Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2020/2

Impresszum 2020/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

MÁTÉ GYÖRGY: Megélhetési kényszer, alkalmazkodási forma vagy tudatos vállalkozás? A gömöri és nógrádi csempészésről
PULSZTER ZSUZSANNA: A közmunkások helyzete és a közfoglalkoztatás szerepe az Ormánságban
BÓNA LÁSZLÓ: Adalékok Késmárk etnikai változásaihoz, alkalmazkodási stratégiák egy értelmiségi asszimilációs életpálya tükrében

Közlemények

LISZKA JÓZSEF: A fülesfotel. Periferikus gondolatok Magyar Zoltán magyar történeti mondakatalógusa kapcsán
GODZSÁK ATTILA: Adalékok az Adalékokról
FÜLÖP LÁSZLÓ: A nagyszombati kalmárcéh szabályzata 1547/1604-ben

Dokumentumok

ANGYAL BÉLA: Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez, 1946–1949 (3. rész)

Pályakép

CSANDA GÁBOR: Beszélgetés a 60 éves L. Juhász Ilonával

Könyvek

A.Gregely András: L. Juhász Ilona: Komárom emlékjelei az államfordulatok és rendszerváltások tükrében
Bodnár Krisztián: Kozári Monika: Andrássy Gyula
Jablonský Benjámin: Csehy Zoltán–Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

Megélhetési kényszer, alkalmazkodási forma vagy tudatos vállalkozás?

A gömöri és nógrádi csempészésről[1]

A szlovák–magyar határ mentén élők körében még napjainkban is gyakran beszédtéma az egykoron virágzó csempészés. Az ezzel kapcsolatos történetek egészen az első világháború utáni időkig, tehát a trianoni határok kijelöléséig nyúlnak vissza.

Az 1920–30-as években nagy méretek öltött ez az illegális tevékenység, sokan részt vettek benne, a legaktívabban például az Ipoly mentén, a Bodrogközben, vagy a tanulmány földrajzi kereteit jelölő, és az idézett esetek többségének a helyszínéül szolgáló gömöri és nógrádi határszakaszon csempészkedtek.[1]

Nem csupán az emberek emlékezetében ismert ez a jelenség, hanem történeti, néprajzi írások is születtek a témában, amelyek jól összefoglalják lényegi részeit. Ezek tudatában is arra vállalkozunk, hogy további részleteket, háttér-információkat tárunk fel a csempészésről, amelyeket a korabeli sajtóanyag áttekintésével, levéltári kutatásokkal és helyszíni gyűjtésekkel támasztunk alá.[2]

A csempészés nem minden előzmény nélkül jelent meg az 1920-as években, hiszen tulajdonképpen egyidős a vámok (adók), határzárak bevezetésével. A Kárpát-medencében a 19. században élénkült meg ez a tevékenység. Egyrészt az állami dohánymonopólium bevezetése (1850) keltette hosszú életre a dohánycsempészést, amely elsősorban nem országhatárokon keresztül zajlott. Szintén még az Osztrák–Magyar Monarchia idejére nyúlik vissza a Szerbia, de még inkább Románia felől történő állatcsempészés. Ez pedig annak a következménye volt, hogy állategészségügyi szempontból korlátozták a lábasjószágok behozatalát ezen országból.[3] Mindez kérdéseket fogalmazott meg többekben, így például az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) részéről azt firtatták, hogy: „érdemes-e a román határzárt fenntartani? A közélelmezés szempontjából csak örülhetünk annak, ha bejön a keleti olcsó vágóállat. A közegészségügy, az állategészségügy s az állattenyésztés érdekeinek megvédése csak illuzórikus úgyis ily esetben, hiszen egyetlenegy beteg marha megfertőztethet egész gulyát, egyetlenegy juh megmételyezhet egész nyájat, egyetlenegy pestises sertéstől kiveszhet egész falu sertésállománya. Abban az esetben, ha a szabad állatforgalom megvan Romániával, a román állattenyésztőnek lesz annyi esze, hogy a kényelmes belépő állomásokon át, nem pedig a kényelmetlen fáradságos havasi ösvényeken hajtja be Magyarország területére állatait.[4]

Tulajdonképpen az ilyen jellegű állami beavatkozások velejárója az illegalitás térnyerése. Erre talán a legmarkánsabb példa az Egyesült Államok szesztilalma, amelynek bevezetése (1920) után virágzott a feketekereskedelem, nagy méreteket öltött az alkoholcsempészet és ezáltal megerősödtek a bűnszervezetek. A prohibícióval gyakorlatilag ellenkező hatást értek el: az emberek többsége továbbra is fogyasztott alkoholt, ami az alvilágot gazdagította meg. Ennek tudatában és a további negatívumok okán 1933-ban véget vetettek ennek tilalomnak.

Nem az amerikai maffiózókhoz, gengszterekhez akarjuk hasonlítani a kutatási témát adó gömöri és nógrádi csempészeket, de kétségkívül párhuzamot lehet vonni a tiltó rendeletek társadalmi és gazdasági következményeivel kapcsolatban. Csakúgy, mint az említett amerikai alkoholtilalom, Magyarország 1920-as évekbeli vámpolitikája mesterségesen fejlesztette a csempészetet. A magas vámokkal elsősorban a hazai ipart igyekeztek védeni, de ezek az intézkedések közel sem a várt eredményt hozták: lecsökkent az import, így kevesebb vámbevétele lett az államnak, sőt, jelentősen megemelkedett az illegális behozatal. Az ezekből származó nyereség szintén nem az ország kasszáját gazdagította, a fogyasztók sem a szabályosan működő üzletekből vásároltak, így innen is kevesebb adó folyt be[5] – és még tovább lehetne sorolni a magas vámtarifák negatív hatásait.

Az illegális tevékenységek történetében új fejezet kezdődött az 1. világháború után. A civil lakosság életkörülményei gyökeresen megváltoztak, az élelmiszerhiány törvényekbe ütköző megoldásokat gerjesztett, nagyobb szerepet kapott a feketekereskedelem és vele együtt a különféle csempészés is. Az aktuális hatalom hozzáállása nem mindig volt egyértelmű, hiszen a nagyvárosok és elsősorban Budapest élelmezése hiányt szenvedett, és szükség volt a vidékről érkező árukra.[6] Ekkor említik először a batyuzás fogalmát, amely a 2. világháború alatt és után nagyobb méreteket öltött. Nem csupán az országon belül, hanem a határokon keresztül is sok terméket szállítottak a hatóságok kijátszásával. Közvetlenül az új határok megszilárdulása előtti években elsősorban ausztriai területekre vittek ki élő állatot és élelmet, ami egyesek számára igencsak jó jövedelmet jelentett. Ahogy egy 1918-ban íródott tudósításban lehetett olvasni: felfegyverzett csempészkaravánok hajtották a lábasjószágokat a hegyek közti kis utakon.[7] Az élelmiszert (főként lisztet, zsírt, burgonyát stb.) szintén a zöldhatáron batyukban vagy a vonatokon a vámvizsgálat elől elrejtve csempészték.[8]

A trianoni határok kijelölése után Magyarország minden határszakaszán megjelentek a csempészek. Az esetek sűrűsége alapján azt lehet mondani, hogy a „legaktívabb” a csehszlovák–magyar határvonal volt. Erre vonatkozóan többen is közöltek adatokat, publikálták kutatásaikat,[9] amelyek közül – lényegi szempontból – Boross Zoltán[10] összefoglalását vehetjük alapul. Az 1985-ben megjelent írásában a Medvesalja Magyarországtól elszakított részének nehéz gazdasági helyzetét hangsúlyozza, amely a csempészés kialakulásához vezetett. Az itt élők fő megélhetési forrása a salgótarjáni medence szénbányászata volt, az új államhatár kijelölésével ez számukra megszűnt. Emellett a közelebbi városok, Rimaszombat és Losonc ipara is erősen visszaesett. A lakosság zöme a mezőgazdasági munkákból sem tudott tisztességesen megélni. (Boross 1985, 179. p.) Magyarországról lábasjószágokat csempésztek át – sokszor egyszerre nagyobb számban –, amelyeket rendszerint az Alföldön vásároltak. Ezekre hamis járatleveleket (marhaleveleket, passzust) szereztek, és nagy haszonnal továbbadták gömöri, nógrádi vásárokon. (Boross 1985, 180–181. p.) A gabona árának jelentős különbsége is ösztönzően hatott a csempészekre, akik közül többen is bizonyos árukra specializálódtak. Ilyen volt például a magyarországi bor, pálinka vagy a szalámi, Csehszlovákiából főként az iparcikkeket vitték át. Leginkább a Baťa-cipőknek volt keletjük, erre bizonyíték, hogy a cég feledi és az ajnácskői üzleteiben bonyolították le a legnagyobb forgalmat. (Boross 1985, 182. p.) Boross Zoltán a csempészet végét a 2. világháború előtti időszakra teszi, amikor is megszigorították a határőrizetet. (Boross 1985, 182–183. p.)

Ha a további szakirodalom és a fent említett források segítségével jobban górcső alá vesszük a fentebb idézett kiváló néprajzi munka adatait, akkor további részletekkel gazdagíthatjuk eddigi ismereteinket a csempészésről, valamint a téma hátterét megvilágítva tágabban értelmezhetőek a szerző megállapításai.

Kezdésként vegyük sorra, hogy melyek voltak a leggyakoribb csempészáruk.

Magyarországról: állatok, gabona, élelmiszer

Ha az állatcsempészés előzményeit jobban megnézzük, egyértelművé válik, hogy mindezt nem csupán a – Boross Zoltán által említett – nehéz anyagi körülményekre lehet visszavezetni, hiszen már a korábbi évszázadok alatt kialakultak és működtek azok nagytáji kapcsolatok, amelyek 1920 után sem szűntek meg teljesen. Az Alföld és a Felföld közötti árucsere – amellyel Viga Gyula több munkájában foglalkozik[11] – veszített ugyan intenzitásából, de illegális formát öltve tovább folytatódott, sokan nem törődtek bele, hogy ezek után tevékenységük tiltásba ütközött. Főként azok voltak aktívak, akiknek nagy gyakorlatuk volt az állatkereskedelemben. Ezek a kupecok folytatták a lovak, marhák, juhok és sertések felvásárlását (sok esetben hízlalását is) és észak felé közvetítését. Ennek részesei voltak mindkét ország határ mentén élő lakosai, (Paládi-Kovács 2006, 76. p.) de messzebbről is bekapcsolódtak az így kialakult csempészhálózatokba.

A háborús idők végén s azok után a legtöbb csempészethez köthető eset a lovakkal kapcsolatos. Az állatok, illetőleg a marhalevelek szigorodó ellenőrzése kezdetben több szabálytalanságot is kiszűrt Gömörben[12] – később a csempészek ezt hamisításokkal ellensúlyozták.

Egy másik, a honti határszakaszhoz kapcsolódik a következő csendőrségi leírás, amely jól illusztrálja ezt az időszakot.

A világháború végén a hévmagyarádi őrsről vissza kellett vonulni. A szárnyparancsnokság a kemencei őrsöt jelölte ki új beosztási helyemül. Itt már új országhatár volt, mivel a szomszédságban már a csehek voltak az urak. Mint minden új dolgot, ezt a helyzetet is kihasználták a csempészek. Amit csak lehetett, vitték át a túlsó oldalra. Reánk hárult az a feladat, hogy ezt – amennyire az adott viszonyok között lehetséges volt – megakadályozzuk. Portyáztuk tehát az országhatárt, s ott, ahol célszerűnek véltük, lest is tartottunk. Egy portyázás alkalmával – 1919. december 5-én – is lest tartottunk az egyik községen kívül vezető úton és sikerült tettenérni L. Miksa és egy társa megszállt területi lakosokat, mikor 8 darab szép lovat és egy kocsit akartak kicsempészni cseh megszállt területre. Értéke 62.950 korona volt. Beismerték, hogy a lovakat és a kocsit Budapesten vásárolták a Tattersallban[13] s most Pozsony megyébe akarták továbbítani. Mivel a kivitelre elfelejtettek engedélyt kérni a minisztériumtól, a lovakat és kocsit velük együtt őrizetbe vettük és a kemencei őrs 491/1919. számú tényvázlatával a vámosmikolai szolgabírói hivatalnak átadtuk. A lovakat a szolgabírói hivatal a balassagyarmati katonai állomásparancsnoksághoz továbbította s ott elkobozták.”[14] Ehhez hasonló esetek nagy számban fordultak elő az 1920–30-as években, sőt, korábban is kiderültek ilyen ügyletek, amelyekből jól látszik, hogy vevőként sokszor egy-egy határ menti lakost tüntettek fel, hogy így tereljék el a gyanút, ha útközben ellenőriznék az állatok papírjait.[15] Az is felmerült, hogy Magyarország tulajdonképpen „tranzitország”, mivel a lovak a Tattersallra igen gyakran – csempészek és kupecek közvetítésével – délről, Bácskából, Bánátból, Baranyából érkeztek, ahol nagyon alacsony áron lehetett hozzájutni az állatokhoz. A fővárosban megtartott lóvásárokról pedig további kereskedők közreműködésével jutottak el az északi határra még magasabb áron.[16]

A hirtelen nagy méreteket öltő állatcsempészet megakadályozására megjelentek a különböző kormány- és miniszteri rendeletek.[17] A szabályozások mellett fizikailag is meg kellett erősíteni a határzárat – ahogy az Új Nemzedék c. lap írja 1921. januárjában – „különösen a cseh vonalakon. Az utóbbi hetekben […] annyira elszaporodott a csempészek száma s oly nagy mértékben folyt az élőállat, szesz s más fontos közellátási cikkek kicsempészése, hogy sok közszükségleti cikk teljesen eltűnt a felső vármegyék piacairól. A belügyminiszteri rendelet szerint a határon ezentúl minden kilométeren három csendőr fog őrködni. Sűrűbben váltják az éjszakai járőröket is.”[18] Egy másik tudósítás 1924-ből: „A magyar–csehszlovák határon éjféli vámőrjáratok cirkálnak. […] Az északi határ mentén […] Bánrévétől egész Sátoraljaújhelyig hónapok óta tömegesen ismétlődnek meg a csempészések. A vámőrség, a határőrség szinte tehetetlennek bizonyult a csempészekkel szemben, akik a nyitott határ mentén éjjel a legkülönbözőbb utakon vitték át az áruikat Csehszlovákiába. A csempészések megakadályozására most az illetékes hatóságok elrendelték a fokozottabb ellenőrzést, különösen pedig azt, hogy éjszaka az egész határ mentén állandó cirkálással akadályozzák meg a vámőrök a nagyarányú csempészés folytatását. A miskolci törvényszéken egyébként a legközelebbi napokban újból egész sereg csempészési ügy kerül főtárgyalásra”.[19]

Mindezek ellenére – a zöldhatárt kihasználva – az állatcsempészés tovább folytatódott[20] egészen a 2. világháború utáni időkig. Volt, hogy egyénileg, de gyakoribb, hogy csoportosan, bandákba szerveződve próbálkoztak a csempészek – legtöbbször sikerrel. A megakadályozott, kiderített esetek száma sem kevés, ezek között akad olyan, amelynek 57 vádlottja volt. Ebben a szentsimoni kocsmáros, N. Sámuel játszotta a kulcsszerepet, aki pénzzel, később fenyegetéssel bírt rá falubelieket, valamint a környező vidéken élőket, hogy csempésszenek át lovakat a „cseh megszállt területre”. Az ügyben csendőrök is érintettek voltak, akik ellenszolgáltatásért szemet hunytak, illetve segítették N. Sámuelt és társait.[21] Az említett példa nem egyedi erről a vidékről.[22] A szomszédos „Hangonyban majdnem minden ember állatcsempészettel foglalkozik és éppen a minap állapította meg a vádhatóság egyik képviselője, hogy a csempészések révén Hangonyban még a koldusok is milliomosok lettek. A veszélyes hangonyi lócsempészek között is valóságos csempész-Napoleon egy T. József nevű ember […]”, aki a vámhatósággal is összejátszva szervezte ezt az illegális tevékenységet.[23] 1923-ban mintegy 20 kissikátori ember került bíróság elé, akik nagyobb mennyiségű lovat és 42 sertést csempésztek ki a közeli határon.[24]

A nógrádi határszakon is hasonlóan nagy volt az aktivitása az állatcsempészeknek. Egy sok érdekességet tartalmazó csendőr-visszaemlékezésből idézünk: Az 1920-as évek elején a „Fő cikk a ló és szarvasmarha volt, ami odaát 3, 4-szeres áron kelt el, de vittek át más, itt olcsóbb, ott drágább holmit is és hoztak helyette cipőt, ruhaanyagot, stb-t. Nem egyszer maga a tulajdonos hajtotta át a jószágát, s azt másnap jajgatva jelentette be, mint lopást. Odaát pedig, a színmagyar községekben mindenkinek akadt 1-1 rokona, sógora, komája, aki azokat ott jól értékesíthette. […] A csempészés a csehek tudtával történt, mert ezzel szaporodott az állatállományuk és viszontszolgálat fejében adatbeszerzésre is be tudtak szervezni egyes csempészeket”. Az említett lopások, vagy inkább állopások olyannyira megszaporodtak ezen a vidéken, hogy a fent idézett magyar csendőr és társai – megegyezve az almágyi cseh kollégáikkal ugyan, de mégis – illegális, viszont sikeres nyomozást hajtottak végre a határ másik oldalán.[25]

A gabonaárakban is jelentős különbség mutatkozott, Csehszlovákiában többet fizettek érte a kereskedők, amit a határ menti lakosság igyekezett kihasználni. Kisebb tételekben vállon, háton cipelték a zsákokat, nagyobb mennyiségben szekereken szállították a határig, illetve azon túl is. Ezt mutatja be egyik korabeli elbeszélésében Móricz Zsigmond. Az 1933-ban megjelent történet egy szegény családról szól – a lakóhelyüket pontosan nem lehet tudni –, akik az ínségesebb időszak alatt így próbálnak némi jövedelemre szert tenni. Csupán a búza volt, ami értékesíteni tudtak, de azért „nem adnak semmit. Az ára öt pengő, a boletta[26] három. Nyolc pengőt lehet érte legfeljebb megkapni. A csempészgazdánál tizet”, de ha valaki maga vitte át a megfelelő helyre, akkor tizenhat pengőért adták el,[27] tehát dupla annyiért, mint amit Magyarországon fizettek érte. Ez a nagy árkülönbözet már az 1920-as években is megvolt, több helyen „vagonszámra tolták át a magyar gabonát […] A magyar határsávval szomszédos területen a búza ára méter mázsánként 400 szokol. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a mai [1922] szokolárfolyam 35, úgy kiszámíthatjuk, hogy a mi pénzünk szerint a csehek által megszállott halárterületen 14.000 magyar koronát fizetnek egy métermázsa magyar búzáért, ugyanakkor, amikor Budapesten a legmagasabb búzaár eddig 6200 korona volt”.[28]

Ahogy Boross Zoltán is írta, a Medvesalján hasonlóan csempészték a gabonát, amit sok esetben megkönnyített az ún. kettősbirtokosság intézménye, amely úgy jött létre, hogy a határvonalak kijelölésekor kettészelték több gazda földterületét, de azok nem vesztették el a szomszédos országba került részeket. Megfelelő okmánnyal (határszéli úti igazolvánnyal) művelhették tovább földjeiket. Ezt az engedélyt használhatták a gazdák a határt átlépő legeltetéshez is.[29] Ez a – nem is annyira – kiskapu sokak számára lehetőséget teremtett arra, hogy a terményeket (vagy akár állatokat, árucikkeket) vigyék-hozzák.[30]

A gabonacsempészés további kiváltó oka, hogy a magyar állam szabályozta a termények (termékek) forgalmát, a kiutalható mennyiséget, illetve maximálta az árakat. Ez ellen a „kötött forgalom” ellen kardoskodtak többen is, látva annak hátrányait, köztük a feketekereskedelem virágzását. „…ha ezek a rendelkezések legalább az árucsempészésnek vetettek volna véget és az uzsorát, valamint az illegitim zugügyletet gátolták volna meg s a legális kereskedelmet segítették volna fel vele, még érthető volna minden. De mit látunk?! Soha zugügylet, zugkereskedelem olyan mértékben el nem burjánzott, mint éppen az árlimitálások és rekvirálások korszakában. Soha több bűnös üzlet nem jött létre, soha nem láttunk annyi panamát, mint éppen ebben az érában, amikor az állam a maga bürokratikus közegeivel nyúlt bele a gazdasági életbe.”[31]

Magyarország felől – az állat és gabona mellett – leggyakrabban különböző élelmiszerek érkeztek csempészutakon vagy a különböző trükkökkel kijátszva a hatóságokat. A legkelendőbb volt a zsír, a szalonna, a liszt, a tojás és a baromfi. Hasonlóan jól lehetett keresni a bor, a pálinka és a szesz illegális kereskedésével.[32] Az 1920-tól működő uzsorabíróságok nagyon gyakran tárgyalták ezekkel kapcsolatos ügyeket.[33]

A 2. világháború után az élelemmel való csempészkedés visszaszorult, a vidéki lakosság a termékfelesleget a feketepiacon értékesíthette a kockázatos határátlépés nélkül. (Farkas Gy. 2012, 50. p.)

A „korai” csempészáruk között gyakran megtalálható volt az arany, vagy az ékszerek, amelyeket a csehszlovák területeken drágábban tudtak értékesíteni.[34]

Csehszlovákia felől: szacharin, tűzkő, cigarettapapír, Baťa-lábbelik, textil- és gyarmatáru

Az 1920–30-as évek viszonyait jól tükrözi az egyik csempészéssel kapcsolatos tudósítás bevezető sora: „Tűzkő-, szaharin-, kokain- és morfiumcsempészetről nagyjában minden embernek van némi tudomása.[35] Egy másik, hasonlóan beszédes idézet: „Két cikk van, amelyet úgyszólván senki sem vesz rendes üzletben: a sacharin és a tűzkő.”[36] 1935-ben már körrendeletet adott ki a m. kir. Pénzügyminisztérium, hogy a hatóságok tartsanak minél sűrűbben razziákat a vásárokon és a forgalmasabb helyeken a csempészett áruk, úgymint a mesterséges édesítőszer, a különböző gyújtószerszám és a tűzkő illegális árusításának megakadályozása céljából.[37]

Öngyújtókba való tűzkövet akkoriban Magyarországon nem állítottak elő, éppen ezért megfelelő iratokkal kellett azok származását igazolni.[38] Ráadásul nagyon magas adót róttak ki a tűzkőre, amivel nem a legális kereskedésnek kedveztek.[39] Az ilyen rendelkezéseknek is köszönhető, hogy a tűzkőcsempészés sokáig az egyik „legvirágzóbb iparág” volt. Zsákokba, batyukba, de még zsebekben is el tudtak vinni annyi mennyiséget ebből, hogy az jól jövedelmezzen.

A szacharin – „cukorpótló”, „édes”, „ezerédes”, „ezerjó”, vagy ahogy még emlegették: a „cseh-pótló” – is nagy tételben érkezett Magyarországra. A jóval olcsóbb, mesterségesen előállított szer édesítő ereje sokszorosa volt a cukorénál, jellegzetes fémes utóíze könnyen felismerhetővé tette.[40] A legtöbb háztartásba eljutott, de főként a szegényebb réteg vásárolta előszeretettel. A két világháború között az amúgy sem magas cukorfogyasztás folyamatosan apadt emiatt, amit a falusi kereskedők éreztek meg legjobban.[41]

A cukor aktuális árától függően érkezett egyik országból a másikba. Az 1. világháború után például Csehszlovákiából csempészték át, de 1921-ben Magyarországon már nem volt cukorhiány, és rövid ideig olcsóbb is volt itt, mint a határ túloldalán, úgyhogy ekkor megfordult a cukorcsempészés iránya,[42] ami aztán később újra változott.[43]

A szivarka- vagy cigarettapapír csempészése is olyan méreteket öltött, hogy annak megakadályozására szintén rendeletet hozott a magyar pénzügyminisztérium.[44] A könnyű, kis méretű terméket – csakúgy, mint a tűzkövet – ezres nagyságrendben vásárolták és szállították hátizsákokban Magyarországra. Ezekért elég volt a határt átlépve a legközelebbi üzletig elmenni, az ottani boltosok általában fel voltak készülve a „nagybani” vásárlókra.[45]

A cigaretta és a dohány csempészésének iránya – a cukoréhoz hasonlóan – az aktuális árak és lehetőségek szerint változott.[46]

A csempészés témájának talán a legérdekesebb szála a Baťa cég szerepének vizsgálata. Cipőik és más termékeik az egyik legjelentősebb szerepet töltötték be a csempészésben. Csehszlovákiából szinte mindenki hozott ebből az olcsó lábbeliből kisebb-nagyobb tételben. Becslések szerint több millió pár érkezett illegálisan Magyarországra az 1920–30-as években. Ennek elég komoly következményei voltak a magyarországi csizmadiákra és cipészekre.

Az 1894-ben alapított Baťa cipőgyár gyorsan fejlődött, a gépesített üzemekben hatalmas mennyiségben készültek a lábbelik.[47] Csehszlovákiában a kézművesek, kisiparosok és a konkurens cégek sem tudták felvenni a versenyt a sok mindenben újító és gyorsan terjeszkedő Baťa-gyárakkal.[48] Sorra nyíltak az üzleteik a magyarok lakta vidékeken is.[49] A határhoz közeli boltok forgalma kiemelkedő volt – ahogy fentebb említettük, a feledié és az ajnácskőié különösen, ami egyáltalán nem véletlen.[50] A cég bizonyára tisztában volt a cipőcsempészéssel – sőt, egyesek szerint nem csak hivatalos boltjaik voltak a Magyarországhoz közeli részeken –, de pontos információ nincs arról, hogy ténylegesen belekeveredett volna az illegális üzletekbe.[51] Azért élhetünk a gyanúval, hiszen voltak, akik hangot adtak a Baťáékkal kapcsolatos tisztességtelen üzérkedéseknek. Ugyan nem a csehszlovák–magyar határszakaszon történt, de 1920-ban konkrét csempészési ügyben voltak érintettek: 20 vagon nyersbőrt foglaltak le tőlük Máramarosszigeten, amit illegálisan akartak kivinni az országból. A komoly veszteség visszaszerzésére, valamint a tekintélyes bírság kifizetésének elkerülésére azt állították, hogy a bőrt előre felhalmozták egy leendő gyár számára. A látszat kedvéért be is rendeztek egy primitív gyárépületet Máramarosszigeten, azonban az sosem kezdte meg működését.[52]

Tény, hogy nagyon felemás volt a Baťa cég megítélése. A magyar állam, a kisiparosok felszólaltak a köztudott import ellen, viszont nagyon sok ember vásárolta és hordta ezeket a cipőket. „A határszélen városokban és falvakban, szegények és tehetősek egyaránt a Bata-cipőt hordják, meg kell csak állítani gyermeket és felnőttet, kikérdezni, hogy jutott a cipőjéhez és egy-kettőre világos lesz előttünk, hogy itt nem szórványos jelenséggel, nem véletlennel, nem egy mellékes dologgal állunk szemben, hanem egy tényleges, szélesmedrű cipőbeáradással.”[53]

Valóban márkának számított a Baťa-cipő, amiről mindenki tudta, hogy nem legális úton érkezett Magyarországra. A legtöbb, kisebb tételben csempészkedő csomagjában 1-2 pár szinte mindig volt belőle,[54] de a nagyobb mennyiséget a szervezett bandák szállították. Különösen aktívak voltak e tekintetben (is) a mátrai települések, főként Abasár lakói váltak híressé a csempészés által. Ez a Heves megyei község viszonylag messze, mintegy 60 km-re van a trianoni határtól, mégis rengetegen gyakorolták ezt az illegális foglalkozást. Elsősorban bort, pálinkát, illetve oltványvesszőt vittek és cipőt, valamint egyéb árut (cigarettapapír, tűzkő, szacharin) hoztak. Az 1930-as évek második felében kezdték jobban figyelni őket a pénzügyőrök, és jó néhányukat el is fogták. Nagy mennyiségben (több ezerről van szó!) foglaltak le cipőket, de az csak a töredéke volt annak, amit a környéken, illetve távolabbi alföldi településeken – sőt, még Budapesten is – értékesítettek maguk, vagy orgazdákon keresztül. Nem minden esetben mentek át a határon, mivel jól kiépített kapcsolatrendszerük volt mindkét oldalon.[55]

Az illegális cipőkereskedelem – noha még az 1950-es években is folytatódott – lassacskán elsorvadt a 2. világháború alatt megépült magyarországi Baťa gyár termelésének hatására. Ezt a martfűi üzemet – a későbbi Tisza Cipőgyárat – a Cikta (Cipőgyártási és Kereskedelmi Korlátolt Felelősségű Társaság) létesítette, amely az érsekújvári leányvállalata volt Baťáéknak.

Szintén kedvelt csempészáruk voltak a különféle textilek, anyagok, ruhafélék, amelyeket – a zöldhatár kihasználása mellett – gyakran a határátkelőkön próbáltak átjuttatni különböző trükkökkel. Leggyakoribb esetek azok voltak, amikor felvették a ruhákat (pl. az asszonyokon több szoknya, kendő, harisnya stb. volt), vagy magukra erősítették. Ezeket a módszereket a határőrök, pénzügyőrök is jól ismerték, a legtöbb gyanús egyént motozásnak vetették alá.

A leggyakoribb csempészáruk a különböző fejkendők, zsebkendők, harisnyák[56] voltak, valamint a végvásznak. A Monarchia idején is kedveltek voltak a cseh gyáripar textiltermékei, valamint a különböző ékszerek, gyöngyök, flitterek, amelyeket – főként a viseletes vidékek, települések – az öltözetekhez felhasználtak. Ezek Magyarországra való beáramlása a csempészéssel tulajdonképpen tovább folytatódott.[57]

A gyarmatáruk is jelentős árkülönbséget mutattak a két ország között, ezek csempészése szintén jól jövedelmező üzletnek számított. A különböző fűszerek közül Magyarországon hiány volt a borsból, ráadásul magas vámmal illették, ennek pedig egyenes következménye az illegális behozatal. Csehszlovákiában (és Romániában) az 1930-as évek közepe táján például 1 kg bors ára 60 fillér körül mozgott. Ha legálisan akarták forgalomba hozni, akkor ehhez jött a magyar vám, ami közel 3 pengő volt, valamint a 11%-os vámforgalmi adó. Ezzel szemben a csempészek plusz költségeként csupán a fuvardíj jöhetett számításba, és így nem egészen 1 pengőért hozzájutottak 1 kilónyi borshoz, amit 4-5 pengőért értékesítettek.[58] Más kisebb árukhoz hasonlóan a mennyiségen lehetett keresni, éppen ezért a „batyuzók” próbáltak minél többet hozni a borsból,[59] de a komolyabb tételeket a szervezett bandák – kimondottan erre szakosodott csempésztársaságok – személy- és teherautókon szállították.[60] A gömöri vidékről rengeteg csempészáru – így például fűszer – érkezett Miskolcra,[61] valamint a fővárosba.

Csehszlovákiában a rizs is jelentősen olcsóbb volt. Gömörszőlősön például volt olyan, aki szekérrel ment át Tornaljára, ott nagyobb mennyiségű rizst pakolt fel és átcsempészte Magyarországra, ahol busás haszonnal adta el egy kereskedőnek. Az így keresett pénzből egy nagy csűrt tudott felépíteni. (Dobosy 1984, 59. p.)

A felsorolt árukon kívül voltak egyéb termékek is, amelyekkel próbálkoztak a csempészek. Az egyedi esetek közül talán az egyik legmeglepőbb azé a miskolci sütemény-bűnszövetkezeté, akik nagyobb mennyiségű csempészett liszthez jutottak az ínséges időkben és abból kalácsot sütöttek, amit illegálisan árultak. Nem csupán a csempészéssel és a törvénytelen kereskedéssel vétettek, hanem ekkor volt hatályban egy miniszteri rendelet, amely szigorúan tiltotta olyan sütemények készítését és sütését, melyben 50 százalékon felüli mennyiségiben van tiszta liszt. Korábban is voltak hasonló kihágások, de a hatóságok elnézőek voltak azokkal a szegény asszonyokkal, akik kis mennyiségben maguk sütötték és árulták ezeket a kalácsokat, péksüteményeket. Az említett bűnszövetkezet mögött két miskolci pékmester állt, akiknél hetente 15–20 ezer sütemény készült. Ennek nagy részét Rimaszombatba szállították, kisebb részét „kofák” vették meg darabját 24 fillérért és árusították pályaudvarokon és másutt 30 filléres áron.[62]

Egy másik, hasonlóan egyedi példa egy élelmes hangonyié, aki mintegy kétszáz pióca csempészésével próbálkozott meg 1922-ben. Miután egy ottani mocsarat lecsapolták, összefogdosta és befőttesüvegekbe tette a piócákat, majd a határ túloldalára indult, ahol darabját öt cseh koronáért értékesítette volna, de idő előtt lefülelték.[63]

A csempészekkel szemben – hatóságok, büntetések

Külön is kell szólni azokról, akik ténylegesen igyekeztek meggátolni a csempészést. Az államhatárt felügyelő katonai egységek, a vámokért felelős fináncok, valamint a rendfenntartó szervezetek működése és a lakossággal való kapcsolata nagyban befolyásolta a csempészek tevékenységét. (Külön tényező a két ország közötti mindenkori viszony.) Ezekre elég szélsőséges példák állnak rendelkezésünkre. Egyrészt beszélnek egy lazább határőrizetről, a pénzügyőrökkel, katonákkal való jó kapcsolatról,[64] akiknek tudtával[65] – olykor segítségével[66] – zajlott a csempészés. Ha valakit mégis elkaptak, annak a büntetése olyan kis mértékű volt, hogy nem tántorította el a további törvényszegéstől.

Másrészt az egyre szigorodó rendeletek kiadása is azt tükrözi, hogy komoly szembenállás volt a magyar, valamint a csehszlovák állam és az illegalitást választók között. Ez utóbbit támasztják alá a csendőrségi beszámolók, az újságok tudósításai, a nyomozati jegyzőkönyvek és más visszaemlékezések is. A két, merőben másként lefestett kép közül azért az utóbbi volt a gyakoribb. Amit viszont egyöntetűen állítanak a források, hogy a két világháború között a „cseh” fináncok keményebben léptek fel – a túlnyomó többségben magyar nemzetiségű – csempészekkel szemben, és olykor a szomszédos ország határőreivel, vámőreivel, csendőreivel is.[67]

A halálos áldozatokat követelő fegyverhasználatot a magyar oldalon legtöbbször jogosulatlannak tartották. Ezek közül talán a legnagyobb vihart kavart eset az 1933. március 3-án lezajlott, három ember halálát okozó „sortűz”: a putnoki vásárból hazafelé tartó nagyobb csoportra lőttek pénzügyőrök és csendőrök Sajószentkirály határában. A hatóságok akciója előre eltervezett volt, úgy tudták, hogy nagyobb létszámú csempészcsapat fog érkezni a hajnali órákban, ezért is voltak megerősített egységben. [68] Ekkoriban nem ez volt az egyetlen ilyen agresszív fellépés csehszlovák részről,[69] ami mögött ott rejlik az is, hogy nemegyszer ők estek áldozatul, mivel – a gyakran túlerőben lévő – csempészek egy része fel volt fegyverezve.

A második világháború után is hasonló viszonyok uralkodtak mindaddig, amíg a két ország nem stabilizálta a határőrizetet, illetve erélyesebben fel nem léptek a csempészéssel szemben.[70] Magyarországon ezt az ÁVO-ra, illetve az ÁVH-ra „bízták”. Innentől kezdve a büntetések, retorziók sokkalta szigorúbbak lettek. Amíg a 20-as és 30-as években az elfogott csempészek pénzbírsággal és néhány napi – ha „bűnjelet” találtak náluk,[71] akkor pár hónapi – elzárással „megúszták”,[72] addig az 50-es években több évre is bebörtönözhették őket. Ugyan a két világháború között is vannak olyan beismerő vallomások, amelyeket megváltoztattak arra hivatkozva, hogy azokat a csendőrök, pénzügyőrök erőszakkal kényszeríttették ki a vádlottakból, de mindezek az ÁVH módszereihez képest eltörpülnek. A határon elfogott emberekkel szemben már egyáltalán nem voltak elnézőek, ha például azzal mentegetőztek, hogy csupán a rokonaikat látogatták meg (leggyakrabban a nagyon beteg hozzátartozóikra hivatkoztak, vagy esküvőkre, temetésekre stb.), az illegális átkelésekkel kapcsolatban sokszor más vádakat is felhoztak, mint pl. a disszidálás kísérletét.[73]

A lefoglalt árut – azokon kívül, amiket meg kellett semmisíteni – hasznosították. Főként az ínségesebb időkben az élelmiszercikkeket a lakosság kapta meg, a többit nyilvánosan elárverezték az egykori budapesti Fővámpalotában. „A főkapu mögött óriási terem van, amelyben hatalmas mennyiségű csempészáru áll felhalmozva. Kávé, tea, rizs, bors, fahéj, bálákban, ládákban és kosarakban. Félmázsás, négyszögletes, csücskös zsákok az egyik oldalon, rajtuk több indiai jelzésű és kínai betűs, tovább pedig ceyloni teás ládák. Másutt »autópneu« lustálkodik, mellette pedig százszámra hevernek a cipők. Csempészáru valamennyi. Ott szedték el mindezt a határvidéken, derék fináncaink. Sorra vizsgáljuk a csomagokat. Kiderül, hogy az áru kilencven százalékban Csehszlovákiából való.” Rengeteg cipő volt mindig, kis kivételtől eltekintve mind Baťa márkájú, valamint sok kerékpárgumi, továbbá bor és pálinka, de árverésre kerültek a lefoglalt csempészjárművek is.[74]

Csempészbandák

A szervezettebb csempészést különböző bandák, társaságok, alkalmi csoportosulások végezték. Ezeknek az irányítója, vezére rendelkezett a szükséges tőkével és általában a háttérben maradt.

Ilyen volt L. Hermann állatkereskedő is, aki egy kiterjedt hálózatot hozott létre. Rendszeresen kereste fel a határ menti falvakat és ott a gazdáktól jó áron vásárolt állatokat (lovakat, ökröket). Mindig volt olyan embere, aki áthajtotta azokat, maga sosem kockáztatott. Így például Gömörszőlősön 12 emberrel kötött üzletet, valamint a helyi csordást bérelte fel a csempészésre.[75]

A gömöri határszakasztól nem messze, Tornaszentjakab településén nagyon komolyan megszervezett csempésztársaságot lepleztek le 1928-ban. Mint később kiderült, ekkor már több éve folytatták az illegális textilkereskedelmet. A szálak egészen Prágába vezettek. Az itteni cseh gyárakból a magyar felirattal ellátott csomagokat Kassára szállították.[76] Innen vitték tovább az árut Tornahorváti, valamint Zsarnó településekre, ahol szabályos raktárépületeik voltak. Itt pakolták le a nagy mennyiségű harisnyát, zsebkendőket, fejkendőket, vásznakat és más hasonló holmit. A határon szolgálatot teljesítő csehszlovák és a magyar fináncok, valamint határőrök között is találtak megvesztegethető embereket, akik elősegítették az áru könnyebb átjutását Tornaszentjakabra. Innen vitték tovább miskolci kereskedésekbe, ahonnan az egész ország területére szállítottak ezekből az árukból.[77] Az ügyről akkoriban úgy írtak a lapok, hogy a vizsgálatok során „teljesen kibontakoztak a csempészés hatalmas méretei, amelyekhez foghatót eddig még nem lepleztek le a trianoni határok mentén”.[78]

A szervezett csempészbandák másik típusa általában betöréssel, lopással, rablással is foglalkozott. Fegyveres csoportjaik tulajdonképpen a háborúk „maradványai”, nemcsak a lakosságra, hanem a határőrökre, fináncokra, csendőrökre, rendőrökre is veszélyt jelentettek.[79]

Nem kevés betyárromantikával fűszerezve írnak a lapok néhány bandavezérről és társairól. Ilyen volt az 1920-as évek második felében Szokol István „Köblös”, akit Dél-Szlovenszkó vagy Gömör és Nógrád Rózsa Sándorának neveztek. Szokolék azonban inkább haramiák voltak, akik pénz és értéktárgyak mellett rengeteg állatot loptak vagy raboltak el a határ mindkét oldaláról, amiket aztán Magyarországon értékesítettek ottani kapcsolatok révén. Összesen 39 marha, közel 500 juh, több mint 100 sertés, valamint lovak, kecskék, más jószágok eltulajdonítását rótták fel nekik, de feltételezhetően ennél is nagyobb számról lehetett szó. A csehszlovák és a magyar hatóságok összehangolt munkájának eredményeképpen elfogták a vezért és a banda majdnem minden tagját, akik közül többen – maga Szokol is – pásztorok voltak.[80]

A Mátra utolsó betyárjaként emlegették Takács Józsefet, a „Nagy Tüzes”-t, aki szintén egy Nógrád és Gömör vidékére átjáró abasári csempész volt, csak ehhez az állatokat, a bort és a pálinkát, valamint szőlőoltványokat betöréses lopásokkal, rablásokkal szerezte. Felfegyverzett bandájával Heves megyében 1930-tól garázdálkodott, 1934-ben fogták el és 3 évi szabadságvesztésre ítélték – amit később 14 hónapra csökkentettek. Szabadulása után folytatta az illegális tevékenységeit, de már nem mint veszélyes rablóbanda vezére. 1940-ben tűzkőcsempészésért került újra börtönbe. A korabeli lapok nagyon sokat cikkeztek róla és szenzációként kezelték a vele kapcsolatos híreket.[81]

Ugyanígy voltak Okolicsányi Lászlóval is, akit a zabari Fatia Negraként emlegettek az 1920-as években. Idővel lelepleződött, hogy nemcsak gazdálkodik határ közeli birtokán a „főhadnagy”, hanem rabló- és csempészbanda irányítójaként is tevékenykedett. Úgy fosztotta ki embereivel a határ mindkét oldalán a környékbeli gazdákat, kereskedőket, boltosokat, hogy azok közben a védelmezőjüket látták benne. Csehszlovákiába főként állatokat és bort, onnan pedig cukrot csempésztek. Okolicsányi egy rejtélyes budapesti gyilkosság kapcsán került igazán reflektorfénybe, a zabari ügyeket néhány hónapi börtönbüntetéssel megúszta.[82]

A 2. világháború után is több ilyen bűnbanda tevékenykedett a nógárdi és a gömöri vidéken.[83] Jelentőségüket jól mutatja, hogy egy 1948-ban a tornaljai járási bizottság által kiadott iratban – amely az összes helyi bizottságnak el lett küldve – külön foglalkoztak a fegyveres csempészbandák ügyével. Felhívták a lakosság figyelmét, hogy ezek nagy veszélyt jelentenek és kérik, hogy segítsék a rendőrség és a pénzügyőrség munkáját, valamint hozzanak létre egyfajta önvédelmi szervezetet, riadóztassák a falut, ha feltűnik valamelyik banda.[84]

Csempésztársadalom

A csempészek társadalmi összetétele eléggé heterogén volt. Ott találjuk közöttük a nincstelen, kényszerből lett törvényszegőt, a módosabb parasztokat, akik vagy jövedelemkiegészítés céljából, vagy már gazdálkodási formaként űzték ezt a tevékenységet. De ott vannak a nagyobb birtokon gazdálkodó elit tagjai, valamint a vállalkozóbb szellemű polgárok, akik között feltűnően sok volt a zsidó kereskedő. Ez utóbbiak olykor maguk is átjártak a határon, de jobbára az orgazda, a megrendelő vagy az áruellátó[85] szerepét töltötték be. A „vállalkozó” felfogadott embereket a csempészésre, azaz „napszámosa”, „csomaghordója” volt (Farkas Gy. 2012, 51. p.), de az „alkalmazottak” sokszor nem is ismerték a „befektetőt”, aki az egész üzletet pénzelte.[86]

Az eddig feltárt esetek alapján az vehető ki, hogy a számbeli arányokat tekintve a szegényebb népréteg csempészei voltak többségben. A bírósági tárgyalások lezárásaként elhangzó ítélethirdetések során többször is enyhítő körülménynek vették a vádlott vagyontalanságát, „a munkanélküliségből eredő szorult anyagi helyzetét”, „nagy szegénységét” stb.[87] Az egykori kissikátori lócsempészek köréből származó érdekes példa szintén ezt illusztrálja: „Az édesapámat az egyik ilyen úton elfogták és bíróság elé citálták. Ő mezítláb ment a bíróságra azért, hogy igazolja, hogy sajnos nagyon szegény és a megélhetésükhöz szükséges, hogy csempészkedjenek.”[88]

A nem és a kor tekintetében is megoszlik a csempésztársadalom. A veszélyesebb vállalkozásokat (lábasjószágok, nagyobb tételek stb. csempészése) a férfiak végezték, az asszonyok a kisebb, könnyebb holmikat hozták-vitték, de gyakrabban átjártak az ismert utakon. Egy időben előszeretettel küldtek gyerekeket, fiatalkorúakat, abban a tudatban, hogy ha elkapják őket, akkor nem lesz annyira szigorú a büntetésük, mint a felnőtteké.[89] A hatóságok által lefoglalt áru negyedéves budapesti árverésein a csempészek nevét is közzétették, ami a fenti megállapításokat támasztja alá. „Nagy táblán pellengérezik ki minden egyes alkalomkor a csempészeket: nevük felsorakoztatása mellett fel van tüntetve a csempészett áru minősége, súlya vagy darabszáma és a kikiáltási ár. Ahogy az egyik vámtisztviselő kalauzolása mellett végignézzük ezt a névsort, megállapítható, hogy nagyon sok név már többször szerepelt ebben a »bűnlajstromban«, vannak azután közöttük úgynevezett alkalmi csempészek is, akik nem hivatás- és üzletszerűen űzik ezt a súlyosan büntetendő mesterséget. A csempészek legnagyobb része férfi, van közöttük azonban asszony is, sőt nagyszámmal gyermekek is, 10–18 éves korúak. Ezúttal 586 csempész neve olvasható a »pellengér oszlopom«, a csempészett holmi pedig a gyarmatárutól a piperecikkig váltakozik.[90]

Az ún. csempésztársadalom tagjai egy-egy településen kimondottan nagy számban voltak jelen. Az ide vonatkozó példák közül talán Gömörpéterfala az egyik, ahol sokan meg is gazdagodtak ebből a tevékenységből. A falu új templomát 1929–30-ban építették fel közadakozásból – az emlékezet szerint ezek az adakozók csempészek voltak.[91] Gömörpéterfalához hasonlóan a medvesaljai községek – valamint környezetük – hasonlóan nagyon aktívak voltak. Külön említik a következőket: Almágy, valamint a hozzá tartozó puszta, Bakóháza (Bozó 2006, 372.), Dobfenek, Óbást, Egyházasbást, Medveshidegkút (Illés 2006.), Vecseklő, Tajti, Cered, Utaspuszta, Zabar.

