Szemle archív

A kölcsönszavak beépülése a magyar nyelv szlovákiai változataiba1

A hetvenéves Vörös Ottónak ajánlom
tisztelettel és szeretettel

Bevezetés

A magyar nyelv szlovákiai változataiban található koiné jellegű, vagyis az egész szlovákiai magyar nyelvterületen használatos, az 1918 utáni uralomváltás után bekerült kölcsönszavakkal számos tanulmány és szakcikk foglalkozik (a hivatkozásokat l. alább); jóval kevésbé kutatott terület viszont a szlovákiai magyar nyelvjárásokban található szlovák, ill. nyugati szláv kölcsönszavak kérdése. A kölcsönszavak tanulmányozása során eddig a fő hangsúly a szóanyag osztályozásán volt, elsősorban a kölcsönszavak típusai és a fogalomkörök szerint. Ebben a munkámban a szlovákiai magyar nyelvváltozatokban található, akár regionális, akár koiné jellegű kölcsönszavak nyelvi beépülésével foglalkozom, amely nagyon érdekes és egyetemes magyar, sőt általános nyelvészeti szempontból is tanulságos kérdés.

Dolgozatom első részében röviden jellemzem a kontaktusjelenségek említett két rétegét (a regionális, ill. koiné jellegű szókészleti elemek kettősségéről van szó, amely többé-kevésbé azonosítható az 1918 előtti és 1918 utáni kölcsönzések kettősségével), majd pedig bemutatom a kölcsönszavak főbb típusait. Munkám érdemi részében a kölcsönszavak nyelvi beépülésének kérdésével foglalkozom, nyelvi síkonkénti elrendezésben (hangtani, alaktani és jelentéstani).

Az a nyelvi anyag, amelyre dolgozatom épül, különböző forrásokból származik. A szlovákiai magyar nyelvváltozatok régi rétegébe tartozó példáim saját nyelvjárásgyűjtésem kéziratos anyagából, szakirodalmi közlésekből,2 valamint a Comenius Egyetem BTK magyar tanszékén készült szakdolgozatokból3 valók. Az újabb rétegbe tartozó példák fő forrása a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat munkatársai által épített Termini magyar–magyar szótár és adatbázis,4 de munkámhoz felhasználtam a szlovákiai magyar nyelvművelő irodalmat5 és a már említett szakdolgozatokat is.

A Termini internetes lexikális adatbázis határon túli (ht) vonatkozású magyar szavakat és állandósult szókapcsolatokat tartalmaz (köztük olyan közmagyar lexémákat is, melyeknek a ht változatokban sajátos alakváltozata, jelentése, stílusértéke van, vagy pedig sajátos vonzattal használatosak). Építése egy évtizede, 2003 óta folyik az MTA anyagi támogatásával; 2007 óta minden érdeklődő számára hozzáférhető a világhálón.6 A határon túli magyar lexikális adatbázis építése a határon túli és magyarországi kutatókat tömörítő Ter­mini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat7 egyik legfontosabb kutatási programja, amely „határtalanítás” néven kezd közismertté válni.

A kontaktusjelenségek két rétege a magyar nyelv szlovákiai változataiban

Ha nem számítjuk a magyar nyelv egészét ért szlovák, ill. nyugati szláv nyelvi hatás nyelvi következményeit, a magyar nyelv szlovákiai változataiban található szlovák, ill. nyugati szláv kontaktusjelenségeknek két rétegét kell megkülönböztetni. Az egyikbe a nyugati szláv, ill. szlovák nyelvjárásokból az északi magyar nyelvjárásokba bekerült kontaktusjelenségek tartoznak, a másikba a Csehszlovákia 1918-ban történt megalakulása után a kisebbségi helyzetbe került magyarok nyelvébe a szlovákból (és részben a csehből) bekerült kontaktusjelenségek sorolhatók.

A kontaktusjelenségeknek ez a két rétege meglehetősen eltér egymástól. A régebbi réteg természetes, vagyis a spontán módon, a két etnikum együttélésének következményeként kialakult népi kétnyelvűség révén jött létre regionális szinten hosszú évszázadok folyamán. Az ide tartozó elemek tájszavak vagy hang-, alak-, ill. mondattani nyelvjárási jelenségek, amelyek a szlovákiai magyar nyelvterület egy-egy kisebb-nagyobb régiójában élnek, sokszor pedig folytatólagosan a trianoni határ túloldalán is, a mai Magyarország területén. Ezek közt éppúgy találunk kölcsönzéstermékeket, mint a nyugati szláv, ill. szlovák helyi lakosság nyelvcseréje révén létrejött maradványjelenségeket.8 A kölcsönszavak jelentős része a mindennapi beszélt nyelv, ill. a különféle régi szakmák szókincséhez tartozik.

A régi réteg kontaktusjelenségei területhez kötöttek, azaz eltérő módon és mértékben érvényesülnek a nyelvterület egyes részein, attól függően, milyen módon és mértékben érintkezett, ill. keveredett egymással a magyar és a nyugati szláv/szlovák lakosság. Feltűnő mértékben jelentkeznek a kontaktusjelenségek pl. Nyitra környékén, ahogy erre már régen felfigyeltek: „Legkevésbé sem csodálkozhatunk, hogy a tótság között a szó legszorosabb értelmében elszórva élő nyitrai palócok nyelvébe a tót szavak behatolása oly tág utat tudott magának törni, hogy beszédjüket tarkítva, az első pillanatra is feltűnővé teszi. Vannak községek, melyeknek nyelve csak úgy hemzseg a tót szavaktól […]” (Turzó 1899, 451–452. p.). Hasonló a helyzet néhány nyelvjárásszigeten, így pl. Vágán és Magyarbődön, amit leginkább nyelvcsere folytán kialakult maradványhatással lehet magyarázni (Lanstyák 2003).

A kontaktusjelenségeknek e régi rétegébe tartozó elemek és jelenségek kialakulásában a mai élő, tömegméretűvé vált magyar–szlovák kétnyelvűség természetesen nem játszott szerepet, sőt e kontaktusjelenségek egy része egyenesen kiveszőben lévő archaizmus, amelyet inkább csak az idősebb egynyelvű nyelvjárási beszélők használnak, sőt sokszor már csak ismernek; a mai kétnyelvű beszélők többségének magyar szókincsébe nem tartoznak bele. Bár vannak köztük olyan elemek is, amelyekre a mai magyar–szlovák kétnyelvűség megerősítőleg hat (s így pl. lassítja a nyelvjárásokból való kihalásukat, vagy egyenesen hozzájárul terjedésükhöz), ez a réteg mégis alapvetően „zárt készlet”-nek tekinthető, a bele tartozó elemek száma nem nagyon változik, ha mégis, inkább csökken, mint növekszik.

Mindezekkel szemben a kontaktusjelenségek újabb, 1918 utáni rétege mesterséges, azaz hatóságilag kezdeményezett és támogatott kényszerkétnyelvűség következtében jött létre az elmúlt évtizedekben. Részben az előző réteghez hasonlóan a beszélők közvetlen érintkezése révén átkerült, a mindennapi beszélt nyelvhez tartozó elemeket – nagyrészt szavakat és szókapcsolatokat – tartalmaz, ám ezenkívül nagy számban találhatók benne fölülről bekerült, a hivatalok, a művelődési intézmények, az iskolák, a munkahelyek, a központi sajtó, a kereskedelem által terjesztett elemek is. Használatuk jórészt a mai Szlovákia területére korlátozódik, bár a határ menti érintkezés révén néhány szó átkerült a határ túloldalán élő magyarországi magyar (Hu) beszélők egy részének nyelvhasználatába is, és még inkább passzív szókincsébe. Szemben a régi réteggel, az új rétegben még a közvetlen napi érintkezés során átkerült szavak nagy része is az egész szlovákiai nyelvterületen él, nem csupán egy-egy kisebb-nagyobb régióban. E réteg kizárólag kölcsönzéstermékekből áll, maradványjelenségek nem találhatók bennük.9 Nyitott készletről van szó, amely a magyar–szlovák kétnyelvűség élő és tömegméretű mivolta következtében állandóan gyarapodik újabb elemekkel, miközben megfigyeléseink szerint az elemek egy része háttérbe is szorul, bár megfigyeléseinket empirikus kutatásokkal kellene igazolni.

A közvetlen kölcsönszavak nyelvi beépülésének általános kérdései

A szó tágabb értelmében vett közvetlen kölcsönszavaknak két nagy csoportját különböztethetjük meg: a szorosabban vett közvetlen kölcsönszavakat, valamint az alaki kölcsönszavakat. A közvetett kölcsönszavaknak két válfaja van: a kalkok és a jelentésbeli kölcsönszavak; ez utóbbi csoporton belül sajátos alcsoportot alkotnak a stílusbeli kölcsönszavak. Kölcsönszavak fölhasználásával újabb lexémák is alakulhatnak: ha ezek is átadó nyelvi mintát követnek, másodlagos, ill. többedleges kölcsönszókról beszélünk. Az átadó nyelvi mintától többé-kevésbé függetlenül létrejött szókészleti egységeket önálló alkotásoknak nevezzük; ezek ugyan nem kölcsönszavak, mégis célszerű őket azokkal együtt tárgyalni.

Ahhoz, hogy megértsük az egyes kölcsönszótípusok egymástól való eltérésének lényegét, meg kell ismerkednünk két háttérfogalommal, az „átvétel”-lel és a „helyettesítés”-sel. Ezek Einar Haugen klasszikus tanulmányából (1949, l. még 1972) származnak, s a kölcsönzés két módjára vonatkoznak. Az „átvétel” a kölcsönzésnek az a módja, melynek során átadó nyelvi hangtestek vagy hangtestelemek (fonémák, fonémasorok, morfémák) kerülnek át az átvevő nyelvbe, pl. szl. chrípka > Fv chrípka (> Fv chripka).10 Ezzel szemben a „helyettesítés” a kölcsönzésnek az a módja, melynek során az átadó nyelvi elemek helyett nekik megfeleltetett átvevő nyelvi elemek válnak használatossá úgy, ahogy az átvevő nyelvben korábban nem voltak használatosak. A morfémák szintjén ennek egyik módja az, hogy a korábban is meglévő átvevő nyelvi elemek újszerű módon kombinálódnak egymással (tükörfordítás), pl. a Km alap és Km iskola szavak összetételéből keletkezett a Fv alapiskola ’általános iskola’ szó a szl. základná škola állandósult szókapcsolat elemeinek azonos alapjelentésű közmagyar elemekkel való helyettesítésével. A morfémaszinten történő helyettesítés másik módja az, hogy az addig is meglévő átvevő nyelvi elemek korábban elő nem forduló kontextusban válnak használatossá (jelentéskiterjesztés), pl. a közmagyar nyomda szó a szl. tlačiareň ’nyomda’, ’számítógép nyomtatója’ szó hatására a Fv nyelvváltozatokban a ’nyomda’ jelentés mellé fölvette a ’számítógép nyomtatója’ jelentést is. A fonémák, fonémaértékkel nem rendelkező beszédhangok és hangszínárnyalatok szintjén történő helyettesítés a strukturalista nyelvtörténetből is jól ismert hanghelyettesítés (l. Haugen 1949, 288. p., 1972, 82. p.; magyarul Kontra 1981, 14. p.), pl. a szl. chrípka szónak Fv hripka és Fv kripka változata is kialakult, melyben a magyar fonémarendszerből hiányzó szl. ch fonéma h, ill. k fonémával helyettesítődött.

Az „átvétel” nem azonosítható a fönt említett „közvetlen kölcsönzés”-sel, a „helyettesítés” sem a „közvetett kölcsönzés”-sel, ugyanis – amint a fönti meghatározásokból is látszik – az átvétel és a helyettesítés nem csupán a lexémák és morfémák szintjén érvényesül, mint a kölcsönzés, hanem azok alatt is. Így például a Fv chripka ’influenza’ szó föntebb említett hripka és kripka változatai alapvetően átvételek (és nem helyettesítések), mivel az átadó nyelvi hangtest került át a magyarba, ugyanakkor az átadó szl. chrípka alaknak első, a magyarban meg nem lévő fonémája a h, ill. a k fonémával helyettesítődött, azaz fonematikus szinten helyettesítés történt (ahogy ezt egyébként a történeti irodalom is nevezi).11

Bár a közvetett kölcsönszavak kialakulását is értelmezhetjük az átvevő nyelvi anyag beépülésének sajátos módjaként, a közvetett kölcsönszavakkal dolgozatomban nem foglalkozom. A kölcsönszó-beépülést ezért olyan folyamatként határozom meg, melynek során az átvevő nyelvbe átvétel által átkerült átadó nyelvi elem úgy változtatja meg az átvevő nyelvben a hangalakját, alaki szerkezetét és jelentését, hogy az minél közelebb álljon a hozzá hasonló (pl. azonos szófajú, alaki szerkezetű, jelentéskörű stb.) átvevő nyelvi szavakéhoz, s így minél jobban belesimuljon az átvevő nyelvi diskurzusokba, ezzel pedig az átvevő nyelvi rendszerbe is (vö. Winter-Froemel 2008, 159. p.). A nyelvi beépülés a kölcsönszavak meghonosodásának fontos mutatója (Poplack–Sankoff 1984, 104. p.). Amíg egy kölcsönszót csak kétnyelvű beszélők használnak, hang- és alaktani ingadozásnak van kitéve (Grosjean 1982, 316–317. p.; vö. Kontra 1990a, 69. p.).

Egy közvetlen kölcsönszó beépülésének folyamata addig tart, amíg az az egynyelvűek beszédében is szilárdan meg nem állapodik. Ennek során a közvetlen kölcsönszó hangalakja nemegyszer hozzáidomul az átvevő nyelv hangrendszeréhez, alaki szempontból – ha szükséges – olyan toldalékot vesz fel, mely lehetővé teszi az átvevő nyelvi közlésekbe való akadálytalan beillesztését, jelentéstani szempontból pedig elég gyakran előfordul, hogy az átvevő nyelvinél specializáltabb denotatív jelentésben válik használatossá. A kölcsönszavak szintaktikailag is beépülnek a közlésbe, de ezt a kérdést nem vizsgáltam, tekintve, hogy példáim zöme nem szövegekből való. A beépült szavakra jellemző, hogy az eredeti szavakhoz hasonlóan tovább alakulhatnak az átvevő nyelvben: az eredeti szavakkal együtt hangváltozásokon mehetnek át, képzett vagy összetett szavak alapjául szolgálhatnak stb. (vö. Poplack–Sankkoff 1984, 100. p.).

Mindezek a folyamatok jól megfigyelhetőek a Fv nyelvváltozatokban is, méghozzá nemcsak a szavak régi, 1918 előtti rétegében, hanem az újabban, az 1918 utániban is. Dolgozatom érdemi részében ezeknek a folyamatoknak a 20. és 21. századi Fv nyelvváltozatokban fellelhető nyomait mutatom be.
A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy a kölcsönszavaknak nemcsak a nyelvi beépülése érdekes nyelvészeti kérdés, hanem a társadalmi beépülésük is (l. Poplack–Sankoff 1984, 101. p.; Poplack–Sankoff–Miller 1988, 62. p.); a kölcsönszavak egyes csoportjai jelentősen különböznek a tekintetben, mennyire fogadják el, ill. használják őket az egyes társadalmi, ill. korosztályi rétegekhez tartozó beszélők. A szavak társadalmi és nyelvi beépülése közt szoros kapcsolat van (vö. Treffers-Daller 2007); pl. a Fv kölcsönszavak közül a legjobban azok épülnek be az átadó nyelv hangrendszerébe, amelyeket széleskörűen használnak az iskolázatlan, főleg nyelvjárási beszélők. Egy lexéma kölcsönszó (sőt: „jövevényszó”) státuszának legegyértelműbb bizonyítéka, ha az adott kétnyelvű beszélőközösség egynyelvű tagjai is használják (vö. Poplack–Sankoff 1984, 100. p.; vö. még Grosjean 1982, 317. p.); ez persze nem jelenti azt, hogy a csupán kétnyelvűek által használt másodnyelvi eredetű elemek ne lehetnének kölcsönszavak (léteznek olyan kétnyelvű közösségek, amelyekben nem is nagyon vannak egynyelvű beszélők).

Hangtani beépülés

A közvetlen kölcsönszó szinte soha nem használatos az átvevő nyelvben hajszálpontosan az átadó nyelvi alakjában, legalábbis azokban az esetekben, amikor az átvevő nyelv kétnyelvű beszélői első nyelvi akcentussal beszélik a második nyelvüket, amelyből nyelvi elemeket vesznek át. Ilyenkor a kölcsönszavak hangalakját kisebb-nagyobb mértékben befolyásolja a beszélők első nyelvi artikulációs bázisa.

Az átvevő nyelv fonológiai rendszerét nem érintő, csekély mértékű beépülést (1) fonetikai hanghelyettesítésnek nevezhetjük, hogy így megkülönböztessük a (2) tulajdonképpeni hanghelyettesítéstől, a fonológiai hanghelyettesítéstől (fonémahelyettesítéstől), melynek során az átvevő nyelvben az érintett beszédhang fonológiai értéke változik meg az átadó nyelvihez viszonyítva.

Az átvevő nyelvbe való hangtani beépülés során bekövetkező hangváltozásokat nemcsak az teszi szükségessé, hogy egyes beszédhangoknak önmagában a kiejtése gondot okoz az átvevő nyelv beszélőinek, hanem az is, hogy a két nyelvben sok esetben nem egyformák a fonémasorrendi szabályok, s az átvevő nyelvben szokatlan hangszekvenciákat a beszélők igyekeznek kiküszöbölni, még akkor is, ha azok nem tartalmaznak olyan beszédhangot, melynek ejtése önmagában nehézséget okozna az átvevő nyelvben. Így például a szlovák nyelv több mássalhangzó-kapcsolatot tűr meg szó elején, mint a magyar, ezért a hangtani beépülés során bekövetkezhet az átadó nyelvben gyakori (3) szóeleji mássalhangzó-torlódás feloldása; elvileg bizonyos szóbelseji vagy szóvégi mássalhangzó-torlódások is indokolttá tehetnék a szó hangszerkezetének megváltoztatását, de erre jelenleg nincs példánk. További hangváltozásokat tehet szükségessé a magyarban mint átvevő nyelvben (4) az átadó nyelvi szótagalkotó r és l kiküszöbölése (vö. Sándor 2004, 64–66. p.; Benő 2008, 71. p.), (5) az átadó nyelvben általános vegyes hangrendűség megszüntetése, azaz a magyar nyelv hangrendi szabályaihoz való alkalmazkodás, valamint az átadó nyelvben elég gyakran előforduló (6) rövid o helyettesítése, melyre azért van szükség, mert a legtöbb magyar nyelvjárásban és a standardban a szó végén nem állhat rövid o (néhány indulatszó kivételével).

(1) Fonetikai hanghelyettesítés

Az első nyelvbe bekerülve a másodnyelvi szó a kétnyelvűek ajkán elvben megmaradhat ugyanolyannak, mint amilyen formában másodnyelvükben használják; a gyakorlatban azonban az első nyelvi beszédben az artikulációs bázis át- meg átállítgatása kényelmetlen és voltaképpen funkciótlan (hacsak nem az elem jövevény voltának jelzésére akarják használni). Ezért a szó fonetikai szempontból rendszerint még a kiegyensúlyozott kétnyelvűek beszédében is teljes beilleszkedettséget mutat.
A fonetikai hanghelyettesítés abból áll, hogy az illető idegen eredetű fonémának a magyar nyelvben szokásos hangszínárnyalatát ejtik a beszélők. Ez különösen akkor feltűnő, amikor egy egész képzőmozzanatnyi különbségek vannak a két nyelv között egyes fonémák fonetikai megvalósulásában: a szl. é alsó, míg a magyar é középső nyelvállású; a szl. á illabiális, a palóc á (azaz ā) labiális; a szl. a illabiális, a köznyelvi magyar a labiális; stb. (a) Az é hangot tartalmazó kölcsönszavakban tehát a szlovák alsó nyelvállású hosszú é [ē] helyébe magyar középső nyelvállású é [é] lép, pl. az újabb rétegben Fv bazén [bazén] ’úszómedence’, vö. szl. bazén [baÿzēn] ’ua’;12 Fv buldozér [buldozér] ’földtoló gép’, vö. szl. buldozér [buldozēr] ’ua’; Fv szuterén [szuterén] ’alagsor’, vö. szl. szuterén [szuterēn] ’ua’. (b) Hasonló mérvű a változás, amikor a szlovák illabiális á-t tartalmazó szavak bekerülnek a palóc nyelvjárásokba, és ott labiális á-vá [ā] válnak, pl. a régi rétegben Fv nyj. kutács [kutācs] ’piszkavas’, vö. szl. kutáč [kutács] ’ua’; Fv nyj. pápërja [pāpërjaÿ] ’búza levele’, vö. szl. páperie [pápëri…ë] ’pehely’; az új rétegben Fv nyj. diktát [diktāt] ’tollbamondás’, vö. szl. diktát [diktát] ’ua’; Fv nyj. exponát [ëkszponāt] ’kiállítási tárgy’, vö. szl. exponát [ëkszponát] ’ua’. (c) A rövid a esetében viszont a közmagyarban nagyobb mérvű a helyettesítés, pl. a régi rétegben Fv nyj. ganca ’ételféleség’, vö. szl. žgance (t. sz.) [zsgaÿncë] ’kukoricatésztából készült galuska’; az új rétegben Fv babracska [babracska] ’babramunka’, vö. szl. babračka [baÿbraÿcskaÿ] ’ua’; Fv frajer [frajer, frajër] ’vagány’, vö. szl. frajer [fraÿjër] ’ua’; Fv tatra [tatra] ’Tatra márkájú tehergépkocsi’, vö. szl. Tatra [taÿtraÿ] ’gépkocsimárka’ és szl. tatrovka [taÿtro…ukaÿ] ’Tatra márkájú tehergépkocsi’. A hanghelyettesítésnek más módja is van: a szlovák illabiális a [aÿ] illabiális á-vá is válhat a magyarban, ez esetben azonban már nem pusztán fonetikai, hanem fonológiai helyettesítésről van szó (l. a következő pontot), mivel az a és az á a magyarban (és a szlovákban is) két külön fonéma.
Érdemes még megjegyezni, hogy a szl. a [aÿ] fonémát tartalmazó szavak kölcsönzésekor kisebb mérvű fonetikai hanghelyettesítésre a palóc nyelvjárásokban is szükség van, mivel a palóc a [aÿ] általában nyíltabb és ennélfogva illabiálisabb is a szlovák a [aÿ]-nál, pontosabban tehát [aÿƒ] lenne a jelölése, pl. Fv nyj. pampuska [paÿƒmpuskaÿƒ] ’fánk’, vö. szl. pampuška [paÿmpuskaÿ] ’ua’; Fv nyj. haluska [haƒÿluskaƒÿ] ’sztrapacska’, ’galuska’, ’kockatészta’, vö. szl. haluška [haÿluskaÿ] ’ua’; Fv nyj. cap [caÿƒp] ’bak’, vö. szl. cap [caÿp] ’bak, kecskebak’.13

(2) Fonológiai beépülés

A fonológiai hanghelyettesítés során a beszélők az átadó nyelvi, az átvevő nyelvből hiányzó fonémát az átvevő nyelv valamely, hangképzés tekintetében rokon fonémájával helyettesítik. Például (a) a szl. ch [χ] helyett h-t (képzésmód és hangszalagműködés tekintetében azonos) vagy k-t (képzéshely és hangszalagműködés tekintetében azonos) ejtenek. Hogy pontosan melyik az a fonéma, amelyet a helyettesítésre a beszélők kiválasztanak, nem mindig jósolható meg (vö. Haugen 1949, 285–286. p.; 1972, 86. p.). Mássalhangzók tekintetében a ch-n kívül szükség lehet még (b) a szl. palatális laterális ľ [ly] helyettesítésére; egyéb vonatkozásban a két nyelv mássalhangzórendszere közt nincs fonológiai szinten különbség. Nagyobb az eltérés a két nyelv magánhangzórendszere közt; itt elsősorban (c) a szlovák ia [i…aÿ], ie [i…ë], ô [u…o], ou [o…u] kettőshangzók helyettesítésére van szükség, de (d) a fonetikai indítékú szl. a [aÿ] → Fv á [á] helyettesítés is fonológiai jellegű (növeli az á fonéma megterheltségét).
Míg a fonetikai integráció a ténylegesen kölcsönszó státusú elemek esetében a Fv kölcsönszavaknak mind régi, mind újabb rétegében következetes, addig a fonológiai beépülés sem a régi, sem az újabb rétegben nem érvényesül következetesen; ez érthető is, hiszen a fonológiai beépülés rendszerint a szó eredeti hangtestének nagyobb mérvű megváltozásával jár, amire a kétnyelvűek nehezebben „szánják rá magukat”, mivel elevenen él bennük a kölcsönszó és annak másodnyelvi modellje közötti megfelelés, sőt azonosság tudata (vö. Benő 2008, 72. p.; vö. még Gómez Rendón 2008, 271–289. p. és passim). Aligha véletlen, hogy a fonológiai helyettesítés elsősorban a falusi lakosságra jellemző az újabb rétegben is. Az egynyelvű (vagy csaknem egynyelvű) beszélők, még ha a szó „idegenszerűségét” érzik is olykor, mivel nem beszélnek (jól) szlovákul, nem ismerik a másodnyelvi modellt, annak konkrét hangtestét (vö. Poplack–Sankoff–Miller 1988, 70. p.; Treffers-Daller 2007).

Nézzük most a konkrét példákat!

(a) A ch fonéma mindkét rétegben helyettesítődhet h-val vagy k-val, pl. a régi rétegben Fv nyj. buhnat ’hátbaütés’, vö. szl. buchnát [buχnát] ’ua’; Fv nyj. hliptol ’habzsol’, vö. szl. chlípať [χlípaÿty] ’hörpöl’; Fv nyj. szërha v. ësztërha ’eresz’ v. ’háztető’, vö. szl. strecha [sztrëχaÿ] ’háztető’; az újabb rétegben Fv hripka v. kripka ’influenza’, vö. szl. chrípka [χrípkaÿ] ’ua’, Fv hata v. kata ’hétvégi ház’, vö. szl. chata [χaÿtaÿ] ’ua’. Mind a régi rétegben, mind az újban előfordul, hogy a ch megmarad, pl. a Fv nyj. chrunyo [χrunyo] ’ostoba, faragatlan’ szóban, vö. szl. chruňo [χrunyo] ’ua’.
Az újabb réteg szavaiban a kétnyelvű beszélők, főleg a városiak, inkább ch-t ejtenek, pl. Fv chripka [χripka]; Fv chata [χata]. A szóbelseji vagy szóvégi mássalhangzó előtti ch [χ] külön esetnek számít, pl. Fv sachta v. sahta [saχta] ’(vízelnyelő) akna, vájat’, vö. szl. šachta [saÿχtaÿ]; Fv sichta v. sihta ’műszak’, vö. szl. šichta [siχtaÿ] ’ua’. Ebben a hangtani helyzetben ugyanis a [χ] a közmagyar ejtésben is megjelenik (l. Minya 1994, 375. p.), vö. Km jacht [jaχt], Km autochton [autoχton]. Ennek ellenére mindkét szónak hanghelyettesítéses alakja is széleskörűen használatos, elsősorban a falusi, ill. kevésbé iskolázott beszélők körében: Fv sakta ’ua’; Fv sikta ’ua’.
(b) A szlovák palatális laterális ľ [ly] fonéma helyettesítését nehéz tetten érni, egyrészt azért, mert a régi magyar nyelvben is megvolt ez a fonéma (ly), másrészt pedig azért, mert számos palóc nyelvjárásban máig megvan, s így nem volt szükség helyettesítésre, pl. Fv nyj. trulyó ’ostoba’, vö. szl. truľo [trulyo] ’ua’; sőt előfordulhatott, hogy a szlovákból átkerült dentialveoláris l a magyar nyelvjárásban palatalizálódott, pl. opályka ’abrakkosár’, vö. szl. opálka [opálkaÿ] ’ua’. A szlovák ľ [ly] helyén található l v. j lehet magyar ly > l, ill. ly > j fejlemény is, pl. a régi rétegbe tartozó majina lehet a szl. ľ-nek a m. j-vel való helyettesítése, de visszamehet egy régi átvett Fv v. Km *malyina alakra is, vö. szl. maľina [maÿlyinaÿ] ’ua’. További gondot okoz, hogy számos szlovák nyelvjárásban is depalatalizálódott az ľ.

Az új rétegben az átadó nyelvi palatális ľ [ly] fonéma rendszerint l-lel helyettesítődik, ami már csak azért is kézenfekvő, mert magában a szlovák nyelvben is, a standardban is és számos (elsősorban nyugati) nyelvjárásban ľ [ly] > l [l] változás zajlik.
(c) A kettőshangzók helyettesítése a régi rétegben következetesnek tűnik, pl. Fv nyj. sústyé ’kukoricahéj’, vö. szl. šúštie [sústyi…ë]; Fv nyj. sústya ’kukoricahéj’, vö. szl. šúštia [sústyi…aÿ] ’ua’; Fv nyj. péckó ’kis kemence’, vö. szl. piecka [pi…ëckaÿ] ’ua’; Fv nyj. drémál v. drímál ’szundikál’, vö. szl. driemať [dri…ëmaÿty], ill. nyj. drímať [drímaÿty] ’ua’; Fv nyj. pótyik ’bagoly’, vö. szl. pôtik [pu…otyik] ’kuvik’. Ellenpéldaként idézhetjük a régi rétegből a Fv nyj. mraucsog ’nyávog’, vö. sz. mravčať [mraÿ…ucsaÿty] ’nyávog’, ’sír’ és a Fv nyj. nyavcsog ’nyávog’, vö. sz. mňaučať [mnyaÿ…ucsaÿty] ’nyávog’, ’nyafog’ szavakat; a hanghelyettesítés elmaradását az is magyarázhatja, hogy marginálisan a közmagyarban is előfordul az au [a…u] kettőshangzó, pl. Km autó [a…utó], Km augusztus [a…ugusztus], bár ez utóbbi még a köznyelvi kiejtésben is nagyon gyakran [agusztus].

Az új rétegben viszonylag következetes a hanghelyettesítés az olyan szavakban, mint pl. Fv sustyáki ’vízhatlan, vékony ruhaanyag(ból készült ruhadarab)’, vö. szl. šuštiaky [sustyi…aÿki] ’ua’; Fv bócsik ’császárhús, oldalas’, vö. szl. bôčik [bu…ocsik] ’ua’; Fv malinovka [malinofka] ’üdítő’, vö. szl. malinovka [maÿlino…ukaÿ] ’ua’, Fv csinzsák ’panelház, tömbház’, vö. szl. činžiak [csinzsi…aÿk] ’ua’. Ugyanakkor ingadozás van a Fv opcsianszki v. opcsánszki szóban, vö. szl. [opcsi…aÿnszki], s inkább megmarad a kettőshangzó az olyanokban, mint pl. Fv tyielkó v. tyielko ’alsóing’, vö. szl. tielko [tyi…ëlko] ’ua’; Fv miesztyenka [mi…ësztyenka, mijesztyenka] ’helyjegy’, vö. szl. miestenka [mi…ësztyënkaÿ] ’ua’, Fv zsiadoszty [zsi…aÿdoszty, zsijadoszty] ’kérvény’, vö. szl. žiadosť [zsi…aÿdoszty] ’ua’.
A hanghelyettesítés nem egy esetben csak látszólagos, csupán a standard szlovák alakhoz képest tekinthető annak, mivel a szlovák nyelvjárási formában eleve hosszú magánhangzó vagy hangkapcsolat áll, pl. Fv burcsák ’murci’, vö. szl. standard burčiak [burcsi…aÿk] v. nyj. burčák [burcsák] ’ua’; Fv csinzsák ’panelház, tömbház’, vö. szl. standard činžiak [csinzsi…aÿk] v. nyj. činžák [csinzsák] ’ua’; Fv malinovka [malinofka] ’üdítő’, vö. szl. standard malinovka [maÿlino…ukaÿ] v. nyj. [maÿlinofkaÿ] ’ua’. Némely esetben a hosszú magánhangzó használata kettőshangzó helyett általánosabb beszélt nyelvi jelenségnek látszik a szlovákban, pl. Fv sustyáki ’vízhatlan, vékony ruhaanyag(ból készült ruhadarab)’, vö. szl. standard šuštiaky [sustyi…aÿki] v. beszélt nyelvi šušťáky [sustyáki] ’ua’.
(d) Végül meg kell újra említeni a szlovák a [aÿ] fonémát, amely – mint már arról föntebb volt is szó – a nagy fonetikai eltérés miatt a nem palóc nyelvjárásokban, ill. a Fv köznyelvben nemcsak a [a]-val helyettesítődhet, hanem hosszú á [á]-val is, a régi rétegben pl. Fv nyj. gánci ’ételféleség’, vö. szl. žgance (t. sz.) [zsgaÿncë] ’kukoricatésztából készült galuska’; Fv nyj. (erdő)karáj ’erdőszéle’, vö. szl. kraj [kraÿj] ’szél, karima’, ’vidék’; az újabb rétegben Fv preukáz ’igazolvány’, vö. szl. preukaz [preukaÿz].14

(3) Mássalhangzó-torlódás kiküszöbölése

A szóeleji mássalhangzó-torlódás kiküszöbölése a régi rétegben elég gyakori, noha távolról sem általános. A torlódás, éppúgy, mint más magyar nyelvváltozatokban, a Fv nyelvjárásokban is többféleképpen szűnhet meg (l. Nyirkos 1987, 5. p. és passim). (a) A mássalhangzó-kapcsolat egyik tagja törlődik (ez a példáinkban mindig az első mássalhangzó), pl. Fv nyj. bojnyik v. bojnyík ’mogorva, gonosz’, vö. szl. zbojník [zbojnyík] ’útonálló, betyár’; Fv nyj. ganca v. gánci ’ételféleség’, vö. szl. žgance (t. sz.) [zsgaÿncë] ’kukoricatésztából készült galuska’; Fv nyj. rabanyica ’összegereblyézett gabonaszálak; kaparék’, vö. szl. hrabanica [hraÿbaÿnyicaÿ] ’összegereblyézett széna- vagy gabonaszálak’; Fv vericë ’kiskapu, ajtó’, vö. szl. nyj. dverice [dvëricë] ’ua’; Fv csevice ’savanyúvíz’, vö. szl. nyj. ščavica [scsaÿvicaÿ] ’ua’; Fv nyj. nyavcsog ’nyávog’, vö. sz. mňaučať [mnyaÿ…ucsaÿty] ’nyávog’, ’nyafog’. (b) Bontóhang iktatódik be, pl. Fv nyj. borondza ’juhtúró’, vö. szl. brindza [brindzaÿ] ’ua’; Fv nyj. (erdő)karáj ’erdőszéle’, vö. szl. kraj [kraÿj] ’szél, karima’; csömény ’apró darázs’, vö. szl. čmeľ [csmëly] ’poszméh, vadméh’; Fv nyj. dëvércë ’kiskapu, ajtó’, vö. szl. nyj. dverice [dvëricë] ’ua’; Fv nyj. kilicske v. kulicska ’kilincs’, vö. szl. kľučka [klyucskaÿ] ’ua’.15 (c) Előtéthang beiktatódására csak egy nem tiszta példánk van, melyben hangátvetést is találunk, az egyik alakban törléssel, az másikban előtéthang beiktatásával kombinálódva, pl. Fv nyj. szërha v. ësztërha ’eresz’ v. ’háztető’, vö. szl. strecha [sztrëχaÿ] ’háztető’.
Vagylagos, olykor beszélőnként változó a torlódás kiküszöbölése és megőrzése pl. a következő szavakban: (a) Fv nyj. hlavács v. lavács ’ebihal’, vö. szl. hlaváč [hlaÿvács] ’halfajta’; korica v. skorica ’fahéj’, vö. szl. škorica [skoricaÿ] ’ua’; pluzgér v. puzgér ’vízhólyag’, vö. szl. pľuzgier [plyuzgi…ër] ’ua’; (b) daratva v. daratyva v. dratyva ’szurkos fonal’, vö. szl. dratva [draÿtvaÿ] v. nyj. draťva [draÿtyvaÿ] ’cipészek által használt vastag cérna’; duruzsba v. dorozsba v. druzsba ’vőfély’, vö. szl. družba [druzsbaÿ] ’ua’; szurok v. sztruk ’1. babhüvely, 2. fokhagymagerezd’, vö. szl. struk [sztruk] ’babhüvely, borsóhüvely’.
Az egynyelvű, főleg falusi beszélők és kisiskolás gyerekek körében is használt újabb rétegbeli szavakban is feloldódhat a torlódás, pl. (a) Fv nyj. lëcska ’pótkocsi’, vö. szl. vlečka [vlëcskaÿ] ’ua’; Fv nyj. ripka ’influenza’, vö. szl. chrípka [χrípkaÿ] ’ua’; Fv nyj. pëkacski ’virsliszerű hentesáru’, vö. szl. špekačky [spëkaÿcski] < špekáčiky [spëkácsiki] ’ua’; Fv nyj. pacski ’csikk’, vö. szl. špačky (t. sz.) [spaÿcski] ’ua’; Fv pasztelina ’gyurma’, vö. szl. plastelina [plaÿsztëlinaÿ] ’ua’; Fv mizik ’hibajavító filctoll’, vö. szl. zmizík [zmizík] ’ua’; (b) Fv nyj. szëttër v. szöveter v. szëtvër v. cëttër ’kardigán’, vö. szl. sveter [szvëtër] ’ua’, Hu (elav.) szvetter. Feltűnő, hogy az új rétegbe tartozó példáinkban szinte kivétel nélkül a torlódás első, egy esetben második tagjának törlésével szűnik meg, a torlódás feloldásának egyéb módjai erre a rétegre nem jellemzőek.

A teljesség kedvéért soroljunk fel néhány ellenpéldát is, olyan eseteket, amikor a torlódás nem szűnt meg a nyelvjárásokban. Ilyenek pl. a következők: (a) Fv nyj. grabica ’kétfülű kosár’, vö. szl. nyj. grabica [graÿbicaÿ] ’füles kosár’; Fv nyj. brëcska ’félig kész, híg szilvalekvár’, vö. szl. brečka [brëcskaÿ] ’ua’; Fv nyj. brizgál ’válogat, turkál, kelletlenül eszik’, vö. szl. brýzgať sa [brízgaÿty szaÿ] ’?’; Fv nyj. prasiva v. nyj. rég prassiva ’gonosz, semmirekellő’, vö. szl. prašivý [praÿsiví], nőnemben prašivá [praÿsivá] ’rühes’; Fv nyj. pratál ’rendbe hoz, rakosgat’, vö. szl. pratať [praÿtaÿty] ’ua’; Fv nyj. bradovica ’kelés’, vö. szl. bradavica [braÿdaÿvicaÿ] ’szemölcs, bibircsók’; Fv nyj. drémál v. drímál ’szundikál’, vö. szl. driemať [dri…ëmaÿty], ill. nyj. drímať [drímaÿty] ’ua’; Fv nyj. trëpál ’összevissza beszél’, vö. szl. trepať [trëpaÿty] ’ua’; (b) Fv sztrapc ’kicsi szőlőfürt’, vö. szl. strapec [sztraÿpec] ’szőlőfürt’; Fv nyj. sztrozsok ’szalmazsák’, vö. szl. rég. strožok [sztrozsok] ’szalmazsák’, vö. még m. nyj. trózsák, trozsák; (c) Fv szlimák ’meztelen csiga’, vö. szl. slimák [szlimák] ’éti csiga’; Fv nyj. slëptoss ’selyp’, vö. szl. r. šleptavý [sleptaÿví] ’dadogó’; Fv nyj. tlápányi ’összevissza beszélni’, ill. esszetlápá, vö. szl. tlápať [tlápaÿty] ’ua’; Fv nyj hliptol ’habzsol’, vö. szl. chlípať [χlípaÿty] ’hörpöl’; (d) Fv nyj. kvákog ’hápog’, vö. sz. kvákať [kvákaÿty] ’ua’; Fv nyj. csviringol ’cincog’, vö. szl. čvirikať [csvirikaÿty] ’csiripel’; Fv nyj. zsgrípol ’csikorgatja a fogát’, vö. szl. škrípať [skrípaÿty] ’csikorog’; Fv nyj. skrobál ’kapar’, vö. szl. škrabať [skraÿbaÿty] ’ua’.
Látjuk, hogy csaknem valamennyi példánkban az egyik torlódó hang likvida (a–c), amely a közmagyar szavak (régebbi jövevényszavak, hangutánzó szavak) elején is gyakran előfordul más mássalhangzóval (vagy mássalhangzókkal) együtt, pl. Km próba, trágya, tréfa, trón, krém, krumpli, szláv, szlovák stb. (vö. Sándor 2000, 88–89. p.; 2004, 64–65. p.). Más esetekben (d) a szó hangutánzó-hangulatfestő jellege teszi elfogadhatóvá a torlódást, vö. Km krákog.

(4) A szótagalkotó l, r kiküszöbölése

Amint tudjuk, szemben a magyarral, ahol csak magánhangzó alkothat szótagot, a szlovákban szótagalkotó mássalhangzókat is ismerünk, nevezetesen az r, ŕ, l, ĺ mássalhangzókat. Ha ilyen szavak átkerülnek a magyarba, a szó hangalakja rendszerint alkalmazkodik a magyar szótagszerkezethez.
(a) Ha szótagalkotó r vagy ŕ hangokat tartalmazó szavak átkerülnek a magyarba, a kölcsönszavak régi rétegében a szótagalkotó mássalhangzó mellé rendszerint magánhangzó iktatódik be, pl. Fv nyj. vrëkocs ’copf’, vö. szl. vrkoč [vrºººkocs] ’ua’; Fv nyj brëbog ’dadog’, szl. brblať [brºblaÿty] ’motyog, akadozva beszél’; Fv nyj. brinkol ’cincog’, vö. szl. brnkať [brºnkaÿty] ’csörög, csörget; penget’; Fv nyj. bruncsog ’morog, dörmög’, vö. sz. brnčať [brºncsaÿty] ’zörög, zúg’, brčať [brºcsaÿty] ’bong’, bručať [brucsaÿty] ’morog’; Fv nyj. handrikol ’gyorsan, hadarva beszél’, vö. szl. handrkovať [haÿndrºkovaÿty] ’ua’; Fv nyj. szmerkol ’szortyog’, vö. sz. smrkať [szmrºkaÿty] ’ua’; Fv nyj. mernyákol ’nyávog’, vö. szl. nyj. mrňákať [mrºnyákaÿty]; Fv nyj. kosztrunka ’lefosztott tollszár’, vö. szl. kostrnka [kostrºnkaÿ] ’gerinc (madártollé)’; Fv nyj. trupatyinka ’vékony, szíj alakú földterület’, vö. szl. trpaťinka [trºpaÿtyinkaÿ] ’ua’; Fv nyj. herlicska ’gerle’, vö. szl. hrdlička [hrºdlicskaÿ] ’ua’; Fv nyj ferkál ’szétlocsol’, vö. szl. fŕkať [fŕºkaÿty] ’spriccel’. De még itt is találunk ellenpéldát: Fv nyj. trpotyina [trºpotyinaÿ] ’vékony, szíj alakú földterület’, vö. szl. trpaťina [trººpaÿtyinaÿ].
Az újabb rétegből egyetlen példánk van a szótagalkotó r (vagylagos) kiküszöbölésére, a Fv údruzsbár v. údrzsbár ’karbantartó’, vö. szl. údržbár [údrºzsbár] ’ua’ szó; igaz, arra sincs több példánk, hogy a szótagalkotó r megmaradna, mivel – úgy látszik – a szlovákból nem nagyon kerültek át újabban szótagalkotó mássalhangzót tartalmazó szavak.
A szótagalkotó l meglévő néhány példánkban vagy u-val, o-val helyettesítődik, vagy pedig megmarad, de a szótagalkotás szerepét egy beiktatódó magánhangzó veszi át. Az első esetre példa a Fv nyj. kucsuványi ’irtani’, vö. szl. klčovať [klºcsovaÿty] ’ua’; a Fv nyj. káponka ’kápolna’, vö. szl. kaplnka [kaÿplºnkaÿ] ’ua’; a másodikra példa a Fv nyj. bablon v. bablona ’gyapot’, vö. szl. bavlna [baÿvlºnaÿ] ’ua’; Fv nyj. káplonka ’szentképet tartalmazó kis kápolnaszerűség’, vö. szl. kaplnka [kaÿplºnkaÿ] ’kápolna. Az említett példák a régi réteghez tartoznak, az újból nincs példánk.

(5) Hangrendi kiegyenlítődés

A hangrendi kiegyenlítődés a régi rétegben sem túl gyakori; a kontaktushelyzet következtében ez a fonémasorrendi szabály az érintkező nyelvjárásokban kevéssé érvényesül. A kölcsönszavak jelentős részében – a régi rétegben is – megőrződött a vegyes hangrendűség, pl. Fv nyj. dvorëc ’kifutó (disznóól előtt)’, vö. szl. dvorec [dvorëc] ’kisebb udvar’; Fv nyj. kilicska ’kilincs’, vö. szl. kľučka [klyucskaÿ] ’ua’; Fv nyj. pupëk ’köldök’, vö. szl. nyj. pupek [pupëk] ’ua’; Fv nyj. kucsera ’göndör’; ’mangalica’, vö. szl. kučeravý [kucsëraÿví] ’göndör’, ill. kučera [kucsëraÿ] ’hajfodor, göndör haj fürtje’; Fv nyj nyëvolya v. nyëvola ’nyavalya’, vö. szl. nevôľa [nyëvu…olyaÿ] ’akarat hiánya, rosszindulat’. Részleges a kiegyenlítődés a Fv nyj. páperja ’búza levele’, vö. szl. páperie [pápëri…ë] ’pehely és a Fv nyj. gyetyelina ’lucerna’, vö. szl. ďatelina [gyaÿtyëlinaÿ] ’lóhere’ szavakban.
A kevés kivétel közé, melyekben bekövetkezett a hangrendi kiegyenlítődés, tartozik a Fv nyj. csevice ’savanyúvíz’, vö. szl. nyj. ščavica ’ua’ és a Fv nyj. borondza ’juhtúró’, vö. szl. brindza [brindzaÿ] ’ua’; Fv nyj. razsgya ’rőzse’, vö. szl. raždie [raÿzsgyi…ë] ’ua’; Fv nyj. kácsor ’gácsér’, vö. szl. káčer [kácsër] ’ua’ és Km gácsér; Fv nyj. pupok ’köldök’, vö. szl. nyj. pupek [pupëk] ’ua’, de szl. köznyelvi pupok [pupok] (ezért ez lehet esetleg szl. köznyelvi hatás is); Fv nyj. ganca v. gánci ’ételféleség’, vö. szl. žgance (t. sz.) [zsgaÿncë] ’kukoricatésztából készült galuska’. Az új rétegből csak részleges hangrendi kiegyenlítődésre tudunk példát hozni, a Fv nyj. mandalinka ’krumplibogár’ szót, melynek azonban él a Fv mandelinka ’ua’ változata is, vö. szl. mandelinka [maÿndëlinkaÿ] ’ua’.

(6) A szóvégi -o helyettesítése

Mivel a palóc nyelvjárásokban abszolút szóvégen is állhat rövid o, az o-ra végződő szl. szavak o-ja a palóc nyelvjárásokban nem nyúlik meg, sem önmagában, sem toldalék előtt vagy összetett szó előtagjaként, pl. Fv nyj. dodo ’nagyapa’; Fv nyj. dodko ’nagyapa’; Fv nyj. buco ’telt arcú’, vö. sz. buco [buco] ’telt arcú, telt idomú’; hasonlóképpen keresztnevek szlovák eredetű becéző formáiban, mint Fv nyj. Fëro ’Feri’, vö. szl. Fero [fëro] ’ua’; Fv nyj. Gyuro ’Gyuri’, vö. sz. Ďuro [gyuro] ’ua’; Fv nyj. Jozso ’Józsi’, vö. szl. Jožo [jozso] ’ua’; Fv nyj. Josko ’Jóska’, vö. szl. Jožko [josko] ’ua’; Fv nyj. Palyo ’Pali’, vö. szl. Paľo [paÿlyo] ’ua’; Fv nyj. Jano ’Jani’, vö. szl. Jano [jaÿno] ’ua’; Fv nyj. Vinco ’Vinci’, vö. szl. Vinco [vinco] ’ua’. Ugyanez a helyzet az új réteg szavaival is, pl. Fv nyj. szídliszko ’lakótelep’, vö. szl. sídlisko [szídliszko] ’ua’.
Más nyelvjárásokban a régi réteg szavaiban a szóvégi -o megnyúlik, pl. Fv nyj. skulyó ’kancsal’, vö. szl. škuľo [skulyo] ’ua’; hasonlóképpen az új réteg szavainak számottevő részében, azonban javarészt vagylagosan, pl. Fv grankó ’azonnal oldódó cukrozott kakaópor egyik fajtája’, vö. szl. Granko [graÿnko] ’ua’; Fv cédécskó v. cédécsko ’kompaktlemez, cédé’, vö. szl. cédéčko [cēdēcsko] ’ua’; Fv tyielkó v. tyielko ’alsóing’, vö. szl. tielko [tyi…ëlko] ’ua’; Fv szídliszkó v. szídliszko ’lakótelep’, vö. szl. sídlisko [szídliszko] ’ua’; icsó v. icso ’statisztikai szám(jel)’, vö. szl. IČO [icso] ’ua’. Ugyanakkor van olyan szó, amelyben az -o megfigyeléseink szerint nem szokott megnyúlni, ilyen a Fv hotovo ’kész’, vö. szl. hotovo [hotovo] ’ua’.

A szóvégi -o kiküszöbölésének másik, a nyelvtörténetből is ismert módja, az -a-val való helyettesítés, pl. Fv nyj. skulya ’kancsal’, vö. szl. škuľo [skulyo] ’ua’; Fv nyj. noszilla ’törekhordó lepedő’, vö. szl. nosidlo [noszidlo] ’hordágy; saroglya’. Erre az új rétegből nincs példám, de azt az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a 90-es évek elején az akkor óvodáskorú, Dunaszerdahelyen élő gyermekeim Losoncon a Muro nevű palóc (vagy szlovák?) kandúrt következetesen és a legnagyobb természetességgel Mura névvel illették.

Alaktani beépülés

Mivel a kölcsönszavak az átvevő nyelvben mondatok részeiként használatosak, alaktani szempontból is be kell illeszkedniük az átvevő nyelv rendszerébe (vö. Benő 2008, 91–105. p.). Különösen nyilvánvaló ez azokban az esetekben, amikor az átvevő nyelvnek gazdag alaktani rendszere van – a magyar nyelv pedig ilyen. A két nyelv érintkezésének első szakaszára itt is a helyettesítés jellemző, míg később, a nagyon szoros és hosszan tartó érintkezés révén bizonyos alaktani elemek közvetlenül is átkerülhetnek az átvevő nyelvbe (vö. Haugen 1972, 88. p.; Romaine 1989, 59. p.; l. még Sulán 1963, 13. p.).
Az alaktani beilleszkedés kérdését három olyan szófaj vonatkozásában vizsgálom, melynek mindkét nyelvben gazdag, de tipológiai szempontból eltérő a morfológiája: az igéében, a főnévében és a melléknévében. Mivel az alaktani beépülésnek egy külön közleményt szenteltem (Lanstyák 2012), itt kategóriánként csak néhány példát közlök az egyébként meglehetősen gazdag anyagból.

(1) Az igék beépülése

A magyar nyelvbe már több mint ezer éve szinte kizárólag ún. honosító képzők segítségével épülnek be az igék. Az általános magyar nyelvtörténetből jól ismert -l és a -z igeképző mellett az északi magyar nyelvjárásokban néhány más képző is használatos honosító funkcióban, ezenkívül pedig maga az -l megjelenhet képzőbokorban is, és – ami sokkal érdekesebb – az átvett igék hangtestének egy részével egészen sajátos álképzőbokrokat alkothat. Nézzük meg az igék honosításának egyes módozatait példák segítségével, először a régi rétegben!

(a) Az alábbi esetekben az -l képző a puszta átadó nyelvi igetőhöz járul, vagy azért, mert a szlovák ige sem tartalmazott képzőt, vagy azért, mert a beszélők az eredeti képzőt elvonták: (i) Fv nyj. súpál v. súpá ’(kukoricát) foszt’, vö. szl. šúpať [súpaÿty] ’ua’; (ii) Fv nyj. kopcónyi ’burgonyát, tengerit feltölteni’, vö. szl. nyj. kopcuvať [kopcuvaÿty]. (iii) Előfordul, hogy a szlovák igeképző megmarad, s ehhez kapcsolódik hozzá a magyar, pl. Fv nyj. pucovál ’tisztít’, vö. szl. pucovať [pucovaÿty]. A felsorolt esetekben az -l képzőnek valószínűleg pusztán honosító funkciója van, a szó jelentéséhez az „igeiség” jelzésén túl nem járul hozzá.
(b) A nemegyszer vokalizálódó -l képzőhöz újabb képző kapcsolódhat, nevezetesen a -kodik/-këdik/-ködik visszaható gyakorító képző, (vö. Km gondolkodik, hurcolkodik): Fv nyj. duszíkogyik ’sír, pislákol (a tűz)’, vö. szl. dusiť sa [duszity szaÿ]; Fv nyj. smátrákogyik ’kotorászik’, vö. szl. šmátrať [smátraÿty] ’tapogatózik’.
(c) A szlovákból átvett igealak töve a szlovák igei végződés leválasztása után a magyar -l képzővel meglepően sok esetben – mintegy véletlenül – magyar „képzőbokrot”, többnyire gyakorítót (-ol, -kol, -pol, -ákol, -ikol, -ál, -gál, -kál) alkot, pl. Fv nyj. csviringol ’cincog’, vö. szl. čvirikať [csvirikaÿty] ’csiripel’; Fv nyj. bozsëkol ’jajgat’, vö. szl. božekať [bozsëkaÿty] ’ua’; Fv nyj. zsgrípol ’csikorgatja a fogát’, vö. szl. škrípať [skrípaÿty] ’csikorog’; Fv nyj. mernyákol ’nyávog’, vö. szl. nyj. mrňákať [mrºnyákaÿty] ’?’; Fv nyj. handrikol ’gyorsan, hadarva beszél’, vö. szl. handrkovať [haÿndrºkovaÿty] ’ua’; Fv nyj. dudrál ’dörmög’, vö. szl. dudrať [dudraÿty] ’ua’; Fv nyj. madzsgál ’nyomkod’, vö. szl. nyj. madžgať [maÿdzsgaÿty] ’ua’; Fv nyj. tyapká ’lépked, tapos’, vö. szl. ťapkať [tyaÿpkaÿty] ’ua’, de vö. még Km topog, nyj. tappag. Gyakorító képzőbokornak ható képződmény a -tol szóvég is, pl. Fv nyj. szmuchtol ’szaglász’, vö. szl. nyj. smuchtať; továbbá némileg gyakorító képzőbokornak érződik a Fv nyj. krécsil ’kotkodácsol’ szóban a -csi tővég és az -l képző kapcsolata, vö. szl. kričať [kricsaÿty] ’kiabál’, e. sz. 3. személyben kričí [kričí], vö. még škrečať [skrecsaÿty] ’(kellemetlen hangon) kiabál, rikácsol’.
(d) Bár az -l képzős alakulatokban a gyakorító jelentés teljesen általános, egy példánk a véletlenszerűen létrejövő -ul visszaható képzőre is van (vö. Km dugul, borul): Fv nyj. szmúdul v. megszmúdúl ’(meg)kozmásodik’, vö. szl. r. smudnúť, osmudnúť [szmudnúty] ’ua’.
(e) Az önmagában álló -l honosító képzőhöz hasonlóan a -z képzőnek is pusztán az ige szófajiságát jelző funkciója van. Ez a képző sokkal ritkább az -l-nél, legalábbis az általam gyűjtött anyagban. Példák: Fv nyj. klëbëtáz ’fecseg’, vö. szl. klebetiť [klëbëtyity] ’pletykál’; Fv nyj. papuláz ’száját járatja’, vö. szl. papuľovať [paÿpulyovaÿty], nyj. papulovať [paÿpulovaÿty] ’pofázik’. Ezek elvileg főnévi kölcsönzések is lehetnének, a szl. klebeta [klëbëtaÿ] ’pletyka’, szl. papuľa [paÿpulyaÿ], nyj. papula [paÿpulaÿ] ’pofa’ főnevek származékai.
(f) Az északi magyar nyelvjárásokban gyakori honosító funkciójú képzőnek tűnik az -og gyakorító képző, amely elsősorban hangutánzó-hangulatfestő jellegű tövekhez járul, akárcsak a közmagyarban. Többnyire önmagában áll ez a képző, pl. Fv nyj. prascsog ’ropog’, vö. szl. praskať [praÿszkaÿty] ’ua’, praštiť [praÿstyity] ’odavág’; Fv nyj. somrog ’dörmög, morog’, vö. szl. šomrať [somraÿty] ’ua’; Fv nyj. sztrikog ’fecskendez’, vö. szl. striekať [sztri…ëkaÿty] v. stríkať [sztríkaÿty] ’fröcsköl, fecskendez’; stb. Olykor az -og képzőbokor részévé válik, pl. Fv nyj. brëblyog ’dadog’ v. ’fecseg’ v. ’morog’, vö. szl. brblať [brºblaÿty] ’motyog, akadozva beszél’; Fv nyj. brindzsërëg ’fintorog’, vö. szl. brndžať (?) [brºndzsaÿty] ’zúg, dong’, még brindzsërget is.
(g) Az -og gyakorító képzőn kívül van egy példánk még egy gyakorító képző honosító képzőként való használatára, a -dos-éra: Fv nyj. sepdos ’suttog’, vö. szl. šeptať [sëptaÿty] ’ua’.
(h) Az -ít képzővel honosodott meg a Fv nyj. skulyít ’sandít’, vö. szl. škúliť [skúlity] ’sandít’, ’kancsalít’. Ebben az -ít képző megjelenését az indokolhatja, hogy a szónak fő-, ill. melléknévi skulyo, skulya, skulyi alakja is ismeretes. Ilyen még a Fv nyj. kipucsít ’kidülleszti a mellét’, vö. szl. vypučiť [vipucsity] ’kidülleszt’, ennek viszont nincs családja.

