Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2005/4

Impresszum 2005/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

A pozsonyi magyar tanszék (Fazekas József)

Tanulmányok

ZEMAN LÁSZLÓ: Nyelvtudomány és nyelvoktatás
JAKAB ISTVÁN: A jelzős szerkezetek összevonásának törvényszerűségei és szerepük az értelmező és az értelmezett szószerkezeti viszonyának tisztázásában
SIMA FERENC: A magyar magánhangzó-harmónia jellemzéséhez
LANSTYÁK ISTVÁN: A nyelvi tévhitekről – röviden
SZABÓMIHÁLY GIZELLA: Nyelvművelés – nyelvtervezés – nyelvi menedzselés
MISAD KATALIN: A szaknyelvi regiszterek fejlesztésének szemantikai és pragmatikai összefüggései szlovákiai magyar viszonylatban
CSEHY ZOLTÁN: Enea Silvio Piccolomini, a szerelem költője
MÉSZÁROS ANDRÁS: A bűn és bűnhődés motívuma a Don Juan-művekben
GARAJ LAJOS: Az ember tragédiája a cseh és a szlovák színpadon
DUSÍK ANIKÓ: EötvösRegény
GRENDEL LAJOS: A modernizmus kezdetei a magyar prózában
HIZSNYAI TÓTH ILDIKÓ: Egy isteni jó színjáték a glogovai hegyen. “Mistico viaggio” a Szent Péter esernyőjében
TURCZEL LAJOS: Hagyományszemléletünk változásai 1919-1938 között
HUSHEGYI GÁBOR: Brogyányi Kálmán – a művészet, a nép, a nemzet és a politika  szolgálatában. 100 éve született a két világháború közötti korszak vitatott csehszlovákiai nmagyar személyisége
JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ: Utópia és valóság Karel Čapek és Karinthy Frigyes életművében
CSANDA SÁNDOR: Ethey Gyula helytörténet-írói tudományos munkássága
FÓNOD ZOLTÁN: Tőzsér Árpád indulása és első költői korszaka
ZALABAI ZSIGMOND: Küzdelem a kisprózával
TŐZSÉR ÁRPÁD: Bejáratok. Olvasáspróba Várady Szabolcs A rejtett kijárat című könyvéhez

Műhely

Hagyomány és kontextus. Beszélgetés Mészáros Andrással (Fazekas József)

Agora

PAVOL BUJNÁK: Az összehasonlító irodalomtörténet alapfogalmai
RUDOLF CHMEL: Új kapcsolatok – régi problémák?

Dokumentumok

SAS ANDOR: A pozsonyi zsidóság 18. és 19. századi jog- és gazdaságtörténetéhez
Ismeretlen Sas-kézirat a pozsonyi zsidóság történetéről (Gaucsík István)
A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék kiadványai

A pozsonyi magyar tanszék (Fazekas József)

A po­zso­nyi Comenius Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rá­nak Ma­gyar Nyelv és Iro­dal­mi Tan­szé­ke min­den bi­zon­­nyal a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság leg­ré­gibb in­téz­mé­nye. A Cseh­szlo­vá­kia meg­ala­ku­lá­sa után ala­pí­tott egye­te­men 1920-ban ma­gyar sze­mi­ná­ri­u­mot hoz­nak lét­re a cseh Vojtech Cvengroš ve­ze­té­sé­vel a Szláv In­té­zet ke­re­té­ben. A ma­gyar sze­mi­ná­ri­um az 1930/1931. aka­dé­mi­ai év­től, Pavol Bujnák egye­te­mi ta­nár­rá tör­tént ki­ne­ve­zé­sé­től önál­ló tan­szék­ként mű­kö­dik (ugyan­csak Bujnák ve­ze­ti a prá­gai Kár­oly Egye­te­men a ma­gyar fi­lo­ló­gi­ai sza­kot 1924-től, do­cens­sé tör­té­nő ki­ne­ve­zé­sé­től). Bujnák a 19. szá­za­di ma­gyar re­gény­ről és a finn­ugor ös­­sze­ha­son­lí­tó nyel­vé­szet­ből hir­det meg elő­adást, ré­gi szö­ve­gek ol­va­sá­sa cím­mel pe­dig sze­mi­ná­ri­u­mot tart. Bujnák ma­gyar tár­gyú mű­vei kö­zül ki­emel­ke­dik a Ján Arany v literatúre slovenskej [Arany Já­nos a szlo­vák iro­da­lom­ban] (Praha, 1928), a Li­te­ra­tú­ra maïar­ská na území ÈSR [A ma­gyar iro­da­lom a Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság te­rü­le­tén] (Praha, 1933), va­la­mint a Praefixa verbalia v jazykoch ugrofínskych a zvláštì v maïarskom [Az ige­kö­tők a finn­ugor nyel­vek­ben, fő­ként a ma­gyar­ban] (Praha, 1928) cí­mű. 1933-ban be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la után a ma­gyar tan­szék ve­ze­tő­je a vi­lág­hí­rű ori­en­ta­lis­ta, Ján Bakoš, aki a nyel­vé­sze­ti elő­adá­so­kat tart­ja; az iro­dal­mi tár­gya­kat František Janèoviè, a po­zso­nyi ma­gyar ál­la­mi re­ál­gim­ná­zi­um nyu­gal­ma­zott igaz­ga­tó­ja ad­ja elő. 1948–1950 kö­zött meg­bí­zott elő­adó­ként a mo­dern ma­gyar köl­té­szet­ről tart elő­adá­so­kat Emil Boleslav Lukáè köl­tő, a ma­gyar iro­da­lom ki­vá­ló is­me­rő­je és for­dí­tó­ja. 1951-ben az egye­tem újon­nan ala­kult pe­da­gó­gi­ai ka­rán Sas An­dor ve­ze­té­sé­vel ma­gyar tan­szék nyílt, amely – az ad­di­gi­ak­tól el­té­rő­en – ma­gyar nyel­vű kép­zést biz­to­sí­tott. 1959-ben a pe­da­gó­gi­ai kar Nyitrára köl­tö­zik, a ma­gyar tan­szék a böl­csész­kar­hoz ke­rül, egye­sül az ott mű­kö­dő s im­már ma­gyar nyel­ven ok­ta­tó ma­gyar sze­mi­ná­ri­um­mal, és Sas An­dor ve­ze­té­sé­vel önál­ló­so­dik. Az­óta a tan­szék a kar egyik tan­szé­ke­ként mű­kö­dik.

A ma­gyar tan­szék (és előd­je: a ma­gyar sze­mi­ná­ri­um) ok­ta­tás­tör­té­ne­té­nek fel­dol­go­zá­sa mind­má­ig vá­rat ma­gá­ra. A tan­szék két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti tör­té­nel­mé­ről csu­pán Turczel La­jos és Csanda Sán­dor dol­go­za­ta­i­ból sze­rez­he­tünk tu­do­mást, de ugyan­csak fel­dol­go­zat­lan a tan­szék má­so­dik vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő, a tan­szék éle­tét a po­li­ti­kai ese­mé­nyek ál­tal erő­tel­je­sen be­fo­lyá­solt idő­sza­ka is. A po­zso­nyi ma­gyar tan­szék múlt­ja és je­le­ne cím­mel 2001-ben meg­ren­de­zett kon­fe­ren­cia vis­­sza­em­lé­ke­zé­sei ugyan sok min­dent fel­vil­lan­tot­tak az el­múlt negy­ven év tör­té­nel­mé­ből, de igény­lő­dik a tel­jes kép fel­vá­zo­lá­sa, nem is szól­va a tu­do­mány­tör­té­ne­ti fel­dol­go­zás­ról. En­nek kap­csán pe­dig meg­ke­rül­he­tet­len an­nak a sa­já­tos hely­zet­nek a tag­la­lá­sa, amely a ma­gyar tan­szék tu­do­mány­tör­té­ne­ti he­lyét alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­ta. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti cseh és szlo­vák nyelv- és iro­da­lom­tu­do­mány, a struk­tu­ra­liz­mus, a prá­gai is­ko­la ha­tá­sá­ról, ered­mé­nye­i­nek al­kal­ma­zá­sá­ról van szó, s még tá­gab­ban: an­nak a mód­szer­ta­ni elv­nek a fel­is­me­ré­sé­ről, hogy a nyel­vé­sze­ti ku­ta­tás a szlo­vák–ma­gyar ös­­sze­ve­tő nyelv­tu­do­mány­ra ala­poz­va nem­csak di­dak­ti­ka­i­lag le­het gyü­möl­csö­ző, ha­nem ko­moly tu­do­má­nyos hazadéka is le­het. Itt elég, ha csak ar­ra uta­lunk, hogy 1931–1937 kö­zött Jan Mukaøovský a po­zso­nyi egye­te­men adott elő (s itt is ne­vez­ték ki egye­te­mi ta­nár­rá), Josef Koøínek ugyan­csak itt ok­ta­tott 1935–1945 kö­zött, Václav Vážny pro­fes­­szor­nak két ma­gyar ta­nít­vá­nya is volt, Arany A. Lász­ló és Si­ma Fe­renc, Zeman Lász­ló Prá­gá­ban, Vla­di­mír Skalièkánál doktorált…
Ami­kor el­ha­tá­roz­tuk, hogy a Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le Mű­hely ro­va­tá­ban a po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szék­ét be­mu­tat­juk, tu­da­tá­ban vol­tunk an­nak, idő­ben és tér­ben men­­nyi­re szer­te­ága­zó te­rü­le­tek­ről, ku­ta­tá­sok­ról szá­mol­ha­tunk be. Az itt kö­zölt, a tan­szék egy­ko­ri és je­len­le­gi ok­ta­tó­i­nak ta­nul­má­nyai (s a név­sort még bővíthettük vol­na) meg­íté­lé­sünk sze­rint jól ér­zé­kel­te­tik azt a tu­do­má­nyos szín­vo­na­lat és szel­le­mi­sé­get, amely a tan­szék több év­ti­ze­des te­vé­keny­sé­gét jel­le­mez­te (a tan­szék ok­ta­tó­i­nak vá­lo­ga­tott bib­li­og­rá­fi­á­ját hely­szű­ke mi­att kény­te­le­nek va­gyunk mel­lőz­ni).
A ma­gyar tan­szék min­dig a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság egyik leg­ran­go­sabb in­téz­mé­nye volt. Egy­ko­ri hall­ga­tói a min­den­ko­ri szlo­vá­ki­ai ma­gyar tu­do­má­nyos, ok­ta­tá­si és kul­tu­rá­lis élet szin­te va­la­men­­nyi te­rü­le­tén fon­tos te­vé­keny­sé­get fej­tet­tek ki és fej­te­nek ki ma is. A tan­szék ügyét – tisz­te­let­ben tart­va az egye­te­mi au­to­nó­mi­át – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság nem te­kin­ti, nem is te­kint­he­ti az egye­tem bel­ső ügyé­nek. A po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szé­ke a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kö­zös ügye. Múlt­ja mind­nyá­jun­kat kö­te­lez jö­vő­jét, ok­ta­tói gár­dá­já­nak ös­­sze­té­tel­ét és tu­do­má­nyos szín­vo­na­lá­nak ala­ku­lá­sát il­le­tő­en.

Fa­ze­kas Jó­zsef

Zeman László: Nyelvtudomány és nyelvoktatás

1. A kér­dés­kör. A dol­gok ál­lá­sát kö­vet­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben egy­re fo­ko­zó­dott a nyelv irán­ti ér­dek­lő­dés. Új­ból nyil­ván­va­ló­vá lett a nyelv sok­ré­tű­sé­ge, ami­hez iga­zo­dott a vizs­gá­la­ta is. El­von­tabb ma­te­ma­ti­kai-lo­gi­kai fel­fo­gá­sá­ban és az eb­ből kö­vet­ke­ző al­kal­ma­zást te­kint­ve – mint a tu­do­má­nyos és mű­sza­ki ha­la­dás­nak alap­ve­tő tar­to­zé­ka – a sze­mi­o­ti­kai és a ki­ber­ne­ti­kai vizs­gá­ló­dás kö­zép­pont­já­ba ke­rült. A nyelv­tu­do­mányt is át­ha­tó tu­do­mány­kö­zi ku­ta­tá­sok ré­vén sza­ba­to­sab­ban raj­zo­lód­tak ki a ter­mé­sze­tes nyel­vek sa­ját­sá­gai, va­la­mint le­írá­suk kor­sze­rű mó­do­za­tai. A for­má­lis le­írást igény­lő szá­mí­tó­gé­pes kó­do­lás­nak, az in­for­má­ci­ós és do­ku­men­tá­ci­ós nyel­vek­nek meg­te­rem­té­se a ter­mé­sze­tes nyel­vek te­ó­ri­á­já­ra olyan ér­te­lem­ben ha­tott ser­ken­tő­leg, hogy ben­ne is ér­vé­nye­sült a sza­bá­lyok eg­zakt meg­ha­tá­ro­zá­sa. A vál­tást a nyelv­tu­do­mány bel­ső fej­lő­dé­sé­ben a ma­te­ma­ti­kai és a szá­mí­tó­gé­pes nyel­vé­szet ki­ala­ku­lá­sa és tér­nye­ré­se jel­zi.
A köz­lés­igé­nyek­nek és az egy­re fo­ko­zó­dó in­for­má­ció­cse­re kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en e fo­lya­mat a nyelv­ok­ta­tás­ban el­ső­sor­ban az ide­gen nyel­vek di­dak­ti­ká­já­ban je­lent­ke­zett, míg az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak el­mé­le­te – úgy tű­nik – mint­ha fá­zis­ké­sés­be ke­rült vol­na. Az ál­ta­lá­nos el­vek ugyan vi­szony­lag tisz­tá­zot­tak, a rész­le­te­zés és a tar­tal­mi kér­dé­sek te­kin­te­té­ben azon­ban el­bi­zony­ta­la­no­dást ész­le­lünk.

A tan­tárgy­el­mé­le­ti vizs­gá­la­tok­ban egy­be­hang­zó­an ál­la­pít­juk meg, hogy az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak, a nyel­vi ne­ve­lés­nek a tár­sa­da­lom kö­ve­tel­mé­nye­i­vel és fel­tét­ele­i­vel össz­hang­ban ki kell ala­kí­ta­nia a ta­nu­lók nyel­vi-kom­mu­ni­ka­tív vi­sel­ke­dé­sé­nek, fel­fo­gó és ki­fe­je­ző kész­sé­gé­nek ha­té­kony for­má­it.
Amint tud­juk, az anya­nyelv jel­lem­ző­je tel­jes­ségjel­le­ge, s en­nek di­dak­ti­kai ve­tü­le­te, hogy mind­egyik hasz­ná­la­ti mód­ját ta­nít­juk. S csak ter­mé­sze­tes, ha túl­nyo­mó­részt az írott nyelv­vál­to­zat­ra kor­lá­to­zó­dó ha­gyo­má­nyos gya­kor­lat­tal szem­ben a han­gos nyelv, a szó­be­li köz­lés­for­mák ár­nyal­tabb el­sa­já­tít­ta­tá­sá­nak, a be­széd­mű­ve­lés­nek szük­sé­ges­sé­gét han­goz­tat­juk.
Az anya­nyelv tel­jes­ség­jel­le­ge nyi­lat­ko­zik meg ab­ban, hogy min­den­ne­mű ok­ta­tás-ne­ve­lés elő­fel­té­te­le és együtt­ha­tó­ja, ok­ta­tá­sa ek­kép­pen nem pusz­tán tan­tárgy­sze­rű. To­váb­bá ok­ta­tá­sá­ban va­la­men­­nyi tan­tárgy ré­sze­se­dik, s di­dak­ti­ká­já­nak va­ló­já­ban át kell hat­nia a tan­tár­gyak egész rend­sze­rét. A tan­tár­gyi cél­ki­tű­zés­ben ezért hang­sú­lyoz­zuk a nyel­vi kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban va­ló gya­kor­la­ti és el­mé­le­ti kép­zés­ként ki­je­lölt anya­nyelv­ok­ta­tás­ra vo­nat­ko­zó­an a tan­tárgy-kon­cent­rá­ció el­vét. Tan­tár­gyunk köl­csö­nös­sé­gé­ben a má­sik nyelv (a szlo­vák mint kör­nye­ze­ti nyelv), va­la­mint az ide­gen nyel­vek el­sa­já­tí­tá­sát szol­gá­ló szem­pont­ok ér­vény­re jut­ta­tá­sát és a nyel­vi­vel ter­mé­szet­sze­rű­leg és lé­nye­ge sze­rint is át­met­sző­dő ter­mé­szet­tu­do­má­nyi tan­tár­gyak­nak a je­len­tő­sé­gét. Hogy a szó­kincs és ál­ta­lá­ban a ki­fe­je­ző­kés­zség fej­lesz­té­sé­ben men­­nyi­re köz­pon­ti az egyes szak­tár­gyak sze­re­pe, itt csak egy nyelv­ta­ni-nyelv­he­lyes­sé­gi (vagy ha úgy kí­ván­juk, sti­lisz­ti­kai-szö­veg­ti­po­ló­gi­ai) pél­dát ra­gad­va ki: hogy az „amely ~ ami” vo­nat­ko­zó név­más sza­ba­tos kö­tő­szói hasz­ná­la­ta men­­nyi­re fe­dő­dik fel és vé­sőd­het be a ma­te­ma­ti­ka ok­ta­tá­sa­kor, köz­vet­len ta­pasz­ta­la­tunk (a két alak szem­be­ál­lít­ha­tó­sá­ga-meg­kü­lön­böz­tet­he­tő­sé­ge, amely a köz­nyelv­ben fel­ol­dód­hat, a ma­te­ma­ti­kai le­írás­ban, de­fi­ní­ci­ó­ban kény­sze­rű).
S a vá­zol­tak ör­vén em­lít­het­jük, mi­sze­rint a szak­em­be­rek egy­ér­tel­mű­en utal­nak ar­ra, hogy füg­get­le­nül at­tól, va­jon az anya­nyelv és az iro­da­lom ok­ta­tá­sa egyet­len vagy két önál­ló tárgy­ként sze­re­pel, az anya­nyel­vi nem irá­nyul­hat oly­an­­nyi­ra túl­zó­an csak a szép­iro­da­lom anya­gá­ra, amint az len­ni szo­kott. Mi­köz­ben tö­mö­ren eh­hez még an­­nyit, hogy a szép­iro­da­lom nyelv­hasz­ná­la­tát és a ben­ne ki­fe­je­ző­dő esz­té­ti­ku­mot és kre­a­ti­vi­tást min­den­kor a nem szép­iro­dal­mi­nak a hát­te­ré­vel fog­juk fel és ér­té­kel­jük, va­la­mint hogy a nyelv­nek egye­te­mes­sé­gé­ből an­nak mint sze­mi­o­ti­kai és kom­mu­ni­ka­tív s nem csu­pán „nyel­vi”, ha­nem más hu­mán te­vé­keny­sé­gek ak­ció­min­tá­it szol­gál­ta­tó alap­mo­dell­nek az is­mér­ve is kö­vet­ke­zik. Még tö­mö­reb­ben te­hát: a nyelv és az iro­da­lom ok­ta­tá­sá­nak szo­ros egy­más­ra utalt­sá­ga úgy­szin­tén fenn­áll.
Az el­mon­dot­ta­kat ös­­sze­ge­ző­en és egy­ben dif­fe­ren­ci­ál­va té­tel­ként fo­gad­hat­juk el, hogy az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak biz­to­sí­ta­nia kell a nyelv ha­té­kony hasz­ná­la­tát, s ez­zel mi­nél szer­ve­sebb kap­cso­lat­ban kell ki­ala­kí­ta­nia és al­kal­maz­nia a nyelv le­írá­sát, a szük­sé­ges nyelv­el­mé­le­ti-nyelv­ta­ni alap­fo­gal­mak­nak, ka­te­gó­ri­ák­nak (a meg­fe­le­lő „me­ta­nyelv­nek”) ope­ra­tív el­sa­já­tí­tá­sát. A kész­sé­gek és jár­tas­sá­gok ta­la­já­ba a kép­zés­fok ha­lad­vá­nyá­ban fo­ko­zott jel­leg­gel kell be­épül­ni­ük a nyelv­ta­ni is­me­re­tek­nek és stí­lus­min­ták­nak. Ezek­kel együtt kell a ta­nu­ló­nak „be­lát­nia”, ho­gyan hasz­nál­juk és hasz­nál­ja a nyel­vet (a kér­dés­kör­höz lásd Halliday et al. 1964; Fülei-Szántó 1976).
De épp a két ös­­sze­te­vő ará­nyát és tar­tal­mi meg­ol­dá­sát il­le­tő­en a vá­lasz­for­má­lás nem egy­sé­ges. Ha a „nyelv­tan és fo­gal­ma­zás” vagy a „nyelv­tan és stí­lus­tan” szi­no­nim je­lö­lés­sel élünk mint az anya­nyel­vi ok­ta­tás két meg­ha­tá­ro­zó ös­­sze­te­vő­jé­nek a meg­ne­ve­zé­sé­vel, azt kell mon­da­nunk, hogy meg­íté­lé­sük­ben je­len­tős el­té­rés mu­tat­ko­zik. A gya­kor­la­ti nyel­vi kép­zést, a ki­fe­je­ző­kés­zség fej­lesz­té­sét, a fo­gal­ma­zás ok­ta­tá­sát a tan­tárgy- és tan­terv­el­mé­le­ti dol­go­za­tok vagy el­sőd­le­ges­ként tün­te­tik fel, s csak eb­be épül be a nyelv­tan, vagy pe­dig a nyelv­ta­ni ké­pe­zi a rend­szer­jel­le­gű ke­re­tet („tan­tárgy­szer­ve­ző”), s ev­vel tár­sul­nak a fo­gal­ma­zás, nyelv­he­lyes­ség és stí­lus­tan fe­je­ze­tei. Mind­ezt ter­mé­sze­te­sen mó­do­sít­ja még az ok­ta­tás fo­ka és az is­ko­la­tí­pus sze­rin­ti el­osz­lás és ará­nyí­tás. A tar­tal­mi kér­dé­sek rész­le­te­zé­se­kor pe­dig to­váb­bi prob­lé­mák me­rül­nek fel, el­ső­sor­ban az al­kal­ma­zan­dó nyelv­tan tí­pu­sá­nak a kér­dé­se, va­la­mint hogy a nyelv­tan mely kör­ze­te­it kell leg­in­kább súly­pon­toz­nunk, s azo­kat mi­lyen egy­más­után­ban kell tár­gyal­ni. S nyom­ban meg­je­gyez­het­jük: meg­fe­le­lő­en ér­tel­mez­ve a be­ve­ze­tés­ként fel­so­rol­ta­kat a nyelv köz­lő funk­ci­ó­já­ról, ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek vall­juk a fen­ti vi­szony­la­tok­ban a stí­lus­tan­nal tár­su­ló, je­len­tés­ta­ni me­ga­la­po­zott­sá­gú mon­dat­tan­nak a köz­pon­tú­sá­gát.
Ér­ve­lé­sün­ket e he­lyütt nem te­kint­het­jük elég­sé­ges­nek, még ke­vés­bé ki­me­rí­tő­nek, de már an­nak az alap­ján is, hogy a tan­tár­gyak di­dak­ti­ká­ja az adott szak és a pe­da­gó­gi­ai disz­cip­lí­nák met­sze­té­ben konstituálódik, min­den­kép­pen in­do­kolt, ha az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak tag­la­lá­sát, a fel­me­rü­lő kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­nak le­het­sé­ges mó­do­za­ta­it a nyelv­tu­do­mány fe­lől kí­sé­rel­jük meg. Igaz, hogy épp az anya­nyelv ok­ta­tá­sa cél­ki­tű­zés­ének és tar­tal­má­nak a tisz­tá­zá­sa­kor – lé­vén a nyelv egy­részt egye­te­mes, más­részt ös­­sze­tett je­len­ség – a nyelv­tu­do­má­nyi meg­kö­ze­lí­tés ön­ma­gá­ban egy­ol­da­lú­nak mi­nő­sül­het, hisz ez eset­ben sok­kal tá­gabb kör­ze­tű je­len­sé­gek­ről és té­nye­zők­ről van szó. Ne fe­led­jük azon­ban, hogy a nyelv­tu­do­mány sem je­len­ti ma csu­pán a gram­ma­ti­kai vagy le­xi­ko­ló­gi­ai vi­szony­la­tok zárt rend­sze­ré­nek ta­nul­má­nyo­zá­sát, ha­nem át­met­sző­dik az ant­ro­po­ló­gi­ai és prag­ma­ti­kai vo­nat­ko­zá­sok­kal, át­vált­va az etno-, szocio- és pszicholingvisztikai ku­ta­tás­ra (amit Hjelmslev sem fe­lej­tett ki sar­kí­tot­tan kép­let­sze­rű Prolegomenájából; 1961, 127).
G. Helbig sze­rint a 20. szá­zad het­ve­nes éve­i­től be­szél­he­tünk a nyelv­tu­do­mány­ban a nyelv bel­ső, rend­szer­szin­tű tu­laj­don­sá­ga­i­nak a vizs­gá­la­tát fel­vál­tó, a nyelv­re mint cse­lek­vés­re-hasz­ná­lat­ra irá­nyu­ló ún. kom­mu­ni­ka­tív-prag­ma­ti­kai for­du­lat­ról. A szö­veg­nyel­vé­szet ki­bon­ta­ko­zá­sa (tár­gya a szö­veg mint a nyelv köz­vet­le­nül meg­je­le­nő for­má­ja), a nyel­vet köz­lés­funk­ci­ó­já­ban-irá­nyult­sá­gá­ban (illokutív funk­ci­ó­já­ban) de­fi­ni­á­ló be­széd­ak­tus-el­mé­let és újab­ban a pár­be­széd­ku­ta­tás (alap­té­te­le, hogy épp a di­a­ló­gus a nyelv ter­mé­sze­tes egy­sé­ge) – mind en­nek a vál­to­zás­nak a ré­sze. A köz­lés­fo­lya­mat té­nye­ző­i­nek, fel­tét­ele­i­nek, vagy mond­juk egy­sze­rű­en: a rend­sze­ren kí­vü­li kon­tex­tus­nak a szám­ba­vé­te­lé­ről van szó, a nyel­vet mint a hu­mán te­vé­keny­ség for­má­ját vagy leg­alább elő­fel­té­tel­ét ér­té­ke­len­dő (vö. Helbig 1986, 13, 148 skk.). De a szer­ző a kö­tet vé­gén ol­vas­ha­tó „Ki­te­kin­tés”-ben a nyelv­tu­do­mány szű­kebb, a nyel­vi rend­szer­re kor­lá­to­zó­dó („gram­ma­ti­ka­köz­pon­tú”) és prag­ma­ti­kai („hasz­ná­lat­köz­pon­tú”) pó­lu­sát egy­mást fel­té­te­le­ző­nek és ki­egé­szí­tő­nek te­kin­ti. To­váb­bá utal ar­ra, hogy a vizs­gá­lat szak­sze­rű­sé­ge min­den­kép­pen a nyelv gram­ma­ti­ká­já­nak rend­szer­szin­tű elem­zé­sé­től függ, az­az a rend­szer­ről mint meg­ha­tá­ro­zó vo­nat­ko­zá­si hát­tér­ről nem mond­ha­tunk le (311 skk.). Amint ki­ve­het­jük, a nyelv­ok­ta­tás el­mé­le­té­ben és gya­kor­la­tá­ban a nyelv­tan és fo­gal­ma­zás-stí­lus ket­tős­sé­gé­nek a nyelv­tu­do­mány szint­jén meg­fo­gal­ma­zott pár­hu­za­má­ról szól­tunk, s tu­laj­don­kép­pen a langue és parole, nyelv és be­széd is­mert és tud­va tu­dott egy­más­ra vo­na­tkoz­ta­tá­sá­nak kö­ve­tel­mé­nyé­ről. A szá­mí­tó­gé­pes nyelv­hasz­ná­lat, amely a nyel­vi je­len­tés­nek lo­gi­kai-ma­te­ma­ti­kai mód­sze­rek­kel esz­kö­zölt rög­zí­té­sét fel­té­te­le­zi, tu­laj­don­kép­pen a rend­szer­szin­tű gram­ma­ti­ka ily­ne­mű meg­tol­dá­sa-ki­tel­je­se­dé­se. Je­len­tő­sé­gé­re egye­bek közt az au­to­ma­ti­kus in­for­má­ció­fel­dol­go­zás, szö­veg­ol­va­sás, -értelmezés vagy a gé­pi for­dí­tás mu­tat­hat rá.
Az ok­ta­tás­ban min­den a kel­lő ará­nyí­tá­son mú­lik. S a nyelv­nek már a meg­ha­tá­ro­zá­sa, jel­rend­szer vol­ta is ma­gá­ban fog­lal­ja, hogy a nyel­ven kí­vü­li­re irá­nyul, s a nyel­vi szer­ke­zet nem ra­gad­ha­tó meg tel­jes­sé­gé­ben, ha el­te­kin­tünk a hasz­ná­la­tá­tól. A köz­lés­funk­ció esze­rint a nyelv el­sőd­le­ges funk­ci­ó­ja, amint azt a funk­ci­o­ná­lis nyelv­szem­lé­let­ben s a funk­ci­o­ná­lis stí­lu­sok te­ó­ri­á­já­ban el­fo­gad­ják, s amit a szocio­lingvisztikai vizs­gá­la­tok­kal ki­fe­je­zet­ten öt­vö­ző­dő nyelv­vál­to­za­tok­nak a szám­ba­vé­te­le tel­jes­sé­gé­ben tük­röz. Mun­kás­sá­gá­val a finn­ugor és ma­gyar ti­po­ló­gi­ai vizs­gá­la­to­kat meg­ala­po­zó Vla­di­mír Skalièka pro­fes­­szor egyik ta­nul­má­nyá­nak már a cí­me is er­re vo­nat­ko­zó­lag tü­ne­ti (The Need for a Linguistics of la parole, 1948; ma­gyar for­dí­tás­ban An­tal Lász­ló [szerk.]: Mo­dern nyelv­el­mé­le­ti szö­veg­gyűj­te­mény. I. [A prá­gai is­ko­la], Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1989, 181–193).
Ek­képp tá­jo­lód­va vizs­gált tárgy­kö­rünk­ben kí­sé­rel­jük meg a kö­vet­ke­zők­ben ös­­sze­fog­lal­ni mind­azt, ami a rész­le­te­zés tisz­tá­zá­sa­kor a szó re­to­ri­kai ér­tel­mé­ben is köz­hely­sze­rű.
2. Ha a fi­lo­ló­gi­ai ha­gyo­mányt és az ok­ta­tá­si ta­pasz­ta­la­tot, tár­gyunk tör­té­ne­ti­sé­gét is be­von­juk az ér­té­ke­lés­be, a di­a­lek­ti­ka – gram­ma­ti­ka – retorika egy­sé­gét és köl­csö­nös­sé­gét kép­vi­se­lő trivium tű­nik fel mint az ok­ta­tás mo­dell­je. Tud­ni­il­lik a há­rom fo­ga­lom kel­lő ér­tel­me­zé­sé­vel le le­het fed­ni az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak prob­lé­ma­kö­rét. A di­a­lek­ti­ka át­fo­gal­ma­zá­sunk­ban az is­me­re­ti­nek, gno­sze­o­ló­gi­a­i­nak-lo­gi­ka­i­nak a tar­to­má­nyát s a nyelv­nek ily­ne­mű vo­nat­ko­zá­sát je­len­ti, a gram­ma­ti­ka pe­dig e tar­to­mány­nak, te­hát vé­gül is a va­ló­ság­nak sa­já­to­san nyel­vi le­ké­pe­zé­sét, a va­ló­ság „el­ső” vagy „el­sőd­le­ges” nyel­vi sti­li­zá­lá­sá­nak esz­kö­zét és rend­sze­rét. Míg a re­to­ri­ka, a tu­laj­don­kép­pe­ni nyelv­hasz­ná­lat, a „má­so­dik” sti­li­zá­lás sza­bály­za­ta; előd­je a sti­lisz­ti­ká­nak, amely a nyel­vi nyi­lat­ko­zat­nak, a nyi­lat­ko­zat cél­já­nak és fel­tét­ele­i­nek meg­fe­le­lő for­mált­sá­gát vizs­gá­ló szak­ága­zat. A ket­tőt mint nyel­vi és mint sti­lisz­ti­kai szű­rőt tart­juk szá­mon, amely az „ars recte” és az „ars bene scribendi et loquendi scientia” (Quintilianus) ránk ha­gyo­má­nyo­zott meg­kü­lön­böz­te­té­sé­nek fe­lel meg.
To­vább ele­mez­ve e hár­mas ta­go­ló­dást el­jut­ha­tunk an­nak a meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz, hogy a nyelv va­ló­ság­vo­nat­ko­zá­sa a be­széd­hely­zet­tel (be­széd­hely­zet-tí­pus­sal) egyez­tet­he­tő nyel­vi egy­ség­ben, a ki­je­len­tés­ben s el­vont min­tá­ja a mon­dat ál­tal ra­gad­ha­tó meg a leg­köz­vet­le­neb­bül. S té­te­lünk kö­rül ren­dez­het­jük a foly­ta­tás­ban a töb­bi „köz­he­lyet”. Mi­vel­hogy e lé­nye­gi ös­­sze­füg­gés nyi­lat­ko­zik meg a nyelv­tu­do­mány je­len­tés- és mon­dat­köz­pon­tú­sá­gá­ban, ab­ban, hogy a nyelv bel­ső sa­ját­sá­gát al­ko­tó je­len­tést el­ső­sor­ban a mon­dat szint­jén, te­hát ki­fe­je­zet­ten a köz­lés­funk­ció, a hasz­ná­lat függ­vé­nyé­ben vizs­gál­juk, ami nyil­ván­va­ló­an di­dak­ti­ka­i­lag is kö­ve­ten­dő.
A mon­dat je­len­tés­ta­ni szer­ke­ze­te és ala­ki for­mált­sá­ga köl­csö­nös­sé­gé­nek az elem­zé­se­kor az ige­alak (ver­bum fi­ni­tum) fe­dő­dik fel mint a mon­dat szer­ve­ző köz­pont­ja. Esze­rint a mon­dat-ki­je­len­tés – vagy ele­mi és el­vont for­má­ja: a mon­dat­mo­dell, mon­dat­kép­let, mon­dat­min­ta – nem más, mint az ige­alak­nak és bő­vít­mé­nye­i­nek az együt­te­se. Ek­kép­pen a nyelv­tan ten­ge­lyé­ben az ál­ta­lá­nos (je­len­tés­ta­ni és szin­tak­ti­kai) ér­te­lem­ben vett ige­von­za­tok fe­je­ze­te áll. Az adott szintagmatika, az ige­alak mint sa­rok­pont kö­rül szer­ve­ző­dő je­len­tés­ta­ni-nyelv­ta­ni funk­ci­ók és ki­te­vő­ik ré­vén fel­tár­hat­juk a nyelv és az anya­nyelv meg­ha­tá­ro­zó tu­laj­don­sá­ga­it, be­le­ért­ve ti­po­ló­gi­ai tel­je­sít­mé­nyét. Az ok­ta­tás so­rán az ily mó­don fel­fo­gott je­len­tés­ta­ni-mon­dat­ta­ni kap­cso­lat­ban a nyelv­ta­ni pa­ra­dig­mák kön­­nyen tár­gyal­ha­tók és szem­lél­tet­he­tők. Az is­mert is­ko­lai „He­lyez­zük mon­dat­ba!”, „Ké­pez­zünk mon­da­tot!” rá­ve­ze­tés és gya­kor­lás épp a mon­dat eb­be­li ér­té­ké­nek ösz­tö­nös fel­is­me­ré­se. (A von­zat­ban a nyelv két ren­de­ző el­ve, a paradigmatikus és a szintagmatikus, szo­ro­san egy­más­ra vo­nat­koz­tat­va je­lent­ke­zik.)
Kö­vet­ke­zés­képp mind a nyelv tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek a le­írá­sát, mind en­nek az ok­ta­tás­ban hasz­no­sít­ha­tó mód­sze­rét a leg­cél­sze­rűb­ben A Du­na tor­koll. A Du­na árad. Pé­ter unat­ko­zik. Pé­ter ol­vas. Pé­ter köny­vet ol­vas. Pé­ter köny­vet aján­dé­koz Má­ri­á­nak. Pé­ter ta­lál­ko­zik. Pé­ter teg­nap ta­lál­ko­zott Má­ri­á­val tí­pu­sú ki­je­len­té­sek­ben-mon­da­tok­ban ki­fe­je­ző­dő je­len­tés­ta­ni ös­­sze­füg­gé­sek, más szó­val az ige­alak és a kö­te­le­ző (ezen be­lül a kény­sze­rű és a le­het­sé­ges), va­la­mint a nem kö­te­le­ző (eset­le­ges) bő­vít­mé­nyek, sza­bad ha­tá­ro­zók kap­cso­la­tá­nak vizs­gá­la­tá­val te­het­jük a leg­in­kább be­lát­ha­tó­vá. Egy­szer­re ra­gad­va meg így vi­szony­lag egész jel­le­gé­ben a nyelv lé­nye­gi sa­ját­sá­gát, és tisz­táz­va a rész­ele­mek sze­re­pét, az igei alap­ta­gú szó­szer­ke­zet – s a ma­gyar­ban ért­he­tő ok­ból ta­lán még hang­sú­lyo­zot­tab­ban a tár­gyas szer­ke­zet – al­kal­mas ke­ret­nek, nyel­vi és ok­ta­tás­be­li mikromodellnek mi­nő­sül.
2.1. Mind­azt, amit szó­vá tet­tünk, egy­sé­ges nyelv- és gram­ma­ti­ka­te­ó­ri­á­vá for­mál­va vizs­gál­ja a va­len­cia­el­mé­let. Ere­dez­te­té­sé­ben a szak­iro­da­lom­ban W. Porzi­got idé­zik, aki a sza­vak-szó­je­len­té­sek köl­csö­nös­sé­gét a nyelv szer­ve­ző prin­cí­pi­u­ma­ként fog­ta fel. Te­hát pél­dá­ul az ugat ige fel­té­te­le­zi a hoz­zá tar­to­zó ku­tya, vagy a sző­ke, fül­ledt mel­lék­név a tár­sí­tan­dó haj, le­ve­gő fő­ne­vet stb. (vö. Porzig 1934, 70 skk.). S a tár­sí­tás­ban az igét el­sőd­le­ges­nek tart­ja, mi­vel az „igé­ben az alany, a tárgy vagy né­mely ha­tá­ro­zói bő­vít­mény már ad­va van, füg­get­le­nül mon­dat­be­li ki­té­tel­ük­től, il­let­ve at­tól, va­jon kény­sze­rű­ek-e vagy hi­á­nyoz­hat­nak” (uo. 74). A je­len­té­sek mi­ne­mű­ség­ének, a je­len­tés­vi­szo­nyok­nak vizs­gá­la­tá­ban, ame­lyek a nyel­vi rend­szer szint­jén „je­len­tés­me­zők­be” ren­de­ződ­nek, ki­eme­li az ige irá­nyult­sá­gát, tel­jes szi­tu­á­ci­ót le­ké­pe­ző ké­pes­sé­gét (uo. 74–76; 1957, 123–125), mi­nek foly­tán a szó­je­len­tés­nek az igé­ből ki­in­du­ló elem­zé­se egyér­tel­műbb (uo.). A tén­­nyel az ok­ta­tás­ban lép­ten-nyo­mon ta­lál­koz­ha­tunk, gon­dol­junk pél­dá­ul ar­ra, hogy már az al­só ta­go­za­tos fel­ada­tok kö­zé tar­to­zik az ál­la­tok hang­adá­sát je­lö­lő ige és az ál­lat­faj meg­ne­ve­zé­sé­nek egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sa. Eköz­ben azon­ban a faj­név nem imp­li­kál­ja olyan szo­ro­san a jel­lem­ző igét, „szi­tu­á­ci­ót”, a ku­tya mint fő­név a ha­rap, cson­tot rág, meg van köt­ve stb. ál­lít­mány­sor­ral kap­csol­ha­tó, míg az ugat ige csak a ku­tyá­ra vo­nat­ko­zik, a nye­rít csak a ló­ra.
Egy má­sik vál­to­zat­ban a szer­ző az előb­bi­e­ket úgy ös­­sze­ge­zi, hogy „Az ala­nyok­nak és a tár­gyak­nak csak bi­zo­nyos kö­rét ren­del­het­jük hoz­zá az igé­hez, de a töb­bi meg­ha­tá­ro­zó tag (Bestimmung) is, ame­lyek­kel a mon­dat­ban tár­sul, az ige tar­tal­má­ból kö­vet­ke­zik” (1957, 124). Az idé­zet­tek­ből ös­­sze­ál­lít­hat­juk a va­len­cia­el­mé­let tar­to­zé­ka­it, be­le­ért­ve azt a vég­ső té­te­lét is, mi­sze­rint a kö­te­le­ző von­za­to­kat-bő­vít­mé­nye­ket az ige­je­len­tés­ből mint az ige („mély­szer­ke­ze­ti”) je­len­tés­ta­ni ös­­sze­te­vő­i­nek szin­tak­ti­kai-mon­dat­ta­ni ve­tü­le­tét azo­no­sít­hat­juk. A szó­je­len­tés­tan és a mon­dat­tan ez­ál­tal kö­zel ke­rül egy­más­hoz, sőt még egye­te­me­sebb ér­vén­­nyel: A kül­ső for­ma és a je­len­tés („han­ga­lak és je­len­tés”) egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sa, egy­más­hoz ren­delt­sé­ge – mint ami aszim­met­ri­á­já­val együtt nyelv­vé te­szi a nyel­vet – a ta­nu­ló nyelv­szem­lé­le­té­nek és va­ló­ság­is­me­re­té­nek a ki­ala­kí­tá­sa szem­pont­já­ból je­len­tős.
A Porzigéhoz ha­son­ló kez­de­mé­nye­zés a ki­je­lölt irány­ban a bühleri „üres he­lyek­nek” a fo­gal­ma. Ezen azt kell ér­te­nünk, hogy min­den nyelv­ben lé­tez­nek bi­zo­nyos „von­zá­sok és vá­lasz­tá­sok” (Wahlverwandschaften…), „a ha­tá­ro­zó ke­re­si a hoz­zá il­lő igét” stb. Va­gyis a sza­vak va­la­mely osz­tá­lya kör­nye­ze­té­ben egy vagy több szin­tak­ti­kai po­zí­ci­ót, „üres he­lyet” nyit, ame­lye­ket egy má­sik osz­tály sza­vai ki­tölt­het­nek. A je­len­sé­get Bühler már a szto­i­ku­sok­nál és a sko­lasz­ti­ka (majd J. S. Mill) lo­gi­ká­já­ból is­mert konnotáció (együtt­je­lö­lés) ér­tel­mé­ben ma­gya­ráz­za (Bühler 1934, 173, 226 skk.).
A va­len­cia­fo­ga­lom meg­ha­tá­ro­zá­sa és a va­len­cia­el­mé­let meg­ala­po­zá­sa azon­ban csak L. Tesnie`re ne­vé­hez fű­ző­dik. Szin­ta­xis­el­mé­le­té­nek el­ső váz­la­ta 1934-ből szár­ma­zik, a tel­jes vál­to­za­tot az 1953-as és fő­kép­pen az 1959-es posz­tu­musz kö­tet tar­tal­maz­za. Tesnie`re az igét té­ve meg a mon­dat irá­nyí­tó köz­pont­já­nak, kö­ve­ti az ál­ta­la meg­ha­tá­ro­zott füg­gő­sé­gi vi­szo­nyo­kat, azt, ahogy az ige ki­oszt­ja a részt­ve­vők­nek (aktánsoknak; alany­nak, tárgy­nak, ré­szes­ha­tá­ro­zó­nak) a tör­té­nés­ben (fo­lya­mat­ban, cse­lek­vés­ben, ál­la­pot­ban) a „drá­mai sze­re­pe­ket”. Ugyan­ezt a va­len­cia ké­mi­ai ér­tel­me­zé­sé­ben az atom szer­ke­ze­té­re utal­va szem­lél­te­ti. Gra­fi­kai áb­rá­zo­lá­sá­ban az igét he­lyez­ve a szer­ke­ze­ti ág­rajz, sztemma csú­csá­ba, bal­ra ír­ja a va­len­cia­szer­ke­zet tag­ja­it kép­vi­se­lő aktánsokat, ame­lyek az igé­vel együtt ér­tel­mes mon­dat­tá áll­nak össze, s jobb­ra a mon­dat­ból el­hagy­ha­tó kö­rül­mény­ha­tá­ro­zó­kat („cirkumsztánsokat”). Bár a két cso­port kü­lön­vá­lasz­tá­sa fe­le­más ma­radt (a szer­ző az át­me­ne­ti for­má­kat sem zár­ta ki, vö. 1976, 127), az elv az újabb ku­ta­tá­sok­ra ösz­tön­ző­leg ha­tott, akár­csak az igék­nek va­len­cia­szám sze­rin­ti osz­tá­lyo­zá­sa: ér­ték nél­kü­li (avalens; ilye­nek az idő­já­rást je­lö­lők – fagy, ha­va­zik), egy­ér­té­kű (monovalens), két-, va­la­mint há­rom­ér­té­kű igék. Rész­le­tek­be itt nem bo­csát­koz­ha­tunk, eset­leg még an­­nyit, hogy a cse­lek­vő-szen­ve­dő ige­je­len­tés­nek (diatézisnak), to­váb­bá Tesnie`re-nek az ún. aktánsváltásra, -cserére vo­nat­ko­zó szá­mos meg­ál­la­pí­tá­sa bi­zo­nyult ma­ra­dan­dó­nak.
Az így kép­zett „füg­gő­sé­gi nyelv­tan”, az­az az ige „vegy­ér­té­ke­i­re” épü­lő mon­dat­ta­ni ti­po­ló­gia mind a nyelv­tu­do­mány­ban, mind az anya­nyelv és az ide­gen nyel­vek ok­ta­tá­sá­ban bi­zo­nyos ha­gyo­mán­­nyá fej­lő­dött. Tud­ni­il­lik olyan osz­tá­lyo­zó és mon­dat­kép­ző el­já­rást je­lent, amely le­he­tő­vé te­szi az egy­sze­rű, ele­mibb nyel­vi szer­ke­ze­tek­re és el­sa­já­tí­tá­suk­ra tá­masz­kod­va va­ri­á­lá­su­kat és ös­­sze­fű­zé­sü­ket, ös­­sze­tet­tebb mon­da­tok lét­re­jöt­tét. A mód­szer a múlt szá­zad hat­va­nas éve­i­ben fő­leg a ge­ne­ra­tív-transz­for­má­ci­ós nyel­vi mo­dellt al­kal­ma­zó el­já­rá­sok­kal nagy­mér­ték­ben egy­be­vá­gott. A ge­ne­ra­tív, „ös­­sze­te­vős” (rész­vé­tel a ma­ga­sabb szin­tű egy­ség­ben) és az ös­­sze­te­vők alá- és fö­lé­ren­delt­sé­gét, a füg­gő­ség irá­nyát ki­fe­je­zet­ten szá­mí­tás­ba ve­vő füg­gő­sé­gi gram­ma­ti­ka ugyan­is egy­más­ra le­ké­pez­he­tő. A két elv egy­mást nem zár­ja ki, ahogy ezt Fülei-Szántó End­re „szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti” gram­ma­ti­ká­já­ban is ész­re­ve­het­jük. Az – bár ál­ta­lá­ban az előb­bi ké­pe­zi hi­vat­ko­zás­rend­sze­rét – „füg­gő­sé­gi­leg” is ér­tel­mez­he­tő (lásd Fülei-Szántó 1964; szlo­vák nyel­vű vál­to­zat­ban: 1965; 1973; a né­met mon­dat tí­pu­sa­i­nak fel­so­ro­lá­sát nyújt­ja Helbig 1976, mo­nog­ra­fi­ku­san 1982; a fran­cia nyelv ok­ta­tá­sá­ra néz­ve lásd Happ 1978; a va­len­cia explikálását és di­dak­ti­kai al­kal­ma­zá­sát il­le­tő­en Bondzio 1976, 1977, 1977a).
A va­len­cia­fo­ga­lom­nak az ele­mek vegy­ér­ték­éhez ha­son­lí­tá­sá­ban az el­ső­ség R. Bräuer sze­rint (1974, 270) Sz. D. Kacnelszont (1948, 32, 132) il­le­ti; tör­té­ne­ti­sé­gét vi­szony­la­gos tel­jes­sé­gé­ben tag­lal­ja mo­nog­rá­fi­á­já­ban Vil­mos Ágel (2000). A kül­föl­di ki­ad­vány­ok nem em­lí­tik E. Paulinynak a té­ma­kör­ben ki­fej­tett né­ze­te­it az ige in­ten­ci­ó­já­ról, s az ek­kép­pen de­fi­ni­ált ige­je­len­tés­ből le­ve­zet­he­tő mon­dat­tí­pu­sok­nak a kon­cep­ci­ó­ját (Pauliny 1943). An­nál in­kább mél­tá­nyol­juk H. Mol­nár Ilo­na tá­jé­ko­zott­sá­gát, aki a von­zat prob­lé­má­i­nak fel­la­po­zá­sá­ban a Pauliny-féle igei in­ten­ci­ót pon­to­san jel­lem­zi mint „szin­tak­ti­ka­i­lag több­fé­le­kép­pen ki­fe­jez­he­tő ál­ta­lá­nos irány­je­len­tést”, „amely ma sem vesz­tet­te el ak­tu­a­li­tá­sát. Rá épül pél­dá­ul a szlo­vák aka­dé­mi­ai le­író nyelv­tan igei tí­pus­ta­na. De még fon­to­sabb, hogy ki­de­rült, Paulinynak si­ke­rült egy olyan ál­ta­lá­nos, szin­tak­ti­ka­i­lag és sze­man­ti­ka­i­lag egyen­ér­té­kű je­gyet ta­lál­nia, amely­hez az­óta más úton má­sok is el­ju­tot­tak. – Pauliny sze­rint fel kell té­te­lez­ni, hogy min­den ese­mény­nek há­rom ös­­sze­te­vő­je van: a cse­lek­mény, az agens és a patiens. Ezek sok­fé­le­kép­pen kom­bi­ná­lód­hat­nak. Az in­ten­ció nem egyéb, mint az ige je­len­té­sé­nek az a sa­já­tos­sá­ga, hogy meg­kí­ván­ja-e az agensnek, il­le­tő­leg a patiensnek kü­lön szó­val va­ló ki­fe­je­zé­sét az igei ál­lít­mány mel­lett vagy sem. Ha igen, extern, ha nem, in­tern mó­don adott agensről, il­let­ve patiensről kell be­szél­ni” (1973, 127). Hi­vat­ko­zá­sai cseh szer­zők mun­ká­i­ra is ki­ter­jed­nek (Køižková, Daneš, Mrázek). Eköz­ben ki­eme­li Brassai Sá­mu­el mon­dat- és ige­szem­lé­le­té­nek je­len­tő­sé­gét (uo. 128).
A szer­ző­nek a tárgy­kör­rel fog­lal­ko­zó írá­sa­i­ban a va­len­cia­el­mé­let va­la­men­­nyi kér­dé­se fel­me­rül. S már az egyik ko­ráb­bi­ban meg­ta­lál­hat­juk a va­len­cia­fo­ga­lom­nak, von­zat­nak szin­tek­re bon­tá­sát: „hogy vol­ta­kép­pen je­len­tés­ta­ni, lo­gi­kai vagy gram­ma­ti­kai je­len­ség-e az ige­von­zat, vagy pe­dig mind­há­rom egy­szer­re, il­le­tő­leg olyan je­len­tés­ta­ni-lo­gi­kai je­len­ség, amely gram­ma­ti­kai sza­bály­sze­rű­sé­gek­ben nyil­vá­nul meg” (H. Mol­nár 1966, 159). S má­sutt is a vég­ső kér­dé­se­ket ve­ti fel: „Va­jon mi­lyen mér­ték­ben de­ter­mi­nál­hat­ja az ige von­zat­kö­rét a je­lölt va­ló­ság­rész­let ter­mé­sze­te, il­le­tő­leg le­het­nek-e ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű sza­bá­lyai an­nak, hogy va­la­mely szi­tu­á­ció ho­gyan tük­rö­ző­dik a nyelv szin­tak­ti­kai szint­jén?” (uő 1972, 104). A nyelv­ben tük­rö­zés át­té­te­les­sé­gét (ame­lyet az előb­bi­ek so­rán „nyel­vi szű­rő­ként” je­gyez­tünk) nem ve­szít­ve szem elől, az ige irányulásjelentését mint tran­zi­ti­vi­tást úgy fej­ti ki, mi­sze­rint „tran­zi­ti­vi­tá­son az igé­nek azt a tu­laj­don­sá­gát kell ér­te­ni, hogy a va­ló­sá­got mint va­la­hon­nan és/vagy va­la­ho­vá (va­la­mely ob­jek­tum­ra, hely­ről hely­re, ál­la­pot­ból ál­la­pot­ba stb.) irá­nyu­ló cse­lek­vést, fo­lya­ma­tot ra­gad­ja meg” (uo. 106). A vá­zolt­tal kap­cso­lat­ban utal Halliday tran­zi­ti­vi­tás­el­vé­re (1973, 129), s ugyan­csak Fillmore eset­gram­ma­ti­ká­já­ra („amely az ige­von­zat egy­faj­ta el­mé­le­te is egy­ben”; 1972, 105; 1973, 129). Meg­ál­la­pít­ja, hogy fel­fo­gá­suk­nak szer­ves ré­sze tu­laj­don­kép­pen má­sok­kal együtt az a té­tel, hogy a mon­dat sze­man­ti­kai és szin­tak­ti­kai for­má­ja va­la­mely nyel­ven kí­vü­li szi­tu­á­ci­ót je­löl; úgy, hogy mind a sze­man­ti­kai, mind a szin­tak­ti­kai „nyelv” „sza­vai” a va­ló­ság­be­li vi­szony­kap­cso­la­tok kom­po­nen­se­i­re vo­nat­koz­nak. Az ige va­len­ci­á­ja, ér­tel­mi ki­egé­szí­té­si szük­ség­le­te te­hát vég­ső fo­kon at­tól függ, hogy mi­lyen a vi­szony az ige je­len­té­se és a je­lölt szi­tu­á­ció kö­zött. Men­nél több ele­mét je­lö­li már ma­ga az ige a szi­tu­á­ci­ó­nak, an­nál ke­vés­bé szo­rul ki­egé­szí­tés­re (1973, 136).
Sőt az anyag­gal kap­cso­la­to­san az alap­ve­tő ket­té­osz­tást (kö­te­le­ző és nem kö­te­le­ző) ár­nya­ló je­len­sé­ge­ket is fel­dol­goz­ta, mint ami­lyen a tárgy el­ha­gyá­sa a mon­dat­ból, mi­ál­tal az ige sa­já­tos je­len­tést sze­rez (H. Mol­nár 1969, 242–243; 1973, 133. A kér­dést lásd Daneš 1971, 133 skk.; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 66–69; Panevová 1980, 36 skk.).
Vis­­sza­tér­ve a va­len­cia fo­gal­má­nak szin­tek sze­rin­ti meg­kü­lön­böz­te­té­sé­hez, meg kell je­gyez­nünk, hogy a vizs­gá­ló­dá­sok­ban a nyel­vi-je­len­tés­ta­ni és a sze­man­ti­kai-lo­gi­kai ér­tel­me­zé­se vagy ös­­sze­mo­só­dik, vagy az elem­zés ép­pen hogy ki­fe­je­zet­ten kü­lön­vá­lasz­tá­suk­ra igyek­szik (lásd Helbig 1982, 11–24, 50, 62. skk.). Eköz­ben a szlo­vák és a cseh szer­zők­nél az in­ten­ció je­lö­lés mint az ágens–pátiens stb. vi­szony­ban meg­adott je­len­tés­ta­ni szint­re vo­nat­ko­zó rög­zült.
Az elő­ző­ek­ben „nyel­vi szű­rő­nek” ne­ve­zett­nek, il­let­ve az ál­ta­la meg­szűrt­nek és a nyel­ven kí­vü­li­nek, a nyel­vi je­len­tés­nek és az is­me­re­ti tar­ta­lom­nak az ös­­sze­füg­gé­se H. Mol­nár ta­nul­má­nya­i­nak egyik leitmotívuma. A nyelv­tu­do­mány­ban min­den­kép­pen a sza­ba­tos kö­rül­ha­tá­ro­lás, a li­mes meg­vo­ná­sa a cél (Hlavsa 1982). Daneš a mon­dat rend­szer­szin­tű le­írá­sa­ként hang­sú­lyoz­za a mon­dat­kép­let füg­get­len­sé­gét a szi­tu­á­ci­ó­tól (1970, 408). De az ok­ta­tás­ban a nyelv­nek és a va­ló­ság­nak az egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sá­ban a szi­tu­á­ció (amely kü­lön­bö­ző fo­kú el­vo­nat­koz­ta­tást je­lent­het) jel­le­gét te­kint­ve vál­lal­nunk kell az ant­ro­po­morf rá­ér­tést és be­le­ma­gya­rá­zást. A ku­ta­tók a mathesiusi nyelv­szem­lé­let ha­gyo­má­nyá­hoz iga­zod­va utal­nak ar­ra, hogy a nyel­vi szer­ke­ze­te­ket „a va­ló­ság tar­tal­mi struk­tú­rá­i­nak” hát­te­ré­vel kell ér­té­kel­nünk (Dokulil – Daneš 1958, 232 skk.; Daneš – Hlavsa – Koøenský 1973, 133), ami elől fő­leg a nyel­vek köz­ti ös­­sze­mé­rés­ben kö­rül­mé­nyes vol­na ki­tér­nünk (vö. Mühlner – Sommerfeldt 1981, 11–12).

2.2. A ki­fej­tet­tek kon­túr­ja­i­nak éle­sebb meg­vo­ná­sa vé­gett té­rünk rá a Daneš-féle kon­cep­ció is­mer­te­té­sé­re, dol­go­za­tunk tu­do­mány­tör­té­ne­ti és me­to­do­ló­gi­ai szán­dé­kolt­sá­gát mé­lyít­ve.
F. Daneš a 20. szá­zad hat­va­nas éve­i­től kezd­ve – s ké­sőbb má­sok­kal együtt – ki­dol­goz­ta a szin­ta­xis és a mon­dat tár­gya­lá­sá­nak azt a mód­sze­rét, amely a cseh aka­dé­mi­ai gram­ma­ti­ka (1987) adott fe­je­ze­tét ké­pe­zi, s ame­lyet ele­me­i­ben az ok­ta­tás­ban és a tan­könyv­írás­ban al­kal­maz­nak (a di­dak­ti­kai vo­nat­ko­zá­so­kat lásd Daneš – Koøenský – Hlavsa 1982; Hlavsa 1982–1983; Müllerová 1983–1984, 1985). Az ún. gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­le­tet be­mu­ta­tó dol­go­za­tát (1963) kö­ve­tő­en önál­ló és társ­szer­zők­kel írt ta­nul­má­nya­i­nak so­ro­za­tá­ban raj­zo­ló­dik ki egy­re rész­le­te­seb­ben az ige je­len­té­sé­re épü­lő mon­dat­vizs­gá­lat.
Sze­rin­te az ige je­len­té­sé­nek szin­tak­ti­ka­i­lag (a mon­dat szer­ve­zé­se szem­pont­já­ból) re­le­váns ös­­sze­te­vői von­za­ti sa­já­tos­sá­gai ál­tal ha­tá­roz­ha­tók meg. Mo­del­le­zé­sük­ben Daneš gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­le­tet (ezt mon­dat­min­tá­nak is ne­vez­tük, H. Mol­nár Ilo­ná­nál „mon­dat­for­ma”; 1973, 132), je­len­tés­ta­ni mon­dat­kép­le­tet és je­len­tés­ta­ni (sze­man­ti­kai) for­mu­lát kü­lön­böz­tet meg és vo­nat­koz­tat egy­más­ra. A gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let (GMK) az ige for­má­lis-gram­ma­ti­kai von­zat­tá­rá­nak s egy­ben az ige je­len­té­sé­ből kö­vet­ke­ző szin­tak­ti­kai szer­ke­zet­nek abszt­rakt ki­fe­je­zé­se:

Snom – VF – Sacc

(Anyánk meg­lá­to­gat­ta ba­rát­nő­jét)

Sacc
Snom – VF
Sdat

(Pé­ter köny­vet aján­dé­koz Má­ri­á­nak)

Ha az ige kö­rül ren­de­ző­dő szin­tak­ti­kai he­lye­ket mint a cse­lek­vő (ágens), az ob­jek­tum („tárgy”, pátiens), a cím­zett stb. je­len­tés­ta­ni funk­ci­ók­ban ad­juk meg, meg­kap­juk a mon­dat je­len­tés­ta­ni kép­le­tét (JMK). A két kép­let egy­más­ra vo­nat­koz­tat­va az ún. komp­lex mon­dat­kép­let (en­nek „szám­lá­ló­já­ba” ír­juk a gram­ma­ti­kai és „ne­ve­ző­jé­be” a je­len­tés­ta­ni mon­dat­min­tát, -képletet.1 Tel­jes­sé­gé­ben ha­tá­roz­za meg a mon­dat szer­ke­ze­tét és tí­pu­sát, fel­tün­tet­ve a gram­ma­ti­kai és a sze­man­ti­kai szint kö­zöt­ti meg­fe­le­lést, il­let­ve el­té­rést. A kö­vet­ke­ző mon­dat­ban az ige tár­gyas­sá­gát csak a je­len­tés­ta­ni szint, kép­let jel­zi (bő­veb­ben a to­váb­bi­ak­ban):

Subj – VF
————————
Ág – ak­ció – Pát

(Ez a ku­tya nem ha­rap)

Más szó­val: a gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let po­zí­ci­ó­i­ban – az ige von­zat­kö­ré­ben – mondatjelentéstani funk­ci­ók, sze­re­pek ren­de­ződ­nek, ame­lyek az ige ka­te­go­ri­á­lis je­len­té­sé­nek szin­tak­ti­kai ve­tü­le­tei, az­az azok­nak a je­len­tés­ta­ni ös­­sze­te­vők­nek, ame­lyek nyo­mán az igék – pél­dá­ul az ad, el­ad, köl­csö­nöz, aján­dé­koz stb. – egy­azon cso­port­ba so­rol­ha­tók. Ami a fel­so­rolt igék je­len­té­sét meg­kü­lön­böz­te­ti egy­más­tól, tud­ni­il­lik hogy a bir­tok­vál­tás jel­le­ge sze­rint tar­tós-e, té­rí­tés­sel tör­té­nő vagy anél­kül, már az egyes igék sa­ját, „idioszinkrázisos” je­len­té­se. Az aján­dé­koz el­vont je­len­té­se te­hát an­­nyi, hogy a bir­tok­lás tár­gya az ere­de­ti bir­to­kos­tól a vég­ső bir­to­kos tu­laj­do­ná­ba ke­rül, mi­köz­ben a cse­lek­vés­ben az el­ső bir­to­kos az esz­köz­lő (cse­lek­vő, ágens). A sze­man­ti­kai for­mu­la ezt a re­lá­ci­ós lo­gi­ka szim­bó­lu­ma­i­val fe­je­zi ki – x:1 (zPx) T (zPy) eset­leg (zPx) TÁ (zPy). A nagy­be­tűk je­lö­lik az ál­lan­dó­kat (P – possesivitás, bir­tok­lás; T – transitio, át­me­net; Á – ágens), a kis­be­tűk a vál­to­zó­kat (x – Pé­ter, y – Má­ria, z – könyv). A mon­dat­kép­let­ben meg nem je­le­nő zPx elő­fel­te­vés, hogy Pé­ter­nek „van köny­ve” (lásd Daneš 1968 56 skk.; 1968a; 1970; Daneš – Hlavsa – Koøenský 1973, 130–133).
A gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let a leg­ki­sebb és egyút­tal tel­jes mon­dat­szer­ke­zet le­jegy­zé­se. Eh­hez a mon­dat­ban-ki­je­len­tés­ben az ige je­len­té­sé­ből nem kö­vet­ke­ző, te­hát nem kö­te­le­ző (fa­kul­ta­tív) bő­vít­mé­nyek tör­lé­sé­vel jut­ha­tunk el (< Anyánk teg­nap meg­lá­to­gat­ta egyik ré­gi ba­rát­nő­jét). A kö­te­le­ző bő­vít­mény, a von­zat (a tár­gyon kí­vül el­ső­sor­ban az ere­det- és az ered­mény­ha­tá­ro­zó) egyik faj­tá­ja a mon­dat­ból (ki­vé­ve a szö­veg­ös­­sze­füg­gés­ből ki­ol­vas­ha­tó ak­tu­á­lis el­lip­szist) nem hi­á­nyoz­hat, mi­vel a mon­dat ez­ál­tal ér­tel­met­len­né vál­na (*A Du­na tor­koll. *Péter szár­ma­zik. *A ta­nu­ló vi­sel­ke­dik.), az­az kény­sze­rű (ob­li­gát) bő­vít­mény, szo­ros von­zat. Más kö­te­le­ző, ún. le­het­sé­ges (potencionális) bő­vít­mé­nyek vi­szont el­ma­rad­hat­nak anél­kül, hogy a mon­dat el­ve­szí­te­né gram­ma­ti­kai jólformáltságát (la­za von­za­tok; a kér­dés­hez lásd Ha­vas 1973). A tár­gyi bő­vít­mény ilyen jel­le­gű vi­sel­ke­dé­sét a ma­gyar­ban a ha­gyo­má­nyos nyelv­tan­nak „A tárgy ki­té­te­le és oda­ér­té­se” fe­je­ze­te tar­tal­maz­za. A Pé­ter ol­vas mon­dat­ból hi­á­nyoz­hat a le­het­sé­ges tárgy, ez je­len­té­se foly­tán ez eset­ben „ál­ta­lá­nos” (a je­len­sé­get lásd Daneš 1971, 132; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 62–63). Kü­lön­bö­ző tí­pu­sa­i­nak elem­zé­sé­vel fel­fed­het­jük a mon­dat for­má­já­nak és je­len­té­sé­nek kap­cso­la­tát. Fő tí­pu­sai (a) ké­pes­ség­nek-kész­ség­nek mint a mo­da­li­tás sa­já­tos faj­tá­já­nak a je­lö­lé­se – A fi­am már ol­vas (’tud ol­vas­ni’), Pé­ter ros­­szul lát. A tárgy köz­vet­len, gram­ma­ti­kai szin­ten eb­ben nem sze­re­pel­het; ha­son­ló a szok­vá­nyos, uzuális te­vé­keny­ség (b) – Anya ta­ka­rít. Anya főz és az al­kal­mas­ság (c) ki­fe­je­zé­se – Ez a kés jól vág. A sü­tő jól süt. A hi­ány­zó tárgy mi­nő­sí­ti a cse­lek­vőt (d) a Má­ria fest. Pé­ter ta­nít (ta­nár), Já­nos iszik (iszá­kos, ré­sze­ges) mon­da­tok­ban. Amint je­lez­tük, az ös­­sze­ve­tés fényt vet a nyelv­ta­ni és a je­len­tés­ta­ni szint egye­zé­sé­re vagy ép­pen aszim­met­ri­á­i­ra (lásd a komp­lex mon­dat­kép­let­nél, ezen­kí­vül: Panevová 1980, 35–41). He­lye­sen jegy­zi meg Daneš, hogy a ki­té­tel­nél-el­ha­gyás­nál a kö­te­le­ző­ség fo­ko­za­ta­i­val kell szá­mol­ni, sőt ugyan­az a mon­dat ön­ma­gá­ban több­fé­le­kép­pen osz­tá­lyoz­ha­tó-ér­tel­mez­he­tő, a Má­ria ol­vas je­lent­he­ti, hogy „már tud (bár­mit) ol­vas­ni”, „sze­ret ol­vas­ni” vagy „ép­pen ol­vas” (Daneš 1971, 137; Daneš – Hlavsa et al. i. m. 69).2
A kö­te­le­ző és ezen be­lül a kény­sze­rű (ob­li­gát) bő­vít­mény, szo­ros von­zat azo­no­sí­tá­sá­ra-ki­mu­ta­tá­sá­ra több­faj­ta pró­ba szol­gál. Ál­ta­lá­ban olyan bő­vít­mény, amely kü­lön­fé­le igék­hez egy­aránt kap­cso­ló­dik, nem le­het kö­te­le­ző. Az is­mér­vek kö­zül Daneš fel­hív­ja fi­gyel­mün­ket ar­ra, hogy a kény­sze­rű bő­vít­ményt nem emel­het­jük ki a mon­dat­ból, nem ik­tat­hat­juk ún. önál­ló mon­dat­rész­ként (A Du­na tor­koll. A Fe­ke­te-ten­ger­be.), míg a le­het­sé­ges­sel ezt el­vé­gez­het­jük: Anya ol­vas. Új­sá­got. (lásd Daneš – Hlavsa et al. i. m. 62; Ha­vas i. m. 173–178). Kü­lön­vá­lasz­tá­suk­ra Panevová a pár­be­széd­be ágya­zott kér­dés mód­sze­rét ajánl­ja. A kény­sze­rű von­zat­ra tör­té­nő rá­kér­de­zés­re ugyan­is nem le­het ta­ga­dó vá­laszt ad­nunk anél­kül, hogy a di­a­ló­gus ér­tel­met­len­né ne vál­na – A: Meg­jöt­tek a ven­dé­gek (ak­tu­á­lis el­lip­szis); B. Hová?; A: Nem tu­dom.
Amint ki­ve­he­tő, a di­a­ló­gus „mű­vi”; s nem­csak azért, mi­vel nor­mál­hely­zet­ben alig­ha for­dul­hat elő, hogy a meg­szó­la­ló ön­ma­gát ta­gad­ja, de a rá­kér­de­zés is csak ki­vé­te­le­sen je­len­het meg (ha a kér­de­ző a pon­to­sabb hely­meg­je­lö­lést igény­li). Fel­fe­dő ér­té­két azon­ban fő­kép­pen ak­kor tu­da­to­sít­juk, ha a kér­dést a nem kö­te­le­ző bő­vít­mény­re vo­nat­ko­zó Mikor?, Mi­ért? (mi okból?, mi vé­gett?) kér­dés­re cse­rél­jük, ame­lyet ta­gad­ni le­het. A di­a­ló­gus-teszt­tel, a „nem tu­dom” ki­zá­rá­sá­val vagy el­fo­ga­dá­sá­val el­vá­laszt­hat­juk egy­más­tól a kö­te­le­ző és a nem kö­te­le­ző bő­vít­mé­nye­ket, s ugyan­ak­kor a sze­man­ti­ka­i­lag kény­sze­rűt, de a fel­szí­ni szin­tak­ti­kai szer­ke­zet­ből el­hagy­ha­tót a mind­két szin­ten kény­sze­rű­től (Éva ta­lál­ko­zik. Bu­da­pest fek­szik; vö. Panevová 1980, 29 skk.).
A tárgy­kör pász­tá­zá­sa dol­go­za­tunk­ban nyil­ván­va­ló­an csak uta­lás­sze­rű, cé­lunk csu­pán a leg­alap­ve­tőbb té­te­lek és fo­gal­mak ös­­sze­fog­la­lá­sa és ki­te­kin­tés a szak­iro­da­lom­ra. De ta­lán elég­sé­ges an­nak az in­dok­lá­sá­hoz, mi­sze­rint a mon­dat szer­ke­ze­té­nek s a mon­dat­tí­pu­sok­nak az ige von­zat­ke­re­te (slovesný rámec, verbal frame) és kö­vet­ke­ző­leg az igék je­len­té­se sze­rin­ti osz­tá­lyo­zás az alap­ja (rész­le­te­seb­ben lásd Daneš 1971a 199 skk.; Daneš 1974; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 69 skk.).
Di­dak­ti­ka­i­lag ös­­sze­gez­ve a tár­gyal­ta­kat azt mond­hat­juk te­hát, hogy a va­len­cia­el­mé­let­re tá­masz­ko­dó ok­ta­tás­ban a gram­ma­ti­ka egye­te­me­sebb nyelv­el­mé­le­ti és szem­lé­le­ti meg­ala­po­zást nyújt. A töb­bé-ke­vés­bé csu­pán azo­no­sí­tó-osz­tá­lyo­zó ok­ta­tás he­lyett a je­len­tés­ből ki­in­du­ló a for­ma és a tar­ta­lom egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sát, egy rész­te­rü­let fel­tá­ró és mé­lyebb meg­ér­té­sét te­szi le­he­tő­vé, amely a nyelv­vel va­ló bá­nás­mód­nak, nyel­vi mű­ve­le­tek­nek ér­tel­me­ző-ope­ra­tív el­sa­já­tít­ta­tá­sát szol­gál­ja. A va­len­ci­á­nak mint az ige „vegy­ér­té­ke­i­nek” me­ta­fo­rá­ját foly­tat­va öt­lik fel ben­nünk a ré­gi vegy­tan­köny­vek utol­só lap­já­nak áb­rá­ja, a hid­ro­gén­atom be­mu­ta­tá­sa, míg ma az atom­szer­ke­zet a be­ve­ze­tő fe­je­ze­tet ké­pe­zi.
Ami­kor szintagmatikus szem­lé­let­mód­ról szól­tunk, ar­ról, hogy a szó­szer­ke­zet – s meghatározólag az igei alap­ta­gú (a va­len­cia­fo­ga­lom ki­ter­jesz­té­sét a töb­bi szó­faj­ra nem em­lí­tet­tük) – cél­sze­rű mikromodell az ok­ta­tás­ban, olyan meg­ol­dás­ra gon­dol­tunk, mint ami­lyen­nel Tom­pa Jó­zsef pro­fes­­szor egyik ré­geb­bi nyelv­könyv­ében ta­lál­koz­hat­tunk (Ma­gyar nyelv­is­me­ret. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1948). Aurélien Sauvageaut ugyan­csak „erős” szintagmatikájú ma­gyar nyelv­ta­ná­ban (L’esquisse de la langue hongroise. Pa­ris, C. Klincsieck, 1952) ki­vá­ló be­ve­ze­tés­nek mond­ja a ma­gyar nyelv­be (328).
3. Szö­veg, stí­lus, ös­­sze­ve­tés. A mon­dat­köz­pon­tú­ság egy­ben a szö­veg­re tá­jo­lást je­len­ti, a szö­veg­nyel­vé­sze­ti vizs­gá­ló­dás fi­gye­lem­be vé­te­lét. S itt nem­csak az egy­mon­da­tos szö­veg stá­tu­sá­ról van szó, ha­nem ar­ról, hogy a szö­ve­gi szin­tű je­len­sé­ge­ket min­den­kor a szö­veg mon­da­ta­i­ban ér­jük el. A mon­dat­min­ta vagy a mon­dat-ki­je­len­tés egyes tag­ja­i­nak el­ha­gyá­sa-fel­vé­te­le, az ak­tu­á­lis ta­go­lást je­lö­lő szó­rend­vál­to­zás, -változtatás, a ha­tá­ro­zott név­elő al­kal­ma­zá­sa s nem ke­vés­bé a transz­for­má­ci­ós mű­ve­le­tek mind ha­tá­ro­zott szö­veg­be ágya­zott­sá­got fel­té­te­lez­nek. A mon­dat­ból így el­in­dul­ha­tunk a szö­veg fe­lé, mi­köz­ben a for­dí­tott­ja is ér­vé­nyes: a szö­veg té­má­ja, jel­le­ge, mű­fa­ja meg­ha­tá­roz­za mon­da­tai szer­kesz­té­sé­nek prog­ram­ját. A szö­veg­nyel­vé­szet köz­pon­ti té­má­ja épp az utób­bit fog­lal­ja ma­gá­ban, a köz­lés­hely­ze­tek­ből le­ve­zet­he­tő, azok­hoz hoz­zá­ren­del­he­tő szö­veg­ti­po­ló­gia ki­ala­kí­tá­sa. De ugyan­ezt le­fed­het­jük a stí­lust a köz­lés­funk­ció dif­fe­ren­ci­á­lá­sa­ként de­fi­ni­á­ló funk­ci­o­ná­lis sti­lisz­ti­ka ka­te­gó­ri­á­i­val; mi­köz­ben az el­vont kom­mu­ni­ka­tív jel­lem­zők­nek meg kell ad­nunk konk­rét szö­veg­be­li nyel­vi re­a­li­zá­ci­ó­ját.
Is­mé­tel­jük: a nyelv lé­nye­gé­ből, jel­rend­szer vol­tá­ból és hasz­ná­la­tá­ból kö­vet­ke­zik, hogy a nyel­ven kí­vü­li­re vo­nat­ko­zik, an­nak le­ké­pe­zé­se. Ilyen ös­­sze­füg­gés­ben be­szé­lünk a va­ló­ság­nak az egyes nyel­vek sze­rin­ti sa­já­tos sti­li­zá­lá­sá­ról, amely mind a meg­ne­ve­zés­ben, mind a nyelv gram­ma­ti­kai szer­ke­ze­te­i­ben ki­fe­je­zést nyer. A nyelv­hasz­ná­lat­ban, a nyi­lat­ko­zat­ban-szö­veg­ben pe­dig ez­zel az el­sőd­le­ges nyel­vi sti­li­zá­lás­sal tár­sul a má­sod­la­gos sti­li­zá­lás, a tu­laj­don­kép­pe­ni stí­lus. E két szű­rő mű­kö­dé­se alap­ján ma­gya­ráz­za a stilisztikumot Enkvist (1964). Egyik mar­káns pél­dá­ját va­ri­ál­va (lásd uo. 41) szem­lél­tet­het­jük a csak nyel­vi és a hely­zet-hasz­ná­lat füg­gő­sé­gé­ben meg­va­ló­su­ló „szű­rést”. A Ké­rek egy csi­pet­nyi sót. Ké­rek egy csi­pet­nyi kony­ha­sót. Ké­rek egy csi­pet­nyi nát­ri­um-klo­ri­dot mon­da­tok nyel­vi­leg mind el­fo­gad­ha­tók. De ét­ke­zés­nél csak az el­sőt vá­laszt­hat­juk (a má­sik ket­tő leg­alább­is mo­do­ros vol­na), míg a ké­mi­ai la­bo­ra­tó­ri­um­ban, még ha ben­ne a csi­pet­nyit egy gramm­ra cse­rél­jük is, hasz­nál­ha­tat­lan, ér­tel­met­len ma­rad; a má­so­dik szű­rő, a szak­sze­rű és egy­ér­tel­mű meg­ne­ve­zés igé­nye ki­zár­ja (s a tri­vi­á­lis kony­ha­só­nak ugyan­csak meg­van a spe­ci­á­lis el­osz­lá­sa-hasz­ná­la­ta). A nyelv hasz­ná­la­tá­nak e ket­tős füg­gő­sé­gét ér­vé­nye­sít­ve biz­to­sít­hat­juk az ok­ta­tás ha­té­kony­sá­gát. A mon­dat- és szö­veg­köz­pon­tú­ság ál­tal meg le­het te­rem­te­ni a nyelv­tan és a fo­gal­ma­zás-szer­kesz­tés (stí­lus­tan, a szö­ve­gek be­fo­ga­dá­sa és kép­zé­se) kö­zöt­ti szer­ves kap­cso­la­tot. Martinkó And­rás ja­val­la­ta sze­rint: át­ve­zet­ni a nyelv­tant a sti­lisz­ti­ká­ba (1976, 172). Most nem boly­gat­juk a min­ta és a re­a­li­zá­lás vi­szo­nyát vagy a spitzeri szál­ló­igét – ni­hil est in grammatici, quod non fuerit in stylo –, ha­nem új­ból csak egy pél­dát ho­zunk fel. A szak­nyel­vi és a hi­va­ta­li stí­lus jel­lem­ző­je­ként tár­gyalt sze­mély­te­len­ség kö­ve­tel­mé­nye a cse­lek­vőt (ágenst) ki­ik­ta­tó mon­dat­szer­kesz­tés. Köz­vet­len ki­te­vői: a szen­ve­dő ige­alak, az ún. kö­zép­igék és más szen­ve­dő jel­le­gű ki­fe­je­zé­sek (gya­ko­ri az üres je­len­té­sű igé­vel kép­zett igei-név­szói szer­ke­zet). A funk­ció ek­kép­pen együ­vé hoz­za a nyel­vi esz­kö­zök meg­fe­le­lő tá­rát (eb­ben benn­fog­lal­ta­tik, a csí­ra­le­mez be­tü­rem­lik, a táp­lá­lék fel­szí­vó­dik, a cső be­du­gult, a fel­té­te­lek ad­va van­nak, a fel­té­te­lek adot­tak, el­ső­se­gély­nyúj­tás­ban ré­sze­sül, ki­fe­je­zés­re jut), mi­ál­tal a nyel­vi for­má­nak és tel­je­sít­mé­nyé­nek a je­len­tő­sé­ge és al­kal­ma­zá­sa kön­­nyen rög­zül. Az alak­ta­ni, szó­faj­ta­ni, a szó­kép­zé­si ka­te­gó­ri­ák, akár a ha­tá­ro­zott­ság, a bir­tok­lás ka­te­gó­ri­á­ja, a je­lölt­ség-je­lö­let­len­ség, a mon­dat­szer­kesz­tés és a szö­veg stí­lu­sa köz­ti ös­­sze­füg­gé­sek fel­fe­dé­sé­hez-be­gya­kor­lá­sá­hoz a vá­zolt súly­pon­to­zás kel­lő ala­pot és in­teg­rált­sá­got te­remt.
Lát­szó­lag megint csak a nyelv­tu­do­mány szem­szö­gé­ből kö­ze­lít­jük meg a kér­dést, ami­kor han­goz­tat­juk, hogy az anya­nyel­vi ok­ta­tás­ban – s fő­kép­pen bi­zo­nyos pe­da­gó­gi­ai hely­ze­tek­ben (mint ami­lyen a nem­ze­ti­sé­gi nyelv­ok­ta­tás) – ha­tá­sos té­nye­ző­ként hasz­no­sít­ha­tó a nyelv­kö­zi ha­son­lí­tás, az ös­­sze­ve­tő nyelv­vizs­gá­lat. A von­zat­szer­ke­ze­tek eb­ben is az egyik le­he­tő­sé­get kí­nál­ják. A szó­szer­ke­zet­ben és mon­dat­ban mint nyel­vi egy­ség­ben kö­vet­he­tő a leg­kéz­zel­fog­ha­tób­ban a nyel­vek funk­ci­o­ná­lis egyen­ér­té­kű­sé­ge, és tu­da­to­so­dik kü­lön­ne­mű­sé­gük­nek jel­le­ge, ti­po­ló­gi­á­juk; mi­köz­ben fenn­áll, hogy a kü­lön­ne­mű­ség el­le­né­re a szin­tak­ti­kai szint ál­ta­lá­ban együ­vé tar­tó, s al­kal­mas ke­re­tet je­lent az el­té­ré­se­ket leg­in­kább fel­mu­ta­tó alak­ta­ni sa­ját­sá­gok konfrontatív-kontrasztív tár­gya­lá­sá­hoz. A nyelv­kö­zi ös­­sze­ve­tés­ben to­váb­bá ki­fe­je­zet­ten tük­rö­ző­dik az, ahogy az egyes nyel­vek az is­me­re­ti-lo­gi­kai ka­te­gó­ri­á­kat mint kö­zös bá­zist rend­sze­rük­kel össz­hang­ban for­ma­li­zál­ják-sti­li­zál­ják. S épp az abszt­rakt ér­te­lem­ben fel­fo­gott „tar­tal­mi­nak” az azo­nos vol­ta te­szi le­he­tő­vé a nyelv­kö­zi meg­fe­lel­te­tést, amit töb­bek közt a nyel­vi univerzálék el­mé­le­te és a for­dít­ha­tó­ság té­nye bi­zo­nyít.
A nyel­vek érint­ke­zé­se és egy­más­ra ha­tá­sa ter­mé­sze­tes és köz­is­mert je­len­ség, amely a két- vagy több­nyel­vű kör­nye­zet­ben élő sze­mély­nél át­vé­telt vált­hat ki. Az ösz­­sze­ve­tő elem­zés azon­ban a ne­ga­tív elő­je­lű in­ter­fe­ren­cia ki­vé­dé­sé­ben nem­csak a ta­nár esz­kö­ze, ha­nem a ta­nu­ló, a két nyel­vet hasz­ná­ló sze­mély tu­da­tos és sza­ba­tos nyelv­hasz­ná­la­tá­nak ak­tív té­nye­ző­je le­het. Pél­dá­ul ha rá­mu­ta­tunk ar­ra, hogy a ma­gyar­ban az „is­ko­lá­ban – is­ko­lán” egy­fé­le szem­be­ál­lí­tást je­lent (kö­zép­is­ko­lá­ban, de fő­is­ko­lán), míg a szlo­vák­ban ilyen meg­kü­lön­böz­te­tés hi­ány­zik, il­let­ve csak egy „szupresszívuszi” von­zat lé­te­zik (uèí na strednej škole, na vysokej škole), ez­zel a ne­ga­tív, s amint ész­lel­jük, elég­gé gya­ko­ri át­vé­tel ki­küsz­öböl­he­tő. Vagy a leg­egy­sze­rűbb, he­lyes­írá­si-gra­fi­kai op­po­zí­ci­ót idéz­ve: a sor­szám­ne­vek je­lö­lé­sé­ben a ma­gyar­ban az „1–4. vers­szak”-nak a szlo­vák­ban „1.–4.” fe­lel meg, s a sza­bály a kont­raszt ré­vén job­ban vé­ső­dik be.
A stí­lus szint­jén, akár­csak mon­dat­szin­ten, kü­lö­nös­kép­pen nagy­mér­vű az ana­ló­gia, át­fe­dő­dés és azo­nos­ság. A funk­ci­o­ná­lis stí­lu­sok, az egyes szö­veg­tí­pu­sok és mű­faj­ok jel­lem­zői az adott nyelv­től töb­bé-ke­vés­bé füg­get­le­nül ér­vé­nyes sti­lisz­ti­kai univerzálék. A szak­nyel­vi stí­lus­ban a je­len­tés és a mon­dat­szer­kesz­tés el­vont­sá­gát biz­to­sí­tó egyik mó­do­za­tá­val, a je­len­tés­ta­ni­lag üres, ko­pu­la­sze­rű ige­alak, igei ös­­sze­te­vő hasz­ná­la­tá­val a ma­gyar­ban, a szlo­vák­ban és más nyel­vek­ben egy­for­mán ta­lál­koz­ha­tunk. Így a ma­gyar hat, kelt, függ, ké­pez, alap­szik, te­vő­dik ös­­sze igé­nek (a tu­laj­don­kép­pe­ni je­len­tést ez eset­ben az igé­vel egy­sé­get al­ko­tó, bi­zo­nyos fo­kig fra­ze­o­ló­gi­ai kö­tött­sé­gű név­szói egészítvény hor­doz­za; verbonominális szer­ke­ze­tek) a szlo­vák pôsobí, budí-vzbudzuje, závisí, tvorí, zakladá sa, skladá sa a meg­fe­le­lő­je. Ves­sük ös­­sze: kelt va­la­mit – vzbudzuje nieèo; alap­szik va­la­min – zakladá sa na nieèom; ké­pez va­la­mit – tvorí nieèo; hat va­la­mi­re – pôsobí na nieèo; függ va­la­mi­től – závisí od nieèoho; te­vő­dik ös­­sze va­la­mi­ből – skladá sa z nieèoho! Ter­mé­sze­te­sen a nyelv­ti­po­ló­gi­ai adott­sá­gok­ból ki­fo­lyó­lag az „erős kont­raszt” sem hi­á­nyoz­hat, a ma­gyar­ban a nominalizálás leg­sar­kí­tot­tabb for­má­ját kép­vi­se­lő fő­né­vi szó­ös­­sze­té­telt a szlo­vák csak pe­ri­fe­ri­ku­san al­kal­maz­za; szó­kép­zé­si, ter­mi­nus­kép­zé­si és ne­ve­zék­ta­ni min­tá­i­ban fő­leg ide­gen sza­vak­nál. A szak­nyel­vi stí­lust, nyelv­hasz­ná­la­tot eset­leg túl­sá­go­san mű­vi­nek tart­hat­juk ah­hoz, hogy az anya­nyelv tu­laj­don­sá­ga­i­nak meg­is­me­ré­sé­re, meg­is­mer­te­té­sé­re igény­be ve­gyük. Az anya­nyelv­nek va­ló­já­ban „interlingvális” sáv­ját ké­pe­zi. A nyelv­tu­do­mány­nak, a nyelv­mű­ve­lés­nek mind gya­kor­la­ti, mind bi­zo­nyos el­mé­le­ti meg­gon­do­lás­ból azon­ban egy­re in­kább ma­gá­ra von­ja a fi­gyel­mét. Az ide­gen­nyelv-ok­ta­tás­ban már szin­te önál­ló disz­cip­lí­na. S a nyelv dif­fe­ren­ci­á­ló­dá­sá­ban és fej­lő­dé­sé­ben be­töl­tött sze­re­pét te­kint­ve, az iro­dal­mi szin­tű nyelv­hasz­ná­lat és a be­szélt nyelv je­len­sé­ge­i­nek-stá­tu­sá­nak meg­mé­ret­te­té­sé­ben nem nél­kü­löz­het­jük.
Újab­ban en­nélfog­va az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­ban is elő­tér­be ke­rült. És sa­já­tos a po­zí­ci­ó­ja a nem­ze­ti­sé­gi anya­nyel­vi ok­ta­tás­ban a má­sik nyelv el­sa­já­tí­tá­sá­hoz mér­ve, mi­vel épp eb­ben a köz­lés­tar­to­mány­ban a leg­fon­to­sabb és a leg­kön­­nyeb­ben ér­he­tő el a re­á­lis két­nyel­vű­ség.
A dol­go­za­tunk­ban tár­gyal­ta­kat fő­leg a kö­zép­is­ko­lai anya­nyel­vi ok­ta­tás­ra vo­nat­koz­tat­hat­juk, de a fel­so­rol­tak egye­te­mes ér­vé­nyű­ek. Di­dak­ti­kai vo­nat­ko­zás­ban – is­mé­tel­jük – a ta­nu­lók nyelv­szem­lé­le­tét, be­le­ért­ve az ér­té­ke­lő-mo­ti­vá­ló moz­za­na­to­kat a leg­köz­vet­le­neb­bül és a leg­ter­mé­sze­te­seb­ben az anya­nyelv sa­já­tos­sá­ga­i­nak és tel­jes­ség­jel­le­gé­nek alap­ján ala­kít­hat­juk ki. Az anya­nyelv ál­tal és vi­szo­nyí­tá­sá­ban más nyel­vek­hez, sőt a matematikai-algebraikus nyelv­fo­ga­lom­hoz fog­juk fel a nyel­vet mint egye­te­me­sen hu­mán jel­le­gűt, mint egyi­két a sze­mi­o­ti­kai rend­sze­rek­nek s egy­ben alap­ját is va­la­men­­nyi­nek. Lát­szó­la­gos pa­ra­do­xon, hogy az anya­nyelv „ki­tel­je­sü­lé­sé­be” a má­sik nyelv is be­le­tar­to­zik. S mind e vé­gett a szak­di­dak­ti­ká­nak fel kell zár­kóz­nia a nyelv­tu­do­mány újabb és tu­do­mány­kö­zi sza­ka­szá­hoz.

Iro­da­lom

(A hi­vat­ko­zá­sok a mo­nog­ra­fi­kus mű­ve­ken kí­vül ki­ter­jed­nek a ki­sebb, fo­lyó­irat­ok­ban kö­zöl­tek­re. A foly­ta­tó­dó vizs­gá­la­tok ered­mé­nye­i­ről szá­mol be egy gyűj­te­mé­nyes kö­tet: Issues of Valency and Meaning: Studies in Honour of Jarmila Panevová. Red. Eva Hajièková. Praha, Karolinum, Charles University Press, 1998.)

Ágel, V.: Valenztheory. Tübingen, Gunter Narr Verlag, 2000.
Bondzio, W.: Valenz, Bedeutung und Satzmodelle. In: G. Helbig (Hrsg.): Beiträge zur Valenztheory. Halle (Saale), Niemeyer, 1971, 85–104. p.
Bondzio, W.: Abriss der semantischen Valenztheory als Grundlage der Syntax. I–III. Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung, 29. évf. (1976), 354–363. p.; 30. évf. (1977) 261–274. p.; 31. évf. (1978) 2–33. p.
Bondzio, W.: Sprachlerntheoretische Überlegungen und Ergebnisse im Umkreis eines Valenzorientierten syntaktischen Modells. In: Potsdamer Forschungen, Reihe A, Heft 27, Pots­dam, 1977, 139–154. p.
Bondzio, W.: Tyeorija valentnosztyi i obucsenyije jazika. Inosztrannije jaziki v skole. Moszk­va, 1977a, 4. sz. 14–25. p.
Bräuer, R.: Die Valenztheorie. Ihre Geschichte, ihr aktueller Stand und ihre Möglichkeiten. WZ der Humboldt-Universität zu Ber­lin. Gesellschafts- und sprachwiss. Reihe, XIII. évf. (1974) 3–4. sz. 267–280. p.
Bühler, K.: Sprachtheorie. Je­na, 1934.
Daneš, F.: Syntaktický model a syntaktický vzorec. In: B. Havránek (red.): Èeskoslovenské pøednášky pro V. mezinárodní sjezd slavistù v Sofii. Praha, Academia, 1963, 115–124. p.
Daneš, F.: Some Thougts on the Semantic Structure of the Sentence. Lingua, 21. évf. (1968) 55–69. p.
Daneš, F.: Semantic Considerations in Syntax. In: A. Gaur (red.): Actes du Xe Congres International des Linguistes. Bucuarest, 1967. Bucarest, 1970, II., 407–413. p.
Daneš, F.: Vìtné èleny obligatorní, potenciální a fakultativní. In: M. Komárek (red.): Miscellanea linguistica Universitatis Palackianea Olomucensis. Facultas Philosophica. Philologica Suplementum. Ostrava, Pro­fil, 1971, 131–138. p.
Daneš, F.: Pokus o strukturní analýzu slovesných významu. Slovo a slovesnost, 32. évf. (1971a), 193–207. p.
Daneš, F.: Sémantická struktúra slovesa a struk­tú­ra vìty. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, roè. 23–24, 1971–1972, Bratislava, SPN, 1974, 17–25. p.
Daneš, F.: Satzglieder und Satzmuster. In: G. Helbig (Hrsg.): Beiträge zu Problemen der Satzglieder. Leipzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1978, 7–28. p.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. – Koøenský, J.: Postavení slovesa v struktuøe èeské vìty. In: B. Havránek et al. (red.): Èeskoslovenské pøednášky pro VII. mezinárodní sjezd slavistù ve Varšavì. Lingvistika. Praha, Academia, 1973, 129–139. p.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. – Koøenský, J. et al.: Práce o semantické struktuøe vìty. Praha, Academia, 1973.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. et al.: Vìtné vzorce v èeštinì. Praha, Academia, 1981.
Daneš, F. – Koøenský, J. – Hlavsa, Z.: Nové tendence v oblasti syntaktického bádání a jazykové vyuèování. In: J. Oravec (red.): Syntax a jej vyuèovanie. Nitra, SPN, 1982, 27–41. p.
Dokulil, M. – Daneš, F.: K tzv. významové a mluvnické stavbì vìty. In: B. Havránek et al. (red.): O vìdeckém poznání soudobých jazykù. Praha, Academia, 1958, 231–246. p.
Enkvist, N. E.: On defining style. In: Enkvist, N. E. – Spencer, J. – Gregory, M.: Linguistics and Style. Lon­don, Ox­ford University Press, 1964, 3–56. p.
Fülei-Szántó E.: A szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti nyelv­tan. Mo­dern nyelv­ok­ta­tás, 1964, 5–6. sz. 146–149. p.
Fülei-Szántó, (E. Kovacsicsová, J.): Vyuèovanie nemèiny na základe vzorových viet a operácií so štruktúrnymi modelmi. Cizí jazyky v škole, VII. évf. (1964/1965) 9. sz. 394–401. p.; 10. sz. 445–449. p.
Fülei-Szántó E.: A szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti gram­ma­ti­ka. In: Telegdi Zs.–Dezső L. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IX. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1973, 87–121. p.
Fülei-Szántó E.: Gon­do­la­tok anya­nyelv­ok­ta­tá­sunk kor­sze­rű­sí­té­sé­ről. In: Szé­pe Gy. (szerk.): Az anya­nyel­vi ok­ta­tás kor­sze­rű­sí­té­sé­ért. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1976, 97–140. p.
Halliday, M. A. K. – McIntosh, A. – Strevens, P.: The Linguistic Sciences and Language Teaching. Lon­don, Longman, 1964, 1965.2
Happ, H.: Théorie de la valence et enseignement du français. Le française moderne, 46. évf. (1978) 97–134. p.
Ha­vas F.: A ma­gyar igei bő­vít­mé­nyek rend­sze­ré­ről. Ma­gyar Nyelv, LXIX. évf. (1973) 172–182. p.
Helbig, G.: Valenz, Semantik und Satzmodelle. Deutsch als Fremdsprache, 13. évf. (1976) 2. sz. 99–108. p.
Helbig, G.: Valenz – Satzglieder – semantische Kasus – Satzmodelle. Lepzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1982.
Helbig, G.: Entwicklung der Sprachwissenschaft seit 1970. Leipzig, VEB Bibliographisches Institut, 1986.
Hjelmslev, L.: Prolegomena to a Theory of Language. University of Wisconsin Press, 1961.
Hlavsa, Z.: The means of verbs, semantic sentence patterns and the structure of situation. In: Probleme der Satzsemantik II (Linguistische Studien A 92), Ber­lin, 1982, 22–36. p.
Hlavsa, Z.: Nový pohled na skladbu a vyuèování èeskému jazyku. Èeský jazyk a li­te­ra­tú­ra, 33. évf. (1982/1983) 3. sz. 120–129. p.
Kacnelszon, Sz. D.: O grammatyicseszkoj katyegoriji. Veszt­nyik Lenyingradszkovo Unyiverszityeta. Szerija isztoriji, jazika i lityeraturi. Leningrad, 1948 2. sz. 1–32. p.
Martinkó A.: Az anya­nyel­vi ne­ve­lés kor­sze­rű­sí­té­se az iro­da­lom fe­lől néz­ve. In: Szé­pe Gy. (szerk.): Az anya­nyel­vi ok­ta­tás kor­sze­rű­sí­té­sé­ért. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1976, 169–176. p.
H. Mol­nár I.: A von­zat és je­len­tés kér­dé­sé­hez. In: Telegdi Zs. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IV. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1966, 157–165. p.
H. Mol­nár I.: Az igei cso­port, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a von­za­tok­ra. In: Kár­oly S.–Telegdi Zs. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok VI. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1969, 229–270. p.
H. Mol­nár I.: Az ún. mély­szer­ke­zet ka­te­gó­ri­á­já­nak kér­dé­sé­hez, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az igé­re. Nyelv­tu­do­má­nyi Köz­le­mé­nyek, LXXIV. évf. (1972) 1. sz. 91–120. p.
H. Mol­nár I.: A von­zat prob­lé­mái és a nyelv köz­lé­si funk­ci­ó­ja. In: Telegdi Zs.–Dezső L. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IX. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1973, 123–145. p.
Mühlner, W. – Sommerfeldt, K. E.: Zu den Beziehungen zwischen Semantik, Valenz und Sprachkonfrontation. In: Mühlner, W. – Sommerfeldt, K. E. (Hrsg.): Semantik, Valenz und Sprachkonfrontation des Russischen mit dem Deutschen. Lepzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1981, 9–14. p.
Müllerová, E.: Vìtný rozbor a nové pojetí syntaxe. Èeský jazyk a li­te­ra­tú­ra, 34. évf. (1983/1984) 1. sz. 29–38. p.
Müllerová, E.: K novému pojetí syntaxe. In: Sborník Pedagogické fakulty University Karlovy, Filologické studie XIII. Praha, 1985, 77–93. p.
Panevová, J.: Formy a funkce ve stavbì èeské vìty. Praha, Academia, 1980.
Pauliny, E.: Štruktúra slovenského jazyka. Bratislava, SAVU, 1943, 1948.2
Porzig, W.: Wesenhafte Bedeutungsbeziehungen. In: Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Litaratur Bd. 58. H. n. 1934, 70–97. p.
Porzig, W.: Das wunder der Sprache. Bern u. Mün­chen, A. Francke, 1957.
Sgall, P. – Hajièová, E. – Panevová, J.: The Meaning of the Sentence in Its Semantic and Pragmatic Aspects. Praha, Academia, 1986.
Sgall, P. et al.: Úvod do syntaxe a sémantiky. Praha, Academia, 1986a.
Skalièka, V.: The Need for a Linguistic of la parole. In: Recueil lingvistique de Bratislava I. H. n., 1948, 21–28. p.
Tesnie`re, L.: Comment construire une syntaxe. In: Bul­le­tin de la Faculté des Lettres de Strasbourg, 1934, 217–229. p.
Tesnie`re, L.: Éléments de syntaxe structurale. Pa­ris, C. Klincksiec, 1959, 1976.2

Jakab István: A jelzős szerkezetek összevonásának törvényszerűségei és szerepük az értelmező és az értelmezett szószerkezeti viszonyának tisztázásában

E ta­nul­mány­ban két, te­ma­ti­ka­i­lag ös­­sze­füg­gő dol­go­za­tom tar­tal­má­nak lé­nye­gét tá­rom az ol­va­sók elé. Az el­ső­ben ma­gát az ös­­sze­vo­nás je­len­sé­gét írom le komp­lex for­má­ban: a tan­köny­vek­ben szét­szór­tan elő­for­du­ló rész­je­len­sé­gek­ről ki­mu­tat­va, hogy azok egy egy­sé­ges je­len­ség szét­szab­dalt ré­szei, il­let­ve azt, mi­lyen tör­vény­sze­rű­sé­gek ha­tá­sá­ra és mi­kép­pen megy vég­be az egyes jel­zős­szer­ke­zet-faj­ták re­duk­ci­ó­ja. A dol­go­za­tot a Ma­gyar Nyelv­őr­ben va­ló meg­je­le­né­se (1972) után egyet­ér­tés­sel fo­gad­ták a nyel­vé­szek.
Már en­nek az írá­som­nak a meg­je­le­né­se­kor lát­tam, hogy az ös­­sze­vo­nás tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek al­kal­ma­zá­sa hoz­zá­se­gít ben­nün­ket az ér­tel­me­zett és az ér­tel­me­ző szó­szer­ke­ze­ti vi­szo­nyá­nak a meg­ha­tá­ro­zá­sá­hoz is. Né­hány nyel­vész ezt a vi­szonyt mel­lé­ren­de­lő­nek tar­tot­ta, jól­le­het kel­lő­kép­pen nem tud­ta bi­zo­nyí­ta­ni, a nagy több­ség el­len­ben alá­ren­de­lést fel­té­te­le­zett kö­zöt­tük: ez a fel­fo­gás szá­mí­tott ha­gyo­má­nyos­nak, s ezt tá­mo­gat­ta Kár­oly Sán­dor­nak Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zői mon­dat a ma­gyar­ban cí­mű mun­ká­ja is. Vizs­gá­la­ta­im ered­mé­nyei le­he­tő­vé tet­ték, hogy ki­áll­jak a mel­lé­ren­de­lő fel­fo­gás mel­lett, s bi­zo­nyít­sam an­nak he­lyes­sé­gét. Ez a fel­fo­gás ter­mé­sze­tes ma­gya­rá­za­tot ad az alá­ren­de­lő fel­fo­gás ál­tal tá­masz­tott min­den ké­tely­re, prob­lé­má­ra. Dol­go­za­tom meg­je­le­né­se­kor (1977-ben) so­kan fe­jez­ték ki egyet­ér­té­sü­ket bi­zo­nyí­tá­sa­im­mal. Kár­oly Sán­dor – ta­lán ez az ő szem­pont­já­ból ért­he­tő is – nem volt ezek kö­zött. In­kább tá­ma­dó, mint kri­ti­kus hang­vé­te­lű cikk­ben re­a­gált írá­som­ra a Nyr. 1978/1. szá­má­ban kö­zölt Va­ló­ban mel­lé­ren­de­lés az ér­tel­me­ző? cí­mű cik­ké­ben. Mi­vel ko­moly el­len­ér­vei nem vol­tak, vá­la­szo­mat egy rö­vid (fél)cikkben hoz­tam tu­do­má­sá­ra a Nyr. 1978/3. szá­má­ban Igen, az ér­tel­me­ző mel­lé­ren­de­lés cím­mel. (A kér­dés iránt ér­dek­lő­dők­nek aján­lom e két cikk el­ol­va­sá­sát is.) Több egye­te­men és fő­is­ko­lán ok­tat­ják mel­lé­ren­de­lő­ként a két tag vi­szo­nyát, de – saj­nos – a kö­zép- és ál­ta­lá­nos is­ko­lák­ban alá­ren­de­lő­ként ke­ze­lik az ér­tel­me­zői szer­ke­zet­ta­go­kat, mert az irány­adó nyelv­tan­köny­vek­ben még a ha­gyo­má­nyos fel­fo­gás az ural­ko­dó: nem­hogy új köny­vek je­len­het­tek vol­na meg, de még a ré­gi­ek át­dol­go­zá­sá­ra és új­ra­ki­adás­ára sin­cse­nek anya­gi esz­kö­zök. Nap­ja­ink­ban csak a leg­újabb egye­te­mi nyelv­tan, a több szer­ző ál­tal írt Ma­gyar gram­ma­ti­ka cí­mű 2000-ben ki­adott mű szen­tel kel­lő fi­gyel­met en­nek a fel­fo­gás­nak, s több cik­kem­re tá­masz­kod­va rész­le­te­sen is­mer­te­ti ezt. Én már ezt a tényt is ered­mény­nek tar­tom.

