus Tevékenységében 1925-1938

I. A magyar kisebbségek nemzetközi aktivitásának keretei

Az európai nemzeti kisebbségek szervezeteinek a két világháború között is csakkorlátozott mértékben volt lehetőségük arra, hogy kilépjenek a nemzetközi politikaiporondra. Ilyen jellegű aktivitást lényegében két irányban fejthettek ki: egyrészt panaszosként petíciókat juttathattak el a Nemzetek Szövetségéhez, másrészt önállószereplőként bekapcsolódhattak néhány- meglehetősen korlátozott nyomásgyakorló erővel rendelkező – nemzetek feletti organizáció tevékenységébe.

A Népszövetség által garantált, regionálisan korlátozott nemzetközi kisebbségvédelem olyan lehetőséget kínált az aktivitásra, mely több szempontból is speciálisnak tekinthető.1 A jogsértést regisztráló egyházi, kulturális és társadalmi szervezetek, pártok vagy magánszemélyek ugyanis saját államukkal szemben kértek védelmet a nemzetközi szervezettől, a vélt vagy valós sérelmek orvoslásának kikényszerítését remélve. A panaszeljárás szabályainak értelmében azonban a kisebbségekszerepe a petíció Genfbe való eljuttatásával lényegében ki is merült, mivel a jogsértést elszenvedők nemzetközi jogalanyiságát nem ismerték el, s az eljárás továbbilépéseibe sem vonták be őket. Az 1929-es madridi tanácsülésen elfogadott reformokig a kisebbségi panaszosokat hivatalosan még arról sem értesítették ki, hogya Tanács foglalkozik-e petíciójukkal, vagy megelégszik az érintett állam válaszával,egyszersmind ad acta téve ezzel az ügyet.

1921 és 1938 között összesen mintegy ezer petíció érkezett a Titkárságra, sezek közül mindössze 473 felelt meg az előírt formai és tartalmi kritériumoknak. Arostán fennakadtaknak már esélyük sem volt arra, hogy egy, a Tanács tagjaiból alakuló hármas (később esetenként ötös) bizottság elé kerüljenek, mely az előzetes eljárás keretében hivatott volt dönteni arról, hogy a Tanács megindítsa-e a hivataloseljárást az ügyben, vagy sem. A legtöbb petíció az első világháborúból területi gyarapodással kikerült államok kisebbségpolitikáját kifogásolta: Lengyelországot 203,Romániát 78, Görögországot 41, Csehszlovákiát 36, Jugoszláviát 35 továbbíthatónak minősített beadvány panaszolta be.2 Az első évek akklimatizációs periódusában még jórészt a magyar kormány, a magyarországi bejegyzésű társadalmi szervezetek (Magyar Asszonyok Szövetsége,Bocskai Szövetség, Magyar-Székely Egyesület stb.) beadványai voltak túlsúlyban amagyar kisebbségek helyzetét számon kérő, Népszövetséghez és más nemzetközifórumokhoz eljuttatott panaszok között. A magyar pártok megalakulásával s azutódállamok politikai életébe való bekapcsolódásával ez a tendencia alapvetőenmegváltozott: ettől kezdve a kisebbségek politikai, társadalmi és egyházi szervezetei már maguk fordultak Genfhez. 1920 és 1938 között összesen 90 beadvány érkezett a magyar kisebbségek érdekében a Népszövetséghez, 12 pedig más nemzetközi fórumokhoz.3 A petíciók közül 47 foglalkozott romániai, 24 csehszlovákiai és19 jugoszláviai sérelmekkel.4 A magyar megkeresések jelentős részét a Titkárságelfogadhatónak, azaz formailag és stílusában is megfelelőnek találta, ezért továbbküldte a Tanácsnak, ahol a panaszok kivizsgálására Hármas Bizottságok alakulhattak. A legtöbb beadvány esetében a bizottságok tudomásul vették az államok petícióra adott válaszát, s lezárták az ügyet. Néhány esetben azonban a kormányok -még mielőtt az ügy a Tanács elé került volna – önként orvosolták a sérelmet, vagya Bizottsággal folytatott színfalak mögötti tárgyalások kompromisszumos megoldáshoz vezettek.

Legkorábban a csehszlovákiai magyar kisebbség élt a Nemzetek Szövetsége által számára biztosított lehetőséggel: az 1921-1925 közötti periódusban 14 petíciófoglalkozott panaszaikkal.5 Ezek után jelentősen visszaesett a petíciós aktivitás, scsak 1930-1932 között vált még egyszer intenzívebbé (6 beadvány). A csehszlovákiai panaszok legtöbbje – eltekintve az általános helyzetet kifogásoló petícióktól – akisebbségi szerződésben kilátásba helyezett kárpátaljai autonómia hiányát, az agrárreform és az állampolgárság megszerzésének visszásságait tette szóvá. A Nemzetek Szövetsége azonban mindent egybevetve nem váltotta be a petensek hozzáfűzött reményeit, mivel a Tanács rendre tudomásul vette a csehszlovák kormány beadványokra adott válaszait. A tény, hogy 1932 után már csupán egy petíciót juttattak el Genfbe, egyértelműen a bizalomvesztésnek tudható be.6

A magyar kisebbségek nemzetközi porondon folytatott tevékenysége azonbannem merült ki a sérelmek orvoslását kérő genfi megkeresésekben. Annál is inkább,mivel a kisebbségvédelmi eljárás rendje mindvégig passzív szerepre kárhoztattaőket. A nemzetközi politikai élet szürke zónájában azonban létezett néhány olyanszervezet, melynek érdeklődési körébe a kisebbségi problematika is beletartozott,s melynek tevékenységébe kisebbségi politikusok is bekapcsolódhattak. A húszasévek közepéig a két legfontosabb ilyen jellegű organizáció az InterparlamentárisUnió és a Népszövetségi Ligák Uniója volt.

Az Interparlamentáris Unió 1923-tól, az Etnikai és Gyarmati Kérdések Bizottsága létrehozása után időről időre napirendre tűzte a nemzetközi kisebbségvédelemkérdését. Mivel ülésein teljes jogú képviselőként csak a törvényhozásba bekerültpolitikusok vehettek részt, a jugoszláviai Magyar Pártnak lényegében esélye semvolt arra, hogy bekapcsolódjék a szervezet munkájába, mivel csak 1927-1929 között küldött képviselőket a belgrádi parlamentbe. A romániai Országos Magyar Pártis mindössze egyetlen alkalommal vett részt az Unió egyik bizottságának ülésén,amikor 1923. február 14-15-én Jósika Samu pártelnök maga helyett kiküldte Párizsba Willer Józsefet, az Országos Magyar Párt prominens személyiségét, későbbi parlamenti képviselőt. Az erdélyi politikus tíz pontból álló javaslatcsomagját azonban, melynek centrális követelése a kisebbségek jogi személyként való elismerésevolt, a szervezet meglehetősen hűvösen fogadta. 1923 júliusa után az OMP és anemzetközi fórum közötti kapcsolat egyszer s mindenkorra meg is szakadt.7 A szervezet konferenciáin tehát csak a csehszlovákiai magyar politikai elit képviseltettemagát, többnyire Szüllő Géza révén.8

A másik, nemzetek feletti szervezet, a népszövetségi eszme népszerűsítését ésterjesztését célul kitűző Népszövetségi Ligák Uniója 1921. október 15-én, Bécsbentartott tanácsülésén határozta el egy Kisebbségi Bizottság megalakítását. Ennekvonzereje már jóval nagyobb volt a magyar kisebbségek politikai szerveződései számára, ezért – amint lehetőségük nyílt rá – ők is megalakították saját, a többséginemzetet reprezentáló egyesülésektől független tagszervezeteiket. A magyar ligákéletre hívása, illetve bejegyeztetése azonban nem ment simán, mivel a kormányoktartottak attól, hogy a kisebbségi politikusok nemzetközi fellépése negatívan befolyásolhatja azt a képet, melyet országaikról a nemzetközi közvélemény előtt igyekeztek kialakítani. A Romániai Magyar Népliga Egyesület például a hatóságok akadékoskodása miatt csak 1927. május 14-én alakulhatott meg Székelyudvarhelyen.9Ráadásul a Romániai Népliga Egyesületek Szövetsége, melyben természetesen aromán nemzetiségű tagok voltak többségben, sikeresen blokkolta a magyar egyesület hivatalos felvételét egészen 1930-ig.10

Az 1928. július 15-én Szabadkán megalakult jugoszláviai magyar liga esetébenazonban már nem csupán az alapszabály jóváhagyása körüli bonyodalmak jelentettek problémát.11 A pártok 1929-es feloszlatását, a diktatúra kikiáltását követőenugyanis – a jugoszláv kormány kezdeményezésére – az új rendszerrel együttműködő Szántó Gábor egy konkurens egyesületet alapított, melyet a hatóságok azonnalhivatalosan be is jegyeztek- szemben a magyar közösség legitim vezetőinek korábbi kezdeményezésével.12

Legkorábban a Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga alakult meg Losoncon, 1922 első felében, s ez a tagcsoport fejtette ki a legaktívabb tevékenységet aszervezet keretein belül.13 Bár az egyesület alapszabályát a hivatalos szervek 1925-ig nem hagyták jóvá, ez nem akadályozta meg a magyar küldöttek részvételét azUnió közgyűlésén és kisebbségi bizottságában.14 Az Interparlamentáris Unióhoz hasonlóan ebben a szervezetben is Szüllő Géza képviselte legtöbbször a csehszlovákiai magyar kisebbséget. Szüllőt, aki 1925-ben az Országos KeresztényszocialistaPárt elnöke lett, erre személyes ambíciója, kitűnő nyelvismerete és félelmetesdebatter híre is predesztinálta. A szervezet vitáiban a konfliktusokat felvállaló, esetenként tudatosan kereső, meggyőződéses negativista politikus mindent elkövetettazért, hogy Csehszlovákia kisebbségpolitikáját a nemzetközi nyilvánosság előtt pellengérre állítsa, és a propaganda eszközét felhasználva Csehszlovákia nemzetközireputációjának lejáratásával előmozdítsa a területi revízió ügyét.15 A politikus szoroskapcsolatot ápolt a magyar miniszterelnökséggel és a külügyminisztériummal, s külföldi útjain begyűjtött tapasztalatairól rendszeresen tájékoztatta a magyar kormányszerveket.

A két nemzetközi szervezet számára azonban a kisebbségvédelem csupán egyvolt a sok vizsgálandó témakör közül, s tevékenységüknek csak egy szegmensét adta a kisebbségi kérdés. Bár kisebbségi bizottságaik mozgástere mindvégig meglehetősen szűk maradt, s elvi jellegű határozataiknak, ajánlásaiknak sem az államokra, sem a Népszövetségre nézve nem volt kötelező ereje, mégis egyfajta – erősenkorlátozott – nemzetközi nyilvánosságot biztosítottak a kisebbségek törekvései, sérelmei számára.16 Jelentőségüket azonban maguk a kisebbségi politikusok sem becsülték túl.17

1925-ben viszont alakult egy szervezet, melynek tematikájában már csupán a kisebbségvédelemmel szorosan összefüggő kérdések kaptak helyet, s melynek tag-sága kizárólag az európai szervezett nemzeti kisebbségekből tevődött össze. Az Eu-rópai Nemzetiségi Kongresszust Ewald Ammende észtországi újságíró és politikusalapította, s azt a célt tűzte ki elé, hogy a nemzeti kisebbségek reprezentatív szervezeteként a nemzetközi sajtónyilvánosságra és a kisebbségi szolidaritásra építveminél előbb olyan tényezővé nője ki magát, melynek hangjára a nagypolitika szerep-lői is odafigyelnek.18 Ez a szervezet kötötte le a magyar kisebbségek külpolitikai aktivitásának jelentős részét.

II. Magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszuson

A Kongresszus egy 14 éven át fennálló laza szervezet, önmeghatározása szerint„kongresszusi közösség” volt, melynek tagcsoportjai évente egyszer találkoztak -legtöbbször Genfben.19 Ezeken a többnyire háromnapos konferenciákon a választmány által előre meghatározott napirendi pontokat tárgyalták meg, s az összejövetelek végén a szervezet egységes állásfoglalásaként határozatokat fogadtak el, melyeket elküldték a Népszövetségnek és a sajtó munkatársainak is. A konferenciák közötti időszakban a különböző nemzetiségű csoportokat reprezentáló tagokból álló választmány volt jogosult lényegi kérdésekben döntést hozni. Az ügyek vitelét pedig 1925-től egészen az 1936-ban bekövetkezett haláláig főtitkárként maga az alapító,Ammende látta el, 1927-től bécsi állandó irodája élén.20 Természetes, hogy egy olyanorganizációban, melyben a tagok évente csak egyszer találkoznak, és több száz, esetenként több ezer kilométer távolságra élnek egymástól, a főállású titkár befolyásarendkívül megerősödik – még akkor is, ha hivatalosan egyetlen meghatározó kérdésben sem mondhatja ki a végső szót. így történt ez ebben az esetben is: Ammendeszemélyisége és kapcsolati hálója rányomta bélyegét a szervezet tevékenységére.

A Kongresszus nemzetközi elfogadtatása és zavartalan működése szempontjából Ammende már az előkészítés fázisában két fontos alapelvet tartott szem előtt:a szervezetnek el kellett ismernie a Népszövetséget a nemzetközi kisebbségvédelem legitim fórumának, elfogadva ezzel egyszersmind azt is, hogy az európai határok csak a Nemzetek Szövetsége előzetes kezdeményezése és beleegyezése esetén változtathatók meg, valamint hogy az egyes napirendi pontok megtárgyalásaközben a résztvevőknek tilos az államokat konkrét bírálat tárgyává tenniük. Amíg azelőbbi szabály egyértelműen a nemzetközi elfogadottság biztosítását célozta, azutóbbi megszorítás szerepe kettős volt. Egyrészt szerette volna kifogni a szelet azállamok oldaláról várható bírálatokból, másrészt igyekezett elejét venni annak, hogya tagkisebbségek az anyaállamok bírálata miatt egymás ellen forduljanak. Ennek agyakorlatnak két fontos következménye lett: a szervezet nem esett szét az időnkétfeszítőnek bizonyuló belső ellentétek ellenére sem, ugyanakkor azonban nyilvános tevékenysége szükségszerűen az elméleti kérdések boncolgatására korlátozódott,s így a külső szemlélő számára idővel ellaposodott.

A Kongresszus a külvilág felé független volt minden állami befolyástól, és működésének anyagi feltételeit – elvileg – maguknak a kisebbségeknek kellett előteremteniük. Valójában azonban a szervezet soha, egyetlen másodpercre sem volt mentesaz állami befolyástól. Bár a nemzetközi sajtó egy része a német kormány kezdeményezését sejtette az új szervezet mögött, ez nem felelt meg a valóságnak. Sőt, az Ammendeprojekt a német külügyminisztérium kifejezett tiltakozása ellenére – igaz,az Európai Német Népcsoportok Szövetsége bázisán és tapasztalatai alapján – indult be.21 Az Auswártiges Amt valójában csak 1928-ban döntött a szervezet anyagibebiztosítása mellett, ettől fogva azonban mindent el is követett azért, hogy a Kongresszusból Németország külpolitikai érdekeit jól szolgáló instrumentumot faragjon.22

A magyar kormány viszont már az első pillanatban felkarolta a kezdeményezést.Bethlen szabadsága idején magánbirtokán fogadta a német kisebbségi politikust,ami arra utalt, hogy a miniszterelnök komoly fantáziát látott az ötletben. Több szempontból is támogatandónak tartotta a tervezetet. Mindenekelőtt azt remélte tőle,hogy egy komoly propagandaértékű szervezet jelenik meg a nemzetközi politikai porondon, lehetőség szerint állandó irodával és saját lappal.23 Emellett természetesenabban is reménykedett, hogy a szervezet katalizátorként működve elősegíti majd anémet és a magyar kisebbségek revízióorientált együttműködését az utódállamokban. Ennek megfelelően a magyar kormányok a Kongresszus fennállásának 14 évealatt komoly összegekkel támogatták a szervezetet.24 Ammende később budapestilátogatásai alkalmával, valamint gyakori jelentéseiben rendszeresen beszámolt akülügyminisztérium vezető munkatársainak, így 1932-ig pl. a miniszter állandó helyettesének, Khuen-Héderváry Sándornak, a miniszterelnökség kisebbségi ügyekértfelelős államtitkárának, Pataky Tibornak, sőt alkalmanként magának Bethlen Istvánnak is terveiről, utazásai során szerzett tapasztalatairól vagy a nemzetközi szervezetek háza táján keringő hírekről.

Ammende a magyar kisebbségek politikai vezetőit is megkereste, hogy rábírjaőket a genfi konferencián való megjelenésre. A csehszlovákiai magyarok képviselőivel, a Népszövetségi Ligák Uniójának ülésein rendszeresen megjelenő s őt feltehetően már személyesen is ismerő Szüllővel és Flachbarthtal gond nélkül sikerültmegállapodnia. A romániai Országos Magyar Párt vezetői azonban csak azt követően adtak igenlő választ megkeresésére, hogy Budapesten és az erdélyi szászok vezetőinél is leellenőrizték a német politikust.25 Igazi nehézségekbe csak a jugoszláviai magyar politikai elitnél ütközött, ahol a vezető politikusok a megtorló intézkedésektől való félelmükben eleinte kereken elutasították a genfi út ötletét.26 Budapestegyértelmű és határozott nyomására volt szükség ahhoz, hogy végül ők is részt vegyenek az üléseken.27

Ettől kezdve a magyar kisebbségek minden évben elküldték képviselőiket a konferenciákra, ami rajtuk kívül egyedül a lengyelországi németekről mondható el. A delegáltak köre nem volt túlságosan széles: a Kongresszus ülésein összesen 16 magyar küldött vett részt legalább egyszer az évek során. Közülük azonban öten csakegy-egy alkalommal jelentek meg, így az ő szerepük valójában elhanyagolhatónak tekinthető. A szervezet ülésein legtöbbször Szüllő Géza képviselte a magyar kisebbségeket,aki a magyar csoportot megjelenítő alelnökként és választmányi tagként mind a tizennégyszer megjelent, s fel is szólalt a találkozókon. Ez rajta kívül mindössze a lengyelországi német Kürt Graebére, a Kongresszus szervezőbizottságának elnökérevolt igaz. Szüllő mellett a két másik meghatározó magyar politikus, a romániaiJakabffy Elemér tizenkétszer, a jugoszláviai Deák Leó pedig tizenegyszer utazott ezzel a megbízatással nyugatra, míg a csoport legfelkészültebb, nemzetközi hírű jogiszakértője, Balogh Arthur nyolcszor regisztráltatta magát.

A magyar küldöttek még a történelmi Magyarországon szocializálódott, jelentősrészben nemesi származású, többségükben jogvégzett személyek voltak, akik a magyar pártokban vagy azok holdudvarában komoly szerepet játszottak, s akikkelszemben a magyar miniszterelnökség nem fogalmazott meg fenntartásokat.28 Tizennégyen pártjaik országos vezetőségéhez tartoztak, kettejüket pedig elsősorban újságíróként, illetve közíróként tartottak számon. A magyar delegáltak felét a két világháború között legalább egyszer parlamenti képviselővé választották. Szüllő Géza,Jakabffy Elemér, Balogh Arthur és Jósika János többször is bekerült a törvényhozásba, Esterházy Jánost, Jaross Andort, Strelitzky Dénest és Sulyok Istvánt pedig egyszer-egyszer választották képviselővé. A résztvevők többsége egyúttal a Népszövetségi Ligák Uniójának magyar tagozataiban is vezető tisztséget töltött be.

A magyar csoport tagjainak és az illetékes magyarországi kormányszerveknek aKongresszussal kapcsolatos alapállása azonos volt, s ez volt a biztosíték arra, hogya szervezet működésére befolyással rendelkező magyar aktorok lényegében – eltekintve néhány összezördüléstől – a stratégiai kérdésekben problémamentesen működtek együtt. A szereplők a magyar külpolitikának ezt a mellékszálát is az axiómának számító revíziós törekvések összefüggésében értékelték. A szervezet szerepétmindenekelőtt a nemzetközi közvélemény kisebbségi kérdések iránti érdeklődésének felkeltésében, illetve fenntartásában látták. Ezzel összefüggésben természetesen olyan lobbieszköznek is tartották, mely bevethető a Népszövetség garanciaeljárásának megváltoztatására irányuló nemzetközi akciókban. Végül, de nem utolsósorban olyan fórumot láttak benne – legalábbis az első időkben -, amely jelentősen hozzájárulhat az utódállamok német és magyar kisebbségeinek politikai közeledéséhez, a magyarok irányában meglehetősen rezervált német kisebbségek revízióra hangolásához. Ennek megfelelően a Kongresszus történetének magyar szempontból való korszakolásánál a szervezet irányvonalához s ezzel összefüggésben anémet szereplőkhöz való viszony tekinthető meghatározónak.

Az első, 1925-1929 közötti időszak – mindent egybevetve – a harmonikusegyüttműködés jegyében telt. Az első öt évben kiépültek és megszilárdultak a Kongresszus szervezeti keretei, és az évenkénti konferenciák szisztematikusan feldolgozták a kisebbségi problematika aspektusait, a szervezet pedig kialakította elvi álláspontját csaknem minden lehetséges kérdésben.29 Igaz ugyan, hogy a lengyel ésa németországi kisebbségek arra hivatkozva, hogy számukra nem felel meg a kulturális autonómia németek által különösen forszírozott követelése, valamint hogy aKongresszus nem hajlandó nemzeti kisebbségként elismerni és sorai közé fogadnia németországi frízeket, elhagyták a szervezetet, de ez nem robbantotta szét aközösséget.30 Azt azonban nem sikerült elérni, hogy a Nemzetek Szövetsége partnerként fogadja el, s a Népszövetség reformjára 1928-29-ben indult nemzetközi akcióban való részvétele sem hozta meg a remélt eredményt.31

Ebben az időszakban mind a magyar kormányszerveket, mind a magyar küldöt-teket alapvetően a kivárás jellemezte. A miniszterelnökség és a külügyminisztériumszabályosan folyósította Ammende számára az összegeket (ekkoriban mégFlachbarthon keresztül), a küldöttek pedig kivették részüket mind a kongresszusokelőkészítéséből, mind a konferenciák tevékenységéből. Volt azonban néhány jel,ami előre vetítette a magyar csoport és a kongresszus vezetősége között kiéleződőfeszültség képét. Bár Budapest tisztában volt azzal, hogy a szervezet nem támaszthat olyan követeléseket a Népszövetség és az államok felé, melyek gyökeresen ellentmondanak a békeszerződéseknek, s ezért megértéssel viszonyult az elméletimunka ideiglenes előtérbe helyezéséhez, a csehszlovákiai küldöttek, Szüllő Géza ésFlachbarth Ernő egyre türelmetlenebbül követelték a főtitkártól az akadémikus megközelítés feladását és az egyes kisebbségeket ért konkrét sérelmek megtárgyalását.32 Ezzel kapcsolatban Budapest azt is kénytelen volt regisztrálni, hogy az időszakvégére a szervezetben egyre egyértelműbbé vált a német csoport, s rajtuk keresztül a német külügyminisztérium befolyásának előretörése.33 Ráadásul a német-magyar kisebbségi kapcsolatok javítása sem haladt előre. Igaz ugyan, hogy az 1928-as konferencián a romániai kisebbségek egy szándéknyilatkozatot írtak alá jövőbeni politikai lépéseik összehangolásáról, de ez a megállapodás nem volt hosszú életű, mivel még abban az évben a német párt a választásokon a kisebbségi blokk ötletét elvetve a kormánypárttal lépett szövetségre.34

Az 1929 és 1932 közötti időszakra az összjáték akadozása és a magyar fenntartások szaporodása volt jellemző. Ennek nyitányaként a magyar csoport egységesszínfalak mögötti fellépésével 1929-ben ki kényszerítette a Kongresszus vezetőségétől egy olyan könyv megjelentetését, amely tételesen beszámolt a tagkisebbségek helyzetéről, országonkénti és kisebbségenkénti bontásban.35 A kötet a konkrétsérelmek nyilvánosságra hozásának jegyében született, valójában azonban továbbra sem mozdította elő a konferenciákon a teoretikus munka konkrét bírálatokkal való felváltását.36

Időközben Ammende pozíciói is meginogtak Budapesten. Két éven keresztülugyanis nem volt képes elérni, hogy a jugoszláviai magyar kisebbség miniszterelnökség által legitimnek tartott vezetőit a diktatúra kikiáltása után időben kiengedjék akongresszusokra. Pataky ezért nyomás alá helyezte a főtitkárt, akinek ettől kezdvesikerült elérnie, hogy Deák időben megkapja útlevelét.37 Ez a „kisiklás” már önmagában véve is rossz pontnak számított Budapesten, de a főtitkár azon törekvése,hogy a szláv kisebbségek nyomásának engedve a magyarországi szlovákok legitimvezetőit is bekapcsolja a szervezet tevékenységébe, a helyzetet még inkább elmérgesítette. Ammende, aki két tűz között találta magát, személyesen Bethlentől kérttámogatást Szeberényi Lajos békéscsabai esperes számára.38 A miniszterelnökségfigyelmét felhívta arra, hogy ellenkező esetben a csehszlovák propagandagépezetteljes erővel Magyarország kisebbségpolitikája ellen fordul, s ezáltal Budapest anemzetközi közvélemény szemében vádlóból vádlottá válhat. Ennek ellenére Bethlen mindössze arra adott engedélyt, hogy Szeberényi a kormány bábszervezeténekvezetőjével, Bernolák Nándorral együtt utazzék ki Genfbe.39 Bár az esperes végülnem vett részt a Kongresszus ülésein, s a szlovákkérdés is egyszer s mindenkorra

130 Eiler Ferenc

lekerült a napirendről, az eset a főtitkár budapesti kapcsolataiban súlyos bizalmiválságot okozott.

Az utolsó hat év során lényegében állandósult a feszültség a Kongresszus vezetősége és német csoportja, valamint a magyar aktorok között. Az előző időszakhozképest mindenképpen komoly változást jelentett, hogy Bethlen hatalomból való távozásával és Kánya Kálmán miniszteri székbe kerülésével a főtitkár pozíciói jelentősen meggyengültek Budapesten. Kánya személyes ellenszenvet táplált Ammendeiránt, mivel az őt berlini követ korában állítólag felelősségre vonta a magyar nemzetiségpolitika hibái miatt, s a befektetett összeget sem tartotta arányosnak a Kongresszus által hajtott haszonnal.40 A magyar csoport kiléptetésének kérdése ettőlkezdve visszatérő téma lett a miniszterelnökség és a külügyminisztérium egyeztetésein. Pataky egyetértett ugyan Kánya fenntartásaival, de Szüllő és Jakabffy bennmaradás mellett felhozott érveit elfogadva megegyezett a külügyminiszterrel a támogatás további – bár csökkentett mértékű – folyósításáról. Az illúzióikat már régen elvesztett magyar kisebbségi vezetők több szempontból is fontosnak tartották a további részvételt: egyrészt tartottak attól, hogy távolmaradásuk esetén a kormányokhoz lojális kisebbségi politikusok jelennének meg a konferenciákon, másrészt nemszívesen mondtak volna le arról a lehetőségről, hogy évente egyszer a három országmeghatározó magyar politikusai zavartalan körülmények között találkozhassanak,ráadásul a Népszövetség székhelyén.41

A magyarországi német kisebbség képviselete körül kirobbant botrány továbbmélyítette az ellentéteket a magyar és a német csoport között. A német külügyminisztérium és az Európai Német Népcsoportok Szövetsége ugyanis a miniszterelnökséghez közel álló Magyarországi Német Népművelődési Egyesület vezetője,Gratz Gusztáv helyett inkább a radikálisabb, a kormány kisebbségpolitikáját mélyenelítélő s azzal nyilvánosan szembe is helyezkedő Basch-csoportot hívta meg – Budapest és a magyar küldöttek háta mögött. Ez a vita – mely hozzájárult ahhoz, hogyJakabffy Elemér a radikalizálódó német csoporttal való közösségvállalás elutasít-sa miatt elhagyja a szervezetet – a Kongresszus története alatt már nem jutottnyugvópontra.42 Az utolsó két évben csak úgy sikerült elkerülni a nyílt szakítást, hogya magyar és a német csoport megállapodást kötött arról, hogy a magyarországi német kisebbség egyetlen politikusa sem jelenik meg teljes jogú képviselőként a szervezet rendezvényein.

III. A csehszlovákiai magyar küldöttek és a Kongresszus

A magyar csoport ugyan kifelé mindvégig egységesen lépett fel a Kongresszus plenáris és bizottsági ülésein, vezető személyiségeinek viszonya a szervezethez a harmincas évek első harmadáig mégsem volt tökéletesen azonos. Ez a különböző attitűd részben az érintettek eltérő személyiségében gyökerezett, részben a Kongreszszus céljainak és követett taktikájának eltérő megítélésében. A magyar küldöttekközül a Csehszlovákiából érkezők voltak a legkevésbé türelmesek a főtitkár és azelnök által képviselt mérsékelt, a szervezet alapszabályához konzekvensen ragaszkodó, a kisebbségi problematika elméleti szintű feldolgozását előnyben részesítő, aszervezet túlélését mindenek előtt fontosnak tartó stratégiával szemben. Szüllő,Flachbarth, Jaross és Esterházy között ebben a kérdésben nem volt nézeteltérés.

A csehszlovákiai magyar küldöttek, és felszólalásaik

a) előadás; b) hozzászólás; c) üdvözlő beszéd

Ammende és Szüllő között szinte kezdettől fogva tapintható volt a feszültség, melynek az volt az oka, hogy Szüllő a Kongresszust szigorúan a kisebbségi propagandanemzetközi színterének tekintette, míg Ammende helyet keresett szervezetének anemzetközi politikai porondon, és semmi sem hiányzott neki kevésbé, minthogy aradikális hangvétel eluralkodása esetén a Kongresszust revizionista gyülekezetnekkönyveljék el.43 Ez nemcsak a Népszövetség és a sajtó előtt lehetetlenítette volnael teljesen a szervezetet, de a német kormányt is támogató hozzáállásának gyökeres felülvizsgálatára késztette volna.

Szüllő a választmányi üléseken, sőt némileg enyhébb formában a kongresszusokon is ugyanazt a taktikát és stílust képviselte, melyet a csehszlovák parlamentben.44Nem véletlen tehát, hogy a Németországi Népszövetségi Liga képviseletében 1926-ban megfigyelőként Genfben megjelenő Ottó Junghann rá utalva azt jelentette a német külügyminisztériumnak, hogy „a magyaroknak természetükhöz híven kevésbéfontos az egyes problémák szakszerű feldolgozása, és ők a nemzetközi kisebbségimozgalmat mindenekelőtt közvetlen propagandahatása alapján szemlélik.”45 Szüllőugyanis már ekkor, a második konferencia nyitónapján megsemmisítő kritikát akartgyakorolni megnyitóbeszédében a Népszövetség fölött, s csak az elnökség nyomására volt hajlandó kihúzni szövegéből a legkeményebb megállapításokat.46

A magyar politikus ugyanakkor elismerte Ammende képességeit, akit valóban tehetséges, komoly nemzetközi kapcsolati tőkével rendelkező embernek tartott.47 Viszont már 1928-ban kialakult benne az az – alapjában véve helyes – meggyőződés,hogy a főtitkár elsősorban a német érdekeket szolgálja, a magyar törekvéseket pedig igyekszik háttérbe szorítani.48 Szüllő ezt természetesen nem nézte tétlenül, s aválasztmányi üléseket gyakran harctérré változtatta. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy hozzáállásával nem sok hívet szerzett magának kollégái között, s azt isérezte, hogy Ammende nem kedveli, sőt egyenesen tart tőle.49 Ebben nem is tévedett. A főtitkár 1928 augusztusában a külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjénél tett látogatása során panaszt is tett Szüllőre, mivel attól tartott, hogy acsehszlovákiai magyar politikus nemzetközi porondon való fellépéseivel komoly károkat okozhat a kisebbségek ügyének. Ammende észrevételét ekkoriban mégJakabffy is osztotta. Szerinte ugyanis a csehszlovákiai politikus agresszivitása, személyeskedése a konferenciákon mindenkiben antipátiát keltett, ezért azt javasoltaaz illetékeseknek, hogy figyelmeztessék Szüllőt és Flachbarthtot arra, hogy előadásaikat már-már tudományos objektivitással tartsák meg, s óvakodjanak attól, hogyviselkedésük alapján a Rothermereakció propagandistáinak tartsák őket.50

Túlzás lenne azt állítani, hogy a két egymástól teljesen eltérő habitusú politikusközött komoly ellentét vagy tartós feszültség lett volna. Arról nem is beszélve, hogy

132 Eiler Ferenc

magyar kisebbségi politikusként mindkettőjük végső célja megegyezett. A konstruktívabb, objektivitásra törekvő Jakabffy egyszerűen nem tartotta célravezetőnekSzüllő tudatosan felvállalt konfliktuskereső, cinikus stílusát. Fenntartásaihoz feltehetően hozzájárult az is, hogy Szüllőben érezhetően jelen volt az utódállamok vezető népeivel szemben érzett magyar felsőbbrendűségtudat is, melyet az erdélyiJakabffy mindig is kifejezetten károsnak tartott.51 Az elégedetlenség azonban kölcsönös volt, mert Szüllő alig egy hónappal később a következőket írta a külügyminisztériumnak Jakabffyról: „Jakabbfynál bizonyos felvilágosításokra van szükség,mert ő öncélnak gondolja a kisebbségi konferenciát, meg van hatva annak nagyságától, és nehezen tudja belátni azt, hogy a mi célunk nem az, hogy mi megelégedettkisebbségek legyünk valamely országban, de a mi végső célunk az, hogy mi ne legyünk abban az idegen országban kisebbségek.”52

Az 1928-tól kezdve szintén Bécsben élő, Ammendével egyébként szorosanegyüttműködő elnök, az olaszországi szlovén Josip Wilfan iránt Szüllő kifejezett ellenszenvet táplált. Ennek több oka is volt. Az elnök a magyar politikussal ellentétben óvatos, főleg közvetítő szerepre törekvő személyiség volt. Ráadásul szoros kapcsolatban állt a jugoszláv külügyminisztériummal, s ezért Szüllő a magyar érdekekkel törvényszerűen szembenálló szláv lobbi egyik vezéralakját látta benne.53 Mindenfenntartása ellenére tisztában volt azonban azzal, hogy a Kongresszusnak szüksége van Wilfanra, mivel távozása esetén még inkább nyilvánvalóvá vált volna a szervezet német és magyar orientációja.54 Ennek ellenére távol állt tőle, hogy kerülje vele a konfliktusokat, s ezeket az ütközéseket Wilfan meglehetősen nehezen viselte.Az 1937-es bécsi választmányi ülésen történtekről például a következőképpen számolt be: „Wilfan egy prófétai szellemű beteg szlovén agitátor. Újból majd megütöt-e a szél, amikor rámásztam. Mindenesetre látom azt, hogy hogy gyűlölnek bennünket a szlávok, de ez ad nekem erőt.”55 A Szüllő által regisztrált ellenérzés valóbanélt Wilfanban, és nemcsak azért, mert az ő stílusától meglehetősen távol állt annakrámenőssége. A Kongresszus elméleti kérdéseket boncolgató gyakorlata valójábanmegfelelt neki, s ez ellen feltehetően a jugoszláv kormány sem emelt vétót, mivelaz alapszabály nem engedett teret az elszakadási törekvések artikulálásának. AKongresszus „akadémikus jellege miatt” Szüllő egyébként nemcsak az elnököt ésAmmendét kárhoztatta, hanem a zsidó csoport vezetőjét, Leo Motzkint is.

A Szüllő jelentéseiben szereplő német kisebbségi politikusok közül talán a cseh-szlovákiai Wilhelm Medingerről és a lettországi Paul Schiemannról volt a legjobb véleménnyel. Medinger azonban 1934-ben elhunyt, a demokrata meggyőződésűSchiemann pedig a nemzetiszocialista hatalomátvétel után gyorsan elvesztette addigi meghatározó szerepét a német kisebbségek nemzetközi aktivitásának szervezésében, s visszavonult a Kongresszustól. Ekkor már lényegében az új rezsimmelfeltétlenül együttműködő Werner Hasselblatt, az Európai Német Népcsoportok Szövetsége berlini irodavezetője kezében volt a német kisebbségi vezetők koordinálása, aki Ammende halála után Uexküllre támaszkodva – Wilfannal együttműködve -átvette a szervezet tényleges irányítását. Szüllő hozzájuk fűződő kapcsolatát is amagyar érdekek szempontjából értékelte. Bár egyáltalán nem rokonszenvezett anemzetiszocialista ideológiával, a szervezetben 1934 után megerősödő radikálisnémet vonal képviselőit mégsem elsősorban világnézeti alapon kritizálta, hanemaszerint, hogy gyakorlati lépéseik mennyire feleltek meg az általa egyedül helyesnek

„Kisebbségi külpolitika” 133

vélt magyar elvárásoknak.56 Az általa „náci féle kábult hegeli meghatározásoktólkonfúzussá lett félfilozófus”-ként emlegetett Hasselblatton lényegében ugyanaztkérte számon, mint Ruthán, a Szudétanémet Párt külpolitikusán, nevezetesen, hogytúlságosan passzív.57 Hasselblatt és Szüllő között a viszony végül annyira megromlott, hogy a magyarországi németek képviselete körül évek óta tartó huzavona az 1938-as stockholmi konferencián már kölcsönös fenyegetésbe és egymás nyílt kioktatásába torkollott.58

Flachbarth, Esterházy és Jaross lényegében osztotta Szüllő álláspontját, s ők isigyekeztek tágítani a szervezet általuk túl szűknek érzett kereteit. Ezért mindhárman többször is megszegték az államok nyilvános bírálatát tiltó szabályt. Rajtuk kívül csak a lengyelországi ukránokat kellett az üléseket levezető elnöknek többszörrendreutasítania. A részletekbe menő tárgyalás és a kemény, kritikus, államokat ismegnevezni kívánó új hang magyar követelése nem merült ki a Helyzetjelentések című kötet megjelenéséért folytatott küzdelemben. 1930-ban, első kongresszusi felszólalásában például Jaross Andor nagyrészt a háborúból területi nyereséggel kikerülő közép-európai kisállamok diszkriminációs gyakorlatával foglalkozott.59 Keménykritikával illette Lengyelországot, Romániát, Görögországot, Csehszlovákiát és Jugoszláviát. Ezzel súlyosan vétett a Kongresszus alapszabálya ellen, s erre Wilfan nyomatékosan fel is hívta a figyelmét.60

Ilyen előzmények után valójában egyáltalán nem volt meglepő, hogy az 1932-esbécsi kongresszuson az elnök és az amúgy is radikális csehszlovákiai magyar csoport között kenyértörésre került sor. Esterházy János ugyanis ahelyett, hogy a napirendi pontról kezdett volna beszélni, a csehszlovák kormány diszkriminációs politikáját állította pellengérre.61 Beszédét Wilfan háromszor is félbeszakította, és élénkpolémia alakult ki a fiatal magyar és az idősebb szlovén politikus között. Az elnökEsterházyt a Kongresszus alapszabályára hivatkozva többször is rendreutasította, őazonban nem engedett, s ezért Wilfan félbeszakította az ülést, a teremből kivonulva pedig szívrohamot kapott. A délutáni ülésen egy rövid, de annál keményebb hozzászólásban Jaross is felsorakozott Esterházy véleménye mögé: „Eljön az idő -mondta -, amikor a Kongresszusnak radikálisabb álláspontra kell helyezkednie. Asok teoretikus vita ma már nem érdekli a kisebbségi népeket. Ezek jelentős, azegész föld figyelmét felkeltő szavakra várnak.”62

Szüllő a húszas évek végén a miniszterelnökségnek írt jelentéseiben többször iselítélően nyilatkozott a szervezetről. Ebben az is szerepet játszott, hogy egyre inkább úgy érezte, az irányítás egyértelműen a német csoport kezébe megy át. Annakpedig nem volt érdeke a Kongresszus hangvételét radikalizálni, pláne azután nem,hogy Németország 1933-ban kilépett a Népszövetségből. Ugyanakkor azonban aharmincas évek közepén a német csoport akciót indított a nagy-britanniai nyilvánosság megdolgozására, 1937-re pedig tervbe vette egy londoni kongresszus megtartását. A szigetországi akció valódi célja német részről abban állt, hogy a Szudétanémet Párt politikusai számára legális fellépési lehetőséget teremtsen, s az angolközvéleményt tájékoztassa a csehszlovákiai németek sérelmeiről és követeléseiről.63

A magyar külügyminiszter is támogatandónak tartotta a londoni konferencia ötletét, mivel a szudétanémet előretörést a magyar kisebbség érdekei szempontjábólis pozitív fejleményként értékelte.64 A kongresszus végül az előző konferenciákhoz lényegében hasonlóan zajlott le. Az előadók elsősorban arra koncentráltak, hogy aNépszövetség elégtelen működését pellengérre állítsák, az időszerűvé vált reformszükségszerűségét hangsúlyozzák, és a kisebbségi autonómia lehetséges konfliktusrendező volta mellett érveljenek.65 Emellett követelték, hogy az esetleges népszövetségi reform kérdésében a szervezetet ismerjék el teljes jogú tárgyalópartnernek. Feltűnő volt ugyanakkor, hogy a megjelent képviselők fele német volt, s közülük is kiemelkedett a Csehszlovákiából érkezettek száma.66 Szüllő a záróegyenlegmegvonásakor ugyan alapvetően hasznosnak tartotta a londoni kongresszust, véleménye azonban korántsem volt olyan pozitív, mint német kollégáié. Hasselblattal ellentétben ő sem a szervezést, sem a sajtóvisszhangot nem tartotta kielégítőnek.Ráadásul szerinte a rendezvényt a német küldöttek nagy száma miatt egyértelműen német ügyként kezelték, s ez sokat levont annak propagandaértékéből.67

A Szudétanémet Párt belpolitikai megerősödéséből következő feszítőerőnek voltköszönhető, hogy Szüllő – félretéve erős ellenérzését – hajlandó volt a magyarországi németek képviseletének kérdésében egy Jakabffyénál visszafogottabb, az ellentétet ideiglenesen szőnyeg alá söprő álláspontot elfoglalni.68 Szüllő a magyarországi németek ügyét alárendelte a csehszlovákiai politikai helyzetnek. Bár aggasztónaktartotta, hogy a „magyar nemzeti alapon szervezett és a magyar állam által is támogatott” Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet, jobban mondva a Gratzféle irányzatot a Kongresszusban aktív szerepet vivő német küldöttek kerekperec elutasították, a Csehszlovákia további gyengítéséhez esetlegesen hozzájáruló londoni konferencia érdekében mégis elfogadhatónak tartott egy olyan kompromisszuot, melynek értelmében egyetlen magyarországi német sem jelenhetett meg hivatalosan az üléseken. Érvei végül meghallgatásra találtak, s Budapest is beleegyezett az „ideiglenes fegyverszünetbe”.69

Az 1938-as stockholmi kongresszus után azonban a csehszlovákiai magyar politikus már azt javasolta a magyarországi illetékeseknek, hogy a magyar csoportotazonnal léptessék ki a Kongresszusról, s ezáltal „likvidálják” az immár teljesen haszontalan szervezetet. Bármennyire is felbosszantotta azonban Szüllőt Hasselblatttúlságosan is öntudatos, kioktató fellépése, kizárt dolog, hogy a pillanatnyi benyomások hatására döntött volna így, hiszen a szervezetet évek óta nem tartotta sokra, a német vezetőket pedig eddig sem becsülte túlságosan. Sokkal valószínűbbnektűnik, hogy a nagypolitikai események érlelték meg benne ezt az álláspontot. AzAnschluS után ugyanis Csehszlovákia körül is egyre jobban szorult a hurok, s vár-ható volt, hogy a területi revízió ideje rövid időn belül mindenképpen elérkezik. Ilyenkörülmények között pedig egy amúgy is leszálló ágban lévő szervezet már nem sokhasznot hajthatott.

A müncheni egyezmény után a német kisebbségi politikusok még megpróbáltakéletet lehelni a szervezetbe, és 1939-ben rendezni akartak még egy konferenciát.A főtitkár az előkészítés során megjelent Budapesten, de a magyar csoportok részvételére nézve nem kapott egyértelmű ígéretet, mivel Csáky külügyminiszter – elődjéhez hasonlóan – fölöttébb szkeptikus volt a Kongresszus értelmét illetően.70Amennyiben a magyar küldöttek részvételével mégis megrendezték volna az összejövetelt, akkor a szlovákiai magyar kisebbséget – megegyezés szerint – az első bécsi döntés után magyar állampolgárrá lett Szüllő Géza helyett Esterházy János képviselte volna…

Ferenc Eiler

„mlnority foreign policy.” participation of hungarians llving in czechoslovakia in

THE ACTIVITIES OF THE EUROPEAN NaTIONALITY CONGRESS 1925-1938

The European Nationality Congress established in 1925 set the goal to growintő such extents to command the attention of big politics’s participants asthe representative organisation of European nationality minorities, building oninternational press public and minority solidarity. The communities ofHungarians living in Jugoslavia, Románia, and Czechoslovakia sent their representatives to the organisation’s conferences organised yearly, who witheach other and in cooperation with the Hungárián government made efforts torightly influence the organisation’s direction and interests of the Hungáriánminority, and to harmonise them with the revision Hungárián efforts as muchas possible. In the Congress they first of all saw such a programme tool thatoffers the opportunity to keep the issue of unfairness of peace treaty in theeye of the international public opinion up-today constantly. Obviously, it was also pleasing for them that the Congress made constant efforts for the sakeof increasingthe effectiveness of minority protection.Theirthird importantgoalwas building on cooperation within the organisation, to harmonise theHungárián parties with leading Germán minority politicians of succession states.

The Hungárián minority living in Czechoslovakia through the whole durationof the organisation’s existence was practicably represented by Géza Szüllő,who at the same time as the representative of the Hungárián group, was the Vicepresident of the organisation. Expect for him, through a few years, ErnőFlachbarth, János Esterházy and Andor Jaross alsó joined the organisation.The Hungárián politics living in Czechoslovakia were very active at the conferences, and with their determined, critical representation many times got intőserious conflicts with the leaders of the organisation’s other nationalities,mainly Germans. The study introduces the activities of Hungárián representatives, while gives special attention to the relationship of Hungárián minoritypolitics with Budapest.

Zuzana Poláčková: A nemzetközi nem állami intézményekés zsidó szervezetek szerepe az első világhá-ború utáni kisebbségvédelem kialakulásában

Zuzana Polácková 94(4)(=411.16)”1918/1938″

The Role of International non-state institutions and 323.1(4)(=411.16) )”1918/1938″

Jewish Organisations in the Creation of Minority Protectionafter the flrst world war

League of Nations, minority protection system, Eastern-European Jews

Az első világháború befejezésével új nemzetközi rendszer jött létre. Ennek részekéntalakult meg a Népszövetség, melynek fő célja az volt, hogy elejét vegye – multilate-rális diplomáciai tárgyalások útján – a lehetséges háborús konfliktusoknak. A Népszövetség Egyezségokmányát 1919. július 28-án beiktatták a versaillesi békeszerződésekbe. A béke szavatolására hivatott új rendszer alapvető problémáját a kárpótlások és a határok kérdése jelentette. A határokkal és Európa új politikai térképével kapcsolatos gondok előtérbe kerülése során a békekonferencia tárgyalásai-nak napirendjére került a kisebbségek ügye is.1

A kisebbségek helyzetével, az új államalakulatokon belüli jogállásával a békekonferencia kezdettől fogva foglalkozott. A kisebbségekre vonatkozó záradékok írásba foglalása a békeszerződések kidolgozásának szerves része lett.2

A kisebbségi problémakörnek a békekonferencián történő felvetése nem voltmagától értetődő fejlemény. A szövetségesek ennek a háború folyamán csekély figyelmet szenteltek. A kisebbségek ügyét elhomályosította egy másik hasonló, de eltérő kérdés, a nemzetek önrendelkezési jogának kérdése. A szövetségesek autonómiát ígértek az Osztrák-Magyar Monarchia több népének, de a titkos szerződésekközül csak a románokkal kötött megállapodás tartalmazott biztosítékokat az új szuverenitás keretében neki juttatott területen élő kisebbségek számára. (Arról a köve-telésről volt szó, amit Oroszország támasztott a bánáti szerbekkel kapcsolatban,hogy azokat ne sújtsa az elrománosítás).3

A Központi Hatalmak a kisebbségi gondok iránt nagyobb figyelmet tanúsítottak. A breszt-litovszki nyilatkozatban (1917. december 8-9.) többek között a következőmegállapítás szerepelt: „A kisebbségi jogok védelme a népek önrendelkezési joganak szerves részét képezi.” Ennek megfelelően kötelezettséget vállaltak a kisebb-ségi jogok védelmezésére mindenütt, ahol az lehetséges lesz s szükségessé válik. A kisebbségi jogok szorgalmazásában legmesszebbre az orosz küldöttek mentek el, akik a kisebbségek számára közigazgatási autonómiát követeltek.4

A kisebbségi problematika felvetését a békekonferencián főként a nem államiszervezetek szorgalmazták, amelyekben erős volt a zsidó közösségek képviselete. Ezek tagjai világszerte immár évszázadok óta szenvedő alanyai voltak a polgári éspolitikai jogok korlátozásának, valamint a pogromok során elkövetett tömeggyilkosságoknak. Ezt elsősorban a háború és a pogromok sújtotta kelet-európai zsidóságélte meg. A zsidók Európa e térségének többi népeitől eltérően nem léphettek felterületi követelésekkel, mert sehol sem alkottak helyi többséget. A határváltoztatások és az új államalakulatok létrehozása nem oldhatta meg a zsidók gondjait. Csupán az egyik elnyomást válthatta fel egy másik. Minthogy a zsidók mindenütt kisebbségben voltak, jogaikat csak nemzetközi garanciák biztosíthatták. A közép- és kelet-európai zsidóság ebből kifolyólag is fokozott tevékenységet fejtett ki, és nyomástgyakorolt a békeelőkészítőkre a kisebbségekre vonatkozó szerződéstoldalékokmegszövegezése során. Kérdéses viszont, hogy a béke megteremtői kellő figyelmetfordítottak volna-e a zsidók részéről jövő memorandumoknak és petícióknak anélkül, hogy nem karolták volna fel azokat az amerikai zsidóság képviselői, Julián W.Mack és Louis Marshall professzor, akik a Népszövetség mellett működő zsidó delegáció bizottságának alapító tagjai lettek. Nekik ugyanis napi bejárásuk volt Wilsonelnökhöz és a békekonferencia vezető személyiségeihez.5

A cionizmus volt az egyik alapvető neuralgikus pont, amely akadályt jelentett akisebbségi jogokért síkraszálló nem állami szervezetek egységes platformjának ki-alakításában. A cionista mozgalom – melynek eszmei alapjait a Budapesten született, majd Bécsben és Párizsban élő magyar-zsidó entellektüel, Theodor Herzl vetette meg a Der Judenstaat (A zsidó állam) című könyvében – a 19. századi Bécs multinacionális közegében bontakozott ki. A századvég Közép-Európáját antiszemitahullám öntötte el.6 E társadalmi jelenség, amely meghatározó módon beleszólt a 20. század történelmének alakulásába, tömören úgy jellemezhető, mint a zsidóktársadalmi felemelkedésével szembeni, a lakosság részéről megnyilvánuló elégedetlenség kifejezésre jutása. Az így feltámadó elégedetlenség a 19. század végén,a tömegpártok létrejöttének időszakában fokozatosan politikai dimenziókat öltött, és az antiszemitizmus a politikai befolyásszerzés eszközévé vált azoknak a politikusoknak és közéleti személyiségeknek a körében is, akik korábban nyíltan együttmű-ködtek a zsidókkal.7 A zsidó lakosságnak a 18. században elindult és eredményesen, kisebb-nagyobb megszakításokkal haladó fokozatos emancipációja és integrá-ciója a 19. század végén zsákutcába jutott. A már említett alapvető okokon kívül azantiszemitizmusnak Európában táptalajt adott a Monarchia keleti tájairól és azOroszországból bevándorló, a pogromok és a zsidóellenes törvényhozás elől menekülő szegény zsidó rétegek tömeges megjelenése is. A 19. század végén lendületetkapott társadalmi és politikai mozgás a társadalom széles rétegeinek körében bizonytalanságot és félelmet váltott ki, ami nem hagyta érintetlenül az uralkodó arisztokráciát sem. Műveltebb köreikben jelentkezni kezdett az aggály, hogy az antisze-mitizmus hozzájárul a szociális zavargások előidézéséhez. Az antiszemita politikaiideológia kialakulását számottevő szociális kihatás kísérte.

Bécsben a „keleti koldusok” megjelenése, ahogy akkor a szegény zsidó jövevényeket nevezték, aggályokat és bizonytalanságot keltett a Bécsi Zsidó Közösség gazdagabb köreiben is.8 Az emancipálódott és a bécsi társadalom által elfogadott gazdag zsidók veszélyeztetve érezték magukat az elégedetlen szegény zsidó bevándorló tömegek részéről, hiszen ezek megjelenése és jelenléte fokozta a valamennyi zsidóval szembeni ellenszenvet. E problémát illetően Theodor Herzl kínált megoldást a már említett könyvében. A zsidók Palesztinába költözése jelentette volna az antiszemitizmusnak a társadalomból való száműzését. A 19. század végén és a 20. század elején tehát a cionista mozgalmat nemcsak azok a zsidó körök pártfogolták, akikben élt a zsidó állam megalakításának óhaja, hanem az antiszemitizmus politikai intézményesülésétől és annak szociális kihatásától tartó gazdag keresztények is. Ezt a tényt illusztrálja Heinrich Coudenhove-Kalergi grófnak (a Pánerópa-terv szerzője, Richárd Niko-laus Coudenhove-Kalergi apjának) az esete is, aki ifjú korában antiszemita, illetveantijudaista nézeteket vallott – vallási és gazdasági okokból. Később, a sémi nyelvekben és filozófiai tanokban szerzett jártasságra szert téve belevágott az antiszemitizmus elemzésébe. A Das Wesen des Antisemitizmus (Az antiszemitizmus lényege) című könyvében arra a megállapításra jut, hogy az antiszemitizmusnak és szörnyű szociális következményeinek felszámolására egyedül a zsidók Palesztinába köl-tözése jelenthet megoldást. Meg volt győződve ugyanis arról, hogy a lakosságnakaz antiszemitizmus által bátorítást kapó elégedetlen rétegei körében idővel elmosódik a gazdag zsidók és a gazdag keresztények közötti különbségtétel. („Ist einmaldas Gros der Juden weg, so werden sich die Christen mit den in Európa zurück geb-liebenen Juden wegen derén geringer Zahl sehr gut vertragén, der Antisemitismuswird ausgelebt habén, lm Zionismus liegt das Heilmittel, die Befreiung, die Rettungfür Juden, ihn durchzu setzen mit allén Mitteln sollte das gemeinschaftliche Zielealler Juden und christlichen Philantropen sein.”9)

Az antiszemitizmus elleni harc a világméretű békemozgalomban is szerepet ját-szott, s már a 19. század végén annak szerves alkotóeleme lett. Bertha von Sutt-ner, született Kinski grófnő egyik alapítója volt a békemozgalomnak, s az első nővolt, akinek 1905-ben odaítélték a Nobel-békedíjat. Személyében a békéért, az em-beri jogokért és a nők emancipációjárt folyó harc fáradhatatlan elkötelezettjére ta-lált. Férjével, Arthur Gundacarro von Suttnerral 1891-ben Bécsben megalakította aVérein zur Abwer des Antisemitismus elnevezésű, az antiszemitizmussal szembenivédelmet pártoló egyesületet. Egyezményes krédójuk így hangzott: „Mindaddig,amíg el nem érjük a békét kifelé (államközi szinten), meg kell teremtenünk a belsőbékét (a társadalmon belül).” Bertha von Suttner kezdetben elvetette a cionizmusgondolatát, a nacionalizmus megnyilvánulási formájának tekintve azt, amelynek tel-jes elfogadását a kezdetben vallott „naiv” kozmopolitizmusa nem tette lehetővészámára.