Az új rétegben az igék beépülésénél különbséget kell tenni szlovák (szláv) eredetű igék és a szlovákban idegen (nemzetközi) eredetű igék kölcsönzése és beilleszkedése közt.
Szlovák (szláv) eredetű ige nagyon kevés van az újabb réteg szavait tartalmazó adatbázisunkban. Pontosabban: nagyon kevés olyan ige van az újabb réteg szavait tartalmazó adatbázisunkban, amely nem olyan főnév származéka, amely önmagában is használatos kölcsönszóként – ilyenek ugyanis nagy számban találhatók anyagomban, ám ezek gyaníthatólag nem igeként kerültek át a magyarba, hanem az átvett főnévből keletkeztek másodlagos kölcsönszóként, hasonló közmagyar alakulatok analógiájára. Erre bizonyíték, hogy nagyon sok esetben nincs is szlovák modelljük (a szlovákban nekik megfelelő ige nem létezik, vagy legalábbis a szótárak nem tartalmazzák), pl. Fv szmenázik ’műszakozik’ < Fv szmena ’műszak’, vö. szl. smena [szmënaÿ] ’ua’, de nincs szl. *smenovať; Fv spacskizik v. pacskizik ’csikkeket hagy maga után’ < Fv spacski v. pacski ’csikk’, vö. szl. špačky [spaÿcski] ’ua’ (t. sz.), de nincs *špačkovať; stb. Más esetekben létezik ugyan a szlovákban is a magyarnak megfelelő ige, de mivel az alapszó is átkerült, nincs rá bizonyítékunk, hogy az adott szót igeként vettük volna át, pl. Fv < csinka ’súlyzó’ és Fv csinkázik ’súlyzózik’, vö. szl. činka [csinka] ’ua’ és szl. činkovať [csinkovaÿty] ’ua’; Fv sportka ’lottóhoz hasonló szerencsejáték’ és Fv sportkázik ’sportkán játszik’, vö. szl. športka [sportkaÿ] ’ua’ és szl. športkovať [sportkovaÿty] ’ua’; stb.
Abból a kevés példából, amely adatbázisunkban található, nem vonhatunk le általánosító következtetéseket a beilleszkedésre nézve, csak annyit állapíthatunk meg, hogy példáinkban a beilleszkedés az átvevő nyelvi ige tőtani sajátosságait követi: Fv zavadzál ’útban van’, vö. szl. zavadzať [zaÿvaÿdzaÿty] ’ua’; Fv loszovál ’sorsol’, vö. szl. losovať [loszovaÿty] ’ua’; Fv opatrovál ’(hozzátartozót ápolási díj ellenében) ápol, gondoz’, vö. szl. opatrovať [opaÿtrovaÿty] ’ápol, gondoz’; Fv zálohovál ’(üveg)betétet fizettet’, vö. szl. zálohovať [zálohovaÿty] ’ua’.16 A szlovák -ová- tőelem és a magyar -l honosító képző kapcsolata olyan „képzőbokrot” hoz létre (-ovál), amely a közmagyar -íroz képzőhöz hasonlítható. Ugyanezt a „képzőbokrot” tartalmazza az egyik nemzetközi tövű ige is, a Fv promovál ’diplomát kap, promoveál’, vö. szl. promovať [promovaÿty] ’ua’.17
A -z képzőre honosító szerepben nincs példánk, ugyanakkor számtalan szlovák eredetű főnévhez járul ez a képző, s hoz létre belőle igét, attól függetlenül, van-e szlovák modellje az így létrejövő igének (a példákat l. föntebb). Amint föntebb láttuk, a régi rétegben sem lehet kizárni, hogy az e képzővel meghonosodó igék a szlovákból átvett főnévre vezethetők vissza. Itt említjük meg, hogy néhány -kodik/-këdik/-ködik képzős ige is van anyagunkban, ám ezek is levezethetők szlovák eredetű főnévből, pl. frajer ’vagány’ és frajerkodik ’vagánykodik’, vö. szl. frajer ’ua’ és frajeriť sa ’ua’; údruzsbárkodik ’karbantartóként dolgozik’ és údruzsbár v. údrzsbár ’karbantartó’, vö. szl. údržbár [údrºzsbár] ’ua’ és údržbárčiť.
Az idegen (nemzetközi) eredetű tőből származó szlovák igék beilleszkedése a közmagyar mintát követi; a honosító képző itt -ál vagy -izál. Példákat nehéz hozni, mert még azok az igék is, amelyek nincsenek benne az idegen szavak szótáraiban közmagyar szóként, előfordulnak az interneten magyarországi weboldalakon is, pl. Fv és Hu? evidál ’nyilvántart’, Fv és Hu? kontumál ’a játékhoz időben meg nem jelent csapat vereségét hivatalosan megállapítja’ és ’a pályán elért eredményt töröl’; Fv és Hu deratizál ’rágcsálóirtást végez’; Fv és Hu medializál ’a sajtó nyilvánossága elé tár’, Fv és Hu taktizál ’taktikázik’.18

(2) A főnevek beépülése

A főnevek alaktani beilleszkedése egyszerűbb, mint az igéké, többnyire sem az átvett alak valamely elemének elhagyására, sem magyar alaki elemmel való kiegészítésre nincs feltétlenül szükség.
(a) A régi rétegben szórványosan előfordul (i) az átadó nyelvi képző(elem) leválasztása: Fv nyj. marmancs ’orvosi székfű’, vö. szl. nyj. marmančok [maÿrmaÿncsok], harmančok [haÿrmaÿncsok] ’ua’;19 (ii) képzőcsere: Fv nyj. pupkó ’köldök’ v. pupëk, vö. szl. nyj. pupek [pupëk] ’ua’, vö. szl. pup + kicsinyítő képző; Fv nyj. péckó ’kis kemence’, vö. szl. piecka [pi…ëckaÿ] ’ua’; (iii) magyar képzővel való kiegészítés az eredeti képző leválasztása nélkül: Fv nyj. pëcsënkáros ’hentes’, vö. szl. r. pečenkár [pëcsënkár] ’pecsenyesütő, pecsenye­árus’; vö. még Km mészáros. (iv) Sajátos alakulat a szl. nyj. puša [pusaÿ] formára visszamenő Fv nyj. pusi ’disznó’, melynek -i-je kicsinyítő-becéző jellegű. (v) Egy példánkban átadó nyelvi igéből m. -i képzővel alakul főnév: Fv nyj. szratyi: szratyiba van ’szorultságban van’, vö. szl. srať [szraÿty], r. srati [szraÿtyi] ’szarik’.
(b) Nem is annyira alaki, hanem inkább jelentéstani a beilleszkedés, ha a szó (i) egy fajfogalmat jelölő összetételi utótagot (hiperonimát) vesz föl: Fv nyj. lipafa ’hársfa’, vö. szl. lipa [lipaÿ] ’ua’; Fv nyj. palëcúj ’hüvelykujj’, vö. szl. palec [paÿlëc] ’ua’. (ii) Ha az utótag nem fajfogalmat jelöl, hanem azonos jelentésű az átvett előtagéval, magyarázó összetételről (l. Mokány 1980, 48. p.) szokás beszélni: Fv nyj. ajarud ’szekérrúd’, vö. szl. oje [ojë], egyes számban oja [ojaÿ] ’ua’; Fv nyj. pászkarika ’kerékagy keskeny karikája’, vö. szl. pás [pász] ’szalag, öv; körpánt’ (l. még Hadrovics 1992, 114–117. p.). Ez a beilleszkedési mód a kölcsönszavak régi rétegére jellemző.
Az újabb rétegben a görög-latin eredetű szavak szlovák toldalékai a magyarban gyakoribbnak, ill. jellemzőbbnek érzett mintához idomulnak. (c) A szlovákban -ia tővégű szavak egy része némely Fv nyelvváltozatban -ió-ként illeszkedik be, pl. Fv evidenció ’evidencia’, vö. sz. evidencia [ëvidënciaÿ] ’ua’ és Km evidencia; ilyenek még a Fv abszenció, Fv kompetenció, Fv konferenció, Fv konkurenció, Fv tendenció stb. Új „honosítási szabály” kialakulásáról van szó: a szl. protekcia : Km protekció, szl. koncepcia : Km koncepció, szl. demonštrácia : Km demonstráció stb. megfelelések alapján a latinban, s így a Km nyelvváltozatokban is -ia végű szavak szintén -ió végződést kapnak. Azt, hogy itt már belső nyelvi szabályról van szó, jól mutatja, hogy még közvetlen másodnyelvi modellre sincs szükség: a Fv próféció, vö. Km prófécia alakot nem támogatja egy szl. *profécia, mivel a szlovákban közhasználatú megfelelője a belső keletkezésű szl. proroctvo ’prófécia’.
(d) Hasonló folyamatokat látunk a latinban más végződésű szavaknál is, pl. Fv prémió ’prémium’, vö. szl. prémia [prēmiaÿ] ’ua’ (< lat. praemium>) és Km prémium. Más jellegű szóvégcsere is előfordul, pl. Fv argumens ’érv’, vö. szl. argument [aÿrgumënt] ’ua’ és Km argumentum; Fv deliktus ’bűncselekmény’, vö. sz. delikt [dëlikt] ’ua’ és Km deliktum ’ua’; Fv antikvariátus ’antikvárium’, vö. szl. antikvariát [aÿntikvaÿriát] ’ua’ és Km antikvárium; Fv geodetikus ’geodéta’, vö. szl. geodet [gëodët] ’ua’ és Km geodéta; stb. Olyan szó is kaphat latinos végződést, amely a közmagyarban is latin toldalék nélkül használatos, pl. Fv dékánus ’dékán’, vö. sz. dekan [dëkaÿn] ’ua’ és Km dékán; Fv monológus ’monológ’, vö. sz. monológ [monológ] ’ua’ és Km monológ. Olyan szó latinos beilleszkedésére is van példánk, amely Magyarországon egyáltalán nem él, pl. a szlovákból átvett Fv exponát ’kiállítási tárgy’, vö. szl. exponát [ëxponát] ’ua’ a műveltebbek beszédében Fv exponátum-má változhat (vö. Mayer 1990, 31. p.).20
Az újabb rétegben sajátos tőtani beilleszkedést mutat a Fv jéerdé ’téesz’, pontosabban annak Fv jéerde változata (vö. véce, pöle ’pléh’); itt a szóvég még -de (ál)képzőnek is felfogható (vö. hizlalda, nevelde). (A szó a szl. JRD, betűszóra megy vissza: jednotné roľnícke družstvo – egységes termelőszövetkezet).
Mivel ezek a szlovákból átvett új rétegbeli kölcsönszavak alaki kölcsönszóként, szlovákos formában is használatosak, ezek a folyamatok felfoghatók a magyarban való továbbalakulásnak is, nem csak beilleszkedésnek, viszont az indítékuk mindenképpen az, hogy jobban beilleszkedjenek a közmagyar szókincsbe.

(3) A melléknevek beépülése

(a) A melléknevek egy része az átadó nyelvben főnév, amely változás nélkül válik a magyarban melléknévvé. A régi rétegben ilyen a Fv nyj. mazna ’kényes’, vö. szl. mazna [maÿznaÿ] ’elkényeztetett nőszemély’, vö. még szl. rozmaznaný [rozmaÿznaÿní] ’elkényeztetett’; Fv nyj. skulya v. skulyó ’kancsal’, vö. szl. škuľo [skulyo] ’kancsal ember’. Ez utóbbi – a fenti pusi-hoz hasonlóan – -i képzős formában is él a nyelvjárásokban, Fv nyj. skuli alakban. Az új réteg mellékneveiből ide tartoznak a következők: Fv víchodnyár ’kelet-szlovák emberrel kapcsolatos’, vö. szl. východniar [víχodnyi…aÿr] ’kelet-szlovák ember’, szl. nyj. východňár [víchodnyár] ’ua’; záhorák ’a Kis-Kárpátokon túli területeken élő; hegyentúli’, vö. szl. záhorák [záhorák] ’a Kis-Kárpátokon túli területeken élő, hegyentúli ember’; Fv nyerez ’rozsdamentes acél(ból készült)’, vö. szl. nerez [nyërëz] ’rozsdamentes acél’. Mivel ez utóbbi három szó a Fv nyelvváltozatokban kettős szófajú (főnév-melléknév), a főnévből való keletkezés valószínűbb, mint annak feltételezése, hogy ezek a melléknevek a megfelelő szlovák melléknevekből jöttek létre a képző leválasztásával: szl. východniarsky [víχodnyi…aÿrszki] ’kelet-szlovák emberrel kapcsolatos’; szl. záhorácky [záhorácki] ’a Kis-Kárpátokon túli területeken élő; hegyentúli’; szl. nerezový [nyërëzoví] ’rozsdamentes acélból készült’. Könnyen elképzelhető, hogy a régi réteg idézett szavai is kettős szófajúak.
(b) Ha a kölcsönzött szó az átadó nyelvben is melléknév, a régi rétegben a melléknévképző leválik, s (i) vagy megmarad magában a tőalak, pl. Fv nyj. slëpta ’selyp’, vö. szl. r. šleptavý [slëptaví] ’dadogó’; Fv nyj. kucsëra ’göndör’, vö. szl. kučeravý [kucsëraÿví] ’ua’; (ii) vagy pedig magyar melléknévképzővel egészül ki, pl. Fv nyj. fufnyos ’orrán át beszélő’, vö. szl. fufňavý [fufnyaÿví] ’ua’; raposs ’himlőhelyes’, vö. szl. rapavý [raÿpaÿví] ’ua’; Fv nyj. karajsó ’szélső’, vö. szl. krajný [kraÿjní] ’ua’. Ehhez hasonló példánk az új rétegből is van: Fv invalidos ’rokkant’, vö. szl. invalidný [invaÿlidní] ’ua’, de szl. invalid ’rokkant (főnév)’ is.
(c) Arra is akad példa, hogy a szlovák melléknévképzős forma kerül át a magyarba. A régi rétegben ilyen a Fv nyj. prasiva v. rég. prassiva ’gonosz, semmirekellő’, vö. szl. prašivý [praÿsiví], nőnemben prašivá [praÿsivá] ’rühes’, az új rétegben pedig a Fv obicsajní ’közönséges, nem különleges, sima, hétköznapi’, vö. szl. obyčajný [obicsaÿjní] ’ua’.
(d) Az új réteg melléknevei közt sok a nemzetközi szó; ezek közt akad olyan is, amit a közmagyar szótárak egyáltalán nem tartanak számon, és olyanok is, amelyeket tartalmaznak ugyan, de más jelentésben és/vagy stílusértékben, és – ami számunkra témánk szempontjából fontos – más, latinosított hangalakban. Nincs itt hely részletezni az egyes eseteket, ezért csak „ömlesztve” hozok néhány példát: Fv hipotekáris ’jelzáloggal kapcsolatos’, vö. szl. hypotekárny [hipotëkárni] ’ua’; Fv kalendáris ’naptári’, vö. szl. kalendárny [kalëndárni] ’ua’; Fv legendáris, vö. szl. legendárny [lëgëndárni] ’ua’; Fv szanitáris ’a fürdőszobára, mosdóra, vécére és felszerelésükre vonatkozó, szaniter’, vö. szl. sanitárny [szanitárni] ’egészségügyi’; Fv terresztriális ’földi terjesztésű <műsorszórás>’, vö. szl. terestriálny [tërësztriálni] ’ua’; Fv notorikus ’megrögzött, javíthatatlan’, vö. szl. notorický [notorickí] ’ua’. Francia eredetű szó is alakulhat a latin szavak módjára, pl. Fv szeriózus v. szeriózis ’komoly, megfontolt’, vö. szl. seriózny [szëriózni] ’ua’ és Km szeriőz ’ua’. (e) A szó csonka tővel is előfordul: Fv szerióz ’ua’.
(f) Arra is akad példa, hogy nem latinos, hanem magyaros végződést (melléknévképzőt) kap egy szlovákból átvett nemzetközi szó, l. Fv provizoros v. provizóros ’ideiglenes’, vö. szl. provizórny [provizórni] ’ua’.
(g) Tulajdonképpen az (a) csoportba tartoznak, de mivel nemzetközi szavakról van szó, külön említem az -ista képzős kettős szófajú, főnév-mellékneveket: Fv klientelista ’a klientúrarendszer támogatója, haszonélvezője’ és ’a klientúrarendszerre jellemző’, vö. szl. klientelista [kliëntëlisztaÿ] ’a klientúrarendszer támogatója, haszonélvezője’ és klientelistický [kliëntëlisztickí] ’a klientúrarendszerre jellemző’; Fv kolonista ’a történelmi Magyarország utódállamainak magyarlakta területeire érkező, a többségi etnikumhoz tartozó telepes’ és ’vele kapcsolatos’, vö. szl. kolonista [kolonisztaÿ] ’telepes’ és kolonistický [kolonisztickí] ’telepessel kapcsolatos’.

Jelentéstani beépülés

A jelentéstani beépülés kérdését csak a teljesség kedvéért említem, mivel ennek bemutatásához nem áll rendelkezésemre megfelelő nyelvi anyag. A bizonytalanságot egyrészt az okozza, hogy nem tudni, az adott helyi közösségben a többségi nyelv beszélői milyen jelentésekben használják az átadó nyelvi szót (nem feltétlenül az összes szótári jelentésében), másrészt az sem biztos, hogy a szó az átvevő nyelvben csak a forrásban feltüntetett jelentésben használatos, hiszen a gyűjtők nem folytattak jelentéstani vizsgálatokat, többnyire egy bizonyos kontextusban találkoztak az adott tájszóval. Egy további probléma, hogy még nyelvtörténeti kutatásokkal is bajos lenne megállapítani, hogy egy-egy szó eleve szűkebb, tágabb stb. jelentésben vált-e használatossá az átadó nyelvben, vagy netán a forrásokból kikövetkeztethető állapot már egy belső nyelvi változás következménye (ez utóbbi esetben a jelentésváltozásnak nincs köze a kölcsönszónak az átvevő nyelvbe való beépüléséhez).
A jelzett bizonytalanságok miatt csak néhány folyamatot említünk meg, s a példákat csupán illusztratív jellegűnek tekintjük.
A kölcsönszó, főleg ha az átadó nyelvi lexéma jelentése specifikus, lényegében változatlan denotatív jelentésben kerülhet át az átadó nyelvbe; pl. az új rétegben használatos Fv spekacski ’virslihez hasonló, de vastagabb, krinolinszerű hentesáru’, vö. szl. špekačky [spëkaÿcski] ’ua’, eléggé specifikus hentesáru megnevezésére szolgál mind az átadó, mind az átvevő nyelvben; ilyenkor nem kell számolnunk azzal, hogy az átvevő nyelvben más jelentésben válna a szó használatossá. Ilyen esetekben tulajdonképpen lexikális rés betöltéséről is beszélhetünk, amennyiben pontosan ilyen jellegű hentesárut addig a beszélők nem ismertek.
Nem ritka az az eset, különösen a tágabb jelentésű, ill. poliszém átadó nyelvi szavaknál, hogy ezek az átvevő nyelvben szűkebb jelentésben honosodnak meg (Hoffmann 1991, 101–102. p.; Benő 2004, 75–93. p.; Őrsi 2009, 112. p. és passim), pl. Fv nyj. sztrapc ’kicsi szőlőfürt’, vö. szl. strapec [sztraÿpec] ’szőlőfürt’; l. még alább a funkcióelkülönülésre hozott példát. Ilyenkor azonban lehetetlen megmondani, hogy az átvevő nyelvben a szó csakugyan eleve szűkebb jelentésben honosodott-e meg, vagy pedig az átvevő nyelvi megfelelő – ez esetben a Km fürt szó – és a kölcsönszó eredetileg teljes szinonimák voltak, s csak később szűkült-e le a kölcsönszó jelentése.
Ha a kölcsönszó nem lexikális rést tölt be, hanem az eredeti szó szinonimájaként jelenik meg a nyelvben, az eredeti szó vagy kipusztul a nyelvből, vagy a kettő közt funkcióelkülönülés jön létre (vö. Field 2002, 9. p., 47–48. p.). Ez tehát azt jelenti, hogy nemcsak a bekerülő „jövevény” jelentése változik meg az átadó nyelvihez képest, hanem az „őslakos” szinonima jelentése is leszűkül, specializálódik, hogy ily módon kiegészítsék egymást (vö. Haugen 1972, 19. p.; Romaine 1989, 65. p.; Benő 2004, 120–124. p.; 2008, 152. p.). Az újabb rétegben ilyen a Fv dezert ’bonbon’ alaki kölcsönszó, vö. szl. dezert [dëzërt] ’desszert’ és Km desszert. A kölcsönszó, a dezert tehát „elhódította” a Km desszert szó egyik jelenté­sét, a ’bonbon’ jelentést, miközben a Km desszert továbbra is használatos a Fv nyelvváltozatokban, de inkább csak ’(főleg étkezés végén tálalt) édes étel, édesség’ jelentésben.
Kölcsönszó bekerülésével homonímia is létrejöhet az átvevő nyelvben. Pl. a zoboralji nyelvjárások egy részében a szl. struk [sztruk] kölcsönzéseként bekerült Fv nyj. szurok 1.’babhüvely’, 2. ’fokhagymagerezd’ mellett tovább él a szurok szó a köznyelvi ’a kőszénkátrány lepárlása után visszamaradó fényes, fekete anyag’ jelentésében is; a két szó homonimát alkot (Sándor 2004, 65. p.).
Igencsak gyakori jelenség, hogy a kölcsönszó stílusértéke is megváltozik: a legtöbb közvetlen Fv kölcsönszó informális, bizalmas stílusértékű, attól függetlenül, milyen az átadó nyelvi stílusértéke. Pl. a Fv párki ’virsli’ szó bizalmas stílusértékű, szemben az átadó nyelvi szl. párky [párki] ’virsli (t. sz.)’ formával, amely közömbös stílusértékű. Benő Attila (2008, 147. p.) az ilyen és más jelentésváltozásokat bizonyos értelemben már a meghonosodás jelének tekinti.

Összegzés

Dolgozatomban a magyar nyelv északi, a mai Szlovákia területéhez tartozó nyelvjárásaiba átkerült nyugati szláv, ill. szlovák kölcsönszóknak, valamint a Csehszlovákia megalakulása után a magyar nyelv szlovákiai változataiba bekerült szlovák kölcsönszóknak a magyar nyelv rendszerébe való beépülését vizsgálom a hangtan, az alaktan és a jelentéstan síkján. Vizsgálatom leíró jellegű, történeti kutatásokat nem végeztem. Az egyes beépülési módok közt regionális különbségek is lehetnek, mégpedig valószínűleg a kölcsönszavak mindkét rétegében, ezeket azonban nem állt módomban vizsgálni, mivel a nyelvi anyagnak csak egy része köthető konkrét régióhoz, ráadásul az egyes régiók nincsenek is arányosan képviselve. Mindezek miatt dolgozatom csak az első tétova lépésnek tekinthető a szlovákiai magyar nyelvjárásokat és a koiné jellegű szlovákiai magyar nyelvváltozatokat gazdagító nyugati szláv, ill. szlovák kölcsönszavak beilleszkedésének vizsgálatában.

Felhasznált irodalom

Ágner Lajos 1905. Tót elemek a palócok nyelvében. Nyelvészeti Füzetek, 19., 17–18. p.
Babčan Ágota 1987. Négy Ipoly menti község – Ipolyvarbó, Ipolykér, Kovácsi és Bussa – viseletének szakszókincse. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Bakos Ferenc 1989. A magyar szókészlet román elemei. In Balázs János (szerk.): Nyelvünk a Duna-tájon. Budapest, Tankönyvkiadó, 47–94. p.
Bakos Ferenc 2002. Idegen szavak és kifejezések szótára. Második, átdolgozott kiadás. Budapest, Akadémiai.
Baráth László 1987. A lédeci népi szőlőművelés szakszókincse. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Benő Attila 2004. A kölcsönszó jelentésvilága. A román–magyar nyelvi érintkezés lexikai-szemantikai kérdései. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület.
Benő Attila 2008. Kontaktológia. A nyelvi kapcsolatok alapfogalmai. Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó.
Benő Attila–Péntek János (szerk.): 2011. A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat tíz éve. Tanulmányok, beszámolók, kutatási programok. Dunaszerdahely–Kolozsvár, Gramma Nyelvi Iroda–Szabó T. Attila Nyelvi Intézet.
Bujnák, Pavel 1934. Jazyk Maďarů v Republice československé. In Československá vlastivěda III. (Jazyk). Praha, Sfinx, Bohumil Janda, 598–604. p.
Csernicskó István–Papp György–Péntek János–Szabómihály Gizella 2005. A szomszédos országok magyarnyelvi kutatóállomásairól. Magyar Nyelv, 101., 105–113. p.
Domokos István 1905. Függelék. [Szűcs 1905-höz.] Nyelvészeti Füzetek, 20., 28–30. p.
Field, Fredric W. 2002. Linguistic Borrowing in Bilingual Contexts. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins Publishing Company.
Fogas Katalin 2012. Hegyéte nyelvjárásának vizsgálata. Szakdolgozat. Pozsony, FF UK.
Gálffy Éva 1970. Kisfalud nyelvjárásának hangtani és alaktani leírása. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Gómez Rendón, Jorge 2008. Typological and Social Constraints on Language Contact. Amerindian Languages in Contact with Spanish. I–II. Utrecht, LOT.
Gregor Ferenc 1989. Magyar–szlovák nyelvi kapcsolatok. In Balázs János (szerk.): Nyelvünk a Duna-tájon. Budapest, Tankönyvkiadó, 141–195. p.
Grosjean, François 1982. Life with Two Languages. An Introduction to Bilingualism. Cambridge, Massaachusetts – London, England, Harvard University Press.
Hadrovics László 1992. Magyar történeti jelentéstan. Rendszeres gyakorlati szókincsvizsgálat. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Haugen, Einar 1949. Problems of Bilingualism. Lingua, 2., 271–290. p.
Haugen, Einar 1972. The Ecology of Language. Stanford, California, Stanford University Press.
Hoffmann, Charlotte 1991. An Introduction to Bilingualism. London–New York, Longman.
Imre Samu–Kálmán Béla 1954. A szlovákiai nyelvatlaszgyűjtés tájszóanyaga. Magyar Nyelv, 50., 213–221. p.; 501–506. p.
Imre Samu–Kálmán Béla 1957. A szlovákiai nyelvatlaszgyűjtés tájszóanyaga. Magyar Nyelvjárások, 4., 173–199. p.
Imre Samu–Kálmán Béla 1960. Beszámoló szlovákiai nyelvatlasz-gyűjtésünkről. Magyar Nyelvjárások, 6., 125–146. p.
Jakab István szerk. 1976. Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Bratislava, Madách.
Jakab István 1980. Nyelvünkről nyelvünkért. Bratislava, Madách.
Jakab István 1982. Szlovák hatások a csehszlovákiai magyarok nyelvhasználatában. Magyar Nyelvőr, 106., 1–17. p.
Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Bratislava, Madách.
Jakab István 1987. Nyelvi vétségek és kétségek. Bratislava, Madách.
Jakab István 1989. A magyar nyelv szlovákiai változatai. Magyar Nyelvőr, 113., 140–149. p.
Jakab István 1995. Értsünk szót egymással! Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Jakab István 1998. Nyelvünkről – önmagunkért. Válogatott, részben átdolgozott nyelvművelő írások. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Jakab Rózsa 1965. Nagyod község nyelvjárásának szókincse. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Kolláth Anna 2005a. Fejezetek a kisebbségi magyar nyelv összehasonlító vizsgálatából. Határtalanítás: előzmények és eredmények – szándék és megvalósulás Magyar Tudomány, 50., 156–163. p.
Kolláth Anna 2005b. Első fejezet a kisebbségi magyar nyelvhasználat összehasonlító vizsgálatából. Határtalanítás: előzmények és eredmények – szándék és megvalósulás. In Lanstyák István–Menyhárt József (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről III., Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 15–30. p.
Kolláth, Anna 2005c. Magyarul a Muravidéken. Maribor, ZORA 39.
Kolláth Anna–Z. Szentesi Orsolya–Szoták Szilvia 2005. Kiegészítés a szomszédos országok magyarnyelvi kutatóállomásairól szóló beszámolóhoz. Magyar Nyelv, 101., 371–377. p.
Kontra Miklós 1981. A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kontra Miklós 1990a. Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.
Kovács Lajos 1960. A kender feldolgozása, szókincse és eszközei Kalondán. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Lanstyák István 2002. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia köréből. In Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport Műhelyéből. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 73–95. p.
Lanstyák István 2003. Végbement vagy elmaradt nyelvcserék nyelvi emlékei a magyar-szlovák nyelvhatáron. In Kozma István–Papp Richárd (szerk.): Etnikai kölcsönhatások és konfliktusok a Kárpát-medencében. Válogatás a Változások a Kárpát-medence etnikai tér- és identitásszerkezetében című konferencia előadásaiból. Budapest, Gondolat Kiadói Kör–MTA Kisebbségkutató Intézet (Kisebbségek Kelet-Közép-Európában IX. Sorozatszerkesztő: Szarka László.), 132–149. p.
Lanstyák István 2004. A kölcsönzés és a maradványhatás néhány kérdéséről. In P. Lakatos Ilona–T. Károlyi Margit (szerk.): Nyelvvesztés – nyelvjárásvesztés – nyelvcsere. Budapest, Tinta Könyvkiadó (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához XXXII.), 25–31. p.
Lanstyák István 2012. Az északi magyar nyelvjárásokba bekerült szláv, ill. szlovák kölcsönszavak alaktani beépülése. In Simon Szabolcs–Török Tamás (szerk.): A tudomány vonzásában. Köszöntő kötet a 70 éves Vörös Ottó tiszteletére. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kar, 99–109. p.
Lezsák Márta 1989. A koloni kenyérsütés szakszókincse. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Liszka József 1996. Etnikai és kulturális folyamatok a pannon térség északi határvidékén. In Katona Judit–Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, Herman Ottó Múzeum, 201–207. p.
Mayer Judit 1976. In Jakab István (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Bratislava, Madách.
Mayer Judit 1989. A szlovákiai magyar nyelvművelés. Magyar Nyelvőr, 113., 150–156. p.
Mayer Judit 1990. Anyanyelvi hibanapló. Bratislava, Madách.
Menyhárt József 2008. Nyékvárkony nyelve. Nyitra, Europica Varietas.
Menyhárt József–Presinszky Károly–Sándor Anna 2009. Szlovákiai magyar nyelvjárások. Egyetemi tankönyv. Nyitra, Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara.
Minya Károly 1994. Betű-e a ch? Magyar Nyelvőr, 118/3., 374–376. p.
Mokány Sándor 1980. Magyar szófejtések. (NytudÉrt. 105. sz.). Budapest, Akadémiai Kiadó.
Cs. Nagy Lajos 2003. Lexikológiai vizsgálatok Medvesalján. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
Cs. Nagy Lajos 2011. Medvesalja magyar nyelvjárási atlasza. Nagykapos, Luminous, n. o. Kiadó.
Nyirkos István 1993. Az inetimologikus magánhangzók a magyarban. KLTE, Debrecen. http://mek.oszk.hu/01700/01738/01738.pdf (2012. október 16-i letöltés.)
Őrsi Tibor 2009. Semantic Change of Anglicisms in French. Lexikológiai és szaknyelvi tanulmányok. Eger, Líceum Kiadó. 110–120. p.
Pásztorné Szabó Edit 1984. Három falu (Ipolynyék, Ipolybalog, Ipolynagyfalu) lexikai nyelvatlasza. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Poplack, Shana–Sankoff, David 1984. Borrowing: the synchrony of integration. Linguistics, 22., 99–135. p.
Poplack, Shana–Sankoff, David–Miller, Christopher 1988. The social correlates and linguistic processes of lexical borrowing and assimilation. Linguistics, 26., 47–104. p.
Presinszky Károly 2008. A nagyhindi nyelvjárás és nyelvhasználat. Nyitra, Europica Varietas.
Puhalla Magdolna 1964. Nagytárkány nyelvjárásának hangtani és alaktani leírása. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Romaine, Suzanne 1989. Bilingualism. Basil Blackwell.
Sándor Anna 2000. Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Sándor Anna 2002. Az informális és formális beszédhelyzetekben előforduló kontaktusjelenségek sajátosságai. In Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 114–126. p.
Sándor Anna 2004. A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Sima, František 1939. Z lexikálnych vplyvov slovenčiny na maďarské nárečia nitrianske. Linguistica Slovaca, I., 169–182. p.
Sulán Béla 1963. A kétnyelvűség néhány kérdéséhez. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 44. Debrecen, KLTE.
Szabó Mária 1987. A sárkányfalvi disznóölés szakszókincse. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Szabómihály Gizella 1989. A szlovákból magyarra való fordítás problémái Szlovákiában. Magyar Nyelvőr, 113., 277–283. p.
Szeif József 2012. Tájszógyűjtemény a csallóközi Bős nagyközségből. Záródolgozat. Bratislava, FF UK.
Szemkő Aladár 1904. Egy Abaúj megyei ö-ző nyelvjárás. Hangtani és alaktani vázlat. Nyelvészeti Füzetek, 13., 32–46. p.
Szénási Zsuzsanna 1973. Nemesócsa nyelvjárásának hangtani és alaktani leírása. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Szenttamási János 1905. Pótlások. Nyelvészeti Füzetek, 19., 19–20. p.
Szűcs István 1905. A Nyitra-vidéki palóc nyelvjárás. Nyelvészeti Füzetek, 20., 3–27. p.
Thomason, Sarah-Kaufman, Terrence 1988. Language Contact, Creolization, and Genetic Lingusitics. Berkeley-Los Angeles-Oxford, University of California Press.
Tótfalusi István 2004. Idegenszó-tár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Treffers-Daller, Jeanine 2007. Borrowing. Handbook article for the Handbook of Pragmatics. In E Jan-OLa Östman–Jef Verschuren (szerk.): John Benjamins. Oldalszámok nélküli elektronikus kiadvány. http://www.benjamins.com/online/hop/
TESz. 1984. Benkő Loránd (szerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–4. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Turzó Ferenc 1899–1900. A Nyitra-vidéki palóc nyelvjárás. Magyar Nyelvőr, 28., 448–452. p., 491–498. p.; Magyar Nyelvőr, 29., 138–143. p., 279–285. p.
Valló Albert Nándor 1897. Tót elemek a nyelvjárásokban, különös tekintettel a magyarság és a szlávság viszonyára történeti, néprajzi és nyelvi alapon. Keszthely.
Valló Albert 1905. Tót jövevényszók. Nyelvészeti Füzetek, 19., 3–17. p.
Varga József 1971. Köbölkút község hangtanának leírása. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Vendégh Ildikó 1984. Az állathangutánzó igék, hívogatók és terelők Bódva völgyi nyelvatlasza. Szakdolgozat. Bratislava, FF UK.
Winter-Froemel, Esme 2008. Studying loanwords and loanword integration. Two criteria of conformity. Newcastle Working Papers in Linguistics, 14., 156–176. p.
Zsemlyei János 1993. Román közvetítésű nemzetközi szavak a romániai magyarság nyelvhasználatában. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 37/1–2., 153–157. p.
Zsilka Tibor 1963. Tájszavak Palástról. Magyar Nyelvőr, 87., 105–112. p.

István Lanstyák
The integration of lowanwords into the varieties of Hungarian in Slovakia

The study deals with the phonetical, phonological, morphological and semantic integration of loanwords from Western Slavic dialects and later Slovak language into Hungarian dialects in present-day Slovakia as well as into the different varieties of Hungarian in Slovakia. The investigation is based on empirical material coming from various sources. The research is synchronic, without overt diachronic dimension. There may also be regional differences in the way how the loans are integrated into the recipient language, however they are not dealt with in this study.

István Lanstyák 811.511.141`373.45
The integration of lowanwords into the varieties of Hungarian in Slovakia 811.511.141`373.6
811.162.4
81`34

Keywords: borrowing, loanword, integration, donor language, recipient language, dialect, varieties of Hun­ga­rian in Slovakia.

Nyelvi tájkép egy csallóközi és egy mátyusföldi faluban1

Bevezetés

A vizuális nyelvhasználat kutatása a „nyelvi tájkép” (ang. Linguistic Landscape) címszó alatt önálló kutatási területté nőtte ki magát az utóbbi tíz évben. A nyelvi tájkép definíciójaként leggyakrabban a következőt szokták idézni:

A hivatalos útjelző táblák, a reklámtáblák, utcanevek, helynevek, kereskedelmi egységek feliratai és kormányzati épületek hivatalos táblái adják az adott terület, régió vagy városi agglomeráció nyelvi tájképét. (Landry–Bourhis 1997, 25. p.).2

Az idézetben felsorolt vizuális nyelvhasználati helyszínek a québeci nyelvi helyzetet statisztikai megközelítésben kutató Landry és Bourhis (1997) szerint jelzésértékűek az adott területen lakó nyelvi közösségek nyelvi vitalitását illetően. Tőlük származik a feliratok két alapfunkciójának – kommunikatív és a szimbolikus – megkülönböztetése is. Tehát a feliratok nyelve egyrészt információt közöl az idegenek számára a lakosság nyelvi összetételéről, másrészt mutatja a nyelvek státusát. A kisebbség nyelvének vizuális használata növeli annak presztízsét, és pozitívan befolyásolja szóbeli használatát is. A hatalmi helyzetben levők nyelve általában felül vagy elöl van, illetve nagyobb méretű is lehet.

A táblák és a feliratok (geo)szemiotikai alapú vizsgálatát Scollon és Scollon (2003) könyve alapozta meg. A későbbi kutatások már különféle vizuális nyelvhasználati módokkal foglalkoznak: megkülönböztetés nélkül érdekes lehet akár a számítógépek képernyőin megjelenő vagy a névjegykártyákon használt nyelv (l. Shohamy–Waksman 2009). Például elgondolkodhatunk azon, hogyan értelmezhetőek a szlovákiai magyar polgármesterek, politikusok nemritkán egynyelvű szlovák névjegykártyái. A kutatási terület mára már rendkívül kiterjedtté vált. Ben-Rafael és mtsai. (2010) szerint az egyes nyelvi tájképek elemeit a következő tényezők magyarázhatják: 1. hatalmi viszonyok, 2. kommunikatív célok 3. önkifejezés, 4. kollektív identitás kifejezése. E magyarázati modellek mindegyike megjelenik jelen vizsgálatban is, ugyanakkor időnként egyszerre több magyarázat is érvényes lehet a feliratok megrendelőinek szándékát vagy a táblákat olvasók értelmezését illetően.
A későbbi kutatások már megállapították, hogy az etnolingvisztikai vitalitás nem mindig függ szorosan össze az adott nyelv vizuális jelenlétével. Egyrészt vannak nagy nyelvi vitalitást más formában felmutató bevándorlócsoportok, amelyek nem tartanak igényt a vizuális nyelvi jelenlétre (Barni–Bagna 2010), másrészt néha a kisebbséget pártoló rendelkezések kötelezővé teszik a kisebbségi nyelv vizuális használatát olyan közösségekben, ahol a fiatalabb korosztály az adott nyelven már nem rendelkezik írásbeliséggel (Lou 2010). Hasonlóan érthető, hogy bizonyos helyzetekben a magyar feliratok megjelenése csupán „látszatintézkedés” lehet, ha közben az adott intézményben nem használható a magyar nyelv.3 Összességében az újabb kutatások már nem feltételeznek egyértelmű és univerzális összefüggéseket a nyelvi tájkép elemei és egy másik változó vagy jelenség között, hanem úgy vélik, mindig az adott terepet és annak kontextusát kell megismerni, illetve ahhoz igazítani az értelmezési keretet (Scollon–Scollon 2003, 124. p.).

Nyelvészeti érdeklődés tükröződik azok mögött a kutatások mögött is, amelyek a kontaktusjelenségeket térképezik fel a kisebbségi feliratokban. A fordítástudomány művelői viszont a két- vagy többnyelvű feliratok iránt érdeklődnek.

Ebben a tanulmányban a legújabb kutatási áramlatot követem, amely a nyelvideológiákban keresi az adott nyelvi tájkép magyarázatát (l. Jaworski–Thurlow 2010, 11. p.). A nyelvideológiák kutatása a beszélő, a nyelv és a világ kapcsolatáról szóló metapragmatikai/metanyelvi feltevések elemzése (Gal 2006, 388. p.). A feliratok esetében a nyelvideológiák kutatása annak elemzése, hogy a táblákat állítók, a táblákat olvasók milyen nyelven kívüli összefüggéseket, jelentéseket feltételeznek a nyelvválasztást, annak szemiotikai tulajdonságait vagy elhelyezésüket illetően. Shohamy (2006, 110–111. p.) rendszere alapján a nyelvi tájképnek közvetítő szerepe van a nyelvpolitikai szintek között. A felső szintet a nyelvideológiák adják, a nyelvi tájképben – hasonlóan az iskolák nyelvi politikájához – pedig konkrét formát öltenek a hatalmon levők ideológiái, ugyanakkor a nyelvi tájkép – ahogy az iskolák helyzete is – hatással van a mindennapi nyelvhasználati döntésekre, nyelvi viselkedésre és a nyelvről való gondolkodásra. Továbbá a nyelvi tájkép lehet ideológiai harc színtere is (vagyis a nyelvi tájkép hathat az ideológiákra is), a magánemberek és (amennyire a törvények engedik) vállalkozók feliratai más ideológiákat követhetnek, mint a hivatalos vizuális nyelvhasználat. Ugyanígy a graffitik megszeghetik a szabályokat, illetve (nyelvi) aktivisták állíthatnak alternatív táblákat.
A nyelvideológiák kutatása jellegzetesen diskurzuselemzés. Hult (2009, 91. p.) szerint a többnyelvűségről szóló diskurzusok már abban is megfigyelhetőek, hogy az egyes nyelvek hogyan jelennek meg a nyelvi tájképben. Vagyis, milyen a nyelvek megoszlása, illetve milyen szemiotikai tulajdonságokat figyelhetünk meg a különféle feliratokon (Hult 2009, 92–93. p.). A nyelvideológiák közösségenként változnak, így kutatásuk a nyelvi tájkép feltérképezésén kívül ismereteket igényel a közösség tagjainak gondolkodásáról, a nyelvekkel és a feliratokkal kapcsolatos vélekedésükről.

Célom röviden két dél-szlovákiai falu nyelvi tájképének jellemzése, valamint annak tárgyalása, hogy a helybeliek hogyan értelmezik azt. Írásom része egy nagyobb kutatásnak, melynek célja a Magyarországon kívüli magyar többségű régiók nyelvi helyzetének és az ehhez kapcsolódó vélekedéseknek a vizsgálata és összehasonlítása. A magyar kisebbségek különlegesek abban a tekintetben, hogy több állam bizonyos régióiban helyi többséget alkotnak, így nagyban hozzájárulnak az európai nyelvi és kulturális diverzitáshoz.

A nyelvi tájkép vizsgálata időszerű is, mivel ezek a régiók mindeddig szinte teljes egészében elkerülték a nemzetközi kutatások figyelmét. Magyar kutatók is csak az utóbbi időben – Kárpátalján már korábban (l. Beregszászi 2005) – kezdtek érdeklődni a téma iránt. Szlovákia esetében Szabómihály Gizella (2011) foglalkozik a nyelvi tájképpel hozzám hasonló megközelítésben, illetve a Fórum Kisebbségkutató Intézet idevágó adatgyűjtése, kiállítása is jelzi a téma időszerűségét (l. Mrva–Szilvássy 2011). Remélhetőleg jelen tanulmány is elősegíti az összegyűlt anyag további elemzését.

Nemzetközi kontextusban mindeddig Sloboda (2009, 173. p.) foglalkozott érintőlegesen Dél-Szlovákia nyelvi tájképével. Véleménye szerint a többségi nemzet attól tart, „hogy a magyarok nem lojálisak a fiatal szlovák államhoz, és Dél-Szlovákia elszakadhat”. Továbbá azt írja, hogy ezen többségi félelmek miatt a régió nyelvi tájképének megítélése eltér a többi európai kétnyelvű régióétól.

A nyelvi tájkép nyelvtörvények általi szabályozása szintén olyan tényező, amelyet a vizsgálat során nem lehet figyelmen kívül hagyni. A szlovákiai törvények részletesen előírják, hogy a nyelvi tájkép egyes elemei milyen nyelven és milyen szórendben, formában illetve térben jelenhetnek meg. A szlovákiai nyelvtörvények megalkotását elsősorban az említett többségi félelmek vezérelték.

A nyelvi tájkép leírása után azt is érdemes megvizsgálni, hogy az adott tájképpel kapcsolatos törvényi rendelkezéseket hogyan fogadják és értelmezik a feliratokat megrendelők és olvasók. Dél-Szlovákia esetében arra is oda kell figyelni, hogy mennyire élnek vizuális nyelvhasználati jogukkal az ott élők, illetve milyen törekvések vannak a nyelvi tájkép megváltoztatására. Ahogy látni fogjuk, itt nemcsak a helyi politikai vezetőkre vagy vállalkozókra kell gondolni, hanem akár egyszerű emberekre is, akik táblát állítanak saját portájukon.

Jelen dolgozatomban nem célom a szlovákiai nyelvtörvények részletes elemzése, már csak azért sem, mert tapasztalatom szerint a megvizsgált falvak lakói közt kevesen vannak, akik akkora részletességgel ismernék a törvények lehetőségeit, mint amilyet pl. a Fórum Kisebbségkutató Intézet és Anyanyelvünkért Polgári Társulat közös kiadványa (Nyelvi jogok Szlovákiában 2010) kínál. Többen nálam látták először az említett kiadványt.4 A részletek helyett az emberek inkább a törvények általános ideológiáját ismerik, amit röviden érdemes elemezni szociolingvisztikai szempontból.

Az államnyelvtörvény 2009-es szigorítását az akkori szlovák kormány a következőképpen indokolta, eredetiben angolul (The Language Act…, kiemelés az eredetiben):

Hivatalos közlemények, kulturális és más eseményekről szóló hirdetmények, nyilvános helyeken látható hirdetések és reklámok gyakran csak magyar nyelven jelennek meg. A szlovák nyelv mellőzése nyilvános helyzetekben Szlovákia vegyes nemzetiségű területein gyakran okoz anyagi károkat a szlovák nemzetiségű állampolgároknak és megakadályozza teljes körű befogadásukat közvetlen lakókörnyezetük társadalmi életébe és a munka világába… Tehát a szlovák állampolgárok ismétlődő diszkriminációjával találkozhatunk saját államuk területén.

A fenti indoklás rámutat arra, hogy a törvényalkotó az egy állam=egy terület=egy nyelv ideológiát követi. Továbbá érdemes megjegyezni, hogy a magyar kisebbségre mint veszélyforrásra mutat rá, ami ellen külön törvényi védekezés indokolt a szlovák nemzetiségű állampolgárok érdekében.5 A Velencei Bizottság (Opinion on the Act… 2010, 10. p.) ezt a hozzáállást legitimnek tekinti.

A domináns európai demokráciafelfogás, amely az egy államalkotó nemzetből indul ki, azt eredményezheti, hogy a magyar többségű településeken sem élvezheti a magyar nyelv vizuális használata a jogi egyenlőséget. Való igaz, a Velencei Bizottság is sok gyakorlati kérdésben a kisebbségi nyelveket beszélő egyének és magyar intézmények egyenjogúsága mellett tör lándzsát (gyakran a magyar intézmények, vállalkozások kötelező szlovák nyelvhasználatból adódó többletköltségére hívja fel a figyelmet).
A szlovákiai nyelvtörvények részleteiket tekintve nem túl szigorúak, legalábbis a falvak nyelvi tájképét illetően. Igaz, nem állja meg a helyét az sem, amit több szlovák értelmiségi állított, hogy csupán a „szlovák plusz” elven alapulnának. Például térképek, pecsétek, igazolványok, közlekedési táblák esetében kifejezetten tiltják a kisebbségi nyelvek használatát, amire sajnos egyáltalán nem szoktak figyelmet fordítani az európai jelentések. A szlovákiai nyelvtörvényekről talán elmondható, hogy ideológiájukban nagyon szigorúak, durván kisebbségellenesek, de a gyakorlatban – éppen a nemzetközi szerződések, a kisebbségvédelmi és a kereskedelmet védő globalizációs szabályozás miatt – sok mindent megenged(né)nek.

A fentebb idézett törvényindoklás azt is állítja, hogy Dél-Szlovákiában a feliratok és táblák gyakran csak magyar nyelvűek lennének. Inkább az a benyomás marad meg a turistában – amely egybeesik Szabómihály véleményével (2009) –, miszerint az igen kevés kétnyelvű tábla mellett nagyrészt egynyelvű szlovák feliratok vannak. Elképzelhető ugyanakkor, hogy a dél-szlovákiai magyarok nem élnek a törvény lehetőségeivel. Tehát adódik az a kutatási feladat, hogy empirikusan megvizsgáljuk a régió vizuális nyelvhasználatának nyelvi megoszlását, szabályszerűségeit, vizuális szemiotikáját, majd az emberek hozzáállásában keressük az így leírt helyzet magyarázatát.

A megvizsgált települések

A kutatásban két falun keresztül mutatom be a magyarlakta vidék vizuális nyelvhasználatának jellemzőit. Kiválasztásukkor azt tartottam szem előtt, hogy az egyik vegyes lakosságú település legyen, ami a magyar tömb nyugati szélén található, a másik pedig olyan, ahol nagyrészt (90% fölött) magyarnak vallják magukat a lakosok, és a tömb közepén helyezkedik el. Azért esett falvakra a választás, mert a dél-szlovákiai magyarok többsége falvakban él (l. Lanstyák–Szabómihály 2005). Így az eredmények valamelyest általánosíthatók a teljes dél-szlovákiai magyar többségű vidékre. A terepmunka és anyaggyűjtés 2011 novemberében történt, két-két hetet töltöttem mindkét faluban. A következőkben röviden bemutatom a településeken megfigyelhető magyar nyelvhasználatot.

Az első település az ezer feletti lakossággal rendelkező mátyusföldi Réte, amely Pozsonytól kb. 25 kilométerre fekszik. Réte a 1991-es és a 2001-es népszámlálás között elvesztette magyar többségét, és a legújabb adatok (2011-es népszámlálás) szerint már csak a lakosság 37%-a vallotta magát magyarnak (portal.statistics.sk). A szlovák többség elsősorban az új utcáknak köszönhető, amelyek Pozsony közelsége és a megvásárolható építési telkek (a korábban földművelésre használt területek 1992 után eladásra kerültek) miatt igen csábítóak a fővárosban dolgozók számára. A történelmi események közül megemlítendő, hogy a második világháború utáni deportálások és a lakosságcsere mély sebet hagyott a közösségen (l. Cséplő 1995).

Az itt készült kb. 20 interjú és kéthetes megfigyelés alapján elmondható, hogy a faluban közösségi nyelvcsere zajlik. Az idősebbek között vannak olyan egyének, akik nemigen beszélik a szlovákot, viszont ugyanezekben a családokban némelyik unoka már alig tud kommunikálni a nagyszüleivel, ugyanis csupán velük beszél magyarul. A befejeződött nyelvcsere jellemzője az, hogy olyan helyzetekben, ahol korábban normatív módon az egyik nyelvet használták, jelenleg a másik nyelvet használják (l. Gal 1979). Ez a folyamat a vége felé közeledik Rétén pl. az utcai köszönésben és a sírfeliratoknál. Iskolaválasztáskor a többség szlovák iskolába íratja gyermekét. Rétén az évente iskolaköteles kb. 10–12 gyerekből kb. 2 kerül az összevont magyar alapiskolába, a maradék 8–10 közül egyet-kettőt tartanak a településen magyardominánsnak. Egy szlovák interjúalany szerint a magyardomináns gyerekeknek nehézséget okoz a szlovák iskola. A magyar iskolában történt megfigyelésem szerint a gyerekeknek semmilyen nehézséget nem okoz a szlovák órán szlovákul kommunikálni a pedagógussal, habár alapnyelvként a magyart használják (pl. egymás között kizárólag magyarul beszélnek). Bár természetesnek érzik, hogy a többség már a szlovák iskolába íratja a gyerekét, mégis sokan fontosnak vélik a magyar iskola jelenlétét Rétén.

A magyar nyelvet elsősorban a templomban és a kulturális eseményeken használják. Közösségi kétnyelvűség figyelhető meg a kocsmákban, az asztaltársaságok egyik pillanatról a másikra váltogatják a nyelveket. Olyan aktivisták, akik a magyar nyelvhasználatot nyilvánosság előtt vagy szervezett keretek között pártolnák, alig találhatók a faluban. Találkoztam viszont néhány családapával, akik családjukban kikötötték, hogy magyar iskolába járjanak a gyerekek, és hogy a családon belül csak magyarul beszéljenek. Esetleg „magyaros” neveket adtak a gyereküknek és kirándulási célként a magyarsághoz kötődő helyeket látogatják (Ópusztaszer stb.). Ettől függetlenül ezekben a családokban a gyerekeknek nem okoz gondot a szlovák nyelv használata (pl. szlovák nyelvű rajzfilmet néznek, ha nincs magyar), illetve munkájuk során az említett családapák is elsősorban a szlovákot használják.

A második település a Dunaszerdahelytől 10 kilométerre fekvő, kétezer fölötti lakosságú Vásárút. Vásárút egy viszonylag stabil magyar többséggel (a 2011-es népszámláláson 90%) rendelkező település, ahol a megfigyelhető szóbeli nyelvhasználat csaknem egyöntetűen magyar. Vásárúton nem érhető tetten nyelvcsere, az iskolaválasztásnál is természetesnek tartják azt, hogy minden szülő a faluban található magyar tannyelvű óvodába, alapiskolába járatja a gyerekét. Szlovák iskola egy közeli faluban található, de az adatközlők nem tudtak olyan vásárúti gyerekről, aki jelenleg oda járna, sőt a vásárúti iskolába már szlovák szülők is beíratták gyermeküket. Sokan aggódnak gyenge szlováktudásuk miatt, illetve amiatt, hogy az oktatási rendszer következtében az iskolában a gyerekek feltehetőleg nem sajátítják el a szlovák nyelvben szükséges kompetenciákat sem a továbbtanulás, sem a szlovák kortársakkal történő kommunikáció érdekében. A felnőtteket többnyire telefonon, munkájukhoz kapcsolódóan lehetett hallani szlovákul beszélni. Néhányan a felnőttek közül is megemlítették, hogy jobban kellene tudniuk szlovákul.

Nyelvi tájkép a számok tükrében

Statisztikai elemzés segítségével általános képet alkothatunk a falvak nyilvános térben elhelyezett feliratairól, arról, hogy milyen nyelvek láthatóak a településen, milyen arányban és milyen nyelvhasználati színtereken. A vizsgálat alapja egy körülbelül ezer fényképet számláló adatbázis, amelynek célja az adott települések vizuális nyelvhasználatának minél teljesebb feltérképezése. A fényképek készítésének időpontja 2011 novembere. A nyelvi tájkép kutatása sokáig jellegzetesen kvantitatív vállalkozás volt, és mint olyan, kétségkívül alkalmas a fent említett kérdések megválaszolására. Azonban az adott település vizuális nyelvhasználatának értelmezéséhez etnográfiái kutatásra és kvalitatív elemezésre is szükség van, ahogy az jelen kutatásomban is történik. Az általános helyzetkép ábrázolása előtt azonban szólni kell azokról a kétségekről is, amelyek az egyes táblák, feliratok kódolásához kapcsolódnak.

Nem létezik megegyezés azzal kapcsolatban, hogy mi számít önálló feliratnak (ha egy táblán van pl. egy logó, akkor az külön felirat?), mi számít egynyelvű feliratnak és mi két/többnyelvűnek (pl. a különféle neveket valamilyen nyelvűnek tekintsünk-e?). Az úgynevezett hibrid feliratok esetében egyáltalában van-e értelme bizonyos nyelvűnek tekinteni a táblát? Illetve, ha a megvizsgálandó területen ugyanaz a felirat (típus) többször is előfordul, akkor ezt egy feliratnak számoljuk, vagy többnek? Például az utcanevek esetében el kell dönteni, hogy azokat egy feliratnak számítjuk, vagy az összes utcatáblát külön számításba vesszük-e? Ezekre a kérdésekre több eltérő megoldást lehet találni a szakirodalomban, egy adott döntés lényegesen módosíthatja az eredményt (l. Edelman 2009).

Mint kódolási egységet általában nem volt nehéz meghatározni az önálló feliratot. Ha az „alaptáblán” fordult elő másik (pl. graffiti), ezt külön számoltam. Jelen kimutatásban csak a „nyilvános” térben előforduló feliratokat veszem számításba. A „nyilvános” meghatározása szintén problematikus, és a nyelvtörvények esetében is gyakran vita tárgya, hogy mi számít nyilvánosnak vagy hivatalosnak. Gyakorlati célból pl. a sírköveket jelen esetben nem tekintem nyilvános szövegeknek, de a temetőkben előforduló egyéb táblákat igen.6 Emellett általában a mindenki által látható, külső térben előforduló feliratokat számoltam össze. Persze, így is maradnak határesetek, például az iskola udvarán (ami már az iskola „belső” területe) előforduló táblák bekerültek a mintába, de pl. a vállalatok belső terei, udvarai nem. Továbbá minden feliratot csak egyszer vettem számításba, de ha annak valamelyik eleme (pl. rajz) eltérő volt, ezt külön számoltam. Ennek ellenére az utcatáblákat, információs táblákat csak egy feliratnak számoltam. Azt, hogy melyik felirat milyen nyelvű, ritkán volt nehéz eldönteni, neveket külön nem vettem számításba, hacsak nem ez volt az egyetlen eleme a feliratnak. Végül a statisztikai számításba gyakorlati okokból nem vettem bele a kisebb, véletlenül leejtett és otthagyott papírlapokat, szemetet, illetve az emlékművek koszorúinak szövegeit (amelyek nem olvashatóak a fénykép alapján), habár ezek mind tagadhatatlanul részei a tágabban értelmezett nyelvi tájképnek.

A nyelvi tájkép statisztikai vizsgálata összehasonlítható a népszámlálások eredményeivel, mindkettő hasonlóan nyújthat általános képet az adott közösség nyelvi helyzetéről (Cenoz–Gorter 2006, 67–68. p.). Így a nyelvi tájkép bemutatása előtt érdemes megtekinteni a vizsgált települések népszámlálási adatait:

1. grafikon. 2011-es népszámlálási adatok (anyanyelv szerint,7 portal.statistics.sk)

A fenti adatokat óvatosan kell kezelni, mivel ezek nem adnak képet a kétnyelvű embe­rek számáról. Vásárúton valószínűleg a nem magyar anyanyelvű 8% többsége is tud magyarul, Rétén a magukat szlovák anyanyelvűnek vallók közül szintén tudhatnak magyarul is. A következő táblázat az általános nyelvi megoszlást mutatja a nyilvános feliratokon.

2. grafikon. Nyelvek megoszlása a nyilvános feliratokon (2011. november)

A falvak anyanyelvi arányainak különbsége világosan tükröződik a nyelvi tájképekben. Azaz Réte, ahol megfigyelhető a nyelvcsere folyamata, kevesebb magyar nyelvű felirattal rendelkezik. Általában elmondható, hogy az anyanyelvi adatokhoz képest kevesebb magyar felirattal találkozhatunk a falvakban, így előzetesen megállapíthatjuk, hogy inkább a nyelvek státusa közötti különbség tükröződik a nyelvi tájkép általános számaiban. Réte esetében a 38%-os magyar anyanyelvi arány mellett a feliratok 24%-a kétnyelvű szlovák–magyar vagy egynyelvű magyar, az 57%-os szlovák anyanyelvű lakosság mellett a feliratok 70%-a egynyelvű szlovák. Vásárút esetében a különbség még feltűnőbb: 5%-os szlovák anyanyelvű lakosság mellett a feliratok 42,8%-a egynyelvű szlovák. A 92%-os magyar anyanyelvű lakosság ellenére Vásárúton a feliratok 55,3%-a nem tartalmaz magyar nyelvű elemet. Általában még megállapítható, hogy az egynyelvű feliratok gyakrabban fordulnak elő, mint a kétnyelvű táblák, amelyek még Vásárúton is csak a feliratok egyharmadát teszik ki.

A nyelvi tájképben fellelhető kategóriák

Az eddig kialakított képet az átfogóbb értelmezés érdekében mindenképpen tovább kell finomítani. A következőkben a nyelvi tájkép alkategóriáit vizsgálom abból a szempontból, hogy milyen területeken jelennek meg az egynyelvű vagy kétnyelvű feliratok, illetve hol használják a szlovák és a magyar mellett megjelenő egyéb nyelveket. A vizsgálat során közelebbről fogok elemezni néhány jellegzetes vagy kivételes kétnyelvű, szlovák, magyar, angol, olasz vagy latin feliratot, illetve olyan táblát, amelyről az elvárással szemben hiányzik a felirat. Az elemzés során a helyi értelmezések, normák és azok kivételei kerülnek a középpontba a táblák megrendelői és olvasói szempontjából. A terepmunka és a korábbi kutatások alapján nyolc csoportba osztottam a feliratokat. A kategóriák segítségével könnyebben lehet közös magyarázatot, rendezőelvet találni az első látásra kaotikus nyelvi tájképre. A következő táblázat a kategóriákat és a rájuk jellemző nyelvválasztást foglalja össze. A táblázat azt is bemutatja, hogy az adott kategóriákban előforduló feliratok mekkora részét teszik ki az egész mintának.

1. táblázat. Nyelvi megoszlás a nyilvános feliratok különböző kategóriáiban

A táblázatból kiderül, hogy Rétén a szlovákon kívül ritkán fordul elő más nyelv vizuális használata. A kétnyelvű táblákat majdnem kizárólag az önkormányzat állította. A ritkán előforduló, egynyelvű magyar feliratokért az egyházak és a civil szervezetek felelnek. A vállalkozók, kereskedők és a magánemberek vizuális nyelve a szlovák. Vásárúton a nyelvi tájkép igen változatos. A nemzetközi és az állami feliratok szinte kizárólag szlovák nyelvűek, ami feltehetően többnyire egész Dél-Szlovákiára érvényes. A kereskedelemben a szlovák egynyelvű feliratok vannak enyhe többségben a gyakori kétnyelvű feliratok mellett. A magánemberek Vásárúton leginkább az egynyelvű magyar feliratokat preferálják.

A nemzetközi feliratok

Ez a kategória csak Vásárúton jelenik meg, ahol több európai uniós támogatásról találhatunk egynyelvű szlovák táblát. Ezek a táblák gyakran olyan intézmények közelében helyezkednek el, ahol a többi felirat kétnyelvű, mint például a magyar tannyelvű iskola esetében; ezért is feltűnőek ezek az egynyelvű táblák. Az intézmények dolgozói, vezetői általában azzal magyarázzák az egynyelvűséget, hogy pontos utasítást kapnak az adott központi állami szervtől, hogy hogyan kell egy ilyen táblának kinéznie, néha még a táblát is központilag küldik ki. Egyik fontos következményként megemlíthető, hogy az európai uniós szakszókincs nem terjedt el magyarul, pl. a fond szónak nem ismerik a magyarországi magyarban használatos alap megfelelőjét, vagyis az egynyelvű táblák gyarapíthatják az államnyelvből származó kölcsönszavak számát. Ahogy az egyik pedagógus elmondta: „nem hiszem, hogy lenne magyar szó ezekre a fondokra.” Ennek szimbolikus jelentősége is van, pl. az „Investícia do vašej budúcnosti” (Befektetés a jövőnkbe) egynyelvű uniós hívómondat bizonyára nem támogatja a magyar nyelv használatát Vásárúton.

1. fénykép. Európai uniós felirat Vásárúton a magyar tannyelvű iskola ajtaján

Állami feliratok

Az állami feliratok (Rétén n=17, Vásárúton n=41) tipikusan azok a feliratok, amelyeket a helybeliek általában hivatalos feliratokként említenek. Ide tartoznak a központi állami szervek által megrendelt és ellenőrzött táblák, valamint a (korábbi) állami vállalatok feliratai. Ebben a kategóriában nincs különbség, gyakorlatilag kizárólag egynyelvű szlovák feliratokkal találkozunk.

Ebbe a csoportba tartoznak a közlekedési táblák és útirányjelző táblák is. A szomszédos falvakra és városokra utaló táblák kizárólag a szlovák helységneveket tüntetik fel. Tulajdonképpen, aki nem ismeri pl. Vásárút szlovák nevét, oda sem találhat, hacsak nem jön rá, hogy a Trhová Hradská nevű falut kell keresni a térképen és az útirányjelző táblákon. A helybeliek nem tartják fontosnak a magyar helységnevek feltüntetését a településen kívülre utaló tábláknál, legalábbis kommunikatív szempontból nem, szerintük mindenki ismeri az államnyelvi helységneveket, így a magyar helységneveknek csupán szimbolikus jelentősége lenne („jobban éreznénk magukat”). Ugyanakkor az is igaz, hogy a Kétnyelvű Dél-Szlovákia nevű „földalatti” szervezet tevekénységére néhányan, elsősorban a vásárútiak közül, már felfigyeltek, és azokat az állami szerveket, amelyek eltávolítják a kétnyelvű táblákat (pl. Dunaszerdahelyen), igen negatívan ítélik meg. Egy magát szlováknak valló család véleményét is megkérdeztem a helységnévhasználatról. Szerintük a térképek és az útjelző táblák esetében a helységnevek azért csupán az ország hivatalos nyelvén tüntethetőek fel, mivel a nemzetközi normák és szabályok megkövetelik az egynyelvűséget.

Mindenféle közlekedés, mobilitás egynyelvű feliratokkal párosul. Így a buszmegállókban található menetrendek vagy tájékoztatás, a vasúti megállók helységnévtáblái, illetve a különböző térképek csak szlovák nyelven fordulnak elő. Igen meglepő volt látni, ahogy az egyébként magyar nyelvű iskolai tankönyvekben is egynyelvű szlovák térképek szerepeltek.

A néhány angol nyelvű felirattól eltekintve egynyelvű szlovák vizuális nyelvhasználatot követ a posta és az állami szerencsejáték-társaság. A posta feliratai között nincs magyar nyelvű, de magyar nyelvű újságot és kétnyelvű képeslapot árusítanak a rétei és a vásárúti postán is. Annak ellenére, hogy a vásárútiak nem szoktak szlovák nyelvű üdvözlőlapot venni, a posta kizárólag szlovák nyelvű üdvözlőlapokat árul. Az üdvözlőlapokat így a vásárútiak a helyi újságosnál vásárolják, aki csak magyar nyelvűeket tart kínálatában. A postahivatal szóbeli nyelvhasználata Vásárúton majdnem kizárólag magyar, Rétén kétnyelvű. A postán dolgozók mind beszélnek magyarul, de nem szívesen nyilatkoznak a munkájukról. Habár a szlovákiai magyarok nemigen címeznek leveleket magyarul, mivel tiltja a postai szabályzat, a postai alkalmazottak szerint odatalálnak a szlovákiai magyar helységnevekre címezett küldemények is. A posta nyelvpolitikájához tartozik még, hogy amennyiben az alkalmazottak legalább 50%-a magyar, akkor használhatják a magyar nyelvet egymás között a dolgozók.

Végül egy utolsó „hivatalos” felirattípus: a veszélyre figyelmeztető táblák. Ezek a táblák kizárólag szlovákul fordulnak elő, habár a törvény érvényben levő változata (Nyelvi jogok Szlovákiában 2010, 23. p.) azt követelné, hogy magyar nyelvűek is legyenek olyan településeken, ahol 20% felett van a magyar lakosság.

Kereskedelmi feliratok

A kereskedelmi feliratok (Rétén n= 47, Vásárúton n=157) központi jelentőségűek a teljes nyelvi tájkép szempontjából, mivel mindkét faluban közel a felét teszik ki az összes nyilvános feliratnak. Ezenkívül érdemes rögtön megjegyezni, hogy a kereskedelmi feliratok esetében markáns különbségek mutatkoznak meg a két település között.
Rétén a kereskedelmi feliratok majdnem kizárólag szlovákul fordulnak elő. Adat­közlőim emlékeztek arra, hogy korábban több kétnyelvű felirat volt a faluban. Például az egyik élelmiszerboltnál nemrég egy felújításhoz kapcsolódóan cserélték le a szlovák–magyar kétnyelvű táblákat. A rétei magyar vállalkozók nem tartották fontosnak a magyar nyelv vizuális használatát. A magyar feliratokra vonatkozó kérdésemre az egyik vállalkozó így válaszolt: „Természetes volt [a szlovák nyelvű felirat], de nem is gondolkoztam rajta, mert minden magyar el tudja olvasni, és tudja, hogy miről van szó … ezzel [a magyar feliratokkal] nem is foglalkoztunk, mert elértük azt a színvonalat, hogy minden magyar el tudja olvasni.”