Ózd környékén szintén csempészfalvak sorakoztak. Domaháza az egyik legismertebb, de a hangonyi lócsempészeknek is nagy hírük volt.[92] Innen északkeletre Bánréve, Gömörszőlős, Sajószentkirály, Abafala, Sajólénártfalva települések szerepelnek többször a csempészet kapcsán.

Nem a határ közvetlen közelében volt néhány ismertebb csempésztelepülés, amelyek Gömörrel és Nógráddal álltak kapcsolatban. Ilyen a sokat emlegetett Abasár, ahol olyannyira szakmává vált ez a tevékenység, hogy egy idő után már embercsempészéssel is foglalkoztak.[93] A környék nagyobb helységei között is akadnak említésre érdemesek, mint például Miskolc,[94] vagy Balassagyarmat–Tótgyarmat.[95]

A csempészés hatásai

A határ menti csempészés közvetlen és közvetett hatásait nem csupán az abban tevékenyen részt vállaló csempészek, orgazdák, valamint a vámőrök, pénzügyőrök, csendőrök vonatkozásában érdemes megvizsgálni, hanem az érintett lakosság szempontjából is.

Egyrészt a gazdálkodók a jól eladható termékek előállítására nagyobb hangsúlyt fektettek, ez is alakított az addigi gyakorlatukon. A már többször említett abasári csempészek – akiknek elsősorban nógrádi és gömöri kapcsolataik voltak – „szőlőoltvány-vállalkozása” is ebből fakad: Ugyan korábban voltak szőlőiskolák a faluban, de csak annyi, amennyi szükséges volt a pótlásokhoz. Az 1920-as évek közepétől viszont 2–2,5 milliót oltottak évenként a csempészéshez. A rendszeres és nagyobb távolságra történő szállításhoz alkalmasabb szekértípusokat és nagyobb testű lovakat kezdtek el vásárolni és használni. (Kunszabó 1968. 46. p.)

Másrészt a csempészáruk egy részét eleve a határközeli településeken értékesítették, ebből kifolyólag a legálisan – elsősorban a magyar oldalon – működő kereskedőknek, boltosoknak számolniuk kellett az így megjelenő konkurenciával.[96]

A konkrét példák közül a szacharin elterjedésével a cukorfogyasztás (és -vásárlás) visszaesését már fentebb említettük, de ami egyértelműen mindennél nagyobb horderejű volt, az a Baťa-cipők nagy mennyiségű és széles körű csempészése.

Erre vonatkozóan több panaszos hangvételű írás is született a magyarországi iparosok tollából. A felháborodás az 1930-as években sűrűsödött, amikorra már tulajdonképpen tetőzött a folyamat. „A határmenti városok és községek cipésziparosai és cipőkereskedői már hosszabb idő óta panaszolják, hogy rendkívüli módon megsínylik a Csehországból egyre erősödő cipőcsempészést.”[97] Markáns példa erre a gyöngyösi cipészmesterek „próbálkozása” (nem véletlen, hogy gyöngyösiekről van szó, hiszen a szomszédos település Abasár…). A vásári cipészek, hogy csökkentsék a lábbelik árát, papírral helyettesítettek néhány bőrrészt. Sokan vettek belőle, az esőben azonban a papírtalp szétmállott. Több településről érkezett panasz a hatóságokhoz, aminek vásári razziák lettek a következményei. A csendőrség elő is állított 13 gyöngyösi cipészt, akiket csalás kísérlete miatt jelentettek föl. A perbe fogott iparosok természetesen azzal védekeztek, hogy a tisztabőr cipőt – aminek rendesen 14 pengő volt az ára ez idő tájt – nem tudták olyan olcsón adni, hogy az a 3,5–4 pengős csempészcipővel versenyre kelhetett volna, ráadásul a vevőket is tájékoztatták, hogy bőrtalp helyett „dekli”-t használnak. A szécsényi járásbíró – aki maga is a határ közelében lakott – tisztában volt a tényekkel és végül felmentő ítéletet hozott. Az indoklásában kiemelte, hogy „a vádlottak jogosan hivatkoznak arra, hogy a cseh cipők csempészése alig leküzdhető üzleti verseny.”[98]

A szakmára ilyen nagy hatással volt akkoriban a csempészet, a falusi mestereknek egyre inkább csak a javítás maradt, vagy az olyan, elkeseredést tükröző megoldások, mint a papírtalpú cipők készítése.[99]

Egy másik, de közeli határszakaszhoz tartozó településen, Vámosmikolán szintén nagyon aktív csempészet folyt, és rengeteg Baťa-cipőt hoztak át. Az itt élő suszterek többségének mezőgazdasági munkát kellett vállalnia emiatt, amiért a parasztok haragudtak, mert tőlük vették el a kenyérkereseti lehetőséget. A cipő- és más csempészés további negatív hatása, hogy Vámosmikola megszűnt mint piaci központ, a környéken nem töltötte be ezek után már ezt a szerepet. (Szabó én., 98–99. p.)

A csempészés következménye az is, hogy az ily módon illegális forgalomba került áru egyfajta „brand” lett az emberek számára. Egy betörő Heves megyei falvakban úgy kínált eladásra lopott ruhákat, csizmákat, bakancsokat és szövetet, hogy azt Csehszlovákiából hozta át Putnok közelében kockázatos úton. Az emberek szívesen is vásárolták a „megbízható” holmikat mindaddig, amíg a csendőrök el nem fogták a bűnözőt és véget nem vetettek az illegális üzletelésnek.[100]

Csempészés: kényszerűség vagy tudatos vállalkozás?

Ha a bemutatott adatok alapján a csempészek helyét keressük a tudományos – jelen esetben néprajzi – diskurzusban, akkor mindenképpen gazdasági szempontból kell megközelítenünk ezt a problémakört. A kupecek és társaik 1920 előtti kereskedelmi kapcsolataira épülő – immáron törvénybe ütköző – kontinuus állatkereskedelme is anyagi hátterű volt. Elsősorban az Alföldről közvetítettek a Felföldre ily módon lábasjószágokat. Az új országhatárokhoz való alkalmazkodás kényszerű illegális reakciói egy idő után átalakultak kimondottan üzleti vállalkozássá. A csempészett lovak már a határ menti községek gazdáitól, vagy például a budapesti állatvásárokról származtak. De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy további lehetőségek rejlenek a megváltozott viszonyokból adódóan. A két ország közötti árkülönbségek, a hiánycikkek és más termékek vám nélküli kivitele vagy behozatala új bevételi forrást jelentettek. Ezek csempészésében túlnyomórészt már olyanok vettek rész, akiknek korábban teljesen másfajta foglalkozásuk volt, és a gazdasági összeköttetéseik csak 1920 után jöttek létre.

Az így kialakult réteg rendkívül heterogénnek mutatkozott a csempészés intenzitását, jellegét tekintve: ott voltak közöttük a korábbi állatkereskedők, az egyszer-kétszer átjáró szegényebb emberek, a jövedelemkiegészítés céljából rendszeresen batyukkal, zsákokkal cipekedők, az ebből élő hivatásosak, valamint a nagyobb tételben üzletelő szervezett bandák tagjai.

A csempészés több tényező találkozásának sajátos eredménye: benne rejlik az alkalmazkodás, a szűkösebb anyagi háttér, a vállalkozókedv, és a lehetőségek felismerése. Az is jól látszik, hogy különböző, korábban élénken működő üzleti tevékenységekkel mutat párhuzamot. Ha azt nézzük, hogy a csempészek is legtöbb esetben megvették azokat az árukat, amelyeket a határ másik oldalára átjuttatva értékesítettek, akkor több hasonlóságot is felfedezhetünk a felvásárló és közvetítő – vagy akár a házaló – kereskedőkkel, mint például a tyúkászokkal. (Paládi-Kovács 2000, 377–378. p.) További egyezést mutat azoknak a fuvarosoknak, szekereseknek a működése is, akik nem csupán a megfogadott fuvart vitték-hozták, hanem egyesek saját tőkéjükből is vettek szállítható árut, s a visszafelé úton sem jöttek üresen, hanem valami hasznot hozó termékkel érkeztek meg, amit aztán értékesítettek.[101]

A Trianon utáni országhatár tehát egy újonnan nyíló gazdasági lehetőségnek számított, az emberek nagyobb számban, tudatosan vállalkoztak a csempészésre. Olyannyira „meghonosodott” ez az üzletág, hogy a bécsi döntés után sem csökkent vagy szűnt meg a csempészés – bár 1939-ben még így gondolták[102] –, hanem csupán északabbra tolódott.[103] 1940-ben elfogott abasáriak így vallottak: „…gyalog bementünk Gyöngyösre. Ott autót fogadtunk. Gyöngyös szélén lévő kocsmánál, ahol mindegyikünk ivott egy-egy fröccsöt, beszálltunk és Szurdokpüspökibe mentünk. E. jegyet váltott Fülekig mindhármunk részére […] gyalog Fülek kisállomásig mentünk, ahol egy kis korcsmába tértünk be, ahol [] szalámit elfogyasztottuk és ittunk egy-egy pohár bort. E. Endrével [szintén abasári] ebben a korcsmában találkoztunk. A füleki kiskorcsmából délután négyesben nekivágtunk Szlovákiának és a magyar határt Nagydaróctól balra léptük át és Zsaluzsánba úgy 11 óra tájban érkeztünk meg. Ott Csutka nevezetű boltoshoz mentünk, akit E. felzörgetett, mert már aludt, az minket egy konyhába eresztett be. Mindenki maga részére vásárolt ennivalót és sört, azt elfogyasztottuk. Innen Csutka istállójának padlására mentünk aludni, ahol másnap estig tartózkodtunk. […] Másnap a padlásról lejöttünk és 10 óra tájban találkoztunk D. István abasári lakossal, így öten bementünk a Csutka boltjába és ki-ki bevásárolt…[104]

Azt se felejtsük el, hogy a csempészet egy olyan korszakban alakult ki és virágzott, amely sok szempontból is hátrányosan érintette a lakosságot. A Monarchia felbomlásával Magyarország elveszítette a mezőgazdasági védővámok előnyeit, illetve 1920 után az ipari termékekre magasabb vámokat állapítottak meg. Mindez tartós agrárollót eredményezett, ami a lakosság nagyobb hányadára – így például a határ menti falvak népességére is – negatívan hatott, ugyanúgy, mint az, hogy az új határok kijelölésével egyes rétegek elveszítették addigi munkavállaló körzetüket (Gunst 1987, 10. p.), és más lehetőségek után kellett nézniük. Mindehhez jött még a nagy gazdasági világválság magyarországi lecsapódása, amely a két világháború között korszakra erősen rányomta a bélyegét. A megélhetés szempontjából ki-ki próbálta megtalálni a maga lehetőségeit.

Noha nem egy tipikus „paraszti foglalkozásról” beszélhetünk – hiszen különféle társadalmi csoportok tagjai űzték ezt a nem éppen veszélytelen foglakozást –, mégis a népi joggyakorlat érhető tetten a csempészéssel kapcsolatban. Gondoljunk csak a többség számára nem életszerű – jobbára „felülről íródott” – törvények megszegésére, ez esetben a trianoni határ „semmibe vételére”, amely hasonlatos a dohánymonopólium bevezetése okozta reakciókkal, vagy a pálinkafőzési tilalommal, de még az orvvadászat, orvhalászat gyakorlatával is. (Szilágyi 2000, 710–711. p.) A hatalom s képviselőinek (pl. a fináncoknak) kijátszása a közösség jogszokása szerint nem számított bűnnek, ez a tény is közrejátszott abban, hogy a gömöri és a nógrádi vidéken is nagy méreteket öltött a csempészés.[105]

A vizsgált jelenség – természetesen – nem csupán országosan érhető tetten, hanem világszerte, egymástól függetlenül alakult ki és a mai napig élő gyakorlata van – azt is mondhatjuk, hogy ahol határok vagy ellenőrzések, tiltások vannak, ott a csempészés is megjelenik.

Amint a bevezetőben már utaltunk rá, még a trianoni határok kijelölése előtti években, azaz az 1. világháború alatt is folyt illegális (csere)kereskedelem, csempészés a vizsgálat alá vont területen.[106] Így akadtak már olyanok, akiknek nem volt ismeretlen a kockázatos, de jövedelmező tevékenység. Az 1930-as évek második felétől valóban szigorodott a két ország közötti határszakasz őrzése, de ez egyáltalán nem jelentette a csempészés végét, csupán visszafogottabban zajlott, például visszaszorult a lábasjószágok áthajtása. Az a fajta csempésztevékenység, amelyre most fókuszáltunk, még az 1950-es évek végéig biztosan megvolt. A visszaemlékezések és a korabeli cikkek is ezt támasztják alá.[107] E korszakban változtak meg gyökeresen a viszonyok: szigorúbb rendfenntartás és határőrizet – a „szocialista tábor”-ba tartozó két ország egyezményeivel –, súlyosabb büntetéskiszabások, a vámtarifák, árfolyamok alakulása, a kettősbirtokosság megszűnése, de a kollektivizáció hatásai (mind a mezőgazdaságban, mind az ipari és kereskedelmi szférában) is ide sorolandóak. A korábban föld nélküli vagy kevés földdel rendelkező szegényebb rétegek tagjai – akik közül többen csempészésből próbáltak jövedelemhez jutni – a téeszekben, gyárakban, bányákban, építőiparban találtak munkát, a férfiak körében gyakorivá vált a heti ingázás. (Paládi-Kovács 1997, 408. p.) A tőkés csempészek (kereskedők, kocsmárosok, élelmiszer- és más üzlettel rendelkezők) szerepe – a gazdasági lehetőségeik elvesztése folytán – szintén visszaszorult, a csempészéssel próbálkozók jobbára a határátkelőket használták, és különböző trükkökkel igyekeztek az ellenőrző szerveket kijátszani.

A határ szabályos vagy tiltott átlépésével nemcsak árut csempésztek, hanem híreket, információkat, leveleket is továbbítottak titokban, vagy lakodalmakba, temetésekre, rokonokhoz mentek át.[108] Mindezek már kívül esnek a jelenlegi kutatás keretein, de kétségkívül a határ menti lét jellemzőihez tartoztak, csakúgy, mint a csempészés.

Irodalom

Alabán Péter (szerk.) 2019. Kissikátor, az élhető település. Kissikátor, Kissikátor Község Önkormányzata.

Bencsik Péter 1999. A kisebb határszéli forgalom Magyarország és a szomszédos államok közt, 1898-1941. Magyar Kisebbség, 5. évf. 2–3. sz. 357–372. p.

Bencsik Péter 2010. A határszéli gazdasági (kettősbirtokos) forgalom megszűnése, 1945–50. Rendvédelem-történeti Füzetek (Acta Historiae Preasidii Ordinis), 19. évf. 22. sz. 13–19. p.

Boross Zoltán 1985. A csempészés emlékei a Medvesalján a két világháború között. In Ujváry Zoltán (szerk.): Gömör néprajza. I. Debrecen, KLTE, 179–183. p.

Bozó Andrea 2006. A trianoni határon átívelő kapcsolatok a Medvesalján. Palócföld, 52. évf. 2. sz. 147–153. p.; 4. sz. 370–378. p.

Dobosy László 1984. Gömörszőlős. Egy gömöri falu néprajzi monográfiája. Miskolc, Herman Ottó Múzeum.

Dömötör Ákos 1996. Változásvizsgálatok a Hangony-völgyi bejárók anyagi kultúrájában. (Néprajzi tanulmány). A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33–34. 495–521. p.

Farkas Gyöngyi 2012. Csempészet a magyar–csehszlovák határon az 1950-es évek elején. Metszetek, 2–3. sz. 49–53. p.

Farkas Ottó 2015. Csempészek finánctűzben. Dubno, Regélő Múlt Polgári Társulás.

Földi Ádám 2010a. A csempészet néprajzi kutatásáról. Ethnica, 12. évf. 1. sz. 11–13. p.

Földi Ádám 2010b. „Nagy Tüzes” és az abasári csempészhálózat. A két világháború közti, észak-magyarországi betyárkép emlékezete. In Pete László (szerk.): Juvenilia III. Debreceni bölcsész diákkörösök antológiája. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 125–140. p.

Gunst Péter 1987. A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között. Budapest, MTA Történettudományi Intézet.

Illés Gábor 2006. „Ég a hidegkúti mocsolya!” Medveshidegkút néprajzi áttekintése [Kézirat]

Kovács László 2019. Hangony völgyi tanyák és helynevek. Hangony, Hangony Jövője Egyesület.

Kovács Nándor 1988. A csempészbojtár. Valóság, 31. évf. 8. sz. 101–109. p.

Kunszabó Ferenc 1968. A világnak nincsen közepe. Valóság, 11. évf. 10. sz. 45–51. p.

Móricz Zsigmond 1964. Elbeszélések 1926–1933. Móricz Zsigmond regényei és elbeszélései 11. Budapest, Magyar Helikon Könyvkiadó.

Paládi-Kovács Attila 1997. Medvesalja földje és népe. Agria. Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve 33. 391–412. p.

Paládi-Kovács Attila 2000. Kispolgárság. In Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar Néprajz. VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 309–390. p.

Paládi-Kovács Attila 2006. A Barkóság és népe. Miskolc, Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság.

Papp Attila 2012. Uzsorabíróságok Magyarországon. Jura. A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja. 18. évf. 2. sz. 148–159. p.

Reguly Antal 1994. Magyarországi jegyzetek. Budapest, Néprajzi Múzeum.

Simon Attila 2011. A kettéosztott város. Az államhatár és az etnikumok közötti választóvonal által kettéosztott Komárom a két háború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 2. sz. 87–99. p.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken (1938–1945). Az első bécsi döntés és következményei. Budapest, Jaffa Kiadó.

Szabó Zoltán én. Cifra nyomorúság. Budapest, Cserépfalvi Kiadó.

Szilágyi Miklós 2000. Törvények, szokásjog, jogszokás. In Paládi-Kovács Attila (főszerk.): Magyar néprajz. VIII. Társadalom. Budapest, Akadémiai Kiadó, 693–759. p.

Szűts István Gergely 2008. Államhatáron innen és túl. In Becze Szabolcs–Szűts István Gergely (szerk.): Határlét. Antropológiai tanulmányok Jabloncáról. Miskolc, Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet, 63–90. p.

Ujváry Zoltán 2002. Gömöri magyar néphagyományok. Miskolc, Herman Ottó Múzeum.

Viga Gyula 1990. Árucsere és migráció Észak-Magyarországon. Debrecen–Miskolc, Ethnica.

Viga Gyula 1994. A csempészet emlékei a Bodrogközben. In Ujváry Zoltán (szerk.): Történeti és néprajzi tanulmányok. Debrecen, Ethnica, 243–247. p.

Viga Gyula 2013. A tájak közötti gazdasági kapcsolatok néprajza. (A Felföld népeinek gazdasági kapcsolatai a 18–20. században). Miskolc, Miskolci Egyetemi Kiadó.

A közmunkások helyzete és a közfoglalkoztatás szerepe az Ormánságban

A vizsgálat relevanciája és fókusza

A közfoglalkoztatás[1] fontos foglalkoztatáspolitikai eszközzé válik, amikor egy térség munkaerőpiaca olyannyira eltávolodik az egyensúlyközeli állapottól, hogy a még nagyobb foglalkoztatási problémákat elkerülendő, állami beavatkozásra van szükség (Csoba 2010, 27. p.). Bár az évszázadok során számtalan tartalmi és funkcióváltozáson ment keresztül és számos elnevezéssel illették, a közmunka, mai hivatalos nevén közfoglalkoztatás, a rendszerváltás óta napjainkban is kiemelkedően fontos foglalkoztatáspolitikai eszköz a munkanélküliség kezelésében Magyarországon (Makszim 2018, 64. p.). A közfoglalkoztatás a kormányzat tájékoztatója alapján egyfajta támogatott „tranzitfoglalkoztatás” (KFT 2013, 1),[2] ám – amint arra a későbbiekben kitérek – a tranzitjelleg kevéssé tűnik reális célnak az ormánsági viszonyokat tekintve.

A korábbi közfoglalkoztatási formákat (közmunka program, közcélú munka, közhasznú munkavégzés) 2011-től az „egységes közfoglalkoztatás rendszere” váltotta fel, amely a legnagyobb változást a foglalkoztatottak jogviszonyát és bérezését tekintve hozta: a közmunkások ekkortól kezdve ugyanis nem tartoznak a Munka Törvénykönyve alá, az ő munkavégzésüket külön rendelkezés szabályozza (Makszim 2012, 66. p.). A közmunka korábban is igen alacsony bérezéssel társult, ez az intézkedés pedig jogi alapot teremtett a közfoglalkoztatási rendszer jelenlegi, bérminimumnál alacsonyabb bérszínvonalának kialakításához (Bördős 2015, 69. p.).[3] Egy beszélgetőtársam beszámolója alapján a 2010-es közfoglalkoztatási bérhez viszonyítva csaknem 20%-os bércsökkenést realizáltak a program dolgozói: „(…) én dolgoztam itt az önkormányzatnál, most egy ilyen három éve körülbelül (…) 60 ezer forintért, nettó, és most dolgozok 49-ért.”[4]

2016 októberében az ormánsági Sellyei járásban volt a legmagasabb a közfoglalkoztatottak aránya Magyarországon: minden harmadik foglalkoztatott közfoglalkoztatottként volt regisztrálva, vagyis a térségben dolgozók harmada a bérminimum alatti munkabérért volt alkalmazásban (KFBESZ 2018, 5).

A szakirodalom és a fejlesztési dokumentumok a dél-baranyai Ormánságot[5] az ország egyik legelmaradottabb térségeként tartják számon (pl. Váradi 2008; NVS 2012; Kovács–Váradi 2013; Ragadics 2015). Az ország rurális térségeire vonatkozó Nemzeti Vidékstratégia, „a magyar vidék alkotmánya”, a Dráva menti vidéket különösen hátrányos helyzetű térségként jelöli meg (NVS 2012, 61), és főbb problémáit a következőképpen foglalja össze: „Jelenleg a gyenge infrastrukturális ellátottsággal rendelkező aprófalvas térségben nagyon magas a munkanélküliség, és az alacsony életszínvonalból, a foglalkozási lehetőségek hiányából adódóan igen jelentős az elvándorlás. A lakosság jelentős része roma”[6] (NVS 2012, 109). A programban megfogalmazott célok között szerepel az Ormánság program keretében az ún. Ős-Dráva programmal komplex víz- és tájgazdálkodási rendszer kiépítése, a táji adottságokhoz igazodó mezőgazdaság fellendítése, a helyi gazdaság, szociális gazdaság, foglalkoztatás szervezése, a roma lakosság képzése, jövedelemtermelő munkához juttatása, önellátásra való képességének megteremtése [kiemelés tőlem – P.ZS.], a leromló települések építészeti és közösségi megújítása és a turizmus fejlesztése (NVS 2012, 109).

Ahogy a Nemzeti Vidékstratégia kifejti, „hazánkban a lakosság 10–15%-a szegény. A szegények közel fele vidéki környezetben él, a nagyon szegény lakosság esetében pedig kétharmados a vidéki arány. Kulcsfontosságú ezért a vidéki lakosság számára olyan foglalkoztatási – akár közfoglalkoztatási [kiemelés tőlem – P.ZS.]és jövedelmi lehetőségek biztosítása, amely felzárkózásukat és a további szegénység kialakulásának megakadályozását jelenti” (NVS 2012, 12). Ezek alapján tehát a közfoglalkoztatás rendszere szervesen illeszkedik a Nemzeti Vidékstratégia iránymutatásaihoz; a stratégiában megfogalmazottak pedig a kiemelt hazai stratégiákhoz, az ezek megvalósítását célzó programokhoz (NVS 2012, 2–3) és az Európai Unió szabta keretekhez, elsősorban a Közös Agrárpolitika által előírt direkciókhoz igazodnak. A Közös Agrárpolitika vidékfejlesztési alapvetései között megtaláljuk a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelem segítését a gazdasági fejlődés előmozdításával (Jámbor 2014, 56–60. p.), vagyis ez egy olyan cél, amely mind a hazai, mind az európai uniós fejlesztési dokumentumokban kitüntetett helyen szerepel.

Közfoglalkoztatással kapcsolatos vizsgálataimat 2013-ban kezdtem a néprajzi értelemben vett Ormánság nyugati szélén fekvő Sellyei járás egyik törpefalujában, Markócon.[7] A lakosság jelentős része évek óta érintett valamilyen módon, ha másként nem is, családtagja(i) révén a programban, ezért kutatásom alapvető keretét az adta, hogy résztvevő megfigyelés céljából együtt dolgoztam a markóci önkormányzat alkalmazásában álló, közfoglalkoztatás keretében dolgozókkal, ahogy ők mondják, a közmunkásokkal, s részt vettem az akkor éppen aktuális – nagyrészt mezőgazdasági – munkáikban.[8] Munkám néprajzi-antropológiai módszereken alapult, a kvalitatív kutatások sorába helyezhető,[9] az adott közösség helyi társadalmon belüli összefüggéseinek feltárásával a szakirodalomból és a statisztikai adatokból megismert Ormánság-kép árnyalására törekedtem. 2016-tól a vizsgálat kereteit kiszélesítve a Sellyei járás településein (elsősorban Sellye, Bogdása, Drávafok, Markóc, Kákics, Okorág, Marócsa, Drávaiványi) végzek terepmunkára alapozott kutatást továbbra is érintve a munkanélküliség és közfoglalkoztatás témaköröket.[10]

Jelen tanulmányomban ismertetni kívánom a Sellyei járás foglalkoztatáspolitikai mutatóit, az empirikus kutatás során általam megismert közfoglalkoztatási gyakorlatokat, a közmunkások helyzetét és a térség több településén készült interjúkkal kiegészülő közfoglalkoztatási képet.

A Sellyei járás helyzete

A Sellyei járás a második legrosszabb statisztikai mutatókkal rendelkező járás az országban, ezért nem csupán kedvezményezett és fejlesztendő járás, de a komplex programmal fejlesztendő járások között szerepel,[11] településeit pedig a 85/2013. (III. 21.), majd a jelenleg is hatályos, 1040/2016. (II. 11.) Kormányhatározat a közfoglalkoztatás szempontjából kiemelt jelentőségű településeknek minősítette.[12]

A mintegy 2400 fős lakosságú Sellye egészségügyi, szociális, rendészeti és szolgáltatói intézményhálózatával ellátja a teljes járást, a városban működő intézmények és vállalkozások pedig a térség foglalkoztatási központjává is teszik (SITS 2015, 19). A járás össznépessége mintegy 16 500 fő, a helységeket tekintve csaknem 90% az 500 fő alatti lakosú települések aránya, és magas a 100 fő alatti lélekszámú falvak aránya is (11%) (KSH 2016). Az átlagos jövedelemszint megyei és országos átlag alatti értéket mutat: 2016-ban az egy adózóra jutó átlagos, éves személyi jövedelemadó alapját képező jövedelem az országos adatokat tekintve a Sellyei járásban volt a 3. legalacsonyabb összeg, 1 372 000 Ft, aminél kisebb mértékű jövedelemszintet csupán két borsodi járásban regisztráltak (KSH TER 2016).

Noha a mai vidéki társadalom marginalizálódását legfőképpen a rendszerváltás és az európai uniós csatlakozás számlájára szokás írni (Váradi 2008; Lovas Kiss 2011), nem lehet figyelmen kívül hagyni a megelőző időszakok társadalomformáló hatásait sem.[13] Egy 1986-os baranyai fejlesztési dokumentum világosan fogalmaz arra vonatkozólag, hogy Baranya déli része már a rendszerváltást megelőzően „elmaradott térség” volt, és a gazdaság jövedelemtermelő képessége, valamint a népesség etnikai, korösszetétele és képzettsége alapján, továbbá az „életkörülmények relatív elmaradottsága”, a közlekedési és hírközlési peremhelyzet, a többszörös határmentiség (megye- és országhatár) okán, illetve a térség aprófalvas jellegéből adódó nehézkes terület- és településfejlesztés miatt társadalmi és gazdasági hátrányok jellemezték a területet (HI 2005, 120–121). A rendszerváltás után a korábbi évtizedek lappangó problémái az Ormánságban is akuttá váltak (Pulszter 2013), az 1990-es években állás nélkül maradt a térség keresőkorú lakóinak jelentős része. A Sellye és környéke című helyi lap adatai szerint a sellyei munkaügyi kirendeltségben 1992. április 21-én a térségi munkaadók által felkínált álláshelyek száma 63, a regisztrált munkanélküliek száma pedig 1368 fő volt (SK 1992, 2).

Több mint 25 évvel később, 2016 júniusában 962 regisztrált álláskereső volt a Sellyei járásban, s mintegy 55%-uk legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezett (BAPA 2017, 68). A KSH 2018-as adata 1046 regisztrált álláskeresőt dokumentált (KFA é.n.). A munkanélküliségi mutatók mellett jellemzően magas a közfoglalkoztatásban részt vevők száma is a térségben: 2013 és 2018 között átlagosan mintegy 1800 fő volt havonta (KFA é.n.). Ezekből az adatokból is jól látszik, hogy a rendszerváltás után megszűnt, nagy létszámot foglalkoztató létesítmények helyett az elmúlt évtizedekben nem jöttek létre – vagy ha létrejöttek is, időről időre megszűntek – olyan munkahelyek, amelyek az alacsonyan képzett rétegeknek hosszú távon, tartósan biztos megélhetést jelentenének.

2011-ben zárt be a megye egyik meghatározó munkáltatója, a multinacionális elektronikai Elcoteq cég gyára, amely a 90-es évek végétől kezdve sok ormánságinak is munkát adott. „700-an ingáztak innen, a sellyei térségből, az Elcoteqbe Pécsre, 700 ember”,[14] akiknek nagy része más magyarországi városokban vagy külföldön, legfőként Nyugat-Európában próbált szerencsét a gyár bezárása után. Jellemző, hogy az agilis, fiatal munkavállalók hagyják el a térséget, tovább mélyítve ezzel a meglevő problémákat. 2013 és 2018 között a Sellyei járás munkavállalási korú népességének száma mintegy 800 fővel csökkent (KFA é.n.).

Közfoglalkoztatás a gyakorlatban

A 64 főt számláló[15] Markócon hosszú évek óta a közfoglalkoztatás számít a legáltalánosabb munkaviszonynak. 2013-tól a közfoglalkoztatás ún. új rendszerében mezőgazdasági mintaprogramok (is) indultak országszerte, ehhez csatlakozott Markóc község is a közös körjegyzőséghez tartozó Drávafokkal és Bogdásával együtt (Pulszter 2015). 2013–14-ben, a kutatás aktív időszakában a törpefalu 21 háztartásából 10 volt közvetlenül érintett a „közmunkában” – ahogy mindenki emlegeti –, s többek számára évek óta ez jelentette az egyetlen meghatározó jövedelemforrást. A létszám és a személyi állomány ugyan nem mondható konstansnak, de szinte állandó jelleggel 10-15 ember dolgozik a közfoglalkoztatás keretein belül a településen.[16] Ez a 10 fő körüli létszám számarányát tekintve a lakosság közel 20%-át jelenti, ha pedig a közfoglalkoztatottak háztartásait tekintjük, a családtagokkal együtt a település lakóinak nagy része érintett, s a háztartások mintegy fele kapcsolódik valamilyen módon ehhez az intézményhez. Több olyan családot is megismertem, amelyeknek munkavállaló családtagjai kutatásom ideje alatt mindannyian a közfoglalkoztatás keretén belül dolgoztak (Pulszter 2015).

A munka kezdetén napokat vett igénybe a közösségbe való beilleszkedésem és a munkafolyamatokban való szerepem közös megtalálása. A kutatás során mindvégig igyekeztem émikus szemléletmódot alkalmazva közelíteni a helyiekhez, belülről igyekeztem megismerni a lokális társadalom helyzetét, szerkezetét, mindennapi életét. 19 nap volt a leghosszabb egybefüggő időtartam, amit Markócon töltöttem, de számos további alkalommal voltam terepen három-négy napot, és néhány napos tartózkodásra vagy egy-egy napos látogatásra azóta is többször sor került. Az első hosszabb kiszállás során 11 napot töltöttem a településen. Különböző területrendezési munkálatok, a „berek” és az egykori legelő megtisztítása, gyümölcsfák gondozása, gyümölcsök dugványozása, az önkormányzat kertjének, fóliaházának gondozása és a település közterületeinek tisztán tartása volt ekkoriban a közmunkások feladata, s ezekben a munkákban vehettem részt én is. Az akkori településvezetés „hátrányból előnyt” kívánt kovácsolni a környezettudatos és önellátásra törekvő gazdálkodás preferálásával, ezért Markócon a közfoglalkoztatás keretében szervezett mezőgazdasági programra nagy hangsúlyt fektettek. A polgármester és családja központi szerepet játszott a település stratégáinak kialakításában, a gazdálkodás ösztönzése, az önellátásra való törekvés központi eleme volt saját privát stratégiájuknak is, és a település életében hasonló elvek megvalósítására törekedtek. Elképzeléseik azonban számos ponton különböztek a helyiek preferenciáitól, akiknek többsége a gazdálkodást inkább kényszerként, semmint lehetőségként élte meg.[17]

Markócon a közfoglalkoztatást az önkormányzat szervezi, egy közmunkás brigád dolgozik a településen. A brigádvezető nőn kívül hét nő és öt férfi volt állományban érkezésemkor. A nők közül ketten voltak 50 év alattiak, a férfiak közül négyen. Szakképzettséggel a brigádot vezető nő (bőrműves) és a brigád két férfi tagja (traktoros, hivatásos sofőr) rendelkezett, egy felsőfokú végzettségű nő (pedagógus) egyéni élethelyzete miatt volt állományban, a többiek általános iskolai végzettséggel rendelkeztek.

A markóci brigád munkái alapvetően női és férfimunkákra tagolódtak, jómagam értelemszerűen a női munkákban vettem részt. Ezek közé tartozott a fahordás, a faszedés, a szemétszedés, palánták helyének előkészítése (raklapok helyszínre hordása, papír, fólia leterítése), a magvetés – helyi szóval „magolás” a fóliasátorban, a szabadföldi magvetés, a palántázás, a kapálás, a dugványozás, könnyebb rakodómunkák, valamint a közös helyiségek takarítása. Férfimunkák voltak a favágás fejszével és fűrésszel, faaprítás, nehezebb rakodómunkák, gépi kaszálás, tápkockakészítés a palántázáshoz, ásózás. A fóliaház fűtése közös feladat volt, amelyben nemtől függetlenül mindenki részt vett.

A munkaidő általában nyolc órakor kezdődött és többnyire délután két-három óráig tartott, az aktuális feladatoktól függően. Esős idő esetén bevett szokás volt a munka elnapolása, illetve a laza munkafegyelem és/vagy a munkaszervezés nehézkességei[18] miatt a tényleges munkakezdés több ízben későbbre csúszott.

A fóliaházban egyebek között paprika, paradicsom, káposzta, karfiol, kelkáposzta, uborka magját vetették a közfoglalkoztatottak, szabadföldi termesztésben pedig a polgármesteri hivatal telkén zöldborsót, hagymát, petrezselymet, sárgarépát veteményeztek. A magokat az önkormányzat vásárolta, a vetési munkákat és a vetemény gondozását a közmunkások végezték. Emellett szabadföldi termesztésre dinnyepalántát vásárolt az önkormányzat, amelyeket kiültetve mintegy 1/3 hektáron termeltek dinnyét, amit a korábbi gyakorlathoz hasonlóan egy felvásárlónak adott el az önkormányzat. A mezőgazdasági program keretében termelt zöldségek egy részét a drávafoki iskola konyhájára szállították, egy részét feldolgozták, egy része pedig kiosztásra került a faluban. A termesztéshez a palántákat is a közmunkások állították elő, s ezekből a felesleget ugyancsak szét szokták osztani a falu lakói között.[19] Amint a közmunkások vezetője a 2013-as termelés kapcsán mondta: „…az egész falut elláttuk zöldségfélékkel, talicskában toltuk (…) igen, kiosztottuk, teljesen ingyen mint szociális juttatást.”[20] Emellett részesültek a termésből a közös jegyzőség dolgozói, valamint adományoztak belőle egy beteg gyerekeket segítő barcsi alapítványnak is (Pulszter 2015). A faluban az azóta eltelt időben lótartásra is vettek fel közfoglalkoztatottat, és 2018-ban létesült egy manuális brikettgyártó kis üzem is a program keretében.

A közeli Bogdása ugyancsak évek óta résztvevője a mezőgazdasági programnak, 2015-ben miniszteri dicséretben is részesült az önkormányzat a közfoglalkoztatás rendszerében megvalósított lótartásért. Két lova van a településnek, amelyekkel egyebek között a mezőgazdasági program földterületeinek művelését (vetés, betakarítás, szénahordás stb.) végzik. A lovak vásárlására is a program biztosított keretet, valamint az állatok gondozása is közfoglalkoztatásban zajlik. Bogdásán térkőgyártás, gomba- és zöldségtermesztés is folyik a program támogatásával. Ezen a településen is meghatározó a polgármester értékrendje és stratégiája a programra nézve, s úgy véli, személyes jelenléte nélkül nem lenne hatékony a munkaszervezés: „nem bízhatom rá senkire, mert úgy érzem, (…) hogyha nem vagyok folyamatosan a közmunkában meg mellette, akkor nem megy a munka… (…) ott kell lenni mellette.”[21]

A járás több helységében zajlik az értékteremtő mezőgazdasági program keretében kertészeti tevékenység vagy más mezőgazdasági termelőmunka, valamint állattartás. Az így megtermelt javakkal a közfoglalkoztatást szervező önkormányzatok egyrészt hozzájárulnak a közétkeztetést végző intézmények fenntartásához, másrészt a terményekből rendszerint részesítik a szociálisan rászorulókat, egyes esetekben a települési lakosság teljes egészét. Ezeknek a programoknak jellemzően zöldségtermesztés a fő profiljuk, de baromfinevelő vagy savanyítóüzem is működik a közfoglalkoztatási forrásoknak köszönhetően a járásban.

A mezőgazdasági programban dolgozók számára más közfoglalkoztatási programok érintetteivel szemben előnyt jelent a hosszabb idejű, gyakorlatilag egész éven át tartó jogviszony, és ha tehetik, a járási önkormányzatok is előnyben részesítik ezt a formát. 2014 óta a Sellyei járásban a Startmunka mintaprogramokban alkalmazott munkásoknak harmada-fele a mezőgazdasági alprogramokban vesz részt, s ez az arány évek óta tartja magát (KFA é.n.).

1. táblázat. Közfoglalkoztatásban részt vevők havi átlagos létszáma | Forrás: KFA é.n. http://kozfoglalkoztatas.bm.hu/

Preferenciák, életmód, fogyasztási szokások

A vidékfejlesztési és a szociálpolitikai programok gyakran kapcsolják össze a vidéki problémák megoldását célzó intézkedéseket az önálló, önellátásra törekvő[22] mezőgazdasági termelésre való ösztönzéssel – ezek az elképzelések azonban nem feltétlen találkoznak a lokális társadalom igényeivel. Tapasztalataim szerint az öngondoskodás eszközeivel azok a háztartások élnek inkább, amelyek a helyi viszonyok között kevésbé vannak erre rászorulva, és az instabil gazdasági helyzetben lévők csekély mértékben folytatnak gazdálkodást vagy más, önsegélyező jellegű tevékenységet.

A gazdálkodást, a saját célra történő termelést az érintettek többsége kényszerként éli meg, a lakosság többsége nem a gazdálkodást, hanem a munkavállalást mint elsődleges megélhetési stratégiát preferálja (Pulszter 2013).[23] Markócon a helyi lakosok többsége a gazdálkodási lehetőségek biztosítása és bővítése helyett a munkahelyteremtést tartaná jó megoldásnak (Pulszter 2015). Van, aki műveli a ház körüli kertet és a munkavállalás mellett rendszeresen folytat gazdálkodást: „Babtól kezdve paprika, paradicsom, karfiol, minden. Egy, ami nem volt, az a krumpli. Jó pár évig nem volt jó, és akkor azért most nem vetettünk. De majd jövőre szeretnénk.”[24] A többség azonban inkább a munkavállalást tekinti elfogadható megélhetésnek: „Itt milyen jövőkép van? Itt nincsen jövőkép. Ezekkel az emberekkel mit lehet? Azt hiszi, lesz neki munkahelye, nem lesz, ez álomkép. Itt, falun a földből kell megélni, meg az állattartás, de előbb a föld, mert itt az van adva. Lehetne paprikát termelni eladásra, de itt kivel tudsz összefogni? Egy se akar.”[25]

Feljegyzéseim szerint ugyanakkor Markócon minden közfoglalkoztatott részt vett a településen végzett mezőgazdasági munkákban, és kettejük kivételével otthon (vagy az önkormányzat által biztosított, géppel előkészített területen) saját célra is folytattak a vizsgált időszakban kisebb-nagyobb volumenű kertművelést. Hármuk háztartásánál tartottak baromfit, egy háznál nyulat, egy háztartásnál pedig lovat és marhát.

A kutatás idején a lakhatási körülményeikre jellemző volt, hogy csupán egyikük lakott nemrég felújított házban, a többiek felújításra szoruló lakóingatlanokkal rendelkeztek. A házbelsőket illetően többségében avíttas bútorokkal lehetett találkozni, kivételt képeztek ez alól néhány háztartásban a számítógépasztalok. Egyikük háztartásában nem volt fürdőszoba, nyáron az udvaron felállított kádban, télen bent, lavórban tisztálkodtak, és ehhez a házhoz vízöblítéses vécé sem tartozott, hanem egy udvari szolgált e célra. A többi háztartásban volt vezetékes víz és fürdőszoba. Markócon minden háztartás fával fűt, a közfoglalkoztatottak háztartásaira azonban jellemző volt, hogy nagymértékben rá voltak szorulva az ún. szociális tűzifára. Elektromos áram minden háztartásban volt a kutatás idején, és minden közfoglalkoztatott háztartásában volt számítógép, csakúgy, mint műholdvevő antenna. Néhány kivétellel valamennyien okostelefont használtak. Autó két háztartásban volt, motorkerékpár is két közfoglalkoztatásban érintett családnál. Három-négy háztartás kivételével a közmunkások családjai hitelbe vásároltak a helyi boltból. A bolti hitelt a közfoglalkoztatási bér megérkezésekor törlesztették, 30-40 ezer forintot fizettek ki egyszerre, majd csakhamar ismét hitelért folyamodtak.[26] Elmondásuk alapján néhány közmunkásnak hitelintézettől felvett személyi kölcsöne is volt.

„Ezek itt már elkeseredett emberek”[27]

Szinte minden, általam megismert településen vannak olyan közfoglalkoztatottak, akik hosszú évek, évtizedek óta nem tudnak tartósan kilépni a közmunka rendszeréből. Leggyakrabban azért vállalják az alacsony bérrel és kis presztízzsel járó státuszt, mert más környékbeli munkalehetőség híján a helyben biztosított csekély bevételt kompenzálja a családdal, gyermekkel eltölthető és a ház körüli munkákra fordítható idő. A 2013-ban megismert markóci közmunkások közül heten azóta is folyamatosan közfoglalkoztatottak a faluban. Ketten időlegesen kiléptek a közfoglalkoztatásból, de időközben újra visszatértek, ketten elköltöztek. Az egykori csapatból egy fő 2018 őszén betegségben elhunyt. Az azóta belépett személyek valamennyien olyan háztartásból érkeztek, amelynek tagjai korábban is dolgoztak már közmunkásként. A meglehetősen magas „bennragadási arányt” más kutatás is igazolni látszik, különösen az apróbb és rosszabb közlekedési helyzetben lévő települések esetében (Koltai 2018, 7. p.). Gyakori, hogy a nyílt munkaerőpiac helyett az újabb közfoglalkoztatási program indulása jelenti a következő munkaviszonyt (Bacsik 2012, 103. p.). A kilépők aránya mindössze 10% körül alakul (Bakó et al. 2014, 57–58. p.), a célként megjelölt tranzitjelleg ily módon nem érvényesül kellőképpen a valóságban.

A közmunka hatékonyságáról szólva gyakori témája mind a szakmai diskurzusnak, mind a közbeszédnek, hogy a programban végzett munka töredékes, eredményeit tekintve gazdaságtalan, piaci mércével mérve nem hatékony.

Közmunkás 1– Azt akarom csak mondani, hogy akkora deficites szerintem (…).