Másfelől viszont Bertha von Suttner művelt és világot járt nőként undorodott azantiszemitizmus bárminemű formájától, ami végül is az említett egyesület megala-kítására késztette. A kezdeményezés sikertelensége, annak politikai és társadalmicsődje nyomán jutottak el a békemozgalom képviselői a cionizmusnak mint az anti-szemitizmus elleni lehetséges harci eszköznek a gondolatához.
A 19. század végénTheodor Herzl közeli kapcsolatba került mindkét férjjel. Főként Bertha von Suttnerjóvoltából s a fontos politikusokkal és magával az uralkodóval fennálló kapcsolatainak köszönhetően HerzI gondolatait sikerült a kor politikai és tudományos elitjévelis megismertetni. Bertha von Suttner a cionizmus gondolatát egész 1914-ig, az első világháború kitöréséig valamennyi békekongresszuson szorgalmazta. így az anti-szemitizmus ellen és az üldözött zsidó kisebbség jogaiért folytatott harc a békemoz-galomnak és a hozzá tartozó szervezeteknek tartós részévé vált. Ez a tény egybenmagyarázatul szolgál arra, hogy miért foglaltak el olyan erős pozíciókat a zsidók anem állami nemzetközi szervezetekben, s ezek miért rendelkeztek olyan kiérlelt ésérvgazdag jogi és társadalmi kisebbségvédelmi modellekkel. A kisebbségi jogvédelmi követelmények kidolgozottságára nem utolsósorban kihatott az a körülmény is, hogy számos, a követelések kimunkálásával megbízott jogtudós a Monarchia oszt-rák részéből származott, otthonosak mozogtak a multikulturális közegben, és ta-pasztalataik voltak az ilyen körülmények között érvényesülő törvénykezést illetően. A nem állami szervezetek és egyesületek már a háború folyamán nagy figyelmetszenteltek a hadviselő országokat érintő kisebbségi jogok garantálásának. Ebből aszempontból a legfigyelemreméltóbbnak két nemzetközi szervezet tevékenységeszámít: a svájci Lausanne-ban székelő Office des Nationalités és a Central Organisation for a Durable Peace hágai székhellyel. A Svájcban működő hivatal Európa ésa Közel-Kelet optimális felosztását szorgalmazta – az etnikai határok alapján. A másiknak, a hágai szervezetnek a célja olyan rendszer körvonalazása volt, amit minden újonnan létrejött szuverén állam elfogad. Ismeretes az Office des Nationalitésáltal kidolgozott dokumentumnak, a Nyilatkozat a nemzetiségek jogairól című javas-latnak a megszületése, amely kinyilvánította a nemzetiségek számára a faji, vallásiés nyelvi jogok biztosítását csakúgy, mint az önálló állam vagy föderáció létrehozásához való jogot. A Nyilatkozat az egyén szabad választási lehetőségére épült, melynek egyidejűleg megfelelő intézmények létrehozásával kellett párosulnia. A hágaiközponti szervezet a nemzetiségek jogairól szóló nemzetközi szerződésjavaslatában konkrétabb követeléseket is kitűzött. Ezek szerint az államnak biztosítania kellettvalamennyi, a többségtől faji, vallási és nyelvi tekintetben különböző egyén számá ra az azonos polgári és politikai jogokat. Ezek közé tartozott templomok építése ésvalamennyi szintű, az egyetemeket is magában foglaló iskolák létesítése. Ebben azösszefüggésben érdemes elgondolkozni a „faj” fogalmán, amely sűrűn megjeleniknemcsak az egyes kisebbségvédelmi javaslatokban, hanem a békeszerződések ki-sebbségekre vonatkozó függelékeinek végső változatában is, kiegészítő magyarázatok nélkül. A „faj” mint fogalom Európában bizonyíthatóan először az 1913. évi bukaresti konferencia aktáiban fordul elő. A Romániából a 19. század második felében tömegesen emigráló zsidók az amerikai zsidóközösségeken belül erős érdek-csoportot képviseltek, és megbízták Louis Marshallt, az American Jewish Commiteeelnökét (a szervezet később jelentős szerepet játszott 1919-ben Párizsban a békeszerződések kisebbségi záradékainak megszövegezése során), hogy az USA képviselőjeként erőteljesen szorgalmazza annak a záradéknak a szerződésbe iktatását, miszerint „life, liberty an equality to all inhabitants of the countries involved, irres-pective of race and creed…” (élet, szabadság és egyenlőség valamennyi érdekeltország lakosai számára, fajra és hitre való tekintet nélkül…).

Ezt a kívánalmat viszont Románia képviselői elutasították azzal az indoklással, hogy „…the Jewishinhabitants vili be accorded to the same rights and privileges as are given to per-sons of other races and religions…” (… a zsidó lakosságnak kijárnak majd ugyanazok a jogok és kiváltságok, mint amilyenekkel más fajok és hitvallásúak rendel-keznek…).10 Az amerikai fél 1919-ben a békekonferencia során memorandumaibanés jelentéseiben gyakran használta a „race” (faj) fogalmat. Ez nyilván az „ethnicity”, illetve „nation” fogalmának kitágítását (felcserélését) és pandanját jelentette, ame-lyeket a cionista szervezetek használtak a békekonferencia legfőbb képviselőihezintézett memorandumaikban. A „racial” (faji) jelző kapta azt a szerepet, hogy magában foglalja valamennyi nyelvileg és kultúrájában eltérő csoport kivételességét, egységes bázist teremtve az utódállamok többségi társadalmába történő integrálás(asszimiláció?) számára.

A békekötési folyamat és a vele összefüggő új európai határok kialakítása a szo-cialista mozgalom figyelmét is felkeltette. A szocialista mozgalom érdeklődésénekközéppontjában a népek önrendelkezési joga állt; a kisebbségi problémával a szo-cialisták csak később, a Poale Zion nevű zsidó szocialista szervezet felvetésérekezdtek el foglalkozni. E szervezet kezdeményezésére az 1917 júniusában tartottrendszeres évi stockholmi konferencia jóváhagyta a zsidókérdés nemzetközi szabályozásáról szóló, az egyéni jogokat szavatoló posztulátumot. Amíg viszont a szocia-lista mozgalmat magával ragadta a háborús pszichózis, nem volt mód semmineműtartósabb definíció elfogadására. A háború után megváltozott a helyzet. Az 1919 februárjában Bernben tartott Nemzetközi Szocialista Konferencia már behatóbbanfoglalkozott a kisebbségek helyzetével, és megállapította, hogy a nemzetek jogainakvédelme mind a többségieket, mind pedig a kisebbségi közösségeket illetően sza-vatolja a Népszövetség által meghatározott és garantált jogminimumot.

A békeszerződések megkötése ugyan a nagyhatalmak kezében volt, de azok kivoltak téve az otthoni, az említett nem állami szervezeteket is magában foglaló közvélemény nyomásának. A legerősebb pressziót kormányaikra a szocialisták és a zsidó közösségek gyakorolták. A zsidóság az egész világon egységesen lépett fel kétkérdésben: zsidó otthonteremtést követeltek Palesztinában, valamint a közép- és kelet-európai zsidó lakosság helyzetének javítását. Ebben a vonatkozásban főkénta romániai, lengyelországi és az oroszországi zsidók helyzetének javítása került elő-térbe.

A franciaországi és a brit zsidó egyesületeknek sikerült megszerezniük a kor-mány biztosítékokat nyújtó egyetértését Palesztina kérdésében. A kelet-erurópai zsidó közösségek helyzetével és garanciáival kapcsolatban a francia Alliance IsraéliteUniverselle és a brit Joint Foreign Committee beérte azzal, hogy két területen nyo-mást gyakoroljanak: állampolgárság megadását a romániai zsidóknak, az oroszországi zsidókkal szembeni restriktív intézkedések megszüntetését és biztosítékoknyújtását a lengyelországi zsidóknak.

A közép- és kelet-európai zsidószervezetek a Amerikai Egyesült Államok és Kanada zsidó közösségeivel együttműködve tovább mentek követeléseikben. Arra törekedtek, hogy nemzetük számára biztosítsák a perszonális uniót úgy, ahogy azt azemlített hágai Central Organisation for Durable Peace javasolta.11

A zsidó szervezeteknek 1919 márciusában, hatalmas viták után sikerült létrehozniuk Párizsban az egységes Comité des Délégations Juives aupres de laConférence de la Paix-ot (A békeszerződés melletti zsidó küldöttségek bizottsága), azonban egyesek nacionalista irányultsága miatt nem sikerült konszenzust kialakítani mindegyik delegációval. A bizottság Nahun Sokolow elnökkel és Léo Motzkin főtitkárral az élen elsősorban a palesztinai zsidó haza megteremtését szorgalmazta, összességében mintegy 12 millió zsidó nevében. Ez a képviselet kiterjedt az Amerikai Zsidó Kongresszus tagjaira, a besszarábiai, a bukovinai és a kelet-galíciai, továbbá az olaszországi, lengyelországi, romániai, oroszországi és ukrajnai zsidóságra, ugyanakkor a Bnai Brith és az amerikai cionisták szervezete a görög és a jugoszláviai zsidók érdekvédelmét is ellátta. A bizottság azt követelte a békekonferenciától, hogy Palesztinát helyezze a Népszövetség fennhatósága alá, amely ezt követően a terület irányítását átruházza Nagy-Britanniára. Ennek eredményeként alakultvolna meg az autonóm zsidó állam, egyben biztosítva a polgári és vallásgyakorlásijogokat valamennyi, az adott területen élő nem zsidó közösségeknek is.12 A bizottság nemcsak a palesztinai zsidó állam létrehozásának kérdését feszegette, hanemáltalános értelemben is síkraszállt a kisebbségi jogvédelem nemzetközi garanciáiért. A kisebbségi jogokat kollektív jogokként szorgalmazta, és a nemzetiségek szá-mára nemcsak polgári és politikai jogokat követelt, hanem a területi autonómiávalszorosan összefonódó kulturális és nemzeti jogokat is.

Az amerikai zsidóság küldöttei, egyben a bizottság vezetésének is tagjai, 1919.április 10-én meglátogatták R. Lasingot, aki W. Wilson amerikai elnökkel együtt akonferencián az Amerikai Egyesült Államok érdekeit képviselte, s átadták neki kö-veteléseiket. Ezek között szerepelt, hogy a faji és vallási kisebbségek jogainak ga-rantálása magában a Népszövetség Egyezségokmányában is szerepeljen. Hozzáve-tőleg ugyanebben az időben az amerikai zsidó közösség vezető alakja, 0. Brandeis,aki Wilson személyes barátja volt, igyekezett meggyőzni tanácsadóit arról, hogy azemlített elvnek a Népszövetség Paktumába való beiktatása elkerülhetetlenül szük-séges. Franciaország és Anglia vezető képviselői, Lloyd George és Clémenceau ezta javaslatot elvetették azzal, hogy a zsidó közösségek és kisebbségek követelései-vel várni kell az egyes országokkal történő békekötésig.

A zsidó képviselet ösztönzésére Woodrow Wilson elnök igyekezett a kisebbségekszámára általános biztosítékokat is keresztülvinni, vagyis olyanokat, amelyek a bé-kekonferencián résztvevő valamennyi országra kiterjedtek volna. Wilson értelmezé-sében főként a vallási szabadságjogokról volt szó.

Azonban ezt a követelést sem – amely a francia, olasz, görög és belga küldöttekhatározott ellenzésével találkozott – sikerült elfogadtatnia. Ezt a negatív álláspontotfelerősítette a japán küldött követelése is, aki a Népszövetség Egyezségokmányával kapcsolatban valamennyi tagország egyenjogúságát rögzítő függelékért emeltszót. Ez ellen fellépett Balfour brit küldött, felszólalásában megjegyezve, hogy a min-den ember egyenjogúságáról szóló kijelentés a 19. századba való, neki ez egyálta-lán nem tetszik és nem tartja igaznak.13

A kisebbségi záradékok általános érvényének kérdéséről, főként németországiés olaszországi bevezetésével kapcsolatban a konferencián továbbra is heves vitafolyt. Az elfogadtatásukra irányuló igyekezet meghiúsult, jobbára a brit küldöttek ellenállása miatt, akik azzal érveltek, hogy bevezetésük kisebbségek létrejöttéhez ve-zetne ott, ahol még nem léteznek, és ezáltal a stabilitás megbomlásának új tűzfész-kei jönnének létre.14

Az újonnan alakult államok kisebbségi és gazdasági kérdései 1919. május elsején életre hívták a Comité des nouveaux étatst, az új államok bizottságát. Május-ban újból felélénkült a zsidó küldöttek bizottságának a tevékenysége, amely a fentemlített szervezetnek beterjesztett memorandumban közigazgatási és kulturális autonómiát követelt az illető ország területén élő kisebbségek számára. A dokumentumban ennek feltételeként szerepelt, hogy a kisebbség lakosságon belüli arányameghaladja az 1 százalékot. A bizottság képviselői ezt az indítványt sürgősen elutasították, mivel ez szerintük egyet jelentene olyan körülmények megteremtésével,amelyek lehetővé tennék, hogy állam alakuljon az államban. Franciaország és Nagy-Britannia politikusai kezdettől fogva egyéni jogokat helyeztek kilátásba a kisebbségek számára.

A békekonferencián, 1919-1920 folyamán 10 nemzetiségi záradékot tartalma-zó szerződés megkötésére került sor (Lengyelországgal, Jugoszláviával, Csehszlová-kiával, Romániával, Görögországgal, Örményországgal, Magyarországgal, Ausztriá-val, Bulgáriával, Törökországgal). A zsidó közösségek vonatkozásában a békeszerződés a legmesszebbre Lengyelország esetében ment, ugyanis a többi szerződés-hez képest két speciális cikkelyt is tartalmazott: a 10. cikkely a saját zsidó iskolákról szólt, a 11. pedig a sabbath munkaszüneti napként való megélésének jogátmondta ki.15 Ezek a kisebbségi szerződések az illető állam számára a kötelességekkét általános érvényű típusát szabták meg. Egyfelől: az állam valamennyi lakosát,függetlenül attól, hogy az adott állam polgárai-e vagy sem, megilleti az élet és a sza-badság védelmének, valamint a szabad vallásgyakorlásnak a joga. Másrészt minden olyan polgárt, illetve kisebbséghez tartozó személyt, aki a faji, vallási és politikai kisebbség fogalmába belefér, megilletik az egyenlő polgári és politikai jogok, biztosítva a választás és választhatóság jogát ugyanúgy, mint a többség tagjai számára. Ide tartozott a szabad anyanyelvhasználat az üzleti életben, az egyházi szertartásoknál, a közéletben és a bírósági gyakorlatban. A jogok között szerepelt egyhá-zi, művelődési és pártoló szervezetek önköltségen történő alakításának joga is. Azokban a járásokban, ahol a kisebbség bizonyos számarányban élt, igényt tartha-tott az alapfokú anyanyelvű oktatás állami szavatolására és finanszírozására, valamint a hivatalos okmányok kisebbségi nyelven történő kiállítására.

Minthogy a kisebbségi jogok ez utóbbi köre nagyobbára az újonnan alakult államok polgárait érintette, további probléma merült fel. Kialakult az állampolgárságnélküli személyek csoportja. Helyzetüket bonyolította a honosság jogi kategóriájának újbóli bevezetése is, főként a volt Osztrák-Magyar Monarchia területén. Ezekben a zavaros háború utáni időkben sok személy különféle okoknál fogva nem rendelkezett illetőségi joggal, így nem kaphatott állampolgárságot egyetlen utódállam-ban sem. Ez a helyzet főleg a kisebbségeket, a politikailag nemkívánatos és hátrányos szociális helyzetű személyeket, a nyugdíjasokat, özvegyeket és árvákat sújtotta. A két háború közötti Csehszlovákiában számukat 80 ezerre becsülték. A Heimat-recht, tehát illetőségi joggal kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy Ausztriábanez a jog fontosabb volt, mint maga az állami hovatartozás. Az illetőségről maguk aközségek döntöttek, s ezeket elsősorban a gazdag és a köztiszteletben álló személyek érdekelték. A honosság 10 évi otttartózkodás igazolásával vált megszerezhetővé házasságkötés, a községnek születési helyként történő nyilvántartása, illetveközhivatali tisztség betöltése alapján. Az illetőségi jog ugyan meghatározó, de nemegyedüli előfeltétele volt az állampolgárság megszerzésének. Egyes esetekben ahatóságok megkövetelték a megfelelő lakhely igazolását, és a már említett, a lakos-ság többségével való faji, etnikai és nyelvi kompatibilitást. Az állampolgárság megszerzésének egész folyamatába beleszólt az időtényező is, minthogy a békeszerző-dések és a kisebbségi függelékek ratifikálása idején az illetőségi jogot maguk a köz-ségek is megadhatták. Ausztriában ez a jogszabály-módosítás azt eredményezte,hogy az Osztrák-Magyar Monarchia egykori területeiről, elsősorban Galíciából ésBukovinából származó zsidó menekültek ezrei folyamodtak honosításért, majd állampolgárságért Bécsben. S bár a törvény szerint erre megvolt a jogalapjuk, igyekezetük a politikai pártoknak, sőt magának a zsidó közösségnek az ellenállásába ütközött, minthogy annak nem fűződött érdeke „keleti koldusok” jelenlétéhez. Ezek-nek a személyeknek a Lengyelországba történő kitiltásához (ismeretes a lengyelkormánynak ez ügyben a Népszövetséghez intézett petíciója) jól jött az az érv, hogya zsidók sem etnikailag, sem nyelvileg – minthogy lengyelül és jiddisül beszéltek -nem tartoznak az osztrák nemzet többségéhez. Ennek folytán 25 ezer embernekkellett elhagynia Bécset.

Nemzetközi szinten az állampolgárság nélküli személyek problémájával első íz-ben az utódállamok nemzetközi konferenciája foglalkozott 1922-ben Rómában. ANépszövetség melletti Brit Liga 1926 tavaszán olyan határozatot terjesztett elő,amely felhívta a Népszövetség Tanácsát, hogy forduljon a Hágai Legfelsőbb Bíróság-hoz. Ennek tanácskozási joga volt az erről a témáról folyó vitában, s javaslatot tetta Népszövetség melletti Jogászbizottság létrehozására. A Népszövetség melletti Né-met Liga (a csehszlovákiai németeket képviselve) határozatot terjesztett a Népszö-vetség Tanácsa elé, ami azonban visszhangtalan maradt. Az állampolgárság nélkü-li személyek égető problémájáról vallanak a kisebbségi csoportok ülései is, az úgy-nevezett kisebbségi kongresszusok, amelyek szerveződése 1926-ban kezdődöttGenfben. Az 1926-ban tartott második ülésen megállapítást nyert, hogy az egyesutódállamokban eltérő az állampolgárság megszerzésének szabályozása. Némelyállamban ez a békeszerződés megfelelő cikkelyei, illetve a kisebbségi függelékekalapján történt, másutt viszont a hivatalnokok teljesen önkényesen jártak el. Akongresszus résztvevői megegyeztek abban, hogy az opció során általában az állam-érdek érvényesül, és a politikai, kisebbségi és szociális okokból nemkívánatos sze-mélyek állampolgárságot nem kapnak. Az állami hivatalok ilyesfajta magatartása vé-gighúzódott az egész két világháború közötti időszakon, minthogy az állampolgárságnélküli személyek problémáját az utódállamoknak a 20. évszázad harmincas évei-ben sem sikerült megoldaniuk.

A békeszerződések aláírását követően az újsütetű Népszövetség előtt felmerülta probléma: miként biztosítható az új geopolitikai térség stabilitása. A kisebbségekebben a képződményben olyan fontos elemet jelentettek, amely a maga követelé-seivel és elégedetlenségével veszélyeztethette az egész szerkezetnek az épségét.A Népszövetség azáltal, hogy a békeszerződésekből fakadó kötelezettségeket vál-lalt magára, kénytelen volt megalkotni a szerződés esetleges megsértése miatti panaszok megtárgyalásának procedúráját meghatározó alapvető rendszabályokat. Ezaz eljárásmód a húszas évek folyamán alakult ki, és végleges formáját csak a har-mincas éveket követően nyerte el. A kisebbségek képviselőinek panaszát csakolyan probléma képezhette, amelyet magában foglaltak az egyes kisebbségekkelkötött szerződések (így például a magyar kisebbség Romániában nem emelhetettpanaszt amiatt, hogy Romániában nincsenek gimnáziumok). Ily módon egyúttal kö-rülhatárolódott a kisebbségek számára garantált jogoknak a dimenziója is.

További korlátozást jelentett, hogy a szerződések értelmében, amennyiben fel-merült a bennük foglalt rendelkezések megsértésének gyanúja, az egész ügy kivizsgálásának és a jogorvoslásnak a követelésével csak olyan állam képviselője léphetett fel, amely tagja volt a Népszövetség Tanácsának. Később ezt a rendelkezést liberalizálták, és valamennyi állam és minden kisebbség benyújthatott petíciót a Népszövetséghez. Az egész folyamatot azonban ismét csak a Népszövetség Tanácsának tagja indíthatta el. A beadványnak 5 tartozékot kellett tartalmaznia:

1. Tartalma nem haladhatta meg a kisebbségi szerződések által nyújtott bizto-sítékokat.

2. Alaki szempontból nem tartalmazhatott olyan kitételeket, amelyek zavarnáka kisebbség tagjai és az illető, a kisebbséget magában foglaló ország közöt-ti politikai viszonyokat.

3. Nem lehetett névtelen.

4. Nem tartalmazhatott sértő kifejezéseket.

5. A benne foglalt információk nem képezhették tárgyát a megelőző petíciónak.

A beadvány tanulmányozása a Népszövetség Titkársága alá rendelt Adminisztratív és Kisebbségi Ügyek Bizottságára tartozott. Amennyiben a Bizottság elfogadha-tónak tartotta a beadványt, a főtitkárnak igazolnia kellett azt, és el kellett juttatnimásolatát annak az államnak, ahová a kisebbség tartozott. A külügyminisztériumaztán állásfoglalást dolgozott ki a petícióhoz. Ezt követően a beadványt az illető kormány állásfoglalásával együtt áttanulmányozta a Népszövetség Tanácsának mindentagja. A Tanács elnöke kinevezett két, később négy tanácstagot, hogy vele közösenáttanulmányozzák, és mondjanak véleményt a petícióról. Ennek a kis bizottságnakaz állásfoglalása a Népszövetség Tanácsához került véleményezésre, melynek ülésén részt vett az illető állam képviselője is. A Tanács ülését valamely Európán kívüli országból származó ún. raportőr (jelentéstevő) vezette be és fűzött magyarázatota petícióhoz. A vita végeztével a raportőr javaslatot tett a további eljárást illetően. Legtöbbször ez a következőképpen történt:

1. A Népszövetség Tanácsa az illető állam kormánya által kidolgozott értékeléstkielégítőnek találta, és a kérdést elhalasztotta.

2. A Népszövetség Tanácsa visszajuttatta az egész iratcsomót a raportornek az-zal, hogy fel kell újítani a tanácskozást az illető kormánnyal.

3. A Népszövetség Tanácsa a döntést későbbre halasztotta, mindaddig, amígnem kerül sor újabb információk benyújtására.

4. A Népszövetség Tanácsa a Legfelsőbb Bíróság javaslatára felszólíthatta az il-lető állam képviselőit a helyrehozatalra és az országban uralkodó állapotokmegjavítására.

Több száz petíciót nyújtottak be 1925-ig, de közülük csak három minősült elfo-gadhatónak: kettőben a lengyelországi és felső-sziléziai németek fogalmazták megkövetelésüket. A harmadik petíció a magyarországi zsidó közösség panaszát tartal-mazta a magyarországi egyetemeken bevezetett numerus clausus miatt.16

A nagyhatalmak kisebbségi politikájának fő célja a világháború utáni területi fel-osztás fenntartása volt. Többek között ennek folytán nyert először a történelembenintézményes jelleget a kisebbségvédelem. Az egyes országok kisebbségei nemzetközi biztosítékokat kaptak, és a garanciákat azok alkotmányaiban is lefektették.Ugyanakkor a kisebbségeket érintő cikkelyeknek összhangban kellett állniuk a nemzetközi egyezményekkel. Azáltal, hogy a kisebbségi szerződések az európai államokat első és másodosztályba sorolták, egyúttal a nagyhatalmi pozíciókat is erősítették, elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország vonatkozásában. A nagyhatalmaka kisebbségi szerződéseket amolyan szükséges kompromisszumnak tekintették,amely végső soron a kisebbségek erőszakmentes asszimilációját volt hivatott szol-gálni. A kisebbségek asszimilációjának az állami többség érdekeivel való azonosu-lás nyomán kellett végbemennie. Ennek folytán a kisebbségi ügyintézésmód is erő-teljesen bürokratizálódott, feleslegesen vontatott volt, s a petíció jóváhagyása alárendelődött a politikai döntéseknek és érdekeknek. Kérdéses, hogy a nemzetállamielv, mely az első világháború után Nyugat-Európából terjedt el, előnyös volt-e Európa középső és keleti térségében is. Az állami szuverenitás új letéteményesei gyámjai lettek az állami szuverenitás volt megtestesítőinek, akik kiutat újból saját eman-cipációjukban és a versaillesi szerződés revíziójában láttak.

The study explains the genesis of minority protection created within the newworld system created after the first world war. It alsó outlines the guaranteesof minority protection included in the clauses of peace agreements betweenthe certain countries, and the method of examining complaints because of vio-lating these clauses, as well. This was the role of the new institution, theLeague of Nations, to guarantee peace. The author emphases that until 1926from the presented complaints after the long and difficult bureaucratic proce-dure there was legal remedy only in three cases. The study’s centre is to dis-cuss that question that at the peace conference the minority issue was main-ly raised by the representatives of non-state organisations, where the repre-sentation of Jewish communities was strong. After a comprehensive survey onthe state of Eastern-European Jews, creation of anti-Semitism and develop-ment of Zionistic movement that fact is explained that the Jewish communiti-es of that area had the strongest influence on peace creators. Their require-ments were taken over by the representatives of American Jews. Their organi-sation by the League of Nations required administrational and cultural auto-nomy for the minority everywhere, where their number exceeded 1 percent.Their requirement was rejected by the committee of newly established coun-tries, and the representatives of Great Britain and Francé from the beginningurged individual rights. The study’s conclusion is that the great powers consi-dered the minority agreements as an essential compromise that leads to theassimilation of the minority without any force.

Gaucsík István : Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem. A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (2. rész)

Az interjút Fazekas József készítette

A csehszlovákiai magyar gazdasági érdekvédelem területei és szervezetei

A többség konszolidáló hajlamával, a nemzetállam-építő adminisztratív, gazdaságiés kulturális inkorporációval szemben a kisebbség az öndefiníció és az önigazgatásjegyében viszonylag teljes (teljességre törekvő) etnikai alapú társadalmi struktúrát(politikai vezetés, hivatalnoki, vállalkozói réteg, szervezett parasztság és munkás-ság) próbált meg létrehozni. A szlovákiai magyarság első kisebbségtörténeti korsza-kában a társadalmi kapcsolatok és cselekvések újradefiniálásának szükségességé-vel, az önszerveződés dilemmáival és az intézményépítés nehézségeivel szembe-sült. A politikai elit „felülről” tett kísérleteket a kisebbségi társadalom megszerve-zésére. A politikum befolyásolási szféráján kívül álló kezdeményezésekkel való ta-lálkozása feszültségeket generálhatott és belső törésvonalakat teremthetett (Kán-tor 2000, 223, 227-229).

A közösségi (kényszer- vagy vállalt) szolidaritást egyik részről a kulturális hagyo-mány és az érzelmi beállítottság próbálta megalapozni, másik részről az érdekekösszekapcsolása és érvényesítése, azaz a racionális lépések sorozatai. Ez utóbbiak tehették lehetővé a „kisebbségi szervezeteken” belül az egyének személyesrészvételét, és érdekeik képviseletében, védelmében, önkéntes egyesülésüket. Aszükségletek kielégítésére és nyereségre törekvő egyéni cselekvések tehát gazdasági közösségeket is létrehozhattak, amelyek a kultúratámogatás, segélyezés, karitatív tevékenység felé való elmozdulással, saját vállalkozásukat eszköznek tekint-ve gazdálkodó csoportokká válhattak (Weber 1992, 36-38, 42-43).

* A tanulmány a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériumának Határon Túli Magyarok Fő-osztálya és a Márton Áron Szakkolégium 2004. évi ösztöndíjával készült. Rövidített és átdol-gozott változata megjelent a Korall című folyóirat 2004. 18. számában A csehszlovákiai ma-gyarság gazdasági szervezetei (1918-1938). Gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok címmel (48-64. p.)

Általában véve a gazdasági alrendszer33 és a kisebbségi társadalom közötti szoros kapcsolatot a kulturális értékek (is) alapvetően meghatározták. A gazdaságiszerveződések céljait és stratégiáit alakították, nyereségorientált (pénzintézeti részvénytársaságok, ipari és mezőgazdasági vállalkozások) és közösségi motiváltságú-akat (a belső demokratizmusra épülő szövetkezetek, amelyek egyenlőségre törekvő, filantróp jegyekkel is rendelkező, emellett „haszonszerző” tulajdonságú szervezetekként működtek) befolyásoltak. Önérdek és erkölcsiség nem szükségszerűenkerültek egymással ellentétbe, hanem párosulhattak és kiegészíthették egymást.

Az alábbiakban a szervezet fogalmát „a racionális munkamegosztásból fakadókötelékek” (Vámosi 2002, 118) értelemben használom, tehát a gazdasági egyesületek, társulások államilag kötött rendszerben kaptak helyet, amelyek csoportokratagolódtak, társadalmi és nemzetközi erőtérben, meghatározott társadalompolitikai,gazdasági és kulturális környezetben mozogtak (Vámosi 2002, 110).34

Ha a weberi szervezetfelosztást35 kivetítjük a magyarságra, akkor néhány szigni-fikáns jegyet meg tudunk különböztetni. A „gazdasági vonatkozású” oktatásügyi,közművelődési, kulturális szervezetek gazdaságon kívüli szervezeti cselekvései mo-zaikszerűek voltak, hiszen maga a kulturális keretrendszer36 is csak töredékesen tu-dott kiépülni. A magyarság képviselete teljes mértékben hiányzott a „gazdaságsza-bályozás” felsőbb struktúráiból, tehát azokból az állami intézményekből (kormány, minisztériumok), amelyek a gazdaságpolitikát irányították, meghatározták. Az al-sóbb struktúrákban már nagyobb lehetősége adódott a részvételre, közvetve egyescsoportokon keresztül nyomást is gyakorolhatott, véleményt formálhatott (szakszer-vezetek, kamarák, iparos és kereskedelmi szövetségek, szövetkezeti központok).

A korszak kisebbségi magyar gazdasági szerveződései közül a szakmai vezetésűekkel (funkcionálisakkal), az egy-egy gazdasági területre koncentrálok csoportjával 37 (megyei-regionális gazdasági egyesületek, szövetkezeti típusok, ipartársulatok)foglalkozom.38 Ezekre, elsősorban a gazdasági egyesületekre, a politikai pártok erő-teljes intézményépítő aktivitásai hatottak. Dolgozatom tárgyát terjedelmi okoknálfogva csak erre a problémakörre szűkítem le.

Szakmai vezetésű szervezetek

A gazdaszervezkedés színterei: a megyei-regionális gazdasági egyesületek39

Az 1918 előttről áthagyományozódott szervezetek közül a gazdaközönséget meg-szervező (azonban a parasztság túlnyomó többségét kereteiken kívül hagyó) gazda-sági egyesületek a volt felső-magyarországi vármegyékben is létrejöttek. A dualizmus idején az agrárügyek második lépcsőjét alkotó egyesületek mezőgazdasági ésállattenyésztési feladatokat vállaltak fel, erőteljesen bekapcsolódtak az agrármoz-galomba, és helyi szinten jelentős közéleti súllyal rendelkeztek.

Céljaik között a gazdasági infrastruktúra (legelők, árucsarnokok karbantartása; gépállomások, szövetkezetek alapítása) fejlesztése, a termelési ágazatok támoga-tása (állattenyésztés, fajnemesítés; szőlészet, kertészet, gyümölcstermesztés) és a szakképzés előmozdítása (előadások, tanfolyamok, a legújabb módszerek éstechnikák bemutatása, a géphasználat és a háziipar segítése) egyaránt szerepelt.Szakmai munkájukkal a megye gazdasági életét is feltérképezték, a tagságot kedvezményekkel motiválták. Sokrétű propagandával és információterjesztéssel (kiállítások, vásárok, vándorgyűlések, versenyek) is foglalkoztak, amelyekkel a kormányzati intézmények és a megyék vezetőségét célozták meg. Hatékonyabb érdekképviseleti szervekké való fejlődésüket a szakigazgatásban betöltött szerény pozíciójuk, törvényileg szabályozatlan jogköreik és kedvezőtlen pénzügyi helyzetük akadályozta(Pataky 1970, 81-83).40

Szlovákiában látszatra csak az 1920-ban elfogadott közigazgatási törvény vetítette előre a gazdasági egyesületek sorsát. A magyar megyék maradványai mégnégyéves átmeneti időszakra fennmaradtak (mivel a törvény végrehajtási rendelkezése késett), de a nagyzsupaszervezet 411923. január l-jétől történt bevezetése azegyesületek jogi megszűnését vonta maga után. A megyei elöljáróság gazdasági-gazdálkodási és igazgatási jogosítványai között ugyan szerepelt a lakosság érdekeinek ilyen jellegű védelme (intézmények, üzemek létrehozása a 31. § szerint), azonban a gazdasági egyesületekre vonatkozó jogi keretet nem vették át, és nem is újították fel, mivel az állami közigazgatási központosítás és ellenőrzés, valamint a nagyobb területi-tartományi egységek kialakítása a regionális kezdeményezéseket gyengítette (Sbírka… 1920, 291-306).42 Gazdasági és erdészeti egyesületek (hospodárske a lesnícke jednoty) alakultak, amelyekben azonban -jelenlegi ismereteimszerint – a magyarság nem tudott pozíciókat szerezni.43

A régi magyar gazdasági egyesületek megszűnésének-megszüntetésének fő okaazonban politikai motívumokra vezethető vissza. A pozsonyi minisztérium számára, amely a szlovák gazdasági érdekek monopolizálására törekedett, és a szlovák tőkeszámára kedvező környezetet akart biztosítani, ezek a szervezetek megbízhatatlannak tűntek, hiszen tisztviselőkarától és tagságától nem várhatott lojalitást.

Az ellenzéki magyar politika a kezdetektől az önvédelmi tevékenység szerves részének tekintette a gazdasági egyesületek szervezeti rendszerének az átmentésétés így a helyi szintű gazdasági érdekvédelem megszilárdítását. Szilassy Béla44 egyikbeszédében a kisgazda társadalom megszervezésének két útját jelölte meg: a párt-keretek (természetesen az Országos Magyar Kisgazda-, Földmíves-, és Kisiparos Pártról van szó) kialakítását, amelyet külső, politikai támadás hívott életre, és a gazdasági egyesületek átszervezését, amelyeket belső, gazdaságpolitikai intézkedések(kényszerszolgáltatások, rekvirálások, hatósági beavatkozások stb.) váltottak ki. Azegyesületek jogellenes feloszlatása áttekinthetetlen minisztériumi és hivatali döntések között zajlott. A keletkezett űrt a kisgazdakoncepció vagy a régiek visszaállításával akarta betölteni, vagy ha ez nem lett volna lehetséges (hiszen a szlovákiai po-litikai kurzus éppen a gyülekezési jogot szűkítette45), akkor a politikai szerveződésekvállalták volna fel ezt a feladatot (Prágai Magyar Hírlap, 1923. január 31. 7-8. p.).46

A Teljhatalmú Minisztériumnak a Gömör-Nógrád Megyei Gazdasági Egyesület47 el-leni feloszlató intézkedései a magyar gazdasági érdekvédelem bázisának a megszüntetését és a vele egybekapcsolódó kisgazdapárti politikai képviselet és Szent-Ivány József48 pártépítő tevékenységének felszámolását kívánta elérni. Az 1921. ok-tóber 31-én kelt rendelet államellenes tevékenységre hivatkozva (bizonyító érveknélkül) tiltotta be az egyesületet és fiókszervezeteit.49 Az egyesület tisztikara a prágai legfelsőbb bírósághoz fordult panasszal. Az 1922. szeptember 6-i bírósági döntés a minisztériumi lépéseket törvénytelennek minősítette (Prágai Magyar Hírlap,1922. szeptember 7. 4. p.).50 A céltudatos felszámolási igyekezet gyorsan eltávolította a korábbi formális hiányosságokat. 1922. szeptember 29-én újra feloszlattákaz egyesületet, és vagyonát elkobozták. A bírói indoklás ekkor már elfogadta a minisztérium álláspontját, jogszerűnek nyilvánította a feloszlatást, mivel a nyílt politikai szerepvállalást az ország területi integritása elleni támadásnak könyvelte el.51 Gyakorlatilag azt az ernyőszervezetet szüntették így meg, amely a községi földmű-ves szövetségeket tömörítette.52

A Bars Megyei Gazdasági Egyesület – teljesen alaptalanul – a folytonosság fenntartásában bízott. Kirendeltségként való további működtetése (Nyitra vagy Hont vár-megyéhez kapcsolódva) azonban illuzórikussá vált.53 Tevékenységének (részbeni) felújítása 1929-ben új szervezeti keretek között történt. A lévai székhelyű Magyar Gazdák Szövetkezete az Alsó-Garam völgyének gazdarétegére támaszkodott. Lévánés Zselizen található raktárai takarmánybeszerzéssel, üzemanyageladással, árubeszerzéssel, vetőmagtisztítással és közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak. Szórványos adatok jelzik a kapcsolathálók tudatos megszervezését (a Lévai Első Bankpénzügyi támogatása, a református egyházi háttér).54

A két magyar polgári párt egyesítésének időszakában kezdődött el a regionálisszinten működő gazdasági egyesületek tervszerű létrehozása. Ennek a jogi-szervezeti keretnek a kialakítására bizonyíthatóan a pártok irányítása és felügyelete alattkerült sor. Valószínűsíthető a kisgazdákra támaszkodó Magyar Nemzeti Párt határozottabb befolyása és a koncepciók kidolgozása, hiszen a szervezőmunkát lebonyo-lító, sokévi tapasztalattal rendelkező Fodor Jenő55 ennek a pártnak a vezetőségébenvolt. Az egyesületek megnevezése a régi megyei struktúrákra utalt, és így a folytonosságot jelezhette.56

Először 1935. március l-jén „politikamentes érdekvédelmi” szervként aSajóvölgyi Gazdasági Egyesület kezdte meg működését (Prágai Magyar Hírlap,1935. március 7. 10. p.). A Tornaijai, Feledi, Rozsnyói és Nagyrőcei járás tartozotthozzá, az egyesületi iroda Tornaiján volt. Nem véletlen, hogy a politikailag és gazdaságilag egyik legszervezettebb magyarlakta régióban jött létre. Fodor Jenő az alakuló közgyűlésen a következőképpen határozta meg a feladatokat: „Célunk: a nagygazda-összefogás megteremtése a Sajó és Rima völgyében, mert nem lehet előbbre való és fontosabb feladat, mint a szétszórt és magára hagyatott, de számbelileglegnagyobb kisgazdatársadalmi osztályt művelni, felépíteni és helyesen vezetni.Gazdaérdek, közös érdek. Ami érdeke a kicsinek, érdeke a nagynak. Tagjainkban nö-velni fogjuk az osztályöntudatot, de osztályharcot nem hirdetünk, mert tudjuk, hogya földművesek boldogulásától függ a más társadalmi osztályok boldogulása is” (Prágai Magyar Hírlap, 1935. február 19. 10. p.)57. Az egyesület gazdasági érdekvédelmi tevékenységet fejtett ki. A tagság továbbképzését és művelődését tanfolyamok, tanulmányi kirándulások segítségével és szaklap kiadásával próbálta biztosítani. Amezőgazdasági termelés javítására törekedett, és új értékesítési lehetőségeket kí-vánt teremteni.

A Bódvavölgyi Gazdasági Egyesület 1936. november 8-án tartotta alakuló köz-gyűlését Nagyidán. A találkozón felszólaló Fodor kiemelte, hogy az egyesületnek azérdekvédelmi tevékenységét azért kellett a gazdákra kiterjesztenie, mert a többi foglalkozási csoportnak már megvoltak a szerveik (konkrétan a kereskedőket tömö-rítő kamarákat és a grémiumokat58 említette), a Mezőgazdasági Tanács pedig álla-mi szervezetként nem képviselte őket kellőképpen. A nemzetiségi alapú egyesüléstazzal indokolta, hogy a többnyelvű adminisztráció csak megnehezítette volna a működést (érdekes, hogy az állami, országos szintű betagolódást sem zárta ki). A földműves- és gazdatanfolyamok beindítását ígérte, mivel alig volt magyar mezőgazdasági szakemberképzés. A program részletezésekor kitért a szakfolyóirat59 fontosságára, a vetés- és állatkiállításokra, valamint a versenyek szervezésére. Az egyesület elnöke Schell Péter nagyidai birtokos lett.60 A Garamvölgyi Gazdasági Egyesületmegalakítására 1937. július 4-én került sor Léván. Körzete a Lévai, Zselizi, Párká-nyi és Ipolysági járásra, illetve a Verebélyi járás Léva vonzáskörzetébe tartozó köz-ségeire terjedt ki. Az egyesület elnökévé Taubinger Árpádot választották (Bars,1937. június 27. 1. p.; Bars, 1937. július 11. 1-2. p.)61.

A tájegységi keretekben működő egyesületek egységes irányítását és vezetésétaz 1938 júliusában Ersekújvárott megalakított Dél-szlovákiai Gazdasági EgyesületekSzövetsége végezte. A gazdasági egyesületek kiépítését alulról, a falu szintjérőlkezdték. A következő lépcsőt a járási beosztás jelentette, végül a szövetség látta ela központi feladatokat, és hangolta össze a lokális és regionális kezdeményezése-ket. A vezetőség összetétele mintha a nyugat-keleti földrajzi megosztottságot oldot-ta volna fel. A szövetség elnöke Fodor Jenő, az alelnök (a Csallóközi GazdaságiEgyesület elnöke) Bartal István lett (Fodor 1940, 188, 193).62

Fodor Jenő a szlovákiai magyar gazdasági egyesületek 1935-1938 közötti tevé-kenységéről készített áttekintésében63 a kisebbségi élet szervezettségének négy„pillérét” különböztette meg: a politikait, a kulturálist, az érdekvédelmit és a gazda-ságit. A két utóbbit gyengének tartotta, szerinte fejlesztésük megkésett, mivel a po-litikai és a közművelődési-kulturális önvédelem a csehszlovák kisebbségpolitika mi-att elsőbbséget élvezett. Elképzeléseiben az érdekvédelem szorosan összefüggötta gazdasági szervezettséggel. Két fogalmat különböztetett meg. Az érdekvédelem(gazdaérdekek képviselete, felvilágosítás és jogsegély) alatt egy hosszan tartó fo-lyamatot értett, amelyet a nagy taglétszám súlya támasztott alá. Az érdekellátás fo-galma a termelő egyén, a gazda boldogulásának anyagi (szociális-vagyoni biztonság-teremtés, a gazdálkodás javítása és modernizációja) és szellemi (szakképzés, isko-láztatás) működési terepe. Hosszan kitért a gazdasági szakoktatás helyzetére, buktatóira és a fennálló akadályokra (alacsony tanulólétszám, a szülők rossz anyagihelyzete). Szerinte a tömeges oktatást „alapvető” és „továbbképző” tanfolyamokformájában az egyesületek biztosíthatnák (Fodor 1940, 187-190).64

A szövetkezeti mozgalom (szövetkezeti típusok)

A szövetkezeti élet sem bontakozott ki alapok és előzmények nélkül. A magyaror-szági szövetkezeti struktúra is ismerte a szövetkezet-szövetkezeti központ hálózatát. Az Országos Központi Hitelszövetkezet (OKH) és a Hangya egyaránt betöltötteazokat az irányító, szervező és ellenőrző szerepeket, amelyek a szövetkezeti intéz-mény belső működése során igényként megjelentek.66 A hatalomváltás után tehátnem keltett volna meglepetést az új szerkezeti elemként megjelenő Központi Szö-vetkezet kreálása, ha az nem folyamodik politikai célokat követő mozgalomépítéshez. A magyar ügyviteli nyelvű és magyar tagsággal rendelkező szövetkezeteknek tehát meg kellett találniuk a helyüket a formálódó csehszlovák szövetkezeti rendszerben.67

Szlovákiában a legnagyobb foglalkozási csoportoknak megfelelően négyfajta szövetkezeti típus alakult ki: a földműves, az iparos, a munkás, az alkalmazotti-polgári. Ezek (kereskedelmi, pénzügyi és termelői) szövetségekbe tömörültek. Fölöttük revíziós és szervezési szövetségek, valamint a bírósági felügyelet állt. A szövetségekkonföderációi az államigazgatási-felügyeleti szervekkel (minisztériumok) voltak kapcsolatban. A legnagyobb csoportot a földműves-szövetkezetek alkották, mivel azösszes szövetkezet tagságának 80-90%-a tartozott a keretei közé. Egymással párhuzamosan két szervezeti rendszer működött: a fiókjellegű és az önigazgató, deezek több esetben keveredhettek is. A szövetkezeti formákra egyszerre volt jellemző az egységesülés és a nem szövetkezeti jegyek jelenléte (a szövetkezetek pénzügyi központjai vagy a nagy felvásárló társaságok részvénytársaságokként működtek) (Fabricius – Holec – Pesek – Virsik 1995, 84-87).68

Az alábbiakban a szlovákiai magyar szövetkezeti mozgalmat egyrészt az egyes típusok szerint vizsgálom,69 másrészt a szövetkezeti központok problémáját tekintemát. Külön foglalkozom a Hanza tevékenységével, amely a magyar fogyasztási szövet-kezetek nagyobbik részét tömörítette.

A hitelszövetkezetek megoszlása mutatta a legjobban, hogy a szlovákiai és kárpátaljai területeken a múltban ez a szövetkezeti fajta eltérő fejlődési utakat járt be, kevésbé differenciálódott, és a hatalomváltás után is lényeges szerkezeti elemkéntfennmaradt. A cseh-morva-sziléziai területeken a községekben a mezőgazdasági(Raiffeisen-féle70), a városokban a polgári-iparos (Schulze-Delitzsch-féle71) szövetke-zetek fejlett struktúrája magas színvonalú szövetkezeti hagyományokra támaszko-dott. Ezek a típusok a volt felső-magyarországi területeken teljesen hiányoztak, 1918 előtt nem is tudtak gyökeret verni. A magyar hitelszövetkezetek jelentős számmal (212) voltak képviselve. Az összes szövetkezet 18,2%-a volt magyar, ezzel megelőzte mind a német, mind a rutén kisebbséget, de a szlovákság mögött elmaradt. Pénzügyi pozíciójuk megállapításához és működésük gazdaságosságához azonbanmég hiányoznak az elemzések.

A mezőgazdasági, ipari és fogyasztási szövetkezeti rendszer a magyar kisebbségtagjai számára is több lehetőséget jelenthetett, hiszen a gazdasági vállalkozások (ha nem hasonlítjuk össze a csehországival) széles és strukturált formái jöhetteklétre. Sok típus vagy teljesen hiányzott, vagy csak minimálisan volt reprezentálva. Aszlovákiai mezőgazdasági szövetkezetek 24,3%-os „részesedése” a csehországiak53,4%-ával szemben jelentős lemaradást jelzett. Az összes mezőgazdasági szövetkezet (beszerzési és eladási, termelő, valamint egyéb kategóriában) közül 12,4%(55) volt magyar, ami a többi kisebbséggel (német, rutén) szemben előnyös volt, dea szlovákok 74,7%-os többségétől nagyon elmaradt. A magyarság mérlegét rontotta, hogy főleg innovatív jellegű (gépszövetkezetek, villamossági szövetkezetek) és egy-egy mezőgazdasági területre szakosodott kategóriát (pl. keményítőgyárak, gyümölcs- és zöldségfeldolgozó, Ml. értékesítő szövetkezetek) nem tudott szervezni. Azipari szövetkezetek típusában is keveset tudott létrehozni (az összes 9,1%-át kite-vő 13 vállalkozást).

A fogyasztási szövetkezetek a szlovákiai területeken domináltak (55,8%), Cseh-országban kisebb arányt tettek ki (10,5%), így Szlovákiában agrárjellegénél fogva a kisebb községekben is jellemzők voltak. A magyarság – döntően agrárnépességű népcsoportként – éppen ezt az alapformát tudta jobban kiépíteni. 1931-ben az összes szlovákiai és kárpátaljai szövetkezet 24%-a volt magyar (293).72 A hitel-, a mezőgazdasági és az ipari szövetkezeti fajtákhoz viszonyítva ez sokkal jobb részesedésvolt. Ennek a hálózatnak az alapját a Hanza Szövetkezeti Áruközpont (és néhány társvállalkozása) vetette meg, mivel a magyar fogyasztási szövetkezetek 56,3%-át(165-öt) inkorporálta. A többi azonban vagy szövetkezeti központ nélkül működött,vagy a Központi Szövetkezet revíziós részlegéhez tartozott.

A bérlő- és telepítő, illetve a legelő- és erdőszövetkezetek (részben) az agrárreform végrehajtása során keletkeztek. A csoportba tartozó 4 magyar bérlő-telepítőés 3 erdőszövetkezet feltehetően a közigazgatási egységeknek (járás, tartomány)juttatott földeket-erdőket, illetve az állam kezelésében maradiakat bérelhette. A magyar kisebbség az építő- és lakásszövetkezetek szintjén nagyon alulreprezentáltvolt. Ez azt jelentette, hogy az építkezési lehetőségektől és a részben államilag ga-rantált kölcsönöktől elesett (Rados 1932, 769).73

A szövetkezeti központok és szövetségek kérdése alkotta a kisebbségi magyarszövetkezeti mozgalom legneuralgikusabb pontját. A magyar mezőgazdasági, ipariés hitelszövetkezetek nem rendelkeztek önálló központtal, ami az érdekérvényesí-tésüket hátráltatta és az állami kedvezményekből való részesedésüket akadályozta.A köztársaság fennállásáig ilyen nem is jött létre. Az önálló hitelszövetkezeti köz-pont hiánya azért volt súlyos, mert az itt összegyűlt tőkét nem tudták felhasználnia fogyasztási szövetkezetekben.74

Egyedül a magyar fogyasztási szövetkezetek Hanza-szervezte csoportja alakítha-tott központot. Ennek jóváhagyására a monopolhelyzetben lévő Központi Szövetke-zet anyagi válsága, üzleti forgalmának visszaesése, áruosztályának felszámolásaés az áruellátás megoldatlansága vezette. Halmozott feladatainak (a hitelszövetke-zetek pénzügyi műveleteinek lebonyolítása és a fogyasztási szövetkezetek áruval va-ló ellátása) nem tudott problémák nélkül eleget tenni. Az 1925-ben felszámolt üzle-ti részlegei helyett felvásárló központokat (Zsolna, Kassa, Késmárk, Galánta) alakí-tott ki, de ezek komoly tőkehiánnyal küszködtek, egyedül a galántai volt jövedelme-ző (Fabricius – Holec – Pesek – Virsik 1995, 100; Vavrik 1993, 10). Végül hatásköré-nek bizonyos decentralizálására kényszerült, és ez találkozott az 1920-tól felmerü-lő, de már 1923-tól a kisalföldi magyar szövetkezetek vezetői által konkrétan megfogalmazott célkitűzésekkel.

