Szemle archív

A csehszlovákiai magyar szövetkezetek és pénzintézetek átalakítása (1945–1950) 1

Tézisek és irányvonalak

Az ún. hontalanság éveinek gazdasági vonatkozásairól, a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni gazdasági helyzetéről, illetve a magyar gazdasági önszerveződés alapelemeinek átalakulásáról, megszűnéséről – pontosabban fogalmazva államhatalmi megszüntetéséről – és a gazdasági munkamegosztásnak megfelelően létrejött szervezeteknek az utóéletéről nem könnyű feladat írni. A családi és személyi vagyonvesztések halmaza pedig szinte határtalannak tűnik.
Abban egyetértés uralkodik, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság története egyszerre kényszer- és határkisebbség-történet (L. Bárdi 2004, 19–24., 29–30. p.; Szarka 2004, 113–128. p.) és 1918-tól a (cseh)szlovákiai bel-, illetve nemzetiségpolitikai törekvések kereszttüzében, „hálójában” vizsgálható. Emellett a nemzetközi kisebbségpolitikai feltételrendszert és a magyarországi magyarságpolitikát, kapcsolódásokat, befolyásolási kísérleteket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Belülről nézve a kisebbség társadalmi, gazdasági és kulturális alrendszereinek hatékonyságvizsgálata szintén központi kérdés marad.

Két tézis fogalmazható meg vagy kutatási irányvonal tűzhető ki, melyek alapján a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség gazdasági helyzete tanulmányozható. Egyrészt az, hogy az impérium- és rendszerváltások hogyan hatottak az adott (magyarok lakta) régió, mely a nacionalista összeütközések helyszínévé is vált, gazdasági modernizációjára és teljesítőképességére.2 A másikat az alkotja, hogy 1938-ig (1945-ig) a nemzeti, regionális alapon szerveződő gazdasági szereplők milyen új szerkezeteket tudtak létrehozni és azok mennyire voltak képesek a magyar közösségeket integrálni. Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy ezek a szerkezetek hogyan kapcsolódtak be a nemzetállami keretekbe és a többségi intézményi rendszerekbe.
1945-öt éles korszakhatárként tarthatjuk számon, hiszen ez után az állam gazdasági befolyása még jobban növekedett, a gazdaság etatizálódása folytatódott, felgyorsult és a nemzetiesülés színterévé vált. Az állam szabályozó mechanizmusai a gazdaság minden területén érezhetőbbek lettek, és a magángazdaság mindjobban alárendelt helyzetbe került. A polgári vállalkozások intézménytörténete vagy a vállalkozók társadalomtörténete csak eddig követhető nyomon, a polgárnélküliség dogmája ekkortól jelenik meg. (Vö. Gyáni 2000, 59. p.)

A (cseh)szlovákiai magyar kisebbségtörténet előzőekben bemutatott gazdasági és gazdaságpolitikai vonatkozásait 1945 után új értelmezési keretben szükséges újragondolni. Ez a közösség a két világháború között egyszerre volt „nemzet alatti entitás” és több alrendszerben (politika, kultúra, gazdaság) szerveződő „intézményesített nemzeti kisebbség”, azonban a második világháború után, több mint négy évtizeden keresztül csupán korlátozottan a kulturális szinten szerveződő és „intézményesedő” közösségként jellemezhető, a többséggel szembeni passzív lojalitás felerősödött, megszilárdult jegyeivel.3

Ez a történet egyik olvasata. A másikat a csehszlovák nemzetállam-építés projektje alkotja. A (cseh)szlovákiai magyarság gazdasági státusát, státusvesztését a szlovák nemzetpolitikai célok megvalósításának folyamatában, a tulajdonviszonyok megváltozásában (államosítás, földreform), a kereskedelmi társulások sorsában (üzemek, gazdasági szervezetek és intézmények felszámolása és átalakítása) és a nemzetiségi alapon végrehajtott diszkrimináció eredményezte egyéni vagyonvesztés stációiban, főképpen e veszteségek teljességre nem törekvő számszerűsítésében vizsgálhatjuk.4 A magyarok által lakott régiók háború utáni újjáépítésének és az állami gazdaságpolitika vizsgálata társulhat ehhez a megközelítéshez. Regionális szinten az újabb hatalomváltás okozta gazdasági változásokat, a gazdaságpolitikai reintegráció folyamatát, a vagyonelvételek és kisajátítások következményeit és a régi-új perifériák gazdasági gondjait érdemes vizsgálni. A Csehszlovákia és a határon túli magyarok jogi védelmében eszköztelen Magyarország közötti kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok, valamint a vagyonjogi problémák körét sem lehet megkerülni.

Megállapíthatjuk, hogy a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség társadalmi, gazdasági szerkezetének jellegét a kulturális és gazdasági önszerveződés, az intézménytámogatás és -fenntartás szempontjából döntő fontosságúnak tekinthetjük. Ennek ellenére az 1945-ben határon túlra került – és egy demokratikus államberendezésben elvileg kisebbségivé átalakítható – magyar állami gazdasági intézményrendszernek a második világháború kataklizmája utáni felbomlása-felszámolása nagy adóssága a kisebbségtörténet-írásnak.5
Jogos a kérdés: hogyan kutathatók és milyen céllal a „semmivé züllött politikai képződménynek” (Janics, 1992, 23. p.), de ugyanakkor a „negyedik utas” lehetőséget, az illegalitásba vonult-kényszerült, politikai és társadalmi érdekképviseletet (Tóth 1993, 262., 264. p.) is kiépítő kisebbségi magyar közösségnek 1945–1948 közötti gazdasági (gazdaságpolitikai) vonatkozásai? Több mint hat évtized távlatából érdemes ennek a kérdésnek figyelmet szentelni? Egy ilyen tematikájú történeti munka „hasznos és jogosult”, nem csupán a politikatörténet és a nemzeti történetírások továbbra is fennálló egyeduralmát erősíti?

Úgy gondolom, hogy helyénvaló és időszerű ezzel a témával foglalkozni, mégpedig a szlovákiai magyarság jelenlegi gazdasági és szociális helyzetére odafigyelve.6 Tény, hogy a kisebbségi gazdasági alrendszer fogalma a két világháború közötti masaryki demokrácia rendszerében értelmezhető, 1945 után pedig a magyar (vagy annak tekintett) gazdasági szervezetek felszámolásáról és vagyonuk kisajátításáról beszélhetünk. Történelmi távlatból nézve ennek a virtuálisan létező intézményrendszernek talán leghatékonyabb elemét a szövetkezetek alkották. Megszüntetésükkel és szlovák érdekű átszervezésükkel az egyik legérzékenyebb veszteség érte a szlovákiai magyarokat. Demokratikus keretek között éppen a szövetkezeti mozgalom jelenthette volna a gazdasági talpra állást, azonban a csehszlovákiai nem szláv kisebbségek gazdasági diszkriminációjával és a kisebbségeknek mint nemzeti alapon is szerveződő gazdasági szereplőknek a kiiktatásával ez a lehetőség megszűnt. Később, a rendszerváltás után több akadályozó tényező összhatásának eredményeképpen sem merült fel a szlovákiai magyar szövetkezeti mozgalom újraszervezésének igénye.7

Nyilvánvaló, hogy ezek mögött egy fontos tényező is meghúzódik: a csehszlovákiai magyarok társadalmi struktúrája 1945 és 1948 között, a kitelepítés és a lakosságcsere következtében, alapvetően megváltozott. A magyaroknak a bankszférában, a kisipar és kereskedelem terén az addig is minimális képviselete teljes mértékben megszűnt. A bankhivatalnokok, kisiparosok, kiskereskedők, a középparaszti réteg és a szövetkezeti vezetők nagyobbik része áttelepült, átmenekült Magyarországra. A mezőgazdaságban szervezetileg megnyilvánuló kisebbségi érdekvédelemről pedig szó sem lehetett.

Szövetkezeti áldemokrácia és a csehszlovákiai magyar szövetkezeti mozgalom megszűnése

A szlovákiai szövetkezeti felépítmény alapjai a két világháború között alakultak ki és integráns részét alkották a magyar, német, rutén, lengyel és egyéb ügyviteli nyelvet használó szövetkezetek. Ez a tendencia az első Csehszlovák Köztársaság felbomlása után módosult.8 A szlovák szövetkezeti rendszer 1939-től az új államkeretekhez alkalmazkodott, és a nemzetesítés jegyei, melyek az első önálló szlovák irányítású központ, a Központi Szövetkezet (KSZ) folyamatos legitimációjával járt kéz a kézben, mind erőteljesebbekké váltak.9

A szlovákiai szövetkezeti rendszer nemzeti homogenizálásának gondolatát a kassai kormányprogram tartalmazta. (Szarka 2005, 46. p.) Ebben a politikai programban a szövetkezetek ugyan a népi-polgári önszerveződés és társadalmi együttműködés egyik legfontosabb demokratikus eszközeiként jelentek meg, azonban ezekkel csak a többségi, államalkotó nemzet tagjai élhettek. Az árulók és háborús bűnösök mellett a nem szláv etnikumok képviselőit is kizárták a szövetkezetekből. Az ellenségkép-alkotás pedig éppen a fennen hirdetetett szövetkezeti ideálokat, így a szervezeti autonómiát, a részvételi jogot és az emberi tevékenység szabad kibontakoztatásának jogát sértette.
Az egykori szlovákiai német és magyarországi szövetkezeti központok jogkörei megszűntek. A tagszövetkezeteknek 1945 végéig csatlakozniuk kellett a szlovák központokhoz. A szlovákiai szövetkezeti rendszer legnagyobb irányító és revíziós szerve továbbra is a KSZ maradt.10