„Közmunkás 2 – Persze. De nem erről szól a történet, hanem hogy foglalkoztatják őket.”*[28]

A közfoglalkoztatásban egyébiránt rendszerszinten kódolt a „deficit”. A kormány tájékoztatója szerint a „közfoglalkoztatásban végzett tevékenység nem lehet nyereségérdekelt, piac- és profitorientált” (KFT 2013, 2). A terepen folytatott beszélgetések alapján polgármesterek, foglalkoztatottak, közfoglalkoztatottak, inaktívak egybehangzó véleménye az volt, hogy a közfoglalkoztatásban végzett mezőgazdasági munka kevésbé produktív, mint a „napszámban” vagy saját célra végzett munka, s ennek legfőbb magyarázatát valamennyien az alacsony bérezésben látták (Pulszter 2015). „Rettenetesen rossz tempóban haladnak, ha közmunkáról van szó”[29] – mondta 2014-ben a markóci munkavezető, s hasonlóképpen nyilatkozott a polgármester is a közfoglalkoztatottak munkavégzéséről. Nem ritka eset, hogy valaki jó munkás hírében áll, a közfoglalkoztatás során azonban nem teljesít úgy, mint napszámban vagy saját célra történő munkavégzés esetében. Tapasztalataim szerint hátráltatják a munkavégzést a hosszas munkakezdő „szertartások” (dohányzás, közös kávézás, közös reggelizés, bevásárlás intézése, egymás bevárása) és a munka közben többször tartott hosszabb-rövidebb szünetek, üresjáratok is. Résztvevő megfigyelés során a következő feljegyzést írtam ezzel kapcsolatban: „azt látom, hogy aki dolgozna, pl. cigiszünetben vagy ha kávéznak, azt is leállítják, hogy most ne dolgozzon”, s egy a brigádban dolgozó beszélgetőtársam is megerősítette ezt a vélekedésemet: „meg is kell állni, mert engem is kiutáltak két éve, amikor én többet dolgoztam.”[30]

Mindez erősíti a közfoglalkoztatásban végzett munkák – és nem csak a mezőgazdasági programban végzett munkák – alapvetően negatív megítélését, nevezetesen azt a közvélekedést, miszerint a közmunkások nem csinálnak semmit. Egy települési program munkavezetője a következőképp reagált erre:

(…) aki azt mondja, hogy a közmunkás az csak ül, meg nem csinál semmit. Jöjjön oda ki, én mindig azt mondtam, nevesítse. Tehát én soha nem szeretem az általánosítást, azzal minket is, a vezetőket is minősít, hogyha azt mondja, hogy nem dolgoznak a közmunkások. (…) hogyha egyébként is a hivatalokba is megtehetik azt, hogy kimehetnek dohányozni, és ott nem számolják, hogy hányszor 15-20 percet tölt el, és tulajdonképpen effektív munkát nem végez, akkor megkérdezem, hogy a társadalomnak melyik okoz nagyobb kárt. Mert ő meg nem 54 ezer forintért ücsörög ott.”*[31]

A jelenlegi szabályzás alapján, ha a munkarend ellen vétő embereket eltávolítják is a közfoglalkoztatási programból, a rendszer sajátossága folytán előbb-utóbb visszakerülnek. Ahogy a járás egyik településének polgármestere fogalmazott: „Azért kell a közmunkát megtartani, mert van egy olyan, azt mondom, most településenként 10-15 ember, akit nem lehet elküldeni sehova. Tehát az itt fog maradni, kaszálni fog, söprögetni fog, a települést rendezi, ahogy.”[32] Hasonlóan látja a járási központ egyik közfoglalkoztatottja is: „Most itt durván 140 fős a közmunka, én úgy gondolom, hogy ennek a ¾ része erre alkalmas, annak a negyednek tök mindegy, hogy hol lenne, annak kampó-néró.”*[33]

Egy közelmúltbeli kutatás szerint a „közfoglalkoztatás jelenlegi célcsoportjának elsősorban olyan munkahelyet jelenthet a közfoglalkoztatás, amely rugalmasan és toleránsan kezeli családi és egyéni helyzetükből adódó nehézségeiket. A közfoglalkoztatás sokak számára (különösen az idősebb, rossz egészségi és mentális állapotú emberek számára) a rehabilitációs vagy akár terápiás foglalkoztatáshoz hasonló irányt mutat” (Koltai 2018, 7. p.). Meglátásom szerint a közfoglalkoztatási rendszerben tapasztalható rugalmas vagy éppen rugalmatlan kezelés elsősorban az egyes munkaadók és munkavezetők toleranciájából, együttműködési készségétől vagy ezek hiányától függ. Kevéssé látszik azonban kirajzolódni a program rehabilitációs vagy terápiás jellege, s véleményem szerint ennek legfőbb oka az, hogy a közfoglalkoztatási rendszer keretei között nincs biztosítva ehhez megfelelő szakember, aki a különféle egészségügyi és mentális problémákkal küzdő közmunkásokkal mint mentoráltakkal foglalkozna. A program eredendően nem is jelöli célként a rehabilitációs vagy terápiás foglalkoztatást, csupán a közfoglalkoztatásba bevont célcsoportok megjelölésénél sorolja fel „a megváltozott munkaképességű személyek ellátásairól szóló törvény szerinti rehabilitációs ellátásban részesülő személyek”-et (TKFR é.n.).

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a közfoglalkoztatásban részt vevőket heterogén csoportként kell értelmeznünk.[34] A közfoglalkoztatottak motiváltsága, alkalmassága, tudása, képzettsége és személyes habitusai terén nagy eltérések mutatkoznak, ezért érdemes lehet szakképzett mentori tevékenységet és egyéni rehabilitációs programot társítani a rendszerhez. A területről történő elvándorlás mérséklését, a szociális hátrányok leküzdését és a munkaerőpiaci helyzet tényleges javulását azonban valószínűleg csak olyan munkahelyek létesülése mozdítaná jelentősen előre, amelyek a térség alacsonyan képzett lakossága számára hosszú távon stabil egzisztenciát tudnának teremteni.

Számos interjú, beszélgetés alapján szinte minden brigádban vannak olyan közfoglalkoztatottak, akik alkoholproblémákkal küzdenek. Tapasztalataim szerint előfordul, hogy a függő közfoglalkoztatottak munkavégzés előtt s közben is fogyasztanak alkoholt, és ezt több más településről való beszélgetőtársam is problémaként említette. Terepmunkám alatt két ember kapott fegyelmit italozásért, illetve ezzel összefüggésben munkaidő alatti lógásért, a helyi boltot ugyanis munkaidőben is felkeresték a közmunkások italért.[35] Nem csak Markócon jelent azonban mindez problémát. Hogy az egyik közeli település polgármesterét idézzem:

Polgármester – Isznak. Mindegy, hogy mikor, mindegy hogy miből, hitelre, egyéb, mindegy, isznak. Bort, hát meggybor. Hát az, amikor le van szedve, olyan meggyborokat csinálnak! Jajj, Istenem!

P.ZS. – És van úgy, hogy munka közben is ilyen problémák vannak?

Polgármester – Addig megállnak…”[36]

Vannak, akik munkahelyi lopások kapcsán keverednek olykor gyanúba, ami nemcsak saját magukra, hanem az egész brigádra, végsősoron pedig magára a közfoglalkoztatási programra is rossz fényt vet. Olyan gondatlan munkavégzők is akadnak, akik nem ügyelnek az eszközökre, hamar tönkremegy a kezük alatt minden,

a fűnyírókra nem vigyáznak, madzag, drót, mindenre rámennek vele, nem érdekli őket, hogy leéghet a motor. (…) a saját otthoni gépére tud vigyázni, de az önkormányzati fűrésznek folyton valami baja van, láncot kell cserélni, meghibásodik. Nem vigyáznak az önkormányzati dolgokra, úgy tesznek, mintha ahhoz nekik semmi közük nem volna, sőt, mintha az volna a jó, ha valami elromlik.[37]

Noha feljegyzéseimben nem találtam erre konkrét adatot, terepmunkám alatt bennem is az a benyomás alakult ki, hogy a közfoglalkoztatásban használt eszközök a szocialista köztulajdonhoz hasonló bánásmódban részesülnek, s a munkamorál is meglehetősen szabados. Kulinyi Márton a rendszer sajátosságaként tekint erre a jelenségre, s így fogalmazza meg ezt: „A professzionizmus és az érdekeltség kikapcsolása miatt viszont igen kockázatos a termelés hatékonysága, a termék vagy szolgáltatás minősége, (akár a korábbi szocialista vállalatoknál)” (Kulinyi 2012, 9. p.). További vizsgálatok tárgya lehet, hogy a közfoglalkoztatottak személyi állománya milyen analógiákat és milyen átfedést mutat a rendszerváltás előtti üzemi kultúrán szocializálódott munkásokkal.

Munkahelyhiány – munkaerőhiány

Közmunkásokkal beszélgetve gyakran lehet hallani, hogy nincs más választásuk, mint a közfoglalkoztatás keretében dolgozni, mert nincs elég munkalehetőség a térségben. „(…) és a közmunka arra jó, hogy helybe nincs munka, akkor mégis van valami.”*[38] A környékbeli vállalkozók, munkaadók ugyanakkor gyakran arról panaszkodnak, hogy nem találnak munkaerőt:

nehéz találni embert, de ez nem csak az én tapasztalatom, (…) van egy jó barátom itt, állattenyésztéssel foglalkozik, szabadtartású szarvasmarha, (…) nem talál embert, aki etesse a marhákat (…) hát tavaly volt, aki Vajszlóban eprezett, (…) Mohácsról hoztak embereket epret szedni. Holott akkora munkanélküliség van.”*[39]

Megfigyeléseim alapján a viszonylag szűk helyi munkaerőpiacon való szereplést nagymértékben meghatározzák a személyes kapcsolatok, korábbi konfliktusok, valamint az a piaci körülmény, hogy a munkaadók zöme nem a közfoglalkoztatottak derékhadát kitevő alacsony képesítésű vagy képesítéssel nem rendelkező dolgozókat, hanem egy-egy szakmában vagy ágazatban jártas munkaerőt keres. Ehhez kapcsolódik még, hogy a fentiek alapján a szervezett képzések nem konvergálnak kellő mértékben a munkaerőpiaci elvárásokkal és lehetőségekkel.

A térség foglalkoztatási potenciáljának fejlesztésére létrehozott ún. Baranya Paktum projekt keretében 2018-ban szervezett konferencia tanulsága is alátámasztja ezt: „a Paktum projektek előkészítési és meghirdetési időszakához képest jelentős változás történt a munkaerőpiacon. Már szinte minden területen munkaerőhiány van. A szakképzett és hadra fogható tartalékok jelentősen megfogyatkoztak, és struktúrájában is átalakult a kínálat. Jelenleg a közmunkaprogram résztvevői és a megyei kormányhivatalokban nyilvántartott álláskeresők, illetve a még fel nem kutatott inaktívak jelentik az utánpótlást” (DDRPK 2018).

Számos közmunkás vállal alkalmi és idénymunkákat a közfoglalkoztatással párhuzamosan vagy a közfoglalkoztatási programok indulása közötti hónapokban. „Most az a mákunk, hogy rohadt sokan, mindenki kimegy Angliába, németbe. (…) De nekünk ez rohadt jó, mert most az van, hogy reggel hattól este tízig lehet dolgozni nyáron például. Mert most, most van meló. Most azér van, én ennek örülök.”*[40] Ezek a jövedelemkiegészítő tevékenységek többnyire rövid ideig tartó vagy alkalmi munkák, erdészeti idénymunkák, szezonális jellegű napszámos munkák – férfiak esetében többnyire építőipari vagy mezőgazdasághoz, fakitermeléshez kapcsolódó munkák, nők esetében főként palántázás, kapálás, termények betakarítása –, amelyek általában egyszerűsített foglalkoztatás keretében zajlanak. Ezek a munkák nem igényelnek különösebb előképzettséget és a közfoglalkoztatási bérekhez mérve jól fizetnek – de nem biztosítanak rendszeres jövedelmet:

Nekem nincs semmi szakmám, én izé, állványépítő voltam. Tehát függőhídon, meg hőszigetelő voltam. Függőhíd építése, állványépítő, úgy dolgoztam. (…) Hát x városban az xy cég, azon keresztül egy alvállalkozónak voltam, aki jó barátom is, és azon keresztül. Akkor még működött ez a panelprogram. Ez megszűnt már évekkel ezelőtt. Most hozzák vissza januártól. Akkor lehet, hogy tudok menni megint vissza. Ezelőtt egy, mikor dolgoztam én ott? Egy 6 éve. Egy olyan 6-7 éve. Akkor egy ilyen napi 10, napi 8-at kerestem. 8 alatt nem kerestem. Inkább ilyen 12-13-ra jöttem ki. Segédmunkásként. Úgy, hogy be voltam jelentve.[41]

Vannak, akiknek megélhetésében a legális munkavállalás mellett az informális vagy félformális munkákból származó bevétel is fontos szerepet játszik: „(…) vannak vállalkozók, akik feketén foglalkoztatnak, öö, például minket is. (…) jó, lehet, hogy le voltak jelentve, de feketén elmegyünk dolgozni és akkor napi szinten akár lehet dolgozni. Mondjuk most nyáron történt, lehet, hogy télen 2 hónapig vegetálsz huszonhárom vagy huszonnyolcezer forintból.*[42]

Ezeknek a munkáknak a szezonális és/vagy alkalmi jellege miatt azonban újra és újra a közmunka világába vezet vissza az út, és az aktív tavaszi-nyári hónapok után gyakran ismét szükség van a támogatott munkavállalásra:

November, december, január, február, ez a négy hónap van, ami nálam ilyen lájtos. De amúgy általában nem szoktam itthol lenni. Végzek a munkával, én kész, én estig, sötétedésig. (…) Kaszálás meg favágás, veszélyes favágás. A múltkor 5 nap alatt megkerestem itt a havi fizetést. (…) És akkor nem kell itt bohóckodni napi kétezerért. Kétezer-párszáz forint. Jó ez, mert az ember tényleg itt van a családjával, meg minden, de ebből nem lehet egy családot fönntartani.[43]

Támogatott képzések

A Baranya Megyei Munkaügyi Központ szinte folyamatosan indít támogatott képzéseket a legkülönfélébb szakterületeken,[44] ám interjúalanyaim tapasztalata szerint a tanfolyamok, képzések csak részleges eredményt hoznak. A gyakorlatban a képzéseken való részvétel csekély mértékben segít a foglalkoztatási problémákon, és nem tudja kitölteni az elsődleges munkaerőpiaci állások hiányát. A tanfolyamok elvégzése után ugyanis gyakorta szembesülhetnek a résztvevők azzal, hogy végzettségük nem biztosítja, hogy állást találjanak a térségben, aminek elsődleges oka ismét nem más, mint a munkahelyek hiánya:

„Közmunkás 1 – (…) hogy ha el is megy és van tanfolyam, attól még itt munkahely nem lesz sajnos. Tehát egyszerűen annyira, megszűnt úgymond, a Víztársulat, aki 650 fővel volt, (…) a sajtüzem, az erdészet is lecsökkent, az ÁFÉSZ is. Tehát minden szépen összezsugorodott. És (…) elvárják, hogy akkor vagy Szigetvárra, vagy Pécsre, plusz 2 óra, plusz 3 óra útidővel járjanak el akármilyen műszakba. Na most ezt megteheti az, aki egyedül nevel, kiskorú gyereke van? Nem teheti meg. (…)

Közmunkás 2 – Pontosan ezért vagyok közmunkás.

Közmunkás 2 – Ami miatt egyszerűen nem megy, nem megy. Hozzanak munkahelyet ide, ne az embert vigyék.”*[45]

A támogatott képzések által megszerezhető kvalifikáció ugyanakkor nem biztosítja a szakképzésben megszerzett tudással egyenértékű ismereteket és munkaerőpiaci értéket: „Tehát még ebbe is azt mondom, hogy a közmunkást visszafogják, mert legalább ismernék el a szak-, a saját maguk által szervezett tanfolyamot, azt saját magának nem ismeri el szakmunkásbérnek. Hozzáteszem, köze nincs a régi hároméves szakmunkásképzéshez.”*[46]

A képzések ütemezése nem feltétlen illeszkedik a gyakorlati munkaszervezéshez. Markóci terepmunkám során a tavaszi mezőgazdasági munkák idején is sor került a településen agrárismeretek oktatására heti egy napon. A brigádvezető jelezte a képző felé, hogy a munkaszervezés szempontjából a mezőgazdasági szezonon kívül, akár tömbösítve is alkalmasabb lenne megtartani a képzést, „de ezt nem akarta megérteni a tanár úr”.[47]

Más esetekben (pl. cukrásztanfolyam) az elméleti és a gyakorlati képzés is a megyeszékhelyen zajlott, ami a kedvezőtlen tömegközlekedési viszonyok miatt a kisebb ormánsági településeken élők számára megnehezítette a tanfolyamon való részvételt. A tanfolyam elvégzése után vált világossá a résztvevők számára, hogy a megszerzett képesítéssel nem tudnak a térségben munkát vállalni, egyszerűen azért, mert nincs rá munkaerőpiaci kereslet. Az egyetlen lehetőség, hogy kamatoztassák a megszerzett tudást, a vállalkozóvá válás volna, de sem elméleti, sem gyakorlati ismereteik nincsenek egy vállalkozás indításával és üzemeltetésével kapcsolatosan, s meglátásom szerint az ehhez szükséges anyagi forrásokon túl sok esetben egyéb kompetenciák, mint a vállalkozói hajlandóság, vállalkozói attitűd is hiányoznak.

 „Elvégeztem a cukrász tanfolyamot jeles bizonyítvánnyal, imádtam csinálni (…) és nem tudom csinálni, mert egyszerűen háznál nem csinálhatom, mert megbüntetnek, mert az már feketemunka. Ha kiváltom, nem éri meg, mert akkor ilyen előírás, olyan előírás és nincs rá pénzem, hiába. Adnak nekem hárommilliót. Mondjuk nekem már nem, mert én már öreg vagyok ehhez, csak a fiataloknak adnak. A másik meg az, hogy járjál be hova? Hol van legközelebb cukrászüzem? Pécsen; hogyan járjak be? Nincs közlekedés, nem tudok beérni 6:00 órára Pécsre. De akkor miért ilyen képzést szerveznek? Teljesen mindegy, csak neve legyen a gyereknek, pedig én ezt, esküszöm, imádtam csinálni, nagyon szerettem csinálni.”[48]

A 2013-ban meghirdetett mezőgazdasági startmunka mintaprogramok kötelező képzéssel egészültek ki, háztáji állattartást (egy év), háztáji növénytermesztést és tartósítást (másfél év), illetve háztáji növénytermesztést és állattartást (két év) lehetett tanulni. A képzés elméleti és gyakorlati modulra tagolódott, és (legalábbis elvi szinten) igazodott „a célcsoport speciális igényeihez (alapfokú iskolai végzettség hiányában is elsajátítható, szövegértési nehézségekkel küzdők által is használható tananyag, gyakorlatban szerzett munkatapasztalatra épülő elméleti oktatás). Az oktatás szervezésekor figyelembevételre kerültek a helyi adottságok és igények is (talaj- és éghajlati viszonyok, helyi hagyományok)” (Pulszter 2015). A valóságban azonban ez kevéssé jelentett speciális, a helyi viszonyokra és a célcsoport igényeire szabott elméleti oktatást. Résztvevő megfigyelésem tapasztalata szerint az elméleti képzés során eredményre vezetőbb lett volna speciális szaktudással rendelkező oktatót alkalmazni, aki a felnőttoktatás, azon belül is a közfoglalkoztatottak speciális pedagógiai szükségletei szerint járt volna el az oktatás során, s a tananyagot érdemes lett volna a célkitűzéseknek megfelelően a helyi sajátosságra és a képzésen részt vevők igényeire szabni. Az elméleti képzés számottevő új ismerettel nem gyarapította korábbi gazdálkodási tudásanyagukat, több eredménnyel járt a gyakorlati modul, amelynek során egy gazdálkodásban jártas szakember segítette munkájukat, akinek iránymutatásait és az általa megismertetett módszereket sikeresen alkalmazták a későbbiekben a közfoglalkoztatásban végzett mezőgazdasági tevékenység során (Pulszter 2015).

„A közmunkás is ember!”[49]A közfoglalkoztatás megítélése

A közfoglalkoztatás pozitívumaként a dolgozók általában azt említik, hogy a programban való részvételük jogosulttá teszi őket a szociális és társadalombiztosítási szolgáltatások igénybevételére, és a közfoglalkoztatásban eltöltött idő hozzáadódik a nyugdíj megállapításához szükséges munkaévekhez. Kedvező megítélés alá esik az is, hogy a munkaszervezés és -végzés során a munkavezetők általában igyekeznek rugalmasan kezelni a munkaidő beosztását, és támogatják, de legalábbis nem akadályozzák brigádjuk tagjait, hogy az adódó plusz munkalehetőségekkel élni tudjanak: „Az a szerencsénk, hogy olyan főnökünk van, hogy úgy csinálja a munkát, hogy el tudjunk menni még maszekolni is. Dolgozunk 6-tól 2-ig jó esetben, és akkor kettő óra után nyáron én akár még el tudok menni még plusz dolgokat csinálni.”*[50]

A leginkább nehezményezett dolog a közfoglalkoztatási programok kapcsán a bérminimum alatti bérszínvonal. „Szóval ebből élni nem lehet. (…) 54 ezer forintból, aki ma azt mondja, hogy meg lehet élni, hát az mutassa meg nekem.”*[51] Különösen azokat érinti ez érzékenyen, akik koruknál vagy egyéb körülményeiknél fogva állandó résztvevői az egymást követő közmunkaprogramoknak.

A csekély bérezésen túl negatívumként merül fel a közfoglalkoztatottak alacsony társadalmi megbecsültsége is, ami minden bizonnyal összefügg a résztvevők eleve kedvezőtlen szociokulturális körülményeivel és a végzett munkák alacsony státusával. Közmunkásokkal beszélgetve gyakran szóba került, hogy úgy érzik, munkájukat és személyüket a társadalom többi tagja lenézi, s érezteti velük, hogy ők a társadalom alsó szegmense. Egy interjúalanyom szerint „a faluban lenézik a közhasznúakat, csak a munkájuk kell.”[52]

Kutatók részéről gyakran fogalmazódnak meg – olykor meglehetősen éles – bírálatok a közfoglalkoztatási programokkal szemben. Van, aki szerint „inkább hasonlíthatók a kora újkori dologházakhoz és a jövedelem nélküliek megsegítésére, illetve a közbiztonság védelmére kialakított ínségmunkákhoz, mint a munkavállalói készségeket fejlesztő, s az elsődleges munkaerőpiacra való belépést elősegítő modern integrációs programokhoz” (Csoba 2010, 26. p.).

Szakmai kritikák szerint a közfoglalkoztatás a célként kitűzött elsődleges munkaerőpiaci reintegráció helyett a támogatott foglalkoztatás rendszeréhez köti az résztvevőket (Váradi 2016, 30. p.). Különösen igaz ez a gazdaságilag recessziós időszakokban és az olyan kedvezőtlen adottságú térségekben, ahol a nyílt munkaerőpiacon nem jönnek létre új munkahelyek (Kulinyi 2012, 11. p.). A térségben vannak prosperáló vállalkozások, akik sikeresen alkalmazkodtak az EU-s piaci környezethez, és élnek a pályázati és támogatási lehetőségekkel, részt vesznek az Európai Szociális Alap és a hazai központi költségvetési előirányzat által dotált munkahelyteremtő programokban. A hozzájárulások és kedvezmények jelentős mértékének (pl. akár 70–100%-os bértámogatás) köszönhetően motiváltak a támogatott célcsoport (általában álláskereső, hátrányos helyzetű személyek és inaktívak, valamint a közfoglalkoztatásban dolgozók) foglalkoztatásában, azonban csak a pályázat által támogatott időszak erejéig. Támogatott foglalkoztatásként többnyire betanított munkát kínálnak minimálbéres díjazásért a munkaadók, a támogatási és a fenntartási időszak lejárta után azonban így is nagy az esélye, hogy a munkáltató érdekeltségének megszűntével a dolgozók ismét alanyaivá válnak a soron következő foglalkoztatásösztönző programoknak.

Összegzés

Tanulmányomban az ország egyik leghátrányosabb térségében, a Sellyei járásban folytatott, résztvevő megfigyelésen alapuló kutatásom közfoglalkoztatással kapcsolatos eredményeit, a terepen tapasztalt helyzetet mutattam be és a tapasztaltak alapján levont következtetéseimet kívántam ismertetni. A vizsgált területen a lakosság jelentős része kedvezőtlen szociokulturális körülmények között él, és évtizedek óta kirívóan magas a munkanélküliségi-közfoglalkoztatási arány, jelentős az olyan munkahelyek hiánya, amelyek az Ormánság szakképzetlen vagy alacsonyan képzett rétegeinek hosszabb távon stabil megélhetést tudnának nyújtani. Ebben a helyzetben a támogatott foglalkoztatás intézménye kiemelt jelentőséggel bír a helyi foglalkoztatási politikában, ám az elsődleges munkaerőpiac hiányzó munkahelyei miatt a program tranzitjellege nem tud érvényesülni. A közmunkások gyakorta évekre, évtizedekre „bennragadnak” a különböző közfoglalkoztatási programokban, sokak számára hosszabb idő óta a közmunka jelenti az egyetlen elérhető foglalkoztatási formát, egyúttal az egyetlen hivatalos jövedelemforrást. A közfoglalkoztatás rendszere 2011 óta a minimálbérnél alacsonyabb bérszinten tartja a résztvevőket, ezzel hozzájárul a meglévő társadalmi kontrasztok erősödéséhez. A bérszínvonal elégtelen volta miatt a közmunkások gyakran a közfoglalkoztatás mellett vállalt alkalmi munkákkal, szürke- és feketemunkával pótolják jövedelmeiket. A Startmunka mintaprogramok keretében gazdálkodási lehetőséget kínál a közfoglalkoztatás rendszere a dolgozóknak, jóllehet az érintettek többsége nem a gazdálkodást, hanem a megélhetést biztosító munkavállalást preferálja. A program keretében végzett munkapiaci mércével mérve nem hatékony, a közfoglalkoztatottak társadalmi megbecsültsége pedig – több tényező összjátékának köszönhetően – meglehetősen alacsony.

Az eddigi magyarországi és európai uniós fejlesztési programok, foglalkoztatásösztönző pályázatok és támogatott képzések nem hoztak figyelemre méltó eredményt a térségben, s ennek lehetséges oka, hogy az érintettek nem rendelkeznek érdekérvényesítő potenciállal, a foglalkoztatók pedig érdekeltek a hátrányos helyzetű munkavállalók után járó munkáltatói kedvezmények folyamatosságának biztosításában.

Noha a közfoglalkoztatás a kritikus foglalkoztatási helyzetet hivatott kezelni és a szociális feszültségeket hivatott csökkenteni, reintegrációs funkcióját az ormánsági esettanulmány alapján a vizsgált térségben nem tudja hatékonyan betölteni.

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan 2013a. Magyarország földjének és népének jelene, múltja és jövője. Hitel, 1. 4–24. p.

Andrásfalvy Bertalan 2013b. A víz a magyar történelemben. Magyar Tudomány, 1. 1313–1321. p.

Bacsik Mária 2012. Vissza a munka világába: A közfoglalkoztatás útján Jász-Nagykun-Szolnok megyében. Economica 5. Klnsz. 1. 96–104. p.

Baksa Adrienn 2013. A Közös Agrárpolitika Magyarországon. Tények és tanulságok. Mezőzombor, Innosco Közhasznú Alapítvány.

Bakó Tamás–Cseres-Gergely Zsombor–Kálmán Judit–Molnár György–Szabó Tibor 2014. A munkaerőpiac peremén lévők és a költségvetés. Budapest, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet. https://www.parlament.hu/documents/126660/133966/MTA+KRTK+KTI+A+munkaer%c5%91piac+perem%c3%a9n+l%c3%a9v%c5%91k+%c3%a9s+a+k%c3%b6lts%c3%a9gvet%c3%a9s+jav%c3%adtott.pdf/ba01c982-873e-416c-8b7f-c6684fe55db8 (hozzáférés ideje: 2018.05.22.)

Bördős Katalin 2015. A közfoglalkoztatás intézményi környezete – történeti áttekintés. Munkaerőpiaci Tükör 2014. Budapest, MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaságtudományi Intézet, 66–75. p.

Csehné dr. Papp Imola–Dr. Mikáczó Andrea 2018. A közfoglalkoztatás elméleti háttere és gyakorlati tapasztalatai 25 év tükrében. 1993–2018. Gödöllő, Szent István Egyetem Kiadó.

Csoba Judit 2010. „Segély helyett munka.” A közfoglalkoztatás formái és sajátosságai. Szociológiai Szemle, 20/1. 26–50. p.

Elek Péter et al. 1936. Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Budapest.

Feischmidt Margit 2012. Kényszerek és illeszkedések. Gazdasági és szimbolikus stratégiák aprófalvakban élő romák életében. Szociológiai Szemle, 22/2. 54–84. p.

Havas Gábor 1997. A Baranya megyei teknővájó cigányok. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/romak/cigany_neprajzi_tanulmanyok_1997/pages/009_a_baranya_megyei_teknovajo_ciganyok.htm (hozzáférés ideje: 2019.04.20.)

Jámbor Attila 2014. A Közös Agrárpolitika legújabb reformjai. In Jámbor Attila–Mizik Tamás (szerk.): Bevezetés a Közös Agrárpolitikába. Budapest, Akadémiai Kiadó, 47–65. p.

Kiss Géza 1937. Ormányság. Budapest, Sylvester R. T.

ifj. Kodolányi János 1958. Problémák az ormánsági etnikai csoport körülhatárolásában. Néprajzi Értesítő, 40. évf. 5–18. p.

ifj. Kodolányi János 1960. Ormánság. Budapest, Gondolat.

Koloh Gábor 2018. A születésszabályozás mint társadalomtörténeti probléma. Születésszabályozás a Dél-Dunántúlon (1790‒1941). Doktori disszertáció, Budapest, ELTE.

Koltai Luca (szerk.) 2018. A közfoglalkoztatás hatása a helyi gazdaságra, helyi társadalomra. Budapest, HÉTFA Kutatóintézet. https://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/download/f/fc/42000/BM_k%C3%B6zfoglalkoztat%C3%A1s_Tanulm%C3%A1ny_20180928-merged.pdf (hozzáférés ideje: 2019.05.23.)

Kovács Katalin–Váradi Monika Mária szerk. 2013. Hátrányban vidéken. Budapest, Argumentum Kiadó.

Kulinyi Márton 2012. „Kígyónak lábsó” avagy utazás a közfoglalkoztatás céljai körül. Munkaügyi Szemle 2012. november http://www.munkaugyiszemle.hu/sites/default/wp-content/uploads/kulinyi_studium.pdf (hozzáférés ideje: 2019.04.20.)

Lovas Kiss Antal 2011. Kisüzemi gazdaságok társadalmi szerepváltozása. Esettanulmány egy bihari településről. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék.

Makszim Györgyné Nagy Tímea 2018. A közfoglalkoztatás, mint munkaerő-piacieszköz fejlődése. Comitatus, nyár, 64‒77. p.

Messing Vera–Molnár Emília 2011. Válaszok a pénztelenségre: szegény cigány és nem cigány családok megélhetési stratégiái. Esély, 1. 53–80. p.

Mikó Zoltán 2010a. Agrár- és vidékfejlesztési igazgatás gyakorlatok. In Papp Zsombor–Imre Miklós–Mikó Zoltán–Boros Anita–Kristó Katalin (szerk.): Agrár- és vidékfejlesztési igazgatás. Budapest, Szaktudás Kiadó Ház, 13–29. p.

Mikó Zoltán 2010b. Az Európai Unió Közös Agrárpolitikája (KAP), szabályozási rendje. In Papp Zsombor–Imre Miklós–Mikó Zoltán–Boros Anita–Kristó Katalin (szerk.): Agrár- és vidékfejlesztési igazgatás. Budapest, Szaktudás Kiadó Ház, 142–164. p.

Móricz Zsigmond 1958. Az Ormányság kincse a gyermek. In Barabás Tibor et al. (szerk.): Riportok 19361942. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 106‒115. p.

Pulszter Zsuzsanna 2013. Gazdasági stratégiák és értékpreferenciák egy ormánsági kistelepülésen. In Böhm Gábor–Fedeles Tamás (szerk.): Specimina Operum Iuvenum 2. Szemelvények 2. Válogatás a PTE BTK XXXI. Tudományos Diákköri Konferencián (2013) első helyezést elért hallgatóinak pályaműveiből. Pécs, Pécsi Tudományegyetem BTK, 110–133. p.

Pulszter Zsuzsanna 2015. „Hátrányból előnyt”. Markóc önkormányzati stratégiájának társadalomnéprajzi elemzése. Tabula Online, 2. http://tabula.neprajz.hu/pdf/2014_2_07.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

Ragadics Tamás 2015. Helyi társadalom, lokális közösségek az ormánsági kistelepüléseken. Doktori disszertáció. Pécs, PTE BTK Interdiszciplináris Doktori Iskola, Politikatudományi Doktori Program. http://www.idi.btk.pte.hu/dokumentumok/disszertaciok/ragadicstamasphd.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

Ragadics Tamás 2018. Közmunka a vidéki Magyarországon. Helyi stratégiák – kérdések és dilemmák. Közös dolgaink – független értelmiségi platform http://kozos-dolgaink.hu/kozmunka-videki-magyarorszagon-helyi-strategiak-kerdesek-es-dilemmak (hozzáférés ideje: 2018.05.22.)

Reményi Péter–Tóth József (szerk.) 2009. Az Ormánság helye és lehetőségei. Pécs, IDResearch Kft.

Váradi Monika Mária (szerk.) 2008. Kistelepülések lépéskényszerben. Budapest, Új Mandátum Kiadó.

Váradi Monika Mária 2016. Értékteremtő közfoglalkoztatás vidéki terekben. Esély, 1. 30–56. p.

Zentai János 1966. Adatok az Ormánság néprajzi határának megállapításához. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 77–80. p.

Zentai János 1971. Az Ormánság nyugati határa és belső tagolódása. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 199–206. p.

Zentai János 1978. Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Ethnographia, 89/4. 519–557. p.

Zentai Tünde 1983. Ormánsági hiedelmek. Budapest, MTA Néprajzi Kutató Csoport.

Zentai Tünde 2014. A Dél-Dunántúl hímes templomai. Pécs, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány.

Felhasznált források

BAPA 2017. Baranya Paktum. „Foglalkoztatási Szövetkezés Baranya Felzárkózásáért 2020”. Foglalkoztatási Stratégia és Akcióterv. https://www.baranyapaktum.hu/dokumentum/7 (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

DDRPK 2018. Dél-Dunántúli Regionális Paktum Konferencia, Ajánlások, Pécs, 2018. december 3. https://www.baranyapaktum.hu/hirek/32/del-dunantuli-regionalis-konferencia-tapasztalatai-es-ajanlasai-az-iranyito-hatosag-fele (hozzáférés ideje: 2019.03.25.)

HI 2005. Háttér információ – Baranya megye gazdaságilag elmaradott térségeinek társadalmi-gazdasági fejlesztési programja. Dr. Füzes Miklós [et al.] (szerk.) Dokumentumok a baranyai cigányság történetéből. Pécs: Baranya Megyei Levéltár, 120–121. p.

KFA é.n. Közfoglalkoztatás főbb adatai. Közfoglalkoztatásban részt vevők havi átlagos létszáma. http://kozfoglalkoztatas.bm.hu/ (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KFP é.n.a. Közfoglalkoztatási Portál. http://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/mekkora-a-kozfoglalkoztatasi-ber-osszege (hozzáférés ideje: 2019.02.18.)

KFP é.n.b. Közfoglalkoztatási Portál. http://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/a-kozfoglalkoztatottak-is-jogosultak-tarsadalombiztositasra-es-nyugellatasra (hozzáférés ideje: 2019.02.18.)

KFT 2013. Amit a közfoglalkoztatásról tudni kell… Tájékoztató anyag. http://www.kormanyhivatal.hu/download/d/b3/70000/Amit%20a%20k%C3%B6zfoglalkoztat%C3%A1sr%C3%B3l%20tudni%20kell.pdf (hozzáférés ideje: 2019.02.18.)

KFBESZ 2018. Beszámoló a 2017. évi közfoglalkoztatásról. Belügyminisztérium Közfoglalkoztatási Statisztikai, Elemzési és Monitoring Főosztálya, Budapest. http:// kozfoglalkoztatas.kormany.hu/download/c/7a/32000/Beszámoló_2017_20180621.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KSH 2011. 2011. évi népszámlálás. 3. Területi adatok. 3.3. Baranya megye. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepsz2011/nepsz_03_03_2011.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KSH 2016. Éves településstatisztikai adatok 2016-os településszerkezetben. Magyarország települései. Terület: Sellyei járás. http://statinfo.ksh.hu/Statinfo/haViewer.jsp (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

KSH TER 2016. Területi Statisztikai Évkönyv 2016. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/evkonyv/teruleti_evkonyv_2016.pdf (hozzáférés ideje: 2019.02.12.)

NFSZ 2014. Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat Baranya Megyei Kormányhivatal Munkaügyi Központja, képzések a TÁMOP 2.1.6-12 „Újra tanulok” program keretében. http://baranya.munka.hu/engine.aspx?page=baranya_kepzesiajanlatok_allaskeresoknek (hozzáférés ideje: 2019.02.12.)

NVS 2012. Nemzeti Vidékstratégia 2012-2020. Vidékfejlesztési Minisztérium. http://videkstrategia.kormany.hu/download/4/37/30000/Nemzeti Vidékstratégia.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

SITS 2015. Sellye Integrált Településfejlesztési Stratégia I. kötet. Terra Studio Kft. http://www.sellye.hu/core/f7177163c833dff4b38fc8d2872f1ec6/wp-content/uploads/dokumentumtar/paly_Sellye_ITS/Sellye_MV_BM_VEGLEGES.pdf (hozzáférés ideje: 2019.01.23.)

TKFR é.n. http://kozfoglalkoztatas.kormany.hu/tajekoztato-a-kozfoglalkoztatas-rendszererol (hozzáférés ideje: 2019.04.20.)

SK 1992. Sellye és környéke c. folyóirat, 1992. május, III/4.

Alkalmazkodási stratégiák, értelmiségi asszimilációs életutak

Adalékok a dualizmuskori Késmárk etnikai történetéhez

Kutatási módszerek

Késmárk azoknak a kiegyezéskori felső-magyarországi városoknak a csoportját képviselte, ahol az 1880–1910-es népszámlálás adatai szerint a szlovákok (átlagosan +12,55%), és a magyarok (átlagosan +7,91%) aránya egyaránt növekedett, a németeké pedig jelentősen csökkent (átlagosan -18,10%). Ebben a csoportban 22 városi települést találunk: például Gölnicbányát, Vágújhelyt és mostani esettanulmányom tárgyát – Késmárkot is. A csoportot – a másik négy függvényében a szlovák és a magyar etnikum térnyerése miatt – „inkább szlovákosodó városoknak” neveztem.[1]

A kutatást a társadalmi-gazdasági fejlődését vizsgáló szlovák és 20. század eleji magyar szakirodalom elemzésével kezdtem. A 19–20. századi szakirodalom főképp magyar és német történészektől származik. Szlovák szerzők ezzel a témával sokáig nem foglalkoztak, mivel Késmárkot a második világháborúig nem tekintették szlovák városnak, hanem inkább németnek, sőt magyarnak. (Baráthová–Fábrová–Kučerová–Vráblik 2012, 159. p.) Ugyanez a helyzet a mai modern magyar szakirodalommal, amely jobbára a Szepességgel, nem pedig a régió konkrét városaival foglalkozik. (Szűts 2012) Késmárk dualizmuskori nemzetiségtörténetével pedig még senki sem foglalkozott behatóbban.[2] A tényleges kiindulópontot a korabeli város társadalmi, etnikai, gazdasági és oktatási szerkezetének levéltári anyagok segítségével történt feltérképezése jelentette. Ezek közül a legfontosabbak a városi közgyűlések jegyzőkönyvei voltak. Rajtuk kívül az iskolai felügyelői jelentéseket, minisztériumi fel- és leiratokat, polgármesteri és megyei levelezéseket, orvosi jelentéseket, rendőrségi jelentéseket, a városi szabályrendeleteket, szabálysértési eljárásokat, egyesületi szabályzatokat, gazdasági iratokat, a vasút, valamint a helyi Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FMKE) tevékenységét is megvizsgáltam. A kutatáshoz elsősorban a késmárki városi hivatalok iratait kezelő poprádi (Szepesszombat) levéltár anyagait és az Országos Széchenyi Könyvtárban található dokumentumokat használtam.[3] A helyi sajtó rendkívül sokszínű volt, ám főképp az 1885-től megjelenő Szepesi Lapokat használtam fel egészen 1904-ig.[4] Az asszimilációs folyamatok és az egyéni érvényesülés értelmezésének bemutatására Alexander Béla jó forrásadottságokkal rendelkező értelmiségi életpályáját elemeztem.

Késmárk etnikai változásai a kiegyezés korában

Míg a városnak 1880-ban 4475 lakosa volt, 1910-re ez a szám 6307-re növekedett. A klasszikus értelemben vett nyelvhatártól, a szlovák–magyar kontaktzónától messze északra fekvő város számos etnikum és vallási közösség együttélésének színhelye volt. Az 1880. évi népszámlálás szerint 72%-os német többségű településnek számított, bár a településen 16% volt a szlovákok, valamint 8% a magukat magyarnak vallók aránya. A többnyelvű város tehát a többi szepességi városhoz hasonlóan német dominanciájú volt ugyan, de multietnikus jelleget mutatott. A dualizmus idejében a település lakossága – kissé eltérően a csoportjától – az idő előrehaladtával viszonylagos gyorsasággal „vált” magyar, másodsorban szlovák nemzetiségűvé.

Az 1910. évi népszámlálás adatai alapján még éppen hogy német többségű városban (51%) a szlovákok aránya 25%, míg a magukat magyarnak valló lakosság aránya 21%-ra nőtt. A népszámlálási adatokon kívül rendelkezésünkre állnak az éves városi jegyzékek is, a popularis ignobilumok, melyek az 1810–1819 évektől kezdve a dualizmus végéig minden évről fennmaradtak.[5]

1. táblázat. Késmárk etnikai összetétele az 1869–1930-as népszámlálások szerint

2. táblázat. A késmárki népesség főbb felekezeti adatai 1880–1930[6]

Mint ahogyan az a kutatás során kiderült, Késmárk nem vizsgálható a Szepes megyei közeg nélkül.[7] A város abba a csoportba tartozott, ahol ugyan növekedett a magyarság aránya, de egyértelműen inkább a német, mint a szlovák lakosság kárára. Figyelemre méltó, hogy a vizsgált térség városai közül a legmagasabb arányú szlovák lakosságnövekedést, pár más régióban található település kivételével, a Szepes vármegye kisvárosai adták.[8] Michal Kaľavský szlovák történész a szepességi falvak esetében a szlovákok 18. századi térnyeréséről írt, ami mind a német, mint a lengyel-gorál lakosság kárára történt. (Kaľavský 1993, 54. p.) Ugyanezt a Szepesi Lapok több cikke is megerősítette.

Késmárk városát azonban a legtöbb forrás színtiszta német, zipszer vagy szász városként definiálta.[9] A 19. századra azonban már markánsabbá vált a várost körülölelő régió etnikai összetételének a változása. A szepességi szlovák Mišík Štefan 1903-ban a következőket  rögzítette: „Ma mindenféle túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a szepességi németek napjai megvannak számlálva, a szlovákok és lengyelekhez képest egy ideig tartják még magukat…” (Otčenás 1995, 123. p.) Hasonlót jegyzett le 1901-ben Sváby Frigyes, Szepes megye levéltárnoka is: „Késmárkon szomorú szociális jelenségnek lehetünk tanúi, századok óta honos családok és nevek kivesznek, mert a szegényebbek kivándorolnak, mert nem akarnak mezei foglalkozáshoz szokott munkásként beállni a gyárba, de tény, hogy létesült gyáraink számára tulajdonosaik munkásokat Cseh- és Morvaországból, Sziléziából és Galíciából hoznak…” (Sváby 1901, 68. p.)

A kiegyezés utáni évtizedben gazdaságilag tengődő város az 1880-as években rohamos fejlődésnek indult. A korábban jobbára a céhek fennmaradásért, a hivatalokért és a helyben lévő katonaságért küzdő városban ekkor építették ki a csatornahálózatot, majd közel féltucatnyi iskolát nyitottak.[10] Az 1890-es évek első felében elkészültek a főbb utcák kőjárdái. Addig sáros földutak, jobb esetben homokkőből készült járdák szolgálták a városlakókat. Az 1890-es évek közepén a város egy részében bevezették a villanyvilágítást, fásították a köztereket, és a „távbeszélő” is megérkezett. Ekkor egyébként a közeli Magas-Tátrában már több mint egy évtizede épülgettek a turistautak és a turistaházak a Magyar Tátra Egyesület ügyosztálya jóvoltából A Poprád–Késmárk-vasútvonal pedig az ipart is fellendítette, a város nemhiába áldozott erre 160 000 forintnyi tőkét.

