Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2013/1

Impresszum 2013/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XV. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tar­ta­lom

Tanulmányok

Gaucsík István Szempontok és adalékok a szenci szövetkezetek történetének vizsgálatához (1905–1948)
Gábor Péter A Csehszlovákiának fizetendő magyar jóvátétel (1945–1949)
Molnár Ferenc A munkácsi püspökség kísérletei egy önálló görög katolikus érsekség felállítására a 19. század közepéig
Szakál Imre Az első Csehszlovák Köztársaság telepítéspolitikája revíziójának kísérlete Kárpátalján 1938 és 1944 között
Túri László A vereckei honfoglalási emlékmű „mitológiájának” kialakulása és újraértelmezése mélyinterjúk tükrében
Antalicz Anikó Források a 20. század eleji magyarországi nemzetiségi tanítóperek történetéhez

Közlemények

Tóth László Adalék a (cseh)szlovákiai magyar tudományosság megszervezéséhez
Gágyor József Egy maréknyi anyanyelvünk aranypénzeiből

Műhely

Hegedűs Norbert A tudomány szolgálatában. Az Eruditio–Educatio 7. évfolyamáról

Könyvek

Eplényi Kata és Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai (Öllös László)
Braun László, Csernicskó István és Molnár József: Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján (Gazdag Vilmos)
Vajda Barnabás: Egy szabad hang Kelet-Európában. A Szabad Európa Rádió tevékenységéről a hidegháború alatt (Baka L. Patrik)
Bárczi Zsófia (összeáll.): Szerző – szöveg – olvasat. Irodalmi szövegek elemzése és tanítása (Csanda Gábor)

Szempontok és adalékok a szenci szövetkezetek történetének vizsgálatához (1905–1948)

Ez a tanulmány nem vállalkozik kizárólag a szenci szövetkezetek szervezetközpontú történetének a bemutatására, ami a kutató sematikus hozzáállását is megelőlegezheti. Sőt nem is egy töretlennek tűnő fejlődési ív felvázolása a cél. A bevezetőben leszögezném, hogy kimondva-kimondatlanul az ún. polgári korszak szövetkezeti eszmeiségét főképpen a közösségszervezés hatékonysága és a (kis)polgári miliő kialakulása szempontjából előbbremutatónak tartom, mint a szocialista korszakét. A szocializmusban hagyományos szövetkezetekről nem is beszélhetünk, hiszen a direktív tervgazdálkodás részelemeiként és végrehajtóiként olyan termelőszövetkezetek működtek, amelyek a demokratikus és autonóm, közösségteremtő mintákat teljes mértékben nélkülözték. A szocialista szövetkezeti tag 1945 előtti társával szemben nem őrizhette meg tulajdonosi státusát, egyszerű alkalmazottá vált. Ez a diktatórikusan bevezetett szovjet kolhozrendszer, bár a későbbiekben számos szervezeti változáson és módosításon ment keresztül, elhomályosította a polgári időszak szövetkezeti intézményrendszerét. A köztudatban ennek következményei máig hatnak. Az ún. szocialista szövetkezet és a tervutasításos agrár- és szövetkezetpolitika számlájára írható a közösségközpontú gazdasági tevékenységekkel szembeni mai érdektelenség, a közgondolkodásban továbbra is élő számos negatív jelző, szűkebben véve pedig a historiográfiákban a szövetkezetekkel kapcsolatos homályos fogalomhasználat.1

A tanulmányban koncepcionális és terjedelmi okok miatt nem szentelhetek figyelmet a legkülönbözőbb szenci szövetkezeti típusoknak. Ebből a szempontból az országos hatáskörű, egy-egy gazdasági területre és kiskereskedelmi szférára szakosodott, inkább 1918-at, illetve 1938-at követően alapított szövetkezetekkel (Konzum, Kárpátia,2 Országos Gazdasági Szövetkezet szenci fiókja,3 Eke Magyar Gazdák Állat- és Terményértékesítő Szövetkezete,4 szlovák telepesek alsómajori szövetkezete5) nem foglalkozom. A témaválasztás során elsősorban a legelső helyi alapítású szövetkezetekre összpontosítok, melyeknél Károly Alajos szenci plébános és gazdaságszervező játszott kulcsfontosságú szerepet. Éppen ezért életútjára és tevékenységére, még ha vázlatosan is, de szintén kitérek.

Károly Alajos tevékenysége a dél-szlovákiai magyar fogyasztási szövetkezetek legsikeresebb vállalkozásának, a Hanza Szövetkezeti Áruközpontnak az elindításában fontos. Az 1923. évi központalakításról folyó tárgyalásokat ő kezdeményezte, segítette, és vezetése alatt a szenci fogyasztási szövetkezet az áruközpont 1925-ös létrehozásában is részt vett.

A szóban forgó szövetkezetek fejlődésével, gazdálkodásukkal, üzleti eredményeikkel és az üzletrészes tagok megoszlásával foglalkozom. Külön kitérek a szövetkezetek 1945 utáni elkobzási folyamatára és felszámolásukra.

A szövetkezetek alapításának körülményeit és tevékenységük kibontakozását, ha úgy tetszik, a szövetkezeti szellem előretörését, a szövetkezeteknek a gazdaság és a kiskereskedelem terén betöltött – főképpen az áruelosztó és hitelnyújtó – szerepét összehasonlító módszert alkalmazva regionális szinten vizsgálom.

A mondanivalóm egyértelműbbé tétele érdekében mindenekelőtt a problémakörrel kapcsolatban felmerülő és a jelenlegi historiográfiai diskurzust uraló, gyakran etnikumközpontú sugalmazások revideálására, témapontosításra, az értelmezési mezők körülhatárolására és a tárgyalt korszak időbeli határainak a kijelölésére van szükség. Ez a lokalitáson belül zajló társadalom- és gazdaságszervező folyamatoknak, egy specifikus együttműködési formának az elemzésekor hatványozottan érvényes.

A tanulmányban a szenci szövetkezetek alapításának 20. század eleji körülményeit és későbbi fejlődésüket három korszak szövetkezeti rendszerein belül vizsgálom. Ezek a dualizmus korának alapozó évei, főképpen a 19. század utolsó két évtizedétől kibontakozó szövetkezeti intézményesedés, melynek a fundamentumát a városi és vidéki szövetkezetek alkották. A szenci kezdeményezéseket szélesebb összefüggésekben kell vizsgálni, ezért a Pozsony megyei kölcsönös segélynyújtás szervezeti formáinak, a hitel- és fogyasztási szövetkezetek hálózatának külön figyelmet szentelek. A másik korszakot a két világháború közötti csehszlovák, illetve szlovák szövetkezeti struktúra, majd az 1938–1945 közötti rövid magyarországi korszak alkotja. A harmadik, az 1945–1948-as időszak, melyben újra egy nemzeti szempontokat követő, homogenizáló jelleggel bíró szövetkezeti felépítménybe való reintegráció zajlott, és a tárgyalt szövetkezetek végleges felszámolására került sor. A dolgozat címében jelölt évszámok csupán tájékoztató jelleggel bírnak, mert a szenci szövetkezetek történetét szélesebb időszakaszban szükséges tárgyalni. Ebben az értelmezési mezőben mind az 1905 előtti, mind az 1945 utáni folyamatokra rá kell világítani.

 

A szövetkezet mint együttműködési forma és az együttélés „műhelye”

 

Ezen a helyen nem lehet célom egyfajta előzmény- és üdvtörténet bemutatása, egy „ősi akarat” vizionálása vagy az „alapító atyák” felsorolása, mert úgy gondolom, hogy a szövetkezet mint emberi együttműködési forma történeti arculata sokféle, és mindig az adott társadalmi közeg egyesületi élete, egyesülési mintái és a társadalmi mezőkbe való beágyazottság mikéntjei határozzák meg.

A szövetkezetek történeti jelentőségét, társadalmi, gazdasági és kulturális szerepüket taglaló irodalmat bőséges, néhol jogosult vagy éppen túlhangsúlyozott, sőt egymástól teljesen eltérő, szinte kizárólagosan pozitív töltésű fogalmak használata, sőt számos toposz is jellemzi. Így például a nyitott tagságot, demokratikus irányítást, önigazgatást, konfesszionális semlegességet, közérdek szolgálatát, etikus hozzáállást, emberközpontúságot, új identitásépítést, individualizmust és szolidaritást sorolják egymás mellé, és nem kevés ellentmondással egy a kapitalizmus és szocializmus közötti harmadikutas lehetőséget, a piaci kapitalizmus sáncain kívül álló és azokat lebontó feladatot is hozzájuk kapcsolnak, miközben piacgazdasági környezetben működnek, központosított, államilag (is) támogatott termelő, szolgáltató és hitelközvetítő hálózatok részeit alkotják, és haszonnövelő tevékenységet is folytatnak.6 Vári András szerint a szövetkezetek mint „szervezeti forma, bevallottan ambivalensek, céljukként a kapitalista piacon elérendő sikert tűzik ki, miközben (…) intézményes elrendezéseikkel csökkenteni igyekeznek tagjaik attól való függőségét.” (Vári 2009, 325. p.)

A 20. században a nacionalista és nemzetépítő gondolkodás sajátította ki ezeket a társas formákat. A történettudományban is beértek ennek káros gyümölcsei: a történészeknél a szövetkezetek az etnikai önkép és ellenségkép megalkotásának a játékszereivé váltak. Gazdasági szerepük, típusbeli különbségeik, belső együttműködésük kohéziója vagy eltérései, társadalomszervező szerepük vagy a vidék polgárosodásában játszott szerepük nem lett fontos. Ezen irányvonal képviselői szerint egyedül a többségi és kisebbségi társadalmak nemzeti mozgósítása volt a szövetkezetek célja. Ennek az lett a következménye, hogy a szövetkezetek helyi (falusi-kisvárosi) világokon belüli vizsgálata a háttérbe szorult.7

 

A szövetkezeti intézményrendszer kiépülése és fejlődése Magyarországon

 

A Magyar Királyságban, hasonlóan a cseh koronatartományokhoz, a 19. század első felétől kiépülő hitelrendszer keretei között kellett megtalálni – vagy legalábbis keresni, kikísérletezni – a mezőgazdasági hitelezés megfelelő(bb) formáit. Általában a hitelügyek és az agrárhitel váltak a gazdaságpolitika tengelyévé a 19. század második felében. A hitelszűke korabeli valódiságáról és szektoronkénti nagyságáról azonban inkább feltevéseink vannak. Mind a mezőgazdasági termelés intenzifikálása, mind az üzemszerkezet átalakítása nagy, a gazdaságtörténet számára ismeretlen nagyságú tőkeinjekciót igényelt volna. Homályos az is, hogy a termelésfokozás letéteményesének tekintett kisbirtok működését mennyire akadályozta a tőkehiány. Tény, hogy a kisbirtokos hitelfelvétel a hitelszervezet intézményi hibáiba ütközött, illetve a kistermelők számára a személyi hitelezés nem állt rendelkezésre, drága jelzáloghitelt vagy rövid lejáratú kereskedelmi hitelt vehettek fel. Az uzsora- és a takarékpénztári kölcsönök magas kamatlába itt lépett színre, lehetetlenné tette a kisgazda hitelfelvételét.

Magyarországon a hitelrendszer önellentmondásával találkozhatunk. A megalakulásukkor filantropikus elveket és takarékosságot hirdető, a polgárosodást támogatni hivatott takarékpénztárak gyorsan haszonmaximáló letéti bankokká váltak, és a lassan egységesülő magyarországi hitelpiacon helyi vagy regionális pozícióikat monopolizálták. Ez az intézményi forma már az üzletvezetés nagyobb szervezettségét követelte (Vári 2008, 630–639. p.).8 A takarékpénztárak által nyújtott jelzáloghitelek kamatszintjét 1877-ben 8%-ban határozták meg. A váltóhitel kamatmaximálására 1883-ban került sor. (Bácskai 1993, 265. p.)

A nagybirtokosok hitelszükségletének kielégítésére szakosodott pénzintézetek (Magyar Földhitelintézet, Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete) ugyan jogilag szövetkezetek voltak, azonban a jelzáloghiteleikből a kisbirtokosok kimaradtak. A Magyar Földhitelintézet a 100 hold feletti birtokoknak nyújtott kölcsönöket, de a kisebb terjedelműeknek nem. Ennek a problémának a megoldására hozták létre 1873-ban a Kisbirtokosok Földhitelintézetét, amely azonban hűtlen kezelés miatt megbukott. Helyette 1879-ben a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetét szervezték meg. A kisbirtokosoknak nyújtandó legkisebb kölcsönt 300, a legmagasabbat 5000 forintnyi összegekben határozták meg. (Sebők 1993, 63–66. p.; Kovács 2004, 128–134. p.) A Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetségének 1911-es alapításában a Magyar Földhitelintézet, a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete és az Országos Központi Hitelszövetkezet vett részt. A szervezet „elsősorban ingatlanfeldarabolásoknak, telepítéseknek és más birtokpolitikai intézkedéseknek” a keresztülvitelét tűzte ki céljául.9

A 19. század utolsó évtizedében a pénzpiac országos egységesüléséről beszélhetünk. A kisebb régiókba is eljutottak a pénzügyi szolgáltatások, és ebben a vidéki takarékpénztáraknak volt fontos szerepük, azonban a mezőgazdaság hitelszükséglete, a mezőgazdasági kis- és középhitel továbbra sem volt biztosított. (Tomka 1996, 54. p.)

A gazdahitel intézményi biztosításának eszméjét és a hitelszövetkezeti hálózat kiépítését az agráriusok karolták föl. A Gazdakör által 1884-ben a kormánynak benyújtott tervezet konkrét javaslatokat tartalmazott a hitelszövetkezetek kiépítésére, melyek a kisbirtokosok hitelszükségletét biztosították volna. (Vári 2008, 639–641. p.) Az első lépés – gróf Károlyi Sándor és a Pest megyei nagy- és középbirtokosok együttműködésének, a szövetkezeti és gazdaköri kezdeményezések találkozásának, nem utolsósorban a külső tőkeforrások biztosításának eredményeképpen, a vármegye jelentős anyagi támogatásával – a Pestvármegyei Hitelszövetkezet alapítása volt 1886. december 19-én, amely a megyei hitelszövetkezetek központjának a szerepét is ellátta. Ez egy új szövetkezeti elit születését is jelentette. (Schandl 1938, 14–16. p.; Csepregi Horváth 1926, 42–43. p.) Az új szövetkezetek számára a Raiffeisen-minta alapján dolgozták ki az alapszabályokat.

A Raiffeisen szövetkezetben, szemben a Schultze–Delitzsch szövetkezetekkel, nem az üzletrészek képzését tartották elsőrendűen fontosnak. Ez a modell eredetileg nem is tartalmazott üzletrészt. A tagok egyetemleges felelőssége is megfelelt, tehát a fedezetet a kisgazdák birtokai alkották. Schultzénál a tag személyi hitele rövid időre szólt, 3 hónapra, a Raiffeisen-féléknél hosszú lejáratú, rendszerint fél- vagy egyéves, a munkához szabott hitelt nyújtottak. A Raiffeisen-típusnál a kölcsönöket kötelezvényekre, nem váltókra adták, a kisebbeket a felvevő csak aláírta, a nagyobbaknál egy vagy két személy kezessége kellett. A hitel felhasználását ellenőrizték. A szövetkezetek egy község területén alakultak. Ennél a szövetkezeti típusnál osztalék sem volt, ezzel a spekulációt zárták ki. A nyereséget tartalékalap bővítésére és jótékony célokra fordították. A betétgyűjtés szintén a szövetkezet üzleti tőkéjét gyarapította. A Raiffeisen főszövetkezet egy-egy gazdasági tevékenységre szakosodott „mellékszövetkezeteket” is alakíthatott, úgymint pince-, tej-, állatbeszerző, biztosítószövetkezeteket vagy kulturális-népművelő célokat szolgáló egyleteket. A főállású szövetkezeti vezetők tiszteletbeli állást foglaltak el, fizetést nem kaptak. Csak a pénztáros és könyvelő kapott munkájáért javadalmazást. (Csepregi Horváth 1926, 153–156. p.)

Magyarországon tehát a Raiffeisen-típus vált követendő mintává, de kisebb mértékű módosításokkal. Az eredeti koncepció szerint a tagok korlátlan vagyoni felelősséget viseltek a hitelszövetkezet tartozásaiért, a magyar alkalmazásban azonban ez a felelősség a tagok üzletrészeinek kétszereséig terjedt. A Pest megyei hitelszövetkezetekben osztalékfizetés is volt az üzletrészek után, de annak nagyságát maximalizálták. A pénzfelesleget tartalékbővítésre, jótékonysági és közhasznú célokra fordították. A megszületett hitelszövetkezeti struktúrában „hibridszerűen” ötvözték a szövetkezet és a részvénytársaság jegyeit. Ennek az előzmények nélküli kezdeményezésnek egyrészt a magyar jogkörnyezethez kellett alkalmazkodnia, másrészt a kormánnyal is jó viszonyt kellett ápolnia, nem utolsósorban a jövőbeli állami támogatás és a kedvezmények biztosításának reményében. A kezdet sikeres volt, és a lomb terebélyesedett. Papok, tanítók, jegyzők vállalták az alapításokat, és a gazdák alkották a szövetkezetek tagságának gerincét. A Pest megyei hitelszövetkezetek száma 1894-re elérte a 80-at és több mint 23 ezer taggal rendelkeztek. (Vári 2008, 644, 646, 648. p.; Vári 2009, 348–359. p.) A Károlyi-csoport eredetileg a megyei szintű és fenntartású szövetkezeti központok koncepcióját képviselte, de ezt a Tisza-kormány bukása után (1890) gyorsan korrigálták. A pesti központ országossá való kiszélesítése vált időszerűvé, mely az intézményesítéssel is kéz a kézben járt. A Szövetkezés című folyóirat 1890-ben indult, és 1894-ben a Pestvármegyei Hitelszövetkezet felvette a Hazai Szövetkezetek Központi Hitelintézete nevet, ugyanakkor szoros hitelkapcsolatot létesített a Pesti Hazai Első Takarékpénztárral. Üzletköre kibővült, takarékbetétek gyűjtésével és biztosítással is foglalkozott. (Schandl 1938, 19–21. p.) Az „új intézménykép” megalkotására, az állami ellenőrzés megjelenésével, végül 1898-ban, az Országos Központi Hitelszövetkezet (OKH) megszületésekor került sor.10 Az OKH a kisbirtokosok hitelellátásának biztosítását tartotta prioritásnak, főleg a váltó- és a középlejáratú hitelezést, ezenkívül kötvénykibocsátásokra is ráállt. A vidéki hitelpiacon monopolhelyzetbe került, tagszövetkezetei csak nála vehettek fel hiteleket. A kisiparosoknak, ipari munkásoknak és vagyontalan falusi „munkásseregnek” nyújtott személyi hitel a polgárosodást egyengető eszköz volt. A szövetkezeti eszme népszerűsítésére és a rendszer „tökéletesítésére” ügyosztályokat hozott létre, és az adminisztrációt kiépítették a szervezési, felügyeleti és ellenőrzési feladatok teljesítésére. Az OKH szervezete eltért a külföldi példákétól, mert nem vált el egymástól az „eszmei” és az üzleti irányítás. A szervezet négy feladatkört látott el: 1. a hitelközvetítést és pénzügyi tevékenységet (takarék- és folyószámlabetétek, kötvényüzlet, jelzálogüzlet); 2. a tagszövetkezetek felügyeletét és ellenőrzését; 3. a szövetkezeti eszme fejlesztését és népszerűsítését (folyóiratok, sajtó, kongresszus); 4. „különleges agrár- és szociálpolitikai feladatok.”11

A magyarországi szövetkezeti rendszer másik tartóoszlopát, az agráriusprogram, illetve a megszülető szövetkezeti eszménykép egyik, bár Károlyi által kevésbé értékelt részét, a fogyasztási szövetkezeteket tömörítő Hangya-központ alkotta. Az országos szövetkezeti hálózat következő lépcsőjének tekinthetjük.

A Hangya Fogyasztási, Értékesítő és Termelő Szövetkezet 1898. január 23-án alakult, Károlyi Sándor nagy volumenű anyag támogatásával, illetve üzletrészjegyzésével. A támogató személyeket tekintve szorosan összefonódott a Magyar Gazdaszövet­ség­gel. (Vári 2009, 514. p.; Csepregi Horváth 1935, 6., 9–14., 18–20. p.) A Hangya az olcsó és minőségi áruellátás biztosítására és az áruuzsorától való megszabadulásra törekedett. Szervezetét az értékesítés és többtermelés megszervezésére alakították ki. Az 1907-es alaptőke-emeléssel a pénzügyi konszolidációt érték el. Ellenőrzési kerületeket szerveztek és 1907-ben megalakították a nagyszombati kirendeltséget.12 A Hangya súlya és presztízse az 1900-as évek elejétől nőtt meg. Tagszövetkezeteinek épületei, boltjai a magyar vidék jellegzetes képét alkották. A szövetkezetek a falu ellátását segítették, beszerző és értékesítő tevékenységükkel a tagokat hozták előnybe, és egy-egy ágazatra szakosodott termelőegységeket hoztak létre. Céljaik között tehát a magánkereskedelem túlkapásaival szembeni védelem biztosítása és a megfelelő minőségű áruszolgáltatás szerepelt. A nyereséget a tagok között, vásárlásuk arányában, vásárlási visszatérítés formájában osztották szét és közhasznú célok magvalósítására fordították. A vidéki települések kisebb, széttagoltnak tekinthető fogyasztói szükségleteinek kielégítésére szakosodtak. Ez a szövetkezeti típus az alapvető szükségleti árucikkeket biztosította, kisebb rezsiköltséggel dolgozott és a kiskereskedelem monopolhelyzetével szállt szembe.13 A fogyasztási szövetkezetek indulása nem volt egyszerű, az alapítóknak a helyi közömbösségtől kezdve a tapasztalatlanságon keresztül az előítéletekkel és rosszindulattal is meg kellett küzdeniük. Az alapítók-kezdeményezők társadalmi státusa is meghatározó volt. Ugyanúgy, mint a hitelszövetkezeti mozgalomnál, az arisztokraták és nagybirtokosok nagyobb súlyt képeztek.

Az OKH és a Hangya hálózatán kívül még meg kell említeni a néppárti és keresztényszocialista politikai programokhoz kötődő Keresztény Szövetkezetek Központját, mely megalakulásától, 1901-től a Hangya konkurenseként láttatta magát. A katolikus legény- és gazdakörök egyesülési tapasztalataira építő keresztény szövetkezetek a „nemzetfönntartó kisgazdaosztály” gazdasági-szociális felemelését és hitelellátását kívánták elérni. A Dunántúli Keresztény Fogyasztási Szövetkezeti Központ alapítója gróf Zichy Aladár volt. Ez a központ 1917-ben egyesült a Hangyával.14

Ezenkívül országos hatáskörű, az agrárokhoz kapcsolódó, a gazdasági területek szerint szakosodott nagyobb szövetkezetek is működtek. Ilyen volt a főleg gabonaértékesítéssel foglalkozó, 1888-ban alapított Magyar Gazdák Hadseregellátó Szövetkezete, melynek utódja lett 1891-ben a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete. A Gazdák Biztosító Szövetkezetét 1899-ben 1 millió korona alaptőkével az Országos Magyar Gazdasági Egyesület a magas kartelldíjak és az egészségtelen jég- és tűzkárbiztosítás miatt hívta életre. Kezdetben tűz- és jégbiztosítással foglalkozott, majd tevékenységét kiterjesztette az állatbiztosításra is. (Csepregi Horváth 1926, 31–33. p.)15 A Magyar Gazdaszövet­ség alapítása volt a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete, mely 1898 és 1913 között működött. A vidéki állattenyésztő szövetkezetek hálózatának kiépítését a Magyar Kölcsönös Állatbiztosító Társaság (1898) vállalta fel. A biztosítási ügyletek kiterjedtek a lovakra, szarvasmarhákra, betegségben elhullott haszonállatokra. (Csepregi Horváth 1926, 25–27. p.)

A korszak liberális tábora dehonesztálni igyekezett az agrárius elképzeléseket, melyek a magyarországi mezőgazdaság problémáira, strukturális gondjaira kerestek válaszokat, azonban bizonyos fokú átmeneti együttműködésre (a hitelszövetkezetek esetében) mégis sor került. Az agrárizmussal szembehelyezkedők csoportja ugyan nagy volt, de mégsem tekinthető egységesnek. A Károlyiék által mérsékelten-defenzívan, jól-rosszul képviselt vagy képviselni kívánt társadalomszervezési egyensúlymodell eszméje végül is korán háttérbe szorult és fénye megkopott.16

 

A szenci szövetkezetalapítások Pozsony megyei kontextusa

 

Mielőtt a szenci szövetkezetek alapításával foglalkoznék, szükséges egy kitérőt tenni, mert a szóban forgó szervezetek esetében is felülről történt szervezésről beszélhetünk. Vajon ez a központosító folyamat és a tagszövetkezet-központ kapcsolatának bürokratizálódása negatív előjelű, autonómiát felszámoló, sőt költségnövelő tényezőkként jelentek-e meg? Vagy azt kell inkább hangsúlyozni, hogy Szencen az OKH és a Hangya fontos eredményeket értek el és a helyi elitek bevonásával sikeres társadalomszervező tevékenységet fejtettek ki?

A bürokratizálódás okozta pluszkiadások és azok fedezete a hiányzó források miatt konkrét példákon immár nem rekonstruálhatók. A központszervezés kérdéséhez pedig annyit fűznék hozzá: a korabeli társadalmi és közgazdasági viszonyok között lehetett-e másképp?17

A centralizáció az összetett szervezési, üzleti és pénzforgalmi feladatok ellátására elkerülhetetlen volt, mondhatjuk úgy, hogy a szövetkezeti központok a gyakorlati problémákra reflektálva, racionális lépések sorozataként, „vezéregyének” és érdekcsoportok programalkotásának eredményeképpen születtek meg. A tagszövetkezetek pedig eleve helyi jellegűek voltak, esetleg még a szűkebb vidék tartozott hatáskörükbe, helyi feladatok ellátására törekedtek, vagy kisebb jelentőségű gazdasági tevékenységük folytán, ha jelentősebb tőkeforrásokat nem tudtak bevonni, lokálisak, Czettler Jenő szerint korlátoltak maradtak, aki hangsúlyozza, hogy ez volt a magyar szövetkezeti intézményrendszer történeti fejlődésének iránya.18

A szenci – egyébként a megyei kereteken belül megkésettnek tűnő – szövetkezet­alapításoknak legalább négy fontos tényezőjük volt: a szövetkezeti központok részéről kifejtett presszió és kezdeményezés; a Pozsony megyei szövetkezeti hálózat kiépülése szűkebben véve az 1880-as évek végétől, egyben a már fennálló szövetkezeti minták húzóereje és ösztönzése; a helyi társadalomszervezés irányítója és a szövetkezeti eszme agitátora, Károly Alajos, akinek a személyén keresztül a katolikus egyház közösségszervező ereje is megnyilvánult; nem utolsósorban pedig a szenci vagyonosodó rétegek (az első tényezővel a fentiekben részletesen foglalkoztam).

Úgy tűnik, és helyi jellegzetesség lehet, ezt azonban további kutatásoknak kellene tisztázniuk, hogy ezek a szövetkezetek vagy legalábbis az egyesülési kedv, nem támaszkodtak egy fejlett és virágzó kisvárosi, pontosabban akkor még nagyközségi egyesületi életre. Ezt a sommás véleményt annak ellenére fogalmazom meg, hogy 1902-ben ugyan megjelent a helyi kisgazda érdekvédelem egyik fontos szervezete – egyben a hitelszövetkezet létrehozásának egyik katalizátora –, a Szenci Gazdakör, amely 1925-ben a Szenci Gazdasági Egyesület19 nevet vette fel, de a társadalmi és kulturális egyletek alapítására, a társadalmi élet átstrukturálózádására majd csak a két világháború között került sor.

Az önsegély és hitelnyújtás szervezeti formáit – legalábbis a rendelkezésemre álló statisztikai anyag tükrében, Pozsony megyében a 19. század 70-es és 80-as éveiben – nem jellemzi területi expanzivitás, kezdetben és hosszú ideig egy-egy regionális központban jelennek meg. Ezek a szervezetek jól körülhatárolt céllal alakultak, az irányítási és felügyeleti szervek, valamint a tagok jogait és kötelességeit alapszabályzatilag rögzítették, de szűkebben csak a tagjaiknak hiteleztek és tevékenységük nem lépte át a közösségi határokat. (Vári 2009, 342–343. p.) A megyei hitelélet egyedüli központjának számító Pozsonyban, illetve olyan nagyközségekben, mint Modor és Szered, a városlakó polgársághoz és tisztviselőréteghez kötődő előlegtársulatok és segélyegyletek működtek.20 Nagyszombatban alakult meg talán az első megyei hitelszövetkezet 1886-ban, bár az országos statisztika már 1884-ben hat ilyen típust talált (nem kizárt, hogy ezek egy része inkább előlegpénztár volt). (Vö. Mihók 1885, 72. p.; Magyar Statisztikai Évkönyv 1886, 54. p.) A hitelszövetkezet-alapítások boomja a megyében 1900-tól datálható, amikor a hivatalos statisztika már 11-et mutatott ki. Számuk 1910-ben 48-ra emelkedett és (leszámítva Pozsony városát) a megyei betétek egytizedét helyezték el náluk.21 Az első világháború végén 55 megyei hitelszövetkezet került Csehszlovákia területére.22

Pozsony megyében a fogyasztási szövetkezeteket 1899 nyarától hozták létre, és néhány év leforgása alatt gombamód szaporodtak. Fáziskésést nem tapasztalhatunk, hiszen a legelső magyarországi fogyasztási szövetkezet egy évvel előbb a Bars megyei Brogyán (Brodzany) szlovák községben alakult 1898. április 12-én a helyi földbirtokos, Natália Oldenburg Friesenhof hercegnő támogatásával és aktív részvételével.23 Pozsony megye 1917-ben országos viszonylatban a szövetkezetek számát illetően a hatodik helyet foglalta el. Az eladott áruk tekintetében az előkelő harmadik helyen tanyázott. A megyei fogyasztási szövetkezetek száma az 1903-as 16-ról 1917-ben elérte a 64-et, és a tagok száma 2591-ről 68 315-re nőtt.24 Az 1918-as hatalomváltással Pozsony megyében 70 fogyasztási szövetkezet került Szlovákia területére, melyek közül 11 a budapesti, a többség pedig a nagyszombati kirendeltséghez tartozott.25

A legelső megyei fogyasztási szövetkezetek – a Hangya-központ intencióinak megfelelően és feltehetően a Pozsony Megyei Gazdasági Egyesület, valamint a helyi földbirtokosok, lelkészek, tanítók és gazdák széles körű támogatásával26 – szlovák etnikai területen alakultak (Nagysúr, Pozsonynádas, Budmeric, Szomolány) és 1900-tól Szenc környékén (Cseklész, Magyarbél), illetve a felső-csallóközi és mátyusföldi régióban is megjelentek.

 

  1. táblázat. Fogyasztási szövetkezetek adatai Pozsony megyében 1903-ban
Község/alapítás éve A fiókok száma A tagok száma Az üzletrészek száma Egy üzletrész értéke

(korona)

Alaptőke

(korona)

Árukészlet

(korona)

Évi forgalom

(korona, fillér)

Nyereség

(korona, fillér)

Baka/1903 105 257 10 2570 5885,76 11 731,23 485,04
Budmeric/1899 2 145 171 30 5130 14 521,64 48 068,26 487,95
Csallóközcsütörtök/1900 239 446 10 4460 4565 20 760,10 487,15
Csallóköztárnok/1902 88 257 10 2570 3548,11 13 212,61 404,04
Cseklész/1900 200 270 30 8100 14 728,67 81 822,38 1894,30
Felsőszeli/1903 283 324 20 6480 6274,20 17 753,99 153,39
Illésháza/1900 151 214 40 8560 6237,71 24 885,95 498,34
Magyarbél/1900 118 207 30 6210 5881,29 41 744,87 976,34
Nagylég/1903 239 443 10 4430 3964,36 27 962,58 843,11
Nyárasd/1900 170 213 30 6390 7744,96 37 908,64 1504,45
Nyékvárkony/1902 109 338 10 3380 6568,20 36 599,72 2032,20
Pozsonynádas/1899 1 206 227 30 6810 9771,26 52 463,38 1017,49
Stomfa/1901 126 609 10 6090 19 667,28 59 307,17 533,24
Szentmihályfa/1900 73 96 50 4800 2866,45 17 235,50 1593,80
Szomolány/1899 1 182 201 30 6030 7544,71 60 649,65 177,02
Tallós/1900 157 183 30 5490 7976,33 58 794,43 3884,53

Forrás: MNL-OL, HTÉFSZ, Z 803, 16. csomó, 29. tétel; A Hangya kötelékébe tartozó fogyasztási szövetkezetek kimutatásai (1900–1906); Z 791, 10. doboz, 7. tétel; Nyomtatott igazgatósági jelentések.

 

A szenci szövetkezetek megalapítása és fejlődésük 1918-ig

 

Milyen szerep jutott a megyei szövetkezeti hálózat kiépülésének folyamatában a szenci szövetkezeteknek? Hogyan érintette a szenci viszonyokat a megyei hitelszervezet és kiskereskedelem, valamint az áruellátás átalakulása?

A 20. század elején Szencen is két hagyományos szövetkezeti típus jelent meg: a hitelszövetkezet és a fogyasztási szövetkezet.27

A Szenci Hitelszövetkezetet 1905-ben alapították, még Szempczi Hitelszövetkezet néven, és 1906. január 22-én vették fel a cégjegyzékbe. Valószínűleg 1914-ben változott a megnevezése Szempcziről Szencire. (Galánthai Nagy 1915, 185. p.) A hitelszövetkezet alapításától kezdve 1919. augusztus 10-éig az OKH tagja volt és hatásköre csak Szencre korlátozódott. Hivatalos helyiségei a szenci római katolikus elemi iskolában voltak. Már csak ez az apró adat is jelzi a katolikus egyházhoz való szoros kapcsolódást. A szövetkezet fennállása alatt saját ingatlannal nem rendelkezett, gyakorlatilag ilyenre nem volt szüksége.28 1906-ban 96 tagja volt, akik 164 üzletrészt jegyeztek. Egy üzletrész értéke 50 korona volt és egy szavazati jogot jelentett. A tagok vagyoni felelőssége az üzletrészek ötszöröséig terjedt. A szövetkezet üzletrésztőkéje 8200 koronát tett ki. (Galánthai Nagy 1908a, 151. p.) A szövetkezet az első világháború előestéjén, 1913-ban a 44 megyei hitelszövetkezet között a középmezőnyben foglalt helyet: a taglétszám szerint a 33., a jegyzett üzletrészek alapján a 28. és az üzletrésztőke tekintetében a 24. volt.29

Az ügyfélfogadásokra vasárnaponként került sor a katolikus iskolaépületben, ahol Károly Alajos, a pénztáros és egy igazgatósági tag volt jelen.30

 

  1. táblázat. A Szenci Hitelszövetkezet néhány mutatója (1906–1913)31
Év Tagok száma Üzletrészek száma Üzletrésztőke (korona)
1906 96 164 8200
1907 99 167 8350
1908 99 167 8350
1909 96 165 8250
1910 103 179 8950
1911 115 192 9600
1913 138 236 11 800

A hitelszövetkezet azért érdemel kiemelt figyelmet, mert létrehozásával a mezőgazdasági hitelellátás gondjaira és a vidéki uzsora visszaszorítására kerestek válaszokat. Ez a szövetkezeti intézmény a kisbirtokosok hitelellátásának biztosítását tartotta prioritásának, főleg a váltó- és a középlejáratú hitelezést. Végül is mi a hitelszövetkezet történeti jelentősége? Miért volt fontosabb, mint a fogyasztási szövetkezet? A személyi hitelnyújtás esetén a bizalmi alapú kapcsolatokon volt a hangsúly: a gazdák ismerték egymást, a másik hitelképességéről, vagyoni helyzetéről, munkateljesítményéről és életmódjáról is tudomásuk volt. A rövid lejáratú hitel lehetősége ezenkívül takarékosságra nevelt. A hitelelosztás során pedig megnőtt a kezesek jelentősége, társadalmi súlya.

A Szenc és Vidéke Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet 1910-ben alakult meg és augusztus 10-én nyitotta meg üzlethelyiségét. A Hangya kötelékébe tartozott. A határváltozás következtében 1918 után a hitelszövetkezethez hasonlóan az új szlovák szövetkezeti rendszerbe tagolódott be. 1919. augusztus 10-én lépett ki a Hangyából.32 Üzletköre 1923-ig Szencre és Boldogfára terjedt ki; a főüzlet Szencen volt, a fióküzlet bérelt házban működött.33 Az egykori Molnár Albert utca 12. szám alatti – még 1850-ben épült – ház 1917-ben került a fogyasztási szövetkezet tulajdonába. A székház, amelyben üzlet, vendéglő, négy konyha, négy raktár és hat szoba volt, a város fő „ütőerén”, a központban helyezkedett el.34 A fogyasztási szövetkezet „hagyományos” és legfontosabb üzleti partnere kb. 1924-ig a Hangya nagyszombati kirendeltsége volt.35

A magánszemélyek mellett jogi személyekként a kórház és a római katolikus plébánia szerepelt a tagjai között. A fogyasztási szövetkezet háztartási és fogyasztási cikkek beszerzésére és értékesítésére alakult. Vendéglői ipart folytatott. A tagok termény- és termékértékesítését is felvállalta.

Mindkét szövetkezet alapító személyeit, a „felülről” és „lentről” kiinduló törekvéseket, az első igazgatóság és felügyelőbizottság tagjait, egyben szerepüket további kutatásoknak kell tisztázniuk. Tény, hogy a szövetkezetek alapításában és működtetésében, a szövetkezés víziójának megalkotásában Károly Alajos36 vállalt oroszlánszerepet (A jövőben a megyei és ha voltak ilyenek, keresztényszocialista és agrárius kapcsolatainak is figyelmet kellene szentelni). A hitelszövetkezetnek és a fogyasztási szövetkezetnek egészen haláláig, 1942-ig az elnöke volt. Nem hagyható figyelmen kívül, sőt felettébb érdekes, hogy a gazdák érdekvédelmi szerveződése a gazdakör és a hitelezés új, hatékony formájának keresése és megvalósulása után 1910-ben még két kezdeményezés szökött szárba. A fogyasztási szövetkezetről és a Szempczi Szőlőtermelők Szövetkezetéről van szó. (Galánthai Nagy 1911, 851. p.) Ekkor tehát a nyolc éve fennálló gazdakör mellett, melynek tevékenysége kiterjedt a tagok elméleti képzésére, felvilágosítására és gyakorlati mezőgazdasági ismeretekkel való felvértezésére, már létezett a mezőgazdasági hitelezés új csatornája, a hitelszövetkezet, a helyi áruellátást irányító, a kereskedőknek versenytársként megjelenő fogyasztási szövetkezet és a szőlőtermelők szervezete, amely szakosodott mezőgazdasági szövetkezet volt.

 

Törések és folytonosság (1919–1938)

 

A fentiekben tárgyalt szenci szövetkezetek 1918–1948 között a dualizmus kori kereteken kívül a határváltozások következtében háromféle szövetkezeti rendszerbe kerültek, melyekbe újra integrálódniuk kellett. Valójában 1918–1919-ben és 1938-ban a fennálló nehézségek ellenére, nagyobb megrázkódtatás nélkül, még ha a körülmények által kiváltott kényszer is diktálta az alkalmazkodást, de sikeres betagolódás valósult meg. Az 1945 utáni helyzet azonban már végzetes volt: a szövetkezeti eszmevilág helyi destrukciója, a hitelszövetkezet és a fogyasztási szövetkezet központilag levezényelt felszámolása zajlott.

Csehszlovákiában az új szlovákiai szövetkezeti rendszer meghatározó eleme az 1919. január 23-án alakult pozsonyi székhelyű Központi Szövetkezet (KSZ, Ústredné družstvo) lett.37 A 210. számú 1919. április 15-i törvény, amely a KSZ létrehozásáról rendelkezett, alapjaiban változtatta meg a szenci szövetkezetek helyzetét. Korábbi, komoly múltra visszatekintő üzleti, pénzügyi, adminisztratív és személyzeti kapcsolataikat, melyeket a magyarországi szövetkezeti központokkal, az OKH-val és a Hangyával alakítottak ki, végérvényesen fel kellett számolniuk és kötelezően a KSZ kötelékébe kellett belépniük. 1919 július végéig ezt meg kellett valósítaniuk és közgyűlési határozat kinyilvánításával kellett csatlakozniuk a korabeli forrásokban kezdetben csak „kényszerközpontnak” nevezett új intézményhez. A KSZ lett a szenci magyar szövetkezetek működését, gazdálkodását és vagyoni helyzetét felügyelő-ellenőrző szerv.38

A szenci hitelszövetkezet és a fogyasztási szövetkezet tagsága egy napon, az 1919. augusztus 10-én tartott rendkívüli közgyűléseken döntött a KSZ-hez való csatlakozásról.39 A fogyasztási szövetkezet közgyűlésén a következőkről határoztak: „Elnök ismerteti a csehszlovák állam 1919. évi április hó 15-én kelt 210. számú törvényét, amely a Szlo­venszkó területén levő szövetkezetek viszonyait rendezi, és amely szerint egy szövetkezet sem lehet egy külföldi központnak tagja, illetve amely kötelezi a szövetkezeteket, hogy ilyen tagságot záros határidőn belül felmondjon; továbbá előadja az igazgatóságnak abbeli indítványát, hogy a közgyűlés a törvény rendelkezései szerint a Hangya budapesti központ kötelékéből kilépjen. A közgyűlés határozatilag kimondja, hogy a Hangya budapesti központból kilép és további teendőkkel az igazgatóságot bízza meg.”40

Az új – a tárgyalt hitelszövetkezet levéltári fondjából hiányzó – alapszabályokat 1921. február 16-án fogadták el, melyek 1928. július 8-án kerültek módosításra. Az igazgatóság kilenctagú lett, de a tulajdonképpeni ügyintézést és hitelbírálatokat továbbra is az elnök végezte egy igazgatósági tag és a pénztáros közreműködésével.41 A könyvelésért az elnök felelt. Károly Alajos szakszerű hozzáállásáról és agilis vezetési módszeréről a KSZ-ből kiküldött ellenőrök sorra pozitívan nyilatkoztak.42 A szövetkezeti tőkét immár csehszlovák koronában mutatták ki. Egy üzletrész értéke 50 koronát tett ki. A beíratási díj összegét 50 fillérben, a legalacsonyabb betét nagyságát 10 koronában határozták meg. 1921-ben a szövetkezet 155 tagja 275 üzletrésszel rendelkezett és ötszörös kezességet vállalt.43

A Szenci Hitelszövetkezetet az 1918-as határváltozással nagy anyagi veszteségek érték. Az OKH-nál Budapesten 173 ezer korona maradt letétben, a hadikölcsönök és értékpapírok vesztesége 25 ezer koronára rúgott. Az OKH-val szembeni tartozás 5257 koronára rúgott.44 A szövetkezet válsága, illetve pénzügyi helyzetének ingatag volta 1924-ig tartott, amikor állami segélyben részesült, a veszteségeit a KSZ leírta és a központtól kapott kölcsönök, melyek a szövetkezet anyagi helyzetét konszolidálták, növekvő arányt mutattak (1921–1924 között összesen 72 042 korona, de a teljes szanálás értéke 134 ezer koronára emelkedett).45 A tartalékbővítés lehetőségei azonban 1926-ig jelentősen beszűkültek. A tartalékalap tőkésítése 1928-tól javult, de a világgazdasági válság időszakában fokozottan kellett ügyelni a kiegyensúlyozott üzletmenetre. A KSZ még 1931-ben is a tartalékalap alacsony összegére mutatott rá. A szövetkezet anyagi helyzete, főképpen az 1924–1929 közötti szlovákiai konjunktúra és az élénk hitelkereslet idején kezdett fokozatosan megszilárdulni. A hitelszövetkezet gazdasági mutatóinak a javulásához a váltóüzlet előtérbe kerülése és a rátermett szakmai irányítás is hozzájárult. Csak néhány kiragadott adat: A szövetkezet tagjainak száma 1921-hez képest 1935-re 1,5-szeresével nőtt meg. Az elhelyezett takarékbetétek 1921-hez képest 1937-ben 2,7-szeresére emelkedtek, miközben a betéti kamatláb folyamatosan nőtt és az 1930-as évek végén 5–6% körül mozgott. A hitelek összetételében a váltóüzlet vált uralkodóvá, a jelzálogkölcsönök teljesen háttérbe szorultak és a kötelezvényekre adott kölcsönök nagymértékben visszaestek. A betevők száma 1937-ben elérte az 539-et. A töredékes adatok szerint ez a szám 1927-hez képest 334-gyel lett több.

1. grafikon. A Szenci Hitelszövetkezet tagjainak és a jegyzett üzletrészeknek a száma (1921–1935)46

1. grafikon. A Szenci Hitelszövetkezet tagjainak és a jegyzett üzletrészeknek a száma (1921–1935)46

2. grafikon. A Szenci Hitelszövetkezet néhány pénzügyi mutatója (csehszlovák korona, 1921–1937)47

2. grafikon. A Szenci Hitelszövetkezet néhány pénzügyi mutatója (csehszlovák korona, 1921–1937)47

3. grafikon. A Szenci Hitelszövetkezet által nyújtott hiteltípusok megoszlása (csehszlovák korona, 1922–1937)48

3. grafikon. A Szenci Hitelszövetkezet által nyújtott hiteltípusok megoszlása (csehszlovák korona, 1922–1937)48

A csehszlovákiai szövetkezeti integráció a szenci hitelszövetkezet számára nem jelentett sem visszafordíthatatlan földindulást, sem az eredeti szövetkezeti struktúra felbomlását vagy felbomlasztását, sőt sérelmi jellegű magatartás sem dokumentálható. A KSZ részéről zajló ellenőrzések és tanácsadás – melyeket magyar vagy magyarul tudó hivatalnokok végeztek – hasznos volt. Az állami támogatások közvetítése a pénzügyi egyensúly megtartását és a tőkegyarapítást segítette.49 Egy korabeli példa jól szemlélteti a kizárólagosan etnikai szempontokat követő magyarázatok bizonytalan premisszáit.

A hitelszövetkezet tagsága kísérletet tett 1931-ben és 1933-ban, a jelenkori optikán keresztül nézve, talán egy egyértelműen kisebbségi magyar projektumnak tűnő, de a forrásokat vizsgálva inkább a felekezetiséget hangsúlyozó, katolikus önszerveződés szövetkezeti támogatására. Az 1931. október 11-én tartott közgyűlés a katolikus iskolának 3 ezer korona adományozásáról döntött. A KSZ azonban ezt – a szövetkezetek alapjait veszélyeztető, mindjobban elmélyülő csehszlovák gazdasági válság időszakában – meggondolatlan lépésnek tartotta, mely egyben az 1919-től kialakult és kölcsönösen betartott szabályok megsértését is jelentette. A KSZ azzal érvelt, hogy a szenciek az 1920-as évek elején kérvényezett és folyósított támogatást felhasználták és a kezdetektől kötelezték magukat a hitelnyújtás során a felsőbb utasítások betartására: „Ellenkező esetben az egész szanálási összeget visszafizetik. Nem lehet azért, hogy az egyik oldalon segítséget fogadjanak el, a másik oldalon ajándékozzanak összegeket.”50 A másik lépést 1933-ban egy nagyobb összegű kölcsön folyósítása jelentette volna a katolikus iskola építésére. Bár a plébánia (áttételesen a katolikus egyházközség) tagja volt a hitelszövetkezetnek, az 50 ezer korona hitel jócskán túllépte az alapszabályzatilag rögzített összeget, a 15 ezer koronát.51

A hitelszövetkezet betagolódása az új szlovákiai szövetkezeti rendszerbe ugyanakkor nem jelentette a szövetkezeti autonómia megszűnését. Ha csak az ügyintézést és az adminisztrációt jellemző nyelvhasználatot vizsgáljuk, nyilvánvaló, hogy a magyar ügyviteli nyelv dominanciája – annak ellenére, hogy az ellenőri jelentések és az adminisztráció „eszközei” (nyomtatványok, űrlapok, alapszabályok, jegyzőkönyvek) kétnyelvűvé váltak – megmaradt, és a felsőbb állami szervek ezt nem is nehezményezték. A választott irányító és ellenőrző szervek pedig felsőbb akadályoztatás nélkül végezhették munkájukat.

A szenci fogyasztási szövetkezet a hitelszövetkezethez hasonlóan 1919 nyarán kilépett a Hangyából és deklaratívan csatlakozott a KSZ-hez, ugyanakkor kisebb szervezeti változásokon esett át. Az új alapszabályok, melyek a KSZ utasításaihoz alkalmazkodtak, az igazgatóság sok esetben formális működését is új mederbe kívánták terelni. Egy későbbi, a munka- és hatásköröket szabályzó belső irányelv a szövetkezet működésének hatékonyságát és a tisztviselőknek az irányításban való aktívabb részvételét tartotta szem előtt: „Minden gondosan vezetett fogyasztási szövetkezetnél sok a munka, miért is azt több személy között kell megosztani. Nem engedhető meg, hogy a fogyasztási szövetkezetet csak egy vagy két személy vezesse, mert ezek képtelenek az összes teendőket tökéletesen elvégezni, s így a szövetkezet nem mehet előre. Az egészséges fejlődés minden szövetkezetnél megköveteli, hogy a vezetésben tevőlegesen és minél több funkcionárius vegyen részt; ezáltal u. i. megoszlik a szövetkezeti munka és nem terheli túl az egyeseket.”52

Az igazgatósági tagok felvételének és lemondásának korábbi „szóbeli” gyakorlatát megszüntették. Az alapszabályok az igazgatósági tagok számának bővítését írták elő. Az igazgatók száma hatról kilencre nőtt és évenként három tag került újraválasztásra (ez 1921-től valósult meg). A felügyelőbizottság tagjainak számát háromról 15-re emelték és önállóságát, illetve ellenőrző tevékenységét kívánták újraéleszteni. Nagy Ferenc 1920-as revizori jelentésében a következőképpen jellemezte a bizottságot: „Igyekszik feladatát teljesíteni. Önállóan ugyan keveset ülésezik.” Továbbra is megmaradt a szokás, hogy ez a szerv az igazgatósággal közös gyűléseket tartott.53

A szövetkezet kb. 1924-ig mély kereskedelmi és pénzügyi válságba került. Ehhez nagymértékben hozzájárult a budapesti Hangya hálózatának a felbomlása, a Hangya nagyszombati kirendeltségének szlovák kényszerigazgatás alá helyezése, a csehszlovák nemzetállam-szervezés politikai következményei és a piacáthelyeződések. Az árubeszerzés akadályai mindjobban nőttek, mert a nagyszombati kirendeltség tevékenysége 1919–1922 között a KSZ monopolizáló üzletpolitikája következtében jelentősen visszaszorult.54 A szövetkezetnek Budapesten a Hangyánál 19 812 korona behajthatatlan követelése maradt, melynek 73%-át üzletrészek alkották.55 A Hangyánál 16 ezer egykori magyar korona névértékű szenci „rendes” üzletrész és 13 ezer magyar korona névértékű alapítványi üzletrész maradt.56

4. grafikon. A szenci fogyasztási szövetkezet taglétszámának, üzletrészeinek, üzletrész- és tartaléktőkéjének alakulása (1920–1936)57

4. grafikon. A szenci fogyasztási szövetkezet taglétszámának, üzletrészeinek, üzletrész- és tartaléktőkéjének alakulása (1920–1936)57

5. grafikon. A szenci fogyasztási szövetkezet néhány gazdálkodási mutatója (csehszlovák korona, 1920–1935)58

5. grafikon. A szenci fogyasztási szövetkezet néhány gazdálkodási mutatója (csehszlovák korona, 1920–1935)58

A fogyasztási szövetkezet tőkeakkumulációja és gazdálkodási mutatói egyszerre tükrözik a csehszlovák korszak válságéveit, a konjunkturális korszakok fejlődési íveit és a helyi jellegzetességeket. A szövetkezet történetében a két világháború közötti időszakban 1931–1932 tekinthető fordulópontnak. A tagok száma 1932-ben az előző évtized legmagasabb adatához képest (1920: 737) 141-gyel esett vissza, ami az üzletrészek számának a zsugorodásához vezetett.59 Az 1930-as évek legfontosabb tendenciája, a tartalékbővítés és kiadáscsökkentés politikája azonban nemcsak ehhez a jelenséghez kötődik. A szövetkezet vezetősége már 1929-től a forgalom visszaesését tapasztalta, amit a helyi kereskedői konkurencia, az árcsökkenés és a raktáron maradt, eladatlan árucikkek csak súlyosbítottak. A hitelezett áruk utáni, gyakran kellő biztosíték nélküli deficitet pedig az üzletvezetők az államfordulattól kezdve maguk előtt görgették.60 Ez a felhalmozódó teher sürgős megoldást kívánt és súlyos következményekkel járt: a bevétel utáni járulékok és az alkalmazottak fizetése csökkent, a hitelezett összegek behajtása elodázódott (sok esetben ezek behajthatatlanokká váltak), a fióküzletet felszámolták és a tanonctartást megszüntették.

Az üzletrésztőke és a taglétszám tehát nagyobb mértékben a nagy gazdasági válság idején esett vissza és 1938-ig csökkenő tendenciát mutatott. A pénzügyi és a forgalmi adatok töretlenebb fejlődési íve csupán az 1925–1930 közötti időszakban mutatható ki. A vagyoni helyzet konszolidálását 1934–1935-ben sikerült elérni.61

A dél-szlovákiai (kisalföldi) áruellátás és kiskereskedelem újraszervezésének szüksége, egyben a történelmi Magyarország gazdasági erővonalainak a felbomlásával való szembesülés ténye hívta életre 1925-ben a galántai Hanza Szövetkezeti Áruközpontot (HSZÁ).62 Ez annál inkább sürgetővé vált, mert a Hangya nagyszombati kirendeltségének pénz- és árukészlete – a szövetkezeti jog és gyakorlat alapelveit sértve – gyakorlatilag kisajátítás alá került, és a KSZ szervezete kezdetben nem tudott megbirkózni a mindjobban tornyosuló szervezési és üzleti problémákkal.63

A csehszlovákiai magyar kisebbség gazdasági és kulturális életében fontos szerepet játszó áruközpont létrehozásában – melyet a KSZ támogatott – a szenci fogyasztási szövetkezet és maga Károly Alajos pótolhatatlan érdemeket szerzett. 1923-ban az első központszervezés kísérlete Szenchez kötődött. Két év múlva a szenci fogyasztási szövetkezet a Hanza áruközpont egyik alapító tagja volt, és az 1925. június 19-i alakuló közgyűlés elnöki tisztét Károly Alajos látta el. A Hanza Szövetkezeti Áruközpont volt a szenci fogyasztási szövetkezet legfontosabb árubeszerző helye, egyben szövetkezeti központja, amely az ügyvitelt és a vagyoni állapotot ellenőrizte.64 Az összes vásárolt áru háromnegyed részét, 386 ezer korona átlagértékben Galántáról szerezték be. A szenciek a HSZÁ-nál 1926-ban 10 darab üzletrészt jegyeztek. A Hanza Hitelszövetkezetbe 1931-ben léptek be 5 darab üzletrész jegyzésével. A vásárlási visszatérítések átlagos összege 1922–1931 között 9936 korona volt.

6. grafikon. A Hanza Szövetkezeti Áruközpontnál vásárolt fogyasztási cikkek értékének megoszlása (csehszlovák korona, 1927–1936)65

6. grafikon. A Hanza Szövetkezeti Áruközpontnál vásárolt fogyasztási cikkek értékének megoszlása (csehszlovák korona, 1927–1936)65

 

Közjáték (1938–1945)

 

Az első bécsi döntésnek és általában a szlovák–magyar kapcsolatok mind feszültebbé válásának nemcsak politikai, hanem gazdasági, pénzügyi és szövetkezetpolitikai következményei is voltak. A határváltozás okozta felhalmozódó problémák mellett pedig a térség államait a második világháború kitörése, a hadigazdálkodás rendszerének ki­épülése, a német gazdasági expanzió és a gazdasági élet fokozott militarizálódása kiszolgáltatott helyzetbe hozta. A magyar szövetkezeti rendszer átalakítása, a súlypontok keresése, a korabeli kedvelt retorikai fordulattal élve, az „elszakadt” felvidéki szövetkezetek visszatérése „az anyaközpontokhoz” az előző összefüggésekben zajlott. Az OKH és a Hangya számára csábító volt a hálózatbővítés kecsegtető lehetősége az egykori dél-szlovákiai területeken, de rövid időn belül kiderült, hogy a szövetkezeti reintegráció, a szlovák központokkal való megegyezés a követelésekről és kötelezettségekről, illetve az üzletrészek elszámolása jelentős anyagi többletterhekkel járnak. A Hangyával szemben pedig nem várt konkurensként jelent meg a HSZÁ, amely kisalföldi pozícióit és autonóm különállását immár a magyarországi szövetkezeti rendszeren belül kívánta megőrizni.66

A szenci hitelszövetkezet az OKH kötelékébe lépett be. Alapszabályait ismét az 1875. évi XXXVII. tc. rendelkezései alapján módosította.67 Az elnöki tisztet továbbra is Károly Alajos látta el. A szövetkezet vezetőségének összetétele, hitelei és pénzügyi helyzete források hiányában nem rekonstruálhatók.