Keretein belül a mezőgazdaság, állattenyésztés, zöldség- és gyümölcstermesztés, tejtermelés, szeszipar és erdőgazdálkodás igényeinek megfelelően kilenc szövetség működött. A szlovákiai szövetkezeti rendszerben 1944 végén, a magyar szövetkezetek nélkül, összesen 20 városi takarékpénztárt, 58 földműves pénztárt, 39 kisipari-polgári hitelszövetkezetet és 809 hitelszövetkezetet találhatunk. 1945 végére az utóbbi szövetkezeti csoporthoz tartozó szövetkezetek száma 890-re nőtt. (Horváth–Valach 1984, 108., 116. p.) Szlovákiában 1947 elején négy szövetkezeti központ (Ústredné družstvo, Zväz roľníckych vzájomných pokladníc, Živnozväz, Zväz zamestnaneckých družstiev) működött. A KSZ ellenőrzési jogköre azonban a többi szövetkezeti központ felett megmaradt. A változatos típusú, szakosodott több mint két és félezer szövetkezetet nyolc kereskedelmi szövetség tömörítette, melyekhez még két „segítő” szövetség társult. (Milov 1947, 13. p.) A KSZ-nek 1945 végén 2596 tagja volt, akik 40.245 üzletrészt jegyeztek 8 millió korona értékben.11 A szlovák szövetkezetek döntő hányadát 1947-ben a nem hitelszövetkezetek csoportjában a fogyasztási szövetkezetek alkották (64,6%). Számarányukban az ún. földműves-, kisiparos- és építkezésekre szakosodott szövetkezetek következtek. Az összesen 957 hitelszövetkezet nagyobbik része, 92%-a az KSZ-ben összpontosult. Kisebb csoportjuknak, az 1920-as években kialakult típusnak, a Kölcsönös Földműves Pénztárak Szövetsége (Zväz roľníckych vzájomných pokladníc) volt a szövetkezeti központja.12
A szlovákiai régiókban a szövetkezetek hálózatát a katonai hadműveletek szétzilálták. Például a nagymihályi, késmárki és eperjesi titkárságok nem működtek, a nyugati régiókba evakuálták őket.13 A szövetkezetek a háború alatt, hasonlóan a többi gazdasági szervezethez, súlyos anyagi károkat szenvedtek. A legsúlyosabb veszteségeket a fogyasztási szövetkezetek szenvedték el, mert árukészletük, nyersanyagtartalékaik, pénzkészletük vagy megsemmisült, vagy az átvonuló katonai csapatok elvitték, illetve a helyi lakosság a vagyonukat szétrabolta. A katonai összecsapások következtében a szövetkezeti épületek szintén jelentős károkat szenvedtek.

A rendszer konszolidálására 1945 májusától került sor. A szlovák szövetkezeti központok fokozatosan újraszervezték hálózataikat. Például a mezőgazdasági szövetkezetek központja 15 déli településen reaktiválta kirendeltségeit.14 A Fogyasztási Szövetkezetek Bevásárlási Központja (FSZBK, Nákupná ústredňa potravných družstiev)15, az áruellátás és -elosztás céljából Tornalján szervezett kirendeltséget.16

A háborút követő évek gazdasági szempontból nem tekinthetők diadalmenetnek. A KSZ-nek nagymértékű támogatásokkal kellett fenntartania a rendszert, melyben az 1939–1945 közötti időszak negatív hatásai, többek között az adókedvezmények megvonása, a szövetkezetalapítások korlátozása és főképpen a hitelszövetkezeteknél jelentkező veszteségek, továbbra is tapasztalhatók voltak.17

A felszabadulás után, Szlovákiában az összes fogyasztási szövetkezet kb. 20%-a szorult a szövetkezeti központok, illetve az állam pénzügyi segítségére. 403 fogyasztási szövetkezetet ért kisebb-nagyobb mértékű károsodás.18 A magyar és német szövetkezetek elkobzásának folyamatát a megsemmisült vagy károsodott cégbejegyzések, a hiányzó regiszterek és a Magyarországra, illetve Németországba elszállított könyvelés és vagyontárgyak hátráltatták.19
A Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT)20 a katonai felkelés ideje alatt, 1944 szeptemberében kiterjesztette a nemzeti gondnokságot a német és árjásított üzemekre, ami a szövetkezeteket is érintette. (Pešek 1995b, 452. p.; Gabzdílová–Olejník–Šutaj 2005, 147. p.) A harci cselekmények befejeződése után a szövetkezetekre a gondnokságokat szabályozó 50/1945-ös rendelet vonatkozott. A szövetkezetek irányítására a rendelet 11. paragrafusa értelmében ideiglenes vezetőséget neveztek ki. Az új igazgatósági tagokat, megválasztásuk előtt politikai és nemzeti megbízhatóságuk alapján ellenőrizték és üzletrészek birtoklásának módjait is megvizsgálták. Ez a rendelet határozta meg a szövetkezeti fajták szerinti felügyeleti rendszert. A községi vagy városi térben működő szövetkezeteknél az igazgatóságokat a helyi nemzeti bizottságok nevezték ki. A járási nemzeti bizottságok azoknál a szövetkezeteknél kaptak illetékességet, melyek hatásköre a településeket túllépte, azonban nem lépte túl a járások határait. Az építkezési és lakásszövetkezeteknél a szociális ügyi megbízott, a mezőgazdaságiaknál a földművelésügyi megbízott, az ipari és egyéb szövetkezeteknél az ipari és kereskedelemügyi megbízott kapott felügyeleti jogköröket. A politikai és nemzeti megbízhatóság ellenőrzését később is megismételhették. A cégbejegyzés és a szövetkezet vezetőségének megválasztása után a nemzeti gondnokság intézményét központilag megszüntethették.21

A magyar szövetkezetek vagyonát elkobozták és azzal a Nemzeti Újjáépítési Alap (NÚA, Fond národnej obnovy) rendelkezett.22 A belügyi megbízott 1492. számú 1946. augusztus 12. keltezésű rendelete alapján 132 magyar hitelszövetkezetet koboztak el. Ezek 36%-át a Dunaszerdahelyi, Galántai, Komáromi és Párkányi járásokban találhatjuk.23 A KSZ-hez 1945 végén a Szlovákiához visszakerült területeken további 81 hitelszövetkezetet kapcsoltak, melyekre az elkobzás nem vonatkozott. A déli területeken, a háború végén még 14 földművespénztár és 8 iparos hitelszövetkezet működött. (Horváth–Valach 1984, 116. p.)
Az elkobzásra ítélt magyar hitelszövetkezetek egy központi felszámoló bizottság felügyelete alá kerültek, melyet a Pénzügyi Megbízotti Hivatal (PMH) 1948. március 30-án hozott létre.24 A hatáskörébe 129 magyar és 63 német hitelszövetkezet tartozott.25 A szlovák hitelszervezeti rendszer átalakításának folyamatában, immár kommunista forgatókönyv szerint megvalósuló központosítás részeként, 1950 elején, a jogi önállóságukat veszített magyar hitelszövetkezeteket a pozsonyi székhelyű Signum Iparosok, Kereskedők és Gazdák Hitelszövetkezetében „összpontosították.”26

A Pozsonyban egykor jelentős gazdasági és hitelezési szerepet betöltő, 1906-ban alakult Signum 1945 után csupán egy technikai-adminisztratív keretet biztosított. Háború utáni sorsa azonban nemcsak ezért érdekes, hanem főleg azért, mert a magyar szövetkezetek közül egyedüliként került be az ún. szovjet hadizsákmányok kategóriájába.
A szövetkezet üzleti helyiségeit, Pozsony 1945. áprilisi felszabadításakor a szovjet csapatok lefoglalták. A szlovák ellenőröket a szövetkezet helyiségeibe be sem engedték. A gondnokok kinevezése, illetve a gondnokság bevezetése a szovjetek elutasító magatartása miatt ekkor akadályokba ütközött, sőt két személy „ideiglenes” szlovák gondnoknak adta ki magát. A szovjet katonai parancsnokság és a szlovák szervek közötti kommunikáció májusban–júniusban kezdett helyreállni. A szövetkezet átvilágításának és a vagyon felmérésének másik problémáját a magyar tisztviselők hiánya jelentette, ugyanis egy részüket „őrizetbe vették”, más részük a városból eltávozott. Ezt a helyzetet két volt tisztviselő, Wendler Jenő és Klatt Kornél átmeneti alkalmazásával oldották meg. Wendler Jenő Magyarországra való kitelepítéséig maradhatott munkaviszonyban. Az ideiglenesnek tekintett új gondnokokat 1945. június 30-án nevezték ki František Hloušek bankigazgató és Odo Krivoss bankhivatalnok személyében. Ezzel a lépéssel a szövetkezet előző igazgatóságának és felügyelőbizottságának a jogköreit semmisnek tekintették.27

A szövetkezet vagyonállományát súlyos veszteségek érték. A szovjet hadsereg, az utólag készült felmérés szerint, 208.801 korona értékben „foglalt le” készpénzt, értékpapírokat és különféle tárgyakat. A betétből 2,4 millió koronát, az 1946-os mérlegfőösszeg 30%-át államilag zároltak. A 737 magyar tag által befizetett üzletrésztőke, 148.200 korona került szlovák tulajdonba. A váltók vesztesége, melyeket az oroszok 1947-ben a Csehszlovák Nemzeti Banknak visszaszolgáltattak, 816.450 koronára rúgott.28 A gondnokságot 1947 végéig fenntartották, közben a felszámolást is elindították. A szövetkezetet 1948 augusztusának végén a központi felszámoló bizottság vette át. 1950 végén a NÚA-hoz került és törölték a cégjegyzékből.29 A Signum, a Pozsonyi I. Takarékbank mellett a másik olyan magyar gazdasági szervezet volt, amely a csehszlovák–szovjet pénzügyi súrlódások tárgyává vált.30

1. táblázat. Az elkobzott magyar hitelszövetkezetek járási megoszlása. Forrás: ŠA-BA, KS-BA-FR, 230. doboz, B-XXXVIII-624.