A 20. század fordulójára, főképp a textiliparnak köszönhetően, mintegy 1700˗1800 állandó gyáripari munkahely létesült a városban. Évente mintegy 50 fő körül mozgott a város lakosságának évenkénti természetes szaporulata.[11] Megnőtt a város tekintélye és vonzereje, amit jól jelzett, hogy a környék falvai és kisvárosai csak Késmárkot tekintették városnak, „Stadt”-nak. „Az e vidéken lakó ember nem mondja sohasem, hogy Késmárkra megy, Késmárkról jön, hanem: a »városba« indul, a »városból« tér vissza.” (Bruckner–Bruckner 1912, 12. p.) Ennek ellenére Késmárk a korszak végére gyakorlatilag a fizetésképtelenség határára sodródott. A város lakosságának hatalmas gondot és szociális problémát jelentett az alkohol és a tömeges alkoholizmus.[12]

Egyesület a lokálpatriotizmus jegyében

A millenniumi ünnepekkel egész Magyarországon felerősödtek a városi terek nemzetiesítését célzó kezdeményezések, mozgalmak. Késmárkon ezt a helyi történelmi társulat példája mutatja meg legjobban: a helyi polgárságon belül kialakult a lokális identitáskonstrukció igénye. Varga Bálint szerint a múzeum, a megyei és városi történeti monográfia, valamint a történeti társaságok létrehozása volt a legalkalmasabb és leggyakrabban használt eszköz arra, hogy a városokat és vármegyéket elhelyezze a nemzeti történelem és az ezredévnek hódoló történettudomány diskurzusában. (Varga 2014, 179–202. p.)

Meg kell azonban jegyezni, hogy a Szepességnek négy évszázadon át létező saját regionális történetírása volt, erős lokális tudattal. Legjelesebb képviselői a 16–17. századi kiterjedt szepességi krónikairodalom képviselői, mint pl. Hain Gáspár, Conrad Sperfogel mellett a magyarul és németül egyaránt fontos könyveket író Weber Samu (1835–1909), Alexander Münnich (1848–1918), Demkó Kálmán (1852–1918), Bal Jeromos, Bruckner Győző (1877–1962) és Pitkó János voltak. A késmárki születésű Frölich Dávid (1595–1648) például azt kutatta, hogy a szepességi szászok dialektusa a német szász Meissen környékének lakóiéhoz hasonló.[13] Vendelín Jankovič szerint ez az elmélet mindenféle lehetetlen és áttételes gondolatok eredménye csupán. Jankovič szerint egyébként azért volt a Szepességnek saját történetírása, mert a magas urbanizációs fok és a rendkívül kifejlett társadalmi kapcsolatok elősegítették a lokális identitás kialakulását. (Jankovič 1974, 169. p.)

A Szepes Megyei Történelmi Társulat viszonylag korán, 1883-ban alakult meg. Késmárk városa a társulat felhívására három évre rendes tagként lépett be az egyletbe, majd ígéretet tett, hogy a tagfelhívást házról házra fogja köröztetni.[14] A város tagságát aztán hatévente rendre megújította, befizetve ezzel az évi 10 forintos hozzájárulását a társulat működéséhez. E tagsági megújítások indoklásául „[…] hazafias kötelességnek és nemes czélnak […]” tett eleget a város.[15] A lokálpatriotizmus ugyanígy tetten érhető egyébként a Magyar Országos Kárpátegylet 1883-as menházépítési kérelmén, melyet hazafias kötelességből szintén támogatott a közgyűlés. A történelmi társulat 4 alapító és 95 rendes taggal indult. 1889-ben 9 alapító tagja és 213 rendes tagja volt, de problémák voltak a tagdíj befizetésnél: „sajnos tapasztaljuk […] hogy […] hazánk számos vidékén lévő megyei történelmi társulatok mindeniknek van 500˗700 tagja […] [míg a Szepes megyei] Demkó Kálmán szerint egyenesen tengődik.” (Demkó 1889, 179. p.) Nem véletlen, hogy éppen Demkó Kálmán állt az élére 1882-ben a Szepes vármegyei Történelmi Társulat létrehozásának.[16]

Ennek ellenére az egylet a dualizmus folyamán 14 évkönyvet, 11 közleményt és 7 millenáris kiadványt adott ki.[17] Az egyesület tevékenységében számos közszereplő is részt vett. A társulat első elnöke, gróf Csáky Albin 1889-ben a vallás- és közoktatási miniszteri állása végett mondott le az elnöki tisztségről. Ekkor a szepesi püspök, Császka György lett az elnök, aki székfoglaló beszédében az egy nemzet – egy haza elvét tartotta mérvadónak. A választmányi üléseket negyedévenként tartották olyan Szepes megyei városokban, ahol legalább 20 tag élt. A tagok száma aztán fokozatosan növekedett, 1895-re 356-ra, 1900-ra 500 főre, majd 555-re nőtt, 1908-ban azonban 485 tagra csökkent.[18] A korszak második felére a társulat rendelkezett saját régiséggyűjteménnyel, könyvtárral, a millenniumra pedig nagy megyemonográfiát terveztek. E célból próbáltak az összes szepességi várostól kieszközölni hatéves időtartamra évente újabb 10-10, a nagyközségektől 5-5, kisközségektől 2-2 forintot. A 11 rendezett tanácsú várost, 15 nagyközséget és 193 kisközséget számláló Szepességből azonban csupán négy város, 11 nagyközség és 13 kisközség küldte el hozzájárulását, illetve Lőcse küldött 500 forintot, melynek polgármestere alapító tagként volt a társulat tagja. (Demkó 1895, 42. p.) A monográfia terve azonban zátonyra futott. Az egylet anyagi okokra hivatkozva öt kisebb monográfiát és egy térképet adatott ki helyette.

Az egylet munkássága valóban sokrétű volt. A társulatot 1888. október 15-i határozatában a megyei törvényhatósági bizottság is megkereste „Szepesvármegye helységeinek visszamagyarosítása tárgyában”. (Demkó 1889, 179. p.) Az egylet tagjai készségesen segédkeztek a helynevek helyénvalóságának a megállapításában. Az egylet a helyi templomok freskóinak restaurálásában is segédkezett. Az évkönyvekben a tanulmányok szerzői a Szepesség múltjáról, a helyi levéltárak helyzetéről és a Szepesség bibliográfiájáról is írtak. A történelmi tanulmányok változó minőséget mutattak, de a kor tudományos igényességének teljesen megfeleltek.

A tanulmányok főleg a kora újkorral és középkorral foglalkoznak. A II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc utáni időszak viszont szinte minden esetben választóvonalnak számított a szerzők érdeklődését illetően. Elmondható, hogy – legalábbis az ügyvezető elnök szerint – a tagok magyaroknak és lokálpatriótának vallották magukat, hiszen „minden rög a haza része” és ezért foglalkoztak Szepes megyével.[19] Számos tanulmány foglalkozott gazdasági és művészettörténeti kutatásokkal, vagy a helyi kőzetek vizsgálatával. Áttekintve az évkönyveket, csupán egykét nemzetiségi jellegű tanulmány található a több mint száz írás között: Hradszky József Szepes vármegye a mohácsi vész előtt tanulmánya szerint a Szepesség nem volt lakatlan a magyarok bejövetele előtt, bár valóban gyéren lakott vidékről volt szó. (Demkó 1895, 5. p.) Magyarságukra az érv az idő – mondotta –, amely „[…] a mesterséges izgatásokig – századokon át egy együttérző nemzettesté forrasztották Magyarország összes lakóit”. (Demkó 1895, 13. p.) Ami pedig a magyarságukat illeti, a társulat tagjainak volt alkalmuk bizonyítani, ugyanis amellett, hogy a csehszlovák állam kötelékében hűek maradtak ama szepességi „röghöz”, számos tagjuk továbbra is magyar öntudat jegyében tevékenykedett.[20] A rendkívül polgáriasodott szepességi városkák egyébként számos további lokális intézményt alapítottak a dualizmusban, ilyen volt például a szepességi közkórház vagy a Szepes megyei szeretetház is.

A tér nemzetiesítése

A késmárki német elit a korszak végére sikeresen kapcsolta össze lokális történelmét a nagy nemzeti narratívával. A késmárki városi közönség az 1880-évek elején átnevezte pár utcáját. Az utcaelnevezések akkor még nem tükrözték a magyar nemzeti identitást, az átnevezéseknek jobbára gyakorlati okai voltak. „A város területén számos utca van, melynek neve nincs […] vagy értetlen […] minden egyes utca külön névvel jelöltessék meg.” Az utcanevek két nyelven, nagybetűkkel kerültek a sarokházak falára.[21] A Róza utca így vált Lyceum utcává (Lyceum strasse), a Proll utca Háromház utcára, a Stumpf tér Tűzoltótérre, a járásbíróság ház előtti tér pedig Thököly térre változott, amely az egyetlen lokálidentitáshoz köthető utcaelnevezés-változás az 1880-as évekbeli Késmárkon.

Az ezredévi átfogó országos „nemzetébresztés” után másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a német többségű városban a német vagy németesen hangzó utcákat átnevezzék. Ez az időpont valószínűleg összefügg az 1910. évi népszámlálás eredményeivel, amely szerint Késmárkon a magukat (inkább) németnek vallók aránya lecsökkent a lélektani 50%-os arány közelébe. A kijelölt bizottsági tagok összesen 48 „utcza” nevét módosították vagy nevezték át a városi tanács javaslatát követve. Ezt a javaslatot aztán a közgyűlés kis módosítással el is fogadta. Ezek majd kétharmada azonban inkább helyesírási módosítás (utcza-utca), kötőjeltoldás, „köz” vagy „tér” utótag hozzáadása és hasonlók voltak.

Összesítve – a korábbiakban elnevezett Kossuth, Thököly teret és Erzsébet utcát, valamint az 1909-es Zrínyi Ilona teret és Thököly utcát beleszámítva – tehát 16 új utca keletkezett magyarosított névvel. Ebből a 16-ból kettő főképp lokálidentitáshoz köthető (Vértanúk útja és Vérmező – a rendi felkelésekhez), további öt pedig főképp lokálidentitáshoz (Kray, Hunfalvi, Késmárk, Lányi, Topperczer utca).[22] Két utca országos (Kossuth, Erzsébet u.), további kettő pedig a legjobb példa a vegyes, tehát a lokális identitás integrálásának sikeres példája (Thököly tér és utca, Zrínyi Ilona tér). A mérleg tehát 14 magyarosított, 5 országos – és 10 lokálidentitáshoz köthető új utca.[23] Ezek közül azonban szinte mind szervesen beépíthető volt a magyar nemzeti történelem narratívájába, így tehát a késmárki lokálpatriotizmus sikeresen integrálódott a nagy nemzeti narratívába.

A dualizmuskori évtizedek bővelkedtek olyan eseményekben, melyek alkalmat adtak a városi tér és közösség nemzetiesítéséhez. A dualizmuskori Késmárk kétségkívül egyik legmaradandóbb nemzeti „élménye” vetekedett az országszerte megtartott millenniumi ünnepséggel. Ez pedig egy megemlékezés volt, mégpedig a város díszpolgárának, Kossuth Lajosnak a halála.[24] A rendkívül hosszúra nyúló és magasröptű polgármesteri gyászbeszéd mellett, amely Kossuthot „hazánk legnagyobb dicső fiának” titulálta, a képviselő-testület elrendelte a temetésen való részvételt. Kossuth arcképét kifüggesztették a tanácsterembe, mindhárom felekezet részére istentiszteletet rendeltek el testületi részvétellel, és a Három híd utcát elnevezték Kossuth Lajos utcává. A mindig anyagi gondokkal küzdő város 200 forintot szavazott meg a Kossuth-szoborra. A temetés idejére bezáratta az összes boltot és ablakot a városban. A szabadságharc hősének tisztelete születésének 100. évfordulójára sem halványult el, a díszközgyűlés terjedelmesebb beszédeket tartalmazott, mint a millenniumi. A város határában lévő magas-tátrai Zöld-tavi-csúcsot is elnevezték Kossuth Lajosról.[25] Talán még ma is megtalálhatóak a Szepesszombati Levéltárban Kossuth temetési koszorújának babérlevelei, melyeket a temetésen részt vett városi elöljárók ereklyeként hoztak haza, és a városi titkos levéltárban helyeztek el.[26]

A Habsburg-család tagjai halálának látványosan kisebb lenyomata van a város hivatali életében. Jobbára jegyzőkönyvi emlékezésről vagy egy-egy rövidebb beszédről volt csupán szó. Kivételt képez ez alól Erzsébet királynő 1898-as genfi meggyilkolása, amelyhez Késmárk város közönsége szintén utcaelnevezéssel és 1901-es alapítású szegényalappal rótta le kegyeletét. Az aktuális hatalom iránti tisztelet és alázat szintén megmutatkozott az ünnepélyek súlyának mérlegelésénél, ugyanis Ferenc József megkoronázásának 25. évfordulóján szintén komolyabb megemlékezéseket tartottak. Késmárk díszkivilágítással, mindhárom felekezet számára elrendelt istentisztelettel és egy, a késmárki szegények számára alapított kisdedóvó létesítésével – melybe a város is beszállt 500 forinttal – rótta le kegyeletét.[27]

A millenniumi ünnepséget, a polgármester indítványára, Késmárkon a következőképp ünnepelték:[28] A díszközgyűlésen összeült a közgyűlés összes képviselője, a városi ügyész német nyelven mondott hazafias beszédet, majd beiktatták a jegyzőkönyvbe „a magyar hazához való határtalan ragaszkodásának” passzusát, melyet aztán az összes városi képviselő aláírásával látott el a nemzeti színekbe festett közgyűlési jegyzőkönyvoldalon. Megszavazták az állandó gyermekmenedékház felállítását is, és elfogadták Dr. Hajnóczi József királyi tanfelügyelő ajánlatát a városi monográfia német és magyar nyelven való megíratására, 500 forint ellenében.[29] Ez a munka azonban sosem készül el.[30] Ez után a díszközgyűlés a főtérre vonult, ahol egy fát millenniumi fává avattak, majd mindhárom felekezet istentiszteletén vettek részt a városban székelő hatóságok képviselőivel. Az istentisztelet után egy közel 200 forint költségű népünnepélyen vesz részt a város lakossága, s felhívták a polgárok figyelmét, hogy május 9-én az ablakaikat világítassák ki, „hazafias érzelmeik kifejezését adandó”.

Mi volt a helyzet a híres késmárki születésű főúrral, a róla elnevezett rendi felkelés vezetőjével, a rövid életű, 1682-es „Orta Madzsar”, azaz a felső-magyarországi fejedelemség vezetőjével, Thököly Imrével? Annak ellenére, hogy hamvainak hazahozatala a vizsgált korszakra esik, és az ünnepségek is nagyszabásúak voltak, mégsem említhetőek egy lapon a Kossuth vagy az Erzsébet királyné tiszteletére rendezett megemlékezésekkel. Thököly hamvai hazahozatalának körülményei jól mutatják a város Thökölyhez való viszonyát és a városi elit mentalitását. Először 1904-ben, Hartmann Izidor városi képviselő adta elő a város közönségének, hogy Ő felsége Ferencz József hazaszállítatni rendelte nevezett hamvait Nikodémiából. Hartmann szerint a „minden magyar hazafias embernek szemében ereklye” veszélybe került, ugyanis az egyik vidéki lap szerint Eperjesre kellene elhelyezni a hamvakat. Ezért kérte a közgyűlést, hogy „hasson oda” ennek megakadályozására.[31]

A közgyűlés a következő ülésre tűzte a megvitatást, melyen a képviselőknek még a harmada sem jelent meg. Késmárknak ekkor mintegy 56 képviselője volt, és csak ritkán fordult elő, hogy több mint a fele hiányzott volna.[32] Az alig egyharmadnyi megjelent képviselő hálafeliratot intézett a miniszterelnöknek ez ügyben.[33] Ennek a magyarázata véleményem szerint igen egyszerű, Késmárk városának kapcsolata Thököly Imrével rendkívül rossz volt, és ennek az emléke fennmaradt a városi német elit gondolkodásában. A városi emlékezet megőrizte, hogy a Thököly család taszította a várost szabad királyi városból „félig” földesúri igába, ahonnan csak nagy nehézségek árán tudta magát kiváltani. Nemhiába nevezte Nora Baráthová (Baráthová 2014.) Késmárk legsötétebb korszakának a Thököly család uralmát, a korábbi privilégiumok elvesztését és a szepességi német város szabadságának megnyirbálását két évszázad után sem feledte el. 1905-ben például egy festő bárónő fordul Késmárkhoz abbéli ajánlatával, hogy nagyformátumú festményeivel örökítené meg Thökölyt és Zrínyi Ilonát. A közgyűlés csak Thököly 70 x 80 centiméteres mellképét festeti meg, ám a város pénzéből erre adakozni nem hajlandó, csakis közadakozási pénzből.

Ugyanebben az évben érkezett a leirat, hogy Késmárkra helyezik a hamvakat, ezt a közgyűlés egyszerűen csak „tudomásul vette”. Ez nagyon szokatlan, hiszen más hasonló eseménynél beszédek, ováció, hálafeliratok, vagy legalábbis azt a passzust találtam a közgyűlési könyvekben, hogy a város közönsége örömmel vette az ismertetett eseményt.[34] Természetesen a helyzet megváltott, mikor is a város közönsége érzékelte a helyzet országos súlyát.[35] Az általános hozzáállását azonban mi sem mutatja jobban, mint hogy a Thököly-hamvak Késmárkra helyezéséért közbenjáró országgyűlési képviselőt, Gyurgyán Aladárt utólag – és nem valamely lelkes képviselő javaslatára – a városi tanács sürgető javaslatára választották meg díszpolgárnak.[36] Dianiska Frigyes képviselő, a késmárki evangélikus lelkész szerint egyébként inkább Szepes megyei ünnepélyként kellett volna kezelni az ünnepséget, melynek nyitóbeszédére Kossuth Ferenc kereskedelemügyi minisztert kérte fel a polgármester által vezetett bizottság. Thökölyt Imre hamvai fölé 1907 és 1909 között építették fel a mauzóleumot.[37]

A tér nemzetiesítésének egyéb, korra jellemző megnyilvánulásait, mint például történeti szobrok állításának nyomát vagy erre vonatkozó terveket Késmárkon nem találtam. Csupán egyetlen alkalommal, 1901-ben szavazott meg a város a Szepes vármegyével közösen felállított Vörösmarty Mihály-szoborra 20 korona anyagi segítséget.

Az iskola mint a magyar identitás reprezentációjának kiindulópontja

A magyar szabadságharc 50. évfordulójához közeledvén, Vrchovszky József vezetésével a líceumi tanulók kérték fel a városi képviselő-testületet, hogy a városi tulajdonú és bérelhető kávéházi termet a diákság által rendezett március 15-i táncmulatságra ingyen engedje át. A diákok városi pénzből szerettek volna fáklyákat rendelni, melyre a városi képviselők azonnal reagáltak, és saját pénzükből fizették azokat ki. [38] A következő tárgyalási pont – mintegy felocsúdva, Kottler Sámuel felszólalása nyomán – került napirendre: Kottler felhívta a figyelmet arra, hogy a nemzet ötvenedik évfordulóját üli, méltó módon kéne azt megünnepelni.[39] A közgyűlés a polgármestert kérte fel javaslattételre, akinek a javaslata alapján Késmárk csatlakozott a két helybeli középiskola által rendezett fáklyás menethez, amit a város közkivilágítása követett. Másnap az összes tanuló felvonult a városháza elé, ahonnan a díszközgyűlés után testületileg járultak a városi elöljárók a régi evangélikus templomba. Ezt követte a délután folyamán a líceumi tornateremben megtartott dísztornázás, este pedig a már említett táncmulatság a kávéházi nagyteremben. A díszközgyűlés egyúttal határozat hozott a helybeli szegény sorsú 1848–49-es szabadságharcban részt vettek számára állandó jelleggel utalandó segélyről.[40] A díszközgyűlésen elhangzott beszéd – melyet a városi ügyész, Kéler Pál tartott – mondanivalójának lényege a következőképp írható le: a más nyelviség „…ne romboljon, de forrassza össze e nemzetnek minden ajkú fiát, hogy naggyá legyen a nemzet.”[41]

Az aktív, magyar érzelmű diákok tehát nagy befolyással bírtak a helyi rendezvények szervezésében, ám egy visszaemlékezés szerint, mikor „elmennek az alföldi magyar fiúk karácsonyi vakációra, elhalkul a magyar szó, a magyar nóta idefenn”. (Oszvald 1944, 23. p.) A tanárok vagy a diákok által kezdeményezett nemzeti jellegű ünnepélyekre több hasonló példát is találtam.

Csakugyan, valószínűleg a magyar érzelmű líceumi diákok (és/vagy a bor) számlájára írható az alábbi, valószínűleg nemzetiségi élű eset. 1907-ben az egyik közgyűlési képviselő egy kérdést intézett a rendőrkapitányhoz, miszerint a március 15-i felvonulást szervező fiatalok a felvonulás alkalmával a menet közepéből „békés és csendes polgárok” ablakait kődarabokkal dobták be. Sajnos, egyebet az esetről, mint hogy „a rendőrkapitány erre az interpellációra pontról pontra megfelel, amit a közgyűlés tudomásul vesz[tt]” nem tudunk meg.[42] Úgy tűnik, a diákok zokon vehették, hogy néhány városi [német, vagy feledékeny] polgár nem világította ki ablakait e neves eseményen.

A Szepességben számos nagy múltra visszatekintő iskola működött.[43] Valószínűleg a késmárki líceum is – amelyhez hasonló intézményből alig pár volt a Felvidéken a 18. végétől a 19. század derekáig[44] – az 1589-es lőcsei iskola Mylius rendszabálya szerint működött. E szerint a gimnázium nyolc osztályának harmadikában már latinul kellett a diákoknak beszélniük, és csupán negyedikig oktatták a vallást németül. Ha rajtakapták őket, hogy anyanyelvükön beszélnek, akkor bőr- vagy faszamarat (signumot) kellett viselniük, mígnem találtak valakit, aki hasonlóan vétett. Ha másnap reggel is még rajta volt a signum, akkor bottal verték el, esetleg meg kellett tanulnia fejből egy latin mondókát, grammatikai szabályt. A fenti szabályokat az 1703-as iskolaszabályok is lejegyezték. Az iskolaszabály kilencedik cikkelye így szólt: „Minden diáknak, melyek más-más városból vagy országból származnak, testvériesen kell viselkedniük, és nem szabad törődniük más nemzetiséggel vagy azt nevetség tárgyává tenni.” (Ctibor 1971, 4. p.) A szlovák történetírók szerint is „már a 18. század kezdetén szabállyá vált, hogy a szlovák diák a saját érdekében a helyi egyházi iskola után elment […] valami magyar városkába […] miután a magyart megtanulta, elment németre”. (Ctibor 1971, 6. p.) A magyar nyelv először a 19. század elején kezdett markánsabban megjelenni a Szepességben.[45]

Sváby Frigyes írja, hogy a 19. század elején a helyi elit magyarul vagy nem tudott, vagy csak rosszul tudott. Azt már valószínűleg szépítésként tette hozzá, hogy szerinte a helyi német elit a 18. század letűnt nyelvét, a latint a póriasnak tartott tót és az [Habsburg] ellenségének tartott német nyelv helyett inkább a magyart részesítette előnyben. Az 1830-as években azonban már minden nemesi kúriában akadt egy hegyaljai magyar lány, így mindenki megtanulhatta a nemzeti nyelvet. Ez alól kivételt képeztek az 50 év körüliek vagy az öregebbek, de „Szepes megmagyarosodása igazában, úgy hogy valamennyi társadalmi rétegbe behatolt, mégis csak az uj aerával, 1867-ben vette kezdetét […] ettől kezdve észrevétlenül és pressio nélkül”. (Sváby 1901, 85. p.) Sváby ezt elsősorban a népiskoláinknak, középtanodáknak, apáca-, és később az állami leányiskoláknak, valamint Csáky Albin gróf főispánnak és nejének köszönte.

A kiegyezés utáni Késmárk esetében jelenleg még feltáratlan az iskolaalapítások és átszervezések története. A továbbiakban ezért csupán azokról az iskolákról ejtek szót, amelyekben valamiféle nemzetiségi-kisebbségi ügyhöz kapcsolható információt sikerült találnom. Általánosságban elmondható, hogy a korszak elején még főként német iskolákat a korszak végére igazi magyar érzelmű iskolákká alakították. Hajnóczy R. József, aki több mint 25 évig volt Szepes megyei tanfelügyelő, 1912-ben úgy nyilatkozott, hogy „az akkori idegenajkú iskolákban kezdik eredményesen tanítani a magyar nyelvet […] megcsendül a magyar szó”. (Halmos 1913, 47. p.)

Hajnóczy a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület, a FMKE helyi választmányának ügyvivő alelnöke s egyben a Szepesmegyei Történelmi Társulat titkára is volt. A dualizmuskori késmárki diákság összetartásának jó mutatója, hogy az 1918-as fordulat után iskolától független diákszövetség jött létre, mely a két világháború között is aktívan működött.[46] Magának az oktatás nyelvének fokozatos változása kisebb-nagyobb nehézségekkel ment végbe. A helyi magasabb iskolákba magyar vidékekről tömegesen jártak diákok, egyrészt éppen a német nyelv elsajátításának a céljából. Néhol a helyi diákok és magyar vidékről származók nyelvtudásbeli különbségére való tekintettel két csoportra osztották a magyar nyelv tanítását. (Belóczy 1917, 7. p.) A késmárki középiskolák, mivel a diákok átlagban alig fele vagy harmada – a líceum esetében pedig alig ötöde vagy kevesebb – volt késmárki, első ránézésre nem alkalmasak a nemzetiségi viszonyok vizsgálatánál. Viszont ami a diákok és a főképp a késmárki német nemzetiségű, de magukat többnyire magyar érzelműnek valló tanárok tevékenységét illeti, azok már több említésre méltó etnikai és mentalitástörténeti információt rejtenek. Az egyszerű etnikai vizsgálatok esetében leginkább a helyi elemi iskolák a mérvadóak, azonban a három felekezeti iskola adatai közül csupán egy esetében maradtak fel felhasználható források.[47] Az alábbi táblázat az összes elérhető iskola adatait tartalmazza.

3. táblázat. A késmárki iskolák nemzetiségi és vallási adatai a dualizmusban[48]

Figyelemre méltó, hogy némely késmárki iskolában még az 1890-es években is csupán a felekezeti hovatartozást jelölték. A táblázatban tehát a leginkább relevánsak az evangélikus népiskola adatai, melyben átlag 86% volt a városi tanulók aránya. E szerint a helyi német és a zsidó elit mintegy negyedrészének már magyar volt az anyanyelve.

Az erkölcs, a fegyelem is rendkívül szigorúnak mondhatóak a késmárki iskolákban. A doktori disszertációmban vizsgált három város közül egyértelmű volt Késmárk elsősége e téren (Losonchoz és Besztercebányához képest). (Bóna 2017.) A rendtartási és fegyelmi szabályok között rendre megtalálhatóak voltak a vallási és anyanyelvi toleranciát hangsúlyozók. Előírták a kocsmák és kávéházak kerülését, tiltották az éjszakai vonatok elé való indokolatlan kijárást, este kilenc után, télen pedig este nyolc óra után lakáson kívül tartózkodni is tilos volt. (Belóczy 1896, 56. p.) Emellett a líceum diákjainak kötelező volt a nyilvános istentiszteleten való részvétel vasárnap és ünnepnapokon, kivéve a hideg téli hónapokban. Télen egy iskolai teremben gyűltek össze tanáraikkal, és istentiszteletet mellett közös imát, éneklést tartottak s buzdító beszédeket hallgattak az egész korszakban. (Palcsó 1867, 9.; Karátsony 1908, 109. p.)

A magyarosodást többségében elősegítő és támogató tanári kar igyekezete ellenére számos iskolában okozott nehézséget a magyar nyelv ismeretének hiánya, „mert a beiratkozott tanulók majdnem kivétel nélkül német anyanyelvűek révén, s kik a magyar nyelvet legnagyobb részben meg sem értették”. (Belóczy 1896, 10. p.) Bár az iskolabizottság többször kimondta, hogy a helyi felső kereskedelmi iskolában a tannyelv német, ezt a törvény értelmében a kir. tanfelügyelőség nem engedélyezte. Hasonló cipőben járt a kereskedő és iparos-tanonciskola is, ahol a minisztériumi rendelet szerint magyarul is kellett volna tanítani, de a közgyűlésen a tisztán német tanítási nyelvet szavazták meg. A minisztérium „Késmárk város tanácsának, abbeli kérelmének, hogy a helybeli iparostanonc iskolában a tanítás német nyelven alkalmaztassák – helyt nem adott, hanem a magyar nyelven való oktatást rendelte el”. „A közgyűlés tudomásul vétetvén, szoros miheztartás végett […] másolatban a helybeli iparostanonc iskola bizottság elnökéhez kiadatni [rendelte].”[49] Kérvényezték, hogy a magyar nyelv tanítása által okozott költségtöbbletet a minisztérium fizesse ki.[50] Úgy látták, hogy a tanárok egyszerű fordítókká váltak, és csak fokozatosan javult a helyzet. A líceumban is „rendkívüli nehézséget okoz a vegyes ajkú (magyar, német, »tót«) tanulók tannyelvi tekintetben homogénné tétele […] másrészt […] a magyar ajkú tanulók a német nyelv elsajátítása végett keresik fel az intézetet” – írták 1893-ban. (Palcsó 1893, 206. p.)

Ami Késmárkon még csak˗csak sikerült, a szepességi falusi iskolákban gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult. Sváby Frigyes írta: „ne képzeljük, hogy a népiskolában behozott kötelező magyar oktatás a falusi nép magyarosodására bármi csekély befolyással volna.” (Sváby 1889, 7. p.) A magyar nyelv tanításának hiányosságaira Csáky Albin közoktatásügyi miniszter is felhívta a figyelmet, miszerint a líceumban „főleg ennek alsóbb osztályaiban a magyar nyelv tanítására kellő gond nem fordíttatik”.[51] A korszakban több nyoma is van a magyar oktatás sikertelenségének. A Szepes vármegyei tanfelügyelő szerint: „némely tanítók, rosszul értelmezik a törvényt és a tanítási eljárást […] élettelen szóhalmaz birtokába juttatják [a diákokat], melyen a betanult nyelvtani szabályokkal uralkodni képtelenek.” Trogmayr Károly szerint pedig „az oktatás sarokpontját beszéd és értelemgyakorlatoknak kell képezniük”.[52]

Az első késmárki iskolai magyar társaság a líceumban alakult meg. A késmárki líceumnak egyébként komoly könyvtára volt, mely több mint 15 000 kötetet tartalmazott, és 1810 és 1918 között a nyilvánosság számára is nyitva állott. A líceum önképzőkörének sok elődje volt: ilyen volt a Magyar önképző társaság, mely 1832-ben vagy 1833-ban alakult, és igen szigorú szabályok szerint működött. Minden felvételét kívánó tagnak úgynevezett próbamunkát kellett készítenie, s csak abban az esetben vették fel a társaságba, ha az jól sikerült. A tagság üléseit pontosan megtartották, felváltva munkálkodtak, műveket írtak, felolvasásokat tartottak és szavaltak. (Kovács–Hlaváts 1896.)

1836-ban Magyar Szónoklati Társaság alakult, amelynek vezetését 1842-ben Hunfalvy Pál vállalta. 1858-ban Scholcz Frigyes vette át a vezetést, aki később a líceum magyar tanára lett. Ekkor került először diák a csoport élére. (Kovács–Hlaváts 1896, 11. p.) 1878-ben Zsengék címen szépirodalmi lapot is indítottak. A kör működésének előterében szerepelt a hazafiasság megünneplése, ennek érdekében szavalatokat szerveztek a március 15-i és október 6-i megemlékezésekre. Az év végén pedig elbírálták a tagok pályamunkáit, és a tagdíjból működő pénztár terhére jutalmat szavaztak meg a legjobb szerzőknek. A társaság ekkor már saját könyvtárral is bírt, amely az 1900-as évekre elérte a 2000 kötetet. (Kovács–Hlaváts 1896, 14–15. p.) A líceumi körben évente átlagban közel 20 gyűlést tartottak, és körülbelül 20-30 művet bíráltak. A tagok csak a felsőbb osztályok diákjaiból kerülhettek ki. Egészen az 1900-as évek végéig párhuzamosan léteztek Késmárkon a líceumban magyarhoz hasonló német önképzőkörök is, ám ezek fokozatosan megszűntek.

Magyar önképzőkörök egyébként szinte a minden eleminél magasabb végzettséget nyújtó késmárki iskolában működtek. A magyar önképzőkörök legfőbb célja általában „a hazafiúi érzés ápolása, mert a még tiszta s fogékony gyermeki lélekbe oltott hazaszeretet, gondos ápolás mellett oly terebélyes fává növekedhetik, mely ellenáll minden kísértésnek, minden viharnak”. (Karátsony 1908, 59. p.) A szavalókör Karátsony igazgató szerint „hathatós pedagógiai eszköznek bizonyult, hogy további vezetése s fejlesztése csak gyümölcsöző s üdvös lehet, nagyobb részt idegen ajkú ifjúságunkra nézve”. (Karátsony 1908, 60. p.) A késmárki diákok visszaemlékezése szerint a Kazinczy Kör gyűlésein, a régi líceum legtágabb helyisége, az auditórium tömve volt. (Oszvald 1944, 17. p.) A gyűlések után az idősebb diákok Alexy bácsi – „az utolsó késmárki 48-as” – kocsmájában folytatták a vitát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az önképzőkör által kiírt pályázatokra többnyire egy˗egy, sokszor közös megegyezés után csak egy diák jelentkezett, sőt néha előleget is fizettek a kiírt jutalomból.” (Oszvald 1944, 23. p.)

Ezen önképzőkörök mellett az iskolai értesítőkben és egyéb forrásokban is megtalálhatóak a késmárki polgárok, volt tanárok, hivatalnokok és vállalkozók által alapított ösztöndíjak leírása is. 1907-ben már több mint 23 ilyen, a líceum diákjai számára kiírt ösztöndíj volt, melyek az étkezési és a tandíj elengedésén felül álltak a szorgalmas diákok rendelkezésére. Ebből a huszonháromból a döntő többség nagyon specifikus kritériumokat írt elő. Egy tucatot főképp vallási, nyolcat nyelvi, a többit pedig szociális vagy az egy tantárgyban elért eredmények alapján osztottak szét. Néhány ösztöndíjat a születési helyhez kapcsoltak. Besztercebányán például több volt a nyelvi alapú ösztöndíj, mint a vallási. A késmárki líceumban ötöt a szorgalmas evangélikus diákoknak, egyet evangélikus vagy református diáknak, egyet pedig általában egy római katolikusnak adtak. További ötöt vallási különbségtétel nélkül, négyet pedig a jó magyar írásbeli dolgozatért vagy olyan nem magyar ajkúnak adományoztak, aki a magyar nyelv ismeretében előrehaladt. További egy ösztöndíj járt annak, aki német, görög, latin vagy főleg magyar nyelvben ért el eredményeket. Egy ösztöndíjat német pályaműre, egyet görög pályaműre osztottak ki. Egyet egy szegény diáknak adtak: amennyiben két hasonló sorsú, egyenlő körülmények között élő diák volt, akkor az izraelitát részesítettek előnyben.

A további ösztöndíjakat konkrét témaköri sikert elért, pl. a természettudományokban kiemelkedő vagy mindhárom nyelv ismeretében jártas diákok kaptak. Három nem besorolható általános ösztöndíj volt, ezek nem kívántak meg semmilyen vallási, nemzetiségi, szorgalmi magaviseleti szempontot. (Karátsony 1908, 67–71. p.) Egy újabb alapító – Hanvay Zoltán, aki 50. érettségi évfordulójára ösztöndíjra alkalmas összeget helyezett el kamatoztatásra a líceumnál – inkább szociális alapon közelítette meg a kérdést: „miután a késmárki líceumban sohasem forgott fenn a hazafi szellem serkentésének szüksége, de szegény tanuló lesz mindig, míg a világ lesz…” (Karátsony 1908, 109. p.) Tehát mintha a korábbi 1894-es iskolakizárási esetet elfeledték volna, pedig az 1913-ban kipattant nemzetiségi élű eset pont ekkortájt volt kibontakozóban a késmárki középiskolákban.

Az ösztöndíjak mellett az ügyesebb diákoknak lehetőségük volt magántanítványokat is vállalni, ugyanis a városban erre volt igény. (Palcsó 1867,11. p.) Ezenkívül a líceum rendkívüli büszkeséggel töltötte el a helyieket, rendkívül sok adományt kapott az iskola, az iskolai értesítőben mintegy tízoldalnyi az adományozó magánszemélyek és helyi cégek sora. (Palcsó 1867, 2. p.)

A magyarosodás lehetőségei a helyi német elit szemszögéből, egy sajtóvita tükrében

A Szepesi Lapok nyílt magyarosodás melletti állásfoglalása mellett kereste annak pontos mikéntjét is, ennek köszönhetően a lap különböző nézetek megvitatásának is színtere volt. A helyi elit korántsem volt egységes a magyarosodás kérdésében. A vitát 1888-ban egy nem beazonosítható szepességi plébános „Hazafiság a germanizálásban” című terjedelmes vezércikke indította el.[53] A plébános a modernizáció és a helyi nagyszámú középiskola hátrányaira mutatott rá, eszerint a szepességi németek hiába hazafiak, ha utódaik legnagyobb része tudományos pályára lép, és így széled szét a nagyvilágban. A helyben maradó lányok pedig ha nem akarnak „aggszüzeskedni”, s a szomszéd, jobbára „tót falvakból” származó férfiakkal kelnek egybe.

A másik nagy probléma szerinte, hogy a helyi családok igen előzékenyek az új jövevénnyel szemben, és igyekeznek annak szlovák nyelvét törni, hiszen „a tót köztudottan csökönyösen ragaszkodik nyelvéhez”. A harmadik nyelv, a magyar megjelenése a cikk írója szerint tovább ront a helyzeten, ugyanis a német nyelv pozícióját rontja. Emellett a magyarosodás és azon belül a magyar nyelv tanításának látszateredményeit kritizálta, mivel hiába hangos itt-ott a közélet „a falusi tót helyeken” bekövetkező nagy eredményekről, „egy-egy magyar imának elhadarása, nótának eléneklése, vers elszavalása, egy betanított magyar mondóka elrecitálása minden más lehet, csak magyarosítási eredmény nem”. Szerinte tehát a germanizálás állhatja útját legsikeresebben a szlavizmusnak, mert bár a pánszlávizmus a megyében elenyésző, a mindenáron való magyarosítás nemcsak hogy nagyobbrészt veszendőbe torkolló törekvés, hanem a szlavizmus térfoglalásának is az egyik legbiztosabb útja.

Konkrét példaként Igló városát hozta fel, melynek úgymond mindene megvan, kitűnő értelmisége, iskolái, hivatalai, de feltette a kérdést: magyarosodott-e Igló? Mivel még az 1830–40-es években „töretlen német, és e mellett fanatizmusig magyar érzelmű. Aki tót volt, az ott akkoriban számba nem vett elem volt. […] és mivel majdnem mindenki tudományos pályára megy [ment], az iparosság, az tót lesz”. Az érvelésének utolsó pontján megkérdi, hát nem volna e továbbra is üdvös német szóra küldeni a Szepességbe a szülőknek gyermeküket.[54]

A következő számban az első reakció néhány idegen kifejezéssel megtoldott naiv okoskodásnak titulálta a cikket, és bár tényként ismerte el a szepességi városok elszlovákosodását, feltette a költői kérdést: „hát kevésbé hazafias érzelmű lett-e ennek következtében ezen városkák bármelyike is?”[55] Felhívta a figyelmet arra is, hogy az ilyen érvelés rosszat szül és ellenszenvet ébreszt a szlovákokkal szemben. A szerkesztő azonban védelmébe vette a vitaindítót, mivel szerinte azért van a sajtó, hogy lehetőség legyen a szabad véleménynyilvánítására, és ez a „hazafi” (értsd: a vitaindító) más megyében már bizonyított.[56] A vitaindító válasza sem maradt el, melyben ismét hangsúlyozta, hogy a Szepességben alig van magyar elem, a német jó alap volna a „tótság németesedéséhez, hiszen ma már csak a történész tudja melyik volt valamikor német falu, […] városaink is félig tótok”. De a gyáripar is kevéssé örvendetes számára, hiszen a kisiparos nem szállhat vele szembe, és hovatovább az „urambátyámság” is elterjedt, a mesteremberek mind úri pályára adják fiaikat, üresen állnak a műhelyek, lenézik már a kétkezi munkát. A vitaindító úgy vélte, ez is érthető, hiszen „ma már mindenkiből lehet kellő szorgalommal miniszter”. A németek elvándorlása tehát nagy probléma, mert a „tót” is lehet jó „hazafia”, de mégiscsak hamarabb hozzáférnek a nemzetiségi izgatók, és szomorúan konstatálja, hogy a „szepesi németségnek nincs elég ereje az ellenállásra”.[57]

A következőkben egy másik vitázó Magyarosodás a Szepességben címmel kívánta kifejezni véleményét. Kiemelte az elért eredményeket: a magyar tanácskozási nyelvet néhány városban, az évi négy istentiszteletet Iglón, a magyar fürdővendégeket Poprádon, Felkán és Tátrafüreden. Lándzsát tört a magyarosodás missziószerűsége mellett – mely szerinte magától indult meg a Szepességben –, de kiemelte, hogy az anyanyelvétől senkit sem szabad megfosztani. Véleménye szerint a németség valóban nem tud ellenállni a tót nyelv elhatalmasodásának most, hogy két nyelv terjedésével száll egyszerre szembe. A germanizálásban azonban nem látott jövőt, ha a „tótság”, eddig nem németesedett el, akkor most sem fog. Inkább magyarrá kell őket tenni, vallotta. A szerkesztő ismét kommentálta a cikket, és a vitaindító abbéli állítását támadta, mely szerint a magyarosítással csak szemfényvesztés folyik, és az iskolákat hozza fel ellen példának. „Az idő és a korszellem sietve haladnak előre. Egy század múlva lehet a Szepesség vagy magyar, vagy tót lesz.”[58] A szepességi tanítók nevében Münnich Károly a Magyar szó a népiskoláknak c. válaszcikkében kikérte magának azokat a súlyos vádakat, melyek szerint a magyar nyelv oktatásával valós sikereket nem érnek el. Münnich szerint a néptanítók napszámhoz hasonlóan terjesztik a magyar nyelvet, és a szerző nem ismeri a mai viszonyokat. Münnich azt javasolta a vitaindítónak, hogy vegyen részt a szepesi tanítók egyesületének közgyűlésein. Azt azonban Münnich is elismerte, valóban nagyon nehéz elvárni, hogy a tanulók rendesen bírják a magyart. Ezt nem tartotta lehetetlennek, de ehhez több óraszámot tartott volna üdvösnek, hiszen nem minden szülő tudja gyermekeit magyar szóra elküldeni az Alföldre cserediáknak.[59] A sajtóvita jól mutatja a helyi elit nézeteit, érveit és lehetőségeit a magyarosodást illetően a 19. századvégi Szepességben.

Közösség, erkölcsi normák, rendeletek

A kora újkori protestáns német etika és a zárt közösségű életmód hatása még tetten érhető a 19. század végi Késmárkon. Az újság és a hivatali iratok lapjai nem hemzsegnek gyilkosságoktól, rablásoktól, ám vagyon elleni bűntett, a lopás vagy sikkasztás itt is gyakran előfordult. A városi, hivatali, rendőrségi, valamint egyéb forrásokat végigkutatva megállapítható, hogy összességében a klasszikus nemzetiségi kérdés a városi ügyintézésben gyakorlatilag meg sem jelent. Az ügyintézésben a város gazdasági ügyei, úgymint a helyi téglagyár és más üzemek, a különböző bérbeadások, a malom- vagy az italmérési jogok, az erdőgazdálkodási ügyek szerepeltek a legmarkánsabban. Ezek mellett többet foglalkoztak más erkölcsi ügyekkel, a gazdaság fellendülésével és a vidéki munkások számának növekedésével, amiként – a korszak második felében (Vö. Szűts 2012.) – a munkásmozgalmi, szociáldemokrata mozgalmak is egyre inkább előtérben kerületek.

A mindenkori alispán és a polgármester közötti levelezésekben azonban, a további vizsgált városokhoz hasonlóan, itt is prioritást élvezett a nemzetiségi ügy, és a sajtóban is nagyobb figyelmet szenteltek a kérdésnek. Mindez arra utal, hogy a nemzetiségi problémák kezelése – a belügyminisztériumi leiratok mellett – valószínűleg itt is főként informális keretek közt, a szóbeli utasítások, beszámolók szintjén történt. Tehát a város „német származású, de magyar öntudatú magyar” és szlovák közössége közti láthatatlan határvonalak nem feltétlenül jelentek meg a hivatalos városi ügyvitelben, azok többnyire megmaradtak a személyközi kapcsolatok szintjén.

Az elérhető iratokból, városi közgyűlési jegyzőkönyvekből, és a bizottsági ügyvezetésből nyilvánvaló, hogy a kiváló magyar nyelvtudás bizonyos pozíciókban létszükség volt. Ugyanis ahhoz, hogy a jegyzők a német tanácskozási nyelvet azonnal le tudják fordítani és írni, a legmagasabb szintű nyelvtudás volt szükséges. Ami viszont a városi albizottságokat illeti, azok a dualizmus végéig megmaradtak a német nyelvű adminisztrációnál, csupán a város felé irányuló felterjesztéseiket írták néha magyarul. A fokozatos magyar nyelvű ügyintézés bevezetésénél semmilyen ellenállásra utaló nyomot nem találtam. Lássuk tehát, milyen nyelvű volt a hosszú 19. századvégi késmárki elit:

4. táblázat. Késmárk szabad királyi város alaplajstroma: (az esküdtszéki szolgálatra képesített férfiak számára az 1907)[60]

Az esküdtszéki szolgálatra képesített férfiak mindegyike, tehát 226 fő írásban bírta a magyar nyelvet, ami pedig a beszédet illeti, csupán egy illető vallotta azt, hogy csak németül tud. Szlovákul mintegy 70%, németül pedig több 95% tudott. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag csak azok nem tudtak németül, akik az elmúlt pár évben kerültek Késmárkra. A szlovák nyelv több mint kétharmados ismerete szintén jól jelzi a környék szlovák többségét és annak városi jelenlétét. Ennél sokkal érdekesebb adat a nyelvhasználat, azaz melyik nyelvet használták gyakrabban. A csak magyar nyelv használata nem sokkal előzi meg a németét. A táblázatban egyedüli német–szlovák kétnyelvűként a késmárki fűrésztelepes szerepelt.. Ő valószínűleg a munkájából kifolyólag sokkal gyakrabban érintkezhetett a falusi szlovák favágó és fakereskedő vagy a helyi német iparosréteggel.