Vásárúton a kereskedelmi feliratok igen sokfélék. Ott is enyhe többségben vannak a szlovák egynyelvű feliratok (58), de majdnem ugyanannyi (52) kétnyelvű táblát is találunk. Vásárúton különösen érdekes kérdés, hogy a magyar vállalkozók miért hirdetik termékeiket szlovákul a magyar vevők számára. Az egyik bolttulajdonos a következőképpen nyilatkozott: „nem volt semmiféle táblám, és jöttek az ellenőrök, szóltam X-nek, hogy bármilyen táblát készítsen gyorsan. Legközelebb kétnyelvű táblát kérek.” Az illető, aki egyben kulturális aktivista is, azt is hozzátette, hogy csípős megjegyzéseket kapott a rossz példa miatt. Arról is beszámoltak az adatközlők, hogy bizonyos üzleteknek korábban csak szlovák felirataik voltak, de most már kétnyelvűek a feliratok. A vállalkozók általában úgy gondolják, hogy a törvény kötelezővé teszi a szlovák feliratot, de a vásárútiak elvárják a magyar feliratot is.

A kereskedelem területén egynyelvű magyar feliratok is jelen vannak. Az egynyelvű kisebbségi feliratokat Barni és Bagna (2010, 7. p.) alapján „autonóm” feliratoknak nevezhetjük. Az autonóm feliratok elsősorban a közösségen belüli kommunikációt szolgálják. Rétén egyetlenegy ilyen felirattal találkozunk, az egyik szlovákiai magyar nyelvű sajtótermék hirdetéséről van szó. Vásárúton nagyobb számban (17) fordulnak elő egynyelvű magyar feliratok. Egyik jellegzetes típusuk az ad hoc táblák, vagyis ideiglenes feliratok. Ilyen pl. a krétával írt pénteken őzpörkölt egy étterem előtt. Azonkívül van egy-két vállalkozó, aki csak magyarul hirdet, kizárólag ilyen esetekben fordulhatnak elő a közeli települések magyar helységnevei is (pl. Nádszeg).

A kétnyelvű táblákra jellemző, hogy a szlovák szöveg megelőzi a magyart, ill. fölötte áll vagy balra tőle. Scollon és Scollon (2003, 119–120. p.) terminológiáját követve elhelyezésük alapján a szlovák a preferált, a magyar a perifériális kód. A vásárúti kereskedelmi táblákon ritkábban ugyan, de előfordul (10/52), hogy a magyar a preferált kód. Ugyanakkor többen állították, hogy a nyelvtörvények szerint a szlováknak kell felül lennie. (Ahol a lakosság 20%-a magyar, ott lehet a magyar is elöl/felül a kereskedelmi feliratoknál, l. Nyelvi jogok Szlovákiában 2010, 24–25. p.).

2. fénykép. A magyar preferált kódként, Vásárút

A kereskedelmi feliratokhoz kapcsolódóan is találkozunk az államnyelvből származó kölcsönszavakkal (vö. Lanstyák 2000, 155. p.). Közülük néhány már-már a szlovákiai magyar identitás szimbólumává vált, pl. a horcsica, párki és zsuvi. Ezeket a termékeket továbbra is magyar felirat nélkül látják a szlovákiai magyarok, így nem csoda, hogy a mindennapi beszédben gyakoriak ezek a kifejezések. A vásárúti cukrászdában viszont találhatunk egy érdekes feliratot, ami egyben az egyedüli felirat, ahol az említett kifejezések magyarországi változatát lehetett látni, illetve a kávézóban ez az egyetlen felirat, ahol a magyar szöveg van felül.

3. fénykép. „Zsuvi”, Vásárút

A kereskedelmi feliratok esetében a névhasználatra is vannak adataink. A személynévhasználat Dél-Szlovákiában elkerülhetetlen identitásjelző (bővebben l. Simon 2010, 64–80. p.). A kereskedelmi feliratok igen gyakran tartalmazzák a tulajdonos nevét. A női neveknél igen ritka az -ová nélküli név. Az -ová kihagyása feltehetőleg egyfajta nyilvános kiállásként értelmezhető, mivel az amúgy aktívan magyar kultúrával foglalkozó vállalkozók is tartanak „a fölösleges ellenőrzésektől”, és inkább megtartják az -ovát.
A cégnevek között Vásárúton gyakoriak a „nemzetközi” nevek, általában angol vagy egyéb indoeurópai nyelv mintájára: Ferrofruct, Judi Bar. Szlovák üzletnevek szintén ritkán fordulnak elő. Magyar neveket éttermeknek, kocsmáknak adnak: Korona vendéglő, Patkó vendéglő. Az első esetben szlovákul is szerepel a típusnév (Hostinec). A másik esetben a név maga is le van fordítva a tábla túloldalán (Potkova [sic!]).

A szlovákon és a magyaron kívül más nyelvek ritkán tűnnek fel a kereskedelmi feliratokban, legalábbis európai összehasonlításban. A szlovákiai városokban is minden valószínűséggel több angol stb. felirattal találkozhatunk, mint a vizsgált falvakban. Vásárúton a nyilvános telefon felirata szlovák–angol kétnyelvű, a bankautomatán a „please insert your card”, illetve szlovák megfelelője villog, később választani lehet még a német vagy a francia nyelvet is. A kétnyelvű szlovák–angol feliratok között vannak fordítások és hibrid hirdetmények is, például a réteieket Horse Show-ra invitálják, a program félig angolul, félig szlovákul van.

Szlovákiában nem csak pizzához, fagylalthoz kapcsolják az olasz nyelvet, hanem a kávéhoz is. Így nem ritka a caffè jelzés a kávét kínáló létesítményeknél. A vásárúti kávézó neve Dolce Vita, és a kávé, amit kínálnak, Caffé del Moro, aminek emblémája a cégtábla mellett található. A kávét fogyasztó automatikusan kap cukrot és kekszet, amit német–olasz nyelvű tasakokban adnak. A kávézó így a névválasztás és termékcsalád nyelvi összetételének segítségével teremt hozzáadott értéket; ezt a jelenséget szokták nyelvi kommodifikációnak is hívni (l. Duchène–Heller 2012). A magyar nyelv kommodifikációjával a terepmunka során nem találkoztam.8

A Vásárúton is gyakori nemzetközi és angol cégneveket azzal magyarázhatjuk, hogy a magyar névhasználatot egyre inkább kiállásként értelmezik, amit a vállalkozók igyekeznek elkerülni (vö. Lanstyák és Szabómihály 2009, 67. p.). A szlovák névhasználat, legalábbis Vásárúton, szokatlan, így egy nyugatias, nemzetközi névválasztás megoldja a problémát. Rétén többnyire csak szlovák cégnevekkel találkozunk, ott ez már természetes. Rétén a nemzetközi nevek inkább csak reklámfogásként értelmezhetőek. Vagyis a nyugat-európai hangzású nevekkel többek között arra az időre apellálnak, „amikor minden olyanra vágytunk, amit csak nyugaton lehetett kapni”, ahogy az egyik rétei adatközlő fogalmazott.

Önkormányzati feliratok

Mindkét faluban az önkormányzati feliratok (Réte n= 20, Vásárút n=49) között található a legtöbb kétnyelvű tábla. Az önkormányzati táblákon, a hatályos rendelkezéseket követve (Nyelvi jogok Szlovákiában… 2010, 21. p.), a szlovák van preferált helyzetben, felül, balra, néha nagyobb betűvel stb.
Mindkét községnek magyar polgármestere van. A hivatalban a réteiek mégis inkább a szlovák nyelvet részesítik előnyben. A polgármester szerint annak ellenére, hogy a hivatalban magyarok dolgoznak, tízből kilenc rétei szlovákul akar kommunikálni velük. Vásárúton szlovák nyelven csak telefonon hallottam beszélni a községháza munkatársait. A községvezetés mindkét helyen elkötelezett a kétnyelvűség mellett, de Rétén anyagi források hiányára panaszkodtak (nincs elég emberük, hogy mindent lefordítsanak magyarra). Mégis elmondható, hogy inkább egyéb problémák foglalkoztatták a községvezetést, mint a kétnyelvűség biztosítása (vö. Mrva–Szilvássy 2011, 56–57. p.).
Vásárúton kilenc szlovák egynyelvű táblát találtam, Rétén hatot. Ha az önkormányzatok elkötelezték magukat a kétnyelvűség mellett, akkor ezek milyen táblák? Rétén például a szemetesek feliratai csak szlovák nyelvűek voltak (azóta már megváltozott a helyzet). Ezenkívül a szlovák iskola és óvoda táblái csupán szlovák nyelvűek. Érdemes megjegyezni, hogy a szlovákiai magyar iskolák és óvodák kétnyelvű tábláin mindig külön magyarázat is van szlovákul, hogy egy magyar tannyelvű intézménnyel (s jazykom maďarským) van dolgunk, de a szlovák intézményeknél csupán annyit találhatunk, hogy pl. materská škola (óvo­da). Ez azt szimbolizálja, hogy a szlovák tanintézményeket kell jelöletlen alapesetnek tekinteni, illetve hogy ezekben az intézményekben akkor sem használják a kétnyelvű feliratokat, ha a lakosságnak több mint 20%-a magyar a településen. A magyar tannyelvű intézményekben viszont nem találkozunk autonóm (egynyelvű) magyar feliratokkal a nyilvános térben.
A falvak címerei között találunk egynyelvű szlovák címert és szlovák–magyar kétnyelvű változatot is. Például Vásárúton a polgármester autójára egynyelvű szlovák címer került. A polgármester szerint ez véletlenül történt, de megjegyezte, hogy talán így jobb is, mivel so­kat jár Pozsonyba, és így nem kell attól tartani, hogy esetleg megrongálják az autót. Ez erősíti az általános szabályt, hogy a közlekedéshez, mobilitáshoz kapcsolódó feliratok csak szlo­vákul jelennek meg. Mindkét községházán találkozhatunk egynyelvű és kétnyelvű címerrel egyaránt, a kétnyelvű „hivatalosabb” összefüggésekben fordul elő. A vásárúti ku­ká­­kon kétnyelvű címert láthatunk. Vásárút községének magyar nyelvű honlapján (www.vasarut.sk) sokáig a szlovák egynyelvű címert láthattuk. Elképzelhető, hogy annak hatására került már két hónappal a terepmunka után a Vásárút név a címer alá, és került le róla a Trhová Hradská, hogy a szlovák helynévhasznált okára rákérdeztem a honlap tervezőjénél.

Az egynyelvű, autonóm magyar önkormányzati feliratok Vásárúton öt esetben találhatóak meg. Köztük van a temető kapuja fölötti íven látható feltámadunk mondat (a temető WC-in viszont csak Muži és Ženy látható, ahogy a többi önkormányzati WC-n is). Ezenkívül az iskola ajtaján láthatunk autonóm magyar nyelvű órarendet, illetve az egyik központi épületen egynyelvű önkormányzati meghívót a Karády Katalin-estre. A kulturális életről mindkét faluban elmondható, hogy általában magyarul zajlik. Rétén viszont az óvodába és a szlovák iskolába járó gyerekek a falu kulturális eseményein szlovák (és angol) nyelvű műsorral lépnek fel.

Egyházi feliratok

A hitélet mindkét faluban főleg magyarul zajlik. Rétén református és katolikus templom is található. A rétei katolikus templomban minden második szombaton szlovák nyelvű mise is van. A református egyház istentiszteletei csak magyarul zajlanak, de az evangélikus egyház minden második héten szlovák istentiszteletet tart a református templomban. A Rétén szolgáló katolikus pap szlovák anyanyelvű, a misék szövegét felolvassa magyarul, de a kiejtésén érződik, hogy a magyarnyelv-tudása gyenge, ami a magyar identitású hívőkben visszatetszést kelt (a katolikus egyház nyelvpolitikájáról l. Menyhárt 2004). Vásárúton csak katolikus templom található, és csak magyar nyelvű misék vannak, a plébános magyar anyanyelvű.

Az egyházak a nyelvhasználat szempontjából fontos intézmények, mivel az emelkedett magyar nyelvváltozat használatával jó néhányan már csak ott találkoznak. Az egyházak mégis kevés (Réte n=5, Vásárút n=7) táblát helyeznek el a nyilvános térben, habár az intézmények közül ők rendelkeznek a legnagyobb nyelvhasználati autonómiával. Az egyházi feliratok a templomok falán jelennek meg vagy a szenteket ábrázoló szobrok talapzatain. A táblák általában magyar nyelvűek, de előfordulnak régi (Vásárúton) és új, (Rétén) latin nyelvű feliratok is. Szlovák nyelvű plakátokat is láttam, de ezek mind a katolikus templom falain belül elhelyezett hirdetőtáblákon voltak, és a szlovák nyelvű vidékeken található egyházi központokból küldték őket. Rétén Szent Istvánnak állítottak emléket 2006-ban. A falu alapításának 750. évfordulóján egy ismert szlovákiai magyar fafaragó munkája került a katolikus templom melletti falhoz a következő szöveggel: Stephanus Rex 1256-2006. Az egyik helybeli szerint nem akartak azzal „provokálni”, hogy Szent Istvánt írjanak ki. Vásárúton érdekes a nemrég elkészült Szent Vendel-szobor táblája, amit üresen hagytak, mivel nem akarták kőbe vésni szlovákul is a nevét. Úgy vélték, hogy mivel ez nyilvános, központi téren áll, ezért nem terjed odáig az egyház nyelvhasználat autonómiája. A szobor üres táblája így egyfajta tiltakozásként is értelmezhető.

4. fénykép. Szöveg nélküli Szent Vendel-szobor, Vásárút

Civil szervezetek

A civil szervezetek feliratai ritkán találhatóak meg a falvakban (Réte n=5, Vásárút n=2). A Csemadok mindkét faluban aktív. Olyan eseményeket szervez, amelyek a magyar nyelv kulturális használatának szempontjából szimbolikusan is egyedülállóak. Az a kevés tábla, felirat, ami a falvakban megjelenik, hasonlóképpen a Csemadokhoz kapcsolódva, fokozottan a magyar kultúrához kötődik, ezek ráadásul autonóm feliratok, vagyis egynyelvű, vizuális magyar szövegek. Rétén a régi könyvtár előtt találhatunk egy kopjafát, amit a Csemadok állított, a kopjafára a rendületlenül szó van vésve idézetként a Szózatból. Vásárúton az önkormányzattal és más civil szervezettel közösen a Csemadok állított egynyelvű emlékszobrot Kossuth Lajosnak „a legrosszabb mečiari években” (1994), ahogy az egyik volt vezető fogalmazott. Szlovák nyelvű civil szervezeti feliratot a sport területén találhatunk Rétén.

5. fénykép. Nyelvileg „autonóm” Kossuth-szobor Vásárúton

Magánemberek

A magánemberek feliratai közé soroltam a saját kezűleg készült plakátokat, táblákat, házkapukban és kerítéseken látható feliratokat, illetve a falfirkákat, grafittiket. Rétén 13 különféle feliratot számoltam össze, Vásárúton 44-et. A magánemberek feliratai azért fontosak, mert leginkább ezeknek szabad a nyelvválasztásuk, azaz valamennyire spontán és természetes nyelvválasztást tükröznek (pl. Pavlenko 2012, 45. p.). Így feltehető, hogy ezen a területen volna a legtöbb magyar felirat, vagyis aki a népszámláláson magyar anyanyelvűnek vallja magát, az feltehetőleg a saját portájára is magyarul ír ki valamit, vagy magyar nyelvű táblát vesz. A fenti okok miatt a magánemberek feliratainak nyelvi megoszlását érdemes külön bemutatni:

2. táblázat. Nyelvi megoszlás a magánemberek felirataiban

A megoszlás Réte esetében megerősíti a nyelvcsere folyamatára tett korábbi megállapításaimat: a rétei magyarok már több területen leszoktak a magyarnyelv-használatról, normatív vizuális nyelvválasztássá vált a kereskedelemben és a magánemberek esetében is a szlovák. Vásárúton viszont a magyarok többsége azt tartja a legtermészetesebbnek, hogy magyarul írja ki a mondandóját. A számszerűen jelentősebb (10% fölötti) kategóriák között egyedül a magánemberek feliratai esetében találhatunk magyar dominanciát Vásárúton. Fontos megjegyezni, hogy ez szintén összefügg a számolási módszerrel. Ha egyazon feliratok abszolút számát vennénk alapul, és nem csak az egymástól különböző feliratokat, valószínűleg szlovák dominanciát állapítanánk meg ezen a területen is. Ennek egyik oka a táblák hozzáférhetőségéből, kereskedelmi forgalmazásából adódik. Vagyis a magánemberek feliratai gyakran kereskedelmi termékek, például „A kutya harap” típusú táblák gyártott formái az 1990-es években kezdtek tömegesen elterjedni.

A magánemberek feliratai között viszonylag ritkán találunk kétnyelvű táblákat. Egyrészt az emberek nem készítenek ilyeneket, másrészt kétnyelvű táblák nem kaphatók, illetve a törvények nem követelik meg a szlovák nyelv használatát szemben a kereskedelemmel, ahol a magyar nyelv csak a szlovák mellett jelenhet meg.
Szlovákiában lényegében nem kaphatóak magyar nyelvű felirattal rendelkező, magánemberek által keresett táblák. Például „A kutya harap” típusú magyar nyelvű táblákat a vásárútiak többnyire a győri vagy budapesti bevásárlóközpontokban szerzik be. Egy másik példaként a postaládákat és újságtartókat említhetjük meg, amiket a helyi postán lehet megvásárolni, kizárólag szlovák nyelvű felirattal (Pošta, Noviny). Posta feliratú táblát egy esetben lehet látni Vásárúton, ami úgy készült, hogy az š-ről a tulajdonos saját kezűleg lekaparta a mellékjelet.

Magyar nyelvű matricákat is látunk a postaládákon, de csak Vásárúton. A matricák valamelyik szlovákiai magyar nyelvű sajtótermék reklámjai. A neveken kívül ezek jelzik, hogy a ház lakója magyar. Rétén is van előfizetője az Új Szónak vagy a Vasárnapnak, de ott a matricákat nem teszik ki a portákra, igaz, szlovák nyelvű sajtótermékek matricáit sem lehet megtalálni Rétén. Rétén a magánemberek magyar nyelvű táblái igen ritkák, az egyik kivétel a temetőben egy családi sírbolthoz készült világháborús emlékmű Réte hősi halott honvédei szöveggel és a hősök (1914–1918, 1941–1945) névsorával.9

Vásárúton sok esetben az emberek saját kezűleg barkácsolják „A kutya harap” táblát és az újságtartót. Ilyenkor jellegzetesen csak magyar szöveg kerül rá, de egy-két ellenpéldát is sikerült találnom. Ha egy magyar illető egy magyar többségű faluban saját kezűleg készít szlovák egynyelvű táblát, akkor valószínűleg a vizuális nyelvhasználata normatív módon szlovák lehet, de Vásárúton ez inkább kivételszámba megy.

6. fénykép. Saját készítésű újságtartó és felirat, Vásárút

Következtetések

A magyar anyanyelvű beszélők számszerű jelenléte a dél-szlovákiai falvakban nem tükröződik a nyelvi tájképben. A magyar nyelv vizuális használata Dél-Szlovákiában messze elmarad például a német nyelv dél-tiroli használatától (Dal Negro 2009). Továbbá a vizsgálat alapján megállapíthatjuk, hogy a szlovák nyelvet széles körben használják a magyar falvak feliratain. Sőt, nemzetközi és állami, vagyis „hivatalos” táblák esetében nem ritka a kizárólag államnyelvi felirat sem, és vannak esetek, amikor a törvények kifejezetten tiltják a kisebbségi nyelvek használatát. A fentiek alapján kijelenthető, hogy az államnyelv vizuális használata nincs veszélyben, illetve nem szorul védelemre a megvizsgált falvakban, így annak védelme helyett sokkal inkább arra volna szükség, hogy a szlovák törvényalkotás megkönnyítse és támogassa a kisebbségi nyelvek vizuális használatát, amire a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája (7. cikk, d/ pont) kötelezi is a szlovák kormányt. Természetesen több bátorítás érkezhetne a magyar közösség felől is, mivel a nyelvtörvények – rendkívül ellenséges alapideológiájuk ellenére – jóval több magyar vagy kétnyelvű feliratot engednének meg, mint amennyivel kutatásom során találkoztam.

A kétnyelvű feliratok általában az önkormányzathoz vagy a kereskedelemhez kapcsolódnak, és mindenképpen helyi jellegű táblák: a közlekedéssel, kommunikációval, mobilitással vagy állami monopóliumokkal kapcsolatos feliratok kivétel nélkül csak szlovákul találhatóak meg. A legnagyobb változatosság a kereskedelmi és a magánfeliratok esetében fedezhető fel. Itt világosan látszik a két közösség közti különbség is. Rétén a vizuális nyelvhasználat normatív esetben szlovák, Vásárúton magyar. A magyar nyelv vizuális használata Rétén már nyilvános kiállásnak számít, ami kockázatos és kerülendő a személyes megítélés szempontjából. Vásárúton inkább az a vélekedés uralkodik, hogy a magyar nyelv vizuális használata természetes, de a mellette való állásfoglalás „nacionalista” hozzáállásnak minősülhet, amit a vásárútiak nagy többsége kerülendőnek tart. A terepmunka alapján elmondható, hogy a dél-szlovákiai magyarok inkább a magyar tannyelvű iskolák mellett állnak ki, a vizuális magyar nyelvhasználattal kapcsolatos kérdésekre viszont a „csak ne legyen semmi probléma”, „nem szeretem a nacionalistákat” típusú megnyilatkozásokkal válaszolnak.
Az egynyelvű magyar nyelvi tájképet intézmények esetében leginkább csak az elhanyagolható számú egyházi és civil szervezeti felirat adja, habár némelyik magyar nemzeti jelképekhez kapcsolódik. Vásárúton egy-két ad hoc jellegű, ideiglenes kereskedelmi tábla is csak magyarul fordul elő, ami azt jelzi, hogy a vertikális, mindennapi nyelvhasználat a településen egyértelműen magyar (a „külsősök”, pl. az ellenőrök számára fontos a szlovák). Vásárúton a magánemberek feliratai igényt jeleznek az autonóm magyar feliratok használatára. Ez azzal függ össze, hogy az adatközlők szerint természetes, hogy a magánemberek feliratai Vásárúton magyar nyelvűek legyenek. Rétén az adatközlők arra a kérdésre, hogy milyen nyelvű feliratot tennének ki a házukra, portájukra, általában úgy válaszoltak, hogy kétnyelvűt. Igaz, ez az eszmény nem tükröződik a tanulmányomban leírt gyakorlatban, amire leginkább a szlovák egynyelvűség jellemző.

A magánemberek vizuális magyar nyelvhasználatát valamelyest korlátozza, hogy Szlovákiában nemigen kaphatók kétnyelvű vagy magyar nyelvű táblák. Tapasztalataim szerint Székelyföldön például jóval több figyelmet fordítottak erre a kérdésre, és viszonylag könnyen voltak hozzáférhetők kétnyelvű, illetve egynyelvű magyar táblák. Természetesen történelmi gyökerek is állhatnak a különbségek mögött, de Misad (pl. 2009, 18. p.) tanulmányai alapján tudjuk, hogy Dél-Szlovákiában is volt már példa a magyarnyelvűség kibővülésre a kereskedelem területén, így amennyiben a vizuális magyar nyelvhasználat iránti igény komolyabb keresletté változik, valószínűleg a kínálat is bővülhet magyar nyelvű táblákkal a magyar nyelvű üdvözlőlapok mintájára. Fontos megjegyezni, hogy Vásárúton sem találkoztam olyan véleménnyel, hogy a magánfeliratokon kívül pl. a kereskedelemben lenne igény autonóm vizuális magyar nyelvhasználatra. Vásárúton is nagyon kevesen és inkább közvetetten tartják problémának a kis számú magyar feliratot, sokkal nagyobb nyelvi problémának érzik a fiatalok alacsonynak vélt szlovák nyelvtudását a településen.

„A szociolingvisták ma már nemcsak jegyzetfüzettel és diktafonnal járják a világot, digitális fényképezőgép is van náluk, amivel pillanatképeket rögzítenek arról, ami időközben »nyelvi tájképként« vált ismeretessé.” (Blommaert 2012, 5. p.). Gorter és mtsai. (2012) szerint a kisebbségek esetében a nyelvi tájkép vizsgálata emeli a lakosság nyelvi tudatosságát, és a témával való foglalkozás jellegzetesen bátorítja a kisebbségi nyelvek vizuális használatát, ami tovább segítheti az adott nyelv szóbeli használatát is. A vizsgálat esetükben is arra döbbentette rá az aktivistákat és a döntéshozókat, hogy a spanyol államnyelv jóval dominánsabb Baszkföldön, mint ahogy addig gondolták. Továbbá, ennek eredményeként a kisebbségi nyelvhasználat revitalizációját támogató hivatalos szervek előírták az állami feliratok kétnyelvűségét, illetve a magánszférában bátorították a baszk nyelv vizuális használatát. Végül ugyanezek a helyi hivatalok rendelték meg a következő tanulmányt, amelyben Gorter és mtsai. (2012) megállapították a baszk nyelv növekvő vizuális jelenlétét mutató új tendenciákat.

Felhasznált irodalom

Barni, Monica–Carla Bagna 2010. Linguistic Landscape and Language Vitality. In Shohamy et al. (eds.): Linguistic Landscape in the City. Bristol, Multilingual Matters, 3–18. p.
Ben-Rafael, Elizier et al 2010. Introduction. In Shohamy et al. (eds.): Linguistic Landscape in the City. Bristol, Multilingual Matters, xi–xxviii. p.
Beregszászi Anikó 2005. „Csata” a szimbolikus térért, avagy a látható/láthatatlan anyanyelv. In Beregszászi Anikó–Papp Richard (szerk.): Kárpátalja: Társadalomtudományi tanulmányok. Budapest–Beregszász, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, 158–178. p.
Blommaert, Jan 2012. Chronicles of complexity. Ethnography, superdiversity, and linguistic landscapes. Tillburg Papers in Culture Studies 29. Tillburg University.
Cenoz, Jasone–Durk Gorter 2006. Linguistic landscape and minority languages. In Durk Gorter (ed.): Linguistic Landscape. A New Approach to Multilingualism. Clevedon, Multilingual Matters, 67–80. p.
Cséplő Ferenc 1995. Réte – bástya és menedék. Helytörténet két egyházi könyv köré építve. Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 3.
Dal Negro, Silvia 2009. Local Policy Modeling the Linguistic Landscape. In Shohamy, Elana–Durk Gorter (eds.): Linguistic Landscape. Expanding the Scenery. London, Routledge, 206–218. p.
Edelman, Loulou 2009. What’s in a Name? Classification of Proper Names by Language. In Shohamy, Elana–Durk Gorter (eds.): Linguistic Landscape. Expanding the Scenery. London, Routledge, 141–154. p.
Gal, Susan 1979. Language Shift. Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. New York, Academic Press.
Gal, Susan 2006. Language, its stakes and its effects. In Goodin, Robert–Charles Tilly (eds.): The Oxford Handbook of Contextual Political Analysis. Oxford, Oxford University Press, 376–391. p.
Gorter, Durk et al. 2012. The revitalization of Basque and the Linguistic Landscape of Donostia-San Sebastián. In Gorter, Durk, et al. (eds.): Minority Languages in the Linguistic Landscape. Basingstoke, Palgrave, 148–163. p.
Duchène, Alexandre–Monica Heller (eds.) 2012. Language in Late Capitalism. Pride and Profit. New York, Routledge.
Hult, Francis 2009. Language ecology and linguistic landscape analysis. In Shohamy, Elana– Durk Gorter: Linguistic Landscape: Expanding the Scenery. New York, Routledge, 88–104. p.
Jaworski, Adam–Crispin Thurlow 2010. Introducing Semiotic Landscapes. In Jaworski, Adam–Crispin Thurlow: Semiotic Landscapes: Language, Image, Space. London, Continuum, 1–40. p.
Landry, Rodrigue–Richard Bourhis 1997. Linguistic landscape and ethnolinguistic vitality. Journal of Language and Social Psychology, 16., 23–49. p.
Langman, Juliet–Lanstyák István 2000. Language negotiations in Slovakia. Views from the Hungarian minority. Multilingua, 19., 55–72. p.
Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest, Osiris.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2005. Hungarian in Slovakia. In Fenyvesi, Anna (ed.): Hungarian Language Contact outside Hungary. Studies on Hungarian as a minority language. Amsterdam, John Benjamins, 47–88. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2009. Hungarian in Slovakia. Language management in a bilingual minority community. In: Nekvapil, Jiří–Tamah Sherman (eds.): Language Management in Contact Situations. Perspectives from Three Continents. Frankfurt am Main, Peter Lang, 49–73. p.
Lou, Jia Jackie 2010. Chinese on the Side. The Marginalization of Chinese in the Linguistic and Social Landscapes of Chinatown in Washington, DC. In Shohamy et al. (eds.): Linguistic Landscape in the City. Bristol, Multilingual Matters, 3–18. p.
Menyhárt József 2004. A katolikus egyház nyelvpolitikája Szlovákiában. In Lanstyák István– Menyhárt József (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről II. Pozsony, Kalligram– Gramma, 28–51. p.
Misad Katalin 2009. Nyelvi kontaktusok. Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Mrva Marianna–Szilvássy Tímea 2011. Kétnyelvűség a dél-szlovákiai településeken. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 1. sz. 37–58. p.
Nyelvi jogok Szlovákiában. Anyanyelvhasználati útmutató 2010. Somorja és Komárom, Fórum Kisebbségkutató Intézet és Anyanyelvűnkért Polgári Társulat.
Opinion on the Act on the State Language of the Slovak Republic. Venice Commission, European Commission for Democracy Through Law. www.venice.coe.int/docs/2010/CDL-AD(2010)035-e.asp, letöltve 2012. április 22.
Pavlenko, Aneta 2012. Transgression as the Norm: Russian in Linguistic Landscape of Kyiv, Ukraine. In Gorter, Durk et al. (eds.): Minority Languages in the Linguistic Landscape. Basingstoke, Palgrave, 36–56. p.
Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája. Magyarul hozzáférhető: http://www.hhrf. org/prominoritate/1996/nyar12.htm, letöltve 2012. augusztus 24.
Scollon, Ron–Suzie Wong Scollon 2003. Discourses in Place. Language in the Material World. London, Routledge.
Shohamy, Elana 2006. Language Policy: Hidden agendas and new approaches. London, Routledge.
Shohamy, Elena–Shoshi Waksman 2009. Linguistic landscape as an ecological arena. Modalities, meanings, negotiations, education. In Shohamy, Elana–Durk Gorter (eds.): Linguistic Landscape: Expanding the Scenery. London, Routledge, 313–331. p.
Simon Szabolcs 2010. Nyelvi szondázások. Alkalmazott nyelvészeti tanulmányok a szlovákiai magyar nyelvhasználat köréből. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Sloboda, Marián 2009. State Ideology and Linguistic Landscape. A Comparative Analysis of (Post)communist Belarus, Czech Republic and Slovakia. In Shohamy, Elana–Durk Gorter (eds.): Linguistic Landscape: Expanding the Scenery. London, Routledge, 173–188. p.
Szabómihály Gizella 2009. A nyelv szimbolikus funkciója a szlovák államnyelvtörvényben. Magyar Tudomány, 170. évf. 11. sz. 1329–1334. p.
Szabómihály Gizella 2011. Milyen a dél-szlovákiai nyelvi tájkép? Egy- és kétnyelvű feliratok típusai a magyarlakta területeken. Előadás a 43. Kazinczy Napok programjában. Kassa, 2011. október 28–29.
The Language act and minority rights in Slovakia, 2009. www.culture.gov.sk/aktuality/the-language-act-and-minority-rights-in-slovakia, letöltve 2012. április 22.

Petteri Laihonen
The Linguistic Landscape of Two Hungarian Villages in South-West Slovakia

The study of visual language use is a growing field with a wealth of methodological perspectives. Linguistic Landscape (LL) is seen among the mechanisms that transmit ideology into language practices. Resistance to dominant ideologies is typically displayed in the LL as well. The investigated ‘Hungarian’ villages have a Slovak dominant LL with nests of bilingual, Hungarian and other signage. International and governmental signs are exclusively in Slovak. However, the municipalities cherish Slovak-Hungarian bilingualism. Where Hungarians present an overwhelming majority, there Hungarian appears in commercial signs as a second language. As an infrequent exception to the rule, minority associations and the churches produce signs in Hungarian. Autonomous use of Hungarian is significant only in the signage of private individuals in a village where Hungarians form over 90% majority. The LL has become a mechanism escalating language shift in the village with a bilingual population. In order to reverse this, the dominant ideology of seeing the visual use of Hungarian in Southern Slovakia as a threat to state sovereignty should change towards facilitating and encouraging the visual use of Hungarian language both in public and private life.

Petteri Laihonen 81`244
The Linguistic Landscape of Two Hungarian Villages in South-West Slovakia 81`242
81`246.2
316.3(=511.141)(437.6)
342.725(437.6)

Keywords: Linguistic Landscape. Hungarian Villages in South-West Slovakia. Language Policy. Language Ideologies.

A szlovákiai intézmények magyar nevének standardizálásáról 1

0. Bevezetés

A magyar nyelvnek államnyelvként és kisebbségi nyelvként való használata között a legnagyobb különbség a nyelvhasználati helyzetek eltérő voltában rejlik: míg államnyelvként minden kommunikációs színtéren jelen van, addig kisebbségi nyelvként csak korlátozottan, bizonyos színtereken használ(hat)ják az anyaország határain kívül élő magyar beszélőközösségek (vö. Kiss 1994, 41. p.).

A Trianon után szerveződött utódállamokban – az eltérő társadalmi, politikai és nyelvi körülmények következtében – többféle sajátos változata alakult ki az egyetemes magyar standardnak. Mivel a kisebbségben élő magyarság számára a Magyarország határain kívül folytatott lét nemcsak a többségi lakosság nyelvével való szoros kapcsolatot jelenti, hanem az anyaországitól eltérő jogi és intézményrendszerekhez, oktatásügyhöz, gazdasági élethez stb. való kapcsolódást is, a nyelvi differenciálódás mindennek szükségszerű következménye. Az egyes kisebbségi nyelvváltozatokban a nyelvi differenciálódás kísérőjelenségeként olyan nyelvi formák jönnek létre, amelyeket vagy csak az egyik, vagy a másik ország területén ismernek és használnak. E különbségek leglátványosabban és leggyakrabban a szókészletben figyelhetők meg, de a nyelv grammatikai szintjén (pl. mondatszerkesztés, vonzathasználat, szórend) s más egyéb területén (pl. szójelentés, tulajdonnév-használat) is jelentkeznek (vö. Pete 1988, 779–781. p.; Kiss 1994, 93–100. p.; Lanstyák 2002, 153. p.).

Nyelvpolitikai szempontból a kisebbségi nyelvhasználat különösen érzékeny területe a névhasználat, mégpedig a személy- és földrajzi nevek, valamint az intézménynevek használata. A rendszerváltás előtt a hatalom a kisebbségi nyelvű névalkotásba, illetve névhasználatba is beleszólt, s megkövetelte a többségi névmintáknak a kisebbségi nyelvbe való átültetését. A múlt század nyolcvanas éveinek végén lezajlott rendszerváltozást követően az utódállamokban javultak a magyar nyelvhasználat feltételei: a kisebbségek nyelvhasználatáról rendelkező törvények s A regionális vagy kisebbségi nyelvek kartája fontos előrelépést jelentenek a kisebbségek nyelvi jogainak kiterjesztése szempontjából. Szlovákiában például jelentős engedményekre került sor a személynévhasználat, a földrajzi nevek és – a hivatalos kapcsolattartásra vonatkozó rendeletek révén – az intézménynevek használatának területén. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nyelvi felkészületlenségünk miatt nem mindig tudjuk megfelelően kiaknázni a törvény nyújtotta lehetőségeket: a hivatalos élet több évtizedes szlováknyelvűségének következményeként hiányzik az adekvát szakszókincs, illetve névszókincs. Ez utóbbi kapcsán sajátos csoportot alkotnak a földrajzi nevek, ezen belül is a helynevek, melyek standardizálása általában valamilyen hatóság, állami intézmény hatáskörébe tartozik;2 de ugyanilyen fontos az utóbbi két évtized alatt tartalmában és szerkezetében egyaránt átalakult intézménynevek csoportja: a rendszerváltozásig mindennapi használatban levő intézménynévanyag nagy része kicserélődött, s helyette több száz, az új igényeknek megfelelő elnevezés jött létre (Kiss 1994, 64–68. p.; Szabómihály 2002, 182. p.; Misad 2009, 94. p.).

Tanulmányomban a szlovák intézménynevek magyar megfeleltetéseinek standardizációs gondjaival foglalkozom. Kiindulópontnak a jelenlegi helyzetet választottam, mely szerint a szlovákiai magyarban ugyanannak az intézménynek esetenként több neve is használatos (eltérő néven nevezik meg pl. a különböző intézménynévjegyzékek, a sajtó, az internetes adattárak stb.), ez pedig gyakran azt eredményezi, hogy az intézményt csak a szlovák nyelvű megnevezés alapján tudjuk azonosítani (vö. Szabómihály 2011, 21. p.). Bár tény, hogy bármely nyelvnek kisebbségi helyzetben való használata természetes módon vonja maga után a nyelvhasználat speciális, az anyaországitól eltérő módosulását, a szakemberek szerint ez nem jelentheti azt, hogy a nyelvi modellállításban természetszerűleg fel kellene adni az egység elvét. A magyar nyelv egyes állami változatai közötti átjárhatóságot éppen az egységesítés biztosítja, a standardizálásra tehát részben úgy kell tekintenünk, mint egységesítésre való törekvésre (vö. Kiss 1994, 93. p.; Péntek 2006; Misad 2011, 59. p.).

1. Standardizálás és kodifikálás

A standardizálás és kodifikálás fogalmának értelmezésekor a magyar nyelven íródott szakirodalom is Heinz Kloss klasszikus elméletére, a státusztervezés és a korpusztervezés kettős rendszerére hivatkozik. Az előbbi azokat a nyelvpolitikai döntéseket tartalmazza, amelyek kijelölik egy állam, esetleg más közösség hivatalos nyelvét, illetve meghatározzák e nyelv viszonyát a többi nyelvhez vagy nyelvváltozathoz; az utóbbihoz azok a nyelvtervező döntések tartoznak, amelyek a nyelv állományát érintik (Kloss 1986, 93–96. p.).

A magyar nyelvre vonatkozó státusztervezési kérdések általában nem a magyarországi és a határon túli nyelvváltozatok egyik vagy másik részterületével kapcsolatban merülnek fel, hanem az egész nyelvközösségnek az egyes nyelvváltozatokhoz, elsősorban a standardhoz való viszonyában. Legérzékenyebb pontjuk a Magyarország határain túli változatok közötti különbségek fel- és elismerése, illetve a regionális nyelvváltozatok viszonyba hozása a központi standard változattal (l. Lanstyák 1995, 218–220. p.; Tolcsvai Nagy 1999, 180. p.). A korpusztervezés eredeti célja a standardizáció segítése, a standardként meghatározott nyelvváltozat bővítése.
A standardizálás különösen fontosnak bizonyul a Magyarország utódállamaiban beszélt magyar nyelvváltozatok esetében. Ezeknek a magyarországi standardtól való eltérései a különböző nyelvekhez, kultúrákhoz, intézményekhez, jogi rendszerekhez stb. való szoros kapcsolódás miatt szükségszerűek; a magyar nyelvnek éppen a más-más társadalmi, politikai és nyelvi körülmények között való használata következtében alakult ki Szlovákiában, Erdélyben, Kárpátalján és a Vajdaságban a központi magyar standardnak többféle ún. állami változata van. A nyelvi tervezéssel foglalkozó szakemberek feladata e területen az lenne, hogy az egyes nyelvváltozatokban előforduló különbözőségeket és az egység elvét szem előtt tartva összehangoltan, előre meghatározott kritériumok alapján döntsenek a különbségek és az egység viszonyának fenntarthatóságáról (vö. Tolcsvai Nagy 1999, 181. p.; Lanstyák 2002, 154. p.; Misad 2011, 59. p.).

A standardizálással szorosan összefüggő kodifikálás lényege a már kialakult standard norma megszilárdítása, ennek szótárakban, helyesírási és egyéb kézikönyvekben való rögzítése. A kodifikálást követő fontos mozzanat a foganatosítás, amely abban nyilvánul meg, hogy az illető beszélőközösség elfogadja s irányadónak tekinti a kodifikált változatot, s a formális beszédhelyzetekben ennek követésére törekszik (vö. Lanstyák 2002, 166. p.; Misad 2011, 60.).

1.1. Standardizálási és kodifikálási feladatok a szlovákiai magyar nyelvi tervezésben

A standardizálás és kodifikálás szükségessége Szlovákiában a kilencvenes években jelentkezett először, mégpedig a kisebbségi nyelvek – köztük a magyar – státuszának megváltozása után: hivatalos nyelvvé nem váltak ugyan, de jogszabályok rögzítik a hivatalos érintkezésben és a nyilvános színtereken való használatukat. Ennek következtében különböző – főként a jog és a közigazgatás, az oktatás és a gazdasági-üzleti élet területére jellemző – szövegek, publikációk jelennek meg anyanyelvünkön. A mennyiségi növekedés azonban nem arányos a minőségi javulással: a magyar nyelvű szövegek nagy része államnyelvből való fordítás, melynek szóhasználatát nagyfokú variabilitás, grammatikai szerkezetét pedig az indoeurópai nyelvekben megfigyelhető megoldások jellemzik (vö. Szabómihály 2005a, Misad 2009).
A hazai magyar nyelvművelés szakirodalmát áttekintve megállapíthatjuk, hogy Szlovákiában nem csak az utóbbi két évtizedben folyik tudatos standardizáló tevékenység. Jelentős különbség van azonban a nyelvművelő szemléleten, illetve a nyelvtervező szemléleten alapuló standardizálás között: míg a nyelvművelők az „egy magyar nyelv van” álláspontból indulnak ki, addig a nyelvtervezők figyelembe veszik a magyar nyelvnek a magyarországitól eltérő társadalmi, politikai és nyelvi körülmények között való használatát, ugyanakkor – felismerve a szétfejlődés veszélyét – alapvetően az egységesítést szorgalmazzák. Az anyaországitól eltérő állami intézményrendszerhez, a közigazgatáshoz, a társadalomszerveződéshez kapcsolódó szakterületeken azonban különálló nyelvi tervezésre van szükség. A Szlovákiában magyar nyelvi tervezéssel foglalkozó Gramma Nyelvi Iroda munkatársai által kidolgozott kutatási program alapján kisebbségi nyelvi helyzetben a standardizálásnak és a kodifikálásnak mindenekelőtt az alábbi területekre kellene kiterjednie: 1. köznevek: jogi-közigazgatási fogalmak, az egyes tudományágakhoz kapcsolódó szakszók; 2. tulajdonnevek: személynevek, intézménynevek, földrajzi nevek; 3. rövidítések: szlovák köznyelvi és tulajdonnévi rövidítések magyar megfelelői (vö. Szabómihály 2005a, 2010; Misad 2009, 2011).
A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy a standardizálás és kodifikálás szükségessége kisebbségi helyzetben elsősorban a szaknyelvek területén mutatkozik meg. A szakterminológia nyelvi különfejlődése korlátozná a magyar nyelv ún. állami változatai közötti átjárhatóságot, ezért a kodifikálás során alapvetően a magyarországi terminológiához kell alkalmazkodni. A valóságban a magyarországi és a határon túli magyar közösségek szakszóhasználatában sok az eltérés. A kisebbségben élő beszélőközösségek szempontjából ennek két fő oka van. Az egyik az, hogy a szakközépiskolát és a szakmunkásképzőt látogató kisebbségi magyar tanulók többsége a szaktantárgyakat nem az anyanyelvén tanulja, tehát eleve nem magyar nyelven sajátítja el a szakterminológiát. Nincsenek sokkal jobb helyzetben az alapiskolába és a gimnáziumba járó tanulók sem, hiszen a magyar tannyelvű iskolákban használt tankönyvek államnyelvből való fordítások, amelyek eredetijüket nemcsak stilisztikai jellemzőiket illetően, hanem jelentés- és szókészlettani szinten is szolgai módon követik (vö. Lanstyák 2002, 155–156. p.; Misad 2005, 78–79. p.; Misad 2009, 14. p.).
A hivatali regisztereket illetően szintén jelentős a különbség az egyes állami nyelvváltozatok között, ennek oka az, hogy ezek a regiszterek kötődnek a legszorosabban az államhatalomnak az egyes országokon belül eltérő intézményrendszeréhez (vö. Lanstyák 2002, 156. p.). A standardizálás és kodifikálás kívánalma tehát ezen a területen is határozottan jelentkezik.

A publicisztikai regiszterekben is jól érzékelhetőek az eltérések az egyes állami nyelvváltozatok között. A szlovákiai magyar nyelvhasználatban például éppen a szlovákiai magyar sajtónak köszönhetően alakult ki és vált közhasználatúvá néhány olyan intézménynév, amely a szlovák megnevezés tükörfordításaként keletkezett anélkül, hogy az újságírók, illetve a beszélők ismerték volna az illető intézmény magyarországi nevét (l. szlovákiai magyarban: Legfelső Ellenőrzési Hivatal/Legfelső Ellenőrző Hivatal – magyarországi magyarban: Állami Számvevőszék; szlovákiai magyarban: Monopóliumellenes Hivatal/Monopolellenes Hivatal – magyarországi magyarban: Gazdasági Versenyhivatal). Mivel azonban a szóban forgó regisztereknek nagy hatásuk van az emberek tömegeire, sőt sokak nyelvhasználatát befolyásolják, a kodifikációnak itt arra kellene törekednie, hogy amikor csak lehetséges, a magyarországi nyelvváltozatban használt formát rögzítse (vö. Lanstyák 2002, 156. p.; Lanstyák–Szabómihály 2002, 119. p.).

1.2. A standardizálás és kodifikálás kritériumai és szempontjai

František Daneš cseh nyelvész a standard nyelv három fontos jegyéből vezeti le a standardizálás-kodifikálás objektív kritériumait, melyeket a következőképpen nevez meg: 1. normativitás (azaz társadalmi elfogadhatóság), 2. adekvátság (vagyis funkcionális elfogadhatóság), 3. rendszerszerűség (azaz nyelvi, rendszerbeli elfogadhatóság). E jegyek alapján a szerző fontosnak tartja, hogy a kodifikálandó elem az adott beszélőközösség számára elfogadható legyen, hogy képes legyen betölteni funkcióját az adott beszélőközösségben, s hogy minél jobban illeszkedjen bele az adott nyelv rendszerébe (l. Daneš 1979, 83–86. p., vö. Lanstyák 2002, 158. p.).
A nyelvi tervezéssel foglalkozó szakemberek többsége elfogadja a kodifikáció fent megnevezett három kritériumát, de ezek fontossági sorrendje, valamint pontosabb tartalmi meghatározása esetlegesen vita tárgyát képezheti. Kisebbségi helyzetben például a magyar nyelvváltozat léte is, függetlensége is gyakran veszélybe kerül, funkciói pedig csak részlegesen érvényesülhetnek. Ilyen szituációban érthető tehát a Daneš által meghatározott sorrendtől való eltérés – pl. az adekvátság előtérbe helyezése –, ami esetünkben is indokolt lehet. Helyzetünkben hasonlóképpen szükségszerű lehet az adekvátság kritériumához kapcsolható „kölcsönös fordíthatóság” mozzanat is, hiszen különösen fontos, hogy az államnyelven egyszerűen kifejezhető fogalmakat magyarul ne csak nehézkes körülírásokkal, hanem egyszerű, rövid, könnyen megjegyezhető ekvivalensekkel tudjuk visszaadni (vö. Lanstyák 2002, 161. p.). Mivel a kodifikáció daneši kritériumai közül éppen az első, a normativitás az, amely útjába állhat az egységesítésre való törekvésnek, a rendszerszerűség pedig az, amely a leghatásosabban viszi az egységesség irányába a kodifikációt, Lanstyák István kisebbségi helyzetben a kodifikálás objektív kritériumainak az alábbi sorrendjét látja indokoltnak: 1. rendszerszerűség, 2. adekvátság, 3. normativitás (Lanstyák 2002, 162. p.).

1.3. A standardizálás és kodifikálás gyakorlati módszerei

A kodifikálás a gyakorlatban azt jelenti, hogy a standard norma érvényesítése aspektusából mérvadónak számító beszélői csoportok nyelvhasználatában meglevő változatok közül egyet kiemelünk, rögzítünk, s így az egyetemes magyar standard részévé tesszük (vö. Lanstyák 2002, 165. p.).
A hiányzó regiszterek létrehozása kisebbségi viszonylatban különös körültekintést kíván. Annak eldöntéséhez, hogy melyik változat legyen kodifikálva, hosszadalmas előkészítő munkára, mélyreható vizsgálatokra és szinte szavankénti mérlegelésre van szükség. A nyelvi tervezés művelői többféle eljárást alkalmazhatnak: ha a szlovák megnevezésben és a magyar megfelelőben eltérő szemantikai jegyek kapnak nyelvi formát, a magyar megfelelő kiválasztásakor a magyarországi mintát ajánlatos követniük. Ha azonban valamely szlovák fogalomnak nincs magyarországi megfelelője (és ennek következtében megnevezése), akkor egy új szót kell létrehozniuk, illetve rögzíteniük: vagy egy olyan sajátos szlovákiai megfelelőt, amelyet a szlovák megnevezés szemantikai jegyeinek figyelembevételével alakítanak ki, vagy a szlovák megnevezés tükörfordítását építik be a rendszerbe (vö. Szabómihály 2002, 184. p.; Misad 2005, 79. p.; Misad 2009, 16–17. p.; Szabómihály 2010, 214. p.). Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen a megfelelő magyar szót kell megkeresniük, hanem a rendelkezésükre álló nyelvi formákat kell értékelniük, s közülük kell kiválasztaniuk a legmegfelelőbbet. A szlovákiai magyar nyelvi tervezés az elsődleges szelekció tekintetében általában a magyarországi standardhoz alkalmazkodik, de előfordul, hogy a gyakorlati szelekció során egy-egy konkrét elemről döntve a magyarországitól eltérő alakot kodifikál.
A kodifikálás előfeltétele tehát az, hogy a nyelvtervezők ismerjék azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek az érintett beszélőközösségben többféleképpen valósulnak meg, s „azt is tudniuk kell, hogy ezek használata hogyan oszlik meg a lakosság egyes rétegeiben, s hogy mennyire kötődik az egyes beszédhelyzetekhez” (Lanstyák 2002, 166. p.). Különösen fontos, hogy a magyarországi helyesírási és nyelvhasználati kézikönyvek, nyelvtanok és szótárak is magukba foglalják az újonnan kodifikált alakváltozatokat, még akkor is, ha ezek nem válnának teljes mértékben az egyetemes magyar standard részévé.3 A kisebbségi helyzetben történő kodifikációnak azonban akkor van igazán jelentősége, ha a rögzített szavakat, kifejezéseket az illető beszédközösség irány­adónak tartja, főként az olyan nagy tekintéllyel rendelkező színtereken, mint a közigazgatás, az oktatás, a közélet és a tudományok (vö. Lanstyák 2002, 166. p.).

1.4. A standardizálás és kodifikálás fórumai

A standardizálás és kodifikálás folyamatát érintő egyik alapvető kérdés az, ki végezze ezt a feladatot. A tapasztalatok szerint társadalmi érvényű rendszerint az a kodifikáció lesz, amelyet a kivitelezés során valamely társadalmi presztízzsel rendelkező testület, intézmény támogat. Többségi helyzetben – Magyarországon – a kodifikálást megelőző kutatásokkal, illetve magával a kodifikálással általában az erre legilletékesebb intézményt, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetét bízzák meg (vö. Tolcsvai Nagy 1999, 186. p.; Lanstyák 2002, 167. p.; Szabómihály 2005b, 28–29. p.).
Kisebbségi helyzetben ez a kérdés közel sem ilyen egyértelmű. Szlovákiában a személynevek, településnevek és egyes intézménynevek esetében a kodifikálásra és a kivitelezésre felhatalmazott szervek az illetékes minisztériumok vagy más államhatalmi szervezetek, amelyek konkrét kérdésekben vagy kikérik a szakemberek – a szlovákiai magyar nyelvészek – véleményét, vagy nem. A terminológia, a földrajzi nevek és az intézménynevek standardizálásával és kodifikálásával Szlovákiában 2001-től a nyelvtervezési tevékenységet (is) folytató kisebbségi intézmény, a Gramma Nyelvi Iroda foglalkozik (l. Lanstyák 2002, 167. p.; Szabómihály 2005b, 28–29. p.; Misad 2009, 223–227. p.).

2. Az intézménynevek standardizálása

Szlovákiában a magyar nyelv közéleti-hivatalos használatának kiterjesztését többek között egy megfelelő színvonalú és terjedelmű szlovák–magyar, magyar–szlovák szótár hiánya is gátolja. A közigazgatás, az oktatásügy és a gazdasági-üzleti élet területén mutatkozó hiányt a nyelvtervező tevékenységet (is) végző Gramma Nyelvi Iroda különböző tematikus szószedetek összeállításával és publikálásával igyekszik pótolni. Az iroda fennállása óta elkészült egy mintaszövegeket tartalmazó kiadvány az önkormányzatok számára, napvilágot látott egy szlovák–magyar foglalkozásnév-jegyzék, illetve több kétnyelvű termékkatalógus, továbbá elkezdődtek egy folyamatosan bővülő szlovák–magyar jogi-közigazgatási szójegyzék munkálatai,4 s elindultak a mai szlovákiai intézményrendszert tükröző szlovák–magyar intézménynévjegyzékkel kapcsolatos kutatások. Ez utóbbi kiindulópontjául a Csemadok egykori nyelvi szakbizottságának ún. terminológiai szakcsoportja által összeállított intézménynévjegyzék5 szolgált. A csaknem ötszáz szlovák intézménynevet és ezek magyar fordítását tartalmazó jegyzék mind a mai napig irányadónak számít, hozzá igazodnak a tömegtájékoztató eszközök is (vö. Lanstyák 2002, 152. p.).

Mivel azonban az elmúlt két évtizedben Szlovákiában jelentősen megváltozott a köz- és államigazgatás intézményrendszere, s az oktatásszervezés új koncepciójának köszönhetően az oktatási intézmények rendszerében is történtek változások, újabb gyűjtőmunkára volt szükség. A kutatás kezdeti szakaszában az egyes területekhez kapcsolódó internetes honlapok, illetve szlovákiai állam- és magyar nyelvű sajtótermékek intézménynév-használatából kiindulva ellenőrizni kellett a korábbi intézménynévjegyzéket, s fel kellett gyűjteni, valamint csoportosítani kellett az új keletű intézményneveket. Az iroda munkatársai a jegyzék új elemeinek vonatkozásában is a kisebbségi helyzetben folytatott nyelvi tervezés ismert eljárásait alkalmazták. Ez azt jelenti, hogy a kodifikáció során alapvetően a magyarországi intézménynévadás mintáját követték (pl.: Najvyšší kontrolný úrad – Állami Számvevőszék, Protimonopolný úrad – Gazdasági Versenyhivatal). A fogalmi szinten jelentkező eltérések esetében azonban ez nem volt lehetséges, ezért ilyenkor a szlovák megnevezés szemantikai jegyeinek figyelembevételével próbálták meg kialakítani a magyar megnevezést (pl.: Inštitút pre verejné otázky – Közérdekű Kérdések Intézete). A kisebbségi helyzetben folytatott kodifikálás kapcsán azonban gyakran felmerül a kérdés, hogy a nyelvtervezőnek milyen mértékben kell tekintettel lennie a szlovákiai magyar hagyományra. Tény ugyanis, hogy a szlovákiai magyar intézménynevekben előfordulnak olyan egységesen használt névelemek, amelyek eltérnek a Magyarországon használtaktól (pl.: mestský/obecný úrad – városi/községi hivatal a magyarországi polgármesteri hivatal helyett, občianske združenie – polgári társulás a magyarországi egyesület helyett stb.). Ezek kodifikációjáról ez ideig nem született egyértelmű döntés, az egyes intézményeket magyarul is megnevező táblákon, valamint a hazai magyar nyelvű sajtóban azonban a szlovákiai magyar változatok vannak túlsúlyban (vö. Szabómihály 2002, 193. p.).
Az alábbiakban a szlovákiai közintézmények, illetve magyar vonatkozású egyéb intézmények szlovák–magyar jegyzékét tesszük közzé.
2.1. Szlovákiai közintézmények szlovák–magyar jegyzéke6

Kancelária prezidenta SR – Köztársasági Elnöki Hivatal
Národná rada SR – Országgyűlés vagy Parlament
Úrad vlády SR – Miniszterelnöki Hivatal
Najvyšší kontrolný úrad SR – Állami Számvevőszék
Ústavný súd SR – Alkotmánybíróság
Najvyšší súd SR – Legfelsőbb Bíróság
Generálna prokuratúra SR – Főügyészség
Krajské a okresné súdy – Kerületi és járási bíróságok
Krajské a okresné prokuratúry – Kerületi és járási ügyészségek
Krajské úrady – Kerületi hivatalok
Krajské lesné úrady – Kerületi erdészeti hivatalok
Krajské školské úrady – Kerületi tanügyi hivatalok
Krajské stavebné úrady – Kerületi építésügyi hivatalok
Krajské pozemkové úrady – Kerületi földhivatalok
Krajské úrady životného prostredia – Kerületi környezetvédelmi hivatalok
Krajské úrady pre cestnú dopravu a pozemné komunikácie – Kerületi közúti közlekedési hivatalok
Obvodné úrady – Körzeti hivatalok
Obvodné lesné úrady – Körzeti erdészeti hivatalok
Obvodné pozemkové úrady – Körzeti földhivatalok
Obvodné úrady životného prostredia – Körzeti környezetvédelmi hivatalok
Obvodné úrady práce, sociálnych vecí a rodiny – Körzeti munka-, szociális és családügyi hivatalok
Obvodné úrady pre cestnú dopravu a pozemné komunikácie – Körzeti közúti közlekedési hivatalok
Mestské, miestne a obecné úrady – Városi és községi polgármesteri hivatalok
Katastrálne úrady – Kataszteri hivatalok7
Správy katastra – Ingatlan-nyilvántartási hivatalok
Daňové úrady – Adóhivatalok
Colné úrady – Vámhivatalok
Krajské riaditeľstvá policajného zboru – Kerületi rendőrkapitányságok
Okresné riaditeľstvá policajného zboru – Járási rendőrkapitányságok
Vojenské správy – Hadkiegészítő parancsnokságok
Sociálne poisťovne – Társadalombiztosítási igazgatóságok
Hasičský a záchranný zbor – Tűzoltó és Műszaki Mentő Szolgálat
Úrad pre dohľad nad zdravotnou starostlivosťou – ústredie – Egészségügyi Ellenőrző Hivatal Főigazgatósága
Úrad pre dohľad nad zdravotnou starostlivosťou – Egészségügyi Ellenőrző Hivatal
Kancelária verejného ochrancu práv – Állampolgári Jogok Biztosának Hivatala
Notárska komora SR – Közjegyzői Kamara
Slovenská advokátska komora – Szlovák Ügyvédi Kamara
Slovenská živnostenská komora – Szlovák Vállalkozói Kamara
Fond národného majetku – Nemzeti Vagyonalap
Národný inšpektorát práce – Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelőség
Úrad pre finančný trh – Pénzügyi Szervezetek Felügyelő Hivatala
Pamiatkový úrad SR – Műemlékvédelmi Hivatal
Tlačová agentúra SR – Szlovák Távirati Iroda
Slovenská televízia – Szlovák Televízió
Slovenský rozhlas – Szlovák Rádió
Rada pre vysielanie a retransmisiu – Rádió- és Televíziótanács
Slovenský metrologický ústav – Szlovák Mérésügyi Hivatal
Slovenský ústav technickej normalizácie – Szlovák Szabványügyi Intézet
Slovenská kancelária poisťovateľov – Szlovák Biztosítási Iroda
Slovenské národné stredisko pre ľudské práva – Szlovák Emberi Jogi Központ
Ministerstvá – Minisztériumok8
Ministerstvo dopravy, pôšt a telekomunikácií SR – Szlovák Köztársaság Közlekedés­ügyi, Postaügyi és Távközlési Minisztériuma
Ministerstvo dopravy, výstavby a regionálneho rozvoja – Szlovák Köztársaság Közlekedésügyi, Építésügyi és Régiófejlesztési Minisztériuma
Ministerstvo financií SR – Szlovák Köztársaság Pénzügyminisztériuma
Ministerstvo hospodárstva SR – Szlovák Köztársaság Gazdasági Minisztériuma
Ministerstvo kultúry SR – Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma
Ministerstvo pôdohospodárstva a rozvoja vidieka SR – Szlovák Köztársaság Földmű­velésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériuma
Ministerstvo práce, sociálnych vecí a rodiny SR – Szlovák Köztársaság Munkaügyi, Szociális és Családügyi Minisztériuma
Ministerstvo obrany SR – Szlovák Köztársaság Védelmi Minisztériuma
Ministerstvo spravodlivosti SR – Szlovák Köztársaság Igazságügyi Minisztériuma
Ministerstvo školstva, vedy, výskumu a športu SR – Szlovák Köztársaság Oktatásügyi, Tudományos és Sportügyi Minisztériuma
Ministerstvo vnútra SR – Szlovák Köztársaság Belügyminisztériuma
Ministerstvo výstavby a regionálneho rozvoja SR – Szlovák Köztársaság Építésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériuma
Ministerstvo zahraničných vecí SR – Szlovák Köztársaság Külügyminisztériuma
Ministerstvo zdravotníctva SR – Szlovák Köztársaság Egészségügyi Minisztériuma
Ministerstvo životného prostredia SR – (a) Szlovák Köztársaság Környezetvédelmi Minisztériuma
Orgány štátnej správy – Államigazgatási intézmények
Centrálny depozitár cenných papierov SR – Központi Értéktár
Centrum pre medzinárodno-právnu ochranu detí a mládeže – Nemzetközi Gyermek- és Ifjúságvédelmi Központ
Migračný úrad Ministerstva vnútra SR – A Belügyminisztérium Bevándorlási Hivatala
Národný bezpečnostný úrad – Nemzetbiztonsági Hivatal
Poštový úrad SR – Postaügyi Hivatal
Protimonopolný úrad SR – Gazdasági Versenyhivatal
Rada vlády SR pre prevenciu kriminality – A Szlovák Kormány Bűnmegelőzési Tanácsa
Slovenská inšpekcia životného prostredia – Szlovák Környezetvédelmi Felügyelőség
Slovenská obchodná inšpekcia – ústredný inšpektorát – Szlovák Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség
Štátna veterinárna a potravinová správa SR – Állami Állat-egészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Hivatal
Správa štátnych hmotných rezerv SR – Állami Tartalékalapok Igazgatósága
Štatistický úrad SR – Statisztikai Hivatal
Telekomunikačný úrad SR – Távközlési Hivatal
Úrad pre štátnu službu – Közszolgálati Hivatal
Úrad pre verejné obstarávanie SR – Közbeszerzési Hivatal
Úrad pre reguláciu sieťových odvetví – Hálózati Rendszerek Árhivatala
Úrad pre vybrané daňové subjekty – Kiemelt Adózók Hivatala
Úrad pre normalizáciu, metrológiu a skúšobníctvo SR – Szabványügyi, Mérésügyi és Termékvizsgáló Hivatal
Úrad jadrového dozoru – Atomenergiai Hivatal
Úrad boja proti korupcii – Korrupcióellenes Hivatal
Úrad daňového preverovania – Adóügyi Ellenőrzési Hivatal
Úrad na ochranu osobných údajov – Adatvédelmi Hivatal
Úrad priemyselného vlastníctva SR – Szabadalmi Hivatal
Úrad geodézie, kartografie a katastra SR – Geodéziai, Térképészeti és Kataszteri Hivatal
Ústredie práce, sociálnych vecí a rodiny – Munka-, Szociális és Családügyi Főigaz­gató­ság
Ústav pamäti národa – Nemzeti Emlékezet Hivatal
Vyššie územné celky (VÚC) – Középszintű területi önkormányzatok
Banskobystrický samosprávny kraj – Besztercebányai Kerületi Önkormányzat9
Bratislavský samosprávny kraj – Pozsonyi Kerületi Önkormányzat
Košický samosprávny kraj – Kassai Kerületi Önkormányzat
Nitriansky samosprávny kraj – Nyitrai Kerületi Önkormányzat
Prešovský samosprávny kraj – Eperjesi Kerületi Önkormányzat
Trenčiansky samosprávny kraj – Trencséni Kerületi Önkormányzat
Trnavský samosprávny kraj – Nagyszombati Kerületi Önkormányzat
Žilinský samosprávny kraj – Zsolnai Kerületi Önkormányzat
Informačné portály – Információs portálok
Verejný informačný portál – Közérdekű információs portál
Prehľadný zoznam odkazov slovenského internetu – Szlovákiai internetcímek jegyzéke
Katalógový zoznam slovenských stránok s hodnotením – Értékelt szlovák honlapok katalógusa
Databáza kultúrnych podujatí na Slovensku – Szlovákiai kulturális rendezvények adatbázisa
Mapa Slovenska – Szlovákia térképe
Predpoveď počasia pre mestá SR – Időjárás-előrejelzés a szlovákiai városok számára
Zbor väzenskej a justičnej stráže SR – Büntetés-végrehajtási Testület

2.2. Egyéb szlovákiai magyar jellegű intézmények szlovák–magyar jegyzéke10

Csemadok. Maďarský spoločenský a kultúrny zväz na Slovensku – Csemadok. Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség
Divadlo Jókaiho v Komárne – Komáromi Jókai Színház
Divadlo Thalia v Košiciach – Kassai Thália Színház
Fakulta stredoeurópskych štúdií UKF v Nitre – Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara
Galantské vlastivedné múzeum – Galántai Honismereti Múzeum
Galéria súčasných maďarských umelcov – Kortárs Magyar Galéria
Inštitút pre výskum menšín Fórum – Fórum Kisebbségkutató Intézet
Jazyková kancelária Gramma – Gramma Nyelvi Iroda
Katedra hungaristiky UMB v Banskej Bystrici – Besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika11 Tanszéke
Katedra maďarského jazyka a literatúry UK v Bratislave – Pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke
Kultúrne združenie Šamorín a okolie – Somorja és Vidéke Kulturális Társulás
Maďarské folklórne združenie na Slovensku – Szlovákiai Magyar Folklórszövetség
Mládežnícky klub Gyulu Juhásza – Juhász Gyula Ifjúsági Klub
Múzeum maďarskej kultúry na Slovensku – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma
Nadácia Kalligram – Kalligram Alapítvány
Nadácia Katedra – Katedra Alapítvány
Nadácia Sándora Máraiho – Márai Sándor Alapítvány
Spoločenstvo maďarskej mládeže – Magyar Ifjúsági Közösség
Spolok maďarských knihovníkov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesülete
Strana maďarskej komunity – Magyar Közösség Pártja (korábban: Strana maďarskej koalície – Magyar Koalíció Pártja)
Strana Most-Híd – Most–Híd Párt
Študentská sieť – Diákhálózat
Univerzita Jánosa Selyeho v Komárne – Komáromi Selye János Egyetem
Ústav maďarského jazyka a kultúry na Prešovskej Univerzite v Prešove – Eperjesi Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Intézete
Ústav maďarskej jazykovedy a literárnej vedy UKF v Nitre – Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete
Vydavateľstvo AB-ART – AB-ART Kiadó
Vydavateľstvo Kalligram – Kalligram Kiadó
Vydavateľstvo kníh a časopisov Madách-Posonium – Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó
Vydavateľstvo KT – KT Kiadó
Vydavateľstvo Lilium Aurum – Lilium Aurum Könyv- és Lapkiadó
Vydavateľstvo Nap – Nap Kiadó
Vydavateľstvo Plectrum – Plectrum Kiadó
Združenie Alberta Szenci12 Molnára – Szenczi Molnár Albert Egyesület
Združenie žitnoostrovských miest a obcí – Csallóközi Városok és Falvak Társulása
Zväz maďarských pedagógov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége
Zväz maďarských rodičov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége
Zväz maďarských skautov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség
Žitnoostrovské múzeum – Csallóközi Múzeum

2.3. A szlovák iskolatípusok magyar nevének megállapítása

A standardizálás folyamán a legfőbb problémát a különböző szlovák iskolatípusok – főként a középiskolák – adekvát magyar nevének a meghatározása okozta. Ezen a területen a helyzet korábban teljesen kaotikus volt: egyrészt ugyanazoknak az iskolatípusoknak különböző magyar megnevezése létezett (pl. a stredné odborné učilište megnevezés a szlovákiai magyar nyelvhasználatban egyszer „szaktanintézet”, másszor „szakmunkásképző” vagy „szakmunkásképző iskola” formában fordult elő; a združená stredná škola pedig hol „összevont középiskola”, hol „egyesített középiskola” vagy „egyesült középiskola” alakban jelentkezett). A 2008. szeptember 1-jén hatályba lépett közoktatási törvény egyszerűsítette a szlovákiai szakközépiskolák, szakmunkásképzők, szakképző iskolák és szakiskolák szövevényes, korábban szinte átláthatatlan rendszerét, s a két évtől négy vagy öt évig folyó – érettségi nélkül, illetve érettségivel végződő – szakképzést biztosító középiskolákat a stredná odborná škola (Mo.-on: szakközépiskola) megnevezés alatt vonta össze. Ezen a csoporton belül azután a szakképzés irányultsága szerint a következő középiskola-típusokat különbözteti meg: hotelová akadémia (Mo.-on: vendéglátóipari és idegenforgalmi szakközépiskola), obchodná akadémia (Mo.-on: közgazdasági szakközépiskola), pedagogická a sociálna akadémia (Mo.-on nincs funkcionális megfelelője), stredná odborná škola (nešpecifikovaná) (Mo.-on: szakképző iskola, nem specifikált), stredná odborná škola (špecifikovaná) (Mo.-on: pl.: mezőgazdasági szakképző iskola), stredná pedagogická škola (Mo.-on: óvónőképző szakközépiskola), stredná priemyselná škola (Mo.-on: ipari szakközépiskola), stredná zdravotná škola (Mo.-on: egészségügyi szakközépiskola), škola úžitkového umenia (Mo.-on: iparművészeti szakközépiskola).
A szlovák iskolanevek magyar megfelelőjének egységesítésére és egyértelműsítésére való törekvés esetünkben a következő elvek alapján fogalmazódott meg: 1. ugyanazon típusú iskolának csak egyféle, a többitől formailag is eltérő neve legyen; 2. a képzés szempontjából egymással rokonságot mutató iskolatípusok neve legyen hasonló; 3. ahol csak lehetséges, vegyük figyelembe a magyarországi megnevezéseket (ez a magyar–magyar közoktatási kapcsolatok miatt is fontos lehet) (Szabómihály 2007). Az eredeti elképzelés azonban helyenként ellenállásba ütközött. A szlovák obchodná akadémia iskolatípusnak például a szlovákiai magyar nyelvhasználatban nem a magyarországi megfelelője, hanem a szlovák névből tükörfordítással keletkezett ekvivalense, a kereskedelmi akadémia honosodott meg. Ez a megfeleltetés nemcsak a beszélt nyelvben terjedt el, hanem a szlovákiai magyar nyelvű sajtóban vagy az ilyen típusú iskolákat jelző kétnyelvű feliratokon is. Az intézménynév-standardizálást megelőző közvélemény-kutatás során nem egy esetben éppen a magyar tannyelvű kereskedelmi akadémiák igazgatói tiltakoztak a magyarországi megnevezés kodifikálása ellen. A szlovákiai magyar forma megtartásának fontosságát azzal indokolták, hogy a kérdéses megnevezés csaknem két évtizede állandó eleme a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak, s ez idő alatt mind a beszélt, mind az írott nyelvben elterjedt, illetve hogy ez a megnevezés utal legjobban az oktatási intézmény profiljára. Hasonlóképpen indokolták az érintettek a základná umelecká škola (Mo.-on: művészeti iskola, a szlovákiai magyarban: művészeti alapiskola) megnevezés szlovákiai magyar ekvivalenséhez való ragaszkodásukat.
Az alábbi táblázat az egyes szlovák iskolatípusok szlovák megnevezését, illetve ezeknek a Gramma Nyelvi Iroda által javasolt magyar megfelelőjét tartalmazza.