A fogyasztási szövetkezet nem a Hangya keretei között talált menedéket. A HSZÁ hálózatában maradt, azzal „szerves összeköttetésben” állt.68 A galántai központ továbbra is felügyelte az ügyvitelt, a tőkemozgást, az árueladást és „a szervezeti kötelezettségek” teljesítését. A szenciek a pénzfelesleget vagy a központnál vagy a Hanza Hitelszövetkezetnél helyezték el. A szövetkezet hatásköre Boldogfára, Németbélre, Zoncra és Toronyra terjedt ki. A HSZÁ új vállalkozásában, az 1939-ben alakult Hanza Mezőgazdasági Szövetkezetben 150 pengős üzletrészt jegyeztek.69 A szövetkezetnek a háborús évek alatt 600 körül mozoghatott a taglétszáma. Az üzletrészek kétpengősek lettek. Az igazgatóság tagjainak száma ötre, a felügyelőbizottságé hatra csökkent.70

Az 1939-es alapszabályok a következőképpen határozták meg a szövetkezet céljait:

  1. „A szövetkezeti életet ápolja, útbaigazításokat adva mindarra nézve, ami a gazdálkodásnak, földművelésnek és munkásságnak előnyét, anyagi és erkölcsi helyzetének javítását szolgálja;
  2. Bevásárol mindennemű árut, nevezetesen minden olyan cikket, mely a gazdasághoz és háztartáshoz szükséges, továbbá a szeszes italok kismértékbeni zártpalackokban való árusításával foglalkozik és mindezt nyílt üzletben kizárólag tagjainak árusítja;
  3. Engedélyezett vendéglői (kocsmai) ipart folytat, trafikárut, postai értéktárgyakat, levél- és okmánybélyegeket és váltókat ad el. Az e pontban megjelölt működését tagokra és nemtagokra egyaránt kiterjeszti;
  4. Átveszi tagjai terményeit és termékeit értékesítés végett;
  5. Olyan működést fejt ki, vagy olyan berendezéseket tart fenn tagjai részére, amelyek kizárólag tagjai javát szolgálják (triőr, daráló, kenyérsütés stb.);
  6. A tagok vásárlásaiból megtakarításokat eszközöl és ezeket tagjainak áruban visszatéríti.”71

A hitelszövetkezet és a fogyasztási szövetkezet ezekben az években nagyobb törések nélkül működhetett (a tárgyalt korszak levéltári iratai nem maradtak fenn). A tagság az 1938-as nemzeti eufória megélése után gyorsan szembesült a közigazgatási, gazdasági, szociálpolitikai és társadalom-lélektani átállás, valamint a pénzügyi integráció és a pénzkicserélés negatív tapasztalataival. A világháború szenci katonaáldozatainak száma növekedett, az ellátási nehézségek fokozódtak, az egzisztenciális félelem eluralkodott, a feketekereskedelem virágzott. A polgári lakosság háborús élménye, a front átvonulása, az emberi veszteségek, az anyagi károk és a hadseregek erőszakoskodásai 1945 áprilisának elején sejtelmes és fenyegető jövő képét vetítették előre. A hatalom immár győzők és legyőzöttek, szlávok és nem szlávok kategóriáiban gondolkodott, még a szövetkezés terén is.

 

Elkobzás, felszámolás és etnikai diszkrimináció (1945–1948)

 

A hagyományos szenci magyar szövetkezetek történetében a második világháborút követő három év már a végjátékot jelentette. A kassai kormányprogram a szláv nemzetállam tézisét rögzítette.72 Ebben a kormányprogramban a szövetkezetek ugyan a társadalmi együttműködés és polgári önszerveződés pótolhatatlan elemeiként jelentek meg, azonban a szlovák politikai elit, főképpen Dél-Szlovákiában határkijelölő és térfoglaló eszközként tekintett rájuk. A magyar szövetkezetek autonómiáját felszámolták, vagyonukat elkobozták, tisztviselőiket ellehetetlenítették. Ezek a szervezetek a hatalmi politika játékszereivé redukálódtak és a többségi nemzet vagyonszerző igyekezetének a céltábláivá váltak. A szövetkezetek erőszakos átalakítása, a magyar szövetkezeti elit eltávolítása, az üzletrészek s egyéb vagyonok elkobzása a vidéki magyar közösségek társadalmi és szociális földindulását gyorsította.

A szenci hitelszövetkezet vagyonát a belügyi megbízott 1492. számú, 1946. augusztus 12. keltezésű rendelete alapján kobozták el. (Horváth–Valach 1978, 178–179. p.) A gyakorlatilag 1945 végén felszámolt hitelszövetkezet ez ideig ismeretlen nagyságú vagyonát 1948. március 30-tól egy központi felszámoló bizottság (Súhrnná likvidačná správa konfiškovaných úverných družstiev) felügyelete alá vonták, majd 1950 elején a pozsonyi Signum Iparosok, Kereskedők és Gazdák Hitelszövetkezetében összpontosították.73 A vezetőség tagjainak háború utáni sorsáról nem rendelkezünk pontos információkkal. Többségüket kitelepítették.

A fogyasztási szövetkezetben 1945 tavaszán szovjet katonákat szállásoltak el, akik augusztusig maradtak és módszeresen kifosztották a szövetkezetet. Iratok és számadáskönyvek pusztultak el. Állítólag a dokumentumok 75%-a tűnt el, és a katonák a pénzkészletet is magukkal vitték. Az üzlethelyiség berendezésében és a többi helyiségben hatalmas károkat okoztak.74

A szövetkezet a Szlovák Nemzeti Tanács 1945-ös 50. számú rendelete alapján nemzeti gondnokság (národná správa) alá került.75 A gondnokságot „hivatalosan” 1945. augusztus 28-tól76 vezették be és 1946. november 25-ig maradt érvényben, mikor a szlovák fogyasztási szövetkezetek központja (Nákupná ústredňa potravných družstiev, NUPOD) vette át. A tárgyalt korszakban mint elkobzott „ellenséges” vagyon a Nemzeti Újjáépítési Alap (Fond národnej obnovy) nyilvántartásában szerepelt.77 Az első állapot- és vagyonfelmérésre a KSZ 1945. július 30–31. közt és augusztus 1-jén kerített sort. Az ellenőrzés során fény derült a szövetkezet katasztrofális anyagi és infrastrukturális helyzetére, az új szlovák adminisztráció hibáira és mulasztásaira. A szövetkezet gondnok általi átvételéről nem született jegyzőkönyv és tételesen a vagyont sem mérték fel.78

A gondnokság intézményrendszere a szövetkezés demokratikus elveit alapjaiban sértő, kizárólag vagyonkezelést szolgáló hatalompolitikai beavatkozás volt. Bevezetése súlyos következményekkel járt, mert a közgyűlés által választott szervek jogainak a felfüggesztése, a helyi nemzeti bizottság széles körű kompetenciái, egyáltalán a gondnok politikailag és törvényileg támogatott pozícióbahozása csakis rivalizáláshoz, klientelizmushoz, célzott egyéni vagyonszerzéshez és a helyi potentátok megjelenéséhez vezethetett. A szenci példa is ezt bizonyítja: a gondnok és az üzletvezető között személyeskedésig és kölcsönös feljelentésekig fajuló ellentét állandósult 1946-ban.79

A szövetkezet választott testületei (igazgatóság, felügyelőbizottság) 1945 áprilisától gyakorlatilag nem működtek. A felügyelőbizottság „megszűnt”, közgyűlést pedig tekintettel „a háborús és háborút követő” események miatt nem hívtak össze. Valójában a magyar szövetkezeti tagok kiszorítása és vagyonfosztása kezdődött.80 Sor került a pengő átváltására. A csehszlovák korona 1945. október 19-től lett hivatalos fizetőeszköz.81

A gondnokság időszakában (1945 nyarától 1946 novemberéig) a szövetkezet „teljhatalmú ura” Štefan Dvorák volt. Formális, négytagú vezetőség állt fel.82 A KSZ a kizárólag szlovák nemzetiségűek alkotta vezető szervek felállításával nem sietett, az átmeneti vezetést a helyén hagyta. Szenc etnikai átalakítása, szlovákosítása folyamatban volt, és a tagság kiépítésénél a betelepülő magyarországi szlovákokra, illetve a belső telepítés során érkezőkre is számítottak.83 A forrásokban immár „önálló”84 szlovák fogyasztási szövetkezetként jegyzett szervezet igazgatóságát és felügyelőbizottságát – a szövetkezet elkobzásának feloldását követően – csak az 1948. március 14. rendkívüli közgyűlésen választották meg, melyen elfogadták a cégjegyzés feltételeit, az alapszabályokat, döntöttek a KSZ-be való belépésről és az üzletrészek értékét 50 koronában határozták meg. A szenci fogyasztási szövetkezet formálisan ekkor lépett ki a HSZÁ-ból. Ezeket a közgyűlési határozatokat azonban a Szlovák Nemzeti Front akcióbizottsága (valószínűleg Dvorák személye miatt) megvétózta és új közgyűlés összehívását sürgette. Az 1948. június 20-i közgyűlés minden bizonnyal a tagság passzivitása miatt határozatképtelen volt.85 Végül az 1948. július 4-i rendkívüli közgyűlésen ugyan új választásokra került sor, de komolyabb változás nem történt. A márciusi közgyűlésen megválasztott tisztviselők a helyükön maradtak.86

A fogyasztási szövetkezetnek 1945 végén 602 tagja volt, akik 1693 üzletrésszel rendelkeztek. A szövetkezet üzletrésztőkéje 3386 pengő volt.87 Az elkobzott üzletrészek értékét 4020 koronában jelölték meg, melyek „85%-ban” magyar nemzetiségűeké voltak.88 A magyar tagokat, mintegy 393 üzletrészest kizártak. Üzletrészüket, melyek négykoronásak voltak (összesen 4912 koronát), külön számlára vezették, melyek névlegesen csak a KSZ hozzájárulásával voltak kifizethetők, de ilyen esetekre nem került sor. A szövetkezetnek 209 „igazolt” (tehát szlovák) tagja maradt, akik a már időközben, 1948 márciusában 50 koronára emelt 465 darab üzletrészt jegyezték. A szövetkezet üzletrésztőkéje így 1948 májusában 23 500 koronát tett ki.89 A szövetkezetnek a szlovák taglétszáma azonban stagnált. 1949 végén 212-en voltak, 468 üzletrésszel és 1951-ben is csak 211 bejegyzett tag szerepelt a nyilvántartásban.90 A szövetkezetszervezés felsőbb struktúráit a szenci szlovák tagság passzivitásával való szembesülés (a közgyűléseken való minimális részvétel,91 a felügyelőbizottság inaktivitása) arra vezette, hogy a tagsági bázist nemcsak a magyarországi szlovák áttelepültek és a belső telepítés szlovákjaival, hanem a reszlovakizáltakkal is bővítsék. Ez a lépés 1951-ben, bár a 120 szenci reszlovakizáltat üzletrészjegyzésre feljogosították, nem jelentette azt, hogy szlovákokként is tekintettek rájuk. Ennek ékes bizonyítékai a levéltári gyűjteményben fennmaradt külön a szlovákokat és külön a reszlovákizáltakat nyilvántartó jegyzékek, melyek a nemzeti és politikai megbízhatóság adatait is tartalmazzák.92 A szövetkezet üzletrésztőkéje így 40 850 korona lett.93

3. táblázat. A szenci fogyasztási szövetkezet néhány vagyontétele (1946–1951, csehszlovák korona)94

A mérlegkészítés időpontja 1946. november 25. 1948. május 19. 1951. március 12.
Vagyontételek
Befektetések

(ingatlan, berendezés)

45 108 45 108 94 696
Betétek 49 405 49 405 400 624
Árukészlet 149 931 256 762 169 188
Adósok 72 053 72 453 190 447

4. táblázat. A szenci fogyasztási szövetkezet néhány tehertétele (1946–1951, csehszlovák korona)95

A mérlegkészítés időpontja 1946. november 25. 1948. május 19. 1951. március 12.
Tehertételek
Tagsági üzletrészek 6772 23 350 40 850
Tartalékalap 183 113 183 113 901 582
Hitelek 118 664 108 800 17 405
Nyereség 34 406 34 406 ?

 

A következmények végzetesek voltak: hiányos adminisztráció és könyvvitel vált jellemzővé, ellentmondó üzleti eredmények születtek és a vezetőségi tagok között bizalmatlanság uralkodott. A korszakban a tagsági élet formálissá vált, névleges demokratizmus uralkodott. A fogyasztási szövetkezet beolvadásáról a járási Jednota96 hálózatába az 1951. február 18. közgyűlés „döntött”. A szövetkezeti eszme korabeli kiüresedését jól jellemzi, hogy ezen a közgyűlésen a 211 szlovák tagból csak 25 vett részt.97

A szenci szövetkezetek sorsát a szlovákiai szövetkezeti rendszer kommunista forgatókönyvet követő központosítása pecsételte meg. Ez a korszak azonban már a hagyományos szövetkezeti struktúrák lebontásáról szólt, ami végső soron a polgári szövetkezeti eszme elhalását eredményezte.

 

Nyitott ajtók

 

A hagyományos szenci szövetkezeteknek a vizsgálata nemcsak a közösségformálásban és a város modernizációjában játszott szerepük miatt megkerülhetetlen. Joggal feltételezhető, hogy ezek a szervezetek a 19. és 20. századi szenci társadalom összetételéről, csoportrétegződéséről, mentális és értékrendbeli felfogásáról is fontos üzeneteket közvetítenek.

Ezen a ponton azonban komoly nehézségekkel szembesültem, amelyeket itt és most teljes mértékben nem tudtam feloldani. Csupán elszórt mélyfúrásokat végezhettem, mert a város 19. és 20. századi társadalomtörténetét, a helyi polgárosodás és középosztályosodás dualizmus kori folyamatait, annak arányait, építőköveit vagy éppen a rendi tagoltság mintáit és mélységeit gyakorlatilag nem ismerjük.98 Pedig a két legjelentősebb szenci szövetkezet, a hitelszövetkezet és a fogyasztási szövetkezet igazából ezekben a mezőkben értelmezhető. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a rendi-kapitalizálódó társadalom keretein belül polgárosuló – Gyáni Gábor szavaival élve individualizálódó (Gyáni 2010, 508. p.), Passuth László nem történészi, de árnyalt fogalomhasználata szerint, legalábbis külsőségeiben „középosztályszerű”(Passuth 1966, 11. p.) – szenci kisiparos, kiskereskedő, gazdálkodó és paraszti csoportokból a 19. században hogyan vált vagy válhatott valaki polgárrá, és ha azzá vált, akkor mitől lett polgár? Milyen utakon emelkedhetett a középosztályba? Szociális és kulturális téren pedig hogyan szerveződött?99

A szövetkezetek alkotta fő kutatóárok, de a hozzájuk kapcsolódó árkok egyenetlenségeit, néhol betemetett, eltorlaszolt szakaszait három dolog idézte elő: a forráshiány, az eddig előtérbe helyezett, elfogadott és továbbra is virágzó etnikai alapú prekoncepciók és a tájainkon háttérbe szorított társadalomtörténeti kutatások.100 A kisvárosi, de rurális hátterű szenci szövetkezeti elit rétegződésének vizsgálatára, amely a választott témához szorosan kapcsolódik, kutatástechnikai akadályokkal szembesülve nem keríthettem sort, de egy másik tanulmány tárgyát képezheti.

Ez a tanulmány talán Szenc hiányzó társadalomtörténetéhez új megközelítéseket nyújt, és a közeljövőben elindíthat egy szakmailag és módszertanilag megalapozottabb, hosszú távú polgárság- és városkutatást is.

 

 

Felhasznált irodalom

 

A hadirokkantak telepítése Magyarországon. Előadta Czettler Jenő a Magyar Társadalomtudományi Egyesület és a Magyar Gazdaszövetség által 1916. ápr. 14-én tartott rokkantügyi értekezleten. Budapest, Stephaneum Nyomda R. T., 1916.

A Hangya a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezete igazgatóságának és felügyelő-bizottságának közgyűlési jelentése az 1899-ki zárszámadásokról. Budapest, Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, 1900.

A Hangya a Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezete igazgatóságának és felügyelő-bizottságának közgyűlési jelentése az 1900-iki zárszámadásokról. Budapest, A Stephaneum nyomása, 1901.

A Hangya Termelő, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezete a Magyar Gazdaszövetség Szövetkezeti Központja igazgatóságának és felügyelő-bizottságának közgyűlési jelentése az 1918. évi zárszámadásokról. Budapest, Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részv. Társ., 1918.

A Hangya Termelő-Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség Szövetkezeti Központja első 25 éve. Budapest, A Hangya saját kiadása, 1923.

A harmincesztendős Országos Központi Hitelszövetkezet 1898–1928. Budapest, 1929.

A huszonötesztendős Országos Központi Hitelszövetkezet 1898–1923. Budapest, 1923.

Bácskai Tamás 1993. A Magyar Nemzeti Bank története I. Az Osztrák Nemzeti Banktól a Magyar Nemzeti Bankig 1816–1924. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Burešová, Jana 2002. Združsťevňování nebo kolektivizace zemědělství po roce 1948? Studie Slováckeho múzea, 7. sz. 223–228. p.

Csepregi Horváth János 1926. A magyar szövetkezeti intézmény története. I. kötet. Budapest.

Csepregi Horváth János 1935. A magyar szövetkezeti intézmény története. II. kötet. Budapest.

Csite András 1997. Polgárosodás-elméletek és polgárosodás-viták. Szociológiai Szemle, 3. sz. 117–137. p.

Družstva neúvěrní v republice Československé v roce 1919. Praha, Státní úřad statistický, 1926.

„Eke” Magyar Gazdák Állat- és Terményértékesítő Szövetkezete alapszabályai. Budapest, Jövő Ny., 1938.

Fabricius, Miroslav–Holec, Roman–Pešek, Ján–Virsik, Oto 1995. 150 rokov slovenského družstevníctva. Víťazstvá a prehry. Bratislava, Družstevná únia Slovenskej republiky.

Fedor, Peter et al. 2004. Senec bránou do tretieho milénia. Senec, Sinex.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1908a. Mihók-féle Magyar Compass 1907–1908. XXXV. évf. II. rész. Budapest.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1908b. Mihók-féle Magyar Compass 1908–1909. XXXVI. évf. II. rész. Budapest.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1908c. Mihók-féle Magyar Compass 1909–1910. XXXVII. évf. II. rész. Budapest.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1908d. Mihók-féle Magyar Compass 1910–1911. XXXVIII. évf. II. rész. Budapest.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1911. Mihók-féle Magyar Compass 1910–1911. XXXVIII. évf. II. rész. Budapest.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1912. Nagy Magyar Compass 1911–1912. XXXIX. évf. II. rész. Budapest.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1913. Nagy Magyar Compass 1912–1913. XXXV. évf. II. rész. Budapest.

Galánthai Nagy Sándor (szerk.) 1915. Nagy Magyar Compass 1914–1915. XLII. évf. Budapest.

Gaucsík István 2008a. A jog erejével. A szlovákiai magyarság gazdasági önszerveződése 1918–1938. Dokumentumok. Pozsony, Kalligram.

Gaucsík István 2008b. A szlovákiai magyar szövetkezeti mozgalom a hálózatépítés és központszervezés tükrében (1918–1938). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 10. évf. 3. sz. 71–91.

Gergely Jenő 1970. A keresztényszocializmus Magyarországon 1903–1923. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Gyáni Gábor 2010. Individualizálódás és civil társadalom. Történelmi Szemle, 4. sz.

Horváth, Štefan–Valach, Ján 1978. Peňažníctvo na Slovensku 1945–1950. Bratislava, Alfa.

Juhász Pál 1991. Polgárosodás. Századvég, 2–3. sz. 181. p.

Kiss Mária Rita 2002. Szabadelvűek és agráriusok a XIX–XX. század fordulóján. Politikatudományi Szemle, 3–4. sz. 239–257. p.

Kluge, Arnd 1992. Genossenschaftsgeschichte – ein zukunfstweisender Ansatz? Plädoyer für eine Ergänzung der Genossenschaftswissenschaft. Zeitschrift für das gesamte Genossenschaftswesen, 42. sz. 101–117. p.

Kovách Imre 1991. A polgárosodásfogalom értelmezéséhez. Századvég, 2–3. sz. 217–229. p.

Kovács György 2004. A jelzálog-kibocsátáson alapuló hitelezés problémái történeti megközelítésben. In Botos Katalin (szerk.): Pénzügyek a globalizációban. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, Gazdaságtörténeti Kar, JATEpress, 128–134. p.

Kövér György 2006. A magyar középosztály-teremtés programjai és kudarcai. Fogalomtörténeti áttekintés a reformkor végétől a nagy válság kezdetéig. In: Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Budapest, Századvég Kiadó, 77–160. p.

Magyar hitelszövetkezeti törvények és törvényerejű rendeletek. Kiadja az 1898. évi XXIII. t. c. alapján alakult Országos Központi Hitelszövetkezet. Budapest, 1932.

Magyar Statisztikai Évkönyv, 1886.

Magyar Statisztikai Évkönyv. Új folyam. XVIII. évf. 1910.

Mihók Sándor (szerk.) 1881. Magyar Compass. Pénzügyi Évkönyv. IX. évf. Budapest.

Passuth László 1966. Kutatóárok. Bratislava, Tatran.

Patera, Mario 1992. Szövetkezet a múlt és a jövő gazdasági szervezete? Szövetkezés, 1–2. sz. 58–68. p.

Pukkai László 1994. A Hanza Szövetkezeti Áruközpont Galánta. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.

Pukkai László 2005. A mezőgazdaság, a szövetkezeti mozgalom és a kereskedelem alakulása a Mátyusföldön 1848–1945 között. In Bukovszky László (ed.): Mátyusföld II. Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Schandl Károly (szerk.) 1938. A magyar szövetkezés negyven éve. Az Országos Központi Hitelszövetkezet munkája és eredményei. Budapest.

Sebők Éva 1993. A magyarországi földhitelintézetek az első világháború előtti években. Kereskedelmi Szemle, 9–10. sz. 63–66. p.

Simon Attila 2008. Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.

Szarka László 2005. Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944–1949. Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság. /Források a kelet-közép-európai kisebbségek 20. századi történetéhez, 2./

Tomka Béla 1996. A magyarországi pénzintézetek rövid története 1847–1945. Budapest, Gondolat.

Vadkerty Katalin 1998. A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, Kalligram.

Vári András 2007a. Nemzetek, szövetkezetek – és kutatóik. Regio, 2. sz. 80. p.

Vári András 2007b. Német és magyar agráriusok, 1849–1909. Korall, 28–29. sz. 88–108. p.

Vári András 2008. A magyarországi hitelszövetkezeti mozgalom megalapítása 1886–1894. Századok, 3. sz. 630–639. p.

Vári András 2009. Urak és gazdászok. Arisztokrácia, agrárértelmiség és agrárius mozgalom Magyarországon 1821–1898. Budapest, Argumentum Kiadó.

Vrabcová, Eva: Prvá pozemková reforma a vznik seneckých kolónií (előadásszöveg)

 

A Csehszlovákiának fizetendő magyar jóvátétel (1945–1949)

Bevezetés

Ez a munka egy fejezetét alkotja annak a doktori disszertációnak, melyet Magyarország II. világháborút követő jóvátételi kötelezettségeiről, illetve a magyar és német áruforgalom újraindulásának körülményeiről írtam. A korábbi időszakban meglehetősen kevés munka jelent meg a jóvátétel kutatásáról, azok is elsősorban a szovjet relációval foglalkoztak, így a disszertáció elsődleges célja, hogy a korábbiaknál mélyebben, elsődleges levéltári forrásokból adjon képet a jóvátételi tárgyalások menetéről, a résztvevő felek stratégiájáról és politikai-gazdasági érdekeiről.

Magyarország a második világháborút követően összesen 300 millió amerikai dollár értékben volt köteles jóvátételt fizetni szomszédjainak, ebből 200 millió a Szov­jetuniót, 70 millió Jugoszláviát, 30 millió pedig Csehszlovákiát illette. A jóvátételi kötelezettségről már az 1945 januárjában aláírt fegyverszüneti egyezmény is említést tett, a tárgyalások azonban jócskán elhúzódtak, csak a Szovjetunióval jött létre megegyezés viszonylag hamar, 1945 júniusában. A másik két állammal erre 1946 tavaszáig várni kellett. Politikai és gazdasági természetű nézeteltérések egyaránt nehezítették a megállapodás megkötését. Csehszlovákia esetében különösen éles ellentét bontakozott ki a lakosságcsere és az ehhez kapcsolódó restitúciós kérdések (az áttelepítés költségei, a különféle vagyontárgyak sorsa, az ottmaradt magyar kisebbség politikai jogai) körül. De nem kevésbé volt lényeges az a körülmény, hogy a hatalmas, 200 millió dolláros szovjet követelés önmagában is teljesen ellehetetlenítette a magyar gazdaságot, mely a háborús károkat sem tudta még teljes mértékben kiheverni.

1938-ban, az első bécsi döntés következtében a Felvidék déli sávját, majd 1939 tavaszán Kárpátalját csatolták vissza Magyarországhoz, előbbi 1944 végétől ismét Csehszlovákiához, míg az utóbbi végül a Szovjetunióhoz került. A többszöri határmódosítás számtalan, addig jórészt megoldatlan problémát vetett fel, melyeket a csehszlovák fél – mint a győztes hatalmak szövetségese – legtöbbször az erő pozíciójából kívánt rendezni. A magyar felet mint agresszort tették felelőssé és a megszállás időszakában okozott károk megtérítésének címén követeltek jóvátételt a magyar kormánytól. Magyarországnak területi kérdésekben nem sok reménye lehetett, a magyar nemzetiségű felvidéki lakosság kitelepítésének szándékával azonban a koalíciós időszak valamennyi kormánya szemben állt, még a szovjet támogatást maguk mögött tudó kommunisták is fenntartásokkal fogadták a kezdeményezést. Csehszlovákia végül nem is tudta maradéktalanul megvalósítani a kitelepítést, igaz, ebben a nemzetközi politikai helyzet alakulásának is szerepe volt. Emiatt a jóvátétel teljesítése sem alakult zökkenőmentesen. Még akkor sem, ha a tárgyaló felek többször kinyilvánították, hogy kölcsönösen jó viszonyra törekszenek a másikkal és hogy ez a megállapodás mindkét félnek érdeke, melynek nyomán a jövőben még intenzívebbek lehetnek a gazdasági kapcsolatok. A tárgyalás és a lebonyolítás folyamatában aktívan részt vevő gazdasági szakemberek elképzelései ugyan nem nélkülözték a realitásokat, a politikai helyzet alakulása azonban nem tette lehetővé ezeknek a lehetőségeknek szélesebb körű kiaknázását. Általánosságban elmondható, hogy az összegszerűen a legkisebb követeléssel fellépő északi szomszédunkkal volt a legnehezebb a megegyezés (mint látható, nemcsak a jóvátétel kérdésében).

Bár a negyvenes évek végére lezajló belpolitikai fordulat következményeként mindkét állam a szovjet érdekszféra része lett, ezáltal „baráti” országok lettek, a jóvátétel teljesítése a kezdeti lendület után már 1947-től akadozott. 1949 tavaszán azután, nem függetlenül az internacionalizmus ideológiájától (mondván, a béketáboron belül nem lehet ellentét az államok között), erőteljes moszkvai ösztönzésre zárták le a vitát a felek az ún. csorba-tói egyezményben. A rendezés annál is inkább időszerű volt, mivel a magyar kormány időközben, ugyancsak a nemzetközi politikai események következtében végleg megszakította kapcsolatait a másik jóvátételi igényt támasztó országgal, Jugoszláviával. A Csehszlovákiával kötött megállapodás pedig valamennyi, a jóvátételen túlmutató vitás esetre (így a lakosságcsere kérdésére) is kitért, és noha Ma­gyarország 30 millió dolláros jóvátételi kötelezettségének csak kis részét teljesítette eddig az időpontig, összességében ezáltal jóval mégis nagyobb összegű engedményt tett, mint amennyi kompromisszumot a csehszlovák fél vállalt viszonzásképpen. Mivel azonban a sztálini ideológia közvetlen átvétele az új politikai kurzus szemében abszolút prioritást élvezett, nem jelenthetett akadályt minden más vélt vagy valós érdek figyelmen kívül hagyása, bármekkora volt is az ennek következtében bekövetkező erkölcsi vagy anyagi veszteség.

 

A tárgyalások menete és az előszállítások kérdése

A Fegyverszüneti Egyezmény 12. cikkelye szerint Magyarország 30 millió dolláros jóvátételt volt köteles fizetni Csehszlovákiának. Noha a három közül összegszerűen ez volt a legkisebb tétel, Prága a kezdetben szívélyesebb hozzáállást követően a későbbiekben sokkal merevebbnek mutatkozott a tárgyalások során, amihez nyilvánvalóan hozzájárult a két ország közötti politikai feszültség, elsősorban a felvidéki magyarok kitelepítésének ügye. Csehszlovákiával csak jóval több vita és tárgyalás után sikerült dűlőre jutni a szállítandó áruk fajtája és mennyisége tekintetében, mint a több mint kétszer ennyit követelő Jugoszláviával.

A csehszlovák tárgyalódelegációt a magyarul is kitűnően beszélő Alexander Kunoši, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) budapesti csehszlovák misszióját pedig Dalibor Krno vezette, aki egyben Csehszlovákia budapesti nagykövete is volt. Az ő szerepük volt meghatározó a tárgyalások során, noha Krno közvetlenül általában nem vett részt a megbeszéléseken, mégis számos kérdésben fejtette ki véleményét és az első számú közvetítő volt a prágai kormány és a Budapesten tárgyaló bizottság között. Tekintettel arra, hogy a Szovjetunióval mint a jóvátétel legnagyobb kedvezményezettjével kellett már csak a politikai viszonyok miatt is legkorábban megegyezni, a másik két érintett államra Magyarországnak 1945-ben egyszerűen nem maradt elég energiája, jóvátétel gyanánt – minimális, jelképes összegű ún. előszállítások teljesítésén túlmenően – semmit nem tudott átadni vagy felajánlani. 1945-ben egyébként a Jóvátételi Kormánybizottság (JK) is tudatosan a szovjet tárgyalásokra fektette a hangsúlyt, mintegy demonstrálva a külvilág felé azt, hogy az erő pozíciójából tárgyaló – és követelő – szovjetek igényein túlmenően a jelenlegi körülmények között más követeléseknek nem képes eleget tenni. Ez a stratégia egyébként sikeresnek bizonyult, Csehszlovákia és Jugoszlávia végül is tudomásul vette, hogy csak 1946-tól számíthatnak a jóvátételi szállítások megkezdésére.

A Csehszlovákiával folytatott jóvátételi tárgyalások 1945 nyarának végén kezdődtek meg. Az augusztus 15-én folytatott megbeszéléseken Kunoši azt javasolta, hogy Magyarország az 1945/46-os kötelezettségek fejében adja át Csehszlovákiának dunai hajóparkja felét. Az Ausztria területén veszteglő, lefoglalt hajók átengedésének ügyét pedig majd a csehszlovák kormány intézi el az illetékes szovjet és amerikai hatóságokkal. Amennyiben erre nem lenne mód, fontossági sorrendben a következő áruk szállítását várják: benzin, nafta, szén, szintetikus extrakt (cserzőanyag), sertés, kukorica, ipari árpa, olajos magvak, bőrök, fonal, bauxit, alumínium, mangánérc (vagy helyette magnezit) és rádiólámpa. Ha az első évben (1945-ben) nem történne szállítás, akkor Magyarország adja át pengőben az első jóvátételi évre eső összeget, hogy azért cserébe az országban a magánforgalom berkeiben meglévő, de a hatóságok elől elrejtett árukat fel lehessen vásárolni. Kunoši arról nem tett említést, hogy ezt emberanyag vagy infrastruktúra tekintetében hogyan oldanák meg. Végül kiemelte, Csehszlovákia szeretné látni a magyar kormány szándékát, hogy az teljesíteni fogja jóvátételi kötelezettségeit. Ebben az esetben lehet szó gazdasági egyezmény aláírásáról, amely megkönnyítené a jóvátételi gyártáshoz szükséges nyersanyagok importját.1 Pokorny Hermann, a magyar delegáció vezetője levében kérte az iparügyi minisztert, járjon közbe az Ausztriában angolszász ellenőrzés alatt tartott magyar hajópark ügyében, illetve sürgősen dolgozzanak ki egy listát a Magyarország által Csehszlovákiának felajánlott jóvátételi tételekről, mivel ez nagyban befolyásolhatja az éppen ekkortájt Prágában folytatott csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokat.2 Pokorny azt is közölte Kunošival, hogy a hajók ügyében a végső döntést nem ő, hanem Gerő Ernő miniszter hozhatja meg, ő viszont a megbeszélések ideje alatt éppen Moszkvában tartózkodott.3

Augusztus 21-én a magyar delegáció válaszolt a csehszlovák javaslatokra. Kifejtették, hogy a hajópark egy részét esetleg átadnák, de mivel azok döntően nem magyar ellenőrzés alatt vannak, az erről szóló döntést a szövetségesekkel kell egyeztetni. A hajók kérdését attól is függővé tették, hogy Csehszlovákia mire tart majd igényt vasúti anyagokból. Új hajókat hat évig, tehát legalább 1951-ig csak a szovjeteknek tudunk építeni, annyira leterhelte az ágazatot a jóvátétel. Újonnan gyártott vasúti tehervagonokat 1946-tól esetleg tudna szállítani Magyarország, de ehhez félkész anyagok és fa importjára is szükség lenne. Rádiólámpából ugyanakkor előreláthatólag már 1946-ban teljesen ki tudják majd elégíteni a csehszlovák igényeket.

A bizottság ismertette a kabinettel a csehszlovákok igényeit, ezekkel kapcsolatban a magyar kormány álláspontja a következő volt: az Ausztriában visszatartott magyar hajók a jelenlegi helyzetben nem nélkülözhetőek. Mivel a teljes magyar kapacitással számolva sem lehetséges még a szovjet jóvátételi igények 1945. évi kielégítése sem (sőt 1946-ra is nehézségek várhatóak), a magyar kormány nem vállalhat olyan újabb kötelezettséget, amit nyersanyag és kapacitás hiányában képtelen lenne teljesíteni. Azt a keveset azonban, amit vállalni tud, mindenképpen le fogja szállítani. Külön problémát jelentett ugyanakkor a háború során Csehszlovákia területére került és felhasznált vagy még ott lévő magyar javak visszaszolgáltatásának kérdése, illetve a felvidéki magyarság vagyonának elkobzása körül kirobbant vita. A magyar fél szerint ezekre is ki kell térni a megbeszélések során.4

A magyar tárgyalóbizottság tagjai a benzin és nafta kérdésében emlékeztettek arra, hogy ezeket a tételeket már az árucsere-forgalomba is bekalkulálták (melyről a jóvátételi tárgyalásokkal párhuzamosan folytak megbeszélések, részletesen lásd a fejezet végén), további szállításukra jóvátétel címén csak a kapacitások emelkedése esetén lenne mód, miután csehszlovák részről felmerült, hogy Magyarország esetleg kőolajszármazékokat is szállíthatna. Szenet és fonalat csak 1946 második felétől ígértek a magyar illetékesek, cserzőanyagot pedig jó esetben 1945 végétől. A mezőgazdasági és könnyűipari cikkek (sertés, kukorica, ipari árpa vagy bőrök) egyáltalán nem álltak rendelkezésre. Bauxitból 1945-re 100.000, 1946-ra 300.000 tonnát irányzott elő a magyar fél Csehszlovákiának, 1947-től 20.000 tonna timföldet is. Alumíniumból évi 2000 tonna szállítására láttak elvi lehetőséget 1946-tól. Mangánércből is csak a következő évtől volt lehetséges a jóvátétel, hozzávetőleg 500 vagon, majd 1947-től évi 1000 vagon. Magnezitet viszont egyáltalán nem bányásztak Magyarországon, és mert az importja is bizonytalannak tűnt 1945-ben, ezt a tételt más nyersanyagokkal javasolták helyettesíteni.

Pokornyék javaslatot tettek bor (amennyiben biztosítanak hozzá hordókat vagy palackokat), továbbá precíziós és optikai műszerek, mérlegek és gyógyszerek szállítására, jórészt 1946-tól kezdődő teljesítéssel. Közölték azonban azt is, hogy Magyarország igényt tart a Fegyverszüneti Egyezmény aláírása utáni „magyar jogok, javak, érdekek szempontjából keletkezett károk megtérítésére”.5

A csehszlovák fél nagyjából tudomásul vette a fentebb elhangzottakat, ám a hajókkal kapcsolatban megjegyezte: Magyarország építhetne új hajógyárakat is, amelyek Csehszlovákiának építenének hajókat, és ez számunkra előnyösebb is volna, mintha csehszlovák hajógyárakban, de magyar költséggel folyna ugyanez a munka. Felvetették továbbá, hogy 1946-tól talán már mozdonyokat is szállíthatunk a vagonok mellett. Az állatok esetében kifogásolták, hogy csak általánosságban hangzott el az, hogy nincsenek, nem kaptak konkrét időpontot a szállítások lehetséges megkezdésére. A len és kender szerintük pedig igenis szállítható lenne, ők legalábbis elmondásuk szerint nagyobb készletekről tudtak, ezekről azonban a magyar tárgyalófélnek nem volt tudomása. A csehszlovákokat érdekelték továbbá az egyéb felajánlott készletek is, sőt közölték, a fentieken túlmenően gyümölcs, szőlő és pulp6 szállítását is szívesen fogadnák.7

Egy beadvány felhívta az iparügyi miniszter figyelmét arra, hogy a csehszlovák–ma­gyar kompenzációs tárgyalások eredményeképpen 45 millió, 1938-as bázisú csehszlovák korona értékben volna lehetséges különböző iparcikkek behozatala. Eredetileg a MÁV kapta volna a teljes 45 milliós keretet (nyilvánvalóan a vasúti újjáépítés sürgősségére tekintettel), később Hardi Róbert miniszteri tanácsos a keret egy részét az Iparügyi Minisztérium által felügyelt gyárakhoz javasolta átirányítani. A beadvány szerint azonban az egész keret az ipart kell hogy illesse, „mivel ebben oly gépek, illetőleg berendezésekről is szó van, melyek a MÁV újjáépítését is szolgálják (pl. MÁVAG gépei) továbbá, mivel a MÁV-ot kisebb károsodás érte szerszámgépek és szerszámok tekintetében, mint az ipari vállalatokat”. De legalább 80 százalékos hányadot tartott szükségesnek a vállalatok részére félretenni, számolva a közlekedésügyi lobbival is.8

A prágai vezetés is tisztában volt azzal, hogy Magyarország helyzete nem teszi lehetővé a jóvátételi szállítások azonnali megindítását. Ők elsősorban gesztusokat vártak, azt, hogy a magyar kormány deklarálja, a jóvátételi szállításokat hat év leforgása alatt kívánja teljesíteni, és nem mond mindenre nemet. Többször megismételték: ők tudnak olyan készletekről, amikről a magyar illetékesek nem, ugyanakkor a kereskedelmi megállapodásokat összhangba hoznák a jóvátétellel, elősegítve annak mihamarabbi teljesítését. Egy dokumentum hivatkozott Krno kijelentésére: „bármit kínál Magyarország jóvátételre, az ő szempontjából kívánatosnak és elfogadhatónak látszik, mert nem tudja elképzelni, hogy volna olyan, amit mi adhatnánk és ami Csehszlovákiának nem kell.”9 Kárász Artúr MNB-elnök úgy vélte, Csehszlovákia meghitelezhetné a jóvátételi termeléshez szükséges gépek egy részét; Szilágyi Mihály, a Kereskedelmi Minisztérium osztálytanácsosa pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a Ganz gyár számos szerszáma és gépalkatrésze a németek visszavonulása folytán csehszlovák területre került és a háború vége óta amerikai megszállás alatt állt. Ezeket mielőbb tisztázni kívánták Krno nagykövettel.10

A csehszlovák jóvátételi igények ipari szegmensében a hajók tették ki az összes követelés kb. egyharmadát. Kunoši ismételten kérte a magyar hajópark egy részének átadását. Konkrétan 58 db különféle, már meglévő hajóra tartott igényt, és hogy a magyar hajógyárak gyártsanak le újonnan még 109-et, illetve a magyar fél vizsgálja felül álláspontját a különböző áruk csoportjának ügyében (nyersanyagok, ipari és mezőgazdasági termékek), mert a csehszlovák fél szerint ez nagyon negatív.11 Ezt azonban a magyar delegáció visszautasította. „A Kereskedelmi Minisztérium megbízottja Gerő miniszter nevében kijelenti, hogy sem a meglévő (…), sem új hajók szállítására nem vállalkozunk.” Az újjáépítési tárca véleménye szerint Csehszlovákia a közép-európai hajózás marginalizálására törekszik, míg Jugoszlávia ipari függetlenségét kívánja biztosítani, és „ezeket a törekvéseket a mi jóvátételi szállításaink útján semmiképpen sem szabad elősegíteni”.12 Éppen ezért Magyarországnak a követelésektől gyökeresen eltérő árujegyzéket kell összeállítania, akár áldozatok árán is. Moratóriumot nem, de a szállított mennyiség csökkentését javasolta a bizottság, amíg a hazai termelés nem stabilizálódik és a szovjet követelések teljesítése után képesek leszünk jóvátételt szállítani a többieknek is. Elhangzott továbbá egy olyan javaslat, hogy a csehszlovák követelésekkel szembe kellene állítani a csehszlovák területeken lefoglalt magyar javakat, mert több, különböző becslés alapján ezek együttes értéke eléri a Csehszlovákiának összességében fizetendő 30 millió amerikai dollárt. A Pénzügyminisztérium, akárcsak a szovjetek esetében, itt is hosszasan elemezte az árkérdést, ismételten rámutatva a jóvátételi dollárárak számunkra rendkívül kedvezőtlen kiszámítására. A stabilizációt követően egyébként a jóvátételi dollárárak Csehszlovákia esetében a JH számításai alapján 20–22 Ft körül alakultak az ipari és 36 Ft körül a mezőgazdasági termékek előállításakor.13

Akárcsak a szovjetekkel folytatott tárgyalások során, itt is adódtak váratlan események. Egy közelebbről meg nem nevezett vagy egyáltalán nem is azonosított személy levélben kereste meg az iparügyi tárca illetékeseit. Az ismeretlen levélíró, aki elmondása szerint tárgyalt az Iparügyi Minisztérium Gyáripari Osztályával és egy sor magyar céggel, delegációjával pedig képviselte a Skoda, a J. Kamenice, a Československá Zbrojovka és a Podhajsky gyárakat, 25 millió csehszlovák korona értékben ajánlotta fel szerszámgépek csehszlovákiai importját. Cserébe nyersolajat 10, gázolajat 3, gyógyszereket és gyümölcsöt 5-5, kozmetikai cikkeket és gyógynövényeket 1-1 millió korona értékben szállítanának ki. A Skoda alvállalata, az Omnipol cég a levélíró szerint már meg is egyezett a hazai illetékesekkel, csak a magyar engedélyekre vár. Ez utóbbi vállalat bonyolítaná a szállítást is. A szerszámgépeket 1946 februárja és júniusa között hoznák be, ugyanekkor adná át a fent említett cikkeket a magyar fél is. Utalt arra, hogy ezekre a gépekre Magyarországnak mindenképpen szüksége volna. A továbbiakban viszont nem esett szó erről a levélről, és a csehszlovák fél sem tett említést hasonló kezdeményezésről, így nem lehet tudni, mennyire volt komoly ez az elgondolás.14

Az 1945. október 17-én tartott megbeszélésen az MNB arra figyelmeztetett, hogy a szovjetekkel szemben kialakított álláspontunk gyökeresen nem térhet el Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében sem. Időhúzáson kívül más lehetőség nemigen kínálkozott, ez azonban a jegybank álláspontja szerint mindenképpen szükséges, amíg az önmagában leküzdhetetlen és kezelhetetlen szovjet követelések körüli alkudozások valamiféle kompromisszumra nem vezetnek. Ezáltal lehetőség nyílna a megegyezésre a mérsékeltebb igényekkel fellépő másik két állammal is – de csakis ebben az esetben. Az árak kérdésében Pokorny kérte a csehszlovák felet, hogy az „elvi alap nélkül, cikkenként a ránk nézve legkedvezőbb árat propagálja”. Vagyis ne tekintse automatikusan irányadónak a szovjetek által diktált „1938-as világpiaci” árakat. A csehszlovák tárgyalóbizottság tudomásul vette, hogy Magyarország egyelőre csak jelképes mennyiségű árut tud szállítani, sőt az árkérdésben is rugalmasságot ígértek, de mindezt írásban is rögzíteni kívánták. A mezőgazdasági termékekkel kapcsolatban végül a következő állásfoglalások születtek:

Termék, áru Teljesítés
Ló és szarvasmarha Szállításuk csak négy év eltelte után jöhet szóba.
Juh Két év után szállítható.
Sertés (kb. 140 kg) Gesztusként jelképes mennyiséget tudunk csak adni.
Baromfi Jó esetben 3 vagon szállítható (elfogadnak konzervet vagy vadat is).
Olajos magvak Amennyiben a beszolgáltatás lehetővé teszi, 4-500 tonna jöhet szóba.
Búza 1600 tonnát vállalunk egyelőre.
Kukorica 1946 tavaszán lehet legkorábban teljesíteni az 1945-ös kontingenst.
Gyümölcs Nem tudunk adni.
Gyógynövények Később visszatérünk rá.
Hagyma, fokhagyma Nem tudunk adni.
Borsó, lencse Nem tudunk adni.
Bab Kis mennyiséget tudunk csak felajánlani.
Cirok Talán leszállítható lesz a teljes igényelt mennyiség.
Dohány (leveles) Később visszatérünk rá.
Méz Nem tudunk adni.
Csillagfürt Később visszatérünk rá.

A csehszlovákok jószerivel minden magyar javaslatra rábólintottak, és azt kérték, pótlólag adják át nekik azoknak az áruknak a listáját, amelyek a fentiek között nem szerepelnek, de szállításuk egyébként megoldható lenne.15

A magyar kormányfő a SZEB csehszlovák delegációjának címzett, október 18-ai keltezésű levelében összegezte a jóvátételi teljesítés pillanatnyi lehetőségeit. Megis­mé­telte, hogy a csehszlovák, illetve német és osztrák vizeken veszteglő, de magyar tulajdonú hajókat a szállítási nehézségek miatt Magyarország nem tudja nélkülözni, a vasúti anyagok szállítása pedig azért nem merülhet fel, mivel ez ügyben (is) a Szovjetunió felé van lekötve szinte az egész ipari kapacitás. A mezőgazdaságnak alig elviselhető megterhelést jelent, hogy jóval a háború befejezése után is ellenszolgáltatás nélkül kell ellátnia a megszálló Vörös Hadsereg egységeit, ennek köszönhetően is súlyos terményhiány van, így agrárvonalon egyelőre semmilyen további kötelezettséget nem vállalhatunk. A kormány kinyilvánította, hogy szándékában áll a kötelezettségek teljesítése, de Csehszlovákiától és Jugoszláviától is időt és türelmet kért. Ugyanakkor a tárgyalásokat szerette volna kiterjeszteni „a Csehszlovákia területére elszállított és ott részben felhasználásra került, részben meglévő magyar javak visszaszolgáltatására irányuló magyar igényekre, valamint a csehszlovákiai magyarok javainak elkobzásával összefüggő kérdésekre is”. Végül kiemelték, a háborús pusztítások és a három állam követelései miatt a magyar gazdaság túlterhelt, de ha időt adnak az újjáépítésre, az elősegítené a kötelezettségek biztos teljesítését is.16 (A sokszor ismételt csehszlovák igényekre magyar részről rendre ugyanaz a válasz érkezett.)

A levél nem volt jó hatással a tárgyalások légkörére, azok hangulata jóval hűvösebbé vált. Miklós Béla kormányfő meglehetősen kimért és vádaskodásoktól sem mentes válaszlevelet kapott, melyet az ülésen is bemutattak. Pokorny szerint a csehszlovákok félreértették a miniszterelnök levelét. Ők mindenesetre úgy értelmezték, hogy Magyarország szóbeli ígéreteit a gyakorlatban semmivel sem bizonyítja. Három, egyenként 10 millió dolláros követelést tartalmazó pontot jelöltek meg (hajók, vasúti anyagok és mezőgazdasági termékek), ezek közül az utóbbi kettőben már folytak a tárgyalások. A hajók visszatartásának indokát, hogy tudniillik azok Magyarország számára nélkülözhetetlenek, nem tartották elfogadhatónak. Kijelentették, hogy a csehszlovák hajóparkot a háború jóval inkább megtizedelte, mint a magyart, ráadásul a magyar kormány azóta sem hozatta vissza a Linz környékén veszteglő magyar tulajdonú hajókat, ezért úgy vélték, nincs is igazán szüksége rájuk. Azt a tényt figyelmen kívül hagyták ugyanakkor, hogy az általános folyózár miatt külön engedély nélkül semmilyen jármű nem közlekedhetett a Dunán, még kevésbé hagyhatta el az egyes megszállási zónák területét. Mindenesetre ellenjavaslat beterjesztését várták a magyar féltől a hajók kompenzációjának ügyében. A válaszlevélben Krno arra is felhívta a figyelmet, hogy „a Fegyver­szüneti Szerződésben nincsen megállapítva viszonosság a Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia és a többi egyesült nemzetek között egyrészről és Magyarország között másrészről”. Vagyis, függetlenül a szovjetekkel történő alkudozások eredményétől, Csehszlovákiának azért csak szállítsunk!17

A fagyos hangulat aztán valamelyest megenyhült, mivel a cseheknek is sürgős volt a megegyezés, a tárgyalások így ismét megindultak. Világossá vált azonban, hogy valami engedményt mindenképpen fel kell mutatni Prága felé. Kiderült, hogy az IKART vezetői illetéktelen nyilatkozatokat tettek a csehszlovákiai jóvátételi szállításokkal kapcsolatosan, ami többször is kínos helyzetbe hozta a magyar tárgyalódelegációt, ezek miatt Pokorny elnézést kért Kunošitól.18 Miközben a magyar kormány a jóvátétel teljesítési feltételeinek módosítását próbálta elérni a szovjeteknél, egyesek csehszlovák és jugoszláv viszonylatban szállításokra tettek ígéretet, ami az adott helyzetben teljesen irreális volt. A dokumentum szerint a jóvátételi tárgyalások „a teljes dezorganizáció, fejetlenség, egyéni kezdeményezés és tárgyalgatások képét kezdik felvenni”.19 Erre reagálva maga a kormányfő is kijelentette: amíg a szovjet követelések ilyen mértékben leterhelik a magyar gazdaságot, mások irányába csak gesztusokat tehetünk, érdemi teljesítésre egyelőre nincs mód. Az iparügyi tárca szerint a csehszlovákoknak 2,5 millió dollár értékben tettünk ígéretet vasúti járművek, főleg mozdonyok szállítására, de a Közellátásügyi Minisztérium számításai alapján csak a 65 db beígért mozdony 4,5 milliót ért, de még a kirívóan alacsony, szovjetek által diktált „világpiaci” árakon is jóval több, mint 2,5 millió dollár volt az összértékük.

Egy hajózási termékekkel kapcsolatos feljegyzésből kiderült, hogy több tételt sem a Duna Gőzhajózási Társaság, sem a Ganz gyár nem fog tudni legyártani – utóbbiak amúgy is teljes kapacitással a szovjeteknek dolgoztak. Az előrejelzések szerint 1946-ban az 1000 tonnás uszályokból is csak 2 darabot tudnának szállítani, utána 9 havonként további két darabot. 400 és 600 tonnás uszályokból pedig 8 havonta kettőt-kettőt, de csak 1947. május 1-jétől kezdődően.20

A december 3-án folytatott megbeszéléseken magyar részről Forbáth Róbert miniszteri tanácsos vezetésével Tóth Béla, dr. Imre József, illetve az IKART és a Munkásközösség képviselői voltak jelen, a csehszlovák delegációt mérnökök képviselték, dr. Bisztricky vezetésével. A csehek újfent a hajók kérdését feszegették, ezúttal a leszállítandó hajószám emelését kérték. Mivel a DGT és a Ganz szovjet vonalra termelt, más rendelést már nem tudtak fogadni, a Laczkovics-gyár pedig csak uszályokat tudott gyártani, hajókat nem, csak az előbbiek szállítása jöhetett szóba. A csehszlovák küldöttség ezt követően a meglévő hajókból szeretett volna megkapni valamennyit, konkrétan 27 db 1000 tonnás uszály átadását kérték. A magyar fél válaszában kifejtette, ezt csak évekre elnyújtva tudnák teljesíteni, 1946-ban egy, 1947–48-ban 2-2, 1949–50-ben 11-11 db átadásával. Újonnan gyártott járművek esetében az első 3 évben 10 havonta egy hajó elkészítésére lenne mód, a későbbiekbe pedig már belekalkulálták egy új hajógyár létesítését is. Ha ez mégsem történne meg, nem lesz lehetséges a legyártás, vagy csak azután (évek múlva), ha maradéktalanul kielégítettük a szovjetek igényeit. Csehszlovákia ezen kívül 4 db 150 lóerős csónakot is kért, ennek teljesítését 1946 májusától vállalták a magyar illetékesek, kéthavonta egy példány elkészítését ütemezve be. A motoroknál a csehszlovák fél a Diesel-meghajtáshoz ragaszkodott, Magyarországon viszont 1945/46-ban még nem tudtak ilyet gyártani, csak benzinest. Vállalták viszont, hogy 1948-tól díjmentesen kicserélik a kérdéses hajómotorokat. Ezen felül több kisebb vízi jármű szállításáról született megállapodás. A gyárak leszögezték ugyanakkor, hogy belátható időn belül kotrógépet és nagyméretű benzintartályt nem fognak tudni legyártani, utóbbi azonban esetleg a honvédségtől beszerezhető lenne. A megállapodás értelmében 1946–47 folyamán leszállításra kerül még 10 db rádió adó- és vevőállomás, 20 db bimetall jelzőlámpa, 10 szénmarkoló, 6 gabonamarkoló, mindez általában több részletben.21

A pénzügyi tárca és az MNB bonyolult számításokat végzett annak érdekében, hogyan lehetne a csehszlovák jóvátételt a lehető legkevesebb anyagi ráfordítással teljesíteni. A Pénzügyminisztérium államtitkára, Vásárhelyi, még a jegybank kalkulációinál is kedvezőbb számokat kívánt elérni. A következőkkel érvelt: „Az 1938-as dollár közép­árfolyamhoz csak a Jugoszlávia felé megállapított 46,75%-os, Csehszlovákia felé pedig 45,75%-os középfelárat számítsuk hozzá, nem pedig a nemes devizák 51,50%-os középfelárát. (Ez alapon $ 1.- = P 4.99)” Ezenkívül az exportár helyett a belföldi árakkal történő kalkulációt szorgalmazta, noha ez már szovjet vonalon sem működött. Ennek ellenére úgy vélte, amennyiben a csehek és a jugoszlávok az ily módon kiszámított dollárárakat nem fogadnák el, „csak ezután helyezkedjünk a Bank által javasolt álláspontra”.22 (Mint ismeretes, a Fegyverszüneti Egyezmény előírásai szerint 10–15 százalék felárral voltak terhelhetők az 1938. évi világpiaci árak.)

Bármilyen csekély mértékű (és értékű) volt is az a gesztus, amit a magyar fél 1945 folyamán szállítások formájában tett Jugoszlávia és Csehszlovákia felé, az elszabaduló hiperinfláció következtében ezeket is fel kellett függeszteni. A pénzromlás mértéke miatt ugyanis felmerült még egy probléma. Korábban, kormányzati felügyelet hiányában (sokszor még 1945 első felében, sőt jugoszláv vonalon már 1944 decemberében is) több magánszemély és vállalat kötött különféle kereskedelmi, tehát kompenzáción alapuló ügyleteket a legkülönbözőbb árufélék szállításra mindkét országba. Ezekért utóbbiak időnként jobb esetben áruval vagy nyersanyaggal, döntően azonban készpénzben, pengővel fizettek (amit jobbára a hozzájuk visszacsatolt területekről gyűjtöttek be a beváltások alkalmával), ez viszont 1945 őszétől, ahogy a pengő elértéktelenedése felgyorsult, egyre kevésbé érte meg a magyar cégeknek. Ezért a kormány 1945 novemberében mindenfajta, pengőfizetés ellenében történő szállítást leállított, és utasítást adott az összes korábbi, hasonló tranzakció ellenőrzésére.

A csehszlovák előszállítási ajánlatot, miszerint Magyarország határozhatja meg, mit szállít és kérheti a további teljesítésekhez szükséges nyersanyagok meghitelezését is, az Iparügyi Minisztérium tanácsosa, Forbáth Róbert gyanúsan kedvezőnek találta. Azt ugyanakkor elismerte, hogy számos iparcikk, amelynek szállítása Magyarországról elvben szóba került, más piacokon nem volna elhelyezhető, így devizát sem kapna értük az állam. Érvelése szerint ugyan jól hangzott, hogy a felajánlott 100.000 dollár értékű kisipari áru szállításán túli mennyiség 50 százalékáért választott iparcikkeket kapnánk cserébe (tehát elvben érdekeltek lennénk még több áru szállításában), de hangsúlyozta, nem árt az óvatosság. A földművelésügyi tárca által készített minimális ajánlatot az agrártermékek esetében is elfogadták a csehszlovákok, és csakúgy, mint az ipari terméknél, itt is meghatározták, hogy az ezen felül szállított élelmiszerek 50%-át cukorban fizetik vissza (az 1938-ban érvényes árak alapján), a többit a jóvátétel teljesítéséhez számítanák be.23 (A cukorral kapcsolatban csehszlovák–magyar viszonylatban egész kompenzációs rendszert kívántak létrehozni a későbbiekben, erről lentebb lesz szó.) Érzékeny téma volt továbbá a hadizsákmány kérdése. A magyar kormány ragaszkodott ahhoz, hogy a szovjetek által magyar személyektől, csehszlovák területen jogtalanul elvett javakat a csehszlovák fél számítsa bele a jóvátételbe. A Külügyminisztérium álláspontja ezzel kapcsolatban az volt, hogy „(…) nem hadicélokat szolgáló javak hadizsákmánynak nem tekinthetők”.24

A csehszlovákok az ipari termékek előszállítása esetében is fenntartották az 50% jóvátétel – 50% kompenzáció elvét, hangsúlyozva azonban, hogy ez csak 1945-re érvényes. A magyar felajánlások korábban is sokszor összekeveredtek a csehszlovák igényekkel, ezért több termékcsoport esetében meglehetősen zavaros volt a helyzet. „Az általuk felkutatott készletek szállítására vonatkozóan szállítási engedélyt kérnek, sok esetben olyan készletekre vonatkozóan is, melyekről az illetékes szakminisztérium nem is tud.” Az Iparügyi Minisztérium szerint a fentebb említett 500.000 (esetleg kétmillió) dolláros szállításokon felül „szó van 50 vagon pulp, 2 vagon paradicsom, 2 vagon konzerv, 20 vagon bor, továbbá borpárlatok és szesz szállításáról is ebben a konstrukcióban”.25 A tárca ezt megelőzően egyébként tárgyalt a csehszlovák féllel egy vasúti szállításról szóló egyezményről, amit a felek hamarosan alá is írtak (ennek kulcsszerepe volt egyébként a később induló magyar–német áruforgalom lebonyolításában is). Prága ugyanakkor nemtetszését fejezte ki az 1 dollár = 4,99 pengős árfolyammal kapcsolatban, szerinte ez „nem azonos a többi szomszédunkkal (?) szemben alkalmazott átszámítási árfolyammal”. A csehek azonban nemcsak ezt, hanem még a Fegyverszüneti Egyezmény 12. cikkelyében említett 15 százalékos felárat is kifogásolták. A jóvátételi egyezmény tervezetében csak az árulistákat és a szállítások évenkénti megoszlását tüntették fel, „miután itt nem lehet szó az árulisták kötelező és fakultatív megoszlásáról”.26 A szövegtervezet összeállításában a Jóvátételi Kormánybizottság, valamint az igazságügyi és a külügyi tárca vett részt.