Jól mutatja a társadalom zártságát és a közösség összetartozását, hogy nagyjából a 1880-as évekig közgyűlésileg és nyilvánosan is kihirdették, ha egy a város kötelékébe tartozó helybeli polgár oklevelet szerzett, legyen az akár orvosi, akár szülésznői. A városi alkalmazásban hosszú évig dolgozók özvegyeinek szociális jellegű kérvényeit általában azonnal vagy bizottsági véleményezés után elfogadták, és állandó járadékot utaltak ki a kérelmezőnek. „Romlásra az egyszerű életmódú s jó erkölcsű helybeli lakosság keblében […] kevesebb inger adatik.” (Palcsó 1867, 9. p.) Erkölcsi romlás és az attól való óvás szinte mindig felmerül a forrásokban, legyen ez akár generációk közötti különbség vagy az egyéb változást kísérő jelenségek következménye. Az 1880-as évek végén az éjjeli őrséget a személy- és vagyonbiztonság romlása miatt két személlyel szaporítani kellett, mert megszaporodtak a lopások, és egy rablás is előfordult.[61] 1889-ben a városi rendőrséget is újjászervezték. Az öt városi hajdú helyett három hivatali szolga, és az éjjeli őrség helyett nyolc rendőrkáplár vette át a közbiztonság felügyeletét.[62] Az ipar fejlődése, a modernizáció a lakosságszám növekedését hozta magával, ami sok új idegent hozott a városba, akikre már nem hatott a helyi közösség morálja és életmódja.

A koldusok száma is nagyon megszaporodott az 1880-as években, a városi képviselő-testület ezért el akarta törölni a koldulási engedélyt, mivel egyre több nem késmárki koldult a városban. Emellett az alkohol is mind nagyobb problémákat okozott, bár rendkívül jövedelmező is volt a városnak. A városban működő haszonbérleti rendszerben például 1500 forintba került a fűrészmalom, az italmérés 600 forintba, de a pálinkamérésre 10 000 forintos pályázatok is érkeztek. A környékbeli földműveslakosság, melynek az új, ipari munkáslét – vagy annak hiánya – csalódást okozott, inkább Amerikába ment: „aki nem mehet betegség vagy kor végett, Amerika láz epeszti és jobbára pálinkás-kupicában keresi a gondűzőt.” (Sváby 1901, 60. p.)

Egy késmárki értelmiségi asszimilációs életpályája

A Késmárkkal kapcsolatos személyi fondoknak csupán töredékét őrzik Szepesszombatban, a hagyatékok és az összeállított személyi anyagok a Lőcsei Levéltárban találhatóak. A vizsgált korszakra mintegy négy tucat késmárki személyiséget találtam Lőcsén. Nora Baráthová a Késmárki személyiségek című kötete és a saját kutatásaim alapján mintegy tucat, a kritériumoknak megfelelő, Késmárkhoz – is – köthető személyiséget sikerült azonosítanom. (Baráthová 2014.) Legtöbbjük azonban csupán itt tanult, vagy itt született és ezt követően elköltözött. A Szepességre jellemző migráció – szinte kivétel nélkül – minden ide köthető személyiséget érintett. Pár személy pedig nem közvetlenül a városhoz kötődött, hanem Szepességhez. Igyekeztem olyasvalakit választani, aki életének java részét Késmárkon töltötte. Így esett a választásom dr. Alexander Bélára.

Alexander Béla késmárki születésű volt, és iskoláit is – az egyetem kivételével – Késmárkon végezte. A budapesti orvosi egyetem abszolválása után Késmárkon vállalt orvosi állást. Személyi anyaga mintegy hat folyóméter, és mintaszerűen rendezett. Sajnos naplót nem írt, de magánleveleit, cikkeit, iratait, verseit, családi iratai és visszaemlékezéseit megőrizték az utókornak.[63] Alexander Béla tehát a naplón kívül megfelel követelményemnek: a vizsgált városból vagy annak környékéről származik, ő maga ott szocializálódott, és ott is tevékenykedett. Az Alexander család tipikus szepességi német famíliának mondható, annyi kivétellel, hogy római katolikus családról van szó. Apja, Alexander Ignácz Késmárk polgármestere is volt.[64]

Ebből a korszakból az összes családi levelezés, hivatalos okmány és irat német nyelvű. Alexander Béla 1857. május 30-án született Késmárkon. Az elemit és a líceumot is szülővárosában végezte. Egyedül a líceum második osztályát végezte Miskolcon, mégpedig a magyar nyelv tanulása végett, mint ahogyan az akkor szokás volt.[65] Líceumi bizonyítványai alapján magyar nyelvi tudása először „dicséretes”, majd a harmadik osztály után „első osztályú az elsők között” volt.[66] 1875-ben az ún. Szitányi-féle ösztöndíjra jelentkezett Budapestre, melyet kitűnő jegyei mellett szegénységével indokolt: „[…] mellékelem szegénységi bizonyítványomat melyből kitűnik, miszerint atyám vagyontalansága következtében engem nem képes kitartani és így magamra vagyok hagyatva.”[67] A mintegy 250 koronányi ösztöndíjat el is nyerte.[68] Ezután több ösztöndíjra is jelentkezett, melyekre kiváló érdemjegyei és a feljebb idézett szegénysége alapján pályázott.

Az orvosi egyetemet Budapesten végezte, ahol 1876 és 1883 között tartózkodott. Évfolyamának egyik legtehetségesebb orvostanhallgatójaként már 1879-ben nagy sikert ér el, egyik nyertes pályamunkája ugyanis megjelent az Orvosi Hetilapban is. 1881-ben nevezték ki orvossá. Ekkor még az egyetemen maradt másodtanársegédként, és tanítást is vállalt. 1882 októberétől már első tanársegéd volt az orvosi tanszéken, „míg anyagi körülmények kényszerítettek a budapesti orvosi egyetemet elhagyni és Késmárk szülővárosomban letelepedni, mint gyakorló orvos”.[69] Egy másik dokumentum szerint szülei, pontosabban apja kívánságára érkezett haza. Már az egyetemen is „mint vagyontalan kénytelen voltam szabad óráimban tanítással foglalkozni”. Feljegyezte az ösztöndíjakat, amelyeket elnyert. Ez a tény mai szemmel nehezen értelmezhető, ugyanis apja polgármesterként valószínűleg jelentősebb vagyonnal és kapcsolati hálóval rendelkezett. Lehetséges, hogy az apa úgy vélte, fiának a saját lábán kell megállnia, ugyanis csak így lehet valóban sikeres.

Hazaérkezése után szinte azonnal tiszteletbeli városi főorvosnak választották. Ezt követően két év múlva megnősült. Feleségével, Irena Schwarzcal való kapcsolatáról és a házasságról nem sok derül ki az iratokból. Visszaemlékezéseiben csak egy mondat szól róla.[70] Vagy a szakmai sikereit, kutatómunkáját tartotta mérvadónak, vagy úgy vélte, a családi élet bensőségei nem tartoznak a külvilágra.[71] Feleségétől öt gyermeke született, Erzsébet 1887-ben, Matild 1880-ban (később apja nyomdokaiba lépve orvos lett és Budapesten élt) Ágnes 1891-ben, ifjabb Béla 1895-ban és Imre 1902-ben.[72]

Gyermekeinek okmányai magyar nyelvűek. Már négy saját gyermeke volt, mikor két további gyermeket, gyámkinevezési okmány szerint, gyámként „elfogadott”.[73] Lánya visszaemlékezése szerint azonban – melyet egy, az apjának szervezett esten olvasott fel – mindig talált időt családjára, meséket, történeteket mondott gyermekeinek. Odafigyelt gyermekei tanulmányaira és időtöltésére. Nyáron nekik és a környék fiataljainak úszásleckéket adott. Feleségével is kitűnő volt a kapcsolata.[74]

Ennek ellenére úgy vélem, hogy megfeszített munkatempója miatt a háztartás és a gyermeknevelés inkább a nála tíz évvel fiatalabb feleségére hárult. A kutatóorvos halála után – az örökösödési ügye kapcsán – a késmárki ügyvéd, Dr. Mattyasovszky Elemér több levelet is küldött Alexander Béla feleségének, Alexander Elzának.[75] Ez a levelezés hol német, hol magyar nyelvű, sőt ez a kettőség a monarchia felbomlása után is megmaradt, a késmárki bank például 1923-ban is hol németül, hol magyarul ír a családtagoknak.

A kutatóorvos a szélesebb közösség érdekeit is képviselte, ugyanis számos közegészségügyi javaslat fűződik nevéhez a városi közgyűlésben. Ilyen volt például a csatornázás korszerűsítése, a városi vezetékes víz bevezettetése, a városi park vízellátása, zöldövezet bővítése a Jeruzsálem-hegyen stb. Emellett a lövészegylet, a vadászegylet és a szépítőegylet tagja is volt. Fejlett szociális érzékét a félárvák befogadása mellett a Magyarországi Munkások Rokkant és Nyugdíj Egyletének tagsága is bizonyítja. Dr. Alexander Béla a helyi FMKE választmány tagja is volt, ám hagyatékában semminemű erre vonatkozó irat vagy visszaemlékezés nem található.[76]

Úgy látszik, a késmárki kutatóorvost nem igazán érdekelték a nemzetiségi jellegű ügyek, többes kötődését teljesen természetesként érzékelte. Családjában németül beszéltek, ő maga csupán az elemi iskolában találkozott először a magyar nyelvi környezettel. A tíz-tizenegy éves Béla Miskolcon kiválóan elsajátította a magyart, így további iskolai tanulmányai során már semminemű nyelvi problémája nem akadt. Leveleit a címzettől függően németül és magyarul írta. Anyjával, apjával és feleségével németül kommunikált.[77] Orvosi jegyzetei – nyilván a szaknyelv magyarul való tanulása következtében – magyar nyelvűek.[78]

Némely, vélhetően publikálásra szánt kézirata vegyes, ám főképp német nyelvű. Egyik barátja levelében „Scepusiai szigorú medvének” nevezi őt.[79] Jobbára a dr. Alexander Bélának címzett levelek maradtak fent, ám pedáns ember lévén egy-két fontosabb levél esetén három piszkozatot is készített, mielőtt a végleges verziót postázta volna. Ezek a piszkozatok fennmaradtak.

Apósához hasonlóan azonban a szépirodalomra is talált időt, kéziratban több száz verset hagyott az utókorra az 1877 és 1915 közötti időszakból. Versei a helyi lapban, a Karpaten Postban is megjelentek 1914. augusztus 6-tól 1916-ig. Verseit kivétel nélkül a helyi, szepesi német nyelvjárásban írta. Tematikájuk főképp a természethez és a Szepességhez kapcsolódik.[80] A háború kitörését követően az akkor már Budapesten élő kutató szociális tekintetből háborúellenes verseit olvashatjuk a Karpaten Post címlapján.

Az is kiderül, hogy miképp határozta meg saját magát, illetve melyik nyelvet használta a dualizmuskori Késmárkon. Úgy nyilatkozott, hogy személy szerint legtöbbet a német nyelvet használta, az anyanyelve pedig szintén a német volt.[81] Egy ízben Apponyi Albertnek is írt, méghozzá egy 1907-es berlini konferencia ügyében, megköszönve a kapott úti segélyét. Három piszkozatot is készített, és a negyediket küldhette a miniszternek.[82] Ez ugyan formális köszönőlevél, de úgy vélem, ha valaki teljesen elutasította volna azt, amit az aktuális kormány képvisel, ettől a levéltől eltekintett volna, csakúgy, mint a FMKE-tagságtól.

A korszakban mindenütt jelen lévő nemzeti szellem csupán egyetlen baráti levelében köszön vissza. A levél egyik bekezdésében megkéri közeli ismerősét, hogy megjelenés előtt álló, a kéz csontvázáról szóló dolgozatának bevezetőjét nézze át, és „ha lenne benne valami »magyarellenes« – töröld ki…”[83] A levél azt követően hamar témát változtatott, és a barát válaszát már nem őrizte meg az orvos személyi anyaga.

Szakmáját odaadással, sőt önpusztító módon végezte, ugyanis míg nappal orvosként rótta a rideg időjárású Késmárk utcáit, és a szegényeket ingyen kezelte, éjszaka sokszor kutatásaival és cikkeivel foglalkozott. Bár barátai figyelmeztették az önpusztítás káros hatásaira, valódi kutatóként e figyelmeztetéseket nem szívlelte meg. Ha ideje engedte, szabadidejében kertészettel foglalatoskodott. Különösen megnőtt kutatói kíváncsisága a Wilhelm Röntgen által felfedezet, akkor még X-sugárnak nevezett technológia iránt.[84]

Szakmai és kutatói érdeklődése mellett Alexander tagja volt a helyi Szepesi Orvosok és Gyógyszerészek egyletének, sőt annak tevékenységében aktív szerepet is vállalva ő szerkesztette az egyesület évkönyvét. A helyi szakmai tudományosság művelése mellett az egylet az ő kérésére 1896-ban megvásárolta azt a kezdetleges röntgenkészüléket, mely az ő további szakmai pályáját meghatározta. Az új készülék az orvoskutató figyelmét teljesen lekötötte. Tucatszámra írta a cikkeit, publikációit, képeket készített és tucatnyi konferenciát látogatott meg Európa-szerte. Innentől kezdve legtöbb publikációja német volt, ám több magyar cikke is megjelent. A személyi fondja, melyet ő maga és a családja gyűjtött, mint már említettem, markánsan a kutatói életpálya, a szakmaiság köré épül fel. Kutatásai során próbálta bizonyítani, hogy az akkor még X-sugárnak nevezett eszköz nem árnyékképet, hanem valódi képet készít. Állította, hogy a sugár eltéríthető, elhajlítható és van reflexiója. Ezt csak halála után bizonyították be. Kutatási területe az ízületek csontosodása és az embriók fejlődése volt. A röntgensugár káros hatásairól a kezdeti korszakban nem volt a kutatóknak tudomásuk, így ő sem védekezett ellenük. Alexander Béla személyes tragédiája, hogy legfiatalabb gyermeke, Imre mentális fogyatékossággal jött világra, ugyanis az apa fia embrionális fejlődésének követése során túl gyakran tette ki sugárzásnak feleségét.

1907-ben az egyetemi központi röntgenintézet vezetője lett és Budapestre költözött. Itt is halt meg, 58 évesen influenzában, de Késmárkon temették el. Alexander Béla családi és személyi hagyatékát megvizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy a tősgyökeres szepességi német orvos – FMKE-tagsága ellenére – érzéketlen volt a nemzetiségi problémákra, és egyfajta modernizációs szükségességnek tekinthette. Kétségtelen, hogy a túlzott nemzeti agitációt érzékelte, ám gond nélkül összeegyeztethetőnek vélte német származását és magyarságát az egy politikai nemzet értelmében.

Összegzés

Milyen is volt Késmárk város etnikumainak együttélése a 19. és a 20. század fordulóján? A szakirodalmat és az Eperjesi Levéltár szepesszombati és lőcsei fiókjának Késmárkra vonatkozó forrásait elemezve elmondható, hogy a vallás még mindig fontosabb tényezője volt a régi városi elit formálódásának, mint az anyanyelvben és kultúrában megfogható nemzetiség. Késmárkon nemcsak az izraelita, hanem a római katolikus egyház és az evangélikus hívek között is előfordultak nézeteltérések. Nemzetiségi tekintetben az izraelita lakosság egy része a növekvő számú betelepült hivatalnoki és üzleti réteggel együtt fokozatosan a magyar kultúra fogyasztójává és létrehozójává is vált.

A magyarosodó német evangélikus elit konfrontálódott a gazdasági érdekeit egyre inkább veszélybe sodró, jobbára csak a magyarosodás kérdésében egyetértő neológ izraelitákkal. A magyarosodás a korszak végére lassanként Késmárk város lakosságának mintegy harmadát érintette. A késmárki elitnek ez a része a vallási megosztottságon túl új egységesítő erőt láthatott a magyar nacionalizmus terjesztésében, hiszen az egy politikai nemzet definíciója itt korántsem zárta ki magából a más nyelvű és etnikumú elemet.

Más szavakkal, az egységes politikai nemzetként való értelmezése Késmárkon a vizsgált időszakban még nem jelentett teljes szakítást a multietnikus helyi városi közösség multikulturalizmusával, soknyelvűségével. Tény, hogy a magyar nyelvűség minden területen igen gyorsan hódított teret, de a német és részben a szlovák nyelv is végig jelen volt a város nyilvános nyelvhasználati színterein. A helyi, nemzetiségileg öntudatos szlovák réteg erőtlen és kisszámú volt, támogatás híján nem tudta tevékenységét kellőképpen kifejteni.[85] A város iparosítása a környékbeli falvakból több száz szlovák munkást és iparoscsaládot vonzott a városba, így a szlovákok aránya is növekedni tudott. A német elit emellett megosztott volt. Aktívabb fele nagyfokú kooperációt mutatott a magyar nemzetállami törekvések beteljesítésével, másik, kisebbik fele pedig passzivitásba fordult, jobbára német nyelvű tudományos publikálással foglalkozott. A betelepülő szlovákok így nem két, a saját és a magyarhoz hasonuló alkalmazkodási stratégia közül választhattak, hanem háromból. A legtöbb szlovák etnikumú egyén tehát úgy döntött – pontosabban szólva legtöbbjük esetében nem tudatos választásról volt szó –, marad szlovák gyökereiknél.

Irodalom

Levéltári és statisztikai források

Országos Széchenyi Könyvtár (OSZK), Mikrofilmtár, FM3/969 1, Szepesi Lapok, 1885–1919.

OSZK, Iskolai értesítők, Késmárk. (1866–1919)

http://library.hungaricana.hu/hu/collection/kozponti_statisztikai_hivatal_nepszamlalasi_digitalis_adattar/ Letöltés: 2016. május 2.

http://sodb.infostat.sk/SODB_19212001/slovak/1930/format.htm, Letöltés: 2016. május 2.

http://telepulesek.adatbank.sk/ Letöltés: 2016. május 2.

Štátny archív v Prešove, pracovisko Archív Poprad. (ŠAP PAP) Magistrát Mesta Kežmarok Ig-111, Ig 112, Popularis Ignobilum 1810–1918.

KSH Könyvtár, magyar statisztikai évkönyvek

http://konyvtar.ksh.hu/index.php?s=kb_statisztika Letöltés: 2014. október 2.

Népszámlálási digitális adattár, (http://konyvtar.ksh.hu/neda Letöltés: 2014. május 14.)

http://konyvtar.ksh.hu/neda/a111126.htm?v=pdf&q=SZO%3D%28beszterczeb%C3%A1nya%29&s=SORT&m=294&a=rec#pg=397&zoom=f&l=s

http://konyvtar.ksh.hu/neda/a111126.htm?v=pdf&q=SZO%3D%28%22BESZTERCzEB%C3%81NYA%22%29&s=SORT&m=1&a=rec#pg=94&zoom=f&l=s

Štátny archív v Prešove – Špecializované pracovisko Spišský archív v Levoči – Eperjesi Állami levéltár, Szepesi Levéltár Lőcse (ŠAP ŠPS LE) fond A-BA 2 karton inv. 20. Kézirat „Életrajzomat”

Közlemények Szepes Vármegye Múltjából. Folyóirat. Szerk: Dr. Fröster Jenő vármegyei levéltárnok, IV. évfolyam, Lőcse 1912.

 

Összefoglaló munkák, monográfiák

Ablonczy Balázs 2010. Legitimitás és mítosz között. A két világháború közötti magyarországi menekült egyesületek emlékezetmintázatainak lehetséges tipológiája. Limes, 21. évf. 4. sz. 57–67. P.

Baráthová, Nora a kol. 2014. Život v Kežmarku v 13. až 20. storočí. [Élet Késmárkban a 13. századtól a 20. századig] H.n., Jadro.

Baráthová, Nora 2014. Osobnosti Kežmarku 1206 – 2009. Kežmarok, Jadro.

Belóczy Sándor (szerk.) 1917. A késmárki állami felső kereskedelmi iskola értesítője 1916/17-iki tanévéről. Késmárk, Sauter Pál nyomdája.

Bóna László 2017. A nemzetiségi viszonyok változásai a magyar–szlovák kontaktzóna kiválasztott városaiban a dualizmus idején. (Gazdasági, politikai, demográfiai, társadalomtörténeti elemzés). Témavezető: Pap József. Eger. Doktori értekezés, kézirat

Buzinkay Géza 1993. Kis magyar sajtótörténet. Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.oszk.hu/03100/03157/03157.htm Letöltve: 2013. április 13.

Dr. Bruckner Győző 1926. A Szepesség múltja és mai lakói. Budapest, Királyi magyar egyetemi nyomda.

Dr. Bruckner Győző–Bruckner Károly 1912. Késmárki Kalauz. Késmárk.

Ctibor, Tahy (zodpovedný redaktor a kol.) 1971. Národnobuditeľské tradície Kežmarku /Pavol Jozef Šafárik/. [Késmárk nemzetébresztő tradíciói] Bratislava, Osvetový ústav.

Demkó Kálmán (szerk.) 1889. A Szepesmegyei Történelmi Társulat Évkönyve. Ötödik évfolyam, Lőcse.

Demkó Kálmán 1895. Bevezetés A Szepesmegyei Történelmi Társulat 12 évi működésének ismertetése. I. kötet, Lőcse.

Gottas, Friedrich 2006. Zur Geschichte der Deutschen in der Slowakei, Beiträge zur Kulturgeschichte der Deutschen in der Slowakei, (Hg. Jörg Meier), Studien zur deutsch-slowakischen Kulturgeschichte 1. Berlin, 9–55. p.

Uő 2012. Die Zisps. Geschichte, Kultur, Besonderheiten. In Fazekas István (Hg.): Die Zips – Eine kulturgeschichtliche Region im 19. Jahrhundert. Leben und Werk von Johann Genersich (17611823). Wien, Institut für Ungarische Geschichtsforschung in Wien, 9–20. p. (A kötet digitálisan is elérhető https://core.ac.uk/download/pdf/83656363.pdf).

Uő 2019. „Unser Leib ist in der Zips, unser Herz in Budapest“ – Prozesse der Magyarisierung bei den Zipser Deutschen im . Jahrhundert. In Diversität und Konflikt im 19. und 20. Jahrhundert. Regensburg, Pustet, 47–56. p.

Halmos Andor 1913. Dr. Hajnóci R. József kir. tanácsosnak: Szepes-vármegyében huszonöt évig: kir. tanfelügyelőként müködése ünnepére. Lőcse.

Jankovič, Vendelín 1974. Spišská historiografia. [Szepességi historiográfia] Vydalo Východoslovenské vydavateľstvo, N. P. Košice pre odbory kultúry ONV Poprad, Spišská Nová Ves a Stará Ľubovňa.

Kaľavský, Michal 1993: Národnostné pomery na Spiši v 18. storočí a v polovici 19. storočia. [Szepes vármegye nemzetiségi viszonyai a 18. és 19. század első felében] Bratislava.

Kalmár Elek (szerk.) 1909. Emlékkönyv. A szepesmegyei történelmi társulat fennállásának huszonötödik évéről. 1883–1908. Lőcse.

Karátsony Zzigmond 1908. A késmárki ág. Hitv. evang. kerületi Liceum 1907–08-ik tanévi értesítője. Késmárk.

Kirsch Jenő 1928. Késmárki Diáktalálkozó Emlékkönyve. Budapest.

Kovács Imre–Hlaváts Andor 1896. Ifjak Zsengéi: A Késmárki Evang. Lyceum Önképzőkörének Emlékkönyve. Késmárk.

Korabinsky, Johann [Korabinszky János Mátyás] 1786. Geographisch-Historisches und Produkten Lexikon von Ungarn.

Otčenáš, Michal 1995. František Víťazoslav Sasinek. (Príspevok k jeho životu a dielu.) / [František Víťazoslav Sasinek. Adalék életéhez és művéhez] Košice, Slovo.

Oszvald György 1944. Késmárki Diákok. Budapest.

Palcsó István 1867. Értesítvény a Késmárki Ág. Hitv. Evang. Egyházkerületi Lyceumról az 1866/7//iki tanévben. Kassa.

Palcsó István 1893. A Késmárki Ág. Hitv. Ev. kerületi Lyceum története. Késmárk.

Sváby Frigyes 1889. Szepes megye. Felolvastatott a Magyar Tudományos Akadémia statisztikai és nemzetgazdasági bizottságában 1889. április 29-én. Budapest.

Sváby Frigyes 1901. A Szepesség lakosságának sociologiai viszonyai a XVIII. és XIX. században. Lőcse, Szepesi Történelmi Társulat kiadása.

Szűts István Gergely 2012. A szepesi menekültek sajtója 1920 és 1944 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 1. sz. 23–34. p.

Varga Bálint 2014. Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon. Történelmi Szemle, LVI. évf. 2. sz. 179–202. p.

Zmátlo, Peter 2005: Kultúrny a spoločenský život na Spiši v medzivojnovom období. [Kulturális és társadalmi élet a kétháború közötti Szepességben] Bratislava, Chronos.

A füles fotel

Periferikus gondolatok Magyar Zoltán magyar történeti mondakatalógusa kapcsán

I.

Attól, hogy nem tudok tojást tojni, még meg tudom állapítani, melyik tojás záp. Ennek a G. B. Shawnak tulajdonított bonmot-nak a szélárnyékában már többször előfordult, hogy menedéket keressek, viszont Magyar Zoltán mostani gigászi produkciója elbizonytalanít.[1] Azok a bizonyos agarak elcsendesíttetnek, hátrébb parancsoltatnak, hiszen óriási, már-más csillagászati számokat mondhatnék most itt oldalakról, típusokról, feldolgozott mondaszövegekről, s ezek mind azt támasztanák alá, hogy olyan emberfeletti munkáról van szó, amelyre ez idáig még senki nem vállalkozott (a közeljövőben nem is fog), tehát (tisztán teoretikusan mondva) Magyar Zoltán munkája egyszerűen nem tudhatna olyan rossz lenni, hogy ne legyen mégiscsak megkerülhetetlenül jó. Mindamellett nem gondolnám, hogy vitákat nem fog kiváltani, mert meggyőződésem, hogy a magyar és a nemzetközi szövegfolklorisztika van olyan erős, hogy érdemi disputákban vigye előbbre a diszciplína ügyét.

Más összefüggésben írja Esterházy Péter, ha jól rémlik, a hagyománnyal kapcsolatban (juszt sem nézek utána, keresse, akit érdekel), szóval Esterházy hasonlata jut az eszembe, ha szemem előtt ellebeg, mit lebeg! elvonszolódik a tizenkét súlyos kötet (hónapok óta velük élek ugyanis, s ez az ellebegés biciklizés, autóvezetés közben is elő szokott fordulni). Szóval már a látvány arra predesztinálja az opust, hogy az csak olyan lehet, akár a csülök gombóccal vagy a füles fotel: nagy és nehéz.[2] Recenzeálási kötelezettség ide, recenzeálási kötelezettség oda, ember nincs, aki ezt az elsőtől az utolsó oldalig elolvasná. Nem is arra van. Hogy mit lehetne vele műfajilag (ismertetés-műfajilag) kezdeni, eszembe jutott megboldogult régészlényem. Az, hogy miként dolgozik az archeológus (fogalmam sincs, hogy ma hogyan, azt tudom mondani, hogy akkor, negyven éve, térségünkben mi volt az általános gyakorlat). Szóval több fázis van: az első, a terep bejárása. Ennek lényege, hogy egy kiszemelt területet, lehetőleg szántás után, s még jobb, ha a terepbejárás előtt egyszer még meg is ázott (hogy miért, válasz a szerkesztőségben), szóval az ilyen, mondjuk gabona vagy kukorica alá szántott területet a régészek, régésztanhallgatók gondosan bejárnak, keresztül-kasul besétálnak, s a szántásban található, emberi kéz nyomaira utaló agyag-, kerámia-, csont-, kő-, fémdarabokat összegyűjtögetik. A nap végére a zsákmány mennyiségéből és minőségéből már szépen látszódik, hogy egy valamikori (még az is, hogy nagyjából mikori!) emberi megtelepedés helyszínén vagyunk-e vagy sem. Amennyiben az első feltételezés látszik beigazolódni, s ha egy archeológiai alapkutatás anyagi feltételei is adottak, következik az egy vagy több kutatóárok meghúzása. Ennek értelme, hogy a feltételezett telephelyről afféle metszet készüljön. Már egy jól elhelyezett kutatóárok megmutatja a telephely két szélét, s azt, hogy azokon belül mire számíthat a szakember (házmaradványok, szemetesgödrök, sírok stb.) Majd, ha megfelelően izgalmasnak tűnik ez az eredmény, és a munka folytatásának további pénzügyi feltételei is adottak, következhet a szisztematikus feltárás. Ami, jó esetben, az egész egykori településkomplexumot a felszínre hozza.

Nos, mivel egy könyvismertetésnek azért, ahogy arra kedves szerkesztőm tapintatos óvatossággal és barátságosan felhívta a figyelmemet, vannak terjedelmi korlátai, én most ezeket a régészeti metaforákat követve, az első két fázis (imitált) elvégzésére vállalkozom. Először végezzünk egy terepbejárást, lapozgassuk a könyveket, ismerkedjünk a mű tartalmával, olvasgassunk bele, próbáljunk képet nyerni szerkezetéről, kiterjedéséről stb. Majd húzzunk egy kutatóárkot, azaz egy adott részterület aspektusából készítsünk metszetet, mintegy kipróbálva, hogyan tud ez az egész a valóságban, a gyakorlatban működni.

II.

(Terepbejárás) Indulás előtt, mielőtt körbejárnánk a terepet, nem árt tudni, kinek a földjét tapossuk. Ismerkedjünk meg tehát a gazdával.[3] Aki a magyar szövegfolklorisztika afféle hangyába oltott tücsökje. Nem csak szorgalmasan gyűjtöget, hanem muzsikál is. A most szóban forgó teljesítményét megelőzően (pontos számot nehéz mondani, hiszen ez percről percre változik, értelemszerűen: emelkedik) 87 (igen: nyolcvanhét!) önálló kötetben adta közre különféle, alapvetően szövegfolklorisztikai jellegű gyűjtéseit, illetve a rokon témakörökben mozgó munkáit.[4] Alapító szerkesztője a Magyar Népköltészet Tára, a Documentatio Folkloristica és a Documentatio Epica szövegfolklorisztikai kiadványsorozatoknak. 2011 óta szerkeszti a Magyar Tudományos Akadémia (mai nevén) Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézete (mellesleg két és fél évtizede munkahelye) évkönyvét (Ethno-Lore). Végigkutatta az egész magyar nyelvterületet, tehát a szlovákiai magyar tájakat is.[5]

A továbbiakban pedig nézzük a jelen írás ürügyéül szolgáló munkát. Először a mennyiséget, ami a belé fektetett időt, munkát, energiát (pénzt!) is érzékelteti. A 10 kötetesre tervezett katalógus valójában 12 kötetnyi lett. Amint az alighanem már a fentiekből is kiderült, már kézbe venni is kellő elszántság kell hozzá: B4-es méretben, kemény kötésben mindösszesen 6.347 oldalon terpeszkedik, és egyszersmind bújik meg itt adatok tömkelege. Összesen 112 ezer mondaszöveg, ami mintegy félmilliónyi forrásból bányászatott elő (nyilván ugyanaz a szöveg több forrásban is előfordul, tehát akkor lényegében félmillió variánsról beszélhetünk? Ez nem teljesen világos számomra). Ha most azt állítaná a recenzens (tehát én), hogy a csaknem hat és fél ezer oldalt végigolvasta, akkor nyilván nem mondana igazat. Az ilyen jellegű munkáknak van hosszabb-rövidebb bevezetése (bevezető kötete), lehet összegzése (összegző kötete),[6] egyébként meg használni kell őket, keresni bennük. Egy jó katalógusban az ember olykor ugyan nem találja azt, amit keres (pedig benne van), viszont több tucatnyi olyanra bukkan, amit nem hogy nem is keresett, de azt megelőzően még létezéséről sem volt tudomása. De ne fussunk előre, nézzük először a fogalmi és módszertani kereteket (amelyek persze nyilván össze fognak majd nőni a gyakorlati haszon mérlegelésével).

Az első körben tehát általános, inkább elméleti, de a praxisban nagyon is megmutatkozó kérdéseket vetek fel. Noha Magyar Zoltán megkísérli meghatározni, hogy mit ért a történeti monda, azon belül a magyar történeti monda alatt, maga a kiadványban követett gyakorlat ezt nem tükrözi vissza maradéktalanul. További megjegyzéseim lényegében ezt a problémakört feszegetik majd, a magyar nyelvterület rántotthús-szeletét főleg fentről (értsd, hogy elrontsam a szóképet: északról) kóstolgatva.

Számomra zavaróak a kötetek első és hátsó előzéklapjaira rakott térképek. Az előbbiek a történeti Magyarországot mutatják „1900 körül” (minden egyes kötetben ugyanazt), feltüntetve a korabeli megyebeosztást. Nos, az mindenki számára nyilvánvaló, maga a szerző is több alkalommal hangsúlyozza (pl. I: 21; XI: 103, 185), hogy ez az államképződmény etnikailag korántsem volt homogén,[7] tehát egy etnikailag és nyelvileg behatárolt munka (magyar történeti mondák) esetében az ilyen térkép legalábbis félrevezető. Szerencsésebb lett volna a történeti Magyarország valamelyik közismert etnikai térképét (pl. a Réthey Ferenc-, Teleki Pál- vagy a Kogutowitz Károly-félét) tenni oda sorvezetőként. A hátsó előzéklapokon szereplő térkép nem hogy rendben van, de rendkívül hasznos is, legfeljebb a feliratot bővíteném, merthogy a természetföldrajzi kép mellett további információkat is közvetít, hiszen a fontosabb tájegységek, kistájak elterjedését, előfordulási helyét is mutatja.

A tizedik kötet (Motívumindex és bibliográfia) irodalomjegyzéke élén egy rövid perex olvasható, amelynek első mondatából megtudjuk, hogy „az itt közölt lista a magyar néprajztudomány [kiemelés tőlem – L.J.] eddigi legteljesebb mondai tárgyú bibliográfiája.[8] Az összeállító szándéka szerint minden olyan publikációt felölel, amelyben magyar nyelvű és/vagy magyar vonatkozású,[9] történeti monda témájú/jellegű folklórszöveg, szüzsé, adat szerepel…” (X: 689). Ami „a magyar néprajztudomány eddigi legteljesebb mondai tárgyú bibliográfiája” kijelentést illeti, az nyilván úgy is van. Sőt még annál is több ez a jegyzék, hiszen számos olyan tételt sorol fel, amelynek lényegében semmi kötődése a „magyar néprajztudományhoz”, legfeljebb a történeti Magyarország okán, területileg ehhez a földrajzi térséghez kapcsolható. Ilyen a szlovák nyelvű bibliográfiai egységek egy része, de nyilván a német, román stb. nyelvű publikációk zöme is inkább összehasonlító anyagként, semmint a magyar mondaanyag forrásaként, forrásközléseként értelmezhető. Na, mármost kérdésként vetődik fel, lehet-e a területi elvet (történeti Magyarország) nemzeti kérdésekre (pl. magyar történeti mondák) kiterjeszteni?

A nemzeti vagy nemzetközi kérdésfelvetésnek esetünkben két vetületét látom. Az egyik az általánosabb, ha úgy tetszik (bár nem az!) teoretikusabb problémafelvetés. Noha (a virtuális) nemzeti térfélen már a kérdés megfogalmazása is erős ellenszelet (és -szenvet) vált(hat) ki, elmondom a véleményemet. A szöveges folklór, megfelelő distanciából szemlélve nemzetközi. Amennyire meg tudom ítélni, esetünkben alapvetően eurázsiai. Kijelentések szintjén ebben nincs vita a folklorisztikában, a jelen írás tárgyául szolgáló munka is többször említi (hangsúlyozza?) ezt (XI: 126, 151). Kissé közelebb hajolva a jelenségkomplexumhoz láthatjuk, hogy a nemzeti nyelvek ezt a nemzetközi anyagot színezik, fűszerezik, s még közelebb hajolva érzékelhetünk regionális, majd lokális jegyeket is. Sőt, családi vonások is léteznek, csak nem szoktunk ezekkel foglalkozni. Néhány generáción át élő családi legendáriumok, saját használatú anekdoták, szóláshasonlatok ott vannak a familiáris mindennapjainkban, s amelyeket mindösszesen fél- vagy egytucatnyi ember ért. De ők igen! (Például: „Nem fázik a Mártika fülecskéje”, „Mennyi varjú!”, „túró” stb.). Rendben van Magyar Zoltán hatalmas munkájának a címe, de azért azt tudatosítanunk kell (illene), hogy A magyar történeti mondák katalógusa megnevezésben a magyar alatt a „magyar nyelvű” értendő. Vagy mégsem? És itt jutottunk el a nemzeti vagy nemzetközi problémakör másik vetületéhez. A történeti Magyarország területén feljegyzett mely történeti mondákról beszélünk? A szerző ad rá, több helyen is választ: a magyar nyelven lejegyzett vagy magyar vonatkozású szövegeket számítja ide, illetve értelemszerűen (?!) az annak idején vélhetően nem magyarul elhangzott, de magyar nyelven publikált textusokat (I: 25).[10]

Konkrét példa is hozható, számos, ami felveti a kérdést: mit tekintsünk magyar történeti mondának. Hogy mitől történeti (miközben ugyanolyan joggal egy hiedelemmonda-katalógusban is szerepelhetne, és sok esetben szerepel is), ezt a problematikát, ahogy a műfaji (mese, monda, ballada stb.) határokat most nem feszegetném,[11] viszont a mitől magyar kérdését felvetném.

A történeti mondák datálást illetően úgy gondolom, hogy mivel a folklórszöveg hosszabb távú fennmaradását óhatatlanul kell, hogy írásos rögzítések is támogassák (mert különben akár a sugdolódzós játékban az eredeti tartalom néhány száz és nem több mint ezer év! alatt egyszerűen elkopna, eltűnne), nehéz honfoglaláskori vagy Szent István-kori mondákról beszélni.[12] Igen, ilyen tematikájúakról lehet, de azt is tudatosítva, hogy ezek már az írásos rögzítés, iskolai oktatás, telekommunikáció révén történt újramegtanulások, nem pedig egy elképzelt egyenes ági szájhagyomány lenyomatai.

Az inkább többet markolni, mint kevesebbet, hogy semmi oda való ne maradjon ki (értsd: kerüljenek inkább bele oda közvetlenül nem illő dolgok is), csak részben akceptálható. Még ha elfogadjuk is, hogy ezáltal valóban minden magyar történeti monda (vagy minden ismert variáns?) belekerült (ami egy nem létező állapot természetesen, mert valami mindig kimarad, fizikai képtelenség minden forrást megtalálni, és ki is aknázni), akkor is problémaként vetődik fel számomra, hogy mit kezdjen a felhasználó, az olvasó az olyan szövegekkel, sőt típusokkal, amelyek nyilvánvaló, hogy az összeállító által is meghúzott határ mentén helyezkednek el ugyan, de annak külső oldalán. Tehát a magyar történeti mondák halmazán kívül. S mivel mégis ide kerültek, a magyar történeti monda konstrukció részeivé váltak, miközben a valóságban nem azok.

Grynaeus Tamás A „repülő barát” mondája: a Vörös kolostor és Frater Cyprianus című tanulmánya a Bálint Sándor Emlékkönyvben jelent meg. Egy, a mai szlovák–lengyel határ mentén, a Dunajec völgyében, a szerző szerint, ismert mondatípusról van szó. Grynaeus a történet valós elemeit, a mondává, mondahőssé alakulás körülményeit elemzi a rövid dolgozatban. Ami szemet szúr, az az, hogy a csatolt térképen a határvonaltól délre eső területet a szerző Magyarországként jelöli,[13] s az egész cikkben egy árva szóval sem történik említés arról, hogy a vizsgált terület a mai Szlovákia északi (!) részén lenne található. Arról sem továbbá, hogy a vizsgált térség falusi lakossága legalábbis a gyűjtés idején (2000 tájékán, de vélhetően korábban is) szlovák volt. „Hasonló monda – írja a szerző, Grynaeus Tamás – magyar nyelvterületről (sic!) máshonnan nem ismert.”[14] Mintha a Dunajec völgye a magyar nyelvterület része lett volna valaha is! A monda megtalálható Magyar Zoltán katalógusában is, mégpedig több típusszám[15] alatt. Kiderül, hogy Grynaeus véleményével ellentétben töredékesen mégis ismert a valóban magyar nyelvterületről is (MZ MZ V. Q 107; MZ IX. J 36.3.; MZ III. F 48.4. stb.). Ennek a több típusszám alatti szerepeltetésnek az indoka nem egészen világos számomra, a lényeg viszont az előfordulási helyekből és a forrásokból látszódik: alapvetően szlovák, de az is lehet, hogy még inkább szepességi német hagyományról van szó, amely fragmentumokban a magyar szájhagyományban is fennmaradt.

Hasonló példaként hozhatom föl Karl Benyovszky (Benyovszky Károly, Karol Beňovský) pozsonyi mondapublikációit. Nem tudni, milyen eredetűek ezek a legalább három-, de ha a horvátot is beleszámítjuk, négynyelvű városban lejegyzett mondák. Olykor az adatközlő alapján sejteni lehet, hogy magyarul, máskor németül vagy szlovákul hallotta őket a gyűjtő, volt, hogy magyar hírlapi forrásból merített,[16] megjelenni viszont eredetileg németül, majd válogatásban szlovákul jelentek meg. Magyar kiadásukról nem tudok.[17]

A területi elterjedés, illetve a nemzeti vagy nemzetközi kérdésköréhez kapcsolódva vetem fel, vajon a történeti személyiségekről szóló mondák esetében biztos, hogy a konkrét alak a lényeges, nem pedig a hozzá kapcsolódó narratíva? Gondoljunk csak a Kyffhäuser-mondakörre, amivel korábban, egy másik munkájában Magyar Zoltán[18] is behatóan foglalkozott. A főszereplő nemzetenként lehet más-más (a német Barbarossa Frigyes, Nagy Károly, a cseh Vencel, a magyar Csaba királyfi, Szent István, Szent László, Rákóczi, Kossuth, stb.), de az alaptörténet (egy barlang mélyén katonáival alvó uralkodó, aki ha a népe bajba kerül, felébred és segítségére siet) ugyanaz. Kérdésben válaszként vetem fel, hogy akkor ilyen szempontból nem azt kellene nézni, hogy melyik térségben mesélnek többet Rákócziról, melyikben Szent Istvánról stb., hanem azt, hogy mit mesélnek róluk? Maga a történet a fontos, nem a lazán cserélhető szereplő!

Még az archeológiai metaforához visszatérve, az ember a terepbejárás során egybegyűjtött zsákmányt, ha értékeli, akkor láthatja, hogy van ott minden: őskori (prehistorikus) edénytöredékek, pattintott kőszerszám, csont varrótű, égett paticsdarabok, nyilván a trágyázással odakerült parasztkancsó töredéke, egy lyukas garas, meg alighanem egy szántóvető szalonnázás során ottfelejtett zsebkésének rozsdás pengéje. A gyakorlott szem meg tudja ezeket a leleteket egymástól különböztetni, de a pontosabb értékelést egy kutatóárok húzásának eredményei teszik lehetővé.

III.

(A kutatóárok) A mondakatalógus időszerű gyakorlati haszna, önző módon, számomra a szakrális kisemlékekhez való kapcsolódási pontjai. Nyilván sok alkalommal ütöm majd fel, keresek benne motívumot, szüzsét, egyebeket, de most egészen konkrétan arról tudok beszámolni, milyen nagy segítséget jelent(het) a készülő szakráliskisemlék-monográfiám írása során. Az út menti feszületekhez, szobrokhoz, kápolnákhoz stb. kapcsolódó, már felgyűjtött hiedelem- és mondaanyag szinte áttekinthetetlen lenne Magyar Zoltán katalógusa hiányában. Ha az ember célzatosan keresi ezeket, már akkor egy rakás adatra, továbbvivő irodalomra akad (alapvetően az első, ötödik és kilencedik kötetben), de ha csak úgy lapozgat, akárhol (!), akkor is további, járulékos ismeretekre bukkanhat. Az adatokhoz vezető út persze nem mindig nyílegyenes. Az alapítási mondákat[19] tartalmazó, első kötetben például sehol nem találom az út menti keresztekhez, feszületekhez, képoszlopokhoz stb. kapcsolódó, mind a magyar, mind a közép-európai hagyományban oly gazdag folklóranyagot (miközben a templom- és kápolnaalapítási mondák bőségesen képviselve vannak). Nem egészen logikátlanul (bár én nem oda raktam volna) aztán az ötödik kötetben (Legendák. Vallásos témájú mondák) ott sorjáznak a Keresztmondák (E 1–70)[20]. Nincs abban semmi kritikai él, ha azt említem, hogy bizonyos témakörök a kereső belső logikája nyomán elsőre nem találhatók meg. Rendkívül összetett anyagról van szó, s ha bármilyen logikai sorba próbálnánk is rakni, biztos lehetne még jó néhány, egyébként ugyanannyira releváns rendszert kitalálni. Benne van itt (majdnem) minden, nem szabad feladni a keresést az első sikertelen kísérlet után! Sőt, olykor még annál is több, de arról majd később.