I. A jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ó­já­nak szó­szer­ke­ze­ti vizs­gá­la­ta

Sok kö­zép­is­ko­lai ta­nár és egye­te­mi ok­ta­tó ta­pasz­tal­hat­ja, men­­nyi prob­lé­mát és ne­héz­sé­get okoz a ta­nu­lók­nak, hall­ga­tók­nak a jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ó­ja foly­tán mon­dat­ré­szi és szó­fa­ji sze­re­pet vál­tott szin­tag­ma­ta­gok szin­tak­ti­kai és szó­fa­ji ho­va­tar­to­zá­sá­nak meg­ál­la­pí­tá­sa. Nem­csak az egy­sze­rű mon­da­tok elem­zé­se­kor ta­lál­ko­zunk ezek­kel az ese­tek­kel, ha­nem az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok fő­mon­da­ta­i­ban is; ezek­ben ugyan­is gyak­ran csak az uta­ló­szó­ra re­du­ká­ló­dik a jel­zős szer­ke­zet, s a meg­vál­to­zott szin­tak­ti­kai sze­re­pű uta­ló­szó dön­ti el a vál­to­zás fo­lya­mán for­ma­i­lag érin­tet­len ma­radt mel­lék­mon­dat ho­va­tar­to­zá­sát.
De lás­suk a prob­lé­mát egy ki­csit szem­lé­le­te­seb­ben is!
Arány­lag ke­vés baj van az egy­sze­rű mon­da­tok­ban ta­lál­ha­tó jel­zős szer­ke­ze­tek (Pi­ros pu­ló­vert vet­tem fel) vagy a jel­zői sze­re­pű uta­ló­szós szer­ke­ze­tet tar­tal­ma­zó alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok (Olyan pu­ló­vert ve­szek fel, ami­lyen van) elem­zé­sé­vel. Az el­ső pél­dá­ban a pi­ros pu­ló­vert szer­ke­zet­ben a pi­ros a pu­ló­vert tárgy mi­nő­ség­jel­ző­je. Az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­ban meg az olyan jel­zői sze­re­pű, te­hát mel­lék­né­vi hely­ze­tű uta­ló­sza­va a pu­ló­vert tárgy­nak, ezért jel­zői mel­lék­mon­dat kö­ve­ti a fő­mon­da­tot. A prob­lé­mát az okoz­za – még sok kö­zép­is­ko­lai ta­nár­nak is –, ha az ere­de­ti­leg jel­zői sze­re­pet be­töl­tő, te­hát mel­lék­né­vi hely­ze­tű mon­dat­rész fő­né­vi hely­ze­tű­vé vá­lik, va­gyis szó­fa­ji át­csa­pás tör­té­nik, mint pél­dá­ul ezek­ben az ese­tek­ben: Pi­ro­sat vet­tem fel; Hár­mat et­tem meg; Olyat vet­tem fel, ami­lyen van; An­­nyit et­tem, ahá­nyat kap­tam; stb. Még az egy­sze­rű mon­da­tok pi­ro­sat, hár­mat mon­dat­ré­sze­it is sok­szor mi­nő­sí­tik jel­ző­nek tárgy he­lyett; az em­lí­tett ös­­sze­tett mon­da­to­kat meg az ese­tek nagy ré­szé­ben a jel­zői alá­ren­de­lők­höz so­rol­ják, nem a tár­gyi­ak­hoz. Még in­kább za­var­ják az elem­ző­ket azok a pél­dák, ame­lyek­ben ha­tá­ro­zó­ra­go­san for­dul elő az al­kal­mi­lag szó­fajt vál­tott mel­lék­név, szám­név vagy az ere­de­ti­leg ilyen jel­le­gű név­má­si uta­ló­szó, mint pl. ezek­ben a mon­da­tok­ban: Kék­kel fes­tet­te be a fa­lat; Há­rom­ra szá­mí­tott te­rí­tés­kor; Olyan­nal ment el, akit nem is­mert; An­­nyi­nak te­rí­tett, ahá­nyan vol­tak; stb. A szó je­len­té­se és ere­de­ti hely­ze­te, sze­re­pe ar­ra csá­bít sok elem­zőt, hogy jel­zőt, il­let­ve jel­zői mel­lék­mon­da­tot lás­son vagy in­kább érez­zen az em­lí­tett ese­tek­ben, ne ha­tá­ro­zót, il­let­ve ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­da­tot.
Ha­son­ló a prob­lé­ma a bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tek, mel­lék­mon­dat­ok, il­let­ve az ezek­ből ke­let­ke­zett mon­dat­ré­szek és mel­lék­mon­dat­ok mi­nő­sí­té­sét il­le­tő­en is. „A szom­széd ke­rék­pár­ját hasz­ná­lom”; „A Já­nos fi­á­nak ad­tam a cso­ko­lá­dét” tí­pu­sú egy­sze­rű mon­da­tok­ban a bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­te­ket egyet­len szó­val is he­lyet­te­sít­het­jük, ha a bir­tok is­mert vagy oda­ért­he­tő: A szom­szé­dét hasz­ná­lom; A Já­no­sé­nak ad­tam a cso­ko­lá­dét. Ugyan­ilyen ala­pon re­du­ká­lód­hat a köz­lés­ben az ef­fé­le alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­ta is: An­nak a hol­mi­ját vit­te el a víz, aki­nek amúgy is ke­ve­se volt: Azét vit­te el a víz, aki­nek… Sőt né­ha szó­szer­ke­zet­cso­por­tok (pon­to­sab­ban: szó­szer­ke­zet­lán­cok) is he­lyet­te­sít­he­tők egyet­len szó­val: A sző­ke lány tol­lá­val ír­tam: A sző­ké­é­vel ír­tam; Olyan em­ber­nek a fi­á­val ba­rát­ko­zik, aki­vel nincs jó vi­szony­ban: Olya­né­val ba­rát­ko­zik, aki­vel…; stb. Ezek­ben az ese­tek­ben is (szom­szé­dét, Já­no­sé­nak, azét, olya­né­val) gyak­ran el­vé­tik a mi­nő­sí­tést a bir­to­kos jel­ző ja­vá­ra, il­let­ve a tárgy vagy a ha­tá­ro­zó ro­vá­sá­ra. Meg­je­gyez­zük, hogy ez a té­ve­dés pl. az „Olya­né­val ba­rát­ko­zik, aki­vel nincs jó vi­szony­ban” tí­pus ese­té­ben ért­he­tő is, mert ma­ga a mel­lék­mon­dat a fő­mon­dat­be­li szer­ke­zet­lánc re­du­ká­lá­sa után sem vál­to­zott tar­tal­má­ban és for­má­já­ban, az­az nem a ha­tá­ro­zót (fi­á­val) fej­ti ki, sőt nem is a bir­to­kos jel­zőt (em­ber­nek), ha­nem ez utób­bi­nak a mi­nő­ség­jel­ző­jét, hi­szen a fő­mon­dat ere­de­ti (tel­jes) for­má­já­ban az olyan mi­nő­ség­jel­zői uta­ló­szó áll.
A) Néz­zük meg, mit tu­dunk er­ről a je­len­ség­ről, mi­lyen szem­pont­ok­ból vizs­gál­ta ezt ed­dig a nyelv­tu­do­mány!

1. Köz­is­mert tény, hogy a köz­lés­ben fon­tos sze­re­pet ját­szik a be­széd­előz­mény vagy a be­széd­hely­zet. Ez a két kö­rül­mény oly­kor még a fő mon­dat­ré­szek el­ha­gyá­sát is le­he­tő­vé te­szi (MMNyR. – A mai ma­gyar nyelv rend­sze­re. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1961–1962, II, 56). Az is ma­gá­tól ér­te­tő­dő te­hát, hogy azok a bő­vít­mé­nyek, ame­lyek a köz­lés­ben már va­la­mi­lyen for­má­ban elő­for­dul­tak, va­gyis oda­ért­he­tők, il­let­ve a hall­ga­tó­nak a fo­ga­lom­hoz tar­to­zó do­log­ra va­ló rá­mu­ta­tás­sal tu­do­má­sá­ra hoz­ha­tók, szin­tén el­ma­rad­hat­nak. Hi­szen ezen a je­len­sé­gen alap­szik a je­len­tés­át­vi­tel­nek az a faj­tá­ja is, amely a ne­vek szó­szer­ke­zet­be­li kap­cso­la­tá­nak alap­ján megy vég­be. Fog­lal­ko­zik ez­zel a je­len­tés­tan is. Az MMNyR. bő­ven hoz fel pél­dát a jel­zős szer­ke­ze­tek­ben lét­re­jött je­len­tés­ta­pa­dás­ra, amely le­het al­kal­mi (pl. nagy adag, kis adag he­lyett, ha a be­széd­hely­zet vi­lá­gos, kér­he­tünk a ven­dég­lő­ben „Há­rom na­gyot”; „Két ki­csit”; a ne­gye­dik eme­let szer­ke­ze­tet a ne­gye­dik he­lyet­te­sít­he­ti), de le­het ál­lan­dó­sult is (pl. a dup­la, pör­költ, lip­tói, deb­re­ce­ni a dup­la adag feketávé, pör­költ hús, lip­tói tú­ró, deb­re­ce­ni kol­bász szer­ke­ze­tek he­lyett (MMNyR. I, 188). Más nyelv­tan­köny­vek is fog­lal­koz­nak ez­zel a je­len­ség­gel, sőt a je­len­tés­ta­pa­dás­nak más faj­tá­i­val is (pl. a tárgy kép­ze­té­nek az igei ál­lít­mány­hoz va­ló ta­pa­dá­sá­val stb.), de min­ket most kö­ze­lebb­ről csak a jel­zős szer­ke­ze­tek ér­de­kel­nek.
2. A szó­faj­tan­ban köz­is­mert a szó­fa­ji át­csa­pás je­len­sé­ge. „Pél­dá­ul fő­né­vi sze­rep­ben hasz­nál­ha­tunk al­kal­mi­lag min­den más szó­faj­hoz tar­to­zó szót: A jó­ból is meg­árt a sok (mel­lék­név); Hár­mat vet­tem egy­szer­re (számnév)… ” (Ja­kab Ist­ván, Kazimírné Pesthy Má­ria, Zeman Lász­ló: A ma­gyar nyelv le­író nyelv­ta­na – a to­váb­bi­ak­ban: MnyLNy. –, Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1964, 114). „Ál­ta­lá­ban azt mond­hat­juk, hogy bár­mely szó sze­re­pel­het al­kal­mi­lag fő­né­vi hasz­ná­lat­ban, ha mon­dat­be­li sze­re­pe, tol­da­lé­ko­lá­sa, név­elő­hasz­ná­la­ta a fő­ne­ve­ké­vel egye­ző” (Bencédy Jó­zsef–Fá­bi­án Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné: A mai ma­gyar nyelv – a to­váb­bi­ak­ban: MMNy. – Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1968, 30). A mu­ta­tó, kér­dő, vo­nat­ko­zó, ha­tá­ro­zat­lan és ál­ta­lá­nos név­más­ok közt van­nak ugyan fő­né­vi, mel­lék­né­vi és szám­né­vi jel­le­gű­ek, de hasz­ná­lat te­kin­te­té­ben itt is is­mert je­len­ség az át­csa­pás.
3. Szó­alak­ta­ni, kö­ze­lebb­ről: ra­go­zás­ta­ni szem­pont­ból is is­mert az a je­len­ség, hogy a mel­lék­név és a szám­név – ha al­kal­mi fő­né­vi sze­rep­ben áll – fel­ve­szi a fő­né­vi je­le­ket, ra­go­kat. A MMNyR. sze­rint „a mel­lék­név ál­ta­lá­ban ugyan­olyan mó­don tol­da­lé­kol­ha­tó, mint a fő­név, ez az­zal is ös­­sze­függ, hogy sok sza­vunk egy­aránt já­ra­tos fő- és mel­lék­né­vi sze­rep­ben, s hogy a ket­tő né­ha alig vagy nem is ha­tá­rol­ha­tó el egy­más­tól” (I, 227); „…a szám­név tol­da­lé­ko­lá­sa és mon­dat­be­li hasz­ná­la­ta is több­nyi­re a mel­lék­né­vé­vel azo­nos” (I, 234). (Vö. MMNy. 34, 42; MnyLNy. 92, 95.)
Ezek ál­ta­lá­nos meg­ál­la­pí­tá­sok, te­hát szó­fa­jon­ként bi­zo­nyos el­té­ré­sek­kel szá­mol­ha­tunk. Egy azon­ban biz­tos: mind a mel­lék­név, mind a szám­név, mind pe­dig a név­más­ok fel­ve­szik az el­ső­sor­ban fő­név­hez já­ru­ló -é bir­tok­je­let, -t tárgy­ra­got és a fő­né­vi ha­tá­ro­zó­rag­ok nagy ré­szét.
4. Az alany­ra, tárgy­ra, ha­tá­ro­zó­ra – mint mon­dat­ré­szek­re, il­let­ve a mon­da­tok­ban ta­lál­ha­tó jel­zős szer­ke­ze­tek leg­gya­ko­ribb jel­zett sza­va­i­ra – néz­ve szin­tén ta­lál­ko­zunk a nyel­vé­sze­ti szak­mun­kák­ban olyan meg­ál­la­pí­tá­sok­kal, hogy ezek mi­lyen szó­fa­jú­ak, il­let­ve szó­fa­ji ér­té­kű­ek le­het­nek. Az alany vi­szony­rag nél­kü­li (no­mi­na­ti­vu­si ala­kú) fő­név (Pé­ter lé­pett be) vagy fő­né­vi ér­ték­ben vett más szó (eset­leg egyéb ala­ku­lat), te­hát töb­bek kö­zött fő­né­vi sze­re­pű mel­lék­név (A bar­na tet­szik ne­kem) és szám­név is (Há­rom ment el), sőt név­más is. A tárgy sze­re­pét be­töl­tő szó is fő­név a leg­több eset­ben (Fő­zi az ebé­det), de le­het más, fő­név­ként hasz­nált szó is, te­hát ilyen ér­ték­ben hasz­nált mel­lék­név (A pi­ro­sat ked­ve­li), szám­név (Ket­tőt há­mo­zott meg), il­let­ve mel­lék­né­vi ige­név és mel­lék­né­vi név­más, szám­né­vi név­más stb. A ha­tá­ro­zó igen kü­lön­bö­ző le­het szó­fa­ját te­kint­ve, a leg­gyak­rab­ban még­is név­szó, s a név­szók kö­zül is fő­képp fő­név (Az asz­tal­nál ülünk), de sok eset­ben sze­re­pel mel­lék­név és szám­név is (sőt név­má­si, ige­né­vi stb. szó­fa­jú szók is) fő­né­vi szó­fa­ji ér­ték­ben, a fő­név­re jel­lem­ző rag­gal vagy név­utó­val (pl. Az idő­sebb­nek ítél­ték oda a há­zat; Nég­­gyel ud­va­rol­ta­tott egy­szer­re; stb.). (Vö. MMNyR. II, 109, 147, 162–163; MMNy. 231–232; 271–272; 286–287; stb.)
5. Az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok fő­mon­da­tá­nak uta­ló­sza­vá­val kap­cso­la­tos, a be­ve­ze­tés­ben is­mer­te­tett prob­lé­má­ra is a fen­ti­ek­hez ha­son­ló el­iga­zí­tást kap­hat­juk az irány­adóbb nyelv­tan­köny­vek­ből. Az ala­nyi mel­lék­mon­dat­tal kap­cso­lat­ban meg­ál­la­pít­ja a MMNyR., hogy ez „min­dig fő­né­vi mon­dat­részt fejt ki, te­hát »főnévi« mel­lék­mon­dat. Ezen az sem vál­toz­tat, hogy né­mely­kor fő­né­vi sze­re­pű mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi uta­ló- vagy kö­tő­szó tar­to­zik hoz­zá: »Olyan kell, ami­lyen ez«; »Annyi szent, hogy más­kor nem ug­ratsz be!« (Közny.) Ilyen­kor ugyan­is a mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi szó­fa­jú szó al­ka­lom­sze­rű­en egész jel­zős fő­né­vi ki­fe­je­zés he­lyett for­dul elő: Olyan [me­net­vá­gó] kell, ami­lyen [me­net­vá­gó] ez; stb.” (II, 346–347). „Uta­ló­sza­va a fő­mon­dat­ban alany­ként sze­rep­lő, alany­eset­ben ál­ló tá­vol­ra mu­ta­tó név­más, még­pe­dig rend­sze­rint fő­né­vi mu­ta­tó név­más (az, azok, azé stb.), de le­het mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi mu­ta­tó név­más is, fő­né­vi ér­ték­ben (olyan, olya­nok, olya­né stb.; ak­ko­ra, ak­ko­rák, ak­ko­ráé stb; an­­nyi, an­­nyié stb.)… A mon­dat elem­zé­se­kor a fő­mon­dat ál­lít­má­nyá­hoz kap­csolt ki?, mi?, kik?, mik?, kié? stb., eset­leg milyen?, milyenek?, milye­né?, mennyi?, mennyié?, mekkora?, mek­ko­rák? stb. kér­dő név­más­sal kér­dez­he­tünk az ala­nyi mel­lék­mon­dat­ra” (MMNy. 369).
A tár­gyi alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok fő­mon­da­tá­ban le­vő uta­ló­szó­val kap­cso­lat­ban a MMNyR. ezt ál­la­pít­ja meg: „A vo­nat­ko­zó név­má­si kö­tő­szó­val kap­csolt mon­da­tok szo­ká­sos uta­ló­sza­va az azt, mind­azt, ugyan­azt, azo­kat, mind­azo­kat stb. név­más… Azok­ra a tár­gyi ös­­sze­tett mon­da­tok­ra, ame­lyek a jel­zői ös­­sze­tett mon­dat­tal érint­kez­nek, fő­ként az olyat, an­­nyit, ak­ko­rát, olya­nét, azét, azo­két stb. – aki, ami (és ezek tol­da­lé­kos alak­jai), va­la­mint az olyat, an­­nyit, ak­ko­rát, olya­nét stb. – ami­lyet, amen­­nyit, amek­ko­rát, ami­lye­nét (és ezek to­váb­bi tol­da­lé­kos alak­jai) rá­mu­ta­tó szói–kö­tő­szói pá­rok jel­lem­zők” (II, 358). Ha­son­ló­kép­pen vé­le­ke­dik a MMNy. is: „Uta­ló­sza­va a fő­mon­dat­ban tárgy­ra­gos tá­vol­ra mu­ta­tó név­más; még­pe­dig rend­sze­rint fő­né­vi név­más (azt, azo­kat, azét), de le­het mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi név­más is, több­nyi­re fő­né­vi ér­ték­ben (olya/n/t), olya­no­kat, ak­ko­rát, ak­ko­rá­kat, an­­nyit stb.). – Elem­zés­kor a fö­lé­je ren­delt fő­mon­dat­be­li mon­dat­rész­hez kap­csolt kit?, mit?, kiket?, miket?, ki­ét? stb.; eset­leg a milye/n/t?, milyeneket?, milyenét?, mekkorát?, mekkorákat?, men­­nyit? stb. kér­dő név­más­sal kér­de­zünk a tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra” (375).
A ha­tá­ro­zói alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak uta­ló­sza­vá­ra vo­nat­ko­zó­lag a MMNyR.-ben csak ezt az ál­ta­lá­nos meg­ál­la­pí­tást ta­lál­tam: „A ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­ra a fő­mon­dat­ban sok­szor va­la­mi­lyen uta­ló­szó (szó­fa­ját te­kint­ve név­má­si ha­tá­ro­zó­szó) utal, amely a fő­mon­dat­nak min­dig olyan ha­tá­ro­zó­ja, ami­lyet az­tán rész­le­te­sen a mel­lék­mon­dat ki­fejt” (II, 368). „Az ál­lan­dó ha­tá­ro­zót ki­fej­tő mel­lék­mon­dat” cí­mű fe­je­zet­ben ta­lá­lunk uta­lást ar­ra is, hogy „a fő­mon­dat­ban gyak­ran fel­lel­he­tő uta­ló­szó leg­több eset­ben az az mu­ta­tó név­más­nak olyan rag­gal, il­le­tő­leg név­utó­val lét­re­jött alak­ja, ami­lyen ra­gos vagy név­utós egy­sze­rű ha­tá­ro­zót az il­le­tő ige vagy név­szó vonz” (II, 390) – te­hát nem zár­ja ki a mu­ta­tó név­má­si uta­ló­szó­kat sem, de csak az az ra­gos alak­ja­i­ból ke­let­ke­zet­tek­re ta­lá­lunk a könyv­ben pél­dát, az olyan, an­­nyi ra­gos alak­ja­i­ból ke­let­ke­zett uta­ló­szó­sak­ra nem si­ke­rült ta­lál­nom, ha­csak a szám­ha­tá­ro­zói an­­nyi­szor vagy a számállapothatározói an­­nyi­an uta­ló­szót nem szá­mí­tom ide, de ezek a mi vizs­gá­ló­dá­sun­kat nem­igen vi­szik előbb­re. A MMNY.-ben vi­szont ta­lá­lunk ilyen pél­dá­kat is. A praedicativust ki­fej­tő ál­la­pot­ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­ok uta­ló­szói kö­zött ta­lál­juk az an­nak uta­ló­szón kí­vül az olyan­nak, ak­ko­rá­nak, an­­nyi­nak uta­ló­szót is (Olyan­nak lát­lak most is, mint ami­lyen fi­a­tal ko­rod­ban vol­tál”; „An­­nyi­nak lát­szik éve­i­nek szá­ma, amen­­nyi a ti­ed”; il­le­tő­leg: „Hát ak­ko­rá­nak tar­tod a hi­bát, hogy sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­től kell fél­ned?” (389). Ta­lál­ko­zunk ha­son­lók­kal a társ­ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­tal fog­la­ko­zó rész­ben is: „Uta­ló­sza­va rend­sze­rint az az­zal, azok­kal, olyan­nal, olya­nok­kal stb. (…) Olyan­nal ba­rát­kozz, aki­től jót ta­nulsz!” (391). Az ered­mény­ha­tá­ro­zó­i­ak közt szin­tén elő­for­dul az az­zá, an­nak mel­lett az olyan­ná, olyan­nak, olyan­ra (390), a ré­szes­ha­tá­ro­zó­i­ak közt az an­nak, azok­nak mel­lett az olyan­nak (401).
Bár az an­­nyi ha­tá­ro­zó­ra­gos alak­já­ból al­ko­tott uta­ló­szó­ra nem­igen akad pél­da a köny­vek­ben, a gya­kor­lat­ban elő­for­dul­hat ez is, pl.: An­­nyi­tól szed­te be a pénzt, ahá­nyan vol­tak; An­­nyi­nak adott be­lő­le, ahány je­len volt; stb.

6. Kö­rül­be­lül en­­nyit tu­dunk és ta­ní­tunk a be­ve­ze­tés­ben em­lí­tett prob­lé­má­ról. A „Pi­ro­sat vet­tem fel”; „Há­rom­nak ad­tam be­lő­le”; „Olyat ve­szek fel, ami­lyen van”; „An­­nyi­nak adok, ahá­nyan je­len van­nak”; stb. tí­pu­sú mon­da­tok­ban ki­ma­radt a köz­lés­ből egy oda­ért­he­tő szó, s en­nek je­len­té­se a jel­zős szer­ke­ze­tek ese­té­ben az ere­de­ti­leg jel­ző­ként ál­ló szó­hoz vagy ugyan­ilyen jel­le­gű uta­ló­szó­hoz ta­pad. S ha a szó­ban for­gó szer­ke­zet­ben a ki­ha­gyott jel­zett szó fő­név vagy ilyen ér­té­kű, ak­kor szó­fa­ji át­csa­pás tör­té­nik: az ere­de­ti­leg jel­zői sze­re­pet be­töl­tő mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi szó­fa­jú szó al­kal­mi­lag fő­né­vi sze­re­pet fog be­töl­te­ni, fel­vé­ve a fő­név­hez já­ru­ló je­let, vi­szony­ra­got, és ter­mé­sze­te­sen át­ve­szi a szó­fa­já­nak és a vi­szony­rag­já­nak meg­fe­le­lő mon­dat­ré­szi funk­ci­ót is. A pi­ro­sat: tárgy; a há­rom­nak: ha­tá­ro­zó; az olyat uta­ló­szó tár­gyi, az an­­nyi­nak pe­dig ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­ra mu­tat rá. Ta­lán a leg­több, amit a MMNyR. így fo­gal­maz meg a prob­lé­má­ról: „Ilyen­kor ugyan­is a mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi szó­fa­jú szó al­ka­lom­sze­rű­en egész jel­zős fő­né­vi ki­fe­je­zés he­lyett for­dul elő: Olyan [me­net­vá­gó] kell, ami­lyen [me­net­vá­gó] ez… ” (II, 347).
Ír­nak te­hát az irány­adó nyelv­tan­köny­vek a je­len­tés­ta­pa­dás­ról, szó­fa­ji át­csa­pás­ról (al­kal­mi fő­né­vi sze­rep­ről) s az en­nek meg­fe­le­lő tol­da­lé­kok fel­vé­te­lé­ről, to­váb­bá a mon­dat­ré­szi funk­ci­ó­nak a fel­vett vi­szony­rag­hoz iga­zo­dó meg­vál­to­zá­sá­ról, sőt ar­ról is, hogy az ilyen szó egész jel­zős fő­né­vi ki­fe­je­zés he­lyett áll, de mind­ezek­ről a je­len­sé­gek­ről kü­lön-kü­lön, őket egy­más­tól el­vá­laszt­va szól­nak. Nem vizs­gál­ják a kér­dést komp­lex mó­don, a szó­szer­ke­ze­ti ös­­sze­füg­gé­se­ket min­den szem­pont­ból, ho­lott az em­lí­tett je­len­sé­gek szo­ros egy­ség­ben, egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­la­nul je­lent­kez­nek. A kö­vet­ke­zők­ben ilyen vizs­gá­la­tok­ra tö­rek­szünk, hogy a va­ló­ság­nak meg­fe­le­lő ké­pet kap­has­sunk és ad­has­sunk er­ről a kér­dés­ről.

B) Hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném, hogy vizs­gá­la­tunk csak a jel­zős szer­ke­ze­tek­re kor­lá­to­zó­dik, te­hát a meg­ál­la­pí­tott tör­vény­sze­rű­sé­gek is csu­pán ezek­re vo­nat­koz­nak majd.

1. In­dul­junk ki a be­ve­ze­tés­ben pél­da­ként fel­ho­zott egy­sze­rű mon­dat­ból: „Pi­ros pu­ló­vert vet­tem fel.” Szó­szer­ke­ze­tek­re bont­va a mon­da­tot, a kö­vet­ke­ző sé­mát kap­juk:

(én) « vet­tem fel
ä
pu­ló­vert
ä
pi­ros

…vagyis a vet­tem fel ál­lít­mány­nak tár­gyi de­ter­mi­nán­sa a pu­ló­vert, en­nek vi­szont mi­nő­ség­jel­zői alá­ren­delt tag­ja a pi­ros. A vet­tem fel ál­lít­mány tár­gyas szer­ke­ze­tet al­kot a pu­ló­vert tag­gal, ez utób­bi vi­szont mi­nő­ség­jel­zős szer­ke­ze­tet al­kot a pi­ros alá­ren­delt tag­gal mint en­nek alap­tag­ja. A „Pi­ro­sat vet­tem fel” mon­dat meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor azon­ban a pu­ló­vert tár­gyat, a volt jel­zős szer­ke­zet alap­tag­ját mint oda­ér­tet­tet el­hagy­juk; he­lyé­be lé­pett a de­ter­mi­náns pi­ro­sat for­má­ban, va­gyis át­vé­ve az alap­tag je­len­té­sét is (te­hát ’piros pu­ló­vert’ ér­te­lem­ben), át­vet­te to­váb­bá az alap­tag szó­fa­ját, -t tárgy­rag­ját s ez­zel együtt tár­gyi mon­dat­ré­szi sze­re­pét is. A sé­ma te­hát már ez:

(én) « vet­tem fel
ä
pi­ro­sat

…azaz a vet­tem fel ál­lít­mány itt a pi­ro­sat tag­gal al­kot tár­gyas szó­szer­ke­ze­tet. Ez azt je­len­ti, hogy ez a tag (meg­vál­to­zott mi­vol­tá­ban) egy szint­tel fel­jebb ke­rült, va­gyis már nem má­sod-, ha­nem el­ső­ren­dű bő­vít­mény.
Ha a „Há­rom al­mát et­tem meg” mon­da­tot így fo­gal­maz­zuk át „Hár­mat et­tem meg”, szin­tén a fen­tebb le­írt je­len­ség­gel van dol­gunk; a há­rom al­mát men­­nyi­ség­jel­zős szer­ke­zet al­mát tár­gyi alap­tag­ja oda­ér­tés foly­tán el­ma­rad, s a je­len­té­se mel­lett a szó­fa­ját, tol­da­lé­kát és tár­gyi funk­ci­ó­ját is át­ve­szi a há­rom volt alá­ren­delt tag, ter­mé­sze­te­sen hár­mat for­má­ban. Je­len­té­se a két je­len­tés ös­­sze­ta­pa­dá­sa után: há­rom al­mát.
A „Kék­kel fes­tet­te be a fa­lat” mon­dat­ban is ez a fo­lya­mat ment vég­be: az ere­de­ti kék szín­nel jel­zős szer­ke­zet szín­nel ha­tá­ro­zói alap­tag­ját hagy­tuk el, s a volt jel­ző a he­lyé­be lé­pett, a ma­gáé mel­lé át­vé­ve an­nak is a je­len­té­sét, át­vet­te to­váb­bá szó­fa­ját, ha­tá­ro­zó­rag­ját és mon­dat­be­li funk­ci­ó­ját.
„A sár­ga tet­szik ne­kem” mon­dat­ban a sár­ga ing jel­zős szer­ke­ze­tet he­lyet­te­sít­he­ti a sár­ga tag, ha az ing alap­ta­got oda­ér­tés foly­tán el­hagy­juk. A sár­ga ugyan­is – a sa­ját­ja mel­lé – át­ve­szi az ing tag je­len­té­sét is, fel­ve­szi to­váb­bá az ing szó­fa­ji ér­té­két és mon­dat­ré­szi funk­ci­ó­ját; ala­ki vál­to­zás nem tör­té­nik (az alany­nak nincs vi­szony­rag­ja; jel sincs a szó­ban).
Az azo­no­sí­tást ki­fe­je­ző „Ez a sár­gám” mon­dat­ban a szer­ke­ze­tes ál­lít­má­nyi sár­ga in­gem jel­zős szer­ke­ze­tet von­tuk ös­­sze. A sár­gám alak ’sárga in­gem’ je­len­té­sű, az (in­gem) alap­tag­tól át­vett bir­to­kos sze­mély­jel (sze­mély­rag) a sár­gám al­kal­mi fő­né­vi sze­re­pé­nek is bi­zo­nyí­té­ka (vi­szony­rag­gal itt sem kell szá­mol­nunk).
Néz­zük most meg „A szom­szé­dét hasz­ná­lom” tí­pust eb­ben az ér­te­lem­ben: a szom­széd ke­rék­pár­ját hasz­ná­lom. Itt bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet vo­nunk ös­­sze, ezt: a szom­széd ke­rék­pár­ját. En­nek a re­duk­ci­ó­ja el­tér az ed­dig tár­gyalt jel­zős szer­ke­ze­te­ké­től két szem­pont­ból is. Az egyik el­té­rés ab­ban áll, hogy mi­vel a bir­to­kos jel­ző is fő­név, akár­csak az alap­tag (jel­zett szó), szó­faj­vál­tás nem tör­té­nik, ami­kor az előb­bi az utób­bi­nak a sze­re­pét át­ve­szi. A má­sik el­té­rés: nyel­vünk­ben az -é bir­tok­jel­nek az a funk­ci­ó­ja, hogy je­lez­ze a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sát, il­let­ve az ös­­sze­vo­nás­sal lét­re­jött szó­alak­ban (szomszéd-é) utal­jon az oda­ér­tés foly­tán el­ma­radt bir­tok­szó­ra (je­len eset­ben a ke­rék­pár­ja alak­ra). Majd ezt kö­ve­ti az eset­le­ges töb­bi tol­da­lék (ese­tünk­ben a -t tárgy­rag: szom­szé­dé-t. A ’szomszéd ke­rék­pár­ját’ je­len­té­sű szom­szé­dét alak­ban a ta­nu­lók, hall­ga­tók „ér­zik” a bir­tok­vi­szonyt, és sok­szor bir­to­kos jel­ző­nek mi­nő­sí­tik a ha­son­ló tí­pu­sú mon­dat­ré­sze­ket, de ha fel­hív­juk a fi­gyel­mü­ket a vi­szony­rag – ez eset­ben a -t tárgy­rag – mon­dat­rész-meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­re, kön­­nyen el­iga­zod­nak a kér­dés­ben.
Foly­tas­suk vizs­gá­ló­dá­sun­kat olyan mon­dat­tal, amely­ben a jel­zős szer­ke­zet jel­zett sza­vá­nak vi­szony­rag­ja előtt jel (pl. töb­bes­jel) van: Ked­ve­lem a tar­ka vi­rá­go­kat. A re­duk­ció után a mon­dat for­má­ja ez lesz: Ked­ve­lem a tar­ká­kat. Va­gyis itt a tar­ka a vi­rá­go­kat jel­zett szó­nak a je­len­té­sén, va­la­mint szó­fa­ján kí­vül át­ve­szi a -k töb­bes­jel­ét és a -t vi­szony­rag­ját, s az új mon­dat­for­má­ban tár­gyi sze­re­pe lesz.
Elő­for­dul a jel­zett szó­ban bir­to­kos sze­mély­jel (sze­mély­rag) is, mint pl. eb­ben a mon­dat­ban: Adok ne­ked a leg­újabb köny­ve­im­ből is. A jel­zett szó is­me­re­té­ben ért­he­tő­vé vá­lik ez a mon­dat­for­ma is: Adok ne­ked a leg­újabb­ja­im­ból is. Te­hát az előb­bi vál­to­zat­ban jel­zői sze­re­pű leg­újabb szó­alak a szer­ke­zet-ös­­sze­vo­nás foly­tán – a -ból ha­tá­ro­zói vi­szony­rag elé – fel­ve­szi a volt jel­zett szó (köny­ve­im­ből) sze­mély­je­lét, il­let­ve e tol­da­lék meg­fe­le­lő sze­re­pű, de az új szó­alak­hoz il­lesz­ke­dő -jaim vál­to­za­tát.
Ha a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet­nek több bir­to­kot ki­fe­je­ző jel­zett sza­va (bir­tok­sza­va) van, mint. pl. eb­ben a mon­dat­ban: A kol­lé­gám hor­gász­bot­ja­i­ra vol­na szük­sé­gem, ez is ki­fe­jez­he­tő a mon­dat re­du­kált vál­to­za­tá­ban. A szer­ke­zet-ös­­sze­vo­nás után ez lesz a mon­dat for­má­ja: A kol­lé­gá­mé­i­ra vol­na szük­sé­gem. A bir­to­kost ki­fe­je­ző (itt most szin­tén bir­to­kos sze­mély­je­les) kol­lé­gám szó nem csu­pán az egy bir­tok­ra uta­ló -é bir­tok­je­let ve­szi fel, ha­nem ez után a több bir­tok­ra uta­ló -i bir­tok­töb­be­sí­tő je­let is a -ra ha­tá­ro­zói vi­szony­rag elé, így az -éi jelegyüttes a volt bir­tok­szó (hor­gász­bot­jai) töb­bes vol­tát fe­je­zi ki a kol­lé­gá­mé­i­ra alak­ban. Lát­tuk, hogy a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet he­lyé­re ke­rült volt bir­to­kos jel­ző (kol­lé­gám) sze­mély­je­les alak­ban for­dult elő, s eh­hez az alak­já­hoz vet­te fel az -éi jelegyüttest, majd pe­dig a volt bir­tok­szó ha­tá­ro­zói vi­szony­rag­ját. Ha -k töb­bes­jel lett vol­na a sze­mély­jel he­lyén (kol­lé­gák), ak­kor az ez­zel el­lá­tott alak­hoz já­rul­tak vol­na az em­lí­tett tol­da­lé­kok. De ha tör­té­ne­te­sen a bir­to­kos jel­ző vi­szony­rag­ja for­dul elő a szer­ke­zet he­lyet­te­sí­té­sé­re szánt bir­to­kos jel­zőn, mint pl. eb­ben a szó­szer­ke­zet­ben: a kol­lé­gá­nak a hor­gász­bot­ja­i­ra, ak­kor ezt el­ve­szí­ti (az ed­di­gi mon­dat­ré­szi funk­ci­ó­já­val együtt), il­let­ve az em­lí­tett tol­da­lé­kok a vi­szony­rag nél­kü­li alak­hoz já­rul­nak (kollégáéira). Le­het­sé­ge­sek te­hát az ilyes­faj­ta szer­ke­zet-ös­­sze­vo­ná­sok: a könyv lap­jai > köny­véi, köny­ved lap­jai > köny­ve­déi, köny­vek lap­ja > köny­ve­kéi, de a könyv­nek a lap­jai szer­ke­zet­nek nem le­het könyvnekéi re­du­kált for­má­ja, csak az a for­ma, amely a könyv lap­jai vi­szony­rag nél­kü­li szer­ke­zet­nek is meg­fe­lel (köny­véi).
Elő­for­dul, hogy a bir­to­kos jel­ző, amely­nek bir­tok­sza­va (jel­zett sza­va) oda­ér­tés foly­tán el­ma­rad, már ma­ga is ös­­sze­vont bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet he­lyet­te­sí­tő szó, te­hát ele­ve -é bir­tok­je­les. Ilyen pl. eb­ben a mon­dat­ban: A szom­szé­dé­nak a mo­tor­ját ja­ví­tot­tam. Itt a szom­széd au­tó­já­nak a mo­tor­ját szer­ke­zet­lánc két bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­te kö­zül az el­sőt (a szom­széd au­tó­já­nak) von­tuk ös­­sze az au­tó­ja bir­tok­szó oda­ér­té­se mi­att, s ez­ál­tal ke­let­ke­zett a szom­szé­dé­nak alak, va­gyis a szom­széd volt bir­to­kos jel­ző a bir­tok­szó je­len­té­sét he­lyet­te­sí­tő -é bir­tok­jel után át­vet­te e bir­tok­szó -nak vi­szony­rag­ját is, szin­tén bir­to­kos jel­zői mon­dat­ré­szi sze­re­pé­vel együtt. De ha is­mert és a köz­lés­be ért­he­tő a szom­szé­dé­nak a mo­tor­ját bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet bir­tok­sza­va (mo­tor­ját) is, újabb szer­ke­zet-ös­­sze­vo­nás­sal ez is ki­hagy­ha­tó a köz­lés­ből. En­nek a szer­ke­zet­nek az ös­­sze­vo­ná­sa so­rán a volt bir­to­kos jel­ző -nak vi­szony­rag­ját vesz­tett szom­szé­dé alak­já­hoz újabb -é bir­tok­jel ke­rül, amely a mo­tor­ja volt bir­tok­szó je­len­té­sét he­lyet­te­sí­ti ben­ne, majd ez után a bir­tok­szó (alap­tag) -t tárgy­rag­ja já­rul. (Meg­je­gyez­zük, hogy a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­já­nak sze­mély­je­lét nem ve­szi át kü­lön a volt de­ter­mi­náns, mert az -é bir­tok­jel az egész bir­tok­szót, te­hát a bir­to­kos sze­mély­je­les szó­ala­kot he­lyet­te­sí­ti, pél­dánk­ban a mo­tor­ja ala­kot.) A szom­szé­dé­nak a mo­tor­ját bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet he­lyet­te­sí­tő szó­alak a fen­tebb le­ír­tak alap­ján ez lesz: szom­szé­dé­ét. A mon­dat – en­nek be­le­szer­kesz­té­se után – így ala­kul: A szom­szé­dé­ét ja­ví­tot­tam.
Itt most két bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet­ből ál­ló szó­szer­ke­zet­lánc­nak a „két­lép­csős” ös­­sze­vo­ná­sát ír­tuk le, va­gyis a bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tek egyen­kén­ti, il­let­ve egy­más utá­ni ös­­sze­vo­ná­sá­val fog­lal­koz­tunk. Az ilyen „két­lép­csős” ös­­sze­vo­nást kezd­het­jük a má­so­dik bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sá­val is: az au­tó­já­nak a mo­tor­ját szer­ke­zet re­du­ká­lá­sá­val. Elő­ször az alap­ta­got (a mo­tor­ja bir­tok­szót) he­lyet­te­sí­tő -é bir­tok­jel, majd a -t tárgy­rag ke­rül a volt bir­to­kos jel­ző­nek a vi­szony­rag nél­kü­li au­tó­ja alak­já­hoz; a mon­dat te­hát így fog ala­kul­ni: A szom­széd au­tó­já­ét ja­ví­tot­tam. Má­so­dik lé­pés­ként a szom­széd au­tó­já­ét szer­ke­ze­tet von­juk ös­­sze. Elő­ször az alap­ta­got (az au­tó­ja bir­tok­szót) he­lyet­te­sí­tő -é bir­tok­je­let il­leszt­jük a volt bir­to­kos jel­zői sze­re­pű szom­széd szó­hoz (szom­szé­dé), majd eh­hez a szó­alak­hoz hoz­zá­tesz­­szük az au­tó­já­ét bir­tok­szó­nak az elő­ző szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sá­ból szár­ma­zó -é bir­tok­je­lét és -t tárgy­rag­ját is: szom­szé­dé­ét. A mon­dat a ket­tős re­duk­ció után ezt a for­mát kap­ja: A szom­szé­dé­ét ja­ví­tot­tam. De ugyan­eh­hez az ered­mény­hez ju­tunk, ha egy­szer­re von­juk ös­­sze az egész szó­szer­ke­zet­lán­cot. A két bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet egyen­kén­ti re­du­ká­lá­sa után ka­pott vég­ered­mény alap­ján ugyan­is meg­ál­la­pít­ha­tók olyan tör­vény­sze­rű­sé­gek is, ame­lyek a tel­jes szó­szer­ke­zet­lánc ös­­sze­vo­ná­si el­já­rá­sá­nak mód­ját is meg­ha­tá­roz­zák. „A szom­széd au­tó­já­nak a mo­tor­ját ja­ví­tot­tam” mon­dat­nak a szom­széd au­tó­já­nak mo­tor­ját szer­ke­zet­lánc­ból úgy lesz szom­szé­dé­ét szer­ke­zet­tag, hogy az oda­ér­tés mi­att el­ma­radt két bir­tok­szó je­len­té­sét he­lyet­te­sí­tő két -é bir­tok­je­let, to­váb­bá az egész szer­ke­zet­lánc volt alap­tag­já­nak -t tárgy­rag­ját és mon­dat­ré­szi sze­re­pét fel­ve­szi a szer­ke­zet­lánc ala­cso­nyabb szin­tű volt de­ter­mi­nán­sa, a szom­széd szó­alak. Mon­dat­ba il­leszt­ve e szer­kesz­tett szó­ala­kot, a kö­vet­ke­ző mon­dat­for­mát kap­juk: A szom­szé­dé­ét ja­ví­tot­tam.
Ve­gyünk egy olyan pél­dát is, amely­ben a jel­zős szer­ke­ze­tek ve­gyes, nem tisz­tán bir­to­kos jel­zői szer­ke­zet­lán­cot al­kot­nak: A ha­nyag ta­nu­ló bi­zo­nyít­vá­nyá­ban sok a rossz jegy. A ha­nyag ta­nu­ló bi­zo­nyít­vá­nyá­ban már szer­ke­zet­lánc (vö. MMNy. 264). Ha a bi­zo­nyít­vá­nyá­ban ha­tá­ro­zói alap­tag az oda­ér­tett, en­nek a funk­ci­ó­ját ve­szi át a ta­nu­ló mon­dat­rész a -ban vi­szony­rag­gal együtt, de a vi­szony­rag előtt egy -é bir­tok­jel azt is jel­zi, hogy a két tag kö­zött bir­to­kos jel­zős szó­szer­ke­ze­ti vi­szony volt. Már ma­ga a ta­nu­lóé alak a ta­nu­ló bi­zo­nyít­vá­nya szer­ke­zet je­len­té­sét sű­rí­ti ma­gá­ba. A hoz­zá­já­ru­ló -ban vi­szony­rag meg e szó­alak mon­dat­be­li sze­re­pét ha­tá­roz­za meg, va­gyis ha­tá­ro­zó­vá te­szi azt. A mon­dat te­hát így fog mó­do­sul­ni: A ha­nyag ta­nu­ló­é­ban sok a rossz jegy. Itt a ta­nu­ló­é­ban tag már ha­tá­ro­zói funk­ci­ót tölt be.
Ha pe­dig mind a bi­zo­nyít­vá­nyá­ban, mind pe­dig a ta­nu­ló mon­dat­rész oda­ért­he­tő, ak­kor a ha­nyag volt mi­nő­ség­jel­ző lép a he­lyük­re meg­fe­le­lő for­má­ban. Az -é bir­tok­jel­lel ki­e­gé­szült alak (ha­nya­gé) a ha­nyag ta­nu­ló­nak a bi­zo­nyít­vá­nya szer­ke­zet­lánc je­len­té­sét ma­gá­ba sű­rí­ti, te­hát a ha­nya­gé­ban a ha­tá­ro­zói sze­re­pű ha­nyag ta­nu­ló­nak a bi­zo­nyít­vá­nyá­ban szer­ke­zet­lán­cot he­lyet­te­sít­he­ti. Az új mon­dat­for­ma te­hát: A ha­nya­gé­ban sok a rossz jegy. Ugyan­eh­hez az ered­mény­hez ju­tunk, ha a már egy­sze­ri re­duk­ci­ó­val ki­ala­kí­tott fen­teb­bi mon­dat­nak (A ha­nyag ta­nu­ló­é­ban sok a rossz jegy) a ha­nyag ta­nu­ló­é­ban mi­nő­ség­jel­zős szer­ke­ze­tét von­juk ös­­sze. A ha­nyag volt jel­zői tag a ta­nu­ló­é­ban alap­tag je­len­té­sé­nek, szó­fa­já­nak, tol­da­lé­ka­i­nak és mon­dat­ré­szi sze­re­pé­nek át­vé­te­lé­vel ha­nya­gé­ban alak­ban je­le­nik meg a mon­dat­ban: A ha­nya­gé­ban sok a rossz jegy.
2. Igen nagy se­gít­sé­günk­re le­het ez a mód­szer az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok ta­ní­tá­sá­ban is. Ezen a te­rü­le­ten ugyan­is – mint már em­lí­tet­tük a be­ve­ze­tő rész vé­gén – igen sok bo­nyo­dal­mat okoz a „jel­ző­i­vel érint­ke­ző” mel­lék­mon­dat­faj­tá­hoz so­ro­lá­sa. A meg­ol­dás ugyan­az, mint az egy­sze­rű mon­da­tok ös­­sze­vont jel­zős szer­ke­ze­te­i­nek ese­té­ben, csak itt a fő­mon­dat­be­li uta­ló­szó töl­ti be azt a sze­re­pet, ame­lyet az egy­sze­rű mon­dat­ban a jel­ző.

Tu­laj­don­kép­pen még az az és en­nek vi­szony­ra­gos alak­ja­i­ként ál­ló uta­ló­szós, te­hát a ti­pi­kus ala­nyi, tár­gyi, ha­tá­ro­zói alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok is kap­cso­lat­ba hoz­ha­tók az olyan mi­nő­ség­jel­ző­i­ek­kel (pon­to­sab­ban: ki­je­lö­lő jel­ző­iek­kel), ame­lyek­ből hi­ány­zik a szó­szer­ke­ze­ti alap­tag: Az ves­se rá az el­ső kö­vet, aki ma­ga job­ban csi­nál­ná: Az az em­ber ves­se rá…; Azt lát­tam teg­nap, aki­vel már rég nem ta­lál­koz­tam: Azt a ba­rá­to­mat lát­tam…; Ab­ban nem csa­lód­tam, aki a leg­csin­ta­la­nabb volt az osz­tály­ban: Ab­ban a ta­nít­vá­nyom­ban nem csa­lód­tam… A „tel­jes” vál­to­za­to­kat mi­nő­ség­jel­zői (ki­je­lö­lő jel­zői) alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok­nak mi­nő­sít­het­jük. Az el­ső mon­dat­ból tu­laj­don­kép­pen úgy lett ala­nyi, hogy ki­hagy­tuk a fő­mon­da­tá­ból az em­ber alanyt, a má­so­dik­ból tár­gyi lett, mert a fő­mon­dat­ból ki­ma­radt a ba­rá­to­mat tárgy, a har­ma­dik­ból pe­dig ha­tá­ro­zói, mert ki­esett a fő­mon­dat­ból a ta­nít­vá­nyom­ban ha­tá­ro­zó. S mi­vel mind­ezek az egyes jel­zős szer­ke­ze­tek­nek az alap­tag­jai vol­tak, a jel­zői hely­zet­ben ál­ló uta­ló­szók ala­nyi, tár­gyi, il­let­ve ha­tá­ro­zói uta­ló­szói sze­re­pet vet­tek fel. (A tol­da­lé­kok­kal kap­cso­lat­ban meg­je­gyez­het­jük, hogy a ki­je­lö­lő hely­ze­tű uta­ló­szók, il­le­tő­leg fő­né­vi név­má­si jel­zők egyéb­ként is fel­ve­szik a jel­zett szó tol­da­lé­ka­it.)
Az „Azét vit­te el a víz, aki­nek amúgy is ke­ve­se volt” mon­dat má­so­dik tag­mon­da­ta tár­gyi mel­lék­mon­dat, de ne­héz meg­ma­gya­ráz­ni a ta­nu­ló­nak, hall­ga­tó­nak, hogy mi­ért, ha csu­pán ar­ra szo­rít­ko­zunk, hogy az uta­ló­szó fő­né­vi név­má­si ér­ték­ben áll, és a tárgy rag­ja van a vé­gén. Ha el­len­ben meg­vi­lá­gít­juk, hogy a kö­vet­ke­ző tel­jes jel­zős szer­ke­zet­ből re­du­ká­ló­dott: an­nak a hol­mi­ját, ak­kor kön­­nyen meg­ér­ti, hogy az azét uta­ló­szó­ban az el­ma­radt hol­mi­ját tár­gyi alap­tag -t rag­ját, előt­te meg a hol­mi­ja bir­tok­szó he­lyett ál­ló -é bir­tok­je­let ta­lál­ja. Ter­mé­sze­te­sen az azét a hi­ány­zó tár­gyi alap­tag sze­re­pét ve­szi át (a ki­tel­je­sí­tett szer­ke­zet je­len­té­sé­ben), te­hát tár­gyi mel­lék­mon­dat uta­ló­sza­va lesz. Per­sze le­het­sé­ges ilyen vál­to­zat is: Azét az em­be­rét vit­te el a víz…, de itt ma­gya­rá­zat­ra szo­rul az em­be­rét tárgy: ez szin­tén ös­­sze­vo­nás ered­mé­nye, ugyan­is az em­ber­nek a hol­mi­ját szer­ke­zet re­du­ká­ló­dott; az azét pe­dig ki­je­lö­lő jel­zői uta­ló­szó, amely­nek tol­da­lé­kai egyez­nek az em­be­rét alap­ta­gé­i­val.
Meg­je­gyez­zük, hogy az „An­nak a hol­mi­ját vit­te el a víz…” vál­to­zat így is ki­egé­szít­he­tő: An­nak az em­ber­nek a hol­mi­ját vit­te el a víz… „Két­lép­csős” re­duk­ci­ó­val – az elő­ző be­kez­dés­ben is­mer­te­tett mó­don – itt is el­jut­ha­tunk az „Azét vit­te el a víz…” tí­pu­sú fő­mon­da­ti for­má­hoz. El­ső fo­ko­zat­ban eh­hez: Azét az em­be­rét vit­te el a víz… Majd eb­ből eh­hez: Azét vit­te el a víz… De en­nek a for­má­nak az azét uta­ló­sza­vát fel­fog­hat­juk az egész (an­nak az em­ber­nek a hol­mi­ját) szer­ke­zet­lánc re­duk­ci­ó­já­val lét­re­jött ala­ku­lás­nak is (lásd ké­sőbb).
Az az uta­ló­szó­sak­hoz ha­son­ló­an vi­sel­ked­nek az olyan, an­­nyi stb. uta­ló­szós alá­ren­de­lő mon­da­tok is. Az „Olyan lá­to­ga­tott meg, akit már rég nem lát­tam”, il­let­ve az „An­­nyi ér­ke­zett, hogy el sem fo­gyott mind” tí­pu­sú mon­da­tok fő­mon­da­tá­ból hi­ány­zik az ala­nyi alap­tag (vis­­sza­tel­je­sít­ve: Olyan ba­rá­tom lá­to­ga­tott meg…; An­­nyi áru ér­ke­zett…), így a volt jel­zői hely­ze­tű uta­ló­szó ala­nyi funk­ci­ót ka­pott. Az „Olyat evett, ami­lyet még so­ha­sem”, il­let­ve az „An­­nyit vett, hogy nem bír­ta ha­za­vin­ni” tí­pu­sú­ak tár­gyi­ak, mert a tár­gyi alap­tag hi­ány­zik a fő­mon­da­tuk­ból (vis­­sza­tel­je­sít­ve: Olyan ételt evett…; An­­nyi hol­mit vett…), s en­nek sze­re­pé­be lé­pett a tárgy­ra­got fel­vett uta­ló­szó. Az „Olyan­nal ba­rát­kozz, aki jó ha­tás­sal van rád”; „An­­nyi­nak adott, ahá­nyan je­len vol­tak” tí­pu­sok ese­té­ben szin­tén azért ha­tá­ro­zó mel­lék­mon­dat­ra mu­tat rá az olyan­nal, an­­nyi­nak, mert a fő­mon­dat­be­li jel­zős szer­ke­zet ha­tá­ro­zói alap­tag­ja ma­radt el (Olyan em­ber­rel…, An­­nyi em­ber­nek…), s en­nek a rag­ja és szin­tak­ti­kai sze­re­pe kap­cso­ló­dott az olyan és az an­­nyi uta­ló­szó­hoz.
Ter­mé­sze­te­sen itt is elő­for­dul­hat -é bir­tok­jel­lel kom­bi­nált uta­ló­szó: „Olya­né megy ki­rán­dul­ni, aki nem tö­rő­dik sem­mi­vel (Olyan­nak a fia megy ki­rán­dul­ni…). Az olyan -é bir­tok­je­le meg­szűnt bir­tok­vi­szonyt je­lez ugyan, de a tel­je­sebb mon­dat fia tag­ja – mint a volt bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­ja – ala­nyi sze­rep­ben állt. Ha ez el­ma­rad, ak­kor sze­re­pét a bir­to­kos jel­zői vi­szony­rag­ját és funk­ci­ó­ját el­vesz­tett olyan uta­ló­szó ve­szi át olya­né alak­ban (az -é bir­tok­jel­lel az ös­­sze­vont bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet volt alap­tag­já­nak ’fia’ je­len­té­sé­re utal­va), így ez az uta­ló­szó már nem bir­to­kos jel­zői, ha­nem ala­nyi mel­lék­mon­dat­ra mu­tat. (Az alany­nak nincs vi­szony­rag­ja; a bir­tok­jel nem ha­tá­roz meg mon­dat­ré­szi sze­re­pet. Ha azon­ban ez a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet olyan fő­mon­dat­ban for­dul elő, amely­ben a fia alap­tag ál­lít­má­nyi sze­re­pet tölt be (pl. ő olyan­nak a fia…), ak­kor a le­írt fo­lya­mat ered­mé­nye­ként lét­re­jött olya­né ál­lít­má­nyi mel­lék­mon­dat­ra fog utal­ni (ő olya­né…). Az Olya­nét lop­ták el tí­pus olya­nét uta­ló­sza­va szó­szer­ke­zet­ta­ni szem­pont­ból így is vis­­sza­tel­je­sít­he­tő: olyan em­ber­nek a hol­mi­ját, te­hát az olya­nét – a szer­ke­zet­lánc alap­tag­já­nak a sze­re­pé­ben – tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra utal. Az „Olya­né­nak ad­ta a lá­nyát… ” tí­pu­sú fő­mon­dat így ke­re­kít­he­tő ki: Olyan em­ber fi­á­nak ad­ta a lá­nyát…, ezért az olya­né­nak uta­ló­szó az ed­di­gi­ek­ből kö­vet­ke­ző­en ré­szes­ha­tá­ro­zói sze­re­pű. Az „An­­nyi­é­nak ígér­te oda, hogy már ma­ga sem em­lék­szik a szá­muk­ra” mon­dat­ban az an­­nyi­é­nak pl. az an­­nyi szü­lő gyer­me­ké­nek szer­ke­zet­tel he­lyet­te­sít­he­tő, te­hát az uta­ló­szó szin­tén ré­szes­ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­da­tot je­lez (vö. azét…).
De az -é bir­tok­jel dup­lán is elő­for­dul­hat az uta­ló­szó­ban (is). Az „Olya­né­ét lop­ták el…” tí­pu­sú fő­mon­dat pl. ilyen­né is vis­­sza­tel­je­sít­he­tő: Olyan em­ber fi­á­nak a hol­mi­ját lop­ták el… Az olyan em­ber fi­á­nak a hol­mi­ját szer­ke­zet­lánc­ban két bir­to­kos jel­zős és egy mi­nő­ség­jel­zős szer­ke­zet van. A lép­cső­ze­tes re­duk­ció ilyen ered­mé­nyek­kel jár­hat: olyan em­ber fi­á­nak a hol­mi­ját > olyan em­ber fi­á­ét; olyan em­ber fi­á­ét > olyan em­be­ré­ét; olyan em­be­ré­ét > olya­né­ét. Az olya­né­ét alak­hoz azon­ban el­ju­tunk úgy is, ha az egész szer­ke­zet­lán­cot egy­szer­re von­juk ös­­sze: a tel­jes szer­ke­zet­lánc leg­ala­cso­nyabb szin­tű (olyan) tag­ja át­ve­szi a két oda­ért­he­tő bir­tok­szó (hol­mi­ját, fi­á­nak) je­len­té­sét, s ezt két -é bir­tok­jel fel­vé­te­lé­vel is jel­zi; ez­zel egy idő­ben be­kö­vet­ke­zett a szó­faj­vál­tás is (a mel­lék­né­vi név­más­ból al­kal­mi­lag fő­né­vi név­más lett), sőt e név­más át­ve­szi a leg­ma­ga­sabb szin­tű alap­tag -t vi­szony­rag­ját és szin­tak­ti­kai (tár­gyi) sze­re­pét.
3. Az ed­di­gi vizs­gá­ló­dá­sok ta­lán hi­á­nyo­sak, még­is el­von­ha­tunk be­lő­lük bi­zo­nyos tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket:
a) Ha a mi­nő­ség- vagy men­­nyi­ség­jel­zős szó­szer­ke­zet alap­tag­ját oda­ér­tés mi­att ki­hagy­juk a mon­dat­ból, a volt jel­zői tag, il­let­ve az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak ere­de­ti­leg mi­nő­ség- vagy men­­nyi­ség­jel­zői uta­ló­sza­va al­kal­mi­lag át­ve­szi az ös­­sze­vont jel­zős szer­ke­zet je­len­té­sét, a volt alap­tag szó­fa­ji ér­té­két, tol­da­lé­ka­it és mon­dat­ré­szi sze­re­pét.
b) Ha a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­ját oda­ér­tés mi­att ki­hagy­juk, a volt bir­to­kos jel­zői tag, il­let­ve az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak ere­de­ti­leg bir­to­kos jel­zői sze­re­pű uta­ló­sza­va át­ve­szi az ös­­sze­vont jel­zős szer­ke­zet je­len­té­sét oly mó­don, hogy -nak, -nek vi­szony­rag nél­kül alak­já­hoz -é (ill. -éi) bir­tok­je­let vesz fel a ki­ha­gyott bir­tok­szó (bir­to­kos sze­mély­je­les alap­tag) je­len­té­sé­re uta­ló tol­da­lék­ként, s e jel­lel (jelegyüttessel) el­lá­tott alak­já­hoz át­ve­szi a volt alap­tag (bir­tok­szó) eset­le­ges vi­szony­rag­ját és mon­dat­ré­szi sze­re­pét is (szó­faj­vál­tás nem tör­té­nik).
c) Mi­nő­ség- és bir­to­kos jel­zős, il­let­ve men­­nyi­ség- és bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet­ből ál­ló szer­ke­zet­lánc egy­szer­re tör­té­nő ös­­sze­vo­ná­sa­kor (va­gyis ha a lán­cot al­ko­tó két jel­zős szer­ke­zet mind­két alap­tag­ja oda­ért­he­tő a köz­lés­be) a szó­szer­ke­zet­lánc ala­cso­nyabb szin­tű de­ter­mi­nán­sa át­ve­szi az egész lánc je­len­té­sét, a ki­ha­gyott bir­tok­szó­ét -é (ill. -éi) birktokjellel je­lez­ve, át­ve­szi to­váb­bá a szer­ke­zet­lánc ma­ga­sabb szin­tű alap­tag­já­nak szó­fa­ji sze­re­pét, (eset­le­ges) vi­szony­rag­ját, va­la­mint szin­tak­ti­kai funk­ci­ó­ját.
d) Két ös­­sze­szer­kesz­tett bir­to­kos jel­zős szó­szer­ke­zet­ből ál­ló lánc­nak az ös­­sze­vo­ná­sa a c) pont­ban le­ír­tak­hoz ha­son­ló­an megy vég­be azok­kal a kü­lönb­sé­gek­kel, hogy a két ki­ma­ra­dó bir­tok­szó mi­att két -é bir­tok­jel ke­rül a szer­ke­zet­lán­cot he­lyet­te­sí­tő tag­hoz (az eset­le­ges vi­szony­rag elé), to­váb­bá szó­faj­vál­tás nem tör­té­nik.
e) A mi­nő­ség- és két bir­to­kos jel­ző­ből, il­let­ve a men­­nyi­ség- és két bir­to­kos jel­ző­ből fel­épü­lő szer­ke­zet­lánc­nak az ös­­sze­vo­ná­sá­ra a c) és a d) pont­ban le­írt je­len­sé­gek kom­bi­ná­ci­ó­ja jel­lem­ző: a lánc­nak a leg­ala­cso­nyabb szin­tű, két bir­tok­jel­lel el­lá­tott, szó­fa­ji­lag és szin­tak­ti­ka­i­lag a leg­ma­ga­sabb szin­tű alap­tag­hoz iga­zo­dó tag­ja vá­lik önál­ló mon­dat­rés­­szé.

C) Ki­egé­szí­tés

Né­ha nem kön­­nyű, sőt le­he­tet­len a re­du­kált jel­zős szer­ke­ze­tek vis­­sza­tel­je­sí­té­se. Kü­lö­nö­sen az abszt­rakt je­len­té­sű mel­lék­ne­vek­re vo­nat­ko­zik ez a meg­ál­la­pí­tás. Hadrovics Lász­ló A funk­ci­o­ná­lis ma­gyar mon­dat­tan alap­jai cí­mű mű­vé­ben – a to­váb­bi­ak­ban: FMMA. (Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1969) – a tárgy s a ha­tá­ro­zó érint­ke­zé­sé­vel fog­lal­koz­va meg­ál­la­pít­ja, hogy „az abszt­rakt je­len­té­sű mel­lék­ne­vek oly mó­don áll­nak tárgy­ként, hogy oda­ért­jük mel­lé­jük a meg­fe­le­lő fő­ne­vet, leg­több­ször egy el­vont vagy igen ál­ta­lá­nos fo­gal­mat, mint pl. gon­do­lat, ér­zés, do­log. Ezt he­lyet­te­sít­he­tik a va­la­mi, an­­nyi, sok s ha­son­ló név­más­ok: fur­csát gon­dol, bo­lon­do­kat be­szél, va­la­mi ros­­szat tett. Né­me­lyik mel­lék­név va­ló­já­ban fő­ne­ve­sül­het: a jó, a rossz, a szép, a hi­deg” (85). Te­hát a fur­csát ér­zett, olya­no­kat mon­dott ér­tel­mez­he­tő és vis­­sza­tel­je­sít­he­tő így: fur­csa ér­zést ér­zett, olyan dol­go­kat mon­dott, de „A jót szí­ve­sen el­fo­gad­juk”; „A szé­pet él­vez­ni kell” mon­da­tok­nak a jót, a szé­pet mon­dat­ré­sze­it akár fő­név­nek is fel­fog­hat­juk, vi­szont ki is egé­szít­het­jük a fen­ti mó­don (a jó dol­go­kat, a szép dol­go­kat stb). Meg­jegy­zi a szer­ző, hogy ezek a mel­lék­né­vi tár­gyak „gyak­ran érint­kez­nek a ha­tá­ro­zó­val… (os­to­bá­kat mond = os­to­bán be­szél, ha­son­lót tesz = ha­son­ló­an cse­lek­szik). Az ilyen kap­cso­la­tok­ból az ana­ló­gia a tárgy­ra­got át­vi­szi olyan ese­tek­re is, ami­kor an­nak csak mód­ha­tá­ro­zó funk­ci­ó­ja le­het: jó­ízűt eszik va­la­ki­nek a főzt­jé­ből; jó­ízűt al­szik, ne­vet.” Szin­te ket­tős funk­ci­ót (tár­gyit és ha­tá­ro­zó­it) „tölt­het be né­hány mel­lék­ne­vünk és név­má­sunk tárgy­ra­gos alak­ja: so­kat, na­gyot, ki­csit, ke­ve­set, ele­get, töb­bet, an­­nyit, va­la­mit, egyet. Ha ezek a sza­vak olyan igék mel­lett áll­nak, ame­lyek akár afficiálnak akár efficiálnak va­la­mit, a mon­dat tár­gyá­nak sze­re­pét töl­tik be. Fő­né­vi tárgy nem áll mel­let­tük, de oda­gon­dol­ha­tó: so­kat et­tem (= sok ételt); kár­tyán so­kat nyert (= sok pénzt); ele­get sü­tött (= elég ke­nye­ret). Ha azon­ban az ilyen szó tár­gyat­lan ige mel­lett áll, vagy tár­gyas ige mel­lett, de an­nak nem köz­vet­len tár­gya, ak­kor funk­ci­ó­ja a ha­tá­ro­zó­i­ba megy át, s a cse­lek­vés idő­be­li el­nyú­lá­sát vagy rö­vid­sé­gét, is­mét­lő­dé­sét, a rá­for­dí­tott tes­ti vagy szel­le­mi erő mér­té­két, a cse­lek­vő sze­mély ér­zel­mi ér­de­kelt­sé­gé­nek fo­kát fe­je­zi ki: ele­get dol­goz­tam; ke­ve­set alud­tam; so­kat van tá­vol; ele­get em­le­get­jük…” (FMMA. 86–87).
Meg­je­gyez­zük, hogy né­me­lyik tárgy még ez utób­bi eset­ben (te­hát ha­tá­ro­zói funk­ci­ó­ban) is vis­­sza­tel­je­sít­he­tő -t tárgyra­gos, de ha­tá­ro­zói sze­re­pet be­töl­tő alap­ta­gú jel­zős szer­ke­zet­té – eset­leg né­mi mó­do­sí­tás­sal: ke­ve­set alud­tam = ke­vés időt alud­tam; so­kat van tá­vol = sok időt van tá­vol; stb., sőt az a ha­tá­ro­zó is, amely a tárgy­ra­gos for­mát he­lyet­te­sít­he­ti, ha­tá­ro­zói alap­ta­gú jel­zős szer­ke­zet­ből re­du­ká­ló­dott­nak fog­ha­tó fel oly­kor: so­kat van tá­vol = sok­szor van tá­vol = sok íz­ben van tá­vol; stb.
Más­kor olyan ál­lan­dó­sult szó­szer­ke­ze­tek­be üt­köz­he­tünk, ame­lye­ket bi­zo­nyos mon­dat­ta­ni hely­ze­tek­ben lexikalizálódottnak te­kint­he­tünk, pl.: Ez az em­ber nagy­ra tör; A fiú még sok­ra vi­szi; stb. Ezek­nek a szó­kap­cso­lat­ok­nak a ha­tá­ro­zói tag­ja­it ilyen­kor nem igyek­szünk már jel­zős szer­ke­zet­té vis­­sza­tel­je­sí­te­ni, ha­nem az egész igés szó­kap­cso­la­tot az igei tag sze­re­pé­nek meg­fe­le­lő (rend­sze­rint ál­lít­má­nyi) mon­dat­ré­szi ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­juk be. Más mon­dat­ta­ni hely­ze­tek­ben azon­ban az egyes ilyen ál­lan­dó szó­kap­cso­lat­ok is fel­bom­la­nak, az­az az em­lí­tett pél­dák ese­té­ben az igei és ha­tá­ro­zói tag nem te­kint­he­tő lexikalizálódottnak, pl. az ilyen hely­zet­ben: igen nagy­ra tör, na­gyon sok­ra vi­szi. Ilyen­kor te­hát a szó­kap­cso­lat szer­ke­ze­ti ta­gok­ra bont­va ele­mez­he­tő, de a nagy­ra, sok­ra ta­go­kat így is ne­héz, sőt le­he­tet­len jel­zős szer­ke­ze­tek­ké vis­­sza­tel­je­sí­te­ni, mert pl. a nagy­ra tör már bi­zo­nyos je­len­tés­vál­to­zá­son is át­ment (te­hát nem pon­to­san a ’nagy do­log­ra tör’ je­len­tés fe­lel meg ne­ki, ha­nem in­kább a ’hatalomra, di­cső­ség­re, hír­név­re, rang­ra, va­gyon­ra stb.-re tör’, ’karriert igyek­szik csi­nál­ni’; a sok­ra vi­szi meg ak­ko­ra je­len­tés­vál­to­zá­son ment át, hogy a sok­ra tag­ját már nem tud­juk olyan jel­zős szer­ke­zet­té sem vis­­sza­tel­je­sí­te­ni, amely a vi­szi ige­alak mel­lett je­len­tés te­kin­te­té­ben leg­alább meg­kö­ze­lí­tő­leg he­lyet­te­sít­het­né az em­lí­tett ta­got.
Még egy sze­mé­lyes meg­jegy­zést: 1969 óta a II. pont­ban be­mu­ta­tott szer­ke­ze­ti vizs­gá­la­ti mód­szer­rel ta­ní­tom a mon­dat­tan­nak a szó­ban for­gó ré­sze­it, s azt ta­pasz­ta­lom, hogy az egye­te­mi hall­ga­tók így kön­­nyeb­ben meg­ér­tik a prob­lé­ma lé­nye­gét, sőt a pe­da­gó­gus-to­vább­kép­ző tan­fo­lyam­ok hall­ga­tói is hasz­nos­nak tar­tot­ták ezt a mód­szert a kö­zép­is­ko­lai ok­ta­tás­ban va­ló fel­hasz­ná­lás szem­pont­já­ból.

II. Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­ti vi­szo­nya

1. Nem kön­­nyű meg­fej­te­ni az ér­tel­me­ző mi­ben­lét­ét, és ki­je­löl­ni a he­lyét a szó­szer­ke­ze­ti ta­gok kö­zött. Né­hány szer­ző ma is mel­lé­ren­de­lő­nek mi­nő­sí­ti az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett vi­szo­nyát – töb­bek kö­zött Sza­bó Dé­nes és Deme Lász­ló is –, de ál­ta­lá­no­sabb az a fel­fo­gás – Kár­oly Sán­dor­nak Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zői mon­dat a ma­gyar­ban cí­mű mű­ve még meg­erő­sí­tet­te ezt –, hogy az ér­tel­me­ző alá­ren­de­lő szer­ke­zet­tag­ja az ér­tel­me­zett­nek. Ál­ta­lá­ban ezt fo­gad­ják el irány­adóbb nyelv­ta­na­ink is, no­ha aka­dé­mi­ai nyelv­ta­nunk­ban mind­két fel­fo­gás he­lyet ka­pott: Tom­pa Jó­zsef­nek a szó­szer­ke­ze­te­ket és Kár­oly Sán­dor­nak az ér­tel­me­ző­ket tár­gya­ló fe­je­ze­tei mint az ér­tel­me­zett alá­ren­delt tag­ját mu­tat­ják be az ér­tel­me­zőt (MMNyR. II, 65–93 és 295–313). Deme Lász­ló­nak a szó­rend­ről írott fe­je­ze­té­ben pe­dig ezt ol­vas­hat­juk: „Csak a mi­nő­ség- és men­­nyi­ség­jel­ző he­lye kö­tött: ez min­dig a jel­zett szó előtt áll, il­le­tő­leg azon tes­te­sebb rész előtt, amely­nek mag­va a jel­zett szó. […] A mi­nő­ség- és men­­nyi­ség­jel­ző ezt a he­lyet nem hagy­hat­ja el. Ha hát­ra­vet­ve ér­tel­me­ző jel­ző­vé vá­lik, ak­kor szó­ren­di szem­pont­ból nem jel­ző töb­bé, ha­nem a jel­zett szó­val azo­nos mi­nő­sé­gű meg­is­mé­telt mon­dat­rész…” (i. m. II, 483). Ta­lán hang­sú­lyoz­nom sem igen kell, hogy Demének ezt a vé­le­mé­nyét azért idéz­tem, mert el­lent­mon­dás­ban van a már em­lí­tett két má­sik szer­ző­é­vel, no­ha ezt az el­lent­mon­dást egy meg­szo­rí­tó ki­fe­je­zés: a „szó­ren­di szem­pont­ból” tom­pí­ta­ni igyek­szik.
Nem cé­lom, hogy rész­le­te­sen is­mer­tes­sem itt az ér­tel­me­ző­vel kap­cso­la­tos né­ze­te­ket, csu­pán a ma ál­ta­lá­nos­nak mond­ha­tó fel­fo­gás „gyen­gé­i­re” sze­ret­nék rá­mu­tat­ni; azok­ra a funk­ci­o­ná­lis és a ve­lük ös­­sze­füg­gő rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dás­ok­ra, ame­lyek­be mind­un­ta­lan be­le­üt­kö­zünk az ér­tel­me­ző­nek az ér­tel­me­zett alá­ren­delt tag­ja­ként va­ló ke­ze­lé­se mi­att, és fel­hív­nám a fi­gyel­met né­hány olyan tény­re, amely azt bi­zo­nyít­ja, hogy az ér­tel­me­ző nem alá-, ha­nem mel­lé­ren­delt tag­ja az ér­tel­me­zett­nek, nem­csak „szó­ren­di szem­pont­ból”, ha­nem funk­ci­o­ná­li­san is.
2. Az ér­tel­me­zőt az ér­tel­me­zett alá­ren­delt szer­ke­zet­tag­já­nak mi­nő­sí­tő fel­fo­gás sze­rint a „jel­zői sze­re­pű” ér­tel­me­ző­nek két jól el­kü­lö­nít­he­tő tí­pu­sa van: az egyik tí­pus­ban két fő­név ke­rül egy­más­sal értelmezetti–értelmezői vi­szony­ba, s az ér­tel­me­ző­nek azo­no­sí­tó sze­re­pe van az ér­tel­me­zet­tel va­ló kap­cso­la­tá­ban (Pé­ter, a ba­rá­tom); a má­sik tí­pus­ban mel­lék­név, szám­név, il­let­ve szin­tén fő­név ke­rül mint ér­tel­me­ző egy fő­né­vi ér­tel­me­zet­tel szó­szer­ke­ze­ti kap­cso­lat­ba, s ezek az ér­tel­me­zett­nek – ál­ta­lá­ban szó­fa­juk­tól füg­gő­en – a mi­nő­sé­gét, men­­nyi­sé­gét fe­je­zik ki, vagy a bir­to­ko­sát ne­ve­zik meg, s – a jel­ző­höz ha­son­ló mó­don – meg­szo­rí­tó sze­re­pük is van a fö­lé­ren­delt tag­gal – ez eset­ben az ér­tel­me­zet­tel – va­ló kap­cso­la­tuk­ban (ru­ha, tar­ka; al­ma, há­rom; a toll, a Já­no­sé). Hang­sú­lyoz­zák e szer­zők, hogy az ér­tel­me­ző tu­laj­don­kép­pen „hát­ra­ve­tett jel­ző”, s mint ilyen alak­ta­ni szem­pont­ból meg­egye­zik a jel­zett szó­val, fel­ve­szi an­nak tol­da­lé­ka­it: töb­bes­jel­ét, vi­szony­rag­ját, eset­leg bir­tok­je­lét és név­utó­ját is (pl. há­zak, eme­le­te­sek; asz­talt, bar­nát; Pé­te­ré, a ba­rá­to­mé; a szek­rény alatt, a fi­ó­kos alatt). Meg szok­ták még em­lí­te­ni a két tag kö­zöt­ti be­széd­szü­ne­tet, sőt azt is, hogy mind­két tag kü­lön hang­súlyt kap. Va­gyis: amit az ér­tel­me­ző­ről és az ér­tel­me­zett­ről el­mon­da­nak, az nagy­já­ból már ön­ma­gá­ban is ép­pen nem az alá­ren­de­lő (kü­lö­nö­sen nem a jel­zős), ha­nem a mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó ta­gok­ra jel­lem­ző.
A leg­szem­be­tű­nőb­bek a rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dás­ok.
Kény­te­len min­den szer­ző el­is­mer­ni, hogy az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett kö­zé kö­tő­szót is te­he­tünk. Az azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző elé az az­az, va­gyis stb., a meg­szo­rí­tó elé a még­pe­dig stb. kö­tő­szó­kat. Ezt a tényt aka­dé­mi­ai nyelv­ta­nunk is rög­zí­ti. Utal oly­kor ar­ra is, hogy kü­lö­nö­sen az azo­no­sí­tó ér­tel­me­zők kö­zel áll­nak a mel­lé­ren­de­lés­hez, a kö­tő­szós ér­tel­me­zők­ről meg egye­ne­sen el­is­me­ri, hogy „a kö­tő­szó még la­záb­bá te­szi az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett ös­­sze­kap­cso­lá­si mód­ját; job­ban kö­ze­lí­ti a több­ta­gú (hal­mo­zott) mon­dat­rész­eké­hez” (MMNyR. II, 305). A kö­tő­szós ér­tel­me­ző­vel al­ko­tott ér­tel­me­zős szer­ke­ze­tet „az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­tel meg a ma­gya­rá­zó utó­ta­gú szer­ke­zet­tel ro­kon” tí­pus­ként mel­lé­ren­de­lő kö­tő­szós azo­no­sí­tás­nak ne­ve­zi (i. m. II, 326). El­is­me­ri te­hát a két szer­ke­zet kö­zöt­ti ro­kon­sá­got, kü­lö­nö­sen a kö­tő­szós ér­tel­me­zők ese­té­ben, de azért fenn­tart­ja azt a vé­le­mé­nyét, hogy az ér­tel­me­ző az ér­tel­me­zett­nek alá­ren­delt szer­ke­zet­tag­ja (a kér­dés rész­le­te­sebb ki­fej­té­sét lásd ké­sőbb, a 4. pont­ban). Fur­csa rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dást szül ez a vé­le­mény, mert az az­az, va­gyis, még­pe­dig, és­pe­dig kö­tő­szók, ha mon­da­to­kat kap­csol­nak, ki­fej­tő ma­gya­rá­zó, te­hát mel­lé­ren­de­lő tag­mon­dat­ok kö­tő­sza­vai, az egy­sze­rű mon­dat­ban pe­dig alá­ren­de­lő kö­tő­szói sze­rep­ben ta­lál­ko­zunk ve­lük. Nem ér­tem, mi­ért le­het az azo­no­sí­tás mel­lé­ren­de­lő vi­szony a tag­mon­dat­ok ese­té­ben, s mi­ért kell alá­ren­de­lő vi­szony­nak len­nie a szó­szer­ke­ze­tek ese­té­ben; to­váb­bá mi­ért csak okadó ma­gya­rá­zó vi­szonyt haj­lan­dók egye­sek el­is­mer­ni a ma­gya­rá­zó szer­ke­zet­ta­gok ese­té­ben (s azt is ép­pen az alá­ren­de­lő mert kö­tő­szó­val), s mi­ért ne le­het­ne ki­fej­tő ma­gya­rá­zó vi­szony­ról is be­szél­ni.
Eze­ket a rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dá­so­kat ál­ta­lá­ban funk­ci­o­ná­lis okok­ra hi­vat­koz­va nem szá­mol­ják fel a szer­zők. Nem gon­dol­nak ar­ra, hogy ha a rend­szer el­lent­mon­dá­sos, az okot ta­lán nem is ma­gá­ban a rend­szer­ben, ha­nem a funk­ci­o­ná­lis vizs­gá­lat vég­re­haj­tá­sá­nak mód­já­ban kel­le­ne ke­res­ni. Saj­nos, na­gyon kön­­nyen ki­mu­tat­ha­tó, hogy az ér­tel­me­ző mi­ben­lét­ének vizs­gá­la­tá­val kap­cso­lat­ban nem­csak rend­szer­ta­ni, ha­nem funk­ci­o­ná­lis el­lent­mon­dás­ok is ta­lál­ha­tók szép szám­mal, s nyil­ván ezek szü­lik a rendszertaniakat is.
3. Az ér­tel­me­ző prob­lé­ma­kö­rét vizs­gá­lók az azo­no­sí­tó ér­tel­me­zőt (Má­tyás, a ki­rály) még ta­lán haj­lan­dók len­né­nek az ér­tel­me­zett mel­lé­ren­delt tag­já­nak mi­nő­sí­te­ni, ha nem lát­sza­nék ne­kik meg­old­ha­tat­lan prob­lé­má­nak a „jel­zői ér­tel­me­ző” má­sik tí­pu­sa, a meg­szo­rí­tó faj­ta a ma­ga há­rom al­fa­já­val (csiz­mát, pi­ro­sat; ru­hát, hár­mat; a tol­lat, a Jós­ká­ét). Eb­ben a tí­pus­ban az ér­tel­me­zőt min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az ér­tel­me­zett de­ter­mi­nán­sá­nak fog­ják fel, hi­szen: 1. gaz­da­gít­ja an­nak je­len­tés­tar­tal­mát, és le­szű­kí­ti je­len­tés­kö­rét; 2. fel­ve­szi tol­da­lé­ka­it; 3. meg­tart­ja ere­de­ti szó­fa­ját (pl. a pi­ro­sat: mel­lék­név, a hár­mat: szám­név), mert je­len­tés­ta­ni te­kin­tet­ben az ér­tel­me­zett­hez, te­hát sza­bá­lyo­san egy fő­né­vi ér­té­kű szó­hoz tar­to­zik; 4. mint „hát­ra­ve­tett jel­ző” en­nek ré­vén kap­cso­ló­dik be a mon­dat szer­ke­ze­té­be. Két­ség­te­len, fur­csa hely­ze­tet te­rem­tet­tek vol­na, ha el­is­me­rik, hogy – mond­juk – az azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző az ér­tel­me­zett­jé­nek mel­lé­ren­delt tag­ja, de ezt a faj­tát to­vább­ra is az ér­tel­me­zett de­ter­mi­nán­sá­nak te­kin­tik. Ta­lán Kár­oly Sán­dor ment el a leg­mes­­szebb­re, ami­kor meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző és ér­tel­me­zett­je köz­ti vi­szony „kö­zel áll” a mel­lé­ren­de­lés­hez, de csak „fo­gal­mi vi­szony” szem­pont­já­ból te­kint­he­tő mel­lé­ren­de­lés­nek, „mon­dat­funk­ció” szem­pont­já­ból ez is alá­ren­de­lés (Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zői mon­dat a ma­gyar­ban, 20). Le­het, hogy té­ve­dek, de a meg­szo­rí­tó tí­pus egy­ér­tel­mű­en alá­ren­de­lés­nek tet­sző mi­vol­tá­ban lá­tom az okát en­nek a szi­go­rú kö­vet­ke­ze­tes­ség­nek.
De va­jon csak­ugyan alá­ren­de­lő (de­ter­mi­ná­ló) tag-e a meg­szo­rí­tó tí­pu­sú ér­tel­me­ző? Igaz-e, ami an­nak lát­szik: az, amit a fen­teb­bi négy pont­ban fel­so­rol­tunk ró­la?
Kár­oly Sán­dor rá­ta­pint a lé­nyeg­re, ami­kor – mint­egy mel­lé­ke­sen – meg­ál­la­pít­ja: „A mi­nő­ség­jel­zői ér­tel­me­ző­re ere­de­ti­leg rá­ért­het­ték a jel­zett szó je­len­té­sét is: a Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat (népd.) mon­dat­ban a pi­ro­sat mel­lék­né­vi ér­tel­me­ző a pi­ros csiz­mát kö­zön­sé­ges jel­zős ki­fe­je­zés­sel le­he­tett egy­ér­té­kű, az egész mon­dat pe­dig ez­zel: Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ros csiz­mát. A pi­ro­sat mel­lék­né­vi ér­tel­me­ző­nek te­hát fő­né­vi ér­té­ke le­he­tett. Mi­vel azon­ban itt a rá­ér­tés­nek sza­bály­sze­rű, egy bi­zo­nyos szer­ke­zet­tí­pus­hoz kö­tött mód­ja ala­kult ki, a mel­lék­né­vi ér­tel­me­zőt ma még­sem fog­juk fel olyan ér­te­lem­ben al­kal­mi fő­név­nek, mint pél­dá­ul a sa­já­tos azo­no­sí­tó ér­tel­me­zők­nél tár­gyalt Kálmuska, a ki­seb­bik tí­pu­sú szer­ke­zet ér­tel­me­ző­jét” (MMNyR. II, 297).
Sze­rin­tem pon­to­san egy és ugyan­azon ér­te­lem­ben fog­hat­juk fel mind­ket­tőt al­kal­mi fő­név­nek. S a prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­nak ép­pen eb­ben van a nyit­ja. A ki­seb­bik va­ló­ban azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző­je a Kálmuska tag­nak, de nem ezért fő­név, ha­nem azért, mert a ki­seb­bik gye­rek jel­zős szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja foly­tán lett az­zá (Kálmuska, a ki­seb­bik [gye­rek]). A Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat mon­dat pi­ro­sat tag­ja is azért fő­név, mert a pi­ros csiz­mát szer­ke­zet­ből re­du­ká­ló­dott az­zá, s mint ilyen a csiz­mát tag­gal együtt mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó tárgy­ként sze­re­pel a mon­dat­ban.
Néz­zük meg, min alap­szik ez az ál­lí­tá­som!
a) Min­de­nek­előtt a jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ó­já­nak tör­vé­nyén. Ab­ban ta­lán sen­ki sem ké­tel­ke­dik, hogy pl. a Ve­szek ne­ki pi­ro­sat, Ka­pott tő­lem hár­mat mon­da­tok­ban a pi­ro­sat és a hár­mat tárgy­ként sze­re­pel. (A bir­to­kos jel­ző­i­nek ne­ve­zett ér­tel­me­ző­vel kü­lön fog­lal­ko­zunk majd.) Ezt a tényt jó ide­ig ép­pen az em­lí­tett ta­gok al­kal­mi fő­né­vi sze­re­pé­vel ma­gya­ráz­tuk. Nem­ré­gi­ben rá­mu­tat­tam egy ad­dig fi­gyel­men kí­vül ha­gyott nyel­vi tör­vény­re, amely a je­len­ség­re a ma­ga ös­­sze­füg­gé­se­i­ben fényt de­rít; ezt a tör­vényt így fo­gal­maz­tam meg: „Ha a jel­zős szó­szer­ke­zet alap­tag­ja oda­ér­tés vagy más ok foly­tán hi­ány­zik a mon­dat­ból, a jel­ző vagy az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak jel­zői hely­ze­tű uta­ló­sza­va mint alá­ren­delt tag al­kal­mi­lag át­ve­szi a jel­zős szer­ke­zet je­len­té­sét, to­váb­bá az alap­tag szó­fa­ji ér­té­két, ala­ki ki­te­vő­it (a re­du­ká­ló­dott bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet -é bir­tok­jel jel­zi) és mon­dat­be­li funk­ci­ó­ját” (Nyr. 96, 45; rész­le­te­seb­ben lásd ott). Vé­le­mé­nyem sze­rint te­hát azért lett a ki­seb­bik al­kal­mi fő­név, mert a gye­rek fő­név volt a fö­lé­ren­delt tag­ja, nem pe­dig azért, mert a Kálmuska mel­lett mint sa­já­tos azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző sze­re­pel. S a Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat mon­dat­ban a pi­ro­sat min­den lát­szat el­le­né­re sem az ér­tel­me­zett sze­re­pét be­töl­tő csiz­mát tag hát­ra­ve­tett jel­ző­je, ha­nem a pi­ros csiz­mát jel­zős szer­ke­zet­ből az alap­tag el­ha­gyá­sa (ezt itt ta­lán nem kell kü­lön meg­okol­nunk) s ez­zel a szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja foly­tán tárg­­gyá „elő­lé­pett” tag, s mint ilyen ele­ve nem le­het mel­lék­név, ha­nem csak fő­név. (Ezt a to­váb­bi­ak so­rán bi­zo­nyí­ta­ni fog­juk.) Mint­egy ki­egé­szí­té­sül meg­je­gyez­zük még, hogy az ér­tel­me­ző­nek az a faj­tá­ja, amely­ben az ér­tel­me­zett szót is új­ra meg­is­mé­tel­jük – sőt egy új jeg­­gyel bő­ví­tett for­má­ban is­mé­tel­jük meg –, nem­csak a ma­gyar­ban nem is­me­ret­len je­len­ség, ha­nem a sza­mo­jéd éne­kek­ben is elő­for­dul (vö. Berrár: Ma­gyar tör­té­ne­ti mon­dat­tan. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1957, 125).
b) Most pe­dig kí­sé­rel­jük meg an­nak a bi­zo­nyí­tá­sát, hogy a Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat mon­dat pi­ro­sat mon­dat­ré­sze szó­fa­ji te­kin­tet­ben nem mel­lék­név, il­let­ve a Ka­pott tő­lem ru­hát, hár­mat mon­dat hár­mat mon­dat­ré­sze nem szám­név, ha­nem mind­ket­tő fő­név; to­váb­bá an­nak a bi­zo­nyí­tá­sát is, hogy ezek­nek a mon­dat­ré­szek­nek tol­da­lé­kai nem az ér­tel­me­zet­té­i­hez al­kal­maz­kod­nak, ha­nem a jel­zős szer­ke­zet­ből el­ha­gyott alap­ta­gé­i­hoz!
A pél­dá­nak fel­ho­zott két mon­dat­ban a lát­szat va­ló­ban nem zár­ja ki azt, amit mi itt cá­fol­ni aka­runk, jól­le­het a re­duk­ci­ós tör­vény ér­vé­nyes­sé­gét sem in­gat­ja meg. De nem­csak olyan mon­da­to­kat szer­kesz­tünk, ame­lyek­ben névelőtlen szó áll az ér­tel­me­zett mon­dat­rész sze­re­pé­ben, ha­nem olya­no­kat is, ame­lyek­ben lo­gi­ka­i­lag ha­tá­ro­zott fo­gal­mú sza­vak töl­tik be ezt a funk­ci­ót. Néz­zük meg a pél­dát eb­ben a vál­to­za­tá­ban: Meg­ve­szem ne­ki a csiz­mát, a pi­ro­sat; Meg­kap­ta tő­lem a ru­hát, mind a hár­mat. Sőt ilyen mon­da­tok­kal is ta­lál­ko­zunk: Meg­vet­tem ne­ki a csiz­mát, azt a na­gyon szép pi­ro­sat. Va­jon ezek­ben a mon­da­tok­ban is mel­lék­név­nek, il­let­ve szám­név­nek mi­nő­sít­het­jük az ér­tel­me­ző­ket? Még aka­dé­mi­ai nyelv­ta­nunk is el­is­me­ri, hogy a név­elő (ti­pi­ku­san) fő­név­vel vagy fő­né­vi ér­ték­ben vett más­faj­ta szó­val al­kot név­elős szer­ke­ze­tet. Vagy ta­lán ki kell egé­szí­te­nünk az ér­tel­me­ző­re vo­nat­ko­zó ré­gi sza­bályt az­zal, hogy az ér­tel­me­ző az ér­tel­me­zett­nek a név­elő­jét is át­ve­szi, s en­nek el­le­né­re meg­tart­ja ere­de­ti szó­fa­ját? Alig­ha. Itt már en­ged­ni kell a negy­ven­nyolc­ból, hi­szen név­elő nél­kül is fő­név a fő­név, még ha mel­lék­név­ből vagy szám­név­ből fő­ne­ve­se­dett is (ugyan­olyan fő­név, mint az egy ha­tá­ro­zat­lan név­elős).
De itt a kö­vet­ke­ző pél­da is, amely egy ki­csit nyelv­tan­írá­sunk pon­tat­lan­sá­gá­ról is vall. Nyelv­ta­na­ink ugyan­is meg­em­lí­tik, hogy az ér­tel­me­ző át­ve­he­ti az ér­tel­me­zett mon­dat­rész­ként ál­ló szó név­utó­ját is, ma­gá­ról a név­utó­ról meg azt ír­ják, hogy ez egy név­szó rag­ta­lan vagy ra­gos alak­ját kö­ve­tő szó. Ezek sze­rint a név­utó áll­hat mel­lék­név és szám­név után is, te­hát a mel­lék­né­vi és szám­né­vi ér­tel­me­ző is át­ve­he­ti az ér­tel­me­zett név­utó­ját, va­gyis: a két ál­lí­tás nem pon­tos, így az el­ső is meg­szo­rí­tást kí­ván. Mert néz­zük csak a pél­dá­kat: A pénz be­gu­rult a szek­rény alá, a fi­ó­kos alá; A pénz szek­rény alá gu­rult, fi­ó­kos alá; A lá­nyok mel­lett ült, a négy mel­lett; Lány mel­lett ült, ket­tő mel­lett. Van­nak köz­tük név­elős és névelőtlen szó­val al­ko­tott név­utós szer­ke­ze­tek. Azt hi­szem, elég a név­elős szó­val al­ko­tott név­utós szer­ke­ze­tek­re egyet­len pil­lan­tást vet­ni, hogy lás­suk: fő­né­vi sze­re­pű ezek­ben a mon­da­tok­ban min­den név­utós szó, akár van előt­te név­elő, akár nincs. A re­duk­ció tör­vé­nye alól ezek sem ki­vé­te­lek: a fi­ó­kos [szek­rény] alá > (a) fi­ó­kos alá; (egy) fi­ó­kos [szek­rény] alá > (egy) fi­ó­kos alá; a négy [lány] mel­lett > a négy mel­lett; két [lány] mel­lett > ket­tő mel­lett. Sőt ha meg­fi­gyel­jük azo­kat a mon­da­to­kat, ame­lyek­ben az ér­tel­me­zői hely­zet­ben ál­ló ha­tá­ro­zót a volt men­­nyi­ség­jel­ző fe­je­zi ki mint már fő­né­vi ér­tel­mű és ér­té­kű szó, ak­kor azt is lát­nunk kell, hogy pl. az ér­tel­me­zői hely­ze­tű a négy mel­lett szám­be­li egyez­te­tés te­kin­te­té­ben ép­pen nem a lá­nyok tag­hoz al­kal­maz­ko­dik, ha­nem az el­ma­radt egyes szá­mú lány alap­tag­hoz: a négy [lány] mel­lett, va­gyis a re­duk­ci­ós el­mé­let he­lyes­sé­gét, ér­vé­nyes­sé­gét bi­zo­nyít­ja. A ket­tő mel­lett név­utós szer­ke­zet­ben meg a ket­tő alak elő­for­du­lá­sa (a két men­­nyi­ség­jel­zői hasz­ná­la­tú szám­né­vi alak he­lyett) bi­zo­nyít­ja, hogy a szó nem szám­né­vi, ha­nem fő­né­vi hasz­ná­la­tú, te­hát ez eset­ben már ha­tá­ro­zó, ezért szám­né­vi ér­tel­me­ző­je nem le­het a lány tag­nak. Nem ha­mar­kod­juk el ta­lán a dol­got, ha a név­utók­kal kap­cso­lat­ban már itt ki­mond­juk: csak fő­név, il­let­ve fő­né­vi ér­té­kű szó után áll­hat név­utó.
Ter­mé­sze­te­sen a re­duk­ci­ó­val kap­cso­la­tos ma­gya­rá­zat nem­csak a név­elős, il­let­ve a név­utós szó­val al­ko­tott jel­zős szer­ke­ze­tek ese­té­ben al­kal­maz­ha­tó – ezek csak a bi­zo­nyí­tás szem­pont­já­ból vol­tak most ne­künk fon­to­sab­bak –, ha­nem olyan jel­zős szer­ke­ze­tek ese­té­ben is, ame­lyek­ben az alap­tag ra­gos (bár­mi­lyen ra­got vi­sel is) vagy rag­ta­lan: (A lán­­nyal ment mo­zi­ba,) a sző­ke [lán­­nyal] > a sző­ké­vel; (A ba­rát­ját hoz­ta ma­gá­val,) a kis [ba­rát­ját] > a ki­csit (a ki­csi alak hasz­ná­la­ta is ér­tel­me­zői tag fő­né­vi jel­le­gét bi­zo­nyít­ja); (A hú­ga ér­ke­zett meg,) a bar­na [hú­ga] > a bar­na stb.
A re­duk­ci­ós el­mé­let­tel még az olyan szer­ke­ze­tek mi­ben­lét­ét is meg­ma­gya­ráz­hat­juk, ame­lye­két a ha­gyo­má­nyos fel­fo­gás­sal ne­he­zen tud­nánk meg­ma­gya­ráz­ni. Pl. eb­ben a mon­dat­ban: El­ad­ta a lo­va­it, a szür­ké­ket – az a szür­ké­ket tag is ér­tel­me­ző, de mint lát­juk, csak a tárgy­rag te­kin­te­té­ben iga­zo­dik az ér­tel­me­zett­hez, an­nak sze­mély­je­le már hi­ány­zik ró­la. Ez is azt bi­zo­nyít­ja, hogy az ér­tel­me­ző nem az ér­tel­me­zett, ha­nem az ér­tel­me­zős szer­ke­zet el­ma­radt fö­lé­ren­delt tag­já­nak tol­da­lé­ka­it ve­szi fel; va­gyis: (El­ad­ta a lo­va­it,) a szür­ke [lo­va­kat] > a szür­ké­ket. De ez a vál­to­zat is ma­gya­ráz­ha­tó el­mé­le­tünk­kel: El­ad­ta a lo­va­it, a szür­ké­it = El­ad­ta a lo­va­it, a szür­ke [lo­va­it] > a szür­ké­it.
c) Sőt az is ter­mé­sze­tes, hogy a re­duk­ció tör­vé­nyé­vel nem­csak a mel­lék­név­ből és szám­név­ből fő­ne­ve­sült ér­tel­me­zők mi­ben­lét­ét ma­gya­ráz­hat­juk (csak azért szo­rít­koz­tunk ed­dig ezek­re, mert a szó­faj­vál­tás bi­zo­nyí­tá­sa is cé­lunk volt), ha­nem a ma még ál­ta­lá­ban bir­to­kos jel­ző­i­nek te­kin­tett ér­tel­me­ző­két is: Köl­csön­kér­tem a tol­lat, a Pé­te­rét = Köl­csön­kér­tem a tol­lat, a Pé­ter [tol­lát] > a Pé­te­rét. Ezek­re is ér­vé­nyes­nek tar­tom te­hát azt a tör­vényt, amel­­lyel pl. a Köl­csön­kér­tem Pé­te­rét mon­dat­ban a Pé­te­rét mon­dat­rész tár­gyi vagy az Azét kér­te köl­csön, aki mel­let­te ült ös­­sze­tett mon­dat­ban az azét név­má­si uta­ló­szó tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra uta­ló sze­re­pét ma­gya­rá­zom: a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­já­nak az el­ha­gyá­sa ese­tén a volt alá­ren­delt (bir­to­kos jel­zői) tag al­kal­mi­lag át­ve­szi a bir­to­kos sze­mély­je­les alap­tag (bir­tok­szó) je­len­té­sét is, va­gyis az egész szer­ke­zet je­len­té­sét ma­gá­ba sű­rí­ti oly mó­don, hogy (vi­szony­rag nél­kü­li) alak­já­hoz -é (ill. -éi) bir­tok­je­let vesz fel (ez utal majd az el­ma­radt bir­tok­szó je­len­té­sé­re), s a bir­tok­jel­lel el­lá­tott alak­hoz át­ve­szi a bir­tok­szó (eset­le­ges) vi­szony­rag­ját mon­dat­ré­szi sze­re­pé­vel együtt (vö. Nyr. 96, 45).