A Hanza Szövetkezeti Áruközpontot 1925. június 18-án 35 magyar szövetkezetés 19 fizikai személy alapította. A Hanza a fogyasztási szövetkezetek államfordulatelőtti szervezetére támaszkodva, a tagok és a vezetők gyakorlati tapasztalatait hasznosítva a kisebbségi magyarság legsikeresebb – és mindmáig kellőképpen mégnem vizsgált – vállalkozását teremtette meg. Az 1924-1929 közötti gazdasági kon-junktúra kedvezően befolyásolta fejlődését. Ez az időszak vetette meg annak azanyagi és technikai bázisnak az alapjait, amelyekre az 1930-as évek második felének vállalkozói tevékenysége, üzleti tevékenységének kiterjesztése és kultúratámogató, közművelődési aktivitásai épültek.75

Szervezeti rendszerét az 1930-ban alapított Hanza Hitelszövetkezet szilárdítottameg, amely az áruszövetkezet tőkegyűjtő és kölcsönnyújtó helyeként működött. A tagszövetkezeteknek állandó hitelt biztosított, és így fedezte az elszámoláskor jelentkező hiányt. Ezzel elérték a vállalkozás pénzügyi függetlenségét. Ez az alszervezet azonban, amely a fogyasztási szövetkezetek hálózatára épült, nem tölthettebe a magyar hitelszövetkezetek központjának a szerepét, hiszen szintén a Központi Szövetkezethez tartozott (Vavrik 1993, 50-53).76

Gazdasági érdekeit 1934 folyamán a Központi Szövetkezettel folytatott vitábanis meg tudta védeni. A nézeteltérés tárgyát a pénzfeleslegek, óvadékok és az ellenőri költségek csökkentése jelentette (Hanza Szövetkezeti Újság, 1935. június 15.4. p.). A történet előzménye az 1929-es megegyezésük volt, amely során a Hanzakérésére az érsekújvári ellenőrzési székhely a személyzettel együtt Galántára került.A revíziós költségek elszámolásakor a Hanza előnyt kapott, a kiadások kisebbik ré-szét kellett állnia. A Központi Szövetkezet ezt a megállapodást 1934. január 1-jeihatállyal mondta fel, nem utolsó sorban a Centrokooperatív77 nyomására, amely aszerződésben az ellenőrzési jog átruházását kifogásolta. A Központi Szövetkezet ne-hezményezte, hogy a Hanza a költségeket saját számlájára vezette, amelytől így elesett (a galántaiak kívánságát, hogy a költségeket csökkentsék, ezért sem tartottakorrektnek). A Hanza másik követelését, hogy a tőle a pozsonyi központba befolyttőkékkel rendelkezzen, szintén elutasította, hiszen pénzügyi központként jogosítványaihoz ragaszkodott. Ez a követelés minden bizonnyal a Hanza Hitelszövetkezet pozícióit akarta megszilárdítani, mivel csak a Központi Szövetkezet döntött arról, hogya pénzfeleslegek vagy a helyi hitelszövetkezetnél, vagy nála maradnak.78

A konfliktus végül kompromisszummal zárult (további adatokat nem találtam erre vonatkozóan, de valószínűleg a korábbi helyzet maradt fenn). Ez előkészítette a NUPOD-dal 1935-ben közösen létrehozott Centrum nevű felvásárlási iroda megnyitását, amely az áruközpont üzleti forgalmának növekedését nagyban elősegítette.79 Találó volt Ivánfy Géza megállapítása a szövetkezeti forma lényegéről: „A szövetkezet az egymásrautaltságuk terén öntudatra ébredt fogyasztók intézménye” (Ivánfy 1932, 140)80.

A két világháború közötti kisebbségi magyar szövetkezetek fejlődésének komplex vizsgálata még várat magára. A szövetkezeti mozgalom feltételrendszere, a rávonatkozó statisztikai adatok, a levéltári iratanyagokban és a publikációkban elrej-tett információk teljes mértékben feltérképezetlenek. Gazdálkodásuk milyensége (mennyire voltak nyereségesek vagy veszteségesek), tőkeviszonyaik alakulása és arégiókban játszott társadalmi, kulturális szerepük sem képezték kutatások tárgyát. A legjelentősebb szövetkezeti vezetők (Nagy Ferenc, Kuthy Géza, Várady Béla stb.)pályaképeiről, koncepcióiról pedig alig tudunk valamit.

Kisipar és kiskereskedelem – az ipartársulatok31

Az iparosokat és kereskedőket tömörítő ipartársulatok (amelyeket az újabb szlovákiai magyar történeti kutatások teljesen elfelejtettek) a fentiekben bemutatott szervezeti formákhoz hasonlóan az államfordulat előtti alapokra támaszkodtak.82 Cseh-szlovákiában a kisipar és a kereskedelem ezen szerveződéseinek törvényi kereteielég hosszú ideig átmenetiek voltak. Az egységes iparjog későn került bevezetésre, és ezzel együtt az új szervezeti keretek kialakítása is késett. 1918 és 1924 közöttjogi „kétvágányúság” állt fenn, hiszen a cseh országrészekben az osztrák iparrendelet, Szlovákiában a magyar törvények voltak hatályban.83

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 35

Az egységesítést az 1924. december l-jén kihirdetett 259. sz. ipartörvény{Sbírka… 1924, 1575-1629).84 rendelte el, amely az iparfajták három fő csoport-ját különböztette meg: az ún. szabad iparágakat, a kézműipart és a hivatali enge-délyhez kötött (koncessziós) iparokat. Rögzítette az iparűzés kategóriáit, az önállóvállalkozás feltételeit (végzettség, igazolványok kiadása, gyakorlat, dijak befizetése,kérvényező eljárások stb.) és a kisüzemek működésének szabályait. Részletesen ki-tért a kisipari vállalkozás tevékenységére, bérletére, átvételére, a segédek, munká-sok és az inasok munkajogi, fizetési viszonyaira. Lehetővé tette inasiskolák alapítá-sát és fenntartását. A törvény az állami közigazgatás (iparhatóság) számára előírtaaz ipartársulatok járási vagy városi szinten való létrehozását (7. fejezet, 152. §).85Az ipartársulatoknak a közigazgatási-járási beosztáshoz kellett alkalmazkodniuk, ésa törvény által megszabott fél éven belül újra kellett alakulniuk (lehetséges voltegyesületi formát is választani). Ennek feltételét a tevékenységükhöz szükséges ak-tív vagyonállomány jelentette. A féléves határidőn túl a régi alapokon működő társu-latoknak be kellett szüntetniük, fel kellett számolniuk működésüket.86

Az ipartársulatok sokrétű társadalmi, humanitárius, gazdasági és kulturális célo-kat vállaltak fel. A tagok számára anyagi segítséget nyújtottak (pénztárak, segélyalapok), támogatták a művelődést, a szakképzést, biztosíthatták a közös kisiparitermelést, az iparengedélyek kiadásávalmegvonásával a kisipar védelmében befolyásolhatták a helyi üzleti versenyt, nyersanyagraktárakat, vásárcsarnokokat, szövetkezeti hitelintézeteket alakíthattak, ipari- és inasiskolákat, tanulóműhelyeket, szaktanfolyamokat szervezhettek. Ipari munkaközvetítéssel is foglalkozhattak.87 Na-gyon fontos jogosítványuk volt, hogy kereteiken belül az egyes iparosokat összefo-gó (legkevesebb 30 tagot számláló) szakosztályok alakulhattak, amelyek érdekvédelmi munkát (javaslatok, állásfoglalások) fejthettek ki (Sbírka… 1924,1621-1622). Hivatalosan vegyes jellegű szervezetek voltak (a megnevezésük: ve-gyes ipartársulatok), hiszen az iparágak legszélesebb spektruma a kereteik közöttösszpontosult.

A magyarlakta területek ipartársulatai a törvény intencióinak megfelelően szin-tén átalakultak. Tagságuk és a tisztviselői kar megoszlása a járások nemzetiségi viszonyait tükrözte vissza. A társulatok elnökei, választmányai, titkárai legnagyobbrészt még 1918 előtt szerezték meg igazgatásiszervezési tapasztalataikat. Az1924-es év tehát számukra nem jelentett radikálisan új kezdést. Az érdekvédelemterén abban az értelemben jelentett újrakezdést, hogy egészen újfajta gazdasági ésgazdaságpolitikai jelenségekkel, kihívásokkal szembesültek. Az országos hierarchián belül új szervezeti felépítményt kellett kialakítaniuk.88

Az ipartársulatok a magyar anyanyelvű iparosság gazdasági és nyelvhasználati érdekeinek képviseletét is felvállalták. Szinte az egész korszakon keresztülhúzódnak atervek, a javaslatok és az újra és újra megfogalmazódó követelések. A magyar kisiparos társadalom meglepő aktivitást mutatott ezen a területen. A magyar vezetésűtársulatok helyzetét több problémakör befolyásolta. Az egyik az általános jellegű, sőtállandónak mondható, a közgazdasági viszonyokból (árzuhanás, magas munkaárak,fizetésképtelenségek, sérelmes adófajták és behajtásuk stb.) eredeztethető válságérzet volt. A kortársak szerint ennek alapját a mind szervezettebb nagyipari termelésés nagykereskedelem következményei, valamint az állami befolyás(olás) növekedése alkotta. Voltak olyanok, akik a világgazdasági átrendeződés hatásainak a begyűrűződését is felfedezték, és rámutattak az ipar működési zavarainak az agrárválsággal való szoros összefüggésére.89 A Rimaszombati Járási Ipartársulat 1922. évi 13pontja például minden bizonnyal a többségi véleményt tükrözte.90 A dunaszerdahelyi ipartársulat javaslata 1931-ben a galántaiakkal közösen megfogalmazott memorandumban az alacsony kamatú, hosszú lejáratú kisipari kölcsönt sürgette, és rámutatott az iparosság hátrányos adómegkülönböztetésére is.91

A világgazdasági válság idején a vásárlóerő csökkenése a kisipari termékek el-adását vetette vissza, ami a műhelyek bezárását vonta maga után. Ebben az idő-ben többek között az adókivetések revízióját, a szociális terhek csökkentését, a nagyipari terjeszkedés (elsősorban a Bata-cég vidéki műhelyeinek) visszaszorítását ésa munkanélkülivé lett iparosok állami segélyezését szorgalmazták.92 A Párkányi Já-rási Ipartársulat 1933-ban a csődmegnyitások elhalasztását kérte. A pénzügyi, igazságügyi és kereskedelemügyi minisztériumnak eljuttatott memorandum a gazdamoratórium negatív következményeit (a gazdaadósságok behajthatatlansága), a bankhitel korlátozását, a készpénzcsökkenés következtében az áruértékesítés nehézségeit sorolta fel. A közterhek és az adók csökkentését kérték. A moratórium bevezetését, tehát az ingóságok meghagyását, a lefoglalások beszüntetését javasoltákugyanaddig, amíg a gazdamoratórium tartott, és vonatkoznia kellett a magánadós-ságokra és az adóhátralékokra is. Az általuk kidolgozott törvényjavaslat a kisegzisz-tenciák védelmét kívánta biztosítani.93

Gáspár Jenőnek, a Vágsellyei Járási Ipartársulat titkárának az 1932-es évetelemző lendületes beszámolója, kitérve a nemzetközi gazdasági viszonyokra, a kisiparosság helyzetéről festett sötét képet, túlhangsúlyozva annak rendi hivatását ésküldetéstudatát: „Kritikánk gyakorlásában nem szorítkozhatunk territorialitásra; egyállam, egy nemzet gazdasági élete a logika vas következetességével kapcsolódik azegész világ gazdasági szervezettségébe, olyan ez a gazdasági struktúra, mint egykártyavár, amelyben ha egy kártya megmozdul és kiesik: összedől az egész. Nemzetek politikai, gazdasági és szociális életének csak egy alapja lehet: az etika, azerkölcs […] E világőrületben jólmenő iparosok és kereskedők – a társadalom azonrétegének zöme, amely a humanizmus, az emberi eszmék újjászületése óta csakelőre tudta vinni a civilizáció zászlaját, mert örökös ütközőközpontja volt a társada-lom feudális, arisztokrata, minden újítástól borzongó rétege és az emberiség nincstelenjeinek, a mobnak, azaz a máról holnapra élő sötét massza között, amely tulaj-donképpen védte a polgári eszméket s minden túlkapások villámhárítójaként szerepelt s akiknek köszönhette a XX. század majdnem minden anyagi és szellemi értékét, ma lerongyolva, éhesen, réveteg tekintettel, letargikusan kóborol az elhagyottpusztán.”94 Ez a szubjektív előadásmód mégis érzékletesen jelezte azt az elhúzódóválságot, amely a kisiparos és a kiskereskedő réteget sújtotta. Úgy tűnik, hogy azagrárfoglalkozásúak mellett ez a réteg volt az időszak másik vesztese.

Volt egy olyan problémakör is, amely a magyar vezetőségű ipartársulatok számára dilemmaként vetődött fel. Ez a szervezeti csatlakozás kérdése volt aSzlovenszkoi és Podkarpatszka Ruszi Ipartársulatok és Grémiumok Országos Szö-vetségéhez, ennek legfőbb akadályát a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetésképezte.95 1926 és 1928 között zajlottak azok a pozícióharcok, amelyek a magyaripartársulatok helyzetére is hatással voltak. Az IGOSZ létrehozását valószínűleg az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szlovákiai részlege kezdeményezte az ipartársulati tevékenység központosításának céljából.96 Az egyoldalú állami lépések, a nyugati megyék ipartársulatainak szerveződése és a turócszentmártoni székhelyű IGOSZpreferálása ellen a kelet-szlovákiai szervezetek Kassán az Egyesült Iparosok Orszá-gos Szövetségét97 alakították meg. Legfőbb érvük a szövetségi szervezet decentra-lizálása volt, amelynek alapját az ipartársulatok megyei szövetségei alkották. Azipartársulati autonómia és önigazgatás gondolatát képviselték a kötelező belépés-sel szemben, ami szerintük az ipartörvény szellemét sértette.98 A Nyitrai Járás Ve-gyes Ipartársulatainak állásfoglalása ezt a koncepciót részleteiben fejtette ki. Há-romlépcsős rendszert javasoltak. A megyei szövetségeket (a nagymegyék területén)és a kamarai szövetségeket (az ipari és kereskedelmi kamarák területein) az ipar-társulatok hozták volna létre, amelyeket a szlovákiai és kárpátaljai központi szövet-ség egyesített volna.99 Az IGOSZ-t végül csak 40 ipartársulat alapította. Az előkészí-tő bizottság azért sürgette a járási testületek mielőbbi csatlakozását, mert az irá-nyító-döntéshozó szervek megválasztása késett, emellett a tömeges támogatást ismielőbb biztosítani akarták.100

Az ipartársulatok kompromisszumos jegyeket tartalmazó trencséni határozata(1927. április 10.), amelyet a magyar vezetésűek közül csak a komáromi és a rozs-nyói írt alá, nem sokat változtatott a helyzeten.101 Az állami támogatást élvezőIGOSZ a kötelező csatlakozást sürgette, amire később az 1930-as években is voltpélda, tehát az összes szervezet nem támogatta a szövetséget.102 Az ElOSZ-t nemtekintette partnernek, mivel az indoklás szerint magánegyesületként jogi felhatal-mazása nem volt az ipartársulatok képviseletére, és gyakorlati súllyal sem rendelkezett.103 A viták lényegét azonban nemcsak az ipartársulati rendszeren belüli pozí-ciók megszerzése alkotta, hanem felszínre kerültek a nemzetiségi ellentétek is.104

Az IGOSZ alakuló közgyűlésére csak 1928. december 9-én került sorTrencsénben. A székhely körüli vita nem dőlt el egyértelműen Turócszentmárton ja-vára, hiszen az erről való szavazáskor minimális többséget kapott. Az eddig feltér-képezett adatokból úgy tűnik, hogy a járási ipartársulatok és az IGOSZ közötti ellentétek-feszültségek 1938-ig megmaradtak.105 A magyar iparosság vezetői kivárásrarendezkedtek be, illetve egy ideig az ideiglenes tagságot választották.106 Magatartá-sukat és belépésüket az 1927. évi komáromi memorandumban foglalt követelésekteljesítéséhez kötötték. A szövetség székhelyének Pozsonyba való áttételét, a tár-sulatok pénzügyi hozzájárulásának méltányos mértékét és a szövetségi közlemé-nyek magyar nyelven való megjelentetését kérték.107

Ezek gyakorlatilag 1938-ig csak részben, kellő biztosítékok nélkül valósultakmeg. A magyar érdekeket közvetítő tervek nem kerültek elfogadásra. Ez lett a sor-sa a Losonci Járási Vegyes Ipartársulat tisztviselője, Vitovszky József által 1931-benkidolgozott, az IGOSZ felépítését megújító új szervezeti szabályzatnak és a magyartitkárság gondolatának is.108 így érthető az a távolságtartás, amivel az IGOSZ-szalszemben a magyar ipartársulatok viseltettek, bár az általános jellegű iparos akciók-ban részt vettek (tiltakozások a kormányszerveknél, a ipartörvény reformja, a sza-kipartársulatok engedélyezésének betiltása, a szövetkezetekkel szembeni állami tá-mogatás elérése, szociális támogatások kiharcolása).109

A magyar nemzetiségű iparosság összefogására, érdekeik érvényesítésére nem-csak szakmai110, hanem az ellenzéki magyar pártok részéről politikai törekvések isszülettek.111

Következtetések

A bemutatott szervezettípusok (gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartár-sulatok)112 közös vonása, hogy előzményeik, működési és vezetési alapjaik az állam-fordulat előttre nyúlnak vissza. Csehszlovákia megalakulásával az új törvényi kör-nyezethez és a megváltozott gazdasági-hatalmi erőviszonyokhoz kellett alkalmaz-kodniuk. Betagolódásuk a csehszlovák gazdasági nacionalizmus kezdeti felerősö-dött szakaszában ment végbe, amikor a többségi irányítású gazdaságpolitika az egy-séges nemzeti gazdaság és intézményrendszer kialakítását tűzte ki céljául.

Integrálódásukat – amelyet körülbelül 1918-1919 és 1923-1924 közé helyez-nék – a jogszabályozás megkésése, elhúzódása és az egységesítés során felmerü-lő problémák (ipari válság, Szlovákia piacvesztései, az ágazatok elmélyülő nehézsé-gei stb.), valamint a nemzetközi gazdasági viszonyok anomáliái is nehezítették. Akét világháború között a régi struktúrák részleges továbbélésére és újak keletkezé-sére egyaránt vannak példák. A megyei gazdasági egyesületek 1923-ig – nem utol-sósorban a negatív kisebbségpolitikai gyakorlat következtében – megszűntek. Az ellenzéki magyar pártok az 1930-as évek közepétől, immár egy regionális szintű „gaz-daságpolitikai koncepció” jegyében újították fel a gazdasági egyesületek tevékeny-ségét. A magyar tagságú és ügyviteli nyelvű szövetkezetek és az ipartársulatoknagyjából egy időben kezdték meg érdekérvényesítő programjaik megvalósítását(1925-ben kezdte meg működését a Hanza, és elkezdődött a vegyes jellegű ipartársulatok létrehozása).

Mindkét szervezetfajta azonban belső deficittel küzdött. A szövetkezeti mozgal-mat regionális és típusbeli széttöredezettség (Dél-Szlovákia a központi terület; a fo-gyasztási szövetkezetek túlsúlya) és az autonóm központok hiánya jellemezte. Azipartársulatokat elhúzódó szerkezetváltási zavarok (pl. a szakipartársulatok kiválá-sa, saját tőke hiánya) sújtották. A politikum a leghangsúlyosabban a gazdarétegetmegszervező gazdasági egyesületeket támogatta, mivel egészen új felépítésüketkellett létrehozni. A szövetkezetek és az ipartársulatok keretei ezzel szemben foly-tonosságot mutattak, így esetükben (talán) kevésbé mutathatók ki a pártpolitikaszervezetépítő szándékai.

Jegyzetek

Felhasznált irodalom

A csehszlovák történelem kistükre 1932. Mukacevo-Munkács, 133-134. p.

A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga Memoranduma a Népszövetséghez 1923. Bu-dapest.

A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 1938. Budapest, 83. p.

A Hanza szövetkezetek története különös tekintettel az 1938-1945 közötti időszakra. 3-4.p. (Kézirat a szerző tulajdonában; szerzője és keletkezési ideje ismeretlen – G. I.)

A. Gergely András 1997. Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudo-mányok Intézete, 26-28. p.

A Magyar Nemzeti Párt komárommegyei szervezetének programja 1920. Komárom, 7-12. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 49

Andorka Rudolf 2003. Bevezetés a szociológiába. Budapest, Osiris, 407-408. p.

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar párt-politika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-LiliumAurum, 31. p.

Arató Endre 1977. Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975. Budapest,Magvető, 81-82., 97-100. p.

A szlovákiai magyar kereskedelem helyzete – kereskedelempolitikai feladataink 1938. Bars,12. sz. (1938. március 20.) 1. p.; 13. sz. (1938. március 27.) 1. p.; 14. sz.(1938. április 3.) 2. p.

Baranyai Zoltán 1934. A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Bratislava-Pozsony,33-34. p.

Bars, 1937. 26. sz. (június 27.) 1. p.

Bars, 1937. 28. sz. (július 11.) 1-2. p.

Bars, 1938. 6. sz. (február 6.) 2. p.

Beluszky Pál 1998. A Felvidék városhálózata a 20. század elején. In: Frisnyák Sándor(szerk.): A Felvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 1998. április 1-3-án meg-tartott tudományos konferencia előadásai. Nyíregyháza, MTA SZSZB Megyei Tudo-mányos Testülete, 449. p.

Beluszky Pál 2002. A modernizáció területi differenciái a századelő Magyarországán. In:„…ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében.Balassagyarmat-Várpalota, 9-30. p.

Benczúr Jenő-Nagy Ferenc 1923. A fogyasztási szövetkezetek alapszabályai és ügyvitele.Bratislava-Pozsony.

Berecz Kálmán 1937. A kisebbségi kérdés mai állása. In: Kisebbségi problémák. A Lévai Já-rási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 14. p.

Berend T. Iván-Ránki György 1987. Európa gazdasága a 19. században (1780-1914). Buda-pest, Magvető Kiadó, 370-376., 399-411., 413. p.

Borecky, K. é. n. Utasítás fogyasztási szövetkezetek részére. Bratislava.

Borovszky Samu 1899. Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. Budapest,394. p.

Borovszky Samu 1904. Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony.Budapest, Apolló, 332. p.

Borovszky Samu 1907. Magyarország vármegyéi és városai. Komárom vármegye. Budapest,Országos Monográfiái Társaság, 239. p.

Borovszky Samu 1911. Magyarország vármegyéi és városai. Nógrád vármegye. Budapest,216. p.

Borovszky Samu é. n. Magyarország vármegyéi és városai. Esztergom vármegye. Budapest,33. p.

Borsody István (szerk.) 2002. Magyarok Csehszlovákiában 1918-1938. Somorja, MéryRatio, 92-93. p.

Darái Lajos Mihály é. n. A politikai szociológia főbb kérdései. Szabadpart, 6. sz. www.kodo-lanyi.hu/szabadpart/default.htm.

Egyed István 1922. Az elszakított magyarság gazdasági védelme. Békejog és békegazdaság,1922. április-május, 7-8. füzet, 196., 197. p.

Eiler Ferenc 1997. A két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere. ProMinoritate, 1997. 3-4. sz. http://www.mtaki.hu/eilerketvilhab.doc.

Esterházy János 2000. A kisebbségi kérdés. Budapest, Ister, 242. p.

Fabricius, Miroslav 1986. Hospodárske problémy Slovenska v povojnovom období1918-1920. Ekonomicky casopis, 1986. 11. sz. 1007-1008. p.

Fabricius, Miroslav 1990. Vyvoj názorov na postavenie Slovenska v predmníchovskej repub-like. Bratislava, 46-56. p.

50 Gaucsík István

Fabricius, Miroslav – Holec, Román – Pesek, Ján – Virsik, Ottó 1995. 150 rokov slovenské-ho druzstevníctva. Vilazstvá a prehry. Bratislava, Druzstevná únia SR, 89. p.

Faltus, Jozef 1961. Nostrifikácia po I. svetovej vojne ako dölezity nástroj upevnenia ceskéhofinancného kapitálu. Politická ekonomie, 1961. 1. sz. 28-37. p.

Faltus, Jozef – Prúcha, Václav 1969. Prehíad hospodárskeho vyvoja na Slovensku v rokoch1918-1945. Bratislava, 9-18. p.

Fodor Jenő 1940. Gazdasági egyesületeink a felvidéki magyarság szolgálatában. In: HangéiLászló (szerk.): Mit élt át a Felvidék? Budapest.

Fric, Milán 1932. Neuteseny hospodársky vyvoj na Slovensku a Podkarpatskej Rusi.Bratislava, 17-18. p.

Galántai József 1989. Trianon és a kisebbségvédelem. Budapest, Mecénás, 35., 89-91. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1929. 1. sz. (november 1.) 1-3. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1929. 2. sz. (december 1.) 5. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 1. sz. (január 1.) 1. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 2. sz. (február 1.) 9. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 4. sz. (április) 1., 3. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 5. sz. (május) 1-2. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 6. sz. (június) 2-3., 5. p.

Garamvölgyi Magyar Gazda, 1930. 7. sz. (augusztus) 1-2. p.

Gaucsík István 2002/2003. Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet(1918-1923). 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2002. 3. sz.73-96. p., 2003. 1. sz. 65-78. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák-ma-gyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920-1930). In: Válogatott tanulmányokSzlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 41-70. p.

Gaucsík István 2005. Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938. FórumTársadalomtudományi Szemle, 2005. 1. sz. 149-180. p.

Gazdasági egyesületek monográfiái. Az 1896-ik évi ezredéves országos kiállítás alkalmából1896. Budapest, 40-41., 161., 188., 378., 391., 415., 634. p.

Gyurgyík László 1999. Changes in the Demographic, Settlement, and Social Structure oftheHungárián Minority in (Czecho-)Slovakia between 1918-1938. Különlenyomat aTeleki László Alapítvány kiadásában. No. 13, Budapest, 38. p.

Halász Albert 1927. Felsőmagyarország lakosságának munkával való ellátása a magyar és acseh uralom alatt. Budapest, 4. p.

Halion, Ludovít 1995. Industrializácia Slovenska 1918-1938. Rozvoj alebo úpadok?Bratislava, Veda, 43., 46-47. p.

Halmosy Dénes 1983. Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti kor-szak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest,Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 89-93. p.

Hangéi László (szerk.) 1940. Mit élt át a Felvidék? Budapest, 79-93. p.

Hantos László 1986. A csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzete a két világháború kö-zött, összehasonlítva a jelenlegi állapotokkal. Budapest, Teleki László Intézet,260/1986, 30. p.

Hantos László 2002. Gazdasági életünk húsz éve. In: Borsody István (szerk.): MagyarokCsehszlovákiában 1918-1938. Somorja, Méry Ratio, 89. p.

Hanza Szövetkezeti Újság, 1935. 12. sz. Qúnius 15.) 3-4. p.

Horváth, Stefan – Valach, Ján 1975. Penazníctvo na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Al-fa, 86-89. p.

Ipar és Kereskedelem, 1920. 1. sz. (február 15.) 1., 4., 7. p.

Iparosok és Kereskedők Híradója, 1936. 3. sz. (június) 1-4. p.

Ivánfy Géza 1932. A szövetkezet szerepe a gazdasági életben. Magyar írás, 1932. 2. sz. (áp-rilis) 140. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 51

Jócsik Lajos 1934. Az ipari termelés változásai Szlovenszkón. Korunk, 1934. 12. sz.890-899. p.

Jócsik Lajos 1940. Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, 33., 36-40. p.

Jócsik Lajos 1944. A Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, Magyar Élet, 1944,289-291. p.

Johnson, Owen 1985. Slovakia 1918-1938. Education and the making ofa nation. New York,72. p.

Judik Béla 1933. A fogyasztási szövetkezetek és propagandájuk Csehszlovákiában. Különle-nyomat a Magyar Gazdák Szemléje 1933 áprilisi füzetéből, h. n.

Kántor Zoltán 2000. Kisebbségi nemzetépftés – A romániai magyarság, mint nemzetépítő ki-sebbség. Regio, 2000. 3. sz. 223., 227-229. p.

Kardos Béla 1933. Bányászat és kohóipar Szlovákiában és Ruténiában 1911-1931. MagyarStatisztikai Szemle, 1933. 1. sz. 23-25. p.

Kardos Béla-Artner L. László 1935. A Felvidék ipari népességének alakulása a háború előttés után. Magyar Statisztikai Szemle, 1935. 10. sz. 864-878. p.

Karvas, Imrich 1933. Sjednocení vyrobnych podmínek v zemích ceskych a na Slovensku.Praha, 3-20. p.

Kovác, Dusán (ed.) Krónika Slovenska. 2. zvázok. Praha, 180. p.

Lacina, Vlastislav 1984. Hospodárska politika ceské burzoázie a vznik Ceskoslovenskérepubliky. Ceskoslovensky casopis historicky, 1984. 5. sz. 668-692. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Formování ceskoslovenské ekonomiky 1918-1923. Praha,Academia, 11-56. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Úloha hospodárské politiky pri vytvárenf nővé ceskoslovenské eko-nomiky (1918-1923). In: Politicky systém a státnípolitika v prvních letech Ces-koslovenské republiky (1918-1923). Praha, Historicky ústav CSAV, 65-66. p.

Lacina, Vlastislav 2000. Zlatá léta ceskoslovenského hospodárství (1918-1929). Praha,Historicky ústav AV ŐR, 177-185., 202., 210. p

Lacina, Vlastislav- Slezák, Lubomfr 1994. Státní hospodárska politika v ekonomickém vyvo-ji prvníŐSR. Praha, Historicky ústav AV ŐR.

Lipták, Lubomfr 1994. Szlovákia geopolitikai helyzete 1918 és 1938 között. In: Szlovákok azeurópai történelemben. Budapest, Közép-európai Intézet-Teleki László Alapítvány,77-78. p.

Loisch János (szerk.) 1926. A Szepesség: Emlékkönyv a „Szepesi Egyesületek Budapesten”fennállásának 50. évfordulójára. Budapest, 187-202. p.

Ludwig Aurél 1937. A magyarság gyakorlati feladatai. In: Kisebbségi problémák. A Lévai Járá-si Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 124-125. p.

Magyar Diákszemle, 1930. 3-4. sz. (június-szeptember) 64. p.

Magyar Gazda, 1921. 8. sz. Qúlius 10.) 1. p.

Magyar Gazda, 1922. 10. sz. (március 5.) 1. p.

Magyar Iparos, 1922. 2. sz. (július 9.) 1-3. p.

Magyar Kisebbség, 1925. 8. sz. (április 15.) 307-310. p.

Magyar Kisebbség, 1925. 8. sz. (április 15.) 311. p.

Magyar Kisebbség, 1926. 23. sz. (december 1.) 887. p.

Magyar Statisztikai Szemle, 1923. 7-8. sz. 291., 300-301. p.

Machnyik Andor 1993. Csallóköz. Gyakorlati agrár- és iparpolitika. Pozsony, 13. p.

Martuliak, Pavol 1995. Stopátdesiat rokov slovenského druzstevníctva 1845-1995. Nitra,Agroinstitút.

Masaryk, Tomás Garrigue 1991. Demokrácia, nemzetiség. Gondolatok a kisebbségi kérdés-ről és az antiszemitizmusról. Budapest-Pozsony, 129-130., 158. p.

Mészáros Hugó 1936. Národny majetok Slovenska. Bratislava, 52., 60. p.

Národnostníobzor, 1930 ríjen, 2. füzet, 142. p.

Národnostníobzor, 1931 zári, 1. füzet, 36-41. p.

52 Gaucsík István

Národnostníobzor, 1931 prosinec, 2. füzet, 126-130. p.

Pálesch Ervin (szerk.) 1923. Cseh-Szlovák törvények és Rendeletek Gyűjteménye. Presov(Eperjes), 979., 1041., 1216. p.

Palotás Emil 2003. Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, Osiris,265-270. p.

Pataky Ernő (szerk.) 1970. A földművelésügyi szakigazgatás története 1867-1948. Buda-pest, 81-83. p.

Pénzügyi Szemle, 1919. 1. sz. (november 5.) 1. p.

Polnisch Artúr 1925. A Szepesség termelési tényezői. Levoca-Lőcse, 37-83. p.

Polyánszky Zoltán 1939. A felvidéki magyarság gazdasági helyzete. In: Csatár István-ÖlvediJános (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 151-166. p.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köz-társaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram, 44-47. p.

Popély Gyula 1999. Keleti Svájc? Csehszlovákia magyarságpolitikája 1918-1938. In: BárdiNándor (szerk.): Források és stratégiák. A II. összehasonlító magyar kisebbségtör-téneti szimpózium előadásai. Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21-22. Csíksze-reda, Pro-Print Könyvkiadó, 16-17., 19-20., 24. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 73. sz. (augusztus 29.) 3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 80. sz. (szeptember 6.) 4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 81. sz. (szeptember 7.) 4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1922. 92. sz. (szeptember 21.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 103. sz. (május 6.) 3-4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 5. sz. Qanuár 9.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 6. sz. Qanuár 10.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 5. sz. Qanuár 29.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 24. sz. (január 31.) 7-8. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 38. sz. (február 17.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 40. sz. (február 20.) 5. p

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 44. sz. (február 24.) 2-3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 90. sz. (április 20.) 3., 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. 176. sz. (augusztus 5.) 2. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 34. sz. (február 10.) 6. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 35. sz. (február 12.) 6-7. p

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 19. sz. (január 23.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. 20. sz. (január 24.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 30. sz. (február 5.) 1-2. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 31. sz. (február 6.) 6. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 42. sz. (február 19.) 10. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 53. sz. (március 3.) 16. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 56. sz. (március 7.) 10. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 77. sz. (március 31.) 14. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 80. sz. (április 4.) 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 85. sz. (április 10.) 9. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 89. sz. (április 14.) 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 98. sz. (április 27.) 1. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 99. sz. (április 28.) 1-2. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1935. 110. sz. (május 12.) 5. p.

Prúcha, Václav 1974. Hospodárske dejiny Ceskoslovenska v 19. a 20. storocí. Bratislava,78., 84. p.

Pukkai László 1994. A Hanza Szövetkezeti Áru központ Galánta. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 62. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 53

Rados K. Béla 1932a. Cseh-Szlovákia pénzintézetei az 1913., 1920. és 1930. évben külö-nös tekintettel a magyar kisebbségre. Magyar Statisztikai Szemle, 1932. 8. sz.694-703. p.

Rados K. Béla 1932b. Magyar szövetkezetekés a szövetkezeti központok kérdése Cseh-Szlo-vákiában. Magyar Kisebbség, 1932. 24. sz. (december 16.) 769. p.

Sbírka zákonű a narízení státu ceskoslovenského 1920. Praha, 65-267., 291-306. p.

Sbírka zákonú a narízení státu ceskoslovenského. RocmlK 1924 1924. Praha, 1575-1629.P-

Schandl Károly (szerk.) 1938. A magyar szövetkezés negyven éve. Az Országos KözpontiHitel szőve kezet munkája és eredményei. Budapest.

Schubert Tódor 1940. A Lévai Takarékpénztár 75 éves története 1865-1940. Különlenyomata Magyar Takarékpénztárak és Bankok Évkönyve 1940. évfolyamából. Budapest,18-21. p.

Slovensky biograficky slovník 1989. 3. zvázok. Martin, Matica slovenská, 46. p.

Spolcovanie a shromazd’ovanie na Slovensku 1923. Bratislava, 9. p.

Statistická prírucka Republiky Ceskoslovenské 1925. 2. svazek, Praha, 156-158. p.

Szarka László 1998. Duna-táji dilemmák. Budapest, Ister, 132., 298-303. p.

Székely Pál 1936. Csehszlovákia nyugati és keleti része – számokban. Korunk, 1936. 5. sz.598. p.

Tarján Ödön 1930. A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából. Különle-nyomat a Prágai Magyar Hírlap 1930. évi 33., 35., 37., 39., 41., 43., 45. és 47.számaiból. Prága, 7-8. p.

Tarján Ödön 1934. Der Weg der Tschechoslowakei und die ungarische Minderheit. Budapest.

Taubinger István 1939. A visszatért Felvidék mai gazdasági helyzete. In: Csatár István-Ölve-di János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 261-272. p.

Teichová, Alice 1988. Wirtschaftsgeschichte der Tschechoslowakei 1918-1980. Wien-Köln-Graz, 62-68. p.

Új Szó, 2005. február 4., Gondolat (melléklet), 3. sz. 12-13. p.

Vadkerty Katalin 1993. A Csehszlovák Köztársaság gazdaságtörténete (1918-1938). In: Fe-jezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 175-215.

P-

Vámosi Zoltán 2002. Szociológia. Budapest, LSI Informatikai Oktatóközpont.Varga Imre 1938. A csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzete, különös tekintettel a szö-vetkezetekre. Láthatár, 1938. 7-8. sz. 222. p.Vavrik Ferenc 1993. A felvidéki Hanza és tagszövetkezeteinek története. Budapest,

Sajtókoop Kiadó, 50. p.Verejná správa na Slovensku so zvlástnym zreteíom na správu okresnú 1930. 1. zázok.

Bratislava, 52/1. táblázat.Weber, Max 1992. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. Budapest,

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 36-38., 42-43. p.Zadansky, Juraj 2001. Priemysel, domácka vyroba a trhové vzíahy na Zakarpatsku v rokoch

1919-1938. Historica carpatica, 2001. 31-32. sz. 89-108. p.Zsolt László 1932. A gyarmati és osztálykizsákmányolás Szlovenszkón. In: A Sarló jegyében.

Az újarcú magyaroktól a magyar szocialistákig. A Sarló 1932-iki pozsonyi kongresz-

szusának vitaanyaga. Pozsony, 28-30. p.

54 Gaucsík István

István Gaucsík

Setting economic organisations and protection of interests

economic organisations of hungarians living in czechoslovakia between the two

World Wars (2. part)

The study discusses three such thematic parts that follow organisational andinstitutional line. In the introduction the author analyses the economic situati-on of Hungarians living in Czechoslovakia from the point of view of legal gaps,through the legal gaps in economic rights, insufficiencies of internál statesecurities and external minority protection. Later the study deals with the eco-nomic injuries included in the agenda of opposing Hungárián parties, possib-le solutions, strengthening of saved structures of „economic self-organisati-on”, and/or new structures, as well. The study introduces the impacts of theCzechoslovak economic policy (that has an immense role in establishing insti-tutes and reforming organisation of the monarchy) through opinions ofHungarians living in Slovakia, while it intends to clear somé of the contempo-rary concepts that appeared in works after 1989. Finally – applying the Weberconcept of organisation – the author tries to designate the stages of economicinterest protection of the minority and its forming organisations. The approa-ches that have been introduced up to now placed political and cultural rightprotection to the front, while when examining economic issues these were setto the background. The so-called professionally-led structures (régiónál levéleconomic associations, co-operatives, and the trade-companies that have notbeen examined in literature at all) belong to the third thematic group.

The mutual character of the introduced organisation types (economic asso-ciations, co-operatives, trade-companies) is that their antecedents, operatio-nal and leadership bases stem from the times before the change of state sys-tem. When Czechoslovakia was formed they had to adjust to the new legalenvironment and changed economic-power relations. Their adjustment tookplace in the period when the Czechoslovak economic nationalism strengthe-ned, when economic politics led by the majority set the goal of establishing auniform national economic policy and institution system.

The co-operative movement was characterised by régiónál and type-likeshabbiness (Southern Slovakia is the central territory, excess of consumptionco-operatives) and lack of autonomic centres. The trade companies were bur-dened by problems of structural changes (for example lack of capital). Politicssupported mainly economic organisations that were formed by owners, sinceentirely new structures were to be created.

Ilyés Zoltán : „Magyar lett most a mántából…” Háttérrajz a felső Bódva-völgyi németek hungarus-tudatához

Bevezetés

A területileg, szociokulturálisan és dialektológiailag egyaránt differenciált szepesinémetség a magyar történeti közgondolkodásban éppúgy, mint a történeti, néprajzitudományos munkákban a magyarérzelműség, a hungarus-tudat legkarakteresebbképviselőjeként jelenik meg. A két világháború közötti német történeti irodalombanés az egyes szepesi települések falumonográfiáiban ezt a jelenséget döntően a feltörekvő, státusorientált német rétegek önkéntes asszimilációjával, másrészt a magyar állam felől jelentkező kényszerasszimilációs nyomással, nem pedig a „magyarnép misztikus és titokzatos karizmájával” magyarázzák.2 Mindez nem jelenti azt,hogy a két világháború közötti Csehszlovákiában a felvidéki német népcsoportok körében ne lehetne példát találni magyarérzelműségre: a magyarpárti autonómiatörekvések, az iskoláztatási követelések és az 1938-as határváltozással kapcsolatosviharok is jelzik ezt. A szudétanémetség felől artikulálódó nagynémet, illetve kárpáti német identifikáció különösen a Szepességben kap nehezebben erőre, jelezve amegörökölt hungarus-tudat transzparenciáját. Tanulmányunkban már a történetiAbaúj-Torna megye területén fekvő Felső-Bódva-völgy, a szepesi németséghez sokszálon kapcsolódó két német települése – Mecenzéf és Stósz – magyarérzelműségének, hungarus-tudatának 19-20. századi hátterét kívánjuk bemutatni.

Etnodemográfiai áttekintés

Alsó- és Felső-Mecenzéf etnikai összetételében a második világháborúig a statisztikailag befogható időben mindvégig meghatározó maradt a német elem. A magyaranyanyelvűek3 századfordulótól növekvő aránya a két település népességét összesítve nem haladta meg a 28%-ot. A magyar anyanyelvűnek iratkozók túlnyomó részehelyi német volt, akik patriotizmusból és a valós nyelvi gyakorlat alapján regisztráltatták magukat magyarnak. A magyaroknak legfeljebb 15-20%-a lehetett ide beköltözött vagy beházasodott.4 A Felső-Bódva-völgy németségének demográfiai adataitnem lehet függetleníteni a hagyományos hámoripar konjunktúráitól és recesszióitól.Az 1874 utáni első nagyobb kivándorlási hullámot a nagy tőzsdekrach indította el.Az olcsóbb ipari áruk versenye már ezt megelőzően érzékenyen érintette a felsőmecenzéfi szegkovácsokat. Ők voltak az első amerikai kivándorlók. Az 1880-asévektől az első világháborúig masszív volt tengerentúli kivándorlás. 1880 és 1890között Alsó-Mecenzéfen 15%-kal, Felső-Mecenzéfen 21%-kal csökkent a népesség(1. táblázat). Alsó-Mecenzéfről az első világháborúig mintegy 700-an, Felső-Mecenzéfről 300-an vándoroltak el.5 Más adatok szerint 1873-1914 között a két településről több mint 1500 személy emigrált, különösen sokan az Amerikai Egyesült Államokba, azon belül is Clevelandbe, melyet amerikai Mecenzéfnek is hívtak.6

1. táblázat. A felső-Bódva-völgyi német községek etnikai összetétele (1880-1930)

* – anyanyelvi adatok

Alsó-Mecenzéfen a magyarok századfordulótól növekvő aránya nem haladta meg a22%-ot (1. táblázat). A századfordulón a magyarul tudók aránya a településen kétharmad körül alakult. Szlovákok megtelepedését – Felső-Mecenzéffel ellentétben egészen 1944-ig nem lehetett érzékelni. A statisztikai szlovák népesség jórészt akét település között élő cigányságból rekrutálódott, akiknek gyermekei a két világháború között a helyi szlovák iskolát látogatták.

Felső-Mecenzéf etnikai helyzete ettől több tekintetben eltért. 1890 után a szlovák anyanyelvűek száma ugrásszerűen megnőtt. Ennek egyik oka, hogy a csődbe jutott, Amerikába kivándorló felső-mecenzéfi szegkovácsok többnyire szlovákoknakadták el házukat és földjeiket. A szlovákság arányának növekedése már a 19. század elején is érezhető volt.7 Emellett az összességében agrár jellegű FelsőMecenzéfen a szlovákság eredményesebben be tudott integrálódni. A szlovákságarányának növekedése másrészt összefüggésben van az adminisztratív szempontból ide tartozó, mintegy félórányi járásra levő Luciabánya fejlődésével. Ide lengyelek és a népszámlálási statisztika szerint vendek (!) is költöztek.8 1910-re relatívtöbbségbe kerülnek a magyar anyanyelvűek, amelyben szerepe lehetett aRimamurány-Salgótarján Vasmű Rt. által igazgatott új bányásztelepülésnek. Itt a vegyes rekrutáció ellenére a bányaigazgatás (iskola, bányászkolónia, szociális intézmények, munkanyelv) fontos hatással bírt a nyelvi egységesülésre.9 A magyarul tudók aránya Alsó-Mecenzéffel összehasonlítva kisebb, különösen 1900-ban, amikoraz 50%-ot sem tette ki.

Szembetűnő, hogy Stószon 1910-ben a magát korábban német anyanyelvűnekvalló népesség zömét (82%) magyar anyanyelvűként regisztrálják. Ez még korántsem bizonyítja a német nyelv, illetve a helyi mánta dialektus feladását/elfelejtését,sokkal inkább a sokat emlegetett „hungarus-tudat” egyik legmarkánsabb megnyilvánulásaként értékelhető. A helyi közoktatási helyzet és vallási élet részleteit nem ismerjük, azonban az egyértelmű, hogy a nem új gyökerű magyarérzelműséget, állampatriotizmust erősítették a magyar vagy magyarrá vált helyi lelkészek, tanárok, késgyárosok és birtokosok. Az első világháború után ez az arány csak fokozatosan„korrigálódik” a németek, illetve a szlovákok javára. 1921-ben a magyarok arányamég mindig 36%, csak 1930-ban csökken 10% alá, míg ugyanekkor a szlovák nemzetiségűek aránya 24% (1. táblázat). Ez utóbbi utal a Stószhoz tartozó kistelepülések szlovák népességére (Stósz-fürdő, Bodoka), valamint szlovák beköltözésre ésegyfajta orientációs váltásra, mimikrire, amely a helyi politikai érdektagoltság ismeretében nem meglepő, és különösen a harmincas évek végére lesz szembetűnő. Erre utal az ún. magyarónok, illetve cipszerek iskoláztatási gyakorlata 1939-ben.10 Amagyarul beszélők adatai az 1900-as és 1910-es népszámláláskor világosan utalnak a magyar nyelvtudás jelentőségére és elterjedtségére. 1910-ben már azApponyi-féle törvény hatása is lemérhető, azonban óvunk ennek a túldimenzionálásától. A magyarul tudók aránya a három község közül Stószon volt a legnagyobb:1910-ben 86%. A magyar nyelvtudást, illetve nyelvi normát feltétlenül erősítette az1881-ben alapított Stósz-fürdőt látogató és a községben megszálló nagyszámú magyar fürdővendég, főleg Budapestről, Kassáról és a Bácskából.

A hungarus-tudat történeti-kulturális összetevői

Mecenzéfet (Unter-, Obermetzenseifen, Nizny-, Vysny-Medzev) 1255 és 1359 közöttnémet bányászok és kézművesek alapították. Megélhetésükben a bányászat (ezüst,réz, vas) és a hámoripar volt fontos, mely később járulékosan kiegészült a szénégetéssel és a környéken található kevert lombú erdőkre alapozódó zsindelykészítéssel. Stószon (Stoss) a 13. század közepén telepedtek meg német bányászok, favágók és szénégetők. Mindkét település kezdetben a jászói (Joos, Jasov) premontreiprépostsághoz tartozott, Stósz 1331-ben Szomolnok (Schmöllnitz, Smolnik) királyibányavároshoz került.11

A Bódva felső folyása mentén már Abaúj területén fekvő településeket az AlsóSzepesség (Gründler Boden) német városkáitól a Kojsói-havasok választja el. Jól járható közlekedési út csak a magyar többségű Jászó-Szepsi és Kassa felé volt adott,ami már korán meghatározta a kulturális kontaktusokat. A mecenzéfiek vasáruikatjórészt magyar nyelvterületen – a Felföldön és az Alföldön – értékesítették. A mezővárosok piachelyei, bőven kínáltak olyan kulturális találkozási helyzeteket, amelyekmár korán hozzájárultak a magyar nyelvi minta és a magyarérzelműség terjedéséhez.

A magyarérzelműség egyik első, a kollektív emlékezet által is megőrzött epizódja, hogy a mecenzéfiek a Rákóczi-szabadságharc mellé állva, a kuruc seregnek 5000 baltát készítettek. A magyaros mecenzéfi férfiviselet kapcsán a helyi emlékezet azt tartja, hogy állítólag egy huszár egység uniformisait Mecenzéfen hagyta,amely a helyi obsitosegylet tulajdonában maradt. Ezt a viseletet nagy ünnepi körmeneteken hordták az erre méltóak. Azok a polgárok, akik anyagilag megengedhettékmaguknak, különböző más alkalmakra is kikölcsönözhették (temetés, esküvői fotók). A megmaradt fotók és képek alapján úgy tűnik, hogy mindkét Mecenzéfen aférfiak a 19. században ezt a magyaros uniformist hordták, az eredeti német férfiviselet feledésbe merült.12

A mecenzéfiek patriotizmusa az 1848-49-es szabadságharcban szintén megnyilvánult: 40 000 bajonettet készítettek a honvédsereg számára, sokan aktívan résztvettek a szabadságküzdelmekben. A szabadságharc leverése után a náluk maradtbajonetteket a hámorok tavaiba dobták, és pár hónapra elbujdostak az erdőkbe ésaz elhagyott tárnákba.

Mivel az újkorban is külön megerősített bányavárosi jog (Stósz 1638, Alsó- ésFelső-Mecenzéf 1728) nem védte meg őket a földesúri joghatóságot rendületlenül érvényesíteni kívánó premontrei rend túlkapásai ellen, a mecenzéfiek évszázados harcot folytattak régi bányavárosi privilégiumaikra hivatkozva.13 Ennek egy állomása volt,amikor 1831-ben az állandó összetűzések nyomán Alsó-Mecenzéf keresztülvitte,hogy az 1804-ben alapított kassai egyházmegyéhez kerüljön, míg Felső-Mecenzéf aRozsnyói egyházmegye és így a premontrei rend juriszdikciója alatt maradt.

1860 és 1874 között virágzott a hámoripar, a jól szituált hámortulajdonosok fiaikat Budapestre küldték tanulni, akik jórészt kereskedelmi és hivatalnok pályákon helyezkedtek el. Előkelőnek számított, ha a jómódú családok és magasabb rangú hivatalnokok egymás között magyarul beszéltek. A kiegyezéssel újabb lendületet vett amagyarosodás és magyarosítás. A Kultuszminisztérium 1868-ban megengedte ugyana hatosztályos német népiskola működését, de a németországi tankönyveket márnem engedélyezte. Az iskolákat a következő évtizedekben fokozatosan magyar tanítási nyelvűvé változtatták. 1907-ben az Apponyi-féle iskolatörvény nyomán csupán azanyanyelvi órákat és – engedéllyel – a vallásoktatást tarthatták meg németül.

A 19. század végére Mecenzéfen a magyar vált a presztízs- és a „hochdeutsch”nál jobban beszélt irodalmi nyelvvé: a fokozatosan csökkenő német óraszám miattaz elkövetkező generációk irodalmi nyelvként a magyar nyelvet ismerték meg és beszélték. A századfordulóra a népesség közel háromnegyede beszélt magyarul. A helyi mánta dialektus az otthon, a szűkebb szülőföld nyelve maradt, ami felé a századfordulótól a nyelvészek és helytörténészek megkülönböztetett figyelemmel fordultak.14 Majdnem mindegyik szepesi városnak volt dialektusban alkotó költője, írója.A 19. század végétől egyre több autodidakta rímfaragó verse jelenik meg helyi kiadványokban, füzetekben. Mecenzéf leghíresebb, nyelvjárásban író költője(Mundartdichter) Péter Gallus római katolikus lelkész volt.15

A magyarosodást és magyarosítást elítélő német helytörténészek szerint a szepesi és abaúji németeket a teljes beolvadástól a helyi dialektus óvta meg, melyetegyes vélemények szerint a hungarus-tudatú, német nemzeti identitását elvesztő értelmiség egyfajta penitenciaként ápolt.16 A szepesi dialektusok, az alsó- (gründler)és felső-szepességi, a mánta, a buléner (dobsinai) a magyar állampatriotizmussalmaximálisan azonosuló szepesi németek „Heimat-nyelve”, lokális érvényességű„szülőföld-nyelve” maradt. A diglossziának ebben a sajátságos esetében az „emelkedett”, E nyelvi változat (itt a magyar irodalmi nyelv) és a „közönséges” K változat(itt a mánta dialektus) két különböző nyelv bázisán reprezentálódik.17

Az előrehaladott magyarosodás ellenére a korabeli tendenciáktól eltérőenMecenzéfen csak alkalmi névváltoztatásra, névmagyarosításra került sor. A mecenzéfiek patriotizmusát jól példázza a millennium esztendejében készült és az első település (Dörfl) helyén felállított német és magyar feliratú emlékmű szövege, amelya helyiek szerint a történelmi Magyarország egyetlen német feliratú millenniumiemlékműve:18

Milleniumi emlék 896-1896 / A karddal szerzett, / a kereszttel fenntartott / ésa munka által felvirágzott hazán legyen Isten áldása. / A hagyomány szerint itt voltbölcsője Mecenzéf városainak. Az ősök iránti kegyeletből a hálás unokák, [magyarul]

Zur Erínnerung an den tausendjáhrigen Bestand unseres geliebten VateríandesUngarn. lm Jahre 1896 gewidmet von den Bürgern der königlich-priviligiertenBergstadt Untermetzenseifen.

(magyar fordításban: Szeretett szülőhazánk Magyarország 1000 éves fennállásának emlékére. Krisztus 1896. esztendejében állították Alsómecenzéf szabad királyiprivilegizált város polgárai.)

Wir weihen dies Monument dem Boden, / wo unsre Ahnen, kleine Schar, / einstGottes Gnad erhielt von Oben, / fromm durchzuleben viele Jahr. Ach lasst uns diesen platzjetzt küssen, / wo unsrer Váter Dörfchen stand! / Den Grundstein legtensie, wir wissen, zu unserer Stadt mit eigener Hand.

(magyar fordításban: Ezt az emléket annak a Földnek szenteljük, / ahol őseinkkicsiny serege, / az Úr kegyelmét megkapta föntről, / hogy jámborul élhessen sokesztendőt. / Óh, csókoljuk meg ezt a helyet, / ahol atyáink faluja állt! / Városunkalapkövét, mi tudjuk, ők rakták saját kezükkel.)

A mecenzéfi mánták egy részének magyarosodása még 1920 után sem szűntmeg, illetve megmaradt a többnyelvűség és a magyarság iránti szimpátia. A csehszlovák népszámlálásokkor nem várható mértékben vallották magukat magyarnaka két község lakói. Ennek enthuziasztikus bemutatását olvashatjuk Kászonyi FerencEgy különös nemzetiségi kérdés című írásában: „A mecenzéfi mánták magyarhűsége pedig egyszerűen megható. Ez a hatszáz év óta itt lakó nép, mely mindig együttörült vagy szenvedett a magyarokkal, a magyar statisztikákban német községkéntszerepelt, s a csehek alatt a szintén mánta Felsőmecenzéffel és a stószi gründlerekkel együtt magyarnak vallotta magát.”19

„Az utolsó fellángolás”

A Bódva felső völgyében a kisantant létrejöttével, a kedvezőtlen közlekedésföldrajzi helyzettel, valamint a cseh ipar konkurenciájával felerősödő gazdasági marginalizálódás és pauperizálódás – bár indított különféle alkalmazkodásokat (pl. németországi munkavállalás, kocsmabérlés Kelet-Szlovákia számos településén) – a baloldal felé vitte a helyiek széles rétegeit, oly módon, hogy ez nem halványította el adottesetben a magyar identifikációt, a korábbi magyar államnemzet és adminisztrációiránti hűséget. A baloldali politikai identifikáció mellett jelen volt az 1930-as évekrefokozatosan gyengülő helyi bázisú, magyarokkal rokonszenvező és döntően evangélikus szellemiségű Szepesi Német Párt (Zipser Deutsche Partéi), majd a német kultúra védelmére, a munkahelyek biztosítására koncentráló, nemzeti, autonomista,antimarxista és keresztény retorikájú Kárpáti Német Párt (KarpatendeutschePartéi).20 E két utóbbi párt jelezte a helyi közösség-jórészt generációsán tételeződő – nemzeti identitásban és egyben a hungarus-tudatban jelentkező elkülönböződését és belső diszkontinuitását is.