A magyar fogyasztási szövetkezetek vagyonállományának felmérését és üzleti-pénzügyi tevékenységük ellenőrzését a FSZBK végezte. Ez a szövetkezeti központ 1946 októberében kötött megegyezést a NÚA-val a volt magyar szövetkezetek átvételéről. A szövetkezeti rendszer irányítói ezt a lépést átmenetinek tartották. Azzal indokolták, hogy a népszolgálat jegyében az elkobzott „ellenséges” szövetkezeti javakat a szlovák vezetés alatt álló régi és új szövetkezeteknek adják át. A FSZBK-hoz összesen 334 magyar szövetkezet került, melyekből 147-et Hangya-központhoz tartozóként jelöltek meg.31 Ez a központ a magyar szövetkezeteken kívül 44 német fogyasztási szövetkezetet vett át.32
A csehszlovákiai magyarság két világháború közötti legsikeresebb gazdasági vállalkozása, mely kisebbségi társadalomszervezési feladatokat is felvállalt, a fogyasztási szövetkezetek külön hálózatát megszervező és kisalföldi pozícióit a Magyarországhoz való csatolás után is megtartó Hanza Szövetkezeti Áruközpont (HSZÁ) nemzeti gondnokság alá került és üzleti vállalkozásait, gazdasági infrastruktúráját elkobozták.
A nemzeti gondnokságot erre a szövetkezeti központra 1945 tavaszán terjesztették ki.33 A galántai vasútállomás környékén elhelyezkedő telepen található összes ingatlan vagyont, a malmot, ecet- és likőrgyárat, keményítőgyárat, hűtőházat, baromfitelepet, irodai épületeket és raktárakat a FSZBK-a vette át. A téglagyárat egy építkezési szövetkezetnek juttatták.34 A mezőgazdasági földtulajdonát szintén elkobozták.35 Az 1937-ben megvásárolt és átalakított, a csehszlovákiai magyar népművelés és szövetkezeti propaganda szolgálatában álló Unio könyvnyomda is erre a sorsra jutott.36 Ugyanakkor zajlott a szenci téglagyár rekonstrukciója, és a galántai ecetgyárat gyorsan üzembe állították. Az utóbbi, a háború utáni években a kinorányi mellett a délnyugat-szlovákiai terület ellátását biztosította.37 A szlovák központ a baromfitenyésztésben és tojásellátásban is jelentős befektetéseket valósított meg.38

A szlovák döntéshozó szervek, a nacionalizálási szándék érvényesítése mellett a Hanza-komplexum fenntartását, immár kirendeltségként, további működtetését és a gazdaságosság megőrzését tekintették elsőrendű céljuknak. Ennek pénzügyi alapját a Hanza Hitelszövetkezet alkotta, amely az 1947. március 31-i mérleg szerint 28,3 millió korona mérlegfőösszeggel és 16,7 millió korona betétekkel rendelkezett. A hitelszövetkezet magyar tagsága, a 45.120 koronát kitevő üzletrésztőkét (1444 üzletrész 30 korona és 18 üzletrész 100 korona értékben) a galántai régióban 1947 tavaszán kezdődő magyarországi kitelepítésig ugyan névleg birtokolta, de gyakorlatilag nem rendelkezhetett vele.39
A szlovák szövetkezeti elit a HSZÁ-ra mint ellenséges gazdasági bázisra tekintett, mely a csehszlovák gazdasági rendszerben „trójai falóként”, „az irredentizmus bástyá­jaként” kiszámíthatatlanul viselkedett, ezért teljes mértékben és véglegesen pacifikálni kellett. A magyar szövetkezeti vezetőket és tisztviselőket internálták, kiutasították, és népbírósági perek indultak ellenük. Kuthy Gézát, a Hanza elnökét 1945 áprilisa és szeptembere között vizsgálati fogságban tartották. Távollétében, 1946-ban a galántai népbíróság „kollaboráns” és „irredenta” magatartásáért munkatáborban letöltendő hatévi szabadságvesztésre ítélte, és 15 évre eltiltotta az állampolgári jogok gyakorlásától.40 A Kuthy család házát Galántán elkobozták, és az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal tulajdonába került.41 Nagy Ferenc, a HSZÁ ügyvezető igazgatója, majd főigazgatója ellen 1946-ban szintén népbírósági eljárás indult. Kuthyhoz hasonló büntetéseket kapott. Hétévi szabadságvesztéssel, teljes vagyonelkobzással sújtották, és a közügyektől, illetve állampolgári jogainak gyakorlásától 15 évre eltiltották.42 Nagy esete azonban Kuthyétól eltért, az utóbbi minden bizonnyal korábban Magyarországra távozott. Nagyot, kitelepítéséig, mivel a szövetkezeti áruközpont átvételét és átszervezését minél zökkenőmentesebben kívánták megvalósítani, a FSZBK – 6250 korona bruttó fizetéssel – „egyszerű alkalmazotti” státusban hagyta (őt és a többi magyar alkalmazottat „állandó felügyelet” alatt tartották).43

A Hanza vezetőségét, teljesen irracionálisan, a gazdasági visszaélés és a szövetkezeti eszme elárulásának vádjával is illették. Az 1947-es revízió során derült fény az 1945 márciusában „lebonyolított” pénzmozgásra, mely során a Hanza-tisztviselők a központ és a mezőgazdasági szövetkezet pénzeit nem vezették át a hitelszövetkezet számlájára. A 12,2 millió korona „elveszett” tőke sorsáról nincsenek pontos adatok. Vagy a hadiesemények következtében és a kaotikus viszonyok közepette veszett nyomuk, vagy a Magyarországra menekülő, átköltöző tisztviselők, az elkobzástól tartva, kimentették.44

2. táblázat. Az elkobzott magyar fogyasztási szövetkezetek járási megoszlása45
–
Forrás: SNA, ÚD, 211. doboz, 1237/1947.

A szövetkezetek fontos szerepet kaptak a szlovákiai konfiskálások folyamatában, a belső telepítések és a lakosságcsere során.

Az elkobzott magyar és német szövetkezeti vagyonok egy részét a szlovák szövetkezetek 1946 végéig igényelhették. Olyan kisipari vállalkozások jöhettek szóba, amelyeknél fennállt a lehetőség szövetkezetté való átalakításukra. Az ingatlanokat is felhasználhatták szövetkezeti célokra. Azokban az esetben, ha az elkobzott vagyonállományból új szövetkezetet hoztak létre, az alapítás indokoltságáról az illetékes szövetkezeti központtal kellett egyeztetni.46 A nemzeti gondnokság alá vont szövetkezetek vagyonjogi helyzete a háborút követő években bizonytalan volt, ezért a szlovák alkalmazottak részéről mindjobban erősödő igény jelentkezett a szövetkezetek gyors átvételére. A helyzetüket úgy akarták megszilárdítani, hogy alkalmazotti státusukból kifolyólag, üzletrészesek is lehettek volna. Ezek a törekvések a hatályos szövetkezeti jogban rögzített alkalmazotti szövetkezeti típussal (zamestnanecké družstvo) kerültek szembe, ugyanakkor az államosítás folyamatába sem illeszkedtek.47
A 108-as dekrétum nem rendelkezett az elkobzott vagyonok szétosztásának és felhasználásának módjáról, így azok további állami rendelkezésektől függtek. Az egyik korabeli jogi érvelés szerint ezek a kvázi alkalmazotti szövetkezetek az egyéni haszonszerzés szolgálatába is állhattak, a vagyon és gazdálkodás ellenőrzése lehetetlenné válhatott és a nyereség egyoldalú felhasználásával a szövetkezés alapvető eszméit sérthették. Az egy személyben alkalmazottak és tulajdonosok az illetékesség körüli problémákat vetették fel. Ezek a kezdeményezések a kapitalista nyereségorientáltságot képviselték, amelyek ellen elvileg a szövetkezetek alakultak.48

A gondnoksággal kapcsolatban negatív vélemények is megjelentek. Felrótták a nem szövetkezeti gondolkodású komisszárok, jegyzők és tanítók hozzáállását, akik csak a jutalmakért vállalták a szövetkezet vezetését, amihez gyakran nem is értettek. A volt magyar fogyasztási szövetkezetek csoportja alkotta a rendszer leggyengébb láncszemét. A tagságukat vagy megfélemlítették, vagy passzív maradt. A régi vezetés félreállításával néhol áttekinthetetlen viszonyok uralkodtak. A vezetők egy része önhatalmúlag intézkedett, és a lakosok között szaporodtak az érdekellentétek.49

A szlovák szövetkezeti propaganda a szövetkezeteket a határ menti területeken zajló ki- és betelepítések folyamatában egy új gyarmatosítás előretolt hadállásaiként és a szlovák társadalom „egészséges” fejlődésének biztosítékaként, a demokrácia „pilléreiként” mutatta be. A magyar régiókban „újraszervezett”, nemzetpolitikai küldetést betöltő, a vidék szolgálatában álló szövetkezeteket az áttelepülő magyarországi szlovákoknak úgy láttatták, mintha az egzisztenciateremtés és érvényesülés nagy jelentőséggel bíró eszközei lettek volna. A magyarok kitelepítése „történetileg egyedülálló” helyzetet teremtett. A szövetkezetek ingatlanszerzésének és gazdasági gépekkel való ellátásának páratlan lehetőségére hívták fel a figyelmet.50

Az áttelepült szlovákság pozíciófoglalása mégsem volt ennyire egyértelmű és egyirányú. Településenként változó erőviszonyokkal találkozhatunk. A déli járások szövetkezeteinek tagsága lényegében ekkor vált vegyessé, illetve egyneművé. A reszlovakizált és a kitelepítésükre váró, kiszoruló magyarok mellett a belső telepítések és a lakosságcsere keretében betelepült szlovákok alkották számos esetben a passzív magatartású tagságot. Ezeket a csoportokat a nemzetiségi és szociális ellentétek osztották meg.51 Némely esetben a magyarosítás abszurd vádját a gazdasági gondok elkendőzésére és a helyi érdekérvényesítés eszközeként alkalmazták.52
A szövetkezeti mozgalom a háború után rövid időn belül a demokrata-kommunista rivalizálás áldozatául esett. A demokraták, különösképpen a volt agrárpárti kapcsolathálókat kiaknázva, elsősorban a mezőgazdasági szövetkezeti irányító szervekben, míg a kommunisták az alkalmazotti szövetkezetek központjában építették ki pozícióikat. A demokraták, a szlovák szövetkezeti szféra különutasságát megőriző célzattal, a csehszlovákiai szövetkezeti rendszer egységesítésének cseh irányítású központosító programjával is szembehelyezkedtek. Szerintük a központosítás nem volt járható út, hiszen a vidéki szövetkezetek a munkamegosztás rendszere mentén szerveződtek. Ez alulról való építkezést jelentett, melyet egy felülről oktrojált szervezet csak megfojthatott. Valójában a szlovák szövetkezeti központok pozícióinak a megerősítésével szintén központosító célokat követtek.53 A demokrata párt 1946-os választási győzelmének alapját a szövetkezetekben tömörült vidéki mezőgazdasági lakosság támogatása is biztosította.
A szövetkezeti mozgalom kommunista infiltrációja a mezőgazdasági szövetkezetek központjának kirendeltségeiben, az új szövetkezetalapításokban és a gépszövetkezetek hálózatában zajlott. Az országos feladatköröket ellátni hivatott Központi Szövetkezeti Tanács (Ústředná rada družstev) nemcsak a központosítás szolgálatában állt, hanem a kommunista párt prágai központjával való szoros összefonódásának eredményeképpen a párt befolyását ki akarta terjeszteni a szlovákiai szövetkezeti rendszerre is. Ez teljes mértékben 1948 februárja után valósult meg, miután létrehozták a formális jogkörökkel rendelkező, 1953-ig létezett Szlovák Szövetkezetek Tanácsát (Slovenská rada družstiev).54 Ez a korszak azonban már a hagyományos szövetkezeti struktúrák lebontásáról és felszámolásáról szólt, ami végső soron a szövetkezeti eszme degradálódását eredményezte. (Reich 1991; 268. p.; Pešek 1995a, 95. p.; Pešek 1995b, 454–456. p.)