Sán­tít te­hát az a ma­gya­rá­zat, amely pl. a Köl­csön­kér­tem a tol­lat, a Pé­te­rét mon­dat a Pé­te­rét ré­szét bir­to­kos jel­zői ér­tel­me­ző­nek mi­nő­sí­ti, hi­szen a re­duk­ció so­rán je­len­tés­ta­pa­dás megy vég­be, s az a Pé­te­rét je­len­té­se ez eset­ben csak ez le­het: a Pé­ter tol­lát. Az a Pé­te­rét (vagy akár­csak a név­elő nél­kü­li Pé­te­rét alak is) már nem­csak a bir­to­kost ne­ve­zi meg, mint egye­sek ál­lít­ják, ha­nem az oda­ér­tett bir­to­kot is ki­fe­je­zi, ar­ra is utal. S hadd te­gyek itt fel egy kér­dést: ho­gyan ke­rül­he­tett vol­na az -é bir­tok­jel az ér­tel­me­zői hely­ze­tű szó­hoz, ha ez a szó egy olyan ér­tel­me­zett­nek a bir­to­kos jel­ző­je vol­na, amely­ben sem -é bir­tok­jel, sem bir­to­kos sze­mély­rag nem sze­re­pel, mint pl. a vizs­gált tol­lat szó­alak­ban? Az a ma­gya­rá­zat, hogy mi „meg­told­juk” ez­zel a szót, el­fo­gad­ha­tat­lan. A bir­tok­jel­nek meg­van a ma­ga funk­ci­ó­ja: a bir­to­kot kap­csol­ja a bir­to­kos­hoz, de csak a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja ese­tén. Va­gyis az -é bir­tok­jel a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sá­ra szol­gá­ló je­lünk. Csak ott for­dul­hat te­hát elő -é bir­tok­je­les szó, ahol előbb már volt vagy le­he­tett vol­na, il­let­ve ahol le­het­ne egy bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet is. S ép­pen ez a tény bi­zo­nyít­ja a leg­job­ban, hogy a bir­to­kot ki­fej­tő ér­tel­me­ző (a Pé­te­ré) ese­té­ben egy bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet (a Pé­ter tol­la) re­duk­ci­ó­já­ról van szó.
d) A je­len­tés­vizs­gá­lat két­ség­te­le­nül azt a fel­te­vést erő­sí­ti a ku­ta­tó­ban, hogy az ér­tel­me­zői tag az ér­tel­me­zett­nek alá­ren­delt­je, mert a jel­ző­höz ha­son­ló mó­don gaz­da­gít­ja an­nak je­len­tés­tar­tal­mát és szű­kí­ti le je­len­tés­kö­rét.
En­nek a je­len­ség­nek a vizs­gá­la­ta­kor szin­tén a tel­jes ér­tel­me­zős szer­ke­zet­ből kell ki­in­dul­nunk: csiz­mát, pi­ros csiz­mát; ru­hát, há­rom ru­hát; a tol­lat, a Pé­ter tol­lát. A tel­jes jel­zős szer­ke­zet (pi­ros csiz­mát, há­rom ru­hát, a Pé­ter tol­lát) tu­laj­don­kép­pen ki­fej­tő ma­gya­rá­zó vi­szonyt al­kot az előt­te ál­ló tár­gyi tag­gal, va­gyis az a sze­re­pe (ami a mon­da­tok ese­té­ben a ki­fej­tő ma­gya­rá­zó tag­mon­dat­oké), hogy bő­veb­ben ki­fejt­se, meg­ma­gya­ráz­za, vagy ha úgy tet­szik: ér­tel­mez­ze az elő­ző tag tar­tal­mát. Ez szó­szer­ke­ze­ti szin­ten és eb­ben az eset­ben úgy megy vég­be, hogy jel­ző­vel bő­vít­ve is­mét­lő­dik meg a köz­lés­ben ugyan­az a fő­né­vi tag. (Sza­bó Dé­nes ezt a szer­ke­zet­faj­tát nyo­ma­té­ko­san ki­fej­tő ma­gya­rá­zó szer­ke­zet­nek ne­ve­zi; A mai ma­gyar nyelv, 283.) S mi­vel a ki­fej­tés olyan jel­zős szer­ke­zet­tel tör­té­nik, amely­nek alap­tag­ja azo­nos az ér­tel­me­zett (vagy ki­fej­ten­dő) tag­gal, a jel­zős szer­ke­zet tu­laj­don­kép­pen a jel­ző­ké­re em­lé­kez­te­tő mó­don hat az ér­tel­me­zett tag­ra. A kü­lönb­ség még­is ab­ban van, hogy ez a ha­tás nem köz­vet­len, ha­nem köz­ve­tett. A jel­ző a sa­ját alap­tag­já­ra, ez eset­ben az utá­na ál­ló fő­né­vi tag­ra hat köz­vet­le­nül, így az egész jel­zős szer­ke­zet is csak köz­vet­ve hat­hat az ér­tel­me­zett fő­név­re: ez pe­dig ép­pen mel­lé­ren­delt mi­vol­tu­kat bi­zo­nyít­ja. A re­du­ká­ló­dás­sal ke­let­ke­zett ér­tel­me­zői alak meg ugyan­azt a je­len­tést sű­rí­ti ma­gá­ba, amely az egész jel­zős szer­ke­zet­nek a sa­ját­ja (ezt leg­két­ség­be­von­ha­tat­la­nab­bul az -é bir­tok­je­les ér­tel­me­ző bi­zo­nyít­ja, amely nem csu­pán a bir­to­kost ne­ve­zi meg, ha­nem a bir­to­kot is ki­fe­je­zi, ha meg nem ne­ve­zi is). Ha az egész jel­zős szer­ke­zet ese­té­ben is érez­zük a jel­ző je­len­tés­tar­ta­lom-gaz­da­gí­tó, il­let­ve je­len­tés­kör-le­szű­kí­tő ha­tá­sát az ér­tel­me­zett­re vo­nat­ko­zó­lag – hi­szen tu­laj­don­kép­pen ezért ér­tel­mez­zük –, hogy­ne érez­nénk ak­kor, ami­kor a jel­zős szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja foly­tán az alap­tag már nincs je­len, csak a ve­le azo­nos mel­lé­ren­delt (ér­tel­me­zett) tag! Né­ha nem vi­tat­hat­juk el a re­du­ká­ló­dott alak fő­né­vi, il­let­ve az el­ha­gyott alap­tag­tól szár­ma­zó je­len­tés­ár­nya­la­tát sem, ta­lán ez eset­ben a mel­lék­né­vi, szám­né­vi és bir­to­kost ki­fe­je­ző (te­hát az alá­ren­delt tag­tól szár­ma­zó) je­len­tés­ár­nya­lat erő­sebb, mint a tel­jes jel­zős szer­ke­zet je­len­lé­te ese­tén. (Nyil­ván ezért „en­ge­dé­ke­nyek” e te­kin­tet­ben egye­sek még azok kö­zül is, akik egyéb­ként mel­lé­ren­de­lés­nek mi­nő­sí­tik az ér­tel­me­zős szer­ke­ze­tet, ami­kor ezt ál­lít­ják: mon­dat­ta­ni és szó­faj­ta­ni szem­pont­ból mel­lé­ren­de­lés az ér­tel­me­zős szer­ke­zet, je­len­tés­ta­ni szem­pont­ból azon­ban alá­ren­de­lés.) Csak­hogy a mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­ti vi­szony nem vál­to­zott a re­duk­ció so­rán sem, csu­pán az ér­tel­me­zői hely­ze­tű jel­zős szer­ke­zet­ben állt be vál­to­zás: va­gyis a re­du­ká­ló­dott alak ugyan­úgy nem köz­vet­len de­ter­mi­nán­sa az ér­tel­me­zett­nek, mint ahogy a tel­jes jel­zős szer­ke­zet sem volt az, te­hát szó­szer­ke­ze­ti szem­pont­ból nem le­het az ér­tel­me­zett alá­ren­de­lő tag­já­nak te­kin­te­ni. Mind­ezek az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­nek azok­ra a „ki­vé­te­les” ese­te­i­re is vo­nat­koz­nak, ame­lyek­ben az ér­tel­me­zőt szü­net (az írás­ban ves­­sző) sem vá­laszt­ja el az ér­tel­me­zet­től (Ru­hát pi­ro­sat vett, Bú­za sok ter­mett, A tol­lat a Pé­te­rét kér­te köl­csön).
4. Az ún. azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző szó­szer­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sá­nak meg­íté­lé­sé­ben ál­ta­lá­ban en­ge­dé­ke­nyeb­bek a ku­ta­tók és nyelv­tan­írók, mint az előb­bi pont­ban tár­gyalt tí­pu­sé­ban. Ro­kon­sá­got mu­tat a mel­lé­ren­de­lő szer­ke­zet­tel – is­me­rik el –, sőt az ilyen ér­tel­me­zőt kö­tő­szós azo­no­sí­tás­nak ne­ve­zik. Kár­oly Sán­dor azt ír­ja már idé­zett mű­vé­ben, hogy az „azo­nos­sá­got ki­fe­je­ző ér­tel­me­ző fo­gal­mi vi­szony szem­pont­já­ból mel­lé­ren­de­lés, mon­dat­funk­ció szem­pont­já­ból alá­ren­de­lés” (20). Mi­u­tán „meg­tá­mo­gat­ta” a ha­gyo­má­nyos (az ér­tel­me­zőt alá­ren­de­lés­nek mi­nő­sí­tő) fel­fo­gást, szük­sé­ges­nek ér­zi, hogy rá­mu­tas­son: az ér­tel­me­ző azo­no­sí­tó tí­pu­sá­nak a köz­ve­tett vi­szonyt ki­fe­je­ző szó­szer­ke­zet­hez is kö­ze van, mert „az ér­tel­me­zős szer­ke­zet kap­csolt tag­ja is ugyan­olyan vi­szony­ba lép egy har­ma­dik tag­gal, mint az ér­tel­me­zős szer­ke­zet kap­cso­ló tag­ja: lát­ta Má­tyást, a ki­rályt = lát­ta Má­tyást + lát­ta a ki­rályt…” (i. m. 22). Te­hát az ér­tel­me­ző­nek és az ér­tel­me­zett­nek az egy kö­zös tag­hoz va­ló kap­cso­ló­dá­sát el­is­me­ri a szer­ző, de köz­ben ki­tart amel­lett az ál­lás­pont­ja mel­lett, hogy a Má­tyást és a ki­rályt szer­ke­zet­ta­gok kö­zött köz­vet­len vi­szony van. Va­gyis el­is­me­ri, hogy az azo­no­sí­tó szer­ke­ze­tek hal­mo­zott mon­dat­ré­szek, te­hát mel­lé­ren­de­lő szer­ke­zet­ta­gok, ugyan­ak­kor azon­ban az ér­tel­me­zői ta­got az ér­tel­me­zett jel­ző­jé­nek, te­hát alá­ren­delt tag­já­nak is tart­ja (ezért ír „kap­csolt” és „kap­cso­ló­dó” ta­gok­ról). Meg­val­lom, nem tu­dok ez­zel a ket­tős fel­fo­gás­sal mit kez­de­ni, de ta­lán meg­ér­tem a szer­ző­nek ezt az ál­lás­pont­ját, ha to­vább­ol­va­som a fej­te­ge­tést: „Ha a szer­ke­ze­ti ta­gok­nak egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyát néz­zük, ha­tá­ro­zot­tan a köz­vet­len vi­szonyt ki­fe­je­ző töb­bi szer­ke­ze­tek kö­zé kell ik­tat­nunk őket (ki­eme­lés tő­lem – J. I.), ha a szer­ke­zet tag­ja­i­nak egy har­ma­dik, kí­vül ál­ló tag­hoz va­ló vi­szo­nyát néz­zük, az­az ha már nem­csak mint szó­szer­ke­ze­tet, ha­nem mint szó­szer­ke­zet-cso­por­tot néz­zük, ak­kor meg­ál­la­pít­ha­tó a köz­ve­tett vi­szo­nyú szer­ke­ze­tek­kel va­ló ro­kon­ság” (i. h.). A szer­zőt te­hát egy­részt az kész­tet­te er­re az ál­lás­pont­ra, hogy ma­gát az azo­no­sí­tást is de­ter­mi­ná­ci­ó­nak (alá­ren­de­lés­nek) fog­ta fel (vö. i. m. 20); de bi­zo­nyá­ra az is be­fo­lyá­sol­ta, hogy az elő­ző pont­ban tár­gyalt há­rom ér­tel­me­ző­faj­tát hát­ra­ve­tett jel­ző­nek, te­hát min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az ér­tel­me­zett alá­ren­de­lő szer­ke­zet­tag­já­nak tar­tot­ta. Mi ezt az utób­bi kér­dést már – leg­alább­is itt – le­zár­tuk: be­bi­zo­nyí­tot­tuk, hogy ez a fel­fo­gás sok­kal több el­lent­mon­dást vet fel, mint amen­­nyit a mi­enk el­len fel le­het hoz­ni. Ami pe­dig az azo­no­sí­tás alá­ren­de­lő jel­le­gét il­le­ti, ar­ra a kö­vet­ke­ző a vá­la­szom: 1. az azo­no­sí­tás a mon­da­tok ese­té­ben mel­lé­ren­de­lés, mi­ért len­ne alá­ren­de­lés a szó­szer­ke­ze­tek esetében?; 2. a mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tek kö­zött nem­csak kap­cso­la­to­sak, ki­zá­ró el­len­té­te­sek és vá­lasz­tók van­nak, ha­nem meg­szo­rí­tó el­len­té­te­sek, kö­vet­kez­te­tők és okadó ma­gya­rá­zók is, ame­lyek­ben a két mel­lé­ren­delt tag egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya szin­tén nem köl­csö­nös jel­le­gű, ugyan­úgy, mint az azo­no­sí­tás ese­té­ben; mi­ért zár­nánk hát ki az azonosítást?; 3. mi­lyen ala­pon so­rol­nánk az azo­no­sí­tó ta­got az alá­ren­de­lő szer­ke­zet­ta­gok kö­zé, ami­kor ezek az alá­ren­de­lés­nek még né­ha azt a – szin­tén kétségbevonható – pró­bá­ját sem áll­ják ki, hogy „vis­­sza­te­hes­sük” őket ki­je­lö­lő jel­zői hely­ze­tük­be? Ez utób­bi kér­dés­sel kap­cso­lat­ban hadd je­gyez­zük meg, hogy az a ki­rály, Má­tyás-fé­le szer­ke­zet­ből még al­kot­hat­nánk Má­tyás ki­rály szer­ke­ze­tet, mert itt az ér­tel­me­ző­nek nem an­­nyi­ra azo­no­sí­tó, mint in­kább – per­sze köz­ve­tett – meg­szo­rí­tó je­len­té­se van az ér­tel­me­zet­tel va­ló kap­cso­la­tá­ban, hi­szen a sze­mély­név a tá­gabb je­len­tés­kö­rű ki­rály szó ér­tel­mét pon­to­sab­bá te­szi, de a Má­tyás, a ki­rály-fé­le szer­ke­zet­ből – ha nem le­he­tet­len is – már ne­he­zeb­ben kép­zel­he­tő el az a ki­rály Má­tyás szer­ke­zet meg­al­ko­tá­sa, a Jan­csi, a ba­rá­tom szer­ke­zet­ből meg nem is al­kot­ha­tunk a ba­rá­tom Jan­csi tí­pu­sú jel­zős szer­ke­ze­tet.
5. És mi lesz az ér­tel­me­zői mel­lék­mon­dat­tal? – kér­dez­het­nénk ezek után jog­gal. Az ér­tel­me­zői mel­lék­mon­dat olyan mel­lék­mon­dat, amely az ér­tel­me­zői hely­ze­tű uta­ló­szót köz­vet­le­nül (alá­ren­delt mó­don) fej­ti ki – va­gyis az uta­ló­szó­é­nak meg­fe­le­lő sze­re­pű mon­dat­részt mon­dat alak­já­ban fe­je­zi ki –, az ér­tel­me­zett fő­né­vi ta­got pe­dig az uta­ló­szó se­gít­sé­gé­vel, ve­le szo­ros egy­ség­ben köz­vet­ve ér­tel­me­zi. Mon­dat­ré­szi ér­té­ke te­hát meg­egye­zik az ér­tel­me­zői hely­ze­tű uta­ló­szó­é­val, sőt az uta­ló­szó ér­tel­me­zett tag­já­é­val is, de néz­zük meg mind­ezt egy pél­dán! Ki­hív­tam a sze­re­lőt, azt, akit aján­lot­tak. Eb­ben a sze­re­lőt és az azt: mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó tárgy; ugyan­úgy, mint eb­ben a mon­dat­ban: Ki­hív­tam a sze­re­lőt, az aján­lot­tat. Mi­vel azon­ban az azt ön­ma­gá­ban nem ér­tel­me­zi kel­lő­kép­pen a fő­mon­dat a sze­re­lőt tag­ját, ezt az uta­ló­szói tár­gyat mel­lék­mon­dat­tal – ter­mé­sze­te­sen tár­gyi mel­lék­mon­dat­tal – fe­jez­zük ki (ugyan­úgy, mint azok­ban az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok­ban, ame­lyek­nek fő­mon­da­tá­ban az azt nem áll ér­tel­me­zői hely­zet­ben egy ve­le mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­tet al­ko­tó ér­tel­me­zet­tel, ha­nem csak ön­ma­ga töl­ti be a tárgy sze­re­pét, il­let­ve a tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra utal). A mel­lék­mon­dat te­hát köz­vet­le­nül fe­je­zi ki az azt uta­ló­szói tár­gyat, vi­szont az azt, akit aján­lot­tak egy­ség köz­vet­ve ér­tel­me­zi az a sze­re­lőt tár­gyat. A rend­szer­ben te­hát nincs el­lent­mon­dás eb­ben az eset­ben sem a szó­szer­ke­ze­tet al­ko­tó ér­tel­me­ző­höz ké­pest.
Ha az uta­ló­szó a sze­re­lőt tag előtt áll (Azt a sze­re­lőt hív­tam ki, akit aján­lot­tak), ak­kor a mel­lék­mon­da­tot ter­mé­sze­te­sen – az uta­ló­szó ki­je­lö­lő jel­zői hely­ze­te alap­ján – ki­je­lö­lő jel­ző­i­nek mi­nő­sít­jük. Ha meg nincs uta­ló­szó a fő­mon­dat­ban (Ki­hív­tam a sze­re­lőt, akit aján­lot­tak), ak­kor el­ső­sor­ban szin­tén ki­je­lö­lő jel­ző­i­nek aján­la­tos mi­nő­sí­te­ni a mel­lék­mon­da­tot (olyan­nak, amely­nek a fő­mon­da­tá­ból hi­ány­zik az uta­ló­szó). Nem zár­ha­tó ugyan ki az a le­he­tő­ség sem, hogy olyan tár­gyi­nak fog­juk fel, amely­nek az uta­ló­sza­va ér­tel­me­zői hely­ze­tű le­het­ne. Meg­je­gyez­zük azon­ban, hogy ezek már át­me­ne­ti tí­pu­sok. Ha ugyan­is nincs je­len az ér­tel­me­zői hely­ze­tű uta­ló­szó, ak­kor nincs mi­hez köz­vet­le­nül kap­csol­ni a mel­lék­mon­da­tot; már­pe­dig a fő­né­vi ér­tel­me­zet­tel el­ső­sor­ban az uta­ló­szó al­kot mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet, a mel­lék­mon­dat csak az uta­ló­szó­nak alá­ren­delt ki­egé­szí­tő­je­ként lép a fő­né­vi ér­tel­me­zet­tel mel­lé­ren­de­lő vi­szony­ba. A fő­né­vi ér­tel­me­zett és a mel­lék­mon­dat kö­zött te­hát köz­vet­len alá­ren­de­lő vi­szony nem le­het, hi­szen a mel­lék­mon­dat nem a fő­né­vi tár­gyat fe­je­zi ki, ha­nem azt a tár­gyat, ame­lyet a fő­mon­dat­ban az azt uta­ló­szó he­lyet­te­sít, s amely – az uta­ló­szó­val együtt és an­nak ré­vén – csak ér­tel­mez­he­ti a fő­né­vi tár­gyat. Ezért jobb, ha az uta­ló­szó nél­kü­li mon­da­to­kat jel­ző­i­ek­nek, nem pe­dig ér­tel­me­ző­i­ek­nek fog­juk fel.
Ha az ér­tel­me­zett tag pl. név­más vagy más olyan szó, amely elé nem te­he­tünk uta­ló­szót, de utá­na igen, ak­kor a mel­lék­mon­da­tot az ér­tel­me­zett­nek meg­fe­le­lő mon­dat­ré­szi ér­té­kű­nek tart­juk ab­ban az eset­ben is, ha nincs je­len az uta­ló­szó; pl. a Ve­lük menj mo­zi­ba (azok­kal), akik oly szí­ve­sen hív­nak mon­dat mel­lék­mon­da­tát társ­ha­tá­ro­zói ér­tel­me­ző­i­nek. Ezek azon­ban szin­tén nem sza­bá­lyos ér­tel­me­ző­i­ek: át­me­ne­tet al­kot­nak a ha­tá­ro­zói uta­ló­szó­sak (Azok­kal menj mo­zi­ba, akik oly szí­ve­sen hív­nak) és a sza­bá­lyos ha­tá­ro­zói ér­tel­me­ző­i­ek kö­zött (Ve­lük menj mo­zi­ba, azok­kal, akik oly szí­ve­sen hív­nak).
Ha­son­ló­kép­pen já­runk el a töb­bi mel­lék­mon­dat­faj­ta ese­té­ben is: nem ele­ve jel­zői ér­tel­me­zői sze­re­pű­nek, ha­nem az uta­ló­szó hely­ze­té­nek meg­fe­le­lő mon­dat­ré­szi sze­re­pű­nek fog­juk fel őket. Ter­mé­sze­te­sen le­het­nek így a mel­lék­mon­dat­ok jel­zői ér­tel­me­ző­i­ek is, ha az uta­ló­szó az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­ben jel­zői hely­ze­tű, mint pl. eb­ben: Ki­hív­tam a sze­re­lőt, azt a sze­re­lőt, akit aján­lot­tak. Eb­ben az alá­ren­de­lő ösz­­sze­tett mon­dat­ban ugyan­is az ér­tel­me­zős szer­ke­zet szer­ke­ze­tes ér­tel­me­ző­jé­nek alá­ren­delt tag­ját, még­pe­dig jel­ző­jét fe­je­zi ki a mel­lék­mon­dat. Eb­ből ta­lán nyil­ván­va­ló­vá vá­lik az is, hogy az azt a sze­re­lőt szer­ke­zet­tí­pust – Sza­bó Dé­nes­től el­té­rő­en – nem tar­tom mel­lé­ren­de­lő­nek, mert az azt mu­ta­tó név­más ma már köz­vet­len de­ter­mi­nán­sa a fő­né­vi tag­nak, ugyan­úgy, mint az olyan ru­hát szer­ke­zet­ben az olyan a ruhát-nak. Egyéb­ként a so­kat han­goz­ta­tott ala­ki egye­zés sem min­den rag­ra ér­vé­nyes min­den hely­zet­ben; vö. [a könyv­nek] azo­kat a lap­ja­it!
Az a tény, hogy a mon­da­tok kö­zött meg­kü­lön­böz­te­tünk ér­tel­me­zői mel­lék­mon­da­tot is, a szó­szer­ke­ze­tek ese­té­ben el­len­ben az ér­tel­me­zet­tel mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó tag­nak te­kint­jük az ér­tel­me­zőt, nincs el­lent­mon­dás­ban egy­más­sal: az ér­tel­me­ző mint szó­szer­ke­ze­ti tag csak mel­lé­ren­de­lő vi­szony­ban le­het az ér­tel­me­zet­tel, mert – mint már em­lí­tet­tük – a jel­ző ön­ma­gá­ban ér­tel­me­zői hely­zet­be nem ke­rül­het a fö­lé­ren­delt tag­já­hoz va­ló kö­tött­sé­ge mi­att; a mel­lék­mon­dat azon­ban – mi­vel az uta­ló­szó, amel­­lyel alá­ren­de­lő vi­szony­ban van, a szer­ke­ze­tes ér­tel­me­ző­ben jel­zői hely­ze­tű is le­het – le­het jel­zői ér­tel­me­zői is.

6. Ös­­sze­fog­la­lá­sul az ed­di­gi­ek alap­ján a kö­vet­ke­ző­ket bá­tor­kod­nám (má­sok­kal együtt) ki­je­len­te­ni:
1. Az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­ben az ér­tel­me­zett és az ér­tel­me­ző mel­lé­ren­de­lő vi­szony­ban van egy­más­sal;
2. Az ér­tel­me­ző­nek a ma­gya­rá­zó szer­ke­ze­tek kö­zött van a he­lye mint ki­fej­tő ma­gya­rá­zó faj­tá­nak, eset­leg az azo­no­sí­tó és a meg­szo­rí­tó tí­pust is meg­kü­lön­böz­tet­ve egy­más­tól (egyéb­ként a rend­sze­re­zés kér­dé­sé­ben sok te­kin­tet­ben tá­masz­kod­hat­nánk Sza­bó Dé­nes idé­zett nyelv­ta­ná­ra);
3. Az ér­tel­me­zői mel­lék­mon­da­tot ne ele­ve jel­zői ér­tel­me­zői, ha­nem olyan mel­lék­mon­dat­nak te­kint­sük, amely mon­dat­rész­ki­fej­tő sze­re­pe te­kin­te­té­ben meg­fe­lel az ér­tel­me­zet­tel ér­tel­me­zői vi­szony­ban ál­ló uta­ló­szó mon­dat­ré­szi sze­re­pé­nek; uta­ló­szó hi­á­nya ese­té­ben pe­dig: ha a hi­ány­zó uta­ló­szó a jel­zett szó elé is te­he­tő, jel­ző­i­nek, ha nem, ak­kor az ér­tel­me­zett tag mon­dat­ré­szi sze­re­pé­nek meg­fe­le­lő ér­tel­me­zői mel­lék­mon­dat­nak mi­nő­sít­sük (Sza­bó Dé­nes mun­ká­ja eb­ben a te­kin­tet­ben is alap­nak te­kint­he­tő);
4. Bár a ré­gi – az ér­tel­me­zett és az ér­tel­me­ző – meg­ne­ve­zést hasz­ná­lom e cikk­ben, ez­zel ne­ve­zék­ta­ni kér­dé­sek­ben nem kí­ván­tam ál­lást fog­lal­ni; a he­lyes ter­mi­no­ló­gia ki­ala­kí­tá­sá­hoz to­váb­bi vizs­gá­la­tok­ra len­ne szük­ség;
5. Ezek­nek az el­vek­nek az el­fo­ga­dá­sá­val, il­let­ve ja­vas­la­tok­nak a meg­va­ló­sí­tá­sá­val nem­csak az ér­tel­me­zők­kel kap­cso­la­tos funk­ci­o­ná­lis és rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dá­so­kat szá­mol­hat­nánk fel, ha­nem más olyan rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dá­so­kat is meg­szün­tet­nénk, ame­lyek más nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­kat is érin­te­nek; töb­bek kö­zött az alá- és mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­tek, az alá- és a mel­lé­ren­de­lő mon­da­tok osz­tá­lyo­zá­sá­ban ta­pasz­tal­ha­tó el­lent­mon­dá­so­kat. Sőt az a tény, hogy az ed­dig mel­lék­név­nek és szám­név­nek te­kin­tett ér­tel­me­zők is tu­laj­don­kép­pen fő­ne­vek, egy­ben azt is bi­zo­nyít­ja, hogy a hoz­zá­juk já­ru­ló vi­szony­rag­ok (eset­rag­ok) csak ab­ból a szem­pont­ból néz­ve név­szó­ra­gok, hogy a fő­név is a név­szók cso­port­já­ba tar­to­zik, egyéb­ként fő­né­vi ra­gok, mert csak fő­ne­vek­hez vagy re­duk­ció út­ján fő­ne­ve­se­dett szók­hoz já­rul­nak.

Sima Ferenc: A magyar magánhangzó-harmónia jellemzéséhez

A ma­gán­hang­zó-har­mó­nia az agg­lu­ti­ná­ció után a ma­gyar nyelv leg­fon­to­sabb jel­leg­adó­ja. E leg­fon­to­sabb jel­leg­adó vo­ná­sok sor­rend­je ab­ból a kö­rül­mény­ből kö­vet­ke­zik, hogy a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia egyik sa­já­tos meg­nyil­vá­nu­lá­sa, a ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés épp az agg­lu­ti­ná­ció bá­zi­sán nyil­vá­nul meg: az ala­ki­lag és je­len­tés­ta­ni­lag nem­egy eset­ben elég­gé önál­ló mor­fé­má­kat a szó­tő­höz il­lesz­ti, kö­ti. Az agg­lu­ti­ná­ció sor­ren­di el­sőbb­sé­gét a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia előtt az biz­to­sít­ja, hogy a ro­kon nyel­vek ös­­szes­sé­gé­ben is az agg­lu­ti­ná­ció a hi­ány­ta­la­nul meg­le­vő kö­zös vo­nás. Ez­zel szem­ben a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia, no­ha föl­te­he­tő­en meg­volt már az alap­nyelv­ben (vö. Haj­dú 1962, 160; uő 1966, 54; Décsy 1965, 157; né­mi­leg más­képp Bárczi 1958, 102–103), je­len­leg né­hány urá­li nyelv­ből tel­je­sen hi­ány­zik, egyik-má­sik nyelv­ben csak rész­ben van meg – va­la­me­lyik nyelv­já­rá­sá­ban – vagy pe­dig csak bi­zo­nyos nyo­mok en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni az egy­ko­ri meg­lét­re; eb­ből ki­fo­lyó­lag te­hát a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia nem min­den ro­kon nyelv­nek egyik alap­ve­tő fon­tos­sá­gú vo­ná­sa. Tel­je­sen hi­ány­zik a lapp­ban és az iro­dal­mi észt­ben, to­váb­bá csak nyo­mok­ban van meg a per­mi nyel­vek­ben – a zür­jén­ben és a vot­ják­ban –, vi­szont meg­van a finn­ben, a mord­vin­ban, a cse­re­misz­ben és a ma­gyar nyelv leg­kö­ze­leb­bi ro­ko­nai – a vo­gul és az oszt­ják – né­hány nyelv­já­rá­sá­ban, hogy csak a főbb ro­kon nyel­ve­ket em­lít­sük.
Azon­ban mind­amel­lett, hogy az agg­lu­ti­ná­ció a ma­gyar­nak és a töb­bi ro­kon nyelv­nek el­sőd­le­ges szer­ke­ze­ti vo­ná­sa és va­la­men­­nyi ro­kon nyelv­nek a sa­ját­ja, a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia pe­dig nem, épp a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia az a szem­be­tű­nő vo­nás, amel­­lyel a ma­gyar nyelv szer­ke­ze­te el­üt a kör­nye­ző nyel­vek szer­ke­ze­té­től. Az agg­lu­ti­ná­ció ti. más, túl­súly­ban le­vő szer­ke­ze­ti sa­já­tos­sá­gok mel­lett je­len­tős mér­ték­ben meg­van a kör­nye­ző nyel­vek­ben is, és ezek fe­lől néz­ve az agg­lu­ti­ná­ció a ma­gyar­ra nem an­­nyi­ra jel­lem­ző, mint a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia. Elég rá­mu­tat­ni az agglutinatív jel­le­gű szó­kép­zés­re a szlo­vák­ban, a cseh­ben vagy a né­met­ben, mint sklad-ište, sklad-ník, sklad-níè-ka, sklad-ova-; schön – Schön-heit vagy az olyan agg­lu­ti­ná­ci­ós szlo­vák ala­kok­ra, mint píše-m, píše-me, píš-ete, píš-me, píš-te.
A ma­gán­hang­zó-har­mó­nia – mint is­me­re­tes – el­ső­sor­ban ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy az egy­sze­rű, nem ös­­sze­tett sza­vak a ma­gán­hang­zók palato-veláris kor­re­lá­ci­ó­já­nak vagy az egyik, vagy a má­sik el­len­tét­so­rá­ból, va­gyis vagy ve­lá­ris (mély), vagy pa­la­tá­lis (ma­gas) hang­rend­ben te­vőd­nek ös­­sze. A ma­gyar­ban ál­ta­lá­no­sak az olyan ár­pa, bo­ka, ka­pu, ma­lom, bo­szor­kány, ga­bo­na stb. fé­le mély (ve­lá­ris) és a be­teg, fe­nyő, öreg, medence1, fil­lér stb. fé­le ma­gas (pa­la­tá­lis) hang­ren­dű sza­vak.
Ám a ma­gyar sza­vak, no­ha se sze­ri, se szá­ma az ilyen, hang­ren­di­leg egy­sé­ges tí­pu­sú­ak­nak, nem min­dig csu­pán mély vagy ma­gyar hang­ren­dű­ek. Szép szám­mal van­nak olya­nok, ame­lyek hang­rend szem­pont­já­ból ve­gye­sek: bé­ka, ti­nó, pa­pi­ros, ge­ren­da, szom­széd stb. Az ilyen egy szó­tö­vön be­lül ve­lá­ris és pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­kat tar­tal­ma­zó sza­vak lát­tán föl­me­rül­het ben­nünk a gya­nú, hogy a ma­gyar­ban tu­laj­don­kép­pen nincs is ma­gán­hang­zó-har­mó­nia, a sza­vak, ame­lyek­nek a ma­gán­hang­zói tör­té­ne­te­sen egy­sé­ges hang­ren­dű­ek, vé­let­le­nül olya­nok.
Az ilyen sza­vak ma­gán­hang­zó­inak hang­rend szem­pont­já­ból ve­gyes vol­ta jó­részt va­ló­ban vé­let­len dol­ga. Vé­let­len­nek mi­nő­sít­het­jük azok­nak a sza­vak­nak a ve­gyes hang­ren­dű­sé­gét, ame­lyek ezt a szer­ke­ze­tü­ket a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át nem is­me­rő áta­dó nyel­vek­ből hoz­ták ma­guk­kal (pl. a la­tin­ból: paradisum > pa­ra­di­csom, tegula > tég­la stb.; a szláv nyel­vek­ből: tìsto > tész­ta, sliva > szil­va stb.; a némeből: Zigarette > ci­ga­ret­ta stb.; to­váb­bá az ún. nem­zet­kö­zi sza­vak: ma­ni­kűr, pro­duk­tív, komp­lex stb.). A sza­vak ve­gyes hang­ren­dű­sé­gé­ben azon­ban nem csu­pán az ide­gen nyel­vek­ből át­vett sza­vak a lu­da­sak, ha­nem a ma­gyar nyelv örö­költ vo­ná­sai és a ma­gyar nyelv­ben mű­kö­dő egyéb, fő­leg disszimilatív tör­vény­sze­rű­sé­gek is.
A ve­gyes hang­ren­dű­ség örö­költ vo­ná­sa a ma­gyar nyelv­nek, mert az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott vé­le­mény sze­rint min­den bi­zon­­nyal meg­volt már az alap­nyelv­ben is (vö. Décsy 1965, 157; Haj­dú 1966, 51). A pa­la­tá­li­sok két tag­ja, az e (a kö­zép­zárt ë) és az i már az alap­nyelv­ben kom­bi­ná­lód­ha­tott és kom­bi­ná­ló­dott nem­csak a töb­bi pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­val, ha­nem a ve­lá­ri­sok­kal is (vö. Rapola 1966, 395). Így a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­val együtt a ve­gyes hang­ren­dű­ség is örö­költ vo­ná­sa a ma­gyar nyelv­nek épp­úgy, mint a tá­vo­li finn nyelv­nek is. Az ë meg az i (va­la­mint ezek hos­­szú vál­to­za­ta) más, ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­val ren­del­ke­ző nyelv­ben is sem­le­ges: a tö­rök nyelv­ben, a mon­gol­ban is.
A han­gok kü­lön­bö­ző egy­más­ra gya­ko­rolt disszimilatív ha­tá­sa az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­va­kat eset­ről eset­re ve­gyes hang­ren­dű­vé ala­kí­tot­ta át, és a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak ál­lo­má­nyát ez is erő­sí­ti, s ka­te­gó­ri­á­já­nak jo­go­sult­sá­gát alá­húz­za. Szá­mos ve­gyes hang­ren­dű szó te­hát egy­sé­ges hang­ren­dű előz­mény­re megy vis­­sza, mint pl. ezek: in­kább < jonkább, gyil­kos < gyolkos, bim­bó < bombó; ma­rék < ma­rok, fazék < fazok; bé­ka < tör. Ba­ka, te­hát < tahát; stb.
Per­sze nem­csak a ve­gyes hang­ren­dű­ség meg­őr­zé­sét s új ve­gyes hang­ren­dű sza­vak lét­re­ho­zá­sát gya­ko­rol­ja a ma­gyar nyelv hang­rend­sze­re, ha­nem ez­zel pár­hu­za­mo­san al­kal­maz­za a hang­ren­di kény­szert is: a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ból eset­ről eset­re egy­sé­ges hang­ren­dű­e­ket for­mál. Szá­mos egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vunk en­nek a hang­ren­di kény­szer­nek kö­szö­ni lét­re­jöt­tét. A hang­ren­di kény­szer asszimilatív erő­ként mű­kö­dik, s hol a szó pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­ját vagy ma­gán­hang­zó­it vált­ja ve­lá­ris­ra vagy ve­lá­ri­sak­ra, hol a velárisat vagy ve­lá­ri­sa­kat vált­ja pa­la­tá­lis­ra vagy pa­la­tá­li­sak­ra. Mind­ket­tő­re hoz­ha­tó fel szép szám­mal pél­da. A hang­ren­di kény­szer hol elő­re­ha­tó­an, hol hát­ra­ha­tó­an mű­kö­dik, hol pe­dig – s er­re is van pél­da – mind­két irány­ban. Az ilyen ese­tek te­hát nö­ve­lik az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vak ál­lo­má­nyát, s erő­sí­tik a ma­gyar nyelv ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­ás jel­le­gét, mint a kö­vet­ke­zők – is mu­tat­ják: as­­szony < achszin, va­cso­ra < szláv veèera, ros­ta < szláv rešeto, csá­szár < szláv èesarü, ecet < szláv ocütü, ün­nep < idnap, jám­bor < jó em­ber, so­ha < semha, her­ceg < ném. Hercog, pecsérke < szlov. peèiarka stb.; ma­gyar ~ megyer < magyer, csa­lád ~ cseléd < èe¾adü stb. (A ha­so­nu­lás­ra, el­ha­so­nu­lás­ra lásd Bárczi 1958, 102–106, a hang­ren­di kény­szer­re és a ve­gyes hang­ren­dű­ség to­le­rá­lá­sá­ra Si­ma 1971, 174–178.)
Ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­án ál­ta­lá­ban csak a palato-veláris ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át szo­kás ér­te­ni, és a hang­ren­di kér­dé­se­ket is ve­lá­ris–pa­la­tá­lis el­len­tét szem­szö­gé­ből szo­kás vizs­gál­ni. Ar­ra, hogy a ma­gyar nyelv pa­la­tá­lis hang­rend­je tu­laj­don­kép­pen nem egy­ön­te­tű, ha­nem a pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zók il­la­bi­á­lis és la­bi­á­lis so­rá­nak meg­fe­le­lő­en két alhangrendre osz­lik: la­bi­á­lis­ra és il­la­bi­á­lis­ra, ar­ra rend­sze­rint csak em­lí­tés­sze­rű­en szo­kás ki­tér­ni (Szé­pe 1958, 107; MMNyR. 96), sőt il­la­bi­á­lis hang­rend­ről (a szó­tö­vek­ben) nem is szo­kás be­szél­ni (vö. Szé­pe uo.).
A ké­sőbb ki­fej­ten­dő­ket szem előtt tart­va kény­te­len va­gyunk a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­nak ez­zel a ré­szé­vel az ed­di­gi­ek­hez mér­ten fog­lal­koz­ni. Itt is meg­van a két egy­sé­ges és az egy ve­gyes hang­rend ka­te­gó­ri­á­ja. Az egy­sé­ges hang­ren­det az il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­te­lű sza­vak kö­ve­tik – be­szél, cse­resz­nye, vi­dék, ben­zin, me­leg, ide­gen, di­de­reg stb. –, a má­si­kat a la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ös­­sze­té­te­lű­ek – üröm, ör­dög, gyü­mölcs, gyű­rű, kü­szöb, kö­szö­rű stb. A ve­gyes hang­ren­dű­sé­get vi­szont a ke­se­rű, fe­nyő, öreg, kő­ris, esz­köz, tö­mény, fű­rész, ci­pő, fé­sű-fé­lék kép­vi­se­lik.
Szem­be­öt­lőb­ben, de vég­ső so­ron szin­tén a tö­vek­ben meg­nyil­vá­nu­ló mó­don ér­vé­nye­sül­nek a hang­ren­di tör­vé­nyek a sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­ban is. Az egy más­sal­hang­zó­ra zsu­go­ro­dott ős­tol­da­lé­kok a szó­tő hang­rend­jé­nek meg­fe­le­lő kö­tő­hang­zó se­gít­sé­gé­vel agg­lu­ti­ná­lód­nak a szó­hoz: hal – -a-t, -a-s, -a-k, -a -m, -a-d, -o-n, -u-nk stb.; szék – -ë-t, -ë-k, -ë-s, -ë-m, -ë-d, -ë-n, -ü-nk stb. Ez a kö­tő­hang­zó az ősi szó­kész­let­hez tar­to­zó sza­vak­nál nem más, mint az ere­de­ti tő­vég­hang­zó vagy an­nak a nyelv­tör­té­net fo­lya­mán hang­vál­to­zás­ok ered­mé­nye­ként hang­ren­den be­lül lét­re­jött vál­to­za­ta. (A jö­ve­vény­sza­vak kö­tő­hang­zó­ja – pl. trak­tor-o-k, trak­tor-o-s – ana­ló­gia fej­le­mé­nye.) Az ős­tol­da­lé­kok ak­kor ala­kul­tak ki, és hasz­ná­la­tuk ak­kor ál­lan­dó­sult, ami­kor a szó­tö­vek még ma­gán­hang­zó­ra vég­ződ­tek (te­hát ke­ze – -t, -s, -m-szerűen, mint a mai ka­pu, ha­jó, ka­sza-fé­lék­ben). Ál­lan­dó­sult a tő­vé­gi ma­gán­hang­zó­hoz kap­cso­ló­dá­sos szer­ke­zet is, s ez meg­ma­radt az alap­alak vég­hang­zó­já­nak a le­ko­pá­sa után is. Oly­kor a tő­vég­hang­zó az ős­tol­da­lék­hoz ta­pad­va él to­vább (mint pl. az ugr-at, löv-et, varr-at, mond-at, néz-et, szeret-ek-félék ugyan­úgy ige-, mint név­szó­kép­ző­jé­ben). Tő­vég­hang­zó­ra ve­zet­he­tő vis­­sza az ős­tol­da­lé­kok egy­más­hoz ta­pa­dá­sá­val ki­ala­kult tes­te­sebb, egy vagy két szó­ta­gú tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja, il­let­ve ma­gán­hang­zói is.
A hang­rend a tő­vég­hang­zó ré­vén más­kép­pen is ér­vény­re jut­tat­ta a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át a tol­da­lé­kolt sza­vak­ban. Ha a tő­vég­hang­zó utá­ni ab­szo­lút szó­vé­gi hely­zet­be la­bi­á­lis vagy ve­lá­ris rés­hang ke­rült, ez a rés­hang idő­vel csök­ken­tett nyo­ma­té­kú la­bi­á­lis ma­gán­hang­zó­vá vált, s az előt­te le­vő tel­jes nyo­ma­té­kú tő­vég­hang­zó­val ket­tős­hang­zós egy­ség­be lé­pett. Ez a dif­ton­gus ké­sőbb monoftongálódott, s az ere­de­ti két elem­ből egy új, monoftongusos egy­ség jött lét­re. A szó­tő­ről így vég­leg le­sza­kadt a tő­vég­hang­zó, el­tűnt, de nem tűnt el nyom­ta­la­nul, mert az új egy­ség hang­ren­di mi­nő­sé­ge – ve­lá­ris-e vagy pa­la­tá­lis – azo­nos a be­ol­vadt tő­vég­hang­zó hang­ren­di mi­nő­sé­gé­vel.
Az el­mon­dot­ta­kat iga­zol­juk a -g ige­név­kép­zős ala­kok fej­lő­dé­sé­vel. Az írás­be­li­ség­ből ada­tol­ha­tó a kép­zős ala­kok fej­lő­dé­sé­nek úgy­szól­ván min­den fá­zi­sa, pl.: sz™mt™-g (997 e.: sa´mtag) > sz™mt™² > sz™mta²> sz™mto² (1109: zamtou) > szán­tó (szánt-ó); mëne-g (1055: meneh) > mëneÝ > mënëÝ > mënöÝ > më­nő (mën-ő). Az ilyen és eh­hez ha­son­ló ese­tek­ben a szó­vé­gi ma­gán­hang­zó ré­vén a tö­vek hang­rend­je hoz­zá­já­rult új tol­da­lé­kok ki­fej­lő­dé­sé­hez, s biz­to­sí­tot­ta a hang­rend sze­rin­ti el­osz­lá­su­kat.
El­té­rő kép­le­tű, de a tö­vek hang­rend­jé­be tel­je­sen be­il­lő tol­da­lé­ko­kat ered­mé­nye­zett a pa­la­tá­lis más­sal­hang­zós meg az Ç ma­gán­hang­zós tol­da­lé­kok és az előt­tük le­vő tő­vég­hang­zó egy­be­ol­va­dá­sa. Míg a la­bi­á­lis utó­ta­gú dif­ton­gu­sok egy­sze­rű­sö­dé­sé­nek ered­mé­nye la­bi­á­lis hos­­szú monoftongusok (lásd a két szem­lél­te­tő pél­dát és vö. Bárczi 1958, 90–99), és ezek hang­ren­di mi­nő­sé­gük­ben, mint meg­ál­la­pí­tot­tuk, a be­ol­vadt tő­vég­hang­zó hang­ren­di mi­nő­sé­gét kö­ve­tik, ad­dig bár­mi­lyen – ve­lá­ris vagy pa­la­tá­lis – tő­vég­hang­zó + pa­la­tá­lis kép­ző­elem pa­la­tá­lis utó­ta­gú dif­ton­gu­son ke­resz­tül pa­la­tá­lis – í vagy é – monogtongussá egy­sze­rű­sö­dik (vö. Bárczi 1958, 88–90).
A tol­da­lé­kok­ban ily mó­don ke­let­ke­zett é meg í (me­lyek ké­sőbb eset­leg le is rö­vi­dül­tek), bár mind­ket­tő pa­la­tá­lis, sem­mi­kép­pen sem ho­zott za­vart a ve­lá­ris sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­nak hang­rend­jé­be, mert e két pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó egy­részt már az alap­nyelv óta kom­bi­nál­ha­tó a ve­lá­ri­sak­kal, más­részt a hang­vál­to­zást hor­do­zó sza­vak­ban nem tör­tént – s az é–í-nek már ko­ráb­bi kö­zöm­bös­sé­gé­nél fog­va nem is tör­tén­he­tett – morfonológiai vál­to­zás, a töb­bi mor­fé­ma hang­ren­di mi­nő­sé­ge to­vább­ra is ve­lá­ris ma­radt.
Az el­mon­dot­tak szé­pen iga­zol­ha­tók a mai for­má­já­ban vi­szony­lag ké­sőn, csak az 1500-as évek de­re­ka fe­lé ki­ala­kult és ezért írott tör­té­ne­ti ada­tok­kal bő­ven szem­lél­tet­he­tő -ít mű­vel­te­tő ige­kép­zőnk fej­lő­dé­sé­vel. A kép­ző­ben ma is lát­ha­tó a -t ősi mű­vel­te­tő kép­zőnk, amely a mai ma­gyar­ban egy­ma­gá­ban is, pl. kel-t, bán-t, az­tán -at, -et alak­ban és -tat, -tet, va­la­mint a -szt kép­ző­bo­kor­ban is meg­ta­lál­ha­tó. A -t előtt még a kó­de­xek ko­rá­ban is egy j (Ç) elem volt, mely egy ko­ráb­bi, szin­tén ada­tol­ha­tó é-ből fej­lő­dött. Ez a -ét kap­cso­lat pe­dig egy ki­kö­vet­kez­te­tett, egé­szen az urá­li együtt­élés ko­rá­ig vis­­sza­ve­zet­he­tő, tu­laj­don­kép­pen két elem­ből, a gya­ko­rí­tó -k-ból és a mű­vel­te­tő -t-ből ös­­sze­te­vő­dött kép­ző­re ve­zet­he­tő vis­­sza; a kép­ző­bo­kor előtt már csak a tő­vég­hang­zó állt (vö. D. Bartha 1958, 43–44; Bárczi 1958, 156–157).
A kép­ző ki­ala­ku­lá­sa a kö­vet­ke­ző vál­to­zá­si fá­zi­so­kon ment át: 1. (ve­lá­ris vagy pa­la­tá­lis) tő­vég­hang­zó + kt > 2. tő­vég­hang­zó + èt > 3. tő­vég­hang­zó + ét > 4. tő­vég­hang­zó + jt (-ujt,- üjt, -ijt, -ojt, -öjt, -ëjt, -ajt, -ejt) > 5. -uÇt, -üÇt, -iÇt, -oÇt, -öÇt, -ëÇt, -aÇt, -eÇt > 6. -oÇt, -öÇt, -ëÇt > 7. -ëÇt > 8. -ét – -ít (vö. B. Lőrinczy 1953, 108; D. Bartha 1958, 44). Te­hát a zárt kép­zé­sű tő­vég­hang­zók a nyíl­tab­bá vá­lá­si, a nyíl­tak pe­dig a zár­tab­bá vá­lá­si ten­den­cia ér­de­mé­ből kö­zép­zár­tak­ká, majd ezek ve­lá­ris tag­jai a j ha­tá­sá­ra pa­la­tá­li­sak­ká vál­tak, s az­tán a hang­kap­cso­lat­ból ala­kult dif­ton­gu­sok monoftongálódtak. Ada­tok­ban az el­mon­dot­ta­kat a kö­vet­ke­ző ké­pet mu­tat­ják:
A) Tő­vég­hang­zó + ét: HB.: zoboducha (olv. szoboduétéa), GyulGl.: tonohtuananac ’tanítványának’ – KTSz.: iduzuht (olv. idüzüét) ’üdvözít’.
B) Ve­lá­ris sza­vak­ban -ojt (-oÇt) pa­la­tá­li­sak­ban -öjt (-öÇt), -ëjt (-ëÇt): JókK. 60: meg zabadoytana, JókK. 74.: tanoytuanya, BirkK. 2b4: meg tanoitasnak zvkÐege, ÉrdyK. 189: hogy mynket… ky zabadoytana, Érdy K. 193: nagy ordoytaÐth teznek vala – ÉrdyK. 194: ydvezxytenk ’üdvözítőnk’, ÉrdyK. 189: hogy mynket meg eleghxytene; JókK. 25: yduezeytemnek, JókK. 59: meg epeytettekuala, BirkK. 1b35: ekeÐeiti, ÉrdyK. 194: ydwezeytenknek, ÉrdyK. 192: kezereyty vala.
C) Mind a ve­lá­ris, mind a pa­la­tá­lis sza­vak­ban -ëjt (-ëÇt): BécsiK. 147: zabadeito, BécsiK. 272: ÐokaÐeita, CornK. 128v: meg zabadeytatnanak, CornK. 139v: taneytuanyanak leanya – BécsiK. 80, 147 stb.: ¹duvzeitv; BécsiK. 106: megk$s$reitettetec, BécsiK. 272: me9rezegeitu#, CornK. 127v: iduezeytenk ’üdvözítőnk’, CornK. 133v: mendeneket meg epey¨t.
D) Mind a ve­lá­ris, mind a pa­la­tá­lis sza­vak­ban -ét – -ít: LobkK. 348: nagy ordetaÐÐal, LobkK. 273: ydvezetenk – LobkK. 57: meg haboritatol, LobkK. 57: meg nem nomoritxd, BatthyK. 323: az en ÐegitÐegem. (Nyelv­já­rá­sa­ink zö­mé­ben az iro­dal­mi nyelv­ben az -ít vál­to­zat ál­lan­dó­sult.)
Az -ít és a ha­son­ló mó­don ki­ala­kult, -é-t meg -í-t, il­let­ve ezek rö­vi­dült vál­to­za­tát tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok és az el­ha­so­nu­lás út­ján ilyen­né ala­kult szó­vé­gek (ma­rok > ma­rék, po­cok > po­cik) nem za­var­ják az így ke­let­ke­zett ve­gyes hang­ren­dű szó ve­lá­ris alap­jel­le­gét: tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, úgy­hogy to­vább tol­da­lé­kol­va a szó a több­ala­kú szuf­fi­xu­mok kö­zül min­dig a ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jút vonz­za ma­gá­hoz. A ma­gyar­ban szá­mos ilyen egy­ala­kú il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­ból ál­ló vagy ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó tol­da­lék van:
Az é-sek: a) -ék, -dék, -lék, -ték deverbális név­szó­kép­zők, b) -né nőnévképző, c) -é egyes szá­mú bir­tok­jel.
Az -í-sek: -ít, -sít, -dít ige­kép­zők.
Az -i-sek: a) -int ige­kép­ző, b) -ni, a fő­né­vi ige­név kép­ző­je, c) -sdi, -di, -csi, -ci, -is fő­név­kép­zők, d) -i, -si mel­lék­név­kép­zők, e) -dik szám­név­kép­ző, -nyi mér­té­ket, meny­­nyi­sé­get je­lö­lő kép­ző, f) -i töb­bes­jel, g) -ik ki­eme­lő jel.
Ér­de­kes, hogy a hos­­szú é rö­vid pár­ja – az e (ë) – nincs meg az egy­ala­kú to­vább tol­da­lé­kol­ha­tó szuf­fi­xu­mok – a kép­zők és je­lek – kö­zött.
A mor­fé­mák és az el­ha­so­nult szó­vé­gek é, í, i, ë-jének – mint mond­tuk: tö­ké­le­tes – sem­le­ges­sé­gét szem­lél­tes­sük né­hány pél­dá­val: szakad-ék-ban, származ-ék-a, fazék-ban; szán-dék-om; mos-lék-ot; Kovács-né-nak; kapar-int-ott; nagyobb-ik-at; haza-i-ból; po­cik-ok. Nem mó­do­sul a sza­bály ak­kor sem, ha több ilyen szuf­fi­xum kö­vet­ke­zik egy­más után: Pál-ék-é-nak, szomszéd-ék-é-i-ról.
Az ed­di­gi­ek­ben a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia szó­tö­vek­ben va­ló meg­nyil­vá­nu­lá­sá­nak jel­le­gé­vel fog­lal­koz­tunk, s a tő­vég­hang­zók kap­csán rá­mu­tat­tunk a tol­da­lé­kok hang­ren­di mi­nő­sé­ge ki­ala­kí­tá­sá­ban be­töl­tött sze­re­pé­re, s érin­tet­tük meg­nyil­vá­nu­lá­sát a tol­da­lé­kok­ban.
A to­váb­bi­ak­ban meg­vizs­gál­juk, mi­lyen sza­bá­lyok sze­rint mű­kö­dik a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia a tol­da­lé­kok­ban, va­gyis hogy mi­lyen a ma­gyar nyelv hang­ren­di il­lesz­ke­dé­se.
Elő­re kell bo­csá­ta­ni, hogy míg a tö­vek­ben mind asszimilatív, mind disszimilatív erők vál­toz­tat­nak és vál­toz­tat­tak a ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­tel hang­ren­di kép­le­tén, és ezek az erők mind elő­re­hat­va, mind hát­ra­hat­va mű­köd­nek és mű­köd­tek, ad­dig a tö­vek és tol­da­lé­kok vi­szony­la­tá­ban a vál­to­zás mód­ja ki­zá­ró­lag asszimilatív jel­le­gű, és irá­nya ki­zá­ró­lag elő­re­ha­tó. A ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés te­hát nem más, mint elő­re­ha­tó ha­so­nu­lás.

A tö­vek­nek ez a tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja il­lesz­ke­dé­sét ki­vál­tó asszimilatív ha­tá­sa nem­csak szink­ron ke­reszt­met­szet­ben nyil­vá­nul meg, va­gyis ab­ban, hogy a tol­da­lék alak­vál­to­za­tai kö­zül a szó­tő a hang­rend­jé­nek meg­fe­le­lőt agg­lu­ti­nál­ja, ha­nem diakron ke­reszt­met­szet­ben is, ab­ban, hogy az ere­de­ti­leg egy­ala­kú ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­kat eset­ről eset­re a le­he­tő­sé­gek­nek meg­fe­le­lő­en két- vagy há­rom­ala­kú­vá vál­toz­tat­ja. Ere­de­ti­leg egy­ala­kú tol­da­lé­ka­ink majd min­den eset­ben önál­ló szó­ból let­tek azok­ká (ami­ért tol­da­lék vol­tuk el­ső sza­ka­szá­ban ter­mé­sze­te­sen nem is le­het­tek más­fé­lék, mint egy­ala­kú­ak). Ilyen pl. a már ki­halt ség főnévnől ke­let­ke­zett -ság, -ség név­szó­kép­ző és a hat igé­ből fej­lő­dött -hat, -het ige­kép­ző. Ha­tá­ro­zó­rag­ja­ink ere­de­ti egy­ala­kú­sá­ga sok eset­ben ada­tol­ha­tó a ré­gi­ség­ből (pl. HB.: miloÐtben, halalnec, puculnec, munhi uruzagbele, CornK. 126r: HarmadÅer, DebrK. 499: keralytewl) és hel­­lyel-köz­zel a mai nyelv­já­rás­ok­ból, sőt a név­szó­ra­gok egy­ko­ri egy­ala­kú­sá­gá­ról ta­nús­kod­nak a mai nyelv sze­mély­ra­gos ha­tá­ro­zó­szói is (nál-am, től-em, hoz-zám, nek-em, vel-em stb.). (Ef­faj­ta tol­da­lék­kép­zés­re vö. D. Bartha 1958, 4–6, 88, 119–120; Berrár 1957, 32–42; uő 1967, 231, 323, 407–409.)
Te­hát a ma­gyar nyelv ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­ja – töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló mó­don és mér­ték­ben, mint más nyel­vek ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­ja – elő­re­ha­tó ha­so­nu­lás út­ján ki­ter­jesz­tet­te ér­vé­nyes­sé­gét az ere­de­té­nél fog­va nem har­mo­ni­zá­ló (il­let­ve csak a hang­ren­dek va­la­me­lyi­ké­vel har­mo­ni­zá­ló) ma­gán­hang­zó-ele­met tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok­ra is, meg­te­remt­ve ez­zel ezek­nek a tol­da­lé­kok­nak az il­lesz­ke­dő ké­pes­sé­gét. (Per­sze van­nak nem il­lesz­ke­dő tol­da­lé­ka­ink is, ame­lyek el­len­áll­nak az il­lesz­ke­dés kö­ve­tel­mé­nyé­nek – -kora, -beli, -féle, -szerű stb. kép­zők és a -kor ha­tá­ro­zó­rag –, mert még ér­ző­dik raj­tuk az alap­ju­kul szol­gá­ló szó, vagy pe­dig ide­gen ere­de­tű­ek – -íroz, -izál, -ista stb. –, és még nem ho­no­sod­tak meg an­­nyi­ra, mint ve­lük szem­ben a szláv ere­de­tű -nok, -nök.)
A ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át is­me­rő nyel­vek­ben a tol­da­lé­kok elv­ben négy­fé­le­kép­pen il­lesz­ked­het­nek a tő­höz (vö. Szé­pe 1958, 105–106):
1. A tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja tel­je­sen il­lesz­ke­dik a szó­tő utol­só szó­tag­já­nak a ma­gán­hang­zó­já­hoz, az utol­só szó­ta­gé­val azo­nos mi­nő­sé­gű­vé vá­lik. Ez az ún. tel­jes il­lesz­ke­dés.
2. A tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja a palatalitás és velaritás kri­té­ri­u­ma sze­rint il­lesz­ke­dik: a pa­la­tá­lis hang­ren­dű sza­vak­hoz pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­jú, a ve­lá­ris hang­ren­dű­ek­hez ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lék­alak já­rul. Ez a palato-veláris il­lesz­ke­dés.
3. A palato-veláris il­lesz­ke­dés ke­re­tén be­lül még a labialitás–illabialitás kri­té­ri­u­ma is ér­vé­nye­sül. Ez a la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis vagy rö­vi­den la­bi­á­lis il­lesz­ke­dés.
4. Nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti il­lesz­ke­dés. Az előb­bi két il­lesz­ke­dés­faj­ta (a 2. és a 3.) együt­tes bá­zi­sán tör­té­nik, és ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy a tol­da­lé­kok­nak víz­szin­tes (te­hát pl. o – – ö – ë-s, ú – ű-s) ren­de­zé­sű alak­vál­to­za­ta­in kí­vül a ma­gán­hang­zók nyílt­sá­gi fo­ka sze­rint ren­de­zett, va­gyis pl. a – o-s, e – ë (– ö)-s alak­vál­to­za­tai is van­nak.
Az el­ső tí­pu­sú – a tel­jes – il­lesz­ke­dés nincs a ma­gyar­ban. Egye­sek, így Bárczi (1958, 103–104) sze­rint volt az óma­gyar­ban; a mai ma­gyar­ban azon­ban a nyo­mát sem ta­lál­ni. Ez­zel szem­ben több tol­da­lék­kal kap­cso­lat­ban mű­kö­dik a finn­ben (vö. Papp 1956, 26). Szem­lél­tes­sük az illatívusz h. n. rag­já­nak a vi­sel­ke­dé­sén: maa-han ’földbe, föld­re’, pää-hüan ’fejbe, fej­re’, sou-hon ’mocsárba’, tee-hen ’teába’, työ-hön ’munkába’, puu-hun ’fába, fá­ra’, syy-hyn ’okba’, pii-hin ’kovakőbe’. A Helsinkiin ’Helsinkibe’, kouluun ’iskolába’-félék szin­tén ide tar­toz­nak, nem má­sak, mint a Helsinki-hin, koulu-hun stb. ös­­sze­vont alak­jai.
Az utol­só, a 4. tí­pu­sú (a nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti) il­lesz­ke­dés meg­van a ma­gyar­ban. Két nyílt­sá­gi fok­ra kor­lá­to­zó­dik, és kö­tő­hang­zók te­rén re­a­li­zá­ló­dik. En­nek az il­lesz­ke­dé­si mód­nak a sza­bá­lyai ed­dig nin­cse­nek fel­de­rít­ve. Be­ha­tóbb vizs­gá­ló­dás nél­kül is meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ez az il­lesz­ke­dés a ma­gyar­ban nem csu­pán a hang­rend­nek, ha­nem egy sor más kö­rül­mény­nek is függ­vé­nye. Az, hogy nyílt vagy kö­zép­zárt lesz a kö­tő­hang­zó, függ pl. a szó­vé­gi más­sal­hang­zó­tól (vastag-o-z, tag-o-t, beteg-ë-n), a szó­vé­gi más­sal­hang­zó előtt le­vő ma­gán­hang­zó kva­li­tás­be­li mi­nő­sé­gé­től (tag-o-t – ág-a-t; nagy-o-t, fagy-o-s – lágy-a-t, ágy-a-t), at­tól, hogy a szó mi­lyen tör­té­ne­ti ré­teg­be tar­to­zik (vaj-a-t, baj-o-s) stb. Ez az il­lesz­ke­dés te­hát nem tisz­tá­ra ma­gán­hang­zós je­len­ség, ezért alig­ha­nem egy­faj­ta szinharmonizmusként kell ke­zel­ni. (A szinharmonizmus fo­gal­má­ra lásd Trubetzkoy 1939, 251–252.)
A négy le­het­sé­ges il­lesz­ke­dés­tí­pus kö­zül te­hát a ma­gyar­ban há­rom hasz­ná­la­tos. Ezek egyi­ké­vel – a nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti­vel – az imént fog­lal­koz­tunk. Hát­ra van még a palato-veláris és a la­bi­á­lis ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés mód­já­nak is­mer­te­té­se. E két il­lesz­ke­dés­faj­tá­nak van egy kö­zös és két el­té­rő alap­vo­ná­sa. A kö­zös az, hogy a tol­da­lék hang­ren­di mi­nő­sé­gét a szó­tő utol­só szó­tag­ja ha­tá­roz­za meg (ez a vo­nás egyéb­ként bi­zo­nyos sa­já­tos mó­don va­la­men­­nyi il­lesz­ke­dés­faj­tá­nak a sa­ját­ja). Az el­té­rő egy­részt az, hogy az ún. sem­le­ges pa­la­tá­li­sak csak ve­lá­ris–pa­la­tá­lis vi­szony­lat­ban sem­le­ge­sek, és itt is bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek­től füg­gő­en, más­részt az, hogy sem la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis, sem il­la­bi­á­lis–la­bi­á­lis vi­szony­lat­ban ezek a ma­gán­hang­zók nem sem­le­ge­sek, ha­nem ak­tí­van pa­la­tá­li­sak és il­la­bi­á­li­sak.
Kezd­jük a kö­zös vo­nás­sal, az utol­só szó­tag meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­vel!
Az utol­só szó­tag ha­tá­roz­za meg a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­já­nak hang­ren­di mi­nő­sé­gét el­ső­sor­ban az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vak­ban. Lát­szó­lag az egész szó­tő hang­rend­jé­től függ, mi­lyen lesz a tol­da­lék, de a to­váb­bi­ak­ból fél­re­ért­he­tet­le­nül nyil­ván­va­ló, hogy dön­tő té­nye­ző itt is az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja. Egyéb­ként a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja az e tí­pu­sú sza­vak­ban mint­egy ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en ugyan­olyan hang­ren­di mi­nő­sé­gű, mint ma­ga a szó­tő.
Ve­gyük sor­ra az egy­sé­ges hang­ren­dű tö­vek ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­tel­ének kép­le­tét és tol­da­lé­ko­lá­sát:
a) Veláris(ak) + ve­lá­ris utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris: (-ból, -ből:) sár-ból, buzá-ból; (-ra, -re:) kapu-ra, (-nak, -nek:) boszorkány-nak, (-unk, -ünk:) ballag-unk.
b) Palatális(ak) + pa­la­tá­lis utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja pa­la­tá­lis: (-val, -vel:) méz-zel, cseresznyé-vel, (-ja, -je:) bicikli-je, (-ban, -ben:) tükör-ben, (-unk, -ünk:) főz- ünk, keres-ünk.
c) Il­la­bi­á­lis palatális(ak) + il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja il­la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) méz-hez, cseresznyé-hëz, (-tok, -tëk, -tök:) főz-tök, sürög-tök.
d) Labiális palatális(ak) + labiális palatális utolsó magánhangzó – a toldalék magánhangzója labiális: (-hoz, -hëz, -höz:) tök-höz, tükör-höz, (-tok, -tëk, -tök:) főz-tök, sürög-tök.
Az utol­só szó­tag az irány­adó a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­ban is:
a) ha a ve­gyes hang­ren­dű szó ve­lá­ris ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó szó­tag­ra vég­ző­dik, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris: (-ra, -re:) gerendá-ra, (-ból, -ből:) cipó-ból;
b) ha a ve­lá­ris–pa­la­tá­lis ös­­sze­té­te­lű szó­ban az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis pa­la­tá­lis, há­rom­ala­kú tol­da­lék ese­té­ben a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis pa­la­tá­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) kosztüm-höz, (-o-m, -ë-m, -ö-m:) parfüm-öm;
c) ha a pa­la­tá­lis hang­ren­dű szó la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis sor­rend­ben ve­gyes hang­ren­dű, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja il­la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) öreg-hez, (-kodik, -këdik, -ködik:) pöffesz-kë-dik, őriz-këdik;
d) ha a pa­la­tá­lis hang­ren­dű szó il­la­bi­á­lis–la­bi­á­lis sor­rend­ben ve­gyes hang­ren­dű, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) fenyő-höz, (-kodik, këdik, -ködik:) fésül-ködik.
Az ed­dig be­mu­ta­tott tí­pu­sok­ban az utol­só szó­tag el­ve a szó­tő egész tol­da­lé­ko­lá­sá­ban ér­vé­nye­sül: száj-as-kod-ás-á-ról, kedv-es-këd-és-é-ről, për-ës-ked-és, pör-ös-köd-és; hegedű-jé-hëz, hegedű-i-hëz.
El­té­rő kép­le­tet mu­tat a ve­lá­ris vi­szony­lat­ban sem­le­ges i, í, ë (e), é pa­la­tá­li­so­kat tar­tal­ma­zó ve­gyes hang­ren­dű szó­tö­vek tol­da­lé­ko­lá­sa. Ha az ilyen tí­pu­sú szó­tő­ben az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris – mint lát­tuk –, nincs prob­lé­ma, az utol­só szó­tag ha­tá­roz­za meg a tol­da­lé­ko­kat. Vég­ered­mény­ben prob­lé­ma­men­tes a tol­da­lé­ko­lás a for­dí­tott kép­le­tű ve­gyes hang­ren­dű szó­ban is, mert a tol­da­lé­kok és az el­ha­so­nu­lás út­ján lét­re­jött ve­gyes hang­ren­dű sza­vak i, í, ë (e), é pa­la­tá­li­sai – az el­ső eset­ben rész­ben, a má­so­dik­ban tel­je­sen – ve­lá­ris ma­gán­hang­zók­nak az utó­dai, és így a ko­ráb­bi toldalékolásmód vál­to­zat­la­nul foly­ta­tód­ha­tott és foly­ta­tó­dik. Ezt a vál­to­zat­lan­sá­got per­sze – mint már mond­tuk – az a kö­rül­mény biz­to­sít­ja, hogy a szó­ban for­gó pa­la­tá­li­sok már az alap­nyelv óta kom­bi­nál­ha­tók a ve­lá­ris ma­gán­hang­zók­kal.
Itt em­lít­jük meg, hogy a ma­gyar­ban van több olyan egy­ta­gú – hív, rí, sí, nyí, víg, ring, ír, zsír, nyíl, híd stb. – szó, amely mély hang­ren­dű tol­da­lé­kot vonz. A cso­port finn­ugor ere­de­tű sza­va­i­nak a vi­sel­ke­dé­sé­ből az a kö­vet­kez­te­tés kí­nál­ko­zik, hogy i-jük egy ko­ráb­bi ve­lá­ris Ç-ből lett palatalizációval. Ál­ta­lá­no­san val­lott fel­fo­gás is, hogy ha a finn­ugor alap­nyelv­ben nem is volt, az ős­ma­gyar­ban a ve­lá­ris Ç min­den­eset­re meg­volt (vö. Bárczi 1958, 33, 61). Tény, hogy a cso­port jö­ve­vény­sza­va­i­nak egy ré­szé­nek az áta­dó nyel­vek­ben is ve­lá­ris Ç fe­lel meg, és hogy az ere­de­ti­ek egy ré­szé­nek ro­kon nyel­vi meg­fe­le­lő­je ve­lá­ris ma­gán­hang­zót tar­tal­maz (vö. nyíl – finn nuoli, i(szik) – finn juo-). Alig­ha szük­sé­ges ezek vegyesrendűségét egy föl­tett ve­lá­ris Ç előz­mén­­nyel ma­gya­ráz­ni, úgy hi­szem, meg­nyug­ta­tó ma­gya­rá­za­tot nyújt az i-nek az alap­nyelv óta foly­ta­tó­dó kom­bi­nál­ha­tó­sá­ga. De ha va­la­mi­lyen ve­lá­ris ma­gán­hang­zót az alap­nyel­vi alak­ban föl is kell té­te­lez­nünk, ez a ma­gán­hang­zó sza­bá­lyos hang­fej­lő­dé­si uta­kon vál­ha­tott pa­la­tá­lis­sá. Az áta­dó nyel­vek eset­leg ve­lá­ris Ç-je hang­he­lyet­te­sí­tés­sel lett pa­la­tá­lis­sá a ma­gyar­ban.
A cso­port­hoz csa­tol­hat­juk a héj, cél, de­rék é-s szó­tö­ve­ket is. Az el­ső biz­to­san, a har­ma­dik pe­dig va­ló­szí­nű­leg el­ha­so­nu­lás­sal lett ve­gyes hang­ren­dű­vé (haj > héj, dërok > dërék), a má­so­dik­ban pe­dig az é he­lyén ere­de­ti­leg í volt vagy í is volt. (A pél­dák eti­mo­ló­gi­á­já­ra lásd TESz.) A cso­port­ról el­mon­dot­tak­hoz még hoz­zá­fűz­het­jük, hogy csak ter­mé­sze­tes, hogy az egy­ta­gú í-s szó­tö­vek meg­tart­ják hang­ren­di ho­va­tar­to­zá­su­kat a sem­le­ges ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok után is: híg-ít-ás, ind-ít-ék-a.
Amint lát­juk, a tol­da­lé­ko­lá­si sza­bá­lyok a ma­gyar­ban két alap­el­vet kö­vet­nek: az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló iga­zo­dás el­vét és az i, í, ë (e), é sem­le­ges­sé­gé­nek az el­vét.
Amen­­nyi­ben a sem­le­ges ma­gán­hang­zók hor­do­zói tol­da­lék­mor­fé­mák vagy el­ha­so­nu­lás ré­vén ve­gyes hang­ren­dű­vé lett szó­tö­vek, vi­lá­gos a hely­zet: a sem­le­ges ma­gán­hang­zók tö­ké­le­te­sen kö­zöm­bö­sek, a szó­hoz csa­to­lan­dó tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja a sem­le­ge­se­ket meg­elő­ző ve­lá­ris­hoz iga­zo­dik. (Em­lé­kez­te­tő­ül: Pál-ék-é-i-nak, bor-ít-ék-ban, fazak-ban > fazék-ban.)
Né­mi­leg bo­nyo­lult a hely­zet, ha a sem­le­ges ma­gán­hang­zók nem bel­ső fej­lő­dés ered­mé­nyei, ha­nem jö­ve­vény- és al­kal­mi­lag hasz­nált ide­gen sza­vak ma­guk­kal ho­zott ele­me­i­ként for­dul­nak elő. Ilyen­kor az i, í, ë (e), é nem egy­ér­tel­mű­en sem­le­ges, ami azt je­len­ti, hogy tő­vé­gi hely­zet­ben ezek a han­gok vagy sem­le­ges ma­gán­hang­zó­ként, vagy ak­tív pa­la­tá­lis­ként vi­sel­ked­nek. Az utób­bi eset­ben a csa­to­lan­dó tol­da­lé­kok ezek­nek a hang­ren­di mi­nő­sé­gét kö­ve­tik, ami pe­dig nem más, mint az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló iga­zo­dás el­vé­nek az ér­vé­nye­sí­té­se és – to­vább vive a gon­do­la­tot – erő­sí­té­se.
Ez is mu­tat­ja, hogy a két hang­zó­il­lesz­ke­dé­si elv nem egyen­ran­gú: el­sőd­le­ges fon­tos­sá­gú az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló il­lesz­ke­dés el­ve; a bi­zo­nyos ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve pe­dig tu­laj­don­kép­pen az előb­bi ér­vé­nyes­sé­gét meg­szo­rí­tó jel­le­gű elv.
Az, hogy a má­so­dik fe­lé­ben sem­le­ges ma­gán­hang­zót vagy ma­gán­hang­zó­kat tar­tal­ma­zó szó­köl­csön­zé­sek tő­mor­fé­má­já­hoz me­lyik elv sze­rint agg­lu­ti­ná­lód­nak a több­ala­kú tol­da­lé­kok, az függ at­tól, hogy a négy kö­zül me­lyik sem­le­ges ma­gán­hang­zó­hoz kell agg­lu­ti­ná­lód­ni­uk, függ a sem­le­ges ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó utol­só szó­tag hang­ta­ni szer­ke­ze­té­től és at­tól is, van-e az ilyen utol­só szó­tag előtt még egy (vagy több) sem­le­ges ma­gán­hang­zó­jú szó­tag vagy nincs. Per­sze a szó­vég­tí­pu­sok tol­da­lé­ko­lá­sa ko­ránt­sem egy­ön­te­tű, az egyi­ké­re-má­si­ká­ra jel­lem­ző tol­da­lé­ko­lá­si mód­dal szem­ben a má­sik mód is szó­hoz jut­hat és szó­hoz jut. A pa­la­tá­lis ki­hang­zá­sú szó­tö­vek egyes szer­ke­ze­ti tí­pu­sa­in be­lül az el­len­té­tes agg­lu­ti­ná­lá­si mód szin­te kü­lön-kü­lön konk­rét szó­hoz kö­tő­dik.
Az ún. sem­le­ges ma­gán­hang­zók­ra vég­ző­dő szó­tö­vek tol­da­lé­ko­lá­sá­val – egy-egy prob­lé­mát vizs­gál­va – töb­ben fog­lal­koz­tak. A kér­dés­sel egész komp­le­xi­tá­sá­ban Szé­pe György fog­lal­ko­zott az ed­di­gi­ek so­rán több­ször idé­zett ta­nul­má­nyá­ban, mely­ben át­te­kin­tet­te a cik­ke meg­je­le­né­sé­ig meg­ej­tett vizs­gá­ló­dá­so­kat, le­szűr­te ered­mé­nye­it, és sa­ját anyag be­vo­ná­sá­val a prob­le­ma­ti­kát új­ra vizs­gá­lat tár­gyá­vá tet­te. Jó­ma­gam az egész ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia jel­le­gét vizs­gál­va az ed­di­gi irodalmon2 kí­vül el­ső­sor­ban szin­tén sa­ját elem­zé­sem­ből ki­in­dul­va is­mer­te­tem cik­kem­ben az egyes vo­ná­so­kat, s jel­leg­adó sze­re­pül ese­tén eme­lem ki do­mi­náns vol­tu­kat. Anya­go­mat a köz­lő jel­le­gű szö­ve­gek­ből me­rí­te­tem, és A ma­gyar nyelv szó­vég­mu­ta­tó szó­tá­ra (MNySzSz.) se­gít­sé­gé­vel a hét­kö­te­tes ér­tel­me­ző szó­tár­ból (ÉrtSz.) cé­du­láz­tam, amely hasz­ná­ló­ját a sza­vak hang­ren­di il­lesz­ke­dé­sé­ről is tá­jé­koz­tat­ja.
Az ed­di­gi vizs­gá­ló­dá­sok­kal egy­be­hang­zó­an el­mond­hat­juk, hogy a ve­lá­ris–pa­la­tá­lis el­ren­de­zé­sű ve­gyes hang­ren­dű sza­vak tol­da­lé­ko­lá­suk szem­szö­gé­ből két fő­tí­pus­ra osz­la­nak:
a) Az utol­só szó­tag­juk­ban i-t, í-t vagy é-t tar­tal­ma­zó jö­ve­vény és ide­gen tő­mor­fé­mák tol­da­lé­ko­lá­suk­ban ál­ta­lá­ban az ilyen fel­épí­té­sű tol­da­lé­kos és el­ha­so­nu­lá­sos (ré­gi) sza­vak agg­lu­ti­ná­lá­si mód­ját kö­ve­tik, az­az tol­da­lé­ko­lá­suk so­rán ál­ta­lá­ban a fel­so­rolt il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve ér­vé­nye­sül, te­hát a csa­to­lan­dó szuf­fi­xum ma­gán­hang­zó­ja ál­ta­lá­ban mély.
b) Az utol­só szó­tag­juk­ban ë (e)-t tar­tal­ma­zó jö­ve­vény­sza­vak jel­leg­ze­te­sen in­kább a ma­gas ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lé­ko­kat vonz­zák. Ezek tol­da­lé­ko­lá­sá­ban te­hát ál­ta­lá­ban az utol­só szó­tag el­ve re­a­li­zá­ló­dik.
Per­sze mind­két tí­pus ke­re­tén be­lül van­nak al­tí­pus­ok, ame­lyek tol­da­lé­ko­lá­sá­ban a fő­tí­pus­ra jel­lem­ző agg­lu­ti­ná­lá­si mód erő­sebb mér­ték­ben, sőt ki­zá­ró­la­go­san ér­vé­nye­sül, de van­nak olyak is, ame­lyek­re in­kább a fő­tí­pus­sal el­len­ke­ző agg­lu­ti­ná­lá­si mód a jel­lem­ző.
Szem­lél­tes­sük a ki­fej­tet­te­ket!
Ha az utol­só szó­tag­ban é van, a fő­tí­pus­ra – mint mond­tuk – ál­ta­lá­ban a mély tol­da­lé­ko­lás a jel­lem­ző. Az al­tí­pus­ok több­sé­gé­ben va­ló­ban így van: -é: ka­ra­lá­bé-ja, cso­ko­lá­dé-ja, bó­dé-ja, port­ré-ja, ká­vé-ja – anya­gom 81 ada­tá­ban ki­zá­ró­lag így; -ék: katuf­rék-ot, kartoték-ot, azték-ot; -él: acél-oz, pán­cél-ok stb.; -ély: ka­ra­bély-ok, bor­bély-ok, kas­tély-ok stb.; -ér: ba­bér-ok, facér-an, pucér-an, gal­lér-ja, tá­nyér-ok stb. – 22 ada­tom ki­zá­ró­lag így, csu­pán az af­fér tol­da­lé­ko­lá­sa vagy­la­gos: -ëk ~ -ok; -ét: kadét-ot, panganét-ot – ez­zel szem­ben vagy­la­go­san: ankét-ot ~ -ët, oszét-ot ~ -ët, konkrét-an ~ -en. (A föl­tün­te­tet­te­ken kí­vül ter­mé­sze­te­sen a más em­lí­tett al­tí­pus­ból is hoz­ha­tó fel pél­da vagy­la­gos, sőt el­len­té­tes jel­le­gű tol­da­lé­ko­lá­sok­ra is.) Ezek­kel szem­ben az -én al­tí­pus­ra va­ló ada­ta­im kö­zül csak egy a ki­zá­ró­la­go­san ve­lá­ris tol­da­lé­ko­lá­sú (ant­ra­cén-ja), a töb­bi vagy­la­gos: az egy­har­ma­da ve­lá­ris ~ pa­la­tá­lis (homogén-abb ~ -ebb stb.), a két­har­ma­da pe­dig pa­la­tá­lis ~ ve­lá­ris sor­rend­ben az (fenomén-je ~ -ja stb.). Még ki­rí­vób­ban vi­sel­ke­dik az -éz al­tí­pus, amely nagy­részt pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lá­sú (majonéz-ës, indonéz-ëk, szingaléz-ëk ~ -ok, tra­péz-ok ~ -ëk).
Az egye­dül az utol­só szó­tag­ban i, í-t tar­tal­ma­zó szó­köl­csön­zé­sek min­den al­tí­pu­sá­ban (-i, -ic, -id, -oid, -il, -isz, -it, -int, -ik – pl. mozaik-ot, afrik-ot stb., -ír – pl. za­fír-ok, bas­kír-ok, ra­dír-ok stb.) úgy­szól­ván ki­zá­ró­lag ve­lá­ris a csa­tolt tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja. Anya­gom­ban ele­nyé­sző­en ke­vés a ki­vé­tel, az is vagy­la­gos (stabil-en ~ -an, bu­rizs-a ~ -e, kurzív-ot ~ -ët, dest­ruk­tív- en ~ -an). El­len­ben ha egy tő­vé­gi szó­tag előtt még egy pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó van, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ál­ta­lá­ban pa­la­tá­lis (alibi-je, talkedli-je, ametiszt-ët, szuggesztív-ebb, oxigén-je, ana­lí­zis-e stb.) vagy el­ső­sor­ban pa­la­tá­lis (objektív-en ~ -an, abesszin-ëk ~ -ok, nokedli-je ~ -ja stb.), rit­kán for­dít­va (stam­ped­li-ja ~ -je, ko­lib­ri-ja ~ -je stb.), és csak nagy­rit­kán ve­lá­ris (pl. labirint-ot, va­la­mint a -bilis – la­bi­lis, ren­tá­bi­lis stb. – vég­ző­dé­sű­ek).
Nem tar­tom szük­sé­ges­nek, hogy az ë (e)-s utol­só szó­ta­gú ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak­ról mon­dot­ta­kat ada­tok­kal rész­le­te­seb­ben is iga­zol­jam, azon­ban ki­eme­lem azt az ed­dig csak a cik­kem­ben han­goz­ta­tott tény­ál­lást, hogy az ún. sem­le­ges ma­gán­hang­zók csu­pán a bel­ső ke­let­ke­zé­sű mor­fé­mák­ban és az el­ha­so­nu­lá­sok­ban tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, a köl­csön­sza­vak­ban pe­dig csak po­ten­ci­á­li­san, il­let­ve hang­szer­ke­ze­tük­től füg­gő­en azok. A tény­ál­lás okát a kö­vet­ke­zők­ben lá­tom.
A köl­csön­sza­vak sem­le­ges ma­gán­hang­zó­inak nincs meg az át­ve­vő ma­gyar nyelv ré­gi morfémaelemeinek mai sem­le­ges ma­gán­hang­zó­jú alak­ja­i­ba át­ö­rök­lött szer­ke­ze­ti kö­tött­sé­ge. A köl­csön­szó, ha az áta­dó nyelv­ben kép­zett is, a ma­gyar­ba ál­ta­lá­ban egy fel­bont­ha­tat­lan mor­fé­ma­ként ke­rül, amely ott társ­ta­lan, nem he­lyez­ked­het be a ma­gyar nyelv ki­ala­kult rend­szer­ös­­sze­füg­gé­se­i­be, tol­da­lé­ko­lá­sa so­rán ezért jut­hat szó­hoz hol az utol­só szó­tag­hoz iga­zo­dás el­ve, hol a bi­zo­nyos ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve.

Ké­zen­fek­vő an­nak a ma­gya­rá­za­ta is, hogy az i, í, é-s vég­szó­ta­gú ve­gyes hang­ren­dű jö­ve­vény­sza­vak mi­ért von­za­nak in­kább ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lé­kot és az ë (e)-sek mi­ért jel­leg­ze­te­sen palatálisat. Úgy hi­szem, bi­zo­nyos – ha nem is eti­mo­ló­gi­ai és mor­fo­ló­gi­ai – kö­tő­dés vagy ta­lán job­ban mond­va csa­to­lás az el­ső cso­port ese­té­ben nyil­ván­va­ló: olyan sok az i, í, é-s bel­ső ke­let­ke­zé­sű sem­le­ges tol­da­lék és el­ha­so­nu­lás, hogy a két tol­da­lé­ko­lá­si elv ke­resz­te­ző­dé­se okoz­ta szó­ró­dás el­le­né­re ma­gán­hang­zó­juk ki­vált­ja az ana­ló­gia mű­kö­dé­sét.
Az ë (e)-s ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­lá­sát vi­tán felül tá­mo­gat­ja a köz­nyelv­nek in­teg­rá­ló­dá­sa fo­lya­mán nyílt e-ssé vá­lá­sa. Ezt a kö­rül­ményt azért nem sza­bad túl­ér­té­kel­ni, mert iro­dal­mi nyel­vünk in­teg­rá­ló­dá­si sza­ka­sza előtt is dí­vott a pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lás, ak­kor pe­dig az így tol­da­lé­kolt ala­kot le­író­i­nak a nyel­ve túl­nyo­mó­részt még a két­fé­le e-t meg­kü­lön­böz­te­tő volt. Szám­ta­lan pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­lá­sú pél­da so­ra­koz­tat­ha­tó fel a kó­de­xek­ből. Te­hát az ë (e)-s ki­hang­zá­sú ve­gyes hang­ren­di köl­csön­zé­sek pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lá­sa nem új ke­le­tű, mint ami­lyen­nek a ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés kér­dé­sé­hez hoz­zá­szó­lók kö­zül töb­ben mi­nő­sí­tet­ték, meg­volt a le­he­tő­sé­ge és gya­kor­la­ta a ré­gi­ség­ben is – ami­re egye­sek szin­tén rá­mu­tat­tak. Ami vi­szont en­nél is meg­le­pőbb, az az, hogy pl. a két e nor­má­já­ban író­dott Bé­csi Kó­dex, amely a két e-t gra­fi­ka­i­lag is meg­kü­lön­böz­te­ti, szá­mos ve­gyes hang­ren­dű ide­gen tu­laj­don­ne­vet, sőt pl. a temp­lom jö­ve­vény­szót is nyílt e-s ej­té­sű­nek je­lö­li (26: Rub$n, 12, 20, 21 stb.: Olofern$s, 26: JoÐ$ph, 153: Gabri$l, 193: B$lfegorhoz stb.; 305: t$mplom, 289: t$mplomnac stb.). A Bé­csi Kó­dex alap­ján él­he­tünk a gya­nú­val, hogy a mai nyílt e-s köz­nyel­vi nor­mán kí­vül bi­zo­nyos mér­té­kig szá­mol­nunk kell a nyílt e sem­le­ges­sé­gé­vel a ma­gyar nyelv ko­ráb­bi sza­ka­szai köl­csön­sza­va­i­ban is, s ma­gá­tól ér­te­tő­dik, hogy ez a kö­rül­mény a pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lás­nak szin­tén ked­ve­zett.
Ös­­szeg­zés­kép­pen ta­lán an­­nyit, hogy cik­kem­ben igye­kez­tem ki­emel­ni a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia lé­nye­ges vo­ná­sa­it, és az egyéb­ként csu­pán palato-veláris vi­szony­lat­ban sem­le­ges ma­gán­hang­zók­kal kap­cso­lat­ban rá­mu­tat­tam, hogy ezek ki­zá­ró­lag a bel­ső ke­let­ke­zé­sű morfémaegységek meg el­ha­so­nu­lá­sok ma­gán­hang­zó­i­ként tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, a ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak­ban le­vő sem­le­ges­sé­gük pe­dig több kö­rül­mény­től függ, ezért föl­té­te­les, és hogy az ilyen sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sa so­rán tu­laj­don­kép­pen az utol­só szó­tag­hoz iga­zo­dás el­ve és a sem­le­ges ma­gán­hang­zók el­ve ke­resz­te­ző­dé­sé­nek va­gyunk a ta­núi. Az egy­ta­gú i-s tö­vek ve­lá­ris tol­da­lé­ko­lá­sá­nak okát az ed­di­gi ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott ma­gya­rá­zat­tal szem­ben nem a föl­tett ve­lá­ris Ç-előzményben, ha­nem az i-nek bi­zo­nyá­ra már az alap­nyelv­ben az­óta fenn­ál­ló kom­bi­nál­ha­tó­sá­gá­ban lá­tom.

Hi­vat­ko­zá­sok

Bárczi Gé­za 1958. Ma­gyar hang­tör­té­net. Bu­da­pest, 2. ki­ad.
Berrár Jo­lán 1957. Ma­gyar tör­té­ne­ti mon­dat­tan. Bu­da­pest.
Berrár Jo­lán 1967. A ma­gyar nyelv tör­té­ne­te. (Bárczi Gé­zá­val és Benkő Lo­ránd­dal.) Szerk. Benkő Lo­ránd. Bu­da­pest.
B. Lőrinczy Éva 1953. A Königsbergi Tö­re­dék és Sza­lag­jai mint nyel­vi em­lék. Bu­da­pest.
D. Bartha Ka­ta­lin 1958. Ma­gyar tör­té­ne­ti szó­alak­tan. II. A ma­gyar szó­kép­zés tör­té­ne­te. Bu­da­pest.
Décsy, Gyu­la 1965. Einführung in die finnisch-ugrische Sprachwissenschaft. Wiesbaden.
ÉRTSz. A ma­gyar nyelv ér­tel­me­ző szó­tá­ra. I–VII. köt. Bu­da­pest, 1959–1962.
Haj­dú Pé­ter 1963. Finn­ugor né­pek és nyel­vek. Bu­da­pest.
Haj­dú Pé­ter 1966. Be­ve­ze­tés az urá­li nyelv­tu­do­mány­ba. Bu­da­pest.
MMNyR. A mai ma­gyar nyelv rend­sze­re. Le­író nyelv­tan. Szerk. Tom­pa Jó­zsef. I. köt. Bu­da­pest, 1961.
MNySzSz. A ma­gyar nyelv szó­vég­mu­ta­tó szó­tá­ra. Szerk. Papp Fe­renc. Bu­da­pest, 1969.
Rapola, Martti 1966 Soumen kielen äännehistorian luennot. Hel­sin­ki.
Si­ma Fe­renc 1971. Ma­gyar nyelv­tör­té­net. I. Bratislava.
Szé­pe György 1958. Ve­gyes ma­gán­hang­zó­jú sza­va­ink il­lesz­ke­dé­sé­nek kér­dé­sé­hez. In: Ma­gyar hang­ta­ni dol­go­za­tok. Ta­nul­mány­gyűj­te­mény. Szerk. Benkő Lo­ránd. Bu­da­pest. /Nyelvtudományi ér­te­ke­zé­sek, 17./
Papp Ist­ván 1956. Finn nyelv­tan. Bu­da­pest.
TESz. A ma­gyar nyelv tör­té­ne­ti-eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra. I–III. köt. Bu­da­pest, 1967–1976.
Trubetzkoy, N. S. 1939. Grundzüge der Phonologie. Praha. /Travaux du Cercle Linguitique de Prague, 7./

 

Lanstyák István: A nyelvi tévhitekről – röviden

Az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Műhelytalálkozóra2 ké­szí­tett vi­ta­in­dí­tó elő­adá­som­ban (Lanstyák 2004) a nyel­vi mí­to­szok­kal és a nyel­vi ba­bo­nák­kal fog­lal­koz­tam; ös­­sze­fog­la­ló­an „nyel­vi tév­hi­tek”-nek ne­vez­tem őket. A nyel­vi mí­to­szok kér­dé­sét az ál­ta­lá­ban vett mí­to­szok kér­dé­sé­be ágyaz­va tár­gyal­tam, s ki­tér­tem a té­má­val kap­cso­la­tos mű­szó­hasz­ná­la­ti prob­lé­mák­ra is. Fő cé­lom az volt, hogy elő­se­gít­sem a nyel­vi tév­hi­tek kö­ré­be von­ha­tó je­len­sé­gek meg­vi­ta­tá­sát, a tény­le­ges nyel­vi mí­to­szok és ba­bo­nák föl­is­me­ré­sét és fel­szá­mo­lá­sát. Az elő­adás­nak az is cél­ja volt, hogy hoz­zá­já­rul­jon né­hány konk­rét nyel­vi mí­tosz le­lep­le­zé­sé­hez (ös­­sze­sen 33 nyel­vi mí­toszt mu­tat­tam be rö­vi­den, 10 kü­lön­bö­ző cso­port­ba so­rol­va). Itt a ter­je­del­mi kor­lá­tok mi­att nem tu­dom kö­vet­ni a vi­ta­in­dí­tó fel­épí­té­sét, de át­ve­szek be­lő­le hos­­szabb-rö­vi­debb szö­veg­rész­le­te­ket.
Ahogy az em­be­ri élet más te­rü­le­te­in, a nyelv­vel kap­cso­la­to­san is na­gyon sok tév­hit ke­ring a la­i­kus em­be­rek kö­ré­ben. A nyelv sok­ar­cú je­len­ség, egy­szer­re van na­gyon kö­zel min­den em­ber­hez (hi­szen a be­szé­lés és az írás az em­ber sze­mé­lyi­sé­gét a leg­mé­lyeb­ben érin­tő te­vé­keny­sé­gek egyi­ke) és ugyan­ak­kor mér­he­tet­le­nül tá­vol (hi­szen „a nyelv­vel” még sen­ki em­ber­fia nem ta­lál­ko­zott, sem la­i­kus, sem nyel­vész, s nem­csak „a nyelv­hez” nem volt még so­ha sen­ki­nek sze­ren­csé­je, de még „a ma­gyar nyelv­hez” vagy bár­mely más nyelv­hez sem). Mind­ket­tő – „a nyelv” kö­zel­sé­ge épp­úgy, mint meg­kö­ze­lít­he­tet­len­sé­ge – ma­gya­rá­za­tul szol­gál ah­hoz, hogy az em­be­ri tár­sa­dal­mak te­le van­nak tév­kép­ze­tek­kel ar­ra néz­ve, hogy mi­lyen a nyelv, ho­gyan mű­kö­dik, mi­lyen (kel­le­ne le­gyen) a he­lyes nyelv­hasz­ná­lat stb. E hi­e­del­mek egy ré­sze an­­nyi­ra szer­ve­sen be­ágya­zó­dik az adott kö­zös­ség kul­tú­rá­já­ba (vö. Bauer–Trudgill 1998, XVI), hogy meg­kér­dő­je­le­zé­sük szin­te az adott kö­zös­ség lét­alap­já­nak két­ség­be­vo­ná­sa­ként ér­tel­me­ző­dik. Más ré­szük nem en­­nyi­re fon­tos ugyan, még­is be­fo­lyá­sol­ja az em­be­rek nyel­vi vi­sel­ke­dé­sét, még azo­két is, akik nem­igen hisz­nek ben­nük.
A kö­vet­ke­ző – internetes fó­ru­mok anya­gá­ból va­ló – szö­veg­rész­le­tek szer­zői egy­szer­re hisz­nek is az ál­ta­luk em­lí­tett nyel­vi ba­bo­ná­ban, és sa­ját írás­gya­kor­la­tuk­kal meg is kér­dő­je­le­zik létjogosultságukat.3
– Hát (hát­tal nem kez­dünk mon­da­tot a né­hai ma­gyar­ta­ná­rom sze­rint, Is­ten nyu­gosz­tal­ja) ne ve­gyé­tek hen­ce­gés­nek drá­ga ba­rá­ta­im, de sem­mi hal­lu­ci­ná­ció meg egyéb fur­csa­sá­gok […]
– De/vel nem kez­dünk mondatot/Orsiból csak egy van!
– Szia Mi­sa! El vol­tam utazva* az emult jó pár nap­ban (volt ki­rán­du­lás is, meg mun­ka is), de majd most hét­vé­gén rá­moz­du­lok a do­log­ra, körbefenképezem jól (c:*: a macs­ka meg fel van mász­va a fá­ra :o).
Az idé­ze­tek­ben meg­fo­gal­ma­zó­dó nyelv­he­lyes­sé­gi in­tel­mek tő­ről met­szett nyel­vi ba­bo­nák: a la­i­kus be­szé­lők tö­meg­mé­re­tek­ben hisz­nek ben­nük, azon­ban sem a ré­geb­bi, sem a mai írás­gya­kor­lat nem iga­zol­ja őket, de még struk­tu­ra­lis­ta ér­ve­ket is ne­héz fel­hoz­ni a hi­báz­ta­tott for­mák el­len; kü­lö­nö­sen igaz ez az el­ső ket­tő­re (mon­dat­kez­dő hát mó­do­sí­tó­szó, mon­dat­kez­dő de kö­tő­szó). A har­ma­dik idé­zet­ben meg­je­le­nő szer­ke­ze­tet (el van utaz­va) a nyelv­mű­ve­lők egy ré­sze érez­he­tő vi­szoly­gás­sal fo­gad­ja csak el (vö. NymKsz. 1996, 145). Lőrincze La­jos vi­szont an­nak ide­jén egy­ér­tel­mű­en párt­fo­gol­ta – igaz, meg­le­he­tő­sen szo­rong­va, mert tar­tott a nyelv­mű­ve­lő kol­lé­gái ne­ga­tív re­ak­ci­ó­i­tól (lásd Lőrincze 1980, 132–135).
Mi­vel az ilyen tí­pu­sú nyel­vi tév­hi­tek a nyelv­hasz­ná­lat­nak a kü­lön­fé­le kér­dé­se­i­re vo­nat­koz­nak, ké­zen­fek­vő vol­na „nyelv­hasz­ná­la­ti ba­bo­nák”-nak ne­vez­ni őket. Csak­hogy a ma­gyar nyelv­mű­ve­lő iro­da­lom­ban már van ne­vük, nem is egy, ha­nem há­rom: „nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák”, „nyel­vi ba­bo­nák” és „nyelv­mű­ve­lő ba­bo­nák” (lásd Nagy J. Bé­la 1953; NyKk. 1983–1985 II, 366–372; Szepesy 1986; NymKsz. 1996, 420–421). Kár vol­na a „ba­bo­nák” szá­mát sza­po­rí­ta­ni; gya­kor­la­ti szem­pont­ból cél­sze­rűbb­nek lát­szik a meg­lé­vő meg­ne­ve­zé­sek kö­zül vá­lasz­ta­ni ki egyet. A „nyel­vi ba­bo­nák” a nyel­vi tév­hi­tek e cso­port­já­nak meg­ne­ve­zé­se­ként – ahogy ez a ké­sőb­bi fej­te­ge­té­sek­ből ki fog de­rül­ni – túl tág, a „nyelv­mű­ve­lő ba­bo­nák” pe­dig egy ki­csit fél­re­ve­ze­tő, pon­to­sab­ban kön­­nyen ös­­sze­ke­ver­he­tő a „nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák”-kal; ez utób­bi­val vi­szont azok­ra a ba­bo­nák­ra sze­ret­nék utal­ni, me­lyek­ben a nyelv­mű­ve­lők is hisz­nek, sőt ma­guk a leg­főbb ter­jesz­tő­ik (lásd alább). Így hát „ki­zá­rá­sos ala­pon” ma­rad a „nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­na” vál­to­zat, ame­lyet egy­elő­re el­fo­gad­ha­tunk a nyel­vi tév­hi­tek be­mu­ta­tott cso­port­já­nak ne­ve­ként, an­nak el­le­né­re, hogy az ún. nyelv­he­lyes­ség esz­mé­je meg­le­he­tő­sen prob­le­ma­ti­kus (er­re lásd Lanstyák 2003, 370–372).
Az idé­zet­tek­hez ha­son­ló nyel­vi tév­hi­te­ket „mí­to­szok”-nak is szo­kás ne­vez­ni; mi­vel pe­dig itt nem köt min­ket a ha­gyo­mány, ha mí­tosz­ként uta­lunk rá­juk, bíz­vást ne­vez­het­jük őket „nyelv­hasz­ná­la­ti mí­to­szok”-nak. A szé­les­kö­rű­en is­mert nyel­vi ba­bo­nák­ra leg­alább két ok­ból cél­sze­rű „mí­tosz”-ként utal­ni. Egy­részt azért, mert így a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­ná­kat a kü­lön­fé­le más mo­dern ko­ri mí­to­szok egyik cso­port­ja­ként fog­juk látni4, s ez­zel szem­be­öt­lőb­bé vál­nak a tar­tal­mi­lag egyéb­ként na­gyon el­té­rő tév­hi­tek kö­zös tu­laj­don­sá­gai, más­részt pe­dig azért, mert a mí­tosz szó ere­de­tibb ’hitrege’ je­len­té­sé­ből ki­in­dul­va job­ban meg­ért­jük, ho­gyan és mi­ért ter­jed­nek s ma­rad­nak fönn a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák. Akár­csak az ősi hit­re­gék, e mo­dern ko­ri mí­to­szok sem ra­ci­o­ná­lis be­lá­tá­son, ha­nem hit­be­li meg­győ­ző­dé­sen ala­pul­nak, ezért nem szo­kás őket meg­kér­dő­je­lez­ni vagy ele­mez­ni (vö. Langman–Lanstyák 2000, 56). Amint az ősi mí­to­szok is meg­kön­­nyí­tet­ték az em­be­rek­nek a szá­muk­ra sok­szor fé­lel­me­tes­nek tű­nő vi­lág­ban va­ló el­iga­zo­dást, úgy a mai mí­to­szok is egy­faj­ta út­mu­ta­tó­ul szol­gál­nak az érin­tett te­rü­le­ten foly­ta­tott te­vé­keny­ség­hez. Igaz, leg­több­ször rossz ez az út­mu­ta­tás, hi­szen a mí­to­szok tév­hi­tek, de a rossz vagy a „nem a leg­jobb” el­iga­zí­tás is jobb szo­kott len­ni – leg­alább­is lé­lek­ta­ni szem­pont­ból – az el­iga­zí­tás hi­á­nyá­nál.
A mí­to­szok egy ré­szé­nek fenn­ma­ra­dá­sát az is se­gí­ti, hogy nem min­den­ben ha­mi­sak, ha­nem rész­igaz­sá­go­kat tar­tal­maz­nak, s így rész­le­ges össz­hang­ban le­het­nek az em­be­rek min­den­na­pi ta­pasz­ta­la­ta­i­val. Do­mon­ko­si Ág­nes a pa­lás­ti ta­lál­ko­zón, ill. az ott írás­ba fog­lalt té­zi­sek ké­sőb­bi meg­vi­ta­tá­sa so­rán úgy fo­gal­ma­zott, hogy a mí­to­szok nem el­ső­sor­ban azért mí­to­szok, mert ha­mi­sak, ha­nem azért, mert iga­zol­ha­tó­sá­guk­tól füg­get­le­nül, az iga­zol­ha­tó­sá­got nem is ku­tat­va, kol­lek­tí­van hisz­nek ben­nük.
A nyel­vi ba­bo­nák közt olya­no­kat is ta­lá­lunk, ame­lyek nem köz­is­mer­tek, s így nem is ne­vez­he­tők mí­to­szok­nak. Ezek­kel fő­ként a nyelv­mű­ve­lő iro­da­lom­ban ta­lál­koz­ha­tunk, töb­bek kö­zött a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv­ben (NyKk. 1983–1985) és a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár­ban (NymKsz. 1996, NymKsz2 2005), az Édes Anya­nyel­vünk cí­mű nyelv­mű­ve­lő fo­lyó­irat­ban (er­re lásd Lanstyák 2003–2004), il­let­ve a ma­gyar nyel­vi ál­ta­lá­nos és kö­zép­is­ko­lai tan­köny­vek­ben (eh­hez vö. Si­mon 1996). Ter­jesz­tő­ik ér­te­lem­sze­rű­en el­ső­sor­ban a nyelv­mű­ve­lők, má­sod­sor­ban pe­dig a ta­ní­tók és a ta­ná­rok. Eb­ből ki­in­dul­va a nyel­vi tév­hi­tek­nek ezt a cso­port­ját „nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák”-nak ne­vez­het­jük. A nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák szin­tén nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dé­sek­re vo­nat­koz­nak, akár­csak a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák (nyelv­hasz­ná­la­ti mí­to­szok), de a ma­guk konk­rét for­má­já­ban – sze­ren­csé­re – csak szűk kör­ben is­me­re­te­sek, bár na­gyon gyak­ran köz­is­mert nyel­vi mí­to­szo­kon ala­pul­nak (ezek­ről alább lesz szó).
A pa­lás­ti mű­hely­ta­lál­ko­zó­ra ké­szí­tett vi­ta­in­dí­tó elő­adá­som­ban nagy men­­nyi­sé­gű pél­dát idé­zek a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák­ra, a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár el­ső ki­adá­sá­nak a, á be­tű­vel kez­dő­dő szó­cik­ke­i­ből (NymKsz. 1996, 1–50), itt csak né­hány­ra uta­lok.
A ké­zi­szó­tár sze­rint hi­ba, ha hi­ány­zik a ha­tá­ro­zott név­elő a hi­va­ta­li nyel­vi ki­fe­je­zé­sek­ben, az ilyes­fé­le mon­da­tok­ban: el­nök meg­nyit­ja az ülést; vé­dő fel­leb­be­zést nyújt be az íté­let el­len; szer­ző­dő fe­lek meg­egyez­tek ab­ban, hogy… stb.; he­lyet­tük a szer­zők a név­elős for­mát ja­va­sol­ják: az el­nök meg­nyit­ja az ülést; a vé­dő fel­leb­be­zést nyújt be az íté­let el­len; a szer­ző­dő fe­lek meg­egyez­tek ab­ban, hogy…. (i. m. 4). Két­ség­te­len, hogy a név­elős for­mák nem­csak hogy gram­ma­ti­ku­sak, ha­nem hasz­ná­la­tuk szé­le­sebb kö­rű is, mint a névelőtlen for­má­ké. Nem vi­lá­gos azon­ban, hogy mi­ért len­ne hely­te­len, ha egy ál­ta­lá­no­sabb nyel­vi sza­bály a nyelv­nek egy vagy több spe­ci­a­li­zált re­gisz­te­ré­ben nem érvényesül.5
A ké­zi­szó­tár sze­rint ke­rü­len­dők az olyan mon­da­tok, ame­lyek­ben az amíg kö­tő­szó el­len­té­tes vi­szonyt fe­jez ki, ha nincs egy­ide­jű­ség az ös­­sze­tett mon­dat tag­mon­da­tai közt, pl. amíg a múlt szá­zad­ban a szi­fi­lisz, ad­dig nap­ja­ink­ban az AIDS sze­di ál­do­za­ta­it. Nyelv­mű­ve­lő­ink e he­lyett a kö­vet­ke­ző for­mát ja­va­sol­ják: a múlt szá­zad­ban a szi­fi­lisz, nap­ja­ink­ban vi­szont/pe­dig az AIDS sze­di ál­do­za­ta­it (i. m. 32). A ké­zi­szó­tár ugyan nem in­do­kol­ja, mi­ért kel­le­ne ke­rül­nünk az em­lí­tett szer­ke­ze­tet, de a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv­ből (NyKk. 1983–1985 I, 209) ki­de­rül, hogy azért, mert az ilyen mon­da­tok „vis­­szás ér­zést kelt­het”-nek. Mi­vel gya­kor­la­ti­lag min­den tu­da­to­sult nyel­vi vál­to­zás „vis­­szás ér­zést kelt­het” a be­szé­lők egy ré­sze kö­ré­ben, ez az in­dok alig­ha tű­nik ele­gen­dő­nek ah­hoz, hogy a szer­ke­ze­tet elutasítsuk.6
A ké­zi­szó­tár a kö­vet­ke­ző mon­da­tok­ban ta­lál­ha­tó szer­ke­ze­tet is hely­te­le­ní­ti: tűz­be ve­tet­te az üze­ne­tet, anél­kül hogy el­ol­vas­ta vol­na; el­jött, anél­kül hogy hív­ták vol­na, s „tö­mö­rebb, szem­lé­le­te­sebb” (i. m. 34) ki­fe­je­zé­se­ket ja­va­sol he­lyet­tük: tűz­be ve­tet­te az üze­ne­tet ol­va­sat­la­nul; még csak el sem ol­vas­ta; el­jött hí­vat­la­nul, (meg)hívás nél­kül; pe­dig nem is hív­ták; ho­lott sen­ki sem hív­ta. Az el­uta­sí­tás fő oka azon­ban nem e szer­ke­zet „ter­jen­gős­sé­ge” vagy a „szem­lé­le­tes­ség” hi­á­nya, ha­nem az, hogy a ké­zi­szó­tár szer­zői sze­rint „ide­gen­sze­rű”; az ilyen ala­pon tör­té­nő meg­bé­lyeg­zés szin­tén a 6. sz. jegy­zet­ben em­lí­tett, alább pe­dig rész­le­te­seb­ben tár­gyalt nyel­vi mí­tosz­ra ve­zet­he­tő vis­­sza.
Ugyan­ez a tév­hit fe­le­lős azért, hogy az a kez­dő­be­tűs ide­gen sza­vak je­len­tős ré­szét a ki­ad­vány erő­seb­ben vagy eny­héb­ben, ál­ta­lá­ban vagy csu­pán bi­zo­nyos kon­tex­tus­ban, de hely­te­le­ní­ti, és ősi ere­de­tű vagy bel­ső ke­let­ke­zé­sű szi­no­ni­má­ik hasz­ná­la­tá­ra akar­ja rá­ven­ni ol­va­só­it. Ez ér­vé­nyes az olyan nél­kü­löz­he­tet­len, a ma­gyar szó­kész­let­be szi­lár­dan be­épült sza­vak­ra is, mint ami­lyen pl. az ab­szo­lút, ab­szurd, adek­vát, agi­lis, ag­res­­szív, ak­tív, ak­tu­á­lis, am­bí­ció, ar­ro­gáns, as­pek­tus. Így pél­dá­ul az ab­szurd szó­ról a szó­tár meg­ál­la­pít­ja, hogy „la­tin ere­de­tű, di­va­tos, gyak­ran szük­ség­te­le­nül hasz­nált ide­gen mel­lék­név” (i. m. 8, a rö­vi­dí­té­sek fel­ol­dá­sá­val); az ab­szurd drá­ma és az ab­szurd hu­mor ál­lan­dó­sult szó­kap­cso­la­to­kat az iro­dal­mi, kri­ti­kai nyelv­ben „szük­sé­ges”-nek tart­ja, egyéb­ként azon­ban a kö­vet­ke­ző szi­no­ni­mák hasz­ná­la­tát ja­vall­ja: kép­te­len, esz­te­len, fo­nák, vis­­szás, os­to­ba, nevetséges.7
Nem sza­bad ter­mé­sze­te­sen azt gon­dol­nunk, hogy bár­mi­lyen bel­ső ke­let­ke­zé­sű szót lel­ke­sen tá­mo­gat­ná­nak nyelv­mű­ve­lő­ink: ha „ide­gen min­tá­ra” ke­let­ke­zett szó­kész­le­ti egy­ség­ről van szó, ak­kor a ké­zi­könyv más szi­no­ni­mák hasz­ná­la­tát ja­va­sol­ja. Az a, á kez­dő­be­tűs sza­vak kö­zül ilyen az át­ü­tő, amely „eny­hén ide­gen­sze­rű­nek” mi­nő­sít­te­tik (i. m. 46), s az ol­va­só a kü­lön­fé­le szi­no­ni­mák hasz­ná­la­tá­ra bá­to­rít­ta­tik: pl. át­ü­tő ha­tás he­lyett nagy, óri­á­si ha­tás; át­ü­tő ere­jű he­lyett nagy, óri­á­si, ha­tal­mas ere­jű. Az a meg­győ­ző­dés, hogy az át­ü­tő szó (vagy más tü­kör­sza­vak és je­len­tés­be­li köl­csön­sza­vak) ele­ve ros­­szab­bak, mint más nyel­vű min­tá­ra vis­­sza nem ve­zet­he­tő szi­no­ni­má­ik, nyel­vi ba­bo­na, ame­lyet sem­mi­fé­le nyel­vé­sze­ti érv­vel nem le­het alá­tá­masz­ta­ni.
A nyel­vi vo­nat­ko­zá­sú mí­to­szok­nak van egy má­sik cso­port­ja is, amely­ről még nem esett szó: ezek nem a nyelv hasz­ná­la­tá­val kap­cso­la­to­sak, ha­nem a nyelv­mű­kö­dés mi­ként­jé­vel, ill. a nyelv kü­lön­fé­le bel­ső és kül­ső tu­laj­don­sá­ga­i­val, sőt ide ve­het­jük a nyelv­hasz­ná­lat kül­ső kö­rül­mé­nye­i­vel kap­cso­la­tos tév­hi­te­ket is. A nyel­vi mí­to­szok ke­vés­bé fel­tű­nő­ek, mint a nyel­vi ba­bo­nák: az em­be­rek sok­szor meg sem fo­gal­maz­zák őket, csak a nyelv­hasz­ná­la­tuk­ból, ill. az ilyen mí­to­szok­ban gyö­ke­re­ző nyelv­he­lyes­sé­gi és nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák­ból le­het rá­juk kö­vet­kez­tet­ni.
A nyel­vi mí­to­szok egy ré­sze ál­ta­lá­nos nyel­vi mí­tosz: nem kö­tő­dik ki­fe­je­zet­ten a ma­gyar nyelv­hez, ha­nem ál­ta­lá­nos­ság­ban szól pél­dá­ul a be­szé­lők és az ál­ta­luk be­szélt nyelv vi­szo­nyá­ról, a nyel­vi vál­to­zá­sok­ról, a nyel­vi vál­to­za­tos­ság­ról, a nyelv­mű­kö­dés mi­ként­jé­ről, a nyel­vek érint­ke­zé­sé­ről, a két­nyel­vű­ség­ről stb. Más ré­szük vi­szont a ma­gyar nyelv jel­le­gé­vel, a ma­gyar nyelv­ben vég­be­me­nő fo­lya­ma­tok­kal, a ma­gyar nyelv hely­ze­té­vel stb. kap­cso­la­tos. (Ezen a he­lyen kü­lön cso­port­ként kü­lö­nít­het­jük el a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyel­vi mí­to­szo­kat is, ame­lyek a ma­gyar és a szlo­vák nyelv szlo­vá­ki­ai hely­ze­té­vel, ál­la­po­tá­val, is­me­re­té­vel stb. kap­cso­la­to­sak, ezek­kel azon­ban Pa­lás­ton nem fog­lal­koz­tam. Ezek né­me­lyi­ké­re lásd Langman–Lanstyák 2000.) Néz­zünk meg né­hány pél­dát az ál­ta­lá­nos és a ma­gyar nyel­vi mí­to­szok­ra!
A nyel­vi vál­to­za­tos­ság­gal kap­cso­la­tos egyik ál­ta­lá­nos nyel­vi mí­tosz sze­rint a nyelv­ben van­nak olyan sza­vak, ki­fe­je­zé­sek, nyelv­ta­ni for­mák, ame­lyek ere­den­dő­en ros­­szak, s ezért jó vol­na, ha el­tűn­né­nek a nyelv­ből. Va­ló­já­ban ilyen for­mák nin­cse­nek, pon­to­sab­ban: nincs ér­tel­me sem­mi­lyen for­mát ilyen­nek mi­nő­sí­te­ni. Ha egy nyelv­ben lét­re­jön egy szó­alak és azt egy kö­zös­ség hasz­nál­ja, nem le­het ere­den­dő­en „rossz”. Leg­föl­jebb ar­ról le­het szó, hogy bi­zo­nyos be­széd­hely­ze­tek­ben hasz­ná­la­ta nem cél­sze­rű, mert nem il­lik be­le az adott kon­tex­tus­ba, en­nek azon­ban sem­mi kö­ze a nyel­vi rend­szer­hez. Ki­vé­tel­nek lát­sza­nak a szak­sze­rűt­le­nül hasz­nált szak­sza­vak, pl. a be­tű szó ’beszédhang’ ér­te­lem­ben vagy a faj szó ’fajta, rassz’ ér­te­lem­ben. Ezek azon­ban csak a szak­nyel­vi kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban hely­te­le­nek, a köz­nyel­vi­ben nem, hi­szen nem okoz­nak fél­re­ér­tést. Ugyan­ez a hely­zet az ún. „po­li­ti­ka­i­lag kor­rekt”, ill. „in­kor­rekt” szó­hasz­ná­lat­tal is (ro­ma vs. ci­gány, hal­lás­ká­ro­sult vs. sü­ket stb.), amely „po­li­ti­ka­i­lag” le­het he­lyes vagy hely­te­len, de nyel­vi­leg nem az.