Az alábbi megjegyzéseim nem afféle értelmetlen, öncélú kritika jegyében fogalmazódnak (a mű készen van, ezt lehet, kell használni, kritika ide, kritika oda, más már nem lesz), szóval sokkal inkább valamiféle élménybeszámolóként, virtuális útirajzként kell értelmezni őket. Megpróbáltam használni, hogyan sikerült, mit, hol találtam, hol nem találtam stb. Ezzel egyszersmind az utánam következő felhasználók munkáját is segíteni szeretném stb.

Ha az ember tud egy adott szakrális kisemlékhez kapcsolódó mondáról, s annak Magyar Zoltán katalógusában utána szeretne nézni, akkor alapvetően nyilván nem amiatt, hogy azt találja meg, amit már amúgy is ismer. Mivel feltehető, hogy ha egy mondáról van szó (hacsak nem invariáns), lesznek annak máshol lejegyzett rokon darabjai is. Nos, a felhasználó ezekre a további variánsokra kíváncsi. Konkrét példát mondok. Ismert a török által meggyilkol palásti bíró története. Kivégzése helyén ott áll a Veres kereszt (más forrásokban: vereskereszt), amit a helyi szóbeliség (a véres, halálos eseményekre utalandó) véres keresztként is értelmez, de színe alapján (vörös, veres, piros) is magyarázza. A vörös (és fehér) keresztek, némely kutató fantáziáján igencsak nagyot lendítő európai problematikájától most eltekintve, magára az alaptörténetre volnék kíváncsi. Első nekifutásra a IV. kötetben kutakodom (Háborúk, harcok, szabadságharcok[21]), de ott a török korral foglalkozó passzusok között nem találok még csak hasonló mondatípust sem. Viszont találok egy olyat, amit nem kerestem, a hódoltság határát jelző kereszthez kapcsolódó történetet (MZ IV. C 146,). A palásti feszületre való utalás megvan viszont másutt: MZ V. E 22.; MZ V. E 67. Megint nem teljesen világos, hogy miért két típusszám alatt, viszont amit kerestem, további területi variánsok felsorakoztatásával.[22]

Szentek szabadban álló, köztéri szobrait a Kegyszobrok mondái kategóriában találja az érdeklődő. Ott, ahol nem keresné. A kegyszobor tudniillik „vallásos ábrázolás, melyhez rendkívüli, természetfölötti jelenség(ek), különleges imameghallgatások (csoda) fűződnek, és ezért vallásos tiszteletben részesül”.[23] Tehát a búcsújáró helyek kegyszobrai (régebbi, általánosabb kifejezéssel: kegyképei) értendőek alatta. Az út menti szobrok szinte soha nem kegyszobrok. A szóban forgó katalógusban azonban ott találjuk őket, egybemosva a valódi kegyszobrokkal, igaz, alighanem egy alfejezetben (C 51–60. Kegyszobrokkal kapcsolatos egyéb hagyományok), a következő, általánosító definícióval: „Csodatévő erejük miatt / valamely egyéb okból nevezetes szobrok, melyek Jézus Krisztust vagy valamely jeles szentet ábrázolják” (V: 100). Az ezt követő 19 altípus szinte kivétel nélkül „egyszerű” út menti szobrokra hivatkozik (Szentháromság, Szent Anna, Szent Mihály, Szent Donát, Szent Flórián stb.), általában szüzsét sem adva, tehát nem lehet tudni, hogy az adott objektumhoz milyen történet kapcsolódik. Kapcsolódik-e valami?

Nem vagyok benne biztos, egyenként kellene a tartalommal nem megtöltött adatokat ellenőrizni, de elképzelhető, hogy ebben az esetben Magyar Zoltán túl nagy likú rostát használt. Lehet, hogy olyan adatok is bekerültek, amelyek még (vagy már) nem is tekinthetőek mondának.

És akkor megint oda jutottunk, hogy mi is tekinthető történeti mondának. Egy olyan közlés, hogy igen, Rákóczi Ferenc járt a falunkban, Magyar Zoltán szerint annak tekinthető, hiszen ez a közlés magában hordozhat egy valamikori épebb történetet.[24] No de ilyen alapon ha a nyolcvannégy éves Kovács János Pusztamérgesen diktafonba mondja a serény gyűjtőnek, hogy a fű nő, az joggal tekinthető egy valamikori eredetmagyarázó monda maradványának. Nyilván volt egy, időközben feledésbe ment történet arról, miért nő a fű? Hogyha majd kiszárad, folytathatnánk Babitscsal, de ez már túlzás…

IV.

Csak úgy, kedvtelésből is lehet lapozgatni a köteteket, hiszen akárhol ütjük föl, gyakorlatilag minden irányból egy beláthatatlan gazdagságú és távlatú kultúrtörténeti jelenség kiindulási pontjánál találjuk magunkat. Elindulva onnan, már önmagának, Magyar Zoltán gigászi vállalkozásának a segítségével az európai (eurázsiai) kultúrkör pazar összefüggésrendszere tárul elénk. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a folklorisztika (és rokon tudományok) számára megkerülhetetlen műről, egy valódi kincsesbányáról van szó, miközben a kötetek lapozgatása természetszerűleg kérdéseket is felvet, olykor vitára is sarkall, de hát egy tudományos munkának ez elemi feladata. Miközben valamit lezár, egyszersmind további disputákat generál.[25] A fenti írás ezeket (több okból is) csak részben tudta érinteni.

Adalékok az Adalékokról

Amikor kezembe vettem – virtuálisan – a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2020/1-es számát Sztancs Gábor Sáros vármegye történelemtudományi önreprezentációja és nemzetiségpolitikai sajtóakciója a 20. század elején c. írásának olvasása közben egy térképre lettem figyelmes, mely véleményem szerint nem pontos. A térkép átvétel Varga Bálint Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon (Történelmi Szemle, 2014/2. sz. 179–202. p.) c. tanulmányából. Jelen írásom műfaját nem tudom teljesen meghatározni, alkalmasint hozzászólás. Igazából a zempléni lokál- vagy inkább regionálpatriotizmus szól belőlem, ugyanis Zemplén vármegye „becsületét” kísérlem megvédeni.

A térkép és az eredeti tanulmány – mint a címe is mutatja – arról szól, hogyan is próbálták a saját történelmüket kutatni és reprezentálni a vármegyék a dualizmus idején. Ezen folyamat mérésére konkrét „paramétereket” is létrehoz a szerző. Vármegyei múzeumok, történeti egyesületek (vagy épp múzeumi egyesületek), azok kiadványai és a megyemonográfiák kerülnek a figyelmének középpontjába, és így kísérel meg rangsorolni. Mindkét eredeti írás megtalálható az interneten, így az eredeti célkitűzések ellenőrizhetőek.

Zemplén vármegye kapcsán sajnos elkerülte egy fontos dolog a szerző figyelmét. Ugyan sajnos az 1876-ban Somorjai Ivánfy Ede által indítványozott Zemplénvármegyei Múzeum-Egyesület nem alakult meg, és a múzeum céljaira 1909-ben újra felmerülő pénzalap létrehozása újból elsikkadt, a régóta tervezett vármegyei múzeum csupán a ’20-as években jött létre, így már nem a dualizmus idején. Azonban a megye egy értelmiségi magja – amatőr és hivatásos történészek, régészek – létrehozott egy folyóiratot.

Az Adalékok Zemplén-vármegye történetéhez 1895-ben jelent meg először, és 1916-ig folyamatosan ki is adták eleinte havonta, majd 1913-tól kezdődően negyedévente. Nem a korszakhoz tartozik, de 1925-ben újjáéledt, hogy hamarosan végleg megszűnjön. A folyóirat, melyhez éves tartalomjegyzékek és mutatók is készültek, kötetekbe rendezve akár múzeumi évkönyvnek is megfelelne, a szerkesztők célja pedig nem más volt, mint összegyűjteni a forrásanyagot egy majdani hatalmas megyemonográfiához – a főbb munkatársak egyébként részt vettek a Borovszky-féle monográfia munkálataiban is. Szerkesztője Dongó Gyárfás Géza megyei főlevéltáros volt, de kezdetektől publikált bele Dókus Gyula alispán, aki amatőr régészként több ásatást is vezetett, és gyűjteménye lett a magja később a vármegyei múzeumnak.

Sok olyan szerzője volt, akik maguk is „történeti figurák”, pl. Matolai Etele 1848-as honvéd, országgyűlési képviselő. Akadtak köztük országosan ismert történészek, mint a „híres-hírhedt” Thaly Kálmán, a nyíregyházi múzeumalapító Jósa András, a miskolci múzeumot majd fél évszázadon át vezető Leszih Andor, a Kazinczy-unoka Becske Bálint, vagy a ruszinság legnagyobb kutatója, Hodinka Antal. És más módon ismert személyek is, mint a hazai turizmus egyik atyja, Siegmeth Károly, Szinyei Merse István, a nagy festő testvére, de az országos szaktekintélyek, ismert személyek sora még jó darabig sorolható lenne. Azonban szerzőinek zöme ma már alig ismert helyi értelmiségiek közül került ki, tanárok, papok, szerzetesek, jogászok, orvosok, gyógyszerészek, közigazgatási tisztviselők és földbirtokosok.

A folyóirat rengeteg levéltári forrást közölt, ami fontosabb, azóta már elpusztult családi vagy települési levéltárak, okmánytárak mélyéről is, továbbá bemutatott több olyan azóta eltűnt régészeti leletet, melyek leírása máshol már nem található meg. De természeti-földrajzi, történeti-földrajzi, településtörténeti, családtörténeti, művelődéstörténeti, nyelvészeti, irodalomtörténeti és néprajzi cikkek, tanulmányok, adatközlések is sűrűn vannak benne, a megyéhez kapcsolódóan.

Az Adalékok ma is megkerülhetetlen forrása a megye történetét kutatóknak. A folyóirat véleményem szerint teljes mértékben megfelel a „helyi történeti egyesületek publikációs tevékenységei” meghatározásnak, csak szervezetileg létező egyesület nélkül. Így bár szó szerint nem fér bele a kritériumokba, de mégis az eredeti cél (a megye – nem a székhely, hanem az egész megye – történetének kutatása és megismertetése, reprezentációja) teljes mértékben megvalósul. Főleg hogy monográfiakezdeményként is felfogható.

Megnézve Varga tanulmányának adatait, az Adalékok hatása és „megjelenési hossza” is bizony a legtöbb egyesület publikációs munkásságát maga mögé utasítja, így nagyon szomorú látni, hogy a térképen Zemplén az „alacsony reprezentáció” jelölést viseli, mely az Adalékokkal együtt szám szerint is a „közepesbe” tudna átkerülni, ha pedig a hatást is néznénk… De ez már más módszertan lenne, ennyire én sem vagyok Zemplén-központú, a közepes kategóriába való átsorolással megelégednék.

A lap, hála az Arcanum Kft. csapatának, ma majdnem teljes egészében olvasható digitalizálva az interneten – az előfizetők vagy előfizető intézményt látogatók számára.

A nagyszombati kalmárcéh szabályzata 1547/1604-ben

A történelmi Magyarország északnyugati részén fekvő Nagyszombat szabad királyi város már a középkorban is jelentős szerepet töltött be hazánk és Pozsony vármegye életében. Fekvése miatt állandó kereskedelmi kapcsolata volt Béccsel, nyugatra Cseh- és Morvaországgal, északra pedig Lengyelországgal. A mohácsi csatavesztés után, 1543-ban ide kötözött az esztergomi érsekség és a káptalan, ezáltal az egyházi szerepe is növelte a város szerepét, életét. Ugyan már a következő gondolat túllép a címben megadott időszakon, de meg kell említeni, hogy Pázmány Péter 1635-től megalapította a város egyetemét, amely mellett nyomda és könyvtár is működött. Ekkor az előzőek mellett a várost már kulturális központként is számontartották a megcsonkított királyi Magyarországon.

Nagyszombat nevét a szombatokon tartott hetivásárairól kapta. A város említése korai. 1211-ben Sumbot, 1238-ban Zumbothel, 1313-ban már Nogzumboth[1] néven jegyezték le a fennmaradt nyelvemlékekben. Lakosságát három különböző nyelvű népcsoport alkotta: magyarok, németek és szlovákok. Ezek aránya a későbbiekben a történelmi, politikai és gazdasági tényezők hatására mindig változott. Amint a későbbiekben a családnevek fölsorolásánál olvasni fogjuk, elsősorban az előző kettő dominált mind eredetben, mind nyelvét illetően a kalmárcéh tagjai között.

Magának a kalmár foglalkozásnak legegyszerűbben a mai kereskedő szavunk felel meg. Az előbbi német eredetű jövevényszó, alapja a Kramer, amely a magyar nyelvben több írásos és népi alakban is fönnmaradt: kalamár, kolomár, kolmár, sőt, az -l mássalhangzó kiesésével kómár formában is. Azonban a kalmár szó jelentése az évszázadok folyamán változott, és ha ezeket itt fölsoroljuk, akkor bizonyos jelentésszűkülés figyelhető meg a szótáraink leírása alapján (a meghatározásokat nem kívánjuk itt szakirodalomként megjelölni). Ezek tömören a következők: távolra utazó kereskedő, olyan személy, aki különféle vagy bizonyos árukat (iparcikkeket, terményeket stb.) vásárol, majd másutt haszonnal értékesíti. Szorosabb értelemben boltot működtető kereskedő (fűszeres, rőfös, ékszeres stb.). Harmadszor pedig azok, akik kicsinyben űzik a vegyeskerekedést – ezeket hívták később úgy, hogy szatócsok. A Nagyszombatban élő kalmárok – mint majd a szabályzatukból kitűnik –, az előző két csoporthoz tartoztak, ők alkottak közösen egy céhet.

A magyar nyelvbe átvett céh jövevényszavunk bajor–osztrák (német) eredetű. Magának a céh fogalmának a meghatározása szinte minden lexikonban, szótárban ugyanaz, csupán néhány szó, amelyben a magyarázat eltér, pontosít vagy kiegészít. Mindezekből alkottunk egy teljesebb értelmezésű, egymondatos megfogalmazást.

A feudalizmusban rendszerint az egy településen lakó és ugyanazon vagy hasonló mesteréget űző kézművesiparosok vagy kereskedők gazdasági érdekvédelmi tömörülése, társulása, szervezete. Ebből a meghatározásból három elemet kell kiemelnünk. Az egyik a feudalizmus. Ugyanis Magyarországon az első céhek valóban a 14. században alakultak meg, s jóval később, csak 1872-ben számolták föl őket, amikor a helyükbe az úgynevezett ipartestületek léptek. A másik a hasonló mesterség. Általában egy céhbe tartoztak azonban például a kovácsokon kívül több helyütt a lakatgyártók, fegyverkovácsok, a kardot élesítő csiszárok, sőt néha még az ötvösök is. Mindez attól függött, hogy a céh mekkora nagyságú településen működött. Természetesen ez nem vonatkozik az itt bemutatásra kerülő nagyszombati kalmárokra, hisz szervezetük homogén volt, csak egyfajta foglalkozást űztek mindannyian: kereskedtek.

Az e városban élő és működő kalmárok érdekeik védelmében nagyon korán céhbe tömörültek. Mondhatjuk azt, hogy hazánkban Buda után a legelsők között volt az összefogásuk. Nagyszombatban a többi céh is korán létrejött,[2] és szabályzataik példamutatóak voltak más városok később megalakult céheinek. Ezért tőlük kértek mintát, így például a Győrben megalakult kovácsok is, akik két küldöttel keresték föl 1610-ben az ottani társaikat elkérni a már jól működő, bevált rendet.

Első fennmaradt szabályzatuk magyar és latin nyelven íródott 1547-ben „szent kereszt találása után való első pénteken” hártyára, selyemzsinóron függő pecséttel. Ebből a magyar nyelvűt kénytelenek voltak 1604-ben újra íratni, ugyanis az a fél évszázad alatt megrongálódott. Ahogy írják: „az nedvessegh miat igen meg vestegeteteőt volna”, valamint: „Megh gondolwan aztÿs, hogÿ mostansagwal az kalmaroknak sabadsagok és sokassok még uÿ emlekezetben wagÿon.” Ez utóbbi betűhív átírásban maradt ránk, amelyet Békési Emil tett közzé.[3] Minderről 1883-ban a következőket írja: „Id. Thinnagel János úr, a nagyszombati kalmár céh mostani feje őrzi, aki több mint 30 év óta viseli e tisztes bizalmi hivatalt, de valószínűleg mint az utolsó is, mert a kalmár céh Nagyszombatban ma már csak névleg áll fenn.”

A nyomtatásban megjelent okirat több részből áll, évszám szerint nincsenek sorba rakva, ezért nagyon nehéz azokat követni. Ezért a továbbiakban más időrendbe állítva, nem követve pontosan a Békési-féle sorrendet, tárjuk az olvasók elé. Mindegyikben megőriztük és fölsoroljuk a bennük található városi esküdtek tanácsának és a kalmároknak a nevét változatlan formában és helyesírással azért, hogy azokat eredetiben őrizzük meg az utókornak.

1604-ben öt, a városban élő kereskedő jelent meg a városházán összegyűlt tanács előtt: Artwain Bertelan, Chereődÿ leőrints, Chipositeő Marton, Brian Balint és Chirian Jakab, mondván, hogy nekik a szabadságukról és szokásaikról nincs levelük, s kérték a privilégiumot (kiváltságaikat) újból leíratni, mivel a „város teljesedni és számosodni láttatik” – azaz a lakosság száma nőtt. Egyben azt is kérték, hogy az eredetit még négy artikulussal (kikötéssel, szabállyal) egészítsék ki. Nagyszombat esküdt tanácsa kérésüket elfogadta, és az 1547-ben íródott okiratot lemásoltatta, valamint a négy kért kitétellel megtoldotta. Mindez „Gyertyaszentelő Boldogasszony nap után való első szombaton” kelteződött. 1604-ben Nagyszombat szabad királyi város esküdt tanácsa a következő tizenhárom főből állt: Hamerla Daniel bíró, Salamon Mihál hadnagy, Chereődÿ Marton, Hrachovÿczkÿ Gyeörgÿ, Duczentaller Mathias, Maÿ Gÿeörgÿ, Mersan Mihali, Domonckos Istwan, Marathÿ Istwan, Hohenperger Andras, Zalay Ferench, Artwain Bertalan (maga is kalmár) és Sleger Mathias.

Az eredeti, 1547-es okirat is hasonlóképpen kezdődik, akkor négy kalmár (Kalmar Imre, Kalmar Balas, Kÿs Peter és Biser Farkas) jelent meg az esküdtek előtt a városházán, akik szintén kérték a szabályzat írásba fektetését, amely, mint hivatkoznak rá, „még emlékezetben vagyon”. Az ekkori esküdtek tanácsa szintén tizenhárom főből tevődött össze. Ők pedig a következők voltak: Zamboki Peter bíró, Zyzo János hadnagy, Maar Farkas, Mykon Gaspar, Wadas Bertalan, Zabó Marton, Sentmartonÿ Lukats, Kosswth Geörgÿ, Peek Adam, Kalmar Imre (maga is kereskedő), Seöch Janos, Damsus Geörgy, és Paysgiartho Matthias.

E bevezető szöveg után következnek az artikulusok, az eredeti tíz, majd a négy kiegészítés. Ezek nincsenek logikai sorrendbe rakva, ezért a továbbiakban lényegüket három nagyobb csoportban ismertetjük.

A céh feje a maguk közül választott céhmester volt, aki a szervezeten belül és a szabályzatban rögzítettek alapján döntési, bírói szereppel is fel volt ruházva. Más céheknél az inaséveket letöltött tanoncnak úgynevezett remeket (mestermunkát) kellett készítenie – a kalmárok esetében ez természetesen nem jöhetett szóba. A céhbe való jelentkezésnek mások voltak a feltételei. A belépéskor levelet, azaz okmányt kellett átadniuk a származásukról, nemzetségükről, valamint a magaviseletükről a céhmesternek. A céh ládájába kötelesek voltak befizetni két forintot, a működéséhez pedig két font viaszt adni (ne feledjük, hogy abban az időben csak gyertyával tudtak világítani, tehát a viasz nagy értéknek számított). Ha az illetőt bevették a céhbe, akkor annak tagjait egy ebéddel köteles volt megvendégelni.

A következő csoportba azok a szabályok kerültek, amelyek a mindennapos működést és a céhbeli rendet írták elő.

Másutt élő, más céhbe tartozó, azaz külső kalmár sem hétköznap, sem a nagyszombati vásárokon (!) nem árulhatta a portékáját a településen. A máshonnan behozott árut a tagjaik csak akkor értékesíthették a városban, ha kántoronként[4] (negyedévenként) négy „magyar pénzt” befizettek a céh ládájába. (Valójában ez lehetett az mai értelemben vett tagsági díj.) Ha a mester fontos ügyben „céhet hirdet”, azaz gyűlést tartott, akkor annak napját és óráját a szolgáikkal üzenték meg egymásnak.[5] Amennyiben a szolgát nem engedték volna el erre a feladatra, vagy maga a kalmár nem ment el a találkozóra, akkor négy font viaszt kellett büntetésként adnia. Ha a tagok között nézeteltérés, per támadt, akkor a céhmester döntött, nem pedig a város bíróját zaklatták saját, belső problémájukkal. Ha a vádlott fél ezt nem fogadta el, akkor öt forint büntetést kellett befizetnie a céh ládájába.

A harmadik csoportba azok a szabályok tartoztak, amelyek egymás megsegítésére, megbecsülésére és tisztességes temetésére vonatkoztak. Ezek a következők voltak: Egyikük sem „hitegetheti el” magához a másik szolgáját, szolgálóleányát és cselédjét, különben két forint büntetést fizet. Ha útközben vagy kereskedés közben valamelyiküknek a szekere meghibásodik, eltörik, akkor kötelesek egymást kisegíteni. Ennek elmulasztása vonta maga után a legnagyobb büntetést, tíz forintot. Ha egy céhbeli tag megbetegszik, akkor a céhmester ad mellé embert, aki éjjel vigyáz rá. Ha annyira szegény, akkor a céh ládájából kivett pénzből gondoskodnak a táplálásáról. Felgyógyulása esetén ezt a „kölcsönt” vissza kell fizetnie. Ha meghalna, akkor, kötelességüknek tartják, hogy tisztességesen temessék el, s a holttestét két atyafi vigye a temetésre.

Ezután következik a már említett négy kiegészítő artikulus. Ezek előírják, hogy egy kalmár sem tarthat fönn a városban két boltot, valamint vasárnap és ünnepnapokon üzletét nem nyithatja ki. Ha más, tisztességes ember temetésére hívják őket, kötelesek a családnak segíteni. S végül egyetlen vallással kapcsolatos kitét szerepel utolsó, tizennegyedik pontként. (Megjegyezzük, hogy más városok céheinél ezek száma jóval több.) Ez pedig az, hogy Úrnapján kötelesek részt venni a processzión, az egyházi körmeneten, „az mint a teöb chehek elnek vele”, és a céh keresztjével (más városokban zászlajával) felvonulni. Az artikulus nem említi a védőszentjükről, mürai Szent Miklósról († 350 körül) történő megemlékezést, december hatodikát.[6]

Az 1604. évi átiratot az 1556 és 1561 között leírt és fennmaradt jegyzőkönyv két részlete követi Békési Emil közleményében. Ebből az első a legérdekesebb számunkra, mivel fölsorolja a Nagyszombatban élő összes kalmár nevét, „mikoron Az Kalmar wraim galgoczi istwant Ceh mestǫrré tǫttek” 1556-ban. Ezek közül a papír minősége miatt néhány már nem olvasható, tízet pedig utólag zárójelbe tettek, azaz kitöröltek (?). Nincs rá utalás, hogy az illető személyek elköltöztek-e, idős korukra való tekintettel fölhagytak volna a mesterséggel avagy elhaláloztak-e. Békési a számukat az olvashatatlanokkal együtt 55-re teszi, és szerinte ez a szám nem is változott a jegyzőkönyv vezetésének a végéig, csupán némelyek közben cserélődtek. A nevüket azonban érdemes itt közölni, hisz a leíráskor vagy azelőtt, feltehetően az előző hónapokban még a céh tagjai voltak. Az okiratban olvasható neveket itt betűrendben, de a korabeli helyesírással közöljük, ahogy ő kimásolta a jegyzőkönyvből. Mivel a családnév + keresztnév sorrendje néhol változó vagy valamelyik hiányzik, ezért a névsor néha eltér a szabályos rendtől, például a német származású Prukner Kristófé. 1556-ban a következő kalmárok neve szerepel a könyvben:

Bakaÿ ferenc, Barsi ferenc, (Bolssa Bizer), (Borsos balas), Cristof Prwkner, (fekete Imre), fekete Mattius, Galgoci Istwanj céhmester, Gazdag balas, Horwat lǫrinc, Irsazeghi mate, Kacin lekane, Kadas Ambrous, (Kadas balas), (Kalmar bertalanj), Kalmar ghellert, Kalmar Illes, Kalmar Imre, Kalmar Jakob, Kalmar Janos, Kalmar Marton, (Kamanci Peter), Karbia gywrko, Kendy Andras, Kis Imre, Kis Mihaly, (Kis úr Janos), Kolmar gyuro, Komyaty Benedek, Korlat Patikaros[7] (?), (lileÿ lazlo), (Madar Janos), Marton deak, Miclos deakne, olas benedek partos (?), (Paisgiarto bernatne), Paisgiarto Mihalÿ, Papaÿ Peter, (Paxi lazlo), Puskaportǫro Marton, sereghely dorko, Somogy ferenc, Vǫrǫs Bertalan, Zabo Antal, Zabo balasne, Zabo lǫrincz, (Zapangiarto Janos), (Zent gÿargi ?) és Zǫlǫsy Ferenc.

Feltételezzük, hogy a neveknél az eredeti névsorban történtek elírások, pontatlanságok, ezeket azonban nem módosítottuk (Irsazeghi, Matthius, Istwanj, Paxi stb.).

Röviden szólunk a szövegek és a nevek helyesírásáról. Az egyes részeket valószínűleg több ember (deák, nótárius) írhatta, mivel azok lényegesen eltérnek egymástól. Valószínűleg más-más iskolában tanulhattak, erre főként az eltérő betűkarakterek (ÿ-i-j, ǫ-ö) és betű-hang megfelelések (y-i, z-s-sz, w-u-v, i-j stb.) utalnak. Mindannyiukról elmondható, hogy a kis- és nagybetűk írásában következetlenek mind a mondatkezdéseknél, mind pedig a tulajdonnevek írásakor. A magánhangzók hosszúságát nagyon ritkán, szinte csak elvétve jelölték, ami esetleg a latin nyelv hatásának (is) köszönhető. Régies mondatfordulatokat, igeragozást, szórendet alkalmaztak, és sok, a jogi nyelvre jellemző szóhasználattal éltek. Meglepően kevés latin szót építettek be a szövegek alkotásába. Ez utóbbi talán azért lehetett, mivel a kalmárok egyszerű, talán többnyire tanulatlan emberek voltak, s számukra fontos volt, hogy a saját szabályzatukat megértsék, s a mindennapi életükben alkalmazzák, értelmezzék. Ezért maga a tíz plusz négy artikulus szövegeinek legtöbbje is egyszerű, tömör és rövid mondatokból áll.

Érdemes röviden megvizsgálnunk a városi esküdtek, valamint az itt fölsorolt céhtagok nevét. Eredetüket tekintve legtöbb a magyar, kevesebb a német, s szinte alig fordul elő szláv etimonú vezetéknév.[8] E megállapítással azonban óvatosan kell bánnunk. A magyar nevekből következtethetünk arra, hogy ezek közül sok még nem volt igazi, megrögzült családnév. Köztük csak a Kalmár névből kilenc olvasható, amely bizonyára nem a valódi vezetéknevük volt, hanem a foglalkozásukat jelölte meg. De ilyenek lehettek a következők is, amelyeket itt már a mai alakjukban közlünk: Cipósütő, Szőcs~Szűcs, Pajzsgyártó, Kádas, Puskaportörő, Patikárius, Szappangyártó, Tűgyártó. A származási helyre utalnak a Zalai, Pápai, Somogyi, Szentmártoni. Német nevek a Duczentaller, Hohenperger, Artwain (Artwein), Prukner; szlávok a Hrahovicki, Kossuth (?), Mersan. Öt főnél hiányzik a családnév, azonban néhánynál a foglalkozása megjelölése egyedítette a személyt: Márton deák, Miklós deákné. Ritkaságnak számít hazánkban, hogy ebben a korban úgynevezett hivatalos okiratban öt nő is szerepel. Az pedig már külön érdekesség, hogy mindegyiküket szinte más-más típusú, szerkezetű névvel rögzítették: Kacin Lékáné (a Lőrinc nevű férj beceneve), Szabó Balázsné (-né asszonynévképzővel), Seregélyi Dorkó (a Dorottya nevű asszony beceneve), Miklós deákné (a hiányzó családnév helyett a férj foglalkozása, azaz köznév kapta a -né képzőt) és Pajzsgyártó Bernátné (a teljes személynév után áll a képző). Feltehetően mindannyian özvegyek lehettek, csak a férj halála után szolgálóik segítségével tovább vitték a kereskedő mesterséget. Négy esetben becéző nevet írtak le a névsorban, ezek: Dorkó, Léka, Gyuró, Gyurkó. A két utóbbi nem véletlen, ugyanis a György kedvelt név volt a Nagyszombatban élő férfiak körében. Végül a keresztnevekről is tudunk néhány érdekes megállapítást tenni. A városban élők (vagy odaköltözöttek szülei) feltűnően sok névből válogattak, ezért a névállományuk nagyon gazdag, sokkal változatosabb, mint más, hasonló nagyságú településeké. Ez talán a német ajkú lakosságnak is köszönhető, akiknél ekkor gyakori volt a Mátyás, Jakab, Kristóf, Márton, Menyhárt. A magyarok körében a ritka nevek közé számítottak ekkor olyanok, mint: Bernát, Farkas, Gellért, Illés, Lőrinc és Lukács.[9]

A már több ízben említett jegyzőkönyvet, amely évente fölsorolta a céhtagok nevét és a fontosabb eseményeket, kezdetben mindig magyarul, később azonban kizárólag németül vezették. Ez arra enged következtetni, hogy a városban a német ajkú lakosok száma megnövekedhetett, s magában a céhben is a német származású kalmárok kerültek többségbe. Békési Emil ebből csupán pár nevet és eseményt másolt ki. Azonban érdemes ezeket a töredékeket is közreadni ahhoz, hogy néhány céhtag nevét megörökítsük, illetve a szigorú rendjük betartására egy konkrét példát is írhassunk.

1559-ben Somogÿ Janos lett új kalmár a céhben. 1567-ben pedig Khalmar Menyhartne jelentkezett tagként a szervezetbe. Ezt Kalmar Imrÿwellj, a bíróval intézte el (nem a céhmesterrel!) két céhbeli tanú, Khis Mihael és Szilashy Janos előtt.

A másik egy egyedülálló, fegyelmi eljárásról szóló följegyzés. 1608-ban Kadosi Istuan a szenci (a város régi neve: Szempc) sokadalomban, azaz vásárban szitokkal illetett két céhtársat, Teő Jartho (a keresztnév hiányzik) és Kerekes mihálné nevű kalmárt. A hetedik artikulus alapján a céhmester mindezért öt-öt forint büntetésre ítélte, amelyet ha nem tesz le adott időre a céh ládájába, akkor a céhből kizárják mint „Engedetlen Atjafiath”.

Békési Emil közleménye több mint fél évszázadot ölel át, mikor részletesen, mikor töredékesen Nagyszombat város kalmárcéhének történetéből. A nyelvemlék két legfontosabb érdeme: egyrészt megismerhetünk belőle egy nagyon korai, betűhív céhszabályzatot; másrészt pedig közel száz, a városban akkor élt személy nevét örökítette meg az utókornak: két alkalommal a város vezetésének, az esküdtek tanácsnak, 1556-ban pedig a kalmárcéh tagjainak teljes névsorát.

Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez, 1946–1949 (3. rész)

3. A belügyminisztérium és a biztonsági szervek szerepe a magyarok deportálásában

A második világháború után az újjáalakuló Csehszlovákiában a belügy és a biztonsági szervek irányításának megszerzését kulcskérdésnek tekintették a cseh és szlovák kommunisták. Szlovákia jelentős részén még súlyos harcok folytak 1945 februárjában, a Belügyi Megbízotti Hivatal élére a kommunista Gustáv Husák, majd március végétől az ugyancsak kommunista Jozef Lietavec került, s vezetésével már lezajlott a biztonsági szervek átszervezése, és irányításukat alacsonyabb szinteken is a kommunisták vették át.[1]

A Moszkvában megalakított első népfrontkormányban a belügyminiszteri posztra a kommunista Václav Nosek került. A kormányprogramban nem szenteltek különösebb teret a biztonsági kérdésnek, csupán az ötödik fejezetben van említés arról, hogy a nép az államhatalom egyedüli forrása és „a községekben, járásokban és tartományokban az állam- és közigazgatás új szerveiként létrejönnek a nép által választott nemzeti bizottságok”.[2] A kilencedik fejezetben pedig általánosságban szól arról, hogy az államapparátust megtisztítják az árulóktól és azoktól, akik vétettek a köztársaság, a cseh és szlovák nemzet ellen. Ezek az említett területek, feladatok a belügy hatáskörébe kerülnek.

1945 áprilisában a kormány elfogadta az új biztonsági szervek felépítésének koncepcióját. Ez abból indult ki, hogy nem a két világháború közötti csehszlovák biztonsági szervek kerülnek felújításra, hanem a szovjet példára egy központilag irányított belbiztonsági szerv jön létre, a Nemzetbiztonsági Testület (csehül Sbor národní bezpečnosti – SNB), amely magába foglalta az egyenruhás alakulatokon kívül az állambiztonsági és a hírszerző egységeket is.[3] Az új testület kiépítésében vezető szerepet kaptak a kommunista káderek, akik ezrével áramlottak be az új testületbe, az államapparátus megtisztításának ürügyén a régi személyzet jelentős részét eltávolították.[4] Megszűnt a biztonsági szervek korábbi apolitikus jellege is. Szervezetileg létrejöttek az SNB prágai és brünni parancsnokságai, Szlovákiában az SNB Belügyi Megbízotti Hivatala alá rendelt pozsonyi parancsnoksága.

A háború utáni években a Belügyminisztérium és az SNB feladatai között szerepelt a német és a magyar kisebbség kitelepítésének megszervezése is. Václav Nosek irányításával zajlott 1946-ban a mintegy 2,5 millió német nemzetiségű polgár kitelepítése a németországi amerikai és a szovjet megszállási zónákba.[5] A belügyminisztériumban Nosek környezetébe is a bizalmi emberei, a kommunista párttagok kerültek magas pozíciókba. A demokratikus pártok először tehetetlenül figyelték, majd 1947-től egyre nagyobb aggodalommal bírálták a belügyi szervekben zajló folyamatokat. Egy belügyi tisztogatás vezetett 1948 februárjában a kormányválság kirobbanásához, ennek eredményeként a kommunista puccshoz Csehszlovákiában.

Dokumentumok III.

9.

Prága, 1946. november 27. A Belügyminisztérium munkatársának Dr. Suchýnak, az összefoglalója Václav Nosek belügyminiszter részére a magyar nemzetiségű személyek Szlovákiából a cseh országrészekbe történő áthelyezésének előkészületeiről és annak első lépéseiről.

Információ

a belügyminiszter úr részére a magyar nemzetiségű személyek áthelyezéséről Szlovákiából a cseh országrészekbe.

 

1946. november 4.-én és 12.-én a Szociális Gondoskodás Minisztériumában az érdekelt hivatalok képviselőinek részvételével értekezletekre került sor[6] a magyar nemzetiségű személyek áthelyezéséről Szlovákiából a cseh országrészekbe, ahol elsősorban a mezőgazdaságban, az állattenyésztésben és a fuvarozási munkákban hatalmas a munkaerőhiány. Ezeket a munkaerőket a 88/45 Tt. sz. dekrétum alapján munkára rendeléssel szereznék meg. A magyar nemzetiségű személyeket helyeznék át, a családjaikkal, vagyonukkal és állataikkal együtt, kivéve a vonóállatokat. Az áthelyezésből ki lesznek zárva az államilag megbízhatatlan személyek, a munkaképtelenek, a betegek, az aszociális elemek és azok, akiknek esetében a csehszlovák állampolgárság a 33/45 Tt. sz. dekrétum alapján megmaradt, esetleg visszaadásra került. Az áttelepített személyek és családok elhelyezése 3-5 családonként szétszórva az egyes járásokban fog megtörténni, először a cseh országrészek belső területein, majd később a határ menti járásokban is. Az értekezleteket megelőzték néhány kormánytag tárgyalásai.

Tekintettel arra, hogy olyan személyekről van szó, akik a 33/45 Tt. sz. dekrétum alapján elvesztették a csehszlovák állampolgárságukat, a belügyminisztérium munkatársa figyelmeztetett, hogy hontalanoknak kell őket tekinteni, vagyis külföldieknek, esetükben szükséges az 52 Tt. sz. 1935. 3. 28-i törvény rendelkezéseit és az 1935. 6. 25-i 143 Tt. sz. külföldiek tartózkodásának engedélyezéséről szóló kormányrendeletet betartani. Ami ezeknek a személyeknek az elhelyezését illeti a határ menti területeken, ez a fogalom legutóbb a 195/46 Tt. sz. törvény 8. §-ban lett meghatározva,[7] a tartózkodásuk engedélyezésénél ezen a területen figyelembe kell venni az államvédelméről szóló 131/36 sz. törvény 34. §-át, mely alapján szükséges a Nemzetvédelmi Minisztérium engedélye.

A Belügyminisztérium ezen álláspontjával egyetértett a Nemzetvédelmi Minisztérium képviselője is és kérték, hogy a Szociális Gondoskodás Minisztériuma előzetesen nyújtsa be a Belügyminisztériumnak és a Nemzetvédelmi Minisztériumnak a határ menti közigazgatási körzetek jegyzékét, ahová ezeket a személyeket el kívánja helyezni és várja ki a jóváhagyást.

Megoldatlan maradt az ún. nem produktív erők, mint a tanítók, lelkészek stb., elhelyezésének a kérdése, ezeket az ipar egyes ágazataiban lehetne elhelyezni.

Ezeknek a munkaerőknek a toborzáshoz a csehszlovák hadsereg együttműködését vennék igénybe, ez kerítené be a falvakat és szállítaná el az áthelyezendő személyeket. Az ilyen módszerrel szemben azonban elutasító álláspontot foglalt el a Belügyminisztérium képviselője, valamint a Nemzetvédelmi Minisztérium képviselői is, az utóbbiak azon okból, hogy az ilyen együttműködéshez a vezérkari főnöknek parancsot kellene kiadnia, amely nem történt meg. A személyek áthelyezése természetesen bejelentési kötelezettség alá esik a 233/41 Tt. sz. kormányrendelet alapján és a számukra, mint olyan személyek számára, akik nem csehszlovák állampolgárok, ki kell adni ideiglenes igazolást az személyazonosságukról az 1946. 3. 28. napján kelt II-1130-20/12-45-40-Vb/3 belügyminiszteri hirdetmény alapján, mivel nincsen semmilyen személyes igazolványuk.

Végül megkérték a Belügyminisztériumot, hogy adjon utasítást a járási és a helyi nemzeti bizottságoknak, ahová ezek a személyek ki lesznek rendelve, hogy ne korlátozzák őket olyan intézkedésekkel, amelyek a német és magyar nemzetiségükre vannak kiszabva, pl. külső megjelölés, ellátás, bér ügyek, stb.[8]

Az intézkedések alóli kivétel ellen a Belügyminisztérium részéről nem lenne ellenvetés, mivel a külső megjelölést csupán néhány járási hivatal vezette be, az ellátási ügyekben szükséges rájuk úgy tekinteni, mint nehéz munkát végző és levonások alá nem eső személyekre, mivel a munkára rendelés a 88/45 Tt. sz. dekrétum alapján hajtják végre és nem a 71/45 Tt. sz. dekrétum alapján. A 88/45 Tt. sz. dekrétum a munkakötelezettséget az egész Csehszlovák Köztársaság területén szabályozza a munkaképes férfiak számára 16-tól 55 éves korig és a nők számára 18-tól 45 éves korig. A 71/45 Tt. sz. dekrétum a munkakötelezettséget szabályozza azon személyek esetében, akik a 33/45 Tt. sz. dekrétum alapján elvesztették a csehszlovák állampolgárságukat és hatálya csak Cseh- és Morvaország területére vonatkozik.

A végén megállapíttatott, hogy ezen személyek a transzferje 1946. 11. 19.-től már folyamatban van és a toborzást egyelőre 4 Toborzó Bizottság végzi, melyek száma még növekedni fog. Eddig hetente 4 transzport érkezik 90-100 családdal és a Prága, Jičín, Kolín, Havlíčkův Brod, valamint a Nemzetvédelmi Minisztérium beleegyezésével, ugyancsak Žatec és Podbořany körzetében vannak letelepítve.

A Belügyminisztérium nyilvántartásba veszi ezeket a személyeket azon jegyzékek alapján, melyeket mindig január 1., április 1., július 1. és október 1.-én fognak benyújtani a Tartományi Nemzeti Bizottságoknak, amelyek területén tartózkodnak, az ilyen személyekről.

Tekintettel a napisajtó híreire a magyar kormány közbelépéseiről, amely ebben az akcióban a magyarok elleni ellenséges cselekedetet lát, a Belügyminisztérium könnyítések, bevezetésén gondolkodik, melyek nem csupán az érvényben lévő törvényi előírásokkal teljesen indokoltak (a magyar és német nemzetiségű személyekre érvényes minden korlátozás eltörlése), hanem a kedvező magatartás kifejezéseként is ezekhez a személyekhez, az új otthonuk megalapozásához a cseh országrészekben.

november 27.

(olvashatatlan aláírás)

Összegzés:

Tekintettel arra, hogy a munkaerőhiány a mezőgazdaságban kritikussá kezd válni, folytatódik a transzfer, a Földművelési Minisztérium képviselője Dr Havliček közlése alapján, az SNB közreműködésével és a katonaság közvetett asszisztálásával. Amennyiben a kormány jóváhagyja, hogy folytatódjon a transzfer, szükséges lesz megoldani e további lényeges kérdéseket:

1./ a határ menti övezet kiterjedését, ahová ezeket a személyeket nem lehet áthelyezni – egyetértésben a Nemzetvédelmi Minisztériummal,

2./ az ún. nem produktív erőknek (tanítók, lelkészek stb.) a munkabeosztását – a Szociális Gondoskodás Minisztériumával esetleg az Ipari Minisztériummal,

3./ a korlátozások megszűntetése, amelyek alá esnek a német és magyar nemzetiségű személyek, pl. ellátás tekintetében az Ellátási Minisztériummal, a bérek tekintetében a Szociális Gondoskodás Minisztériumával a külső megjelölés tekintetében, ami a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozik. A korlátozások megszűntetése ellen nincs kifogás.

  1. november 27.

(olvashatatlan aláírás)

 

Az irat cseh nyelvű gépelt, aláírt tisztázat. Archiv bezpečnostních složek Kanice (Biztonsági Szervek Levéltára Kanice), fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6 (Belügyminisztérium – Internáló-, Gyűjtő- és Munkaközpontok Igazgatása Prága E6), 69. doboz.

A deportálások végrehajtása során a belügyi szervek rendfenntartó és karhatalmi feladatokat láttak el. A szerepük azonban nem csupán ebben merült ki, sőt a több tízezer magyar munkás kétéves csehországi jelenléte alatt folyamatosan idegenrendészeti és lakosság-nyilvántartási feladatokat is elláttak, hiszen az áttelepített magyarok nem rendelkeztek állampolgársággal, külföldinek tekintették őket. Már az akció előkészítése során a központi államigazgatási szervek tisztázták, hogy a magyar munkaerőt nem szabad, a Nemzetvédelmi Minisztérium és a Belügyminisztérium külön engedély nélkül, a németek kitelepítése után kizárólag a szláv nemzetiségűek számára betelepülésre kijelölt határ menti övezetben elhelyezni. Ezért is érthetetlen, hogy történész körökben még ma is felbukkan az a téves megállapítás, hogy a deportáltakat elsősorban a „Szudéta vidékekre” vitték.

10.

Prága, 1947. február 5. A prágai Tartományi SNB parancsnoka Dybal alezredes megküldi a Přesticei Járási SNB Parancsnokság bizalmas jelentését a Belügyminisztérium VII. Osztályának a magyar munkaerő megérkezéséről a přesticei vasútállomásra, valamint ekkor a családok elosztása körül felmerült hibákról.

IIa 213 biz./47. sz.                                                                                          1947. február 5.

Magyar munkaerő – elégtelen szervezés a beosztás terén

 

(a lapon pecsét) Bizalmas

Belügyminisztérium

VII. Osztály

Prága

 

A Přesticei Járási SNB Parancsnoksága az 1947. 1. 27.-én kelt 2. biz./3/47 sz. alatt, jelenti:

  1. 1. 23-án 21.45 órakor a přesticei vasútállomásra megérkezett a magyarok transzportja 122 személlyel, beleértve a gyermekeket is. A transzportot katonai őrjárat, a pilseni munkahivatal tisztviselői és a Belügyi Megbízotti Hivatal munkatársa kísérte.

A munkaerő elosztását a munkahivatal přesticei részlege végezte.

Ennek a magyar munkaerőnek az elosztásánál elégtelen volt a szervezés, a rugalmasság és végül elégtelen a figyelem és a megértés az érdekeltek részéről. A transzport megérkezése után a Járási Munkavédelmi Hivatal Részlege kiértesíti az érdeklődő földműveseket, hogy jöjjenek a magyar munkásokért. Már ez a kiértesítés is későn történik. Továbbá lehetetlen, hogy az egyes kérelmezők kiválogassák a munkásokat, vagyis a testi felépítésük szerint kiválogassák, ami olyan érzést teremt, mintha rabszolgapiac lenne.