Az 1938-as bécsi döntés után a stósziak és a mecenzéfiek egy része szenvedélyesen harcolt Magyarországhoz való csatolásukért. A bécsi döntés nyomán aBódva-völgyi német települések bizonyos mértékben magyarónokra (Magyaronen)és német pártiakra hasadtak. Ez, mint láttuk, generációs kérdés is volt: az első világháború után felnőtt egy, már német iskolákban, főiskolákon tanult nemzedék(többen tanultak a Szudéta-vidéken), akik az ifjúsági szervezetekben, sport- és kulturális egyesületekben, a népiséget kutató és azt megmenteni kívánó szervezetekben (pl. Wandervögel) megérezték a birodalmi német öntudatot, és már nem munkált bennük a magyar patriotizmus. A két világháború közötti szudétanémet befolyásidentitásmegerősítő, disszimilatív hatású volt, amelynek reminiszcenciáit a mai közösségben is érezni lehet: viszonylag erős az egyesületi élet és a kulturális önszerveződés; a lokális repertoárral, örökséggel, értékekkel szemben/mellett egy össznémet örökség helyi megszerkesztése és képviselete is megjelenik.

Az 1938-39-es határkorrekciót követelő, utóbb hiábavalónak bizonyuló tiltakozásokkal, tüntetésekkel egy sajátos kétirányú diskurzus indult meg. Az újonnan kijelölt határ korrekcióját óhajtó felfűtöttségben „befelé”, illetve „hazafelé”, azaz a helyi közösségben és a magyarok vagy magyar tudatú cipszerek felé egy Magyarországról, illetve a visszacsatolt területekről „importált”, túlfűtött retorikájú, irredenta-revizionista, spontán ritualizált diskurzus aktivizálódik, amelyben a helyiek magyar öntudatukat hangsúlyozzák, és abban bíznak, hogy az Esterházy János vezettemagyar párt képviseli érdekeiket.21

Erre példaként idézhetjük azt az 1939-es röpirat-tömörségű magyar verset,amely az első bécsi döntés után az újonnan kijelölt határ korrekcióját óhajtó eufóriában született.22

Jánner 193923

Gyertek ide Meczenzéfi Mántak,

fujatok dalolyatok egy szép magyar notat.

Nem lesz töbé gumibot, megszűnt arulástok.

Eszterházi el megy majd, mond az igazságod,

kiszakitot Karmasintol,

magyar lett most a mántábol.

Szegény Mánta megérdemli,

hogy az Isten megsegíti.

Kiszenvedet, de kitartót,

mert a magyar Istenébe bizot.

Eszterházi soká élyen,

fölvidéki büszke népnél.

Észt kiáltja most a Mánta,

fölvidéki magyarságra.

A mecenzéfiek küldöttséget menesztettek a bécsi döntés megváltoztatása érdekében a berlini külügyminisztériumba.24 Szlovák részről felvetődött, hogy Stósz ésMecenzéf fejében – az etnikai konfliktusok által és magyar megtorlás által érintett Nagysurányt akarják.25 Mecenzéfről megüzenték Karmasinnak, hogy ne látogassameg őket, aki úgymond élelmet akart vinni a szűkölködő településnek. A figyelmeztetés ellenére 1938. december 11-én mégis megérkezett 200 fős egyenruhás rendfenntartó (Ordner) kísérettel. Mindkét településen heves tüntetés fogadta: a híveiélén Stószon és Mecenzéfen felvonuló Karmasin Volksgruppenführert kövekkel megdobálták, és merényletet kíséreltek meg ellene.26 A mecenzéfi eseményekre hevesenreagáló pozsonyi Grenzbote „kommunisták, magyarónok és cigányok, valamint hazaárulók és terroristák” merényletéről írt. A mecenzéfiek erre a „szepesi mozgalmakról mindig pártatlanul író Szepesi Híradóban” közöltek választ: „…A bécsi döntésután kétségbeejtő helyzetbe kerültünk. Utolsó értékesítési helyeinktől megrabolva,elzárva az összes országúti és vasúti kapcsolattól, biztos elnyomorodás előtt állunk.Küldöttségeink, amelyeket Kassára, Prágába és Berlinbe menesztettünk soha nema politikumot hangsúlyozták, egyedül és kizárólagosan a gazdasági okokat. Ennek ellenére a kárpáti németek félreértettek és a népiség elárulóinak neveztek bennünket.Nyomatékosan hangsúlyoztuk, hogy német népiségünkre éppúgy büszkék vagyunk,mint minden igazi (sic!) német, szobáinkban majdnem mindenhol ott függenek őszintén szeretett vezérünk Adolf Hitler képei, de tovább akarunk élni és német szorgalmunkkal és munkánkkal továbbra is megbecsülést szerezni.”27

Érzékelhető, hogy a Karmasin Volksgruppenführer és államtitkár elleni „merénylet” nyomán, majd a helyzet megváltoztathatatlanságának tudatában megindul egy„kifelé” irányuló önigazoló, német népiségüket hangsúlyozó, de gazdasági érdekeiket sem elfedő diskurzus is. Az 1930-as évek elejéhez képest enyhült az élelmiszerhiány28 a Német Párt által szervezett áruelosztó központ (Warenzentrale) és aRaiffeisen Bank tevékenységének köszönhetően.29 A fellángolás elmúltával erősödött a német öntudat: Magyarországon élő mecenzéfi születésű adatközlőnk elmesélte, hogy magyarónnak számító, egy vasárnap éppen a templomba igyekvő családját nyilvánosan megbélyegezték: a mellettük elmasírozó helyi fiatalokból állóparamilitáris egységet vezetőjük „Dreimalige Pfui den Magyaronen” („Háromszorospfuj a magyarónoknak”) kiáltásra utasította.

Összegzés

A felső-Bódva-völgyi németek 20. századi etnikus és nemzeti affinitásaiban az elsőrendűen gazdasági motivációk mellett érezhetőek a főhatalomváltás előttről megörökölt történeti-kulturális beidegződések és minták is. 1918-ig Mecenzéf bizonyosértelemben a magyar kormányzat édesgyermeke volt, specialistái az egész Kárpátmedencébe és a Balkánra szállíthatták termékeiket, gazdasági gondok esetén amagyar kormányzat gazdasági segítséget nyújtott. A Monarchia felbomlásával, azutódállamok megszervezodesevel és a trianoni határváltozással hagyományos piachelyeiktől el lettek szakítva, meg kellett küzdeni a cseh-morva ipar konkurenciájával: a mecenzéfiek gazdasági válságba kerültek, magas lett a munkanélküliség. Ezegyfelől a fokozott baloldali orientációban és a magyar idők iránti pozitív helyi emlékezetpolitikában nyilvánult meg. A Szepesi Német Párt ideológusaihoz hasonlóan a mánták nagy része a magyar államnemzettel és patriotizmussal kötött adaptívkonszenzust vállalhatónak és hasznosnak tartotta a maguk szempontjából, másrészt az akkori csehszlovák, majd szlovák államot, illetve a szlovákiai német érdekképviseletet nem gondolták annyira hatékonynak, hogy égető gazdasági gondjaikatmegoldják. A történetileg erős hungarus-tudatnak, mint egyfajta státuskompenzációnak eredményességébe vetett hitük találkozott a magyarországi nemzeti elit és a„hungarus beamter” hagyományú cipszer származású értelmiség nosztalgikus szimpátiájával és revíziós diskurzusával is.

fogult War es so richtig Vater Raiffeisen? című 1956ban megjelent könyvével.

Irodalom

Eiben, Anton

2001 Daten zur Geschichte Metzenseifens. In www.metzenseifen.de 2001.Fábry Zoltán

1968 Stószi délelőttök. Bratislava, Madách.Fausel, Erich

1927    Das Zipser Deutschtum. Geschichte und Geschicke einer deutschenSprachinsel im Zeitalter des Nationalismus. Jena.

Gedeon A.

1905 Az alsó-mecenzéfi német nyelvjárás hangtana. Magyarországi német nyelvjárások 1. Budapest.

Guzsak, Ladislav (Hrsg.)

1983 Bergstádte der Unterzips. Stuttgart, Arbeitskreis Unterzips.

Ilyés Zoltán

2003 A meghittség narratívái: a költészet mint a múltközvetítés és a lokális identifikáció eszköze egy szlovákiai német közösségben. In: Biczó Gábor-Kiss Noémi(szerk.): Antropológia és irodalom. Debrecen, Csokonai Kiadó, 297-308. p.

Ilyés Zoltán

é. n. A nemzeti identitás és az etnikus tradíciók változásai és ezek szimbolikusmegjelenítése egy szlovákiai német közösségben. In: Kovács Nóra-Szarka László(szerk.): Tér és Terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből. II.köt. Budapest, Akadémiai Kiadó [Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének Évkönyve II.], 61-75. p.

Ilyés Zoltán

2005 Szórványkutatás, szórványértelmezés. Megjegyzések a Kárpát-medenceszórványközösségeinek társadalomtudományi vizsgálatához. Magyar Tudomány,50. évf. 2. sz. 145-155. p.

Karmasin, Franz

1956 War es so richtig Vater Raiffeisen? Das deutsche Genossenschaftswesenin der Slowakei. München, Verlag München.

Kauer, Josef – Schürger, Johannes – Wagner, Klement (Hrsg.)

é. n. Unter- und Ober-Metzenseifen, Sto8. Unterzips – Ostslowakei. DreiSelbststándige deutsche Gemeinden bis zur Vertreibung nach 1945. H. n.,Arbeitskreis Bodwatal.

Kászonyi Ferenc

1928    Egy különös nemzetiségi kérdés. Magyar Szemle, 8. sz. 351-357. p.

Melzer, Rudolf

1989 Erlebte Geschichte. Vom Umsturz 1918 zum Umbruch 1938/39. EineRückschau aufein Menschen altér Karpatendeutschtum. Wien, KarpatendeutscheLandsmannschaft in Österreich.

Müller, Kari Valentin

1953 Umvolkung und Sozialschichtung in der Slowakei. Ergebnisbericht übersoziologisch-sozialanthropologische Studien im slowakischen Staatsgebiet(1944). Zeitschrift für Ostforschung, 2. évf. 3. sz. 400-424. p.

Paládi-Kovács Attila

1996 Természeti tájak és nyelvhatárok a Felföldön (Abaúj-Toma és GömörKishont megye példája). In: Frisnyák Sándor (szerk.): A Kárpát-medence történetiföldrajza. Nyíregyháza, BGYTF, 59-68. p.

Pazmandi, Susanne

1991 Industrialisierung und Urbanisierung und ihre Auswirkungen auf Deutscheund Magyarén in Oberungarn/Slowakei 1900-1938. In: Hösch, Edgár – Gerhard,Seewann (Hrsg.): Aspekte ethnischer Identitát. Ergebnisse des Forschungsprojekt„Deutsche und Magyarén als nationale Minderheiten im Donauraum”. München,R. Oldenbourg Verlag, 161-231. p.

Rónai András

1989 Térképezett történelem. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Wardhaugh, Ronald

1995 Szociolingvisztika. Budapest, Osiris-Századvég.

Zoltán Ilyés

„mantas have become hungarians…” – the backgr0und 0f the hungárián national

feeling of germans of upper-boldva valley

The Germans of Spis (Zips, Szepesség) living in different parts of the region,having different socio-cultural systems and speaking in different dialects areregarded as the most characteristic representatives of those non-Hungarianswho consider themselves as part of the Hungárián nation by Hungárián historical public opinion as well as by historical, ethnographical scientific circles. Thisphenomenon is interpreted both by Germán historical literature and the villagemonographs of the settlements in Spis written in the period between the twoworld wars as spontaneous assimilation of the ambitious, status-orientedGermán social strata and as the result of the assimilation process forced bythe Hungárián state but not as a form of attraction to the „mystic charisma ofthe Hungárián nation”. Though, in the period between the two world wars inCzechoslovakia the autonomy ambitions of the Germán ethnic groups of UpperHungary (Felvidék), their educational demands and the problems of the bordérchange in 1938 are good examples of this Hungárián national feeling. The factthat the pan-German identification originating from the Sudeten Germans andthe Carpathian Germán identification had difficulties to get strengthen especially in Spis indicates the transparency of the inherited Hungárián national feeling. This study presents the background of the Hungárián national feelings ofthe Germans of Medzev and Stos, two Germán settlements situated in upperBoldva valley in the historical Abaúj-Toma county, which are both connected tothe Germans of Spis in various ways.

Bakó Boglárka: Erdővidék – magyar mikrorégió a Székelyföld peremén

Erdővidék a Székelyföld egyik kevésbé ismert, magyar többségű mikrorégiója. Háromszék (hivatalosan Kovászna megye) északnyugati része, mely a Baróti-medenceterületét öleli fel. Nyugati határa az Észak-Persány és a Rika-hegység, északi, északkeleti a Dél-Hargita vonulata, délkeleten pedig a Baróti-hegység övezi. Erdővidékközpontja és egyetlen városa Bárót, mely 1989 előtt még működő szénbányájánakköszönhetően központi gazdasági szerepet töltött be a régióban. Erdővidék 21 települést foglal magában, ezek a következők: Uzonkafürdő (Ozunka Bái), Nagybacon(Bátanii Mari), Erdőfüle (Filia), Székelyszáldobos (Doboseni), Vargyas (Vfrghis),Szárazajta (Aita Seacá), Zalánpatak (Valea Zálanului), Bodos (Bodos), Kisbacon(Bátanii Mici), Magyarhermány (Herculian), Bibarcfalva (Biborteni), Bárót (Baraolt),Olasztelek (Tálisoara), Bardóc (Brádut), Felsőrákos (Racosul De Sus), Köpec(Cápeni), Köpecbány (Colonia Cápeni), Miklósvár (Miclosoara), Nagyajta (Aita Maré),Középajta (Aite Medie) és Bölön (Belin).

A településeken élők zöme az unitárius és a református felekezethez tartozik, kivételt ez alól Miklósvár és Bárót népessége jelent. Miklósvár az egyetlen katolikusfalu a régióban, Baróton pedig a katolikus, a református, az evangélikus és az ortodox felekezetnek is van temploma. Az utazót Erdővidéken először a táj ragadjameg; hegyes-dombos, fenyveses, erdős nyugodt táj belesimuló falvakkal, borvízforrásokkal, csendes, békés kisvárossal. Ezt a képet „árnyalja” a közutak állapota; azaszfaltot csak hellyel-közzel magán viselő vagy teljesen aszfaltozatlan mellékutak éskátyúkkal tarkított főutak. Kérdés, hogy mindez mire utal? Az állami finanszírozáshiányára? A legfelsőbb megyei vezetés figyelmetlenségére? Vagy talán arra, hogy eza mikrorégió perem része az infrastrukturálisan és közigazgatásilag meglehetősenelhanyagolt képet mutató Háromszéknek?

Az utak állapotát – mivel az erdővidéki látogatókban ez mindig mély benyomásthagy – beszélgetőtársaim szinte kivétel nélkül megemlítették vagy érveik bizonyítására, vagy példáik alátámasztására. A rossz utak, a bürokratikusán összevont falvak és a nehéz megélhetés panaszlása jellemezte beszélgetéseinket. Mindemellettbeszélgetőtársaim erős kisrégió-identitását bizonyította terveik sokasága a független önkormányzatról és a magyarországi lehetőségekről.

Kutatási szempontok

Erdővidék a „Kárpát-medence kisebbségi magyarlakta települései és régiói a 20.században” című kutatási programnak bizonyos szempontból ideális kutatási területe volt: tömb magyarlakta régió, magyar bürokratikus vezetéssel, magyar iskolahálózattal és számottevő kisebbségi magyar (illetve magyarországi) gazdasági befolyással. A kutatási eredmények bemutatása előtt érdemes felvázolni az anyaggyűjtés szempontrendszerét, témaköreit és a települések kiválasztási kritériumait.

Az első fázisban a településeken helybéli adatfelvevők előzetes, kérdőíves felmérést végeztek el. Ezek adatfelvételei elsősorban a magyar kulturális és oktatásiintézményekre, a helyi gazdasági, foglalkoztatottsági, képzési szerkezeti sajátosságokra, valamint a magyarországi rokoni, kivándorlási, ingázási, intézményi, kulturális stb. kapcsolatokra, illetve a települések etnikai adatainak pontosítására vonatkoztak. A kérdőívek alapján a felmért településekből négyet választottam ki azalább részletezendő kritériumok alapján.

A kutatás a mindennapi élet megismerésén és a helyi társadalmak sajátosságaiból adódó kérdéskörök összehasonlító vizsgálatán alapult. A településeken az állomásozó terepmunka segítségével kutattam.2 Ily módon megismerhetővé váltak amikroközösségek érték- és normarendszerei, sztereotípiái, mentalitáskategóriái,feltárhatóvá Magyarországgal és a többségi társadalommal való kapcsolatrendszerük. Az előzetes terepfelmérések alapján a kiválasztott kulcsinterjú-alanyokkal a kérdés-témakörök alapján strukturált és mélyinterjúkat készítettem.3 Beszélgetőtársaim a települések vezető egyéniségei, lelkészek, polgármesterek, tanárok, közművelődési szakemberek, illetve aktivisták közül kerültek ki.

Az antropológiai módszerrel, mélyinterjúk és a kutatói megfigyelés alapján gyűjtött anyag nem tartalmaz „kemény adatokat”. A kérdőíves felmérés adatait árnyalja, és a „kultúra bennszülötteinek” véleményét, gondolatait tolmácsolja.4 Ez azanyag valószínűleg csak megszorításokkal általánosítható a régió egészére, hiszenmindössze négy település értelmiségi rétegének hozzáállását tükrözi a felmerültproblémákhoz. A témakörök az alábbiakban felvázolt témákra koncentráltak, minden településen figyelembe véve csak a falvakra jellemző sajátosságokat.

Az intézményi szintek vizsgálatának több szempontja volt. Már az előzetes helyifelmérések alapján körvonalazhatóak voltak az egyházi, kulturális és szociális intézmények, így vizsgálataim elsősorban arra irányultak, hogy milyen közösségi szerepet töltenek be ezek, milyen mértékben vállalják, Ml. vállalják-e a közösségi összetartás erősítését. A lelkészekkel, polgármesterekkel és civil szervezőkkel készítettinterjúk annak a „rejtett tudásnak” a megismerését tűzték ki célul, hogy ezek az intézmények a magyar identitás „erősítését”, „örökítését” feladatuknak tekintették-e,ennek érdekében milyen jellegű rendezvényeket szerveztek, ezt a helybeliek hogyanfogadták, milyen mértékben vettek részt benne. Mindehhez kapcsolódott az a témakör, mely azt vizsgálta, hogy a helybeli vezető szervezetek milyen módon fejezték ki,illetve vállalták-e a kisrégióra és a településre jellemző nemzetiségi sajátosságokat.

A magyarországi kapcsolatteremtés kutatása elsősorban a helyi sajátosságokfelmérésére, a kapcsolatteremtési módokra irányult. Mindemellett a vizsgálatok rámutattak a kapcsolatok működési lehetőségeire és helyi jellegzetességeire. A magyarországi kapcsolatok minősége (azaz hogy egyenlő partnerként vagy esetenként alárendelt szerepkörben, passzív támogatottként vagy csupán vendégként, illetveközönségként vesznek részt benne) érzékeny téma volt beszélgetőpartnereim számára. Ennek oka, hogy az anyaországi kapcsolatrendszerük, tapasztalati anyagukgyakran ellentmondásos volt. Mindennek erőteljes hatása volt a helyiek Magyarország- és magyarság-képére, melynek megismerése szintén a kutatási program célkitűzései között szerepelt.

A kisrégió (mentális és földrajzi) határainak meglétét, illetve a határ tudatos „vállalását” vizsgáló témakörre kiterjedő kérdések az erdővidékiek és az erdővidéken túliak (az Oltón túliak, a székelyföldiek, az ó-romániaiak) viszonyrendszerét, az „erdővidékiességet”, a mikrorégió védelem- vagy veszélyeztetettségérzetét vizsgálták.

Az interetnikus kapcsolatok vizsgálata elsősorban a roma-magyar viszonyok feltárására irányult. A magyar-román viszonyok kutatásának háttérbe szorulása a román nemzetiségű lakosok kis száma és kulturális sajátosságaiknak „láthatatlansága” miatt volt. A roma-magyar együttélés vizsgálata figyelemre méltó, helyi sajátosságú viszonyrendszert tárt fel, míg a román-magyar együttélésnél a rejtett kapcsolatrendszerek, a sztereotípiák kutatása vált értelmezhetővé. Az interjúk kérdései a„kisebbségi többség” vezetési stratégiáira, a bürokratikus viszonyok megismerésére és a mindennapi együttélésre vonatkoztak.

A kedvezménytörvény hatásának vizsgálata ugyancsak fontos célkitűzése a programnak. A beszélgetések három fő pont köré szerveződtek: az igazolványokkalszemben támasztott kisebbségi elvárásokat, az igazolványok igénylésének okait ésa magyarországi használatához kapcsolódó történeteket vizsgáltuk.

Az erdélyi autonómiatervezet témaköre eredetileg nem szerepelt a kutatási témakörök között. Mindemellett szinte minden interjú során előkerült, hiszen Erdővidék régiója a tervezet autonómiaterületének határain belül van. A nyári terepmunkaideje alatt a magyarországi és romániai média többször is foglalkozott a témával, sez felszínre hozta a helyiek állásfoglalását.

A vizsgált települések

Az erdővidéki mikrorégió-kutatásba négy település került be: Felsőrákos (Racosul deSus), Bibarcfalva (Biborteni), Nagybacon (Bátanii Mari) és Bárót (Baraolt). Választásuknál igyekeztem figyelembe venni, hogy az erdővidéki mikrorégióra jellemző „típustelepülések” közé tartozzanak.

Bárót, Erdővidék egyetlen városaként, kiemelt szerepet tölt be a régióban. Tönkrement szénbányája ellenére, mely a munkalehetőségek számát nagyban csökkentette a Baróti-medencében, ma is kulturális és gazdasági központnak számít. Felsőrákos Erdővidék egyik legszegényebb, gazdaságilag és kulturálisan hanyatló települése, míg – előzetes feltevésem alapján – Bibarcfalva, a határában álló ásványvízpalackozó üzem (bibarcfalvi borvízgyár) munkalehetőségeit kihasználva a prosperáló település egyik példája lehet. Nagybacon pedig nagyközség, négy falu bürokratikus székhelye, a magyarországi turizmus egyik kedvenc célpontja, a környék gazdasági és kulturális életének fő szervező települése.

A továbbiakban a településeket a kutatási szempontrendszerek két nagy csoportja szerint elemezem. Az első részben faluszintre lebontva vázolom fel a települések intézményi szintjét, magyarországi kapcsolatteremtését és interetnikus kapcsolatait. Érdemes ezeket a vizsgálati pontokat a települések szintjén bemutatni, hiszen a falvakra jellemző sajátosságok ezek alapján ragadhatóak meg. Feltárhatóváválnak így a – kiválasztott – erdővidéki „típustelepülések” mentalitásrendszerei,együttélési viszonyai, külvilággal való kapcsolatai. Vázlatosan mutatom ezeket be,hiszen a települések mélyebb elemzése szétfeszítené e tanulmány keretét. Mindemellett – úgy vélem – a jellegzetességek felvillantása érzékelhetővé teszi a települések mindennapi lehetőségeit és problémáit.

Az elemzés második részében bemutatom a kisrégió mentális térképét kirajzolósajátosságokat, a státus- vagy kedvezménytörvény és az erdélyi autonómiatervezetvizsgálatának eredményeit. Ez utóbbi témákhoz kapcsolódó interjúk rámutattak arra, hogy ezeknek a kérdéseknek az értékelése nem hordozott magában falubeli sajátosságokat, azaz beszélgetőtársaimat inkább érzelmi hozzáállásuk határozta meg,mint bármely közösséghez való tartozásuk.

Felsőrákos

Felsőrákos 996 lélekszámú település (1992), amelyben 21 református, 16 rómaikatolikus és 5 ortodox vallású él. A település lakosai a mindennapok során magyarul beszélnek, mely jellemző a nem magyar nemzetiségűek nyelvhasználatára is.„…most már én is úgy veszem észre, hogy valamikor sokkal erősebb volt ez a falu,de most le van maradva például Bardóchoz vagy Füléhez, Vargyashoz viszonyítva, aztán az is, hogy rég nincs helyi tanács ez is érződik a falun. Baróthoz tartozunk. „5

A két nagy létszámú nemzetiségi közösség – a magyarok és a romák – többé-kevésbé konfliktusmentesen él együtt. A békés mindennapokat hierarchikus viszonyhatározza meg, mely sajátságos „gazdasági-munkakapcsolaton” alapul. A hierarchia csúcsán a magyarok állnak,6 majd a románok következnek, bár ők kis létszámuk alapján szinte „láthatatlanok”. A piramis legalján a roma közösség van. A harmonikus interetnikus viszonyok alapja, hogy a romák alkalmazkodnak a falubeli viszonyokhoz, alárendelt helyzetüket elfogadják. Mindemellett anyagi hátterükből fakadóan kiszolgáltatottak is a magyaroknak, hiszen a magyar gazdák biztosítják számukra az egyetlen pénz-, illetve termény kereseti lehetőséget.

„Cigányok vannak a faluban, kb. 100-150-en. Megpróbálnak a maguk módjánbeilleszkedni, igazából magyarnak vallják magukat, unitárius cigányok legtöbb részük. Van köztük egy pár, aki úgymond pünkösdista cigány. …”7

(Vannak nemzetiségi ellentétek a magyarok és a cigányok között?) Kimondottannincsenek, mert megpróbálnak beilleszkedni. Tehát olyan sincs, (mint a)hogy másközösségekbe, tolvajlások. (Dolgoznak együtt a magyarokkal vagy a magyaroknak?)Általában úgy, hogy a magyaroknak dolgoznak napszámba. És akkor kapják ezt az,úgymond, szociális segélyt, azért itt a faluban kell bizonyos társadalmi munkát elvégezzen.8

A roma-magyar kapcsolatrendszer egyik jellegzetessége a magyar nők keresztszülőség-vállalása szegényebb roma családoknál. 9„…itt az volt, és még ma is az aszokás, hogy például keresztelés alkalmából sokszor magyarokat hívnak keresztszülőnek. És mi azt tartjuk, hogy ez olyan dolog, ami igazából kötelesség, keresztényi kötelesség elvállalni és nagyon sok magyar családnak van cigány keresztgyermeke. „10

Mindez viszont nem jelent „komasági kapcsolatot”11 a roma és a magyar családok közt, a keresztszülői viszonyok csupán a mindennapi, anyagi nehézségek idején aktivizálódnak.12 A földmunkálatok elvégzéséhez sok magyar család hív romákat segítségül, általában mindig ugyanazt a roma családot kérik meg, s ha egyik félsem sérti meg a munkavégzés és bérkifizetés íratlan szabályait, akkor ez a kapcsolat több generáción átöröklődik.

A munkanélküliek száma magas a faluban, ennek oka egyrészt a baróti bánya leépítése, mely évtizedekig munkalehetőséget biztosított a helybelieknek. A földmunkálatokból pedig, mivel a gazdáknak nincsenek munkagépeik, nehezen lehet megélni:

„(Milyen a munkanélküliek aránya a faluban?) Ezt én számarányban nem tudnámmegmondani, de annyit tudok mondani, hogy magas. Tehát a munkanélküliség alattazt értjük, hogy nincsen egy állami fizetése, vagy most, ugye, a magáncégeknél. Haezt értjük, akkor magas. Ellenben a mezőgazdaság még mindig van, állattenyésztéssel foglalkoznak. Tehát ha olyan értelemben vesszük, hogy kik azok, akik munkanélküli segélyt kapnak, úgy is azt mondhatom, hogy elég magas az arány. (A mezőgazdaságból és az állattenyésztésből meg lehet élni?) Hát épp hogy. Tehát tudnak anynyit termelni, ami a saját szükségleted, de arra, hogy eladják, arra már nem jut. Ésennek egyetlen oka az, hogy ezeken a kis területeken mezőgazdasági gépek, ugyanvan egypár a faluban, de azok az emberek, megkérik őket, hogy felfogadják, olyannehéz, mert magas árakat kérnek. Nagyon sokan, különösen az idősebbek nem tudják megfizetni. És akkor mondjuk a 3-4 hektáron dolgozik. „13

Földműveléssel és állattartással elsősorban a közép- és idős generáció tagjaifoglalkoznak. A fiatalokra inkább a városi, illetve a magyarországi munkavállalás jellemző.

„A fiatalok nem nagyon (művelik a földet), mondjuk, mellékkeresetnek foglalkoznak, de nem nagyba.” (Állatot tartanak?) Igen, de például olyan, hogy farm legyenvalakinek, az nincs. (Csak a földművelésből meg lehet megélni?) Itt nem nagyon.(És akinek nincs más munkalehetősége, csak a földje, az akkor mit tud tenni?) Annak nagyon nehéz. Még akinek, ugye már nyugdíjas, és még bír a mezőn is dolgozni, annak valamit csak pótol, de különben elég nehéz. Semmi munkalehetőségmost már a közeibe, ami van, az nagyon gyenge. A bánya (ti. a baróti bánya) is bomlófélbe van. „14

Felsőrákos 1968 óta Bárót városhoz tartozó település, így nincs önálló önkormányzata. Ebből következően nem rendelkezik faluszinten pénzforrással, és nincsa település belső ügyeit irányító vezető rétege. Mindez rányomja bélyegét a település társadalmi működésére, hiszen a vezető, ügyintéző réteg és a kulturális élet, acivil szervezetek szervező rétege hiányzik településről. Az értelmiség nagyszámbankitelepült, illetve iskolái elvégzése után nem költözött haza szülőfalujába. Ez az okaannak, hogy Felsőrákoson nincsenek működő civilszervezetek, kulturális intézmények. Az egyház is csupán az egyházmegyei kezdeményezésekbe kapcsolódik be (pl.Dávid Ferenc Ifjúsági Egyesület), önálló, falubeli kulturális szervezetei15 nincsenek.A helyi vezető réteg hiánya volt az egyik oka annak is, hogy az 1989-es rendszerváltás után megindult magyarországi kapcsolatok mára elhaltak.

„Magyarországi, úgymond falu-testvértelepülés nincs. Hanem egy jó pár évvel ezelőtt az iskola próbált Tiszakóroddal egy ilyen testvériskolai kapcsolatot kialakítani,és a szomorú az, hogy igazából mi helyiek nem vettük ezt, tehát az iskola nem vetíe ezt eléggé komolyan. Mert nagyon szépen indult. (Kinek a kezdeményezése volt?)Ez igazából az ő kezdeményezésük volt, ők voltak az elsők, akik eljöttek, csak az iskolavezetőség, egy pár ember az igazgatóval, utána az egyházközség szervezte mega találkozót. Jöttek gyerekek, jött egy csoport gyermek is. Utána minket is kihívtak,egy busznyi gyereket. Ellenben nem folyt a megfelelő levelezés és a kapcsolattartás. Most se mondom azt, hogy megszűnt, hanem stagnált, tehát nincs igazán. (Segítséget, anyagi segítséget hoztak az iskolának annak idején?)

Igazából, ha én jól emlékszem, a gyerekek által összeállított tancsomagot hoztak. Füzetet, színes ceruzát, ilyesmiket. „16

A magyarországi falukapcsolatuk szimbolikus gesztusa a magyar országzászlóodaajándékozása volt a településnek. Ez vihart kavart a településen, elhelyezéseés „használata” feladatot rótt új tulajdonosaira. Mindemellett a magyar országzászló megléte szimbolikus szereppel bírt a magyar közösség életében, és ajándékozása ugyancsak szimbolikus gesztusként jelent meg a magyarországi testvérfalunál.

„Igazából akkor (ti. a magyarországi látogatásuk alkalmával) a jó emlék az volt,amikor ültünk fel a buszra, ez közvetlenül a fordulat után volt, 92-93-ban, hogy afalu polgármestere egy címeres nemzeti színű zászlóval kedveskedett nekünk, akiigazából nem is nagyon pártolta – ahogy az iskola igazgatója elmondta – kezdetekkor ezt a kapcsolat kialakítását. De polgármesteri minőségében is a megnyitóra elkellett hogy jöjjön, és ott a beszélgetés és az egymás mellé való leülés odáig jutott,hogy igazából megkedvelte a gyermekeket is, és a tantestület tagjait is. És utánavégig ennek az egész eseménysorozatnak az egyik lelkes támogatója volt. (A címeres zászlót hova tették?) A címeres zászló pillanatnyilag az iskola tulajdona. Az ügymond a március 15-i ünnepeken van kitéve, de olyan az igazgatónőnk, hogy nemmeri kitenni, hanem bent.””

A szimbolikus gesztus ellenére mára már nem működnek magyarországi kapcsolataik, melynek oka a két település távolsága, az utazási és anyagi nehézségek ésa kapcsolatok elhanyagolása. A magyarországi kapcsolataik csak rokoni vonalonműködnek, a faluból egyre nagyobb számban kiköltöző fiatal családokkal. A fiatalokelsődlegesen az erdélyi nagyvárosokba költöznek, de egyre gyakrabban fordul elő amagyarországi munkavállalás is. Ez sokszor vezet végleges elköltözéshez, s ezértnem jellemző a munkákból származó jövedelem itthoni befektetése sem.

„Nagyon nem jönnek vissza, akik elmentek. Egy-kettő van, aki visszakívánkozott,de nem nagyon, például, akik Szentgyörgyre bementek. „1S

„Most már eljutottunk oda, hogy igazán nem merjük a gyerekeinknek azt mondani, hogy maradjatok, mert volt egy ilyen időszak, és most is van, bár ez már lassancsak szlogen. Mert nekik még pillanatnyilag nincs megélhetési lehetőségük, ésnincs biztosítva, ha elvégzik az egyetemet, akkor a szakmai fejlődés sem. Akkornem veszi a szülő magának azt a bátorságot, hogy azt mondja, hogy márpedig itthon kell maradni, hanem engedi, hogy menjen és érvényesüljön, és haladjon. De mimár az 55 évünkkel mit kezdjünk…?”1S

Bibarcfalva

Bibarcfalva egynemzetiségű település. Lakóinak száma 825 (1992), melyből a hivatalos 1992-es adatok szerint egy német, három román és 821 magyar nemzetisé-

Erdővidék – magyar mikrorégió a Székelyföld peremén 157

gű van. A református egyház adatai szerint viszont mára már csak egy román nemzetiségű lakója van a településnek, a többi lakos magyar. Romák nem élnek a faluban. „Nálunk fő út sincsen, összekötő út van Sepsi és Udvarhely (között), és lehetelmenni Brassóba. Vonatállomásunk nincs, mert a vonat Brassó megyében van, tehát az Oltón túl van. Egy kicsit elszigeteltebb közösség. Jó, az életbe ez nem valami pozitív irányt mutat, de mondom vallásosság szempontjából, a közösség szempontjából jó. Egy összetartó nép.”20

„így van a levéltárunkba leírva, hogy az erdővidéki falvak közül Bibarcfalva volt alegszegényebb. És ahol szegénység van, ott a cigány sem áll meg. No, de nem csakaz van, hogy a cigány sem áll meg, nem adtak helyet. Egyszerűen nem engedtékmeg az akkori régi idősek, öregek, hogy itt a telkük mellé a cigány építsen. Ez köszönhető annak, hogy a 60-as évek előtt Bibarcfalva bírói székkel rendelkezett, tehát polgármesteri hivatal volt, és azok nem adtak jóváhagyást, hogy a cigányok letelepedjenek, így aztán Nagybaconba kötöttek ki, meg Száldoboson. Száldobosonpéldául már meghaladta a cigánylélekszám a falunak, a magyaroknak a lélekszámát.”21

Mivel sem roma, sem román közösség nincs a faluban, így itt nem kutatható azegyüttélési viszonyrendszer. Ellenben a tömb magyarlakta település kiváló példája afalu, ahol a helybeli magyar vezetés működését nem befolyásolja sem román, semroma közösség. Mindemellett – mivel a falu Baróthoz tartozik – a helyi bürokratikus önkormányzati rendszer a helyi önkormányzat hiánya miatt valójában nincsen.Működő civil, kulturális vagy művelődési szervezete nincsen a falunak, ám Felsőrákossal ellentétben a település mindennapi életének szervezését az egyház vállalta.A helyi lelkész nem foglalkozik a kulturális élet szervezésével (leszámítva a havi rendszerességű „özvegyasszonyok találkozóját”), viszont hollandiai egyházi kapcsolatok segítségével a református egyház a gazdasági élet fellendítőjévé, egy átlagosmegélhetési színvonal megtartójává vált.

„ ’92-ben egy lelkipásztor kollégámmal érkeztek hozzánk hollandok, és akkor megkérdeztek, hogy ők keresnek egy testvérgyülekezetet, tehát nem faluközösség, falukapcsolat, hanem egyházi kapcsolat. 92-ben elérkeztek hozzánk, és nagyon kedvesen azóta kialakult a kapcsolat. Már voltunk mi is 96-ban, hat presbiter, jómagam ésa feleségem. Meghívtak, el is vittek, haza is hoztak. De ők minden esztendőben jönnek kétszer hivatalosan, tavasszal és ősszel, amikor egy lelkész, egy presbiter, egydiakónus jön, és persze most az utóbbi esztendőben fordító is jön. És jó az, hogymost már őtőlük kapjuk az anyagi támogatást. […] Igen a falut segítik olyan értelemben, hogy az egyház nevére adják a pénzt, amiből gépparkot létesítettünk. […]

Teljesen gazdaságilag (segítenek), ha végignézem bent az udvaron, egyebetnem látsz, mint gépet, gépet. Ez kellett, mert nem volt a falunak gépje. 94-ben vásároltak meg itt helyben egy nagy traktort, egy 5 tonnás utánfutót, egy szántó hármas ekét és tárcsát. És azóta minden esztendőben egy-két gépek vásárolnak. Mostmár van pityókaültető gépünk, krumpli pergető, tehát nem a szedő, hanem a kipergető, akkor van kukoricavető-gép, van trágyaszórónk, van permetezőgépünk, ésmost az idén vásároltunk egy kisebb kombájnt, egy kisebb traktort és egy gabonavető-gépet. Na ez az anyagi támogatás! Persze most ügyesek voltak a hollandok,mert az idén pályáztak a holland gazdasági minisztériumhoz, mert valami elfogadja, hivatalossá tette az egyházi kapcsolatokat. És nyertek 2000 eurót Bibarcfalva javára. És a többi pénzt a gyülekezet osztotta fel, tehát adta, ebből vásároltuk mega kistraktort, a kombájnt, a gabonavető-gépet. (A helybeliek fizetnek a használatért?) Igen. Ez így van, hogy adományba dolgozok, és adományt fizetnek be az egyházközség pénztárába. És mondom, ez a géppark fejlesztése. Ami csodálatos, ésami mondjuk sokkal szebb erkölcsileg, emberi tartásilag, az hogy már öt esztendeje gyakorolják, hogy karácsony előtt, novemberbe, decemberbe pénzt küldenek, céladomány, tehát nem lehet másra költeni, csak amit ők megelölnek. Ez abból áll,hogy most már tekintet nincs, hogy református vagy baptista, vagy katolikus, vagyunitárius. Kapnak egy csomagot lélekszámra. Az úgy van, hogy megkapom a pénzt,beváltom, akkor leülünk, megtárgyaljuk, hogy ebből a pénzből mit lehet csinálni, ésvásárolunk. Tehát minden személy – református vagy más felekezethez tartozó megkapja az ún. 1 kg cukor egy liter olaj, 1 kg rizs, 1 kg liszt. […]

Ezt mind jó, mindenféleképpen. Ha most kimegy az utcára, és megkérdezné,hogy mi lenne, hogyha az egyháznak nem volnának gépei, akkor egészen biztos,hogy a legnagyobb keserűséggel mondanák, hogy »jaj, Istenem, mi lenne velünk?«Mert nincsen gépparkja senkinek. Egy-kettő kistraktor van, de az nem elég. „*2

Mindemellett nagy az állandó munkanélküliek száma a településen, mely meglepő, hiszen Bibarcfalva határában van a „Biborteni borvízgyár”, mely munkaalkalmatadhatna a falu lakóinak. A gyár viszont pusztán túlélési gazdálkodásra rendezkedettbe, így a foglalkoztatottak szerződései bizonytalanok, a fizetések alacsonyak ésesetlegesek.

„Ez az Erdővidék egyetlen egy olyan faluja, ahol működik ez az üzem, de elégvacak… Gyengén fizetik őket. […] Ez azt jelenti, hogy gyakran hívják vissza munkába, és ha tiltakozik […], például kijön reggel, éjjeli váltásból, már esetleg délutánvissza kell mennie. Nem tudom ezt részletesen, nem vagyok teljesen tájékozott, dehallom, hogy panaszkodnak, és nagyon gyengén fizetik őket. A minimálbért is éppen-éppen alig adják meg. […] Hát a borvíz azért felszippantja, azért a minimálbérért is elmennek az emberek. (És akkor a földekkel…?) De igen, a földeket az mostvisszakapták. Elég sok olyan család van, aki abból él. Két-három tehénkét tart, aztán a tejet elviszi a csarnokba… (Ebből meg lehet élni?) Tessék elképzelni, hogy hogyan! Hát nem nagyon. Éppen, hogy tengődik.jr13

„Ha most megkérdezne, bemegy a gyárba, mondjuk, ott nem merne beszélgetnisenki, mert nagyon félnek attól, hogy holnap, holnapután nem lesz munkahelyük,ha ilyet nyilatkoznak. De ha az utcán vagy odahaza megkérdezed, akkor mindenki alegnagyobb keserűséggel beszél. Van egy ilyen, hogy „muszáj dolgozzak, ha tetszik,ha nem, mert ha szólok vagy apellálok, vagy elégedetlenkedek, akkor kitesznek akapunk kívül, és holnapután mi lesz a családdal?” Nagyon sok fiatal család ezértnem mer gyereket vállalni, mert nincs megélhetési lehetősége. Például olyan családok is vannak jelen esetben, hogy se a férj, se a feleség nem dolgozik, tehát nincskereseti lehetőség. Szülőkre, nagyszülőkre támaszkodnak, vagy a mezőgazdasággalfoglalkoznak, de az nem megoldás. (Hány százaléka dolgozik az embereknek?) Nagyon kevés. A falut inkább a nyugdíjaskor határozza meg. Fiatal nyugdíjak ezek,mert a bányavállalatnál dolgoztak, és tudjuk, hogy aki 20 évet dolgozott, az már 45évesen nyugdíjba ment. De tudomásom szerint itt a faluban nincs 40-50 személy,aki dolgozik (az ásványvízgyártó üzemben) az bizonyos 200-250 munkásból. Ez egyrájátszás a falura mindenféleképpen. Inkább importálja más faluból, sőt van egy ilyen nyilvános fenyegetettsége az igazgatótól, legalábbis a rossz nyelvek szerint,hogy azt kiabálta, ha nem tetszik, tessenek kimenni a kapun, ő Szentgyörgyről hozmunkásokat. Tehát nagyon sokan így tengődnek. […] Tehát korszerű, tiszta, egészséges, csak éppen a jövedelem és a megélhetőség az nem fedi a valóságot. Meszsze vagyunk. Egymilliónyolcszáz, egymilliókilencszáz lejből, mit lehet vásárolni? Habelegondolunk egy picit. Semmit.t>2A

A gazdasági élet középpontja így a földművelés, illetve az állattenyésztés lett. Atelepülésre nem jellemző, hogy a fiatal családok nagyobb erdélyi városokba költöznek. Elterjedtebb a magyarországi időszakos munkavállalás, melynek eredményeképpen az utóbbi években több család Magyarországra telepedett át.

Működő magyarországi testvérfalu-kapcsolata nincs a településnek. A rendszerváltás után Bibarcfalva is felvette a kapcsolatot néhány anyaországbeli faluval(Biharugra, Egyházaskesze), de az évek során a kapcsolatok lazábbá váltak, későbbteljesen elhaltak. A helybeli értelmiségiek több mindennel is okolták a kapcsolatokmegszűnését: anyagiakkal, a távolsággal, a magyarországi emberek „hidegségével”, de tény, hogy néhány találkozó után egyik fél sem erőltette tovább ezek fenntartását.

„Voltunk, ez az igazság (ti. Magyarországon), mert valamikor az ottani igazgatóúrral vettem fel a kapcsolatot annak idején, én voltam ott, különben a fiatalember,nem jut eszembe a település neve, valami egyházas… nagyközség, onnan áthelyezték a kollegát, azt írta nekem, olyan 50-es létszámú, 1-8 osztály. Kicsi. Az utolsó levelemre még nem válaszolt. De így, hogy gyerekeket utaztassunk oda, az anyagiaksem engedik, túl messze is van. Ők hoztak könyveket, többször is járt itt az igazgató, és felszereltük az ő segítségével a magyar kabinetet, mi annak nevezzük, akönyvtárat. A magyar oktatást ilyen szempontból elég… Aztán nem éppen úgy alakult, ahogy mi szerettük volna. (A magyarországiak jöttek?) Inkább egy-egy ilyen delegáció, tantestület delegációja jött. (Gyerekekkel jöttek?) Nem, nem hoztak onnangyerekeket. Szerettük volna, de nem jött össze a dolog, túl költséges és messze isvan, segítséget nem kaptunk. (Vártak valami különlegeset a magyarországi kapcsolattól, valami segítséget?) Tulajdonképpen nem. (Megfeleltek az elvárásaiknak?)Szerintem igen. Elég bőkezűek voltak. A kolléga pályázat útján jutott könyvekhez,elég szegényes volt a könyvtárunk addig, és most sikerült fölszerelni. Én szerintemők, amit lehetett, megtettek. […] Akartuk, akarták ők is, csak nem jött össze a dolog. Sem onnan, sem innen. Ott nem került annyi gyerek, itt is elég nehezen jött volna össze. Az anyagiakat nem tudtuk volna megteremteni, és az olyan szintű körülményeket. Családoknál elhelyezni, jó, az ment volna, de nem biztos, hogy éppen úgysikerült volna. […] Mi valahogy barátságosak, vendégszeretőbbek vagyunk, az itteniek. Én nem panaszkodom, mert egy kollegámnál voltam, és a lelkét is kitette, denem is sikerült olyan közvetlen kapcsolatot teremteni így a közösséggel, azzal azegy családdal voltam így. Ők többször is voltak itt nálam egy hetet, másfél hetet.Mert tőlünk is voltak kint kollégák, de nem voltak nagyon elragadtatva. A Balatonpartján valahol valamilyen táborba, valami úttörőtáborban voltak, aztán ott magukra hagyták őket. […] Valami olyasmi volt, hogy többet nem megyünk.”25

Tehát a vizsgálatok rámutattak, hogy Bibarcfalva, hasonlóan Felsőrákoshoz, intézményi szinten szervezetlen, a magyarországi kapcsolatai nem működnek, és agazdasági helyzete stagnáló. Mindemellett hollandiai egyházi kapcsolatai segítségévei a gazdasági élet egyik megtartójává vált, ám mindez csupán a mezőgazdasággal foglalkozó családoknak nyújt segítséget. Ez az oka annak is, hogy a mezőgazdasággal nem foglalkozó családok elköltöznek a településről, általában Magyarországra, ritkábban erdélyi nagyvárosokba.

Nagybacon

Nagybacon községközpont, közigazgatásilag hozzá tartozik Kisbacon,Magyarhermány, Szárazajta és Uzonkafürdő. A nagyközség lakóinak száma 4405,ebből Nagybaconban (1992-es adatok szerint) 1863 ember él. 69 román nemzetiségű, 1757 magyar és 34 magát romának valló ember. „Azért könnyebb, mert ittmi vagyunk a többségben, és azért tudjuk érvényesíteni az akaratainkat nagyjából. „26

A település háromnemzetiségű, de a romák magyar anyanyelvűsége és a románok kis lélekszáma miatt csak magyar anyanyelvű osztályok vannak a helyi általános iskolában. Mindemellett közigazgatási központ révén, bürokratikusán szervezett magyar nemzetiségű vezető réteg van a településen. Mivel a képviselő-testület14 tagja közül mindegyik magyar nemzetiségű, így a helyi magyar érdekek képviselete maximálisan érvényesül a községben.

„ Van egy olyan probléma, hogy felülről jönnek a dolgok, a pénz, ami a lényege azegész dolognak. A pénznek a megszerzése, annak a lobbizása az azért nehéz azegész Kovászna megyének, azért mert magyar megye. És az állami pénzeket, amikor osztják el, biztos, hogy sokkal kevesebbet kap a megye, mint más megyék, aholromán lakosság van. De viszont itt az elosztásban nincs itt probléma. Mi itt egymásközt tudjuk, hogy ennyi áll rendelkezésünkre, ennyit kell elosztani. […] Mi védve,biztonságban érezzük magunkat ilyen szempontból.iri1

A település kulturális élete több szálon fut, egyrészt működő egyházi szervezeteken, másrészt civil szervezeteken át. Az ő kezdeményezésükre került sor a magyar eredetű műemlékek rekonstruálására (pl. Benedek Elek Múzeum), a magyarkulturális rendezvények központilag szervezett lebonyolítására (március 15., megemlékezési ünnepségek).

A községközpont sok előnnyel jár a nagybaconiak számára. Bár a baróti bányákbezárása sok nagybaconi családfenntartót tett munkanélkülivé, de a földműveléshez és állattartáshoz visszatérő falubeliek nyugodt megélhetést tudnak családjuknak biztosítani. A földművelés felfelé ívelő gazdasági ágazat lett a faluban, melynektöbb oka is van. Egyrészt több mezőgazdasági munkagép van a településen, így nagyobb földterületeket tudnak megművelni (szemben pl. Felsőrákossal, ahol a földeknagy részét kaszálónak hagyták). Másrészt a kisdarabokban visszakapott földeketközös művelés alá vették, így könnyebbé és termékenyebbé vált a munka. Nagygazdaságban állattartással és tejfeldolgozással is foglalkoznak külön erre specializálódott családok.

„(A mezőgazdaságból meg tudnak élni?) Meg lehet élni, meg. A tejből meg bármilyen más mezőgazdasági termékekből. Krumpli, pityóka. Eladásra is termelnek.Vannak olyan tehetős gazdák, aminek örvendek én, hogy fiatalok, akik 30 év körüliek, 40, esetleg 50 és olyan farmjuk van már, hogy olyan 40-50 milliót kapnak havonta tejből. Ugye az már nem akármi? Az már nálunk sok pénz. Olyan tizenöt, húszas nagyságrendű fejős szarvasmarhát tartanak, ügyesen azokat rendezik, legeltetik, külön kimelegedőkön tartják nyári szezonban, télire pedig istállóba. Komoly istálló-beruházások vannak, ahol elhelyezik. Ennek örvendek, és ilyen elég sok van.Vannak gépek is. A község területén annyi traktor van, hogy az egész Kovászna megye mezőgazdasági területét meg tudnánk dolgozni. Közel 200 nagyságrendű erőtraktor van. Tehát vannak gépek, jó munkásemberek lakják. Ez maga atz mutatja,hogy a földnek az értéke Kovászna megyében itt Nagybaconban a legértékesebb,ami azt jelenti, hogy az emberek értékelik ezt a dolgot. „2S

Mindehhez hozzájárul, hogy a település megkapta az állatvásár rendezésének jogát is, melyet egy modern állatpiac építésének tervével pályázott meg. így a jövőben az erdővidéki régió egyetlen rendszeres állatvásárának rendezőjévé válik a község, mely komoly jövedelem-kiegészítést jelent az önkormányzat részére.

Nagybacon tehát Erdővidék gazdaságilag egyik legjobban fejlődő települése.Mindez a faluképen is látszik, a település utcái aszfaltozottak, portái nagy részbenfelújítottak, de mindenképpen rendezettek, Kós Károly tervezte gyülekezeti házafrissen festett, temploma jó állapotban van. Mindemellett a településről nagyfokúmigráció indult meg, mely elsősorban az értelmiségi réteget érinti. Munkavállalás,pénzkereset céljából a középfokú végzettségűek próbálnak szerencsét a határokontúl, de általában keresetüket hazahozzák, és itthon fektetik be. A felsőfokú végzettségűek nagyobb számban hagyják el az országot, és telepednek le – elsősorban magyarországi – nagyvárosokban.

„Inkább dolgozni mennek, igen, ez jellemző. Nagyon jól csinálták, nagyon sokana fiatalok közül, akik elmentek. Jól választottak olyan lehetőség szempontjából,hogy kimentek, pénzzel jöttek fel, visszatértek és vállalkozásokat indítottak el belőle, ami elég jól működik. Tehát ilyen szempontból értékeljük, hogy voltak ügyes fiatalok, akik elmentek, és ott megkeresték a pénzüket, hazahozták, itt befektették,vállalkozást indítottak és elég jól működik. (És jellemző, hogy kint maradnak?) Vansajnos az is, hogy kint maradnak. Ennek mi nem nagyon örvendünk. Fele-fele. Az értelmiség inkább kint marad, a középfokú végzettséggel rendelkezők, azok nagyonsokan visszatérnek. Szakemberek lesznek, és bizonyos szakmákban indítanak vállalkozásokat. De, sajnos, nagyon sokan, akik olyanok, értelmiségiek és itt hasznátvettük volna a közösségben, akár tanár vagy más, elmentek. (Inkább Magyarországon vagy a környező nagyvárosokban telepednek le?) Van ilyen is, elmennek oda is.A városok általában vonzzák az ilyen értelmiségieket, jobban van lehetősége, és ezzel élnek. Nem nagyon maradnak itt. Pedig azért meg lehet élni. Nem vagyok az oktatás terén megelégedve, mert lényegében az volna az alapja az egésznek, hogyolyan fiatalokat, gyerekeket neveljünk, akik felkészültek az életre. És az a baj, hogya tanárok, értelmiségiek azok elmentek. Kevés, nincsenek szakképzett káderek,akik vannak, azok vagy idősebbek, vagy olyanok, hogy nem tudnak minőségi oktatást nyújtani a gyerekeknek. ‘^9

Nagybacon nagyközség régiójában a turizmus időszakos jövedelemforrásnak bizonyul. Elsősorban Magyarországról érkeznek egyéni és „buszos turistacsoportok”végiglátogatni a környék nevezetességeit, emlékházait, gyógyfürdőit, borvízforrásait. A turizmusból prosperáló réteg viszont még nem alakult ki, néhány magánházatleszámítva nem foglalkoznak a helyiek fizetővendég-szolgáltatással. Ennek oka elsősorban, hogy állandó nyaralóközönségre nem lehet számítani az utak rossz minősége és a turistalátványosságok elhanyagolt állapota miatt. Igy a helyiek állandópénzforrásként nem tudnak a turizmusra építeni.

