Szemle archív

Tóth Endre: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károly első restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26.-április 5.) (1. rész)

A tanulmány témája a két világháború közötti Magyarország történelmének egyik legnagyobb jelentőségű eseménye, amely nemcsak a kor csehszlovák-magyar kapcsolataira gyakorolt jelentős hatást, hanem az 1921-es év első felének egyik legfontosabb nemzetközi-politikai eseményévé vált. A szóban forgó esemény az utolsó osztrák császár és magyar király IV. Habsburg Károly első restaurációs kísérlete volt. Jelen tanulmány célja, hogy az esemény egyes mozzanatait elsősorban a csehszlovák-magyar kapcsolatok szempontjából rekonstruálja, illetve, hogy az exkirály Magyarországra érkezése körüli eseményeket időrendi sorrendben, elsősorban Habsburg Károly e kalandos lépésének és a csehszlovák diplomácia ténykedésének és szerepének viszonylatában adja elő.1

A királykérdés, mint Magyarország kül- és belpolitikai konszolidációjának fékezőereje, és a csehszlovák-magyar kapcsolatokban játszott szerepe

Csehszlovákia és Magyarország háború utáni együttélését az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után, mint közismert, nem éppen a kölcsönös barátság jellemezte. Az újonnan alakuló Közép-Európában a két világháború közti fagyos csehszlovákmagyar kapcsolatok háttere már e viszony legelején kialakult. Közvetlenül az önálló Csehszlovákia és a háború utáni Magyarország megalakulását követően a két, egymással szomszédos állam közti konfliktus legfontosabb problémájává természetesen a közös határ megállapítása, azaz a területi kérdés vált. Ugyanakkor, mint nem kevésbé komoly probléma, Magyarország kormányformája is a kérdéses pontok között jelent meg. E két kérdés, Ml. azok merőben különböző magyar és csehszlovák megközelítései eleve negatív irányban jelölték ki a kezdeti kapcsolatokat, melyek az elkövetkező időszakban végleg aláásták a kölcsönös bizalom esélyét, nemcsak a politikai képviseletek részéről, hanem a két állam nyilvánossága részéről is. Ha a csehszlovák diplomácia szemszögéből, jelentőségük alapján szeretnénk e két legfontosabb, a két ország közti viszonyok legalább normálisnak nevezhető szintjének elérését akadályozó problémát sorrendbe állítani, megállapíthatjuk, hogy a legkomolyabbnak mindenképpen a közös határ kérdése számított. A csehszlovák külpolitika ugyanakkor a legelejétől nagy figyelmet szentelt a Magyarország államformájával kapcsolatos kérdésnek, így a királykérdésnek is, és minden esetben, amikor szükségét érezte, kategorikusan kifejezésre juttatta egyet nem értését a Habsburgok trónra való visszatérésével, Ml. a magyarországi monarchista kormányforma megteremtésének lehetőségével. Ugyanakkor Magyarország monarchikus államforma melletti elkötelezettségét, bizonyos feltételek mellett hajlandó volt tolerálni, mivel az ilyen irányú döntést Magyarország belügyének tekintette. Más volt viszont a Habsburgok magyarországi restaurációjával kapcsolatos álláspontja, legyen szó a restauráció bármely formájáról és az uralkodóház bármely tagjáról, melynek esélye, mint a magyarországi monarchikus államforma megerősítése, az adott körülmények közt nagyon is reális volt.2

A magyarországi helyzet a restauráció irányába történő alakulása Csehszlovákia, de más országok számára is a nehezen kiharcolt nemzeti és állami függetlenség veszélyét és egyben a nehezen konszolidálódó közép-európai viszonyok destabilizálódásának lehetőségét jelentette. Ha Magyarország szomszédjai a Szent István-i korona erős kultuszával megerősített monarchista államformában saját integritásuk fenyegetettségét látták, akkor a Habsburgok magyarországi trónra kerülése ezen aggodalmak megalapozottságát jelentette volna, hiszen ki más nyújthatott volna jobb történelmi-jogi alapot a magyarországi revizionista törekvéseknek, mint egy Habsburg-dinasztiabeli uralkodó, és ebben az esetben lényegtelen volt, hogy e személy Habsburg Károly vagy az uralkodóház egy másik tagja. A szomszédos államok a Habsburg-dinasztia valamely tagjának esetleges restaurálásával kapcsolatos aggodalmait Habsburg József főherceg magyarországi tartózkodása is alátámasztotta, aki az országon belül jelentős népszerűségnek örvendett. Az aggodalmak további megerősítését nemcsak az 1919-es események jelentették, amikor Habsburg József egy rövid időre az ország kormányzójaként működött, hanem József közszereplése is. A megfigyelők bizonyára nem kis érdeklődését váltotta ki Habsburg József és társa az 1921. január 16-i Szabadság téri ötvenezres tömeg előtt tartott szoboravatáson való részvétele (Sborník… 1921, 2:25), ahol a négy felállított szobor „a Magyarországtól elszakított Felvidék, Erdély, Bánát és Nyugat-Magyarország felett érzett fájdalmat szimbolizálta”3 {Sborník… 1921, 2:17). Az esemény azt is igazolta, hogy a békekonferencia könyörtelen döntését a magyar társadalom továbbra is traumaként éli meg.4

Csehszlovákia és Magyarország viszonyának rendezése útjában álló, fentebb említett két alapvető akadály súlyával kapcsolatban összefoglalásképp leszögezhetjük, hogy amíg a közös határ kérdése a trianoni békeszerződés 1920 júniusában történt aláírásáig a csehszlovák-magyar kétoldalú kapcsolatok első számú problémája volt, úgy ezt követően a kölcsönös kapcsolatok terén a királykérdés vált az első számú témává, egészen a probléma végleges megoldásáig, azaz a Habsburgok 1921 őszén, Károly második restaurációs kísérlete után a magyar parlament által történt trónfosztásáig.5 Viszont ebben az esetben is – ugyanúgy, mint korábban – a területi kérdés és a királykérdés szorosan összekapcsolódtak, mivel a királykérdés végleges megoldása egyben a trianoni határok revíziója irányába vezető utak egyikét is jelentette.

A királykérdés, illetve a Habsburgok lehetséges magyarországi restaurációja azonban nem csak a csehszlovák diplomáciát aggasztotta. A királykérdést maga Magyarország is komoly problémaként élte meg, ahol az államfő kérdésének ideiglenes megoldása – a nemzetgyűlés 1920 első harmadában megerősítette a monarchista államformát, és ideiglenes államfőként vitéz nagybányai Horthy Miklóst mint kormányzót választotta6 – komoly akadályt jelentett az ország mind bel-, mind külpolitikai konszolidációja terén, amelyhez pedig az előző évek során már minden szükséges előfeltételt megteremtettek – a magyar parlament aláírta és törvénybe foglalta a trianoni békeszerződés ratifikációs jegyzőkönyvét, amely az 1919-es drámai forradalmi események utáni a belpolitikai helyzet végleges lecsillapodását jelentette. Ezenkívül megtartották a háborút követő első parlamenti választásokat, amelyek egyúttal az első általános, egyenlő és közvetlen választójogon alapuló magyar választások voltak, és megalakult a választásokból győztesként kikerülő konszolidációpárti keresztény és kisgazda erőkből álló kormánykoalíció.7 Annak ellenére, hogy a választásokból kikerülő kormány programja és politikai lépései megerősítették a Magyarország bel- és külpolitikai konszolidációját célzó igyekezetet, Magyarországon még mindig reális veszélye volt annak, hogy a belpolitikai konfliktusok negatív hatást gyakoroljanak az ország politikai irányultságára és ezen keresztül az újjáalakult közép-európai viszonyok végleges rendeződésére.

Az ország mind belpolitikai, mind külpolitikai konszolidációját fenyegető veszély pont a Magyar Királyság államfőjével kapcsolatos kérdés megoldásának ideiglenes jellegéből fakadt. A királykérdés végleges megoldásának elodázása valójában csak egy permanensen fenyegető komoly belpolitikai konfliktus kipattanásának későbbre való halasztását jelentette. A kérdés végleges megoldásának fontossága, az ország háború utáni külpolitikai helyzetének komolysága szempontjából meghaladta a kérdés Magyarországon belül érzékelt belpolitikai dimenzióját. A királykérdés végleges megoldásának határozatlan időre való elnapolása nemcsak a Károly által kezdeményezett restaurációs kísérletben rejlő veszélyt jelentette, hanem elsősorban a kormánykoalíción belüli lehetséges konfliktusok veszélyét is, amelyek hátterében az ország legproblematikusabb belpolitikai kérdése, az államfő kérdése állt.

Az államfő kérdésének ideiglenes megoldása ugyanis a választásokból kikerülő keresztény-nemzeti kormányerő összetartásának legfőbb akadálya volt. A koalíción belül a kérdés időről időre felmerült, majd újra konzerválódott. Ahogy a probléma Magyarország politikai színterét kettéosztotta, egyik oldalon a legitimistákkal, az excsászár, illetve exkirály, IV. Habsburg Károly támogatóival, a másikon azokkal, akik a szabad királyválasztás mellett álltak, ugyanúgy osztotta ketté a kormánykoalíciót is. Az első csoport támogatói a kormányon és a törvényhozó testületen belül elsősorban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából (KNEP) kerültek ki, míg a második csoport az Országos Kisgazda- és Földműves Párt köré tömörült. A kisgazdák voltak azok, akik leggyakrabban hozakodtak elő a királykérdéssel, amelynek- a szabad királyválasztás elvének törvénybe iktatásával – minél előbb szerettek volna a végére járni, míg a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja igyekezett a királykérdést meghatározatlan időre elhalasztani, ily módon megőrizni az e téren addig kialakult status quóí.

A választásokból kikerülő kormány tehát igencsak ingatag alapokon állt. A királykérdés – a politikai mozgások hátterében állva – a fontos politikai egyeztetéseket és jelentősebb parlamenti szavazásokat is befolyásolta. Ilyen körülmények között természetesen az első kormányválság sem váratott sokáig magára. A kirobbanásához nagyban hozzájárultak az ország rendkívül nehéz gazdasági, pénzügyi, de elsősorban nyersanyagellátási gondjai. Az ország kritikus gazdasági helyzete és a kormánykoalíción belül a királykérdés körüli huzavona december elején követelte az első áldozatot, a kisgazda pénzügyminiszter, Korányi Frigyes személyében, akinek a nemzetgyűlés bizalmatlanságot szavazott. Közvetlenül ez után a kormány lemondott. Az új kormány megalakításával újra a leköszönő miniszterelnököt, gróf Teleki Pált bízták meg, akinek sikerült leküzdenie a tizennégy napos kormányválságot, kisebb kozmetikai változások véghezvitelével megtartania régi kormányát, és életben tartani a koalíciót.8

Nem egészen két hónapon belül, 1921 februárjában a királykérdés, immár a koalíción belüli közvetlen kirobbantó okként újabb kormányválsághoz vezetett. Az ügy a két tábor – a legitimisták és a kormánypártiak – a szokásosnál élénkebb tevékenykedésével kezdődött. Január közepén a nagy nehezen elcsendesedett politikai életet gróf Andrássy Gyula ténykedése kavarta fel, aki a legnagyobb kereszténynemzeti frakció vezetőjével, Haller Istvánnal együtt felszólította a legitimista képviselőket, hogy párthovatartozásuktól függetlenül egyesítsék a legitimista képviselőket. A kedélyeket tovább szította a nemzetgyűlés delegátusának, gróf Apponyi Albertnek hazatérése, aki útja során meglátogatta svájci száműzetésében az exkirályt, Habsburg Károlyt, lépése a magyar parlamentben éles vitákat váltott ki. A kisgazdák a kiélesedett politikai helyzetre reagálva Nagyatádi Szabó István, a párt vezető személyisége, a volt kereskedelmi miniszter vezetésével Budapesten megszervezték a szabad királyválasztás híveinek nagygyűlését.

A magyar törvényhozó testületben eluralkodó puskaporos hangulat a királykérdés azonnali megtárgyalását és végleges megoldását sürgető követelésekhez vezetett. A kormánykoalíció léte tehát ismét kérdésessé vált. Gróf Teleki Pál miniszterelnök ekkor meglepő politikai manőverrel próbálta megoldani a kialakult helyzetet. Február 3-án harmincnyolc további képviselővel együtt kilépett a kormánykoalícióból, így próbálta megegyezésre bírni az egymással szemben álló feleket. Teleki lépése egészen különleges helyzetet teremtett, mivel személyében maga a miniszterelnök került ellenzékbe saját kormányával szemben. Teleki ügyességének köszönhetően végül is újraindult az együttműködés a kormányon belül, illetve a kereszténynemzeti és a kisgazda képviselők között, amelynek eredményeképpen a képviselők többsége elfogadta a királykérdés megtárgyalásának későbbre halasztását.

Fontos megemlítenünk, hogy a királykérdés körüli februári belpolitikai feszültség kiéleződésében nem kis szerepe volt Edvard Benes beszédének, amelyet a csehszlovák nemzetgyűlés alsóházában, 1921. január 27-én, a szenátus Magyarországgal, a többi osztrák-magyar utódállammal és Bulgáriával kötött békeszerződésről hozott határozati javaslatának első olvasata, illetve a Csehszlovákia államhatárairól hozott törvény kapcsán tartott. A magyarországi belpolitikai szituáció miatt Csehszlovákia – teljesen érthető módon – feszült figyelemmel követte a helyzet minden olyan irányban történő alakulását, amely Károly exkirály vagy a Habsburg-ház bármely más tagjának restaurálásához vezetett volna. Emiatt a csehszlovák diplomácia vezetője, Edvard Benes a csehszlovák parlament képviselőháza előtt tartott januári beszédében, utalva az utolsó kormányválságra, amelyet szintén a királykérdés váltott ki, figyelmeztette Magyarországot, hogy a restauráció irányában tett esetleges döntése semmilyen esetben sem fogadható el északi szomszédja, de más országok számára sem, és ha Magyarország mégis a Habsburgoknak a magyar trónra való visszahelyezéséhez vezető lépésre szánná el magát, azt Csehszlovákia mint casus bellit értelmezné, azaz Csehszlovákia ilyen esetben kész nemcsak diplomáciai, de katonai erőfeszítéseket is tenni (Benes 1924, 114; vagy lásd Tésnopisecké… 1921, 1858-1872).

Amint azt korábban említettem, Csehszlovákia nemcsak akkor kezdte figyelemmel kísérni Magyarország monarchista jövőjének alakulását, amikor a trianoni békeszerződés magyar parlament általi, 1920 őszén történt elfogadását követően, illetve Magyarország 1920 első harmada során a monarchista államforma választását követően – amely döntés a Habsburg uralkodóház esetleges restaurációjának lehetőségét is megnyitotta – a kérdés „időzített bombaként” kezdett működni. A csehszlovák diplomácia éberen figyelt a magyarországi királykérdés minden egyes kulminációja alatt: mind 1919 nyarán a Magyar Köztársaság elbukása során, mind 1919 és 1920 fordulóján, amikor a választási kampány során az államfő kérdése ismét a felszínre került, de ugyanúgy 1920 és 1921 fordulóján is, a kormányhatalmon belüli ellentétek során.

Figyelmünket gyakran elkerüli az a tény, hogy a Habsburg-dinasztia legelső restaurációs kísérlete már az 1919-es, forradalmi eseményekkel terhelt év során megtörtént, amikor augusztus 7-én, nem sokkal a Magyar Köztársaság bukása után Habsburg József főherceg, mint kormányzó átvette a hatalmat, és tette ezt angol és olasz politikai körök, Ml. az antanthatalmak bécsi és budapesti külképviseleteinek támogatásával(l). Csehszlovákia már ekkor határozottan kifejezésre juttatta elítélő álláspontját a magyarországi Habsburg-uralom visszaállítására tett bármilyen kísérlettel kapcsolatban, és a még ülésező békekonferenciára küldött diplomáciai jegyzékében hangsúlyozta, hogy „a Habsburg-ház restaurálására Csehszlovákia léte szempontjából, mint szélsőségesen veszélyes lépésre tekint” (Diplomatické… 1922, 13), és mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza a Habsburgok magyarországi hatalomra jutását (Diplomatické… 1922, 13). Augusztus 21én Habsburg József hatalomra jutását már a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa is hivatalosan elítélte, és hozzá kell tennünk, hogy e kategorikusan elutasító álláspont kialakításában a csehszlovák diplomácia nem kis szerepet játszott. Azonban sem akkor, sem az egész 1920-as év során a magyarországi belpolitikai szituáció nem kedvezett a Habsburgok bármilyen formában történő restaurációjának, a Habsburg-dinasztiabeli államfő választása nem talált az országon belül széleskörű támogatásra, ami már önmagában is keresztülhúzta József és a vele együttműködő legitimista Friedrich István, a forradalom utáni második miniszterelnök sikerének lehetőségét. A magyarországi eseményekre, de leginkább az országban uralkodó tökéletes káoszra – melyből néhány, többé-kevésbé befolyásos hatalmi csoportosulás próbált kiutat találni – érkező hivatalos nemzetközi visszhang hatására végül Habsburg József az ország éléről távozott.

Miután az országban dúló forradalmi események valamelyest lenyugodtak, az 1919-es év végén és a következő év elején a királykérdés ismét egy bizonyos mértékig legitimmé, külpolitikai kontextusban pedig kiélezettebbé vált. A háború utáni első parlamenti választások apropóján az újjáalakult Magyarország államformájának kérdése a választási kampány központi témájává vált, amellyel leginkább a két legerősebb, a kereszténynemzeti és a kisgazdapárt foglalkozott. A királykérdés második központba kerülésének köszönhetően – nem túl meglepő módon – egy alapvető fontosságú, a Habsburg-restaurációt nemcsak külföldön ellenzők fegyverének számító dokumentum került napvilágra. E dokumentum a nagykövetek konferenciájánakjegyzéke volt, 1920. február 4-i keltezéssel, amely kategorikusan elutasít mindenféle, a Habsburgoknak a magyar trónra való visszatérését megengedő bármilyen lehetőséget, és amelyet valamiféle mértéknek, irányelvnek szántak a magyarországi királykérdés jövőbeni megoldását illetően.9 A csehszlovák diplomácia e jegyzék megalkotásánál is jelentős szerepet játszott, és általa nemzetközi-politikai támogatást nyert egy esetleges diplomáciai „háborúhoz”, arra az esetre, ha a magyarországi események a Habsburg-restauráció irányába mozdulnak el.

Csehszlovákia ébersége a királykérdés területén a nemzetközi súlyú jegyzék megszületése után sem lankadt, amely pedig nemzetközi-politikai szempontból egyértelműen elítélte a Habsburg-uralkodóház magyarországi ismételt hatalomra kerülésére tett bármiféle kísérletet. A kérdéssel kapcsolatos csehszlovák álláspont nem kevésbé lényegre törő deklarációja a kisantant létrehozása volt, egyelőre csak bilaterális szinten, amikor Csehszlovákia és Jugoszlávia 1920. augusztus 23-án aláírt szövetségesi szerződésben vállaltak kötelezettséget, hogy megakadályozzák Magyarországot, a korábbi területi status quo visszaállítása irányában ható bármilyen igyekezetében. A csehszlovák külügyminisztérium külföldi küldöttségei segítségével figyelemmel tartott mindenféle monarchista tendenciát és az abból fakadó veszélyt, nemcsak Magyarországon, hanem a többi erős monarchista hagyományokkal rendelkező országban is, főleg Ausztriában és Németországban. Ugyanakkor figyelemmel kísérte az európai „nagyok” – Franciaország, a konzervatív Anglia és Olaszország álláspontjait, és bármilyen jellegű, a kérdéssel kapcsolatos figyelmeztető jelet. Ezen országokból nemritkán közvetett támogatás, Ml. különböző vélemények érkeztek, amelyek gyakran, ha nem is kifejezetten támogatták, de csendes beleegyezést tanúsítottak a Habsburgok esetleges magyarországi hatalomra jutásának kérdésében. A nemzetközi politikai színtér beleegyező hozzáállását valójában egy precedens értékű eset, a görög monarchia 1920. decemberében, I. Konstantin személyében történt restaurálása is jelezhette. E körülmény minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult a monarchiaellenes, Ml. Habsburg-ellenes országokban tapasztalható nyugtalanság növekedéséhez, ahol az európai államok antanthoz tartozó részében tapasztalható, a görög belpolitikai helyzet alakulását közönyösséggel követő, a helyenként felbukkanó, az utódállamok számára veszélyt jelentő nem beavatkozó politika, egy a közép-európai térségben kialakuló hasonló forgatókönyv esetén hasonló módon viselkedő nagyhatalmak képe érthető módon aggodalmakat keltett. Ugyanakkor a háború utáni Európa fejlődési irányát meghatározó országok ezen hozzáállása az európai monarchista mozgalom, de maga az excsászár számára is ösztönzést jelentett.

Az adott körülmények között, amikor Magyarországon a királykérdés aktualitása a nagykövetek konferenciájának jegyzéke után nem csökkent, hanem – különböző belpolitikai tényezők miatt – éppen, hogy növekedett, nem csodálkozhatunk Benes 1921. január 21-i parlamenti expozéjának kategorikus stílusán. A csehszlovák diplomácia vezetőjének a magyarországi államfő kérdésének újabb felszínre kerülésével kapcsolatos állásfoglalás változatlanságát hangsúlyozó kijelentései nem számítottak elszigetelt esetnek. Például még a szóban forgó parlamenti beszéd és a februári magyarországi, királykérdés miatt kirobbant kormányválság előtt Benes csehszlovák külügyminiszter a B. Z. am Abendnek 1920 nyarán adott, és 1920 vége felé megjelent interjújában figyelmeztetett, Ml. megerősítette a csehszlovák fél királykérdéssel kapcsolatos, megalkuvást nem ismerő álláspontját. A napilapnak adott interjú, tartalmát tekintve előre jelezte Benes későbbi parlamenti beszédét, mivel már itt utalt az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció megakadályozását célzó katonai beavatkozás lehetőségére, hozzátéve, hogy a Habsburgok restaurációs kísérletét kevéssé tartja valószínűnek, indoklásul Magyarország elszigeteltségét és a környező államok adott kérdésben tanúsított egységének erejét hozta fel.10

Benes parlamenti beszédének gerincét azonban nem az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció casus belliként történő megítélése alkotta. A beszédben fontos szerepet kapott a csehszlovák diplomácia változatlan álláspontjának hangsúlyozása a Habsburgok magyar trónra való visszaültetésével kapcsolatban, illetve a nagykövetek konferenciája által kiadott 1920-as jegyzék tartalma és annak kötelező jellege Csehszlovákia politikája számára. A csehszlovák külügyminiszter így fogalmazott: „Ezek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a Habsburg-dinasztia semmilyen formában és egyik tagjának személyében sem juthat trónhoz Közép-Európában, és e tilalom nemcsak Károlyra, a volt császárra vonatkozik, hanem a volt uralkodócsalád minden egyes tagjára” (Benes 1924, 115), majd hozzáfűzte, hogy: „mindig is ez volt kormányunk álláspontja, és ehhez következetesen és feltétlenül ragaszkodni fogunk” (Benes 1924, 115). A legtöbbet mondó megállapítás azonban, amely félreérthetetlenül jelzi Csehszlovákia pozícióját a magyarországi Habsburg-restauráció kérdésében az a kijelentés volt, miszerint „a kérdés számunkra vitán felül áll” (Benes 1924, 114).

Bár Benes januári parlamenti beszéde a csehszlovák diplomácia álláspontja terén nem jelentett újdonságot, a királykérdésnek egy idegen ország törvényhozó testülete előtt történő boncolgatása – még akkor is, ha az a magyarországi helyzet alakulásának hatására történt – a jól ismert csehszlovák álláspont kifejezésre juttatásának teljesen más politikai dimenziót kölcsönzött, és akkor még figyelembe sem vettük azt a körülményt, hogy mindez a trianoni békeszerződés Magyarországgal való megtárgyalása idején történt. Teljesen érthető, hogy ilyen körülmények között Benes beszédét követően nem maradhatott el a magyar kormány és a parlament reakciója. Arról, hogy „Benes világos és megalkuvást nem ismerő állásfoglalása Magyarország államformája, illetve a Habsburg-restauráció kérdésében jelentős felháborodást váltott ki a magyar politikai körökben”,11 az a tény is árulkodik, hogy Gratz Gusztáv, az akkoriban kinevezett külügyminiszter azonnal Budapestre rendelte Magyarország prágai képviselőjét.12 A csehszlovák külügyminiszter expozéjának magyarországi hatását szintén érzékelteti a csehszlovák kormány budapesti képviselőjénekjelentése a magyar kormány prágai képviseletének igazgatójával folytatott beszélgetésről, aki felhívta figyelmét arra a „negatív, mi több nyugtalanító visszhangra, amit Benes felszólalása Magyarországon keltett”.13

Benes parlamenti beszéde a magyar nemzetgyűlésben már a január 29-i ülés vitatémájává vált. Egy sor képviselő felszólalása mellett, akik természetesen elítélő hangnemben foglaltak állást, a csehszlovák külügyminiszter expozéja töltötte ki Gratz Gusztáv, újonnan funkcióba került külügyminiszter február 4-i bemutatkozó parlamenti beszédének legnagyobb részét is. A magyar külügyminiszter válaszában a leghatározottabban kizárta annak elfogadhatóságát a magyar fél számára, hogy bármely harmadik fél befolyást gyakoroljon Magyarországra a magyarországi államforma kialakításával kapcsolatban,14 rámutatva a magyar nép hagyományosan monarchikus érzületére. Gratz ugyanolyan határozottan elítélte a Habsburgok restaurációjára vonatkozó tilalmat, amelyet az ország belügyeibe való beavatkozásként értékelt.15

A Magyarországon tapasztalható jelentős felháborodás – amellyel a csehszlovák külügyminiszter szóban forgó parlamenti felszólalását fogadták – hátterében nem csak az állt, hogy egy idegen kormány képviselője egy idegen parlament előtt beszélt a magyarországi királykérdésről. A felháborodás másik, nem kevésbé komoly okát abban kereshetjük, hogy Benes beszéde által a királykérdés ismét túllépte a belpolitikai színtér kereteit. Ez utoljára 1920 első negyedében esett meg a nagykövetek konferenciájának jegyzéke idején, ami után a királykérdés külpolitikai dimenziója visszaszorult, természetesen a kérdéskör véglegesnek szánt megoldásának, a trianoni békeegyezmény előkészítésének és aláírásának köszönhetően, de az európai nagyhatalmak Magyarország irányában folyatatott politikájának köszönhetően is. Edvard Benes januári expozéja Magyarország számára ismét csak megerősítette, hogy a nemzetközi színtéren valaki mindig készen áll arra, hogy a magyarországi királykérdés körüli probléma Habsburg-restauráció irányában történő megoldása esetén, ha szükséges, megfelelő diplomáciai, de akár katonai úton akadályozza meg az események kibontakozását. A legitimisták a nagykövetek konferenciájának kijelentéseit ugyanis átmeneti jelegűnek gondolták, és bíztak abban hogy konszolidáltabb közép-európai körülmények között idővel egy olyan, nyugodtabb külpolitikai légkör alakul ki, amely esetleg lehetővé teszi a Habsburgok magyar trónra való visszatérését.16 A magyarországi legitimisták számára komoly ösztönzést jelentett az antant hatalmak részéről tapasztalt bizonyos mértékű tartózkodó magatartás is.17 Az 1921-es év eleje azonban már egészen más helyzetet mutatott. A Habsburgok magyarországi restaurációjának külpolitikai szempontból érvényes elfogadhatatlansága Benes parlamenti expozéja után megerősítést nyert a budapesti angol diplomáciai képviselő részéről, aki a Szózat napilapnak azt nyilatkozta, hogy az „antant nem tűri el, hogy a Habsburgok visszatérjenek Magyarországra, imperialista politikájuk bázisára” Ujváry 1946, 92-93), miközben ezen álláspontját az antant politikai képviselőivel folytatott személyes megbeszélésekkel támasztotta alá (Ujváry 1946, 92-93).18

Arról, hogy a csehszlovák külügyminiszter beszédében elhangzottakat valóban komolyan gondolta, Magyarország rövid időn belül megbizonyosodhatott, amikor Benes buzgó Habsburg-ellenes diplomáciai tevékenysége nemcsak magát az antant hatalmakat lepte meg, hanem még Csehszlovákia többé-kevésbé visszafogottabb politikai szövetségesét, Romániát is. Jugoszlávia, az 1920-as bilaterális kisantant szövetség alapján mint Csehszlovákia teljes értékű szövetségese, Habsburg-ellenes politikájában nem sokban maradt el Csehszlovákiától, viszont Csehszlovákiával ellentétben Jugoszlávia a szóban forgó kérdésben tiszteletben tartotta az antanthatalmak álláspontját.

Habsburg Károly első restaurációs kísérletének mozzanatai és a csehszlovák Habsburg-ellenes diplomáciai offenzíva

Az 1920-as és 1921-es évek fordulóján kialakított igencsak törékeny csehszlovák-magyar politikai kapcsolatokat – melynek első pozitív eredményeként a délausztriai Bruck an der Leithában kétoldalú, kormányszintű csehszlovák-magyar tárgyalásokat tartottak – nagyon hamar megzavarta egy esemény, amely nemcsak e két állam kétoldalú kapcsolataira volt hatással: Habsburg Károly restaurációs kísérlete. Az esemény nem egész két héttel a csehszlovák és magyar kormány képviselőinek találkozója után történt, amelyet, mint az egész zavaros, problémákkal terhelt régió – amilyennek Közép-Európát 1921 elején kétségtelenül nevezhetjük- konszolidációját jelentő eseményt nemcsak az antant képviselői, hanem a közép-európai államok is pozitívan fogadtak (vö. Tóth 2002, 3-39, 59-75).

Mindössze 11 nappal azután, hogy a csehszlovák, a magyar és az európai nyilvánosságot meglepte a hír, hogy Edvard Benes csehszlovák külügyminiszter és Gratz Gusztáv magyar kollégája, Ml. Teleki Pál magyar miniszterelnök tárgyalóasztalhoz ültek, március 26-án, húsvét szombatján Habsburg Károly váratlanul Magyarországra érkezett, hogy az üresen maradt magyar trón visszaszerzésével, az ország politikai képviseletét kész tények elé állítva kényszerítse ki a magyar államfő kérdésének végleges megoldását.

Bár az exkirály Magyarországra érkezését a nemzetközi politikai színtér mint derült égből a villámcsapást fogadta, a Habsburg-ház tagjának e kalandos lépése nem volt azért annyira meglepő vagy előrejelezhetetlen. Arról, hogy Habsburg Károly sorsa irányítását saját kezébe ragadva, saját kezdeményezésre megpróbálja véghezvinni a Habsburgok magyarországi restaurálását, egyértelmű hírek léteztek. Ezekről mind a magyar, mind a csehszlovák félnek tudomása volt, mivel az ezzel kapcsolatos információk a sajtón keresztül már nyilvánosságra kerültek.19 Sőt azt is elmondhatjuk, hogy az exkirály Magyarországra érkezését valójában előre bejelentette, és tette ezt a Csernoch János esztergomi érseknek március második felében írt levelében, akitől a tervezett magyarországi út esetleges politikai következményeiről érdeklődött.20 Mindezek ellenére a kialakult helyzet 1921 tavaszán magát Magyarországot is meglepte, amely a két kormányerő közti, királykérdés megoldásával kapcsolatos nézeteltérések miatt már két, meglehetősen nehezen megoldható kormányválságot tudhatott maga mögött. Március közepén Magyaroroszág egy újabb belpolitikai válság küszöbén állt, amelynek hátterében immár nem a magyar kormányerők közti konfliktus állt. Ebben az esetben az országban kialakult szituáció az egész kormány lemondását eredményezte – amelynek addig mindig sikerült a krízishelyzetekből valamilyen átmeneti megoldással kilábalnia.

Az osztrák excsászár, terve sikerének nem csupán nemzetközi-politikai tényezők miatt is nagyon kis valószínűsége ellenére, pontosan két éves svájci emigrációját feladva, 1921. március 26-án a nyugat-magyarországi Szombathelyre érkezett azzal a céllal, hogy másnap reggel Budapestre utazva Horthy kormányzótól átvegye az ország feletti hatalmat. Az excsászár terve, és Horthy hűségéről való meggyőződése, akit Károly a budai várban tett személyes látogatása pont ebéd közben lepett meg, nem valósult meg, így kénytelen volt dolgavégezetlenül visszautazni Szombathelyre. Onnan azonban nem utazott tovább Svájcba, hanem néhány napig, átmeneti „rezidenciaként” a helyi püspöki kastélyban maradt, nyugtalanítva ezzel nem csak a magyar, hanem a környező országok politikai képviselőit is, főleg a régió országai közt Habsburg elleneségével élenjáró Csehszlovákia politikai köreit, nem kevésbé az antanthatalmakat, amelyek egyesült erővel mozgósították külpolitikájukat a Habsburgház tagjának Magyarországról való eltávolítása érdekében.

Az exkirály magyarországi tartózkodása természetesen jelentős mértékben megingatta mind a magyar kormányerők helyzetét, mind Magyarország nemzetközi pozícióját, amely pedig már a bel- és külpolitika terén is sikeresen mozdult el a konszolidáció irányába, és amely irány követésének feltétele a királykérdés neutralizációjában, Ml. konzervációjában rejlett. A magyar politikai vezetők azt remélték- bár tisztába voltak vele, hogy Károly visszatérése rövid időn belül széles körben kitudódik -, hogy Károly azonnali távozásának híre legalábbis elodázza, és az exkirály országhatárokon kívüli tartózkodásának ténye az egész ügyet gyorsan feledteti, anélkül, hogy az különösebb belpolitikai, de elsősorban külpolitikai következményeket vonna maga után. Erről tanúskodik az a tény, hogy a magyar külügyminisztérium a magyar képviseleti szerveket az eseményről valamelyest késleltetve, csak március 29én, két nappal Károly Horthyval folytatott két és fél órás budapesti tárgyalását követően tájékoztatta (Ujváry 1946, 284).21 Diplomáciai képviseleteinek küldött körtáviratában a magyar külügyminisztérium Károly Magyarországra érkezésén kívül tájékoztatott annak a kormányzóval folyatatott sikertelen tárgyalásáról, és Magyarországon való maradásáról, továbbá a kormány azon eltökélt szándékáról, hogy minden lehetséges lépést megtesz Károly elutazása érdekében. A körtávirat azt is tudatja a külképviseleti szervekkel, hogy az exkirály megérkezése ellenére az országban a közhangulat nyugodt, és biztosítja a küldöttségeket, hogy Károly természetesen nem gyakorolja királyi hatalmát (Ujváry 1946, 284). Az említett nap során az esemény fokozatosan nyilvánosságra került, előbb csak mint kétes forrásból származó, „hihetetlen” és „fantasztikus” jelzőkkel illetett, nem megerősített hír. A nap folyamán azonban a hírt a Magyar Távirati Iroda is megerősítette, így a következő napon, azaz március 30-án Habsburg Károly Magyarországra való visszatéréséről szóló hír Európa-szerte elárasztotta a napilapokat.22 A nem hivatalos hírek, amelyek megelőzték a hivatalos tájékoztatást, egy rövid időre a kialakult helyzettel kapcsolatos zavart keltettek nem csak Magyarországon, hanem külföldön is, mivel azokra a külföld budapesti képviseleti szervei azonnal reagáltak.

Hasonlóképp a budapesti csehszlovák képviselet első hírközlése Károly Magyarországra utazásáról, amely információt a hír mint „hihetetlenül hangzót”23 közöl, még az információk áramlása szempontjából kaotikus március 29-ről származó, nem hivatalos forrásokra hivatkozva jelent meg.24 Károly restaurációs puccsáról szóló nem hivatalos forrásokból származó híreket először a március 30-i jelentésben dolgozták fel.25 A csehszlovák külképviselet az exkirály Magyarországra érkezéséről és a Horthyval folytatott tárgyalásról szóló hírt az olasz küldöttség sajtóreferense által szerzett információkra alapozta.26 Az antanthatalmak képviselői akkoriban ugyanis a helyzetről egyenesen Horthytól kaptak tájékoztatást, aminek következtében azokat az ügy alakulása bizonyos mértékig megnyugtatta. Anglia, Franciaország és Olaszország27 budapesti küldöttségeinek vezetői azonnal, már Károly látogatását követő napon, azaz március 28-án reggel a budai várban közösen látogatásukat tették Horthynál, aki ismertette a kialakult helyzetet, a magyar kormány álláspontjával együtt. Azon túl, hogy a kormányzó biztosította az antant képviselőit az egész, Károllyal kapcsolatos ügy egy héten belüli megoldásáról, felkérte az általuk képviselt kormányokat, hogy járjanak közben annak érdekében, hogy Károly Ausztrián keresztül egy „neutrális országba” utazhasson.28 Horthy biztosítéka az antant hatalmak képviselői számára a magyar kormányerők Habsburg-ellenes álláspontjával kapcsolatban hozzájárult azok valamelyest nyugodtabb magatartásához, amelyről a már említett, március 29-én kelt, magyar külügyminisztérium által kibocsátott körtávirat is tájékoztatott.29

Annak ellenére, hogy Habsburg Károly első restauracios kísérlete során kifejtett diplomáciai erőfeszítések terén a vezető szerep elsősorban Csehszlovákiának jutott, a jövendőbeli kisantant hármasából Habsburg Károly Magyarországra érkezése és ott tartózkodása ellen, budapesti képviseletein keresztül elsőként Jugoszlávia és Románia tiltakozott, tulajdonképpen közvetlenül az antanthatalmakat követve, március 30-a reggelén, amikor Horthy fogadta a jugoszláv és a román küldötteket. Az exkirály megérkezése ellen a legvehemensebb tiltakozást a jugoszláv kormány nyilvánította ki, amely budapesti diplomáciai képviselőjén keresztül elsőként értékelte az eseményt mint casus bellit (Ujváry 1946, 285)30, és kifejezte a jugoszláv kormány azon szándékát, hogy szükség esetén a kialakult helyzetet manu militarP1 oldja meg. Valamivel diplomatikusabban viselkedett a román fél, amely budapesti kiküldöttje által „udvariasan, de kategorikusan” (Ujváry 1946, 285-287)32 figyelmeztette partnerét, hogy Habsburg Károly Magyarországra érkezése ellentétben áll Románia érdekeivel (Ujváry 1946, 285-287), ugyanakkor azon meggyőződésének adott hangot, miszerint a kormányzó és a kormány sikeresen akadályozza meg az exkirály általi hatalomátvételt.33 Az antant képviselői mellett pont a román diplomáciai képviselő volt az, aki – legalábbis saját szempontjából – nem tulajdonított az eseménynek túlzott jelentőséget. A csehszlovák küldöttel ugyanis azt közölte, hogy Horthyt és Telekit meglepte Károly Magyarországra érkezése, és „lojális hozzáállást tanúsítva, szándékukban áll Károlyt az országból eltávolítani”.34

A magyar kormányképviselettel folytatott kommunikáció szempontjából a csehszlovák küldött rosszabb pozícióban volt, bár e tény végeredményben nem tompította a csehszlovák fél Habsburg Károly restauracios kísérlete ellen kinyilvánított tiltakozásainak élét. Amíg Jugoszlávia és Románia képviselői kormányaik tiltakozását egyenesen Horthynak adták át, más szóval standard diplomáciai kapcsolatban voltak Magyarország ideiglenes államfőjével, a csehszlovák külképviselet még mindig elutasította a kormányzóval való közvetlen kapcsolatot. A budapesti csehszlovák küldött tehát ugyanúgy, mint más esetekben, a csehszlovák kormány tiltakozásával „mindössze” a magyar külügyminisztériumhoz fordulhatott, és a jelen esetben azon belül is kénytelen volt Kánya külügyi titkárral beérnie.35 Kánya személyéhez a csehszlovák külképviselet nagyon tartózkodóan viszonyult, de az adott körülmények között – a Horthyval való közvetlen kapcsolatot a csehszlovák képviselet elutasította, a külügyminiszter a miniszterelnökkel együtt Szombathelyen tartózkodott – a csehszlovák küldöttnek nem volt más választása. Károly Magyarországra való visszatérésével kapcsolatos tiltakozást a csehszlovák küldöttség vezetője már március 30-a reggelén tolmácsolta, ugyanakkor a tiltakozás közvetett átadása azt időben a jugoszláv és román küldött intervenciója utánra csúsztatta. A csehszlovák küldött -jugoszláv kollégájával ellentétben – kimondottan nem nyilvánította Károly visszatértét casus bellinek, csupán hangsúlyozta Csehszlovákia álláspontjának változatlanságát, amely szerint a helyzetet fait accomplinak tartja, és ezen oknál fogva a csehszlovák kormány fenntartja magának a jogot, hogy a magyarországi Habsburg-restauráció lehetőségének megakadályozása érdekében saját megítélése szerint megfelelő lépéseket kezdeményezzen. Érdekes, hogy Csehszlovákia diplomáciai intervenciói keretein belül soha nem folyamodott ahhoz, hogy Károly Magyarországra érkezését casus bellinek nevezze, ahogy azt például Jugoszlávia tette, vagy amivel Benes beszédei során néhányszor fenyegetőzött. Ugyanakkor Csehszlovákia a casus bellit, bár nem direkt módon, külügyminisztere szavai által kimondta, és tette ezt a Magyarország ellen kezdett diplomácia offenzíva legelején, amikor Benes az összes politikai párt vezetőjével folytatott március 31-i megbeszélésén, melynek szövegét a Prager Tageblatt április l-jén közölte, a Csehszlovákia szempontjából meglévő casus bellin kívül a kialakult helyzetet mint a kisantant számára kötelező casus foederíst is értékelte (lásd Ujváry 1946, 339).36 A csehszlovák küldött Prága tiltakozásának tolmácsolása után természetesen megkérte Kánya külügyi titkárt, hogy nemcsak Horthyval, hanem a miniszterelnökkel is ismertesse a csehszlovák kormány álláspontját (Ujváry 1946, 288).37 A csehszlovák küldött által átadott tiltakozást követően a magyar fél ismét csak konstatálta a ismert álláspontot, majd figyelmeztette a csehszlovák kiküldöttet, hogy a Habsburg-restauráció sem a jelenben, sem a jövőben nem képezi a kormány programjának részét, és hogy az ügy elintézése során a kormány minden erejével Magyarország érdekében fog cselekedni (Ujváry 1946, 287).

A diplomáciai képviselők által március 30-án átadott tiltakozásokkal párhuzamosan, még aznap a román és csehszlovák külügyminisztérium az országaikban tartózkodó diplomáciai küldöttekhez is fordult, hogy tolmácsolja álláspontját az exkirály Magyarországra érkezésével kapcsolatban. A román fél esetében a tiltakozás átadása a budapestihez hasonló módon, nyugodt légkörben történt (Ujváry 1946, 291-292).38 A csehszlovák fél, ahol a magyar kormány prágai diplomáciai küldöttjét nem személyesen, hanem szokatlan módon, telefonon keresték fel, egy újabb intervenciót kilátásba helyezve hangsúlyozta Csehszlovákia kompromisszumot kizáró, kategorikus álláspontját. A többi tiltakozó országgal ellentétben, amelyek egyelőre teljes mértékben a magyar kormány azon ígéretére hagyatkoztak, hogy mindent megtesz Károly mielőbbi, Magyarországról történő távozása érdekében, a csehszlovák külügyminiszter a magyar küldöttön keresztül, akit még csak személyes beszámolóra sem hívott meg, magyar kormánynak szóló üzenetében azt közölte, miszerint „a csehszlovák kormány követeli, hogy Károlyt azonnal távolítsák el Magyarország területéről”, és amennyiben Magyarország e kérésnek nem tesz eleget, Csehszlovákia „kénytelen lesz közelebbről egyelőre nem meghatározott ellenlépésekhez folyamodni” (Ujváry 1946, 292).39 A magyar küldött viszont nem volt hajlandó e szóbéli intervenciót kormánya felé tolmácsolni, azzal az indoklással, hogy Magyarország belügyeibe való beavatkozásról van szó, és felszólította Benest, hogy az ilyen esetekben a magyar kormánnyal továbbra is kizárólag a budapesti csehszlovák küldöttön keresztül érintkezzen (Ujváry 1946, 292). Benes tehát kénytelen volt a magyar kormányhoz intézett követelését távirati úton, a csehszlovák kirendeltségen keresztül eljuttatni, amit még aznap este meg is tett. A fent említetteken kívül Benes táviratában megfenyegette a magyar kormányt, hogy amennyiben az nem tesz eleget követelésének, kénytelen lesz „szövetségeseivel egyeztetve olyan intézkedéseket” foganatosítani, amelyeket az eset szempontjából szükségesnek tart,40 azaz először Magyarország embargóját, ezt követően pedig a katonai demonstrációt helyezte kilátásba.41 A csehszlovák külügyminiszter ugyanakkor felkérte a csehszlovák kirendeltséget, hogy a tervezett intézkedéseket a magyar kormánnyal egyelőre ne közölje.42 E kategorikus követeléséről a csehszlovák külügyminiszter tájékoztatta a jugoszláv és a román kormányt, hiszen azok ténykedése a csehszlovák fél további lépéseit is befolyásolta,43 mivel pont az említett demonstratív ellenlépések szempontjából Benes kénytelen volt megfelelő nyomást gyakorolni legközelebbi szövetségeseire annak érdekében, hogy biztosítsa a szövetségesek egymás iránt lojális és együttes fellépését Magyarország ellen, amely fellépés nem lenne olyan hatásos, ha az Magyarország szomszédai közül csak az egyik ország részéről történne.

A csehszlovák külügyminiszternek e kategorikus hangon közölt követelésével nem az volt a célja, hogy a magyar vezetés iránti bizalmatlanságát dokumentálja, hanem az, hogy demonstrálja Csehszlovákia elszántságát a magyarországi helyzet, szükség esetén bármilyen eszközzel, tehát akár katonailag történő megoldásával kapcsolatban. Benes ugyanis minden bizonnyal tisztában volt azzal, nemcsak a Bruck an der Leitha-i tárgyalások, de a magyarországi közhangulat alapján is, amelyről pontos információi voltak, hogy a magyarországi helyzet korántsem annyira komoly.44 Hiszen az április 1-jei, a csehszlovák külképviseleteknek küldött körtáviratában így fogalmaz: „komoly veszély nem fenyeget, rövid időn belül minden meg lesz oldva”.45 Attól eltekintve, hogy a magyar fél már mindent megtett annak érdekében, hogy Károly elhagyja az országot, sőt erről a csehszlovák felet táviratilag is értesítette,46 e kategorikus hangvételű követelés elsősorban a csehszlovák külügyminiszter azon szándékával állt ellentétben, hogy az excsászár számára egy új, Közép-Európától jobban elszigetelt helyet találjon. A csehszlovák diplomácia amellett, hogy nyomást gyakorolt Magyarországra Károly minél előbbi elutazása érdekében, ellenezte, hogy az excsászár svájci emigrációjába térjen vissza, ezáltal a magyar kormány számára megnehezítette az ügy minél előbbi elrendezését.47 Ezen igyekezetei közepette Csehszlovákia Svájcra is próbált nyomást gyakorolni. Károly Svájcba való visszatérésének megakadályozásával és az excsászár számára, a közép-európainál távolabbi száműzetés biztosításával kapcsolatos teendők ügyében Benes a jugoszláv kormányhoz fordult, ahol az üggyel kapcsolatos közös lépések megtételét ajánlotta.4S

Benes svájci kormánynál tett közbenjárását, hogy Habsburg Károly számára ne biztosítsanak menedéket azonnal követte tehát a jugoszláv fél hasonló kérése. Mi több, Pasié jugoszláv miniszterelnök arra is javaslatot tett, hogy Magyarországon tartózkodó Károlyt szolgáltassák ki Jugoszláviának, akit, ezt követően Olaszországon keresztül Spanyolországba szállítanának.49 Csehszlovákia és Jugoszlávia svájci közbenjárása azonban nem végződött sikerrel, mivel Schultess, a Svájci Konföderáció elnöke a berni csehszlovák küldöttet figyelmeztette, hogy „Károly átmeneti visszatérését Svájcba mint a nyugalom érdekében tett lépést értelmezi, mivel ezáltal biztosítva lesz Károly mielőbbi eltávolítása Közép-Európából”,50 hozzátéve, hogy a végleges döntést ez ügyben a szövetségi gyűlés hozza meg, és jelezte, hogy a kérdést Svájc kizárólagos belügyének tekinti, amelyet mindenféle külső beavatkozás nélkül szeretnének rendezni.51 A svájci fél e reakcióját követően Csehszlovákia és Jugoszlávia érthető módon elállt a svájci kormánynál tett, összehangolt intervenciójától.

Károly Magyarországról való távozását követelő csehszlovák posztulátum, és az excsászár eltávolításán dolgozó magyar kormány minden erőfeszítése ellenére Habsburg Károly Svájcba való azonnali visszatérése technikai körülmények miatt nem válhatott valóra. Habsburg Károly Svájci száműzetésébe való visszatérése először is mivel Károly Svájcot a megfelelő hivatalok által kiadott szükséges engedélyek nélkül hagyta el – a svájci kormány beleegyezésétől függött, amely a kérdés tekintetében a szövetségi gyűlés döntésére volt utalva. Másodszor, Károly Magyarországról való kiutazásához szükség volt Ausztria beleegyezésére, amely lehetővé tette, hogy az excsászár osztrák területen utazzon át, továbbá biztosítani kellett Habsburg Károly Svájcba való transzportjának technikai és biztonsági feltételeit is. Ebből következett, hogy Károly akarva-akaratlan, egyelőre kénytelen volt Magyarországon maradni.

Ugyanakkor az is érthető, hogy csehszlovák oldalon – tekintettel a csehszlovák fél érzékenységére a királykérdéssel kapcsolatban, de leginkább a helyzet Habsburg-restauráció irányában történt váratlan elmozdulására – Magyarországgal szemben ismét fagyos bizalmatlanság uralkodott el. Ehhez hozzájárult a csehszlovák diplomácia Károly első restauracios kísérlete folyamán folytatott Habsburg-ellenes offenzívájának jellege, amely kategorikus hangvételéből a következő napok folyamán sem engedett, sőt ellenkezőleg. Benes a kialakult helyzetet ugyanis arra használta ki, hogy megerősítse Csehszlovákia nemzetközi és közép-európai pozícióját, pontosabban arra, hogy még közelebb kerüljön két szövetségeséhez, Jugoszláviához, de elsősorban Romániához. Tette ezt azzal a céllal, hogy Magyarországot következetesen elszigetelje, s nemcsak a közép-európai térségen belül, hanem a tágabb nemzetközi-politikai téren is minimalizálva így annak a lehetőségét, hogy Magyarország oldaláról a jövőben sor kerülhessen az újonnan kialakult közép-európai viszonyok destabilizációjára. A csehszlovák külügyminiszter megpróbálta a váratlanul kialakult helyzetet a lehető leghatékonyabban kiaknázni, és tette ezt nemcsak Károly magyarországi tartózkodása alatt, hanem az egész ügy Károly Magyarországról való távozása általi lezárulása után is. Csehszlovákia ténykedésével egyúttal megerősítette a magyar politikai életet a csehszlovák politika irányában tanúsított hagyományosan óvatos és körültekintő hozzáállásában, egyúttal megerősítve a magyar közvélemény már addig is erős ellenérzését északi szomszédja iránt.

Március 31-én, miközben a csehszlovák diplomáciai képviselő a korábban említett Benes-távirat kapcsán járt közben Kánya magyar külügyi titkárnál, és tette ezt valamelyest szokatlan körülmények közt – a csehszlovák diplomata Benes demarsát az utcán, nem messze a külügyminisztérium épületétől adta át, mivel Kánya épen távozóban volt52 -, a magyar diplomácia már negyedik napja komoly erőfeszítéseket tett Károlynak az országból való eltávolítása, az excsászár Svájc általi ismételt befogadása és Ausztrián keresztül történő átvitele érdekében. A magyar kormány már március 29-én parancsot adott berni diplomáciai képviselője számára, hogy a svájci kormánynál járjon közben annak érdekében, hogy az tegye lehetővé Károly visszatérését Pranginsba, amely ügyben a magyar kormánynak az antanthatalmak budapesti képviselői is segítségüket ajánlották, felkérve kormányaikat, hogy hasonló kéréssel forduljanak a svájci kormányhoz (Ujváry 1946, 286).53 A berni magyar küldött már a következő napon, március 30-án jelentette Budapestnek a Svájci Konföderáció elnökének készséges hozzáállását, aki ugyan nem garantálta, hogy a szövetségi gyűlés pozitívan dönt Károly Svájcba való visszatérését illetően, rámutatva a svájci szocialisták döntő szavára, de saját nevében támogatásáról biztosította a képviselőt, és egyúttal támogatását és meggyőződését fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Károly Pranginsba való visszatérését a honatyák végül meg fogják szavazni (Ujváry 1946, 290-292).54 A bécsi magyar diplomáciai képviselő még aznap tájékoztatta a magyar külügyminisztériumot, hogy „teljesen megbízható és kompetens” (Ujváry 1946, 290)55 forrásból származó információi alapján az osztrák kormány, egy ilyen kérés esetén, lehetővé teszi Károly Ausztrián keresztül történő átutazását, amely esetben személyes biztonságát is garantálja (Ujváry 1946, 290). E jelentésből kiindulva a magyar fél azonnal, már március 31-én utasította bécsi diplomáciai képviselőjét, hogy a magyar kormány nevében, amilyen gyorsan csak lehet, az osztrák kormánytól kérjen engedélyt Károly osztrák területen való áthaladásához (Ujváry 1946, 295-296).56 A bécsi magyar küldött még a távirat kézbesítése napján látogatását tette Mayer kancellárnál, aki az osztrák kormány nevében garantálta Habsburg Károly Ausztrián keresztül történő szabad és nyugodt áthaladását (Ujváry 1946, 290).57 Április l-jén Gratz magyar külügyminiszter a berni magyar küldöttön keresztül szorgalmazta, Ml. figyelmeztetette Bern politikai képviselőit, hogy amennyiben Svájc nem ad haladéktalanul engedélyt az excsászár visszatéréséhez, az a közép-európai béke közvetlen fenyegetését jelenti (Ujváry 1946, 304-305).58

Károly váratlan Magyarországra érkezése már március 31-én, csütörtökön és április l-jén, pénteken a csehszlovák parlament ülésének témáját alkotta. Az ügy első alkalommal a képviselőház 66., március 31-én tartott ülésén került napirendre, amikor tíz képviselő, név szerint Antonín Hajn és Frantisek Lukavsky a Nemzeti Demokrata Párt, Antonín Svehla, Frantisek Udrzal és Frantisek Stanék a Földműves Párt, Jan Srámek a Néppárt, Václav Johanis a Szociáldemokrata Párt, Rudolf Laube a Szocialista Párt, Josef Najman a Vállalkozók Pártja, Josef Hudec a Dolgozó Nép Pártja, illetve a Nemzeti Demokratikus Párt nevében sürgős interpellációt nyújtott be Benes külügyminiszternek, amelyben az exkirály Magyarországra érkezésével, a magyar kormány és Ausztria állásfoglalásával, az antanthatalmak, Csehszlovákia, Olaszország és Csehszlovákia legközelebbi szövetségese, Jugoszlávia által tett lépésekkel kapcsolatos mindenféle információ átadását kérték (Tisky…m 1921, 1976. sz. interpelláció; Tésnopisecké… 1921, 5). A kérés indoklása, vagyis az említett képviselők interpellációjának bevezetője is arról árulkodik, hogy március 31-én a csehszlovák közvélemény még nem volt a kialakult helyzetről kielégítő mértékben tájékoztatva. Az üggyel kapcsolatos hírek, amelyek a csehszlovák környezetben érthető módon hihetetlennek és fantasztikusnak tűntek, jelentős zavarodottságot keltettek az ország déli szomszédján belül kialakult helyzetet illetően. E zavarodottság nemcsak a széles nyilvánosságot, hanem magukat a honatyákat is érintette, akik a magyarországi helyzettel kapcsolatos híreket „furcsának és töredékesnek” nevezték (Tisky… 1921, 1976. sz. interpelláció).

Az említett képviselők által benyújtott interpellációra adott válasz az első alkalomnak számított, hogy Benes a nemzetgyűlést Habsburg Károly Magyarországra érkezéséről tájékoztatta. A csehszlovák külügyminiszter ezen alkalomból ismertette a képviselőkkel az antant képviselői által addig végrehajtott intervenciós lépéseket, majd megnyugtatta a testületet, hogy minden egyes lépés összhangban van a nagykövetek konferenciájának döntésével és a közép-európai politika akkori irányvonalával, amely kizárja a Habsburg-restauráció lehetőségét. A csehszlovák diplomácia lépéseivel kapcsolatban Benes a képviselőket biztosította a magyar kormánynál tett energikus és határozott közbelépéséről, kijelentve, hogy „amennyiben Károly exkirály nem hagyja el Magyarországot, a saját megítélése szerinti megfelelő intézkedéseket foganatosít” (Tésnopisecké… 1921, 31), és hogy a szóban forgó kérdés tekintetében szorosan együttműködik Jugoszláviával és Olaszországgal, amely államokkal Csehszlovákia a Habsburg-kérdés ügyében egyezséget kötött (Tésnopisecké… 1921, 31). A képviselőknek adott válaszában Benes a januári expozéjával összhangban hangsúlyozta a csehszlovák külpolitika békepárti irányultságát, és Károly Magyarországra való visszatérését „mementó”-nak (Tésnopisecké… 1921, 32) és egyúttal a közép-európai „helyzet kórtüneté”-nek (Tésnopisecké… 1921, 32) nevezte, amely azt jelzi, hogy a „közép-európai demokrácia veszélyben van, és egy bizonyos ideig még veszélyben is lesz” (Tésnopisecké… 1921, 32).

Benes az elkezdett csehszlovák-magyar tárgyalások kapcsán az interpelláló képviselőknek adott válaszában a kialakult helyzetet Magyarország számára, hitele és nemzetközi pozíciója szempontjából, komoly csapásnak nevezte, amely kérdéssel kapcsolatban a következőket mondta: „nem olyan régen felvettük a kapcsolatot Magyarországgal, azzal a céllal, hogy az együttműködés számára kontaktust és megfelelő légkört teremtsünk. Néhány kalandor azonban – elsősorban a magyar nemzetet – hirtelen egy szélsőségesen kritikus helyzet elé állította. Ez ismét hosszú időre bizalmatlanságot és repressziót eredményez, dühöt és felháborodást kelt, és ismét csak a széles néprétegek életét és nyugodt körülmények közt végzett munkáját nehezíti meg, mind Magyarországon, mind a szomszédos államokban” (Tésnopisecké… 1921, 32). Habsburg Károly lépésének a közép-európai konszolidációs folyamatot befolyásoló további lehetséges következményeit illetően Benes figyelmeztetett az osztrák állam stabilizációját negatívan befolyásoló tényezőkre, majd hozzátette, nem engedhetjük meg, hogy „egész országok békéjét semmisítsék meg, tegyék tönkre vagy fenyegessék ilyen könnyelmű módon megsemmisítve” (Tésnopisecké… 1921, 32). Válaszának befejező részében a fent említett indokok miatt Benes jelezte, hogy Csehszlovákia kérlelhetetlen álláspontjához továbbra is ragaszkodik, amikor figyelmeztetett, hogy „a külügyminisztérium minden eszközzel és energiájával kihasználja az ilyen kalandokat arra, hogy egyrészt az eset a jövőben ne ismétlődhessen meg, másrészt, hogy e Közép-Európa számára alapvető kérdés véglegesen megoldásra kerüljön, ne csak Magyarország, hanem egész Közép-Európa számára” (Tésnopisecké… 1921, 32).

A következő napon, április l-jén, a szenátus 56. ülésén, Bohuslav Franta szenátor a Nemzeti Demokrata Párt, Cyril Horácek a Földműves Párt, Václav Klofác a Szocialista Párt, Antonín Svéceny a Szociáldemokrata Párt és Method Zavoral a Néppárt nevében (Tisky…60 1921, 683. sz. interpelláció; Tésnopisecké… 1921, 21, 51-53) egy hasonló interpellációval fordultak Benes csehszlovák külügyminiszterhez. A szenátorok, a nemzetgyűlés alsóházában ülő kollégáikhoz hasonlóan, információkat kértek „Károly volt császár Magyarországra való visszatérésének további részleteiről” {Tisky… 1921, 683. sz. interpelláció), továbbá arról, hogy a Csehszlovák fél az ügyben milyen álláspontra kíván helyezkedni (Tisky… 1921, 683. sz. interpelláció).

Benes szenátusi beszéde, bár főbb pontjaiban megegyezett a nemzetgyűlés előtt mondott beszédével, egy pontban attól mégiscsak eltért. Benes a szenátoroknak adott válaszában ugyanis az események további alakulásának via facti nem tulajdonított jelentőséget, illetve állításával, miszerint a történteknek nincs olyan vetülete, amely Csehszlovákia szempontjából nyugtalanságra vagy különösebb odafigyelésre adhatna okot, azon véleményének adott hangot, hogy sem Magyarország, sem Közép-Európa aktuális fejlődési irányvonalát már nem lehet visszafordítani. Ez volt az első alkalom, amikor a csehszlovák külügyminiszter rámutatott, illetve utalt a magyar kormány ténykedésére, amely az exkirály Magyarországról való mihamarabbi eltávolítását célozta, és megnyugtatta a szenátorokat, amikor kijelentette, hogy „az események az ügy biztonságos befejeződése felé tartanak” (Tésnopisecké… 1921, 51).

A csehszlovák külügyminiszter valamelyest reálisabb hangvételű kijelentései, melyek értelmében az ügy megoldását a magyar kormányra bízta, természetesen nem jelentették a Habsburg-ellenes diplomáciai offenzíva lendületének csökkenését, vagy a magyar kormány számára megszavazott teljes bizalmat, még akkor sem, ha a magyar kormány igyekezetében, hogy Károlyt az országból minél előbb eltávolítsa, nyilván maga Benes sem kételkedett. A csehszlovák diplomácia vezetője a szenátoroknak adott válaszában rámutatott az aktív diplomáciai demonstráció szükségességére, amely felhívja az európai közvélemény figyelmét arra a tényre, miszerint Csehszlovákia számára a magyarországihoz hasonló történések elfogadhatatlanok, és hogy Csehszlovákia „legfontosabb kötelességei közé tartozik mindent megtenni annak érdekében, hogy a történtek többé ne ismétlődhessenek meg” (Tésnopisecké… 1921, 51-52). Benes a felvázolt eljárással összhangban utalt Csehszlovákia külpolitikájának konszolidációpárti jellegére, melynek legfőbb célja, hogy standard életkörülményeket teremtsen a közép-európai régió minden országa számára, és amely céljának elérése érdekében közeledik mindegyik országhoz, kivétel nélkül. Tehát amennyiben Benes bevezetőjében utalt a Károly körüli ügy pozitív alakulására és annak rövid időn belüli megoldására, úgy beszéde befejező részében megerősítette és indokolta a kompromisszumot kizáró csehszlovák diplomácia folytatásának szükségességét, illetve rámutatott azon szándékára, mely szerint a kialakult helyzetet újabb szilárd, nemzetközi-jogilag biztosított, a Habsburgok bármilyen magyarországi restauracios kísérletét lehetetlenné tevő garanciák megszerzésére használja, majd indoklásként azt hozta fel, hogy mindezt a magyarországi demokrácia érdekében teszi. Ezzel Benes első alkalommal mondta ki azt, hogy az exkirály Magyarországra való visszatérését nemcsak a királykérdés megoldására, hanem egyéb fontos nemzetközi jelentőségű politikai problémák – konkrétan Nyugat-Magyarország és Magyarország leszerelésének kérdéséről volt szó – rendezésére is fel kívánja használni, amelyek Benes véleménye szerint permanensen veszélyeztetik Közép-Európa békéjét (Tésnopisecké… 1921, 51-52).

A szenátus előtt mondott beszédében Benes, a fent említetteken kívül kitért Károly restauracios kísérletének az egész régió gazdaságát befolyásoló negatív hatásaira, ezen belül rámutatott az Angliából, Franciaországból és az Egyesült Államokból Közép-Európa számára ígért pénzügyi segítség elmaradásának veszélyére. A csehszlovák külügyminiszter figyelmeztetett továbbá a magyarországi eseményeknek a régió egyes államai közti kereskedelmi kapcsolataira gyakorolt komplex hatására, közben rámutatott arra, hogy a kialakult helyzet Csehszlovákia és szomszédai közti gazdasági kapcsolatok visszaesését, vagy akár megszűnését is eredményezheti (Tésnopisecké… 1921, 53).

Fordította: Bondor Sándor

Felhasznált irodalom

Ádám Magda 1968. Magyarország és a kisantant a harmincas években. Budapest, Akadémiai Kiadó. Ádám Magda 1985. Les deux coups d’État de l’ex-roi Charles et la Petité Entente. Acta

Historica, 1985, 31. évf., 3-85. p. Ádám Magda 1989. Richtung Selbstvernichtung, Die Kleine Entente 1920-1938. Budapest,

Corvina-Bundesverlag.

Ádám Magda 1993. The little entente and Europe 1920-1929. Budapest, Akadémiai Kiadó. Az 1920. évi február hó 16-ára hirdetett nemzetgyűlés Naplója 1921. 8-9. kötet. Budapest,

Athenaeum, 381-390. p. Benes, Edvard 1924. Problémy nővé Evropy a zahranicní politika ceskoslovenská. Projevy a

úvahyz r. 1919-1924. Praha. Budapesti Hírlap, 1921. január 5., 2-3. p. Budapesti Hírlap 1921. április 2., 1-2. p. Budapesti Hírlap 1921. április 6., 2 . p. Ceské slovo, 1920. január 1., 7. p. Ceské slovo, 1921. február 5. Ceské slovo 13. évf., 30. sz. Ceské slovo, 13. évf., 74. sz. Diplomatické dokumenty tykající se pokusú o znovunastolení Habsburkú na trún madarsky.

Srpen 1919 – listopad 1921 1922. Praha, 13., 39. p.

Juhász Gyula 1975. Magyarország külpolitikája 1919-1945. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Knezevic, Djordje 1967. Kraljevina Srba, Hrvata i Slovenaca i dva nauspela pokusaja restau-

racije Habsburga 1921 godine. Voinoistorijski glasnik, 117-147. p. Peroutka, Ferdinánd 1991. Budovánístátu. 4. svazek. Praha, Academia. Olivová, Vera 1959. Ceskoslovenská zahranicní politika a pokus o restauraci Habsburkú v

roce 1921. CSCH, 675-698. p.

Sborník zahranicnípolitiky 1921. 2. svazek. Praha, 17., 25. p. Tésnopisecké zprávy o schűzích poslanecké snémovny Národního shromázdéní republiky

Ceskoslovenské 1921. Praha, 21., 31., 51-53., 1858-1872. p. Tisky k tésnopiseckym zprávám o schűzích poslanecké snémovny Národního shromázdéní

republiky Ceskoslovenské. Rok 1921 1921. 8. svazek. Praha. Tóth Endre 2002. Az első kétoldalú tárgyalások Magyarország és Csehszlovákia között

(1921) – Bruck an der Leitha. 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle,

2002/1, 3-39. p., 2002/2, 59-75. p. Tribuna, 1921. február 1. Ujváry, Dezső (coll. and ed.) 1946. Papers and documents relating to the Foreign realations

of Hungary. January to August 1921. Budapest, Ministry for Foreign Affairs.