2.4. A szlovák intézménynevek magyar megfelelőjének helyesírási problémái

Esetünkben a kodifikálás egyik fontos mozzanata az intézménynevek külső alakjának, azaz írott változatának a rögzítése, amely a Magyar helyesírás szabályai (a továbbiakban AkH.) alapján történik. Az AkH. 187. pontja, illetve a Helyesírás c. akadémiai kézikönyv (a továbbiakban OH) helyesírási főszabályai szerint a hivatalok, társadalmi szervezetek, oktatási intézmények, tudományos intézetek, alapítványok, pártok, szövetkezetek, vállalatok és hasonlók többelemű, cégszerű nevében az és kötőszó, valamint a névelők kivételével minden tagot nagybetűvel kezdünk. A szabályozás az intézménynevek alárendelt egységeinek írásmódjára is vonatkozik: az intézmények alegységeinek nevét ugyanúgy kell írnunk, mint a főintézményét, vagyis a kötőszó és a névelő kivételével minden egyes különírt egység nagy kezdőbetűs (pl. Selye Egyetem Pedagógiai Kara).
A gyakorlat azt mutatja, hogy a szlovák intézménynevek magyar megfelelőjének írásában a fő problémát a telephely kezdőbetűjének írása okozza. Az AkH. szerint amennyiben a telephely neve vesszővel elválasztva az intézménynév végén áll, szervesen hozzátartozik a névhez. Az ilyen felépítésű intézménynevekben a telephely megnevezése -i képzős formában a név élére is kerülhet, ebben az esetben a tulajdonnév szerves részének tekintjük, tehát nagybetűvel írjuk (pl. Szegedi Nemzeti Színház) (AkH. 188. pont b) alpont). A szlovák intézménynevek egy részében, elsősorban a különböző szintű oktatási intézmények megnevezésében a névnek szinte állandó tagja a telephely neve, amely az államnyelvi változatban a magyartól eltérően lokatívuszi esetben van jelen az intézménynévben (pl.: Základná škola s vučovacím jazykom maďarským v Orechovej Potôni). A magyar megfeleltetésben az -i képzős helységnévi tagot ilyenkor az intézménynév részének tekintjük, s az AkH. vonatkozó pontja szerint nagy kezdőbetűvel rögzítjük (l. Dióspatonyi Magyar Tannyelvű Alapiskola) (vö. AkH. 2000, 76. p.; OH 2004, 218. p.). Mivel a szlovák iskolanevekben a telephely neve akkor is szerves része a tulajdonnévnek, ha abban rajta kívül más megkülönböztető elem is szerepel, a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Bizottsága egyik tagjának javaslata szerint akkor is a fentiekhez hasonló módon járunk el, vagyis a helynévi elemet ilyenkor is nagy kezdőbetűvel írjuk (pl. Základná škola Zoltána Kodálya s vyučovacím jazykom maďar­ským v Dunajskej Strede – Dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Magyar Tannyelvű Alapis­kola). Az iskolák magyar nevének írásmódja abban az esetben is a fenti szabályozás szerint történik, ha az oktatás nyelvére utaló elemeket elhagyjuk a megnevezésből, pl.: Dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola (a hivatalos szlovák nevet tükröző Dunaszer­dahelyi Kodály Zoltán Magyar Tannyelvű Alapiskola helyett). Az olyan iskolatípusok nevének írott alakját, melyben a szótagszám okán kötőjeles írásmódot kellett volna alkalmazni, a szerint a szabálypont szerint rögzítjük, melynek alapján a tulajdonnevekben – elsősorban az intézménynevekben – általában nem érvényesül a szótagszámlálási szabály (l. OH 2004, 131. p.), tehát: Dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Leányszak­középiskola, Pöstyéni Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Akadémia. A magánjellegű szakképző iskolák esetében az AkH. második mozgószabályának (l. AkH. 2000, 55. p.) ajánlásait vesszük figyelembe, azaz az iskola típusára utaló különírt jelzős szerkezet egészéhez kapcsolódó magán- előtagot kötőjellel kapcsoljuk az új alakulatban egybeírt utórészhez: Szőgyéni Magán-szakképzőiskola.

3. Összegzés

A tanulmány a szlovák közigazgatáshoz, illetve oktatásügyhöz kapcsolódó intézmények magyar nevének standardizációs lehetőségeivel, módjaival és problémáival foglalkozik. A vizsgálódás célja a szlovák intézménynevek magyar megfelelőjének megállapítása, egységesítése és írásmódjuk rögzítése volt.
Az 1999. évi szlovák kisebbségi nyelvhasználati törvény mérföldkövet jelent a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogainak kiterjesztése szempontjából, hiszen lehetőséget nyújt a kisebbségek nyelvének szó- és írásbeli használatára a közigazgatási hivatalokkal való kapcsolattartás során. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nyelvi felkészületlenségünk miatt nem tudunk élni a törvény biztosította lehetőségekkel (vö. Szabómihály 2002, 182. p.). Az intézménynevek esetében például általában szó szerinti fordítással, a szlovák megnevezés formai-szerkezeti jellemzőit követve hozzuk létre a magyar megfelelőt, ami oda vezetett, hogy a gyakorlatban ugyanannak az intézménynévnek több változata is használatos. A dolgozatban arra próbáltam meg rámutatni, miért van szükség egy egységes intézménynévjegyzék összeállítására, s e célt követve foglalkoztam az intézménynevek standardizálásának időszerű problémáival.

Felhasznált irodalom

AkH. 2000. A magyar helyesírás szabályai. Tizenegyedik kiadás. Tizenkettedik (szótári anyagában bővített) lenyomat, 75–78. p.
Daneš, František 1979. Postoje a hodnotící kritéria při kodifikaci. In Kuchař, Jaroslav (szerk.): Aktuální otázky jazykové kultury v socialistické společnosti. Praha, Academia, 79–91. p.
Intézménynevek 1989. Intézménynevek szlovák–magyar jegyzéke. Bratislava, Csemadok KB.
Kiss Jenő 1994. Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kloss, Heinz 1986. On some terminological problems in interlingual sociolingvistics. International Journal of the Sociology of Language, 57., 91–106. p.
Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila 2004. Helyesírás. Budapest, Osiris Kiadó, 215–221. p.
Lanstyák István 1995. A magyar nyelv többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). Magyar Nyelvőr, 119. évf. 3. sz. 213–236. p.
Lanstyák István 2002. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 151–169. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2002. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 117–141. p.
Misad Katalin 2005. A szaknyelvi regiszterek fejlesztésének összefüggései szlovákiai magyar viszonylatban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 4. sz. 77–92. p.
Misad Katalin 2009. Nyelvi kontaktusok. Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Misad Katalin 2011. Intézménynév-standardizálás kisebbségi helyzetben. In Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület– Kalligram Kiadó. 58–73. p.
Molnos Sándor szerk. 2009. Intézménynevek magyarul. 3. kiadás. http://www.sztanyi.ro/download/magyar_intezmenynevek.pdf (2012. október. 2-i letöltés)
Nagy Myrtil szerk. 2002. Szlovákiai magyar szervezetek adattára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum Könyvkiadó–Információs Központ. http://meh.niif.hu/2002/01600/01619/01619. pdf (2012. október 5-i letöltés)
Péntek János 2006. Transzszilvanizmusok, romanizmusok és a határtalanítás programja. http://www.sztanyi.ro/download/PJEloadas2006_aug.doc (2012. szeptember 30-i letöltés)
Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 779–789. p.
Sieť škôl a školských zariadení. http://www.minedu.sk/indexphp?lang=sk&rootld=39 (2012. október 7-i letöltés)
Szabómihály Gizella 2002. A hivatali kétnyelvűség megteremtésének nyelvi vetületei. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 182–199. p.
Szabómihály Gizella 2005a. A szlovákiai magyar nyelvtervezés kérdései. In Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. Budapest–Nyitra–Somorja, Magyar Nyelvtudományi Társaság–Konstantin Egyetem–Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 27–34. p.
Szabómihály Gizella 2005b. A főnévi alaptagú szlovák szerkezetek magyar megfelelői – fordítási és nyelvtervezési problémák. In Lanstyák István–Menyhárt József (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről III. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 131–158. p.
Szabómihály Gizella 2006. Iskolatípusok magyar és szlovák megnevezése. Kézirat.
Szabómihály Gizella 2007. Typy a druhy stredných škôl – preklad názvov do maďarčiny. Kézirat.
Szabómihály Gizella 2010a. Magyar szaknyelv és szakstílus Magyarország határain túl. In Dobos Csilla (szerk.): Szaknyelvi kommunikáció. Miskolc–Budapest, Miskolci Egyetem–Tinta Könyvkiadó, 205–215. p.
Szabómihály Gizella 2010b. Szlovákiai közintézmények szlovák–magyar jegyzéke. Kézirat.
Szabómihály Gizella 2011. A szlovákiai települések és domborzati elemek magyar nevének standardizációs problémáiról. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 3. sz. 21–44. p.
Tolcsvai Nagy Gábor 1999. Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben. In Fábián Pál–Lőrincze Lajos (szerk.): Nyelvművelés. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 177–188. p.
http://www.minedu.sk/data/USERDATA/ATEMY/2008/20080529_NRSR_skolsky_zakon.pdf
http://www.scitanie2011.sk
http://www.szmpsz.sk/szmpsz/adatbazis/iskola/anonymous/list_iskola_base_x.php
http://www.szmpsz.sk/szmpsz/adatbazis/iskola/anonymous/list_onkormanyzat_x.php
http://www.uips.sk/regionalne-skolstvo
http://www.uips.sk/sub/uips.sk/images/JH/siet_strednych_skol.pdf

Katalin Misad
About the standardization of Hungarian names of institutions in Slovakia

The study deals with methods, problems and the possibilities of standardization of institutions relating to public administration and education in Slovakia. The aim of the investigation was to define, unify and record the writing of the Hungarian equivalent of Slovak institutions. From the point of view of the extension of minority language rights in Slovakia, the law on minority language use from 1999 has been a milestone, as it provides opportunity for the use of minority languages in the communication with public administration institutions, both orally and in writing. However, experience has shown that, for our unpreparedness, we can not take advantage from the possibilities provided by the law. In the case of institution names, for example, we usually create the Hungarian equivalent by literal translation, following the formal-structural characteristics of the Slovak name, which has led to a practice of that the Hungarian name of the same institution is used in several versions. In this study I tried to point out why we need to compile a unified list of institution names, and following this goal, I dealt with the topical problems of their standardization.

Katalin Misad 81`26
About the standardization of Hungarian names of institutions in Slovakia 35.077.92
342.725(437.6)
81`373.2
811.511.141`373.2

Keywords: Minority language versions. Hungarian language version in Slovakia. Institution names. Standar­diza­tion, codification.

Magyar–szlovák hegynévpárok a Magas-Tátrában*

1. A hegy mint szimbólum

A hegyek régóta vonzották az embereket. A misztikus felemelkedés lehetőségét, a magasságot, az égbe törést, a megközelíthetetlenséget szimbolizálták. Az emberek a hegy csúcsát valamikor az istenek lakhelyének tartották, és szentként tisztelték. Erről ismert az Olümposz, ahol a mítosz szerint a görög istenek laktak.
A hegy csodás események színhelyévé vált. Összekapcsolta az égi és földi világot. Keresztes Szent János a misztikus életvitelt – az Isten megismerése felé vezető utat – a hegymászáshoz hasonlítja (Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám 1990, 93–94. p.). A Bibliában Isten többnyire hegytetőn nyilatkozik meg. Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor az Úr a Sínai-hegyen köti meg Mózessel a szövetséget, s ott adja át neki a tízparancsolat kőtábláit.
Az egyes felekezetek számára fontos hellyé válnak a hegyek. A lamista vallás hívei a Kailász-hegyet (6700 m) a világ legszentebb hegyének tartják. A hívők akkor tisztulnak meg a bűneiktől, ha a hegy körül megteszik a 40 km hosszú utat. A legnagyobb megtisztulást akkor nyerik el, ha az utat saját testükkel mérik meg.
A hegyekkel kapcsolatban babonás történetek is születtek. Az egyik legismertebb a Pilátus-heggyel (2133 m) függ össze. A monda szerint a hegyen lévő titokzatos fekete színű és feneketlen tóban Pontius Pilátus töltötte száműzetését. 1387-ben a lakosság rettegése miatt a hatóságok szigorúan megtiltották a tó és a hegy megközelítését. A város tanácsa csak 1594-ben szüntette meg a tilalmat.

Ismert történelmi személyiségek szívesen tartózkodtak a hegyekben, s rájuk emlékeztető tiszteleti hegynevek is keletkeztek. Példaként említhetjük Eötvös Loránd akadémikust, aki kiváló hegymászó volt. Az olaszországi Dolomitokban található Cadin-csoport feltárása fűződik nevéhez. Érdemeinek elismeréséül a Cadin-csoport második legmagasabb csúcsát Cima di Eötvösnek (2837 m) nevezték el.

2. A hegynév fogalma

A hegynév terminus a földfelszíni kiemelkedések és kiemelkedések részeinek tulajdonnévi értékű elnevezéseit foglalja magába (Reszegi 2008, 246. p.). A megnevezőknek, a névhasználóknak a földrajzi környezetük által meghatározott szemléletétől függ, hogy mit tekintenek hegynek. A hegy földrajzi köznév a nyelvterület bizonyos részein csak magas és nagy kiterjedésű földfelszíni formákat jelöl, másutt azonban alig szembetűnő kiemelkedések megnevezésére is szolgálhat (vö. Hefty 1911, Zoltai 1938, Reszegi 2011). A budapesti Ferihegy repülőtér (ma Liszt Ferenc repülőtér) nevében is ott található a hegy utótag, melynek eredeti jelentése ’szőlőskert’. Először Mayerffy Ferenc (1776–1845), kinek Feri volt a beceneve, telepített szőlőt a térségnek vékony futóhomokréteggel borított lapos buckáira (Kiss 2001, 4. p.).
Hoffmann István a helynévfajtákon belül a hegyneveket a domborzati nevek között tárgyalja, amelyeknél a következő altípusokat különbözteti meg: 1. hegyek, dombok, halmok nevei, 2. völgyek, mélyen fekvő területek, gödrök nevei, 3. hegyek és völgyek részeinek nevei: emelkedők, lejtők, domb- és hegyoldalak, hegytetők, magaslatok, dombhátak, hegycsúcsok, fennsíkok, szakadékok, szorosok, barlangok, sziklák megnevezései, 4. sík, egyenes felszínű területek nevei, 5. egyenetlen felszínű, gödrös, hullámos területek nevei (Hoffmann 1993, 47. p.).

A szlovák névtanban a hegynév megnevezés szinonimájaként az oronima terminus használatos. A szláv névterminológiai szótár alapján (Svoboda–Šmilauer–Olivová-Nezbedová–Oliva–Witkowski 1973, 65. p.) az oronima a szárazföld és a tengerfenék felszínének függőleges tagozódása szerinti térszínformát megnevező tulajdonnév (pl. hegység, dombság, hátság, hát, hegy, domb, szikla, oldal, lejtő, völgy, medence, mélyföld, szoros, hágó, nyereg, szakadék, szurdok, szoros, síkság, sík, fennsík, plató, tábla).

3. Hegyrajzi köznevek

A hegynév gyakran tartalmaz hegyrajzi köznevet, amely a kiemelkedés egészét vagy részét jelölheti. A Reszegi Katalin által elemzett magyarországi középkori hegynévanyagban a hegyrajzi köznevek egy része jelentését tekintve nagyjából megfelel a szó mai köznyelvi használatának: bérc, domb, halom, hát, havas(ok), hegy, kő, lejtő, magas, tető, mások azonban csak egyes nyelvjárásokban vannak meg hegyrajzi köznévi szerepben, sőt kihaltak is előfordulnak közöttük: fő ’hegytető’, gerend ’mélyen fekvő területből, mocsárból, árvízből kiemelkedő lapos domb, földhát’, gyűr ’mocsaras, vizenyős területen szilárd talajú, kiemelkedő domb, bucka’, homlok ’hegynek hirtelen, meredeken kiugró része’, mál ’földfelszíni kiemelkedés (hegy, domb) oldala’, orom ’hegytető, dombtető’, orr ’hegynek, dombnak erősen kiugró része’, rez ’hegy, domb, halom’, seg ’domb, halom’, torbágy ’domb, halom’, tő ’hegynek, dombnak alsó része’, verő ’hegy vagy völgy délnek néző, déli kitettségű oldala’ (l. Reszegi 2011, 67–119. p.).
A Magas-Tátra hegynévanyagában a következő magyar–szlovák hegyrajzi köznévpárok fordulnak elő: csúcs : štít; domb : kopa, kopec; fal : stena, fog : zub, gerinc : hrebeň, hát : chrbát, hegy : vrch; katlan : kotlina, kotol; kémény : komín, nyereg : sedlo, orom : hrot, orr : nos, pillér : pilier, rés : štrbina, szakadék : žľab, sziklatű : ihla, torony : veža, völgy : dolina stb. Egyes magyar földrajzi köznevekhez több szlovák pár is kapcsolódik (csorba : sedlo, štrbina; domb : kopa, kopec; katlan : kotlina, kotol), illetve néhány szlovák hegyrajzi köznév magyar párja eltérő a vizsgált korpuszban (štrbina : csorba, rés; sedlo : csorba, hágó, nyereg).
A hegyrajzi közneveknek fontos szerepük van az egyes hegyrészek lokalizálásában. Az azonos megkülönböztető névrészt tartalmazó hegyneveknél a hegyrajzi köznév segíti az identifikálást: pl. Lomnici-csúcs : Lomnický štít, Lomnici-gerinc : Lomnický hrebeň, Lomnici-nyereg : Lomnické sedlo, Lomnici-torony : Veľká Lomnická veža, Lomnici-váll : Lomnická kopa.

4. A hegynevek kutatása

A magyar névtudományban a hegynevek kutatása a többi helynévtípushoz képest a háttérbe szorult. A magyar névtudomány képviselői közül elsősorban Kiss Lajos foglalkozott a témával, aki A hegyek és hegységek nevei című akadémiai székfoglalójában (Kiss 2001) felhívta a figyelmet a névtan e vizsgálatra érdemes részterületére. Reszegi Katalin az Árpád-kori hegyneveket vette górcső alá, és összefoglalta az oronimákkal kapcsolatos magyar szakirodalmat (Reszegi 2002, 2011).
A szlovák névtudományban Milan Majtán tekintette át a vonatkozó publikációkat (Majtán 1996, 127. p.). Az általa említett tanulmányok nagyrészt a hegynevek etimológiáját és morfológiai struktúráját elemezték.

A hegynevek különböző nyelvekben való összevetésével ritkábban foglalkoztak a kutatók. Kiss Lajos az akadémiai székfoglalójában (Kiss 2001) nemcsak a magyar hegyneveket, hanem európai és távoli kontinensek hegyneveit is elemezte. A lengyel és szlovák, valamint a szlovén és szlovák hegyneveket Marta Pančíková hasonlította össze (Pančíková 1994, 2000).

A Magas-Tátra helyneveivel több szerző foglalkozott. A tanulmány megírása során elsősorban két szerző monográfiájára támaszkodtunk.
Ivan Bohuš Od A po Z o názvoch Vysokých Tatier (A Magas-Tátra neveiről A-tól Z-ig) című művében névcikkek (2141 névcikk) formájában megadja az egyes tulajdonnevek lokalizációját, változását, etimológiáját, kialakulásának történetét. A szlovák megnevezések mellett feltünteti a toponimák magyar, német és lengyel megfelelőjét is.
Scheirich László A mi Magas-Tátránk című adatgazdag könyvében Magas-Tátra (Szlovákia területén lévő) történelmi eseményeiről, földrajzi neveinek kialakulásáról ír. Elsősorban a magyar helynevekkel foglalkozik, de mindenütt feltünteti a szlovák névmegfelelőt, és sok helyen a németet, illetve lengyelt is. A helyneveket térképeken lokalizálja, s a tárgyalt toponimák magyar–szlovák, szlovák–magyar jegyzéke a mellékletben található. A szerző az egyes fontosabb völgyek, gerincek, csúcsok tárgyalását a Tátra nyugati részén kezdi, és fokozatosan halad kelet felé. Az egyes fejezetek szerkezete hasonló. A hegyrészek leírását az alattuk lévő települések történetével indítja, majd ismerteti az itt található földrajzi objektumokat (tó, forrás, patak, vízesés, szikla, barlang, erdő, rét, út, ház stb.), az egyes nevek létrejöttének motivációját, a lokalizációs ponthoz kötődő különböző (magyar, illetve más nyelvű) névváltozatokat, a névadókat, első látogatókat, a hegyrészekkel foglalkozó kutatókat, a turistaegyesületek tevékenységét, a meg nem valósított terveket és névjavaslatokat, a tragikus eseményeket, a szájhagyomány útján terjedő hiedelmeket.

5. A Magas-Tátra magyar–szlovák hegynévpárjai

Kiss Lajos említi, hogy a Tátra hegység neve a prágai Cosmastól megalkotott első csehországi latin krónikában a 999. év alatt bukkant fel „Tritri montes” alakban, Anonymus is emlegette Turtur néven (Kiss 1999, 117. p.). A magyar Tátra a szlovák Tatry átvétele, Kiss Lajos szerint ősi indoeurópai, közelebb talán trák névből származik (Kiss 1988, 63. p.). A Tátra elnevezés eredetével kapcsolatban Melich János névetimológiáját tartják a legvalószínűbbnek, miszerint az ószláv trtri ’szikla, kő’ szóból keletkezett (l. Melich 1912). A Magas-Tátra előtagja az Alacsony-Tátra előtagjával van korrelációban. A szlovákban a Magas-Tátra megfelelőjeként a többes számú Vysoké Tatry alakváltozat használatos.

A Tátra hegynév családnévben (Tátrai) is előfordul. A hegység neve a szláv Trtry alakon keresztül jutott be a magyarba. Itt a mássalhangzó-torlódás egyrészt -a ejtéskönnyítő magánhangzóval, másrészt az egyik -r elhagyásával oldódott föl, a név végi veláris i pedig -a-vá nyitódott (Hajdú 2010, 471. p.). A hegységnévből létrejött családnevek a természetes keletkezésű névanyagban ritkán fordulnak elő, de a névváltoztatásokban kedveltek, a nemzeti táj-, hegyromantika erősen hatott divatjukra (vö. Farkas 2010, 73–75. p.). Napjainkban a leggyakoribb hegynévi alapú családnevek között található a Tátrai név, melyet Magyarországon 2009-ben 1357 fő viselt.
Szlovákiát Tátra alatti országként szokták emlegetni. A Tátrát sok nevezetes történelmi személyiség látogatta meg az idők során. Az uralkodók közül megemlíthetjük II. Frigyes Ágost szász királyt, aki 1840-ben megmászta a Kriván-csúcsot. Ennek emlékére 1841-ben egy obeliszket állítottak fel a csúcsra, amelynek eredetije már nincs meg, de kicsinyített mása a poprádi múzeumban látható. A szájhagyomány szerint Mátyás király is szívesen tartózkodott a Tátrában, s miután megmászta a Nagyszalóki-csúcsot, az ő tiszteletére nevezték el az ormot Király-orrnak.

A Magas-Tátra helynevei nagyrészt négynyelvűek (magyar, szlovák, német, lengyel). Ivan Houdek szerint a magyar tátrai nomenklatúra a 19. században alakult ki a szlovák, lengyel, német mellett, és a magyar megnevezések többnyire a német nyelvű helynevek fordításaiként jöttek létre (Houdek 1941, 7. p.). Ivan Bohuš említi, hogy a magas-tátrai hivatalos magyar földrajzi nomenklatúra alkotása az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésével befejeződött (Bohuš 1996, 6. p.).
A továbbiakban a Magas-Tátra egyes magyar–szlovák nyelvű hegynévpárjaival foglalkozunk, melyeket a névadás indítéka alapján két csoportra oszthatunk:
a) mindkét nyelvben azonos névadási indíték, szemléletmód alapján létrejött hegynevek,
b) az egyes nyelvekben eltérő névadási indíték alapján létrejött hegynevek.

5.1. A magyar és szlovák hegynév azonos névadási indíték alapján keletkezett

A Magas-Tátra egyes részeinek neve azonos indítékkal keletkezett a magyar és szlovák nyelvben.
Már meglévő tulajdonnevek (pl. helységnevek, víznevek, személynevek) is hegynévvé válhatnak, tehát más névtípusba kerülnek át. A tulajdonnévosztály-váltást transzonimizációnak nevezzük.

A Magas-Tátra egy-egy csúcsa gyakran arról a településről kapta nevét, amelynek a határához tartozott, illetve amely az illető csúcs lábánál feküdt. A hegy alatti helység nevéből keletkeztek a következő hegynevek: Batizfalvi-csúcs : Batizovský štít, Csorbai-csúcs : Štrbský štít, Felkai-csúcs : Velický štít, Gerlachfalvi-csúcs : Gerlachovský štít, Hunfalvi-csúcs : Huncovský štít, Késmárki-csúcs : Kežmarský štít, Lomnici-csúcs : Lomnický štít, Menguszfalvi-csúcs : Mengusovský štít, Nagyszalóki csúcs : Slavkovský štít, Vázseci-völgy : Važecká dolina. Az említett magyar nevek tükörfordítással jöttek létre. Kiss Lajosnál olvashatjuk a Földrajzi nevek etimológiai szótárában, hogy a magyar Lomnici-csúcs a német Lomnitzer Spitze tükörfordítása (Kiss 1988, 45. p.).

Vármegye nevéből született a Liptói-torony : Liptovská veža hegynév.

Víznevek is motiválhatták a hegynevek keletkezését. A Fehér-víz-völgy : Bielovodská dolina hegynév magába foglalja a Fehér-víz nevet is. A Nagy-Békás-csúcs : Veľký Žabí štít megnevezés arra utal, hogy a hegyrész a Békás-tó közelében található. Az egyik legenda szerint a Békás-tó elnevezés az aranyásóktól származik, akik azt hitték, hogy a tavakban varangyos békák élnek, és gyomrukban aranyszemcsék vannak. A Csendes-völgy : Tichá dolina a csendesen folydogáló Csendes-patakról (Tichý potok) kapta mai nevét. A völgy régebbi elnevezése (Javorové) a valamikor itt előforduló jávorfával (juharfa) hozható összefüggésbe. A Tichy Thal elnevezéssel Albrecht von Sydow német utazónál találkozunk először 1830-ban (Scheirich 2004, 21. p.). A völgy magyar megnevezéseként a Ticha-völgy formát is használták, tehát átvették a szlovák előtagot, majd később cserélték fel a magyarra lefordított megkülönböztető névrésszel (Csendes).

A magyar és a szlovák névváltozat magában őrizheti egy személy nevét. A Walentko-völgy : Valentkova dolina, melynek füves lejtői legeltetésre szolgáltak, nevét egy Valentko (a Valent becézett alakváltozata) becenevű pásztorról kapta. A személy neve több helynévben is szerepel: Walentko-tó : Valentkovo pleso, Walentko-tüzelő : Valent­kovo ohnisko. A Garai-völgy : Garajova dolina a Garai-rétről kapta nevét, ahol valamikor egy Garai pribilinai pásztornak állt a kunyhója (Scheirich 2004, 27. p.). A család-, kereszt- és becenévből keletkezett hegynevek utalhatnak azokra a személyekre, akik egykor megmászták a magas-tátrai hegyrészt: Bachleda-rés : Bachledova štrbina (Kli­mek Bachleda, 1849–1910, zakopanei hegyi vezető után), Berci-torony : Bartkova veža (Bartolomej Obrochta, 1850–1926, népzenész becenevéből keletkezett a helynév), Cagašík-pillér : Cagašíkov pilier (Slávo Cagašík, 1921–1948, egykor a legjobb szlovák hegymászók közé tartozott), Grósz-szakadék : Grószov kuloár (a késmárki származású Grósz Alfréd, 1885–1973, a Tátra valamennyi magas csúcsát megmászta, sok cikket írt a hegységről), Jurzyca-fog : Jurzycov zub (Karol Jurzyca), Martin-kémény : Martinov komín (Alfred Martin), Still-szakadék : Stillov žľab (Still János, 1805–1890, tátrai hegyi vezető után, aki a Gerlachfalvi-csúcs első megmászójaként ismert), Stolarczyk-hágó : Stolarczykovo sedlo (Józef Stolarczyk, 1816–1893, zakopanei lelkipásztorról, aki 1867-ben jutott fel elsőként a hágóra), Urbanovič-pillér : Urbanovičov pilier (Ivan Urbanovič neves szlovák hegymászó a Hegyi Szolgálat tagja volt), Weszter-csúcs : Weszterov štít (Weszter Pálról, 1843–1921, lett elnevezve, aki nagyszalóki szállodatulajdonos volt, és nagyban hozzájárult a tátrai ösvények és utak kiépítéséhez). A Spitz Mihály-völgy : Spismichalova dolina az egri származású Spitz Mihály krakkói királyi tanácsos nevét őrzi, aki a 16. században a Magas-Tátrában ércek és nemesfémek bányászatával is foglalkozott. Hasonló tevékenységet folytatott a Tátrában a 17. és 18. században a hybbei Türk család, akiről a Türk-hágó : Turkovo sedlo lett elnevezve.

A köznevek tulajdonnevesülésével, az ún. onimizációval, keletkezett a hegynevek nagy része. A következők a magyar és a szlovák nyelvben azonos motivációval jöttek létre, s egymás tükörfordításaként értelmezhetők. Növényzetre utaló nevek a Berkenyés : Skorušiniak, Jávor-völgy : Javorová dolina, Liliom-hágó : Ľaliové sedlo, Rét-nyereg : Lúčne sedlo, Virágoskert-torony : Kvetnicová veža. Állatok nevéből keletkeztek a Békás-gerinc : Žabí hrebeň, Dromedár-hát : Dromedárov chrbát, Kacsa-völgy : Kačacia dolina, Macska-torony : Mačacia veža, Marmota-völgy : Svišťová dolina, Pók-völgy : Pavúčia dolina, Zerge-csúcs : Kozí štít (a szlovák megnevezés jelentése ’kecskés-csúcs’, a vadászok a zergéket vad kecskéknek [szlk. divé kozy] vagy kecskéknek [szlk. kozy] nevezték). Egyes hegynevek létrejöttét a színnevek is motiválhatták: Fehér-pad : Biela lávka, Fekete-pillér : Čierny pilier, Sárga-fal : Žltá stena, Sárga-torony : Žltá veža. Az egész évben gyakran hóval borított csúcs neve Hó-csúcs : Snehový štít. A hegyrész alakja szerint elnevezett helynevek a Bibircs : Bradavica, Kápolna : Kaplnka, Kerek-domb : Guľatý kopec, Kis Templom : Malý kostol, Nagy Templom : Veľký kostol, Rovátka : Prielom (a szűk rés miatt), Szekrényes : Skrinica, Tarajka : Hrebienok, Vastag-torony : Hrubá veža, Villa-gerinc : Vidlový hrebeň. Az Omladék-völgy : Zlomisková dolina megnevezés arra utal, hogy a völgyben sziklaomladékok találhatók. A lavinák gyakori előfordulása miatt szerezte nevét a Lavina-csúcs : Lavínový štít. A Lengyel-nyereg : Poľský hrebeň arról kapta nevét, hogy fontos átkelőhelye volt a lengyel csempészeknek, akik Lengyelországból Magyarországra vitték az árut.
Egyes magyar hegynevek esetében pontosabb információink vannak a névadás körülményeivel kapcsolatban. A Karcsmar-folyosó : Krčmárov žľab neve Dénes Ferenc lőcsei tanártól származik, aki 1878-ban az árokban egy zergére portyázó orvvadásszal találkozott. Dénes megrótta a vadorzót, de az nem árulta el a nevét, csak a foglalkozását: kocsmáros volt az illető. Ez a foglalkozás a helybeli szlovák nyelvjárásban karčmar alakban fordul elő (Scheirich 2004, 230. p.).
A mesevilágból ismert szereplők is megjelennek a névanyagban: Hüvelyk Matyi : Loktibrada, Ördög-hát : Čertov chrbát (a tátrai kincsekre a szájhagyomány szerint az ördög vigyázott), Pokol-csorba : Diablovo sedlo.

5.1.1. Az azonos indítékkal keletkezett magyar–szlovák hegynévpárok között grammatikai eltérések is lehetnek

A különbség az oronimák struktúrájában (egy- vagy több névrésszel megnevezett hegy) mutatkozhat. A magyar–szlovák hegynévpároknál néhány esetben megfigyelhető a névrészek elhagyása vagy bővülése. A kétrészes magyar névnek lehet egyrészes szlovák névmegfelelője. A kétrészes magyar hegynevekben a megkülönböztető névrészhez földrajzi köznevek (hegy, nyereg, torony, völgy) kapcsolódnak, míg a szlovák névalakban elmarad használatuk: Katlan-völgy : Kotlina, Kereszt-nyereg : Križné (szlk. kríž ’kereszt’, három gerinc kereszteződésénél fekszik), Mállás-völgy : Rozpadliny (a völgyben szétmállott sziklák találhatók), Nefcer-völgy : Nefcerka (Neftzer Farkas Konrád tátrai gondnok után), Ördög-torony : Diablovina, Pokol-torony : Pekelník, Só-hegy : Soľovisko, Szív-völgy : Srdce (az alakjáról kapta nevét), Tompa-hegy : Tupá. A háromrészes magyar megnevezés két földrajzi köznevet is tartalmazhat, míg a kétrészes szlovák névpárja egyet: Kacsa-völgyi-csúcs : Kačací štít, Kék-tavi-torony : Belasá veža, Kerek-tavi-nyereg : Kolové sedlo, Jég-völgyi-csúcs : Ľadový štít, Sárkány-tavi-gerinc : Dračí hrebeň, Tölcsér-tó-katlan : Lievikový kotol, Vörös-tó-völgye : Červená dolina. Arra is van példa, hogy a háromrészes magyar névnek egyszavas szlovák megfelelője van: Kis-Nyereg-hágó : Sedielko ’Kis-Nyereg’ (a Tátra déli és északi oldala között fontos átkelőhely volt). A négyrészes magyar névnek a szlovákban háromrészes párja is lehet: Kis-Zerge-tavi-torony : Malá capia veža, Nagy-Zerge-tavi-torony : Veľká capia veža.
A Jeges-tavi-csúcs régebbi szlovák névpárja – Štít Ľadového plesa – azonos jelentésű. A ma használatos szlovák Popradský Ľadový štít ’Poprádi Jeges-csúcs’ megnevezésből hiányzik a tó (szlk. pleso) földrajzi köznév, amely arra utalt, hogy a csúcs a lábánál található tó után vette fel a nevét, és a hegynév egy újabb névrésszel bővült, amely az alapján született, hogy közel hozzá található a Poprádi-tó : Popradské pleso.
A földrajzi köznévi névrész eltérhet a magyar és szlovák nyelvben. Az alakjáról kapta nevét a Bástya-csorba : Baštové sedlo ’Bástya-nyereg’, Hegyes-torony : Ostrý štít ’Hegyes-csúcs’, Nagy-Villa-csúcs : Veľká Vidlová veža ’Nagy-Villa-torony’. A Sima-hegy : Hladký štít ’Sima-csúcs’ az alatta lévő hasonló nevű nyeregről kapta nevét, ahol sima fűvel benőtt legelő volt.

A magyar nyelvben az elöljárós szerkezetek nem használatosak a szlovákhoz viszonyítva, s a különbség a fordított szósorrendben is mutatkozik: Pátria-sziklatű : Ihla v Patrii ’Sziklatű a Pátriában’, Rovátka-katlan : Kotlina pod Prielomom ’Katlan a Rovátka alatt’, Kopki-csorba : Štrbina pod Kôpkami ’Csorba a Kopki alatt’, Jeges-tavi-torony : Veža nad Ľadovým plesom ’Torony a Jeges-tó felett’.

Bizonyos magyar–szlovák hegynévpárokban számbeli eltérés van a megnevezések között. A magyarban az egyes számú névalak, a szlovákban pedig a többes számú alakváltozat és a megváltozott, fordított szósorrend használatos: Bástya-gerinc : Hrebeň bášt (a gerinc alakja motiválta a megnevezést), Komarnicki-pillér : Pilier Komarnických (1911-ben mászták meg a Komarnicki fivérek, Gyula és Román. Dr. Komarnicki Gyula egyik legjelentősebb műve, A Magas-Tátra hegyvilága hegymászó- és turistakalauz, melyben négy nyelven – szlovák, magyar, lengyel, német – tünteti fel a hegyneveket, s a mellékletben magyar–szlovák, szlovák–magyar névmutató is található).
A névpárok egyéb morfológiai sajátosságban is különbözhetnek. A magyar tőszói megnevezésekkel szemben a szlovák nevek kicsinyítő képzős, deminutív alakváltozatban használatosak: Arany-katlan : Zlatá kotlinka ’Arany-katlanka’, Arany-torony : Zlatinská veža ’Arany(os)ka-torony’ (a múltban aranyásók is látogatták a vidéket), Bárány-torony : Jahňacia vežička ’Bárány-tornyocska’, Kos-völgy : Barania dolinka ’Kos-völgyecske’ (az ott legelő bárányokról), Ruman-völgy : Rumanova dolinka ’Ruman-völgyecske’ (Ján Ruman mászó után nevezték el nemcsak a völgyet, hanem az ott lévő tavat, patakot, hágót és csúcsot is).

Az interlingvális hegynévpár azonos jelentésmezőbe tartozhat: Kápolna : Kostolík ’Templomocska’. Néhány szlovák oronimának több magyar névmegfelelője is lehet: pl. a Chlapík ’Legény’ névnek a párjai a Legény és a Parasztocska megnevezések. Növény­név­ből jött létre a Kanalastorma-katlan : Varešková kotlina név, amely arra utal, hogy a katlanban nő az orvosi kanálfű vagy másképpen kanáltorma (Cochlearia officinalis – a növény levelei öblösek, mint a kanál). A gyógynövény szlovák megnevezése lyžičník, amely a nyelvhasználókban a lyžica ’kanál’ szót asszociálta és ennek szinonimájából (vareška ’főzőkanál’) alakult ki a szlovák helynév (l. Bohuš 1996, 169. p.).
Vannak esetek, amikor a magyar hegynév a szlovák név átvételével alakult. A Szmrecsini-völgy : Temnosmrečinská dolina ’Sötét lucfenyő(erdő)-völgy’ magyar névpárja a szlovák hegynévből keletkezett magyaros helyesírással és a szlovák szóösszetétel előtagjának elhagyásával. A kétrészes szlovák névnek egyrészes magyar névpárja is lehet: Szedilkó : Sedielkova kopa (sedielko = nyergecske, kopa = halom). Ennek fordítottjára is találunk példát, amikor az egyrészes szlovák megnevezésnek kétrészes magyar névmegfelelője van: Hrubo-gerinc : Hrubé ’Vastag’ (a gerinc alakjára utal), Spara-hágó : Špára ’Rés’ (az elnevezés az alatta található 18 m hosszú természetes alagútra utal), Zavory-hágó : Závory ’Sorompók’ (a Csendes-völgy egyik fontos átkelőhelye). A következő magyar megnevezésekben az eltérések a nevek helyesírásában figyelhetők meg a szlovák névhez képest: Csubrina : Čubrina (gorál cubryna = čuprina = sörény, a hegygerinc alakjára utal), Furkota-csúcs : Furkotský štít (a Furkota-patakról kapta nevét: furkotať ’csobogni, csörgedezni’), Hlinszka-völgy : Hlinská dolina (a völgyben bányák voltak, az elnevezést a német bányászok segédmunkásaira vonatkozó die Hinzen szóból eredeztetik), Klin : Klín ’Ék’, Koncsiszta : Končistá ’Éles’, Kopa-hágó : Kopské sedlo (a szlovák kopa jelentése ’domb, halom’), Kopki : Kôpky ’Dombocskák’, Koprova-völgy : Kôprová dolina (havasi medvegyökér – szlk. kôprovníček bezobalný – nő a völgyben), Kriván : Kriváň (< krivý ’görbe’), Krizsnó : Krížne (kríž = kereszt, itt három hegygerinc kereszteződik), Litvor-völgy : Litvorová dolina (orvosi angyalgyökér [szlk. litvor] nő a völgyben), Mlinica-völgy : Mlynická dolina (mlyn = malom, az ott folyó patak alsó részében malom volt), Osztra : Ostrá ’Éles’, Sátán : Satan (a legendák szerint a sátán itt rejtette el a kincseket), Szoliszkó-tornyok : Soliskové veže (solisko = sónyaló, a tornyok alatt a pásztorok a birkák és szarvasmarhák részére egy vályúba sót helyeztek), Szvinica : Svinica (szlk. sviňa = disznó, az egyik magyarázat szerint a sertésfejre emlékeztető alakjáról kapta nevét, a másik szerint a nehezen elérhető csúcsot első megmászói ezzel a névvel szidták), Siroka : Široká ’Széles’, Terianszko-torony : Terianska veža, Tupa : Tupá ’Tompa’, Zamki : Zámky ’Várak’ (várrom alakját idéz fel a hegyrész). Egyes neveknél eltérő névmagyarázatokkal is találkozunk. A Pátria : Patria hegynevet Ivan Bohuš a patrieť ’nézni’ tájszóból eredezteti, mert a hegyrész kitűnő kilátópont is egyben. Neidenbach Ákos a név keletkezésével kapcsolatban egy szájhagyomány útján elterjedt történetet ír le, mely szerint amikor Báthory István Lengyelországba ment királyi trónját elfoglalni, útközben Felkán is megszállt. Ellátogatott a Csorba-tóhoz és felsétált az egyik közeli csúcsra. Sokáig gyönyörködött a látványban. Ekkor mondta állítólag: „Bárhová is vet a sors, Magyarország mégis te maradsz a hazám!” Környezetéhez latinul beszélt a király és utolsó „Pátria” ’haza’ szava lett a csúcs neve (Neidenbach 2000, 48. p.).

Egyes hegynevek azonos alakban fordulnak elő mindkét nyelvben: Krátka ’Rövid’, Ganek ’Folyosó (karzat)’. A kétrészes nevekben a megkülönböztető névrész már le van fordítva: Kis Ganek : Malý Ganek, Középső Ganek : Prostredný Ganek.

5.2. A magyar és szlovák hegynév eltérő névadási indíték alapján keletkezett

Különböző népek más-más motiváció alapján adhatnak nevet ugyanannak a hegy(rész)nek.
A 19. század végétől a népi elnevezéseken kívül (a tájjal valamiféle reális kapcsolatban levő, természetes úton keletkezett hegynevek) a névtelen objektumok mesterséges neveket kaptak. 1882. aug. 6-án a Magyarországi Kárpátegyesület (MKE) Tátrafüreden tartott közgyűlésén Scherfel Aurél javaslatára elfogadták, hogy a Tátra addig névtelen objektumait azokról a jeles személyekről nevezzék el, akik a Tátra érdekében működtek. Az MKE a Tátra számos földrajzi objektumának volt a (magyar és német nyelvű) névadója (Scheirich 2004, 14. p.).

Egyes névtelen hegycsúcsok a Tátra jeles kutatóinak, illetve a csúcsok első megmászóinak nevét vették fel a magyar megnevezésben, de a szlovákban (l. Bohuš 1996) más indíték alapján születtek: Déchy-csúcs (Déchy Mór, 1847–1917, híres magyar utazóról és hegymászóról) : Dračí štít ’Sárkány-csúcs’ (a „tátrai sárkányokkal” kapcsolatos legendák alapján jött létre a név), Dénes-csúcs (Dénes Ferenc, 1845–1934, lőcsei tanárról, aki a Magyarországi Kárpátegyesület tiszteletbeli elnöke volt) : Malé Rysy ’Kis éles fal’, Déry-csúcs (Déry Józsefről, 1865–1937, a Magyar Turista Egyesület elnökéről) : Spišský štít ’Szepesi-csúcs’ (a Magas-Tátra egy része az egykori Szepes megye birtokába tartozott, innen az elnevezés), Döller-csúcs (Döller Antal, 1831–1912, 1873-ban megalapította a Magyarországi Kárpátegyesületet, sok cikket írt a Tátráról) : Furkotské Solisko (a Furkota-patak mellett a pásztorok az állatok részére egy vályúba sót helyeztek), Dőri-csúcs (Dőri Gyula, 1864–1918, 1901-ben mászta meg a csúcsot, a Magyar Turista Egyesület alapító tagjai közé tartozott) : Drobná veža ’Apró-csúcs’ (a környékbeli csúcsok magasabbak nála), Eljasz Valér-csúcs (Walery Eljasz Radzikowski, 1840–1905, festette a tátrai természetet és egy tátrai kalauz szerzője volt) : Vyšná Barania strážnica ’Felső Kos-őrhely’ (a Kos-katlanban való fekvés alapján), Englisch-csúcs (Englisch Károly, 1881–1945, 1897 és 1903 között sok tátrai első megmászást hajtott végre és ezeknek leírását adta közzé, több tátrai hegyrészt nevezett el) : Malý Kolový štít ’Kis Kerek-csúcs’ (a közelben lévő Kolový štít ’Kerek-csúcs’ után kapta nevét), Fabesch-torony (a német származású magyar hegymászó Fabesch Henrik 1902-ben mászta meg a tornyot) : Chmúrna veža ’Komor-torony’, Franz-torony (Franz János hegyi vezető után) : Drúk (keskeny sziklás kiemelkedés), Hunfalvy-hágó (Dr. Hunfalvy János, 1820–1888, történész után, aki 1856-ban mászta meg a hegyrészt) : Váha ’Mérleg’ (a közeli csúcsokkal mintegy mérleget alkot), Jármay-asztal (Dr. Jármay László, 1850–1932, Ótátrafüreden orvos volt, turistautak építését támogatta) : Nákova ’Kovácsüllő’ (az alakja után), Jordán-torony (Dr. Jordán Károly, 1871–1959, matematikus és egyetemi tanár 1900-ban mászta meg a tornyot) : Zubatá vežička ’Nagyfogú-torony’ (éles formája miatt), Kolbenheyer-völgy (Kolbenheyer Károly, 1841–1901, a lőcsei gimnázium tanára a Tátra jeles kutatója volt) : Kobylia dolina ’Kanca-völgy’ (a völgyben valamikor lovakat is legeltettek), Lorenz-hágó (Ing. Viktor Lorenz, 1843–1880, a téli turizmus úttörője után) : Bystré sedlo ’Meredek-hágó’ (meredek lejtése alapján), Majunke-torony (Majunke Gedeon, 1855–1921, a tátrai építkezési tervek szerzője és kivitelezője volt a 19. és 20. század határán) : Priečna veža ’Keresztező-torony’, Otto-csúcs (dr. August Otto, 1851–1921, hegymászó és a tátrai kalauz szerzője után) : Dvojitá veža ’Kettős-torony’ (a torony két csúcsból áll), Papirusz-csúcs (a porosz származású Ján Andrej Papirus kincseket keresett a Tátrában, 1771-ben találták meg a holttestét a csúcs alatt) : Čierny štít ’Fekete-csúcs’ (a sziklák fekete színe alapján), Pawlikowski-rés (Jan Gwalbert Pawlikowski 1881-ben mászta meg a rést) : Lastovičia štrbina ’Fecske-rés’ (állatnév alapján), Petrik-csúcs (Petrik Lajos, 1851–1932, a Turisták Lapja szerkesztője volt, sok cikket írt a Tátráról) : Sokolia veža ’Sólyom-torony’ (az ott élő állat alapján), Rochel-csúcs (Rochel Antal, 1770–1847, osztrák katonai orvos és botanikus az egész monarchiában, a Magas-Tátrában is, gyűjtötte a florisztikai különlegességeket) : Predný Holý vrch ’Elülső Kopár-hegy’ (a hegy felszínéből adódóan), Serényi-torony (az iglói származású Dr. Serényi Jenő, 1884–1915, a tátrai sporthegymászás úttörője volt) : Ihla v Dračom ’Tű a Sárkányban’ (a megnevezés a torony alakjára és fekvésére utal), Simon-torony (a tornyot elsőként Simon Häberlein mászta meg 1905-ben) : Žabí kôň ’Békás ló’ (a Békás-tó felett található), Szontagh-csúcs (Dr. Szontagh Miklós, 1843–1899, orvos megalapította a klimatikai gyógyfürdőt, Újtátrafüredet, és monográfiát is írt A Magas-Tátra és hegyvidéke címen) : Kupola (a név az objektum alakjára utal), Téry-csúcs (Dr. Téry Ödön, 1856–1917, selmecbányai orvos a tátrai turizmus fellendítője, a Téry-ház megalapítója, a Turisták Lapjának szerkesztője volt) : Malý Pyšný štít ’Kis büszke-csúcs’(a szlovák megnevezés a csúcs impozáns alakjára utal), Tetmajer-horhos (Kazimierz Przerwa-Tetmajer, 1865–1940, lengyel író a tátrai hegység aktív hegymászója volt) : Gerlachovské sedlo ’Gerlachfalvi-nyereg’, Wahlenberg-torony (a svéd botanikus dr. Göran Wahlenberg, 1770–1851, a Tátrában egykor botanikus kutatást végzett) : Furkotská veža ’Furkota-torony’ (Ivan Bohuš szerint a Furkota-völgy a patakjának hangjáról kapta nevét: furkotať ’csobogni, csörgedezni’), Weber-csúcs (Weber Sámuel, 1835–1908, a tátrai vegetáció kutatója volt) : Malý Kežmarský štít ’Kis Késmárki-csúcs’, Weisz-csúcs (Weisz Miksa jogász a tátrai turistaberendezések építésében vett részt) : Nižná Barania strážnica ’Alsó Kos-őrhely’ (a Kos-katlanban való fekvés alapján).
Arra is akad példa, hogy a hegyrészen található tornyokat a magyarban személyek után nevezik el, de a szlovákban a más indítékkal keletkezett alaptag megmarad a nevekben és megkülönböztető névrész kapcsolódik hozzá. A Sárkány-falon : Ošarpance ’Kopottak’ (a hegyrész alakjára utaló név) három torony található, melyek magyar nevei megmászóik emlékét őrzik, a szlovák nevek pedig a tornyok magasságára, fekvésére utalnak: Dubke-torony (Ernst Dubkéról) : Veľký ošarpanec ’Nagy Kopott’, Behn-torony (Heinrich Behnről) : Prostredný ošarpanec ’Középső Kopott’, Breuer-torony (Breuer Jánosról) : Malý ošarpanec ’Kis Kopott’.

A személynévi eredetű magyar hegynevek szlovák párja helytelen fordítás révén is keletkezhetett: Róth Márton-csúcs (Róth Márton iglói tanár a tátrai turisztika szervezője és írója volt) : Český štít ’Cseh-csúcs’ (A gorál Ceška dolina ’Nehéz-völgy, nehezen megközelíthető völgy’ elnevezést Sydow porosz utazó 1830-ban megjelent művében Böhmisches Talnak ’Cseh-völgy’ fordította. A nevet más szerzők is átvették, és végül általánosan elterjedt az új elnevezés.); Chmielowski-csúcs (Ing. Janusz Chmielowski, 1878–1968, a sporthegymászás úttörője és egy négyrészes tátrai kalauz írója után) : Supia veža ’Keselyű-torony’ (a tornyot először lengyel hegymászók nevezték el Sepia Turnianak, ami magyarul ’hallgatag toronyt’ jelent, s a szlovák név helytelen fordítás által keletkezett).

Nemcsak férfiakról, nőkről is elneveztek hegyrészeket (nem minden esetben ismert, ki után lett elnevezve az objektum). Erről tanúskodnak a következő magyar oronimák, melyek a szlovákban eltérő indítékkal keletkeztek: Izabella-torony (1900-ban Englisch Károly nevezte el a tornyot Izabella hercegnő után, aki az időben a Tátrában nyaralt) : Opálová veža ’Opál-torony’ (az ott található opál után), Egenhoffer-csúcs (Egenhoffer Terézia, 1855–1940, a tátrai női hegymászás és sízés úttörője volt) : Strapatá veža ’Kusza-torony’ (három csúcsa van a toronynak), Erzsike-torony : Ihla v Ostrve ’Tű az Osztervában’ (meredek sziklafal), Etelka-torony (Téry Ödön leányáról) : Kopa nad Ohniskom ’Halom a táborhely felett’, Jolán-csúcs (a késmárki Adriányiné Borcsányi Jolán, 1881–1930, 1902-ben mászta meg a csúcsot, a 20. század elején apjával együtt a Téry-menedékház gondnoka volt) : Ovčiarska veža ’Juhpásztor-torony’ (a pásztorok juhokat legeltettek a környéken), Katalin-csúcs (a csúcs első ismert megmászója a női sportmászás úttörője, Bröske Katalin volt) : Malý hrot ’Kis él’, Margit-csúcs : Rohatá veža ’Szarv-torony’ (a sziklatorony alakjára utal a név), Márta-csúcs (magyar nevét első megmászójáról, a genfi Marthe Lavalléról, 1883–1959, kapta) : Zlobivá ’Bosszankodó’, Olga-csúcs (Stodola Kornél, a liptói sízés és turisztika szervezője, nem ismerte a csúcs eredeti nevét, ezért feleségéről nevezte el) : Volovec ’Ökrös’ (valamikor marhacsordákat legeltettek a gerinc lábánál).

A különböző helyeket lokalizáló hegynevek megkülönböztető névrésze azonos lehet (a meglévő tulajdonnév más objektumok megnevezésében is szerepet játszik), a hozzá kapcsolódó hegyrajzi köznév pedig általában eltérő. A személynévből létrejött magyar hegynevek szlovák párja más-más motivációval jött létre: Wahlenberg-csúcs : Kozí chrbát ’Kecske-hát’, Wahlenberg-torony : Furkotská veža ’Furkotai-torony’, Déli Wahlenberg-csúcs : Ostrá veža ’Éles-torony’; Papirusz-csúcs : Čierny štít ’Fekete-csúcs’, Nagy-Papirusz-völgy : Veľká Zmrzlá dolina ’Nagy Fagyott-völgy’. Ennek ellenkezőjére is találunk példát, amikor különböző lokalizációs pontok megkülönböztető névrészei a szlovákban azonosak, de a magyar megfelelőkben eltérőek: Pyšný štít ’Büszke-csúcs’ : Fecske-torony, Pyšná vežička ’Büszke-tornyocska’: Thomasson-torony (Thomasson Beatrix angol alpinista 1899-ben mászta meg a tornyot).

Egyéb eltérő indítékok alapján is adhattak nevet a magyar és a szlovák nyelvben ugyanannak a hegycsúcsnak.

A Közép-hegység : Svišťový štít ’Mormota-csúcs’ (az ott élő állat alapján) magyar neve a németből keletkezett tükörfordítással. Dr. Otto August és id. Hunsdorfer János vezető 1897. július 20-án mászták meg a négy gerinc találkozóján lévő csúcsot, melyet Mittel-Gebirge névre kereszteltek (vö. Scheirich 2004, 173. p.).