November huszadika és december elseje között az Iparügyi Minisztérium (a JK és a kormány felhatalmazásával) tárgyalásokat folytatott a csehszlovák SZEB-misszió képviselőivel. Ennek eredményeképpen a következő megállapodás jött létre, melyet jegyzőkönyvben is rögzítettek:

(1) Magyarország kötelezően vállalja a csatolt mellékletben rögzített szállításokat, a csehszlovák fél pedig elfogadja a felajánlásokat a szállítások mennyiségére, minőségére és határidejére vonatkozóan.

(2) A mellékletben feltüntetett árak a magyar javaslatokat tükrözik, ebben benne foglaltatik a Fegyverszüneti Egyezmény 12. cikkelyében előírt 15%-os felár is. Ezek az árak az 1938. évi magyarországi belföldi gyári áraknak felelnek meg, az átszámítás alapja: 1 dollár = 4,99 pengő.

(3) Csehszlovák részről ezeket az árakat nem fogadják el, a 15%-os felárat az ipari termékekre nem tartják elfogadhatónak (holott a magyar fél szinte csak ilyeneket ajánlott fel). „Nem tartják indokoltnak, hogy magyar részről Csehszlovákia felé más árakat szabjanak meg, mint a többi szövetséges államoknak. Vitatják a magyar belföldi áraknak tárgyalási alapul való elfogadását, valamint a dollár és a pengő közötti átszámítási arányt” – állt a jegyzőkönyvben.

(4) Az árak körüli kérdést további tárgyalásokon mielőbb rendezik.

(5) A magyar fél vasúti anyag tárgyában esetleg felmerülő csehszlovák igényekről bármikor hajlandó tárgyalni, az adott technikai lehetőségeken belül kész további csehszlovák igények teljesítésére.

(6) Ez a megállapodás ideiglenes jellegű, a végleges egyezmény megkötésekor érvényét veszti.

(7) A jegyzőkönyvnek egy-egy magyar és szlovák nyelvű példánya van, mindkét nyelven eredetinek tekintendő.27

A felek megegyeztek az ipari szektor szállításainak technikai és időbeli lebonyolításról, külön a vasúti anyagok és külön a hajók, illetve egyéb gépi berendezések terén. Magyar részről úgy vélték, hogy mivel a felsorolt tételek végösszege kb. 25 millió USA-dollár, a magyar hajópark egy részének átadására vonatkozó korábbi csehszlovák követelés okafogyottá vált. Forbáth kiemelte, hogy „a tárgyalások szelleme rendkívül barátságos volt és Csehszlovák részről a legnagyobb előzékenységet tanúsították”. Reményét fejezte ki, hogy bizonyos cikkek esetében a távolabbi jövőben is lehetséges lehet a kiszállítás Csehszlovákia felé.28

Prága ugyanakkor sérelmezte a szerinte túlzottan magas ipari árakat, és a telefonkészülékek árára hivatkozott, mondván, a szovjeteknek 8 dollárért szállítottuk őket, míg Csehszlovákiának 34-ért! Szerintük az Iparügyi Minisztérium emelte így meg az árakat, mert az egyes cégek korábban általában korrekt árajánlatokat tettek.29 Az új kormányfő, Tildy Zoltán felhatalmazta a bizottságot, hogy a tárgyalásokat fejezzék be, de véglegesítés előtt mutassák be neki a tervezetet.30 December 5-én a csehszlovák delegáció megtekintette a részükre készülő 10 tonnás úszódarut, továbbá uszályok, kotróhajók és egyéb vízi járművek terveit. Uszályokat, mint fentebb elhangzott, a Laczkovics-gyár készített számukra, de a Ganz gyár is érdekelt volt valamelyest a kérdésben.31

Bisztricky követségi tanácsos meghívására 1945. november 26-án a felek a csehszlovák követségen tartottak megbeszélést. Ennek során az 1945. évi előszállítások körüli technikai kérdésekben állapodtak meg, a csehszlovák fél jelezte, hogy – jóindulata jeléül – bármit átvesz, de amit a cseh ipar is gyárt, azt a későbbiekben, a tényleges jóvátételi szállítások beindulásával már nem fogja elfogadni. Mivel folyamatosan erős feszültség volt érezhető a két ország viszonyában, egyetértettek abban, hogy ezt a folyamatot ajánlatos lenne mielőbb beindítani. A szállítás felgyorsítása érdekében Prága hajlandónak mutatkozott teherautó-konvojokat a magyar fél rendelkezésére bocsátani, ezek elszállítanák a jóvátételi cikkeket és cserébe kompenzációs árukat hoznának be (amelyek egyebek között éppen a jóvátételi termeléshez is égetően szükségesek lehetnek). Ezzel kapcsolatban a magyarországi rendeltetési hely és a magyar határ közötti szakaszra az üzemanyagköltség természetben történő kiegyenlítését kérték a magyar kormánytól. Ezen felül a csehszlovák fél, mérlegelve a magyar gazdasági helyzetet, kijelentette, hogy „hajlandó az 1945. évre már előzőleg beígért mezőgazdasági termékeken kívül bármilyen mennyiségben egyéb mezőgazdasági termékeket és élelmiszer cikkeket átvenni azzal, hogy ezen többletszállítások fele a jóvátételbe számít, másik feléért pedig Csehország hajlandó cukrot szállítani”. Ugyanez érvényes az ipari termékekre is, hasonló beszámítási eloszlással. Utóbbiak kompenzációjaként készek üveget, kokszot, szerszámgépeket stb. szállítani.32

Mezőgazdasági termékekből a csehszlovákok egyelőre 1660 tonna babot, 50 mázsa fűmagot, 5 mázsa salátamagot és cirokszálat kértek, minden más tételt, amit ezen felül Magyarország leszállít, felerészben a jóvátételbe számítják bele, másik fele pedig a csehszlovák cukorimport fedezésére szolgál. Ipari vonalon 500.000 dollár előszállítást kértek, ezen felül minden további áru értéke felerészben ugyancsak a jóvátételbe, illetve a kompenzációs alapba számítandó be. A magyar fél 100.000 dollárra kívánta mérsékelni az előszállítás minimumát, ezt viszont a csehek – egyelőre – nem fogadták el. Szerintük egyébként a csehszlovák közvéleményt is pozitívan befolyásolná, ha Magyarország szállítana végre valamit. (Igaz, a dokumentum szerint eddig hivatalosan nem is kértek semmit, csak szóbeli igények hangzottak el idáig.)33

A december 3-án megtartott JK-ülésen Pokorny közölte, hogy Gyöngyösi János külügyminiszter Prágába utazott, és magával vitte az akkor rendelkezésre álló, legfrissebb magyarországi gazdasági adatokat is. Tárgyalásai során törölték a babot a jóvátételi áruk listájáról és más cikkekkel helyettesítették, az agrárkontingens összértéke pedig az eredeti 60.000 dollárról húszezerre csökkent, így viszont az 50 százalékos cukorkompenzáció lehetősége is elveszett. Ipari vonalon a jóvátételi év végéig, azaz 1946. január 20-áig 500.000, csehszlovák hozzájárulás esetén április 20-áig egymillió, június 20-áig pedig kétmillió dollár értékben tett Magyarország áruszállítási ajánlatot. Minden esetben 100.000 dollár volt az alapszállítás értéke, a fennmaradó hányad 50 százalékát koksz, bányafa, vasérc, ablaküveg, szóda stb. kompenzációjára lehetett fordítani az 1938-as árbázis figyelembe vételével.

Az első jóvátételi év előszállításainak valós mértékéről nincsenek egyértelmű adatok. Egy kimutatás szerint 39 különböző cég összesen 456.534,24 dollár értékben szállított elsősorban iparcikkeket, szerszámokat, alkatrészeket.34 Az IKART összesítése alapján viszont 45 cég vett részt a szállításokban, 9 tétel értéke pedig ismeretlen. Az ismert tételek végösszege az IKART számításai alapján 375.141,81 dollár, vagyis a teljes jóvátételi kötelezettség valamivel több mint egy százaléka volt. Az egészen apró összegektől (Express Felvonógyár, 51,75 dollár) a közepes tételeken (Magyar Optikai Művek, 5765,73 dollár) a nagyobb értékű szállításokig (Vadásztölténygyár, 69.000 dollár) a legkülönbözőbb nagyságrendű adatok előfordulnak. Az átvételek időpontjai 1945. december 6. és 1946. március 14. közé esnek, tehát az előszállítások zöme is csak az 1945-ös év végétől indulhatott be.35 A Külkereskedelmi Igazgatóság szerint nagyjából 300.000 dollár értékű iparcikket szállítottunk ki 1945 folyamán, amiből 100.000 dollár, illetve az ezen felüli rész 50%-a, (azaz további százezer) jóvátételi fizetésre, a fennmaradó összeg pedig kompenzációs vásárlásra lett fordítva.36 Az iparügyi tárca és a jegybank is bizonyosan vezetett statisztikákat, pontos szállítási adatsorok azonban nem kerültek elő a dokumentumok közül. Rendelkezésre áll azonban egy részletesebb kimutatás arról, hogy Magyarországnak valójában mekkora összegbe került az egyes csehszlovák jóvátételi árucikkek előállítása, illetve ezen adatok hogyan aránylanak a hivatalosan előírt, azaz 30 millió dolláros teljes kötelezettséghez.37

Árucsoport Összes kötelezett-ség Ebből kiértékelve (3) Valós belföldi ár (4) Szorzó-szám (4):(3)
1000 dollárban
Vasúti gördülőanyagok 6.311,5 5.685,0 11.470,0 2,02
Fémtermékek (pl. hengerelt áru) 2.294,6 881,7 1.425,0 1,62
Hajók, úszó berendezések 1.503,4 1.242,0 1.738,8 1,40
Közúti járművek 306,- 126,0 201,6 1,60
Bánya- és építőipari gépek 123,5
Villamos gépek, szerelési anyagok 253,3 15,0 24,0 1,60
Szivattyúk, kompresszorok 32,7 32,7 32,7 1,0
Műszerek, finommechanikai cikkek 985,5 862,5 862,5 1,0
Építési és egyéb anyagok 648,8
Lakás- és irodai berendezések 4,5
Hidak 500,0
Alumínium és nyersanyagai* 6.770,0
Különféle cikkek 466,1 200,0 200,0 1,0
Mezőgazdasági cikkek és termékek 7.878,2 2.578,0 3.556,4 1,38
Állatok 165,9 132,0 253,8 1,92
Nyersolaj és termékei 1.720,0 1.720,0 1.720,0 1,0
Összesen 30.000,0 13.474,9 21.484,8 1,59

(átlag)

*Erről a tételről utóbb lemondott a csehszlovák fél.

 

1946 elején a felek tovább folytatták a tárgyalásokat, és ismét sikerült valamelyest közelíteni az álláspontokat. A csehek végül elfogadták a korábbi 100.000 dolláros magyar javaslatot az ipari jóvátétel fejében eszközölt előszállításokra, ezen felül bele­egyeztek abba is, hogy a leszállított mennyiség felét csereszállításokkal kompenzálják, másik felét pedig a jóvátételbe számítják be. A magyar elképzelés úgy hangzott, hogy az első jóvátételi év végéig, azaz 1946. január 20-áig összesen 500.000 dollárnyi iparcikket szállítanánk ki, amiből a fentiek alapján 200.000 dollár kerülne árucsere-forgalomban elszámolásra és ugyanennyi (plusz az alapnak tekintett 100.000 dollár) jóvátételre. A csehszlovákok megismételték, hogy a korábbiakban foglaltak szerint minden nélkülözhető árut elfogadnak (így pl. akár kozmetikai cikkeket is). Magyarországon megkezdték ugyan a fellelhető iparcikkek felvásárlását, a pénzügyi nehézségek, főként az infláció elszabadulása miatt azonban nem sikerült feltölteni a tervezett félmillió dolláros keretet. Január 16-áig a hátralékokkal együtt 60 milliárd pengőt, azaz mintegy 300.000 dollárt tudtak erre a célra fordítani. (A dollár árfolyama ekkor hivatalosan 200.000 pengő volt, a feketepiaci azonban már ennek többszöröse.) Ajánlat pedig lett volna a különféle üzemek részéről, a pénz azonban sokszor hiányzott a kifizetésekhez. A magyar szállítócégek ajánlataikat az IKART exportosztályára küldhették be, ahol a műszaki csoport megvizsgálta azokat, majd az IpM Iparügyi Osztálya döntött a kivitel engedélyezéséről. Az így elfogadott ajánlatok kerültek a csehszlovák delegáció elé, akik nyilatkoztak arról, megfelel-e Csehszlovákiának a felajánlott tétel. A pénzügyi fedezetről az IpM Jóvátételi és Hitelosztálya gondoskodott. Mivel a pénzügyi ellátmányok igen vontatottan érkeztek meg, egy időre fel kellett függeszteni az átvételeket, hogy a korábban leelőlegezett és átvett tételeket kifizethessék.38

1946 márciusában ártárgyalásokat folytattak a felek, melyek során a legtöbb tételről megegyeztek, egyeseket pedig, pl. a korábban kilátásba helyezett hídépítést, törölték. Összességében 12.801.080 dollárról állapodtak meg, a maradék összegről ezt követően a kérdéses tételek kapcsán értekeztek a továbbiakban.39 Bisztricky követségi tanácsos egy átiratban igazolta néhány leszállított tétel átvételét.40

 

A jóvátételi egyezmény

A magyar és csehszlovák delegáció végül hosszas előkészítést követően 1946. április 6-án írta alá a magyar–csehszlovák jóvátételi egyezményt. Ennek alapján Magyar­or­szág szállítási kötelezettségei a következőképpen alakultak (millió dollárban):

Árucsoport 1946 1947 1948 1949 1950 Összesen
Gépi berendezések 1,2 1,6 1,5 1,4 2,6 8,3
Vasúti felszerelések 0,5 1,3 2,1 1,7 1,5 7,1
Hajók, úszódaruk 0,2 0,1 0,1 0,6 0,6 1,6
Fémfélgyártmányok 0,2 0,6 0,9 0,3 0,2 2,2
Mezőgazdasági cikkek 0,9 1,8 2,0 1,6 1,7 8,0
Különféle

(szén, olaj stb.)

1,1 0,5 0,4 0,4 0,4 2,8
Összesen 4,1 5,9 7,0 6,0 7,0 30,0

Az 1945-ben teljesített előszállítások értékét az 1946-os kontingensbe számították bele. Ezek utólagosan megállapított értéke mintegy 430 ezer dollárt tett ki, és az előzetes megállapodás értelmében „a 0,1 millió dollár értéken felüli részének, vagyis 0,33 millió dollár értékű szállításnak fele része, tehát 0,17 millió dollár jóvátételi teljesítésként fog elszámoltatni, a másik fele a két ország közti kereskedelmi áruforgalom részeként tekintendő”.41 Egyesek szerint, bár a szóban forgó 170 ezer dollár nem jelentett vészesen komoly tételt, ez az eljárás barátságtalan gesztus volt a csehek részéről, még akkor is, ha a kereskedelmi forgalomra eső rész is közvetve a jóvátételi célokat szolgálta. Nagyobb nehézségeket – és vitákat – okozott viszont, hogy az 1946 nya­rán–őszén a szovjet és jugoszláv vonalon elért ún. progresszív teljesítés elvét a csehszlovákok hivatalosan nem adták meg a magyar félnek. Igaz, a gyakorlatban végül (1947 tavaszától) érvényesülhetett a javaslat, és a teljesítés határidejét is sikerült két évvel kitolni. Az előszállítások jóvátételként elszámolt részét a jugoszlávokhoz hasonlóan ebben az esetben is az 1946. évi kontingensbe számították be. Ezek alapján a Csehszlovákiával szemben fennálló kötelezettségek a következőképpen alakultak (millió dollárban):

Év Ipar Mezőgazdaság Összesen
Eredeti 8 éves Eredeti 8 éves Eredeti 8 éves
1946 3,2 1,5 0,9 0,7 4,1 2,2
1947 4,1 2,4 1,8 0,9 5,9 3,3
1948 5,0 3,4 2,0 1,1 7,0 4,5
1949 4,4 3,8 1,6 1,2 6,0 5,0
1950 5,3 3,6 1,7 1,4 7,0 5,0
1951 3,7 1,3 5,0
1952 3,6 1,4 5,0
Összesen 22,0 22,0 8,0 8,0 30,0 30,0
Százalék 73,3 73,3 26,7 26,7 100,0 100,0

Az első tényleges szállítási évre, azaz 1946-ra Csehszlovákia esetében a különféle számítási módszerek alapján is csaknem azonos összegű kontingensek léptek életbe:42

Kötelezettségek Csehszlovákia felé*
Millió dollár
Teljes kötelezettség 30,0
1946-os eredeti kötelezettség 4,1
1946-os összeg (7 éves terminus alapján) 3,0
1946-os összeg 7 évre, progresszív alapon 3,0

Ennek oka az volt, hogy a Csehszlovákiával szembeni 1946-os eredeti kötelezettség is csak mintegy felét tette ki a következő évek összegének. Ezért a nyolcéves terminushoz képest a progresszív összeg sem lett csökkentve.

Mint fentebb látható volt, Csehszlovákia szívesen kapcsolta össze a jóvátételi szállításokat a kereskedelmi forgalommal. Ennek szellemében merült fel a két ország között 1946 szeptemberében egy ún. cukorkompenzációs egyezmény létesítése. (1945 őszén már volt hasonló kísérlet, ám jóval kisebb nagyságrendben.) Az új tervezet lényege az volt, hogy egyes mezőgazdasági cikkek értékének 50 százalékát a jóvátételbe számítanák bele, a másik felét cukorral kompenzálná a csehszlovák fél. Érdekesség, hogy gyakorlatilag pontosan azokat az agrártermékeket vették a megállapodás hatálya alá, amelyek az 1945-ös tervezetben is szerepeltek: 2-2 vagon szárnyaskonzerv és paradicsomsűrítmény, 10 vagon jonatánalma, 50 vagon vegyes pulp, 100 hektoliter barackpálinka, 30 hl borpárlat, 20 vagon bor. A felsorolt áruk 50 százalékos ellenértéke fejében Csehszlovákia 32 vagon cukrot bocsátana Magyarország rendelkezésére (a szállítási költségeket franco csehszlovák–magyar határparitásban rendezik). Az árszámítás esetében mindig a jóvátételi árakból kell kiindulni (tehát a mindenkori kereskedelmi áraknak ez esetben nincs jelentőségük), mivel a kompenzáció közvetlenül kapcsolódik a jóvátételhez. A fenti mennyiségből „az eddig teljesített magyar szállítások egyidejű elismerése mellett (Csehszlovákia) legkésőbb két héten belül 12 vagon cukrot útnak indít azzal, hogy a további cukorszállítás a magyar áru leszállítása után válik esedékessé”. Az Árucsereforgalmi Intézet azt javasolta, hogy az ellenértéket fizessék be az ő postatakarékpénztári számlájára, ebből kiegyenlíti a szállítmányozási s vámköltségeket és az illetékeket, végül a fennmaradó összegből a Jóvátételi Hivataltól (JH) kapott ellátmányát ellentételezné. A Közellátásügyi Minisztérium azonban elvetette ezt a javaslatot. Szerintük ezt az összeget külön csekkszámlán kellene kezelni mint állami bevételt, a kompenzációra kerülő 50 százalékos részt pedig el kell választani a jóvátételre eső hányadtól.43 Az illetékes magyarországi szervek között ugyanakkor szinte a tervezet megszületése pillanatában vita robbant ki, vajon vámmentes-e a kérdéses tétel vagy sem, illetve a későbbiekben esetleg mely további kontingenseket lehetne a megállapodás hatálya alá vonni. Végül több hónapos vita után a kérdés lekerült a napirendről, így a tranzakció nem jött létre.44 A csehszlovák jóvátétel teljesítése során mindvégig jellemző volt egyébként, hogy az eredetileg megállapított árukontingensek nem voltak kőbe vésve, gyakran más termékekkel vagy más módon kompenzáltak tételeket, adott esetben egyéb szolgáltatásokkal, esetleg készpénzfizetéssel.

Utóbbi megoldást Prágában kifejezetten örömmel fogadták. A JH a pénzügyminiszterrel és a Gazdasági Főtanáccsal egyetértésben határozott arról, hogy Csehszlovákia részére 500 ezer dollárt fizetnek ki készpénzben jóvátétel címén, ami az 1946. évi 2 millió dolláros keretbe számít bele, ebből pedig Magyarország eddig csak félmilliót teljesített. „A tranzakció feltűnő és elvi szempontból igen fontos vonatkozása az, hogy az áruszállítás elmaradása ellenében, tekintettel az áruszállításnál az áruk ismeretes aláértékelése folytán mutatkozó értékkülönbözetre, a jóváírt dollárösszegnél egy bizonyos %-kal magasabb összeget fogunk fizetni. (Kiemelés az idézetben tőlem – G. P.) A csehek először 60%-os felárat kívántak, amit utóbb mérsékeltek. A Jóvátételi Hivatal szerint cca 15%-os felárba bele fognak menni. – A Hivatal véleménye szerint a tranzakció, tekintettel arra, hogy az áruszállításnál átlagban mintegy 40–45%-os aláértékelés mutatkozik, rendkívül kedvező, javaslatukat ezen az alapon terjesztették a Gazdasági Főtanács elé, mely ahhoz hozzájárult.”45

Az MNB-t csak késve értesítették a tranzakcióról, így nem is vett részt a tárgyalásokban. A Jóvátételi Hivatal kérte a GF hozzájárulását, hogy hasonló felár mellett a jugoszlávokkal is megegyezhessenek 7–800.000 dollár erejéig. A GF még nem döntött a kérdésben. A dolog előnyös vagy hátrányos volta attól függ, érveltek, hogy a készpénzfizetéssel milyen típusú áruk szállítását tudják mellőzni. A későbbiekben, mivel ez a gyakorlat precedenst teremthet, nagy óvatossággal kell eljárni – hangzott a Főtanács véleménye.46

1947 januárjáig az addig összesített adatok szerint a magyar fél (az előszállításokkal együtt) 2.004.930,92 dollárnyi jóvátételt teljesített Csehszlovákia felé, ebből 500.000 dollárt készpénzben, közel 1 milliót pedig iparcikkekben adott át, a többit agrártermékekkel és egyéb szolgáltatások teljesítésével (javítás, felújítás, újjáépítés) fedezte, összességében 32.004.019,33 Ft értékben. Az ipari vonalon átadott termékek összértéke 966.718,03 jóvátételi dollár, azaz 18.712.655,43 Ft, a mezőgazdaságból származó cikkeké pedig 446.428,27 jóvátételi dollár (13.291.363,90 Ft) volt. Az összevetésekből – kis korrekcióval – körülbelül kijön a jóvátételi dollár JH által számított, fentebb említett forintértéke. Csehszlovák viszonylatban a költségvetés 50 millió forintos ipari és 11,5 milliós mezőgazdasági jóvátétel finanszírozását tervezte be erre az időszakra.

Módosították ugyanakkor a Prágában 1946. április 6-án aláírt megállapodás 1. cikkelyét. A teljesítési idő hatról 8 évre nőtt, azaz 1945. január 20-ától 1953. január 20-áig. Ezt követően 1946-ra 3, 1947-re 3,8; 1948-ra 4,4; 1949–51 között pedig évente 4,7-4,7 millió dollárt kellett fizetnie Magyarországnak. (Ekkor lépett csak életbe az 1946 nyarától szorgalmazott progresszív teljesítés elve.) „Az 1946-os és 1947-es jóvátételi évek záró szállítási határideje akként módosul, hogy az 1946-os jóvátételi év 1947. június hó 20.-án, az 1947-es jóvátételi év 1948. március hó 31-én záródik.”47 Ennek a megállapodásnak a mellékletében pedig feltüntették, hogy a Magyarország által az 1946-os jóvátételi évre Csehszlovákia felé teljesített, összesen 3 millió dolláros összegből 1.521.998,37 dollár volt az ipari előszállítások értéke.48

1947. május 29-én új jóvátételi egyezmény aláírására került sor a két ország között. Ebben az 1945-ös előszállításokat szintén az 1946-os kontingens keretébe számították bele, így az összesen továbbra is 3 millió dollárt tett ki. 1947-re 3,8 millió esett, ebből 1,133 milliót, 1946 beszámításával együtt pedig összesen 4,133 millió dollárt fizetett ki addig Magyarország jóvátétel gyanánt Csehszlovákia felé. Az 1948. január 20-án lejárt 3. jóvátételi év végén még 25,873 millió dollár hátralék állt fenn, az 1948-as teljesítés fejében pedig a komáromi Duna-híd helyreállításának kiadásait számították be (legalábbis ez volt betervezve).49 Az 1947-es évre folyamatban lévő szállítások összege: 498.083,23 dollár ipari és 283.486,20 dollár értékű mezőgazdasági tétel.50

Júliusban körlevelet adtak ki a Gazdasági Főtanács határozatáról, mely elsősorban a csehszlovák–magyar lakosságcserére vonatkozott, de a jóvátételt is érintette. A kabinet elvetette az ebben az irányban készített megegyezés tervezetét. A visszautasítás oka az volt, hogy a kormány szerette volna, ha az aláírás előtt a JH a pénzügyminiszterrel is megbeszéli a terv pénzügyi kihatásait. Azonban nemcsak erről volt szó. „A Főtanács megállapítja, hogy a csehszlovák–magyar lakosságcsere egyezménnyel kapcsolatos áttelepítési költségek Magyarország számára olyan súlyos megterhelést jelentenek, hogy azoknak a jóvátételi kötelezettségek teljesítésével egyidőben eleget tenni nem tud. (…) ezt a körülményt a csehszlovák kormány tudomására kell hozni és egyben fel kell kérni, hogy az áttelepítés költségeire a Csehszlovákia területén maradt magyar vagyon terhére folyósítson előleget, vagy járuljon hozzá ahhoz, hogy a lakosságcsere céljára szükséges összegek a jóvátételi kötelezettségekből levonhatóak legyenek.” Ezen felül a GF hozzájárul ahhoz, hogy a Csehszlovák Nemzeti Bank korábbi 10 millió koronás kölcsöne ügyében 150.000 jóvátételi dollár értékben forintösszeget utaljanak ki a lakosságcsere ügyében Magyarországon működő csehszlovák küldöttségnek.51

1947 decemberében a prágai magyar nagykövet, Bolgár Elek részére küldött feljegyzésben foglalták össze a csehszlovák jóvátétel eddigi alakulását. 1946. április 6-án írták alá a magyar–csehszlovák jóvátételi egyezményt. Eredetileg 6 év alatt kellett volna 30 millió dollárt kifizetni, illetve ezen értékben különféle árukat leszállítani. 1946 szeptemberében a magyar kormány mindhárom érintett féltől nyolc év teljesítési időt kért. A szovjet és jugoszláv relációban ezt október–novemberben meg is adták (utóbbiak teljességgel elfogadták a magyar javaslatot), a csehszlovák fél azonban csak 1947. május 29-én bólintott rá. Az 1946-os kötelezettségeket Csehszlovákia és Jugoszlávia felé is csak 1947 júliusára sikerült letudnunk, utóbbiak irányába technikai okokból. Az 1947-es, időközben már letárgyalt szállítási tervezet azonban nem került aláírásra, mivel „a Gazdasági Főtanács 5314/1947. sz. határozata értelmében felkérte a Kormányt, hogy átiratban tisztázza az áttelepüléssel kapcsolatos vagyoni kiadások kérdését, melynek rendezése után válna csak esedékessé a jóvátételi szállítások további folytatása”. A két ország közötti viszony érezhetően megromlott, a jóvátételi teljesítések akadozni kezdtek. A feszültségek miatt felsőbb utasításra a Jóvátételi Hivatal így már csak csökkentett szállításokat eszközölt, összesen 781.569 dollár értékben. (A jóvátételi szállítás határideje 1948. március 30. volt.) Decemberben Vas Zoltán, a GF főtitkára további 250.000 dollárnyi transzportot engedélyezett. A csehszlovák fél kijelentette: nem kívánja összefüggésbe hozni az áttelepülések ügyét a jóvátétel kérdésével.52 A magyar vezetés ezt nem fogadta el, és a probléma egészen 1949 nyaráig, a téma végleges rendezéséig ellentétek forrása maradt.

Honvári János a következőképpen foglalta össze a kérdést. „Csehszlovákiának az első évre előirányzott 3 millió dollár értékű jóvátételi árukat Magyarország leszállította, 1947–1948-ban azonban a felvidéki magyarok kitelepítése és jogfosztása miatt a két ország viszonya annyira megromlott, hogy Magyarország északi szomszédjával jóvátételi szállítási egyezményt nem kötött, kiszállításra csak alkalmanként, a felsőbb hatóságok utasítására került sor. 1947–1948-ban Csehszlovákiának 1 426 300 dollár értékben teljesített Magyarország jóvátételt, így ebben a relációban a nyolc évre átalakított ütemezés szerinti teljesítéshez képest 3,3 millió dollár hátralék halmozódott fel. Jugoszláviának 1948. május 1-jéig 18 675 270,23 dollár értékben, Csehszlovákiának 4 698 961,19 dollár értékben teljesített Magyarország jóvátételt.”53

 

A csehszlovák jóvátétel lezárása: a csorba-tói egyezmény

1949. április 16-án Magyarország és Csehszlovákia barátsági szerződést írt alá. Ennek szellemében a két ország a jóvátétel kérdését is rendezni kívánta, erről titkos megbeszéléseket folytattak, melyekről a nyilvánosságot egyik országban sem tájékoztatták. A felek kölcsönös álláspontja az volt, hogy az egymással szembeni követelések közötti különbségek nem jelentősek, így kölcsönösen annulálhatják azokat. Az 1949. július 25-én aláírt egyezményben Csehszlovákia hivatalosan is lemondott egyebek között a MÁV-val szembeni 114 millió koronás követeléséről. A 3. cikkely értelmében „a magyar kormány lemond arról az aktív egyenlegről, amely 1949. évi június 23-i napján a Magyar Nemzeti Bank javára a Csehszlovák Nemzeti Banknál vezetett lakosságcsere elnevezésű számlán fennálló és az áttelepült személyeknek az erre vonatkozó megállapodások alapján eszközölt befizetéseiből keletkezett”. A lakosságcsere ügyében kölcsönösen kizártak minden további követelést és kártérítést. Kijelentették, hogy az egymás területére korábban elhurcolt javakat egyik fél sem köteles a másiknak visszaszolgáltatni. Az egyezmény 6. cikkelye pedig kimondta, hogy a csehszlovák kormány lemond a csehszlovák államnak, a csehszlovák közjogi személyeknek és a csehszlovák nemzeti vállalatoknak Magyarország területén lévő ingó és ingatlan javairól, vállalatairól, vállalati fiókjairól, valamint a Magyarország területén lévő vállalatokban fennálló közvetlen vállalati érdekeltségeiről. Az egyezményhez bizalmas kiegészítő jegyzőkönyvet is csatoltak.54

Összességében elmondható, hogy – nyilvánvalóan a politikai helyzet nagymértékű változása következtében – 1949-ben már egészen más körülmények határozták meg Magyarország és szomszédjai viszonyát, mint akár csak egy-két évvel korábban, és ez a jóvátétel kérdésére is hatással volt. Mindkét országban lezajlott már a rendszerváltás, és a szocializmus által hangoztatott „népek barátsága” és az internacionalizmus sem tűrte meg sem a nacionalista, sem az egyéb politikai indíttatású ellentéteket a béketábor országai között. Biztosra vehető, hogy végső soron az előírt 30 millió dollárnak csak töredékét fizettük ki Csehszlovákiának, Földesi Margit becslései szerint alig 2-3 millió, egy 1948. november 15-én kelt összeírás szerint – lásd a 49. sz. lábjegyzetben – addig a napig 4,133 millió dollárt teljesített Magyarország jóvátétel címén, Honvári János fentebb idézett írásában pedig 4,698 milliós összeg szerepel. Pontos végösszeget sem az MNB, sem az IKART vagy az Iparügyi Minisztérium nem közölt, de a fenti három adat hasonlósága alapján joggal hihető, hogy a valós szám nem tér el lényegesen ezektől. Az is több mint valószínű, hogy – figyelembe véve a jóvátételi dollár valós költségeit – a nominálisan elszámolt összegnek valójában legalább két, két és félszeresét fizettük ki ténylegesen, valódi pénzben. Ez óvatos becslés alapján körülbelül tízmillió dollárnyi valós összeget jelenthet, a korabeli hivatalos árfolyamon számolva mintegy 330 millió forintot. Az eleve kisebb számszerű kötelezettség és a jóval kevesebb tételszám miatt északi szomszédunknál nem voltak akkora torzulások az árkérdés körül, mint a csaknem hétszer ekkora összegű szovjet kifizetések esetében. A magyar fél azonban egyrészt a magasabb előállítási költségek, másrészt a mesterségesen alacsonyan meghatározott 1938-as világpiaci árak figyelembe vételével mindenképpen ráfizetett a jóvátételi teljesítések során (bár a három állam közül – nominális értelemben – talán éppen Csehszlovákia esetében a legkevésbé).

 

A magyar–csehszlovák gazdasági egyezmények (1946–1949)

Akárcsak a Szovjetunió esetében, a jóvátételi teljesítéssel szorosan összefüggnek, ezért mindenképpen említést érdemelnek a Magyarország és Csehszlovákia között aláírt gazdasági egyezmények. A jóvátételi egyezménnyel párhuzamosan futó szerződés megkötését eredetileg a csehszlovák fél vetette fel abból a megfontolásból, hogy a kereskedelmi alapú árucsere-forgalom Magyarország számára olyan áruk és nyersanyagok behozatalát teszi lehetővé, melyek végső soron a jóvátétel céljára szállítandó termékek előállítását könnyítik meg. Mint látható volt, a csehszlovák gyakorlat a rendes jóvátételi szállítások egy részét is kereskedelmi forgalomként definiálta, amikor bizonyos összeg feletti teljesítések értékének felét jóvátételre, másik 50 százalékos hányadát pedig kompenzációs szállítások ellenértékeként számolták el (noha utóbbinál is a jóvátételi árbázist vették alapul).

A magyar–csehszlovák kereskedelmi egyezménnyel kapcsolatban már igen korán, 1945 augusztusában tárgyalások kezdődtek (16-án jegyzőkönyv is készült áruszállítások lebonyolításáról, egyelőre azonban csak magánkompenzációk útján), de az év végéig ezek folyamatosan háttérbe szorultak a jóvátételről folytatott megbeszélésekhez képest. Az erről szóló beszámoló rámutatott egy igen érdekes tényezőre: a magyar relációra a csehszlovák külkereskedelemnek – bár ezt nyíltan nem hangoztatták – azért is szüksége volt, mert a háborút követően frissen újjáalakult államnak még nem volt ideje a (közös) külkereskedelem újbóli megszervezésére, ráadásul a két rész, Csehország és Szlovákia között ekkor még szintén majdnem nulla volt a kereskedelmi forgalom értéke. A valuta újraegységesítése is éppen csak megkezdődött (ez egészen 1945 októberéig elhúzódott), a két korábbi pénz (cseh-morva és szlovák korona) csak papíron volt egyenértékű, a gyakorlatban mindkét, még működő jegybank korlátozta a beváltást, az kölcsönösen legalább 10% „kezelési költség” levonása mellett és korlátozott összegben volt csak lehetséges. A magánforgalomban pedig már 20 százalékos diszázsióval lehetett csak nagyobb összegű cseh-morva vagy szlovák koronát a másikra átváltani. (A Pozsony–Prága között közlekedő gyorsvonaton például a szlovák kalauz még cseh területen sem fogadott el a jegyért cseh-morva koronát.) Az újjáalakult ország külkereskedelme is csak névleg volt egységes, nem tisztázták a belső felosztás mértékét, többek véleménye szerint a csehek igyekeztek visszaszorítani a szlovákokat az 1938 előtti alacsony szintre (Szlovákia amúgy is kvázi külpiacnak bizonyult a csehek szemszögéből ezekben a hónapokban). Ezért Prágának bármilyen megoldás jól jött, így még a nagyon nehéz helyzetben lévő magyar gazdaságban is partnert látott. A csehek dolgát persze megkönnyítette, hogy déli szomszédjukat nemzetközileg is kötelezték nem csekély összegű jóvátétel megfizetésére, ettől függetlenül, ha nem is egyforma mértékben, de a rászorultság kölcsönös volt.

A dokumentum kiemelte, hogy a tárgyalások során a másodlagos jelentőség miatt egyik delegáció sem volt maradéktalanul felkészült, a felek inkább a jóvátételi kérdésekre koncentráltak. Konkrét megállapodásokat 1946 elejéig nem is kötöttek, inkább csak afféle puhatolózó jellegű megbeszélések zajlottak, melyek akkor váltak fontosabbá egy-egy rövidebb időszakra, amikor Csehszlovákia éppen utalt rá, hogy a szerződés megkötése sokat lendíthetne a jóvátételben mutatkozó problémák megoldásában.55

Az egyezményt végül még a jóvátételi egyezmény előtt, 1946. január 31-én kötötték meg. Az 1. § szerint „Magyarország és Csehszlovákia közös gazdasági érdekeinek fejlesztésére, valamint az 1945. január 20-án kötött fegyverszüneti szerződés 12. §-ában megállapított jóvátételi kötelezettség magyar részről való teljesítés lehetővé tételére a két ország kormánya gazdasági keretegyezmény kötését határozta el”. A megállapodás 10 évre szólt, lejárata 1956. január 20. (Ebben is a jóvátételi évek struktúrájához igazodott, időben azonban túllépett azon. Nem sokkal később azonban többször is módosították.) A kontingensek alapján Magyarország 60, Csehszlovákia 30 millió dollár értékű árut szállít a másik félnek, az áruk értékét az 1938-as dollárárak alapján számolják ki. A magyar részről szállítandó mennyiség felét külön listán rögzítik, a másik fele később lesz megállapítva. Egy részét Magyarország feltétlenül leszállítja, a többi tételt külön melléklet sorolja fel, ezekből „a Csehszlovák kormány mindenkor kétoldalú megegyezés alapján választása szerint a szállítást megelőző év november 20-án a megegyezés szerinti mennyiséget lehívja”. A csehszlovák fél áruinak meghatározása évente történik, az 1946-os évre külön listába szedve, a további évekre vonatkozóan pedig a megelőző év november 20-ig előirányzott magyar szállítások értékének 50 százaléka az irányadó.56

Ezt követően érdemleges információk az egyezmény végrehajtására vonatkozólag sokáig nem bukkantak elő a különféle iratokból. 1947 novemberében több bizalmas levélváltás is lezajlott Hardi Róbert miniszteri tanácsos és Fedor Martis, a csehszlovák kereskedelempolitikai delegáció elnöke között. Hardi a jóvátételi és a gazdasági egyezmény egymástól független működésére utalva üzent Martisnak: „Elnök Úr, van szerencsém közölni Önnel, hogy a Magyar Köztársaság kormánya kijelenti, hogy az ezen megállapodás alapján történő magyar áruszállítások nem akadályozzák a Magyar Köztársaságnak a Csehszlovák Köztársasággal szemben fennálló jóvátételi kötelezettségei teljesítését. (…)”57 Még ezen a napon több bizalmas jellegű levélváltás is lezajlott Hardi és Martis között. Mivel addigra a két állam viszonya erősen megromlott, talán gesztusnak is szánták magyar részről a kijelentést, ekkor azonban valós kereskedelmi (és jóvátételi) forgalom már alig zajlott a felek között, a források pedig gyakorlatilag semmit nem közöltek az egyezménnyel kapcsolatban. Így nem állapítható meg például az sem, hogy összességében a Csehszlovákia irányába leszállított jóvátételi termékek mekkora hányada származott az egyezmény keretében behozott nyersanyagokból, illetve ennek alapján Magyarországnak pontosan milyen összeget jelentett ezeknek az áruknak az előállítása. További kutatások ebben az irányban mindenképpen indokoltak lennének.

Látható tehát, hogy akárcsak a jóvátételi szállítások, a rendes kereskedelmi forgalom is erőteljesen visszaesett 1947-től, amikor a lakosságcsere körül kirobbant viták súlyos feszültséget eredményeztek a két ország viszonyában. Dokumentumok is csak elvétve bukkantak fel a korábbiakhoz képest, így a forgalom minden bizonnyal szinte teljesen leállt (az 1949-es rendezés során nyilvánosságra került adatok is ezt a feltevést erősítik). 1948. április 14-én tartották meg a magyar–csehszlovák ötéves gazdasági együttműködés tárgyában a harmadik értekezlet, részleteket azonban ekkor sem közöltek róla. Valószínűsíthető, hogy a fentiek miatt nem tudtak dűlőre jutni a vitás kérdésekben.58

A levéltári dokumentumok még két megállapodásról tesznek említést. 1948. november 20-án új egyezményt írtak alá a felek, ennek összértéke 300 millió dollárról (!) szólt. A végrehajtással és a részletekkel kapcsolatban azonban semmilyen adatot nem közöltek. A megadott érték irreálisan magasnak tűnik: Magyarország összes előírt, végül 8 év alatt teljesítendő jóvátételi kötelezettsége volt ennyi, de még a Szovjetunióval folytatott rendes (jóvátételen kívüli) kereskedelem egyéves forgalma sem közelítette meg ezt az összeget. 1949. július 19–25. között vegyes bizottsági tárgyalásokat folytattak a felek, ezek alapján felemelték néhány szállítandó tétel kontingensét, egyes termékekét igen jelentősen, a korábbinak 5–10-szeresére is.59 Részletek azonban erről a megállapodásról sem ismertek.

1949. december 3-án Magyarország és Csehszlovákia újabb árucsere- és fizetési megállapodást kötött 1950-re. A kontingensek kölcsönösen 1,8 milliárd csehszlovák koronát tettek ki.60 (100 forint ekkor hivatalosan kb. 425 koronát ért.) Érvényességének időtartama: 1950. január 1. – 1950. december 31. Ezáltal az 1947. november 1-jén kötött és 1948. november 23-án meghosszabbított fizetési megállapodás érvényessége is kitolódott 1950. december 31-éig. A korábbi elszámolási keret viszont, melynek értékéig bizonyos időszakig bezárólag a felek kamat felszámítása nélkül tartozni engedték a másikat (overdraft), törlésre került, ehelyett a két nemzeti bank vállalta, hogy a továbbiakban minden fizetési megbízást a számla egyenlegétől függetlenül végrehajt.61 Közelebbit azonban (például az árukontingensek összetételéről) ez a megállapodás sem közölt. A Kereskedelmi Minisztérium mindenesetre 5 év alatt 200 millió dollárnyi exporttal s ugyanekkora behozatallal számolt.62 Valószínű, hogy a dolláralapú elszámolást hamarosan beszüntették, mivel a hamarosan meghatározóvá váló felettes szerv, a szocialista országok egymás közti áruforgalmát (is) irányító KGST rendszerében a kölcsönös rubelelszámolás lépett életbe, és minden KGST-n belüli kereskedelmi ügylet során a transzferábilis rubel lett az elszámolás alapja.


 

Források

A Magyar Országos Levéltár dokumentumai az alábbi egységekből:

XIX-F-1-b 45. doboz; XIX-F-1 kk 8. doboz; XIX-L-1-o 5. doboz; XIX-L-1-o 6. doboz; XIX-L-1-m 32. doboz; XXIX-L-1-m 27. doboz; Z12 87. (volt 18.) doboz

 

Felhasznált irodalom

Balogh Sándor–Földesi Margit 1998. A magyar jóvátétel és ami mögötte van. Válogatott dokumentumok 1945–1949. Budapest, Napvilág Kiadó.

Földesi Margit 1998. A csehszlovák–magyar jóvátételi egyezmény 1946-ban. Múltunk, 43. sz. 194–217. p.

Földesi Margit 2001. Kifizetés magánvagyonból. Magyar jóvátétel Csehszlovákiának és Jugoszláviának. Magyar Nemzet, 64. sz.

Honvári János 2012. Magyar jóvátétel a II. világháború után. www.rubicon.hu

Krno, Dalibor–Käfer, István 1992. A békéről tárgyaltunk Magyarországgal. Budapest, Magyarságkutató Intézet.

Pető Iván–Szakács Sándor 1985. A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I. kötet. Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszaka 1945–1968. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Az első Csehszlovák Köztársaság telepítés­politikája revíziójának kísérlete Kárpátalján 1938 és 1944 között 1

Az 1938 novemberében, az első bécsi döntés következtében a Magyar Királysághoz visszakerült területeken, valamint az 1939 márciusában visszafoglalt további kárpátaljai területeken a megelőző két évtizedes csehszlovák uralom intézkedései olyan változásokat eredményeztek, melyeket nem lehetett figyelmen kívül hagyni a területek országtestbe való visszaillesztése során. Az említett változásokat kiváltó intézkedések sorában helyezhetjük el a csehszlovák földreformot és az azzal összekapcsolt telepítéspolitikát is. Ez az intézkedéssorozat település-földrajzi, gazdasági és etnikai arányban bekövetkezett változásokat egyaránt okozott Kárpátalján.

A telepítéspolitika és különböző aspektusainak vizsgálata jelenleg az alapkutatások szintjén zajlik Kárpátalja vonatkozásában. Míg Felvidék esetében már részleteiben ismerhetjük a csehszlovák telepítéspolitika történetét, Kárpátalja esetében elsősorban a korabeli kiadványokból kaphatunk információt a történtekről, illetve a régió huszadik századi történetével foglalkozó nagyobb munkák foglalkoznak a telepítéssekkel érintőlegesen. Konkrétan a témával foglalkozó levéltári kutatásokon alapuló munkák csupán az elmúlt két évben jelentek meg.2

A csehszlovák törvényhozás 1919. április 16-án fogadta el a törvényt, amely előirányozta a 150 hektárnál nagyobb mezőgazdasági terület vagy a 250 hektárnál nagyobb összterületű birtokok lefoglalását. Podkarpatská Rusban az Állami Földhivatal Ungvári Kirendeltsége volt illetékes a földreform végrehajtásában, ennek alárendelt, járásokban illetékes bizottságai is megszervezésre kerültek, Ungvár, Munkács, Técső és Beregszász központokkal. (Botlik 2005, 177–244 p.) Ezt követően 1920. szeptember 1-jén adták ki azt a rendeletet, amelynek értelmében Podkarpatská Rus területén „minden haszonélvező, birtokos, társtulajdonos, állampolgárságra való tekintet nélkül, kilencven napon belül köteles bejelenteni 150 hektárnál vagy 260 kat. holdnál nagyobb földterületét”. Ezzel a rendelettel kezdetét vette a földbirtokok lefoglalása, felmérése, szétosztása. Amelyből egy rendkívül hosszan elhúzódó folyamat lett és soha nem fejeződhetett be. 1932-ből származó adataink tanúsága szerint a lefoglalásra kijelölt területek mindössze 18,83%-a került földosztásra. Ez a 238 908 ha terület jelentett, melyből 45 379 ha volt a földművelésre alkalmas. (Voženílek 1932, 510–511. p.)

A földosztás, 1931-es állapota szerint 258 települést, a hivatalos csehszlovák statisztika szerint 107,3 az általunk talált levéltári dokumentumok szerint legalább 121 földbirtokost érintett.4 A lefoglalások legjelentősebben a Schönborn–Buckheim-uradalmat (közel 130 idetartozó településen zajlott földosztás, a Beregszászi az Ilosvai és a Munkácsi járásokban), a Teleki-latifundiumot (az Ilosvai járás keleti, az Ökörmezői járás nyugati részén), Virányi Sándor (az Ungvári járásban és a Técsői járás déli részén), Odeschalchi Zoárd (Antalócz, Köblér, Tiszasalamon környéke az Ungvári járásban), Nemes József (a Beregszászi járás központi része), Braun Zsigmond (a Nagyszőlősi és Beregszászi járásokban), Atzél László (a Nagyszőlősi járás keleti része) és a Lónyayak (Beregszászi járás nyugati része, a magyar–csehszlovák határ mentén), illetve az egyházi felekezetek földjeit érintették.5 A földek zárolását követően a helybeli lakosság jelentkezhetett a jegyzőnél, vagy az adott terület Földosztó Bizottságánál, és igényt nyújthatott be valamilyen méretű földterületre.6

A zár alá kerülő földterületek egy részét azonban az úgynevezett kolonizációs alap rendelkezésére bocsátották, mely területeken 1923-tól a telepítések megtörténtek. A Kárpátaljai Területi Állami Levéltár (továbbiakban KTÁL) eddig áttekintett anyagai alapján 1923 és 1930 között tizenkét településen folytattak ún. csoportos betelepítést. Az első telepet 1923-ban a Csap melletti birtokon Sztrázs néven hozták létre, ahová 21 telepes család érkezett. Ezt követően hozták létre a Bátyú melletti Szvoboda telepet, ahová 66 telepes család költözhetett be. 1924-ben Gát környékén 13 család kapott földterületet, az 1926-ban Hunyaditanya vagy Hedzespusta néven létrejött kolónia 25 család új otthona lett, ugyanebben az évben Sárosorosziba 5 családot telepítettek, szintén 1926-ban Pusztakerepec településen 147 család jutott termőföldhöz. 1927-ben jött létre Újbótrágy kolónia 31 telepes családdal, majd 1927-ben Bótrágyba költöztettek 41 telepes családot. 1929-ben Beregdédába 3, míg Beregsomba 32 telepes család érkezett, 1930-ban Eszenybe költöztettek 5 családot, majd a későbbiekben további 16 családot telepítettek le.8 Egy másik forrásunk pedig megnevezi, hogy 1930-ban Tiszaújhelyen alapítottak kolóniát (a forrás szerint Novo Selo, Tiszaújlak mellett).9 Az ide telepített családok számát egyelőre nem ismerjük. Föltételezhető, hogy nem csupán az általunk közölt településeken történt kolonizálás, ráadásul a régióval foglalkozó szakirodalom, a jelen felsoroláson túl megjelöli Újverbőcöt, Újaklit, Oroszgejőcöt, Tasnádtanyát mint a telepítések helyszínét.

Bizonyos levéltári források alapján azt mondhatjuk, hogy a kolonizációs tervekben szereplő településeken valóban történtek telepítések, azonban ezek nem csoportosan és nem minden esetben államilag, hanem ún. magántelepítések formájában zajlottak. A magánkolonizáció által érintett települések közé sorolják Aklit, Fancsikát, Verbőcöt, Tiszaújhelyet, Beregszászt, Ardót.10 A szakirodalommal összevetve feltételezhetjük, hogy az Akli környezetében folytatott telepítések során jött létre Újakli település. Ardó alatt a korszak statisztikai kiadványai értelmében Beregvégardót érthetjük,11 mely földterületein Tasnádtanyát hozták létre. A Verbőc mellett végzett telepítések pedig Újverbőc, napjainkban Puskina település létrehozását jelentették. (Fedinec–Vehes 2010, 65. p.) A kárpátaljai magyarság az etnikai terület megbontását és a nemzet pozícióinak gyengítését látta a telepítésekben, illetve nehezményezték a magyar földigénylők számára történt juttatások kis mértékét. Nyilvánvalóan jelen volt a Prágához hű politikai képviselet is, amely a köztársaság vezetésének szócsöveként a telepítések mezőgazdasági művelés szempontjából hasznos oldalát hangsúlyozták. Így ellentétes volt az a hangulat, mely a magyar közösségbe érkező telepeseket körülvette. Egyesek saját megélhetésük veszélyét látták a kolóniákban, mások belátták, hogy a nagypolitika esetleges szándékaiért nem az átlagember a felelős, nem tudatos eszköze annak. Mindazonáltal az 1938–1939-ben Kárpátalját visszavevő magyar hatóságok puszta jelenlétükkel is generálták a magyar közvélemény ellenségességét a telepesekkel szemben.

Már a bécsi döntés területeinek visszafoglalásakor azonnal problémát jelentett az alföldi területekre betelepített cseh és morva, kis részben szlovák etnikumú lakosság sorsa. Ezt a lakosságot elsősorban a városokban élő nagyszámú hivatalnoki réteg, illetve a telepes falvak legionáriusai alkották. A visszafoglalás során vagy önszántukból, vagy a közhangulat hatására szinte azonnal elhagyták lakhelyüket, bizonyos esetekben kárt is hagyva maguk után. 1938 novemberében a pénzügyminiszter kérte a minisztertanácsot, hogy pótolja azokat a berendezési és értéktárgyakat, amelyeket az elvonuló csehszlovák katonai és polgári szervek elvittek, megrongáltak vagy megsemmisítettek.12 Mindazonáltal a cseh etnikumú lakosság kérdése csak tovább feszítette a cseh-szlovák állammal való kapcsolatokat, így ezeknek a kérdéseknek a tisztázása elsőbbséget élvezett. A tárgyalások meg is kezdődtek már 1938-ban, és megállapodás is születik a prágai és a budapesti kormányzat között a cseh telepesek kérdésében. A felek megállapodtak arról, hogy az eltávozott cseh telepesek ügye több konfliktust is okozott, így azok helyzetét rendezni kell. A megállapodás értelmében Cseh-Szlovákia kötelezte magát, hogy 1939. október 31-ig minden átköltözőt befogad, és biztosítja számukra a cseh állampolgárságot. A magyar fél pedig biztosította az átköltözőket, hogy valamennyi ingóságukat magukkal vihetik, amennyiben ezt nem tették meg, szabadon visszajöhetnek azért magyar területekre. A cseh-szlovák hatóságok pedig a szerelvényeket is biztosítják a telepesek szállítására. Amennyiben a telepesnek valamilyen ingóságát kár érte, kártérítésért fordulhatott a magyar hatóságokhoz, azonban a fennálló adósságok megtérítésére is kötelezhetőek voltak. A megállapodásban kiemelték, hogy a ruszinszkói helyzet nem olyan egyszerű, mint a Felvidék esetében, így annak tisztázása további tárgyalások tárgyát kell, hogy képezze.13

Természetesen az elköltözött telepesek földjeiket üresen hagyták, így a magyar hatóságoknak ezzel valamit kezdeniük kellett. A gondozás nélkül maradt földterületekkel foglalkozó kormányrendelet 1939 februárjában előirányozta, hogy a vezérkari főnök rendelkezhet a szántók kishaszonbérletbe adásáról, a birtokokat lehetőség szerint gondnoki kezelésbe kell venni, és kishaszonbérlet útján hasznosítani.14 Az elsősorban szlovák területekre átköltöző volt telepesek földhöz juttatásáról azonban régi-új otthonukban is gondoskodni kellett, ezt az újszülött szlovák állam 1939. március 15-ei törvényében úgy szabályozta, hogy azoknak, akik 50 ha földterületnél többel rendelkeztek, be kellett szolgáltatniuk bizonyos méretű földbirtokot, melyet majd a visszatérő telepesek javára fordítottak. A Pozsonyi Magyar Királyi Konzulátus pedig azt jelentette 1939 áprilisában, hogy a fent említett gyakorlatot, melyet még a bécsi döntést követően a prágai kormány vezetett be, a frissen alakult szlovák törvényhozás azzal egészítette ki, hogy a magyar állampolgársággal bíró gazdák földjét adják bérbe.15

Az idegen állampolgárok kiköltözése folyamatosan zajlott novembertől, de Kárpátalja teljes birtokbavételével ez felgyorsult. Werth Henrik jelentései alapján 1939. április 13-a és 22-e között 2135 cseh és szlovák nemzetiségűt távolítottak el Kárpát­aljáról, ezek közül 422 közszolgálati alkalmazott volt. Április 22-e és május 9-e között 1840 nem magyar nemzetiségű került kitelepítésre, 1939. május 9-ig összességében 7422 „idegent” távolítottak el a visszacsatolt területekről. A jelentés tájékoztatást nyújtott továbbá arról, hogy 400–500 idegen tartózkodik abban az időben még Kárpátalján, és ebbe a zsidókat nem számolták bele.16 A következő jelentés, mely az idegen állampolgárok eltávolítására vonatkozik, 1939 júliusában születik, mely tanúsága szerint 8895 idegen hagyta el a térséget, és a további evakuálandók száma 150–200 fő maradt.17 A kitelepített személyek természetesen sérelmezték a magyar hatóságok eljárását, több kártérítési igény is beérkezett, illetve a telepesek későbbi visszaemlékezései is a magyar hatóságok túlkapásairól adtak számot; Oszvald György minisztertanácsos területre való kiküldése is ezeket a problémákat kívánta orvosolni.18 Azonban az elvándorlás, és elsősorban a cseh nemzetiségűek elvándorlása lényegesen nagyobb arányt öltött. A Munkácsi Háztulajdonosok Szövetségének jelentése értelmében a cseh hivatalnokok és katonacsaládok elköltözését követően 20–25%-kal apadt Munkács lakossága: „néhol egész utcák váltak lakatlanná”.19

A telepesek ügyének külpolitikai dimenziója az önálló cseh állam megszűnését követően is fennállt, és a Cseh-Morva Protektorátus irányításával való tárgyalásoknak is tárgyát képezte. A telepesek ügyéhez való viszonyulást érzékletesen mutatja be a külügyminiszter és a pénzügyminiszter jelentése a Minisztertanács előtt 1940 szeptemberében. A felszólalásból kiderült, hogy a „kárpátaljai területek birtokbavételétől kezdve állandó törekvés volt, hogy a visszacsatolt területeket az oda betelepített és beszivárgott elemektől megtisztítsák, s a terület etnikai képét helyreállítsák”. Az erre irányuló akció során nagyszámú cseh tisztviselő és magánszemély hagyta el részben önként, részben hatósági intézkedés folytán az említett területeket. Ezen kívül távoztak azok a személyek is, akik a csehszlovák földreform végrehajtása során túlnyomórészt a magyar földbirtokosoktól kisajátított ingatlanokból szereztek a magyar nemzetiségű helybeli földigénylők mellőzésével kisebb-nagyobb földbirtokot.20 Az elköltözésekkel kapcsolatban a bécsi döntés után működő bizottságok tárgyalások útján megállapodtak egyebek közt az ingóságok elszállításában, a telepes birtokok jogviszonyának rendezésében stb. Miután a Cseh-Szlovák Köztársaság megszűnt, a Német Birodalom felajánlotta, hogy a kérdésben új egyezményt kössenek. A tárgyalások lezajlottak a következő eredménnyel:

– a telepesek ingóságaikat szabadon kivihetik, élő és holt gazdasági felszereléseik helyett másat vásárolhatnak, melynek ellenértékét a magyar–német gazdasági vegyes bizottság rendezi majd;

– a megállapodás hatálya alá eső személyek együttesen mintegy 36 500 kat. hold ingatlanra és ezeken található épületekre összességében 135 millió korona kártalanítást kapnak, azaz 3700 korona holdankénti kártalanítást;

– a telepes, amennyiben nem lefoglalás alá eső birtoka van, és személyével kapcsolatosan semmilyen rendészeti probléma nem merül fel, szabadon művelheti földjét, vagy értékesítheti azt.21

A bécsi döntést követően a magyar kormány az 1939. február 10-ei minisztertanácson foglalkozott először átfogóan a csehszlovák földreform következményeivel. Itt az intézkedések revíziója főbb alapelveiként azt tűzték ki, hogy a magyarok gyöngítését célzó földreform igazságtalanságait mind nemzetiségi, mind szociális szempontból ki kívánják igazítani. A nevezett minisztertanács még Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt zajlott, akit 1939. február 16-án váltott Teleki Pál. A csehszlovák földbirtokreform revíziójával kapcsolatban az első lépése az volt, hogy kinevezte Szilassy Bélát a felvidéki földbirtok-rendezési ügyek kormánybiztosává, Jaross Andor felvidéki ügyekért felelős tárca nélküli miniszter javaslatára. (Tilkovszky 1964, 121. p.) A földbirtokreform revíziójára vonatkozó rendeletet is Teleki bocsátja ki, és a rendelet kiadásának folyamatát megvizsgálva, illetve a rendelet során alkalmazott elveket szemügyre véve megfigyelhetőek a felvidéki és kárpátaljai földbirtokreform és telepítéspolitika revíziós elképzeléseiben különbségek.