Egy má­sik, a nyelv­vál­to­za­tok­kal és egy­ben a nyelv­érint­ke­zés­sel kap­cso­la­tos ál­ta­lá­nos nyel­vi mí­tosz sze­rint a nyelv ide­gen ha­tás­tól men­te­sebb vál­to­za­tai ér­té­ke­seb­bek azok­nál, ame­lyek „ke­ver­tek”, ame­lyek­ben erő­seb­ben ér­vé­nye­sül az ide­gen nyel­vek ha­tá­sa. A va­ló­ság ez­zel szem­ben az, hogy a nyelv­vál­to­za­tok ér­té­két egy­ál­ta­lán nem be­fo­lyá­sol­ja a ben­nünk meg­nyil­vá­nu­ló ide­gen ha­tás mér­té­ke, a „ke­vert nyelv­vál­to­za­tok” épp­oly ér­té­ke­sek, mint a „tisz­táb­bak”. Nem va­ló­szí­nű, hogy bár­mely di­a­lek­to­ló­gus azt mer­né ál­lí­ta­ni, hogy mond­juk a szé­kely nyelv­já­rás ér­té­ke­sebb, mint a mold­vai csán­gó vagy az őr­vi­dé­ki (bur­gen­lan­di) csak azért, mert va­ló­szí­nű­leg jó­val ke­ve­sebb ben­ne a kon­tak­tus­je­len­ség. Ha­son­ló­kép­pen nem mond­hat­juk, hogy a szak­nyel­vek ke­vés­bé vol­ná­nak „ér­té­ke­sek”, mint mond­juk a köz­nyelv, mi­vel több ide­gen szót vagy más tí­pu­sú kon­tak­tus­je­len­sé­ge­ket tar­tal­maz­nak. Ha ezt a mí­toszt az önál­ló nyel­vek­re is ki­ve­tí­te­nénk, ak­kor azo­kat a nyel­ve­ket, me­lyek tör­té­ne­tük so­rán na­gyobb mér­ték­ben vol­tak ki­té­ve más nyel­vek ha­tá­sá­nak, ér­ték­te­le­nebb­nek kel­le­ne te­kin­te­nünk, mint az el­szi­ge­tel­teb­ben fej­lő­dő­ket Így pél­dá­ul a ger­mán nyelv­csa­lá­don be­lül a rend­kí­vül ér­té­kes iz­lan­di mel­lett ke­vés­bé kel­le­ne ér­té­kes­nek tar­ta­nunk a né­me­tet, leg­ke­vés­bé ér­té­kes­nek pe­dig az an­golt.
Az idé­zett­hez ha­son­ló, fön­tebb már több­ször em­lí­tett nyel­vi mí­tosz sze­rint a bel­ső ke­let­ke­zé­sű sza­vak, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tek job­bak az ide­gen ere­de­tű sza­vak­nál, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tek­nél; ha van vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­günk, jobb, ha bel­ső ke­let­ke­zé­sű sza­va­kat, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­te­ket hasz­ná­lunk. Amint lát­tuk, ez a mí­tosz szol­gál a kü­lön­fé­le köz­vet­len és köz­ve­tett köl­csön­sza­vak, va­la­mint más nyel­vi ha­tás­ra lét­re­jött nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tek meg­bé­lyeg­zé­sé­nek alap­já­ul. Va­ló­já­ban na­gyon sok kö­rül­mény­től függ, hogy egy bi­zo­nyos köz­lés­hely­zet­ben a bel­ső ke­let­ke­zé­sű vagy az ide­gen ere­de­tű szó vagy nyelv­ta­ni szer­ke­zet hasz­ná­la­ta he­lyén­va­lóbb, ill. cél­ra­ve­ze­tőbb-e. Ugyan­ez igaz nyelv­ter­ve­zé­si vo­nat­ko­zás­ban is: nem ma­gá­tól ér­tő­dő pél­dá­ul, hogy min­den ide­gen szó­nak ér­de­mes lét­re­hoz­ni és el­ter­jesz­te­ni egy bel­ső ke­let­ke­zé­sű meg­fe­le­lő­jét, ha­nem ez is a kö­rül­mé­nyek­től függ. Fon­tos szem­pont pél­dá­ul, hogy men­­nyi­re gya­ko­ri fo­ga­lom­ról van szó, csak a szak­em­be­rek szűk kö­re fog­ja-e hasz­nál­ni, vagy a szak­mán kí­vü­li­ek is. Az ide­gen szó mel­lett szól­hat pl. az, hogy meg­kön­­nyí­ti a nem­zet­kö­zi szak­mai kom­mu­ni­ká­ci­ót, adott eset­ben kön­­nyeb­ben ejt­he­tő, rö­vi­debb, ne­tán szem­lé­le­te­sebb a le­het­sé­ges bel­ső ke­let­ke­zé­sű meg­fe­le­lő­jé­nél, eset­leg csa­lád­ja van már az érin­tett nyelv­ben stb.
A ma­gyar nyel­vi mí­to­szok kö­zül em­lít­sük meg azt, mely sze­rint a ma­gyar nyelv egyik leg­főbb jel­leg­ze­tes­sé­ge a tö­mör­ség. A ma­gyar mint agg­lu­ti­ná­ló nyelv va­ló­ban ké­pes sok olyan je­len­tés­moz­za­na­tot tol­da­lé­kok­kal ki­fe­jez­ni, ame­lye­ket más nyel­vek­ben – el­ső­sor­ban az izo­lá­ló nyel­vek­ben – önál­ló sza­vak hor­doz­nak. Nyel­vünk­nek ezt a tö­mö­rí­tő tu­laj­don­sá­gát az an­gol nyelv szét­ta­go­ló jel­le­gé­vel szok­ták szem­be­ál­lí­ta­ni (vö. pl. a ma­gyar ki­mo­sat­hat­nám szó­ala­kot an­gol meg­fe­le­lő­jé­vel: I could have it washed). A ma­gyar azon­ban csak alak­ta­ná­ban tö­mö­rí­tő, el­len­ben mon­dat­ta­ná­ban szét­ta­go­lóbb az an­gol­nál és más in­do­eu­ró­pai nyel­vek­nél, hi­szen na­gyon sok min­dent, amit eme­zek egy­sze­rű mon­dat­tal fe­jez­nek ki, a ma­gyar csak ös­­sze­tet­tel ké­pez vis­­sza­ad­ni (vö. pl. I command you not to touch it. Meg­pa­ran­cso­lom nek­tek, hogy ne nyúl­ja­tok hoz­zá). Mind­ez per­sze még min­dig nem zár­ja ki, hogy a ma­gyar­ban ösz­­szes­sé­gé­ben a tö­mö­rí­tő meg­ol­dá­sok le­gye­nek túl­súly­ban, en­nek eg­zakt ki­mu­ta­tá­sa azon­ban le­he­tet­len fel­adat. Ezen­kí­vül pe­dig a tö­mör­ség nem ab­szo­lút, min­den más fö­lé he­lyez­he­tő, ön­ma­gá­ban va­ló ér­ték, a szét­ta­go­lóbb for­mai meg­ol­dá­sok­nak is van leg­alább an­­nyi elő­nyük, mint a tö­mö­rí­tők­nek, s leg­föl­jebb konk­rét ese­tek­ben, a köz­lés kü­lön­fé­le kö­rül­mé­nye­i­nek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel te­kint­het­jük az egyi­ket vagy a má­si­kat jobb, cél­sze­rűbb meg­ol­dás­nak (már amen­­nyi­ben egy­ál­ta­lán van a be­szé­lő­nek vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ge). Pél­dá­ul az írott nyelv sok­szor a tö­mö­rí­tőbb, míg a be­szélt nyelv – jól ért­he­tő nyelv­lé­lek­ta­ni okok­ból – ne­megy­szer a szét­ta­go­ló meg­ol­dá­so­kat ré­sze­sí­ti előny­ben. A két­nyel­vű be­szé­lők a szét­ta­go­ló meg­ol­dá­so­kat ked­ve­lik job­ban, ami­nek szin­tén meg­van a ma­ga oka (lásd Lanstyák 2002, 91, 107), s az ves­se rá­juk ezért az el­ső kö­vet, aki so­ha nem hasz­nált „szük­ség­te­le­nül” szét­ta­go­ló nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tet.
A nyel­vi tév­hi­tek hát­te­ré­ben kü­lön­fé­le ideológiai8 és fi­lo­zó­fi­ai meg­gon­do­lá­sok fe­dez­he­tők föl; ilyen pél­dá­ul több más mel­lett a pu­riz­mus, a ra­ci­o­na­liz­mus és a pla­to­niz­mus. Ezek per­sze nem köz­vet­le­nül hat­nak az em­be­rek­re, ha­nem a leg­kü­lön­fé­lébb csa­tor­ná­kon ke­resz­tül. Az is le­het, hogy egyes ese­tek­ben a la­i­kus em­be­rek sa­ját ma­guk ala­kí­tot­tak ki ilyen ide­o­ló­gi­á­kat és „fi­lo­zó­fi­á­kat”, sa­ját em­be­ri igé­nye­ik­re, tö­rek­vé­se­ik­re, fé­lel­me­ik­re vá­la­szul, anél­kül hogy tu­do­má­suk lett vol­na a tár­sa­dal­mak ma­ga­sabb szfé­rá­i­ban ke­let­ke­zett ha­son­ló ide­o­ló­gi­ák­nak és fi­lo­zó­fi­ák­nak a lé­te­zé­sé­ről.
A pu­riz­mus – amely szin­tén té­má­ja volt a pa­lás­ti ta­lál­ko­zó­nak – olyan fel­fo­gás, amely a nyel­vi vál­to­zá­sok­ban – kü­lö­nö­sen azok­ban, ame­lyek ide­gen nyel­vek ha­tá­sá­ra kö­vet­kez­nek be – ne­ga­tí­vu­mot lát; a pu­ris­ta nyelv­mű­ve­lők a nyelv ko­ráb­bi ál­la­po­tát jobb­nak, tö­ké­le­te­sebb­nek, szebb­nek vé­lik a sa­ját korukbelinél, a leg­több nyel­vi vál­to­zást el­uta­sít­ják, és ak­ci­ó­kat szer­vez­nek e vál­to­zá­sok vis­­sza­for­dí­tá­sá­ra (vö. Crystal 1985, 252; 1992/1994, 322, 1997/1998, 537). Ma a ma­gyar nyelv­mű­ve­lés pu­riz­mu­sa el­ső­sor­ban az ide­gen ere­de­tű sza­vak és nyel­vi for­mák hely­te­le­ní­té­sé­ben nyil­vá­nul meg (vö. Kugler–Tolcsvai Nagy 2000, 207); ez lát­ha­tó a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár­ból szár­ma­zó, a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­ná­kat il­luszt­rá­lan­dó fen­ti pél­dák több­sé­gé­ben is. S pu­riz­mus­ból fa­kad az a fön­tebb em­lí­tett nyel­vi mí­tosz is, mely sze­rint a nyelv­nek ide­gen ha­tás­tól men­te­sebb vál­to­za­tai ér­té­ke­seb­bek azok­nál, ame­lyek­ben erő­seb­ben ér­vé­nye­sül az ide­gen nyel­vek ha­tá­sa. Ha­son­ló­kép­pen a pu­riz­mus nyil­vá­nul meg ab­ban a nyel­vi tév­hit­ben is, mely sze­rint a bel­ső ke­let­ke­zé­sű sza­vak job­bak az ide­gen szavaknál.9
A ra­ci­o­na­liz­mus – az ész „min­den­ha­tó­sá­gá­nak” bű­vö­le­té­ben – az em­be­ri gon­dol­ko­dás lo­gi­kai tör­vé­nye­i­nek meg­fe­le­lő nyel­vi for­má­kat jobb­nak tart­ja azok­nál, ame­lyek ezek­kel nin­cse­nek össz­hang­ban. El­ső­sor­ban ezért hely­te­le­ní­tik a nyelv­mű­ve­lők a fön­tebb idé­zett, az amíg kö­tő­szót tar­tal­ma­zó, de an­nak el­sőd­le­ges je­len­té­sé­vel el­len­té­tes szer­ke­ze­tet (amíg a múlt szá­zad­ban a szi­fi­lisz, ad­dig nap­ja­ink­ban az AIDS sze­di ál­do­za­ta­it). A ra­ci­o­na­lis­ta fel­fo­gás sze­rint a nyelv olyan, mint egy gép, s ezért nem jó, ha a mű­kö­dé­sé­ben lo­gi­kát­lan­sá­gok, kö­vet­ke­zet­len­sé­gek, több­ér­tel­mű­sé­gek stb. van­nak (vö. Sán­dor 2003, 401). Va­ló­já­ban per­sze a nyelv nem ilyen, s nem is len­ne jó, ha ilyen len­ne; hogy mást ne mond­junk, már csak azért sem, mert a gép nem vál­to­zik (ha igen, ak­kor rom­lik), az pe­dig sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­na az em­be­ri nyel­vek­re, sőt ma­gá­ra az em­be­ri­ség­re néz­ve is, ha az em­be­ri nyel­vek kép­te­le­nek vol­ná­nak a vál­to­zás­ra.
A la­i­kus be­szé­lők gon­do­lat­vi­lá­gá­ban a pla­to­niz­mus ab­ban ér­he­tő tet­ten, hogy az em­be­rek – azok is, akik so­ha nem hal­lot­tak Pla­tón idea­ta­ná­ról – úgy gon­dol­ják, hogy a nyelv­nek van egy ide­á­lis for­má­ja, amely mint­egy füg­get­len a tény­le­ge­sen el­hang­zó dis­kur­zu­sok­ban ta­lál­ha­tó nyel­vi for­mák­tól; ha az em­be­rek olyan sza­va­kat, hang­ta­ni vál­to­za­to­kat, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­te­ket stb. hasz­nál­nak, ame­lyek el­tér­nek az esz­mék vi­lá­gá­ban le­le­dző ide­á­lis nyel­vi for­mák­tól, ak­kor az az em­be­ri tö­ké­let­len­ség mi­att van így, s a „de­vi­áns” ala­ko­kat nyelv­bot­lás­nak, nyelv(helyesség)i hi­bá­nak, vagy leg­jobb eset­ben is va­la­mi­fé­le nyelv­já­rá­si el­té­rés­nek kell te­kin­te­ni (vö. Do­mon­ko­si 2004). S az ide­á­lis for­mák mel­lett van­nak ide­á­lis nyel­vi tu­laj­don­sá­gok is, pl. a tö­mör­ség: az anél­kül, hogy tí­pu­sú szer­ke­zet más szer­ke­ze­tek­kel va­ló he­lyet­te­sí­té­se mel­let­ti egyik nyelv­mű­ve­lői érv – ide­gen ere­de­te mel­lett – az, hogy a he­lyet­te ja­va­solt szer­ke­ze­tek tö­mö­reb­bek; pe­dig – amint ar­ra fön­tebb is cé­loz­tunk – hely­ze­te vá­lo­gat­ja, mi­kor tö­rek­szik a be­szé­lő tö­mör­ség­re, s mi­kor cél­sze­rűbb szá­má­ra – pél­dá­ul pszicholingvisztikai, sti­lisz­ti­kai vagy akár nyel­ven kí­vü­li okok­ból – épp a ter­jen­gő­sebb for­mák hasz­ná­la­ta.

Ös­­szeg­zés

Dol­go­za­tom­ban a nyelv­re, ill. a nyelv­hasz­ná­lat­ra vo­nat­ko­zó hi­e­del­mek­kel fog­lal­koz­tam; eze­ket ös­­sze­fog­la­ló­an „nyel­vi tév­hi­tek”-nek ne­vez­tem. A nyel­vi tév­hi­tek egy ré­sze köz­ke­le­tű az adott kö­zös­ség­ben; eze­ket szo­kás újab­ban „nyel­vi mí­to­szok”-nak ne­vez­ni. A nyel­vi mí­to­szok egyik jel­leg­ze­tes cso­port­ját az em­be­ri nyelv­re mint olyan­ra, a nyelv ál­ta­lá­nos tu­laj­don­sá­ga­i­ra, a nyelv­mű­kö­dés mi­ként­jé­re, a nyelv és az azt be­szé­lő kö­zös­ség vi­szo­nyá­ra és eh­hez ha­son­ló kér­dé­sek­re vo­nat­ko­zó köz­ke­le­tű nyel­vi tév­hi­tek al­kot­ják. A nyel­vi mí­to­szok má­sik cso­port­já­ba olyan tév­hi­tek tar­toz­nak, ame­lyek egy-egy konk­rét nyel­vi je­len­ség­gel kap­cso­la­to­sak, an­nak „hely­te­len­sé­gé”-ről szól­nak; eze­ket fön­tebb „nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák”-nak, ill. „nyelv­hasz­ná­la­ti mí­to­szok”-nak ne­vez­tem.
Van­nak azon­ban olyan nyel­vi tév­hi­tek is, ame­lyek csak szűk kör­ben is­me­re­te­sek; eze­ket „nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák”-nak le­het ne­vez­ni. A nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák nem jel­le­gük­ben kü­lön­böz­nek a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák­tól, csak el­ter­jedt­sé­gük­ben. A nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák köz­ke­le­tű­ek, az adott kö­zös­ség tag­ja­i­nak je­len­tős ré­sze is­me­ri őket, és be­fo­lyást gya­ko­rol­nak nyelv­hasz­ná­la­tuk­ra – ezért tar­toz­nak a mí­to­szok kö­zé. Ez­zel szem­ben a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák csak szűk kör­ben is­me­re­te­sek; több­nyi­re a nyelv­mű­ve­lők hoz­zák őket lét­re, de sok­szor még ők ma­guk sem tart­ják ma­gu­kat sa­ját in­tel­me­ik­hez (konk­rét pél­dá­ra lásd Lanstyák 2003–2004 I, 95–96) – ezért nem is ne­vez­he­tők mí­to­szok­nak.
Mind a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák, mind a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák ál­ta­lá­no­sabb jel­le­gű nyel­vi mí­to­szo­kon és kü­lön­fé­le nyel­vi ide­o­ló­gi­á­kon ala­pul­nak, azok­ban gyö­ke­rez­nek. Mi­vel a két cso­port csak el­ter­jedt­sé­gé­ben kü­lön­bö­zik egy­más­tól, az egyes ba­bo­nák el­ter­jedt­sé­gét pe­dig em­pi­ri­ku­san so­ha sen­ki nem vizs­gál­ta az egész nyelv­kö­zös­ség­re néz­ve, szük­ség van ös­­sze­fog­la­ló meg­ne­ve­zé­sük­re is: er­re a „nyel­vi ba­bo­na” tű­nik a leg­al­kal­ma­sabb­nak.
Az em­lí­tett fo­gal­mak egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyát a kö­vet­ke­ző táblázat10 szem­lél­te­ti:

A pa­lás­ti ren­dez­vé­nyen a mí­to­szok­ról szó­ló két elő­adás­sal kap­cso­la­to­san, ill. a ren­dez­vény után a té­zi­sek meg­vi­ta­tá­sa so­rán fon­tos kér­dés­ként me­rült föl az, hogy mi a te­en­dő­je a nyel­vész­nek a nyel­vi tév­hi­tek­kel kap­cso­lat­ban. Az vol­na a lo­gi­kus, hogy a nyel­vész ezek el­osz­la­tá­sán mun­kál­kod­jon, még ak­kor is, ha a nyel­vi mí­to­szok, ba­bo­nák lé­te a nyelv­ről va­ló köz­na­pi gon­dol­ko­dás sa­já­tos­sá­gai mi­att – amint ezt Do­mon­ko­si Ág­nes hang­sú­lyoz­ta sa­ját elő­adá­sá­ban – el­ke­rül­he­tet­len­nek lát­szik. A részt­ve­vők töb­bé-ke­vés­bé meg­egyez­tek ab­ban, hogy a nyel­vi tév­hi­tek fel­tá­rá­sa a nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tés­nek egyik igen fon­tos fel­ada­ta, de azt is töb­ben hang­sú­lyoz­ták, hogy en­nél még fon­to­sabb a he­lyes nyelv­szem­lé­let ki­ala­kí­tá­sa. Ezért lé­nye­ges, hogy a szük­ség­sze­rű „rom­bo­lás” mel­lett ne sik­kad­jon el az „épí­tés” sem. A té­tel­sze­rű­en meg­fo­gal­ma­zott nyel­vi mí­to­szok­kal és ba­bo­nák­kal va­ló fog­lal­ko­zás pa­ra­dox mó­don akár meg is erő­sít­he­ti eze­ket, ahe­lyett hogy meg­gyön­gí­te­né. Ezen­kí­vül bi­zo­nyos mí­to­szok nyílt „meg­tá­ma­dá­sa” eset­leg olyan ér­zel­mi ala­pú el­len­ál­lást vált­hat ki, ame­lyet sem­mi­fé­le ra­ci­o­ná­lis ér­ve­lés­sel nem le­het le­győz­ni (vö. Benkő é. n.).
A nyel­vi tév­esz­mék cá­fo­la­ta, az­az tév­esz­me mi­vol­tuk­nak bi­zo­nyí­tá­sa nem te­kint­he­tő a nyel­vész kö­te­les­sé­gé­nek, a szak­em­ber kö­te­les­sé­ge csu­pán a tu­do­má­nyos nyelv­szem­lé­let ter­jesz­té­se le­het. Az, hogy a nyel­vész mi­kor dönt úgy, hogy még­is konf­ron­tál a tu­do­mány­ta­lan né­ze­tek­kel (il­let­ve – ami saj­nos, úgy lát­szik, ez­zel együtt jár – azok ter­jesz­tő­i­vel), lel­ki al­ka­tá­tól, az adott írás cél­ja­i­tól, a cél­kö­zön­ség föl­té­te­lez­he­tő fo­ga­dó­kész­sé­gé­től és sok más konk­rét kö­rül­mény­től függ. Kü­lö­nö­sen a konk­rét nyel­vi je­len­sé­gek­re vo­nat­ko­zó nyel­vi ba­bo­nák ese­té­ben vol­na mél­tány­ta­lan el­vár­ni a szak­em­be­rek­től, hogy ezek tév­esz­me mi­vol­ta mel­lett bi­zo­nyí­té­ko­kat so­ra­koz­tas­sa­nak föl.11 Ilyen­kor egye­dül az vár­ha­tó el, hogy a nyelv­mű­ve­lők ér­vel­je­nek az adott je­len­ség hely­te­le­ní­té­se mel­lett – de per­sze tu­do­má­nyos ér­vek­kel. Ez a meg­győ­ző­dé­sem az „ár­tat­lan­ság vé­lel­mé”-nek ne­ve­zett jo­gi alap­elv­vel is össz­hang­ban van, mely­nek ér­tel­mé­ben a vád az, ami bi­zo­nyí­tás­ra szo­rul, nem pe­dig az ártatlanság.12 A „vád” bi­zo­nyí­tá­sa azok­nak a kö­te­les­sé­ge, akik a kü­lön­fé­le nyel­vi je­len­sé­ge­ket hely­te­len­nek íté­lik, va­gyis az eze­ket hasz­ná­ló be­szé­lők tö­me­ge­it mint­egy „vád alá he­lye­zik”. Ha pe­dig nem tud­ják a „vá­dat” bi­zo­nyí­ta­ni, az a jog­sze­rű, ha a „vá­dat” el­ej­tik, (a) „vád­lot­tat” – a jobb sors­ra ér­de­mes hét­köz­na­pi be­szé­lőt – pe­dig „föl­men­tik”.
Mi­vel a nyel­vi mí­to­szok na­gyon mé­lyen gyö­ke­rez­nek a be­szé­lők tu­da­tá­ban és tu­dat­alat­ti­já­ban, alig­ha le­het ar­ra szá­mí­ta­ni, hogy si­ke­rül őket tel­je­sen ki­ir­ta­ni, ám ar­ra van le­he­tő­ség, hogy az em­be­rek a nyelv tu­do­má­nyos szem­lé­le­té­vel is meg­is­mer­ked­je­nek (az anya­nyel­vi ne­ve­lés és az is­ko­lán kí­vül nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tés se­gít­sé­gé­vel), és ez­zel meg­gyön­gül­jön a nyel­vi tév­hi­tek be­fo­lyá­sa a nyelv­ről va­ló gon­dol­ko­dá­suk­ra s ez­zel köz­vet­ve a nyelv­hasz­ná­la­tuk­ra is. Do­mon­ko­si Ág­nes ez­zel kap­cso­la­to­san a kö­vet­ke­zőt mond­ta elő­adá­sá­ban: „Az anya­nyel­vi ne­ve­lés és a nyelv­mű­ve­lés gya­kor­la­ta […] sok­szor csak meg­erő­sí­ti a né­pi kategorizációt, ahe­lyett, hogy tu­do­má­nyos kategorizációt ál­lí­ta­na szem­be a köz­na­pi vé­le­ke­dé­sek­kel. A ba­bo­nák ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek gá­to­lá­sá­ban pe­dig meg­lá­tá­som sze­rint nem egy­sze­rű­en a cá­fo­la­tuk, ha­nem egy má­sik szem­lé­let­mód ér­vé­nye­sí­té­se, egy má­sik, ér­vé­nyes és al­kal­maz­ha­tó tu­do­má­nyos kategorizáció tu­da­to­sí­tá­sa játsz­hat­ná a leg­fon­to­sabb sze­re­pet. Eb­ben a te­kin­tet­ben te­hát a nyelv­mű­ve­lés leg­lé­nye­ge­sebb és leg­sür­ge­tőbb fel­ada­tát sa­ját ér­té­ke­lő ka­te­gó­ri­á­i­nak ki­ala­kí­tá­sá­ban, hasz­ná­la­tá­ban és ár­nya­lá­sá­ban, szociolingvisztikai, sti­lá­ris, prag­ma­ti­kai meg­ala­po­zá­sá­ban lá­tom.”
Ah­hoz, hogy er­re a nyelv­mű­ve­lés ké­pes le­gyen, gyö­ke­re­sen meg kel­le­ne újul­nia, és szo­ro­san együtt kel­le­ne mű­köd­nie a nyelv­tu­do­mány leg­kü­lön­fé­lébb te­rü­le­te­in dol­go­zó szak­em­be­rek­kel (eh­hez azon­ban ar­ra is szük­ség van, hogy ezek a szak­em­be­rek nyi­tot­tak le­gye­nek az együtt­mű­kö­dés­re). Ez nem le­he­tet­len, hi­szen tu­laj­don­kép­pen a pa­lás­ti ta­lál­ko­zó is ilyen együtt­mű­kö­dés­nek volt a gyü­möl­cse: nyelv­mű­ve­lők és a „lé­te­ző nyelv­mű­ve­lés” bí­rá­lói vi­tat­tak ott meg kö­zö­sen – nagy-nagy bé­kes­ség­ben – a nyelv­mű­ve­lés leg­ége­tőbb kér­dé­sei kö­zül né­há­nyat. Per­sze Pa­lás­ton nem „a ma­gyar nyelv­mű­ve­lés” vett részt, ha­nem a Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­zet nyelv­mű­ve­lő osz­tá­lyá­nak mun­ka­tár­sai és még egy-két to­váb­bi, nyelv­mű­ve­lő­ként is szá­mon tar­tott szak­em­ber. To­váb­bi ta­lál­ko­zók­ra, meg­be­szé­lé­sek­re, mű­hely­vi­ták­ra, egy­re több szak­em­ber be­vo­ná­sá­ra lesz szük­ség ah­hoz, hogy a „pa­lás­ti fo­lya­mat” ne sza­kad­jon meg,13 s idő­vel sen­ki szá­má­ra se le­gyen két­sé­ges, hogy a nyelv­mű­ve­lés is le­het hasz­nos, ér­tel­mes te­vé­keny­ség. „Csak­” az kell hoz­zá, hogy ne sza­kad­jon el a nyelv­tu­do­mány­tól (pon­to­sab­ban: kap­cso­lód­jon hoz­zá), s a nyelv­mű­ve­lők ne nyel­vi tév­esz­mé­ket ter­jes­­sze­nek, ha­nem a nyelv­tu­do­mány ered­mé­nye­it fel­hasz­nál­va foly­tas­sa­nak az adott kö­zös­ség tény­le­ges nyel­vi prob­lé­má­i­ból ki­in­du­ló nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő és ta­nács­adó te­vé­keny­sé­get.

 

Hi­vat­ko­zá­sok

Bauer, Laurie–Trudgill, Peter 1998. Introduction. Laurie Bauer–Peter Trudgill (szerk.): Language Myths, xv–xviii. Lon­don etc., Penguin.
Bárczi Gé­za 1974. Nyelv­mű­ve­lé­sünk. Bu­da­pest, Gon­do­lat.
Benkő Lo­ránd é. n. Egy kis ta­nul­ság Anony­mus-ku­ta­tá­sa­im­ból. Ba­lázs Géza–A. Jászó Anna–Koltói Ádám (szerk.): Él­te­tő anya­nyel­vünk. Írá­sok Grétsy Lász­ló 70. szü­le­tés­nap­já­ra. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó, 77–80. p.
Crystal, David 1985. A Dictionary of Linguistics and Phonetics. Ox­ford, Basil Blackwell.
Crystal, David 1992/1994. Dictionary of Language and Languages. Lon­don, Penguin Books.
Crystal, David 1997/1998. A nyelv en­cik­lo­pé­di­á­ja. Bu­da­pest, Osiris.
Do­mon­ko­si Ág­nes 2004. Nyel­vi ba­bo­nák és szte­re­o­tí­pi­ák: a he­lyes és a hely­te­len a né­pi nyel­vé­sze­ti szem­lé­let­ben. Vi­ta­in­dí­tó elő­adás az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zón, Pa­lás­ton, 2004. ok­tó­ber 2-án. http://www.gramma.sk/hu/kozonsegszolgalat/alkalmazott/domonkosi.rtf.
Dó­zsa Ro­land 2004. I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zó. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 6. évf. 4. sz. 139–143. p.
É. Kiss Ka­ta­lin 2004. Anya­nyel­vünk ál­la­po­tá­ról. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Kugler Nóra–Tolcsvai Nagy Gá­bor 2000. Nyel­vi fo­gal­mak kisszótára. Bu­da­pest, Ko­ro­na Ki­adó.
Langman, Juliet–Lanstyák Ist­ván 2000. Language negotiations in Slovakia: Views from the Hungarian minority. Multilingua, 19-1/2.
Lanstyák Ist­ván 2002. A ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­ta­i­nak jel­lem­zői. In: Lanstyák István– Szabómihály Gi­zel­la: Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. Po­zsony, Kalligram Ki­adó, 84–108. p.
Lanstyák Ist­ván 2003. A Ma­gyar ér­tel­me­ző ké­zi­szó­tár a nyelv­he­lyes­ség fog­sá­gá­ban. Ma­gyar Nyelv­őr, 127. évf. 4. sz. 370–388. p.
Lanstyák Ist­ván 2003–2004. He­lyi „ér­té­kes” nyelv­vál­to­za­tok, „tisz­tes” ide­gen sza­vak, „visz­­szás” je­len­té­sek, „ag­res­­szív” rö­vi­dí­té­sek, „kevercs” nyelv és tár­sa­ik. Vá­lo­ga­tás a nyelv­mű­ve­lői csacs­ka­sá­gok gaz­dag tár­há­zá­ból. I–II. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, I, 5. évf. 4. sz. 69–98. p.; 6. évf. 1. sz. 51–76. p.
Lanstyák Ist­ván 2004. Nyel­vi mí­to­szok és ba­bo­nák (avagy a ma­gyar nyelv­mű­ve­lés demitizálásának fe­let­te szük­sé­ges vol­tá­ról va­ló di­a­ló­gus kez­de­te). Vi­ta­in­dí­tó elő­adás az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zón, Pa­lás­ton, 2004. ok­tó­ber 2-án. http://www.gramma.sk/hu/kozonsegszolgalat/alkalmazott/lanstyak.rtf.
Lőrincze La­jos 1980. Em­ber­köz­pon­tú nyelv­mű­ve­lés. Bu­da­pest, Mag­ve­tő Ki­adó.
Nagy J. Bé­la 1953. Nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák. In: Lőrincze La­jos (szerk.): Nyelv­mű­ve­lé­sünk főbb kér­dé­sei. Ta­nul­mány­gyűj­te­mény, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 241–265. p.
NyKk. 1983–1985. Grétsy László–Kovalovszky Mik­lós (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv I–II. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
NymKsz. 1996. Grétsy László–Kemény Gá­bor (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár. Bu­da­pest, Auk­tor Könyv­ki­adó.
NymKsz. 2005. Grétsy László–Kemény Gá­bor (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó. (2., ja­ví­tott és bő­ví­tett ki­adás.)
Sán­dor Klá­ra 2003. Nyelv­ter­ve­zés, nyelv­po­li­ti­ka, nyelv­mű­ve­lés. In: Kiefer Fe­renc (szerk.): A ma­gyar nyelv ké­zi­köny­ve. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 381–409. p.
Si­mon Sza­bolcs 1996. Nyelv­vál­to­za­tok a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra írt ma­gyar­nyelv-köny­vek­ben. In: Csernicskó István–Váradi Ta­más (szerk.): Ki­sebb­sé­gi ma­gyar is­ko­lai nyelv­hasz­ná­lat. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó és Ki­ad­vány­szer­kesz­tő Bt., 17–27. p.
Szepesy Gyu­la 1986. Nyel­vi ba­bo­nák. Bu­da­pest, Gon­do­lat. URL: http://mek.oszk.hu/ 01600/01688/01688.htm

 

Szabómihály Gizella: Nyelvművelés – nyelvtervezés – nyelvi menedzselés

A cím­ben em­lí­tett nyelv­mű­ve­lés és nyelv­ter­ve­zés (vagy nyel­vi ter­ve­zés) fo­gal­mak mind­an­­nyi­unk szá­má­ra is­mer­tek, az utób­bi év­ti­zed­ben szá­mos ta­nul­mány ele­mez­te a ket­tő kö­zöt­ti kap­cso­la­tot is (leg­utóbb pl. Sán­dor 2003), új fo­ga­lom vi­szont a nyel­vi me­ne­dzse­lés, amely a nor­má­tól el­té­rő nyel­vi ele­me­ket az előb­bi­e­ké­től el­té­rő szem­szög­ből kö­ze­lí­ti meg. A to­váb­bi­ak­ban az aláb­bi há­rom kér­dés­re ke­re­sem a vá­laszt:
a) Az em­lí­tett két, már meg­gyö­ke­re­se­dett fo­ga­lom mel­lett nem len­ne-e cél­sze­rű egy har­ma­di­kat, a cím­ben em­lí­tett nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­gal­mat is be­ve­zet­ni?
b) Mi le­gyen a nyel­vi me­ne­dzse­lés vi­szo­nya a nyelv­mű­ve­lés­hez és a nyelv­ter­ve­zés­hez?
c) Át­ve­gyük-e az an­gol ere­de­tű ki­fe­je­zést, vagy ke­res­sünk „ma­gya­ro­sabb” ne­vet?
A nyel­vi me­ne­dzse­lés ki­fe­je­zést 1987-ben B. Jernudd és J. Neustupný hasz­nál­ta elő­ször (an­go­lul language management for­má­ban), még­pe­dig a B. Jernudd ál­tal ki­dol­go­zott nyel­vi kor­rek­ció el­mé­le­té­vel kap­cso­la­to­san (Jernudd–Neustupný 1987; Neustupný 2002, 429).2 Az el­mé­le­tet ké­sőbb J. Neustupný több ta­nul­má­nyá­ban is ki­fej­tet­te, majd a szláv nyel­vek szem­pont­já­ból ár­nyal­ta mun­ka­tár­sa, J. Nekvapil (2000, 2003a, 2003b, lásd még Nekvapil–Neustupný 2003). Neustupný egyik vo­nat­ko­zó ta­nul­má­nyá­ban (2002) a szociolingvisztikán be­lül négy fő irány­za­tot kü­lön­böz­tet meg, ezek: 1. a nyelv és tár­sa­da­lom vi­szo­nyát vizs­gá­ló szociolingvisztika (B. Bern­stein, E. Haugen, U. Weinreich, J. Fishman), va­la­mint ide tar­to­zik sze­rin­te a dis­kur­zus­elem­zés és a nyelvkörnyezettan is; 2. va­ri­á­ció­el­mé­let (J. Gumperz, Ch. Ferguson, W. Labov); 3. a kom­mu­ni­ká­ció nyel­ven kí­vü­li kom­po­nen­se­it vizs­gá­ló szociolingvisztika (D. Hymes); 4. a nyel­vi prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ra fó­ku­szá­ló szocio­lingvisztika.
J. Neustupný sze­rint a szociolingvisztikának ez a ne­gye­dik irány­za­ta az, amely ma a nyel­vi me­ne­dzse­lés el­mé­le­te ál­tal le­fe­dett te­rü­let­tel azo­nos. A nyel­vi me­ne­dzse­lés a múlt szá­zad hat­va­nas éve­i­ben fej­lő­dés­nek in­dult nyelv­ter­ve­zés el­mé­le­té­ből fej­lő­dött ki, amely szo­ro­san kap­cso­ló­dott az Egye­sült Ál­la­mok­nak ah­hoz a tö­rek­vé­sé­hez, hogy el­len­sú­lyoz­za a Szov­jet­unió ázsi­ai és af­ri­kai tér­nye­ré­sét, ezért az ak­ko­ri ún. fej­lő­dő ál­la­mok nyel­vi prob­lé­má­i­val fog­lal­ko­zott. A nyel­vi me­ne­dzse­lés el­mé­le­te a nyelvtervezéssel3 fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek kö­zött fo­lyó szem­lé­let­be­li vi­ták ered­mé­nye­ként ala­kult ki. J. Neustupný sze­rint az alap­ve­tő vé­le­mény­kü­lönb­ség az aláb­bi­ak­ban ra­gad­ha­tó meg: a nyelv­ter­ve­zés­ben a nyelv­ter­ve­ző szak­em­be­rek de­fi­ni­ál­ják a prob­lé­má­kat, s nem fog­lal­koz­nak az­zal, mi­lyen nyel­vi prob­lé­mák­kal küz­de­nek a be­szé­lők egy-egy konk­rét szi­tu­á­ci­ó­ban (lásd még Nekvapil 2000, 166); ez­zel függ ös­­sze to­váb­bá az a tény, hogy a nyelv­ter­ve­zés a nyel­vi prob­lé­má­kat a gram­ma­ti­kai kom­pe­ten­cia szint­jén (va­gyis el­vont mó­don, a „nyelv” prob­lé­má­ja­ként) ér­tel­me­zi, s nem a be­szé­lők prob­lé­má­ja­ként. Vé­gül: a nyelv­ter­ve­zés fel­té­te­le­zi a fe­lül­ről tör­té­nő irá­nyí­tást: a nyelv­ter­ve­zés (a nyelv ter­ve­zé­se) egy­faj­ta ob­jek­tív, tech­ni­kai disz­cip­lí­na, az ezt irá­nyí­tó szak­em­be­rek mint­egy az egész tár­sa­da­lom ne­vé­ben jár­nak el – ugyan­ak­kor azon­ban kér­dé­ses, hon­nan ered ez a sze­re­pük, le­gi­ti­má­ci­ó­juk.
Mi­ben kü­lön­bö­zik a nyel­vi me­ne­dzse­lés a nyelv­ter­ve­zés­től? J. V. Neustupný le­szö­ge­zi, hogy mind a nyelv­ter­ve­zés, mind a nyel­vi me­ne­dzse­lés a nyel­vi prob­lé­mák ke­ze­lé­sé­vel fog­lal­ko­zik, ám el­té­rő meg­kö­ze­lí­tés­sel: az egyik „fent­ről le­fe­lé”, a má­sik pe­dig „alul­ról fel­fe­lé” ha­lad­va (lásd még Nekvapil 2003b, 2). A szer­ző – töb­bek­kel egye­tem­ben – azt a né­ze­tet vall­ja, hogy a nyel­vi prob­lé­mák nem ke­zel­he­tők ob­jek­tív mó­don (lásd még Jernudd–Neustupný 1987, 72), ugyan­is meg­ol­dá­su­kat az érin­tett sze­rep­lők kü­lön­bö­ző­kép­pen lát­ják, en­nél­fog­va ér­dek­el­len­té­tek lé­tez­nek kö­zöt­tük, s csak a ha­ta­lom­mal ren­del­ke­ző ér­dek­cso­port tud­ja ke­resz­tül­vin­ni el­kép­ze­lé­se­it. To­váb­bá a nyel­vi prob­lé­mák mikroszinten, a meg­nyi­lat­ko­zá­sok­ban je­lent­kez­nek, te­hát kü­lön­bö­ző szin­te­ken kell meg­ol­da­ni is őket. A nyel­vi prob­lé­mák meg­ol­dá­sa el­kép­zel­he­tet­len a kap­cso­ló­dó tár­sa­dal­mi és kom­mu­ni­ká­ci­ós prob­lé­mák ke­ze­lé­se nél­kül.
A nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­lya­mat, me­lyen be­lül öt sza­kaszt kü­lö­nít­he­tünk el: 1. az in­ter­ak­ció so­rán a be­szé­lők va­la­mi­lyen mó­don el­tér­nek a kom­mu­ni­ká­ci­ós nor­mák­tól (deviation). Nyel­vi prob­lé­ma ak­kor ke­let­ke­zik, ha ezt az el­té­rést a be­szé­lők 2. ész­re­ve­szik (noting) és 3. po­zi­tí­van vagy ne­ga­tí­van ér­té­ke­lik (evaluation). Az ész­lelt el­té­ré­sek ke­ze­lé­se cél­já­ból 4. ak­ció­terv (adjustment de­sign) ki­dol­go­zá­sá­ra és 5. meg­va­ló­sí­tá­sá­ra (implementation) ke­rül sor (lásd még Jernudd–Neustupný 1987, 75–76). Ezek a lé­pé­sek na­gyon ha­son­lí­ta­nak a nyelv­ter­ve­zés egyes sza­ka­sza­i­ra (a prob­lé­ma ki­je­lö­lé­se, a meg­ol­dá­si mó­do­za­tok fel­vá­zo­lá­sa, il­let­ve egy konk­rét meg­ol­dás ki­vá­lasz­tá­sa, majd en­nek el­ter­jesz­té­se), ám több lé­nye­ges el­té­rés mu­tat­ko­zik kö­zöt­tük. Amint fen­tebb már volt ró­la szó, a nyel­vi me­ne­dzse­lés min­dig a konk­rét kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­ben fel­lé­pő prob­lé­mák ke­ze­lé­sét tart­ja fon­tos­nak, ami vi­szont nem je­len­ti azt, hogy az adott prob­lé­ma nem le­het tár­sa­dal­mi ér­vé­nyű és je­len­tő­sé­gű. Ilyen pél­da­ként em­lí­ti Neustupný azt, ami­kor bi­zo­nyos konk­rét szi­tu­á­ci­ók­ban (nem­zet­kö­zi szin­ten) az an­gol anya­nyel­vi be­szé­lők előny­ben van­nak a nem anya­nyel­vi be­szé­lők­kel szemben.4 To­váb­bá a nyel­vi me­ne­dzse­lés sze­rint a nyel­vi prob­lé­ma a kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­től füg­gő­en kü­lön­bö­ző szin­te­ken ke­let­ke­zik, ezért kü­lön­bö­ző szin­te­ken is kell meg­ol­da­ni, így az ak­ció­terv az ön­kor­rek­ci­ó­tól kezd­ve a nyel­vi re­form­ja­vas­la­to­kig szá­mos szin­ten megvalósulhat.5 A nyel­vi me­ne­dzse­lés fent vá­zolt fo­lya­ma­ta bár­mi­kor meg­sza­kít­ha­tó: pl. a prob­lé­mát az in­ter­ak­ció részt­ve­vői ér­zé­ke­lik és ér­té­ke­lik is, de nem tart­ják fon­tos­nak, hogy to­vább­ra is fog­lal­koz­za­nak ve­le, vagy ki­dol­goz­nak ugyan ak­ció­ter­vet, de az nem va­ló­sul meg, így a tör­té­ne­lem­ből több pél­da is van ar­ra, hogy ki­vá­ló­an ki­dol­go­zott ter­ve­ze­tek a meg­fe­le­lő fel­té­te­lek hi­á­nyá­ban so­ha­sem vál­tak va­ló­ra.
Az el­mon­dot­tak­ból úgy tűn­het, hogy Neustupný a nyel­vi me­ne­dzse­lést csak az in­ter­ak­ció részt­ve­vő­it érin­tő fo­lya­mat­ként ér­tel­me­zi, olyan fo­lya­mat­ként, amely mint­egy au­to­ma­ti­ku­san, bár­mi­lyen „szer­ve­zett el­mé­let” rész­vé­te­le, az­az kül­ső be­avat­ko­zás nél­kül zaj­lik. Va­ló­já­ban a szer­ző két­faj­ta ér­te­lem­ben hasz­nál­ja ezt a ki­fe­je­zést: a) ob­jek­tív fo­lya­mat, az in­ter­ak­ció részt­ve­vői ma­guk old­ják meg a prob­lé­mát, b) a nyel­vi prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­nak egy­faj­ta el­mé­le­ti meg­kö­ze­lí­té­se. A szer­ző ide so­rol­ja a már em­lí­tett kor­rek­ció­el­mé­le­tet, de az ún. nyel­vi im­pe­ri­a­liz­mus el­mé­le­tét (Phillipson) vagy a nyelvkörnyezettant is.
Neustupný a nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­gal­mát a nyelv­ter­ve­zés kri­ti­ká­já­ra ala­poz­za; nem fo­gal­maz­za ugyan meg, ám a nyelv­ter­ve­zést in­kább de­duk­tív, a nyel­vi me­ne­dzse­lést pe­dig in­duk­tív fo­lya­mat­nak tart­ja (amint ezt ko­ráb­ban em­lí­tet­tük), ugyan­is ezt ír­ja: „Az egyes in­ter­ak­ci­ós ak­tu­sok­ra vo­nat­ko­zó nyel­vi me­ne­dzse­lé­si fo­lya­ma­tok olyan szer­ve­zett te­vé­keny­ség­gé áll­nak ös­­sze, amely­ben már el­mé­let és ide­o­ló­gia is meg­nyil­vá­nul, ki­ter­jedt há­ló­za­tok ala­kul­nak ki, ös­­sze­tett fo­lya­ma­tok zaj­la­nak. Ezen a szin­ten már nem szük­ség­sze­rű­en nyil­ván­va­ló a konk­rét in­ter­ak­ci­ós ak­tu­sok­hoz fű­ző­dő kap­cso­lat. A nyel­vi me­ne­dzse­lés mint el­mé­let azon­ban meg­kí­ván­ja, hogy ez a kap­cso­lat a le­he­tő leg­szo­ro­sabb le­gyen. Más szó­val, a nyel­vi me­ne­dzse­lés­nek meg kell ha­lad­nia azt a hely­ze­tet, ami­kor a nyel­vi gya­kor­lat kor­lá­to­zott is­me­re­té­re ala­poz­va nyel­vé­szek vagy má­sok ha­tá­roz­ták meg, hogy mi je­lent gon­dot, és mi nem” (2002, 435).
Mi­ért tart­juk hasz­nos­nak és to­vább­gon­do­lás­ra ér­de­mes­nek a fent vá­zolt el­mé­le­tet? El­ső­sor­ban is azért, mert gya­kor­lat­ori­en­tált, a va­lós fo­lya­ma­to­kat rög­zí­ti, s lé­nye­gé­ben le­ír­ha­tó ve­le az a te­vé­keny­ség, me­lyet pél­dá­ul a nyel­vi kö­zön­ség­szol­gá­la­t­ok vé­gez­nek. A fen­ti­ek alap­ján eset­leg az a vé­le­mény ala­kul­hat ki va­la­ki­ben, hogy Neustupný a nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­lya­ma­tá­ból ki­zár­ja a nyel­vé­sze­ket, il­let­ve a nyel­vé­szek sze­re­pét eset­leg csak a fo­lya­ma­tok le­írá­sá­ra, a konk­rét in­ter­ak­ci­ós ak­tu­sok meg­ol­dá­sa alap­ján le­von­ha­tó ta­nul­sá­gok ös­­szeg­zé­sé­re és utó­la­gos el­mé­let­al­ko­tás­ra kor­lá­toz­za. Va­ló­já­ban Neustupný két­faj­ta nyel­vi me­ne­dzse­lést kü­lön­böz­tet meg: az egy­sze­rű, az adott kom­mu­ni­ká­ci­ós ak­tus­ra vo­nat­ko­zót és az ál­ta­lá­ban in­téz­mény­hez köt­he­tő szer­ve­zet­tet (bő­veb­ben lásd Nekvapil 2003b, 5).6 To­váb­bá nem fe­led­kez­he­tünk meg ar­ról a tény­ről sem, hogy egy­részt a nyel­vé­szek be­szé­lők is egy­ben, s ezért a kom­mu­ni­ká­ció so­rán ma­guk is ke­rül­nek olyan hely­zet­be, hogy va­la­mi­lyen nyel­vi prob­lé­mát kell meg­ol­da­ni­uk, más­részt pe­dig nyel­vi prob­lé­má­ik­kal egyéb be­szé­lők for­dul­nak hoz­zá­juk (lásd pl. a kö­zön­ség­szol­gá­lat­ok te­vé­keny­sé­gét).
Amint em­lí­tet­tük, a nyel­vi me­ne­dzse­lés el­mé­le­te al­kal­maz­ha­tó a nyel­vi kö­zön­ség­szol­gá­lat­ok és ál­ta­lá­ban a nyel­vi szol­gál­ta­tá­so­kat nyúj­tó in­téz­mé­nyek te­vé­keny­sé­gé­re. El­ső­sor­ban is ez­ál­tal el­vá­laszt­ha­tó e te­vé­keny­ség a szű­kebb ér­te­lem­ben vett nyelv­mű­ve­lés­től, va­gyis a nyel­vi ismeretterjesztéstől.7 Az alap­ve­tő el­té­ré­sek a kö­vet­ke­zők: igaz ugyan, hogy oly­kor a nyelv­mű­ve­lők ol­va­sói vagy hall­ga­tói kér­dés­re vá­la­szol­nak a nyelv­mű­ve­lő cikk­ben vagy elő­adás­ban, a ti­pi­kus azon­ban az, hogy a sa­ját ma­guk ál­tal nyel­vi prob­lé­má­nak mi­nő­sí­tett kér­dés­ről ír­nak (a nor­má­tól va­ló el­té­rés­re fi­gyel­nek fel) at­tól füg­get­le­nül, hogy a be­szé­lők szá­má­ra az prob­lé­ma­ként me­rül-e fel vagy sem. (Bi­zo­nyos nyelv­mű­ve­lői ta­ná­csok ha­tás­ta­lan vol­ta ép­pen ez­zel függ­het ös­­sze.) To­váb­bá a nyelv­mű­ve­lő ta­nács ti­pi­kus meg­je­le­né­si for­má­ja a nyelv­mű­ve­lő cikk vagy elő­adás (il­let­ve ké­zi­könyv­ben szó­cikk), amely – még ha va­lós prob­lé­má­ra re­a­gál is – idő­ben és tér­ben el­to­ló­dik az ere­de­ti prob­lé­má­hoz ké­pest, sőt a szer­zők ne­megy­szer han­goz­tat­ják, hogy cél­juk az ál­ta­lá­no­sí­tás, a je­len­ség be­mu­ta­tá­sa. A nyel­vi szol­gál­ta­tá­sok, kö­zön­ség­szol­gá­lat ese­té­ben azon­ban azon­nal kell re­a­gál­ni, va­gyis a prob­lé­ma és an­nak meg­ol­dá­sa kö­zött mi­ni­má­lis idő­el­to­ló­dás van, s egy konk­rét kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­re vo­nat­ko­zó­an kell ta­ná­csot ad­ni. Ez azon­ban nem zár­ja ki, hogy a ké­sőb­bi­ek­ben a ta­nács alap­ján akár nyelv­mű­ve­lő, nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő cikk is szü­les­sen a prob­lé­má­ról, vagy más mó­don hasz­no­sít­sák a konk­rét eset­ből le­von­ha­tó ta­pasz­ta­la­to­kat.
A szer­ve­zett ke­re­tek­ben fo­lyó nyel­vi me­ne­dzse­lés és a nyelv­ter­ve­zés, il­let­ve a nyelv­fej­lesz­tés­ként ér­tel­me­zett nyelv­mű­ve­lés vi­szo­nya már bo­nyo­lul­tabb. Amint fen­tebb ar­ról már volt szó, Neustupný a nyelv­ter­ve­zést és a nyel­vi me­ne­dzse­lést mint fo­gal­mat és te­vé­keny­sé­get szem­be­ál­lít­ja egy­más­sal, szin­te egy­mást ki­zá­ró fo­ga­lom­ként és te­vé­keny­ség­ként ér­tel­me­zi őket.8 Ez­zel el­len­tét­ben azt gon­do­lom, hogy mind­ket­tő­re szük­sé­günk van: a konk­rét nyel­vi-kom­mu­ni­ka­tív prob­lé­mák meg­ol­dá­sa va­la­mi­lyen tá­gabb ke­ret­be be­il­leszt­ve le­het­sé­ges. Vé­le­mé­nyem sze­rint a nyelv­ter­ve­zés ha­tá­roz­za meg azt a stra­té­gi­át, azt a stra­té­gi­ai és el­mé­le­ti ke­re­tet, amely­hez vi­szo­nyít­va a konk­rét nyel­vi prob­lé­má­kat ke­zel­jük, bár igaz ugyan, hogy a gya­kor­lat is hat az el­mé­let­re, a ket­tő kö­zött ál­lan­dó osz­cil­lá­lás lé­te­zik.
A nyelv­ter­ve­zés, a nyelv­mű­ve­lés és a nyel­vi me­ne­dzse­lés kö­zött sa­ját ér­tel­me­zé­sem sze­rint fenn­ál­ló kap­cso­la­tot há­rom pél­dán szem­lél­te­tem:
Elő­ször egy pél­da a Gramma Nyel­vi Iro­da sa­ját gya­kor­la­tá­ból. A köz­élet és a hi­va­ta­li élet szlo­vák­nyel­vű­sé­ge mi­att ed­dig el­ha­nya­golt te­rü­let volt Szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si ter­mi­no­ló­gia. Po­li­ti­kai okok­ból egé­szen 1997-ig a bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um meg­je­len­tett ugyan egy la­pot (1990-ig Nem­ze­ti Bi­zott­sá­gok, ké­sőbb Köz­igaz­ga­tás cím­mel) a köz­igaz­ga­tás­ban dol­go­zó tiszt­vi­se­lők ré­szé­re, amely tör­vény­for­dí­tá­so­kat és egyéb szö­ve­ge­ket kö­zölt, ez a lap azon­ban tel­jes mér­ték­ben a szlo­vák Národné výbory, ill. Verejná správa ma­gyar for­dí­tá­sa volt. A for­dí­tá­sok szín­vo­na­la na­gyon ala­csony volt, a kü­lön­bö­ző szö­ve­gek kü­lön­bö­ző for­dí­tók­tól szár­maz­tak, ezért ugyan­azt a szlo­vák ki­fe­je­zést kü­lön­bö­ző­kép­pen for­dí­tot­ták. A na­pi­saj­tó­val és a rá­di­ó­val ha­son­ló a hely­zet. Mind­ez azt ered­mé­nyez­te, hogy je­len­leg egy-egy szlo­vák fo­ga­lom­nak eset­le­ge­sen több ma­gyar meg­fe­le­lő­je is hasz­ná­la­tos (bő­veb­ben Szabómihály 2002a, 2002b). Ez a kér­dés ko­ráb­ban kí­vül esett a nyelv­mű­ve­lés ér­dek­lő­dé­si kö­rén, s év­ti­ze­de­kig lé­nye­gé­ben va­lós prob­lé­ma­ként nem is me­rült föl, mi­vel a köz­igaz­ga­tás­ban a ma­gyar nyel­vet írás­ban gya­kor­la­ti­lag nem le­he­tett hasz­nál­ni.
Az egy­ér­tel­mű ter­mi­no­ló­gia hi­á­nya – és egy­ál­ta­lán a ma­gyar jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si szö­ve­gek­re jel­lem­ző stí­lus­nak mint nor­má­nak a nem is­me­re­te – az utób­bi évek­ben vált akut­tá, ugyan­is az 1999-től ha­tá­lyos ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­la­ti tör­vény alap­ján ma már bi­zo­nyos hi­va­ta­lok­kal va­ló kap­cso­lat­tar­tás so­rán a ma­gyar nyelv írás­ban is hasz­nál­ha­tó. A meg­fe­le­lő „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si ter­mi­no­ló­gia hi­á­nyát nagy­részt prob­lé­ma­ként élik meg pél­dá­ul a te­le­pü­lé­si ön­kor­mány­zat­ok vagy az új­ság­írók (az in­ter­ak­ció részt­ve­vői), de tu­da­to­sít­ják (el­vi­leg kí­vül­ál­ló­ként) a nyel­vé­szek is. (Az utób­bi­ak­nak na­gyobb át­te­kin­té­sük van a prob­lé­má­ról, ezért több prob­lé­mát is tu­da­to­sí­ta­nak, mint az előb­bi­ek.)
A jo­gi-köz­éle­ti szö­ve­gek ma­gyar vál­to­za­tá­nak meg­fo­gal­ma­zá­sá­val kap­cso­la­tos prob­lé­má­ik­kal a be­szé­lők (konk­rét sze­mé­lyek, de in­téz­mé­nyek is) szá­mos eset­ben a Gramma Nyel­vi Iro­da 2002-től mű­kö­dő kö­zön­ség­szol­gá­la­tá­hoz for­dul­nak. Ami­kor a kö­zön­ség­szol­gá­lat mun­ka­tár­sai ar­ra ad­nak vá­laszt, ho­gyan for­dít­son a kér­de­ző egy-egy konk­rét szlo­vák szót, ki­fe­je­zést ma­gyar­ra, a vá­lasz mö­gött szük­ség­sze­rű­en va­la­mi­lyen el­mé­le­ti hát­tér hú­zó­dik meg. Eb­ben az eset­ben a hát­tér va­ló­já­ban egy nyelv­ter­ve­zé­si dön­tés: el kell dön­te­ni, hogy a közmagyar (az­az a Ma­gyar­or­szá­gon hasz­ná­la­tos) ki­fe­je­zést ja­va­sol­juk-e (ha van ilyen), vagy a „for­ga­lom­ban le­vő”, for­dí­tás­sal lét­re­jött ki­fe­je­zé­sek kö­zül ja­va­sol­junk-e egyet, eset­leg újat al­kos­sunk (bő­veb­ben lásd Lanstyák–Szabómihály 2000/2002). A szlo­vá­ki­ai ma­gyar köz­vé­le­mény el­vi­leg el­uta­sít­ja a kon­tak­tus­je­len­sé­ge­ket, ver­bá­li­san a közmagyarhoz va­ló nyel­vi kö­ze­le­dést tá­mo­gat­ja, s ez volt a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­mű­ve­lők ál­lás­pont­ja is. Gya­kor­la­ti – el­ső­sor­ban kom­mu­ni­ka­tív – szem­pon­to­kat fi­gye­lem­be vé­ve a Gramma Nyel­vi Iro­da mun­ka­tár­sai is azon a vé­le­mé­nyen van­nak, hogy a szak­ter­mi­no­ló­gia sík­ján meg kell tar­ta­ni a le­he­tő leg­na­gyobb egy­sé­get, ezért funk­ci­o­ná­lis meg­fe­le­lés ese­tén a magyar(országi) jo­gi-köz­éle­ti ter­mi­nu­sok át­vé­tel­ét kell ja­va­sol­ni. Ez a nyelv­ter­ve­zé­si dön­tés az­tán meg­ha­tá­roz­za a konk­rét nyel­vi prob­lé­mák­ra adott vá­la­szo­kat is: va­gyis min­den eset­ben, ami­kor ilyen kér­dés me­rül föl, el­ső­sor­ban is a már lé­te­ző ter­mi­nus hasz­ná­la­tát ja­va­sol­ja a kö­zön­ség­szol­gá­lat, s csak ak­kor fog­lal­ko­zunk sa­já­tos szak­sza­vak meg­al­ko­tá­sá­nak a prob­lé­má­já­val, ami­kor a szlo­vá­ki­ai fo­ga­lom nem lé­te­zik Ma­gyar­or­szá­gon, vagy va­la­mi­lyen más ok­ból nem ve­he­tő át.
Le­zaj­lott te­hát a tel­jes fo­lya­mat: az in­ter­ak­ció részt­ve­vői ész­lel­ték a prob­lé­mát (konk­ré­tan azt, hogy va­la­mit nem tud­nak „he­lye­sen” ma­gya­rul meg­ne­vez­ni), ezt a tényt ne­ga­tí­van ér­té­kel­ték, te­hát pró­bál­ták meg­ol­da­ni, a prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ba be­kap­csolt nyel­vé­szek vá­la­szol­tak, ez­ál­tal a kér­de­ző ré­szé­re a prob­lé­mát meg­ol­dot­ták. A kér­de­zőt rend­sze­rint nem ér­dek­li a nyel­vé­sze­ti ma­gya­rá­zat, sem az, hogy el­vi­leg több­fé­le le­he­tő­ség kö­zül le­he­tett vá­lasz­ta­ni, ő egy­ér­tel­mű vá­laszt kér. A nyel­vész azon­ban azt sze­ret­né, hogy er­ről a dön­tés­ről, az adott prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ról má­sok is ér­te­sül­je­nek – fel­te­he­tő ugyan­is, hogy ha­son­ló gond­ja­ik má­sok­nak is van­nak, s ez így is szo­kott len­ni –, ezért igyek­szik azt el­ter­jesz­te­ni. Az em­lí­tett dön­tés va­ló­já­ban egy kodifikációs ak­tus volt, amely „köz­lé­sé­nek”, el­ter­jesz­té­sé­nek ha­gyo­má­nyos mód­ja (szó­tá­rak­ban, ké­zi­köny­vek­ben stb.) hos­­szú ide­ig tart, s ezért nem célravezető.9 Eb­ből a meg­fon­to­lás­ból az ál­ta­lunk ho­zott kodifikációs dön­té­sek el­ter­jesz­té­sé­nek aláb­bi mód­ja­it vá­lasz­tot­tuk: 1. a köz­ér­de­kű kér­dé­sek­re adott vá­la­szo­kat kö­zöl­jük a hon­la­pun­kon; 2. az ál­ta­lunk ja­va­solt ma­gyar meg­fe­le­lő­ket (a kodifikációt-lexikációt) szin­tén kö­zöl­jük a hon­la­pon, il­let­ve meg­küld­jük a szer­kesz­tő­sé­gek­nek; 3. nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő cik­kek­ben is­mer­tet­jük meg a nagy­kö­zön­ség­gel az ál­ta­lunk ja­va­solt ki­fe­je­zé­se­ket, ter­mi­nu­so­kat. A vá­zolt fo­lya­mat te­hát nyel­vi me­ne­dzse­lés és nyelv­ter­ve­zés, il­let­ve (szű­kebb ér­te­lem­ben vett) nyelv­mű­ve­lés is egy­ben.
Több­sé­gi hely­zet­ben, így Ma­gyar­or­szá­gon is ha­son­ló­an ír­ha­tó le a fo­lya­mat: A be­szé­lők rend­sze­rint azért for­dul­nak az MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­nek kö­zön­ség­szol­gá­la­tá­hoz, mert nem biz­to­sak a nor­ma is­me­re­té­ben. Pél­dá­ul azt a kér­dést te­szik fel, ho­gyan ír­ják le egy adott in­téz­mény bel­ső szer­ve­ze­ti egy­sé­gé­nek a ne­vét. A kö­zön­ség­szol­gá­lat mun­ka­tár­sa el­vi­leg két­fé­le vá­laszt ad­hat: a he­lyes­írá­si sza­bály­zat­ra utal­va azt mond­ja, hogy a bel­ső szer­ve­ze­ti egy­sé­gek (pl. osz­tá­lyok) ne­vét kis kez­dő­be­tű­vel ír­juk; azt is mond­hat­ja azon­ban, hogy a je­len­le­gi nagy­be­tű­sí­tés irá­nyá­ba haj­ló írás­gya­kor­la­tot fi­gye­lem­be vé­ve a bel­ső szer­ve­ze­ti egy­ség ne­ve ír­ha­tó nagy kez­dő­be­tű­vel is.10 Az el­ső eset­ben egy­faj­ta „or­to­ló­gu­si” vá­laszt adott, a má­so­dik eset­ben le­he­tő­sé­get adott a vá­lasz­tás­ra. Az el­ső eset­ben a nor­má­hoz iga­zo­dó vál­to­zat tá­mo­ga­tá­sá­val nyelv­ter­ve­zé­si szem­pont­ból a nor­ma meg­erő­sí­té­sé­ről van szó, a má­so­dik eset­ben vá­la­sza – ha a kér­de­ző az írás­gya­kor­la­tot ve­szi fi­gye­lem­be – vé­gül is a nor­ma meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra irá­nyu­ló tö­rek­vé­se­ket fog­ja erő­sí­te­ni.

A nyelv­ter­ve­zé­si kér­dé­se­ket már azért sem le­het ki­zár­ni a nyel­vi me­ne­dzse­lé­si fo­lya­mat­ból, mert olyan kör­nye­ze­tet te­rem­te­nek, amely meg­ha­tá­roz­za egy­részt az ugyan­ar­ra a prob­lé­má­ra adott vá­la­szo­kat, más­részt pe­dig a prob­lé­ma­ként szó­ba jö­he­tő je­len­sé­gek kö­rét is ki­je­lö­li. Ha – a fen­ti pél­dá­nál ma­rad­va – a nyel­vi kö­zön­ség­szol­gá­lat mun­ka­tár­sai azon a vé­le­mé­nyen van­nak, hogy az in­téz­mé­nyek szer­ve­ze­ti egy­sé­ge­i­nek a ne­vét a kodifikációval össz­hang­ban kell ír­ni, ak­kor min­den ilyen tar­tal­mú kér­dés­re egy­ér­tel­mű­en a he­lyes­írá­si sza­bály­zat vo­nat­ko­zó pont­já­nak meg­fe­le­lő vá­laszt ad­nak, a má­sik eset­ben pe­dig nyil­ván szin­tén azo­nos mó­don jár­nak el, va­gyis a je­len­le­gi írás­gya­kor­lat­ról is tá­jé­koz­tat­ják a kér­de­ző­ket. To­váb­bá: stá­tus­ter­ve­zé­si kér­dés, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban (je­len­leg új­ra) két nyel­ven ál­lít­ják ki a bi­zo­nyít­vá­nyo­kat, ve­ze­tik az ok­ta­tá­si do­ku­men­tá­ci­ót. E szö­ve­gek két­nyel­vű­sé­gét az ok­ta­tá­si kor­mány­zat úgy ér­tel­me­zi, hogy a ma­gyar szö­veg­nek mon­da­ton­ként, eset­leg be­kez­dé­sen­ként (táb­lá­za­tos meg­ol­dás ese­tén sza­van­ként vagy ki­fe­je­zé­sen­ként) kell kö­vet­nie a szlo­vák szö­ve­get, va­gyis a szlo­vák és a ma­gyar szö­veg egy­azon la­pon pár­hu­za­mo­san (egy­más mel­lett, il­let­ve egy­más alatt) he­lyez­ke­dik el. Ez a meg­ol­dás szá­mos prob­lé­mát fel­vet, pél­dá­ul a két szö­veg­nek kö­rül­be­lül azo­nos hos­­szú­nak kell len­nie, sok eset­ben kény­te­le­nek va­gyunk nem ma­gya­ros szó­ren­det al­kal­maz­ni, a ma­gyar­or­szá­gi min­ták csak kor­lá­to­zot­tan hasz­nál­ha­tók stb. (bő­veb­ben lásd Szabómihály 2000/2002). Ha si­ke­rül­ne el­ér­nünk, hogy a két szö­veg le­vá­laszt­ha­tó len­ne egy­más­tól (pél­dá­ul a bi­zo­nyít­vá­nyok ese­té­ben két kü­lön­bö­ző la­pon len­ne a szlo­vák és a ma­gyar szö­veg), a mai szö­veg­for­má­lá­si és szó­ren­di gon­dok je­len­tős ré­sze fel sem me­rül­ne. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­ter­ve­zés – e prob­lé­mát tu­da­to­sít­va – te­hát a je­len­le­gi gya­kor­lat meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra fog tö­re­ked­ni, ez azon­ban mind­ad­dig nem fog si­ke­rül­ni, amíg az ok­ta­tá­si kor­mány­zat mint ha­ta­lom­mal ren­del­ke­ző il­le­té­kes ha­tó­ság nem egye­zik be­le a szlo­vák és a ma­gyar szö­veg­nek két kü­lön lap­ra tör­té­nő szét­vá­lasz­tá­sá­ba. Ez azt je­len­ti, hogy amíg nem tör­té­nik meg a ma­gyar szö­veg önál­ló­sí­tá­sa, min­den újabb szö­veg­nél ugyan­azok­kal a nyel­vi prob­lé­mák­kal fo­gunk ta­lál­koz­ni, s hi­á­ba azo­no­sít­juk és tu­da­to­sít­juk őket, a két nyelv­nek az adott szö­ve­gek­ben meg­nyil­vá­nu­ló stá­tus­be­li kü­lönb­sé­ge kor­lá­toz­ni fog­ja a meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­ge­ket.
A be­ve­ze­tő­ben em­lí­tett har­ma­dik kér­dés az egy­elő­re nyel­vi menedzselés-nek ne­ve­zett fo­ga­lom ma­gyar meg­ne­ve­zé­se (ha úgy gon­dol­juk, hogy szük­ség vol­na e fo­ga­lom­ra). A nyel­vi me­ne­dzse­lés fent vá­zol fo­lya­ma­tá­nak is­me­re­té­ben mond­hat­juk, hogy eb­ben a szó­kap­cso­lat­ban a me­ne­dzse­lés szó­nak más a je­len­té­se, mint amit a me­ne­dzsel ige szó­tá­ra­zott je­len­té­sei alap­ján várnánk,11 az an­gol manage igé­nek azon­ban van ’kezel’ je­len­té­se is, va­gyis a nyel­vi me­ne­dzse­lés he­lyett hasz­nál­ha­tó vol­na a nyel­vi prob­lé­ma­ke­ze­lés ki­fe­je­zés is.12

Iro­da­lom

Jernudd, Björn. H – Jiøí V. Neustupný 1987. Language Planning: For whom? Laforge, L. ed.: Proceedings of the International Colloqium on Language Planning. May, 25–29, 1986 Ot­ta­wa. 69–84. Qu­é­bec, Les Presses de l’Université Laval.
Heltainé Nagy Er­zsé­bet 2002. Nyelv, ha­ta­lom, nor­ma ös­­sze­füg­gé­sei a 20. szá­za­di ma­gyar nyelv­mű­ve­lés­ben. In: Hoffmann Ist­ván–Ju­hász De­zső–Pén­tek Já­nos (szerk.): Hun­ga­ro­ló­gia és dimenzionális nyelv­szem­lé­let. Elő­adá­sok az V. Nem­zet­kö­zi Hun­ga­ro­ló­gi­ai Kong­res­­szu­son. 215–224. Debrecen–Jyväskylä.
Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la 2000/2002. Nyel­vi jo­ga­ink ér­vé­nye­sí­té­sé­nek nyel­vi fel­tét­elei. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2. évf. (2000) 1. sz. 85–98. Új­ra­köz­lés: Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. 117–126. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.
Nekvapil, Jiøí 2000. Language management in a changing society: Sociolinguistic remarks from the Czech Republic. In: Panzer, B. (ed.): Die sprachliche Situation in der Slavia zehn Jahre nach der Wende. 165–177. Frank­furt am Ma­in, Peter Lang.
Nekvapil, Jiøí 2003a. O vztahu malých a velkých slovanských jazykù [A kis és nagy szláv nyel­vek kap­cso­la­tá­ról]. Lìtopis, 50. évf. (2003) 1. sz. (Inter-Slavica), 113–127.
Nekvapil, Jiøí 2003b. Small and Large Languages in Contact. Paper presented at Obirin University, Tokyo, October 2, 2003 (kéz­irat).
Nekvapil, Jiøí – J.V. Neustupný 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning. 2003, Vol. 4, No. 3–4, 181–366.
Neustupný, Jiøí V. 2002. Sociolingvistika a jazykový management. Sociologický èasopis, 38. évf. 4. sz. 429–432.
NyKk. 1985. Grétsy László–Kemény Gá­bor (szerk.): 1985. Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv. II. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Sán­dor Klá­ra 2003. Nyelv­ter­ve­zés, nyelv­po­li­ti­ka, nyelv­mű­ve­lés. In: Kiefer Fe­renc (szerk.): A ma­gyar nyelv ké­zi­köny­ve. 381–409. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Szabómihály Gi­zel­la 2000/2002. A két­nyel­vű is­ko­lai ira­tok ma­gyar szö­ve­gé­vel és a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ok­ta­tá­si ter­mi­no­ló­gi­á­val kap­cso­la­tos prob­lé­mák­ról. Iro­dal­mi Szem­le, 43, 2000, 5–6. 118–128. Új­ra­köz­lés: Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. 170–181. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.
Szabómihály Gi­zel­la 2002a. A ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­la­ti tör­vény gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sa és a szlo­vák hi­va­ta­los (jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si) szö­ve­gek ma­gyar­ra for­dí­tá­sá­nak kér­dé­sei. In: Lanstyák Ist­ván és Si­mon Sza­bolcs (szerk.): Ta­nul­má­nyok a két­nyel­vű­ség­ről. 169–200. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.
Szabómihály Gi­zel­la 2002b. A hi­va­ta­li két­nyel­vű­ség meg­te­rem­té­sé­nek nyel­vi ve­tü­le­tei. In: Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. 182–199. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.

Misad Katalin: A szaknyelvi regiszterek fejlesztésének szemantikai és pragmatikai összefüggései szlovákiai magyar viszonylatban

A szak­nyel­vi re­gisz­te­rek fej­lesz­té­sé­re irá­nyu­ló fel­ada­tok szám­ba­vé­te­le és a meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­gek fel­vá­zo­lá­sa a ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­ta­it il­le­tő­en csak az utób­bi évek­ben in­dult meg. Bár 1967-ben a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­te, a Cse­ma­dok mel­lett ala­kult egy nyel­vi szak­bi­zott­ság, mely­nek ke­re­té­n belül mű­kö­dött egy ter­mi­no­ló­gi­ai cso­port is, a fel­ada­tok meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz nem volt elég szak­em­ber (lásd Ja­kab 1976, 154–156). A het­ve­nes évek ele­jén Deme Lász­ló – aki a Comenius Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szék­ének ven­dég­ta­ná­ra­ként öt évig tar­tóz­ko­dott Po­zsony­ban – hív­ta fel a fi­gyel­met ar­ra, hogy Szlo­vá­ki­á­ban leg­in­kább a szak­mai és a tár­sa­dal­mi-ál­lam­igaz­ga­tá­si vo­nat­ko­zá­sú nyel­vi ré­te­gek­ben adód­nak nyelv­hasz­ná­la­ti prob­lé­mák (Deme 1970, 101). Ja­kab Ist­ván a kas­sai Ka­zin­czy Na­po­kon el­hang­zott elő­adá­sá­ban vá­la­szolt a fel­ve­tett prob­lé­má­ra: „Hang­sú­lyoz­nunk kell, hogy ép­pen a ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dé­sek tisz­tá­zá­sa je­len­ti nyelv­mű­ve­lé­sünk szá­má­ra a leg­több ne­héz­sé­get, s bár­men­­nyi­re sür­gős len­ne is ez a mun­ka, nem­igen akad rá je­lent­ke­ző, mert a szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek meg­fe­le­lő­i­nek fel­ku­ta­tá­sá­hoz a ma­gyar szak­szó­kész­le­tek ala­pos és ös­­sze­ve­tő ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra, te­hát nagy kö­rül­te­kin­tés­sel vég­zett mun­ká­ra len­ne szük­ség” (Ja­kab 1976, 170). A cseh­szlo­vá­ki­ai nyelv­mű­ve­lés el­ve­it tö­mö­ren meg­fo­gal­ma­zó 1973-as prog­ram­rend­ben azon­ban már meg­ta­lál­ha­tó a kö­vet­ke­ző té­tel is: „…(a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­mű­ve­lés­nek) szün­te­le­nül vizs­gál­nia kell a ma­gyar nyelv cseh­szlo­vá­ki­ai hasz­ná­la­tá­nak ál­la­po­tát, s az ar­ra il­le­té­ke­sek be­vo­ná­sá­val se­gí­te­nie kell a le­ma­ra­dást mu­ta­tó bel­ső nyelv­tí­pus, stí­lus­szint, stí­lus­ré­teg vagy cso­port­nyel­vi szó­kész­let fej­lesz­té­sét” (Ja­kab 1976, 166). Az el­múlt ne­gyed­szá­zad alatt azon­ban a ter­mi­no­ló­gia ügyé­ben nem sok min­den tör­tént: az egy­ko­ri nyel­vi szak­bi­zott­ság he­lyé­be lé­pő Cseh­szlo­vá­ki­ai, il­let­ve ké­sőbb Szlo­vá­ki­ai Ma­gya­rok Anya­nyel­vi Tár­sa­sá­gá­nak ter­mi­no­ló­gi­ai cso­port­ja ugyan ma­gá­ra vál­lal­ta az ez­zel kap­cso­la­tos fel­ada­to­kat, sőt vég­zett bi­zo­nyos szó­tár­szer­kesz­té­si mun­ká­la­to­kat, ám olyan kor­sze­rű, át­fo­gó mun­ka, amely se­gí­te­né a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vek ter­ve­zé­sét, nem szü­le­tett. Ha­son­ló sors­ra ju­tott a dunaszerdahelyi szék­he­lyű Ka­ted­ra Tár­sa­ság ál­tal a ki­lenc­ve­nes évek vé­gén lét­re­ho­zott ún. nyelv­ter­ve­ző mun­ka­cso­port is, amely­nek az lett vol­na a fel­ada­ta, hogy ös­­sze­gyűjt­se, va­la­mint rend­sze­rez­ze a ma­gyar­or­szá­gi és a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ok­ta­tás­ügy­ben egy­aránt hasz­ná­la­tos ter­mi­nu­so­kat, szak­ki­fe­je­zé­se­ket (Csicsay 2002, 264). Egye­sek a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vek fej­let­len­sé­gé­ért egy­ér­tel­mű­en a ha­zai és a ma­gyar­or­szá­gi szak­em­be­re­ket hi­báz­tat­ják: „A szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyel­vé­szet a di­ag­nosz­ti­ká­ra kon­cent­rál, terapeutikai szán­dé­ka, te­vé­keny­sé­ge nin­csen, még a test­hez­ál­ló egye­te­mi szak­ter­mi­no­ló­gi­át sem mű­ve­li. Ma­gyar­or­szá­gon pe­dig nem je­lent meg olyan szó­tár, ame­lyik a ki­sebb­sé­gek nyel­vi túl­élé­sét se­gí­te­né” (Csu­ka 2002, 257).
A hi­ány­zó szak­nyel­vi re­gisz­te­rek ki­ala­kí­tá­sát és fej­lesz­té­sét je­len­leg az MTA szlo­vá­ki­ai ku­ta­tó­ál­lo­má­sa­ként 2002-ben ala­kult, nyel­vi ter­ve­zés­sel is fog­lal­ko­zó mű­hely, a Gramma Nyel­vi Iro­da vál­lal­ta ma­gá­ra. A cso­port tag­jai sze­rint a két fő te­rü­let, amely­nek szlo­vá­ki­ai ma­gyar ter­mi­no­ló­gi­á­ját mi­nél előbb ki kell ala­kí­ta­ni, a köz­igaz­ga­tá­si és a jo­gi szak­nyelv, de szá­mos más szak­te­rü­let is érint­ve van (ok­ta­tás, gaz­da­ság, egész­ség­ügy stb.) A ma­gyar­or­szá­gi stan­dard­hoz va­ló tel­jes al­kal­maz­ko­dás – leg­alább­is az ese­tek több­sé­gé­ben – szin­te le­he­tet­len, hi­szen je­len­tős el­té­ré­sek van­nak a két or­szág ál­lam­igaz­ga­tá­si, in­téz­mény-, ok­ta­tá­si és egyéb rend­sze­re kö­zött (Lanstyák–Szabómihály 2000, 86). Az iro­da mun­ka­tár­sai emel­lett szak­szó­jegy­zé­ke­ket, szlo­vák–ma­gyar ter­mék­ka­ta­ló­gu­so­kat (pl. élel­mi­szer-ipa­ri ter­mé­kek, épí­té­si anya­gok, il­lat­sze­rek és pi­pe­re­cik­kek, pa­pír- és író­sze­rek jegy­zé­két) sze­ret­né­nek meg­je­len­tet­ni, ame­lyek se­gít­sé­gé­re len­né­nek úgy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­em­be­rek­nek, for­dí­tók­nak, új­ság­írók­nak, mint a nyelv­hasz­ná­la­ti jo­guk­kal él­ni kí­vá­nó szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lők­nek. Az egyes te­rü­le­tek fel­tér­ké­pe­zé­se már el­in­dult (a ku­ta­tá­sok rész­le­ges ered­mé­nyei meg­te­kint­he­tő­ek a Gramma Nyel­vi Iro­da hon­lap­ján: www.gramma.sk), fo­lya­ma­tos mun­ká­ra azon­ban – el­ső­sor­ban pénz- és szak­em­ber­hi­ány mi­att – ide­á­lis eset­ben is csak 3-4 év múl­va ke­rül­het sor. Az iro­da fő cél­ja, hogy az egyes szak­te­rü­le­tek­hez kap­cso­ló­dó szlo­vák ter­mi­nu­sok, ter­mék­meg­ne­ve­zé­sek ma­gyar meg­fe­le­lői idő­vel be­épül­je­nek a már ké­szü­lő szlo­vák–ma­gyar, il­let­ve a ké­sőbb­re ter­ve­zett ma­gyar–szlo­vák nagy­szó­tár­ba, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­tu­dat­ba és nyelv­hasz­ná­lat­ba.

A szak­nyel­vi ter­ve­zés prob­lé­mái szlo­vá­ki­ai ma­gyar vi­szony­lat­ban

A szak­nyel­vi re­gisz­te­rek fej­lesz­té­se szlo­vá­ki­ai ma­gyar vi­szony­lat­ban bo­nyo­lult fo­lya­mat. A leg­több szak­nyelv ma­gyar nyel­vű mű­ve­lé­sé­re Szlo­vá­ki­á­ban gya­kor­la­ti­lag nincs in­téz­mé­nyes mód. Ez azt je­len­ti, hogy az il­le­tő szak­te­rü­let­ről nem lé­tez­nek szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­ad­vány­ok vagy szak­köz­le­mé­nyek, il­let­ve hogy eset­le­ges szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­ve­lő­ik több­sé­gi nyel­ven (te­hát szlo­vá­kul) pub­li­kál­nak (Lanstyák 1998, 26). A szak­kö­zép­is­ko­lát vagy szak­mun­kás­kép­zőt lá­to­ga­tó ki­sebb­sé­gi ma­gyar di­á­kok nagy ré­sze nem az anya­nyel­vén ta­nul­ja a szak­tan­tár­gya­kat, te­hát ele­ve nem ma­gyar nyel­ven sa­já­tít­ja el a szak­ter­mi­no­ló­gi­át. Nin­cse­nek sok­kal jobb hely­zet­ben az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba, il­let­ve gim­ná­zi­um­ba já­ró ta­nu­lók sem, hi­szen a ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban hasz­nált tan­köny­vek ál­lam­nyelv­ből va­ló – szin­te szó sze­rin­ti – for­dí­tá­sok, ame­lyek ugyan­azt a je­len­sé­get gyak­ran más né­ven ne­ve­zik meg, mint Ma­gyar­or­szá­gon vagy a má­sik or­szág­ban (Er­dély­ben, a Vaj­da­ság­ban vagy ép­pen Kár­pát­al­ján). A ma­gyar­or­szá­gi szak­ter­mi­no­ló­gi­át a fel­ső­fo­kú vég­zett­ség­gel ren­del­ke­ző szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­em­be­rek – ese­tünk­ben a tan­köny­vek for­dí­tói, il­let­ve a for­dí­tás bí­rá­lói – sem is­me­rik, mi­vel ta­nul­má­nya­i­kat el­ső­sor­ban szlo­vá­ki­ai vagy cseh­or­szá­gi egye­te­me­ken, az il­le­tő ál­lam nyel­vén vé­gez­ték. Mi­vel ál­ta­lá­ban nem szak­kép­zett for­dí­tók­ról van szó, több­nyi­re interlineárisan ül­te­tik át szlo­vák­ból ma­gyar­ra a szö­ve­get, nem szeg­men­tál­nak mi­ni­má­lis for­dí­tá­si egy­sé­gek­re. Vagy a szó szint­jén, vagy a mor­fé­mák szint­jén for­dí­ta­nak, nem ügyel­ve az ek­vi­va­len­ci­á­ra, az­az a for­rás­nyel­vi és a cél­nyel­vi szö­veg egyen­ér­té­kű­sé­gé­re (lásd Klaudy 1994, 68). Bár tu­da­tá­ban va­gyunk an­nak, hogy nem len­ne cél­sze­rű, ha a stan­dard ma­gyar nyelv szak­nyel­vi re­gisz­te­rei az anya­or­szág ha­tá­ra­in túl – más-más vál­to­za­tot hoz­va lét­re – szét­fej­lőd­né­nek, a fen­ti­ek­ből szin­te au­to­ma­ti­ku­san kö­vet­ke­zik a szak­nyel­vek egy­ér­tel­mű­sé­gé­nek, egy­sé­gé­nek fel­bom­lá­sa, amely a ki­sebb­sé­gek szá­má­ra több ok­ból is előny­te­len len­ne (ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ná pl. a ma­gyar­or­szá­gi fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­ben tett fel­vé­te­li vizs­ga ered­mé­nyét, il­let­ve a ma­gyar­or­szá­gi to­vább­ta­nu­lást, a ma­gyar­or­szá­gi tan­köny­vek hasz­ná­la­tát a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű ál­ta­lá­nos és kö­zép­is­ko­lák­ban, a ki­sebb­sé­gi szak­em­be­rek­nek anya­or­szá­gi kol­lé­gá­ik­kal va­ló kom­mu­ni­ká­ci­ó­ját stb.). Jog­gal mond­ja Tolcsvai Nagy Gá­bor, hogy a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok hely­ze­te e te­kin­tet­ben is sa­já­tos, ezért „A szak­sza­vak te­rü­le­tén min­den szocioregionális és in­ter­ak­ci­ós kö­tött­ség­től füg­get­len fo­lya­ma­tos al­ko­tó­mun­ka szük­sé­ges, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a […] ki­sebb­sé­gi ma­gyar nyel­vű szak­nyel­vi be­széd hely­ze­té­re” (Tolcsvai 1998, 68).
A hi­ány­zó szak­nyel­vi re­gisz­te­rek lét­re­ho­zá­sa ki­sebb­sé­gi vi­szony­lat­ban kü­lö­nös kö­rül­te­kin­tést kí­ván. An­nak el­dön­té­sé­hez, hogy me­lyik mű­szó le­gyen ko­di­fi­kál­va, va­gy­is me­lyik ke­rül­jön be a stan­dard ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­tá­nak szak­nyel­vi re­gisz­te­ré­be, hos­­sza­dal­mas elő­ké­szí­tő mun­ká­ra, mély­re­ha­tó vizs­gá­la­tok­ra és szin­te sza­van­kén­ti mér­le­ge­lés­re van szük­ség. Ha a szlo­vák és a ma­gyar meg­fe­le­lő­ben el­té­rő sze­man­ti­kai je­gyek kap­nak nyel­vi for­mát, a ma­gyar­ra for­dí­tás ese­té­ben a ma­gyar­or­szá­gi min­tát aján­la­tos kö­vet­ni. Ha azon­ban va­la­mely szlo­vák ter­mék­nek nincs ma­gyar­or­szá­gi meg­fe­le­lő­je (és en­nek kö­vet­kez­té­ben meg­ne­ve­zé­se), ak­kor egy új szak­szót kell lét­re­hoz­ni: vagy egy olyan sa­já­tos szlo­vá­ki­ai ter­mi­nust, ame­lyet a szlo­vák meg­ne­ve­zés sze­man­ti­kai je­gye­i­nek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel ala­kí­tunk ki, vagy a szlo­vák meg­ne­ve­zés tü­kör­for­dí­tá­sát épít­jük be a ter­mi­no­ló­gi­ai rend­szer­be (Szabómihály 2002, 184). A szak­nyel­vi re­gisz­te­rek ki­ala­kí­tá­sa­kor mind az anya­or­szá­gi, mind a ki­sebb­sé­gi szak­em­ber­nek a szak­nyelv funk­ci­ó­já­ból kell ki­in­dul­nia. A szak­nyel­vek cél­ja a szak­mai tár­gyak­ról, fo­lya­ma­tok­ról al­ko­tott gon­do­la­tok rög­zí­té­se, cse­ré­je, te­hát a szak­mai kom­mu­ni­ká­ció, amely­nek rö­vid­nek és pon­tos­nak kell len­nie. A szak­nyel­vi meg­ne­ve­zé­sek nem­ze­ti, il­let­ve nem­zet­kö­zi egy­sé­ge­sí­té­sé­nek gon­do­la­ta nyo­mon kö­vet­he­tő az egyes ter­mi­no­ló­gi­ai is­ko­lák el­mé­le­ti és mód­szer­ta­ni kö­ve­tel­mény­rend­sze­ré­ben. A szak­nyelv, il­let­ve a szak­nyel­vi szó­kincs lo­gi­kai is­mer­te­tő­je­gye­it és ten­den­ci­á­it Wilhelm Schmidt fog­lal­ta ös­­sze a leg­ki­fe­je­zőb­ben: szak­ma­i­ság, fo­gal­mi­ság, eg­zakt­ság, egy­ér­tel­mű­ség (sőt egy-egy­ér­tel­mű­ség), füg­get­len­ség a kon­tex­tus­tól, rend­szer­sze­rű­ség, rö­vid­ség és gaz­da­sá­gos­ság, esz­té­ti­kai, exp­res­­szív és modális sem­le­ges­ség (Schmidt 1969, 12). A ki­zá­ró­la­go­san nyel­vi mi­nő­sé­get érin­tő kö­ve­tel­mé­nyek szá­ma meg­le­he­tő­sen ke­ve­sebb, mint a lo­gi­kai kö­ve­tel­mé­nye­ké: „a meg­ne­ve­zés le­gyen meg­fe­le­lő­en rö­vid, jól meg­je­gyez­he­tő, kön­­nyen ki­ejt­he­tő és to­vább­kép­zés­re al­kal­mas” (Pusz­tai 1982, 69).
A ter­mi­nus technicusokkal szem­ben tá­masz­tott lo­gi­kai és nyel­vi kö­ve­tel­mény­rend­szer is­me­re­té­ben a to­váb­bi­ak­ban ar­ra mu­ta­tok rá, mi­lyen je­len­sé­gek­kel, prob­lé­mák­kal ta­lál­koz­nak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vi ter­ve­zés terminológusai, s hogy mi­lyen mód­sze­re­ket, el­ve­ket ér­vé­nye­sít­het­nek a szlo­vák és a ma­gyar ter­mi­no­ló­gia egy­be­ve­té­se és ér­té­ke­lé­se so­rán. Ta­nul­má­nyom e ré­szé­ben né­hány élel­mi­szer-ipa­ri ter­mék szlo­vák és ma­gyar, il­let­ve szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­sé­nek ter­mi­nus­al­ko­tá­si mó­do­za­ta­i­val fog­lal­ko­zom. Pél­dá­im a több­sé­gé­ben ma­gyar­lak­ta te­le­pü­lé­se­ken mű­kö­dő hiper- és szu­per­mar­ke­tek, il­let­ve élel­mi­szer­bol­tok két­nyel­vű (szlo­vák–ma­gyar) ter­mék­ka­ta­ló­gu­sa­i­ból, szó­ró­lap­ja­i­ból szár­maz­nak. Ha a ke­res­ke­dő úgy dönt, hogy a szlo­vák meg­ne­ve­zés mel­lett fel­tün­te­ti a ter­mék ma­gyar ne­vét is, ma­gá­ra van utal­va. Mi­vel az adott szak­te­rü­let ma­gyar nyel­vű ter­mi­no­ló­gi­á­ját nem is­me­ri, meg­né­zi a má­ra el­avult­tá vált s szak­ki­fe­je­zé­se­ket egyéb­ként is csak mi­ni­má­lis men­­nyi­ség­ben tar­tal­ma­zó szlo­vák–ma­gyar kéziszótárt, s ha meg­ta­lál­ja ben­ne a ke­re­sett fo­gal­mat, ki­vá­laszt egyet – nem biz­tos, hogy a jót – a fel­tün­te­tett lexémák kö­zül. Ha pe­dig a szó­tár­ban nem le­li a ke­re­sett ki­fe­je­zést, egy­sze­rű­en le­for­dít­ja a szlo­vák meg­ne­ve­zést, ahogy tud­ja, mi­köz­ben mind a szó­hasz­ná­lat­ban, mind a szin­tag­ma­szer­kesz­tés­ben a szlo­vák min­tát kö­ve­ti (Misad 1998, 51). De a ter­mi­no­ló­gus hely­ze­te sem kön­­nyű. Mint már fen­tebb utal­tam rá, a szlo­vák és a ma­gyar szak­nyel­vi re­gisz­te­rek ele­me­i­nek ös­­sze­ha­son­lí­tá­sa nem ke­vés elő­ké­szü­le­tet igé­nyel. En­nek oka, hogy a ku­ta­tó­nak a szlo­vák ter­mi­nu­so­kat ös­­sze kell gyűj­te­nie, ugyan­is je­len­leg nincs olyan – a Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv­höz ha­son­ló – szlo­vák ki­ad­vány, amely az élel­mi­szer-ipa­ri ter­mé­kek hi­va­ta­los meg­ne­ve­zé­se­i­nek tel­jes lis­tá­ját tar­tal­maz­ná. Így nem ma­rad más meg­ol­dás, mint át­ta­nul­má­nyoz­ni az egyes élel­mi­szer-ipa­ri ter­mé­kek­re vo­nat­ko­zó szab­vá­nyo­kat. A szlo­vák szab­vá­nyok nagy ré­sze azon­ban má­ig cseh nyel­vű, mi­vel még a Cseh­szlo­vá­kia ket­té­vá­lá­sa előt­ti idők­ből szár­maz­nak, s úgy tű­nik, az il­le­té­ke­sek nem is tart­ják szük­sé­ges­nek a szlo­vák nyel­vű meg­fe­le­lők mi­nél előb­bi el­ké­szí­té­sét. A szab­vá­nyok át­vizs­gá­lá­sa sem egy­sze­rű fel­adat, ugyan­is egy-egy szab­vány több­ol­da­las tá­jé­koz­ta­tást nyújt az adott ter­mék ös­­sze­té­te­lé­ről, a gyár­tá­si, cso­ma­go­lá­si és tá­ro­lá­si tech­ni­ká­ról stb. A szab­vá­nyok­ból nyert ada­tok to­váb­bi fel­dol­go­zá­sa pe­dig azért okoz gon­dot, mert a ter­mék­ne­vek nagy ré­sze nincs rend­szer­be he­lyez­ve, és sok eset­ben a le­írás­ból sem de­rül ki, mi­lyen lo­gi­kai vi­szo­nyok ér­vé­nye­sek a kü­lön­bö­ző fo­gal­mak és a hoz­zá­juk tar­to­zó ter­mi­nu­sok kö­zött (vö. Mé­szá­ros 2002, 49–51).

Szlo­vák és ma­gyar élel­mi­szer-ipa­ri meg­ne­ve­zé­sek ös­­sze­ve­té­se

Ku­ta­tá­sa­im so­rán ed­dig há­rom­fé­le élel­mi­szer-ipa­ri ter­mék ne­vét vizs­gál­tam: a ke­nyér és pék­sü­te­mény, a tej és tej­ter­mék, va­la­mint a hús és hen­tes­áru cso­port­já­ba so­rol­ha­tó áru­cik­kek szlo­vák, stan­dard ma­gyar és a ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ban elő­for­du­ló szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­se­it ve­tet­tem ös­­sze. Min­de­nek­előtt meg­pró­bál­tam pár­hu­zam­ba ál­lí­ta­ni a szlo­vák és a ma­gyar ter­mi­nu­so­kat, hogy meg­ta­lál­jam azo­kat a szó- vagy kifejezéspárokat, ame­lyek ugyan­azt a fo­gal­mat je­lö­lik. Mi­vel az ösz­­sze­ha­son­lí­tás­nak ez a mód­ja nem min­den eset­ben ered­mé­nye­zett egy­ér­tel­mű meg­fe­lel­te­tést, a ta­nul­mány­ban in­kább csak azt ös­­szeg­zem, mi­lyen szlo­vák és ma­gyar szak­ki­fe­je­zé­se­ket, meg­ne­ve­zé­se­ket ta­lál­tam az egyes ter­mék­cso­por­tok­ban.
Gya­ko­ri je­len­ség a több­ele­mű szlo­vák ter­mék­név egy-egy tag­já­nak be­épü­lé­se a ma­gyar meg­ne­ve­zés­be. A szlo­vák výražkový chlieb ke­nyér­faj­tát pl. a szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lők egy­sze­rű­en „výražkový ke­nyér”-nek ne­ve­zik. (Ha az ön­ki­szol­gá­ló­ban nem ta­lál­ják a szó­ban for­gó ke­nye­ret, azt kér­de­zik az el­adó­tól: „Výražkový ke­nyér nincs?”) Nem is­me­rik te­hát a szlo­vák výražok szó ma­gyar meg­fe­le­lő­jét, a ’lángliszt’ vagy ’rozsláng’ meg­ne­ve­zést. Az ér­tel­me­ző ké­zi­szó­tár új, át­dol­go­zott ki­adá­sa sze­rint a rozs­láng ’a leg­fi­no­mabb rozs­liszt’ (Éksz. 2003, 1158). A Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv II. kö­te­té­nek Ma­lom­ipa­ri ter­mé­kek cí­mű fe­je­ze­té­ben is meg­ta­lál­ha­tó a rozs­láng­liszt meg­ne­ve­zés, ami a le­írás alap­ján nem más, mint ’fehér rozs­liszt’ (MÉ 2004, 11). Az azo­no­sí­tás te­hát nem okoz­hat gon­dot, ha a szlo­vák és a ma­gyar mű­szó­hoz tar­to­zik egy pon­tos meg­ha­tá­ro­zás vagy le­írás, amely­nek alap­ján lét­re­hoz­ha­tó az egy­ér­tel­mű meg­fe­lel­te­tés. A vizs­gált szlo­vá­ki­ai ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok­ban és szó­ró­lap­okon azon­ban a rozs­ke­nyér meg­ne­ve­zés he­lyett a kö­vet­ke­ző (fel­té­te­le­zett) ma­gyar meg­fe­le­lő­ket tün­tet­ték fel a for­dí­tást vég­ző sze­mé­lyek: „bar­na ke­nyér”, „sö­tét ke­nyér” (a szlo­vák chlieb tmavý szó sze­rin­ti for­dí­tá­sa alap­ján) „fél­bar­na ke­nyér”, il­let­ve „kö­mény­ma­gos ke­nyér”.
Szlo­vák ven­dég­szót tar­tal­ma­zó pél­dá­kat to­váb­bá olyan hús­ké­szít­mé­nyek ne­vé­nek fel­té­te­le­zett ma­gyar meg­fe­le­lő­i­ben ta­lál­tam, ame­lyek­ben a szer­ke­zet jel­zői tag­ja hely­né­vi ere­de­tű. Ab­ban az eset­ben, ha a for­dí­tó is­me­ri a hely­név ma­gyar meg­fe­le­lő­jét, a ter­mék­név min­den ele­mét ma­gya­rul ad­ja meg, pl. Bratislavská klobása – Po­zso­nyi kol­bász, Ipe¾ská saláma – Ipo­lyi sza­lá­mi, Oravská slanina – Árvai sza­lon­na. Ha vi­szont a hely­né­vi ta­got csak szlo­vá­kul is­me­ri, meg­hagy­ja a szlo­vák jel­zőt a ma­gyar meg­ne­ve­zés­ben, pl. Spišské párky – Spišské virs­li (ma­gya­rul: Sze­pe­si virs­li), Rakúska saláma – Rakúska sza­lá­mi (ma­gya­rul: Oszt­rák sza­lá­mi), Moravská šunková saláma – Moravská son­kás sza­lá­mi (ma­gya­rul: Mor­va son­kás sza­lá­mi). Meg­esik, hogy a for­dí­tást vég­ző sze­mély nem is­me­ri a szlo­vák meg­ne­ve­zés faj­ta­je­lö­lő köz­né­vi tag­já­nak ma­gyar meg­fe­le­lő­jét, ilyen­kor szin­tén „két­nyel­vű” a ma­gyar ter­mék­név, pl. Humenský šèipák – Homonnai šèipák (ma­gya­rul: Homonnai csí­pős kol­bász).
Elő­for­dul­nak olyan ese­tek is, ami­kor egy ter­mék­név az egyik or­szág­ban több­fé­le ter­mék­tí­pust je­löl, mint a má­sik­ban. A závin makový (tvarohový, orechový) sü­tő­ipa­ri ter­mék stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lő­je a má­kos (tú­rós, di­ós) ré­tes, de csak ak­kor, ha ré­te­ge­sen haj­to­ga­tott, hár­tya­vé­kony tész­ta kö­zé gön­gyöl­jük a töl­te­lé­ket. A szlo­vák ugyan­is a fi­nom­liszt­ből tej­jel, vaj­jal, to­jás­sal ké­szí­tett kelt tész­tá­ból (az­az ka­lács­tész­tá­ból) sü­tött, haj­to­ga­tott, töl­tött sü­te­mény­fé­lét is je­löl­he­ti a závin meg­ne­ve­zés­sel, ha a töl­te­lék a tész­ta bel­se­jé­be van gön­gyöl­ve (KSSJ 2003, 933), ilyen­kor a závin makový (tvarohový, orechový) ma­gyar meg­fe­le­lő­je a má­kos (tú­rós, di­ós) ka­lács. A szlo­vá­ki­ai két­nyel­vű ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok ál­ta­lá­ban nem tesz­nek kü­lönb­sé­get a sze­man­ti­ka­i­lag na­gyobb ter­helt­sé­gű szlo­vák meg­ne­ve­zés és a ma­gyar ter­mék­ne­vek ere­de­ti je­len­té­se kö­zött, így a ma­gyar meg­fe­le­lők funk­ció­el­kü­lö­nü­lé­se csak rit­kán kö­vet­ke­zik be. Te­kin­tet nél­kül a ter­mék faj­tá­já­ra, a závin makový (tvarohový, orechový) sü­tő­ipa­ri ter­mék­nek a kö­vet­ke­ző meg­fe­le­lői ala­kul­tak ki a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban: „má­kos (tú­rós, di­ós) ré­tes”, „má­kos (tú­rós, di­ós) ka­lács”, „má­kos (tú­rós, di­ós) te­kercs”, „má­kos (tú­rós, di­ós) töl­tött rúd”, „má­kos (tú­rós, di­ós) bejg­li”. Ha­son­ló je­len­ség­re buk­kan­tam az egyes tej­ipa­ri ter­mé­kek szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­sé­ben is. A jogurtový dezert (a stan­dard ma­gyar­ban: des­­szert­jog­hurt, az­az in­kább édes­ség­ként, mint táp­lál­ko­zás vé­gett fo­gyasz­tott fi­nom jog­hurt­fé­le­ség) szlo­vák ter­mék­név­nek szá­mos fel­té­te­le­zett ma­gyar meg­fe­le­lő­jét gyűj­töt­tem ös­­sze az egyes ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok­ból, mint pl. „jog­hur­tos des­­szert, jog­hurt­desz­­szert, jogurtdezert (így, szlo­vá­kos alak­ban fel­tün­tet­ve), jog­hurt­krém, jog­hurt­kré­mes des­­szert”. Fel­té­te­le­zem, hogy a for­dí­tást vég­ző sze­mé­lyek nem is­mer­ték a hi­va­ta­los szlo­vák meg­ne­ve­zés je­len­té­sét, s nem is vet­ték a fá­rad­sá­got, hogy utá­na­néz­ze­nek. In­kább szó sze­rint le­for­dí­tot­ták a szlo­vák szer­ke­zet ele­me­it, vagy más, szin­tén a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban elő­for­du­ló tej­ter­mék ne­vé­vel he­lyet­te­sí­tet­ték az ere­de­ti el­ne­ve­zést. A Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv­ből pe­dig egy­ér­tel­mű­en ki­de­rül, hogy a des­­szert­jog­hurt olyan krém ál­la­gú, hos­­szabb ide­ig el­tart­ha­tó jog­hurt­faj­ta, amely gyü­möl­csös íze­sí­té­sű vagy gyü­mölcs­da­ra­bo­kat tar­tal­maz.
A szlo­vák ter­mék­ne­vek ma­gyar­ra for­dí­tá­sa­kor gyak­ran elő­for­dul, hogy a ter­mék ma­gyar meg­ne­ve­zé­se ke­ve­sebb vagy el­té­rő in­for­má­ci­ót, sze­man­ti­kai je­gyet tar­tal­maz, mint az ere­de­ti szlo­vák meg­ha­tá­ro­zás. Az egyik vizs­gált szó­ró­la­pon a chlieb tmavý krájaný (ma­gya­rul: sze­le­telt bar­na ke­nyér) ter­mék­név ma­gyar meg­fe­le­lő­je­ként csak en­­nyit tün­tet fel a for­dí­tó: bar­na ke­nyér, a chlieb rascový krájaný Èert (ma­gya­rul: Èert sze­le­telt kö­mény­ma­gos ke­nyér; a Èert már­ka­név, te­hát tu­laj­don­né­vi elem) szer­ke­ze­tet pe­dig így egy­sze­rű­sí­ti: Èert sze­le­telt ke­nyér. Ta­lál­koz­tam azon­ban olyan szó sze­rin­ti meg­fe­lel­te­tés­sel is, ami­kor a szlo­vák már­ka­név ma­gyar­ra for­dí­tá­sá­nak az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar vá­sár­lót el­bi­zony­ta­la­ní­tot­ta a ter­mék ma­gyar meg­ne­ve­zé­se, pl. a chlieb Èert (ma­gya­rul: Èert ke­nyér) ke­nyér­faj­ta „Ör­dög­ke­nyér”-ként, a margarín Zlaté ráno (ma­gya­rul: Zlaté ráno mar­ga­rin) ter­mék­név pe­dig „Arany reg­gel zsi­ra­dék”-ként sze­re­pel az egyik élel­mi­szer­bolt szó­ró­lap­ján.
A ter­mék­ne­vek szlo­vá­ki­ai ma­gyar (fő­ként írott) vál­to­za­ta­i­ban fel­tű­nő­en sok tü­kör­szót, il­let­ve tü­kör­ki­fe­je­zést ta­lá­lunk. Né­hány a sok-sok pél­da kö­zül: a nátierka Mana, nátierka Oké, nátierka z lososa, nátierka z tuniaka ter­mék­ne­ve­ket szin­te ki­vé­tel nél­kül „ke­nő”-nek for­dít­ják a szlo­vá­ki­ai ter­mék­jegy­zé­kek: „Mana ke­nő”, „Oké ke­nő”, „la­za­cos ke­nő”, ton­ha­las ke­nő”. A ke­nő a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban a kü­lön­fé­le hi­deg­kony­hai ké­szít­mé­nyek (vaj­krém, hús­krém stb.) ös­­sze­fog­la­ló ne­ve. A stan­dard ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban a ke­nő meg­fe­le­lő­je ál­ta­lá­ban egy olyan -krém utó­ta­gú ös­­sze­tett szó, amely­nek elő­tag­já­val uta­lunk a ter­mék alap­anyag­ára; esze­rint Mana, il­let­ve Oké vaj­krém, va­la­mint la­zac­krém és ton­hal­krém a stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lő­je a fen­ti meg­ne­ve­zé­sek­nek.
Akad ar­ra is pél­da, hogy egy szlo­vák ter­mék­név­nek több­fé­le ma­gyar­or­szá­gi meg­fe­le­lő­je van. A szlo­vák èerstvé maslo meg­ne­ve­zés­nek a ma­gyar­or­szá­gi ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ban a tea­vaj, cse­me­ge­vaj vagy már­ká­zott vaj fe­lel meg. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar for­dí­tá­sok­ban azon­ban szin­te ki­vé­tel nél­kül a szlo­vák meg­ne­ve­zés tü­kör­for­dí­tá­sa, a friss vaj sze­re­pel, el­vét­ve ta­lál­koz­ni csak a tea­vaj mű­szó­val, a má­sik két ki­fe­je­zés egyet­len szlo­vá­ki­ai ma­gyar áru­ka­ta­ló­gus­ban sincs ben­ne.