A szlovák történészek szerint az 1945–1948 közötti periódusban a szlovákiai szövetkezeti rendszer megőrizte a két világháború között, sőt a Tiso-féle rendszerben kialakult „kontinuitását”, „jellegét” és „szervezeti felépítését”, illetve „identitását”. (Vö. Pešek 1995b, 451. p.; Fabricius et al. 1995, 129. p.; Pešek 2002, 195. p.) Ezzel a véleménnyel nem érthetek egyet, hiszen a szövetkezetek működését számos, inkább diszkontinuitást kiváltó tényezők befolyásolták. Az államhatárok változásai, a változások következtében jelentkező gazdasági és pénzügyi problémák, az ezekre adott ellentmondásos kormányzati válaszok és gazdaságpolitikai stratégiák, a szövetkezeti felépítményen belül pedig az állami beavatkozás különböző formái és technikái az ún. szövetkezeti eszmevilág (demokratizmustöltet, autonómia) határait befolyásolták. A másik érvvel, nevezetesen azzal a tétellel, hogy a csehországi és szlovákiai szövetkezeteknek a totalitárius ideológiák uralmát követően 1945-ben újra helyreállították a demokratikus szerepét, a tagság aktív szerepvállalását és befolyását biztosították, csak részben érthetek egyet. (A csehországi szövetkezeti viszonyokra l. Lacina 2002, 189. p.) A szövetkezeti intézményrendszer demokratizmusa mindkét országrészben hiányosan állt helyre, hiszen a magyar és német szövetkezeti tagokat politikai és gazdasági diszkrimináció sújtotta. Szlovákiában az első köztársaság két évtizedére bizonyos fokig jellemző szlovák–magyar szövetkezeti egymásrautaltság eszméjét, az együttműködés pozitív eredményeit a nemzetállam-építő, új szlovák szövetkezeti elit elfelejtette és elfeledtette. Egy előremutató etnikumok közötti vállalkozás gondolata került így a történelem süllyesztőgödrébe.

A magyar pénzintézetek felszámolása

Csehszlovákiában a második világháborút követően a vegyes gazdaság kialakítása, a piacgazdaság és a tervutasításos gazdasági elemek egymás mellett élése a bankrendszert is alapjaiban érintette. A radikális gazdaságpolitikai lépéseket, a pénzügyi és hitelrendszer újraszervezését, nacionalizálását és államosítását a kassai kormányprogram előlegezte meg. (Jančík–Kalina 1998, 77–79. p.; Szarka 2005, 47. p.) A részvénytársasági bankok államosítása a 102-es számú, 1945. október 20-án elfogadott elnöki dekrétumban öltött testet.
A dekrétum tervezetével a csehszlovák államtanács Londonban 1944 őszén foglalkozott, bár a jegybank és a bankrendszer államosításának gondolata már 1942-ben felbukkant. A gazdaságpolitikai beavatkozást politikai és közgazdasági célok együttes megvalósításával magyarázták: a hitelszervezet denacizálásával, az országból történő tőkekivonás megakadályozásával, a korona védelmével és stabilizációjával, amely gazdaságélénkítő és munkahelyteremtő hatást fejthetett ki. A gyakorlati lépések terén az állami feladatok teljesítése végett a közigazgatási és „népi” szervek bevonását tartották fontosnak. A tervezet az államot széles körű, a pénzintézetek „autonómiájába” való beavatkozást lehetővé tevő jogosítványokkal látta el. Az igazgatóságok, felügyelőbizottságok tagjait nemzeti megbízhatóságuk alapján ellenőrizhették és felelősségre vonhatták. Az alapszabályok és ügyviteli szabályzatok elfogadására tehettek javaslatokat. A pénzintézetet állami felügyelet alá vonhatták. A szolgálati szerződéseket felülvizsgálhatták, indokolt esetekben, a bank működése szempontjából, meghosszabbíthatták. A dekrétumtervezet a tulajdonviszonyok és a szervezeti felépítés terén tartalmazott megszorításokat. Etatista és nemzeti elvek érvényesültek, amelyek a közigazgatási omnipotencia megerősödését okozhatták. (Jech–Kaplan 1995, 728–732. p.)

Ezek a főbb tézisek változatlan formában megmaradtak és beépültek a dekrétum végleges változatába. Az 1945. október 13–23. között zajló koalíciós tárgyalásokon már csupán a dekrétum szövegének árnyalásáról, átfogalmazásáról és terminológiai értelmezésekről folyt egyeztetés. A hangsúly ekkor már, antikapitalista retorikával fűszerezve, a pártérdekek keresztülvitelén volt. A kommunisták a magánbankházak és pénzintézet-alapítások szigorú megregulázását és a pénzügyminisztérium kompetenciáinak csökkentését fogadtatták el. Az állam szerepvállalásának mértékéről és módjáról, főképpen a pénzintézetek tulajdonába tartozó kis és közepes nagyságú ipari vállalatokról hosszú vita folyt. A szlovák demokraták éppen ezzel kapcsolatban fejtették ki, hogy az állami beavatkozás, a specifikus szlovákiai viszonyok között visszájára is fordulhat. Egyes cseh vélemények szerint a bankszektorban tapasztalható vállalkozói „magántotalitarizmus” negatív jelenségeket szült. A viták mindenesetre egy irányba mutattak: a magánvállalkozói szféra átalakítása visszafordíthatatlan folyamatnak látszott, ami állami vállalatok (národné podniky) létrehozását jelentette. A csehszlovák állam vette át a kereskedelmi bankok összes jogát, kötelezettségét és vagyonát. Szlovákiában a PMH volt köteles a vonatkozó végrehajtó intézkedéseket meghozni. (Jech–Kaplan 1995, 732–771. p.)

A dekrétumban az etnikai diszkrimináció elvét is rögzítették. A nem kollaboráns és nem háborús bűnös cseh és szlovák tulajdonosoknak a részvényekért értékpapírok, készpénz és egyéb formában kárpótlás járt. A magyarországi és németországi jogi személyektől a kárpótlási jogot megvonták. Magyar és német fizikai személyeknek, a kárpótlás kedvező elbírálása végett, bizonyítaniuk kellett az ellenállásban való aktív részvételüket, a náci terror elszenvedését és Csehszlovákiával szembeni lojalitásukat. (Jech–Kaplan 1995, 720–721. p.)

A két szlovákiai politikai erő, a demokraták és kommunisták viszonyulása a dekrétumhoz homlokegyenest eltérő volt. A demokraták egy szakaszokban végrehajtott átszervezésben gondolkodtak, de elképzeléseik ellenére az immár nemzeti vállalatoknak nevezett pénzintézetek formális önállóságot kaptak. A kommunisták egy radikális, a magánszektort felszámoló stratégiát követtek. A pénzintézetek vezető testületeinek hatásköreit ezért kívánták a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni és vagyonállományukat, tőkenagyságra való tekintet nélkül, állami tulajdonba átvezetni. (Jančík–Kalina 1999, 406–418. p.; Ryník 2002, 620. p.) A bankrendszer centralizációjának szolgálatában álló, egyben a különutas szlovák gazdasági-pénzügyi törekvéseket kioltani hivatott szlovákiai bankfelügyeleti szervet (Oblastná správa bánk) a prágai központi szervezet (Ústředná správa bank) hatásköre alá helyezték, nem utolsósorban egy egységes hitelrendszer felépítésének gondolatától vezérelve. A bankrendszer állami monopolizálása azonban a pénzintézetek közötti versenyt megszüntette és a pénzügyi szolgáltatások minőségi romlásával járt. (Horváth–Valach 1984, 121. p.; Jech–Kaplan 1995, 724. p.)

A katonai összecsapások, az emberi és vagyoni veszteségek, a gazdasági élet szétzilálódása 1944 végétől, és ezeket követően a szlovák bankrendszer átszervezése a dél-szlovákiai területeken az első bécsi döntést követően kialakult gazdasági, pénz- és hitelügyi, valamint kereskedelmi hálózatok fokozatos megszűnését jelentették.55 Az ipari és kereskedelmi érdekeltségeiket kiépítő budapesti nagybankok (elsősorban a Magyar Általános Hitelbank [MÁH], Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank [MLPB]) tulajdonosi felügyelete megszűnt, érdekköreik és finanszírozási csatornáik felbomlottak. A határváltozás következtében a MÁH a diószegi cukorgyárat, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (PMKB) az oroszkai cukorgyárat, a losonci textilüzemet és a korláti bazaltbányát veszítette el. (Schranz 1944, 7., 10. p.) A budapesti központokkal és a Magyar Nemzeti Bankkal (MNB) fenntartott informális kapcsolathálóik azonban 1945 végéig működőképeseknek bizonyultak.