A földbirtokviszonyok felmérésével egyidejűleg szinte azonnal megkezdték a visszacsatolt területek és a Magyar Királyság közötti közjogi harmonizációt, amely természetesen érintette a telepes falvak ügyét, és a földbirtokreform revízióját is. A magyar kormányzó szerveknek több szempontot is figyelembe kellett venniük a rendelkezések elkészítése során. Miután Szilassy kormánybiztost kinevezték, megfogalmazták azokat az elveket, melyek alapján működését folytatnia kellett. Ilyen bizalmas irányelv volt az, hogy ingatlanban részesíteni csak azt lehet, aki magyar nemzetiségű, illetve közülük is csak azokat, akik a csehszlovák időszak alatt „magyar szempontból kifogástalan magatartást tanúsítottak”. (Tilkovszky 1964, 122. p.) Kárpátaljával kapcsolatban olyan elveknek a figyelembe vételét javasolták, mint a magyar lakosság igénye, a nemzetiségek közötti viszony, az intézkedések hatása a gazdaságra és a terület jólétére stb. Természetesen a kormány rajta tartotta szemét a kárpátaljai közállapotokon, és azoknak megfelelően alakította politikai hozzáállását. A miniszterelnök rendszeresen kért tájékoztatást a térség viszonyairól, a lakosság hangulatáról, az intelligencia hozzáállásáról, a gazdasági és kereseti viszonyokról, a közmunkák helyzetéről stb. Ezeknek az információknak a tudatában Teleki a földbirtokreform revízióját szabályozó rendelet több munkaverziójához is megtette javaslatait, így ezekből a bizalmas rendelkezéséből kiderül, hogy mik voltak azok a tényezők, melyeket a magyar kormány megfontolandónak tartott az intézkedések végrehajtása során. Egyrészt a miniszterelnök úgy tartotta, hogy a külpolitikai helyzet szoros összefüggésben van a kisebbségi helyzettel, és a földkérdést, valamint minden egyéb kárpátaljai ügyet ezzel összhangban kell kezelni22 A földbirtokrendezés folyamatát leíró rendelettervezet kapcsán Teleki két fontos elvet jegyzett meg: az egyik, hogy az ingatlanok földbirtok-politikai és nemzeti szempontból megfelelő kezekbe jussanak, a másik, hogy az erdők fenntartása és az erdősítés legyen a fő cél. A tervezet végelegesítése pedig mindenképp a kárpátaljai sajátosságok figyelembevételével történjen meg, és kérdésesnek tartotta a miniszter azt, hogy a felvidéki gyakorlat mennyire adaptálható ezen a területen. Megjegyezte továbbá a miniszterelnök, hogy bizonyos esetekben nem tanácsos hatálytalanítani az ingatlanszerzést. Ezek az esetek a következők voltak: ha a tulajdonos község, egyház vagy úrbéri község, ha olyan szövetkezet tulajdona, melynek tagjai a visszacsatolt területeken élnek és művelik a földet, vagy ha a tulajdonos szakoktatási intézmény. Ezeket figyelembe véve, a fent leírt két fontos elv, melyet Szilassy beiktatásakor megszabtak Kárpátalja vonatkozásában, nehezen volt tartható, hisz a kivételt képező csoportok nem minden esetben voltak kizárólag magyar nemzetiségűekhez kötődők.

A kormánykörökben egyéb szempontok is felmerültek a rendelettervezet kidolgozása során Jaross Andor, a visszacsatolt Felvidék ügyeiért felelős tárca nélküli miniszter azt javasolta, hogy a földbirtokrendezés során lefoglalásra kerülő ingatlanokkal a föld­osztás során kárt szenvedő őslakosság csorbított érdekeit kell helyreállítani.23 A minisztertanácsok ülésein többször megfogalmazódott az, hogy elsőrendűnek kell tartani azt, hogy az ingatlanok földbirtok-politikai és nemzeti szempontból megfelelő kezekbe jussanak, ezen kívül megjegyzik, hogy a görög-keleti egyházat védeni kell, illetve a „nemzeti szempont” kifejezés helyett a „hazafias szempont” kifejezés legyen használatos a rendelet szövegében mint irányadó elv. Ebből is kitűnik, hogy Kárpátalja esetében a Felvidéken alkalmazni kívánt „mindent csak magyarnak” elvet a helyi sajátosságok miatt nem tartotta kivitelezhetőnek a magyar vezetés, vagy legalábbis tartott attól, hogy a térség konszolidálásban nehézségeket jelentene. Ami a helyi lakosság igényeit illeti, a visszacsatolást követően elég nagy nyomás helyeződött a rendeletet előkészítő döntéshozókra. A Miniszterelnökséghez özönlöttek a csehszlovák földreform igazságtalan voltára hivatkozó és igazságos földosztást követelő levelek. Bótrágy község 1939. július 23-án intézett levelet a miniszterelnökhöz, melyben nehezményezi, hogy a cseh földreform során nem kaptak földet, és kérik a következő földek felosztását: Klempa Ferenc maradékbirtoka (325 kat. hold), Podobradsky Antal 174 kat. hold méretű birtoka, Stefan Károly 56 kat. hold méretű maradékbirtoka, az újbótrágyi eltávozott csehek után maradt 350 kat. hold földet 10 beépített telekkel, illetve a ruszin telepesek birtokában lévő 500 kat. hold földet. Kérik továbbá, hogy a ruszinok számára ne engedélyeztessen a görög-katolikus egyházközség felállítása: „Az idetelepített ruszinok földjeit azért bátorkodunk kérni, mert őket a csehek szlávosító célzattal helyezték el köztünk. Valamennyien olyanok, akiknek a csehszlovák rendszerben érdemeik voltak és a minket illető földeket ezen érdemeik elismeréseként kapták. Úgy érezzük, hogy a magyar nemzetet is képviselő magyar királyi kormány nem szentesítheti azokat az intézkedéseket, melyek egy magyarsággal ellenséges beállítottságú szláv faji imperializmust szolgáltak. Ugyanezen okból és etnikai területünk megőrzése céljából bátorkodunk Nagyméltóságodtól azt kérni, hogy ne engedélyezze a ruszinoknak a községünkben létesítendő gör.katolikus egyházközséget és ne engedje, hogy ezen céllal igényelt 120 kat.hold földet megkapják.”24 Szintén 1939 júliusában keltezték Bátyú község hasonló tartalmú levelét. Nehezményezték, hogy községük mellé 900 cseh és morva telepes került, akik elhagyott birtokainak felosztását kérik: az Újbátyúba betelepített telepesek 550 kat. holdját, a Zemka cseh szövetségi birtok 200 kat. holdját, Léces tanya 105 kat. holdját, Danilovka 240 kat. holdját, Bagolyszállás 200 kat. holdját, Nagybakos 240 kat. holdját.25 A magyar lakosság igényeit igyekezett a magyar kormány figyelembe venni, voltak azonban olyan prioritások, melyek megkerülése nehezítette volna a térség konszolidálását a Magyar Szent Korona fennhatósága alatt, illetve a kormányra nem csak a magyar közösség igényeinek terhe, hanem a ruszinság elégedetlenségének súlya is nehezedett.

Kárpátalja revízióját követően a ruszinok általános elégedetlensége volt megfigyelhető. Pataky Tibor helyettes államtitkár szerint ezt elsősorban az okozta, hogy az ideiglenes irányításban kevesen kaptak helyet. Ezeknek a bajoknak az orvoslását nemzetpolitikai szempontból halaszthatatlan feladatnak tekintették, így a Minisztertanács azonnal megbízza Patakyt, hogy utazzon Ungvárra, és a helyzet megoldása érdekében intézkedjen, továbbá felszólítják Korláth Endrét, hogy haladéktalanul intézkedjen a ruszin hivatalnokok visszavétele kérdésében.26 A Magyar Országgyűlésbe meghívott ruszin képviselők is bírálták a magyar kormány kezdeti Kárpátalja-politikáját. Fenczik István panasszal élt, mivel a csehszlovák szolgálatban volt ruszin tisztviselőket tömegével bocsátották el, vagy igazoló eljáráson kellett átesniük. Ennek egyik következménye, hogy több ruszin tisztségviselő szökött át a szovjet–magyar határon.27

  1. július 24-én hasonló témájú beadvány született a ruszin képviselőktől. Ebben kérték:

– számarányuknak megfelelően jelenjenek meg a ruszinok a közalkalmazottak között;

– az összes magyar-orosz28 tisztviselő, akik eddig nem voltak átvéve, kerüljön vissza a helyére;

– a csehszlovák időszak alatt a hadseregben s a csend- és rendvédő szervekben szolgálókat is át kell venni;

– kapjon végleges autonómiát Magyaroroszföld;

– az autonómia megszületéséig kérjék ki a döntéshozatal folyamatában a magyar-orosz politikusok véleményét;

– legyenek magyar-orosz iskolák, növeljék azok számát;

– a Szlovenszkó területén lévő területeket a Poprádig csatolják vissza;

– a magyar-orosz képviselők teljes bizalmukról biztosítják a kormányt.29

A telepítéspolitika revíziója szempontjából fontos Bródy Andrásnak Pataky Tiborhoz címzett levele, melyben kéri, hogy a ruszin telepeseket ne fosszák meg ingatlanszerzésüktől. Bródy kérése a következő településekre vonatkozott: Beregdéda esetben 1, Beregsom esetében 20, Újbótrágyon 28, Óbótrágyon 21, Eszenyben 15, Gáton 13, Hunyaditanyán 24, Pusztakerepecen 13, Újhelyen 9, Farkasfalván 1 ruszin földtulajdonos esetében, azaz összesen 145 család esetében kérték a kitelepítés elmulasztását. Ez összességében 1720,6 ha-nyi földterületet jelentett.30 Ezt követően Teleki miniszterelnök Szilassy Bélához továbbította a levelet pozitív elbírálással, így a telepesek maradhattak. Brascsajkó Gyula Teleki Pálhoz intézett levelében pedig Kvak Miklós salánki lakos esetében kéri, hogy a földbirtokreform revíziója ne vonatkozzon a ruszinokra, mivel: „a csehszlovák kormány igen mostohán kezelte a ruszinok tekintetében a földbirtokreformot”.31 A földművelésügyi minisztérium szakértői kiemelték, hogy az egyházi ingatlanokat kímélni kell az ingatlanfosztás alól, mivel ellenkező esetben az eljárás leginkább a görög-keletieket érintené, akik a lakosság közel 1/5-ét teszik ki, és akik szívesebben tartoznak Magyarországhoz, mint Oroszországhoz. Így elsődleges feladat nem a nemzeti, hanem a hazafias szempont szem előtt tartása. „Kárpátalja lakosságának túlnyomó része rutén, sok bonyodalmat okozna, ha a rutén földeket magyar kézbe adnánk át.”32 Ebből is látszik, hogy a magyar vezetés egyfajta arany középutat keresett a kárpátaljai magyar igények és a térség konszolidációja szempontjából elengedhetetlen rutén igények között.

A fent leírtak fényében érdemes megvizsgálnunk közelebbről a kárpátaljai földbirtokreform revíziójára vonatkozó rendeletet. A rendelet értelmében a csehszlovák földbirtokreformot felül kellett vizsgálni, az őslakosságot hátrányosan érintő aránytalanságokat ki kellett egyenlíteni. A visszafoglalást követően az 1918. október 28-a és 1939. március 15-e között bármely jogügylet megtámadhatóvá vált, és az ilyen módon kialakított telekkönyvek perelhetőek lettek abban az esetben, ha súlyos anyagi teher vagy kényszer hatására történt az ingatlan átadása. Azok az épületek pedig, amelyek a csehszlovák törvények értelmében köztestületi közösségi ingatlanok voltak, azok tulajdonjogát nem lehetett megszerezni. Minden új telekkönyvezést felül kellett vizsgálni.33 Elrendelték a végrehajtás folyamatának felülvizsgálatát, a szövetkezetek és egyéb társulások és magántulajdon esetében is. A csehszlovák kormány jóvoltából történt ingatlanszerzéseket hatálytalanítani kellett, mely hatálytalanított tulajdonjog az államra szállt át. Ennek bekövetkezése esetén a volt tulajdonost kárpótlásban kellett részesíteni, mégpedig a korábbi csehszlovák jogszabályoknak megfelelően.34 Az elmozdított tulajdonosokon azonban adósságaikat be kellett hajtani.35 Azonban míg az elvek megszülettek, a földbirtok reformrevíziója egy helyben toporgott. A visszafoglalást követően 1939 márciusától 6 hónap alatt kellett volna a teljes revíziót végrehajtani, ehelyett ez az 1940-es években sem ment végbe. Ezt maga a Teleki Pál miniszterelnök is szóvá tette Pataky Tibor államtitkárnak címzett levelében, melyben nehezményezi, hogy semmi nem történt a földbirtokreform ügyében. A földbirtokreform revíziójának késése nem csupán kormánykörökben váltott ki elégedetlenséget, a kárpátaljai közvélemény is nehezményezte az elhúzódását. A Földművelésügyi Minisztérium Ungvári Kirendeltsége 1940 szeptemberében kéri a minisztériumot, hogy a földreform felülvizsgálatával a Kirendeltséget bízza meg, mert egyre több panasz érkezik az elhagyott birtokok miatt, a helyzet mihamarabbi intézkedést kíván.36

1940-ben a kárpátaljai földbirtokreform rendezésére vonatkozó rendelet újabb verziója készül el, mely szintén előírja, hogy a csehszlovák földtörvény által való vagyon- és ingatlanszerzéseket felül kell vizsgálni oly módon, hogy az őslakosságot ért egyenlőtlenségek és méltánytalanságok megszűnjenek. Ez a folyamat csak olyan birtokokra vonatkozzon, ahol az ingatlanszerzés a volt tulajdonos közreműködése nélkül történt. A felülvizsgálat során megszűnt tulajdonjog az államra száll. A megszüntetett tulajdonjogért pedig az államnak kártérítést kell fizetni a tulajdonosnak, amelynek összege egyenlő azzal az összeggel, amelyet ő a területért fizetett. A kártérítés összegének meghatározása során a cseh-szlovák törvények voltak mérvadóak. Az ingatlanokon folytatott beruházásért csak kivételes esetekben járt volna kárpótlás. A rendelet a fenti kérdésekben a kormányzói biztos döntési jogosultságát biztosította, az ingatlanok sorsáról pedig a földművelésügyi miniszter jogosult dönteni a kormányzói biztos javaslattétele alapján. A csehszlovák földreform során több olyan földterület is volt, melyet ugyan a Csehszlovák Állami Földhivatal lefoglalt, de kiosztására nem került sor, ezekről a Földművelésügyi Minisztérium rendelkezhetett. Abban az esetben pedig, amikor szövetkezeti tulajdonban volt az adott ingatlan, a szövetkezet határozatára lehetséges a földtulajdonból való elmozdítás.37

A fentiekből látható, hogy a magyar kormányzatnak nem kevés időbe került olyan következetes rendeletcsomag elkészítése, mely biztosította volna mind a kívánt gazdasági hatást, mind a helyi lakosság elégedettségét. Az a rendelettervezet azonban, amely 1940-ben látott napvilágot, realizálódni nem tudott, ily módon a telepes falvak sorsa sem az elképzelések mentén alakult.

A rendelkezésünkre álló források alapján elmondható, hogy az első Csehszlovák Köztárság által Kárpátalján folytatott földbirtokreformot és telepítéspolitikát a magyar kormányzatnak revideálnia nem sikerült. Ennek egyik oka az volt, hogy a csehszlovák időszak alatt a régióban végbement változások finom és türelmes politikát kívántak meg a magyar vezetéstől. A térséggel kapcsolatos mezőgazdasági politikában pedig inkább a ruszinság munkaalkalommal való ellátása került előtérbe, mintsem a földbirtokrendszer megváltoztatása. (Brenzovics 2010, 112–124. p.) Nehezítette a hatékony intézkedést Kárpátalján, hogy a földbirtokreform revíziója megszervezőjének a személye gyakran változott. Először a visszacsatolt országrészekért felelős tárca nélküli miniszteré volt az irányítás joga, majd hatásköréből a földművelésügyi miniszterhez utalták az ügyet, majd a kormánybiztos és a kormányzói biztos közös hatáskörébe.38 Még 1940 őszén is arról érkezik jelentés, hogy Kozma Miklós kormányzói biztos a csehszlovák földbirtokreform ügyének irányítását Kárpátalján magának kívánja fenntartani, a Földművelésügyi Minisztérium úgy látja, hogy a helyzet elmérgesedése miatt a döntést miniszteri hatáskörbe kell utalni.39 A magyar kormány ruszinokkal szemben tanúsított politikája gátolta leginkább a revízió végrehajtását. Mivel a csehszlovák időszakban a telepítések során a ruszinok is a kedvezményezettek sorába tartoztak, így a telepes falvak lakosságának jelentős része ruszin volt. Ezeknek az ingatlanszerzéseknek a felszámolása, de akár a csehszlovák időszakban a ruszinok körében megerősödött görög-keleti egyház gazdasági pozícióinak hirtelen gyengítése veszélyeztette volna Kárpátalja reintegrálását a Magyar Királyság kötelékébe. A Kárpátaljával kapcsolatos autonómiatervezetek és az a tény, hogy a magyar kormányzat a ruszinokat mint a keleti szláv népek között önálló, a magyarhoz lojális nemzetet látta volna szívesen, (Brenzovics 2010, 182. p.) arról árulkodik, hogy a magyar kormányzatnak hosszú távú konszolidációs tervei voltak. A gyors átalakításokat Kárpátalja megváltozott társadalmi-politikai viszonyai a külpolitika feszültségekkel telt közegében nem viselete volna el. A történelem azonban nem adott lehetőséget egy ilyen hosszú távú politika kifutására, a háború minden további kísérletezést megakadályozott. Így a földbirtokreform és telepítéspolitika revíziója sikertelen lett, 1945 után pedig már a ruszinok által lakott telepes falvak a szovjethatalom új telepítéspolitikájának színterévé váltak.


 

Források és statisztikai kiadványok

Az Állami Földhivatal Ungvári Kerületi Irodájának iratai – Kárpátaljai Területi Állami Levéltár 36. Fond

Statistický lexikon obcí v Podkarpatsé Rusi vydán Ministerstvem Vnitra a Státitním Úřadem Statistickým na základě výsledků sčítání lidu z 15. února 1921. V Praze, 1928.

Magyar Országos Levéltár – Miniszterelnökségi levéltár, Nemzetiségi és kissebségi osztály 1923 – 1944 – K28

Magyar Országos levéltár – Miniszterelnökségi Levéltár, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek – K27

 

Korabeli sajtóanyag és kiadványok

Stav kolonisace koncem r. 1934. Pozemková reforma, 1935/5. XVI. évf. 3. sz.

Felhasznált irodalom

Botlik József 2005. Közigazgatás és nemzetiségi poolitika Kárpátalján I. kötet. Magyarok, ruszinok, csehek és ukránok. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola–Veszprémi Tanárképző Főiskola.

Brenzovics László 2010. Nemzetiségpolitika a visszacsatolt Kárpátalján 1939 – 1944. Ungvár, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.

Fedinec Csilla–Vehes Mikola (szerk.) 2010. Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete.

Tilkovszky Lóránt 1964. A csehszlovák földreform magyar revíziója az első bécsi döntés által átcsatolt területen (1938-1945). Agrártörténeti Szemle, 6. sz. 113–142. p.

Voženílek, Jan 1932. Predbežné výsledky Československé pozemkové reformy. Země Slovenská a Podkarpatoruská. Praha.

 

A vereckei honfoglalási emlékmű „mitológiájának” kialakulása és újraértelmezése mélyinterjúk tükrében*

A 21. század elejére a 156,6 ezer (Molnár–Molnár D. 2003, 62. p.) fős ukrajnai magyarságság egyik közösségi szimbólumává a vereckei emlékmű emelkedett, amely 1996-tól, megkezdett építésétől a 2008-as felavatásig – sőt azóta talán még jobban – az ukrán–magyar, továbbá a helyi érdekeket képviselő magyar–magyar politikai kapcsolatok egyik érzékeny témájaként a közfigyelem előterébe került, s mint ilyen a régió ukrán és magyar sajtóorgánumainak is állandó témájává vált. Mindazonáltal az ezredforduló után fellendülő nemzeti turizmusnak is az egyik központi állomása, és tagadhatatlanul beleivódott a magyar köztudatba. Ez a magas fokú érdeklődés vezetett napjainkra a „Verecke-kultusz” kialakulásához.

A kutatáshoz rendelkezésre álló irodalom igen széles spektrumon mozog. Nemcsak a magyar és ukrán kutatók szemléletmódja tér el egymástól kisebb-nagyobb mértékben, hanem a magyar szakirodalom, illetve a témával foglalkozó periodika sem tekinthető egységesnek.

A folyóiratok összefoglalása mellett mélyebb betekintést enged a magyar honfoglalási emlékmű bemutatásához azoknak a személyeknek a megszólaltatása, akik szerepet játszottak az emlékmű történetének alakulásában, illetve – foglalkozásuknál, valamint hivataluknál fogva – végigkísérhették a vereckei emlékmű építésének folyamatát 1996-tól 2008-ig. Így a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, Kovács Miklós,1 az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnöke, Gajdos István,2 az emlékmű építő-tervezője, Matl Péter,3 a Vereckéről könyvet is megjelentető szakíró és turistavezető Kovács Sándor,4 valamint az Ungvári Nemzeti Egyetem történelem karának professzora, Mándrik Iván5 mondta el gondolatait a témával kapcsolatban.

 

A magyar honfoglalási emlékmű „mítoszának” kialakulása

„Két fejlett kultúrájú nemzet értelmiségi elitje egyaránt jól tájékozódik a világban, de nem is néz, nem is lát a szomszédságba, a kerítésen túlra, s ez az öntudatlan fölényesség (vagy közöny?) a melegágya az »álsajátos« illúzióknak” – írta akadémiai székfoglaló beszédében Rákos Péter a magyar és a cseh történelemre utalva.6 Az általa megfogalmazott gondolatok hatványozottan alkalmasak a Kárpát-medencei történelmi valóság megfogalmazására, illetve a 19–20. századi nemzeti mitológiák pontosítására.

A nemzeti mítoszok a modern politikai mítoszok egyik csoportját alkotják. Mindez jól látható Közép-Európában is, ahol a modern nemzetté válás folyamata együtt járt az új típusú közösség sajátos mitológiájának megteremtésével. Korszakos lebontásban a régió nemzeteinek mitológiája a felvilágosodás és a romantika korában szerveződött többé-kevésbé koherens narratívává. Bizonyos értelemben maga a modern nemzet is e korok elbeszéléseinek és szimbólumainak az együttese, hiszen a közösség tagjainak nemzeti önazonossága is ezeknek a történeteknek és jelképeknek a megismerésén, elsajátításán és magukévá tételén alapszik. (Kiss Gy. 2002) A Vereckei-hágó – a honfoglaló magyarság első Kárpát-medencei „állomáshelye” – a millenniumi ünnepségek kapcsán került be a magyar köztudatba s vált a honfoglalás attribútumává.

A korabeli források nem támasztják alá a Vereckei-hágó kizárólagosságát: „S így a Havas-erdőn [Északkeleti Kárpátok] áthaladva, a hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet először foglalták el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak.”7 A rendelkezésre álló régészeti adatok azt mutatják, hogy a honfoglalásra egy igen széles „fronton”, az Északkeleti-Kárpátoktól egészen a Tölcsvári-szorosig került sor.

Ennek ellenére Verecke a magyar nemzeti mitológia egyik fontos kiindulópontja lett. A sivár, nehezen megközelíthető helyszín (amely egyebek között a Kárpátok vízválasztója is) különleges, megfoghatatlan és furcsa érzést vált ki az egyszerű helyi napszámosból ugyanúgy, mint a vagyonos kárpátaljai magyar vállalkozóból. Nem egyszerű megfogalmazni, miért van ez így, kis túlzással valami hasonló érzések keríthették hatalmukba a Szentföldre zarándokló keresztényeket. Természetesen ezeknek az érzéseknek a kialakulásában fontos szerepet játszott a korabeli magyar irodalom is, így Ady azóta szállóigévé vált verssora: „Verecke híres útján jöttem én…” Az idézett verssor meghatározza, honnan jött e nép, ugyanakkor a jelenben is érvényes kérdést tesz fel. Ez pedig nem más, mint a hova tovább, merre vezet ez az út már sokszor hangoztatott dilemmája. Ady Endre kései kárpátaljai utóda, Kovács Vilmos Verecke című versében így jellemzi a történelminek kikiáltott helyszínt: „Ez hát a hon… Ez irdatlan / Hegyek közé szorult katlan. / S az út… kígyó vedlett bőre. / Hány népet vitt temetőre, / S hozott engem, ezer éve, / Árpád török szava, vére / Bélyegével homlokomon…” (Kovács 2003, 142. p.)

A Vereckei-hágónak – nemzeti-kulturális szempontból legfőképpen – meghatározó jelentősége van. Itt érdemes elidőznünk annál a kérdéskörnél, hogy mit is hordoz magában e helyszínhez gyakorta társított, a nemzeti öntudat megtartásának, a magyar kisebbség megmaradásának egyik fontos tényezőjeként említendő összetartozás eszméje. Ez az elem a közös hagyományok, történelem, nyelv, kultúra stb. edényeiből táplálkozik. Az ezekhez köthető kollektív emlékezet által pedig megmarad a nemzetformáló erőt jelentő gondolkodás. (Hunt 1984) Az emlékezés szoros kapcsolatban van az identitással és ez által a hagyományteremtéssel. E három fogalom a közös emlékek, tapasztalatok és az ezeket felidéző szimbólumok által kapcsolódik egybe. A Vereckei-hágó mint helyszín, valamint az annak történelmi jelentőségét szimbolizáló honfoglalási emlékmű kimondva-kimondatlan is fontos szerepet játszik a nemzeti identitás megtartásában, így az azzal való azonosítás által az egyén egy tágabb közösség soraiba tartozhat, a csoporthoz kötődés erőssége által pedig nehezebben vész el a nemzet.

Kutatásunk során jelentős kiindulási alapot jelenthet Assmann kulturális emlékezetről kialakított felfogása, mely szerint négyféle emlékezet létezik: a mimetikus (utánzó) emlékezet, a tárgyak emlékezete, a kommunikatív emlékezet és e hármat összefogó kulturális emlékezet. Ez utóbbi esetében a múlt szimbolikus átalakulásáról beszélhetünk. A kulturális emlékezet mitológiai jelentéssel ruházza fel az elmúlt korokat. Nemzeti (vagy akár vallási) ünnepeket készít, hogy a múltat jelenvalóvá tegye. A Vereckei-hágón felállított emlékjel ennek a kulturális emlékezetnek a produktumaként alakulhatott. (Assmann 2004)

A kutatás során Ady örökbecsű verssorát igyekszünk újraértelmezni, mai jelentését megtalálni, aktualizálni.

1889. március 10-én Janka Sándor8 a Bereg című újság vezércikkében foglalkozott a honfoglalás hét évvel később esedékes ezredik évfordulójával. Cikkében azzal a javaslattal fordult Bereg vármegye vezetőihez, képviselő-testületéhez, hogy méltó módon szervezzék meg ennek a nagy eseménynek a megünneplését. (Csanády 2001) A 4 méter magas emlékobeliszk 1896-os felavatása után körülbelül 60 évig állt a helyén. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján nem ismert körülmények között bontották szét. (Kovács 2006, 73–74. p.)

Még 1995-ben fogalmazódott meg a gondolat, hogy a Vereckei-hágón a magyar honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából emlékművet kell felállítani. Ennek kezdeményezője a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) volt, mely pályázatot írt ki az emlékmű terveinek elkészítésére. Az emlékmű felépítésének támogatói voltak a Kárpátaljai Református Egyház és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. A felállítandó emlékmű elkészítésére kiírt pályázatot Matl Péter munkácsi szobrászművész és Medvecki Arnold műépítész nyerték el. Ezt követően a Magyarok Világszövetsége és a KMKSZ megállapodást írt alá a kivitelezési munkálatokról, melyek elvégzését követően a tervek szerint 1996. augusztus 15-én került volna sor a felavatásra. (Lator 1996, 3. p.) Az emlékmű hét kőtömbjének szimbolikus jelentősége van. A hét méter széles, hét méter magas tömbökből álló emlékjel életfamotívuma a kehelyből kinövő hét virág, vagyis a hét törzs által bevezetett magyarságot jelképezi. A hét virág a hét kőtömb, a kehely a kőtömbök alatt középen elhelyezett oltárkő szimbóluma. A márvány oltárkő a vérszerződésen kívül a két oldalán bevésett kereszt által a kereszténységre utal.9

Az augusztus 15-i avatás főként az ukrán szélsőséges szervezetek ellenmozgalmának köszönhetően elmaradt, sőt ezt követően a félbehagyott emlékmű ellen számos rongálást követtek el. Az emlékmű befejezésére 2008-ban került sor, miután Magyarország és Ukrajna államfői megegyeztek a vereckei emlékmű kérdésének rendezéséről. Az államelnöki találkozóra – fokozott munkatempóban (és fagyban) március közepére – befejezett emlékjel avatása elmaradt. Az építkezést koordináló Magyar Főkonzulátus, illetve az UMDSZ által majd csak 2008. július 21-én, zuhogó esőben, alacsony létszám mellett került sor a felavatásra. A ceremónián nem képviseltették magukat a történelmi egyházak, így az emlékmű felszentelése sem történhetett meg.10 A KMKSZ ezt az avatást nem ismerte el, mivel a munkálatok az ő felügyelete nélkül történtek (Badó 2008, 2. p.); a terület tulajdonjogi és az emlékjel jogi viszonyainak rendezését követően tervezték az emlékmű felavatását.11 2012. október 10-én a KMKSZ szervezésében tehát ismét felavatták a magyar honfoglalási emlékművet a Vereckei-hágón. Az avatáson részt vett és beszédet mondott a magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László, Magyarország ungvári főkonzulja, Bacskai József, Magyarország beregszászi főkonzulja, Tóth István, a KMKSZ elnöke, Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke, Popovics Pál, s ott volt az emlékmű alkotója, Matl Péter is. A rongálások miatt az emlékművet felújították, sőt a vérszerződést is szimbolizáló oltárkövet teljes egészében kicserélték.12 A Kárpáti Igaz Szó cikkében ugyanakkor arról írt, hogy az emlékjel jogi viszonyai még nincsenek tisztázva. A megyei művelődésügyi főosztály vezetője, Jurij Hleba azzal indokolta az ügy egy helyben állását, hogy a KMKSZ által benyújtott dokumentáció hiányos volt.13

Az avatás körülményeinek egyik kritikáját fogalmazza meg Tóth Viktor, a Kárpáti Igaz Szó újságírója, egy pártpolitikától mentes emlékmű képét állítva az olvasó elé, amely olyanná válik, „mint Csíksomlyó, ahol felekezettől és világnézettől függetlenül minden magyarnak helye van”.14

A 2012 októberében megtartott emlékműavatás főszónoka, Kövér László így fogalmazott: „Verecke a magyar lélekben az útkeresés és a hazatalálás örök jelképe. (…) Bizonysága annak, hogy ami ma még álom, az holnap valóság lehet.” Ezzel azonban nemcsak a megemlékező tömeget buzdította kitartásra, hanem egy olyan küzdelem folytatását vetítette elő, amelyben nem lehet megjósolni, mikor fogják legközelebb megrongálni a honfoglalási emlékművet Verecke tetején.

 

Politikai szempontok a mélyinterjúk alapján

Verecke ügye nemcsak kulturális vagy nemzeti fontosságú, hanem politikai viták középpontjában is áll. Mint nemzeti jelentőségű emlékmű sokszor politikai eszközként van felhasználva, amit az eddigi felavatások viszonyai is jól példáznak.

Kovács Miklós az 1995-ben az emlékműre kiírt pályázat kapcsán elmondta, hogy a KMKSZ és az MVSZ számára fontos volt az a szempont, hogy egy esztétikus, ugyanakkor „vandálálló” szerkezet épüljön fel, mely jól bírja a támadásokat. Érdekes, hogy ezzel szemben Matl Péter a tervek elkészítésekor még nem gondolt a felmerülő atrocitásokra.

Gajdos István, az UMDSZ elnökének meglátása szerint a vereckei emlékmű szimbolikus volta miatt összeköt és szétválaszt is egyszerre, hiszen a galíciai ukránság továbbra is a „nagymagyar sovinizmus és az ezeréves országhatár” jelképét látja benne. Maga a helyszín, azaz a Vereckei-hágó adott, az emlékmű helyének kiválasztása azonban számos vitát gerjesztett a magyar közösségen belül is. Ennek az egyik oka, hogy a Magyarok Világszövetségének választmánya, amely eredetileg a régi (millenniumi) emlékmű helyreállításáról döntött, az eredeti helyszínen, azaz a megvalósult emlékműtől jóval lejjebb, az országút szomszédságában javasolta az elhelyezést. Ennek számos gyakorlati oka is volt, így a könnyebb megközelíthetőség is.

A vereckei emlékmű helyzete az ukrán–magyar aspektusban szintén nem elhanyagolható, hiszen mint emlékműnek ukrán jogi szempontoknak kell megfelelnie, hogy az atrocitásokkal szemben a törvény által védve legyen – utalt Kovács Miklós az emlékmű rendezetlen állapotára. Ebben a kérdéskörben elsőként fontos megvizsgálni az ukrán állam szerepét és hozzáállását. Kovács Miklós negatívumként fogalmazta meg az ukrán fél részéről tanúsított változékony magatartást. A magyar és az ukrán kormány szerepére utalva kifejezte, hogy a Vereckével kapcsolatos események jól tükrözik a kárpátaljai magyarság általános helyzetét. Annak ellenére, hogy a hatályos ukrán kisebbségi törvényben az szerepel, hogy Ukrajna minden nemzetiségének joga van nemzete történetének jeles eseményeit méltatni, sőt ezek tiszteletére akár emlékműveket állítani, az ukrán állam a saját jogrendszerét megsértve nem engedte az emlékművet felépíteni.15 2008-ban, amikor mégiscsak felépítették az emlékművet, ez a két ország közötti viszony kontextusában történt. Viktor Juscsenko és Sólyom László államfők megállapodtak abban, hogy felépülhet a vereckei emlékmű, és együtt fogják felavatni (ennek ellentételezéseként Budapesten felavatásra került Tarasz Sevcsenko szobra, illetve az ukrán „holodomor” [éhínség] emlékműve).16 Az ukránok külpolitikai megfontolásból mondtak le korábbi jogellenes álláspontjukról és engedték meg az emlékmű befejezését – vélekedett Kovács.

A KMKSZ elnöke az emlékmű ukrán pártokra gyakorolt hatásáról elmondta, hogy Vereckében semmi sértő nincs, az pedig, hogy a magyar honfoglalás Vereckéhez kötődik, tudományosan sem vitatott tény. „Amennyiben egy politikai erő arra építi az imidzsét, hogy ellenségképet alakít ki és az az ellen vívott küzdelem által pozicionálja magát, az megtehető. Mindenesetre ez ebből a szempontból is furcsa, hiszen egyértelmű, hogy ukrán nemzeti szempontból messze nem Magyarország vagy a magyarok jelentenék a legnagyobb veszélyt, ha egyáltalán veszélyt jelentenének, az ukrán nemzetféltésnek akkor is más irányba kellene irányulni.”

Kovács Miklós kiemeli az Ukrajna és Magyarország által megkötött kisebbségi egyezményt, amelynek következtében megalakult a kisebbségekkel foglalkozó kormányközi vegyes bizottság. Ennek szerepe azért fontos, mert a kárpátaljai magyarokra vonatkozó kérdések ezáltal államközi szintre lépnek, sőt a két ország viszonyrendszerének az állandó témájává válhatnak. A KMKSZ a vereckei emlékmű ügyét szerepeltette az ukrán–magyar vegyes bizottság ülésein, azonban az ukrán fél – Kovács Miklós szerint – mereven elzárkózott attól, hogy bármiféle lépést tegyen az emlékmű esetleges megépítése ügyében. Tehát annak ellenére, hogy évről évre napirendi pontként szerepelt a vereckei emlékmű kérdése, a megoldás nem a vegyes bizottságokon múlott.

Az egyik legfontosabb szempont a helyi magyar–magyar viszonyrendszer kibontása Verecke tükrében. Mándrik Iván rámutatott arra, hogy míg Gajdos István és az UMDSZ liberálisabbak, jobban próbálnak beilleszkedni az ukrán politikai rendszerbe, a KMKSZ sokkal konzervatívabb, s az anyaországi támogatás hátszelével próbál eredményeket elérni. A konfliktus igazából nem is a két szervezet, hanem annak vezetői között áll fenn, ami hátráltatja a magyar összefogást.

Kovács Miklós arra a kérdésre, hogy mi gátolta a helyi magyar–magyar megegyezést az emlékmű ügyében, 2008-ban úgy nyilatkozott, hogy Verecke nem a magyar együttműködés témája, hiszen az emlékműállítás kérdése nyitott, mindenki ott állít emlékművet, ahol akar. A vereckei emlékművet a KMKSZ kezdeményezte és állította, így a tulajdonjogi viszonyok értelmében a szervezet annak jogos tulajdonosa. A továbbiakban szóvá teszi, hogy a vereckei emlékmű ellenségei azok az ukrán szervezetek, melyek az emlékműgyalázásokat támogatják, viszont ha van olyan magyar szervezet, amely szintén valamilyen szempontból ellenzi a KMKSZ tulajdonában álló emlékművet, akkor az a szervezet az ukrán szélsőjobboldali tömörülésekhez sorakozik fel. Amint a sajtó oldalairól ismeretes, az UMDSZ és a KMKSZ nem egy állásponton helyezkedett el több kérdésben is, tehát a fentebb taglalt nyilatkozatban Kovács Miklós az UMDSZ-t sorolja a szélsőjobb ukrán elemek táborába.

Kovács Miklós az általa ellenszervezetként definiált UMDSZ-nek a régi emlékmű újraépítésére tett indítványát kétségbeesett lépésként határozta meg, amelynél a másik szervezet vezetői „a fejüket a falba verték, hogy ez miért nem nekik jutott az eszükbe előbb”. A KMKSZ jobb politikai helyzetfelismerésének nevezte az emlékmű felépítésének ötletét. A fő probléma abból ered, hogy két politikailag konkurens szervezetről van szó, melyek Verecke jelenkori történetével párhuzamosan váltak ellenfelekké a magyar érdekképviseletben. Kovács Miklós többször kiemelte, hogy a vereckei emlékmű az általa vezetett szervezet, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség tulajdonában áll. Mivel az UMDSZ nem hajlandó elfogadni ezt a kijelentést (mondván, hogy a magyar nemzet tulajdonaként nekik is részük van abban), a két tömb közötti megegyezés sem tud létrejönni Verecke ügyében.

1994-ben ugyan a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségen belül az érdekcsoportok vitája miatt (a soros parlamenti választásokon a KMKSZ beregszászi járási szervezete Tóth Mihály korábbi alelnök, míg a szervezet többi része Fodó Sándor elnök képviselő-jelöltségét támogatta, amely megmérettetés az előbbi győzelmével ért véget) a szervezetben belső szakadásra került sor, a KMKSZ egészen 1996-ig mint egyik alapítója az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségnek az országos ernyőszervezet tagja volt.17 Éppen ezért a KMKSZ-ből kivált, azonban hasonló politikai értékeket valló szervezeteknek nem volt érdekük, hogy az ukránok mellett lépjenek fel a vereckei emlékmű ellenzőiként. Az 1996-ra tervezett ünnepségek elmaradása miatt az MVSZ egyebek között tervezte egy kisebb honfoglalási emlékmű kivitelezését Beregszászban, az idő rövidsége és a pénzforrások elapadása miatt azonban ez a terv nem valósult meg.18

Az egyik szembetűnő vitatémaként merült fel az emlékmű 2007-es újratárgyalásakor, hogy milyen formában fejezzék azt be. Az UMDSZ által támogatott 1896-os obeliszk visszaállítására reagálva a KMKSZ elnöke elmondta, hogy 2007-ben, amikor felmerült az emlékmű befejezésének gondolata, előtérbe került az az elképzelés, hogy az eredeti, 1896-ban felállított emlékművet kellene újraépíteni a Matl Péter által tervezett új emlékmű helyett. Kovács Miklós szerint onnan indult ez a felvetés, hogy a vereckei emlékmű körül kialakult folyamatos problémát és feszültséget úgy oldják meg, hogy csinálnak helyette egy másikat, a KMKSZ által elkezdett emlékmű helyén. Ezt a koncepciót többek között az UMDSZ elnöke, Gajdos István támogatta.

A 2008 elején a közelgő Juscsenko–Sólyom elnöki találkozó előkészítéseként a magyar Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Államtitkársága saját hatáskörben gyorsított eljárásban döntött a Matl-féle emlékmű befejezéséről, ezzel kapcsolatban csupán konzultációt folytatott a kárpátaljai magyar szervezetekkel. A végső döntés meghozatalát követően az Ungvári Főkonzulátus kapta meg a szükséges engedélyeket és a pénzügyi forrásokat ahhoz, hogy az avatásra akár 2008. március 15-re elkészüljenek. A 2008. július 21-i avatást ennek ellenére a KMKSZ elnöke nyilatkozatában nem ismerte el, sőt annak jelentőségét az emlékműgyalázások közzé sorolta és „parodisztikus elemként” határozta meg. (Badó 2008, 2. p.) Az UMDSZ oldaláról közvetítő Kárpáti Igaz Szó közlése beszámol a zuhogó esőben megtartott megemlékezés előzményeiről a 2007-es márciusi eseményektől a felavatás pillanatáig.19 A harmadik számottevőnek nevezhető kárpátaljai magyar sajtótermék, a Kárpátinfó ugyan nem emelt szót az avatás jogossága ellen, mindazonáltal sérelmezte, hogy a régen várt eseményen méltatlanul kevesen vettek részt.20

Ezeknek értelmében elmondhatjuk, hogy a magyar–magyar viszonynak fontos szegmense a Verecke-ügy, amelyben a megegyezés a két párt közötti békülés függvényeként sikerülhet. Az emlékmű telekkönyvi bejegyzése és emlékművé nyilvánításának helyi része után a kijevi engedélyek rendezése szükségeltetett, hogy teljes jogállású emlékműről beszélhessünk. Ezenkívül az emlékmű körüli tereprendezési munkálatok és térfigyelő kamerák kihelyezése lesz napirenden a továbbiakban.21 Az emlékműnek a KMKSZ oldaláról való felavatására 2012. október 10-én került sor, miután a rongálások alkalmával több helyen megsérült emlékművet felújították. Így a KMKSZ is megtarthatta az általa hivatalosnak és törvényesnek elismert emlékműavatást.22

Magyarország Kárpátaljával kapcsolatos politikájának témáját elemezve Mándrik sajátos módon arról is beszélt, hogy a rendszerváltás után kiderült, Kárpátalja nem kell Magyarországnak. A történelemprofesszor szerint Magyarországnak kényelmesebb a támogatáspolitika kérdését rendezni, mint egy egymilliós ruszin kisebbség felvállalása és a fejletlen régió rendbehozatala. Megmutatta a német egység, hogy milyen nehéz felhozni egyforma szintre az elmaradott területet. A vereckei emlékmű kontextusában ezt a gondolatot azzal egészítette ki, hogy a magyarok ukránok általi elnyomása, a emlékművek meggyalázása, az oktatási rendszer nehézségei mind-mind olyan eszközök, melyeket a kárpátaljai magyarságnak hangsúlyoznia kell, hogy ezáltal is életben tarthassa az anyaországi támogatáspolitikát.

 

Kulturális megközelítés a mélyinterjúk tükrében

Az alábbiakban olyan szempontok kerülnek megvizsgálásra, amelyek a különböző értékű interjúk összehasonlításából mutatják be a honfoglalási emlékmű körüli viszonyokat.

Elsőként az emlékmű szerepét és hivatását taglaló válaszokat vizsgáljuk meg. Kovács Sándor szerint a nemzeti szimbólumok sorában Verecke legalább annyira fontos, mint Csíksomlyó („ez a mi csíksomlyói búcsúnk”), hiszen ez nemcsak egy emlékmű, hanem szakrális jelentőséggel bíró jelkép.

Matl Péter szobrászművész, a vereckei magyar honfoglalási emlékmű tervezője a tervezéskor áttekintette a honfoglalás kori és a magyar ornamentikát. A kutatott szimbólumok közül kiemelkedett egy óvó-védő „fogas” motívum, mely közös a közép-európai népeknél, így a magyaroknál is nagyon jellemző. Az is ide tartozik, hogy Verecke szláv neve a kapu vagy átjáró jelentéssel bír. Matl tehát az emlékmű tervezésekor elsősorban egy olyan, a honfoglalásnak emléket állító művet képzelt el, mely összefogó kapocsként állhat a nemzetek és a felekezetek között. Ennek megfelelően állított a közepébe egy oltárkövet. Az emlékműállítás – ukrán – ellenzői javasolták ugyan, hogy máshol állítsák fel a tervezett objektumot, mindemellett azonban Matl kifejtette: „Vereckét áthelyezni máshová nem lehet, mert lehet, hogy provokál valakit, de ezt nem lehet megváltoztatni. Mert ha máshol állítottuk volna fel, Munkácson vagy valahol az ukrán–magyar határon, akkor ez a szerkezet nem lett volna honfoglalási emlékmű.” Az emlékmű hivatása, hogy megmozgassa az magyar ember szívét, összetartson és reményt adjon. Az építő tervező szavaival: „Azért csináltam, hogy megszűnjenek az atrocitások. Ez van belevésődve az emlékmű elgondolásába, szellemiségébe. Ahogy Krisztus mondja, akinek van füle a hallásra, hallja, és akinek van szeme a látásra, lássa. Aki nem akarja látni, az nem lát, aki nem akar hallani, az nem hall, és olyan mondanivalókkal ruházzák fel az emlékművet, melyek nem felelnek meg a valóságnak.”

A szobrászművész nem gondolt a tervezéskor az emlékműgyalázásokra. A műemlék masszív szerkezetét azzal indokolta, hogy a Kárpátok földrajzi és éghajlati hatásainak próbáit csak egy erős, tartós építmény állhatja ki. „Hegytetőre építeni bármit komoly feladat, mivel itt van leginkább kitéve az időjárás viszontagságainak, a tél sokkal hidegebb, a nyár sokkal melegebb, olyan emlékművet kellett állítani, ami kibírja ezeket.” A szobrászművész az általa megszabott szakmai kritériumokkal szembeállította a szicsgárdistáknak emelt (Soltész István által tervezett) másik emlékművet,23 melyen a 2008 és 2012 között eltelt időszakban már megmutatkoztak az időjárás viszontagságainak jelei: „Felelőtlenség volt ezt így építeni, mert ha tiszteljük azokat, akiknek állítjuk az emlékművet, akkor időtálló anyagból építjük meg azt. Nem számítottam arra, hogy lesznek rongálások, én azt hittem, békét fog teremteni, nem pedig békétlenséget, ezért is használtam közös motívumokat.”

Az emlékművek nagyon fontos kérdését képezik a nemzetek közötti egyensúlynak. Mándrik Iván történész szerint ezek alátámasztására jó néhány példát hozhatunk fel a 20. századi történelemből. A különböző szovjet emlékműveket Kelet-Közép-Európában már javarészt lebontották ugyan (pl. az Osztapenko-szobrot Budapesten), de a háborúk következtében létrehozott katonai temetők és emlékművek még a mai napig is állnak. A magyaroknak megengedték, hogy Voronyezsnél emlékművet állítsanak, ami pozitív dolog, ezzel szemben viszont – mondja – Németországban egyetlen orosz emlékművet sem engednek felállítani.

Kovács Sándor úgy véli, minden emlékmű nagy érték, hiszen egy kor, egy nép, egy gondolkodásmód dokumentumaként vehető számba. Egy kulturált, fejlett társadalomban nem kérdés, hogy egymás mellett megfér-e két emlékmű. Példaként említi Szigetvárnál Szulejmán és Zrínyi Miklós közös szobrát, mely a népek közötti toleranciának, történelmi megbékélésnek egyfajta szimbóluma. Volt idő, amikor harcoltak egymás között, de ezen túl kell lépni – vallja a szakíró. Mándrik Iván arra a kérdésre válaszul, hogy mennyire fér meg egymás mellett a hágón az ukrán és a magyar emlékmű, így válaszolt: „A történelemben sok minden zavar, ideálissal pedig ritkán találkozhatunk. Probléma mindig a szomszédos népek között adódik. Mint a magánéletben: aki messze lakik, a falu másik végén, azzal nincs probléma. Ukrajnának így a legfőbb problémája mindig Oroszországgal lesz. Magyarországnak, Lengyelország kivételével, valamennyi szomszédjával voltak problémái, Ukrajnával a legkevesebb. A ruszinok mindig támogatták a magyarokat. Itt sose volt zavargás, és ezt kell megtartani. Itt sosem volt probléma, mert idomultak egymáshoz a népek.” Ellenpéldaként a szerbeket és a kaukázusi népeket említette, akik esetében – mentalitásuk folytán – napjainkig fennállnak a belső harcok, viszont a ruszinok és magyarok között ez soha nem volt jellemző. Mándrik professzor összefoglalva elmondta, hogy az átlagembert a különböző ideológiák, az emlékművek körüli huzavonák nem foglalkoztatják, hiszen számára a megélhetés az igazán fontos. Az olyanfajta ideológia pedig, mely erőszakos és nem vezet jóra, nem is az emberek akaratát közvetíti. Az, hogy a társadalomnak egy vékony rétege mégis ezt az utat követi, nem szabad, hogy kihasson az egész állam gondolkodására.

Kovács Sándor pozitívumként említette, hogy amikor Verecke környékén az ottani ruszinsággal beszélgetett, nagyon sokan támogatták elképzeléseit. A régi emlékmű kutatása közben (a hágót körülvevő völgyekben kereste az emlék obeliszkmaradványait24) a környező falvakat bejárva alkalma nyílt az ottani pásztorok és egyszerű emberek megismerésére. Több képeslap és fénykép ezektől az emberektől származik, és szintén nagy segítségnek bizonyult. A turistavezető szakíró szavai szerint: „Nagyon pozitív tapasztalataim vannak ezekből a falvakból, mert ha jön a magyar turistabusz, a gyerekektől az idős emberekig integetnek, és üdvözlik az ide látogató magyar turistákat.”

A mélyinterjúk tükrében megvizsgált kérdések által megállapítható, hogy a vereckei emlékmű fontos részét képezi s képezte az ukrán–magyar kapcsolatoknak, a kisebbségekkel foglalkozó ukrán–magyar vegyes bizottság üléseinek, a kárpátaljai és magyarországi magyar–magyar kapcsolatoknak, sőt még a szélsőséges gondolkodású, valamint a mérsékeltebb helyi ukrán politikai életnek is. A hét méter magas, terméskőből és vasbetonból felépített szerkezet, 841 méter magasan, fenyőerdőkkel körülvéve, az emberi zajtól távol áll rendületlenül, kitéve a következő arra látogató magyar érzelmű közösség érdeklődésének, vagy éppen az ártani kívánó szélsőségesek türelmetlenségének.

 

Befejezés

A 18. században a társadalmakat összekötő egyik legerősebb kapocs, a vallásosság, meggyengült. Ez a tendencia mindinkább erőssé válik, s a 20. század végén elérte a társadalom legszélesebb rétegeit is. Ugyanakkor az elveszett vallásosságot különböző mítoszokkal kezdték pótolni. Kialakult a nemzet mítosza is, melyhez valamennyi olyan elem hozzátartozik, mellyel a kulturális emlékezet folytán képesek megragadni a történelmet.

A nemzet fogalma csupán a 19. századtól nyerte el mai jelentését. Addig falvak és régiók közös identitása létezett csupán. Az átformálódott történelemírás fő célja az események objektív leírása volt, másrészt a 19. század történetírói is nagymértékben törekedtek arra, hogy egy dicső múlt felmutatásával egységes és közös érzést hozzanak létre államukban. Ettől azt remélték, hogy könnyebbé válik a politikai cselekvés gyakorlata. A vereckei emlékmű mitológiája is ezt irányozza elő: egységbe fogni a kárpátaljai magyarságot. Ennek következtében a közös emlékezet és nemzeti öntudat politikai vonásokká képes átalakulni.

A 19. századi történetírók a nemzet számára olyan valóságalappal rendelkező mítoszokat hoztak létre, melyek megalkotásánál a legfőbb szempont a jelenben való hasznosíthatóság volt. Emlékművek, emlékhelyek állítódtak, hogy ezt a nemzeti mitológiát tudatosítsák az emberekben. A vereckei emlékmű gondolata az 1880-as években indult Janka Sándortól, s az évtizedek sora alatt egy emlékjelként díszelgő határkőből napjainkra a megmaradás szimbólumává fejlődött. Rendeltetését tekintve másodlagossá vált az eredeti szerepe, vagyis a honfoglalás emlékének megőrzése; ehelyett a fő hivatása az identitás megőrzése, a kollektív nemzeti emlékezet fenntartása lett. (Assmann 2004, 23–25. p.)

A különböző csoportok, közösségek a múlt képeit is felhasználják annak érdekében, hogy fenntartsák történelmi létük legitimálását. Így például a nemzeti etnikumok az ünnepeiket, emlékjeleiket arra használják fel, hogy a másik nép előtt kifejezzék, hangsúlyozzák identitásukat. Ez a fajta kulturális hagyományőrzés mind az ukrán, mind a magyar nemzet részéről megnyilvánul Kárpátalján. Míg a magyarok az ezeréves történelem alapjaira építenek, az ukránok az állam általi támogatottságot élvezhetik.

1995-ben, amikor felvetődött a vereckei emlékmű újraépítésének gondolata, az ukrán állam függetlenségének mindössze 4. évfordulóját ünnepelte. Mivel a Magyarországgal való jószomszédi viszony már 1991-től kialakult, a gondolat felvetésére az ukrán állam első lépésként pozitívan reagált. Ezt követően azonban az elkezdett építkezés félbemaradt, és az emlékmű felavatása sem valósulhatott meg. Ennek okai az ukrán oldalról jelentkező ellenérzések hatásaiban keresendők. A fiatal államiság történetírása megpróbálta a szovjet hagyományoktól elrugaszkodva felrajzolni saját, független történelmét, amelyben olyan hősöket keresett, akik például felkerülhetnek az új bankjegyek (1996) oldalaira, s akik által megteremtődik a kollektív emlékezet és gondolkodás, és ami a legfontosabb: az egységes állam. A 20. századi hősök közzé sorakoztatta fel az ukrán történetírás az 1938–1939-ben Kárpát-Ukrajnáért harcoló szicsgárdistákat is. Ennek az államkezdeménynek a végét a magyar törekvések jelentették, ezért a Vereckével kapcsolatban lévő problémák is innen eredeztethetőek. (Jeffrey–Robbins 1998)

Matl Péter az általa tervezett műemlékről így nyilatkozott: „Ez a mű él. Él, mert valaki imádkozik mellette, él, mert valaki elpusztítja, újjászületik, mint a főnix, átmegy víz- és tűzkeresztségen…”A politikai küzdelmek, az emlékmű ellen elkövetett atrocitások, illetve a sajtóban megjelenő írások által felnagyítódik a honfoglalási emlékmű témája, ugyanakkor annak jelentősége és kulturális-nemzeti hatása megkérdőjelezhetetlen.

Miközben azonban politikai vezetők, újságot olvasó közemberek, egyetemen vagy főiskolán tanuló diákok töprengenek el Verecke mítoszán és üzennivalóján, elfeledkeznek annak igazi céljáról és hivatásáról: az összetartozás eszméjéről.


 

Felhasznált irodalom

Ady Endre 1989. Góg és Magóg fia vagyok én… Benedek István (szerk.): Rendületlenül – A hazaszeretet versei. II. kötet. Budapest, Officina Nova Kiadó, 545. p.

Assmann, Jan 2004. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó.

Assmann, Jan 2006. Religion and Cultural Memory. Ten studies. Stanford, Stanford University Press.

Badó Zsolt 2008. Újra emlékművet „avattak” a Vereckei-hágón. Kárpátalja, 2008. július 25., VIII. évf. 30. (393.) sz. 2. p.

Csanády György: Régi beregszásziak. mek.niif.hu/02100/02131/html/02.htm (2012. 02. 05)

Gesta Hungarorum. http://mek.oszk.hu/02200/02245/02245.htm#13 (2012. 02. 03.)

Hunt, Lynn Avery 1984. Politics, Culture and Class in the French Revolution. Berkeley, Univiversity of California Press.

Kiss Gy. Csaba 2002. Hungarológia és nemzeti mítoszok. Korunk, 2002. november. http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2002&honap=11&cikk=7060 (2012. 02. 03)

Kovács Sándor 2006. Verecke. Budapest, Hungarovox Kiadó.

Kovács Vilmos 2003. Verecke. In Verecke – Kárpátaljai magyar költők a XX. századból. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó.

Lator Ilona 1996. Lesz millecentenáriumi emlékmű Vereckén! Kárpátaljai Szemle, IV. évf. 2. sz. 3. p.

Molnár József–Molnár D. István 2003. Kárpátalja népessége és magyarsága a 2001. évi ukrajnai népszámlálás hozzáférhető eredményeinek tükrében. Népszámlálási körkép Közép-Európából 1989–2002. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Olick, Jeffrey K.–Robbins, Joyce 1998. Social Memory Studies. From „Collective Memory” to the Historical Sociology of Mnemonic Practices. http://www.jstor.org/discover/10.2307/223476?uid=3738216&uid=2&uid=4&sid=56178516523

Források a 20. század eleji magyarországi nemzetiségi tanítóperek történetéhez*

Forrásközlésünk a Paszternák András vázseci (Liptó megye) evangélikus tanító ellen elrendelt fegyelmi eljárás iratait teszi közzé.1 Az eljárás egyike volt azoknak a tanítópereknek, melyeket Liptó megyében 1908-ban és 1909-ben rendeltek el az 1907: XXVII. tc. 22.§-ban meghatározott fegyelmi vétség elkövetése miatt.