Gaucsík István: Gazdasági szervezetépítés. A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (1. rész)

Tanulmányomban három olyan témát jelöltem ki, melyek vizsgálata a szervezeti-intézményi vezérfonalat tartja szem előtt. Bevezetésképpen a csehszlovákiai magyarság gazdasági helyzetét a joghiány szempontjából, a gazdasági jogok törvényi hiányosságain, a belső állami biztosítékok és a külső kisebbségvédelmi rendelkezések elégtelen voltán keresztül elemzem. Az ellenzéki magyar pártok agendájába felvett gazdasági sérelmekkel, a megoldási lehetőségekkel, a „gazdasági önszerveződés” átmentett struktúráinak megerősítésével, Ml. az új szerkezetekkel is foglalkozom. A csehszlovák gazdaságpolitika (amely erőteljes intézményépítésben és a volt monarchiabeli szervezetek átalakításában vállalt oroszlánrészt) hatásait szlovákiai magyar véleményeken keresztül mutatom be, miközben néhány olyan korabeli fogalmat is tisztázni kívánok, amelyek az 1989 utáni feldolgozásokban felbukkannak. Végül – a weberi szervezetfogalom alkalmazásával – megpróbálom kijelölni a kisebbségi gazdasági érdekvédelem színtereit és alakító szervezeteit. Azért foglalkozom velük, mert a többi megközelítés a politikai-kulturális jogvédelmet helyezte előtérbe, míg a közgazdasági kérdések vizsgálatakor ezek háttérbe szorultak. Az ún. szakmai vezetésű struktúrákat (regionális szintű gazdasági egyesületek, szövetkezetek és a szakirodalomban eddig egyáltalán nem vizsgált ipartársulatok) a harmadik téma, amellyel foglalkoztam.

Mivel a megyei gazdasági egyesületek a gazdaszervezkedés színterei voltak és az ellenzéki pártok intézményépítő aktivitásai itt kellően kibontakozhattak, nagyon hamar konfliktushelyzetbe kerültek a diszkriminatív felszámoló törekvések miatt. Az 1930-as évek első felétől a pártok gazdasági programjai ezeket az egyesületeket rekonstruálták, immár szélesebb földrajzi régiókban. A szövetkezeti mozgalom árnyaltabb értékelésére törekszem, a Hanzát nem tekintem egyedüli „építkező” struktúrának, mivel csak a szövetkezetek egyik típuscsoportja tartozott hozzá. Az ipartársulatokat a gazdasági viszonyok és a nyelvi-nemzetiségi megkülönböztetés, illetve a magasabb struktúraalkotás, központszervezés (szövetség) szempontjai szerint taglalom.

* A tanulmány a Magyar Köztársaság Oktatási Minisztériumának Határon Túli Magyarok Főosztálya és a Márton Áron Szakkolégium 2004. évi ösztöndíjával készült. Rövidített és átdolgozott változata megjelent a Korall c. folyóirat 2004/18. számában A csehszlovákiai magyarság gazdasági szervezetei (1918-1938). Gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok cím alatt (48-64. p.)

Megkísérlem a kronológiai határok rögzítését is. Az áttanulmányozott forrásanyagból kikristályosodtak azok az időrendi „választóvonalak”, amelyek fáziseltolódásokat mutatnak. A gazdasági egyesületek négyéves átmeneti működés után, 1923-ban szűntek meg, újraszervezésük körülbelül 1933-tól adatolható. Központjukat 1938-ban alakították meg. A szövetkezetek egy része szintén négyéves átmeneneti időszak és alkalmazkodás után, 1925-ben hozott létre egy újabb, szervezettebb struktúrát, a Hanzát, amely végül a köztársaság felbomlása után is megőrizte működőképességét, különálló szervezeti jellegét. Központja 1934-ben keletkezett, de csak részleges jogosítványokkal. Kisebbségi szempontból a többi szövetkezeti, főleg a hitelszövetkezeti típus dezorganizációja 1938-ig fennmaradt. Az ipartársulatok szintén négy év átmenet után 1924-ben alakulnak újra. Az 1926-1928 közötti szlovákiai pozícióharcok kedvezőtlenül hatnak egy nemzetiségi alapú központ (szövetség) létrehozásához, így az atomizáltságukból 1938-ig nem tudnak kilépni.

Többség és kisebbség

Az első világháború után a Monarchia nemzetek feletti univerzalizmusát az utódállamok nemzetállam-építő stratégiái váltották fel. A győztes nagyhatalmak a térség biztonságpolitikai stabilitását a kisallami modellre támaszkodva próbálták kialakítani, ezért a területrendezéskor mind hadászati-katonai, mind gazdasági szempontokat figyelembe vettek, hogy a konszolidáció feltételeit megteremtsék. Az etnikai elv, mint „az egyetlen igazságos rendező elv háttérbe szorult” (Eiler 1997). Hogy az új határok közé került kisebbségi népcsoportok autonómiaelképzeléseit leszereljék és centrifugális erejüket (amelyet a hatalmi központok függetlenedési igyekezetként, az államberendezkedés felbomlasztására való törekvésként könyveltek el) semlegesítsék, a háború alatti szövetségeseiket és a veszteseket kisebbségvédelmi jogszabályok elfogadására és a jogvédelem belső, állami mechanizmusainak kiépítésére kötelezték (Eiler 1997).1

A Csehszlovák Köztársaság megalakulásától kezdve szembesült a belpolitikáját meghatározó belső etnikai feszültséggócokkal. A többségi (hatalmat birtokló, hatalmon lévő) és kisebbségi (hatalmon kívüli) társadalmak szembenállása tartósan konzerválódott.2 A korszak válsághelyzetei (nemzetközi konfliktusok) és a kisebbségek erőteljes érdekérvényesítési programjai újra és újra felvetették, vagy kiélezettebb formában jelenítették meg a „csehszlovák nemzet” államában jelentkező nemzetiségi problémákat, felhívták a figyelmet az elégtelen törvényi garanciákra, a gyakorlati hiányosságokra, vagy éppen a hatályos rendeletek, határozatok ellentmondásosságára. A cseh politikai elit által hangoztatott demokratizmus, jogyegyenlőség és a nemzetiségi jogok3 betartása a gyakorlatban kevés eredményt hozott. Az asszimilációs politika nemzetállami rendszert próbált megalapozni a nemzeti kizárólagosság jegyében (Popély 1999, 16-17, 19-20, 24).

Kisebbségi gazdasági joghiátus

A csehszlovák kisebbségvédelmi szerződés explicite nem tért ki a gazdasági jogok garanciáira, de olyan elemeket tartalmazott (még ha töredékesen is), amelyek az érdekvédelem hivatkozási alapját erősíthették. Az 1920-ban elfogadott alkotmányba is beépültek, így a magyar kisebbség joggal számíthatott volna arra, hogy ezek konkrét, a méltányosságot szem előtt tartó kormányzati lépésekben meg is valósulnak.4 Az alkotmánylevél nemcsak a vagyoni és kereseti szabadságot, Ml. a magántulajdon tiszteletét garantálta (5. fejezet 108. és 109. §), hanem a munka- és foglalkoztatási csoportok egyesülési jogát is (5. fejezet 114. §, 1. bekezdés). A gazdasági jogköröket érintő kisebbségvédelmi tételek (tehát a 7., 8. és 9. cikkek) a 6. fejezet 128. §-ának 2. bekezdésébe, valamint a 130. és 132. §-ba épültek be (vö. Sbírka… 1920, 265-267.).5

Az államhatalom azonban a politikai uralom elosztását és a gazdasági javak, erőforrások felosztását (pl. a földreform során, az ipari és mezőgazdasági üzemek, vagy a bankok nacionalizálásakor), azaz a kisebbségek gazdasági alapjainak a gyengítését, egyszerre tekintette nemzeti és etatista feladatnak, ezért az ellenzéki magyar politikai pártok a gazdasági sérelmeket igyekeztek adekvát tényanyaggal alátámasztani és a Népszövetséghez eljuttatni. Érveik az állampolgári, nyelvhasználati és kulturális jogsérelmeket egészítették ki.

Az 1920-as évek első felében (1921, 1923, 1924) született anyagok főleg a földreformmal foglalkoztak. A vonatkozó beadványok közül az elsőt nem a pártok, hanem Magyarország nyújtotta be a „magyar földbirtok tönkretétele” miatt, és a törvények felfüggesztését követelte. 1923-ban a szlovákiai és a kárpátaljai kisebbségekről szóló jelentés, amely immár pártbeadványként született, a kisebbségek gazdasági helyzetét és az agrárreform lefolyását taglalta. A rá egy évre benyújtott petíció megint a födreformra fordított figyelmet (Baranyai 1934, 261, 272-275).6 A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga7 1923. évi beszámolója is részletesen kitért a csehszlovák gazdaságpolitika bírálatára, az egyes sérelmekre. Többek között a birtokelkobzásokra, a gazdálkodás bizonytalanságaira, a telepítésekre, a szövetkezetek és a gazdasági egyesületek helyzetére, a káros gabonabeszolgáltatási kötelezettségre, az ágazatok (ipar és kereskedelem, pénzügy) válságos helyzetére, az „erőszakos” hitelpolitikára, a hadikölcsön és a koronajáradék-probléma megoldatlanságára (A Csehszlovákiai… 1923, 13-16).8

A kisebbségvédelmi rendelkezések közül gyakorlatilag hiányoztak a gazdaságivagyoni státus konkrét jogszabályai. Az állampolgári jogegyenlőség biztosítása önmagában nem volt elég, hiszen a többség gazdasági erőfölénye ellen ez nem tudott védelmet nyújtani. A kisebbség részéről ezért jogos követelés volt, hogy „a kulturális és gazdasági élet minden vonatkozásában számarányuknak és szükségleteiknek arányában valóban érvényesüljenek és szerzett jogaikat megtarthassák” (Egyed 1922, 197). A masaryki demokrácia ugyan társadalmi téren kohéziót, nemzetiségi tekintetben érdekközeledést hirdetett, de a pragmatikus elveket kitűző prágai centralizmus mindezek ellenkezőjéről szólt. Tarján Ödön9 az ellenzéki pártok gazdaságpolitikai elképzeléseinek kidolgozója, alig több mint két évtized tapasztalatát mérlegre téve – a döntések racionalitását kiemelve – így fogalmazott: „Nem véletlenségekről, nem egyes, talán tévedésen, a viszonyok félreismerésén alapuló kormányzati intézkedésről van szó, hanem egy minden részletében átgondolt, céltudatos kormányzati politikának a kisebbségi élet minden fázisában megnyilatkozó következményeiről” (Tarján 1930, 74). 10 A csehszlovákiai magyarság így egyszerre szorult ki a politikai és a gazdasági hatalomból, sorsa távoli és képviselete nélküli döntéshozó központoktól vált függővé. A belső törvényhozás zsákutcái és az állami „igazságosság” hiánya miatt érzett kiszolgáltatottságon, a nemzetközi erőviszonyok átalakulása esetleg csak enyhíthetett. Elvileg a gazdasági alapozás megszilárdítása, a részleges feladatok megoldásának ösztönző ereje a kulturális felépítményt, így az önmegtartást is erősíthette.11

Ebben az időszakban, amelyre éppen az erőteljes állami beavatkozás volt jellemző, a kortársak gazdaság és politika szoros összefonódását tapasztalták. A gazdasági döntéseknél a politikum jelentős szerepeket vállalt, befolyásoló funkciói megnőttek (pártérdekek, érdekcsoportok). A két szféra egymástól való függését a társadalmi rendszer és a gazdaságpolitika egymáshoz való viszonya szabta meg (Darái é.n.).12 A kisebbségi gazdasági érdekvédelem tervei, elképzelései, többé vagy kevésbé megalapozott koncepciói ebben a keretrendszerben igyekeztek a szlovákiai magyarság „alárendelt gazdasági szereplő” helyzetén változtatni. A szakértelmiség körében keletkezett „kisebbségi gazdaságpolitika” vagy „öncélúság” fogalmak mozgósító jelszavakként is funkcionáltak, de az elméleti okfejtések, elemzések a gazdasági „önszerveződés” esetében nagyon fontos szerepet játszottak, játszattak. A gazdasági élet kihívásaira a konkrét válaszokat az egyes területek (állami gazdaságon belüli!) szakmai intézményei, testületei, társulásai, egyesületei, és az ellenzéki pártpolitika szakosztályai, szervezetei adhatták meg.

A csehszlovák gazdaságpolitika hatásai13

Az új ország „öröksége” az egykori birodalom területének kb. 21%-át, lakosságának 25%-át jelentette. A csehszlovák állam területe jelentős gazdasági potenciállal gazdagodott, hiszen hozzá került a Monarchia háború előtti ipari kapacitásának kb. 60%-a. Ebből Csehország 70-75%-ot, Szlovákia nem egész 20%-ot képviselt (Prúcha 1974, 78, 84).14 Az ipari-agrár jellegű országban a két világháború közötti fejlődés a cseh-morva-sziléziai területek gazdasági bázisára támaszkodott.15

A felső-magyarországi terület 1918 előtt sem társadalmi-kulturális, sem közgazdasági tekintetben nem élt önálló életet, a történelmi Magyarország gazdaságának szerves részét képezte. A 20. század eleji felzárkózási folyamat részeként jelentkező modernizáció eltérő foka és mértéke különösen a kistáji jellegzetességű felvidéki régióban mutatkozott meg. Négy olyan régiókezdemény alakult ki, amelyek fejlettségi szintjei között nagy különbségek voltak. A nyugat-magyarországi terület vezető „modernizációs ékébe” tartozott Pozsony és Komárom megye, amelyek a kedvező közlekedési és szállítási feltételeket kihasználva, aránylag erős városközpontokat és még járási szinten is sokrétű alközpontokat alakítottak ki. A középső felvidéki rész (Túróc, Liptó, Szepes, Gömör-Kishont, Abaúj-Torna megyék) viszonylag magas iparosodottságát a regionális szinten jelentkező kiegyenlítetlen folyamatok fékezték. Ettől a két, országosan is fejlettebb régiótól a Felvidék nyugati részének vármegyéi (Nyitra, Bars, Hont, Nógrád és Zólyom) élesen elkülönültek, csak közepesen modernizálódtak (alacsony urbanizáció, a régióközpontok hiánya stb.). Az Észak-kelet Felvidéket és Kárpátalját pedig több hátrányos tényező összejátszása (kedvezőtlen természeti adottságok, fejletlen gazdasági háttér stb.) hátráltatta, a lemaradás jellemezte (a problémakörre lásd Beluszky 2002, 9-30).

Szlovákia – amely politikai fogalomként a 18. század végétől bukkant fel -, mint politikailag és gazdaságilag „világosan meghatározott egység” Csehszlovákia keretén belül született meg. Különálló entitását a nemzetközileg rögzített határok alakították ki (Lipták 1994, 77-78).16 A nyugati és keleti országrészek közötti gazdasági különbségek kiegyenlítését, a korábban eltérő fejlődési utakat bejáró területek integrálását – az egységes gazdasági rendszer kialakításának céljával – az állami gazdaságpolitika a köztársaság fennállásáig nem tudta megoldani. Az új államszerkezetbe, illetve az új nemzetgazdaságba való betagolódásuk során jelentkező problémák kezelése elhúzódott. Szlovákia és Kárpátalja szerényebb pozíciókkal rendelkezett, agrárjellege miatt alárendelt, specifikus helyzetbe került.

A cseh gazdasági elit, amely a hadigazdálkodás haszonélvezője volt, a csehszlovák gazdaságpolitika minőségét döntően meghatározta. A gazdaságpolitikai irányvonal két évtized alatt nem kötődött konkrét koncepciókhoz, hanem a cselekvések a pragmatikus érdekek érvényesítésén és a kompromisszumok vonalán haladtak. A kezdeti években – a közép-kelet-európai gazdasági dezintegráció közepette – egyszerre jelentkezett a politikai motivációk elsőbbsége (a gazdasági problémák kezelése előtt), és a kötött, állami ellenőrzés és felügyelet fenntartása (Lacina 1990, 65-66; uő. 2000, 202; az államfordulat alatti cseh elképzelésekre és intézkedésekre uő. 1984, 668-692; a gazdaságpolitikai célkitűzések nemzetgazdaságot formáló hatásaira lásd továbbá Teichová 1988, 62-68; Halion 1995, 46-47).

A kormányzati politika részét képező, kül- és belföldi színterű gazdaságpolitikát kétfajta törekvés jellemezte: az önálló cseh és (kisebb részben) szlovák irányítású nemzetgazdaság megteremtésének igyekezete, valamint a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás eléréséhez a stabilitás feltételeinek kialakítása. A külföld felé ezeket (kereskedelmi kapcsolatok felvétele és kiépítése a nyugat-európai országokkal) azok az állami lépések próbálták megszilárdítani, amelyek az önálló vámterület kialakítását, a pénzelkülönítés és a pénzreform lebonyolítását vállalták fel. Belföldön a gazdaság irányító-adminisztrációs rendszerét (minisztériumok, alsóbb szintű testületek, pénzügyigazgatóságok, mezőgazdasági tanácsok, ipari és kereskedelmi kamarák stb.) kellett megalapozni, illetőleg a volt osztrák és magyar szervezeteket kellett átalakítani. Fontos szerepet kaptak „az államon kívüli” ipari, mezőgazdasági és pénzügyi érdekszervezetek, kartellek17, amelyek tevékenységükkel ténylegesen (konkurenciafeltételek rögzítésével; támogatások, termelési kvóták és tarifák meghatározásával) megszabták, vagy közvetett módon (ajánlások, kritika) befolyásolták a gazdaságpolitika irányát. A pénzügyi politika végig meghatározó súlylyal bírt nemcsak az ipari és a mezőgazdasági termelésben, a kereskedelem és a kivitel szabályozásában, hanem az olyan gazdaságpolitikai szerepvállalásokban is, amelyek a tőkeviszonyokat és a tulajdonosi státusokat érintette, így a nosztrifikálás és a repatriálás vagy például a földreform terén.18

Szlovákia viszonylatában a cseh központosító politika rövid időn belül (1919 és 1920 folyamán) felszámolta a „különutas” szlovák kezdeményezéseket. A korlátozott jogkörök meghatározásával közvetítő-informáló szerepüket erősítette, tanácsadó-végrehajtó kompetenciáikat leszűkítette vagy megszüntette. Ennek következteben nem alakult ki a szlovákiai gazdaság fejlesztésével, az egységesítés problémáival foglalkozó autonóm szlovákiai szervek hálózata (Fabricius 1990, 46-56).19

A két világháború között artikulálódó, Szlovákia gazdasági jellegét meghatározni kívánó agrár- és iparkoncepciók így gyenge szervezeti támogatást kaphattak. A mezőgazdaság prioritását képviselő, és az agrárpárt támogatását élvező irányzat Szlovákiát az ország „éléskamrájává” kívánta alakítani. A gazdaságpolitika ezt az önellátásra való berendezkedéssel (védővámok) és fejlesztéssel biztosíthatta volna. A cseh tartományok élelmiszertartaléka tehát itt helyezkedett volna el, de az 1920as évek végére nyivánvaló lett, hogy erre a szlovákiai mezőgazdaság alacsonyabb fokú technikai-termelési színvonala miatt képtelen. Az 1930-as évek közepétől jelentkező reagrarizációs elmélet ismét a mezőgazdaságra fektette a hangsúlyt. Az ipari fejlesztés hívei a szlovákiai iparágaknak a csehországiakkal azonos feltételeket követeltek. Ez nemcsak a gazdasági egység megszilárdítását, hanem az újraiparosítást is jelentette. Ennek alapját a közlekedéspolitika átértékelésében, a hitelés adókedvezmények biztosításában, valamint az állami megrendelések célirányúságában határozták meg. Elutasították a cseh vádakat, hogy a szlovák ipar nem természetes fejlődés útján, hanem mesterséges módon lett kialakítva. Németország nagyhatalmi ambícióinak 1933 utáni növekedésével az ipar térbeli elhelyezkedésének újragondolása biztonságpolitikai kérdésként is jelentkezett (fegyvergyártás, stratégiai üzemek). Ez kedvezőbb helyzetbe hozta Szlovákiát, de az ipari körök az állami gyáralapításokhoz óvatosan viszonyultak. Az ipari koncepció egyedi törvényi támogatással és állami dotációkkal számolt. Az itteni iparegyesület – szemben a csehországival – nem élvezett párttámogatást, egységes fellépését pedig a szerteágazó érdekek is akadályozták (Johnson 1985, 73-75; Fabricius 1990, 62-70, 80-96).20

Húsz év gazdasági fejlődését alapvetően meghatározta a nyíltan deklarált nemzeti célok gazdasági téren való megvalósítása (egységes gazdaság, a csehországi és a szlovákiai területek integrálása) és a hatalmi-politikai dominancia megszerzése (gazdasági harc a német és a magyar burzsoázia ellen). A kisebbségek szempontjából a gazdaságpolitika fő jellemzőivé, a Csehország-központú centralizmus és a negatív beavatkozások (deflációs pénzügyi politika, a hátrányos szlovákiai vasúti tarifák, az állami megrendelések minimális volta stb.) váltak.21

A nemzetgazdasági munkák egy része Szlovákia háború előtti gazdasági potenciáljának, valamint háború utáni válságos helyzetének is teret szentelt. A nemzeti vagyonból való részesedés arányára több számítás, és ellentmondó vélemény született, ezek az általános jólét viszonylagos növekedését, vagy éppen az elszegényedést próbálták bizonyítani.22 A szlovák szerzők – a kooperáció szellemében – a cseh gazdaságpolitika hiányosságaira és a megoldási módokra hívták fel a figyelmet. A Karvas-féle23, egyszerre regionalista és összállami elemzés tárta fel a legaprólékosabban a hatalomváltás előtti előzményeket, a csehországi, illetve a magyarországi fejlődésvonalakat és a politikai átrendeződés következtében megváltozott gazdasági alapfeltételeket. Szerinte a csehszlovák gazdaság 1918 után csak formális, nem pedig funkcionális egységet tudott kialakítani, hiszen eltérő történeti fejlődés útján létrejött, különböző struktúrák (közigazgatási egységek, gazdasági szervezetek) találkoztak. Ezekkel a korábbi fejlődésvonalakkal – amelyet a cseh gazdasági elit figyelmen kívül hagyott – még az 1930-as években is számolni kellett, mert az aránytalanságokat ezek is előidézték. Az államrendszer megváltozásával mind a cseh, mind a szlovák gazdasági rendszer átalakult, amelyet a nemzetközi munkamegosztásra adott válaszként lehetett elkönyvelni. A bekövetkezett változásokat, amelyek az ipar, a mezőgazdaság és a szolgáltatások válságos helyzetét okozták, strukturálisaknak tekintette, és a helytelen gazdaságpolitikai célkitűzések rovására írta (Karvas 1933, 3-20).24

A magyarországi szerzők a cseh gazdaságirányítás destruktív, leépítő jellegére (az iparrombolás25 vádja), a cseh nemzeti érdekeket szolgáló törekvésekre helyezték a hangsúlyt, emellett kiemelték a volt felvidéki területek vonatkozásában a dualizmuskori magyar gazdaságfejlesztő politika szerepét, amely kedvező törvényi háttér biztosításával és állami segélyekkel támogatta az ipar fejlődését (Kardos-Artner 1935, 864-878).26

Az ellenzéki alapállású szlovákiai magyar politika részéről a csehszlovák gazdaságpolitika legteljesebb és legkoncepciozusabb kritikája Tarján Ödön nevéhez fűződik. Az 1920-as évek első felében Csehszlovákia gazdasági válságának egyik okát a kül- és belpolitikai kísérletezés negatív hatásaiban látta. Az egyoldalú nyugat-európai kereskedelempolitikai irányultság, a Duna-medencén belüli gazdasági együttműködés hiánya az utódállamok közötti kapcsolatok háttérbe szorulását eredményezte. Ez az exportlehetőségeket és a külforgalmat csökkentette. Belföldön az elhúzódó ipari válság, a defláció következtében a lakosság vásárlóerejének csökkenése nagy károkat okozott. A cseh központosító program a szlovákiai ipar helyzetét egyáltalán nem vette figyelembe. A vasúti tarifák, a közszállítások, az adóterhek és a mesterségesen drágított hitel által előidézett súlyos körülmények tartósakká váltak. Ezek megváltoztatásának lehetőségét a szlovákiai politikai erők egységes fellépésében, együttműködésében jelölte meg (Prágai Magyar Hírlap 1924. január 23.; Prágai Magyar Hírlap 1924. január 24.).27 A szövetkezett ellenzéki pártok közös bizottságának 1924. február 9-i ótátrafüredi ülésén elhangzott beszéde, amelyben a kormány pénzügyi és gazdasági lépéseit bírálta, azokat az elemeket tartalmazta, amelyekre a szövetkezett ellenzéki pártok ugyanabban az évben elfogadott határozati javaslata támaszkodott. A költségvetés tételes kritikájával (halmozott államháztartási deficit, az adóterhek növelése) a rossz állami gazdálkodást jellemezte. Részletesen foglalkozott a lakosságot és a gazdasági szervezeteket hátrányosan érintő adófajtákkal (tőkekamatadó, vagyondézsma), valamint a politikailag motivált külkereskedelem kudarcaival (Prágai Magyar Hírlap 1924. február 10.; Prágai Magyar Hírlap 1924. február 12.).28

Tizenegy év kisebbségi tapasztalatait – a politikai programadás üzenetével – Tarján 1930-ban összegezte. Koncepciója országos és kisebbségi szinten vette számba a sérelmeket. Elemzésében a szlovákiai magyarságot társadalmi (az állampolgárság kérdése, arányos képviselet hiánya a közigazgatásban), kulturális (oktatásügyi gondok, hiányos iskolatípusok, csökkenő tanulólétszám, elégtelen tanerő, papok helyzete, színházi élet sorvadása) és gazdasági téren (a magántulajdont sértő túlzott állami beavatkozás, a „gúzsbakötő” 1924. évi banktörvények, a földreform következményei) érte diszkrimináció. Érvrendszerének másik csoportját az őslakosságot „egyformán” sújtó intézkedések alkották (Tarján 1930, 13-22, 23-46, 53-71).29

A nyugati és a keleti országrészek társadalmi és gazdasági integrációját meghirdető prágai kormányzatok egyoldalú lépései a politikai erőfölényre támaszkodtak. A döntéseket hozó személyek és az őket befolyásoló érdekcsoportok a kisebbségek tekintetében az egyeztetésektől, a korrekcióktól vagy a kompromisszumoktól elzárkóztak. A szlovákiai magyarság ezt a helyzetet úgy érzékelte, hogy a csehszlovák gazdaságpolitika belső gyarmatosítást30 folytat, amely kisebbségi léthelyzetét társadalmi, kulturális és gazdasági síkon támadja, emellett versenyképessége csökkenésének előidézője és lehetőségeinek korlátozója lett. A kisebbségi közösség szempontjából ezek a hatások a tájegységekre szerveződött hagyománytudatot gyengítették, a regionális egyenlőtlenségeket felerősítették és konzerválták (főleg a perifériahelyzetbe került, határmenti vidékeken). A többségi nemzet a hatalom összpontosításával, a gazdasági befolyás érvényesítésével, a „helyi akaratok” döntésekből való kizárásával politikai hegemóniáját és gazdasági monopóliumát akarta bebiztosítani. Az állami integráció így nyíltan vagy burkoltan asszimilációs törekvésekkel, a kisebbségi népcsoportok és a hátrányos helyzetű területek formális egyenjogúsításával is ötvöződhetett. A magyarság ezzel a konszolidáló politikával szemben a kollektív védekezés hol erősödő, hol gyengülő, szervezett vagy kevésbé szervezett formáiban találta meg az ellenszert. Ezeket az „eszközöket” a közösségi identitás alakításának programjai (vállalt kisebbségi lét; a kultúra, az oktatás és a közművelődés bázisainak erősítése), a területi-tájegységi szintű, regionalizmust felvállaló társadalmi, kulturális, egyházi szerveződések (egyletek, körök, társulások) és gazdasági szervezetek (gazdasági egyesületek, ipartársulatok, pénzintézetek, szövetkezetek), valamint a jogi-politikai érdekérvényesítés struktúrái (pártok, mozgalmak) alkották (A. Gergely 1997, 26-28).31

A fentiekben csak főbb vonalaiban (külön hangsúlyt fektetve a korabeli forrásokra), elsősorban a kisebbségi gravámenek oldaláról vázoltam a csehszlovák gazdaságpolitika mozgatórugóit és következményeinek interpretációit. Azonban keveset vagy alig tudunk a magyarlakta területeken lezajló, 1918-1938 közötti régiófejlesztésről. Ebből a szemszögből vizsgálva a kérdést, feltáratlanok azok az infrastruktúrafejlesztő, felzárkóztató célzatú, központi fontosságú innovációk, pénzügyi befektetések (és működési mechanizmusaik, intézményi hátterük), amelyek pl. a villamosenergia-ellátást, a közlekedést és az úthálózatot, a távközlést vagy a postát modernizálták. Érdekes problémaként merül fel a települések, városok fejlődésében oly fontos szerepet játszó közigazgatási (közhivatalok, intézmények), gazdasági-pénzügyi (bankok, szövetkezetek), kereskedelmi-szolgáltató (kisipari üzemek-műhelyek, vállalkozások, egészségügyi szolgáltatás) és kulturális (színjátszás, iskolák, helyi sajtó, egyházak) szerepkörök32 vizsgálata is. Egyszerűen fogalmazva a kérdést: Csehszlovákia gazdaságpolitikájának voltak-e a szlovákiai magyarság szempontjából „pozitív eredményei”?

Melléklet

1. táblázat. A mezőgazdasági szövetkezetek nemzetiségek szerinti megoszlása 1931-ben

* a tagok terményeinek feldolgozására

2. táblázat. A hitelszövetkezetek nemzetiségek szerinti megoszlása 1931-ben

4. táblázat. Egyéb szövetkezetek nemzetiségi megoszlása 1931-ben

Forrás: Rados 1932, 769.

Felhasznált irodalom

A csehszlovák történelem kistükre 1932. Mukacevo-Munkács, 133-134. p.

A Csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga Memoranduma a Népszövetséghez 1923. Budapest.

A felvidéki magyarság húsz éve 1918-1938 1938. Budapest, 83. p.

A. Gergely András 1997. Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 26-28. p.

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918-1938. Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum, 31. p.

Arató Endre 1977. Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975. Budapest, Magvető, 81-82., 97-100. p.

Baranyai Zoltán 1934. A kisebbségi jogok védelmének kézikönyve. Bratislava-Pozsony, 33-34. p.

Beluszky Pál 1998. A Felvidék városhálózata a 20. század elején. In Frisnyák Sándor (szerk.): A Felvidék történeti földrajza. A Nyíregyházán 1998. április 1-3-án megtartott tudományos konferencia előadásai. Nyíregyháza, MTA SZSZB Megyei Tudományos Testülete, 449. p.

Beluszky Pál 2002. A modernizáció területi differenciái a századelő Magyarországán. In „…ahol a határ elválaszt.” Trianon és következményei a Kárpát-medencében. Balassagyarmat-Várpalota, 9-30. p.

Berecz Kálmán 1937. A kisebbségi kérdés mai állása. In Kisebbségi problémák. A Lévai Járási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 14. p.

Berend T. Iván-Ránki György 1987. Európa gazdasága a 19. században 1780-1914. Budapest, Magvető Kiadó, 370-376., 399-411. 413. p.

Darái Lajos Mihály é. n. A politikai szociológia főbb kérdései. Szabadpart, 6. sz. www.kodolanyi.hu/szabadpart/default.htm

Egyed István 1922. Az elszakított magyarság gazdasági védelme. Békejog és Békegazdaság, 1922. április-május, 7-8. füzet, 196., 197. p.

Eiler Ferenc 1997. A két világháború közötti nemzetközi kisebbségvédelem rendszere. Pro Minoritate, 1997/3-4, http://www.mtaki.hu/eilerketvilhab.doc

Fabricius, Miroslav 1986. Hospodárske problémy Slovenska v povojnovom období 1918-1920. Ekonomicky casopis, 1986/11, 1007-1008. p.

Fabricius, Miroslav 1990. Vyvoj názorov na postavenie Slovenska v predmníchovskej republike. Bratislava, 46-56. p.

Faltus, Jozef 1961. Nostrifikácia po I. svetovej vojne ako dölezity nástroj upevnenia ceského financného kapitálu. Politická ekonomie, 1961/1, 28-37. p.

Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem… 37

Faltus, Jozef – Prúcha, Václav 1969. Prehíad hospodárskeho vyvoja na Slovensku v rokoch 1918-1945. Bratislava, 9-18. p.

Fric, Milán 1932. Neuteseny hospodársky vyvoj na Slovensku a Podkarpatskej Rusi. Bratislava, 17-18. p.

Galántai József 1989. Trianon és a kisebbségvédelem. Budapest, Mecénás, 35., 89-91. p.

Gaucsík István 2002/2003. Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923). 1-2. rész. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2002/3, 73-96. p., 2003/1., 65-78. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák-magyar gazdasági tárgyalások tükrében (1920-1930). In Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Komárom, Pont Kutatóintézet, 41-70. p.

Gyurgyík László 1999. Changes in the Demographic, Settlement, and Social Structure ofthe Hungárián Minority in (Czecho-)Slovakia between 1918-1938. Különlenyomat a Teleki László Alapítvány kiadásában. No. 13, Budapest, 38. p.

Halász Albert 1927. Felsőmagyarország lakosságának munkával való ellátása a magyar és a cseh uralom alatt. Budapest, 4. p.

Halion, Ludovít 1995. Industrializácia Slovenska 1918-1938. Rozvoj alebo úpadok? Bratislava, Veda, 43., 46-47. p.

Halmosy Dénes 1983. Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 89-93. p.

Hangéi László (szerk.) 1940. Mit élt át a Felvidék? Budapest, 79-93. p.

Jócsik Lajos 1934. Az ipari termelés változásai Szlovenszkón. Korunk, 1934/12, 890-899. p.

Jócsik Lajos 1940. Idegen igában. Húsz év cseh uralom alatt. Budapest, 33., 36-40. p.

Jócsik Lajos 1944. A Közép-Dunamedence közgazdasága. Budapest, Magyar Élet, 1944, 289-291. p.

Johnson, Owen 1985. Slovakia 1918-1938. Education and the making ofa nation. New York, 72. p.

Kardos Béla 1933. Bányászat és kohóipar Szlovákiában és Ruténiában 1911-1931. Magyar Statisztikai Szemle, 1933/1, 23-25. p.

Kardos Béla-Artner L. László 1935. A Felvidék ipari népességének alakulása a háború előtt és után. Magyar Statisztikai Szemle, 1935/10, 864-878. p.

Karvas, Imrich 1933. Sjednocení vyrobnych podmínek v zemích ceskych a na Slovensku. Praha, 3-20. p.

Kovác, Dusán (ed.) Krónika Slovenska. 2. zvázok. Praha, 180. p.

Lacina, Vlastislav 1984. Hospodárska politika ceské burzoázie a vznik Ceskoslovenské republiky. Ceskoslovensky casopis historicky, 1984/5, 668-692. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Formování ceskoslovenské ekonomiky 1918-1923. Praha, Academia, 11-56. p.

Lacina, Vlastislav 1990. Úloha hospodárské politiky pri vytvárení nővé ceskoslovenské ekonomiky (1918-1923). In Politicky systém a státní politika v prvních letech Ceskoslovenské republiky (1918-1923). Praha, Historicky ústav ŐSAV, 65-66. p.

Lacina, Vlastislav 2000. Zlatá léta ceskoslovenského hospodárství (1918-1929). Praha, Historicky ústav AV ŐR, 202., 210. p

Lacina, Vlastislav – Slezák, Lubomír 1994. Státní hospodárska politika v ekonomickém vyvoji prvníCSR. Praha, Historicky ústav AV ŐR.

Lipták, Lubomír 1994. Szlovákia geopolitikai helyzete 1918 és 1938 között. In Szlovákok az európai történelemben. Budapest, Közép-európai Intézet-Teleki László Alapítvány, 77-78. p.

Loisch János (szerk.) 1926. A Szepesség: Emlékkönyv a „Szepesi Egyesületek Budapesten” fennállásának 50. évfordulójára. Budapest, 187-202. p.

Ludwig Aurél 1937. A magyarság gyakorlati feladatai. In Kisebbségi problémák. A Lévai Járási Közművelődési Testület 1936-37. évi előadássorozatából. Levice, 124-125. p.

38 Gaucsík István

Magyar Diákszemle, 1930. június-szeptember, 3-4. sz., 64. p.

Magyar Kisebbség, 1925. április 15., 8. sz., 307-310. p.

Magyar Kisebbség, 1925. április 15., 8. sz., 311. p.

Magyar Kisebbség, 1926. december 1., 23. sz., 887. p.

Magyar Statisztikai Szemle, 1923/7-8., 291., 300-301. p.

Masaryk, Tomás Garrigue 1991. Demokrácia, nemzetiség. Gondolatok a kisebbségi kérdésről és az antiszemitizmusról. Budapest-Pozsony, 129-130., 158. p.

Mészáros Hugó 1936. Národny majetok Slovenska. Bratislava, 52., 60. p.

Palotás Emil 2003. Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest, Osiris, 265-270. p.

Pénzügyi Szemle, 1919. november 5., 1. sz., 1. p.

Polnisch Artúr 1925. A Szepesség termelési tényezői. Levoca-Lőcse, 37-83. p.

Polyánszky Zoltán 1939. A felvidéki magyarság gazdasági helyzete. In Csatár István-Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 151-166. p.

Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918-1925). Pozsony, Kalligram, 44-47. p.

Popély Gyula 1999. Keleti Svájc? Csehszlovákia magyarságpolitikája 1918-1938. In Bárdi Nándor (szerk.): Források és stratégiák. A II. összehasonlító magyar kisebbségtörténeti szimpózium előadásai. Székelyudvarhely, 1997. augusztus 21-22. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 16-17., 19-20., 24. p.

Prágai Magyar Hírlap, V$>11. augusztus 29., 73. sz., 3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. május 6., 103. sz., 3-4. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 20., 40. sz., 5. p

Prágai Magyar Hírlap, 1923. február 24., 44. sz., 2-3. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1923. január 10., 6. sz., 7. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. február 10., 34. sz., 6. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. február 12., 35. sz., 6-7. p

Prágai Magyar Hírlap, 1924. január 23., 19. sz., 5. p.

Prágai Magyar Hírlap, 1924. január 24., 20. sz., 7. p.

Prúcha, Václav 1974. Hospodárske dejiny Ceskoslovenska v 19. a 20. storocí. Bratislava, 78., 84. p.

Sbírka zákonú a narízenístátu ceskoslovenského 1920. Praha, 65-267. p.

Slovensky biograficky slovník 1989. 3. zvázok. Martin, Matica slovenska, 46. p.

Szarka László 1998. Duna-táji dilemmák. Budapest, Ister, 132., 298-303. p.

Székely Pál 1936. Csehszlovákia nyugati és keleti része – számokban. Korunk, 1936/5, 598. p.

Tarján Ödön 1930. A magyar kisebbség osztályrésze a csehszlovák demokráciából. Különlenyomat a Prágai Magyar Hírlap 1930. évi 33., 35., 37., 39., 41., 43., 45. és 47. számaiból. Prága, 7-8. p.

Tarján Ödön 1934. Der Weg der Tschechoslowakei und die ungarische Minderheit. Budapest.

Taubinger István 1939. A visszatért Felvidék mai gazdasági helyzete. In Csatár István-Ölvedi János (szerk.): A visszatért Felvidék adattára. Budapest, 261-272. p.

Teichová, Alice 1988. Wirtschaftsgeschichte der Tschechoslowakei 1918-1980. Wien-Köln-Graz, 62-68. p.

Vadkerty Katalin 1993. A Csehszlovák Köztársaság gazdaságtörténete (1918-1938). In Gyurgyík és tsai (szerk.): Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 175-215. p.

Zadansky, Juraj 2001. Priemysel, domácka vyroba a trhové vztahy na Zakarpatsku v rokoch 1919-1938. Historica carpatica, 2001/31-32, 89-108. p.

Zsolt László 1932. A gyarmati és osztálykizsákmányolás Szlovenszkón. In A Sarló jegyében. Az új arcú magyaroktól a magyar szocialistákig. A Sarló 1932-iki pozsonyi kongreszszusának vitaanyaga. Pozsony, 28-30. p.

Petheő Attila: Az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörés története

A szabadságharc állása a komáromi kitörést megelőző időkben

1849 tavaszára megváltozott a helyzet a szabadságharc menetében, hiszen a magyar alakulatok többsége részt vett már több ütközetben, hozzászokott a hadi kellemetlenségekhez. Ez év áprilisában a magyar hadsereg az ország nagy részét megtisztította a császári hadaktól (Hermann 1995, 29).

Májusban Klapka György vezérőrnagy, aki Görgei Artúr tábornokot a miniszteri székben helyettesítette, feladatának tekintette, hogy az egész honvédsereg számára egységes haditervet készítsen. A csapatok tevékenységének összehangolása azért is szükséges volt, mivel ekkor már ismert volt az osztrák-orosz katonai megállapodás ténye. A minisztertanács által május 20-án elfogadott terv értelmében a honvédsereg minden hadtestének egymással összehangolva kell tevékenykednie. Klapka a tervben rögzítette azt az elvét, hogy két ellenség ellen csak a csapatok egyesítése után lehet sikert elérni. Az összpontosításnak Komárom várára kellett volna épülnie. A várban és a körülötte, állandó és tábori erődítési elemekből kialakított sánctáborban két hadtest (a III. és a VIII.) elhelyezésével számolt. Ezek feladata dunai hadsereg néven a legfontosabb dunai átkelőhelyek biztosítása, a Dunántúl ellenőrzése, illetve a bal parti erők támogatása. Az I. és a II. hadtestnek a Duna bal partján, a Nyitra és a Vág biztosítására kellett felvonulnia. Ez tartotta volna a kapcsolatot Dembinski csapataival, Dembinski pedig az erdélyi hadsereg balszárnyával. Az erdélyi hadsereg eközben őrzi a szorosokat, beveszi Gyulafehérvárt és Dévát, Bem felszabadítja Péterváradot és a Duna partján a Komáromnál várakozó fősereghez siet. Perczel közben csapataival biztosítja a Bánságot és Bácskát, elfoglalja Aradot és Temesvárt (Hermann 1996, 331). A haditerv nem valósult meg, mert a fősereget tétlenségre kényszerítette, és tulajdonképpen nem Komáromot, hanem a fővárost, illetve Miskolcot jelölte ki visszavonulás esetén az összpontosítás helyszínéül. Az orosz beavatkozásra csak halvány utalás található benne. A haditerwel a tényleges hadügyminiszter és fővezér, Görgei sem értett egyet, hiszen szerinte Komáromot kell a hadműveletek bázisának tekinteni. Mivel ekkor már tudomása volt a készülő orosz beavatkozásról, Görgei támadni akart.

1849 májusában a cári hadsereg közeledte arra ösztönözte Görgeit, hogy támadást indítson a főhadszíntéren és még a cári hadak harcba avatkozása előtt lehetőleg döntő csapást mérjen az osztrák főseregre. A terv az volt, hogy a feldunai hadsereg áttör a császári fősereg Vág-jobbparti állásain, majd Nagyszombat és Pozsony felé nyomul előre. Eközben a Duna jobb partján a VII. hadtest Győrnél, a Kmetyhadosztály pedig a Rába mentén védelemre szorítkozik. A VIII. hadtest ugyanakkor a Csallóközben levő császári erőket köti le (Liptai 1985, 534).

A legsúlyosabb hibát az jelentette, hogy az I., II. és III. hadtest a haditerv alapján szétforgácsolódva Komárom és Galgóc között felsorakozva külön-külön és nem az erőket koncentrálva egyetlen ponton kísérelte meg az áttörést. Ezt indokolta volna az a tény is, hogy Haynau és Panjutyin serege 82 ezer főt számlált a magyar sereg 52 ezer harcosával szemben.

A feldunai hadsereg Budáról május 27-28-án kezdte meg a felvonulást. Június közepére a II. hadtest Gutát, Aszódot, Nyárasdot szállta meg, a III. Tardoskeddet és Tótmegyert érte el, az I. Szeredet. Ezzel egyidőben a VIII. hadtest Csallóközben a Pusztaszakállas-Patasaszód vonalig nyomult előre. A balszárnyon Győrnél a VII. hadtesthez Kmety György Buda alól visszatérő hadosztálya csatlakozott, amely június 13-án Csornánál véres csatában megverte a császári Wyss-dandárt. Június 16án a jobbszárny támadásba lendült a Vágnál és 20-i megismételt támadásával birtokba vette Királyrévet, Zsigárdot és véres küzdelem után bevonult Peredre. Haynau erre a cári Pa njutyin-h ad osztályt küldte támadásba, mellyel megváltoztak az erőviszonyok, Wohlgemuth 28 ezer főnyi seregével 17 ezer magyar katona állt szemben. 21-én a negatív kimenetelű peredi ütközet után Haynau egyidejűleg a meginduló cári intervencióval összhangban támadásba lendült és 28-án a győztes győri csata után seregének megnyílt az útja Buda felé. Június végére, július elejére a feldunai hadsereget Haynau csapatai Komárom alá szorították. E válságos időkben két pártra szakadt a magyar katonai vezérkar. Június 26-án újabb minisztertanács ült öszsze. A testületnek a követendő haditervről kellett döntenie. Kossuth Bécs felé akart újabb támadást indítani, ez megoldaná az osztrák és az orosz erők egymástól való elvágásának kérdését. Görgei, mivel nincs lehetőség, hogy két fronton támadjanak, kétfelé osztotta volna a csapatokat. Az egyik csoportosítást Komárom környékén kellene egyesíteni, ez a fősereget jelentette volna, tehát az I., II., III. és VII. hadtestet, a VIII. hadtest Komáromból kikülönített dandárait. A Wysocki-féle IX. hadtest és a lengyel légió feladata továbbra is az orosz főerő feltartása lett volna (Hermann 1996, 358). A másik összpontosítást a bácskai és bánsági magyar erők, az erdélyi hadsereg és Kazinczy Lajos önálló hadosztálya alkotta volna. Ennek a Tisza mentén kellett volna állást foglalnia Nagyvárad központtal. Feladata a Tisza-vonal védelme és Bánság megtisztítása lett volna (Hermann 1996, 359). Görgei elfogadtatta Kossuthtal és a minisztertanáccsal haditervét. Görgei és hívei úgy látták, hogy egy Komáromnál összpontosítandó magyar sereggel először a császári erőkre kell döntő csapást mérni, s csak ezután fordulni a június közepén Magyarországra betörő 135 ezer fős cári hadtestek ellen. A császáriak feletti győzelemig az összevonásban részt nem vevő csapatoknak kell az oroszokat feltartóztatniuk. Köztudott volt, hogy az ellenséges előrenyomulást lassíthatták az erődök. A császári hadműveleteket mindvégig akadályozta a komáromi erőd, és jelentős ellenséges erőket kötött le. Komárom a Habsburg Birodalom legjobb erődítései közé tartozott, s amíg a magyar fősereg ott állt, addig az osztrák sereg sem mozdulhatott. A komáromi összpontosításnál a magyar erőknek kb. két hetük lett volna arra, hogy megpróbáljanak döntő vereséget mérni a császári-királyi seregekre. Az orosz és az osztrák erők az összpontosítást nem tudták zavarni, hiszen az átcsoportosításokat a Duna bal partján is végre lehetett hajtani (Hermann 1996, 359).

Június 27-én Wysocki visszavonult, mert a 18 000 fős orosz lovasság ellen nem mert támadni. Wysocki visszavonulása azzal fenyegetett, hogy az orosz főerő még a tervezett összpontosítás előtt eléri az Alföldet (Hermann 2001, 337). Kossuth felvetette Görgeinek, hogy Wysocki visszavonuló csapatait elsáncolt, az ellenség által meg nem támadható helyen kellene táboroztatni. Ekkor közölte Bemmel, hogy szerinte csak minden erő Bem alatt történő koncentrációja menthet meg.

Június 28-án Haynau főserege szinte elsöpörte maga elől Poeltenberg VII. hadtestét. A vereségről Kossuthot Bayer ezredes értesítette, s javasolta, hogy a kormány költözzön Nagyváradra. Kossuth ekkor még ragaszkodott hozzá, hogy a kormány csak a hadsereggel együtt hagyja el Pestet. A fordulatot Ludvigh János főkormánybiztos zaklatott hangvételű levelei Pest elhagyásáról; Görgei Tatáról írt levele, melyben azt ajánlotta, hogy Bemmel a Tisza mögött egyesüljön, a fősereget pedig egy három tagú honvédelmi bizottmány kinevezése után hagyja magára; és Wysocki jelentése, miszerint az orosz főoszlop 62 000 főt számlál és ő nem mer ütközetbe bocsátkozni, jelzések okozták. A híreket véve Kossuth minisztertanácsot hívott öszsze, amelyre meghívta a Görgeivel nem szimpatizáló, illetve rossz viszonyban levő Dembinski, Perczel, Mészáros és Lenkey tábornokokat. A kétközpontú összpontosítás helyett, feladva a komáromit, Görgei és Bem csapatait és Wysocki hadtestét Szegedre rendelték, hogy ezáltal a Jelacsics elleni operációk sikerét biztosítsák. A terv Dembinskitől származott, a határozat születése azért is volt furcsa, mert a tanácskozáson csak szolgálaton kívüli vagy békebeosztásban levő tábornokok vettek részt (Hermann 1996, 360). Június 29-én tehát, Görgei távollétében – alkotmányos szempontból is kifogásolható módon – Kossuth megváltoztatta ezt a haditervet és a kormány tagjai a győri vesztes csata után összehívott tanácskozáson Dembinski terveit hagyták jóvá (Kedves 1992, 103).

A szegedi összpontosítás a Dunántúl, a Felvidék, és a Duna-Tisza köze feladását jelentette. Ezzel a magyar hadsereg egyszerre vonta magára az orosz és a cs. kir. hadsereg támadását.

Június végén megtörtént a főváros katonai kiürítése, a kormány és a hadüzemek Szegedre költöztek át, ugyanekkor a feldunai hadsereg és Wysocki Hatvannál állomásozó csapatai parancsot kaptak, hogy induljanak a Délvidékre.

Görgei a kormány felé június 30-án azzal a kifogással állt elő, hogy az indulásra legkorábban július 3-án kerülhet sor, csapatainak komáromi összpontosítása miatt. Görgei indulása nélkül Wysocki csapatait sem lehetett a Délvidékre irányítani, mert úgy északról Szegedet és a Bánátot semmi nem fedezte volna a cári fősereggel szemben.

A Komárom körüli harcok

Június 30-án a VII., II. és III. hadtest a komáromi erődrendszerhez tartozó Dunajobbparti hídfőt védő sáncokat szállta meg, míg Haynau csapatai a Lovad-ÁcsNagyigmánd vonalat érték el. Görgei minden hadtestét Komáromba rendelte, hogy döntő csapást mérhessen Haynaura, az azonban még mielőtt a Duna bal partján lévő erők megérkeztek volna, harcot kezdett. El szerette volna vágni a magyarok fővárosba vezető útjait. Július 2-án reggel megkezdődött a császári fősereg felvonulása Lovadtól Ácson és Herkálypusztán át Ószőnyig ívelő félkörben, és ezzel a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete, melyben 26 ezer magyar honvédő harcolt a 60 ezer fős császári hadsereg ellenében.

A délig tartó szakaszban a császáriak elfoglalták Ószőnyt – mely elvesztésével elvágták seregünket a Duna jobb partján a fővárostól – és a monostori sáncok egy részét Görgei harctérre érkezésével a jobbszárny (a várőrség négy zászlóalja és a II. hadtest gyalogságának egy része) szuronyrohammal visszafoglalta a monostori sáncokat. A küzdelem a centrumban dőlt el, ahol Poeltenberg VII. hadteste és a II. hadtest fennmaradó része harcolt. Poeltenberg gyalogsága Herkálypusztánál visszaszorította a császári hadsereg két dandárját, a második hullámban érkező II. hadtestbeli zászlóaljak oldalba fogták az ácsi erdőben lévő ellenséget. Erre válaszul 17 órakor Haynau érkezett a harctérre seregének zömével. Mivel a nyílt terepen háromszoros túlerővel került volna szembe, Görgei 24 huszárszázadot vezetett rohamra a császáriak balszárnya ellen, míg Klapka elindult Ószőny visszavételére. A huszárrohamot visszaverték, azonban Klapka csapatai élén véres harcokban visszavette Ószőnyt, s ezzel a fő célt sikerült elérni. A magyar sereg ezután a csata előtti állásaiba vonult vissza.

Görgeit leváltották a sereg éléről, a kijelölt új főparancsnok Mészáros Lázár lett. A tisztikar kívánságára azonban visszahelyezték Görgeit a levezetendő sereg parancsnokságába, de a hadügyminisztérium vezetését Aulich vette át. Görgei az egyesülést továbbra is a Haynau seregein keresztül nyitott úton akarta véghezvinni.

A 48 000 fős haderő, melyből 8 ezer fő a Duna bal partján állomásozott július 11-én kísérelte meg az áttörést, a vezérkar igazi szándéka a döntő csata volt, amit az bizonyít a leginkább, hogy a magyar sereg teljes szélességében támadta meg az osztrák állásokat, ha azonban pusztán utat szeretett volna törni magának, akkor a csapatokat egy rövid szakaszon erőfölényt kialakítva összpontosítja a tisztikar.

Kezdetben Aschermann vezetésével a komáromi várőrség két hadosztálya a jobb szárnyon a császáriak dandárát az ácsi erdőbe szorította, ekkor azonban a Schlickhadtest beavatkozott a küzdelembe. A centrumban Leiningen a III. hadtesttel megfutamította a Heryinger-hadosztályt és Csém irányában tört előre. Az ellenség bevetette utolsó tartalékát, a Panjutyin-hadosztályt, mellyel visszaszorították a magyarokat egészen a hídfőig. Klapka – a csata irányítója – általános visszavonulást rendelt el.

Komárom egyedül marad

E csata után Komáromban maradt a II. és VIII. hadtest 17 ezer katonával Klapka irányítása alatt. Az I., III. és VII. hadtest július 12-én 29 ezer fővel megindult Vác felé, ahol Paszkevics seregének egy különítményébe ütközött. A július 17-i váci csata után Görgei a cári főerőktől elszakadva ügyesen vezette seregét a Tisza felé. Terve ismét eltért a kormány parancsától, nem kelt át a Tiszán, hanem a Sajó és Hernád közt foglalt állást arra számítva, hogy ezzel magára vonja az oroszok figyelmét és kedvezőbb feltételeket biztosít Cegléd és Szolnok térségében levő magyar seregek részére a Haynau elleni harcban. Számításai nem váltak valóra.

A császári fősereg lépcsőzetesen indult a főváros felé, élcsapatai már július 12én Budán voltak, a többség csak 22-én érkezett. Pestre a cári főhadsereg egy különítménye vonult be, így a két fősereg közvetlen kapcsolatba került. Haynau seregei élén a Duna-Tisza közén, balszárny balszárnyával a Tisza bal partja mentén Szeged felé vonult. A császári fősereg létszáma Komárom körülzárására, Pest-Budán és más városokban hagyott erők lévén, valamint a sok kolerabeteg miatt 46 ezer katonára csökkent, ami megegyezett a magyar hadsereg erejével.

A délvidéki összpontosítás július végére befejeződött, létszáma megközelítette a 80 ezer főt, a szegedi tábor, illetve az itt alakuló hadsereg parancsnokává a kormány Dembinskit nevezte ki. Dembinski augusztus 2-án feladta Szegedet és a Tisza bal partjára húzódott vissza (Liptai 1985, 542).

1849. július 13-án hagyták el Komáromot Görgei utolsó alakulatai. „Én két hadtesttel egyedül maradtam Komáromban, hogy a nemzet e védőbástyáját megtartsam, s ott Magyarország fegyvereinek becsületét védelmezzem […] Az egész haderőm, mely felett Komáromban rendelkeztem, állott 24 zászlóalj gyalogság, 11 eszkardon lovasság, 7 század utász és árkászból 48 tábori löveggel, melyekhez még tizenkettőt tudtam szerezni. A tényleges állomány tizennyolcezer főre rúgott, négy-ötezer sebesült és beteg feküdt a kórházakban” – olvasható Klapka visszaemlékezésében (Klapka 1886, 264).

Klapkáék feladata az volt, hogy minél több ellenséges erőt kössenek le, s ezzel könnyítsék a később egyesítendő fősereg dolgát. Július 16-án Haynau csapatainak nagy része még Komárom alatt tartózkodott. Július 23-ig mintegy 28 ezer embert 114 löveggel kötött le Komárom (Kedves 1992, 105).

A Komáromban maradt sereg hadrendjét július 13-án szervezték meg. A két hadtestet 5 gyalogos és 1 lovashadosztályra tagolták, a hadosztályparancsnokok Kosztolányi Móric, gr. Eszterházy Pál, Janik János ezredesek (VIII. hadtest), Rakovszky Samu alezredes, Horváth Pál őrnagy (II. hadtest) és Mándy Ignác alezredesek voltak. A főparancsnok Klapka György tábornok volt. A parancsnoki törzset Aschermann ezredes mint várparancsnok, Szillányi ezredes mint vezérkari főnök, és Prágay alezredes mint fősegédtiszt alkották. Ide tartoztak még a segéd- és parancstisztek Mednyánszky Sándor alezredes, Latinovics őrnagy, Jungwith alezredes mint a vártüzérség parancsnoka, Thaly alezredes, várerőditési igazgató, Szabó alezredes mint táborparancsnok. A politikai vezető, s a kormány képviselője Újházi László kormánybiztos volt (Szénássy 1989, 177).

Július 14-én Komárom körül újra bezárult az ostromgyűrű. A várost engedély nélkül senki nem hagyhatta el, az emberek a hó minden napjára fejadagokat kaptak (minden ember naponta fél font húst, egy kenyeret és egy adag bort kapott, hetente háromszor kaptak főzeléket) (Klapka 1886, 266).

Július 23-ra teljesen megváltoztak az erőviszonyok. Schlick I. hadtestét Haynau a Pest térségében összevont főseregéhez rendelte, így Komárom alatt csak Haynau leggyengébb hadteste a II. hadtest maradt báró Csorich altábornagy vezetésével. Összesen 16 gyalogoszászlóalj, 6 lovasszázad és 75 löveg (ebből 18 darab nagy hatótávolságú tizennyolcfontos ágyú). Csorich vezérkari főnöke Jungbauer alezredes, tüzérségi főnöke Báhr őrnagy volt és végül Colloredo herceg altábornagy, kinek hadosztálya foglalta magába az előbb említett három dandárt (Kedves 1992, 106). Barco dandárja a pusztaherkalyi vonalat szállta meg az ácsi erdő hosszában egészen a Dunáig és a monostori szőlőkig, s különítményei voltak Pusztacsémen, Mocsán és Almáson. A Liebler-dandár a Csallóközben foglalt állást, megszállva Aranyost, Keszegfalvát és a nagyiéli hídfőt. Pott dandárja a Vág bal partján Martost, Ógyallát és Bagotát szállta meg. Előőrseit Puszta-Káván, Puszta-Konkolyon, Csuziban és Halomszegen helyezte el, s hadállását később Hetényen és Kurtakeszin át Marcelházáig kiterjesztette. Állásuk biztosítására Herkálytól az ácsi erdő hosszában egészen a Dunáig hét nagy tábori sáncot és több apró lövészárkot hánytak, az erdő szélét kivágott fákkal eltorlaszolták. A Csallóközben a nagyiéli hídfőn kívül az aranyosi hadállás megerősítésére hat védművet építettek, Aranyostól a Dudvágig pedig árkot ástak. Ugyanezt tette Pott tábornok, mert a leapadt Zsitva a várból való kitörésnél akadályt nem képezhetett, Halomszegnél és Konkolynál torlaszokat és mellvédeket emeltetett, és Szentpétert is megerősítette (Egyetértés 1899, 212. sz., 1-2). Kitűnik, hogy a védősereg létszáma meghaladta az ostromlókét. Mivel ez az erődrendszer a birodalom legjelentősebb, legmodernebb létesítményei közé tartozott, erre támaszkodva nagyobb erőket is leköthetett volna a honvédsereg. így viszont mód nyílt arra, hogy Komárom védői a császári fősereg hátában elvágják annak utánpótlási vonalait, s ezzel befolyásolják a főhadszíntér történéseit. Ahhoz, hogy minél nagyobb cs. kir. sereg állomásozzon a vár alatt, szükség lett volna arra, hogy a várőrség állandó kitörésekkel nyugtalanítsa az ostromlókat. Erre azonban még közel két hétig nem került sor. A hatásos cselekvés feltétele a gyorsaság lett volna, hiszen a magyar főseregek ekkor már az orosz-osztrák szorításában egyre inkább a vég felé meneteltek.

Az első kitörési kísérletek

Július 25-én történt az első jelentősebb kitörés Komáromból, miután Klapka megtudta, hogy a csekély őrséggel ellátott Tatán az osztrákoknak tetemes élelmiszerkészletei vannak felhalmozva. Klapka elhatározta, hogy egy nagyméretű kitörésben szétzúzza az ostromsereget. A magyarok helyzetét megkönnyítette az a tény, hogy a cs. kir. csapatok a Duna mindkét partján, egymástól a Duna, a Vág és más folyóvizek által elvágva állomásoztak, s nem tudtak a megtámadott fél segítségére sietni (Hermann 2001, 395). Az akciót Kosztolányi ezredes vezette, aki két zászlóalj gyalogsággal egy huszárszázaddal és egy félüteg ágyúval a tatai őrséget meglepte, s a környező falvak lakosainak hathatós segítségével annak legénységét egy őrnaggyal, három századossal és egy hadnaggyal együtt elfogta. Az ott felhalmozott élelmiszert, 1500 darab marhát, több társzekeret, lovat, a tábori gyógyszertárat és a bécsi postakocsit mind megkaparintották. A postakocsival a védők kezébe jutott nagymennyiségű pénz, a körülzáró sereg hadrendje – azaz, hogy az ostromló sereg három dandárra oszlott a Vágnál, a Csallóközben és a Duna jobb partján -, amelyből megtudták az ostromlók létszámát, illetve, hogy a vár alól már Schlick lehúzódott, s a zárlatot mintegy 12 ezer főnyi sereggel csupán Csorich serege képezi, s többek közt az a levél is, melyben egy osztrák tiszt a vár védőinek számát 8000-re taksálta. A postakocsin volt még egy bizonyos Fekete könyv, melyben a kivégzendő hazafiak neve mellé rajzolt kereszttel jelölték a nekik szánt vértanúságot. Gracza György munkájában kiemeli, hogy sok ezer gyanús közt csupán Duschek magyar pénzügyminisztert találta az osztrák rendőrség igazoltnak, hiszen neve után a gerechfertig szó állott (Gracza 1894, 1106).

A kirohanás palástolására Mocsa ellen is támadást intéztek, mellyel az ottani őrség figyelmét kötötték le, míg Kosztolányi visszatért a várba. A Tatán szerzett hadizsákmányból Klapka két napi ingyenzsoldot adott a legénységnek.

Mivel az emberek kezdték a hitüket veszteni, s a magyar hadvezetés a zsákmányolt iratokból arra a következtetésre jutott, hogy lehetőség van a széttagoltán elhelyezkedő császári csapatok megverésére, Klapka úgy határozott, hogy megkísérli szétzúzni az ostromzárat. Az első támadást a balpartra tervezte, elsősorban, mert itt voltak a gyengébb ellenséges erők, másrészt, mert az észak felé történő kitöréssel azt a látszatot próbálta kelteni, hogy a Dunától északra kívánja hadmozdulatait végezni.

A Duna bal partjának megtisztítása

Klapka a várból kitörést parancsolt. A július 30-i támadás három hadoszlopban történt. Az elsőt Rakovszky alezredes vezényelte, feladata az volt, hogy Hetényen, Kurtakeszin és Szentpéteren át Ógyallára vonuljon. A második csapatot Kosztolányi ezredes vezette, akinek feladata az volt, hogy a hetényi erdőknél várakozva, támadást indítson Szentpéter ellen, amint Rakovszkyék megjelennek a szentpéteri magaslaton. A harmadik (tartalék)csapatot Bátori-Schulcz Bódog vezette, feladatuk állást foglalni az ógyallai országúton, a Zsitva híd fedezékében és alkalom adtán támogatni az első két csapatot.

Rakovszky ezredes éjjel két órakor három zászlóalj gyalogsággal, hat ágyúval és egy osztály huszárral Kurtakeszinél átkelt a Zsitván, az osztrák őrsereget onnan elűzte, aztán Szentpéterre nyomult, ahol egyesült Kosztolányi ezredes dandárjával (4 zászlóalj, 2 lovasszázad és 8 ágyú), aki Hetényről űzte ki Pott osztrák vezérőrnagyot, akinek 5 zászlóalj, 2 lovasszázad és 6 ágyú állt a rendelkezésére. Bátori-Sulcz Bódog alezredes két zászlóalj tartalékkal Kosztolányi után vonult. Az Ógyalla és Szentpéter közötti Csúzi tanyánál Bátoriék egy osztrák üteget és egy osztály dzsidást találtak, akik rövid harc után hátrálni kezdtek. Ezután Bátori a Zsitva híd felé nyomta a menekülő osztrákokat.

A támadás leplezésére Horváth alezredes három zászlóaljjal cseltámadást intézett Aranyos ellen, s onnan kiszorította és Őrs felé üldözőbe vette az ott állomásozó ellenséget.

Pott tábornok dandárját csaknem teljes egészében elfoghatták volna, ha Kosztolányi nem siet a támadással, s elég időt enged Rakovszkynak az osztrákok bal oldalának Izsa felé történő megkerülésére.

Pott Szentpéter és Bagota közt állást foglalt. Jobb szárnyát Sulcz ezredes Bajcsra szorította, ahonnan hét órai csata után Érsekújvárra futamodtak. Pott csapatait így sikerült minden állásából kiverni, ezzel a Duna bal partján felszakították az ostromzárat. Az osztrákok vesztesége 219 halott és sebesült. Bátori-Sulcz elfoglalta Ógyallát, Bocskay huszárai Krivácsy őrnagy tüzéreivel nagy pusztítást vittek végbe Naszvadig és a Kosztolányi által érsekújvári úton üldözött menekülő osztrákok között. A huszárok 150 fogollyal és egy zsákmányolt szerkocsival tértek vissza a várba. Horváth Mihály honvédtiszt emlékiratai arról tanúskodnak, hogy nem csupán hadászati szempontból volt fontos a Vágón túli területek megtisztítása, hiszen az ostromzárral a közlekedés megszakadt, így „a piaci élelmezésünk fölötte megdrágult, így például egy liba 12 pfrt volt […] ezen kiütésünknek azon jó eredménye volt, hogy sok falu felszabadulván a komáromi piac olcsó lett” (Honvédek… 1861, 72).

Július 31-én az elért helyzetben maradtak a magyar csapatok, Kosztolányi Bajcs-Bagota térségében, Bátori-Sulcz Ógyallán, Rakovszky Szentpéteren. A következő napon kezdték meg a visszavonulást Komáromba.

Közben július 31-e éjjelén Klapka újabb kitörést indított a várból, amelyben 3 század gyalogos, fél lovasszázad és 3 ágyú vett részt. A honvédek Liebler vezérőrnagy bal szárnyát Keszegfalunál megtámadták és elűzik, akik a váratlan támadás elől rendezetlen sorokban Aranyosra menekültek

A szabadságharc „legszebb” hadművelete

Komárom környékén a legnagyobb kitörésre 1849. augusztus 3-án került sor. Az előző vállalkozásokból Klapka és vezérkara reális képet alkotott az ostromló sereg elhelyezkedéséről és erőviszonyairól. „Éppen az idő tájt kaptam tudósítást arról, Haynau Pestről el, mégpedig Szeged felé vonul. Ez a tény és egynéhány elfogott levél, melyeket az osztrák főhadiszállásra beosztott Berg orosz vezérőrnagy írt Miklós császárnak megerősítettek abban a szándékomban, hogy a Duna jobb partján minél előbb döntő csapást intézzek, hogy ezáltal a délen küzdő magyar haderő feladatát lehetőleg megkönnyítsem” (Klapka 1886, 267). A haditervet Klapka tábornok és vezérkari főnöke Szillányi Péter dolgozta ki (Szénássy 1977, 57).

A kidolgozott haditerv alapvetően egy átkaroló hadművelet volt. A fő feladat a balszárnyra hárult. A tervezett öt hadoszlop parancsnokai:

Aschermann Ferenc (ez időben 28 esztendős) 1848 tavaszán hadnagyként szolgált a 2. huszárezredben, májusban ezredével a magyar kormány fennhatósága alá került. 1849 januárjában beosztásában őrnagy lett. Damjanich hadtestének kötelékében részt vett a tavaszi hadjárat isaszegi, váci, nagysallói és komáromi összecsapásaiban. Június 26-tól ezredes és Komárom várparancsnoka (Bona 1999).