A csehszlovák korona (Kčs) bevezetését, a pengő és más valuták, illetve a hadseregek által használt és rohamosan elértéktelenedő pénzek56 kivonását a fizetőforgalomból nemcsak a gazdasági kényszerhelyzet szülte. A csehszlovák hivatalos körök az inflációt letörő és a vásárlóerőt fokozni hivatott beavatkozásnak tekintették, ugyanakkor szerintük az önálló nemzetgazdasági tér megteremtését is szolgálta.

Ekkor a csehszlovákiai pénzügyi rendszert kétvágányúság jellemezte. A londoni kormány által 1944. november 12-én létrehozott pénzhivatal (Československý menový úrad) volt hivatott a felszabadított területeken a jegybanki feladatokat átvenni, azonban az SZNT ezeket Szlovákiában már a katonai felkelés óta betöltötte és a pénzügy terén a döntéshozó, felügyeleti, illetve finanszírozó jogköreit a későbbiekben is megtartotta. Külön rendeletekkel szabályozta a pengő árfolyamát, a csehszlovák fizetőeszközök forgalmát és a pénzkicserélést. A 13/1945-ös rendelet a pengő-korona árfolyamot, a pengőnek a csehszlovák pénzutalványok (československé korunové poukážky) és a szlovák koronával szembeni átváltását 1:2 arányban határozta meg.57 A csehszlovák pénzutalványok február 1-jei hatállyal való bevezetését a 14/1945-ös rendelet szabályozta.58
A legnagyobb horderejű, a pénzforgalmat szabályozó döntésnek a papírpénzek lebélyegzése számított 1945 nyarán. A 62/1945-ös rendelet szerint lebélyegezték a szlovák korona és a csehszlovák pénzutalványok meghatározott papírcímleteit, a pengőt kivonták a forgalomból.59 A pengő tehát az első bécsi döntéssel elcsatolt területeken a csehszlovák pénzutalványok és a Szlovák Állam koronája mellett 1945. június 26-ig, szlovák koronára való átváltásáig, törvényes fizetőeszköznek számított. (Horváth–Va­lach 1984, 46., 48. p.) A valóságban az átváltott pengő mennyisége alacsony lehetett, mert a lakosság a pengőállomány egy részét a megszorítások és spekulációs szándék miatt (például az átváltáskor az ezerpengős címleteket nem vették figyelembe, az aprópénzt sem lehetett deponálni, így az értékét veszítette) nem váltotta be. A megállapított átváltási arányt kedvezőtlennek ítélve, pénzeiket Magyarországon helyezték el. Sokan a területátcsatolásban bízva sem váltak meg pengőiktől.60 Az átváltás a politikai bizonytalanság következtében területileg egyenetlen volt. 1945 őszéig csupán a Csalló­közben valósult meg.61 A magyar bankok működése szempontjából a pengő alulértékelése mobilitási gondokat vetett fel, hiszen alaptőkéjük 1938-hoz képest 3,5-szer lett kisebb.62

A csehszlovák koronát az 1945. október 19-én elfogadott 91-es elnöki dekrétum nyilvánította törvényes fizetőeszközzé. Az ezután kibontakozó pénzreform során, melyet a 95/1945-ös dekrétum szabályozott, a lakosságot kötelezték a betétek, folyószámlák, életbiztosítások, értékpapírok és részvények, illetve a külföldön elhelyezett értékpapírok bejelentésére.63
A tárgyalt korszak a csehszlovák és azon belül a szlovák bankrendszerben zajló koncentrációs folyamat, egyben a cseh és szlovák banktőke közötti rivalizálás új fejezetét nyitotta meg. A Szlovák Államból megörökölt struktúrát 6 szlovák, 3 német, 2 magyar bank és 2 csehországi fiókintézet alkotta. A déli határsáv 1945-ös integrációjával az ottani, 1938 után a történeti folytonosságukat kihangsúlyozandó, takarékpénztár cégnevükhöz visszatért, zömmel kisvárosokban található 14 magyar pénzintézet (és 14 fiókjuk) a szlovákiai hitelszervezet részévé vált. Ezek közül két-két intézet a MÁH és a PMKB érdekeltsége volt.64 A budapesti főintézetek 7 fiókja és egy érsekújvári magánbankház került csehszlovák területre. Ezek a gazdasági szervezetek 1945-ben 6,9 millió pengő részvénytőkével és 166,6 millió pengő betétekkel rendelkeztek. Mérleg­főösszegük 181,6 millió pengőre rúgott. A Szlovák Államban tevékeny két magyar (vagy annak tekintett) pénzintézet közül, melyek összesen három fiókkal rendelkeztek, a Szepesi Hitelbankot elkobozták, a Pozsonyi I. Takarékbankot a szovjet katonai hatóságok hadizsákmánynak tekintették. A szlovákiai pénzintézetek kiterjedt fiókhálózatot tartottak fenn. 1945. június 30-án összesen 192 fiókot és kirendeltséget írtak össze, amelyekből 35 a déli járásokban működött. (Horváth–Valach 1984, 105–108., 124–125. p.)

A szlovákiai hitelszervezet koncentrációja csupán a szlovák bankokra és cseh fiókokra korlátozódott. A magyar és német pénzintézeteket ellenséges tőkeközpontokként kezelték és a 108-as dekrétum alapján elkobozták. Ezzel fait accomplit teremtve nyílt meg a teljes felszámolás útja. A szlovák elképzelések szerint a magyar bankok felszámolásra kerültek – bár néhányuk 1945 tavaszától újrakezdte tevékenységét –, számukat csökkentették, részben szlovák intézetek fiókjaivá alakították.65 Ez a felszámolás és átszervezés, a hadikárokkal megtetézve, ugyan jelentős adminisztratív többletterheket rótt a szlovák bankokra, de ezeket a tőkéket az elkobzott vagyonokból fedezték.66

3. táblázat. Az elkobzott magyar pénzintézetek

Forrás: ANBS, MVÚB, filiálka Nové Zámky, filiálka Košice; Uo. NÚÚ, EZB, SÚB-KS; MOL, MNB, Z 12, 95. doboz, 680. tétel, A Magyar Nemzeti Banknak a csehszlovák állammal, valamint a csehszlovák természetes és jogi személyekkel szemben (…) támasztható követelései; Horváth–Valach 1984, 124–125. p.

A SZNT már a pénzintézetek államosításáról szóló dekrétum elfogadása előtt meghozta azokat a rendeleteket, amelyek nemcsak a Tiso-rendszerben exponált személyeket, hanem etnikai alapon a magyar és német banktisztviselőket is sújtották.67 A 17/1945-ös rendelet alapján a bankokat kormánybiztos felügyelete alá rendelték. Ez az ellenőrzési forma tette lehetővé az intézetek gazdálkodásának, vagyonának az átvilágítását és előkészítette a gondnokságok bevezetését.68 A három- és négytagú ideiglenes gondnokságok kinevezése 1945 tavaszán a demokrata irányítás alatt álló pénzügyi politika érdekei mentén haladt. Ez a lépés a bankszférában a nemzeti gondnokságok kiterjesztését akadályozta. Az 50/1945-ös és 100/1945-ös számú rendeletet így csak hellyel-közzel, főleg az elkobzott magyar és német pénzintézetek esetében érvényesítették, a szlovák banktőkét ez alól kivonták.69

A magyar pénzintézetek elkobzását, összes ingó és ingatlan vagyonuk, értékpapír-állományuk és követeléseik kárpótlás nélküli kisajátítását a 108-as elnöki dekrétum alapján végezték, az eljárás a NÚA kompetenciájába tartozott.70 A pénzintézetek vezetőinek egy részét leváltották, az igazgatóságok jogköreit felfüggesztették, és a pénzügyi megbízott az intézetekbe felszámoló biztosokat nevezett ki. A PMH a magyar bankokra 1946. július 12-én moratóriumot terjesztett ki, ami a bankműveletek felfüggesztését, illetve azok állami felügyeletét jelentette.71

A felszámolást 1947. október 27-től egy külön erre a célra létrehozott intézmény, a Központi Felszámoló Titkárság (KFT, Ústredná likvidačná kancelária) végezte. A KFT-t a Pozsonyi I. Takarékbank székházában helyezték el.72 A KFT dologi és személyi kiadásainak csökkentése érdekében 1948 őszén felmerült titkárságainak a Tatra banka szervezeti hálózatába történő összpontosítása. Ez a hivatalnokok számának csökkentését, egy részük átvételét jelentette volna.73 A KFT az anyagi kiadások csökkentését struktúrájának egyszerűsítésével tervezte. Az addig pro forma önálló jogi személynek tekintett 15 magyar és 4 német bankot egy önálló jogi státussal bíró pénzintézetben központosította volna. A pozsonyi adminisztrációs központ mellett 3–4 vidéki kirendeltség fenntartását látták szükségesnek. A budapesti főintézetek 4 fiókját és az érsekújvári Haulik-bankházat külön kezelték.74

A KFT szervezetének felépítését, területi kirendeltségeinek elhelyezését és munkatöltetének meghatározását 1947 őszén a dél-szlovákiai magyar pénzintézetek helyzetét felmérő körút előzte meg. A felszámolásra ítélt magyar és német pénzintézeteket hat kirendeltség hatáskörébe sorolták (Komárom, Galánta, Léva, Rimaszombat, Kassa, Poprád). Az intézmény pozsonyi központja végezte a Pozsonyi I. Takarékbank és a Somorjai Hitelintézet felszámolását. Az adminisztrációt a nagyobb bankok székházaiban összpontosították. A magyar bankok felszámolásának érdekessége, hogy a magyar nemzetiségű tisztviselők egy részét, ha éppen szlovákot nem tudtak odahelyezni, megváltoztatott munkakörben, legtöbbször kitelepítésükig a helyükön hagyták.75

A KFT a magyar bankhivatalnokokat a felszámoló biztosi pozíciókba, mivel azok szaktudására, helyismeretére és tapasztalatára szükségük volt, ideiglenes hatállyal nevezte ki. A hivatalnokok a KFT-től a követelések következetes behajtására, az adósok és hitelezők jegyzékének összeállítására és az ingatlanok felmérésére kaptak utasításokat.76 A kirendeltségek élére kinevezett személyek helyettesei túlnyomórészt az alsóbb szintű hivatalnoki csoportokból kerültek ki, és az egyik legalacsonyabb alkalmazotti kategóriába, az írnokiba sorolták őket. Túlnyomórészt az 1947-es év végéig szóló, egzisztenciát csak hellyel-közzel biztosító munkaszerződéseket kaptak. Közülük többen 1948 elején kaptak végleges felmondást, másoknak a szerződését a növekvő adminisztrációs munkák miatt még 1948 folyamán is meghosszabbították, de a többletmunkát, melyet el kellett végezniük, nem minden esetben honorálták.77 A magyar és német pénzintézetekben 1945 tavaszáig 906 hivatalnok dolgozott. Számuk 1947 végére 151-re csökkent. 1948. június 30-án 120-an voltak alkalmazásban, de 17-nek ekkor már a felmondása folyamatban volt.