A közölt iratokból egy olyan per folyamata bontakozik ki, mely során az egyházi főhatóság és a világi hatalom érdekellentéteiből fakadó harc tanúi lehetünk. A tanfelügyelő, valamint a közigazgatási bizottság – a helyi szintű felügyelettel megbízott legfelsőbb állami szerv szerepében – támadólag lép fel, míg az evangélikus egyház és a tanító védekező szerepbe kerül, még ha az egyház nem is annyira a tanító, mint évszázados autonómiája mellett áll ki.

Az egyház a védelem tanúját arra szólítja fel, hogy az egyház érdekeit szem előtt tartva nyilatkozzon; a realitás és logika alapjain álló érveket maga a megvádolt tanító sorolja fel. A per mégis az állam győzelmével ér véget, amiből látszik, hogy a törvényben szabott feltételekhez képest nagyon rövid időn belül, a hatályba lépést követő kilenc hónap után megindított eljárások sokkal inkább a törvény szigorának demonstrálását, nem pedig a következetes végrehajtást szolgálták.

Az 1907. évi törvények

 

Az 1906-ban kinevezett koalíciós kormány Magyarország átalakítását tűzte ki céljául. Programjában szerepelt a dualista rendszeren belüli pozíciók megváltoztatása, önálló magyar hadsereg és külügyminisztérium kialakítása. Mindezek az elképzelések túl radikálisak voltak az uralkodó számára, így a kormány kénytelen volt sorra lemondani célkitűzéseiről. Napirenden maradt azonban a nemzetiségekkel szembeni magyarosító politika és az elemi oktatás megreformálásának ügye. (Vö. Szarka 2007)

Halász Ferenc, a kultuszminisztérium államtitkára a következőkben határozta meg az oktatási reformnak és a nemzetiségi törvény revíziójának célját: „Nemzeti létünket mindaddig biztosítva nem látjuk, míg a magyarság a haza földjén oly erős számbeli túlsúlyra nem jut, mely a széthúzó erők állambontó törekvését egyszermindenkorra lehetetlenné teszi […] És itt a népnevelés nyomul előtérbe, mint amelynek feladata hazánkban nemcsak az általános népművelést terjeszteni, hanem a nemzetet nyelvben és érzületben egységessé tenni.” (Halász 1906, 4–5. p.)

Dolmányos István szerint az oktatáspolitikai törvények beterjesztésének Halász nyilatkozata ellenére nem csak nemzeti, hanem erős társadalmi indokoltsága is volt. A tanítók – különösen a felekezeti iskolák tanítóinak – rossz anyagi helyzete miatt mindennapossá vált a panaszlevelek megjelenése, tiltakozások szervezése. (Dolmányos 1968, 487. p.) Ezt a problémát volt hivatott orvosolni az 1907. évi XXVI. törvénycikk, mely az elemi népiskolák tanítóinak illetményét szabályozta, valamint a XXVII. törvénycikk, mely rendelkezett a tanítók járandóságairól. Ez a törvény azonban azáltal, hogy „egybekötötte az állami támogatást a magyar nemzeteszme szolgálatával”, jelentősen korlátozta az egyházak autonómiáját az oktatásban. (Vö. Szarka 2007)

A 17. paragrafus kimondta, hogy „Minden iskola és minden tanító, tekintet nélkül az iskola jellegére és arra, hogy állami segélyt élvez-e vagy sem, a gyermekek lelkében a magyar hazához való ragaszkodás szellemét és a magyar nemzethez való tartozás tudatát, valamint a valláserkölcsös gondolkodást tartozik kifejleszteni és megerősíteni. Ennek a szempontnak az egész tanításban érvényesülni kell; külső kifejezésül minden iskolában, jellegkülönbség nélkül, úgy a főbejárat fölött, mint megfelelő helyen a tantermekben Magyarország címere helyezendő el, a tantermekben a magyar történetből vett falitáblák alkalmazandók, nemzeti ünnepeken pedig az épületen a magyar nemzeti címeres zászló tűzendő ki.”2

Apponyi szerint az a tanító, aki számára az állammal és a nemzettel szembeni kötelesség teljesítése nyűg, „az nem áll azon a talajon, amely talajon minden civilizált államban, minden öngyilkosságot elkövetni nem akaró nemzetnek kebelében a szabadságnak nyugodnia kell”. Az állameszmét nem politikai eszmeként fogta fel, erkölcsi kötelességnek tartotta annak szolgálatát. (Kemény G. 1971, 82. p.)

A nem magyar tanítási nyelvű népiskolákban a törvény a tanítói korpótlék és járandóságok kifizetését a „vallás- és közoktatásügyi minister által is helybenhagyott hazafias tartalmu olvasókönyvek és tanszerek” használatához kötötte.3 A nemzetiségek szempontjából jogkorlátozásnak számított az oktatási nyelv választásának 18. paragrafusban meghatározott módja is. A paragrafus lehetővé tette, hogy a kultuszminiszter elrendelje a magyar tanítási nyelv bevezetését mindazokban a nem magyar nyelvű iskolákban, melyeket látogattak magyar gyermekek. Amennyiben pedig a magyar tanulók létszáma elérte a húszat vagy meghaladta a teljes létszám húsz százalékát, az oktatási nyelv magától értetődően a magyar lett.

A következő paragrafus teljesíthetetlen feladat elé állította a tanítókat és a tanulókat; elrendelte, hogy „a nem magyar anyanyelvü gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és irásban érthetően ki tudja fejezni”.4 Szarka László értékelése szerint ez a törvényi előírás figyelmen kívül hagyta, hogy a zárt nemzetiségi régiókban a tanulóknak nem volt lehetőségük a gyakorlatban alkalmazni a magyar nyelvet, így négy év alatt jó esetben is csupán az alapok elsajátítására volt módjuk.5

A magyar nyelv tanításának eredménytelensége azon fegyelmi vétségek közé tartozott, melyek elkövetése a 22. paragrafus szerint fegyelmi vizsgálatot vont maga után. A tanítókat a fegyelmi vétség fokozatához képest dorgálásra, pénzbírságra, korpótlék megvonására vagy hivatalukból való eltávolításra ítélhették. Felekezeti iskolák esetében az eljárást az adott hitfelekezeti hatóság saját szabályai szerint foganatosíthatta, de szabályait köteles volt előzetesen bemutatni a miniszternek. A határozat meghozatala az adott felekezet hatáskörébe tartozott, viszont a miniszter a közigazgatási bizottság közbenjárásával új eljárást és határozathozatalt rendelhetett el.

A törvény végrehajtását rendeletek szabályozták. A tanítói illetmények szabályozásáról és a helyi felügyeletről az 1907. évi 73 776. számú miniszteri rendelet szólt; az Utasitás nevet viselő 1907/76 000. számú rendelet behatóbban foglalkozott a fegyelmi eljárásokkal, iskolalátogatási naplókkal, az iskola felszerelésével. Az iskolák felügyelete a tanfelügyelők feladatkörébe tartozott. Az általuk tapasztalt hiányosságok alapját képezhették a tanítók ellen megindított fegyelmi eljárásoknak.

 

A Lex Apponyi fogadtatása a nemzetiségek részéről

 

A nemzetiségek tiltakozó feliratait és felszólalásait Kemény G. Gábor tette közzé forrásközlésében. (Kemény G. 1971, 137–155. p.) A románok tiltakozó gyűléseket szerveztek, melyeken a tanítók is hangot adtak felháborodásuknak. A szerbek a törvényt arra használták fel, hogy minél sötétebb színben tüntessék fel a kormányt. A Zastava című lap ugyanakkor hangsúlyozta, nem ellenzi a magyar nyelv tanítását, sőt, üdvösnek tartaná minél több idegen nyelv tanítását, de az elemi iskola nem képes ellátni ezt a feladatot, célja az alapismeretek átadása. (Vö. Dolmányos 1968, 502–504. p.) A román görögkeleti és a szerb görögkeleti egyház nemtetszésének adott hangot, elsősorban az 1868-ban garantált egyházi és iskolai autonómia megsértése miatt. Előbbi egyház arra is rámutatott, hogy a tanítók ellen megindítható fegyelmi eljárások elrendelésénél a hatóság önkényesen járhat el a neki nem tetsző tanító elmozdítása érdekében. (Vö. Dolmányos 1968, 497–498. p.)

Ezzel szemben a szlovákok mérsékelten fogadták a törvényt. A szlovák katolikus klérus a Ľudové Novinyben ugyan hangot adott a koalíciós kormánnyal szembeni nemtetszésének, a Slovenský Týždenník is bírálta az egyházi vezetők cinkos magatartását, a nemzetegyház hiánya miatt azonban komolyabb törekvésekre nem került sor. Mi több, Dolmányos István szerint a szlovákság egyházainak vezetői összejátszottak a magyar kormánnyal. A pártok sem mozgósították kellőképpen a tömegeket; szlovák területeken nem került sor tömegmozgalmakra. Ugyanakkor a szlovák nemzeti párt evangélikus vezetőinek lapja, a Národnie Noviny janicsártörvénynek nevezte a Lex Apponyit, melynek célja a gyermekeket saját nemzetük ellen fordítani. (Bővebben l. Dolmányos 1968, 501–508. p.)

Tömegmozgalmak és szervezett támogatás híján a szlovák tanítók teljes passzivitásba vonulva teljesítették a törvényben foglaltakat. A Slovenský Obzor című havilap szemükre vetette, hogy nem tettek semmit a törvény ellen, hanem egyenesen szimpatizálnak vele. A lap álláspontja szerint a törvény megfosztotta a tanítókat függetlenségüktől és a kormány bábjaivá tette őket. Érdekes fordulat azonban a bírálatban, hogy emiatt az egyházat, a cikk esetében az evangélikus egyházat hibáztatta. Az evangélikus egyház semmit nem tett annak érdekében, hogy megnyerje saját maga számára tanítóit, akik gyökerek hiányában fejet hajtottak az állam akarata előtt. A cikk írója szerint a tanítók ingyen szenvedték el az őket az egyház részéről ért igazságtalanságokat, az állam viszont jobb megélhetéssel jutalmazza őket.6

Michal Potemra szerint Apponyi törvénye azzal a problémával szembesítette a szlovák iskolákat, hogy összeegyeztethető-e a szlovák elemi iskola megtartása az ideológiai, nemzeti, állami és nyelvi követelések teljesítésével. Felhívja rá a figyelmet, hogy a gyakorlatban az is előfordult, hogy a szlovák tanítók nyomást gyakoroltak az egyházközségre annak érdekében, hogy fogadják el a magyar nyelvet tanítási nyelvként azért, hogy megszűnjenek az őket ért zaklatások és megkapják az államsegélyt. A szlovák nyelvű oktatás rovására a megyei elit aláírásgyűjtő akciókat szervezett a szlovák szülők körében, akik aláírásukkal kérvényezték, hogy a szlovák faluban magyar nyelvű oktatás folyjék. Mindezeket a körülményeket figyelembe véve Potemra szerint a végrehajtás sokkal buzgóbb volt a törvényi előírásnál. A bemutatott jelenségek azonban nem voltak általános érvényűek; a szlovák népoktatás fejlődésének objektív értékeléséhez a különböző típusú népiskolák történetének feldolgozása szükséges. (Vö. Potemra 1978, 519–520. p.)

A Tiszai Evangélikus Egyházkerület reakciója

 

Az egyházkerület még a törvény szentesítése előtt, 1907. április 2-án rendkívüli közgyűlést tartott Liptószentmiklóson, melyen petíciót fogalmazott meg. Ebben kérte a képviselőházat, hogy vegye le a napirendről „A nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és a községi és felekezeti tanítók járandóságairól” szóló törvényjavaslat tárgyalását, mert az az evangélikus egyházra nézve sérelmes pontokat tartalmaz. A közgyűlés javasolta, hogy az autonóm egyházi főhatóságokkal együtt dolgozzanak ki olyan új javaslatot, amely megfelel a modern követelményeknek és Magyarország érdekeinek, ugyanakkor nem sérti az evangélikus egyház autonómiáját.

A határozat az 1790. évi 26. törvénycikkre, az 1848: 22. tc.-re és az 1868-as népoktatási törvényre hivatkozott. Az 1790-es törvény átengedte a felekezeteknek az iskola szervezésének jogát, az 1848-as törvény pedig az autonóm jogok megsértése nélkül tette lehetővé a felekezeti iskolák szükségleteinek közálladalmi költségek általi fedeztetését. A népoktatási törvény ugyancsak a felekezeti autonómia megsértése nélkül rendezte az iskolák kérdését. Az esperesség hivatkozási alapul használta az 1893-as zsinati törvényt is, melynek 201–223-as paragrafusai kimondják az autonóm jogok biztosítását iskolai ügyekben. (Vö. Bella 1907, 65–66. p.)

Az evangélikus egyház az anyanyelvi oktatás akadályozását a modern népoktatás követelményeivel éles ellentmondásban álló negatív tényezőként ítélte meg. A közgyűlésen megfogalmazott petíció rámutatott arra, hogy a modern társadalmak elfogadott alapelve, hogy a gyermekek oktatása és nevelése anyanyelven zajlik. A modern alapelvek megszegése pedig nem csupán a gyermekeket fosztaná meg anyanyelvi művelődésük lehetőségétől, hanem kárt okozna az egyháznak és a társadalomnak is. (Vö. Bella 1907, 67. p.)

Az aggályok logikus felépítése ellenére a törvényjavaslatot a képviselőház elfogadta, ezért az esperesség az uralkodóhoz fordult abban bízva, hogy kérvényük a szentesítés megtagadására eredményt hoz. Elsősorban azt nehezményezték, hogy a törvény megvonja a szervezési és fenntartási jogot, valamint a tanító feletti fegyelmi jogot az egyházaktól, és a kormány jogkörébe vonja a felekezeti iskolák bezárását „a tanítónak az egyházi főhatóság tudta nélkül esetleg elkövetett cselekedete miatt”. (Vö. Bella 1907, 71. p.)

A Lex Apponyival Ferenc József is elégedetlen volt, de mindennek és a liptói kérvényen kívül az ország több megyéjéből érkező hasonló kérvényeknek ellenére szentesítette az országgyűlés által elfogadott javaslatot. Ferenc Ferdinánd nyíltan elítélte a törvényt, mert rendelkezéseit sérelmesnek tartotta a nemzetiségekre nézve, meghiúsítása érdekében azonban ő sem tett komolyabb lépést. (Vö. Dolmányos 1968, 495–496. p.)

 

A Liptó megyei fegyelmi eljárások

 

Liptó megyében a vallás- és közoktatásügyi miniszter jelentése szerint 1908-ban Janoška Miloš, 1909-ben további négy tanító (Paszternák András, Pepich Sándor, Rumann Aurél, Hajduk József) ellen indult fegyelmi eljárás.7 A tiszai egyházkerület 1908. évi jegyzőkönyve ezzel szemben arról számolt be, hogy 1908-ban az egyházkerület hét tanítója ellen indítottak fegyelmi vizsgálatot. A miniszter tudomásul vette az egyházi hatóság határozatát, majd megbízta a tanfelügyelőt, hogy május folyamán újra látogassa meg az érintett iskolákat és tegyen jelentést állapotukról. (Vö. Bella 1908, 60. p.)

Az Evangélikus Országos Levéltár Tiszai Egyházkerület Levéltára fondjába tartozó fegyelmi iratok Janoška Miloš, Paszternák András, Pepich Sándor, Rumann Aurél és a miniszteri jelentésben nem említett Scholtz Pál ellen folytatott eljárást érintő levelezéseket és a vizsgálati jegyzőkönyveket tartalmazzák. A Lex Apponyi végrehajtása és a liptói perek elemzésével Zilizi Zoltán 2006-ban megjelent tanulmánya foglalkozik. (Zilizi 2003, 237–268. p.)

 

Paszternák András fegyelmi ügye a források tükrében

 

A Paszternák András fegyelmi iratait tartalmazó iratcsomó a következő dokumentumokat tartalmazza: iskolalátogatási jegyzőkönyv, a minisztérium és a püspök levelezése, a püspök és az érsek levelezése, a nevezett tanító védekező és sérelmező levelei, a vizsgálat során keletkezett dokumentumok: bizonyítványok, útiszámlák, jegyzőkönyvek, határozatok.

Az első datált irat az iskolalátogatási jegyzőkönyv Sándor Alajos királyi tanfelügyelő 1908. március 27-én a vázseci szlovák–magyar nyelvű evangélikus elemi népiskolában tartott hivatalos látogatásáról. A látogatás során bizonyítást nyert, hogy „a magyar beszéd tanítása eredménytelen, a hazafias szellem ápolására gond fordítva nincs”, ezáltal vádalapot szolgáltatott a tanító ellen indítványozott eljárásnál.8 Paszternák András 1904 júniusában Eperjesen szerezte tanári oklevelét, szeptembertől lett a vázseci evangélikus elemi népiskola tanítója.9 1908-ban az 5–6. osztály volt a vezetésére bízva, de a tanfelügyelő véleménye szerint saját hanyagsága miatt osztályaiban a tanítás eredménytelen volt.

A főispán 1908. április 14-én küldte el hivatalos felszólítását Zelenka Pál püspöknek, melyben kérte, hogy a hazafias szellem ápolásának elhanyagolása miatt indítson fegyelmi eljárást a hibbei, liszkófalvi és vázseci tanítók ellen. A püspökség júniusban vizsgálatot tartott az említett iskolákban. A liszkófalvi iskola kivételével valamennyi intézmény megfelelő eredményt mutatott fel. A vázseci iskolában előrelépést tapasztaltak; a tanulók nagy számban jelentek meg a vizsgán. Az osztálykönyveket valamennyi iskolában rendben találták, a felszerelés viszont kivétel nélkül mindenütt hiányosnak találtatott. (Vö. Bella 1909, 55. p.)

Bár az eljárásnak a felszólítástól számított harminc napon belül kellett megkezdődnie és három hónap alatt le kellett volna zárulnia – tehát a Paszternák András elleni eljárásnak augusztus közepén kellett volna véget érnie –, augusztus 24-én Simkovics János esperes jelentette Zelenka Pál püspöknek, hogy sürgeti az ügyet, de „néha nem lehet a legjobb akarat mellett sem az ügyet olyan időben elintézni, a mint az kívánatos vólna”.10 A sürgetés ígérete ellenére nincsenek azt igazoló források, hogy a következő két hónapban konkrét lépéseket tettek volna a mielőbbi befejezés irányában. A törvény 23. paragrafusa viszont kimondja, hogy amennyiben az illetékes hitfelekezet nem tartja be a határidőket, a fegyelmi ügyet a közigazgatási bizottság látja el. Feltehetően ez volt az oka annak, hogy 1909 januárjában a közigazgatási bizottság kérte a minisztert, hogy rendeljen el eljárást. A közigazgatási bizottság feliratát megkapva az államtitkár 15 napon belül kérte a püspök nyilatkozatát arra vonatkozóan, kívánja-e érvényesíteni fegyelmi jogát.

Ezt megelőzően, 1908 októberében Paszternák András levélben fordult a vizsgálóbíróhoz, melyben visszafogottan próbált rámutatni annak az elvárásnak az irrealitására, hogy a törvény életbe lépésének első évében a tanulók folyékonyan beszéljenek magyarul. Az ügy kimenetele szempontjából fontos, hogy a tanító levelébe belefoglalta, hogy a tanfelügyelő maga is elismerte, hogy „a magyarnyelv tanitása sikertelenségének okai nemcsak magában a tanitóban, hanem különösen az előzetes körülményekben rejlenek, hogy a mi vázseci iskoláinknak kárára vált azon körülmény, hogy a tanerők gyakran váltakoztak; sőt azon tanítók is, akik el nem hagyták az egyházat, osztályaikat kicserélték”.11 A későbbi vizsgálat során a tanfelügyelő már azzal érvel, hogy szakközegként sikerült megállapítania, hogy a tanító által felsorolt körülmények – melyekhez csatlakozott az egy tanerőre bízott tanulók magas száma is – semmilyen hatással nincsenek a tanítás eredményére, így az eredménytelenség egyedül Paszternák András hibája.

Dr. Kállay József törvényszéki bíró tudomásul véve a vádlott érveit javasolta, hogy az iskolaszék elnöke és a dékán is véleményezze a tanító tevékenységét. Bár javaslatát 1908 novemberében tette, csak a közigazgatási bizottság felirata nyomán kapott államtitkári kérdőre vonást követően, 1909. február 23-án érkezett meg az érseki hivatalba Hecsko Gyula, az iskolaszék elnökének bizonyítványa Paszternák András tanítói működéséről. Amellett, hogy abban semmilyen kifogást nem talált, kiemelte, hogy szorgalmának köszönhetően az 1907-ben tartott vizsgán az ő tanulói mutatták fel a legjobb eredményt. Ő is hangsúlyozta, hogy egy tanerőre 130 tanuló jut, kiknek fele szüleik alkoholizmusa következtében alkalmatlan a tanulásra. Kérte a főesperest, hogy az eljárásnál „egyházunk érdekeit védelmezni kegyeskedjék, mert ha tanitóink méltán, vagy méltatlanul fegyelmi alá kerülnek, akkor 400 tanköteles oktatás nélkül marad és nem vállalkoznak tanitók, hogy a régiek helyét betöltsék”.12 Harmann Cyrill felső-liptói dékán 1909. március 3-án kelt bizonyítványa ugyancsak az előző évi iskolai vizsga eredményességéről és a tanulók magas létszámáról számolt be.

Az ügy folytatását lassította a miniszteri titkár leirata a püspöknek, melyben kérte, hogy közbevető intézkedése miatt függessze fel a végrehajtást. Az értesítést március 22-én küldte, április 18-án pedig már arra szólította fel a püspököt, hogy szabályszerű ítélettel fejezzék be az ügyet, ellenkező esetben az eljárást rábízza a közigazgatási bizottságra. Az esperes 1909 májusában bocsátotta az egyházmegyei törvényszék elé az ügyet. Júniusban a miniszter sürgető levelet küldött a püspöknek, akinek válaszából megtudjuk, hogy a minisztériumtól nem kapták meg az áprilisi rendelet csatolmányait. Az iratok hiánya pedig hátráltatta az eljárás kimenetelét. A levélváltásból tehát az derül ki, hogy a minisztérium által sérelmezett késedelem okozója maga az államtitkár volt.

Bár az esperes júliusban jelentette, hogy a hónap végére megszületik az ítélet, augusztusban az egyházmegyei ügyész átvette a vád képviseletét. A vizsgálat további kiegészítését céltalannak tartotta, szerinte a rendelkezésére bocsátott iratok bizonyítják a tanító bűnösségét. Miután az ügyész tárgyalási határnap kitűzését kérte, Paszternák András megbízta Dr. Rumann Jánost, hogy képviselje őt a törvényszék előtt.

Az egyházi főhatóság 1909. szeptember 10-én tartotta ülését. Az ülést megelőzően Ján Cimrák lelkész a dékáni nyilatkozat által felvázolt helyzetre, valamint az 1908 júniusi vizsgálatra hivatkozva kérte a tanító felmentését. A törvényszék nem találta vétkesnek és felmentette a tanítót. Az ítéletet tudomásul vételre felterjesztette a miniszternek. A miniszteri titkár újfent közbevető intézkedésre hivatkozva kérte az ítélet végrehajtásának elhalasztását. Csaknem két hónappal az egyházmegyei eljárás után az államtitkár tájékoztatta a püspököt, hogy nem veszi tudomásul a felmentő ítéletet, mivel nem vették igénybe az Utasításban előírt jogsegélyt a sérelem orvoslására. A kultuszminiszter újabb eljárást rendelt el, melynek levezetésével a közigazgatási bizottságot bízta meg.

  1. február 23-án a tanfelügyelő és a főszolgabíró jelenlétében vizsgálatot tartottak az 5–6. osztályban és az ismétlőiskolában. A tanfelügyelő megállapította, hogy a tanulók továbbra is „értelmetlenül, hibásan, összefüggés nélkül olvasnak magyarúl, az olvasmány tárgyalásaként hozzájok intézett kérdéseket egyáltalában meg nem értették”.13 A tanító ismételten a tanulók magas létszámával és a mulasztások magas számával védekezett. Az iskolaszék elnöke is azt nyilatkozta, hogy többször ellenőrizte a tanítót, és mindig elfogadhatónak tartotta a magyar nyelv tanítását.

Belopotoczky Gyula rózsahegyi királyi főügyész a tanfelügyelői véleményt figyelembe véve májusban indítványozta, hogy a közigazgatási bizottság mondja ki vétkesnek Paszternák Andrást. A tanfelügyelő – aki két évvel korábban jogosnak ismerte el Paszternák András valamennyi védekező érvét – a februári helyszíni vizsgálaton szakközegként megállapította, hogy a vádlott által megnevezett problémák – a tanerő alacsony száma, tanulók iskolai mulasztása – nem befolyásolják a tanítás minőségét, így az eredménytelenség egyedül a tanító hibája. A főügyész súlyosbító körülményként nevezte meg, hogy a tanító mulasztásával „messze kiható időkre visszavetette” a magyar nyelv elsajátítását.14

Paszternák András június 5-én nyolc nap határidőt kapott a közigazgatási bizottságtól sérelmei benyújtására. A tanító nem élt ezzel a jogával, viszont kiállt mellette Palugyay Kálmán főszolgabíró, aki szerint nem a tanító, hanem az iskolaszék és vezetője követett el mulasztást. A főszolgabíró arra is felhívta a közigazgatási bizottság figyelmét, hogy a tanító ellen politikailag nem emelhető kifogás. A fegyelmi ügy lebonyolítására meghatározott idő rövidsége nem csupán az egyházi főhatóságnak okozott problémát, a közigazgatási bizottság sem tudott megfelelni a törvényben kiszabott három hónapos határidőnek. 1910. október 25-én a miniszteri titkár utasította a közigazgatási bizottságot, hogy december 15-ig fejezze be az eljárást. A felszólítás ellenére a nyilvános gyűlésre csak 1911. január 12-én került sor. A tanítót vétkesnek mondták ki, dorgálásra ítélték és 42 korona 10 fillérben elmarasztalták.

1911 februárjában Paszternák András kérelmezte felmentését a vád és annak következményei alól. Ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy „az új iskolatörvénynek életbe lépése előtti időkben a magyar nyelvnek tanítása abban merült ki a legtöbb tót nemzetiségű iskolában, így a vázsecziben is, hogy hat év alatt néhány a tót szóval hasonhangzású magyar szóra tanították meg a gyermekeket”; ezzel szemben „az 1907. évi XXVII. tc. meg már azt követeli, hogy a negyedik elemi iskolai osztályba járó gyermek magyar nyelven teljesen képes legyen gondolatait kifejezni”.15 A tanító szerint ilyen eredményeléréséhez a tanító szándékán kívül több körülménynek is érvényesülnie kell, de a legminimálisabb az lenne, hogy adják meg neki a törvényben előírt négy évet. 1912, 1913 előtt tehát semmiképp sem vonhatók fegyelmi eljárás alá a tanítók azért, mert a negyedikes tanulók nem beszélnek magyarul.

A tanító a tanfelügyelőt sem kímélve közölte a miniszterrel, hogy a vizsgálaton nem az ő előrehaladását vizsgálták az akkor rá bízott 5–6. osztályosokat feleltetve, hanem azokat a tanulókat hívták össze, akik az 1908-as vizsgán sem feleltek meg az elvárásoknak, mert nem értették a magyarul feltett kérdéseket. A tanulókat az albíró házról házra szedte össze, de csak azt a 20–30 tanulót találták meg, akik 1908-ban is a leggyengébb eredményt mutatták fel. Paszternák András felhívta a miniszter figyelmét arra a tényre, hogy „1908-ban egyáltalában nem is foroghatott fenn olyan ok, amely miatt az 1907. XXVII. tc. alapján fegyelmi vizsgálatot kellett volna ellenem indítani.”16 Hogy az eljárásra mégis sor kerülhetett, annak okát abban a megmagyarázhatatlan bizalmatlankodásban látja, „amely a nemzetiségi vidékeken működő tanítók ellen időszakonkint megnyilatkozik és pedig legtöbbször teljesen indokolatlanul.”17 Paszternák András nyílt bírálata – nem meglepő módon – nem vált a tanító javára. A miniszter a fellebbezés ellenére jóváhagyta az ítéletet.

A fegyelmi ügy záródokumentuma az 1911. május 20-i keltezésű levél, melyet Sinkovics János esperes küldött Zelenka Pál püspöknek. Ebben sérelmezte, hogy a minisztérium figyelmen kívül hagyta az egyház törvénykezését, pedig az egyház tárgyilagosabban tudja megítélni saját iskolai helyzetét, mint a világi hatóság.

Források

 

Liptó vármegye közigazgatási bizottságának nevében Palugyay Móricz főispán levele Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspöknek, melyben felszólítják a liszkófalvi, vázseci és hibbei evangélikus iskolák tanítói elleni eljárás megindítására

 

Liptó vármegye közigazgatási bizottsága

451/1908 kb. szám

 

Méltóságos és főtisztelendő Zelenka Pál ág. ev. püspök úrnak

Miskolcz

 

A vármegye kir. tanfelügyelőjének folyó évi március havi jelentéséből arról értesültünk, hogy a liszkófalvi, továbbá a vázseczi és hibbei ág. ev. iskolák felsőbb osztá­lyaiban a tanitás teljesen eredménytelen, a hazafias szellem ápolása el van hanyagolva.

Tisztelettel felkérjük Méltóságodat, hogy ezen iskolák tanitóival szemben az 1907 évi XXVII. tc. alapján az eljárást elrendeltetni méltóztassék.

Kelt Liptóvármegye közig. bizottságának Liptószentmiklóson, 1908. április 14-én tartott ülésében.

 

Palugyay Móric

főispán mint elnök.

 

 

Tóth János államtitkár levele Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspöknek Paszternák András vázseci evangélikus tanító fegyelmi ügyében való ítélet meghozatalának sürgetéséről

 

  1. szám

 

Méltóságos és Főtiszteletű Püspök Ur!

 

Paszternák András vázseczi ág. h. ev. felekezeti iskolai tanitó fegyelmi ügyében folyó évi márczius hó 10-én 1269 szám alatt kelt előterjesztésére ennek csatolmányait idezárva tisztelettel felkérem Méltóságodat, hogy a szó alatti tanitó ellen a 16763/909 számu megkeresésemben foglalt és az 1907: XXVII. tcz. 22§-ának a/ pontjába ütköző vétségek miatt folyamatba vett fegyelmi vizsgálatot szabályszerü itélettel mielőbb befejezni méltóztassék, mert az ellenkező esetben kénytelen lennék az 1907: XXVII. tcz. 24- §-ában nyert felhatalmazáshoz képest az eljárást a közig. bizottság utján keresztül vitetni.

Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánitását.

Budapesten, 1909. április hó 18.

A miniszter helyett: Tóth államtitkár

 

Méltóságos és Főtiszteletű Zelenka Pál tiszamelléki ág. h. ev. püspök urnak

Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspök levele az egyházkerület főesperesének a liszkófalvai, a vázseci és hibbei evangélikus iskolák elleni eljárás elindításáról

 

  1. szám

 

Nagytiszteletű Főesperes Úr!

 

Liptó vármegye közigazgatási bizottságától mai napon az alábbi átiratban foglaltakat vettem;

„Liptó vármegye közigazgatási bizottsága 451/908 kb. szám. Méltóságos és Főtisztelendő Zelenka Pál ág. ev. püspök urnak Miskolcz. A vármegye kir. tanfelügyelőjének f. é. márczius havi jelentéséből arról értesűltünk, hogy a liszkófalvi, továbbá a vázseczi és hibbei ág. ev. iskolák felsőbb osztályaiban a tanitás teljesen eredménytelen, a hazafias szellem ápolása el van hanyagolva. Tisztelettel felkérjük Méltóságodat, hogy ezen iskolák tanitóival szemben az 1907 évi XXVII-t. cz. alapján az eljárást elrendeltetni méltóztassék.

Kelt Liptóvármegye közig. bizottságának Liptószentmiklóson 1908 április 14-n tartott ülésében. Palugyay Móricz főispán, mint elnök.”

Méltóztassék ez ügyben a szükséges intézkedéseket megtenni és eljárásának eredményéről részletes jelentést mind három iskolára vonatkozólag ide mennél előbb felterjeszteni.

Testvéries üdvözlettel.

Miskolcz 1908 évi ápril hó 30-n.

Zelenka püspök.

 

 

Paszternák András vázseci tanító levele a vizsgálóbírónak, melyben érveket sorakoztat fel saját védelme érdekében

 

33010/908

fordítás:

Tekintetes Uram!

 

Tekintetes kir. tanfelügyelő Úr, folyó évi március hó 27. én első ízben látogatta meg a vázseci ág. hitv. ev. iskoláinkat és akkor, Nagytiszteletű helybeli lelkész úr kiséretében, az én V–VI. oszt. tantermemet is meglátogatta és a tanfelügyelő urak szokása szerint azonnal magyarnyelvből vizsgázta a gyermekeket; az 1907. évi XXVII. tcz. Apponyi féle iskolai törvény értelmében kivánva, hogy a gyermekek kérdéseire, folyékony magyarnyelven feleljenek. Igaz, hogy ilyen eredményt iskolánkban nem talált, sőt, meggyőződésem szerint, nem is találhatott, a fent nevezett iskolai törvény életbe lépé­sének első évében. Nem tetszett a kir. tanfelügyelő úrnak azon körülmény sem, hogy a gyermekek, a magyarnyelv elsajátítása céljából, fordítani tanultak és az elsajátítottakban gyakorolták magukat, nagyobb tökéletesség elérése céljából esperességünk által előírt magyar beszéd és értelem gyakorlat által. A kir. tanfelügyelő úr ezen magyarnyelvi tanítási módozatot kárhoztatta, tőlünk tanítóktól azt kivánva, hogy a magyarnyelv tanításánál V–VI. osztályban egyedül az olvasmánytárgyalást vegyük alapul és eképen gyakoroljuk a magyarnyelvben a gyermekeket. A mikor a kir. tanfelügyelő úr minket meglátogatott, maga is beismerte, hogy a vázseci ág. hitv. ev. egyház iskoláiban, a magyarnyelv tanitása sikertelenségének okai nemcsak magában a tanitóban, hanem különösen az előzetes körülményekben rejlenek, hogy a mi vázseci iskoláinknak kárára vált azon körülmény, hogy a tanerők gyakran váltakoztak; sőt azon tanítók is, akik el nem hagyták az egyházat, osztályaikat kicserélték. A minek az lett a következménye, hogy fiatalabb tanítók, erre, a nem igen fogékony közegre, a vázseci gyerekek eszének magyarnyelvben való oktatásánál, különféle módszereket és eszközöket választottunk. Azért, maga a tanfelügyelő úr azt kivánta tőlünk, hogy mindazon ideig, amíg ezen hibák kijavíttatnának, csorbák kiküszöböltetnének, hiányok kipótoltatnának, hogy mindaddig ezen célnak megfelelően változtassuk meg a tanrendet. A mi pedig saját személyemet illeti, szolgáljon mentségemre azon körülmény, hogy nem csak a gyermekek minősége, de annál inkább a mennyisége – (lévén majdnem 400.ra rúgó tanköteles három tanteremben elhelyezve, három tanerőre bizva) ezen, a tanfelügyelő úr által, iskolánkban észlelt, magyarnyelvben való oktatás eredménytelenségét okozta.

  1. A mi a kir. tanfelügyelő úrnak azon második vádját illeti, mintha én a vezetésemre bízott gyermekekben, a hazafiúi érzelmeket nem ápoltam volna, ezen vádat magamtól egyenesen elutasítom. Mert én édes hazánk történetének oktatásánál, valamint minden más, alkalmas időben, igyekeztem beoltani a gyermekek szivében édes magyar hazánk iránti szeretetet és az összes egyházi és hazai törvények iránti engedelmességet. Hogy a gyermekek azonban, a magyar nyelvben nem lévén képesek gondolataikat tökéletesen kifejezni; a Tekintetes kir. Tanfelügyelő úr, a haza iránti hűséget illető kérdéseire nem tudtak felelni, abból nem lehet azt következtetni, mintha bennök a hazafiúi érzelmek ápolása, egyáltalában elhanyagoltatott volna. Mert mint a kisgyermek, mely még anyja tejével táplálkozik, jólehet, szive érzelmeit szóval még kifejezésre juttatni nem képes, mégis átölelve tartja édes anyja nyakát és szeretettel simul szerető keblére: úgy az én tanitványaim is, szeretettel simulnak azon édes hazánk keblére – mely mindannyiunkat egyforma szeretettel magához ölel,– dacára, hogy ezen érzelmeiket a Tekintetes kir. Tanfelügyelő úr előtt, magyarnyelven, tökéletesen kifejezni nem tudták. Elvégre pedig, szolgáljon enyhítő körülményül ezen fegyelmi eljárásnál, mely ellenem indíttatott, hogy még fiatal tanító vagyok, aki küzd a kezdet nehézségeivel. Azért igérem, hogy az Isten segítségével, igyekezni fogok összes kötelességeimnek eleget tenni. Kérve a tekintetes vizsgáló bíró Urat, hogy a mi iskolai dékánunk véleménye is, az előtte addig megtartott vizsgáimról tekintetbe vétessék; a vizsgáló bíró úr jó akaratába zárva magamat maradtam, alázatos szolgája, Paszternák András

Vázsec, 1908. október hó 29. én.

 

 

 

Tóth János államtitkár levele Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspöknek Paszternák András vázseci evangélikus tanító fegyelmi ügyében való ítélet meghozatalának sürgetéséről

 

  1. szám

 

Méltóságos és Főtiszteletű Püspök Ur!

 

Paszternák András vázseczi ág. h. ev. felekezeti iskolai tanitó fegyelmi ügyében folyó évi márczius hó 10-én 1269 szám alatt kelt előterjesztésére ennek csatolmányait idezárva tisztelettel felkérem Méltóságodat, hogy a szó alatti tanitó ellen a 16763/909 számu megkeresésemben foglalt és az 1907: XXVII. tcz. 22§-ának a/ pontjába ütköző vétségek miatt folyamatba vett fegyelmi vizsgálatot szabályszerü itélettel mielőbb befejezni méltóztassék, mert az ellenkező esetben kénytelen lennék az 1907: XXVII. tcz. 24- §-ában nyert felhatalmazáshoz képest az eljárást a közig. bizottság utján keresztül vitetni.

Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánitását.

Budapesten, 1909. április hó 18.

A miniszter helyett: Tóth államtitkár

 

Méltóságos és Főtiszteletű Zelenka Pál tiszamelléki ág. h. ev. püspök urnak

Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspök levele az egyházkerület főesperesének a liszkófalvai, a vázseci és hibbei evangélikus iskolák elleni eljárás elindításáról

 

  1. szám

 

Nagytiszteletű Főesperes Úr!

 

Liptó vármegye közigazgatási bizottságától mai napon az alábbi átiratban foglaltakat vettem;

„Liptó vármegye közigazgatási bizottsága 451/908 kb. szám. Méltóságos és Főtisztelendő Zelenka Pál ág. ev. püspök urnak Miskolcz. A vármegye kir. tanfelügyelőjének f. é. márczius havi jelentéséből arról értesűltünk, hogy a liszkófalvi, továbbá a vázseczi és hibbei ág. ev. iskolák felsőbb osztályaiban a tanitás teljesen eredménytelen, a hazafias szellem ápolása el van hanyagolva. Tisztelettel felkérjük Méltóságodat, hogy ezen iskolák tanitóival szemben az 1907 évi XXVII-t. cz. alapján az eljárást elrendeltetni méltóztassék.

Kelt Liptóvármegye közig. bizottságának Liptószentmiklóson 1908 április 14-n tartott ülésében. Palugyay Móricz főispán, mint elnök.”

Méltóztassék ez ügyben a szükséges intézkedéseket megtenni és eljárásának eredményéről részletes jelentést mind három iskolára vonatkozólag ide mennél előbb felterjeszteni.

Testvéries üdvözlettel.

Miskolcz 1908 évi ápril hó 30-n.

Zelenka püspök.

 

 

Paszternák András vázseci tanító levele a vizsgálóbírónak, melyben érveket sorakoztat fel saját védelme érdekében

 

33010/908

fordítás:

Tekintetes Uram!

 

Tekintetes kir. tanfelügyelő Úr, folyó évi március hó 27. én első ízben látogatta meg a vázseci ág. hitv. ev. iskoláinkat és akkor, Nagytiszteletű helybeli lelkész úr kiséretében, az én V–VI. oszt. tantermemet is meglátogatta és a tanfelügyelő urak szokása szerint azonnal magyarnyelvből vizsgázta a gyermekeket; az 1907. évi XXVII. tcz. Apponyi féle iskolai törvény értelmében kivánva, hogy a gyermekek kérdéseire, folyékony magyarnyelven feleljenek. Igaz, hogy ilyen eredményt iskolánkban nem talált, sőt, meggyőződésem szerint, nem is találhatott, a fent nevezett iskolai törvény életbe lépé­sének első évében. Nem tetszett a kir. tanfelügyelő úrnak azon körülmény sem, hogy a gyermekek, a magyarnyelv elsajátítása céljából, fordítani tanultak és az elsajátítottakban gyakorolták magukat, nagyobb tökéletesség elérése céljából esperességünk által előírt magyar beszéd és értelem gyakorlat által. A kir. tanfelügyelő úr ezen magyarnyelvi tanítási módozatot kárhoztatta, tőlünk tanítóktól azt kivánva, hogy a magyarnyelv tanításánál V–VI. osztályban egyedül az olvasmánytárgyalást vegyük alapul és eképen gyakoroljuk a magyarnyelvben a gyermekeket. A mikor a kir. tanfelügyelő úr minket meglátogatott, maga is beismerte, hogy a vázseci ág. hitv. ev. egyház iskoláiban, a magyarnyelv tanitása sikertelenségének okai nemcsak magában a tanitóban, hanem különösen az előzetes körülményekben rejlenek, hogy a mi vázseci iskoláinknak kárára vált azon körülmény, hogy a tanerők gyakran váltakoztak; sőt azon tanítók is, akik el nem hagyták az egyházat, osztályaikat kicserélték. A minek az lett a következménye, hogy fiatalabb tanítók, erre, a nem igen fogékony közegre, a vázseci gyerekek eszének magyarnyelvben való oktatásánál, különféle módszereket és eszközöket választottunk. Azért, maga a tanfelügyelő úr azt kivánta tőlünk, hogy mindazon ideig, amíg ezen hibák kijavíttatnának, csorbák kiküszöböltetnének, hiányok kipótoltatnának, hogy mindaddig ezen célnak megfelelően változtassuk meg a tanrendet. A mi pedig saját személyemet illeti, szolgáljon mentségemre azon körülmény, hogy nem csak a gyermekek minősége, de annál inkább a mennyisége – (lévén majdnem 400.ra rúgó tanköteles három tanteremben elhelyezve, három tanerőre bizva) ezen, a tanfelügyelő úr által, iskolánkban észlelt, magyarnyelvben való oktatás eredménytelenségét okozta.

  1. A mi a kir. tanfelügyelő úrnak azon második vádját illeti, mintha én a vezetésemre bízott gyermekekben, a hazafiúi érzelmeket nem ápoltam volna, ezen vádat magamtól egyenesen elutasítom. Mert én édes hazánk történetének oktatásánál, valamint minden más, alkalmas időben, igyekeztem beoltani a gyermekek szivében édes magyar hazánk iránti szeretetet és az összes egyházi és hazai törvények iránti engedelmességet. Hogy a gyermekek azonban, a magyar nyelvben nem lévén képesek gondolataikat tökéletesen kifejezni; a Tekintetes kir. Tanfelügyelő úr, a haza iránti hűséget illető kérdéseire nem tudtak felelni, abból nem lehet azt következtetni, mintha bennök a hazafiúi érzelmek ápolása, egyáltalában elhanyagoltatott volna. Mert mint a kisgyermek, mely még anyja tejével táplálkozik, jólehet, szive érzelmeit szóval még kifejezésre juttatni nem képes, mégis átölelve tartja édes anyja nyakát és szeretettel simul szerető keblére: úgy az én tanitványaim is, szeretettel simulnak azon édes hazánk keblére – mely mindannyiunkat egyforma szeretettel magához ölel,– dacára, hogy ezen érzelmeiket a Tekintetes kir. Tanfelügyelő úr előtt, magyarnyelven, tökéletesen kifejezni nem tudták. Elvégre pedig, szolgáljon enyhítő körülményül ezen fegyelmi eljárásnál, mely ellenem indíttatott, hogy még fiatal tanító vagyok, aki küzd a kezdet nehézségeivel. Azért igérem, hogy az Isten segítségével, igyekezni fogok összes kötelességeimnek eleget tenni. Kérve a tekintetes vizsgáló bíró Urat, hogy a mi iskolai dékánunk véleménye is, az előtte addig megtartott vizsgáimról tekintetbe vétessék; a vizsgáló bíró úr jó akaratába zárva magamat maradtam, alázatos szolgája, Paszternák András

Vázsec, 1908. október hó 29. én.

 

 

Tóth János államtitkár levele Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspöknek Paszternák András vázseci tanító elleni fegyelmi eljárás jogi alapjáról és a vizsgálat elrendeléséről

 

 

 

  1. szám

 

MÉLTÓSÁGOS ÉS FŐTISZTELETŰ PÜSPÖK ÚR!

Liptó vármegye közigazgatási bizottságának jelentéséből és a vármegyei kir. tanfelügyelőség által 1908 évi márczius hó 27-én teljesített iskolalátogatás alkalmával fölvett jegyzőkönyvből arról szereztem tudomást, hogy a Méltóságod egyházi főhatósága alá tartozó vázseczi ág. ev. felekezeti iskola nem felel meg a törvényes követelményeknek.

Nevezetesen: a szó alatti iskola V. és VI. osztályaiban ugy az általános mint pedig a magyar nyelv tanitási eredménye jólehet a tanitóoktató képességgel birja a magyar nyelvet – elégtelen. –

Mivel pedig a közlött adatok arra engednek következtetni, hogy Paszternák András vázseczi tanitót – a magyar nyelv tanitásának elhanyagolása miatt – az 1907: XXVII. t. c. 22.§-ának a/ pontjába ütköző vétség terheli, a hivatkozott törvény 24.§-ára való utalás mellett felkérem Méltóságodat, méltóztassék jelen megkeresésem vételétől számitandó 15 nap alatt nyilatkozni afelől, hogy vajjon fegyelmi jogát érvényesiteni kivánja-e, illetve, hogy a fegyelmi vizsgálatot elrendelte-e?

Amennyiben a mondott határidőn belül a kért nyilatkozatot kézhez nem kapnám, a fegyelmi eljárást, a hivatkozott törvény 244§-ának első bekezdésében nyert felhatalmazáshoz képest, az illetékes törvényhatósági közigazgatási bizottság utján fogom elrendelni.

Fogadja Méltóságod őszinte tiszteletem nyilvánitását.

Budapest, 1909 február hó 8-án

A miniszter helyett: Tóth államtitkár

 

Méltóságos és főtiszteletű ZELENKA PÁL tiszamelléki ág. h. ev. püspök urnak.

 

 

Hecsko Gyula evangélikus lelkész és iskolaszéki elnök levele a főesperesnek Paszternák András vázseci tanító munkájának véleményezéséről

 

A liptó-vazseczi ág. hitv. evang. egyházközség lelkészi hivatalától

 

27/1909. szám

Vazsecen, 1909 évi februárius hó 23 án

 

Nagytiszteletü Főesperes Úr!

 

Felszólitva lévén Nagytiszteletüsége által, hogy Paszternák András vazseci ev. tanitó szorgalmáról, tanitása módjáról, valamint 1908/8 ig. tanév végén elért tanitási eredményről véleményemet müködési bizonyitvány alakjában kifejezzem, a fönt nevezett egyén tevékenységéről a következő megjegyezni valóim vannak:

Három éve van már annak, a mióta a vázseci egyház lelkészének megválasztott, s a mióta mint iskolaszéki elnök tanitóink tevékenységét figyelemmel kisérem s mint fiatal lelkész a legnagyobb lelkesedéssel fogtam hozzá azon kötelességem teljesítéséhez, hogy iskoláinkat minél gyakrabban a tanitás folyamán meglátogassam s tanitóinkat ez által is minél nagyobb buzgalom kifejtésére serkentsem, de ezen látogatásoknál sajnos azon szomoru tapasztalatra jutottam, hogy „sok az aratni való gabona, de az arató kevés”. Sok, nagyon sok a munka egy tanerőre nézve 130 gyermekkel és annál inkább olyan gyermekkel a kikről szól az Úr szava: „Megbüntetem az atyák vétkeit a fiakon harmad-negyed iziglen.”

Sajnos, meglátszik a gyermekeken szüleik vétke, az alkohol szeretete. A gyermekek 40-50%ánál az agy majdnem fogékonytalan, a mit magam tapasztaltam nem csak a gyermekek confirmációi tanitásánál, hanem annál inkább azon két hónap folyamán, a mikor egy tanitói állás üresedésben lévén, két osztályt, két hónapig magam vezettem és oktattam.

Ha az ember mind ezen dolgok tekintetbe vételével itéli meg Pasztrnák András tanító működését, akkor kénytelen beismerni róla, hogy ő is erejéhez képest serényen munkálkodott, szorgalma nem csak kielégitő, hanem mondhatni nagy volt a szorgalma, ha a nevezett nehézségek dacára ilyen gyermekekkel és ennyi gyermekkel olyan szép vizsgával örvendeztette meg az egyházat az 1907-ig tanév végén, hogy az ő vizsgája a három tanitóé közül a legjobban sikerült a miről tanuskodni fog a dékán úr a legjobban.

Kérve azért a Nagytiszteletű Főesperes Urat, hogy ezen fegyelmi eljárásnál, egyházunk érdekeit védelmezni kegyeskedjék, mert ha tanitóink méltán, vagy méltatlanul fegyelmi alá kerülnek, akkor 400 tanköteles oktatás nélkül marad és nem vállalkoznak tanitók, hogy a régiek helyét betöltsék, maradtam a Nagytiszteletű Főesperes Úrnak kész hive.

Kelt Vazsecen 1909. évi február hó 23 án.

Hecsko Gyula, ev. lelkész és iskolaszéki elnök

 

 

Harman Cyrill csorbai evangélikus lelkész bizonyítványa Paszternák András vázseci tanító tanulóinak eredményeiről

 

56/1909. sz.

Bizonyítvány

 

Alulírott hivatalosan bizonyítom, hogy a Vazseczen 1908. évi jun. hó 4.-én megtartott év végi iskolai vizsgának az eredménye azon tanulóknál, a kiket Pasztrnák András tanító úr tanított, általában kielégítő volt s a magyar nyelvből is elégséges, annál inkább, hogy nevezett tanító úr tanítására bízott tanulóknak a száma messze túlhaladta az egy tanító részére a törvény által meghatározott számot.

Kelt Csorbán (Liptó m.) 1909. évi március hó 3.-án

Harman Cyrill

csorbai ág. hitv. ev. lelkész,

felsőliptói dékán

 

 

  1. Payer Géza egyházmegyei ügyész levele az egyházmegyei törvényszéki elnökségnek a Paszternák András vázseci tanító ellen emelt vád ügyészi megbízatásának elfogadásáról, a vád képviseletének átvételéről

Nagyságos és nagytiszteletü Egyházmegyei törvényszéki Elnökség!

 

A tiszamelléki evang. püspök úr Ő méltóságától 1909 évi július hó 7 napján 3270 szám alatt kelt vett megbizatás alapján Paszternak András vágfalvi tanitó, ellen az 1907 évi XXVII. tcz, 22§-ának a., pontjába ütközö vétségek miatt emelt vád folytán a vád képviseletét átveszem és indítványozom.

Méltóztassék az alkotmány 369§-ának b. pontja értelmében tárgyalási határnapot tüzni.

A rendelkezésemre bocsátott iratokból ugyanis az látszik ki hogy a nevezett tanitó a felhivott törvényszakaszokban vétkes és ekként a vád képviseletét átveszem, és miután a vizsgálat kiegészitését czéltalannak találom – fennebbi inditványomat megtennem kellett.

Poprád 1909 évi augusztus hó 23 án.

  1. Payer Géza egyházmegyei ügyész

 

 

Jegyzőkönyv a liptói evangélikus egyházmegyei törvényszéknek 1909. szeptember 10-i üléséről, melyen a Paszternák András vázseci tanító ellen indított eljárást tárgyalták

 

Fordítás

Jegyzőkönyv

Felvétetett a liptói ág. h. es. egyházmegyei törvényszéknek Liptószentmiklóson

Jelenvoltak:

Ružiak János esp. felügyelő világi, Sinkovic János főesperes egyházi elnökök Cimrák János egyh. törvényszéki biró, Baniač Daniel és Duram Gergely világi törvszéki birák. Bella M. Metod törvényszéki jegyző, dr. Payer Géza közvádló ügyész, vádlott, Paszternák András vazseci tanitó, vádlott képviselője dr. Rumann János ügyvéd.

Az elnökség a tárgyalást megnyitja. A tárgyalás tárgyát azon fegyelmi eljárásban jelöli meg, melyet a tiszai kerület püspöki hivatala, a m. kir. vallás és közoktatásügyi miniszteriumnak 16708/909 számú átirata értelmében 775/909 szám alatt, az 1907 XXVII. t. cz. 22 §ának a., pontja alapján indított Paszternák András vazseci tanitó ellen.

Semmiféle inditvány nem terjesztetett elő. Előzetes kérdést tesz a közvádló, sem a vádlott nem terjesztettek elő.

Közvádló az 1907 XXVII. t. cz. 22 §. a., pontja alapján vádat emel Paszternák András vazseci tanitó ellen a magyar nyelv tanitásának elhanyagolása miatt kéri a bizonyitási tárgyalás lefolytatását.

A bizonyitási tárgyalás következőleg folyt le:

1.) Felolvastatott vádlottnak 1908 okt. 29én kelt nyilatkozata

2.) Hečko Gyula vazseci lelkésznek mint az iskolaszék elnökének nyilatkozata

3.) Harman Cyrill körlelkésznek 1909 III/3án 56/909 szám alatt kelt nyilatkozata illetve bizonyitványa

Következett vádlottnak kihallgatása:

Paszternák András, 25 éves, nőtlen, ev. vazseci tanitó saját mentségére az 1908 okt 28 iki nyilatkozatához még azt fűzi hozzá, hogy 1907 okt 1 től, 1908 március 1ig az iskolás gyermekek 4113 félnapot mulasztottak.

Harmann Cyrill körlelkész következőket vallja:

„Mindenben ragaszkodom 1909 március 3án kiadott bizonyitványom tartalmához, melynek értelmében a tanitás eredménye ugy általában, mint a magyar nyelvet illetőleg kielégitő volt különösen a vádlott iskolájában. Az egy iskolára jutó 108–130 tankötelesek száma, nagyon meghaladja a törvény által megengedett számot. A tanitók általában nagy szorgalmat fejtenek ki, de az iskolalátogatás annyira rendetlen, hogy némely záróvizsga alkalmával 2-3 gyermeknél nincs több jelen.”

Hečko Gyula vazseci lelkész, iskolaszéki elnök vallomásában megerősíti 1909 febr. 23án kelt jelentésének egész tartalmát, hozzáteszi még azt, hogy a vazseci egyház belátván a tankötelesek egy tanitóra eső óriási száma melett a tanitás eredményességének lehetetlenségét, eddigi iskoláinak számát 3ról 5re emelte fel.

Közvádló azon kérdést intézi vádlotthoz, ragaszkodik e 1908 okt. 28án kelt nyilatkozatához, annak különösen következő kitételéhez: A mi a kir. tanfelügyelő úrnak azon vádját illeti, mintha én a vezetésemre bízott gyermekekhez a hazafiúi érzelmeket nem ápoltam volna, ezen vádat magamtól egyenesen elutasítom. Mert én édes hazánk történetének oktatásánál, valamint minden más alkalmas időben igyekeztem beoltani a gyermekek szivébe édes magyar hazánk iránti engedelmességet? Vádlott most is magáénak vallja ezen nyilatkozatát.

Közvádló a bizonyitási tárgyalás befejeztével nem látván beigazoltnak vádlott vétkességét az 1907 XXVII t. cz. 22§. a. pontjaiban foglalt fegyelmi vétségre vonatkozólag, vádlottnak felmentését indítványozza. Közvádló költségeit 15 K-ban számitja.

Vádlott és képviselője ezen indítványhoz hozzájárulnak. Vádlott, vádlott képviselője, a vizsgálóbiró, a törvszéki bírák és a jegyző költségeket nem számítanak.

A törvényszék ezekután visszavonult, zárt ülésben meghozta, s a mindjárt reá következő nyilt ülésben ki is hirdette a következő ítéletet:

A liptói ág. h. ev. esperesség törvényszéke Liptószentmiklóson 1909 szept. 10én délelőtt 10 órakor megtartott ülésében Paszternák András vazseci tanitó ellen a tiszai ág. h. ev. egyházkerület püspöki hivatala által 775/909. sz. átirata következtében az 1907 XXVII t. cz. 22§ának a.) pontja alapján a magyar nyelv tanitásának elhanyagolása miatt emelt fegyelmi eljárás tárgyában a következőleg

itélt:

A törvényszék a további eljárást beszünteti, Paszternák András vádlottat az 1907 XXVII. t. cz. 22§ának a.) pontja alapján emelt vád alól felmenti s a közvádló 15 koronában megállapitott költségeinek megfizetésében a liptói esperességi pénztárt marasztalja el.

Indokok.

Paszternák András vádlott vazseci tanitó az 1907 XXVII. t. cz. 22§ ának a. pontja alapján a magyar nyelv tanitásának elhanyagolása miatt emelt vád alól felmentendő volt, mert vádlottnak 1908 okt. 28án kelt nyilatkozatából beigazolást nyert azon tény, hogy midőn 1908 március 27én a tanfelügyelő iskoláját meglátogatta, legelsőben is a magyar nyelv vizsgálatával kezdte s megkivánta, hogy a tanitványok magyar kérdéseire folyékony magyarsággal feleljenek, a mire a tanitványok képtelenek voltak azért, mert a vazseci iskolában különösen az utóbbi években a tanitók folyton váltakoztak, több mint 400 növendék volt bizva addig 3 tanitó gondjaira. A gyermekek az értelmiség nagyon alacsony fokán állnak, hogy az igen fiatal tanitó tapasztalatok hiján még mindig a kezdeti nehézségeivel küzd. A helybeli lelkésznek Hečko Gyulának, mint az iskolaszék elnökének felolvasott nyilatkozatából beigazolást nyert továbbá azon tény, hogy vádlott 130 gyermeket tanitott, még pedig oly gyermeket, a kiknél nagyon is visszatükröződik szüleik bünének, az alkoholizmusnak rettentő következménye. A gyermekeknek körülbelül 50% a teljesen fogékonytalan. Hermann Cyrill körlelkész tanuságából beigazoltatott, hogy a magyar nyelv tanitásának eredménye aránylag legjobb volt épen a vádlott növendékeinél, s hogy a gyermekek annyira rendetlenül látogatják az iskolát, hogy némely vizsgánál alig van 2-3 gyermek jelen.