A Markazit-torony : Malý Ľadový štít ’Kis Jeges-csúcs’ (az év nagyobb részében hóval fedett) magyar megnevezése a markazit nevű ásványról kapta nevét, amely megtalálható a torony kőzetében, és a sziklákat sárgásra festi.

Az Egyetemi-csúcs : Predný kopiniak ’Elülső-púp’ magyar nevét Komarnicki Gyula adta 1918-ban megjelent kalauzában, emlékül a budapesti egyetemisták I. világháború előtti hegymászósikereiért.

A Karbunkulus-torony : Jastrabia veža ’Héja-torony’ (a ragadozó madár után) magyar elnevezésének alapja az a monda, hogy a csúcson egy nagy drágakő (karbunkulus) található.

A következő magyar megnevezések keletkezését különböző tényezők motiválták (állat, növény, fekvés, szín, esemény), míg a szlovák névpár a hegyrész alakjára utal: Fecske-torony (a sziklafalakon élő hajnalmadárról – Tichodroma muraria – kapta nevét, vö. Bohuš 1996, 219. p.) : Pyšný štít ’Büszke-csúcs’ (impozáns alakú hegyrész), Hagymás-katlan : Ostrý kotol ’Éles-katlan’, Keleti-Rovinki-szarv : Kresaný roh ’Faragott szarv’, Triumetal (a névben található tri ’három’ a három gerinc találkozási pontjára, a metal ’fém’ a csúcs bányászmúltjára utal) : Hrubý vrch ’Vastag-hegy’, Vörös-torony : Široká veža ’Széles-torony’, Vám-kő : Hranatá veža ’Szögletes-torony’.
A további magyar megnevezések víznévből keletkeztek, a szlovák névpárjaik eltérő indítékkal: Fehér-tavi-csúcs : Jahňací štít ’Bárány-csúcs’ (az állatnév után), Fekete-tavi-hágó : Nižné Čierne sedlo ’Alsó fekete-hágó’ (Ivan Bohuš szerint a sziklák fekete színére utal a név), Varangyos-tavi-csúcs : Javorový štít ’Jávor-csúcs’ (növénynévre utal), Vörös-patak-torony : Divá veža ’Vad-torony’ (alakja alapján kapta nevét), Vörös-tavi-csúcs : Kolový štít ’Kerek-csúcs’, Vörös-tavi-torony : Zmrzlá veža ’Meg­fagyott-torony’ (az egész évben hó fedi), Zöld-tavi-csúcs : Baranie rohy ’Bárány­szar­vak’ (a csúcs alakja két bárányszarvra hasonlít). A Tarpataki-völgy a nevét a völgyön keresztül folyó Tar-patak után kapta. A németben Kahlberg ’kopár, tar hegy’ alakváltozatban volt használatos. Helyette később Kaltberg formában is lejegyezték a nevet, ami alapján keletkezett a hegynév szlovák Studená dolina ’Hideg-völgy’ megnevezése (vö. Scheirich 2004, 79. p.).

Egyes hegyrészek sorszámmal vannak megnevezve. A szlovák Anjely ’Angyalok’ helynév öt torony közös neve, s az egyes tornyok sorszámokat kapnak. A szlovákban marad az anjel ’angyal’ szó a nevekben, de a magyarban a torony hegyrajzi köznévvel identifikálják az egyes lokalizációs pontokat: Veľký anjel ’Nagy angyal’ : Torony I., Druhý anjel ’Második angyal’ : Torony II., Tretí anjel ’Harmadik angyal’ : Torony III., Štvrtý anjel ’Negyedik angyal’ : Torony IV., Piaty anjel ’Ötödik angyal’ : Torony V.
A szlovák hegynév magyar megfelelője idővel változhatott. A Tátra-csúcs : Vysoká ’Magas’ (2560 m) legrégibb említése Buchholtz György tátrai panorámáján található (1717), ahol Visoka név alatt szerepel. A magyar irodalomban is sokáig a csúcs eredeti szlovák neve fordult elő különféle alakváltozatokban: Visoka, Viszoka, Wisoka, Wiszoka, Vysoka, Vyszoka, Wysoka, Wyszoka. 1874-ben a csúcs első megmászója, Déchy Mór a csúcs nevét kibővítette Magas Viszokára (szlk. vysoká ’magas’). Déchy elnevezése hatással volt a csúcs későbbi szlovák nevére: Veľká Vysoká ’Nagy Magas’. A 19. század hetvenes éveiben kapta a magyar Tátra-csúcs, illetve a német Tatraspitze nevet (Scheirich 2004, 164. p.). Az alacsonyabban fekvő (2429 m) Kis-Viszoka : Východná Vysoká ’Keleti Magas’ hegycsúcs magyar nevében azonban megmaradt a szlovák névrész.

6. Hegynevek az interneten és egyéb írott forrásokban

A Magas-Tátra honlapján (www.vysoketatry.com) magyar szövegkörnyezetben elsőként a hegynév magyar alakváltozatát tüntetik fel, s ezt követi zárójelben a szlovák névmegfelelő. Lássuk példaként a Kriván (Kriváň) hegynévvel kapcsolatos interneten található információkat. A magyar Kriván alakváltozat a szlovák Kriváň (< krivý ’görbe, ferde’) hegynév átírásával keletkezett.

„A Magas-Tátra nyugati szegletének jellemző impozáns csúcsa a Kriván (2494 m), amely a Magas-Tátra főgerincéből a Csubrinánál (Čubrina) kiagazó szárnyvonulat utolsó kiemelkedése.

A csúcsból legyező alakban több gerinc indul ki, ezek közül turisztikai szempontból csak a déli és a délnyugati gerinc fontos. A déli gerinc a Kriván-nyergen (Daxnerovo sedlo) és a Kis-Krivánon (Malý Kriváň) át folytatódik, lejjebb széles hegyháttá bővül és végül a Pavlova-háton (Nad Pavlovou) ér véget. A délnyugati gerinc lejtőjén két jellemző magaslat van – a Felső- és Alsó-Kriván-váll (Vyšná a Nižná Priehyba) és az erdős Grúnikhoz vezet, amely a Magas-Tátra partizán egység emlékhelye, egyben a tartózkodási helye és a harcok színhelye is volt. A Krivánt bizonyára ismeretlen bányászok mászták meg először, de az első írásos emlék 1772-ből az iglói (Spišská Nová Ves) evangélikus pap és természettudós Czirbesz A. nevéhez fűződik, aki barátaival tette meg ezt a túrát…

A Kriván a szlávság és a szlovákok szabadságának jelképévé vált, egyben a stúri nemzedék költészetének kiemelkedő motívuma is. E fontos helyét úgy a költészetben mint a prózában a mai napig megőrizte.” (www.vysoketatry.com/hu.html)

Egy lokalizációs pontnak több megnevezése lehetett a múltban. Példaként említhetjük, hogy a Lomnici-csúcsot (az egyéb megnevezések mellett) a 17. században Vaternak ’Apa’, Grossvaternak ’Nagyapa’ nevezték, a 18. században Königsberg ’Királyi hegy’ néven is előfordul, s a régi lengyel irodalomban mint Kórlowa Tatr ’a Tátra királynője’ szerepel.

Egy denotátumnak több magyar neve lehetett a különböző írott forrásokban, pl. a Granátová veža mai magyar megfelelője Gránátfal-torony, a múltban egyéb elnevezései is ismertek voltak: Chrysanthemum-csúcs (a virág alapján), Blásy-völgyi-torony (a felkai származású Blasy Ede ismert hegymászó, zergevadász volt), Krukowski-torony (lengyel hegymászó családneve után).

Az interneten (és a tátrai nomenklatúrában egyaránt) néhány szlovák megnevezésnek több magyar névpárja használatos, pl. Daxnerovo sedlo (a hágót Štefan Mark Daxner, 1822–1892, író után nevezték el, aki 1861-ben megszervezte az ún. nemzeti zarándoklatot a Krivánra) : Daxner-hágó, Kriván-nyereg (Kriván alatt található nyereg); Grúnik (grúň = sziklás hegyoldal) : Grunik, Kis-hát.

A magas-tátrai szlovák hegyneveknek nagyrészt vannak magyar névmegfelelői. Néhány szlovák hegynévnek azonban nincs magyar párja. Főképpen azokról a hegynevekről van szó, melyek az Osztrák–Magyar monarchia szétesését követően, Csehszlovákia megalakulása után keletkeztek. Példaként említhetjük a Gerlachovská veža ’Gerlachfalvi-torony’ (2642 m) nevet, melynek nincs magyar megfelelője. Ez a torony eredetileg a Jamesova veža ’James-torony’ nevet viselte (1921-ben jött létre a tátrai hegymászók szövetsége, a JAMES).

Ritkábban fordul elő, hogy a magyar megnevezésnek nincs szlovák párja. A Bibircs : Bradavica egyes tornyait a szlovákban a fekvésük által adják meg, míg a magyarban önálló tulajdonnevekkel (az első megmászók személynevével) azonosítják a hegyrészeket: a Bibircs nyugati csúcsát Müller-toronynak (Johannes Müller), a délnyugatit Habel-toronynak (Paul Habel), az északkeletit Gömöry-toronynak (Gömöry Olivér) és a keletit Hacker-toronynak (Aemilius Hacker) nevezik.

A hegynevet az idő során hivatalosan is megváltoztathatják. A történelmi Magyarország legmagasabb hegycsúcsának, a Gerlachfalvi-csúcsnak (2655 m) a nevét a millennium évében, 1896-ban Ferenc József-csúcsra változtatták, majd 1948-tól Sztálin-csúcs volt a neve, 1956-ban pedig hivatalosan visszakapta régi nevét.
Olyan nevek is találhatók az írott forrásokban, melyek csak rövid ideig éltek, illetve nem terjedtek el. 1902-ben Késmárk városa a határában lévő egyik csúcsot (ma Zöld-tavi-csúcs : Baranie rohy) Kossuth Lajos-csúcsnak nevezte el, de a név általánosan nem terjedt el a hegymászók és turisták között. A Hlinszka-torony első megmászói, Dyhrenfult és Rumpelt, 1907-ben Nelly-csúcsra keresztelték a késmárki Tóthné-Pitka Nelli után, aki a Poprádi-tónál lévő menedékház gondnoka volt. Az elnevezés csak rövid ideig létezett (l. Scheirich 2004, 194. p.). A Jávor-csúcs : Malý javorový štít ’Kis Jávor-csúcs’ hegynév régi Antónia-csúcs megnevezése is feledésbe merült. Dr. Englisch Károly és anyja, Englischné Jülg Antónia 1902. augusztus 20-án mászták meg a hegyrészt, Englisch anyja tiszteletére nevezte el a csúcsot (l. Scheirich 2004, 174. p.).

7. Összegzés

A tanulmányban a Magas-Tátra egyes magyar–szlovák nyelvű hegynévpárjaival foglalkoztunk. A hegynevek egy része mindkét nyelvben azonos névadási indíték alapján jött létre. E hegynevek egymás fordításaiként értelmezhetők. Egyrészt meglévő tulajdonnevekből (helységnév, víznév, személynév), másrészt köznevek (növénynév, állatnév, színnév stb.) tulajdonnevesüléséből alakultak. Az egyes interlingvális hegynévpárok között kisebb grammatikai eltérések lehetnek. Különbség mutatkozhat a magyar–szlovák névpárok struktúrájában, számában, sorrendiségében, a névalkotás módjában. A másik csoportot alkotják a mindkét nyelvben eltérő névadási indíték alapján létrejött hegynevek. A magyar nyelvben a személynévből származó tiszteleti nevek vannak túlsúlyban, míg a szlovák megnevezések különböző motiváció alapján keletkeztek.

Felhasznált irodalom

Bauko János 2003. Etymológia názvov horolezeckých ciest v Súľovských skalách. In Lingvistické konfrontácie. Lingvistický odborný seminár. UKF Nitra, CD-ROM.
Bauko János 2004. Hegymászó útnevek a Szulyói-sziklákon. In Névtani Értesítő 26. Budapest, ELTE, 119–135. p.
Bauko János 2006. Mikrooronymá v Súľovských skalách. In Varia XIII. Zborník materiálov z XIII. kolokvia mladých jazykovedcov. Bratislava, SAV, 26–33. p.
Bauko János 2007a. Motivácia vzniku názvov horolezeckých ciest. In Súradnice súčasnej onomastiky. Zborník materiálov zo 16. slovenskej onomastickej konferencie. Bratislava, Veda, vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Jazykovedný ústav Ľudovíta Štúra SAV, 190–203. p.
Bauko János 2007b. Scheirich László: A mi Magas-Tátránk. A Magas-Tátra történelme (könyvszemle). In Névtani Értesítő 29. Budapest, ELTE, 286–288. p.
Bauko János 2008. Transonymizácia v názvoch horolezeckých ciest. In Acta onomastica IL. Praha, Ústav pro jazyk český Akademie věd České republiky, 42–49. p.
Bauko János 2009. Paralely medzi názvami skál a horolezeckých ciest. In Varia XVIII. Zborník plných príspevkov z XVIII. kolokvia mladých jazykovedcov. Prešov, Prešovská univerzita, 9–14. p.
Bauko János 2010. Hegynévhasználat a fordítás és kétnyelvűség tükrében. In Bilingvizmus és fordítás. Arany A. László születése 100. évfordulójának tiszteletére. Nyitra, Konstantin Filozófus Egyetem, 19–29. p.
Bauko János 2011. Magyar névtani kutatások Szlovákiában. In Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII. kötet. Nyelv. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 469–486. p.; http://www.foruminst.sk/publ/magy/8/ magyszlovban_final.pdf
Bauko János (megjelenés előtt). Komparácia slovenských a maďarských oroným vo Vysokých Tatrách. 18. slovenská onomastická konferencia. Prešov, 2011.
Bohuš, Ivan 1976. Lesnícke prvky v onomastike Tatranského národného parku I. In Zborník prác o Tatranskom národnom parku 18. 28–41. p.
Bohuš, Ivan 1977. Lesnícke prvky v onomastike Tatranského národného parku II. In Zborník prác o Tatranskom národnom parku 19. 75–96. p.
Bohuš, Ivan 1988. Tatry očami Buchholtzovcov. Martin, Osveta.
Bohuš, Ivan 1996. Od A po Z o názvoch Vysokých Tatier. Tatranská Lomnica, Štátne lesy TANAP-u.
Czirbusz Géza 1908. A Kárpátok hegyeinek és folyóinak nevei. Nagybecskerek, Plfitz Fer. Pál Könyvnyomdája.
Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede 1998. A földrajzi nevek helyesírása. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Farkas Tamás 2010. Családnév-változtatás és névföldrajz. In A nyelvföldrajztól a névföldrajzig. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 234. Budapest–Szombathely, Magyar Nyelvtudományi Társaság–NYME Savaria Egyetemi Központ, 67–80. p.
Fekete Péter 1999. A hegynevek mint névadók Eger és Felnémet földrajzi neveiben. Magyar Nyelvjárások, 37., 179–186. p.
Futó Endre 2008. A Magas-Tátra négynyelvű földrajzinév-tára. http://www.fsz.bme.hu/ mtsz/mhk/egyeb/szotar.htm
Győrffy Erzsébet–Reszegi Katalin 2003. Árpád-kori hegy- és víznevek funkcionális-szemantikai szempontú összehasonlító vizsgálata. Magyar Nyelvjárások, 41., 195–204. p.
Hajdú Mihály 2010. Családnevek enciklopédiája. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Hefty Gyula Andor 1911. A térszíni formák nevei a magyar népnyelvben. Nyelvészeti Füzetek 66. Budapest, Athenaeum.
Hefty Gyula Andor–Vigyázó János szerk. 1931. A Magas-Tátra részletes kalauza. 3. kiadás. Késmárk–Budapest, Turistaság és Alpinizmus Kiadása.
Hoffmann István 1993. Helynevek nyelvi elemzése. Debrecen, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 61.
Hoffmann István 2003. Magyar helynévkutatás 1958–2002. Debrecen, Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke.
Hoppál Mihály–Jankovics Marcell–Nagy András–Szemadám György 1990. Jelképtár. Békéscsaba, Helikon Kiadó.
Houdek, Ivan 1941. Počiatky a vývoj tatranského názvoslovia. Bratislava.
Joó Kálmán 1968. Kelet-Szlovákia és a Tátra. 2. kiadás. Budapest, Egyetemi Nyomda.
Juhász Dezső 1988. A magyar tájnévadás. Nyelvtudományi Értekezések 126. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kis Domokos Dániel 1998. A csúcson. A hegyek szerelmese – báró Eötvös Loránd. Budapest, Eötvös Kiadó.
Kiss Lajos 1981. Szilágysági hegynevek. Magyar Nyelvőr, 105., 97–101. p.
Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kiss Lajos 1997. Hegynevek a történelmi Magyarországon. Magyar Nyelv, 93., 154–168. p.
Kiss Lajos 1999. Történeti vizsgálatok a földrajzi nevek körében. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem.
Kiss Lajos 2001. A hegyek és hegységek nevei. Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián. Budapest, MTA.
Kniezsa István 2003. Párhuzamos helynévadás. Egy fejezet a településtörténet módszertanából. In Kniezsa István: Helynév- és családnévvizsgálatok. Budapest, Lucidus Kiadó, 115–184. p.
Kolumbán Lajos 1909. A Magas-Tátra hazájában. Három debreczeni diák utazása. Budapest, Lampel R.
Komarnicki Gyula 1978. A Magas-Tátra hegyvilága (hegymászó- és turistakalauz). Budapest, Sport.
Kuna Ágnes 2006a. „Magyarország szikláin”. A magyar sziklamászóutak nevei. Magyar Nyelvőr, 84–96. p.
Kuna Ágnes 2006b. Sziklamászóutak nevei a Kis-Gerecsében. In Névtani Értesítő 28. Budapest, ELTE, 113–120. p.
Kuna Ágnes 2008. A sziklamászóutak neveinek kognitív szemantikai elemzése. In Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. Budapest, a Károli Gáspár Re­formátus Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 1. 195–203. p.
Lacika, Ján 2011. Divy Tatier. Bratislava, Ikar.
Lőrincze Lajos 1946. Bérc ~ Börc. Magyar Nyelv, 42., 22–26. p.
Lőrincze Lajos 1951. A seg térszínformanév. Magyar Nyelv, 46., 53–60. p.
Majtán, Milan 1995. Z lexiky slovenskej oronymie. In Acta onomastica XXXVI. Praha, Ústav pro jazyk český AV ČR, 129–133. p.
Majtán, Milan 1996. Z lexiky slovenskej toponymie. Bratislava, Veda.
Majtán, Milan 1999. Štruktúrne typy slovenskej oronymie. In Österreichische Namenforschung 27, Heft 1–2. Klagenfurt, Institut für Sprachwissenschaft Universität Klagenfurt, 55–67. p.
Malenínská, Jitka 1984. Oronyma Českého středohoří. Litoměřice.
Malenínská, Jitka 1995. Německá oronymická apelativa severních Čech a jejich české ekvivalenty (na materiálu Českého středohoří). In Acta onomastica XXXVI. Praha, Ústav pro jazyk český AV ČR, 138–144. p.
Melich János 1912. A magyar Tátra név eredetéről. Magyar Nyelv, 8., 337–343. p.
Melich János 1963. A Fátra hegynév s ami vele összefügg. In Dolgozatok II. Nyelvtudományi Értekezések 41. Budapest, Akadémiai Kiadó, 29–70. p.
Moór Elemér 1932. Szláv eredetű emelkedésnevek alföldi hely- és dűlőnevekben. Magyar Nyelvőr, 61., 12–18. p.
Neidenbach Ákos 1994. A Kárpát-medence magyar vonatkozású hegymászó és turista irodalma. Budapest, a szerző kiadása.
Neidenbach Ákos 2000. Tátrai legendárium. Budapest, Kornétás Kiadó.
Pančíková, Marta 1994. Poľské a slovenské oronymá v Tatrách. In Jazyková a mimojazyková stránka vlastných mien. 11. slovenská onomastická konferencia. Bratislava–Nitra, Jazykovedný ústav Ľ. Štúra SAV–Vysoká škola pedagogická, 211–216. p.
Pančíková, Marta 2000. Slovinské a slovenské oronymá. In Vlastné mená v jazyku a spoločnosti. 14. slovenská onomastická konferencia. Bratislava–Banská Bystrica, Jazykovedný ústav Ľ. Štúra SAV–Fakulta humanitných vied a Pedagogická fakulta UMB, 141–147. p.
Póczos Rita 2010. Nyelvi érintkezés és a helynévrendszerek kölcsönhatása. A Magyar Névarchívum Kiadványai 18. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Pohl, Heinz-Dieter 1996. Berg- und Gebirgsnamen: slawisch. In Namenforschung. Ein internationales Handbuch zur Onomastik. 2. Teilband. Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1524–1531. p.
Puškáš, Arno 1957–1989. Vysoké Tatry. Horolezecký sprievodca. Monografia I–X. Bratislava, Šport.
Reitzenstein, Wolf-Armin 1996. Berg- und Gebirgsnamen. In Namenforschung. Ein internationales Handbuch zur Onomastik. 2. Teilband. Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1521–1524. p.
Reitzenstein, Wolf-Armin 2004. Berg- und Gebirgsnamen. In Namenarten und ihre Erforschung. Ein Lehrbuch für das Studium der Onomastik. Hamburg, Baar, 279–301. p.
Reszegi Katalin 2002. Hegynevek az Árpád-kori Gömör vármegyéből. In: Magyar Nyelvjárások, 40., Debrecen, 47–59. p.
Reszegi Katalin 2008. A hegynév terminus definiálása. In Név és valóság. A VI. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai. Budapest, a Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének Kiadványai 1. 240–247. p.
Reszegi Katalin 2011. Hegynevek a középkori Magyarországon. A Magyar Névarchívum Kiadványai 21. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó.
Révész Samu 1878. A hegynevekről. Magyar Nyelvőr, 7., 308–312. p.
Rutkowski, Mariusz 2000. Toponymy of Climbing Space. Names Within the Polish Climbing Community. Names. A Journal of Onomastics, 48.2., 115–125. p.
Rutkowski, Mariusz 2001. Mikrotoponimia przestrzeni wspinaczkowej. Studium socjoonomastyczne. Olsztyn, Wydawnictwo Uniwersytetu Warmińsko–Mazurskiego.
N. Sebestyén Irén 1946. Hegy, fok. Magyar Nyelv, 42., 17–22. p.
Scheirich László 2004. A mi Magas-Tátránk. A Magas-Tátra történelme. Második, bővített kiadás. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
Stanislav, Ján 1948. Slovenský juh v stredoveku II. Martin.
Svoboda, Jan–Šmilauer, Vladimír–Olivová-Nezbedová, Libuše–Oliva, Karel–Witkowski, Teodolius 1973. Základní soustava a terminologie slovanské onomastiky. Grundsystem und Terminologie der slawischen Onomastik. Praha, Zpravodaj místopisné komise ČSAV.
Uhlár, Vlado 1976. Názvy vrchov z osobných mien. In VI. Slovenská onomastická konferencia. Bratislava, Veda, vydavateľstvo SAV, 223–231. p.
Wild Ferenc–Szaniszló József 1978. Hegymászók könyve. Bukarest, Kriterion Kiadó.
Zelliger Erzsébet 1991. Milyen magas a Hegymagas? Magyar Nyelv, 87., 77–82. p.
Zoltai Lajos 1938. Debreceni halmok, hegyek, egyéb mesterséges és természetes emelkedések. Debrecen, Városi Nyomda.

János Bauko
Hungarian–Slovak oronyms in the High Tatras

The author examines some of the Slovak–Hungarian oronym pairs of the High Tatras. Slovak oronyms mostly have also Hungarian counterparts. In the Slovak–Hungarian proper name material there are two basic proceedings of oronym creation: 1) names which have been formed in both languages through the same motivation and the name is translated from one language to the other, 2) names that are different in the respective languages, they are not translated from one language to the other but have been formed through heterogeneous motivation. In both languages, likewise motivated oronyms have been formed through transonymization (from oikonyms, hydronyms and anthroponyms) as well as onymization (in relation to plants, animals, colours, shapes etc.). Among some of the interlingual pairs of oronyms there are differences in the structure of names (one-word or composite naming), word order, grammatical number, word forming suffixes. In contrast to the Slovak nomenclature (the names are varied from the point of view of motivation), in the differently motivated oronym pairs, the Hungarian terminology prefers naming derivable from anthroponyms, which refer to famous personalities in the history of the High Tatras.

János Bauko 811.511.141`373.21(234.372.4)
Hungarian–Slovak oronyms in the High Tatras 811.162.4`373.21(234.372.4)
81`373.21(234.372.4)

Keywords: Linguistics. Onomastics. Names of mountains. Hungarian–Slovak pairs of mountain names. The High Tatras.

A nyelvi ideológiák működési mechanizmusairól, avagy nyelvi ideológiák szem előtt tartása és „szembe állítása” 1

Bevezetés

Nyelvi-nyelvhasználati kérdésekkel kapcsolatos véleményét manapság bárki könnyen megoszthatja a nyilvánossággal. Internetes fórumokon, blogokon gyorsan utána lehet járni, hogy egy-egy (új) nyelvi formát a közvélekedés szerint „szabad-e használni”, avagy – a népi nyelvészet keretébe ültetve a kérdést – milyen attitűdök és sztereotípiák kapcsolódnak egy-egy kifejezésmódhoz. A laikus vagy féllaikus nyelvhasználók vélekedéseit általában az jellemzi, hogy a nyelvi jelenségek értékelésénél a helyes–helytelen dichotómiát érvényesítik (l. Domonkosi 2007, 141–143. p.). A szakértői vélemények ezzel szemben tartózkodnak az ilyen fekete-fehér látásmódtól, és saját hozzászólásaikat inkább a tudományos diszciplína követelményeihez, mintsem egyéni értékítéleteikhez igazítják. A sokféle érvelésmódban azonban függetlenül attól, hogy azok helytelenítenek-e vagy magyaráznak-e valamilyen nyelvi vonatkozású tényt, van egy közös vonás: a jelenség értelmezését többnyire mint teljesen magától értetődő, ésszerű megállapítást tüntetik föl.

Dolgozatom középpontjában ez utóbbi „magától értetődő”, nyelvről szóló vélekedések lesznek. Ezek éppen mert „magától értetődőek” nagyon leszűkítik a nyelvről való gondolkodás lehetőségeit, és úgymond eltakarják azokat a megközelítésmódokat, amelyek kívül esnek a „jól bevett” (konvencionalizálódott) gondolkodásmódokon.
Az ilyen jellegű kijelentések elemzéséhez először arra van szükség, hogy megtudjuk, milyen nyelvi ideológiákat hordoz magában az a megszokott stratégia, amely szerint egy nyelvi jelenséget értelmezni szokás. Úgy is kérdezhetjük: milyen nyelvi ideológiák mentén szerveződik egy metanyelvi diskurzus? Másodszor: a fölfedett nyelvi ideológiák alapján megkísérelhetünk választ adni arra a metodológiai jellegű kérdésre, hogy az egyes nyelvi ideológiák hogyan válnak fölfedhetővé: talán egy mindentudó ideológiakritikus pozíciójából? Vagy: a kérdés ennél sokkal bonyolultabb? Harmadszor: melyik az a gondolkodási stratégia, amely megbízható útmutatást adhat az előző kérdés megválaszolásához?

Ezeket a kérdéseket persze fordított sorrendben is föltehetjük. Az a vélekedés, miszerint a nyelvi ideológiák fölfedéséhez előbb szükség van egy leleplező módszerre, a módszernek pedig valamiféle stratégián kell alapulnia, ugyanolyan elfogadható sorrend, mint ha az ideológiák fölfedéséből indulnánk ki, és az ehhez kapcsolódó módszertant csupán utólagos, magyarázó modellnek tekintenénk. Nem is foglalok állást ezzel kapcsolatban, mert úgy tűnik, elemzéskor mindhárom kérdést egyszerre kell föltenni. A történetmesélés lineáris jellegéhez igazodva viszont mégis elkezdjük az egyik végén, méghozzá a gondolkodási stratégia kiválasztásával.
A stratégia megválasztásánál abból indulunk ki, hogy az ideológia csakis az embe­rek fejében, azaz „idebent” létező fogalom, amelynek az „odakint” létező (tárgyi) világban semmilyen konkrét megfelelője nincsen.2 Leírásunkat ezért elsősorban ennek az „idebent” létező fogalomnak a „külső termékeire”, azaz a nyelvhasználat és az abban visszatükröződő gondolkodási stratégiák föltérképezésére fogjuk alapozni. Ez gyakorlatilag a (nyelvi) ideológiákról folyó diskurzusokban megjelenő metaforák kutatását jelenti, melyek „megfoghatóvá” teszik ezt az elvont, „idebent” létező fogalmat, és fölfedik ennek „működési mechanizmusait”.3 A kérdést a kognitív nyelvészet eszközeivel közelítjük meg,4 és ugyanebben az elméleti keretben szóetimológiai szempontokat is figyelembe veszünk. Az így nyert eredmények értelmezésével, a második fejezetben, megpróbálkozunk az ideológiák „természetére” vonatkozó elméleti keret fölvázolásával, végül pedig ennek gyakorlati alkalmazását fogjuk kipróbálni egy konkrét példa, nevezetesen egy nyelvművelő szócikk nyelvi ideológiai szempontú elemzésével.

Mit árul el az ideológiák „működéséről” a nyelv(használat)?

A címben megfogalmazott kérdés megválaszoláshoz elsőként nézzük meg, mit mondanak a szótárak az ideológia szóról! A TESz.-ből azt tudhatjuk meg, hogy mesterséges szóösszetétellel keletkezett a görög ιδέα és λογία szavakból. Az ιδέα ebben az összefüggésben ’eszme, idea’ jelentésű, de önállóan, emellett ’alak, forma; megjelenési mód’ jelentése is van; a λογία pedig a ’gyűjtemény; tan’ szavakkal magyarítható (TESz. 1970, 187., 185. p.). A szótár idea szócikkéből az is kiderül, hogy a szó a görög ’meglát, észrevesz, megismer’ – a Filozófiai lexikon szerint pedig a ’nézni’ – jelentésű ιδεiν igére megy vissza (Brugger 2005, 193. p.). Ez utóbbi adat arra mutat rá, hogy az ideológia szó idea eleme, annak ellenére, hogy elvont eszméket értünk alatta, valójában az érzékelésre, illetve az aisthesisre, esetünkben a dolgok látás útján való megtapasztalására vezethető vissza. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a láthatatlan ideák szóetimológiai szempontból a látható dolgok érzékelésében gyökereznek. Ezt – Tolcsvai Nagy Gábor szavait kölcsönözve (Tolcsvai Nagy 2001, 88. p.) – nyelvtörténeti értelemben vett metaforának is nevezhetjük (metaphors in a historical sense), azaz olyan metaforának, melynek ilyen jellege manapság már egyáltalán nem érződik a beszélők számára, és az csupán nyelvtörténeti tényként mutatható ki.5 A szó etimológiájában feltűnő „optikai háttér” fölfedezése ugyanakkor nem csak egy metaforára irányítja rá a figyelmünket, melyet adatszerűen följegyzünk, hanem kutatásunk menetét is befolyásolja. Azt a kérdést, hogy az ideológiákról folyó beszédmód hátterében milyen metaforák húzódnak, olyan irányba tereli, ahol elsősorban arra kell keresni a választ, hogy az említett diskurzusba milyen módon szivárog be az érzékelés. Ezt szem előtt tartva nézzünk meg néhány további szócikket!

Az ÉKsz.2 szerint az ideológia ’valamely politikai párt, korszak stb. eszméinek, fogalmainak (a filozófiában, művészetben, a politikai és erkölcsi nézetekben kifejeződő) egységes rendszere’ (2009). A Bakos-féle Idegen szavak és kifejezések szótárában ezt találjuk: ’vmely politikai párt, korszak stb. által vallott eszmék, nézetek, fogalmak egységes rendszere, amely különféle formákban (pl. a filozófiában, művészetben, a politikai és erkölcsi nézetekben stb.) jut kifejezésre’ (2003); a szótár korábbi, 1983-as ki­adá­sa pedig az előbbiek kicsit eltérő megfogalmazása után azt is hozzáteszi, hogy az ideológia a ’társadalmi lét tükröződése az emberek tudatában’. Második jelentését pedig – az eltérő stílusminősítést leszámítva – mindkét kiadás egyformán értelmezi: ’üres képzelgés, elvont okoskodás’. Tolcsvai Nagy Gábor Idegen szavak szótárában a címszó második jelentésénél ez az értelmezés áll: ’valamely társadalmi csoport, réteg, osztály, párt érdekeit és viselkedését irányító és igazolni kívánó eszmék rendszere, látszólag morális, filozófiai, tudományos v. vallásos igazságként megjelenítve’ (2007; kiemelések mindenütt tőlem).

Mint azt a dőlt betűk jelzik, az értelmezésekben mindenhol megjelenik valamilyen optikai élmény.6 Leginkább az ideológia nézet jellege van hangsúlyozva, vagyis az, hogy az ideológia a világot mindig valamilyen nézőpontból ragadja meg, azaz a dolgokat nem egészében mutatja meg, hanem csupán egyik oldalukat láttatja, illetve engedi nézni.7 Ugyanerre utal az ideológia Magyar szókincstárban föltüntetett első két szinonimájának szó szerinti jelentése: világnézet, világszemlélet (Kiss 2005). Tolcsvai Nagy Gábor szótárában a látszólag szó utal a vizualitásra, illetve arra, hogy az ideológia nem képes megragadni valamiféle „nagy igazságot”, hanem csupán egyetlen lehetséges látószöget mutat meg. A vizualitás ugyanúgy megvan az ideológia szó „régies”, illetve „pejoratív” stílusminősítésű ’üres képzelgés’ jelentésében is, mivel a képzelgés a képzel ige továbbképzése a gyakorító és folyamatos cselekvést kifejező -g igeképzővel, valamint az -és főnévképzővel – a képzel igét pedig a TESz. a kép főnévre vezeti vissza (1970).8 Az érzékek világára vezethető vissza az Idegen szavak és kifejezések szótárában (1983) talált „tükröződés” is, ti. arra, ahogy a dolgok, esetünkben a társadalmi lét megjelenik az emberek számára, azaz ahogy látják ezt. Vagyis itt, akárcsak az összes többi idézett esetben, az ideológia „működésének” a megragadásához utalni kell valamiféle optikai élményre.9

Az ideológia szótári értelmezései után nézzük meg, miként jelenik meg az „ideológia optikája” a szó hétköznapi használatában! Tekintsük át a Magyar Nemzeti Szövegtár egy kétszáz elemű véletlen mintájából válogatott példákat!

(1) Ez az ideológia a munkavállalásban látta a nők megszabadulását a családon belüli reproduktív munka személyes kötöttségi viszonyától.
(2) Az uralkodó ideológia képviselői hamar fölismerték, hogy a vitaanyag világképük létét és értelmét érinti.
(3) Én azt mondom, hogy MadroC néha agresszív mindent-tagadása és lázadása sokkal közelebb áll hozzám, mint az, ha valaki elbújik egy ideológia mögé, és semmi mást nem hajlandó észrevenni a világból.
(4) …mondanák nyilván azok, akik az ideológia szemellenzőjén keresztül látták (pontosabban nem látták) a filmet, és abból egyetlen szót, egyetlen jelenetet sem értettek.
(5) Annyi korrupt érdek, annyi elvakult ideológia fonja körül őket, annyi ügyészi, rendőrségi, ügyvédi, hivatali körmönfontság és csűrés-csavarás, hogy csoda, ha néha képesek méltányolható ítéletet hozni.
(6) A kaliforniai ideológia alapvető zavarosságát tükrözi az a tény, hogy nem pusztán optimista és egyenjogúsító, hanem egyszersmind mélyen pesszimista és elnyomó látomása a jövőnek.

Mint az a példamondatokból kiderül, az ideológia – metonimikus értelemben – láthat, illetve látni engedhet valamit (1), amit akár világképnek is nevezhetnénk (2); viszont maga mögé bújtat, s ezáltal észrevehetetlenné tesz minden olyan dolgot, ami ezen a világképen kívül esik (3); úgy is mondhatjuk, hogy egyfajta szemellenzőként működik, ami ellehetetleníti az összefüggések meglátását (4), és elvakultan követeli az előre eltervezett irány megtartását (5) valamiféle látomás felé (6; vö. angol vision – 9. lábj.).
A példák sora természetesen folytatható lenne, értelmezésünket pedig még tovább lehetne árnyalni, de annak szemléltetésére, hogy a láthatóság/láthatatlanság mint gondolkodási stratégia jellemzően megjelenik az ideológiák „működését” érintő diskurzusokban, ez a hat darab is elegendő. Fontos azonban hozzátenni, hogy a kétszáz elemű mintának nagy része egyáltalán nem lehetett volna alkalmas az állításunk illusztrálására, mivel egyrészt nem jelenik meg benne semmilyen „optikai élmény”, másrészt, az ideológia fogalmához egészen más szemléletek kapcsolódtak. Szó volt például „hígított” vagy „összemosott” ideológiákról. Az ilyen jelzők azonban mégsem teszik érvénytelenné eddigi állításainkat: nem egy áthidalhatatlan ellentmondást hoznak magukkal az ideológiák „optikájára” vonatkozólag, hanem egy az „optikai élmény”-től eltérő strukturális metaforát, illetve gondolkodási stratégiát mutatnak meg, amely feltehetőleg „az ideológia folyékony anyag” ontológiai metaforában gyökerezik. Mivel azonban elemzésünk nem az ideológia szó használatához kapcsolódó összes metaforát igyekszik feltérképezni, hanem csupán azt, amelyik az ideológiák „működésének” kutatásához nyújt megfelelő alapot, az imént említett metaforát mellőzhetjük, és haladhatunk tovább az optika vagy a látás–láthatóság „logikája” szerint.
Ezúttal azt nézzük meg röviden, hogy a nyelvtudomány diskurzusában milyen metaforák mentén szokás a nyelvi ideológiák „működéséről” gondolkodni. Ennek felkutatása nem igényel nagy erőfeszítést, mert a tudományos diskurzus rendszerint nagyon egyértelműen utal rá, ha magyarázatait metaforikus keretbe helyezi (vö. Sebők 2012b). Az egyik ilyen lehetséges keret a szemüveg-metafora. Ez a metafora kézenfekvő szemléltető eszköze például Lanstyák István nyelvi ideológiákról szóló egyetemi előadásának, és Szilágyi N. Sándor is az egyik – az internetről is letölthető – előadásában interaktív szemüvegről beszél a tudomány és az ideológia viszonya kapcsán (Szilágyi N. 2011, 14. előadás 18. perc). Juraj Dolník szintén hasonló gondolkodási stratégiát követ az ideológiák tárgyalásakor. Látszólag ugyan nem említi a szemüveg-metaforát, a világ ideológiai szemüvegen keresztül való érzékelésének attribútumait viszont igen. Ezt írja: „V diskurze sa upevňuje interpretačný konštrukt ako dispozičný filter, cez ktorý sa vníma daný výsek sveta, pričom vnímanie cez tento filter nadobúda príznaky »prirodzené«‚ »správne«” (Dolník 2010a, 239. p.). Ezek szerint a körülöttünk lévő világ szeleteit mindig egy bizonyos szűrőn keresztül érzékeljük és/vagy értelmezzük, és ezek eredményeit tartjuk „természetesnek”, illetve „helyesnek” (vö. Barthes 1983, 5. p.). Woolard–Schieffelin tanulmányában a nyelvi valóságnak szintén ezzel az ideológiai szűrőjével találkozunk (interpretive filter), amely meghatározza a nyelv és társadalom közötti kapcsolat értelmezését (Woolard–Schieffelin 1994, 62. p.).

A nyelvi ideológiák ilyen, metaforikus megközelítésének nagy előnye, hogy a perspektívaváltást könnyen megfoghatóvá teszi, és anélkül hogy bonyolult magyarázatokba kellene bocsátkozni, egyszerűen, a mindennapi élethez közel állóan tudja szemléltetni azt. A szemüvegek cserélgetése hétköznapi tapasztalat: más szemüveget lehet fölvenni az olvasáshoz, mást a távolabbi dolgok részleteinek kiemeléséhez, megint mást a szem napsugaraktól való megóvásához; az ilyen szemüvegeket ráadásul nemcsak eltérő funkcióik miatt lehet váltogatni, hanem az azonos funkciójúakat is lehet a változó divathoz, esetleg alkalomhoz, öltözködéshez stb. igazítani. Minden egyes szemüveg másként „rajzolja át” a valóságot: más elemeit emeli ki, más színben tünteti föl, és ezáltal más-más szemléleti módot enged meg. A „szemüvegcsere” metaforája a perspektívaváltásnak azt a tulajdonságát, illetve velejáróját is jól szemlélteti, hogy – mint Szilágyi idézett előadásában rámutat – a másik szemüveg nem teszi lehetővé, hogy látszódjon az, ami az előzővel észrevehető volt. A nyelvi ideológiáknak ezt a tulajdonságát Lanstyák István szavaival azok „»vakító« hatásának” is nevezhetjük,10 mert azzal, hogy az egyik „szemüveg” láthatóvá tesz valamit, egyben homályba is burkolja azokat a dolgokat, amelyeket egy másik „szemüveg” mutat meg a legszebben.11 A szemüveg-metafora előnyeinek számba vétele után ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül legnagyobb korlátját sem: azzal, hogy a szemüvegek nem csak cserélgethetőek, hanem le is vethetőek, a metafora azt sugallja, hogy nyelvet ideológiai meggyőződésektől mentesen is lehet szemlélni (erről l. még alább a neutralizmusnál és az objektivitás kérdésénél).
A nyelvi ideológiák „működése” kapcsán használatos másik jellegzetes metafora a maszké. Ez a metafora az ideológiát álarcként képzeli el, amely eltakarja a megfigyelt dolgok valódi jellegét. Az ideológiai elemzés fő célja ebben a keretben az, hogy lerántsa a leplet, az „ideológiai álarcot” a vizsgált dolgokról,12 vagy – kissé visszafogottabb célokat kitűzve – segítsen tudatosítani, hogy az elénk táruló „látvány” csupán egyfajta látszat.13 Ez a fajta szemlélet a felszín alatt megbúvó „valódi” értelmet keresi – képletesen mondva: az álarc mögött megbúvó valódi arcot.14 Arra keresi a választ, hogy mi a mondottak mögött megbúvó valódi mondanivaló, illetve a szövegben milyen ki nem mondott érdekek nyernek tudatosan vagy nem tudatosan igazolást (a „mögöttes” értelem keresését vö. Foucault 2002, 45–46. p.). A metafora korlátjaként viszont meg kell említeni, hogy az feltételez egy maszk nélküli, ideológiamentes állapotot. Ez a gondolkodási stratégia pedig a diskurzuselemzőt könnyen abba az illúzióba ringathatja, hogy az ideológiák leleplezésével egy letisztult, objektív valóság tárul föl előtte (vö. Pokorný 2009, 322. p.). Abban viszont igazából soha nem lehet biztos, hogy bizonyos eljárások kritikájával nem más, de ugyanúgy ideológiai gyakorlat elterjesztését segítette-e elő (Fairclough 1995, 83. p.). Az ideológia ugyanis annál hatékonyabban „működik”, minél kevésbé „látható”,15 vagyis akkor a leghatékonyabb, amikor az „álarcnak” semmilyen szüksége nincs rá, hogy „valóságos” voltát bizonygassa.

A szemüveg- és maszk-metaforáról mondottak összegzéseképpen tehát két fontos megállapítást tehetünk. Először: az ideológia szó használatával kapcsolatos föntebbi megállapításainkkal összhangban, e két említett metafora is az optikai tapasztalatokból indul ki: az előbbi egy szem elé tartott optikai szűrő hatásaiból, az utóbbi pedig a nyelvhasználatban is tükröződő eltakarás/eltakartság, illetve a láthatóság/láthatatlanság tapasztalataiból. Másodszor: mindkét metafora a valóság torzulásának vagy leszűkülésének feltételezésén alapszik: csak az előbbi a szemlélődő oldalán (valaki egy ideológiai szemüvegen át „szemlélődik”), az utóbbi pedig a dolgok megjelenési módjában keresi ugyanezt (valaki egy ideológiai „álarcot” ismer meg egy „valódi” arc helyett). Ugyanakkor mindkét metafora „logikája” – éppen a szemüveg és a maszk levehetőségére alapozva – feltételez egy olyan állapotot, amely mentes a (nyelvi) ideológiák torzító hatásától. A továbbiakban ezt a legutóbb említett területet fogjuk megvizsgálni: hogy ez a metaforáink nem kívánatos hozadékának tekintett ideológiamentes állapot, illetve objektív megközelítés valóban fenntartható-e az ideológiakutatás során. A kérdés megválaszolásához egy másik – az első megállapításunkhoz hűen – optikai tapasztalatra visszavezethető gondolkodási stratégiát választunk: a perspektívák sokaságáét.16 Úgy is mondhatjuk, hogy a szemüveg- és a maszk-metafora korlátainak tisztázásához (vagy ahhoz, hogy ezeken a korlátokon túlléphessünk) egy másik gondolkodási stratégiát, a perspektívák metaforáját választjuk, abban a reményben, hogy ez meg tudja mutatni azt a területet, amelyet az előző kettő metafora eltakart előlünk, illetve félrevezetően tárt elénk (a különböző metaforák mellérendelő viszonyáról l. Szilágyi 1999).

A nyelvi ideológiák és a perspektívák sokasága

A szemüveg- és maszk-metafora használatának – mint írtuk – nagy előnye, hogy nagyon megkönnyíti a gondolkodást a nyelvi ideológia nehezen elképzelhető fogalmáról (a metaforák ilyen előnyeiről l. Lakoff–Johnson 2003, 8–10. p.). Probléma csak azzal van, hogy nehéz megkülönböztetni, mikor gondolkodunk az ideológiákról valamelyik metaforánk szellemében, és mikor kezdünk a metafora hatására ideológiák helyett valóságos tárgyakról, szemüvegről és maszkról beszélni. Mert ha ez utóbbi eset áll fönn, könnyen előfordulhat, hogy azokat a jellemzőket is az ideológiák sajátjának tekintjük, amelyek igazából a segítségül hívott szemüveg- vagy maszk-metaforának a tartozékai. Például ha az említett két metaforát „túl komolyan vesszük”, azaz saját, említett korlátain kívül is érvényesítjük, akkor a diskurzuselemzés a tervezetthez képest könnyen egészen más irányt vehet.

Ha nem vesszük figyelembe a két említett metafora korlátait, előfordulhat, hogy arra jutunk: létezik valamiféle biztos pont vagy fogódzó, amely alapján fölfejthetők a nyelvi ideológiák; vagy megfordítva: amelyhez a nyelvi ideológiák leleplezésével el lehet jutni. Eszerint minél több nyelvi ideológiát sikerül fölismernünk, illetve kiiktatnunk, annál közelebb kerülünk egy mindennemű ideológiai torzítástól mentes metanyelvi diskurzushoz.
Ennek a szemléletnek a helyességét mindeközben az élettelen világ természettudományának objektivitása is megerősíti, és azt a benyomást kelti, mintha a nyelv is vizsgálható lenne természettudományos módszerekkel. Az a tény pedig elkerüli a figyelmet, hogy míg az élettelen világ természettudósa kísérletek végzésével határt tud szabni saját értelmezéseinek, és valóban olyan eredményre juthat, ami objektíve érvényes, addig a nyelv, pontosabban a valós diskurzusok elemzése során nincs olyan objektív kritérium, amely segítségével egyértelműen elválasztó lenne a nyelv értelmezése a nyelvi ideológiáktól.17
A nyelvi ideológiák vizsgálata kapcsán tehát a szubjektív : objektív szembenállás elveszíti eredeti értelmét és jelentőségét. A szubjektivitás a nyelvi ideológiák kutatásánál nem tudományosan irreleváns, hátráltató tényezőként jelenik meg, hanem mint a nyelvi jelenségek egyik lehetséges megközelítésmódja (vö. Woolard–Schieffelin 1994, 69–70. p.). Az objektivitás pedig itt nem emberi akaraton és szándékon fölülemelkedett megközelítésmódot jelent, hanem legfeljebb a metanyelvi tevékenységet befolyásoló ideológiák tudatosításának a szándékát.

A nyelvi ideológiák kutatója számára tehát minden olyan adat érdekes lehet – igazságértéktől függetlenül –, amely a nyelvet, a nyelvhasználatot, a nyelvi közösségek helyzetét, a nyelvek egymáshoz való viszonyát stb. igyekszik valamilyen módon értelmezni. Ezekre a kutató nem mint a nyelvi valóság „eltorzítására”, az emberek „szándékos félrevezetésére” vagy egy felvilágosult, objektív ellenőrző szerv „hiányára” tekint. A „torzulást” ehelyett mint a metanyelvi diskurzusok, illetve az egyes nyelvtudományi paradigmák szerves részét értelmezi, amely lehet ugyan félrevezető – ami azt jelenti, hogy a vélekedés nem feltétlenül felel meg a nyelvi valóságról alkotott tudományosan elfogadott képek egyikének sem (l. nyelvi mítoszok) –, de ugyanúgy része lehet a tudományos diskurzusnak is.
Ezek fényében tehát az objektív : szubjektív oppozíciót a perspektívák sokaságával váltjuk föl. Ennek lényege, hogy a diskurzuselemző nem helyezkedik a 19. századi regény mindentudó szerzőjének pozíciójába (aki objektív látásmódjának köszönhetően mindig mindenre tudja a választ). Ehelyett a regény olvasójaként és egyben értelmezőjeként lép föl, aki a szöveg dialógusaiban megjelenő szereplők különböző szempontjait követi nyomon – összehasonlítva azokat egymással és más szövegek dialógusaival. Hasonlatok nélkül: a diskurzuselemző nem képzel el valamiféle, objektivitásnak nevezett központot, amely alapján minden megnyilatkozás ideológiai szempontból értelmezhetővé válik, hanem különféle szempontokkal dolgozik, amelyeket egymással szembeállít, függetlenül attól, hogy ő melyik állásponttal – a dialógus mely szereplőjével – azonosul (vö. Wodak–Meyer 2009, 7. p.).

Az arkhimédészi pont, illetve az „ideológiamentes objektivitás” elutasítása kapcsán azonban könnyen fölmerülhet a kérdés, hogy ez az elgondolás milyen megoldást kínál olyan esetekben, amikor egy tudományos szöveg szerzője az egyes nyelvi jelenségek tárgyalása során egyetlen utalást sem tesz a jelenségekhez fűződő saját viszonyára, és azokat kizárólag értéksemleges fogalmakkal írja le. Kérdés tehát, hogy hogyan lehet ilyen megközelítéssel kezelni azt, amikor a metanyelvi szöveg nem foglal állást sem a nyelvi jelenség visszaszorítása, sem annak támogatása mellett – ehelyett azt egyszerűen más jelenségekkel egyenrangúként kezeli. Az elméleti keretünk ezt a problémát úgy oldja meg, hogy az ilyen megközelítésmódot a nyelvi neutralizmus ideológiájának tekinti (vö. Pokorný 2009, 321. p.).

Mivel az arkhimédészi pont hiánya elméleti keretünk alapja, és egyben egyik sarkalatos kérdése, mondhatni Achilles-sarka, érdemes megvilágítani, hogy a neutralizmus miért tartható számon a nyelvi ideológiák sorában. Kiindulópontul Roland Barthes Pierre abbé ikonográfiája c. írásából választottam egy részletet, amelynek analógiájával tisztázhatónak látszik a kérdés. Érdemes egy hosszabb idézetet megengednünk.

„A csaknem kopaszra nyírt hajzat […] kétségtelenül egy olyan frizurát igyekszik megvalósítani, amely teljesen független a műgondtól, sőt a technikától is, és amely nem egyéb, mint a hajviselet nulla foka. Nyiratkoznia persze muszáj az embernek, e szükségszerű műveletnek azonban nem szabad semmiféle sajátos létezési formában megtestesülnie: csak van, anélkül, hogy lenne valami. Pierre abbé hajviselete tehát, amely látnivalóan valamiféle semleges egyensúlyra törekszik a rövid haj (amely az illem szerint a feltűnés elkerülésének egyezményes jele) és a torzonborz üstök között (amely az összes illemszabály megvetését sugallja), a szent hajviseletének őstípusát utánozza; a szent ugyanis olyan lény, aki formális szempontból senkihez sem hasonlítható: a divat eszméje összeegyeztethetetlen a szentségével. A dolgot azonban […] az bonyolítja, hogy itt, miként másutt is, a semlegesség végül a semlegesség jelévé válik, és ha csakugyan el akarnók kerülni a feltűnést, mindent elölről kellene kezdenünk. Ami például a hajviselet nulla fokát illeti, ez egyszerűen a ferences szellem jele; […]” (Barthes 1983, 57–58. p.).

Ebben a szövegrészben Barthes, bár merőben más összefüggésben, de ugyanazzal a problémával néz szembe, mint ami a nyelvi neutralizmus kapcsán fölmerült, s mivel ő a maga helyén magyarázatot is kínál erre, ezt most megpróbáljuk átültetni a nyelvi ideológiák elméleti keretébe.
A hajviselet nulla foka számunkra a nyelvi jelenségekhez való semleges viszonyulást jelenti. Ez az a megközelítésmód, amely egyfelől attól akarja távol tartani magát, hogy valamiféle standardizált nyelvállapotot vegyen a védelmébe, vagy az ehhez való hűséget hangsúlyozza (l. pl. nyelvművelés); másfelől attól, hogy az említett nyelvállapoton (egyelőre) kívül eső formákat, megnyilatkozási módokat igyekezzen „egyenjogúsítani”, támogatni (l. pl. egyes nyelvi ismeretterjesztő munkákat). Ehelyett egyfajta semleges álláspontot foglal el ezek között, amely kívül esik a pozitív és negatív értékítéleteken, mert ezeket összeegyeztethetetlennek tartja a leírói „objektivitással”. A deskriptív hangnem azonban egy idő után nem pusztán az értékítéletektől való távolmaradást jelenti, hanem egy új értékelő szempont születését, amely a nyelvi jelenségek értékelő megítélésének helyébe, az ilyen megítélések elítélését állítja. Tehát: az ítélkezés mozzanata az ilyen, semleges megközelítésben is megtalálható, de nem a konkrét nyelvi jelenségeket rendezi pozitív vagy negatív pólusokba, hanem az effajta rendezést ítéli meg negatívan, mert az ellentétben áll a tudományos álláspont alapvető kritériumával. E kritérium szerint – ahogy Lanstyák István fogalmaz a neutralizmus kapcsán – „a nyelvi változások általában véve nem értékelhetők kedvezőnek vagy kedvezőtlennek”, az ezekbe való emberi beavatkozás pedig aggályos (Lanstyák 2011b, 53–54. p.). Az eredeti kritériumok mellé, amelyek a nyelvi jelenségek megítélését pozitív vagy negatív irányba igyekeztek eltolni, tehát egy új kritérium, a nullpont kritériuma került, amely szintén nem tartható értékítélet-mentesnek, mivel az előbbi kritériumokhoz hasonlóan értékel. Csakhogy ez azt a pontot képviseli, amelyhez a többi értékítélet viszonyítva van (erről l. Flusser 1997, 70. p.). Ezek fényében tehát érthető, hogy a semlegesség, amely Barthes-nál a semlegesség jelévé vált, nálunk a neutralista nyelvi ideológia ismertetőjegyévé lesz.18
A perspektívák sokaságának metaforája és az ezek alapján kibontott elméleti háttér kapcsán azonban föl kell tennünk a kérdést, hogy vajon nem léptünk-e mi is az ideológia „csapdájába”, azaz – mint arra Pokorný is utal – a nyelvi ideológiák kritikája nem vált-e titokban saját ideológiáink védelmévé (Pokorný 2009, 321. p.).
Megközelítésünkből nyilvánvaló, hogy az pozitív értéknek tekinti az ideológiai nézőpontok sokaságát, és hogy minél több ideológiai szempontot sikerül fölfejtenie, annál értékesebbnek tartja a kutatás eredményeit. Célként pedig a metanyelvi diskurzusok hátterében húzódó ideológiai sokféleség hiteles és pontos földerítését, valamint a homogén ideológiai látásmód fölszámolását tűzi ki. Ezek az ismertetőjegyek leginkább a pluralizmus ideológiájára, sőt mondhatni, ennek kutatási módszerként való alkalmazására utalnak.19

A pluralista megközelítésnek számos előnye van a kutatásra nézve. Az ugyan axióma, hogy a pluralizmus is csupán egyetlen szemléletmódot foglalhat magában, mégis ez az az „ideológiai szemüveg”, amelyen keresztül lehet úgy nézni az összes többi, egymással összhangban vagy akár ellentétben álló ideológiára, hogy azok egyetlen egységben maradnak. Azaz: egy olyan egységes látásmódot kínál, amelyben nem az ideológiák mögött meghúzódó érdekek és célok meg/elítélése, hanem a sokféleség válik a fő szemponttá. A pluralizmussal ellentétes, a homogenitást támogató (nyelvi) ideológiák törekvései pedig ezek alapján egyszerűen a sokféleség megnyilvánulásaiként tarthatók számon. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a pluralizmus ideológiája megfelelő kiindulópontként szolgálhat ahhoz, hogy a kutatás nyitott maradhasson más nézőpontok irányába – még akkor is, ha a pluralizmus is csak egy ideológiai szemléletmód. Ebben rejlik az ilyen ideológián alapuló kutatási módszer ereje: nem szab gátat más nézőpontok érvényesülésének, és szabad kezet enged a kutatónak ahhoz, hogy alakalmilag, különböző nézőpontból szemlélje kutatásának tárgyát. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a pluralista megközelítés nem egyszerűen egy ideológiai állásfoglalás explicit kifejezése, hanem – úgy tűnik – módszertani követelmény is: objektív értelmezési pozíció híjával ugyanis csak a különféle nézőpontok számba vétele és ütköztetése tűnik reális kutatási célnak.

Mindemellett azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez az ideológia is csupán egyetlen szemléletmódot takar a sok lehetséges közül. Ennélfogva a pluralizmusra is úgy kell tekintenünk, mint olyan megközelítésre, amely ugyan a többi ideológiához képest rendkívül nyitott szemléletet jelent, végeredményben ez is egy behatárolt perspektíván belül mozog, amely nem engedi látni azt, ami ezen kívül esik. Tehát még ha a pluralizmusra továbbra is mint a kutatási módszerünk alapvető kiindulópontjára tekintünk, nem elégedhetünk meg vele. Ki kell egészíteni más ideológiák szemléleti módjával, sőt megkockáztathatjuk: az összes többi ideológiáéval, mivel mindegyik valamelyik más oldalát, illetve tulajdonságát mutatja meg az értelmezett – esetünkben: nyelvi vagy nyelvi vonatkozású – jelenségnek. Az pedig, hogy ezek közül mi válik láthatóvá és mi az, ami rejtve marad, a különböző ideológiai szemléletmódokból vehető csak észre. A következő fejezetben azt nézzük meg, hogy mindez hogyan működik a gyakorlatban.

Nyelvi ideológiai perspektívák találkozásai

A címben foglalt kérdést közelítsük meg egy példán keresztül! A páros testrészek nevének többes számú használata ellen vagy mellett, két teljesen különböző ideológiai álláspontból is lehet „teljesen megalapozottan”, azaz meggyőzően érvelni.20 A nyelvművelő álláspont szerint a páros testrészek nevét egyes számban kell használni. Eszerint: a turista nem azért üldögél az út szélén, mert fájnak a lábai, hanem mert a lába fáj – akkor is, ha mindkettőt feltörte a bakancs. Állításukat konzervativista módon, a hagyományra hivatkozva próbálják igazolni, még ha – mint Szepesy Gyula írja – „semmi okunk sincs föltételezni, hogy nyelvünkben valaha is kizárólagosan egyes számot használtak volna a páros testrészekkel kapcsolatban” (Szepesy 1986, 80. p.). A purista nyelvi ideológia azonban ezt fölülírja, és kontaktushatással, azaz a környező nyelvek többes számú formáinak magyar nyelvre gyakorolt hatásával igyekszik bizonyítani az egyes számú alakok „hagyományos” voltát. Ez ugyanis jól összecseng azzal a nyelvi nacionalista elgondolással, hogy az „ősi magyar” (egyes számú) formák eredendően helyesebbek az újabban, idegen hatásra létrejött (többes számú) alakoknál.
A páros testrészek nevének többes számú használatát azonban teljesen más ideológiai látószögből is megközelíthetjük. A nyelvi liberalizmus számára a többes számú alak úgynevezett „helyességét” egyszerűen az a tény indokolja, hogy azt a magyar anyanyelvi beszélők rendszeresen használják. Az egyes variánsok, illetve nyelvváltozatok közötti értékbeli különbséget a nyelvi pluralizmus ideológiája értelmében el lehet utasítani. A többes számú alak használatát pedig a nyelvi internacionalizmus értelmezése szerint előnynek is lehet tartani, mivel ez csökkenti a magyar és a vele gyakran érintkező indoeurópai nyelvek közötti különbséget, megkönnyítve ezzel a kultúraközi kommunikációt, az indoeurópai nyelvek tanulását, az ezekből való fordítást stb. Emellett a kifejezés tartalmi pontosságát abszolút értéknek tekintő nyelvi egzaktizmus is – a lábak számához illően – a többes számú alak használatát támogatja, mert így a nyelvi izomorfista érdekekkel egyezően, az egyes és többes számú forma használata funkcionálisan elkülönül. Ha tehát valaki az izomorfista ideológiát érvényesítve mondja, hogy fáj a lába, akkor beszédpartnerét egyben arról is biztosítja, hogy csupán az egyik lábával van probléma – a másik teljesen rendben van.

A példa jól mutatja, hogy azok az „érvek”, amelyek az egyik látószögből teljesen természetesnek és alig megkérdőjelezhetőnek tűnnek, a másik látószögből egészen mást mutatnak: a konzervativista, purista és nacionalista megközelítésnek a maga keretében „nemes” céljai, a liberalizmus, pluralizmus, internacionalizmus, egzaktizmus és izomorfizmus szemével nézve a nyelvhasználat „értelmetlen korlátozásaként” tűnnek föl; fordított esetben viszont ez utóbbi hozzáállás nyitottsága tüntethető föl „veszélyes könnyelműségnek” – vagy legalábbis joggal vethető föl a kérdés, hogy mi szab határt ennek az említett nyitottságnak. De a maga látóterén belül maradva egyik megközelítés sem „tudja” magát kívülről szemlélni, és saját határait meghatározni. Erre csak további ideológiákkal való kapcsolatba kerülés útján képesek.
Annak szemléltetésére, hogy ez a megállapítás mit takar, nézzünk meg egy az előbbinél jóval összetettebb példát, amely az ideológiai mechanizmusok „működését” nem elszigetelten, hanem egy konkrét szöveget alapul véve, a gyakorlatban mutatja be.

Az elemzéshez a Nyelvművelő kézikönyvből az elszeparál szócikket választottam. A választást elsősorban az indokolja, hogy a szó a nyelvművelő irodalom egyik reprezentatív kiadványából származik, azaz ismeretes az értelmezés kontextusa. Ez azért fontos, mert a nyelvművelésről, ennek nyelvalakító tanácsairól és az ezek mögött meghúzódó nyelvi ideológiákról számos nyelvészeti munka készült; így a nyelvművelés nyelvi ideológiai sajátosságairól van egy kialakult képünk.21 Ennek köszönhetően eltekinthetünk a kontextus, azaz a szótár és más hasonló kiadványok ideológiai hátterének különálló, részletes vizsgálatától, és állításainkat ezek ismeretében fogalmazhatjuk meg. A választott szócikk a következő:

„Főleg a vulgáris nyelvhasználatra, a kevésbé iskolázottak beszédére jellemző szó. Azok használják, akik nem érzik v. nem tudják, hogy a latin eredetű szeparál ige már maga is ezt jelenti: ’elkülönít, elválaszt’. Ennélfogva fölösleges eléje még a magyar el igekötőt is odatenni. Az ~ alaknál tehát mindenképpen jobb a szeparál, de még helyesebben járunk el akkor, ha ezt meghagyjuk tejipari szakszónak – jelentése ott: ’(tejet) szeparátorral lefölöz’ –, egyébként pedig valamelyik magyar egyenértékesével helyettesítjük: el- v. leválaszt, elkülönít, elszigetel, elzár” (NymKsz.2 2005, 144. p.).