Nagybaconnak működő magyarországi testvérkapcsolataik vannak (Okány), ennek eredményeként évente több alkalommal ellátogatnak az anyaországba, illetvemagyarországi gyerekcsoportokat táboroztatnak. A magyarországi testvértelepülésükön keresztül alakították ki kapcsolatukat az egyik szlovákiai magyar településselis. Magyarországi kapcsolataik elsősorban kulturális rendezvényekre és a szabadidő közös eltöltésére szorítkozik, mindemellett a település magyar vezető rétege határozott elvárásokkal fordul az anyaországbeliek felé:

„(Várnak anyagi segítséget a magyarországi településektől?) Biztos, hogy jobbvolna, én nem mondom, hogy nem, elvárnánk, de tudjuk azt, hogy lehetőségeik Magyarországnak sem éppen olyan szabadok, hogy azt csinál, hogy nem tudom, menynyi pénzre lehessen számítani. De azért biztos, hogy jogunk van, ezt elvárnánk. Hanem olyan dologba, hogy anyagiba, de például én gondolkodom egy olyanba, hogyMagyarország már megjárta a csatlakozás útjait az Európai Unióba, bizonyos tapasztalatokkal rendelkeznek. Magyar szakemberek vagy egy csoport egy régióba,mint itt Kovászna megyébe, vagy legyen az akár Hargita, egy 15 tagú csoport mondjuk egy éven keresztül (itt tartózkodna), és „kioktatom ezeket a magyarokat, hogyhogy tudtok pályázati pénzekhez jutni. Mi már ezt csináltuk Magyarországon, tudjuk,hogy ez hogy mú’ködik«. És ilyenbe segíteni. Ez nem kerülne a magyar államnak setúl sok pénzébe, de viszont a közösségeknek nagyon nagy hasznára szolgálna. Felvilágosítás, hogyan kell egy pályázatot elkészíteni. Pontosan, konkrétan, na most erre pályázz, mert ez most megy. Ez nagyon jó volna. Mert itt azért nehéz, a lehetőségek sem olyan nagyok, de biztos lesznek jobb lehetőségek a pályázatokra. Különböző világbankos, Európai Uniós pénzeket idevonzani, és akkor jó volna, ha valakitudná, hogy pontosan mire kell figyelni. ‘m

Nagybacon a három bemutatott falu közül a leginkább prosperáló település. Eztköszönheti egyrészt annak, hogy négy falut magában foglaló községközpont, melyeterős és magabiztos bürokratikus réteg irányít. Mindemellett a helyi protestáns egyház is vállalta a magyar kultúra megőrző és továbbörökítő szerepét, mely több erdélyi egyházmegye sajátossága. A gazdasági élet szervezettsége és a helyi gazdák leleményes újításai biztos megélhetést teremtenek a falu nagy részének.

Bárót

Bárót Erdővidék egyetlen városa. Központi szereppel bír a régióban, melyet a kulturális szervezetei, egyházi intézményei, iskolái is alátámasztanak. „De Baróton ismost nagy lehetőségek nincsenek, mert egyszerűen munkahiány van. „31 Az 1992es népszámlálási adatok szerint 6483 lakosa van Barótnak, melyből 298 román,6131 magyar, 13 német, 38 roma nemzetiségű. A rendszerváltás óta – a helyi értelmiségi réteg véleménye szerint – növekvő román népesség jellemzi a települést.Ennek a hivatalos adatok szerinti növekedése elhanyagolható, de a helyi magyar közösség mindennapjaiban igen látványos helyet töltenek be. Ennek oka, hogy a betelepülő román népesség nagy része rendőri állományban van. „(Mi a városban a magyarok és a románok aránya?) Az arányok? Úgy tudom, hogy 8%, de nem hiszem,hogy van annyi. Amikor én ideérkeztem Barótra 90-ben, megkérdeztem az akkori ortodox lelkészt, hogy „ti hányan vagytok?” 54-en voltak. Akkor 7000 fölött voltBarótnak a lakossága. Ez az 54 fő 1% vagy annyi sem. Azóta olyan erőteljes rendőr-betelepítés volt, 40-50 rendőrt telepitettek be. A 10 000 lakosú Barótnak és akörnyező csatolt falvakkal együtt – úgy lett város, hogy a csatolt falvakkal felduzzasztottak a létszámot, és 10 OOO-nél már városság avathatták – és akkor 50 rendőre volt a városnak, és az ellátta a szomszéd településeket is. Voltak gazdaságiügyekkel foglalkozó, elhárítással, nyomozó is. […] Most állítólag 200-an vannakmár.”32

A romák száma is növekedett a rendszerváltás óta. A baróti roma közösség nagyrésze magyar anyanyelvű és katolikus vallású. Van egy kisebb lélekszámú ortodoxcsoport is. Látványos együttélési konfliktusok nincsenek a helyi nemzetiségek között, együttélési viszonyukat inkább távolságtartás jellemzi.

„Van egy tartózkodás, én úgy látom (ti. a romák és a magyarok között). Meg van,hogy: »ez cigány«. Persze cigányok között is különbség van. Például én most egyolyan példát mondok, hogy amikor házszentelni megyünk év elején, minden családot meglátogatunk, akkor sok cigányházban sokkal nagyobb tisztaság van, mint magyar házakban esetleg.ir33

Az együttélési viszony a románok és a magyarok között nem konfliktusmentes.34Ennek egyik oka, hogy az utóbbi években betelepülő román családok nem fogadjákel a város hierarchikus magyar vezetésének hagyományát és a mindennapok magyar „közlekedő nyelvét”.35 A baróti több generációs román családok általában kétnyelvűek, s megfigyelhető náluk az előzékeny nyelvváltás. A rendszerváltás után betelepült román családok, illetve a rendőri állományban idehelyezett rendőrök viszontgyakran nem beszélnek magyarul, mely által konfliktusos helyzetek sorát indíthatjákel. Az üzletekben, hivatalokban dolgozó magyar nemzetiségű emberek nem beszélnek kielégítően románul, a románok nem értenek magyarul, s így a kommunikációnehézkessé válik.

„Itt is vannak románok, és attól még el kell tűrni, a tolerancia meg kell legyenitt is. (A baróti románok tudnak magyarul?) Nem tudom, hogy beszélhetünk-e baróti románokról. Bevándorló románokról lehet. Van, aki megtanul, de van, aki nem isakar. Vagy ha tud is, akkor nem is akar beszélni, esetleg van ilyen is. (A magyaroktudnak románul?) A magyarok, ha olyan környezetben vannak, üzletelésnél, ott fontos, mert anélkül nem megy. Vagy hogyha fiatalok elkerülnek innen egyetemekre,akkor valamit csak kell tudni, mert általában mindenhol románul kell tudni valamennyire. Nagyjából gondolom, hogy azért tudogatnak. „36

Bárót 1989 gazdasági központ volt Erdővidéken, melyet a határában elhelyezkedő szénbányájának köszönhetett. A rendszerváltás után a szénbányát leépítették, sidővel működését minimálisra csökkentették, mely a munkanélküliek hatalmas tömegét eredményezte a régióban. Ma a város gazdaságilag stagnál, a munkanélküliek kis részét néhány újonnan alapított mini cég szívta fel. Ez a tendencia, hasonlóan az erdővidéki falvakhoz, migrációt indított meg, melynek elsődleges célja Magyarország.

„Ezt a munkanélküliségi mutató emelkedőt egy kicsit ellensúlyozták a vállalkozások. A vállalkozásokon keresztül több száz személy jutott munkához, de azt is kellszámítani, hogy közben egy nemzedék felnőtt 15 év alatt. […] A kivándorló ifjúságnak, a kivándorlóknak az a része hagyja el Erdélyt, amelyik – legalábbis a gyülekezetünkkel kapcsolatosan mondhatom, vagy a városban élőkkel kapcsolatosan -,akik komolyan akarnak valamit tenni. Szinte mindenki volt kint dolgozni. Aki nem állandó és nem megbízható, az hazajön. Szomorú az, hogy egy részüket ezeknek kellalkalmazniuk, mert nincs jobb, és sok nehézségük van a vállalkozóknak. Azt is megfigyelhettük, ha egy családnak jobb a kapcsolata, és el tudja helyezni a gyerekét,akkor nem megy el. Tehát nemegy olyan kivándorlás van, hogy irány Budapest, nem.Nem az a típus. Itt kerülnének komoly jó munkahelyekre. Mindig voltak világot látniakaró emberek, azok elmennek, különben nem. Szeretik a Székelyföldet, szeretik ahazájukat. És van egy olyan munkanélküliségi réteg is, amelyik nem állja meg a helyét, és örök munkanélküli marad. A fiatalság körében eléggé az a réteg maradt itthon, amelyik improduktív, alkalmatlan. Persze megpróbálkoznak a vállalkozók azzal,hogy ezeket is […] lényegében ezeknek a gyerekeknek volna munka. ‘”-1

A magyarországi vendégmunkát vállaló családok, amennyiben biztonságos mindennapokat tudnak teremteni maguknak és családjuknak, ritkán térnek haza. A bánya leépítése megszüntette az állami munkahelyek meglétét a régióban, újabb kisvállalkozások alapításának már nincsen lehetősége a városban, és az értelmiségiek elhelyezkedésének lehetőségei is végesek.

Barótnak Zirccel, Budafokkal és Szarvassal van kapcsolata. Városi kezdeményezésként indult, egyházi vonalon csak Zirccel vették fel kapcsolatot. A kapcsolatfelvétel elsődleges célja gazdasági volt: a magyarországi vállalkozói szféra bevonásaa régióba. Mindemellett városi vezetés szintjén is megszervezték az együttműködést, kölcsönösen delegációk által képviseltették magukat testvértelepülésük rendezvényein. Mára a kapcsolatok kulturális jellege elhalványult, csupán a 4-5 éventemegrendezett Baróti Napokon frissítik fel az együttműködést a testvértelepülésekkel. Megmaradtak a működő gazdasági együttműködések, de újabbak már évek ótanem létesültek. Levelezés szinten működnek a baráti-családi kapcsolatok, de kölcsönös látogatások a nagy távolság miatt ritkábbá váltak.

„Az első testvértelepülés-kapcsolat úgy ’90 elején született Zirccel. Utána tudomásom szerint Budafokkal, azután Szarvassal. Általában ez azonkívül, hogy vállalkozói szférákkal találkozott, voltak ilyen kezdeményezések, azon túl inkább 4-5 embernek a kapcsolata volt. […] Csak azt említem meg, hogy időnként, évenként megismétlik, 4-6 éve megrendezik a Baróti Napokat szabadtéri megnyitóval, s oda hívják a testvértelepülések vezetőit. „38

A magyarországi kapcsolatok rendszerváltás utáni nagy fellendülésének intenzitása mára lanyhult. A távolság, az anyagi helyzet, a megszokás és nem utolsósorban az anyaországbeli viselkedés minták39 miatt háttérbe kerültek az együttműködések.

Bárót az erdővidéki mikrorégió kulturális központja. A város magyar vezetése erőteljes magyar bürokratikus réteget eredményezett. Több kulturális szervezetük isvan, nagy részük egyházi szervezésű (pl. Gyöngyharmat együttes, Ragsányi Annadalkör, Rozmaring kórus stb.). Ezek és néhány civil szervezet (pl. Gál Mózes Közművelődési Egyesület) vállalta fel a kulturális élet szervezését. Ezek elsősorban az évinagy ünnepek rendezésével foglalkoznak (pl. március 15-e, hagyományőrző Székelybál, augusztus 20-a, október 6-a). Intézményi szinten a város a mikrorégió egyiklegszervezettebb települése, erőteljes magyar bürokratikus vezető réteggel. Erdővidék egyetlen városa lévén a helyben maradó értelmiségiek egyik letelepedési célpontjává vált.

Szükséges a települések interetnikus viszonyait, intézményrendszerét és magyarországi kapcsolatait részletesebben bemutatni, mivel a megszólaló értelmiségiek véleménye sokat elárul a mikrorégió működéséről, belső viszonyairól, kapcsolatrendszeréről.

Az interetnikus kapcsolatok vizsgálata egy hierarchikusan felépített, a magyartöbbségből adódó magyar vezetésű település képet mutat. A közösségek harmonikus együttélését a több generációs roma és román etnikum alkalmazkodása és afennálló társadalmi helyzetük elfogadása biztosítja. Etnikai feszültségek ebből adódóan ott keletkeznek, ahol a románok vagy romák (lásd Bárót) nem fogadják el aszámukra kijelölt társadalmi helyet, nem alkalmazkodnak a helyi magyar közösséghagyományos nyelvi vagy mentalitásbeli szokásaihoz.

A településeken folytatott vizsgálatok rámutattak a kulturális és egyházi intézmények „összefogás-erősítő”, „helyben tartó” szerepére. Egyes településeken, mintFelsőrákos, az intézmények működésének hiánya indokolta a közösség migrációját,gazdasági ellehetetlenülését. Nagybaconban és Baróton a helyi intézmények, a bürokratikus réteg megléte bizonyította közösségszervező és gazdaságsegítő szerepét.

Erdővidék egészére jellemző, hogy a rendszerváltás után kialakult magyarországi kapcsolatok nagy része mára eltűnt vagy nem működik. Ennek oka, hogy a pusztán anyagi segítségben kimerülő kapcsolatok kimerültek, a forráshiányok miatt azegyüttműködések lehetetlenné váltak. Az erdővidékiek nem fordultak szigorú igényekkel a magyarországi testvértelepüléseik felé, elvárásaik nem az anyagi segítségre, mint inkább a mentális támogatásra irányultak. A testvérfalu-kapcsolatokcsaládi-baráti kapcsolatokban maradtak meg, melyben a települések már közösségileg nem vagy csak ritkán vesznek részt. A magyarországi kapcsolatok kialakításaegyfajta nyitási lehetőség lett volna a régió számára akár gazdasági, akár kulturálisszempontból nézve. Mindemellett ma a gazdasági kapcsolatok stagnálnak a lehetőségek hiánya miatt (a nehézkes román gazdasági törvények, utak állapota), a kulturális lehetőségek pedig a távolság és a periféria miatt háttérbe kerültek.

Az értelmiségiekkel készített interjúkból elemezhetővé válik az az unikális helyzet, amiben az erdővidéki falvak lakosai élnek: kisebbségben többségben. Mindennek súlyát és szokatlan mivoltát a mikrorégiót soha vagy ritkán elhagyó magyaroknem érzékelik, számukra ez a természetes mindennapokhoz tartozik. A régión kívülvégzett, illetve a nem erdővidéki származású értelmiségiek viszont nagymértékbenérzik, és a riportokban gyakran hangsúlyozzák ennek egyedi jellegét. Feltételnek érzik ezt nemzeti megmaradásukban, és ezért problémát jelent számukra néhány székelyföldi város növekvő nem magyar nemzetiségű lakossága. Mindez egyenesen vezet a – később bemutatott – autonómiatervezet népszerűségéhez.

Erdővidékiek a kedvezménytörvényről és az autonómiatervekről

A kedvezménytörvény és autonómiatervezet bemutatása és vázlatos elemzése szintén a kutatási projekt célkitűzései közé tartozott. A beszélgetések az igazolvány igénylésének okai, használhatósága, az ehhez kapcsolódó történetek és a különböző elvárások témaköreire fókuszáltak.

Beszélgetőtársaim szerint a magyarigazolványok igénylésének több oka volt Erdővidéken. A fiatal, kisgyermekes családok elsősorban az iskolatámogatási kedvezményhez kötött feltétel miatt igényelték: a magyar iskolába járó gyerekek utáni magyar állam által folyósított ösztöndíjat a magyarigazolvánnyal rendelkező családokkapták meg. Az idősebbek érzelmi okokból igényelték igazolványukat. Ők voltakazok is, akik az igazolvány konkrét hasznát nem érezték (mint utazási kedvezmény,múzeumlátogatási lehetőség stb.), mivel anyagi körülményeik nem engedték meg,hogy elutazzanak az anyaországba: Erdővidék a magyar határtól messze eső régió,s a kedvezmények csupán a magyar határtól érvényesek. „Meg a másik, azért semveszik ki most már, az idősebb réteg, a pénznélküliség miatt. Mert ha mégis elmenne Magyarországra, hogy érvényesítse, az útlevél olyan drága, hogy ki se váltja már,1 250 000 lej. „40

„A legtöbben érzelmi okokból (váltották ki). Egyszerűen azért, mert van, és legyen. Végül is különösebb gyakorlati hasznát nem hallottam, ilyen ingyenes, aki kiment Magyarországra. „41

„Nagyon sokan igazán csak érzelmi alapon (váltották ki), tehát azért, hogy legyen. Mert arra lehetó’ségük, hogy ők kimenjenek, és úgymond ennek az igazolványnak az előnyeit élvezzék, arra nincs lehetőségük. De azért is kiváltották, hogy legyennekik egy ilyen címeres igazolványuk. És mondom, vannak egy jó páran, akik azért(váltották ki), hogy munkavállalás és gyerekeknek azt a bizonyos 20 000 Ft-ot tandíjat megkapják. „42

„(És másra mire használják még?) Az utazásra. Más előnyök? Én sem használtam az enyémet ki annál jobban, hogy kedvezmény… a fiataloknak van inkább kedvezmény. Felnőtteknek nincs annyira kedvezmény belőle. Az utaztatásnál a diákoknak, ami van kedvezmény. (Akkor a magyarigazolványban csalódtak, hogy kevesetbiztosít?) Nem, az a 20 000 forint is valami, akinek gyereke van, annak biztos, hogyvalami. Nem lehet mondani, hogy csalódtunk éppen, csak lehet, hogy nem szolgálja azt a célt annyira, mint amennyire elvárnánk esetleg, de azért csak szolgál valamit. Nagyon sok embernek segít, aki kap 20 000 Ft-ot, az nálunk már nagy pénz.Akinek gyereke van, az örvend, mert legalább valamilyen dolgot azzal megold. „43

„(Miért váltják ki?) A 20 000 forintért, az iskolai támogatásért. Hát nem tudom,ez az igazolvány igazából nem jelent egy állampolgári státust. Például egy kimenőmunkavállalónak egészségügyi biztosítás, ez jó lett volna. (A munkavállaláshozszükséges…?) Nem szükséges, ellenben én, ahogy hallottam azoktól, akik kijártak,akinek van, annak bizonyos szempontból egyszerűbb a papír intézés. (Miért váltjákki?) A 20 000 forintért, az iskolai támogatásért.™

„(És miért váltják ki az emberek a magyarigazolványt?) Mindenki azt reméli, hogyesetleg egy betegség bekövetkeztével, vagy ha Magyarországra utazik, esetleg könynyebb lesz odakint.”45

Az igazolvánnyal szembeni elvárások is egyöntetűek az erdővidéki magyarok körében: szinte kivétel nélkül a magyarországi ingyenes orvosi ellátást igényelték volna az igazolvány kedvezményei között. Ennek oka főleg abban rejlik, hogy a mikrorégió orvosi ellátása akadozik, kórházai nagyon rossz állapotban vannak, és gyógyszerhiánnyal küzdenek.

(Milyen kedvezményeket kérnének a magyarigazolványhoz?) Habár ott is, mivelaz ember a tévét nézi, elég nehéz, de az egészségügyi ellátás lenne a legfontosabb.Ha az ember olyan ellátásra szorul, amit itt nem tud megkapni. Most már nagyongyatra lettem. Például Baróton is kórházba a gyógyszert, ha az ember bent fekszik,meg kell vegye.46

Szerintem egészségügyi biztosítás, minden, ami a magyar állampolgárnak, amikor Magyarországon van, amit élvez, ami abból származik, hogy magyar állampolgárés Magyarországon lakik, akkor ugyanazt kapta volna meg a határon túli magyar is.Ez a kettős állampolgárság máskülönben nem hülyeség. Ez egy nagyon jó dolog lenne, ha bejönne.”

A magyarigazolvány használatával kapcsolatos magyarországi történetek történeteket két nagyobb csoportba lehet osztani. Egy részük az igazolványhoz kapcsolódó pozitív élményekről szól, másik részük a használat közben kialakult konfliktushelyzetekről mesél.

Az első csoport jellegzetes elemei közé tartoznak az igazolvány előnyeinek felsorolása: az utazási kedvezmény, a magyar állami ösztöndíj-támogatás s az igazolványhoz szorosan kapcsolódó pedagógusigazolvány könyvvásárlási kedvezményei.„A haszna bizonyos utazási kedvezmények, mi személy szerint a könyvtárakba valóbelépést (használtuk ki). Amikor tavaly voltunk a Széchényi Könyvtárba egy bizonyoskönyvcsomagból válogathattunk és hozhattunk el ingyen, és feltétlenül kérték, hogymegvan-e az igazolvány. No és most a szülők közül egy jó páran megkapták ezt a20 000 Ft-os…'”*

„Ezzel kapcsolatosan, az utazással kapcsolatosan volt jó élményük, hogy 90%,vagy mennyi a kedvezmény, tehát az nagyon sok. Elmondták, hogy Győrtől Pécsigmentek, és mennyivel olcsóbban tudtak elmenni. Ez egy pozitív dolog'”19

A negatív történetek az igazolvány használata közbeni megaláztatásokat említikelsősorban. Ennek sokféle terepe lehet, de alapvető momentumai jellegzetesek: ajegyvételnél pénztárosok, illetve az utazó közönség rosszindulatú megjegyzéseinek,illetve az igazolvány használatakor bármiféle félreértések esetei. Jellegzetességeiezeknek a történeteknek, hogy a sértések szinte minden esetben a határon túliakmás nemzetiségére utaltak. Ez természetesen utal az igazolvány erőteljes nemzetiségi kötődésére, így a negatív élmények általában a nemzeti érzület megsértéséhezkapcsolódnak:

„A legbosszantóbb – és vicc is van róla – az, hogy, és én is tapasztaltam, például Budapesten, Magyarországon vagy pontosan a Balatonon, Siófokon, azt hiszem,a kis Trabimmal oda lepöfögtem, és benyújtottam az útlevelünket, s a magyarigazolványunkat. A feleségemmel voltunk, és kértünk a sátortáborban egy helyet aTrabinak. A pasas -jó sor volt mögöttem – elvette, megnézte, és odaadta a csicskásnak, azt mondja, »itt vannak valami románok«. Ott volt az igazolvány, és szóvalígy. Van egy vicc is. Hogy lesz a székelyből román? Úgy, hogy kimegy Pestre. (És eztérezték többször is, hogy Magyarországon…?) Nem többször is, hanem mindig. Aközvetlen ismerősök, akik tudják a dolgot, azok nem, de azt hiszem, ott önöket úgyis nevelhetik az iskolában. Ilyesmi, hogy székelység vagy ilyesmi nem nagyon hangozhatott el. „s”

Erdővidék, mint már említettem, tömb magyar terület, magyar belső vezetéssel,magyar iskolákkal és nem számottevő román közösséggel. A román-magyar együtt-

élési viszonyok – talán Barótot leszámítva – elemezhetetlenek a régióban a románok asszimilálódása, „észrevehetetlensége” miatt. így nem beszélhetünk román-magyar etnikai feszültségekről, még Baróton sem, ahol a román közösség számának emelkedése némi feszültséget indukált. Mindemellett a magyar autonómiatervezet radikális irányzatát a román népességgel szembeni etnikai intolerancia jellemzi. Ennek a gondolkodásnak nincs lokális színezete, helyi, csak a mikrorégiót„védő” sajátossága. A székelyföldi régiót mint tömb magyar terület érdekeit védi a„más” etnikumúakkal szemben. Valós érveket hoznak fel ennek védelmére: az utakrossz minőségét, az adók elfolyását, a megye alulfinanszírozottságát, s mindeztnemzetiségi létük elleni támadásként élik meg. Ezt forgatva vissza, az autonómiatervezet fontos igényének tekintik a román nemzetiségűek, illetve a magyar nyelvetnem beszélők kiköltöztetését a területről, a román tulajdonú gazdasági vállalkozások megszüntetését és magyarosítását.

Lokális és regionális identitás

Befejezésül érdemes kitérni néhány gondolat erejéig az erdővidéki régió mentális elkülönülésére, földrajzi határainak meglétére és ennek érzékeltetésére a határokonkívül levőkkel. Mindez a tömb-lét biztos tudatával, a szórvánnyal szembeni előnyhangsúlyozásával párosul beszélgetőtársaim véleményében. Többen hangsúlyoztákaz Oltón túliak viselet- és szokásbeli másságát: „Általában népi szokásokban is változnak, aztán azt hiszem az egész életmód más. Mindig különböztek. „51

„Mások (ti. az erdővidéki magyarok). Tehát meg van a maguk sokszor szűklátókörú’ségük is, a maguknak valóság. De ezt hozza ez a bizonyos elszigeteltség. Mostmár nyíltak a határok, tehát lehetőség van a ki- és bemenetelre, de azért magábanhordja a dolgokat, hogy itt és itt élt és született. Például 30 esztendővel ezelőtt nemnagyon sikerült, hogy beházasodjanak (ti. nem erdővidékiek). Nem engedtékmeg. „52

Az erdővidékiek lokális/regionális öntudata nem pusztán a határon túliakkalszembeni elkülönülésükben nyilvánul meg, hanem a régión belüli közös múltnak,hagyománynak összetartó erejében is. „Azért egymásra számítunk és bízunk egymásban, hogy bármilyen probléma történjen, akkor a magyarság úgyis összetart. Ezjellemző, hogy fellépnek, ha olyan dolog történt, akkor biztos, hogy a magyarság rögtön melléáll, és ellenállást nyilvánít az ellenállóval, valakivel, aki szemben áll. Tehátnyújt valami biztonságot, hogy egy tömbben vagyunk. „^

A tömb magyar régiót a nemzetiségi megmaradásuk esélyének érzik. „Mindenképpen másabb, mindenképpen magyarabb marad itt az ember, az normális. A rokonságban van olyan is, aki szórványban él. Például van egy unokaöcsém, a testvérem fia, aki nem beszél magyarul. Magyar a neve, meg mindenféle, de nem tud magyarul. Csak velem beszél egyedül, de akkor is csak annyit, »igen, keresztapám^,»nem, keresztapám^, ennyit tud mondani. És ő románnak is tartja magát. Szóval aszórványnak megvan ez a hátránya. Különben aranyos, rendes emberek. A szomszéd az lehet román, az lehet sváb, az lehet bármi, ott a szórványban együtt kellélnie és meg kell szokja. De lassan, akarata ellenére is már kezd kavarni, már kezdcsángóul beszélni. „^

Az erdővidéki kisrégió természetes védettséget biztosít a benne élőknek, melynek előnyeit – mint az anyanyelvi oktatás, magyar bürokrácia, belső gazdasági kapcsolatok – és hátrányait – mint állami pénzforrások hiánya, utak állapota, románnyelv nem ismerete – is megtapasztalták. Mindemellett csak egy, nem erdővidékiszármazású beszélgetőtársam utalt a tömbmagyarság hátrányaira. Ennek, talán,leglátványosabb pontja a román nyelv nem kielégítő ismerete. Több interjúalanyomis utalt rá, hogy míg az országnyelv ismerete nélkülözhetővé válik a régió határainbelül,55 az Oltón túl már komoly hátrányba kerülnek megfelelő nyelvismeret nélkül.„A tömb az nem feltétlenül jelent védelmet. (Miért nem?) Azért, mert, ahogymondta az egyik kedves évfolyamtársam, elbízzák magukat, és nem ügyelnek. (Mire kell ügyelni?) Mire? Hát nagyon sok mindenre. Az első például, ami mindenüttvan, hát ugye nem beszélik a nyelvet (ti. a román nyelvet) helyesen, mert megszokták, hogy mi itt így (ti. magyarul) beszélünk, és kész. Az iskolában vettem észre,hogy nem hajlandók bizonyos dolgokat megtanulni, mert »ügyse vesszük hasznáU.[…] A román nyelv az nem működik itt nálunk. Pedig meg kell tanulni, mert ugye,az állam nyelvét azt ismerni kell. Akárhova megy az ember, megkérdezik, nem tudja, hogy mit feleljen, ha nem tudja, hogy mit kérdeznek. És az már eleve kellemetlen. Azonkívül, ha valaki ki akar mozdulni, és időnként ki kell mozdulni, akkor jó,hogyha tud valamilyen nyelven beszélni, és nem feltétlenül csak románul. Most kezddivatos lenni, hogy világnyelveket is oktatnak, és még meg is tanulgatják, de az azigazság, hogy én itt nem láttam nagyon nagy ráállást. „56

A tömb magyar területek magyar lakosai hátrányba kerülnek a román nyelv hiányos ismerete miatt, kénytelenek a régió határain belül maradni vagy magyarországi munkalehetőséget keresni.

Felhasznált irodalom

Bourdieu, Pierre 1985. Identitás és reprezentáció. A régió fogalmának kritikai elemzéséhez.Szociológiai Figyelő, 1 (1) 7-22. p.

Kunovich, Róbert M., Hodson, Randy 1999, Conflict, Religious Identity, and EthnicIntolerance. Croatia Social Forces, Vol. 78, No. 2. (Dec. 1999), 643-668. p.

Malinowski, Bronislav 1972. Baloma. Válogatott írások. Szerk. Bodrogi Tibor. Budapest, Gondolat.

Niedermüller Péter 1992. Az „újraolvasás” lehetőségei. Holmi, 4. évf. 11. sz. 1693-1698.

P-

Niedermüller Péter 1994. Néprajz, kulturális antropológia, kultúrakutatás. Replika (15-16).Niedermüller Péter 1988. Tájékozódás – kutatási áttekintések. Ethnographia, 3-4. sz.

376-389. p.

Olzak, Susan 1993. Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái. Regio, 1. sz. 159-182. p.Reiter, Albert R: Az etnicitás politikai alapjai. Regio, 1992. 1. sz. 3-17. p.

Originally the topic of the Transylvanian plans on autonomy was neglected.Nonetheless, the issue was raised in almost all interviews since the region ofErdővidék is within the borders of the intended autonomic territory. During thefield-work Hungárián and Románián média discussed the topic many times andthis called for taking sides among local population, as well.

Mészáros András: Öllős László könyvéről

Öllös László doktori disszertációjának könywaltozata nem könnyű olvasmány. Mégpedig több okból és szempontból nem az. Az okok közé sorolnám magát a témát,amit a könyv címe is megfogalmaz, valamint a témakifejtés módjait is. Arról vanugyanis szó, hogy az „emberi jogok”, „polgári jogok” és „nemzeti jogok” témaköreimás-más elméleti háttérrel rendelkeznek. Úgy is mondhatnám, hogy más-más metafizikák, történetfilozófiák és ideológiák fegyvertárába tartoznak. Az olvasmány nehézvoltának másik oka az, hogy Öllös László azt az angolszász politikafilozófiában ésanalitikus filozófiában honos fogalom- és érvrendszert alkalmazza, amely még mindig idegenszerűen hangzik tájainkon. (Analógiát talán a nyelvészetből kaphatunk: ahagyományos nyelvművelés és például a szociolingvisztika különbségei is visszavezethetők egy ilyen metodológiai és fogalomhasználati eltérésre.) A szempontok közülpedig talán csak egyet emelnék ki, mégpedig azt, hogy az a kérdéskör, amelynekmegragadására és kifejtésére a szerző vállalkozott, sajátságos határhelyzetbe kényszeríti őt magát is és az olvasót is. Ez a határhelyzet a modernitás és a posztmodernválasztóvonalán van. Mindegyik kérdéshez visszatérek az alábbiakban.

A szerző könyve bevezetőjében nagyon pontosan megfogalmazza, milyen irányban kell követnünk az érvelését. Ez az irány nem más, mint az, hogy „lehetséges anemzeti kisebbségek jogainak emberi jogi értelmezése”, továbbá az, hogy „nempusztán a nemzeti kisebbségek jogai sorolhatók az emberi jogok közé, hanem azegyén nemzeti jogai is”. Az érvek pedig a kantiánus hagyományból, azaz az egyénmorális ítélőképességének feltételezéséből erednek. Már itt beleütközünk bizonyosdilemmákba, amelyek nemcsak abból fakadnak, hogy az emberi jogok esetében teljesen evidens a kanti morálfilozófia alkalmazása, a nemzeti jogok esetében azonban ellentmondásokkal kell megküzdenünk (és a szerző ezeket meg is fogalmazza),hanem abból is, hogy a kantiánus filozófia az elmúlt két évszázad alatt annyi modifikáción ment keresztül – még a magyar művelődéstörténeten belül is -, hogy egy részt ezek a változások (és változtatások), másrészt a kanti filozófia és a „gondolatanyag” viszonya is további problémákat vetnek fel.

* Elhangzott a könyv bemutatóján, 2005. június 16-án a dunaszerdahelyi Vámbéry IrodalmiKávéházban.

Mindezekbe a kérdésekbe most nem vágunk bele. Kihasználva viszont azt, hogya bemutatott mű a politikai filozófiához tartozik, három olyan kérdésre térnék ki,amelyeknek a megvilágítása talán bizonyos kulcsot adhat a könyv olvasásához.Ezek a kérdések pedig a következők: 1. A politikai filozófia helye és szerepe amodernitásban. 2. A szellemi modernitás Kelet-Közép-Európában. 3. A jog szubjektumának kérdése.

Elsősorban azt szeretném demonstrálni, mit jelent az az állítás, miszerint a bemutatott mű a politikai filozófia körébe tartozik. Közhelyszerű megállapítással kezdem: a politikai filozófia nem politológia. Teljesen leegyszerűsítve: a politikai filozófia nem ad választ közvetlen politikai kérdésekre, nem prognosztizál bizonyos folyamatokat. A politikai filozófia egy sajátos értelemben a hagyományos természetjogi,jogfilozófiai – szép régi magyar kifejezéssel: észjogi vagy jogbölcseleti – tradíciót követi. Azaz filozófiai alapelvekből próbálja kifejteni elméletét egy adott társadalmiproblémát illetően. A politikai filozófiára azért van „szükségünk”, hogy a konkrétumoknál leragadva ne legyünk felszínesek olyan komoly és alapvető jelenségek megragadásánál, amelyeket ilyen és ehhez hasonló kérdésekben fogalmazunk meg: Miaz egyén? Mi a társadalom? Milyen viszonyba léphet egymással egyén és társadalom? Kettejük közül melyik a meghatározó, esetleg elsődleges? A laikusok számára is kézenfekvő, hogy ezek nem politológiai, hanem filozófiai jellegű kérdések.Ugyanakkor az is tudatosul, hogy nagyon is életbevágó, nem pedig elvont metafizikai témákról van szó. Egyszóval: a filozófiai megközelítés és a társadalmiságábanmegjelenő dilemma kettőssége adja meg a politikai filozófia létlehetőségét. Ebbenaz értelemben a politikai filozófia nemcsak a politika jelenségét megragadó társadalomtudományok, hanem az ún. alkalmazott filozófia körébe is beletartozik. Ésmár itt is beleütközünk egy újabb, módszertani jellegű problémába: a filozófia önmagában véve nem a társadalomtudományok, hanem a humán tudományok részétalkotja. Itt viszont átrándul egy más területre, hogy ott mérje le saját lehetőségeit.De ugyanígy van ez az alkalmazott filozófiával is: amikor a gyakorlat felvet egy új, demagában a gyakorlatban meg nem válaszolható kérdést, akkor a látszólag érdeknélkül művelt filozófia próbálkozik meg a válaszadással. Gondoljunk például különböző környezetvédelmi, az eutanáziát illető vagy más orvosetikai dilemmákra. Nembiztos, hogy a filozófia megoldja a problémát. A leggyakrabban az történik, hogy kiprovokál egy másfajta gondolkodásmódot, amely aztán új rálátást enged meg azeredendő problémára. Példaként hadd említsek egy tipikusan politikafilozófiai esetet: amikor John Rawis 1971-ben publikálta Az igazságosság elmélete című dolgozatát, és ebben visszanyúlt a klasszikus társadalmi szerződéselmélethez, akkor kétalapelvét – az egyéni szabadságot és a gazdasági egyenlőséget – nem mindenki fogadta el. Hatása mégis nagy volt, mert kijelölte azokat a témákat, amelyek körül amai angolszász politikai filozófia vitái folynak: igazságosság, egyenlőség, szabadság, jogok, közösségek státusa stb.

De itt most nagyon előrefutottam annak demonstrálásában, milyen szerepe vana politikai filozófiának a szellemi modernitásban. Ajánlatos lesz visszatérni a múltba néhány évszázaddal, amikor ez a szellemi modernitás kialakult. Mire gondolok?Arra, hogy a modern társadalom megformálódásában óriási szerepe volt annak a szellemi és mentális átalakulásnak, amely nélkül a váltás nem történt volna meg.Ismét leegyszerűsítve némileg a kérdést azt mondhatjuk, hogy a klasszikus természetjoggal szemben a modern természetjog – alapjában véve a társadalmi szerződés különböző elméletei – a közösséggel szemben az individuumra, a ,jó”-val szemben a hasznosra, a morállal szemben a jogra helyezte a hangsúlyt akkor, amikor atársadalom kialakulásáról és működéséről dolgozta ki elméleteit. Ha a klasszikusliberalizmusról beszélünk, akkor ez a fogalmi-elméleti keret jelenik meg előttünk. Ezaz a teoréma, amely aztán nálunk is – gondolok itt a történelmi Magyarországra megváltozik a 19. század folyamán. Emlékezzünk vissza például arra a szellemi fejlődésre, amelyet Eötvös tett meg a reformkori doktriner alapállástól a forradalomutáni nagy művéig, amelyben a deduktív módszert induktívval váltja fel, és a századmeghatározó eszméi közé felveszi a nemzet eszméjét is! Nem más ez, mint a klaszszikus filozófiai kérdésfeltevés politikai filozófiai tematizaltsagra váltása: klasszikusaz a megoldás, amikor egy metafizikai meggondolás határozza meg az etika jellegét, politikafilozófiai pedig az, amikor a társadalmi tényeket és a politikai determináltságot figyelembe véve próbálunk megformálni egy morálfilozófián alapuló elméletet. A bemutatott műnél maradva: ez az univerzalizmus és a partikularizmus viszonyának a kérdése, amelyet Öllös kissé hegeli módon úgy old meg, hogy a nemzetnek közvetítő szerepet szán az egyéni és az egyetemes között (104-107. p.). Kissé tovább tágítva a kérdést, Niklas Luhmannt hívhatjuk segítségül, aki funkcionalista rendszerelméletében az autonóm alrendszerek – gazdaság, politika, jog, tudomány – esetében azok sajátságos racionalitásáról is beszél. Ami a bemutatott műviszonylatában arra utal, hogy a politikai filozófiának akkor, amikor jogi témát feszeget, tisztáznia kell azt is, hogyan viszonyul egyrészt a jogi racionalitáshoz, másrésztahhoz a vitathatatlan tényhez, hogy emberjogok és nemzeti kisebbségi jogok mindigszétfeszítik a jogi kereteket. Innen nézve Öllös könyvét, érthető a morálfilozófia bekapcsolása az elemzésbe.

Ez már azonban bevezet bennünket a másik témakörbe, hiszen a morálfilozófiailyetén, „nem-modern” felvetése szembesít bennünket azzal a ritkán elemzett problémával, hogy milyen a modernitás és a posztmodern viszonya tájainkon? HiszenÖllös könyvének témája is posztmodern téma, amelyet a „klasszikus” szellemimodernitás kivetett volna magából. Egyébként erről tanúskodik az elemzések legnagyobb része, amelyeken belül az demonstrálódik, hogyan birkózik a modern gondolkodás az egyik leghagyományosabb történetfilozófiai témával: a partikularizmus ésaz univerzalizmus viszonyával. Itt most kissé eltávolodok a bemutatott mű gondolatmenetétől, és azt a tételt szeretném demonstrálni, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme és bizonyítása másként csapódik le egy olyan társadalomban,amely politikai és társadalmi szempontból kiteljesítette a modernitás eszméit, ésilyenformán kezeli a posztmodern elméleteket, és másként az olyan közegben, ahola posztmodern egy végig nem vitt és felemás modernizáció réseibe furakodik be.(És itt ne firtassuk azt a nem csak elméleti jellegű kérdést, hogy mit jelent a „kisebbség” fogalma például az USA-ban és mit Szlovákiában? És azt a talán kényeskérdést se tegyük fel, hogy vajon az Európai Unió nem egy megkésett modernizációs kísérlet-e, amely éppen a posztmodern szellemiségű mozgalmak alapvető igyekezetével szemben áll, hiszen azok a természetes és kis közösségek integrációjáraesküsznek?) Itt inkább arra illik odafigyelni, hogy a kiteljesedett modern társadal-mákban, amelyekben egymást átfedve, de mégis elkülönülve és más funkciókkal létezik egymás mellett a politika és az ún. civil szféra, nem kétséges az individuumés a társadalom viszonyának relativizmusa. Ebben a helyzetben a nemzet és a nemzeti valóban „bensőséges” közösség. Számára a nemzeti kultúra és mitológia egya sok lehetőség közül arra, hogy a szekularizált világkép mellé felsorakoztasson egymásmilyent is. A végig nem vitt modernizáción belül viszont az individuum bőréremegy ki a játék, és ebben az esetben – tudjuk – a mítoszok nagyon gyakran a racionális elemzést helyettesítik. Mivel pedig a nemzeti mitológiákkal meghitt viszonyban vagyunk, azok minden nehézség nélkül kitöltik a racionalitás terét. Az eredménypedig nem egy meghitt közösség megteremtése, hanem a premodern korba valóvisszatérés. Nagyon röviden: véleményem szerint az 1989-es fordulat egyik fő mozgató ereje a politikai és társadalmi modernizáció eszméje volt, mert az ún. szocialista modernizáció zsákutcába vitte a társadalmat. Csakhogy nagyon gyorsan rengeteg, a múltból itt maradt, mert meg nem valósított feladat tornyosult elénk. Többekközött – amint ez a könyvben is olvasható – az is, hogy politikai szempontból a nemzet a modernizáció eszköze is. A nemzeti kisebbségek pedig úgy vettek részt a modernizációban, hogy létezésüknek ez a szegmense kimaradt. A dilemma többrétegű:a feladat magán viseli a múlt jegyeit, de ezt mai lehetőségek mellett és mai tudással kell elvégezni. Hogyan lehetséges? És éppen erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a felemás modernizáció jegyeit magán viselő társadalomnak óvatosankell kezelnie a posztmodern elméleteket. Óvatosabban, mint egy posztindusztriálistársadalomnak. Érdemes lenne újraolvasni Habermas érveit Lyotard-ral ésDerridával szemben.

És itt vagyunk a könyv egyik, ha nem a legfontosabb problémájánál: az individuum státusánál. Mert hát ki kell mondani: Öllös liberális választ szeretne adni. Aliberalista politikafilozófia és történetfilozófia viszont az individuumot tekinti mindentársadalomelmélet sarkkövének. Legalábbis ami a korai és klasszikus liberalizmustilleti. A nemzet pedig nem tekinthető individuumnak sem történetfilozófiai, sem pedig jogi szempontból. Igaz, hogy a történelem során, és az elméletben is, gyakranmegjelentek különböző kollektivitások mint a történelem szubjektumai. Gondoljunkpéldául a marxizmusra, amely a proletariátust tekintette annak. Igen ám, csakhogy- és erre éppen a posztmodern mutatott rá – a kollektivista szubjektum feltételezegy „Nagy Elbeszélést”, a történelem értelmét és egyfajta kizárólagosságot, amelynek a végén a totalitarizmus és a diktatúra veszi át a hatalmat. Ugyanakkor a posztmodern az, amely elutasítja az individuum határtalannak tartott szabadságát is, ésa bensőséges közösségekre helyezi a hangsúlyt. Mindenesetre elmondható, hogy afilozófia történetén belül állandóan jelen van az individualista és kollektivista történetfilozófiák vitája. Nemritkán összekapcsolva a társadalmi igazságosság eszméjével. Pedig hát az egy másfajta téma. Mindenesetre elmondható, hogy szélsőségesformájukban ezek az elméletek koherens világképet nyújtanak. Legalábbis metafizikai szempontból. Kerek történeteket kapunk arról, hogyan valósítja meg az adottszubjektum a történelem értelmét. A gond inkább az ún. valósággal van. Öllös könyve azért rendkívül izgalmas olvasmány, mert ezt az áttételt próbálja megvilágítanielőttünk.

Ha Öllös nem politikafilozófiai traktátumot, hanem esetleg a filozófia, az etika ésa politikafilozófia határait megcélzó esszét írna, akkor nagyon kíváncsi lennék arra, hogyan oldaná meg a hagyományos kanti ember/szubjektum-kép kettősségének az ember mint a fizikális világ és egyben mint a transzcendencia alkotórésze – a viszonyát a nemzet létéhez. Gondolva itt arra, hogy a nemzet (meglétében, kultúrájaés ideológiája révén) transzcendens az egyénnel szemben, és hogy ez a transzcendentalitás azonos lehet-e a kanti értelemben vett transzcendens erkölcsi értékekkel? Esetleg mit tudna kezdeni a „szubjektum halálával” (Foucault)? Ismétlem: tudom, hogy ezek már nem politikafilozófiai kérdések, és felvetésük ezért nem korrekt a szerzővel szemben. De hát az olvasótól semmilyen szerző sem várhat el korrektséget. Amit remélhet, az az érdeklődés.

A bemutatásomban ezért nem beszéltem a könyv tartalmáról, mert az érdeklődést szerettem volna felkelteni Öllös dolgozata iránt. Vagyis a kérdést, amit fentebbmegfogalmaztam – ki is a nemzeti jogok szubjektuma? -, tegyék fel a könyvnek. Lehet, hogy nem kapnak egyértelmű választ, de hogy intellektuális „gyönyörben” részesülnek, azt borítékolni tudom.

Vajda Barnabás : Öllős László munkájáró

Öllös László könyvének négy fejezete – Az okok; Az egyszerűsítés dilemmái; Nemzet és morál; Emberi jogok, nemzeti jogok – sok szempontú áttekintést ad a nacionalizmusról mint társadalomelméleti problémáról, felidézve az összes jelentős elvimegközelítést a felvilágosodás morálfilozófusaitól (Kant, Herder, Hume) napjainkközismert nemzetközi szaktekintélyeiig (Ernest Gellner, Eric Hobsbawm, WillKymlicka, Miroslav Kusy, Jürgen Habermas). A pozitív-negatív szembenállástól eltávolodva a nacionalizmust árnyaltan szemléli, és előszeretettel vizsgálja a „modernizáció vagy [törzsi-ősi] retrográd vonás” dichotómia alapján, akár bonyolult emberjogi kérdésnek, akár a modernizáció egyik leghatékonyabb (mert mindenki számárakönnyen kódolható, erősen mozgósító erejű) eszközének tekintve a nacionalizmust.Alighanem az összes idevágó elmélet John Stuart Mill köpönyegéből bújt elő; Millszerint ugyanis a „szabad intézményeket csaknem lehetetlen kialakítani olyan országban, ahol több nemzetiség él” (32. p.), de amely elképzelésnek komoly hátránya a mai felfogás szerint, hogy benne „az egyén sajátosságainak szempontja nemjelenik meg” (34. p.). Egy másik fundamentális vélekedés szerint a nemzetekreazért van szükség, mert az egyetemeshez csak a nemzeten keresztül vezethet azegyén útja (109. p.), amit egyébként már Mill is érzékelt, amikor a beolvadásra ítéltkis nemzeteket azzal vigasztalta, hogy „elnyeletésükkel a műveltebb, felvilágosultabb emberek áramába kerülnek” (33. p.). A szerző ugyanakkor rámutat két, jelenleg is aktív nacionalizmusformára. Egyfelől a nemzet instrumentalista felfogására(értsd: a mai politikai nemzetek egy-egy szűk csoport kreációi), másrészt arra, hogyegyes teoretikusok (pl. Friedrich A. Hayek) a nacionalizmust egyre jelentéktelenebbtényezőnek fogják fel, mondván, hogy az érdek- vagy piaci normák már ma is fontosabbak, s a jövőben még fontosabbak lesznek az államok nemzeti jellegénél. Végigolvasva a könyvben összefoglalt nacionalizmusteóriákat, amelyeket Öllös a nemzeti-kisebbségi-emberi-polgári jogok kontextusául foglal össze, úgy tűnik, a nacionalizmusról kialakított tudományos álláspontok nemcsak részletekben térnek el egymástói, hanem olyan alapvető momentumai sem tisztázottak, hogy egyáltalán történelmi maradványról van-e szó (67. p.) vagy éppenséggel modernizációs erőforrásról.Nem az a baj, hogy a válasz nem egyértelmű, hanem hogy a nacionalizmus s ebbőlkövetkezően a nemzeti jogok problémakörének pontatlan definícióiból nem lehetséges gyakorlati lépéseket megfogalmazni.

Öllös László munkája kerüli a személyes állásfoglalásokat. Említ ugyan konkrétpéldákat, de ezek túlnyomórészt távoli vidékek távoli népei (bretonok, skót hegyi lakók stb.), esetleg romák, ugyanakkor nem említi, csak sejteti itt-ott (pl. a 186. oldalon), hogy a Szlovákiában élő magyarokról írna. Az efféle távolságtartó megközelítésre nyilván a tudományos elfogulatlanság végett van szükség. Szlovákiai olvasóiazonban gyakorlati megfontolásokat, analóg vagy cáfoló példákat keresnek a könyvben, és elvi megállapításait megpróbálják arra a kérdésre applikálni, hogy magyarként Szlovákiában milyen elvi, morális és alkotmányos alapon van joguk ellenállni anemzeti mivoltunkat korlátozó hatásoknak. E tekintetben Öllös könyvét érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől óvakodik attól, hogy a problémát olyan példákkal illusztrálja, amelyek alapján elfogultsággal lenne vádolható, másfelől óvatossága érthető, hiszen a nemzeti identitás Szlovákiában annyira érzékeny dolog, hogy már a vizsgálat(tehát a megértés) érdekében feltett elvi kérdések is ellenkezést szülnek. Az ellentétet úgy próbálja feloldani, hogy provokatív kérdéseket tesz fel, például hogy biztosítja-e a többségi nemzethez (értsd: szlováksághoz) való tartozás ténye automatikusan minden oda tartozó egyén nemzeti jogainak teljességét, továbbá hogy egyes teoretikusok szerint az identitás kialakítása szempontjából a kulturális kötődés nemis alapvető (170. p.), illetve azt az első hallásra bosszantó kérdést, hogy képes-eegyáltalán az egyén önállóan dönteni saját nemzeti hovatartozásáról.1 Úgy hiszem,mind a gyakorlatias olvasói hozzáállás, mind a direkt problémafelvetés jogos stratégia. Onreflektáló kérdések nélkül ugyanis nem vagyunk képesek megérteni sajátmagunkat, ami nélkül viszont nem lehetünk képesek megértetni magunkat másokkal.

Mivel a nacionalizmus nemcsak politikafilozófiai, hanem történelmi fogalom is,megkísérlem a könyv egyes elméleti megállapításait visszavetíteni a magyar(cseh)szlovák viszony 1918-tól tartó időszakára. A retrospektív szempontot azértgondolom indokoltnak, mert Öllös újszerű módszertani megközelítése számos izgalmas és kevésbé nyilvánvaló érvet vet fel a magyar-(cseh)szlovák történelmi diskurzus részeként.

Az első Csehszlovák Köztársaság

Az első Csehszlovák Köztársaság mintapélda arra, hogyan születik egy ország anemzeti gondolat alapján. Ennek folyamatát egyrészt a szlovák országrész gyors elszlovákosításával és a „nemzeti” intézmények, az infrastruktúra és az államnyelvűiskolák gyors megalakulásával lehet legjobban szemléltetni, másrészt azzal, hogy ajogok és az esélyegyenlőség írott szintjén Csehszlovákia akarta és részben tudta isgarantálni a magyarok jogegyenlőségét. Ezt támasztja alá nemcsak az 1919. szeptember 10-én megkötött Saint-Garmain-en-Laye-i nemzetközi szerződés, amely kötelezte Csehszlovákiát a kisebbségi jogok betartására (pl. 2. §-a értelmében a nemzetiségek használhatták anyanyelvüket az állami hivatalok előtt [vö. Gyönyör 1993, 62-63]), hanem főleg az 1920. évi 122. sz. nyelvtörvényről szóló alkotmánylevél,amely a 20%-os küszöb mellett „a köztisztviselőket kötelezte a kisebbségek nyelveinek használatára” (Mészáros 2004, 126), és amely rendelkezés „filozófiájábanalapvetően különbözik a későbbiekből ismert nyelvhasználati törvényektől” (uo.).Tekintve, hogy az első Csehszlovák Köztársaság több ponton, pl. az alkotmánybírósági jogfelülvizsgálat vagy az ún. első generációs emberi jogok tekintetében korszerű államnak számított, a fenti nyelvhasználati rendelkezés akár jó alap lehetett volna a nemzetiségi viszonyok kedvező alakulására. A Masaryk-féle rendszer azonbanmár kezdettől magán viselte a modern nacionalizmusok egyik fontos jegyét, ti. hogya csehszlovák állam nem állampolgárait, hanem domináns nemzeteit képviselte (sőket sem túl következetesen). És bár az ország alkotmánya szó szerint nem nevezte magát kirekesztő módon a cseh és a szlovák nemzet államának, ezt csak azértnem tette, mert tisztában volt vele, hogy az országban a 6,3 millió cseh lakos mellett 3,5 millió német, 2 millió szlovák és 1 millió magyar élt. A kormány az országnyilvánvaló sajátos nemzeti összetétele, szabad parlamentáris köztársasági államformája és saját írott törvényei dacára nemhogy nem akadályozta az elnemzetietlenítést, hanem sok tekintetben (pl. iskolaügy, földreform címén indított kolonizáció,a hivatalnokoktól megkövetelt hűségeskü, a csehszlovák állampolgárság megtagadása 16 000 magyartól stb.) határozott nacionalista politikát folytatott.