Ezzel az eljárással oda jutnak, hogy a maradék munkást, főként nagyobb számú gyerekkel, vagy az idősebb személyeket, akiknek munkateljesítményük, tekintettel a korukra kisebb, senki nem akarja elvinni és megtörténik, hogy ilyen család itt marad két napra is, míg elhelyezik. Mivel a munkaerő szétosztásának ilyen a módját, különösen a mostani fagyokban, a magyarok részéről kedvezőtlenül ítélik meg, ezek a hiányosságok okot adhatnak az államunk elleni uszító propagandára.

Elvégre a magyarok elszállításánál az itteni vidékünkre, már ott helyben tekintettel kellene lenni a munkaképességeikre. Az utolsó transzporttal küldtek egy házaspárt, ahol a férj 65 éves öreg volt, tehát nehéz munkára már kevéssé képes, és a feleség már 4x volt operálva. Az ilyen embereket aztán érthető módon senki nem akar és végül itt teherré válnak. A Járási Nemzeti Bizottság Přestice értesítve.

Tartományi SNB parancsnok

Dybal  alezredes

        (olvashatatlan aláírás)

 

Az irat cseh nyelvű gépelt, aláírt tisztázat, másolópapírral készült példány. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 304. Různé bezpečnostní spisy po roce 1945 (Különböző biztonsági iratok 1945 után). 304-219-3

A přesticei belügyi jelentés érdekessége, hogy az ottani SNB parancsnok szinte ugyanazokkal a szavakkal írja le és bírálja a deportálások lebonyolítását, amelyeket a korabeli magyarországi sajtó is használt (a betegek, öregek elszállítása, az elosztás rabszolgapiac jellege, napokig fagyoskodnak a vagonokban a magyarok stb.), és amelyeket a korabeli cseh hivatalos szervek hevesen cáfoltak. A fenti jelentés bizonyítékul szolgál arra, hogy nem voltak túlzóak a magyar diplomácia tiltakozó jegyzékei és a sajtó beszámolói. Adatközlőim ma is fájóan emlékeznek a megérkezés, a munkaelosztás emberpiacra emlékeztető jellegére, a kegyetlen fagyoskodásokra, a sokgyerekes családok napokig tartó bizonytalan várakozására a vagonokban.

 

11.

Pozsony, 1947. március 4. A belügyi megbízott Mikuláš Ferjenčík[9] tábornok összefoglaló jelentése Václav Nosek belügyminiszternek a szlovákiai biztonsági szervek jelentései alapján a munkaerő toborzása során Szlovákiában előfordult hiányosságokról.

 

(a lap bal felső sarkában nyomtatott fejléc)

Belügyi Megbízott

 

527/47 titkár. sz.                                                                                 Pozsony, 1947. március 4.

 

Mélyen tisztelt

Václav Nosek

belügyminiszter úr

Prága

 

A Belügyi Megbízotti Hivatal szervei a csehországi munkára történt munkaerő toborzás során ezeket a hiányosságokat találták:

Állambiztonság Nagymihályi Részlege a 48-8 jelen./1947 sz. alatt 1947. február 1-jén jelenti:

A munkaerő toborzás a Királyhelmeci járásban 1947. január 30-án történt. A munkára ki volt jelölve 156 család 695 személlyel. Ebből csupán 8 családot raktak be (115 személy).

Január 31-én 35 család volt berakva (116 személy) a kijelölt 115 családból (442 személy).

A berakóállomás Királyhelmec volt. Az áttelepítetteknek meleg ételt adtak. A gyerekek meleg tejet kaptak. A transzport a királyhelmeci vasútállomást 1947. I. 31-én 21.00 órakor hagyta el. A transzport szerelvénye egy mozdonyból, 9 tehervagonból és 3 személykocsiból állt.

Technikai végrehajtás.

A királyhelmeci TH jegyzékei lehetetlenek. Ezeket a jegyzékeket négyszer is javítják és az eredmény jelentéktelen. Az orvos a transzport indulása előtti napon orvosi vizsgálatot végez, amely során a Csehországba munkára javasolt személyek felét a transzportra alkalmatlannak ismeri el. A hivatalnokok, akik az akciót végrehajtják nincsenek megfelelően kioktatva hogyan viselkedjenek a komplikált esetekben. A TH szervezete teljesen lehetetlen és minden oldalról csődöt mond. A lakosság körében hírek terjednek, hogy aki hagyja magát áttelepíteni, nem Csehországba megy, de Oroszországba, Szibériába. A lakosság ettől megijedt, ezért az áttelepítés elől kitér és elbújik.

Ez az akció nagy pénzügyi kiadással jár, és eredmény nélkül végződik, ahogyan látható a fenti számokból. Információként benyújtom az akció gyakorlati menetét.

Egy nap elfoglalja a falut a katonaság és az NB tagjai. Még azon a napon orvosi vizsgálatra kerül sor. Másnap reggel kb. 9.00 órakor meggondolják magukat az urak, hogy már itt az idő, és ezért teherautókon elindulnak a faluba, ahonnan az áttelepítés lesz, és a falu közepén megállnak. 12.00 óra és még semmi nem történt. A katonák átfagytak és hangosak. Az NB tagjai közül egyik a másikat kérdezi, mi történik. Senki nem tud mondani semmit. Végül megállapítják, hogy éjjel van, és egész nap 1-2 családot raktak be és ezzel az akció erre a napra véget ért. Így nézett ki 1947. I. 30-án Polyán, Szolnocska, Nagytárkány községekben a Királyhelmeci járásban. A fenti körülmények miatt kívánatos kicserélni, vagy a királyhelmeci Területi TH elöljárójának posztját hivatásos katonával, esetleg civil hivatalnokkal elfoglalni, aki orvosolná a helyzetet, eltávolítaná a szervezésben a régi hiányosságokat.

Az akciót bizonyos mértékben a gátolják a fő politikai tényezők is. Konkrét példaként említem. hogy 1947. január 31-én a Királyhelmeci Munkavédelmi Hivatalban volt Jozef Viboch DP képviselő a Geci képviselő az áttelepülök érdekében beavatkozni. Ezt a MVH elöljárója jelentette a mi tisztviselőnknek, aki figyeli az akciót.

Nagyon kívánatos lenne, ha a hivatalok, melyek az akciót végrehajtják, a helyszínre jönnének orvosolni a helyzetet, vagyis megtalálni a hibákat, amelyek miatt az akció megbénult.

Állambiztonság Nagymihályi Részlege a 48-9 jelen./1947 sz. alatt 1947. február 10.-én jelenti:

A munkaerő toborzás – a magyarokat Csehországba munkára, a Királyhelmeci járásban 1947. II. 8-án folyt. Kitelepítve volt 18 család 62 személlyel. A többi család a transzportra alkalmatlan volt.

A telepítés során a következő hibákat észlelték:

A csehországi munkára történő munkaerő toborzási akció során, a hivatalok egymással nem együttműködők. Mint konkrét példát hozom fel:

A magyarok kitelepítése után szarvasmarha is marad. A Fölművelési Megbízotti Hivatal rendelete alapján ezt egy helyre kell koncentrálni, hogy így közösen védve legyen. Ezt a csoportosítást az Állami Vagyonkezelő végzi. A szarvasmarha és a sertés elvitele ellen lép fel a Járási Közigazgatási Bizottság, továbbá a járási állatorvos. Azzal indokolják, hogy rendelet van arra, hogy az elszakított területekről[10] nem szabad lovakat és sertéseket vinni a hátországba. Szarvasmarhát el lehet szállítani, de csak a marhalevél kiállítása után. Eddig az Állami Vagyonkezelő a kitelepített magyarok után 150 tehenet, 20 lovat és 20 sertést vitt el marhalevél kiállítása nélkül, mivel az Állategészségügyi Hivatalnak nincsen semmilyen utasítása arra, hogyan kell ezeket a marhaleveleket kiállítani.

A parnói székhelyű Állami Vagyonkezelő ellenőrének vallomása alapján, ahová az állatokat eddig csoportosították, ez egy átmeneti idő után visszakerül a járásba, mégpedig akkor, ha a járásba új telepesek érkeznek. Erről azonban JKB-nak nincs tudomása, mivel erről a kompetens hivatalok nem értesítették, ezért kerül sor viszályra.

Ugyancsak nincs megfelelően biztosítva a Csehországba telepített magyarok vagyonának védelme. A lakások ugyan formálisan be vannak zárva, ami azonban nem megfelelő védelem a lakosság elől, amely nem került kitelepítésre, vagy amely a toborzó akció elől elbújt. Előfordul, hogy éjszaka ismeretlen tettesek ezekből az üres lakásokból különböző itt hagyott vagyontárgyakat tulajdonítanak el.

Ebből egészében következik, hogy ez a munkaerő toborzó akció szervezésileg nincs megfelelően rendben.

A jelentés átiratával értesítve lettek a Szlovákiai Telepítési Hivatal és a Földművelési és Földreform Megbízotti Hivatala.

A dunaszerdahelyi NB Járási Parancsnoksága a 74/47 sz. alatt január 28-án értesít:

A dunaszerdahelyi JH elöljáró-helyettese Alexander Berta 3.500 Kčs kenőpénzt fogadott el Bősön magyar nemzetiségűektől, akik ki voltak jelölve munkára Csehországba. Az érintette személyeket ez alapján a kenőpénz alapján, kizárták a transzportból. A tettéért a nevezettet letartóztatták és átadták a Járásbíróság börtönébe, ahol jelenleg is található.

A tornaljai NB Járási Parancsnoksága az 518-8 biz./47 sz. alatt február 15-én jelenti:

1947. február 4-én a Tornaljai járásban, Kövecses községben a magyarok munkaerő toborzását végezték Csehországba. Ez a hír eljutott a Tornaljai járásban Abafalva községbe, melynek következtében ebből a községből 29 személy elmenekült Magyarországra. Mivel fennállt a veszély, hogy Abafalva községből minden polgár elszökik, az abafalvai NB állomás a lénártfalvai őrszolgálati egységtől 9 katonát, és a kövecsesi őrszolgálati egységtől 25 katonát kért és ennek az asszisztenciának a segítségével megakadályozta a további személyek Magyarországra szökését.

Ezen személyek Magyarországra szökésének az oka a félelem a csehországi munkára toborzási akciótól, amitől a lakosság körében pánik keletkezik és ezért némelyek kocsin, némelyek gyalog a legszükségesebb dolgaikkal átszöknek a határon Magyarországra.

Az abafalvai NB állomás jelentése alapján, a magyar határőrök minden egységet megerősítettek 10 katonával. A magyar katonák mikor észrevették ezt a tömeges menekülést, a határvonal közelébe húzódtak és minden módon segítették a menekülők átkelését az államhatáron és a segítség közben néha a puskákból egyenként lövéseket adtak le. A lövés a puskából csak azért történt, hogy megijesszék a csehszlovák hatóságokat, hogy ne merészeljék megakadályozni a menekülők átkelését az államhatáron.

A magyar határőrök parancsot kaptak, hogy segítsék a magyar nemzetiségű személyek átjutását az államhatáron Szlovákiából Magyarországra, és ha észreveszik, hogy a csehszlovák hatóságok ebben gátolták őket, akkor lőjenek rájuk, ezt az abafalvai NB állomás is megerősítette.

A gesztetei NB állomás, Feledi járás, a 28 biz./47 sz. alatt 1947. február 20-án jelenti:

  1. február 20-án munkaerő toborzást végeztek Csehországba a Feledi járásban Darnya községben. Ez a toborzási akció könnyen és rendzavarás nélkül ment végbe.

A munkaerő toborzás során a lakosság, amely az áttelepítésre ki volt jelölve azt beszélte, hogy az nem fontos számukra, csak a házakat hagyják meg nekik és kapjanak csehszlovák állampolgárságot.

A községekben, ahol a toborzást végezték, és a községekben is, ahol nem volt végrehajtva, a toborzási akció előtt nem volt megfigyelhető, hogy a magyar nemzetiségű polgárok megkísérelték volna ezt az akciót megakadályozni.

A munkaerő toborzás végrehajtása után 1947. február 20-án 12.30 és 13 óra között néhány puskákkal felfegyverzett magyar civil lakos érkezett Magyarországról a Feledi járásban Darnya községbe. Mikor észrevették az NB őrjáratát, amely Darnya község központjában haladt el, kitértek a 359 kvótához a község felett és elkezdtek az őrjáratra tüzelni. Mikor később látták, hogy a községből kijött a NB több tagja és üldözik őket, a támadók visszavonultak a határon keresztül Magyarországra, ahonnan érkeztek.

A magyar fegyveres bandával történt lövöldözés során a mi NB tagjaink és a katonák közül senki nem sérült meg, azt sem észlelték, hogy valakit a támadók közül meglőttek, vagy megsérült volna.

A Külügyminisztérium államtitkára Dr. Clementis és a Belügyminisztérium Prágában értesítve voltak az esetről.

(a megbízott olvashatatlan aláírása)

 

(a lapon iktatópecsét)

Belügyminisztérium

1620-19/3-47 Vb/3

37         mell. 0

 

Az irat szlovák nyelvű gépelt, aláírt tisztázat. Archiv bezpečnostních složek Kanice, fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6, 69. doboz.

A belügyi megbízott összefoglaló jelentése alapján kitűnik, hogy a deportálással szemebni ellenállás a magyar lakosság részéről, és az ezt kísérő jelenségek (a riadalom, az elbujdosás, a korrupció, a magyar határőrség és csehszlovák karhatalom közötti kisebb fegyveres összecsapások stb.) végigkísérték az akciót, és a dél-szlovákiai terület szinte minden érintett falujában fölbukkantak.

 

12.

Pozsony, 1947. március 21. Részletek Robert Obrusníknak, a Munkaerő Toborzó Kormánybizottság meghatalmazottjának Václav Nosek belügyminiszternek küldött bizalmas összefoglaló jelentéséből, valamint a jelentéshez csatolt mellékletekből, a magyar munkaerő toborzásáról az 1946. 11. 19 és 1947. 2. 21 között eltel időben.

 

JUDr. Robert Obrusník

Munkaerő Toborzó Kormánybizottság

meghatalmazottja

Pozsony

269-21/3-47-Dr.O/Jel.                                                                        Pozsony, 1947. március 21.

Bizalmas

 

Václav N o s e k miniszter úr

Prága VII. Belcrediho tř.

 

Tárgy: Összefoglaló jelentés a magyar munkaerő toborzásáról az 1946. 11/9[11] és 1947. 2/21 közötti időben.

 

Tekintettel a magyar munkaerő toborzó akció technikai jellegű megszakítására, összefoglaló jelentést adok a lefolyásáról és eredményeiről a kezdettől, vagyis 1946. november 9-től 1947. február 21-ig.

(…)

Pénzügyi kiadások:

A toborzásban részt vett egységek eddig beérkezett jelentései alapján a toborzási akció ezeknél az egységeknél a következő kiadásokat igényelte:

 

tablazat 11111111

 

Eddig nem kaptam jelentést a kiadásokról a NB asszisztáló egységeire, az orvosi szolgálatra és a SZGM[12] bizottságaira vonatkozóan.

Mellékelve előterjesztem ezeket az áttekintéseket:

1./ áttekintés az egyes szlovákiai toborzóbizottságok által elküldött transzportokról,

2./ áttekintés a cseh országrészekbe, az egyes JMVH-ok[13] körzetébe elküldött transzportokról,

(…)

 

Kormánybizottság meghatalmazottja

(olvashatatlan aláírás)

 

(a lapon iktatópecsét)

Belügyminisztérium

1620-31/3-47 Vb/3

56         mell. 5

 

  1. sz. Melléklet

Áttekintés

az egyes szlovákiai SZGM bizottságok által elküldött transzportokról

 

tablazat 2222222

Pozsony, 1947. március 20.

 

Áttekintés a cseh országrészekbe, az egyes JMVH-ok körzetébe 1946. 11. 19-től 1947. 2. 21-ig elküldött transzportokról.

 

 

tablazat 3333333

 

Pozsony, 1947. március 22.

 

Az irat cseh nyelvű gépelt, aláírt tisztázat. Archiv bezpečnostních složek Kanice, fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6, 69. doboz.

Robert Obrusník, aki a Szociális Gondoskodás Minisztériumának magas rangú beosztottjaként, egy ideig pedig a Munkaerő Toborzó Kormánybizottság szlovákiai meghatalmazottjaként, végigkísérte a deportálásokat az előkészítéstől egészen a magyarok hazatéréséig, számos jelentésében összegezte annak részleges, majd végeleges eredményeit, hiányosságait és jelölte ki az aktuális feladatokat. Adatait a levéltári dokumentumok közül megbízhatóknak találtam. A fellelhető jelentéseinek elemzésével és más hivataloktól származó adatokkal történő összevetésével, véglegesen tisztázni lehetne a deportálások kvantitatív mutatói körüli bizonytalanságokat.

Az adatokat azonban minden esetben ellenőrizni kell, az előforduló elírások és összeadási hibák miatt. Az itt közölt első táblázatban is található egy hiba, a családok közölt számának összege ugyanis 11 289-et tesz ki. Ez abból adódik, hogy a Feledi bizottságnál elírás történhetett, ha az ott szereplő számhoz hozzáadjuk a 353-at, amennyi a különbség a családok összegként föltűntetett 11 642 és az összeadás eredménye között, már pontos eredményt kapunk (a Feledi toborzóbizottságnál így a deportált családok száma helyesen 630). A második mellékletet, a Csehországba érkezett transzportok számát területi eloszlás szempontjából elemezve, kirajzolódik előttünk a határvidék. Azon Járási Munkavédelmi Hivatalok területe,[14] ahová a határ menti övezetre vonatkozó betelepítési tilalom miatt nem, vagy csupán egy-két, transzport érkezett a magyar munkaerőből.

 

13.

Prága, 1947. május 8. A Belügyminisztérium bizalmas körlevele az állambiztonsági szerveknek, az SNB tartományi parancsnokságainak és a nemzeti bizottságoknak Cseh- és Morvaország területén, a magyar nemzetiségű munkások szaporodó szökéseinek megakadályozásáról.

 

Belügyminisztérium

VII-C-8677/319-8/5-47-6                                                                   Prága, 1947. május 8.

Bizalmas

 

Minden területi állambiztonsági hivatalnak,

minden területi SNB parancsnokságnak,

tartományi állambiztonsági hivataloknak Prágában, Brünnben és a kirendeltségének Ostraván,

tartományi SNB parancsnokságoknak Prágában, Brünnben és a kirendeltségének Ostraván,

tartományi nemzeti bizottságoknak Prágában, Brünnben és a kirendeltségének Ostraván,

minden járási nemzeti bizottságnak és nemzetbiztonsági igazgatóságnak.

 

Tárgy: A munkahely önkényes elhagyása a magyar nemzetiségű személyek által.

Melléklet: 0

 

Az SNB parancsnokok előterjesztett jelentései alapján, az utóbbi időben jelentős mértékben szaporodnak a 88/1945 Tt. sz. dekr. alapján Szlovákiából kirendelt magyar cselédek és családtagjaiknak a szökései.

Minden eddig foganatosított intézkedéssel sem sikerült ezeket a szökéseket megakadályozni, mivel a magyarok, akik a kirendelt munkahelyüket önkényesen elhagyták, nem voltak büntetve.

A 33/1945 Tt. sz. elnöki alkot. dekrétum alapján a magyar nemzetiségű személyek elveszítették a csszl. állampolgárságukat. Azaz, állampolgárság nélküli személyeknek lehet tekinteni őket, akik alá vannak rendelve az 52/1935 Tt. sz. törvény korlátozásainak és a közigazgatási hivatalok speciális rendelkezéseinek. Minthogy a Szlovákiából a cseh országrészekbe munkára kirendelt magyar nemzetiségű személyeknek és a családtagjaiknak nincsen semmilyen személyazonosságukat igazoló igazolványuk, a kirendelt munkahelyük alapján illetékes hivatal által legyen kiadva nekik ideiglenes igazolás a személyazonosságról, amelyet a II-1130-20/12-45-40-Vb/3 sz. 1946. 3. 28-án kiadott körlevél rendszeresített, és 41 szám alatt közölt az 5/1946 számú Belügyi Közlöny. Az említett személyeknek kiadott ideiglenes igazolás a személyazonosságról magában foglalja, a kirendelt munka időtartamára, a tartózkodási engedélyt annak a hivatalnak a körzetében, amely az ideiglenes igazolványt a személyazonosságról kiadja.

Ugyanis az említett személyek a családtagjaikkal együtt csupán annak a hivatalnak a körzetében tartózkodhatnak. Erre a körülményre szükséges kifejezetten figyelmezetni az ideiglenes igazolvány kiadásánál azzal együtt, amennyiben hivatalos engedély nélkül elhagynák ezt a körzetet büntetve lesznek az 52/1935 Tt. sz. törvény 14 §-a alapján, az esetleges további, a kirendelt munkahely ok nélküli elhagyása miatt a 88/1945 Tt. sz. dekrétum 23 §-a szerinti további büntetés sérelme nélkül.

Egyidejűleg kérjük a Szociális Gondoskodás Minisztériumát, hogy tegyen intézkedéseket a járási munkavédelmi hivataloknál (részlegeiknél), hogy ezek haladéktalanul küldjék el a cseh országrészekbe munkára rendelt magyar nemzetiségű személyek és a családtagjaik jegyzékeit a járási nemzeti bizottságoknak (nemzetbiztonsági hivataloknak), amelyek a kirendelt munkahely alapján illetékesek. Ezeknek a jegyzékeknek alapján a járási nemzeti bizottságok (nemzetbiztonsági hivatalok) kiadják az ideiglenes igazolásokat a személyazonosságról, ellátva toldalékkal a személyek tartózkodási engedélyéről, ezen kívül ezeket a jegyzékeket felhasználják annak felülvizsgálatára, vajon a személyek teljesítették-e jelentkezési kötelezettségüket a 233/1941 Tt. sz. kormányrendelet alapján a lakhelybejelentésről, és a 52/1935 Tt. sz. törvény 7 §-a alapján a külföldiek tartózkodásáról.

A pénzbüntetés kiszabásánál azon személyek esetében, akik elszöktek és fegyveres kísérettel visszahoztak,[15] vegyék figyelembe azt, hogy a fegyveres kísérettel történő visszatoloncolás jelentős kiadást igényel, és ezért a legmagasabb elérhető díjszabást alkalmazzák.

A Belügyminisztérium, hogy megakadályozza a szökéseket, egyidejűleg intézkedik, hogy a SNB szervei a megfelelő helyeken, a vonatokon ellenőrzéseket végezzenek.

A jövőben az ilyen szökéseket ne a Belügyminisztériumba jelentsék, amint az az eredeti rendeletben szerepel. Ezen személyek egyes szökési eseteit a területi állambiztonsági hivatalok veszik nyilvántartásba, melyeknek jelentsék minden magyar nemzetiségű személy önkényes munkahely-elhagyását. Minden területi állambiztonsági hivatalnak egyidejűleg feladatul adom, hogy a szökevény és a megbüntetett magyarokról számszerű áttekintést iktassanak be a havi rendszeres jelentéseikbe. Egyidejűleg figyelmeztetek a VII-C-3249-taj-1947 sz. 1947. március 7-én kiadott rendeletre,[16] amely érvényben marad. A megegyezés alapján a Belügyi Megbízotti Hivatallal, a szlovákiai állambiztonsági hivatalok a magyar nemzetiségű személyekről az állambiztonsági megbízhatatlanság szempontjából, egyenesen a történelmi országrészek területi állambiztonsági hivatalainak fognak jelentéseket adni. Kérem, hogy a területi állambiztonsági hivatalok Csehországban és Morvaországban ebben az értelemben informálják az illetékes állambiztonsági hivatalokat Szlovákiában, vagy egyenesen a Belügyi Megbízotti Hivatalt, annak VII Osztályát és a jelentések másolatát küldjék meg tudomásulvételre a Belügyminisztériumba.

A Belügyi Megbízotti Hivatal egyidejűleg kéri, hogy a magyarok, akiket munkára rendeltek és engedély nélkül Szlovákiába szöktek, azonnal legyenek a kirendelt munkahelyre visszaküldve.

Erről az intézkedésről egyidejűleg tudósítom a Szociális Gondoskodás Minisztériumát.

 

Az irat hiteléül:                                                                       A miniszter helyett

(olvashatatlan aláírás)                                                               Dr Hora  s.k.

 

Az irat cseh nyelvű sokszorosított példány. Archiv bezpečnostních složek Kanice, fond Ministerstvo vnitra – Správa internačních, sběrných a pracovních středisek Praha E6, 69. doboz.

A belügyminisztérium már 1947 tavaszán több körlevélben hívta föl a nemzeti bizottságokat és a belügyi szerveket, hogy tegyenek meg mindent a magyarok szaporodó szökéseinek megakadályozására Csehországból vissza Szlovákiába. Az idegenrendészeti és lakosság-nyilvántartási intézkedéseken túl, az állambiztonsági hivatalok hatáskörébe utalta a szökések felügyeletét, ellenőrzéseket rendelt el a Szlovákiába tartó vonatokon, és a szlovák szervekkel együtt intézkedett az elszökött személyek visszatoloncolásáról a csehországi kirendelt munkahelyükre.

 

14.

Brünn, 1947. augusztus 5. Bohdana Hanyšovának a Brünn, Maloměřice-Borky gyűjtőtábor helyettes vezetőjének jelentése az elszökött magyar munkásoknak a csehországi kijelölt munkahelyükre történő visszavitelére szervezett akció végrehajtásáról.

 

Másolat.

Melléklet az Ia-1485/47-Sch. sz.-hoz[17]                                              Brünn, 1947. augusztus 5.

JELENTÉS

az akcióról, az elszökött magyarok visszaviteléről a kirendelt munkahelyre.

 

  1. A magyar munkaerő transzportálása Szlovákiából 1947. július 14-én kezdődött és 1947. július 24-én fejeződött be. Brünnből fegyveres kísérettel a munkahelyekre szállítások ez év július 27-ig tartottak, mivel a kíséretet biztosító SNB állomás legénységének korlátozott száma meggátolta az akció gyors befejezését.
  2. A magyar munkaerő elosztását a Brünn, Maloměřice-Borky gyűjtőközpontban a Tartományi Munkavédelmi Hivatal tisztviselője Brünnben, František Schottner végezte úgy, hogy azok a családokat is, amelyeket két külön transzportban szállítottak ide Szlovákiából, együttesen szállítsák őket a munkahelyükre.
  3. A 817 személyből összesen 646 személyt szállítottak a kijelölt munkahelyekre (a cseh országrészbe 511, a morva és sziléziai országrészekbe 135). A brünni Járási Munkavédelmi Hivatal részére 117 személyt bocsátottunk rendelkezésre (magyarokat, akik eddig nem dolgoztak a cseh országrészekben, vagy nem tudtak vagy nem akartak emlékezni arra, hol dolgoztak eddig).
  4. Szlovákiába összesen 54 személyt küldtek vissza. Ezeknek a személyeknek a brünni Tartományi Munkavédelmi Hivatal igazolásával jelentkezniük kellett a pozsonyi Tartományi Munkavédelmi Hivatalnál. Többnyire idősebb emberek voltak, munkaképtelenek, (pl. 1870-es évben született, terhes nők egészen a 9. hónapban, pl. Bašti Mária, 1926, a terhesség 5. hónapjában, férje Füleken van, ennek ellenére ideszállították.), betegek (víz van a tüdején, rokkant, operáció után, stb.) mindezeket megvizsgálta a brünni Járási Munkavédelmi Hivatal hivatalos orvosa Dr Kadlec, és munkaképteleneknek ismerte el őket. Mivel nem rendelkeztek a cseh országrészekben semmilyen családtaggal, akik gondoskodhattak volna róluk, visszaküldték őket Pozsonyba.
  5. Nem tudjuk elképzelni, milyen módon történt a magyarok összpontosítása Szlovákiában, mikor a magyar transzportban ideszállítottak egy szlovákot is, csehszlovák állampolgárt Hudec Juliust Madarról, szül. 1915. A dokumentumok átvizsgálása és átkutatása után elengedték, és visszautazott Szlovákiába. Más, szlovákul beszélő magyarok bejelentései alapján állítólag a következőképpen jártak el: aki ki tudta fizetni pénzben, az Szlovákiában maradt, akinek nem volt pénze és olyan öreg és beteg volt, hogy a szlovák hivataloknak nem kellett, elküldték a cseh országrészekbe.
  6. A Brünn, Maloměřice-Borky gyűjtőtáborba összesen 817 magyart szállítottak, ebből Szlovákiába visszaküldtek 53 személyt

a brünni kórházba küldtek (vesztés után)                     1 személyt

összesen          54 személy

Maradt 763 személy, akik a közvetkezőképpen voltak szétosztva

 

tablazat 44444 [18]

 

Csehország                  511

Morva-Szilézia            252

összesen                       763

 

a hivatal elöljárója

Dr. Boh. Hanyšová s. k.

 

Az irat cseh nyelvű gépelt másolat. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 305. Ústředna Státní bezpečnosti (Állambiztonság Központja). 305-366-4.

A közmunkaszolgálat több, mint kétéves időtartama alatt ismereteim szerint az elszökött magyar munkásoknak és családtagjaiknak 1947 nyarán zajlott le az egyetlen tömeges visszatoloncolása Szlovákiából a kijelölt munkahelyeikre. Ez összesen 817 magyart érintett, akiket előbb a Brünn közelében fekvő Maloměřice-Borky gyűjtőközpontba vittek és innen kísérték tovább őket a munkahelyeikre. Az akció során ugyancsak láthatóvá váltak a deportálások hiányosságai és a végrehajtás során elkövetett túlkapások, amelyek az érvényes előírások nyilvánvaló megsértéséből fakadtak (munkára alkalmatlan öregek, betegek és terhes nők elszállítása stb.). A későbbiek során már ilyen toloncolási akcióra nem került sor, a szökések után sok ezren maradtak otthon, nem vitték vissza őket erőszakkal a kijelölt kényszerlakhelyükre, munkahelyükre.

 

15.

Pozsony, 1947. november 19. A pozsonyi Tartományi Nemzetbiztonság Főparancsnoksága másolatban megküldi a gútai NB állomás 1947. november 7-én kelt jelentését a Belügyi Megbízotti Hivatalnak, a községből Csehországba munkára vitt magyarok egy részének hazatéréséről és az ebből fakadó bonyodalmakról.

 

Nemzetbiztonság Főparancsnoksága                          Pozsony, 1947. november 19.

2305 jelent./1946. sz.[19]

MÁSOLAT.

Tárgy: Magyarok munkára telepítve Csehországban – hazatérés

 

Belügyi Megbízotti Hivatal, V. Osztály

Pozsony

 

A Komáromi járásbeli Gúta NB állomás 2880/1947 szám alatt előterjesztette az alábbi 1947. november 7-én kelt jelentését:

Jelentem, hogy az utóbbi időben elkezdtek visszatérni Csehországból a magyarok, akiket ez év februárjában munkára telepítettek Csehországba. A visszatérő magyarok házait áttelepült szlovákok foglalták el. A magyar és az áttelepült szlovák között aztán különböző veszekedésekre és vitákra kerül sor, amelyeket az itteni NB állomásnak kell megoldania.

  1. november 5-én visszatért Csehországból Szántó Júlia, szül. 1914. január 16. Gútán, akit 1947. február 11-én munkára rendeltek Straka gazdánál, Kamíkban, Veľké Přílepy 18. h. sz., Prágai járás.

Szántóné a férjével ment el Csehországba, Szántó Gáborral, szül. 1914. szeptember 19-én Gútán, valamint három kis gyermekével és a férje édesanyával Szántó Júlia, szül. Navrátil, 1890. 8. 2. Gútán, Komáromi járás.

A Szántó családban munkaképes csupán Szántó Júlia, Szántó Gábor felesége volt. Maga Szántó beteges, nehéz munkára nem képes. Szántó Júlia, szül. Navrátil, már idős és állandóan beteges, tehát semmilyen munkára nem alkalmas.

Mikor a munkaadó Straka látta, hogy ebből a családból kevés haszna van, a munkások kérésére elengedte őket a munkából és a saját kocsiján elvitte a vasútállomásra, hogy visszatérjenek Gútára.

Az egész Szántó család hazatért, csupán maga Szántó maradt néhány napig Csehországban, hogy elintézze a kijelentkezést az élelmiszer kiutalás alól, és a rendőrségi kijelentkezést.

A NB Főparancsnokság 1433/5-1947 Hs sz. 1947. szeptember 9-én kelt parancsa értelmében a munkahelyükről visszatérő személyeket fegyveres kísérettel vissza kell szállítani az eredeti munkahelyükre.

Ebben az esetben a Szántó családot nem lehet visszakísérni, mivel a munkaadójuk által voltak elbocsátva a munkából, anélkül, hogy a munkaadó beleegyezést kért volna az illetékes munkavédelmi hivataltól, esetleg a Szociális Gondoskodás Minisztériumától.

A Szántó családon kívül hasonló módon volt elbocsátva a munkából Leckési Gyula is, született 1900. április 14. Gútán, aki munkára volt rendelve Otakar Bělohorskýnál, Nebušicén, 7 h. sz., Prágai járás.

Leckési bejelentette, hogy a munkaadója azt mondta neki, nincs munkája a számára, télre elmehet haza, és tavasszal lépjen újra munkába. Leckési elszállásolásával nem volt gondja az itteni NB állomásnak, mivel az ő háza még üres volt, így beköltözött oda.

Mindkét család vallomása alapján világos, hogy a munkáltatók Csehországban, a munka hiánya miatt, el fogják bocsátani a magyarokat. A magyarok haza fognak térni, a házaikat és a földjeiket elfoglalták az áttelepült szlovákok, vagy a bizalmiak, akiket a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatala nevezett ki. A hazatérő magyarok, mikor a házaikat és vagyonukat elfoglalva találják, biztosan nem fognak erre kedvezően nézni, de különböző kellemetlenségeket fognak csinálni és nyugtalanságokat fognak kelteni.

Az itteni állomás telefonon kérdezte a Területi Telepítési Hivatal elöljáróját és Járási Munkavédelmi Hivatal elöljáróját Komáromban, van-e valamilyen kiadott irányelv a magyarokról, akik legális módon visszatérnek Csehországból és a házaikat, vagyonukat elfoglalva találják. Az itteni állomás olyan választ kapott, hogy semmilyen parancsuk hasonló esetekre nincsen és a feletteseik csak szóban adtak ki utasítást, hogy a visszatérő magyart semmi esetre sem szabad a saját házába engedni.

Mivel várható, hogy hasonló esetek előfordulnak más helyeken is, kérem a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalával egyetértésben adjon ki szükséges irányelvet, hogyan kell az NB tagjainak az ilyen esetekben eljárni, és elsősorban ott, ahol a visszatérő magyar házában már szlovák van elszállásolva.

Végezetül kérem határozni a Magyarországról visszatérő magyarok kérdésében is, akik 1947 év elején elszöktek a munkaerő toborzás elől Magyarországra és most visszatérnek, mivel a házaikban sok esetben már szlovák lakik és most megérkezett a házba a tulajdonos és mindketten benne laknak.

A jelentés másolatát elküldöm a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalának és a Belügyi Megbízotti Hivatal VII. Osztályának

 

NB főparancsnok s. k.

Olvashatatlan aláírás

 

Az irat szlovák nyelvű gépelt másolat. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 305. Ústředna Státní bezpečnosti. 305-366-4.

A gútai csendőrparancsnok jelentése jól szemlélteti azt a kaotikus helyzetet, amely 1947 végére sok községben előállt Dél-Szlovákiában. Az időközben lezajlott lakosságcsere következtében magyarországi szlovákok érkeztek a falvakba, akiket gyakran a Csehországba munkára deportált magyarok gazdaságaiba helyeztek el. A Csehországból többnyire engedély nélkül visszatérő magyar tulajdonosok és a szlovák áttelepültek, illetve a magyarok vagyonába beültetett bizalmiak között kezelhetetlen konfliktusok robbantak ki. A felsőbb szervek sem nagyon tudták mit kezdjenek a kialakult helyzettel, egyedüli céljuk az volt, hogy a betelepült szlovákokat megvédjék. Olyan utasítást adtak, hogy nem szabad hagyni a vagyonuk visszafoglalását a magyar tulajdonosaik által.

 

16.

Písek, 1947. december 31. A píseki Területi Állambiztonsági Hivatal elöljárójának titkos jelentése a Belügyminisztérium VII. Osztályának a munkára rendelt magyarok szökéseinek szaporodásáról és Tóth Kálmán református lelkész magyarok között végzett lázító tevékenységéről.

 

(nyomtatott fejléces papír)

Tartományi Nemzeti Bizottság

Területi Állambiztonsági Hivatal, Písek

Písek, Komenského tř. 56                                                                                           Telefon 438.

 

645 tit/47 sz.                                                                                       Písek, 1947. december 31.

Tárgy: M a g y a r o k, visszatérés Szlovákiába a munkára telepítésről

Válasz a VII-C-3249 tit/47 rendeletre                                                            Titkos

Belügyminisztérium VII. Osztály

Prága VII.

 

Jelentem, hogy az utóbbi időben ismét nagyobb mértékben szaporodik az ide munkára telepített a magyarok önkényes eltávozása Szlovákiába. A magyarok megtagadják aláírni, vagy átvenni a határozatokat a munkaszerződés további féléves meghosszabbításáról. A levelek alapján, melyeket egymás között váltanak, arra bíztatják egymást, hogy mindent, ami a munkaviszony meghosszabbítására irányul utasítsanak el.

Amint azt az itteni Területi ÁBH[20] a 611 tit-1947 sz. alatt 1947. 12. 16-án jelentette, Strakonicén T o t h Kálmán magyar missziós lelkész, aki Prága XVI, Přemyslova 26/II-11 címen lakik, 1947. 10. 12-én a prédikációjában bátorította a meghívott magyarokat, hogy 1948. február 15. után ne dolgozzanak, még ha megaláztatás is éri őket. Igyekeztünk tanúkat szerezni Toth ellen, azonban eredmény nélkül. Egyetlen magyar sem akarja ezt megerősíteni.

Toth már több alkalommal volt Strakonicén. Pavel Urválek csehszlovák evangélikus lelkésznek, Strakonice 216/II sz., a csatolt cseh-magyar levelet küldte, melyben segítséget ajánl a magyaroknak minden irányban. Az istentisztelet előtt Urváleknek engedélyt mutatott az Információs és Iskolaügyi Minisztériumból, hogy egyházi szertartásokat végezhet. Toth nyilvánvalóan más helyekre is eljár, és ilyen módon bíztatja szabotázsra a magyarokat.

Strakonicén ezt az akciót MUDr Pavel Donáth orvos felesége, Helena Donáthová, született magyar támogatja, akiről jelentést adtam a Belügyminisztériumba 599 tit/47 sz. alatt.

Az egész akciót figyelve van, és amennyiben sikerül bizonyító anyagokat beszerezni a törvény értelmében közbelépünk.

Megkapja: Belügyminisztérium VII Osztály és a Tartományi ÁBH másolatban.

 

(két pecsét a lap alján, a szerző beosztása és a beérkezés dátuma) A hivatal elöljárója

(olvashatatlan aláírás)

  1. I. 5.

(a lap hátoldalán iktatópecsét) Állambiztonság Központja

a belügyminisztérium mellett

Érkezett 1948. I. 8.

 

 

(az irat mellett Tóth Kálmán cseh-magyar két nyelven írt rövid bemutatkozó levele, ebből csupán a magyar nyelvű részt közlöm betűhíven)

(…)

Kedves magyar református Testvér.

Szeretettel értesítem, hogy a komáromi református Egyházmegye megbizott a Cseh- és Morvaországban levö református hiveink lelki gondozásával és azzal, hogy minden ügyes-bajos dolgában segitségükre legyek. Tehát akár fizetés, akár valami más vonatkozásban panaszuk van forduljanak hozzám. Prágai cimem: TÓTH KOLOMAN, ref. farár, PRAHA XVI, Přemyslova 26/II, č. dv. 11. Ha lelkészi szolgálatra van szükségük, ugyancsak erre a cimre irjanak egy lapot. Ha beteg van a családban, vagy keresztelés, házasságkötés, vagy temetés adódik, elö. Sürgös esetekben pl. temetés, alkalmával forduljanak bizalommal a cseh testvér egyház (českobratrská církev evangelická) legközelebb levö lelkészéhez, aki engem taviratilag fog értesiteni. Szeretnék minden családot meglátogatni, ez azonban egyelöre lehetetlen, ezért ahol feltétlenül szükséges a látogatás, közöljék azt egy lev. lapon velem, a megadott cimre. Egyben irják meg azt is, hogyan lehet odajutni (autóbusz, vonat stb.)

Szeretettel köszönti testvére az Urban

TÓTH KÁLMÁN

missziói lelkész

 

Az irat cseh nyelvű gépelt aláírt tisztázat. Tóth Kálmán levele cseh és magyar nyelvű, sokszorosított példány. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 305. Ústředna Státní bezpečnosti. 305-389-4.

Az állambiztonság folyamatosan figyelte a magyar munkásokat Csehországban, a leveleiket is cenzúrázták, hogy Információt szerezzenek az esetleges szökések előkészületeiről, amelyek 1947 végén, az egyéves munkára rendelési időszak lejártának közeledtével, egyre szaporodtak. A hivatalok a kérdést a kényszerközmunka időszakának fél évvel történő meghosszabbításával oldották meg, erre lehetőséget adott a 88/1945 sz. elnöki dekrétum. A magyarok azonban sokan nem voltak hajlandók átvenni és aláírni az erről szóló végzést.

Az állambiztonság figyelte a deportált magyar munkások között tevékenykedő magyar katolikus papokat és református lelkészeket is. Számos jelentés maradt fenn az állambiztonság iratai között a magyar papok tevékenységéről. A legtöbb adatot Tóth Kálmánról találtam, aki valószínűleg a leghosszabb időt töltötte missziós tevékenységgel a deportált hívei között. Két jelentés is fennmaradt tőle missziós tevékenységéről és a deportáltak helyzetéről.[21] Az első jelentése alapján 1947. január elsején kezdte meg a munkát a cseh országrészekben, és mint a fenti jelentésből is látható folyamatosan, még 1947 év végén is szolgálta a híveit.[22]

 

17.

Hořovičky, 1948. január 16. A hořovičky-i SNB állomás parancsnokának František Malýnak a titkos jelentése a tartományi parancsnokságnak a magyar mezőgazdasági munkások leveleinek cenzúrázása során talált magyar nyelvű versről, amely szerinte valótlan állításokat tartalmaz.

 

Nemzetbiztonsági Testület

Állomásparancsnokság Hořovičky, Podbořany járás                       Hořovičky, 1948. január 16.

5 tit./48 sz.

Tárgy: Kovacz Sándor, magyar mezőgazdasági munkás,

valótlan állítások terjesztése külföldre                                   (pecséttel ráütve a lapra) Titkos

Nemzetbiztonsági Testület

Tartományi Parancsnokság – IIa Oszt.

Prága

 

Melléklet: 1.

 

Előterjesztem a vers másolatát, amelyet a magyar levelezés cenzúrázása alkalmával szereztünk meg. Ezt a verset, a vers végén található megjegyzés alapján, a vezekényi és a felsőszeli fiatal emberek írták. Kovacz Sándor magyar földmunkás, Běsno 93 sz., Podbořany járás, küldi Magyarországra a Kovacz Lajos Budapest, 14 járás [sic!], Hungaria közep körút 207 sz. címre.

Ennek a versnek az írói eltorzítva írják le az áttelepítésüket Szlovákiából Csehországba mezőgazdasági munkára, és nyilvánvalóan valótlan körülményeket említenek.

Jelentem, hogy a vers cseh nyelvre fordítása itt nem volt lehetséges, ezért magyar nyelven terjesztem elő. A vers eredetijét a levéllel együtt előterjesztem a mosti Területi SNB Parancsnokság – IIa Oszt.-nak.

A jelentést beszerezte:

Josef Seppi zászlós

(olvashatatlan aláírás)

 

Kidolgozta:

František Malý főtörzs.

(olvashatatlan aláírás)

 

Vélemény:

A viszonyokat ismerő emberek véleménye szerint, a magyarok között szokásos dolog hasonló verseket és dalokat is írni. Az ilyen anyagot a magyar propaganda összegyűjti, iskolázott emberekkel feldolgoztatja, és a legtöbb esetben a propagáció eszközévé válnak, főként a magyar iskolákban, nyilvános gyűléseken stb. Szükség esetén a magyar hivataloknak is bizonyítékul szolgál a magyar lakossággal való rossz bánásmódra a CSSZK-ban. Ezért az író nem tünteti föl, hogy a verset maga alkotta, hanem fiatal vezekényi és felsőszeli emberek, hogy a versben leírt körülmények kollektív tanúvallomással legyenek alá támasztva, és így hihetőbbé váljanak.

 

Megkapják:

mosti Területi SNB Parancsnokság – IIa Oszt. 2x                             SNB állomás parancsnoka

SNB-TP Prága IIa Oszt. 1x                                                                            Malý főtörzs.

Belügyminisztérium SNB-FP Prága 1x                                                (olvashatatlan aláírás)

 

Másolat!

Deportálás.