A szótárban írottak nyelvi ideológiai elemzéséhez azonban el kell még készítenünk a szócikk leírói szempontú változatát is – nevezzük ezt is szócikknek –, hogy saját álláspontunk is egyértelmű legyen. Így elkerülhetjük azt a látszatot, mintha egy objektív álláspontból elemeznénk, és a két szócikk eltérő nyelvi ideológiai megközelítését egyszerre vizsgálhatjuk, egyértelműen utalva rá, hogy az egyik ideológiát melyik másik „teszi láthatóvá”.

A szeparál szó a latin ’elkülönített, elválasztott’ jelentésű separatus igére vezethető vissza, amelynek se- prefixuma a magyar el-, illetve szét- igekötővel visszaadható különvál(aszt)ás mozzanatát fejezi ki, és az ’(el/elő)készít’ jelentésű parare igével kapcsolódik össze. A magyarba átkerülve a szó átadó nyelvbeli morfológiai szerkezete elhomályosult, vagyis az átadó nyelvben igekötőnek minősülő elem – az átvevő nyelvben – már a szótővel egy egységet alkot. Az irányultság viszont így a magyar nyelvi beszélők számára valószínűleg nem fejeződik ki elég hangsúlyosan, s ezért az idegen eredetű szót a különvál(aszt)ást egyértelműen kifejező magyar igekötővel egészítik ki – részben irányjelölő, részben perfektiváló funkciója miatt (vö. Sebők 2010, 115. p.).

A két szócikk hátterében húzódó nyelvi ideológiák „működési mechanizmusainak” bemutatását értelemszerűen az ideológiák feltérképezésével kell kezdeni. A leírás során nem lineárisan, azaz a szöveg olvasásának irányában fogjuk föltüntetni az egyes ideológiákat, hanem a jobb követhetőség kedvéért ezeket két csoportra osztom: általánosabb nyelvi ideológiákra, azaz olyanokra, amelyek egy a nyelvi jelenségekhez való általánosabb vélekedést, viszonyulást fejeznek ki, és – Lanstyák István rendszerezésének egyik csoportját alapul véve (Lanstyák 2011b, 34–37. p.) – nyelvhelyességi ideológiákra. A két csoporton belül pedig az egymáshoz tartalmilag közel álló ideológiák alcsoportjai szerinti lebontásban haladunk majd. Az implicit és explicit jelzőket Susan Galtól kölcsönzöm, és arra fognak utalni, hogy az ideológia kifejtetten jelenik-e meg a szócikkben, vagy csak következtetni lehet a jelenlétére (Gal 2006, 164. p.; vö. Lanstyák 2011b, 16–17. p.). Az egyes nyelvi ideológiák értelmezései mind Lanstyák imént idézett művéből származnak (46–57. p.). Az ideológiáknak csak főbb jellegzetességeit tüntetem föl a szövegben, és a pontos meghatározásukat csak olyan esetben idézem, ha ennek hiánya nehezítené vagy akadályozná az írottak jó megértését. A szöveg folyamatosságának megőrzése és a jobb olvashatóság kedvéért a meghatározások alapjául szolgáló munkára sem utalok többször a szövegben.

Először tehát nézzük meg az általánosabb nyelvi ideológiákat a Nyelvművelő kéziszótárból származó szócikkben! Ennek kiindulópontjául az az általánosabb jellegű nyelvi ideológia szolgál, mely szerint a nyelvben léteznek romlott, azaz a használat kontextusától függetlenül helytelen nyelvi formák. Erre a defektivista meggyőződésre mindenekelőtt a szócikk „jobb” eleme utal, amely feltételezi a „rosszabb” elemek létezését – esetünkben az elszeparál ige ilyen minőségét. A defektivizmus a nyelvi dekadentizmus által szerez legitimációt, amelynek hívei bár úgy vélik, romlik a nyelv, a „romlást” nyelvművelő tevékenységgel megakadályozhatónak tartják. Ennek egyik módja a hagyományos, „romlatlan” kifejezések támogatása, azaz a nyelvi konzervativizmus érvényesítése. Esetünkben ez az igekötő nélküli latin jövevényszó, vagy még inkább az igekötős, de nem idegen eredetű szinonimák ajánlását jelenti.

A szócikk a következő lépésben racionális érveket próbál meg felsorakoztatni az elmarasztalt forma ellen. Abból a racionalista feltevésből indul ki, hogy a nyelv rendszerének logikusan kell fölépülnie, azaz illeszkednie kell az emberi gondolkodás törvényszerűségeihez. Erre nagyon könnyen rákapcsolható az a nyelvi deficitizmuson alapuló meggyőződés, miszerint az elszeparál forma nyelvi okokból alacsonyabb rendű annak standard változataitól, mivel a szeparál ige már magában is ’elkülönít, elválaszt’ jelentésű. Ezt a vélekedést a szócikkben implicite megjelenő nyelvi kommunikacionista22 érvelésmód igazolja, amely a nyelvi közlés funkcióját egy adott tartalom átadására szűkíti le – az el- igekötő pedig a mi példánkban túllép ezen a funkción.

Az igekötős forma negatív értékelését tovább erősíti, hogy annak használata a szócikkben nyíltan a „rossz” nyelvtudáshoz, sőt az alacsony intelligenciához kapcsolódik: a nyelvi kompetencionizmus értelmében a helytelennek bélyegzett nyelvi formák használata ugyanis eleve gyöngébb nyelvtudást feltételez. Ennek mintaszerű megfogalmazását pedig a szócikk második mondata adja meg. Ilyen összefüggésben a kifogásolt forma használatának a kevésbé iskolázott beszélőkhöz kötése sem a szociolingvisztikai kutatások eredményeinek összefoglalását jelenti, hanem sokkal inkább a nyelvi mentalizmus23 óvatos megfogalmazását.24 A helytelennek bélyegzett forma használatához kapcsolódó, a beszélő nyelvi kompetenciáját és mentális képességeit megkérdőjelező „vádak” implicite nagyobb fokú nyelvhasználati tudatosságra ösztönzik az olvasót (nyelvi monitorizmus). A nagyobb fokú tudatosság itt természetesen nem a saját nyelvhasználatunk jobb megértését jelenti, hanem a „helyes” formák tudatos, kizárólagos használatát (vö. Dolník 2010a, 125. p.). Mindez pedig egy olyan keretbe illeszkedik, amely a nyelvi folyamatok tudatos befolyásolását támogatja (nyelvi intervencionizmus) – például az idézett szócikk segítségével, és annak imént vázolt érvelésmódjával. Ilyen ideológiai háttérrel a nyelvművelés gyakorlatilag önmagát tudja igazolni.
A kimutatott általánosabb nyelvi ideológiák mögött meghúzódó érvelésmódot a következőképpen foglalhatjuk össze: a nyelv „romlik”, amit a „romlott” nyelvi formák igazolnak; ez ellen pedig csak a nyelvhelyességi szabályok megtanulásával vehetjük föl a harcot, melyeket a nyelvművelés tesz elérhetővé a számunkra. Ezekre az alapokra további, ún. nyelvhelyességi ideológiák rakódnak rá, amelyeknek alapvetően az a funkciója, hogy megmagyarázzák, miért „romlottak” az ilyennek minősített kifejezésmódok, és hogy miért kell ezek helyett inkább egy másik variánst választani.

A racionalizmus és a hozzá közel álló kommunikacionizmus jó táptalaja a nyelvhelyességi ideológiáknak. A szócikk explicite utal a nyelvi necesszizmus25 ideológiájára, azzal, hogy az el- igekötőt „fölösleges” szóelemnek, ezáltal pedig az elszeparál igét „fölösleges” szónak minősíti. Az igekötős ige ilyen jellegét a közlés tömörségét abszolút értéknek tekintő nyelvi szintetizmus igazolja, melyhez – implicit módon – a gazdaságos, rövid közlést szorgalmazó effektivista nyelvi ideológia társul. A nyelvi originalizmus pedig, amely szerint az eredeti, etimológiai szempontból elsődleges alak eredendően helyesebb a később létrejött alaknál, a latin se- prefixum irányjelölő funkciójának hangsúlyozásával, mindhárom ideológiai álláspontnak jó hivatkozási alapot nyújt. Az ilyen levezetés után „nyert” igekötőmentes forma használatánál azonban – mint kiderül – még mindig van „helyesebb” megoldás: ha a nyelvi izomorfizmus26 érvényesítésével a szó jelentését egyetlen speciális funkcióra, és használatát egyetlen szaknyelvi regiszterre korlátozzuk. A korlátozás következtében fellépő „hiány” pedig – a domeszticista27 nyelvi ideológia érvényesítésével – az idegen eredetű szó sokkal inkább meghonosodott variánsaival tölthető ki. A „meghonosodottság” itt purista érdekeket takar. Ez abból látszik, hogy a szócikk nem „más egyenértékesek”-et, hanem hangsúlyozottan „magyar egyenértékesek”-et ajánl a szeparál ige helyett, implicite arra utalva, hogy az „nem eléggé magyar”, és a legjobb, ha az az izomorfista ideológia által „elszigetelve”, csupán tejipari szakszóként van a variánsok listáján. Az elszeparál szó elutasítása egyfajta nyelvhasználati alapú elkülönülést, mondhatni elszeparálódást is jelent. Erre az „azok” mutató névmásból lehet következtetni: azt sugallja, hogy az egyik oldalon mi állunk, a szócikkben foglaltak érdeklődő olvasói, akik tudják, hogy a latin prefixum mit jelent, a másik oldalon pedig „azok”, akik sem ezzel, sem a „helyes” nyelvhasználattal nincsenek tisztában (vö. „igényesen beszélők klubja” – Szabó 2011). Ez a nyelvi elitizmus ideológiájának a lényege.

A másik, leíró szemléletű szócikkben az általánosabb nyelvi ideológiák közül egy sem fejeződik ki explicit módon. Olyan meggyőződésekről beszélhetünk csak, amelyek a szócikk neutrális hangvitelét támogatják. Az egyik fontos kiindulópont az intaktizmus ideológiája, amely szerint nincs szükség a nyelvi folyamatokba való mesterséges beavatkozásra, ha pedig valamelyest szükség is van rá, akkor annak érintetlenül kell hagynia az új nyelvi jelenségeknek – esetünkben a szeparál ige el- igekötővel való „megtoldásának” – a leírását. Ezt a liberalizmus ideológiája igazolja, amely a nyelvhasználat módját minden beszélő magánügyének tekinti. Ilyen megfontolásból az új nyelvi fejleményeket igyekszik neutralista módon, pozitív vagy negatív értékítéletektől mentesen leírni, illetve magyarázni. Ez a megközelítés azonban a szó értéksemleges leírásánál annak funkcióját csupán egy bizonyos jelentéstartalom átadására szűkíti le, azaz a nyelvi kommunikacionizmus ideológiáján keresztül tekint rá. Ennek viszont az az ára, hogy a szó más funkciói, amilyen például az identitásjelölő funkció, észrevétlenek maradnak.28

A leíró szócikkben nem találtam egyetlen nyelvhelyességi ideológiát sem.29

Elemzésünk azt próbálta illusztrálni, hogy a nyelvi ideológiák hogyan képesek egymást, s ezáltal egy érvelésmódot erősíteni. Az elemzések eddig egymástól el voltak különítve. Most arra teszünk kísérletet, hogy a két ellentétes érvelésmódot, pontosabban az ezek hátterében húzódó nyelvi ideológiákat egymással szembeállítsuk, és megmagyarázzuk, hogy melyik ideológia milyen látószögből válik észrevehetővé.

Elsőként nézzük meg a nyelvi spontaneizmust,30 amely ugyan nem jelenik meg az egyik szócikkben sem, mégis kulcsfontosságú szerepet tölt be az elemzés során. Elsősorban ez az ideológia képes láthatóvá tenni számunkra a racionalizmus, kompetencionizmus, mentalizmus, monitorizmus, szintetizmus, purizmus, effektivizmus, domeszticizmus, originalizmus és izomorfizmus nyelvi ideológiáit, azzal, hogy a laikus beszélők ajkán, spontán módon létrejött nyelvi formákat tekinti a nyelv alapvető értékeinek. Ezzel a más formák támogatására tett erőfeszítések, melyek az ésszerűségtől kezdve, a nyelvtudáson keresztül, a hatékonyságra vagy az ún. magyarosságra mint értékre hivatkoznak, ebből a szemszögből megkérdőjelezhetőek. A spontaneizmus értékrendje ugyanis összeegyeztethetetlen a nyelvi ideológiák bemutatott csoportjának értékrendjével. Ez az oppozíció egy másik oppozíció által válik jól láthatóvá: a neutralizmus és a különböző, sőt ellentétes, pozitív értékek szerint szerveződő ideológiák szembenállásával. Ilyen módon kerül a nyelvi neutralizmus a leíró jellegű szócikk implicit ideológiái közé, és így válnak láthatóvá a nyelvművelő szócikk említett ideológiái. Ugyanakkor: a neutralizmus ezeknek az ellentétes értékeket képviselő ideológiáknak a szemszögéből válik láthatóvá. Mindezt a következő ábra szemlélteti:

Ugyanilyen „logika” szerint „tehetjük láthatóvá” a szövegek többi ideológiáját is: olyan ideológiai pozíciót kell választani, amelyből a Nyelvművelő kéziszótár szócikkéből ki­elemzett ideológiák egy része – az eltérő értékrend miatt – jól látható. Úgy tűnik, hogy ilyen célból leginkább a nyelvi pluralizmus felel meg – melyet föntebb már részletesen tárgyaltunk. A pluralizmus azzal, hogy a nyelvi és nyelvváltozati sokféleséget a nyelv lényegi tulajdonságának tartja, és pozitívan értékeli azt, szembehelyezkedik azokkal az ideológiákkal, amelyek a jó–rossz, helyes–helytelen dichotómia fenntartására irányulnak. A kielemzett nyelvi ideológiák közül ehhez a csoporthoz a defektivizmus, dekadentizmus, deficitizmus és a necesszizmus tartozik. E csoport és a pluralizmus szembenállását ismét a nyelvi neutralizmus érvényesítésével lehet láthatóvá tenni. Mindezt az alábbi ábra szemlélteti:

A szembenállásokat hasonlóképpen lehet működtetni az intervencionizmus, az elitizmus és a konzervativizmus nyelvi ideológiáinak esetében. A nyelvművelő szócikk intervencionizmusával szembeállítható a másik szócikk intaktizmusa, az elitizmussal az egalitarizmus32 (amelyre az elemzés során nem találtunk példát), a nyelvművelői konzervativizmussal pedig az ennek meglátását segítő, de a szócikkünkben nem jelenlévő modernizmus33 állítható ellentétbe. A nyelvi ideológiák ilyen oppozíciói pedig ebben az esetben is az értékítélet-mentességet értéknek tartó neutralizmus pozíciójából rajzolódnak ki, vagy megfordítva: a neutralizmus az említett ideológiai oppozíciókból válik láthatóvá.

Végül: nézzük meg a nyelvi kommunikacionizmus esetét. Ennek az ideológiának a jelenléte például a nyelvi dekorizmus34 vagy a nyelvi elitizmus oldaláról is jól észrevehető, mivel ezek a közlés tartalma helyett annak más tulajdonságait emelik ki: esztétikai előnyeit, illetve egy nagy presztízzsel rendelkező társadalmi réteghez való tartozás vagy tartozni akarás identitásjelölő funkcióját. Esetünkben viszont a kommunikacionizmus mind a két szócikkben más-más funkcióban jelenik meg. Nyelvművelői kontextusban ez a nyelvi ideológia azt az elgondolást igyekszik „racionalizálni”, hogy a beszélők nyelvérzékét nem kell figyelembe venni; eszerint teljesen mellékes, hogy az elemzett szó esetében mi „szükségük” volt a beszélőknek az el igekötőre, annyival is meg lehet elégedni, hogy az igekötő „fölösleges”, mert nem járul hozzá a közlés tartalmához. A leírói szemléletű szövegben ugyanez az ideológia úgy jelenik meg, mint a nyelvi elemek objektív, értékítéletektől mentes kezelésmódja, amely nem foglalkozhat a nyelvbe úgymond kívülről érkező hatásokkal, a kifejezések különféle társas jellemzőivel, az értékjelentéssel, a szavak hangulatával, azok identitásjelölő funkciójával stb. A két megközelítés egyaránt tartalomra „csupaszított” nyelvi elemekkel dolgozik, csak a nyelvművelő szócikkben ez nem egy következetes, koherens gondolkodásmód részeként jelenik meg, hanem más nyelvi ideológiai érdekek egyik támpontjaként. Például: a szócikkben implicite megjelenő „érvként” szolgál a nyelvérzék érvényesítése ellen, ugyanakkor ezzel olyan ideológiáknak készíti elő a terepet, amelyeknek sem a nyelvérzékhez, sem a közlés információtartalmához semmi köze nincsen (l. purizmus). Ezek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a kommunikacionizmus nem csak más nyelvi ideológiák pozíciójából válik láthatóvá, hanem akkor is, ha az egyazon értékek mentén szerveződő ideológia „szemüvege” mögött két különböző helyzetű és látásmódú ember (vagy intézmény) áll.

Ezt az ideológiai „önellentmondást” nagyon szemléletesen mutatja be Susan Gal egyik példája. Gal a hetvenes években jegyzett föl egy olyan tendenciát, hogy a felső­őri magyar kisebbség magyarországi útjai során, másodnyelvét, a németet használja, mivel az ausztriai magyar nyelvváltozat archaikusnak és provinciálisnak hat a magyarországi egynyelvű környezetben, és nincs összhangban az anyaországi, iskolában tanult standard nyelvi ideálokkal (Gal 2006, 167–168. p.). A nyelvi viselkedésükre adott magyarázat alapja a standardista nyelvi ideológiában, illetve az ezen alapuló ún. standard nyelvi kultúrában keresendő (e fogalomra l. Milroy 2001, 530., 539. p.). A standard nyelvi kultúra két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy a magyar nyelv szinoni­májaként használatos a magyar standard nyelv kifejezés (Laihonen 2009, 38. p.), azaz magyar nyelv fogalma alatt ilyen kultúrában legtöbbször magyar standard nyelv értendő.35 Másrészt pedig azt, hogy a standard magyar nyelv egy kiemelkedő szerepű nyelvváltozatként van számon tartva, amelyre mint a helyesség zsinórmértékére, a műveltség megszerzésének és a társadalmi előrehaladás elengedhetetlen eszközére kell tekinteni (Lanstyák 2011b, 56. p.; 2010b, 101. p.). A standard nyelvváltozat ilyen pozíciójához két szemszögből lehet közelíteni: egyfelől azoknak a beszélőknek az oldaláról, akik ezt többé-kevésbé anyanyelvként sajátították el, másfelől azok oldaláról, akiknek az anyanyelvváltozatuk meglehetősen eltér a standard nyelvi ideáltól. Mindkét szemszögből tiszteletben lehet tartani a standard nyelvi kultúrát, de míg az első esetben ez egy egységes nyelv létrehozását jelenti, amelyhez a beszélők hozzáigazíthatják nyelvhasználatukat, addig a másik esetben ugyanez azt hozza magával, hogy a beszélő inkább azon a nyelven szólal meg, amelynek standard változatát jobban ismeri. Vagyis az egységes nyelv védelmezése kétnyelvű környezetben könnyen azoknak a beszélőknek a marginalizálását jelentheti, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, amelynek a standard igazából csupán az egyik nagy presztízzsel rendelkező nyelvváltozata.36

összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a standardista megfontolások egyfelől a beszélők érdekeit igyekeznek szolgálni egy ideálisnak tartott, egységes nyelv létrehozásával; másfelől viszont – annak ellenére, hogy ugyanarról az ideológiai látószögről van szó – nem szolgálják a beszélők érdekeit, mert kizárják azokat a beszélőket, akik bár elfogadják ezt az ideológiát, de a standard nyelvváltozatot kevésbé ismerik (a standardizmus kizáró jellegéről l. Milroy 2001, 537. p.).

Összegzés

Dolgozatomban a nyelvi ideológiák „működési mechanizmusait” kutattam. Vizsgá­lódá­saim a nyelvhasználat, illetve a tudományos diskurzusok beszéd- és gondolkodásmódja mögött húzódó metaforák feltérképezésére irányultak, amelyekből következtetni lehet az ideológiák „működésére”. Az ideológia szó és egyes ezzel összefüggő fogalmak etimológiáinak áttekintésével, valamint ideológiákról szóló szövegek elemzésével arra a következtetésre jutottunk, hogy az ideológiák „működését” leginkább valamilyen optikai tapasztalat összefüggésében szokás elképzelni. Ezt bizonyítják például a nézet, képzelgés, látszólagosság, szempont vagy szemszög kifejezések, és ugyanezt az eredményt erősíti a tudományos diskurzus metaforahasználata is, amely az ideológiák „működését” szemüvegek vagy álarcok cserélgetéséhez hasonlítja. Ezeknek a metaforáknak a korlátait körüljárva, az optikai metaforához hűen, perspektívák sokaságaként gondoltuk tovább az ideológiák „működésének” kérdését. Fejtegetéseink arra mutattak rá, hogy a (nyelvi) ideológiák nem a nyelvi valóság értelmezését eltorzító gondolatok, hanem annak szerves részei. A „perspektívák sokaságának” a stratégiája szerint gondolkodva ugyanis nem létezik ideológiamentes objektív nyelvértelmezés, amely mentes volna minden torzító hatású ideológiai szemüvegtől. Ehelyett ilyen szemüvegek sokaságáról kell beszélni, amelyeket sorban föl lehet próbálni; a „torzítás” kategóriáját pedig nincs értelme tovább fönntartani a nyelvi ideológiák „működéséről” gondolkodva, ha úgyis minden szemüveg a maga módján eltorzítja a valóságot. Az ideológiák felkutatása ennélfogva nem egy objektív álláspont érvényesítésén alapszik, hanem különböző perspektívák ütköztetésén. A nyelvi ideológiák ugyanis – mint azt az elemzett példáinkkal is igyekeztünk alátámasztani – csak más ideológiai perspektívából „válnak láthatóvá”.

Felhasznált irodalom

Bakos 1983. Bakos Ferenc (szerk.) Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Hatodik átnézett, függelékkel kiegészített kiadás.)
Bakos 2003. Bakos Ferenc (főszerk.) Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Második, átdolgozott kiadás; változatlan lenyomat.)
Barthes, Roland 1983. Mitológiák. Budapest, Európa Könyvkiadó.
Brugger, Walter 2005. Filozófiai lexikon. Budapest, Szent István Társulat.
Dolník, Juraj 1997. Kritika jazykovej kritiky. In Slavomír Ondrejovič (szerk.): Slovenčina na konci 20. storočia, jej normy a perspektívy. Sociolinguistica slovaca 3. Bratislava, Veda, 28–34. p.
Dolník, Juraj 2010a. Teória spisovného jazyka so zreteľom na spisovnú slovenčinu. Bratislava, Veda.
Dolník, Juraj 2010b. Jazyk – človek – kultúra. Bratislava, Kalligram.
Domonkosi Ágnes 2007. Nyelvi babonák és sztereotípiák: a helyes és a helytelen a népi nyelvészeti szemléletben. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó, 141–153. p.
ÉKsz.2 2009. Pusztai Ferenc (főszerk.) Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás, változatlan utánnyomás.)
ÉrtSz. 1959–1962. Bárczi Géza–Országh László (főszerk.) A magyar nyelv értelmező szótára I–VII. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Fairclough, Norman 1989. Language and power. London, Longman.
Fairclough, Norman 1995. Language and ideology. In Critical discourse analysis: the critical study of language. Harlow, Longman, 70–83. p.
Flusser, Vilém 1997. Az írás. Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám–Intermedia.
Foucault, Michel 2002/1969. Archeologie vědění. Praha, Hermann & synové.
Gal, Susan 2006. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology, 14., 163–181. p.
KSSJ 2003. Kačala, J.–Pisárčiková, M.–Považaj, M. (szerk.) Krátky slovník slovenského jazyka. Bratislava, Veda. (4., doplnené a upravené vydanie.) [http://slovniky.korpus.sk/]
Laihonen, Petteri 2009. Language Ideologies in the Romanian Banat. Analysis of Interviews and Academic Writings among the Hungarians and Germans. Jyväskylä, University of Jyväskylä.
Lakoff, George–Johnson, Mark 2003/1980. Metaphors We Live By. London, The University of Chicago Press.
Lanstyák István 2003. A Magyar értelmező kéziszótár a nyelvhelyesség fogságában. Magyar Nyelvőr, 127/4., 370–388. p.
Lanstyák István 2007. Általános nyelvi mítoszok. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó, 174–212. p.
Lanstyák István 2009. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 1. sz. 27–44. p.
Lanstyák István 2010a. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 117–145. p.
Lanstyák István 2010b. A nyelvi babonák életerejéről. (Nyelvi ideológiák és filozófiák a Nyelvművelő kéziszótárban). In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 95–116. p.
Lanstyák István 2011a. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitikai és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest–Beregszász, Tinta Könyvkiadó, II. RFKF–Hodinka Antal Intézet, 48–58. p.
Lanstyák István 2011b. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia (A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve). Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 13–57. p.
Lanstyák István 2012. A nyelvi dekorizmus és a hozzá kapcsolódó nyelvhelyességi ideológiák. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia 2. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó. Megjelenés alatt.
Lippi-Green, Rosina 1994. Accent, standard language ideology, and discriminatory pretext in the courts. In Language in Society. Cambridge University Press, Vol. 23 No. 2, 163–198. p.
MGr. 2000. Keszler Borbála (szerk.) Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Milroy, James 2001. Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics 5/4., 530–555. p.
NymKsz.2 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.) Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Könyvkiadó. (Második, javított és bővített kiadás.)
Pokorný, Jan 2009. Jazyková ideologie. In Lingvistická antropologie. Grada.
Sándor Klára 2001a. Nyelvművelés és ideológia. In uő. (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához. Szeged, JGYF Kiadó, 153–216. p.
Sebők Szilárd 2010. Az igekötő-használat változásainak néhány jellegzetes esetéről, avagy „ledöbbentő igekötős formák bevállalása”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 4. sz. 111–128. p.
Sebők Szilárd 2012a. Nyelvi ideológiai mechanizmusok vizsgálata. Szakdolgozat. Pozsony, FF UK.
Sebők Szilárd 2012b. A metaforák és a nyelvi ideológiák kapcsolata egyes matanyelvi diskurzusokban. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia 2. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó. Megjelenés alatt.
SSS 2004. Mária Pisárčiková (főszerk.) Synonymický slovník slovenčiny. Bratislava, Veda. (Tretie, nezmenené vydanie.) [http://slovniky.korpus.sk/]
Szabó Tamás Péter 2011. Klubtagsági. [http://www.nyest.hu/hirek/klubtagsagi – 2012. szeptember 14.]
Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? (Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára). Kolozsvár.
Szilágyi N. Sándor 1999. A szent mókus, avagy a módszer buktatói. In Pozsgai P. (szerk.): Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Budapest, 345–365. p.
Szilágyi N. Sándor 2002. Nyelvében él a nemzet. REGIO, 2002/4., 159–177. p.
Szilágyi N. Sándor 2011. A szimpatikus ember- és viselkedéstudomány. In Jelek és szimbólumok (multimédiás könyv), 14. előadás. [http://mnytud.arts.klte.hu/szilagyi/szimp_embertud/index.html]
TESz. 1967–1984. Benkő Lóránd (főszerk.) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I–IV. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tolcsvai Nagy Gábor 2001. Conceptual metaphors and blends of “understanding” and “knowledge” in Hungarian. In Acta Linguistica Hungarica, 48 (1–3.), 79–100. p.
Tolcsvai Nagy Gábor 2007. Idegen szavak szótára. Budapest, Osiris Kiadó.
Váradi Tamás 2002. The Hungarian National Corpus. In Proceedings of the 3rd LREC Conference. Las Palmas, Spanyolország, 385–389. p. [http://corpus.nytud.hu/mnsz]
Webster’s Online Dictionary 2006. [http://www.websters-online-dictionary.org/]
Welsch, Wolfgang 1993. Estetika a anestetika. In Estetické myslenie. Brarislava, Archa, 9–31. p.
Wodak, Ruth – Meyer, Michael 2009. Critical discourse analysis: history, agenda, theory and methodology. In Wodak, Ruth–Meyer, Michael (ed.): Mothods of Critical Discourse Analysis. London, Sage, 1–33. p. (Second edition.)
Woolard, Kathryn A.–Schieffelin Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology, Vol. 23., 55–82. p.
Woolard, K. A. 1998. Language Ideology as a Field of Inquiry. In Schieffelin, B. B.–Woolard, K. A.– Kroskity (szerk.): Language Ideologies. Practice and Theory. New York/Oxford, Oxford University Press.

Szilárd Sebők
On Operating Mechanisms of Language Ideologies

The paper examines the operation of language ideology mechanisms. The examination is based partly on revealing metaphors of usage, referring implicitly to ideological “operations”, and partly on mapping explicitly expressed metaphors of scientific discourse, also related to the conception of ideological “operations”. The research has pointed out that all of the metaphors are linked with visuality; consequently, the principle of ideological operations can be described by means of the conceptual metaphor of optical experience. On the one hand, it proves expressions picturing ideologies in language usage as “way of looking at things”, which “allows to see something”, but simultaneously “blinds somebody to notice other ways of looking at things”. On the other hand, this conceptual metaphor is supported by the metaphors of scientific discourses related to ideologies, i.e. by the metaphor of spectacles and mask which, in both cases, distort the “perception” of reality. In accordance with this finding, the multiplicity of ideologies has been identified with plurality of perspectives, which avoids the possibility of the objective, ideologically free standpoint of the researcher. As it has been pointed out, the research of ideologies should be based on confrontation of different ideological perspectives. At the end of the work, the results of theoretical explanations has been shown in practice, by comparing ideological background of the article elszeparál of Concise Dictionary of Correct Usage (NymKsz.2) and the descriptive version of this article written by the author of this paper.

Szilárd Sebők 81`1
On Operating Mechanisms of Language Ideologies 81`27
316.347
341.234

Keywords: Language ideology. Discourse analysis. Metaphor. Cognitive linguistics. Prescriptive linguistics.

Nemzetképek vizsgálata, avagy magyarok a tankönyvekben a szlovákok szemszögéből

„A tankönyvek ugyanúgy lehetnek az egymás elleni gyűlölködésre, mint a népek közötti egyetértésre, lojalitásra nevelés eszközei. Különösen vonatkozik ez a történelemtankönyvekre, amelyek gyakran inkább az egyes né­pekkel szembeni előítéletek, mint a mások iránti tisztelet szellemét sugározzák. Így válik a tankönyv a politika eszközévé!”1

Bevezetés

A dolgozat a ma használatos általános iskolai szlovák történelemkönyvek alapján tesz kísérletet a rólunk szlovák szemmel látott magyarságkép rekonstruálására. Elkészítéséhez a ma egységesen használatos iskolai tankönyveket vettük alapul, melyekből a szlovák tannyelvű általános iskolákban tanítják a felső tagozatú diákok számára a történelmet. Az általános iskolák számára egy rendszeresített, hivatalos történelemkönyvi sorozat készült, melyeknek valamennyi szerzője ma élő ismert szlovák történész. A rólunk kialakított magyarságkép szlovák tankönyvekben való ábrázolása már csak azért is fontos számunkra, mert a jövő nemzedéke nő fel rajtuk. Mind nemzetkarakterológia, mind nemzeti teljesítmény szempontjából is döntően befolyásolja a fiatal generáció véleményét a vele egy államban vagy épp valaha egy államban élő szomszédos nemzetről. (Vö. Pataki 1999, 12 p.) Kijelenthetjük, hogy a szlovák nemzeti történelmet tárgyaló történelemkönyvek csak másodlagos szempontból tárgyalják a magyar történelmet. Többé-kevésbé foglalkoznak a magyar történelemmel is – végül is Szlovákia történetét 1918-ig nem lehet a magyar történelem nélkül megérteni. Hogy milyen formában, mennyiségben és stílusban adják ezt elő a 10–14 éves tanulóknak az általános iskolákban, az már más kérdés. A szlovákok magyarságképének kialakításához a tanulmány a ma használatos szlovák tankönyvek alapján próbálja megvilágítani a témát.

Mit nevezünk nemzetképnek? Első nekifutásra talán olyan jelenségről beszélhetünk, mely tartalmilag egy saját vagy egy másik kulturális közösségre vonatkozó általános karakterjegyeken kívül sztereotípiákat és mítoszokat tartalmaz. (Vö. Kiss Gy. 1999, 72 p.) A közös múlttal rendelkező nemzetek történelemkönyveiben gyakorta találkozunk jókora adag nemzeti elfogultsággal és az egymás elleni gyűlölet magvaival, melyek mélyen hordozzák magukban a vélt vagy valós sérelmeket, előítéleteket és az ezek nyomán kialakult ellenségérzetet. Kiváltképp érvényes ez a szlovákokra és a magyarokra, kiknek történelmük szorosan összefonódott az évszázadok alatt. A tudatlanság pedig óriási téveszmeképző erő.
Bevezetésképp, a nemzetképeket taglalva jogosan vetődik fel a kérdés: a nemzetkép alatt államnemzetet, vagy kultúrnemzetet értünk? Ezt vizsgálja tanulmányában Hunyady György is, aki a nemzeti identitás, a nemzethez való tartozás és a nemzeti sztereotípiák eredetére keresi a választ (Hunyady 1999). Jelen esetünkben a magyarokról mint a Kárpát-medencében élő kultúrnemzetről beszélhetünk. A szlovákok magyarságképe nagyrészt azoknak a nemzeti és történelmi mitológiáknak a jegyében alakult, amelyeket megformáltak önmagukról, saját politikai törekvéseik megalapozására. Ebben a vonatkozásban sajnos a szlovák nemzeti mitológia magyarellenes jelleget öltött. (Vö. Pomogáts 1999, 24 p.) A rólunk mások által kialakított nemzetkép ugyanakkor éppolyan fontos, mint a nemzeti önismeret.
Szlovákiában a 9. évfolyam bevezetésével az általános iskolák felső tagozatának tanulói négy évfolyamban (6–9. osztály) tanulnak történelmet. Ahogyan Kollai István is kifejti a szlovákiai és a magyarországi történelemtankönyveket összehasonlító tanulmányában, a szlovák tankönyvkiadás állami kézben maradt, így egy tantárgyhoz egy tankönyvi sorozat tartozik (Kollai 2009, 284 p.). Az általános iskolák számára tehát egy rendszeresített, hivatalos történelemkönyvi sorozat készült, melynek valamennyi szerzője ma élő ismert szlovák történész.

A vizsgált kötetek:
Dejepis 2. Slovensko v stredoveku a na začiatku novoveku (Történelem 2. Szlovákia a középkorban és a kora újkorban). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. Első ki­adás. Szerzői: PhDr. Pavel Dvořák,2 PhDr. Ivan Mrva, CSc.,3 PaedDr. Viliam Kratochvíl.4 Történelemkönyv az általános iskolák 7. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 2. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis2.)
Dejepis 3. Slovensko na prahu nového veku (Történelem 3. Szlovákia az újkor küszöbén). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1995. Második kiadás. Szerzői: PhDr. Dušan Kováč, DrSc.,5 PhDr. Vojtech Kopčan, CSc.,6 PaedDr. Viliam Kratochvíl. Történelemkönyv az általános iskolák 8. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 3. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis3.)
Dejepis 4. Slovensko v novom storočí (Történelem 4. Szlovákia az új században). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1997. Első kiadás. Szerzői: PhDr. Dušan Kováč, DrSc., PhDr. Ivan Kamenec, CSc.,7 PaedDr. Viliam Kratochvíl. Történelemkönyv az általános iskolák 9. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 4. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis4Slovensko.)
Dejepis 4. Svet v novom storočí (Történelem 4. A világ az új században). Pozsony, Orbis Pictus Istropolitana, 1995. Első kiadás. Szerzői: PhDr. Dušan Kováč, DrSc., Doc. PhDr. Herta Tkadlečková, CSc.,8 PaedDr. Viliam Kratochvíl. Történelemkönyv az általános iskolák 8. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 4. évfolyama számára. (A bibliográfiai hivatkozásokban a továbbiakban: Dejepis2Svet.)
A 2011/2012-es iskolaévben napvilágot látott egy vadonatúj történelemkönyv-széria is – nem mellesleg tán elődje hiányosságait volt hivatott korrigálni –, melynek egyik kötete a közelmúltban jelent meg, többi része pedig még szerkesztés és nyomdai megjelenés alatt áll. Mivel az új tankönyvsorozat még nem képezi részét teljes egészében az általános iskolai oktatásnak, ezért tanulmányunkban részletesen nem térünk ki rá, csupán érintőlegesen említjük:
Dejepis pre 8. ročník základnej školy a 3. ročník gymnázia s osemročným štúdiom (Történelem az általános iskolák 8. évfolyama és a nyolcéves gimnáziumok 3. évfolyama számára). Martin, Matica slovenská, 2011. Első kiadás. Szerzői: PhDr. Marcela Bednárová,9 PhD., Mgr. Branislav Krasnovský,10 PhD., PaedDr. Barbora Ulrichová.11 Szakmai védnök: prof. PhDr. Róbert Letz PhD.12

Mielőtt rátérnénk az egyes fejezetszemelvények konkrét vizsgálatára, általánosságban kijelenthetjük, hogy a szlovák nemzeti történelmet tárgyaló történelemkönyvek csak másodlagos szempontból tárgyalják a magyar történelmet. Ilyen viszonylatban Magyarország történelméről hézagos ismereteket nyerünk, a csak bizonyos részek kiemelése és mások hanyagolása folytán lényeges összefüggéseket veszít a magyarságkép. Ahogy Szabolcs Ottó is megállapította, a szlovák történelemtanítás a dolgok logikája következtében lényegi totalitásában tárgyalja a magyar történelmet, vagy a kronológiai teljességéből azt, amit Szlovákia szempontjából fontosnak tart. (L. Szabolcs 1990, 95. p.) Érdekes az is, hogy a szlovák tankönyvekben a mai Szlovákia folyamatosan önálló életre kel, a tanulókban tévesen mint önálló politikai-gazdasági egységként lép színre akkor is, amikor még nem is létezett. A tankönyvek úgy jellemzik Szlovákiát, mintha valamiféle önálló egység lett volna minden időben, olyan látszatot keltve a diákokban, mintha Szlovákia tartománya lett volna Magyarországnak, majd pedig a megalakult Csehszlovákiának, nem pedig ezeknek egységes része. Szabolcs Ottó kifejti, ez talán abból származik, hogy míg Erdély és Horvátország történelme saját autonómiájában is vizsgálható, addig a mai szlovák terület a történelem folyamán soha és semmilyen formában nem különült el Magyarországtól. Nem egy „Magyar Birodalomnak”, hanem Magyarországnak képezte szerves részét. (L. Szabolcs 1990, 39. p.) Szlovákiának mint területi egységnek tehát nincs külön története egészen 1939-ig. Kiváló példa erre Vladimír Mináč 1970-ben írt, Tu žije národ. Dúchanie do pahrieb c. esszéje, mely azzal a mondattal indít, hogy a szlovákoknak nincs történelmük, ezért találniuk kell. (L. Mináč 1989.) A szlovák prózaíró és publicista részletesen elemzi a 19. századi gömöri szlovák mozgalmakat, emellett pedig a szlovákságra mint a „kezdetektől jelen lévő és egyhelyben élő” önálló nemzetre mutat rá, mely felett az aktuális hatalom (tatárok, törökök, osztrákok, magyarok) át-átsuhant. Kiss Gy. Csaba is említi azt a szlovák identitástudatot, mely a virtuális szlovák hazát akarta „saját állam híján” megteremteni, s ezzel kapcsolatban rávilágít: az elképzelt szlovák nemzet nem azonos a korabeli Magyar Királyság egészével; itt is az ún. „nemzet kitalálása” jelenségről beszélhetünk. (L. Kiss Gy. 1999, 73. p.)

A használatban levő szlovák tankönyvek magyarságképét az alábbi tematikus tananyagrész-csoportokban vizsgáltuk, a terminológiai különbségekre („Uhorsko”, „Maďarsko”, „uhorské”, „maďarské”, „Slovensko”, „Uhorsko”, „národný”, „národnostný” stb.) is figyelve: 1. honfoglalás – a magyarok bejövetele; 2. az 1848/49-es forradalom és szabadságharc; 3. boldog békeidők; 4. Trianon; 5. 1938 – az 1. bécsi döntés.
Honfoglalás – a magyarok bejövetele

A honfoglalás eseménye közvetlenül érintette a szlovákokat, ezért ezzel a témával meglehetősen részletesen foglalkozik a tankönyv, mégpedig meglehetősen negatív színben: a honfoglaló magyarokra mint az addig összefüggő szláv etnikum közé agresszíven beékelődő nemzetre tekintenek. A tankönyv fejezete az Érkeznek az ősmagyarok… címmel, és a Mi volt a Nagymorva Birodalom szétesésének az oka? kérdéssel indít. A tankönyv Árpádot és a magyar törzseket ősmagyaroknak (staromaďari) nevezi: „A 9. század végén Árpád ősmagyar fejedelem behozta harcosait és pásztorait a Duna vonaláig. Ez időtől fogva Európa jelentős részének tartós veszélyt jelentettek. 906-ban a nagymorva hadsereg még sikeresen legyőzte az ősmagyarok seregét. A háromszoros nyomás hatására (ősmagyarok, frankok, belső ellenálló hatalmak) végül a Nagymorva Birodalom szétesett. A dunántúli szlávok – Koceľ – birodalmát teljesen elfoglalták az ősmagyarok.” (Dejepis2., 16. p.)

A tankönyv a Nagymorva Birodalom szétesésének fő tényezőjeként egyértelműen a magyar törzseknek a Kárpát-medencébe való beáramlását tartja: „A Nagymorva Birodalom felbomlása után az ősmagyarok az egész Duna-medencét elfoglalták. A Duna két oldalán élő szlávokat már semmi sem tudta megmenteni, még északon sem, a mai Szlovákia területén. Az ősmagyarok azonban előbb nyugat felé fordultak. …907-ben Pozsonynál (pri Bratislave) a magyarok véres ütközetben teljesen szétverték a bajor hadsereget. Aztán 50 éven át a magyar harcosok (maďarskí bojovníci) Európa nagy részének rémeivé váltak. Gyors lovakon mozgó íjászaik verhetetlenek voltak. Némely lovasok ferde szablyával voltak felszerelve, melynek csak az egyik vége volt éles – ez volt az ázsiai portyázó csapatok tipikus fegyvere, melyet Európába épp az avar és a magyar harcosok hoztak be. …Végül az európai hadseregek megtanultak ellenállni a magyar katonai taktikának. 955 nyarán a magyarok egy 12 000 fős erős sereggel Bajorországra támadtak. Egyik vezére, Lél (neve szlovákul is: Lél) a Duna és a Rajna közti vidéket pusztította (pustošil krajinu). A másik, Bulcsu (szlovákul ugyanígy van írva) körbevette Augsburg városát. I. Ottó német király nagy hadsereget küldött ellenük. A Lech folyó menti ütközet megtörte az ősmagyarok erejét. A német hadsereg győzött, és a magyar harcosokat teljesen szétverte. A csatában csaknem 10 000 magyar esett el. A szájhagyomány szerint a hazába csak hét harcos érkezett vissza. Lél és Bulcsu is fogságba estek, akiket rablókként akasztottak fel. […] Nyugat felé már többé képtelenek voltak támadni, így Szlovákia területére (na územie Slovenska) fordultak vissza, ahol semmilyen felvértezett egységes ellenálló erő nem állt az útjukban. …Az ősmagyar társadalom is megváltozott. Olyan vezérek kerültek a hatalomra, akik egységes államot kezdtek kovácsolni. Először megtörték az ellenálló ősmagyar vezérek hatalmát, és a leendő magyar államba (uhorský štát) fokozatosan a mai Szlovákia területét is beolvasztották. A helyi szláv vezérek (slovanskí náčelníci) néha megegyeztek az új hatalommal, másutt inkább adót fizettek, helyenként pedig rablótámadások áldozataivá váltak. Térségünk tulajdonképpen nem néptelenedett el, hanem fokozatosan új hatalom alá került, és a kedélyek lenyugvása után a nép aktívan részt vett Magyarország (Uhorsko) kiépítésében. …Az ősmagyarok a sztyeppi pásztoréletet a tartós letelepedéshez előnyösebb marhatartással és mezőgazdasággal váltották fel. Így lett a Kárpát-medence közepe az ősmagyar törzsek új hazája.” (Dejepis2., 16. p.)

Érdekes az a leírás is, ahogyan a tankönyv a honfoglaló magyarokat jellemzi: „Az ősmagyarok vándorló pásztorok voltak, akik Közép-Európába az orosz sztyeppékről jöttek. Nagyon különböztek a mi szláv őseinktől, nemcsak küllemben, ruházatban, beszédben és szokásokban, hanem életstílusukkal is. Vándorló pásztornép voltak. Bölcs Leó bizánci császár úgy ír róluk, mint fürge és szerény népről, mely ugyanakkor ravasz és számító is, akik nem szemtől szembe, hanem minden oldalról támadták az ellenséget. A régi források beszámolnak az ősmagyar törzsek neveiről, melyek között a Megyer is szerepel, ez adta tulajdonképpen a mai magyar elnevezést. A bizánciak az ősmagyarokat törököknek nevezték, a szlávok az »Uhri« kifejezést használták rájuk. Vezérük Árpád volt.” (Dejepis2., 17. p.)
A tankönyv e fejezetében képekkel is illusztrálták a tananyagot, egy „ősmagyar” harcost ábrázoló freskóval, egy tarsollyal, az ősmagyarok lakhelyének bemutatásával, Géza fejedelem kardjával, ősmagyar sírokból felhozott tárgyakkal – hajfonatkorongok –, Árpád fejedelem képmásával a Thuróczi-krónikából (Turóciho Kronika), ill. a 907-es magyar–bajor ütközetről készült illusztrációval próbálják megismertetni a gyermekekkel a „honfoglalást”, ami a leírtak alapján inkább olyan színben tünteti fel a magyar törzseket, mint akik egy már meglévő birodalmat szétverve „fészkelték be” magukat a Kárpát-medencébe. A magyarok mint folyton izgága, barbár hódítók, a szlávok pedig leigázott, nyugodt népként tűnnek fel a tankönyvben – sajnos ezt a ferde képet alakítva ki a diákokban.

A nemzeti szellemű történelemoktatás már ebben a fejezetben megmutatkozik. Bizonyítja ezt többek között a „Slovensko – Szlovákia” terminológia használata is, holott a népvándorlás-honfoglalás korában ilyen államalakulat még nem létezett. Ez a fajta nemzeti szemlélet a múltat (nem mellesleg: a közös múltat) kizárólag Szlovákia jelenlegi politikai államhatárainak keretei között vizsgálja és oktatja. Erre a téves szemléletre mutat rá esszétanulmányában Simon Attila is, aki a szlovák gimnáziumi történelemkönyveket vette górcső alá. (L. bővebben Simon 2009, 62. p.)

Ahogy a későbbiekben is látni fogjuk, a történelemtankönyvek azt a képzetet keltik, mintha a mai határok között létező Szlovákiának az elmúlt ezer évben mindig is létezett volna valamilyen előképe. Kiegészítésként s mintegy másik megközelítésként Kollai István szerint a „Slovensko” kifejezésre tán a magyar Felvidék kifejezést lehetne alkalmazni, melynek azonban szlovák variánsa – „Horná zem” – a szlovákok számára sértő. (Vö. Kollai 2009, 286. p.)
Visszatérve tankönyvünk fejezetére: éles kontrasztot vonultat fel a honfoglaló magyarok pogány-nomád kultúrája és a már Kárpát-medencében élő szlávok keresztény-földműves kultúrája között – ebben a kontextusban a természetesen a földműves szlávok jelennek meg pozitív értékként, szemben a nomád és pogány magyarokkal mint negatív jelenséggel. A magyarságképnek ez a fajta „belépője”, a magyarok negatív színben – ellenfélként vagy ellenségként – való feltüntetése végigkíséri a tankönyv további fejezeteit is.
Negatívumként könyvelhetjük el a helységnevek használatának módját is, ezt egyébként a későbbiekben is tapasztalni fogunk: a szlovák tankönyvekbe kizárólag a jelenlegi hivatalos szlovák településnevek kerültek be, vagyis Pozsony ennek értelmében a honfoglaló magyarok idején is Bratislava alakban szerepel.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc

A szlovák tankönyvek meglehetősen részletesen foglalkoznak az 1848-as forradalmi tavasszal, a klasszikus értelemben vett nemzetté válás korszakával. Először a magyarországi eseményeket ismerteti a vonatkozó tankönyv egy fejezetben, és a következő fejezetekben foglalkozik csak részletesen a szlovák nemzeti megmozdulásokkal. Ez a hozzáállás egyébként jellegzetes vonása a szlovák történetírási módszernek (vö. Simon 2009, 62. p.): a szlovák történelemnek a Magyar Királyság eseményei adnak hátteret, a diák a legfontosabb országos eseményekről is értesül, találkozik az országos történések legjelentősebb képviselőinek – uralkodók, politikusok, hadvezérek – nevével, mielőtt megismerné saját nemzeti történelmét.

Ebben a témakörben azokat a momentumokat próbáljuk megragadni, amikor ki­mon­dottan a magyar szabadságharc eseményeiről írnak a tankönyvben, ez pedig a Forradalmi Magyarország (Revolučné Uhorsko) fejezetcímmel indít. Magyarországot egyébként mindenhol Uhorskoként emlegetik, nevének kétféle használata a szlovák történelemkönyvekben – vagyis az Uhorsko és a Maďarsko fogalmak megkülönböztetése – is utal egyfajta megkülönböztetésre a történelmi államalakulat és a szlovákok által lakott terület (Szlovenszkó) között. (Harmadrészt a magyarok lakta déli területet nevezik Maďarynak; ebből kifolyólag 1918 után Magyarországot Maďarskonak, ami Kiss Gy. Csaba szerint kihangsúlyozza a két állam – az Uhorsko és a Maďarsko – közötti kontinuitás föltételezésének nemlétét. – L. Kiss Gy. 1999, 74. p.)
„Magyarországon (Uhorsko) a forradalmárok nemzeti követelésekkel is előálltak (národné požiadavky). Ezek a követelések az egyes nemzetek függetlenségének elismerését, nyelvi, kulturális és politikai jogainak elismerését jelentették, vagyis a nemzeti területek önrendelkezését. A magyar forradalmárok (maďarskí revolucionári) Kossuth Lajos (neve szlovákul Lajos Kossuth-ként van feltüntetve) vezetése alatt Magyaror­szágnak Bécstől való önállóságát és függetlenedését szeretették volna elérni. Ezzel párhuzamosan azonban az egységes magyar nemzetű Magyarország (jednotný maďar­ský národ v Uhorsku) gondolatát próbálták elültetni. Csak a magyarok számára (len pre Maďarov) kértek politikai önállóságot és nemzeti jogokat (národné práva), Magyar­ország többi nemzetétől e jogokat elvitatták. A magyar forradalmárok politikája ezért azt eredményezte, hogy a többi nemzet forradalmi ereje ellenük fordult. …A bécsi kormány a Bécsben és Prágában kitört forradalom után elutasította a független Magyaror­szág elismerését. Az ifjú osztrák császár, I. Ferenc József és a segítségére siető orosz cár egységes csapatai végül 1849 augusztusában Világosnál leverték a magyar (ma­ďar­ské) csapatokat. A magyarok vereségével (porážkou Maďarov) véget ért a Habsburg Monarchiában a forradalom.” (Dejepis3., 46. p.)

Ugyanebben a fejezetben a tananyagot – a magyar vonatkozást tekintve – kiegészíti egy Kossuth Lajost bemutató szócikk: „Magyar liberális politikus, egyike az 1848–49-es forradalom vezéreinek Magyarországon (Uhorsku). Lenyűgöző szónok, jó szervezőkészséggel rendelkező publicista. Az egységes magyar nemzet (jednotný maďarský národ) eszméjét hirdette, és saját szavaival élve hitte, hogy a szabadsághoz való jog és az ebből fakadó jólét az ember számára fontosabb, mint a puszta beszéd.” (Dejepis3., 47. p.)
Érdekességként megemlítik a Világos szónak a szlovák közbeszédben elterjedt, köznevesült és frazeológiává vált alakját: Bude z toho világoš. (Jelentése: ennek rossz vége lesz.) Ami a képanyagot illeti, ehhez a fejezethez csatolták Kossuth arcképét, a világosi fegyverletételt ábrázoló metszetet A magyar seregek (maďarské vojská) veresége Világosnál címszó alatt, ill. az első felelős magyar kormány (uhorská vláda) tagjainak portréját, a miniszterelnök neve pedig helyesen szerepel: gróf Lajos Batthyány. A fejezet legvégén itt is ismétlő kérdésekkel fordul a tankönyv a tanulók felé: „Milyen célokkal és követelésekkel álltak elő a magyarországi forradalmárok (revolucionári v Uhorsku)? Miért volt a magyar forradalmárok (maďarskí revolucionári) nemzeti programja elfogadhatatlan a többi nemzet számára, és milyen következményei voltak ennek? Mely legfontosabb törvényeket fogadta el 1848 márciusában a Magyar Országgyűlés (uhorský snem)? Érvényben maradtak ezek a törvények 1849 után is?” (Dejepis3., 47. p.)
A szlovák historiográfia terminológiai pontatlanságának példájával szembesülhet az olvasó és sajnos a mit sem sejtő diák is. A szlovák nyelv ugyanis két különböző szóval különbözteti meg egymástól a soknemzetiségű történelmi Magyarországot, melyet Uhorsko-ként nevez, és az etnikai értelemben vett Trianon utáni Magyarországot, melyet Maďarsko-nak hív. A szlovák tankönyvek így nagyon helyesen Uhorsko-nak nevezik Magyarországot, viszont ezzel a kifejezéssel sajnos vissza is élnek. Mint az a fenti szemelvényből is látható, s ahogyan Simon Attila is rámutat (Simon 2009, 63. p.), az 1848/49-es szabadságharc kapcsán a tankönyv szerzői sajátos felfogásban használják az említett fogalmakat – a szabadságharc hadseregével kapcsolatban nem az „uhorská armáda” (magyarországi hadsereg) kifejezést használják, hanem a „maďarská armáda” (magyar hadsereg) kifejezést, így keltve azt a tudatot, mintha a szabadságharc kizárólag magyar ügy lett volna, mintha Kossuth zászlai alatt nem harcoltak volna más nemzethez tartozók tízezrei. Egyértelmű példája ez mindannak, hogy ami 1918-ig történt és negatív érzelmeket keltő történelmi eseményhez köthető a szlovák historiográfia számára, vagy pedig a magyarokról szőtt negatív előítéletek megerősítése a cél, az mind „maďarské” (magyar), nem pedig „uhorské” (magyarországi) – ezt a fajta hozzáállást a következő fejezetekben is érzékelhetjük.

A következő, szintén az 1848–49-es szabadságharccal foglalkozó további két fejezet a szlovák forradalmi mozgalmakra tér ki, az első fejezet A szlovák nemzet követelései (Žiadosti slovenského národa) címet viseli. Ezekben szintén megemlítik elvétve a magyarokat, főleg az 1848. május 11-én kikiáltott szlovák nemzeti követelésekkel kapcsolatban (žiadosti slovenského národa): „A szlovák nemzet követeléseit a szlovák képviselet a magyar kormányhoz (uhorskej vláde) küldte. Az azonban nem volt hajlandó elfogadni azokat. Ellenkezőleg, azzal válaszolt, hogy a szlovák megyékben statáriumot (stanné právo) hirdetett, és elfogatóparancsot adott ki Štúrra, Hurbanra és Hodžára. A magyar politikusok készségének hiánya (neochota maďarských politikov) a szlovákok jogos követeléseinek (oprávnené požiadavky) elismerésére és az ellenük elkövetett szigorú lépések ahhoz vezettek, hogy a szlovákok nem támogatták a magyar forradalmat (maďarskú revolúciu). A szlovákok megértették, hogy legfőbb ellenségük az igazságos követeléseikkel szemben a magyar kormány (maďarská vláda), és nemzeti követeléseiket az ellene való harcban tudják csak elérni.” (Dejepis3., 48. p.)
E tananyagrészhez csatolva van az a Kossuth által 1848. október 17-én szlovák nyelven kiadott Kiáltvány, melyben Štúrt, Hurbant és Hodžát igazoltan felbujtóknak titulálja, s akiket hazaárulással vádol, Magyarországról kitoloncoltat, és elfogatásukra 50 arany jutalmat ígér. E dokumentumon Kossuth neve Ludvik Kossuth-ként szerepel. Mint látható, ezek a példák is arra szolgálnak, hogy erősítsék a tanulókban a magyarok önző viselkedésmódját saját szabadságukért mások – főleg a szlovákok – kárára. A terminológia meggondolatlan kezelése nemcsak a „maďarská vláda – uhorská vláda” önkényes váltogatásában mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a helységneveket nem a korabeli, hanem a mai használatnak megfelelő alakban tünteti fel a könyv: Pressburg vagy Prešporok helyett Bratislava – „V Bratislave zasadá uhorský snem” (Bratislavában ülésezik a magyar országgyűlés) –, Pest-Buda helyett Budapešť, holott a város csak 1873-ben egyesül. (Dejepis3., 48. p.)

A következő, Szlovák önkéntesek címszó alatti fejezet sem kíméli a magyarokat attól, hogy rossz színben tüntessék fel őket. A tananyag az önkéntes szlovák seregek toborzását részletezi. „Amíg Bécs hadban állt a magyar forradalmárokkal (s maďarskými revolucionármi), elhatározta a szlovákok támogatását. …Miután az első önkéntes szlovák katonai csapatokat 1848 őszén kiszorították Magyarország határain túlra, a magyar kormány (uhorská vláda) terrort vezetett be a szlovák megyékben, ami a szlovák hazafiak tömeges letartóztatásával járt. Október végén Galgócon két szlovák felkelőt végeztek ki – Karol Holubyt és Vilko Šulekot.” (Dejepis3., 50. p.) Ugyane fejezet Szótár részében a „magyar gárda” kifejezést magyarázza a tankönyv: „Maďarské gardy – ozbrojené sily maďarských revolucionárov, košútovci” (azaz a magyar forradalmárok felfegyverzett ereje, Kossuth-serege). A tankönyv e fejezetének Érdekességek rovatában azt olvashatják az általános iskolák 7. osztályának tanulói: „Hurban, Hodža és Štúr elfogatóparancsa és a szlovák nemzet követeléseinek elutasítása ellenére a szlovák képviselet reménykedett abban, hogy a magyarokkal (s Maďarmi) meg tudnak egyezni. Hurban a szláv kongresszuson kijelentette: »Amennyiben a magyarok (Maďari) megadják nekünk, ami jár, nem foghatunk ellenük kardot. Ha a magyarok (Maďari) viszont nem adnak, akkor harc lesz!«” (Dejepis3., 50. p.)

Sajnos a tankönyv egyetlen momentumról nem ejt szót – amire egyébként Szabolcs Ottó is figyelmeztet (Szabolcs 1990, 158. p.), hogy a szlovák parasztok, akiknek javát ugyanúgy szolgálták az őket védő magyar intézkedések, jelentős számban álltak be honvédnek. Számszerűleg többször annyi szlovák katona harcolt a honvédseregben, mint a szabadságharcra rátámadó Štúr-féle gárdákban. Ez az egyetlen mondat hiánya, mely a szlovák–magyar kapcsolatok megerősítésére mutatna rá, tovább fokozza a tanulókban a két nemzet közti ellentétek kiéleződését. Annál inkább kelti a gyermekben azt az érzést, hogy a szlovákok elég nagy fokú lojalitást mutattak a Habsburgokhoz.

Boldog békeidők

A kiegyezés kora korántsem volt olyan „boldog” korszak a szlovákok, mint a magyarok számára. A tankönyv e fejezetében – Vznik Rakúsko-Uhorska (Ausztria-Magyarország megalakulása) – ekképp jellemzi a kialakult helyzetet: „Magyarországot (Uhorsko) teljesen a magyarok (Maďari) uralták. Arra használták a kiegyezést, hogy végrehajtsák tervüket az egynemzetű (jednonárodný), vagyis tiszta magyar (maďarský) Magyaror­szág (Uhorsko) megteremtésére. Állami centralizmust hoztak létre, a nemesség pedig sok kiváltságot megtartott. …Magyarország más nemzeteinek, a magyarokon kívül, nem volt lehetősége önálló fejlődésre. Ellenkezőleg, az államhatalom hamarosan megkezdte erőszakos magyarosítását (násilná maďarizácia). A szlovákok számára a dualizmus időszaka a nemzetiségi elnyomást (národnostný útlak) jelentette, és folyamatos magyar nyomásnak (maďarský nátlak) voltak kitéve.” (Dejepis3., 56. p.)

A tananyagot egy Osztrák–Magyar Monarchiáról készült karikatúra egészíti ki, meg egy korabeli térkép, mely a felosztott tartományokat – Ausztria, Magyarország, Horvátország, Lombardia és Velence – ábrázolja. E fejezet egyértelműen befeketíti a magyarokat mint a mindenért felelős népet, erősítve a tanulóban a „magyar úr – szlovák szolga” szemléletmódot. A gyermekek számára szintén megtévesztő lehet az a három, rajz alatti kísérőszöveg is, mely Magyarországot mint királyságot teljesen figyelmen kívül hagyja. Az első illusztráció Ferenc József 1867-es budai koronázását (a név­alak itt helyesen Budín alakban szerepel) mutatja – azt viszont a tankönyv elfelejti megemlíteni, hogy mivé is koronázták. A második festményen Peter Michal Bohúň korabeli szlovák portréfestő I. Ferenc József császárról (sic!) készült képmásával ismerkedhet meg a kisdiák. A harmadik portré ugyanattól a szerzőtől Erzsébet császárnét (sic!) ábrázolja. (Dejepis3., 57. p.) Az uralkodók portréi alatti szövegismertetés végig a „császár” és „császárné” kifejezést használja, holott a tananyag az Osztrák–Magyar ki­egyezésről szól, nem mellesleg pedig a magyar királlyá és királynévá való koronázásról. Az uralkodói cím pontatlan használata tévesen azt a benyomást keltheti a diákban, hogy a dualizmussal lényegében semmi nem változott az államformán, Magyar Királyságról pedig egyáltalán szó sincs.