Kosztolányi Mór (ez időben 42 esztendős) 1848 tavaszán százados a 33. (Gyulay-) gyalogezredben. Augusztus végétől őrnagy. December végén a komáromi várőrséghez osztották be. 1849. január végétől ezredes és várőrségi csapatparancsnok. A vár április végi felszabadítása után az őrség mozgóvá tett részével (21. hadosztály) a csallóközi császári csapatok ellen operált. Hadosztályával július 13-án ismét bevonult Komáromba (Bona 1999).

Janik János (ez időben 52 esztendős) 1848 tavaszán százados a 33. (Gyulay-) gyalogezredben, szeptember végétől őrnagy, a Komáromban szerveződő 18. honvédzászlóalj parancsnoka. 1849. január végétől alezredes és a várőrség egyik dandárjának parancsnoka. A június 20-án Nyárasdnál vívott ütközetben ezredessé és hadosztályparancsnokká léptették elő (Bona 1999). Bátori-Sulcz Bódog (ez időben 45 esztendős) 1848 tavaszán nagyothallása miatt főhadnagyként nyugalmazták a cs. kir. hadseregből. Októberben már a Bars megyében szerveződő 17. honvédzászlóalj századosa. Dandárjával részt vett a januári tokaji csatában, valamint a kápolnai ütközetben. Áprilisban Tápióbicskénél, Isaszegnél, Nagysallónál és Komáromnál vitézkedett, e harcok során ragasztották rá a Bátori nevet. Április 18-án alezredessé léptették elő. Június végén a II. hadtest egyik hadosztályának vezetésével bízták meg. Hamarosan átkérte magát régi parancsnokához Klapkához, akinek Komáromban helyettese lett (Bona 1999).

Krivacsy József (ez időben 28 esztendős) 1845-től nemesi testőr Bécsben. 1848. júniusától főhadnagy a 10. honvédzászlóaljnál, október 19-től százados a komáromi vártüzérségnél. Március 28-tól őrnagy-tüzérparancsnok ugyanitt (Bona 1999).

A szélső balszárny Aschermann négy gyalogzászlóaljából, két osztály huszárból és két ütegből álló csapatai voltak az akció kulcsszereplői. Ők léptek elsőként hadba. Feladatuk először Dunaalmás elfoglalása volt, meg kellett semmisíteni vagy elűzni az itt lévő néhány századból álló osztrák helyőrséget. Ezután visszafordulva egy óriási délnyugat-dél-északnyugati kerülőt téve a lovadi hadihíd volt a kitűzött cél, amivel az ellenséges erők visszavonulási vonalát is elvágták volna. Közben fenn kellett tartani a kapcsolatot Kosztolányi és Krivacsy oszlopaival. Ezen egyenként 3 zászlóaljból, egy ütegből és egy osztály huszárból álló erők feladata a mocsai sáncok elfoglalása volt. Aschermann seregei Tömördön állást foglalnak s ott várják be a Mocsa felől érkező híreket, onnan Igmánd felé vonulnak és az ostromló sereg háta mögé próbálnak kerülni Ács és Lovad felé, hogy az ott lévő magaslatokat elfoglalják, s így a Dunán való visszavonulást meggátolják.

A centrumban Bátori-Sulcz hadoszlopa két gyalogoszászlóaljból, két üteg tüzérségből állt, feladata a herkalypusztai sáncok és Ács megtámadása a Mocsa után Csémet is elfoglaló Kosztolányi és Krivacsy hadoszlopaival egyesülve de csak akkor, ha a megkerülő hadoszlop már egyvonalba ért vele.

A jobbszárnyon Janik két gyalogoszászlóaljból és egy ütegből álló hadoszlopa a csémi és herkalypusztai sáncok elfoglalásáig csak tüntető hadmozdulatokkal kellett, hogy lekösse az ácsi erdőben kiépített sáncokban lévő császári erőket, s csak ezután indulhatott támadásra.

Az utolsó pillanatban módosult a tervezet. Aschermann hadoszlopát megerősítették még egy zászlóaljjal, s két részre osztották. A támadó élt Rakovszky három zászlóalja képezte, a maradék erő tartalékképpen Brunszvik alatt állt. A legharcedzettebb zászlóaljak voltak itt, Rakovszkyval a Don Miguelek (39. gyalogezred 1. zászlóalja), a 48. és 25. honvédzászlóalj. Brunszvik a 2. (Sándor-) sorgyalogezred komáromi zászlóalját (108. honvédzászlóalj) és az 56. honvédzászlóaljat vezényelte. A huszárok a 6. (Württemberg-) huszárezredhez tartoztak, s a tüzérek is kipróbált katonák voltak Mezey Mihály őrnagy vezénylete alatt (Kedves 1992, 106). Az elsáncolt táborban minden zászlóaljból két század maradt őrségül.

Pontban éjfélkor indultak el a Csillag-sánc mellett gyülekezett csapatok, pedig Rakovszky csapatai csak néhány órája érkeztek vissza a Duna bal partjáról. A kora reggeli órákban rohanták meg Almást, s a rohamot az élen haladó 25. zászlóalj hajtotta végre. Az első rohamot a meglepő erővel, három ágyúval védekező ellenség visszaverte, anonban a szétbontakozó 48. honvédzászlóalj rohamát már nem tudták megállítani. A császáriak ezen tartalékhadának meglepett parancsnokát a helyi vendéglőbe ejtették foglyul. A falvakban harcoló osztrák katonák a megadás jeléül fehér kendőt kötöttek szuronyukra (Honvédek 1861, 72). A peredi és királyrévi utcai harcokban magát már kitüntetett zászlóalj a faluból kiverte az ellenséget, s Neszmélyen túl üldözte. Strenfeld őrnagy meglepett csapatai Bicskéig meg sem álltak.

Kosztolányi és Krivácsy oszlopai Klapka személyes vezetése alatta reggel 7 órakor indultak el Mocsa felé az elsáncolt táborból. Mocsán az ellenség részéről a Baugartner-ezredből három századot találtak, akik rövid ellenállás után letették a fegyvert és megadták magukat, azután állást foglaltak az Igmánd felé fekvő halmokon.

„Délután egykor kaptam meg Barco úr jelentését, miszerint az ellenség egy vegyes sereggel Mocsa ellen vonult, mire a vezérőrnagy úr Baugartner nála lévő zászlóaljával, másfél század dzsidással és a fél lovassági üteggel Mocsa felé vonult az itt megszállás alatt tartott Baugarten három gyalogoszászlóaljának és egy osztag dzsidás felmentésére.

Előrenyomulásakor Mocsa felé észrevett egy ellenséges csapatot, amely Pusztatömörd és Igmánd magasságából érkezik és legalább 2 zászlóalj, 2 huszárszázad és 12 löveg erősségű volt. Barco Pusztaherkály és Mocsa között foglalt állást, hogy ezt az ellenséges csapatot fogadja” – jelentette Csorich altábornagy 1849. augusztus 3-án feletteseinek.1

Míg az Aschermann vezette hadoszlop 9 órakor Rakovszky két zászlóaljának fáradtsága miatt pihent (ugyanis a 25. és 48. honvéd zászlóaljak háta mögött egy előző napi 15-20 kilométeres gyalogtúra és egy aznapi ütközet volt). Közben a lovasság egy Haynaunak szánt 3000 ökörből álló csordát és egy nagy mennyiségű zabszállítmányt fogott el, amit rögtön a megerősített táborba vittek.

Eközben Pusztaherkályra érkezett Colloredo és visszavonta a csapatokat a pusztaherkályi sáncok mögé. Világossá vált számára, hogy a magyarok teljes erejükkel a balszárnyát fenyegetik és egy erős megkerülő hadoszloppal a jobbszárnyát akarják Pusztaherkálynál megtámadni. A magyar átkaroló oszlop Mocsa és Igmánd közötti magaslaton formálódott, a másik két oszlop egyike a bazsahegyi erdőben és a Sánc-hegy előtt gyűlt fedve, arccal az osztrák állásoknak. Colloredo balszárnyának parancsnokságát átadta von Teuchert vezérőrnagynak, azzal a feladattal, hogy az ácsi erdőt állásaik támaszaként tartsa meg, és a Barco-dandár tartalékát az V. sáncból közelebb vonta a herkályi magaslathoz.

„Az előrenyomuló ellenség összereje 8-9 zászlóalj gyalogosból, 3 hadosztály huszárból, 4 ütegből (ebből 1 darab 12 fontos tarack), összesen mintegy 8000 emberből és 32 lövegből állt.

A mi rendelkezésünkre álló erőink: Mazuchelli 3 zászlóalja (mindegyik mintegy 500 ember), a 4. Ottochaner zászlóalj, Baugarten zászlóalja, az 1. dzsidás hadosztály 2-12 fontos ütegekkel, melyek közül az egyik az ácsi erdő előtt lett felosztva, fél lovassági üteg és 2-18 fontos lövegek a Puszta-Herkálytól jobbra levő sáncban, Összesen 3000 ember és 17 löveg” – foglalta össze Csorich az erőviszonyokat.2

Tudni kell, hogy az osztrákok csapatai e napon nem állottak készen a támadásra. Hiszen a 3. (Baugarten-) zászlóalj három százada, egy szakasz ulánussal Mocsán, másik három százada három szakasz ulánussal és a 12. számú lovassági üteg felével portyázó csapatként Sternfeld őrnagy vezetésével Almásra ment, azért, hogy megakadályozzák a komáromi várőrség élelmiszerkészletének várba juttatását. A Barco-dandár ácsi erdőbe utalt 3. számú mozgó ütegét augusztus l-jén a hadtestparancsnokság Csallóközbe, Keszegfalvára rendelte, ahonnan augusztus 4-én kellett volna visszatérniük a dandárhoz. Ezek hiányában a III. és a IV. sáncok ágyú nélkül voltak.

Az elsáncolt osztrák sereg erősítést várt a Duna jobb partjáról, de ezek megérkezését meggátolta Janik hadoszlopának tevékenysége, aki megkezdte előrenyomulását az ácsi erdőben, és a tüntető hadmozdulatokkal sikeresen tartotta sakkban az itt tartózkodó császári erőket. Egyelőre a magyar csapatok Aschermann ezredes jeladására vártak, s nem indítottak rohamot a császári erők ellen.

Délután 3 órakor a magyar erők Klapka vezetésével megszállták Csémet, amely gyengén volt sáncolva, s még mielőtt csatára került volna a sor, az ellenség elhagyta. Az összeköttetés minden támadó csapatrész között helyreállt, s a bekerítő csapatok már egészen az osztrák csapatok háta mögé tolódtak előre három zászlóaljjal, másfél század huszárral, egy lovassági üteggel, fél 12 fontos és fél taracküteggel. A honvédek megérkezvén Csémpusztára, felgyújtottak néhány szalmakazlat. Rövidesen ezután, fél négykor Csém felől ágyútüzet zúdítottak a herkályi magaslaton tanyázó osztrák seregekre, akik ezt viszonozták. Este 5 órakor, minden további tekintet nélkül Aschermannra, Klapka jelt adott a támadásra. Krivácsy és Kosztolányi oszlopai bal felől támadták a sáncokat, amelyről az osztrákok altábornagya úgy látta, hogy folytatják csapatai Ács felé történő megkerülését, hogy majd azokat Ácsnál hátba támadják. Közben Bátori-Sulcz Bódog 2 zászlóalja (a 15. honvédzászlóalj, az 57. honvédzászlóalj, három – Leél-, Würtemberg-, Attila- – huszárszázad) frontális támadást hajtott végre erős tüzérségi támogatással. „Előnyomuló ütegeinket a sáncokból hatalmas ágyútűz üdvözölte és az ellenség tüzérsége nagyobb kaliberű ágyúkkal rendelkezve nem kevés pusztítást okozott sorainkba. Beláttam, hogy itt nem szabad sokáig késlekednem, ezért a csapatokat rohamra indítottam, s egyszersmind Sulcznak meghagytam, hogy a sáncokat en front támadja meg” (Klapka 1886, 265).

Az osztrákok 12 fontos ütegjükből össztüzet zúdítottak rájuk, amely nem tartott tovább néhány percnél, ám ekkor az osztrák ütegparancsnok, Jantner főhadnagy súlyos sebesülést szenvedett, ami demoralizálta az osztrák üteget, akik egy 12 fontos ágyút hátrahagyva visszavonultak a sáncokból.3 Bátori-Sulczék feltartóztathatatlanul nyomultak előre. A honvédek elérték a magaslaton lévő vadászárkot, amelyet a 4. (Mazzuchelli-) osztály tartott megszállva. A császáriak rövid ellenállás után kiűzettek innen, majd az ácsi erdő felé vonultak vissza. A roham mindössze hat percig tartott. Ezzel egyidőben az erdőben felállított 4. (otocsáci) zászlóalj követte az osztrák visszavonulást, de Janik gyalogoszlopa és huszárosztálya rohamot intézett az ácsi erdőben kiépített osztrák sáncok ellen, és áttörte az ellenséges állásokat, így eshetett meg, hogy egy huszárosztály hamarabb elérte az alsó-Conco-hidat, mint a visszavonuló ellenség, így a 3. (Mazzuchelli-) zászlóalj von Teuchert vezérőrnagy vezetésével kénytelen volt tetemes veszteségek árán utat törni magának (von Teuchert vezérőrnagy és Zimburg őrnagy zászlóaljparancsnok a nagy menekülésben még a lovaikat is elveszítették). Bátori a diadal után azonnal a hátráló osztrák csapatok üldözésére indult. Állást foglalt az ácsi erdő mögött, és onnan tüzeltette (göbecs szelencékkel) a hátráló osztrákokat, akiknek balszárnyát sikerült a sereg zömétől elvágni (Bátori… 1870, 94).

„Mivel az ellenség, amely rögtön a csata elején szárnyainkat szegte – a jobbszárny visszavonulását 2 üteggel és 1 hadosztály huszárral érte el, így lehetetlen volt nekem és Barco úrnak az ácsi síkon maradni, ezért ki kellett adnom a visszavonulási parancsot a balszárnynak és a középső résznek is, hogy ezeket a kisebb létszámú részeket el ne szakítsák” – foglalta össze Csorich az eseményeket jelentésében.4

A magyar támadás elsöprő sikert aratott, csapataink több mint egyórás öldöklő harc után kivívták a győzelmet. Barco dandárja gyakorlatilag széthullott, bár a Concó-patakon átkelve még egyszer másfél lovasszázad együtt tartott dzsidassal, az 1. és 2. (Mazzuchelli-) zászlóalj, valamint az otocsáci osztály Knesevich szászados parancsnoksága alatt visszavert egy huszártámadást, de állást foglalni már nem tudtak. A tetemes ember- és lóveszteség, valamennyi tüzértiszt pillanatnyi elvesztése után, visszavonulásuk rövidesen pánikszerű meneküléssé változott a nagyiéti híd felé, melyet este 7 órakor hagyott el az utolsó osztrák katona. A Lieblerdandár 8. gyalogütegének, az István-zászlóalj és a maradék ulánus osztályok védelme alatt valamennyi csapat a hídhoz vonult vissza, amíg az Aschermann által vezetett átkaroló magyar üteg kartácstüze elől visszavonulásra nem kényszerültek maguk is. (Ha az átkaroló sereg csak fél órával érkezik korábban, akkor az az egyedi eset fordulhatott volna elő, hogy az ostromlóit sereg ejti fogságba az ostromlókat.) Az áthaladás után Bayer utászszázados vezetésével a 13. utászszázad a hajókat megfúrva, a horgonyköteleket elvágva szétrombolta a hidat. „Veszteségünk ebben a szerencsétlen ütközetben halottakban, sebesültekben és eltűntekben mintegy 800 embert tesz ki, közöttük 28 tisztet. További veszteségünk a 12 fontos gyalogüteg három ágyúja, amelyeket a visszavonulás során állásaikból nem tudtak elszállítani, valamint két 12 fontos és két 18 fontos pozícióágyú, amelyek a leli hídon egyidejűleg végrehajtott átmenetelés miatt visszautasítattak.”5

A magyar csapatok győzelmének eredményeképpen Komárom teljesen felszabadult az ostromzár alól. A császári-királyi hadsereg II. hadteste teljesen széthullott, s a honvédsereg e győzelmével elvágta Haynau utánpótlásvonalát. Az ellenségnek mind anyagi, mind emberi vesztesége hatalmas volt. A védősereg kezébe jutott több ágyú (30 darab), lőfegyver (3600 darab), lőszerkocsi (700 mázsa lőpor), 2624 vágóökör, 804 hízósertés, 35 élelmiszerekkel és felszerelési tárgyakkal megrakott hajó (Kecskés 1984, 191-199). A honvédsereg csapatai közül Bátoriék vesztették a legtöbb embert, a napi mérlegük 86 halott és sebesült, köztük az osztrák sánc támadása közben jobb szemét elvesztő Dlholuczky százados (Bátorí… 1870, 95).

Az 1849. augusztus 3-iki kitörés hozadéka

Augusztus 4-én Aschermann, Kosztolányi és Janik hadosztályai Ácson szálltak táborba. Bátori és Krivácsy hadoszlopai Komáromba tértek vissza. Klapka egy lovashadosztályt Bábolnára küldött, amely elfoglalta az ottani katonai kórházat. Éjjel egy lovasszázad jelentést tett a főparancsnoknak, hogy Gönyűnél 30, élelmiszerrel és ruhákkal megrakott hajót találtak kikötve, amikért egy gőzhajót küldtek Komáromból. Egy csapat Kocson, Kisbéren, Romándon és Zircen át Veszprémbe nyargalt, hogy a vidéket felkelésre bírja, és hogy az ellenség közlekedését megzavarja. Mednyánszky alezredes egy hadosztállyal Székesfehérvárra indult, ahonnan Noszlopi néhány ezer fős (gerilla-) hadát a várba vitte. A Lehel-huszárok és a 49. zászlóalj Tatán és Almáson foglalt állást és kezdte meg a toborzást.

Klapka György honvédtábornok 1849. augusztus 5-én nyílt rendeletet bocsájtott közre, népfelkelés szervezésére: „A komáromi feldunai vitéz hadsereg e folyó hó 3-án a várt környező osztrák zsoldosokat, olly hatalmasan verte szét, hogy minden kellékektől megfosztott, s elrémített maradványai legfeljebb Pozsony falai alatt fognak megállapodni. Illy tökéletes győzelem érzetét a hív magyar kebel még nem érezte. Itt az idő, s kötelesség, felhasználni e győzelem eredményét. Midőn testvéreink a Tisza mellett küzdenek, a mi feladatunk a Duna jobb s balparti megyékben az ellenséget kiirtani, vagy onnan végképpen kiűzni. Igy fogunk a nemzet várakozásának megfelelni.”6

Klapka a győzelmes nap után egy mozgó hadtestet szervezett Aschermann vezetése alatt, 10 zászlóaljjal és 30 ágyúval, melynek feladata Győr megszállása, majd lehetőség szerint egy stájerországi és egy dunántúli hadművelet elkezdése. Székesfehérvár népe fellázadt, az osztrákok kénytelenek voltak kiüríteni Győrt – ahol az osztrák sereg egész lisztkészletét hátra hagyta -, így a magyar sereg számára szabaddá vált az út Bécs felé, hiszen augusztus 7-én vonult be Rakovszky és Kosztolányi után Eszterházy hadosztálya Győrbe, Horváth Pál két hadoszlopban érkezett Bősre és Dunaszerdahelyre. Kosztolányi hadosztálya továbbhaladt Encsére, Bősárkányt és Csornát megszállták a magyar csapatok, ahonnan Sopront és Mosont is fenyegették. Győrben a legénység új nadrágot, zubbonyt, bakancsot és fehérneműt kapott. A város lakói a Württenberg-huszárezredet még új fekete csákókkal is ellátta. Csallóközben az ellenség sáncait lerombolták, az ácsi és herkályi sáncokat betemették, az erdőt a komáromi lakosok vágták ki, hiszen engedélyt kaptak, hogy annyit vihetnek be a városba, amennyi nekik tetszik (Szinnyei 1887, 243) .

Klapka az elfoglalt megyékben pár nap leforgása alatt 5-6000 embert sorakoztatott be, ezzel egyidőben futárokat küldött Kossuthhoz és Görgeihez azzal az ígérettel, hogy négy hét leforgása alatt a vár helyőrségén kívül 30 000 embert állít fegyverbe. Közölte velük azt is, hogy elfogta Berg cári tábornok I. Miklóshoz írt jelentését, melyből kiderül, hogy mind az osztrákok, mind az oroszok a harc 1850-re való elhúzódásától félnek. Klapka szerint a harc kellő kitartással még megnyerhető (Andics 1965, 434). Klapkát szándékában csupán a képviselőház menekülő elnöke, Almássy Pál gátolta meg, akivel Klapka győri szálláshelyén a Fehér Bárány fogadóban találkozott, és aki elbeszéli a Szegednél történteket. Erre a hírre a tábornok felhagy támadó szándékával és a várba zárkózik.

E győzelem jelentősségére jó bizonyíték, hogy a bécsi várparancsnokság külön közleményben – a Wiener Zeitung különkiadásában – tartotta szükségesnek megnyugtatni Bécs lakosságát, hogy nem kell közvetlen veszélytől tartani, mert a komáromi védősereg e vállalkozása semmiféle összeköttetésben nincs a felkelők haderejének többi részével (L. Gál 1971, 52).

A komáromi vár készletei ezzel a legpesszimistább becslések szerint is 2-4 hónapra, más becslések szerint másfél évre elegendő mennyiségűre növekedtek.

Az augusztus 3-i komáromi kitörés a szabadságharc egyik legsikeresebb hadművelete volt, bár a jobb parton állomásozó Barco-dandár bekerítését és felszámolását nem tudta elérni.

Klapka Berg tábornok Miklós cárhoz írt levelének másolatát Kossuth Törökországban, Görgei Nagyváradon kapta kézhez. Haynau a vereségről augusztus 7-én Óbesenyőn értesült. Budapest és a nagyobb városok felkelésétől tartva Jablonowskyt Szentmiklósról azonnal 4 zászlóaljjal, 3 lovasszázaddal és 12 ágyúval Pest felé küldi, hogy az osztrák fősereg vonalát ne engedje megszakítani. Jablonowsky dandárának csak augusztus 20-án sikerült a közlekedést helyreállítania, miután Székesfehérvárra ellenállás nélkül bevonult. A várat körülzáró seregek ezután erősítést kaptak. Nobili altábornagyot (1. tartalék hadtest) Alsó-Ausztriából és Nugent táborszernagyot (2. tartalék hadtest) Pécs vidékéről gyorsan segítségül hívta a bécsi hadügyminisztérium. Baranya, Tolna és Zala megyék megfékezésére Pálffy gróf altábornagyot hagyták 4 zászlóaljjal, lovassággal és 15 ágyúval. Augusztus 20-ra az osztrák csapatok már ismét a Concó-patak mögött álltak. Nugent táborszernagy szeptember l-jén érkezett Komáromhoz, ahol átvette az ostromló seregek parancsnokságát, így szeptember elején a zárlat ereje 47 zászlóalj, 22 és fél lovaszázad és 154 ágyú, összesen mintegy 44 ezer ember.

A győzelem rámutatott a hatalmas komáromi erődrendszer birtoklásának fontosságára a hadműveletek folytatásában, és természetesen nagy szerepet játszott a diadal abban is, hogy Komárom védői, a szabadságharc utolsó bástyájának védőiként nem egész két hónap múlva amnesztiát kaptak fegyverletételük fejében. Erre abból a levélből is következtethetünk, amelyet Csorich altábornagy küldött arra az esetre, ha a komáromi helyőrség a fegyverszünet idején kitörést kísérelne meg. A levél azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek szerint abban az esetben kell a császári hadaknak cselekedniük, ha a komáromi helyőrség vagy Ács és Igmánd, vagy Tata ellen kísérelne meg kitörést. „A Barco – és Liebler-dandárral továbbá még közöljük, hogy Gönyű és Néma között verünk a Dunán át egy hidat, amelynek biztonságáról gondoskodni kell. A jövő hó 4-én délben 12 órakor a végéhez ér a fegyverszünet, a híd azonban már 3-án este készen lesz, ennélfogva a csapatparancsnokokat figyelmeztetni kell arra, hogy kétszeres figyelemmel kísérjék az ellenség mozdulatait.”7

Amíg Komárom magyar kézen volt, addig a Dunántúl és a Felvidék osztrák birtoka is kétséges volt. Klapka jól tudta, hogy a stabil külpolitikai helyzetű birodalmat csak fegyverrel kényszeítheti tárgyalóasztalhoz (Hermann 1998). A tábornok és parancsnokai, akik alacsonyabb életkora nagyobb kezdeményezőkészséggel és merészséggel párosult, is mind egy szálig tisztában voltak vele, hogy a honvédek a hazát védték és nem akartak politikai részletkérdésekkel foglalkozni. Ezért nem volt lényegtelen a sikeres augusztus 3-i kitörés, hiszen a magyar hazáért és a honvédekért alkupozícióban tudták Komárom várának védői méltóképpen befejezni a küzdelmet (Hermann 1995).

Felhasznált irodalom

Alapi Gyula 2000. Komárom vármegye kultúrtörténetéből. Vál. és sajtó alá rend. Hídvégi Violetta. Tatabánya, Komárom-Esztergom Megyei Önkormmányzat.

Andics Erzsébet 1965. 1849. augusztus. Századok, 1965, 99. évf., 3. sz., 434. p.

Asbóth Lajos emlékiratai az 1848-i és 1849-i magyarországi hadjáratból 1862. 2. kötet. Pest, Ráth – Vodianer.

Az utolsó nagy győzelem (Klapka Győrben) 1899. Egyetértés, 1899, 33. évf., 212. sz., 1-2.

PBarna J. 1898. A szabadságharc hősregéi. Budapest.

Az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörés története 59

(Bánlaky) Breit József 1897-1898. Magyarország 1848-1849. évi függetlenségi harcának katonai története. 3. kötet. Budapest, Márkus—Grill Kiadó.

Bátori Schulcz Bódog emlékiratai az 1848/49-iki szabadságharczból 1870. Kiadta és sajtó alá rendezte Gervári Ödön. Pest.

Bona Gábor 1983. Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-1849. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó.

Bona Gábor 1988. Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, Zrínyi Kiadó.

Bona Gábor 1998. A szabadságharc honvédsége. Rubicon, 1998/2.

Bona Gábor 1999. Az 1848-49-es hovédsereg felső vezetői. Rubicon, 1999, 4. sz., Melléklet.

Dömötör Ákos 1998. Hősök és vértanúk. Mondák és visszaemlékezések. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság.

Egy 1848/49-iki honvédezredes halála 1884. Komáromi Lapok, 1884, 22. sz.

Egy hőssel megint kevesebb 1885. Komáromi Lapok, 1885, 11. sz.

Fényes Elek 1994. Komárom vármegye leírása. Sajt. alá rend. és szerk. Koncsol László. Pozsony, Kalligram.

L. Gál Éva 1971. Újházi László a szabadságharc utolsó kormánybiztosa. Budapest.

Görgei Artúr 1988. Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. 1-2. kötet. Fordította Görgei István, átdolgozta és jegyzetekkel ellátta Katona Tamás. Budapest, Európa Kiadó.

Gracza György 1894. 1848/49-iki magyar szabadságharc története. 5. kötet. Budapest, Lampel.

Gyulai Rezső 1890. Adatok Komárom vármegye és város történetéhez. Komárom.

Hamary Dániel 1869. Komáromi napok 1849-ben Klapka Gy. honvédtábornok alatt. Budapest.

Hermann Róbert 1995. Kossuth és Görgei. Rubicon, 1995, 1-2. sz.

Hermann Róbert 1995. A szabadságharc hadserege. Rubicon, 1995, 5. sz.

Hermann Róbert (szerk.) 1996. Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Budapest, Videopont Kiadó.

Hermann Róbert 1998. Győzni vagy legyőzetni. Rubicon, 1998, 2. sz.

Hermann Róbert 2001. 1848-1849. A szabadságharc hadtörténete. Budapest, Korona Kiadó.

Honvédek könyve. Történeti adattár az 1848-1849-i magyarországi hadjáratból. 1861. 2-3. kötet. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre-Gánóczy Flóris. Pest, Emich Kiadó.

Horváth Mihály 1865. Magyarország függetlenségi harczának története 1848-49-ben. 3. kötet. Genf, Nicholas Puky.

Jakab Elek 1880. Szabadságharczunk történetéhez. Budapest, Rautmann.

Kecskés László 1984. Komárom az erődök városa. Budapest, Zrínyi Kiadó.

Kedves Gyula 1992. A szabadságharc utolsó győztes csatája. In Kiss Vendel (szerk.): Komárom és Klapka György 1848/49-ben. Az 1. Komáromi Napok alkalmából rendezett tudományos tanácskozás előadásai. Komárom.

Klapka György 1886. Emlékeimből. Budapest, Franklin Társulat.

Komáromi lapok, 1849. augusztus 5-6.

Liptai Ervin (szerk.) 1985. Magyarország hadtörténete. 1. köt. Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó.

Matolai Etele 1883. Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Sátoraljaújhely.

Rényi Rezső 1884. A 64. honvédzászlóalj Komáromban 1848/49. Komáromi Lapok, 1884, 18. sz.

Rüstow Wilhelm 1866. Az 1848-1849-i magyar hadjárat történelme. 1-2. kötet. Pest, Emich Kiadó.

Szénássy Zoltán 1977. Klapka György. Pozsony, Madách.

Szénássy Zoltán 1989. Komárom ostroma 1849-ben. Komárom.

Szeremlei Samu 1868. Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről. 2. kötet. Pest, Emich Kiadó.

Szilágyi Sándor 1850. A magyar forradalom napjai 1849. július elsője után. Második, átdolgozott kiadás. Budapest.

Szinnyei József 1887. Komárom 1848-1849-ben. (Naplójegyzetek). Budapest, Aigner Kiadó.

Vajda János 1998. Egy honvéd naplójából. Szerk. Szigethy Gábor. Budapest, Holnap.

Takáts Sándor: Lapok egy kisváros múltjából. Komárom, Ziegler Károly Könyvnyomdája, 1891.

Tóth Gyula (szerk.) 1978. Küzdelem, bukás, megtorlás. Emlékiratok, naplók az 1848-49-es forradalom és szabadságharc végnapjairól. 1-2. kötet. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Tóth Károly 1893. Az 56-ik honvéd zászlóalj története 48-49-ben. Csurgó.

Tuba János 1884. Zámory Móricz. Komáromi Lapok, 1884, 5. sz.

Juraj Marušiak: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (2. rész)

Duray Miklóst az úgynevezett kétnyelvű alapiskolai oktatás bevezetésére irányuló újabb sikertelen kísérletet követően 1984. május 5-én ismét letartóztatták és az Állambiztosági Hatóság (STB) 8 társát is kihallgatta. A vád először a köztársaság érdekei ellen külföldön elkövetett sérelem, és a Büntető törvénykönyv 112., valamint 119. §-a alapján rémhírterjesztésnek minősülő tevékenység volt, ami három évi, illetve a már fogvatartási időt beleszámítva hat hónapig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett. E bűncselekményt könyve külföldi kiadása jelentette, melynek „tartalma a szocialista rendszer ellen irányul és ezzel rontja külföldön a köztársaság hírnevét […] A további vád irományai csehszlovákiai terjesztése volt a magyar nemzetiségű polgártársak közötti zavargás előidézésének szándékával”.65 Később, 1984. október 10-én a vádat átminősítették a köztársaság elleni felforgató tevékenység kifejtésére, amiért a kiszabható büntetés felső határa tíz év volt. Duray Miklós Gustáv Husák által amnesztiában részesülve 1985. május 11-én került szabad lábra. Ekkor védelmére kelt több cseh és szlovák ellenzéki személy: Ján Carnogursky, Miroslav Kusy, Jozef Jablonicky és Milam Simecka személyes tiltakozó levelet intézett a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnökéhez, Péter Colotkához és az SZLKP KB első titkárához Jozef Lenárthoz. Miroslav Kusy levelében megállapította, hogy „azok a problémák, amelyekről Duray beszél és ír, rendkívül kényesek és vitathatóak, s mint ilyeneket közvéleményünk elé kellene tárni, megvitatni azokat, és megoldást keresni […] Duray álláspontjával vitába lehet szállni, rá lehet mutatni, hogy: ebben vagy abban téved, ezt vagy azt nem gondolta végig. Egy demokratikus államban azonban nem lenne szabad börtönbe kerülnie”. Hasonló szellemben fogantak a többi levelek is. A szlovák ellenzék tagjai ez esetben a szólásszabadság védelmében léptek fel. így például Milán Simecka levelében így fogalmaz: „Megvagyok győződve, hogy a köztársaság érdekeinek külfölfön sokkal több kárt okoz minden egyes kritikai nézet kifejezésre juttatásáért kiszabott börtönbüntetés, mint maguknak e nézeteknek a megjelenése”. Jozef Jablonicky tiltakozását azzal a meggyőződéssel indokolta, hogy: „Dr. Duray üldöztetése nem használ a szlovák-magyar kapcsolatoknak […] börtönbüntetéssel történő elhallgattatása nem jó adalék a hányatott múltú szlovák-magyar kapcsolatok mérlegén […] Nézetem szerint a szlovákiai magyarok helyzete körüli viszályokat és problémákat másként kell kezelni mint dr. Duray Miklós üldözésével”. Ugyanakkor a legélesebben fogalmazta meg a Duray nézeteivel szembeni fenntartásait, a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos felfogását egyoldalúnak minősítette és felhozta, hogy „létezett elmagyarosítás is és Magyarországon szlovák nemzetiség is él”.66

Magyarországon Duray védelmére bizottság alakult, amely szabadlábra kerülése után feloszlott. Tagjai voltak: Benkő György, Benda Gyula, Hamberger Mihály, Nagy Bálint, Törzsök Erika és Varga János.67 Duray A VONS 445. számú, 1985. május 22ről származó jelentésében Duray Miklós szabad lábra helyezését így kommentálta: „Duray Miklós bűntetőjogi üldözése nem a jogkeresést és alkalmazást szolgálja, a büntetőjog a megtorlás eszköze, amellyel igyekeznek elhallgattatni az ilyen aktivistákat, amennyiben ez az állam politikai szervei számára szükségesnek mutatkozik, vagy ellenkezőleg, ennek révén szabadlábra kerülhetnek és mentesülhetnek az évekig tartó gyötrelmektől. így az a mód, ahogy Durayt felmentették az igazságtalan vád alól, amely felháborított számos magyar és csehszlovák polgárt és szolidaritási megnyilvánulásokat váltott ki Budapesten, Pozsonyban és Prágában, kétségbe vonta a csehszlovák törvényekben és az alkotmányban lefektetett jogelveket”.68

A Demokrata Párt 1945-1948 közötti vezetőségi tagja Martin Kvetko, aki 1948 után az Amerikai Egyesült Államokban a Szlovák Demokratikus Emigráció Állandó Értekezletének főtitkári tisztét ellátva a Nase snahy (Törekvéseink) című lapnak a szerkesztője is volt, 1985 decemberében nyílt levelet intézett Ján Carnogurskyhoz, Milán Simeckához, Jozef Jablonickyhez és Milán Kusyhoz. Ebben egyetértőleg csatlakozott a címzettek által képviselt nézethez, miszerint Duray Miklósnak panasztevéséért – bár azzal nem értett egyet – nem lett volna szabad üldöztetésben részesülnie. „Olyan érzésem támad, hogy Duray Miklós túlfeszített bizonyos húrokat és eltúlzott egyes, szerinte a magyar nemzetiség fejlődését veszélyeztető körülményeket. Eszerint, ahogy ezt kísérő levelében kifejezésre is juttatta, valóban szembekerült a demokratikus társadalom körülményei között a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmezésére alkalmazható törvényekkel és intézkedésekkel”. Itt elsősorban arra utalt, hogy Duray Miklós a magyar kisebbség helyzete miatt panaszokat emelve a fennálló állapotok okát azokban az erőszakra épülő nemzetközi döntésekben látta, amelyek gyászos szerepet játszottak e kisebbség és egyáltalán a KözépEurópa keleti térfelén található magyar kisebbségek létrejöttében. Martin Kvetko ezekre a kijelentésekre úgy reagált, hogy Duray irredenta politikát szorgalmaz.69 Duray kifogásai negatív reakciót váltottak ki a szlovák emigráció nacionalista köreiben is. Ezek sajtóorgánumaiban magyarellenes kampány bontakozott ki. így például az emigrációban élő szlovák író, Imrich Kruzliak azzal vádolta a Csemadokot, hogy az „a magyar agresszív nacionalizmus és revizionizmus eszköze”. A szlovák és részben a cseh ellenzék magatartása a szlovák emigráció jelentős részében a Charta 77-tel szembeni negatív reakciókat váltott ki, „szlovákellenes beállítottsággal” vádolva a mozgalmat.™ A Durayval szemben 1984-ben foganatosított intézkedések Szlovákia Kommunista Pártja részéről a Csemadok fokozottabb ellenőrzés alá vonásával jártak. A szlovákiai pártvezetés a szövetség archívumának az SZLKP KB levéltárában való elhelyezését is tervbe vette, ami folytán hozzáférhetetlenné vált volna. Öllös László, aki akkor a Csemadokban dolgozott a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság aktivistájának, a Csemadok levéltárát kezelő Szőke Józsefnek a segítségével hozzálátott a legfontosabb iratanyag kiválogatásához és biztonságba helyezéséhez.71

A Jogvédő Bizottság 1987 januárjában levelet intézett a Charta 77-hez, létrejötte 10. évfordulója alkalmából, amelyben elismerésben részesítette a mozgalom tevékenységét és erkölcsi tőkéjét. Ez jelzésértékű volt, a bizottság növekvő politikai szerepvállalásáról tanúskodva, minthogy korábban ugyan együttműködött a Chartával, de nyilvánosan nem deklarálta a működésével kapcsolatos támogatásnyújtást. Duray Miklós a Charta 77 beköszötőjét egyénileg látta el aláírásával. A bizottság levelében megállapította, hogy a „Charta szellemisége a csehszlovák társadalomban nincs jelen”. Ugyanakkor annak a nézetnek is hangot adott, hogy a Chartának a jövőben nemcsak az egyéni polgári jogok védelmét kellene szem előtt tartania, hanem figyelmet kellene szentelnie a „közösségi-társadalmi és politikai jogok betartásának is”.72A Charta 77 a Jogvédő Bizottsággal egyetemben 1987. március 27-én levelet intétzett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához, amelyben felhívták a figyelmet a nemzetközi dokumentumokban rögzített kisebbségi jogokra. A szóban forgó nyilatkozat megjelentetéséhez ismeretlen tetteseknek a pozsonyi kisebbségi intézmények székhelyei elleni támadások szolgáltattak indítékot (így például a Csemadok cégtáblájának megrongálása, az Új Szó szerkesztőségi bejáratát borító üvegtáblák betörése és az Ifjú Szívek népművészeti együttesnek a Márkus és Mostová utcai helyiségeiben történt gyújtogatás), amelyek 1987. március 8-ról 9-re virradó éjszaka történtek. A Charta 77 elítélte a magyar kisebbség objektumai ellen intézett támadásokat, riasztónak nevezve azokat. Követelte az említett események kivizsgálását és a közvélemény tájékoztatását a nyomozás ededményeiről. Ugyanakkor a nemzetiségi sérelemokozás egyéb megnyilvánulásaira is rámutatott, így például provokatív feliratok megjelenésére, magyar objektumok megrongálására, az utcán magyarul beszélő személyek zaklatására és megalázására, sőt mi több, Petőfi Sándor szobrának megcsonkítására és meggyalázására.73 A szlovák ellenzékiek közül a nyilatkozatot Miroslav Kusy és Milán Simecka támogatta. Nem állt ki mellette azonban Ján Carnogursky, aki visszautasította Duraynak a szlovákiai neonáci hangulatok terjedéséről szóló, például a Lubomir Strougal szövetségi miniszterelnökhöz intézett levelében74 szereplő megfogalmazásait, csakúgy, mint a szlovák nemzet és a magyar nemzetiség közötti viszonyban fenyegető rombolóerejű folyamatok bekövetkeztének emlegetését. Továbbá elutasította a bizottságnak ama nézetét, mely szerint az erőszakos cselekmények okaira az egyedüli magyarázat a magyarellenes averziókban rejlik. Óva intett, hogy a bizottság ilyen megfogalmazású levelei további indulatokat gerjeszthetnek a szlovákok és a magyarok között. Ján Carnogursky hangsúlyozta, hogy amennyiben a bizottság a kisebbség, vagy annak alkotóelemét képviselve kíván fellépni, tudatában kell lennie az ebből adódó felelősségének. Szavai szerint az említett megfogalmazások „alkalmasak a szenvedélyek felszítására […] Amennyiben a bizottság szövegeiben a jövőben is előfordulnának ilyen és hasonló felhívások, az lenne a benyomásom, hogy a bizottságnak érdekében áll a feszültségkeltés”.75

A Jogvédő Bizottság további dokumentumaiban bírálta a nyomozóközegek eljárásait, amelyek véleményük szerint nem járultak hozzá az események objektív kivizsgálásához. Erről tanúskodtak például a nyitrai magyar nemzetiségű főiskolások ellen az Állambiztonsági Hatóság részéről 1987 márciusában foganatosított intézkedések, melyek során nyomást gyakoroltak rájuk azzal a szándékkal, hogy együttműködésre kényszerítsék őket, a magánéletüket és továbbtanulásukat érintő negatív következményeket helyezve kilátásba. Az Állambiztonsági Hatóság egyben arra is igyekezett rávenni őket, hogy hagyjanak fel a magyar főiskolások klubjában, illetve a Csemadokban végzett kulturális tevékenységgel. Mindeközben az STB nem tartotta be a törvényszabta formalitásokat sem, nyomozói más szervek képviselőinek adták ki magukat, a diákokat egyéb ürüggyel idézték be kihallgatásokra, egyes esetekben a kihallgatottak semminemű előzetes értesítést nem kaptak.76

A bizottság másfelől a Charta 77 állásfoglalását örömmel fogadta. A felhívást aláírásával ellátó Duray Miklós a „hivatalos hatalmat” a magyar kisebbség szociokulturális elkorcsosítására irányuló szándékkal vádolta. Ez a törekvés szavai szerint a magánszemélyek és csoportok részéről tapasztalható meggnyilvánulásokkal egyetemben „megerősít bennünket abban a meggyőződésben, hogy a kisebbségvédelem érdekében erőteljesebben kell szorgalmazni a kollektív jogokat és a kisebbségvédelmi intézmény nemzetközi méretű létrehozását”. Egyúttal megállapította, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiségi kisebbség ellen irányuló megnyilvánulások „ahogy az elmúlt évtizetekben, úgy ma is, se nem átmeneti jellegűek, se nem véletlenszerűek és nem csak a létező totalitárius rendszer termékei […] Ezért aggályaink vannak a jövőt illetően is olyan értelemben, hogy a szlovák nemzetnek és a magyar nemzet szellemi alkotórészét képező magyar nemzeti kisebbségnek az együttélésében meglevő eltolódások romboló hatású mozgásokat idézhetnek elő”.77

A Charta 77 mindhárom szóvivője (Jan Litomisky, Libuse Silhanová és Josef Vohryzek) által jegyzett levélben ítélte el a pozsonyi magyarellenes incidenseket és a magyar kisebséget kulturális területen sújtó diszkriminációt. Felhívta a figyelmet a magyar nyelven megszerezhető főiskolai végzettség lehetőségeinek leszűkülésére, és a magyar tanítási nyelvű alap-, valamint középiskolák számának csökkenésére, ami visszatükröződött a magyar kisebbség műveltségi és szakmai struktúrájában is. A Szlovák Szocialista Köztársaság Nemzetiségi Tanácsának 1984-ből származó, A Szlovák Szocialista Köztársaságban élő nemzetiségekkel kapcsolatos adatok és tények című jelentésre hivatkozva rámutatott, hogy a a munkások aránya az egyes etnikumok között épp a magyar kisebbség soraiban a legmagasabb (46%), ugyanakkor a főiskolai végzettséget illetően épp a magyar kisebbség volt a legkedvezőtlenebb helyzeben (1,6%).78 Hasonló szellemben foglalt állást a Charta 77 a Beszélőcímű magyar szamizdat kiadványban is.79

Bár a szlovák-magyar viszonyban meglevő feszültség kiterjedéséhez kétségkívül hozzájárult Duray Miklós reagálása is, a gyújtogatások kivizsgálása joggal válthatott ki aggályokat a magyar kisebbség tagjai részéről. A bizottság több ízben bírálta a nyomozó szervek eljárását, amelyek az Ifjú Szívek helyiségeiben garázdálkodókat csak az együttes tagjai körében keresték, azzal vádolva őket, hogy részük volt a tűz kitörésében. Állítólag nem hivatalosan ilyen nézeteket vallott az SZLKP KB ideológiai titkára, Ludovít Pezlár is.80 Az együttes tagjait hosszadalmas kihallgatásoknak vetették alá, a kiskorúakat is beleértve, akiket az Állambiztosági Hatóság a szülők jelenléte nélkül hallgatott ki.81 A Charta 77 szóvivője Josef Vohryzek a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1987. április 13-án kelt levelében aggódva nyilatkozott a kihallgatások lefolytatását illetően, s amiatt is, hogy az állami szervek nem tájékoztatják erről kellőképpen a közvéleményt. Ludovít Pezlár kijelentéseit kiváltképp riasztónak nevezte, tekintettel arra, hogy olyan időszakban hangzottak el, amikor a kihallgatások folyamatban voltak és a pezlári megnyilatkozásokat hivatalosan nem cáfolták meg.82

Az 1987-1988-ban változások álltak be a nemzetiségeknek a csehszlovákiai politikai rendszeren belüli helyzetében.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya az 1986. október 17-i 243-as számú határozatával jóváhagyta a nemzetiségi szövetségeknek a Nemzeti Front hatáskörébe, 1987. január 1-ji hatállyal történő besorolását, miközben a kulturális-népművelési munka irányítója a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma maradt83. Ezt a lépést minden bizonnyal egyfelől a szovjetúnióbeli „peresztrojka” váltotta ki, valamint a csehszlovákiai kommunista rezsimnek ebből adódó igyekezete, hogy afféle kozmetikázással elejét vegye az országon belüli feszültség elmélyülésének, másfelől viszont nem zárható ki a magyar értelmiség ellenzéki köreinek és a Csemadok hivatalos képviselőinek szerepe sem. A nemzetiségi szövetségek viszont a Nemzeti Fronton belül marginális helyzetbe jutottak, a különféle szakmai és érdekköri jellegű társulatokat tömörítű szervezetek IV. osztályába kerültek. Tehát továbbra sem rendelkeztek képviselettel a Nemzeti Front elnökségében és nem javasolhattak oda jelölteket. Ebbéli helyzetüknek felelt meg a költségvetésből meríthető támogatások mértéke is. Az említett besorolás folytán a nemzetiségi szövetségek korlátozott jogokkal rendelkeztek az önkéntességen alapuló tagfelvételek terén is.

A magyar nemzetiség eme monopol helyzetű szlovákiai kulturális szövetségének helyi szerveteteiben 1986 decemberében a közgyűlésre készülve küldöttválasztó taggyűléseket tartottak. Már ezek lefolyása bizonyos problémákat jelzett. Előfordultak olyan esetek, hogy a tagok nem voltak hajlandók megválasztani az SZLKP által favorizált küldötteket. Ezeket az SZLKP-funkcionáriusok kénytelenek voltak utólag bejuttatni a küldöttek közé. A közgyűlés eredeti időpontja 1987. március 21-22-re volt kitűzve. Később bizonytalan időre elhalasztották. A Művelődésügyi Minisztérium 1987 áprilisában elvetette a Csemadok alapszabály javaslatát.84 A közgyűlés végül is április 11-12-én zajlott le. A vita témája a magyar iskolaügy korlátozása és a kétnyelvű feliratok kérdése volt. A küldöttek elégedetlenségüknek adtak hangot, hogy a Csehszlovák Televízió magyar nyelvű magazinjában a vegyes lakosságú helységek elnevezései nem szerepelnek két nyelven, valamint a műsoridő rövidsége miatt is. Szerintük a szlovákiai magyarság számarányából kifolyóan a televíziónak magyar nyelven nem évi 26, hanem 800 órát kellene sugároznia. A közgyűlés kifogásolta a magyar könyvek és sajtótermékek nehézkes beszerzési lehetőségeit és a magyar kisebbség kulturális életének visszaesését. A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma újfent elutasította a Csemadoknak a közgyűlés által jóváhagyott alapszabályát, mert olyan tételt is tartalmazott, miszerint „a magyar nemzetiség kultúrája az egyetemes magyar kultúra részeként fejlődik”.85

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1987 tavaszán és nyarán ismét a nemzetiségi iskolaügyre irányította a figyelmet. Ezúttal a szlovákiai hatóságoknak két szakintézet tanítási nyelvét érintő, a magyar szlovákra cserélését elrendelő intézkedésről volt szó.86 A magyar nemzetiség soraiban 1986 nyarán nyugtalanságot keltő további esemény, amelyre a hivatalos sajtó is reagálni volt kénytelen, a Spartak Trnava Sportegyesület stadionjában a hazaiak és az úgyszintén első ligába tartozó dunaszerdahelyi DAC között lezajlott mérkőzéshez kapcsolódott. A dunaszerdahelyi csapat szurkolóinak többsége magyar nemzetiségű volt, s a szlovák futballkedvelők is magyar csapatnak tartották. Ezért érthető, hogy a nézők az első liga 25. fordulójában, 1987. május 18-án lezajlott mérkőzés során a dunaszerdahelyi csapatot magyarul buzdították és magyar nemzeti színű lobogókat is lengettek. A nagyszombati szurkolók erre szélsőséges soviniszta jelszavak skandálásába kezdtek („Dunába a magyarokkal és zsidókkal!”). A dunaszerdahelyi szurkolók fizikai bántalmazására is akadt példa. Az incidens olyan komoly méreteket öltött, hogy arra az SZLKP KB sajtóorgánuma is reagált, amely csak erőszakos cselekményeket emlegetett.87 A Pravda csak 1987 május végén tette közzé egy Spartak-szurkoló levelét, aki közölte, hogy eldöntötte: nem fog járni a futballmérkőzésekre, mert „nem viselheti el a nagyszombati nézők elvakultságát és sovinizmusát”.88 A többi sajtóorgánum, az Új Szót is beleértve hallgatott a történtekről. Az incidensből nem vont le semminemű konzekvenciát a Csehszlovákiai Testnevelési Szövetség sem, de a bűnüldöző szervek is tétlen maradtak. A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság viszont a Cseh és a Szlovák Testnevelési Szövetség Központi Bizottságához intézett levelében felhívta a figyelmet arra a körülményre, hogy a Nagyszombatban elhangzott bekiabálásokhoz hasonló jelszavakat egyre gyakrabban hangoztat a szlovák fiatalok egy része. S bár az érvényben levő törvények szerint is bűncselekménynek minősíthető eseményről volt szó, a hasonló fejlemények során az állami szervek nem intézkedtek. A bizottság egyúttal annak a követelésnek is hangot adott, hogy a Spartak Trnava egyesülete az incidensért „kérjen nyilvános és kézzelfogható bocsánatot […] nemcsak a magyaroktól és zsidóktól, hanem mindazoktól, akiket a szurkolók viselkedésükkel és jelszavaikkal megsértettek”.89

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet bécsi utótanácskozásával kapcsolatban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság a csehszlovák szövetségi kormánynak a magyar nemzetiség (a szöveg dikciója szerint „nemzeti” kisebbség) jogainak biztosítására irányuló javaslatot tett azzal a kéréssel, hogy vegye pártfogásába a benne foglalt elveket. A dokumentum a nemzetiségek küldetését „a népeket összekötő hídszerep kialakításában” látta. A személyes kapcsolatok terén a bizottság azoknak az intézkedéseknek a megszüntetését sürgette, amelyek akadályozzák a más országok polgáraival való rendszeres és szabad kapcsolatok fenntartását, beleértve a devizakorlátozásokat is. Mindez kiterjedt a kisebbségek tagjainak az anyaországi és más országban élő, ugyanazon etnikumhoz tartozó személyekkel fennálló kapcsolataira is, ami a házasságkötéseket, a családegyesítéseket és a szabad költözködést is lehetővé teszi. A további követelések az azonos etnikumok közötti szellemi értékek szabad áramlására és cseréjére vonatkoztak, ide sorolva például a filmalkotásokat, könyveket, videófelvételeket, újságokat, folyóiratokat, rádió- és televízióadásokat, valamint a kisebbségeknek az anyanyelvű könyv és sajtó szabad kiadására való jogát. A bizottság követelte, hogy a kisebbségek a rádiós és televíziós műsorsugárzásból számarányuknak megfelelően részesülhessenek. Kulturális téren szót emelt azért, hogy a résztvevő országok számára kötelezettségként rögzítsék az anyanyelv és a nemzeti kultúra ápolásának biztosítását, valamint a kisebbségi kultúrák ápolását szolgáló alapítványok létrehozásának támogatását. Az

oktatásügyet illetően a dokumentumban a teljeskörű anynyelvi iskolai végzettség megszerzésének a követelménye kapott hangsúlyt, beleértve közép- és főiskolák más államok területén történő látogatását is. A javaslat értelmében a résztvevő feleknek kötelezettséget kell vállalniuk a kétnyelvűség szóban és írásban, a hivatalos érintkezésben, a kisebbségek lakta területen való érvényesítésének szavatolására, ami magában foglalta a törvények, rendeletek és határozatok megjelentetését a kisebbségek nyelvén is. A bizottság külön felhívta a figyelmet a kétnyelvűségnek a tájékoztató feliratok alkalmazásában és az egészségügyi felvilágosításban való betartására. A hitéletettel kapcsolatban leszögezte, hogy az egyházi szervezetekre is kötelezőnek kell tekinteni a szertartások kisebbségi nyelven történő megtartását, a szertartáskönyvek kiadását, csakúgy mint a kisebbségek soraiból származó kellő számú lelkész képzésének biztosítását. A dokumentum továbbá követelte az erőszakos és szervezett elnemzetlenítés valamennyi formájának betiltását, a nemzetiség szabad megválasztását, a név és keresztnév annyanyelvi formájának használatát a hivatalos érintkezésben is. A bizottság szerint a szavatolt kisebbségi jogok közé tartozik a helységnevek, földrajzi elnevezések, tájegységek és történelmi személyiségek neveinek az anyanyelvi sajátosságok alapján történő szó- és írásbeli használata. Ezenkívül a követelések között szerepelt a kisebbségi kultúra részét képező műemlékvédelem, a nemzeti, történelmi és kulturális évfordulók akadálymentes megünneplése. A bizottság alapvető kisebbségi jogként emelt szót a gyülekezési szabadságért. A kollektív jogokat illetően követelte kisebbségi jogvédő szervezetek létrehozásának lehetővé tételét és azoknak a feltételeknek a biztosítását, hogy a kisebbségek önállóan és önigazgatással döntsenek az őket érintő ügyekben. A dokumentum befejező részében hangsúlyt kapott a határok sérthetelenségének elve melletti kiállás. „Tudjuk, a múltból adódó politikai megrögzöttségek, hagyományok és érzelmek folytán a nemzeti kisebbségek kérdése Európa egyes térségeiben a legérzékenyebbek közé tartozik, mind az egyes államok belpolitikáját, mindpedig a nemzetközi kapcsolatokat tekintve. Tudatosítanunk kell, hogy az államok biztonságát nem a jogok megadása fenyegeti, hanem éppen fordítva: a jogfosztás és a jogkorlátozás. A résztvevő országok Helsinkiben kinyilvánított óhaja a határok sérthetetlenségét illetően épp azáltal nyerhet reális tartalmat, hogy az egyes államok pozitív magatartást tanúsítanak a vázolt elvekkel és a kisebbségek jogaival kapcsolatban.” A Charta 77 szóvivők (Stanislav Deváty, Milos Hájek és Bohumír Janát) útján támogatta az említett javaslatban foglalt gondolatokat és elveket. Hasonlóan mint korábban, a Charta 77 ez esetben nem akart hivatalosan állást foglalni a magyar kisebbség kérdésében a szlovákiai ellenzék nézeteinek kipuhatolása nélkül. A Charta 77 kisebbséget támogató nyilatkozatát Szlovákiából Miroslav Kusy, Milán Simecka és természetesen Duray Miklós írta alá a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság nevében.90 A kisebbségek jogainak biztosítására irányuló nyilatkozatot illetően külön levélben Ján Carnogursky is kifejezte támogatását, amelyben a jogokat és azok biztosítékait tartalmazó dokumentumot a nemzetiségi kultúra fejlesztésének előmozdítására képes „kiegyensúlyozott és helytálló” szövegnek nevezete. „Úgy tűnik, hogy a hatalmon levő kommunista pártok már nem rendelkeznek sem technikai, sem hatalmi eszközökkel ahhoz, hogy megakadályozzák országaik polgárainak a jogaik érvényesítése érdekében történő kiállását. Természetes, hogy a nemzetiségi kisebbségek tagjai is követelik jogaikat, s ez helyes, mert a szabadság oszthatalan a nemzetiségi többség és kisebbség viszonylatában” – szögezi le levelében Ján Camogursky.91

Az említett javaslatra viszont a Demokratikus Szlovák Emigránsok Állandó Konferenciája kedvezőtlenül reagált a szervezet főtitkárának és a Nase snahy című lap főszerkesztőjének, Martin Kvetkonak 1988. január 28-án kelt levelében. Ebben annak a követelésnek adott hangot, hogy a nemzetiségi kisebbségek helyzetével foglalkozó valamennyi dokumentumban nyerjen rözítést a reciprocitás elve a kisebbségi problémák kielégítő rendezésének követelményeként. Ebben az összefüggésben felhívta a figyelmet a magyarországi szlovák kisebbség helyzetére és elfogadhatatlannak nevezte a tényt, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság ezt a problémát „minduntalan megkerüli”.92 A Charta 77 aláírója, Petr Uhl külön válaszlevélben utasította el a reciprocitás elvét mint a kisebbségek tagjait túszhelyzetbe hozó módszert. A magyar kisebbség arra irányuló követelését, hogy a magyar nemzet részének, illetve ágának tekintsék, legitimnek nevezte. A bizottság tagjainak a csehszlovák állammal és annak intézményeivel szembeni bíráló fenntartásait jogosnak minősítette. Felhívta azonban a figyelmet arra, hogy a csehszlovákiai magyarok nemzetiségi sérelmei sokkal inkább „a le nem küzdött, a lakosság körében uralkodó, mindkét nemzetiség részéről megnyilvánuló, nagyobbára irracionális averziókban rejlenek”. Nézete szerint a magyar kisebbség jogainak betartásában nem sikerül előrehaladást elérni mindaddig „amíg a szlovákok nem tudatosítják, hogy magyar nemzetiségű polgártársaik azon a területen, ahol élnek, megszülettek, ahol elődeik évszázadokon keresztül éltek, az az ő szülőföldjük, hazájuk, ahol joguk van magyarul beszélni, magyar iskolába járni, a magyar kultúrát ápolni. Amíg nem tudatosítják, hogy érdemes a magyarokat megismerni, kultúrájukhoz közelkerülni, megtanulni a nyelvüket”. Rámutatott a szlovák részről megnyilvánuló nemzetiségi gyűlölködés kendőzetlen esteire. Ugyanakkor megállapította, hogy a konfliktushelyzetekért felelős a másik fél is, és mindaddig a magyar kisebbség jogait illetően érdemleges előrelépés nem történik, míg „a szlovákiai magyarok szlovák polgártársaikban a trianoni diktátum örökletes bűnével terhelt embereket fognak látni, és minden rossz gyökerét abban fogják keresni, hogy az első világháborút követően valaki érzéketlenül húzta meg a határokat”. Ellenkezőleg, kiemelte annak a törekvésének a szükségességét, hogy a határok minél átjárhatóbbak legyenek, ami nélkül az emberi jogok, a kisebbségi jogokat is beleértve, nem biztosíthatók.93 A magyarországi irredenta törekvésekkel kapcsolatban az 1988-89-es évek folyamán, valamint a szlovákiai magyar kisebbség helyzetének a magyarországi média által láttatott képének kritikájával összefüggésben a magyarországi szlovákok helyzete is a hivatalos szlovák média látószögébe került. Mindez nem volt független a Szlovákiának a csehszlovák föderáción belüli helyzetével foglalkozó viták felélénkülésétől az új csehszlovák alkotmány előkészítése kapcsán. Ez a vita kétségtelenül része volt a demokratizálódási folyamatnak és a szlovákiai totalitárius rendszer fokozatos széthullási folyamatának. A kezdeményezők elsősorban a tevékenységének felélénkítésére törekvő Matica slovenská híveinek köreiből kerültek ki. S bár a rezsim képviselői ezekre a megnyilvánulásokra tartózkodóan reagáltak és közvetlen támogatásban nem részesítették azokat, objektíve a kedvükben jártak és hozzájárultak a Magyarországon végbemenő reformfolyamatok lejáratásához, valamint a szlovákiai magyar ki-

A magyar kisebbség a normalizáciős évek szlovákiai politikájának… 71

sebbség politikai aktivitásával és magával a kisebbségi közösséggel szembeni negatív magatartás elmélyítéséhez.

A Csehszlovák Köztársaság létrejöttének 70. évfordulójával és az új alkotmány előkésztésével kapcsolatban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság 1988. január 23-án a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához a magyar kisebbség helyzetét elemző anyagot juttatott el.94 A kilencoldalas dokumentumban rámutatott a Csehszlovákia és Magyarország közötti utasforgalom korlátozására, ami mögött a bizottság szerint elsősorban az a szándék húzódott meg, hogy „elszigeteljék a magyar kisebbséget az anyanemzettől és ellehetelenítsék a most liberálisabb Magyarországgal fennálló kapcsolatokat”. A dokumentumban az is szerepelt, hogy a magyar kisebbség elszigeteltségének következményei főként a művelődés és a kultúra terén jelentkeznek. Továbbá bírálat érte az anyagban a magyarországról történő könyv- és újságbehozatal csökkenését, a szabad árusítás korlátozását és az aránytalanul magas árakat. A magyar kisebbség és a Magyarország közötti kulturális kapcsolatok visszafogása a szlovákiai magyar konzuláris központ létrehozásának szüntelen halogatásában (a szerzők valószínűleg magyar kulturális központ hiányára gondoltak, a ford. megj.), is kifejezésre jutott, úgyszintén magyarországi művészekkel szemben a magyar kisebbség hivatalos kulturális rendezvényein való fellépéseik nehezítésében. A bizottság abból indult ki, hogy a nemzetek közötti közeledésnek nemcsak az államközi kapcsolatok teremtik meg a feltételeit, hanem a nem hivatalos kapcsolatok ápolásának is szerepe van benne. Ennélfogva olyan törvények megalkotását követelte, amelyek „szavatolják a teljesjogú autonóm kisebbségi létet” és gátolják annak leszavazását. Ugyanakkor a bizottság szerint az a tény, hogy az államhatalom nem biztosítja a kisebbség számára a jogot, hogy az egyetemes magyar nemzeti közösség részének tekinthesse magát, mégpedig úgy, hogy kulturális élete és műveklődése a magyar kultúrával és művelődéssel összefonódva gyarapodhasson, egyben bénítja a kisebbségnek „azzal az állammal szembeni pragmatikus lojalitását is, amelynek területén él”. A bizottság követelte olyan intézkedések létrehozását, amelyek biztosítanák az önigazgatást a nemzetiséget érintő ügyekben és az asszimilációs tendenciákkal szembeni védekezését. A szlovák és a magyar nemzet közötti kapcsolatokat a dokumentum permanens feszültségállapotként jellemezte.

A szlovákiai magyar ellenzék az 1988-as év folyamán kezd túllépni a nemzetiségi problematika szűk keretein. Természetesen továbbra is meghatározó számára a nemzetiségi problémakör, ugyanakkor azonban azokkal közvetlenül összefüggő kérdésekben is igyekszik állást foglalni. Reagált a pozsonyi katolikusok 1988. március 25-én lezajlott tüntetésére. Nyilatkozatában 1988. március 30-án kiváltképp nyugtalanítónak nevezte azt a tényt, hogy a tüntetők ellen szándékosan nagyszámban vetettek be magyar nemzetiségű rendőröket, amit „a két nemzet tagjai közötti bizalmatlanság és viszálykeltés primitív módszerének nevezett”.95 A Jogvédő Bizottság 1987-1988 folyamán a Csehszlovákia és Magyarország közötti kapcsolatokkal is foglakozni kezdett, figyelme azonban elsősorban a kisebbségi problematikára irányult. Nyilakozatában 1987. február 2-án bíráló hangnemben értékelte a csehszlovákiai és a magyarországi sajtó reagálásában mutatkozó aránytalanságot a Csehszlovák Szocialista Köztársaság külügyminiszterének, Bohuslav Chnoupeknek és miniszterelnökének, Lubomír Strougálnak 1987 nyarán tett magyarországi látogatásával kapcsolatban. Főként a csehszlovákiai magyar iskolaügyet érintő, Bohuslav Chnoupek beszédében elhangzott, eltorzított és gyanúsnak tekinthető adatokat tette bírálat tárgyává. Másfelől a bizottság bírálta a magyar sajtót, mely nem közölte Lubomír Strougálnak „az Európa e térségén belüli együttélés közös történelmét” hangsúlyozó kijelentéseit. Másfelől viszont a csehszlovákiai hivatalos sajtó kiforgatta Grósz Károly magyar miniszterelnöknek a két ország polgárai közötti kölcsönös kapcsolatok szükségességét hangsúlyozó kijelentéseit, amelyeket a hivalaos kapcsolatok fejlesztését óhajtó követelménynek állított be.96 A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a CSKP főtitkára, Milos Jakes és a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára közötti budapesti tárgyalásokon született álláspont kialakításában is közrejátszott. A bizottság 1988. április 15-i állásfoglalásában rámutatott arra, hogy a közös közlemény ugyan kiemeli a két országban élő kisebbségek sokoldalú fejlődését biztosító feltételek megtermtésének fontosságát, de nem szólt a konkrét kérdésekről. A továbbiakban a bizottság rámutatott a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének romlására, a turisztikai kapcsolatok korlátozására, valamint a magyar kisebbségi oktatásügy fokozódó leépítésére, és elutasította a kisebbségi problémák reformok útján történő megoldásával kapcsolatos elképzeléseket.97

Miután Duray Miklós az amerikai University of Penslylvania egyetemen tanulmányi lehetőséget kapott, 1988-ban a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság vezetését Varga Sándor történész vette át. A bizottság folytatta tevékenységét, s 1988. június 20-án levelet intézett a Csehszlovák Szocialista Köztársaság Szövetségi Gyűléséhez és Kormányához, tiltakozva a Szlovák Szocialista Köztársaság Nemzetiségi Tanácsának a szlovák kormány 1988. május 18-i 132. számú döntése értelmében történt megszüntetése ellen. Ez a testület „bár nem tökéletes, de az állami szervek rendszerében még meglevő olyan utolsó láncszem, amely legalább bizonyos formális tekintélyt kölcsönzött a nemzetiségi ügyeknek és maguknak a nemzetiségeknek”.98 A Nemzetiségi Tanács felszámolása együtt járt a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának megszüntetésével is. A szlovák kormánynak ezt a lépését a Szlovák Szocialista Köztársaság állami szervei által folytatott rendületlen kisebbségellenes politika bizonyságaként értelmezte, mely a magyar kisebbséggel szemben alkalmazott negatív intézkedéssorozat folytatásáról tanúskodott. A bizottság szerint éppen ennek a testületnek nem volt szabad a megszüntetés sorsára jutnia, hanem jogkörének és önállóságának a kibővítésére volt szükség. A szlovák kormány intézkedése alighanem saját kezdeményezésből született, mert Csehországban a tanács életben maradt. Az említett levél szerint az SZLKP első titkára, Ignác Janák a magyar kisebbséggel szembeni viszonyról nem hivatalosan úgy nyilatkozott, hogy: „a magyarokat csendben kell fojtogatni”. A bizottság felszólította a Szövetségi Gyűlés képviselőit, hogy: „hatáskörükön belül […] vizsgálják felül a szlovákiai kisebbségi politikát [és] hozzák helyre a szlovák kormány túlkapásait”. Követelte a Nemzetiségi Tanács és a Nemzetiségi Titkárság visszaállítását és jogkörük kibővítését. Egyúttal előállt azzal a követeléssel is, hogy újítsák fel azt a miniszteri posztot, amelyhez a kormányon belül a kisebbségi politika tartozna.99 Valószínűleg Ignác Janák említett kijelentéseinek kiszivárgása és a magyar kisebbség képviselőinek elégedetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya a Nemzetiségi Tanács megszüntetéséről hozott döntését visszavonta. Az 1998 májusában hozott 132-es számú kormányhatározat a Nemzetiségi Főosztály megszüntetésével is számolt. Ennek tevékenységét a Nemzetiségi Tanács Titkárságaként felújították, de az „intézmény szervezettségével és a jogkörével a sajnálatra méltó, formális kirakat szerepét tölti be”.100

Bár Duray Miklós a Charta 77 aláírói közé tartozott, maga a Charta a magyar kisebbség problémáival kapcsolatban tartózkodó álláspontra helyezkedett. A hivatalos dokumentumokban a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban nem nyilvánított véleményt, de elítélte az emberi jogok megsértésének, illetve a nemzetiségi torzsalkodásnak a konkrét eseteit, amint az 1987 márciusában a magyar kulturális intézetek elleni támadások idején történt. A Charta 77 nem volt hajlandó a szlovák ellenzék pozitív állásfoglalása nélkül a dél-szlovákia magyar kisebbség problematikájával, úgyszintén a bős-nagymarosi vízlépcső felépítésével összefüggő kérdésekkel foglalkozni.101

Másfelől viszont a Charta 77 még 1987 szeptemberében megjelentette a magyar Duna Körnek a csehszlovák közvéleményhez intézett, a bős-nagymarosi vízlépcső felépítése elleni tiltakozását, valamint környezetvédelmi elemzését. A Charta 77 további dokumentumokban is meglehetősen kritikus véleményt nyilvánított a vízmű felépítésével kapcsolatban. Abban az 1987. április 4-i felhívásában, melyet a Hogy itt lélegezni lehessen címmel bocsátott ki, követelte a vízmű felépítéséről hozott döntés szakmai vita keretében történő felülvizsgálatát. A Charta 77 aláíróinak egy csoportja, illetve egyéb független kezdeményezések hívei nézetüket a Szövetségi Gyűléshez intézett, 1988. szeptember 26-án kelt levélben juttatta kifejezésre. A vízművet ebben környezetvédelmi szempotból elhibázott építménynek nevezte és csatlakoztak ahhoz a követeléshez, hogy tekintsenek el a nagymarosi vízlépcső felépítésétől és értékeljék át a bősi erőmű koncepcióját. Ennek a levélnek 25 aláírója között szerepeltek a Charta 77 olyan kiemelkedő képviselői mint Jiri Dienstbier, Václav Havel, Rudolf Batték, Stanislav Deváty, Sasa Vondra és mások. A dokumentumot aláírásukkal azonban egyénileg, saját nevükben, s nem a Charta 77 akkori, illetve későbbi szóvivőiként látták el.