 

Hangos motor zugás hallatszik messziröl

Hurcolják a népet Pozsonyvezekényröl

Hangos sirás között bucsuzik a nép

Nincs mentség számára és nintcs más segitség

Csak kitelepitölap és sujos betegség

Néhány butorkáját autóra rakják

Itt hagyják a többit földet házát marhát

Amit szorgalmas kézzel össze kuporgatott

Ellen érték nélkül prédáit ott hagyott

De nem tehetünk semit mert nem volt irgalom

Hisz le tiport mindent az erös karhatalom

A csendes falu népe körül volt keritve

Sürü csatárláncczal és nem volt menedéke

Uton utfélén portyázó járörök

Fegyveres katonák csendörök rendörök

Az igazoltatásnak se szeri se száma

Gyanus volt az ember saját falujába

Szabadságra vágyó Pozsonyvezekény népe

Mégis szolgaság lett szorgalminak bére

Hurcolják a népet messze idegenbe

Halatszik a sóhaj Istenem nehagyel

Ahogy megérkeztünk a rabszolga vásárra

Megtudták hogy kinek mennyi lesz az ára

Olcsó lett az ember és préda a nemzet

Sajnos nekünk kel el szenvedni mindezt

Bárcsak a jó Isten könyörülne rajtunk

Halgatná meg imánk amit rebeg arcunk [sic!]

Ne sanyargathatnák az ártatlan népet

Tanulnák meg egymást becsülni az emberek

Még ha nemistudnák egymást megérteni

Látnák meg egymásban Isten teremtményit

Betartani tudnák Isten törvényét

Szeresd felebarátodat mint te magadat

Ez volna a földön legszebb parancsolat

Ha erre az alapra épitenék a békét

Meglátnák a világ ujjá építését

Vége.

Ezt irták Vezekényi és felsőszeli fiatal emberek, minden igy volt a hogy le van irva.

 

A másolat hiteléül:

Hořovičky, 1948. január 15.

SNB állomás parancsnoka

František Malý főtörzs.

 

Az irat cseh nyelvű gépelt aláírt tisztázat, másolópapírral készült példány. A vers magyar nyelvű, másolópapírral készült példány. Archiv bezpečnostních složek Praha, fond 304. Různé bezpečnostní spisy po roce 1945. 304-219-3.

Az deportáltak leveleit cenzúrázó állambiztonsági szervek bukkantak erre a magyar versre, amely őszintén tárja föl a deportálás embertelen körülményeit, és ezért esetünkben bűnjellé vált. A vers különböző változatokban megtalálható több dokumentumkötetben is, amelyek a deportálások emlékezetét mutatják be. A legteljesebb gyűjteményben Tóth László szerkesztő Nagy Béla (1898–?) Felsőszeliből Magyarországra áttelepített parasztköltőnek tulajdonítja a verset,[23] de megemlíti, létezik taksonyfalvi és ipolyszakállosi változata is. Most gazdagítjuk a sort egy vezekényi, illetve Podbořany-i járásban lejegyzett változattal.

 

18.

Prága, 1948. június 2. Bizalmas feljegyzés a Szociális Gondoskodás Minisztériumában tartott értekezletről, amelyen Rudolf Obrusníknak, a miniszter titkárának elnökletével az érintett hivatalok megvitatták a magyar mezőgazdasági munkások csehországi letelepítésére szervezett akció sikertelensége után előállt helyzetet és a további feladatokat.

 

Feljegyzés

a Szociális Gondoskodás Minisztériumában 1948. június 2-án a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium, a Földművelési Minisztérium, a Pénzügyminisztérium, a Szociális Gondoskodás Minisztériuma, a Tartományi Nemzeti Bizottság Brünn, a Legfelsőbb Számvevő és Ellenőrző Hivatal, a Cseh Fölművesek Egységes Szövetsége, valamint a Belügyi-, a Szociális Gondoskodás-, és a Fölművelési Megbízotti Hivatalok és Szlovák Telepítési Hivatal képviselőinek jelenlétében tartott értekezletről.

 

Az értekezlet tárgya a cseh országrészekben dolgozó magyar munkásoknak a tartós letelepülés céljára történő megnyerésére ezekben az országrészekben indított akció eredményeinek az értékelése volt.

Az értekezletet az elnöklő Dr. Obrusník, a szociális gondoskodás miniszterének titkára nyitotta meg, aki röviden értékelte a megnyerési akció eredményeit és megállapította, hogy ez alapjában csődöt mondott. Az összesen 32.201 a cseh országrészekben dolgozó magyar nemzetiségű személyből a csehszlovák állampolgárság visszaadására 2.209 személy, a támogatásért a tartós egzisztencia teremtéséhez 1.531 személy jelentkezett. Továbbá megállapította, hogy ennek az eredménytelenségnek oka a következő pontokban gyökerezik:

1/ Magyarország és CSSZK között a nemzetközi kapcsolatok 1946 óta, mikor a toborzó akció elkezdődött, lényegesen megváltoztak és a magyarok ettől a változástól másféle bánásmódot várnak.

2/ Ezeknek a magyaroknak a vagyonának elkobzása Dél-Szlovákiában lassan halad és közülük senkinek a cseh országrészekbe nem volt kézbesítve végzés az elkobzásról.

3/ A 12.014 elszökött személyből, hosszú halogatás után fegyveres kísérettel visszatoloncolás a szlovák hivatalok által a cseh országrészekbe csupán kb. 800 személy esetében történt meg, amelynek az volt a következménye, hogy növekedett a szökések intenzitása a munkahelyekről Szlovákiába.

4/ Be kell ismerni, hogy a rossz bánásmód is ezekkel a magyarokkal, az egyes munkáltatóknál a cseh országrészekben, hatással volt az ellenszenvükre a tartósan itt maradással szemben.

A Belügyminisztérium képviselője ehhez megemlítette, hogy a Belügyminisztérium már 1947-ben kiadott egy körlevelet, amelynek meg kellett volna akadályoznia a magyarok visszaszökését Szlovákiába és ennek be kellett volna biztosítania a szökevények visszatoloncolását. Sajnos különösen a szlovák hivatalok nem igazodnak ehhez a körlevélhez és a fegyveres kísérettel történő visszaszállítást nem végzik. A propagálást a nézete szerint a földművesek szövetségének szervei, vagy a JNB-ok végezhették volna. Figyelembe kell venni, hogy a jelenlegi viszonyok miatt ezekkel a magyarokkal szemben nem lehet élesen fellépni.

A Szociális Gondoskodás Minisztériumának képviselője ehhez kijelentette, hogy az Információs gyűlések a munkavédelmi hivatalok által nagyon gondosan voltak végrehajtva, de a magyarokra nyilvánvalóan hatott a felforgató propaganda és a magyar külképviseletek beavatkozása.

A Szlovák Telepítési Hivatal képviselője hozzátette, hogy a hivatal már korábban figyelmeztetett arra, hogy az egész akcióra úgy tekintsenek, mint munkaerő toborzásra. A vagyon konfiskálása folyamatban van, de néhol személyes jellegű nehézségekbe ütközik, például abba, hogy a gazdaságot elfoglalta a cseh országrészekben dolgozó tulajdonos valamelyik rokona. Megegyezés született, hogy elkobzásra csak olyan vagyonok kerülnek, amelyekre bizalmiak lettek helyezve. Ami a kiutalási végzéseket illeti, a helyzetet még ki lehet javítani azzal a feltétellel, hogy a cseh országrészekben dolgozó tulajdonosnak ismert lesz a mostani pontos címe. Eddig a kiutalásokat csupán azon a helyen publikálják, ahol a konfiskált vagyon található.

Az Állambiztonsági Központjának képviselője rámutatott a szükségére annak, hogy a magyarokat ott telepítsék le, ahol nem okozhatnak kárt és szét kell szórni őket a lehető legmesszebb az ipari központoktól. Ügyelni kell arra, hogy amennyire lehet, elégedettek legyenek és ne váljanak veszélyessé az állami rendőrség szempontjából.

A Belügyminisztérium képviselője újra hangsúlyozza, hogy a magyarokat értesíteni kell az elkobzásról, vegyék tudomásul, hogy Dél-Szlovákiában már nincsenek egzisztenciális lehetőségeik, ez hatással lesz a hajlandóságukra tartósan letelepedni a cseh országrészekben. Teljesen egyértelmű, hogy a családokat nem szabad szétszakítani és az elkövetett ez irányú hibákat ki kell javítani.

A vita során a fegyveres kísérettel történő visszaszállításról a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalának képviselője kijelentette, hogy a visszatoloncolt személyek 80%-a a maloměřicei gyűjtőtáborból vissza lett küldve Szlovákiába, mint munkaképtelen. A további visszatoloncolások azonban pénzügyi jellegű nehézségekbe ütköznek, mivel a szlovák szerveknek nincsen pénzük a fegyveres kísérettel történő visszaszállítás költségeinek kifizetésére. Hasonló álláspontot foglalt el a Belügyi Megbízotti Hivatal képviselője is.

Az ilyen következtetésekkel szemben a Szociális Gondoskodás Minisztériumának képviselője megemlítette, hogy a maloměřicei központba szállított összesen 800 személyből csupán 54-et küldtek vissza. Ezek valóban munkaképtelen személyek voltak, akiket nem volt lehetséges semmilyen munkára elhelyezni. Az eszkort végrehajtására a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalának 100.000 Kčs,- előleget adtunk, és az elszámolás után, amelyet a Pénzügyminisztérium és a Legfelsőbb Számvevő és Ellenőrző Hivatal utasítására kérnünk kellett, adhatnánk előlegbe újabb összegeket. A megbízotti hivatal azonban a többszöri sürgetés ellenére ez idáig nem számolt el a nyújtott előleggel. Megfontolásra ajánlották továbbá, vajon lehetséges lenne-e a magyarok további munkára rendelésére felhasználni a 71/45 Tt. sz. elnöki dekrétumot.

A Pénzügyminisztérium képviselője megállapította, hogy az eszkort kérdése a Belügyminisztérium és a Belügyi Megbízotti Hivatal hatáskörébe tartozik, rajtuk múlik, hogy gondoskodjanak a megfelelő térítésről és esetlegesen kérjék a vonatkozó költségvetési tétel emelését. Minthogy biztosnak tűnik, hogy a magyaroknak feltétlenül a cseh országrészekben kell maradniuk, szükséges minél előbb az egész ügyet rendezni, hogy ezek a személyek tartósan be legyenek sorolva a munkafolyamatokba és a kapott támogatást valóban a saját helyzetük javítására használják, és ne váljanak a közgondoskodás terhére.

Mivel ezeket a magyarokat nem lehet kiköltöztetni, vagy letelepíteni a határvidéken, és a belső területeken nincs a számukra elegendő föld, szükséges számolni azzal, hogy itt maradnak a mezőgazdaságban, mint napszámosok, vagy részben az iparba sorolják őket. Ezért szükséges, hogy a Külügyminisztérium és a Belügyminisztérium közöljék minél előbb az elvi álláspontjukat ebben a kérdésben.

A munkaképtelenekről, akikről a családja köréből nincs ki gondoskodjon, a nemzeti biztosítás keretében gondoskodva lesz, amennyiben megkapja a csehszlovák állampolgárságot. Különben a mi intézeteinkben kell őket elhelyezni, miközben a lelki betegek intézetében lehetne helyeket felszabadítani, ezek kapacitása nincs megfelelőképpen kihasználva.

Az elnöklő végül a következő lényeges pontokba összefoglalta az értekezlet eredményeit:

1/ A Külügyminisztériumnak közölnie kell az elvi álláspontját a magyar kérdés megoldására a cseh országrészekben, és beleegyezést adni az esetleges rendőri intézkedésekhez a menekülések megakadályozására a cseh országrészekből Szlovákiába.

2/ Szükséges, hogy a Külügyminisztérium véleményezze, hogy a magyar-csehszlovák kapcsolatokra tekintettel lehetséges-e az elszökött személyeket Szlovákiából fegyveres kísérettel visszahozni a cseh országrészekbe.

3/ A Külügyminisztérium nyilatkozzon a javasolt 71/45 Tt. sz. dekrétum alkalmazásáról, amely alapján, azok a magyarok a cseh országrészekben, akiknek a munkára rendelése a 88/45 Tt. sz. dekrétum alapján befejeződött, és akik nem kérték a csehszlovák állampolgárság visszaadását és a támogatást a tartós egzisztencia megalapozására a cseh országrészekben, meghatározatlan időre, munkára lennének rendelve.

4/ A Belügyminisztérium ugyancsak közli a saját álláspontját ezekhez a lényeges pontokhoz és megtesz minden előkészítő intézkedést a menekülések megakadályozására és a visszatoloncolás végrehajtására.

5/ Továbbá a Belügyminisztérium gondoskodik, hogy a magyar nemzetiségű személyeknek, akik kérték csehszlovák állampolgárság visszaadását, a kérvényeik, amennyire lehetséges meggyorsítva el legyenek intézve.

6/ A Földművelési Minisztérium egyidejűleg ügyel arra, hogy ezeknek a személyeknek meggyorsítva legyen kifizetve a támogatás a tartós egzisztencia megalapozására.

7/ A Földművelési Minisztérium a cseh földművesek szövetségével újra megfelelő körlevéllel hangsúlyozza az alárendelt szerveknek, hogy a földművesek, akik magyarokat foglalkoztatnak, hogy szükséges ezekkel a személyekkel teljesen korrektül bánni és gondoskodni a számukra rendes elszállásolásról és étkezésről.

8/ Az Iskolaügyi Minisztériumot megkérik, hogy körlevélben figyelmeztesse az iskolák igazgatását különösen gondosan bánjanak a magyarok gyermekeivel, akik cseh iskolákat látogatnak, és sokfelé panaszkodnak a nemzetiségi diszkriminációra.

9/ A Belkereskedelmi Minisztériumot megkérik, hogy a nemzeti bizottságokon keresztül intézze el, hogy ne feledkezzenek el a magyarokról a textil és cipő kiutalásoknál.

10/ A helyzet megoldásáig minden érintett tárcának hozzá kell járulnia ahhoz, hogy megakadályozzák a magyarok szökéseit Szlovákiába.

11/ A Külügyminisztériumot az értekezlet eredményeiről kiértesítik és megkérik a gyors nyilatkozattételre. Amint a Szociális Gondoskodás Minisztériumának ismert lesz ebben az ügyben a Külügyminisztérium álláspontja, azonnal újabb értekezletet hívnak össze a jelenlévő érintett tárcák képviselői részére, melyen megegyeznek a megfelelő korrekt intézkedésekről.

12/ A jegyzőkönyvet a mai értekezletről megkapja az összes résztvevő tárca.

Ezeknek az alapvető pontoknak a kijelölése után az elnöklő az értekezletet befejezte.

 

Feljegyezte:                                                     a Szociális Gondoskodás Minisztériuma részéről

Kaplerová s.k.                                                                         Dr. Obrusník s.k.

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, sokszorosított példány. Národní archiv Praha, fond Ministerstvo vnitra – Noskův archiv (Belügyminisztérium – Nosek irattára), 43. doboz.

Az 1948 elejétől a csehszlovák kormány jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a még a cseh országrészekben tartózkodó mintegy 32 magyart rábírja a tartós letelepedésre. A csehszlovák állampolgárság megadását ígérték azoknak, akik kötelezik magukat, hogy nem térnek vissza Szlovákiába és állandó jelleggel letelepednek Csehországba.[24] A letelepedéshez anyagi támogatást is ígértek a kérvényezőknek. Ezután jelentős propagandát fejtettek ki a deportáltak körében, a csehországi munkavédelmi hivatalok gyűléseket szerveztek a számukra, ahol ismertették velük az új lehetőségeket és igyekeztek rábeszélni őket, hogy kérvényezzék a csehszlovák állampolgárságot. Az akció, mint az a fenti jegyzőkönyvből is kitűnik, kudarccal végződött, nagyon csekély számú magyar vállalta ilyen feltételek mellett a csehszlovák állampolgárság felvételét.

A letelepítési kísérlet eredménytelensége után az csehszlovák szervek keresték az utat, miképpen tudnák jogi úton kötelezni a magyarokat a további maradásra. A jegyzőkönyv alapján felmerült, hogy a 71/1945 Tt. sz. elnöki dekrétumot alkalmazzák a magyarokra, amely csak a cseh országrészekben volt érvényben. A javaslathoz a Belügyminisztérium hozzájárult, hogy ez alapján a jogszabály alapján kötelezzék meghatározatlan időre a deportáltakat a csehországi munkára.[25] Végül más megoldást választott a kormány, a prágai Nemzetgyűlés 1948. július 21-én elfogadta a 175/1948 számú törvényt. Ez úgy módosította a 88/1945 sz. elnöki dekrétumot, hogy a munkaszolgálat kétszer egy évvel meghosszabbítható.

A jegyzőkönyvből az is kiderül, az csehszlovák állami szervek látták, hogy a nemzetközi helyzet, benne a magyar-csehszlovák kapcsolatok, már teljesen más volt 1948 nyarán, mint 1946-ban. A hidegháború légkörének kialakulása miatt a szovjet vezetés nem tűrhette, hogy a befolyása alá került két ország, Magyarország és Csehszlovákia között feszült legyen a viszony. Ennek tudható be elsősorban, hogy 1948 nyarán döntések születtek a magyar kisebbség helyzetének rendezéséről. 1948 októberében törtvényt hoztak a magyar nemzetiségű polgárok állampolgárságának megadásáról[26] és 1949 januárjában megkezdődött a deportált magyarok szervezett transzportokkal történő hazaszállítása Szlovákiába. Ezzel lezárult számukra a több, mint két évig tartó csehországi kényszer közmunka.

4. Összefoglalás

 Munkámban három eddig kevéssé vagy alig ismert levéltári irategyüttes segítségével mutattam be a szlovákiai magyarok deportálásának néhány részletét. Három államigazgatási terület, a központi kormány, a hadsereg és a Belügyminisztérium, valamint a biztonsági szervek szerepét igyekeztem megvilágítani a szlovákiai magyarságot ért talán legismertebb és legfájóbb traumát okozó eseményében. A politikatörténeti szempontokat fokozottan figyelembe véve, valamint a kormányzat- és az igazgatástörténet történetírásunkban eddig kevéssé alkalmazott vizsgálatával igyekeztem megvilágítani, érthetőbbé tenni a közölt 19 dokumentumban leírtakat, a deportálások kevéssé ismert részleteit. Munkámhoz igénybe vettem a történelem segédtudományai közül az archontológiát, a tisztség- és hivatalviselőkkel foglalkozó ágazatát is.

A deportálások történetének első, legtöbb érzelmet fölkavaró szakasza, maga a családok elszállítása sincs teljesen föltárva, annak kvantitatív mutatói sincsenek megnyugtatóan tisztázva. A kényszerközmunkára hurcolt és két évig munkahelyelhagyási tilalom alatt élő magyarok mindennapjainak, életkörülményeinek, küzdelmeinek a fölmutatásával is adós még a történetírásunk. Az említett a feladatok megoldásához az elkövetkezendő években további levéltári kutatásokra lesz szükség az elkövetkezendő években.

L. Juhász Ilona Komárom emlékjelei az államfordulatok és rendszerváltások tükrében

Somorja – Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet – Etnológiai Központ, 416 p. /Jelek a térben, 6./

Roppant korrekt, ráadásképpen gazdagon illusztrált kötetről van szó, választott tárgya és módszere egyben erénye is, melyet itt „szárnyas szavakkal” nem illene illetni, lévén maga is visszafogott, a mindenkori tudományosság igényének vállaltan és „objektívan” megfelelni szándékozó törekvésről, melyet a Szerző ki is emel előszavában: „néprajzi/etnológiai megközelítésről lévén szó, nem volt célunk az emlékjelek esztétikai és történelmi szempontú minősítése, hanem általános bemutatása, amely alapján az olvasó levonhatja a maga következtetéseit, megalkothatja saját véleményét is…” Olyan dokumentációt kapunk tehát, melyben a Komárom (jelesül is „Észak-Komárom”) területén „ma is létező emlékjeleken túl sorra veszi azokat az objektumokat is, amelyek ma már nem léteznek, illetve amelyek felállítását bár tervezték, azonban különböző okok miatt a terv mégsem valósult meg. Mindezeken túl szó lesz azokról az emlékjelekről is, amelyek máshol találhatóak, de valamilyen módon kötődnek a komáromiakhoz”.

Az elnagyoló szemlézés során annyi bizonnyal kimondható, hogy helytörténeti, néprajzi, várostörténeti szempontból nemcsak hiánypótló, nemcsak a korábbi városhistóriai jelenségekre is figyelemmel lévő, hanem a tervezett térségi munkát a megkonstruált feldolgozó munka komplexebb céljait követő áttekintésről, vagy inkább összegző „kiállításról” van szó. A mintegy 320 emlékmű, emlékjel részletes bemutatása, történeti kontextusának, keletkezéstörténeti jellegének, korabeli visszhangjának teljesebb anyagára (lásd 14–207. oldal) az áttekintő és elemző mustra, az erre következő Mellékletekben pedig újságcikkek, fotók, visszaemlékező forrásközlések gazdag gyűjteménye kínálkozik. Annak tisztázásaként, mi is értendő ez alapon „az emlékjelek kifejezés alatt? Mindazokat az objektumokat (szobrok, emlékművek, emléktáblák, keresztek, feszületetek, emlékoszlopok/kopjafák stb.), amelyeket valamilyen neves személyiségek vagy történelmi, politikai, társadalmi események, évfordulók emlékére köztereken, valamilyen épületben (templomban, oktatási intézményben stb.), temetőkben és egyéb, bizonyos közösség által használt helyen állítottak. Ide soroljuk az emlékfákat is, amelyek ültetésének Komáromban is vannak hagyományai, és az elmúlt évtized során is több példa volt rá. Az emlékjelek nagy részéhez felavatásukat követően már nem kötődik semmilyen rítus, és megemlékezéseket sem tartanak ezeknél, valamint az állaguk megóvásával sem foglalkoznak az egykori állítók (legjobb példák erre a kopjafák), viszont vannak olyan objektumok (elsősorban szobrok és emlékművek), amelyek szerves részét képezik a város és az idelátogatók emlékezés- és emlékeztetéskultúrájának. Ebben vezető szerepet játszik Jókai Mór és Klapka György szobra…” – írja ismertető szándékkal. Mindezzel akarva-akaratlanul is utal (vagy helyenként épít is) arra, hogy optimális esetben nem valamely néprajzi vagy helytörténeti adattár keletkezik, hanem társadalmi kontextusba, társadalomtörténeti környezetbe kerülnek maguk az objektumok, tehát mintegy „szabadtéri emlékezeti park” jön létre. Ekképp „mintegy életre kelnek a szobrok, emlékjelek, hiszen az egykori tudósítások, beszámolók, vitacikkek nemcsak a szóban forgó objektumok felállításának körülményeiről, de a velük összefüggő társadalmi vitákról, a korabeli komáromi társadalomról is plasztikus képet adnak. Mindamellett jelzik a város etnikai és vallási viszonyait, s ezzel együtt egy rendkívül gazdag és összetett, csaknem másfél évszázados emlékezéskultúrát tár a szerző az olvasó elé” – ahogyan a kötet ismertetője is jelzi.

Érdemi jele ennek a feldolgozás-módszertannak, hogy a tradicionális várostörténeti kalauzok, helytörténeti közlemények, vagy akár fotóalbumok is közölnek „adatokat” a városban állított emlékjelekről, de a leggyakoribb „objektív leírás” többnyire nélkülözi a feltáró és értelmező elhelyezést, s megelégszik a puszta felmutatással/megmutatással, miként erre a Klapka-szobor, a Beöthy-ház, a Ghyczy-emléktábla, az erőd, a királyszobrok, a világháborús emlékhelyek, temetői jel-együttesek, kopjafák esete is utal, de L. Juhász Ilona ezeket nemcsak bővíti, kiegészíti, eseménytörténeti háttérrel gazdagítja, hanem rendszerbe is állítja. A kötet fejezetei szisztematikus listát is nyújtanak, egyben „kalauzként” is szolgálnak, s fotó- meg sajtómellékletekkel oly módon teszik gazdaggá a leírást, hogy az átmenetivé lesz az illusztratív album, a rendszerező helytörténeti tevékenység és a társadalomtörténeti monográfia között. Ez pedig nem véletlen, hanem tervezett, sőt cél is volt: áttekintő (dél-komáromi és szlovák-komáromi összgyűjtemény részeként), egyúttal azt is szolgálja, hogy teljes körkép készülhessen a „Komáromban található objektumok helyének megjelölését is tartalmazó részletes térképpel és egy, valamennyi emlékjelet tartalmazó képes katalógussal együtt. E mostani kötetben csupán néhányat említünk a dél-komáromiak közülük, azokat, amelyek a kapcsolódó rítusok révén szorosan kötődnek a szlovákiai Komárom objektumaihoz, illetve többé-kevésbé az itteniek emlékezetkultúrájába is beépültek. Az anyag eszmetörténeti és elméleti elemzése a második kötetben szerepel majd, s egyebek közt kitérünk a kölcsönhatásokra, a két Komárom lakóinak egy-egy objektumnál tartott közös megemlékezésére is. A szlovák, német, valamint angol nyelvű összefoglaló is a második kötetben kap helyet. E mostani kiadványunkban nemcsak a magyarok által állított emlékjeleket vesszük sorra, hanem kitérünk az egykor népes zsidó lakosság, valamint a csehek és szlovákok által állított objektumokra is. Az ideológiai, nemzetiségi vagy más okok által motivált térkijelölés, térfoglalás folyamata, szobrok ledöntésének és újraállításának gyakorlata a volt szocialista blokk államaiban és utódállamaiban napjainkban is tovább zajlik. A mai Szlovákia területén álló több emlékjelhez hasonlóan a Komáromban állított objektumok egy részének sorsát is jelentősen befolyásolták a különböző államfordulatok és a rendszerváltás is. Elsősorban a második világháború befejezésétől az 1989-es rendszerváltást követő években Komárom emlékjeleinek egy része is »vándorlásra« kényszerült, de akadtak köztük olyanok is, amelyeket megsemmisítettek az új hatalom képviselői, néhányat, vagy pedig egyes objektumok darabjait a múzeumban vagy pedig egyházi tulajdonban lévő épületben őriztek meg. Az 1989-es rendszerváltást követően több emlékjel visszakerült a helyére, viszont voltak olyan objektumok is, amelyeket ekkor távolítottak el” (11. p.).

Fontos tehát kiemelni, hogy a kortárs emlékezetkultúra jelenkori szemléletmódjába illeszkedő, a múltat nem „végképp eltörölni” akaró, hanem jelentőségét éppen „jelentésességében” megfogalmazó szerzői szándék kiegészül az emlékezés rítusaival, a rítusoktól megfosztott vagy megfosztódott szertartás-lényegű körülményekkel, valamint a kutató (s olykor a kor, máskor a múltszemlélet) serkentette jelenséggel: az emlékeztetéskultúrával. Meglátásom szerint ebben a Szerző nemcsak kézenfekvő korértelmezést old meg, hanem magával az emlékezés rítusaival foglalkozó tudásterületet is kiegészíti-kibővíti a térszemlélet, az értelmezési tartományok, a megjelenítésmódok, a reprezentációk és mindezek hosszú időtartamú együttélési, kölcsönhatási effektusainak értékelő szemléjével is. Emlékeztetni annyi, mint nemcsak ennek módszerét, aktualitását, múltból fakadó jövőjét megbecsülni, de tartós vagy állandósult komponensként megnevezni magát az értékőrző szándékot is. Hagyatékápolás, leletmentés, kiterjesztett értelemadás tehát, amely nemcsak néprajzos szemléletet sugall, hanem kultúratörténészi, örökségvédelmi, közösségi értékrendi beállítódást legalább annyira. Ezért pedig igen hálásak lehetünk L. Juhász Ilona törekvésének, s abban is e megjelent illusztris és illusztratív kötetnek.

Adjuk tovább fiainknak, utódainknak, a jövőnek. Már csak azért is alaposan és alapozóan, hogy legyen módjuk a maguk emlékezetkultúrájával, állam- és rendszerváltások újdonatúj emlékjeleivel összehasonlítva, a majdani értékrendet másképp követve is megfelelő bázisra építeni mindazt, amely már az ő emlékjeleik köre, az ő jeleik történeti tere lehet…

A.Gergely András

Kozári Monika: Andrássy Gyula

Budapest, Gondolat, 2018, 224 p.

A dualizmus kori Magyarország történetének egyik legjelentősebb kutatója, Kozári Monika egy régóta esedékes kötettel örvendeztette meg a korszak iránt érdeklődőket. Monográfiája egy olyan mágnásnak állít emléket, akinek a neve ugyan nem kopott ki a köztudatból, mégis viszonylag ismeretlen alakja maradt a történelemnek. Andrássy Gyulával a „szép akasztott” kifejezés forrott össze a kollektív emlékezetben, esetleg a miniszterelnöksége vagy a külügyminisztersége juthat eszébe sokaknak, és habár ez utóbbi tevékenységeit többféle irányból közelítették már meg a történészek, az életművének még ezeket a forrásokban gazdag szakaszait sem tárták fel kellő mélységben. A szerző még azt az akár meglepőnek tűnő tényt is közli, miszerint Andrássy nevét Európában sokkal inkább ismerik, mint Magyarországon, akinek a sorsát idáig mindössze néhány biográfia összegezte, s ezek is jórészt elavultak vagy szinte elérhetetlenek. Az életrajz tehát hiánypótló célzattal törekszik egy „ismeretlen ismerős” pályafutásának, munkásságának és mentalitásának ábrázolására; Kozári Monika meglátása szerint „az idézetek jól megmutatják Andrássy Gyula gondolkodását”, ezért a kötetben bőségesen citál különböző korabeli forrásokat is. Ez utóbbi kijelentése azonban módszertani kérdéseket is felvethet az olvasóban: érdemes-e egyenlőségjelet tenni a megnyilatkozások és a mögöttük rejlő gondolatok közé? Jól tudjuk ugyanis, hogy a politikában (és főként a diplomáciában) a széles nyilvánosság elé tárt szövegek nem feltétlenül tükrözik a megszólaló őszinte véleményét.

A kötet Andrássy életútjának jelentősebb szakaszai szerint oszlik fejezetekre, a szöveg gerincét pedig az országos tisztségekbe emelkedett politikus bemutatása adja. Andrássy születési ideje (1823. március 3.) biztos, azonban világrajöttének helye nem; ez annak is köszönhető, hogy a családnak több olyan birtoka is volt, ahol rendszeresen tartózkodtak, s Gyula fiatalkoráról viszonylag keveset tudunk a rendelkezésre álló források aránylag csekély száma következtében. A fiatalember kezdetben Széchenyi István híve volt, de később a radikálisabb ellenzékiség felé tolódott el, s Kossuth Lajos politikai nézeteit támogatta. A szerző tevékeny politikusként ábrázolja őt, aki Zemplén vármegye közgyűlésén, majd az országgyűlésben is erősen ellenzéki hangot ütött meg, s akinek több hozzászólásában is a bölcs előrelátást véli felfedezni (33. p.). Andrássy 1848 áprilisában lett Zemplén vármegye főispánja, s elvállalta a megyei őrsereg vezetését is. Jelentős közéleti pozícióit egyaránt köszönhette a származásának, a jellemének, valamint a műveltségének, egyúttal azonban a sokoldalúsága is kiviláglik: nem túl jelentős, de gyakran gúnyos szónok volt, sem a vármegyei, sem az országos politizálás nem volt tőle idegen, 1848–49 folyamán pedig katonai és diplomáciai feladatokat egyaránt ellátott.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése újabb fordulópontot jelentett a mindössze 26 éves gróf életében. Andrássy menekülni volt kénytelen, s majdnem egy évtizedet töltött külföldön. Emigrációja idején a nézeteiben ismét némi változás következett be, s kezdetben a föderalizmus elveit vallotta, aztán viszont a területi integritás mellett állt ki. Időközben ismertségre és népszerűségre tett szert Nyugat-Európában (főként Franciaországban, azon belül is Párizsban), nem mellesleg a politikai látótere is kiszélesedett, amit később hasznosítani is tudott. Andrássy pályafutása az 1850-es évek vége felé egy újabb kanyart vett, amikor is úgy döntött, hogy előkészíti a hazatérését, vagyis ezzel eltávolodott a kossuthiánus eszméktől (amelyek egyébként maguk is jelentős módosulásokon mentek keresztül addigra), s kimondva-kimondatlanul elfogadta a Ferenc József-i főhatalmat, illetve a birodalmi gondolatot. Az életrajz egyik legizgalmasabb pontja éppen ez a pályafordulat (vajon hogyan nézhetett egymás szemébe – képletesen és szó szerint is – az egykori halálraítélt és elítélője?), esettanulmányként is érdekes lenne feldolgozni azt mint a kiegyezéshez vezető személyes utak egyik lehetséges változatát. Andrássy életútjának íve a Széchenyi-párti kezdetektől a kossuthiánus ellenzékiségen át a kiegyezést követő első magyar miniszterelnök – majd külügyminiszter – pozíciójáig vezet, amely így a mágnási politizálás egy sajátos válfajának archetípusaként is értelmeződhet.

Az életrajz második fele az országos hivatalokba emelkedett politikus sorsát ábrázolja, amelyhez a közjogi csatározások adták meg a hátteret. Kozári Monika részletesen elemzi az 1860-as évek első felének politikai eseményeit, amelyek során Andrássy ugyan fokozatosan Deák Ferenc nézeteit tette a magáévá (s a korabeli országgyűléseken következetesen kiállt Magyarország érdekeiért, a parlamentáris kormányzásért és a megyei intézmények működőképességének biztosításáért), de a birodalom nagyhatalmi státuszáért is síkra szállt, amiben viszont nem értett egyet idősebb politikustársával. E tekintetben a véleménykülönbség egyik lehetséges magyarázataként (amire egyébként a monográfia csak érintőlegesen tér ki) a világlátott és a szűkebb pátriájából ki nem mozduló nemes látószöge közötti eltérést is megemlíthetjük, hiszen tudjuk, hogy a reformkorban felnőtt nemesi nemzedék(ek) külpolitikai és diplomáciai ismeretekkel alig rendelkezett/rendelkeztek, s főként a köznemesség köréből jutottak el viszonylag kevesen például külföldre, s Magyarországnak egyébként sem volt önálló külföldi diplomáciai képviselete, így a nemesi politizálás ezen hiányosságai egyebek között éppen 1848–49 folyamán váltak szembeötlővé.

Kozári Monika kronologikusan és tematikus keretekben mutatja be Andrássynak a kiegyezés után végzett tevékenységét. Kétségtelen, hogy a gróf könnyűnek nem mondható feladatot vállalt magára miniszterelnökként, s ezt a szóban forgó kötet is ékesen bizonyítja. Andrássy legfőbb célja a polgári Magyarország megteremtése volt, de a Monarchia másik felével és az uralkodóval együttműködve. A dualizmus korát is áthatotta a közjogi kérdés, így Andrássy személyét és tevékenységét is gyakran érték bírálatok az ellenzék részéről, hiszen ő a kortárs politikusok zömével ellentétben birodalmi keretekben gondolkodott. A kormány egyik fontos feladatát a közvetítésben határozta meg, igyekezett kerülni az összeütközést Ferenc Józseffel, s meg akarta őt győzni arról, hogy nem kell egy újabb forradalomtól tartania. Sokrétű tevékenységet folytatott, külügyi kérdésekkel éppen úgy foglalkozott, mint az erdélyi sajtóviszonyokkal vagy Pest és Buda fejlesztésével. Kozári Monika a biográfia jelentős részét szenteli e pályaszakasz bemutatásának, bőségesen idéz Andrássy országgyűlési megnyilatkozásaiból, s az ellenzékkel folytatott vitákon keresztül mutatja be az ő alakját és kifejtett politikai nézeteit. A szerző időrendben felsorakoztatja az országgyűlésen felvetett problémákat, az ellenzék megnyilatkozásait, majd Andrássy ezekre adott válaszait, ami némileg egyhangú előadásmódot eredményez, a korábban (és később is) olvasmányos stílus ebben a szakaszban nehezebben emészthetővé válik.

Andrássy külügyminiszteri tevékenységének bemutatására kevesebb figyelmet fordít a szerző; vélhetően azért is szentelt ennek rövidebb terjedelmet az életrajzban, mert ez a téma a vonatkozó források és szakirodalom révén ismertebb az érdeklődők számára. Ezen okból kifolyólag azonban a biográfia belső egyensúlya megbillen, és az olvasóban hiányérzet keletkezhet. A gróf politikusi tevékenységében a külpolitika legalább akkora jelentőséggel bírt, mint a belföldi kérdésekkel való küzdelem, s talán e kötetben is több szó eshetett volna a külügyminiszter Andrássy munkásságáról. A szerző a kiadvány zárásaként bemutatja a politikus utolsó éveit, s megismerhetjük a magánembert is; egyebek között a kortársakat is leginkább foglalkoztató kérdést, a Sisi császárnéval/királynéval való bonyolult kapcsolatát is boncolgatja az életrajz, de szó esik például a család kastélyairól is.

Kozári Monika egyértelműen pozitívan értékeli Andrássy munkásságát, bel- és külpolitikai tevékenységét egyaránt. A grófnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, amelyeket több-kevesebb sikerrel le is győzött. Jelentős szerepe volt az új magyar állam és a birodalmi szerkezet kiépítésében, reálpolitikusként rendszerint hitelesen mérte fel a lehetőségeket, és habár igyekezett az uralkodó kedvében is járni, nem adta fel az alkotmányosságot és a liberális elveket. Sikeresen vezette át Magyarországot a polgári korszakba, sokat tett például a főváros fejlesztéséért, valamint a szabadelvű törvények elfogadtatásáért egyebek mellett az oktatás vagy a nemzetiségekkel való bánásmód terén is. Andrássy személyében tehát egy olyan embert mutat be a szerző, aki némiképp kacskaringós pályán ugyan, de be tudta tölteni hivatását, s az akkori Magyarország északkeleti sarkából indulva az európai politikát is formáló korszereplő lett. Ez a pályaív a korabeli magyar mágnási réteg egy lehetséges érvényesülési útját rajzolja fel, egyúttal azonban rámutat a korszak olyan sajátosságaira is, hogy „a szép akasztott” hogyan válhatott egykori majdnem-hóhéra egyik legközelebbi munkatársává. S innen nézve Andrássy Gyula személye egy (vagy több) nemzedék, illetve egy nemzet sajátos kényszerpályáját is jelképezi: a szabadságharcot vérbe fojtó Ferenc József idővel sokak „Ferencjóskájává” változott, az egykori halálraítéltek, üldözöttek közül számosan uralkodópártiakká alakultak át (ki érdekből, ki őszintén, ki csak színlelve), Magyarország pedig bizonyos szempontból talán a korábbiaknál is jobban a német–osztrák érdekszféra részévé vált. A kiegyezés és a nyugati birodalomfélre való támaszkodás nagyrészt kényszer szülte kompromisszum volt, amit Andrássy mellett sokan mások is kénytelenek voltak (f)elismerni, de az már a sors tragédiája, hogy a rendszer hosszabb távon egyre inkább megmerevedett, s így az első világháborút követően Magyarországot és Ausztriát, Andrássy Gyula és Ferenc József világát is magával rántotta a pusztulásba. De emlékezzünk inkább Andrássyra és ténykedésére; ebben lehet segítségünkre Kozári Monika kötete, amely méltó módon, korszerűen, bőséges forrásanyagra támaszkodva, élvezetes stílusban tárja az olvasó elé egy kiemelkedő államférfi kitérőktől sem mentes életútját és összetett emberi jellemét, nem mellesleg pedig azt az ellentmondásoktól, árnyékoktól és nehézségektől sem mentes időszakot is, amelyet a dualizmus korának nevezünk.

Bodnár Krisztián

Csehy Zoltán–Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

Pozsony / Bratislava, Comenius Egyetem / Univerzita Komenského, 2018, 348 p.

„Nem minden hangból lesz a szó nemes értelmében vett zene, ahogy nem minden frappáns ritmus válik verssé, és nem minden kiérlelt vagy eredeti gondolat nemesül költői zenévé” – ezzel az egész könyvön rejtve végigvonuló gondolatfüzérrel adják meg a Gyakorlati magyar verstan szerzői verstankönyvük alaphangját az előszóban. Verset alkotni mesterien is lehet, de ahogy a mondás tartja, néha Homérosz is alszik. Egy elnyúló szótag, egy félrecsúszott metszet: s a vers csontváza máris szétesik. A könyv szerzői nem csak magasirodalomban gondolkodnak, verstani kézikönyvükben egyaránt hoznak példát klasszikus műalkotásokra és pusztán illusztratív szerepű formai szárnypróbálgatásokra.

A Gyakorlati magyar verstan hiánypótló a maga műfajában. Habár akadnak terjedelmes darabok, legyen szó Szepes Erika és Szerdahelyi István verstanáról vagy Horváth János munkáiról, s a metrikai szabályok is mondhatni többé-kevésbé földbe gyökereztek, a klasszikusok mellett új típuspéldákra is szükség van, hiszen az új generáció új megközelítésmódot igényel. Nem mellékes tény az sem, hogy a könyv nyelvezete és példatára a közérthetőséget célozza meg, s így beteljesíti vállalt feladatát, hogy oktatási támaszt biztosítson a diákoknak.

Didaktikai szempontból a könyv felépítése kimondottan szerencsés: a diák megismerkedhet az alapfogalmakkal, a terminológiával, a legalapvetőbb metrikai elvekkel, és minden verslábhoz, metrikai szerkezethez mintapéldát is kap. A példaként kiragadott sorok, részletek és versek spektruma csaknem behatárolhatatlan, visszanyúlik egészen Homérosz idejébe, s a legtöbb tankönyvhöz viszonyítva a szokásosnál tovább merészkedik, hiszen a magyar klasszikuson átívelve a kortárs költészetet is beleépíti repertoárjába. A könyv félreteszi az enciklopédiába illő közhelyesült irodalomtörténeti tényeket, mint például azt, hogy a magyar versnyelv egyik forradalma a klasszikus triász munkássága volt, amellyel meghonosították egyebek közt az ún. nyugat-európai verselést. Inkább arra törekszik, hogy vállalt feladatában konzisztens módon gyakorlatias maradjon. Nem szabad megfeledkezni a fejezetek, alfejezetek elejére beinjektált összefoglaló táblázatokról sem, amelyek már önmagunkban is megérnének egy verstani gyorstalpalót.

A könyv magyar nyelvben való megjelenési sorrendjében veszi górcső alá a verselési rendszereket, kitér a világ különböző tájairól meghonosított állandósult strófaszerkezetekre, mint például az olasz tercina, a magyar verselésben még vitatott szerkezetű rondó, vagy az angol limerick. Zárásként pedig megbirkózik a szabadvers verstani betájolásával. A pszeudoformáktól kezdve a tömbverseken át a metrikailag teljesen szétzilált versekig széles skálán mozgó alapanyaggal dolgozik. A repetitív elemek ritmikai funkciójának felfedezése sem maradhat el, de a példák között olyan különlegességekre is rábukkanhatunk, mint a képversek, khronosztichonok – azaz az olyan versek, amelyek római számokkal leírt évszámot rejtenek el magukban – vagy egy pornómagazinból kivágott női alak testére írt vizuális költemény.

A szerzők oktatói tevékenységére mutatnak mindazok a közvetlenebb nyelvi-stilisztikai fordulatok, amelyeket a könyvben használnak. A levegős szöveg, az összefoglalók és a klasszikusok mellé betársul a jókedv és a humor is, ami elengedhetetlen kelléke az oktatásnak. Nem is lehetne annál abszurdabb jelenetet elképzelni akadémiai szinten, mint amikor valaki az egyetem folyosóján sétál, és a tanteremből a következő Varró Dániel-sorokat hallja a diákok skandálásában: „Szép állat a || krokodil, // minden este || bekakil, // bekakil, || bepisil, // szép állat a || krokodil. (32. p.)”

Olykor egy-egy versrészlet meglepetésszerű reakciót vált ki. Váratlanul olyan dolgokra leszünk figyelmesek, hogy a jól ismert gyerekkori altatódal egyszer csak háromlábú daktilusi sorok („Bóbita, Bóbita táncol, // Körben az angyalok ülnek, // Béka-hadak fuvoláznak, // Sáska-hadak hegedülnek”, 111. p.) fonadéka lesz, hogy két köznapi szó hexameterré áll össze („Gépjárművezető-igazolványok kiadása”, 82. p.), vagy hogy egy matematikapéldában is ott lüktethet a hexameter ritmusa („77 520 x 3 = 6 x 10 + 232 500”, azaz „Hetvenhétezer-ötszázhússzor három egyenlő: // hatszor tíz plusz kétszázharminckétezer-ötszáz”, 72. p.).

A kötet esztétikai ítéletet nem hoz, legyen szó bár marginálisnak titulálható, ám a jelenséget ábrázoló sorokról vagy reprezentatív versgyűjteménybe illő darabokról. A szemrímet illusztráló „Volt amire // büszke volt // Voltaire?” (18. p.) rögtönzés, vagy a következő Parti Nagy-sorok: „Dunának, Oltnak egy vize, // mentőkötél a fuldokoltnak, // Middle Eat European Service. (18. p.), akárcsak a leggyakoribb magyar hexameter, az „Áfás számlaigényét kérjük, előre jelezze!” (73. p.) egyaránt alkalmas példa lehet egy-egy jelenségre.

A Gyakorlati magyar verstan kétségkívül diákbarát segédlet, amely mindamellett, hogy megmutatja a legcélratörőbb utat a verselési elméletek szerteágazó terepén, példatárával feladja a leckét az olvasónak irodalomtörténetből is, hiszen az is kiderül, hogy mely téren, mely költőnél van pótolnivalója. Remélhetőleg a könyv nem csak a jól elrendezett, ám passzív tananyag tárháza marad, hanem inspiratív erő lesz a ritmikai impulzusok gyakorlati megvalósításában is, ha nemcsak tanít, hanem megszerettet, ha nem csak elemző rutint ad, hanem akár személyes élménnyé váló ritmusjátékokra, akár magasabb költői kísérletekre ösztönöz.

Jablonský Benjámin


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102