A szlovák állam

Az 1939. március 14-én létrejött szlovák állam Alkotmányának bevezetője tökéletesen kimeríti a primordializmus mint nacionalista állameszme definícióját: „A szlováknemzet a mindenható Isten oltalma alatt ősidők óta fennmaradt a számára rendeltélettérben, ahol az Ő segítségével, akitől minden hatalom és jog ered, megalakította a maga szabad szlovák államát.”2 Figyelemre méltó, hogy az első csehszlovák alkotmányhoz hasonlóan ez sem más nemzetekkel szemben fogalmazta meg önmagát, ellenkezőleg: az írott szó szintjén alkotmányos kezességet vállalt a nemzeti kisebbségek szabad érvényesüléséért. Ennek értelmében kimondta, hogy az állampolgárok szabadon tartozhatnak valamely nemzetiséghez (Obcania mözu sa volnehlásit k svojej národnosti”3), és hogy anyanyelvüket szabadon használhatják a közéletben éppúgy, mint az iskolákban („Májú právo uzívaí vo verejnom zivote a v skolách svojho jazyka”4). Nemcsak átvette a csehszlovák állam alkotmányából az elnemzetietlenítést explicitül tiltó kitételt, hanem annak liberálisabb formáját fogalmazta meg. Amíg ugyanis az 1918-as alkotmány az erőszakos elnemzetietlenítésttiltja és bünteti (vö. „134. § Az erőszakos elnemzetietlenítés semmiféle alakbanmegengedve nincsen. Ezen elvnek be nem tartását a törvény büntetendő cselekménynek nyilvánítja” [Gyönyör 1993, 206]), addig a szlovák állam alaptörvényébenez áll: „Minden elnemzetietlenítést célzó tevékenység büntetendő.”5 A 2 millió 655ezer lakossal rendelkező Tiso-féle Szlovákia természetesen nem volt a kisebbségek(köztük 70 000 magyar, sok ezer német és 80 000 zsidó) paradicsoma. Egyrésztmint minden társadalmi-politikai kérdést, ezt is korporatív alapon kezelte, és feltételezte a szigorú központi irányítást a nemzetiségek politikai alakulatain belül is: „Anemzetiségi csoport az államhatalomban saját regisztrált politikai pártja révén veszrészt, amennyiben ez a párt az egész nemzetiségi csoport politikai akarata képviselőjenek tekinthető”,6 másrészt a nemzeti kisebbségek kérdését nem abszolút értékként kezelte, hanem viszonylagos, ún. reciprok viszonyba állította. Erről a kölcsönösségi elvről (zsarolásról?) az alkotmány két helyen is rendelkezik. A 93. § 1. pontja szerint a nemzetiségeknek joguk van kulturálisan és politikailag megszerveznimagukat, és kapcsolatokat tarthatnak „anyaországukkal”,7 míg a Tizenkettedik fejezet 95. §-ának szavai szerint: „A nemzetiségi csoportok alkotmányban rögzített joga olyan mértékben érvényes, amennyire ugyanolyan valóságos jogokat élvez aszlovák kisebbség is a nemzetiségi csoport anyaországában.”8 A teljesen formális,a gyakorlati megvalósítást nem is feltételező jog haszontalansága leginkább abbanérhető tetten, hogy mindezek a jogok, védelmek és garanciák nemcsak a magyarokra, hanem egészen a faji alapú törvények 1940-es életbe lépéséig elvben a zsidóságra is vonatkoztak.

A második világháború után

A második világháború után a magyar nemzethez való viszonyulásban alapvető fordulat következett be. Csehszlovákiában lényegében 1945 után is folytatódott a fajüldözés, amennyiben a müncheni szerződés előtti állapotokhoz visszatérő országalapdokumentuma, a Kassai Kormányprogram abból indult ki, hogy az ország felbomlásáért a német és a magyar nemzetiségű lakosokat, azaz a nem szláv népcsoportokat terheli a felelősség. Ennek gyakorlati következményeként a felvidéki magyarok 1945-1948 közötti hányattatásai – a kitelepítések, a nemzetiség megtagadására való kényszerítés (reszlovakizáció), a Csehországba hurcolás, a lakosságcsere – a „tiszta” nemzetállam megteremtésének eszméjét vizionáló, azt szélsőséges eszközökkel elérni kívánó nacionalista intézkedések elemei voltak.9 Öllös László munkájából jól érthető, bizonyos helyzetekben a nemzeti többség teljesen jogosnak érzi az agresszív nemzeti indulatokat, fel sem merül benne, hogy pl. a kitelepítés sérti a lakóhely önkéntes elhagyásának általános emberi jogi elvét, sőt egyfajta ál-önmegnyugtatásul veti fel (mintegy Mill után szabadon), hogy a beolvadással akisebbség helyzete csak javulhat. Fölvethető ugyanakkor a kérdés, hogy az 1945utáni Csehszlovákia cselekedhetett volna-e másként, mint hogy évekre intézményesítette a brutális nemzeti elnyomást. Ha a második világháborút követő közép-európai események szűkebb kontextusát vizsgáljuk (az emberi élet devalvációja, a szovjet katonai jelenlét, a határmódosítások, a szomszédos országok hasonló intézkedései stb.), a válasz az, hogy Csehszlovákia kézenfekvőén cselekedett. E történelmietlen kérdésnek azért lehet mégis értelme, mert az ezzel kapcsolatos diskurzusban csak elvétve bukkannak föl nemzetközi szempontok. Pedig ha azt nézzük, hogyugyanez az időszak a világ más tájain éppenséggel a gyarmati hatalom alóli nagyfelszabadulások kezdete volt, ahol a gyarmati hatalmak (különösen Nagy-Britannia,de pl. Hollandia is) a csehszlovákiaitól egészen eltérő stratégiákat alkalmaztak,vagy hogy az évszázados német-francia viszályt, amely több háború gyújtópontjavolt, néhány nagyvonalú, bosszúról lemondani képes politikus megbékélési szándéka pár év alatt konszolidálni tudta, akkor megkockáztatható, hogy egy másfajta politikai elit (még a szovjet jelenlét dacára is) másként is viselkedhetett volna. És végül még egy ide kívánkozó gondolat, ami engem évek óta gyötör: olvasott valaki valaha valahol elemzést arról, hogyan, miként illeszkedett be a létező szocializmusalatt vezető pozícióba nem kevés számú magyar funkcionárius?

1968-tól máig

Az elmúlt harminc-negyven évben az általános emberi jogok hullámzó, lassú tempójú, de határozott kiterjedésének lehetünk tanúi. Ezzel párhuzamosam (és tőle nemfüggetlenül!) zajlik a nemzeti jogok tágulása, ami jól megfigyelhető, ha a mai folyamatokat az 1960-as évek Csehszlovákiájából kiindulva vizsgáljuk. Az ország 1945utáni restaurációja – mint láttuk – soha nem látott mértékben degradálta a kisebbségeket, és viszont: példátlan nemzeti pozíciót határozott meg cseheknek és szlovákoknak. Az 1968. évi 143. alkotmánytörvény szerint a Csehszlovák SzocialistaKöztársaság két egyenjogú testvéri nemzet, a cseh és a szlovák nemzet szövetségiállama. így tehát szocialista ország létére nem érvényesült az internacionalista testvériség gondolata, hiszen jogi értelemben megerősítést nyert az ún. államalkotónemzetek alkotmányos felsőbbrendűsége. A kommunista rezsim bukása után bámulatosán gyorsan, már 1990 őszén megszületett az első nyelvtörvény(428/1991), amely szerint a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelve a szlovák. Az ország 1993-as, módosításokkal jelenleg is érvényben lévő Alkotmánya történeti értelemben érdekes többarcúságot mutat. Egyrészt Preambulumában a szlovák államfrazeológiájához hasonló primordiális alapokra épül – „Mi, a szlovák nemzet, emlékezve elődeink politikai és kulturális hagyatékára és a nemzeti létért és önálló államiságért folytatott harcok évszázados tapasztalataira”10 (ford. és kiemelés – V. B.)-, másrészt igen részletesen taglalja az alapvető emberi és politikai jogokat és szabadságjogokat.11 Harmadrészt viszont a nemzeti kisebbségek jogairól szóló külön részében konfliktusforrást jelent, mivel nem kínálja fel a pozitív megkülönbözetés lehetőségét, hanem ellenkezőleg, megszövegezett formában fenyeget arra nézve,hogy „A nemzeti kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó állampolgárokszámára a jelen alkotmányban szavatolt jogok gyakorlása nem irányulhat a SzlovákKöztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetéséhez, valamint többi lakosának diszkriminálásához”12 (ford. és kiemelés – V. B.). Az Alkotmányban elkezdődött folyamatot a 270/1995-ös ún. államnyelvtörvény tetőzte be,amely történelmi értelemben ugyancsak retrográd vonásnak minősíthető. Ugyanisaz 1918-ban megalakult csehszlovák parlamentnek a Saint-Garmain-en-Laye-i nemzetközi szerződés egy hivatalos nyelv (d’une langue officielle) használatára adott lehetőséget az államnyelv helyett (vö. Gyönyör 1993, 62-63). Ehhez képest – mindverbálisán, mind tartalmában – visszalépést jelent az 1995-ös államnyelvtörvény,amelynek nacionalista szándékaira még ráerősített, hiszen ennek értelmében aszlovák nyelv mint államnyelv előnyt élvez bármely más nyelvvel szemben (nyelviszuperioritás). Ilyen előzmények után jutunk a mába, amikor is a szlovákiai magyarok számára alkalmazható emberi és kisebbségi jogok terén két fontos rendelkezéslétezik: az egyik az 1999-es kisebbségek nyelvhasználatát szabályozó törvény, valamint a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa által 2001 júniusában elfogadott s azEurópa Tanács által már 1992-ben jóváhagyott Kisebbségi vagy Regionális NyelvekEurópai Chartája. Ez utóbbi nemzetközi jogszabály fontossága külön hangsúlyozandó, tekintve, hogy benne Szlovákia kötelezi magát, hogy támogatja, bátorítja, gondoskodik róla, és elérhetővé teszi a nemzeti csoportok szabad nyelvhasználatát. Hajól olvasom, könyvének A jogok és az esélyegyenlőség című fejezetében Öllös László éppen erről beszél mint lehetséges megoldási stratégiáról.

Öllös László könyve megerősít bennünket abban, hogy az emberi és nemzeti jogok vizsgálata ma már csak európai dimenzióban képzelhető el. Mindazonáltal nyugtalanítónak érzem, ezért felteszem a kérdést: tényleg európai ügy-e a nemzetiségikérdés? Mert igaz ugyan, hogy „az emberi jogok és szabadságjogok védelmének azeurópai térségben alapvetően gazdagabb tradíciói és normatív feltételei vannak”(Mészáros 2004, 139), de az Európai Unió a politikai korrektség ideológiájára isépül. Ami nemcsak azt jelenti, hogy vigyáznunk kell, kiről mit mondunk, de azt is,hogy globális formában Brüsszel nem a cselekvést, hanem az elhallgatást véli megoldásnak. Társadalom-földrajzi tekintetben a nemzetiségek ügye kétségtelenül kontinentális ügy. Belgiumban 70 ezer német él, Bulgáriában 800 ezer török és egymillió roma; Franciaországban elzásziak, baszkok, bretonok, korzikaiak, vallonok élnekegymás mellett; Észtország 1,6 millió lakosának egyharmada orosz, Rigában pedigaz arányuk 75%, Németországban és Hollandiában 160-160 ezer fríz él, Nagy-Britanniában pedig írek, skótok, walesiek élnek egymás mellett. A sor folytatható, noha sok helyen nem konfliktusmentesek e kapcsolatok. Öllös László könyvéből egyrészt azt a biztatást kapjuk, hogy az általános és nemzeti jogok között sokkal szorosabb a kapcsolat, mint hinnénk. Azaz csakis a szabad civil társadalom lehet anemzeti és nemzetiségi jólét alapja, Ml. megfordítva: „a nemzeti sokféleség felszámolása magát a szabadságot veszélyeztetné. A nemzeti pluralizmus tehát egyik előfeltétele a szabadságnak” (56. p.). Egy másik válasza szerint (amit jellemzően ésdicséretes módon kérdés formájában ad meg): Mi van akkor, ha pl. a mintaországszerepében emlegetett Svájc nem is szervezeti-jogi alapon működik jól, hanem a tolerancia, kooperáció és tisztelet erős morális pillérein, amit összefog a polgárok aktív részvétele (pl. Svájc a világ legtöbb helyi népszavazást rendező országa)? Vagyiscsupa erkölcsi kategória alapján, ami jogilag le sem írható. Kilépve a könyv aurájából, elmondható, hogy szlovák szociológusok és történészek szerint Szlovákia mai,kisebbségekkel kapcsolatos álláspontjára két fő tendencia hat. Egyrészt az általános demoralizáció, amennyiben a lakosság többsége egész életét totalitárius rendszerben töltötte, így képtelen azonosulni a demokratikus viselkedésmóddal,13 másrészt a jelenlegi szlovák társadalmat önmagán belül is erőteljes történelmi reidentifikáció, intenzív önképkeresés jellemzi mintegy másfél évtizede.14 Magyar részrőlszámomra a könyv azt a fő tanulságot sugallja, hogy a nemzeti alapú politizálásnaka kisebbségek számára is léteznek morális korlátai. És nemcsak a kritikátlan befogadás, hogy ti. „A nemzeti politikát tehát azért kell követnünk, mert a miénk. Vagyisnemzeti elveket, szabályokat nem azért kell követnünk, mert azok igazságos, illetve erényes élethez vezetnek, s nem is azért, mert önmagukban véve jók, hanemcsakis azért, mert azok az én csoportom, nemzetek értékei” (70. p.), hanem a szélesebb társadalmi felelősség tekintetében is. Nemcsak az egyénnek kell elköteleznie magát egy közösség mellett, hanem a közösségnek is befogadóként kell viselkednie. Ezzel pedig felvetődik, mit tehetnénk magyarságképünk, nemzeti jellemvonásaink többségi nemzet felé való pozitív kommunikálása érdekében (feltételezvepozitív hozzáállásukat), illetve másrészről saját közösségünk felé: vajon a szlovákiai magyar közösség (amennyiben valóban organikus kommunitás) képes-e olyan stratégiák megfogalmazására, amelyek éreztetik a közösség tagjaival, hogy a közösség igényt tart erejükre, munkájukra, tehetségükre? Vajon az a sok magyar fiatal,akik a felmérésekben nem nyilvánítanak Szlovákia iránt erős vonzódást, nem arrólnyilatkozik-e, hogy nincs sem pozitív hazaképük, sem pozitív közösségképük?

Felhasznált irodalom

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 1995. november 15-i törvénye a Szlovák Köztársaság államnyelvéről. Szabad Újság, 1995. december 20., 8. p.

Az elnyomott kisebbségből legyen társnemzet. Magyarok Csehszlovákiában/Szlovákiában1918-1992. Az Együttélés politikai memoranduma. Hitel, 1993. április, 68-82. p.

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201-es (1993) ajánlása az Emberi Jogok Európai Egyezményének a kisebbségi jogokra vonatkozó kiegészítő jegyzőkönyvévelkapcsolatban. Szabad Újság, 1995. május 10. 4. p.

Gyönyör József 1993. Közel a jog asztalához. Pozsony, Madách.

Izsák Lajos 1997. A benesi dekrétumok és a csehszlovákiai magyarság tragédiája. IrodalmiSzemle, 11-12. sz. 117-121. p.

Kis János 1996. Túl a nemzetállamon I. Beszélő, 1996. március, 28-38. p.

Kis János 1996. Túl a nemzetállamon II. Beszélő, 1996. április, 24-35. p.

Kusy, Miroslav 2000. Materinsky jazyk. Dominó fórum, 2000. september 14-15. 18. p.

Mészáros Lajos 2004. (Cseh)Szlovákia alkotmányos rendszere. In: Fazekas József-HuncíkPéter (szerk.): Magyarok Szlovákiában (1989-2004). I. kötet. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, 125-140. p.

Mozaik 2001 2002. Szabó Andrea-Bauer Béla-Laki László-Nemeskéri István (szerk.): Gyorsjelentés. Magyar fiatalok a Kárpát-medencében. Budapest, Nemzeti IfjúságkutatóIntézet.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram.

Sbírka zákonú a narízenístátu Ceskoslovenského. Rocník 1945 a 1946.

Szarka László 1995. Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918. Pozsony, Kalligram.

Ústava Slovenskej republiky. 1939. Bratislava, Státne nakladatefstvo.

Vadkerty Katalin 1993. A reszlovakizáció. Pozsony, Kalligram.

Vadkerty Katalin 1996. A szlovákiai magyarok csehországi kényszermunkája 1945-1948 között. Pozsony, Kalligram.

Simon Attila: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történelmében. Nemzetközi kisebbségtörténeti konferencia

Egy konferencia, amely az adott tudományág legújabb eredményeinek bemutatásáttűz ki, nem csupán az új kutatási eredmények prezentálást szolgálja, hanem lehetőséget teremt arra is, hogy a különböző országokban dolgozó szakemberek megismerkedhessenek egymással. Ez volt a nyíltan bevallott célja annak a nemzetközikonferenciának is, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a budapesti TelekiLászló Alapítvány közös rendezésében 2005. június 9-10-én a Fórum Kisebbségkutató Intézet somorjai székházában valósult meg.

Noha a konferencia csendben és nagyobb felhajtás nélkül zajlott le, valójában azegyik legrangosabb tudományos rendezvényről volt szó, amely az utóbbi évekbenDél-Szlovákiában megvalósult. A konferencián 8 országból (Magyarország, Ukrajna,Szerbia, Szlovénia, Románia, Szlovákia, Olaszország, USA) több mint 30 kutató vettrészt, akik közül mintegy húszan tartottak előadást. A konferencia tulajdonképpenfelvonultatta a magyar kisebbségek történetével foglalkozó kutatók színe-javát, noha mindenki természetesen nem vehetett részt a konferencián. Fontos azonbanmegjegyezni azt is, hogy a rendezvényen nem csupán a kutatói pályán már eredményeket elérő történészek vettek részt, hanem több olyan fiatal doktorandusz is, akikszámára a konferencia elsősorban a szakma képviselőivel való megismerkedés lehetőségét nyújtotta.

A konferencia szakmai programjának összeállítója, a Teleki László Intézet munkatársa, Bárdi Nándor volt, aki nem csupán arra törekedett, hogy minél több kutató és téma kapja meg a nyilvánosság lehetőségét, hanem arra is, hogy a hagyományos politikatörténeti megközelítés mellett más szempontok is szerepet kapjanak.

A konferencia alaphangját az a három előadás adta meg, amelyet a Kárpát-medencei magyar kisebbségek történetével foglalkozó kutatások három meghatározóalakja tartott. A. Sajti Enikő, Szarka László és Bárdi Nándor a konferencia címéhezigazodva a Trianon óta eltelt évtizedek kisebbségi túlélési stratégiáit vázolta fel. A.Sajti Enikő, aki a délvidéki magyarság történetéről szólt, inkább a hagyományos leíró jellegű történetírói megközelítést választotta, míg Szarka László és Bárdi Nándorelőadása az új módszertani megközelítések lehetőségét is felvillantotta. SzarkaLászló a (Cseh)szlovákia magyar kisebbség integrációs stratégiáit vizsgálva a nyolcévtized aktivista modelljeit vette számba, Bárdi Nándor pedig, aki a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozott, a romániai magyar kisebbségi elit fejlődését vázolta fel. Előadásukban mindketten számos olyan megközelítési lehetőségetprezentáltak a hallgatóság előtt, amelyek új fejezetet nyithatnak a kisebbségi magyar történetírásban.

A bevezető előadások után hét témakörre bontva folytatódott a tanácskozás. Etémakörök érintették a nemzetközi kapcsolatokat, a kisebbségi gazdasági önszerveződés és a földreformok kérdését, a visszacsatolások problematikáját, a kisebbségi intézményrendszer fejlődését és az ötvenes évek problematikáját. Bár az előadások felváltva foglalkoztak az erdélyi, a délvidéki és a felvidéki magyar kisebbségproblémáival, a látszólag nagy földrajzi távolságok ellenére is kitűnően kiegészítették egymást. Bebizonyosodott, hogy nemcsak az érintett magyar kisebbségek történetében van számos hasonlóság, de a velük szembeni többségi, kormányzati magatartásban is ugyanazok a beidegződések és mechanizmusok érvényesültek – legyen szó Erdélyről vagy a Felvidékről.

A konferencia előadásai nemcsak az eredmények felvonultatását tették lehetővé, hanem kijelölték azokat a témaköröket is, amelyek kutatása az eddigieknél nagyobb figyelmet kell, hogy kapjon. Mint többen is felhívták rá a figyelmet, a két világháború közötti időszakból például az eddiginél mindenképpen nagyobb figyelmetkell szentelni a Szarka László által is érintett kisebbségi aktivizmusnak, amelyneksem mozgatórugói, sem pedig eszköztára, módszerei nincsenek megfelelően feltárva. Hasonlóan feltáratlan például az, mi történt a szlovenszkói, kárpátaljai, erdélyi,stb. magyar kisebbséggel az 1938 és 1941 között bekövetkezett visszacsatolásokután, hiszen a bevonuló honvédség diadalittas fogadtatását a visszailleszkedés korántsem gond nélküli időszaka követte. A második világháború utáni korszak kutatásának sürgető feladatai közül – a kollektivizáció, a kisebbségi magyar intézményrendszer kiépülése – talán a kisebbségi magyar pártelit kialakulásának és működésének vizsgálata látszik az egyik legfontosabb feladatnak. Annál is inkább, mivel akorszak főszereplői még itt élnek közöttünk, akiknek megszólaltatása már nem tűrhet további halasztást. A kommunista elitek vizsgálata szempontjából példa értékűvolt az a kutatás, melyet a fiatal olaszországi kutató, Stefano Bottoni vázolt fel azerdélyi magyar politika kapcsán. Megközelítései és vizsgálati módszerei a szlovákiai magyar történetírás számára is irányadóak lehetnek.

Ami a szlovákiai magyar kisebbséget érintő előadásokat illeti, ezek számos, eddig háttérbe szoruló szempontra hívták fel a figyelmet. Gaucsík István a csehszlovákiai magyar gazdasági önszerveződés két háború közötti történetétnek néhány fejezetét villantotta fel, ami azért is volt különösen érdekes, mert előzőleg már elhangzott egy hasonló témájú előadás Erdélyről. A két előadást összevetve pedig kiderült, hogy a Trianon előtt is önálló életet élő Erdéllyel szemben a teljesen előzmények nélkül összezárt szlovákiai magyar kisebbség csupán korlátozott gazdaságieszközökkel rendelkezhetett.

Simon Attila a csehszlovák a szlovákiai magyar politikának a földreformhoz valóviszonyát vizsgálta. Előadásában azonban nemcsak arra hívta fel a figyelmet, hogya magyar pártok érdekérvényesítő ereje ebben a tekintetben meg sem közelítette aszudétanémet pártokét, hanem arra is, hogy a korabeli magyar pártpolitika vizsgálatában az eddiginél jóval nagyobb teret kell szentelni a baloldali mozgalmaknak. Akét világháború közötti magyar pártpolitikával foglalkozott Angyal Béla előadása is, aki a tárgyalt időszak politikatörténetének legfontosabb töréspontjait, illetve a magyar politikai erőknek a prágai kormányzathoz való viszonyát elemezte.

A felvidéki előadók közül a legtöbb újdonsággal talán Popély Árpád szolgált, akia pozsonyi magyar konzul Budapestre küldött jelentéseinek tükrében számolt be aCsemadok megalakulása körüli politikai csatározásokról. Előadásából azonban azis kiderült, hogy a Budapest naprakész információkkal rendelkezett a szlovákiai magyar kisebbséget érintő ügyekről, noha a kommunista diktatúrák időszaka kevés lehetőséget nyújtott arra, hogy ezeket az információkat a megfelelő módon fel is használják.

A konferencia része volt továbbá egy pozsonyi városnézés, valamint egy rögtönzött vitafórum arról, hogyan lehetne az eddigieknél hatékonyabbá tenni a kisebbségi magyarok történetével foglalkozó kutatók együttműködését. Ennek végkövetkeztetése az volt, hogy a somorjai konferencia rendkívül hasznos volt ebből a szempontból, hiszen lehetőséget teremtett arra, hogy a szakma művelői személyesen ismegismerhessék egymást. Igazi változást ezen a téren azonban talán azok a közöskutatási programok hozhatnak, amelyek megvalósításáról is szó esett Somorján. AFórum Kisebbségkutató Intézet és a Teleki László Alapítvány eddigi eredményei feltétlenül igazolják az ilyen együttműködés hasznosságát, amely ezek után talán másintézményekre és kutatóhelyekre is ki fog terjedni.

A szervezők ígérete szerint a konferencia anyaga külön kötetben fog megjelenni,amely minden bizonnyal nagy érdeklődést vált majd ki a téma iránt érdeklődő olvasóközönség körében.

Simon Attila

Huszár Ágnes: A Népzenei Adattár

Sok népművészeti kincs rejlik a Felvidék hagyományőrző vidékein, ahol a népzenegyűjtők a legszebb magyar népdalokkal találkoztak és találkoznak mai is. Egy Népzenei Adattár is lehet ilyen kincsek forrása, melyből meríthet a népdalokat kedvelőés éneklő felvidéki magyarság, főleg az elkövetkező hagyományápoló nemzedék.

Azzal, hogy egy Népzenei Adattárban őrizzük a felvidéki magyar népdalokat, tiszteletünket rójuk le a népdalokat megszólaltató elődeink és a népdalokat összegyűjtő jeles népzenekutatók, népzenegyűjtők előtt, valamint Ág Tibor népzenekutatóelőtt, akinek munkássága nélkül nem lehetnénk e hatalmas kincs birtokában.

A Népzenei Adattár székhelye, munkatársai

A Népzenei Adattár korábban a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányamellett, jelenleg a Csemadok Művelődési Intézete mellett működik. A NépzeneiAdattár vezetője Ág Tibor, munkatársai Pelle Andrea és Huszár Ágnes.

A Népzenei Adattár a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának székházában, Dunaszedahelyen található (Bacsák u. 240/13., Dunaszerdahely, tel.:031/552-24-78), működésének anyagi és technikai feltételeit a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, személy szerint Huszár László, a CsemadokDunaszerdahelyi Területi Választmányának titkára, a Művelődési Intézet igazgatójateremtette, Ml. teremti meg.

A Népzenei Adattár tevékenysége

A Népzenei Adattár a Csemadok Művelődési Intézete mellett működik, magára vállalja a felvidéki magyar közművelődés és kultúra, ezen belül a népzenei mozgalomszakmai támogatását és irányítását. Ennek a munkának alapját képezi a népzeneigyűjtemény tudományos feldolgozása, ehhez kapcsolódik népzenei kiadványok készítése és a Bíborpiros szép rózsa országos népzenei vetélkedő szervezése és lebonyolítása. Ez az elkezdett munka a jövőben stabil, anyagilag megfelelően támogatott intézmény keretében lehetséges.

A Népzenei Adattár tevékenységét négy területre oszthatjuk:- népzenei gyűjtés, tudományos kutató- és feldolgozó munka;

–  szakmai tanácsadás az amatőr népzenei mozgalom népdalköreinek, népdalénekeseinek, népi zenekaroknak;

– szervezői tevékenység;

– folyamatos publikáció, népzenei kiadványok készítése.

1.  A felgyújtott népzenei anyag feldolgozását és rendszerezését Ág Tibor folyamatosan végezte. Az ő munkájának eredményeként a Csemadok Népzenei Adatárában összegyűlt népzenei gyűjtésekről jegyzőkönyvek készültek, és a szalagokon található népdalok egy részének lejegyzései kottafüzetekbe kerültek.

A népzenei gyűjtések tudományos feldolgozása jelenleg is Ág Tibor irányításávalfolyik, a népzenekutatás jelenlegi lejegyző gyakorlatát követve. A lejegyzéskor a népdal dallamán és szövegén kívül megállapítjuk a népdal zenei jellemzőit, tematikáját,gyűjtésének helyét és időpontját, a gyűjtő(k) nevét és az énekes(ek) adatait: nevét,születési helyét és születési időpontját. Az egyes gyűjtési egységek jegyzőkönyveiés lejegyzései az Ág Tibor által felállított rendszerbe kerülnek. Minden dallam a hozzá tartozó adatokkal együtt a lejegyző füzet (kottafüzet) egy-egy külön lapjára kerül.A gyűjtések jegyzőkönyvei olyan számítógépes adatbázisok, amelyek tartalmazzák agyűjtés adatait, az adatközlők adatait és a felgyújtott anyag tematikai és zenei jellemzőit.

A szöveges gyűjtések lejegyzése is folyamatosan történik, számítógépbe kerülmaga a szöveg a hozzá tartózó adatokkal együtt.

A hozzánk kerülő hazai önkéntes és hivatásos gyűjtők gyűjtéseit, illetve az adattár szervezésében történt gyűjtéseket digitalizáljuk, tehát az adatokat elektronikusformában (CD-n) őrizzük.

2.  A Népzenei Adattár létrejöttének egyik célja, hogy a felgyűlt és megőrzött felvidéki népzenei hagyomány visszakerüljön a népdalénekesekhez, népdalkörökhöz,citerazenekarokhoz és parasztzenekarokhoz, hogy azok a Népzenei Adattár népzenei gyűjteményéből is merítve állítsák össze népdalcsokraikat. A Népzenei Adattárilyen jellegű szolgáltatása lehetővé teszi számukra, hogy helyben tanulmányozzák aszakirodalmat, és válogassanak a gyűjtések anyagából. Ez általában úgy történik,hogy a csoport vezetője felkeresi az adattár munkatársait, és egy bizonyos témáhozvagy egy bizonyos tájegységhez, faluhoz kapcsolódó hangzóanyagot kér. A felvételek kiválasztása szakmai szűréssel történik, ép népdalváltozatokat másolunk át acsoport számára, amely alapanyagként szolgálhat népdalcsokrok készítéséhez, ésha szükségük van rá, a népdalcsokor összeállításához tanácsokat is adunk.

3.  A hazai amatőr népzenei mozgalom egyik országos méretű megnyilvánulásaaz évente megrendezett Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő, melynek főszervezője a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya. Ennek a vetélkedőneka szervezésében, a szereplő népdalkörök és énekesek értékelésében részt vállalnak az adattár munkatársai is. A Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő országos döntője egyben elődöntője a magyarországi Vass Lajos Népzenei Szövetség Kárpát-medencei népzenei vetélkedőjének.

A Biborpiros szép rózsa népzenei vetélkedőhöz kapcsolódóan 2004 októberébenés novemberében szakmai találkozót (népiének-képzést, citeraképzést) rendeztünka népdalkörök, népdalénekesek és népzenekarok részére.

A Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya és a Népzenei Adattár konferenciák szervezését is végzi. Ennek egyik példája a 2001 őszén Népzenei hagyómány a harmadik évezred hajnalán címmel szervezett népzenei konferencia, melyena budapesti MTA Zenetudományi Intézetének kutatói, hazai, magyarországi, vajdasági és erdélyi népzene- és néptánckutatók, népzenetanárok, a Népzenei Adattármunkatársai vettek részt.

4. A Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya a Gyurcsó István Alapítvány Könyvek sorozatában vállalta a szlovákiai magyar tájegységek népzenei anyagának kiadását is. Ebben segítségére vannak az adattár munkatársai a népzenei kiadványok a kottagrafikájának elkészítésében. A sorozat legújabb kiadványai: Ág Tibor: Semmit sem vétettem Nyitra városának. Nyitra-vidéki magyar népdalok.Dunaszerdahely, 2004 /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek, 29./; Harmath LajosnéVörös Kornélia: Köszöntsük a Jézuskát! Régi karácsonyi énekek. Dunaszerdahely,2004 /Gyurcsó István Alapítvány Könyvek, 31./; Tari Lujza (szerk.): A kolonyi templom előtt. Válogatás Ürge Mária népzenegyűjtéséből. Dunaszerdahely, 2004/Gyurcsó István Alapítvány Könyvek 32./.

Együttműködés a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetével

A Népzenei Adattárral szakmai megállapodást kötött az MTA Zenetudományi Intézetével. A megállapodás a két intézmény között egy általános együttműködést jelent,amely magában foglalja a gyűjtemények anyagának kölcsönös átadását, közös gyűjtőutak szervezését, közös népzenei kiadványok elkészítését, valamint a saját kiadványok cseréjét. Ez a megállapodás egy régóta, ténylegesen létező együttműködéströgzít írásban, melynek eddigi eredményei például a közösen szervezett Zobor-vidéki és gömöri gyűjtés, valamint az adattár gyűjteményének digitalizálása voltak.

A Népzenei Adattár gyűjteménye és kézikönyvtára

A Népzenei Adattár gyűjteménye a gyűjtés tartalmát, a gyűjtés helyét, a gyűjtés időpontját és a gyűjtők személyét illetően nagyon sokrétű. A digitális és hagyományoshanghordozókon több mint 10 000 gyűjtési egység található. Nagy részét vokális,kisebb részét hangszeres népzenei gyűjtések és szöveges gyűjtések teszik ki. Agyűjteményben a Felvidék minden tájáról találhatunk gyűjtéseket (Csallóköz,Mátyusföld, Vág és Garam köze, Ipoly mente, Nyitra-vidék, Gömör, Abaúj-Torna, Kassa-vidék, Bodrogköz, Ung-vidék), melyek az 1950-es évektől napjainkig történtek.

A gyűjtemény meghatározó részét Ág Tibor gyűjtése és a Csemadok más munkatársainak gyűjtései (Takács András, Quittner János, Bodonyi András, Méryné TóthMargit), valamint a magyarországi kutatókkal (Olsvai Imre, Vargyas Lajos, Sárosi Bálint, Martin György) közösen szervezett gyűjtések anyaga teszi ki. A gyűjtemény részét képezi a Csemadok által több éven keresztül szervezett Nyári Néprajzi Szemináriumok hallgatóinak gyűjtései, önkéntes néprajzi gyűjtők gyűjtései és a Csemadokáltal kiírt pályázatokra beküldött gyűjtések anyaga.

A Népzenei Adattár gyűjteményébe másolatban bekerültek hazai és magyarországi önálló gyűjtők gyűjtései. így Bodonyi András, Csáky Károly, Géczi Lajos, JókaiMária, Lanstyák István és Szvorák Katalin, Nagy Iván, Pelle Andrea, Ürge Mária és Weiszer Eszter gyűjtéseinek hangzóanyaga, Szijjártó Jenő, Olsvai Imre, Sárosi Bálintés Vargyas Lajos gyűjtéseinek lejegyzései.

A 1990-es évektől a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya támogatásával megvalósult népzenei gyűjtések anyaga is az adattár gyűjteményét bővítik.Ezek a következők:

1.  Ág Tibor és gyűjtőkollektívájának peredi gyűjtése (1994).

2.  Zobor-vidéki gyűjtés, melyet a Népzenei Adattár a budapesti MTA Zenetudományi Intézetének munkatársaival együtt végzett (2002).

3.  Pelle Andrea és Huszár Ágnes Zobor-vidéki gyűjtése (2004).

4.  Gömöri gyűjtés, melyen részt vettek az adattár munkatársai és a budapestiMTA Zenetudományi Intézet munkatársai és zenetudomány szakos egyetemisták(2004).

Az adattár gyűjteménye folyamatosan bővül az általunk szervezett gyűjtésekanyagával és a hazai önkéntes gyűjtők gyűjtéseivel.

A Népzenei Adattárban található egy kottás támlapokat tartalmazó gyűjtemény,amely különböző népzenei kiadványokban megjelent felvidéki dalok másolatait tartalmazza.

A szöveges néprajzi adatok összegyűjtését és feldolgozását is fontosnak tartjuk.Az adattárba került egy gyermekjátékokat, mondókákat, kiolvasókat, lakodalmi verseket és vőfélyverseket tartalmazó gyűjtemény, amely egy pályázati felhívás eredményeként az 1960-1970-es években gyűlt össze a Csemadokban. Ide került a hetvenes évekből a különböző felvidéki adatközlők által kitöltött néprajzi kérdőívek gyűjteménye, amely a Csemadok néprajzi, népzenei és néptáncos szakdolgozóinak egytapogatózó adatgyűjtése volt.

A népzenei gyűjteményen kívül a Népzenei Adattárban a felvidéki néptáncgyűjtésekről készült filmeket tartalmazó filmtárat is kialakítunk. A Magyar TudományosAkadémia Zenetudományi Intézetének Filmarchívumából a Népzenei Adattárba kerültek a felvidéki falvakban gyűjtött néptáncok filmfelvételeinek jegyzőkönyvei. Azadattárba fokozatosan bekerülnek a filmek másolatai is. Jelenleg az adattárbanmegtalálhatók a csallóközi és gömöri falvakban gyűjtött néptáncok filmfelvételeinekmásolatai, ezek jegyzőkönyvei, valamint a filmek hangzóanyaga.

A Népzenei Adattár kézikönyvtárában kb. 700 könyv, 21 szalag, 82 magnókazetta, 75 CD, 10 videokazetta, 4 VCD található, melyek magukba foglalják a hazai ésmagyarországi, Ml. más kisebbségi magyar népzenei, néptáncos és néprajzi kiadványokat. A kézikönyvtárban magyar és szlovák nyelvű könyveken kívül tanulmányok,szakdolgozatok és folyóiratok is találhatók. A hanghordozók pedig eredeti népzeneifelvételeket és népzenei feldolgozásokat tartalmaznak. Szakkönyvtárunk folyamatosan bővül.

A gyűjtemény rendszerezése, a keresés módjai

A Népzenei Adattárban levő dallamok közötti keresést a gyűjtések adatait tartalmazó kézi és számítógépes adatbázisok teszik lehetővé.

A Népzenei Adattárban található gyűjtések nagy részéről jegyzőkönyvek készültek, tehát ismerjük az egyes gyűjtési egységek tartalmát. A gyűjtések részletes lejegyzése a gyűjtemény kisebb részét illetően áll rendelkezésre. A még feldolgozásra váró gyűjtések gyűjtési helyét, idejét és a gyűjtő nevét ismerjük, ezek jegyzőkönyvezése és lejegyzése folyamatban van.

A gyűjteményt Ág Tibor gondozta, rendszerezte, egy részét le is jegyezte, amikoraz adattár gyűjteménye a Csemadok Központi Bizottságának épületében, Pozsonyban volt elhelyezve. A gyűjtések feldolgozása és rendszerezése jelenleg is Ág Tiborirányításával folyik.

A gyűjtemény rendszerezése lehetővé teszi, hogy a vokális és hangszeres népzenei felvételek között keresni lehessen:

– zenei mutatók (kadencia, szótagszám, dallamszerkezet),

– a gyűjtés helye és ideje,

– a gyűjtő neve,

– az énekes vagy zenész neve,

– a népdal funkciója és műfaja alapján.

A gyűjtések jegyzőkönyveiben fel van tüntetve, hogy a népzenei gyűjtés mely részéhez kapcsolódik szöveges gyűjtési egység, illetve hol szerepel a gyűjtésben beszélgetés, szöveges néprajzi adat. így az adatbázisokban rá lehet keresni a szöveges gyűjtésekre.

Melléklet

1. A Népzenei Adattár lógója

194 Közlemény

2. Jegyzőkönyvrészlet (adatbázisrészlet)

CPJfcJ

A t, t_D

3. A lejegyzőfüzet egy lapja

Zeman László: Sturm László (szerk.): Sárosi magyar tükör

A kiadó Felsőmagyarországi Minerva sorozatában 1998-tól tizenegy kötetet jelentetettmeg, amelyeknek témája, tárgyköre a maiSzlovákia területére vonatkozik. Negyedikkönyvéről e lap hasábjain ismertetést közöltünk (Szlovenszkói városképek, 1999. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1.sz. 177-181. p.). Szvatkó Pál bevezetőelemzését idézve, miszerint az északkeletiterületen kialakult városiasságot kell leginkább felvidékinek és magyarnak tekintenünk, s Bártfát, Eperjest, Kassát s „talán”Iglót minősíti ekképpen, miközben a „magyar” mint jellemzés nem etnikailag, hanemtörténelmileg értendő. Könyvünk Sárost gyűrűzi be, de a rokonftó kötöttségek átnyúlnakKassáig és átfedődnek a Szepességgel, amiaz anyagból nem hiányzik. Kifejeződik abbanis, hogy Eperjesről látható a Lomnici- és aKésmárki-csúcs, a környező hegyvonulatokról a Magas-Tátra teljes karéja… S ez a keleti régió együtt képez egy sajátos egységet.Keleti szegélyét Cs. Szabó László az Eperjes-tokaji hegylánccal is megvonva jelöli kitulajdonképpeni európai határként.

A kötetbe felvett írások részletek, például Cs. Szabó Lászlónak a Kárpát kebelébencímű írásának egyik fejezetéből vett szemelvény. Tömör összefoglalásában Kazinczyvalkezdi, aki el volt ragadtatva a tájtól, s magais úgy állítja be Eperjest, hogy inkább „tájkép, mint lakóhely” (204. p.). Megállapítja,hogy a reformkor „egy kicsit az eperjesi kollégiumban nevelkedett” (205. p.), majd felsorolja a résztvevőket. Szerinte a régi városok külsőleg nem pusztulnak, csak kővé vála szellemük, régi serdülésük mintha megőrző balzsamot gyűjtött volna testükbe, amit ehelyütt Bártfára alkalmaz. Ma Bártfa és Lőcse ilyen műemlék-város, a Fő utca homlokfalaival a reneszánsz Eperjes. Passuth László, akárcsak regényeiben, sokrétű régészeti,történeti és művészettörténeti ismereteket

vonultat fel, leírva egyebek közt a BerthótyBálint építette fricsi kastélyt, a történelmiMagyarország legnagyobb reneszánsz kastélyának attikáját, illetve a fülkékbe helyezettszínes sgraffitókat, amelyek „mindmáigmegőrizték a XVII. század eleji magyar huszár, lantos, nemesúr, úrasszony hamisítatlanul ábrázolt alakjait” (Az örök Sáros,208-214. p.). Ebből napjainkig már többmint egyharmada megújíthatatlanul hiányzik,Tinódi Lantos Sebestyén képe is.

A felhozott két dolgozatrész a könyv elsőfelének a végén iktatódott, de az olvasástakár ezzel is kezdhetjük. Mindkét szerzőnekaz esszéstílusa átváltásokkal telítődik, az ismeretek széles skáláját foglalja egybe; ittmost nem térünk ki a különbözésre, arra,hogy Passuth szövege kifejezettebben poentírozott, s kevésbé sűrített egy irányba, halmozóbb stb., fogalmazásmódjuk azonban rávezető lehet tartalmilag és formailag is a kötet egészére. Ennek olvasásához szükségeltetik a történelmi események, az urbánushagyomány ismerete, a tájolódás a természeti környezetben a várromok, hegyvonulatok, kastélyok, kúriák, a községek és templomaik eligazító jelzése szerint, amivel társula történelmi és kulturális szempontból kitűnőcsaládok és személyiségek névtára. A szerkesztő szándéka, hogy az olvasókönyvnekszánt kiadvány nyomán a közölteket továbblapozzuk. így megtudjuk, hogy Sáros nyugatirésze Bánk báné volt (egykori várának a szinyelipóci belső völgy szirtjén kevés nyomamaradt), kegyvesztése után a Keczerek,Szinyeiek foglalták el birtokait, a megyében aBerzeviczyek, Bánók, Péchyek lettek tisztségviselői. Makovica ura a nagyhatalmú és gazdag Serédi Gáspár volt, uradalmának és várának eladása azonban a Rákócziaknak monda, bár a helyszínt az elbeszélésben feltüntető emlékoszlop ott áll a Bártfáról Hosszúrétre vezető út mentén. Egyébként az elbeszéltek több írásban ismétlődnek, ami változatosságotjelent, de nem történeti hűséget és hitelesítést, legalábbis nem egyértelműen.

Az Úszfalva ura nevére szóló rájátszásvalószínűsíthető, ami azonban nem vet a latba. Tóth Sándor Sáros vármegye monográfiájában (Bp., 1910, II. köt. 206. p.) az egripüspök kocsijából hangzik fel az „Ego sumepiscopus Agriensis, servus Dei”, amelyre Úsz válasza: „Sed ego sum domimus De Usz(Deus)”, s ez az előbbiben itt kitett értelmezővel jobban rímel. Viszont a tükörbeliben a„kassai” püspök kocsisának odaszóló utasítása van helyén („Vystup se Janku, bo tamsam pan Buh!”).

A sárosi nyelvjárás és a népi alakok képezhetik a gyűjteményben a legközvetlenebbszintet, miáltal a stílusjellemzésben indokolt, ha a bahtyini karnevalizálódás kategóriájához folyamodunk, a szintek sokféleségével és az epizódok átkapcsolódásaival. Azeperjesi fiákeres Stafancsik, aki Stefánia királynőt viszi Bártfára, Bártfa-fürdőbe;Zuscich; A skvarka, Dobry luft (Szmrecsányi), Svabfuvka; „ber to ti”, pozamuri, dobrydzen, Chvala boha, „brankák”, drabinyák, posarissky, Lipjany, Mihálani; „Jaki pan, takikran (?)” (kram); a „Kto zomrel, nech lezí/ akto zije, nech bezí (172. p.) nem nyelvjárásialak. A nyelvjárás jelentős arányban tartalmaz magyar, német, lengyel és ruszin eredetű szavakat, kifejezéseket.

Nyilván valós, és kétszer olvasunk róla, aszépséges Bánó Andrásné és I. Sándor cártalálkozása. A cár 1821-ben visszatérésekorBécsből hazafelé, szállt meg Bánóék varjúfalvi (raszlavici) kastélyában, s kereste fel afürdőt; az esemény drámai fejletű.

A történelmi események, a várossá, műemlékké faragott kő és fa nem közelíthetőkmeg a természeti környezet, a varázslatostáj számbavétele nélkül. Szinyei Merse Pálművészetében ez nyer kifejezést, Önéletrajzatesz róla tanúságot (98-106. p.). CsakJernye révén értjük meg a Majális megszületését. A kései Hóolvadás és keletkezése isezt nyilatkoztatja ki (lásd Csanádi Imre versét: 294-295. p.). S táj és festmény kölcsönösségében szemlélhettük a látomás ecsetre vitelét az 1968-ban készült tévéfilmenSzinyeiről. Az Uffizi képtárban az Önarcképvadászkalappal a háttérként kontrasztot kialakító nyírfatörzzsel juttatja érvényre a jernyeit (Jarovnice).

Bánó Mihály vadászélményeinek megjelenítésekor Pusztamező kopársága olyan,mint a pokol bejáratáé Dante Isteni színjátékának illusztrációjához. Nos, épp az állomása körüli begyepesült kúpszerű alakzatokváltak Dezider Milly festményén (SzlovákNemzeti Galéria, Pozsony) álomtájjá, ami-

ként a reggeli ködből sejlenek elő. Teljességében csak mint figurális előzményre vezethetjük rá vissza alkotásának kései szakaszából nagyméretű absztrakt vásznainak a kontúrjaikban érintkező vörös és fekete szín lenyűgöző hatását.

A szerkesztő a kötetet olvasókönyvnekszánta, miközben igyekezett bizonyos rendszer kialakítására. Természetes vezérlése azidőrendi egymásután Thuróczy Krónikarészletétől, Gyalui Torda Zsigmond felemlítésévelRezik János eperjesi vérpadjáig, ezt Jókaiazon témájú írása ismétli. Tarczai György(Divald Kornél írói álneve) Eperjesi élet aXVIII. században című (20-30. p.), eredetilega Széchenyi-körben felolvasott előadása átfogó képet fest a német alapítású szabad királyi városok jellegéről és jelentőségéről,„amelyhez foghatóval ma talán csak azegyes országok fővárosai rendelkeznek”(21. p.), s „szellemi és anyagi virágzásuk teljét jóformán éppen akkor érték el, amikor atörök dúlás és pártharcok miatt az egész ország szakadatlanul lángokban állt s végsőnyomorúságra jutott” (22. p.). Megállapítjatovábbá azt, ami a Felföldre általában jellemző volt, hogy a német elem a városokban atöbbi nemzetiséggel együtt Habsburg-ellenessé fejlődött, s végül megmagyarosodott.

A kötet állandójaként emelhetjük ki, hogymind a felvett szövegek, mind a szerzőik a„klasszikus” anyagot képviselik. Divald Kornél Felvidéki séták és Dessewffy József műfajteremtő Bártfai levelek című műve a sorozat önálló köteteként jelent meg. Az ismertetésben ilyen meggondolással térhetnénk ráRákóczi Vallomásainak szelvényére, foglalkozhatnánk Kazinczy Pályám emlékezeteeperjesi fejezetével, Kossuth Lajos Visszaemlékezésed. Központi Haan Lajos korrajza és portréja Sárossy Gyuláról. Mindkettentagjai voltak a kollégiumi Magyar és SzlovákTársaságnak, távol állt tehát tőlük mindennemű nyelvi-nemzetiségi ütköződés. A „panDichter” Sárossy mindkét nyelven verselt, sa Lőcsén, Pozsonyban már ekkor jelentkezőnemzetiségi kiéleződést annak tulajdonította, hogy „a két nemzet irodalmilag nem ismeri egymást”; az irodalmi művek kölcsönösfordításába bele is kezdtek (39-43. p.).Szoják Rezső Kerényi Frigyes élete és költészete a szerző 1909-es feldolgozásából származik, a költő egyöntetű portréját adva. Megrajzolja a költői verseny három tagjának eperjesi találkozását, a verseny lefolyását, közli aplébániatemplom tornyába vezető feljárati ajtó lépcsőzetén 1848. március 21-én elszavalt Kerényi-verset („Hullámzik a kor tengere/ Hullámzik a világ / … S medrébe visszahág”). Rögzíti szövegestül a költő emléktáblájának elhelyezését szülőházán 1882-ben. Petőfi Úti jegyzeteben elragadtatva a várossalés környékével, elmondja, hogy felmentek asárosi várba, amelynek aljában egy lengyel fiúval találkoztak. Felötlik bennünk, vajon valóban lengyel volt-e; amennyiben sárosi nyelvjárásban beszélt, Petőfi számára, aki a középszlovák nyelvet ismerhette, már a beszéddallam is lengyelszerű lehetett…

Pulszky Életem és korom című írásamélyreható, részletes és érvényes elemzés,eseményeivel, személyeivel együtt. Berzeviczy Albert Régi emlékek (1853-1870) címűkor- és helyszínrajza szól Kisszebenről, ahola gimnázium alsó osztályait végezte, tudósítaz 1813-as árvízről és földcsuszamlásról,amely elnyelte a Homolka alján építettSzirmay-kastélyt, az orosz lerohanást fékezniigyekvő katonai ellenállásról, a Héthárs ésPétermező alatt, Vörösalmán innen lefolytcsatáról, ahol emlékoszlop állíttatott fel (77.p.). Másutt a Roskovány község körzetébenlezajlott ütközetet és a helyét jelölő honvédemlékművet jegyzik. (Dobay Sándor dr. ügyvéd és helytörténész e tárgykörű vizsgálataita Honismeretben találhatjuk meg.) Az emlékoszlopot az első világháború befejezésekorledöntötték.

Gömöry Jánosnak, a tudós tanár és történész következetességével és tárgyilagosságával feldolgozott anyagát az ismertetésünk élén jelzett forrásmunkával és Gymnasiológia (Dunaszerdahely-Somorja, 2003) című kötetünk első fejezetében behatóan tárgyaltakkal körvonalazhatnánk, itt csupánutalásként.

Bornemisza István trilógiája vagy a Töredékekké] quadrilogiaja első kötetéből [Egy letűnt világ tanúja emlékezik. Pozsony, 1997)olvashatunk a válogatásban gazdag szemelvénysort; tényirodalma önéletrajz, történetiés szociológiai értékelés, kötöttsége a szülőföldhöz, a polgárosuló földbirtokos osztálytörténete, életvitele az első világháborútól

kezdődőleg, amelyben ráismerünk a „terepre”; feltűnik benne a kúriák hagyományosana vadászatra és a lovassportra beállítottságán túl a fiatalabb nemzedéknél a tenisz, sízés, atlétika, egy cserkészepizód, s a sújtások, sanyargatottság ellenében a helytállása második világháború folyamán és a rendszerváltozásban (uő: Kifosztva és megalázva… is… élni kell. 1998. A könyv szlovákfordításban is megjelent).

Hasonlóképpen gazdag, jelentős időbeliátfogást nyújt, visszapillantva a múltra és akulturális előzményekre, az első és a második világháború „hozadékát” is felölelő részletsor dr. Atlasz Miklós Az élet forrásai (Egyorvos életrajza) című művéből 1949-ig, amikor Izraelbe vándorolt.

Géczi Lajos Újrakezdése „tüneti”, bizonyítja, hogy Eperjesen még a világháborút követő törés sem szüntette meg az életstílusnak, diákéletnek, az értékeknek bizonyoshagyományát (a görög katolikus szeminárium épülete – helyesbíthetjük – nem az újszálló, hanem a tőle rézsút felépített új színház helyén volt; 202-203. p.).

Divald Kornél megadja Sárosnak mint Amagyar Gascogne-nak a meghatározását (97.p.), a mikszáthit Passuth is fenntartássalszemlélte: „a bűvös palóc sohasem értettemeg”, szerinte „Sáros lelkét” (213. p.). Akrúdys anekdotázás sem éri el prózájánakfelvidéki mélyültségű gyökerét. A könyv második részének Sárost tükröző szépirodalmiszövegei közt foglalnak helyet. Ezekből MáraiSándor Ceméte karcolatát ráfogónak kellmondanunk (291. p.). Hosszú Ferenc Hegytetőn három fenyő hosszabb lélegzetű alkotásának összefogott bemutatása élvezetes ésvalós olvasmányélményt kelt. Egyébként aszépirodalmi (A hegyek éneke, 219-312. p.)az ismertből állított össze, Petőfinek Eperjesen fogant verseiből, Tompa regéiből, a költőihármas verseny verseiből, tehát nagyrészt leíró, a Tompáé verses epika, a társuló líra pedig ünneplő és nosztalgikus. Ásgúthy Erzsébet Tarca-part versének egy metaforája üt át,az „omló Tarca-part” (288. p.).

Az irodalomtörténeti megközelítés szempontjai, értékelése változhat, az olvasó irodalomtörténete állandóan alakuló és alakítható. Mihályi Ödön bogdányi szakaszában tudatosította „Dasein”-jában, tartózkodásaban (Gadamer) azokat az elemeket, amelyeket átírhat: „Talpad alá langyos délutánokesőt permeteznek, néhol / felnőtt egy dombhát, / Sárosi táj ez” (János), „Én is parasztvagyok már itt Bogdányban, / én is szeretem, ha megterem a búza” (Bogdány), Andervagy Üzenet című verse ezzel a létdimenzióval teljes.

Eperjesre ráilleszthető Noszticius PálPerspektívája: „Osztatlan ég, / szálerdő /hókövület a zsidótemetőnél / reneszánszpárkányzat / gótika mint elégséges horizont”.

S vegyük külön, lezárásként Flórián Károlynak Turistaság kerékpáron című írását,amely a kötet első felében találtatik, de át isigazolható. Az útirajz műfajában három művében nyújtott a szerző kimagaslót, s tollafogékonyságáról vall többek közt a két oldalnyi szelvény, a természetit, az egyéni látásmódot, a történetinek és a költői hagyománynak az ismeretét egybeötvözve; aBranyiszkó-szorosról pedig betekinthető azegész Szepesség és a Magas-Tátra. A városból, Eperjesről, a fokozatosan emelkedő országúton karikáznak idáig a túra résztvevői(114-116. p.).