A magyar ellenzék körében a 80-as évek vége felé kezd előre törni a liberális beállítottságú fiatal értelmiségiek Tóth Károly és Öllös László körül formálódó csoportja, amely főiskolai tanulmányait a nyolcvanas évek végén fejezte be. Több független kezdeményezés például a Madách Kiadóban valósult meg, ahol Tóth Károly 1987től dolgozott. Ilyen volt például a román kommunista diktátor Nicolae Ceaucescu faluromboló, főként a magyarlakta falvakat sújtó tervei elleni nyilvános aláírásgyűjtés. Tóth Károly kezdeményezésére 1988. júniusában a fiatal magyar szerzők Iródia csoportjából megalakult a szlovákiai magyar írók PEN Klubja. A magyar írók ugyanis nem voltak hajlandók belépni a hivatalos szlovák PEN Klubba, melynek létrejöttét a hivatalos politikai körök szorgalmazták, hogy meggátolják a szlovák írók ellenzéki szerepvállalását. A magyar PEN Klub tagja lett Tóth Károlyon kívül Öllös László, Hizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Hodossy Gyula, de olyan szerzők is, akik nem számítottak a nem hivatalos struktúrák tagjainak, mint például Grendel Lajos és Ballá Kálmán. A PEN Klub első nyilatkozata a fogvatartott cseh írók szabadon bocsátásának követeléséhez kapcsolódott.102

Egyúttal a Csehszlovákia Magyar Jogvédő Bizottság igyekezett kilépni az illegalitásból, s kapcsolatot teremteni a magyar értelmiség többi tagjaival. Az első ilyen jellegű akció a Csehszlovákiai magyarok memoranduma 1988 elkészítése volt a Cseh-szlovák Köztársaság megalakulásának 70. évfordulója alkalmából.103 A kezdeményezők közzé tartotott Tóth Károly. Az előkészítő munka 1988 júliusában vette kezdetét. Az aláírók magukénak vallották az első Csehszlovák Köztársaság demokratikus hagyományait. A dokumentumban Szlovákia területén először kapott hangot a politikai rendszer reformja helyett annak megváltoztatására irányuló követelés, vagyis a demokratikus alapokon nyugvó képviseleti rendszer kialakítása. A csehszlovákiai nemzetiségi politika fogyatékosságaként rótták fel a kollektív jogokról szóló rendelkezés és a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvényhez kapcsolódó végrehajtási törvények hiányát. A memorandum továbbá bírálta a kisebbségügyi miniszteri tárca 1971-ben történt megszüntetését, a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságának felszámolását, valamint a kormány Nemzetiségi Tanácsának és a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának megszüntetésére irányuló igyekezetet. A memorandum aláíróinak bírálata kiterjedt az anyaországgal fennálló egyéni és társadalmi kapcsolatok adminiszratív akadályozására, a magyar kisebbség korlátozott szervezkedésének lehetőségeire, valamint a történelmi, földrajzi és helységnevek, illetve a vezeték- és keresztnevek használatának korlátozott lehetőségeire. Követelte továbbá az elmúlt 70, de főleg a megelőző 20 év kisebbségi politikájának átértékelését, a polgári jogok és a kollektív kisebbségi jogok közötti differenciálást, a nyelvhasználatot szabályozó nyelvtörvény jóváhagyását, csakúgy mint a nemzetiségekjogát arra, hogy önállóan és önigazgatással döntsenek az őket érintő ügyekről, például az iskolaügy, a kultúra, a tudományos élet, az alapítványok és társulások területén. Ugyanakkor követelte a szervezett asszimiláció törvény általi tilalmát, a kisebbségek képviselőinek bekapcsolását az új alkotmány előkészítésébe, amelyben a kisebbségi jogoknak önálló fejezetet kell szentelni, szavatolva a kisebbségek jogát a nemzeti integritás megőrzésére és az anyanemzeti kultúrával való kapcsolat ápolására. A dokumentum aláírói szerint olyan törvényi biztosítékokra van szükség, amelyek kizárják a kisebbségek leszavazását a képviselőtestületekben az őket érintő ügyekben, és lehetővé teszik „nemzeti kisebbségek” (ez a kifejezés felváltva szerepel a „nemzetiségi kisebbség” meghatározással, a szerző megj.) számára önálló jelöltállítást a helyi kéviselőtestületekbe és a parlamentbe történő választások során. A közigazgatási egységek határainak megvonásával kapcsolatban a lakosság etnikai összetételének szemelőtt tartására is felhívták a figyelmet. A nemzetiségi követeléseken kívül a dokumentum konkrét egyetemes demokratikus jellegű követelményeket is tartalmaz, mint például a referendumról szóló törvény elfogadása, új demokratikus gyülekezési törvény jóváhagyása, s a „közigazgatási autonómia” elvének a köztársaság egész területére kiterjedő rögzítése, amely lehetővé tenné a községeknek és a közigazgatási egységeknek a saját ügyekben történő önálló döntéshozását. A memorandum, melyet összesen 266-an írtak alá, egyben üdvözölte az európai integrációs folyamat kibontakozását, kinyilatkoztatva, hogy Csehszlovákiának ebbe a folyamatba be kell kapcsolódnia. A memorandum aláírói egy másik, az 1968-as reformfolyamatban részt vett értelmiségiek és politikusok (Dobos László, Szabó Rezső és mások) által kidolgozott dokumentumot is elláttak kézjegyükkel. Ez a dokumentum nem vonta kétségbe a kommunista párt hatalmi monopóliumát, arra törekedve, hogy a hatalom ne tudja megosztani a szlovákiai magyar kisebbséget. Ez a Harminchármak levelének (az aláírók száma szerint) nevezett dokumentum bírálta azt a tényt, hogy az 1968/144-es számú, a nemzetiségekről szóló alkotmánytörvény nem egészült ki a megvalósítást biztosító végrehajtási törvényekkel. Megállapították, hogy a nemzetiségi intézmények kiteljesedése a 70-es években lelassult, illetve megrekedt. Követelték azoknak az intézményeknek a felújítását, amelyeket a 70-es és a 80-as évek folyamán felszámoltak. A dokumentum megállapította, hogy a munkahelyeken és az iskolákban „a kisebbségek iránti nemtörődömség, megfélelmlítés és becsmérélés jelei tapasztalhatók”. Az aláírók szerint „ezek a létező, de nehezen bizonyítható estek összeállnak a magyarok tudatában, bizonytalanságot keltenek, félelmet váltanak ki, és ezzel sikerül elérni a természetes asszimilációnál gyorsabban ható erőszakos asszimilációt”.

A Harminchármak levele egy sor, a nemzetiségi politikával, kiváltképp a nyelvhasználattal kapcsolatos követelést tartalmazott. Javasolták a „nemzetiségi kisebbség” számára az anynyelhasználat jogának törvényi rögzítését. A javasolt „nyelvtörvénynek magában kellene foglalnia a nemzetiségi nyelvek egyenjogúságának deklarálását, az anyanyelv védelmét, a többnyelvűség elvének biztosítását, a nemzetiségi nyelvhasználat érvényesítési módjának pontos körülhatárolását”.

A memorandum szerzői rámutattak arra, hogy bár a csehszlovákiai oktatásügyi politika jelentős figyelmet szentelt a magyar kisebbségi iskolahálózat kiépítésének és kibővítésének, az 1970-71-es iskolaévvel kezdődően 1987-ig Szlovákiában az eredeti 494 magyar tanítási nyelvű alapiskolából megszüntettek 246-ot, tehát az iskolák 49,8%-át, megszűnt az osztályok 30,1%-a és 27,9%-kal csökkent a magyar iskolák diákjainak a száma. Összességében a dokumentum szerint az 1950-ben megnyílt magyar tanítássi nyelvű iskolák 40%-a szűnt meg. Ez a gyakorlat egyfelől az oktatási intézmények integrációjának a következménye volt, de ugyanakkor az anyanyelvi oktatás társadalmi és művelődési szerepének lebecsülését is tükrözte. Ezzel kapcsolatban a dokumentum aláírói kifejezésre juttatták aggályaikat a magyar iskolaügy két évtizeden belüli elsorvadásától tartva. A memorandum elvetette a természettudományi tantárgyak szlovák nyelvű oktatására irányuló kísérleteket, amit a magyar iskolák szándékos elkorcsosodásának tekintett. Alternatívaként a magyar iskolákon folyó szlováknyelvoktatás színvonalának emelését javasolta, a már túlhaladott módszerek modernekkel való felcserélését szorgalmazva. A memorandum aláírói szerint a magyar nemzetiségű főiskolások számának növelését előmozdítaná a főiskolai felvételi megbeszélések magyar nyelvű lefolytatásának bevezetése. Kritika érte a dokumentumban a magyar nyelvű óvodák, szakközépiskolák és szaktanintézetek helyzetét is. A magyar tanítási nyelvű iskolák számára követelték a magyar nép történetének és a csehszlovákiai magyar nemzetiség történetének oktatását. Szót emeltek a Nyitrai Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának feújításáért. A nemzetségi óvónőképzés biztosítására, valamint a kulturális élet egyéb területein működő nevelők, tanítók és szakemberek felkészítésére főiskolai intézmény létrehozását javasolták. A nemzetiségi oktatásügynek önálló irányítás alá kerülése is a javaslatok között szerepelt, tanfelügyelői, ellenőrző és irányítási jogkört biztosítva a Szlovák Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Osztálya számára.

A tudományos kutatás terén a Harminchármak levele bírálta a nemzetiségi problematika kutatásával foglalkozó intézet és a csehszlovákiai magyar nemzetiség történetével, irodalmának történetével foglalkozó feldolgozások hiányát. Ugyanakkor rámutattak a magyar kisebbség néprajzának kutatásában meglevő hézagokra, a nemzetiségi problematika szociológiai szempontú kutatásának szükségességére és a magyar iskolákon folyó oktatással kapcsolatos tudományos módszertani programok hiányára. Javaslatot tettek nemzetiségi kutatóintézet létrehozására, amelyen belül szakosztály létesülne az említett tudományos szakterületek számára, továbbá a pozsonyi Komensky Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékéhez kapcsolódó hungarológiai munkacsoport kialakítása is a javaslatok közzé került. A dokumentum szerint a magyar kisebbséget honismereti házak és néprajzi gyűjtemények hálózatán, illetve a járási múzeumok nemzetiségi osztályain kívül központi néprajzi és történelmi múzeum kiépítése is megillette. A könyvtárhálózatot illetően a dokumentum magyar kisebbségi tagozattal rendelkező központi nemzetiségi könyvtár létrehozását szorgalmazta, mely a magyar kisebbség számára dokumentációs részleggel rendelkezne. A Madách Kiadónak a szépirodalom gondozásán túl az egyéb alkotóterületekre is kiterjedő jogosítványokért emelt szót. A dokumentum szerint a komáromi Magyar Területi Színház kassai társulatának kijár az önálló, saját együttessel rendelkező státusz.

Az új alkotmány kidolgozásával kapcsolatban a memorandum szerzői követelték, hogy a kisebbségek helyzetét érintő téziseket külön munkacsoport dolgozza ki a kisebségek képviselőinek és a soraiból származó szakembereknek bevonásával. A különböző nemzetiségekhez tartozó állampolgárok egyenjogúságát az alkotmányban annak a megfogalmazásnak kellett biztosítania, hogy Csehszlovákia „a két nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő magyar, német, lengyel és az ukrán (ruszin) nemzetiségnek a föderatív állama, amelyben a nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúak”. Az új alkotmánynak deklarálnia kellett a nemzetiségi önigazgatás elvét, amely alapján lehetővé válik, hogy a nemzetiségek közösségi mivoltukat kifejező szervezeti formában önállóan döntsenek az őket érintő kérdésekben az államigazgatás, a területfejlesztés, az oktatásügy és a kultúra területén. A nemzetiségeket ezek szerint a választások nyomán létrejövő Nemzetiségi Tanács képviselte volna. Az új alkotmányban a dokumentum értelmében le kellett fektetni a vegyes lakossságú területek vonatkozásában a nyelvek egyenjogúságát, a nemzetiségek arányos képviseletét a választott testületekben és a végrehajtó szervekben, továbbá a művelődéshez való jogot, a sokoldalú kulturális fejlődés biztosítását, a nemzetiségi nyelven történő tájékoztatást és a nemzetiségi hovatartozás alapján történő diszkrimináció tilalmát. A nemzetiségi, illetve a dokumentum szerint „nemzeti” kisebbségi létnek nemcsak az állampolgári, hanem a kollektív jogok szintjén is biztosítékot kellett nyernie. Az alkotmányban ugyanakkor rögzíteni kellett a nemzetiségek felelősségét az alkotmány és az egyéb törvények tiszteletben tartásáért, valamint a belőlük fakadó polgári és társadalmi kötelezettségek és feladatok teljesítéséért. A memorandum aláírói az új közigazgatási-területi felosztással kapcsolatban követelték az etnikai alapú, de a gazdasági szempontokat is figyelembe vevő területi egységek létrehozását. Végezetül a memorandum szót emelt a közélet demokratizálásáért és a politikai intézményrendszer alulról építkező, a hatalom gyakorlását és ellenőrzését demokratikusan választott képvselők által biztosító átalakításáért. Kifejezésre juttatta azt a meggyőződését, hogy „a demokrácia és a szocialista pluralizmus megteremtésével javulás áll be a nemzetiségek helyzetében is”.104 Ez a dokumentum a nemzetiségi követelések szempontjából a legmesszebbre menő és legrészletesebb tervezetnek tekinthető, főként a kollektív jogok és a nemzetiségek politikai képviseletének megvalósítását illetően.

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tagjainak és aktivistáinak fiatalabb nemzedéke intenzív kapcsolatot vett fel a csehországi Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezéssel (főként Bohumil Dolezallal). Épp e liberális és masaryki beállítottságú csoport képviselőinek magatartása, mely a Charta 77 tevékenységét már az adott helyzetben nem tartotta helytállónak, ösztökélte őket egy független politikai szervezet létrehozásának fontolgatására. A magyar és a szlovák ellenzék tagjai 1986-tól kezdve közelebbi kapcsolatokat alakítottak ki a Charta 77-tel is. A tanácskozások főként a magyar kisebbség problémájával foglalkozó közös dokumentum kidolgozását célozták. A dokumentum szövegében azonban nem sikerült megállapodni. Nem született megegyezés a csehszlovák alkotmány hivatalos javaslatával szembeni alternatív szöveg kérdésében sem, annak ellenére, hogy 1988-1989 folyamán ebben a kérdésben tárgyalások folytak a magyar és a szlovák ellenzék között. Tóth Károly részt vett a Néhány mondat című petíciót támogató aláírásgyűjtésben is. Sándor Eleonóra, Tóth Károly és Öllös László nyilatkozatot adtak ki, amelyben tiltakoztak az úgynevezett pozsonyi ötös csoport (Miroslav Kusy, Ján Carnogursky, Hana Ponická, Vladimír Manák és Anton Selecky)105 bebörtönzése ellen. Miroslav Kusy szabadon bocsátását követően Tóth Károly selyei lakásában került sor a magyar és a szlovák ellenzék találkozójára, amelyen részt vett Miroslav Kusy, Ján Bycko (Ján Carnogursky képviseletében), Milán Simecka, Ján Langos, Nagy László, Ballá Károly és Tóth Károly felesége, Sándor Eleonóra. A találkozó résztvevői a szlovákiai ellenzék közös fellépéséről és a csehszlovákiai politika várható fejleményeiről vitatkoztak. Ebben az időben fogant meg a magyar ellenzék fiatalabb nemzedékének tagjai körében a magyar politikai szerveződés létrehozásának gondolata. A szervezet 1989. november 18-án, a Csemadokon belüli klubmozgalom magalapítója, Tóth Lajos 50. születésnapjának megünneplése során alakult meg. Az összejövetelen részt vett valamennyi, a kommunista rendszerrel szemben nyíltan vagy leplezetten szembenálló magyar aktivista. Ez az akció felkeltette az Állambiztonsági Hatóság figyelmét is. Este az ünnepségről eltávozott egy körülbelül 20 tagú csoport, melynek tagjai aztán Tóth Károly lakásán találkoztak. Közöttük volt például Grendel Lajos, Öllös László, Ballá Károly, Hizsnyai Zoltán, Sándor Eleonóra, Nagy László, Gyurovszky László. Hosszas vita után elfogadták a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) elnevezést. A szerveződés liberális irányzatúként határozta meg magát, bár az alapítók egy része (pl. Öllös László) a szociáldemokrata beállítottságot is fontolgatta.106

A 20. század hetvenes-nyolcvanas éveiben urlakodó nézetek a szlovákiai magyar kisebbség elnyomásáról107 válthatnak ki nézetkülönbségeket és negatív reakciókat (főként az etnikai felszámolásra utaló elképzelésekkel kapcsolatban), de a a szabad véleménycserét nélkülöző helyzetben, a hivatalos hatalmi struktúrák részéről a bárminemű fontos kérdést – a nemzetiségi problémát is beleértve – érintő párbeszéd folytatása iránt tanúsított hozzáállása miatt nem volt mód a szlovákiai magyar közösség reális szükségleteinek felmérésére, ami kifejezésre jutott e kisebbség egy részének elégedetlenségében is.

Egyet lehet érteni azzal a nézettel, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság, főként 1987-1988-ból származó nyilatkozataiban radikális elemek is jelen voltak. Ezek nem is annyira a felvetett követelések tartalmi vonatkozásait érintették, sokkal inkább a magyar kisebbség és a többségi lakosság közötti kapcsolatokat, illetve a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét. A magyar kisebbség egyes képviselőitől származó dokumentumokban és elemzésekben olykor a szlovák nyelvhasználattal kapcsolatos túlérzékeny reagálás tapasztalhaztó, olyan esetekben is, amikor az pozitív szerepet játszott a szlovák-magyar kapcsolatokban, például a járási újságok kétnyelvű kiadásása során. Ez a hangnem a kisebbség asszimilációtól tartó aggályaiból is táplálkozott. Egyes dokumentumok túlságosan kiélezett megfogalmazásai viszont hozzájárultak a szlovák nemzeti közegből jövő negatív reakciókhoz. Az ilyesfajta radikális mozzanatok olyan társadalom velejárói, mely huzamosan nélkülözi vagy nélkülözte a szabad véleménycsere lehetőségét, de főként az érintett felek hajlandóságát a halmozódó problémákról folytatott viták és a megoldáskeresések iránt. A bizottság egyes dokumentumaiban nemzeti síkra vitt olyan problémákat is, amelyek nem eredendően a szlovákiai magyarság kisebbségi helyzetéből, avagy a csehszlovák hatóságoknak a magyar kisebbséggel szembeni jogkorlátozási szándékaiból fakadtak, hanem azok indítékai a kommunista rezsim totalitárius jellegében, a demokratikus szabadságjogok hiányában, avagy a kommunista víziókat valósággal azonosító tendenciákban rejlettek. A szólás- és gyülekezési szabadság, Ml. a társulási jog hiányát a csehszlovákiai polgárok nemzeti különbségre való tekintet nélkül megsínylették. Ez az állapot nem fügött össze a kollektív jogok elismerésével, hanem az egyéni jogoknak a rendszer általi be nem tartásából adódott. Ezért nézetkülönbségeket válthattak ki a kisebbségi kollektív jogokkal kapcsolatos viszonylag ködös megfogalmazások, többek között azért is, mert a nemzetközi normák az emberi és kisebbségi jogok területén az egyéni jogokból indulnak ki. így például a csehszlovákiai polgárok Magyarországra utazásának korlátozása az ország valamennyi polgárát érintette, nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül, s minden valószínűség szerint a korlátozó intézkedések mögött elsősorban gazdasági okok húzódtak meg. A magyar kisebbség képviselői által felvetett követelményeket illetően kérdéses, mennyiben járulna hozzá a szlovák-magyar kapcsolatok javításához az etnikai alapú közigazgatási egységek létrehozása, avagy az önigazgatás olyan formájának megvalósítása, ahogy azt a Harminchármak levele javasolta. Lehetséges, hogy ezek a lépések éppen elenkezőleg hozzájárulnának a magyar és a szlovák közösség kölcsönös elszigetelődéséhez és a kölcsönös kommunikáció megromlásához. Másfelől viszont a magyar kisebbséghez tartozó rendszerellenes aktivisták egyetlen ismert dokumentumában sem, a „nemzetiségi sérelmek” helyenként eltúlzott felsorakoztatása ellenére sem lelhető fel Csehszlovákia illetve Szlovákia integritásának megkérdőjelezése.108

Tény viszont, hogy a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság dokumentumaiban foglalt követelések jórésze a 60-as és a 70-es évek meg nem valósított törekvései közé tartozott, amelyek teljesítésével akkoriban egyetértett a szlovák, illetve a csehszlovák kommunista hatalmi csúcsvezetés is. Megállapítható tehát, hogy a követelések többsége jogos volt. Részben a 144. számú 1968-as kisebbségi alkotmánytörvény gyakorlati megvalósítását lehetővé tevő jogi normák hiányából fakadtak, részben a szlovák politikai elitnek nemcsak a magyar, hanem az ukrán és a többi Szlovákiában élő kisebbség követelései iránti megértőkészséget ténylegesen nélkülöző magatartásából adódtak. Ez főként a kétnyelvűség elvének érvényesítésére, a kisebbségi nyelveknek a hivatalos érintkezésben, Ml. a kisebbséglakta területeken történő használatára vonatkozik, beleértve a vezeték- és keresztnevek, valamint a helység- és földrajzi nevek feltüntetését is. Destabilizáló tényezőnek számított a kisebbségek tagjainak alacsonyabb műveltségi szintje a többségi lakossághoz képest. A bizottság okkal mutatott rá a magyar nemzetiséggel szemben a 80-as évek második felében növekvő averzió megnyilatkozásaira. Ennek meglétét nemcsak e tanulmány szerzőjének abból az időszakból származó tapasztalatai igazolják, hanem a későbbi 90-es évekbeli szlovákiai fejlemények is. Másfelől jelentős problémákat okozott a nem kielégítő szlovák nyelvtudás a magyar kisebbségi közegben, s ebben a tekintetben kiváltképp kedvezőtlen volt a helyzet a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolai tanulók körében. Másrészt viszont éppúgy elmondható, hogy szlovák részről minimális volt a magyar, de ugyanakkor a roma, az ukrán és a német közösség szociálpszihológiai sajátoságainak megértése iránti készség, ami például kifejezésre jutott a kisebbségkutatás elhanyagolásában is. A Magyarországgal való baráti kapcsolatok hivatalos deklarálása ellenére Szlovákiában nem teremtették meg a magyar kultúra megismerésének feltételeit. Lengyelországhoz, Bulgáriához és az egykori NDK-hoz képest Pozsonyban nem létezett magyar kulturális központ, sem főiskolai szintű hungarológiai tanulmányi lehetőség a szlovák nemzetiségű érdeklődők számára, akiknek a magyar nyelv idegen nyelvnek számított. A DélSzlovákia egyes régióiban kisebbségbe került szlovák nemzetiségű lakosok sajátos szükségletei iránti közömbösség szintúgy hozzájárult a kölcsönös averzió jelentkezéséhez, valamint a magyar kisebbség és a szlovák többség közötti kommunikáció meggyengüléséhez. A Matica slovenská egyesületi életének megszüntetése úgyszintén közrejátszott abban, hogy a magyar kisebbséggel szemben a vegyes lakosságú területeken élő szlovák nemzetiségű lakosság diszkriminálva érezte magát. A Matica slovenská egyesületi élete a 80-as években kezdett felélénkülni, azonban tevékenységében mihamar felülkerekedtek a konfrontációs irányzatok. A szlovák-magyar kapcsolatokban meglevő feszültséghez hozzájárultak a közigazgatás egyes szintjein meglevő klientizmus és familiarizmus szülte viszonyok és jelenségek is, amelyek kiváltképp táptalajra találtak a nagyobbára mezőgazdasági közegben, amilyen az etnikailag vegyes dél-szlováliai régió is vot. Ebben a közegben nemritkán előnytelen helyzetbe jutottak azok, akik távol kerültek a hatalmi privilégiumoktól. Ezért valószínűnek tekinthető, hogy a dél-szlovákiai vegyes lakosságú területek szlovák népessége helyzetének elemzése azokban a városokban és községekben, ahol többségben van a magyar etnikum, plasztikusabbá tenné a szlovák és magyar látószögből kialakuló képet. Ilyesfajta elemzés elkészítését jelenleg bonyolítja nemcsak a legfontosabb levéltári anyagok hozzáférhetelensége, de olyan szervezetek hiánya is, amelyek a vegyes lakosságú területek szlovák lakosságát tömörítették volna a normalizáció időszakában. Ilyen elemzés elkészítéséhez tehát nem lesz elegendő a történeti kutatás klasszikus módszereinek alkalmazása, a levéltári források felhasználása, szükség lenne hozzá az etnológiai és a szociológiai módszerekre, illetve az úgynevezett mindennapok történetének vizsgálatára is.

A szlovákiai magyar kisebbség független kezdeményezései a 70-es és a 80-as évek folyamán jelentős fejlődésen mentek keresztül. Míg kezdetekben a rendszerrel szembeni ellenzéknek ebben a közegében a szűk nemzetiségi probléma volt túlsúlyban, a 80-as évek vége felé soraiban differenciálódási folyamat ment végbe. A vezető személyek fokozatosan túllépték a kisebbségi kereteket, kezdtek véleményt nyilvánítani egyéb, főként egyetemes demokratikus kérdésekben is. A szlovákiai magyar ellenzék kezdett kitörni a szlovákiai elszigeteltségéből és kapcsolatot teremteni a többi szlovákiai ellenzéki beállítottságú körökkel. A független kezdeményezéseken belüli elszigeteltség a 70-es évek végén és a 80-as évek elején azonban nem írtható kizárólagosan a szlovák-magyar kapcsolatok bonyolult örökségének számlájára, közrejátszott benne a normalizációs rendszer eluralkodását követő szlovákiai társadalmi atomizálódás is. Ez visszatükröződött a szlovákiai politikai ellenzék egyes áramlatai közötti, illetve a túlpolitizált irányultságú független kezdeményezések közötti gyenge kommunikációban is. Ezért az elszigeteltség normalizációs rendszerrel szembeni politikai ellenzék szerves részének tekinthető.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság kisebbségeivel szembeni viszonylagos tolerancia, főként más kommunista pártokkal összehasonlítva nem a CSKP és az SZLKP internacionalista politikájának tudható be, hanem minden valószínűség szerint azokból az aggályokból fakadt, hogy a rezsim esetleges nyílt konfliktusa a magyar kisebbséggel veszélybe sodorhatná az ország belpolitikai stabilitását és nemzetközi helyzetét. Bizonyos mértékben a magyar kisebbség hivatalos és nem hivatalos képviseletének aktivitása is közrejátszott benne. Ez a kisebbség magasfokú nemzeti öntudattal rendelkezik. A magyar kisebbség helyzetével kapcsolatos alapvető kérdésekben a hivatalos Csemadok és az ellenzéki Jogvédő Bizottság képviselői rendszerint közeli nézeteket vallottak, miközben érthető okokból aligha lehet szó közöttük kialakult együttműködésről. Ugyanakkor inkább tettenérthető a Csemadok munkatársai és a Kormányhivatal Nemzetiségi Titkárságának a magyar ellenzékkel fenntartott informális kapcsolata. Ennek köszönhetően az ellenzék kiváló információkkal rendelkezett a csúcsvezetés nemzetiségi poltikával kacsolatos szándékairól.

Ebből azonban nem következik, hogy a magyar kisebbség a konszolidáció során ne alkotott volna belsőleg differenciált közösséget. A normalizációs rendszer képviselői, a magyar kisebbség soraiból származó funkcionáriusokat beleértve képzetlen személyeket igyekeztek fontosabb pozíciókba juttatni, akik „tekintélyszerzés” érdekében és önvédelemből saját maguk kezdeményezték a magyar kisebbség tagjainak nonkonform megnyilvánulásai elleni adminisztratív intézkedések foganatosítását. Gyakran zavart keltettek az SZLKP KB apparátusának képviselői körében is. Ugyanakkor a magyar értelmiség fiatalabb és műveltebb, a kommunista hatalmi gépezet egyes posztjaira bekerült képviselői, főként a Csemadokban és az Új Szóban gondolkodásukkal és magatartásukkal az ellenzéki kezdeményezésekkel és az ellenzék üldözött tagjaival szolidarizáló légkört alakítottak ki. Válaszra vár a kérdés, hogy a csehszlovák állam részéről a magyar kisebbségi kultúrának juttatott viszonylag magas támogatás és a viszonylag széles iskolahálózat, illetve annak megóvása menynyiben volt köszönhető az akkori Magyar Népköztársaság politikai elitje aktivitásának is. A nemzetiségi kisebbségekkel szembeni toleráns politika alkalmazása a kommunista rezsim számára a normalizáció időszakában elsősorban praktikus szükségszerűségként értelmezte. Ugyanakkor kereste a lehetőséget, hogy miként intézze a nemzetiségi érdekvédelem adott színvonalának visszafogását.

A kisebbségi jogvédelem említett magas szintjét több szomszédos országgal, így Magyarországgal, Lengyelországgal vagy a Szovjetunióval összehasonlítva sikerült a normalizációs rendszer ellenére is – mely a kisebbségi jogok leépítésével kapcsolatos elképzeléseit sohasem merte megvalósítan – megőrizni. A kommunista rezsim a kisebbséget elsősorban a cseh, illetve a szlovák szellemi közegbe igyekezett betagozni, és így a kisebbségi problematikát a nyelvi és kulturális térre leszorítani. Ezért szerette volna a magyar tanítási nyelvű nemzetiségi iskolákban az oktatás nyelvét korlátozni, ami végső soron a kisebbségi nyelvnek a közéletben való használatát is leszűkítené.

A kommunista rezsim nem volt képes a nemzetiségeket, a magyar kisebbséget is beleértve, sajátos, politikai és kulturális, a kisebbségi önrealizálást lehetővé tevő érdekérvényesítésre alkalmas közösségként elfogadni. Ugyanakkor nem volt képes a nemzetiségi problematikát a demokratikus jogelvek szempotjából sem kezelni. Ezért honosodott meg, még az 1989 utáni időszakban is a szlovák közvéleményben – a politikai elitet is beleértve -, a kisebbségeknek nyújtott állítólagos „többletjogok” kifogásolása. Jellemző volt ebből a szempontból a kulturális, politikai, gazdasági, szociális és nemritkán személyi kapcsolatok erejének a lebecsülése, sőt teljes eljelentéktelenítése azokkal az országokkal, ahol saját etnikumuknak meghatározó pozíciója van. A kommunista rezsim fennálásának egyes korszakaiban ezekhez a továbbélő törekvésekhez társult az egyes szomszéd országokból származó „ellenséges nézetek” behatolása miatti aggályok, amelyek negatív hatást gyakoroltak a kétoldalú kapcsolatokra, s kiváltképp kihatottak a nemzetiségek helyzetére.

A kommunista rendszer a nemzetiségeket nem sajátos politikai és társadalmi entitásnak tekintette, amelynek sajátos követelései vannak nemcsak a nemzetiségi iskolügy, hanem a belpolitika, az önigazgatás, a kultúra és a tudományos kutatás területén is. A kisebbségi problematikának a kommunista doktrína kereteibe szorítani akaró igyekezet, valamint a kisebbségi problematika történelmileg örökölt leszűkítése kizárólag a kultúra területére nem tette lehetővé a magyar kisebbség számára, hogy adekvát szerepet töltsön be Szlovákia, illetve Csehszlovákia politikai életében.

Fordította: Kiss József

Lampl Zsuzsanna: A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága

A vallás, vallásosság szociológiai kutatása nem újkeletű, hiszen már az „alapító atyák” (Durkheim, Weber) munkásságában is tetemes helyet foglal el. Tájainkon azonban az 1948-tól 1989-ig terjedő időszakban a vallásszociológiát bekebelezte a tudományos ateizmus, kétes értékű munkák születtek (Kvasnickova 2003), s így a rendszerváltás után mindent újra kellett kezdeni. A kutatók nem igazán tanúsítanak tömeges érdeklődést a téma iránt, ami leginkább annak tudható be, hogy a vallásszociológiának máig nincs intézményes háttere (Kvasnickova 2003)1. Az elmúlt tizenöt év azonban mégsem eredménytelen, mivel néhány nemzetközi összehasonlító kutatásnak2 köszönhetően, amelyekben Szlovákia is részt vett, sikerült feltérképezni a vallásosság több vetületét.

A szlovákiai magyarok vallásosságáról ez már kevésbé mondható el, hiszen az idevágó írások inkább csak vallási statisztikákra, nem pedig felmérésekre támaszkodnak3, így aztán a közélet, a média, de sok tudományosként elkönyvelt vita is két mítoszgyanús kijelentés között vacillál: az egyik, hogy a szlovákiai magyarok erősen vallásosak, vallásosabbak a szlovákoknál, a másik, hogy a szlovákiai magyarok vallási gyökereiket is elvesztették, s mindenféle eszmére és téveszmére egyformán nyitottak.

Ami pedig végképp homályos: a fiatalok vallásossága. S itt nem csupán a magyar, hanem a szlovák fiatalokra is gondolok, mivel a 18 évnél fiatalabbak nem képezték a fenti kutatások tárgyát. Tanulmányommal ezt a homályt szeretném némiképp eloszlatni. A továbbiakban a Mozaik 2001 adatait veszem alapul. Ehhez hadd fűzzek két megjegyzést. 1. A Mozaik 2001 speciálisan a szlovákiai magyar fiatalokról szóló kutatás, de az 1000 dél-szlovákiai 15-29 éves fiatalból álló reprezentatív mintán kívül az összehasonlítás kedvéért 500 ugyanott élő, ugyanolyan korú szlovák fiatalt is megkérdeztünk. Mint írásom címe is mutatja, élni fogok az összehasonlítás lehetőségével. 2. Bár a Mozaik 2001 nagyszabású és eddig egyedi vállalkozás, szükséges elmondani, hogy nem kimondottan a vallásosságról szól. Ez csak résztémaként szerepel benne, így nem ölelheti fel a vallásosság valamennyi dimenzióját, amelyet egy speciális valláskutatás „kötelezően” vizsgál. Ugyanakkor a Mozaik 2001 tényfeltáró erejéhez nem fér kétség.

Mielőtt azonban rátérnék az eredmények ismertetésére, tekintsük át röviden azokat a népszámlálási statisztikákat, amelyek a dél-szlovákiai fiatalok vallásosságának szélesebb kontextusát képezik.

1. Felekezeti hovatartozás a statisztikai adatok tükrében

A két legutóbbi népszámlálás adatait összehasonlítva (1. táblázat) három lényeges változást figyelhetünk meg:

1.  előszöris erőteljesen csökkent – 17%-ról 3%-ra – azoknak az adatközlőknek a részaránya, akik nem válaszoltak a felekezeti hovatartozást tudakoló kérdésre; ennek köszönhetően

2.  84%-ra nőtt a magukat valamely felekezethez sorolók részaránya (ez a növekedés főleg a római katolikusoknál szembetűnő),

3.  ugyanakkor felekezet nélkülinek is többen vallották magukat.

Ezek a változások alapvetően összefüggnek a szociális klíma 1989 utáni fellazulásával (akik korábban különböző okok miatt nem akartak vagy nem mertek színt vallani, 2001-ben már vállalták a felekezeti tagságot). Ám az is bebizonyosodott, hogy a felekezeti tagság növekedése a társadalmi konformitás egyik megnyilvánulási formája (Buncák 2001), amit a legegyszerűbben úgy lehetne kifejezni, hogy divatossá, sőt bizonyos esetekben érdekké vált vallásosnak mutatkozni.

1. táblázat. Szlovákia lakosságának felekezeti szerkezete az 1991-es és 2001-es népszámlálás adatai alapján

Forrás: D. Jurcová a kol. 2004, 41

A 2. táblázat a lakosság 2001-ben deklarált felekezeti hovatartozásáról nyújt még pontosabb képet.

2. táblázat. Szlovákia lakosságának felekezeti szerkezete a 2001-es népszámlálás adatai alapján (kerületek szerint, az adatok százalékban értendők)

Forrás: D. Jurcová a kol. 2004, 41; valamint saját számítások

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 87

Az Eperjesi kerületben a legmagasabb a felekezeti tagság (92,3%), a Pozsonyi kerületben a legalacsonyabb (70,5%). Az országos átlaghoz képest további négy kerületben magasabb (Nagyszombati, Nyitrai, Zsolnai, Kassai kerületek), a Trencséni és a Besztercebányai kerületben pedig alacsonyabb.

Mivel a kutatás a magyarlakta dél-szlovákiai járásokban zajlott, ezután már csak azokra a kerületekre összpontosítok, ahol ezek a járások (is) találhatók. A 3. táblázatból kiderül, hogy legtöbben a Kassa-vidéki (92,1%), a Dunaszerdahelyi (89,3%), a Nagykürtösi (89%) és a Tőketerebesi (88,7%) járás lakosai közül tartoznak valamelyik felekezethez. Ellenkezőleg: a felekezeti tagok részaránya a Rozsnyói (69,8%) és a Rimaszombati (77,2%) járásban a legalacsonyabb.

Amennyiben kerületenként és járásonként hasonlítjuk össze a felekezeti tagságot (3. táblázat), a járásokat két csoportra oszthatjuk. Az első csoportban vannak azok a járások, amelyekben a felekezethez tartozás magasabb a kerületi átlagnál. Idetartozik a Szenei, a Dunaszerdahelyi, az Érsekújvári, a Losonci, a Nagykürtösi, a Kassa-vidéki és a Tőketerebesi járás. A másik csoportba a kerületinél alacsonyabb felekezeti tagsággal rendelkező járások tartoznak, vagyis a Galántai, a Komáromi, a Lévai, a Nyitrai, a Sellyéi, a Rimaszombati és a Rozsnyói járás.

3. táblázat. Felekezeti tagság a magyarlakta kerületekben és járásokban (az adatok százalékban értendők)

Forrás: Statisztikai Hivatal és saját számítások

Felekezeti szerkezet szempontjából országos és kerületi szinten is a római katolikusok vannak a legtöbben, főleg a zsolnai kerület északi járásaiban (90-97%). Amint azt a 4. táblázat szemlélteti, az általunk vizsgált járásokban nagyon eltérő a római katolikusok részaránya, 36% és 83% között mozog. A Rozsnyói, tőketerebesi és a Komáromi járásban vannak a legkevesebben, a nyitrai és az érsekújvári járásban a legtöbben. Az országos átlaghoz képest (68,9%) a 14 magyarlakta járás közül nyolcban magasabb a katolikusok részaránya. A kerületi átlaghoz képest több a katolikus a Szenei, Nyitrai, Érsekújvári, Losonci, Nagykürtösi és a Kassa-vidéki járásban, a többiben kevesebb.

Országos méretben az evangélikusok alkotják a második legnépesebb felekezetet (6,9%). A magyarlakta járások közül főleg a Rozsnyói járásban vannak jelen, de részarányuk a Nagykürtösi, Rimaszombati és Losonci járásban is magasan túlszárnyalja az országos átlagot.

A görögkatolikusok országos szinten a lakosság 4,1%-át alkotják. Az általunk vizsgált járások közül a Tőketerebesiben élnek a legtöbben (az országos átlag hétszerese), valamint a Kassa-vidékiben.

A negyedik legnépesebb felekezet a reformátusoké. Bár országos méretben csupán 2% a részarányuk, a magyarlakta járásokban – öt járás kivételével -túlszárnyalják az országos átlagot. Főleg a Komáromi, Tőketerebesi és Rozsnyói járásban, de a Rimaszombati és Dunaszerdahelyi járásban is csaknem 10%-át alkotják az ottani lakosságnak.

4. táblázat. Felekezeti szerkezet a dél-szlovákiai járásokban 2001-ben (az adatok százalékban értendők)

Forrás: Statisztikai Hivatal

2. A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága a Mozaik 2001 alapján

A vallásosság összetett jelenség, amelyet több koncepcióból kiindulva közelíthetünk meg. A leggyakoribb a vallásosságnak mint multidimenzionális jelenségnek az értelmezése és kutatása. A következő dimenziókról van szó:

1.  ideológiai, azaz a hit dimenziója – az egyes vallásokra jellemző doktrínákkal való azonosulás (pl. hisz Istenben; hiszi, hogy a Biblia Isten szava stb.)

2.  rituális, azaz a vallásgyakorlat dimenziója – az egyes vallásokra jellemző vallási cselekedetek és rítusok praktizálása (pl. misén, istentiszteleten való részvétel, böjtölés, imaélet stb.)

3.  emocionális, azaz a vallási érzések, élmények és tapasztalatok dimenziója

4.  intellektuális, azaz a vallási ismeretek dimenziója (pl. a Biblia, Katekizmus, különböző hittételek stb. ismerete)

5.  következmények dimenziója vagy etikai dimenzió – a vallás következményei az egyénre és a közösségre nézve.

A felsorolt dimenziók közül a Mozaik 2001 az ideológiai és a rituális dimenzió tárgykörén belül tett fel néhány alapkérdést, amelyek a felekezeti hovatartozásra, az ideológiai önbesorolásra (vallásos-e, hisz-e Istenben) és a vallási szertartások látogatására vonatkoztak.

2.1. Felekezeti hovatartozás és felekezeti szerkezet

A vallásosság egyik fontos vetülete a felekezeti hovatartozás vagy deklarált vallásosság. Kutatásunkban a lehetséges változások nyomonkövetése végett a születés utáni felekezeti hovatartozásra (eredeti felekezeti hovatartozás) és a jelenlegi felekezeti hovatartozásra is rákérdeztünk4. Ezeket a változásokat nevezhetjük felekezeti mobilitásnak, s vizsgálhatjuk mind az intergenerációs, mind az intragenerációs formájukat.

Az 1. ábra a népszámlálási statisztikákhoz hasonlóan a felekezeti szerkezetet5 szemlélteti. Itt azonban már nem az összlakosság, hanem az általunk vizsgált célcsoportok összetételéről van szó, mégpedig annak alapján, hogy születésükkor bejegyezték-e őket valamelyik felekezetben vagy nem, s amennyiben igen, melyik felekezet tagjává váltak6.

1. ábra. Születéskor milyen felekezetben jegyezték be?7

Az ábrából érdekes összefüggéseket olvashatunk ki:

a) A magyarok 88%-át keresztelték meg – ami felülmúlja úgy az országos, mint a dél-szlovákiai átlagot. Kétharmadukat római katolikusként, csaknem 18%-ukat reformátusként jegyezték be, 2,2%-uk volt görög katolikus, 1,2%-uk evangélikus. 11%uk felekezet nélküli lett.

A szlovákok 78%-át keresztelték meg születésekor, ami mind az országos, mind pedig a dél-szlovákiai átlagnál kevesebb. 57,8%-uk római katolikus, 8,8%-uk evangélikus, 8,2%-uk református, 3,1%-uk pedig görög katolikus lett. 21%-uk felekezet nélküli volt.

A magyar fiatalok közül születésük után tehát 10%-kal többen váltak valamelyik felekezet tagjává, mint a szlovákok közül. Ez egyben azt is jelenti, hogy a szlovákok között 10%-kal volt magasabb a felekezet nélküliek részaránya.

b) Az evangélikus szlovákok részaránya felülmúlja az országos és a dél-szlovákiai átlagot, s hatszorosa az evangélikus magyarok részarányának. Ugyanez érvényes a református magyarokra, akik az országos átlaghoz képest csaknem kilencszer, a dél-szlovákiaihoz képest csaknem háromszor, a református szlovákokhoz képest pedig kétszer többen vannak.

Felekezeti hovatartozás szempontjából újfent megmutatkozik az egyes vallások népszámlálási statisztikákból ismert nemzetiségi vonzata: az evangélikusok inkább szlovákok, a reformátusok inkább magyarok. Ugyanakkor a jelenség egyfajta regionális „színezete” is beigazolódik, hiszen a református vallás elsősorban a déli országrészekben van jelen.

Mivel a fiatalok három korcsoportját8 kérdeztük meg, alkalmunk nyílt arra, hogy kronológiai szempontból is megvizsgáljuk a felekezeti hovatartozás kérdését. A legidősebb megkérdezettek (25-29 évesek) 1972 és 1976 között születtek. A középső korcsoport tagjai (20-24 évesek) 1977 és 1981 között, a legfiatalabbak (15-19 évesek) pedig 1982 és 1986 között.

Az eredmények a felekezeti tagság lépcsőzetes csökkenéséről és a felekezeten kívüliek részarányának lépcsőzetes növekedéséről árulkodnak, ami az elvallástalanodás egyik jeleként értelmezhető9 (2. ábra).

2. ábra. Születésekor nem keresztelték meg (korcsoportok szerint)

A legidősebbektől a legfiatalabbakig haladva, vagyis az 1972 és 1986 közötti időszakban növekedett a születésüktől felekezeten kívüliek részaránya. Ez mind a magyarok, mind a szlovákok esetében igaz. Míg a legidősebb magyarok 7%-át nem keresztelték meg, a tíz évvel később születetteknek már csaknem a dupláját. A szlovákok között eleve több volt a felekezeten kívüli, 1972 és 1976 között 17%. Ez az arány tovább nőtt, s tíz évvel később elérte a 26%-ot. A szlovák felekezeten kívüliek csoportja az időszak utolsó harmadában tehát ismét a magyarok duplájára növekedett. Az elvallástalanodásnak ez a formája tehát a magyarokat sem kerülte el, a szlovákokhoz képest azonban ők lassúbb ütemben léptek az elvilágiasodás útjára. Konkrét felekezet szempontjából vizsgálva a magyaroknál a felekezeten kívüliek szaporodása főleg a reformátusok és evangélikusok csökkenéséből adódott. A szlovákoknál az evangélikusok és görög katolikusok fogyásán kívül számottevő volt a római katolikusok térvesztése is.

Most pedig nézzük meg, hogy a születés utáni állapothoz képest életük 15-29 éve során hogyan változott a fiatalok felekezeti hovatartozása, azaz intragenerációs felekezeti mobilitásuk.

Amikor egy csecsemő tagjává válik egy vallási közösségnek, mindez tudtán és akaratán kívül zajlik. Később, amikor már saját maga dönthet, megszilárdíthatja, de meg is gyengítheti a felekezethez tartozásnak ezt az első stációját. A dél-szlovákiai fiatalok esetében az utóbbinak, a felekezettől való elidegenedésnek vagyunk tanúi (3. ábra). Csökkent a felekezeti tagok, s egyidejűleg nőtt a felekezet nélküliek részaránya. Ez a változás ugyan nemzetiségtől független, de a magyaroknál erőteljesebb, mint a szlovákoknál. A magyarok 88%-át keresztelték meg születésekor, ehhez képest ma 75%-uk, azaz 13%-kal kevesebben érzik magukat valamelyik felekezet tagjának. A szlovákoknál a felekezeti tagságnak valamivel enyhébb, nem egészen 10%-os csökkenése tapasztalható. S milyen mértékben gyarapodott a felekezet nélküliek tábora? Születésekor a szlovákok 21%-a volt felekezet nélküli, jelenleg 30%-uk az. A magyarok közül eredetileg nagyjából minden tizedik nem tartozott semmilyen felekezethez, most csaknem minden negyedik érzi magát felekezet nélkülinek.

3. ábra. Jelenleg érzi-e magát valamilyen felekezethez, vallási közösséghez tartozónak?

A konkrét felekezetek szempontjából vizsgálva mind a négy esetben visszaesést tapasztalunk. Minél nagyobb felekezetről van szó, annál nagyobb a lemorzsolódás. Leginkább a római katolikusoknál szembetűnő. A magyarok kétharmadát keresztelték római katolikusnak, de már csak 56%-uk érzi magát annak. A szlovákok 58%-a tartozott eredetileg ehhez a felekezethez, jelenleg 50%-uk.

Minimális csökkenés mutatható ki a magyar evangélikusoknál, valamint a magyar és szlovák görög katolikusoknál. A szlovák evangélikusok és a magyar reformátusok részaránya megközelítőleg 2%-kal csökkent. Egyedül a szlovák reformátusok „szaporodtak”: a válaszadók 8,2%-a születése óta tagja ennek a felekezetnek, jelenleg viszont 8,5%-uk érzi magát reformátusnak.

A felekezetelhagyás tehát egyaránt jellemző a magyarokra és a szlovákokra, de a magyaroknál markánsabban jelentkezik. Mivel azonban a magyarok közül eleve többen voltak megkeresztelve, a későbbi elidegenedés ellenére is még mindig többen (75%) érzik magukhoz közelállónak valamelyik felekezetet, mint a szlovákok (69%), s még mindig kevesebb köztük a felekezet nélküli (24%), mint a szlovákok között (30%).

A szakirodalomban nem újdonság a férfiak kisebb mértékű vallásossága. Kutatásunk eredményei – legalábbis a vizsgált témaköröket illetően – alátámasztják ezt a jelenséget. Miről is van szó? A megkérdezettek eredeti felekezeti hovatartozását

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 93

illetően nem találunk említésre méltó különbséget a férfiak és a nők között. A későbbiek során azonban eltérően alakul a két nem felekezethez való viszonya, ami az aktuális felekezeti hovatartozásban mutatkozik meg: inkább a nők tartanak ki felekezetük mellett, s inkább a férfiak a felekezetelhagyók (4. ábra). Ez mindkét nemzetiségre, s a görög katolikusok kivételével valamennyi felekezetre egyaránt érvényes.

4. ábra. Jelenleg érzi-e magát valamilyen felekezethez tartozónak? (nemek és nemzetiség szerint)

Jelenleg kevesebb férfi érzi magát evangélikusnak, reformátusnak és római katolikusnak, mint ahány nő. Számottevő különbség újfent a legnépesebb felekezet, a római katolikus esetében mutatható ki, aholis a nőkkel összehasonlítva 10%-kal kevesebb férfi érzi magát római katolikusnak. Ugyanakkor a magyar nőkhöz képest a magyar férfiak közül 10%-kal többen, a szlovák nőkhöz képest a szlovák férfiak közül 12%-kal többen érzik magukat felekezet nélkülinek. Csupán a görög katolikusoknál beszélhetünk a magyarok esetében enyhe férfifölényről, a szlovákok esetében pedig a nemek kiegyensúlyozottságáról.

A felekezeti tagság alakulása a születéstől a kutatás időpontjáig a korcsoportok függvényében is fontos összefüggést mutat (5. ábra). Az intergenerációs felekezeti mobilitás kapcsán már említettem (2. ábra), hogy mind a magyarok, mind a szlovákok esetében csökkent a felekezeti tagok, s nőtt a felekezet nélküliek részaránya. Vagyis a korábbi szülőgenerációhoz képest az újabb szülőgeneráció kisebb mértékben kereszteltette meg a gyermekeit. Az intragenerációs felekezeti mobilitásban ez a folyamat még markánsabban jelenik meg. A magyarok mindhárom korcsoportjában lényegesen, 11-14,5%-kal gyarapodott a felekezet nélküliek részaránya: a legidősebbeknél 7,5-ről 20,5%-ra, a középső korcsoportnál 11,5-ről 22,5%-ra, a legfiatalabbaknál pedig 13,5-ről csaknem 28%-ra.

A szlovákoknál hasonló a helyzet. A legidősebb korcsoportban 17%-ról 28%-ra, a középső korcsoportban 19%-ról ugyancsak 28%-ra, a legfiatalabbak között pedig 26%-ról 33%-ra nőtt a felekezet nélküliek részaránya.
A magyar és szlovák fiatalok felekezeti hovatartozásának két lényeges stádiumát, az eredeti felekezeti hovatartozást és az aktuális felekezeti hovatartozást vizsgálva kiderült, hogy a kettő között eltelt idő alatt változások következtek be, csök-Mindez újfent jelzi, hogy a felekezeti hovatartozás mint a vallásosság egyik ismérve a fiatalok körében egyértelműen visszaszorult. Igaz, még mindig a magukat a négy történelmi egyház valamelyikéhez sorolók vannak többségben. De növekedett a magukat felekezet nélkülinek tartók részaránya mind a magyarok, mind a szlovákok, mind a nők, mind a férfiak, s valamennyi korcsoport körében, még ha nem is egyforma mértékben. A vizsgált szempontból nézve tehát elmondható, hogy bár a felekezeti hovatartozás szemszögéből nézve valamennyi kategóriában visszaesés tapasztalható, a magyarok e téren továbbra is vallásosabbak a szlovákoknál, a nők vallásosabbak a férfiaknál, s az idősebb korcsoportok vallásosabbak a fiatalabbaknál. kent a felekezethez tartozók és növekedett a felekezet nélküliek részaránya. De azt még nem tudjuk, hogy ez mit jelent a felekezeti szerkezet szempontjából. Mi lett azokból, akiket születésükkor megkereszteltek? S azok vajon most minek érzik magukat, akik egyik felekezethez sem tartoztak? De feltehetünk egy további kérdést is: eredeti felekezeti hovatartozásukhoz képest kikből tevődik össze a felekezetek jelenlegi tagsága és a jelenleg felekezet nélküliek csoportja.

Az előbbi kérdéskört nevezhetjük felekezeti hűségnek (5. és 6. táblázat), az utóbbit felekezeti regrutációnak.

5. táblázat. Felekezeti hűség I. Minek érzik magukat jelenleg azok a magyar fiatalok, akik születésükkor … voltak? (az adatok százalékban értendők)

A magyar fiatalok esetében a legkisebb változás a születésükkor felekezet nélküliek körében következett be, hiszen 91%-uk jelenleg is felekezet nélküli. A római katolikusok 83%-a, a reformátusok és görög katolikusok 86%-a maradt hű eredeti felekezetéhez. A felekezetek közötti „csere” nem igazán jellemző, látjuk, hogy a római katolikusok 0,5%-a, a görög katolikusok 4,5%-a lett református, s csak néhányan érzik magukat új vallási közösségek tagjának. Az igazi lemorzsolódást tehát nem az okozza, hogy a fiatalok időközben más felekezettel, vallási közösséggel azonosulnak, hanem az, hogy intézményi szempontból levetik magukról a vallás köntösét, s felekezet nélkülivé válnak. Ez legkevésbé az eredetileg görög katolikusoknál mutatkozik meg, akiknek 9%-a lett felekezet nélküli. Különösen érvényes viszont az eredetileg evangélikusokra, akiknek már csak 58%-a érzi magát jelenleg is evangélikusnak, s 42%-uk felekezet nélküli.

6. táblázat. Felekezeti hűség II. Minek érzik magukat jelenleg azok a szlovák fiatalok, akik születésükkor … voltak? (az adatok százalékban értendők)

Összehasonlítva a szlovák és a magyar fiatalokat hasonlóságok és különbségek is felfedezhetők. Az eredetileg római katolikus szlovákok jelenleg a magyarokhoz hasonlóan érzékelik felekezeti identitásukat: 83%-uk római katolikus maradt, néhányan görög katolikusok lettek, mások új vallási közösséghez tartoznak, s 15%-uk felekezet nélküli. Miben nyilvánulnak meg a különbségek? A szlovák reformátusok és evangélikusok sokkal inkább őrzik eredeti felekezeti identitásukat, mint a hasonló vallású magyarok. Továbbá nagyobb a felekezetek közötti csere, s kevesebben válnak felekezet nélkülivé. Ugyanakkor a születésükkor felekezet nélküliek is nagyobb mértékben ragaszkodnak eredeti állapotukhoz. Felekezeti hűség szempontjából nézve tehát úgy tűnik, hogy a többség hű az eredeti felekezetéhez, s ez még inkább érvényes a szlovákokra, mint a magyarokra. Az eredeti felekezetüket elhagyók csoportját nézve viszont a magyarokat egyértelműen a lemorzsolódás, a felekezet nélkülivé válás, a szlovákokat pedig inkább a csere, a más felekezettel való azonosulás jellemzi.

S kikből tevődnek össze a jelenlegi felekezeti csoportok? A magyarok esetében a jelenlegi római katolikusok 99%-a az eredeti római katolikusokból, 1%-uk pedig volt felekezet nélküliekből regrutálódik. A reformátusok 95,5%-a eredetileg is református volt, 2%-uk római katolikus, a többiek görög katolikusok és felekezet nélküliek. A jelenlegi evangélikusok eredetileg is mind evangélikusnak, a jelenlegi görög katolikusok mind görög katolikusnak voltak keresztelve.

A szlovákok esetében a római katolikusok 97%-a eredetileg is római katolikusokból, valamint reformátusokból, görög katolikusokból és felekezet nélküliekből tevődik össze. A reformátusok 97%-a reformátusnak, 7%-a evangélikusnak kereszteltekből áll. A jelenlegi evangélikusokat eredetileg is evangélikusok alkotják. A görög katolikusok 85%-a görög katolikus volt, 15%-ukat eredetileg római katolikusnak keresztelték.

A jelenlegi felekezeti tagság mind a magyarok, mind a szlovákok esetében túlnyomórészt a születéskor kapott, tehát az eredeti felekezeti identitásból táplálkozik, vagyis azoknak a fiataloknak a többsége, akik ma valamelyik felekezettel azonosulnak, eredetileg is ugyanannak a felekezetnek voltak a tagjai. Emellett elenyésző számban megtalálhatók köztük más felekezetek volt tagjai és eredetileg felekezet nélküliek is.

A jelenleg felekezet nélküliek csoportja lényegesen különbözik az előbbiekben ismertetett felekezeti csoportoktól. Ugyanis a jelenleg felekezet nélküli magyarok elsősorban nem a születésükkor felekezet nélküliekből tevődnek össze. A magyar felekezet nélkülieknek csupán 42%-a nem tartozott eredetileg egyetlen vallási közösséghez sem. 44,7%-ukat eredetileg római katolikusnak, 9,3%-ukat reformátusnak, a többieket evangélikusnak és görög katolikusnak keresztelték. A szlovák felekezet nélküliek 66%-a eredetileg is az volt, 29,6%-a római katolikus, a többiek ugyancsak evangélikusok és görög katolikusok. Ez újfent alátámasztja a már jelzett összefüggést, hogy a magyarok kevésbé hűek eredeti felekezetükhöz, mint a szlovákok, s ha lemorzsolódnak, akkor leginkább az jellemző rájuk, hogy felekezet nélkülivé válnak. Míg a szlovák felekezet nélküliek csoportja 34%-ban regrutálódik volt felekezeti tagokból, a magyar felekezet nélküliek 60%-át – vagyis a szlovákoknak csaknem a dupláját – a lemorzsolódott felekezeti tagok alkotják.

2.2. Ideológiai önbesorolás

A témát két szempontból, a vallásosság és a hit szempontjából közelítjük meg. Vallásosnak lenni azt jelenti, hogy aktívan vagy passzívan tagjai vagyunk egy vallási-kulturális rendszernek. Hívőnek lenni pedig azt, hogy a hit tárgyához egyfajta szemé-

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 97

lyes viszonyt alakítunk ki. Aki vallásosnak tartja magát, tarhatja magát egyúttal hívőnek is. De a kettő nem minden esetben fedi egymást.

2.2.1. Vallásosság

A vallásosság vizsgálatánál elsősorban arról van szó, hogy a megkérdezettek vallásosnak vagy nem vallásosnak tartják-e magukat, másodsorban pedig arról, hogy milyen módon vallásosak. Vallásosság szempontjából három nagy csoportról beszélhetünk: a vallásosak, a nem vallásosak és a határozatlanok csoportjáról (akik nem tudják megmondani, hogy vallásosak-e vagy sem). További szempont a felekezeti hovatartozás és az ideológiai önbesorolás viszonya. Hiszen a magát felekezetbe soroló egyén nem okvetlenül kell, hogy vallásosnak (hívőnek) tartsa magát, s a felekezet néküli is lehet vallásos (hívő).

Azonban a vallásosak sem alkotnak homogén csoportot. A Mozaik 2001 alapján két fő csoportot különböztethetünk meg: az egyháziasan vallásosakat, akik az egyház tanítását követik és a maguk módján vallásosakat. Az utóbbi a „szinkretista, személyesen döntő, de csak átmeneti döntéseket hozók tábora, ez a típus a vallásosságát nem tudja/nem akarja intézményesíteni” (Hegedűs 1998). A maguk módján vallásosakat épp az jellemzi a legjobban, hogy nem lehet őket egyértelműen jellemezni, de egy dolog azért biztos: elutasítják az egyházak tanítását.

Mindkét nemzetiségnél, de főleg a magyaroknál a vallásosak10 dominálnak (magyarok 72%, szlovákok 57%). Őket nagyságrendileg a nem vallásosak követik (magyarok 17%, szlovákok 28%), s a határozatlanok vannak a legkevesebben (magyarok 11%, szlovákok 15%). Hasonlítsuk össze ezeket az adatokat az előző fejezetben ismertetett felekezeti hovatartozással: a magyar fiatalok háromnegyede, a szlovák fiatalok 68%-a azonosul jelenleg valamelyik felekezettel, vagyis a vallásos magyarok 3%-kal, a vallásos szlovákok 11%-kal vannak kevesebben. Tehát a felekezeti tagsághoz képest mindkét nemzetiségnél kisebb a magukat vallásosnak tartók csoportja.

A vallásosság szoros összefüggést mutat a felekezeti tagsággal abban az értelemben, hogy a felekezeti tagok vallásosabbak a felekezet nélkülieknél, s fordítva is igaz, hogy a felekezet nélküliekre lényegesen jellemzőbb a vallás elutasítása.

Felekezeti hovatartozás szerint (6. ábra) a magyar görög katolikusok a legvallásosabbak (95%), a szlovák görög katolikusok és a szlovák evangélikusok a legkevésbé vallásosak (65%). Jól látható, hogy mind a négy felekezet esetében a magyarok vallásosabbak, mint a szlovákok. Amennyiben csak a felekezeti tagokat vizsgáljuk, akkor a magyar felekezeti tagok 88%-a, a szlovák felekezeti tagok 78%-a vallásos.De a felekezet nélküliek is említést érdemelnek. Ahogy a felekezethez tartozó nem kell, hogy vallásos legyen, a felekezeten kívüli sem törvényszerűen ateista. Mintánkban a felekezet néküliek többsége ugyan nem vallásos, de vannak köztük vallásosak is: a magyar felekezet nélküliek közül csaknem minden negyedik, a szlovákok közül csaknem minden tizedik annak tartja magát. A határozatlanok részaránya 8 és 21% között mozog, a magyar római katolikusoknál a legalacsonyabb, a szlovák görög katolikusoknál a legmagasabb, s mind a négy felekezet esetében a szlovákoknál jóval magasabb (6. ábra). Összehasonlítva a két nemzetiséget tehát újfent kidomborodik a magyarok nagyobb mértékű vallásossága. Vagyis a magyarok nemcsak felekezeti tagságban múlják felül a szlovákokat, hanem abban is, hogy többen tartják magukat vallásosnak. Ugyanakkor a vallás elutasítása és a határozatlanság jellemzőbb a szlovákokra, mint a magyarokra.

De mit jelent ez a vallásosság? Az egyház tanításának követését vagy inkább a vallás saját szájízhez való igazítását? E kérdések vizsgálatakor érdekes összefüggések tárulnak a szemünk elé (7. ábra).

Előszöris azt látjuk, hogy a vallásosság két típusa – az egyház tanítása szerinti és a maga módján történő vallásosság – közül nemzetiségtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül az utóbbi jellemző.
100 Lampl ZsuzsannaDe a szlovák vallásosaknál – akik valamennyi felekezetben és a felekezet nélküliek között is kevesebben vannak, mint a magyarok -, bár úgyszintén a maga módján vallásosság dominál, több az egyház tanítását követő, mint a magyar vallásosak között (8. ábra). Ha csak a felekezeti tagságot vesszük alapul, akkor még markánsabb az eltérés, ugyanis a magyar felekezeti tagság kétharmada, a szlovák felekezeti tagok fele vallásos a maga módján. Vagyis a magyarokra minden szempontból nézve jellemzőbb a lazább, „civilebb” vallásosság, mint a szlovákokra, akik úgyszintén leginkább a maguk módján vallásosak, de a magyarokhoz képest nagyobb az „egyházias mag”-juk (Rosta 2002, Krivy 2001).

2.3. Hisz-e Istenben?

Az istenhitet egy olyan kérdéssel vizsgáltuk, amelynek hat válasza az Isten létezéséről való szilárd megyőződéstől egészen a hitetlenségig terjedt. Mindegyik válasznak megvan a súlya és az értelme, de az áttekinthetőség kedvéért összevontam őket, s így a megkérdezettek három csoportja kristályosodott ki: szilárd hitűek, ingadozók és nem hívők11 .