Jelen ítélet a feleknek nyilt ülésben kihirdettetett. Úgy a közvádló, mint a vádlott az ítéletet tudomásul vették.

Kelt mint fent.

Ružiak János törvszéki világi elnök

Bella M. Metod s. k. jegyző

Simkovics János törvszéki egyházi elnök

 

A forditás hiteléül Tarnóc 1909 szept. 16-án

Bella M. Metód törvszéki jegyző

 

 

Tóth János államtitkár levele Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspöknek Paszternák András vázseci tanító elleni új fegyelmi eljárás elindításáról és a püspök által foganatosított eljárás és annak összes iratának megszüntetéséről

 

121013 szám.

 

Méltóságos és Főtiszteletű Püspök Ur!

 

Méltóságodnak 1909 évi szeptember hó 23-án 4462/909 szám alatt kelt előterjesztésével közölt itéletett amelylyel Paszternák András várseczi ág. h. ev felekezeti elemi iskolai tanitó a magyar nyelv tanitásának elhanyagolása cimén emelt vétség alól felmentetett, figyelemmel arra, hogy a kir. tanfelügyelő által megállapitott eredménytelenség okából sem az érdekelt tanító, sem az iskolafentartó a hivatkozott törvény végrehajtása tárgyában kiadott „Utasitás” 47 §-a által előirt jogsegélyt a vélt sérelem orvoslása végett igénybe nem vette – tudomásul nem veszem és az idézett törvény 24 §-a alapján az ügyet a törvény 22 §-ában megállapitott fegyelmi eljárásra átterelem. –

Ebből folyólag utasitottam egyidejüleg az illetékes törvényhatósági közigazgatási bizottságot, hogy szóbanforgó tanitó ellen a 16703/1909 számu rendeletemben megjelölt s a hivatkozott törvény 22 §-ának 1./a/ – pontjába – ütköző vétség természetével biró kifogás – alapján az ezen törvényszakasz által szabályozott módon és az ott megállapitott fegyelmi büntetések alkalmazásával foganatositandó uj fegyelmi eljárást vigyen keresztül. Ezen intézkedésem következtében a Méltóságod által foganatositott fegyelmi eljárás a melynek összes iratait esetleges felhasználás végett Liptó-vármegyei közigazgatási bizottságának kiadtam, megszüntnek tekintendő.

A hozandó ítéletet a fegyelmi eljárás irataival együtt annak idején Méltóságoddal közölni fogom. –

Fogadja Méltóságod öszinte tiszteletem nyilvánitását.

Budapest 1909 november 2.

A miniszter helyett: Tóth államtitkár.

Méltóságos és Főtiszteletü ZELNKA PÁL tiszamelléki ágost hitv. evang. püspök úrnak. Miskolcz.

 

 

Tóth János államtitkár levele a liptó vármegyei közigazgatási bizottságnak Paszternák András vázseci tanító ellen új eljárás elrendeléséről és az egyházi főhatóság iratanyagának átküldéséről

 

121013 szám.

 

Paszternák András várseczi ágost hitv evang. felekezeti elemi iskolai tanitó fegyelmi ügyében a tiszamelléki ág. h. ev. egyházi főhatóság által lefolytatott fegyelmi vizsgálat iratait idezárva, visszavonólag azzal küldöm meg a Bizottságnak, hogy az egyházi főhatóság által hozott felmentő ítéletet tudomásul nem vettem, hanem a törvény 24 §-a alapján az ügyet a törvény a 22 §-ában megállapitott fegyelmi eljárásra átterelem. –

Ezekhez képest felhivom a Bizottságot, hogy a 1909 évi 16703/909. számu rendeletemben foglalt vádakat érintőleg nevezett tanitó ellen az 1907 évi XXVII t. c. 22 §-a által szabályozott módon és az ott megállapitott fegyelmi büntetések alkalmazásával foganatositandó uj fegyelmi eljárást minél előbb rendelje el és folytassa le. –

A hozandó ítéletet az összes fegyelmi iratokkal együtt a Bizottság annak idején terjessze fel hozzám.

Budapest 1909 november 2.

A miniszter helyett: Tóth államtitkár.

 

A liptó-vármegyei közigazgatási Bizottságának.

Liptó-Szent-Miklos

 

 

Jegyzőkönyv Liptó vármegye közigazgatási bizottságának Paszternák András vázseci tanító ellen elrendelt fegyelmi vizsgálat megejtéséről

 

Jegyzőkönyv

Felvétetett Liptó-Vazseczen 1910. évi február hó 23 án a liptó ujvári járás főszolgabírája által Liptó vármegye közigazgatási bizottságának Paszternák András vazseczi ág. hitv. evg. tanitó ellen 1534/1909. kl. szám alatt elrendelt fegyelmi vizsgálat megejtéséről.

Jelen voltak az alulírottak:

A vizsgálat teljesítésével megbízott főszolgabíró a jegyzőkönyv vezetésére Klobusiczky Zoltán vazseczi lakost kérvén fel, legelső sorban megállapitja, hogy a vizsgálat kitűzése a 73 776/1907. sz. vallás és közoktatásügyi m. kir. ministeri rendelettel kiadott Fegyelmi szabályzat 34§-a szerint, tehát szabályszerűen történt s hogy az értesített és idézett felek valamennyien megjelentek.

Ennek megállapítása s a már hivatkozott Fegyelmi szabályzat 39. és 40. §§-aiban foglaltakra való figyelmeztetése után eljáró főszolgabíró felkéri a tárgyaláshoz megjelent kir. Tanfelügyelőt, mint az iskolai főhatóság képviselőjét, hogy nyilatkozzék az iránt, vajjon a fegyelmit elrendelő határozatban foglalt vádpontokat egész terjedelmükben fenntartja-e, avagy azokat módositásokkal kivánja kiegésziteni?

Miután a kir. Tanfelügyelő kijelenti, hogy ezen kérdésre vonatkozólag érdemleges felvilágositást csak akkor adhat, ha az ismétlő iskolának a mai napra elrendelt 12–14 éves tanköteleseit is meghallgatja, s azoknak a tantárgyakban tett előmeneteléről tájékozást szerez, a vizsgálattal megbízott főszolgabiró, a Fegyelmi szabályzat 29. §a értelmében a vizsgálatnál jelen lenni jogosultakkal a tanterembe ment s ott a kir. Tanfelügyelő a tankötelesekhez a tényállás megállapitására szükségesnek mutatkozó kérdéseket intézett s a kapott feleletekből szerzett tapasztalatainak eredményekép következőkben foglalja össze észrevételeit:

Kir. tanfelügyelő megállapitotta, hogy Paszetrnák András vázseci ág. h. ev. tanitó, ki az V.–VI. osztályt és az ismétlő févi tanköteleseket tanitja jelen állomásán 1904. november óta működik. Átlag évenként 130 tanulót tanitott, volt tanitványai az V.–VI. osztályból kikerülvén jelenleg az ismétlőbe járnak; az vizsgálat tehát ezekre terjesztetvén ki a megjelent 33 tanulónál a következő eredményt állapitotta meg:

Értelmetlenül, hibásan, összefüggés nélkül olvasnak magyarúl, az olvasmány tárgyalásaként hozzájok intézett kérdéseket egyáltalában meg nem értették.

Ezek után az elemi iskola II.–III. osztálya számára előírt magyar beszéd anyagából intézett kérdéseket, melyekre feleletet adni egyáltalában nem voltak képesek. Ezek után felkérte a tanitót, hogy jelöljön ki három legjobb tanulót, mi megtörténvén, azok a magyarul feltett kérdésekre szintén nem voltak képesek feleletet adni.

Az előirt tanterv szerinti tananyag feldolgozása szóba sem jöhetvén kir. tanfelügyelő megállapitotta, hogy Paszternák András tanitó által felmutatott magyar beszéd tanitás teljesen eredménytelen, az életre kiható semmi nemű sikere nincs. Eljáró főszolgabíró a magyar tanitási eredmény sikertelenségéről győződött meg.

Paszternák András 26 éves, ág. ev. nőtlen, büntetlen előéletű, vagyontalan tanitó, vázseczi lakos a közig. bizottság 1584/909 cz. határozatának s a kir. tanfelügyelőnek a mai vizsgálatból kifolyólag tett észrevételeinek tudomásul vétele után, védelmét következőkben terjeszti elő:

Én vétkesnek nem érzem magam, mert mindenben igyekeztem a reám háruló kötelességeknek eleget tenni, hogy kellő eredményt felmutatni nem sikerült, az nem tudható be nekem, hanem annak, hogy én az elhanyagolt anyagot vettem át, s azon 130–140 tanulónál, kiket évente oktatnom kellett sikeres eredményt felmutatni, már csak azon oknál fogva sem lehetett, mert 1907. november 1-től – 1908. márc. 27-ig a vezetésemre bízott tankötelesek 4113 félnapot mulasztottak, mit osztálykönyvemmel igazolhatok. Hogy az ismétlő tanköteleseknél az észlelt mulasztást, illetve elhanyagolást nem sikerült jóvá tennem, védelmül felhozom, hogy hetente csak 3 órát tanitottam ezeket s különben is arról, hogy most nevezettek még azt a keveset is, amit tudtak hova tovább jobban elfelejtették nem tehetek. Ellenben az iskolaszék részéről panasz be nem adatott s annak igazolványára kész vagyok bizonyitani, hogy kötelességemet mindig teljesitettem. Megneheziti az eredmény sikerét az is, hogy az iskola elegendő tanerővel és eszközzel nem rendelkezik mit felesleges igazolnom, mert hiszen ezen okból két tanitói állás szervezési folyamatban van.

Kir. tanfelügyelő megjegyzi, hogy a jelen vizsgálat azon növendékekre terjesztette ki, kik az 1908. évi márc. 27 én teljesitett vizsgálat óta két éven át tanultak Paszternák András tanító vezetése alatt s a megállapított ténynél ez mérlegeltetett.

Az iskolaszék képviseletében annak elnöke oda nyilatkozik, hogy Paszternák András tanitó működését több izben ellenőrizte s a magyar nyelv tanitásnak eredményével meg volt elégedve. Ezzel a jegyzőkönyv felolvastatott, tót nyelven megtolmácsoltatván, helybenhagyva aláiratott.

Kurf.

Hecsko Gyula ev. lelkész és iskolaszéki elnök

Paszternák András tanitó

Klobusiczky Zoltán jzkvtő

Palugyay Kálmán főszolgabíró

Sándor Alajos kir. Tanfelügyelő

 

 

Belopotoczky Gyula ügyész indítványa Paszternák András vázseci tanító vétkességéről és pénzbírság kiszabásáról

 

A rózsahegyi kir. ügyésztől.

1549/1910. k. ü.

 

PASZTERNÁK ANDRÁS vazseci ág. ev. felekezeti tanitó fegyelmi ügyére vonatkozó iratokat ./. alá idezárva az 1907. évi 73778. V. M. sz. rendelet 54. §-a alapján

inditványozom,

hogy a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya Paszternák András 26 éves, ág. ev. vallásu felekezeti tanitó vazseci lakost vétkesnek mondja ki az 1907. évi XXVII. tcz. 22. § 1. a/. és 1/. pontjaiban meghatározott fegyelmi vétségben azon az alapon, hogy a magyar nyelv tanitását elhanyagolva azt saját hibája és mulasztása folytán nem az 1907. évi 27. tc. 19. §-ában megjelölt célnak megfelelő átlagos eredménnyel tanitja és hogy tanitói kötelességét vétkesen elmulasztja azáltal, hogy a tananyag feldolgozásánál a megállapitott tantervet be nem tartotta.

A fegyelmi büntetésre vonatkozólag inditványozom, hogy Paszternák András az 1907. évi 27. tc. XXVII. tc. 4. b/. pontja alapján pénzbirsággal sujtassék.

INDOKOK:

A liptóujvári főszolgabiró által foganatositott vizsgálat adatiból az a tény állapitható meg, hogy a vazseci ág. ev. hitfelekezeti iskolában az V. és VI. osztály, nemkülönben az ismétlő iskolába járó tanulók értelmetlenül, hibásan, összefüggés nélkül olvasnak magyarul és az olvasmányra vonatkozó hozzájuk intézett kérdéseket egyáltalán meg nem értették, sőt ezen tanulókhoz a II. és III.-ik osztályu magyar beszéd anyagából intézett kérdésekre feleletet adni egyáltalában nem tudtak.

A bizottság ennek alapján arról győződött meg, hogy a magyar beszéd tanitása a Paszternák András tanitó tanitására bizott gyermekeknél teljesen eredménytelen és annak az életre kiható semminemü sikere nincsen.

De megállapitható a fegyelmi vizsgálat adataiból az is, hogy Paszternák András tanitói kötelességének elmulasztásával az egyes tantárgyakat nem az előirt tanterv terjedelemben tanitja.

Paszternák András azzal védekezik, hogy az iskolába járó gyermekek számához a meglevő tanerő elégtelen, ily nagy számu gyereknél a magyar nyelv tanitásban eredményt elérni képtelen és hogy tanitói kötelességének az igen sűrűn előforduló iskola mulasztások miatt sem képes megfelelni, illetve eredményt elérni.

Miután azonban a helyszinén megtartott vizsgálat mind azokat az adatokat és körülményeket, a melyek a tanitó tanitásának eredményét hátráltatják figyelembe vette és a kir. tanfelügyelő mint szakközeg ezeknek mérlegelésével terjesztette elő azt a véleményt, hogy a vádlott tanitó kötelességének teljesitésével némi eredményt felmutathatott volna, – ugyanezért megállapitható az, hogy a magyar nyelv tanitásának teljes eredménytelenségét a felhozott védelmi körülmények nem befolyásolják, hanem az eredménytelenség egyedül vádlott tanitó mulasztásának tudandó be. –

Paszternák András tanitó további kötelesség mulasztást követett el azáltal, hogy a vizsgálat adatai szerint az előirt tantervet be nem tartotta. –

Ezek a tények kimerítik az 1907. évi 27. tc. 22. §-ának 1. a/. és 1/. pontjaiban meghatározott fegyelmi vétségek alkotó elemeit.

A büntetési tétel inditványozásánál figyelembe vettem, hogy vádlott tanitó eddig fegyelmileg büntetve nem volt, viszont sulyositónak azt a kötelesség mulasztást, mellyel a vádlott a magyar nyelv elsajátitását az ő mulasztása folytán messze kiható időkre visszavetette. –

Rózsahegy, 1910. évi május hó 7-ik napján.

Belopotoczky Gyula sk. kir. ügyész.

 

 

A Palugyai Kálmán liptó vármegyei főszolgabíró levele a liptó vármegyei közigazgatási bizottságnak Paszternák András vázseci tanító védelmi irata beterjesztésének elmulasztásáról

 

A liptó-ujvári járás főszolgabirájától

1916/1910. sz.

 

Közigazgatási Bizottságnak

Liptószentmiklós

 

  1. é. 645. sz. becses meghagyására felterjesztem a ./. a iratokat azzal, hogy panaszlott védelmét irásban értesités daczára be nem terjesztette. –

A midőn az iratokat mellékelve felterjesztem nem hallgathatom el az igazság érdekében azon körülményt, hogy panaszlott tanitó azon mulasztását, mellyel vádolva van, s melynek okozója nem is ő maga de inkább a vazseczi iskolaszék és vezetője, jóvátenni igyekezik s függetlenitvén magát az eddigi káros befolyásoktól jelenleg politikai szempontból nem tehető ellene kifogás. –

  1. Ujvár 1910 Július 22

főszolgabiró

 

Liptó vármegye közigazgatási bizottságának határozata Paszternák András vázseci tanító vétkességéről és pénzbírság kiszabásáról

 

Liptóvármegye közigazgatási bizottsága.

 

  1. kb. szám

1910.

 

Paszternák András vázseczi ág. ev. tanító fegyelmi ügye.

Határozat

Liptóvármegye közigazgatási bizottsága fegyelmi választmánya Liptószent­miklóson 1911 évi január hó 12-én szabályszerűen megtartott nyilvános tárgyalásán Paszternák András 26 éves, ág. ev. vallású, nőtlen, vázseczi ág. ev. tanítót, aki a tanítói pályán 6 éve működik, fegyelmileg büntetve nem volt, a magyar nyelv tanításának eredménytelensége miatt az 1908. évi XXVII. tcz, 22§-a 1. a) pontjában meghatározott vétségben vétkesnek mondja ki és e miatt hivatkozott szakasz 4 a.) pontjában meghatározott dorgálásra itéli és a felmerűlt 42 korona 10 fillér vizsgálati költségekben elmarasztalja. Egyben felhívja a liptóujvári járás főszolgabíróját, hogy ezen összeget nevezettől a felebbezési határidő lejártától számitandó 30 nap alatt hajtsa be.

Indokok:

A megejtett fegyelmi vizsgálat során minden kétséget kizárólag megállapíttatott az a tény, hogy a vázseczi ág. ev. hitfelekezeti iskolában az V és VI. osztályba nemkülönben az ismétlő iskolába járó tanulók értelmetlenül hibásan, összefüggés nélkül olvasnak magyarul és az olvasmányra vonatkozó hozzájuk intézett kérdéseket egyáltalán meg nem értették, sőt ezen tanulókhoz a II. és III. osztályok magyar beszéd anyagából intézett kérdésekre feleletet adni egyáltalában nem tudtak. A bizottság ennek alapján megállapította, hogy a magyar beszéd tanítása Paszternák András tanítására bízott gyermekeknél teljesen eredménytelen és annak az életre kiható semminemű sikere nincs.

De megállapitatott az is, hogy Paszternák András tanítói kötelességének elmulasztásával az egyes tantárgyakat nem az előírt tanterv terjedelmében tanítja. A tanitó azon védelmével szemben, hogy iskolája túlzsufolt, a vizsgálat mindazokat a körülményeket és adatokat, a melyek a tanításnak eredményét hátráltatják figyelembe vette és a kérdéseket az alsóbb osztályok anyagából intézte, a kir. tanfelügyelő mint szakember ezeknek mérlegelésével terjesztette elő ama véleményét, hogy a vádlott kötelességének teljesítésével némi eredményt mutathatott volna fel, ugyanazért megállapítható az, hogy a magyar nyelv tanításának teljes eredménytelenségét a felhozott védelmi körülmények nem befolyásolják, hanem az eredménytelenség egyedül vádlott tanító mulasztásának tudható be, annál is inkább, mert az egyházhatóság áltál megtartott vizsgálatnál alapúl vett panasz 1908 évi márczius 27én kelt és a közig. bizottság által 1910 február 23-án megtartott vizsgálatig két év telt el, mely tény az 1907 évi XXVII. tcz. 22§-ába ütköző súlyos vétséget képezvén, hivatkozott § 4. 1) pontja alapján a dorgálásra való elitélése és a költségekben elmarasztalása indokolt.

Az ítélet kiszabásánál enyhitő körülményként figyelembe vétetett a tanító ifjú kora, az hogy fegyelmileg még büntetve nem volt.

Jelen határozatunk a fegyelmi szabályzat 80§-a alapján, a kézbesítéstől számitandó 15 nap alatt, a vallás és közokt. miniszterhez felebbezhető.

Mirről a vallás és közoktatásügyi minisztert, az ítélet jogerőre emelkedése után, az összes iratokkal feliratilag, a tiszai ág. ev. püspökséget Miskolczon, a kir. tanfelügyelőt, a vármegyei tiszti főügyészt, a liptóujvári járás főszolgabíróját, a vázseczi ág. ev. iskolaszéket, Paszternák András ág. ev. tanitót Vázseczen tudomás végett jegyzőkönyvi kivonaton értesítjük.

Kelt Liptóvármegye közigazgatási bizottsága fegyelmi választmányának Liptószentmiklóson 1911 évi január hó 12-én tartott nyilvános ülésében.

 

főispán mint elnök

 

 

Paszternák András vázseci tanító levele gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi miniszternek, melyben fellebbez a Liptó vármegye közigazgatási bizottságának elmarasztaló határozata ellen

 

Nagyméltóságú Vallás és Közoktatásügyi

Miniszter Úr!

Kegyelmes Uram!

 

Liptóvármegye közigazgatási bizottságának 1676 kb./1910 számú határozata ellen tisztelettel felebbezek a magas tanügyi kormányhoz, tiszteletteljesen kérelmezvén,

Méltóztassék az ellenem hozott marasztaló határozatot feloldva, engem a magyar nyelv eredménytelen tanitásának vádja és következményei alól teljesen feloldani.

Indokaim következők.

1.) Való az, hogy a megejtett vizsgálat során 1908 évi március hó 27.én megállapittatott, hogy a tanitásomra bízott V–VI. osztályú tanulók a hozzájuk magyarul intézett kérdésekre még a II. és a III. osztályok anyagából sem tudtak magyar nyelven kellő feleletet adni.

Amikor azonban ezen tényből, a vizsgáló bizottság azon következtetésre jut, hogy tanitásomnak eredménye a magyar nyelv tekintetében eredménytelen, akkor hamis nyomon jártak.

Teljesen szem elől tévesztették azon körülményt, hogy az 1907 évi XXVII. tc., amelyre az ellenem inditott vád alapítva volt, csak 9 hónappal előbb lépett életbe, mint a vádnak közvetlen indokául szolgáló tanfelügyelői látogatás történt iskolámban.

Az új iskolatörvénynek életbe lépése előtti időkben a magyar nyelvnek tanítása abban merült ki a legtöbb tót nemzetiségű iskolában, így a vázsecziben is hogy hat év alatt néhány a tót szóval hasonhangzású magyar szóra tanították meg a gyermekeket.

Az 1907. évi XXVII. tc. meg már azt követeli, hogy a negyedik elemi iskolai osztályba járó gyermek magyar nyelven teljesen képes legyen gondolatait kifejezni.

Ilyen utóbbi eredménynek eléréséhez nagyon sok egyéb körülmény szükséges a tanító jóakaratú törekvésén kívül, de a legminimálisabb követelmény az, hogy meglegyen adva a tanítónak legalább a törvény rideg betűjéből kiszámítható azon legrövidebb terminus, a melynek eltelte után már formailag követelhető lehet a kívánt eredmény.

A legrövidebb terminus pedig, amely után az V–VI. osztály tanitóját józan belátás szerint az 1907 évi XXVII. tc. 22.§. a.) bekezdés intenciájának megfelelően fegyelmi alá lehessen vonni, 1908 évi július hó 1-től számítandó 5–6 év mulva, vagyis 1912, 1913. évben lehetséges.

Vagy lehetséges-e hosszú esztendők hibáját hat hónap alatt korrigálni! Vajon lehetséges-e mintegy beleoltani a gyermekre nézve eddigelé teljesen ismeretlen magyar nyelvet olyan 140 gyermekbe hat hónap alatt, akiknek legnagyobb része még a saját anyanyelvén sem tudja gondolatait kifejezni.

Sőt tovább megyek Nagyméltóságú Miniszter Úr! Szerény véleményem szerint még 1912. évben is csak akkor lenne indokolt az V–VI. osztály tanitója ellen a magyar nyelv eredménytelen tanitása címén fegyelmi eljárást indítani, ha az illető tanitó beigazoltan olyan tanuló anyagot kapott tanitása körébe a IV. osztályból, akik az 1907. XXVII. tc. 19. §. rendelkezésének megfelelően már tudnak tökéletesen magyarul.

Ám én 1908-ban olyan tanulókat kaptam összességükben a megelőző IV. osztályból, akik még saját anyanyelvükön is vajmi keveset tudtak, magyarul azonban épen semmit sem.

Honnan is tudtak volna tehát a magyarúl kérdező vizsgáló bizottság magyar kérdéseire magyarúl válaszolni a magyarul egyáltalán nem értő gyermekek?!

Ilyen körülmények között pedig az 1907. XXVII. tc. életbelépésének első évében, ugyanezen törvény 22.§-a.) alapján ellenem vádat emelni még formailag sem volt lehetséges.

2.) Az ellenem hozott határozat arról is szól, hogy az 1908.-évben megindított fegyelmi eljárás kapcsán a közigazgatási bizottság által 2 év mulva: 1910 febr. hó 23.án megtartott vizsgálat alkalmával ugyancsak beigazolódott azon tény, hogy tanitói működésem 2 évvel azelőtt eredménytelen volt.

  1. év febr. hó 23.án királyi tanfelügyelő Úr azzal kezdette vizsgálatát, hogy– „neki ezuttal az V–VI. osztályhoz semmi köze”; „az osztályt küldjem haza”;– vagyis nem azt vizsgálta meg, hogy két évi működésem óta mennyire haladtam rám bizott V–VI. osztályos gyermekekkel a magyar nyelv tanitásában, hanem azt kivánta, hogy hivassam össze megvizsgálás végett az ismétlő iskolát, akiket két éve már tanitott!

Erre a községi albiró házról házra járva összeterelt néhány ismétlő iskolai tanulót, körülbelül 20–30-at, azon 140 közül, akik az 1908 évi vizsgálatkor talán a leggyengébb tanitványaim voltak.

Az ismétlőiskola kötelesek nagyon rendetlenül jártak akkoriban egyébként is a heti „kettő” óra előadásra és mivel magyarul nem tudtak 1908-ban, mint V–VI. osztályú tanulók, természetesen annál kevésbé tudhattak 1910-ben; – ám – úgy látszik – mintha mindenáron el kellett marasztaltatnom. Abból a negatívumból azonban, hogy az ismétlő iskolások nem tudtak megfelelni a királyi tanfelügyelő Úrnak oly magyar nyelvű kérdéseire, amikre két évvel ezelőtt sem tudtak magyarul megfelelni: arra következtetni, hogy az illető tanitónak működésére két évvel azelőtt kifogás alá esett, egyáltalában nem jóhiszemű; mert hiszen a gyermekeknek emlékező tehetsége nagyon is egyéni, relatív dolog és bármely tanitónak a működését abból megitélni, hogy mennyit felejtettek a volt tanitványai, legalább ilyen életbe vágó fegyelmi ügyben még sem lehet!

Tehát az 1910 febr. hó 23.án történt vizsgálat egyáltalában nem is foglalkozott az én V–VI. osztályban kifejtett működésemmel; de nem is volt okozati összefüggésben az 1908. évben ellenem indított fegyelmi vizsgálat állítólagos indokával: a magyar nyelvnek eredménytelen tanitásával; következésképen: ezen 1910 febr. hó 23.án tartott vizsgálat eredményre, a két év azelőtti vád beigazolására vonatkozólag, jóhiszemüleg a vizsgáló bizottság nem is hivatkozhatott.

Mindezeket egybe véve Kegyelmes Uram, kérem felmentésemet!

Ezen felebbezésemben kifejtett szerény véleményem szerint 1908-ban egyáltalában nem is foroghatott fenn olyan ok, amely miatt az 1907. XXVII. tc. alapján fegyelmi vizsgálatot kellett volna ellenem indítani. Hogy mégis megindult ellenem fegyelmi vizsgálat, annak okát csak a jó Isten tudja; én legfeljebb abban a szinte megmagyarázhatatlan bizalmatlankodásban vélem, amely a nemzetiségi vidékeken működő tanítók ellen időszakonkint megnyilatkozik és pedig legtöbbször teljesen indokolatlanul.

Ilyen az én esetem is!

Én szivem és érzéseim sugallatát követve, mindenkor a magyarságnak terjesztője voltam politikailag; az iskolában pedig az igaz hazaszeretetnek istápolója.

Az 1907 évi XXVII. tc. életbelépése óta, de különösen a hosszan húzódó fegyelmi eljárás alá jutásom óta, kettős buzgósággal működöm teljes tudásommal tanitói kötelességem teljesitésében, hogy nyilvánvaló legyen, miszerint engem nemcsak az 1907 évi iskolai törvénynek tisztelete és kényszeritő ereje ösztönöz nevelői munkálkodásomban, hanem az a törhetetlen tudat is, amellyel első rendű életszükségletnek tartom, hogy tót anyanyelvű kis tanítványaim a magyar nyelvet minél teljesebb mértékben elsajátítva, annak az életben csak áldásait fogják élvezni!

Vázsecz, 1911 február hó 23.án

Teljes tisztelettel

Paszternák András,

tanitó

 

 

Simkovics János esperes levele Zelenka Pál tiszamelléki evangélikus püspöknek a püspöki hivataltól kapott iratok visszaszolgáltatásáról és annak sérelmezéséról, hogy a közigazgatási bizottság és a minisztérium semmibe veszi az egyház törvénykezését

 

1313/1911.

Méltóságos és Főtisztelendő Püspök Úr!

(1604) A folyó évi május ho 12. napján Miskolczról a püspöki irodából kapott adatcsomót a felhivás értelmében van szerencsém visszaszármaztatni azon megjegyzésem kapcsán, hogy a leiratot és a benne foglalt miniszteri rendeletet visszatartottam, szüksegem levén ra a legközelebbi évi esperesi jelentéshez. Hiszen a rendelet eredetije úgyis az ker. levéltárban van elhelyezve.

Sérelmes az ilyen eljárás az ág. h. ev. egyházzal szemben, a midőn a magas kultuszkormány semmibe sem veszi az egyházi törvénykezést, pedig mi igazán alaposabban ismerjük s tárgyilagosabban tudjuk megitélni iskolánk állapotát mint a világi hatóságok.

Kiváló tiszteletem kifejezésével vagyok

Hybbén 1911. május 20-a

Méltóságodnak az Úrban alázatos szolgája Simkovics János esperes

Források

Evangélikus Országos Levéltár, Tiszai Egyházkerület Levéltára, 202. doboz, IX/1, Fegyelmi ügyek 1888–1911, Liptói tanítók fegyelmi ügyei, Paszternák András ügye

 

Felhasznált irodalom

Az 1910. évi június hó 25-ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. Irományok. XI. Budapest, Pesti Könyvnyomda, 1911.

Bella, M. Metod (zost.) 1907. Zápisnica dvoch seniorálnych konventov. Tlačou kníhtlačiarne Klimeša a Pivku v Liptovskom sv. Mikuláši.

Bella, M. Metod 1908. Zápisnica riadneho seniorálneho konventu. Tlačou kníhtlačiarne Klimeša a Pivku v Liptovskom sv. Mikuláši.

Bella, M. Metod 1909. Zápisnica riadneho seniorálneho konventu. Tlačou kníhtlačiarne Klimeša a Pivku v Liptovskom sv. Mikuláši.

Dolmányos István 1968. A Lex Apponyi. Századok, 3–4. sz. 484–535. p.

Halász Ferenc 1906. Nemzeti állam és népoktatás. Franklin-társulat, 1906.

Kemény G. Gábor 1971. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. V. kötet. 1906–1913. Budapest, Tankönyvkiadó.

  1. N.: 1906. évi május hó 19-ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház. Irományok. XXXIII. Budapest, Pesti Könyvnyomda, 1909.

Nová školská predloha a naše učiteľstvo. Slovenský Obzor. Mesačná revue. 1. évf. 1. sz. 1907, 242–243. p.

Potemra, Michal 1978. Školská politka maďarských vlád na Slovensku na rozhraní 19. a 20. storočia. Historický časopis, 26. évf. 4. sz. 519–520. p.

Szarka László 2007. A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai. Korunk, december. http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2007&honap=12&cikk=8746 (Letöltve: 2012. október 29.)

Szulovszky János 2002. A helynevek politikumához, Helynévkutatás – Tanulmányok. http://mnytud.arts.klte. hu/nevarchivum/konyvtar/helynev/tanulmanyok.html (Letöltve: 2013. február 21.)

Zilizi Zoltán 2003. A Lex Apponyi végrehajtása a Liptó megyei evangélikus elemi népiskolákban. Sic Itur Ad Astra, 3–4. sz. 237–268. p.

 

Közölt források

EOL, Paszternák András ügye – 1740/1908, főispán levele a püspöknek; 1857/1909, államtitkár levele a püspöknek; 809/1908-I, püspök levele a főesperesnek; 809/1908-II, Paszternák András levele a vizsgálóbírónak; 773/1909, államtitkár levele a püspöknek; 809/1908-V, iskolaszék elnökének levele a főesperesnek; 809/1908-VI, felső-liptói dékán bizonyítványa; 809/1908-X, egyházmegyei ügyész levele a törvényszéki elnökségnek; 4462/1909, egyházmegyei törvényszék jegyzőkönyve; 5423/909, államtitkár levele a püspöknek; III. 85/909, államtitkár levele a közigazgatási bizottságnak; 33 010/909, közigazgatási bizottság fegyelmi vizsgálatának jegyzőkönyve; III. 281/1910, királyi ügyész indítványa; III. 281/910, főszolgabíró levele a közigazgatási bizottságnak; 1676/1910, közigazgatási bizottság határozata; II. 341/1911, Paszternák András levele a vallás- és közoktatásügyi miniszternek; 2570/1911, esperes levele a püspöknek.

 

Adalék a (cseh)szlovákiai magyar tudományosság megszervezéséhez

Ismeretesek azok a komoly erőfeszítések, amelyeket korán elhalt irodalomkritikusunk, művelődéstörténészünk, irodalom- és művelődésszervezőnk, az idén hatvanöt éve született és tíz éve elhalálozott Zalabai Zsigmond tett a (cseh)szlovákiai magyar irodalmi, szellemi és közélet minőségesebbé, sokrétűbbé és lendületesebbé tételéért, valamint az 1970-es évek elején csak egymástól elszigetelt elemeiben meglevő, általános helyzetét nézve kezdetleges, megfelelő intézmények nélküli állapotban leledző tudományosság megszervezéséért, működtethető struktúrája megalapozásáért. S természetesen köztudottak azok az eredmények is, melyeket e törekvéseivel, az 1970–1980– 1990-es éveken átívelő, közel három és fél évtizedes munkásságával elért. (A helyzetet jellemzi, hogy a csehszlovákiai magyar lapok, folyóiratok közül legfőképpen a már címével is az irodalmiságot hangsúlyozó folyóirat, az Irodalmi Szemle vállalkozott – és nemcsak a tudományosság vonatkozásában, hanem egyéb területeken is – a csehszlovákiai magyar szellemi-művészeti élet akkorra már egyértelműen egészségtelen és visszahúzó irodalomközpontúságának felszámolásához. Rajta kívül még a Csemadok Központi Bizottságának, illetve lapjának, a Hétnek voltak még ilyen törekvései.) Részletesen összefoglalja és elemzi Zalabai ezen elgondolásait és erőfeszítéseit Filep Tamás Gusztáv róla írt, két kiadást is megért monográfiája (Zalabai Zsigmond, 1998 és Zalabai Zsigmond 1948–2003, 2004), felsorolva azokat a munkáit is – önálló és társszerzős műveit, valamint szerkesztéseit, összeállításait –, melyek pontos képet adnak erről a nem mindig egyenes vonalú, s társadalmilag meglehetősen hepehupás terepen, buktatók során át vezető útról. Írónk szerkesztői-szervezői munkásságának zöme tudvalevően az 1968 utáni husáki posztsztálinista visszarendeződés két évtizedére esik, ami egyrészt ugyan erősen meghatározta annak kereteit, másrészt viszont újabb és újabb feladatokat jelölt ki számára a csehszlovákiai magyarság azonosságtudatának és integritásának erősítése, másfelől pedig differenciáltságának és világra nyitottságának tágítása terén. Mindezekkel összefüggésben szerkesztői munkásságának szerves részét képezi tudományszervezői programja, tevékenysége is. Egyetérthetünk monográfusával, Filep Tamás Gusztávval, aki szerint „Zalabai célja az élő tudományágak szakszerűbb működtetése, komplex tudományos élet megszervezése – beleértve ebbe a szociológiát, statisztikát, demográfiát is –, s a nyert adatok közkinccsé tétele egy állapotát tudatosító és lehetőségeit kereső néptöredék számára”. A korabeli csehszlovákiai magyar írásbeliség 1970-es évek eleji „szerkezeti arányainak átalakítására” (Filep Tamás Gusztáv) irányuló törekvései, melyeknek első nyomait az Irodalmi Szemle Zalabai által kezdeményezett és szerkesztett 1974-es és 1975-ös tájszámaiban, valamint az ugyancsak általa összeállított A Csallóköztől a Bodrogközig című 1977-es szöveggyűjteményben kell látnunk, s tulajdonképpen az Új Mindenes Gyűjtemény című társadalomtudományi évkönyvsorozat ugyancsak neki köszönhető, ekkor már a Madách Könyvkiadó szerkesztőjekénti megszervezésével és elindításával érnek be első ízben.

E kiadványsorozatnak, melynek 1981 és 1993 között összesen tíz kötete jelent meg, s amely a csehszlovákiai magyar tudományosság és a csehszlovákiaimagyarság-kutatás megszervezésének és differenciálódásának, ha nem is egyedüli, de egyik legfontosabb és annak legkomolyabb eredményeit összefogó fórumává nőtte ki magát, Zalabai csupán az első kötetét jelzi összeállítóként. A kötet nyilvánvalóan az összeállítótól származó nyúlfarknyi fülszövege, utalva az 1789–1792 közt Komáromban megjelent, Péczely József szerkesztette „első magyar népszerű tudományos folyóirat”, a Mindenes Gyűjtemény kötelező hagyományára, az Új Mindenes Gyűjteményt olyan, „szlovákiai magyar szerzők társadalomtudományi dolgozatait tartalmazó évkönyvként” határozza meg, mely „elsőként vállalkozik arra, hogy fórumot biztosítson az önismeretünket gazdagító tudományosságnak, a szülőföldünk valóságát vizsgáló történelmi, helytörténeti, művelődés- és gazdaságtörténeti tanulmányoknak, a nemzetiségünk néprajzával, demográfiájával, szociológiájával foglalkozó dolgozatoknak”. A kötet szerkezete, szerzőinek és anyagainak összetétele „példás szerző- és tárgyválasztása” (Filep Tamás Gusztáv) hűen tükrözi mind a csehszlovákiai magyar tudományos irodalom korabeli állapotát, szintjét, orvoslásra szoruló féloldalasságát, mind pedig Zalabai minél több tudományterület átfogására törő programját is. A jeles szerzőgárdát felsorakoztató összeállítás nyolc tanulmányának felét a történettudományi és gazdaságtörténeti írások teszik ki (Püspöki Nagy Péter: Quintus Atilius és családja sírfelirata Boldogfán a II. század közepéről; Blaskovics József: Köprülüzáde Ahmed pasa nagyvezír kegyes alapítványai az érsekújvári kerületben [1664–1685]; Vadkerty Katalin: A műtrágyázás kezdete Szlovákia területén; Mácza Mihály: A politikai erőviszonyok alakulása egy dél-szlovákiai határvárosban az első Csehszlovák Köztársaság idején [Komárom 1919–1938]), melyek mellett két néprajzi, egy művelődéstörténeti és egy szociográfiai-demográfiai tanulmány kapott még helyet benne (Dodekné Chovan Ilona: A koloni lyukas hímzés; B. Kovács István: Adalék a gömöri magyarság mesekincsének ismeretéhez; továbbá Popély Gyula: Bartók Béla hatása a két háború közötti kisebbségi kulturális életünkre; valamint Mihály Géza: A társadalmi átalakulás és gazdasági fellendülés hatása a népesedési folyamatok alakulására Dél-Szlovákiában). Az Új Mindenes Gyűjtemény szerkesztését-szervezését annak második kötetétől Balla Kálmán, majd tőle, az 1989-es, 8. kötettől Tóth Károly vette át. Az Új Mindenes Gyűjtemény körül ekkorra már valóságos műhely alakult ki, s a sorozatnak külön, a csehszlovákiai magyar tudományosság képviselőiből álló szerkesztőbizottsága volt, mely az 1980–1990-es évek fordulóján az Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára címmel a Madách Könyvkiadóban elindította a maga dokumentumkiadvány-sorozatát is. A tudományszervező műhelymunka motorja a kiadóban ekkor már Tóth Károly és Balla Kálmán, akiknek kezdeményezésére a szerkesztőbizottság 1988 második felében A tudomány szerepe a csehszlovákiai magyar szellemi életben címmel ankétot hirdetett meg „a kisebbségi tudományosság fogalmáról, helyzetéről, szerepéről és jövőbeli feladatairól”, melyre a csehszlovákiai magyar szellemi és tudományos élet tizennyolc szereplője küldte el válaszait. (Ezeket lásd az Új Mindenes Gyűjtemény 1990-ben kiadott, 9. kötetében!) Ugyanekkor 1989 márciusában–áprilisában Tervezet a csehszlovákiai magyar tudományos élet intézményi rendszerének kialakítására címmel kidolgozott egy, a kutatási feladatokra és az intézményi rendszer kiépítésére vonatkozó, „a kisebbségi kultúra igényeit szem előtt tartó” dokumentumot (lásd ugyanott), s a kisebbségi tudományosság volt a feladata az év őszén, már közvetlenül a novemberi „bársonyos forradalmat” megelőzően megrendezett kassai Fábry Zoltán Napokon is. Ez utóbbi eseményei azután teljesen új (társadalmi-politikai) feltételeket teremtettek a fenti törekvések megvalósítására, melyek azután a somorjai Bibliotheca Hungarica, szintén Zalabai kezdeményezte és szervezte könyvtárának, továbbá a Tóth Károlynak köszönhetően megalakult Fórum Kisebbségkutató Intézet és annak lapja, a Fórum Társadalomtu­dományi Szemle létrejöttében csúcsosodtak ki. Látható, hogy milyen messzire vezettek Zalabai Zsigmond 1970-es évek eleji, egy eleve reménytelennek látszó helyzetből induló korszakos kezdeményei és hathatós erőfeszítései, amelyeknek összefoglaló értékelése – az erre kísérletet tevő Filep-monográfiákon kívül – máig nem történt meg megfelelő mértékben és mélységben.

Viszont Filep Tamás Gusztávnál sem találtam utalást arra, és másutt sem leltem nyomát, hogy Zalabai Zsigmond ismertetett kezdeményének, összeállításának közvetlen előzménye is lett volna. Márpedig volt. Közel fél évszázadot átfogó levelezésem rendezése közben akadt kezembe az a Zalabai Zsigmond saját kezű aláírásával ellátott dokumentum, mely azt bizonyítja, hogy az Új Mindenes Gyűjtemény első kötetének 1981-es megjelenésével egy, írónkban, szerkesztőnkben akkor már hosszú évek óta érlelődő kiadvány-, illetve sorozatterv vált valóra. A háromlapos, gépirati másolatban, de eredeti autográf bejegyzésekkel és aláírással előkerült, 1974. január 20-án keltezett iratból ugyanis kiderül, hogy Zalabai – Az Irodalmi Szemle Mindenes Gyűjteménye 1975 címmel – még a folyóirat szerkesztőjeként benyújtott egy tervezetet a Madách Könyvkiadónak egy „évkönyv jellegű kiadvány” megjelentetésére, mely „a hagyományt felmutatandó – az első magyar tudományos folyóiratnak […] a címéhez kötődik”, s amelynek „megjelenése irodalomtörténeti határkő lehet”. Miért is? A helyzet világos, s a cél egyértelmű: a szerkesztő elképzelése szerint az akár egy sorozat elindítására is alkalmas tervezett kötet „a harmadvirágzás során első ízben próbálkozik meg azzal, hogy az intézmények nélküli, tehát meglehetősen szétforgácsolt hazai magyar tudományosságot összefogja, közlési lehetőséget teremtsen”. Már nem tudom, a tervezetet Zalabai milyen meggondolásból küldte el – nyilvánvaló címzettjén, a Madách Könyv­kiadón és esetleg másokon kívül – nekem (is); az is elképzelhető, hogy mivel akkoriban már egy éve sorozatban szerveztem – öntevékeny módon, senki által sem megbízatva – különböző témákkal és tartalmakkal tanácskozásokat akkori működésem színhelyén, Dunaszerdahelyen a fiatal csehszlovákiai magyar írók és értelmiség részére, s nyakig benne voltam egy Párbeszéd címmel tervezett alternatív kőnyomatos – nemzedéki – irodalmi folyóirat szervezésében (1974-ben!): vélhetően ezek valamelyikhez kapcsolódón kaphattam tőle a szóban forgó szinopszist. (S még egy, egyelőre nem világos pontja van ennek a dokumentumnak: az 1974. január 20-i keltezése. Zalabai ugyanis ez időben – 1973 ősze és 1974 ősze között – az egyetem elvégzése utáni egyéves kötelező katonai szolgálatát töltötte a besztercebányai katonai gimnáziumban, így felvetődik a kérdés, hogy a nevezett írásművet ott írta-e s onnan küldte meg a kiadónak [és másoknak], vagy egy korábbi, még a bevonulása előtti elképzelésének, félbemaradt tervének három-négy hónappal későbbi letisztázásáról van-e szó?) Az összeállító-sorozattervező Zalabai kötetterve Irodalmi Szemle-beli szerkesztői elképzeléseire és tevékenységére épül, s híven tükrözi azt a különböző művészeti és tudományágakat felölelő koncepciótágítást, mely első ízben a folyóirat már hivatkozott tájszámaival mutatkozott meg a leginkább láthatóan és látványosan, s melynek célja végső soron mindenekelőtt a csehszlovákiai magyarság önösszeszedésének szorgalmazása, ön- és éntudatának, önazonosságának, ön- és világképének tágítása és erősítése, illetve az ezeket segítő tudományosság kialakulásának és megszerveződésének segítése volt. Az Irodalmi Szemle Mindenes Gyűjteményének anyagát szerkesztőnk elképzelései szerint a következő tanulmányok képezték volna (az aláhúzottak a szóban forgó időre már elkészültek és megérkeztek a szerkesztőségbe):

  1. Turczel Lajos bevezetője
  2. Szeberényi Zoltán: A nyitrai Híd értékelése
  3. Tőzsér Árpád: A szlovák népköltészet fordításelméleti problémái
  4. Zsilka Tibor: A Valóságirodalom mint műfaj. Duba Gyula Vajúdó parasztvilág című könyve alapján
  5. Beke Sándor: Tamási Áron Az énekes madár c. drámája dramaturgiai és színreviteli problémái
  6. Mészáros András: Vandrák András filozófiája
  7. Gágyor József: Tallós község hangállománya
  8. Kovács László: A nyelvjárás és az irodalmi nyelv együttélése a szlovákiai magyar köznyelvben
  9. Mórocz Károly: Sárkányölő Jankó. Adalék a mátyusföldi magyar népmesekincsből
  10. Ág Tibor: Népdalkutatásunk eredményei és jelenlegi állása [megtoldva jelentős kottaanyaggal]
  11. Tok Béla: A Komáromi Múzeum Egylet története
  12. Varga Sándor: A pozsonyi jogakadémia története
  13. Popély Gyula: A pozsonyi Bartók Béla Dalegylet alakulása és kezdeti tevékenysége
  14. Fogarassy László: Ligetfalu története 1945-ig
  15. Hofer Lajos: Érsekújvár és környéke a kuruckorban
  16. Kissling Eleonóra: A Tanácsköztársaság Nyitra környéki eseményei
  17. Nevizánszky Gábor: A zsitvabesenyői ősmagyar sírok feltárása

 

Látnivaló, az összeállítás főként a helyi történeti és néprajzi hagyomány feldolgozására épül; a 17 szerző közül (beleértve a bevezető íróját, a neves irodalomtörténészt, Turczel Lajost, a csehszlovákiai magyar tudományosság helyzetével és feladataival, lehetőségeivel a második világháború után első ízben számot vető, nevezetes 1968-as magas-tátrai tudományos fórum egyik létrehozóját és főelőadóját is) 3 irodalomtörténész és     -kritikus (Szeberényi Zoltán, Turczel Lajos, Zsilka Tibor), 1 költő, esztéta és műfordító (Tőzsér Árpád), 1 filozófus (Mészáros András), 1 színházi rendező (Beke Sándor), 1 nyelvész (Kovács László), 1 néprajzkutató és népdalgyűjtő (Ág Tibor), illetve 2 néprajzi gyűjtő (Gágyor József és Mórocz Károly), továbbá 1 régész (Nevizánszky Gábor), 5 történész (Fogarassy László, Kissling Eleonóra, Popély Gyula, Tok Béla, Varga Sándor), valamint 1 helytörténész (Hofer Lajos) szerepel. Az összeállító szándéka szerint az „itt és most elvét” érvényesítő tervezet – miként azt a szerzők összetétele (is) mutatja – hat fő területet: az irodalom- és a nyelvtudományt, továbbá a néprajz- és a történettudományt, valamint a filozófiát és a színházművészetet érint, s annak terjedelmét az összeállító-szerkesztő 400–450 szabvány gépelt oldalban, azaz 20–22,5 szerzői ívben határozta meg. Zalabai szinopszisának utolsó pontjai konkrét szerkesztési-szervezési-technikai kérdésekkel foglalkoznak (kéziratleadás, szerkesztés, nyomdába adás, megjelenés időpontja, gépeltetés költségei stb.), s az is kiderül belőle, hogy az összeállító szerette volna, ha a felelős szerkesztőként Duba Gyula, az Irodalmi Szemle főszerkesztője, szerkesztőként Zalabai Zsigmond által jegyzett gyűjtemény lehetőleg még az 1974-es esztendőben megjelent volna (esetleg a Madách Könyvkiadó az évi kiadói tervéből kieső valamely mű helyett). Erre azonban nem került sor, a kiadónak sem az az évi, sem a szóban forgó esztendei kiadványai között nem szerepel, a kézirat további sorsáról (egyelőre) nem tudni.

Zalabai terve ekkor még idő előttinek bizonyult, s megvalósulására – arra, hogy a Madách Könyvkiadó „mint műhely, mint irodalom- és szellemiségteremtő központ” a fenti összefüggésben is részt vegyen „a hazai magyar tudományosság összefogását célzó erőfeszítésekben” – még további több mint fél évtizedet kellett várni, hogy aztán azt szerkesztőnk – már mint a kiadó főszerkesztője – a később tíz évfolyamot megért Új Mindenes Gyűjtemény című évkönyvsorozat elindításával, annak első kötete 1981-es megjelentetésével valósíthassa meg.

Egy maréknyi anyanyelvünk aranypénzeiből

Szemerkényi Ágnes megfogalmazása szerint a nemzetközi szakterminológiában használatos proverbiumnak tekintjük „mindazokat a rövid, általában mondatnyi terjedelmű, állandósult, közkeletű szókapcsolatokat, amelyeknek a nyelvben fontos stilisztikai és hangulati hatásuk, alkalmanként különböző funkciójuk van, és folklór alkotásnak tekinthetők”. Krúdy Gyula ezeket a szólásokat és közmondásokat anyanyelvünk aranypénzeinek nevezi, amelyek gurulnak, forognak a nép között.

Bár a közmondásokat és a szólásokat a legkisebb népköltési műfajként tartjuk számon, mégis különös figyelmet érdemelnek, mert ezek reagálnak legfogékonyabban a mindennapi élet jelenségeire, ezek a legalkalmasabbak egy kisebb-nagyobb nyelvi közösség életének, leleményességének, történetének, elődeik élettapasztalatának a bemutatására. Dokumentálásukat nehezíti, hogy csak alkalomszerűen, bizonyos beszédhelyzetekben hangzanak el.

Proverbiumok gyűjtésével lakóhelyemen, a galántai járásbeli Tallóson kb. 1965-től foglalkozom. Azóta több mint tizenkétezer szólást, szóláshasonlatot, közmondást, nyelvi fordulatot sikerült felgyűjtenem. Ezek a pozsonyi Madách-Posonium Könyvkiadó jóvoltából Mátyusföldi rózsák és bogáncsok címen jelentek meg öt kötetben (2007–2011 között). A millennium jegyében (1896-ban) jelent meg Margalits Ede Magyar közmondások és közmondásszerű szólások c. könyve, amely 25 336 (az ismétléseket leszámítva mintegy tizenegy–tizenkétezer) adatot tartalmaz. Titokban az volt a célom, hogy a honalapítás 1100. évfordulójára valami hasonló gyűjtéssel gazdagítom én is irodalmunkat. Bár másfél évtizedes késéssel, de – végtelen örömmel tölt el – hogy tervemet sikerült megvalósítani.

A kiadott anyag csak a Tallóson felgyűjtött adatokat tartalmazza, ám alkalomszerűen a más községekben elhangzott szólásokat is feljegyeztem, amennyiben azok nem szerepelnek O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások c. vaskos kötetében. Szülőfalum, Ipolynyék szólásanyagából is vannak adataim, főleg gyermekkoromból. Az alábbiakban ezeket a nem Tallóson feljegyzett proverbiumokat szeretném közkinccsé tenni. Vezérszavaik ábécé szerinti sorrendjében közlöm őket. Vezérszónak általában a kifejezés első főnévi elemét, bizonyos esetekben pedig a kifejezés legjellemzőbb szavát tekintem. A közmondásokat az állandósult szókapcsolatok egyéb fajtáitól a Km rövidítéssel különböztetem meg. Zárójelben megadom a község nevét, ahol a szókapcsolatot felgyűjtöttem.

 

agy

Kutat az agyában: megpróbál emlékezni vmire. (Pozsonyvezekény)

Csiszolja az agyát: tanul, okosodik. (Pozsonyvezekény)

ajtó

Az én ajtóm mindig nyitva áll előtte: ha segítségre van szüksége, hozzám bármikor jöhet.