A személyzeti politika szemléletváltását 1948 őszén az ügyintézés akadozása és a felszámolás mindjobban növekvő technikai terhei kényszerítették ki. A jól képzett referensekből, mérlegkészítőkből és ellenőrökből hiány mutatkozott. A könyvelőkkel és iratkezelő személyzettel ilyen gondok nem akadtak, számuk elegendőnek mutatkozott. Az alkalmazottak megőrzése vált prioritássá, mert újakat, mivel felszámolás alá vont intézetekről volt szó, már nem vehettek fel. Legfőképpen a régóta alkalmazott, a felszámolás gyakorlati munkáit végző hivatalnokok voltak pótolhatatlanok. Ezt a csoportot, a fizetés, szolgálati jutalmak és szociális juttatások terén egyenjogúsítani akarták a működő bankok alkalmazottjaival.78

Ezekben a hitelintézetekben 1947 végén 105 személy dolgozott. A legtöbben a Egyesült Felsőmagyarországi Hitelbank és Kassai Takarékpénztárnál (15-en), a Pozsonyi I. Takarékbanknál és Barsmegyei Népbanknál (mindkettőnél 17-en). 17 intézetnél a személyi kiadások (fizetések és szociális juttatások) összege havi 356.159 korona volt. A legnagyobb bruttó fizetést a Pozsonyi I. Takarékbanknál „osztották”, személyenként átlagosan több mint 7 ezer koronát.79

A magyar pénzintézetek érdekeltségi körébe tartozó vállalkozások részvényeinek, ingó és ingatlan vagyonának eladására, az utóbbiak értékesítésére, bérbeadására 1948-tól került sor. A bankok székházai, telkei, berendezése, irodai felszerelése, páncélszekrényei kerültek árverésre. Az intézetek levéltári iratanyagát ekkor helyezték át a járási székhelyekre. A székházak értékét 1948 tavaszától fokozott ütemben mérték fel és „adták el” a városi és helyi nemzeti bizottságoknak. A szlovák hivatalnokok számára az intézetek tulajdonában található lakásokat foglalták le.80

A magyar pénzintézetek betétállományát, mely a pengőátváltásból származott, egy központi felszámoló alapba (Likvidačný fond menový) vezették át.81 Ezek a betétek 1947 novemberében 515,5 millió koronát tettek ki. A legnagyobb rész három pénzintézetre esett: Pozsonyi I. Takarékbank (31%), Egyesült Felsőmagyarországi Hitelbank és Kassai Takarékpénztár (16%), és az Érsekújvári Takarékpénztár (11%).82

A magyar és német pénzintézetek elkobzott vagyonát 1947 végén mérték fel. A mérlegfőösszegük 1,130 millió koronát, a valóságban kezelt vagyonállományuk 1,709 milliót tett ki. A központi felszámoló alapba 1,411 millió korona kötött betétet vezettek át. Az értékpapírok a pozsonyi, főképpen a két volt német intézetnél alkottak nagy tételt (920,4 millió korona), de ezek 39%-át hadizsákmány címén a szovjet hadsereg elkobozta. Ennek kárpótlása rendezetlen volt. A pénzintézetek betét- és különféle kölcsönszámláin összesen 94,7 millió korona volt.83 Az aktívák és passzívák felszámolása 1951-ig elhúzódott, amikor az állami jegybank vette át ezt a feladatkört. (Hor­váth–Valach 1984, 125. p.)

4. táblázat. A felszámolt magyar és német pénzintézetek vagyontételei (1947. december 31., millió Kčs)

Forrás: ANBS, ÚLK, 13. számú jkv. (1948. október 13.). A lőcsei kirendeltségben a Pozsonyi Kereskedelmi és Hitelbanknak kilenc fiókja volt. Mérlegfőösszegüket, 90 millió koronát, a pénzintézet pozsonyi központjánál mutatták ki.

A pénzintézetek korábbi, a két világháború közötti időszakban kötött hitelügyletei, az egyezségkötések, a bankok érdekeltségi körének és ipari-kereskedelmi hitelcsatornáik azonosítása és nem utolsósorban a külföld felé támasztott követelések nem várt, elhúzódó jogi és pénzügyi nehézségeket okoztak.84

A legjobban dokumentálható ilyen jellegű ügyet a Barsmegyei Népbank érdekeltségébe tartozó Hungária Guttapercha és Gumiárugyár adósságai és részvényei szolgáltatták. A bank 1939 nyarán megvásárolta a gyár 75%-os részvénypakettcsomagját Haas Lipóttól és Blum Lipóttól (a vásárló szindikátus pénzügyi machinációkkal elérte, hogy nem fizetett értük semmit). A MNB nem engedélyezte a részvényérték átutalását. A mérlegekben mint fel nem használt osztalék feltüntetéséhez járult hozzá, majd ezután engedélyezte a kifizetést. Az intézet 1943-ban 127393 darab részvényt birtokolt 1.273.930 pengő értékben. Ezt az aktívát a lévai pénzintézetet ellenőrző KFT hivatalnokai nem találták, csak két számlát, melyekre formálisan átvezették. A bank alkalmazottai azt az információt adták, hogy az igazgató, Hubert Pál 1944 szeptembere végén Budapestre vitte a részvényeket, hogy ott letétbe helyezze.

A KFT megbízottja, a Pozsonyi Kereskedelmi és Hitelbank háború utáni igazgatója és a KFT alelnöke, Alexander Marko85 1947. november 30-án ez ügyben elutazott Budapestre, és a bank volt igazgatóival, Hubert Pállal86 és Pető Imrével tárgyalt. A megbeszélésen Hubert és Pető a tranzakció törvényességével érvelt, melyet az igazgatóság beleegyezésével valósítottak meg. A tárgyalás mégsem jutott holtpontra, mert mind a szlovák fél, mind Huberték a minél előnyösebb részvényvásárlásra, illetve -eladásra törekedtek. Marko kezdetben hajthatatlan álláspontján azért változtatott, mert közben a tudomására jutott, hogy Haas és Blum, immár amerikai állampolgárokként, akik a részvények 25%-át továbbra is birtokolták, restitúciós igényüket bejelentették az egész üzemre. A gyárnak a bankkal szemben felhalmozott tetemes tartozásai szintén indokolttá tették a megegyezést. Hubert és Pető – tulajdonjogukat továbbra is fenntartva – hajlandónak mutatkozott a részvények új értékfelmérésére és a népbankkal szembeni tartozások rendezésére. Ezt a csehszlovák és magyar jegybank beleegyezésével megállapított pengő-korona átszámításhoz kötötték. Ezen kívül Pető a részvények pengőértékének felemeléséért cserébe a népbank tisztviselőinek az intézettel és a nyugdíjpénztárral szemben támasztott követeléseinek a rendezését is kérte.
Marko a KFT vezetőségének vázolta a lehetséges lépéseket. Perindítás esetén a Hubert-csoport ellen, és ezzel párhuzamosan a népbank részéről elindított eljárás a követelések behajtása érdekében, kedvező körülmények között még sikeres is lehetett. Ellenben ez a stratégia kiválthatta Huberték összefogását a restitúciót igénylő kisebbségi részvénytulajdonosokkal. Ebben az esetben a végeredmény szlovák szempontból kétséges volt. A másik utat a tárgyalások folytatása jelentette. A Hubert által javasolt részvényérték-felméréssel együtt a gyár tartozásait is kiszámlázták volna. A KFT vezetősége 1947 végén a tárgyalások folytatása mellett döntött és a kereskedelmi érdekeket helyezte előtérbe.87

A tárgyalások 1948. február 12–15-én folytatódtak. A szlovák küldöttség a csehszlovák jegybanktól kapott információk birtokában érkezett Budapestre. Eszerint a két ország nemzeti bankjai nem járulhattak hozzá a pengő-korona árfolyam rögzítéséhez. A Hungária-ügyben a kiutat a küszöbönálló csehszlovák–magyar pénzügyi tárgyalások jelenthették, melyeken a csehszlovákiai követelések és magyarországi adósságok is terítékre kerültek. A Barsmegyei Népbank követelését – a felszámított kamatok nélkül 2,2 millió pengőt – egy majdani államközi egyezmény keretében rendezhették volna. A szlovák delegáció az összeg kifizetését, az államközi rendezésen kívül, a két nemzeti jegybank hozzájárulásával, egyéni kompenzációként is elképzelhetőnek találta. A másik kérdéskört a népbanknak Budapestre szállított részvényei alkották. Ezekre a korábbi tulajdonosok restitúciós igényt jelentettek be, jogosan azzal érvelve, hogy 1939-ben a részvények ellenértékét nem kapták meg. A KFT számára itt nyílt volna lehetőség a Haasszal és Blummal való megegyezésre, és a Hungária többségi tulajdonának a megszerzésére. A gyári munkásság váratlan reakciójától, ellenkezésétől tartva ettől a lépéstől azonban ódzkodtak. A részvénytöbbség kialakítása talán a nemzetiségi feszültségeket növelte volna és Csehszlovákia magyarországi megítélését ronthatta. A KFT mindenesetre a pénzügyi megbízott hozzájárulását kérte a szerződéskötéshez, és a következő feltételeket szabták meg: az adósság törlesztéséig a Hungária igazgatótanácsában két helyet követeltek; a részvények értékét az 1944-es pengőárfolyamon kívánták rögzíteni; a Hungária részvényeit valamelyik magyarországi pénzintézetnél helyeztették volna letétbe és a népbank nevére köttették volna le; a letétbe helyezés a követelt összegek kifizetéséig maradt volna érvényben.88