A vallásosság elemzésénél láttuk, hogy a magyarok 72%-a, a szlovákok 57%-a vallásosnak tartja magát. Szilárd istenhite azonban sokkal kevesebbnek van. A vallásosság tehát nem okvetlenül jelent istenhitet, legalábbis nem annak meggyőződéses formáját. De hogyan függ össze az istenhit és a vallásosság (10. ábra)?A magyar fiatalok között csaknem minden második ingadozó. Nagyjából minden harmadik szilárdan hisz, minden negyedik pedig nem hisz. A szlovák fiatalok megoszlása egyenletesebb. Bár a hitetlenek és az ingadozók aránya csaknem azonos, a nem hívők vannak többen, s a szilárd hitűek a legkevesebben. A magyarokra tehát inkább az ingadozás és a szilárd hit jellemző, míg a szlovákokra inkább a hitetlenség és az ingadozás. Mindezt leegyszerűsítve úgy foglalhatjuk össze, hogy a magyarok pozitívabban viszonyulnak az istenhithez, mint a szlovákok. Az ingadozó hitűek is nagyrészt vallásosak (magyarok 82%, szlovákok 72%), de ők inkább a maguk módján (magyarok 77%, szlovákok 61%), s csak kevésbé az egyház tanítása szerint. A nem hívők többsége nem is vallásos, de aránylag sok közöttük a maguk módján vallásos (minden ötödik hitetlen magyar és minden tizedik hitetlen szlovák a maga módján vallásosnak tartja magát)12. Az ingadozó hitűek és a nem hívők között egyben sok a határozatlan, aki nem tudja, hogy vallásos-e vagy sem.A szilárd hit együttjár a vallásossággal: a szilárdan hívő magyarok és szlovákok 12% híján mindannyian vallásosnak tartják magukat. A vallásosság formái közül a szilárd hitűekre inkább az egyházias vallásosság jellemző – főleg a szlovákokra (magyarok 54%, szlovákok 62%). De nem elhanyagolható a maguk módján vallásosak részaránya sem (magyarok 44%, szlovákok 37%).

A hit és a vallásosság összekapcsolódása még inkább megnyilvánul az egyháziasan vallásosak és a maguk módján vallásosak csoportjának összetételében. Míg az egyház tanítása szerint vallásos magyarok és szlovákok négyötöde hívő is egyben, a maguk módján vallásosak között már az ingadozó hitűek dominálnak.

2.4. Vallási szertartások látogatása

Ez a kérdés a vallás rituális dimenzióját érinti. A 7. táblázatból kiderül, hogy a fiataloktöbbsége rendszertelenül vagy egyáltalán nem jár templomba. Amennyiben rendszeresnek a heti és havi templombajárást tekintjük, akkor ez a fiatalok egyharmadára jellemző. Ezen belül több szlovák jár hetente templomba, mint ahány magyar. A rendszeres templombajárók mellett nagyjából minden harmadik magyar és minden negyedik szlovák vesz részt évente legalább egyszer vallási szertartáson. A töb-

A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága 103

biek nem járnak. Összehasonlítva a magyarokat és a szlovákokat, két különbség látható: 1. bár a rendszeres templombajárók részaránya a két nemzetiségen belül azonos, a szlovákok közül többen járnak hetente, mint a magyarok közül, ugyanakkor (2.) a szlovákok között magasabb a templomba soha nem járók részaránya.

7. táblázat. Milyen gyakran jár templomba?

A vallásosság és a hit különböző formái mindkét nemzetiség esetében szoros öszszefüggést mutatnak a templombajárás gyakoriságával (8. táblázat). Leggyakrabban az egyháziasan vallásosak járnak templomba, ezzel szemben a maguk módján vallásosak, határozatlanok és a nem vallásosak körében egyre ritkább a renszeres templombajárás. Ugyanez érvényes a hívők különböző csoportjaira is. Leginkább a szilárd hitűekre jellemző a rendszeres templombajárás, legkevésbé a hitetlenekre.

8. táblázat. A rendszeresen templomba járók aránya az egyes csoportok körében

2.5. A vallásosság típusai

Aki korábban esetleg úgy gondolta, hogy a vallásosság a társadalom egyszerűbb és aránylag könnyedén behatárolható jelenségei közé tartozik, e sorokig eljutva már bizonyára minden illúzióját elvesztette. Hiszen a felekezeti hovatartozás, a vallásosság, a hit és a templomba járás különböző formáiról, gyakoriságáról és e mutatók kombinációiról kaptunk képet, s egyben azt is láttuk, hogy a vizsgált dimenziók ugyan összefüggnek, de ez korántsem jelenti azt, hogy minden esetben egymásból következnek. S e sokszínűségen elgondolkodva az olvasóban talán önkéntelenül felmerül a kérdés: egyáltalán meddig beszélhetünk vallásosságról?

Ez természetesen attól függ, mit értünk vallásosság alatt. Amennyiben a hagyományos, azaz egyházias vallásosságot, amely feltételezi a vizsgált dimenziók logikus egymáshoz illeszkedését13 – pl. akit katolikusnak kereszteltek, az élete végéig katolikus marad, egyháza tanítása szerint vallásos, hisz Istenben és hetente legalább egyszer elmegy misére -, akkor csak a fiatalok egy része tekinthető vallásosnak, s úgy tűnhet, hogy a vallásosság hanyatlóban van. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a hagyományos formán kívül létezhetnek a vallásosságnak egyéb formái is, amelyek épp a vizsgált dimenziók különböző kapcsolódásaiban nyilvánulnak meg, akkor elmondható, hogy a fiatalok többsége vallásos. Vallásosságuk több típusban ölt testet. A szociológiában a vallásosság többféle tipológiája ismert14. Ezek elsősorban a típusalkotás kiindulópontját képező kérdésekben és a típusok megnevezésében különböznek. Az általam elemzett mutatók közül az istenhit és a templomlátogatás bizonyult a legmeghatározóbbnak. Ezekre alapozva a fiatalok vallásosságának három domináns típusa tárul a szemünk elé (9. táblázat).

Az első típus az egyháziasan és hagyományosan vallásosak keveréke, ezért egyháziasan hagyományos típusnak nevezem. Hordozói azok a fiatalok, akik szilárdan hisznek Istenben, rendszeresen járnak templomba, kivétel nélkül vallásosnak tartják magukat, többségük egyháziasan vallásos, de vannak köztük maguk módján vallásosak is. Valamennyien megvannak keresztelve, sjelenleg is felekezeti tagok. Elsősorban római katolikusok és reformátusok. Ebben a típusban nagyon enyhén, de mégis női fölény mutatkozik. A korcsoportok és az iskolai végzettség nem játszanak szerepet. Az egyháziasan hagyományos vallásosság a magyarok és szlovákok 28%át jellemzi. Ezen a típuson belül elkülöníthető még egy „egyházias mag”, amely abban különbözik a többiektől, hogy dominánsan katolikusokból és az egyház tanítása szerint vallásosakból áll, míg amazok inkább maguk módján vallásosak. A magyar fiatalok 13,4%-a, a szlovákok 15%-a tartozik ebbe az „egyházias mag”-ba15.

A második típus nevezhető liberálisan vallásosnak (magyarok 28%, szlovákok 18%). Ők ingadozó hitűek, templomba rendszertelenül járnak, de valamennyien felekezeti tagok és vallásosnak tartják magukat. A maguk módján vallásosak dominálnak közöttük (magyarok 82%, szlovákok 64%), s a szlovákok között az átlaghoz képest dupla a határozatlanok részaránya. Az egyházias vallásosság erre a típusra egyáltalán nem jellemző. A liberálisan vallásosak között mindegyik felekezet képviselteti magát, de az evangélikusok és a reformátusok vannak többségben. Ennek a típusnak a „magát” az ingadozó hitű, templomba rendszertelenül járó maguk módján vallásosak képezik (magyarok 21%, szlovákok 12%), akik között több a nő, mint a férfi (főleg a szlovákoknál). Részarányuk a magyar fiatalok körében korral növekszik (legfiatalabbak 17%, 20-24 évesek 21%, 25-29 évesek 28%)16.

A nem vallásosak alkotják a harmadik típust (magyarok 16%, szlovákok 32%). Nem hisznek Istenben, nem járnak templomba. Többségük felekezet nélküli (magyarok 81%, szlovákok 84%) és nem tartja magát vallásosnak (magyarok 71%, szlovákok 78%). Ennek a típusnak a kétharmadát mindkét nemzetiség esetében férfiak alkotják.

9. táblázat. A fiatalok vallásosságának típusai

Magyarázat:

+ a vizsgált dimenzió jelenléte; – a vizsgált dimenzió hiányzik vagy leggyengébb formájábanvan jelen; ? határozatlanok, ingadozók

A felsorolt típusokba összesen a magyar fiatalok 72%-a, a szlovák fiatalok 78%-a sorolható be. A többiek, azaz nagyjából minden negyedik magyar és szlovák fiatal, a vizsgált dimenziók különböző egyéb kombinációiban megnyilvánuló vallásosság hordozói. Ez a vallásosság mindenképpen a két ellenpólus, tehát az egyházias vallásosság és a nem vallásosság közötti variációkat jelenti.

Befejezés

Összehasonlítva a magyar és a szlovák fiatalok vallásosságát a következőket szögezhetjük le:

1.  A bevezetőben ismertetett felekezeti statisztikák a vallásosságnak csak nagyon tág keretét képezik, amely a gyakorlatban sokféle tartalommal töltődik meg. Csak a felekezetek szintjén maradva azonban elmondható, hogy a vizsgált populáció vagy hű marad az eredeti felekezetéhez, vagy elhagyja azt, és felekezet nélkülivé válik. A felekezetek közötti csere minimális, és inkább csak a szlovákoknál tapasztalható. Az ún. új vallási mozgalmakhoz való átpártolás egyáltalán nem jellemző.

2.  A vizsgált dimenziók alapján a magyarok vallásosabbak a szlovákoknál. A vallás elutasítása és a határozatlanság a szlovákokra jellemzőbb.

3.  Mind a magyarok, mind a szlovákok között kisebbséget képeznek az egyháziasan vallásosak, tehát azok, akiket a köznyelv erősen vallásosnak nevez. Ugyanakkor ez az egyházias mag a szlovákok esetében nagyobb.

4.  A magyarok 28%-a és a szlovákok 22%-a az ismertetett típusoktól különböző, valamiféle átmeneti típus(oka)t alkot, vagyis a fiatalok többségét tekintve nem igaz, hogy egyháziasan vallásosak, de az sem, hogy nem vallásosak. Feltételezhető, hogy leginkább a Lambert által kulturális kereszténységnek nevezett állapot jellemző rájuk, ami bizonytalan hittel és gyenge vallásgyakorlattal jár (Rosta 1998), s ez az egyházaktól mint vallási tekintélytől való tudatos elszakadás következménye. E fiatalok számára a kereszténység nem igazán vallásos, hanem inkább a „vallásosságtól függetlenedő kulturális önértelmezés” (Tomka 1996). Ugyanakkor nem tekinthető teljes mértékben profán kulturális önbesorolásnak sem, hiszen az érintettek vallásosnak tartják magukat.

Felhasznált irodalom

Buncák, Ján 2001. Religiozita na Slovensku: stredoeurópsky rámec. Sociológia, 2001/1, 4771. p.

Földvári Mónika-Rosta Gergely 1998. A modern vallásosság megközelítési lehetőségei. Szociológiai Szemle, 1998/1, 127-137. p.

Gereben Ferenc 1993. Értékrend, identitástudat, olvasás. In A magyar olvasáskultúra határon innen és túl. Budapest, Közép-Európa Intézet, 9-71. p.

Glock, Y. Charles (ed.) 1973. Religion in sociological perspective. Belmont, Wadsworth.

Glock, Y. Charles-Stark, Rodney 1965. Religion and Society in Tension. Chicago, Rand McNally.

Hegedűs Rita é. n. A vallásosság kérdése Magyarországon nemzetközi és magyar kutatások eredményeinek tükrében, http://www.mtapti.hu/mszt/19981/hegedus.htm

106 Lampl Zsuzsanna

Jurcová, Danusa a kol. 2004. Demografická charaktehstika obvodov SR 1996-2003. Bratislava. http://www.infostat.sk/vdc/pdf

Krivy, Vladimír 2001. Hodnotové orintácie a nábozenské prejavy slovenskej verejnosti v 90. rokoch. Sociológia, 2001/1, 7-47. p.

Kvasnicková, Adela 2003. Nábozensky zivot. In Slovensko v devátdesiatych rokoch. Bratislava, 267-309. p.

Tízik, Miroslav 2001. Mutácie nábozenstiev v globalizovanom svete. Sociológia, 2001/1, 118-123. p.

Tomka Miklós é. n. A felekezeti struktúra változása Kelet- és Közép-Európában, http:// www.mtapti.hu/mszt/19961/tomka.htm

Tomka Miklós é. n. Vallásszociológia, http://www.fil.hu/uniworld/vt/szoc/tomka_l.htm

Szabó A.-Bauer B.-Laki L-Nemeskéri I. szerk. 2002. Mozaik 2001. Gyorsjelentés. Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet.

Hulkó Gábor: A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek végzésének joga – elmélet és gyakorlat

A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenység létének három alapvető státusza különböztethető meg: 1. a szabad iparostevékenységhez való jogosultság keletkezéséhez; 2. a szabad iparostevékenység végzéséhez, valamint a vele járó jogokhoz és kötelességekhez; 3. a szabad iparostevékenység mint jogosultság megszűnéséhez kapcsolódnak.

A dolgozat elsősorban a szabad iparostevékenység első aspektusát kívánja vizsgálni, mely egyben talán a legösszetettebb, eddig feldolgozatlan területe e kérdésnek. Maga a szabad ipartevékenység végzéséhez való jogosultság létrejötte jogelméleti szempontból hasonlóan elhanyagolt, mint az egyéb olyan jogi kérdések, melyek épp nem élveznek politikai aktualitást, bár így lehetőség nyílik egy tényszerű jogi érvelésre, melyet különben sokszor elnyom a demagóg (NI. nem szakavatott) politikai érvelés. Ebben a tekintetben megjegyzendő, hogy mint a legtöbb jogi kérdés, sajnos az iparostevékenység végzésének kérdése sincs alaposan feldolgozva. Az, hogy esetleg jogi viták tárgyává váljon, teljesen utópisztikus elképzelésnek tűnik jelen pillanatban. Köszönhető ez többek közt azon koordinálatlan iskolaügyi és egyetemi reformoknak, melyek minimálisra csökkentették, Ml. ellehetetlenítették oly össznemzeti tudományos jogi diskurzus kialakulását, mely minden európai országban természetes és nélkülözhetetlen része a jogi kultúrának és gyakorlatnak.

Általános fogalmak

Társadalmunk elidegeníthetetlen részei a vállalkozások és a vállalkozói gondolkodás. Minden, akár megalapozott, akár megalapozatlan kritika ellenére a vállalkozói szellemiség is központi helyet tölt be a szlovák társadalom és a szlovákiai magyar kisebbség életében. E civilizációs tényt jogi kultúránk is tükrözi, s így a szlovák jogrend egyik központi normarendszerét a vállalkozások szabályozását tartalmazó jogi normák összessége képezi. A vállalkozásokat szabályozó jogi normák egyike az iparostörvény (zákon c. 455/1991 Zb. o zivnostenskom podnikaní [zivnostensky zákon] a továbbiakban csak „törvény”), mely az ún. iparostevékenységeket (zivnosti) szabályozza, s melyek a legtöbb vállalkozás tevékenységi körének alapját képezik. Az iparostörvény hatályát a 2., 3. és 4. §-ban szabályozza, s így az elképzelhető tevékenységek körét két fő csoportba lehet osztani, mégpedig az ipartörvény hatálya alá eső tevékenységekre és az egyéb tevékenységekre. Az iparostörvény szabályozza és meghatározza, mely vállalkozásokhoz milyen engedélyekre van szükség, illetve milyen üzleti tevékenységekhez milyen jogosítványok kellenek. A törvény saját hatályát úgy szabja meg, hogy pozitívan és tételenként felsorolva definiálja azokat a tevékenységeket, melyek hatálya alá esnek és azon tevékenységeket is, melyek nem. így többféle értelmezésre nem nyílik lehetőség. Azon tevékenységek körébe, melyek nem tartoznak az ipartörvény hatálya alá, több alcsoportot sorol, mint például az ún. szabad hivatások1 vagy a különös törvények által szabályozott gazdasági tevékenységek2. Ezen tevékenységek végzését és a kellő jogosítványok megszerzését külön törvények szabályozzák. Az ipartörvény hatálya alá így összesen négy válalkozás köre esik: szabadon gyakorolható bejelentésköteles tevékenységek, kisipari bejelentésköteles tevékenységek, szakképesítéshez kötött bejelentésköteles tevékenységek és a koncessziós tevékenységek:

1.  Szabadon gyakorolható bejelentésköteles tevékenységek (ún. „ohlasovacie zivnosti vol’né”); bejelentésükhöz kizárólag az ún. általános feltételek teljesítése szükséges, melyek a 18. életév betöltése, cselekvőképesség és a büntetlenség3, amennyiben más akadálya (iparostörvény 8. §) nincs az ipar végzésének.

2.  Kisipari bejelentésköteles tevékenységek (ún. „ohlasovacie zivnosti remeselné”), melyek bejelentéséhez és végzéséhez az általános feltételek és ún. különös feltételek4 teljesítése szükséges. Tartalmilag olyan tevékenységekről van szó, mint például az autószerelés, óraművesség, hentes, pék, sörgyártás, kőművesmunkák, vendéglátóipari egységek üzemeltetése és egyéb. A különös feltételek teljesítése a megfelelő iskolai végzettség felmutatásával bizonyítandó. Az iparostörvényhez csatolt 1. függelékben található tételes felsorolásuk.

3.  Szakképesítéshez kötött bejelentésköteles tevékenységek (ún. „ohlasovacie zivnosti viazané”), melyek bejelentéséhez és végzéséhez az általános feltételek mellett különös feltételek teljesítése szükséges, melyek tételes listáját az ipartörvényhez csatolt 2. függelék tartalmazza. Ebbe a csoportba olyan tevékenységek tartoznak mint pl. gázzal és villannyal kapcsolatos munkák végzése, építésügyi munkák, autósiskola, pszichológiai tanácsadás és egyéb. A különös feltételek teljesítése általában a megfelelő iskolai végzettség mellett egyéb feltételek teljesítését is megkívánja, miközben a különös feltételek teljesítése minden esetben egy speciális törvényhez, Ml. speciális törvényben megnevezett illetékes szerv jóváhagyásához, jogosítványához stb. kötött.

4.  Koncesziós tevékenységek (ún. „koncesované zivnosti”), melyek végzéséhez az általános feltételek mellett az iparostörvény által előírt egyéb feltételek teljesítése, néhány esetben iskolai végzettség és egyéb engedélyek felmutatása is szükséges. Az ide tartozó tevékenységeket és azok különös feltételeit a 3. függelék tartalmazza, mely olyan tevékenységeket nevez meg mint pl. fegyverekkel kapcsolatos szolgáltatások, úgy mint adásvétel, javítás; pénzváltói tevékenység; taxiszolgáltatás; temetők üzemeltetése és egyéb. Koncessziós tevékenység végzéséhez való jog igazolására a koncesziós levél (koncesná listina) szolgál, nem pedig iparlevél. A szakképesítéshez kötött és koncessziós tevékenységek közti különbség elsősorban a teljesítendő általános és különös feltételek viszonyában mutatkozik meg, bár megjegyzendő, hogy elméletileg a jogosultság létrejöttének folyamata is eltérő.

A kérdés alaposabb megértéséhez nélkülözhetetlen a közigazgatási aktus fogalmának rövid jellemzése, mely a „közigazgatási tevékenység legjelentősebb formájáéként van jellemezve (Prúcha 1998, 267). A közigazgatás, illetve a köz szükségleteinek ellátása egyfelől állami és önkormányzati szervek rendszere (ún. szervezeti meghatározás), másfelől az ezen szervek által ellátott feladatok összessége (ún. funkcionális meghatározás). Minden közigazgatási szerv rendelkezik egy meghatározással, mely definiálja azon feladatok körét, melyeket kötelezően ellát5, valamint a megfelelő jogi eszközök meghatározásával (jogosítványokkal)6 ezen feladatok ellátásához. Az egyik ilyen eszköz az ún. közigazgatási aktus, melynek a jogtudomány alapvetően két formáját különbözteti meg, mégpedig a fogalom tágabb és szűkebb értelmében. Míg az előbb említett alatt a közigazgatási aktus összes formája értendő, függetlenül annak absztrakt vagy individuális jellegétől, addig az utóbbi fogalom csak az individuális közigazgatási aktust érti a közigazgatási aktus fogalmán. Amennyiben megmaradunk a fogalom tágabb értelménél, úgy közigazgatási aktusként értelmezendő a normatív közigazgatási aktus, mely a közigazgatási jogi normaalkotás végterméke, konkrétan (individuálisan) meg nem határozott címzettel, egyoldalúan kiadva; az individuális jogi aktus, mely a közigazgatási szerv általi jogalkalmazás eredménye, konkrétan meghatározott címzettel, egyoldalúan kiadva; valamint a belső közigazgatási aktus, mely az adott közigazgatási szerv belső hierarchikus berendezkedését hivatott működtetni és fenntartani.

Az iparostörvény szemszögéből különös jelentőséggel bír az individuális jogi aktus, mely egy adott (konkrét) személyjogi helyzetét szabályozza. Ebben az esetben a közigazgatási aktus mint közigazgatási határozat értendő, mely egyoldalú, felülrendelt és individuálisan definiált határozat, mely közigazgatási jogviszonyt konstituál vagy deklarál. A közigazgatási szerv így kötelezettségeket és jogosultságokat határozhat meg természetes vagy jogi személyeknek, ezen személyek beleegyezése nélkül. Ahhoz, hogy kötelező érvényű legyen, a közigazgatási határozatot az arra jogosult szervnek kell kiadnia az előírt procedurális, formai és tartalmi követelmények betartása mellett.

A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek végzéséhez való jog keletkezése – gyakorlati és elméleti aspektusok

A tevékenység végzéséhez való jog kétféleképp értelmezhető: úgy, mint egy objektív és nem konkretizált, Ml. individualizált jogi norma, illetve egy szubjektív jog, jogosultság, mely egy konkrét személyt illet meg. A továbbiakban értelemszerűen a előbb említett tartalommal foglalkozunk.

Az iparostörvény a 9., 10., 45-49. §-ban szabályozza az iparlevelek kiadásának materiális és procedurális feltételeit és folyamatát, miközben – elméleti szempontból – fontos különbséget tenni az iparlevél kiadása és a az ipartevékenység végzéséhez való jog (praktikusan: „iparjogosultság”) keletkezése közt, mely két különböző fogalom. A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek (praktikusan: „szabad tevékenységek”) esetében az iparostevékenység végzési joga mintegy „látens” formában állandóan létezik, amennyiben az adott személy teljesíti az iparvégzés általános feltételeit. Ezen jog aktivizálásához azonban nem elegendő az adott szubjektum döntése, ezen döntését valamilyen formában a társadalom felé is ki kell nyilvánítania. Más szavakkal, amennyiben vállalkozni akar, fel kell hívnia magára a figyelmet, mely egy bejelentéssel történik az illetékes állami szervnél, hivatalnál. A bejelentés attól a pillanattól jogilag teljes -természetesen azzal a feltétellel, hogy a bejelentő teljesíti az összes általános feltételt – amikor az adott hivatal tudomására jut. Materiális bizonyítéka ennek a kiadott iparlevél, az illetékes szerv által. Az iparlevél igazoló jellegű és fontos megemlíteni, hogy kiadása nincs semmilyen hatással az iparostevékenység végzési jogához, mely már a bejelentéskor létrejön7. Az iparlevél kizárólag az illető személy szakmai képességeit igazolja, nem konstitutív jellegű, nem jogi körülmény8. Kijelenthető továbbá, hogy az iparlevelek kiadásának folyamata nem közjogi eljárás és az iparlevél kiadásának ténye nincs hatással az iparjogosultság keletkezésére. Ennyit az elméletről.

Gyakorlatban az iparlevél kiadásának pillanata egybeesik az iparostevékenységhez való jog keletkezésével, s így az iparlevelek kiadásának procedurális oldala kérdéses. Egyesítő vélemény, Ml. törvényi szabályozás nélkül az iparlevelek kiadásának folyamata tisztázatlan volt a múltban is, s most is az. Ez annak a következménye, hogy a gyakorlatban az iparlevél kiadása feltétel az iparvégzés jogának keletkezéséhez, ami egy hibás konstrukció, ám a törvény ezen a ponton nem egyértelmű. Elsősorban arról van szó, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységekvégzéséről szóló jogosítvány bizonylata (NI. iparlevél) közigazgatási határozat-e és közigazgatási eljárásban van-e kiadva. A kérdést a hivatalok és a gyakorlat oly módon oldották meg, hogy az iparleveleket közigazgatási határozat formájában közigazgatási eljárásban adták ki annak ellenére, hogy az iparostörvény szövege sem akkor, sem most ezt a tényt nem támasztotta alá. Ráadásul, mint ahogy már említettük, a jogosultság keletkezésének pillanatát és az iparlevél kiadásának pillanatát is egybeolvasztották, tehát az iparlevél kiadásához kötötték a jogosultság keletkezését. Ezzel szemben a bejelenthető iparostevékenységek jogi konstrukciója olyan, hogy az iparostevékenység végzéséhez való jog ex lege keletkezik, kvalifikált bejelentés alapján, miközben az adott hivatal csupán tudomásul veszi ezt a tényt. Az iparostörvény a 10. §-ának 1. bek.-e expressis verbis meghatározza, hogy: „iparostevékenység végzéséhez való jog […] bejelenthető iparostevékenységek esetében a bejelentés napjával keletkezik”9. így amennyiben a hivatal nem fedez fel semmiféle hiányosságot a bejelentésben, annyiban az iparlevelet egyidejűleg a bejelentéssel, de legkésőbb hét nappal az írásbeli bejelentés kézbesítését követően kiadja, miközben az iparvégzéshez való jog már a bejelentés pillanatától létezik az iparostörvény 10. § 1. bek. a) betűje értelmében. Ha a bejelentés nem teljes, Ml. hibás (47. § 6. bek.), akkor a hivatal felhívja a vállalkozót a bejelentés kiegészítésére, Ml. a hibák kijavítására, miközben erre egy minimum 15 napos időtartamot határoz meg. Ez azt jelenti, hogy legalább ezalatt az időtartam alatt a hibás (hiányos) bejelentés is olyan következményeket vált ki, mint egy hibátlan. Amennyiben a bejelentő az adott időtartamon belül nem hárítja el a hibákat, akkor a törvény 47. §ának 7. bek.-e értelmében a „hivatal megállítja”10 és beszünteti az eljárást, miközben nem világos, milyen eljárásról van szó, ha semmilyen nem lett megindítva. Ha abból a feltételből indulunk ki, hogy az iparleveleket közigazgatási eljárásban adják ki11, akkor ellentétes következtetésekre jutunk. Az iparostörvény 71. §-a értelmében az iparostörvény által szabályozott közigazgatási eljárásokra a közigazgatási eljárásokról szóló törvény12 (továbbiakban csak „KeT”) vonatkozik, amennyiben az iparostörvény nem tartalmaz más szabályozást. Abból kifolyólag, hogy az iparostörény más szabályozást nem tartalmaz, következik, hogy az KeT általános szabályozását kell alkalmazni. A KeT 18. §-a 1. bek.-e értelmében a közigazgatási eljárás az ügyfél kérelmére vagy hivatalból indul meg. Esetünkben értelemszerűen csak az első lehetőség áll fenn a közigazgatási eljárás megindítására, elképzelhetetlen, hogy az adott hivatal „saját magától” valakinek vállalkozói engedélyt adjon ki, anélkül, hogy az illető kérelmezné. Amennyiben tehát az eljárás az ügyfél kérelmére indul meg, annyiban az a kérelem egyértelműen a bejelentés kell hogy legyen, és a bejelentés pillanata egyidejűleg a közigazgatási eljárás megkezdése is. Ebből következik aztán, hogy az iparlevelek közigazgatási határozat formájában vannak kiadva. Felmerül azonban a kérdés, hogy ha az iparostörvény 10. § 1. bek. a) betű értelmében az iparostevékenység végzéséhez való jog a bejelentés pillanatától fogva már létezik, akkor minek közigazgatási eljárást indítani? Látható, hogy a feljebb említett kiinduló feltétel esetén lehetetlenné válik az iparostörvény 10. § 1. bek. a) betű-jének alkalmazása. Másfelől, ha abból a feltételből indulunk ki, hogy az iparlevelek nem közigazgatási eljárásban vannak kiadva, és tartjuk magunkat a törvény 10. §-ához, akkor a 47. § alkalmazása válik értelmetlenné (NI. lehetetlenné), mivel ha az iparlevél nem közigazgatási eljárásban van kiadva, akkor nincs eljárás megindítva, amit be lehetne szüntetni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a hivatalok tudatosan (vagy kevésbé tudatosan) figyelmen kívül hagynak egy paragrafust, miközben a 10. § 1. bek. a) betű hátrányára döntöttek a 47. § 7. bek. előnyére, hogy így azt gond nélkül tudják alkalmazni. így az iparlevelek közigazgatási eljárásban vannak kiadva, és az iparlevél kiadásának pillanatával keletkezik a iparostevékenység végzéséhez való jogosultság is. A hivatalok erre a döntésre a következő megfontolások alapján juthattak:

– Amennyiben az iparjogosultság a bejelentés napjával keletkezne, reálisan elképzelhetők olyan körülmények, mikor a vállalkozó (bejelentő) a bejelentés után13 üzleteket köt, szerződéseket ír alá, azért mert jóhiszeműen abban a meggyőződésben van, hogy rendelkezik iparjogosultsággal. Közben a hivatal hiányosságokat fedez fel a bejelentésben, s a vállalkozó a hiányzó adatokat utólag fogja pótolni, miközben megeshet, hogy nem tesz eleget a 47. § 6. bek.-ében foglalt kötelességének és a bejelentés nem lesz teljes. Iparjogosultság tehát nem keletkezik, ám erre csak utólag derül fény, miután a bejelentő már kötött, Ml. köthetett üzleteket, mint vállalkozó. Az ilyen esetben megoldatlan volna az ilyen kötelezettségek jogi státusza és könnyen elképzelhető, hogy harmadik személyek látnák kárát a bejelentő hanyagságának. Ha azonban a hivatalok azt az eljárást követik, hogy az iparjogosultág az iparlevél kiadásával együtt keletkezik, az ilyen esetek elkerülhetők.

– Ha elfogadjuk az elképzelést, hogy az iparlevél kiadásának folyamata nem közigazgatási eljárás, és az iparjogosultság ettől függetlenül keletkezik, akkor a 47. § 7. bek.-e értelmében megkülönböztethetünk minimális1’1 feltételeket, melyek nélkül a bejelentett tevékenység végzéséhez való jog nem jön létre, valamint egyéb15 feltételeket, melyek teljesítése nélkül a vállalkozáshoz való jog feltételesen létrejön. Egyértelmű, hogy minőségbeli különbség van az olyan bejelentés közt, mely nem tartalmazza pl. a vállalkozó címét, vagy az olyan mely nem tartalmazza a tevékenységi kör megjelölését. Gyakorlatban azonban, az iparlevelek kiadása szempontjából, ez a megkülönböztetés érdektelen, minekután az adott hivatal semmilyen körülmények közt nem adja ki az iparlevelet, míg a bejelentés hiányos, függetlenül attól mi hiányzik.

A feljebb kifejtett érvelés karöltve azzal a ténnyel, hogy iparostevékenység végzése iparlevél nélkül is elképzelhető (mint jogalap nélküli vállalkozás16), vezették a hivatalokat arra a döntésre, hogy az iparleveleket közigazgatási határozatként adják ki közigazgatási eljárásban, s az iparostevékenység végzéséhez való jog csak ezen közigazgatási határozat alapján keletkezzen. így tehát az iparjogosultság keletkezése ahhoz a pillanathoz van kötve, mikor az adott vállalkozó az iparlevél tényleges birtokosává válik17, miközben a hivatal az iparlevelet – kvalifikált bejelentés esetén – helyben, egy időben a bejelentéssel, kiadja. A gyakorlat szempontjából tehát érvényes a megállapítás, hogy az iparlevél kiadásának folyamata közigazgatási eljárás és iparjogosultság nem jöhet létre az iparlevél kiadása nélkül.

Az iparlevelek kiadásának egyszerűsített algoritmusa tehát a következő: A bejelentéssel közigazgatási eljárás indul, ha a bejelentés teljesít minden feltételt a hivatal általában helyben és azonnal kiadja az iparlevelet, ám legkésőbb hét napon belül. Az iparlevél közigazgatási határozat formájában kerül kiadásra. Ha a bejelentés nem teljesíti a törvény által előírt feltételeket (pl. az iparvégzésnek valamilyen törvényileg megszabott akadálya van), akkor a hivatal közigazgatási határozatban dönt arról, hogy az iparjogosultság nem jött létre. Amennyiben a bejelentés hiányos, a hivatal felszólítja a vállalkozót a bejelentés kiegészítésére, különben a közigazgatási eljárást megállítja és megszünteti.

A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek negatív definíciójából adódó nehézségek

A jogi előírások jellegzetes felépítése olyan, hogy az alap- és szükséges fogalmak tisztázása után tartalmazzák csak a konkrét viselkedési normákat. Egy jogi előírás effektivitása és az, hogy feladatát ellássa, így sokban függ az említett definíciók minőségétől. Maguk a definíciók konstrukciója általában pozitív (tehát, hogy mi az adott jelenség), melyek sokszor negatív (tehát, hogy mi nem az adott jelenség) meghatározással vannak kiegészítve. Negatív definíciók önmagukban nem állnak helyt, melynek több gyakorlati és elméleti oka is van, általában csak mint kiegészítők használatosak a pozitív definíciók mellett. Érdekes jelenség ezért, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységeket a törvény csak negatívan definiálja, anélkül, hogy kategorizálná őket. így nem létezik semmiféle jogi norma, mely meghatározná a szabadon gyakorolható tevékenységek egyes csoportjait úgy, mint az a többi iparostevékenység esetében történik, s melyek konkrét kategóriákra vannak felosztva. Továbbá a törvény nem hatalmazza fel a hivatalokat sem arra, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységeket felosszák, ami különben nélkülözhetetlen munkájuk rendes végzéséhez. Gyakorlati célokra ezért a hivatalok ún. OKEC-kategorizációt használnak, mely ugyan meglehetősen alapos felosztását jelenti a gazdasági tevékenységeknek, ám nem jogi norma, tehát felettébb kérdéses használhatósága. Mindamellett megelőzi az olyan eseteket, mint ahogy az egy-két helyen megtörtént Szlovákiában, hogy élelmes vállalkozók egy bejelentésben be akarták jelenteni az összes létező szabadon gyakorolható tevékenységet, rámutatva arra a tényre, hogy mivel nincs jogi normába foglalt kategorizáció, semmi sem kötelezi a bejelentőt arra, hogy a hivatal által megszabott kategóriákhoz tartsa magát, és nyugodt szívvel bejelenthet olyan tevékenységi kört, mint pl. „az összes szabadon gyakorolható bejelentésköteles tevékenység”. A hivatal természetesen az ilyen irányú kérelmet elutasította, tegyük hozzá szerencsére, ám jogalap nélkül.

Más, a gyakorlat szempontjából, fogas kérdés merült fel a szociális és munkaügyi előírások módosításai során. A jelenlegi jogállás szerint munkanélküli segélyre az jogosult, aki aktívan munkát keres18, ám objektív körülményeknek „hála” nem talál. Ez a körülmény egy olyan igazolással bizonyítandó, melyet az adott munkaadó állít ki, hogy a munkanélkülit nem tudja alkalmazni. A hivatalok ezt az igazolást minden két hétben bekérik a munkanélküliektől, így aztán érthető, hogy nagy a „kereslet” az igazolások iránt. Erre reagálva egyes vállalkozók szabadon bejelenthető tevékenység címszó alatt „igazolások kiadása munkanélkülieknek” tevékenységet szerettek volna bejelenteni. A vállalkozás töltete abból állt volna, hogy térítés ellenében a munkanélkülieknek igazolásokat adtak volna ki. A hivatalok ezen bejelentéseket – nagyon helyesen – elutasították a törvény 3. §-ának 3. bek.-e értelmében, mely kimondja, hogy „nem tekinthető ipartevékenységnek az olyan tevékenység, mely ugyan teljesíti a törvény által előírt feltételeket, ám nincs összhangban a jó erkölccsel”.

Az érme másik oldala azonban az a nyitott kérdés, hogy tényleg így van-e, és ha igen, milyen kritériumok alapján ítélte meg az adott hivatal úgy, hogy az „igazolások kiadása munkanélkülieknek” tevékenység a jó erkölcs ellen vét. Jogi kategóriákban különösen nehéz egyértelműen behatárolni az erkölcsöt, mely- „hála” a fogyasztói társadalomnak – az utóbbi pár évtizedben ugyancsak ingatag fogalommá vált. A vállalkozó, aki pénzért akart igazolásokat kiadni nem akarta kényszeríteni a munkanélkülieket, hogy kizárólag csakis tőle kérjenek igazolást, csak egy lehetőséget biztosított, melyet senki sem lett volna köteles kihasználni. Ráadásul in fraudem legis19 cselekedetről sem lehet szó, mivel a vállalkozó pontosan a törvény intenciója alapján akart eljárni, hisz olyan iparostevékenységet szeretett volna bejelenteni, mely se nem kötött, se nem koncessziós tevékenység.

Következő törvényhozási -jogelméleti – kérdés a „vendéglátóipari tevékenység” tartalmi meghatározása, mely a törvényben úgy van definiálva, mint ételek és italok készítése közvetlen fogyasztásra a fogyasztó által. A jogosultság részét képezi továbbá félkész termékek, valamint kiegészítő termékek árusítása. Tulajdonképpen a „vendéglátóipari egység üzemeltetése” kisipari bejelentésköteles tevékenység tartalmi meghatározásáról van szó (1. függelék 114. csoport 32. tétel). A pozitív definíciót kiegészíti egy negatív is a törvény 38.§ 2. és 3. bek.-e, mely a vendéglátóipari tevékenység köréből kizárja a következő termékek közvetlen fogyasztásra való eladását:

–   alkoholmentes italok és iparilag előállított tejtermékek, koktélok, sör, bor és égetett szesz,

–   fagylaltok, amennyiben a készítésükhöz iparilag előállított sűrített és fagyaszott krémek használatosak,

–    hő segítségével gyorsan előállított hústermékek a szokásos körettel, valamint a húsnélküli ételek

–   ételek, italok és félkész termékek az elszállásolt vendégeknek olyan szálláshelyeken, melynek kapacitása nem haladja meg a 10 főt,

–    házilag előállított bor és az ehhez kapcsolódó jellegzetes ételek árulása, amennyiben ez a tevékenység nincs tovább üzemeltetve mint 4 hónap egy évben.

Ha a felsorolást nézzük, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: foglalkozik-e valaki Szlovákiában vendéglátóipari egység üzemeltetésével. Csak futólagos szemlélődéssel is legalább két nagy elégtelenségét fedezhetjük fel a definíciónak:

1.  A törvény szövege szerint vendéglátóipari tevékenység az ételek közvetlen fogyasztásra való készítése (38. § 1. bek. első mondat), de nem vendéglátóipari tevékenység a hő segítségével gyorsan előállított hústermékek a szokásos körettel közvetlen fogyasztásra (38. § 2. bek. c) betű. A contrarío vendéglátóipari tevékenység tehát az olyan ételek készítése, melyek előállítása non-„hő” (hideg?) és non-„gyors” (lassú?) módon történik? És ha igen akkor az mit jelent? Milyen (jogi, technológiai vagy egyéb) norma alapján lehet eldönteni, melyek azok az ételek, amelyek nem-hő és nem-gyorsan vannak elkészítve? Vagy ha az előbb leírt argumentáció hibás, akkor hogy kell jól interpretálni a paragrafus tartalmát?

2.   „Nem vendéglátóipari tevékenység az iparostörvény értelmében” meghatározást tartalmazza a törvény 38. §-ának 2. bek.-e így elértük azt, hogy a fent felsorolt tevékenységek nem vendéglátóipari tevékenységek a törvény értelmében – felmerül a kérdés: más törvény értelmében azok? Valószínűleg nem, tehát ezeket a tevékenységeket a szabadon bejelenthető tevékenységek közé kell sorolni, ugyanis jellegüket tekintve iparostevékenységek, ám nem tartoznak a kisipari bejelentésköteles, szakképesítéshez kötött, Ml. a koncessziós tevékenységek körébe. S ez újabb kérdéseket nyit meg: ha valaki pl. egy éttermet üzemeltet, melyben csak olyan szolgáltatásokat nyújt, melyek a fenti felsorolásban szerepelnek, miért vonatkoznak rá enyhébb feltételek, mint a többi vállalkozóra; ugyanazon vagy más higiéniai előírások vonatkoznak az ilyen éttermekre, mint a többi étteremre? Ha igen miért; ki felel, miért épp ő és milyen jogi alapon pl. az étel minőségéért20; mi gátolná meg az adott vállalkozót, hogy három iparlevéllel rendelkezzen különböző négyhónapos időszakokra, s így az egész évben szabadon bejelenthető tevékenységet folytasson, miközben ugyanolyan szolgáltatásokat nyújt, mint egyéb vállalkozók, akik a hasonló, Ml. ugyanolyan tevékenységet kisipari bejelentésköteles tevékenységként végzik.

A fenti érvelés elsősorban arra hivatott rámutatni, hogy a szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek esetében egyértelműen felvetődik egy pozitív definíció létének követelménye. Hasonlóan, mint a kisipari bejelentésköteles tevékenységek, Ml. szakképesítéshez kötött bejelentésköteles tevékenységek esetében tételes felsorolás az adott definíció, semmi sem egyértelműbb, mint egy hasonló tételes felsorolás megalkotása a szabadon bejelenthető tevékenységek esetében. Ezzel a modellel találkozhatunk pl. a cseh jogrendben, mely a 140/2000 számú kormányrendelettel meghatározza a szabadon bejelenthető tevékenységek listáját és tartalmi töltetét21. A kormányrendelet a szabadon bejelenthető tevékenységeket összesen 124 kategóriára osztja, azzal, hogy az utolsó kategóriát szabadon hagyja azoknak a tevékenységeknek, melyek jellegüket tekintve ugyan szabadon bejelenthetők, ám a kormányrendelet nem említi őket. így a hivataloknak lehetőségük van a kormányrendeletbe bele nem foglalt tevékenységet is bejegyezni, mint szabadon gyakorolhatót. így a hivatalnak és a leendő vállalkozónak egyszerű a dolga: a bejelenteni kívánt tevékenységet egyszerűen csak az adott csoportba kell besorolni. Annak ellenére, hogy ezt a modell egyes csehországi szakemberek bírálják, működőképesebb és nagyobb jogbiztonságot nyújt, mint szlovákiai társa.

Befejezés

A jog mint normatív rendszer értelme egy bizonyos rend létrehozása és fenntartása a társadalomban. A jog effektivitását így elsősorban két tényező határozza meg: a jogi normák minősége és a jog kikényszeríthetősége, miközben az utóbbi nem kizárólag a bíróságok és egyéb jogokat biztosító szervek munkájától függ, hanem egy társadalmi meggyőződéstől, mely a jog betartását irányozza elő.

Érezhető, hogy az olyasfajta társadalmi kényszer, mely a jog betartására kötelez, ugyancsak elégtelen. így a törvénykerülés és a jog elégtelenségeinek kihasználása a demokrácia elsődleges megnyilvánulási formájává vált az utóbbi időben, s a jog betartása a társadalmi értékrend aljára csúszott. Ennek egyenes következménye a társadalom civilizált(abb) rétegeiben, egy olyan elvárás, mely szerint a jogi normák minőségének növekedése társadalmi szükségszerűség. Az az egyenlőség, mely a jog efektivitását jellemzte, s mely a jogi normák minőségének és kikényszeríthetőségének arányában nyilvánult meg, az utóbbi évtizedekben elbillent, egyre nagyobb követelményeket támasztva a jogalkotókkal szemben, melyekre így egyre nagyobb súly nehezedik a törvények minőségét illetően.

Felhasznált irodalom

Fiala, Josef a kol. 1993. Zivnostenské právo. Brno, MU – Doplnék.

Harvánek, J. a kol. 1993. Právníteoríe. Brno, MU – Doplnék.

Hulkó, Gábor 2004. Má cesky zivnostník méné volnosti nez slovensky? Právní rádce,

2004/12, 24. p. Korec, S. – Prázdnovsky, A. 2002. Zivnostensky zákon – maly slovnik podnikatela, zivnostní-

ka. Bratislava, Nova Práca.

Prúcha, Petr 1998. Základnípojmy a instituty správního práva. Brno, Masarykova univerzita. Simkovic, M. 1992. Zivnostensky zákon s komentámm. Bratislava, Management interna-

tional, a. s.

Lanstyák István: A kódváltásról – nyelvtani szempontból

A III. Grammá Nyelvészeti Napokon elhangzott előadásomban1 a kódváltás nyelvtani alaptípusait mutattam be. A tipizálás alapjául az a szempont szolgált, hogy a különböző nyelvekből származó szekvenciák miképpen épülnek be ugyanabba a diskurzusba. Élőnyelvi példáimat a Grammá Nyelvi Irodában készülő, a szlovákiai magyar beszélt nyelvi korpusz alapjául szolgáló élőnyelvi adatbázisból vettem. A hangfelvételeket a Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének hallgatói készítették és jegyezték le. Ez a dolgozat az előadás erősen rövidített változata.

Alapfogalmak

Kódvált(ogat)ásnak a kétnyelvű kommunikáció olyan válfajait nevezzük, melyekben a beszélők egyetlen diskurzuson belül két (vagy több) különböző nyelvet, Ml. két (vagy több) különböző nyelvhez tartozó elemeket használnak, mégpedig anélkül hogy az eltérő nyelvekhez tartozó szekvenciák tartalmilag megfelelnének egymásnak.2 Ha a kódváltás egy megnyilatkozásnál kisebb nyelvi egységet (egy vagy több szószerkezetet, szószerkezettagot, nem mondatrész értékű szót vagy kötött morfémát) érint, ún. bázistartó kódváltásró\ beszélünk. Ha a kódváltás egy megnyilatkozásnyi vagy annál nagyobb nyelvi egységet érint (egyszerű mondatot, összetett mondat egy vagy több tagmondatát, egy egész összetett mondatot vagy több önálló mondatot), ún. bázisváltásró\ van szó; ha a diskurzusban sorozatosan találunk bázisváltásokat, ún. bázisváltogatásról lehet beszélni. Azokban az esetekben, amikor a kódváltott szekvencia kívül áll a fenti értelemben vett megnyilatkozáson, mondaton kívüli kódváltásról beszél a szakirodalom.

Az előbbi bekezdésben szereplő kifejezésekben, a bázisváltásban, a bázisváltogatásban, Ml. a bázistartó kódváltásban szereplő bázis szó az érintett megnyilatkozás bázisnyelvére utal. Bázisnyelvnek azt a nyelvet nevezzük, amely a legalább egy megnyilatkozásnyi két- vagy többnyelvű diskurzusrészletben nyelvtanilag és/vagy mennyiségileg domináns. Nyelvtani dominancián azt a tényt értjük, hogy a bázisnyelv meghatározza a legalább megnyilatkozás nagyságú szekvencia egészének vagy jelentős részének nyelvtani viszonyait. Ez a legegyértelműbben abban mutatkozik meg érzékelhető módon, hogy a másik nyelvből, az ún. vendégnyel\fc>ő\ származó betétek – ha szükséges – bázisnyelvi toldalékokat kapnak, de más jelei is lehetnek a bázisnyelv nyelvtani dominanciájának, pl. abban az esetben, ha a két nyelv szórendi szabályai az érintett diskurzusrészletben más-más szórendet követelnek meg, a bázisnyelv nyelvtani dominanciájára utalhat, ha a mondat szórendje a bázisnyelv szórendi szabályait követi. Mennyiségi dominancián azt kell érteni, hogy az egyik nyelvből, a bázisnyelvből származó szekvenciák az érintett megnyilatkozásban és/vagy – összetett mondat esetében – a mondat egészében és/vagy egy még nagyobb diskurzusrészletben nagyobb számban fordulnak elő, mint a másik nyelvből, a vendégnyelvből származó szekvenciák.

* Előadásként elhangzott a Grammá Nyelvi Iroda által szervezett III. Grammá Nyelvészeti Napokon, Párkányban, 2004. november 26-án.

Bázistartó kódváltás

Bázistartó kódváltás, amint föntebb láttuk, a kódváltásnak egy-egy megnyilatkozáson belül elemezhető típusa. Megnevezése arra utal, hogy az ilyen típusú kódváltáshoz sorolt megnyilatkozásokat úgy elemezzük, mint amelyekben megkülönböztethető egymástól a nyelvtanilag és/vagy mennyiségileg domináns bázisnyelv és a vendégnyelv; a kétnyelvű megnyilatkozás felépítésében a bázisnyelv a vendégnyelvnél fontosabb szerepet játszik, ilyen értelemben pedig a két nyelv az adott megnyilatkozás szintjén nem egyenrangú (részletesebben lásd Lanstyák, megjelenés alatt). A bázistartó kódváltás a bázisváltással áll szemben mint annak ellentétpárja.

A vendégnyelvi betétek többféleképpen épülhetnek be a megnyilatkozás egészébe (erre lásd Lanstyák 2004; 2005); ennek alapján különböztetjük meg a bázistartó kódváltás egyes típusait.

B típusú bázistartó kódváltás

A bázistartó kódváltásnak eddig legtöbbet tárgyalt típusában, amelyet régebbi közleményeimben – azóta kiderült, helytelenül – mintegy „a” bázistartó kódváltásként tartottam számon (lásd pl. Lanstyák 2000, 4-5; 2002, 93-94), a vendégnyelvi betétek bázisnyelvi toldalékok segítségével épülnek be a megnyilatkozás egészébe. A vendégnyelvi betétek rendszerint (mondat szintjén vagy mondatrészek szintjén álló) elszigetelt szavak vagy szószerkezetek (vö. Scotton 1993, 4; Auer 1988, 200; Lanstyák 2000, 3-7).

Mivel az egyik nyelvnek a dominanciája ebben az esetben szerkezeti (s a legtöbb esetben egyszersmind mennyiségi is), úgy tekintjük, hogy a megnyilatkozás mint egész bázisnyelvű, és ebbe a bázisnyelvű megnyilatkozásba épülnek be bázisnyelvi morfémák segítségével a vendégnyelvi betétek.

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 123

Nézzünk meg erre a típusra két példát!3

1. „Há bizony azt szígyellem, hogy én krížovká-kot fejtek és olyan szavakot nekem jutnak eszembe, ami igazán szomszídasszonynak se, Ö hogy nem” (Brunczvik 2004, 8)

Há bizony azt szígyellem, hogy én ke-reszt rejt vény-eket fejtek és olyan szavakot nekem jutnak eszembe, ami igazán szom-szídasszonynak se, ö hogy nem.

2. „Fejtem a krížovky-t! Képzeld el, én Új Szó °nem szeretek olvasni Új Szót, mer °nem tudom mi +//. no az az nem +//. De minden héten kedden elmegyek Ö novinový stánok-ba a +…” (Brunczvik 2004, 5)

Fejtem a keresztrejtvényeket! Képzeld el, én Új Szó °nem szeretek olvasni Új Szót, mer °nem tudom mi +//. no az az nem +//. De minden héten kedden elmegyek Ö újságosbódéba a +….

Az 1. sz. és a 2. sz. szemelvényben ugyanannak a tárgyi funkcióban használt vendégszónak (alapalakjában „krízovka”Y kétféle beillesztését láthatjuk. Mindkét részlet ugyanattól a szlovák anyanyelvű asszonytól származik, aki a múlt század ötvenes éveiben magyarlakta területen kapott állást, és ott spontán módon elsajátította a magyar nyelvet, amelyet folyékonyán beszél, de hibákkal. Az 1. sz. példa a B típusú bázistartó kódváltás prototipikus esetét képviseli: a vendégnyelvi szó alapalakjához illeszkednek a bázisnyelvi toldalékok. A 2. sz. példa egyfajta átmenetet képvisel a V típusú kódváltás felé, benne ugyanis a többes számra utaló szlovák morféma („-/’) aktív, ugyanakkor a vendégnyelvi betét a bázisnyelvi ,,-t” tárgyrag segítségével illeszkedik be a bázisnyelvi mondatba, annak tárgyaként. A 2. sz. szemelvény egy további mondatában még egy másik vendégnyelvi betétet is találunk, a „novinovy stánok” szószerkezetet, amely a mondat határozójaként bázisnyelvi illativusi ,,-ba/-be” ragot kap.

V típusú bázistartó kódváltás

A bázistartó kódváltás másik típusában a vendégnyelvi betétek vendégnyelvi toldalékok segítségével épülnek be a megnyilatkozás egészébe. A vendégnyelvi betétek rendszerint itt is elszigetelt szavak (szószerkezettagok vagy önálló mondatrészek) vagy pedig szószerkezetek. Mivel az egyik nyelvnek – esetünkben a magyarnak – a dominanciája ebben az esetben alapvetően mennyiségi, úgy tekintjük, hogy a megnyilatkozás mint egész kétnyelvű, és ebbe a kétnyelvű megnyilatkozásba épülnek be vendégnyelvi – esetünkben szlovák nyelvi – morfémák segítségével a vendégnyelvi betétek.

Nézzünk meg erre a típusra is két példát!

3. „Hát ö lényegibe szerettem ezeket is meg azokat is, de f» leg ilyen technikai ÖÖ (.) /-predmety- / [emelt hangon, nevetve] érdök«tek mondjuk mint a matika vót vagy ilyen számolás, ezek, f«teg ezek érdeketek” (Bognár Márta 2004, 3).

„Hát ö lényegibe szerettem ezeket is meg azokat is, de f«teg ilyen technikai ÖÖ (.) /-tantárgyak-/ [emelt hangon, nevetve] ér-dök«tek mondjuk mint a matika vót vagy ilyen számolás, ezek, f«teg ezek érdeketek” (Bog-nár Márta 2004, 3).

124 Lanstyák István

4. „Mindenki dógozott regélte estig, estét* l éjelig ÖÖ s obrovskym nasadením dógoztunk mindnyájan, mer akartuk (..), vagyis alapitottuk a kapitalizmust” (Bognár Zsuzsa 2004, 7).

Mindenki dógozott regélte estig, estét* l éjelig ÖÖ óriási er* bedobással dógoztunk mindnyájan, mer akartuk (..), vagyis alapitot-tuk a kapitalizmust.

A 3. sz. példában világos, hogy a „predmety” vendégnyelvi betét többes számra utaló morfémája aktív, hiszen ezzel mint a mondat alanyával számban egyezik a bázisnyelvű állítmány („érdökűtek”).5 A 4. sz. példában a vendégnyelvi betét elöljárós szerkezet („s obrovskym nasadením”), amely a mondat határozójaként szabályosan kapcsolódik a „dógoztunk” bázisnyelvű állítmányhoz. A vendégnyelvi „s” elöljáró az instrumentálisban álló főnévvel, a „nasadením” szóval együtt alkot módhatározót; a főnévvel számban és esetben egyezik az „obrovskym” jelző (standard formája: „obrovskym”).

Z típusú bázistartó kódváltás

A vendégnyelvi betét zéró morfémák segítségével is beépülhet a megnyilatkozás egészébe. Ha a vendégnyelvi betét toldalékolható szó, vagyis tartalmazhatna toldalékot, a legtöbb esetben nem lehet eldönteni (és nincs is értelme), hogy B vagy V típusú bázistartó kódváltásról van-e szó; erre látunk példát alább az 5. sz. szemelvényben. A Z típusú kódváltáshoz tartozik az eleve toldalékolhatalan szavak vendégnyelvű használata is. Ezek nemcsak mondatrészi szerepet is betöltő fogalomszók (pl. határozószók) lehetnek, hanem formaszók is (pl. kötőszók, partikulák), amint ezt látjuk a 6. sz. szemelvényben.

5.  „Há a többi, például i>tovníctvo (..), há ottan számolunk egy kicsit, teória is van, Ö abból van cvi-enie meg prednáška is, oda já-rok, mer az nehéz tantárgy, éss há mit tanu-lunk ottan, há számítani” (Hoboth 2004, 3).

6.  „Hát a enyém férje(m) voln az (.) Ö katona (.) ésss (..) telefonon ecer egy baráúvm azt mondta (.) adjal neki olyan (.) §odkaz no és telefonáltam neki és (.) úgy sikerült že (..) jó; jól beszéltunk iss (.) ugy; úgy () keztunk (.) gyakraban () beszélni (.) spolu telefon közt is fél éf <=év> után () találkoztunk” (Kapczyová 2004, 13.).

Há a többi, például könyvvitel (..), há ottan számolunk egy kicsit, teória is van, Ö abból van gyakorlat meg e/« adás is, oda járok, mer az nehéz tantárgy, éss há mit tanulunk ottan, há számítani.

Hát a enyém férje(m) voln az (.) Ö katona (.) ésss (..) telefonon ecer egy baráúvm azt mondta (.) adjal neki olyan (.) sűzenef no és telefonáltam neki és (.) úgy sikerült hogy (..) jó; jól beszéltunk iss (.) ugy; úgy () keztunk (.) gyakraban () beszélni (.) együtt telefon közt is fél éf <=év> után () találkoztunk.

Az 5. sz. szemelvényben található mondat a terepmunkás néhány megszólalással korábbi „És milyen vizsgáid lesznek?” kérdésére adott válasz, ezért az első vendégnyelvi betét, az „úctovníctvo” főnév is alanyként értelmezhető, akárcsak a másik kettő, a „cvicenie” és a „prednáska”, s mint ilyen mindegyik zéró morfémával illeszkedik be a megnyilatkozás egészébe. A 6. sz. szemelvény egy cseh nővel készült beszélgetésből való, aki mintegy 15 évvel ezelőtt egy kelet-szlovákiai magyar faluba ment férjhez, ahol megtanult szlovákul és egy bizonyos szinten magyarul is. A vendégnyelvi „spolu” határozószó a bázisnyelvű „keztunk [beszélni]” állítmánnyal hatá-

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 125

rozós szerkezetet alkot. Ezenkívül találunk még ebben a szemelvényben egy vendégnyelvi kötőszót is („ze”).

H típusú bázistartó kódváltás

Előfordul, hogy a vendégnyelvi betét nem tartalmaz sem bázisnyelvű, sem vendégnyelvű toldalékot, holott arra az adott szószerkezet nyelvtani integrálódásához szükség volna. Ennek olykor nyelvi okai vannak- a toldalék használata valami miatt „kényelmetlen”, más esetekben a toldalékhiány nyelvi gazdaságossági okokból bekövetkezett ellipszis lehet, de előfordul az is, hogy a toldalék hiánya nyelvi interferenciajelenség, a másik nyelv hatásával magyarázható. Ezenkívül a toldalék elmaradhat a beszélő bázisnyelvi kompetenciájának súlyos hiányossága miatt is. Igaz, a beszélő ilyenkor használhatna vendégnyelvi morfémákat, ám előfordul, hogy a nyelvvesztő beszélő kialakított egy olyan egyéni nyelvváltozatot, amelyben a toldalékok kitétele a magyar szavakhoz nem kötelező, s hasonlóképpen nem kötelező a kitétele a vendégnyelvi betétekhez sem. (Más esetekben esetleg az is elképzelhető, hogy a beszélő egyszerűen valamilyen oknál fogva kerüli a V típusú kódváltást, pl. azért, mert úgy gondolja, hogy magyarul „kell” beszélnie, s az aktív vendégnyelvű toldalékokkal ellátott vendégnyelvi betétek használatát nem tekinti magyar beszédnek.)

Nézzünk meg egy olyan példát, amelyben a toldalékok elmaradása a fenti okok valamelyikére mehet vissza!

7. „Iskola +//. NO inkább ilyen sulidisz-           Iskola +//. NO inkább ilyen suli-

kó, még a izébe a vót Dom detí a mlá-        diszkó, még a izébe a vót Gyermek-

deže vagy mi a franc az mos <=most>         és Ifjúsági Ház vagy mi a franc az

CV’, vagy nem tudom, annyi neve vót        mos <=most> CV- , vagy nem tu-

neki, de °még akkor asszem Pioniersky        dom, annyi neve vót neki, de °még

dom vagy hogyan hívták” (Mikócziová        akkor asszem Pionírház vagy hogyan

2004, 5).                                                          hívták.6

Ebben a szemelvényben az adatközlő, aki lemezlovasként is működik, a terepmunkásnak arra a kérdésére válaszol, hogy hol szerveztek eddig diszkókat. A „Dom detí a mládeze” szerkezet után egyértelműen hiányzik az inessivusi ,,-ba/-be” (írott nyelvi formájában „-ban/-ben”) rag; ezt onnan tudjuk, hogy az előtte használt bázisnyelvi „izébe” határozó tartalmazza ezt a toldalékot, a kettő között pedig nyilvánvalóan mellérendelő viszony van.7 Az inessivusi toldalék hiánya mégsem feltűnő, mert a beszélő menet közben módosít a szerkezeten.8 A „Dom detí a mládeze-ba” forma eléggé nehézkes, alternatívája, a „Dom-ba detí a mládeze” még problematikusabb. A toldalékhiány tehát itt véleményem szerint elsősorban a toldalékkapcsolás „kényelmetlenségével” magyarázható. Kevésbé okolható meg ezzel a tényezővel a ,,-nak/nek” dativusi rag hiánya a „Pioniersky dom” vendégnyelvi betét után ugyanebben a szemelvényben; itt esetleg interferenciajelenségről lehet szó, a szlovákban ugyanis a szerkezet alanyesetben áll, vö. szl. „vtedy sa to volalo Pioniersky dom” (ez esetben nem H, hanem Z típusú bázistartó kódváltásról kell beszélni).

Bázisváltás és bázisváltogatás

A bázisváltás fő jellemzője, hogy a kódváltás a bázisnyelv megváltozását vonja maga után az adott diskurzusrészleten belül. A sorozatos bázisváltásokat a diskurzusnak egy nagyobb egysége felől szemlélve bázisváltogatásnak nevezzük. A prototipikus bázisváltogatás során mindkét beszélő9 mindkét nyelvet felváltva használja.

A következő interjúrészletben több példát találunk a bázisváltásra, összességében pedig ez a diskurzusrészlet – akárcsak az egész interjú -jó példa a bázisváltogatásra. A terepmunkás a saját testvérével beszélget; mindketten kettős nyelvi identitásúak: apjuk szlovák, anyjuk magyar anyanyelvű és nemzetiségű; szlovák tannyelvű alap- és középiskolát látogattak, a terepmunkás hungarisztika-szlovák szakos volt a Comenius Egyetemen.

8. „T: Oszt te tudsz arró, hogy kevered

a nyelvet?

A: Igen.

T: Oszt+/.

A: Nerobí mi to žiadne ve^é problémy!

(.) Druhý to rozumie (.) oné (.) ke”to

rozumie druhý, tak(.) pre»o.

T: Oszt kivel szoktad keverni a nyelvet?

A: Hmmm avval+//. ugyan akivel+//.

aki aki más is keveri a nyelvet. [nevet]

Ha beszénék egy magyarral logikus,

hogy nem hajigálnám bele a szlovák

szavakat! (.) Tak by som tak by som

hovoril • isto ma’ arsky (igaz-e).

T: Oszt tudná beszéni tiszta magyarú? A: Persze, hogy tudnák beszéni tiszta magyarú+/.

T: /-Oszt hogy ha-/+…

A: /-Tak by som si to-/ viac uvedomil,

nie?! Teraz abszolútne, ke^rozumie aj

ten druhý, tak’O. (.) • ito prehadzujem

skade-tade to mu je jedno aj druhému

aj (.) mne.

T: Oszt van még valaki olyan, rajtam

kívül, akivel így beszélsz?

A: Nincs.

T: Ilyen össze-vissza? (..) Nincs?

A: Nincs. [nevet]

T: Akkor inkább vagy vagy Ö szlovákú

beszélsz valakivel jobban, vagy pedig

inkább magyarú, nem?

A: NO. (..) Nekem mindegy, ha nem tud

magyarú nebudem tam hádza” (..)

ma’srské slová (.) ani so Slovákom,

ani s Ma’arom slovenské. (..) Ale tebe

je to jedno, tak aj mne je to jedno (..)

aj kazete je to jedno [nevetnek] tá

zožere všetko. (.)

T: Ost mé, szerinted mé beszélünk mink ilyen.(..)

T: Oszt te tudsz arró, hogy kevered a nyelvet? A: Igen. T: Oszt+/.

A: Nem okoz ez nekem semmilyen nagyobb problémát! (.) A másik érti (.) izé (.) ha érti a másik, akkor (.) miért. T: Oszt kivel szoktad keverni a nyelvet?

A: Hmmm avval… ugyan akivel+//. aki aki más is keveri a nyelvet. [nevet] Ha beszénék egy magyarral logikus, hogy nem hajigálnám bele a szlovák szavakat! (.) Akkor akkor tisztán beszélnék magyarul (igaz-e). T: Oszt tudná beszéni tiszta magyarú?

A: Persze, hogy tudnák beszéni tiszta magyarú+/. T: /-Oszt hogy ha-/+… A: /-Akkor jobban tudatosulna-/ bennem, nem?! Most abszolút, ha érti a másik is, ak-kor mit (.) Hogy innen oda dobálom-e az neki mindegy a másiknak is meg(.) nekem is. T: Oszt van még valaki olyan, rajtam kívül, akivel így beszélsz? A: Nincs.

T: Ilyen össze-vissza? (..) Nincs? A: Nincs. [nevet]

T: Akkor inkább vagy vagy Ö szlovákú beszélsz valakivel jobban, vagy pedig inkább magyarú, nem? A: NO. (..) Nekem mindegy, ha nem tud magyarú nem fogok oda dobálni (..) magyar szavakat se (.) szlovák emberrel, se magyar emberrel szlovák szavakat. (..) De neked mindegy, így nekem is mindegy (..) a kazettának is mindegy [nevetnek] az mindent befal. (.)

T: Ost mé, szerinted mé beszélünk mink ilyen.(..)

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 127

A: NO tak zvyk. (..)

T: Mi mindig így beszéltünk? [nevet] (..)

A: Nem annyira, de +… A to je už taký hlúpy zvyk no, (.) mne to je jedno, (.) mne to nevadí. (..)

T: Nekem se. (.) Én nem is tudom elképzelni, hogy másképp beszélnék veled. (..)” (Husáriková 2003, 142143).

A: NO hát szokás. (..)

T: Mi mindig így beszéltünk? [nevet]

(..)

A: Nem annyira, de +… És ez már

olyan buta szokás no, (.) nekem mindegy,, (.) engem nem zavar. (..)

T: Nekem se.10 (.) Én nem is tudom elképzelni, hogy másképp beszélnék veled. (..)

Látjuk, hogy a váltások ebben a részletben megnyilatkozáshatáron következnek be. Amint erről a kódváltástípusról köztudott, a kettős nyelvi identitású beszélők esetében ilyenkor nincs minden egyes váltásnak specifikus oka, hanem maga a kódváltogató beszédmód vezethető vissza arra a tényre, hogy a beszélők két nyelvvel azonosulnak, s egyik mellett sem akarják kizárólagosan elkötelezni magukat.

Mondaton kívüli kódváltás

A mondaton kívüli váltás jellemzően azoknak az elemeknek egy részét érinti, melyeket leíró nyelvtanaink mondatszóknak neveznek (lásd pl. Keszler 2000, 292-297). A mondaton kívüli kódváltás esetei közé sorolhatjuk még más hasonló elemek más nyelvű megjelenését is, olyanokét, amelyeket gyakran használunk állandósult szókapcsolatként, megmerevedett kifejezésként.

9. „T: Nahá úgy a jó. [nevetve] A: Óh Bože!(..) Milyen rossz azír há öcséjeim meg bátyám is olyan víkonyak én meg egyed* • én vagyok olyan hogy vízt* • is hízok. Azok esznek regget* • estélig annyit (.) és semmi. (.) Osztán meg panasz +…” (Soósová 2004, 25. p.).

T: Nahá úgy a jó. [nevetve] A: Óh Istenem!(..) Milyen rossz azír há öcséjeim meg bátyám is olyan víkonyak én meg egyed* • én vagyok olyan hogy vízt«« is hízok. Azok esznek regget** estélig annyit (.) és semmi. (.) Osztán meg panasz +…

10.  „T: Hogyhogy lefogyott ?

A: Strašne búchal, izé (.) v °posilke” (Hushegyi 2004, 3. p.).

11.   „Mer ha nekem (.) négy evig a középiskolába, (.) olyan angol tanáraim lettek vóna, hogy nem mindik (.) más. (.) Striedali sa jak na páse. Niekedy za pol roka iny witer A v kuse s ním (.) dokola to isté, od za-iatku prebera”, (.) érted. Tak (.) most jobban tudnák, (.) sokkal jobban tudnák. (…)” (Husáriková 2003, 130. p.).