Szlo­vák és ma­gyar élel­mi­szer-ipa­ri meg­ne­ve­zé­sek for­mai fel­épí­té­sé­nek sa­já­tos­sá­gai

A to­váb­bi­ak­ban a vizs­gált szlo­vák és ma­gyar meg­ne­ve­zé­sek for­mai fel­épí­té­sé­nek sa­já­tos­sá­ga­it mu­ta­tom be rö­vi­den. Mind a sü­tő- és hús­ipa­ri ter­mé­kek­ről, mind a tej­ter­mé­kek­ről el­mond­ha­tó, hogy ne­ve­ik­ben a szó­szer­ke­ze­tek do­mi­nál­nak, mi­vel az egyes fo­gal­mak meg­ne­ve­zé­sé­hez ál­ta­lá­ban több sze­man­ti­kai jegy nyel­vi ki­fe­je­zé­se szük­sé­ges. A ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok­ban ta­lált né­hány tő­szó min­dig egy-egy ál­ta­lá­no­sabb ka­te­gó­ri­át je­löl (rožok – kif­li, jogurt – jog­hurt stb.). A meg­ne­ve­zé­sek kö­zött ke­vés a kép­zett szó, eze­ket is a szlo­vák nyel­vű pél­da­anyag­ban ta­lál­tam (sekaná – vag­dalt hús, tlaèenka – disz­nó­sajt, nátierka – szm. ke­nő). A ma­gyar ter­mi­nu­sok­ban nagy szám­ban for­dul­nak elő ös­­sze­tett sza­vak, a szlo­vák pél­da­anyag­ban vi­szont egyet­len ös­­sze­té­telt sem ta­lál­tam. Mind­két nyelv­ben meg­ha­tá­ro­zó a jel­zős szó­szer­ke­ze­tek szá­ma, ezek for­mai fel­épí­té­sé­ben azon­ban je­len­tős kü­lönb­sé­gek fi­gyel­he­tők meg. A szlo­vák meg­ne­ve­zé­sek­ben gya­ko­ri­ak az ún. hát­ra­ve­tett mel­lék­né­vi vagy fő­né­vi jel­ző­vel je­lölt szer­ke­ze­tek, pl. plece údené rolované – gön­gyölt füs­tölt la­poc­ka, chlieb rascový – kö­mény­ma­gos ke­nyér, treska v ma­jo­né­ze – ma­jo­né­zes tő­ke­hal­sa­lá­ta, smotana do kávy – ká­vé­tej­szín. A szlo­vák kong­ru­ens jel­zőt tar­tal­ma­zó szó­kap­cso­lat­ok stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lő­je ál­ta­lá­ban ös­­sze­tett szó (jogurtový krém – krém­jog­hurt, peèienková paštéta – máj­pás­té­tom, dukátové buchtièky – arany­ga­lus­ka). A kö­vet­ke­ző jel­leg­ze­tes­ség, hogy az egyes hús­ipa­ri ter­mé­kek szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­se­i­ben jó­val ma­ga­sabb a töb­bes szá­mú for­mák ará­nya, mint a stan­dard ma­gyar­ban, pl. kuracie peèienky – szm. csir­ke­má­jak, ms. csir­ke­máj; kuracie stehná – szm. csir­ke­com­bok, ms. csir­ke­comb. En­nek oka a két nyelv szer­ke­ze­ti kü­lön­bö­ző­sé­gé­ben ke­re­sen­dő: míg a ma­gyar­ban a több azo­nos vagy ha­son­ló egyed­ből ál­ló dol­gok ál­ta­lá­ban egyes szám­ban sze­re­pel­nek, a szlo­vák­ban gya­ko­ribb a töb­bes szám hasz­ná­la­ta.

Ma­gyar–szlo­vák, il­let­ve szlo­vák–ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú szak­szó­tá­rak, szak­szó­jegy­zé­kek rö­vid át­te­kin­té­se

Mi­vel ta­nul­má­nyom­ban a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vi re­gisz­te­rek hely­ze­té­vel fog­lal­ko­zom, utá­na­jár­tam an­nak is, ké­szül­tek-e Szlo­vá­ki­á­ban (il­let­ve szlo­vák te­rü­le­ten) olyan két- vagy több­nyel­vű (el­ső­sor­ban szlo­vák–ma­gyar) szak­szó­tá­rak és/vagy szak­szó­jegy­zé­kek, ame­lyek fel­öle­lik egy-egy szak­ága­zat alap­ve­tő ter­mi­no­ló­gi­á­ját. Ku­ta­tá­sa­im ide­jén a po­zso­nyi Egye­te­mi Könyv­tár át­ala­kí­tás mi­att zár­va tar­tott, ezért szlo­vá­ki­ai vá­ro­si és vi­dé­ki könyv­tá­rak­ban, a Matica slovenská turócszentmártoni köz­pon­ti könyv­tá­rá­ban, va­la­mint a bu­da­pes­ti Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár­ban ta­lál­tam rá a ke­re­sett szak­szó­gyűj­te­mé­nyek­re. A leg­ré­geb­bi jegy­zék az Ivan Viest ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott Maïarsko–nemecko–slovenský železnièný slovník cí­mű, ki­lenc fü­zet­ből ál­ló szó­tár­so­ro­zat, mely­nek el­ső ré­szét 1919-ben ad­ták ki Turócszentmártonban. A szer­zők – Jozef Škultéty és Štefan Hlavatý – az új po­li­ti­kai el­ren­de­ző­dés kö­vet­kez­té­ben (ek­kor ala­kult meg az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság) mun­ká­juk elő­sza­vá­ban az egyes ál­lo­más­he­lyek szlo­vák nyel­vű meg­ne­ve­zé­sé­nek mi­előb­bi hasz­ná­la­tát sür­ge­tik. A Ma­gya­rá­zat cí­mű fe­je­zet­ben fi­gyel­mez­te­tik a szó­tár hasz­ná­ló­ját a ma­gyar ábé­cé­nek a szlo­vák­tól el­té­rő hang­ja­i­ra, va­la­mint a ma­gyar rö­vid és hos­­szú ma­gán­hang­zók pon­tos, hi­te­les ej­tés­mód­já­nak fon­tos­sá­gá­ra. A szó­tá­ri rész egy- és több­ele­mű ki­fe­je­zé­se­ket egy­aránt tar­tal­maz, ezek azon­ban nem min­den eset­ben te­kint­he­tők ter­mi­nu­sok­nak, pl. ágy – poste¾ – Bett (1919, 9). A ma­gyar szó­anyag­ban sok az el­írás (pl. tejlesítmény, he­lye­sen: tel­je­sít­mény), a sza­vak írás­mód­ja pe­dig ter­mé­sze­te­sen a ko­ra­be­li he­lyes­írást tük­rö­zi. Ugyan­csak Turócszentmártonban, a Matica slovenská ki­adó­já­ban je­lent meg 1921-ben a Vla­di­mír Fajnor és Adolf Záturecký ál­tal jegy­zett Právnický terminologický slovník, mely­nek el­ső ré­szét a ma­gyar–szlo­vák szó­jegy­zék al­kot­ja. A szer­zők a kö­tet utó­sza­vá­ban rá­mu­tat­nak a szlo­vák jo­gi ter­mi­nu­sok kez­det­le­ges­sé­gé­re, és ké­rik a jo­gi vég­zett­ség­gel ren­del­ke­ző szak­em­be­re­ket, hogy az eset­le­ges hi­á­nyos­sá­go­kat és a szó­tár bő­ví­té­sé­re tett ja­vas­la­ta­i­kat je­lez­zék a ki­adó jo­gi osz­tá­lyán (1921, 167). Bár a szó­gyűj­te­mény­ben túl­súly­ban van­nak a jo­gi szak­ki­fe­je­zé­sek, sőt ezek­nek egy ré­szét a mai jog­rend is hasz­nál­ja (pl. meg­tá­mad­ni a ha­tá­ro­za­tot – napadnú rozhodnutie 69. p., csat­la­ko­zá­si ké­re­lem – žiados o pripojenie 30. p. stb.), a szó­tár köz­nyel­vi sza­va­kat is tar­tal­maz (pl. csil­lag – hviez­da 31. p., terv – plán 147. p., út – cesta 153. p.). A kor­ra jel­lem­ző he­lyes­írá­si for­mák mind a ma­gyar, mind a szlo­vák pél­da­anyag­ban fenn­ma­rad­tak (pl. itélet, ma: íté­let, zpráva, ma: správa stb.). 1923-ban Kas­sán a Szent Er­zsé­bet Nyom­da je­len­tet­te meg Szokolszky Ber­ta­lan Anya­könyv­ve­ze­tők szó­tá­ra. Magyar–szlovák–német– latin szó­tár cí­mű négy­nyel­vű mun­ká­ját. A szak­szó­tár négy rész­ből áll (1. fog­lal­ko­zá­sok ne­vei, 2. ha­lált oko­zó be­teg­sé­gek ne­vei, 3. ke­reszt­ne­vek, 4. az anya­köny­vi ada­tok be­jegy­zé­sé­hez szük­sé­ges ki­fe­je­zé­sek, mon­da­tok), s for­rás­ként – a té­má­nak meg­fe­le­lő ma­gyar–szlo­vák, il­let­ve szlo­vák–ma­gyar szó­jegy­zék hi­á­nyá­ban – fel­hasz­nál­ja a for­ga­lom­ban le­vő ma­gyar–cseh szó­tá­ra­kat, va­la­mint a la­tin nyel­vű szak­iro­dal­mat. A szó­tár va­ló­já­ban pusz­ta szó­jegy­zék, cím­sza­vai nem tar­tal­maz­nak sem­mi­lyen nyelv­ta­ni vagy egyéb ka­te­gó­ri­á­ra va­ló uta­lást. 1927-ben Po­zsony­ban egy újabb jo­gi szó­tár lá­tott nap­vi­lá­got Maïarsko-slovenská právnická ter­mi­no­ló­gia. Ma­gyar–szlo­vák jo­gi mű­szó­tár (Pozsony–Bratislava, Comenius Iro­dal­mi Intézet–Lite­rárny ústav, 1927) cím­mel, mely­nek szer­ző­je Michal Slávik volt. A szó­tár ábé­cé­rend­be sze­dett sza­va­kat és szer­ke­ze­te­ket tar­tal­maz, a cím­sza­vak nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­i­ra nem tesz uta­lást. Jel­leg­ze­tes­sé­ge, hogy a szlo­vák nyel­vű ki­fe­je­zé­sek­ben sok bohemizmus ta­lál­ha­tó (pl. aján­lat vis­­sza­uta­sí­tá­sa – odmietnutie nabídky 5. p., ha­tás­kör – obor pôsobnosti 58. p., utó­örö­kö­sö­dés – pozatýmne dedenie 125. p.), ezek azon­ban nem be­fo­lyá­sol­ják a Viest-féle szó­tár­ra tá­masz­ko­dó ma­gyar nyel­vű szó­anyag mi­nő­sé­gét.
A hat­va­nas évek­ben négy kü­lön­bö­ző te­ma­ti­ká­jú szak­szó­tár je­lent meg Szlo­vá­ki­á­ban. El­ső­ként Hajdušek Jozef Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský knihovnícky a bibliografický slovník. Ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar könyv­tár­tu­do­má­nyi és bib­li­og­rá­fi­ai szó­tár (Mar­tin, Matica slovenská, 1963; a má­so­dik ki­adás éve: 1968) cí­mű mun­ká­ja. Cél­ja – az elő­szó alap­ján – a ma­gyar és a szlo­vák könyv­tár­tu­do­má­nyi és bib­li­og­rá­fi­ai szak­ki­fe­je­zé­sek ös­­sze­gyűj­té­se és -kapcsolása, va­la­mint a szlo­vák és a ma­gyar szak­em­be­rek együtt­mű­kö­dé­sé­nek elő­se­gí­té­se, s a szak­ok­ta­tás fej­lesz­té­se volt (1963, 8). A szó­tár ábé­cé­rend­be sze­dett sza­vak jegy­zé­ke, nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­ák­ra va­ló uta­lá­sok nél­kül. A több elem­ből ál­ló szer­ke­ze­te­ket az el­ső elem kez­dő­be­tű­je sze­rint so­rol­ta be a szer­ző, nem a szó­kap­cso­lat meg­ha­tá­ro­zó tag­ja alap­ján. A szó­tár ma­gyar nyel­vű anya­gá­ban sok, a nem meg­fe­le­lő for­dí­tás­ból adó­dó tü­kör­szó sze­re­pel, pl. di­vat­lap – módny list (31. p., a szlo­vák­ban: módny èasopis), Ko­lib­ri Könyv (so­ro­zat­cím­ként) – kolibria kniha (63. p., a szlo­vák­ban: Edícia Ko­lib­ri). A kö­vet­ke­ző szak­szó­tár a M. Friedman, R. Koutník, F. Mìchura, K. Mik­sa, I. Žaèko ál­tal szer­kesz­tett Maïarsko-èesko-slovenský a slovensko-èesko-maïarský technický slovník (Bratislava–Budapest–Praha, Slovenské vydavate¾stvo technickej literatúry–Akadémiai Kiadó–Státní nakladatelství, 1964) cí­mű há­rom­nyel­vű mű­sza­ki szó­tár. A ki­ad­vány mind­két ré­sze 12-12 ezer cím­szót tar­tal­maz a tech­ni­ka kü­lön­bö­ző te­rü­le­té­ről (csil­la­gá­szat, fa­ipar, fi­zi­ka, köz­le­ke­dés, me­te­o­ro­ló­gia, rá­dió­tech­ni­ka stb.), mi­köz­ben rö­vi­dí­té­sek­kel je­lö­li az egyes hasz­ná­la­ti szín­te­re­ket. A több­ele­mű meg­ne­ve­zé­se­ket a szó­tár min­dig a fő­név cím­sza­va alatt tün­te­ti fel. Ha a cseh és a szlo­vák ter­mi­nus meg­egye­zik, a ma­gyar meg­fe­le­lő mel­lett csak egy ki­fe­je­zés ta­lál­ha­tó (pl. ke­ret – rám 196. p.), ha vi­szont el­té­rő­ek, elő­ször a cseh, majd a szlo­vák meg­ne­ve­zés kö­vet­ke­zik (pl. cser­ző­mun­kás – koželuh – garbiar 70. p.). A to­váb­bi szó­tár Jozef Paulík ne­vé­hez fű­ző­dik, cí­me: Maïarsko-slovenský archeologický slovník. Ma­gyar–szlo­vák ré­gé­sze­ti szó­tár (Bratislava, Rek­to­rát UK, 1969). A szer­zőt – mint ahogy az mun­ká­ja elő­sza­vá­ból ki­de­rül – a jegy­zék ös­­sze­ál­lí­tá­sa­kor az a szán­dék ve­zet­te, hogy leg­alább a tá­jé­ko­zó­dás szint­jén le­he­tő­vé te­gye a ma­gyar nyel­vű ré­gé­sze­ti szak­iro­da­lom ta­nul­má­nyo­zá­sát. A szó­tá­ri anyag a ko­ra­be­li ki­vá­ló ma­gyar ré­gé­szek szak­mai szó­kin­csén ala­pul, de a ki­ad­vány elő­re meg­ha­tá­ro­zott ter­je­del­me nem tet­te le­he­tő­vé, hogy az ös­­sze­gyűj­tött anya­got tel­jes egé­szé­ben köz­zé­te­gye (1969, 5). A szó­tár­ban mint­egy 4 ezer cím­szó – fő­ként ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű ter­mi­nus és újabb ke­le­tű ré­gé­sze­ti mű­szó – ta­lál­ha­tó. Szer­kesz­té­si sa­já­tos­sá­gai kö­zé tar­to­zik, hogy igé­ket nem tar­tal­maz, s a szlo­vák mel­lék­ne­vek ese­té­ben rend­sze­re­sen csak a hím­ne­mű ala­ko­kat tün­te­ti fel (pl. csontvázas – kostrový 38. p.). A ré­gé­sze­ti szem­pont­ból je­len­tős ma­gyar hely­ség­ne­vek­nek meg­ad­ja a ma­gyar meg­ne­ve­zés alap­ján al­kal­ma­zott szlo­vák ek­vi­va­len­sét, il­let­ve a szlo­vák te­rü­le­ten hasz­nált meg­fe­le­lő­jét is, pl. agg­te­le­ki-bar­lang – Aggtelecká jaskyòa – jaskyòa Domica (1969, 6). A ma­gyar he­lyes­írás te­kin­te­té­ben sok, a stan­dard írás­mód­tól el­té­rő for­mát tar­tal­maz a szó­tár an­nak el­le­né­re, hogy a fel­tün­te­tett ada­tok sze­rint a szó­anya­got két szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­em­ber – Si­ma Fe­renc egye­te­mi do­cens és Mayer Ju­dit nyelv­mű­ve­lő – el­len­őriz­te (lásd agg­te­le­ki-bar­lang 6. p., he­lye­sen: Agg­te­le­ki-bar­lang, kisérő­lelet 71. p., he­lye­sen: kí­sé­rő­le­let, Ku­bán-vi­dé­ki 118. p., he­lye­sen: Ku­bán vi­dé­ki stb.). A bu­da­pes­ti, a prá­gai és a po­zso­nyi nép­mű­ve­lé­si in­té­ze­tek igaz­ga­tó­i­nak 1964-es bu­da­pes­ti ta­lál­ko­zó­ján hang­zott el az a meg­ál­la­pí­tás, mi­sze­rint nagy szük­ség len­ne egy több­nyel­vű szak­szó­tár meg­je­len­te­té­sé­re. En­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként 1966-ban Ján Ruman szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent a Ma­gyar–szlo­vák nép­mű­ve­lé­si szak­szó­tár – Maïarsko-slovenský osvetový slovník (Bratislava, Osvetový ústav). A kö­zös ki­adás gya­kor­la­ti oka­i­ként egy­más mun­ká­já­nak fi­gye­lem­mel kí­sé­ré­sét, az egyes mód­szer­ta­ni do­ku­men­tu­mok, va­la­mint a Ma­gyar­or­szá­gon és Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ki­adott pub­li­ká­ci­ók, ta­nul­má­nyok le­for­dí­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gét je­lö­li meg a szer­kesz­tő (1966, 3). A hat­va­nas évek­ben hasz­ná­lat­ban le­vő ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar szó­tá­ra­kat, ame­lyek egy­ál­ta­lán nem vagy csak cse­kély mér­ték­ben tar­tal­maz­nak szak­ki­fe­je­zé­se­ket, Ruman el­avult­nak tart­ja. A nép­mű­ve­lé­si szó­tár­nak is van­nak azon­ban hi­á­nyos­sá­gai, pl. hogy nem tar­tal­maz nyelv­ta­ni és egyéb uta­lá­so­kat, mind­ös­­sze az egyes szó­cik­kek­ben elő­for­du­ló ho­mo­ni­mák­ra és a szi­no­ni­mák­ra tesz ho­má­lyos uta­lá­so­kat: az előb­bi­e­ket pon­tos­ves­­sző­vel, az utób­bi­a­kat ves­­sző­vel vá­laszt­ja el a cím­szó­tól. Min­den­kép­pen po­zi­tív kez­de­mé­nye­zés­nek te­kint­he­tő a szó­tá­ri rész vé­gén ta­lál­ha­tó – a Szlo­vá­ki­á­ban mű­kö­dő ko­ra­be­li po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis stb. in­téz­mé­nyek ne­vét ös­­sze­fog­la­ló – két­nyel­vű jegy­zék (1966, 85–92), bár sok ben­ne a nem meg­fe­le­lő for­dí­tás­ból adó­dó fél­re­ér­tel­me­zés és he­lyes­írá­si pon­tat­lan­ság (lásd Park kultúry a oddychu – üdü­lő és kultúrpark 88. p., he­lye­sen: (a) Kul­tú­ra és Pi­he­nés Park­ja, tragédka – tra­gi­kus szí­nész­nő 71. p., he­lye­sen: tra­gi­ka stb.).
A szó­tár­írás­ban több mint egy év­ti­ze­des hall­ga­tás után 1980-ban J. Var­ga, M. Muchyová, E. Lesyková, M. Mihaleje szer­kesz­té­sé­ben je­lent meg egy újabb mun­ka, a Slovensko-maïarsko-èeský textilný slovník (Bratislava, Al­fa) cí­mű szak­szó­tár. A ki­ad­vány nem­csak tex­til­ipa­ri, ha­nem az ága­zat­tal szo­ro­san ös­­sze­füg­gő te­rü­le­tek (pl. gép­ipar, ve­gyé­szet, szá­mí­tás­tech­ni­ka stb.) szak­ki­fe­je­zé­se­it is tar­tal­maz­za. A szó­tár­ban fel­tün­te­tett ma­gyar meg­ne­ve­zé­sek va­lós­sá­gát a bu­da­pes­ti Tex­til­ipa­ri Ku­ta­tó­in­té­zet mun­ka­tár­sai el­len­őriz­ték, il­let­ve szük­ség ese­tén ja­va­sol­ták a stan­dard ma­gyar tex­til­ipa­ri ter­mi­no­ló­gia hasz­ná­la­tát (1980, 6). A szlo­vák szó­anyag­ban nyelv­he­lyes­sé­gi uta­lá­sok­kal is ta­lál­ko­zik a szó­tár hasz­ná­ló­ja, a sada meg­ne­ve­zés he­lyett pl. az erő­tel­jes­eb­ben köz­nyel­vi elem­nek tar­tott súprava (mind­két meg­ne­ve­zés je­len­té­se: ’készlet’) fő­név al­kal­ma­zá­sát ajánl­ják a szer­zők (1980, 341). A négy­nyel­vű Fachwörterbuch Gaststätten- und Hotelwesen (Leipzig, VEB Fachbuchverlag, 1976) alap­ján ké­szült az 1981-es ki­adá­sú Hotely a reštaurácie. Slovensko-rusko-nemecko-anglicko-francúzsko-maïarský slovník (Bratislava, Al­fa) cí­mű szak­szó­tár. A szer­zők – In­ge Meyerová, Ka­rol Gara és Irena Schilderová – a for­rás­mun­ka szó­anya­gát szlo­vák és ma­gyar ven­dég­lá­tó-ipa­ri ter­mi­nu­sok­kal egé­szí­tet­ték ki. A szó­jegy­zék­ben több olyan meg­ne­ve­zés is sze­re­pel, amely­nek a ki­adás évé­től szá­mí­tott mint­egy ne­gyed­szá­zad alatt meg­vál­to­zott a je­len­té­se, pl. a szlo­vák umývaèka riadu szer­ke­zet ak­ko­ri ma­gyar meg­fe­le­lő­je a mo­so­ga­tó­lány ös­­sze­té­tel volt (1981, 39), ugyan­en­nek a szlo­vák meg­ne­ve­zés­nek a mai ma­gyar ek­vi­va­len­se azon­ban már a szin­tén ös­­sze­té­tel­lel ke­let­ke­zett (kony­hai) mo­so­ga­tó­gép fő­név. Eb­ben a szó­tár­ban is sok a szlo­vák ha­tás­ra al­ko­tott tü­kör­szó, pl. uhorka na nakladanie – el­tett (el­ra­kott) ubor­ka (189. p., a stan­dard ma­gyar­ban: sa­va­nyí­tás­ra va­ló ubor­ka, a kész­ter­mék ne­ve: cse­me­ge­ubor­ka), plnotuèné mlieko – tel­jes tej (216. p., a stan­dard ma­gyar­ban: zsí­ros tej), dukátové buchtièky – gőz­ben főtt me­télt (18. p., a stan­dard ma­gyar­ban: arany­ga­lus­ka), párky v župane – virs­li pon­gyo­lá­ban (226. p., a stan­dard ma­gyar­ban: bun­dás virs­li), fi­lé z morského jazyka (hal­fé­le­ség) – ten­ge­ri nyelv­sze­le­tek (229. p., he­lye­sen: nyelvhalszeletek) stb. A ma­gyar nyel­vű étel­ne­vek he­lyes­írá­sá­ban is sok a ki­fo­gá­sol­ni­va­ló: polievka z morskej uhorky (hal­fé­le­ség) – ten­ge­ri ubor­ka le­ves (227. p., he­lye­sen: ten­ge­ri­ubor­ka-le­ves), kom­pót zo sušených sliviek – aszalt szil­va kom­pót (239. p., he­lye­sen: aszalt­szil­va-kom­pót), cícer – csi­cse­ri bor­só (186. p., he­lye­sen: csi­cse­ri­bor­só). A szerző(k), il­let­ve szerkesztő(k) ne­vé­nek fel­tün­te­té­se nél­kül je­lent meg 1982-ben a Slovensko-maïarský, maïarsko-slovenský odborný slovník urbanizmu a priestorovej ekonomiky (Nitra–Budapest, Výskumný ústav oblastného plánovania–Városépítési Tu­do­má­nyos és Ter­ve­ző In­té­zet) cí­mű szó­tár, amely a vá­ros­fej­lesz­tés szak­szó­kincs­ének gyűj­te­mé­nye. Va­ló­szí­nű­leg a ma­gyar­or­szá­gi társ­in­téz­ménnyel va­ló együtt­mű­kö­dés­nek és a kö­zös ki­adás­nak kö­szön­he­tő, hogy a szó­tár ma­gyar nyel­vű szó­anya­ga ki­vé­tel nél­kül iga­zo­dik a stan­dard ma­gyar szak­szó­hasz­ná­lat­hoz (lásd stavebné povolenie – épí­té­si en­ge­dély 196. p., ambulantná prefabrikácia – hely­szí­ni elő­re­gyár­tás 221. p., hlavná trieda, bul­vár – su­gár­út 280. p. stb.). Szin­tén szlo­vák és ma­gyar kö­zös ki­adás­ban je­lent meg 1984-ben a ki­lenc önál­ló fü­zet­ből ál­ló Bá­nyá­sza­ti ér­tel­me­ző szó­tár (Budapest–Bratislava, Köz­pon­ti Bá­nyá­sza­ti Fej­lesz­té­si Intézet–Banské projekty, Bratislava). A ki­ad­vány né­hány fe­je­ze­te csu­pán ma­gyar nyel­vű ér­tel­me­ző szó­tár­ként funk­ci­o­nál (pl. a Bá­nya­vil­la­mos­ság), a töb­bi há­rom­nyel­vű (magyar–szlovák–cseh) szó­tár­ként (pl. a Kő­zet­me­cha­ni­ka). A szó­tár egy­ele­mű ter­mi­nu­so­kat és több­ta­gú szer­ke­ze­te­ket egy­aránt tar­tal­maz, az ide­gen nyel­vű meg­fe­lel­te­té­sek fel­tün­te­té­se­kor azon­ban nem min­dig ve­szi fi­gye­lem­be a szlo­vák sza­vak nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­i­nak jel­leg­ze­tes­sé­ge­it: a ma­gyar mel­lék­ne­vek szlo­vák meg­fe­le­lő­it pl. an­nak el­le­né­re nő­nem­ben ad­ja meg , hogy a szlo­vák mel­lék­név alap­alak­ja min­dig a hím­ne­mű no­mi­na­ti­vu­si eset (lásd he­te­ro­gén – heterogénna 5. p., ho­mo­gén –homogénna 6. p. stb.). A leg­ter­je­del­me­sebb szak­szó­tár Altdorffer Alfréd fő­szer­kesz­té­sé­ben Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský technický slovník. Ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar mű­sza­ki szó­tár (Bratislava–Budapest, Alfa–Aka­démiai Ki­adó, 1989; má­so­dik ki­adás: 1991) cím­mel je­lent meg. A szlo­vák–ma­gyar kö­zös ki­ad­vány mint­egy 120 ezer szak­szót és -kifejezést tar­tal­maz a tu­do­mány és a tech­ni­ka kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­i­ről: töb­bek kö­zött a ma­te­ma­ti­ka, fi­zi­ka, ké­mia, köz­gaz­da­ság­tan, va­la­mint az egy­re na­gyobb ütem­ben fej­lő­dő szá­mí­tás­tech­ni­ka és lé­zer­tech­ni­ka te­rü­le­té­ről. A szlo­vák nyel­vű szó­anya­got a Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia, a Szlo­vák Mű­sza­ki Fő­is­ko­la és más tu­do­má­nyos ku­ta­tó­in­té­ze­tek mun­ka­tár­sai ál­lí­tot­ták ös­­sze, a ma­gyar szak­em­be­rek fi­gyel­me el­ső­sor­ban a ma­gyar nyel­vű szak­ter­mi­no­ló­gia adek­vát­sá­gá­nak meg­íté­lé­sé­re irá­nyult. Cél­kö­zön­ség­ként a tu­do­má­nyos és mű­sza­ki szak­em­be­re­ket, a mű­for­dí­tó­kat, a fő­is­ko­lai hall­ga­tó­kat és a szak­kö­zép­is­ko­lák ta­nu­ló­it je­lö­lik meg a szer­kesz­tők (1989, 6). A két­nyel­vű elő­szó­ban a szó­tár hasz­ná­la­tá­hoz szük­sé­ges el­iga­zí­tást ta­lál a fel­hasz­ná­ló. A cím­sza­va­kat kö­ve­tő rö­vi­dí­té­sek az il­le­tő szak­ki­fe­je­zés al­kal­ma­zá­si te­rü­le­té­re utal­nak. A nyelv­ta­ni tá­jé­koz­ta­tás – mint pl. a szó­fa­ji meg­ha­tá­ro­zá­sok, az alak­vál­to­zat­ok je­lö­lé­se stb. – a cím­szó ter­mi­nus­ként va­ló fel­hasz­ná­lá­sát se­gí­ti (lásd csak töb­bes szám­ban elő­for­du­ló ki­fe­je­zés: szá­mí­tá­si táb­lá­za­tok – výpoètové tabu¾ky 863. p.; ál­lan­dó­sult szó­kap­cso­lat: szí­ne­zék ki­vér­zé­se v. eresz­té­se – púšanie farby 573. p.; ma­gyar–szlo­vák alak­­vál­to­zat­ok: ka­rak­te­risz­ti­ka – charakteristika 259 p.; szó­fa­ji ér­tel­me­zé­sek: ká­be­les – kábelár-fn., ká­be­les – kábelový-mn. 254. p.; von­zat­je­lö­lé­sek: hat va­la­mi­re – vplý­va na nieèo, ma vplyv na nieèo 758. p.).

A Szlo­vá­ki­á­ban ki­adott szak­szó­tá­rak és szó­jegy­zé­kek je­len­tős cso­port­ját a ma­gyar tan­nyel­vű ál­ta­lá­nos- és kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra írt gyűj­te­mé­nyek al­kot­ják. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­ző­dé­sét kö­ve­tő kri­ti­kus idő­szak után az ak­ko­ri Cseh­szlo­vá­ki­á­ban 1949-ben nyit­ják meg új­ra ka­pu­i­kat az el­ső ma­gyar tan­nyel­vű ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek. Mi­vel nin­cse­nek ma­gyar nyel­vű tan­köny­vek, a pe­da­gó­gu­sok sür­ge­tik az olyan két­nyel­vű se­géd­köny­vek, szó­sze­de­tek és -jegyzékek ki­adá­sát, ame­lyek meg­kön­­nyí­te­nék a ma­gyar anya­nyel­vű ta­nu­lók ok­ta­tá­sát. 1960-ban a Pe­da­gó­gi­ai Tan­könyv­ki­adó se­géd­könyv­ként je­len­te­ti meg a cseh­szlo­vá­ki­ai ál­ta­lá­nos mű­velt­sé­get nyúj­tó ma­gyar tan­nyel­vű ti­zen­két éves is­ko­lák (10–12. évf.) szá­má­ra a Sza­ba­di Já­nos ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott Ter­mi­no­ló­gi­ai szó­tá­rat (Bratislava, SPN). A ki­ad­vány – amely fő­ként nö­vény­ta­ni és ál­lat­ta­ni szak­szó­kat tar­tal­maz – csu­pán a le­xi­ka sík­ján hasz­nál­ha­tó, nyelv­ta­ni te­kin­tet­ben kö­vet­ke­zet­len. A szer­ke­ze­tes szak­ki­fe­je­zé­sek­ben pl. a mel­lék­né­vi cím­szó mel­lett ta­lál­juk a meg­ne­ve­zést (lásd biely vlèí bôb – fe­hér far­kas­bab 31. p., jarná pšenica – ta­va­szi bú­za 33. p.), ugyan­ak­kor a szlo­vák ún. hát­ra­ve­tett jel­zős szer­ke­ze­tek­ben már a jel­zett szó, te­hát a meg­ha­tá­ro­zó tag alap­ján azo­no­sít a szer­ző (lásd pšenica ozimná – őszi bú­za 39. p., timotejka lúèna – me­zei ko­mó­csin 42. p.). S bár mun­ká­já­ban gyak­ran hi­vat­ko­zik a kor­sze­rű ma­gyar­or­szá­gi szak­iro­da­lom­ra, a szó­anyag­ban sok a szlo­vák ha­tás­ra ke­let­ke­zett tü­kör­ki­fe­je­zés, pl. prvotný korienok – el­sőd­le­ges gyö­ke­recs­ke 187. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: gyö­kér­kez­de­mény), šparg¾ová kapusta – leveleskáposzta 187. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: spár­ga­kel v. brok­ko­li). A P. Hornyák, A. Kecs­kés, E. Polaèková, Z. Zalabai ál­tal szer­kesz­tett Terminologický slovník slovensko-maïarský a maïarsko-slovenský. Ma­te­ma­ti­ka, deskriptívna geo­met­ria, fyzika (Bratislava, SPN, 1965) cí­mű ki­ad­vány cím­zett­jei azok a fő­is­ko­lai hall­ga­tók, akik kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nya­i­kat ma­gyar nyel­ven vé­gez­ték, de fel­ső­ok­ta­tá­si ta­nul­má­nya­ik si­ke­res foly­ta­tá­sá­hoz el kell sa­já­tí­ta­ni­uk a szlo­vák nyel­vű ter­mé­szet­tu­do­má­nyi ter­mi­no­ló­gi­át (1965, 3). A ké­zi­könyv jól át­te­kint­he­tő szó­anya­ga a ma­te­ma­ti­ka, az áb­rá­zo­ló geo­met­ria és a fi­zi­ka szak­te­rü­let­ének alap­ve­tő szó­kész­let­ét tar­tal­maz­za. A több­ele­mű ki­fe­je­zé­se­ket a fő­né­vi tag alap­ján sze­di ábé­cé­rend­be, a jel­zős szer­ke­ze­te­ket is a fő­né­vi cím­szó von­zá­sá­ban tün­te­ti fel (pl. függ­vény – funkcia; in­verz f. – inverzná f., li­ne­á­ris f. – lineárna f. 11. p.). Sok vi­szont a szó­jegy­zék­ben a he­lyes­írá­si pon­tat­lan­ság, a leg­több stan­dard­tól va­ló el­té­rés az ös­­sze­tett sza­vak írá­sá­ban fi­gyel­he­tő meg (pl. atommagátalakítás 11. p., he­lye­sen: atom­mag-át­ala­kí­tás; középeurópai idő 77. p., he­lye­sen: kö­zép-eu­ró­pai idő; részintegritástartomány 21. p., he­lye­sen: rész-in­teg­ri­tás­tar­to­mány). A kö­zép­is­ko­lák 1–3. év­fo­lya­ma szá­má­ra ké­szült Dvorsky J., Vadkerty K., Galambos L., Kovács Z. és Mé­száros J. szer­kesz­té­sé­ben a Ma­gyar–szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek gyűj­te­mé­nye (Brati­slava–Budapest, SPN–Tankönyvkiadó, 1968). A szó­jegy­zék az ak­kor hasz­ná­lat­ban le­vő szlo­vá­ki­ai tan­köny­vek alap­ján ké­szült, s a szer­kesz­tők sze­rint azo­kat a ki­fe­je­zé­se­ket fog­lal­ja ma­gá­ba, ame­lye­ket egy érett­sé­gi­ző di­ák­nak is­mer­nie kell. Cél­ja, hogy a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű ta­nu­lók­kal el­sa­já­tít­tas­sa azt a szlo­vák szak­szó­kin­cset, amel­­lyel a szlo­vák tan­nyel­vű is­ko­lák vég­ző­sei ren­del­kez­nek, s hogy a ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban érett­sé­gi­zett di­á­kok kön­­nyeb­ben ké­szül­hes­se­nek fel a szlo­vák fő­is­ko­lák és egye­te­mek fel­vé­te­li vizs­gá­i­ra (1968, 5). A gyűj­te­mény nyolc rész­ből áll, s a kö­vet­ke­ző tan­tár­gyak szó­kész­let­ének rész­hal­ma­zát tar­tal­maz­za: tör­té­ne­lem, föld­rajz, ma­te­ma­ti­ka, fi­zi­ka, bi­o­ló­gia, ké­mia, pszi­cho­ló­gia (és lo­gi­ka), test­ne­ve­lés. (Meg­jegy­zés: ez utób­bi ne­ve­lé­si tárgy va­ló­szí­nű­leg azért ka­pott he­lyet a kö­tet­ben, mert a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban az elő­írá­sok­nak meg­fe­le­lő­en egé­szen 1998-ig a test­ne­ve­lés­órá­kat szlo­vá­kul tar­tot­ták. Eb­ben a té­ma­kör­ben a szer­kesz­tők az egyes test­ne­ve­lé­si ága­za­tok meg­ne­ve­zé­se­it, va­la­mint a tor­na­órá­kon al­kal­ma­zott cse­lek­vést ki­fe­je­ző igé­ket fog­lal­ták ös­­sze, pl. rúd­ug­rás – skok o žrdi, ge­rely­ha­jí­tás – hod oštepom; át­ad – poda, prihra, Pi­henj! – Pohov! stb. 343–354. p.) An­nak el­le­né­re, hogy szak­ki­fe­je­zé­sek gyűj­te­mé­nyé­ről van szó, sok olyan köz­nyel­vi ki­fe­je­zés is be­ke­rült a jegy­zék­be, ame­lye­ket a ta­nu­lók a szlo­vák nyel­vű tár­sal­gá­si órá­kon már el­sa­já­tí­tot­tak, pl. ab­lak­ke­ret – okenná obruba v. okenný rám 7. p., ver­se­nyez­ni – súaži 66. p., fa – strom 78. p., gép – stroj 83. p., könyv­tár – knižnica 93. p. stb. Ter­mi­no­ló­gi­á­ját te­kint­ve a ma­te­ma­ti­ka, a fi­zi­ka, a ké­mia és a bi­o­ló­gia szó­jegy­zé­ke a leg­tel­je­sebb, ezek egy-egy szó­cikk­ében a cím­szó­val ös­­sze­füg­gő szó­kap­cso­lat­ok, ös­­sze­té­te­lek is meg­ta­lál­ha­tó­ak. A het­ve­nes évek­ben ér­vény­ben le­vő ál­ta­lá­nos is­ko­lai tan­köny­vek­hez ké­szült K. Dvorská és L. Szá­raz Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a ki­lenc­éves alap­is­ko­lák 7–9. osz­tá­lya szá­má­ra. Slovník odborných termínov pre 7.-9. roèník základných deväroèných škôl s vyuèovacím jazykom maïarským (Bratislava, SPN, 1976) cí­mű mun­ká­ja. A ki­ad­vány há­rom rész­ből áll: az el­ső fe­je­zet a kö­te­le­ző­en el­sa­já­tí­tan­dó szak­ki­fe­je­zé­se­ket tar­tal­maz­za év­fo­lyam­ok és tan­tár­gyak sze­rin­ti le­bon­tás­ban, a má­so­dik rész az ún. aján­lott szak­ki­fe­je­zé­se­ket so­rol­ja fel (az itt ta­lál­ha­tó ter­mi­nu­sok a szer­kesz­tők sze­rint a szlo­vák nyel­vű szak­lap­ok ta­nul­má­nyo­zá­sá­hoz nyúj­ta­nak se­gít­sé­get – 5. p.), a har­ma­dik fe­je­ze­tet pe­dig a leg­lé­nye­ge­sebb szak­ki­fe­je­zé­sek szlo­vák–ma­gyar jegy­zé­ke al­kot­ja. A szó­tár fő­ként az egyes ter­mi­nu­sok nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­i­nak je­lö­lé­sé­ben kö­vet­ke­zet­len, pl. nem­csak a rend­sze­re­zé­sen be­lü­li osz­tá­lyok, cso­por­tok stb. meg­ne­ve­zé­se­kor al­kal­maz­za a töb­bes szá­mot, ha­nem egy meg­ha­tá­ro­zott szó­cik­ken be­lül is hol az egyes, hol a töb­bes szá­mú ala­kot tün­te­ti fel (lásd de­rék­szög – pravý uhol, csúcs­szö­gek – vrcholové uhly, egye­nes­szög – priamy uhol 11. p.). A he­lyes­írás te­kin­te­té­ben is sok a stan­dard­tól va­ló el­té­rés, pl. időjárásjelentés 2. p., he­lye­sen: idő­já­rás-je­len­tés; vegyianyagok 55. p., he­lye­sen: ve­gyi anya­gok, gram-molekulasúly 23. p., he­lye­sen: gramm-mo­le­ku­la­súly. A ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban is szlo­vák nyel­ven ok­ta­tott hon­vé­del­mi ne­ve­lés se­géd­köny­ve­ként je­lent meg A. Fibi és Z. Fo­dor ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban a Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a hon­vé­del­mi ne­ve­lés kö­zép­is­ko­lai tan­köny­ve­i­hez. Slovník odborných výrazov k uèebnici brannej výchovy pre SŠ (Bratislava, SPN, 1985) cí­mű ki­ad­vány. A pusz­ta szó­jegy­zék­re em­lé­kez­te­tő szó­tár sem szó­cik­ke­ket, sem az egyes cím­sza­vak­ra va­ló nyelv­ta­ni uta­lást vagy egyéb mi­nő­sí­té­se­ket nem tar­tal­maz. A szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek mel­lett ese­ten­ként nem a stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lőt, ha­nem a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ból köl­csön­zött tü­kör­szót vagy -kifejezést tün­te­ti fel. Fő­ként a szlo­vák nyel­vű szó­anyag­ban gya­ko­ri­ak a ra­go­zás­be­li té­vesz­té­sek (pl. hlodavci – 14. p., he­lye­sen: hlodavce), de az egyes és töb­bes szá­mú ala­kok hasz­ná­la­tá­ban sem kö­vet­ke­ze­tes a ki­ad­vány. A ma­gyar tan­nyel­vű egész­ség­ügyi szak­kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra író­dott az I. Friedrichová, V. Perhácsová és V. Var­ga szer­kesz­tet­te Slovensko-maïarský odborný slovník (Bratislava, Osveta, 1989) cí­mű se­géd­könyv, mely­nek for­rá­sa­ként az ér­tel­me­ző jel­le­gű Struèný lekársky slovník (szer­ző és egyéb ada­tok nél­kül) cí­mű szlo­vák ké­zi­könyv szol­gált. A szó­tár kb. 3700 egy- és több­ele­mű szak­ki­fe­je­zést tar­tal­maz. Mi­vel a szer­zők sze­rint a ta­nu­lók tisz­tá­ban van­nak mind a ma­gyar, mind a szlo­vák nyelv gram­ma­ti­ká­já­val (1989, 3), a cím­sza­vak­ban nyelv­ta­ni je­lö­lé­se­ket nem al­kal­maz­nak. A ki­ad­vány még ab­ban az eset­ben is a szlo­vák meg­ne­ve­zé­sek ma­gya­rí­tá­sá­ra tö­rek­szik, ami­kor a ma­gyar­or­szá­gi or­vo­si szak­nyelv in­kább ide­gen ere­de­tű szó­val je­lö­li az il­le­tő fo­gal­ma­kat, pl. agó­nia – ha­lál­tu­sa, ana­tó­mia – bonc­tan 5. p., anorexia – ét­vágy­ta­lan­ság 6. p. (Ma­gyar­or­szá­gon: anorexia v. kó­ros ét­vágy­ta­lan­ság), kanyla – tu­bus 12. p. (Ma­gyar­or­szá­gon: kanül) stb. A ma­gyar nyel­vű szó­anyag­ban sok a szlo­vák ha­tás­ra ke­let­ke­zett tü­kör­szó és -kifejezés, pl. pohotovostná služba, pohotovos – ké­szen­lé­ti ügye­let 33. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: or­vo­si ügye­let), vyšetrovacia izba – vizs­gá­la­ti szo­ba 52. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: vizs­gá­ló) stb. Gyak­ran elő­for­dul, hogy a szer­zők mind a szlo­vák, mind a ma­gyar nyel­vű jegy­zék­ben a be­teg­ség­nek csak a köz­nyel­vi meg­ne­ve­zé­sét ad­ják meg, pl. cukrovka – cu­kor­be­teg­ség, cu­kor­baj 8. p. (a szlo­vák or­vo­si szak­nyelv­ben: diabetes v. diabetizmus, a ma­gyar or­vo­si szak­nyelv­ben: di­a­bé­tesz). A jegy­zék­ben sok a he­lyes­írá­si stan­dard­tól el­té­rő írás­mó­dú szó­alak, pl. könnycsatornagyulladás 53. p., he­lye­sen: könny­csa­tor­na-gyul­la­dás; si­nus­cso­mó 43. p., he­lye­sen: szinuszcsomó stb.

Ös­­szeg­zés

Ta­nul­má­nyom­ban min­de­nek­előtt ar­ra sze­ret­tem vol­na rá­mu­tat­ni, mi­lyen ne­héz­sé­gek me­rül­nek fel szlo­vá­ki­ai ma­gyar vi­szony­lat­ban az egyes szak­szók és -kifejezések ös­­sze­ve­té­sé­ben és azo­no­sí­tá­sá­ban. Ta­pasz­ta­la­ta­im sze­rint a meg­fe­lel­te­tést leg­in­kább a két nyelv ele­me­i­nek mo­ti­vá­ci­ó­já­ban elő­for­du­ló kü­lönb­sé­gek ne­he­zí­tik (vö. Mé­szá­ros 22, 66). A be­mu­ta­tott pél­dák azt iga­zol­ják, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­sek­ben gyak­ran a szlo­vák ki­fe­je­zés mo­ti­vá­ci­ó­já­nak meg­fe­le­lő tü­kör­ki­fe­je­zés rög­zül (lásd nátierka – ke­nő, biely jogurt – fe­hér­jog­hurt stb.). Ugyan­ak­kor a két or­szág el­té­rő és hi­á­nyos szab­vány­rend­sze­re, va­la­mint a szlo­vák és a ma­gyar nyelv el­té­rő for­mai sa­já­tos­sá­gai is rá­nyom­ják bé­lye­gü­ket a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­szó­kincs ál­la­po­tá­ra és hasz­ná­la­tá­ra. Szlo­vá­ki­á­ban a szak­nyel­vek írott és be­szélt vál­to­za­ta ke­vés­bé kü­lö­nül egy egy­más­tól, a sa­já­tos szak­nyel­vi for­du­la­tok hasz­ná­la­tá­nak nem volt mi­kor és hol ki­fej­lőd­nie (Lanstyák 1998, 27). A szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vi ter­ve­zés fel­ada­ta a szlo­vák ter­mi­nu­sok pon­tos ma­gyar meg­fe­le­lő­i­nek azo­no­sí­tá­sa, szük­ség ese­tén lét­re­ho­zá­sa s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köz­tu­dat­ba va­ló be­épí­té­se. En­nek meg­va­ló­sí­tá­sa pe­dig le­he­tet­len egy át­fo­gó, re­á­li­san meg­szer­kesz­tett prog­ram és az anya­or­szá­gi, va­la­mint ha­zai nyel­vé­szek és az egyes szak­tu­do­mány­ok kép­vi­se­lő­i­nek se­gít­sé­ge nél­kül.

Hi­vat­ko­zá­sok

Altdorffer Alfréd (szerk.) 1989. Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský technický slovník. Bratislava–Budapest, Alfa–Akadémiai Ki­adó.
Csicsay Ala­jos 2002. Ma­gyar anya­nyelv­hasz­ná­lat Szlo­vá­ki­á­ban. Deb­re­ce­ni Szem­le, X. évf. 2. sz. 262–264. p.
Csu­ka Gyu­la 2002. A ma­gyar szak­ter­mi­no­ló­gia múlt­ja, je­le­ne és fej­lő­dé­sé­nek al­ter­na­tí­vái. Deb­re­ce­ni Szem­le, X. évf. 2. sz. 255–257. p.
Deme Lász­ló 1970. Nyel­vi és nyelv­hasz­ná­la­ti gond­ja­ink­ról. Bratislava, Ma­dách, 101. p.
Éksz. 2003. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1158. p.
Dvorská, K.–Száraz, L. 1976. Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a ki­lenc­éves alap­is­ko­lák 7–9. osz­tá­lya szá­má­ra. Slovník odborných termínov pre 7.–9. roèník ZDŠ s vyuè. jaz. maï. Bratislava, SPN.
Dvorsky J.–Vadkerty K.–Galambos L.–Kovács Z.–Mészáros J. (ös­­sze­áll.) 1968. Ma­gyar–szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek gyűj­te­mé­nye a kö­zép­is­ko­lák 1–3. év­fo­lya­ma szá­má­ra. Bratislava, SPN.
Fajnor, V. – Záturecký, A. 1921. Právnický terminologický slovník I. Èas maïarsko-slovenská. Turèiansky Svätý Mar­tin, Matica slovenská.
Fibi, A.–Fodor, Z. 1985. Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a hon­vé­del­mi ne­ve­lés kö­zép­is­ko­lai tan­köny­ve­i­hez. Slovník odborných výrazov k uèebniciam brannej výchovy pre SŠ. Bratislava, SPN.
Friedman, M. – Koutník, R. – Mìchura, F. – Mik­sa, K. – Žaèko, I. 1964. Maïarsko-èesko-slo­ven­ský a slovensko-èesko-maïarský technický slovník. Bratislava–Bu­da­pest–Praha, Slovenské vydavate¾stvo technickej literatúry–Akadémiai Kiadó–Státní nakladatelství technické literatury.
Friedrichová, I. – Perhácsová, V. – Var­ga, V. 1989. Slovensko-maïarský odborný slovník. Bratislava, Osveta.
Hajdušek, Jozef 1963. Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský knihovnícky a bibliografický slovník. Ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar könyv­tár­tu­do­má­nyi és bib­li­og­rá­fi­ai szó­tár. Mar­tin, Matica slovenská.
Hornyák, P. – Kecs­kés, A. – Polaèková, E. – Zalabai, Z. 1965. Terminologický slovník slovensko-maïarský a maïarsko-slovenský. Ma­te­ma­ti­ka, deskriptívna geo­met­ria, fyzika. Bratislava, SPN.
Ja­kab Ist­ván (szerk.) 1976. Hogy is mond­juk? Bratislava, Ma­dách, 153–179. p.
Klaudy Kin­ga 1994. A for­dí­tás el­mé­le­te és gya­kor­la­ta. Bu­da­pest, Scholastica.
Krátky slovník slovenského jazyka 2003. Bratislava, Veda, vydavate¾stvo Slovenskej akadémie vied, 933. p.
Lanstyák Ist­ván 1998. A ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­tá­nak sa­já­tos­sá­gai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 26–27. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la 2000. Nyel­vi jo­ga­ink ér­vé­nye­sí­té­sé­nek fel­tét­elei. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, II. évf. 1. sz. 85–98. p.
Lanstyák Ist­ván: Az MTA szlo­vá­ki­ai ku­ta­tó­ál­lo­má­sá­ul szol­gá­ló nyel­vi iro­da kon­cep­ció­ter­ve­ze­te (kéz­irat). Dunaszerdahely, 20–21. p.
Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv. www.omgk.hu (má­so­dik, mó­do­sí­tott ki­adás, 2004).
Mé­szá­ros Tí­mea 2002. A szak­nyel­vi ter­ve­zés leg­főbb kér­dé­sei. (Szak­dol­go­zat.) Po­zsony, 49–51., 64–66. p.
Meyerová, I. – Gara, K. – Schilderová I. 1981. Hotely a reštaurácie. Slovensko-rusko-nemecko-anglicko-francúzsko-maïarský slovník. Bratislava, Al­fa.
Misad Ka­ta­lin 1998. A ma­gyar nyelv hasz­ná­la­ta a hi­va­ta­los érint­ke­zés­ben. In: Lanstyák Ist­ván–Si­mon Sza­bolcs (szerk.): Ta­nul­má­nyok a ma­gyar–szlo­vák két­nyel­vű­ség­ről. Po­zsony, Kalligram, 43–68. p.
Paulík, Jozef 1969. Maïarsko-slovenský archeologický slovník. Ma­gyar–szlo­vák ré­gé­sze­ti szó­tár. Bratislava, Rek­to­rát UK.
Pusz­tai Ist­ván 1982. Szak­nyelv­mű­ve­lé­sünk idő­sze­rű kér­dé­sei. Ma­gyar Nyelv, LXVIII. évf. 1. sz. 67–76. p.
Ruman, Ján (ös­­sze­áll.) 1966. Maïarsko-slovenský odborný osvetový slovník. Ma­gyar–szlo­vák nép­mű­ve­lé­si szak­szó­tár. Bratislava, Osvetový ústav.
Schmidt, Wilhelm 1969. Charakter und gesselschaftlich Bedeutung der Fachsprache. Sprachpflege, XVIII. évf. 12. sz.
Slávik, Michal 1927. Maïarsko-slovenská právnická ter­mi­no­ló­gia. Ma­gyar–szlo­vák jo­gi mű­szó­tár. Pozsony-Bratislava, Comenius Iro­dal­mi Intézet–Literárny ústav.
Sza­ba­di Jó­zsef: Ter­mi­no­ló­gi­ai szó­tár. Se­géd­könyv a cseh­szlo­vá­ki­ai ál­ta­lá­nos mű­velt­sé­get nyúj­tó ma­gyar tan­nyel­vű ti­zen­két éves is­ko­lák 10–12. év­fo­lya­ma szá­má­ra. Bratislava, SPN.
Szabómihály Gi­zel­la 2002. A ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­la­ti tör­vény gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sa és a szlo­vák hi­va­ta­los (jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si) szö­ve­gek ma­gyar­ra for­dí­tá­sá­nak kér­dé­sei. In: Lanstyák Ist­ván–Si­mon Sza­bolcs (szerk.): Ta­nul­má­nyok a szlo­vák–ma­gyar két­nyel­vű­ség­ről. Po­zsony, Kalligram, 169–200. p.
Szokolszky Ber­ta­lan 1923. Anya­könyv­ve­ze­tők szó­tá­ra. Magyar–szlovák–német–latin szó­tár. Kas­sa, Szent Er­zsé­bet Nyom­da.
Tolcsvai Nagy Gá­bor 1998. A nyel­vi nor­ma. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó. /Nyelvtudományi Ér­te­ke­zé­sek, 144./
Var­ga, J. – Muchyová, M. – Lesyková, E. – Mihaleje, M. 1980. Slovensko-maïarsko-èeský textilný slovník. Bratislava, Al­fa.
Viest, Ivan (ös­­sze­áll.) 1919. Maïarsko-nemecko-slovenský železnièný slovník. Turèiansky Svätý Mar­tin, Kníhtlaèiarsky úèastinársky spolok.
Zeman Lász­ló 1978. A tu­do­má­nyos nyelv­hasz­ná­lat. Ma­gyar Nyelv, LXXIV. 3. sz. 316–333. p.
(N. N.) 1984. Bá­nyá­sza­ti ér­tel­me­ző szó­tár. Bratislava–Budapest, Banské projekty–Központi Bá­nyá­sza­ti Fej­lesz­té­si In­té­zet.
(N. N.) 1982. Slovensko-maïarský, maïarsko-slovenský odborný slovník z urbanizmu a priestorovej ekonomiky. Nitra, Výskumný ústav oblastného plánovania.

A pél­da­anyag for­rá­sai:

Hypernova, két­nyel­vű ter­mék­ka­ta­ló­gus 2003–2004-es (két­he­ten­te meg­je­le­nő) szá­mai
Ro­bi ABC, két­nyel­vű szó­ró­lap 2003–2004-es (ha­von­ta meg­je­le­nő) szá­mai

 

Csehy Zoltán: Enea Silvio Piccolomini, a szerelem költője

Az olyan tu­da­to­san meg­kom­po­nált kö­te­te­ket, vers­cik­lu­so­kat, me­lyek köz­pon­ti te­ma­ti­kus ele­me a sze­re­lem, il­let­ve a sze­re­lem for­rá­sa­ként és cél­ja­ként meg­je­lölt (köz­pon­ti) nő­alak, jog­gal ne­vez­he­tünk sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós jel­le­gű gyűj­te­mé­nyek­nek. Ez az an­tik elé­gia­köl­té­szet ál­tal ka­no­ni­zált (Ovi­di­us, Tibullus, Propertius), de már ko­ráb­ban is lé­te­ző (Catullus) kö­tet­for­má­ló elv szá­mos kom­po­zí­ci­ós elem és to­posz össz­já­té­ka kö­vet­kez­té­ben ki­kris­tá­lyo­so­dó mo­dellt ho­zott lét­re, mely a neo­la­tin köl­té­sze­tet lé­nye­gi­leg a qu­att­ro­cen­to kor­sza­ká­tól kez­dő­dő­en a sze­rel­mi-ero­ti­kus po­é­zis te­rén szin­te mind­vé­gig ural­ta.
E kö­tet­tí­pus egy sa­já­tos, ala­po­zó vál­to­za­ta Enea Silvio Piccolomini Cinthia cí­mű munkája.1 A kö­tet propertiusi jel­le­gé­re a szak­iro­da­lom már több­ször is fel­hív­ta a figyelmet,2 az imi­tá­ci­ós bá­zis­ként ke­zelt an­tik mo­del­lel va­ló kap­cso­la­tát a szö­ve­gek pri­mer ro­kon­sá­gi szint­jén már lé­nye­gé­ben fel­tér­ké­pez­ték. Ami­vel azon­ban ezek az egyéb­ként ki­vá­ló ta­nul­má­nyok adó­sak ma­rad­tak, az egy­részt a kom­po­zí­ci­ós-kö­tet­ti­po­ló­gi­ai me­cha­niz­mu­sok föl­tá­rá­sa, más­részt az intertextuális szö­veg­szer­ve­ző­dé­sek vizs­gá­la­ta, har­mad­részt pe­dig mind­ed­dig nem tár­gyal­ták a kö­tet Cinthia-versei és egyéb, nem Cinthiához írt, az elé­gi­kus di­men­zi­ó­tól nagy­ban kü­lön­bö­ző ver­se­i­nek vi­szony­rend­sze­rét.
Ha úgy­ne­ve­zett sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet­ként ol­vas­suk a Cinthiát, el­ső­sor­ban nem­csak a szö­veg­sze­rű Propertius-megfeleltetésekre ér­de­mes kon­cent­rál­ni, ha­nem olyan stig­mák fel­ku­ta­tá­sá­ra, me­lyek ön­kén­te­le­nül is ki­üt­köz­nek a szö­veg testén.3 Az elé­gi­kus kö­tet­szer­ve­ző­dés egyik alap­vo­ná­sa egy fo­lya­ma­tos, szubsz­ti­tú­ci­ós já­ték­sé­ma, mát­rix re­to­ri­kai ke­re­te­i­nek ki­mun­ká­lá­sa az imá­dott nő kap­csán. Ér­de­mes meg­vizs­gál­ni te­hát a Cinthia cí­mű kö­tet nyi­tó­ver­sét. Az el­ső szó ma­ga a cím­adó név: Cinthia. E propertiusi intertextus nem­csak vis­­sza­csa­to­lást kí­ván a ró­mai elé­gi­kus ha­gyo­mány­hoz, ha­nem mint­egy es­­szen­ci­á­li­san fölül is ír­ja azt. Cinthia egy­szer­re a kö­tet tár­gya és ih­le­tő­je, tő­le ered mind az in­ven­ció, mind az elocutio („tu facis ingenium, tu facis eloquium”), rá­adá­sul az an­tik mi­to­ló­gia több sze­rep­lő­jé­nek vo­ná­sa­it és funk­ci­ó­it ké­pes ma­gá­ba in­teg­rál­ni. E vers­ből is vi­lá­go­san ki­tet­szik, hogy Cinthia egy­részt Mú­zsa­ként je­le­nik meg, egé­szen pon­to­san a Mú­zsák ve­ze­tő­je­ként, te­hát apol­lói funk­ci­ó­ban: „Te duce concedunt dive in mea vota sorores, / te duce Castalio somnia fonte bibo”, más­részt mint­egy ne­ve kód­já­ból ki­fo­lyó­lag (a Cynthia név Di­a­na is­ten­nő mel­lék­ne­ve is le­het) és an­ti­ci­pál­va a he­te­dik szá­mú Cinthia-verset, Di­a­na­ként, az­az a hold is­ten­nő­je­ként, aki majd ural­ni fog­ja a csil­la­gos eget („te quoque, si liceat, carmine ad astra feram”), majd vég­ze­tes sze­re­lem­ként, az­az egy­szer­re Amorként és Pár­ka­ként lát­hat­juk: „tu mihi principium, tu mihi fi­nis eris”. Ez a rö­vid köl­te­mény vég­ered­mény­ben a kö­tet tes­té­nek le­írá­sa. El­sőd­le­ges funk­ci­ó­ja az – amel­lett, hogy ki­je­lö­li azt a be­széd­mó­dot, mely­hez csat­la­koz­ni kí­ván, s mint­egy tu­dó­sít a könyv lé­nye­gé­ről –, hogy lét­re­hoz­zon egy szinekdochikus ént, Cinthia egóját, mely szá­mos mi­to­ló­gi­ai alak kom­po­nen­sé­ből áll ös­­sze ide­á­lis egés­­szé, s vá­lik ké­pes­sé az épp szük­sé­ges po­é­ti­kai, re­to­ri­kai funk­ció be­töl­té­sét biz­to­sí­tó me­ta­mor­fó­zis­ra. Ez a po­li­va­len­cia kü­lön­böz­te­ti meg Cinthiát a kö­tet töb­bi nő­alak­já­tól. Az utol­só sor­ra ki­vált sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met, hi­szen ez a propertiusi protézis4 szin­tén több szin­ten ér­tel­me­ző­dik. Az ih­le­tő-szö­veg­szer­ve­ző (mú­zsai) funk­ció ös­­sze­kap­cso­lá­sa a sze­rel­mi me­ta­mor­fó­zis mí­tosz­kor­rek­ci­ós vál­to­za­tá­val a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet egyik alap­jel­leg­ze­tes­sé­ge. A köl­te­mény a kom­po­ná­lás te­kin­te­té­ben is irány­adó, va­gyis ha az utol­só sort szó sze­rint ér­tel­mez­zük, ké­zen­fek­vő ma­gya­rá­za­tot ka­punk ar­ra a rej­tély­re is, hogy mi­ért hú­zód­nak a Cinthia-versek a könyv két vég­pont­ja fe­lé, s mi­ért nincs Cinthia-vers a kö­tet kö­ze­pé­ben. A principium kö­tet­kez­de­tet, a fi­nis pe­dig kö­tet­zá­rást is je­lent, nem ­csak a vég­ze­tes sze­re­lem, az­az az Amorként és Pár­ka­ként egy­szer­re meg­je­le­nő Cinthia irán­ti ér­zel­mek kon­ven­ci­o­ná­lis meg­je­le­ní­té­sét. Nem­csak a sors fo­na­lát lát­juk itt, ha­nem a kö­tet­szer­ve­ző­dés ve­zér­fo­na­lát is meg­kap­juk, egy sze­rel­mi re­gény­be csöp­pe­nünk be­le, mely­nek tör­té­né­se­it az elé­gi­kus tra­dí­ció szel­le­mé­ben tár­ja elénk a köl­tő a sze­re­lem meg­szü­le­té­sé­nek re­mé­nyé­től a sze­re­lem­től va­ló bú­csú­zá­sig. Az Adrianus Van Heck-féle kö­tet­re­konst­ruk­ció sze­rint 23 vers­ből ál­ló cik­lus el­ső tér­fe­lé­be, a principiumba há­rom vers jut (1, 5, 7), a kö­tet vé­gé­re, az­az a fi­nis rész­be négy (16, 19, 21, 23), a két tér­fél köz­ti részt ve­gyes köl­te­mé­nyek töl­tik ki 8 vers ere­jé­ig. A kö­tet­kom­po­zí­ció te­hát két­pó­lu­sú­vá for­mál­ja a kö­tetet, az el­ső pó­lus már­is a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­te­tek újabb jel­leg­ze­tes stig­má­it vi­se­li ma­gán: az ide­a­li­zált hölgy a szingularitás el­vé­nek meg­fe­le­lő szép­sé­gű, aki még Phoebus és Ju­pi­ter sze­rel­mé­re is mél­tó, s min­den erényt bir­to­kol, le­szá­mít­va a pietas eré­nyét (5, 25–36),5 s ez meg­aka­dá­lyoz­za a sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét. A sze­re­lem nem más, mint furor („er­go vale et nostro cura indulgere furori” 5, 35). Nem ne­héz be­lát­ni, hogy Piccolomini sze­rel­mes ver­se­i­ben köl­té­szet­esz­té­ti­kai ter­mi­nu­so­kat is hasz­nál, s a köl­tői fe­szült­sé­get épp az ér­tel­mez­he­tő­ség ilyen szin­te­zé­se ad­ja: Le­o­nar­do Bruni egy Giovanni Marrasióhoz írt le­ve­lé­ben egy, a fent idé­zett vers­sor­hoz na­gyon ha­son­la­tos Marrasio-sor ma­gya­rá­za­ta­ként („Indulgere velis nostro, Arretine, furori” Ang. 1, 21)6 rész­le­te­sen ki­fej­ti a pla­tó­ni Phaidroszból ere­dez­tet­he­tő furor ta­nát: „divini rursus furoris partes quattor: vaticinium, misterium, poesis et amor. His vero deos totidem praeesse veteres putaverunt: nam vaticinium Apollini, misterium Dionyso, poeticam Musis, amorem Veneri tribuebant. […] Qui vero absque furore Musarum poeticas ad fores, ut inquit Plato, accedit, sperans quasi arte quadam poetam se bonum evasurum, inanis est ip­se atque eius poesis. Prae il­la qaue ex furore est, haec quae ex prudentia disperditur. Poetarum er­go furor a Musis est, amantium vero a Venere.”7 A furor két utób­bi vál­to­za­ta Piccolomininél szer­ves egés­­szé ol­vad ös­­sze, ahogy ez a nyi­tó­vers­ből is ki­vi­lág­lik.
A sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét az idő kor­lá­toz­za, a sze­re­lem s így a hoz­zá kö­tő­dő furor is élet­kor­füg­gő: „respondet lusibus etas, / talia lascivus tempora querit amor” (5, 11–12). Az idé­zett szö­veg lusus sza­va szin­tén bír köl­té­szet­esz­té­ti­kai di­men­zi­ók­kal is: töb­bek közt az an­tik Diomedes Ver­gi­li­us-élet­raj­zá­nak praelusiones ter­mi­nu­sát idé­zi, mely Ver­gi­li­us fi­a­talko­ri, az Ae­ne­is meg­írá­sa előt­ti mű­vei kö­zül a már Servius ál­tal té­ve­sen ne­ki tu­laj­do­ní­tott Priapeát és a Bucolicát jelöli.8 A ver­gi­li­u­si élet­pá­lya­mo­dell, mely bi­zo­nyos élet­ko­ro­kat han­gol ös­­sze bi­zo­nyos köl­tői meg­nyi­lat­ko­zá­si for­mák­kal és mű­faj­ok­kal, több hu­ma­nis­ta mo­dell­je­ként szol­gált, s tud­juk, hogy pél­dá­ul Antonio Beccadelli vagy ké­sőbb Janus Pan­no­ni­us is lusus-szal kezd­te köl­tői pá­lyá­ját, s cél­ként az eposz vagy panegyris mű­fa­ja le­be­gett a sze­mük előtt.9 A kis­köl­té­szet e szer­zők szá­má­ra elő­já­ték jel­le­gű volt, és bi­zo­nyos élet­kor­hoz is kö­tő­dött: nem je­len­ték­te­len e fel­is­me­rés sze­re­pe ab­ban sem, hogy a Beccadelli ál­tal meg­ho­no­sí­tott és a Cinthia-kötet né­hány he­lyén is fel­lel­he­tő priapikus be­széd­mód a ver­gi­li­u­si vagy an­nak hitt pá­lya­mo­dell fé­nyé­ben nyer­he­tett le­gi­ti­má­ci­ót. A Hermaphroditus cí­mű Beccadelli-kötet amel­lett, hogy a Ver­gi­li­us­nak tu­laj­do­ní­tott Priapea hang­üté­sét hív­ja élet­re, per­szo­ni­fi­kált kö­tet­ként je­le­nik meg, komp­lex Ver­gi­li­us-pa­ró­di­a­ként is ér­tel­me­ző­dik. Piccolomini Cinthiájának szin­tén kar­di­ná­lis sze­rep­lő­je Ver­gi­li­us, még­hoz­zá két mó­don is, egy­részt a köl­tő té­te­le­sen két ver­set is szen­tel ne­ki, egy kom­pa­ra­tív laust (2) (Homerust és Ver­gi­li­ust ve­ti ös­­sze) és egy epi­tá­fi­u­mot (3), mely fel­szó­lít­ja ko­ra köl­tő­it, ál­doz­za­nak töm­jént (az­az ver­se­ket) Ver­gi­li­us sír­ja előtt tisz­te­leg­ve a köl­tő is­ten­sé­gé­nek. Más­részt Adrianus van Heck té­te­le­sen ki­mu­tat­ta, hogy Piccolomini köl­té­sze­té­ben a leg­több intertextus köz­vet­le­nül Ver­gi­li­us­tól származik.10 A kor köl­tői kö­zül a vá­te­sze­ket szó­lít­ja meg („vos igitur, vates, quos secula nostra tulere, / ipsius ad tumulum munera ferte, precor” 3, 5–6), akik mél­tók ál­do­za­tot be­mu­tat­ni a sír­nál („munera sint versus”), s így a furor ré­vén a vaticiniumhoz is kap­cso­lód­ni lát­szik.
Ha a Cinthia-verseket nem vá­laszt­juk le a kö­tet szer­ves egé­szé­ről, lát­ha­tó, hogy Piccolomini kö­te­te – no­ha az elé­gi­kus sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­tet­tí­pust kép­vi­se­li – a könyv szö­veg­anya­gát a kor köl­tő­i­hez ha­son­ló­an a varietas el­ve sze­rint ren­dez­te el, s egy­szer­re több szó­la­mot és be­széd­mó­dot is mű­köd­tet. A vers egy­részt a szinekdochikusan ös­­sze­ra­kott egojú Cintha ado­má­nya, más­részt Ver­gi­li­us sír­já­ra szánt ado­mány, me­lye­ket a köl­tő ver­gi­li­u­si intertextusokból hoz lét­re. A Cinthia-versekben szá­mos ver­gi­li­u­si stig­ma van je­len a pri­mer intertextualitáson túl is, az 5. vers­be pél­dá­ul a má­so­dik ec­lo­ga is be­le­ol­va­só­dik. Amel­lett, hogy Ver­gi­li­us: „Nec sum adeo informis” (B. 2, 25) so­rá­ból Piccolomini is pro­fi­tált „sum ne adeo informis? nul­lon sum dignus amore? / sum ne ego progenie degener ip­se mea? (5, 21–22), ma­gát az elé­gi­kus alap­ál­lást öt­vö­zi az idill­ben sze­rep­lő Corydon sor­sá­val: a vers­ér­tel­me­zés egyik fon­tos kom­po­nen­se le­het te­hát a ver­gi­li­u­si bukolika fe­lő­li ol­va­sat. Ugyan­csak egy ver­gi­li­u­si fi­gu­rá­val va­ló azo­no­su­lás le­he­tő­sé­gét vil­lant­ja fel a 23. köl­te­mény (In Amorem), mely a 10. ec­lo­ga Gallusának sor­sát idé­zi meg: „haud aliter, sevo cum Gallus amore periret, / Menelaus et lacrimas saxa Licea dabant” (23, 31–32). A lusus fo­gal­ma te­hát nem­csak sze­rel­mi ját­sza­do­zást je­löl, ha­nem a sze­rel­mi ját­sza­do­zás meg­éne­kel­he­tő­sé­gé­nek idő­sza­kát is mint­egy be­ha­tá­rol­ja. Ovi­di­us a ver­gi­li­u­si Bucolica já­té­kos erotizmusát is fel­hasz­nál­ta sa­ját mű­ve­i­nek vé­del­mé­ben: „Bucolicis iuvenis luserat ante modis”, T. 2, 533), s már csak ezért is pár­hu­zam von­ha­tó a priapikus és a bu­ko­li­kus köl­té­szet praelusiones jel­le­ge kö­zött. Piccolomini lususa te­hát a ver­gi­li­u­si praelusiones je­gyé­ben is ér­tel­mez­he­tő­nek lát­szik, s ez le­gi­ti­mál­ja majd beccadellianus jel­le­gű ver­se­it, il­let­ve azok be­il­leszt­he­tő­sé­gét egy alap­ve­tő­en elé­gi­kus, sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­tet­be.
A sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­te­tek egyik alap­prob­lé­má­ja az epi­kus jel­le­gű narráció kép­ze­té­nek fel­kel­té­se, mely­nek ré­vén az ol­va­só úgy érez­he­ti, hogy egy sze­rel­mi re­gény­be csöp­pent be­le, mely autobiográfnak tün­te­ti fel ma­gát, ugyan­ak­kor a köz­ve­tett­ség re­to­ri­ká­ját al­kal­maz­za. A sze­rel­mi re­gény, el­ső­sor­ban a catullusi vál­to­za­tos­ság­esz­mény (ezt le­het­ne mond­juk varietasparadigmának ne­vez­ni) je­gyé­ben nem szük­ség­sze­rű­en kö­vet sem idő­ren­di, sem min­den vo­nat­ko­zás­ban lo­gi­kus sor­ren­det, az­az rend­sze­rint sza­ka­do­zott, és a fel­vil­lan­tás po­é­ti­ká­já­val él. A sze­rel­mi re­gény a cik­lus má­sik fe­lé­ben bon­ta­ko­zik ki iga­zi tör­té­nés­sé: a 19. vers­ből ki­de­rül, Cinthia fér­jes as­­szony, akit a köl­tő nor­ma­sze­gés­re csá­bít a catullusi foedus amititiae je­gyé­ben: „femina deformi vidua est que nupsit amanti” (19, 11). A sze­re­lem be­teg­ség­ként je­le­nik meg a 21. vers­ben, me­lyet csak Cinthia gyó­gyít­hat. Fo­ko­za­to­san tu­da­to­sul, hogy a sze­rel­mes lég­üres tér­be ke­rül, s in­vek­tí­vá­ban tá­mad Ámor­ra (23. vers), s be­kö­vet­ke­zik a ki­áb­rán­du­lás, a divortium, rá­adá­sul a vers mint­egy exemplummá is avat­ja a sze­rel­mi tör­té­ne­tet, s mint­egy in­tő és el­ret­ten­tő pél­da­ként tá­rul az if­jú­ság elé. Lát­ha­tó te­hát, hogy még a varietas-paradigmának en­ge­dő, jel­leg­ze­tes sza­ka­do­zott­sá­got is rend­sze­rint erő­tel­jes nar­ra­tív ke­ret­be ágya­zot­tan tá­lal­ja a köl­tő, va­gyis a ki-ki­sik­la­tott kro­no­ló­gia (rend­sze­rint ho­má­lyos) kez­dő és vég­pont­jai sem min­dig raj­zo­lód­nak ki tisz­tán. A propertiusi sze­rel­mi tör­té­net kez­dő­so­rá­nak („Cynthia prima suis mi­se­rum me cepit ocellis”, Prop. 1, 1, 1) va­ri­án­sát Piccolomini a kö­tet zá­ró ver­sé­ben ak­ti­vál­ta új­ra „Cinthia sidereis mi­se­rum me infixit ocellis” (23, 81.).
Az óko­ri Tibullus elé­gi­á­i­nak el­ső köny­ve a varietast hár­mas­sá­gok meg­győ­ző rend­sze­ré­ben mű­köd­te­ti (a fi­lo­ló­gia az el­ső könyv szer­kesz­tett­sé­gét au­ten­ti­kus jel­le­gű­nek tart­ja), s Mars és Venus tör­vé­nye­i­nek ös­­sze­csa­pá­sát egy ki-ki­bom­ló há­rom­sze­rep­lős (Delia, Marathus és Messala) „tör­té­net­be” ágyaz­za. A tibullusi kom­po­zí­ci­ó­hoz Giovanni Marrasio kö­te­te áll a leg­kö­ze­lebb: egy prefatióból és nyolc vers­ből ál­ló cik­lu­sát úgy ren­de­zi el, hogy a szin­te li­ne­á­ris­nak mond­ha­tó narratívát há­rom más­hoz írt köl­te­mén­­nyel tö­ri meg. Az el­ső és utol­só vers ke­re­té­ben va­ló­sá­gos fik­tív au­to­bi­og­rá­fia raj­zo­ló­dik ki: az ív Angelina el­ér­he­tet­len szép­sé­gé­nek rend­kí­vü­li ihletett­ségű fes­té­sé­től, sa­ját sze­rel­mé­nek bi­zony­ga­tá­sán, a sze­rel­mi ud­var­lás el­uta­sí­tá­sa mi­at­ti ke­ser­gés szen­ve­dés­la­bi­rin­tu­sán át a köl­tő el­kép­zelt ha­lá­lá­ig ve­zet. A konst­ruk­ció szem­pont­já­ból sem mel­lé­kes a kö­te­tet át­ha­tó kont­raszt­ív in­dít­ta­tás: a köl­tő a Piccolomini csa­lád őse­i­ről sze­ret­ne ír­ni, de meg­re­ked Angelinánál. A he­ro­i­kus té­mák­tól va­ló el­zár­kó­zás szin­tén elé­gi­kus stig­ma. Beccadelli ver­se Marrasióhoz,11 mely Angelina bá­ja­it rész­le­te­zi, ket­tős ol­va­sa­tot kí­nál, lé­vén, hogy a vers­kö­tet di­csé­re­tét is al­le­go­ri­kus ér­te­lem­ben ma­gá­ba rej­ti. Parodisztikus iró­ni­á­val szem­lé­li a kö­tet elé­gi­kus ten­den­ci­á­it, ami­kor a lé­gi­es Angelina cunnusát sem hagy­ja ki di­csé­re­té­ből, mond­ván: „balsama cunnus olet.”
Ez az am­bi­va­lens hoz­zá­ál­lás a sze­rel­mi, il­let­ve ero­ti­kus köl­té­szet két re­gisz­te­ré­hez, mely ré­szint lét­re­hoz­za a szingularitás el­vén ala­pu­ló szinekdochikus nő­ala­kot, ugyan­ak­kor ne­vet­sé­ges­sé is te­szi, is­me­re­te­im sze­rint együt­te­sen csak a Cinthia-kötetben for­dul elő. Épp ezért fon­tos a két di­men­zió el­vá­laszt­ha­tat­lan­sá­gá­nak hang­sú­lyo­zá­sa, s a propertiusi vo­nu­lat ön­ké­nyes ki­eme­lé­se ko­moly de­for­má­ci­ók­hoz ve­zet­het. Piccolomini ön­iró­ni­á­já­nak és szatirikus-invektivikus el­len­pon­to­zó tech­ni­ká­já­nak leg­szem­lé­le­te­sebb pél­dá­ja a kö­tet 14. ver­se, az In Corinum, mely a szingularitás el­vé­nek meg­fe­le­lő­en ki­dom­bo­rí­tott nő­ala­kot pa­ro­di­zál­ja a vi­ze­let em­le­ge­té­se kap­csán, nyil­ván rész­ben Beccadelli egyik epig­ram­má­ja nyo­mán (Herm., 1, 18). Hang­sú­lyo­zan­dó, hogy itt nem va­la­mi­fé­le per­verz vá­gyak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ról van szó, ha­nem egy to­pos re­to­ri­kai ar­gu­men­tá­ci­ó­val alá­tá­masz­tott ne­vet­sé­ges­sé té­te­lé­ről, mely rend­sze­rint az imá­dott hölgy il­la­tok­kal kí­sért theofaneiájával kap­cso­la­tos. A két el­len­té­tes pó­lus ös­­sze­kap­cso­lá­sát ver­bá­li­san is jel­zi a köl­tő: a sze­rel­mest az elé­gi­kus-ero­ti­kus re­gisz­ter­ben (19, 8) ugyan­úgy procus-nak ne­ve­zi, mint a priapikusban (14, 9). A 19. Cinthia-vers bra­vúr­ja ép­pen ab­ban áll, hogy mind­két re­gisz­ter­ben tel­jes ér­té­kű ol­va­sa­tot kí­nál­hat. A nyi­tó­sor is­mét Beccadellire is utal: „Cinthia, quid ploras? nitidos quid turbat ocellos? / quis modo te fletus, quis modo langor habet?” (Ad Cintiam, 19, 1–2), „Quid fles? En nitidos turbat tibi fletus ocellos?” (Ad Ursam flentem, 2, 9, 1). A mind­két eset­ben propertiusi alaphangoltságú vi­gasz­ta­ló vers­ként in­du­ló szö­veg fo­ko­za­to­san csap át egy má­sik hang­nem­be: Beccadellinél a vi­gasz­ta­lás­ból men­te­ge­tő­zés lesz, mely so­rán a köl­tő el­ta­gad­ja ko­ráb­bi obsz­cén ver­se­it, Piccolomini vi­gasz­ta­lá­sa pe­dig egy he­do­nis­ta élet­ve­ze­té­si ka­la­uz­zá vá­lik, me­lyet a controversiae tí­pu­sú fel­ad­vá­nyok és is­ko­lai gya­kor­la­tok re­to­ri­kai el­já­rá­sa­it al­kal­maz­va old meg. E vers pár­ja a ké­sőb­bi Puella in amatorem cí­mű vers (Epygrammata, 72), mely­ben már a nő ok­tat­ja ki sze­rel­me­sét.
Az elé­gi­kus köl­tő há­lás, hogy az el­ér­he­tet­len hölgy nem ve­ti el ma­gá­tól, ha­nem is­ten­nő­ként meg­mu­tat­ko­zik előt­te, s ve­ze­ti élet­út­ján a szol­gá­la­tá­ba sze­gő­dött köl­tőt (7). Az el­ér­he­tet­len­ség te­tő­pont­ja a 7. köl­te­mény, mely­ben Cinthia hold­is­ten­nő­ként je­le­nik meg: a sze­re­lem te­hát szol­gá­lat (servitium), a szol­gá­lat pe­dig tibullusi ér­te­lem­ben vé­ve obsequium, mely­nek egyik alap­for­má­ja a köl­té­szet ma­ga. A 16. vers té­te­le­seb­ben is meg­fo­gal­maz­za a servitium amoris toposzát.12 E pon­ton is­mét ér­de­mes fel­hív­ni a fi­gyel­met a nyi­tó vers­cso­kor kom­po­zí­ci­ós bra­vúr­já­ra, mely a Ver­gi­li­us-kul­tuszt is szin­te obsequiumként és servitiumként áb­rá­zol­ja a jö­ven­dő köl­tői szá­má­ra. A nar­ra­tív ke­ret­tör­té­net és a fő epi­kai váz sar­ka­la­tos pont­ja sem élet, sem ha­lál, le­be­gő ál­la­pot fel­old­ha­tó­sá­gá­nak kér­dé­se: ne­ve­ze­te­sen az, hogy át­jár­ha­tó­vá vá­lik, vál­hat-e az ide­a­li­zált nő szfé­rá­ja és a föl­di vi­lág. A nő vi­lá­ga szin­túgy konst­ruk­ció, to­pog­rá­fi­á­ja és lét­szfé­rái a köl­tői kép­ze­let kon­ven­ci­o­ná­lis to­po­szok­kal ope­rá­ló szü­le­mé­nyei: va­gyis az át­jár­ha­tó­ság lé­nye­gi­leg köl­té­szet és referencialitás közt zaj­lik, te­rem­tett és re­á­lis vi­lág fe­szül egy­más­nak. Ezt a referencialitást azon­ban a szo­ká­sos­nál job­ban be­fo­lyá­sol­ják a mű­fa­ji kon­ven­ci­ók és az eh­hez iga­zo­dó kanonizációs tö­rek­vé­sek. Fel­tű­nő, hogy Piccolomini köny­vé­ben az elé­gi­kus stig­ma kanonizációs as­pek­tu­sai nem mu­tat­koz­nak meg. Egy ilyen lát­vá­nyos stig­mát lát­ha­tunk pl. Marrasiónál: „Ut quondam Gallo placuit sua blanda Licoris / Lesbiaque, ut fertur, gra­ta, Catulle, tibi, / Ut fuit Ovidii cantata Corinna, Properti / Cinthia et ut Ne­me­sis pulchra, Tibulle, tua, / Sic ego Marrasii ferar Angelina Sicani…”, mely egy­szer­re iro­da­lom­tör­té­net dió­héj­ban, egy­szer­re önkanonizációs kí­sér­let és klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett szphragisz. Piccolomini ér­de­kes mó­don nem az elé­gi­kus ká­nont em­le­ge­ti, ha­nem Ver­gi­li­us köl­té­sze­te mel­lett (a ver­gi­li­u­si lusushoz csat­la­ko­zik) tesz hi­tet kö­te­te két ver­sé­ben is. Landino Xandrájában e ká­non­ba so­ro­ló­dik Pet­rar­ca, s ez­ál­tal a két vi­lág (a föl­di és az ide­a­li­zált) köz­ti át­jár­ha­tó­ság fel­ol­dá­sát a petrarcai ascensio re­mé­nye je­lent­he­ti. Piccolomini kö­te­te vi­szont ki­zá­ró­lag az an­tik be­széd­mód­ba in­teg­rá­ló­dik, ahol az át­jár­ha­tó­ság fel­szá­mo­lá­sát ál­ta­lá­ban (ahogy ese­tünk­ben) a discidium vagy a descensio je­len­ti, va­gyis az imá­dott nő irán­ti ér­zel­mek meg­szű­né­se, il­le­tő­leg a nő vis­­sza­he­lye­zé­se a föl­di szfé­rá­ba.
Az is­ten­nő­ként mu­tat­ko­zó Cinthia el­len­pont­ja a me­ta­mor­fó­zis­ver­set (7.) meg­elő­ző In Aragnem cí­mű epig­ram­ma, mely­ben egy ré­sze­ges öreg­as­­szony je­le­nik meg, aki meg­aka­dá­lyoz­za, hogy lát­has­sa sze­rel­me­se sze­mét (az­az a na­pot és a hol­dat). Ez a vég­ered­mény­ben paraclausithyronnak mi­nő­sü­lő köl­te­mény szin­tén Beccadellivel, egy Alda-verssel mu­tat ro­kon­sá­got (Herm., 2, 4). A Fabella cí­mű nar­ra­tív vers (10) meg­íté­lé­se és ér­tel­me­zé­se is szá­mos am­bi­va­len­ci­át rejt ma­gá­ban: a fabella mint ter­mi­nus Antonio Beccadelli Hermaphroditusában is meg­je­le­nik (1, XV, Ad Lepi­dinum responsio et quare ursus cauda caret): al­le­go­ri­kus be­szé­det je­lent, olyan tör­té­ne­tet, mely több­szin­tű ér­tel­me­zés le­he­tő­sé­gét hor­doz­za ma­gá­ban, még­hoz­zá oly mó­don, hogy az ér­tel­me­zé­si szint­ék két éle­sen kü­lön­bö­ző szin­tet kép­vi­sel­nek: „Accipe ridiculam, dulcis lepidine, fabellam / et quae quod poscis dissoluisse queat.” A fabella olyan me­se, mely lé­nye­gi­leg pél­dá­zat, s ar­ra szol­gál, hogy egy alan­­tas jel­le­gű tör­té­nést (Beccadellinél ez a paedicatio) a pri­mer ol­vas­ha­tó­ság szint­jén sza­lon­ké­pe­sen, meg­té­vesz­tő al­le­gó­ri­á­ba ren­dez­ze. E me­tó­dus a priapikus köl­­té­szet egyik já­té­kos meg­nyi­lat­ko­zá­si for­má­ja, az úgy­ne­ve­zett versus retrogradi vagy antisztrephon egyik kör­mön­fon­tabb vál­to­za­ta­ként is ér­tel­mez­he­tő, s a kor szá­mos köl­tő­jé­nél fel­ell­he­tő. Piccolomini Fabellája sem csu­pán egy Itá­li­á­ba sod­ró­dott né­met lány tör­té­ne­te, akit sze­rel­me­se csalt ide, majd el­ha­gyott, s egy anyó vett ol­tal­má­ba. A lányt az anyó a köl­tő­re bíz­ta, s majd mi­u­tán egy ol­dal­ös­vé­nyen diszk­ré­ten el­tűn­tek, s ott egy Faunus el­ra­gad­ta és va­ló­szí­nű­leg meg­erő­sza­kol­ta, a köl­tő Orpheusként zo­ko­gott utá­na.
Campanus Piccolomini-életrajzában is hang­sú­lyoz­za a köl­tő ro­kon­szenv­ét a fabella iránt: „multa scripsit, inter qaue et leviusculae qaedam fabellae.”13 A fabella leviuscula és a fabella ridicula va­ló­szí­nű­leg ro­ko­nít­ha­tók egy­más­sal. A kis tör­té­net­ből priapikus ol­va­sat­ban ki­de­rül, hogy a lányt lé­nye­gi­leg a vám­sze­dő­he­lyen üz­let re­mé­nyé­ben árul­ta a jám­bor anyó, aki lé­nye­gé­ben ke­rí­tő­nő, aki bér­be ad­ta a lányt, ám a sze­rel­mi vál­lal­ko­zás a köl­tő szem­szö­gé­ből néz­ve ku­darc­ba ful­ladt. A tes­ti­ség di­men­zi­ói erő­sen je­len van­nak a szö­veg­ben, nem­csak a lány szép­sé­gé­nek le­írá­sá­ban, s a nász­ra érett­sé­gé­nek hang­sú­lyo­zá­sá­ban, ha­nem a vá­lasz­tott mi­to­ló­gi­ai hát­tér­anyag ex­po­ná­lá­sá­ban is: a Faunus ál­tal el­ra­bolt nim­fa és Orfeus tör­té­ne­té­nek fel­vil­lan­tá­sá­ban. A lány Itá­li­á­ba ke­rü­lé­sé­nek le­írá­sa is egy Beccadelli-helyre em­lé­kez­tet, mely az Epithaphium Nichinae Flandrensis, scorti egregii cí­mű sír­vers­sel ro­ko­nít­ja a köl­te­ményt:

„rapta fui e pat­ria teneris, pulchella, sub annis,
mota proci lacrimis, mota proci precibus”
(Beccadelli, Herm., 2, 30,3–4)

„il­la proci lacrimis motam se et fraude relictam
et que pretereo plurima damna refert”
(E. S. Piccolomini, Cint., 10, 23–24)

Mind­eb­ből ta­lán már le is von­ha­tó az a meg­fi­gye­lés, hogy Piccolomini Cinthia cí­mű kö­te­té­nek ra­di­ká­lis ér­de­me és újí­tá­sa, hogy mes­te­ri fo­kon ké­pes öt­vöz­ni a propertiusi ha­gyo­mányt a priapikus lusus di­men­zi­ó­i­val, s ez nem­csak a vers­kö­tet mű­fa­ji sok­szí­nű­ség­ben ölt tes­tet, ha­nem az intertextuális há­ló ki­szé­le­sí­té­sé­ben és a szi­mul­tán ol­va­sa­tok le­he­tő­sé­gé­ben is meg­nyil­vá­nul. Hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném to­váb­bá, hogy no­ha a hu­ma­nis­ta vers­kö­tet-kom­po­zí­ci­ók ön­azo­nos­sá­ga gyak­ran ké­tes vagy ne­he­zen re­konst­ru­ál­ha­tó, még­is dön­tő je­len­tő­sé­gű­nek lát­szik a cik­lu­sok vagy kö­te­tek egé­szé­nek vizs­gá­la­ta az ér­tel­me­zés­le­he­tő­sé­gek fel­tá­rá­sá­ban.