A történész Kónya Péter összefoglalása(Sáros vármegye és magyarsága – Egy letűntvilág emléke) szakszerű történeti áttekintésés kalauzolás a megye történelmi, a városokgazdasági és kulturális fejlődését vázolótárgykört illetve, a helybeli, megyei, országosés európai tényezőket maradéktalanul hozzaegységbe. Történelem, személyiségei, a változások okai és következményei mind az objektív tényezők tükrében mutatkoznak meg. Akötetbe foglalt és a lezárást visszapillantásként is értelmezhető részletezés és összegezés révén fogadhatjuk el az „örök Sáros” tételét, valamint azt, hogy „Sáros örök”.

A könyvet megfelelő Jegyzetek, a szerzőkés a források feltüntetése, a településekmagyar-szlovák névmutatója egészíti ki.Csak elvétve fordul elő némi tévesztés(Pusztamező szlovák neve helyesen: Pustépole; Hernádszentistván napjainkban visszanyerte a szlovákban eredeti elnevezését Kostol’any nad Hornádom; 319. p.; Schönweiser [157. p.] helyesen: Schönwiesner; smegkérdőjelezhetjük még Ignotus átlábolását a patakon a Fő utcán… [95. p.]).

Végül háttéri és eligazító információkéntfel kell hoznunk, hogy a témakört háromszlovák mű is tárgyalja a legmagasabb szintig érve: Sprievodca po historickom Presove[Eperjes történeti kalauza]. Svorc, P. et al.,Presov, Universum, 1997, német és angolnyelvű fordítása is van. Príbehy staréhoPresova [Régi eperjesi történetek]. Svorc, P.et al., Presov, Universum, 1999 (ebbenBogdány Jakab, a Kollégium egykori diákja,angol udvari festő, Bercsényi László franciamarsall, a város szülöttje, Duka Zólyomi Tivadar, Görgei szárnysegédje, angol katonaorvos, az MTA tiszteleti tagja, orientalista, Flórián Károly volt jogakadémiai professzor, avilágháború utáni években a város polgármestere s mások önálló fejezetekben szerepelnek. A harmadik kötet: Sprievodca posakrálnych pamiatkach a cirkevnom zivotePresova [Eperjes szakrális műemlékei és intézményei]. Svorc, P. et al., Presov,Universum, 1999. A három kötet, amelyekmagyar fordítása igénylődik, elégséges alapul szolgálhat a város akadémiai szintű történetének a megírásához.

Ferencz Anna: Hitből táplálkozva. Az 1674es pozsonyi vértörvényszék elé idézettgömöri lelkészek és tanítók. Méry Ratio,Somorja, 2004, 125 p.

A koncepciós per előzetesen megtervezett,koholt vádakra alapozott, a törvényességetsértő, de külső formájában megtartó, politikai indíttatású eljárás. A koncepciós per fogalom hallatán a történelem iránt érdeklődőembernek először minden bizonnyal a 20.század diktatúrái jutnak eszébe, a nácizmusés a sztálinizmus monstre bírósági színjátékai. Ám visszatekintve a régebbi történelmikorokra, kiderül, hogy megrendezett, a kényelmetlen (például a politikai vagy vallási)ellenfelek likvidálását célul kitűző bíróságiprocedúrák az ókortól a jelenkorig nagyszámban felfedezhetők az emberiség történelmében.

A koncepciós perektől a magyar történelem sem mentes. A kommunista önkényuralom nagy kirakatperei, a Rajk László vagy aNagy Imre és társai ellen lefolytatott eljárás

Pelle István: Ferencz Anna: Hitből táplálkozva. Az 1674-es pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri lelkészek és tanítók

A koncepciós per előzetesen megtervezett,koholt vádakra alapozott, a törvényességetsértő, de külső formájában megtartó, politikai indíttatású eljárás. A koncepciós per fogalom hallatán a történelem iránt érdeklődőembernek először minden bizonnyal a 20.század diktatúrái jutnak eszébe, a nácizmusés a sztálinizmus monstre bírósági színjátékai. Ám visszatekintve a régebbi történelmikorokra, kiderül, hogy megrendezett, a kényelmetlen (például a politikai vagy vallási)ellenfelek likvidálását célul kitűző bíróságiprocedúrák az ókortól a jelenkorig nagyszámban felfedezhetők az emberiség történelmében.

A koncepciós perektől a magyar történelem sem mentes. A kommunista önkényuralom nagy kirakatperei, a Rajk László vagy aNagy Imre és társai ellen lefolytatott eljárás széles körben ismertek. Ám az talán kevésbé maradt meg a köztudatban, hogy példáula 17. századi magyar történelem milyen bőséges tárháza a koncepciós pereknek. Az1600-as évek elején lezajlott ún. fiskális perek sora, majd a század második felébenmegrendezett pozsonyi (1674) és eperjesivértörvényszék (1687) olyan események voltak, amelyek külföldön sem maradtak visszhang nélkül. A rajtuk áthúzódó vörös fonálnem más, mint a Habsburg uralkodók harcaa magyar rendiség ellen. A cél pedig, amelyelsősorban I. Lipótnál (1657-1705) mutatható ki markánsan, a francia mintájú uralkodói abszolutizmus megteremtése. Miután a16. század folyamán magyar rendek igennagy számban hagyták el a katolikus hitet,és tértek át valamelyik protestáns vallásra,a Habsburgok pedig- néhány kivételtől eltekintve – a római katolikus vallás szilárd védelmezői voltak, az abszolutizmus és a rendiség harca sokszor vallási köntösben jelentmeg. A fentebb megnevezett 17. századiesemények mindegyikében – kisebb-nagyobb mértékben – kimutatható a protestantizmus és a katolicizmus – ha úgy tetszik, areformáció és az ellenreformáció – összecsapása. Ebbe a konfliktusoktól terhelt világba viszi vissza az olvasót a tornaijai FerenczAnna. A Hitből táplálkozva. Az 1674-es pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri lelkészek és tanítók című könyvének középpontjában az 1671-1681 közötti „gyászévtized” történései és az eseményekben jelentős szerepet játszó gömöri és kishonti protestánsok állnak – annak a régiónak a képviselői, ahonnan a szerző is származik. Asomorjai Méry Ratio gondozásában 125 oldalnyi terjedelemben megjelent kötet régi ésújabb kiadványok, protestáns lapokban közölt cikkek, református és evangélikus egyházmegyei jegyzőkönyvek segítségével készült. A témának, amint az a felhasznált források jegyzékéből is kitűnik, ma már bőséges irodalma van. Arra, hogy mégis mi késztette Ferencz Annát – aki szerényen a kötetösszeállítójának nevezi magát – egy újabbilyen tartalmú könyv megírására, az olvasóhoz írt bevezetőben kapunk választ: „…a gályarabságot szenvedett lelkészek és tanítókegyharmada Gömörből került ki, és aBuccariban fogva tartott prédikátorok kéthar-

mada ugyancsak szűkebb pátriám hitvallójavolt. […] Ez a könyv csupán a feledés falánszeretne rést ütni, hogy vértanúságuk ésszenvedésük mementóul szolgáljon az utókornak.”

A könyv tartalmi szempontból két jól elkülöníthető részből áll. Az első rész egy vázlatos történelmi bevezető: a szerző hat fejezetben, mintegy 25 oldalon, a reformációegyes irányzatainak magyarországi megjelenésétől és elterjedésétől a „gyászévtizedet”lezáró 1681. évi soproni országgyűlésig követi nyomon az eseményeket, míg a másodikrészben a pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri protestáns lelkészek és tanítókéletrajzai olvashatók. Megjegyezzük, kár,hogy szerkesztő nem különítette el láthatóbban – mondjuk egy nagyobb méretű cím beiktatásával – az egyes részeket, így azokmajdhogynem minden átmenet nélkül követik egymást. A Hitből táplálkozva című könyvjól kivehetően protestáns, azon belül is református alapállásból íródott. Ez természetesen rányomja a bélyegét a korszak történelmi eseményeinek, jelenségeinek interpretációira. A történelmi bevezetőben, amely tulajdonképpen előkészítője a kötet leglényegesebbnek szánt részének, a prédikátorokbemutatásának, Ferencz Anna nem bonyolódik bele a részletekbe. Amit kicsit bővebbenmeg akar magyarázni, azt a csaknem háromoldalnyi jegyzetapparátus segítségével teszi.Ám ez a leegyszerűsítésre törekvés – valamint a fentebb már jelzett egyértelműen elkötelezett alapállás is – azzal a veszéllyeljár, hogy nem mindig sikerül az eseményeketszélesebb történelmi összefüggésekbe helyezni. Ferencz Anna különben gördülékeny,világos stílusban megírt történelmi bevezetőjében is találunk erre példákat. E pontonazonban az olvasó egy pillanatra elbizonytalanodik: számon kérhető-e a történelmi tárgyú munkáknál alapkövetelményként megfogalmazott multiperspektivikus megközelítésegy olyan könyvön, amely deklaráltan emléket akar állítani meghurcolt embereknek? Aválasz, úgy gondoljuk, igen, éppen azért,mert történelmi tárgyú munkáról van szó.

Főleg a történelmi vázlat első három fejezetében (A reformáció jegyében, Az ellenreformáció viharai, A gyászévtized és előzményei) nem sikerül a szerzőnek megfelelni

mindig a többszempontúság követelményének. A reformáció magyarországi villámgyorsés sikeres expanziójáról értekezve példáulnem esik szó arról, hogy a katolikus egyházban jelentkező mély válság kialakulásábanmilyen szerepe volt a mohácsi csatának,majd az azt követő politikai anarchiának, hogyan hatott az emberek lelkületére a középkori Magyarország összeomlása. S a Habsburg-dinasztia sem volt minden esetben akatolikus egyház „kitartó támasza”. Néhányfontos pozícióban levő tagja, például Máriakirályné, II. Lajos (1516-1526) felesége ésI. Miksa (1564-1576) császár-király szintén„megfertőződött” az új hittől.

A magyar főnemesség 17. század elejivallásváltoztatásának okait sem elegendő adinasztia és a főrendek törökkérdésben kialakuló (?) konszenzusára visszavezetni. Bárkétségtelen tény, hogy az 1608. évi pozsonyiországgyűlés után bekövetkezett bizonyosközeledés, de ez inkább a rendi jogok és avallásszabadság uralkodó általi megerősítésének köszönhető, mint a török politikának.Ezen túl szerepe volt a rekatolizacioban a reformáció kifulladásának, útkeresésének is,amelynek egyik biztos jele volt egy új irányzatnak, a puritanizmusnak a megjelenése. Snem utolsósorban a Bethlen Gábor és aRákócziak regnálása idején a sajátos erdélyiviszonyok között kifejlődő, a török szövetségre támaszkodó „nemzeti abszolutizmus” alternatívájának meglebegtetése is nyugtalanítólag hatott a mindenféle egyeduralmat elutasító arisztokratákra. A katolikus klérustsem lehet az egész tárgyalt korszakban idegen érdekek megjelenítőjeként láttatni. Egészen más volt ugyanis a katolikus egyházalapállása a széles látókörű Pázmány Pétervezetése alatt, mint például a Wesselényiösszeesküvésben való részvétele miatt a hatalom által zsarolható Szelepcsényi Györgyérájában. Pázmány korában a klérus – maikifejezéssel élve – „harmadikutas politikát”folytatott, távolságot tartva mind – a katolikus álláspont szerint – a protestantizmustólaz elviselhetőnél jobban „megfertőződött”nemességtől, mind a számára is elfogadhatatlanul abszolút uralomra törő Habsburgoktól. Ráadásul a Pázmány vezette egyház egyfajta nemzeti jelleggel is bírt. Ez, továbbá abíboros-érsek rendkívüli egyénisége, briliáns

hitvitázó képessége és elméleti felkészültsége sok főnemes számára hiteles volt. A protestáns oldal ekkor ilyen formátumú személyiséget nem tudott felvonultatni. Ezeknek atényezőknek az együtthatása mind elősegítette az arisztokrácia tömeges felekezetváltását.

Ugyancsak nem szerencsés a Habsburgok politikáját kizárólag magyar szemüvegenát szemlélni. Tudatosítanunk kell, hogy a dinasztia egy nagy európai birodalom élén állt,amelyben a magyarkérdés csak egy volt asok közül, s a magyarok ügye bizony sokszoralárendelődött a birodalom vélt vagy valósérdekeinek. A magyar közvéleményben a később súlyos belpolitikai következményekkeljáró vasvári béke (1664) megkötése jóformán kivétel nélkül elítélendő lépésnek számít. Ám nézzük meg, hogyan árnyalja a képeta korszak kutatója: „1664-ben Bécs semmiképpen sem akart háborút a törökkel. Eznem jelenti azt, hogy a magyarországi törökhódoltságot nem akarta felszámolni. 1664ben azonban sem belső szervezettségét,sem financiális erejét nem látta megfelelőnek ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozásba belevágjon, s főként nem hitt abban, hogy XIV.Lajos Franciaországa mindezt keresztényszolidaritással vagy akár tétlenül nézné. Adomus Austrica, a Habsburg-ház inkább vállalta a nemzetközi presztízsveszteséget, amagyarországi ellenállást, a megalázó békét, mintsem a birodalmon belüli végzetespozícióvesztést s a kétfrontos háború veszélyét” (Hiller István: Zrínyi Miklós. Rubicon1999. 7. sz. 49. p.).

És még egy példa arra, hogy milyen nehéz ebben a bonyolult, akár hektikusnak ismondható korban bármiről is egyértelmű,vegytiszta ítéletet alkotni. Ferencz Anna a reformáció erdélyi elterjedésével kapcsolatbantermészetesen nem felejti el megemlíteni amagyar történelmi köztudat egyik népszerűtoposzát: a kialakuló fejedelemség országgyűlése egymás után hozza a vallási toleranciát hangsúlyozó határozatokat, amelyek végül a négy recepta religo (négy bevett vallás)békés egymás mellett élését biztosítják. Vitathatatlan, hogy akkor, amikor Angliában„Véres” Mária máglyákat gyújtat a protestánsok alatt, Franciaországban tömegmészárlásokkal és királygyilkosságokkal tarkított,

sok ezer ember halálát okozó vallásháborúdúl, Németalföldön a vallás okán (is) polgárháború robban ki, az erdélyi országgyűlés határozatai példaértékűek. Ellenben egy nevestörténész ezzel kapcsolatban az alábbiakrahívja fel a figyelmet: „…nem lehet eléggéhangsúlyozni, hogy szó sincs modern értelemben vett toleranciáról, a felekezetek ésképviselőik között fennálló erőegyensúly álla háttérben” (Fazekas István: Uralkodók ésfelekezetek. Vallási átalakulás a 16. századiMagyarországon. Rubicon, 2003. 11-12. sz.97. p.). S valóban, az erőegyensúly megbomlása után a 17. század nagy erdélyi fejedelmei jelentős – és nem is sikertelen – kísérleteket tettek a református vallás államvallássá nyilvánítására, ugyanakkor főleg I. Rákóczi György (1630-1648) és II. RákócziGyörgy (1648-1660) idején jelentős nyomást gyakoroltak a katolikusokra és a szentháromságtagadókra (antitrinitáriusok). Például az antitrinitarizmus radikális irányzatát,Dávid Ferenc követőit, a szombatosokat üldözték, képviselői az 1630-as évek másodikfelétől százával kerültek tömlöcbe. De szintén nem alhattak nyugodtan a reformátusvallás már említett irányzatának, a puritanizmusnak a követői sem.

Az említett három fejezeten belül azok abekezdések, amelyek a reformáció gömörielterjedésével, ottani intézményesülésével,a különböző protestáns felekezetek együttműködésével, majd azok egymás közötti rivalizálásával, a reformált vallásoknak a katolicizmus elleni harcával, végül az ellenreformáció felülkerekedésével foglalkoznak,már jóval kiegyensúlyozottabbak. A hat fejezetből álló történelmi vázlat legérdekesebbrészei viszont a három utolsó fejezetben (Apozsonyi vértörvényszék, A lelkészek végsőbüntetése, A gályarabok és Buccari foglyainak kiszabadítása) olvashatók. Ferencz Annanagyon pontosan és érzékletesen írja le aprotestáns lelkészek perbe fogásának, hamis vádak alapján történő elítélésének,meghurcoltatásának és az élve maradottakkiszabadulásának a történetét. Helyenkéntszépírói erényeket is megcsillant, főleg akkor, amikor a gályarab prédikátorok megpróbáltatásait ecseteli (24-26. p.). A történelmivázlat az 1681. évi, a Thököly-felkelés alattkikényszerített soproni országgyűlés rendel-

kezéseinek ismertetésével ér véget. S nagykár, hogy itt véget ér! Logikailag persze könynyen magyarázható: a soproni országgyűléssel zárul le a „gyászévtized”. Azonban egyáltalán nem vált volna a munka kárára, ha aszerző vagy a vázlat végére, vagy a zárszóelé beiktat egy kitekintést arról, hogy mikéntalakult a gömöri régió vallási képe a 18. században, a katolicizmus igazán nagy, újbólielőretörése idején, amely elsősorban a század uralkodóinak a nagyon is átgondolt telepítési politikájából fakadt, s amelynek révéna 16-17. század fordulóján már-már kihalásra ítélt római katolikus egyház követőinek aszáma országos szinten elérte (az immár jóval nagyobb lélekszámú) összlakosság közelfelét (49%). A protestánsoké meg együtt anegyedét sem (reformátusok 14%, evangélikusok 9%). Meg aztán a jelenlegi állapotokatsem lenne érdektelen közzétenni.

A könyv második részében a pozsonyivértörvényszék elé idézett protestáns lelkészek és tanítók életrajzai olvashatók(34-99. p.). Az olvasó összesen negyvenötgömöri (közülük egynek a neve nem ismert)és két kishonti prédikátorról talál hosszabbrövidebb ismertetést. Kalas Márton kálosaireformátus lelkészről mindössze négy sorszól, viszont Otrokocsi Fóris Ferenc rimaszécsi református lelkésznek, aki érdekesmódon jóval a megpróbáltatások után katolizált, és élete végén a katolikus és a protestáns vallások összebékítésén fáradozott sikertelenül, viszont több mint két teljes oldaljutott – az aránytalanságok nyilván a fellelhető forrásanyagok mennyiségéből adódnak. Aleírások- a jegyzetek tanúbizonysága szerint- egyébként nagyon sok forrás felhasználásával készültek. Az életrajzok után található,ügyesen összeállított összegzésekből(100-103. p.) az olvasó gyorsan képet kaphat a 47, vértörvényszék elé idézett gömöriés kishonti lelkész és tanító sorsáról. Akönyvet – a szerző zárszava és a felhasználtirodalom jegyzékét követően – a SárospatakiReformátus Kollégium Tudományos Gyűjteményeiből származó képi és írásos dokumentumok (105-123. p.) teszik teljessé.

Pelle István

Vajda Barnabás: Romsics Ignác: Bethlen István

Szerencsésebb népek számára természetes, hogy közéletük nagyjairól gyakran mégéletükben, de legkésőbb röviddel halálukután életrajzot írnak. Mi lehet az oka annak,hogy nálunk nincs így? Általában nem csupán történelemi kataklizmák nehezítik KeletEurópa népeinek saját történelmük higgadt,alapos feldolgozását, s nem csupán a források (technikai) hozzáférhetetlensége és apolitikai tilalmak okolhatók, hanem maguknak az elsődleges forrásoknak a hiánya is. Ami politikusaink általában nem vezetneknaplót, nem készítenek feljegyzéseket, s levelezésük is eléggé gyér. E tekintetben a németek, de talán még az osztrákok és a csehek is jobban állnak nálunk.

Igaztalan volna persze elhallgatni, hogy amagyar történettudomány is büszkélkedhetnéhány kimagasló biográfiával, példáulPölöskei Ferenc Tisza Istvánról (1985), VasZoltán pedig Horthy Miklósról írt életrajzot(1969). Mi az oka annak, hogy a 20. századegyik legmeghatározóbb magyar államférfijának, gróf Bethlen Istvánnak (1874-1946) azéletrajzi monográfiájára közel ötven évet kellett várni? Tény, Bethlen nem szívesen levelezett (,,Hetente legfeljebb egy vagy két sajátkezű levelet írt”, 302. p.), és emlékirataisem maradtak fenn, ez utóbbi persze életének 1944 utáni alakulását tekintve érthetőis. Gát Zoltán vezérkari ezredes szerint (akivele egy szobában lakott) legutolsó magyarországi napjai alatt sokat levelezett, de az isbiztos, hogy amikor 1945 márciusábanKunszentmiklós utcáin a szovjetek gépkocsiba tuszkolták, Bethlennek nem politikai hagyatékának megőrzése volt a legfontosabbgondolata. De ezzel újra a nemzeti kataklizmáknak a történettudományra tett hatásáhozjutottunk.

Romsics Ignác kiváló Bethlen-életrajza1991-ben jelent meg először, több szakmaidíj után 1995-ben angolul is, s most, 2005ben magyarul második kiadásban. Mivel azelső kiadás megjelenése óta sokan méltatták a könyv erényeit, többek között precízadatoltságát, történészi pártatlanságát,mindamellett roppant érdekfeszítő voltát,

szinte nem is lenne szabad róla recenziót írni. Én sem szaporítanám a szót, ha Romsicskönyve nem lebegtetne egy apró problémát,mégpedig a létező vagy nem létező szovjetforrások kérdését. Amint a mostani, második kiadás előszavában a szerző tollából olvasható: ,,Az első és a második kiadás közötti eltérés minimális. Kizárólag a munkabefejezésén, pontosabban az utolsó fejezetzáró bekezdésein és a rövid Epilógus szövegén változtattam. Erre azért volt szükség,mert az időközben – 1993-ban – nyilvánosságra került szovjet levéltári dokumentumokszámos […] korábbi bizonytalanságot eloszlattak” (8. p.). Viszont a fentebb már említettPölöskei Ferenc – aki a nyolcvanas évekbenmaga is belekezdett egy Bethlen-monográfiaírásába – feltételezi, hogy valahol létezniükkell lappangó dokumentumoknak, amelyekBethlen István szovjet fogsága alatt születtek (lásd Ez a mi történelmünk. Pölöskei Ferenc egy nagy magyar politikusról. Hovanyecz László interjúja. Népszabadság, 1994.június 4., 22. p.). Bethlen talán írt naplófélét, illetve kihallgatásairól a szovjet szerveknyilván feljegyzéseket, jegyzőkönyveket készítettek – valószínűsíti Pölöskei. S minthaerre volna éles cáfolat Romsics mostanikönyve végén a határozott kijelentés: ,,Az eltelt tíz évben egyetlen olyan dokumentumsem került elő, és egyetlen olyan munkasem született, amely a Bethlen-élepálya újraértelmezését tenné szükségessé” (8. p.). Eza két vélemény s bennük az elvarratlanul hagyott szál izgalmas és talán nem teljesen történelmietlen gondolatmenetre készteti az olvasót. Egyfelől ugyanis elég valószínűnek tűnik, hogy ha Bethlent kihallgatták, akkor akérdések részben a magyar belpolitikára,részben az általa bálványozott angol és amerikai politikai gondolkodásra, kapcsolatairavonatkozhattak. Ezzel szemben Romsicskönyvéből az derül ki, hogy az 1921-1931közötti magyar miniszterelnök elhurcolásának az egyszerű és nagyon gyakorlati oka azvolt, hogy kivonják őt (pontosabban személyes befolyását) a háború utáni politikai rendezés folyamatából (mint pl. egykoriKomintern-beli elvtársaikkal tették). Mitőlvált lázas emlékíróvá a fogoly? Hol lappangnak ezek az iratok? S miért nem kerülteknyilvánosságra 1993-ban? Az már jelentéktelen apróság, egyfajta jelenkorba vezető történelmi görcs, hogy Bethlen földi maradványának „visszaszolgáltatását” a szovjetektőlsem a magyar kommunisták, sem a kisgazdák nem kérték, Katona Tamás szerint nemkis lelkiismeret-furdalást okozva ezzel a későbbi miniszterelnöknek, a kisgazda kötődésű Antall Józsefnek (lásd Horváth Gábor: Hazahozzák Bethlen István hamvait. Népszabadság, 1994. június 4., 22. p.) Hogy a kéttörténész véleménye közti konfliktus feloldható-e, csakis az idő döntheti el – hagyjuk tehát meglepni magunkat.

Bethlen gróf, az egykori magyar miniszterelnök 1946. október 5-én, két nappal hetvenkettedik születésnapja után hunyt el amoszkvai Butirszkaja börtön rabkórházában.Egy Katona Tamás által vezetett bizottság1994-ben pár csontdarabot s egy kevés földet hozott haza a Donszkoj kolostor mellettitemető 3. számú tömegsírjából, és temettékel azt június 17-én (lásd Szakály Sándor:Hamvaik hazatértek. Magyar Hírlap, 1994.június 17.). Azon a délutánon a Kerepesi temető egyszerű fakeresztje mellett sokan sirattuk: a „nagyságos úr” végre hazatért. Jelképes hamvai az anyaföldbe, Romsics Ignácremek könyve által örökre a szívünkbe, elménkbe.

Vajda Barnabás

Tóth Endre: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károlyelső restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26-április 5.) (2. rész)

Endre Tóth 94(437)”1921″

the first restoration efforts of the czechoslovak diplomacy and 94(4-191.2)” 19″

Charles Habsburg in Hungary (26th March 1921 – 5th April) (2. part) 94(439)”1921″

327(437:439)”1921″

Middle-Europe after the First World War, Habsburg-restoration, the king issue, Little Antant, diplomaticrelations, foreign representation, internál crisis

Csehszlovákia határozott Habsburg-ellenes álláspontja nem enyhült a magyar nem-zetgyűlés április 1-jei, soron kívüli ülését követően sem, amelyen pedig a testületegyértelműen Habsburg-ellenes álláspontra helyezkedett. A magyar parlament,melynek ülése a csehszlovák küldött beszámolója szerint „érzelmekkel telítve, deméltósággal folyt”,61 a kisgazdák kezdeményezésére jogaiban megerősítette Horthytmint az ország kormányzóját, és egyúttal utasította a kormányt, hogy „szorítson visz-sza ezen jogállás megsértésére tett mindenféle kísérletet”.62 Emellett a magyar par-lament, ismét a kisgazdák, a kormányon belüli hagyományosan Habsburg-ellenespárt kezdeményezésére a magyar nép köszönetét tolmácsolta Horthynak „Károllyalszembeni határozott és alkotmányos fellépéséért”,63 a javaslat elfogadását pedig aparlament „hangos ovációval” fogadta.64

Annak ellenére, hogy a magyar nemzetgyűlés a kormánynak és Horthynak szava-zott bizalmat, és a budapesti csehszlovák küldöttség arról számolt be, hogy „a köz-hangulat Pesten egyértelműen Károly-ellenes”,65 a csehszlovák diplomácia semmitsem engedett fellépésének kategorikus hangvételéből. Ezt bizonyítja Benes demar-sa, amely hangsúlyozza a csehszlovák fél álláspontjának változatlanságát, ésamelyben a csehszlovák külügyminiszter figyelmezteti magyar kollégáját, hogy„amennyiben a nemzetgyűlés, akár csak feltételesen is Károly vagy bármely másHabsburg mellett szavaz, a kisantant és Olaszország azonnal a leghatározottabbeszközökkel lép közbe”.66 Egy ilyen szellemben fogalmazott demars érthető módonmeglepte a magyar felet. Csodálkozását ebben az esetben Khuen-Héderváry a ma-gyar külügyminisztérium követsegi tanácsosa személyén keresztül nyilvánította ki,akinek a csehszlovák küldött – a magyar külügyminiszter és helyettese, Kánya kül-ügyi titkár hiányában – Benes figyelmeztetését átnyújtotta, egy nappal azt követően,hogy a magyar képviselők a nemzetgyűlés soron kívüli ülésén határozottan Horthy mellett tették le voksukat. A követségi tanácsos „meglepetésének adott hangot,hogy a nemzetgyűlés tegnapi határozata után a csehszlovák kormány még mindig„a Magyarországon már jól ismert álláspontját hangsúlyozza”.67 Emellett a magyarkülügyminisztérium követségi tanácsosa kifejezte meg nem értését a csehszlovákfél azon lépését illetően, amellyel a svájci kormánynál jártak közben Károly svájcimenedékének megtagadása érdekében, amely nemhogy meggyorsította, hanem ép-pen ellenkezőleg, távolabbra tolta az exkirálynak a csehszlovák fél által oly nagyonáhított távozását. Valószínűleg a Prágából származó információk hiánya miatt acsehszlovák fél e lépése még magának a budapesti csehszlovák küldöttnek is ért-hetetlennek tűnt, mivel azt félreértésnek nevezte, és érthető módon kijelentette,hogy „számunkra elfogadhatóbb, ha Károly Magyarország helyett Svájcban tartózko-dik”.68

Benes Gratznak küldött demarsat a jugoszláviai csehszlovák küldöttnek címzetttávirata követte, amely a csehszlovák külügyminiszter azon szándékáról tanúskodik,hogy Károly restaurációs kísérletéből a lehető legnagyobb politikai előnyhöz jussonegy olyan megfelelő légkör kialakításához, amely egy Csehszlovákiát, Jugoszláviátés Romániát tömörítő multilaterális szövetségesi blokk létrehozásának kedvez, illet-ve demonstrálja a közép-európai szövetségesek egységét. Benes a jugoszláv kor-mánynak „Károly magyarországi kalandjának lehető leghatékonyabb közös kihasz-nálását”69 ajánlotta azzal a céllal, amelyet, még aznap közölt a szenátussal:

1. Az uralkodóház kérdésének végleges megoldásának kikényszerítése és szi-lárd garanciák kikövetelése a magyar féltől;
2. a kialakult helyzetet kihasználása Nyugat-Magyarország kérdésének azonnalimegoldására;
3. közös, konkrét lépések kidolgozása arra az esetre, ha Magyarország meg-szegné garanciáit.70

így Csehszlovákia és Jugoszlávia, miközben a svájci parlament Károly svájciszáműzetésének átmeneti helyéről tárgyalt,71 és éppen az exkirály Ausztrián törté-nő átutazásának technikai kérdései rendeződtek, egységük demonstrációja érdeké-ben egyre összehangoltabban kezdtek dolgozni. Ennek eredményeképp a csehszlo-vák és jugoszláv fél fokozatosan egy közös katonai konvenció kialakításáról kezdettbeszélni – április 2-án a jugoszláviai csehszlovák küldött táviratban jelezte Belgrád-ból, hogy a jugoszláv védelmi miniszter „elrendelte az esetleges azonnali mobilizá-cióra való felkészülést és a Magyarországgal szomszédos első és második hadtestfelállását”,72 és Pasié, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság miniszterelnöke parancsotadott a jugoszláv és a csehszlovák vezérkar közti állandó összeköttetés kialakítá-sára.73 A belgrádi csehszlovák küldött ugyanakkor Pribicevicnél, a Demokrata Pártegyik vezetőjénél járt közben annak érdekében, hogy a minisztertanácsban „szor-galmazza egy katonai küldöttség és egy befolyásos politikus mielőbbi Prágába kül-dését egy részletes terv kidolgozása céljából”.74

A közös csehszlovák-jugoszláv tevékenységgel párhuzamosan a román fél hang-vétele is élesebbre váltott, valószínűleg a belpolitikai helyzet és a külpolitikai ese-mények miatt, Ml. elsősorban a csehszlovák és a jugoszláv diplomáciai offenzívaösztönzésére. Také lonescu román miniszterelnök már március 31-én megfenyeget-te a magyar felet, hogy megszakítja vele a diplomácia kapcsolatokat, amennyibenKároly nem hagyja el Magyarországot.75 A román vezetésnek azonban sikerült a továbbiak folyamán egy bizonyos mértékű józanságot és realista magatartást tanúsí-tania. A román miniszterelnök a bukaresti csehszlovák küldöttet az esetleges cseh-szlovák-jugoszláv katonai intervenció fegyveres támogatásáról biztosította, ugyan-akkor megjegyezte, hogy „a többiek nem osztják”76 e véleményt. A román fél kato-nai intervenciót támogató álláspontjáról a román miniszterelnök nem túl határozottígéretén kívül az ottani csehszlovák küldött beszámolója is szólt, bár csak a románvezérkar parancsnokának véleményére utalva.77

A kialakult helyzetben Anglia és Franciaország diplomáciai képviselői április 2-ánJugoszláviában meglátogatták Csehszlovákia belgrádi küldöttjét, hogy személyesenkérjenek tájékoztatást a csehszlovák fél tervezett lépéseivel kapcsolatban. A cseh-szlovák kormány külképviselője, kihasználva az alkalmat, az antant képviselőinekmegerősítette, hogy „Csehszlovákia és Jugoszlávia teljes mértékben és bármilyeneszközzel készek a magyarországi békét teljes garanciát vállalva biztosítani”.78 Ahelyzet fokozatos elmérgesedése, amelyet a volt uralkodó váratlan Magyarországraérkezése és kényszerű ott-tartózkodása kapcsán kifejtett csehszlovák és jugoszlávdiplomácia gerjesztett, és amely régión belüli nyílt katonai konfliktussal fenyegetett,az antanthatalmak körében teljesen indokolt módon nyugtalanságot keltett. Ez anagykövetek konferenciájának a francia kormány kezdeményezésére április 1-jéretörténő összehívását és a magyarországi helyzettel kapcsolatos határozat megho-zatalát eredményezte. A határozatot a magyar kormánynak április 3-án adták át:

„Azon események, melyek legfőbb színtere Magyarország, kötelezik a főbb szö-vetséges hatalmakat, hogy Magyarország kormányát és népét emlékeztessék azok1920. február 4-i nyilatkozatára. A szövetségesek, hűen a nyilatkozat szövegéhez,kénytelenek megismételni, hogy a Habsburgok ismételt hatalomra kerülése a békétalapjaiban veszélyeztetné, és azt sem elfogadni, sem eltűrni nem hajlandóak. A szö-vetséges hatalmak bíznak benne, hogy a magyar kormány tudatában van a helyzetkomolyságának, amely a volt uralkodó magyar trónra való visszatérésével alakulnaki, és megteszi az ilyen kísérlet megakadályozása szempontjából szükséges lépé-seket, amely kísérlet sikere Magyarország számára csakis hátrányos következmé-nyekkel járna.”79

„Olaszország, Anglia és Franciaország remélik, hogy a magyar kormány mindentmegtesz annak érdekében, hogy a volt uralkodó elhagyja az ország területét azzal atudattal, hogy a további Magyarországon való tartózkodása a közép-európai békétveszélyezteti. Továbbá remélik, hogy ez ügyben nem lesz szükség egyéb beavatko-zásra, csak abban az esetben, ha a magyar kormány nem hajtja végre ezen intéz-kedést.”80

A csehszlovák külügyminiszter, mintegy reakcióként a nagykövetek konferenciá-jának lépésére, megpróbált a jugoszláv és a román féllel együtt a magyar kormány-nak egy ultimátumot átadni, melynek célja az antanthatalmakéhoz hasonló együttesfellépés demonstrálása volt. Az ultimátum javasolt szövegében azonban a csehszlo-vák külügyminiszter – az eredeti elképzelésekkel ellentétben – csak Károly Magyar-országról való eltávolításával kapcsolatos követelésre tett javaslatot:

„1. Követeljük Károly azonnali eltávolítását Magyarországról.

2. Amennyiben Károly április 7-én este 6 órakor még mindig Magyarországonlesz, azonnal a közösen megegyezett lépések végrehajtásához folyamodunk.”81

Benes csak ekkor, a nagykövetek konferenciájának határozata után adta belegyezését Károly Svájcba való visszatéréséhez,82 amelyről még április 3-án tájékoz-tatta szövetségeseit – Belgrádot, Bukarestet és Rómát -, ugyanakkor a táviratát az-zal a figyelmeztetéssel egészítette ki, hogy a beleegyezésen túl a csehszlovák fél„magánjellegű, nem hivatalos lépéseket tesz a svájci kormánynál annak érdekében,hogy a kormány maga döntsön a Spanyolországba való száműzetés mellett”,83 és atájékoztatott felek segítségét kérte az ügy előremozdítása érdekében.84

Mire a nagykövetek konferenciájának írásos intervenciója megérkezett Magyar-országra, és amikor Benes Jugoszláviával és Romániával tárgyalt a közös ultimátumbenyújtásának lehetőségéről, addigra Károly Magyarországról való távozásának min-den elengedhetetlen feltétele teljesítve volt – mind a bécsi kormány engedélye Ká-roly Ausztrián való átutazásával kapcsolatban, mind a svájci fél beleegyezése, hogyKároly ideiglenesen Svájcba térjen vissza. Károly elutazását azonban még egy utol-só, az utazás technikai körülményeinek biztosításával összefüggő körülmény akadá-lyozta. Végül a nagykövetek konferenciája által küldött jegyzék átvétele napján a bé-csi magyar diplomáciai képviselő tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot, hogyosztrák oldalról minden készen áll arra, hogy Károly hétfő reggel, április 4-én elhagy-hassa Szombathelyt.85 Még ugyanazon a napon az osztrák fél a magyar fél rendel-kezésére bocsátotta a különjáratú szerelvény végleges grafikonját, amely Károlyt áp-rilis 5-én, kedden reggelre visszaszállította Svájcba.

Valószínűleg a magyarországi helyzet pozitív alakulása, a magyar közhangulatHabsburg-ellenes beállítottsága, Horthy támogatottságának demonstrációja a ma-gyar parlament többsége részéről és a nagykövetek konferenciájának közbelépésejelentette azokat a Csehszlovákia szövetségesei – Jugoszlávia és Románia – általkedvezően értékelt tényezőket, amelyek Benest végül a közösen benyújtott ultimá-tum szövegének visszafogottabbá tételére késztették. Benesnek az ultimátum ter-vezett szövegével kapcsolatos április 3-i javaslata már csak Károly Magyarországrólvaló távozását követeli egy meghatározott időn belül. Nagyon valószínű tehát, hogyJugoszlávia – Csehszlovákia első számú szövetségese – végül nem vette a bátorsá-got, hogy teljes mértékben alávesse magát a csehszlovák érdekeknek, és átlépjeaz antant által meghatározott keretet, amely szerint Károly Magyarországról való tá-vozása alkotja a követelés tárgyát, a teljesítését bárminemű ultimátumszerű idő-ponthoz való kötése nélkül. A csehszlovák fél azonban még mindig nem adta fel amaximumot követelő verzióját, amelyről a bukaresti csehszlovák küldött április 5-itávirata tanúskodik, melyben közli, hogy lonescu román miniszterelnök „azt javasol-ja, hogy a tervezett ultimatív beavatkozásból legyen teljesen kihagyva az uralkodó-ház, az irreguláris hadsereg és Nyugat-Magyarország kérdése”.86

Tehát közvetlenül Habsburg Károly Magyarországról való elutazásának tervezettidőpontja előtt a csehszlovák diplomácia vezetője, Edvard Benes, folytatva demonst-ratív diplomácia tevékenységét, igyekezett szövetségeseivel megegyezni az említettultimátum átadásának kérdésében. E szándékát politikai partnereinél végül nem si-került keresztülvinnie. A legnagyobb elszántságot a magyar kormánynál tett közösbeavatkozás ügyében az utolsó pillanatig Jugoszlávia mutatta,87 amely viszont elzár-kózott Benesnek az időpontra vonatkozó követelése elől, miszerint Károlynak „ápri-lis 7-én, csütörtökön 6 óráig”88 el kell hagynia az országot. Jugoszlávia a követelésttaktikátlannak tartotta, és azzal a javaslattal fordult a csehszlovák félhez, hogy aszövegben csak „három napon belül”89 meghatározás szerepeljen. Annak ellenére, hogy Benes nem volt e javaslattal igazán megelégedve, a közös beavatkozás de-monstrációja érdekében nem volt más választása, mint jóváhagyni a jugoszláv ja-vaslatot, ugyanakkor nem felejtett el figyelmeztetni, hogy valójában az eredeti javas-lat mellett áll, már csak azért is, mivel Csehszlovákiában „erre az időpontra mindenkészen áll”.90 Azonban még Benes beleegyezése a jugoszláv fél által tett szövegmó-dosításba sem jelentette a csehszlovák diplomácia győzelmét, mivel a közösen tettlépések terve – Jugoszlávia miatt – nem valósult meg. Miután Jugoszlávia, rómaidiplomáciai képviselője által – Rómát a jugoszláv fél mindenképp szerette volna be-vonni az akcióba – megismerkedett az ottani kormány elutasító álláspontjával,amely szerint az olasz külügyminiszter szavaival élve „már eddig is elég sokattettünk”,91 Belgrád elállt a terv megvalósításától. A csehszlovák külügyminiszter vi-szont a kérdésben az antanttal való együttműködést, Ml. a közös jegyzék átadásá-nak antanttól való függővé tételét elutasította, mivel tudatában volt annak, hogy azantanthatalmak nem értenek egyet az ügyben tanúsított kategorikus hozzáállásával.Benes április 5-én Párizsba küldött táviratában közli: „Az álláspontunk a következő:helyénvalóbbnak tartjuk, ha nagykövetek konferenciájának megköszönjük a gyors ál-lásfoglalást, mivel: 1. az ügy még a mai nap folyamán lezárul; 2. jobb, ha a kisan-tant gyakorlatilag saját maga rendezi az ügyet, és nem kéri a szövetségesek aktívközreműködését, mivel azok inkább akadályoznák ténykedésünket, továbbá olyankörök is felbukkanhatnak, amelyek a magyarokat védenék energikusabb beavatko-zásunkkal szemben. Emiatt a szövetségesek részéről csak morális támogatást vá-runk, amely számunkra tökéletesen megfelel.”92

Románia távolmaradása még Jugoszlávia megingása előtt várható volt. Buka-rest, Belgrádhoz hasonlóan, végül elutasította, hogy a Benes által javasolt ultimátu-mot Olaszország támogatása nélkül adják át.93 Csehszlovákia mindkét szövetsége-se végül csak arra volt hajlandó, hogy Károly további Magyarországon maradásaesetén tüntetőleg visszahívja budapesti diplomáciai képviselőit.94 Benesnek nem si-került maga mellé állítania Romániát még az április 4-én küldött táviratot követőensem, amelyben ez állt: „Tudassák lonescuval, hogy készen állunk az egész ügyetmég külföldön is a végsőkig kihasználni; azt belföldön a hadsereg konszolidációjá-ra használjuk, amely kiváló állapotban van, tudniillik meg vagyunk róla győződve,hogy Magyarország intervenciójára sor kerül. Ebben az esetben hadseregünk Buda-pest és Szombathely felé venné az irány.”95 E hihetetlenül hangzó üzenet a csehszlo-vák külügyminiszter részéről csak valamiféle diplomácia csel lehetett, amellyel Ro-mániát szerette volna megnyerni azon terve számára, hogy a magyar kormánynál„teljes felállásban” léphessenek közbe. Nagyon kicsi ugyanis annak a valószínűsé-ge, hogy ezt Benes komolyan gondolta volna, vagy hogy abban a pillanatban tényle-gesen Magyarország katonai intervenciójával számolt volna.

Románia, amely a kis-antant jövendőbeli három országa közül hivatalosan a legvisszafogottabb álláspon-tot képviselte Magyarországgal szemben, az utolsó pillanatig igyekezett „Horthy kor-rekt magatartására”96 hivatkozva a magyar kormányhoz valamelyest előzékenyeb-ben viszonyulni, lonescu az exkirály további Magyarországon való maradása eseté-re tervezett közös lépésekkel kapcsolatos április 5-i javaslatában ugyan egy közö-sen tett, Károly magyarországi tartózkodása ellen tüntető budapesti közbelépésrőlbeszélt,97 nem ejtett viszont szót ultimatív követelésekről, sőt úgy fogalmazott, hogy„amennyiben ő maga – értsd Horthy – szeretné Károlyt eltávolítani, úgy határozza meg annak határidejét”.98 Emellett a román miniszterelnök a Magyarországgalszomszédos államok képviselői közül elsőként – bár kicsit megkésve, hiszen az ügyaktualitását vesztette egyrészt abból a szempontból, hogy az excsászár Magyaror-szágról való elszállításának technikai feltételei is rendeződtek, másrészt hogy azügyet Magyarországon belül sikerült elintézni – ajánlotta fel segítségét Károly Ma-gyarországról való eltávolítása ügyében. Magyarország ellentétes álláspontja eseté-re azonban lonescu csak a budapesti diplomáciai képviselők visszahívására tett ja-vaslatot, lonescu az ügy megoldására tett javaslatát azzal indokolta, hogy ezáltal„elkerülhető lenne a magyar kormány megalázása”,99 és emellett „azon jog tiszte-letben tartása”100 is megvalósulna, amely az utódállamok számára „a győzelmet je-lentette”.101

A cseh külügyminiszter diplomáciai ténykedése közben, amely a „kisantant” ul-timátumának átadására irányult, az ügy Károly Magyarországról való távozása körülmegoldódott. Április 5-én délután a magyar miniszterelnök a nemzetgyűlésnek beje-lentette, hogy Habsburg Károly tíz óra harminc perckor elhagyta Szombathelyt,102 mi-re a magyar külügyminiszter tájékoztatta a budapesti csehszlovák küldöttet, hogy azexkirályt szállító vonat dél körül elhagyta az országot.103 Ezt követően a csehszlovákküldöttség vezetője tudatta Benessel, hogy az „ultimátum átadása tárgytalannávált”.104

Benes terve, hogy Csehszlovákia addigi szövetségeseit a kisantant jövőbeni for-máján belüli együttműködéssel kapcsolatos elképzelései szerint kovácsolja egybeegy, az antant részvétele nélkül Magyarország ellen irányuló lépések megtételénekcéljából, sikertelennek bizonyult. Mindemellett a legközelebbi politikai szövetsége-sek távolmaradása és azon tény ellenére, hogy Károly már Svájcban tartózkodott,Benes egyoldalú lépésre szánta el magát: Csehszlovákia nevében ultimátumot in-téz a magyar kormányhoz. Annak ellenére, hogy a csehszlovák küldött – teljesen ért-hető módon – a kialakult helyzet alapján az ultimatív jegyzék átadásának tárgytalan-ságára következtetett, és egyúttal figyelmeztetett annak korábbi átadásának elma-radására, amely „az angol és francia küldöttek”105 javaslatára történt, április 6-ánBenestől határozott utasítást kapott: „Utólagosan tudassa Gratzcal az ultimátumhárom nappal korábbi keltezésű szövegét, és mondja meg neki, hogy bár Károly márelment, tudomására hozzuk a csehszlovák kormány döntését”.106 A csehszlovák kül-ügyminiszter azonban még mindig bízott a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és Ro-mánia együttműködésében, mivel a továbbiakban közölte, hogy „ha erre lehetőségnyílik, a szerb-horvát-szlovén és a román küldöttek csatlakozzanak”,107 de kategoriku-san hozzátette, hogy „amennyiben ez nem így van, a lépést tegye meg egyedül”.108így április 6-án, szerdán este, amikor Károly nemhogy nem tartózkodott Magyaror-szágon, hanem körülbelül egy órája már az átmeneti emigrációját biztosító országterületén volt, sor került az ultimatív jegyzék átadására. A csehszlovák küldött tudó-sítása szerint a jugoszláv és román küldöttek olyan értelemben nyilatkoztak, hogykormányaiktól nem kaptak utasítást a közös fellépésre, továbbá hogy „az addigi lé-péseket elégségesnek tartják, és végre szeretnék tiszteletben tartani a nagyhatal-mak képviselői által kinyilvánított véleményt, miszerint az egész ügyet elintézettneklehet tekinteni”,109 és a jegyzék átadásához nem csatlakoztak.110

A csehszlovák dip-lomácia vezetője tehát a magyar külügyminiszternél csak Csehszlovákia nevében til-takozott. Gratz külügyminiszter biztosította a csehszlovák küldöttet, hogy Károly megérkezése nemcsak az ország vezető politikusait, hanem a nyilvánosságot is„nagymértékben és kellemetlenül lepte meg”.111 A magyar külügyminiszter viszontmég ugyanaznap táviratban utasította a prágai magyar küldöttet, hogy az tudassaBenessel, hogy a magyar felet mennyire kellemetlenül érintette „Benes barátságta-lan és agresszív hangvétele az excsászár váratlan Magyarországra érkezése körüliügy során”.112 Az ultimatív jegyzék higgadtnak nem mondható átvételéről tanúskodika távirat további része, amelyben Gratz tudatja: „Benes ténykedése mélységes fel-háborodással tölt el, hiszen Benes tudhatta, hogy a magyar kormány az uralkodó-ház visszatérését kizáró politikát folytat, amelyről Bruckban gróf Teleki is tájékoztat-ta.”113 Gratz, megragadva az alkalmat, felkérte a prágai magyar diplomáciai képvise-lőt, hogy hívja fel a figyelmet Románia magatartására, amely annak ellenére, hogyugyanazt a politikai irányvonalat képviseli, e kényes kérdésben nem ragadtatta ma-gát olyan reakciók kinyilvánítására, amilyeneket a csehszlovák diplomácia esetébentapasztalni lehetett.114 Románia állásfoglalását Károly restaurációs kísérletével kap-csolatban Gratz a magyar külképviseleteknek küldött táviratában is kiemelte, amely-ben a román kormány hozzáállását a prágai és belgrádi kormány hozzáállásávalösszehasonlítva115 „visszafogottabbnak és taktikusabbnak”116 nevezte, majd a buka-resti magyar küldöttet meghatalmazta, hogy a magyar kormány ezen értékelését aromán kormány hozzáállásával kapcsolatban hozza az ottani „hivatalos körök” tudo-mására. 117

A sors iróniájaként a következő napon, április 7-én csütörtökön a budapesti ro-mán küldött utasítást kapott kormányától, hogy a csehszlovák és jugoszláv küldöt-tel közösen adják át az ultimátumot.118 Ha azonban figyelembe vesszük a román félhivatalos álláspontját a Károly húsvéti Magyarországra érkezése körüli eseményeksorán, Románia e döntése inkább valamiféle célirányos politikai lépésnek, illetve acsehszlovák fél irányába tett gesztusnak tűnik, amellyel szerette volna Csehszlová-kiát, legalábbis látszólag, lojalitásáról és kollegialitásáról biztosítani, mivel a két or-szág abban az időben hasonló szövetsegesi szerződés megkötését mérlegelte, mintamilyen Csehszlovákiát és Jugoszláviát kötötte össze. Érdekes módon a román ál-láspontban tapasztalható elmozdulásra a csehszlovák fél már egyetlen táviratbansem reflektált. Károly restaurációs kísérlete körüli ügyet a csehszlovák külügymi-nisztérium egy körtávirattal zárta le, amelyben köszönetet mondott Csehszlovákiabudapesti, belgrádi és bukaresti diplomáciai képviselőinek a „Habsburg Károly elle-ni tevékenység idején pontosan és higgadtan végzett szolgálataikért”.119

Habsburg Károly első restaurációs kísérlete, amellyel megpróbálta saját és amagyarországi királykérdés sorsát saját kezébe venni, nem kis árnyékot vetett az új,pontosabban az újonnan épülő csehszlovák-magyar bilaterális kapcsolatokra. Ezena téren viszont csakis Károly kísérlete tehető felelőssé – a magyar kormányerők, fi-gyelembe véve az ügy kapcsán kinyilvánított hivatalos álláspontjukat, semmiképp.Hiszen azok az események legelejétől kezdve, a csehszlovák diplomácia tevékeny-ségétől függetlenül azon dolgoztak – teljes mértékben tudatosítva a restaurációs kí-sérlet összes lehetséges következményét a magyar állam stabilizációja szempont-jából -, hogy az exkirályt a lehető leggyorsabban eltávolítsák Magyarország terüle-téről, függetlenül attól a ténytől is, hogy a csehszlovák külpolitika első alkalommalakkor reagált a kialakult helyzetre, amikor a magyar kormány szóban forgó tevékeny-sége az antant képviselőinek közreműködésével már teljes gőzzel folyt.120

Károly első restaurációs kísérlete és a csehszlovák fél által a via facti megtör-tént eseményekkel kapcsolatos diplomáciai offenzíva során használt kategorikushangvétel a csehszlovák-magyar bilaterális kapcsolatoknak közvetlenül nem ártott,amelyről a háttérben folyó megbeszélések rövid időn belüli újjáélesztése tanúsko-dott, illetve a bilaterális tárgyalások folytatásának előkészítése, melyeket immár azegyik tárgyaló fél országának területén, Csehszlovákiában, Mariánské Láznéban tar-tottak meg.121 Azt a mélyen gyökerező, egymás iránti kölcsönös ellenérzést, amelya két állam társadalmában a háború utáni közép-európai kontextuson belül megala-kulásuk kezdete óta élt, a húsvéti események nem csökkentették, hanem sajnoscsak megerősíteni tudták. És akkor még az utódállamok előtt állt a versailles-i rend-szer nagy próbája, amely nyílt katonai konfliktus kitörésével is fenyegetett: Károlymásodik restaurációs kísérlete.

Endre Tóth

the first rest0rati0n efforts 0f the czech0sl0vak diplomacy and charles habsburg

in Hungary (26th March 1921 – 5th April) (2. part)

The study’s topic is the most significant event of Hungary’s history between thetwo World Wars that had important effect not only on Czechoslovak-Hungarianrelations of the period, but it had became alsó one of the most important inter-national-political events of the first part of 1921. The mentioned event was thefirst restoration effort of the last Austrian emperor and the Hungárián kingCharles Habsburg the IV. The goal of the study is to reconstruct the event’s cir-cumstances mainly from the view of Czechoslovak-Hungarian relations, and/orto discuss the events about the arrival of the ex-king to Hungary in time order,mainly from the aspect of this adventurous step of Charles Habsburg and theactivities and roles of the Czechoslovak diplomacy.

Post-war coexistence of Czechoslovakia and Hungary after the disintegrati-on of the Austria-Hungary Monarchy, as it is well-known, was not characterisedby mutual friendliness. After the creation of the independent Czechoslovakiaand Hungary, the issue of determining borders, that is the territory issue beca-me obviously the most important problem of the conflicts between the twoneighbouring countries. At the same time, as another serious problem, theform of government of Hungary appeared between the problems.

The rather weak Czechoslovak-Hungarian political relations established onthe turn of years 1920 and 1921, of which first positive results were the bila-teral Czechoslovak-Hungarian discussions on governmental levél in theSouthern Austria, Bruck an der Leith, were very soon interrupted by an eventthat effected not only the bilateral relations of both countries: restorationefforts of Charles Habsburg.

Charles’ unexpected arrival to Hungary on 31st March on Thursday and onlst April on Friday was the topic of the Czechoslovak parliament’s meeting.Benes answering to interpellating representatives in connection with Czechoslovak-Hungarian discussions, called the arisen situation, in connecti-on with Hungary’s credit and international position, a serious stroke.