T: Hogyhogy lefogyott ? A: Keményen erősített, izé terembe.

Mer ha nekem (.) négy evig a középiskolába, (.) olyan angol tanáraim lettek vóna, hogy nem mindik (.) más. (.) Egymást váltották mint futószalagon. Néha fél év múlva más tanár. S egyfolytába vele (.) újra ugyanazt, elejét’ l átvenni, (.) érted. Akkor (.) most jobban tudnák, (.) sokkal jobban tudnák. (…)

128 Lanstyák István

A 9. sz. példában az érzelemkifejező „Boze”, a 10. sz. példában a töltelékszóként11 használt „izé” interakciós mondatszó, a 11. sz. példában a többé-kevésbé deszemantizálódott, töltelékszószerű „érted” képviseli a mondaton kívüli kódváltás három jellegzetes esetét. A mondaton kívüli váltás esetei közé tartozik a 8. sz. szemelvényben található „igaz-e” is, amely a palóc nyelvjárások jellegzetes kérdő mondatszava.

Összegzés

Dolgozatomban a kódváltás nyelvtani alaptípusait mutattam be szociolingvisztikai interjúkból vett példákon. Azt a kérdést, hogy mitől függ, hogy egy beszélő vagy egy közösség egy bizonyos helyzetben a kódváltásnak melyik típusát, típusait alkalmazza, föl sem vetettem: egyrészt a terjedelmi korlátok miatt, másrészt azért, mert e kérdés megválaszolásához nem is rendelkezünk még elegendő ismerettel.12

Zárásképpen egy dolgot szeretnék kiemelni. Amint láttuk, a kiválasztott példák többsége grammatikailag jól formált mondatokból állt, a bennük található „devianciák” jelentős része az egynyelvűek beszélt nyelvében sem ismeretlen. Természetesen vannak az adatbázisban nehezebben elemezhető szekvenciák is, nem is kis számban, de ilyenek előfordulnak az egynyelvű beszélők nyelvi megnyilvánulásaiban is. Jelentősebb eltérések az egy- és a kétnyelvű beszélők között csak ez utóbbiak sajátos csoportja esetében vannak, a tökéletlen nyelvelsajátítás, Ml. a nyelvvesztés állapotában lévő beszélők esetében.

Felhasznált irodalom

Auer, Péter 1988. A conversation analytic approach to code-switching and transfer. In Monica Heller (ed.): Codeswitching. Anthropological and Sociolinguistic Perspectives, Berlin, Mouton de Gruyter, 187-213. p.

Bognár Márta 2004. Kontaktusjelenségek. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Bognár Zsuzsanna 2004. Kódváltás kétnyelvű beszélőknél. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Brunczvik Erika 2004. Szemináriumi dolgozat lexikológiából. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Hoboth Katalin 2004. Kódváltás. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Husáriková, Marianna 2003. Identitástudat és nyelvhasználat. (Szocio- és pszicholingvisztikai vizsgálatok egy kétnyelvű családban). Szakdolgozat. Pozsony, FF UK.

Hushegyi Anikó 2004. Kódváltás. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Kapczyová, Ildikó 2004. Nyelvkiépülés. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Keszler Borbála szerk. 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kiss Jenő 1982. Fejezetek a mihályi nyelvjárás mondattanából. MNyTK. 164. sz. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Lanstyák, István 2000. K otázke striedania kódov (mad’arského a slovenského jazyka) v komunite Mad’arov na Slovensku. Slovo a slovesnost, 61. évf., 1. sz., 1-17. p.

Lanstyák István 2002. A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői, lm Lanstyák IstvánSzabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Kiadó, 84-108. p.

Lanstyák István 2004. A kódváltás nyelvtani típusai a szlovákdomináns kétnyelvű beszélők nyelvhasználatában. Kézirat.

A kódváltásról – nyelvtani szempontból 129

Lanstyák István 2005. Striedanie kódov v kontexte asymetrického bilingvizmu. In Dolník, Juraj (zost.) Jazyk a komunikácia v súvislostiach. (Zborník príspevkov z medzinámdnej vedeckej konferencie konanej 24. a 25. júna 2004 na Filozofickej fakulté Univerzity Komenského v Bratislave.). Bratislava, Univerzita Komenského, 141-154. p.

Lanstyák István. A kódváltás nyelvtani aspektusának főbb kérdései a szlovákiai magyar beszélőközösségben. In Lanstyák István-Vancóné Kremmer Ildikó (szerk.): Nyelvészetről – változatosan. Segédkönyv egyetemisták és a nyelvészet iránt érdeklődők számára. Dunaszerdahely, Grammá Nyelvi Iroda. (Megjelenés alatt.)

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1996. Kódváltás és nemzeti azonosságtudat. In Gadányi Károly-Bokor József-Guttmann Miklós (szerk.): Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Szombathely, Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, 163-174. p.

Mikócziová, Katarfna 2004. A nyelvleépültség termékei – kontaktusjelenségek – a mindennapi nyelv „pongyolaságai”. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Müllerová, Olga – Hoffmannová, Jana 1994. Kapitoly o dialogu. Praha, Pansofia.

Scotton, Carol Myers 1993. Social Motivations For Codeswitching. Evidence from Africa. Oxford, Clarendon Press.

Soósová, Kristfna 2004. Kétnyelvűség más szemmel, avagy egy szlovákiai szlovák anyanyelvű beszélő magyar nyelvhasználatának vizsgálata. Szemináriumi dolgozat. Pozsony, FF UK.

Varagya Szilvia: Magyar Hírmondó – Az első magyar nyelvű időszaki lap

A nyugat-európai időszakilap-kiadás a 17. században indult. Az első periodikumok 1609-ben jelentek meg: Strasbourgban a Relation, Wolfenbüttelben az Aviso és a Relation oder Zeitung (Serafínová 1999, 12). Őket követte Angliában 1622-ben a Weekly News1 (Sefcák – Vojtek 1994, 7-8), majd 1631-ben a franciaországi La Gazette2 (Serafínová 1994, 10, 108).

Bécsben az első újságok kiadását ugyan 1615-re teszik.3 Az első hetilap, a Wienerisches Diarium4 megszületése azonban még egészen 1703-ig váratott magára (Prakke – B. Lerg 1970, 404-413), holott Londonban már 1702-ben megjelent az első napilap, a Daily Courant is5 (Sefcák – Vojtek 1994, 19).

Az első magyarországi periodikumok csupán 100 évvel később, a 18. században jöttek létre. Pozsony a magyar sajtótörténet ezen időszakában jelentős szerepet töltött be. Ha eltekintünk a Rákóczi-féle, latin nyelvű Mercuríus Hungaricustól6 és Nottenstein ugyancsak latin nyelvű budai Offnerischer Merkúrjától7, Pozsony tekinthető a magyarországi időszaki lapok szülővárosának: 1721-ben Bél Mátyás szerkesztésében itt adták ki a Nova Posoniensa latin nyelvű hírlapot, 1764-ben Windisch Károly Gottlieb német PreBburger Zeitungját, 1780-ban követte őket Rát Mátyás szerkesztésében a Magyar Hírmondó, majd három évvel később a cseh nyelvű, ma elsősorban Prespurské novinyként emlegetett Presspúrské novini.

Ezen tanulmány az első magyar nyelvű időszaki lapot, a Magyar Hírmondói ismerteti.

1. A magyarországi időszaki sajtó megszületése

A Habsburg uralkodóház egyetlen, központilag kiadott periodikuma, a Wienerisches Diarium a Monarchián belül hírmonopóliummal rendelkezett, s így a többi lap számára egyetlen hivatalos hírforrásként szolgált. Az ilyen centralizált hírközlés által próbálta az udvar meghatározni a birodalomban kiadott újságok híreinek tartalmát (Prakke – B. Lerg 1970, 404-413). A magyar időszaki lapok megszületését tehát a magyar polgárság hiánya mellett a Habsburgok sajtópolitikája is hátráltatta.

* A tanulmány az 1999/2000-es tanévben a Comenius Egyetem Zsurnalisztika Tanszékén készült szlovák nyelvű évfolyamdolgozat rövidített és átdolgozott változata.

1705-ben azután végre napvilágott látott a legrégibb magyarországi lap, a Lőcsén, Bártfán, majd Kassán nyomtatott, rendszertelenül kiadott Mercurius Hungaricus, az első periodikum8 pedig az 1721 és 1722 között megjelenő Nova Posoniensia volt.

A nemzeti nyelv iránti fokozott érdeklődésnek, a kulturális hagyományok ápolása, a felvilágosodás eszméi, valamint a nyelvművelés minél szélesebb körű térhódításának igénye folytán előtérbe került a nemzeti nyelven való publikálás, így az újságírásnál is fokozatosan háttérbe szorult az addig domináns latin. E folyamatnak később ugyancsak katalizátora lett Mária Terézia 1777-ben kelt Ratio Educationisa, mely (a felsőbb szintű oktatási intézményekbe) heti kétszer megtartandó kötelező tantárgyként bevezette az újságolvasást.

Magyarországon elsősorban német nyelvű lapok jelentek meg9, a 18. század végén azután megszületett a magyar nyelvű újságírás is. Az első lapoknak mindenekelőtt referáló jellegük volt, azaz szerkesztőik szinte kizárólag a hírközlést tartották az újságírás lényegének, irodalmi témákat először csupán mellékletekként jelentettek meg, s csak később transzformálódtak az ilyen mellékletek irodalmi folyóiratokká (Ember-Heckenast 1989, 1164-1165).

2. Az első magyar periodikum

Az első magyar nyelvű időszaki lap, a Magyar Hírmondó 1780. január l-jén született meg Pozsonyban. Kiadását a korábban Landerer nyomdájában tevékenykedő Patzkó Ferenc Ágoston 1779. november 19-én kérvényezte Mária Teréziától. Patzkó a jóváhagyott engedéllyel egyúttal tízéves privilégiumot is kapott ilyen periodikum kiadására Magyarországon – azon feltétellel, hogy cenzúrázásáért a Helytartótanács felel majd.10

A Magyar Hírmondó oktáv formátumban, a 18. század időszaki lapjaihoz hasonlóan heti két alkalommal jelent meg: szerdán és szombaton.11 Tartalmában megfelelt a korabeli újságelvárásoknak, sőt túl is mutatott rajtuk. Első szerkesztője, a magyar időszaki sajtó atyjának tartott Rát Mátyás, a lap oldalain aktuális eseményekről számolt be olvasói népes táborának, nyugati elődei, az ún. referáló lapok mintáját azonban nem követte: elvetette az egyhangú hírközlő stílust. Rát kommentált, a külügyi híreknél például egy-egy szóban forgó földrajzi hely esetében olvasóinak geográfiai vagy gazdaságpolitikai adatokkal nyújtott többletinformációt. Stílusa, az eltérő műfaji attribútumok, valamint egyhasábos tördelése a hírlapnak folyóiratjelleget kölcsönzött. Tájékoztatott a bel- és külügyi újdonságokról, nagy figyelmet szentelt a tudomány vívmányai megismertetésének, a kulturális hagyományok felkutatásának és megőrzésének, valamint a nyelvápolásnak.

Az evangélikus lelkész Rát azonban 1782 végén lemondott a lapszerkesztésről, és eredeti hivatásához híven szülővárosában, Győrben tevékenykedett tovább. A Magyar Hírmondótól ezáltal nem csupán első szerkesztője vált meg. Rát Mátyás ugyanis a lap írása és szekesztése mellett a propagáló és terjesztési feladatokat is ellátta12, miáltal személye teljesen meghatározta a lap arculatát és siker(esség)ét. Életművével – újságírói tevékenységének rövid volta ellenére – megalapozta a magyar időszaki sajtó színvonalas továbbfejlődését.

Rát a nyelvész és költő Révai Miklóst szerette volna kijelölni utódjául. A lapkiadó viszont nem tudott vele megegyezni a honorárium ügyében, így inkább az anyagilag előnyösebbnek tűnő megoldást választotta: Mátyus Péter került a lap élére (Kókay 1970, 178). Mátyus szerkesztése idején a lap színvonala leromlott, tartalmilag elsekélyesedett, érdektelenné vált, amit az előfizetők megcsappant száma is tükrözött. A lapkiadó, miután megtapasztalta elhamarkodott döntése következményeit, 1783. deceberében mégiscsak Révait bízta meg a lap szerkesztésével.

Révai Miklós igényes szerkesztői munkássága újra színvonalas, s ezáltal nagyobb példányszámú lapot eredményezett. 1783. decemberében nyilvánosságra hozta újságírói programját, mely szerint több vonatkozásban is a ráti hagyományokra kíván építeni – s nem utolsó sorban újra meg akarja növelni a tudósítók időközben megcsappant számát. Ráttal ellentétben azonban egy-egy eseményt nem csak kommentált, hanem cikkeit tanulságokkal egészítette ki. Szorgalmazta a gazdasági fellendülést, bíráló megjegyzéseivel harcolt a maradi gondolkozás és a babonák ellen. Felvállalta tehát a hálátlan szerepet, és olvasóit a felvilágosodás szellemében moralizáló, népies-szatirikus stílussal próbálta „nevelni”.

Alig félévnyi tevékenykedés után Révainak meg kellett válnia a lapszerkesztéstől: holott a 18. században Kelet- és Közép-Europa-szerte nem számított újdonságnak, ha egy katolikus pap újságírással foglalkozott, Révai Miklós tevékenységét a katolikus elöljárók nem nézték jó szemmel, és felszólították, térjen vissza a rendhez. Révai így – II. Józseftől sem kapva támogatást – megvált az újságtól. (KókayBuzinkay-Murányi 1985, 30). Később így ír: „Az én üldözőim mind nagy és hatalmas urak voltak, főképpen a hanyatlani indult magyarságért való buzgalmamon ütköztek meg, és ezt akarták volna bennem elfojtani. A papság örege is mintegy szent hivatalt csinált belőle, engem azért nyomorgatni, mert a gyáva nem tudta megegyeztetni azt a két dolgot, hogy bár szerzetes az ember, írhat mégis áhítatoskodó dolgokon kívül egyebet is, amikkel jobb ízlést önthessen nemzetébe. Kivált azért háborodtak fel, hogy én újságot is kezdettem írni” (Süld <http://iki.elte.hu/hirmondo/>).

A szerkesztőséget ezután néhány hónapra Barczafalvi Szabó Dávid vette át, majd kétéves kihagyás után 1786-ban tért vissza a laphoz.

Szacsvay Sándor, akit a magyar történelem első politikai publicistájaként tartunk számon, 1784. júliusában került a lap élére. Jozefinista nézeteket vallott, a felvilágosult abszolutizmus híve volt. Az újságírók szerepét abban látta, hogy szolgáljanak a mindenkori uralkodónak, valamint annak kormányának. II. József kultuszának erősítése mellett fontosnak tartotta, hogy a Magyar Hírmondó oldalain az alkalmi költészet is jelentős publikálási lehetőséget kapjon.13 Szacsvay Sándor újságírása a Magyar Hírmondó oldalain különböző, gyakran ellentétes irányokat mutat. Politikai publicisztikájában a szatirikus írásokkal is próbálkozott14, emellett azonban folyamatosan tájékoztatott a hírközlés elvárásainak megfelelően aktuális politikai, gazdasági és kulturális eseményekről is.

Nézeteltérései a kiadó Patzkó Ferenc Ágostonnal 1786-ban a laptól való megválásához vezettek. Újságírói munkásságát azonban nem adta fel: Bécsben még az évben megalapította saját lapját, a második magyar nyelvű hírlapot, a Magyar Kurírt.15

Miután a visszatérő Barczafalvi Szacsvaytól egy jozefinista szellemű lapot vett át, a Magyar Hírmondó a nemesi-nemzeti ellenállás szócsöve lett (Buzinkay). Szintúgy a szóalkotás híve volt, ráadásul újonnan alkotott szavairól kikérte olvasóinak véleményét is – felismerve ezáltal a közvélemény fontosságát. Azonban Barczafalvi sem maradt sokáig a lap élén: néhány hónappal későbbi végérvényes távozását állítólag éppen nem túlságosan közkedvelt neologizmusainak köszönhette.

Az olyan történelmi jelentőségű személyek után, mint amilyen Rát Mátyás, Révai Miklós és Szacsvay Sándor volt, a Magyar Hírmondó élén kevésbé ismert szerkesztők sora következett, akik tevékenységükkel nem tudtak hozzájárulni a lap színvonalasságának és sikerességének megtartásához: Tállyai Dániel (1787 első felében állt a lap élén), Ungi Pál (Tállyait követte, 1787 végéig maradt a lapnál), valamint a Magyar Hírmondó utolsó szerkesztője, Szabó Márton idejében – ellenzékisége ellenére – a lap fokozatosan tematikailag elsekélyesedett, érdektelenné vált, egyre kisebb mértékben felelt meg az olvasók igényeinek.

1788. október 8-án a szerkesztőség Pozsonyból Pestre költözött, a továbbiakban a lap Magyar Mercurius, majd Magyar Merkúr címen jelent meg. Azonban már nem tudta felvenni a versenyt a két, Bécsben megjelenő magyar nyelvű konkurens lappal16, így a kiadó, Patzkó Ferenc Ágoston a Magyar Hírmondó megjelentetésére kapott tízéves privilégiumát már nem hosszabbította meg.

2.1. A lap nyelvezete

Miért szükséges magyar nyelven publikálni? Ezzel a kérdéssel Rát Mátyás írásaiban behatóan foglalkozott. Meggyőződése volt, hogy magyar nyelven a tudományok a széles rétegek számára is hozzáférhetővé válnak, a nemzeti nyelvet a felvilágosodás eszközének tartotta (Magyar Hírmondó 1782. június 12., 353-355). Elképzelését, ti. mielőtt még a Monarchiában a német vagy a magyar lesz államnyelvvé, a többi kisebbség nyelvéből egy egységes nyelv alakul ki, saját, a magyar irodalmi nyelv megteremtésének elképzeléséből vonatkoztatta (Kókay 1983, 44). Mivel a magyar nyelv kodifikálása csak később, 1844-ben történt meg, az irodalmi nyelvet Rát a 18. század végén az általa megismert nyelvjárások ötvözéséből vélte létrehozni. Minél inkább szépül a nyelv, annál tudományosabb és ismertebb lesz a nemzetis – vallotta.

A magyar nyelv megreformálását szorgalmazta, purista és neologista is volt egyben. Felismerte, hogy a magyar szókincs nem képes megnevezni a nyugati újságokat elárasztó új kifejezéseket, éppen ezért két lehetőséget látott: kifejezéseket „kölcsönözni” az idegen nyelvekből, vagy saját megnevezéseket kreálni. A második alternatívátválasztotta: neki köszönhető többek között maga az „újságíró” kifejezés.17 Hely- és személyneveket először fonetikus átírásban jelentetett meg, majd – hogy az olvasók más könyvekben is megtalálhassák azokat (A Magyar… 1780. november 17.) – zárójelben az eredeti megnevezést is publikálta. A lap 31. számában határozottan kijelentette: latinul nem hajlandó írni (Magyar Hírmondó 1782. április 20., 248). A magyar nyelv Rát Mátyás lapjában egységes volt, és közel állt az összmagyar nyelvideálhoz – a magyar nyelv nála emelkedett először nemzeti jelképpé.

Mátyus Péter idejében a Magyar Hírmondó nyelvezete a 18. század eleje magyar nyelvének szintjére süllyedt. Ellentétben vele a purista Révai Miklós nagy figyelmet szentelt a színvonalas nyelvezetnek, emellett azonban az újságírás, az irodalom, s egyben a tudományok közérthetőségét hangsúlyozta. Az olvasóknak érthető magyar nyelvvel akart szolgálatot tenni: „Ha már egyszer írunk, tehát Magyarul írjunk” (Kókay 1970, 198). Szóteremtéssel – vélte kezdetben a soron következő Barczafalvi Szabó Dávid – nem az újságíróknak kellene foglalkozniuk, hanem az erre hivatott tudományos köröknek. Később azonban maga is fontosnak tartotta a nyelv ápolását. Megannyi új kifejezést alkotott, ennek eltúlzott jellege viszont nagy tiltakozást váltott ki az olvasók körében (Kókay-Buzinkay-Murányi 1985, 102). Az őt követő Szacsvaynak (Ráttal szöges ellentétben) a legkisebb fogalma sem volt az akkori nyelvi normáról – írja róla Kókay. Nem készült újságírói pályára, s ahhoz, hogy elérje Rát és Révai szintjét, hiányzott a nyelvi és irodalmi érdeklődése (Kókay 1970, 255). Szacsvay tehát kevés figyelmet szentelt a lap nyelvezetének és irodalmi témáknak – ő inkább a Magyar Hírmondó politikai profilját erősítette.

2.2.  A periodikum olvasóközönsége

Az iskolai oktatás színvonalának emelése és közüggyé tétele elsősorban a mezővárosokban járult hozzá a paraszti rétegek körében is az írástudás terjedéséhez 1769-ben már a vagyonosabb parasztság 17-20%-a tudott olvasni és írni (Glatz 1996, 338).

A Magyar Hírmondó olvasóinak kiléte csak megközelítőleg határozható meg. Az első évfolyamnak több mint 320 előfizetője volt (120 községből), a megrendelők összetétele pedig a következőképpen alakult: 38 főrendi nemes, 123 földbirtokos, vármegyei tisztviselő és köznemes, 45 római katolikus pap, 24 köztisztviselő, 18 protestáns lelkész, 18 gazdatiszt, 18 ügyvéd, 12 katonatiszt stb. A későbbi években az előfizetők száma elérte a 450-500-at (A magyar irodalom… 1978, 55; Szerb 1958, 216-231).

A példányok túlnyomó többsége a nagyobb városokban fogyott el, mint például Bécsben, a pozsonyiak viszont nem előfizetői voltak a lapnak, hanem vásárlói. Pesten 11, Győrben, Szebenben és Kolozsvárott 8-8 példányt rendeltek meg, Komáromban és Pécsett 4-4 előfizetője volt, Magyaroszágon kívül Franciaországba és Spanyolországba is eljutott (Kókay).

Miután Rát megvált a szekesztőségtől, és helyére a kevésbé tehetséges Mátyus Péter került, az előfizetők száma félezerről 200-ra esett (Kókay-Buzinkay-Murányi 1985, 30). Révai Miklósnak öthónapos szerkesztői munkássága során ezt a rohamosan csökkenő tendenciát ugyan sikerült megállítania, az első évek sikerét azonban már ő sem tudta megismételni. Kókay szerint Révai több olvasója is abbéli véleményének adott hangot: amennyiben a kiadó csökkenti a lap árát, akkor (200 helyett) akár 600 előfizetője is lehetne (Kókay 1970, 193). Más források szerint a Magyar Hírmondó virágkorát Szacsvay idejében élte: szerkesztősége alatt a lapnak 449 előfizetője volt, holott az előfizetői díj 10 forintra emelkedett (Dezsényi-Nemes 1954, 84). Szacsvay a lap 1786. március 19-i számában megemlíti: a Magyar Hírmondó akkora sikernek örvendett, hogy a kávézókból gyakran ellopták egy-egy példányát, míg ez egy német lappal nem történhetett meg (Magyar Hírmondó 1786. március 19., 208-209).

2.3.  Információszerzés, tudósítók

A pozsonyi evangélikus líceumon folytatott tanulmányai befejezését követően Rát Mátyás 1772-ben egy magyarországi körutazásra szánta el magát. Ez idő alatt megismerte a vidéki emberek életét, hagyományait és a különféle nyelvjárásokat. A későbbiekben, szerkesztői pályafutása során többek között ezekre a személyes kapcsolatokra is támaszkodhatott: körútja során létrehozott ismeretségeiből került ki a Magyar Hírmondó előfizetőinek és belföldi eseményekről hírt adó tudósítóinak nagy része.

Az információszerzésnél nagy jelentőséget tulajdonított az autenticitasnak. Mint írta, mindegy neki, milyen nyelven jutnak el hozzá az információk, a lényeg, hogy hitelesek legyenek (Kókay-Buzinkay-Murányi 1985, 6-7). Tudatosan ápolta kapcsolatait, valamint 1780. november 17-én megjelent, A Magyar hírlelő levelek eránt való tudósításában közvetlen kéréssel is megszólította leendő információforrásait: az egyházi méltóságoktól az újszülöttek, elhalálozottak és házasságot kötöttek nevét várta, a tudósoktól (orvosok, fizikusok, matematikusok) tudományos tapasztalataik megosztását kérte, a professzorokhoz egyetemi, akadémiai és gimnáziumi diszszertációkról és disputákról szóló információkért fordult, az íróktól, nyomdászoktól, könyvkötőktől és eladóktól pedig a legújabb kiadványokról, illetve könyvekről remélt tájékoztatást.

Mint ahogy már szó volt róla, Rát utódja, Mátyus Péter idejében a lap hanyatlásnak indult. A lap csökkenő keresettségének köszönhetően fokozatosan egyre több tudósító fordított hátat a szerkesztőnek (Kókay 1970, 178). Ezen a helyzeten Révai Miklós próbált meg változtatni, aki a Magyar Hírmondó 1783. december 17-i számában közzétette igyekezetét, hogy – a színvonalasabb újságírás érdekében – újabb tudósítókat szerezzen. Azt, mennyire nehéz volt visszaszerezni az elvesztett tudósítók bizalmát, illetve tudósítótoborzásnál mekkora jelentősége volt a személyes ismeretségnek, Barczafalvi Szabó Dávid esete is tanúsítja, akinek gyakori fejtörést okozott, hogy olvasói (ugyanakkor lehetséges tudósítói) nem szívesen küldték híreiket a szerkesztőnek, akit személyesen nem ismertek. Kókay szerint leginkább az olyan kényes témákhoz neheződött meg számára ezáltal a hozzáférés, mint amilyen például II. József 1784-es nyelvtörvénye óta a nemzetiségek nyelvének kérdése volt (Kókay 1970, 216-218). A Magyar Hírmondó 48. számában Barczafalvi keserűségének adott hangot, hiszen nem volt elég információja, amelyből a hírközlésnél meríthetett volna: „Nincs egygy is, a ki Hazabéli történetekkel tudósítson! Mit használ pedig a hír – leveleknek egyedül csak olylyakkal tölteni bé, melylyek Hazánkra vagy egygy cseppet se, vagy igen keveset tartoznak is: awagy nem elébb kell é azt kívánni tudni minden jó hazafinak, mik történnek, és hogy s mint folynak a dolgok benn a Hazában? Valylyon nem azt kell é minden jó Hazafinak óhajtani, hogy édes Nemzetének erre vagy amarra való készsége, a Hazafiaknak jeles tselekedeteik, szorgalmatosságaik, érdemeik, s a t., más Nemzetek előtt – is tudva légyenek; és így a Haza ne tsak itthon, hanem más Országban is éljen a maga jó hírében, s e képpen minden Idegeneknek betsülésekre és szeretetekre jutván, azokról távolról is barátságot tartson?” (Magyar Hírmondó 1786. június 21.).

2.4. A Magyar Hírmondó tartalma

A Magyar Hírmondó ugyan nem követte a korabeli referáló lapok stílusát, elsősorban mégis hírlap volt: olvasóit a bel-valamint külföldi eseményekről és újdonságokról tájékoztatta. Legnevesebb szerkesztői bírálták a magyar gazdaság, kereskedelem, mezőgazdaság elmaradottságát, szorgalmazták az ipar fellendítését, olvasóikat felvilágosult szellemben „nevelték”. A lapban ezen kívül fontos helyen állt a kultúra, irodalom és iskolaügy problematikája is.

Rát Mátyás pozsonyi tanulmányai és az azt követő magyarországi körútja után 1773-ban Göttingenbe ment, ahol teológiai tanulmányokat folytatott. Ötéves németországi tartózkodása során felismerte, a külföldnek csak hiányos vagy pontatlan információi vannak Magyarországról és a magyarokról. Ezt tudatosítva tűzte ki céljául, hogy Európát is tájékoztassa a királyságban történtekről (Kókay 1983, 36, 54). Újságíróként viszont nemcsak a magyarság „ügyét” szolgálta. A Magyarországon élő nemzeti és etnikai kisebbségekkel is behatóan foglalkozott: támogatta a vendek, tótok törekvéseit, pozitív hangvételű írásokkal példázta, mennyi dolgos gazda található a cigányok között (Magyar Hírmondó 1782. április 20, 247). A Magyar Hírmondó 1780. augusztus 12-i számában hangsúlyozta: mást származása vagy nemzetisége miatt elítélni vagy kigúnyolni a legnagyobb hitványság és butaság (Magyar Hírmondó 1780. augusztus 12., 526).

Rát egy tematikailag sokrétű lapot adott olvasói kezébe. Bel- és külföldi eseményeken kívül a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokról és azok változásairól írt, irodalmi és kulturális vonatkozású híreket publikált. Nem határozott meg az egyes tematikáknak állandó közlési helyet, A Magyar hírlelő levelek eránt való tudósításában ezt azzal indokolja: a rendet kell a dolgokhoz igazítani, nem pedig a dolgokat a rendhez. E felfogásban a cikkeket fontossági, illetve hitelességi sorrendben jelentette meg: a lap végén hagyott helyet a hiteltelen, „kitalált” dolgoknak, valamint a hirdetéseknek.18

A legfrekventáltabb műfaja a bővített hír volt, amelyet a tudósítás elemeivel vegyített. Külügyi hírei nem külföldi újságok fordításai voltak, ez ellen a vád ellen határozottan tiltakozott (A Magyar… 1780. november 17., 4). A híreket átdolgozta, a közérthetőség és áttekinthetőség érdekében tudományos kommentárokat fűzött hozzájuk, valamint geográfiai és történelmi jegyzetekkel, statisztikai adatokkal egészítette ki őket, hiszen a nem világos dolgok az olvasók számára unalmasak – írja ugyanott. Rát Mátyás időnként egyes szám első személyében, máskor többes szám első személyében írt. Hírszerkesztése a mai értelemben vett tömörített, objektív elvárásoknak tehát nemigen felelne meg, de Rát elvetette az akkori lapokban elterjedt száraz referáló írásmódszert is. Stílusa jellegzetesen német racionalista tudományos volt (Hóman-Szekfű 1936, 19-20).

Külföldi hírei kiválasztásánál felmérte az olvasók igényeit, s ezen ismeretek birtokában elsősorban Németország, Anglia, Amerika és Franciaország eseményeiről tájékoztatott, miközben a lap olvasóit az összefüggések felismerésére ösztönözte. Úgy tartotta, Magyarország az európai tudomány kincsestárává, a többi nép „tanítójává” válhatna. Ehhez azonban a magyaroknak meg kell ismerniük a török és a többi keleti nép tudományát, a németeknek szintén saját rokonaikét, az országban élő tótoknak és horvátoknak az orosz, lengyel és cseh eredményeket, valamint a görög, örmény, oláh kisebbségnek ugyancsak a hozzájuk közelállókét (Magyar Hírmondó 1782. április 20., 245-247).

Valószínűsíthető, hogy Mátyus Péter szerkesztése idején a lap azért vesztette el attraktivitását, mert nagy mennyiségben publikált bécsi vagy egyéb lapokból átvett érdektelen cikkeket: időjárásról, járványokról, kinevezésekről írt. írókkal, költőkkel, tudósokkal – Ráttal ellentétben – nem tartott fenn kapcsolatokat (Kókay 1970, 180). A híreket három tematikai csoportba osztotta: Hazámbéli dolgok, Bétsi tudósítások és Külső Országbéli dolgok. A híreket származási helyük, vagyis városnevek megjelölésével vezette be.

Révai Miklós sok szempontból tartotta példaképének a Magyar Hírmondó első szekesztőjét, Rát Mátyást. A lap arculatát igyekezett az általa megszabott irányvonalhoz igazítani, a tudományos kommentárokon túl cikkei végén tanulságokat is publikált. Ennek ellenére írásai nem távolodtak el a hírszerkesztés autenticitásától, stílusa olvasmányos, érdekes, lapja információtelített és közkedvelt volt.

Annak ellenére, hogy a Magyar Hírmondó első két jelentős szerkesztőjének egyházi hivatása volt, ilyen jellegű témákkal az újság oldalain egyikük sem foglalkozott. Mindkettő elítélte azonban a nemzetiségi vagy faji alapú diszkriminációt, felvilágosult szellemben harcolt a maradi gondolkodás ellen.

Szacsvay Sándor a felvilágosult abszolutizmus híveként nagy figyelmet szentelt az uralkodó, II. József rendeleteinek ismertetésére (és elfogadtatására). Ellenségei gyakran támadták és elítélték felvilágosult nézeteiért, másrészt kifogásolták közönyét a nemzeti nyelv és irodalom iránt (Kókay 1970, 237). Bírálóinak a Magyar Hírmondó oldalain válaszolt: „Olyly boldog időben élünk most, melylyben szabad az igazságot ki-mondani, s a Verébről sem lehet mingyárt azt ítélni, hogy rossz, ha fészkibe sz…, mert ha a fészek rossz, még betsületére szolgál, ha bele sz-ván, ott hadja, s jobbat keres” (Magyar Hírmondó 1786. január 4., 4).

A cenzúra közbelépését azonban ő sem kerülhette el: a lap 1784. augusztus 21i, illetőleg ugyanazon év szeptember 29-i számában elnézést kér olvasóitól az írásoknál felbukkanó fehér „foltokért”. A cenzúrára hivatkozik, mely megtiltotta néhány bécsi hír megjelentetését. Mint írja: olyan időben, amikor már az üresen maradt helyeket mással nem tudta kitölteni. Mégha a cenzor kevés kifogásolnivalót talált is Szacsvay lapjában – írja Kókay – néhány közleményt mégis kivetetett belőle (Kókay 1970, 238).

A lapban Barczafalvi Szabó Dávid szerkesztői munkásságának első szakaszában

– a nemesi-nemzeti ellenállás szellemében – egyre nagyobb teret kaptak az uralkodó politikáját bíráló cikkek. II. József nyelvtörvényéért először még ugyan a mindenkori magyar királyokat okolta, akik elhanyagolták a magyar nyelv ápolását, kétéves távolléte után viszont már berlini példát hoz fel a nemzeti nyelv érdekében, ahol követnivaló módon – a vidéki lakosság saját nyelvén intézheti közügyeit, ami ráadásul az Akadémián is divatnak számított. Hozzáteszi: „Nagy boldogság, midőn valamelyly Nemzet otthon van a maga hazájában, és nem kénteleníttetik————

– !!!” (Magyar Hírmondó 1786. november 4., 736-737), néhány hét múlva azonban mégis azt kellett írnia: „Keményen megparantsoltatott a Hazában, hogy két esztendő múlva, a kisebb Oskolákban; három múlva pedig a fő Oskolákban is, tsak tsupán német nyelven menjenek a Tanítások” (Magyar Hírmondó 1786. november 25., 774).

Szacsvay Sándor publicisztikájában gyakran találkozunk olyan stilisztikai bravúrokkal, többértelműsített megfogalmazásokkal, melyek segítségével lehetősége nyílt – a cenzorok szigorú ellenőrzése ellenére is – az ellenzéki vélemények publikálására.

2.5.  Irodalom és művelődés

Az akkoriban még hiányzó irodalmi folyóiratokat a Magyar Hírmondó bizonyos fokig pótolni próbálta. Rát Mátyás számos könyvkritikát jelentetett meg, amelyek viszont inkább anotációk voltak, mintsem a mai értelemben vett recenziók. Megragadták Révai Miklós, Baróti Szabó Dávid és Rájnis József munkái, fordításban külföldi írásokat is szívesen leközölt. A vanieri fordításokkal kapcsolatban hangsúlyozta azok pozitívumát, ti. hogy olyan részeket is tartalmaznak, amelyek az eredeti szövegben nem voltak benne (Magyar Hírmondó 1781. június 13., 363-366). Barczafalvi Szabó Dávid kiemelte a színészet fontosságát, de lapjából szinte teljesen eltűntek a kritikák. Úgy tartotta, egy újságnak mindenki tetszését ki kell váltania, senkit sem szabad megbántania vagy megsértenie (Magyar Hírmondó 1786. március 21., 401-407). Szacsvay Sándor alkalmi verseket és egyéb irodalmi műfajokat is csak ritkán publikált, ezek viszont elsősorban a Pozsonyi Magyar Múzsa irodalmi mellékletben kaptak helyet.

A Magyar Hírmondó elsőségét a népdalgyűjtés terén (valamint a „népdal” szó megteremtésében) is kivívta: a Tudománybéli dolgok között Rát Mátyás és Révai Miklós révén jelent meg az első felhívás népdalgyűjtés céljából (Magyar Hírmondó 1782. január 16., 33-34).19 „Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az Anglusok és Francziák, nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek nem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-é előhoznom? holott mindenek, valakik ezeknek nevezetessebb könyveiket olvasták, gyakorta észre vehették, minémű nagy betsbenn légyenek nálok a régi Német históriás, mesés, s több afféle énekek. Ki nem tudja, mint kapnak ők a köz népnek szájábann forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek? Ezeket pedig leginkább attól az időtől fogva kezdették elő-keresni s haszonra fordítani, mióta az ő saját nyelveket, s azonn, az ékes tudományokat láttatosan gyakorolják. Áltáljában valami tsak eredeti, nem mástól vétetett, akár-melly nyelven legyen meg-írva, mind az méltónak ítélkezik a fel-földi Tudósoktól, hogy világra hozattassék” (Magyar Hírmondó 1782. január 16., 33).

2.6.  A Magyar Hírmondó külalakja

A Magyar Hírmondó oktáv formátumban jelent meg hetente kétszer. Fejlécében a Föld fölött repülő, per regna, per urbes20 feliratú szalagot tartó Merkúrt21 ábrázolta, mely alatt a magyar címer kapott helyet, jobb és bal oldalon pedig könyvek, lapok, írószerek. A metszet fölött feltűnik a Mária Teréziára és a tőle kapott engedélyre utaló „Felséges Tsászárné és Apostoli Király Aszszonyunknak különös engedelemével” felirat, valamint az elmaradhatatlan keltezés22. A további oldalakon képeket, metszeteket már nem találunk.

Az újság egyes számait „ levél”-nek nevezték. Egy-egy levél nyolcoldalas terjedelemben jelent meg, időnként melléklettel bővítve. Az oldalak számozása folytatólagosságot mutat: a soron következő kiadvány első oldalának száma az előző számozásának folytatása. Az egyes témakörök (cikkek) megkülönböztetett címek alatt jelentek meg, például: Hiteles hírek, Felettébb szomorú izenetek, Hihetetlen dolgok, Külföldi hadi történetek stb. A hírlap betűtípusa a mai antikvához hasonlít.

A Magyar Hírmondó mellékletei alkalmanként jelentek meg, és különféle témákat dolgoztak fel: neves személyiségek születés- vagy névnapjáról, továbbá szánkózásokról, pénzhamisításról, készülő kiadványokról tájékoztattak, néhányukban a magyar vagy világtörténelem egy-egy érdekes mozzanatáról is lehetett olvasni.

A lap minden egyes évfolyamát úgynevezett Mutató Tábla zárta,, amely az adott évfolyam egyfajta tárgymutatója volt.

Összegzés

Annak ellenére, hogy az első magyar nyelvű periodikum, a Magyar Hírmondó, 225 évvel ezelőtt jelent meg, létrejötte a nyugati elődökhöz képest mintegy százéves késést mutat. A magyar nyelvű időszaki sajtótermékek kiadására a bécsi udvar sajtópolitikájának és a hiányzó polgárságnak köszönhetően a Habsburg Monarchián belül is csak többéves lemaradással került sor.

Pozsonyt nevezhetjük a magyarországi időszaki lapok „szülővárosának”, hiszen itt jelent meg először a Nova Posoniensa, a PreBburger Zeitung, a Magyar Hírmondó és a Presspúrské novini – tehát az első magyarországi latin, német, magyar és cseh nyelvű időszaki lap.

A 18. század végi lapkiadásnál elengedhetetlen szerepe volt a szerkesztő személyének és kvalitásainak. A Magyar Hírmondó virágkorát Rát Mátyás, Révai Miklós és Szacsvay Sándor újságírói és szerkesztői munkássága révén érte el, azaz olyan személyiségek tevékenysége idejében, akik egyrészt kitűnő korabeli ismeretekkel rendelkeztek, másrészt kiváló újságírói tehetségük révén, rafinált módon ellenzéki politikai véleményeiknek is hangot adtak, úgy, hogy azok az éber cenzorok rostáján ne akadhassanak fenn, s nem utolsó sorban kiváló tudósítói és előfizetői hálózatot építettek ki.

Magyar Hírmondó – az első magyar nyelvű időszaki lap 141

Rát Mátyás, az első magyar nyelvű periodikum atyja (valamint neves követője, a nyelvész, író és költő Révai Miklós) tág teret szentelt hírlapja oldalain a nemzeti kultúra és nyelv ápolásának, s egyidejűleg támogatta az 1700-as évek végén Magyarországon élő kisebbségek törekvéseit is. A legnevesebb szerkesztőknek (akik felismerték koruk és olvasóközönségük elvárásait), valamint a felemás bécsi sajtópolitikának köszönhetően tehát a Magyar Hírmondó úttörő jellege ellenére is jelentős médiumává vált a felvilágosodás eszméinek, a korabeli politikai, gazdasági, társadalmi eseményeknek, valamint a tudományok eredményeinek széleskörű terjesztése folyamatában.

Felhasznált irodalom

A Magyar Hírlelő levelek eránt való tudósítás, 1780. 11. 17.

A magyar irodalom története 1772-től 1849-ig 1965. Szerk. 3. kötet. Szerk. Pándi Pál. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. URL: <http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/ konyvtar/tortenet/buzinkay/html/index.htm>

Csekei Varjú Elemér (szerk.) 1991. Révai kis lexikona. Budapest, Merhavia.

Dezsényi Béla-Nemes György 1954. A magyar sajtó 250 éve. Budapest, Művelt Nép Könyvkiadó.

Elöíjáró beszéd gyanánt való utói-írás, 1781. 5. 17.

Előre való tudakozás, 177’9. 7. 1.

Ember Győző-Heckenast Gusztáv szerk. 1989. Magyarország története 1686-1790. 4. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Glatz Ferenc 1996. A magyarok krónikája. Budapest, Officina Nova.

Hóman Bálint-Szekfű Gyula 1936. Magyar Történet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Kókay György 1970. A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei (1780-1795). Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kókay György 1981. Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kókay György 1983. Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kókay György: Rát Mátyás, a magyar nyelvű újságírás megindítója. URL: <http://www.bdeg. sopron.hu/bdeg/archiv/harang994/cikk6.html>.

Kókay György-Buzinkay Géza-Murányi Gábor 1985. A magyar sajtó története. 1-2. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kuszák István 1940. Ráth Mátyás, az első magyar hírlapíró. Győr, Harangszó.

Magyar Hírmondó, 1780. 4. 29.

Magyar Hírmondó, 1780. 5. 27.

Magyar Hírmondó, 1780. 8. 12.

Magyar Hírmondó, 1781. 5. 26.

Magyar Hírmondó, 1781. 6. 13.

Magyar Hírmondó, 1781. 8. 1.

Magyar Hírmondó, 1781. 10. 10.

Magyar Hírmondó, 1782. 1. 16.

Magyar Hírmondó, 1782. 4. 20.

Magyar Hírmondó, 1782. 6. 12.

Magyar Hírmondó, 1783. 12. 17.

Magyar Hírmondó, 1784. 1. 3.

Magyar Hírmondó, 1784. 3. 17.

Magyar Hírmondó, 1784. 11. 24.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 15.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 18.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 22.

Magyar Hírmondó, 1784. 12. 25.

Magyar Hírmondó, 1785. 1. 1

Magyar Hírmondó, 1785. 1. 5.

Magyar Hírmondó, 1785. 3. 19.

Magyar Hírmondó, 1785. 6. 18.

Magyar Hírmondó, 1785. 7. 27.

Magyar Hírmondó, 1785. 12. 31.

Magyar Hírmondó, 1786. 1. 4.

Magyar Hírmondó, 1786. 3. 21.

Magyar Hírmondó, 1786. 3. 29.

Magyar Hírmondó, 1786. 6. 21.

Magyar Hírmondó, 1786. 7. 22.

Magyar Hírmondó, 1786. 11. 4.

Magyar Hírmondó, 1786. 11. 25.

Magyar Hírmondó, 1786. 12. 30.

Magyar Hírmondó, 1787. 1. 3.

Magyar Hírmondó, 1787. 1. 6.

Magyar Hírmondó, 1787. 3. 24.

Magyar Hírmondó, 1787. 3. 28.

Pannon Enciklopédia. A magyarság kézikönyve. 1993. Szerk. Halmos Ferenc. Budapest, Pannon Könyvkiadó.

Prakke, Henk – B. Lerg, Winfried – Schmolke, Michael (Hg.) 1970. Handbuch der Weltpresse I – II. Köln/Opladen, Westdeutscher Verlag.

Sefcák, Lubos – Vojtek, Juraj 1994. Dejiny svetového novinárstva I. Dejiny anglického novinárstva. Bratislava, Univerzita Komenského.

Seraffnová, Danusa 1994. Dejiny svetového novinárstva II. Dejiny francúzskeho novinárstva. Bratislava, Univerzita Komenského.

Seraffnová, Danusa 1999. Dejiny svetového novinárstva IV. Dejiny nemeckého novinárstva. Bratislava, Univerzita Komenského.

Süld Erzsébet: Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság rövid története és repertóriuma. URL: <http://iki.elte.hu/hirmondo/>

Süld Erzsébet: Magyar Hírmondó. Az első magyar nyelvű újság rövid története és repertóriumának www-alkalmazása. URL: <http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/ konyvtar/tortenet/hirmondo/html/hirmondo.htm>

Szerb Antal 1958. A magyar irodalom története. Budapest, Magvető Kiadó.

L. Juhász Ilona: Szlovákiai magyar tájak néprajzi irodalma a bibliográfiák tükrében

A szlovákiai magyar tájak néprajzi eredményeit könyvészetileg összegezve, kisebb-nagyobb időmetszetekre lebontva jelentek már ugyan meg néprajzi bibliográfiák, ám mindegyikükből hiányzott egy általános bevezetés. Az aprólékos, minden forrást részletesen bemutató összegzésre most ugyan nem vállalkozhatom, ám a jelzett hiányt legalább részben pótlandó, a továbbiakban a szlovákiai magyar tájak néprajzi eredményeit (is) tartalmazó könyvészeti eredményeket tekintem át nagy vonalakban.

Az 1918-ban létrejött első Csehszlovák Köztársaság megalakulását követő időszakban a Szlovákiához került magyarok néprajzi irodalmát összegző első bibliográfia 1988-ban jelent meg. Viszont ezt megelőzően is kerültek szlovákiai magyar vonatkozású néprajzi-könyvészeti adatok különféle bibliográfiákba. Mivel a magyar anyag meglehetősen ismert, ezért ezzel most részletesebben nem foglalkozom. Csupán emlékeztetni szeretnék Gulyás Pál 1941-es áttekintésére, amelynek 1984es reprint kiadásához Gazda István készített aktualizált függeléket (Gulyás 1984), valamint Bodor Antal, szintén Gazda István által kiegészített munkájára (Bodor-Gazda 1984). A magyar folklorisztika bibliográfiáit Voigt Vilmos tekintette át a legutóbb, így most elég arra hivatkozni (Voigt 1998, 69-71). Itt csupán a különféle lokális, regionális és személyi bibliográfiák fontosságára és kiaknázatlanságára, illetve buktatóira szeretnék figyelmeztetni és két példára hivatkozni. Az Ujváry Zoltán által elindított és koordinált intézményes Gömör-kutatás első tíz esztendeje eredményeinek néprajzi bibliográfiáját Imolay Lenkey István állította össze példásan. Segítségével pontos és megbízható képet kapunk e jelentős vállalkozás első tíz esztendeje tudományos eredményeiről (Ujváry 1991, 105-121). Mindez nem mondható el a Túri Róbert által összehordott, másodkézből vett, ráadásul pontatlanul lejegyzett adatokat tartalmazó Komárom-Esztergom megye néprajzi bibliográfiájáról (Túri 2001). Az kézenfekvő, hogy egy bibliográfia nem lehet teljes. Viszont a benne található adatoknak megbízhatóknak kell lenniük, s ha nem azok, akkor a bibliográfia gyakorlatilag használhatatlan.

A nemzetközi néprajzi bibliográfiákban (Internationale Volkskundliche Bibliographie, Demos stb.) feltehetően szintén található elvétve szlovákiai magyar vonatkozású anyag, ám ez még a mai napig feldolgozatlan.

Ami a szlovák anyagot illeti, először Ludovít Rizner Turócszentmártonban kiadott hatkötetes bibliográfiáját kell megemlíteni, amely a mai Szlovákia területével kapcsolatos, a kezdetektől 1900 végéig megjelent történeti, helytörténeti, honismereti, néprajzi munkáknak a könyvészeti gyűjteménye (Rizner 1929). Ezekben a bibliográfiakötetekben alfabetikus sorrendben kereshetők a tételek, lényegében – ahogyan az a bibliográfia alcímében is szerepel – egy szótár mintájára („na spösob slovníka”) összeállított kézikönyvről van szó. Bár a kötetcím a szlovák írásbeliség összegzését sejteti, a bibliográfiai tételek között megtalálhatók a magyar és más nyelven (latinul, németül) írottak is, mivel az összeállító a Szlovákia területén megjelent valamennyi sajtóterméket feldolgozta. Tehát megtalálhatjuk a kötetekben a magyar nyelvű és vonatkozású néprajzi vagy néprajzi jellegű írásokat is, ily módon a munka a magyar, illetve összehasonlító néprajzi kutatás egyik kincsesbányájának számít. Rizner bibliográfiáját később két pótláskötettel is kiegészítették. Ján Misianik állította össze a hetedik pótló kötetet (Misianik 1946), Ján V. Ormis pedig a nyolcadikat (Ormis 1972).

A második világháború után megjelentetett szlovák néprajzi bibliográfiák szintén jelentős magyar anyagot tartalmaznak (Kubová 1971; Kubová 1979; Kubová 1984; Kubová 1986; Kubová 1994; Stano-Zatko 1989).

Az általános szlovákiai magyar könyvészeti munkákban is találhatók már a korábbi időszakban is néprajzi vonatkozások. Szőke József állította össze a csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiáját az 1945-től 1985-ig terjedő időszakra (Szőke 1982; Szőke 1984; Szőke 1986; Szőke 1992a; Szőke 1992b). Az egyes kötetekben a 40 év során az országos szlovákiai magyar lapokban megjelent néprajzi témájú írások egy része is megtalálható, valamint a Szlovákiában megjelent önálló munkák is (vö. Nádor 1992; Végh 2000).

Tekintsük át részletesen, hogyan jelenik meg a válogatott irodalmi bibliográfia egyes köteteiben a szlovákiai magyar néprajzi írásbeliség!

Az I. kötetben (1961-1970) a folklór tárgyszó alatt 12 néprajzi jellegű írás szerepel (Szőke 1982), a II. kötetben (1961-1970) hasonló címszó alatt már 34 tétel jelenik meg (Szőke 1984). Fontosnak tartom megjegyezni (az előző kötetre vonatkozóan is), hogy e tárgyszó alatt szerepelnek az ún. tárgyi néprajzzal kapcsolatos írások is. A harmadik kötetben (1971-1980) 192 ilyen tételt találhatunk, de itt már az ún. egyéni részben, a szerzők szerint csoportosított írások között is, így elég magas az átfedések, ismétlések száma. Ez utóbbiakat leszámítva a néprajzi tételek száma összesen nagyjából 250-re tehető. Az irodalmi bibliográfia negyedik darabja lényegében két külön kötetre tagolódik (Szőke 1992a; Szőke 1992b), amelyekben a tárgyszavak struktúrája megváltozott, helyet kaptak benne a Csemadok egyes munkaterületei is, tehát a táncmozgalom, a kórusmozgalom, valamint a népzenei élet tárgykör is megjelenik. Itt minden olyan apró írás, hír is helyet kap, amelyek valamilyen néptánccsoport, népi zenekar, szólóénekes fellépéséről szólnak. A folklór tárgyszó továbbra is külön kategóriát képez, ebben a kötetben azonban már 10 alcsoportra tagolódik (1. Néprajz, népismereti írások, tanulmányok, a néprajzkutatás múltja; 2. A néprajzkutatás eredményei; 3. A néprajzi gyűjtőmunka eredményei, beszámolók, néprajz, népművészettel foglalkozó dolgozatok; 4. Tárgyi népművészet, népi hangszerek, kerámia, bútor, építészeti emlékek; 5. Népi mesterségek és foglalkozási eszközök; 6. Népviselet, öltözködési szokások; 7. Népi ismeretek, hiedelmek, 8. Népszokások, gyermekjátékok, mondókák; 9. Néprajzi tájházak, néprajzi gyűjtemények, hagyományápolás; 10. Amatőr festészet, fafaragás). A szerzők szerint felsorolt tételek között az ún. egyéni részben több, a folklór tárgyszó alatt közölt tétel is megtalálható. A kötetben összesen 453 néprajzi tétel szerepel. Megállapíthatjuk tehát, hogy a Csehszlovákiában megjelent néprajzi kötetek és az országos sajtótermékekben szereplő néprajzzal kapcsolatos írások aránylag hiánytalanul megjelentek az irodalmi bibliográfiában az 1945-1985-ös időszakra vonatkozóan. A járási és regionális lapokban megjelent írások viszont nem kerültek be a bibliográfiába.

Végezetül felvethetjük a kérdést, miért van szükség szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiára. Mint fentebb említettem, szlovák néprajzi bibliográfiák ebben az időben már rendszeresen napvilágot láttak ugyan, ám a magyarul megjelent kiadványoknak, írásoknak csak egy jelentéktelen töredéke szerepelt bennük. A Magyarországon megjelent néprajzi bibliográfiák esetében hasonló a helyzet, s mivel a vidéki (regionális és lokális) lapok anyagát egyikük sem hozta, ezért nagy szükség volt egy olyan összegzésre, amely magába foglalja a Szlovákia magyarok lakta vidékeivel foglalkozó valamennyi megjelent néprajzi írást.

Ezt a hiányt kívánta pótolni Liszka József az 1988-ban megjelent kötetében. A 19. század elejétől az 1986-ig megjelent néprajzi termést tette közzé A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája (A 19. század elejétől 1986 végéig) c. munkájában (Liszka 1988). Nem minden sajtóterméket nézett át, elsősorban a tudományos igényű írásokra összpontosított, bár néhány regionális lapot (pl. Csallóközi Hírlap, Érsekújvár és Vidéke stb.) is bevont kutatási körébe. Ez az első szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia eléggé mostoha körülmények között született. Összeállítója ebben az időben az érsekújvári múzeumban régészként dolgozott. Az érsekújvári múzeumban akkor uralkodó viszonyokat jól jellemzi, hogy az igazgatója csupán munkaidő után engedélyezte Liszka Józsefnek a bibliográfia gépelését, a kiadáshoz való előkészítését. A bibliográfiát tehát nem intézményes keretek között készítette, hanem szabadidejében. Az intézmény részéről semmilyen hajlandóság nem mutatkozott a bibliográfia kiadására vonatkozóan sem. Ján Botík szlovák néprajzkutató (aki abban az időben a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének volt a munkatársa), valamint Végh László (a szlovák Kormányhivatal akkori munkatársa) támogatásával sikerült elérni, hogy az elkészült bibliográfia az SZTA Néprajzi Intézete és a Csemadok Központi Bizottsága közös kiadásában megjelenhessen. A bibliográfia alapvető célkitűzése a szlovákiai magyar tájak néprajzi kutatásának a 19. század elejétől 1986-ig megjelent eredményeinek számbavétele volt. A bibliográfiába bekerültek a Magyarországon megjelent a szlovákiai magyar vidékek népi kultúrájával foglalkozó írások, s ugyanígy helyet kaptak a kötetben a szlovák nyelvű, de a magyarok által lakott területek népi kultúráját érintő közlemények, dolgozatok is. Liszka József bibliográfiai kötetét tehát mindenképpen mérföldkőnek tekinthetjük a szlovákiai magyar néprajzkutatásban, hiszen egy olyan kézikönyv született, amely segítségével teljes képet kaphattunk a szlovákiai magyar néprajzi irodalomról. A bibliográfia abban a tekintetben is egyedülálló, hogy ez volt az első olyan kötet, amely az anyaországtól 1918-ban elszakadt magyar terület néprajzi írásbeliségét próbálta számba venni. Megjegyzem, hogy a kisebbségi sorban élő magyarok körében hasonló kisebbségi bibliográfia mind a mai napig nem készült.

Liszka József bibliográfiájának megjelenése után néhány év szünet következett, majd az 1991 őszén a komáromi Duna Menti Múzeum keretében az általa létrehozott Magyar Nemzetiségi Osztályon folytatódott a kisebbségi bibliográfiák készítése. A többes szám azt jelenti, hogy már nem csupán néprajzi, hanem más tudományág – a régészet – eredményeit összegző bibliográfiák is megjelentek. Elsőként a múzeum Magyar Nemzetiségi Osztályának egyik munkatársa – Fülöp Laura – gyűjtötte össze az 1991-es év néprajzi irodalmát, amely 1992-ben látott napvilágot (Fülöp 1992). A munkát L. Juhász Ilona folytatta 1995-ben, ő az 1992-es év néprajzi termését összegezte, s a kötet még ebben az évben meg is jelenhetett (L. Juhász 1995). Ugyancsak ekkor jelent meg az említett osztály kiadásában Liszka József összeállításában a Kisalföld szlovákiai részének válogatott néprajzi bibliográfiája is (Liszka 1995). Párhuzamosan azonban két régészeti tárgyú könyv is napvilágot látott, mégpedig 1993-ban Hont megye régészeti irodalma, 1995-ben pedig a Csallóköz régészeti bibliográfiája. Ezek összeállítója Nevizánszky Gábor, a Szlovák Tudományos Akadémia nyitrai Régészeti Intézetének a munkatársa volt (Nevizánszky 1993; Nevizánszky 1995).

A komáromi Duna Menti Múzeumban 1996-1997-ben a harmadik Meciar-kormány idejében (1995-1998) jelentős személyi változások történtek, s e politikai döntés következtében sajnos a nagy múltú intézmény tevékenységének eddigi koncepciója is gyökeresen megváltozott. A bibliográfiai sorozat elindítóját, Liszka Józsefet elbocsátották, és e sorok szerzőjének szerződését pedig nem hosszabbították meg. A Nemzetiségi Osztály élére a Duna Menti Múzeum addigi igazgatóját helyezte a Meciar-kormány által kinevezett új igazgatónő. A bibliográfiák kiadása megszakadt, s amikor 1997-ben a Meciar-párt (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom) tagja, egy szlovák nemzetiségű mezőgazdasági mérnök került a Magyar Nemzetiségi Osztály élére, akkor sem folytatták a bibliográfiák összeállítását, de nem volt ez másként a Meciar-kormány bukását követő időszakban, az ún. visszarendeződés idejében sem. A múzeumban dolgozó két néprajzkutató közül egyik sem végzett ilyen tevékenységet.

Miután 1997 őszén a Fórum Intézet keretében Komárom székhellyel megalakult az Etnológiai Központ, egyik fontos feledatként tűzte ki többek között a szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiák kiadásának folytatását is. Mivel e sorok szerzője közben már összegyűjtötte az 1987-88. év néprajzi termését, így még az intézmény megalakulását követő évben, 1998-ban megjelenhetett a bibliográfia, amely a Fórum Társadalomtudományi Intézet részlegeként működő Bibliotheca Hungarica, a szlovákiai magyar nemzetiségi könyvtár tervezett bibliográfiai sorozatának – a Miscellanea Bibliothecae Hungaricae – első köteteként látott napvilágot (L. Juhász 1998). Az Etnológiai Központban rövidesen lehetőség nyílott a bibliográfiai munkálatok folytatására és tervbe vettük a néprajzi bibliográfiák rendszeres megjelentetését azzal, hogy lehetőleg minél előbb behozzuk a többéves lemaradást. Ezen elhatározás eredményeként rövidesen napvilágot látott az 1989-1999-es évek néprajzi termését összegző bibliográfia (L. Juhász 1999), majd az 1991-1992. évre vonatkozó adatokat összegző kötet is (L. Juhász 2000a). Ez utóbbi kiadását azért tartotta fontosnak az intézmény, mert az 1991-es tételeket tartalmazó kötet (Fülöp 1992) eléggé hiányos volt, s mivel annak idején alacsony példányszámban jelent meg, már nem volt hozzáférhető. A sort rövidesen az 1993-1994. évi néprajzi termést tartalmazó bibliográfia követte még ugyanabban az évben (L. Juhász 2000b). Az intézmény állandó anyagi gondjai miatt a vezetők úgy döntöttek, hogy takarékossági szempontból a jövőben nem kettő-kettő, hanem egy kötetben négy év anyagát jelentetik meg. így a két legutóbb megjelent kötet az 1995-1998-as (L. Juhász 2003), és az 1999-2002-es évek (L. Juhász 2004) néprajzi termését összegzi. A tervek szerint a legközelebbi bibliográfiai kötet ismét 2 esztendő, mégpedig 2003-2004 néprajzi irodalmát veszi számba. Az anyaggyűjtés már folyamatban van, az összegzés megjelentetését 2006-ra tervezzük.

Felhasznált irodalom

Bodor Antal-Gazda István 1984. Magyarország honismereti irodalma 1527-1944. Budapest, Könyvértékesftő Vállalat.

Fülöp Laura 1992. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1991. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Gulyás Pál 1984. A bibliográfia kézikönyve. A legfontosabb bibliográfiai kézikönyvek. Az előszót írta Kozocsa Sándor. A függeléket összeállította Gazda István. Budapest, Könyvértékesftő Vállalat.

Juhász Ilona, L. 1995. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1992. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Juhász Ilona, L. 1998. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1987-1988. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Juhász Ilona, L. 1999. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1989-1990. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Juhász Ilona, L. 2000a. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1991-1992. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Juhász Ilona, L. 2000b. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1993-1994. Galánta, Fórum Intézet.

Juhász Ilona, L. 2003. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1995-1998. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó.

Juhász Ilona, L. 2004. Szlovákiai magyar néprajzi bibliográfia 1999-2002. Somorja-Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó.

Kubová, Milada 1971. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1960-1969. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1979. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1970-1975. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1984. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1976-1980. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1986. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1981-1985. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Kubová, Milada 1994. Bibliográfia slovenskej etnografie a folkloristiky za roky 1986-1990. Bratislava, Národopisny ústav SAV.

Liszka József 1988. A szlovákiai magyar nemzetiség etnográfiai és folklorisztikai bibliográfiája (A 19. század elejétől 1986 végéig). Bratislava, Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézete-Csemadok KB.

Liszka József 1995. A szlovákiai Kisalföld válogatott néprajzi bibliográfiája. Komárom, Duna Menti Múzeum.

150 L. Juhász Ilona

Misianik, Ján 1946. Bibliográfia slovenského písomníctva VII. Turciansky Sváty Martin, Matica slovenská.

Nádor Orsolya, B. 1992. A csehszlovákiai magyar nyelvű könyvkiadás bibliográfiája (1967-1988). Pozsony/Bratislava, Madách.

Nevizánszky Gábor 1993. Hont megye régészeti irodalma. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Nevizánszky Gábor 1995. A Csallóköz régészeti bibliográfiája. Komárom, Duna Menti Múzeum.

Ormis, Ján, V. 1972. Doplnky a opravy k Riznerovej bibliografii VIII. Martin, Matica slovenská.

Rizner, Ludovft, V. 1929. Bibliográfia písomníctva slovenského na spősob slovníka od najstarsích cias do konca r. 1900 I-VI. Turciansky Sváty Martin, Matica slovenská.

Sándor István (szerk.) 1965. A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1945-1954. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sándor István (szerk.) 1971. A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1955-1960. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sándor István (szerk.) 1977. A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1850-1870. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Stano, Pavol – Zatko, Rudolf 1989. Národopisná literatúra na Slovensku za roky 1901-1959. Martin, Matica slovenská.

Szőke József 1982. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (I.) 1945-1960. Bratislava, Madách.

Szőke József 1984. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (II.) 1960-1970. Bratislava, Madách.

Szőke József 1986. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (III.) 1970-1980. Bratislava, Madách.

Szőke József 1992a. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (IV/I.) 1981-1985. Bratislava, Madách.

Szőke József 1992b. A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája (IV/II.) 19811985. Bratislava, Madách.

Túri Róbert 2001. Komárom-Esztergom megye néprajzi bibliográfiája. Tata, Móricz Zsigmond Városi Könyvtár.

Ujváry Zoltán (szerk.) 1991. Eredmények és feladatok. A Gömör-kutatás és a debreceni Néprajzi Intézet. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék. /Gömör Néprajza, 30./

Végh László (összeáll.) 2000. A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918-2000). 1-2. kötet. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Voigt Vilmos (szerk.) 1998. A magyar folklór. Budapest, Osiris.

Rabec István: A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében

Dolgozatomban a 2003-ban végzett kutatásomról (a vizsgálatról részletesebben lásd Rabec 2003) szeretnék beszámolni, amelyet Pozsonyban tanuló nyelwesztő egyetemistákkal készítettem. A szlovákiai magyarok mint kétnyelvű beszélők nyelvhasználatának gazdag szakirodalma van (lásd pl. Bergendiné 1998; Lanstyák 1998; 2000a; 2002a; Misád 1998; Németh 2001; Sándor Anna 1998; Vancóné 1998 stb.), ám ezek az írások a magyar-szlovák viszonylatban bekövetkező nyelvvesztéssel nem foglalkoznak. Sándor Anna (1998) ugyan folytatott kutatásokat Kolonban a nyelvcserét illetően, de a jelenséget ő is csak közösségi szinten vizsgálta.

Munkámban kilenc nyelwesztéses pozsonyi egyetemista magyar nyelvi visszaszorulását vizsgáltam, abból a célból, hogy feltárjam azokat a jelenségeket, amelyek nyelvhasználatukban nyelvvesztésre utalnak.

Az adatközlők kiválasztásánál arra törekedtem, hogy makroszinten egyfajta virtuális csoportot alkossanak (természetesen nem a szó szociológiai értelmében). Ezért mindegyikük megfelel a következő kritériumoknak:

–    mindegyikük pozsonyi egyetemista

–   tanulmányaikat kizárólag szlovák nyelven végzik

–   saját és környezetük bevallása szerint jobban beszélnek szlovákul, mint magyarul

–   a magyar nyelvet nem intézményes keretek között sajátították el

–   a magyar nyelvet első nyelvként sajátították el vagy párhuzamosan a szlovákkal

–    ugyanahhoz a generációhoz tartoznak (1979 és 1983 között születtek) Adatközlőim esetében megvizsgáltam, hogy:

–   a nyelwesztő beszélők magyar beszédmegnyilvánulásaikban miben térnek el az írott nyelv grammatikájától1

–    nyelvhasználatuk során milyen kommunikatív stratégiákat alkalmaznak

–    beszédükben mennyiben fordulnak elő kontaktusjelenségek és a nyelvművelők által megbélyegzett formák

–    megnyilvánulásaikat milyen paralingvisztikai eszközök kísérik.

A kutatás kísérleti jellegű volt, próbálkozás a nyelwesztéses beszélők magyar nyelvének vizsgálatára. A mintában valószínűleg túlreprezentáltak a magyar nyelvhez pozitívan viszonyuló és a nyelwesztés kezdeti stádiumában lévő beszélők. Ennek következtében minden megállapításom csupán az általam vizsgált adatközlőkre érvényes. A kutatás során módszerként szociolingvisztikai interjút és kérdőíveket használtam. Az interjúk feldolgozása során a legnagyobb problémát a szempontok és a kategóriák felállítása jelentette. Mivel a szakirodalomban ilyen vagy ehhez hasonló rendszerezésre nem találtam példát, ezért egy teljesen új rendszert kellett kialakítani2.

* Előadásként elhangzott a Grammá Nyelvi Iroda által szervezett III. Grammá Nyelvészeti Napokon, Párkányban, 2004. november 26-án.