 

 

Mészáros András: A bűn és a bűnhődés motívuma a Don Juan-művekben

Don Juan iro­dal­mi alak­ja ugyan mé­lyen a kö­zép­ko­ri Spa­nyol­or­szág tör­té­nel­mé­ben gyö­ke­re­zik, de Don Juan mint iro­dal­mi ar­che­tí­pus a modernitáshoz kö­tő­dik. Még an­nak el­le­né­re is, hogy a klas­­szi­kus Don Juan csak tár­sa­dal­mi ki­vált­sá­gai ré­vén le­het az, aki: a burlador, a csá­bí­tó. Va­gyis ha nem tar­to­zott vol­na az „érint­he­tet­le­nek” kö­zé, és ha a spa­nyol nőt nem a há­zas­ság szent in­téz­mé­nye iránt ér­zett bor­zon­ga­tó áhí­ta­ta ve­tet­te vol­na Don Juan kar­ja­i­ba, ak­kor ta­lán a mí­tosz sem ala­kult vol­na ki. Ha­bár, ki tud­ja, hi­szen az ab­szo­lú­tum el­ér­he­tő­sé­gé­nek vá­gya még az új­ko­ri fi­lo­zó­fia nagy kí­sér­le­te­i­nek mé­lyén is ott rej­tő­zik. Majd csak a 18. és 19. szá­zad for­du­ló­ján jön el Kant, aki fi­gyel­mez­tet a ta­pasz­ta­la­ti­ság és a szubsztanciális va­ló­ság kö­zöt­ti ha­tár át­jár­ha­tat­lan­sá­gá­ra. Ad­dig azon­ban még na­gyon so­kan hi­szik azt, hogy az em­be­ri élet egyet­len nagy ér­tel­me az, hogy az abszolútumot cé­loz­zuk meg. Ha vé­gig­te­kin­tünk az új­ko­ri iro­da­lom klas­­szi­kus alak­ja­in, ak­kor min­de­nütt eb­be a vágy­álom­ba üt­kö­zünk. Fa­ust az ab­szo­lút tu­dást ke­re­si, Ro­bin­son a tö­ké­le­te­sen szer­ve­zett tár­sa­dal­mat akar­ja meg­for­mál­ni, Don Qui­jo­te (és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben Ham­let is) a lét­bi­zony­ta­lan­sá­got sem­mi­be ve­vő transz­cen­den­ci­á­ba ka­pasz­ko­dik, Don Juan pe­dig a ka­land moz­ga­tó ru­gó­ját, az el­ér­he­tet­len Nő-t ke­re­si. A mo­dern Don Juan tra­gé­di­á­ja – ve­lük szem­ben – ta­lán ab­ban rej­lik, hogy ak­kor kez­di ke­res­ni ezt az ab­szo­lút nőt, ami­kor a fi­lo­zó­fia ré­vén ki­de­rül, hogy a vé­ges és a vég­te­len re­mény­te­le­nül el­sza­kadt egy­más­tól. Ami­kor be­bi­zo­nyo­so­dik, hogy az is­mé­tel­he­tő­ség csak a va­ló­ság­tól el­vál­va, egy „vég­te­len re­zig­ná­ció” (Kierkegaard) se­gít­sé­gé­vel esz­kö­zöl­he­tő ki, va­gyis hogy az ab­szur­di­tás hor­doz­za azt. Ami­kor két­ség­te­len­né vá­lik, hogy a ta­pasz­ta­la­ti­ság­ban van min­den­faj­ta és­­sze­rű gya­kor­lat ki­in­du­ló­pont­ja és le­csa­pó­dá­sa, és hogy az ab­szo­lú­tum vis­­sza­szo­rult a hit és a ro­man­ti­kus ál­mo­do­zás vi­lá­gá­ba (Musset). Csak­hogy Don Juan min­dig pro­vo­ká­tor volt. Min­dig azt az erőt pró­bál­ta ki­hív­ni ma­ga el­len, amely a kor szel­le­mét kor­má­nyoz­ta, amely lát­ha­tat­la­nul be­le volt/van ágyaz­va a köz­na­pi gon­dol­ko­dás­ba. Ha a há­zas­ság in­téz­mé­nye és az egy­ház volt az az erő, amely el­len lá­zad­ni le­he­tett úgy, hogy ez a lá­za­dás ma­gá­ban hor­doz­ta a bu­kás ve­szé­lyét is, ak­kor Don Juan ezt az erőt vet­te sem­mi­be. Ami­kor a 18. szá­zad fel­vi­lá­go­so­dá­sa Ca­sa­no­va, majd pe­dig De Sade már­ki ré­vén bi­zony­gat­ja, hogy csak­is a tes­ti­ség­nek van rá­ci­ó­ja, és csak­is a gyö­nyör az, ami el­vi­leg bi­zo­nyít­ha­tó és a gya­kor­lat­ban meg­va­ló­sít­ha­tó, ak­kor Don Juan – szin­te Don Qui­jo­te mód­já­ra – az ab­szo­lút, te­hát a nem lé­te­ző nőt hív­ja ki ma­ga el­len. Ami­kor a ko­ra­be­li csá­bí­tók a ré­gi Don Juan min­tá­já­ra gyűj­te­ni kez­dik a nő­ket, ak­kor ő ki­áb­rán­dul, me­ne­kül­ni kezd, és az abszolútumot már nem a nő­ben, ha­nem a fel­is­me­rés­ben (G. B. Shaw), a geo­met­ri­á­ban (M. Frisch), az esz­mék szép­sé­gé­ben (De­ák Ta­más), az ar­tisz­ti­kum­ban (M. Kundera) ke­re­si. A szo­ká­sok át­há­gá­sát azon­ban min­den tár­sa­da­lom bün­te­ti. A szo­ká­sok el­le­ni lá­za­dás ma­ga a szubsztanciális bűn, amely ma­ga után von­ja a bün­te­tést. De va­jon az el­té­rő jel­le­gű bű­nö­ket más-más bün­te­tés kö­ve­ti? Bűn­hő­dik-e Don Juan a bün­te­tés ré­vén? És van egy­ál­ta­lán bűn­tu­da­ta?
Bűn­tu­da­ta va­ló­szí­nű­leg nem volt, mert sa­ját meg­győ­ző­dé­se sze­rint bűnt sem kö­ve­tett el.1 ő a min­den­na­pi er­kölcs fö­lött állt, akár­csak Raszkolnyikov. Ezért mon­da­nám azt, hogy Dosz­to­jevsz­kij hő­sé­hez ha­son­ló­an Don Juan is csu­pán át­há­gást – presztuplenyije – kö­vet el ak­kor, ami­kor el­dön­ti, hogy el­csá­bít­ja az ép­pen ese­dé­kes nőt. Josef Toman 1944-ben írt regényében2 Miguel ak­kor, ami­kor ta­nú­ja lesz volt ne­ve­lő­je, a hu­ma­nis­ta fe­ren­ces Gregorio atya ki­vég­zé­sé­nek, ar­ra a fel­is­me­rés­re jut, hogy a jó nem lé­te­zik, csak a rossz van je­len a vi­lág­ban. En­nek fo­lyo­má­nya az­tán az ego­is­ta vi­sel­ke­dés, amely­ben az „én” az el­ső, sőt az Is­ten is én va­gyok. Ak­kor pe­dig csu­pán én és az én gyö­nyö­röm az, ami kö­ve­ten­dő. Hát bűn ak­kor a csá­bí­tás? Nem. In­kább egy ra­ci­o­ná­lis dön­tés kö­vet­kez­mé­nye. Ami per­sze eset­leg szá­mol a vis­­sza­ha­tás­sal is, de azt az idő­ben an­­nyi­ra ki­tol­ja, hogy szin­te az egyé­ni éle­ten túl­ra he­lye­zi. Tirso de Molina klas­­szi­kus drámájában3 Don Juan az­zal üti el ap­ja fi­gyel­mez­te­té­sét az is­te­ni igaz­ság­szol­gál­ta­tás­ról, hogy mes­­sze van az még, és hos­­szú út ve­zet odá­ig. Ami nem­csak Juan há­nya­ve­ti­sé­gét je­len­ti, ha­nem azt – és fő­ként azt – is, hogy Don Juan a ma­ga fel­sőbb­ren­dű­ség-ér­ze­té­ben gon­dol­hat­ja azt, amit is­ten: tett és kö­vet­kez­mény an­­nyi­ra mes­­sze van­nak egy­más­tól az idő­ben, hogy nincs is ér­tel­me fog­lal­koz­ni a vi­szo­nyuk­kal. Nem más ez, mint a ré­gen is­mert té­tel: Is­ten nem mo­rá­lis lény, mert az örök­ké­va­ló­ság­ban a vá­lasz­tás­nak nincs sú­lya – a vá­lasz­tás nem di­lem­ma. A „vagy – vagy”-nak csu­pán az idő­be zárt­ság­ban van je­len­tő­sé­ge. Ugyan­ezt az idő­ben va­ló ki­to­ló­dást Molie`re4 már kis­sé szám­sze­rű­sí­ti, és az ő Don Juanja már Sganarelle-nek vá­la­szol­va húsz-har­minc évet ad ma­gá­nak ah­hoz, hogy ma­gá­ba száll­jon és meg­ja­vul­jon. De hát tud­hat­juk: húsz-har­minc év a fel­vi­lá­go­sult Don Juan szá­má­ra azt je­len­tet­te, hogy ak­kor­ra már úgy­sem fog­ják ér­de­kel­ni a nők, és ő kön­­nyen vál­hat eré­nyes­sé. Ad­dig pe­dig, ha más­ként nem megy, leg­fel­jebb kép­mu­ta­tó lesz. Meg­fo­gal­maz­za a 18. szá­zad egyik fel­is­me­ré­sét: „A kép­mu­ta­tás di­va­tos bűn, és a bűn, ha di­va­tos, erény­nek szá­mít. […] Aki­nek van esze, al­kal­maz­ko­dik a szá­zad bűneihez.”5 Don Juan itt azt az élet­stra­té­gi­át iro­ni­zál­ja, me­lyet La Rochefoucauld is meg­fo­gal­ma­zott: „A kép­mu­ta­tás a bűn hó­do­la­ta az erény előtt.”6 Bűn­bá­nat gya­kor­lá­sá­ról szó nem esik itt sem. Bűn­ről min­dig csak azok be­szél­nek, akik Don Juant úgy­mond „jobb út­ra akar­ják té­rí­te­ni”. Don Juan nem sze­ret di­va­tos len­ni, vagy más szó­val: ő kü­lön­böz­ni akar. Mert nem sze­re­ti a tö­meg­em­bert. Ezért hág­ja át a meg­szo­ká­so­kat, ame­lye­ket a tö­meg­em­ber erény­nek, Juan azon­ban csak csor­da­ösz­tön­nek tart.
Bűn­tu­da­ta le­het­ne Don Juannak ak­kor, ha lé­te egy­ide­jű len­ne az ak­tu­á­lis nő ide­jé­vel, va­gyis ha mind­azt, amit a nő el­vár tő­le, a ben­ső­sé­ges­ség tar­tal­má­vá ten­né. Ad­dig, amíg Juan pil­la­nat­em­ber, az adott pil­la­nat­ban va­ló­ban sze­re­ti a nőt. Egy el­kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban már más­hoz von­zó­dik. Va­gyis a pil­la­na­tok so­rá­ból nem ala­kul ki sem­mi­fé­le kon­ti­nu­i­tás. Kon­ti­nu­i­tás nél­kül pe­dig sem va­ló­di lé­te­zés, sem a mo­ra­li­tás alap­ja nem jö­het lét­re. Ak­kor, ami­kor Juan már az ab­szo­lút nőt ke­re­si, min­den ener­gi­á­ja az ab­szo­lú­tum­nak fe­szül, és az, ami az idő­ben van – az ép­pen ak­tu­á­lis nő –, ezen kí­vül ta­lál­ta­tik. A bűn­tu­dat az­zal jön lét­re, hogy va­la­ki­vel szem­be­ni cse­lek­vé­sünk­ben hi­ányt fe­de­zünk fel ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy a má­si­kért nem tet­tünk meg min­dent. Va­gyis az a má­sik a cse­lek­vé­sünk cél­ja kell, hogy le­gyen. Juan cse­lek­vé­sé­nek a cél­ja azon­ban nem a má­sik, ha­nem az ab­szo­lút nő, te­hát csak­is az ab­szo­lú­tum­mal szem­ben le­het­ne bűn­tu­da­ta. A konk­rét nő csu­pán esz­köz szá­má­ra az ab­szo­lú­tum fe­lé ve­ze­tő úton. Az esz­kö­zök­kel szem­ben pe­dig mi­ért len­ne bűn­tu­da­tunk? En­nek a Juannak a bűn­tu­da­ta in­kább va­la­mi­fé­le elé­ge­det­len­ség ön­ma­gá­val. Ami­kor pe­dig Juan a nőn túl va­la­mi el­vont­ság­ba he­lye­zi a ke­re­sett abszolútumot, ak­kor már ér­tel­met­len­ség a bűn­tu­da­tot fir­tat­ni, hi­szen az esz­mék ste­ril vi­lá­gá­ban va­gyunk, ahol a gon­dol­ko­dás ko­he­ren­ci­á­ja, nem pe­dig a cse­lek­vés er­köl­csi kö­vet­kez­mé­nye a per­dön­tő. Don Juan és a nő min­dig két kü­lön­bö­ző idő­ben le­le­dzik, ame­lyek kö­zött ugyan érint­ke­zés ki­ala­kul, de át­fe­dés és egy­más­ba va­ló be­ha­to­lás nem jö­het lét­re. A bűn­tu­dat ezért csak lo­gi­kai kö­vet­kez­te­té­sek vég­ered­mé­nye­ként, de so­ha­sem meg­élés­ként je­len­het meg. Ha pe­dig a bűn­tu­dat csu­pán el­mé­le­ti konst­ruk­ció, és nem a meg­élés és át­élés gyöt­rel­me, ak­kor a bün­te­tés is csak ön­ma­gunk fe­le­lős­ség­re vo­ná­sa le­het. Mi­vel­hogy hi­báz­tunk. Nem cso­da, hogy csak­nem az ös­­szes Don Juan fel­há­bo­ro­dik azon, hogy a cse­lek­mény vé­gén még­is meg­je­le­nik va­la­mi­fé­le bün­te­tés. És két­sze­re­sen fel­há­bo­ro­dik azon, hogy nem az hoz­za el a bün­te­tést, aki­nek a nagy­sá­gá­hoz mér­te pro­vo­ká­ci­ó­ját, ha­nem min­dig egy szol­ga. A Comtur szob­ra csak a „vég­re­haj­tó kéz”, mond­hat­nánk, hogy hó­hér. Ahogy Ge­re­lyes End­ré­nél is: „…férfi halt meg, s egy szol­ga öl­te meg.”7 Vagy aho­gyan De­ák Tamás8 fo­gal­maz­ta meg: „…a meg­tor­lás mun­ká­ját ha­lan­dók vég­zik – nem kö­zön­sé­ges ha­lan­dók, de so­ha­sem Is­ten.” John Berger pe­dig egy cső­cse­lék ano­nim tag­ja­i­val öle­ti meg őt.9 (Ha­bár eb­ben az utol­só eset­ben fi­gye­lem­be kell ven­nünk J. Berger mar­xis­ta gon­dol­ko­dá­sát, amely sze­rint a tö­meg a tör­té­ne­lem szub­jek­tu­má­nak az al­ko­tó­ré­sze.)
Ta­lán ma­ga Is­ten is szé­gyel­li, hogy ne­ki is meg kell fe­lel­nie a köz­nap­ok el­vá­rá­sa­i­nak, és meg kell bün­tet­nie Don Juant? Ezért mos­sa ke­ze­it, és vé­gez­te­ti el a pisz­kos mun­kát más­sal? Le­het ben­ne va­la­mi, hi­szen Is­ten is túl van a mo­ra­li­tá­son. De ha lo­va­gi­as len­ne, ak­kor meg­be­csül­né a mél­tó el­len­fe­let. G. B. Shaw nyit egy kis­ka­put eb­ben az irányban,10 ami­kor át­já­rást en­ge­dé­lyez Don Juannak a Po­kol és a Menny­or­szág kö­zött.
A bűn és bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma a Don Juan-mű­vek­ben alig­ha­nem ab­ban ke­res­he­tő, hogy már Tirso de Molinánál is két tör­té­nel­mi alak­ból áll ös­­sze Don Juan alak­ja. Az egyik a 14. szá­zad­ban élő Don Juan de Tenorio, aki I. Don Pedro (1350–1370), az El Cruelnek (Kö­nyör­te­len­nek) ne­ve­zett ki­rály ud­va­rá­ban élt Se­vil­lá­ban. Don Juan egy­idős volt Don Pedróval, és uno­ka­öc­­cse volt a ki­rály imá­dott fe­le­sé­gé­nek, Maria de Pad­il­lá­nak, ezért az­tán jó cim­bo­rák vol­tak min­den­ben. Ma­ga Don Pedro is nagy nő­fa­ló volt, és aki el­len­állt ne­ki, azt ki­vé­gez­tet­te. őt vé­gül egy ro­ko­na szúr­ta le. Don Juan tra­gé­di­á­ját pe­dig a kró­ni­kák ál­tal is­mert utol­só nő, Don­na An­na el­csá­bí­tá­sa okoz­ta. A le­szúrt Don Gonzalo (a Comendador) sír­em­lé­ke a San Fran­cis­co-temp­lom­ban volt, aho­vá Don­na An­na ro­ko­nai sze­rel­mi légy­ott ürü­gyén oda­csal­ták Don Juant, akit azu­tán már sen­ki sem lá­tott. A fran­cis­ká­nu­sok az­tán azt ter­jesz­tet­ték a nép­nek, hogy a Comendador kő­szob­ra a po­kol­ba rán­tot­ta az őt kár­om­ló Don Juant. Már­most hogy a fe­ren­ce­sek csak ma­gu­kat véd­ték-e ez­zel a ke­gyes ha­zug­ság­gal Don Juan ro­ko­na­i­val szem­ben, vagy sem, mind­egy: a le­gen­da a kő­szo­bor­ról ki­ala­kult. Lát­hat­juk vi­szont, hogy itt szó sincs bűn­hő­dés­ről, csu­pán bün­te­tés­ről. A leg­va­ló­szí­nűbb, hogy egy­sze­rű gyil­kos­ság­gal ál­lunk szem­ben, olyan­nal, amely­nek ko­ráb­ban Don Juan nem a szen­ve­dő, ha­nem az el­kö­ve­tő sze­rep­lő­je volt.
Az­tán itt van Don Miguel de Manara, aki 1626-ban szü­le­tett Se­vil­lá­ban egy ne­gyed­ízig­len tisz­ta vé­rű calatravai rend­hez tar­to­zó csa­lád­ban. ő is nagy nő­csá­bász és az egy­ház meg­csú­fo­ló­ja, ezért a kör­nye­ze­te a va­la­hai Don Juannal kez­di azo­no­sí­ta­ni. Akár­csak Don Juant, Don Miguelt is több fi­gyel­mez­te­tés éri, hogy hagy­jon fel élet­vi­te­lé­vel. Az egyik ilyen, ami­kor éj­sza­kai csa­var­gá­sa köz­ben hí­vó szót hall egy szo­bá­ból, és az er­kély­ről kö­tél­hág­csó eresz­ke­dik le, ő fel­kú­szik azon, de a szo­bá­ban egy fel­ra­va­ta­lo­zott nő van. Va­gyis meg­je­le­nik a kö­zép­ko­ri iro­da­lom­ból oly­an­­nyi­ra is­mert mo­tí­vum: a ha­lál­ra va­ló fi­gyel­mez­te­tés. Ez azon­ban nem tán­to­rít­ja el őt ki­csa­pon­gá­sa­i­tól. De mint min­den nagy csá­bí­tót, Don Miguelt is el­éri a vég­ze­te, még­pe­dig az 1004. nő, Geronima de Mendoza sze­mé­lyé­ben, aki­be be­le­sze­ret, és akit fe­le­sé­gül vesz. A hőn sze­re­tett fe­le­ség azon­ban meg­be­teg­szik és meg­hal. Ez­után már a lá­to­má­sok kez­dik egy irány­ba te­rel­ni a cse­lek­ményt. Don Miguel ál­lan­dó­an a vá­ros­ban kó­bo­rol, és ke­re­si az el­ve­szett sze­rel­met. Egy nőt lát meg az ut­cán, aki kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lít Geronimára, utá­na ro­han, de ami­kor a nő meg­for­dul, ha­lál­fej van a nya­kán. Egy má­sik al­ka­lom­mal egy ha­lot­ti me­net­tel ta­lál­ko­zik, és ami­kor meg­kér­de­zi a kí­sé­rő­ket, hogy kit te­met­nek, azok el­árul­ják ne­ki, hogy őt ma­gát. Ép­pen a Santa Caridad-kolostornál jár ek­kor, el­ájul, más­nap a szer­ze­te­sek rá­ta­lál­nak, be­vi­szik őt a ko­los­tor­ba, ahon­nan so­ha töb­bé nem jön ki. Meg­tér, és szent éle­te nyo­mán 1662-ben rend­fő­nök­nek vá­laszt­ják meg. Új rend­sza­bá­lyo­kat al­kot, el­adott va­gyo­ná­ból kór­há­zat épít­tet, és úgy hal meg 1679-ben, hogy a nagy jár­vány ide­jén egye­dül ő fog­lal­ko­zik a be­te­gek­kel. Vég­ren­de­let­ében be­vall­ja ko­ráb­bi bű­ne­it, ame­lye­kért éle­te vé­gé­ig ve­ze­kelt, és azt ké­ri a szer­ze­te­sek­től, hogy a ko­los­tor lép­csői alá te­mes­sék el őt. A szer­ze­te­sek per­sze ké­sőbb ki­han­tol­ják, és dí­szes sír­ba te­me­tik, ahol cso­dák tör­tén­nek, és szent­té ava­tá­sá­ra is kí­sér­le­tek tör­tén­nek.
Don Miguel tör­té­ne­te va­ló­ban a bűn­tu­dat és a bűn­hő­dés meg a ve­zek­lés tör­té­ne­te. Eh­hez per­sze az kel­lett, hogy éle­té­ben egy schizmával küzd­jön. Josef Toman re­gé­nye tö­ké­le­te­sen mu­tat­ja be ezt a ket­tős­sé­get. Miguelt az édes­any­ja pap­nak szán­ja, és úgy is ne­vel­te­ti. Az édes­anya tit­kos sze­rel­me, a se­vil­lai ér­sek Trifónt, a je­zsu­i­tát je­lö­li ki há­zi­ta­ní­tó­nak, aki­nek az a tisz­te, hogy Miguelt el­tá­vo­lít­sa az élet­től. Trifón az, aki – Miguel sza­va­i­val – „el­ül­tet­te ben­nem a nő gyű­lö­le­tét”, és a má­sik em­ber he­lyett az abszolútumot tet­te meg a cse­lek­vés cél­já­nak. (Ide kí­ván­ko­zik, hogy majd a ro­man­ti­ka egyik né­met szer­ző­jé­nek, Christian Dietrich Grabbénak a drámájában11 vá­lik ez a di­lem­ma – konk­rét nő versus ab­szo­lút nő – Fa­ust és Don Juan el­len­tét­jé­nek alap­já­vá. Juan még azt ké­ri szá­mon Fa­us­ton, hogy mi­ért ker­ge­ti az em­ber­fe­let­tit, ha köz­ben csak em­ber ma­rad, mi­re Fa­ust ri­poszt­ja: „Mi­ért em­ber az, ki nem tör em­ber­fe­let­ti­re?” És Don Juan az­zal zár­ja a vi­tát, hogy az em­ber­fe­let­ti a nő­től ide­gen. Mel­les­leg: hi­á­ba Don Juant sze­re­ti An­na, Me­fisz­tó se­gít­sé­gé­vel Fa­ust szer­zi meg őt, vé­ge­ze­tül azon­ban egyi­kü­ké sem, ha­nem a Ha­lá­lé lesz. Ez Grabbe mű­vé­ben még egy rö­vid idő­re meg­ren­dí­ti Don Juant, de gyor­san ma­gá­hoz tér, és „új sze­lek­re fe­szí­ti vi­tor­lá­it”. A po­én eb­ben az eset­ben az, hogy G. B. Shaw-nál már Don Juan az, aki Lu­ci­fer­rel szem­ben az em­ber­fe­let­ti esz­mé­nyét hir­de­ti, és er­re a szen­ti­men­tá­lis­nak ki­ne­ve­zett ör­dög a ro­man­ti­ka Don Juanjának sza­va­i­val vá­la­szol a 20. szá­zad ele­je Don Juanjának: „A vi­lá­gért se haj­szol­ja so­ha az Em­ber­fö­löt­tit, mert oda­visz, hogy vá­lo­ga­tás nél­kül meg­ves­se az Em­be­rit.”) Vis­­sza­tér­ve, és ahogy lát­juk, szin­te Shaw-t foly­tat­va Toman re­gé­nyé­re: a je­zsu­i­ta ne­ve­lés ered­mé­nye Miguel jel­sza­va, a „min­dent vagy sem­mit!”. Ki­áb­rán­dul az egy­ház kép­mu­ta­tá­sá­ból, és dü­höd­ten az ab­szo­lút nőt ke­res­ve ki­csa­pon­gó, gyil­kos éle­tet kezd él­ni. Köz­ben ugyan az édes­apa fel­fo­gad­ja a fe­ren­ces Gregorio atyát is há­zi­ta­ní­tó­nak, aki Miguelbe az élő em­ber­sze­re­te­tet, te­hát azt az el­vet pró­bál­ja el­plán­tál­ni, hogy Is­ten leg­jobb szol­gá­la­ta az em­ber szol­gá­la­ta. Ami­kor azon­ban Gregoriót az ink­vi­zí­ció mág­lyá­ra ál­lít­ja, Miguel va­ló­ban Don Juanná vá­lik. Sze­re­lem nél­kü­li sze­rel­mi éle­tet él, amely­ben, ahogy ke­se­rű­en be­vall­ja, „örök­ké egy­for­ma min­den”. Et­től az élet­től vált­ja meg őt Geronima, aki azon­ban a meg­vál­tás­sal ment­he­tet­le­nül ket­té­sza­kí­tot­ta Miguel múlt­ját és je­le­nét. Meg­vi­lá­go­so­dik szá­má­ra, hogy egész múlt­ja nem más, mint alá­va­ló­ság­ok so­ro­za­ta. Ez a fel­is­me­rés azon­ban le­he­tet­len­né te­szi a tel­jes bol­dog­sá­got a je­len­ben. Az ab­szo­lút ki­csa­pon­gást az ab­szo­lút ra­gasz­ko­dás vált­ja fel. Ezért tör­té­nik meg, pa­ra­dox mó­don az, hogy a va­ló­di bol­dog­sá­got – vagy a meg­vál­tást? – a Caridad nyújt­ja az­zal, hogy ott Miguel meg­va­ló­sít­hat­ja Gregorio élet­esz­mé­nyét, a hu­ma­niz­must. De hát tud­juk, a hu­ma­niz­mus sem a konk­rét em­ber, ha­nem az em­be­ri­ség sze­re­te­te, va­gyis azon a szin­ten van, mint a caritas. (Nem vé­let­len a ke­resz­tény sze­re­tet­esz­mény és a ko­los­tor ne­vé­nek azo­nos­sá­ga.) Miguel nem volt ké­pes a sze­re­lem­re, ezért a sze­re­tet­be me­ne­kült. Mi­cso­da kü­lönb­ség Miguel és Juan kö­zött! Bűn és bűn­hő­dés fel­té­te­le­zi az idő­be­li ruptúrát, sőt anél­kül nem is lé­tez­het. A ve­zek­lés a ko­ráb­bi élet fel­adá­sa, az­az a sze­mé­lyi­ség egy­sé­gé­nek a meg­ta­ga­dá­sa. Don Juan nem aláz­ko­dik meg a Kő­szo­bor előtt. Szá­má­ra az ön­azo­nos­ság a leg­na­gyobb ér­ték. El­pusz­tul emi­att? No és?
Ér­de­mes meg­áll­ni egy má­sik tör­té­nel­mi re­gény­nél is, ame­lyik nem Miguel, ha­nem Don Juan éle­tét dol­goz­za fel. Meg­je­gyez­ve köz­ben, hogy bár­men­­nyi­re is a tör­té­nel­mi té­nye­ket fi­gye­lem­be ve­vő mű­vek­ről van szó, mind­egyik­ben je­len van va­la­mi­kép­pen a Don Juan-mítosz, ame­lyik – ugye­bár – idő­ben ké­sőb­bi, de a re­gé­nyek sze­rep­lő­i­nek je­len­tés­be­li a pri­o­ri­ja. Siegfried Obermeier művéről12 van szó, amely­ben a női kulcs­fi­gu­rák ré­vén tud­ha­tunk meg va­la­mit Don Juan lel­ki­sé­gé­ről. Há­rom nő­ről van szó. Az el­ső, Catalina a leg­ősibb női fog­lal­ko­zást űzi, és ta­lán ép­pen ezért ő az, aki lel­ki­leg – nem a sze­re­lem szem­pont­já­ból! – a leg­kö­ze­lebb ke­rül Don Juanhoz, és meg tud­ja fo­gal­maz­ni alap­ve­tő tu­laj­don­sá­gát. Catalinával szem­ben Juannak nem kell bi­zo­nyí­ta­nia fér­fi­as­sá­gát – tud­juk: ez a vi­szony nem az ér­zel­me­ken, ha­nem a tisz­ta pénz­ügyi kap­cso­la­ton ala­pul –, ezért em­ber­ként be­csü­li, sőt sze­re­ti Catalinát. Ma­gya­rán szól­va: ő az egyet­len nő, akit Juan ma­gá­val egyen­ran­gú­nak el­is­mer. Catalina pe­dig a ve­le szü­le­tett ősi női böl­cses­ség ré­vén ki­mond­ja: te vagy az örök ke­re­ső és so­ha meg nem nyug­vó, a sze­re­lem vi­lá­gá­nak Ahasvérusa. És va­ló­ban: Don Juan mo­dern mí­to­sza az ál­lan­dó­ság­gal szem­be­szál­ló vál­to­zást je­le­ní­ti meg. Per­sze ez az a vál­to­zás, amely azért va­la­mit rög­zít: a sze­mé­lyi­sé­get. Itt már nem va­la­mi­lyen transz­cen­den­cia, ha­nem az in­di­vi­du­a­li­tás im­ma­nens és au­to­nóm ön­azo­nos­sá­ga az, amely a kon­ti­nu­i­tást biz­to­sít­ja. Ezért le­het, hogy a fér­fi–nő vi­szony­ban Don Juan nem az egy­ház ál­tal szen­te­sí­tett há­zas­ság­ban (mint a fo­lya­ma­tos­ság kül­ső ga­ran­ci­á­já­ban), ha­nem az ál­lan­dó me­ne­kü­lés­ben rög­zí­ti a ma­ga fér­fi-stá­tu­sát. A me­ne­kü­lés eb­ben az eset­ben nem a fe­le­lős­ség fel­adá­sa, ha­nem ön­ma­ga meg­men­té­se. És le­het, hogy a sze­re­lem men­té­se is a „rossz vég­te­len­től”, az ön­is­mét­lés­től. Az au­ten­ti­kus ér­zé­sen ala­pu­ló ön­de­fi­ní­ció pél­dá­ja is le­het­ne. Gon­dol­junk be­le: Descartes ek­kor fo­gal­maz­za meg a sa­ját tu­da­tá­ra hi­vat­ko­zó szub­jek­tum alap­té­tel­ét: cogito er­go sum. És a gon­dol­ko­dás­hoz min­dig hoz­zá kell gon­dol­nunk a ké­tel­ke­dést, a mód­sze­res szkep­szist. A szkep­szis pe­dig ir­tó­zik a rög­zült is­me­re­tek­től. Don Juan meg nyu­godt lé­lek­kel mond­hat­ná: amo er­go sum. Ahol is a sze­re­lem ál­lan­dó kel­lé­ke a meg­úju­lás. És itt is­mé­tel­jem meg a ko­ráb­ban már el­mon­dot­tat: ez a faj­ta élet­vi­tel az ál­lan­dó­sá­got elő­tér­be he­lye­ző és vé­dő tár­sa­da­lom­mal szem­ben egy­ér­tel­mű pro­vo­ká­ció. De hát ugyan­ilyen pro­vo­ká­ló jel­le­ge van a min­dig ké­tel­ke­dő fi­lo­zó­fu­si alap­ál­lás­nak is. Ha most szen­ten­ci­át sze­ret­nék le­ír­ni, ak­kor az a kö­vet­ke­ző for­mát kap­ná: Don Miguel – aki fel­is­mer­te bű­nét, és ezért ve­zek­lés­re ad­ta a fe­jét – le­het­ne a min­den­ko­ri ke­resz­tény egy­ház szent­je, de Don Juan, aki nem haj­lan­dó meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját, „csu­pán” a nagy egyé­ni­sé­gek pan­te­on­já­ban kap­hat he­lyet. Az előb­bit – bű­nei el­le­né­re – vé­de­ni fog­ja az egy­ház ha­tal­ma és au­to­ri­tá­sa, az utób­bit – bű­nei mi­att – ugyan­ez az egy­ház ki­ta­gad­ja és ki­át­koz­za. A meg­di­cső­ü­lés­nek és az el­kár­ho­zás­nak va­ló­ban az len­ne az egyet­len út­ja, hogy fel­ad­juk, il­let­ve el­len­ke­ző­leg meg­őriz­zük sa­ját múl­tun­kat? Itt lát­ni, hogy két, egy­más­tól hom­lo­ke­gye­nest el­té­rő kor­szak eti­ká­já­ról van szó. Az el­ső azt hi­szi és vall­ja, hogy lé­te­zik örök­ké­va­ló­ság az egyé­nen túl, és csak­is eb­be az örök­ké­va­ló­ság­ba va­ló ka­pasz­ko­dás biz­to­sít­hat­ja az egyén meg­me­ne­kü­lé­sét, a má­sik pe­dig ar­ra es­kü­szik, hogy csak­is evi­lá­gi lé­tünk­ben lé­tez­het vi­szony­la­gos ál­lan­dó­ság, és egyé­ni élet­időnk kon­ti­nu­i­tá­sá­nak a meg­men­té­se az er­köl­csi­ség alap­za­ta. Don Juan egy­ér­tel­mű­en az utób­bit hi­szi, és amíg ez a stra­té­gi­á­ja el­len­ke­zik a köz­nap­ok fel­fo­gá­sá­val, a köz­nap­ok sze­mé­ben bű­nös, és ezért tra­gi­kus hős. Nem vé­let­le­nül uta­sít­ja el ma­gá­tól Havel dok­tor, Kundera egyik alteregója13 azt a ki­tün­te­tő­nek szánt jel­lem­zést, hogy ő a mo­dern Don Juan, hi­szen ami­kor a „hűt­len­ség” már nem pro­vo­ká­ció, ha­nem szin­te di­vat, ak­kor már Don Juan sem tra­gi­kus hős, ha­nem csak olyas­va­la­ki, aki „in”.
Obermeier má­sik női sze­rep­lő­je Manuela, a ko­los­tor­ból meg­szö­kött lány, aki­ben Don Juan ma­gá­ra is­mer, és mint androgün vol­tá­nak új­ra meg­ta­lált fe­lé­be be­le­sze­ret, ma­gá­é­vá te­szi, fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni, csak­hogy ki­de­rül: Manuela a lá­nya. Don Juan el­ve­szí­ti az élet­ösz­tön­ét. Meg­ha­son­lik ön­ma­gá­val. Szin­te egy mo­dern Oidipuszként je­le­nik meg előt­tünk. Itt még min­dig tra­gi­kus hős (mert hát ta­but sér­tett), de már van ben­ne gyil­kos ko­mi­kum is (a jó öreg Shakes­peare ál­tal is oly­an­­nyi­ra ked­velt fél­re­ér­tés). ő per­sze nem va­kít­ja meg ma­gát. Mást és vá­rat­la­nab­bat, de meg­elő­ző fél­re­sik­lá­sa után már nem an­­nyi­ra meg­le­pőt cse­lek­szik: fe­le­sé­gül ve­szi a har­ma­dik nőt, a fér­fi­gyű­lö­lő Di­a­na de Ulloát (a név itt sem vé­let­len). Néz­zük csak az utat: Juan el­jut a fér­fi­ak­ból élő Catalinától az ő fér­fi­as­sá­gá­nak gyü­möl­csét je­len­tő Manuelán át a fér­fi­a­kat el­uta­sí­tó Di­a­ná­ig. Ez már csak a vég le­het. És va­ló­ban: mi­u­tán meg­öl­te Di­a­na fér­jét, és Di­a­na el­utaz­na Don Juannal, még bú­csú­lá­to­ga­tást tesz az új­don­sült pár De Ulloa sír­já­nál, ahol a meg­gyil­kolt férj sír­em­lé­ke rá­zu­han Juanra, aki így hal meg. Ez nem bűn­hő­dés, ez tra­gi­ko­mi­kus vég­ki­fej­let.
Bár­men­­nyi­re ki­mó­dolt­nak is tűn­het Obermeier élet­raj­zi re­gé­nye, egy va­la­mi­ben pon­tos lát­le­le­tet nyújt Don Juanról. A bűn és a bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma két eset­ben le­het meg­ala­po­zott a Don Juanról szó­ló mű­vek­ben: vagy ak­kor, ami­kor Juant a don migueli min­tá­ra fog­juk fel, te­hát mint olyan em­bert, aki ké­pes meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját; vagy pe­dig ak­kor, ha túl­pszi­cho­lo­gi­zál­ja sa­ját tet­te­it. Az el­ső ese­tet azért ve­tem el, mert Don Juan még­is­csak in­di­vi­du­a­lis­ta – még ak­kor is, ami­kor már túl­lé­pett macho mi­vol­tán. A má­sik ese­tet pe­dig azért, mert burlador kor­sza­ká­ban a lé­lek rez­ze­né­sei még nem, „fi­lo­zó­fu­si” kor­sza­ká­ban pe­dig már nem ér­dek­lik. Mint fi­lo­zó­fus Don Juan az em­be­ri élet on­to­ló­gi­á­ját pró­bál­ja meg­fo­gal­maz­ni. Ma­rad az egye­dü­li le­he­tő­ség, amely­ről Ramiro de Maeztu is be­szélt: „Egy­fe­lől az ab­szo­lút kö­te­les­ség, más­fe­lől az ab­szo­lút sze­szély. A dön­tés: kaland.”14 Don Juan a mo­dern ka­lan­dor, a picaro. Még ak­kor is, ha ere­de­ti spa­nyol for­má­já­ban en­nek tel­je­sen el­lent­mond, még­pe­dig a szár­ma­zá­sa mi­att. Obermeiernél je­le­nik meg a gon­do­lat, mi­sze­rint Don Juan so­ha nem ter­vez­te meg a cse­le­ke­de­te­it – mint ahogy tet­ték a klas­­szi­kus kor ka­lan­do­rai, a lo­va­gok, akik egy, mind­an­­nyi­uk szá­má­ra kö­te­le­ző esz­ményt kö­vet­tek ka­lan­do­zá­sa­ik so­rán –, ne­ki alig­ha­nem ki­hí­vá­sok­ra volt szük­sé­ge ah­hoz, hogy el­ha­tá­ro­zá­sai el­le­né­ben cse­le­ked­jen, és ez nagy örö­met szerzett ne­ki. Bűn­tu­da­ta ak­kor ala­kult vol­na ki, ha az el­té­rés az ere­de­ti­leg el­ter­ve­zett cse­lek­vés és a hir­te­len ho­zott dön­tés kö­zött lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást oko­zott vol­na ne­ki. Ilyen­ről vi­szont szó sincs. Nyu­god­junk már be­le egy­szer s min­den­kor­ra: Don Juan so­ha sem am­bi­ci­o­nál­ta azt, hogy szent le­gyen, ne­ki elég volt, hogy ka­lan­dor le­he­tett. Va­gyis já­té­kos.

A va­ló­di já­té­kos stá­tu­sa pe­dig nem mo­rá­lis, ha­nem on­to­ló­gi­ai – sőt: me­ta­fi­zi­kai – és esz­té­ti­kai. A mo­rá­lis meg­íté­lés hall­ga­tó­la­go­san ab­ból az elő­fel­té­tel­ből in­dul ki, hogy van biz­tos is­me­re­tünk a vi­lág­ról, és cse­le­ke­de­te­in­ket eh­hez a vi­lág­kép­hez iga­zít­juk. A já­té­kos vi­szont csak azt tud­ja biz­to­san, hogy nincs bi­zo­nyos­ság, és ne­ki eb­ben a bi­zony­ta­lan­ság­gal el­telt vi­lág­ban kell bol­do­gul­nia. Eb­ben az eset­ben csak sa­ját ma­gá­ban lel­het tám­pont­ra, és ha va­la­mi ba­lul üt ki, ak­kor nem a vi­lá­got, ha­nem ön­ma­gát te­szi fe­le­lős­sé ezért. Don Juan so­ha nem so­pán­ko­dik. Még ak­kor sem, ami­kor nem­csak ma­ga az ob­jek­ti­vi­tá­sá­ban vett vi­lág, ha­nem az ad­di­gi cse­le­ke­de­tei és azok fo­ga­dá­sa ré­vén ró­la ki­ala­kult vé­le­ke­dés is kez­di szo­ron­gat­ni. Sőt: Don Juan tud­ja, hogy ez a vé­le­ke­dés két­élű is le­het. El­ta­kar­hat­ja és erő­sít­he­ti a konk­rét sze­mélyt, mert a hír­név le­het le­nyű­gö­ző má­sok­kal szem­ben. Ugyan­ak­kor kor­lá­toz­hat­ja a sza­bad­sá­got, mert most már a vé­le­ke­dés alap­ján kell vi­sel­ked­ni. Ha Don Juan nem fe­lel meg a hír­ne­ve tá­masz­tot­ta el­vá­rá­sok­nak, ak­kor az nem­csak két­sé­ge­ket szül el­le­né­ben, ha­nem fel­há­bo­ro­dást is ger­jeszt. Max Frisch Don Juanja15 va­ló­di já­té­kos­ként old­ja meg ezt a di­lem­mát. Elé­be megy az el­vá­rá­sok­nak, sőt a le­gen­dá­nak is, és meg­ren­de­zi sa­ját el­kár­ho­zá­sát. Tud­ja, hogy a várt ha­tás erő­sebb a vá­rat­lan­nál, a le­gen­da a va­ló­ság­nál. Ha egy is­me­ret­len is­ten­ség koc­ká­kat vet­het, és a ki­ala­kult kom­bi­ná­ció alap­ján te­szi meg kö­vet­ke­ző lé­pé­sét az egész koz­mos­­szal szem­ben, ak­kor az erős egyé­ni­ség is meg­te­he­ti azt, hogy el­ját­sza­do­zik em­ber­tár­sa­i­val. Szá­mol ugyan a koc­ká­zat­tal, de a tö­ké­le­te­sen vég­re­haj­tott csel be­jön. A cse­lek­nek ép­pen az a bá­juk, hogy kí­vül­ről néz­ve lát­juk a csa­la­fin­ta­sá­got, de a játsz­ma ré­sze­se­ként min­dig be­dő­lünk ne­kik. Já­ték köz­ben egy más vi­lág­ban va­gyunk, ahol fel­füg­gesz­tő­dik a köz­nap­ok­ra jel­lem­ző és ra­ci­o­ná­lis prag­ma­tiz­mus.
Don Juan min­dig si­ke­res tak­ti­ká­ja a misz­ti­fi­ká­ció. Ere­de­ti­leg ez pri­mi­tív el­hi­te­tés: a nők el­hi­szik, hogy Juan fe­le­sé­gül fog­ja ven­ni őket. Ké­sőbb azon­ban a misz­ti­fi­ká­ció mó­do­za­tai vál­toz­nak: mű­velt­ség nél­kül már nem meg­va­ló­sít­ha­tó. Ek­kor ala­kul ki Don Juan má­so­dik tí­pu­sa, a fi­lo­zó­fus Don Juan16, aki­nek már ma­ga a csá­bí­tás, va­gy­is a já­ték, a játsz­ma vá­lik fon­tos­sá. Egy­va­la­mi azon­ban mind­két Don Juan szá­má­ra kö­zös ma­rad: a misz­ti­fi­ká­ció ré­vén fel­füg­gesz­tő­dik a dol­gok egy­ér­tel­mű­sé­ge, és a több­ér­tel­mű­ség, a bi­zony­ta­lan­ság ha­tá­roz­za meg a dön­té­se­ket. Don Juan ki­hasz­nál­ja azt a hely­ze­tet, amely Don Qui­jo­te szá­má­ra még meg­le­pő volt, tud­ni­il­lik azt, hogy a vi­lág­ban már nincs bi­zo­nyos­ság. Don Qui­jo­te még fáj­dal­ma­san él­te meg azt, hogy az ál­ta­lá­no­san ér­vé­nyes mo­rá­lis nor­mák már nem ér­vé­nye­sek, Don Juan vi­szont ezt te­szi meg cse­lek­vé­se alap­za­tá­ul. Hol ma­rad ak­kor a mo­rá­lis meg­ítél­he­tő­ség? Ez­zel ana­lóg volt a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­kák prob­lé­má­ja is. Per­sze, igaz, hogy me­ta­fi­zi­ka nem lé­tez­het misz­ti­fi­ká­ció nél­kül, aho­gyan a va­ló­di mű­vé­szet sem. A me­ta­fi­zi­ka (mint aho­gyan a mű­vé­szet is) vég­ered­mény­ben egy kon­zek­ven­sen vé­gig­gon­dolt me­se ar­ról, mi­lyen is le­het a vi­lág. Ad­dig azon­ban, amíg a „kor­szel­lem” el­fo­gad­ta és meg­kö­ve­tel­te a bi­zo­nyos­sá­got – az ál­ta­lá­nos ér­tel­me­zé­si ala­pot, a „sensus communis”-t –, ad­dig a me­ta­fi­zi­kán be­lül nem je­len­tett prob­lé­mát a szubsz­tan­cia el­mé­le­té­nek ös­­sze­kap­cso­lá­sa az eti­ká­val: egy bi­zo­nyos on­to­ló­gi­ai vi­lág­kép­ből egy bi­zo­nyos mo­rál kö­vet­ke­zett. Ab­ban a pil­la­nat­ban azon­ban, ami­kor ki­de­rült, hogy egy­részt ez az ér­tel­me­zé­si alap meg­szűnt mű­köd­ni, más­részt pe­dig a szubsz­tan­cia hoz­zá­fér­he­tet­len­né lett, meg­vál­to­zott a hely­zet. Gon­dol­junk csak ar­ra, hogy míg min­den ko­ráb­bi me­ta­fi­zi­ka-ké­zi­könyv­ben a „theologia naturalis” zár­ta le a me­ta­fi­zi­ka tár­gya­lá­sát, Kant már nem a ter­mé­sze­ti vi­lág­rend­ből ve­ze­ti le az er­köl­csö­ket, ha­nem az er­köl­csi vi­lág­rend­ből kö­vet­kez­tet Is­ten meg­lé­té­re. Eb­ben a rend­szer­ben – amely már nem­csak a me­ta­fi­zi­ká­kat, ha­nem a mű­vé­szet va­ló­ság­ér­tel­me­zé­sét is jel­lem­zi – már nincs he­lye a bűn­hő­dés klas­­szi­kus fo­gal­má­nak.
Don Juan vég­ze­tét nem a bűn­hő­dés, ha­nem a jól fel­épí­tett misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa je­len­ti.
Ra­gad­junk ki há­rom pél­dát! Az el­ső le­het Shaw ér­tel­me­zé­se. Shaw hő­se, John Tanner egy mo­der­nül gon­dol­ko­dó dan­dy, aki ka­cér­ko­dik a szo­ci­a­lis­ta esz­mék­kel (va­gy­is a fér­fi és a nő egyen­jo­gú­sá­gá­nak a kép­ze­te sem ide­gen tő­le), de fő­ként is­me­ri Scho­pen­ha­u­er né­ze­te­it ar­ról, aho­gyan a vak vi­lág­ösz­tön a biologikumot és an­nak föl­di meg­va­ló­sí­tó­ját, a nőt hasz­nál­ja fel a faj rep­ro­duk­ci­ó­já­hoz. Scho­pen­ha­u­er sze­rint ezt a va­ló­sá­got a Ma­ya-fá­tyol el­ta­kar­ja a sze­münk elől, de a fi­lo­zó­fus fel­leb­ben­ti a fáty­lat, és fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket ar­ra, hogy csak esz­kö­zök va­gyunk egy olyan játsz­má­ban, amely­ben ren­de­zők­nek és fő­sze­rep­lők­nek kép­zel­tük ma­gun­kat. John Tanner nem akar esz­köz len­ni, értsd: nem kí­ván­ja fe­le­sé­gül ven­ni An­nát. Azt te­szi, amit az ös­­szes klas­­szi­kus Don Juan tett: el­me­ne­kül. Shaw még meg­en­ge­di ne­ki, hogy álom­ban egy rö­vid idő­re vis­­sza­tér­hes­sen „a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­ka kor­sza­ká­ba” – ahol még volt Po­kol és Menny­or­szág –, és a Po­kol­ban ele­gáns pár­be­szé­det foly­tat­has­son a Sá­tán­nal az ab­szo­lú­tum­ról és az ab­szo­lút nő­ről. Igaz, hogy az ab­szo­lút nő sem a mo­ra­li­tás bi­ro­dal­má­ban, ha­nem a fi­lo­zó­fi­ai el­vo­nat­koz­ta­tás ber­ke­i­ben la­ko­zik (aho­gyan ar­ra Don­na An­na egy, a „hús-vér fér­fit” cél­zó szel­le­mes meg­jegy­zé­se is utal), de Juan még büsz­ke le­het ar­ra, hogy felül tud emel­ked­ni a biologikumon. Leg­alább­is ide­ig-órá­ig. Mert az álom­ból fel­éb­red­ve ül­dö­ző­jé­vel, a va­ló­sá­gos An­ná­val kell szem­be­néz­nie. És a va­ló­ság le­győ­zi John Tanner ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­ját. El­tű­nik a fi­lo­zó­fus Don Juan, és ma­rad a férj­jé ved­lett John Tanner. Hol van itt a bűn­hő­dés­ben rej­lő tra­gé­dia? Ez a Don Juan már csak egy szel­le­me­sen szó­ra­koz­ta­tó szín­mű tár­gya le­het.
Az­tán itt van a már em­lí­tett M. Frisch-féle meg­ol­dás: Don Juan meg­ren­de­zi a ma­ga po­kol­ra szál­lá­sát a kő­szo­bor­ral, kén­füst­tel, ze­ne­bo­ná­val, szem­ta­núk­kal. Va­gyis a mí­toszt a szín­pad­tech­ni­ka esz­kö­ze­i­nek al­kal­ma­zá­sá­val kel­ti élet­re. A misz­ti­fi­ká­ció tö­ké­le­te­sen si­ke­rül. Hi­á­ba til­ta­ko­zik a je­len­le­vő püs­pök (egy ko­ráb­ban Don Juan ál­tal fel­szar­va­zott férj), hogy az egész csak ámí­tás, a nők ré­vü­let­be es­ve hisz­nek az ese­mény lát­sza­tá­nak. Hát per­sze, hogy hisz­nek: ez az ő sa­ját ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­juk ré­sze. Ha Don Juant meg­bün­tet­te Ég és Po­kol, ak­kor az ő ko­ráb­bi bűn­beesés­ük is ki­eme­lő­dik a köz­nap­ok egy­sze­rű hűt­len­sé­gei kö­zül, és sors­sze­rű­vé vá­lik. A le­gen­da ré­sze­sé­vé vál­nak ők is. Pe­dig Don Juan csak me­ne­kül. Is­mét csak me­ne­kül. Most nem egy nő elől, ha­nem a nők el­vá­rá­sai, a ki­ala­kult hír­név elől. Meg­un­ta az egé­szet, mert már nem ő, ha­nem a mí­tosz irá­nyít­ja az éle­tét. Don Juan ma­ga akar ma­rad­ni. És ez két dol­got is je­lent: ön­ma­ga meg­men­té­sét és a ma­gányt. Ön­ma­ga meg­men­té­se a leg­na­gyobb misz­ti­fi­ká­ció, hi­szen ez­zel le kel­le­ne mon­da­nia ar­ról az én­jé­ről, ame­lyik el­tép­he­tet­le­nül a le­gen­dá­hoz kap­cso­ló­dott. ő azon­ban ép­pen a le­gen­da szín­re­vi­te­lé­vel pró­bál ki­csi­kar­ni ma­gá­nak időt és te­ret ön­ma­ga szá­má­ra. A ma­gány az egy más je­len­ség, hi­szen az nem kö­vet­ke­zik szük­ség­sze­rű­en az egye­dül­lét­ből. A ma­gány az egyén ere­jé­ből fa­ka­dó in­tim lét­for­ma. Is­mét ki­de­rül azon­ban, hogy Don Juan le­gen­dá­ja erő­sebb Don Juan ak­tu­á­lis – még­an­­nyi­ra is hi­he­tő és meg­győ­ző – misz­ti­fi­ká­ci­ó­já­nál, mert a hát­tér­ben van egy nő – is­mét egy nő! –, aki­nek volt ere­je, ki­tar­tá­sa és fan­tá­zi­á­ja ah­hoz, hogy most már vég­ér­vé­nye­sen ő bir­to­kol­ja Don Juant. Don Juan pe­dig be­le­tö­rő­dik a hely­zet­be – sőt, ta­lán még sze­rel­mes is egy ki­csit –, és né­mán, kom­men­tár nél­kül ve­szi tu­do­má­sul, hogy alig­ha­nem apa lesz. Kép­zel­jük el azt a blasz­fé­mi­át, aho­gyan Don Juan meg­je­len­ne a ko­ráb­bi 1003 nő előtt, ké­zen ve­zet­ve kis­fi­át, és gü­gyög­ne ve­le.
A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sá­nak vég­ze­tes­sé­ge csu­pán egyet­len iro­dal­mi pél­dá­ban je­lent Don Juan szá­má­ra meg­nyug­vást. Ez az a va­ri­á­ció, amely sze­rint az egész Don Juan-mítosz mö­gött nincs egy fi­karc­nyi sze­xu­a­li­tás sem. Karel Èapek Don Juan gyó­ná­sa cí­mű kis el­be­szé­lé­sé­ről van szó.17 Eb­ben az el­be­szé­lés­ben Don Juan egy si­ker­te­len pár­baj után hal­dok­lik egy spa­nyol fa­lu­ban, de nem akar meg­gyón­ni a hely­be­li plé­bá­nos­nak, aki ezért nem ad­hat ne­ki fel­ol­do­zást. Ami mind­két sze­rep­lő ré­szé­ről ért­he­tő: Juan nem ér­zi ma­gát bű­nös­nek, a plé­bá­nos pe­dig leg­alább szó­be­li ve­zek­lést vár el a min­den­ki ál­tal bű­nös­nek tar­tott Don Juantól. A meg­ol­dást a fa­lu­ba ér­ke­ző je­zsu­i­ta Ildefonso atya hoz­za el. ő nem vár­ja el Juantól, hogy gyón­jon, csak azt ké­ri tő­le, hogy bó­lint­son ar­ra, ha ő, Ildefonso iga­zat mon­da­na ve­le kap­cso­lat­ban. És Juan fe­jé­re ol­vas­sa a leg­na­gyobb tit­kot: Don Juan nem azért me­ne­kült min­dig el a nők­től, mert áll­ha­tat­lan és ka­lan­dor volt, ha­nem azért, mert félt a be­tel­je­se­dés­től. Don Juan min­dig ha­zu­dott: le­ta­gad­ta sa­ját va­ló­ját – azt, hogy va­ló­já­ban nem fér­fi. És Don Juan el­kezd zo­kog­ni. Ildefonso atya pe­dig el­kül­di hoz­zá a plé­bá­nost, hogy ol­doz­za fel bű­nei alól. A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa itt – min­den más iro­dal­mi mű­vel el­len­tét­ben – nem a konk­rét Don Juan vég­ze­tét, ha­nem a Don Juan-legenda vé­gét je­len­ti. Vi­szont itt sincs szó bűn­ről és bűn­hő­dés­ről. Nem be­szél­ve ar­ról, hogy ez a ki­vé­te­les misz­ti­fi­ká­ció ma­ga is egy olyan iro­dal­mi mű­ben je­lent meg, ame­lyik ma­gát apok­rif­nek ne­ve­zi.

 

Garaj Lajos: Az ember tragédiája a cseh és a szlovák színpadon

Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak könyv­tár­nyi iro­dal­ma van, hi­szen min­dig ké­pes új­sze­rű­en hat­ni, újabb és újabb gon­do­la­to­kat éb­resz­te­ni az ol­va­só­ban, a né­ző­ben. Mind­ezt mesz­­sze­me­nő­en bi­zo­nyít­ják a kö­rü­löt­te dú­ló nagy esz­me­fut­ta­tás­ok és vi­ták, ame­lyek meg­pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni a Tra­gé­dia he­lyét a ma­gyar és a vi­lág­iro­da­lom­ban. Dol­go­za­tunk­nak nem az a cél­ja, hogy az ilyen jel­le­gű szak­iro­dal­mat sza­po­rít­sa. Csak ak­kor té­rünk ki a mű­vel kap­cso­la­tos szak­iro­da­lom­ra, ha az a Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sát is érin­ti. Egyet­ért­he­tünk ugyan­is He­ve­si Sán­dor­ral, aki a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta a Tra­gé­di­á­ról: „Ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges előadása… Ma­dách köl­te­mé­nye bib­li­á­ja a Nem­ze­ti Szín­ház­nak, me­lyet örök­ké for­gat, amely­ből min­dig ta­nul, ame­lyet so­ha­sem fog tel­je­sen kitanulni.”1 Az utób­bi idő­ben mint­ha meg­rit­kul­tak vol­na Ma­dá­c­hot és a Tra­gé­di­át öve­ző esz­me­fut­ta­tás­ok, ta­nul­má­nyok, mo­nog­rá­fi­ák. And­rás Lász­ló mű­vét azon­ban még­is meg kell említenünk.2 Fel­me­rül­het s a könyv kap­csán fel is me­rült a kér­dés: a ha­tal­mas Ma­dách-iro­da­lom is­me­re­té­ben van még egy­ál­ta­lán Ma­dách-rej­tély? And­rás Lász­ló több lé­nye­ges kér­dés­ben el­mé­lyí­ti ed­di­gi is­me­re­te­in­ket, meg­vi­lá­gít­ja a ho­má­lyos­nak hitt vagy el­ho­má­lyo­sí­tott né­ze­te­ket Ma­dách­ról és a Tra­gé­di­á­ról. Ha azon­ban igaz­nak vél­jük He­ve­si Sán­dor imént idé­zett gon­do­la­ta­it, s fel­idéz­zük Kán­tor La­jos lé­nye­ges kér­dé­se­ket érin­tő kismonográfiájának3 ve­zér­gon­do­la­tát, amely sze­rint a Tra­gé­dia esz­mei, mű­vé­szi, for­mai ér­tel­me­zé­se kö­rül dí­vó vi­ták je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ták a Tra­gé­dia szín­pa­di vál­to­za­ta­it, ak­kor a fel­tett kér­dés­re He­ve­si Sán­dor gon­do­la­ta­i­val egyet­ért­ve fe­lel­he­tünk: van és lesz Ma­dách-rej­tély, „ame­lyet so­ha­sem fo­gunk tel­je­sen ki­ta­nul­ni”, ám min­dig gaz­da­god­ni fo­gunk ál­ta­la.
A Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sa Paulay Ede ne­vé­hez fű­ző­dik. A Nem­ze­ti Szín­ház egy­ko­ri igaz­ga­tó­ja és ren­de­ző­je 1883-ban vit­te szín­re a da­ra­bot. Da­col­nia kel­lett az el­len­té­tes né­ze­tek­kel, elő­í­té­le­tek­kel (könyv­drá­ma nem al­kal­mas szín­pa­di be­mu­ta­tás­ra, pes­­szi­mis­ta stb.). „Persze… ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött egy­sé­ges ál­lás­fog­la­lás­ról és an­nak a szín­pa­don va­ló ér­vé­nye­sí­té­sé­ről nem le­he­tett szó” – szö­ge­zi le töb­bek kö­zött Ma­gyar Bá­lint a be­mu­ta­tó­val kapcsolatban.4 Paulay Ede úgy ol­dot­ta meg ezt a ne­héz fel­ada­tot, hogy mi­nél ke­ve­sebb el­len­sé­ges­ke­dés­re ad­jon okot. Igye­ke­zett min­dent el­há­rí­ta­ni az út­ból, ami át­hág­ha­tat­lan ne­héz­sé­get oko­zott vol­na. Meg­rö­vi­dí­tet­te a da­ra­bot, bi­zo­nyos ré­sze­ket ös­­sze­vont, má­so­kat vi­szont ki­ha­gyott. Ki­hagy­ta pl. az űr­je­le­ne­tet, ös­­sze­von­ta a Kep­ler-je­le­ne­te­ket. Ki­ha­gyott né­hány ké­nyes­nek tű­nő részt: a ró­mai szín­ből Cluvia da­lát, mely­ben „bor­dély­ház­ról” éne­kel, a lon­do­ni kép­ből a „kéjhölgy”-jelenetet, s át­szer­kesz­tet­te a lon­do­ni színt. Ki­emel­te vi­szont a Mar­seil­laise­-t, ame­lyet az Ope­ra kó­ru­sa adott elő. Paulay Ede vál­lal­ko­zá­sát si­ker ko­ro­náz­ta. Már ma­ga a tény, hogy drá­ma­iro­dal­munk e gyöngy­sze­me szín­pad­ra ke­rült, si­ker­ként köny­vel­he­tő el. Paulay Ede vi­szont töb­bet ért el. Az em­ber tra­gé­di­á­ja kas­­sza­si­ker lett. A Nem­ze­ti Szín­há­zon kí­vül még ti­zen­egy vi­dé­ki szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra. Az ős­be­mu­ta­tó­nak kö­szön­he­tő­en a Tra­gé­dia kül­föl­di szín­pad­ok­ra is el­ju­tott (Ham­burg, Bécs, Prá­ga, Ber­lin stb.).
Paulay utó­da­i­ra várt az a fel­adat, hogy a ren­de­zők a szín­re­vi­telt tö­ké­le­te­sít­sék, va­la­mi új­jal gaz­da­gít­sák. Az egyes ké­sőb­bi fel­újí­tá­sok – Fes­te­tics An­dor (1897), Som­ló Sán­dor (1900), Tóth Im­re (1905) – a ren­de­zés te­rén sem­mi újat sem hoz­tak. Egy te­het­sé­ges utód azon­ban még­is meg­je­lent: He­ve­si Sán­dor.
He­ve­si Sán­dor elő­ször 1908-ban ren­dez­te a Tra­gé­di­át a Nép­szín­ház Víg­ope­ra szín­pa­dán. Az olyan tí­pu­sú ren­de­zők kö­zé tar­to­zott, mint azt Ma­gyar Bá­lint meg­jegy­zi, „aki akart és tu­dott újat ad­ni né­ző­nek és közönségnek”.5 Ren­de­zői el­kép­ze­lé­sét He­ve­si Sán­dor az Ale­xan­der Ber­nát ál­tal ki­adott, ma­gya­rá­za­tok­kal el­lá­tott Tra­gé­dia ki­adá­sá­ra ala­poz­ta. Sok öt­le­tet me­rí­tett Ale­xan­der magyarázataiból.6 „A tra­gé­dia szín­pa­di struk­tú­rá­já­ban ér­vé­nye­sí­tet­te a mű ta­go­lá­sá­nak Ale­xan­der­től fel­vá­zolt rend­kí­vül vi­lá­gos sé­má­ját, meg­va­ló­sí­tot­ta az el­len­té­tes tar­tal­mú je­le­ne­tek szo­ro­sabb kap­cso­ló­dá­sát az elő­adás­ban, va­la­mint Ádám öre­ge­dé­sé­nek gon­do­la­tát a tör­té­nel­mi szí­nek­ben” – jegy­zi meg a ren­de­zés­sel kap­cso­lat­ban Staud Géza.7 A Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak jel­le­gét eb­ben az eset­ben nagy­ban meg­ha­tá­roz­ták a dísz­le­tek. Az elő­adás­hoz az Eszterházy Mik­lós ál­tal ké­szít­te­tett dísz­le­te­ket hasz­nál­ták fel, ame­lyek ere­de­ti­leg az 1892-es bé­csi elő­adás­ra ké­szül­tek. A re­vü­sze­rű tör­té­nel­mi tab­lók a meiningenizmus stí­lu­sát kép­vi­sel­ték, s így a né­zők – He­ve­si el­kép­ze­lé­sei el­le­né­re – egy meinigeni ha­tá­sú elő­adást lát­hat­tak. (A meiningenizmus II. György meiningeni her­ceg [1826–1914] és ud­va­ri szín­tár­su­la­ta ál­tal meg­va­ló­sí­tott szín­há­zi re­for­mok és mű­vé­szi tö­rek­vé­sek ös­­sze­fog­la­ló el­ne­ve­zé­se.)
He­ve­si Sán­dort 1922-ben a Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­já­vá ne­vez­ték ki. Az új hely­zet­ben ked­ve­ző al­ka­lom nyílt a Tra­gé­dia má­sod­szo­ri meg­ren­de­zé­sé­re. Az 1908-as elő­adás­tól el­té­rő­en az 1923-as fel­újí­tás­ban nem sze­re­pel a Mar­seil­laise. Ez az el­ha­tá­ro­zás az ak­ko­ri ked­ve­zőt­len po­li­ti­kai lég­kör­rel ma­gya­ráz­ha­tó. Paulayval el­len­tét­ben He­ve­si azon­ban fon­tos­nak tar­tot­ta az űr­je­le­ne­tet. El­is­me­ri ugyan, hogy szín­pa­di­lag ne­héz meg­ol­da­ni, de itt nem a dísz­let a fon­tos, ha­nem Ádám és Lu­ci­fer pár­be­szé­de és a Föld szel­le­mé­nek meg­nyi­lat­ko­zá­sa. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­it ő ma­ga így ma­gya­ráz­za: „az egész szín­pa­di be­ál­lí­tás­nak szim­bo­li­kus­nak kell len­ni, egyút­tal álom­sze­rű­nek, mert hi­szen Ádám majd­nem min­den kép vé­gén fel­éb­red vagy leg­alább­is föl­esz­mél… Az új Em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát nem egyes kor­ké­pek so­ro­za­tá­ból, ha­nem Ádám lel­ké­ből, ál­má­ból és ví­zi­ó­i­ból épí­ti fel a szín­pa­di ke­re­tet, s ab­ból szer­kesz­ti meg az egyes jeleneteket.”8 He­ve­si ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját te­hát a Tra­gé­dia ví­zi­ó­sze­rű fel­fo­gá­sa és a szim­bo­li­kus dísz­le­tek al­kal­ma­zá­sa je­len­tet­te.
A ren­de­zés­ről el­is­me­rő­en szól a kri­ti­ka is. Ki­eme­li He­ve­si be­ál­lí­tá­sát, mond­ván, hogy nem a tör­té­nel­mi hű­sé­get és re­a­li­tást húz­za alá a vál­to­zó ké­pek so­ro­za­tá­ban, ha­nem a drá­mát, a tra­gé­di­át, az em­be­rért fo­lyó har­cot hang­sú­lyoz­za, amely az ég­ből in­dul az Úr és Lu­ci­fer kö­zött, s amely át­fű­ti, él­te­ti és szo­ros egés­­szé sű­rí­ti a ti­zen­öt színt.9
Nagy vá­ra­ko­zás előz­te meg He­ve­si Sán­dor 1926-os ren­de­zé­sét is. Ez­út­tal Az em­ber tra­gé­di­á­ját misz­té­ri­um­ként fog­ta fel. A misz­té­ri­um-for­ma elő­re­lé­pést je­len­tett a Tra­gé­dia ren­de­zé­sé­ben, de csak egy for­má­ja lett vol­na. He­ve­si azon­ban nem tu­dott túl­jut­ni ezen a for­mán.
A har­min­cas évek­ben Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­adá­sa­i­ban, ren­de­zé­se­i­ben szin­te sem­mi újat nem fe­dez­he­tünk fel. Hont Fe­renc kez­de­mé­nye­zé­sé­re 1931-ben meg­ren­dez­ték a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­ko­kat. En­nek ke­re­tén be­lül mu­tat­ták be Sze­ge­den 1933-ban a Tra­gé­di­át Hont Fe­renc és Buday György dísz­le­te­i­vel. A Nem­ze­ti Szín­ház­ban 1937 őszén ke­rült sor is­mét a Tra­gé­dia fel­újí­tá­sá­ra. Ez a be­mu­ta­tó azon­ban a ham­bur­gi ren­de­zés (Né­meth An­tal mun­ká­ja) meg­is­mét­lé­se, az 1941-es fel­újí­tás pe­dig a ko­ráb­bi frank­fur­ti ren­de­zés is­mét­lé­se volt. Eb­ből a kor­szak­ból meg­em­lít­he­tünk egy ér­de­kes vál­lal­ko­zást is. Né­meth An­tal 1939-ben a Nem­ze­ti Ka­ma­ra­szín­ház kis szín­pa­dán mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át, ki­re­keszt­ve be­lő­le a lát­vá­nyos ele­me­ket és ér­vény­re jut­tat­va a szö­veg köl­tői szép­sé­ge­it. A ké­sőb­bi ren­de­zé­si ér­tel­me­zé­sek kö­ré­ben ez a kí­sér­let in­kább csak ér­de­kes­ség­nek szá­mí­tott.
A Tra­gé­dia kö­rül vi­ták, „esz­mei tisz­tá­zá­sok”, új­já­ér­té­ke­lé­sek a há­bo­rú utá­ni idő­szak­ban is ha­tot­tak a mű szín­pa­di pá­lya­fu­tás­ára. Mi­vel ez a kor­szak még ele­ve­nen él ben­nünk, sok min­den­re em­lé­ke­zünk, vis­­sza tud­juk idéz­ni a tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis ese­mé­nye­ket, csak né­hány fon­to­sabb dol­got eme­lünk ki. Az em­ber tra­gé­di­á­ját 1947-ben újí­tot­ták fel a Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Nem sok­kal ké­sőbb, 1948 ele­jén le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról, s a kö­vet­ke­ző elő­adás­ra csak hét év múl­va ke­rült sor. A Tra­gé­dia kor­sze­rű át­ér­té­ke­lé­sé­nek igye­ke­ze­te több mérv­adó, sar­ka­la­tos kér­dés tisz­tá­zá­sá­nak igé­nyét ve­tet­te fel. Fel­me­rült pes­­szi­mis­ta vol­ta, fel­me­rül­tek He­ve­si misz­té­ri­um-sze­rű fel­fo­gá­sá­nak a kö­zön­ség­ben élő em­lé­kei, fel­me­rült az egyén és a tö­meg vi­szo­nyá­nak, a fa­lansz­ter-je­le­net fél­re­ma­gya­rá­zá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge stb. A hi­va­ta­los kul­túr­po­li­ti­ka a kér­dé­sek meg­ol­dá­sa he­lyett a mű­vet szo­rí­tot­ta a hát­tér­be. A mű­vet kö­rül­ve­vő hall­ga­tást Waldapfel Jó­zsef ta­nul­má­nya tör­te meg. Waldapfel a Tra­gé­dia esz­mei tisz­tá­zá­sát sür­get­ve ta­nul­má­nyá­ban ki­tér a leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb ré­szek­re, s a mű pes­­szi­miz­mu­sát Lu­ci­fer alak­ján ke­resz­tül cá­fol­ja meg stb.10 Az aka­dé­mi­ai elő­adás nyo­mán sor­ra je­len­tek meg ta­nul­má­nyok a Tra­gé­di­á­ról: Hermann Ist­ván­tól, Sőtér Ist­ván­tól, Barta Já­nos­tól, Hor­váth Kár­oly­tól stb. A Ma­dách-ku­ta­tást leg­in­kább Barta Já­nos, Sőtér Ist­ván és Hor­váth Kár­oly ös­­szeg­ző mű­vei len­dí­tet­ték elő­re, ké­sőbb pe­dig a Ma­dách-cen­te­ná­ri­um ide­jén (1964) meg­je­lent mun­kák, me­lyek nem­csak a ma­gyar, ha­nem a kül­föl­di szak­em­be­rek ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it is ös­­sze­gez­ték. Az aka­dé­mi­ai vi­tát kö­ve­tő­en a Nem­ze­ti Szín­ház­ban új­ból mű­sor­ra tűz­ték a Tra­gé­di­át. A szín­ház há­rom ve­ze­tő­je, Ma­jor Ta­más, Gel­lért End­re és Már­ton End­re vál­lal­ta a ren­de­zést. Át­vizs­gál­ták az ad­di­gi elő­adá­sok ren­de­ző­pél­dá­nya­it, meg­vizs­gál­ták a hú­zá­so­kat, s ar­ra tö­re­ked­tek, hogy a drá­má­ból egyet­len ér­té­kes gon­do­lat se ves­­szen el. Új­ra­ér­tel­mez­ték Ádám és Lu­ci­fer vi­szo­nyát, si­ke­re­sen hang­sú­lyoz­ták azt a gon­do­la­tot is, hogy Ádám nem te­he­tet­len já­ték­szer Lu­ci­fer ke­zé­ben, ha­nem egyen­ran­gú el­len­fe­le, aki nem hagy­ja ma­gát el­ti­por­ni.
A be­mu­ta­tó ha­tal­mas si­kert ara­tott mind a kri­ti­ka, mind a kö­zön­ség kö­ré­ben. A si­ker­hez hoz­zá­já­rult az is, hogy a Paulay-féle ren­de­zés­sel el­len­tét­ben, ahol az im­po­záns szín­pad­kép do­mi­nált, és a da­rab ér­tel­me­zé­se hát­tér­be szo­rult, a mos­ta­ni elő­adás ese­té­ben for­dí­tott volt a hely­zet, a da­rab ér­tel­me­zé­se kap­ta a fő hang­súlyt, és hát­tér­be szo­rult a szín­pa­di ki­vi­tel, a dísz­le­tek kér­dé­se. De még min­dig nem dőlt el a mű sor­sa. 1955 már­ci­u­sá­ban az az uta­sí­tás ér­ke­zett, hogy a da­ra­bot csak he­ti egy al­ka­lom­mal le­het be­mu­tat­ni. A ki­éle­zett, ne­he­zen át­te­kint­he­tő po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi lég­kör, a frak­ci­ók­ra bom­lott párt­ve­ze­tő­ség, az egyik ol­da­lon a Rá­ko­si kö­ré cso­por­to­su­ló dogmatisták, a má­si­kon a Nagy Im­re kö­ré cso­por­to­su­ló antidogmatikusok klikk­je bom­lasz­tó­an ha­tott a köz­gon­dol­ko­dás­ra. Az ide­o­ló­gi­ai, po­li­ti­kai, esz­mei csa­tá­ro­zá­sok kö­ze­pet­te az új­sá­gok­ban olyan jel­le­gű cik­kek is kezd­tek meg­je­len­ni, ame­lyek ve­szé­lyez­tet­ték a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it is. Ezek kö­zé tar­to­zik Luk­ács György sze­ren­csét­le­nül idő­zí­tett cikke,11 mely­nek kö­zép­pont­já­ba Ma­dách mű­vé­nek el­lent­mon­dá­sa­it, vi­lág­né­ze­ti korlátait ál­lít­ja. A cikk ha­tá­sá­ra a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it szü­ne­tel­tet­ték. Köz­vet­le­nül az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek előt­ti új szín­re­vi­te­le kap­csán töb­bek kö­zött Ve­res Pé­ter ve­szi vé­del­mé­be a Tra­gé­di­át. A pes­­szi­miz­mus–op­ti­miz­mus pár­hu­za­mot „filozóf-blöffnek” ne­ve­zi; sze­rin­te Ma­dách nem pes­­szi­mis­ta, ha­nem re­a­lis­ta. Az exentrikus, dog­ma­ti­kus szel­le­mi­sé­gű kri­ti­ká­kat Ré­vai Jó­zsef ta­nul­má­nya te­tő­zi be.12 Ré­vai sor­ra ve­szi a mű há­rom ké­nyes ele­mét, a pes­­szi­miz­must, a nép sze­re­pét, a fa­lansz­ter be­mu­ta­tá­sát, és mind­há­rom­ban el­ma­rasz­tal­ja a mű­vet.
A Tra­gé­dia pá­lya­fu­tá­sá­ban je­len­tős ál­lo­más a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok. Itt 1960-ban sor ke­rül a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra. A ren­de­ző most is Ma­jor Ta­más, s a da­rab itt is si­kert arat. Az­óta több­ször is sze­re­pelt a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok mű­so­rán, sőt pom­pá­za­tos dísz­be­mu­ta­tó­já­vá vált ezek­nek a já­té­kok­nak. A Nem­ze­ti Szín­ház is a Tra­gé­dia ott­ho­ná­vá vált, ahol több fel­újí­tá­sa is volt. Újabb és újabb nem­ze­dé­kek, ren­de­zők, szí­né­szek kí­sér­le­tez­tek, ho­gyan le­het­ne Ma­dách Tra­gé­di­á­ját még ki­fe­je­zőb­bé, ha­tá­so­sab­bá ten­ni. S ma va­la­hogy úgy ál­lunk ez­zel a kér­dés­sel kap­cso­lat­ban, hogy min­den kö­vet­ke­ző fel­újí­tá­sá­ból, ren­de­zés­től va­la­mi újat, job­bat, tö­ké­le­te­seb­bet vá­runk. Idéz­tük He­ve­si Sán­dort: „ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges elő­adá­sa.” Re­mél­he­tő­leg egy­szer ezt is meg­ér­jük.
A Paulay-féle ren­de­zést kö­ve­tő­en a Tra­gé­dia egyik kül­föl­di be­mu­ta­tó­já­ra Bécs­ben ke­rült sor. A bé­csi Szín­há­zi Vi­lág­ki­ál­lí­tás ke­re­tén be­lül a ham­bur­gi Stadttheater mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át 1892. jú­ni­us 18-a és jú­li­us 3-a kö­zött. A be­mu­ta­tón részt vett a cseh Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­ja, F. A. Šubert is, aki­re nagy ha­tást tett a da­rab.
F. A. Šuberttől füg­get­le­nül Jaroslav Vrchlický, a nagy cseh köl­tő már 1886-ban ér­dek­lő­dött Ma­dách Tra­gé­di­á­ja iránt, mi­u­tán ke­zé­be ke­rült Fischer Sán­dor né­met nyel­vű for­dí­tá­sa. Vrchlický fel­is­mer­te, mi­lyen nagy­sza­bá­sú, „me­rész kon­cep­ci­ó­jú” mű­ről van szó. Hat év­vel ké­sőbb František Brábek se­gít­sé­gé­vel le­for­dí­tot­ta a Tra­gé­di­át, amely a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház be­mu­ta­tó­já­nak alap­já­ul szol­gált. A Tra­gé­dia prá­gai ős­be­mu­ta­tó­ja 1892. jú­li­us 23-án volt. A for­dí­tás a né­met nyel­vű szö­veg alap­ján ké­szült. Vrchlický jól tu­dott né­me­tül, azért va­ló­szí­nű, hogy az egész for­dí­tás az ő mun­ká­ja, és František Brábek csak el­len­őriz­te azt. Ezt a fel­té­te­le­zést alá­tá­maszt­ja az a tény is, hogy az 1893-ban meg­je­lent Brábek-fordításnak csak né­hány so­ra egye­zik az 1892-es for­dí­tás­sal. Ezt a fel­te­vést iga­zol­ja Rá­kos Pé­ter és Radó György ku­ta­tá­sa is. A Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi vissz­hang­ját elő­ször Rá­kos Pé­ter fog­lal­ta ös­­sze az Ada­lé­kok Az em­ber tra­gé­di­á­ja cseh­or­szá­gi vissz­hang­já­hoz cí­mű tanulmányában.13 Radó György ös­­sze­ve­tet­te a Vrchlický-féle cseh for­dí­tást a Dóczi-féle né­met for­dí­tás­sal, és sok ha­son­ló­sá­got ta­lált kö­zöt­tük. Ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy az 1892-es cseh for­dí­tás a né­met alap­ján ké­szült.
Már a né­met szö­veg is erő­sen cen­zú­rá­zott volt, a Prá­gá­ban elő­adás­ra ke­rü­lő szö­ve­get pe­dig még job­ban meg­rö­vi­dí­tet­ték. Éva sze­re­pé­ből (II. szín) ki­ma­radt a „Még­is ke­gyet­len a mi al­ko­tónk” fel­ki­ál­tás, a ró­mai szín­ből az a rész, ami­kor Pé­ter apos­tol meg­ke­resz­te­li a hal­dok­ló Hip­pi­át. Az egy­há­zat bí­rá­ló kons­tan­ti­ná­po­lyi je­le­ne­tet szin­te tel­je­sen el­tor­zí­tot­ták, ki­ma­radt Tankréd fel­há­bo­ro­dá­sa az ár­tat­la­nok le­gyil­ko­lá­sán és a pát­ri­ár­ka vá­la­sza. Az el­ső prá­gai szín ele­jé­ről ki­ma­radt az ink­vi­zí­ci­ót os­to­ro­zó pár­be­széd, tö­röl­ték Kep­ler és Ru­dolf csá­szár pár­be­szé­dé­ből a Kep­ler any­já­ra vo­nat­ko­zó so­ro­kat. Igen meg­cson­kí­tott for­má­ban ke­rült szín­re a lon­do­ni szín is. Ki­tö­röl­ték még azt is, hogy az úr meg­sze­mé­lye­sí­tő­je lát­ha­tat­lan ma­rad, s az il­len­dő­ség ha­tá­ra­in be­lül ma­rad­tak a he­té­rá­kat ját­szó szí­nész­nők jel­me­zei is. Tel­je­sen ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín. A prá­gai színt Paulayhoz ha­son­ló­an itt is egy­be­von­ták a pá­ri­zsi szín elé, s mi­vel a lon­do­ni szín ki­ma­radt, a for­ra­da­lom után a fa­lansz­ter kö­vet­ke­zett.
A da­rab ilyen meg­nyir­bált, „ste­ri­li­zált” for­má­ban is ha­tal­mas si­kert ara­tott a kö­zön­ség kö­ré­ben. Ez azon­ban nem an­­nyi­ra a mű esz­me­i­sé­gé­nek, mint in­kább az im­po­záns, lát­vá­nyos dísz­le­tek­nek volt kö­szön­he­tő. A dísz­le­te­ket, ame­lyek Eszterházy her­ceg költ­sé­gén ké­szül­tek a bé­csi Hoftheater dísz­let­fes­tő­i­nél, a prá­gai szín­ház­nak is köl­csön­ad­ták.
A be­mu­ta­tó­nak ha­tal­mas saj­tó­vissz­hang­ja volt. Min­den je­len­tő­sebb prá­gai lap be­szá­molt ró­la. A Národní listy kri­ti­ku­sa (Josef Kuffner) sze­rint a kül­ső­sé­gek el­von­ják a fi­gyel­met a lé­nyeg­ről, és a da­rab meg nem ér­té­se ké­te­lye­ket szül, de ezek ar­ra kész­tet­nek, hogy a könyv után nyúl­ja­nak a né­zők. A leg­na­gyobb si­kert a Mar­seil­laise aratta.14 A Národní po­li­ti­ka cí­mű füg­get­len na­pi­lap „or” jel­zé­sű kri­ti­ku­sa (Jan Morávek) saj­nál­ja, hogy a Tra­gé­dia meg­cson­kí­tot­tan ke­rült szín­pad­ra. A da­ra­bot Comenius A vi­lág út­vesz­tő­je és a szív pa­ra­di­cso­ma (Labyrinth svìta a ráj srdce) cí­mű mű­vé­hez ha­son­lít­ja. A Svìtozor cí­mű lap bí­rá­ló­ja sze­rint a szín­ház re­per­to­ár­ja egy ér­té­kes da­rab­bal gaz­da­go­dott, s nagy kár, hogy a da­rab­ból ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi, a má­so­dik prá­gai és a lon­do­ni szín.15 Az ócseh párt na­pi­lap­já­ban, a Hlas národában ma­ga Vrchlický kö­zölt cik­ket az elő­adás­ról. A Tra­gé­dia in­kább könyv­be va­ló, mint szín­pad­ra – szö­ge­zi le. A szín­pa­don a „köl­tői és fi­lo­zó­fi­ai rész szük­ség­sze­rű­en hát­tér­be fog szo­rul­ni”. Az el­ső há­rom kép a né­ző­ket hi­de­gen hagy­ta, csak az Ádám ál­mát áb­rá­zo­ló ké­pek kezd­tek hat­ni. A leg­na­gyobb ha­tást a fran­cia for­ra­dal­mi je­le­net vál­tot­ta ki. El­is­me­rés­sel szól a szí­né­szek ala­kí­tá­sá­ról, di­csé­ri az Ádá­mot ala­kí­tó Seifertet, mél­tat­ja Bittnerová szí­nes és sok­ol­da­lú Évá­ját, Bittner szel­le­mes és kis­sé gú­nyos Luciferét.16
Ezek­ből a rö­vid­re sza­bott ér­té­ke­lé­sek­ből is ki­tű­nik, hogy a Tra­gé­dia si­kert ara­tott, sőt a kül­föl­di elő­adá­sok kö­zül ta­lán ép­pen a prá­gai be­mu­ta­tó ér­te el a leg­na­gyobb si­kert. A Marsellaise-jelenetnél min­dig ki­sebb tün­te­té­sek mu­tat­koz­tak, de az ok­tó­ber 3-i elő­adá­son ez fel­tű­nőb­ben zaj­lott le. Ez elég volt ah­hoz, hogy Prá­ga rend­őr­igaz­ga­tó­ja meg­tilt­sa a da­rab to­váb­bi be­mu­ta­tá­sát. A szín­ház igaz­ga­tó­sá­ga ér­vény­te­le­ní­te­ni akar­ta a dön­tést, de nem akart le­mon­da­ni a be­vé­tel­ről. Thun gróf, aki az ak­ko­ri prá­gai hely­tar­tó volt, rá akar­ta bír­ni a bé­csi bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot, hogy tel­je­sen szün­tes­sék be a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it. Taaffe mi­nisz­ter­el­nök vi­szont az ak­ko­ri vál­sá­gos po­li­ti­kai hely­zet­ben nem akart a köz­vé­le­mény el­len cse­le­ked­ni. Ezért azt ta­ná­csol­ja a prá­gai hely­tar­tó­nak, hogy von­ja vis­­sza a ti­lal­mat az­zal a ki­kö­tés­sel, hogy a da­rab­ból ik­tas­sák ki a ké­nyes for­ra­dal­mi je­le­ne­tet. A hely­tar­tó azon­ban a kö­vet­ke­ző le­ve­let kap­ta a prá­gai rend­őr­ka­pi­tány­ság­tól:
„Cs. és k. rend­őr­ka­pi­tány­ság, Prá­ga.
Nr. 13415.
Exellenciád! Bi­zal­mas ér­te­sü­lés alap­ján alá­za­to­san bá­tor­ko­dom ma­gas tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy a ra­di­ká­lis cseh di­ák­ság kö­ré­ben az úgy­ne­ve­zett ha­la­dó di­ák­frak­ció agi­tá­ci­ót foly­tat oly irány­ban, hogy »Az em­bert tragédiája« cí­mű szín­mű eset­le­ges újabb, át­do­go­zott vál­to­zat­ban va­ló elő­adá­sa al­kal­má­val, ne­ve­ze­te­sen ab­ban az eset­ben, ha a »Párizs « cí­mű ké­pet és a »Marseillaise«-t ki­hagy­ják, a cseh Nem­ze­ti Szín­ház­ban bot­rányt pro­vo­kál­jon, és a szín­ház igaz­ga­tó­sá­gát ki­fü­tyül­jék.
Prá­ga 1892. de­cem­ber 5-én”17
Ezt a tényt a hely­tar­tó hí­rül ad­ta Bécs­be, Taaffe pe­dig ha­tály­ta­la­ní­tot­ta az en­ge­délyt, s a da­ra­bot le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról.
Ti­zen­két év­vel ké­sőbb, 1904. jú­ni­us 10-én ke­rült sor Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak újabb prá­gai fel­újí­tá­sá­ra. A ze­nét F. Picka, a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház kar­na­gya kom­po­nál­ta. A ró­mai és lon­do­ni szín ba­lett-be­té­tek­kel bő­vült, s meg­kur­tít­va bár, de szín­re ke­rült a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín is.
A si­ker még az 1899-es di­a­dalt is fe­lül­múl­ta. „Sor ke­rült Az em­ber tra­gé­di­á­já­ra, amely­nek más kas­­sza­da­rab­ok­kal szem­ben az az elő­nye, hogy egyút­tal óri­á­si köl­tői al­ko­tás is” – ír­ja a Divadelné listy.18 A Národní po­li­ti­ka kri­ti­ku­sa (Matìj A. Šimáèek ) di­csé­ri az elő­adást, amely im­po­zán­sabb, mint a ti­zen­két év­vel előt­ti. Hi­bá­nak tart­ja vi­szont, hogy a lon­do­ni je­le­ne­tet meg­rö­vi­dí­tet­ték, a for­ra­dal­mi je­le­ne­tet pe­dig úgy mó­do­sí­tot­ták, hogy nem ér­vé­nye­sül ben­ne a tö­meg hatása.19 A Èas bí­rá­ló­ja sze­rint a tör­té­nel­mi szí­nek sab­lo­no­sak, Ádám pe­dig nem cse­lek­vő sze­mély, ha­nem „tét­len szem­lé­lő­je” az eseményeknek.20 Siklóssy Lász­ló a Va­sár­na­pi Új­ság­ban kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Az­zal kez­di, hogy a ma­gya­rok fi­gye­lem­mel kö­ve­tik a szom­széd és a vi­lág né­pe­i­nek iro­dal­mát, de ez nem mond­ha­tó el for­dít­va. Ki­vé­telt ké­pez a cseh nem­zet, amely fi­gye­lem­mel kí­sé­ri a ma­gyar iro­dal­mat. En­nek bi­zo­nyí­té­ka az 1892-es Tra­gé­dia-elő­adás is, és ter­mé­sze­te­sen ez a mos­ta­ni is. Siklóssy el­is­me­rő­en szól Jaroslav Vrchlický és František Brábek mun­ká­já­ról, és rö­vid élet­raj­zu­kat is köz­li az újságban.21
Az 1904-es nyá­ri évad­ban hu­szon­egy­szer sze­re­pelt a Tra­gé­dia a Nem­ze­ti Szín­ház szín­pa­dán. 1904 vé­gén vet­ték le a da­ra­bot, mert a dísz­let a brünni szín­ház­ba ke­rült, ahol 1905 ele­jén mu­tat­ták be a da­ra­bot. In­nen a dísz­let és a Tra­gé­dia Plzeòbe (Pilsen) ván­do­rolt, ahol ez volt az el­ső ma­gyar da­rab, amely szín­re ke­rült. 1905-ben is­mét Prá­gá­ba, a Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak a szín­he­lyé­re.
A prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház szín­lap­ján még egy­szer ol­vas­ha­tó Ma­dách Im­re ne­ve. 1909-ben ugyan­is is­mét fel­újí­tot­ták a da­ra­bot. A Tra­gé­di­át ren­de­ző J. Kvapil „ugyan­azt a mód­szert vá­lasz­tot­ta – ír­ja er­ről Rá­kos Pé­ter –, amel­­lyel eb­ben az idő­ben Shakes­peare­-da­ra­bo­kat ren­de­zett: tel­je­sen, szin­te sé­ma­sze­rű­en egy­sze­rű szín­pad, kis­sé meg­emel­ve, s a szo­kott­nál jó­val ki­sebb te­rü­le­tű, mi­ni­má­lis dísz­le­te­zés, min­den fel­tű­nő de­ko­ra­tív elem ke­rü­lé­se. Két­ség­te­le­nül olyan meg­ol­dás, amely a nagy igé­nyű da­ra­bok­nak ked­vez: elő­tér­be he­lye­zi, ér­vé­nye­sül­ni en­ge­di a gon­do­la­ti tartalmat.”22
A po­li­ti­kai lég­kör azon­ban nem ked­ve­zett a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­nak. A Mo­nar­chi­án be­lül ki­éle­ződ­tek a nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek (Apponyi ma­gya­ro­sí­tó ren­del­ke­zé­sei stb.), s ez a da­rab meg­íté­lé­se­kor is fel­szín­re ke­rült. A da­rab a ti­ze­dik elő­adá­sig ju­tott el, az­tán le­vet­ték a Nem­ze­ti Szín­ház mű­so­rá­ról.
A Tra­gé­dia azon­ban nem vett vég­le­ges bú­csút a cseh szín­pad­ok­tól. A Mladé Slovensko 1922-ben egy hírt kö­zöl, amely sze­rint a Tyl Szín­ház bi­zo­nyos tör­lé­sek­kel szín­re vit­te Az em­ber tra­gé­di­á­ját. Majd így foly­tat­ja: „Más­kü­lön­ben csak di­csér­ni le­het azt az igye­ke­ze­tet, hogy ez az elő­vá­ro­si szín­pad, amely­nek re­per­to­ár­já­ban víg­já­ték­ok van­nak, elő­ad­ta ezt a tra­gé­di­át, amely di­cső­sé­get ho­zott a ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra kül­föld­ön is.”23
A szín­há­za­kon kí­vül a prá­gai rá­di­ó­ban is be­mu­tat­ták a Tra­gé­di­át 1931 ja­nu­ár­já­ban dr. Miloš Kareš ren­de­zé­sé­ben, ezt 1936. no­vem­ber 2-án meg­is­mé­tel­ték.
A má­so­dik há­bo­rú után a Tra­gé­dia nem sze­re­pel a cseh szín­há­zak mű­so­rán, bár – te­kin­tet­tel a fej­lett cseh­or­szá­gi szín­há­zi kul­tú­rá­ra – ez sincs ki­zár­va. Jaroslav Vrchlický és František Brábek után a Tra­gé­di­á­nak újabb, mo­dern cseh for­dí­tá­sa ké­szült el. A mű for­dí­tói, Kamil Bednáø és Ladislav Hradský jó is­me­rői és ki­vá­ló for­dí­tói a ma­gyar irodalomnak.24 1964-ben az Új Szó egy ér­de­kes vál­lal­ko­zás­ról ad hírt. Milan Friedl, a cseh Ze­ne­szín­ház ren­de­ző­je, a Ze­ne­szín­ház kon­cep­ci­ó­ja sze­rint dol­goz­ta át a da­ra­bot. Így nyi­lat­ko­zott el­kép­ze­lé­se­i­ről: „Ki­vá­lasz­tot­tam a mű egyes át­fo­gó ré­sze­it: Ádám, Éva, Lu­ci­fer és az Úr el­mél­ke­dé­se­it, a ki­sebb ré­sze­ket a na­gyob­bak­hoz kap­csol­tam, az­zal a szán­dék­kal, hogy ki­dom­bo­rod­jon azok­nak az erők­nek a har­ca, ame­lye­ket a drá­ma fő alak­jai szim­bo­li­zál­nak.”
Az em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát meg­hó­dí­tot­ta a cseh szín­pa­do­kat is. A kö­zön­ség elé elég­gé meg­cson­kí­tott ál­la­pot­ban ke­rült, s az nem mé­lyed­he­tett el, nem él­vez­het­te Ma­dách szi­por­ká­zó gon­do­la­ta­it. Iga­zat ad­ha­tunk Rá­kos Pé­ter­nek, hogy a Tra­gé­dia „el­ső­sor­ban mint lát­vá­nyos­ság arat­ta ha­tal­mas si­ke­re­it”. Iga­za van Rá­kos Pé­ter­nek ab­ban is, hogy la­i­ku­sok és szak­em­be­rek egy­aránt meg­ér­tet­ték, hogy ko­moly, nagy­igé­nyű al­ko­tás­sal ál­la­nak szem­ben, s a Tra­gé­dia ál­tal meg­nőtt előt­tük a ma­gyar iro­da­lom te­kin­té­lye is. S vé­gül iga­zat kell ad­nunk ne­ki ab­ban is, hogy a Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi si­ke­re nagy nye­re­sé­ge a ma­gyar–cseh kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok­nak.
Az 1883-as Pauly fé­le ren­de­zés meg­hó­dí­tot­ta a Tra­gé­dia szá­má­ra a kül­föl­di szín­pa­do­kat is. Sor­ra je­len­tek meg a mű ide­gen nyel­vű for­dí­tá­sai és szín­pa­di be­mu­ta­tá­sai. Más szláv nyel­vek­hez is vi­szo­nyít­va, vi­szony­lag ké­sőn, 1905-ben je­le­nik meg Az em­ber tra­gé­di­á­ja P. O. Hviezdoslav for­dí­tá­sá­ban szlo­vák nyel­ven is.25 A szín­há­zi be­mu­ta­tó­ra azon­ban csak húsz év­vel ké­sőbb, 1925. no­vem­ber 21-én ke­rült sor Kas­sán, ahol a Ke­let-szlo­vá­ki­ai Nem­ze­ti Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A szín­ház lap­ja, a Za oponou be­szá­mo­ló­já­ból ar­ról ér­te­sü­lünk, hogy már az el­múlt évad­ban (1924–1925) mű­sor­ra akar­ták tűz­ni a da­ra­bot František Brábek cseh nyel­vű for­dí­tá­sá­ban. A kri­ti­kus a da­rab ter­je­del­mé­re is ki­tér. El­is­me­ri, hogy a da­rab hos­­szú, és rö­vi­dí­tés­re szo­rul. Ál­ta­lá­ban a II. prá­gai színt, a lon­do­ni színt és az űrje­le­ne­tet szok­ták ki­hagy­ni, de a kas­sai ren­de­zés nem élt ez­zel a le­he­tő­ség­gel, és ezért a ke­vés­bé fon­tos ré­sze­ket rö­vi­dí­tet­ték le.26 A Slovenský východ kri­ti­ku­sa el­is­me­rés­sel szól ar­ról, hogy a szín­ház, nem sok­kal a szín­ház meg­ala­ku­lá­sa után, mű­so­rá­ra tűz­te a Tra­gé­di­át, azt a mű­vet, amely­nek ki­emel­ke­dő he­lye van a vi­lág drá­ma­iro­dal­má­ban. A ren­de­ző­nek az egyip­to­mi, kons­tan­ti­ná­po­lyi színt, az ég­ben és a pa­ra­di­csom­ban le­ját­szó­dó je­le­ne­te­ket si­ke­rült a leg­job­ban meg­ol­da­nia. Ki­fo­gá­sol­ja vi­szont a szín­há­zi elő­adás hos­­szát (4 óra), és el­ma­rasz­tal­ja a sze­rep­lők be­széd­tech­ni­ká­ját is.27
Egy év múl­va a po­zso­nyi Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a da­ra­bot. A be­mu­ta­tó idő­pont­ja: 1926. de­cem­ber 11. A da­rab be­mu­ta­tá­sát nagy ér­dek­lő­dés előz­te meg. Az új­sá­gok már a be­mu­ta­tó előtt fog­lal­koz­tak a da­rab­bal. A Slovenská po­li­ti­ka a Tra­gé­di­á­ról kö­zöl cik­ket, míg a Robotnícke noviny a be­mu­ta­tó elő­ké­szü­le­te­i­ről ad hírt.28 A Robotnícke noviny cikk­író­ja le­szö­ge­zi, hogy az ilyen ha­tal­mas mű fej­lett szín­pa­di tech­ni­kát és ki­vá­ló szí­né­szi tel­je­sít­ményt kö­ve­tel, és eb­ből ki­fo­lyó­lag ré­geb­ben szín­pad­ra al­kal­mat­lan­nak ta­lál­ták. A mos­ta­ni ren­de­zés a mű szim­bo­liz­mu­sát tart­ja szem előtt, és ér­vé­nye­sí­te­ni akar­ja a mű köl­tői szép­sé­gét. A kri­ti­kus ki­eme­li a ze­nét, amely tö­ké­le­te­sen kö­ve­ti a mű esz­me­i­sé­gét. A Po­zsony­ban meg­je­le­nő ma­gyar nyel­vű füg­get­len na­pi­lap, a Ma­gyar Új­ság a be­mu­ta­tót meg­elő­ző­en ri­por­tot kö­zöl a da­rab ren­de­ző­jé­vel, Jiøikovskýval. A cikk író­ja Dar­vas Sán­dor. Jiøikovský ren­de­ző el­mond­ta, hogy már ré­gen ké­szült a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra, de szín­ház­tech­ni­kai és ze­ne­tech­ni­kai ne­héz­sé­gek aka­dá­lyoz­ták a mű elő­adá­sát. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­i­ről a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­koz­ta: „Én a da­rab két szim­bó­lu­mát, a tu­dást és az örök­ké­va­ló­sá­got ra­gad­tam ki, s így az én ren­de­zé­sem­ben a drá­má­ban vé­ges-vé­gig a pa­ra­di­csom­be­li két fa: a tu­dás és az örök­élet fá­ja vo­nul vé­gig. Én a har­cot a jó és a go­nosz kö­zött hú­zom alá a drámában.”29