A Hungária részéről Hubert és Pető a kérdés államközi rendezésével és alternatív megoldásként a lehetséges egyedi törlesztéssel egyetértett. A két csehszlovák tag inkorporációját a közgyűlés jóváhagyására bízták volna. Kitartottak korábbi véleményük mellett, hogy a népbank részvényeinek vásárlása 1944-ben legitim módon történt, melyet a bank igazgatósága jegyzőkönyvileg jóváhagyott. A csehszlovák állam részére való eladásuktól, ami értéknövelésükkel járt, nem zárkóztak el. Ezen kívül a zsidó tulajdonosok követeléseinek rendezését is magukra vállalták volna.89 Az újabb budapesti tárgyalásokra, melyek eredményéről nem rendelkezünk adatokkal, 1948. június 16. és 26 között került sor.90

Az ügy megoldása nem haladt előre. A külügyminisztérium bevonásával 1948 őszén még az egyeztetések folytak, illetve a szlovák fél a magyar kereskedelmi minisztériumnál interveniált.91 A kompromisszumkeresést, az elhúzódó bírósági per elkerülése végett, a csehszlovák pénzügyminisztérium is támogatta.92
A magyar érdekeltségű pénzintézetek működésének akadályozása, majd megszüntetésük, a csehszlovákiai magyarsággal szemben foganatosított, céltudatosan felszámoló jellegű politika részét képezték. A magyar kisebbség számának erőszakos csökkentése a magyar kereskedelmi bankok fennmaradásának lehetőségét tette kérdésessé. Ez a szlovák gazdaság számára szintén problémákat jelentett, hiszen a déli régiókban a pénzügyi szolgáltatások rendszere és a banküzlet változatos formái bomlottak fel. Bár a gazdasági szükségszerűség más megoldásokat diktált, hiszen a két állam közti gazdasági kapcsolatok rendezése megkerülhetetlen volt, és a kétoldalú áruforgalom lebonyolításában a magyar bankok is jelentős szerepet vállalhattak volna, azonban a szűklátókörű nemzetépítő logika érvényesült.93

Zárszó: a gazdasági nacionalizmus margójára

A csehszlovákiai magyarság történetében az 1945–1948 közötti korszak radikális fordulópontnak tekinthető. A lakosságcsere, a deportálások, a magánvagyon elkobzása, a gazdasági szervezetek felszámolása és a politikai, illetve gazdasági elit erőszakos eltávolítása következtében egy „új entitású”, de társadalmi és kulturális intézményhálózatától megfosztott, gazdaságilag és szociálisan kiszolgáltatott, marginalizálódott és identitásában sérült közösség maradt Szlovákiában, amelyik elveszítette gazdasági önszerveződésének bázisait és alakítóit.94 Ahhoz, hogy ezeket az éveket jobban megértsük, érdemes szélesebb összefüggésekbe és elméleti keretekbe helyezni a második világháborút követő magyarellenes gazdasági diszkrimináció eszközeit és céljait.

A cseh–német és a sokkal kisebb arányban zajló, a történeti munkákban gyakran túldimenzionált szlovák–magyar gazdasági rivalizálásnak, érdekütközésnek, nemzeti pozí­ció­harcnak, tehát a gazdasági nacionalizmusoknak a története a 19. század közepére visszanyúlik és szorosan kötődik az elitek által irányított nemzetszervező programokhoz.95 Arról a gazdasági nacionalizmusról van szó, amelyet egy folyamatosan, az egyes történeti helyzetek szerint változó konstrukcióként, de nem egyértelmű tartalomként kell felfognunk.96 Sokféleképpen értelmezhető fogalom, és összetettségét a nemzet és a nacionalizmus értelmezéseinek „ideológiai” szövevényessége okozza. (Kántor 2005, 10. p.) Alapját az a nemzeti közösség képezi, amelynek a nemzeti narratívákban egyedi tulajdonságai vannak, a politikai hatalom és az államterület ab ovo megilleti, saját(os) történelemmel bír és történeti fejlődés (küzdelem) eredményeképpen jött létre.97

1945 azonban nem jelentette sem a gazdasági nacionalizmus történetének szimbolikus végét, sem végleges eltűnését. Térségünkben a második világháborút követően, még ha rövid időre, de továbbra is beszélhetünk a gazdasági szféra nacionalista szempontok szerinti újraszervezéséről, illetve a más etnikumokkal szemben foganatosított gazdasági diszkriminációról, különösképpen a bennünket érdeklő csehszlovák kontextus 1945–1948 közötti éveire vonatkozóan.

Csehszlovákiában a kisebbségellenes politikai kurzust két meghatározó tényező befolyásolta, illetve jelölte ki annak kereteit. Az államhatalom és a gazdasági rendszer. A cseh és szlovák politikai elit a nemzeti és szociális forradalom tézisét befelé egységesítő szándékkal kommunikálta. Kifelé, az illojálisnak és destruktívnak bélyegzett magyar és német kisebbségi közösségek irányába kirekesztő és felszámoló, tehát antidemokratikus jelleggel bírt.

A hatalom új birtokosai, elsősorban a cseh politikai elit a masaryki Csehszlovákia felbomlásának traumájától, valójában egy negatív mérleget mutató két világháború közötti csehszlovák kisebbségpolitika súlyos realitásával is szembesülve, és a német agresszió tapasztalatától, egyben az önálló államiság elvesztésétől vezérelve, kisebbségmentes, cseh vezetésű szláv nemzetállam létrehozásában gondolkodott. A német katonai megszállás, a protektorátusi cseh gazdaság germanizálása, az erő- és tőkeforrások kisajátítása, rendszerszerű kizsákmányolása a cseh nemzeti sérelmeket fokozta és a háború alatti emigráns, majd a felszabadulás utáni cseh politika radikalizálódásához vezetett. (Jančík 2002, 124–137. p.; Horejš–Štolleová 2011, 503–518. p.) Tehát a cseh–német ellentét összetevői más jellegűek és nemzetközileg fajsúlyosabbak voltak, mint a szlovák–magyar reláció.

A kassai kormányprogramban a társadalom- és államszervezés szláv (cseh, szlovák) irányítását nyilvánították ki. A cseh és szlovák nacionalizmus számára – Ernest Gellner gondolatát átfogalmazva (Gellner 2007, 16., 21. p.) – ekkor nyílt lehetőség az állam(terület) és a nemzeti kultúra kapcsolatának szorossá tételére, de ezért a kisebbségek súlyos árat fizettek, melynek következményei máig hatnak. A különböző szociális terek egységesülését és egymás közti erőviszonyaikat, így főleg a politikaira, a gazdaságira és a kulturálisra gondolhatunk, az államhatalom szabályozta.

A magyarok számára a kollektív bűnösség vádja nem csak a hatalommegosztásból való kizárást jelentette. A Beneš-féle dekrétumok és az SZNT rendeletei politikai és kulturális kirekesztést, gazdaságilag pedig vagyonvesztést eredményeztek. A kisebbségi jogok érvényesíthetősége szempontjából ez a helyzet a törvényenkívüliséggel volt egyenlő és hosszú távon visszafordíthatatlan kulturális beavatkozást jelentett. A kisebbségi magyarok számára a következő alternatívák mutatkoztak: a beolvadás, az aktív vagy passzív rezisztencia, a kivándorlás és a helyben maradás, mellyel felvállalják a kisebbségi létből származó hátrányokat.

Hogyan határozhatjuk meg a szlovák gazdasági nacionalizmus „tereit”, ideológiai-nemzeti hangolású céljait és gyakorlati eszközeit?98 A terek fogalma alatt egy nemzeti szimbolikus teret (territórium) és egy szociálist értek (a nemzet névtelen tagjainak vagyoni állapota). Ezekben az években mindkét tér egymáshoz való közeledéséről, egybeéréséről beszélhetünk. A politikai retorika mindkettőt artikulálta.
A szlovák gazdasági nacionalizmus kizárólagos tárgya a magyar kisebbség volt, ezért alapvetően befelé orientáltnak tekinthető. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kifelé nem talált megnyilvánulási pontokat. Egyes elemei a Szlovákiában található magyarországi érdekeltségek tekintetében az állami külpolitikai érdekeknek alárendelődve jelentek meg, vagy a Magyarországgal szembeni gazdaságpolitikai stratégiákba épültek be (lásd a Pozsonyi I. Takarékbank esetét vagy a csehszlovák–magyar lakosságcsere során folytatott pénzügyi tárgyalásokat). A többségi gazdasági nacionalizmus a kisebbségiek gazdasági tevékenységét akadályozta, az érvényesülés csatornáit lezárta, vagyonállományukat gyengítette és felszámolta. Eszközei közé sorolhatók a telepítések, a földreform, a deportálás-szétszórás, a lakosságcsere, a mezőgazdasági, kisipari, kiskereskedelmi vagyonok, illetve a szövetkezeti és banktőke elkobzása és az intézményesített vagyonfelügyelet bevezetése, a nemzeti gondnokság. A „jogszerű” büntetés egyik formáját alkotta, hogy a kisebbségi közösség tagjainak magánvagyonát elkobozták és többségivé, államivá alakíthatták. A magyar politikai, gazdasági és kulturális elitet megtorlások, perek és üldözések sújtották.

A harmadik Csehszlovák Köztársaság figyelmen kívül hagyta a magyarok háború alatti keserű tapasztalatait, a német megszállás és a nyilasuralom tragédiáját. Immár nem volt érdeke a magyarok politikai és gazdasági integrálása, másképpen fogalmazva, megnyerése az új állameszmének. (Zemko 2005, 56. p.)