A rendszerezés során természetesen figyelembe vettem az írott standard és a mindennapi beszélt nyelv közötti különbségeket, Ml. azt, hogy az adatközlőim beszédének elemzésekor a szlovákiai beszélt nyelv szolgál összehasonlítási alapként. Ezért volt szükség egy ép magyar nyelvű beszélővel készített interjúra is, amit öszszehasonlításképpen használtam fel. A felállított rendszer csupán kísérlet, a szakirodalomban (lásd Bartha 1993; Fenyvesi 1995; Kontra 1990) már meglevő kategóriákat beépítettem a rendszerbe.

Mivel írásom terjedelme nem teszi lehetővé, hogy minden nyelwesztéses jelenséggel külön foglalkozzam, ezért csak három – egymással szorosan összefüggő jelenséget szeretnék kiemelni. Ezek a következők: kódváltás, töredékes beszéd és hiányos megfogalmazás.

Kódváltás

A korpuszban a bázistartó kódváltásra lényegesen több példa akadt, mint a bázisváltásra. Ez feltehetőleg azzal magyarázható, hogy a legtöbb adatközlőnek nincs gyakorlata a magyar nyelv használatában, és a kódváltásos beszédmódban sem. Számukra az interjú egy különleges eseményt jelentett, és mivel vállalták azt, hogy magyarul fognak beszélni, igyekeztek ehhez ragaszkodni. Amikor mégis kódot váltottak, akkor azt több esetben különféle pára lingvisztikái eszközök kísérték. Ezek közül a leggyakrabban a nevetés fordult elő.

A bázistartó kódváltás egyik sajátos esete, amikor a vendégnyelvi betét nélkülözte a szükséges toldalékot a bázisnyelvi diskurzusban. A vendégnyelvi betét nem illeszkedett alaki eszközökkel a mondatba, ezzel a szöveg „töredezetté” vált. A Lanstyák István által felállított rendszerben ez a H típusú kódváltásnak felel meg (lásd Lanstyák írását ebben a kötetben). Az ép magyar nyelvű beszélők esetében a kódváltásnak ez a típusa meglehetősen ritkának számít (vö. Lanstyák 2004). Nézzünk erre néhány példát!

K: S focizni hova jártok?                               K: S focizni hova jártok?

GR: Tuod, Kramáre (GR, 112-113).3             GR: Tuod, Kramáre-ra (GR, 112-113).

A sublatívus rag hiánya semmiképpen sem magyarázható a beszélő nyelvi inkompetenciájával, hiszen az interjú más részeiben megfelelően használta a ragot, inkább azzal, hogy az adatközlőnek nincs elég gyakorlata a magyar nyelv használatában, különösen pedig a kódváltásos beszédmódban. Ezért nem tudta, hogy az ilyen típusú szlovák szavakhoz hogyan szokás kapcsolni a magyar toldalékot (Kramárera? Kramárera? Kramárere? Kramárere?).

„Egyszer vótam deti z detského domova” Egyszer voltam (táborban) olyan gyere(MP, 143).                                                         kekkel, akik gyermekotthonban laknak.

A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében 153

A beszélő számára valószínűleg bonyolult lett volna magyarul elmagyarázni a fogalmat, ezért inkább a szlovák kifejezést használta. A korpuszban a kódváltás ezen típusa – amikor a vendégnyelvi betét határozós szószerkezet – inkább azokra az adatközlőkre volt jellemző, akik megítélésem szerint kevésbé tudtak magyarul.

A kódváltás másik sajátos típusa a harmadik nyelvből történő kódváltás. A beszélő a nyelvi rés kitöltésére egy idegen szót használ (vö. Vancóné 1998). Idegen szón itt mindig egy harmadik nyelvből származó szót értek, amely se nem magyar, se nem szlovák, se nem a magyarban és/vagy a szlovákban használatos idegen szó. A stabil kétnyelvű beszélők is használnak idegen szavakat (vö. Lanstyák 1998, 37), de ha ezeket a beszélő az alapszókincshez tartozó szavak helyett használja, akkor ez sok esetben a nyelvvesztés jele lehet. Például:

K: És ha elvégzed a sulit, akkor?                  K: És ha elvégzed a sulit, akkor?

RK: Akkor (..) kimegyek az a (.) nagy ship, RK: Akkor (..) kimegyek tengerjáró hajó-

boat +… [nevetés] (RK, 35-36).                   ra (dolgozni) +… [nevetés] (RK, 35-36).

Ebben az esetben az adatközlőnek, nem jutott eszébe, esetleg nem is ismerte a magyar megfelelőt, ezért a nyelvi rés kitöltésére angol szót használt. Hogy ez a váltás miért nem szlovák nyelvre történt, annak több oka is lehet. Egyrészt előfordulhatott, hogy az adatközlőnek szlovákul sem jutott eszébe az adott szó, másrészt pedig a beszélő az interjú során ragaszkodott a magyar nyelvhez és igyekezett minél inkább elkerülni a szlovák szavakat. Esetleg úgy érezhette, hogy az angol szavak használata kevésbé „helytelen” az adott beszélgetés során. RK esetében az angol vendégszó használata azért is érdekes, mert saját bevallása szerint csak „alig néhány szót” beszél angolul.

Töredékes beszéd és hiányos megfogalmazás

A töredékes beszéd szorosan összefügg a kódváltásnak már említett típusával, amikor a vendégnyelvi betét nélkülözi a szükséges toldalékot. Ilyen esetben a szöveg érthető, de nem következtethető ki pontosan az elgondolt megfogalmazás. Adatközlőim szövegeire jellemző ez a töredékesség (vö. Máthé 1995, 13). Elképzelhetőnek tartom, hogy épp ez a töredékes fogalmazás képezi a határt a szlovákdomináns kétnyelvűség és a nyelvvesztés között. A töredékes beszéd két típusát különböztettem meg annak alapján, hogy milyen beszédszekvenciából lehet következtetni az értelmére.

a) Az elhangzott beszélgetésből lehet következtetni rá

Ebben az esetben csak a beszélő megszólalását megelőző diskurzusból tudjuk kikövetkeztetni a mondanivalót.

„aaa (.) a jén <=az én> gimnázium ÖÖÖ Vö. Abban a gimnáziumban tanított spatanult (.) aaa spanyolt” (EV, 3).                     nyolt, ahova én is jártam.

Az adatközlő – ahogyan az a megszólalást megelőző beszélgetésből is kiderül – a spanyoltanárnőjéről beszél, akit még gimnazistaként, iskolában ismert meg, ahol a tanárnő spanyol nyelvet tanított. A szöveg megértését még az is nehezíti, hogy szó-

154 Rabec István

tévesztés történik, mikor az adatközlő a tanárnővel kapcsolatban a tanult szót használja a tanított helyett.

b) A megszólalásból lehet rá következtetni

A beszélő adott megszólalásából, az azt megelőző diskurzus ismerete nélkül is, ki tudjuk következtetni, hogy mit akart mondani.

„Akkor szlovák meg magyar, úgy Ö (..) olyan Vö. Akkor a szlovák és a magyar nyelvet öö egyensúly” (LK, 7).                                   még körülbelül egyformán beszéltem.

A töredékes beszéd közel áll a hiányos megfogalmazás kategóriájához. Ennek következtében a fent említett példák mindegyike besorolható a hiányos megfogalmazás kategóriájába is. Ha a szöveg elemzésekor nagyobb egységre koncentrálunk, akkor töredékes beszédről, ha pedig kisebbre, akkor hiányos megfogalmazásról beszélhetünk.

A töredékesség és a hiányos megfogalmazás kategóriájának megkülönböztetését azért tartottam fontosnak, mert úgy vélem, hogy ez új jelenségekre is rámutathat a nyelvvesztés vizsgálatában. Ennek megítéléséhez azonban nagyobb korpuszra volna szükség.

Felhasznált irodalom

Bartha Csilla 1993. Egy amerikai magyar közösség nyelvhasználatának szociolingvisztikai megközelítései. Kandidátusi értekezés, Budapest.

Bergendiné Urbán Mónika 1998. Szlovákiai magyar diákok véleménye a kétnyelvűségről. In Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.) Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 78-86. p.

Fenyvesi, Anna 1995. Language contact and language death in an immigrant language: The case of Hungárián. In University of Pittsburgh Working Papers in Lingvistics. Volume 3, 1-117. p.

Kontra Miklós 1990. Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.) 1998. Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete.

A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében 155

Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.) 1998. Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Lanstyák István 2000a. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony, Osiris KiadóKalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István 2001. A kódváltás típusai. Kézirat.

Lanstyák István 2002a. Magyar nyelvi tervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István 2004. A kódváltás nyelvtani aspektusának néhány kérdése a szlovákiai magyar beszélőközösségben. Kézirat

Máthé Dénes 1995. A verespataki magyarság kétnyelvűségének/nyelvcseréjének előzményei és jellemzői. Kétnyelvűség, 3. évf., 2. sz., 9-16. p.

Misád Katalin-Hurka Katalin 1998. A magyar nyelvi érintkezés a pozsonyi magyar tanszék hungarisztika szakosainak körében. In Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.): Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 94-102. p.

Németh Andrea 2001. A kódváltás grammatikája és pragmatikája. (Egy baráti közösség kódváltási szokásainak vizsgálata.) Szakdolgozat, Pozsony, FF UK.

Rabec, Stefan 2003. Emberek a határon. A nyelvvesztés és nyelvleépülés vizsgálata szlovákiai egyetemisták körében. Szakdolgozat, Pozsony, FF UK.

Sándor Anna 1998. A kétnyelvűség és a nyelvcsere egy szlovákiai magyar beszélőközösségben. In Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram, 103-115. p.

Vancóné Kremmer Ildikó 1998. A bujkáló anyanyelv. Tanítási óra alatti kódváltás szlovák tannyelvű iskolában. In Lanstyák István-Szabómihály Gizella (szerk.): Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében: Különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Pozsony, Kalligram-Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 87-93. p.

DISPUTATIONES SAMARIENSES

MÝTY A PREDSUDKY V DEJINÁCH

Historická konferencia 7. decembra 2004

Mészáros András: A Magyarok Szlovákiában (1989-2004) című kötetről

Amikor azon gondolkodtam, milyen frappáns bevezető mondattal lehetne indítani ennek a könyvnek a bemutatását, akkor legelőször egy reformkori szállóige jutott az eszembe. Az a mondat, amelyet Szontagh Gusztáv fogalmazott meg Jósika Miklós Abaf/jának megjelenése kapcsán: „Le a kalapokkal, uraim!”. Itt csak az a gondom, hogy ma már a hölgyeket is meg kell szólítani, és vajon ők hogyan fejezhetnék ki tiszteletüket és hódolatukat a megjelent „összefoglaló jelentéssel” szemben? Aztán elvetettem ezt az irodalomtörténeti parafrázist, mert maga a szállóige kötelezne arra, hogy alapos elemzésnek és kritikának vessem alá a kötetet. Ennek a feladatnak azonban nem tudok megfelelni, főként a vonatkozó szakmai ismereteim gyér volta miatt, de azért is, mert hazai berkeinkben első ilyen vállalkozás révén, ezt a publikációt elsősorban köszönettel kell fogadnunk. És ezt nem diplomáciai tapintat mondatja velem, hiszen aki már legalább átlapozta a csaknem ötszáz oldalnyi elemzést, láthatta és felfoghatta, mennyi munka és az információknak mekkora mennyisége van benne felhalmozva. Most nem beszélve arról, hogy jól bevett szokásainktól eltérően itt csak elvétve fedezhető fel a tények felsorolása mögött valamiféle prekoncepció. Magyarán: az értékelés az ismeretek után következik, és nem fordítva.

Vagyis, amit első helyen emelnék ki, az a tények és adatok tisztelete. Ez persze tudományos szempontból közhely, és hazai gyér társadalomtudományunk művelői ezen a közhelyen már túljutottak. Ami miatt mégis említem, az inkább egy szociálpszichológiai összefüggésen alapul. Tudjuk, hogy történelmi emlékezetünk szelektív. Történelmi tudatunk a köznapok szintjén nem valamiféle eszményi elvárások mentén alakul ki, hanem a jelenlét megmentése kényszeríti ki. Jelenlétünk hordozója pedig az idő vonzatában a jelen, még szűkebben véve: a most. Ez az idődimenzió ugyan alaposan kinyúlhat, és beletartozik a közelmúlt is, ennek ellenére azonban fő tendenciája az, hogy a múltat kizárja magából. Még pontosabban: a múltat úgy őrzi meg, hogy a jelen szempontjaihoz idomítja. A történészek ezt többé-kevésbé tudják és tekintetbe is veszik, de az egyszerű halandó megfeledkezik róla. És megfeledkezik a múltról, úgy, ahogyan valóban megtörtént. Ha egyáltalán tudjuk, mi a valódi történés abból, amit megéltünk, és hogy hihetünk-e saját személyes tapasztalatunknak és emlékezetünknek? Sokan ismerjük az anekdotát arról a korabeli angol történészről, aki a Towerbe zárva is írta nagy történettudományi művét. Egy napon a börtön ablaka alatt verekedés tört ki, amit a rabok is végignéztek. Másnap viszont mindannyian másként emlékeztek vissza a történtekre. Ennek a tapasztalatnak a hatására a történész összetépte az addig megírt lapokat, mert hiszen hogyan lehetne valamit elmondani a régmúltról, ha a tegnapról sincs biztos véleményünk? És most gondoljunk a politikusokra, akiket szakmájuk kényszerít arra, hogy az „itt és most” szemszögéből tekintsék az eseményeket, és hogy a megoldandó – azaz a jövőbe irányuló – problémák mentén a „lehetségest” célozzák meg. Hát persze hogy őket nem a múlttisztelet és a múltra való emlékezés fogja vezetni. Anatole Francé szerint Pontius Pilátus sem emlékezett öregkorában arra, hogy valaha egy Jézus nevű zsidó lázadó miatt mosta kezeit. De ez nem hiba és nem is bűn. A hiba akkor áll be, ha a politikusoknál a „lehetségest” elhomályosítja a múltnak valamilyen – lehet, hogy már régen idejétmúlt – eszménye. Múlt és idejétmúlt ugyanis nem azonosak. Filozófiai fogalmakat használva: az egyik a Sein (a létezés), a másik pedig a Sollen (a kellő) területe. Jelen kötet egyik nagy erényének tartom, hogy állandóan szembesít bennünket a tényszerű múlttal, és ezzel elválasztva egybeköti azt, ami volt, azzal, ami van.

* Elhangzott 2005. március 17-én a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában rendezett könyvbemutatón.

És már bele is ütköztünk a jelenbe. Valamikor a kilencvenes évek elején egy írásomban a kisebbségi létet „mintha-lét”-ként írtam le abból az elvből kiindulva, hogy a teljes létezés feltételezi az idő mindhárom dimenziójának a szerves egységét, és oda jutva el az elmélkedésben, hogy a jelen – mint meglét és mint tudatos létezés

–  hiányzik ebből a létből. Nos, úgy látom, hogy lassan alapos revízióra szorul ez a nézetem. Akkori megfogalmazásom, miszerint a szlovákiai magyarság a nosztalgikus elvágyódás és az eschatologikus megváltásigény között hányódik, és hogy hiányzik az a józanság, amely e kettő szélsőségeit kiegyenlítené, ennek a kötetnek az olvasásánál nagyrészt tartalmatlanná vált. Hál’ istennek – mondhatnánk. Csakhogy

– mint azt a bölcs rabbi mondta volt halálos ágyán – „minden másként van”. Mert a szlovákiai magyarság önfelismeresenek és önszerveződéseinek szintjén valóban megtörtént az előrelépés. Habár ott sem egyértelműen. Utalok itt például a kötetnek arra a részére, amely a magyar intézmények rendszeréről, konkrétabban azok orientációiról szól. A társadalom finomszerkezete iránt érdeklődők nem kis élvezettel szerezhetnek tudomást azokról a mechanizmusokról, amelyek egyrészt bizonyos megrögzült múltkép alapján, másrészt a jelen kemény gazdasági érdekeinek szolgálatában, esetleg pontosan felismert globalizációs összefüggések, vagy pedig bizonyos, nem is biztos, hogy pontosan értelmezett politikai víziók hatására hozzák létre a maguk intézményeit. Ami persze természetes fejlemény. A kérdés csupán az, hogy ezek az eltérő érdekek és irányulások azonos startpozícióval és viszonylagosan összevethető hazai politikai támogatottsággal rendelkeznek-e? Mert ezt a kérdést a mi helyzetünkben nem lehet megkerülni. Ha elolvassuk a szlovákiai magyar pártok, valamint az MKP történetéről, programjairól szóló fejezeteket, akkor világossá válik, mire utalok itt. Mindenki tudja, hogy a kezdődő és formálódó mozgalmak, pártok a kilencvenes évek elején még eléggé megfogható és értelmezhető ideológiák nyomvonalán jöttek létre. Az is érthető, hogy az adott politikai helyzet hogyan kényszerítette rá ezeket a pártokat az egyesülésre. Csakhogy a politikai monopolizáció ugyanolyan – ha nem nagyobb – veszélyekkel jár, mint a gazdasági versenyhelyzet kiiktatása. Az eltérő érdekek és elképzelések vagy nem artikulálódhatnak, vagy pedig alkalmazkodnak a politikai erőtérhez, esetleg mindezeken kívül próbálják megvalósítani magukat. Az, ami az MKP esetében kifelé hatva erőnek és előnynek tekinthető, az befelé, a szlovákiai magyarság irányában gyengeségként és perspektíváiban hátrányként mutatkozik meg. Visszatérve most az eredendő gondolathoz – ahhoz, hogy „mintha-létünk” kezdi levetkezni „mintha”-jellegét – megjegyzendő, hogy a szlovákiai magyarság intézményesülése egyértelműen ebbe az irányba mutat, de ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy ha nem fog megtörténni a jelen politikai kisajátításának a kritikai elemzése, akkor ismét „kizökken az idő” a maga kerékvágásából, és visszatérnek régi mizériáink. Csupán egy megjegyzés: a bemutatott kötet ebből a szempontból azért fontos, mert a kritikát egyelőre elhagyva de nem teljesen mellőzve – tükröt tart elénk. És még ha igaz is az újszövetségi apostol által vallott, és ugyanakkor a posztmodern médiaguruk által gyakorolt „tükör által homályosan” elve, ne feledjük, hogy nem elég a tükörbe tekinteni, mert a kép ebben az esetben csak eszköz, nem pedig cél.

Viszont mindenfajta tükör – maradva ennél a metaforánál – csak akkor jó eszköz, ha a „tükröm, tükröm, mond meg nékem” kérdésre a kérdező vágyait figyelembe nem véve válaszol. Ezt csupán azért jegyzem meg, mert elfogadva bár a kötet előszavában megfogalmazott tételt, hogy az MKP-nak szüksége van egy szakmai háttérmunkát elvégző intézményre, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a kötetnek az öt év múlva betervezett folytatása egy ilyen intézményben kell, hogy megszülessen. Az efféle „összefoglaló jelentések” ugyan nem alapkutatás-jellegűek, azaz inkább a subtilitas explicandit, de legfőképpen a subtilitas applicandit helyezik előtérbe, mégis illik megtartaniuk legalább a függetlenség látszatát. Ne legyünk idealisták – rosszabb esetben számítók – és ne gondoljuk, hogy egy politikai pártnak (bármelyik politikai pártnak) érdekében áll a független és csakis a tudományos szempontokat érvényesítő álláspont. Sajnos – és ehhez a kötetben is találhatunk utalásokat – az MKP-nak csak akkor volt szüksége a szlovákiai magyar értelmiségre, amikor ezt politikai érdekei megkövetelték. Lásd például a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum eszközként való életrehívását és felhasználását az 1998-as választások előtt. A Selye Egyetem létrehozásával kapcsolatos kapkodásra pedig már nem is utalok. Ugyanakkor – fatalista optimistaként – még azt is el tudom képzelni, hogy – Hraballal szólva – „az elképzelhetetlen valóra válik”, és az MKP kibújik saját bőréből.

Mindezt nem szimpla provokációként hoztam fel, hanem azért, mert mind köznapi tapasztalataink, mind pedig a bemutatott kötet elemzései is sok esetben beleütköznek abba a ténybe, hogy a szlovákiai magyarság létkeretei sajátságos kettősséget mutatnak. Egyrészt valamiféle sajátságos alrendszerként megismétlik a szlovákiai társadalom jellemzőit – amelyek között determináló erőként hat a társadalom „átpolitizáltsága” – másrészt leképezik a magyarországi struktúrákat és ideológiákat. Szarka László tanulmánya például nagyon pontosan megfogalmazza az etnikai pártok – mint amilyen az MKP is – kötelezettség- és feladatrendszerét, és ha ezt nemcsak az autonómiakérdéssel kapcsolatban alkalmazzuk, akkor felmerülnek olyan kérdések, hogy vajon az MKP szerkezete tükrözi-e a választói bázis heterogén érdekeit; hogy ezen belül mekkora súlyt kapnak az MKP-elit gazdasági érdekei; hogy ezek az érdekek kapcsolhatók-e a szlovákiai magyarok hagyományos értékorientációihoz; hogy milyen viszonyban állnak az MKP autonóm döntései a mindenkori magyarországi hatalmi felálláshoz; hogy szüksége van-e a hazai magyar politikai elitnek a független értelmiségi elitre vagy sem stb., stb.? És most hadd ne térjek ki olyan bonyolult kérdésekre, amelyek hátterében ott lapul a gyakorlati, de ugyanakkor fogas elméleti dilemma is: mikor, milyen összefüggésekben és kikkel kapcsolatban alkalmazható az etnikai viszonyulás? A kötet ezt a kérdést rendkívül elegánsan, és alighanem az egyedüli lehetséges módon oldotta meg a regionális gazdaság és közigazgatás, valamint egészségügy kapcsán – szlovák szerzőkre bízva azokat. Vagyis kiderül egy más, alig tudatosított tény: hogy tudniillik nincsenek (vagy nem tudjuk, hogy vannak) olyan magyar anyanyelvű szakembereink, akik az adott kérdések avatott ismerői lennének. És ez arra a kényelmetlen és tarthatatlan helyzetre figyelmeztet, hogy a számításba vehető társadalomtudósaink között nincs olyan, aki túllépne a hagyományos etnikai jellegű és az etnikumra közvetlenül vonatkoztatható tematizáláson. És itt nem metodológiai kérdésekről van szó, hiszen nyelvészeink, etnológusaink, szociológusaink stb. munkássága minimálisan közép-európai kontextusban helyeződik el. Érvényes ez a rendkívül erős és nálunk eddig minta nélküli fiatal irodalomtudós generációra és a humán tudományokban tevékenykedő más személyekre is, akik elméleti és metodológiai felkészültségük révén feladták a korábbi generációk által önként magukra vállalt önkorlátozást és a profetikus értelmiségi létet. Vagyis azt szeretném elmondani, hogy a problémák nem mindig az etnikai törésvonalak mentén alakulnak ki, ezért van szükség szélesebb kitekintésre és olyan összefüggések figyelembe vételére, amelyek meghaladják a szlovákiai magyarság közvetlen életét. Paradox módon: ha a szlovákiai magyarságról akarunk szólni, akkor nem maradhatunk meg a szlovákiai magyarságnál. Ezzel a paradox megfogalmazással talán kissé megvilágítottam, hogy miért foglalkoztam ennyit az MKP és a szlovákiai magyarság, valamint az MKP és a szlovákiai magyar értelmiség viszonyával.

Visszatérve a kötet tartalmára: lehet, hogy az, aki a könyvet a kezébe veszi, nem az átlagos újságolvasó szokásai szerint a sporttal fogja kezdeni – mert van ilyen fejezet is – hanem az őt érintő területtel foglalkozó tanulmánynak lát neki elsőnek. Mindegyikről elmondható azonban, hogy az információgazdagság mellett rengeteg inspirációval is szolgálnak. Én most itt egyre szeretnék kitérni röviden. A demográfiai változások között a szerző, Gyurgyík László megemlít egy érdekes jelenséget: az arányok viszonylatában kimutatható, hogy a szlovákiai magyarság körében felerősödött a „kisvárosiasodás” folyamata. Ennek a ténynek a folyományain több szempontból is érdemes lenne elgondolkodni. A kisvárosi létforma ugyanis sajátságos civilizációs és kulturális orientációt is jelent. Azzal a ténnyel összefüggésben, hogy a felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők aránya a szlovákiai magyarság körében alacsonyabb, mint a többségi nemzetnél, nem nagyon jelent meg az az érv, hogy ez nemcsak az oktatási intézmények hozzáférhetőségével, hanem az adott közösség értékorientációival is összefügg. Egy alapvetően rurális társadalomban más elbírálást kap az értelmiségi létforma, mint a városias civilizációban. Ha pedig a „kisvárosiasodás” nem csak tendencia, hanem maradandó folyamat lesz, akkor várható, hogy a kispolgári életnek a kultúrát legalább a sznobság szintjén való elfogadása, „termelése” és élvezete előbb-utóbb kihatással lesz az értékorientációk változására is. Tudom, hogy ez a következtetésem szociológiai szempontból alighanem egy rövidre zárt gondolatmenet eredménye, de engem személyesen nagyon érdekelne a kisvárosi és a falusi magyar lakosok értékorientációinak az összevetése. Minthogy nagyon izgat egy eretnek kérdés is: vajon milyen viszony lehet – ha ez egyáltalán statisztikailag kimutatható – a felekezeti megoszlás és az iskolai végzettség között? Gondolok itt arra, hogy a történelmi Magyarország esetében jelentős kulturális különbségek voltak kimutathatók a felekezeti megoszlás és iskolázottság függvényében. És ebben a tekintetben a volt Felső-Magyarország – hozzávetőlegesen a jelenlegi Szlovákia – területét valamifajta kulturális pluralizmus (multikulturalizmus?) jellemezte. Van-e ennek folytatása? Esetleg létezik-e valamifajta politikai vagy kulturális „hatalommegosztás” a felekezetek között – mint ahogy ez Szlovákia egészét tekintve, sajnos, tapasztalható? Állami iskoláink vajon meg tudják-e tartani eszmei függetlenségüket a rendkívül expanzív és összességében retrográd katolikus egyházzal szemben? A kérdések folytathatók.

Mindezeket a kérdéseket persze saját magamnak tettem fel. Ami azonban azt bizonyítja, hogy a most bemutatott kötet biztosan másoknál más és más gondolatokat fog provokálni. Lehet-e többet várni egy „jelentéstől”, mint hogy informáljon, és továbbgondolásra késztessen? Aligha, hiszen már ezzel is túllépett saját küldetésén. Vagyis röviden: fontos és értékes könyvről van szó. Hogy konkrétumaiban miért fontos és értékes, ahhoz el kell olvasni az egyes tanulmányokat.

Végezetül: hogy miért nem ismertettem a könyv tartalmát? Casanova szerint a jó könyv olyan, mint a kacér nő: a borítójával mutatja, hogy belül érdekes tartalommal találkozhatunk. A posztmodern Eco pedig azt állítja, hogy a jó cím az, amelyik megtévesztő és ezzel figyelemfelhívó. Nos, remélem, hogy bemutatásom is eléggé „kacér” és megtévesztő volt, és ezáltal arra provokálta önöket, hogy a kötetet megvegyék és elolvassák. Hadd súgjam meg: megéri.

NEMZETI ES ETNIKAI

KISEBBSÉGEK

SZLOVÁKIÁBAN

Dohányos Róbert

Lelkes Gábor

Tóth Károly

Forum Kisebbsegkutato Intézet Lilium Aurum Könyvkiadó Somorja-Dunaszerdahely

Jarábik Gabriella: A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma

A szlovákiai magyarság történetét, népi kultúráját, hagyományait és értékeit képviselő, nemcsak regionális szinten tevékenykedő, reprezentatív múzeumi intézmény létrehozására tett kísérletek jelentős múltra tekintenek vissza. A különböző elképzelések – különösen az elmúlt évtizedben – nemcsak szakmai körökben keltettek élénk visszhangot, de a szélesebb közvélemény körében is. A megvalósítást tekintve alapvetően két lehetőség merült fel:

1.  valamelyik már működő regionális múzeum (vagy annak egy része) alakulna át a magyar kultúra múzeumává

2.  a kilencvenes évek folyamán létrehozott nemzetiségi múzeumok és dokumentációs központok – pl. a Zsidó Múzeum, a Kárpáti Németek Múzeuma, a horvát és a cseh dokumentációs központ – mintájára teljesen új szakintézmény teremtődne. A szlovákiai kulturális kormányzat ez utóbbit találta járható útnak.

Az intézmény bemutatása

Első lépésként 2001. július l-jén a Szlovák Nemzeti Múzeum Történeti Múzeumának önálló osztályaként megalakult a Magyar Kultúra Dokumentációs Központja. Ezzel újabb láncszemmel bővült a szlovákiai nemzetiségi intézmények-s egyben a magyar kulturális színterek – hálózata. A Magyar Kultúra Dokumentációs Központja egy évnyi tevékenység után új alapítólevelet kapott, 2002 júliusától a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumaként, a Szlovák Nemzeti Múzeum önálló egységeként működik.

Legfőbb feladata a szlovákiai magyarság tárgyi és szellemi kultúrájának kutatása, amellyel párhuzamosan gyűjtőmunkát, tudományos kutatómunkát, dokumentációs és módszertani tevékenységet folytat.

Az intézmény központja a pozsonyi Brámer-kúriában található, s a múzeum munkahelyei, valamint kiállítóhelyiségei is itt kaptak helyet. 2003 januárjától a Szlovákiai

Magyar Kultúra Múzeumához tartozik az alsosztregovai Madách-kastély, valamint a szklabonyai Mikszáth-emlékház.

Brámer-kúria, Pozsony

A XVI. század második felében kialakult kúria négy szárnya központi udvart fog közre. Az épület egységes, reneszánsz alaprajza néhány régebbi, későgótikus ház átalakításával jött létre, ezt egyebek közt az asszimetrikusan elhelyezkedő bejárat is bizonyítja, amely eredetileg az egyik gótikus házhoz tartozott. Az épület a pozsonyi vár egyik tisztjének, Brámernek a nevét viseli, aki 1600 körül kétemeletes reneszánsz kúriává alakíttatta át az objektumot. Bél Mátyás Notitiae… című könyvében egy „chronostikon”-t említ, amely a homlokzaton volt látható: „VirtVtVIs CoMes InVIDIa”, s ez alapján úgy vélte, a kúria 1620-ban épült. A reneszánsz átalakítások során jött létre a teljes nyugati szárny, a lépcső, egységesült a homlokzat, s ekkor épült fel a főhomlokzat jellegét meghatározó, félkör alakú két saroktorony is. A XVIII. század első harmadában, a korabarokk átépítések során alakult ki az északi, udvari szárny. A későbbi átépítések alapvetően nem változtattak a kúria jellegén. A ház többször is gazdát cserélt, tulajdonosai pozsonyi polgárok voltak. A Brámer-kúria a pozsonyi Váraljából máig megőrzött aprócska szigetnek része, melynek központi eleme a barokk stílusú Szentháromság-templom.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma 2002 októberében költözött a kúriába. A földszinten az állandó kiállítás, az első emeleten pedig az irodák és a raktárhelyiségek kaptak helyet. Szintén az első emeleten található a múzeum konferenciaterme, amely egyben galériaként is működik. A kúria alatt található pincében működik a múzeum Pincegalériája.

A Brámer-kúria az 1960-as években és ma

Állandó kiállítás: Hagyományok és értékek. A magyarok Szlovákiában

Az állandó kiállítás a szlovákiai magyarok tárgyi és szellemi kultúrájának emlékeit mutatja be 320 m2-en: érinti a történelmi sorsfordulókat, ízelítőt nyújt az 1918 1938-ban készült képzőművészeti alkotásokból, felvonultatja a népművészet legjellemzőbb értékeit. A kiállítás három tematikus egységből áll: történeti, néprajzi, képzőművészeti.

Madách-kastély, Alsósztregova

Az első Madáchok az oklevelek tanúsága szerint 1430 körül telepedtek meg Alsósztregován. A családot a magyar genealógiai források 1238-tól tartják számon. Alsósztregova előtt Nagykürtös és Zólyom környékén éltek. A nemesi famíliának nemzedékeken keresztül számos irodalmi műveltségű tagja volt. Az irodalomtörténet közülük leginkább Madách Gáspárt jegyzi lapjain. A Madáchok eredeti kastélya 1717ben leégett, majd a helyreállított épület 1758-ban újra a tűz martalékává vált. A XVIII. század utolsó éveiben Madách Sándor – Madách Imre nagyapja – kezdte meg az új családi fészek építését. Az egykori, várkastélyra emlékeztető építmény helyén az ő jóvoltából ma részben rokokó, részben klasszicista, szerény nemesi kastély emelkedik. Ebben az épületben élt és alkotott Madách Imre. A híres „oroszlánbarlang”, a Madách-művek születésének helyszíne ma is megtekinthető, noha az eredeti berendezési tárgyakból szinte semmi sem őrződött meg.

Az alsósztregovai Madách-kastély

Madách Imre halála után a kastélyt fia, Aladár (a nemzetközileg elismert spiritiszta), majd annak lánya, Flóra örökölte. Flóra és ügyvéd férje jelentős adósságokat halmozott fel, így a birtok a pozsonyi Brázda Bank tulajdonába került. A bankház a birtokot 1940-ben felszámolta, a kastély a község birtokába került, a berendezési tárgyakat elárverezték.

A kastélyt 1964-ben irodalmi múzeummá alakították át, ahol Madách Imre életművét, valamint a nagykürtösi régió jeles literátorait mutatták be. A kastély parkjában található síremlék (Rigele Alajos munkája; a karjait az ég felé emelő Ádámot örökíti meg) alatt nyugszik Az ember tragédiája írója. Madách Imrét 1864-ben bekövetkezett halálakor a falu katolikus temetőjében temették el, de 1936-ban exhumálták s végső nyughelyére helyezték.

Az emlékházat 2003 januárjában vette át a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma a kékkői Játék- és Bábmúzeumtól. 2003 októberében a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma az alsósztregovai Madách-kastélyban nyitott kiállítást Az ember tragédiájához készült Kass János-illusztrációkból. Ezt követően a képzőművész a teljes sorozatot a múzeumnak ajándékozta.

2004-től látható Zichy Mihály a Tragédiához készült illusztrációinak 20 darabból álló kiállítása, valamint Nagy Zoltán metszetei Hommage á Madách címmel.

Mikszáth-emlékház, Szklabonya

A Mikszáth család 1843 után költözött Szklabonyára, ahol Mikszáth János, az író édesapja mészárszéket és kocsmát bérelt. Miután túladtak a bérleményen, gazdálkodni kezdtek. Birtokukat száz holdra becsülték, cselédeket, juhászt és szolgálólányt is tartottak.

Mikszáth Kálmán szülőházát ma már hiába keressük a faluban. 1968-ban lebontották. Megmaradt viszont az a ház, amelyben az író a gyermekkorát töltötte, s ahova rimaszombati és Selmecbányái tanulmányai közben hazalátogatott. A család 1852-ben költözött ebbe a temetővel szemközti otthonba. A ház utolsó gazdája Hendrik Gyula kántortanító volt, akinek felesége rokonságban állt a Mikszáth családdal. Az épületet, melyben akkoriban a helyi postahivatal működött, 1978-ban a nemzeti bizottság felújította, és három helyiségében emlékkiállítást rendezett be. Mikszáth Kálmán emlékházát 1978. június 24-én avatták fel. A ház falán emléktábla, az udvaron mellszobor hirdeti az író emlékét. A szemközti temetőben nyugszanak – feltételezhetően – az író szülei, valamint – bizonyosan – testvére, Mariska.

Az emlékházat 2003 januárjában vette át a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma a kékkői Játék- és Bábmúzeumtól. Jelenleg az épület helyreállítása folyik, az új emlékkiállítást 2005 folyamán tervezzük megnyitni.

A múzeum tevékenysége

A távlati célok kijelölésénél és rangsorolásánál kis kollektívánk elemezte a jelenlegi helyzetet, a jövőbeni lehetőségeinket, az előnyöket és kockázatokat, valamint figyelembe vette egy háttérelemzés eredményét, s ennek tudatában próbálta felvázolni a múzeum feladatköreit: 1. lehetőségek teremtése: bemutatkozások, kiállítások, rendezvények, együttműködés

2.  érték- és hagyományőrzés: kutatómunka, dokumentációs tevékenység,

3.  új értékek létrehozása: kiadványok, állandó kiállítás.

Hushegyi Gáborral, aki az első évben képzőművészeti tárgykörben tanácsadónk volt, behatároltuk azt a területet, mellyel múzeumunk a közeljövőben foglalkozni szeretne, s ez a kortárs képzőművészet.

Hogy a köztudatba kerüljünk, a múzeumi feladatok mellett, s az állandó kiállítás megnyitása után (Hagyományok és értékek. A magyarok Szlovákiában, 2003. május 22.) további esélyeket latolgattunk: galéria, kiállítási lehetőség megteremtése a megcélzott képzőművészeti terület képviselői részére. Ez sikerült, s így már 2003. október 16-án megnyithattuk az első kiállítást a múzeum emeleti kisgalériájában, melyet Brámer-galériára kereszteltünk.

Alkalmazkodva a kortárs képzőművészek különleges, néha meghökkentő elképzeléseihez, nem kis erőfeszítéssel, de megteremtettük a kiállítási feltételeket a pincehelyiségben is. Újabb lehetőség kiállítónak és szervezőnek. A Pincegalériában még ebben az évben Németh Ilona mutatkozott be Karol Pichlerrel közösen. Elképzelésünk az volt, hogy a szlovákiai magyar képzőművészek egy-egy szlovák művészszel történő bemutatkozása több szempontból is érdekes lesz:

–    kiderül, hogy a szlovákiai magyar képzőművészet útkeresésben, tehetségben egyáltalán nem szakad el a szlováktól, sőt az európaitól sem

–    újabb lehetőség, hogy többrétegűvé váljon az intézményünket látogató közönség

–    lehetőséget adunk, hogy az itt kiállító művészek egy-egy alkotása a múzeum képzőművészeti gyűjteményébe kerüljön, amihez természetesen meg kellett teremteni az anyagi feltételeket is

A múzeum kiadványai

A következő évben Kiss Csabával, az At Home Gallery vezetőjével dolgoztuk ki a kiállítási tervet, s folytattuk a már megkezdett utat azzal a meggyőződéssel, hogy az esélyteremtés mellett – művészre, szervezőre, intézményre egyaránt érvényesen

–  új értékeket is hozunk létre, s ami szintén fontos, új közönségrétegnek tehetjük vonzóbbá intézményünket és a szlovákiai magyar képzőművészetet.

Műtárgygyarapítás

Folytatva a Kortárs művészetek a Brámer-kúriában című sorozatot, 2004-ben az alábbi – magyar és szlovák – művészek mutatkoztak be: Andrea Bartosová és Juraj Czinege, Somorjai Kiss Tibor és Róbert Jancovic, Szemző Tibor és Dániel Matej, Varga Emőke és Patrik Kovacovsky, Baffi Dávid és Erik Sille. így kerültek gyűjteményünkbe Bartusz György, Dolán György, Fodor Katalin, Gály Katalin, Lipcsey György, Németh Ilona és Nagy Zoltán művei mellett Andrea Bartosová munkái is.

Még egy fontos küldetés rejlik az új lehetőségek megteremtésében, mégpedig az, hogy a tehetséges képzőművészek esélyt kapjanak a bemutatkozásra. A jelenkori, gyakran kísérletező és közönségsikerre nem feltétlenül számító teljesítmények egy részéből születnek majd a XXI. századi hazai művészet kiváló alkotásai, melyek a jövőben képzőművészeti örökségünk részét jelenthetik.

Múzeumunk műtárgygyarapításának másik kiemelt területe az időközben a múzeum irányítása alá került Madách-kastélyhoz kapcsolódik. Ahhoz, hogy az alsósztregovai kastély látogatottságát emeljük, hogy a Madách név, a hozzá fűződő Tragédia, s annak szellemisége újra a középpontba kerüljön Szlovákiában, szükség volt arra, hogy átgondoljuk, mi legyen a kastély sorsa. Ugyanis a jelenlegi állandó kiállítás már megkopott, így egyáltalán nem felelt meg a kor követelményeinek.

A Madách-kastély jövőjével kapcsolatos elképzeléseink:

–   a gyűjtemény a lehető legteljesebb, és a lehető legszélesebb körben való ismertetése, hasznosítása

–   a Madách-kastély olyan központtá tétele, mely az irodalomhoz és azon belül is a Tragédiához kapcsolódik, s e térség értékeit közvetíti

–   fontos a már meglévő értékek újszerű láttatása, s a hozzá kapcsolódó képzőművészeti alkotások bemutatása, kibővítve tárgyakkal, képekkel és hanganyaggal Természetesen mindehhez ismételten szükséges az anyagi feltételek megteremtése. Nézzük konkrétan az eredményeket: 2003. nyarán felkerestük Kass Jánost, aki céljainkat megismerve az idő rövidsége ellenére vállalkozott arra, hogy a Madách-kastélyban megrendezzük a Tragédiához készült illusztrációi kiállítását. Erre 2003. október 2-án került sor, Madách Imre halálának 139. évfordulóján. A kiállítás, melyet Miroslav Cipár szlovák képzőművész, Kass János régi barátja és művésztársa nyitott meg, nagy sikert aratott, s nagyon sok látogatót vonzott Alsósztregovára. Mint tudvalévő, nemcsak vásárlással, hanem ajándékozással is gyarapítható egy-egy intézmény gyűjteménye. Nagy meglepetésünkre erre 2004. január 19-én került sor, amikor a Kass-illusztrációk pozsonyi bemutatásán a mester a múzeumnak ajándékozott 15 rézmetszetnyomatot és a Mózes című drámához készült sorozat 4 darabját. Még ebben az évben Nagy Zoltán szlovákiai magyar képzőművész alkotásaival gazdagodott a Madách-kastély. A Hommage á Madách című 7 darabból álló sorozatot megvásárolta a múzeum, s a képek azóta is a kastély nagytermét díszítik.

A kastélyt ugyan nem kifejezetten képzőművészeti központtá kívánjuk alakítani, de az az elképzelésünk, hogy ha bemutatjuk a Tragédia mondanivalójának aktualitását, a zseniális mű más művészeti ágakra kifejtett hatását, növeljük a hagyományőrzést, az értékteremtést, valamint az új közönségrétegek elérését.

így folytattuk a megkezdett utat – hadd tegyem hozzá, hogy ez könnyebb volt, mint az új, állandó kiállítás létrehozása, hiszen negyedannyi anyagi ráfordítást vett igénybe -, s kerestük a lehetőséget az első, Zichy Mihály által készített illusztrációk bemutatására. Mivel ezek kiállítása (jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában vannak, elzárva az öregedési folyamatoktól) nehézségekbe ütközött volna, így más utat kerestünk, s eljutottunk a Zichy Alapítványhoz, s ezen keresztül Zichy Mihály dédunokájához, Csicsery-Rónay Istvánhoz. A vele való kapcsolatfelvétel után lehetőség nyílott a grafikák múzeumi igényű másolatainak elkészítésére Szász Endre grafikusművész közreműködésével. Az alsósztregovai Madách-kastélyban 2004. október elsején nyílt kiállítás megjelenítette a XIX. században élt és alkotott két művész szellemi-filozófiai találkozását.

A múzeum műtárgy-gyarapítási tevékenysége szorosan összefügg az intézmény aktuális kutatási területével. Jelenleg a gyűjtemény néprajzi részének a fejlesztése folyik, amely magába foglalja az állandó kiállítás más múzeumoktól, magángyűjtőktől kölcsön kapott műtárgyainak lecserélését, s egyben az adott kutatási terület, kiállítás Népi fafaragók Szlovákiában szemléltetését. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma az említett címmel indított egy kutatási programot, melynek célja feltérképezni és dokumentálni a Szlovákiában elő és alkotó fafaragó népművészeket, bemutatni alkotásaikat egy kiállítás és egy katalógus segítségével.

Az állandó kiállítás történeti részének fejlesztése és bővítése, az intézmény tudományos munkájának meghatározó feladatai közé tartozik. A Fejezetek a szlovákiai magyarság történetéből (1918-1948) című tárlat folytatása 1989-ig, lehetőséget kínál eddig még kevésbé feldolgozott területek kutatására, bemutatására. A meglévő kiállítás 12 tematikus egységből tevődik össze. A bevezető részben szereplő térképek, diagramok, grafikonok és statisztikai adatok a kisebbségi élet változásait szemléltetik. Az első tíz egység az úgynevezett első kisebbségtörténeti korszak, a csehszlovák demokrácia ellentmondásos tapasztalatát mutatja be.

A kiállítás érzékelteti a politikai szerveződések formáit és irányvonalait. Kiemeli a jelentősebb politikusokat. Figyelmet szentel a nemzetiség egyházi és vallási életének, miközben a jelentősebb felekezetek egyházszervezeti kezdeményezéseit sem hagyja ki. A gazdasági intézmények közül a szövetkezetek és a pénzintézetek szerepelnek. Az egyházi és a gazdasági önszerveződést korabeli tárgyak, dokumentumok és publikációk mutatják be.

A tárgyak között figyelmet érdemel Petrogalli Oszkár ellenzéki politikus 1926-ból származó mellszobra, amelyet Flache Gyula készített. Értékes az Egry Ferenc (harangöntő és politikus) műhelyéből, 1930-ból származó harang, amely a beretkei katolikus árvaházé volt.

A kiállítás az oktatásügyet az anyanyelvi művelődésért, a magyar iskolák fenntartásáért folytatott érdekvédelmi küzdelmen keresztül ábrázolja. Teret szentel az egyházi (katolikus és református) tanintézményeknek. A korszak diákmozgalmainak

szellemi-ideológiai sokszínűségét is bemutatja. A válogatásban a csehszlovákiai magyar irodalom néhány jelentős személyisége is szerepel. A színjátszás és a zenei élet gazdag emlékeiből a színjátszó körök és a dalegyletek, kórusok képei és dokumentumai vannak jelen a tárlaton.

A kisebbségi közművelődés egyesületein, illetve azok kultúrát támogató és hagyományőrző tevékenységén kívül a tudományosság szervezeti formái, törekvései szintén szerepelnek. A sajtót a legfontosabb kategóriákba sorolva mutatjuk be. A kiállítás a magyar kisebbség sportéletének a szerteágazó területeit is szemlélteti. A labdarúgást tárgyak, sportemlékek képviselik.

A másik nagyobb egység az 1938 és 1948 közti időszak történéseit öleli fel. Foglalkozik az 1938-as határváltozás következményeivel. Itt szerepel egy Jolsváról származó női ünnepi viselet, amelyet a helyi visszacsatolási ünnepélyre készítettek. A szlovákiai magyarság létének 1945-1948 közötti, legtragikusabb fejezetéből a felszámolására tett intézkedéseket és a megvalósítás módjait (kényszerközmunka, deportálás, lakosságcsere, kitelepítés, reszlovakizáció) mutatja be. A történeti kiállítás része egy dokumentumfilm is A magyarok Szlovákiában címmel, amely korabeli dokumentumok és riportok alapján mutatja be az 1918-1948-as időszakot.

Dokumentációs és módszertani tevékenység

Az intézmény országos hatáskörrel rendelkező múzeum, ezért fő feladatának tekinti a szlovákiai magyar kultúra épített és szellemi örökségének feltérképezését, amelynek célja egy adatbázis létrehozása.

A módszertani munka célja, hogy szakmai segítséget nyújtson az országban működő tájházaknak, városi múzeumoknak és emlékházaknak.

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma akkor lesz igazán sikeres, ha tevékenységének eredményei bekerülnek a szlovákiai magyar köztudatba.

Jarábik Gabriella

Joó András: Tiso elnök és magyar országgyűlési képviselő politikai természetű magánbeszélgetése 1943 tavaszán

Az alábbiakban közlésre kerülő dokumentumra a Magyar Országos Levéltárban 2004 tavaszán folytatott kutatásaim során bukkantam a Külügyminisztérium rezervált iratai között. Figyelmem elsősorban a Kállay Miklós által irányított magyar külpolitika forrásaira irányult.1 Köztudomású, hogy az 1942. március 9-én kormányt alakító miniszterelnöknek elsődleges célja volt, hogy országát a németektől való lassú távolodás révén fokozatosan kivezesse a második világháborúból. Ez a politika 1942 végétől, majd a 2. magyar hadsereg doni pusztulását követően egyre határozottabbá vált. Az angolszász szövetségesek irányába tett puhatolódzó lépéseket és ezek dokumentumait a történettudomány már igen jelentős részben feltárta. A Kállay-kormány tevékenységét végül nem koronázta siker, ami részben annak is köszönhető, hogy Magyarország és szomszédai között, a bécsi döntések következtében nagyon feszült volt a viszony. Hitler ezeket az ellentéteket mesterien aknázta ki a Harmadik Birodalom érdekében. Kállay, illetőleg az őt támogató konzervatív elit, mindenekelőtt Bethlen István és köre, úgy látták, hogy keresni kellene a kapcsolatot, majd a megegyezés lehetőségeit mind Romániával, mind a szlovákokkal és a délszlávokkal, a háborúból való kiválás megkönnyítésének érdekében. Londonból az emigráns román és cseh politikusok részéről is közvetve olyan jelzések érkeztek, melyek biztatóan hatottak az imént említett szándékok szempontjából, a csehekkel 1944 elején eszmecserére is sor került Svájcban.2 A kutatások ezen utóbbi relációknak még csak viszonylag kevés figyelmet szenteltek.

Bethlen István Bánffy Miklósnak, a jeles irodalmárnak és volt külügyminiszternek a közvetítésével próbált megegyezést kezdeményezni a román ellenzék vezetőjével luliu Maniuval 1943 júniusának elején. Kapóra jött román részről egy hivatalos közeledési kísérlet Mihai Antonescu részéről (Szegedy-Maszák 1996, 202-203; Csatári 1968, 229-241). Antonescu még 1942 decemberében azt mondta ugyanis, hogy „nincsenek meg nem oldható problémák” Magyarország és Románia között. A román fél a bécsi döntés felülvizsgálatát akarta elérni, magyar oldalról viszont éppen a status quóhoz ragaszkodtak, mint kiindulási alaphoz.3

Bánffy Miklós rövid visszaemlékezése szerint Kállay nem tudott a találkozóról Maniuval4, ugyanakkor egy névtelen külügyminisztériumi irat néhány „elterelő” mondat társaságában ugyanazt tartalmazza, mint Bánffy iratainak közlései. Lehetséges, hogy Kállay „hivatalos” minőségében „nem tudott” Bánffy utazásának erről a kitérőjéről, így indiszkréció esetén letagadhatta, ám egyébként minden bizonnyal (legalábbis utólag) tájékoztatást kaphatott, ezt valószínűsíti a Bethlen és Kállay közt politikai téren fennálló bizalmas viszony is (Kerekes 1963, 259-261; vö. Csatári 1968, 240-241).5

A közlésre kerülő dokumentum kapcsán felmerül a kérdés, hogy volt-e akárcsak távolról is hasonló próbálkozás Szlovákia irányába. Hivatalos, vagy akár a Bethlencsoporthoz köthető próbálkozást egyértelműen kimutatni nem lehet, de azt sem zárhatjuk ki, hogy a kezdeményezések egy része mégis Kállay inspirációi alapján indult meg. Ezzel kapcsolatosan az alábbi sorokban közölteket sikerült feltárnom, a kapcsolatkeresés teljes hátterét, minden nyitott kérdéstől mentesen csak újabb források előkerülése esetén fogjuk megismerni, az itt leírtak azonban jó alapját adhatják a kérdésben történő további kutatásoknak.

Edmund Veesenmayer6 1943 márciusában Ribbentrop német birodalmi külügyminiszter megbízásából Magyarországra érkezett, hogy közvetlen közelről vizsgálja, van-e valószínűsége egy politikai fordulatnak, és mennyire szilárd még a szövetségesi hűség. Ekkor tűnt fel számára, hogy bizonyos „nyomokból” arra lehet következtetni, hogy a magyar miniszterelnök „különleges kapcsolatokat ápol a szlovák kormány tagjaival”. Veesenmayer megállapítása szerint ezek a „törekvések nyilvánvalóan arra irányultak, hogy közös utakat keressenek Magyarország és Szlovákia számára a háborúból való kiválásra”. Veesenmayer gyanúja még Tiso ellen is felébredt. Hazatérve Magyarországról jelentést készített Ribbentropnak és Hitlernek, amelyben megemlítette a lehetséges titkos kapcsolatokat Budapest és Pozsony között. A német külügyminisztert meglepte a hír. Szükségesnek látta a további vizsgálódást. 1943. június végén Veesenmayer Pozsonyba érkezett, hogy megtudja, mennyi valóságos alapja van az említetteknek. Ribbentrop a vizsgálódások „álcázásául” jelölte meg a zsidókérdést és a deportálások felújításának intenzív felvetését (Matic 2002, 177-178).

Veesenmayer sejtései később nem igazolódtak, és Tiso sem mert komolyabban szembeevezni a német szándékokkal, mégis az említett megállapításoknak van reális, kézzelfogható alapjuk. 1943 februárjától ugyanis hivatalos, félhivatalos és magánszemélyek időről-időre megpróbáltak politikai beszélgetéseket folytatni a pozsonyi vezetőkkel. Februárban Tisót a magyar követségre invitálták egy hivatalos vacsorára. Ezzel egy időben éppen igen erős volt a németellenes hangulat Pozsonyban, és a szlovák vezetők német katonai megszállástól tartottak. A megszállás lehetősége nagyon foglalkoztatta a magyar diplomáciát, Kállay maga kért az ügy hátteréről „legsürgősebben” tájékoztatást Sztójay Döme berlini követtől. A megszállás végül nem következett be, a németek elegendőnek vélték, amit politikai nyomásgyakorlással elérhettek.7

Június elején a külügyminiszter, Vojtech Tuka8 közölte a magyar követtel, hogy magyar politikusok egy csoportja bizalmas konverzációkat folytatott Tiso elnökkel. Kuhl9 követ nagyon meglepődött, mert kétéves tartózkodása alatt a szlovák elnök őt ilyenre nem méltatta. A pozsonyi magyar követ kérte, hogy lehetőleg Kállay maga „intse le” az „önkéntes honmentők” tevékenységét.10

A szlovák államelnök felé folytatott puhatolódzások felől igen tájékozatlan pozsonyi követ június végi jelentésében megemlítette, hogy az egyik „önkéntes honmentő” Ronkay Ferenc11 magyar képviselő volt. A képviselő azonban, mint „régi ismerősét” kereste volna fel Tisót, akit 1938-ban az eucharisztikus kongresszuson ő mutatott be Kánya Kálmánnak.12 A szakirodalomban is ismeretes, hogy 1938 májusában (tehát jóval a müncheni egyezmény előtt, amikor Csehszlovákia területe még ép és sértetlen volt) Kánya Kálmán külügyminiszter13 az eucharisztikus kongresszusra, Budapestre érkező Tisóval, a későbbi szlovák államelnökkel titkos tárgyalásokat folytatott Szlovákiának Magyarországhoz való csatlakozásáról (Ádám 1999, 693).14

A Külügyminisztérium Politikai Osztályának rezervált irataiból az tűnik ki, hogy az említett Ronkay Ferenc talán nem egészen „önkéntes” honmentőként érkezett Tisóhoz 1943 márciusában15, a miniszterelnöknek ugyanis az itt közölt beszámolót készítette el. Joggal feltételezhető, hogy Ronkaynak valamilyen – bizonyára szóbeli – felkérése lehetett, ha nem is egyenesen a magyar miniszterelnöktől közvetlenül, de a kormányfőhöz közel álló konzervatív körök részéről. Ronkay ugyanis részletes, jegyzőkönyvszerű jelentést írt Kállay számára.16 Az sem teljesen kizárt, hogy a beszélgetést még korábban maga a szlovák államelnök kezdeményezte valamilyen formában, a háború alatt ugyanis egy alkalommal előfordult, hogy teljesen váratlanul beállított Ronkay képviselő sajószentpéteri otthonába.17 A Ronkay-Tiso konverzáció a szó szorosabb értelmében nem volt magánjellegű, ugyanis -jóllehet nagyon óvatos formában – de kizárólag politikai és azzal összefüggő gazdasági kérdéseket érintett. A magyar képviselő ugyan a gazdaság oldaláról indította mondandóját, mégis egyértelműen felismerhető volt annak németellenes éle, amikor a németek Drang nach Osíenjének18 háború utáni kedvezőtlen gazdasági hatásaira terelte a szót. Ebben a helyzetben később Ronkay szerint „közgazdaságilag” mindkét ország egy szorongató „gyűrűbe” került volna, amely ellen közös fellépést, vállvetve vívott „küzdelmet” javasolt. Ronkay ezután kiemelte, hogy Kállay olyan „reálpolitikus”, akivel „mindennemű tárgyalás a megegyezés reményéhez vezetne”. Arra is kitért Ronkay, hogy Szlovákiának nem kell félnie a magyar törekvésektől, hanem csak a „csehesítő irányzat” és az orosz érdekszférába kerülés veszélyeitől. A magyar képviselő még budapesti látogatásra is invitálta a szlovák elnököt, kérve, hogy a „megegyezés első lépése” gyanánt írja fel egy papírlapra azokat az elgondolásait, amelyek a további eszmecserék alapjául szolgálhatnának.19

Ahelyett azonban, hogy papírlapokon üzengetett volna Kállaynak, Tiso elnök inkább Hitlernek öntötte ki szívét a magyar sajtó hangnemével és Szent István emlegetésével kapcsolatban. Hitler biztosította Tisót, hogy a Szent István-i birodalom „nem fog életre kelni”. A német vezér külön alá is húzta, mennyire nem bízik Kállayban, valamint, hogy megvédi az önálló szlovák államiságot az amúgy jelentéktelen magyar haderőtől (Hitler…201983, 2:44. dok.). A Szent István-i gondolat hangoztatását Tiso a Ronkayval folytatott beszélgetésben is szóvá tette.21

Esterházy János22 május végén beszélgetést folytatott Aladár Kocis szlovák néppárti képviselővel, Tiso egyik legbizalmasabb hívével, aki megállapította, hogy a szlovák államférfiaknak Hitlernél tett látogatását követően a magyarellenesseg „természetesnek mondható tünet”. Nem sokkal a beszélgetés előtt érkezett vissza Hitlertől Alexander Mach23 szlovák belügyminiszter, aki vezető tényezők előtti beszámolójában a legteljesebb sikerként értékelte látogatását. Kiemelte a belügyminiszter ugyanakkor azt is, hogy a Führer Szlovákia dicsérete mellett, háromnegyed órán keresztül kritizálta Magyarországot, sőt, állítólag bátorította is volna a szlovákokat, törjenek csak „minél több borsot a magyarok orra alá”. Nem kizárt, hogy a szlovák politikusok egy jelentősebb része viszont Kocis nézetét osztotta, miszerint a németek „csúnya, kétszínű játékot űznek” a közép-európai kisebb államokkal, és emiatt „a bizonytalan jövő szempontjából” sem helyes ennek a játéknak „eszközéül szolgálni”.24

Szeptembertől a „magánpolitizálás” folytatódott. Ekkor Baross Gábor25 képviselő tevékenysége adott alkalmat észrevételekre. Baross Tukával találkozott, aki viszont őt utólag „felelőtlennek” nevezte. A magyar képviselő ugyanis felvetette egy Duna-medencei együttműködés lehetőségét. Tuka interpretációja szerint azonban Baross is belátta volna, hogy, a „magyar részről újabban” hangoztatott „elv” alapján, miszerint a Duna-medence kizárólag az ott lakó népeké, s ott Raumfremd („téridegen”) elemeknek nincs keresnivalójuk, Szlovákia nem vehet részt. Tuka az utóbbi kérdésben elmondta, Pozsonyt köti az ún. Schutzvertrag a németekkel szemben, majd végül azt is jelezte, hogy a továbbiakban minden hasonló próbálkozás elől elzárkózik. Baross Tisóhoz is be akart jutni, de sikertelenül. A szállodájába visszatérő Barosst később felkereste egy rendőr, aki közölte, hogy kiutasították az országból.26

Amint egyre kétségesebbé lett a német Endsieg11′, annál inkább úgy tűnt egyes jelekből a magyar diplomácia számára, hogy Tiso kerülőutakon próbálja megértetni az angolszász hatalmakkal az önálló Szlovákia fennmaradásának szükségességét. Az, hogy a szlovák államelnök ilyen törekvései mennyire voltak előrehaladottak itt nem tárgyaljuk, Kállayval és Magyarországgal mindenesetre nem kívánt kooperálni. Miután Veesenmayer késő őszi magyarországi látogatásáról visszatért, 1943 decemberében ismét találkozott Tisóval. Mivel Magyarország kiválásától lehetett tartani, a német érdeklődés Pozsony várható magatartása iránt ismét megélénkült. Ezzel párhuzamosan újra a deportálások felújítását kívánták.28

Szlovák vonatkozásban még egy említésre méltó közeledési kísérletre került sor Catlos szlovák hadügyminiszter, illetőleg magyar részről Kádár Gyula29 között. Kádár pozsonyi látogatása alkalmával mindketten megállapították, hogy Németország elvesztette a háborút, és felvetődött az együttműködés lehetősége. Catlos elégedetlenkedett amiatt, hogy „a politikusok vakok” és „mereven elzárkóznak minden közeledéstől”, a katonák viszont talán jobban megérthetnék egymást. A tárgyaló felek végül együttműködésre tettek javaslatot. Hazatérve Kádár beszámolt Ghyczy Jenő30 külügyminiszternek, aki örömmel fogadta a hírt. Szombathelyi Ferenc31 vezérkari főnök is helyeselte az akciót, így érkezett is négy szlovák tiszt Budapestre. Később a németek tudomást szereztek erről, és feltételezték, hogy valami ellenük irányuló akció volt. Az ügynek már nem lett folytatása, amint Kádár ezredes sem ír további részleteket felőle emlékirataiban (Kádár 1978, 564-565).

Az említett próbálkozások valódi céljait minden esetben álcázni kellett, mert az ilyen jellegű kapcsolatteremtési kísérleteket a németek élénk figyelemmel kísérték, hogy azokat még csírájukban elfojthassák. Igen kétséges, hogy Románia vagy Szlovákia hivatalos vezetői hajlandóak lettek volna-e, ha a körülmények is úgy hozzák, Kállayval együttműködni. Tiso nem sokat habozott, ha Magyarországot valamivel rossz színben lehetett feltűntetni Hitler előtt. Mégis bizonyos illúziók éltek a magyar miniszterelnökben és több magyar politikusban, hogy a szlovák vezetők meggyőzhetők lesznek. Egyes szlovák politikusok minden bizonnyal hajlottak is volna az együttműködésre, nem az ő szavuk volt azonban döntő. Amennyiben mutatkozott is némi

Tiso elnök és egy magyar országgyűlési képviselő… 175

szándék magyar példa alapján külön ösvényeken haladni, Berlinből azonnal érvényesítettek némi politikai nyomást, elsősorban Veesenmayer útján. A szlovák közvélemény akkori állapota sem tette lehetővé ezeknek a kapcsolatoknak a kifejlesztését.32

Felhasznált irodalom

Ádám Magda 1999. A Versailles-i Közép-Európa összeomlása (A müncheni válság és Magyarország). Századok, 1999/4, 693. p.

Ádám Magda (összeáll.) 1965. Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945. 2. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 288. p., 645-646. p., 665-666. p.

Csatári Dániel 1968. Forgószélben: Magyar-román viszony 1940-1945. Budapest, Akadémiai Kiadó, 227-228. p.

Hillgruber, A. (ed.) 1970. Staatsmánner und Diplomaten bei Hitler. Vertrauliche Aufzeichnungen über Unterredungen mit Vertretern des Auslandes 1939-1941. Frankfurt am Main.

Hitler hatvannyolc tárgyalása. 1983. 2. kötet. Válogatta, jegyz. készít. Ránki György. Budapest, Magvető, 114-118. p.

Kádár Gyula 1978. A Ludovikától Sopronkőhidáig. 2. kötet. Budapest, Magvető, 564-565. p.

Kállay Miklós 1991. Magyarország miniszterelnöke voltam. 1. kötet. Budapest, Európa-História, 137. p.

Kerekes Lajos 1963. Bánffy Miklós politikai küldetése Romániába. Történelmi Szemle, 1963/2, 259-261. p.

Macartney, Carlyle Aylmer 1957. October Fifteenth: A History of Modern Hungary 1929-1945. Edinburgh, University Press, 230. p.

Matic, Igor-Philip 2002. Edmund Veesenmayer: Agent und Diplomát der nationalsozialistischen Expansionspolitik. München, Oldenbourg, 177-178. p.

Szegedy-Maszák Aladár 1996. Az ember ősszel visszanéz. 2. kötet. Budapest, Európa-História, 202-203. p.

Ward, James Mace 2002. ‘People Who Deserve It’: Josef Tiso and the Presidential Exemption. Nationalities Papers, 30. évf. ,4. sz., 571-602. p

Jegyzetek

1.     Kutatásaimat a budapesti Politikatörténeti Alpítvány és Intézet ösztöndíjával és támogatásával végeztem, a bevezetőben közöltek egy jelentősebb hányada részét képezi egy későbbiekben megjelenő tanulmánynak.

2.     Tilea, a londoni román emigráció vezetője például híve volt a föderációs gondolatnak is, így egy román-lengyel-magyar tengely nem volt tőle idegen elképzelés (Csatári 1968, 227-228). Tilea politikai elgondolásairól lásd Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: OL) K64 1943-27-438. res. pol., Wodianer Andor lisszaboni követ jelentése, 1943. augusztus 26., a cseh viszonylatra lásd: OL P 2066 Bakach-Bessenyey György irathagyatéka.

3.     OL K 64 1943-27/B-IL-182. res. pol., Kállay felkérő levele Bánffy Miklóshoz, Budapest, 1943. április 30.

4.     A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára, C/6 Bánffy Miklós iratai, 5.d./IV.b. Emlékirat politikai működéséről (1943-1944).

5.     OL K 64 1943-27/B-IL-182. res. pol., Kállay felkérő levele Bánffy Miklóshoz, Budapest, 1943. április 30. (lásd még Csatári 1968, 249, NI. uo. 48. lábjegyzet). Magam az „el-

176 Dokumentumok

terelő” mondatokat tartalmazó irattal kutatásaim során nem találkoztam, azonban Csatári Dániel munkája határozottan említi.

6.   Veesenmayer, Edmund (1904-1977), német SS-ezredes. Jelentős szerepe volt 1939ben az újonnan létrejött Szlovákiának német védnökség alatt álló bábállammá alakításában. 1944. március 20-tól budapesti követ és általános birodalmi meghatalmazott.

7.   OL K 64 1943-65-27. res. pol., Kuhl szigorúan bizalmas levele Ghyczyhez, Pozsony, 1943. február 3.; K 64 1943-65-34. res. pol., Kuhl magánlevele Szentmiklósyhoz, Pozsony, 1943. február 6.; K 64 1943-65-56. res. pol., Kuhl titkos levele Ghyczynek, Pozsony, 1943. február 14.; K 64 1943-65-47. res. pol., Kállay titkos levele Sztójayhoz, Budapest, 1943. február 27.

8.   Voitech Tuka (1880-1946), szlovák miniszterelnök. 1940-től a külügyminiszteri széket is betöltötte.

9.   Kuhl Lajos (1891-?), diplomata, 1941-44 között pozsonyi magyar követ.

10.   OL K 64 1943-65-283. res. pol., 1943. június 9. (Kuhl/Pozsony), NI. uo. 1943-65-284. res. pol. Kuhl bizalmas magánlevele Ghyczyhez, 1943. június 11.

11.   Ronkay Ferenc (1885-1961[?]), a Magyar Élet Pártja országgyűlési képviselője a sajószentpéteri kerületben.

12.   OL K 64 1943-65-301. res. pol., 1943. június 22. (Kuhl/Pozsony), NI. 1943-65-282. res. pol., Bedé István Kuhlhoz követhez küldött számjeltávirata, 1943. június 20.

13.   Kánya Kálmán (1869-1945), 1933-tól 1938 végén bekövetkezett lemondásáig külügyminiszter, később is Horthy legbensőbb tanácsadói közé tartozott Bethlen Istvánnal együtt.

14.   Tiso három feltételt szabott: 1. központi hivatal végrehajtó hatalommal Szlovákia közigazgatását illetőleg és a szlovák nyelv hivatalos használata; 2. külön országgyűlésféle és törvényhozó hatalom a saját belügyben, vallás- és oktatásügyben; 3. költségvetési kvóta. 1938. szeptember 23-án aztán meg is erősítette csatlakozási szándékát, s a magyar kormány a feltételeket elfogadta (lásd Ádám 1965, 122. dok., 388. dok., 403. dok.).