A tananyag Szótár részében a dualizmus kifejezés kerül magyarázatra, mely értelmében Ausztria-Magyarország (Rakúsko-Uhorsko) „két államalakulat összekapcsolása, melyeknek közös uralkodójuk és három közös minisztériumuk volt: hadügy, külügy, pénzügy”. (Dejepis3., 57. p.)
A magyarokra vonatkozóan ekképp folytatódik a sor a tankönyv ipartörténeti fejezetében, mely Az ipar és a vasút fejlődése nevet viseli: „A magyar kormány (uhorská vláda) a 19. század végén az iparosodást támogatta oly módon, hogy adókedvezményeket nyújtott. Magyarosító politikája (maďarizačná politika) viszont azt eredményezte, hogy a támogatásban előnyben részesítették a magyar vagy az elmagyarosodott (maďarských a pomaďarčených) vállalkozókat. Így a szlovák vállalkozók csak nagy nehézségek árán tudtak érvényre jutni.” (Dejepis3., 60. p.) Példaként a liptószentmiklósi (a korabeli névalak helyesen, Liptovský Sv. Mikuláš-ként szerepel) Hubka Péter bőrgyárost említi a könyv, aki a szerzők szerint valójában szlovák vállalkozóként nyerte el az érmét 1885-ben a Budapesten tartott Országos Általános Kiállításon. A tankönyv ilyen módban leírt része optikai csalódásba ejtheti a tanulót, mely újabb példája a „magyar úr – szlovák szolga” szemléletnek.
A szintén a kiegyezés korszakát taglaló Cseh-szlovák együttműködés c. fejezet egyértelműen rámutat arra, mi vezetett a csehek és a szlovákok egymáshoz való közeledéséhez: „Az osztrák–magyar kiegyezés (rakúsko-maďarské vyrovnanie!!!) előnytelen volt mind a csehek, mind a szlovákok számára. A csehek szemére hányták az osztrák kormánynak, hogy csak a magyar állammal (s uhorským štátom) egyezett ki, a történelmi cseh államot nem volt hajlandó elismerni. A szlovákok pedig az osztrák–magyar kiegyezés után magyar elnyomásnak (maďarskému útlaku) voltak kitéve. E nehéz helyzetben keresték a csehek és a szlovákok is az egymáshoz vezető utat, a kölcsönös együttműködést.” (Dejepis3., 62. p.)

A fenti rövid szemelvény újból a „magyar” és a „magyarországi” terminológia helytelen használatát mutatja be – a szerzők hol a rakúsko-maďarské vyrovnanie, hol pedig a Rakúsko-Uhorsko kifejezést használják egy és ugyanazon kapcsolatra, nem meglepően azokon a helyeken választva a maďarské jelzőt, ahol negatív eseményről van szó, amit egyébként a következő fejezet is tanúsít.

A millennium korszakában az oktatás magyarosításának (Maďarizácia školstva) külön fejezetet szentelnek, szinte ez az egyetlen anyagrész, amely végig a magyarokról szól, végig pejoratív értelemben. A folytatódó tankönyvi szövegek tovább erősítik a tanulókban a magyarokkal szembeni ellenérzést: „Az egész 19. század folyamán a magyar nemesség (maďarská šľachta) és a magyar politikai élet képviselői (maďarskí politickí predstavitelia) azon igyekeztek, hogy Magyarországot (Uhorsko) egynemzetiségű országgá változtassák. Ezért Magyarország összes nemzetét (národy) magyarrá igyekeztek változtatni (pomaďarčiť). A magyarosítás legjobb eszköze az oktatás volt. Az anyanyelven folyó oktatás eltörlésének célja a nemzetiségi intelligencia likvidálása volt. Nemzetiségi intelligencia hiányában ugyanis a szlovákok halott nemzet lennének, fokozatos megszűnésnek kitéve. Hasonló helyzetbe kerültek Magyarország összes nem magyar (nemaďarské) nemzetei:
„A magyarosítás időszaka a kiegyezés korában dívott, de a 20. század elején csúcsosodott ki igazán. A magyar uralkodó hatóság (maďarská vrchnosť) elkezdte a szlovák nyelv kiszorítását a népiskolákban, és helyébe a magyar nyelvet ültette. …Az oktatás magyarosodásának csúcspontja Magyarországon az 1907-ben kiadott törvények, melyeket az akkori iskolaügyi miniszterről, Apponyiról neveztek el. A törvény értelmében a tanárokat kötelezték, hogy a diákokat hazafias, magyar szellemben (v maďarskom duchu) neveljék. A törvény tulajdonképpen a magyarizátor szerepét öltette a tanárokra. Fizetésük aszerint emelkedett, mennyire voltak sikeresek a magyarosításban. Ha nem értek el jó eredményeket, megbüntették őket, sőt eltiltották az oktatástól. …Apponyi iskolatörvényei megszabták, hogy minden diák a negyedik évfolyam végéig köteles elsajátítani a magyar nyelvet szóban és írásban egyaránt. A szlovák gyermekek, aki az iskolakötelesség előtt egy szót sem tudtak magyarul, komoly nehézségekbe ütköztek. Ha a tanár valóban meg akarta tanítani a gyermekeket magyarul, az más tantárgyak rovására ment. Így fokozatosan azon iskolákban is, ahol formálisan még a szlovák volt a tanítás nyelve, valójában magyarul folyt az oktatás. A kormány végül 1909-ben azt is elrendelte, hogy kötelező jelleggel a vallást is csak magyar nyelven tanítsák egész Magyarországon. Ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a gyermekek még rendes vallási nevelést sem kaptak, mivel a nyelvet nem értették. Az alacsonyabb beosztású papok hiába lázadtak ez ellen, az egyházi hatalmasok a magyarizációt támogatták.” (Dejepis3., 66. p.)

Ennyit és így írnak erről a korszakról a szlovák tankönyvek, de ez is bőven elég. Amint látjuk, az „ő” nézőpontjuk különbözik a „miénktől”, s a tananyag elolvasása után a tanulóban fokozódó magyarellenesség alakulhat ki. A fejezetet kiegészíti egy rövid bemutatás gróf Apponyi Albertről (neve helyesen magyarul van leírva): „Magyar (maďarský) konzervatív politikus, iskolaügyi és kulturális miniszter. Iskolai törvényei által lett ismert, melyeknek fő célja Magyarország nem magyar ajkú iskolaköteles gyermekeinek szellemi és szóbeli magyarosodásának elmélyítése.” (Dejepis3., 66. p.) A fejezet Szótár részében a millennium kifejezést magyarázzák: „Ezredév, ezeréves évforduló, millenáris ünnepségek a magyarok (Maďari) Kárpát-medencébe való ezeréves bejövetelének emlékére 1896-ban.” (Dejepis3., 67. p.) A tananyag képes része korabeli magyar nyelvű iskolai füzetekből, bizonyítványból és a társas élet magyarosodására utaló jelvényekből (Trencsénből – mint szlovák környezetből – származó táncrend és legyező magyar felirattal, nemzetiszín piros-fehér-zöld szalaggal) áll.

Egyértelműen ez az a tananyagrész, amelyben megjelenik az ezeréves magyar elnyomás képe. A dualizmus időszaka a szlovák tankönyvekben, így a szóban forgó általános iskolai tankönyvben is mint az erőszakos magyarosítás időszaka – „maďa­rizácia” – jelenik meg. A terminológia variábilis használata itt is érvényesül, nemcsak a „maďarské” és „uhorské” jelzőkkel, hanem abban is, hogy nem ismer különbséget a magyarosítás és a magyarosodás között – a szlovák lakosság ténylegesen fellépő asszimilációjában ugyanis mindkettő szerepet játszott. (L. Simon 2009, 64. p.) Az utóbbi fogalmat (magyarosodás) a szlovák historiográfia nem is tartja számon. Ennek értelmében a szlovák–magyar viszony végig az „elnyomott szlovák szolga – pökhendi magyar úr” viszonylatban jelenik meg a tankönyv hasábjain. A tankönyvekben éles ellentét mutatkozik meg a két nemzet között, mely eléggé egyoldalú és elfogult megközelítést kínál a tanulóknak, mintegy tudatosan formálva a gyermek szemléletmódját: a szlovák mint leigázott szenvedő, ugyanakkor dolgos és alázatos szolganép, ezzel szemben pedig szlovákokat sanyargató magyar fölényes földesúr és birtokos arisztokrácia. E társadalmi különbséget a tankönyv jókora adag nemzeti tartalommal megtöltve tálalja az elkövetkező fejezetekben is, folyamatosan táplálva a negatív magyarságképet. A tanulókban azt az érzést kelti, hogy a régi Magyarország egyfajta „népek börtöne” volt, amely csak sanyargatta a nem magyar lakosait.
A fentebb tárgyaltakat árnyalhatja Pomogáts Bélának az a felismerése, mely szerint a történelmi Magyarország mégsem volt-lehetett a nemzeti türelmetlenség földje, ha a szlovákok létszámának fokozatos növekedését és a kiegyezés korában végbement folyamatos kulturális fejlődésüket tekintjük. (L. bővebben Pomogáts 1999, 21. p.) A fent leírtak ellen szól a századfordulón végbement polgárosodási folyamat is, mely nemcsak a magyarokat, hanem a szlovákokat is egyaránt érintette. Sajnos a tankönyv ez esetben is torzít, Magyarországot és a magyarokat szándékosan kedvezőtlen színben tünteti fel.

Trianon

A nem magyar történelemkönyvek tán legérdekesebb pontja, hogyan látják mások a magyar történelem mindmáig legtragikusabb eseményét, a trianoni békét. Szabolcs Ottó szerint a történelemkönyvekbe ekkor már nyíltabban tolakszik be a politika. (Szabolcs 1990, 218. p.) Az első világháborút lezáró békediktátumról és az ezt körülölelő vitáról a szlovák tankönyvek csupán tömören számolnak be, a határkérdés nem kerül előtérbe. Mielőtt még a békediktátumról szó esne, a Monarchia szétesése is követel némi figyelmet magának, amit A szlovákok szakítása Magyarországgal és Csehszlovákia megalakulás című fejezet alatt közöl a tankönyv, melyből egyértelműen kihangsúlyozódik a lehetséges nemzeti felszabadulás mozzanata az ezeréves igából:

„1918 folyamán már a hazai szlovák politikusok is elkezdtek fellépni Magyarországgal (Uhorsko) szemben. A május 1-jei liptószentmiklósi határozatban Vavro Šrobár kérelmezte a csehek és a szlovákok közös államának megalakulását. A magyar hatóságok (uhorské úrady) emiatt bebörtönözték őt, de a zúduló lavinát már nem lehetett megállítani. A végső elhatározást a csehekkel való társulásra 1918. május 24-én a Turócszentmártonban tartott titkos választáson tették meg a szlovák politikusok. Itt határozták el magukat a szlovák politikusok a Magyarországgal (Uhorsko) való szakításra és a csehekkel való közös állam létrehozására. Ezt a döntést azonban nyilvánosan is jóvá kellett hagyni. A magyar hatóságok (uhorské úrady) nyomása alatt ez még mindig nagyon nehéz feladatnak bizonyult. …A háború a végéhez közeledett. A magyar politikusok (maďarskí politici), akik megértették, hogy a háborút elvesztették, a szlovák számára kedvezőbb politikát kezdtek folytatni így igyekezvén megnyerni őket a Magyarországon való maradásban. Ezért megengedték számukra a nyilvános gyülekezést. Erre 1918. október 30-án került sor Turócszentmártonban. Itt nyilvánosan megalakult a Szlovák Nemzeti Tanács, és elfogadták a Mártoni deklaráció néven elhíresült nyilatkozatot, melyben a szlovákok kimondták a társulásukat a közös államhoz a csehekkel. Ausztria-Magyarország (Rakúsko-Uhorsko) a háborúban vereséget szenvedett és felbomlott.” (Dejepis4Slovensko., 14. p.) Ez a fejezet egyébként egy elhíresült szállóigével kezdődik: „Mondjuk ki nyíltan, hogy a csehszlovák irányultság mellett vagyunk. A magyarokkal folytatott ezeréves házasság nem sikerült. Szét kell mennünk.” A sorok Andrej Hlinka katolikus pap szájából hangzottak el a szlovák politikusok május 24-i tanácskozásán Turócszentmártonban. A tanfejezethez tartozó feladatkérdések között pedig a következővel találkozunk: „Sorold fel az államokat, amik Ausztria-Magyarország romjain keletkeztek (na troskách Rakúsko-Uhorska)!” (Dejepis4Slovensko., uo.)

A következő, a háború befejezését taglaló fejezetekben már Maďarsko-ként emlegetik Magyarországot, s bár a „maďarské” – „uhorské” terminológiai káosz tovább uralkodik, ez az a pont, ahol végül is kettéválik a „szlovák történelem” és a „magyar történelem”. (Kollai 2009, 307. p.) A Szlovákia belépése a cseh–szlovák államba (Slovensko vstupuje do česko-slovenského štátu) c. részben a tankönyv így eleveníti fel a békeszerződés értelmében hozott döntést: „Csehszlovákia egyike volt azon utódállamoknak, melyek az Osztrák–Magyar Monarchia romjain jöttek létre. Határvonalai nehezen születtek. A párizsi béketárgyalások és a hazai földön végbement harcok (zápasy na domácom území) tárgyát képezték. Csehszlovákia végleges határait csak az 1919–1920-ban aláírt nemzetközi békeegyezmények biztosították. …Szlovákia betagolódása az új csehszlovák államba nem volt egyszerű. A magyar kormány (maďarská vláda) nemhogy nem respektálta a turócszentmártoni nyilatkozatot (Martinská deklarácia), még az ideiglenes szlovák–magyar (slovensko-maďarské) határ kérdését rendező nagyhatalmak döntését sem tartotta tiszteletben. A magyar kormány (maďarská vláda) képviselői Szlovákiában hagyták (nechali na Slovensku) saját katonaságukat, a rendőrséget és az állami alkalmazottakat is. A helyi nemzeti tanácsok és nemzeti gárdák (národné rady a národné gardy) néhol megpróbálták átvenni a hatalmat a magyar hivatalnokoktól (od uhorských úradníkov). Ezek a gárdák törődtek a renddel, irányították a nyilvános és gazdasági életet. Ez csak részben sikerült nekik. A szlovák területet fokozatosan kezdték elfoglalni az alakuló cseh–szlovák katonai egységek, legionáriusok és önkéntesek. Szlovákia területe teljes egészében az 1919. év végére lett felszabadítva (bolo oslobodené). …1920 júniusában a Nagy-Trianon nevű franciaországi kastélyban aláírták a szlovák–magyar határkérdésről szóló egyezményt. …1921-ben Romá­niával és Jugoszláviával közösen létrehozták az ún. kisantantot, mely azon célból jött létre, hogy megvédje Szlovákia területét Magyarország (Maďarsko) területi követeléseivel szemben.” (Dejepis4Slovensko., 16. p.)

A tananyagrészt egy kördiagram egészíti ki, mely szemlélteti az újdonsült Csehszlovákia nemzetiségi összetételét 1921-es adatok szerint; a magyarok száma 745.000-et mutat. Érdekességként egy felbélyegzett osztrák–magyar százkoronást szemléltet a tankönyv, valamint a magyar vörös hadsereg beáramlását is részletezi, mellékanyagként, kisbetűkkel: „A magyar vörös hadsereg (maďarská červená armáda) a szocialista forradalom ürügye alatt betört Szlovákia területére. Ez egyike volt a kétségbeesett magyar politikának (maďarská politika) megtartani Szlovákiát Magyaror­szágon belül (v Uhorskom štáte) és megakadályozni a Csehszlovákiához való csatlakozást. Az agresszorokkal folytatott harcokban több mint 2000 cseh és szlovák katona esett el. 1919 júniusában a magyar bolsevikok (maďarskí bolševici) Szlovákia megszállt részén (na okupovanom území Slovenska) a Magyar Tanácsköztársaság (Ma­ďarská republika rád) mintájára kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Ez a forradalmi fejezet azonban csak két hétig tartott.” (Dejepis4Slovensko., 17. p.)

Ugyanakkor a Miről mesélnek a régi iratok c. kiegészítő anyagrészben Vix tábornoknak, a francia katonai misszió parancsnokának 1918 decemberében Budapesten elhangzott mondatát idézi a könyv: „A csehszlovák államnak joga van elfoglalni a szlovák területet, mivel a háborút vezető antanthatalmak közé tartozik. A magyar kormány (maďarská vláda) felszólíttatik, hogy saját katonaságát vonja vissza a szlovák területről.” (Dejepis4Slovensko., uo.)

A versailles-i békerendszerről az ugyanezen évfolyamnak szánt világtörténelemről szóló tankönyvben olvashatnak a tanulók bővebben. A fejezet címe Új államok Európa térképén: „A hármasszövetség veresége a szláv nemzetek számára is új lehetőségeket nyitott, melyek eddig az Osztrák–Magyar Monarchiában éltek. Amikor a szláv nemzetek 1918-ban a háború befejezése után elszakadtak a Habsburg Monarchiától, megváltak a császári Bécstől és Budapesttől. Az utolsó magyar király (uhorský kráľ) és osztrák császár, Habs­burg Károly a magyar kormány (maďarská vláda) sürgetésére lemondott a trónról. Így a régi, hajdan híres monarchia helyén önálló államok jöttek létre – Magyar Királyság (Maďar­ské kráľovstvo), Osztrák Köztársaság, Lengyelország, Csehszlovák Köztársaság és Jugo­szlá­via. Magyarország (Maďarsko) már önálló államként írta alá a békeszerződést. A hadisarcon és katonai korlátozásokon kívül egyúttal fogadalmat tett arra is, hogy tiszteletben tartja az új határvonalat.” (Dejepis4Svet., 16. p.) A tananyagrészt kiegészíti két térkép Közép-Európa 1914-es és 1919-es állapotáról, összehasonlítva a megszűnt és létrejött utódállamokat. Az anyag már ebben a fejezetben foglalkozik a kisebbségekkel: „Az új államokban a többségben lévő nemzeteken kívül, melyek létrehozták saját államukat, nemzetiségi kisebbségek is éltek (národnostné menšiny).” Valamint: „A párizsi békekonferencia az új államokba került kisebbségek helyzetével is foglalkozott. Az egyes államok kormányai külön szerződésekben le kellett, hogy szögezzék, hogy a nemzetiségi kisebbségek az új államokban egyenlő bánásmódban részesüljenek.” (Dejepis4Svet., 16. p.) Kie­gé­szítésként Woodrow Wilson 14 pontját is közlik a tanulók részére, a végén pedig nem hiányozhatnak az ismétlő kérdések, köztük: „Milyen előnyökkel és hátrányokkal jár különféle nemzetiségű lakosok kölcsönös együttélése egy államon belül?” (Dejepis4Svet., 16. p.)
A frissen kiadott, még nem teljes szériában megjelent legújabb, 2011/2012-es tanévben napvilágot látott szlovák történelemkönyv sem számol be terjedelmesebben az első világháborút lezáró eseményekről. Ezzel a témával, melyet a magyar tankönyvekben oly részletesen ecsetelnek, a szlovákok különösebben nem foglalkoznak. A Cseh­szlovákiához került területeket úgy kezelik a szlovák tankönyvek, mint olyasmit, ami a szlovákoknak jogosan jár, azt az érzést keltve a tanulókban, hogy egy történelmi államalakulat szétesésével lényegében a területén élő összes nemzet jól jár, hiszen a határvonalak etnikai alapon rajzolódtak meg, s mindezt tetőzi Magyarországnak mint vesztes államnak kihangsúlyozása, amely büntetést érdemel. Az új tankönyv a régi változatot nem sokkal haladja túl: „A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után sem volt egyszerű a helyzet Szlovákiában. Annak ellenére, hogy a győztes nagyhatalmak sorra elismerték Csehszlovákia létrejöttét, az újonnan megalakult Magyarország politikusai továbbra is igényt tartottak a szlovák területre. A határvonalat mindkét állam között végérvényesen a trianoni békediktátum szabta meg, melyet két évvel a háború befejezése után, 1920. június 4-én írtak alá Franciaországban.”13 A tananyagot itt még kiegészíti egy korfotó a trianoni eseményekről, ill. az aláírt és pecsétekkel ellátott békediktátumról készült fénykép. Az anyag végén lévő ismétlő kérdések és feladatok lényegében az új tankönyvben is szerepelnek, tartalmilag ugyanazokat felvonultatva, mint elődje.

1938 – az 1. bécsi döntés

Az 1938-as őszi események a magyar és a szlovák történetírásban mérföldkőnek számítanak. Míg az egyik fél számára örömet hoztak, a másik félnek inkább előnytelen helyzetet eredményeztek. A szlovák tankönyvek a Horthy-rendszerről nem számolnak be, azonban ekképp vélekednek a II. világháborút közvetlenül megelőző magyar revíziós törekvésekről, a bécsi döntésről és annak körülményeiről: három fejezetben tárgyalják a II. világháborút megelőző eseményeket, melyek a következő címet viselik – Ború Csehszlovákia felett, Az autonómiától a függetlenségig, valamint Az új állam megalakulása. „Németország erősen felfegyverkezett. Egyik nemzetközi szerződést a másik után szegte meg, és háborúval fenyegetőzött. A német követeléseken és erejükön lovagolt a magyar fél is, Magyarország (Maďarsko) ugyanis továbbra is Nagy-Magyarország (veľké Uhorsko) visszaállításáról, vagy csak részbeni visszacsatolásáról álmodozott. Németország és Magyarország Csehszlovákia belsőleges elfoglalására az itteni német és magyar lakosságot használta fel, legfőképpen pedig azok kisebbségi politikai pártjait. Míg Csehországban a Szudétanémet Párt, addig Szlovákiában (na Slovensku) a Kárpátnémet Párt lettek a náci Németország politikai eszközei, melyek Csehszlovákia területi egysége ellen voltak beállítva. Hasonló szerepet játszott Szlovákiában (újból na Slovensku, holott ez idő tájt még ilyen államforma nem létezett) az Egyesült Magyar Párt (Dejepis4Slovensko., 34. p.). …1938. november 2-án a német és az olasz kormány meghozta a bécsi döntést, melynek értelmében Szlovákia területének egyötöd része (beleértve Kassát is) el lett szakítva (bola odtrhnutá) és Magyarországhoz (Maďarsko) lett csatolva. Szlovákiának muszáj volt e területét (800.000 lakossal) átengedni (odovzdať) Magyarországnak. Dél-Szlovákiában a magyar lakosságon kívül több mint negyedmillió szlovák is élt. Az elfoglalt területen (na zabranom území) ideiglenesen katonai diktatúra keletkezett. A megszállás minden lakosnak az életszínvonal gyors hanyatlását jelentette, a szlovák polgárok számára ráadásul még kemény nemzetiségi elnyomást (národnostný útlak) is hozott.” (Dejepis4Slovensko., 36. p.)
A tananyagrészt a magyar vonatkozást tekintve egy korfotó egészíti ki, melyen a bécsi döntést Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter olvassa fel. Továbbá a Szótár részben az arbitrázs szó megmagyarázása kerül sor, a tankönyv szerint jelentése: nemzetközi vagy nagyhatalmak általi egyezkedés és konfliktushelyzetek megoldása két állam között. Az anyag magyarázatában egy a bécsi döntés következtében elcsatolt területeket szemléltető térkép segíti a könnyebb megértést. A fejezetek végén található összefoglaló kérdések között pedig némelyik igencsak elgondolkodtató: „Milyen szerepet játszottak a nemzetiségi kisebbségek politikai pártjai Hitler csehszlovákellenes politikájában?”

A továbbiakban Magyarországról és a magyar kérdésről már nem esik szó. A 20. századi szlovák historiográfia tipikus szemléletmódja a bécsi döntésre az „arbitrázs” fogalom használata, míg a magyar történetírás „visszacsatolásról” tanít a tankönyvekben. A mai dél-szlovákiai területek egy ún. „senki földjét” szimbolizáltak, melyet mindkét nemzet, mind a szlovák, mind a magyar fél saját területi részének tekintett. Ez a kérdés sajnos mind a mai napig nyitott résként tátong, melyet sem a szlovák, sem pedig a magyar történészek nem tudnak multiperspektív szemléletmódban értelmezni.

A tankönyv a későbbiekben még tudósít az önálló szlovák állam kikiáltásáról, ezt ráadásul Magyarországgal is összefüggésbe hozza. Az 1939. március 14-én létrejött első Szlovákiát is azzal magyarázza, hogy „Szlovákia vagy kikiáltja függetlenségét, vagy sorsára hagyja. Ez annyit jelent, hogy a magyar (maďarské) katonai alakulatok elfoglalása után Magyarországhoz lesz csatolva”. (Dejepis4Slovensko., 38. p.)

A következő fejezetben, mely a Szlovák köztársaság Európa térképén címet viseli, ekképp véleményezik a magyarokat és Magyarországot: „A szlovák államot már pár nappal megalakulása után megtámadta a magyar hadsereg (maďarská armáda). Ez volt az egyetlen védelmi háborúja, mely »kis háború« néven lépett a történelembe. Befejezése után Szlovákiának területet kellett átengednie Magyarország részére a keleti államrészben 40.000 lakossal és tiszta szlovák falvakkal. …Szlovákia és Magyarország között feszült volt a viszony. Ennek ellenére mindkét állam megtartotta gazdasági kapcsolatait egymással. Elidegenítette viszont őket egymástól a bizalmatlanság és főleg az egymással szembeni területi követelések. Szlovákia vissza akarta kapni az 1938–1939-es években elvesztett területeit. Magyarország viszont Szlovákia kárára újabb területeket szeretett volna szerezni. Mindkét állam a német kormányhoz fordult panaszaival, mely azonban mindkét félnek üres ígéreteket tett csupán. Teljesítésüket a háborús győzelemtől tette függővé, melyhez mind Magyarországnak, mind Szlovákiának hozzá kellett járulnia. Szlovákia déli területén, melyet Magyarország tartott megszállva (okupovalo), 270.000 szlovák élt. Politikai és nemzetiségi nyomásnak voltak kitéve. A szlovák földműveseket elzavarták a földekről, melyeket a földreform révén nyertek. A hivatalok hatására számos szlovák tanító, pap és hivatalnok elhagyta lakhelyét. A terrort és az elnyomást részben enyhítették a szlovák kormány visszavágó fellépései a Szlovákiában élő magyar nemzetiségi kisebbséggel szemben.” (Dejepis4Slovensko., 40. p.)

A tananyagrész más, magyarságképet kiegészítő segédanyaggal, ábrával, térképpel stb. nem rendelkezik sem a fenti fejezetben, sem pedig a későbbiekben. A szlovák narratívában újból megjelenik a „senki földje” modell, ill. az „elnyomott szlovákok – terrorizáló magyarok” motívuma.

Összegzés

A fent tárgyalt szemelvények egy nem éppen barátságos magyarságképet engednek sejtetni az olvasó számára, sőt inkább fokozzák a magyarok iránti ellenszenvet. Ahogyan Kiss Gy. Csaba is fogalmaz, ha az egyik nemzet kollektív tudatában léteznek képek a másik nemzetről, ez a két közösség valamilyen interakciójának az eredménye – közös vagy ellentétes érdekek, konfliktusok vagy együttműködés termékei, és folyamatosan hatással vannak a két közösség kapcsolataira. (Kiss Gy. 1999, 71. p.) Minden népnek, így a magyarnak is, a szlováknak is fontos, hogy mit mond és tanít róla más. Sajnos – ahogy azt a szlovák tankönyvek szemelvényeiből is láthattuk – a magyarokat, ill. a szlovákiai magyarságot történeti érvek segítségével kívánják másodrendű helyzetbe hozni, beszivárgó vándornépségként vagy erőszakos ázsiai hordaként megbélyegezni. Mindezt a gyermek a tananyaggal magába szívja. Ahogyan Viliam Kratochvíl, a szlovák történelemdidaktika jeles képviselője is kifejti, a homogén nemzetállam megjelenése a tankönyvekben egyfajta közép-európai jelenség. Ennek alapstruktúrájában az a tendencia uralkodik, hogy leegyszerűsítse, erősítse az együvé tartozás érzését, ill. hogy a másik oldalon ellentéteket szítson, kihangsúlyozva azt, ami elválaszt. (Kratochvíl 2011.) A szerző felhívja a figyelmet a szlovák tankönyvekben megjelenő túlzott nacionalizmusra, a fölérendeltség („mi”) és az alárendeltség („azok a mások”) szemléletmódra, mely gyakorta a tankönyvszerzők saját elképzeléseiben, ill. az állam oktatási programjában gyökerezik.

Sajnálatos tényként konstatálhatjuk, hogy a vizsgálat tárgyát képező szlovák általános iskolai tankönyvekben az egyetlen pozitív vonás a magyar történelmi személynevek – többnyire – magyar megfelelő alakban való használata, így köszön vissza a lapokról Árpád, Kossuth Lajos, Apponyi Albert vagy Batthyány Lajos neve.14
A vizsgált korpuszban tanúi lehettünk azon sztereotípiáknak, előítéleteknek és elfogultságnak, melyek a magyarságképet illetően a ma használatos általános iskolai szlovák történelemkönyveket jellemzik. Sajnos még mindig érződik az állam igen nagy mértékű beleszólása az oktatott tananyagban, a múlt fölötti felügyelet gyakorlásának kényszere. Már csak ezért is kellene az iskolai oktatásra nagyobb hangsúlyt fektetni. S alighanem ebből a megfontolásból született meg 1996-ban a szlovák s a magyar történészek részéről egy közös szlovák–magyar tankönyv kiadásának gondolata, hogy megegyezéses alapon ún. multiperspektív képet adjanak mindkét nemzet legfiatalabb nemzedékeinek. E kérdésekkel foglalkozik tanulmányában Vajda Barnabás, aki a közös történelemkönyv kialakulásáról, a kezdeti lelkesedésről, a projekt nehézségeiről, módszeréről és az évek óta húzódó anyaggyűjtésről számol be. Megítélése szerint „ahhoz képest, hogy kezdetben senkinek sem volt világos a pontos cél, mára sokkal tisztábban látunk. Látjuk a feladat erős dualitását, a közös ügy egyfelől intenzív szlovák–magyar párbeszédet, másfelől történészek és módszertanosok koordinációját jelenti”. (Vajda 2008, 65. p.) A tankönyv szerkesztésében olyan jeles szlovák, magyar, szlovákiai magyar és magyarországi szlovák történészek és tanárok működnek közre, mint Kovács László, Simon Attila, Szarka László, Csukovits Enikő, Viliam Kratochvíl, Dušan Škvarna, Peter Zelenák, vagy Štefan Šutaj. A gimnáziumi tankönyv ügye a Szlovák–Magyar Történész Vegyes Bizottság elé került, de 16 év elteltével is csupán az előkészületek, a tanulmányok gyűjtése-egyeztetése folyik. A történészek évek óta tartó küzdelmes erőfeszítése, hogy kiküszöböljék a nemzeti sztereotípiákat, a berögződött nemzetképeket, egyfajta multiperspektív „mi” módon megközelítve a közös múlt feldolgozását, azonban – úgy látszik – csak nagyon nehezen akar beérni.

Felhasznált irodalom

Hunyady György 1999. A nemzeti identitás és a sztereotípiák görbe tükre. In Pataki Ferenc–Ritoók Zsigmond (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA.
Kiss Gy. Csaba 1998. A Kárpátok felől … A lengyel és a szlovák magyarságkép változásai a 20. században. História, 20. évf. 9–10. sz. 29–31. p.
Kollai István 2009. A szlovák középiskolai történelemtankönyvek összehasonlító jellegű bemutatása. In Kutatási füzetek 14. Magyarságkép a közép-európai tankönyvekben a 20. században. Pécs, Pécsi Tudományegyetem. 283–320. p.
Kratochvíl, Viliam 2011. Etnikai sztereotípiák a történelemtankönyvek „mi” és „ők” konstrukcióiban. Történelemtanítás. Online történelemdidaktikai folyóirat, 3. sz.
Mináč, Vladimír 1989. Dúchanie do pahrieb. Bratislava, Slovenský spisovateľ.
Pataki Ferenc 1999. Magyarságkép és történeti változásai. In Pataki Ferenc–Ritoók Zsigmond (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA.
Pomogáts Béla 1999. A magyarságkép és az ország külpolitikai stratégiája. In Pataki Ferenc–Ritoók Zsigmond (szerk.): Magyarságkép és történeti változásai. Budapest, MTA.
Simon Attila 2009. Ugyanarról másként. Magyarságkép a szlovák gimnáziumi történelemtankönyvekben. Rubicon, 19. évf. 4. sz. 62–64. p.
Szabolcs Ottó 1990. A külföldi tankönyvek magyarságképe. Budapest, Tankönyvkiadó.
Vajda Barnabás 2008. Multiperspektivitás és történelmi megbékélés. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 10. évf. 4. sz. 65–74. p.

Éva Kerényi
Examination of national images, or Hungarians in the textbooks, from the perspective of Slovaks

This paper makes an attempt to reconstruct the image of Hungarians seen in the eyes of the Slovaks, examining the history textbooks used in the elementary schools of Slovakia today. In the process, we have taken as a basis the standard history textbooks which the upper grade students of primary schools with Slovak as the language of instruction learn from. There is an official, systemized history book edition published for primary schools, all the authors of which are contemporary, well-known Slovak historians. The image of us, Hungarians described in the Slovak textbooks is so much the more important for us, because the next generation is growing up with the information written in them. This makes a decisive impact on the opinion of the young generation, both in terms of national characterology and national performance, on the neighbouring nation living in the same state today or in the past. We can state that the Slovak history textbooks discussing the history of the Slovak nation treat Hungarian history only as a secondary aspect. They are, more or less dealing with the Hungarian history too – after all, the history of Slovakia up to 1918 is not possible to understand without the history of Hungary. It is another question, in what form, quantity and style the authors interpret it for pupils aged 10–14. The study (notable also for the differences in terminology) attempts to help shaping the image of Hungarians in the eyes of the Slovaks with clarifying the issue on the basis of the currently used Slovak history textbooks, examining the following five thematic sub-groups of the curriculum: 1. conquest of the homeland – the arrival of the Magyars; 2. the revolution and

Éva Kerényi 93/94:371.671(=162.4)
Examination of national images, or Hungarians in the textbooks, 94(=511.141)
from the perspective of Slovaks 316.022.4(=511.141)(437.6)

Keywords: Slovak history textbooks. Hungarians in Slovakia. Image of Hungarians in the Slovak history textbooks. The weight and character of the Hungarian history in the Slovak history textbooks.

Egy hamvába holt kísérlet – 2.* (Relle Iván kétnyelvű színháza és a Nyugatmagyarországi Híradó Pozsonyban 1899–1902)

A magyar művészet „szégyenfoltja”(?)

Az Országos Színészegyesület részéről azonban továbbra sem szűntek meg a Relle elleni, minden eredményét és igyekezetét, jó szándékú törekvéseit figyelmen kívül hagyó támadások, s az módszeresen folytatta – a hangadók közt változatlanul Molnár Lász­lóval és Hegedűs Bélával – őt célzó lejárató kampányát. A Nyugatmagyarországi Híradó (a bibliográfiai adatolásban a továbbiakban: NYMH) 1900. február 17-i száma idézte például a Színészek Lapját, mely szerint a Színészegyesület arra kérte a belügyminisztert, hogy a direktíváikat figyelmen kívül hagyó Relle „az alapszabályok betartására szoríttassék”, mert az igazgató „a magyar színészetet megalázta”. Másutt Relle színészeire hivatkozva azt állította a fővárosi lap, hogy Pozsonyban „baj van a színháznál”, mindenki háborog, a színészek szerint „az igazgató nem érti a dolgát”, „nem ért a műsorhoz, [a] rendezéshez és a szerepkiosztáshoz”, „nem tud rendet és fegyelmet tartani”, „nincs olyan színházi ruhatára és nincsenek olyan színházi kellékei, hogy azokkal a pozsonyi színháznál minden igényt ki lehessen elégíteni”, „az előadások azt a hatást teszik a szakértőre, mintha valamely színésziskola növendékei tartanának vizsgát”. A fővárosiak kritikáját még mindig visszafogottan kommentáló pozsonyi lap, bár elismeri, hogy nem teljesen alaptalanok a Rellét ért bírálatok, továbbra is bízik abban, hogy annak magyar nyelvű előadásai idővel színvonalasabbak lesznek, mert „kitartással és jó akarattal sok mindent helyre lehet még hozni…” (Relle színigazgatói engedélye és előadásai. NYMH, 1. p.). A helyzet azonban az idény végére – továbbra is a fővárosi lapok (Budapesti Napló, Pesti Hírlap, Magyar Hírlap, Magyarország) hangos szerepvállalásával – egyre inkább elmérgesedett, sőt némelyikük már „a kétnyelvű színészet bukását” jövendölte, ám a helyi sajtó még mindig viszonylag visszafogott, megállapítva, hogy a kétnyelvű színház „áldatlan terve ellen valójában az Országos Színészegyesület indított mozgalmat” (A pozsonyi színházügy. NYMH, 1900. április 5., 1–2. p.), illetve hogy „ennek az intézménynek Budapesten nincs barátja” (A kétnyelvű színészet. Uo., 2. p.). A város s német többségű közgyűlése ebben a helyzetben feliratot intézett Széll Kálmánhoz, melyben kérték, hogy a pozsonyi színházat tegye függetlenné az Országos Színészegyesülettől.1 Széll salamoni döntésének az volt a lényege, hogy Relle vállalkozását egy évi időtartamra továbbra is meghagyta az egyesület kötelekében, ám tekintettel a direktor különleges helyzetére és Pozsonnyal kötött szerződésére, egyik-másik „kötelező színészegyesületi szabály alól felmentette” (A miniszterelnök döntése a pozsonyi színházügyben. NYMH, 1900. április 8., 1. p.). Széll e döntésére a Nyugatma­gyar­országi Híradó 1900. április 15-i számában dr. Nagy Olivér reagált, dicsérve a politikus „államférfiúi bölcsességét”, s elismerve, hogy az Országos Színészegyesület „hangja nem volt mindig a legkíméletesebb”, sőt „némelykor talán a Relle Iván kétnyelvű vállalata elleni antipathia vezérelte…”, úgy vélte, hogy „a döntéssel mindenki meg lehet elégedve” (Dr. Nagy Olivér: Széll Kálmán és a pozsonyi színház ügye. I. m., 1. p.). Pár nappal később pedig ugyanő visszafogott, körültekintően fogalmazó, elemző cikket tett közzé ugyanitt Relléék működéséről, melyben nemcsak az igazgató, hanem a rendezők és a színészek felelősségével is foglalkozott (Dr. Nagy Olivér: A pozsonyi kétnyelvű színház. NYMH, 1900. április 15., 2–3. p.).

A pozsonyi magyar színészet ügye s Relle működése persze a május elején Buda­pesten megrendezett országos színészkongresszuson is téma volt, szinte már meg sem kell említeni: Molnár László jóvoltából, aki a pozsonyi színházat egyenesen a magyar művészet „szégyenfoltjának” nevezte, de volt kifogásolnivalója vele kapcsolatban a Színészegyesület irodaigazgatójának, Mészáros Kálmánnak – aki egyben a Színészek Lapját is szerkesztette –, a Szöveges és Képes Magyar Színpad című műsorújság szerkesztőjének, Márkus Józsefnek, s a Kolozsvári Nemzeti Színház országos hírű művészének, Janovics Jenőnek is. Relle természetesen védekezett, leszögezve, hogy „az egyesület nem tesz jó szolgálatot – úgymond a magyar színészetnek, midőn a pozsonyi színház ellen háborút visel”. Persze, meghallgatásra a legkevésbé sem talált, sőt valaki azt is felvetette, hogy a színészeknek bojkottálniuk kellene Rellét (A pozsonyi kétnyelvű színészet ügye az országos színészkongresszuson. NYMH, 1900. május 4., 1. p.). A pozsonyi városi közgyűlés azonban május 7-én szavazattöbbséggel elfogadta a tanács előterjesztését, hogy szükség esetén újabb feliratot intézzenek a miniszterelnökhöz azért, hogy a pozsonyi színházat vegyék ki az Országos Színészegyesület kötelékéből (Városi közgyűlés. A polgármester-helyettes választása. NYMH, 1900. május 8., 1. p.).
Relle az első nyári arénai műsorsorozatát – a színügyi bizottság május 21-i ülésén tett bejelentése szerint – június 1-jén kívánta – Csepreghy Ferenc Piros bugyellárisával – kezdeni (Az arena megnyitása. NYMH, 1900. május 22., 2. p.). Valamivel az eredetileg tervezett határidő után, május végére ugyanis elkészült a „díszes múzsacsarnok”, a Relle által pozsonyi működése feltételéül szabott új ligeti nyári színkör. Az építmény végül is 1900 személy befogadására alkalmas – „…más kérdés, hogy lesz-e benne valaha ennyi?”, tamáskodott a Nyugatmagyarországi Híradó cikkírója –; a látványos előadásokra is megfelelő tágas színpadot „hatásvilágítással” látták el, a zenészek számára külön zenekari árkot alakítottak ki, viszont a tizenkét „ketrecalakú páholy” és a kényelmetlen ülésekkel telezsúfolt nézőtér egyáltalán nem szolgálhatta a felhőtlen szórakozást (Az aréna. NYMH, 1900. május 24., 3. p.). Ellenben „az akusztéka kielégítő”, igaz, csak „ha a szereplő a közönséggel szemközt beszél”, mert „az oldalfalak hangvisszaverése igen rossz” ([yr.]: Az új nyári színkör megnyitása. NYMH, 1900. június 2., 3. p.). A Piros bugyellárissal egyébként – mind a rendezést, mind a színészek játékát tekintve – a „nem valami nagy számú közönség” s a pozsonyi magyar nyelvű hírlap tudósítója egyként elégedett volt (uo.), és tetszett a pozsonyiaknak a társulat „szép, iskolázott hanggal bíró” új primadonnájának, a Szabadkáról Pozsonyba szerződött Gábos Kornéliának (Gábos Nellinek) a bemutatkozása is A denevér Adéljának szerepében (NYMH, 1900. június 6., 3. p.). S a továbbiakban is csendben, viszonylagos nyugalomban és különösebb botrányok nélkül telt el Relle első arénai hónapja, bár a Nyugatmagyarországi Híradó cikkírója nem mulasztotta el bírálni a színház német társulatának (!) műsorát, féltve tőle a magyar közönség ízlését, mivel az „a német kultú­rának nem virágát, hanem fattyú hajtásait törekszik a pozsonyi német ajkú polgárságba beoltani”, s kijelentette, nem fogják tűrni, hogy „az internationalis selejtes portékával városunkban a művészet niveaujját leszállítsák” (Dr. Ejury Jenő: Városi színkör. NYMH, 1900. július 5., 3. p.), de kifogásolta a német előadások színvonalát két helybeli német lap, a Pressburger Zeitung és a Pressburger Tagblatt is (Relle Iván megtérése. NYMH, 1900. július 18., 2. p.). A nyári arénai évad végül augusztus 30-án zárult, a nyitányra utalva, stílusosan, egy újabb Csepreghy-darabbal, a divatos népszínműíró Strogoff Mihály utazása Moszkvától Irkuczig című Verne-átiratával.

A vegyes nyelvű csemete gyógyíthatatlan betegsége

Ha Relle Iván első pozsonyi főidényét, illetve nyári szezonját a helyi sajtó bizonyos visszafogottsággal jellemzett várakozással fogadta is, az új, 1900. október 1-jével kezdődő, Városi Színház-beli évadban már nyílt lapokkal játszott mindenki, amitől aztán már egyenes volt az út a nevezett színidirektor színházi kísérletének másfél évvel későbbi teljes összeomlásáig. A Nyugatmagyarországi Híradó felelős szerkesztője, Dr. Nagy Olivér az új évad megnyitása előtt két folytatásban szedte ízekre lapjában Rellének a városi színügyi bizottsághoz benyújtott írásos önértékelését, valamint legújabb terveit, sorra megcáfolva, illetve visszautasítva érveit. A cikkíró szerint annak, hogy a színigazgató egyre nehezebben talál megfelelő magyar színészeket a társulatának, színészei „aránytalanul csekély gázsija” is oka lehet. Az pedig, hogy egy olyan színészegyéniségnek, mint a több hónapra állandó tagként társulatához szerződött Beregi Oszkárnak nem tudott színészi képességeinek megfelelő elfoglaltságot találni, „a vegyesnyelvűség folyománya volt”, ugyanis míg magyar részlegének műsora megoszlott a prózai és a zenés műfajok között, addig német társulata csak prózai darabokat adott. Ami pedig az arénát illeti, már eddig is 234 000 koronába került, vagyis kár többet belefektetni. Ezenkívül kifogásolta, hogy – a várossal kötött szerződésével szemben – Relle a nyári ligeti idényt szeretné megrövidíteni (május közepétől június végéig), valamint hogy a nyári idényben a legszívesebben lemondana a magyar operett-előadásokról, mivel azok igen költségesek, miközben már nekiállt szervezni a német operettegyüttesét. S visszautasította a színházigazgatónak a Nyugatmagyarországi Híradó folytonos akadékoskodására vonatkozó panaszát is, azzal, hogy „Dicsérni a rosszat nem fogjuk…”, egyúttal kijelentve, hogy bár kezdettől küzdöttek a kétnyelvű színház rossz rendszere ellen, Rellét, „aki az egész vállalatnak csupán tapasztalatlan és sajnálatraméltó áldozata, aki olyasmibe fogott, amit maga sem ismert”, soha nem bántották és nem is bántják, sőt inkább sajnálják, mert „jobb ügyhöz méltó buzgalommal viszi előre a hímnős csodaszörny által vont, meg-megfeneklő szekerét” (Dr. Nagy Olivér: Relle beszámolója és programja I–II. NYMH, 1900. szeptember 23., 1–3. p. és szeptember 26., 1. p.). De nemcsak a kezdettől fogva Relle-ellenes erők hangja élesedett, hanem korábbi pártolói közül is egyre többen felléptek ellene. Jó példa erre a városi színügyi bizottság szeptember 25-i ülése, amely a színigazgatónak az új évaddal kapcsolatos kéréseit tárgyalta, ahol a város polgármestere, Brolly Tivadar is szembeszegezte vele az együttesével kapcsolatos, a gyakori „hanyag rendezésre” és „szerep nem tudásra”, a „felületes játékra”, a „szerepkörök helytelen betöltésére” stb. vonatkozó kifogásokat, figyelmeztetve őt, hogy „A vegyesnyelvű színház védelme […] nem megy addig, hogy annak a hibáit és kinövéseit is védelmezzük” (Relle ügyes-bajos dolgai. NYMH, 1900. szeptember 27., 2. p.).

Az államigazgatás szintjén még a nyár folyamán újabb fontos lépések történtek a vidéki színészet rendezése, színvonalának emelése ügyében. A miniszterelnök-belügyminiszter ugyanis ekkor nevezte ki gróf Festetics Andort, a budapesti Nemzeti Színház addigi színész-igazgatóját a terület országos felügyelőjévé, aki a későbbiekben fontos szerepet játszott a vidéki színészet korszerű rendszerének kiépítésében, a színpártoló egyesületek és színügyi bizottságok munkájának kiszélesítésében és hatékonnyá tételében. Festetics gróf tevékenységének egyik legfontosabb eleme a színikerületi rendszer kialakítása volt, amely az idetartozó társulatok állami és helyi szubvencionálását igyekezett összhangba hozni, két-három város összekapcsolásával egész évadra szervezett játéklehetőséget biztosítva így a színészeknek, társulatoknak. E rendszeren belül négy vidéki város – Pozsony, Kassa, Kolozsvár és Arad – kap a jövőre nézve önálló társulat szervezésére lehetőséget.

A pozsonyiaknak azonban addig is el kellett dönteniük, milyen lépéseket tegyenek a Relle és a város hároméves szerződésének következő évben esedékes lejárta utáni időszakra vonatkozóan. A Nyugatmagyarországi Híradó javaslata, hogy a város illetékesei lépjenek kapcsolatba valamelyik „előbbkelő magyar színigazgatóval”, illetve újból elevenítsék föl a magyar színészet pozsonyi állandósításának gondolatát (Mi történjék a színházunkkal? NYMH, 1901. január 16., 3. p.). Az ugyanis már világos volt mindenki számára, így a Nyugatmagyarországi Híradó elemzője a lap február 9-i számában, hogy „a vegyesnyelvűség végnapjait éli”, bár ő sem gondolja, hogy „a haldoklás rövid lesz”, sőt akár egy esztendőbe is beletelhet, „amíg ez a szerencsétlen beteg gyermek veleszületett gyengeségének áldozatul esik és hosszas gyötrelmeitől megváltja a halál”, az orvosok azonban már lemondtak róla, ugyanis „a vegyesnyelvű csemetének gyógyíthatatlan betegsége van: a vére igen petyhüdt, nem pezseg”, ami viszont olyan szervi rendellenesség, „amelyen nem segít a legjobb orvos, a szubvenció sem”. Megoldást a pozsonyi színészet bajaira tehát csak a hat hónapos téli magyar idény hozhat, szemben azokkal a javaslatokkal is, melyek két különálló, külön igazgatású, egy magyar, illetve egy német nyelvű színház működtetésében látnák a megoldás kulcsát. Az ügyben nyilatkozók egy harmadik csoportja viszont csak legyintett a vitára, mondván, hogy ebben a helyzetben be kell zárni a színházat. Vagy akár le is bontani? – kérdezi ezektől a cikkíró, hiszen, úgymond, „Minek áll ott? Csak bosszantja a békés polgárokat. Ahányszor elmennek mellette, egész napjuk el van rontva. Hát kinek van haszna belőle?” (Csukjuk be a színházat! NYMH, 1901. február 9., 2. p.).

A belügyminisztériumban később újfent szóba került a pozsonyi színészet kérdése, ahol ismét felvetődött – az ország újonnan tervezett huszonkét színikerülete egyikeként – az önálló pozsonyi színikerület létesítésének terve, mert a város, úgymond, „egymaga képes egy színtársulatot eltartani”. A Nyugatmagyarországi Híradó azonban nehezményezte, hogy a Bezerédj Viktor színügyi referens irodájában tartott megbeszélésre, melyen gróf Festetics Andor is jelen volt, Pozsonyból senkit sem hívtak meg, aminek – így a helybeli lap – oka lehet az is, hogy „a mi színházi viszonyainkat oly züllötteknek találják, ahonnan már jó tanács sem nőhet”. Elképzelés szerint a kormánynak legalább évi 200 000 koronát kell a jövőben szánnia a vidéki magyar színészet támogatására, melyből Pozsony 20 000 korona államsegélyt kapna, azzal, hogy „a mostani oktalan vegyesnyelvűséget megszünteti és télen át állandósítja a magyar színészetet” (A pozsonyi magyar színészet jövője. Húszezer korona államsegély. NYMH, 1901. január 1., 1–2. p.). A február 5-i lapszám teljes első oldalán Arkauer Imre2 ezzel – tehát a magyar színészet pozsonyi állandósításával – kapcsolatban háromkolumnás értekezést tett közzé. Ebben először is leszögezi, hogy Pozsonynak mindenekelőtt olyan, „a mai modern ízlésnek megfelelő”, magas színvonalat képviselő színházra, illetve színtársulatra van szüksége, mely minden tekintetben kielégíti a kényes ízlésű helybeli „műértő közönséget”, beleértve az ún. „magasabb társadalom” ízlését és igényeit is. Viszont a cikkíró szembehelyezkedik azokkal a pozsonyiakkal, akik a magyar közönség igényeit a „Die Kunst ist international” jelszavával igyekeznek negligálni. Amely még igaz is lehet, ám kérdés – így Arkauer Imre –, e jelszó tartalmazza-e a magyar művészetet is. Amennyiben igen, minden rendben, csakhogy, szerinte, ha mégis „vannak köztünk olyan polgártársak, akik még nem vették fel a magyar művészetet a »Die Kunst ist international« kebelébe, akkor már kiderül a lóláb: »Die Kunst ist international«, de csak akkor, ha nem magyar; ecce nem lehet a városi színház ügyét megoldani, mert még Pozsonyban a magyar művészet nem internationális”. Ezért a helyi német lapok azzal tehetnék a legjobb szolgálatot a városnak és olvasóiknak, ha „érthető jóakarattal” világosítanák fel őket a tekintetben, hogy a német művészet mellett a magyarnak is teljes jogú helye van a városban. Ami azt is jelenti, hogy a pozsonyi színészet támogatására kilátásba helyezett 20 000 koronára elengedhetetlen szükség van, amely csak akkor kerül jó helyre, ha a legkiválóbb fővárosi színészek pozsonyi vendégjátékaira, a budapesti opera és balett vendégfellépéseire, továbbá egyfajta vonzó bérletrendszerre, kedvező jegyárakra stb. fordítják, mert ez a magyar játékszín pozsonyi állandósulása mellett azt is jelentené, hogy a város végre túllépjen azon, hogy – sok német óhaja szerint – afféle „Vorstadt von Wien”, vagyis Bécs külvárosa legyen (Arkauer Imre: A magyar színház állandósítása Pozsonyban. NYMH, 1901. február 5., 1. p.). Mindent egybevéve, úgy tűnik, hogy Relle pozsonyi működése idején a város magyar nyelvű színjátszásának színvonala valóban visszaesett (bár, igaz, számszerűleg valamelyest megnőtt a magyar előadások száma), míg a német játékszín – Bécs és művészei közelsége okán is, akik hetente többször is felléphettek Pozsonyban, sokakat átcsábítva ezzel a magyar előadásokból kiábrándult közönség soraiból a német előadásokra –,3 az előbbi kárára, erőteljesen fellendült. Ugyanezt mondja erről a futó pillantásra talán ésszerű, végső soron azonban szerencsétlen ötletről Benyovszky Károly is, akiről pedig tudvalevő, hogy maga is a város kétnyelvű, kétkultúrájú – magyar–német – polgárai közé tartozott.4 A vegyes nyelvű színházat illetően egyébként bizonyos párhuzamosságok mutathatók ki Pozsony és a szintén jelentős német népességű Sopron között, ahol szintén nem kis „dulakodás” folyt a színház ügyében a város német és magyar polgársága között,5 s színészeti kérdésekben – de nemcsak azokban – a két város sokszor egymás példájára hivatkozott,6 vagy közös megoldásokon töprengett.

A nyilatkozatháború

Az Országos Színészegyesület március 19-i budapesti közgyűlésén aztán addig soha nem tapasztalt mértékben elszabadultak az indulatok, ahol – a pozsonyi lap beszámolója szerint – városukkal kapcsolatban egyenesen a „vegyesnyelvű” színház „rettenetes chimérájáról” beszéltek; arról, hogy „a pozsonyi kétnyelvű színészet fekély a nemzet testén”; s megkongatták a vészharangot, mert az ottani „hímnős színházban gyűlölik, gyalázzák a magyart”; és hogy immár „nem művészeti, hanem nemzeti kérdésről” van szó. Relle színházában ugyanis – aki most a várossal kötött szerződésének a német operettegyüttes működtetésére vonatkozó tilalmát készült megszegni – a német színészek állítólag a kollegialitás legcsekélyebb fokát sem ismerték magyar társaikkal kapcsolatban, és „Kossuth-Hundnak” meg „Ungraischer Ochsenkopf”-nak nevezték őket. A kitörő hangzavarban Relle védekezni próbált, tagadva az elhangzottakat, és a színházán belüli béke bizonyításaként színészeire: Polgár Károlyra, dr. Dalnoki Viktorra és Thury Elemérre hivatkozott. Csakhogy Polgár ellentmondott igazgatójának, és igazolta az elhangzott vádakat, hozzátéve: a német színészek azzal dicsekszenek, hogy „ők keresik a magyar színészeknek a kenyeret”. Mire Relle azt felelte, hogy Polgár azért vádaskodik, mert „elvette tőle az operák rendezését”, mivel nem ért hozzá, amit viszont Polgár cáfolt, utalva rá, hogy a direktor korábban nyilvánosan dicsérte meg az operarendezéseit. Ezután dr. Dalnoki Viktor is megerősítette, hogy március 15-én a német színészek a kokárdás magyar színészeket Kossuth-kutyáknak nevezték, Thury Elemér viszont csak általánosságokat fűzött hozzá az elhangzottakhoz (Botrányos állapotok a pozsonyi színházban. Leleplezések az országos színészegyesület közgyűlésén. NYMH, 1901. március 21., 1–2. p.).

Az ügy azonban itt nem ért véget, s a háborúság a pozsonyi színészek és igazgatójuk között odahaza, a Városi Színházban is folytatódott. Megelőzően a Pressburger Tagblatt március 21-én heves kirohanást intézett az Országos Színészegyesület ellen a közgyűlésén elhangzottak miatt, mire Ditrói Mór, az egyesület elnöke is kiadott egy, a német lapot és a pozsonyi helyzetet elítélő sajtónyilatkozatot, az egyesület pedig sajtópert helyezett kilátásba. De a pozsonyi színházi iroda, illetve a német társulat is közzétett egy nyilatkozatot az elhangzottak cáfolatára, melyek viszont Polgár Károlyt fenyegették meg becsületsértés és rágalmazás címén feljelentéssel. Mindemellett a német társulat főrendezője, Anton Freytag és Pölz karmester szintén nyilatkozatban utasították vissza a társulatukat és személyüket ért vádakat, s bizonyítandó azok alaptalanságát, az Ocskay brigadéros előadásán koszorút készültek átadni Thury Elemérnek (Háborúság a színházban. NYMH, 1901. március 24., 2. p.).

A továbbiakban a még mindig a magyar fővárosban tartózkodó dr. Dalnoki Viktor is küldött egy levelet a Nyugatmagyarországi Híradónak, miszerint ő csak azoktól a színésznőktől hallotta, hogy német kollégáik Kossuth-kutyáknak nevezték őket, akiket ez az állítólagos sérelem ért a március 15-i kokárdájuk miatt. Relle magyar színtársulata viszont arról biztosította a lapot és olvasóit, hogy német kollégáikkal természetesen soha semmilyen konfliktusuk nem volt, őket soha senki a német színészek részéről nem szidalmazta, sőt éppen Polgár Károly volt az, aki „a nemzeti érzület nevetségessé tétele végett”, közmegbotránkozásra, „keblének egyik felén magyar nemzeti, másik felén fekete-sárga kokárdával jelent meg”. Ezen 1901. március 24-én kelt, s a szerkesztőséghez a színházi irodától átküldött nyilatkozatot Hatvani Ede, Somlár Zsigmond, Ladiszlay József, Polgár Antal, Csiszér Róza, Szántó Gáspár, Balogh Árpád, Lángh Lajos, Sz. Nagy Imre, Sz. Nagy Imréné, Dabis József, Thuryné Csige Böske, Csige Ilka, Petrik Ágnes, Korányi Frida, Fehér Camilla, Farkas Mihály, Körössy Giza, Galantay Aranka, Lángh Irma, Bődy Irén, Szécsi Dezső, Tihanyi Miklós, Kárpáth Rezső, Németh János, Soproni Ervin, Kövessy Ilon, Kovács Juci, B. Homoki Anna, Rácz Ida, H. Lévai Berta, Lévai Etel, Bende Ödön, Gábos Nelly, Follinuszné Etel, Kovács Mariska, Tombory Aladár, Izsó Miklós, Kolozsvári A., Juhászi Lenke, Bognár Irma, Bán Antal, Dézsy Sándor és – természetesen – Relle Iván írták alá.

Persze Polgár Károly sem hagyta annyiban a dolgot, s szintén nyilatkozatban védte meg igazát, kiemelve, „hogy mennyi értéke van ama nyilatkozatnak, melyet a társulat nagy része Relle igazgató úr hatásos beszéde és kérelme után írt alá, bizonyítja az a körülmény, hogy többen a társulat tagjai közül […] nem is láttak március 15-én, mégis aláírták azt a nyilatkozatot, melyben legfőképpen a március 15-iki eseményekről van szó”.

De arra vonatkozóan is született egy nyilatkozat – Szabolcsi Ignác, Halász Alfréd és Dabis József aláírásával –, hogy saját fülükkel hallották, amikor három német színész (Ries, ifj. Wahle és Wesseli) kijelentette: a magyar színészeket a német társulat tartja el. Szabolcsi Ignác, Ágh Aladár, Halász Alfréd, Dabis József, Szécsi Dezső, Szánthó Gáspár és Kolozsvári A. viszont azt hallották, amint Pölz karmester „magyar ökröknek” nevezte őket, sőt az esetről Relle igazgatót is tájékoztatták, akinél azonban panaszuk nem talált meghallgatásra.

A legjellemzőbb közlemény azonban mind közül kétségkívül Somlár Zsigmondé volt, aki szerint Polgár Károly ugyan igazat mondott, amikor őrá hivatkozva idézte Rellét, aki kijelentette, hogy „A hazámról nem akarok tudni semmit!”, mert ezt Polgár valóban tőle tudja, arra viszont nem hatalmazta fel, hogy „ezt valahol nyilvánosságra hozza”.
Polgár Károly ekkor újból megszólalt, hogy kimagyarázza magát az osztrák nemzetiszín kitűzővel kapcsolatban, amit ő egyszerű tréfának gondolt, s „mint a pozsonyi vegyesnyelvű színház jelképét” tűzte fel magára a magyar mellé a fekete-sárgát is, ám miután „a többiekkel együtt jól mulattak” a dolgon, „néhány perc múlva” le is vette. Nyilatkozatának százszázalékos valóságtartalmát Pesti Kálmán, Németh János, Sz. Nagy Imre, Kárpáth Rezső, Fehér Camilla, Kolozsvári A., Soproni Ervin, B. Kovács Mariska, Szántó Gáspár, Hatvani Ede, Dézsi Sándor, Ágh Aladár, Szabolcsi Ignác, Halász Alfréd, Dabis József, Szécsi Dezső és Somlár Zsigmond igazolta, Farkas Mihály és Petrik Ágnes viszont azt bizonygatták, hogy egyikük sem láthatta március 15-én Polgár kokárdáját, mert ők nem is voltak akkor színpadon (Háborúság a színházban. Ifj. Polgár Károly ügye. NYMH, 1901. március 27., 1–2. p.). A nyilvánvalóan a pozsonyi lap szerkesztőinek kedvére való, kabaréjelleget öltött nyilatkozatosdi újabb fordulatát Pesti Kálmán közleménye jelentette, aki elvből nem írta alá a Relle fogalmazta társulati deklarációt, mert az ellenkezett a valósággal, amit az is bizonyít, hogy a hivatalos színházi állásfoglalás aláírói közül többen az ellennyilatkozatokat is aláírták (Háborúság a színházban. NYMH, 1901. március 28., 2. p.). E komédiát talán leghitelesebben a Pesti Napló március 27-i számának kis szatírája jellemezi s minősíti is egyben: a pozsonyi „színtársulat igazgatóján, karmesterén és tagjain, magyarokon és németeken egyaránt, veszedelmes betegség jelei mutatkoznak: kitört rajtuk a nyilatkozó düh (furor expectorationis), melyet súlyosabbá komplikál az ellentmondó viszketeg (mania contradictionis)…” és így tovább, és így tovább (A pozsonyi nyilatkozatháború. NYMH, 1901. március 28., 3. p.).

A helyzet elmérgesedéséért többek között a városi színügyi bizottságot is felelősség terhelte, amely annak idején a kétnyelvű színház mellett voksolt, s azután is Relle egyik nyílt támogatója volt. A bizottság egyébiránt Relle ama kérését is megszavazta, hogy a város engedjen el neki 2000 koronányi színházbérleti díjat, ám a pénzügyi bizottság, illetve a városi tanács a színigazgató kérését elutasította. S bár a soros városi közgyűlés vitájában többen is kifogást emeltek Relle ellen, a végszavazásnál a közgyűlés négy szavazattöbbséggel mégis felmentette őt bérletfizetési elmaradásának megtérítése alól (Közgyűlés a városházán. NYMH, 1901. április 2., 2. p.). Ez idő tájt Brolly Tivadar polgármester, 16188. sz., június 24-én kelt felterjesztésével 4000 korona rendkívüli segélyt szeretett volna kieszközölni a belügyminiszternél Relle német operett-társulata szervezési költségeire, amit azonban Széll Kálmán július 22-én – 71241/I. sz. leiratával – egyértelműen elutasított. A miniszterelnök-belügyminiszter ugyanis világossá tette, hogy a pozsonyi színészet „jelenlegi rendszere” soha nem találkozott a helyeslésével, „mert az […] a magyar színészet fejlődésére és térfoglalására nézve hátrányos eredményeket mutat”, mely helyzetet csak tovább súlyosbítja „a német nyelvű operette előadások szervezése”. Ezért „ennek az immár beigazoltan hibás alapokra fektetett rendszernek [a] rendkívüli támogatását” – a Relle részére a jelenlegi évadra már ki­utalt 6000 koronán felül – nem találta indokoltnak (Relle Iván szubvenciója. NYMH, 1901. július 26., 1. p.).