Felhasznált irodalom

Bárdi Nándor 2004. Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Bourdieu, Pierre 1998. Teórie jednání. Praha, Karolinum.
Chudják, František 2001. Menová reforma 1945. Uvoľňovanie viazaných vkladov. Biatec, 1. sz.
Chudják, František 2003. The Košice Savings Bank. Biatec, 7. sz.
Fabricius, Miroslav–Holec, Roman–Pešek, Ján–Virsik, Oto 1995. 150 rokov slovenského družstevníctva. Víťazstvá a prehry. Bratislava, Družstevná únia Slovenskej republiky.
Gabzdílová-Olejníková, Soňa–Olejník, Milan–Šutaj, Štefan 2005. Nemci a Maďari na Slovensku v rokoch 1945-1953 v dokumentoch. I. kötet, Prešov, Universum.
Gaucsík István 2003. A szlovákiai magyar gazdasági önszerveződés keretei és lehetőségei 1918–1938 között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 4. sz.
Gaucsík István 2011. A csehszlovákiai magyar szövetkezeti hagyomány elhalása. In Izsák Lajos (szerk.): Negyed története. Negyed.
Gaucsík István 2012. Történelem és mítoszteremtés. Karcolat a „legelső” szlovák szövetkezetről. Korall, 47.
Gellner, Ernest 2007. A nacionalizmus tipológiája. Regio, 1. sz.
Gyáni Gábor 2000. Fejezetek a polgárság hazai történetéből. Múltunk, 3. sz.
Hantos László 2008. Szlovákiai magyar gazdasági centrumok. In Gaucsík István (szerk.): A jog erejével. Pozsony, Kalligram.
Holec, Roman 1995. Ekonomický nacionalizmus v Strednej Európe v 19. storočí. /Habilitációs munka/, Bratislava.
Holec, Roman–Hallon, Ľudovít 2007. Tatra banka v zrkadle dejín. Bratislava, ARPress.
Houdek, Fedor 1947. Storočnica slovenského družstevníctva. Bratislava, Vydalo družstevné vydavateľstvo a kníhkupectvo.
Horejš, Miloš–Štolleová, Barbora 2011. Reorganizace hospodářské správy – nástroj germanisace českého hospodářství. In Jančík, Drahomír–Kubů, Eduard (szerk.): Nacionalismus zvaný hospodářský. Střety a zápasy o nacionální emancipaci/převahu v českých zemích (1859–1945). Praha, Dokořán.
Horváth, Štefan–Valach, Ján 1984. Peňažníctvo na Slovensku 1945–1950. Bratislava, Alfa.
Hroch, Miroslav 2009. Regional Memory: Reflections on the Role of History in (Re)constructing Regional Identity. In Ellis, G. Steven–Eßer, Raingard–Řezník, Miloš (szerk.): Frontiers, Regions and Identities in Europe. Pisa, Edizioni Plus–Pisa University Press.
Jančík, Drahomír 2002. Germanisierung und Ausbeutung der tschechischen Wirtschaft und des Jüdischen Vermögens zur Zeit der Okkupation. In Beneš, Zdeněk–Kural, Václav (szerk.): Geschichte Verstehen. Die Entwicklung der deutsch-tschechischen Beziehungen in den böhmischen Ländern 1848–1948. Prag, Gallery.
Jančík, Drahomír–Kalina, Tomáš 1998. Systemveränderungen in der Entwicklung der tschechoslowakischen Handelsbanken in den Jahren 1945–50. Von der Restrukturalisierung zur Liquidation. Prager Wirtschafts- und sozialhistorische Mitteilungen, 4. sz.
Jančík, Drahomír–Kalina, Tomáš 1999. Cesta k postátnění a socializaci. In Dějiny bankovnictví v českých zemích. Praha, Bankovní institut.
Janics Kálmán 1992. A hontalanság évei. A szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után (1945–1948). Pozsony/Bratislava, Madách.
Jech, Karel–Kaplan, Karel 1995. Dekrety prezidenta republiky 1940–1945. Dokumenty 2. Brno, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR, Doplněk.
Kántor Zoltán 2005. Nacionalizmus. Izmus? Confessio, 3. sz.
Lacina, Vlastislav 2002. Obnova demokratického zemědělského družstevnictví v českých zemí v letech 1945–1948. Studie Slováckeho muzea, 7. sz.
Lipcsey Ildikó 1992. CASBI: az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Felügyelő Pénztár működése Romániában (1945–1948). Regio, 2. sz.
Mannová, Elena 2009. Southern Slovakia as an Imagined Territory. In Ellis, G. Steven–Eßer, Raingard–Řezník, Miloš (szerk.): Frontiers, Regions and Identities in Europe. Pisa, Edizioni Plus–Pisa University Press.
Martuliak, Pavol 2009. Roľnícke družstevníctvo na Slovensku, osobitne úverové, v podmienkach slovenskej korunovej meny a jeho osudy v prvých rokoch obnovenej ČSR. Acta Historica Neosoliensia, 1–2. sz.
Milov, M. J. 1947. Slovenské družstevníctvo v prehľade. Bratislava, Prípravný výbor Storočnice slovenského družstevníctva.
Pešek, Jan 1995a. Premeny slovenského družstevníctva po roku 1948. Historický časopis, 1. sz.
Pešek, Jan 1995b. Družstevníctvo na Slovensku po druhej svetovej vojne (1945–1948). Historický časopis, 3. sz.
Pešek, Jan 2002. Peripetie slovenského poľnohospodárskeho družstevníctva po druhej svetovej vojne. Studie Slováckeho muzea, 7. sz.
Písch, Mikuláš 1960. Konkurenčný boj maďarských vládnucich tried a slovenskej buržoázie o ovládnutie slovenského národného trhu v r. 1900–1918. Historica. Zborník FF UK, 11. sz.
Pukkai László 1994. A Hanza Szövetkezeti Áruközpont Galánta. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.
Rákoš, Elo–Rudohradský, štefan 1973. 25 rokov slovenských národných orgánov. Bratislava, Slovenská archívna správa.
Reich, Andreas 1991. Das Genossenschaftswesen in der Tschechoslowakei und die Übernahme das sowjetischen Modells nach dem Zweiten Weltkrieg. Mit einem vergleichenden Hinweis auf die Situation in Polen. In Lemberg, Hans–Delhaes, Karl–Karp, Hans-Jürgen–Mrowka, Heinrich (szerk.): Sowjetisches Modell und nationale Prägung. Kontinuität und Wandel in Ostmitteleuropa nach dem Zweiten Weltkrieg, Marburg/LahnReich, J. G. Herder-Institut.
Rychlík, Jan 1998. češi a Slováci ve 20. století. česko-slovenské vztahy 1945–1992. Bratislava. Academic Electronic Press–Ústav T. G. Masaryka.
Ryník, Jozef 2002. Cesta slovenského bankovníctva k centralizácii 1945–1950 (Koncentrácia a špecializácia bánk). Historický časopis, 4. sz.
Schranz András 1944. Nagybankjaink érdekeltségi hálózata. Különlenyomat az „Új Magyar Musem” IV. kötete I. (VII.) füzetéből, Kassa.
Schultz, Helga 2004. Wirtschaftsnationalismus in Ostmitteleuropa – Thesen und Fragen. In Kubů, Eduard–Schultz, Helga (szerk.): Wirtschaftsnationalismus als Entwicklungsstrategie ostmitteleuropäischer Eliten. Die böhmischen Länder und die Tschechoslowakei in vergleichender Perspektive. Praha–Berlin, Verlag Aleš Skřivan ml.–Berliner Wissenschafts-Verlag.
Smith, Anthony D. 2000. A nacionalizmus és a történészek. Regio, 2. sz.
Szarka László 2004. Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Az etnikai csoportok helye a kelet-közép-európai nemzetállamokban. Budapest, Lucidus Kiadó /Kisebbségkutatás könyvek/
Szarka László 2005. Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944–1949. Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. Komárom, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Kecskés László Társaság. /Források a kelet-közép-európai kisebbségek 20. századi történetéhez, 2./
Tóth László 1993. A csehszlovákiai magyar művelődés kezdetei 1945–1948 között. In Fazekas József (szerk.): Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram.
Trencsényi Balázs 2002. Kulcsszavak és politikai nyelvek: gondolatok a kontextualista-konceptualista eszmetörténeti módszertan kelet-közép-európai adaptációjáról. In Szekeres András (szerk.): A történész szerszámosládája. A jelenkori történeti gondolkodás néhány aspektusa. Budapest, L’Harmattan–Atelier. /Atelier Füzetek, 3./
Vincze Gábor 2000. Magyar vagyon román kézen. Dokumentumok a romániai magyar vállalatok, pénzintézetek második világháború utáni helyzetéről és a magyar-román vagyonjogi vitáról. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó.
Vörös László 2010. Analytická historiografia versus národné dejiny. „Národ” ako sociálna reprezentácia. Pisa, Edizioni Plus–Pisa University Press.
Zemko, Milan 2005. Slovensko-maďarské konfrontácie – skutočnosť či fikcia? In Simon Attila (szerk.): Mýty a predsudky v dejinách. Historická konferencia 7. decembra 2004. šamorín–Dunajská Streda, Fórum inštitút pre výskum menšín–Lilium Aurum.
http://primus-arts.u-szegeg.hu/doktar/texts/szovetk.html.

István Gaucsík
The transformation of the Hungarian cooperatives and financial institutions in Czechoslovakia (1945–1950)

The period between 1945–1948 can be considered as a radical turning point in the history of the Hungarians in Czechoslovakia. What was left in consequence of the exchange of population, deportations, confiscation of private property, liquidation of economic organizations and violent removal of the political and economic elite in Slovakia, was a community of a “new identity”, a community deprived of its social and cultural institutions network, an economically and socially vulnerable, marginalized community damaged in its identity, which lost the bases and the activists of their economic self-organization. The economic nationalism of the majority obstructed the economic activities of those belonging to the minority, closed the channels of getting on, weakened their properties and liquidated them. Its tools were, among others, deployment, land reform, deportation – diffusion, exchange of population, confiscation of agricultural, small-scale and retail properties, as well as the introduction of institutionalized property supervision, national guardianship. One of the forms of “legitimate” punishment was that the private property of the members of the community was confiscated and turned it property of the majority and the state. The political, economic and cultural elite suffered reprisals, trials and persecutions.

István Gaucsík 338(437)”1945/1950”
The transformation of the Hungarian cooperatives and financial 336.712(437)”1945/1950”
institutions in Czechoslovakia (1945–1950)

Keywords: Economy. Czechoslovakia. Pseudo-democracy of cooperatives. The termination of the Hungarian cooperative movement in Czechoslovakia. Confiscated Hungarian consumer cooperatives and credit unions. The liquidation of the Hungarian financial institutions. The assets of the liquidated Hungarian and German financial institutions.