15.   A találkozóra Baán nagyközségben (Trencsén vm., ma: Bánovce nad Bebravou) plébániáján került sor.

16.   OL K 64 1943-65-99. res. pol., Ronkay Ferenc jelentése Kállay Miklós miniszterelnöknek, Budapest, 1943. március 22.

17.   Dr. Ronkay Ferencnek a képviselő unokájának közlése szerint, Tiso látogatását Ronkay később, a háború után említette családtagjai előtt; a látogatás időpontja, sajátságos körülményei (hiszen a szlovák államelnöknek inkognitóban át kellett lépnie ehhez a magyar határt), valamint pontos célja sajnos közelebbről nem ismert. Egyébként a pozsonyi magyar követnek egyik Tukával folytatott beszélgetéséből kitűnt, hogy a szlovák államelnök külügyminisztere háta mögött politizált, mialatt a budapesti szlovák követ Jan Spisiak a bizalmas megbeszélésekről pontos információkkal rendelkezett. Lásd ez utóbbira: OL K 64 1943-65-283. res. pol., Kuhl jelentése Kállaynak, Pozsony, 1943. június 9. (Spisiak 1939. május 23-tól 1944-ig volt Szlovákia budapesti követe.)

18.   „Törekvés” vagy „nyomulás keletre”, az „élettér” (Lebensraum) szűkösségére hivatkozó, kelet felé irányuló német expanziós törekvés. A közölt dokumentumban elsődlegesen gazdasági értelemben hivatkoznak rá, a magyar külügyi aktákban ebben a vonatkozásban a kifejezés gyakran felbukkan.

19.   OL K 64 1943-65-99. res. pol., Ronkay Ferenc jelentése Kállay Miklós miniszterelnöknek, Budapest, 1943. március 22.

20.   A forráskiadás alapjául szolgáló gyűjtemény, Hillgruber (1970).

21.   Elsősorban Kállay 1942. október 18-án Ungvárott tartott beszédére történik utalás, valamint arra, hogy a szlovák sajtó már előzőleg élesen bírálta a magyar részről hangoztatott Szent István-i gondolatot. Kállay a következőket mondta beszédében: „A SzentIstván-i gondolat nemcsak életformát, nemcsak egy különleges állami szervezetet jelent, ahogy meg nem értői vagy fél re magyarázói értelmezni akarják, hanem jelenti az el-

Tiso elnök és egy magyar országgyűlési képviselő… 177

választhatatlan, mindörökké való egymásrautaltságát azoknak a népeknek, amelyeket a sors ide teremtett, erre a földre hozót” (Kállay 1991, 1:137), Tiso kérte tehát a Szent István-i gondolat hangoztatásának beszüntetését. Az utóbbit Kállay Budapesten már előbb is igen barátságos tónusban próbálta a szlovák követnek magyarázgatni, és biztosította, hogy az „nem érinti a szlovák állam szuverenitását” (lásd OL K 64 1943-65105. res. pol., Kállay levele Kuhlhoz, Budapest, 1943. március 9.).

22.   Esterházy János gróf (1901-1957), szlovákiai magyar politikus, 1939-1945 között a Magyar Párt elnöke.

23.   Alexander Mach (1902-1980), szlovák politikus és újságíró, 1938-tól 1940-ig a Szlovák Néppárt propagandafőnöke, 1940-től 1945-ig belügyminiszter. A közölt szövegből úgy tűnik, Tiso nem tartotta sokra belügyminiszterét.

24.   OL K 64 1943-65-243. pol. sz., Kuhl igen bizalmas magánlevele Ghyczyhez, 1943. május 26.

25.   Baross Gábor (1884-?), a korábbi 1935-ös választási ciklus során volt képviselő, akkor a sátoraljaújhelyi választókerületben. Baross korábban az 1936-ban elhunyt Gömbös Gyula politikájának fő támogatói közé tartozott.

26.   OL K 64 1943-65-519. res. pol., Ghyczy számjeltávirata Kuhlhoz (Exung), 1943. szeptember 30.; uo. 1943-65-495. res. pol., 1943. szeptember 21., NI. 1943-65-492. res. pol., 1943. szeptember 17. (Kuhl/Pozsony)

27.   A náci-német terminológia folytonosan ismételgetett szófordulata: a „végső győzelem”.

28.   OL K 64 1943-65-446. res. pol., 1943. szeptember 2. (Blaskovich/Pozsony); Matic 2002, 180.

29.   Kádár Gyula (1898-1982), vezérkari ezredes, 1942-43-ban a magyar Vezékari Főnökség 6. (sajtó és propaganda), 1943-44-ben a 2. (hírszerzés, kémelhárítás) osztályának vezetője.

30.   Ghyczy Jenő (1893-1982), diplomata, 1939-től 1942-ig a Külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, 1942-43-ban a külügyminiszter állandó helyettese, 1943. július 24. és 1944. március 22. között külügyminiszter.

31.   Szombathelyi Ferenc (1887-1946), vezérezredes, 1941-1944 között a honvédvezérkar főnöke.

32.  A szlovák-magyar viszonylat szempontjából, illetőleg Tiso szerepét illetően nagyon érde-

kes még, amit Carlyle Aylmer Macartney közöl a szlovák államelnökkel kapcsolatban. Ezek szerint Tiso előre figyelmeztette Kállayt 1944 márciusának elején, mégpedig hivatalos, követi úton, hogy a német megszállás hamarosan bekövetkezik (lásd Macartney 1957, 230). Fontos még itt jelezni azt is, hogy az itt közölt forrás hátterét és Tiso tevékenységét illetően további kutatások folynak, amelyek eredményeképpen újabb, eddig nem ismert részletekre derülhet fény. A forrásnak ugyancsak különlegesen értékes információi vannak a zsidóság korabeli helyzetét, és a deportálásokat illetően. Utóbbiak szempontjából ki kell emelni egy amerikai kutató, James Mace Ward tevékenységét, akinek munkája további szempontokkal bővíti az itt közölteket (ehhez lásd még Ward 2002, 571-602).

Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr!1

Szlovákiából visszaérkezve, tisztelettel jelentem, hogy folyó hó 20-án délelőtt egy óra hosszat tartó megbeszélést folytattam Tiso József elnök úrral, akit a Trencsén megyei Báán nagyközségben2 elnöksége ideje alatt is fenntartott plébániáján kerestem fel, mely alkalommal folytatott megbeszélés lényegét igyekszem az alábbiakban pontosan visszaadni.

Az elnök urat, mint plébánost régebbről jól ismerem és az 1938-ban tartott eucharisztikus kongresszus idején felkérésére én mutattam be Kánya Kálmán3 akkori külügyminiszter úrnak, mely tárgyalás azonban kedvezőtlenül végződött.4 A mostani megbeszélésnél ígéretet tettem arra vonatkozólag, hogy ebből semmi sem fog a nyilvánosság elé kerülni. A beszélgetés kezdetben általános helyi, majd ipari kérdésekre terelődött és így Nagyméltóságodat közvetlenül érdeklő politikai részt igyekszem szó szerint jelenteni:

Ronkay Ferenc: Engedje meg Excellenciád, hogy itteni látogatásom alkalmával néhány olyan kérdést vethessek fel, melyek a mai súlyos háborús viszonyok közepette mindkét nép szempontjából fontosak, hiszen az ezeréves együttélés hatásai nem küszöbölhetők ki.

Elnök: Nekem is az a véleményem, hogy a közvetlen szomszéddal kell mindig a legjobb viszonyt fenntartani és az esetleges differenciákat tárgyalással elsimítani, mert a harmadik szomszéd engem már nem érdekel.

Ronkay: Elsősorban egy gazdasági kérdés érdekelne engem és kérem Excellenciádat, méltóztassék nekem felvilágosítást adni arra vonatkozólag, hogy a zsidóság kitelepítése milyen hatással járt az állami és a gazdasági életre.

Elnök: A lehető legjobb hatással, mert ipari és kereskedelmi berendezéseiket becslési értékben, amely az eredeti forgalmi érték 30-40%-ából áll, szlovák szakembereknek adtam át, akik ma vagyonosodnak, elégedettek és kifogástalanul pótolják a zsidóság helyét. De elismerem, hogy egy nagy hibát követtem el, mert elnöki jogomnál fogva körülbelül 18 000 zsidót visszatartottam, főképpen orvosokat, gyógyszerészeket, mérnököket, valamint ipari és kereskedelmi vezető embereket, és ezek ma annyira szabotálják a gazdasági életet, hogy legszentebb meggyőződésem az, hogy ezektől is mielőbb meg kell szabadítanom az országot.

Ronkay: Kegyelmes Uram, mint magánember vagyok itt, nincsen semmiféle hivatalos megbízatásom, de mint magyar politikus, kifejezést adok azon aggodalmunknak, mellyel az itteni politikai helyzet eltölt bennünket. Tudjuk azt, hogy Excellenciád kormánya korrekt szövetséges viszonyt tart fenn Németországgal, azonban a szlovák közvélemény többféle politikát folytat. így az ipari népesség és a diákság szovjetbarát felfogása közismert; van egy erős csehszlovák áramlat is, az úgynevezett Benes-politika, főképpen a lutheránusok és a középosztály egy részénél. Ismerünk azonkívül egy szláv nacionalista irányzatot is itten, mely azonban a szláv gondolatot összetéveszti a bolsevizmussal. Előttünk nem közömbös ez a kérdés.

Elnök: Ezek a jelenségek tényleg észlelhetők, én nem becsülöm őket túl, figyelemmel kísérem és kemény kézzel igyekszem rendet teremteni. A diákság mindig és mindenütt radikális szokott lenni, a fiatalsággal együtt jár az ellenzékieskedés, ez a mostani radikalizmus azonban tényleg figyelemreméltó. Ezen úgy igyekszem segíteni, hogy mindenkit bőven ellátok munkával. Nálam nincsenek munkanélküliek, és ha munkát és keresetet adok, akkor nem lehet elégedetlenség.

Ronkay: Excellenciád azonban tudja azt, hogy a csehek annak idején bevezették a munkanélküli segélyt, és bizonyára vannak tömegek, akik visszaemlékeznek erre a dologtalan állapotra és ez a visszaemlékezés melegágya a bolsevizmusnak.

Elnök: Ezt azonban a csehek követték el és nem én, bár viselnem kell annak a rossz rendszernek súlyos következményeit.

Ronkay: Én el tudom képzelni Kegyelmes Uram, hogy ezen elégedetlen erők fölboríthatják a belső rendet, vagy annyira szabotálják a gazdasági életet, mely a háború viselése szempontjából a németek szemében elviselhetetlennek fog látszani és akkor beleavatkoznak és rendet teremtenek, ami pedig egyértelmű a protektorátussal. Nekünk nagyon kellemetlen volna, ha ez a protektorátus Prágától Zemplén megyéig terjedne.

Elnök: Az Isten őrizzen bennünket attól, de nem hiszem, hogy odáig elfajulhatna a kérdés, mert én rászoktattam népemet arra, hogy teljesen reális szempontból nézze az életet, az én népem földön járó emberekből áll, nincsen fantáziája, nem száll a fellegek közé, ami Önöknél néha tapasztalható. Nem vagyunk romantikusak.

Ronkay: A magyar kormány abszolút reálpolitikát folytat, számol az adottságokkal, és mi mindnyájan tudjuk, hogy a háború után nehéz feladatok állnak előttünk és ezek Excellenciád népét is érinteni fogják. Ismerjük mindketten a német gazdasági élet „Drang nach Osten” törekvését és ez a háború után még élesebben fel fog éledni, aminek előjelei már ott tapasztalhatók, hogy a szlovákiai nagyipar túlnyomó részben a kezükbe került.

Elnök: Ez sajnos így van, de nem az én hibám, mert a csehek útján került a kezükbe ez az ipar. Azért fejlesztem most a középiparunkat, hogy legalább ezt függetleníteni tudjam.

Ronkay: Az így előálló helyzet sem közömbös előttünk, mert ha tőlünk északra a németek kezébe került az ipar, ugyanezt látom Romániában, és ha a békekötés után ez a fejlődés lesz látható Horvátországban és Szerbiában, ami pedig valószínű, akkor mi egy olyan gyűrűbe kerülünk közgazdaságilag, amely ellen meginduló küzdelem bizonytalan kimenetelű lesz, ha azt Excellenciád népe és Magyarország külön-külön fogják végigküzdeni, ezzel szemben bizonyára eredményesebb volna a gazdasági verseny, ha együttesen, egymás oldala mellett vennénk abban részt.

Elnök: Ezt a helyzetet én is aggodalommal szemlélem, a németek részéről engem is kétszer értek ütések, de ezeket el kell viselnem, mert népem érdeke így követeli. Én magam is kerestem a közeledést. Képviselő Úr igen jól tudja, annak idején először Kánya Kálmán külügyminiszter Úrnál, amely alkalomra nem is szeretek visszaemlékezni [eredetiben kék ceruzával aláhúzva, J. A.], egy más esetben pedig 1939-ben Teleki grófnál, amikor visszautasításban volt részem. És hogy gondolja a megegyezést?

Ronkay: Nincsen semmiféle meghatalmazásom Kegyelmes Uram, részemről ez kizárólag egy magánlátogatás, de mint régebbi politikus, jól ismerem a helyzetet és Kállay miniszterelnök urat olyan reálpolitikusnak tudom, akivel mindennemű tárgyalás a megegyezés reményéhez vezetne. Rákényszerítik Excellenciádat erre a közös gazdasági érdekeink, melyek különösen az elkövetkezendő békekötés után fognak élesen előtérbe lépni, mert a szlovák nép ma egy hatalmas háborús konjunktúra közepében él, fában való gazdagsága erős kivitelt biztosít, és egyensúlyban tartja a közgazdaságot, de háború után ez egy csapásra megszűnik, esetleg két-hároméves dekonjunktúrával kell számolnunk, mely munkanélküliséggel jár és az ilyen nehézségeket Szlovákia nehezen fogja leküzdeni.

Elnök: Ezzel valószínűleg nekem számolni kell, tudom, hogy a két ország gazdaságilag egymásra van utalva, de az én népem nagyon igénytelen nép [eredetiben kék ceruzával aláhúzva, J. A.].

Ronkay: Van még egy kérdés, amely bennünket bánt Kegyelmes Uram, és ez a feléledő magyargyűlölet, mely indokolatlan és csak propaganda alapja van. Kállay miniszterelnök úr az elmúlt év őszén egy beszédet tartott Ungvárott5, ahol a nemzetiségek együttélését fejtegette, mely után felkerestem a miniszterelnök urat, és azt kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye Szlovákiát illetőleg. Erre a következő választ kaptam: A szlovákok sokszor emlegetik az el nemzetlen ítést, holott a magyarok részéről ennek soha semmiféle nyomai nem mutathatók. Ha például olyan helyzet adódnék, hogy Szlovákia orosz érdekszférába kerülne, akkor rövidesen eloroszosodna, a csehek csehesítő irányzatát mindenki ismeri, tehát éppen a két szláv rokon nép részéről fenyegeti veszély, míg a nyelvileg teljesen más nyelvcsoporthoz tartozó magyarság részéről ilyen veszélynek kitéve nem lehet. Ellenkezőleg, azt tapasztaltuk évszázadok folyamán, hogy a szlovákok között élő magyarok szlávosodtak el, hiszen csak meg kell nézni Nyitra megye déli részét, ahol a magyarság etnikai határvonala Nyitrától északra terjedő vidékig terjedt ma pedig lent van Érsekújvár közelében.

Elnök: Én tudom azt, hogy a két nép között erős összeházasodás folyt, de az ittlévő magyarság legnagyobb része a tisztviselőkből állt, akik pedig könnyedén áthelyezhetők, a paraszt azonban helyben maradt. A Képviselő Úr ezt a mondását most ellenőrzöm, mert budapesti követem a napokban jelentette Kállay miniszterelnök úrral történt beszélgetését, ahol tényleg hasonló kérdésekről volt szó.6

Ronkay: Azt hiszem, a megegyezés első lépése az volna, hogy Excellenciád felírná egy papírlapra elgondolásait és akkor megindulhatna ezen kérdések fölött a vita.

Elnök: Én magam volnék a legboldogabb, ha felvehetnénk ezt a fonalat, de őszintén meg kell mondanom, hogy az ilyen kezdeményezésnek nálunk lélektani nehézségei vannak, mert nálunk olyan a hangulat ma a közvélemény körében, mely nem látná igazoltnak bármilyen lépésemet, és kedvezőtlen hatást váltana ki. Felmerültek kérdések közöttünk a Magyarországon lakó szlovák kisebbségekkel kapcsolatosan és olyankor rendesen azt a választ szoktam kapni, hogy a kormány mindig a legjobb intenciókkal van eltelve és ha bántalom történt, akkor az valamely kisebb közigazgatási tisztviselő egyéni akciója. Mégsem volna szabad ezt a kérdést így beállítani.

Ronkay: Nekünk is van panaszunk Kegyelmes Uram, hogy csak mást ne említsek, így elsősorban Mach belügyminiszter úr7 folytonos éles támadásai a magyar nemzettel szemben, melyek indokolatlanok, igazságtalanok és a történelmi tényekkel ellenkeznek.

Elnök: Ugyan kérem, a Mach! Ki ad annak a beszédeire valamit.

Ronkay: Nagyon boldog vagyok, hogy Excellenciád így kezeli ezt a kérdést, és ha így van, akkor az ilyen úr leváltható.

Elnök: Hát persze-persze. Csakhogy az a véleményem, hogy Mach úr saját maga egye meg azt a levest, amit megfőzött.

Ronkay: Ezek a támadások bennünket fájdalmasan érintenek annál is inkább, mert a magunk részéről mindig csak megbecsüléssel és szeretettel emlékezünk meg Excellenciád népéről.

Elnök: Nehézzé teszi az egyezkedés megkezdését az Önöknél nagyon gyakran hivatalos helyen és a sajtóban is elhangzó „Szent István-i állam” kifejezés, melyet az itteni közvélemény támadásnak minősít, mely kitételeket jó volna beszüntetni odaát. Kérem, mondja ezt meg a miniszterelnök úrnak.8

Ronkay: Keresni fogom az alkalmat, hogy ezt mielőbb továbbíthassam Kállay miniszterelnök Úrnak. Ami pedig Excellenciád által említett és ellenünk kiélezett szlovákiai hangulatot illeti, ez csak propaganda kérdése és Excellenciádnak módjában van a megfelelő propaganda megindítása.

Elnök: Én a magam részéről mindent el fogok követni. Képviselő Úr régóta ismer és így tudja jól, hogy az én érzelmeim változatlanok. Tudom azt, hogy egymásra vagyunk utalva, mint a történelem folyamán mindig, és mint reális ember, tudom azt „itt élnünk és halnunk kell”.

Ronkay: Azzal búcsúzom, hogy nagyon boldog volnék, ha egyszer Budapesten láthatnám Excellenciádat.

Elnök: Talán ennek is megjön egyszer az ideje, de előbb meg kell változnia az itteni hangulatnak.

Fogadja Nagyméltóságod őszinte nagyrabecsülésem és mély tiszteletem kifejezését. Budapest, 1943. évi március hó 22-én.

Ronkay Ferenc [sajátkezű aláírás] országgyűlési képviselő

Magyar Országos Levéltár Budapest, fond: K 64 (100. csomó) 1943-65-99. res. pol. Ronkay Ferenc jelentése Kállay Miklós miniszterelnöknek, Budapest, 1943. március 22.

Liszka József: Voigt Vilmos: A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba

Több szempontból is egyedülálló könyv ez: egyrészt azért, mivel magyar nyelven ilyen áttekintés még nem született, másrészt meg azért, mivel eredetileg nem is könyvnek készült. Egyetemi előadásokon, évtizedeken keresztül beszélt Voigt Vilmos, a budapesti egyetem Folklóré Tanszékének vezetője az első éves néprajz szakos hallgatóknak vallásetnológiai kérdésekről. Ezek egy részét a szemfüles diákok annak idején magnóra vették (eredendően nyilván azért, hogy könnyebben tudjanak majd a vizsgára felkészülni), s csak később jött az ötlet, hogy ezt a hangzóanyagot papírra is fektessék, az előadóval kijavíttassák, majd hatvanötödik születésnapjára, amolyan József attilai „magam magam „-ajándékként „meglepjék” vele.

A szerző rendkívül mély, s mindaközben borzasztóan széleskörű (világméretű!) vallástörténeti, vallásetnológiai, művelődéstörténeti távlatokat sűrít be alig kettő és félszáz oldalba. Ha valaki végigolvassa a könyvet (ami egy némileg hosszabbra nyújtott este/éjszaka alatt megtehető), könynyen beláthatja, hogy már önmagában ez sem kis technikai bravúr. Ezzel persze együtt jár, hogy jószerével „csak” jelezni tudja a problémákat, mialatt egyszerűsítésekhez, általánosításokhoz kellett folyamodnia. Miközben többek között olyan vallástudományi fogalmakat, mint maga a vallás (annak egyes fokozatai: ősvallás, primitív vallás, voltaképpeni vallás), továbbá a néphit, népi vallásosság, a hiedelem, a hit és a vallási élmény, valamint a vallás és a babona, a „szent” és a „szentség” magyarázatára vállalkozik, mindezt gazdag tudománytörténeti szemlével kiegészítve, mintegy ezekkel is magyarázva teszi meg. A nemzetközi szakirodalomra lépten-nyomon hivatkozik, mindig kitérve annak esetleges magyar fordításaira is. Olyan kuriózumokra

is kitér, mint amilyen Emilé Durkheim híres művének, A vallási élet elemi formáinak egy korai magyar fordítása. A neves francia szerző könyvének első kiadása tudniillik 1912-ben jelent meg Párizsban, ám ezt megelőzően egy részlete magyarul már 1909-ben megjelent a Huszadik Század című folyóiratban (a könyv teljes magyar fordítása viszont csak 2003-ban látott napvilágot a L’Harmattan Kiadó gondozásában).

A könyv olvasása közben állandóan azt keresi az ember, mi benne az a trükk, rafinéria, amely minduntalan arra készteti az olvasót, hogy egy-egy új ismeret elolvasása után/közben fel-fel ugorjon karosszékéből, s más könyvekben további részleteknek járjon utána, illetve – hitetlen Tamásként – bizonyos közléseket ellenőrizzen. Konrád György valahol annak az óhajának ad hangot, hogy egyszer megírni azt a könyvet, amely után már nem kell több könyvet írni. Nos, Voigt az ellenkező (ha úgy tetszik) véglet: más könyvek meglétére, ily mértékű ismeretére rendkívül kevés szerző számít, apellál. Mindez talán több évtizedes pedagógiai tevékenységének a lenyomata. Bár ez sem ilyen egyértelmű. Igazi „mélyvíz” ez a könyv, hiszen – ahogy arra fentebb már utaltam – eredetileg az elsőéves néprajz szakosokat „dobta bele” a tanár úr, az ő számukra hangzott el a második szemeszterben. Vajon mennyit érthettek meg belőle az inkább még csak rémülten tájékozódó és értetlenül pislogó „kiselsősök”? Mennyire tudnak tájékozódni a számukra nyilvánvalóan idegen nevek, irodalmi hivatkozások színes kavalkádjában? A nevezetes szemináriumok egyik hallgatója mesélte, hogy a tanár úr minden egyes órára könyvekkel súlyosan megrakott táskával jelent meg. A körbeadott mutatványirodalomba azonban „csupán” német, angol, francia, ritkábban orosz nyelvű műveket sorolt – a visszaemlékező megfogalmazása szerint – „irgalomból”. A könywáltozatban viszont már nem „kíméli” az olvasót: az előbbiek mellett többek között észt, finn, latin, norvég, olasz és svéd szakmunkákra is hivatkozik. Nyilvánvaló, hogy (rajta kívül) nincsen ember (pláne nem az elsőéves hallgatók között!), aki mindezt olvasni és értelmezni is tudná. Amennyiben azonban a „több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” felismeréséig és megértéséig elsegftette őket, akkor már elérte a célját. A magyar (sőt: európai!) glóbuszszemlélettől mindenképpen segít elszakadni, hiszen a világ (alapvetően vallási) sokszínűségét, sokrétegűségét kézzel foghatóbban nehéz lenne prezentálni. Ennek a „több dolgok vannak”-érzésnek az erősítését (és persze a továbbkutatást) segíti a kötethez csatolt gazdag irodalomjegyzék. Az ide felvett könyvészeti adatokat a használhatóság kedvéért tematikailag is tagolta a szerző: először a különféle (elsősorban nemzetközi) bibliográfiák, majd a – nemzetközi és magyar nyelvű – (szak)lexikonok, továbbá a kézikönyvek (ezeken belül külön csoportban a nemzetközi vallástudományi kiadványok, a magyarra fordított szakmunkák, illetve a magyar szakmunkák) jegyzékét kínálja a további olvasásra felingerelt érdeklődőknek. Voigt Vilmos és a 2004es(!) megjelenésű könyve naprakész tájékozottságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a hivatkozott irodalomjegyzékben kettő 2005-ös jelzésű publikációt is föl tudott venni.

S végezetül még valami egyedülálló e könyvben. Nem találkoztam még szerzővel, pláne nagy tudású professzorral nem, aki (voltaképpen diákjainak szánt) munkája vége felé ilyen mondatokat írt volna le: „kérem minden olvasótól, az általuk észlelt hibákra és jobbítási javaslataikra hívják fel figyelmemet! A következetlenségeket, a hiányzó apró adatokat, a félreérthető vagy érthetetlen mondatokat jelöljék meg! Ha az irodalmi hivatkozásban valamit nem pontosan írtam, ha esetleg nem említettem fontos, hozzáférhető további munkákat – kérem, közöljék velem! Ez a munka ugyanis praktikus célból, a tanulás elősegítésére született. Várom a (remélhetőleg nem csak bíráló) megjegyzéseket. Tanuljunk együtt!” Voigt nemcsak tanít, de nevel is. Fenti mondataival, személyes példájával szerénységre és a szerzett tudással való soha meg nem elégedettségre…

Liszka József

Szabómihály Gizella: É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról

Anyanyelvünk állapotáról címmel jelentetett meg tavaly az Osiris Kiadó egy több szempontból is figyelemre méltó könyvecskét. A szakma számára elsősorban is a szerző személye a meglepő: a cím alapján valamelyik nyelvművelőnk újabb munkájára gondolhatnánk – hiszen a nyelv „állapotáról” való gondolkodás, a nyelv „állapotának” értékelése a nyelvművelés tipikus terrénuma -, a szerző viszont a generatív nyelvészeti irányzat vezető képviselője, akitől személy szerint én ilyen jellegű áttekintést nem vártam volna. A másik figyelemre méltó tény a téma kidolgozása – tartalmilag, mélységében, de főleg módszertanilag, amely a vizsgált jelenségek többszempontú, átfogó elemzésében nyilvánul meg.

A monográfia négy fő fejezetre oszlik: Nyelvében él a nemzet; Romlik-e a magyar nyelv?; Fennmarad-e a magyar nyelv?; Teendők. A címek is mutatják, hogy É. Kiss Katalin legújabb könyve valójában több, mint amire a cím utal: nem csak a magyar nyelv jelenlegi állapotának feltérképezésére vállalkozik benne, hanem kitekint a jövőre is, az utolsó fejezetben egyfajta nyelvstratégiát vázol föl. Számomra leginkább a második fejezet (Romlik-e a magyar nyelv?) tűnik a leginkább kidolgozottnak. Ebben a szerző számba veszi azokat a jelenleg is folyamatban levő mondattani, alaktani, hangtani, lexikális és pragmatikai változásokat, amelyek a nyelvművelés érdeklődését is felkeltették, és amelyeket olykor nyelvromlásként is szoktak értékelni. A szerző álláspontja e tekintetben egyértelmű: már a fejezet bevezetőjében (Változás vagy romlás) leszögezi: „Az emberi nyelvek lényegi tulajdonsága a változás” (12. p.), tovább pedig ezt írja: „A nyelvi változás csak a mindenkori norma szempontjából értelmezhető romlásként. Az egymást követő generációk grammatikáinak eltérései önmagukban nem tekinthetők romlásnak” (15. p.). Az egyes további alfejezetek ennek a tételnek kifejtését tartalmazzák. A mondattani változások körében a szerző az alábbi kérdéseket tárgyalja: az -e kérdőszócska helye, a természetesen/valószín űleg/nyilván valóan, hogy szerkezet, a „szükségtelen” igekötők, az el nem választható : nem elválasztható változó, az állftmányi szerepű határozói igenév használata, a tárgyas-tárgyatlan igeragozás, a birtokos szerkezeten belüli egyeztetés, a vonatkozó névmások használata, a személyes és a mutató névmások váltakozása; az elemzett alaktani változások a következők: az ikes igeragozás helyzete, az ún. suksükölés, szukszükölés és nákozás, a birtokos személyjelek alakja. Az elemzések legfőbb erénye a vizsgált jelenségek komplex megközelítése: a szinkron és a diakron (olykor a szociolingvisztikai) szemlélet és magyarázat összekapcsolása. Ez a módszer két szempontból is célravezető. Egyes jelenségek kapcsán ugyanis sokszor felbukkan az a nyelvművelői értékelés, hogy újabb keletű (vagy újabban terjedő) jelenségről van szó. A nyelvtörténeti adatok idézésével a szerző meggyőzően cáfolja ezeket a vélekedéseket, rámutatva arra, hogy egy-egy, nyelvművelői szempontból mostanában hibáztatott jelenség évszázadok óta él a magyar nyelvben, legfeljebb csak a beszélt (vagy írott) köznyelvben való megjelenése újdonság. A másik fontos eredménye ennek a többszempontú megközelítésnek az, hogy követhetővé válik maga a változás, illetve megmagyaráz hatóvá válnak a normától eltérő változatok. Amint a szerző több helyütt is meggyőzően bizonyítja: a nyelvben zajló lassú változás következtében egyes beszélők más szabályt vonnak el, más szabály szerint hozzák létre a grammatikai alakot, mint amilyen a művelt köznyelvi normára jellemző. Sőt több olyan esetet is bemutat, amikor egyértelmű, hogy a változások következtében „a nyelvhelyességi tanácsok alapjául szolgáló elemzés meghaladottá vált” (16. p.).

A grammatikai változásokról szóló fejezetek lezárásaként a szerző megállapítja: semmi sem utal arra, hogy a magyar nyelv szerkezete romlana. A nyelv változása következtében kialakuló alaktani, mondattani stb. változatok sokszor évszázadokig is egymás mellett élnek, s bár közülük „egyeseket befogad az úgynevezett művelt köznyelv, másokat nem – de nyelvészeti szempontból nem lehet értékbeli különbséget tenni közöttük” (72. p.). A változásokba történő mesterséges beavatkozást esetlegesen veszélyesnek, ugyanakkor nem nagyon kivitelezhető-

nek tartja É. Kiss Katalin. Kiemeli viszont az iskola szerepét: „Az iskola feladata, hogy az otthon, családi körben elsajátított anyanyelvjárás és a művelt köznyelvi norma közötti különbségekre rámutasson, és az anyanyelvjárás mellett – de nem ahelyett – a művelt köznyelvi változatot is megtanítsa a gyerekeknek” (72. p.).

A szerkezeti kérdéseket taglaló fejezeteknél rövidebbekés kevesebb jelenségre kiterjedők a szókincsbővülést és az egyéni nyelvhasználat változását taglaló részek. Az előbbiben főként az idegen szavakról esik szó; ezzel kapcsolatban a szerző saját számításaira támaszkodva cáfolja azt a tévhitet, hogy a szókincsbővülés fő forrásaként az idegen nyelvű (főként angol) szavak és kifejezések szolgálnának, az újabb keletkezésű lexikális elemeknek ugyanis csak mintegy negyede idegen eredetű. (Bár igaz, hogy sok esetben gyakori használatú, s az átlagos műveltségű magyarok számára nem érthető, ezért zavaró szavakról, kifejezésekről van szó.) Az egyéni nyelvhasználat változásait bemutató részben a megszólításokkal, a tegezés-magázás életkori sajátosságaival, illetve a személyes, bizalmas stílus térnyerésével foglalkozik a szerző.

Amint fentebb már volt róla szó, a monográfia bevezető fejezetének címe: Nyelvében él a nemzet; É. Kiss Katalin a magyar nyelvet többek között a nemzeti egység szimbólumának és megtestesítőjének tartja, s ezt a tételt valóban komolyan is gondolja, hiszen egyes szerzőktől eltérően – a magyar nyelv állapotát elemezve nem csak néhány mondatban foglalkozik a határon túli magyarság nyelvével: A magyar nyelv a kétnyelvűségben című alfejezetben a 90-es évektől folytatott határon túli kétnyelvűségi és szociolingvisztikai kutatások alapján összefoglalja mindazt, ami a kisebbségben élő, a magyar nyelv kétnyelvű anyanyelwaltozatat beszélő magyarság nyelvi helyzetéről régiónként tudni kell. Sajnos még ma sem ritka az olyan megnyilvánulás (határon innen és túl), amely szerint a határon túli magyarok „nem tudnak jól”, „hibásan beszélnek” magyarul. Mind a magyarországi egynyelvű magyarok, mind pedig a kisebbségben élő kétnyelvű magyarok számára megszívlelendő az, amit (a kontaktusnyelvészeti és szociolingvisztikai kutatásokat folytató nyelvészekhez hasonlóan) a szerző is megállapít: „egy nyelv kontaktusváltozatai nem csökkent értékű változatok. A problémák abból fakadnak, hogy a határon túli magyar közösségek magyar nyelvhasználati lehetőségei korlátozottak. E közösségekben a magyar nyelv nem töltheti be valamennyi funkcióját, és a hiányzó funkcióknak megfelelő rétegei, változatai e közösségek tagjainak nyelvhasználatában nem fejlődnek ki” (124. p.).

A magyar nyelv jövőjét tárgyalja a monográfia „törzsét” alkotó másik nagy rész (Fennmarad-e a magyar nyelv?). Amint a kisebbségben élő kétnyelvű magyarság nyelvét bemutató előző fejezetből is kiderült, a magyar nyelv, a magyar nyelvű beszélőközösségek fennmaradása leginkább a környező államokban kérdéses, nem meglepő tehát, hogy ebben a részben a határon túli magyar közösségek demográfiai adatain keresztül a népességszám csökkenésére mutat rá a szerző, illetve részletesen foglalkozik a nyelvi és nemzeti asszimilációval, az identitásváltással. Mind a nemzetváltás, mind pedig a nyelvcsere szempontjából kitüntetett szerepe van az iskolának: a többség nyelvén történő iskolázás (iskoláztatás) erősíti, az anyanyelvű iskola pedig gyengíti az asszimilációs hatásokat. Fontosságuk okán külön fejezetbe kerültek a nyelvi jogok, ezen belül is a környező államokban élő magyarok (és természetesen egyéb kisebbségek) nyelvi jogainak az összefoglalása, illetve a vonatkozó nemzetközi nyelvi jogi dokumentumok bemutatása. A szerző e fejezet végén „tér vissza” Magyarországra: azt vizsgálja, Magyarország uniós tagsága következtében milyen lehetőségei, esélyei vannak a magyar nyelvnek az Európai Unióban, illetve – a többi kis nyelvhez hasonlóan – milyen veszélyekkel kell szembenéznie.

Bár a szerző által használt fogalmi és terminológiai keret eltérő, az ismertetett munka alapjában véve nyelvtervezési kérdéseket tárgyal, ezt a záró fejezet [Teendők) tartalma is megerősíti: A nyelvi korpusszal kapcsolatos teendők című alfejezet korpusztervezési irányultságú, a Nyelvstratégiai feladatok című pedig alapjában véve státusztervezési kérdéseket érint. Az elsőként említett alfejezetben É. Kiss Katalin a Romlik-e a magyar nyelv? fejezetben felvetett gondolatokat fog-

lalja össze újra, ebből eredően (s az alcímek alapján ítélve) csak a szókincs területén látja szükségesnek a nyelvi fejlődésbe történő külső beavatkozást: „Minthogy a kölcsönszavak megtanulása jobban megterheli a memóriát, mint az ismert elemekből felépülő belső keletkezésű szavaké, támogatni kell a szómagyarítási törekvéseket”. A magyar nyelv jövője szempontjából kiemelt fontosságú a szerző által is szorgalmazott szaknyelvfejlesztés és -egységesítés (különös tekintettel a határon túli régiókban megfigyelhető különfejlődésre), valamint a magyar nyelvű felsőfokú oktatás és tudományos szakirodalom fenntartása és fejlesztése. Ez utóbbi a magyar nyelv pozícióinak Magyarország határain belüli megtartásához járul hozzá; a következő alfejezetben (Nyelvstratégiai feladatok) viszont elsősorban már a határon túli magyar beszélőközösségek magyar anyanyelvének megőrzését célzó feladatok fogalmazódnak meg. Eszerint a szerző fontosnak tartja a kisebbségi nyelvi jogok következetes elismertetését és megtartását, a magyar nyelv presztízsének és gyakorlati hasznának az erősítését, a magyar nyelvhasználat színtereinek a bővítését – és figyelembe véve a magyar nyelvnek az Európai Unión belüli kisebbségi helyzetét – az európai uniós nyelvek egyenjogúsága melletti tevőleges kiállást.

Az Anyanyelvünk állapotáról című monográfia az Oktatási Minisztérium támogatásával jelent meg, s ez nem meglepő: a tárgyalt munka elsősorban is a felsőfokú oktatásban, kisebb mértékben a középiskolákban használható kiváló segédkönyvként. A generatív alapú leírásokat gyakran éri az a kritika, hogy a kívülállók (akár nyelvészek) számára nehezen érthetők. Nos, É. Kiss Katalin könyve igencsak rácáfol ezekre a véleményekre: a vizsgálatba bevont nyelvi jelenségek elemzése jól követhető és terminológiailag érthető (akár mélyebb nyelvészeti ismeretek nélkül is), a komplex megközelítés lehetővé teszi, hogy a diákok összekapcsolják például a nyelvtörténetben és a leíró nyelvtanban tanult ismereteiket. Az impozáns szakirodalmi jegyzék révén pedig az érdeklődők egy-egy kérdés, probléma mélyebb tanulmányozásához kapnak segítséget.

Szabómihály Gizella

Varga Sándor: Von Minderheiten zu Volksgruppen. 20 Jahre Wiener Arbeitsgemeinschaft

A kötet a Nemzetiségi Ügyek Bécsi Munkaközössége elnevezésű csoportosulás húszéves, 1983-2003 közötti tevékenységét foglalja össze. Ezt a csoportosulást 1983-ban az Ausztriában, elsősorban Bécsben és környékén élő nemzetiségek képviselői hozták létre, a kisebbségi léttel összefüggő problémáik elméleti megvitatására és a gyakorlati intézkedések javaslatainak kidolgozására. Tevékenységében kezdetektől részt vesznek a csehek, szlovákok, szlovének, burgenlandi horvátok és a magyarok képviselői. Később csatlakoztak a romák és a bécsi lengyelek is. A szervezet képviseli a népcsoportok közös érdekeit, oly módon, hogy szem előtt tartja az egyes csoportok sajátosságait és nemzetiségi specifikumait. Két évtizedes tevékenysége során a szervezet különböző formában lépett a nyilvánosság elé. Szimpóziumokat és vitákat rendezett, valamint szakmai előadásokat tartott ahol a nemzetiségek problémáit tárgyalták meg. Ezek közül igen lényegesnek bizonyultak a népszámlálások körül kialakult problémák. Tudjuk, hogy az osztrák népszámlások összeíró ívében nem szerepel sem a nemzetiségre, sem az anyanyelvre vonatkozó kérdés. Csupán a használt nyelv [Umgangssprache) adatai alapján lehet a nemzetiségi hovatartozást a hivatalos népszámlálási statisztikákból kiolvasni. Az egyes népcsoportok ezért minden népszámlálás előtt széleskörű felvilágosító tevékenységet folytatnak, amelyben felhívják a figyelmet a használt nyelvre vonatkozó rubrika pontos kitöltésére. Az ausztriai kisebbségek, másik fontos kérdése az általános iskolai nyelvoktatás. Pontosabban a kisebbség nyelvének az oktatása az általános iskolákban. Ausztriában ugyanis nincsenek a kisebbségek nyelvén oktató iskolák. A nemzetiségek lakta területeken viszont lehetséges a hivatalos óraszámok közé beiktatni az adott kisebbség nyelvének oktatását mint idegen nyelvet. Ez a gyakorlat az egyes nemzetiségeknél különbözik. A karintiai szlovének, akik egyébként igen markáns és öntu-

datos nemzetiségi érdekképviselettel rendelkeznek, elutasítják az anyanyelven történő oktatást mondván, hogy hátrányba kerülnének a gyermekeik, ha nem sajátítanák el tökéletesen a német nyelvet. így mára „elérték azt”, hogy a fiatalok már alig beszélik a szlovén nyelvet és drámaian megcsappant a szlovén nyelvet mint használt nyelvet feltüntető kisebbségiek száma. Ami a magyar nyelv oktatását illeti, Felsőőrben (Oberwart) van részben magyar nyelven oktató gimnázium, ahol az irodalmat és a történelmet magyar nyelven oktatják.

A kötet összeállítóinak bevezetője után Erhard Busek, volt kancellárhelyettes, aki jelenleg az osztrák kormány különbiztosaként a stabilizációs paktum Dél- és Kelet-Európa országait érintő ügyeket koordinálja, írt rövid köszöntőt a kötethez. Hangsúlyozta, hogy a különböző népek és nyelvek Európájában, ahol az emberek egy országon belül is különböző nyelveket beszélnek, nagyon fontos egymás pontos megismerése és az ilyen ismeretek közvetítése. S ezen a téren a Nemzetiségi Ügyek Bécsi Munkaközössége az elmúlt húsz évben határozottan sokat tett, amelyet szívélyesen meg kell köszönni.

A jól áttekinthető kötet tartalmát az öszszeállítók három részre osztották. Az első rész a munkaközösség történetével foglalkozik. A második az ausztriai népcsoportokat mutatja be, a harmadik pedig tanulmányokat közöl a nyelvi jogok és az identitás kérdéseiről.

Az első részben négy írást találunk. A munkaközösség keletkezését és tevékenységét mutatja be az első írás, mely Deák Ernő és Heinz Tichy tollából származik. A szerzők visszatekintenek a kezdetekre, egy 1979-ben megjelent kötetre, amely bemutatta az ausztriai népcsoportokat. Ezt követően az 1983-as megalakulás körülményeit elemzik. Mindenekelőtt a népcsoportok összefogását tartották fontosnak, majd egymás problémáinak megismerését és megértését igyekeztek elérni. így közösen tudtak fellépni a kisebbségi jogok elismertetése terén a kormányzati szervek partnereként. A beszámoló ezután évről-évre sorba áttekinti az egyes összejövetelek témáit és a munkaközösség életének egyes problémáit. Ez az áttekintés a végén közölt összefoglalóval szinte plasztikus képet nyújt az ausztriai népcsoportok szervezett tevékenységéről, és magáról a munkaközösségről is, amely keretet biztosított a népcsoportokat összefogó közös fellépéshez. A közös munkáról és a munkaközösség vezetőinek megválasztásáról számol be szinte jegyzőkönyvszerű hűséggel Gerlinde Stern-Pauer Húsz év együttműködés a munkaközösségben című további öszszefoglaló írásban. Ezt a részt két rövid megemlékező írás zárja a munkaközösség két már elhunyt vezetőjéről, a burgenlandi horvát Demeter Karallról és a bécsi cseh népcsoport hosszú éveken át köztiszteletnek örvendő vezetőjéről Kari V. Matalról. Mindketten a kezdetektől fogva tevékenyen részt vettek a munkaközösség munkájában.

A kötet legterjedelmesebb része a második rész vagy fejezet, amely összesen kilenc írást tartalmaz és hét ausztriai, főleg bécsi népcsoportot mutat be. Elsőként a Bécsben élő horvátok bemutatására kerül sor. Az 1991-es népszámlálás Bécsben 6400 olyan osztrák állampolgárt mutatott ki, akik használt nyelvként a horvátot jelölték meg. Burgenlandban pedig további 19 000 ilyen személy lakott. Tíz év múlva, 2001-ben, a népszámlálás Bécsben már 15 018, egész Ausztriában pedig összesen 45 194 horvát ajkú lakost mutat ki. Ez a növekedés, főleg Bécsben annak tudható be, hogy az osztrák kormány 1992-ben a horvát népcsoporthoz tartozónak ismerte el a bécsi horvátokat. Továbbá ekkor alakult meg a horvátok kulturális egyesülete, amely a nemzeti identitás megőrzésében igen nagyjelentőséggel bír. A következő népcsoport a roma és sinti lakosság, amely nyelvileg tarka képet mutat. Az 1991-es népszámlálás során mindössze 95 személy jelölte meg a roma nyelvek valamelyikét mint használt nyelvet. Ezért az ausztriai romák létszámára vonatkozólag csak becsült számokra lehet támaszkodni. Magának a beszámoló összeállítójának becslése is igen tág keretek között mozog, 10 000 és 40 000 közé teszi a főleg Burgenlandban élő roma lakosság létszámát. Az osztrák kormány a romákat is csak 1992-ben ismerte el hivatalosan népcsoportként. Az Ausztriában élő szlovákok szintén 1992-ben kapták meg a hivatalos népcsoport státuszt. A beszámoló készítője, Vladimír Mlynar azonban

megjegyzi, hogy az igazi elismerésük azonban csak Csehszlovákia szétválása után, 1993-ban kezdett kibontakozni. A 2001-es népszámlálás mindössze 1800 szlovák nyelvet használó személyt mutatott ki. A becslések szerint azonban mintegy 20 000-re tehető a szlovákok száma Ausztriában. A szlovén kisebbség Ausztriában elsősorban az ország déli részén, Karintiában él, a Szlovéniához közel eső területeken. Mintegy 15 000-re tehető a számuk, ebből Bécsben 3-4 ezer él. A népcsoport vezetői szerint azonban 30 000 szlovén származású lakossal kell számolni. A szervezettségük messze felülmúlja a többi ausztriai népcsoport szervezettségi szintjét. A tartomány politikai életében is részt vesznek. Identitástudatuk igen erős, de a szlovén nyelvet már egyre kevesebben beszélik. Ausztriában sajátos helyzet van kialakulóban ezen a téren. Richárd Basler az ismertetett kötet összeállítója készítette a beszámolót a ausztriai cseh népcsoport helyzetéről. A csehek jelenlétének Bécsben és Ausztriában gazdag történelmi hagyományai vannak, melyek a Habsburg Birodalom 16. századi történetéig nyúlnak vissza. Erről ad rövid áttekintést a szerző. Felsorolja továbbá azt a 19 különféle egyesületet, amelyeket a bécsi, illetve ausztriai csehek működtetnek napjainkban is. Némelyikük még a 19. században alakult. A 2001-es népszámlálás szerint Bécsben 7769, egész Ausztriában pedig 17 742 személy jelölte meg a cseh nyelvet általa használt nyelvként. Külön beszámoló ismerteti a cseh iskolaügy fejlődését és mai helyzetét. Bécsben 1918 után alakultak cseh nyelvű oktatási intézmények. Ebből egy a mai napig létezik, mely az óvodától az érettségiig biztosítja az oktatást és nevelést. Az oktatás nyelve a cseh, a szlovák és a német, de az intézmény rugalmasan alkalmazkodik az igényekhez és szükség szerint bevezeti az angol, francia és más nyelvű oktatást is. A 2003/2004-es iskolaévben az intézményt 333 gyermek látogatta. A magyar kisebbség helyzetéről szóló beszámolót Deák Ernő készítette. Részletesen elemzi a magyar ajkú lakosság számának változásait a 20. század második felében. Ezek szerint 1981-ben 15 875, 1991-ben 33 459, 2001ben pedig már 40 583 személy jelölte meg a magyar nyelvet használt nyelvként Ausztriaban. Ez az emelkedés többek között a magyarországi rendszerváltozásnak, NI. annak tudható be, hogy az osztrák kormány 1992ben a népcsoport státuszba sorolta az 1956-os és az az után menekülteket is. A magyar nyelvoktatás kérdéseit egy külön írásban Dujmovics Dénes ismerteti. A Bécsi Magyar Iskola immár a harmadik generációs gyermekeknek oktatja a magyar nyelvet hétvégeken 2-3 órában. Bécsben ennek az igénye 15-20 család esetében van meg. Ezek kísérlik meg gyermekeiknek megtaníttatni a szülők, illetve a nagyszülők nyelvét. Deák Ernő a beszámolójában azonban rámutat, hogy a harmadik generációnál a nyelv és a magyar identitás megtartása már gyakran nem sikerül. A kötet második részének utolsó beszámolója az Ausztriában élő lengyelek helyzetét ismerteteti. Hosszabban elemzi a történelmi hagyományokat. Elsősorban azt az eseményt, amikor 1683-ban a törökök által ostromlóit Bécset Sobieski János lengyel király seregei szabadították fel. A lengyelek számáról a beszámoló szerzője azonban csak becslést közöl. Ezek szerint kb. 50 OOO-re tehető az Ausztriában élő lengyelek száma, ennek 90%-a Bécsben él.

Az ismertetett kötet harmadik részét tanulmányok töltik ki. Az elsőt Johann Landstátter tollából olvashatjuk A használt nyelv fogalma a népszámlálásban címmel. Ebben áttekintést nyújt a fogalom múltbeli és nemzetközi használatáról. Ausztriában 1951-től használják ezt a fogalmat, illetve kérdést a népszámlálásoknál. Ezzel a 19. században bevezetett tradíciót folytatták. Ugyanis 1880-1910 között az összeírásoknál már rendszeresen megtalálható volt a használt nyelv (Umgangssprache) fogalma mint kérdés. A tanulmány kitér néhány európai országban ezen a téren bevezetett gyakorlatra. Számos helyen az anyanyelvre kérdeznek rá. De például Svájcban úgy szól a kérdés, hogy jelölje meg azt a nyelvet, amelyet saját megítélése szerint a legjobban bír. A szerző ismerteti a kérdésfeltevés különböző változatait. Végül statisztikák és grafikonok bemutatásával illusztrálja a kérdésre adott válaszokat az ausztriai népszámlálásoknál. A második tanulmányt Heinz Tichy készítette A nemzetiségi jogok jelenlegi fejlődése Európában címmel. Két alapvető nemzet-

közi egyezményt tekint át, a kisebbségi jogokról szóló keretegyezményt, valamint az európai nyelvi chartát. Ezek ismert dokumentumok. A szerző elemzése a gyakorlati megvalósulásuk lehetőségeit és nehézségeit elemzi. Egyben rámutat a kiegészítésre szoruló részletekre is. A fejezet és egyben a kötet utolsó írása Cserján Károly, Bécsben élő szociológus tollából származik, aki 60 mélyinterjú alapján próbálta az ausztriai magyarok identitástudatának állapotát felmérni. A tanulmány címe Az identitás komponensei az ausztriai magyaroknál. Rendkívül érdekes és tanulságos elemzésben ismerteti a feltett kérdéseket, az arra kapott válaszokat pedig összefoglaló elemzésben adja közre.

Megállapítható, hogy az ismertetett kötet igen tanulságos és hasznos információkat tartalmaz az ausztriai kisebbségek helyzetéről. Számos vonatkozásban túl is lép az ország keretein és az európai kisebbségi jogok és gyakorlat kérdéseit is felveti, amelyek érintik a szlovákiai kisebbségeket is. A kötet végén a szerzőkről találhatunk adatokat, majd néhány fontosabb rendezvényről készültfénykép is illusztrálja a munkaközösség tevékenységét.

Varga Sándor

Pintér Tibor: Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai

2004-ben a Tinta Könyvkiadó komoly feladatra vállalkozott. Nem kisebb célt tűzött ki, mint megjelentetni egy olyan nagy sikerű kézikönyvváltozatát, amelyet öt évvel korábban az Akadémiai Könyvkiadó már megjelentetett. Természetesen a Tinta Könyvkiadó által kiadott könyv célja nem az volt, hogy konkuráljon az 1999-ben megjelent könyvvel (amit a két könyv méretét nézve nem is tudna), hanem, hogy a világ nyelveiről szóló legfontosabb információkat összegezze egy kevésbé szakmai célcsoport számára. A két könyv így nemcsak méretében, hanem célközösségében is különbözik egymástól: az Akadémiai Könyvkiadó könyve lexikon, s célközönségének leginkább a nyelvészeket tekinti, a Tinta Könyvkiadó gondozta könyv pedig inkább tekinthető kézikönyvnek, amely egy szélesebb, a nyelvek iránt érdeklődő közönségnek szól. Bár a szerző és a cím azonos, a könyv mégis mást kínál, mint elődje. Annak ellenére, hogy alapvetően elődjére támaszkodik, adattárát, elrendezését és méretét tekintve mégis különbözik tőle. Ahogy a szerző írja, az utóbbi kiadvány „enciklopédikus jellegű, vagyis anyagát témakörök, jelen esetben nyelvcsaládok, nyelvcsoportok szerint mutatja be” (9. p.), míg az Akadémiai Könyvkiadó könyvének rendszerező elve a betűrendbe sorolás (ez a rész 746 nyelv részletes leírását tartalmazza), addig a Tinta Könyvkiadó könyve nyelvcsaládok szerint veszi az egyes nyelveket. Végezetül pedig, a Tinta Könyvkiadónál megjelent könyv 320 oldalon, míg az Akadémiai Könyvkiadónál megjelent könyv 1716 oldalon mutatja be a világ nyelveit.

Bár közhelyszerűen hangzik, mégis igaz, hogy egy könyv nagysága (ha úgy tetszik vastagsága) befolyásolja, hogy a benne lévő írások milyen mélységig dolgozhatják fel a témát, fgy van ez jelen esetben is, amit a szerző a könyv bevezetőjében le is ír. Ahogy írja, a könyv kis mérete két irányban hatott az egyes nyelvek leírására. Helyszűke miatt ezért Fodor egyrészt főleg a magyar nyelvhez és kultúrához közelebb álló nyelvcsaládokat (uráli, altáji, illetve indogermán) taglalja – s például az amerikai nyelvekkel mostohábban bánik, bár a könyv végén, számomra érthetetlen okokból, két színes térképlapot csatol róluk -, másrészt a nyelvek leírásakor is csupán a legalapvetőbb információkat tárja az olvasóközönség elé. Ez az oka annak, hogy például az indogermán nyelvcsalád legnagyobb és egyben legelterjedtebb nyelveinek bemutatása sem lépi túl a két oldalt.

Szerkezetileg a könyv három, egymástól elkülönülő részre osztható. Ez a felosztás a könyvben explicit módon – címek formájában, számozásban stb. – nem jelenik meg, viszont az egyes részek elkülönülése a szövegek jellegéből adódóan nyilvánvaló (tanulmányszerű folyó szöveg, enciklopédikus jellegű címszavak, felsorolás). Az első rész az olvasóhoz szól, általános információkat szolgáltat egyrészt a könyvről, másrészt a nyelvekről, azok felosztásáról, nyelvcsaládokról. A második, s egyben legnagyobb, a könyv gerincét alkotó részben nyelvekre bontva mu-

tatja be az egyes nyelvcsaládokat. Harmadik, s egyben záró résznek tekinthető a nyelvek ismertetése után következő rész. Ez egy listát tartalmaz, amelyből megtudhatjuk, hogy a világ egyes államaiban milyen nyelvet, nyelveket beszélnek, illetve, hogy a felsorolt országoknak mi a hivatalos nyelve (mik a hivatalos nyelvei). A könyv befejező része tartalmazza még a legismertebb írásrendszerek kialakulásának táblázatát, a ma használatos legelterjedtebb írásrendszerek betűinek bemutatását, illetve színes térképlapokat a világ nyelveinek ábrázolásával (pontosabban a világ főbb nyelvcsaládjainak, Európa nyelveinek, valamint Észak- és DélAmerika indián nyelveinek ábrázolásával). Természetesen ugyanitt még egy betűrendbe szedett, oldalszámra utaló mutatót is találhatunk a könyvben található nyelvekről.

Miután dióhéjban elmondtam, miről szól e könyv, megpróbálom részletekbe menően is bemutatni, mi az, amit az olvasónak nyújt. A nyelvek rokonsága című fejezetben a szerző szól a nyelvek osztályozásának típusairól, a genetikai rokonságot mutató nyelvcsaládokról, a szerkezetben hasonlóságot mutató nyelvtípusokról és az areális kapcsolatban álló „nyelvi szövetségekről”. A szerző a nyelvcsaládokról írtakban mindössze a nyelvek és nyelvjárások közti különbségeket, a nyelvek és nyelvjárások elhatárolásának nehézségeit taglalja. A nyelvtipológiával foglalkozó részben a világ nyelveinek fő típusait sorolja fel a szerző, miközben érintőlegesen jellemzi az egyes típusok legfontosabb tulajdonságait is (azt, hogy a nyelvek milyen tulajdonságok alapján sorolhatók az egyes nyelvtípusokba). Míg a nyelvcsaládokról és nyelvtípusokról bővebben ír, addig – sajnos – az areális nyelvrokonságot csupán érinti a szerző, a tudnivalókat mindössze két rövid bekezdésben foglalja össze, így akarva-akaratlan mintegy lekicsinyíti az areális nyelvtipológiajelentőségét. Pozitívumként említem meg azonban, hogy a könyv terjedelméhez viszonyítva sok nyelvi adatot tartalmaz. Ezek leírását a szerző kétféleképpen oldja meg: a latin betűs nyelvek példáiban az illető nyelv helyesírását használja (sajnos nem minden hiba nélkül), a nem latin betűs példákat pedig a magyar kiejtésnek megfelelően írja át (transzliteráció). Sajnos a fontos ismeretek mellett a bevezető rész (is) több hibát is tartalmaz (pl. „zena” [18. p.], „Nyelvünkben van egy (c jellel jelölt) hang, amely csak a g előtt fordul elő” [22. p.]). Egészében véve viszont a fejezet sok értékes alapinformációt közöl az említett témákról, mindezt természetesen a könyv terjedelmi korlátaihoz mérten.

A bevezető tanulmány után a szerző nyelvcsaládokba csoportosítva veszi számon az egyes nyelveket. Ennek előnye, hogy az olvasó a nyelvcsaládok rendszerébe helyezve olvashat a kívánt nyelvről, illetve a rendszerezésnek ez az elve lehetőséget nyújt a rokon nyelvekkel történő összehasonlításra is. Ez az Akadémiai Könyvkiadó könyvében nehezebb, mivel ott a rendszerbe sorolás alapja az ábécé. Minden egyes nyelvcsalád és egyes ágainak tárgyalása előtt a szerző rövid összefoglalót közöl a nyelvcsalád legfontosabb jellemzőiről. Ezekben a rövid összefoglalókban a szerző lehetőség szerint ír a nyelvcsalád és az azt alkotó nyelvek nevének etimológiájáról, megadja a nyelvek önelnevezését (pontosabban, hogy hogyan nevezik saját nyelvüket az anyanyelvi beszélők: a szláv nyelvek esetében egy-két kivétellel hibásan), a nyelvcsaládot alkotó nyelveket beszélők földrajzi elterjedését, a nyelveket beszélők számát, illetve gyakran (főleg a nem európai nyelvek esetében) a nyelvet beszélők antropológiai típusát és vallását. Mindezt nemcsak az olyan, nagy nyelvcsaládok esetében teszi meg, mint az uráli, altáji vagy az indoeurópai, hanem – magától értetődően az olyan kevésbé elterjedt és ismert nyelvcsaládoknál is, mint például az afrikai bantu, pápuái vagy a szudáni nyelvcsalád. Annak ellenére, hogy nem vaskos lexikont tartok a kezemben, figyelemre méltónak tartom, hogy több mint félszáz nyelv ilyen-olyan leírását tartalmazza. A nyelvek között nemcsak a ma élőket tárgyalja, hanem kitér a már kihalt (pl. etruszk, sumer, elámi) és a mesterséges (pl. eszperantó, volapük, ido) nyelvekre is.

A nyelvek rendszerében elsőként az uráli nyelvcsaláddal foglalkozik, „noha más nyelvcsaládok, elsősorban az indogermán, sokkal több nyelvet foglalnak magukban sokszorosan több beszélővel” (25. p.). Az uráli nyelvcsaládot sorban az indoeurópai (indogermán) nyelvcsalád követi. A nyelvcsaládok be-

mutatásában az európai nyelvek után az ázsiaiak következnek: a hámi-sémi nyelvektől indulva a kaukázusi nyelveken és a kínaitibeti nyelveken keresztül eljutunk az ausztroázsiai nyelvtörzsig. A sort az Ausztrália területén és az óceániai szigetvilágban beszélt nyelvek, az amerikai indián nyelvek folytatják, s a nyelvcsaládok sorát végül Afrika nyelvei zárják.

Fodor István nemcsak az egymással rokonságban élő nyelveket tárgyalja. A több száz, nyelvcsaládban élő nyelv mellett a szerző az elszigetelt, rokontalan nyelveknek is figyelmet szentel (ez a felosztás is erősíti a genetikai alapon történő csoportosítást). Érdekesnek találom a szerző által használt „rokontalan nyelv” kifejezést, mivel a nyelvészet jelenlegi állapota szerint rokontalan nyelvek nincsenek, csak olyan nyelvek, amelyeknek még nem ismerjük a genetikai rokonságát. A szerző valószínűleg csupán az egyszerűség kedvéért fogalmazott így, viszont akkor a bevezetőben tisztázni kellett volna ezt a terminológiai kérdést. A genetikailag rokontalan nyelveket két csoportra, élő elszigetelt (pl. baszk, japán) és kihalt rokontalan (pl. etruszk, sumer) nyelvekre osztja. Ezek egy része ma már kevésbé ismert nyelv (pl. ainu, Húsvét-szigetek nyelve, merőéi nyelv), s mint ilyenekről, már valóban kevés dolgot közöl. A rokontalan nyelvek között leginkább a nagy nyelveket, mint a japánt, koreait és baszkot tárgyalja. A szerző ebben a fejezetben azokat a nyelveket ismerteti, „amelyeket ez idő szerint nem soroltak be egy nyelvcsaládba vagy nyelvek csoportjába sem” (246. p.) Bár a fejezetben tárgyalt nyelvek a tudomány mai álláspontja szerint nem rendelkeznek egyértelműen bizonyítható nyelvrokonsággal, mégis több elmélet foglalkozott egyik-másik rokonításával. A fejezet olvasásakor megismerhetjük ezen elméletek némelyikét, s azokat a nyelveket, amelyekkel a tárgyalt nyelveket rokonítani próbálták.

A könyv amellett, hogy számos értékes (és nem utolsó sorban érdekes) tudnivalót közöl a világ nyelveiről, minden nagyobb fejezet előtt kis átfogó részt tartalmaz az éppen tárgyalt témakörből. Bár csak valamivel több, mint egy oldalas, mégis sok információt tartalmaz a Pidgin és kreol nyelvek című fejezet bevezető része. A pidgin nyelvek rendszerében a szerző a közép- és dél-amerikai, óceániai, illetve afrikai kreol nyelvekkel foglalkozik.

Egy olyan könyv, amelyik a világ nyelveit mutatja be, nem kerülheti meg, hogy ne foglalkozzon a mesterséges nyelvek kérdésével. Fodor István könyvében a Mesterséges nyelvek, műnyelvek című fejezetben bemutatja azok kialakulásának lehetséges okait, a megalkotásuknak alapfilozófiáját. Mindemellett megtudhatjuk azt is, hogy magyar nyelvterületen eddig milyen kísérletek történtek mesterséges nyelvek kialakítására. A fejezet három nyelvet tárgyal: volapük, ido és eszperantó. A három mesterséges nyelv közül legrészletesebben az eszperantót tárgyalja, s az előző két nyelvről szóló információkat mindössze pár sorban összegzi. Bár a mesterséges nyelvek közül jelenleg valószínűleg az eszperantó a legelterjedtebb, sajnálatos, hogy a szerző a többi mesterséges nyelvet az eszperantóhoz képest aránytalanul szűken tárgyalja. A szerző, bár megemlíti a romanid nevű mesterséges nyelvet is, azt mondja, hogy „az eddig kidogozott tervezetek közül három a gyakorlatba is átültetett nyelv ismeretes: az eszperantó, az ido, a volapük” (260. p.). Az emberi kommunikáció céljából alkotott mesterséges nyelvek (ti. mesterséges nyelvek a számítógépekkel való kommunikáció nyelvei is) közül bizonyosan több, a gyakorlatban is elterjedt nyelv is használatos – gondoljunk csak a jelbeszédre, a Basic Englishre, vagy az újabban divatos tünde, illetve hobbit mesterséges nyelvekre -, így az előbb idézett mondat nem fogadható el tudományos érvelésnek. Úgy vélem, a mesterséges nyelvek kérdése fontos ismeretanyag, s mint ilyet, jóval körültekintőbben, bővebben kellett volna tárgyalni (hiszen ahogy a szerző a könyv hátlapján írja, „Jelen kötetet a széles nagyközönség kezébe szántuk, de bevezető nyelvészeti stúdiumoknak is hasznos segédkönyve lehet”). Ha a mesterséges nyelvek tárgyalására már nem jutott elegendő hely, akkor talán ésszerűbb megoldás lett volna ezt a fejezetet kihagyni, s csak a természetes nyelvekre szorítkozni.

A könyv harmadik része az előzőektől eltérően felsorolás, illetve táblázatok formájában közöl információkat a világ államaiban

beszélt nyelvekről, valamint a legelterjedtebb írásrendszerekről. Az Országok és nyelvek című fejezetben mintegy 23 oldalas listát találunk a Föld egyes államairól és az ott használatos hivatalos, illetve nemzeti nyelvekről. Azt sajnos az olvasó nem tudhatja meg, hogy a szerző milyen szempontok alapján válogatta össze az egyes államokat, így az olvasó előtt az sem lehet világos, hogy a felsorolás a Föld összes hivatalos államát tartalmazza-e, vagy a lista csak egy, a szerző által ismert szempontok alapján történt válogatás eredménye. A könyv befejezésként Cestmir Lokoutka Vyvoj pisma (sic!) című 1946-ban kiadott könyve alapján áttekintést közöl a legelterjedtebb írásrendszerekről (egyébként a cseh szerző és könyvének címe a Hasonló témájú lexikonok, enciklopédiák című fejezetben már helyesen szerepel). Az olvasó ebben a fejezetben egyrészt az egyes írásrendszerek kialakulását, fejlődését ábrázoló genetikus táblázatok, másrészt az egyes írásrendszerek ábécéi közt (pl. szanszkrit, örmény, grúz) böngészhet. A könyv záró részében megtalálhatjuk a könyvben található nyelvek névmutatóját, illetve itt szerepelnek- különösebb magyarázatok nélkül – azok a színes térképlapok is, amelyek Észak- és Dél-Amerika indián nyelveinek elhelyezkedését ábrázolják. Színes térképek szerepelnek még a könyv első és hátsó borítójának belső részén is: az előlapon egy világtérképet, a hátlapon egy Európa-térképet találunk. A térképekkel kapcsolatban azonban egy dolgot nem értek: miért éppen a magyar nyelvközösséget kevésbé érintő indián nyelveket ábrázoló térképeket kellett a világ- és Európa-térkép mellé tenni, miért nem lehetett felvenni mondjuk a talán nagyobb érdeklődésre számítható volt Szovjetunió nyelveit, vagy egy részletesebb – akár több térképlapon ábrázolt – Európa-térképet? így a térképeket illetően felemás érzésem van: mivel A világ nyelvei és nyelvcsaládjai című könyvet olvasom, ezért a világ- és Európatérkép mellett több részletesebb térképet várnék. Ilyen áron talán nem kellettek volna az indián nyelveket ábrázoló térképek, sőt ilyen áron talán egyáltalán kellett volna térképeket tenni a könyvbe.

Végezetül pedig szeretnék egy jó tanácsot adni az olvasónak: a könyvet semmiképp se úgy olvassa, hogy a benne található nyelvek mindegyikéről temérdek információt fog szerezni. Ajánlom, lapozgassa a könyvet, ismerkedjen az egyes nyelvcsaládok nyelveivel, és ha úgy gondolja, végezzen kisebb öszszehason Irtásokat.

Pintér Tibor