Czechoslovakia’s determined anti-Habsburg standpoint did not ease evénafter the extraordinary meeting of the Hungárián National Council on lst April,during which the body unanimously positioned to anti-Habsburg standpoint.The Czechoslovak Foreign Minister tried to give an ultimátum together with theYugoslav and Román party to the Hungárián government, of which goal was todemonstrate mutual activity.

Meanwhile the diplomatic activities of the Czech Foreign Minister, that wasdirected on the handing over of the „kisantant” ultimátum, the case ofCharles’ departure from Hungary was solved. On 5th April the train departedHungary with the ex-king. Consequently the leader of the Czechoslovak dele-gation informed Benes that the „handing over of the ultimate became void”.

Kiss József: Ladislav Novomeskyés a szlovák-magyar kapcsolatok

A pozsonyi Madách Kiadó az 1989-es évvégén válogatást jelentetett meg Nagy Ju-dit fordításában, Duba Gyula utószavával – Az időszerűség időtlensége címmelLadislav Novomesky esszéiből, tanulmányaiból és cikkeiből.1 A kötet akkor látottnapvilágot, amikor a rezsim végóráit élte. A visszhang nem is volt híján az olyasfajta megjegyzéseknek, hogy mi is lesz a kiadvány sorsa. Úgy tűnt, hogy nemcsak apublicista Novomeskyre, hanem magára a több mint 15 éve eltávozott költő életmű-vére is újabb fogantatású elhallgattatás vár. Persze, most már nem olyan praktikákjóvoltából, mint amilyeneket a bukott rendszer saját híveivel szemben is kíméletlenül alkalmazott, hanem a változásokat kísérő társadalmi légkör radikalizmusánakújabb egyoldalúságai folytán. Nem érdektelen, hogy a kötet egyik 1935-ből származó írása a költői alkotó munka és az irodalmi befogadás kérdéseivel foglalkozott. Aszerző rámutatott arra, hogy nemcsak az eredendően alkotás-lélektani, irodalomkri-tikai, sőt kifejezetten művészetpolitikai tényezők idézhetnek elő művészeti atrófiát.2

így vagy úgy, de a közép-európai rendszerváltást követően fokozott szerephez ju-tott a költő közéleti szerepvállalásának megítélését magára a költői életműre is rá-vetítő, politikai eredetű rokon- és ellenszenvnek. Ugyanakkor hangot kapott Novo-mesky személye sokrétűségének az elismerése. Hogy is állunk akkor költészetének, eszmeivilágnézeti alapállásának és személye közéleti cselekvőkészségének aszinkretizmusával, különös tekintettel a szlovák-magyar kapcsolatokban játszottszerepével?

1989 végén kevesen lehettek azok, akik úgy vélték, hogy az idő távlatából a gyökeresen megváltozó viszonyok között sem becsülhető le a költő figyelmeztetéseama „reális alapokra”, tehát olyan szemlélet szükségességére, mely a valóságotigyekszik megragadni a maga összetettségében, ellentmondásaiban és ellentéteiben. Igaz ugyan, hogy Novomesky ezeket a társadalmi jelenségeket politikai beállí-tottságának a korlátai között érzékelte, de épp költői érzékenysége könnyítette megszámára, hogy a valósághoz ne megszépítve és ne eszményítve viszonyuljon.56

Ismeretes, hogy Novomesky Budapesten született, és ott töltötte gyermekkorát.Az elmúlt évtizedekben gyakran és nem alaptalanul emlegették a Budapesti tavasz 1919 című írását,3 amely a budapesti Barcsay utcai gimnázium diákjának lelkivilágába visszazökkenve, látszólagos távolságtartással, a forradalmi események utólagos igézetét lefojtva a kommün mindennapjainak nyomorúságát is felidézte. Egy másik, immár a harmincas évekből származó magyarországi élményleírásban4 „hősiesen groteszk, avagy groteszkül hősies” – ahogy Sziklay László írja5 – hangnemben örökítette meg a gyűlöletes Horthy-rezsim csendőreinek győri fogságában megéltkalandjait. A múltban, ennek mintegy csehszlovákiai kiegyensúlyozásaként a rólaszóló írásokban felfedezésszámba menő leleményként figyeltettek fel arra, hogy afiatal újságíró a kosúti sortűz tragikus végkimenetelének gyászos színeibe mikéntvolt képes könynyed iróniával beleszőni: a golyózáporral elárasztott magyar tüntetőknem értették a csendőrök nyelvét. Mindez éppúgy magán viselte az ideológiai indíttatás kiélező jegyeit, mint az emberi mozzanatok iránti velleitását. Ezek az írásokadták meg Novomesky publicisztikájának magyar vonatkozásaira kitérő, hetvenesévekbeli méltatások irányvonalát. Természetesen magyar közegben kiemelt hang-súlyt kaptak Novomeskynek a Sarlómozgalom tagjaival kialakult – a mozgalmat akommunista platform elfogadása felé orientáló – kapcsolatai.6

Mindezek árnyékában elhomályosult, hogy Novomesky közéleti-publicisztikai sze-repvállalása a harmincas évek második felében, a szlovák-magyar közeledést akommunista párt népfrontpolitikájának szellemében szorgalmazva, tartalmában isúj dimenziókat öltött. Dél-Szlovákiában több, a szlovák-magyar összefogás szellemében rendezett összejövetelen, megmozduláson vett részt.7 A hetvenes évek szlovák publicisztikájának figyelme ezzel kapcsolatban jórészt az 1938. júliusi, a Csehszlovák Köztársaság megvédésért, a polgári demokratikus rendszer fennmaradásáért kiálló kassai népmanifesztáción – ahol Fábry Zoltán is felszólalt – mondott beszédére korlátozódott.8 A szlovák közegben figyelmen kívül rekedt Novomeskynek azaz írása, amely csak magyarul, a Magyar Nap című népfront-szellemiségű lapban jelent meg Nem ellenetek, hanem veletek címmel.9 Novomesky ebben a cikkében kor-rigálta az 1848-49-es forradalommal kapcsolatos korábbi nézetét, amely a szláv-ságnak eretlenseget és eleve reakciós beállítottságot tulajdonító marxi forradalomelmélet leegyszerűsítő téziseiből indult ki.10 Jó öt évvel később, 1938-ban már árnyaltabb, reálisabb szemléletet alkalmazva jellemezte a bécsi udvar oldalára sodró-dott szlovák nemzeti mozgalmat. Ennek szövevényes, a nemzeti és a szociális tényezők összefonódásából eredeztetett okait keresve meghatározó ösztönzést merített Illyés Gyulának akkortájt megjelent Petőfi-életrajzából. Illyés Gyula plasztikusképet nyújtott a plebejus, forradalmi demokratikus erőknek a szerepéről, amelyeketnem tekintett a forradalomban vezető szerepet játszó nemesi középréteg valamifé-le mellékágának. Csakhogy a forradalomnak ez a plebejusi értelmezése illúziókatkeltett a forradalmi radikalizmus tényleges erejét és súlyát illetően, minthogy aznem volt érett és képes arra, hogy a feudális rendszer alapjainak forradalmi felszámolására és a nemzeti függetlenség kivívására irányuló küzdelem élére kerüljön. Képes volt azonban nyomást gyakorolni a forradalom vezető erejére, a liberális nemes-ségre a polgári átalakulás vívmányainak keresztülvitelében. E probléma érzékelésé-ben mutatkozó túlzott, sőt illuzórikus elvárások ahhoz a vélekedéshez vezettek,hogy Kossuth támaszkodása a középnemességre, sőt az arisztokrácia liberalizmusra hajló szárnyára szubjektivizmusból fakadt, nem pedig a polgári átalakításban ér-dekelt vagy azzá tehető valamennyi társadalmi erővel való szükségszerű összefogásmegteremtésére, a forradalmi átalakulás minél szélesebb társadalmi bázisának ki-alakítására.

Az említett írás tanúsága szerint Novomeskyre is ugyancsak kedvezően(ha nem kifejezetten a reveláció erejével) hatott ez a nézet, amely ösztönzést adottahhoz, hogy a forradalomi folyamat egészén belül árnyaltabban ítélje meg az egyestársadalmi erők színre lépését. A radikális szárny szerepének felfokozása lehetővétette számára annak az ellentmondásnak a bizonyos fokú feloldását, amely a forradalom iránti elismerés és a nem magyar népek autonómiatörekvéseivel szembeniintoleráns, a magyar hegemóniához, a történeti magyar állam egységének megőrzéséhez ragaszkodó nemesi liberalizmussal élesen szembeszegülő szlovák álláspontközött feszült. Mindeközben Novomeskynek a fasizmus elleni összefogást szorgal-mazó aktualizáló igyekezete nem vezetett teljes ahistorizmushoz. Maga igyekezettszavakban is elhatárolódni attól, hogy a „mi lett volna, ha”-féle utólagos meddő el-mélkedések gyanújába keveredjen. A történelmi fejleményeket folyamatként fogtafel, melyben a meghatározó vonulatokat kifejezésre juttató események hol búvópatakként rejtőzködnek, hol pedig a felszínre törnek. „A márciusi harc nem fejeződöttbe a korábbi időszakának likvidálásával, és az évtizedek messzeségéből napjainkignyúlnak azok a meg nem valósított (mert meg nem értett) törekvések, melyek anemzeti felszabadító harc forradalmasítására, demokratizálására és az urak ellenikiélezésére irányultak” – írta cikkében. Innen eredeztette az 1848-49-es forradalom és szabadságharc üzenetét: „…a magyarok ilyen irányú törekvésükben ma márnem találnának bennünket magukkal szemben, hanem az oldalukon!”

Novomesky historizmusa 1949-ben, majd egy évtized múltán az 1848-49-es for-radalmat, illetve Petőfi személyiségét illetően a költő halálának 100. évfordulója alkalmából azonban már jócskán magán viselte a történelmi fejlődés szimplifikálásának nyomait, a kommunista ideológia ama prezentizmusának szellemében, melyszerint a történelmi folyamatok valamennyi „haladó” irányzata és áramlata termé-szetszerűen a kommunista rendszer megteremtésében csúcsosodik ki. Novomesky Petőfiportréja ilyen jellegűnek tekinthető, annak ellenére is, hogy valójában az elsőarra irányuló kísérlet volt, hogy Petőfi alakját és költészetének forradalmiságát bevigye a szlovák köztudatba. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Színházban, az ünnepi meg-emlékezésen elhangzott előadásában11 rámutatott arra, hogy Petőfi a szlovákok szá-mára – minthogy anyai ágon szlovák származású volt – sokáig renegátnak számí-tott. Ugyanakkor a hivatalos magyar Petőfi-kultusz a költőt a magyar fensőbbség-eszme megtestesítőjeként ünnepelte.

Petőfi személyiségének nagyságát Novomesky az 1848-49-es forradalom társa-dalmi hajtóerőinek szemszögéből s az 1938-ban írt cikkében szereplő értelmezés-nek megfelelően méltatta. Figyelmet érdemlő ezzel kapcsolatos megállapítása: Petőfi nem volt azok között, akik közreműködtek a szlovák nemzeti felemelkedés alapjainak megvetésében. Novomesky nyilván ismerte Petőfinek azokat a költői, többmint elmarasztaló jelzőkkel tarkított kirohanásait, amelyeket a bécsi udvarhoz csatlakozó nemzetiségi mozgalmak, így a szlovákság fellépése okán a nem magyar nemzetek címére intézett. Talán sejtette azt is, hogy micsoda paradox helyzet állt elő:éppen Petőfi következetes radikalizmusa szülte minősítéseiben a felháborodássalteli intoleranciát, de az egyetemes demokratikus perspektívák jegyében.

Novomesky arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy csak a szociális felszabadulás – természe-tesen a szocialista rendszer keretei között – teremti meg a népek békés együttélé-sének előfeltételeit. „Ha tehát ma már létezik az a Magyarország, amelyről Petőfiéleslátó tenni akarással álmodott, ha létezik egy olyan Magyarország, amely a költő politikai célkitűzéseit magáévá tette azzal, hogy megfosztotta hatalmuktól a nagy-birtokosokat és a többi kizsákmányolókat, akkor nekünk is megvan az okunk, mély-séges okunk, hogy tisztelettel hajoljunk meg a nagy költő és forradalmár Petőfi Sán-dor emléke előtt” – zárult Novomesky Petőfi méltatása. Ebben a Petőfi iránti viszonymegideologizálása is meghatározó szerepet kapott, objektíve, de valóságosan is aSzovjetunió nagyhatalmi, birodalmi törekvéseit szolgáló kommunista tömb formáló-dásának követelményeihez igazodva. Ugyanakkor érveket szolgáltatott annak aténynek az elhomályosításához, hogy a háború utáni csehszlovák-magyar ellenté-teknek a demokratikus változások talaján történő orvoslásához nem volt meg a politikai készség és akarat. A szóban forgó előadás néhány héttel a csehszlovák-ma-gyar barátsági szerződés ratifikálása után hangzott el és látott napvilágot a sajtóban. Ennek a szerződésnek a megszületését mind csehszlovák, mind magyar részről a reakció mindkét országban végbement felszámolásának tulajdonították. A valóságban ez azt jelentette, hogy reakciónak a polgári demokratikus programjukhozkövetkezetesen ragaszkodó, a hatalom kommunisták általi átvételének és kisajátí-tásának útjában álló politikai pártokat és erőket tekintették. Csehszlovák részről azirredentista veszély megtestesítőit látták azokban a nem kommunista pártokban,amelyek a háború utáni békerendezést és a szomszédokhoz való viszonyt illetőenolyan illúziókat tápláltak, hogy a békekonferencián méltánylásra talál Magyarország-nak a demokratikus megújulásra és a nemzetiségi viszonyok mindkét ország számára kedvező megoldására irányuló igyekezete. Az ilyen irányú magatartás a csehszlovák politika szemében a két világháború közötti irredentizmus töretlen folytatásánakminősült. Ugyanakkor a nemzeti érdekek mellett a magyar kommunistáknak is kikellett állniuk, ha nem akartak elszigeteltségbe kerülni. Csehszlovákia a győztes államok antifasiszta koalíciójának tagjaként a realitásoktól függetlenül kíméletlenülalkalmazta az egyetemleges felelősségre vonást, a köztársaság felbomlasztásábanjátszott kollektív szerepet, bűnösséget tulajdonítva a magyaroknak. Mindeközben acsehszlovákiai magyarság sorsával kapcsolatos magatartás mindkét országban része lett a pártok közötti rivalizálásnak és a hatalom totális megragadására irányulókommunista törekvésnek.

Novomesky a szlovák nemzeti felkelésben játszott szerepénél fogva politikaifunkcióba került, a szlovák végrehajtó hatalmi szerv, a Megbízottak Testülete alelnökeként, valamint oktatás- és művelődésügyi megbízottként ennek az ellentmon-dásos helyzetnek rendkívül neuralgikus pontján találta magát. A kommunista elkötelezettség, a nemzeti elhivatottság, a demokratikus tájékozódás, a költői érzékeny-séggel párosuló humanista alapállás szinte tudathasadásba hajszoló dilemmák elkellett, hogy állítsa, még ha a világnézeti-ideológiai indítékok és a pártfegyelem betartásának meggyőződéssé vált vállalása el is fojtotta ezeket.

A neves magyar filmesztéta, Balázs Béla 1946 júniusában a pozsonyi Redutban(az egykori Vigadó épületében) előadást tartott a filmkultúra kérdéseiről, és ebbőlaz alkalomból találkozott Novomeskyvel, akivel már a harmincas években ismeret-ségbe került, amikor Novomesky interjút készített vele a modern filmművészetről. Novomesky erről a találkozóról tájékoztatta Jan Drda cseh írót, s közölte vele, hogylevelet kaptak a magyar íróktól, amelyben kezdeményezik a cseh írókkal való kapcsolatfelvételt, akik viszont a szlovák írók közbenjárását javasolták ez ügyben.Novomesky Balázs Bélának illedelmes, baráti hangvételű levélben válaszolt, üdvö-zölve a kapcsolatfelvétel kezdeményezését, de annak megvalósítást a lakosságcsere, tehát a szlovákiai magyar lakosság kitelepítésének végrehajtásától tette függővé. Drda a felelősséget tulajdonképpen áthárította Novomeskyre, miközben rendkívül ingerült hangnemben ítélte el a békekonferenciára készülő Magyarországot,12 ahol Csehszlovákiának, mint ismeretes, nem sikerült elérni a szlovákiai magyarokegyoldalú kitoloncolásához a jóváhagyást. Ugyanezen év decemberében a magyarírók egyesülete levélben fordult a szlovák írók társulásához, hogy tiltakozzanak amagyar kisebbséggel szembeni intézkedések ellen. A választ Novomesky és JánPonican írta alá. Ebben leszögezték, hogy a lakosságcserét a kisebbségi kérdésmegoldása egyedüli lehetőségének tekintik, és felrótták a magyar íróknak: nincs tudomásuk egyetlen olyan esetről sem, hogy a magyar írók felléptek volna a magyarországi szlovákok helyzetének javítása érdekében.13 A válasz hangvétele nem meg-lepő az akkori társadalmi légkört figyelembe véve, amikor is a prágai intő jelként felemelt ujjra ugyancsak tekintettel kellett lenni Szlovákiában. Töprengésre késztet viszont, hogyan érezhette magát Novomesky ezekben a helyzetekben költőként és iro-dalmárként, eleve megtagadva a magyar írók részéről jövő kezdeményezéstől a de-mokratikus indítéknak még a puszta felvillantását is, olyanoktól, akikkel a két világ-háború közötti időszakban a két nép közeledését előmozdítani szándékozó rendez-vényeken vett részt, és ismerte partnerei gondolkodását, akik között közvetítő szerepetjátszottak a szlovákiai magyar írók.14 Avagy eszébe jutottak-e azoknak a pozsonyi magyar író barátoknak a Tiso-féle szlovák állam első éveiben tanúsított magatartása, akiknek a jóvoltából neki magának is több verse jelent meg magyar fordítás-ban az Esterházy János vezette Magyar Párt napilapjában, az Esti Újságban.15 A lapkeresztény-humanista beállítottsága miatt ki volt téve a szlovák és német újságoktámadásainak, majd 1941-ben betiltották. Novomesky-versfordítás az 1941-1944között megjelent ún. nyitrai albumsorozatban is felbukkant.16

Novomesky Szlovákia Kommunista Pártja V. illegális, a szlovák nemzeti felkeléstelőkészítő Központi Bizottságának tagjaként nyilván ismerte azt a szlovákiai helyzet-jelentést, mely a felkelés kitörése előtt készült a moszkvai csehszlovák kommunis-ta vezetés számára. A jelentés a pozsonyi magyarság magatartását lojálisnaknevezte.17 Hogyan érezhette magát Novomesky, amikor a szlovák nemzeti szervekKassáról Pozsonyba történő átköltözésekor 1945. április 21-én kinevezték oktatás-és művelődésügyi megbízottnak,18 és néhány nap múlva azt tudhatta meg, hogy má-jus 5-én teljesen váratlanul elkezdődött a pozsonyi magyarok internálása.19 Ekkor fo-lyamodtak hozzá segítségért az üldözött magyarok védelmében magyar barátai, akikközött kiváltképp bensőséges kapcsolatok fűzték a már említett Esti Úság kulturá-lis rovatának volt szerkesztőihez, Szalatnai Rezsőhöz és Peéry Rezsőhöz. Végül őkmaguk is arra kényszerültek, hogy áttelepüljenek Magyarországra, ahonnan PeéryRezső 1956-ban nyugatra távozott. A párizsi emigráns Irodalmi Újság hasábjain1968-ban a Költő és hatalom címmel napvilágot látott visszaemlékezéseiben a kö-vetkezőket írta: „…alighanem sohasem beszélt még ember kevesebb gátlással ésfélelemmel a hatalom emberével, mint én a tegnapi költő barátommal… Csupán részeredményeket sikerült olykor-olykor elérnünk… ótestamentumi átkaink és sirá-maink szünetében közölte, hogy sikerült kiszabadítania az internálótáborból egyöregasszonyt, s ennek fejében kérte, szerezzük meg neki Szabó Lőrinc és IllyésGyula verseinek egy újabb kiadását.”20 Ez a gesztus akár még kicsinyességnek istűnhet, miközben minden bizonnyal a költőtárs kínzó érzései törtek felszínre vele,amikor is Szabó Lőrinc politikai állásfoglalása miatt üldöztetésnek volt kitéve. PeéryRezső tanúságtétele szerint olyan helyzetek is előadódtak, hogy Novomesky tehe-tetlenül kijelentette: a magyarok jövője a három nagytól függ, „én a kis Novomeskynem tehetek semmit”.21 Szalatnai és Peéry a szlovákiai magyarság érdekében kifej-tett igyekezetében többször járt Budapesten is. „Illegális utunknak volt egy jelenté-keny mentora a Szlovák Nemzeti Tanácsban: Laco Novomesky, a kitűnő költő helyettes szlovák miniszterelnöki minőségben. ígéretet kaptunk arra vonatkozóan, hogyha Teleki Géza iskolaügyi miniszternél elérjük a békéscsabai szlovák gimnázium fel-állításának kieszközlését, Komáromban kapunk egy magyar intézetet ennek fejé-ben.” Majd, hozzátette, hogy a békéscsabai gimnázium újbóli megnyitásából sem-mi sem lett.22

Abban a beszélgetésben, amelyet Novomeskyvel 1968-ban az Új Szó szerkesztője, Fonod Zoltán készített,23 kijelentette, hogy a magyarok kitelepítésének gondolatával belsőleg is azonosult. Hangsúlyozta azonban, hogy a terv nem a szlováknemzeti felkelés idején fogant, s csupán azoknak a magyar iskoláknak a megszün-tetésével számoltak, amelyeket a Dél-Szlovákia magyarországi visszacsatolása utánnyitottak. Elmondta, hogy magáról az egész elképzelésről Londonban, a SzlovákNemzeti Tanács küldöttségének a Csehszlovák Államtanáccsal történt találkozásasorán szerzett tudomást a londoni csehszlovák emigráció egyik magyar tagjától.Nyilván Forbáth Imréről volt szó, aki Novomeskyvel még prágai kommunista laptudó-sítóként és szerkesztőként került baráti kapcsolatba. Novomesky több helyen isutalt rá: úgy tervezte, vele együtt tér vissza a felkelés területére, hogy Forbáth a felkelés magyar aspektusaival foglalkozzon. Hogy mit is jelentett volna ez, a szűksza-vú közlésből nem nagyon derül ki. Nem mondott erről többet Forbáth sem, aki azötvenes években Csehországban élt, és úgyszintén fenyegette koholt vádak kiszámíthatatlan masinériája. Szlovákiában a kisebbségi közegben az úgynevezett burzsoá nacionalisták rehabilitálása után szólalt meg, és az elsők között üdvözölteNovomeskyt az Új Szó hasábjain.24

Novomeskynek a magyar kisebbség üldözése ellen memorandumokkal tiltakozóés segítséget kérő pozsonyi magyar értelmiségiekkel fenntartott háború utáni kapcsolatairól a magyar közvélemény csak a rendszerváltás után szerzett tudomást, főként Tóth László hagyatéki dokumentumfeltáró kutatásainak jóvoltából. Novomes-kynek azokról a korabeli nézeteiről és megnyilatkozásairól, amelyek nem voltak tel-jes mértékben azonosak a Benes-dekrétumok végrehajtásának hivatalos politikaivonalával, az 1989 novemberét megelőző időszakban a beavatottnak számító olvasók Zdenka Holotíková 1980-ban megjelent Novomesky-biográfiában találkozhattakelőször értékes észrevételekkel. Az akkori politikai állapotok bizonytalanságokkalteli légkörében, amikor nehéz volt kiszámítani, mi s mennyire számít tabunak vagylegalábbis kényes témának (ami óvatosságra és visszafogottságra intett), ZdenkaHolotíková személyes bátorsága nem válthatott ki élénkebb visszhangot. PedigHolotíková olyan mozzanatokat tartalmazó dokumentumra hívta fel a figyelmet, mely a mai, a Benes-dekrétumokról és a magyar lakossággal szembeni háború utáni politikáról folyó vitákban is fontos szerepet játszhatna.

Ezek kapcsán a médiában te-ret kapó tudományos munkatársak részéről is elhangzanak a korabeli politika retorikájával és érvanyagával, utilitáris szempontjaival azonosuló nézetek, amelyek nemaz összefüggések tudományos feltárására, hanem a kollektív felelősségre vonástés a magyarellenes intézkedéseket történelmi szükségszerűségként indokolják.Zdenka Holotíková arra a feljegyzésre hívta fel a figyelmet, amely Benes köztársa-sági elnöknek és a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének 1945. augusztus 31-isliaci találkozójáról készült.25 Benes a küldöttséget fogadva kijelentette, hogy a tiszta nemzetállam megvalósítása elkerülhetetlen történelmi szükségszerűség. Erreleplezetlen kételyekkel reagált Gustáv Husák, Novomesky pedig egyet nem értésé-nek adott kifejezést. Ennek a törekvésnek a gyakorlati megvalósításával kapcsolatban apellált a nemzetközi közvélemény tiszteletben tartásának fontosságára, hogysenki se mondhassa: Comenius népe megfosztja iskoláitól országa polgárait.26

Ennek a véleményének, illetve érvelésnek Novomesky akkor adott hangot, amikormutatkozni kezdtek annak a jelei, hogy Benes elképzeléseinek a megvalósítása ne-hézségekbe ütközik. Az említett találkozóra a potsdami értekezlet után került sor,ahol a nyugati hatalmak elutasították a szlovákiai magyar lakosság egyoldalú kitolon-colását Magyarországra, és mindkét országot kölcsönös megállapodás eléréséreösztönözték. Novomesky az augusztus 6-án véget ért potsdami értekezlet eredmé-nyeire már augusztus 15-én a Szlovákia Kommunista Pártja Központi BizottságánakElnökségéhez intézett levélben reagált, amelyben azt írta: „Minthogy különböző felelős hazai és külföldi tényezők kijelentései alapján magának a lakosságcserének iskölcsönös megegyezés alapján kell végbemennie, békességes úton, úgy gondolom, elkerülhetetlen lesz a szlovákiai magyar gyerekek iskolába járásának a megoldásaolyképpen, ahogy azt az iskolaügyi igazgatóság javasolja, mert az adott állapot egy-szerűen tarthatatlan, bármely szempontból is vesszük. A modern pedagógia a gyer-mekek anyanyelvi oktatását követeli meg. Ezenkívül mi nem elnemzetietleníteni akar-juk a magyar gyerekeket, hanem kicserélni őket. Mindaddig azonban, amíg a cseremeg nem történik, iskolai oktatást kell biztosítanunk számukra, ahogy dolgozó szü-leik is juttatásban részesülnek stb., stb. Mivelhogy messzemenő politikai jelentősé-gű kérdésről van szó, ki kell kérni a Szlovák Nemzeti Tanács (és az Elnökség vélemé-nyét is), ezért kérem, hogy a párt Elnöksége foglaljon állást ez ügyben.”27 A levélbenemlített iskolaügyi igazgatóság által javasolt, tehát a Novomesky által kezdeménye-zett javaslat megtárgyalását a pártelnökség még június 19-én elhalasztotta.Novomesky levele visszhangtalan maradt, ezért szeptember 22-én Viliam Sirokyhoz,Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának elnökéhez és Csehszlovákia miniszterelnök-helyetteséhez fordult: „Mindmáig halasztgatjuk a világos beszédet ésaz egyértelmű álláspont kimondását ez ügyben. Magyar iskolákat hivatalosan nemnyitunk, de ilyen esetekre szórványosan, tudtunk nélkül via facti sor kerül, így a taní-tó, hogy egyáltalán taníthasson, magyarul végzi ezt. Ismétlem: ez a helyzet tarthatat-lan. Ezek a magyar gyerekek itt vannak, törvény is kötelez bennünket, hogy alapis-mereteket nyújtsunk nekik. A magyar nyelvű oktatás kérdését tehát meg kell oldanunk, és nem szabad engedni az események ellenőrzés nélküli alakulásának.”28

Novomeskynek az anyanyelvi oktatás pótolhatatlan szerepéből kiinduló és annak(legalábbis korlátozott mértékű) tiszteletben tartására irányuló igyekezetét a politikai vezetés nem vette figyelembe. A magyar gyermekek évjáratai 1949-ig a szervesszellemi fejlődés megbomlásának olyan állapotába kerültek, mint ahogy az sok nép-iskolában történt a 19. századi történelmi Magyarországon, melynek szomorú emléke ugyancsak élénken élt a szlovák köztudatban. Fordulat e téren csak 1948után, a magyarok állampolgári jogainak megadását követően történt.

A magyar nyelvű oktatás újbóli bevezetése az 1949/50-es tanévvel kezdődött.Ugyanekkor, 1949 októberében került sor a magyar tanítók számára rendezett elsőtanfolyam megtartására Trencsénteplicén, a megfelelő magyar tanítók égető hiányá-nak légkörében. Számuk ugyanis rendkívül megcsappant a magyar értelmiség Magyarországra távozása, illetve a lakosságcsere keretében történt kitelepítése foly-tán. Ekkor még a gyorstalpaló tanfolyamok későbbi, a politikai kontraszelekció folytán meghatványozódott következményeire nem nagyon gondolt a szinte értelmiségnélkül maradt szlovákiai magyarság. A tanfolyamot Ladislav Novomesky oktatásügyimegbízott nyitotta meg.29 Nagy hatású beszéde a hatvanas években (az úgynevezett burzsoá nacionalisták rehabilitálása után) a szlovákiai magyarság körében egyfajtakapaszkodót, corpus delictit jelentett az anyanyelvi oktatás fontosságát hirdető magyar szülők és pedagógusok érveléséhez. Az iskolaválasztás önkéntességét óvó hi-vatalos politika ugyanis képes volt táptalajt szolgáltatni az olyasfajta, úgymond praktikus gondolkodáshoz, hogy a teljes körű társadalmi érvényesülést csak a szlováktannyelvű iskolák látogatása biztosíthatja a magyar gyermekek számára. Az e körüllappangó, de olykor felszínre is törő feszültség kezelésében mutatkozó érzéketlenség módot adott kölcsönös túlzásokra és viszályok keletkezésére is, főként az időtájt, hogy a felnövekvő új magyar értelmiség már tudatosítani kezdte a nemzetiségilét kiteljesedésének fontosságát és akadályait. Kiváltképp kifejezésre jutott ez a het-venes években, amikor is a hatalmi szervek a kétnyelvű oktatás kierőszakolására irá-nyuló szándékai és törekvései során figyelmen kívül maradt az a tény és tapasztalat,hogy ez a fajta oktatás tulajdonképpen az asszimiláció már viszonylag magas fokárajutott kisebbségi közösségek számára tölt be identitást őrző szerepet.

Novomesky 1949 őszén elhangzott beszéde – annak ellenére, hogy a kommunista kultúrpolitika ideológiai motívumai hatották át – az anyanyelvi oktatáshoz való jogmagától értetődő természetességét hangsúlyozó, vallomás erejű nyíltságával közvet-len politikai tőkét jelentett a magyar kisebbség számára. A beszéd erkölcsi ellensúlytképez (talán még mindmáig) azokkal a nézetekkel szemben, amelyek a szabad isko-laválasztás szintén természetes jogának örve alatt alapjában támogatást sugallnaka szülők úgymond „racionális megfontoltságához”, miszerint a kisebbségi iskolákkorlátokat jelenthetnek a társadalmi életben való teljes körű érvényesülésben.

Novomesky beszédében abból a megállapításból indult ki, hogy „nincs „természetes”, netán »velünk született ellenségeskedés” a mi kisemberünk és a magyarkisember között”.30 A baráti együttélés előfeltételeit pár hónappal a csehszlo-vák-magyar barátsági szerződés aláírása után – a korabeli ideológiai-politikai tézisekkel összhangban – abban jelölte meg, hogy sikerült „a feudálkapitalista hatalomképviselőinek eltávolítása a magyar oldalon és a kapitalista hatalom megdöntése ami oldalunkon…”31 A szlovákiai magyarokkal szembeni háború utáni magatartástúgyszintén a társadalmi viszonyoknak ezzel az értelmezésével hozta összefüggésbe. Érvelésében azonban érződik azoknak a társadalom-lélektani mozzanatoknak ahatása is, amelyek a hatalmi-politikai szükségletek szerint kaptak tápot. „A magyar uralkodó osztálynak sikerült a nép széles rétegeiben hamis reményeket kelteni arról, hogy a második világháború revideálja az első következményeit, és felújítja a régi állapotokat. A mi népünk tudatában ez a tény mély nyomokat hagyott, és forrásalett mindannak, amit a csehszlovákiai magyaroknak a második világháború után átkellett élniük.”32 Novomesky tehát nem vette figyelembe a szlovákiai magyar kisebb-ségnek az anyanemzethez fűződő szoros szellemi kötődését mint objektív adottságot, hanem annak megnyilvánulásait és a háború befejezésének Magyarország de-mokratikus jövője szempontjából potenciálisan ki nem zárható kedvező perspektíváit is eleve az első világháború előtti, illetve a két világháború közötti állapotok viszszaállítását óhajtó talajt vesztett erők szándékaival azonosította. Novomeskyneknyilván igaza volt abban, hogy a szlovák közgondolkodásban az úgynevezett magyarveszéllyel szemben erősen jelen volt a gyanakvás és a rövidre záró ítélkezés kísértése, de ezt a hivatalos politika is ugyancsak fel tudta nagyítani és erősíteni.

Aligha férhet kétség hozzá, hogy Novomeskynek a magyar tanítási nyelvű iskolákmegnyitásával kapcsolatos magatartását az az őszinte hit és meggyőződés hatottaát, hogy a szlovák-magyar kapcsolatokban új fejezet kezdődik. Ugyanakkor kifejezésre juttatta, hogy az emberek tudatából a kölcsönös bizalmatlanság és elfogultság nem vész ki könnyen. Beszédében társadalmivá tágított személyes bizonyságátadta a szlovák részről megnyilvánuló ellenérzések leküzdésére irányuló igyekezetnek. „Arra neveljük népünket, hogy ne legyen szálka a szemükben, ne keressenekellenünk irányuló indulatot, ha magyar szót vagy magyar beszédet hallanak. Magyarul beszélni nem bűn, hanem az itt élő magyar emberek természetes joga.”33 Amindkét oldalon meglevő negatív jelenségek felszámolásában – a magyar oldalonezek közé sorolta azt a felfogást, hogy magyarlakta faluban nincs keresnivalója aszlovák iskolának – pótolhatatlan szerepet tulajdonított az iskolának és a pedagó-gusoknak: „Nem lenne jogom arra kérni önöket, a Csehszlovákiában élő magyargyerekek tanítóit, hogy az önökre bízott ifjúságot buzdítsák összetartásra, és neveljék a szlovák lakossággal való testvéri együttélés szellemében, ha nem kérnémegyúttal a szlovák tanítótól, a szlovák iskolától ugyanezt az itt élő magyar lakosságviszonylatában.”34

Novomesky beszéde akkor hangzott el, amikor a Tájékoztató Irodának a kommunista pártokon belüli nacionalista elhajlásról szóló határozata nyomán elkezdődöttaz úgynevezett burzsoá nacionalisták keresése a szlovák kommunisták körében is.Épp ez idő tájt támadtak viszályok a szlovákiai magyar kommunisták képviselői ésazok között a funkcionáriusok között (Dániel Okáli, Gustáv Husák és mások), akika háború utáni években közvetlenül irányították a magyarok kitelepítését a cseh határvidékre és áttelepítését Magyarországra. Rájuk hárult a korábbi intézkedések következményeinek úgymond helyrehozatala, ami már önmagában is gátló tényezőt jelentett. Az úgynevezett Dél-akció keretében a Csehországból hazatérő deportáltakigényei kielégítésének „megkönnyítése” érdekében további magyarok kitoloncolásátkészítették elő – ezúttal osztályszempontok alapján, ami viszont a valóságban újbólnacionalista jelleget öltött. Gustáv Husák a Megbízottak Testületének elnökeként és Dániel Okáli belügyi megbízottként tisztségükből adódóan, de egyéni igyekezetből isaz egész kezdeményezésben meghatározó szerepet játszottak. Az akció előkészüle-teiről tudomása volt Viliam Siroky miniszterelnök-helyettesnek és szlovákiai pártel-nöknek is, és támogatásáról biztosította a szlovákiai szervezőket. Amikor viszont a prágai, sőt kifejezetten a Gottwaldtól – a hazai magyar kommunisták tiltakozása ésmagyarországi közbenjárás nyomán – jövő utasítás következményeként az akciómeghiúsult, úgy tett, mintha semmiről nem tudna.35 Később az úgynevezett burzsoánacionalisták elleni kampány kibontakozása után az Új Szó akkori főszerkesztője, aCsemadok elnöke, Lőrincz Gyula, aki a szlovákiai magyarok úgymond egyszemélyesképviselője lett a hatalomban, az említett személyekkel kialakult ellentéteket és avelük kapcsolatos, az úgynevezett magyar bizottságban folytatott tárgyalások mene-te miatti jórészt jogos engedetlenséget kihasználta érdemek szerzésére a burzsoánacionalizmus elleni harc főkorifeusánál, Sirokynál. Az említett viszályok Novomeskyt is érintették. A magyar szülők részéről elégedetlenség nyilvánult meg a magyartanítási nyelvű iskolák vontatott megnyitásával, illetve csak párhuzamos magyarosztályok kialakításával kapcsolatban, melynek objektív okai is voltak (épület- és pedagógushiány). Közben Siroky még két hónappal a csehszlovák-magyar barátságiszerződés aláírása előtt is olyan utasításokat adott, hogy nem kell sietni a magyartanítási nyelvű iskolák megnyitásával, mert a magyarok asszimilációjára kell majdirányt venni.36 Lőrincz pártfogójának, Sirokynak a magyar lakosság körében nyújtott szolgálataival jelentős mértékben hozzájárult a magyarokkal szembeni háború utáni intézkedések és az 1948 utáni, az egyenjogúsítás körüli vontatottság egybeolva-dásához, mindezért az úgynevezett burzsoá nacionalistákat téve felelőssé, miközben a köztudatban egyszer csak elhalványult az országos politika meghatározó szerepe, s ezen belül Viliam Siroky személyes részvétele és felelőssége. Az általánosméretekben kibontakozó szlovákiai Siroky-kultusz Lőrincz Gyula személyes közremű-ködésével és a Csemadok elnökeként kifejtett tevékenységével jelentős mértékbenhozzájárult ahhoz, hogy Siroky az úgynevezett burzsoá nacionalizmus elleni harc baj-nokaként szinte a szlovákiai magyarság megmentőjének pózába került.37

Az úgynevezett burzsoá nacionalisták részleges, Csehszlovákia KommunistaPártja Központi Bizottságának 1963. decemberi ülésén történt rehabilitálását köve-tően Novomeskynek a magyar-szlovák kapcsolatok szellemi és kulturális közegébevaló visszatérését egyengető impulzus paradox módon Magyarországról érkezett.Még ugyanazon év decemberében az Élet és Irodalom című hetilap hasábjain E. Fe-hér Pál reagált Novomesky poémájának, a Vila Terezának a megjelenésére,38 és aKortárs című folyóiratban tájékoztatott a kulturális életben elindult pezsgésről,amely már 1963 tavaszán elkezdődött a Csehszlovák írószövetség III. kongresszusával.39 Ezen Novomesky a cseh és szlovák irodalmi berkekből jövő, személyéhezszóló tiszteletadás légkörében elhangzott felszólalása az ötvenes évek ténylegestragédiáját abban látta, hogy az egész nemzedék a félrevezetés áldozatává vált, amitanácstalanságot okozva a biztonságérzet elvesztésével járt együtt. Szót emeltazért, hogy visszakapják az igazság megismerésének lehetőségét.40 Ennek a nemzedéknek a magyar kisebbséghez tartozó tagja, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, Dobos László mintegy tanúságot tett e generációt a szlovákiai magyar közegben ért, szinte tudathasadásos hatásokról. „Néhány szót a történelmi féligazságokról. Falu-si tanító voltam azokban az években, amikor Novomesky elvtársat megvádolták éselítélték. Élénken emlékezetemben élnek azok a pedagógiai aktívaülések, amelyeken nyilvánosan szinte futószalagon gyártották a kikonstruált s később könyörtele-nül nyakába varrt hibákat és bűnöket. Novomesky elvtárs évekig így élt tudatombanés a tanítók, pedagógusok, értelmiségiek tudatában. A rehabilitációjáról szóló anyag megdöbbenéssel hatott rám” – ismerte be Dobos László. Ezt követően szinte tételesen felsorolta a magyarságot ért háború utáni sérelmeket. Majd a történelmi igazság tisztázását követelte „a magyar dolgozók érdekében, hazánk valamennyinemzete és nemzetisége közötti jó viszony érdekében és nem utolsó sorban Husákés Novomesky elvtárs érdekében”.41 Dobos László fontos kapaszkodóra leltNovomesky beszédének ama kitételében, hogy „az igazságot nekünk magunknakkell megtalálnunk”.

A szlovákiai magyar írók azután, hogy Novomesky Prágából Pozsonyba költözött,éles vitákat folytattak vele és a szlovák értelmiségi elit tagjaival a magyarok háborúutáni helyzetéről. Sajnos, a szélesebb közvélemény ezeknek a vitáknak a részleteirőlvajmi keveset tudott. A korabeli tehetetlenségi nyomaték hatása – az akkor már tiszt-ségéből leváltott, korábban Sirokyhoz kötődő idősebb, főként pozsonyi szlovákiai magyar kommunisták magatartásából adódóan is -, valamint a Husák és Novomeskykörül formálódó ellenzék e kérdés iránti empátiahiánya folytán meglehetősen erősvolt. A szlovák értelmiséget és részben a közvéleményt a cseh-szlovák viszony ál-lamjogi aszimmetriájából, illetve az unitárius szerkezetéből fakadó feszültség, a fö-deráció lappangó követelésének jelentkezése foglalkoztatta. Ugyanakkor Magyaror-szágon a reformpolitikai kísérlettekkel párhuzamosan a szellemi életben a nemzetikérdés, illetve a közép-európai magyarság helyzetének feszegetése is erőteljesebbévált. Mindez összefonódott az úgynevezett szocialista integrációval szembeni túlzó el-várásokkal, ami a közép-európai irodalmi berkekben egymás jobb megismerésére irá-nyuló kezdeményezéseket, egyfajta közép-európai (elsősorban magyar részről szor-galmazott) szocialista összetartozástudat kialakítására irányuló törekvéseket vontmaga után. Kiváltképp megélénkültek a csehszlovák és a magyar írószövetség közöt-ti kapcsolatok, több kölcsönös látogatásra és találkozóra került sor.

Ebben a légkörben tett élesnek számító kijelentéseket a magyar sorskérdéseketilletően a kassai Batsányi Kör összejövetelén Illyés Gyula, s ez a hivatalos szlovákpolitikai és írószövetségi körök részéről rendkívül kedvezőtlen, Illyés Gyulának Szlo-vákiában szinte persona non grata minősítéséig menő visszhanggal találkozott.42Minden bizonnyal innen származó ösztönzések is közrejátszottak abban, hogy IllyésGyula, időközben a költészet napja alkalmából a budapesti csehszlovák nagykövetségen rendezett fogadás hatására – ahová Ctibor Stítnicky hívta meg a nagykövetnevében – szánta rá magát annak a levélnek a megírására, mely válasz volt egy ba-rátjának a tépelődéseire. Később derült ki, hogy Sziklay Lászlóról, a jeles magyar-országi szlavistáról, a szlovák-magyar viszony nemcsak kiváló ismerőjéről, hanemkassai múltja, családi háttere folytán annak szinte személyes megélőjéről volt szó.A két levelet a Kortárs szerkesztősége közölni akarta, de azt a Magyar SzocialistaMunkáspárt központja nem engedélyezte, viszont a Kortárs főszerkesztője, SimonIstván megküldte Ladislav Novomeskynek.43

A szélesebb közvélemény számára ismeretlen maradt Illyés-Novomesky véle-ménycsere – minden bizonnyal személyes találkozás és folytatás nélkül – igazi kor-dokumentum,44 mely ma is egyfajta tükörként szolgálhat a szlovák-magyar viszony-ban meglevő kölcsönös érzékenység közvélemény-formáló szerepének megismeré-séhez. Igaz, magának a levélváltásnak, amelyről nem tudni, megtörtént-e annak for-mai velejáróival együtt, eleve rányomta bélyegét a partnerek közötti világnézeti kü-lönbség. Illyés a népiek nép-nemzeti szemléletével – mely nem nélkülözte a szocialista rendszerben lehetőséget kereső, illetve látó szociális érzékenységet – magáta rendszert inkább csak keretnek tekintette az általa vallott elvek megvalósulásá-hoz, s ahhoz a pontos mérlegre helyezhető hozadék alapján viszonyult. Novomeskypedig belülről és maradéktalanul azonosult azzal, s annak őt magát személyesen issújtó torzulásait, ellentmondásait a perspektívákba vetett hit és meggyőződés ré-vén vélte feloldhatónak. A két entellektüel között azonban önnön társadalmi szere-pük értelmezését illetően is komoly eltérések mutatkoztak. Illyés a társadalmi való-ságon a szellem embere számára kötelezőnek tekintett, önmagukkal azonos elvekmaradéktalan megtestesülését kérte számon, míg viszont Novomeskynél ebbe ki-mondatlanul is beleszólt – volt politikusként – a politikai befolyásoltság. Mindez egy-mással látensen összefonódva, de nyíltan is megjelenítve, végül is a szlovák-magyar viszonyt terhelő kölcsönös sérelmek súlyának megítélésében idézett elő ko-moly diszkrepanciákat. Illyés Gyula úgy érezte, hogy a szlovákokkal szembeni egy-kori, a magyar uralkodó rétegek által gyakorolt, de az alsóbb magyar néprétegeketis sújtó elnyomó politikát elítélve, és emiatti szégyenérzetét is kifejezve, bírálata amagyarság helyzetének megértését gátló, a jelenben meglevő és mélyből fakadó el-fogultságokra irányulhat. Novomesky viszont a múlt és a jelen közötti összefüggé-seket keresve, a jelen szlovák szempontból sérelmesnek tartott mozzanatait a múlttovábbélésének bizonyítékaként igyekezett értelmezni. Kiváltképp megmutatkozottez abban a felháborodott hangnemben, ahogy az egykori közös múlt szlovákiai kö-zös értékeihez való bonyolult viszonyban tudatos kisajátítási törekvéseket látott.Ugyanakkor látásmódja nem nélkülözi az empátiát, amelyen viszont kívül rekedt aza tény is, hogy az egykori Felvidékhez fűződő sajátos patriotizmus nem azonosítható a volt uralkodó rétegek hatalmi fennhatóságával és az irredenta szándékokkal.Mindkét szerző megközelítésében kifejezésre jutott a 19. században uralkodó viszo-nyoknak a saját, hazai kötöttségekből kiinduló megítélése, sőt egyenes egymásravetítése. Novomesky aligha érzékelte azokat a magyarországi állapotokat, hogy azesetleges, szlovákok számára nyugtalanítóan ható alkalmi megnyilatkozások ellené-re a hivatalos magyar politika a szomszédok érzékenységére különös, olykor a szer-vilizmusig menően tekintettel levő magatartást kívánt meg. A magyar kisebbségekhelyzete iránti puszta érdeklődés könnyen magával vonhatta a nacionalizmus vád-ját. A magyarországi helyzetben való biztonságos eligazodáshoz Novomesky számá-ra – minden éleslátás ellenére – hiányoztak a teljesebb információk. Ez a hazai ma-gyar kisebbséggel kapcsolatban is megmutatkozott, például amikor negyedmilliósszlovákiai magyar nemzetiséget emlegetett, holott az 1961-es népszámlálás kimu-tatta – ami komoly meglepetést váltott ki -, hogy Csehszlovákiában közel 540 ezermagyar él.

Novomesky válaszát hűvös, az Illyés Gyulának a szomszéd népek közötti megértéssel kapcsolatos rezignáltsága és az egyoldalúnak tekintett érvelése miatti neheztelő hangvétel hatotta át, ami talán úgy is értelmezhető, mint egyfajta szemé-lyes elhidegülés a két nép közötti bizalomerősítés lehetőségeit egyaránt kereső népe-nemzete sorsa iránt felelősséget érző gondolkodó entellektüel között.

Novomesky talán maga is érezte, hogy olykor túlságosan rigorózus minősítéseket és érdes hangot alkalmazott. Abban az interjúban ugyanis, melyet 1968-banadott az Új Szónak, már a kölcsönös megértés iránti szándék meglétére helyezi ahangsúlyt, amikor a kölcsönös fordítások fontosságáról szólva sajnálkozva és kissé nosztalgikusán adott hangot annak az óhajának, hogy milyen fontos lenne „ha amai magyar és szlovák generáció úgy megértené egymást, mint mi annak idején”.Majd hozzátette: „A szomszédságból ugyanakkor az az igény is ered, hogy jobbanmegismerjük egymást. így a megértés is közelebbi. Illyés Gyula például európainagyság.”45

Amikor a beszélgetés készült, Novomesky már vívta a maga harcát – eszménye-ihez ragaszkodva – azokkal az értelmiségiekkel, akiknek a törekvéseiben az általaértelmezett szocializmus kereteinek elfogadhatatlan túllépését látta. Az 1968-asaugusztusi beavatkozást követően ismerhette meg igazán a hazai és a magyarországi közvélemény Novomeskyt mint költőt. A pozsonyi Madách Kiadó gondozásá-ban 1969-ben jelentek meg válogatott versei E. Fehér Pál előszavával, amely Novomesky személyiségét annak példájaként vetítette az olvasó elé, hogy mit lehettenni ember és közösség viszonyában „a gondolat súlyával, az erkölcs hitelével ésa művész rangjával”.46

Az úgynevezett husáki konszolidáció megindulása után Novomesky a szlovákiaimagyar sajtó hasábjain egyfajta, évfordulókhoz kapcsolódó kötelező, a megállapítá-sokat és észrevételeket ismétlő rituálé része lett. Ebben a légkörben Novomesky teljesebb megismerését szolgáló kezdeményezésnek számított az a publicisztikájából készült válogatás, amely magyarul Művészet és politika címmel a pozsonyi Prav-da Kiadóban jelent meg 1973-ban.47 A szlovák értelmiség számára pedig minden bi-zonnyal érdekességszámba ment két magyar szerzőtől származó közlemény abbana Slovensky spisovatel’ gondozásában megjelent, Novomesky személyiségének ésköltészetének nemzetközi dimenzióját érzékeltető kötetben, melyben külföldi szerzők vallottak Novomesky műveihez és személyéhez fűződő kapcsolataikról. SziklayLászló áttekintést nyújtott Novomesky költészetének és életútjának magyar vonat-kozásairól,48 kiemelve benne, hogy az egyedüli magyar költő, akivel nemcsak sze-mélyesen, hanem a lírai eszményüket tekintve is találkozott, az Illyés Gyula volt. Ki-váltképp érdekes ez a megállapítás annak fényében, hogy alig egy évtizeddel koráb-ban Sziklay tanúja és részvevője volt a Novomesky és Illyés közötti, személyes kihatású nézetütközésnek. Az pedig már alighanem a korszellemnek tudható be, hogySziklay Novomesky életútját, a magyar-szlovák kapcsolatokban játszott szerepét il-letően lekerekítve, a kényes mozzanatokat megkerülve méltatta. Nyilván nem egyé-ni elhatározásból. E. Fehér Pál felelevenítette a Novomeskyval való személyes, aprágai Plamen szerkesztőségében 1963-ban történt találkozást, mely ösztönzéstadott Novomesky személye iránti magyarországi figyelemfelkeltéséhez akkor, amikor a hivatalos csehszlovákiai hatalmi szervek számára Novomesky még mindiggondot okozott, ami természetesen könnyen átvetülhetett a Novotny iránt szolidári-sán viseltetni akaró magyarországi politikai szférába is.49

Az említett kötetek, illetve írások megjelenése idején látott napvilágot LőrinczGyulának, az Új Szó főszerkesztőjének a budapesti Népszabadságban is közölt írása, amely egyfajta személyes elégtételt kívánt szolgáltatni annak a Novomeskynek,akinek magatartását szinte baráti testközelből ismerte, de a hatalomnak az úgyne-vezett burzsoá nacionalisták elleni kampánya során ő maga támadásait Novomeskyszemélye ellen irányította. Lőrincz Gyula felidézte azt a találkozást, amikor a tren-csénteplicei tanfolyam megnyitásakor fehér asztal mellett versenyre keltek: ki ismertöbb Ady-idézetet. S kedélyeskedve ecsetelte, hogy a versenyben bizony Novomeskyvel szemben alulmaradt. Nem tudni, hogy tisztázták-e egymás között valaha isszemélyesen az ötvenes évek tragédiáját. A cikkben is csak arra futotta tőle, hogykeserűen tette fel a szűkszavú kérdést: „Későn, de mégis megkérdem önmagámtólés sok mástól, miért nem lehetett odakiáltani, hogy hazug a vád?”50 Novomesky ekkor már nem élt.

Novomesky halála után személyét a szlovákiai magyar sajtóban a november 7-imegemlékezésekkel összefonódó, a Vila Terezábó\ vett részletek közlése tartottaébren. A nyolcvanas évek elején a szlovákiai magyar sajtóban megjelent alkalmi for-dítások mintha arról tanúskodtak volna, hogy szűk szakmai berkekben művészi pár-beszéd kezdődött a költővel, ami a fojtogató társadalmi légkör elleni tiltakozás kifejezésre juttatásaként is hatott. Az 1989-ben megjelent cikkválogatás már egyfajta,a politikai szelektálás elkerülésére törekvő koncepciót tükrözött, és a gorbacsovinyitásnak a – hatalom által visszafogni igyekezett – hatását is mutatta. Duba Gyu-la utószava olyan hangnemben szólt Novomesky életének a politika bűneivel össze-fonódó viszontagságairól, hogy az még a megelőző hónapokban sem jelenhetett volna meg a pártsajtóban.51

Duba megpróbált Novomeskyvel rokon vonásokat találni a magyar írástudók palettáján. A párhuzam keresés abban a végkövetkeztetésben ősszegeződőtt, hogy ennek vezérfonala a világ felé irányuló nyitottság párosulása a népben-nemzetben gon-dolkodással. S ez napjainkban is példamutató lehet annak ellenére, hogy Novomesky világnézeti-eszmei kiindulópontjai nem állták ki a történelem próbáját.

Éppen ezért tartottuk szükségesnek a mindmáig meglevő érzékenységeket, fél-reértéseket tükröző és a megértést kereső vita bemutatását az alább következő Do-kumentumban közölt két levél közlésével, hiszen napjainkban a már lezártnak vagylegalábbis lecsillapodottnak hitt ellentétek a tudatos torzításoknak kedvező közéleti légkörben újraélednek – kellő és a közvélemény által követhető konfrontáció nélkül.