A be­mu­ta­tót kö­ve­tő­en a szlo­vá­ki­ai la­pok rész­le­te­sen fog­lal­koz­nak az elő­adás­sal. A Slovenská po­li­ti­ka két cik­ket is kö­zöl az elő­adás­ról. Az egyik­ben a kri­ti­kus a da­rab ér­tel­me­zé­sé­vel pró­bál­ko­zik meg. Sze­rin­te a mű ér­tel­me: mi­ért élünk, mi lesz a sor­sunk, és van-e ér­tel­me az em­be­ri élet­nek? Majd így foly­tat­ja: „Ezek olyan prob­lé­mák, ame­lyek a má­nak, a mo­dern em­ber­nek már meg­szűn­tek prob­lé­mák len­ni, és ezért Az em­ber tra­gé­di­á­ja meg­szű­nik az len­ni, ami volt. Idő­sze­rű­sé­gét el­vesz­tet­te, és a szín­pa­dun­kon va­ló be­mu­ta­tá­sa in­kább csak tisz­te­let­adás a mű­vé­szi for­dí­tás­nak”. A da­rab­nak an­nak el­le­né­re, hogy „nincs mon­da­ni­va­ló­ja a ma em­be­re szá­má­ra”, szép si­ke­re volt. Ezt a cikk­író is el­is­me­ri, de sze­rin­te a si­ker Jiøikovský ren­de­zői mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő, aki a Tra­gé­di­át nem mint kö­zép­ko­ri misz­té­ri­u­mot fog­ja fel, ha­nem a ze­nei kí­sér­let­tel, a mo­dern dísz­le­tek­kel és a ba­let­tal re­vü­jel­le­get adott az elő­adás­nak. Ugyan­ez a lap 1926. de­cem­ber 30-i szá­má­ban ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia min­den ed­di­gi elő­adá­sán telt ház volt, és nagy si­kert ara­tott Dina Kaczérovának, a nép­sze­rű tán­cos­nő­nek a fel­lé­pé­se, aki ma­gá­val ra­ga­dó for­ra­dal­mi tán­cot adott elő. „Öröm­mel nyug­táz­hat­juk, hogy az est nagy­sze­rű volt, a mun­ka ered­mé­nye cso­dá­la­tos. Olyan Ma­dách van a szín­pa­dun­kon, amely mi­att Pest előtt sem kell szé­gyen­kez­nünk” – ezek­kel a lel­kes sza­vak­kal mél­tat­ja a be­mu­ta­tót a Národnie noviny kri­ti­ku­sa. To­váb­bá di­csé­ri a dísz­let öt­le­tes­sé­gét, a szí­né­szek ala­kí­tá­sát és a zenét.30
A füg­get­len na­pi­lap, a Slovenský národ kri­ti­ku­sa a val­lás szem­szö­gé­ből kö­ze­lí­ti meg a da­ra­bot. Sze­rin­te a da­rab a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber tra­gé­di­á­ja, nem pe­dig a val­lá­sos em­be­ré. „Lu­ci­fer győz az Úr és az em­ber fe­lett. De Lu­ci­fer fe­lett győz az Úr, és a vé­gén ez a győz­tes Úr se­gí­tő ke­zet nyújt a le­győ­zött em­ber­nek. Eb­ben a do­log­ban győz­tes a Tra­gé­dia. De ez már nem a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber győ­zel­me. Ez a po­zi­tív val­lá­sos vi­lág­né­zet győ­zel­me, amely nél­kül az em­ber éle­te vég­képp nem élet.”31 Eb­ből ki­fo­lyó­lag a cikk író­ja elé­ge­det­len Bezdíèek (Lu­ci­fer) sze­rep­fel­fo­gá­sá­val, aki egy szer­te­len kis­ör­dö­göt for­mál meg. „Egy ilyen kis­ör­dög, mint ahogy Bezdíèek meg­for­mál­ta, nem le­het a ha­tal­mas Úr ve­tély­tár­sa. En­nek az ör­dög­nek más­nak kell len­nie, nagy­nak, im­po­záns­nak, min­dig va­la­mi em­ber­fe­let­ti­nek és po­ko­li­an ko­moly­nak. Hisz az Úr győ­zel­me is csak ilyen ha­tal­mas Lu­ci­fer fe­lett le­het óriási.”32
A Robotnícke noviny bí­rá­ló­ja dra­ma­tur­gi­ai kér­dé­sek­re is rá­tér. Cik­ké­ből meg­tud­juk, hogy a dra­ma­turg, Tido J. Gašpar bi­zo­nyos szí­ne­ket ki­ha­gyott a da­rab­ból, így a ke­resz­te­sek két je­le­ne­tét és az ang­li­ai színt is. Elé­ge­det­len a ze­né­vel. Sze­rin­te a ze­ne „alap­ve­tő hi­bá­ja, hogy a ze­ne­szer­ző vég­képp nem tö­rő­dött a ze­ne és a be­szélt nyelv ará­nyá­val, és ezért a ze­ne a melodramatikus he­lye­ken tel­je­sen el­tom­pít­ja a be­szé­det”. El­is­me­rő­en szól vi­szont a ren­de­ző mun­ká­já­ról, aki­nek az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött si­ke­rült egy jó elő­adást lét­re­hoz­nia, fő­leg a ne­héz tö­meg­je­le­ne­tek nyer­ték el a kri­ti­kus tetszését.33
A Robotnícke novinyvel el­len­tét­ben a Slovák cikk­író­ja ki­fo­gá­sol­ja, hogy a tö­meg­je­le­ne­tek­ben, ami­kor Miltiádész és Dan­ton a tö­meg­hez szól, ti­zen­két em­ber áll a ku­lis­­szák mel­lett, és így az egész je­le­net ko­mi­ku­san hat.34 Ezen a vé­le­mé­nyen van Štefan Krèméry is, aki a For­ra­dal­mi je­le­net Az em­ber tra­gé­di­á­já­ban cí­mű cik­ké­ben elem­zi az elő­adást. ő így ír a tö­meg­je­le­ne­tek­ről: „A da­rab elő­adá­sá­ban fő­leg a ne­héz fran­cia szín áb­rá­zo­lá­sa volt za­va­ró. Sviták (Ádám) erőt­len tel­je­sít­mé­nyé­vel, a tö­meg ne­héz­kes moz­gá­sá­val és ki­csi­sé­gé­vel erőt­len ka­ri­ka­tú­rá­ba haj­lott. Sok min­den van a mű­ben, ami ka­ri­ka­tú­rá­nak tű­nik, de nem an­nak gon­dol­ta Ma­dách. ő a túl­fe­szí­tett­ség­gel csak a kor eré­nye­it és bű­ne­it akar­ta na­gyob­bí­ta­ni, ki­éle­sí­te­ni az el­len­té­te­ket, fel­kor­bá­csol­ni a ke­dé­lye­ket, hogy az egész szín olyan mo­nu­men­ta­li­tás­sal vissz­han­goz­zon, ami­lyen­nel egy elő­ző és kö­vet­ke­ző szín sem. A gilotin alá Dan­ton nem mint egy ope­rett­fi­gu­ra hajt­ja a fejét… ha­nem mint egy óri­ás.” Krèméry a to­váb­bi­ak­ban a mű ke­let­ke­zé­sé­nek kö­rül­mé­nye­i­vel fog­lal­ko­zik, majd így fe­je­zi be ér­té­ke­lé­sét: „Kár, hogy az elő­adás gyors fo­lyá­sá­ban el­vesz­tek a gon­do­la­tok, nemegy na­gyon erős és sú­lyos gon­do­lat, ame­lyek mi­att ezt a kö­zép­ko­ri ne­mest – ös­­sze­té­veszt­ve mű­ve­it a vi­lág­iro­da­lom fi­lo­zó­fi­ai al­ko­tá­sa­i­val is – cso­dál­ni fogjuk.”35
A da­ra­bot a kö­vet­ke­ző év­ben is ját­szot­ták a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház­ban, de vi­dé­ki vá­ro­sok­ban is fel­lép­tek ve­le. A Slovenské noviny ar­ról tu­dó­sít, hogy Turócszentmártonban a né­zők ma­gas szín­vo­na­lú Ma­dách-elő­adást lát­hat­tak. Zsol­nán a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház elő­adá­sa­it ke­ve­sen lá­to­gat­ták, ki­vé­ve Az em­ber tra­gé­di­á­ját, amely – ta­lán a mű­vé­sze­tek­től mes­­sze eső okok mi­att – re­kord­lá­to­ga­tást él­ve­zett – ír­ja a zsol­nai ven­dég­sze­rep­lés­ről a lap.36
A da­ra­bot ki­sebb-na­gyobb szü­ne­tek­kel az egész évad­ban (1926–1927) ját­szot­ták an­nak el­le­né­re, hogy a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház Ta­ná­csa olyan ha­tá­ro­za­tot ho­zott, hogy min­den ma­gyar da­ra­bot tö­röl­ni kell a szín­ház re­per­to­ár­já­ból. A Tra­gé­dia vi­szont ma­radt. Az utol­só hír a da­rab­ról a Slovák 1927. szep­tem­ber 2-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó. A lap ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia 1927. au­gusz­tus 31-i elő­adá­sán na­gyon ke­vés né­ző volt, a szí­né­sze­ket ez vi­szont nem za­var­ta, nagy lel­ke­se­dés­sel ját­szot­tak. A Tra­gé­dia po­zso­nyi be­mu­ta­tó­já­ról el­mond­hat­juk, hogy a szlo­vák kö­zön­ség előtt is si­kert ara­tott. Ki­sebb-na­gyobb hi­bái – mint aho­gyan ez az elő­adá­so­kat kí­sé­rő kri­ti­kák­ból is ki­tű­nik – bi­zo­nyá­ra vol­tak az elő­adás­nak, de az adott kor­ban és az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött egy jó szín­vo­na­lú elő­adást lát­ha­tott, és Ma­dách Tra­gé­di­á­ja is­mét meg­hó­dí­tott egy szín­pa­dot.
A há­bo­rú után Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­ször a te­le­ví­zi­ó­ban ke­rült be­mu­ta­tás­ra. A Ma­dách-cen­te­ná­ri­um al­kal­má­ból mu­tat­ta be a Cseh­szlo­vák Te­le­ví­zió a drá­ma utol­só je­le­ne­tét. Két év­vel ké­sőbb a kas­sai Ál­la­mi Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a Tra­gé­di­át Ti­bor Rakovský ren­de­zé­sé­ben 1966. áp­ri­lis 9-én Ctibor Štítnický for­dí­tá­sá­ban. „Ctibor Štítnický nagy ér­de­me, hogy az ő for­dí­tá­sán ke­resz­tül nem a du­a­lisz­ti­kus kó­ru­so­kat hall­juk, ha­nem az ön­ma­gá­ban ké­tel­ke­dő és hí­vő em­ber pár­be­széd­ét, hogy vis­­sza­ta­lá­lunk Ma­dách­hoz és Tra­gé­di­á­já­hoz, ah­hoz a Tra­gé­di­á­hoz, amely nem az is­te­ne­ké, ha­nem az em­be­re­ké” – ol­vas­hat­juk Monoszlóy M. De­zső: Mon­dot­tam: Em­ber, küzdj és higgy cí­mű kri­ti­ká­já­ban az Iro­dal­mi Szem­le ha­sáb­ja­in. Monoszlóy ere­de­ti­nek ér­zi Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját, amely­nek ki­in­du­ló­pont­ját Ádám ál­mai ké­pe­zik. „En­nek az álom­nak – mond­ja to­vább – a kar­ve­ze­tő­je Lu­ci­fer, Ádám­nak ön­ma­gá­ból ki­ve­tült, ké­tel­ke­dő al­te­re­gó­ja. Nem va­la­mi har­sány és ör­dög­mez­be öl­töz­te­tett túl­vi­lá­gi fi­gu­ra, de nem is frak­kos szar­kasz­ti­kus fi­gu­ra, ha­nem ma­ga a ra­ci­o­ná­lis ész megtestesülése…” Ki­tű­nő­nek tart­ja a pá­ri­zsi, lon­do­ni színt és a so­kat vi­ta­tott fa­lansz­ter-je­le­ne­tet is, amely „an­nak a sej­tés­nek egy­ér­tel­mű és konk­rét ag­go­dal­mát tük­rö­zi, hogy az em­be­ri ér­zé­se­ket és egyé­ni­sé­ge­ket min­den egy­ol­da­lú és túl­haj­tott technokratizmus el­nyel­he­ti”. Ki­emel­ke­dő kul­tu­rá­lis ese­mény volt a kas­sai be­mu­ta­tó. A szín­ház, amely nem tar­to­zott az or­szág leg­jobb együt­te­sei kö­zé, meg­bir­kó­zott a ne­héz fel­adat­tal, s egy jó szín­vo­na­lú elő­adást mu­ta­tott be. A Tra­gé­dia „szó­ban és hang­ban is egy­aránt mél­tó­kép­pen hang­zott, és nem ki­csi­nyí­tet­te az em­ber örök tra­gé­di­á­ját, ha­nem szem­be­né­zett ve­le” – fe­je­zi be írá­sát Monoszlóy M. Dezső.37
Az Új Szó Ma­dách Im­re: Az em­ber tra­gé­di­á­ja, ün­ne­pi be­mu­ta­tó a košicei Ál­la­mi Szín­ház­ban cím­mel kö­zölt cik­ket Gály Iván tol­lá­ból „A ven­dég­ren­de­ző, Ti­bor Rakovský el­ső­sor­ban a mű ra­ci­o­ná­lis mag­vát tö­rek­szik életközelbe hoz­ni, még­pe­dig anél­kül, hogy lé­nye­ge­sebb be­avat­ko­zást al­kal­maz­na. A drá­mát nem a cse­lek­mény­ben, ha­nem a gon­do­la­tok pár­vi­a­da­lá­ban ke­re­si” – ír­ja a ren­de­zés­ről Gály Iván. Ladislav Vychodil szín­pad­kép­ét túl­zsú­folt­nak tart­ja, amely ke­vés te­ret nyújt a szín­pa­di játékra.38
A Prav­da Milan Po­lák cik­két köz­li a be­mu­ta­tó­ról Pa­te­ti­kus Em­ber tra­gé­di­á­ja cím­mel. Sze­rin­te az elő­adás leg­erő­sebb ele­mei a szín­pad­kép, a meg­vi­lá­gí­tás és a jel­me­zek. Az egész elő­adást va­la­mi­fé­le „mo­nu­men­tá­lis pá­tosz” len­gi át, és az egész kas­sai elő­adás úgy hat, mint­ha Ádám mo­no­lóg­ját hal­la­nánk szín­pa­di ké­pek­kel és ví­zi­ók­kal illusztrálva.39
Rakovský „ma­gát a tra­gé­di­át lát­ta meg eb­ben a drá­má­ban, a bu­ká­sok bo­nyo­lult lán­co­la­tát, s en­nek a lán­co­lat­nak a há­rom leg­fon­to­sabb együtt­ha­tó­já­ra, a küz­dő, az ér­tel­mi és ér­zel­mi elem­re ál­lí­tot­ta be a fő­sze­rep­lő­ket is” – jel­lem­zi Rácz Oli­vér a ren­de­ző mun­ká­ját a Hét ha­sáb­ja­in, majd így foly­tat­ja: „Rakovský ér­tel­me­zé­sé­ben Ádám egész ma­ga­tar­tá­sa ezt a fel­fo­gást hang­sú­lyoz­za ki: Ádám nem hi­szi el, hogy a föld ki­hűl­het, Ádám aj­kán már nem hat ha­lá­los ké­tely­nek a ma­dá­chi kér­dés: Ho­vá lesz énem zárt egyé­ni­sé­ge?” Ilyen Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám. Mi­lyen Lu­ci­fer? Er­re is ka­punk vá­laszt a cikk­ből. Lu­ci­fer Ádám „szel­lem­kí­sé­rő­jé­vé” vá­lik, a ta­ga­dás örök szel­le­me, de „dest­ruk­tív bölcsessége már nem a dubito er­go se­bez­he­tet­len vért­je alatt ha­da­ko­zik, ha­nem an­nak a té­tel­nek a bi­zo­nyí­tá­sá­ul szol­gál, hogy az ész, a pusz­ta ész nem ment­he­ti meg a vi­lá­got”. Rácz Oli­vér, Ladislav Vychodil (dísz­let) és Ti­bor Rakovský kö­zös mun­ká­ját Sal­va­dor Dalí me­ta­fo­ri­kus áb­rá­zo­lás­mód­já­hoz kö­ze­li­nek tartja.40
Mojmír Sabol sze­rint a ren­de­ző nem ak­náz­ta ki tel­jes mér­ték­ben a mű­ben rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket. Ádám és Lu­ci­fer kö­zött nincs drá­mai fe­szült­ség. Nem tart­ja sze­ren­csés­nek a sze­rep­osz­tást sem, né­mely szí­nész adott­sá­ga­i­nak nem meg­fe­le­lő sze­re­pet játszott.41
A ma­gyar nyel­vű he­ti­lap, az Új If­jú­ság is fog­lal­ko­zott a kas­sai be­mu­ta­tó­val. A cím­la­pon rö­vid cikk ér­te­sít a be­mu­ta­tó­ról, majd meg­szó­lal a ren­de­ző is. A cikk cí­me: Ami az em­ber­ben em­be­ri. Mi­ért ép­pen Az em­ber tra­gé­di­á­ját vit­ték szín­re? – hang­zik a kér­dés Ti­bor Rakovský ren­de­ző­nek, amely­re így vá­la­szol: „Mi­vel a da­rab­ban ma­gá­ról az em­ber­ről van szó. Az em­be­ri bá­tor­ság és aka­rat vég­te­len nagy­sá­gá­ról. Az em­ber meg­aka­dá­lyoz­hat­ja a vi­lág­ka­taszt­ró­fát is. A tu­do­mány so­kat se­gí­tett az em­ber­nek, de a tu­do­mány mű­ve az atom­bom­ba is. Ma­dách mű­vé­ben fel­csen­dül a hi­de­gen szá­mí­tó em­be­ri ész mel­lett az ér­zés hang­ja is. Hogy az em­be­ri ész és ér­zés kö­zött tö­ké­le­tes össz­hang­nak kell len­nie. Hogy az em­be­rért foly­ta­tott harc­ban győz­ni kell.” Ugyan­en­nek a szám­nak a ne­gye­dik ol­da­lán Batta György Ma­dách 1966-ban Kas­sán cí­mű cik­két köz­li a lap. Batta György lel­ke­se­dés­sel szól az elő­adás­ról. Mél­ta­tá­sá­ba azon­ban hi­ba csú­szott. Ezt ír­ja: „Csehszlovákia tör­té­nel­mé­ben el­ső íz­ben szín­re ke­rült a ma­dá­chi mű, s ara­tott eb­ben az or­szág­ban is sikert…” Azt hi­szem ezt az ál­lí­tást nem kell kü­lö­nö­seb­ben meg­cá­fol­ni, az ed­di­gi­ek­ből vi­lá­go­san ki­tű­nik a szer­ző té­ve­dé­se. Batta György an­­nyi­ra ki­emel­ke­dő­nek tart­ja már ma­gát a tényt, hogy a Tra­gé­dia szlo­vák nyel­ven ke­rült elő­adás­ra, hogy lel­ke­se­dé­sét hang­sú­lyoz­za, más­ra nem is igen fi­gyel. „Olyan nagy je­len­tő­sé­gű – ír­ja –, olyan út­tö­rő mun­ka volt az, hogy il­let­len­ség len­ne ezt a lel­kes cso­por­tot akár egyet­len szó­val vagy mon­dat­tal bí­rál­ni (A sors iró­ni­á­ja, hogy tel­je­sít­mé­nye­ik olyan jók vol­tak, nem is le­het­ne ros­­szat mon­da­ni róluk).”42
Há­rom év­vel a kas­sai be­mu­ta­tó után, 1969. ok­tó­ber 11-én, a po­zso­nyi Hviezdo­slav Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A ren­de­ző is­mét Ti­bor Rakovský. El­ha­tá­ro­zá­sát és ké­sőbb a be­mu­ta­tót a kri­ti­ka nem fo­gad­ta ki­tö­rő öröm­mel. A kri­ti­ku­sok egy ré­sze az újabb be­mu­ta­tót tel­je­sen fö­lös­le­ges­nek tar­tot­ta. Ezt a vé­le­ményt val­lot­ta Emil Lehuta is, aki a Slovenské poh¾ady ha­sáb­ja­in fej­ti ki né­ze­te­it. Nem ér­ti, mi szük­ség volt er­re az új­ra­ren­de­zés­re, ami­kor Po­zsony­ban a kas­sai elő­adást lát­hat­ták vi­szont a né­zők, ugyan­azok­kal a hi­bák­kal és el­len­té­tek­kel. Lehuta sze­rint Rakovský vis­­sza­tért a „szín­ház – pó­di­um” el­kép­ze­lé­se­i­hez, amely alatt a szín­pad és a kö­zön­ség köz­vet­len kap­cso­la­tát ér­ti tech­ni­kai ef­fek­tu­sok nél­kül. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt han­goz­tat­ja, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és az egész mű „a ba­rokk szín­ház te­ma­ti­ká­já­nak és po­é­ti­ká­já­nak el­ké­sett pél­dá­nya, amely­nek vég­ső és leg­főbb cél­ja a ke­resz­tény hit ün­nep­lé­se volt”.43
A Slovenské divadlo cí­mű szín­há­zi lap rész­le­tes cik­ket kö­zöl a mű­ről és a be­mu­ta­tó­ról M. M. Dedinský tol­lá­ból Ér­dem­te­len és fe­les­le­ges be­mu­ta­tás cím­mel. Már a cím is sok min­dent el­árul. Dedinský nem lel­ke­se­dik az új ren­de­zé­sért, sőt fö­lös­le­ges­nek is tart­ja. Kri­ti­ká­ja rész­le­tes, ki­tér ma­gá­ra a mű­re is, szól a dra­ma­tur­gi­á­ról, a ren­de­zés­ről. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt hang­sú­lyoz­za, hogy Ma­dách mű­ve nem drá­mai mű, és ezért szín­pad­ra al­kal­mat­lan. Ma­dách mű­vé­ben nincs konf­lik­tus, és ami a Tra­gé­di­á­ban szín­há­zi, az mind a Fa­ust­ból van. Ma­dách­nak nem si­ke­rült hús-vér ala­ko­kat al­kot­nia. Ádám, Éva és Lu­ci­fer min­dig a szer­ző sza­va­it vissz­han­goz­zák. Ádám, Éva és Lu­ci­fer nem egyé­ni­sé­gek, csak a szer­ző gon­do­la­ta­i­nak a hor­do­zói és tolmácsolói.”44 A ren­de­ző mun­ká­ját el­len­ben ki­tű­nő­nek tart­ja. Rakovský az a ren­de­ző, aki együtt tud mű­köd­ni a mo­dern dísz­let­ter­ve­ző­vel, tud dol­goz­ni a tö­meg­gel, s a rö­vi­dí­té­sek­kel, szim­bó­lu­mok­kal fon­tos gon­do­la­to­kat tud ki­fe­jez­ni.
A Práca Gabriel Rapoš be­szá­mo­ló­ját köz­li a be­mu­ta­tó­ról. A ren­de­zés­ről Rapoš­nak az a vé­le­mé­nye, hogy Rakovskýnak nem si­ke­rült a mű hi­bá­ját fe­led­tet­ni, még­pe­dig azt, hogy ez a mű könyv­drá­ma, és azt, hogy már „száz­éves”. A kas­sai be­mu­ta­tó óta a ren­de­ző át­dol­goz­ta a szö­ve­get, még­is ma­rad­tak ben­ne je­le­ne­tek, me­lyek hát­rál­tat­ták a cse­lek­ményt, gyen­gí­tet­ték gon­do­la­ti és szín­há­zi hatását.45
Fog­lal­ko­zik a be­mu­ta­tó­val a Divadlo cí­mű cseh nyel­vű szín­há­zi lap is. Milan Obst kri­ti­ká­já­ban a dísz­le­tet, a szín­pa­di tech­ni­kát eme­li ki. A Tra­gé­dia be­mu­ta­tó­ját azok kö­zé az elő­adá­sok kö­zé so­rol­ja, ame­lyek­nél a né­ző fan­tá­zi­á­já­nak már a be­lé­pés­kor dol­goz­nia kell. Ez a dísz­let ér­de­me, amely a né­zőt már a szín­ház­ba lé­pés­kor fo­gad­ja. Ladislav Vychodil olyan dísz­le­tet ké­szí­tett, amely a mű mon­da­ni­va­ló­já­nak fon­tos hor­do­zó­ja, s amely épí­té­sze­ti­leg az an­tik szín­há­zat idé­zi fel a nézőben.46
Vla­di­mír Štefko a Smenában az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal kez­di cik­két, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és ezért nem ér­ti, hogy en­nek el­le­né­re mi­ért vál­lal­koz­nak a ren­de­zők a szín­re­vi­te­lé­re, da­col­va a kri­ti­kus meg­jegy­zé­sek­kel. A ren­de­zés­re át­tér­ve meg­ál­la­pít­ja, hogy míg a kas­sai elő­adás­ban Lu­ci­fer Ádám al­te­re­gó­ja, ad­dig a po­zso­nyi elő­adás­ban Lu­ci­fer és Ádám sze­mé­lyét kü­lön­vá­laszt­ja a ren­de­ző. Lu­ci­fer a po­zso­nyi elő­adás­ban olyan erőt kép­vi­sel, amely ál­lan­dó­an za­var­ja, nyug­ta­la­nít­ja Ádá­mot, iro­ni­zál­ja a vi­lá­got és ma­gát Ádá­mot is, fel­nyit­ja Ádám sze­mét, de aka­dá­lyo­kat is gör­dít az út­já­ba. Rakovský így nem az em­ber bel­ső har­cát örö­kí­ti meg, ha­nem az em­be­rek kö­zöt­ti, az em­be­rek és az el­len­sé­ges vi­lág kö­zöt­ti har­cot mu­tat­ja be. Ádám az ilyen szín­pa­di fel­fo­gás­ban az a szá­nal­mas em­ber, aki igyek­szik, né­ha el­ke­se­re­dik, hogy az­tán a leg­ki­sebb fény­su­gár is re­ményt éb­res­­szen benne.47
Az Iro­dal­mi Szem­le Eg­ri Vik­tor tol­lá­ból kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Eg­ri sze­rint Rakovský ér­tő kéz­zel nyúl a szö­veg­hez, és a rö­vi­dí­té­sek­kel szín­pa­di­lag ha­tá­so­sab­bá és fe­sze­seb­bé tet­te a drá­mát. „Fel­fo­gá­sá­ban – ír­ja – Ádám jó­val ak­tí­vabb, mint a bu­da­pes­ti elő­adá­so­kon, va­ló­ban ő a Tra­gé­dia hő­se, a küz­dő em­ber, aki min­den el­bu­ká­sa után talp­ra áll. Alig­ha­nem az erős rö­vi­dí­té­sek szám­lá­já­ra ír­ha­tó, hogy Ádám és Lu­ci­fer örök pár­ba­ja így másult, és kü­lö­nö­sen a Tra­gé­dia be­fe­je­ző ké­pé­ben gyen­gült is. Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját a Lu­ci­fert ala­kí­tó Ctibor Filèík dé­mo­ni­kus já­té­ka, szel­le­mé­nek su­gár­zó, ka­ján­ko­dó hang­hor­do­zá­sa, gya­ko­ri né­ma, fi­gye­lő ma­ga­tar­tá­sa is ki­eme­li.” El­is­me­rés­sel szól Ladislav Vychodil „lép­cső­ze­te­sen gör­dü­lő, zárt ku­po­lát érez­te­tő” szín­pad­ké­pé­ről, amely „sú­lyos­sá­ga és fe­ke­te szí­ne el­le­né­re na­gyon ha­tá­sos­nak bi­zo­nyult, s amely a tö­me­get ki­tű­nő­en moz­ga­tó, s vi­lá­gí­tá­si ef­fek­tu­sok­kal él­ni tu­dó ren­de­ző mun­ká­ját a leg­jobb ér­te­lem­ben lát­vá­nyos­sá te­szi”.
Eg­ri fel­hív­ja a fi­gyel­met ar­ra is, hogy Rakovský egy kis ja­ví­tást esz­kö­zölt a drá­ma szö­ve­gé­ben. A fa­lansz­ter-je­le­net­ben, ami­kor a tu­dós ar­ról ha­tá­roz, hogy mi le­gyen a gye­rek­ből, ezt mond­ja: „E gyer­me­ket or­vos­nak kell ta­ní­ta­ni, / eb­ből pász­tor lesz.” Rakovský sze­rint ez nem lo­gi­kus, mi­vel a tu­dós nem sok­kal az­előtt Ádám kér­dé­sé­re, hogy mi­lyen ál­la­tok él­nek itt, így vá­la­szol: „Él ami hasz­nos és mit ek­ko­rig / A tu­do­mány pó­tol­ni nem tu­dott: / A disz­nó és a bir­ka, de ko­ránt­se / Olyan hi­á­nyo­san már, mint mi­nő­nek / A kon­tár ter­mé­szet megalkotá: / Az élő zsír, ez hús – s gyap­jú­tö­meg, / Mely, mint a lom­bik, cél­ja­ink­ra szol­gál.”
Ezek­ből a mon­da­tok­ból Rakovský sze­rint ki­tű­nik, hogy már nin­cse­nek ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett „ál­la­tok”, ezért en­nek a tár­sa­da­lom­nak nincs szük­sé­ge pász­tor­ra, s ezért a pász­tor szót „pék­re” vál­toz­tat­ja: „Z toho chlapca bude dobrý lekár, / A z toho pekár.”48
A Prav­da 1970. ja­nu­ár 24-i szá­ma Mátrai-Betegh Bé­la cik­két köz­li Az em­ber tra­gé­di­á­ja po­zso­nyi fel­újí­tá­sá­ról, amely ere­de­ti­leg a Ma­gyar Nem­zet­ben je­lent meg. „A Tra­gé­di­á­ból ki kell há­moz­ni a drá­mai ma­got, mert egé­szé­ben nem játsz­ha­tó. Ezt tet­te Ti­bor Rakovský is, de biz­tos, hogy a lé­nyeg­ből sem­mi sem ma­radt ki” – szö­ge­zi le a kri­ti­kus. A dra­ma­tur­gi­ai meg­ol­dá­sok­ból csak egyet em­lít. Az egyip­to­mi szín­ben a sze­rel­mi je­le­ne­tet be­fe­je­zet­le­nül hagy­ják, és amit Ádám a sze­re­lem­ről, a nő­ről mond, szeb­ben mond­ják, de a prá­gai je­le­net­ben. „Ami az elő­adás­ban olyan meg­győ­ző, az az egy­sze­rű­ség ös­­sze­tett és ha­tá­sos ere­je, amely­ben sza­ba­don ki­bon­ta­koz­hat­nak és ér­vé­nye­sül­het­nek a mű nagy­sze­rű gon­do­la­tai” – ír­ja to­vább Mátrai-Betegh Bé­la.
Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta az, ami a Hviezdoslav Szín­ház elő­adá­sá­ban vi­ta­tott. Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta sza­ba­dabb, mint a va­ló­ság­ban. Ádám ma­gá­ra ha­gyot­tan – Lu­ci­fer is el­hagy­ta – bir­kó­zik meg a tör­té­nel­mi fel­adat­tal. Lu­ci­fer csak az Úr­ral áll örök harc­ban. Lu­ci­fer nem az erőt kép­vi­se­li az elő­adás­ban, amely Ádá­mot to­vább­lé­pés­re ösz­tö­nöz­né, Ádám aka­rat­ere­jét csak sa­ját hi­te táp­lál­ja.
Milan Po­lák cik­két a Ro¾nícke noviny köz­li. Po­lák sze­rint Rakovský tö­ké­le­te­sí­tet­te az elő­adást, és a né­ző nem a tör­té­nel­mi ké­pek vál­ta­ko­zá­sát lát­ja a szín­pa­don, ha­nem az em­ber el­ke­se­re­dett har­cát a meg­is­me­ré­sért. ő is ki­fo­gást emel Lu­ci­fer sze­mé­lye el­len. Míg Ádám gon­dol­ko­dóbb, sa­ját ké­te­lye­i­vel küzd, le­tö­rik a meg­is­me­rés ter­he alatt, hogy az­tán to­vább har­col­jon, ke­res­ve az ide­á­lo­kat, ad­dig Lu­ci­fer in­kább fe­lü­le­tes, iro­ni­kus, szkep­ti­kus és ci­ni­kus, de nem egyen­ran­gú el­len­fél, fi­lo­zó­fus és in­tel­lek­tu­á­lis part­ner. Lu­ci­fer in­kább bo­hóc, és saj­nos ez­zel tör­vény­sze­rű­en csök­ken Ádám har­cá­nak az ér­té­ke is.49
A Hlas ¾udu L-A jel­zé­sű bí­rá­ló­ja sze­rint a Tra­gé­di­á­ban to­váb­bi hú­zá­sok­ra len­ne szük­ség, és mo­der­nebb szín­há­zi ren­de­zés­re. Sze­rin­te az elő­adás a klas­­szi­kus da­ra­bo­kat ked­ve­lők tet­szé­sé­vel ta­lál­ko­zik még ak­kor is, ha se dra­ma­tur­gi­ai, se mű­vé­szi szem­pont­ból nincs út­tö­rő mun­ka jellege.50
A Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház nagy si­ker­rel mu­tat­ta be a da­ra­bot Bu­da­pes­ten is, a Víg­szín­ház­ban, ahol mint­egy 1500 né­ző te­kin­tet­te meg – ér­te­sül­tünk a Film a divadlo cí­mű lapból.51
Vé­ge­ze­tül el­mond­hat­juk, hogy a kas­sai és po­zso­nyi né­zők jó szín­vo­na­lú Tra­gé­dia-elő­adá­so­kat lát­hat­tak. Rakovský sze­mé­lyé­ben olyan ren­de­ző nyúlt a da­rab­hoz, aki fel­is­mer­te iga­zi ér­té­ke­it, és a ze­ne, va­la­mint a mo­dern dísz­le­tek se­gít­sé­gé­vel olyan elő­adást ren­de­zett, amely a ma­gyar­or­szá­gi né­zők és szak­em­be­rek el­is­me­ré­sét is ki­vív­ta.

Dusík Anikó: EötvösRegény

A re­gény

A re­gény mű­fa­ja az 1830-as évek má­so­dik fe­lé­ben jut je­len­tő­sebb sze­rep­hez a ma­gyar iro­da­lom­ban. Az ad­di­gi el­szi­ge­telt és több­nyi­re vissz­hang­ta­lan pró­bál­ko­zá­sok után, 1836-tól fo­lya­ma­tos­nak te­kint­he­tő je­len­lé­te a ma­gyar iro­da­lom­ban. 1836-ot meg­elő­ző­en a har­min­cas évek el­ső fe­lé­ben két je­len­tős ese­mény irá­nyít­ja kon­cent­rál­tab­ban a ha­zai kö­zön­ség és az iro­dal­mi köz­vé­le­mény fi­gyel­mét a mű­faj­ra. Az egyik Fáy And­rás 1832-ben meg­je­le­nő re­gé­nye, A Bélteky-ház, a má­sik Baj­za Jó­zsef A ro­mán köl­tés­ről cí­mű el­mé­le­ti írá­sa, amely 1833-ban je­le­nik meg a Kri­ti­kai La­pok­ban.
Az iga­zi át­tö­rést azon­ban 1836 je­len­ti. Eb­ben az év­ben négy ere­de­ti ma­gyar re­gény je­le­nik meg, s a kö­vet­ke­ző évek a ma­gyar re­gé­ny szám­be­li nö­ve­ke­dé­sét, a mű­faj el­ső nép­sze­rű, is­mert és el­is­mert szer­ző­jé­nek „meg­szü­le­té­sét” hoz­zák. Az „át­tö­rés” évé­nek leg­je­len­tő­sebb, legidőtállóbb re­gé­nyét, az Abafit író Jó­si­ka Mik­lós a kor ün­ne­pelt ro­mán-író­ja lesz. Ol­va­sott­sá­gát, nép­sze­rű­ség­ét és el­is­mert­sé­gét tö­ret­le­nül őr­zi 1848/49-ig, an­nak el­le­né­re, hogy a kez­de­ti évek­ben meg­je­lent re­gé­nyei szín­vo­na­lát a negy­ve­nes évek­ben már nem tud­ja meg­ha­lad­ni (né­ha el­ér­ni sem).
A mű­faj szem­pont­já­ból a negy­ve­nes évek je­len­tős ese­mé­nye­i­nek szá­mí­ta­nak Eöt­vös Jó­zsef re­gé­nyei, me­lyek a cél­ra­tö­rő, sab­lo­nos, egy­re fel­szí­ne­sebb Jó­si­ka-mű­vek­kel szem­ben a mű­faj ös­­sze­tett­sé­gé­re, gon­do­la­ti tar­tal­ma­kat meg­je­le­ní­tő sze­re­pé­nek fon­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet­nek. Eöt­vös szá­má­ra a tör­té­net me­sé­je csak ke­ret, egy olyan te­rep, amely a vi­lág és az én kér­dé­se­i­nek, konf­lik­tu­sa­i­nak, le­het­sé­ges sze­re­pe­i­nek be­mu­ta­tá­sá­ra szol­gál.
Jó­si­ka és Eöt­vös re­gé­nyei ugyan­ak­kor egy­for­ma in­ten­zi­tás­sal figyelemztetnek a pró­za­nyelv nor­ma­te­rem­tő min­tá­já­nak hi­á­nyá­ra. Jó­si­ka re­gé­nye­it az el­ső­sor­ban a sza­vak szint­jén ér­zé­kel­he­tő ke­re­sett­ség te­szi za­va­ró­vá. Eöt­vös ol­va­sói a kör­mon­dat­ok ten­ge­ré­ben ful­do­kol­nak. Mind­két író szö­ve­gei a pró­za­nyel­vi nor­mák ki­a­la­ku­lat­lan­sá­gát jel­zik. Az eöt­vö­si pró­za lí­ra­i­sá­ga, képisége azon­ban még így is Jó­si­ká­nál je­len­tő­sebb író­nak mu­tat­ja Eöt­vöst.
A nyel­vi vál­tás, a nor­ma­te­rem­tés a negy­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­nek ele­jén szü­le­tő új pró­zá­ban fi­gyel­he­tő majd meg. A szer­ke­ze­té­ben és szó­kész­let­ében a köz­nyel­vi­hez kö­ze­lí­tő, iro­dal­mi vá­lasz­té­kos­sá­gát, ké­pi ere­jét fel nem adó nyelv „meg­ta­lá­lá­sa” Jó­kai ne­vé­hez köt­he­tő. A cél­hoz ve­ze­tő úton ugyan­ak­kor Pe­tő­fi pró­za­nyel­vé­nek ha­tá­sa, sze­re­pe is meg­ha­tá­ro­zó.

Eöt­vös

Az em­ber­nek „se­hol nyughelyet ta­lál­nia nem le­het; a vi­lág­ban, mert az em­be­rek, a ma­gány­ban, mert ön­ér­zel­mei nem en­ge­dik pi­hen­ni” – fo­gal­maz­za meg a re­gé­nyei kon­cep­ci­ó­já­nak alap­ja­ként ol­vas­ha­tó gon­do­la­tot Eöt­vös A karthausiban (AK I, 142). Eöt­vös a vi­lág­ban és ön­ma­guk­ban ke­re­ső, nyug­ta­lan, sza­bály­ta­lan, a nem­ze­ti ro­man­ti­ka-prog­ram el­vá­rá­sa­i­hoz ké­pest ös­­sze­tet­tebb fi­gu­rá­kat ked­ve­li. Kö­zös­sé­gi­nek ne­vez­he­tő kér­dé­sek, cé­lok meg­je­le­ní­té­sé­ben sem egy­ér­tel­mű­sít.
A karthausi Eöt­vös Jó­zsef el­ső re­gé­nye. Önál­ló ki­adá­sá­ra 1842-ben ke­rült sor. Ugyan­eb­ben az év­ben meg­je­lent a re­gény né­met for­dí­tá­sa is Der Karthäuser cím­mel (Szinnyei I, 256).
A mű­vet ha­gyo­má­nyo­san szen­ti­men­tá­lis re­gény­ként je­lö­li a szak­iro­da­lom; az „egye­te­mes vi­lág­fáj­da­lom, ki­áb­rán­dult­ság és em­ber-meg­ve­tés” re­gé­nyét lát­va a mű­ben (AMIT, 613–614).
A szen­ti­men­tá­lis re­gény­re uta­ló je­gyek meg­je­le­né­se el­le­né­re a re­gény sok­kal in­kább te­kint­he­tő a szen­ti­men­tá­lis re­gény meg­ha­la­dá­sa kí­sér­le­té­nek, mint „wertheriádának”.
A mű egy je­le­ne­té­ben a dor­bé­zo­ló tár­sa­ság egyik tag­ja a má­si­kat gú­nyo­san „Wertherek eré­nyes utód­já­nak” ne­ve­zi (nem társ­nak, csu­pán utód­nak – AK II, 208), mi­köz­ben a tár­sa­ság egy má­sik tag­ja, Arthur, a csa­ló­dott mű­vész, csa­ló­dott sze­rel­mes, já­ték­szen­ve­dé­lye mi­att csőd­be ju­tott egy­ko­ri ba­rát, ezen az or­gi­ák­kal te­li éj­sza­kán lesz ön­gyil­kos.
ő a re­gény leg­in­kább Werthert idé­ző fi­gu­rá­ja: „Arthur, mert ön­nel nem le­het, a ját­szó­asz­tal­nál ta­nyá­zik, s veszt­ve min­dig, jel­ké­pe le­het­ne Werther szen­ve­dé­se­i­nek, an­­nyi­ra agyon­lö­vé­si ked­vé­ben van”– utal az Arthurra vá­ró sors­ra a mű egyik sze­rep­lő­je, Werner (AK II,130).
Arthur Gusz­táv – a fő fi­gu­ra – fi­a­tal­ko­ri, hűt­len­né, áru­ló­vá lett ba­rát­já­nak, Armand-nak he­lyét fog­lal­ja el Gusz­táv éle­té­ben. De míg Gusz­táv és Armand – a kö­zöt­tük le­vő tár­sa­dal­mi kü­lönb­ség el­le­né­re egyen­ran­gú fe­lek, il­let­ve Gusz­táv ra­jong Armand-ért, ad­dig Arthur párt­fo­go­lás­ra szo­ru­ló, né­mi­leg ter­hes, né­mi­leg ide­ge­sí­tő. „Éle­tem­nek át­ka a ha­tá­ro­zat­lan­ság. Áb­rán­do­zó va­gyok, akar­ni nincs erőm. Hó­na­po­kig élek egy ked­venc gon­do­lat­ban, ter­ve­ket al­ko­tok, át­gon­do­lok min­den le­he­tő­sé­get, él­ve­zem elő­re gyö­nyö­re­it, le­győ­zök kép­ze­tem­ben min­den aka­dályt, s ha a pil­la­nat eljő, nincs erőm” – mond­ja ma­gá­ról (AK II, 27).
A szkep­ti­kus Armand, mi­u­tán hi­á­ba ke­re­si he­lyét a vi­lág­ban, csa­lád­ja kö­ré­ben vé­gül meg­ta­lál­ja azt, ami­ért él­ni tud, ke­se­rű­ség és vi­lág­meg­ve­tés nél­kül. Gusz­táv­val és Arthurral szem­ben alak­já­nak erős bel­ső di­na­mi­ká­ja van, ezért lesz ő a tör­té­net egye­dü­li túl­élő­je. Mint­ha szi­ge­ten él­ne (ma­gán­élet, bol­dog­ság, sze­re­tet) – mint Cson­gor vagy mint majd Az arany em­ber Tí­már Mihálya –, még­is ő az egyet­len, aki az élet­tel ös­­sze­egyez­tet­he­tő vá­laszt ta­lál kér­dé­se­i­re (két­sé­ge­i­re).
Armand-nal el­len­tét­ben Arthur (Gusz­táv hi­á­ba ke­re­si ben­ne Armandot) még az ön­gyil­kos­sá­got vá­laszt­ja. Gusz­táv pe­dig, a val­lás­ra hi­vat­koz­va, a ko­los­tort, ame­lyet az egy­ház ál­tal az ön­gyil­kos­ság he­lyett fel­kí­nált al­ter­na­tí­vá­nak tart („Mi­kor a ke­resz­tény val­lás az ön­gyil­kos­sá­got megtiltá, va­la­mit kelle ad­ni he­lyé­be: s a ko­los­tort adá pótlékúl…” AK II, 262). Mind­ket­te­jük me­ne­kü­lé­se cél­ta­lan…
(Kérdéses,hogy Gusz­táv ese­té­ben tel­je­sen ér­tel­met­len-e ?)
Gusz­táv, a re­gény hő­se, a szív nél­kü­li em­ber. „Ne­ve­lé­se el­vég­ző­dött: húsz esz­ten­dős, s nincs szí­ve” (AK I, 36). Van­nak áb­ránd­jai, van­nak il­lú­zi­ói, mert fi­a­tal (míg fi­a­tal), de vak min­den ön­ma­gán túl le­vő em­be­ri iránt. Ezt az én-re va­ló kon­cent­rá­lást je­le­ní­ti meg a re­gény szö­ve­ge is, amely a di­na­mi­kus, re­gény­sze­rű, de ön­gyil­kos­ság­ba és meg­aláz­ta­tá­sok­ba tor­kol­ló har­ma­dik részt (an­nak má­so­dik fe­lét) le­szá­mít­va óri­á­si mo­no­lóg: Gusz­táv­ról – Gusz­táv­tól.
A hal­dok­ló Gusz­táv vég­aka­ra­ta, utol­só üze­ne­te – „Sze­res­se­tek!” (AK II, 281) – az én szív­te­len­sé­ge és ön­zé­se (az önös­ség) fe­lől ol­vas­va nyer a szen­ti­men­tá­lis re­gé­nyen túl­mu­ta­tó je­len­tést.
A szen­ti­men­tá­lis re­gény je­len­tés­kö­ré­nek meg­ha­la­dá­sát az is­mét­lés ré­vén hang­sú­lyos – már a ro­man­ti­ká­ra uta­ló – (egy­más­ba kap­cso­ló­dó) je­gyek is mu­tat­ják:
– az egyén és a tö­meg konf­lik­tu­sá­nak prob­lé­mái (I, 67; I 75; I, 152: „Csak tá­vol­ról nagy az em­ber, csak ha egye­di­sé­ge a tö­meg­ben el­tű­nik”; „a nép nem az, mi­nek gondolá”);
– az Is­ten kép­má­sa­ként ál­mo­do­zó em­ber ké­pe (I, 106; I, 160: „Ál­mo­doz­tam, mint Is­ten kép­má­sa, s felébredék mint proletárius” – mond­ja Armand a re­gény ele­jén Gusz­táv­nak, ami­kor rá­éb­red, hogy a for­ra­da­lom­hoz kö­tött ál­mai sem­mi­vé let­tek);
– az egyé­ni bol­dog­ság és a po­li­ti­kum kap­cso­la­ta; a né­pért élés kér­dő­je­lei, két­sé­gei (I, 107; II, 35; II, 84: „S va­ló­ban elég sze­ren­csét­len vol­nál azt hin­ni, hogy bol­dog­sá­god né­mely po­li­ti­kus ál­mo­do­zá­sa­id lé­te­sü­lé­sé­től függ?”; „a tö­meg nem tűr el­len­sze­gü­lést, […] elfordúl tő­led, mi­helyt el­len­állsz…”)
Eb­ben a meg­kö­ze­lí­tés­ben jut kulcs­sze­rep a ne­gye­dik rész (for­ma­i­lag ez fe­lel meg leg­in­kább a szen­ti­men­tá­lis le­vél­re­gény­ről ki­ala­kult el­vá­rá­sok­nak!) véd­an­gyal-ví­zi­ó­já­nak. A kér­dés­fel­te­vés, amely Guszávot és az an­gyalt szün­te­len ván­dor­lás­ra kény­sze­rí­ti, a Fa­us­tot idé­zi, a meg­ele­ve­ne­dő ké­pek lo­gi­ká­ja Vö­rös­mar­ty A Rom cí­mű epi­kus mű­vét. Hal­ha­tat­lan va­gyok-e, szól az an­gyal­nak is­mé­tel­ten fel­tett kér­dés. Az an­gyal szár­nyá­ra ve­szi a kér­de­zőt, és a ter­mé­szet szép­sé­ge­it, az as­­szony­tól ka­pott bol­dog­sá­got és a nép ál­tal di­cső­í­tett har­cos sze­re­pét kí­nál­ja fel. A ne­gye­dik kép már öröm­te­len és si­vár: „min­den öröm, mely lel­kem­hez közelíte, eltünt nagy ké­te­lyem hi­deg érin­té­se alatt. […] Bol­dog­ta­lan valék, de nyu­godt” (AK II, 238).
A vi­lág rom­ként va­ló ér­tel­me­zé­se a re­gény kez­de­tén szö­veg­sze­rű­en is meg­je­le­nik Eöt­vös­nél: „…az egész vi­lág egy nagy di­cső rom, me­lyet az idő elboríta fá­tyo­lá­val” (AK I, 20).
Gusz­táv­val te­rem­ti meg Eöt­vös azt a fi­gu­rát, aki va­la­men­­nyi re­gé­nyé­ben fon­tos sze­rep­hez jut: a ta­lán több­re hi­va­tott, de pusz­tán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló, szív­te­len­sé­ge mi­att ma­gá­nyos em­bert. Aki is­me­ri, nem tud­ja be­csül­ni; aki sze­re­ti, nem is­me­ri iga­zán. A fa­lu jegy­ző­je Réty al­is­pán­ja, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Ártándi Pál­ja és A nő­vé­rek Káldory Ador­ján­ja Gusz­táv­ból szü­let­nek. Vál­to­zat­lan alak­va­ri­án­sai az ős­kép­nek, amely meg­vál­toz­ha­tat­lan és örök. Az ön­zés ál­lan­dó­sá­gát je­le­ní­tik meg az ér­zel­mek hul­lám­zá­sa­i­val, szél­ső­sé­ge­i­vel szem­ben. Sze­re­pük a re­gé­nyek­ben meg­ha­tá­ro­zó. Az ér­zel­me­ket el­len­sú­lyo­zó hi­deg kö­zöm­bös­sé­gük je­len­tés­ala­kí­tó sze­re­pű.
A fa­lu jegy­ző­je (1845) és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben (1847) az eöt­vö­si élet­mű­nek a szak­iro­da­lom­ban leg­hang­sú­lyo­sab­ban meg­je­le­nő da­rab­jai.
Toldy sze­rint A fa­lu jegy­ző­je „a köz­pon­to­sí­tá­si rend­szer baj­no­ká­nak ki­ál­tó sza­va a me­gye­rend­szer re­form­ja mel­lett” (Toldy, AMNIT, 404).
Eöt­vös­ről tar­tott Em­lék­be­széd­ében Gyu­lai ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a mű több mint a me­gye­rend­szer árny­ol­da­la­i­nak raj­za: „Több an­nál, az 1848 előt­ti ma­gyar tár­sa­da­lom raj­za az, amely csak két osz­tályt is­mert: a ki­vált­sá­gos­okét, ki­ké min­den jog te­her nél­kül, s a ki­vált­ság­ta­la­no­két, ki­ké min­den te­her jog nél­kül” (Gyu­lai 47).
„A re­gény­nek fő­erős­sé­ge a nagy­sze­rű milieurajz, a ma­gyar vi­dé­ki tár­sa­dal­mi élet be­mu­ta­tá­sa egy al­föl­di me­gye ke­re­té­ben” – ír­ja Szinnyei (Sz II,112).
Szerb An­tal a ma­gyar tár­sa­da­lom­ról a re­gény­ben raj­zolt kép alap­ján „bal­za­ci cél­ki­tű­zé­sű mun­ká­nak” ne­ve­zi a mű­vet (Szerb MI, 327).
Csá­szár Elem­ér A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te cí­mű mun­ká­já­ban A fa­lu jegy­ző­jét és A karthausit egy­más „tel­jes el­len­ké­pé­nek” ne­ve­zi (Csá­szár 144). Meg­ál­la­pí­tá­sá­nak ki­eme­lé­se azért fon­tos, mert ál­ta­lá­nos az Eöt­vös-mű­vek kö­zöt­ti el­té­ré­sek hang­sú­lyo­zá­sa. Mint­ha mind­egyik re­gény egy-egy új út kez­de­te len­ne. Eöt­vöst azon­ban leg­in­kább egy – már A karthausiban fel­tett – kér­dés fog­lal­koz­tat­ja, en­nek as­pek­tu­sa­it jár­ja kö­rül ké­sőb­bi re­gé­nye­i­ben is: „S vajjon ér­de­mes-e hát nagy cé­lo­kért fá­rad­ni? […] ér­de­mes-e va­la­mit ten­ni” (AK II, 35).
A fa­lu jegy­ző­jé­ben és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben című művében meg­je­le­nő, a tár­sa­dal­mi osz­tá­lyok­kal (vagy in­kább a tár­sa­da­lom bi­zo­nyos – meg­ha­tá­ro­zó­nak tar­tott – erő­i­vel) szem­be­ni szkep­szi­sét is is­mer­het­jük már A karthausiból, a ki­üre­se­dő for­ra­da­lom­mal szem­be­ni el­len­szen­vé­vel együtt („min­den for­ra­da­lom rom­ja­in zsar­no­kot lá­tunk emel­ked­ni” – AK I, 161).
Eöt­vös a leg­fel­sőbb tár­sa­dal­mi kö­rök­ben élő „di­vat­em­ber” és a nap­szá­mos, a proletárius (Eöt­vös szó­hasz­ná­la­ta!) gon­dol­ko­dá­sát azo­nos­nak tart­ja: „Ez, mint amaz, egyen­lő­en meg­ve­tik az em­be­re­ket, az egyik mert nem szorúlt, a má­sik mert hasz­ta­lan fo­lya­mo­dik segedelmökhöz; egyen­lő­en ön­zők, amaz, mert ma­gá­nak le­het, ez, mert ma­gá­nak kell él­nie” (AK II, 47). Ha sa­rok­ba szo­rít­ja őket az élet, ha­son­ló esz­kö­zö­ket hasz­nál­nak.
Ha ez a két erő köz­vet­le­nül üt­kö­zik, mint a Ma­gyar­or­szág 1514-ben tör­té­ne­té­ben, ak­kor az eöt­vö­si lá­tás­mód ér­tel­mé­ben nincs, mert a két erő jel­le­gé­ből kö­vet­ke­ző­en nem is le­het meg­ol­dás.
A Ma­gyar­or­szág 1514-ben A karthausi for­ra­da­lom­ból ki­áb­rán­dult (a csa­lá­di élet szi­ge­té­re vis­­sza­vo­nu­ló) Armand-ja né­ze­te­i­nek, szem­lé­le­té­nek iga­zo­lá­sa. (A Ma­gyar­or­szág 1514-ben a pol­gár alak­ját is in­ga­do­zó­nak és erőt­len­nek lát­ja. Szaleresi Amb­rus, a Má­tyás ural­ko­dá­sa alatt va­gyo­nos­sá lett pes­ti pol­gár, lá­nya, Klá­ri mi­att áll Dózsáék, „a ke­resz­te­sek” ol­da­lá­ra, majd a ve­re­ség után meg­tört, gyá­va, ko­rán meg­öre­ge­dett öreg­em­ber­ként kö­nyö­rög az éle­té­ért. Sze­re­pe szkep­ti­kus meg­íté­lé­se­ként ol­vas­hat­juk a re­gény utol­só mon­da­tát: „Se Lő­rinc­nek, se Szaleresinek s le­á­nyá­nak hí­re nem hal­lat­szott töb­bé a ha­zá­ban” – M 572).
A fa­lu jegy­ző­je a Vi­o­lák és a Rétynék vi­lá­ga mel­lé az ér­tel­mi­sé­gi je­gye­ket is fel­mu­tat­ni ké­pes kö­zép­ne­me­si vi­lá­got ál­lít­ja al­ter­na­tí­va­ként, de túl­zott il­lú­zi­ók és ide­a­li­zá­lás nél­kül.
A re­gény vé­gén a tör­té­net hő­sei is­mét a ma­gán­élet­be vo­nul­nak vis­­sza. Az Eöt­vös sze­rint meg­lé­vő re­á­lis – de az in­di­vi­duum­hoz kö­tött – le­he­tő­sé­ge­ket je­le­ní­tik meg (Ten­ge­lyi, Ákos se­gít­sé­gé­vel „Ta­ka­rék-mag­tárt s kis­ded­óvó is­ko­lát alapitott, gyü­mölcs­fá­kat ül­te­tett a há­zak s utak mel­lé…” – AFJ 8, 310).
A nő­vé­re­ket, Eöt­vös 1857-ben meg­je­lent utol­só re­gé­nyét a szak­iro­da­lom a ha­nyat­lás, az is­mét­lés, a ki­üre­se­dés ele­nyé­sző fi­gyel­met ér­dem­lő da­rab­já­nak tart­ja. Ez az elő­í­té­le­tek­től sem men­tes pre­kon­cep­ció az ér­dek­lő­dés pe­ri­fé­ri­á­já­ra szo­rít­ja a re­gényt. Va­ló igaz, mind­azok, akik A fa­lu jegy­ző­je tár­sa­da­lom­bí­rá­ló hang­sú­lya­it, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Eöt­vös ko­rá­ra uta­ló tör­té­ne­lem­szem­lé­let­ét ké­rik szá­mon a mű­vön – csa­lód­ni fog­nak. Akik vi­szont Eöt­vös re­gény­írói tech­ni­ká­já­nak fej­lő­dé­sé­re kí­ván­csi­ak, ta­pasz­tal­hat­ják, hogy a hos­­sza­dal­mas, el­mél­ke­dő jel­le­gű ki­té­rő­ket ked­ve­lő szer­ke­zet he­lyett olyan konst­ruk­ci­ót ta­lál­nak, mely­re a több­ré­te­gű ese­mény- és gon­do­lat­sor­ok egy­mást ki­egé­szí­tő, egy irány­ba mu­ta­tó di­na­mi­ká­ja jel­lem­ző.
A nő­vé­rek si­ma, a ko­ráb­bi mű­vek­nél lát­szó­lag ke­ve­seb­bet mon­dó fel­szí­ne ka­lan­dos mély­sé­ge­ket ta­kar. Nem a ka­land egy­sí­kú, pro­fán ér­tel­mé­ben. Eöt­vös egy­szer­re ál­lít­ja és ta­gad­ja a ka­land iz­gal­mát. A fi­a­tal­ság ki­vált­sá­gá­nak tart­ja az érett kor be­lá­tó nyu­gal­má­val szem­ben. (Eb­be az ér­tel­me­zés­be ugyan­ak­kor a fi­a­tal nem­zet és a ka­land/szen­ve­dé­lyes­ség una­lom­ba és ön­zés­be ful­la­dó pár­hu­za­ma is be­le­ol­vas­ha­tó: az 1850-es évek ele­jén a Káldoryéknál ös­­sze­jö­vő pes­ti tár­sa­dal­mi eli­tet csak a tél unal­mát el­űző szó­ra­ko­zás le­he­tő­sé­gei fog­lal­koz­tat­ják!)
Az una­lom mel­lett az ön­zés a re­gény egyik to­váb­bi kulcs­sza­va, az el­zár­kó­zás, az el­for­du­lás je­le­ní­tő­dik meg ál­ta­la. Káldory Ador­ján, a re­gény köz­pon­ti fér­fi­alak­ja se fe­le­sé­gé­vel, se a tá­gan ér­tel­me­zett kö­zös­ség­gel nem ta­lál­ja a kap­cso­la­tot. Kö­zö­nyös­sé­gét élet­böl­cses­ség­nek tart­ja. Ugyan­ak­kor Eöt­vös már nem ta­lál­ja a fi­gu­ra el­len­pó­lu­sát. A fa­lu jegy­ző­je tör­té­ne­té­ben a ha­tal­mat ki­sa­já­tí­tó ön­kén­­nyel szem­ben még meg­je­le­nik egy ígé­re­te­sebb jö­vő­kép, de a Káldoryt kö­rül­ve­vő vi­lág­ban min­den­ki ment­sé­get ta­lál­hat tet­te­i­re vagy a tet­tek hi­á­nyá­ra: (Káldory) „nem akar­ta be­lát­ni, mi­ért ér­de­mel­né­nek olya­nok, kik sa­ját nád­pa­ri­pá­i­kon ked­velt agy­ré­mek után ro­han­nak, több tisz­te­le­tet azok­nál, kik va­ló­sá­gos nyu­la­kat ker­get­nek: a leg­újabb ese­mé­nyek még in­kább megerősíték őt né­ze­te­i­ben.
Kö­zö­nyös­ség­gel tekinté azo­kat, mint me­lyek­nek ered­mény­te­len­sé­gé­ről kez­de­tek­től fog­va meg vala győ­ződ­ve; s mi­u­tán a nyu­ga­lom hely­re állt, örült, nem mint­ha azon párt­nak né­ze­te­i­ben osz­toz­nék, mely győ­zött, ha­nem in­kább azért, mert a zaj, me­lyet ré­gen meg­unt, vég­re le­csen­de­sült” (AN II, 4–5).
Káldory el­len­pó­lu­sa Mar­git le­het­ne, a fe­le­ség, aki szen­ve­dé­lyes, de nem tud nyi­tott len­ni, aki mű­velt, de nem is­me­ri a vi­lá­got, aki ten­ne, de nő­ként csak a csa­lád kö­ré­ben vár­hat rá ér­vé­nye­sü­lés (gyer­me­ke vi­szont nem szü­le­tik). Mar­git ha­szon­ta­lan­nak, hi­á­ba­va­ló­nak ér­zi éle­tét. A vi­lág­ról lánykorában, vi­dé­ki ott­ho­ná­ban szőtt áb­ránd­jai – Káldory fe­le­sé­ge­ként – szí­nes bu­bo­rék­ként pat­tan­nak szét a min­den­na­pi re­a­li­tás egy­re in­kább bör­tön­nek ér­zett fa­lán: „Fi­a­tal em­be­rek ezt nem lát­ják ál­tal; de az élet vég­re meg­ta­nít min­den­kit, hogy mi­u­tán a vi­lá­got nem ala­kít­hat­ja át vá­gyai sze­rint, vá­gya­it ala­kít­sa át a vi­lág sze­rint” (AN II, 179).
A re­gény eré­nye a több­ré­te­gű szö­veg egyes ele­mei kö­zöt­ti per­ma­nens di­a­ló­gus. Köl­csey Parainesise a re­form­ko­ri ne­ve­lés er­köl­csi-kö­zös­sé­gi el­vá­rá­sa­i­nak meg­je­le­ní­té­se. Ez­zel szem­ben Eöt­vös – a re­gény­be­li har­min­cas évek­re vo­nat­koz­ta­tott – ne­ve­lé­si el­kép­ze­lé­se­it a min­den­na­pi gya­kor­lat és a gye­rek­kor­hoz mért­ség el­vei alpján fo­gal­maz­ta meg. Az el­vont ide­á­lok he­lyett a ne­ve­lés min­den­nap­ja­it tart­ja szem előtt:
„Az em­be­rek több­sé­ge (bo­csás­sák meg ol­va­só­im, ha né­ha a he­lyett, hogy elő­re ha­lad­nék, ref­le­xi­ók­kal sza­kí­tom fél­be elő­adá­so­mat; ez volt hi­bám a gya­kor­la­ti élet me­ze­jén, és ez fog va­ló­szí­nű­leg hi­bám ma­rad­ni, míg az iro­dal­mi pá­lyán mű­kö­döm), az em­be­rek több­sé­ge a gyer­me­kek ész­be­li te­het­sé­ge­i­re kö­zön­sé­ge­sen ugyan­azon mér­té­ket szok­ta al­kal­maz­ni, mely sze­rint fel­nőtt em­be­rek­ről ítél. Men­nél kö­ze­lebb áll a gyer­mek is­me­re­tek­ben, íté­le­te­i­ben s ma­ga­vi­se­let­ében azok­hoz, kik fér­fi ko­ru­kat már el­ér­ték, an­nál ki­tű­nőbb­nek tart­ják a gyer­me­ket, an­nál több re­mén­­nyel te­kin­te­nek reá. Alig is­me­rek fer­débb né­ze­tet. […] leg­szebb te­het­sé­ge­ink né­ha a gyer­mek­nél oly alak­ban mu­tat­koz­nak, hogy azok in­kább rossz, mint jó tu­laj­do­nok­nak lát­sza­nak. A leg­ha­tal­ma­sabb ész csak a gyer­mek gaz­dag kép­ze­lő te­het­sé­gé­ben tű­nik fel; a szi­lárd­sá­got s tű­rést, mely a fér­fi­út egy­kor a leg­na­gyobb cé­lok el­éré­sé­re ké­pes­sé teendi, csak ma­kacs­ság­ból, a tett­erőt szi­laj­ság­ból, a bá­tor­sá­got kön­­nyel­mű­ség­ből ve­het­jük ész­re…” (AN I, 112).
Mar­gi­tot jól ne­ve­lik, de a ré­gi tra­gé­di­át tit­ko­ló anya a ti­tok­kal még­is gá­tat von ma­ga és a lá­nya kö­zé; pél­dá­ja Mar­gi­tot ér­zé­sei el­foj­tá­sá­ra ta­nít­ja. Káldory Ador­jánt nagy­nén­je ne­ve­lé­se te­szi ön­ző, csu­pán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló em­ber­ré. Mar­git el­fojt­ja sze­mé­lyi­sé­gét, Ador­ján vi­lág­mé­re­tű­vé ter­jesz­ti, s eb­ben a vi­lág­ban övé a fő­sze­rep. Konf­lik­tu­sa­ik ezért bel­ső ter­mé­sze­tű­ek. Ön­ma­guk­ba for­dul­va, ön­ma­guk­ra kon­cent­rál­va ke­re­sik a bol­dog­ság, majd ké­sőbb a há­zas­ság zsák­ut­cá­já­ból ki­ve­ze­tő út le­he­tő­sé­ge­it is. Kö­zös éle­tük ese­mé­nye­it ezért alap­ve­tő­en a sze­rep­ját­szás ha­tá­roz­za meg. „Ka­land­ja­ik” e sze­rep­ját­szás ki­ve­tí­té­se­ként van­nak je­len a tör­té­net­ben (Káldory vi­szo­nya Ir­má­val, Mar­git bűn­tu­dat­tal ter­helt, óva­tos flört­je-ba­rát­sá­ga Vámosyval).

A „sze­rep­ját­szás” Eöt­vös re­gény­tech­ni­kai el­já­rá­sa­i­nak is ve­le­já­ró­ja. Az el­be­szé­lői ön­ref­le­xió az ál­lan­dó – szö­veg­ként is meg­je­le­ní­tett – kül­ső kont­roll („a sze­rep”) je­le. A kint és a bent kö­zöt­ti egyen­súly­ke­re­sés to­váb­bi ele­me (és kér­dő­je­le). Az el­be­szé­lő „ki­szó­lá­sa” az aláb­bi idé­zet is, amely az em­be­ri bol­dog­ta­lan­ság kér­dé­sét és kö­rül­mé­nye­it kom­men­tál­ja: „én nem te­he­tek ró­la, ha kép­ze­le­tem­ből em­be­re­ket te­rem­te­ni nem tu­dok, s csak olya­no­kat írok le, mi­nő­ket ma­gam is, ol­va­só­im is is­mer­tek; ezek­nek nagy ré­sze pe­dig min­den rend­kí­vü­li ese­mé­nyek nél­kül, szép csen­de­sen vá­lik sze­ren­csét­len­né” (AN II, 68).
Eh­hez az el­be­szé­lői sze­rep­hez köt­he­tő elem az iro­da­lom kér­dé­se­i­nek meg­je­le­ní­té­se és a re­gény sze­re­pé­nek, je­len­tő­sé­gé­nek am­bi­va­lens ér­té­ke­lé­se is: „A re­gény­iro­da­lom, mely ko­runk­ban csak­nem azon ha­tást gya­ko­rol­ja, mint egy­kor Plutarch élet­raj­zai, kü­lö­nös ide­á­lo­kat ál­lí­tott fel. A vi­lág-fáj­da­lom he­lyett, me­lyet Goe­the Wertherében és Fa­ust­já­ban, By­ron min­den mun­ká­i­ban di­cső­í­tett, s mely­nek alap­ját azon ne­me­sebb ér­zé­sek s ma­ga­sabb vá­gyak ké­pe­zik, mik az élet­ben ki­elé­gí­tést nem ta­lál­nak, most az élet­unt­ság ál­lít­ta­tott fel esz­mény­kép gya­nánt. A ké­tely, mely­nek gyöt­rel­mei min­den­ne­mű köl­té­szet­nek an­­nyi ide­ig tár­gyul szol­gál­tak, el­avult, s a ta­ga­dás­hoz ju­tot­tunk” (AN I, 182).
Ezt a ta­ga­dást sze­mé­lye­sí­ti meg a re­gény­ben Káldory. Mar­git­tal el­len­tét­ben, aki el­jut fe­les­le­ges­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­ig, ki­elé­gí­tő­nek lát­ja a vi­lág­ban el­fog­lalt he­lyét, ki­tér a konf­lik­tu­sok elől, a kö­zös­ség ér­tel­mét a tár­sas szó­ra­ko­zás­ban lát­ja.
A re­gény szer­ke­ze­tét a nyi­tó­kép­nek a zárószakaszban va­ló fel­idé­zé­se zár­ja ke­rek­ké. A vi­rá­gok­ból ko­szo­rút fo­nó Mar­git és a ko­sa­rá­ban al­vó An­na alak­ját az ugyan­csak ko­szo­rút fo­nó má­sik Mar­git és kis­hú­ga, Ma­ris­ka ké­pe idé­zi fel. Ormosyné ré­gi éle­té­nek utol­só bol­dog nap­ját rög­zí­ti az el­ső kép. A má­so­dik kép az élet fel­kí­nál­ta új esély, az új kez­det…
A be­fe­je­zés lát­szó­la­gos op­ti­miz­mu­sa el­le­né­re a kér­dés, ame­lyet va­la­ha Mar­git tett fel ma­gá­nak any­já­val kap­cso­lat­ban, s ame­lyet a re­gény/tör­té­net egé­szé­re vo­nat­koz­tat­ha­tó kulcs­kér­dés­nek te­kint­he­tünk, to­vább­ra is meg­vá­la­szo­lat­lan ma­rad: „Van-e sze­re­tet bi­zo­da­lom nél­kül?” (AN I,153).
Ormosyné nem bí­zik meg a lá­nyá­ban; Mar­git nem bí­zik Káldory sze­rel­mé­ben; Ir­ma, Káldory sze­re­tő­je nem bí­zik Ador­ján­ban; Vikta, a mol­nár­lány nem bí­zik Vámosyban, aki há­zas­sá­got ígér ne­ki – még­is mind azt hi­szik, hogy sze­ret­nek.
A nő­vé­rek A karthausi to­vább­mon­dá­sa. „Nem ért­jük egy­mást; önös­sé­günk kü­lön nyel­ve­in szól­va el­ér­he­tet­len tá­vol­ban ál­lunk még azok­tól is, ki­ket a vég­zet mel­lénk te­rem­te.” A karthausi e mon­da­ta Eöt­vös utol­só re­gé­nyé­nek akár mot­tó­ja is le­het­ne (AK II, 24). Az idé­zet a leg­je­len­tő­sebb­nek tar­tott má­sik két Eöt­vös-re­gény vi­lá­gá­nak konf­lik­tu­sa­it is ké­pes fel­idéz­ni. Gon­dol­junk pél­dá­ul A fa­lu jegy­ző­je vi­szony­rend­sze­ré­re; a sze­re­tet kér­dé­se­i­re, me­lyek a Ma­gyar­or­szág 1514-ben is hang­sú­lyo­san je­len­nek meg: „Mint a csa­lá­di kö­te­lé­kek fel­old­ha­tat­la­nok­ká vál­nak, ha azo­kat hos­­szú egyet­ér­tés em­lé­kei erősíték, s a meg­elé­ge­dés, me­lyet há­zi kö­rünk­ben ta­lá­lunk, nem an­­nyi­ra egyes él­ve­ze­tek­ben dús pil­la­na­tok­ban, mint in­kább azon biz­tos­ság­ban fek­szik, hogy bol­dog s ke­se­rű na­pok­ban mi­e­ink­től el­ha­gyat­ni nem fo­gunk, így van ez nem­ze­tek éle­té­ben is. A ha­za és csa­lád ha­son­ló ala­po­kon nyug­sza­nak. Sze­re­tet nél­kül sem egyik, sem má­sik nem áll­hat fenn” (M 554).
A nő­vé­rek köz­pon­ti fugurája Mar­git. Alak­já­nak a már A karthausiban is fel­vil­la­nó tár­sa­sá­gi hölgy az előd­je. Ez a szen­ve­dő, a tár­sa­ság tag­jai ál­tal hi­deg­nek és ér­zé­ket­len­nek mon­dott nő ölt ala­kot évek­kel ké­sőbb Mar­git­ban.
„Oh mért nem lehete ne­ki ott szü­let­nie, hol keb­le sze­ret­he­tett, a sze­gény pol­gá­ri kör­ben, mely­nek nyá­jas örö­mei után szí­ve, vá­gya­i­ban hi­vat­ta­tást mu­tat­va, éve­kig sovárgott. Hány­szor nem néze fé­nyes ter­me­i­ből vá­gyód­va a sze­rény pol­gá­ri lak­ra” (AK II, 57). A karthausi idé­zett mon­da­ta a Ma­ris bol­dog­sá­gá­ban a sa­ját vá­gyai hi­á­ba­va­ló­sá­gát si­ra­tó Mar­git­ról is szól. Mar­git te­vé­keny, tar­tal­mas élet­ről szőtt áb­ránd­ja­i­nak meg­tes­te­sí­tő­je Káldory Ador­ján, aki egy­ben meg­va­ló­su­lá­suk aka­dá­lya is. Ön­ző, akár­csak Gusz­táv, A karthausi hő­se, Réty al­is­pán és fe­le­sé­ge A fa­lu jegy­ző­jé­ből vagy mint Ártándi Pál, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben „hő­se” – nem ta­nult meg sze­ret­ni.
Eöt­vös szem­lé­le­te ér­tel­mé­ben a nő csak fér­je, csa­lád­ja, gye­re­kei ré­vén, ál­ta­luk vá­lik iga­zán hasz­nos­sá, ál­ta­luk ké­pes tel­jes, bol­dog éle­tet él­ni. Ha a férj ér­dem­te­len, mint Káldory, és a nő gyer­mek­te­len is, mint Mar­git, a nő élet­te­re a mi­ni­má­lis­ra szű­kül.
Mar­git hely­ze­te ki­lá­tás­ta­lan­sá­gát ko­ráb­bi il­lú­zi­ói ron­csa­i­hoz va­ló ra­gasz­ko­dá­sa te­szi tra­gi­kus­sá. Káldory a pár­baj előtt írt le­ve­le a már is­mert sze­rep­ját­szó gesz­tu­sok meg­is­mét­lé­se, még­is elég ah­hoz, hogy Mar­git új­ra ál­mo­kat ker­ges­sen, hi­szen nincs is más le­he­tő­sé­ge. Újabb il­lú­zió­vesz­té­sét vé­gül ha­lá­la aka­dá­lyoz­za meg.
Eöt­vös utol­só re­gé­nye le­szá­mo­lás az iro­da­lom társadalomátalakító sze­re­pé­ről val­lott né­ze­te­i­vel. Az il­lú­zió­vesz­tés re­gé­nye. A zárókép, Ma­ris Ormosyné ha­zug­sá­ga árán fenn­tart­ha­tó idill­je, az ál­mo­kon tú­li kér­dé­sek elől va­ló me­ne­kü­lés.

Iro­da­lom

Manfred Frank: Einführung in die frühromantische Asthetik. Frank­furt am Ma­in, Suhrkamp, 1989.
A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. III. köt. Szerk. Pándi Pál. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1965 (a to­váb­bi­ak­ban: AMIT).
Baj­za Jó­zsef: Mun­kái. Szerk. Badics Fe­renc. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1904.
Csá­szár Elem­ér: A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Ki­rá­lyi Ma­gyar Egye­te­mi Nyom­da, 1939.
Fogarasi György: A ro­man­ti­ka tét­jei. He­li­kon, LXVI. évf. (2001) 1–2. sz. 5–21. p.
Gyu­lai Pál: Em­lék­be­szé­dei. Bu­da-Pest, Franklin-Társulat, 1890.
Hor­váth Kár­oly: A ro­man­ti­ka ér­ték­rend­sze­re. Bu­da­pest, Ba­las­si Ki­adó, 1997.
Korompay H. Já­nos: A „jellemzetes“ iro­da­lom je­gyé­ben. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1998.
Szerb An­tal: Ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net. Bu­da­pest, Ré­vai, 1935 (a to­váb­bi­ak­ban: MI).
Szinnyei Fe­renc: No­vel­la- és re­gény­iro­dal­munk a sza­bad­ság­har­cig. 1–2. köt. Bu­da­pest, MTA, 1925–1926 (a to­váb­bi­ak­ban: Sz).
Toldy Fe­renc: A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1987 (a to­váb­bi­ak­ban: AMNIT).
Fáy And­rás: A Bélteky-ház. 1–2. köt. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1908.
Jó­si­ka Mik­lós: Abafi. Budapest, Franklin-Társulat, 1895
Eöt­vös Jó­zsef: A karthausi. 1-2. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1892 (a to­váb­bi­ak­ban: AK).
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Bu­da­pest, Ré­vai Testvérek, 1901.
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Nyol­ca­dik fü­zet. Bu­da, Hartleben, é. n. (a to­váb­bi­ak­ban: AFJ).
Eöt­vös Jó­zsef: Ma­gyar­or­szág 1514-ben. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1971 (a to­váb­bi­ak­ban: M).
Eöt­vös Jó­zsef: A nő­vé­rek. 1–2. köt. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1894 (a to­váb­bi­ak­ban: AN).

Grendel Lajos: A modernizmus kezdetei a magyar prózában

Az iro­da­lom­tör­té­net-írás ha­gyo­má­nyo­san két, eset­leg há­rom ese­mény­hez kö­ti a mo­dern ma­gyar iro­da­lom lét­re­jöt­tét. Ezek egyi­ke sem kap­csol­ha­tó po­li­ti­kai vagy tör­té­nel­mi for­du­lat­hoz, ha­nem a ma­gyar iro­da­lom bel­ső, au­to­nóm fej­lő­dé­sé­nek az ered­mé­nye.
Az el­ső Ady End­re Új ver­sek cí­mű kö­te­té­nek meg­je­le­né­se (1906), a má­so­dik a Nyu­gat cí­mű fo­lyó­irat el­in­dí­tá­sa 1908. ja­nu­ár 1-jén. A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te har­ma­dik ese­mé­nyé­nek a Nagy­vá­ra­don ki­adott Hol­nap cí­mű köl­té­sze­ti an­to­ló­gia két kö­te­tét (1908, 1909) te­kint­het­jük, me­lyek­ben a fi­a­tal köl­tő­nem­ze­dék olyan ki­vá­ló­sá­gai is sze­re­pel­tek, mint Ady End­re, Ba­bits Mi­hály és Ju­hász Gyu­la.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te kö­rü­li iro­da­lom­tör­té­ne­ti kon­szen­zust ma sincs ér­tel­me re­vi­de­ál­ni vagy akár csak meg­boly­gat­ni. Mi­nél tá­vo­labb ke­rü­lünk idő­ben az em­lí­tett kor­szak­tól, an­nál tisz­táb­ban lát­ni Ady 1906-os ver­ses­kö­tet­ének és az Ig­no­tus, Osvát Er­nő, Fe­nyő Mik­sa ál­tal szer­kesz­tett Nyu­gat kor­sza­kos je­len­tő­sé­gét. Ám a ma­gyar írók egy ré­szé­nek el­tá­vo­lo­dá­sa a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek Gyu­lai Pál ál­tal ébe­ren őr­zött né­pi-nem­ze­ti ká­non­já­tól már év­ti­ze­dek­kel ko­ráb­ban el­kez­dő­dött. In­kább a kis­pró­zá­ban, mint a lí­rá­ban vagy a re­gény­ben, de, ha las­sab­ban és ke­vés­bé ész­re­ve­he­tő­en, ez utób­bi ket­tő­ben is. És a Nyu­gat­nak is vol­tak előz­mé­nyei, fő­ként a szi­go­rú és már az éle­té­ben le­gen­dá­vá lett Osvát Er­nő ko­ráb­bi fo­lyó­irat-kez­de­mé­nye­zé­se, a Fi­gye­lő, min­de­nek­előtt azon­ban a Hét cí­mű fo­lyó­irat. Ma is ma­ra­dék­ta­la­nul egyet le­het ér­te­ni Szerb An­tal meg­ál­la­pí­tá­sá­val, mi­sze­rint: „A pol­gá­ri iro­da­lom tör­té­ne­té­ben ta­lán az el­ső dá­tum 1890, a Hét meg­je­le­né­se. A Hét ké­pes szép­iro­dal­mi he­ti­lap volt, szer­kesz­tő­je Kiss Jó­zsef, kö­zép­sze­rű epi­gon köl­tő, de olyan szer­kesz­tői te­het­ség, akit csak az egy Osvát Er­nő múlt felül. Lap­ja rö­vi­de­sen or­gá­nu­ma lett mind­azok­nak, akik­ben az új pol­gá­ri szel­lem iro­dal­mi for­mát öl­tött, de hor­doz­ta a ré­geb­bi nem­ze­dék kri­ti­ku­sabb el­mé­it is.”1
Ady End­re fel­lé­pé­se, a Nyu­gat el­in­dí­tá­sa és a fo­lyó­irat kö­ré szer­ve­ző­dő fi­a­tal író­nem­ze­dék oly ra­di­ká­li­san raj­zol­ta át a ma­gyar iro­da­lom tér­kép­ét, hogy a hoz­zá­juk ve­ze­tő mo­der­nis­ta kez­de­mé­nyek ha­ma­ro­san fe­le­dés­be me­rül­tek, s bár iro­dal­mi „re­ha­bi­li­tá­ci­ó­juk­ra” a leg­utób­bi száz esz­ten­dő­ben több­ször is tör­tént kí­sér­let, még a mű­velt ol­va­só­kö­zön­ség is in­kább ku­ri­ó­zum­ként tart­ja szá­mon őket, je­len­tő­sé­gü­ket to­vább­ra is né­mi­képp alá­be­csül­ve. En­nek több oka is van. Egy­részt az, hogy a Nyu­gat­nak és el­ső nem­ze­dé­ké­nek rop­pant ár­nyé­ka bo­rul rá­juk. Más­részt a nyu­ga­to­so­kat meg­elő­ző premodern nem­ze­dék írói kö­zül egyik sem te­rem­tett nagy élet­mű­vet. Ezek az al­ko­tók vagy ko­rán meg­hal­tak, vagy élet­mű­vük más ok­ból ma­radt tor­zó­ban. Lí­ri­ku­sa­ik adó­sak ma­rad­tak az Ad­yé­hoz, Ba­bit­sé­hoz, Kosz­to­lá­nyi­é­hoz mér­he­tő nyel­vi-sti­lá­ris for­ra­da­lom­mal. Mel­lő­zött­sé­gük egyik ma­gya­rá­za­ta le­het az is, hogy epi­ku­sa­ik – egy-két rit­ka ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, ami­ről még lesz szó a ké­sőb­bi­ek­ben – a kis­pró­zai for­má­kat kul­ti­vál­ták, a re­gén­­nyel szem­ben a no­vel­lát, már­pe­dig a szak­ma is, az ol­va­só­kö­zön­ség is mind a mai na­pig az epi­kus tel­je­sít­mé­nyét a re­gén­­nyel mé­ri (mi több: a „nagy­re­gén­­nyel”). Ez­zel a szem­lé­let­tel le­het, sőt ta­lán kell is vi­tat­koz­ni, vál­toz­tat­ni raj­ta azon­ban na­gyon ne­héz.
A vál­tás te­hát a nyu­ga­tos mo­der­nis­ták és a 19. szá­zad utol­só har­ma­dá­nak iro­dal­ma kö­zött bár mar­káns, még­sem an­­nyi­ra éles, ami­lyen­nek ta­lán el­ső lá­tás­ra tűn­het. Rá­adá­sul a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek né­pi-nem­ze­ti vagy re­a­lis­ta iro­dal­má­ban is föl­lel­he­tünk olyan mű­ve­ket, ame­lyek töb­bé-ke­vés­bé a mo­dern­iz­mus irá­nyá­ban ha­lad­ják meg az ép­pen ál­ta­luk is te­rem­tett ká­nont és iro­dal­mi nor­má­kat. A „mo­dern” Ba­bits nem vé­let­le­nül ra­jon­gott a „kon­zer­va­tív” Arany Já­nos idős­ko­ri köl­té­sze­té­ért, s Mik­száth Kál­mán Új Zrínyiásza is szá­mot tart­ha­tott vol­na a mo­der­nis­ták meg­be­csü­lé­sé­re. Mind­ez­zel ter­mé­sze­te­sen nem azt aka­rom ál­lí­ta­ni, hogy Arany és Mik­száth bár­mi­lyen ér­te­lem­ben is a nyu­ga­to­sok elő­fu­tá­ra lett vol­na, csu­pán a kor­ra, a 19. szá­zad vé­gé­re és a 20. szá­zad ele­jé­re vo­nat­ko­zó, a má­ból néz­ve túl­sá­go­san is fe­hé­ren-fe­ke­tén lá­tott ké­pet sze­ret­ném né­mi­képp ár­nyal­ni.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus nem köl­tők, nem is re­gény­írók, ha­nem no­vel­lis­ták mű­he­lyé­ben szü­le­tett meg a 19. szá­zad utol­só két év­ti­zed­ében. A nyu­ga­to­sok fel­lé­pé­sét meg­elő­ző ne­gyed év­szá­zad rep­re­zen­ta­tív mű­fa­ja a no­vel­la, amely fel­vál­tot­ta a ter­jen­gős, la­za kom­po­zí­ci­ó­jú, né­mi­képp alak­ta­lan be­szélyt. „A vál­tás úgy kö­vet­ke­zett be a ma­gyar rö­vid­pró­zá­ban, hogy a mai el­be­szé­lés, kis­re­gény ter­je­del­mét és las­sú epi­kai me­ne­tét kö­ve­tő ro­man­ti­kus be­szély olyan fo­kú re­duk­ci­ó­nak volt alá­vet­ve, mely­nek foly­tán meg­rö­vi­dült, il­let­ve a szűk­sza­vúbb, zár­tabb no­vel­la szer­ke­ze­te ál­tal meg is semmisült.”2 A ma­gyar no­vel­la Mik­száth Kál­mán és Petelei Ist­ván tol­lán szü­le­tett meg az anek­do­ta és a rajz (sketch) ös­­sze­vo­ná­sá­val és mű­fa­ji le­he­tő­sé­ge­i­nek to­vább­fej­lesz­té­sé­vel a lé­lek­tan vagy a ref­le­xió irá­nyá­ba. „A kül­ső tör­té­nés egy­ben bel­ső tör­té­né­sek ki­ve­tü­lé­se, kül­ső­vé, ese­mény­for­má­jú­vá tett él­mé­nyek ki­fe­je­zé­se is. […] A for­ma adott­sá­ga az ér­zé­ki tar­ta­lom­nak tör­té­nés­be, kül­ső ese­mény­be va­ló transz­po­ná­lá­sa, mi­köz­ben az át­té­tel nyom­ta­lan s a meg­nyi­lat­ko­zás fe­gyel­me­zet­ten tár­gyi­as ma­rad” – ír­ja Thomka Beáta.3 Mik­száth és Petelei a ma­gyar no­vel­la út­já­nak két­fé­le, el­té­rő le­he­tő­sé­gét ala­poz­zák meg: az előb­bi az anek­do­ti­kus, po­én­ra ki­he­gye­zett, sze­mé­lye­sebb tí­pu­sú no­vel­lá­ét, az utób­bi a szi­ká­rabb, a lé­lek tu­dat­alat­ti ré­te­ge­i­be is el­me­rész­ke­dő, a tra­gi­kum­ra ori­en­tált, sze­mély­te­le­nebb tí­pu­sá­ét. No­ha a mik­szá­thi no­vel­lá­nak szá­mos kö­ve­tő­je (sőt epi­gon­ja) tá­madt a 20. szá­zad fo­lya­mán, nem két­sé­ges, hogy a Mik­száth­nál jó­val ke­vés­bé is­mert Petelei novellisztikája bi­zo­nyult a ké­sőb­bi­ek­ben ter­mé­ke­nyebb­nek és kor­sze­rűbb­nek is.
Gyu­lai és a nép­nem­ze­ti is­ko­la ré­szé­ről nem fo­gad­ta ová­ció a no­vel­lis­tá­kat. Le­be­csül­ték a mű­fajt, a be­szély el­kor­cso­su­lá­sát lát­ták ben­ne. Nem is­mer­ték föl, hogy a tö­mör­ség­re, fe­gyel­me­zett­ség­re kény­sze­rí­tő mű­faj nem pusz­ta re­duk­ci­ó­ja a re­gény­nek, ha­nem a lé­lek- és a sors­áb­rá­zo­lás előtt ha­tal­mas táv­la­to­kat nyit meg. A mű­faj­nak ezek­kel a le­he­tő­sé­ge­i­vel leg­jobb mű­ve­ik­ben tud­tak is él­ni a 19. szá­zad vé­gé­nek ma­gyar no­vel­lis­tái. Ezért tör­tén­he­tett meg, hogy a 20. szá­zad so­rán tetszhalottukból új­ra és új­ra fel­tá­mad­tak, s szin­te min­den ge­ne­rá­ció új­ra fel­fe­dez­te őket.
Petelei Ist­ván (1852–1910). No­ha a nagy­kö­zön­ség alig is­me­ri, a mo­dern ma­gyar kis­pró­za út­tö­rő­jé­nek te­kint­het­jük. Akár­csak Kom­já­thy Je­nő, ő is a bu­da­pes­ti iro­dal­mi köz­pont­tól tá­vol élt, Ma­ros­vá­sár­he­lyen (ahol szü­le­tett) és Ko­lozs­várt. If­jú ko­rá­ban nép­raj­zi ku­ta­tá­so­kat vég­zett, s az ak­kor és ott szer­zett folk­lo­risz­ti­kus for­rás­anyag (fő­ként me­sék és nép­bal­la­dák) je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ták szép­írói be­széd­mód­já­nak ka­rak­te­rét, an­nak erő­tel­jes, balladisztikus drá­ma­i­sá­gát. En­nek el­le­né­re mű­ve­i­nek sem­mi kö­ze az iro­dal­mi né­pi­es­ség­hez, amint­hogy, egyes iro­da­lom­tör­té­né­szek vé­le­ke­dé­sé­vel szem­ben, regionalistának sem te­kint­he­tő, mint kor­tár­sai kö­zül Tö­mör­kény Ist­ván vagy egyes mű­ve­i­ben Mik­száth Kál­mán. A 19. szá­zad orosz iro­dal­ma ha­tott rá, fő­ként Turgenyev, de mint az újabb iro­da­lom­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­ból ki­de­rül, Go­gol és Cse­hov is.4
Schöpflin Ala­dár így em­lé­ke­zik meg Peteleiről a Nyu­gat­ban kö­zölt bú­csúz­ta­tó­já­ban: „Foj­tott, ne­héz itt a le­ve­gő, s időn­ként he­ves vil­lá­mok fut­ká­roz­nak ke­resz­tül-ka­sul ben­ne: a so­ha el nem fojt­ha­tó em­be­ri szen­ve­dé­lyek vil­la­ná­sai. S ezek a szen­ve­dé­lyek is fojt­va lap­pan­ga­nak, amíg egy­szer­re olyan fe­szült­ség tá­mad, hogy a ma­guk ener­gi­á­já­nál fog­va tra­gé­di­ák­ba lob­ban­nak, hir­te­len, egy pil­la­nat alatt.”5
Már eb­ből a jel­lem­zés­ből is ki­tű­nik, hogy té­má­it Petelei Ist­ván a lé­lek­tan fe­lé mé­lyí­ti, hogy „no­vel­lá­i­ban a kül­ső tör­té­nés­ről mind­in­kább a bel­ső tör­té­nés­re esik a hang­súly, az ese­mé­nye­ket a hő­sök lel­ké­ben ját­szat­ja le”.6 Te­szi mind­ezt egy olyan kor­ban, ami­kor Jó­kai és Mik­száth nyo­mán a fel­szí­nes anekdotizmus vagy job­bik eset­ben az ízes, de szin­tén nem túl mély­re ásó regionalizmus di­va­to­zik a kis­pró­zá­ban is. Petelei sok­kal in­kább Ke­mény Zsig­mond utó­da, mint Jó­ka­ié. És nem csak kö­zös er­dé­lyi gyö­ke­re­ik okán. Mind­ket­te­jük vi­lág­ké­pe erő­sen de­ter­mi­nis­ta, mind­ket­ten vég­zet­drá­má­nak lát­ják az em­be­ri sor­sot, s pes­­szi­miz­mu­suk ren­dít­he­tet­len, mind­ket­te­jük pró­zá­it rög­esz­més, esze­lős, vesz­tük­be ro­ha­nó fi­gu­rák né­pe­sí­tik be. Bár tör­té­nel­mi té­mák­hoz nem nyúl, Petelei azt ír­ja meg no­vel­lák­ban, amit Ke­mény re­gé­nyek­ben. Leg­föl­jebb iro­ni­ku­sab­ban, ám­bár epi­kai vi­lá­gá­nak ko­mor­sá­gán ez az iró­nia vaj­mi ke­ve­set eny­hít, sőt azt gyak­ran még Ke­mé­nyé­nél is kí­mé­let­le­neb­bé te­szi.
Petelei no­vel­lá­i­nak alap­hang­ja tra­gi­kus vagy tra­gi­ko­mi­kus. Bog­nár Gyu­ri, az öreg, be­csü­le­tes cse­léd, meg­men­ti az ura­ság kis­fi­á­nak éle­tét, s ezért száz ko­ro­na ju­ta­lom üti a mar­kát. Fe­le­sé­gé­vel el is dön­tik, hogy a pén­zen te­he­net vesz­nek, ám Bog­dán Gyu­ri még az­nap el­ve­ri az ös­­szes pénzt a kocs­má­ban. Fe­le­sé­ge el­hagy­ja, ő pe­dig úgy ér­zi, oda az egész éle­tén át őr­zött be­csü­le­te, sze­mét em­ber lett, s fel­akaszt­ja ma­gát (A ju­ta­lom). Két pa­raszt­le­gény, Sa­nyi és Mar­ci ver­seng a szép Esz­ti ke­zé­ért. Esz­ti Sa­nyi je­gye­se, hű­sé­ges is a vő­le­gény­éhez, ám Mar­ci go­nosz cselt eszel ki, hogy örök­re ma­gá­hoz fűz­ze a lányt. De tet­te vis­­szá­já­ra for­dul. A hír­be ho­zott lány be­le­öli ma­gát a fo­lyó­ba, Sa­nyi pe­dig el­in­dul, hogy meg­öl­je ve­tély­tár­sát (Pa­raszt­szé­gyen). A mé­szá­ros Jánosiék gyer­mek­te­len há­zas­pár. Az as­­szony be­te­ge­sen tisz­ta­ság­má­ni­ás, és pa­pucs alatt tart­ja fér­jét. Egy nap a fér­fi – lé­lek­ben ret­teg­ve, de hát jó em­ber ő – ár­va gye­re­ket hoz a ház­hoz. A gye­re­ket az as­­szony, bár csöp­pet sem örül a jö­ve­vény­nek, vé­gül is be­fo­gad­ja. Ami­kor egy­szer a pad­lás­ról meg­lát­ja, hogy a kis­lány a pisz­kos ci­pő­jé­vel át­fut a fé­nyes­re si­kált gan­gon a ha­za­ér­ke­ző Já­no­si elé, ék­te­len ha­rag­ra ger­jed, de le­fe­lé in­dul­ván, el­vé­ti a lét­ra fo­kát, le­zu­han és meg­hal. Já­no­si meg­tilt­ja a cse­léd­nek, hogy fel­si­kál­ja a gan­got, egy ko­szos var­jút is beereszt a ház­ba, s vég­re nem a pin­ce­gá­dor­ban, ha­nem a szo­bá­ban gyújt rá pi­pá­já­ra (A tisz­ta ház). Ár­va Lottinak egy te­nyér­jós ci­gány­as­­szony gaz­dag vő­le­gényt jó­sol, pénzt és jó­lé­tet, „csak­hogy ár­kok van­nak ad­dig”. Lotti egy De­zső Ba­lázs ne­vű csa­po­dár szok­nya­va­dász­ban vé­li meg­ta­lál­ni az iga­zit, aki le is csap a lány­ra, mert hi­szen „hol lá­tott em­ber olyan ku­tyát, ame­lyik fel ne kap­jon egy da­rab akár­mi­lyen so­vány pe­cse­nyét, ha elé­je dob­ják”. Az­tán per­sze fa­kép­nél hagy­ja Lottit, meg­nő­sül, Lotti pe­dig tü­rel­me­sen vár De­zső Ba­lázs­ra, ta­lán va­la­mi cso­dá­ban re­mény­ked­ve. S úgy tű­nik, a cso­da meg is esik. Meg­hal De­zső Ba­lázs fe­le­sé­ge, s a vén gaz­em­ber, aki tud­ja, hogy a meg­csú­nyult, meg­vé­nült Lotti még min­dig sze­rel­mes be­lé, el­in­dul Lottihoz, hogy meg­kér­je a ke­zét. Nem ko­mo­lyan per­sze, csak úgy, a hecc ked­vé­ért. Lotti azon­ban ko­mo­lyan ve­szi aján­la­tát, s örö­mé­ben meg­ha­sad a szí­ve. „A bút, bá­na­tot csak el­bír­ta, az örö­met nem. Nem is­mer­te ad­dig.” (Ár­va Lotti.) Meg­hal a jám­bor, egy­ügyű Édes Ger­gely, nagy te­me­tést ren­dez­nek ne­ki. So­kan el­jön­nek öz­ve­gyé­hez rész­vé­tü­ket nyil­vá­ní­ta­ni. Ke­vés a szék, a szom­szé­dok­tól is kell ho­zat­ni. Ami­kor az em­be­rek szét­szé­led­nek, a mé­zes­má­zos szom­széd­as­­szony meg­üze­ni az öz­vegy­nek, hogy egy szék­kel ke­ve­seb­bet kül­dött vis­­sza. A két as­­szony kö­zött ki­tör a há­bo­rú­ság, s még ki sem hűlt a jám­bor Édes Ger­gely tes­te, az öz­vegy el­ha­tá­roz­za, hogy ös­­sze­áll a bol­tos­sal, Ke­se­rű úr­ral. „Így han­tol­ták be má­sod­szor és vég­kép­pen Édes Ger­gelyt.” (A szé­kek.)
Petelei ter­je­del­me­sebb el­be­szé­lé­sei kö­zül A fü­le­mü­le és a Lob­ba­nás az al­ko­nyat­ban emel­he­tő ki. Ez utób­bi az író­nak alig­ha­nem „leg­oro­szo­sabb” no­vel­lá­ja. Las­súbb a tem­pó­ja, a narráció ke­vés­bé balladisztikus, s iró­ni­á­ja is vis­­sza­fo­got­tabb. Egy er­dé­lyi vá­ros­ba két ti­tok­za­tos nő ér­ke­zik, anya és lá­nya, aki még csak ti­zen­hat éves, de na­gyon szép. Az as­­szony öz­vegy, az el­be­szé­lés fo­lya­mán fény de­rül rá, hogy va­la­ha itt szol­gált a fér­je ka­to­nai ló­dok­tor­ként. A szép lány fel­kel­ti az öre­ge­dő, nő­bo­lond Drugán Mi­hály fi­gyel­mét, de a fi­a­tal ka­to­na­tiszt Po­gány Vin­cé­ét is, aki ko­ráb­ban az anya sze­re­tő­je volt. S van itt még egy ti­tok­za­tos gróf is, fe­nye­ge­tő­en a hát­tér­ben. Drugán sze­rel­mes lesz a lány­ba, s ahogy a no­vel­la cí­me is sej­te­ti, ez éle­te utol­só „lob­ba­ná­sa”. De a lány nem lesz az övé, Drugán túl so­ká­ig ha­bo­zik, a lányt pe­dig, jó pén­zért, el­ad­ja az any­ja a gróf­nak. Drugán Mi­hály a Ma­ros­ba öli ma­gát.
Petelei eb­ben a no­vel­lá­ban sem he­lyez­ke­dik a min­den­tu­dó el­be­szé­lő po­zí­ci­ó­já­ba. In­kább sej­tet, mint ma­gya­ráz, a tör­té­net s a sze­rep­lők múlt­ja fo­ko­za­to­san bon­ta­ko­zik ki, epi­zód­ról epi­zód­ra. Petelei nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus ele­mek­re, s a je­le­ne­te­ket is plasz­ti­ku­san dol­goz­za ki.
No­vel­lá­i­val kap­cso­lat­ban né­há­nyan, így Schöpflin Ala­dár is, fel­rót­ták Peteleinek, hogy kes­keny szegmenst mu­tat­nak meg a va­ló­ság­ból. Ez a ki­fo­gás ma már ne­he­zen tart­ha­tó. Mert igaz ugyan, hogy Petelei írói vi­lá­ga nem túl ex­ten­zív, ám a lát­szó­la­gos kül­ső sze­gény­sé­gért bő­sé­ge­sen kár­pó­tol bel­ső mély­sé­gé­vel, ku­ta­ko­dá­sá­val a lé­lek sö­tét zu­ga­i­ban. A no­vel­lái balladisztikusságát fo­ko­zó ki­ha­gyá­sos narrációjával pe­dig olyan mo­dern elbeszéléstechnikát ho­no­sí­tott meg a ma­gyar iro­da­lom­ban, amely majd a 20. szá­zad­ban, Mó­ricz, Kosz­to­lá­nyi és má­sok kis­pró­zá­já­ban érik be vég­képp.
Gozsdu Elek (1849–1919). ő az el­ső azok­nak a ma­gyar írók­nak a so­rá­ban, akik bár na­gyon ke­vés mű­vet hagy­tak ránk, élet­mű­vü­ket még­sem le­het je­len­ték­te­len­nek te­kin­te­ni. Akár­csak Peteleinek, Gozsdunak is a no­vel­la volt a fő mű­fa­ja, bár ő a re­gén­­nyel is meg­pró­bál­ko­zott. El­ső re­gé­nye, Az arany­ha­jú as­­szony (1880) gyön­ge mű, bár a ko­ra­be­li kri­ti­ku­sok hoz­zá­tet­ték, hogy te­het­sé­ges em­ber ír­ta. Má­so­dik re­gé­nye, a Köd (1882) jó­val éret­tebb, mű­vé­szi­leg le­tisz­tul­tabb al­ko­tás, a Jókai–Kemény-nemzedék utá­ni re­gény­írás – s egy­ál­ta­lán: a mo­dern ma­gyar re­gény – egyik fon­tos ál­lo­má­sa. Gozsdu Ele­ket meg­be­csült író­vá a Tantalus (1886) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te tet­te, ame­lyet a kri­ti­ku­sok a ma­gyar iro­da­lom mind ez ide­ig egyik leg­egy­sé­ge­sebb no­vel­lás­kö­te­te­ként em­le­get­nek. A Tantalust kö­ve­tő­en Gozsdu Elek pá­lyá­ja vá­rat­la­nul fél­be­sza­kadt. Pol­gá­ri hi­va­tá­sá­nak (ügyész volt kü­lön­bö­ző dél-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­ban) több időt szen­telt, mint az írás­nak. Éven­te meg­írt egy-egy no­vel­lát. Ezek kö­zül csak né­hány éri el a Tantalus no­vel­lá­i­nak szín­vo­na­lát. Ha­lá­la­kor Gozsdu Elek, aki egyéb­ként sem tar­to­zott a nagy­kö­zön­ség ked­ven­cei kö­zé, lé­nye­gé­ben el­fe­le­dett író­nak szá­mí­tott. Gozsdu jó­val in­tel­lek­tu­á­li­sabb író, mint bár­ki a kor­tár­sai kö­zül. Na­gyon mű­velt volt, sza­bad­kő­mű­ves és a dar­wi­niz­mus ren­dít­he­tet­len hí­ve. A dar­wi­nis­ta szem­lé­let nem­csak át­jár­ja no­vel­lái egy ré­szét, ha­nem ket­tő­ben tematizálódik is (Egy fa­lu­si mi­zant­róp; Egy né­ma apos­tol). Pakaszky Pál, az előb­bi és Já­vor Bá­lint, az utób­bi no­vel­la fő­sze­rep­lő­je a ma­guk dar­wi­nis­ta, ter­mé­szet­tu­do­má­nyos szem­lé­le­tük­kel ma­guk­ra ma­rad­nak a nagy ma­gyar pro­vin­ci­án, s még jó, ha csak ma­guk­ra ma­rad­nak, s nem uszít­ják ma­guk­ra a vár­me­gyei ura­kat, mint egy va­dá­sza­ton Pakaszky Pál egy csa­pat dü­hös var­jút, mi­u­tán, pech­jé­re, ép­pen a var­jú­ki­rályt lőt­te le. Já­vor Bá­lint pe­dig egy va­dász­ka­land­ját me­sél­ve így el­mél­ke­dik: „Nem a faj­fenn­tar­tás ősi ösz­tö­ne-e az, amely a fé­lénk őz­anya és az er­köl­csö­sen ne­velt em­ber­anya cse­lek­mé­nyét kor­má­nyoz­za?” Já­vor Bá­lint a meg­szál­lott­ság és em­ber­te­len­ség ha­tá­rát sú­ro­ló­an dar­wi­nis­ta és ate­is­ta, s ké­sőbb ez okoz­za csa­lá­di vég­ze­tét is. Ami­kor kis­gye­re­ke szü­le­tik, meg­tilt­ja a fe­le­sé­gé­nek, hogy a gye­re­ket meg­ke­resz­tel­jék, mi­re az as­­szony egy na­pon, a gye­re­ket ma­gá­val vive, meg­szö­kik tő­le, s ezt a rö­vid üze­ne­tet hagy­ja hát­ra: „Ha­zud­ni nem tu­dok. Nem sze­ret­lek. A gye­rek em­ber lesz, de lesz ben­ne Is­ten!”
Sze­mé­re ve­tet­ték Gozsdunak, hogy hő­sei nem iga­zán cse­lek­vő em­be­rek, in­kább kon­temp­lá­lók, sőt oly­kor ener­vál­tak. Ez utób­bi­ra jó pél­da le­het Kanuth Ist­ván gróf, aki az író két no­vel­lá­já­ban is fel­buk­kan (Nir­vá­na; Spleen), az utób­bi­ban már egyet­len fő­sze­rep­lő­ként. Kanuth há­zas­ság­tö­rés­ből szü­le­tett gyer­mek, s ez meg­le­he­tő­sen hű­vös­sé te­szi vi­szo­nyát any­já­val. Any­ja ki­csa­pon­gó, kön­­nyel­mű, lé­ha nő volt, de az öreg­ség kü­szö­bén „meg­tér”, mé­lyen val­lá­sos lesz, s ré­mül­ten hall­ja, hogy Bu­da­pes­ten élő fia ugyan­azt a lé­ha, fe­le­lőt­len, köl­te­ke­ző éle­tet éli, amit ő is fi­a­tal­ko­rá­ban. A fi­út nem tud­ja rá­ven­ni, hogy sza­kít­son üres élet­for­má­já­val, vi­szont egy pil­la­nat­ra a fi­ú­ban föl­éb­red a sze­re­tet ér­zé­se any­ja iránt. Et­től az ér­zés­től azon­ban a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már ré­mül­ten me­ne­kül. Ez tör­té­nik a Nir­vá­ná­ban. A Spleen­ben ugyan­ezt a Kanuth Ist­vánt már tel­je­sen ki­égett, élet­unt fi­a­tal­em­ber­ként lát­juk vi­szont, aki vé­gül, mi­vel sem­mi célt, sem­mi tar­tal­mat nem ta­lál az élet­ben, ön­gyil­kos lesz. A Spleent akár af­fé­le ko­rai eg­zisz­ten­cia­lis­ta no­vel­lá­nak is ne­vez­het­nénk, hő­sét pe­dig a min­den­től el­ide­ge­ne­dett mo­dern sze­mé­lyi­ség el­ső fel­buk­ka­ná­sá­nak a ma­gyar iro­da­lom­ban.
Egyes bí­rá­lói sze­rint Gozsdu fi­gu­rái nem is iga­zán ma­gya­rok, csu­pán a ne­vük­ben azok. Ez megint csak igaz­ta­lan ál­lí­tás, de leg­alább­is som­más vé­le­mény. A Ne­mes rozs­da, az Ét­len far­kas, az Ultima ratio és több más no­vel­la sze­rep­lői na­gyon is ma­gu­kon vi­se­lik a ko­ra­be­li vi­dé­ki és bu­da­pes­ti élet ti­pi­kus fi­gu­rá­i­nak sze­mé­lyi­ség­je­gye­it. Más­fe­lől per­sze az is igaz, hogy Gozsdu egyik leg­jobb ké­sei no­vel­lá­ja, a Mea culpa in­du­la­tos, za­bo­láz­ha­tat­lan ter­mé­sze­tű fő­hős­ének, Ke­le­men Pé­ter mér­nök­nek több kö­ze van Dimitrij Karamazovhoz, mint, mond­juk, Berend Iván­hoz. Ez a dú­vad fér­fi fél­holt­ra ver egy orv­va­dászt, majd a bör­tön­ben ad­dig pro­vo­kál­ja a fog­ház­fel­ügye­lőt, amíg az ugyan­úgy fél­holt­ra ve­ri-rug­dos­sa a mér­nö­köt. Ek­kor de­rül ki azon­ban, hogy a mér­nök épp ezt akar­ta. Bűn­hő­dés­kép­pen ugyan­azo­kat a fáj­dal­ma­kat vi­sel­ni el, me­lye­ket az ő sze­ren­csét­len ál­do­za­ta.
Gozsdu Elek, bár az iro­da­lom­tör­té­né­szek gyak­ran em­le­ge­tik pár­ban őket, egé­szen más írói stra­té­gi­át kö­vet, mint Petelei Ist­ván. Szá­má­ra, az olyan ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, mint a Mea culpa, nem a kül­ső cse­lek­mény a fon­tos, ha­nem a tör­té­net­ből ki­bont­ha­tó sors-, lé­lek- vagy vi­lág­ma­gya­rá­zat. Gozsdu „a szer­kesz­tés­nek tu­da­to­sabb mű­vé­sze, a pszi­cho­ló­gi­á­nak biz­to­sabb ke­ze­lő­je, mint leg­több kortársa”.7 Po­é­ti­ká­já­ban a mo­no­lóg­nak és az elem­zés­nek jut ki­emelt hely. Sok no­vel­lá­ja épül ar­ra a na­gyon egy­sze­rű szer­ke­ze­ti fo­gás­ra, mely­ben az író mint­egy meg­hall­gat­ja va­la­me­lyik is­me­rő­se val­lo­má­sát, vagy aka­rat­la­nul ki­hall­gat­ja má­sok pár­be­széd­ét. A hő­sök mo­no­lóg­ja ön­val­lo­más, en­nek elem­zé­sét pe­dig ők ma­guk vég­zik el, s nem az író, aki szenv­te­le­nül meg­hú­zó­dik a hát­tér­ben. Rit­kán kom­men­tál, több­nyi­re in­kább csak pas­­szí­van van je­len, ám en­­nyi is elég ah­hoz, hogy a val­lo­más­te­vő hő­sök szö­ve­gé­hez bi­zo­nyos fo­kú tá­vol­sá­got te­remt­sen. Sok eset­ben ép­pen en­nek az ob­jek­ti­vá­ci­ó­nak vagy az írói el­len­pon­to­zás­nak (Ultima ratio) kö­szön­he­tő, hogy a no­vel­lák nem ra­gad­nak be­le tör­té­ne­tük egy­sze­ri­sé­gé­be.
Az ön­val­lo­más­ok és azok elem­zé­se mel­lett Gozsdu nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus táj­le­írás­ok­ra is. Ez is, ha úgy tet­szik, „oro­szos” a mű­ve­i­ben. „Ko­csin utaz­tam X-ról Y-ra. Ár­nyék­ta­lan pusz­tán ke­resz­tül ve­ze­tett az út. Bá­rány­fel­hős ég fe­let­tünk, ho­mok­ten­ger alat­tunk, amely­ben a ko­csi­ke­rék zi­zeg­ve for­gott. A so­vány ro­zsok már le vol­tak arat­va; itt-ott zöl­dült még egy-egy vé­kony, hos­­szú hol­don a zab.” Az Egy né­ma apos­tol kez­dő­dik így, de más no­vel­lák­ra is jel­lem­ző az ilyen las­sú, le­író fel­ve­ze­tés. Balladisztikus ho­mály­ról, ki­ha­gyá­sos tech­ni­ká­ról Gozsdu pró­zá­já­ban szó sem le­het. Az ő no­vel­lái jó­val las­súbb tem­pó­ban ha­lad­nak elő­re, mint Peteleiéi, s a tem­pót az elem­ző ok­fej­té­sek még to­vább las­sít­ják.
Mind­ezek el­mond­ha­tók a Köd­ről is. Az at­mosz­fé­ra fon­to­sabb a cse­lek­mény­nél, amely amúgy is elég tri­vi­á­lis. A meg­öz­ve­gyült Ol­gá­ba két fér­fi sze­rel­mes: Baán Vik­tor, Ol­ga só­go­ra és a szom­széd fa­lu­ból va­ló föld­bir­to­kos, Tar Iván. Baán Vik­tor mű­velt, de jel­lem­te­len fér­fi, Tar Iván mű­ve­let­len, iszá­kos vi­dé­ki ne­mes, de alap­já­ban vé­ve be­csü­le­tes, ér­ző em­ber. Ol­ga Vik­to­ré lesz, ami­kor az is meg­öz­ve­gyül. De Vik­tort, mi­u­tán Ol­gát már meg­sze­rez­te, egy má­sik nő kez­di ér­de­kel­ni, s ve­le ha­ma­ro­san meg is csal­ja Ol­gát. Iván, ami­kor er­ről tu­do­mást sze­rez, meg­öli Vik­tort, majd ma­gá­val is vé­gez. „Kul­tu­rá­lis kü­lönb­sé­gek­ből szár­ma­zó sze­ren­csét­len sze­re­lem, ke­vés kül­ső ese­mény, bő lé­lek­ta­ni elem­zés, re­a­lis­ta el­be­szé­lő­mo­dor, a mel­lék­alak­ok­ban nagy­sze­rű meg­fi­gye­lő­kész­ség s az egész re­gé­nyen át egy­faj­ta han­gu­lat ér­zé­kel­te­té­se olyan át­gon­dolt terv­ről s olyan fej­lett írói kész­ség­ről tesz ta­nú­sá­got, mely min­den­kép­pen több fi­gyel­met ér­de­melt vol­na” – jel­lem­zi a re­gényt Lovass Gyula.8
Bródy Sán­dor (1863–1924). 1884-ben meg­je­lent no­vel­lás­kö­te­te, a Nyo­mor alap­ján a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za aty­ja­ként tisz­te­li az utó­kor. Több no­vel­lá­ja mel­lett el­ső­sor­ban szín­pa­di mű­ve­i­vel (Da­da; A ta­ní­tó­nő) al­ko­tott ma­ra­dan­dót. „Bródy je­len­tő­sebb kez­de­mé­nye­ző, mint ki­vi­te­le­ző. Míg a Nyu­gat-nem­ze­dék föl nem lé­pett, ő volt min­den új jel­ké­pe, párt­fo­gó­ja, su­gal­ma­zó­ja” – ál­la­pít­ja meg Né­meth G. Béla.9 Hatvany La­jos pe­dig így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „Bródy Sán­dor sok han­gú, so­kat át­fo­gó, – de ezt a so­kat amúgy Is­ten iga­zá­ból so­ha meg nem mar­ko­ló tehetség.”10 Bródy na­tu­ra­lis­tá­nak vall­ja ma­gát, de sok­szí­nű mű­vé­szi ér­zé­keny­sé­ge hol az imp­res­­szi­o­niz­mus, hol a sze­ces­­szió fe­lé so­dor­ja. Eger­ben szü­le­tett, s bár van­nak pa­raszt­no­vel­lái, el­ső­sor­ban még­is a 19. szá­zad vé­gén nagy­vá­ros­sá te­re­bé­lye­se­dő Bu­da­pest­nek az író­ja ő. A pol­gár­sá­gé, más­fe­lől azon­ban a tár­sa­da­lom pe­re­mé­re csú­szott eg­zisz­ten­ci­á­ké, haj­lék­ta­la­no­ké, pros­ti­tu­ál­ta­ké. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy no­vel­lá­it egy­fe­lől lel­ke­se­dés, más­fe­lől fel­há­bo­ro­dás fo­gad­ta.
Zo­la nyo­mán Bródyt is a nagy­vá­ros szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sai és az ösz­tön­élet fog­lal­koz­tat­ja. Ko­ra egyik leg­jobb új­ság­író­ja volt, el­ső kéz­ből és ala­po­san is­mer­te a pol­gá­ri vi­lág tár­sa­dal­mi és mo­rá­lis nya­va­lyá­it, kép­mu­ta­tá­sát és ci­niz­mu­sát. Eze­ket a je­len­sé­ge­ket – na­tu­ra­lis­ta prog­ram­já­hoz hí­ven – szé­pít­ge­tés nél­kül pró­bál­ta áb­rá­zol­ni. Az éle­tet a ma­ga nyers, oly­kor bru­tá­lis va­ló­sá­gá­ban. Pá­lyá­ja utol­só sza­ka­szá­tól el­te­kint­ve a zsur­na­lisz­ta és a szép­író bir­kó­zik ben­ne, s eb­ből a küz­de­lem­ből a zsur­na­lisz­ta gyak­rab­ban ke­rül ki győz­te­sen. Más­kor egy jó po­én ked­vé­ért ké­pes a leg­jobb té­má­it is fel­hí­gí­ta­ni, s a kom­po­zí­ci­ó­val is gyak­ran bá­nik ha­nya­gul. En­nek fő­leg a re­gé­nyei lát­ják ká­rát. Vagy szétesőek, vagy va­la­mi tar­tal­mat­lan, szen­ti­men­ta­liz­mus­ba haj­ló lí­ra­i­ság­ba ful­lad­nak. Az egyet­len ki­vé­tel, A nap lo­vag­ja (1902) egy tra­gi­ko­mi­kus kar­ri­er­tör­té­net, amely nem­csak fe­gyel­me­zet­ten meg­kom­po­nált mű, ha­nem ki­vá­ló sza­tí­ra is.
Bródy Sán­dor, Peteleivel és Gozsduval el­len­tét­ben, na­gyon so­kat írt, ez a ter­mé­keny­ség azon­ban nem tett jót mű­vé­szi kva­li­tá­sa­i­nak. A sok fe­le­más­ra si­ke­rült vagy kö­zép­sze­rű no­vel­la kö­zött azon­ban pá­lyá­já­nak min­den sza­ka­szá­ban ta­lá­lunk re­mek­mű­ve­ket is. Az 1890-es évek kö­ze­pén ír­ta meg pél­dá­ul, a ma­gyar iro­da­lom egyik leg­meg­ren­dí­tőbb no­vel­lá­ját, a Kaál Sa­mut. Egy ka­to­na­tiszt, mel­les­leg bá­ró, ös­­sze­tű­zés­be ke­ve­re­dik egy fa­lu­si or­vos­sal, s szol­gá­já­val, Kaál Sa­mu­val, meg­öle­ti. A fiú a bí­rák előtt nem vall fel­buj­tó­já­ra, mi­vel az meg­ígé­ri, hogy bár­mi­lyen íté­le­tet hoz is a bí­ró­ság, ő majd el­ren­de­zi az ügyet, hogy Kaál Sa­mu­nak a ha­ja szá­la se gör­bül­jön. A fiú pe­dig hisz ne­ki, még az akasz­tó­fa tö­vé­ben is, hi­szen a bá­ró úri­em­ber, az úri­em­ber pe­dig nem sze­gi meg adott sza­vát. Kaál Sa­mu na­iv és ren­dít­he­tet­len bi­zo­dal­ma fel­jebb­va­ló­ja iránt töb­bet el­árul a ket­te­jük kö­zöt­ti em­be­ri-tár­sa­dal­mi sza­ka­dék­ról, mint akár­mi­lyen rész­le­te­ző nyo­mor­na­tu­ra­liz­mus.
Bródy a pa­raszt­áb­rá­zo­lás­ban is új szem­lé­le­tet ho­zott iro­dal­munk­ba. Nem fö­lé­nyes­ke­dő, nem le­eresz­ke­dő, nem ke­dé­lyes, és tá­vol áll tő­le a pa­raszt­ság ide­a­li­zá­lá­sa. A na­tu­ra­liz­mus ob­jek­tív, szenv­te­len esz­kö­ze­i­vel áb­rá­zol­ja pa­raszt­fi­gu­rá­it, mint­egy elő­ké­szít­ve a ta­lajt Mó­ricz Zsig­mond szá­má­ra. A no­vel­lái leg­ja­va kö­zé so­rol­ha­tó Er­zsé­bet-daj­ka cik­lus­ban egy meg­esett pa­raszt­lány ti­pi­kus­nak is ne­vez­he­tő sor­sán ke­resz­tül mu­tat­ja be az el­eset­tek anya­gi és sze­xu­á­lis ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát. A fa­lu­ról daj­ká­nak a fő­vá­ros­ba ke­rült lány szű­rét egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra ki­te­szi a ház as­­szo­nya, ami­kor raj­ta­kap­ja őt a fér­jé­vel, ho­lott a fér­fi kör­nyé­kez­te meg Er­zsé­be­tet, s egyéb­ként sem tör­tént kö­zöt­tük sem­mi. A lány ezen az éj­sza­kán meg­is­me­ri a má­sik Bu­da­pes­tet, az ut­ca és az éj­je­li me­ne­dék­he­lyek nyo­mo­rú­sá­gos vi­lá­gát, s mi­re el­jön a reg­gel, ön­gyil­kos lesz.
Bródy az 1918–1919-es for­ra­dal­mak bu­ká­sa után rö­vid idő­re kény­te­len emig­rál­ni. Test­ben-lé­lek­ben meg­tör­ve tér ha­za. Ezek­ben az évek­ben ír­ja Remb­randt-no­vel­lá­it, pró­zá­ja alig­ha­nem leg­le­tisz­tul­tabb és leg­ma­ra­dan­dóbb da­rab­ja­it, köz­tük a mél­tán hí­res­sé lett Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­műt. Tra­gi­ko­mi­kum, jel­ké­pes­ség és sze­mé­lyes­ség ol­vad egy­be ezek­ben a no­vel­lák­ban. Az öreg­kor­ára vég­képp ma­gá­ra ma­radt, el­sze­gé­nye­dett, ki­ta­szí­tott hol­land fes­tő alak­ja rég­óta fog­lal­koz­tat­ta Bródy Sán­dort. A mo­dern mű­vész elő­kép­ét lát­ta ben­ne, s a hú­szas évek­ben be­te­gen, meg­alá­zot­tan és ki­ta­szít­va mint­egy ma­gam­agát ve­tí­tet­te be­le a nagy fes­tő alak­já­ba. Né­meth G. Bé­la úgy lát­ja, hogy a Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­mű no­vel­lá­ban a szá­zad­vég-szá­zad­elő két nagy no­vel­la­tí­pu­sa, a drá­mai és az anek­do­tai ol­vad egybe.11
Ha­bár Bródy Sán­dor élet­mű­vé­ben sok a hul­lám­völgy, ha­tá­sa óri­á­si volt az utá­na jö­vő író­nem­ze­dék­re, az olyan nagy­sá­gok­ra is, mint Ady, Ba­bits, Mó­ricz vagy Krúdy. Bródy a ma­gyar pró­za stí­lu­sá­nak egyik leg­me­ré­szebb meg­újí­tó­ja. Ha­lá­la ti­ze­dik év­for­du­ló­ján ír­ta ró­la Ba­bits a Nyu­gat­ban: „Aki ró­la ír, a nyelv­ről kell írnia.”12 Bródy va­ló­ság- és em­ber­áb­rá­zo­lá­sa na­tu­ra­lis­ta ugyan, a stí­lu­sa azon­ban jó­val szí­ne­sebb, gaz­da­gabb és ré­teg­zet­tebb, mint a szá­raz, szenv­te­len na­tu­ra­lis­tá­ké. Bródy – na­tu­ra­liz­mus ide vagy oda – egész éle­té­ben ra­jon­gott Jó­ka­i­ért, s nyel­vé­ből nem hi­á­nyoz­nak a né­pi­es ízek sem. ő az, aki a 19. szá­zad vé­gén ra­di­ká­li­san mo­der­ni­zál­ta a ma­gyar zsur­na­lisz­ti­ka nyel­vét, s ez szép­pró­zá­já­ra sem ma­radt ha­tás nél­kül (ez itt most nem el­ma­rasz­ta­lás). Ko­rá­ban még en­nél is na­gyobb me­rész­ség­nek szá­mí­tott, hogy beemel­te a bu­da­pes­ti ar­gót az iro­da­lom nyel­vé­be, fel­pap­ri­káz­va ez­zel a nyel­vi pu­ris­tá­kat.
Bródy Sán­dor a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján az egyik leg­nép­sze­rűbb író volt ha­zá­já­ban. Nép­sze­rű­ség­ét a Nyu­gat-nem­ze­dék szín­re­lé­pé­se kezd­te hal­vá­nyí­ta­ni, s pa­ra­dox mó­don ak­kor zu­hant mély­re, ami­kor leg­szebb no­vel­lá­it ír­ta. De, mint majd lát­ni fog­juk, nem ő az egyet­len ma­gyar író, aki­hez igaz­ság­ta­lan volt a sors.
Thury Zol­tán (1870–1906) Bródy Sán­dor mel­lett a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za má­sik, bár Bródynál ke­vés­bé is­mert alak­ja. Mun­kás­sá­ga nem volt olyan sok­ré­tű, mint Bródyé, rö­vid­re sza­bott éle­te, saj­nos, nem tet­te le­he­tő­vé, hogy pá­lyá­ja ki­tel­je­sed­hes­sen.
Thury a tár­ca­no­vel­la mes­te­re, el­ső fi­gye­lem­re mél­tó kö­te­te is Tár­ca­no­vel­lák (1894) cím­mel je­lent meg. A ki­egye­zést kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben a na­pi­lap­ok szá­ma több­szö­rö­se lett a ko­ráb­bi kor­sza­ké­nál, s ez a kö­rül­mény, va­la­mint a szer­kesz­tő­sé­gek és az új­ság­ol­va­sók igé­nyei is hoz­zá­já­rul­tak a no­vel­la (s ezen be­lül a tár­ca­no­vel­la) mű­fa­já­nak fel­vi­rág­zá­sá­hoz. Thury Zol­tán tár­ca­no­vel­lá­it öt (!) kö­tet­ben ad­ta köz­re. Akár­csak Bródyt, őt is el­ső­sor­ban a szen­ve­dők ko­mor vi­lá­ga fog­lal­koz­tat­ja, a nyo­mor, a tár­sa­dal­mi el­esett­ség – sok­szor vég­le­tes, ki­éle­zett hely­ze­tek­ben. Az ő sze­gény em­be­rei azon­ban nem min­dig vi­se­lik pas­­szí­van sor­su­kat, amint azt az egyik leg­is­mer­tebb és leg­jobb no­vel­lá­já­ban, az Em­ber­ha­lál cí­mű­ben is lát­hat­juk. Eb­ben a no­vel­lá­ban a pa­rasz­tok az őket ért mél­tány­ta­lan­sá­got nem tű­rik el, fel­lá­zad­nak, és szem­be­száll­nak a ki­ve­zé­nyelt ka­to­na­ság­gal is. Ami­kor a ka­to­na­tiszt fi­gyel­mez­te­ti az egyik pa­rasz­tot, hogy a ki­rály min­de­nütt pa­ran­csol, az így vág ne­ki vis­­sza: „Itt még az se.” A konf­lik­tus, amint az vár­ha­tó, tra­gi­kus for­du­la­tot vesz, a ka­to­na­ság sor­tűz­zel vet vé­get a zen­dü­lés­nek.
Thury Zol­tán nem olyan szí­nes egyé­ni­ség, mint Bródy, stí­lu­sa azon­ban tár­gyi­as­sá­ga mel­lett is rend­kí­vül lát­ta­tó, szen­zu­á­lis. Pró­zá­já­nak iga­zi eré­nye a drá­ma­i­sá­ga. Thury szín­pa­di mű­ve­ket is írt, s itt szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it nagy­sze­rű­en ka­ma­toz­tat­ja no­vel­lá­i­ban. Az Em­ber­ha­lál mes­te­ri­en meg­kom­po­nált no­vel­la. Már az ele­jén sejt­he­tő, hogy a pa­rasz­tok és a bá­ró, il­let­ve a mö­göt­te föl­so­ra­ko­zó ka­to­na­ság konf­lik­tu­sá­ból a pa­rasz­tok húz­zák majd a rö­vi­deb­bet. A no­vel­la mű­vé­szi ere­jét a cse­lek­mény elő­re­ha­la­dá­sá­nak kés­lel­te­té­se és a konf­lik­tus­nak a fo­ko­za­tos ki­éle­zé­se ad­ja. A szem­ben­ál­ló fe­lek kö­zül egyik sem akar en­ged­ni: az er­köl­csi igaz­ság a pa­rasz­to­ké, a tör­vény azon­ban a má­sik fél ol­da­lán áll. S ha a tör­vény és az er­köl­csi igaz­ság szem­be­ke­rül egy­más­sal, min­dig a tör­vény bi­zo­nyul erő­sebb­nek, mert azt erő­szak­szer­ve­ze­tek (rend­őr­ség, ka­to­na­ság) is vé­dik.
A cse­lek­mény kés­lel­te­tett ki­bon­ta­ko­zá­sa jel­lem­ző az író egy má­sik je­len­tős no­vel­lá­já­ra, A gabalyi kis káp­lár­ra is. Eb­ben egy bá­nyász­fa­lu meg­re­gu­lá­zá­sá­ra ve­zé­nyel­nek ki ka­to­ná­kat, a no­vel­lá­nak még­sem ez, ha­nem egy őr­mes­ter és egy káp­lár konf­lik­tu­sa lesz a tár­gya. A dur­va és nagy in­du­la­tú őr­mes­ter ös­­sze­zör­dül a pa­rasz­tok­kal, és meg­fu­ta­mo­dik. Meg­aláz­ta­tá­sá­ért Fer­kén, a jó­lel­kű káp­lá­ron vesz elég­té­telt. Az et­től na­pok­ra, he­tek­re lel­ki be­teg lesz, s az őr­mes­ter hi­á­ba sze­ret­ne meg­bé­kél­ni a fi­ú­val, hi­á­ba han­goz­tat­ja, hogy meg­bán­ta tet­tét, a káp­lár nem tud meg­bo­csá­ta­ni ne­ki. Az­tán egy na­pon úgy tű­nik, még­is rend­be jön­nek köz­tük a dol­gok. Ám ha­mar ki­de­rül, hogy ez csak lát­szat, el­te­re­lő ma­nő­ver. Ezen a na­pon érett meg ugyan­is Fer­ké­ben az el­ha­tá­ro­zás, hogy bos­­szút áll az őr­mes­te­ren dur­va­sá­gá­ért. Meg­öli az őr­mes­tert, és ma­gá­val is vé­gez.
Thury Zol­tán­nak azok a leg­jobb no­vel­lái, ame­lyek­ben a szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sok mö­gött meg­lát­ja a sors­drá­má­kat is. Azok a no­vel­lák, mint A gabalyi kis káp­lár is, ame­lyek­ben a szociologikum ár­nyal­tabb lé­lek­áb­rá­zo­lás­sal pá­ro­sul.
Thury Zol­tán lá­tás­mód­ja rö­vid éle­te utol­só éve­i­ben mind sza­ti­ri­ku­sab­bá vá­lik. Ezek­ben a sza­ti­ri­kus no­vel­lák­ban sen­ki­nek és sem­mi­nek nem ke­gyel­mez, még az egyéb­ként hoz­zá oly kö­zel ál­ló kis­em­be­rek­nek sem. Az Öt­ven fo­rint; A be­csü­le­tes em­be­rek asz­tal­tár­sa­sá­ga; Az öz­vegy ja­vá­ra stb. – meg­an­­nyi „tra­gi­ko­mi­kus szatíra”.13 Thury Zol­tán élet­mű­ve is, mint an­­nyi más pá­lya­tár­sáé, tor­zó­ban ma­radt. Van azon­ban fél tu­cat vagy an­nál is több no­vel­lá­ja, ame­lyek a ma­gyar no­vel­la­iro­da­lom leg­ja­va ter­mé­sé­hez tar­toz­nak.
Papp Dá­ni­el (1865–1900). Hív­hat­nánk a bács­kai Mik­száth­nak is, bár met­sző gúny­ba haj­ló iró­ni­á­ja Go­golt is fel­idéz­he­ti ol­va­só­já­ban, ne­me­sei pe­dig Pató Pál ura­mat. A Tün­dér­lak Ma­gyar­hon­ban (1899) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te elő­sza­vá­ban ek­kép­pen ma­gya­ráz­za „tu­do­má­nyo­san” a bács­kai em­ber iszá­kos­sá­gá­nak okát: „a bor­fo­gyasz­tás ná­lunk nem sport vagy ha­gyo­mány, ha­nem geo­ló­gi­ai tör­vény. A kút­fú­rók ugyan­is, ha le­jön­nek hoz­zánk, vi­dá­man dör­gö­lik a ke­zü­ket, s a map­pán mo­so­lyog­va mu­tat­nak nyu­gat­ra meg dél­re, a ba­ra­nyai meg a szerémi he­gyek­re, és azt mond­ják: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami eső­víz ezek­ről le­fut, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell ös­­sze­gyűl­nie, mert ez geo­ló­gi­ai törvény!«… Hát most ugyan­úgy mu­ta­tom én is a rá­gal­ma­zók­nak: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami bor on­nan le­csu­rog, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell összegyűlni.« Ez is geo­ló­gi­ai tör­vény. Mit csú­fo­lód­nak hát!”
Papp Dá­ni­el no­vel­lá­i­nak a mag­ja anek­do­ta, az eh­hez nél­kü­löz­he­tet­len po­é­nos zár­lat­tal. A zsárkováci töl­gyek cí­mű no­vel­la fő­sze­rep­lő­je, Patarics Vin­ce „szalmakomisszárus” és sem­mit­te­vő úgy el­adó­so­dik, hogy elár­ve­rez­ni ké­szül­nek min­den in­gó­sá­gát és in­gat­lan­ját. Az ár­ve­rés előt­ti na­pon azon­ban meg­ve­szik há­rom tölgy­fá­ját ár­boc­nak, pon­to­san an­­nyi pén­zért, amen­­nyi Patarics adós­sá­ga. Az­óta Zsárkovácon va­ló­sá­gos tölgy­er­dő nőtt. „Mit akar­nak a zsárkováciak a tölggyel?!… Azt akar­ják, hogy mi­ó­ta Patarics Vin­cét az ár­ve­rés­től men­tet­te meg a há­rom töl­gye, az­óta buz­gón ül­te­ti és ápol­ja a töl­gyet min­den zsárkováci ne­mes, aki csak el van adó­sod­va. Mert nem le­het tud­ni, hát­ha még egy­szer er­re jár­nak majd azok a ten­ge­ré­szek.” Egy má­sik no­vel­lá­ban Nikánor di­a­kó­nus meg­men­ti Ger­mán fő­tisz­te­len­dő be­csü­le­tét, aki épp egy ma­rok­sze­dő lán­­nyal enye­leg, s a hír­re, hogy Prokop atya és bi­zott­sá­ga ép­pen le­lep­lez­ni ké­szül őket, „ki­ug­rott a lu­gas­ból, és úgy általveté ma­gát a pa­lán­kon, mint­ha nem is archimandrita lett vol­na, ha­nem mó­kus”. Így hát Nikánor ke­ve­re­dik gya­nú­ba, ám a fő­tisz­te­len­dő sem ma­rad há­lát­lan. Két hó­nap fog­ság­ra és böj­tö­lés­re íté­li a di­a­kó­nust, ám a böj­tö­lést drá­ga hú­sok­kal és cse­me­gék­kel eny­hí­ti. Ne­gyed­szá­zad múl­va már Nikánor a kruseváci archimandrita, aki­nek el­ső dol­ga az volt, hogy a lu­gas­ból „le­bon­tot­ta a pa­lán­kot, mely az er­dő fe­lé zár­ta el a ker­tet. Mert vál­sá­gos pil­la­na­tok­ban csak nem fog a ke­rí­té­sen át mász­kál­ni egy elő­ke­lő fő­pap” (Nikánor fog­sá­ga).
Az anek­do­ti­kus ala­po­zá­sú no­vel­la ne­he­zen tű­ri a lé­lek­tan­nal va­ló bí­be­lő­dést. Papp Dá­ni­el­nek sem ke­nye­re a pszi­cho­ló­gia. An­nál in­kább a jel­lem­áb­rá­zo­lás, amely­nek mes­­sze­me­nő­en alá­ren­de­li az anek­do­ti­kus tör­té­ne­te­ket. Tu­laj­don­kép­pen ez és a ke­mé­nyen iro­ni­kus-sza­ti­ri­kus stí­lu­sa az, ami­vel túl­lép a ko­rai Mik­száth-no­vel­lák anekdotizmusán. És a lí­ra­i­ság­ba át­csa­pó el­ér­zé­ke­nyü­lés is ide­gen írói al­ka­tá­tól. „Ér­zé­ke­nyen re­a­gált a kor nyu­ga­ti stí­lus­tö­rek­vé­se­i­re – ír­ja Né­meth G. Bé­la –, ki­vált­kép­pen a szim­bo­li­kus elem gya­ko­ri mű­ve­i­ben. […] Az elő­ző nem­ze­dék két je­le­sé­nek, Mik­száth­nak és Peteleinek mű­vé­sze­tét öt­vöz­te és fej­lesz­tet­te tovább.”14
Csak ta­lál­gat­ni le­het, mer­re ve­ze­tett vol­na to­vább Papp Dá­ni­el írói út­ja, ha nem hal meg olyan fi­a­ta­lon. Ta­lán a re­gény fe­lé is, hi­szen meg­pró­bál­ko­zott ez­zel a mű­faj­jal is. A rátótiak (1898) cí­mű kis­re­gé­nyé­ből ugyan­az a si­vár bács­kai kis­vá­ros és gro­teszk, sem­mi­re­kel­lő fi­gu­rái kö­szön­nek vis­­sza, mint no­vel­lá­i­ból. A ma­gyar pro­vin­ci­á­nak ke­vés ava­tot­tabb is­me­rő­je volt ná­la, és élet­anya­ga is bő­sé­ges volt ah­hoz, hogy meg­ír­ja a ma­gyar vi­dék go­go­li­an kí­mé­let­len sza­ti­ri­kus nagy­re­gé­nyét.
Lovik Kár­oly (1874–1915). Rá va­ló­ban il­lik a köd­lo­vag meg­ne­ve­zés: ti­tok­za­tos, kü­lönc em­ber volt, hí­res lóversenyző s még hí­re­sebb ló­te­nyész­té­si szak­em­ber, aki ugyan­úgy is­mer­te Lon­dont vagy Ham­bur­got s más nyu­gat-eu­ró­pai nagy­vá­ro­so­kat, mint szü­lő­vá­ro­sát, Bu­da­pes­tet. Arisz­tok­ra­ta és pol­gá­ri kö­rök­ben egy­aránt ott­ho­no­san moz­gott, anya­gi gon­dok nem nyo­masz­tot­ták, füg­get­len író tu­dott ma­rad­ni ha­lá­lá­ig. Nem kel­lett ki­szol­gál­nia sem a hír­lap­ok, sem a kö­zön­ség igé­nye­it. Igaz, en­nek meg­fi­zet­te az árát. Köny­ve­it ke­ve­sen vá­sá­rol­ták, s a kri­ti­ku­sok is hos­­szú ide­ig mel­lőz­ték.
Lovik Kár­oly egy­aránt írt re­gé­nye­ket és no­vel­lá­kat. Re­gé­nyei ke­vés­bé faj­sú­lyo­sak, s még leg­is­mer­tebb re­gé­nyén, A ker­te­lő agár (1907) cí­műn is ér­ző­dik Mik­száth Kál­mán­nak és a kor leg­di­va­to­sabb író­já­nak, Herczeg Fe­renc­nek az ih­le­té­se. Ez az int­ri­kák­ban, mu­lat­sá­gos fél­re­ér­té­sek­ben bő­vel­ke­dő tör­té­net fe­szes, szin­te hi­bát­lan szer­ke­ze­té­nek, kön­­nyed, üde, oly­kor cse­ve­gő stí­lu­sá­nak, fa­nyar, de Mik­szát­hoz ké­pest ke­vés­bé éles dzsent­ri­kri­ti­ká­já­nak s egy happy endbe tor­kol­ló sze­rel­mi szál­nak kö­szön­he­tő­en még ak­kor is em­lé­ke­ze­tes ol­vas­mány, ha nem ér fel kor­tár­sai (Mik­száth, Amb­rus Zol­tán) leg­jobb re­gé­nye­i­nek szín­vo­na­lá­hoz.
Lovik Kár­oly sem a re­gény­ben, ha­nem a no­vel­la mű­fa­já­ban al­ko­tott ma­ra­dan­dót. A mű­faj meg­újí­tó­já­nak alig­ha ne­vez­he­tő, in­kább to­vább­fej­lesz­tő­jé­nek. Schöpflin Ala­dár, mi­u­tán meg­ál­la­pít­ja, hogy Lovik a kis zsá­ner mes­te­re, így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „ne­ki az élet je­len­sé­ge­i­nek a han­gu­la­ta a fő­do­log, az a lí­ra, ami a dol­gok­ból és té­nyek­ből árad, amely mint va­la­mi fi­nom pá­ra, be­ta­kar­ja őket, és ép­pen ev­vel mu­tat­ja meg iga­zi vonalaikat.”15 Het­ven év­vel ké­sőbb töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik Thomka Be­á­ta is: „Irány­vé­te­lé­hez a cse­ho­vi ori­en­tá­ció áll leg­kö­ze­lebb. Cse­hov leg­hí­re­sebb no­vel­lá­i­ban nincs kul­mi­ná­ció, sem va­ló­sá­gos be­fe­je­zés: az élet ugyan­olyan ért­he­tet­le­nül és épp­oly ter­mé­sze­te­sen, nor­má­li­san fo­lyik to­vább, mint az­előtt. A no­vel­la for­ma­tör­té­ne­té­ben e fel­is­me­rés mér­he­tet­le­nül je­len­tő­sebb, mint ahogy ezt a szá­zad­előn fel­té­te­lez­het­ték vol­na prózaíróink.”16