(Pozsonyvezekény)

Olyan széles, hogy csak keresztben tud bejönni az ajtón: nagyon kövér. (Hidaskürt)

akácfa

Kétszer nyílik az akácfa virága: (akkor mondják, ha vki idős korában szerelemre gyullad). Km. (Ipolynyék)

állat

Állatnak ember az istene: az állatok sorsa az emberektől függ. Km. (Dunaszer­da­hely)

alsó

Enyém az alsó: (tréfás figyelmeztetés, ha vkinek a lábára léptek). (Hegyéte)

aludttej

Olyan hülye, hogy még az aludttejtől is megkérdezi, hogy mit álmodott: nagyon buta, ostoba. (Diószeg)

angyal

Nem vagyunk angyalok: egyikünk sincs hiba nélkül. Km. (Pozsonyvezekény)

anya

Az anyjában felejtette az eszét: buta, ostoba. (Hidaskürt)

Potrohos anyának potrohos gyereke: a gondatlan, ügyetlen anyának rosszul fejlett a gyermeke. Km. (Ipolynyék)

asszony

Egy asszonynak mindent kell szeretnie: az anya nem válogathat az ételben, mert akkor gyermekeinek rossz példát mutatna. Km. (Vízkelet)

bab

Összekeveri a babot a borsóval: fogalmakat, adatokat összekever, fölcserél. (Ipolynyék)

bajusz

Olyan bajsza van neki, mint amikor a macska viszi a tollsöprűt: kétoldalt hosszan kiálló bajsza van. (Nagyfödémes)

bakonyi

Úgy néz, mint a bakonyi betyár: csúnyán, látható gyűlölettel néz. (Ipolynyék)

bálnafos

Bánatos, mint a másnapos bálnafos: bánatos, szomorú, kedvetlen, lehangolt. (Nagymácséd)

bánya

Olyan csúnya, hogy ha lemegy a bányába, hát feljön a rém: nagyon csúnya, rút. (Diószeg)

bányarém

Olyan csúnya, mint a bányarém: nagyon csúnya. (Diószeg)

beborul

Ha beborul, még nem biztos, hogy esni fog: a baljós jelek még nem jelentik azt, hogy azokból törvényszerűen baj származik. Km. (Pozsonyvezekény)

Benkó

Kivárja, mint Benkó a vakondot: kivárja az alkalmas pillanatot. (Feketenyék)

betegség

Annyi betegségem van, hogy még el is adhatnék belőle(, de nem kell senkinek): nagyon sok betegségem van. (Felsőszeli)

bodaki

Izzad, mint bodaki (gyüge) a ladikban: gyöngyözik róla a verejték. (Felsőszeli)

bomba

Időzített bomba: csak idő kérdése, hogy mikor lesz belőle baj. (Nemeskosút)

Boszi Mari

Izzad, mint Boszi Mari szamara az aludttejtől: nagyon izzad. (Ipolynyék) Megj.: Gyermekkoromban még volt szerencsém látni a ragadványnévvel megjelölt idős nénit és szürke szamarát. Az én emlékezetemben a szóláshasonlat a közölt változatban rögződött, míg hat évvel idősebb bátyám szerint a hasonlat csak a személyre vonatkozott: Izzad, mint Boszi az aludttejtől. (Aratáskor a határban aludttejet ivott, s ennek nyomai az arcán maradtak.) Bátyám a következő tréfás ételkínálóra is emlékezett: Ihol a káposzta, benne van a Boszi (Mari) szamarának az eleje meg a hátulja.

bőr

Még a bőröm alá is bemászik ez a hideg: dermesztő hideg van. (Pozsonyvezekény)

bugyi

Valamikor úgy volt, hogy nyitott bugyi, csukott pina, most meg úgy van, hogy csukott bugyi, nyitott pina: a régebbi erkölcsös életet erkölcstelen életmód váltotta fel. Km. (durva) (Felsővámos)

bűnös

Jobb egy megtért bűnös száz igaznál: a bűneit igazán megbánó ember hibáiból okulva gyakran jobb, mint aki sohasem vétkezett. (Diószeg)

cica

Fekete, mint a cica ülepe: fekete (tréf.) (Ipolynyék)

cigány

Úgy néz rá, mint az utolsó cigányra: lenézi, megveti. (Jóka)

csap

Még a csapból is az csurog: vkiről v. vmiről rendkívül sokat beszélnek, írnak. (Pozsonyvezekény)

csendőr

Inkább két csendőr kísérjen, mint egy pap: inkább legyek törvénysértő mint halott. (Pozsonyeperjes)

csík

Cserba csík, cserba csík, minden szarba belecsíp! = (tréfás csúfolódó, rendsz. kisgyereknek mondják, ha kiesett a tejfoga). (Ipolynyék)

csizma

Annyit ér, mint a fejetlen csizma szár nélkül: semmit sem ér. (Felsőszeli)

csontkollekció

Olyan, mint a csontkollekció: nagyon sovány. (Pozsonyvezekény)

csök

Csökre ugrik: alaposan melléfog, pórul jár. (Hegyéte) Megj.: csök ’csomós fatuskó, gyökér’

csúnya

Olyan csúnya, hogy ha meglátom, hát lehányom (v. elhányom) tőle magam: nagyon csúnya. (Feketenyék)

délelőtt

a/ Amit délelőtt mond, délután már nem igaz. b/ Hiába mondja délelőtt, hogy így meg úgy, ha délután már másképpen mondja: nem szavahihető, gyakran változtatja a véleményét. (Pozsonyeperjes)

dió

Megvagyok, mint a törött dió: (tréfás felelet a „Hogy van?” kérdésre:) beteg vagyok, de azért még élek. (Hidaskürt)

Addig kell a diót feltörni, míg meg nem nyívesedik: a lánynak idejében kell elvenni a szüzességét. Km. (Hetény)

egy

Egyet fúrt, öt lett: (tréfás felelet az „Ez egy olyan agyafúrt ötlet” kifejezésre). (Hidaskürt)

élő

Élő rendezi el a holtakat: az élők kötelessége a holtak eltemetése. (Pozsonyeperjes)

Élőknek egészségére, holtaknak üdvösségére: (koccintáskor mondják, rendsz. halotti torban). (Szenc)

ember

Jó ember mellett nem lehet megöregedni: a férj (ön)dicsérete, ha a feleségét vki valóságos koránál fiatalabbnak tekinti. (Vízkelet)

Nem ember az ember, csak az emberséges ember az ember: csak a becsületes ember nevezhető embernek. Km. (Vízkelet)

Minden ember ember, de nem minden ember emberséges ember: az emberek között jók és rosszak egyaránt találhatók. Km. (Vízkelet)

év

Akinek hetven éven felül nem fáj semmi, az kint van a temetőben: a hetvenedik életév betöltése után már mindenkinek van vmilyen betegsége. Km. (Pozsonyeperjes)

esőbéka

Olyan szemei vannak, mint az esőbékának: nagy, dülledt szemei vannak. (Pozsonyvezekény)

fa

Azt sem tudja, mi fán terem a dió: fogalma sincs, hogy miféle, micsoda, honnan származhat a szóban forgó dolog. (Nagyfödémes)

Sok a fa, és mégis kicsiny az erdő: a sok ember között kevés azoknak a száma, akikre valóban számítani lehet vmely feladat végrehajtásában. (Felsővámos)

Úgy fog kezet, mint ha fát vágott volna: a szokásosnál jóval erősebben szorítja meg társa kezét. (Pozsonyvezekény)

fal

Behúz egyet, hát átmész a falon: borzasztó verést kapsz tőle. (Diószeg)

 

faló

Számíthatsz rá, mint falótól a szarra: egyáltalán nem számíthatsz rá. (Diószeg)

farkas

Nem kell rögtön farkast kiáltani: amíg nem ismerjük meg valakinek a tulajdonságait, addig nem kell rémíteni a többieket vele. (Ipolynyék)

farkasdi

Farkasdi szalonnát reggelizett: vöröshagymát evett reggelire. (Felsőszeli) Megj.: A farkasdiak híres hagymatermesztők voltak.

fej

Úgy fáj a fejem, mintha fát hasogatnának rajta: nagyon fáj a fejem. (Nemeskosút)

Belenyomom a fejedet a seggembe, és te leszel a legnagyobb seggfej: (durva ócsárlás). (Nagymácséd)

Bekötik a fejét, kioldják a nyelvét: a férjhezmenetel után az asszony már szabadon beszélhet. Km. (Ipolynyék)

fél (fn)

a/ Ha ennek a fele igaz, (már) az is sok. b/ Már az is sok, ha ennek a fele igaz: tú­lontúl sok bizonyíték szól ellene. (Nemeskosút)

Látjátok feleim, nőnek a füleim!: (a Halotti Beszéd kezdő sorának tréfás elferdítése.) (Ipolynyék)

féreg

Még a féreg is védekezik: mindenki védekezik, ha bántják. Km. (Ipolynyék)

feszület

Áll, mint a fancsali feszület az út mellett: tehetetlenül, szomorúan álldogál. (Felsőszeli)

foci

Kis foci, kis pénz, nagy foci, nagy pénz = minél magasabb osztályban játszik a labdarúgócsapat, annál magasabb (titokban nyújtott) pénzjutalomban részesülhet. Km. (Dunaszerdahely)

Födémes

Födémesen még a kutyának se jó, mert ha feláll, a helyére rögtön sátrat állítanak: (tréfás csúfolódó a nagyfödémesiekre:) minden kis helyet felhasználnak a fóliasátor alatti zöldségtermesztésre. (Hidaskürt)

födémesi

Alul van a föle, mint a födémesi tejnek: (tréfás védekezés, ha a tej minőségét ócsárolják:) nincsen annak semmi baja. (Ipolynyék) Megj.: Állítólag az ipolyfödémesi asszony az ipolysági piacon tejfölt árult, s a vevő kifogásolta, hogy a tejnek nincs föle, mire az eladó így védekezett: Dehogyis nincs föle, azért nem látja, mert alul van!

fuga

Olyat behúz, hogy beleszorulsz a fugába: hatalmas ütést mér rád. (Nagymácséd)

futórózsa

Fut, mint a futórózsa: gyorsan fut. (tréf.) (Vízkelet)

fül

Legalább hallja a füled, hogy mit mond a szád: legalább vedd észre, hogy butaságokat beszélsz v. káromkodsz. (Pozsonyvezekény)

Minek örülsz, hogy két füled van és nem vagy fazék?: nincs minek örülnöd. (Hidaskürt)

fűszál

Még a fűszálba is megbotlik: betegség, részegség, esetleg vmilyen testi fogyatékosság miatt bizonytalanok a léptei, ill. nehézkes mozgású, tehetetlen. (Felsőszeli)

gabona

A gabonát bőrben kell eladni: kifizetődőbb, ha nem a gabonát, hanem a vele kinevelt állatokat adjuk el. Km. (Nagyfödémes)

gazda

Nem szabad másnak, szabad a gazdának: a felettesnek mindig nagyobb a cselekvési szabadsága, mint a beosztottnak. Km. (Hegyéte)

gombóc

A szilvás gombóc akkor jó, mikor kiszőrösödik: a kislánynak is meg kell érnie a szerelemre. Km. (Felsővámos)

gyerek

Nem akármilyen gyerek ő még, ha pisál, csörög is: (kisgyerek tréfás dicsérete). (Felsővámos)

Ami a gyereknek jó, az anyának kétszer jó kell, hogy legyen: az igazi édesanyának megértőnek kell lennie gyermeke iránt, osztoznia kell annak boldogságában. Km. (Hidaskürt)

Könnyebb egy gyereket szerezni, mint egy kis párnát: utód nemzése nem olyan nehéz, mint a munkával szerzett javaké. Km. (Felsőszeli)

gyerekgyártó

Olyan, mint a gyerekgyártó kisiparos: (férfinak) sok gyereke van. (Hidaskürt)

gyertya

Ki tudja, meddig ég még a mi gyertyánk: nem tudhatjuk, hogy meddig élünk. (Pozsonyvezekény)

hal

Kicsontozlak, mint egy halat: alaposan ellátom a bajodat. (Nagymácséd)

harang

Nem kell rögtön félreverni a harangokat: a rémhírek és a borúlátó jóslatok nem mindig bizonyulnak igaznak. (Ipolynyék)

hát

Úgy hátba váglak, hogy kiköpöd a gerincedet: alaposan hátba váglak. (Galánta)

Hodos

Ég, mint Hodos: nagyon ég. (Kisudvarnok) Megj. A szóláshasonlat egy régi tűzvész emlékét őrzi.

ház

Amilyen házba mégy, olyan hitű légy!: alkalmazkodjunk a vendégül látó házbeliek szokásaihoz. Km. (Ipolynyék)

hiba

Csak egy hibája van, hogy élve született: gazember, semmirekellő alak. (Pozsonyeperjes)

 

 

Ha ropog a hó a lábunk alatt, még hideg lesz: (népi megfigyelés:) a kemény hótakaró hideget jósol. Km. (Pozsonyvezekény)

hóhér

Hóhérnak hóhér az ideálja: gonosz embernek a példaképe is gonosz szokott lenni. Km. (Ipolynyék)

holdugró

Olyan, mint a holdugró: a/ holdkóros, hebehurgya, kelekótya; b/ sovány, gebe, fejletlen. (Vízkelet)

hordó

Úgy aludt, mint az üres hordó: (tréfás, szexualitásra célzó megjegyzés, ha ismerős nőtől vki megkérdezi, hogy hogyan aludt). (Pozsonyeperjes)

igazság

Az az igazság, hogy nincs is igazság: a tényeket mindenki a saját szemszögéből ítéli meg. Km. (Feketenyék)

írás

Nem éri őt az írás: (a gyermek) az alapiskola első osztályába azért nem íratható be, mert a tanévkezdés napjáig még nem töltötte be a hatéves kort. (Ipolynyék)

Isten

Isten őrizz, de jó volna! = szabadkozom, de azért nagyon szeretném, ha megtörténne. (tréf.) (Hidaskürt)

Nincs Isten hírivel: veszélyt jelent az érkezése. (Zsigárd)

Verje meg az Isten mind a két kezével = (átkozódás). (Pozsonyvezekény)

Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja = (átkozódás). (Ipolynyék)

Istent nem lehet lefizetni: Isten megvesztegethetetlen. Km. (Felsőszeli)

kakas

Jó kakas kiveszi a vámot: az igazi férfi semmit sem tesz ingyen, fizetség nélkül. Km. (Ipolynyék)

kapitány

Amilyen a kapitány, olyan a regimentje: a feljebbvaló magatartását követik a beosztottjai is. Km. (Ipolynyék)

karónkiabáló

Olyan, mint a karónkiabáló, hun búg, hun nem búg: (vmely gép meghibásodás következtében) szaggatott búgó hangot ad. (Nagymácséd) Megj.: karónkiabáló ’hangszóró, hangoshíradó’ (tréf.)

karos

Oda karos kell, nem szaros: oda erős emberre van szükség, nem jelentéktelen emberre. (Felsővámos)

kasza

Úgy vannak egymással, mint a kasza és a fém: haragban vannak egymással, egymás ellenére tesznek. (Ipolynyék)

kecske

Elfallálja, mint kecske a bagzást: kötelességét, tennivalóját ügyeskedve, vmely ürüggyel elhalasztja, elodázza. (Pozsonyvezekény)

 

kecskebéka

Fölfújta magát, mint kecskebéka a napsütésben: durcáskodik, sértődötten duzzog. (Hegyéte)

kilincs

Sárga kilincs, kenyér meg nincs: a „cifra nyomorúság” (a jólét látszatát leplező szegénység) jellemzésére mondják. (Galánta)

kocsma

Azelőtt azt mondták, hogy ha valakivel találkozni akarsz, menj a kocsmába, máma már úgy mondják, hogy ha valakivel találkozni akarsz, menj a kórházba = (rendsz. kórházban mondják, ha rég nem látott ismerőssel találkoznak:) manapság sokkal többen járnak a kórházba, mint a kocsmába. (Feketenyék)

kolbász

Kóbász, amit a kutya lóbász: (tréfás felelet a „kóbász” szóra; lóbász ’lóbál’). (Ipolynyék)

koldus

Lóg a szája, mint a kódós (koldus) zsebe: eltátja a száját, le van fittyedve az ajka. (Vízkelet)

kotló

Úgy áll a haja, mint amikor a kotlót valagba fújja a szél: borzas, kócos, szétáll a haja. (Felsővámos)

köröm

Körmöket égettünk: (a litániában elhangzó „Könyörögj érettünk!” tréfás elferdítése).

(Ipolynyék)

kőműves

Kőművesnek nyáron nincs felesége, télen pedig nincs kenyere: a kőműves nyáron a sok munka miatt keveset tartózkodhat a családja körében, télen viszont a családjával lehet, mert nincs munkája, ám éppen ezért jövedelme sincs. Km. (Nagymácséd)

kőszikla

Olyan a gyomrom, mintha kősziklát nyeltem volna: vmely élelem, ill. idegesség hatására görcsbe rándult a gyomrom. (Hegyéte)

Krisztus

Akinek Krisztus a komája, üdvözül: akinek befolyásos rokona van, az könnyebben boldogul. Km. (Felsőszeli)

Fekszik, mint Krisztus a keresztfán: a betegségtől elgyötörten fekszik. (Pozsonyeperjes)

kukorica

Nő, mint a kukorica: (gyermek) szinte szemlátomást növekszik. (Nádszeg)

kurva

Ne pörgesd magad, mint kurva a ridikült!: ne nagyzolj, ne tedd a nagyot! (Diószeg)

Passzol, mint kurva kezébe a liliom: egyáltalán nem illik neki. (Galánta)

Kiütlek, mint diszkós kurvát a szilvapálinka: ellátom a bajodat, elverlek. (Nagymácséd)

kutya

Azért kutya, hogy ugasson = hadd járjon a szája, nem kell őt komolyan venni. Km. (Ipolynyék)

Meghurcolja, mint kutya a papucsot: vkit ide-oda vonszol, kimerítően megtáncoltat. (Felsővámos)

Úgy föl van öltözve, mint az úri kutya: nagyon szépen van felöltözve. (Alsószeli)

labda

– Hun van a labda? – Mögötted. – Dehogy öttem mög!: (az ö-ző nyelvjárást beszélő jókaiakat csúfoló tréfás párbeszéd. (Jóka)

lelkiismeret

Olyan (v. úgy néz ki), mint a rossz lelkiismeret: fáradt, levert, kimerült állapotban van. (Hegyéte)

levegő

Rágja a levegőt: fölöslegesen (sokat) beszél. (Hegyéte)

levelibéka

Vigyorog, mint a levelibéka: szélesre nyúlt szájjal vigyorog. (Hegyéte)

Röhög, mint a ló az istállóban: (örömében) hangosan nevet. (Vízkelet)

macska

Jó macska megfogja az egeret: az ügyes nő bájaival képes szerelemre lobbantani és rabul ejteni a férfit. Km. (Nagyfödémes)

madi

Nyiklik-nyaklik, mint a madi bicska: feje, végtagja erőtlenül vmerre billen, csuklik. (Felsőszeli)

Szarban maradtak, mint a madiak: kellemetlen helyzetbe kerültek. (Felsőszeli) Az adatközlő szavait idézve: „Valamikor a madiak valami patkánt vagy gerént üldöztek, és hogy kimentek már egész a falu végire, addig kergették. És a bíró már látto, hogy igen elfárodtak, há megmérgűt, levágto a botját, hogy innen tovább nem megyünk. És akkor nízték, hogy egy rakás tehéntrágyo vót ottan, és azóta mondják, hogy szarba marattak, mint a madiak.”

malac

Amilyen a malac, olyan a nyígása: az embert beszédje minősíti. Km. (Szenc)

mama

Egyet a mamának, egyet a papának, egyet a hazának: ideális, ha a családba három gyermek születik. Km. (Ipolynyék)

Mamlasz

Máma van Szent Mamlasz: (tréfás mondás, ha vkinek aznap van a névnapja.) (Taksony)

megjön

Most úgy van, hogy megjöttünk, elmentünk: mihelyt megérkeztünk, azonnal távozunk is. (Pozsonyeperjes)

menőke

Menőke van (v. volna), csak vevőke nincsen: (akkor mondják, ha a lány nem tud férjhez menni). (Ipolynyék)

mindegy

Mindegy, hogy milyen, csak fürge legyen: a hímvesszőnek nem a mérete a fontos, hanem a teljesítőképessége. Km. (Diószeg)

 

mohácsi

Nekifekszik, mint mohácsi ló a völgynek: megfontolás nélkül belekezd a munkába. (Nádszeg)

mozi

Csak néz, mint a moziban: tétlenül néz. (Nagymácséd)

nádszegi

Olyan, mint a nádszegi bicskás: verekedős természetű. (Felsőszeli)

német

Hajlik, mint a német nóta: a/ nagyon hajlékony (tárgy), b/ befolyásolható, ingatag (személy). (Felsőszeli)

név

Fölvette a néhai nevet: meghalt. (Ipolynyék)

nyéki

El van förmedve, mint a nyéki búcsú: méregbe gurult, borzasztóan dühös. (Felsőszeli) Megj.: A szóláshasonlat egy régi feketenyéki búcsú emlékét őrzi, amikor is a szép idő csúnyára fordult, s a vihar feldöntögette a búcsúsok sátrait. Más magyarázat szerint az egykori búcsúkkor szokásos verekedések emléke él benne.

Visít, mint a nyéki búcsú: kellemetlenül éles hangot hallat. (Felsőszeli)

nyúlszar

Pattog, mint nyúlszar a deszkalapon: mérgesen pörlekedik, parancsokat osztogat, teszi a nagyot. (Nagymácséd)

orr

Nem estem ki az orrából: velem nem bánhat akárhogyan. (Léva)

ökör

Két lábon járó ökör = buta, ostoba ember. (Pozsonyeperjes)

öregség

Öregség tisztesség: az idős embereket illik tisztelni, megbecsülni. Km. (Ipolynyék)

papfi

Papfi gazfi: a papok mind gazemberek. (durva általánosítás) (Alsószeli)

paraszt

Akkora paraszt, hogy ha a Göncölszekér lejjebb volna, telerakná ganajjal: nagy paraszt, nem tudja az illemet. (Diószeg)

Letolja, mint paraszt a gatyáját: csúnyán leszidja. (Pozsonyeperjes)

Minél butább a paraszt, annál szebb a krumplija: (burgonyaszedéskor a gazda tréfás dicsérete). (Hidaskürt)

patikamérleg

Pontos, mint a patikamérleg: vmely mérleg nagyon pontos. (Ipolynyék)

péntek

Pintek, szaros az inged: (tréfás megjegyzés a nyelvjárási „pintek” szóra). (Ipolynyék)

Petőfi

Úgy melegít, mint Petőfi kályhája: (fűtőtest) nagyon rosszul melegít. (Felsőszeli)

pilicke

Olyan, mint a pilicke: (a bigéhez hasonló:) sovány, vékony termetű. (Vízkelet)

 

 

pofon

Nem mindig attól kapjuk vissza a pofont, akinek adtuk: nem törvényszerű, hogy gonosz tetteinkért a megtorlást csak a sértett féltől várhatjuk. Km. (Ipolynyék)

Olyan pofont kapsz, hogy két hétig infúzión fogod kapni a bundás kenyeret: hatalmas pofont kapsz. (Galánta)

pohár

Fél pohár nincs: (akkor mondják, ha vkinek bort akarnak önteni, s az illető az unszolásra azt mondja, hogy „Jól van, de csak fél pohárral”). (Pozsonyvezekény)

rakás

Kicsi rakás nagyot kíván: (akkor mondják, ha a gyerekek közül vki vmilyen oknál fogva lehasal, a többiek pedig kupacba föléje feküsznek). (Ipolynyék)

ruha

Nem a ruhával gyászolok, hanem a szívemmel: (szabadkozásként mondják, ha vki a gyászév letelte előtt felhagy a sötét öltözékekkel). (Kisudvarnok)

sár

Sárra már nem sok eső kell: a nem komoly megbetegedés is komollyá válhat, ha újabb veszélynek tesszük ki magunkat. Km. (Ipolynyék)

Aki sárral dobálódzik, az maga is sáros lesz: a másokat rágalmazó, gyalázkodó embert viselkedése miatt szintén megvetik. Km. (Ipolynyék)

semmi

Semmiért csak semmit adnak: mindent ki kell érdemelni, ingyen nem várhatunk el semmit. Km. (Zsigárd)

sóki

Úgy fel van öltözve, mint a sóki báb: az időjáráshoz képest túlságosan melegen van öltözve, be van bugyolálva. (Zsigárd)

stampedli

Meghalt a stampedli: (óvatos figyelmeztetés, hogy a pálinkát már kiitták, s a házigazda újra önthetne). (Felsővámos)

süket

Nekiesett, mint süket az ólajtónak: véletlenül vminek nekiment, nekiütközött. (Felsővámos)

szakajtó

Ilyet mondani, szakajtóba fingani!: amit hallok, az hihetetlen, lehetetlen. (Ipolynyék)

Mit lehet csinálni, szakajtóba pisálni: (tréfás felelet a „Mit lehet csinálni?” tanácstalanságot kifejező kérdésre:) ez van, ezt kell elfogadni. (Ipolynyék)

szalmakazal

A szalmakazal még sohasem nyomta össze (v. agyon) az egeret: nem számít bajnak, ha a férj kövér, a feleség pedig sovány. Km. (Felsővámos)

szar

Szar nélkül szart (se) ér a paraszt: ha nem kap trágyát a föld, nem hoz termést a gazdának. Km. (Pozsonyeperjes)

Szarból nem lehet kötelet fonni: értéktelen dologból nem lehet értékeset alkotni. Km. (Alsószeli)

Szarból nem lehet várat építeni: csak jó nyersanyagból lehet értékes dolgot előállítani. Km. (Ipolynyék)

Mehet a szarhoz sírni: saját maga idézte elő a bajt, senkit sem vádolhat. (Vízkelet)

Szárazék

Szárazéknál vagyunk vendégségben: (óvatos figyelmeztetés a házigazdának, hogy öntsön már vmit a vendégeknek, ill. a munkásoknak). (Vízkelet)

szél

Minden becsületes szél eláll reggelre: reggelre a szélfújás általában meg szokott szűnni. Km. (Ipolynyék)

szelet

Vékony szelet, hosszú élet: egyél keveset, hogy tovább élj! Km. (Felsőszeli)

szeli

Olyan, mint a szeli bicskás: túlságosan harcias természetű, verekedős. (Taksony)

szem

Szeme meredtig önt: (poharat) csordultig tölt. (Zsigárd)

szemétláda

Én vagyok a családi szemétláda: a család (rokonság) tagjai nekem mondják el panaszaikat. (Pozsonyvezekény)

szombat

Szombat, cigány asszony szoptat: (tréfás megjegyzés a „szombat” szóra). (Ipolynyék)

szúnyog

Annyian vannak, mint a szúnyogok: nagyon sokan vannak. (Felsővámos)

találkozik

Addig, míg találkozunk, jól vagyok: (tréfás felelet a „Hogy van?” kérdésre). (Alsószeli)

tapló

Buta, mint a tapló: nagyon buta. (Felsővámos)

Teda

Úgy befűtött, mint Teda a rákokra: alaposan befűtött. (Felsőszeli) Az adatközlő a szóláshasonlat keletkezését a következő történettel magyarázta: „Vót itt a faluba fonóház. És a Rákékho jártok a fonókábo. Azelőtt nyitott konyhák vótak, és a kemencét a konyhábú fűtötték. És akkor be vót készítve szalma, mer fűtöttek azér. És vót ott et Teda nevű ember, aki rakta a kemencét, ugyi, el is fűtött mindent, ami bent vót. És akkor igen örűtek, hogy no, megenyhűt a idő, mer hogy igen meleg van, hogy má nem is kő fűtenyi. És azóta Szelibe közmondás, hogy úgy befűtött, mint Teda a rákokra, mer jó betüzēt rájuk.”

Tekla

Úgy néz ki, mint Tekla: hanyagul van felöltözve. (Felsővámos)

tetű

Ha találsz valamit, ami egy tetűnél többet ér, azt fel kell venni: minden csekélységet meg kell becsülni. Km. (Felsőszeli)

tolvaj

Tolvajnak tolvaj a komája: rossz embernek a barátja is rossz. Km. (Ipolynyék)

torok

Szorongatja torkomat a sírás: erősen sírhatnékom van. (Pozsonyeperjes)

Mindig a töviben van: mindig körülötte lábatlankodik. (Felsővámos)

tök

Röhög, mint tök a ganajon: hangosan nevet. (durva, gúny) (Vízkelet)

Tudsz

Te vagy a Tudsznak a fia (v. lánya): amit mondasz, az biztos igaz. (tréf.) (Bős)

tűz

Még nem is ég, de már tüzet kiált: még nincs semmi baj, de már jajveszékel. (Ipolynyék)

úr

Úrtól, paraszttól mindent fel kell venni: nincs értelme, hogy a befolyásos gazdag emberrel, ill. a vagyontalan, de műveletlen emberrel vitába szálljunk. Km. (Vízkelet)

út

Rövid útról könnyebb visszatérni, mint a hosszúról: ha vkinek rosszul sikerült a házassága, jobban cselekszik, ha mihamarabb elválik, mert később már sokkal nehezebb a gyerekek miatt. Km. (Felsőszeli)

üvegszem

Jobb ma egy szemüveg, mint holnap egy üvegszem: többet ér a biztos kevés a bizonytalan soknál. Km. (tréf.) (Vízkelet)

vakond

Lefejellek, mint vakond a kútgyűrűt: ellátom a bajodat, elverlek. (Szelőce)

valami

Valamiért valamit: az adományt vagy jó cselekedetet rendszerint viszonozni szokták. Km. (Nemeskosút)

vármegye

Ugat, mint hét vármegye kutyája: másokat durván, hangoskodva szidalmaz. (Felsőszeli)

verés

A verést is meg lehet szokni: idővel a durva bánásmódhoz is hozzászokik az ember. Km. (Feketenyék)

Vezekény

Ég, mint Vezekény: nagyon ég. (Felsőszeli) Megj.: A szóláshasonlat egy régi vezekényi tűzvész emlékét őrzi.

vezekényi

Olyan nagy a szája, mint a vezekényi búcsú: nagyszájú, hangoskodó. (Taksony)

viski

Kivan a viski pince: (akkor mondják, ha a kislánynak kilátszik a bugyija). (Ipolynyék)

víz

Gyúrja maga alatt a vizet: türelmetlenül topog, idegeskedik. (Felsővámos)

zsidó

Veri a feleségét, mint zsidó a lovát: feleségét tettleg bántalmazza. (Felsőszeli)

 

 

A közlésben előforduló településnevek szlovák megfelelői:

 

Alsószeli: Dolné Saliby, Bodak: Bodíky, Bős: Gabčíkovo, Diószeg: Sládkovičovo, Duna­szer­da­hely: Dunajská Streda, Farkasd: Vlčany, Feketenyék: Čierna Voda, Felsőszeli: Horné Saliby, Felsővámos: Horné Mýto, Galánta: Galanta, Hegyéte: Kútniky, Hetény: Chotín, Hidaskürt: Mostová, Hodos: Vydrany, Ipolyfödémes: Ipeľské Úľany, Ipolynyék: Vinica, Ipolyvisk: Vyškovce nad Ipľom, Jóka: Jelka, Kisudvarnok: Malé Dvorníky, Léva: Levice, Nádszeg: Trstice, Nagyfödémes: Veľké Úľany, Nagymácséd: Veľká Mača, Nemeskosút: Košúty, Pozsonyeperjes: Jahodná, Pozsonyvezekény: Vozokany, Sók (Magyarsók): Šok, Szelőce: Selice, Szenc: Senec, Taksony: Matúškovo, Vízkelet: Čierny Brod, Zsigárd: Žihárec.

A tudomány szolgálatában – Az Eruditio–Educatio 7. évfolyamáról

A szlovákiai magyar tudományos élet nincs irigylésre méltó helyzetben. Szűkösek az anyagi kapacitások, viszonylag kisszámú a szakembergárda, és az állami támogatás is alig csordogál. Mindezen problémák ellenére elmondhatjuk, hogy számos területen folyik színvonalas kutatás, melynek eredményeit tudományos folyóiratokban közlik. Hiszen még a legjelentősebb felfedezés, legkiemelkedőbb eredmény is elsikkadhat, ha nem publikálják és nem ismeri meg a közvélemény. A szlovákiai magyar tudományos élet egyik ilyen – talán már hagyományosnak mondható – fóruma a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karának 2006-ban alapított Eruditio–Educatio című folyóirata.

Elsődleges célja bevallottan a karon elért tudományos eredmények publikálása. Ebből következik, hogy nem monotematikus, nem egy adott tudományos diszciplína köré szerveződő lapról beszélünk – a témák sokszínűsége tükrözi a Tanárképző Karon folyó változatos munkát is. Ahogy az alapításkor a kar dékánja – és a lap alapító főszerkesztője –, Erdélyi Margit elmondta, a folyóiratot a „hiánypótlás és a hagyományteremtés szándéka szülte”, továbbá az a nem titkolt cél, hogy az egyetem nyisson „más felsőoktatási intézmények felé”. Ez egyrészt jelenti a karon folyó kutatások eredményeinek publikálását, másrészt azt is, hogy ez a fórum nyitott a többi egyetemről érkező dolgozatok felé is. Egy, a Selye János Egyetemhez hasonló fiatal felsőoktatási intézmény ugyanis csak a színvonalas szakmai munkával tud felzárkózni az „öregek” mellé.

A folyóiratnak 2012-ben a 7. évfolyama jelent meg, a négy számából kettő idegen nyelvű. A tudományban természetes dolog a többnyelvűség tisztelete, és a Selye János Egyetem már pusztán a helyzetéből fakadóan sem zárkózhat el a más nyelvű kultúrák elől. Ez a megoldás – hogy a szerkesztőség külön lapszámokba rendezte az idegen nyelvű tanulmányokat – szerencsésebb, mint ha az egyes számokban elszórva jelenne meg egy-egy idegen nyelvű szöveg. Így a 2012/2-es számban csak szlovák, a 2012/3-as lapszámban pedig német és angol nyelven írt tanulmányokat találunk vegyesen.

Mivel – ahogy már említettük – az egyes számok nem szerveződnek egy adott téma köré, a továbbiakban néhány – önkényesen kiragadott – tanulmányt ismertetünk. Jelen lapismertető nem tud és nem is akar a teljesség igényével fellépni, hiszen ha minden egyes tanulmányról értekeznénk, félő, hogy a szöveg egy végtelen névsorolvasásba fulladna. A kiragadott példák segítségével mindössze érzékeltetni szeretnénk a folyóirat tematikai sokszínűségét, azzal a nem titkolt céllal, hogy felkeltsük az olvasó érdeklődését a folyóirat iránt.

A 2012-es évfolyam első számában Sorosy Dóra egy igen érdekes, napjainkban sokszor tárgyalt jelenségről ír A Gutenberg-korszak vége? című tanulmányában. Azt a kérdést járja körül, hogy hogyan változott meg az írásbeliség az internet hatására. A könyvek és a nyomtatott sajtótermékek visszaszorulását adottnak veszi, s a digitális médiumok térhódítását összeköti az értő olvasás színvonalának csökkenésével. Bár a tanulmány elismétli az ilyenkor általában előkerülő közhelyeket (az új technika miatt növekszik a funkcionális analfabéták aránya, gyorsul a globalizáció, veszélybe kerül a nemzeti kultúra), azt is elismeri, hogy a jelenségnek számos pozitív hozadéka is van (pl. az elektronikus könyvtárak, melyek mindenki számára elérhetőek). „Csak a digitalizáció mentheti meg az írott kultúrát a megsemmisüléstől” – zárja a dolgozatot a szerző.1

Slávka Otčenášová Kto je Čechoslovák? című tanulmányában a két világháború közötti csehszlovák történelemkönyvek kollektív identitást formáló szerepéről értekezik. Mint ismeretes, a Csehszlovák Köztársaság hivatalos ideológiája szerint a csehek és a szlovákok az egységes, ún. csehszlovák nemzet tagjai voltak. Ez számos problémához, illetve feszültséghez vezetett, melyeket a szerző a korabeli történettudományi munkák, valamint a szlovák iskolahálózat kiépítésének kontextusában tárgyal. Rámutat, hogy a pedagógusoknak szóló kézikönyvek két dologra összpontosítottak: hogy elhatárolják a szlovák nemzeti történelmet a magyar történelemtől; valamint, hogy – a közös csehszlovák történelem jegyében – megtalálják a közös pontokat a csehek históriájával. A szerző a korabeli tankönyveket elemezve leleplezi a mögöttük meghúzódó politikai ideológiát (hogy ti. Csehszlovákia létrejötte 1918-ban az addigi történelmi folyamatok egy optimális és igazságos folyománya lenne),2 s a zárásban arra is felhívja figyelmünket, hogy ez a felfogás bizony ma is mindennapos.

Roppant érdekes témát dolgoz fel Horváth H. Attila Informal Learning in Historical Aspect című tanulmánya. A szerző azokat a nonformális tanulási módokat dolgozza fel, amelyek az 1920-as és 30-as évek Magyar Királyságában voltak adottak. Bemutatja a kor pezsgő egyesületi életét, az első futballklubok és sportegyesületek kialakulását, a cserkészet és a leventeképzés térhódítását. Megismerjük ezen egyesületek szerepét az ország két világháború közötti történetében. Az általános történeti leírást azonban a szerző – remek megoldással – kisebb mikrotörténeti kikacsintásokkal szakítja meg. Így például megtudjuk, milyen beavatási szertartáson kellett átesnie egy újoncnak az első futballmeccs után.3 Ez a megoldás közelebb hozza az olvasóhoz magát a kort, ill. hozzájárul ahhoz, hogy megpillantsuk a történelem mögötti embert.

  1. Nagy Péter Kosztolányi Dezső költészetének alapvonásai című tanulmánya Kosztolányi életművének értelmezéséhez szolgál érdekes adalékokkal. H. Nagy a költő esztétikái látásmódjának egyediségét kiemelve rámutat, hogy míg Kosztolányi „indulása elhelyezhető a klasszikus modernség domináns kérdésirányai között, addig mind a lírában, mind prózában az avantgárd utáni modernség (későmodernség) tapasztalatáig jut el”.4 Ezt követően a költő köteteinek bemutatásával és néhány kiválasztott vers (Boldog, szomorú dal; Őszi reggeli; Halotti beszéd; Ének a semmiről) részletesebb elemzésével bizonyítja, hogy a Kosztolányi által nyitott horizontok válnak „a 20. századi magyar költészeti tradíció egyik legfontosabb további ösztönzőjévé, a kérdések és a válaszok korszerű újraértésének előzményévé”.5

A folyóirat szerkesztői a Tanárképző Kar hallgatóinak is teret adnak: a tanulmányok, a recenziók és a hírek között is találunk egyetemisták által írt opusokat. Egy egyetemhez köthető tudományos folyóirat esetében ezt a megoldást természetesnek tekinthetjük, hiszen így biztosítható a tudományos kutatómunka kontinuitása. Lőrincz Gábor és Vas Kinga tanulmánya6 Kaffka Margit Színek és évek című regényét értelmezi. A művet elemezve megállapítják, hogy a Színek és évek impresszionista jellege sokat köszönhet a rendkívül összetett képalkotásnak, amely kihangsúlyozza a vizuális élmények szövegben játszott szerepét. Merva Attila Az ifjú Jókai és a szlovákok című dolgozatában7 a Jókai-művekben kirajzolódó szlovákságképet elemzi. Érdekes kölcsönhatások egész hálózata bontakozik ki előttünk, ahogy a szerző a korabeli politikai események Jókai írásművészetére tett hatását elemzi. A tanulmány a történelem- és az irodalomtudomány határán egyensúlyozva egy érdekes történeti szemponttal gazdagítja Jókai műveinek recepcióját.

Az Eruditio–Educatio szerkezete a tudományos folyóiratok megszokott vonásait mutatja. Vagyis az első blokkban találjuk a hosszabb tanulmányokat, ezt követik a recenziók, majd az aktuális hírek. A tanulmányok adják a lap súlyponti részét, itt prezentálják a szerzők az eredményeiket, s nyilván ezek tudományos hozadéka a legnagyobb. A recenziók feladata ismertetni és értékelni a legújabb szakirodalmat. Az Eruditio–Educatio esetében ez a külföldi szakkönyvekre is kiterjed: a szerkesztőség ügyel arra, hogy ne csak a magyar nyelven fellelhető szakirodalom kerüljön bemutatásra. Közismert, hogy az átlagember olykor a közvetlen környezetéről, a szomszédjairól rendelkezik a legkevesebb ismerettel. Éppen ezért üdvözlendő az olyan könyvek bemutatása, amelyek éppen ezt a kultúrát bemutatva segítik elő a határon átívelő párbeszédeket. Ilyen például Hatos Rudolf Az ismeretlen szomszéd című írása,8 amely a többszerzős Neznámy sused. Dvadsať rokov Maďarska (1990–2010) című könyvet mutatja be. De említhetnénk Erdélyi Margit recenzióját Patrik Šenkár kortárs szlovák irodalomról írott könyvéről is.9 Mindkét recenzió olyan könyvekre hívja fel a figyelmünket, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy jobban megértsük a másikat.

Az egyes számok végén az aktuális hírek ismertetése kapott helyet. Rövid összefoglalókat olvashatunk a Selye János Egyetemen megrendezett konferenciákról, szimpóziumokról, rendezvényekről. Ezekből két dolog derül ki: egyrészt az egyetemen zajlik az élet, hiszen az Eruditio–Educatio minden egyes számában újabb és újabb tudományos rendezvényről olvashatunk. Másrészt ki kell emelnünk azt is, hogy ezek a rendezvények mind valamilyen releváns, tehát aktuális, illetve közösségünket közvetlenül érintő témakör köré szerveződnek. Az 1-es számban Nagy Melinda az ENVIROFILM nevű rendezvényről írt, amelyben az egyetemen zajló environmentális és környezetvédelmi nevelés fontosságát emeli ki. A 2012 márciusában zajlott rendezvényen a látogatók nyolc díjnyertes, a környezetvédelemmel foglalkozó filmet tekinthettek meg, melyek közül négy szlovákiai rendezők munkája volt. De olvashatunk a berlini székhelyű Német–Magyar Társaság, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Selye János Egyetem által közösen megrendezett Fórum Hungaricum III. című nagyszabású nemzetközi konferenciáról, az egyetemen megrendezett tankönyvkutatási szimpóziumról vagy a közép-európai folklorisztika időszerű kérdéseiről szóló tudományos tanácskozásról, amely utóbbi szintén több jelentős intézmény szervezésében zajlott. A Hírek rovatot olvasva igazából csak megerősödik bennünk a már a tanulmányok olvasásakor kialakult benyomás: a Selye János Egyetemre a pezsgő tudományos és szellemi élet, a színvonalas szakmaiság és a többi intézmény felé irányuló nyitottság a jellemző.

 

Eruditio–Educatio. A Selye János Egyetem Tanárképző Kara tudományos folyóirata. Alapító főszerk.: Erdélyi Margit. Főszerk.: Liszka József. 7. évfolyam (2012). ISSN 1336-8893

Eplényi Kata és Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai

Eplényi Kata és Kántor Zoltán (szerk.): Térvesztés és határtalanítás. A magyar nyelvpolitika 21. századi kihívásai. Budapest, Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Lucidus Kiadó, 2012, 288 p.

 

„A nyelvhasználati jogok biztosítása elengedhetetlen egy kisebbségi közösség számára, hiszen fontos eleme a közösség fennmaradásának” – szögezi le a kötet előszava. Szer­kesz­tői, Eplényi Kata és Kántor Zoltán azt is hozzáteszik, hogy ebben a kérdésben konszenzus van, ám abban nincsen, „hogy a közösség anyanyelv-használati joga besorolható-e az alapvető emberi jogok közé, illetve hogy definiálható-e az alapvető egyéni vagy közösségi jog”. Ez a dilemma adja a kötet eszmei vezérfonalát.

Péntek János szerint a nyelvmegtartás egyik alapvető feltétele az optimista jövőkép, bizakodó magyarságkép. De kulcsszerepe van a kisebbségpolitikának, valamint a történelmi egyházaknak. Tehát a nyelvi tervezés és nyelvstratégia kapcsolódik a politikához és az adott kisebbség társadalmának szervezettségi állapotához. Valamint persze ahhoz a nemzeti jövőképhez, amit magukról maguknak alkotnak.

Kiss Jenő tanulmánya a Nyelvstratégia nyelvészeti megalapozottságának fontossága címet viseli. A szerző szerint a különféle eszközök összehangolására volna szükség. Ám az egymással küzdő táborok együttműködésére is. „Érvelésük a kelleténél sűrűbben távolodik el a nyelvi gyakorlattól, valóban hatalmi harccá alakulva, egy kérdést a középpontba helyezve: ki fogja uralni a magyar nyelvről szóló diskurzust.” A magyar nyelvstratégiának kellően differenciáló stratégiának kell lennie, hogy minden felmerülő kérdésre választ tudjon adni.

Juhász Hajnalka tanulmányának A nyelvi jogok és lehetőségek az Európai Unióban címet adta. A szerző azt vizsgálja, mit hozott a lisszaboni szerződés a nemzeti kisebbségek és a nyelvi jogok védelmében. Továbbá, hogy milyen új lehetőségeket kínál a mostani állapot a nemzeti kisebbségek és a nyelvi jogok védelmében. Az alapdilemmát úgy fogalmazza meg a szerző, hogy vajon elismerhetők-e a nyelvi jogok önálló jogként, vagy csak más jogokkal együttesen. A tanulmány sorba veszi a nemzetközi jog legfontosabb dokumentumait, számos, a gyakorlatban megjelenő problémára mutat rá, majd konkrét javaslatokat tesz. Sőt, javaslatait stratégiai rendbe szedi. A szerző arra a következtetésre jut, hogy csak hosszú távú célként képzelhető el az Európai Unió kisebbségvédelmi politikájának kialakítása. A nemzetpolitikának a rendelkezésre álló eszközök kihasználása mikéntjét kell kidolgoznia.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának végrehajtási mechanizmusával és a mechanizmus gyengéivel foglakozik Kardos Gábor tanulmánya. A szerző szerint a Karta végrehajtásának ellenőrzését erősítené, ha lehetőség nyílna egyéni vagy kollektív panaszra. Noha jelenleg nincs meg rá a politikai akarat, nem tartja eleve kizártnak egy nemzetközi panaszmechanizmus felállítását. Örvendetesnek nevezi, hogy a magyar szervezetek jelentéseikkel egyre inkább hozzájárulnak az árnyalt kép és értékelés kialakításához.

Andrássy György azt vizsgálja, miként segíthet a nemzetközi jog abban, hogy a Magyar­országgal szomszédos országokban hivatalos nyelvvé váljon a magyar. A szerző kiváló képviselője annak a gondolatnak, hogy a nyelvi jogoknak az emberi jogok közt volna a helyük. Ez a látásmód a probléma elemzésében is megmutatkozik. Andrássy szerint bár ez egyes nyelvek beszélőinek helyzete közt mutatkoznak ugyan eltérések az egyes országokban, ám furcsállja, hogy a szakemberek csak a kü­lönb­ségekről beszélnek, a hasonlóságokról pe­dig megfeledkeznek. Márpedig ahol különbségek vannak, ott hasonlóságoknak is lenniük kell, állapítja meg világos logikával a szerző. Ebből a szemléletmódból következik, hogy az egyes személyek eltérő nyelvi helyzete a diszkrimináció szemüvegén keresztül is vizsgálható.

A kötet második fele az egyes magyar kisebbségek nyelvi jogaival foglalkozik. Göncz László a szlovéniai, Szoták Szilvia az ausztriai, Horváth István a romániai, Csernicskó István és Ferenc Viktória a kárpátaljai, Beretka Katinka a szerbiai, Andócsi János pedig a horvátországi magyarok nyelvi jogait vizsgálja. A szlovákiai magyarokkal Fiala-Butora János tanulmánya foglalkozik. A szerzők részletes statisztikai adatokat szolgáltatnak, bemutatják az érvényes jogszabályokat, alkalmazásuk módját, a hivatalok valós működését, és gyakran a nyelvi jogok kibővítéséért indított mozgalmakat, kezdeményezéseket. Külön figyelmet érdemelnek azok a javaslatok, amelyek (például Szlovákia esetében) a fennálló jogi helyzetben rejlő lehetőségekre mutatnak rá. Fiala-Butora János szerint a kisebbségi nyelvhasználati törvény negatív elemeinek kritikája mellett nem volna szabad elhanyagolni egyes pozitív rendelkezéseinek végrehajtását. Fő­ként nem volna szabad így viselkednie a ma­gyar vezetésű minisztériumoknak.

A kötet szerkesztői részletes és árnyalt kép kialakítására törekedtek. A kiváló szerzőgárda révén e törekvésük sikerült. Az olvasó összevetheti az egyes országokban uralkodó állapotot, de érdekes összehasonlítanunk az Európai Unió tagállamait az EU-n kívüliekkel. Számos konkrét, megvalósítható javaslattal találkozunk, ám meghatározó jelentőségű elméleti megállapítással is.

A kötetet ajánló Gál Kinga szerint a nyelvi jogok felmérésének munkája egy soha véget nem érő nemzetpolitikai feladat, éppen ezért állapotfelmérésre újra és újra szükség van. Leszögezhetjük, hogy a kötet valóban pontos képet ad a magyar nyelv jogi helyzetéről a Magyarországgal szomszédos államokban. Ám néhány ponton túlmutat a jelen állapot leírásán. A kötet megfontolásra érdemes javaslatokat is tartalmaz. A nyelvstratégia lényege a cselekvés. A tetthez azonban új, korszerű elképzelésre van szükség. Ebben a Nemzetpolitikai Kutatóintézet kötete sokat segít, e célból is érdemes elolvasnunk.

Braun László, Csernicskó István és Molnár József: Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján

Braun László, Csernicskó István és Molnár József: Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján. Ungvár, PoliPrint Kft. 2010, 118 p.

 

Kárpátalján a magyar nyelvet beszélők etnikai szempontból nem képeznek egységes csoportot: a magyar nemzetiségűek mellett jelentős a magyar anyanyelvű cigány/roma lakosság részaránya is. Róluk, mármint a magyar anyanyelvű cigányokról, azonban igencsak hiányosak az ismereteink. Ezen információhiány megszüntetését tűzte ki céljául Braun László, Csernicskó István és Molnár József. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola szakemberei a kárpátaljai magyar anyanyelvű cigányságot érintő többszintű kutatások eredményeit tárják a kutatók és a kérdés iránt érdeklődő olvasók elé a 2010-ben napvilágot látott Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján c. monográfiájukban.

A kötet tartalmi szempontból több fejezetre oszlik. A bevezetőben a szerzők hangsúlyozzák, hogy meglehetősen kevés figyelem jut az etnikai jegyei miatt a „látható kisebbség” kategóriájába tartozó és a Kárpát-medence valamennyi államában jelen lévő magyar anyanyelvű cigányokra/romákra.

A továbbiakban az európai és a Kárpát-medencei roma népességről rendelkezésre álló információkba nyerhetünk rövid betekintést. Ebből megtudhatjuk azt is, hogy Kárpát-medence összlakosságán belül a roma népesség részaránya elérheti akár a 9%-ot is, valamint hogy Romániában, Spanyolországban, Bulgáriában, Magyarországon és Törökország­ban élnek a legnagyobb számban romák (9–11. p.).

A következő fejezetben a romák ukrajnai helyzetét mutatják be a szerzők, hangsúlyozva, hogy a cigányság aránya 1959-től folyamatosan növekedett: a 2001-es népszámlálás hivatalos adatai alapján Ukrajna lakosságának 0,1%-a (47 587 fő) vallotta magát cigány nemzetiségűnek. Más források az ukrajnai cigányság számát azonban közel 200 ezer fő körüliként határozzák meg. A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy az ukrajnai cigányság nyelvi, néprajzi, szociológiai, foglalkozási és szociológiai szempontból sem tekinthető homogén csoportnak (12–17. p.).

Ezt követően a kárpátaljai cigányság száma és területi elhelyezkedése kerül ismertetésre. E részből megtudhatjuk, hogy az ukrajnai romák 29,4%-a (14 004 fő) él Kárpátalján, ami a megye összlakosságának 1,1%-a. A cigányság lélekszámának önbevalláson alapuló pontos meghatározása Kárpát­alján (akárcsak Magyarországon) elég bizonytalannak tekinthető, hiszen jelentős hányaduk magyar, illetve ukrán nemzetiségűként definiálja önmagát. A 2001-es népszámlálási adatok alapján a kárpátaljai cigányság 51%-a városlakó volt, ugyanakkor arányuk egyetlen járásban vagy megyei alárendeltségű városban sem érte el a 10%-ot. A kárpátaljai cigányság 62,4%-a magyar anyanyelvű, míg a cigány nyelvek valamelyikét csak 20,5% tekinti anyanyelvének. Második nyelvként a legtöbb kárpátaljai roma az ukrán nyelvet használja, de jelentős az orosz és a magyar nyelv elterjedtsége is, ami a megye soknemzetiségű jellegéből adódik. A cigány nyelvek ismerete a nem cigány anyanyelvűek körében azonban meglehetősen alacsony (17–36. p.).

A cigányság nemi összetétele arányosabb, mint a megye összlakossága körében. Ugyanis amíg 2001-ben a megyében 1000 férfira 1077 nő jutott, addig a cigány romáknál ez az arány 1000 férfire 1047 nő volt. Korfájuk a magas születésszámú népcsoportokra jellemző piramidális alakú (35–37. p.).

A roma lakosság foglalkoztatottsága meglehetősen alacsony. 2001-ben csupán 6,7%-uk volt foglalkoztatva, s közülük is 60,2% a legegyszerűbb foglalkozások körében volt alkalmazva, míg például vezető beosztásban csupán 0,28%-uk dolgozott, ami összefüggésben áll az alacsony iskolázottsági mutatókkal. A városi cigányság körében az 1–9. osztályokba beíratottak aránya a teljes roma népességen belül ugyanis csupán 20,9%, s a falvakban is csak 21,4% (37–41. p.).

A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy a cigány lakosságra vonatkozó népszámlálási adatok és a valóságos helyzet sok esetben jelentős eltérést mutathat, így saját számításokat is végeztek. Számításaik és a népszámlálási adatok csupán a Szolyvai járás és Beregszász város esetében mutatott jó egyezést (41–43. p.).

A kárpátaljai cigányság túlnyomó többsége a megye nyugati részében (Perecsenyi, Ungvári, Beregszászi járásokban, valamint Beregszász városában) él. A 2001-es népszámlálási adatok alapján összesen 110 olyan kárpátaljai település van, ahol a cigány lakosság száma meghaladja a 10 főt. A legnépesebb cigány közösségek Munkácson (3000 fő) és Ungváron (2000 fő) találhatók. Ezer főnél nagyobb roma közösség él Beregszászon, Királyházán, Szőlősvégardón és Poroskőn (Perecsenyi járás). A cigány lakosság 48%-a városokban vagy városi típusú településen él. A kárpátaljai cigányság 72%-a olyan településen él, ahol számuk meghaladja a 300 főt. Ugyanakkor az általuk benépesített településrészek (romatelepek, cigánytáborok) általában a települések határában, a központtól és az intézményektől távol fekszenek, ahová sok esetben még az infrastruktúra sem jut el, ami még inkább hozzájárul az itt élők szegregációjához (43–51. p.).

A továbbiakban a kötet a kárpátaljai cigányság képzési és oktatási helyzetét próbálja meg nagy vonalakban felvázolni. A szerzők leszögezik, hogy a cigányság iskolai oktatása egyben a többségi társadalomba való integrálását is szolgálni hivatott, vagyis hogy a roma lakosság az intézményes szocializációval ellenőrizhető módon itt találkozik először, s valószínűleg utoljára is. A kárpátaljai iskolákban a 2008/2009-es tanévben 6497 cigány gyerek folytatott tanulmányokat, ami több mint az összlétszám 4%-a. Közülük 2872 magyar iskolába vagy osztályba járt. A magyar tannyelvű iskolákban tanuló gyerekek esetében így a roma tanulók részaránya eléri a 17,1%-ot. A 2008-as ukrajnai oktatáspolitikai változások és a roma tanulók arányának a növekedése végett egyre több magyar szülő íratja gyerekét államnyelvi iskolába/osztályba. Így számos kárpátaljai magyarlakta településen épp a roma gyerekeknek köszönhetően vagy csak velük nyitottak meg magyar tannyelvű osztályokat. Az elemi osztályok elvégzését követően az iskolába járó cigány tanulók létszáma azonban folyamatosan csökken. Az iskolából való kimaradást sok esetben elősegíti a lányok nagyon korai, 13–14 éves korban történő férjhezmenetele, pontosabban polgárjogilag élettársi viszonya, valamint a roma családok idénymunkája az ország belső területein, ahová gyakran a gyerekeiket is magukkal viszik. Így a középiskolai osztályokban a cigány tanulók aránya már csupán 0,76%, vagyis még az ötödük sem jut el az Ukrajnában elvileg kötelező középiskolai végzettség megszerzéséig. Ennek egyik okaként említik azt, hogy az iskolában sokszor tovább fokozódik a kiközösítettség érzése, valamint hogy a szülők többsége is igen korán kikerült az iskolai oktatás keretei közül. Ezenkívül fontos azt is megemlíteni, hogy a kárpátaljai iskolákban oktató pedagógusok nincsenek megfelelően felkészítve arra, hogy a roma tanulók nyelvi és kulturális sajátosságait figyelembe véve és arra alapozva, érdeklődésükhöz igazítva, számukra is érthető módon közvetítsék a tananyagot. Az ebből fakadó problémák kiküszöbölését szolgálhatnák azok az iskolák is, ahol csak cigány gyerekek tanulnak. A magyar anyanyelvű cigányok oktatását jelenleg két ilyen állami intézmény segíti (a Munkácsi 14. Sz. és a Be­regszászi 7. Sz. Általános Iskola). Ugyanakkor egyházi fenntartás mellett több jelentős roma lakossággal rendelkező településen működnek ún. „cigány iskolák”, melyek az állami iskolák mellett kisegítő osztályok vagy napközis foglalkozások keretében szolgálják a roma tanulók felzárkóztatását. Az ilyen iskolák látogatottsága sokkal nagyobb, mint a heterogén iskoláké, ami részben az iskolák és a lakóhely közelségével magyarázható. A vegyes összetételű iskolákban a roma tanulókat sokszor a problémák forrásaként értékelik. Ezt a szerzők a helyi magyar sajtóban megjelent cikkekből vett idézetekkel igyekeznek még szemléletesebben alátámasztani (51–91 p.).

Az oktatást követően a társadalmi szervezetek és egyházak roma programjai kerülnek be­mutatásra. A megyei állami közigazgatás nemzetiségi osztályának adatai alapján 2009-ben a megye területén 19 társadalmi és kulturális, érdekvédelmi szervezet volt bejegyezve, melyek a romák szociális és oktatási felzárkóztatását hivatottak szolgálni. E szervezetek mellett különösen fontos szerepet játszanak a cigányság helyzetének a javításában a különböző egyházak is (elsősorban a református és a római katolikus). Ugyanakkor a régióban is mű­ködő nemzetközi segélyszervezetek, a helyi érdekvédelmi szervezetek és az ezek által létrehozott pártok programjában sem szerepel a magyar ajkú romák érdekképviselete (92–93. p.).

Ahogyan azt a szerzők is megfogalmazták, „a kárpátaljai magyar közösség még nem ébredt tudatára annak, hogy a vele együtt, közvetlen szomszédságában elő, magyar anyanyelvű roma közösség jelentős szerepet játszhat a közeljövőben a magyar nyelv és a magyar nyelvű oktatási rendszer fenntartásában, fennmaradásában. Mint ahogyan az is valószínűsíthető, hogy a kárpátaljai magyar szervezetek, intézmények azért sem mutatnak különösebb érdeklődést a magyar nyelvű cigány közösség iránt, mert előítéleteik, illetőleg ez irányú hiányos ismereteik gátolják őket abban, hogy érdemben foglalkozzanak a cigányság problémaival.” (94. p.)

A kötet utolsó fejezetében a szerzők saját és más ukrajnai kutatások eredményeire alapozva tesznek kísérletet a cigányokhoz fűződő viszony bemutatására. Elsőként az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete és a Demokratikus Kezdeménye­zések Alapítvány által 1994 és 2005 között végzett felmérés kerül bemutatásra, melyből kiderül, hogy a cigányokat Ukrajna lakosai legfeljebb az országba látogató külföldiként képzelnék el. A vizsgálatban részt vevő 1800 fő 42,1%-a viszont be sem engedné a cigányokat Ukraj­nába. A Kárpátalján (2001 és 2006 között) végzett felmérések is hasonló eredményeket mutatnak. Ezek szerint a megkérdezettek többsége a cigányokkal való együttélés formájaként maximum a velük egy településen belüli együtt­élést tartja elfogadhatónak, de leginkább a saját lakóhelyén kívül képzeli el őket. Ugyanakkor a szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a szociológiai kutatások során készített mélyinterjúk esetében ennél sokkal semlegesebb, kevésbé elutasító viszonyra lehetne következtetni. Vagyis az adatközlők még névtelenül sem vállalják fel nyíltan a cigányokkal szembeni ellenséges érzületeiket. Ennek igazolására számos interjúrészlet is közlésre kerül.

Az összegzésben a szerzők hangsúlyozzák: legfőbb céljuk az volt, hogy ráirányítsák a kutatók, politikusok és más szakemberek figyelmét a kárpátaljai magyar anyanyelvű romák problémáira, és a roma–magyar együttélés különböző vetületeire. A fejezetet egy a kötet teljes anyagát felölelő (38 pontból álló) kivonat zárja. A munka értékét növeli a gazdag (84 tételes) irodalomjegyzék is.

Összességében tehát mindenképp azt kell mondanunk, hogy a fentebb bemutatott kötet egyértelműen hiánypótló munka, mely nagymértékben hozzájárul a kárpátaljai magyar anyanyelvű cigányok helyzetének, problémáinak a megismeréséhez, s remélhetőleg hozzájárul a további kutatások kibontakozásához is, ami idővel magával vonhatja az érintett közösség szociális helyzetének javulását és a más nemzetiségűek általi elfogadtatását.

Vajda Barnabás: Egy szabad hang Kelet-Európában. A Szabad Európa Rádió tevékenységéről a hidegháború alatt

Vajda Barnabás: Egy szabad hang Kelet-Európában. A Szabad Európa Rádió tevékenységéről a hidegháború alatt. Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2011, 332 p.

 

„The wind of change / Blows straight into the face of time / Like a stormwind that will ring the freedom bell / For peace of mind / Let your balalaika sing / What my guitar wants to say” (Scorpions: Wind of Change)

Mondják, egy versnek – vagy épp egy dalszövegnek – nem tesz túl jót, ha konkrét célzattal keletkezik. A líra, s annak egyes válfajai már rég kinőtték a „konkrét dologról” vagy „konkrét eseményről” szólás kereteit. Mára a hangulat, a forma, s a nyelvhez fűződő viszony az, ami leginkább sajátja egy versszakokba tördelt szövegnek; ami lírává emeli a textust. A Scorpions együttes fent idézett dalának bár jócskán megvan a maga emócióvilága, keletkezésének körülményei, s az egyes – korántsem rejtett – mozzanatok mégis inkább a célzatos szövegek spektrumába terelik. Mindez persze nem változtat azon, hogy az emlegetett dal máig a valaha volt legkelendőbb sláger, amit német művész/zenekar alkotott. Bárhogy is, a világ kulturális irányvonala esetenként igen gyümölcsözően reflektál a társadalmi változásokra. Esetünkben épp ez teszi lehetővé, hogy az idézett szövegrész, s főként annak bizonyos szegmensei remek támpontokat kínáljanak Vajda Barnabás legújabb opusának megközelítéséhez.