A szavazás és a szavazók

1901. április 22-én, hétfőn, rendkívüli közgyűlésre jöttek össze a városi képviselők, hogy a pozsonyi magyar színészet szempontjából létfontosságúnak ítélt, s országosan sem elhanyagolható kérdésben döntsenek: a tét a kétnyelvű színház megszüntetése vagy meghosszabbítása volt. Egy nappal korábban, a Nyugatmagyarországi Híradó április 21-i számában dr. Pávai Vajna Gábor, a magyar színészet pozsonyi állandósításának egyik legfőbb prókátora s a színházi kétnyelvűség rendszerének ellenzője hosszú, majd két oldalt megtöltő, ötkolumnás dolgozatban „kampányolt” igaza mellett, s arra kérte a közgyűlést, ne szavazza meg a jelenlegi rendszer meghosszabbítását, hanem helyette egy önálló magyar társulat október 1-je és február 28-a közti évada mellett döntsön (Dr. Pávai Vajna Gábor: A pozsonyi színügyi kérdésről. NYMH, 1–2. p.).7 Pávai Vajna dr. ezúttal is az erős és célirányos magyarosítás híveként állt ki a porondra, azt tanácsolva a helybeli német sajtónak is, hogy jobban tenné, ha oda hatna, hogy „ez a szép város nyelvében is mennél előbb olvadjon be az állam testébe, mert így különben »státust in statu« képezve, bomlasztólag hat a magyar nemzeti állam kiépítésének nagy munkájában”.8 Egyébiránt nemcsak a helyi német sajtó, hanem a színügyi bizottság is a Relle-féle „kettős nyelvű” színtársulat mellett szavazott. De Pávai Vajna dr. szerint az, hogy „két egymás mellett működő és Pozsony magasra fejlett műigényeinek megfelelő és egyaránt jó magyar és német társulat” jöjjön létre a városban, aligha vihető keresztül, mivel a „már csak kissé nagyobb hírnévre jutott magyar színművészek” általában a fővárosba törekszenek, ahol jól megfizetik őket, miáltal a „vidéknek […] csak a rosszul díjazott gyengébb erők maradnak”, ellentétben a német színészettel, „hol a túltermelés nagy s emellett sokszor jobb és olcsóbb is, mint a magyar”. Mindemellett azt a körülményt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Pozsonynak nincs akkora „vagyonos és a színházat állandóan látogató magyar közönsége”, mint német, mert itt a magyar elemet jobbára állami hivatalnokok, orvosok, ügyvédek, tanárok, megyei tisztviselők, városi, illetve gyári alkalmazottak jelentik, akik anyagi helyzete, a „megélhetés sokoldalú nehézségénél fogva, még a legjobb akarat mellett sem engedi meg a gyakori színházlátogatást”, a vagyonosabb „törzsökös” polgárság, valamint az arisztokrácia s „a nagyszámú helyőrség tisztikara” pedig legnagyobb részt még mindig német, vagyis „joggal tehető fel a kérdés: »mi lesz ennek a biztos vége«”?9 Ezt a helyzetet ellensúlyozhatná az orvosdoktor korábbi javaslata szerinti, legalább október 1-jétől február végéig tartó téli magyar évad, mert az részben a német közönséget is bevihetné a magyar előadásokra, részben talán a „szerényebb anyagi helyzetű magyar közönség is” könnyebben vállalna anyagi áldozatot ezekben a hónapokban, mint az év többi részében.10
Ámde minden hiába, a rendkívüli közgyűlés 71:51 szavazataránnyal Relle szerződésének további hat évvel történő meghosszabbítását határozta el, s ismét felvetette az – elsősorban német – elképzelést, hogy a pozsonyi társulatot ki kell vonni az Országos Színészegyesület fennhatósága alól, illetve német operett- és operaszemélyzettel kell kibővíteni (A magyar ügy bukása. Rendkívüli közgyűlés a városházán. NYMH, 1901. április 23., 1–2. p.). Több szempontból sem érdektelen itt felsorolni a közgyűlés pró és kontra – Relléék mellett, illetve Relléék ellen – szavazó képviselőit.11

E szerint a Relle-féle színtársulat mellett tették le a voksukat: „Dr. Adler Rezső gyógyszerész, Albrecht Pál szőlőművelő, Angermayer Károly nyomdász, Bäumler S. A. hentes, Beranek N. szőlőművelő, Bettelheim N. F. kereskedő, Biffl Gyula kereskedő, Bittü Miklós cukrász, Bode Ferenc magánzó, dr. Bugél Ödön orvos, dr. Celler Nándor orvos, Dax Gottlieb szőlőművelő, Dax Mihály szőlőművelő, Dill Károly szőlőművelő, Duschinszky Frigyes rövidáru-kereskedő, Dworák Jakab orvos, Eckhardt Simon asztalos, Éder István nyomdász, Effenhauszer József hentes, Eremit Lajos építőmester, Fischer Zsigmond szeszkereskedő, Fleischner J. üveges, Gestettner Lázár gabonakereskedő, Görgl N., Greiner szőlőművelő, Grosz szőlőművelő, Hacker Károly ügyvéd, Hammer N., Heim Károly ügyvéd, Herzfeld Ignác kereskedő, Horárik Lajos lakatos, Hörnes Henrik bőrkereskedő, Hubert Ferenc ács, Jaklitsch Jánosd fűszeres, Jenikovszky magánzó, Kárig Adolf szappanos, Kohn Zsigmond rövidáru-kereskedő, Korce Zsigmond pék, Kuchynka fogtechnikus, Leitersdorf Lipót kereskedő, Lieberth András magánzó, Lorenz szőlőművelő, Mangl mészáros, Márton Vilmos városi alszámvevő, Marsó Gyula fűszeres, Müllner Samu szőlőművelő, Nass Dávid kereskedő, Ott János kocsmáros, Palugyay József borkereskedő, Palugyay Károly vendéglős, Pfeiffer pék, Plank Rezső kádár, Porubszky Dávid szűcs, Schenk Samu fuvaros, Schlemmer takarékpénztári hivatalnok, Schmidt Gyula borkereskedő, Schnitzler György cipész, Schulpe György magánzó, Sendlein János esztergályos, simonyi és varsányi Simonyi Iván német laptulajdonos, Stelzer Henrik szőlőművelő, Striegler Sándor kereskedő, Udvardi Ferenc nyugalmazott igazgató, Walenta A. hentes, Weinert Győző uradalmi hivatalnok, Welser András szőlőművelő, Wigand Mór háztulajdonos, Wowy György szőlőművelő, Zalkai Alajos német munkáslapszerkesztő. Akik pedig – dr. Pávai Vajna Gáboron kívül – a magyar színügy helyzetének javítása mellé álltak: Andrássy Aurél városi főjegyző, Bartal György királyi közjegyző, Boboth Ede nyugdíjas főerdész, Beck Vilmos anyakönyvvezető, dr. Dobrovits Mátyás kórházi főorvos, Dröxler Gusztáv királyi tanácsos, nyugalmazott polgármester, Ejury Károly királyi törvényszéki bíró, Felicides Emil takarékpénztári igazgató, dr. Fischer Jakab kórházi főorvos, Forray István kereskedő, Fülep Jónás ügyvéd, Fülöp Ferenc háztulajdonos, dr. Gervay Nándor királyi tanácsos, takarékpénztári igazgató, Göndör Károly iskolaigazgató, Heim Vendel gyógyszertár-tulajdonos, Kánya Richárd városi tanácsos, Kemény Lajos városi főszámvevő, dr. Kovács György városi tiszti főorvos, dr. Kramolin Viktor királyi főügyészhelyettes, Kutsera István rendőrkapitány, Kumlik Tódor helyettes polgármester, Laubner Gyula városi főmérnök, Lederer József városi alpénztáros, Lehóczky Kálmán tanácsos, a királyi ítélőtábla elnöke, dr. Löwinger Vilmos ügyvéd, Mann Károly városi közgyám, ifj. Márton Lajos műlakatos, Merényi Ödön gyógyszertár-tulajdonos, Mitterhauszer Károly városi tanácsos, Molec Dani városi főügyész, Molnár Imre kereskedő, Okolicsányi György ügyvéd, Péterffy Zoltán királyi iparfelügyelő, Pirchala Imre tankerületi főigazgató, dr. Pohl Károly királyi főjegyző, Rovara Frigyes, gróf Esterházy Mihály jószágigazgatója, Samarjay Mihály nyugalmazott főreáliskolai igazgató, Schier Nándor városi aljegyző, Schuszter Károly városi aljegyző, Sóltz Rezső gyógyszerész, Slubek Gyula gyáros, dr. Stein Lipót főorvos, Stelzer Endre városi tanácsos, dr. Tauscher Béla tiszti főorvos, Takács Endre háztulajdonos, Vízkelety József nyugalmazott huszárkapitány, Werner zongoragyáros, Wolf Zsiga ipartestületi igazgató, Zernek Károly ügyvéd.12

A Nyugatmagyarországi Híradó egyértelmű csatavesztésként értékeli a szavazás eredményét, ami viszont – siet hozzá tenni a hírmagyarázó – egyáltalán nem jelent erkölcsi vereséget, hiszen sokatmondó, hogy az értelmiségi szavazók többsége a német érdekek ellenében adta le voksát, de hiába – teszi hozzá a cikkíró nyilvánvaló elitista szemlélettel –, „nem a qualitas, hanem a quantitas szerint számítják a többséget” (Dr. Ejury Jenő: Mozaik a városi közgyűlésből. NYMH, 1901. április 24., 1. p.). E nyomon haladva a lap további munkatársa, a már szintén többször említett Nozdroviczky Jenő nem rest tételesen megszámolni, hogy foglalkozásuk és társadalmi helyzetük szerint kik álltak a német oldalra (többségükben „kapások”, rőfösök, hentesek, fűszeresek, lakatosok, nyomdászok, kereskedők és kocsmárosok, építőmesterek, további iparosok stb.), s kik szavaztak a magyar érdekek mellett (köztük királyi ítélőtáblai elnökkel, főügyészhelyettessel, nyugalmazott polgármesterrel, tankerületi főigazgatóval, gyárigazgatóval, orvosokkal, ügyvédekkel, közjegyzőkkel, iskolaigazgatókkal főbb városi tisztviselőkkel stb.), s ugye – hangzik a végén a sokat sejtető következtetés –, „gondolkozó főnek ennyi is elég” (–zdr–: Utóhangok. Uo., 2. p.). A szavazás eredménye egyébként Nozdroviczky Jenő joghallgató szervezésében egy – a „napokban lefolyt gyászos események fölött bírálatot mondó” – tüntetés(sorozato)t is elindított.13 A tüntetők előbb a magyar színház mellett hitet tevő dr. Dobrovits Mátyás főorvost köszöntötték lakásánál, majd a magyarok ellen agitáló Grenzbote szerkesztősége elé vonultak, ahol tiltakozásul tojással dobálták meg Simonyi Iván városi képviselő főszerkesztői ablakát, innen pedig a színházhoz mentek, hogy Rellénél is tiltakozzanak, ám amikor nem találták,14 átvonultak az egyik, a német színház mellett szavazó városi képviselő, Duschinszky Frigyes rövidáru-kereskedő lakásához, ahol azonban a rendőrség már közbelépett, és kardlapozással kergette szét a tüntetőket, nem kímélve az „ott levő nőket és [a] gyermekeket sem”. A tudósító természetesen most sem maradt adós a következtetéssel: „Hát már annyira vagyunk, hogy megkardlapozzák Pozsonyban azt a fiatalembert, aki magyar voltát meri dokumentálni” (Hazafias tüntetés. NYMH, 1901. április 26., 2. p.). További fejlemény, hogy a közgyűlés ominózus határozatát fellebbezésükkel támadták meg a belügyminiszternél dr. Pávai Vajna Gábor, dr. Dobrovits Mátyás, dr. Fischer Jakab állami kórházi főorvosok, továbbá Merényi Ödön és Heim Vendel gyógyszerészek, valamint Okolicsányi György ügyvéd, illetve Bartal György közjegyző és Zernek Károly ügyvéd (Fellebbezés színházügyben. NYMH, 1901. május 9., 2. p.). Nevezettek fellebbezését Széll Kálmán miniszterelnök-belügyminiszter 1901. május 28-i keletű, 54571/I. sz. levelével nyugtázta, melyben az ügy kivizsgálására tett ígéretet. A pozsonyi magyar nyelvű hírlap kommentátora ezt úgy értelmezte, hogy a belügyminiszteri tárcával is megbízott kormányfő nem hagyta jóvá a közgyűlés vitatott határozatát, s most „oly megoldást keres, mely hivatva lesz végleg végét vetni a már évek óta húzódó áldatlan színházi vitának” (A miniszterelnök határozata a pozsonyi színházi kérdésben. NYMH, 1901. június 9., 2. p.). Mi több, a helyzet felmérésére már június 11-én Pozsonyba küldte Herczeg Ferenc írót, országgyűlési képviselőt és Márkus Józsefet, az Országos Színészegyesület igazgatótanácsának tagját, akik többek között találkoztak a színügyi bizottság tagjaival, s egyetértés alakult ki köztük a tekintetben , hogy a megoldást a stagionerendszer visszaállításában, valamint a téli színházi idénynek a magyar társulat számára való biztosításában kell keresniük (A pozsonyi színházi kérdés. NYMH, 1901. június 12., 1–2. p.). Herczeg és Márkus pozsonyi megbeszéléseiről a „csaknem félhivatalos” Budapesti Napló másnapi száma is beszámolt, megállapítva, hogy „évek hosszú sora óta nem volt a magyar színészetnek kényesebb kérdése a pozsonyi színészetnél”. A két fővárosi személyiség szerint azonban a magyar, illetve a német színészetet pártolók viszálya rövid úton elrendeződhet, mert több érintkezési pontot is sikerült találniuk a két felfogás között (A pozsonyi színészet ügye. NYMH, 1901. június 14., 1–2. p.).

Mindeközben Rellék már javában benne jártak – június 1-jén, egy német operettel indított – második nyári, arénai színiidényükben, amikor is az igazgatónak azzal a színügyi bizottsághoz benyújtott kérelmével sikerült újabb botrányt kavarnia, hogy mentsék fel őt a másnaponkénti magyar nyelvű előadások kötelezettsége alól, s azok számát gazdasági érdekei szerint ritkíthassa.15 A Nyugatmagyarországi Híradó 1901. július 11-i számában dr. Vutkovich Ödön, a lap új szerkesztője viszont emlékeztette a bizottságot, hogy Relle kötelezettségeit annak idején a városi közgyűlés szabta meg, s ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania (Dr. V. Ö.: A magyar színészet csődje Pozsonyban. I. m., 1. p.), ám a színügyi bizottság Relle kérelmét július 11-én, ennek ellenére – s támogatólag – a közgyűlés elé utalta (zdr.: A magyar színészet sírásói. NYMH, 1901. július 12., 2. p.), amely július 15-én többségi szavazattal már bele is egyezett Relle magyar nyelvű arénai előadásainak ritkításába (zdr.: Ahol a magyarság jogait nyirbálják. NYMH, 1901. július 16., 1. p.). Dr. Ejury Jenő hírmagyarázata ugyanitt keserűen veszi tudomásul a döntést, melyet szerinte előre lehetett tudni, hiszen Relle színházi vállalkozásában „befolyásos emberek pénzükkel érdekelve vannak […], mert privát kölcsönt adtak” neki (Dr. Ejury Jenő: Relle szerződésszegése. Uo., 1–2. p.). Nozdroviczky Jenő ez eset kapcsán is elemében volt szokásos pozsonyi glosszafüzérében: „Az arénára bátran kitehetik a fekete-sárga lobogót. Nemzeti Múzsánkat a tegnapi nappal előleges felmondás nélkül szállították ki belőle, mert a direktor szerint a német múzsa jobb lakó. Többet fizet azért a pajtáért s a ki többet ad, s annak már csak több joga is van, mint a szerényebben fizetőnek. A magyar színészek és színésznők elmehetnek üdülni, ki Ligetfalura, ki Oroszvárra, már ahogy a gusztusuk kívánja. Fizetést kapnak, játszaniok nem kell; akad még egy olyan aranyos direktor, mint Relle Iván? Bizonnyal nem. Ő unikum. (zdr.: Pozsonyi élet. NYMH, 1901. július 17., 2. p.).16

Ez már tehát, amint Nozdroviczky következő cikkének címe is jelzi, az agónia – bár elég hosszan elhúzódó – időszaka (Nozdroviczky Jenő: Az agónia. NYMH, 1901. július 19., 1–2. p.), amit – mint láttuk – színházon belüli, színészek közti belviszályok is egyre gyakrabban tarkítanak (Dr. Ejury Jenő: Belháború a pozsonyi magyar színtársulat kebelében. NYMH, 1901. július 25., 2–3. p.). Egyelőre mégsem világos, merre vezethet innen út, még ha a legvalószínűbb eshetőséget többek számára a stagionerendszer visszaállítása jelenti, amiről már a leghosszabb életű magyarországi lap, az 1764–1928 között mindvégig magas színvonalon szerkesztett Pressburger Zeitung is cikkezni kezdett, s a városi színügyi bizottságban is azt fontolgatták, hogy mely várossal tudnának újból – Pozsony számára előnyös – színi szövetséget kötni (Nozdroviczky Jenő: Az agónia. NYMH, 1901. július 19., 1–2. p.).

Közben Sopronban is forrponton volt a színház ügye, s nyilván a problémáik hasonlósága, illetve a két város közelsége is közrejátszott abban, hogy a belügyminisztérium egyetértésével a pozsonyi városi tanács már 1901-ben – tehát Relle idejében – szorgalmazta, hogy a két város alkosson közös színikerületet egymással. A pozsonyiak javaslatát azonban – jelesül, hogy évadjuk október 1-jétől január 15-ig terjedhetne, s színészeik ezután utaznának Sopronba, ahol egészen április 30-ig maradnának – a soproniak egy része magukra nézve előnytelennek tartotta.17 A pozsonyi színügyi bizottság az ottani elképzelések kipuhatolására Andrássy Aurél főjegyzőt és Korce János képviselőt Sopronba küldte, így a szeptember 2-i városi közgyűlésen Andrássy már a nevezett szomszédvárral való szövetségkötést indítványozta, oly értelemben, hogy – amennyiben a budapesti Opera és Nemzeti Színház ösztöndíjasai a kormány támogatásával díjtalanul felléphetnek náluk – a következő hat esztendőben október 1-jétől január 15-ig Pozsonyban, január 15-től április végéig Sopronban játszanának a magyar színészek, akiket mindkét helyen a német társulat váltana. Az ügyben október 5-én határozott a soproni közgyűlés, állást foglalva a pozsony–soproni színi szövetség mellett, azzal, hogy adott esetben azt már három év után is fölbonthatják, illetve hogy januártól április végéig a teljes pozsonyi magyar színtársulat költözzön át Sopronba (A pozsony–soproni színi szövetség. NYMH, 1901. október 8., 2. p.).
Ezek után a pozsonyi tanács 1901. október 29-én azzal a felterjesztéssel fordult a belügyminiszterhez, hogy bár április 22-i közgyűlési határozatuk értelmében a status quót újabb hat évre, 1902. október 1-jétől 1908. szeptember 30-ig fenntartani akarták, ezért kezdeményezték a pozsonyi színigazgató és társulata kivonását a velük szemben elfogult Országos Színészegyesület hatásköre alól, az időközben történt fejleményeknek megfelelően a miniszter tegye lehetővé számukra a színi szövetséget Sopronnal (Pozsony város felterjesztése a színügy rendezése tárgyában. NYMH, 1901. november 10., 1–2. p.).

A végjáték

A fejlemények hatására mintha Relle is valamelyest összeszedte volna magát, s szeptember 29-én kezdett városi színházi magyar évada indulását már Nozdroviczky Jenő is „összehasonlíthatatlanul különbnek” értékelte Nyugatmagyarországi Híradó-beli glosszáiban, mint a megelőzőt, a társulat pedig „békés egyetértéssel igyekszik […] jót produkálni” (–yő.–: Pozsonyi élet. NYMH, 1901. november 21., 1. p.); igaz, ez időre esett botrányba fulladt kísérlete is Jókainé Nagy Bella szerepeltetésével. Mindenesetre tény, Relle addigi műsorán is megpróbált változtatni, igaz, a színikritikus most meg azt vetette a szemére, hogy színházában „túl sok a szomorújáték”, s nem ártana nagyobb változatosságra törekednie, hiszen „vannak jó vígjátékok is” (NYMH, 1901. december 5., 2. p.). Ugyanekkor viszont benső vívódásait, meghasonlását valószínűsíti, hogy 1901 novemberében Zilahi Gyula aradi igazgatónak eladta teljes ruhatárát, könyvtárát és díszlettárát (Relle Iván eladta színházi felszerelését! NYMH, 1901. november 30.), ami – pozsonyi – színigazgatói bukása beismerését is jelent(h)ette.

December 16-án Brolly Tivadar polgármester, Andrássy Aurél főjegyző, valamint Korce János képviselő Budapesten, a belügyminisztériumban egyeztettek – gróf Festetics Andor jelenlétében – Bezerédj Viktor miniszteri tanácsosnál a pozsonyi színügyi helyzet megoldásáról (A pozsonyi színügy rendezése. NYMH, 1901. december 19.), mely megbeszélés után nem sokkal, december 21-én Széll Kálmán már meg is adta az engedélyt a pozsony–soproni színikerület létesítésére (A pozsonyi színház jövője. NYMH, 1901. december 22., 1–2. p.).18 S bár előzetes hírek szerint Komjáthy János színigazgatót is érdekelte volna e színikerület, akit a pozsonyiak korábban Krecsányi Ignác hősszerelmeseként ismerhettek meg (Színügyünk rendezése. NYMH, 1901. de­cember 12., 2. p.), a pozsonyi döntnökök figyelme Szendrey Mihály kassai színigazgató felé fordult, aki december 22-én már be is mutatkozott a helyi hatóságnál, „ahol egyénisége élénk rokonszenvet keltett” (A pozsonyi színház új igazgatója. NYMH, 1901. december 24., 1. p.), s azt tervezték, hogy külön pályázat nélkül szerződtetik, amit természetesen a soproniakkal is egyeztettek. A január 8-i városi közgyűlésen megválasztott új színügyi bizottság19 azonban jónak látta, ha elküldi Kassára megbízottját: Batka János levéltárost, hogy személyesen győződjön meg Szendrey Mihály társulatának színvonaláról, ahonnan az a legkedvezőbb véleménnyel tért haza (A Szendrey-féle színtársulat. NYMH, 1902. január 11., 2. p.). Pozsonyban mindenki érezte-tudta, bőven itt az ideje a változásnak. Relle előadásait már a közönség megmaradt része is teljes apátiával fogadta, mint azt A dolovai nábob leánya című, Könyves Jenő rendezte „ideális színművének” üres ház előtti előadása is mutatta. Ezt a Nyugatmagyarországi Híradó színházi elemzője, dr. Ejury Jenő azzal magyarázta, hogy „a színházlátogató közönség és a színtársulat között” Pozsonyban megszakadt minden kapcsolat, s az emberekben „megjegecesedett a tudat, hogy a színházban élvezetet nem találnak”, de részben a színészek is elvesztették ambíciójukat, kihalt belőlük az önbizalom, s lelküket „betöltötte a resignatio”, míg másik részükön „a romboló hatású makrokephalus: a határtalan önképzelődés és elbizakodottság” lett úrrá. Mindez, így a cikkíró, „régi bűnök rettenetes büntetése”, a kétnyelvűség rendszerének „átkos gyümölcse”, amihez hozzájárult az igazgató „ingatag természete” is, mely „minden külső befolyásnak engedett s legjobb barátainak mindig azokat tartotta, kik legjobban hízelegtek neki, mert ez ölte ki társulatából az egységet és teremtette meg a 19-féle nyilatkozattal illusztrált örökös belviszályt”. Relle Iván rendszere tehát megbukott, s vele bukott ő maga is, ám a cikk­író mégsem kívánta, hogy „egészen tönkrement emberként” hagyja el városukat, mivel azt, hogy „felemelte kezét a magyarság ellen”, eléggé megbűnhődte már; s ha a lap küzdött is ellene, „míg a magyarság és a művészet ügyére veszélyes lehetett, de ma anyagi romlására törni nemtelen lenne” (Dr. Ejury Jenő: A dolovai nábob leánya. NYMH, 1902. január 22., 3. p.).
Februárra végleg eldőlt, hogy Relle kétnyelvű színházát magyar részről Szendrey Iván, német részről pedig Paul Blasel váltja fel. És megköttetik a Sopronnal való színi szövetség is, s ezzel visszaáll a stagionerendszer, melynek értelmében október 1-jétől, illetve szeptember 15-től január 15-ig a magyar, január 15-től április végéig pedig a német társulat játszik a pozsonyi Városi Színházban. Természetesen ezzel a pozsonyi magyar erők és érdekek korántsem érték el végcéljukat – a magyar színészet állandósítását –, figyelmeztet az idézett helyi hírlap, de ez a mostani jelentős lépés e tekintetben is. Már csak az a lényeg, hogy „erős és nagy társulatot hozzon” a városba Szendrey (A pozsonyi színügy rendezése. NYMH, 1902. február 13., 1. p.). Relle végül 1902. március 23-án, virágvasárnap tartotta utolsó magyar nyelvű pozsonyi előadását Kövessy Albert A primadonna című énekes bohózatával, s a következő napon, március 24-én Andrássy Aurél városi főjegyző már vissza is vette a Városi Színházat Rellétől, akinek „pozsonyi szereplése egyszer s mindenkorra véget ért” (A Városi Színház átvétele. NYMH, 1902. március 25., 3. p.). A Nyugatmagyarországi Híradó március 23-i, vasárnapi számának vezércikke virágvasárnap ünnepének jelentőségét boncolgatva kitért arra is, hogy a pozsonyiak számára az is fokozza e nap fényét, hogy „végleg sírba száll” a kétnyelvű színház „lehetetlen, a művészet csődjére vezető rendszere”, melyet „halottaiból nem fog akarni már senki többé feltámasztani” (Virágvasárnapján. I. m., 1. p.).

Az ezután következő három évben tehát Szendrey Mihály kapott júliusi–augusztusi kezdettel – január végéig három éven keresztül – féléves évadokat Pozsonyban,20 ahol 1905-re végül a teljes idénycsere is lezajlott a magyar és a német társulat között, s a város „törvényhatósága egyhangúan megszavazta a magyar színészet állandósítását”,21 ami azt jelentette, hogy ez időtől a magyar színészek az egész téli évadban játszottak. Ezzel gyakorlatilag megszűnt az a magyar színészet szempontjából hátrányos helyzet, amely a Relle-féle vegyes nyelvű színház félresikerült kísérletét is életre hívta. Relle pedig 1902 tavaszán történt felmentését követően – rövid időn belüli másodszori színházvezetői kudarca után – csalódottan hátat fordított a színészetnek, s – teljes pályamódosítással – később vezető beosztást elnyert postahivatalnok lett (az ő kezdeményezésére szervezték meg például az első postai tudakozót is). Az egykori fővárosi, majd pozsonyi színigazgató élete 1914. november 2-án ért véget – nem egészen ötvennégy éves korában. Haláláról két nappal később a Nyugatmagyarországi Híradó is beszámolt, tárgyszerűen felvázolva pályafutását, megemlítve életének másfél évtizeddel korábbi, „lokális harcokkal” terhes pozsonyi színházigazgatói szakaszát is, s hogy ezt követően „búcsút mondott a színészetnek”. „Új pályáján” azonban „kiváló szakerőnek bizonyult és gyorsan haladt előre”, megszerezve a posta- és távirdai főtanácsosi rangot,22 illetve, az első világháború kitörésekor, a tábori posta igazgatójává nevezték ki, ahol „nehéz föladatát” szintén „nagy kötelességtudással végezte” (Relle Iván volt pozsonyi színigazgató meghalt. NYMH, 1914. november 4., 4. p.). Relle november 4-i budapesti temetésén – melyről a Nyugatmagyarországi Híradó fővárosi „dolgozótársa” tudósította a lapot – hivatalból megjelentek a kereskedelmi minisztérium, továbbá a postaigazgatóság, valamint a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézete vezető tisztviselői, illetve a Petőfi páholy-beli társai és – két színész: Relle egykori Népszínház-beli kollégája, Szirmai Imre és Balassa Jenő. A Magyar Színház és a pozsonyi Városi Színház, esetleg az itteni színügyi bizottság vagy városi tanács hivatalos képviseletéről nem szól az újsághír (Relle Iván temetése. NYMH, 1914. november 6., 5. p.). Arról sincs tudomásom, korai halálát mennyire siettette az a kudarcos négy-öt esztendő, amelyet a budapesti Magyar Színház, majd a pozsonyi Városi Színház élén eltöltött (bár a haláláról szóló gyászhír kiújuló szívbajára való utalása sokatmondó lehet e tekintetben), bizonyos, hogy bukásába számos rajta kívül álló, a korabeli színházi és társadalmi-nemzetiségi viszonyokból eredő tényező is belejátszott. Ami pedig életét több-kevesebb ideig meghatározta – a pozsonyi magyar és német nyelvű színjátszás, továbbá a pozsonyi magyarság és németség dominanciaharca, s persze a telefonos tudakozó is – a különböző internetes keresők korában – mára már szintén történelmi időnek számít.

Felhasznált irodalom

Ady Endre összes prózai művei 2. http://mek.niif.hu/05500/05551/html/adypr0118.html Letöltés: 2012. 05. 24.
Benyovszky Károly 1933. A szlovenszkói magyar színészet vázlatos története. Bratislava-Pozsony, Steiner Zsigmond könyvkereskedése.
Berecz Dezső 1976. Küzdelem a magyar színészetért Sopronban 1885 és 1905 között. Soproni Szemle, XXX. évf. 4. sz. 289–307. p.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1981. Premeny divadla. Inonárodné divadlá na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Veda, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1997. Geschichte des deutschsprachingen Theaters in der Slowakei. Köln–Weimar–Wien, Böhlau Verlag.
Enyedi Sándor 2008. A Tragédia a színpadon. 125 év. Madách Könyvtár – Új Folyam 60. Budapest, Madách Irodalmi Társaság.
Fogarassy László 1993. Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében. In Veres Géza (összeáll.): Új Mindenes Gyűjtemény 10. kötet. Bratislava/Pozsony, Madách Könyvkiadó, 113–136. p.
Gajdó Tamás 1997. A színháztörténet-írás módszerei. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó.
Gajdó Tamás (szerk.) 2001. Magyar színháztörténet 1873–1920 II. Magyar színháztörténet. Főszerk.: Székely György. Budapest, Magyar Könyvklub–Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.
Hont Ferenc (szerk.) 1962. Magyar színháztörténet. Budapest, Gondolat Kiadó.
Hoza, Štefan 1953. Opera na Slovensku 1–2. Martin, Osveta.
Katona Ferenc (szerk.) 1976. A debreceni színészet története. Debrecen, DMVT.
Képviselőházi napló 1896. XXVI. kötet. 1900. január 18. – március 1. Országgyűlési dokumentumok – naplók és irományok 1861–1990. http://www.mpgy.ogyk.hu Letöltve: 2012. június 6. http://www3.arcanum.hu/onap/pics/a.pdf?v=pdf&a=pdf&p=PDF&id=kn-1896_26/kn-1896_26%20509&no=0
Kováč, Dušan 2010. Problém písania mien historických osobností z obdobia uhorských dejín. Historický časopis, 58. évf. 1. sz. 135–137. p.
Láng József 1975. Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata. ItK, 3. sz. 354–377. p.
Mannová, Elena 2005. Pozsony historiográfiája. Egy multietnikus város múltjának differenciált bemutatása a 19. és a 20. század politikai fordulatai után. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 47–61. p.
Mészáros András 2004. A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6. évf. 2. sz. 3–20. p.
Nagy Miklós 1975. Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. /Arcok és vallomások/
E. Nagy Olivér, dr. 1904. Színészet. In Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai – Pozsony vármegye. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, 394–401. p.
Pávai Vajna Gábor, dr. 1901. A pozsonyi színügyi kérdésről. Klny. A Nyugatmagyarországi Híradó 1901. ápr. 21-iki számából. Pozsony, Wigand F. K. Könyvnyomdája.
Rajnai Edit 1985. A Budapesti Magyar Színház első tíz éve 1897–1907. Színháztudományi Szemle, 16. Budapest, Magyar Színházi Intézet–Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottsága, 115–185. p.
Szajbély Mihály 2010. Jókai Mór (1925–1904). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Magyarok emlékezete/
Szarka László 2005. Pozsony etnikai változásai és a város közigazgatása a két világháború között. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 401–419. p.
Valentovič, Štefan (fel. szerk.) 1986. Slovenský biografický slovník (od roku 833 do roku 1990) I. Martin, Matica slovenská.
Vörös Tibor 1990. A Fedák. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó.

László Tóth
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902.

Bratislava plays a special, although far not a central role in the history of the Hungarian theatre playing. This is indicated also by the fact that the first strolling group – that of Dávid Kilényi – visited the coronation city near Vienna with predominantly German population and culture only in 1820. But the Hungarian theatre could not take root here for long. The German domination began to equalize in a more dynamic pace only after the 1880s, in the result of the national efforts taken for organization and support of country theatre and for the promotion of Magyarization on the territories with non-Hungarian population. From this perspective, a distinctive and unique experiment was made by Iván Relle, earlier engaged in foundation of a theatre and setting up a company in Budapest, who was commissioned to establish a bilingual theatre and coordinate the work of a Hungarian and German theatre company. The experiment – despite that Hungarian and German language performances took place in the Municipal Theatre in a day shift, what seemed promising for some time, quickly failed because of the qualitative differences between the two companies, in favour of the German theatre, and in the result of the Hungarian and German public of the city and also due to the dispute of the city board representatives arising from their different ideas. This study makes a survey on the lights and shadows of the above experiment, as it was presented in the contemporary press and the views of the Hungarian and Slovak theatre history writers.

László Tóth 792(=511.141)(437.6)”1899/1902”
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle and 792(=112.2)(437.6)”1899/1902”
the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902. 316.7(437.6)”1899/1902”

Keywords: Bratislava. Magyarization. Hungarian–German co-existence. The Toldy Circle. Károly Somogyi. Bilingual theatre performing in Bratislava 1899–1902. Gábor Pávai Vajna. Iván Relle. Sári Fedák.

A magyar „férfiuralom” terepei és határai (Nyelv, Ideológia, Média 8., Interdiszciplináris gender konferencia)

2012. szeptember 21–22-én nyolcadik alkalommal rendezte meg a TNT, a Szegedi Tudományegyetem Társadalmi Nemek Tudománya Kutatócsoportja a magyar nyelvhasználat és a hatalom, a kulturális reprezentációk és az ideológia, a nők és a feminista gondolkodás magyarországi összefüggéseit kutató konferenciáját. A konferenciasorozat a társadalmi nemi viszonyok és szexualitás szempontjából vizsgálódott, s ezúttal a maszkulinitás és a férfiuralom formáit állította vizsgálódásai középpontjába.

Az idei konferencia a „férfiuralom” felforgatásának, átalakításának, megszüntetésének lehetőségeit és korlátait kívánta megvitatni a feminista kutatás és mozgalmak eredményeire és tanulságaira támaszkodva. A szervezők szerint e vállalkozás elengedhetetlen feltétele, hogy feltárjuk ennek a szimbolikus és fizikai erőszaknak és térnyerésnek a sajátos formáit és intézményeit. A szituációba ágyazott tudás jegyében várták tehát azokat a hiánypótló előadásokat, melyek kijelölik és kikezdik ennek a férfiuralomnak a terjedelmét és (stigmatizáló) korlátait a különböző társadalmi intézményekben és kulturális reprezentációkban.

Az előzetes kérdésfelvetések a következők voltak: Mi mindent jelent a racionalitás, a racionális tudás, ha a férfival van összekötve? Lehet-e ellentmondásos és képlékeny a szubjektum, ha férfinak tételeződik? Milyen kép- és szövegalkotó technikák vannak jelen, s azokban milyen hatalmi viszonyok rejlenek? Kinek van hatalmában látni? Van-e, és ha igen, milyen értelemben teste a férfinak? Honnan kell megközelítenünk ezt a testiséget, hogy kikezdhessük a felfogást szentesítő kánonjogot? Miként változik a férfias férfi jelentése és intézménye az egyes társadalmi csoportok pozíciójában, s ezek miként hatnak egymásra? Milyen történetek révén lesz elmesélhető a férfi életútja, és milyen helyzetekben? Milyen társadalmi helyzetekben és milyen kulturális hagyományokban hangzik el a férfiak identitáskrízisére hivatkozás? Milyen megoldási sémák állnak rendelkezésre ezeknek az aggodalmaknak a kihangosítására? Miként és miért válik láthatatlanná egyik részről a karrier, másik részről a házimunka a férfinak szánt/vágyott életterekben? Milyen tendenciák alakultak ki az elmúlt húsz évben az iskolai végzettség, foglalkoztatás és előremenetel terén az egyes társadalmi intézményekben és régiókban? Milyen önfeláldozási és önmagukat okoló sémákat termelnek ki a „férfi” jelentésmezői a nők életében?

A kérdések sokszínűségének megfelelően az előadások is több szempontból és több szálon közelítették meg a problémát. A médiakommunikáció, az irodalom- és nyelvtudomány, a szociológia, a történelemtudomány, a pedagógia témakörei a tankönyvek, a közoktatás, az internetes kommunikáció, a gazdaságpolitika konkrét témáival kerültek egymás mellé.

A konferencia három nyitóelőadása három nagyon fontos problémakörhöz kapcsolódott.

Az első Annus Irén Ép testben ép lélek stb. A sport, a maszkulinitás és a hatalom összekapcsolódásáról a mai hazai politikai elitben című előadása volt. Megállapítja, hogy a jelenlegi magyar kormány mind diskurzusában, mind döntéseiben nagy hangsúlyt helyez a sportra (iskolai oktatás, sportrendezvények stb.), több élsportolót kér fel országos politikai szerepre. E férfi sportolók szerepe az ép testben ép lélek, az erkölcsösség, szellemiség és szakértelem birtoklását is feltételezi. Az előadás azt próbálta a Masculinity Studies eredményeire támaszkodva felgöngyölíteni, hogy „milyen történeti gyökerek és azokból táplálkozó sztereotipikus elvárások alapján képzelhető el, hogy korábbi élsportolók azonosulhassanak egy erősen nacionalista, maszkulin, heretonormatív, osztály-alapú, központosított hatalmi struktúrával, egyben annak megtestesítőivé és kiszolgálóivá is válva”.
A második előadás a gender a tudományban címszóval összefoglalható, a férfiuralom és az észközpontúság kapcsolatát feltáró téma volt Joó Mária előadásában (Fallogocentrizmus – ma, Magyarországon), aki részletesen, gyakorlati, saját tapasztalatait is tükröző példákkal illusztrálva mutatta be azt, hogy „a magyar férfiuralom praxisa azért különösen nehezen kezelhető, mert öntudatlan habitusokban nyilvánul meg, ellenkező egyenlőségelvű tudattal párosul, és kritikus szóvátétele személyes sértésnek számít”. Filozófiai problémaként az észnek van/nincs neme kérdés nagyon jól használható ennek a problémának a bemutatására.
A harmadik nyitóelőadás a gender pedagógia témakörben hangzott el. Thun Éva, a gender pedagógia kiváló képviselője, kollégájával, Frank Tamással a Ha a férfiasságot az iskolában tanítanák címmel a gender pedagógia maszkulinitásra vonatkozó témacsoportjainak empirikus vizsgálatokból nyert leírásaival ismertette meg a konferencia hallgatóit. Előadásukban megállapították, hogy a dichotómián alapuló férfi és női identitások patriarchális homogenitásának széttöredezését idézik elő az utóbbi évtizedekben tapasztalt társadalmi változások, ezért „megélésük a köz- és magánszféra mindennapi eseményeiben konfliktusokkal és feszültségekkel telített”. Ezzel ellentétben azonban az iskolában megállni látszik az idő. Ebben a közegben tovább élnek az idealizált patriarchális kultúra értékrendjei, s ez azért is bír sajátos fontossággal, mert e folyamat működtetői a nők, hiszen ők vannak többségben az iskolában. Az iskolai szocializációban is meg kell jelennie a gender nevelésnek, az ehhez szükséges pedagógiai elmélet és gyakorlat létrehozásához azonban olyan empirikus kutatások szükségesek, amelyek feltárják a gender viszonyokat. A kutatás tehát arra irányult, hogy „feltárja azokat a társadalmi valóságban megfigyelhető jelenségsorozatokat, amelyek a gender pedagógia maszkulinitásra vonatkozó témacsoportjait hivatottak azonosítani”.
Most pedig néhány szó az egyes témakörökben elhangzott előadásokról.

Nyelvtudomány. Bodó Csanád „Hogyan káromkodjanak a nők?” Vázlat a vulgáris nyelvhasználat maszkulin normativitásának gyakorlatáról – a nyelvi ideológiák kutatásának keretében az előadó arra kereste a választ, hogy milyen lehetőségei vannak a női vulgaritásnak arra, hogy a nemi megkülönböztetés és a nemi hierarchia fenntartását szolgáló ideológiákat a feministák által szorgalmazott társadalmi változások kontextusában értelmezzék. Kovács Zsuzsanna – Sümeghy Mariann A férfiak nyelvi viselkedése egy nőies munkahelyi sztenderd nyelvhasználat tükrében – a vizsgálat azt kutatta, hogy mi történik akkor, ha a nőknek tulajdonított alárendelt interakciós szerepet nem a nők, hanem a férfiak töltik be mint egy gyorsétterem kasszasori dolgozói. Mi történik a férfiidentitással, ha a férfiaknak a „nőies” beszédet elváró munkakörben kell megnyilvánulniuk, s a kortárs női nyelvhasználathoz kapcsolódó sztereotípiáknak kell megfelelniük.

Irodalomtudomány. Bolemant Lilla Maszkulin és feminin jelentések művészetről szóló irodalmi szövegekben – a kutatás a 20. század első felének néhány, nők által írt regénye (Erdős Renée, Szenes Piroska, Berde Mária, Tormay Cecile) szövegében arra kereste a választ, hogyan jelennek meg a feminitás és a maszkulinitás különféle formái, és milyen módon fonódnak össze a művészet, a tehetség s elsősorban a zenei tehetség fogalmával. Ezen túl és ezzel együtt pedig a művészet, a zene és a testiség összefüggései is felmerülnek ezekben a szövegekben, s mindez a hierarchikus hatalom felől is elemzésre került.

John K. Cox Menstruáló apák és hidegvérű harcosnők: Áthágott maszkulinitás Danilo Kiš írásaiban – az előadás a magyar–zsidó–szerb származású író Fövenyóra és Borisz Davidovics síremléke című köteteinek azon szereplőit vizsgálja, akik különféle módon megsértik és/vagy áthágják a maszkulinitás hagyományos határait és tereit, „nemcsak szavaikban és tetteikben, hanem testi valóságukból eredő élettapasztalataik eredményeként is”. Mészáros Zsolt Sminkelő férfiak a 19. század végi magyar regényekben című előadásában azt a kérdést tette fel, kimutatható-e a titokban szépítőszereket használó férfi szereplők ábrázolásában a patriarchális berendezkedés kritikája, s ha igen, akkor milyen módon dekonstruálja a korabeli férfiideált. Varga Virág Erotikus lektűr? „Új nők, új férfiak” Erdős Renée prózájában – a Báró Herzfeld Clariss című regény elemzése során az előadó kifejtette, hogy a szövegben fokozatosan létrejön a férfinek a nőitől alárendelt volta, s az objektum-férfi képe is, tehát a szöveg a századelő új nőképe mellett az új férfiképe is megkonstruálódott s decentralizálódott. A regénynek s Erdős több regényének is mondanivalója van tehát a férfiidentitás szempontjából is. Zsadányi Edit a Maszkulin narratívák töréspontjai címet választotta előadásának. A kiváló irodalomtudós arra a jelenségre hívta fel a figyelmet, hogy a múltból származó, napjainkig tartó beidegződéseket kritika tárgyává tevő munkák egyes helyeken maguk is „megismételnek vagy figyelmen kívül hagynak a nőket hátrányosan megkülönböztető beidegződéseket, aminek további következményei lehetnek az irodalom kulturális és etikai szerepére nézve”.

Társadalomtudományok. Bethlen Anna Legfőbb érték az ember… azaz a nő. A prostitúció politikai-gazdaságtani értelme című elemzésében kifejtette, hogy évtizedek óta zsákutcában topog a témát övező vita, ezért inkább egy kevésbé kiemelt szempontjára helyezte a hangsúlyt, a gazdaságpolitikaira. Kérdése: „mi a prostitúció (pontosabban a prostitúciót, a pornográfiát és az emberkereskedelmet egyesítő szexipar) szerepe a nők és a férfiak, továbbá a gazdagok és a szegények, a fejlett és a fejletlen országok, területek, régiók lakossága, a kisebbségek és a többségi társadalmak stb. közötti egyenlőtlenség fenntartásában, elmélyítésében. Miképp is értékesül, kinek-minek a legfőbb értéke is az ember, illetve a nő?” A lehetséges válaszok egyértelművé tették a szexipar kizsákmányoló embertelenségét, és a pénz és a maszkulin hatalom egyértelmű összefonódását.

A további előadások címét érdemes szintén legalább megemlíteni, mert több olyan témát boncolgattak, melyek aktualitása vitathatatlan.

Magó-Maghiar Anna A „kelet-európai szépség” intézményesülése a médiában – makrogazdasági pillanatkép, Simon Lehel A meleg férfiak biológiai léte – a nők által, Molnár Csilla A férfi és a HVG, Biró Emese A tetovált lány c. könyv és film internetes kritikáiban rejtőző férfiuralmi megnyilvánulások.

Média és kommunikáció. Szlávi Anna Férfi-nő erőviszonyok magyar reklámplakátokon, Pethő Anna Az Amazon, a Cselszövő és a Plázacica (a valóságshow-k nőábrázolása), Kérchy Anna A „férfias” fogyaték fikciója. Alternatív maszkulinitások atipikus megtestesülései a kortárs populáris vizuális kultúrában.

Az első este programja az előző évek hagyományát követve egy nagyon érdekes és tanulságos panelbeszélgetés volt, ebben az évben a Magyar Újságírószövetség Nők a médiában (esélyegyenlőség) szakosztályának elnökével, Szegő Krisztinával.

A konferencia két napján több mint húsz előadás hangzott el két szekcióban. A nyolcadik évfolyam is sikeresen zárult, kíváncsian várjuk tehát a következő év témáit, amelyek vezérfonalát már az idei konferencia zárórendezvényén meghatározták a résztvevők és a szervezők, s ez is egy rendkívül pozitív vonása a konferenciasorozatnak: mégpedig, hogy az aktuális előadások és beszélgetések folyamán alakul ki a következő év témája. Ennek nyilvánosságra hozásáig pedig csak néhány hónapot kell várni, s lehet készülni a következő év tartalmas eszmecseréire.

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 2011, 272 p.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Hallgató­ság!*

Nagy megtiszteltetésnek tartom, s egyúttal köszönöm, hogy a szlovákiai magyarság legrégebbi és legjobb hagyományokkal rendelkező műhelye első évkönyvének nyelvészeti tanulmányait bemutathatom.

Mielőtt a kiadványba belelapoznánk, vessünk néhány pillantást a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara megalakulásának 90. évfordulójára megjelent könyv külsejére, ruházatára. Elegáns, ünnepélyes, mélyzöld borító, s benne szerény visszafogottsággal a Gondova utcai épület képe. A hátsó borító szövegéből föltárulkozik a színes tartalom. A könyv méretét is szerencsésen választották meg a szerkesztők: zsebkönyv mérete következtében könnyen magunkkal is vihetjük rövidebb-hosszabb utazásainkra. A bemutatás elején már megelőlegezhetjük, hogy az esztétikus külcsínnel összhangban van a belbecs.
A könyv nyelvészeti része öt szerző tanulmányát tartalmazza. Örvendetes, hogy három oktató munkája mellett két doktorandusz hallgató írása is helyet kapott a fejezetben. Két oktatói dolgozatot követ két doktoranduszi, majd ismét egy oktatói. A szerkesztők − a te­ma­tikai okokon kívül − ezzel a keretbe foglalással talán azt is érzékeltetni akarták, hogy a tanszéken mennyire természetes és fontos a nemzedékek összefogása, az utánpótlás nevelése. Tematikai sokszínűség jellemzi a nyelvészeti fejezetet: a nyelvi ideológiákkal foglalkozik Lanstyák István tanár úr tanulmánya, az intézménynév-standardizálással Misad Katalin tanárnő dolgozata, a diáknyelvvel Bilász Bog­lárka doktorandusz hallgató írása, a magyar mint idegen nyelv tanításának az elméleti és gyakorlati kérdéseivel Szilvási Andrea doktorandusz hallgató dolgozata, valamint Hizsnyai Tóth Ildikó tanárnő tanulmánya.

Ejtsünk szót most mindegyik dolgozatról külön-külön!

Az első − A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről c. − tanulmányban Lans­tyák István a nyelvi ideológiák dzsungelében igyekszik rendet teremteni. A dolgozat 12 oldalas, apró betűs Függelékében összesen 87 nyelvi ideológia tömör meghatározását adja. A tanulmány bevezető részében a szerző hangsúlyozza, hogy a magyar nyelvtudomány egyik fontos feladata a nyelvközösségben működő nyelvi ideológiák feltárása. A nyelvi ideológiák természetesen általánosabb jellegű ideológiákkal is kapcsolatban vannak. A nyelvi ideológiákkal kapcsolatos újabb elméleti és empirikus kutatások eredményeit olvashatjuk a további fejezetekben. Természetesen az ideológiák mindegyikére nem közölhetett példákat a magyar nyelvművelő irodalomból, csak olyanokra szorítkozhatott, amelyekben több fontos nyelvi ideológia is megnyilvánul. Írása összegzésében hangsúlyozza a szerző, hogy a kutatás még a kezdeteknél tart, s azt is megállapítja, hogy egymaga aligha lesz képes mélyebben foglalkozni ezzel a témakörrel. Végül kifejezi azt az óhaját és reményét, hogy a nála is fiatalabb kutatók kedvet kapnak ennek az érdekes témának a további vizsgálatára.
A második tanulmány − az Intézménynév-standardizálás kisebbségi helyzetben című − Misad Katalin nevéhez fűződik. Az intézménynevek szerteágazó rendszeréből jelen tanulmány a szlovák iskolatípusok magyar nevének a megállapításával foglalkozik. A standardizálás folyamán a legnagyobb nehézséget a szlovák középiskolák megfelelő magyar nevének a meghatározása okozza. Az 1989 után bekövetkezett politikai, gazdasági és társadalmi változás hatással volt az intézményrendszerre. Ez magával vonta az intézménynevek jelentős részének a kicserélődését is. A szerző dolgozatának első fejezeteiben a standardizálás és a kodifikálás elméleti kérdéseivel, szükségességével és lehetőségeivel foglalkozik. A kilencvenes években a kisebbségi nyelveknek, így a magyarnak is, megváltozott a státusza. Bár hivatalos nyelvvé egyik sem lépett elő, de jogszabályokba foglalták a hivatalos és a nyilvános színtereken való használatukat. A tankönyvi, jogi, közigazgatási stb. szövegek szakszóhasználata nagyfokú variabilitást mutat. Misad Katalin nagyon helyesen rámutat arra, hogy ugyanazt a fogalmat, jelenséget a Kárpát-medence különböző részein (pl. Erdélyben, Vajdaságban, Kárpátalján) más és más névvel illetik, mint Magyarországon. Ezáltal megbomlik, megbomolhat az egységes magyar szaknyelv. Ezért elengedhetetlen minden régióban a szaknyelv tervezésével foglalkozni. A szlovákiai magyar szaknyelvi tervezéssel, ennek keretében pedig a tulajdonnevek, intézménynevek földrajzi nevek tervezési kérdéseivel a Gramma Nyelvi Iroda munkatársai foglalkoznak.

A továbbiakban a szerző a szlovák iskolanevek magyar megfelelőjének az egységesítési elveit fogalmazza meg, majd táblázatban mutatja be a szlovák megnevezés és a Gramma által javasolt magyar megfelelőjét. Külön fejezet foglalkozik az iskolatípusok magyar nevének a helyesírási kérdéseivel.

A sorban a harmadik közlemény − Bilász Boglárka Magyar diáknyelv határon innen és túl című − az ifjúsági nyelv egy speciális területére, a diákszlengre irányítja az olvasó figyelmét. Kérdőíves felmérés alapján hasonlítja össze a szlovákiai Nagykaposi Magyar Tannyelvű Gimnázium és a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnázium diákcsoportjainak szlengismeretét és -használatát. A szerző legfontosabb hipotézise az volt, hogy közös elemek jelennek meg a szlovákiai és a magyarországi diákok szlenghasználatában, különösen a közszleng kategóriájában, az internetes nyelvhasználat szókészletében, valamint az angol nyelvi hatásban. A nagykaposiaknál az előbbieken túl megmutatkoznak a szlovák kontaktusjelenségek. A felállított hipotézisek többségét gazdag példaanyaggal és táblázatba foglalt számítási eredményekkel igazolta.
Az alkalmazott nyelvtudomány igen aktuális területére vezeti az olvasót Szilvási Andrea A magyar mint idegen nyelv Szlovákiában című dolgozata, melyben a szlovák anyanyelvűek magyarnyelv-tanulási okait és motivációit taglalja az idegen, a környezet-, a másod- és a származásnyelv fogalmak tisztázását követően. Az okok közt említi meg a dél-szlovákiai kétnyelvű környezetet, a szlovákiai vállalatok üzleti érdekeit a magyarlakta területeken, valamint bizonyos szakmák magyar szókincsismeretének a szükséges voltát. A szerző kutatásai alapján a magyarnyelv-tanulás motiváló tényezőjének tartja az ún. instrumentális (eszközi jellegű) motivációt, vagyis amikor valakinek a munkája ellátáshoz van szüksége a magyar nyelvre. (Pl. néprajz, levéltáros szak, hungarológia, történelem szak az egyetemen és később a pályán.) A másik motiváló tényező személyes indíttatású: párkapcsolat, vegyes házasságokban az utódok mindkét nyelven történő szocializációjának a szándéka, magyar anyanyelvű rokonokkal való kommunikáció stb.
A nyelvészeti blokk ötödik – A magyar mint idegen nyelv esete a levéltár szakos hallgatók képzésével a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán (2000−2010) c. – tanulmányának a szerzője Hizsnyai Tóth Ildikó. Már a Mikszáth Kálmán-i ihletésű cím (A Noszty fiú esete…) is fölkelti az olvasó figyelmét. Az alfejezetek címei is ugyaninnen valók, s ugyanennyire beszédesek. A dolgozat a levéltár szakos hallgatók képzésének az utóbbi évtizede gondjait elemzi. Megállapítja, hogy tíz év alatt sem alakult ki a szakirány követelményeinek megfelelő metodika. Ezért a hallgatók nem rendelkeznek a gyakorlatban is használható, megfelelő szintű magyar nyelvtudással. A levéltár szakosok komplex nyelvi képzésének egészében, összefüggésében vizsgálja azokat a speciális jellemzőket, amelyek a magyarnak mint idegen nyelvnek az oktatását jellemzik. Összehasonlítja a latin és a német nyelvi képzéssel, s megállapítja, hogy – szemben a magyar nyelvvel − a levéltárosok idegen nyelvi képzését nem az illető nyelvi tanszékek (klasszikus filológia, germanisztika tanszék) biztosítják, hanem az Idegen Nyelvi Tanszék. (Nálunk Idegen Nyelvi Lektorátus.) A tanulmány második felében egy készülő, új, funkcionális nyelvszemléletű tankönyv koncepciójáról tájékozódhatunk, melyben a szlovák−magyar kontrasztív szempontú nyelvleírás érvényesül. A tervezett könyv három önálló, de egymással összefüggő fejezetből áll: Nyelvtan, Dialógusok, Szövegek. A tankönyv a nyelvi kompetencia kialakítása mellett az interkulturális kompetencia kialakítását is alapvető fontosságúnak tartja.

Végezetül a kötetről megállapíthatjuk, hogy a külcsín és a belbecs valóban összhang­ban van.

Befejezésként ismételten köszönöm a megtisztelő fölkérést a nyelvészeti tanulmányok bemutatására.

Kívánok a kötet minden szerzőjének, szerkesztőjének a további kutatásokhoz sok erőt, jó egészséget, kitartást, a Tanszék egészének pedig ehhez hasonló tartalmas köteteket, melyek méltóképpen tükrözik ennek a lelkes kis közösségnek a tudományos teljesítményeit.
Köszönöm a figyelmet.

Ivo Vasiljev: Život s více jazyky – jazyková autobiografie

Ivo Vasiljev: Život s více jazyky – jazyková autobiografie. Praha, Nakladatelství Lidové noviny, 2011, 314 p.

Ivo Vasiljev nyelvi önéletrajza – melyet Élet több nyelvvel – nyelvi önéletrajz címmel fordíthatnánk magyarra – szórakoztató és tanulságos olvasmány lehet nyelvészek és laikusok számára egyaránt. A címben szereplő műfaji meghatározásból világossá válik, hogy a szerző életének nyelvi vonatkozású eseményeit szándékozik felidézni. Ehhez a célhoz következetesen tartja magát, és a visszatekintés mellett igyekszik értelmezni is az általa elsajátított nyelvek és élete alakulása közötti összefüggéseket.
Az első fejezetből megtudhatjuk, hogyan került a szerző már egészen kisgyerek korában kapcsolatba szülei révén a cseh és orosz, valamint tanulmányai folytán a német nyelvvel. Bevallása szerint az a tény, hogy már ilyen fiatalon többnyelvűnek mondhatta magát, pótolhatatlan alapot biztosított számára, hogy a későbbiekben még több nyelvet tudjon elsajátítani, és 75 éves korában a tizennegyedik nyelvét tanulja, mely nem más, mint a magyar.
A további néhány fejezetben tanúi lehetünk Ivo Vasiljev első találkozásának az angol, francia és koreai nyelvvel, mely utóbbi annyira magával ragadta, hogy egyetemi tanulmányait is ezen a szakon kezdte meg. A koreai nyelvhez kapcsolódnak első tolmácstapasztalatai is. Megtudhatjuk, hogyan sodorta a véletlen a vietnami nyelvhez, mely aztán egész eddigi életén végigkísérte.

A szerző amellett, hogy a nyelvtudomány jeles képviselője, nem tudta figyelmen kívül hagyni a világ eseményeit, s ahogy az ötödik és hatodik fejezetből megtudhatjuk, tudását és képességeit felhasználta a vietnami háború elleni küzdelemben, és a prágai tavaszt követően is igyekezett a külföldi nyilvánosság elé kiállva hazája érdekeit szolgálni. Rendkívül érdekes végigkövetni a világ történéseit az egyén nyelvi életének alakulása szempontjából, és a történelem iránt érdeklődők számára talán ez lehet az önéletrajz legfigyelemreméltóbb aspektusa.

A hetedik fejezetben egy nagyon személyes, ám az olvasó számára annál tanulságosabb epizódot ismertet az életéből a szerző. Megosztja velünk a gyerekei nyelvi nevelése kapcsán szerzett tapasztalatait, melynek következtében sikeres többnyelvű felnőttekké váltak. Mindeközben pedig ő maga újabb nyelvekkel került közelebbi vagy érintőleges kapcsolatba.

A könyv utolsó fejezetéből kiderül, hogy a nyelvészet, fordítás, tolmácsolás és világpolitika területein otthonosan mozgó személy milyen bátran vágott bele egy magánvállalkozásba, majd erről lemondva ismét új vizekre evezett, és évekig egy tanácsadó cégnek dolgozott ázsiai üzemekben, végül Csehországba való visszatérése előtt egy régészeti kutatást végző hajón tevékenykedett.

Rövid tartalmi összefoglalómban a teljesség igénye nélkül tértem ki Ivo Vasiljev éle­tének néhány fontos állomására, illetve az életét talán leginkább befolyásoló nyelvekre. Mindemellett gimnáziumi tanulmányai alatt kapcsolatba került még a latin nyelvvel, japán szakos felesége révén a japánnal, a kínaival, a bolgár és a lengyel nyelvvel kirándulások kapcsán, a maláj és thai nyelvvel a Malajziában és Thaiföldön töltött idő alatt. Magyarul abból a megfontolásból kezdett tanulni, hogy bebizonyítsa: a többnyelvű emberek még idősebb korukban is képesek új – az eddig általuk ismert nyelvektől eltérő típusú – nyelv elsajátítására.
Az önéletrajz rendkívül olvasmányos. Nem szaknyelvi szöveg, így könnyen érthető és értelmezhető bárki számára. A táblázatok, a térkép, a nyelv- és névmutató segíti az olvasót a szerző által ismert nyelvek és az említett helyszínek, személyek közötti tájékozódásban. Témájához hűen maga a könyv is többnyelvű: bár nagy része csehül íródott, a zárszó szlovák nyelvű, a rezümé pedig angol és vietnami nyelven nyújt összefoglalót.

A nyelvi önéletrajz jelentőségét főként nyelvszemlélet-alakító jellegében látom. A szerző hangsúlyozza, hogy két- vagy többnyelvű nem csak kivételes nyelvi tehetséggel megáldott ember lehet, az erre való felkészülést pedig érdemes már a gyerekkor korai szakaszában elkezdeni. Éppen ezért azok helyzetét, akiknek érvényesülésükhöz több nyelvet el kell sajátítaniuk, nem tekinti hátrányosnak, hanem egyenesen páratlan lehetőséget lát benne, mely a későbbiekben utat nyithat a többnyelvűség felé.
A könyv az egynyelvűek számára betekintést nyújt a két- és többnyelvűek gondolkodásmódjába, és segíthet megérteni, mennyire megváltoztathatja a világlátásukat egy másik nyelv megismerése, hisz ha új nyelvet tanulunk, akkor nemcsak más szóval nevezzük meg a már ismert tárgyakat, fogalmakat, hanem más kultúrával, szemléletmóddal ismerkedünk meg.

Mindamellett hasznos olvasmány a nyelvészet iránt érdeklődők számára is, hiszen egy többnyelvű beszélő életútjával ismerkedhetnek meg. Ivo Vasiljev pedig nemcsak elmeséli nyelvi élete történetét, hanem – nyelvész mivoltából adódóan – igyekszik értelmezni is változásait, nehézségeit és örömteli eseményeit. Kedves öniróniával beszél sikertelen kísérleteiről is, és mivel a nyelvtanulás nehézségeit is bemutatja, közelebb hozza történetét az olvasóhoz, emberivé teszi, éppen ezért motiváló lehet a nyelveket tanulók vagy erre készülők számára.
A fent leírtak alapján ajánlható a könyv mindenkinek, aki inspirációt keres bármilyen nyelvekkel kapcsolatok tevékenységhez, legyen az kutatás, nyelvtanulás vagy egyszerűen csak egy baráti beszélgetés.