A változás szele mint szókapcsolat, igen flexibilisen kezelhető. Képzeljünk csak el egy földterületet, amelyet egy több méter magas fal vesz körül, aztán vegyük sorra az elemeket: a földet, a tüzet, a vizet és a levegőt. Ha az a fal kellőképp tömör, a föld s vele együtt a hozzá tartozó flóra és fauna, az érzelmektől fűtött tűz s a tiszta, hullámzó folyók egyaránt távol tarthatók a bezárt világszelettől. Az elzárt terület képes megélni saját földjéből, vizéből, s tüzet is képes csiholni magának, nincs azonban az a fal, amelynek sikerülne kizárni a negyedik elemet, mindennek az alapját: a levegőt.

Amikor 1949 decemberében Robert Lang igazgatóvá történő kinevezésével megalakult a Szabad Európa Rádió (SZER), azt mondhatjuk, hogy ez az új médium képletesen épp a megfoghatatlant, kvázi a negyedik elem adta lehetőségeket kihasználva nyitott kapukat abba az elzárt világba, melyet Szovjet Uniónak neveztek. A SZER feladata nem volt más, mint hogy ne engedje, hogy a falak közé zárt emberek – minden lehetséges kommunista propaganda ellenére – elfeledjék, nem normális olyan rendszerben élni, amely leginkább ahhoz a csizmához hasonlít, „amely örökké egy emberi arcon tapos”.

Művével lényegében Vajda Barnabás is ahhoz a történészi áramlathoz csatlakozik, melynek figyelme a 2000-es évektől hatványozottan irányult ismét a SZER-re, lévén feloldásra kerültek olyan állami, intézményi és ma­gánarchívumok (köztük igen jelentősek a CIA SZER-rel kapcsolatos levéltári anyagai) forrásai, melyek révén a rádió szerepe, intézményi rendszere és kapcsolatai tovább voltak árnyalhatók, kutathatók. A bemutatni kívánt kötet alapjául szolgáló mélyreható kutatómunka a téma iránt érdeklődők számára kétségkívül megkerülhetetlenné avanzsálja az opust, lévén magyar nyelven elsőként közelíti meg a rádió és – főként, de nem kizárólagosan – Csehszlovákia viszonyát. A kutatásról és a felhasznált irodalomról az alábbiakban még szót ejtünk, előbb azonban a mű néhány blokkját kívánjuk bemutatni.

„Minden dollárral, amivel hozzájárulsz a Szabadság-hadjárathoz, egy percnyi igazságot támogatsz a Szabad Európa Rádiónál. Küldj egy dollárt most!” (20. p.) – idézi a szerző Richard Cummings Origins of the Crusade for Freedom Advertising Campaings of the 1950s című szövegét kötetének első fejezetében/ta­nulmányában. A SZER megszervezése fejlécű szövegblokk az ötlet megszületésétől, annak kivitelezésén át a rádió – s bizonyos szerkesztőségek – beindulásáig boncolja a történetet, figyelmet szentelve egyebek közt a szervezeti felépítésnek, a médium propagált és valós anyagi fenntartórendszerének, illetve a New York–München központok viszonyrendszerének is. Ebben a szövegrészben jelenik meg először a jelen dolgozat elején idézett dalszövegben is szereplő Szabadságharang, „melynek képe később logóként rákerült a SZER iratainak fejlécére, [s mely] többszörös szimbolikával bírt. Nemcsak az 1776-os amerikai függetlenségre utalt, hanem szervesen kapcsolódott hozzá egy Abraham Lincoln-idézet is: That this world under God shall have a new birth of freedom – Hogy e világban Isten hatalma alatt újjászülessen a szabadság”. (28. p.)

A továbbiakban nem kívánjuk kivonatolni az egyes fejezeteket, mint tettük azt a nyitótanulmánnyal, dolgozatunknak ugyanis korántsem a tartalomfelmondás, hanem a kötet horizontjának körülhatárolása a célja.

Mint azt fentebb már emlegettük, Vajda Barnabás nagy hangsúlyt fektet a SZER Csehszlovákiához fűződő, a politikai események által jócskán befolyásolt viszonyára, s ilyenformán arra is, hogy kik voltak azok a jelentős személyiségek, akik a rádió, s főként a csehszlovák részleg/szerkesztőség megalakulásánál nagy szerepet játszottak. Az ország jelentőségét a nyugat szemében mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy „[a] csehszlovákok 1950. július 4-én sugároztak először adást Csehszlovákiának – s egyúttal ez volt a SZER legelső műsora is”. (43. p.) A bejelentkezés pedig – mint a későbbiekben mindig – a következőképp hangzott: „»Volá hlas svobodného Československa, rozhlasová stanice Svobodná Evropa« – Itt a szabad Csehszlo­vákia hangja, a Szabad Európa rádióállomás”. (44. p.)

Ezt követően részletes információkat kapunk azokról a ballonos kampányokról, melyek nagyban összefonódtak a rádió propagandatevékenységével, s amelyek éppúgy a láthatatlan, negyedik elem révén érhették el céljukat. A szerző árnyalt megközelítési stratégiáját mutatja, hogy a nyugat tevékenységét is megfelelő kritikával szemléli; éppúgy felhívja a figyelmet annak túlkapásaira is. „»Az egyedüli terroristák a kommunisták. Az egyetlen külföldiek az oroszok«”1 (71. p.) – olvasható a ballonok szállította propagandaanyag egyik szórólapján.

A kötet elemzi a rádió amerikai menedzs­mentjének ténykedését is. Ugyancsak az objektivitást mutatja, hogy a szerző egy pillanatra sem kísérli meg propagandamentesnek mutatni a SZER-t, hiszen az éppen a nyugati világ értékeinek mind nagyobb propagálása okán jött létre. „A hidegháború […] az ideológia és a mediális hadviselés fénykora volt, és a korabeli sajtóra mindkét oldalon erőteljesen hatottak a politikai-ideológiai elvárások.” (79. p.)

A CIA-nak a SZER-re történő ráhatása, majd annak a titkosszolgálat szárnyai alól történő kibúvása is bemutatásra jut. Ezen a ponton válik jól láthatóvá, hogy az amerikai társadalom addig tekintett a lehető legpozitívabb szemmel a SZER-re, amíg azt nem az állam által fenntartott – kvázi befolyásolt – szervezetnek hitte. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a CIA-val való kapcsolat felszínre jutása volt az a pont, amikor a legközelebb került a rádió széthullásának lehetősége. Tény, hogy bár a CIA hatása a SZER felett rég megszűnt, a bélyeg azonban még ma is kísérti a médiumot. „[T]alán ezért is hívják a Fardát [a SZER napjainkban is működő, iráni megfelelője] Iránban máig CIA-rádiónak.” (280. p.)

A kötet további részében a SZER-t mint munkahelyet is megismerhetjük. Kiderül, milyen volt az intézmény felépítése, az egyes szerkesztőségek egymáshoz s a központhoz fűződő viszonya, illetve a rádió költségvetésének alakulása, amely „az 1980-as évek végére elérte a 100 millió dollárt”. (110. p.) Megtudjuk, milyen gyárak és nagyvállalatok voltak a fő támogatói, s hogy ezek és a rádió, illetve az aktuális politikai vezetés viszonya közt fellelhető-e bármiféle összefüggés.

Rálátást nyerhetünk arra is, hogy mi tette olyan közkedveltté a SZER-t; hogy híreinek elért minősége mekkora erőfeszítéseket vett igénybe, már csak ha azt az egyetlen mozzanatot nézzük is, hogy „gyakorlatilag az összes kommunista állami rádiót és telexgépet monitorozta, vagyis lehallgatta napi 24 órában”. (114. p.) Ugyancsak a sikerhez járult hozzá, hogy „a SZER-ben tudatosan alakították az »otthoni adó érzetét« azáltal, hogy minden területen: politikai hírekben, vallásban, sportban, kultúrában stb. olyan műsorokat közvetítettek, mint amilyenek akkor készültek volna, ha a célországban nem lett volna kommunizmus”. (138. p.)

A műsorok kapcsán a szöveg újra és újra felvillantja a másik fél, tehát a vörös kelet ellenlépéseit is, s a tónust, ahogy a SZER a kommunista sajtóban és rádiózásban megjelent. Nem kétséges azonban, hogy Vajda Barnabás munkája arányait tekintve ennek elenyészően kis figyelmet szentel, ezt a jelenséget azonban két igen szilárd indok támasztja alá. Az egyik, hogy a SZER megközelítését annak anyai talajától kiindulva szemléli, tehát a rádió berkein belül keletkezett források felhasználásával tekint a témára, a másik pedig, hogy a szovjet titkosszolgálati anyagok értéke fenntartásokkal kezelendő, hisz a kommunista rendszer „ügynökei rendíthetetlenül és mindvégig abból az ideológiai prekoncepcióból indultak ki, hogy a SZER-nek a nyugati kapitalista ideológiai diverzió volt a feladata”. (9. p.) A kötet végére érve – miután jól megismerkedünk a rádió műsorainak felépítésével, s azzal a kelet által lényegében ismeretlen emberközeli hozzáállással, mellyel hallgatóihoz viszonyult – könnyen lehet, hogy egyetértünk majd a szerző azon konklúziójával, miszerint „minden korlátja (politikai és újságírói determináltsága, ideológiai befolyásoltsága stb.) ellenére a SZER mindvégig sokkal közelebb állt a szabad sajtó fogalmához, mint az ideológiailag kiherélt kommunista sajtó bármelyik terméke”. (133. p.) A magunk részéről egy nyilvánvaló tény felvillantásával foglalnák állást a SZER tevékenysége mellett. Olyat állítani, hogy melyik ideológiának, és melyik propagandának volt igaza, talán elbaltázott lépés volna, a tény azonban, hogy csupán az egyik fél tartott a másik ideológiájának saját területén történő térnyerésétől, s felforgató hatásaitól – úgy hisszük –, magáért beszél.

Vajda Barnabás kötetének vége felé haladva egyre oldottabb témákat húz elő. A hivatali struktúra és működés korábban felvillantott mozzanatain túl elér ugyanis a rádió és a hallgatók viszonyához is. Bemutatja, hogyan jutott hozzá a SZER a „fal túlsó oldaláról” jövő reakciókhoz, honnét tudták a szerkesztők, hogy mekkora hatást ér el a munkájuk. A két nagyhatalom közti feszültség mind nagyobb enyhülésével ezen visszajelzések módja is egyre nagyobb skálán mozgott, a külföldre érkezett látogatókkal készített interjúkon túl egyre szaporodtak ugyanis a hallgatói levelek, majd a telefonok. A korábban már említett emberiesség megnyilvánulása volt az is, hogy a SZER kiemelten nagy figyelmet fordított a hallgatói igények és kívánságok kielégítésére, a kérdések megválaszolására, s az üzenetek tovább­adására. A sportra vonatkozó kérdéseken túlmenően nagyban jelentek meg a napjainkra is jellemző dalkérések, melyek közt számtalanszor ott szerepelt a már többször játékba hozott Scorpions-sláger.

A rádió előszeretettel közölte a hallgatók által beküldött élcelődő vicceket is, melyek természetesen elsősorban a rendszer kritikáját adták. Az érdekesség kedvéért erre példát is hozunk: „Indiába látogat a csehszlovák köztársasági elnök, Antonín Novotný és a felesége. Az asszony azt javasolja férjének, ő is fessen a homlokára pöttyöt. Novotný tudni akarja, miért. A nő azt feleli: – A pártban egyszer hallottam, hogy rólad beszélnek. Azt mondták, hogy minden rendben van veled, csak a homlokukra mutattak, hogy innen hiányzik valami.” (251. p.) Szerintünk éppúgy egy gyöngyszem a következő bohózat is: „Tudják, mi lesz, ha a gorilla kereszteződik a bacsával? (Bacsa: hagyományos szlovák pásztor.) Gorbacsov.” (252. p.)

A szerző nem feledkezik meg a csehszlovákiai magyarság kérdéséről sem. Ezen téma kapcsán főként arra koncentrál, hogy ha megjelent a SZER anyagain belül, úgy milyen kontextusban, formában és jelentőségben. Lényegében e téma mellett bontakoztatja ki a nacionalizmus rádión belüli megközelítésének módozatait és változásait is; beletelt ugyanis egy kis időbe, míg a nemzeti kérdésektől magát igencsak távol tartani kívánó nyugat rájött, hogy a nacionalizmus fontos fegyver lehet, melynek révén sorra verhetőek az ékek a Szovjet Unió falába.

Vajda Barnabás Egy szabad hang Kelet-Európában. A Szabad Európa Rádió tevékenységéről a hidegháború alatt című munkáját dicséri a kötetben helyet kapó tanulmányok önreferens jellege, hiszen bár az egyes szövegblokkok – megfigyelésünk szerint – közegükből kiszakítva, önálló tanulmányokként is éppúgy közölhetők volnának, az előző szövegekre való vissza-visszautalás azonban – ennek majdhogynem ellentmondva – még feszesebbé és összefüggőbbé teszi a textust.

A kutatómunka mélységét mutatja a cirka kétszázhetven oldalra rúgó törzsszöveg lábjegyzeteinek igen magas száma. A hatszázkilencvennyolc jegyzet túlnyomó többsége nem kommentár, hanem hivatkozás. Talán ez az oka, hogy a kötetet mindez nem teszi szaggatottá, az olvasást ugyanis elenyésző mennyiségben törik meg a mellékszálakon kibontakozó gondolatok; maguk a hivatkozások pedig a munka által felvonultatott bőséges adatmennyiség eredeti helyének probléma nélküli meglelhetőségét adják.

A kötet Selye János Egyetemen megejtett bemutatóján jegyezte meg Simon Attila történész, hogy az opus jelentőségét növeli az annak alapjául szolgáló, elsősorban angol nyelvű forrásanyag. Ahogy fogalmazott, épp ennek köszönhető, hogy Vajda Barnabás nem esik abba a sok más történész/szakíró által ki nem került hibába, hogy témájára csupán egy adott ország/régió kínálta forrásanyag felől közelítsen rá. A szerző tehát nem tagozódik be abba a hagyományba, melynek képviselői csupán a közegünkben élők által ránk hagyott anyagokat dolgozzák fel a közegünkről, hanem egy külső értelmezési horizont felől közelít témájára, melynek középpontjában mindazonáltal továbbra is saját közege marad. Az, hogy a számtalan angolszász név, s hogy az egyes szervek, szervezetek és szekciók neve hivatalos formájukban, angolul jelennek meg, az említett nyelvet nem beszélők számára bár kissé megnehezít(het)i az olvasást, a megnevezések/rövidítések kötet elején történő s a törzsszövegben is számos esetben megejtett fordítása/feloldása azonban ezt az esetleges akadályt is kellőképp kiküszöböli.

„2011-ben a SZER huszonegy országba sugároz huszonnyolc különböző nyelven. Közülük 18 országban engedéllyel működik, háromban viszont illegálisan (Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán), miként egykor Kelet-Európában” (279. p.) – írja munkájának záró fejezetében a szerző. Leginkább talán ez a rész az, aminek kapcsán az immár negyedszer párhuzamba hozott dalszövegrészlet utolsó két sora játékba hozható. Hisz mint ahogy a különböző hangszerek is eltérő hangzással éneklik el ugyanazt a kottát, a zenét, úgy a Szabad Európa Rádió egykori s jelenlegi szerkesztőségei is bár más és más nyelven mondják el a nyugati demokráciák, a leginkább emberközpontú társadalmak elvrendszerét, mégis végig ugyanarról a minden embernek járó jogról beszélnek: a Szabadságról.

 

Bárczi Zsófia (összeáll.): Szerző – szöveg – olvasat. Irodalmi szövegek elemzése és tanítása

Bárczi Zsófia (összeáll.): Szerző – szöveg – olvasat. Irodalmi szövegek elemzése és tanítása. Pozsony, Madách-Posonium, 2012, 272 p.

 

Várható volt, hogy Tóth László Irodalmi Szemle-beli főszerkesztőségének nemcsak a folyóirat élén betöltött szerepe alatti időszakban lesznek mindenféle egyéb leágazásai, egyáltalán nem mellékes melléktermékei, hanem azt követően is, hogy a – magát nemcsak a fejlécében az irodalom, művészet és művelődéstörténet mellett elkötelező – lap sorsát két év elteltével az általa jó érzékkel választott szerkesztőjére bízta. A szóban forgó kiadvány a folyóirat Olvasó című, a 2011–12-es évfolyamokban futó rovatát (a Bárczi Zsófia szerkesztésében megjelenő oktatási mellékletet) fogja egybe. Ott a tíz tanulmány és a hozzájuk tartozó tíz módszertani segédlet, óravázlat az általános és középiskolai oktatás üteméhez igazodva szeptembertől júniusig volt olvasható: a sort Móricz Rokonokja nyitotta s Kosztolányi elbeszélései zárták, a kötet rendezőelve az irodalomtörténeti időrend: az Antigonével kezdődik, Tőzsér Árpád pályaképével zárul – s ennyiben a hagyományos irodalomtankönyvek szerkezetét követi (amennyiben a gimnáziumi tankönyvek is az ókorral indítanak, nagyjából Pilinszkyig fogják be a 20. századot, a negyedikeseknek szólók pedig – a szlovákiai magyar tankönyvek legalábbis – a szlovákiai magyar irodalom taglalásával végzik).

Másként olvastatja-e magát a Szerző – szöveg – olvasat, mint az Olvasó? Termé­szetesen másként. Nem csak azért, mert a lapban például a Kosztolányit tárgyaló fejezetet például Tandori- vagy Vida Gergely-versekkel együtt, Mészáros András esszéje vagy Fried István tanulmánya mellé kaptuk, hanem mindazért, ami végett – úgy általában, bármely szövegekre vonatkozóan – érdemes a korábban megjelenteket egy szálra felfűzni, valamilyen szerkesztői elképzelés, ötlet vagy téma mentén újrarendezni; kötetben ezek érthető módon másként viselkednek, hiszen egymáshoz is viszonyulnak. Másként olvastatja magát a könyv, mint a folyóiratbeli részek, de hiszen feltételezett címzettjei is részben mások: a sorozat oktatási segédletként határozta meg magát (ezenkívül mellékletként, a repertóriumban tematikus összeállításként), emez tanulmánygyűjteményként (egyszersmind irodalomtanítási módszertanként). A táblás kötés számos többletet is hordozhat a lapbeliekhez képest (például kiegészülhet névmutatóval, válogathat a szövegek közül, korábban nem vagy másutt publikáltakat emelhet be közéjük stb.), esetünkben azonban elgondolás és tárgya már a sorozat elindítása előtt körvonalazódott a szerkesztőben, aki (ugyanő) a könyvben mintegy csak egyben közreadta a korábbiakat. (A kötetben akad egy-két elgépelés-félreütés, nem baj, ennyivel elevenebb: a lapban keresve se nagyon találtam.) Volt-lehetett ugyanakkor némi mérlegelés mégis a gyűjteménybe sorolást illetően, vagy csak a folyóirat sorozata számára rendelt és kapott anyagok közti különbség vetül ki a borító – nem a szerkesztő által írt – fülszövegére, mely a szerzők közt említi Fűzfa Balázst, a tárgyaltak közt pedig Ottlikot (sem a lapban, sem a kötetben nem szerepelnek; Tolcsvai Nagy Gábor első vezetékneve szerencsére csak itt, a borítón ipszilonos), míg a kötet előszava Rigó Gyulát és Kosztolányit nem említi (mind a lapban, mind a kötetben szerepelnek).

A kötet (most már erről lesz csak szó, s a zárójelben megadott oldalszámok is erre hivatkoznak) gyűjtemény volta mutatja igazán, hogy tanulmányait nem a „hasonló szemlélet” köti össze, mint ezt az Előszó állítja (6. p.), szerencsére. Kiegyensúlyozottan nagyon jó szövegek, az irodalomtudomány remek kis összefoglalói – mindössze Rigó Gyuláén (Koszto­lányi Dezső elbeszélésvilága) érződik, hogy a szerzőben még nem tisztult le mindaz, amit Kosztolányitól és -ról olvasott; ez nem baj, főként nem az övé – itt jött volna jól a kötethez egy külső, erélyesebb szerkesztő.

A könyvet olvasva éppen ez, a szerzők szemléletbeli különbözősége a legföltűnőbb, például ahogyan tárgyukat (egy-egy konkrét mű vagy életmű mint tananyag) az olvasóra (mindenekelőtt a középiskolai tanárra, talán a diákra, végül általában az irodalomkedvelőre) mérve előadják. Döntő többségük nem veszi figyelembe, amit a kötet alcíme jelez, amit előszava ki is fejt s amit egyáltalán nem alárendelten az összes, a konkrét tanulmányokra szervesen ráépülő, egészen kiváló módszertani útmutató magáért beszélően képvisel: hogy gyakorló magyartanárok szemléletváltását kívánja elősegíteni – legalábbis abban az értelemben nem, hogy szövege felépítésén, mondatfűzésén s egyáltalán, az irodalomról való vélekedése milyenségén érződnék: ezt és így tanároknak írta. Valószínűleg ezért szembeötlő, ahol ez a szempont is érvényesül: „De ha nem innen közelítünk a regényhez, akkor hogy tudjuk érdekessé tenni nemcsak a diákok, hanem a felnőtt olvasók számára is?” – teszi föl a kérdést a Rokonok kapcsán Benyovszky Krisztián (129. p.); „amelyet azonban, erős erotikussága miatt, kétségtelenül nehezebb gyerekekkel együtt elemezni” – szögezi le Szilágyi Zsófia egy Móricz-novellát említve (152. p.). A konkrét (feltételezett) címzettre (is) szabott beszédmód szerintem önmagában véve nem fokmérője a szöveg érvényességének, ez a tanulmánykötet azonban (számomra) azt mutatja, célszerűbb nem élni e lehetőséggel. Az ilyen szövegek ugyanis hajlamosak megfeledkezni arról, amit a kötet előszava az iskolai irodalomoktatást kárhoztatva szorgalmaz: a gondolkodás játékáról és a műalkotások nyelvi jellegéről. Értelemszerűen nem azért, mert ezzel (a gondolkodással, a játékkal és a szöveg nyelvi jellegével) a minden tekintetben tudós és avatott szerző ne értene egyet (s ne képviselné ezt maga is), hanem mert figyelme helyenként (éppen azokon a helyeken, ahol kiszól) másra terelődik. Igazán akkor érzem ezt problematikusnak, amikor ugyane helyeken a sejtett címzettet mintha a középiskolai tanárénál csekélyebb értelmi szintűnek tételeznék – azzal összefüggésben, hogy Móricz lejegyezte s fölhasználta a környezetében hallottakat: „Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezeket a »vendégszövegeket« aztán nem »egy az egyben« emelte át a regényeibe és novelláiba” (BK: Olvassunk és tanítsunk Móriczot – másképpen, 125. p.); azzal összefüggésben hogy a Szegény emberek című Móricz-elbeszélés főszereplőjét nem hősként ábrázolja a szerző: „nem mentette föl azért, amit tett, mivel nem újságcikket, hanem összetett művészi alkotást hozott létre” (SzZs: „Móricz Zsigmondnak novella-agya volt”, 156. p.). Még feltűnőbb, ha két egymást követő szerző – lévén, hogy ugyanazzal az íróval foglalkoznak – egymást ismétli vagy variálja anélkül, hogy tudna róla („Móricz maga számos novellájának »magjához« az utcán, a vonaton, jegyzetfüzettel a kezében jutott hozzá” – mondja el Benyovszky Krisztián után Szilágyi Zsófia is, 148. p.); úgy tűnik, miközben szívósan bontják-rombolják a makacs irodalomtörténeti közhelyeket, ezek némelyikét óhatatlanul tovább éltetik. A tankönyvkritika nyilván helyénvaló (Szilágyi Zsófia tévedéseket és tévhiteket cáfoló példáiból leszűrhetően nem csak a szlovákiai magyar irodalomtanítás látszik figyelmen kívül hagyni az újabb kutatások eredményeit), kérdés, mekkora feneket kerítsünk neki. Benyovszky Krisztián bő egy oldalon taglalja, hogy a Rokonoknak a dzsentri fogalma felől való megközelítése erősen kétséges, de azzal zárja fejtegetését, hogy mivel maga a fogalom sem tisztázott még kellőképp, „felesleges vele terhelni a középiskolás diákokat” (129. p.). Rendben, fogadjuk el mint jótékony tanácsot, de a középiskolai tanárnak talán elárulható, addig is, a maga számára mit gondoljon a dzsentriről, vagy mit gondol a szerző a dzsentriről, amikor ezt írja: „Móricz esetében […] még a dzsentriről szóló regények csoportján belül sem a Rokonok tekinthető a legsikerültebb alkotásnak” (128. p.). Másrészt látható, hogy egy ehhez hasonlóan rögzült, kiirthatatlannak tetsző, mert folyton újra felbukkanó tévedés (Pannonius antiklerikalizmusa) milyen frappáns eleganciával számolható fel két mondatban (Csehy Zoltán: Aki az ősi Dunához csalta a Helikon babérkoszorús szüzeit. Bevezetés Janus Pannonius költészetének olvasásába, 45. p.). A Rokonok másként elemzésének az a mondata, mely szerint „Persze felettébb kérdéses, nevezhetjük-e »dzsentri-regénynek«, amikor a dzsentri szó elő sem fordul benne…”, elismerem, kellően frappáns. Másfelől nem győz meg arról (amiről a szerző egyéb, e tárgyban írt tanulmányai igen), hogy társaként kezel, érvként pedig nem fogadhatom el, mert például a Rab oroszlánban viszont szerepel a dzsentri szó, mégsem dzsentriregény. A korrekció igénye másutt is munkál (N. Tóth Anikó: …értik e hexamatert is? Radnóti Miklós költészete és a Hetedik ecloga): „Személyes kapcsolatai révén közel került az illegális kommunista mozgalomhoz, de rövid idő alatt kiábrándult, beszervezésére nem került sor.” (192. p.) Nem baj, csak (szerintem) ügyesebb, zártabb és műközpontúbb maradt volna a bekezdés, ha ott ér véget, hogy „Ezek a költemények azonban az életmű leginkább feledhető darabjai.” (Uo.) Egyes pontosító jellegűnek szánt megállapítások alighanem csak a maguk szövegkörnyezetében képesek testre szabott érvényességüket megőrizni: „A nyelv már nem mint eszköz működik ebben a poétikában…” (Tolcsvai Nagy Gábor: Lehet, hogy nehéz, de csodálatos. Beszéljünk Pilin­szky költészetéről, 218. p.) – számomra a gyűjteményben tárgyalt poétikák mindegyike ilyen; más, rövidebb példa, verseskötetről: „szokatlan szóhasználat” (194. p.), prózáról: „a szöveg magas szintű megformáltsága” (153. p.). Németh Zoltán például nem pepecsel azzal, hogy a Tőzsér-költészetet minősítő jelzőkkel lássa el, csak bemutatja, hogyan s hányféleképp szól (A népi lírától a posztmodern költészetig. Tőzsér Árpád poétikái), mert feltehetően számolt azzal az elemi olvasói belátással, mely abból indul ki, hogy akik (egy világirodalmi és nyolc magyar alkotó) a könyvbe kerültek, azok természetesen „jelentősek”.

Keserű József tanulmányának (Az újraértett Krúdy) végül nem a címe, hanem (kellő műveltség híján, mert sem a Napraforgót, sem a Kleofásné kakasát nem olvastam) a józan paraszti ész és a tágabb szövegkörnyezet segített abban, hogy egy ceruzával aláhúzott mondata tényleges jelentését megfejtsem: „Pistoli (a Napraforgó és a Kleofásné kakasa főszereplője) előbb meghal, majd feltámad” (93. p.); első olvasatban ugyanis arra gondoltam, ez időrendben így természetes, s nem csak Pistoli esetében. De nem, arról van szó, hogy a két Krúdy-elbeszélés ebben a sorrendben íródott, mindkettőnek Pistoli a főszereplője, az elsőben meghal, s mintegy elbúcsúzunk tőle, a második pedig így kezdődik: „Pistoli sohasem beszélt arról az időről, amelyet a másvilágon töltött.” Ok-okozati, előzmény, következmény jellegű elbizonytalanodásom még egy volt: Nyilasy Balázs tanulmányának (Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében) záró tétele esetében. Itt a szerző fejet hajtva (minden olvasó fejével) csodálatát fejezi ki afölött, „hogy a magyar költő milyen briliánsan tudta átültetni a gyakorlatba az irodalomtörténész-kritikus igényes elveit” (79. p.) – azt sugallva, mintha az Arany-balladák a Greguss Ágost-féle kívánalmak konkrét megvalósulásai volnának. Másfelől meglehet, mindössze szellemes csattanónak szánta.

A módszertani javaslatok kidolgozói: Brutovszky Gabriella (3 segédlet), Kuklis Katalin (2), Pentz Anna Mária (1), Petres Csizmadia Gabriella (3), Rigó Gyula (1).

A fentiekben a magam – irodalomtudománytól és főleg a gyakorló tanári pályától eltávolodott – olvasatát adtam, az idézetteknek nem bírálatát, hanem az övékétől eltérő megítélését. Könnyen belátható, mindez kissé szociológia is: hogyan s mit tanultak a szerzők az általános és a középiskolában, milyen emlékeik vannak erről az időszakról, milyennek látják az akkori és a mostani (főként, de nem kizárólag) középiskolai irodalomtankönyveket, milyen további tapasztalataik származnak a gyermekeik által ugyanerről – ezek az egymástól eltérő tapasztalatok szembesülnek olvasójuk tapasztalataival. Közben az ember irodalomról való vélekedése kissé titokzatos egyveleg is, más az iskolában vagy könyvek útján szerzett, az mindig inkább tudás, más a szépirodalom olvasása, az mindig inkább élmény. Bennem személy szerint mindig az élményszerű, az élményszámba menő hagyott tartósabb nyomokat, s ez persze tanulmányokra és tanulmánykötetekre is vonatkozik, vagyis nem téma vagy műfaj, hanem nyelv kérdésének gondolom ezt is (szerintem az irodalomról való gondolkodás nyelve sem eszköz jellegű). Szociológia abban az értelemben is, ahogy a mai tankönyvek összevethetők a tegnapiakkal meg a még azelőttiekkel, a ma tanulók vagy tanítók tapasztalatai az előzőekével s így tovább. S változik minden, talán épp az életszerű irodalom a legkevésbé, egy Rokonok, egy Antigoné a társadalmi változásoktól teljességgel függetlenül valószínűleg mindig megszólít bennünket és sajnos visszhangzik bennünk. Polgár Anikó tanulmányához (Antigoné szúrós tekintete) tartozik egy táblázat (számszerűen három, de csak az egyikből idézek), ebben A görög színházzal kapcsolatos alapfogalmak címűben a színházjegyekről ezt olvasom: „Az előadásokon minden szabad ember részt vehetett, férfiak és nők egyaránt. Aki nem tudta megvenni a színházjegyet, vagy anyagi kára származott a színházban töltött napok miatt, kártérítést kapott” (27. p.). A hozzá tartozó módszertani segédlet (Brutovszky Gabriella: Antigoné testközelben) I. 3. fejezetében olvasom: „A tanár beszélgetést indít a témával kapcsolatban: érdemes-e ma színházba járni?” (30. p.) A korszellem is folyamatosan változik, természetesen, és a testközelség is igen képlékeny fogalom.

A munkácsi püspökség kísérletei egy önálló görög katolikus érsekség felállítására a 19. század közepéig

A magyarországi ruszinság egyházszervezete rögös utat járt be az 1848-as forradalomig. Amikor őseik a 13. század második felében nagyobb számban kezdtek megjelenni Északkelet-Magyarország hegyvidéki részein, egyházilag még nem voltak megszervezve. (Botlik 1997a, 9. p.) Mivel görögkeleti (ortodox) vallásúak voltak, környezetük nem is tartotta őket keresztényeknek. Papjaik, a batykók, hasonlóan a ruszin jobbágyokhoz, robotoltak és adót fizettek. Kiszolgáltatott volt a helyzetük ortodox püspökeiknek is, akik kinevezésébe és tevékenységébe gyakran beavatkoztak a kegyúri jogaikra hivatkozó munkácsi várurak. (Bendász 1999, 75. p.; Gönczi 2007, 22. p.) A 14–15. század fordulóján azonban kialakultak helyi vallási központjaik, melyek közül a munkács-csernekhegyi kolostor vált a ruszin püspökök székhelyévé. (Kobály 2003, 356. p.; Magyar Katolikus Lexikon [továbbiakban: MKL] 2004, IX. kötet, 390. p.)

Az egyházi szervezet kiépítésében görög katolikussá válásuk bizonyult meghatározónak. Az unió nemcsak vallási, etnikai és kulturális „védőbástyát” jelentett, hanem egyházszervezetük további fejlesztését is lehetővé tette. (Pekar 1992, 84. p.)

Jelen tanulmányban az ungvári uniótól kezdődően az osztrák neoabszolutizmus első feléig kívánjuk nyomon követni a ruszin egyházi struktúra kiépítésében véghezvitt legjelentősebb lépéseket. Ennek során vázlatszerűen kitérünk azokra az eseményekre, melyek meghatározó szerepet játszottak a görög katolikus vallás helyzetének megszilárdításában és a munkácsi püspökség felállításához vezető eseménysorozatban. Ezt követően ismertetjük azokat az első terveket, amelyek a munkácsi egyházmegye érsekségre emelésével is foglalkoztak; megvizsgáljuk a ruszin főpapság 1848 nyarán megfogalmazott elképzeléseit. Írásunk e szakaszában a munkácsi püspökség egyházszervezeti törekvéseit párhuzamba állítjuk a román görög katolikusok hasonló céllal indított autonómiamozgalmával.

 

A ruszin egyházszervezet kiépülése

A magyarországi ortodox vallású ruszinság Rómához való csatlakozása az 1646. évi ungvári unióval vette kezdetét. Az egyesülés ügyét azonban nem mindenhol támogatták egyformán, ezért a vallási unió kérdése mintegy száz évig megosztotta a ruszinságot. Amíg a Szepesség, Zemplén és Ung vármegye klérusa már a 17. század közepén egyesült a római katolikus egyházzal, addig a Habsburg-ellenes erdélyi fejedelmek – tartva az ellenreformáció veszélyétől – az ortodoxia továbbélését támogatták Beregben és Máramarosban. (Hermann 1973, 271–272. p.; Ács 1996, 149. p.) A küzdelemből az uniót támogatók kerültek ki győztesen, így az összes, addig görögkeletinek maradt ruszin csatlakozott az unitus egyházhoz, utolsóként a máramarosiak 1734-ben. (Kobály 2003, 356. p.; Gönczi 2007, 26. p.)

A szakirodalomban általánosan elfogadott tény, hogy a Rómával való egyesülés a nemzeti fejlődést nem segítette, hanem hátráltatta. Érvként hozzák fel, hogy az unió elszigetelte a kisszámú, műveletlen, politikai szervezettel nem rendelkező ruszinokat. Ennek legfőbb oka, hogy a klérus számára az egyesülés műveletség- és egzisztenciabeli felemelkedést jelentett. Ezek a kedvezmények a munkácsi klérus feudális társadalomba való betagolódásához vezettek. Így az egyetlen értelmiségi rétegnek számító papság hátat fordított nemzetének, s elindult az asszimiláció útján. (Magocsi 1979, 16–17. p.; Arató 1983, 54. p.; Ács 1996, 149. p.) Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy volt egy tényező, amely változatlan maradt az unió után is. Ez a görög rítus, azaz a keleti szertartásrend továbbélése, amely teljes egészében sértetlen maradt. (Pirigyi 1990, 11–12. p.; Pekar 1992, 84. p.; Kobály 2003, 356. p.; Romsics 2004, 81. p.) Miroslav Hroch1 szavaival ezt a „régi etnikai egység maradékának” is nevezhetjük, (Hroch, 2000, 10. p.) különösen egy olyan korban, amikor a legtöbb személy inkább azonosította magát vallási hovatartozása, mint nemzetisége alapján. (Magocsi 1979, 21. p.; Gergely 2008, 15. p.)

Az unió évszázada folyamán nem alakult meg a ruszin görög katolikus egyházszervezet. Az új egyházat ugyanis az egri püspök fennhatósága alá rendelték. A ruszin papság ezzel elégedetlen volt, és megindította a harcot az önálló munkácsi püspökség megalapításáért. Küzdelmük főleg ideológiai síkon folyt; régi történelmi jogaikra hivatkozva igyekeztek bizonyítani igazukat, mely végül az első történeti munkák megszületéséhez vezetett.#2

Az önálló munkácsi püspökség megalapításában azonban nem az ideológiai viták játszották a döntő szerepet. Sokkal inkább az aktuális politikai helyzet. Az 1740-es évek elején a megnövekedett adókkal és a romló gazdasági helyzettel elégedetlen ruszin parasztok, valamint az alsópapság egy része felkelések sorában vett részt. A szociális sérelmek hatására egyre több elégedetlenkedő kezdte elveszíteni hitét az unitus egyházban, sőt egyes helyeken – jelentős szerb és orosz közreműködéssel – az ortodoxiához való visszatérés lehetőségét is fontolgatták. A skizmatikus mozgalmak elterjedésétől és az esetleges cári intrikáktól tartva Bécsben úgy határoztak, hogy az elégedetlen ruszin lakosságot egy önálló püspökség felállításával próbálják meg kielégíteni. (Magocsi 1979, 25–26. p.) Ennek nyomán Mária Terézia királynő (1740–1780) hathatós segítségével, 1771-ben sikerült megvalósítani a Munkácsi Görög Katolikus Egy­ház­megye kánonszerű felállítását. A korábbi apostoli helynök, Bradács János (1732– 1772), püspök lett. Nemsokára bekövetkező halála azonban nem sok időt hagyott számára elkezdett munkája továbbvitelére. Bradács püspököt Bacsinszky András (1732–1809) követte a főpásztori székben, aki az egyházmegye financiális, oktatási és ideológiai alapjait rakta le. Az uralkodónő bizalmát élvező Bacsinszky 1775-ben Ungvárra helyezte át a püspökség székhelyét. A görög katolikusok megkapták a betiltott jezsuita rend egykori ingatlanait. Az egyházmegye hivatala a jezsuita kollégiumban, a papnevelő intézet a Drugeth-várban kapott helyet. A püspökség igazgatására héttagú káptalant állítottak fel (1776). (Hodinka 1909, 622–625., 759–772. p.; Magocsi 1979, 26–28., 31. p.; Pirigyi 1990, 59–60. p.; Пагиря 1996, 13–14. p.; Botlik 1997b, 80–84. p.; Kobály 2003, 356. p.; MKL 2004, IX. kötet, 390–391. p.)

Bacsinszky Andrást korának első számú vallási és nemzeti vezetőjeként tartották számon.3 A munkácsi egyházmegye kiépítése mellett különös figyelmet fordított a kultúra, az oktatás és a nyelvművelés ügyére. Jelentős mértékben „hozzájárult a magyarországi ruszinok vallási és egyben nemzeti arculatának megőrzéséhez”. (Kobály 2003, 356. p.) Tevékenységének köszönhetően a munkácsi püspökség a magyarországi ruszinok vallási és nemzeti identitásának meghatározó pillérévé vált.

 

Első kísérletek egy görög katolikus érsekség felállítására

A munkácsi egyházmegye megszervezésével a ruszinok biztosították Egertől való függetlenségüket, mindazonáltal az esztergomi érsek joghatósága alatt maradtak. A magyar hercegprímás ellenőrzést gyakorolt egyházi és kulturális életük felett. Ilyen körülmények között a ruszin nemzeti fejlődés előmozdítása az egyházszervezeten belüli hathatósabb érdekérvényesítéstől volt várható.

A helyzettel Bacsinszky püspök is tisztában volt. A munkácsi főpásztor már 1773-ban lépéseket tett egy önálló görög katolikus érsekség alapítására. Tervét a császári udvar kedvezően fogadta. S amikor Bécsben felvetődött a magyarországi és galíciai görög katolikusok egy érsekségben való egyesítése (1779), Bacsinszky püspököt tartották legalkalmasabbnak a közös egyház-igazgatási egység vezetésére. Az egyesülés azonban a magyarországi hatóságok és a római katolikus papság makacs ellenállása miatt nem valósulhatott meg. (Magocsi 1979, 30. p.; Pekar 1992, 84–85. p.)

Athanasius Pekar egyháztörténész különféle okokkal magyarázta a tiltakozást. Véleménye szerint a magyar főnemesség egyik érve az volt, hogy a királyság területén élő ruszin és román görög katolikusok már rendelkeznek metropolitával az esztergomi hercegprímás személyében. „Idegen” (értsd: galíciai) érsek alá rendelésük „szerencsétlen következményekkel” járhat az unió számára, s a „magyar alkotmány sérelmét” idézné elő. Ezenkívül a magyarországi ruszinok és románok kulturális és vallási élete megköveteli az esztergomi érsek „gondos felügyeletét és ellenőrzését”. (Pekar 1992, 85. p.)

Az egyesüléssel szemben foglalt álláspontot Galícia kormányzója. A lembergi káptalan pedig nem fogadta el Bacsinszky érseki jelölését. Ezért a galíciai metropólia visszaállításakor (1808), a császár egy külön rendeletben erősítette meg az esztergomi érsek főhatóságát a munkácsi püspökség felett. (Magocsi 1979, 30. p.; Pekar 1992, 85. p.)4

A magyarországi és a galíciai görög katolikus egyházmegyék egyesítésének lehetősége 1843-ban került újból előtérbe. A kezdeményező ezúttal XVI. Gergely pápa (1831–1846) volt, aki az Osztrák Birodalom unitus püspökségeit illetően három tervet készített. A pápa javaslatai között szerepelt egy görög katolikus patriarchátus alapítása, vagy legalább egy önálló hatáskörű prímás kinevezése a birodalom határain belül élő görög katolikusok számára. A magyar tiltakozás megelőzésére egy harmadik tervet is felvázolt. Eszerint két görög katolikus érsek kinevezésére került volna sor; az egyik a magyarországi, míg a másik a birodalom fennmaradó területén élő unitusok felett gyakorolt volna főhatóságot. A magyar római katolikus főpapság azonban egyik előterjesztésbe sem egyezett bele, így a királyságban élő görög katolikusok továbbra is Esztergom kötelékében maradtak. (Pekar 1992, 86. p.)5

 

A munkácsi püspökség 1848. évi indítványa és a román püspökök álláspontja

Az Ungváron ülésező konzisztórium úgy vélte, hogy a fennálló szervezeti struktúra nem mozdítja elő kellőképpen az anyagi források hiányával küzdő munkácsi egyházmegye gyarapodását. A megoldást továbbra is egy önálló görög katolikus hierarchia megteremtésében látták, az alkalmat pedig az 1848-as helyzet adta, amely változást hozott állam és egyház viszonyában.

1848 tavaszán a munkácsi püspökség káptalana válaszút elé érkezett, s úgy döntött, hogy az egyházi vagyon kézbentartására törekedő magyarországi katolikus egyház ellenében a szekularizáció irányába már jelentős lépéseket tett államot fogja támogatni. A magyar liberális vezetők és a munkácsi püspökség között egy kölcsönösen jó kapcsolat alakult ki, amely a magyar függetlenségi küzdelmek végéig megmaradt. (Vö. Molnár 2012, 289–298. p.)

Talán nem véletlen, hogy Popovics Vazul püspök6 és főpapsága elérkezettnek látta az időt a magyarországi katolikus egyházszervezeten belüli hathatósabb érdekérvényesítésre. Az első lépést az 1848. június 3-i káptalani ülés tette meg, amely elhatározta, hogy indítványozni fogja a munkácsi püspökség érsekségre emelését. Szorgalmazták továbbá, hogy a magyarországi görög katolikus egyházat a jövőben létrehozandó munkácsi érsekség irányítása alá kell rendelni. Kérésük „nyomós okainak” kidolgozását három szentszéki ülnökre és egy szemináriumi hittanárra bízták.7

A négy klerikus el is készítette a rá bízott munkát, melyet az 1848. július 13-i káptalani tanácskozás hagyott jóvá.8 A folyamodvány9 előadja, hogy Magyarország és Erdély uniójával a hazai görög katolikus püspökségek száma ötre nőtt, s az ezekben élő hívek száma eléri a másfél milliót. Még sincs külön görög katolikus érsekségük, holott a galíciai két püspökségéből az egyik érsekség és a magyarországi ortodoxok is rendelkeznek metropolitával. Tekintettel arra, hogy a hazai görög katolikus egyházmegyék közül lélekszámban a munkácsi a legnagyobb, s benne az unitusok számára legfontosabb „ősi orosz és oláh nyelvek használatosak”, ezért a jövőbeni a munkácsi érsekség lenne legalkalmasabb a magyarországi görög katolikusok irányítására. Indokként kerültek még szóba a latin és keleti szertartásrend, valamint az egyházi fegyelem különbözőségéből adódó problémák.10

A káptalan elküldte a folyamodványt Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek, valamint István nádornak és V. Ferdinánd királynak. Az indítvánnyal érdemben a magyar kultuszminisztérium katolikus osztálya foglalkozott, amely a fogarasi és a nagyváradi püspök véleményét is kikérte. Leményi János fogarasi püspök11 válaszában inkább az erdélyi görög katolikus érsekség visszaállítását tartotta célszerűnek. Leményi egy külön görög katolikus püspökség alakítására is gondolt. Ezt az Erdélytől Magyarországhoz visszakapcsolt részekből kellett volna létrehozni. (Hajdu 1933, 84–85. p.; Molnár 2012, 304–305. p.) Utóbbi területekből Erdélyi Vazul nagyváradi püspök12 is külön egyházmegyét szervezett volna. Elképzeléseit a vallási és közoktatási miniszterhez írt beadványában (1848. augusztus 13.) fejtette ki részletesen. Ebben Nagybányát ajánlotta az új püspökség székhelyéül. A jövőbeni nagybányai egyházmegyéhez csatolta volna a munkácsi püspökség „oláh ajkú” egyházközségeit.13 Erdélyi Vazul kiemelte, hogy az aktuális helyzet alapján Lugoson egy újabb püspökséget kellene felállítani, a fogarasi püspökséget pedig érsekségi rangra kellene emelni. (Hajdu 1933, 84–85. p.; Meszlényi 1928, 123–124. p.) Nézete szerint a fenti intézkedésekkel szorosabbra lehetne fűzni a román nép Magyarországgal és a római szentszékkel való kapcsolatát.14

A kultuszminisztérium katolikus osztálya a munkácsi érsekség felállítását illetően elutasító álláspontra helyezkedett. Ellenben támogatta volna a román püspökök elképzeléseit, „hogy ezáltal a hitegyesülés üdvös célja – az apostoli királyok mindenkori szándéka szerint, s a haza érdekében is – mindinkább lehetségessé váljék”. (Hajdu 1933, 85. p.) Ezt az elhatározást tükrözte Eötvös József Hám János hercegprímáshoz15 írt levele is. Ebben a miniszter úgy nyilatkozott, hogy „szíves méltánylattal vettem” a munkácsi egyházmegye káptalana, illetve a nagyváradi és fogarasi püspökök feliratait. Ugyanakkor kikérte a hercegprímás véleményét egy leendő balázsfalvi érsekséggel és nagybányai püspökséggel kapcsolatban. Javasolta, hogy a kérdéssel érdemben foglalkozzanak a szeptember 24-re tervezett zsinaton. (Tamási 2011, 65. p.)

Ismeretes, hogy a háborús körülmények miatt a nemzeti zsinat elmaradt, így a görög katolikusok ügyében ekkor nem születhetett érdemi döntés.

 

Kitekintés a neoabszolutizmus korszakára

Az önálló görög katolikus érsekség kérdése Világos után újból felvetődött. Az igények elbírálásánál meghatározó szerepe volt az osztrák kormányzatnak, amely az egyházpolitikát az 1848–1849-es érdemek jutalmazására, illetve büntetésére is felhasználta. (Deák 2000, 227. p.) Ilyen körülmények között a szabadságharc végéig magyarbarát magatartást tanúsító munkácsi püspökség eleve hátrányos helyzetből indult, s ennek megfelelően nem is kacérkodott az önálló hierarchia gondolatával. Az ellenforradalom szolgálatába sodródott román görög katolikusok viszont úgy érezték: megnyerhetik terveiknek az udvar jóindulatát. Az Esztergomtól független egyházszervezet megteremtését az erdélyi román nemzeti mozgalom követelései közé is beemelték. Ezzel újabb érvvel támasztották alá törekvéseiket. (Deák 2000, 229. p.)

A román görög katolikusok egyik legjelentősebb vezetője Erdélyi Vazul nagyváradi püspök volt. Erdélyi püspök 1849. november 26-án beadványban fordult a nagyváradi kerületi biztoshoz, amelyben kérte: „emancipálják” „az orosz egyházi uralom” alatt élő görög katolikus románokat. Ennek nyomán a munkácsi egyházmegye délkeleti részén fekvő plébániákat helyezett volna román egyházszervezeti igazgatás alá. (Deák 2000, 230. p.)

Scitovszky János esztergomi hercegprímás16 – Bécs utasítására – a nagyváradi főpásztort nevezte ki annak a bizottságnak az élére, amely a román görög katolikus hierarchia kérdéséről értekezett. Fontos megemlíteni, hogy a testület tagjai nem kizárólag a fogarasi és nagyváradi püspökségekből kerültek ki, hanem Anderkó Péter máramarosi vikárius és Fásy János nagybányai esperes révén a munkácsi egyházmegye is képviselve volt. Az 1850. június 10-én Nagyváradon összeülő tanácskozás a fogarasi püspökség érsekségre emelésére, valamint két új püspökség17 létrehozására tett javaslatot. (Veritas 1908, 47. p.; Pirigyi 1990, 34. p.)

A nagyváradi bizottság által megfogalmazott terveket a későbbiekben csak néhány ponton változtatták meg Bécsben és Esztergomban. Mind közül talán legfontosabb, hogy az egyik püspökség székhelye Nagybánya helyett Szamosújvár lett. E változtatás kifejezetten Alexander Bach belügyminiszter kérése volt. „Ezt követően Bach 1850. december 5-én terjesztette elő javaslatát az uralkodónak, a balázsfalvi görög katolikus érsekség felállításáról s az annak alárendelt lugosi és szamosújvári püspökség létesítéséről.” (Deák 2000, 229. p.) Az előterjesztést Ferenc József 1850. december 12-én változtatás nélkül elfogadta, s megerősítés végett Rómába küldte. (Veritas 1908, 49. p.; Pirigyi 1990, 34. p.; Deák 2000, 229. p.)18

A pápai jóváhagyás azonban egy rövid ideig váratott magára. Ennek oka, hogy IX. Pius pápa kikérte az esztergomi érsek, illetve az érintett görög katolikus püspökök véleményét. Az osztrák kormány a Róma által visszaküldött iratokat Scitovszky hercegprímásnak továbbította.

Scitovszky újabb bizottságot hívott össze a felmerült kérdések tisztázására. (Veritas 1908, 49–50. p.; Pirigyi 1990, 34–35. p.) A testület 1851. szeptember 14-én újból Nagyváradon ült össze, Erdélyi Vazul vezetésével. Az egy esztendővel korábbi tanácskozás tagjain kívül megjelent az azóta rehabilitált Popovics Bazil munkácsi püspök is. A bizottság kiegészült még az időközben megválasztott Alexandru Şterca-Şuluţiu fogarasi román püspökkel19 és Mihályi Gergely zalatnai esperessel. (Veritas 1908, 49–50. p.)

A Nagyváradon tanácskozó egyházfők „beleegyeztek abba, hogy joghatósági területükről paróchiákat csatolnának át a létesítendő új egyházmegyékbe”. (Pirigyi 1990, 34. p.) S miután az esztergomi érsek sem gördített akadályokat a tőle független román egyháztartomány létrehozása elé, IX. Pius pápa 1853. november 26-án kanonizálta a gyulafehérvár-fogarasi érsekséget.20 Ez alá rendelték a már meglévő nagyváradi egyházmegyét és a két akkor alapított görög katolikus püspökséget, a szamosújvárit és a lugosit. (Veritas 1908, 50. p.; Pirigyi 1990, 35. p.; Adriányi 2009, 74–75. p.)

A munkácsi egyházmegye – a hercegprímás és a bécsi kormányzat elképzeléseinek megfelelően – továbbra is Esztergom szuffragáneus püspöksége maradt. Az egyházszervezeti változtatások annyiban érintették, hogy 94 plébániát (60 000 hívő) csatoltak át tőle a szamosújvári püspökséghez. (Veritas 1908, 84. p.; Pirigyi 1990, 55. p.)

 

Összegzés

A munkácsi egyházmegye érdekérvényesítési kísérletei többféle formában jelentkeztek, s gyakran ötvöződtek a ruszin etnikai tudat erősítését célzó elhatározásokkal. Az 1646. évi ungvári unió után e szándék az egri püspök befolyását kívánta csökkenteni. Az egyházmegye kanonizálásával megszűnt az Egertől való függés. A püspökség az esztergomi hercegprímás főhatósága alá került.

Bacsinszky András püspök volt az, aki elsőként vetette fel a munkácsi püspökséget magába foglaló görög katolikus érsekség felállítását. A magyar vezető körök tiltakozása azonban keresztülhúzta e terveket.

Az 1848. évi forradalom újabb reményt adott a magyar kormánnyal kölcsönösen jó kapcsolatot ápoló munkácsi egyházmegyének. 1848 nyarán Popovics Vazul püspök és káptalana kifejezte óhaját a magyarországi görög katolikus hierarchiát irányítani hivatott munkácsi érsekség megalapítására. A magyar kultuszminisztérium azonban a román püspökök kedvezőtlen véleményei miatt nem támogatta e törekvést.

A helyzet a szabadságharc leverését követően sem változott. A bécsi kormányzat az ellenforradalom oldalán jelentős érdemeket szerzett román görög katolikusok számára biztosított Esztergomtól független egyházszervezetet.


 

Források

A Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye iratanyaga a Kárpátaljai Területi Levéltár beregszászi részlegében (151. fond)

 

Felhasznált irodalom

Ács Zoltán 1996. Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Adriányi Gábor 2009. A Bach-korszak katolikus egyházpolitikája 1849–1859. H.n., Kairosz Kiadó.

Arató Endre 1983. A magyarországi nemzetiségek nemzeti ideológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bendász István 1997. Az 1848–1849-es szabadságharc és a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye. Ungvár, KMKSZ.

Bendász István 1999. Részletek a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye történetéből. Ungvár, KMKSZ.

Botlik József 1997a. Hármas kereszt alatt. Görög katolikusok Kárpátalján az ungvári uniótól napjainkig (1646–1997). Budapest, Hatodik Síp Alapítvány–Új Mandátum Könyvkiadó.

Botlik József 1997b. Út a munkácsi püspökség felállításáig (1690–1771). In P. Punykó Mária (szerk.): „Hét kereszt alatt felkelek”. Kárpátaljai néprajzi és honismereti tanulmányok. Budapest–Beregszász, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, 80–95. p.

  1. Molnár István 1995. Vallási kisebbség és kisebbségi vallás. Görögkatolikusok a régi és a mai Lengyelországban. Budapest, Balassi Kiadó.

Deák Ágnes 2000. „Nemzeti egyenjogúsítás”. Kormányzati nemzetiségpolitika Magyarországon 1849–1860. Budapest, Osiris Kiadó.

Gergely Jenő 2008. Vallási és nemzeti identitás – egyházak, felekezetek és állam kapcsolata 1945 előtt. In Kovács András Sándor (szerk.): Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után. Budapest, Kossuth Kiadó, 15–28. p.

Gönczi Andrea 2007. Ruszin skizmatikus mozgalom a XX. század elején. Ungvár–Beregszász, PoliPrint–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola.

Hajdu János 1933. Eötvös József báró első minisztersége. Budapest, MTA.

Hermann Egyed 1973. A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, Aurora.

Hodinka Antal 1909. A munkácsi görög-katholikus püspökség története. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Hroch, Miroslav 2000. Social Preconditions of National Revival in Europe. A Comparative Analysis of the Social Composition of Patriotic Groups among the Smaller European Nations. New York, Columbia University Press.

Kobály József 2003. A kárpátaljai ruszinok. In Ábrahám Barna–Gereben Ferenc–Stekovics Rita (szerk.): Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 347–360. p.

Magocsi, Paul Robert (ed.) 1979. The Shaping of a National Identity – Subcarpathian Rus’, 1848–1948. Cambridge–London, Harvard University Press.

Magocsi, Paul Robert–Pop, Ivan (eds.) 2005. Encyclopedia of Rusyn history and culture. Toronto–Buffalo–London, University of Toronto Press.

Magyar Katolikus Lexikon (MKL). IV., VII., IX., XI., XII. kötetek; 1998, 2002, 2004, 2006, 2007. Diós István (főszerk.)–Viczián János (szerk.). Budapest, Szent István Társulat.

Meszlényi Antal 1928. A magyar katholikus egyház és az állam 1848/49-ben. Budapest, Szent István Társulat.

Molnár Ferenc 2011. A Munkácsi Görög Katolikus Püspökség és az osztrák neoabszolutizmus (1849. augusztus – december 31.). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 4. sz. 87–108. p.

Molnár Ferenc 2012. A Munkácsi Görög Katolikus Püspökség az 1848–1849-es események viharában. Kisebbségkutatás, 2. sz. 287–309. p.

Пагиря, Василь 1996. Світочі карпатського краю. Історичні портрети греко-католицьких священиків Мукачівської Эпархії. Мукачево, Елара.

Pálmány Béla 2002. Az 1848–1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Budapest, Magyar Országgyűlés.

Pekar, Athanasius B. 1992. The history of the church in Carpathian Rus’. New York, Columbia University Press.

Pirigyi István 1990. A magyarországi görög katolikusok története. II. kötet. Nyíregyháza, Görög Katolikus Hittudományi Főiskola.

Ring Éva 2004. Államnemzet és kultúrnemzet válaszútján. A modern nemzetek születése Kelet-Közép-Európában. Budapest, ELTE Eötvös Kiadó.

Romsics Ignác 2004. Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, Napvilág Kiadó.

Sarnyai Csaba Máté 1999. Források a szekularizációs törekvések 1848 végi püspökkari értékeléséhez. In Fazekas Csaba (szerk.): Fiatal egyháztörténészek írásai. Miskolc, Miskolci Egyetem BTK Újkori Magyar Történeti Tanszék. http://mek.niif.hu/02000/02082/ html/index.htm. (Letöltés ideje: 2013. január 10.)

Solymosi József 2009. Forradalom és szabadságharc Északkelet-Magyarországon 1848–49-ben (Az Ung, Bereg, Máramaros és Ugocsa vármegyék területén történt események). Doktori (PhD) értekezés. Budapest, Eötvös Lóránd Tudományegyetem. http://doktori.btk.elte.hu/hist/solymosijozsef/diss.pdf. (Letöltés ideje: 2013. február 5.)

Tamási Zsolt 2011. Erdélyi katolikus rítusok autonómiája 1848-ban. Egyháztörténeti Szemle, 2. sz. 54–76. p.

Veritas [Gagyi Jenő] 1908. A magyarországi románok egyházi, iskolai, közművelődési, közgazdasági intézményeinek és mozgalmainak ismertetése. Budapest, Uránia Könyvnyomda.