Lovik pró­zá­it a lé­lek­ta­ni re­a­liz­mus ka­te­gó­ri­á­já­val is szo­kás mi­nő­sí­te­ni. Lovik-tanulmányában Thomka Be­á­ta er­ről így ír: „Igen gyér azon no­vel­lák szá­ma, me­lyek­ben tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek az ös­­sze­csa­pás ki­vál­tói. […] A szö­ve­gek leg­na­gyobb ré­szé­ben te­hát a lel­ki­vi­lág­ban és a sze­mé­lyi­ség­ben ját­szód­nak le az in­dí­tó hely­ze­tet ki­moz­dí­tó vál­to­zá­sok; tény­le­ges ese­mé­nyek rit­kán töl­te­nek be ilyen funk­ci­ót a szer­ke­zet­ben. A tör­té­ne­tek elő­re­moz­gá­sát nem a kül­ső, ha­nem a bel­ső sík át­for­du­lá­sai biztosítják.”17 Azok­ban a no­vel­lá­i­ban, ahol a kül­ső cse­lek­mény­nek még­is na­gyobb sze­rep jut, ott is a mo­rá­lis szem­pont­ok do­mi­nál­nak a szo­ci­á­lis szem­pont­ok fe­lett (Fe­je fö­lött hol­ló; Az igaz­ság­ról). Hő­se­it gyak­ran gyöt­ri bűn­tu­dat, mint A né­ma bűn cí­mű no­vel­la ka­to­na­tiszt­jét egy sze­ren­csét­len, a gyer­me­két épp el­ve­szí­tett te­lek­könyv­ve­ze­tő ro­vá­sá­ra el­kö­ve­tett ot­rom­ba tré­fa mi­att, vagy Mik­lóst, A vak em­ber fe­le­sé­ge cí­mű no­vel­la nar­rá­to­rát, aki már-már vis­­sza­él egy fo­gya­té­kos em­ber ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­val, s nem egé­szen raj­ta mú­lik, hogy al­jas ter­vét vé­gül nem vált­ja tett­re. Lovik mo­rál­kri­ti­ká­já­nak fő cél­pont­ja azon­ban a há­zas­ság in­téz­mé­nye s a ben­ne te­nyé­sző kép­mu­ta­tás (A szü­lei ház; Bá­rány­fel­hők). Ezek a kül­ső cse­lek­ményt a lé­lek- és jel­lem­áb­rá­zo­lás­sal el­mé­lyí­tő no­vel­lák a mű­faj ma­gyar tör­té­ne­té­be nem hoz­nak új tar­tal­mi vagy po­é­ti­kai ele­me­ket, s a Lovikénál idő­sebb író­nem­ze­dék tag­jai kö­zül leg­in­kább Gozsdu Elek no­vel­lá­i­val mu­tat­nak ro­kon­sá­got, még ha a reflektív elem ná­la jó­val vis­­sza­fo­got­tabb is ama­zé­nál. Ez a ro­kon­ság in­kább a meg­írás tech­ni­ká­já­ban és a nar­rá­to­ri po­zí­ci­ó­ban (az író mint pas­­szív szem- vagy fül­ta­nú van je­len) mu­tat­ko­zik meg, az el­be­szé­lő hű­vös tá­vol­ság­tar­tá­sá­ban.
A mű­faj ma­gyar tör­té­ne­te szem­pont­já­ból fon­to­sab­bak az író lá­to­má­sos és kí­sér­tet­no­vel­lái (A ha­lál ku­tyá­ja; Ár­nyék­tánc; Rut, a sza­bó stb.) Ben­nük a „fikcionális és a nem fikcionális el­be­szé­lés­ele­mek úgy in­teg­rá­lód­nak mű­vé­szi nar­ra­tív szer­ke­zet­be, hogy az el­be­szé­lő egyen­ran­gú­vá te­szi a tény­sze­rű és a fan­tasz­ti­kus motívumokat”.18 A kül­ső cse­lek­mény el­sor­vasz­tá­sa eze­ket a no­vel­lá­kat bi­zo­nyos fo­kig sta­ti­kus­sá te­szi, tom­pít­ja a no­vel­la fe­szült­sé­gét, il­let­ve ezt a fe­szült­sé­get a si­vár va­ló­ság és a be­lő­le va­ló el­vá­gyó­dás kö­zött te­rem­ti meg. Az Ár­nyék­tánc gyer­mek hő­se imád­ja a daj­ká­já­tól hal­lott rém­me­sé­ket, és ak­kor bol­dog, ami­kor ti­tok­ban el­vi­szik csó­na­káz­ni a lak­hely­éhez kö­ze­li mo­csár­ba. Ilyen­kor min­den al­ka­lom­mal be­lá­za­so­dik, s láz­ál­ma­i­ban a ha­lál­lal ta­lál­ko­zik. Krú­dys vi­lág ez, egy ki­csit de­ka­dens, egy ki­csit sze­cesz­­szi­ós (de nem a stí­lu­sá­ban) és vis­­sza­for­dít­ha­tat­la­nul de­zil­lú­zi­ós (A ke­reszt­úton). Álom és va­ló­ság azon­ban nem mo­sód­nak ben­nük ös­­sze, Lovik az időt nem szubjektiválja és nem is füg­gesz­ti fel, mint majd Krúdy, s a nar­rá­tor is őr­zi hű­vös „ob­jek­ti­vi­tá­sát”.
Az el­ső vi­lág­há­bo­rú har­ci za­já­ban alig kel­tett fi­gyel­met Lovik Kár­oly leg­szebb, leg­fel­sza­ba­dul­tabb, leg­me­lan­ko­li­ku­sabb mű­ve, az Egy el­ké­sett lo­vag (1915), amely­nek a Re­gé­nyes föl­jegy­zé­sek al­cí­met ad­ta. Ezek a szo­mor­kás sze­rel­mi tör­té­ne­tek na­gyon idő­sze­rűt­le­nek­nek tűn­het­tek a ha­di tu­dó­sí­tá­sok, a pus­ka­ro­po­gás és ágyú­dör­gés lár­má­já­ban. A kö­tet tu­laj­don­kép­pen no­vel­la­cik­lus, mely­nek vi­lág­csa­var­gó fő­hő­se, Mik­lós, Krúdy Szindbádjának alak­má­sa, s nem le­he­tet­len, hogy meg­szü­le­té­sét Szindbádnak kö­szön­he­ti. Ma­ga a cik­lus nem éri el a Szindbád mű­vé­szi sok­ré­tű­sé­gét és gaz­dag­sá­gát, ám pa­ra­dox mó­don, ha nem cik­lus­ként ol­vas­suk a no­vel­lá­kat, ha­nem kü­lön-kü­lön az egyes da­ra­bo­kat, csu­pa re­mek­mű­vel akad dol­gunk. Eb­ben a mű­ben nyo­ma sincs a ko­rai re­gé­nyek­ből su­gár­zó de­rű­nek, an­nál több nyo­ma van vi­szont a ko­ráb­bi évek novellisztikája bo­ron­gós ro­man­ti­ká­já­nak, ha­lál­han­gu­la­tá­nak, fi­nom de­ka­den­ci­á­já­nak. Mesélősebb pró­za ez, mint a ko­ráb­bi mű­vek, ám ugyan­olyan at­mosz­fe­ri­ku­san te­lí­tett, mint A ke­reszt­úton vagy az Ár­nyék­tánc. Lovik pá­lyá­ja fel­íve­lé­sé­nek nagy pil­la­na­ta. In­nen lát­ha­tó csak iga­zán, mek­ko­ra vesz­te­sé­ge iro­dal­munk­nak, hogy ez a pá­lya ha­ma­ro­san örök­re meg­sza­kadt.
Amb­rus Zol­tán (1861–1932). A Hét kö­rül fel­vo­nu­ló író­nem­ze­dék­nek ő volt a ve­zér­alak­ja, s a Nyu­gat szer­zői is nagy­ra be­csül­ték mun­kás­sá­gát, bár Amb­rus ide­gen­ke­dett az ő mű­vé­szi és po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­suk­tól. Ig­no­tus az írók író­já­nak ne­vez­te, s eb­ben a mi­nő­sí­tés­ben ben­ne fog­lal­ta­tik Amb­rus írói si­ker­te­len­sé­gé­nek alap­ve­tő oka. Túl in­tel­lek­tu­á­lis volt, túl ki­fi­no­mult stí­lus­mű­vész ah­hoz, hogy a nagy­kö­zön­ség ked­vel­je. Hi­á­ba volt más­kü­lön­ben nagy a te­kin­té­lye, hi­á­ba volt a kü­lön­fé­le iro­dal­mi tár­sa­sá­gok büsz­ke­sé­ge, hi­á­ba igaz­gat­ta a Nem­ze­ti Szín­há­zat 1917 és 1922 kö­zött, mind­ez ke­vés­nek bi­zo­nyult ah­hoz, hogy nép­sze­rű író­vá vál­jék. S az is hoz­zá­tar­to­zik az igaz­ság­hoz, hogy a tí­zes évek­től kezd­ve írás­mű­vé­sze­te is egy­re el­avul­tab­bá vá­lik a nyu­ga­tos fi­a­ta­lok pró­zá­i­nak tük­ré­ben. Nek­ro­lóg­já­ban Schöpflin Ala­dár így ír er­ről: „ő volt az az író, akit csak di­csér­tek, de nem hall­gat­tak meg. […] Szo­mo­rú ar­ra gon­dol­ni, hogy en­nek a ne­mes és tisz­ta lé­lek­nek, en­nek a mély el­mé­nek és me­leg szív­nek, en­nek a min­de­nek­fe­lett nagy stíl­mű­vész­nek a sza­vát csak az iro­da­lom­tör­té­net hall­gat­ja meg, a ma­ga ko­ra tisz­te­let­tel­jes kö­zön­­nyel ment el mellette.”19 Amb­rus Zol­tán iro­da­lom­tör­té­ne­ti he­lye a Schöpflin nek­ro­lóg­ja óta el­telt het­ven év­ben sem vál­to­zott. „A mű­ve­i­ből ki­bon­ta­ko­zó em­be­ri ma­ga­tar­tás meg­ra­ga­dóbb, mint leg­több mű­ve” – vé­le­ke­dik Né­meth G. Bé­la a Tü­rel­met­len és kés­le­ke­dő félszázadban.20 El­lent­mon­dá­sos, hul­lám­zó szín­vo­na­lú mű­vész­nek lát­ja mai leg­ala­po­sabb és leg­el­mé­lyül­tebb ku­ta­tó­ja, Lőrinczy Hu­ba is.
Amb­rus Zol­tán a szá­zad­for­du­ló „fran­ci­ás” író­ja, Renan és Flau­bert nagy tisz­te­lő­je. Az­zal is meg­vá­dol­ták, s nem egé­szen alap­ta­la­nul, hogy a Ninive pusz­tu­lá­sa cí­mű no­vel­lá­ja Anatol France egyik mű­vé­nek (Thaisz) a pa­ra­frá­zi­sa. Amb­rus 1885–1886-ban ki­lenc hó­na­pot töl­tött Pá­rizs­ban, s írói szem­lé­le­te ki­for­má­ló­dá­sá­ban ez a há­rom­ne­gyed év dön­tő je­len­tő­sé­gű volt. Ko­ra di­va­tos mű­vé­sze­ti irány­za­tai kö­zül a na­tu­ra­liz­mus ki­sebb mér­ték­ben, a sze­ces­­szió mé­lyeb­ben meg­érin­tet­te alap­ve­tő­en re­a­lis­ta fo­gan­ta­tá­sú írás­mű­vé­sze­tét. Lá­tás­mód­ja iro­ni­kus, iró­ni­á­ja azon­ban sok írá­sá­ban csap át pa­ró­di­á­ba, ka­ri­ka­tú­rá­ba, szar­kaz­mus­ba. Re­gé­nyei – egy ki­vé­tel­lel (er­ről még lesz szó) – nem iga­zán je­len­tő­sek, ám­bár a Giroflé és Girofla (1903) kel­le­mes, szó­ra­koz­ta­tó ol­vas­mány, mint Lovik Kár­oly re­gé­nye, A ker­te­lő agár. A Solus eris (1901) mű­vé­szi­leg ke­vés­bé si­ke­rült re­gény, a töb­bi pe­dig alig­ha tá­maszt­ha­tó fel. Amb­rus Zol­tán­nak is a no­vel­la az erős­sé­ge, ezek­ben lép leg­in­kább túl a ha­gyo­má­nyos re­a­liz­mu­son: mes­­szi ko­rok­ba ván­do­rol, eg­zo­ti­kus tá­jak kö­zé, leg­alább­is no­vel­lá­i­nak egy ré­szé­ben. Ezek a no­vel­lák még­is, ha át­té­te­le­sen is, a sa­ját ko­rá­ról szól­nak, pél­dá­ul a mű­vé­szi és pi­a­ci szem­pont­ok ki­bé­kít­he­tet­len­sé­gé­ről (mint majd ké­sőbb Bródy Remb­randt-no­vel­lá­ja is). A fü­let­len em­ber cí­mű no­vel­lá­ban Defoe küzd meg ke­ser­ve­sen a könyv­ki­adó­já­val a Ro­bin­son Crusoe ki­adá­sá­ért, aki a re­gény­ben nem lát üz­le­tet, s csak fel­sőbb uta­sí­tás­ra, fa­nya­log­va dönt a kéz­irat ki­adá­sa mel­lett. Ami­kor Defoe meg­jegy­zi, hogy lesz en­nek a re­gény­nek má­so­dik ki­adá­sa is, könyv­ki­adó­ja le­ke­ze­lő­en re­a­gál: „No­no, azért nem kell hen­ceg­ni!”
Hogy men­­nyi­re hit­vány­nak lát­ta ko­rát s pro­vin­ci­á­lis­nak, mű­ve­let­len­nek, a re­form­kor­hoz ké­pest le­zül­lött­nek e kor Ma­gyar­or­szá­gát, az az őszi nap­su­gár (1907) cí­mű re­gé­nyé­ből vagy a Kul­tú­ra fü­zér­tánc­cal (1911) cí­mű kis­re­gény­be haj­ló no­vel­la­fü­zér­ből de­rül ki. Kü­lö­nö­sen ez utób­bi­nak szar­kaz­mu­sa kí­mé­let­len. Itt még a di­let­táns író, Légváry Ar­túr is mű­velt sze­mé­lyi­ség­nek tűn­het az al­só­ci­pói vagy rácberzencei „krém” bár­do­lat­lan­sá­ga mel­lett. Mint Lőrinczy Hu­ba ír­ja: „már nem an­­nyi­ra Légváry Ar­túr di­let­tan­tiz­mu­sa és ügye­fo­gyott­sá­ga a per­szif­lázs tár­gya, ha­nem sok­kal in­kább a vi­dé­ki »intelligencia« bot­rá­nyos mű­ve­let­len­sé­ge és bornírtsága.”21
Amb­rus Zol­tán fő­mű­ve a so­kat vi­ta­tott, di­csér­ve sza­pult és sza­pul­va di­csért nagy­re­gé­nye, a Midas ki­rály (1906). A re­gényt 1891–1892-ben ír­ta, de csak ti­zen­öt év­vel ké­sőbb ta­lált hoz­zá ki­adót. A tör­té­net és a re­gény fő­sze­rep­lő­je, Bí­ró Je­nő, sok­ban em­lé­kez­tet Jó­kai Az arany em­be­ré­re, il­let­ve Tí­már Mi­hály alak­já­ra. Ám Amb­rus Zol­tán és Bí­ró Je­nő egy más kor gyer­me­ke. „Nem volt iga­zán ho­nos ko­ra va­ló­sá­gá­ban a szer­ző és alak­má­sa; vis­­sza­fe­lé és ki­fe­lé bá­mul­tak só­vár vág­­gyal mind a ket­ten. Az arany ko­rá­ból a va­ló­di arany­kor­ba. E két pó­lus közt fe­szül a mű leg­na­gyobb kont­raszt­ja. Meg­ve­tett, alan­tas pró­zá­ban gá­zol a láb, a szí­vet és el­mét azon­ban cso­da­szép áb­rán­dok nyű­gö­zik” – ír­ja Lőrinczy Huba.22 Bí­ró Je­nő te­het­sé­ges fes­tő, tú­lon­túl te­het­sé­ges ah­hoz, hogy si­ke­res le­hes­sen. Sze­gény­sé­ge el­le­né­re is meg­ta­lál­ja bol­dog­sá­gát Bel­la ol­da­lán és a ma­ga sen­ki szi­ge­tét egy kül­vá­ro­si csa­lá­di ház­ban. Ám en­nek az idill­nek a sors ha­mar vé­get vet Bel­la hir­te­len ha­lá­lá­val. Bel­la el­vesz­té­sét Bí­ró Je­nő so­ha nem tud­ja fel­dol­goz­ni, ami­kor pe­dig má­sod­szor is meg­nő­sül (s ez­út­tal nem sze­re­lem­ből), „áru­lá­sa” a bűn­tu­dat olyan hul­lá­ma­it bo­csát­ja rá, hogy – hi­á­ba lett dús­gaz­dag, si­ke­res fes­tő, hi­á­ba van meg min­de­ne, amit csak meg­kí­ván – ön­gyil­kos lesz. A ro­man­ti­kus Jó­kai fő­hő­se el­búj­hat a vi­lág sze­me elől a sen­ki szi­ge­tén, a re­a­lis­ta Amb­rus hő­sé­nek ilyen le­he­tő­ség már nem ada­tik meg.
A kri­ti­ku­sok mind a mai na­pig (így em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban Lőrinczy Hu­ba is) leg­in­kább az egy­sé­ges át­for­mált­ság hi­á­nyát ve­tik a Midas ki­rály író­já­nak sze­mé­re. Azt, hogy egyet­len mű­vön be­lül ke­ve­ri az ana­li­ti­kus re­a­lis­ta re­gény, a le­vél­re­gény, az esz­­szé­re­gény mű­fa­ji és sti­lisz­ti­kai ele­me­it. S ez ön­ma­gá­ban ta­lán még nem is len­ne olyan nagy baj. Sőt, a poszt­mo­dern re­gény fe­lől néz­ve, ezt akár di­csér­ni is le­het­ne. A va­ló­di baj az, hogy eze­ket a kü­lön­fé­le mi­nő­sé­ge­ket Amb­rus nem tud­ja úgy is­ten­iga­zá­ból szer­ves egés­­szé kom­po­nál­ni. Ja­vá­ra ír­hat­juk vi­szont, hogy a re­gény ge­rin­ce, a tra­gi­kus vég­ki­fej­let fe­lé ha­la­dó tör­té­net íve az ek­lek­ti­kus kom­po­zí­ci­ós stra­té­gia el­le­né­re sem tö­rik meg. A Midas ki­rály olyan po­é­ti­kai nó­vu­mok­kal szol­gál a kor ma­gyar re­gény­iro­dal­má­ban, ame­lye­ket bíz­vást te­kint­he­tünk út­tö­rő je­len­tő­sé­gű­ek­nek. Bra­vú­ros a hol kö­ze­lí­tő, hol tá­vo­lí­tó né­ző­pont­vál­tá­sok tech­ni­ká­ja, a bel­ső és kül­ső áb­rá­zo­lás vál­to­ga­tá­sa. A ma­gyar ana­li­ti­kus re­a­lis­ta pró­za egyik fe­lül­múl­ha­tat­lan pil­la­na­ta az az epi­zód, amely­ben Bí­ró Je­nő, tu­laj­don­kép­pen aka­ra­ta el­le­né­re, hagy­ja ma­gát el­csá­bí­ta­ni mé­lyen tisz­telt idős pá­ri­zsi fes­tő­mű­vész mes­te­re fi­a­tal és ki­ka­pós fe­le­sé­ge ál­tal. Lé­lek­ta­ni mély­ség, in­tel­lek­tu­á­lis elem­zés, plasz­ti­kus kör­nye­zet­rajz szer­ves egy­ség­ben lé­leg­zik itt a pre­cíz, tá­vol­ság­tar­tó, de nem ér­ze­lem­men­tes szö­veg­ben.
Olyan eré­nyei ezek a re­gény­nek, ame­lyek, saj­nos, so­ká­ig foly­ta­tás nél­kül ma­rad­tak a ma­gyar re­gény­írás­ban. Még egy ok ah­hoz, hogy a Midas ki­rályt, min­den hi­bá­ja da­cá­ra, iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű mű­nek te­kint­sük. Ha ös­­sze­vet­jük a mo­dern ma­gyar re­gény má­sik fon­tos előz­mé­nyé­vel, Gozsdu Elek Köd­jé­vel, mű­vé­szi szem­pont­ból a ko­he­ren­sebb és fe­gyel­me­zet­teb­ben meg­írt Gozsdu-regényt kel­le­ne in­kább di­csér­nünk. Ám a Midas ki­rály me­ré­szebb vál­lal­ko­zás, na­gyobb böl­cse­le­ti és re­gény­po­é­ti­kai táv­la­to­kat nyit meg a 20. szá­za­di re­gény fe­lé, mint az előb­bi. A je­len­le­gi­nél mél­tóbb hely il­let­né meg a szak­ma és a kö­zön­ség iro­dal­mi em­lé­ke­ze­té­ben.
A 19. szá­zad vé­ge, mint lát­hat­juk, tá­vol­ról sem az a lé­lek­te­len, epi­gon, üres pe­ri­ó­du­sa iro­dal­munk­nak, ami­lyen­nek azt so­kan még ma is lát­ni vé­lik, s amely­ben leg­föl­jebb Mik­száth­nak, Gár­do­nyi­nak és Tö­mör­kény­nek le­het he­lye a parnasszuson. En­nek a pe­ri­ó­dus­nak a va­ló­di iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gét a no­vel­lá­nak mint mű­faj­nak a meg­szü­le­té­sé­ben és hi­he­tet­le­nül gyors meg­iz­mo­so­dá­sá­ban lát­juk. Nem­kü­lön­ben a kis­pró­zai stra­té­gi­ák, tech­ni­kák, stí­lu­sok sok­szí­nű va­ri­á­ci­ó­i­ban: a cse­lek­mé­nyes no­vel­lá­tól a kon­temp­la­tív-in­tel­lek­tu­á­lis va­ri­án­sig ter­je­dő igen szé­les ská­lá­ja lét­re­jöt­té­ben. Petelei, Gozsdu, Lovik, Bródy és a töb­bi­ek kis­pró­zai mun­ká­i­ban min­den ké­szen van már, ami a ma­gyar novellisztikában szem­lé­let­ben, té­má­ban és stí­lus­ban fon­tos lesz a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben.

Hizsnyai Tóth Ildikó: Egy isteni jó színjáték a glogovai hegyen. „Mistico viaggio” a Szent Péter esernyőjében

Je­len ta­nul­mány egy ter­je­del­me­sebb dol­go­zat rész­le­te, amely­ben Mik­száth Kál­mán Szent Pé­ter es­er­nyő­je cí­mű re­gé­nye elem­zé­se so­rán el­ső­sor­ban a vi­lág­sze­rű Glogova meg­épü­lé­sé­vel fog­lal­koz­tunk, a köl­tött hely­ség­név – elő­kép-be­tel­je­sü­lés fogalompárral ki­fe­jez­he­tő – átszemantizálódását kö­vet­ve: egy is­ten há­ta mö­göt­ti fa­lu, amely gol­go­tai as­­szo­ci­á­ci­ó­kat hor­do­zó ne­ve foly­tán a vi­lág közepe1 cím­re as­pi­rál. Majd a tér­sze­rű, avagy vi­lág­sze­rű Glogova mel­lett szól­tunk egy, a me­ta­fo­ri­kus tör­té­net­mon­dás szint­jén for­má­ló­dó je­len­tés­so­rok ál­tal ref­lek­tált, a Gol­go­ta as­­szo­ci­á­ci­ós me­ze­jé­ből ki­bon­ta­ko­zó, a szö­veg­ben tet­ten ér­he­tő szim­bo­li­kus Glogováról is, amely­nek fo­lyo­má­nya­ként a Glogovára ve­ze­tő utak egy­részt a „föld­raj­zi” táj­ban – a me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó tör­té­net­ben ki­fejt­ve –, más­részt pe­dig – a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés kö­vet­kez­té­ben – a táj­le­írás­ok­ban „át­de­ren­gő” jel­ké­pes tér­ben ka­nya­rog­nak. A re­gény vi­lág­sze­rű szö­veg­vi­lá­ga a két, „es­er­nyős” le­gen­da – a besz­ter­ce­bá­nyai csa­lá­di erek­lye, il­let­ve a glogovai szent erek­lye tör­té­ne­te – nyo­mán élet­re hí­vott, egy­más­sal szem­ben ál­ló, az er­nyőn osz­to­zó, mi­ti­kus-me­sei vi­lág­kép­ből táp­lál­ko­zó Al­só és Fel­ső Vi­lá­gok be­fo­lyá­sa alatt áll. Ez a két vi­lág ta­lál­ko­zik rep­re­zen­tán­sa­ik (Gyu­ri és Ve­ron­ka) ál­tal a bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasútnál. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek (Müncz tör­té­ne­te, Gyu­ri ál­ma, a bon­ta­ko­zó sze­re­lem) ki­ha­tá­sa­ként Gyu­ri és Ve­ron­ka „va­ló­sá­gos” tá­ja­kon ke­resz­tül ve­ze­tő glogovai út­já­nak szim­bo­li­ká­ja új as­pek­tus­sal bő­vül.

*

A bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasúttól a glogovai he­gyig ve­ze­tő, rész­le­tes táj­le­írás­ok­kal meg­je­le­ní­tett utat a re­gény „A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa” cí­mű fe­je­ze­te be­szé­li el. A táj­le­írás itt még a szo­ká­sos­nál is ak­tí­vabb, be­szé­de­sebb ter­mé­sze­ti ké­pek­kel, je­len­sé­gek­kel te­szi moz­gal­mas­sá – a szer­ző ál­tal sze­rel­mi ér­le­lő­dés­re ki­je­lölt – sza­kaszt. A bie­der­mei­er idillt idé­ző, vi­rág­nyel­ven zaj­ló ud­var­lás­ról ír­ja Ko­vács Kál­mán, hogy az „idő­tar­tam rö­vid­sé­ge mi­att he­lyes ta­pin­tat­tal mon­dott le Mik­száth a köz­vet­le­nül nyi­lat­ko­zó ér­zés áb­rá­zo­lá­sá­ról. […] A köz­ve­tett, ál­ru­hás, az át­csa­pá­sos for­mák je­le­it raj­zol­ta tehát.”2 Mind­eköz­ben – bal­jós je­le­ket fel­vil­lan­tó le­gen­dák­kal, il­let­ve be­tyár­ro­man­ti­ká­val meg­fű­sze­rez­ve a ko­csi­ká­zás ese­mény­te­len­sé­gét – le­het gyö­nyör­köd­ni a táj­ban, il­let­ve azt ta­lál­gat­ni, hogy va­jon ösz­­sze­ér-e Gyu­ri és Ve­ron­ka tér­de az uta­zás ide­je alatt. Ez az út egy fel­föl­di kis fa­lu­ba ve­zet, mely­nek tör­té­ne­te­sen Glogova a ne­ve.
A me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó fő­cse­lek­mén­­nyel pár­hu­za­mo­san – amint er­re már utal­tunk – me­ta­fo­ri­kus uta­lá­sok kész­te­tik a be­fo­ga­dót a fen­ti ér­tel­me­zés fe­lül­bí­rá­lá­sá­ra. Ez a jel­ké­pes út a fi­a­ta­lo­kat érin­ti, a két, konf­ron­tá­ci­ó­ra kész vi­lág rep­re­zen­tán­sa­it, akik, mint azt a bá­ba­szé­ki tör­té­né­sek mu­tat­ták, el­in­dul­tak egy bel­ső, a szub­jek­tum­ban zaj­ló úton, amely­nek cél­ja: meg­sza­ba­dul­ni esz­köz-mi­vol­tuk­tól, meg­ta­lál­ni ön­ma­gu­kat. Ve­ron­ka ese­té­ben ez az ön­nön fi­zi­kai va­ló­já­ba va­ló beavatódás3, Gyu­ri ese­té­ben pe­dig ez a fel­fe­de­zés­re vá­ró, bel­ső di­men­zió az apa (Gregorics) szel­le­mi örök­sé­gé­vel hoz­ha­tó kapcsolatba.4 Ami pe­dig út­ju­kat ha­son­la­tos­sá te­szi, az a lent­ről fel­fe­lé ha­la­dás – a táj hely­szín­raj­zi le­írá­sá­val össz­hang­ban –, a bel­ső „nö­ve­ke­dés”, va­la­mint a „Gol­go­tá­ra igyek­vés” moz­za­na­ta, ame­lyet az el­be­szé­lő az uta­zás előt­ti „utol­só va­cso­ra” ex­po­zí­ci­ó­já­ban vet fel Krisz­tus nö­vek­vő ru­há­i­nak említésével.5 Ez az el­be­szé­lő ál­tal fel­kí­nált ér­tel­me­zé­si le­he­tő­ség – a Meg­vál­tó Fiú „ke­reszt­út­ja” és a „ken­dő­jét” fel­kí­ná­ló Ve­ro­ni­ka mo­tí­vu­ma – egy szim­bo­li­kus tér­be ve­ze­tő út meg­lé­té­re utal, az oda va­ló meg­ér­ke­zés­nek pe­dig fel­té­tel­évé vá­lik va­la­mely ne­héz­ség si­ke­res leküzdése.6
Fel­te­vé­sünk sze­rint a két pár­hu­za­mo­san zaj­ló uta­zás mel­lett még egy har­ma­dik is tet­ten ér­he­tő. El­ső­ként nem is ma­ga az út, ha­nem az „utas”. Mert mint­ha ez a ke­dé­lye­sen ko­csi­ká­zó tár­sa­ság nem len­ne tel­je­sen egye­dül, és itt most nem ma­dame Kriszbay min­den nesz­ben zsi­vá­nyo­kat sej­tő, be­te­ges kép­ze­lő­dé­se­i­re gon­do­lunk, ame­lyet a vad­re­gé­nyes­re for­mált táj su­gal­maz, és nem is a ró­zsa le­sza­kí­tá­sá­val fel­boly­ga­tott holt le­ány, Czobor Má­ria kí­sér­té­sé­re cél­zunk. Épp el­len­ke­ző­leg, ezek a cse­lek­mény­be be­vont ro­man­ti­kus kli­sék in­kább ta­kar­ják és ez­zel egyút­tal ér­tel­me­zé­si kö­rük­be is von­ják a sza­bad gyö­kök­ként vi­sel­ke­dő „gya­nús je­le­ket”, ame­lyek már csak azért sem ne­vez­he­tők mel­lék­kö­rül­mény­nek, mert a fe­je­zet cí­mé­be eme­li az el­be­szé­lő („A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”). Fel­te­vé­sün­ket bi­zo­nyít­ja az is, hogy a kri­ti­ka leg­gyak­rab­ban ezt a cse­lek­mény­sza­kaszt tá­mad­ta a „rek­vi­zi­tum­sze­rű mo­tí­vu­mok, sze­ren­csés véletlenek”7, va­la­mint a „ka­land­ro­man­ti­ká­ból szár­ma­zó, sab­lon­sze­rű fe­szült­ség­for­rá­sok és pusz­ta vé­let­len­nel meg­okolt feloldások”8 mi­att, vagy ahogy Schöpflin meg­ál­la­pít­ja: Mik­száth a hölgy­ol­va­sók­nak igye­ke­zett ked­vez­ni, s ily mó­don „ki­elé­gí­tet­te a nők szen­ti­men­tá­lis igé­nye­it”.9 Az „in Blumen” sza­bá­lyai sze­rint ala­kí­tott, át­té­te­les érint­ke­zés­be be­le­süllyesz­tett Czobor Má­ria-le­gen­da, a ha­sa­dék­ba csú­szott pap túl­dra­ma­ti­zált és va­ló­sze­rűt­len­sé­ge­ket sem nél­kü­lö­ző peripetiája, va­la­mint a mind­un­ta­lan „kép­be ke­rü­lő”, a „fi­ná­lé­ban” vi­rág­esőt on­tó, fon­tos­ko­dó­an to­la­ko­dó vad­kör­te­fa je­len­lé­te va­ló­ban ki­vív­hat­ja a pal­lé­ro­zot­tabb íz­lé­sű­ek el­len­szen­vét, amen­­nyi­ben meg­ma­ra­dunk a fel­szí­ni ese­mé­nyek „szimp­la” ol­va­sa­tá­nál, és nem te­szünk fel ma­gunk­nak né­hány za­va­ró mo­men­tum­ra irá­nyu­ló kér­dést: Mi­ért ál­lít­ja meg az ut­cán Mravucsánné az­zal a né­hány ta­va­lyi al­má­val a már éle­lem­mel bő­sé­ge­sen el­lá­tott tár­sa­sá­got? Mi­ért kü­lö­ní­ti el a Ve­ron­ká­nak szánt pi­ro­sat? Mi­ért ké­ri el Gyu­ri Ve­ron­ká­tól a pün­kös­di szeg­fűt? Mi­ért kö­ve­ti vé­gig az egész utat a kör­te­mo­tí­vum, a Zelena Hruska er­dő­től a vil­lám­súj­tot­ta vad­kör­te­fá­ig? Mi­ért zöld az előb­bi kör­te? Mi­ért lóg le az ága a föld­re a vad­kör­te­fá­nak? Mi­ért fon­tos az el­be­szé­lő­nek, hogy a pap és Gyu­ri pár­be­szé­de so­rán ép­pen hol he­lyez­ke­dik el a fa? Mi­ért „öle­li meg” a menny­as­­szon­­nyá lett Ve­ron­kát a fa le­ló­gó ága, és mi­ért szór­ja rá a szir­ma­it? Mi­ért en­­nyi­re éhes és erőt­len a pap egyet­len éj­sza­ka kop­la­lás után? Mi­ért nem son­kát dob le ne­ki Gyu­ri al­ma he­lyett? Mi­ért ké­ri őt, hogy a pi­ro­sat ne egye meg, mi­u­tán már le­dob­ta? Mi­ért kap erő­re az al­má­tól né­hány perc alatt? Mi­ért a hám­mal húz­zák ki a pa­pot a ha­sa­dék­ból? Mi­ért nem az er­nyőt ké­ri ju­tal­mul Gyu­ri? Mi­ért a nyír­fát vág­ja ki Gyu­ri a ten­gely meg­ja­ví­tá­sá­hoz? Mi­ért nem vá­laszt­ja a kör­te­fa le­ló­gó ágát? Mi­ért tá­mad föl a szél? És még sor­jáz­hat­ná­nak a kér­dé­sek, ame­lyek kö­zül né­hány­ra meg­nyug­ta­tó vá­lasz­ra ta­lá­lunk ak­kor is, ha csak a fel­föl­di táj­ban „uta­zó” ol­va­sók va­gyunk. Amen­­nyi­ben vis­­sza­lé­pünk egy ki­csit a me­ta­fo­ri­kus­ság el­ve men­tén a cse­lek­mény ide­jé­ben, más­faj­ta vá­la­szok bir­to­ká­ba is jut­ha­tunk, s amel­lett meg­tud­hat­juk azt is, ki a „lát­ha­tat­lan utas” és fő­ként hon­nan ho­vá tart, il­let­ve mit akar.

Gregorics in­nen és túl

Az idő­be­li ki­té­rő­höz egy sze­mé­lyes ki­té­rő is tár­sul Az elem­zés egy pont­ján túl kér­dé­ses­sé vált az a fel­te­vé­sünk, hogy a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­ben a me­ta­fo­ri­kus so­rok csak a fő­cse­lek­mény bi­zo­nyos moz­za­na­ta­i­nak át-, il­let­ve új­ra­ér­tel­me­zé­sé­re irá­nyul­nak, és fel­me­rült an­nak a gon­do­la­ta, hogy a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés a kom­po­zí­ció ke­re­te­i­be is be­épül­ve, a cse­lek­mény­től né­mi­leg füg­get­le­ned­ve egy egész­szé „ol­vas­ha­tó ös­­sze”. Ha a „Gregorics-legenda” bib­li­kus al­lú­zi­ók­kal, a ke­resz­tény szim­bo­li­ká­ból ki­bont­ha­tó je­len­té­sek­kel, elő­re­ve­tü­lé­sek­kel gaz­da­gon át­szőtt je­le­ne­te­it egy­más mel­lé he­lyez­zük, is­me­rős kom­po­zí­ci­ós ala­ku­la­tot hoz­nak lét­re. Gregoricsnak a fia meg­ta­ga­dá­sát kö­ve­tő ese­mény­so­ro­kat rész­le­te­sen tár­gyal­tuk egy ko­ráb­bi fe­je­zet­ben, kü­lön ki­emel­ve a ti­szai csó­na­ká­zás epi­zód­ját, ami­kor a szi­get part­já­hoz ér­ve ki­esik Gregorics ke­zé­ből az er­nyő, ki­ha­lá­szá­sá­hoz pe­dig a csó­na­kot irá­nyí­tó öreg Ör­dög­től kap út­mu­ta­tót és – ér­tel­me­zé­sünk­ben – jós­la­tot is az er­nyő maj­da­ni vi­szon­tag­sá­ga­i­ról, il­let­ve Gregorics „túl­par­ti sor­sá­ról”. A Nagy­hét ke­re­té­ben ér­tel­mez­tük Gregorics kü­lö­nös, kö­tő­fé­kes ál­mát kö­ve­tő ha­lá­lát. Majd az el­be­szé­lő kö­zel más­fél év­ti­ze­det el­hall­gat a Gregorics-történetből, az­az meg­vár­juk, hogy az er­nyő új­ra ki­buk­kan­jon. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek meg­hoz­zák a fiú szá­má­ra az út­mu­ta­tó, túl­vi­lá­gi ál­mot, más­nap­ra vir­ra­dó­an a ka­pu ki­for­du­lá­sát, amit az­tán hos­­szú ko­csi­ká­zás kö­vet vi­rá­gos tá­ja­kon (és vi­rág­nyel­ven), míg­nem hő­se­ink el nem érik a me­re­dek, ka­nyar­gós uta­kon meg­kö­ze­lít­he­tő hí­res Brána (Ka­pu) he­gyet, ahol a ha­sa­dék­ban lé­vő pa­pot a lo­vak­ról le­sze­dett hám­mal sza­ba­dít­ja ki az örök­sé­gét és ön­ma­gát ke­re­ső fiú, hogy az­tán di­a­dal­it­ta­san vo­nul­jon be Glogovára.
A szi­get part­ja, A vá­ra­ko­zás szik­lá­ja, Vi­rá­gos völgy, Ka­pu, a hegy­re fel­ve­ze­tő kö­rök, Föl­di pa­ra­di­csom – ezek pe­dig már a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes helyszínei.10 És ha még to­vább ha­la­dunk az ös­­sze­ve­tés­ben, egy­re több olyan mo­tí­vum­ra ta­lá­lunk az Is­te­ni szín­já­ték vo­nat­ko­zó ré­szé­ben, ame­lyek a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­nek ha­gyo­má­nyos ér­tel­me­zé­se­it gyö­ke­re­sen fel­for­gat­ják. A Pur­ga­tó­ri­um kom­po­zí­ci­ó­já­nak be­épí­té­sé­vel – amely Gregorics ha­lá­lát kö­ve­tő­en még csak lap­pang, majd a bá­ba­szé­ki ke­resz­te­ző­dés­nél már el­ső je­le­it is sejt­het­jük – az el­be­szé­lés egy­részt be­von­ja a re­gény ér­tel­me­zé­sé­be a ve­zek­lés mo­tí­vu­mát, más­részt – a Gregorics-történetben – te­ret en­ged az örök­ség meg­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló szán­dé­kok be­fo­lyá­so­lá­sá­ra és ez­zel mint­egy an­nak át­ér­té­ke­lé­sé­re is.
Az aláb­bi­ak­ban csak egy váz­la­tos ös­­sze­ha­son­lí­tás­ra vál­lal­koz­ha­tunk, el­ső­sor­ban ar­ra össz­pon­to­sít­va fi­gyel­mün­ket, ho­gyan je­le­ní­ti meg az el­be­szé­lés a már is­mer­te­tett fel­föl­di táj le­írá­sa, il­let­ve a ve­le össz­hang­ban ala­ku­ló bel­ső utak ki­ve­tí­té­se mel­lett a túl­vi­lá­gi uta­zást. Az­az ho­gyan író­dik egy­be a há­rom táj­le­írás a Bá­ba­szék­től a glogovai he­gyig ter­je­dő út­sza­ka­szon, il­let­ve mi a sze­re­pe a túl­vi­lá­gi utas­nak a he­gyen le­zaj­ló ese­mé­nyek­ben, va­la­mint mi­lyen esz­kö­zök­kel biz­to­sít­ja az el­be­szé­lő a szö­ve­gek kö­zöt­ti „át­hal­lá­so­kat”. Az ös­­sze­ve­tés­hez Szász Kár­oly for­dí­tá­sát, il­let­ve jegy­ze­te­it hasz­nál­juk fel.11

Pár­hu­za­mos vi­lá­gok

A két pó­lus­nak meg­fe­le­lő Al­só és Fel­ső Vi­lág, kép­vi­se­lő­ik ál­tal, Bá­ba­szé­ken ta­lál­koz­nak, ahol „nyá­ron is meg­fa­gyott a bir­ka”, és a Meg­fa­gyott Bir­ká­hoz cím­zett (vagy az ide­ge­nek ál­tal így csú­folt) kocs­ma több­ször is sze­rep­hez jut; pél­dá­ul éj­fél­táj­ban, a túl­vi­lá­gi üze­ne­tet köz­ve­tí­tő ál­mot meg­elő­ző­en, ami­kor az in­nen ki­szű­rő­dő bir­ka te­ma­ti­ká­jú nép­dal Gyu­ri „gondolatjának szép pi­ros szö­ve­tét a vis­­szá­já­ra fordítá”.12
Az Is­te­ni szín­já­ték dan­tei vi­lág­mo­dell­je sze­rint a Föld­gömb észa­ki pó­lu­sán he­lyez­ke­dik el Je­ru­zsá­lem, il­let­ve Gol­go­ta, a meg­vál­tás he­gye, ve­le szem­ben pe­dig a dé­li fél­te­kén, az óce­án­nak egy szi­ge­tén a Pur­ga­tó­ri­um he­gye, amit a tisz­tu­lás he­gye­ként is szok­tak jel­le­mez­ni. A ket­tőt ös­­sze­kö­tő ten­gely kö­ze­pén, a po­kol­töl­csér leg­mé­lyebb bugy­rá­ban ta­lál­ha­tó Lu­ci­fer, mel­lig jég­be fagy­va.
A hol­tak lel­ke csó­na­kon, az óce­án fe­lől jut a pur­ga­tó­ri­um­ba, míg Dan­te és kí­sé­rő­je a föld bel­se­jé­ből, a po­kol­ból (a „meg­fa­gyott ör­dög” fe­lől) ér­ke­zik a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez, mi­ként Wibra Gyu­ri sem ke­rül­he­ti el Bá­ba­szé­ket mi­e­lőtt Glogovára in­dul­na.
A pur­ga­tó­ri­um­ba ke­rü­lő lel­kek – akik sem a po­kol­ra ju­tás­ra, sem a pa­ra­di­csom­ba va­ló be­lé­pés­re nem ér­de­me­sül­tek, ha­nem ki­sebb bű­nök­től kell meg­tisz­tul­ni­uk – gyü­le­ke­ző­he­lye a Tiberis tor­ko­la­tá­nál van, in­nen in­dul az an­gyal (égi ré­vész) ál­tal haj­tott csó­nak a lel­kek­kel a pur­ga­tó­ri­um szik­lás szi­ge­té­hez.
Ezt a ké­pet ve­tí­tet­te elő­re, csó­na­ká­zás köz­ben, Ör­dög Már­ton jós­lat­sze­rű pél­da­be­széd­ében Gregoricsnak, a Sár­ga szi­get­re tett ki­rán­du­lá­suk al­kal­má­val (a Ti­sza és a Ma­ros ös­­sze­fo­lyá­sá­nál), ami­kor a par­tot érést kö­ve­tő­en „lé­lek­vesz­tő­jük” (sic!) meg­bil­lent, az er­nyőt pe­dig ma­gá­val ra­gad­ta a sod­rás.
Az Is­te­ni szín­já­ték pro­ló­gu­sá­ból meg­tud­juk, hogy a köl­tő nagy­csü­tör­tök éj­je­lén az igaz út ke­re­sé­se köz­ben egy sö­tét­lő er­dő­be ju­tott, a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez pe­dig hús­vét­va­sár­nap reg­ge­lén ér­ke­zik meg. Gregorics be­teg­sé­ge is „zöld­csü­tör­tök­ön” kez­dő­dött, nagy­szom­bat nap­ján halt meg, hi­deg és szá­raz hom­lo­ka „szin­te por­zott”. Tes­te to­váb­bi sor­sá­ról az el­be­szé­lés köz­li, hogy a ke­zé­be – az er­nyő he­lyé­be – fe­szü­le­tet tet­tek, majd har­mad­nap el­te­met­ték. A jós­lat be­tel­je­sü­lé­se te­kin­te­té­ben csak a maj­da­ni ve­zek­lés elő­je­lei (por az ar­con) nyúj­ta­nak né­mi fo­gó­dzót. (A tor­ko­lat­tól in­du­ló „lé­lek­vesz­tők” me­net­ide­jét min­den ér­tel­me­ző a leg­jobb tu­dá­sa sze­rint szá­mít­ja ki.)
Az előpurgatóriumban a ha­nya­gok vá­ra­koz­nak, bo­lyon­ga­nak, il­let­ve ké­szü­lőd­nek az iga­zi ve­zek­lés­re, kö­zöt­tük azok, akik a „megtérésöket az utol­só órá­ra ha­lasz­tot­ták s így megtérésök va­ló­di­sá­gát életökben már be nem bizonyíthatták”.13
A el­hunyt Gregorics szem­pont­já­ból vá­ra­ko­zás­nak ne­vez­he­tő az a más­fél év­ti­ze­des „űr”, ame­lyet az el­be­szé­lés a fő­cse­lek­mény­ben sza­ba­don hagy, de ha Müncz Jó­nás bo­lyon­gá­sát az er­nyő­vel, il­let­ve az es­er­nyő fá­rad­ha­tat­lan cso­da­te­vé­sét is az „oda­áti” Gregorics in­téz­ke­dé­se­i­nek tu­laj­do­nít­juk, ez az idő­szak már a ve­zek­lés ide­je is le­het.
A Pur­ga­tó­ri­um be­osz­tá­sát, il­let­ve a bű­nök­nek Dan­te ál­tal meg­je­lölt cso­por­to­sí­tá­sát vé­ve ala­pul Gregorics fel­te­he­tő­en (bár nincs bir­to­kunk­ban a Ka­pus­an­gyal arany- és ezüst­kul­csa) a hegy ötö­dik kö­ré­ben ve­ze­kel a fös­vé­nyek kö­zött azon bű­ne­i­ért, ame­lyek a sze­re­tet „túl­sá­gá­ból, mér­ték­te­len­sé­gé­ből származnak”.14 Egy­részt fia iránt táp­lált túl­zott szeretete15 mi­att, más­részt mert a pénz irán­ti sze­re­te­te szen­ve­dé­lyé­vé vált, amely ha „el­vesz­ti fé­két, mér­té­két s túl­zá­sa és ki­zá­ró­la­gos­sá­ga ál­tal bűn­né válik”,16 vi­szont ment­sé­gé­ül szol­gál, hogy jó az, amit sze­re­tett, va­la­mint hogy a szen­ve­dély va­kí­tot­ta el őt. A fös­vé­nyek ve­zek­lé­si mód­ja az, hogy föl­dön he­ver­ve, arc­cal a föld­nek, moz­du­lat­lan­ság­ra kár­hoz­tat­va ve­ze­kel­nek, mi­köz­ben a „Föld­höz ra­gadt én lelkem!”17 sort mor­mol­ják. A Gregorics hom­lo­kán, hal­dok­lá­sa vég­ső per­cé­ben, meg­je­le­nő port – a re­gény cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tá­sá­nak szel­le­mé­hez hí­ven – árul­ko­dó nyom­nak is ne­vez­het­jük.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”

A pur­ga­tó­ri­um jel­kép­rend­sze­ré­nek el­ső nyo­ma az el­vesz­tett sma­ragd fül­be­va­ló szí­né­ben je­le­nik meg.18 A pur­ga­tó­ri­um­ban min­den­hol a zöld szín, a re­mény szí­ne, az ural­ko­dó. A fül­be­va­ló meg­ta­lá­lá­sa té­rí­ti le Gyu­rit a Glogovára ve­ze­tő út­ról a bá­ba­szé­ki „út­ke­resz­te­ző­dés­ben”, és te­re­li őt a „he­lyes” út­ra. A ro­man­ti­kus, is­mer­ke­dé­si ürü­gyet szol­gá­ló kli­sét fe­lül­ír­ja egy, is­te­ni be­avat­ko­zás­nak ta­lán nem ne­vez­he­tő, de – Mik­száth sza­va­i­val él­ve – „kü­lönb erőt”, na­gyobb erőt kép­vi­se­lő ha­ta­lom aka­ra­tá­nak tu­laj­do­nít­ha­tó moz­za­nat, amely a cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tás­nak is mo­ti­vá­ci­ót biz­to­sít. A zöld szín – amely Bá­ba­szé­ket el­hagy­va egy­re na­gyobb „fe­lü­le­tet” kap, a táj­le­írás­okon kí­vül is, az uta­zás so­rán – mel­lett még a szél, a szél­já­rás idéz fel ben­nünk pur­ga­tó­ri­u­mi kép­ze­te­ket, ahol a hegy „zárt klí­má­já­nak” kö­szön­he­tő­en nincs lég­moz­gás, csak a cson­ka kú­pot for­má­zó hegy te­te­jén: a föl­di paradicsomban.19 Ezért a nyo­ma­té­ko­san hang­sú­lyo­zott szél­csend (út­juk kez­de­tén), il­let­ve a vá­rat­la­nul fel­tá­ma­dó szél (kül­de­té­sük be­fe­jez­té­vel) a túl­vi­lá­gi erők mun­kál­ko­dá­sát sej­te­tik. Így Bá­ba­szé­ket el­hagy­va tel­jes szél­csend­ben ve­szi kez­de­tét a glogovai uta­zás: „Egy csepp szél se volt. A bú­zák nem daj­kál­ták ki­csiny sat­nya ka­lá­sza­i­kat, ha­nem áll­tak vesz­teg a per­zse­lő nap­su­ga­rak­kal el­önt­ve, moz­du­lat­la­nul, egye­ne­sen, mint a grá­ná­tos ka­to­nák. Kö­rös­kö­rül a me­zőn mély­sé­ges csönd ült. Csak a lo­vak pat­kói csat­tog­tak a kö­ve­ken; és a Liskovina er­dő­ség, olyan­for­mán rém­lett, hogy amint egy­re kö­ze­lebb-kö­ze­lebb hú­zó­dik elé­jük lom­ha, se­hol nem vég­ző­dő zöld tes­té­vel, mint­ha csen­de­sen lélegzene.”20
A „hí­res Zelena Hruska” és a „hí­res Brána” kö­zöt­ti „ideáti” tör­té­né­sek, il­let­ve az „oda­áti” Pur­ga­tó­ri­um­ban zaj­ló ese­mé­nyek kö­zött az el­be­szé­lő úgy biz­to­sít­ja az át­jár­ha­tó­sá­got, hogy a sa­ját kon­tex­tu­sá­ban is ér­té­ke­sít­he­tő szá­la­kat von át be­lő­le, bra­vú­ro­san hasz­nál­va ki a két kom­po­zí­ci­ó­ban rej­lő le­he­tő­sé­get, hogy a fó­ku­szok egy­más­ra he­lyez­he­tők (meg­fa­gyott bir­ka – jég­be fa­gyott ör­dög), il­let­ve, hogy mind­két mű szer­ke­ze­ti szem­ben­ál­lás­ra ala­poz­za vi­lág­kép­ét (al­só vi­lág – fel­ső vi­lág, észa­ki fél­te­ke – dé­li fél­te­ke), va­la­mint azt, hogy a dan­tei vi­lág­mo­dell két pó­lu­sá­nak csil­la­gá­sza­ti­lag ugyan­az a ho­ri­zont­ja, mind­ös­­sze az­zal a kü­lönb­ség­gel – ahogy azt az Is­te­ni szín­já­ték el­be­szé­lő­je a cse­lek­mény több pont­ján is ma­gya­ráz­za vagy utal rá –, hogy ami­kor a Pur­ga­tó­ri­um he­gyén éj­sza­ka van, Je­ru­zsá­lem­ben (a Gol­go­tán) nap­pal, és meg­for­dít­va. Eb­be a mo­dell­be he­lye­zi be­le Mik­száth – gol­go­tai „ro­kon­sá­ga” ré­vén – az ő Glogováját, ter­mé­sze­te­sen an­nak egész átszemantizált vi­lá­gá­val együtt. Az elem­zés to­váb­bi ré­szé­ben – a fejezet21 cí­mé­ben meg­je­lölt mo­tí­vu­mok men­tén ha­lad­va, te­hát nem ön­ké­nye­sen ki­vá­lasz­tott, va­la­mi­fé­le pre­kon­cep­ció je­gyé­ben ki­ra­ga­dott ele­mek se­gít­sé­gé­vel – kö­vet­jük vé­gig az intertextuális pár­hu­za­mo­kat.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja…”

A re­gény­ben el­be­szélt Czobor Má­ria ró­zsá­já­ról szó­ló le­gen­da és a ve­le kap­cso­la­tos ese­mé­nyek – a hegy te­te­jén lé­vő el­ha­gya­tott kas­tély meg­te­kin­té­se, me­lyet „egy vén ka­pus őriz és mu­to­gat az uta­sok­nak”, a há­rom­száz éve bo­lyon­gó kis­lány­ról szó­ló men­de­mon­da („még mai na­pig se ke­rült elő”) – a vá­ra­ko­zás és bo­lyon­gás mo­tí­vu­má­val ke­rül kap­cso­lat­ba a szin­tén há­rom­száz év vá­ra­ko­zás­ra kár­hoz­ta­tott Manfréddel az előpurgatóriumban (és aki kis­lá­nyá­nak üzen Dan­te ál­tal). A hegy­ről va­ló le­jö­ve­tel, a be­tel­je­sü­let­len sze­re­lem he­lyén nyí­ló egyet­len ró­zsa le­sza­kí­tá­sa és le­do­bá­sa a völgy­be, a gyík el­ta­po­sá­sa, a Ve­ron­ka lá­ba nyo­mán fel­fris­sü­lő fű­szá­lak szen­ti­men­tá­lis kel­lé­kek len­né­nek, ha nem a „túl­ol­da­li” vi­rá­gos völgy al­le­go­ri­kus tör­té­né­se­i­ből sar­jad­ná­nak, ahol min­den le­té­pett le­vél he­lyé­be újabb nő, és a fű­szá­la­kon ülő lel­kek a Salve Reg­inát ének­lik, ami­kor a fény­ró­zsa kö­ze­pé­ben ülő Szűz Má­ria ölé­ből alá­száll két an­gyal, hogy az épp ak­kor ér­ke­ző kí­gyó elől meg­véd­jék a lel­ke­ket. A Wibra Gyu­ri előtt el­su­ha­nó ezüst­há­tú gyí­kocs­ka mint­ha az „oda­át” meg­ri­asz­tott kí­gyó „örö­kö­se” len­ne, aki há­tán hoz­za a hold­vi­lág ezüst­jét a fel­föl­di nap­pa­li táj­ba, s ezért el­ta­po­sá­sa nem fel­tét­le­nül egy ár­tat­lan élő­lény pusz­tu­lá­sát je­len­ti. A két szö­veg li­án­ként te­ker­gő­ző, bur­ján­zó uta­lá­sai Gyu­ri és Ve­ron­ka vi­rág­cse­ré­jé­ben ol­dód­nak fel: a pün­kös­di szegfűért22 el­cse­rélt Má­ria ró­zsá­ja így töb­bet mond az ér­tel­me­ző­nek egy „sub rosa” üze­net­vál­tás­nál.
A vi­rá­gos völgy­ből fel­fe­lé ha­la­dó „túl­vi­lá­gi uta­sok­nak” a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján kell át­ha­lad­ni­uk, a mi ol­da­lun­kon pe­dig a Brána-hegy ma­gas­lik az uta­sok fe­je fö­lött, de az el­be­szé­lő azt sem fe­lej­ti el meg­je­gyez­ni, hogy a hegy lá­ba­i­nál a Kvetyina23 rét te­rül el.

A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja

A pur­ga­tó­ri­um­be­li „uta­sok” mi­u­tán be­bo­csá­tást nyer­tek a Ka­pun, a hét fő­bűn ve­zek­lő kö­re­it jár­ják vé­gig. A hegy te­te­jén pe­dig a föl­di pa­ra­di­csom, Ádám és Éva egy­ko­ri lak­he­lye ta­lál­ha­tó, amely a bűn­beesés óta la­kat­lan er­dő, ben­ne az el­ső bűn ál­tal vi­rá­gá­tól és lomb­já­tól meg­fosz­tott, csu­pasz tu­dás fá­já­val.
A „mi” uta­sa­ink pe­dig a „hí­res” Brána-hegyhez ér­kez­nek: „Hej, a Brána, a hí­res Brána, el­zár­ja a vi­lá­got, mint ka­pu az ud­vart, azért is hí­ják Bránának (ka­pu­nak). A Brána már nem akár­ki. ő már mág­nás­fé­le a he­gyek kö­zött – szép idő­ben is ka­la­pot vi­sel –, fel­hő ül a fe­je búb­ján. De meg iz­za­dós is az öreg: cser­ge­de­ző víz­erek és szik­lák üre­gé­ből ki­bu­gyo­gó for­rá­sok foly­nak le ba­ráz­dás há­tán a Kvetyina-rétre, me­lyen tü­ze­sen tör­tet ke­resz­tül füzeskerítésű, ka­vi­csos fun­du­sán egy nagy szösz­ke patak.”24 Már csak egy er­dőn kell ke­resz­tül­jut­ni­uk, s már Glogován is van­nak. „Ha­nem az­tán ez a leg­ku­tyább út, gör­be, mint az ör­dög lel­ke, te­le ha­sa­dék­kal, szik­lá­val, né­hol olyan kes­keny, hogy alig fér a ko­csi. […] né­hol olyan mé­lyen be­vá­gott úton, hogy csak az ég látszik.”25
A Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­ről már az el­ső me­re­dek emel­ke­dő­jé­nek le­írá­sa­kor, a III. ének­ben ka­punk le­írást: „Eközbe’ már el­ér­tünk a hegy­alj­ba, / S oly me­re­dek szik­lás utunk akadt, / Hogy für­ge lá­ba bár­kit cser­be’ hagy­na. / Lerici és Turbia kö­zött, a leg­va­dabb, / leg­el­ha­gya­tot­tabb út is, eh­hez mér­ve, / Ké­nyel­mes, kön­­nyű lép­cső vol­na csak.”26
A két le­írás jel­leg­ze­te­sen hegy­vi­dé­ki tá­jat je­le­nít meg, a föld bár­me­lyik szik­lás hegy­sé­gé­ben ha­son­ló lát­vány fo­gad­na ben­nün­ket. Ami vi­szont nem ke­rül­he­ti el a fi­gyel­mün­ket, az a tér ki­je­lö­lé­sé­nek a mód­ja. Dan­te Lerici és Turbia em­lí­té­sé­vel referenciálisan utal a ge­no­vai riviérára, hogy a föld­raj­zi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dó ta­pasz­ta­la­ta­it is bevonja.27 Mik­száth ese­té­ben pe­dig a Brána-hegy és a Kvetyina-rét em­lí­té­sé­vel több be­fo­ga­dói stra­té­gi­át is mo­del­lál­ha­tunk. Az egyik le­het­sé­ges ér­tel­me­zés a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val nem ren­del­ke­ző ol­va­sóé, aki min­dent fel­föl­di vo­nat­ko­zá­sú­nak vesz, ami szlo­vá­kul van. A má­sik stra­té­gia a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dóé, aki a szlo­vá­kul be­szé­lő ne­vek­nek a hely­szín­for­mák­ra irá­nyu­ló le­írá­sát, rög­zí­té­sét ész­lel­he­ti. A har­ma­dik ér­tel­me­zés pe­dig – a fen­tebb ki­fej­tett el­be­szé­lői el­já­rá­sok­kal meg­egye­ző­en – Dan­te Pur­ga­tó­ri­u­má­nak mű­vi­lá­gá­ban ta­lál­ja meg a vi­rá­gos völgy, il­let­ve ka­pu mo­tí­vu­mát. Ez utób­bi eset­ben a ne­vek nem­csak a túl­vi­lá­gi­ság vagy a ve­zek­lés fo­gal­mak fe­lé nyit­nak, ha­nem a pur­ga­tó­ri­um­be­li hely­szí­nek tör­té­né­se­i­nek is sza­bad utat en­ged­nek, a két mű ne­vei kö­zött ki­ala­kult – ne­vez­zük így – sze­man­ti­kai alag­úton.
Fon­tos kö­rül­mény még a két hegy le­írá­sá­ban a madár-motívum.28 A mes­ter (Ver­gi­li­us) a me­re­de­ket kém­lel­ve ezt mond­ja Dantének: „– ’Ki tud­ja most, ha jobb-e vagy bal­kéz­re / Lankásb az út – szólt mes­te­rem meg­áll­va – / Szárny nél­kül is hol föl­jut­hat­ni végre?”29 Gyu­ri ko­csi­sa, aki mind­un­ta­lan le­száll „ke­re­ket köt­ni vagy ol­da­ni”, ek­ként nyug­táz­za a hely­ze­tet: „– Ma­dár­nak va­ló pát­ria ez – mor­mog­ja János.”30 Já­nos­nak van még egy „át­szó­lá­sa” (a szö­ve­gek kö­zöt­ti át­hal­lást biz­to­sí­tó ki­je­len­té­se) a ten­gely­tö­rést meg­elő­ző­en: „– Lőcs a ki­rály eb­ben a tartományban!”31 Itt az el­be­szé­lő is meg­jegy­zi, hogy a ko­csis „ke­rü­lő úton je­len­ti a gaz­dá­já­nak”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek (a csé­zán nincs lőcs), a ké­pes be­széd­mód mel­lett az el­kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek al­le­go­ri­kus je­le­ne­té­nek sze­ke­ré­re is gon­dol­ha­tunk.
Ami­kor a ha­sa­dék-je­le­net köz­ben – ek­kor lép érint­ke­zés­be az evi­lá­gi és túl­vi­lá­gi szfé­ra – Gyu­ri vis­­sza­fut a ko­csi­hoz se­gít­sé­gért, ma­dár­pers­pek­tí­vá­ból lát­juk a tá­jat: „Úgy né­zett ki on­nan a vi­dék, mint egy ket­té­ha­sí­tott mák­fej­nek a bel­ső része.”32 A mák­fej le­me­zei a pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes pár­ká­nya­it ve­tí­tik be­le a táj­ba. A hegy­nek ez a me­ta­fo­ri­kus ké­pe tér vis­­sza ak­kor is, ami­kor már el­hagy­ják a szim­bo­li­kus tet­tek me­ze­jét, és fo­ko­za­to­san – de nem a pa­tak men­tén ha­lad­va, ha­nem a pa­tak ál­tal kö­vet­ve! – vis­­sza­ko­csiz­nak egy ke­dé­lyes hegy­vi­dé­ki táj­ba, ahol már a kö­vet­ke­ző hegy­nyel­vet nem is kell az uta­zók­nak le­küz­de­ni­ük, Glogova szin­te ma­gá­tól buk­kan elé­jük: „Ki­vac­ko­lód­ván a ket­té ha­sí­tott mák­fej­ből, hol sű­rűn vál­ta­koz­nak szo­ro­sok, me­den­cék, por­ha­nyós üre­gek, lent a völgy­ben megint ki­buk­kan kő­ről-kő­re szö­kell­ve a Bjela-Voda s min­de­nütt a ko­csi mel­lett sza­lad azu­tán, mint egy ci­gány­gye­rek. Itt a jó úton se­be­seb­ben megy már a brics­ka, ke­dé­lye­sen mo­rog­nak a ke­re­kek… […] A kopanyicai hegy­nyel­ven túl, mely mint va­la­mi spa­nyol­fal nyú­lik be a völgy­be, hipp-hopp, egy­szer­re csak ki­ug­rik bo­gár­há­tú há­zacs­ká­i­val Glogova.”33

A glogovai hegy, a Gol­go­ta he­gye és a föl­di pa­ra­di­csom „egy­be­írá­sa”

A csé­za ten­gely­tö­rés­ét kö­ve­tő­en Gyu­ri ne­ki­vág a hegy­ol­dal­nak, hogy nyúj­tó­fát ke­res­sen. „…átugrott a garádon, vé­gig­gá­zolt a sű­rű isza­lag­gal összegubáncozott bo­zó­ton a fá­kig. Fák is csak úgy vol­tak, mint agg em­ber ko­po­nyá­ján a haj­szá­lak. Egy sat­nya nyír, nagy da­ra­bon mo­gyo­ró- és vad csip­ke­bok­rok, az­tán sem­mi, az­tán el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na. Nem is a föld tes­te már ez a vö­rös-bar­na agyag, ki­égett ab­ból min­den ter­mő­erő. […] A föld tes­tén a var, ez a glogovai hegy.”34
A „va­ló­sá­gos táj” lát­vá­nyát is já­ték­ban tar­tó ké­pek – mint pél­dá­ul a ha­son­lat­tal meg­idé­zett Ko­po­nya­hegy vagy a föld kü­lö­nös szí­nét meg­in­do­ko­ló re­á­lis, „föl­di” ma­gya­rá­zat (vö­rös-bar­na agyag) és a Krisz­tus al­vadt vé­rét szim­bo­li­zá­ló var együtt ­em­lí­té­se – egy­más el­len játs­­szák ki a kü­lö­nös­ség és a min­den­na­pi­ság jelentéseit.35
Az a fel­ve­té­sünk vi­szont, hogy az el­be­szé­lő a szin­tén táj­ként meg­je­le­nő föl­di pa­ra­di­csom ké­pét is be­le tud­ta vol­na von­ni egy gol­go­tai hely­szín­raj­zot idé­ző ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­be, el­ső hal­lás­ra ta­lán le­he­tet­len­nek tű­nik. Mert mi­ként len­ne le­het­sé­ges az ál­ta­lá­ban domb­ként, te­te­jén Krisz­tus ke­reszt­jé­vel áb­rá­zolt, csu­pasz Gol­go­ta ké­pét a Pur­ga­tó­ri­um te­te­jén ta­lál­ha­tó pa­ra­di­cso­mi er­dő­vel, az el­ső em­ber­pár egy­ko­ri la­kó­he­lyé­vel együtt „áb­rá­zol­ni”?
A va­la­mi­ko­ri er­dő­re már a fen­ti rész­let­ben is tesz uta­lást az el­be­szé­lő („el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na”). A ki­vá­gott er­dő és a pa­ra­di­csom­ból va­ló ki­űze­tés mo­tí­vu­ma to­vább gaz­da­go­dik egy kép­pel, az itt ha­gyott fák kép­ze­té­vel, ame­lyek le­het­nek a va­lós táj­ban meg­je­le­nő jel­fák, mint ré­gi ko­rok szem­ta­núi, de utal­hat ar­ra a ke­resz­tény le­gen­dá­ra is, amely sze­rint Krisz­tus ke­reszt­jét a pa­ra­di­cso­mi fa egyik ágá­ból ácsol­ták vol­na. Meg­lá­tá­sunk sze­rint úgy, ahogy a le­gen­da ös­­sze­kap­csol­ja a fát, ame­lyet az ere­den­dő bűn fosz­tott meg lomb­já­tól, a Meg­vál­tó ke­reszt­jé­vel – dan­tei fel­dol­go­zás­ban a tisz­tu­lás he­gyén –, úgy ír­ja egy­más­ba a Szent Pé­ter es­er­nyő­je el­be­szé­lő­je is a glogovai fel­föl­di hegy „meg­te­rem­té­se” so­rán a til­tott fa, il­let­ve a ke­reszt­fa gaz­dag szim­bó­lum­rend­sze­re­i­hez tar­to­zó tá­ji kör­nye­ze­te­ket, amely­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz egy egy­sze­rű, de meg­hök­ken­tő mód­szert al­kal­maz: „mind­un­ta­lan meg­bot­lott a föld­ből ki­mo­sott fa­gyö­ke­rek­ben, me­lyek ke­resz­tül-ka­sul fo­nód­tak min­den­fe­lé, mint a szul­tán név­alá­írá­sa; – úgy lát­szik, alul a föld alatt még érin­tet­len az erdő.”36 Mint­ha a dan­tei vi­lág­mo­dell Föld­gömb­jét – észa­ki pó­lu­sán Gol­go­tá­val a dé­li fél­te­kén a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­vel – „la­pí­ta­ná ösz­­sze” az el­be­szé­lő, hogy az „el­len­he­gyek” köz­vet­le­nül érint­ke­zés­be ke­rül­je­nek egy­más­sal. A fa – mint vi­lág­ten­gely, a mi­ti­kus vi­lág­ké­pek egyik leg­gya­ko­ribb mo­tí­vu­ma – az al­vi­lág, a föl­di és az égi vi­lág köz­ti kom­mu­ni­ká­ci­ót te­szi le­he­tő­vé az­ál­tal, hogy a gyö­ke­re­i­vel a föld­ben, tör­zsé­vel a föl­di, ága­i­val pe­dig az égi szfé­rá­ban van jelen.37 En­nek a – az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért ne­vez­zük el a szer­ző­ről – mik­szá­thi mo­dell­nek a bel­ső fe­szült­sé­gét az ad­ja, hogy a fel­ső vi­lág­ba he­lye­zett Gol­go­ta, va­la­mint az al­só vi­lág­ba transz­po­nált pa­ra­di­cso­mi er­dő kép­ze­té­vel az őket ös­­sze­kap­cso­ló, meg­for­dí­tott (világ)fa-tengely áll szem­ben.

„…a föld­ha­sa­dék…”

Wibra Gyu­ri pró­ba­té­te­le és va­ló­já­ban egész glogovai út­ja a föld­ha­sa­dék-epi­zód kö­ré szer­ve­ző­dik. A fő­cse­lek­mény me­to­ni­mi­kus rend­jé­ben csu­pán egy ka­land­ro­man­ti­kát idé­ző for­du­lat (az el­be­szé­lő fel is ve­ze­ti: „Mi­lyen jó vol­na egy kis romantika…”38), amely so­rán a fő­hős, rá­ter­mett­sé­gén kí­vül, Mravucsán ör­dö­gös pél­dá­za­tát al­kal­maz­va fur­fan­gos­sá­gát is fitogtathatja, mi­köz­ben még a ha­sa­dék­ba esett pa­pot (akit a si­et­ség ör­dö­ge vitt rossz út­ra) is ki­sza­ba­dít­ja.
Az egy­más­sal érint­ke­ző „el­len­he­gyek” mo­tí­vu­má­val az egy­más­sal pár­be­széd­be ele­gye­dő dan­tei és mik­szá­thi szö­ve­gek intertextuális já­té­ka a je­len­tés­ket­tő­zé­sek, több­ér­tel­mű­sé­gek la­vi­ná­ját zú­dít­ja az ér­tel­me­ző­re. A mik­szá­thi „la­pí­tott-föld­gömb mo­dell” ugyan­is nem­csak a dé­li fél­te­kén nö­vek­vő fák gyö­ke­re­i­nek te­szi le­he­tő­vé az át­ha­to­lást, ha­nem az észa­ki fél­te­ke „el­len­he­gyé­nek” tit­ka­i­ba is be­te­kin­tést ad­hat. En­nek je­le­it az epi­zód szá­mos he­lyén tet­ten ér­het­jük, ha a pap tör­té­ne­té­vel pár­hu­za­mo­san egy árny­vi­lá­gi tör­té­net ol­va­sói is va­gyunk. Hi­szen az el­be­szé­lés meg­an­­nyi re­pe­dést hagy sza­ba­don az ere­je tel­jé­ben lé­vő, va­ló­sze­rűt­le­nül te­he­tet­len, éhes és el­csi­gá­zott pap há­nyat­ta­tá­sa­in, akit min­den cser­je cser­benhagy a kí­sér­le­te­zés so­rán, aki egy hos­­szú fá­ba ka­pasz­kod­va sem ké­pes ki­jut­ni a gö­dör­ből, de né­hány al­má­tól meg­vi­gasz­ta­ló­dik. Az aláb­bi pár­be­széd a Pur­ga­tó­ri­um va­la­me­lyik kö­ré­ben is el­han­goz­hat­na, ahol is több lé­lek meg­ké­ri Dan­tét, hogy imá­val kön­­nyít­se meg ve­zek­lé­sü­ket. A kön­­nyebb át­te­kint­he­tő­ség ked­vé­ért csak a di­a­ló­gu­so­kat idéz­zük, a kez­de­ti te­ge­ző­dés ez­után át­csap ma­gá­zás­ba:
„– Reta! Reta!”
„– Itt va­gyok! Ki vagy? Mi baj van?”
„– Itt va­gyok, se­gíts raj­tam, ha ke­resz­tény lé­lek vagy.” 39
Már a hely ki­je­lö­lé­se „mint­ha a föld alól jön­ne”, „ki­ka­pasz­ko­dott a föld fe­lü­le­té­re”, il­let­ve a benn­fog­lalt explicitálása a pár­be­széd ké­sőb­bi pont­ján is: „jó em­ber, aki ott fent van” töb­bet is en­ged sej­te­ni egy egy­sze­rű gö­dör­nél. A ha­sa­dék al­ján gug­go­ló „ka­bá­tos alak”, „ka­bá­tos em­ber”, aki „ércevesztett, el­gyö­tört han­gon” „nyö­ször­gött”, és akár a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek va­la­me­lyik „föld­höz ra­gadt” ve­zek­lő lel­ke, két­ség­beeset­ten kö­nyö­rög. Mravucsánné al­mái akár­ha a tisz­tu­lás lel­ki gya­kor­la­tát szol­gá­ló pur­ga­tó­ri­u­mi al­ma­fá­ról szár­maz­ná­nak, lel­ki éhét csil­la­pít­ja an­nak, aki kap­ja. (Ve­ron­káé szi­go­rú­an el­kü­lö­nít­ve, az egy má­sik fá­ról szár­ma­zik.) A hám­mal va­ló ki­sza­ba­dí­tás pe­dig már egy­ér­tel­mű uta­lás Gregorics ál­má­ra, aki ha­lá­la előtt ló­nak ál­mod­ja ma­gát, és Gaz­dá­ja a kö­tő­fék­ért – az igaz út­ra ve­ze­tés esz­kö­zé­ért – el­ad­ja őt a ha­lál­nak. A ki­sza­ba­dí­tott pap-mé­di­um ru­há­ja, akár­csak a Ka­pus­an­gyal­nak – „Hamú, vagy föld­ből szá­ra­zon ki­vett rész / Voln’ öl­tö­nyé­hez szín­re ép’ hasonló”40 – a ve­zek­lést szim­bo­li­zál­ja, de egyéb­ként: „Nem volt azon sze­gé­nyen em­be­ri ábrázat.”41 S bár nem mo­sak­szik meg a cser­mely vi­zé­ben (sem a fe­lej­tés, sem az em­lé­ke­zés vi­zé­ben), mert meg­fáj­dul a de­re­ka, mi­re Gyu­ri­val a ko­csi­hoz ér­nek, a töb­bi­ek sem­mi kü­lö­nö­set nem ész­lel­nek raj­ta. Mé­di­um­sze­re­pe ugyan­is a túl­vi­lá­gi ve­zek­lő lé­lek si­ke­res ki­sza­ba­dí­tá­sá­val be­fe­je­ző­dött. Az ava­tat­lan te­kin­te­tek szá­má­ra pe­dig az el­be­szé­lés más lát­ványt kínál…

„…és a vén kör­te­fa”

Ami a Gol­go­tá­nak a Krisz­tus ke­reszt­je, a föl­di pa­ra­di­csom­nak a til­tott fa, avagy tu­dás fá­ja, az a glogovai hegy­nek a vén kör­te­fa. Azon vén fák­nak egyi­ke, ame­lye­ket az „el­sza­ladt er­dő” fe­lej­tett itt, vi­har­vert, vil­lám ha­sí­tot­ta ága – mint­ha ve­ze­kel­ne – a föld­re haj­lik, és kör­te­fa lé­té­re nem átall al­ma­fa­vi­rá­go­kat bontani.42 No­ha fel­te­he­tő­en a föld­ha­sa­dék-epi­zód ele­jén is a he­lyén állt, elő­ször a lány­ké­rés­sel is fel­érő fur­fan­gos ké­rés meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor tű­nik fel Gyu­ri kör­nye­ze­té­ben, majd on­nan­tól kezd­ve az ese­mé­nyek egyik né­ma, de ak­tív fő­sze­rep­lő­jé­vé vá­lik.
„Az ügy­véd nem fe­lelt mind­járt. Né­mán tet­tek né­hány lé­pést föl a domb­ra egy vil­lám­ha­sí­tott vad kör­te­fa fe­lé, mely­nek irá­nyá­ban ál­lott a ko­csi.
– Hát igen – mondá az­tán el­fo­gó­dott, majd­nem re­me­gő han­gon –, va­la­mit szí­ve­sen el­fo­gad­nék.
– Csak­, ké­rem, be­szél­jen tar­tóz­ko­dás nél­kül!
– Eszem­be ju­tott, hogy va­la­mi­je van a ko­csi­mon.
– Az ön ko­csi­ján?
– Ami­ről ön nem tud, és ami­vel en­gem bol­dog­gá ten­ne.
A pap mo­hón odanyujtotta mind a két ke­zét.
– Bár­mi le­gyen is a vi­lá­gon, ím, az öné.
Egy fél perc se kel­lett, ott vol­tak fent a kör­te­fá­nál.
– Amott áll ni, a ko­csim!
[…]
– Is­te­nem, az én Veronkám!”43
Ami­kor Ve­ron­ka is ér­te­sült a lány­ké­rés­ről: „Fé­lén­ken hát­rált a kor­ha­dó kör­te­fa alá, mely­nek egyik vi­har­tört gal­­lya le­csün­gött szin­te a föl­dig és né­mi­leg eltakarta.”44
Majd ami­kor a be­le­egye­zé­sét is ad­ta Gyu­ri­nak:
„Egy szél­ro­ham jött most a Brána fe­lől, meg­ráz­ta de­re­ka­san a vén fát, mely az­tán en­ge­del­me­sen rá­hin­tet­te fe­jé­re, ru­há­já­ra a hal­vány­pi­ros vi­rá­ga­it, ta­lán a leg­utol­só­kat, ami­ket vén nap­ja­i­ra még hozhatott.”45
Ilyen szel­lem­jár­ta he­lyen tar­tóz­kod­ni va­gyunk kény­te­le­nek az iró­ni­á­tól a kör­te­fa íz­lé­sét il­le­tő­en. El­vég­re a hir­te­len fel­tá­ma­dó szél a Ka­pun túl­ról fújt, s ta­lán épp ab­ból a szeg­let­ből, ahon­nan elő­ző éj­sza­ka, ami­kor hir­te­len „ha­ra­gos dér­rel-dúr­ral be­sü­ví­tett” Gyu­ri szo­bá­já­ba, hogy a „bú­to­rok is mo­zog­tak, ropogtak”.46 A szél, amely nem­csak sors­for­dí­tó ál­mot ho­zott a fi­ú­nak (ben­ne a glogovai „pa­ra­di­csom­ban” lep­két ker­ge­tő Ve­ron­ká­val), ha­nem Mravucsánék ka­pu­ját is ki­for­dí­tot­ta sarkaiból.47
A kör­te­fa kö­ré tö­mö­rü­lő ese­mé­nyek, il­let­ve an­nak „kel­lé­kei” – a ko­csi, a fa, a ko­csi uta­sai – ér­tel­me­zé­sé­hez az el­tört ten­gely hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz szük­sé­ges nyúj­tó­fa ad se­gít­sé­get. „A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja” cí­mű fe­je­zet­ben már fu­tó­lag em­lí­tet­tük Já­nos ko­csis „át­szó­lá­sát”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek eb­ben a ma­dár­nak va­ló tar­to­mány­ban, mi­köz­ben ar­ra utal­tunk, hogy sza­vai csak a tör­té­net ké­sőb­bi pont­ján nye­rik el je­len­tő­sé­gü­ket. Ek­kor a pur­ga­tó­ri­um­be­li al­le­go­ri­kus sze­kér-je­le­net­re gon­dol­tunk, amely­nek Dan­te a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján túl, az utol­só ve­zek­lő kö­rön is túl­jut­va a föl­di pa­ra­di­csom­ban lesz ta­nú­ja. A pa­ra­di­cso­mi er­dő kö­ze­pé­ben áll az ere­den­dő bűn ál­tal lomb­já­tól meg­fosz­tott fa, csu­pasz ágak­kal. Itt lát­ja meg Dan­te, az utol­só kö­rön is túl­jut­va, Be­at­ri­cét és az őt kí­sé­rő al­le­go­ri­kus me­ne­tet, amely­nek csu­pán a sze­kér, a fa, il­let­ve a me­net al­le­go­ri­kus értelmezésével48 kap­cso­la­tos egyet­len moz­za­na­tát emel­jük ki, amely a glogovai he­gyen tör­tén­te­ket is más meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­he­ti. Mi­u­tán a Griff49 a sze­kér rúd­ját a fá­hoz kö­ti, a fa hir­te­len ki­zöl­dül, ki­vi­rág­zik: „Ugy éledett, ró­zsá­nál halaványabb / De vi­o­lá­nál égőbb szín­be a’ fa, / Min még imént nem volt csak szá­raz ágak.”50 Szász itt utal ar­ra, hogy „a sze­kér rúd­ja ugyan­eb­ből a fá­ból vé­te­tett: a tu­dás fá­já­ból, mely­nek egy ré­gi ke­resz­tyén mon­da sze­rint, egyik ágá­ból ké­szült Krisz­tus ke­reszt­je is […] mi­helyt az egy­ház hoz­zá­kö­ti sze­ke­re rúd­ját – az egy­há­zi s vi­lá­gi ura­lom kö­zöt­ti egyes­ség hely­re­áll­tá­val – azon­nal ki­zöl­dül s kivirágzik”.51
Az al­le­go­ri­kus je­le­net ro­kon mo­tí­vu­ma­i­nak ki­bon­tá­sa meg­ha­lad­ja dol­go­za­tunk cél­ki­tű­zé­se­it, mind­ös­­sze utal­ni sze­ret­nénk a há­rom hely­szín (Glogova, Gol­go­ta, föl­di pa­ra­di­csom) „vi­lág­fá­i­nak” kö­zös vo­ná­sá­ra: a föl­di pa­ra­di­csom til­tott fá­ja a Ge­ne­zis sze­rint al­ma­fa volt, a Gol­go­ta „fá­ját” en­nek az al­ma­fá­nak az egyik ágá­ból ácsol­ták, a glogovai hegy „el­sza­ladt er­de­je” pe­dig egy kör­te­fát ha­gyott hát­ra jel­fa­ként, amely al­ma­fa­vi­rá­got bont, sőt – „fel­sőbb pa­rancs­ra” – men­­nyei ál­dás­ként szór­ja szir­ma­it. A két je­le­ne­tet ös­­sze­kap­cso­ló rúd–ten­gely pár­hu­zam – amely egy­faj­ta axis mundiként köt ös­­sze vi­lá­go­kat, em­be­re­ket, sor­so­kat – a szak­rá­lis ha­ta­lom ál­tal lét­re­ho­zott „kö­tés” misz­té­ri­u­mát vi­szi be­le a glogovai domb­te­tőn szü­le­ten­dő kap­cso­lat­ba. Gyu­ri nem a kör­te­fa le­ló­gó (ve­zek­lő) ágát hasz­nál­ja fel a ten­ge­lye meg­ja­ví­tá­sá­ra, ha­nem egy nyírfát52 („Vé­gül egy nyír­fá­ra ve­tett sze­met […] Va­ló­sá­gos bak­fis volt a fák kö­zött, szép nö­vé­sű, so­kat ígérő.”53). Ez­zel a „szent hely­ről” ho­zott fá­val, il­let­ve a kör­te­fa köz­ve­tí­tet­te oda­át­ról ér­ke­ző atyai ál­dás­sal Gyu­ri és Ve­ron­ka ös­­sze­tar­to­zá­sa egy vi­lá­gi­nál ma­ga­sabb ha­ta­lom ál­ta­li kö­tést kép­vi­sel, a ko­csi tö­rött ten­ge­lyé­hez kö­tött nyúj­tó­fa pe­dig meg­mu­tat­ja ne­kik a „föl­di pa­ra­di­csom­ba” ve­ze­tő utat. Ez az út köz­ben szer­zett „út­ra­va­ló” a biz­to­sí­té­ka an­nak, hogy a ké­sőb­bi, az es­er­nyő kö­rül adó­dó bo­nyo­dal­ma­kon felül tud­nak emel­ked­ni, mi­vel az Al­só és a Fel­ső Vi­lág kö­zöt­ti egyen­súly, a két axis mundi – a ten­gely és a nyír­fa – ös­­sze­kap­cso­lá­sá­val hely­re­állt. Vagy ahogy Gyu­ri ösz­­szeg­zi ma­gá­ban Glogova fe­lé ko­csiz­va: „Ég és föld je­lent­kez­tek ügyvédjeül, hogy örök­sé­gé­hez se­gít­sék. Az ég ál­mot kül­dött, a föld­ha­sa­dék protektort.”54
Szent Pé­ter re­gény­be­li att­ri­bú­tu­ma – a menny­or­szág ka­pu­ját nyi­tó (arany- és ezüst-) kul­csok he­lyett – az ol­dás és kö­tés misz­té­ri­u­mát kép­vi­se­lő es­er­nyő, amely „mér­he­tet­len ál­dást és sze­ren­csét ho­zott min­den­ki­re, még Gyu­ri­ra is”,55 fő­ként azu­tán, hogy az er­nyő vász­ná­nak, il­let­ve „ten­ge­lyé­nek” át­lé­nye­gü­lé­sét kö­ve­tő­en az is ki­de­rül, a glogovaiak az er­nyő fo­gan­tyú­ját ezüst­re cse­rél­ték. Mert mint tud­juk: bár az „egyik drá­gább”, előbb még­is az ezüst­kul­csot for­dít­ják meg a zár­ban, az mond íté­le­tet, „mi­vel­hogy eb­ben rej­lik a nagy Oldás”,56 az íté­le­tet meg­erő­sí­tő arany­kulcs pe­dig ak­kor for­dul a zár­ban, ami­kor Ve­ron­ka és Gyu­ri egy­más uj­já­ra húz­zák a ka­ri­ka­gyű­rűt. A hol­to­mig­lan-hol­to­dig­lan bol­dog­ság­ba ve­tett hi­tü­ket csak az „oda­át­ról” át­szű­rő­dő, a ve­zek­lés kez­de­tét je­len­tő te­de­um hang­jai za­var­hat­ják meg. Az er­nyő, amely meg­nyit­ja a föl­di pa­ra­di­csom ka­pu­ját, a szö­veg­be írt tá­jak intertextuális ösz­­sze­fo­nó­dá­sai kö­zött pe­dig meg­mu­tat­ja a föld alól gyö­ke­re­i­vel fel­tö­rő „föl­di pa­ra­di­csom” er­de­jé­nek „névaláírását”57 a glogovai ko­pasz dom­bon.

 

 

Turczel Lajos: Hagyományszemléletünk változásai 1919–1938 között

I

A nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyok meg­be­csü­lő sze­re­te­te és ápo­lá­sa ki­sebb­sé­gi tár­sa­dal­munk­ban a ma­gyar­ság­tu­dat fon­tos té­nye­ző­jét je­len­ti. En­nek ál­ta­lá­nos fel­is­me­ré­se és tu­da­to­sí­tá­sa az 1918-as ál­lam­for­du­lat utá­ni idő­ben gyor­san meg­tör­tént, és a ki­sebb­sé­gi tár­sa­da­lom po­li­ti­kai meg­osz­tott­sá­gá­nak meg­fe­le­lő­en a ha­gyo­mány­szem­lé­let­nek több vál­to­za­ta ala­kult ki.
Lát­szat­ra az a ha­gyo­mány­szem­lé­let volt a leg­át­fo­góbb és leg­ak­tí­vabb, ame­lyet a kon­zer­va­tív el­len­zé­ki pár­tok kul­tú­ra­szer­ve­ző erői ala­kí­tot­tak ki. Az ala­po­zó mun­kát egy po­zso­nyi al­ma­nach (év­könyv), az 1922–1932 kö­zött meg­je­le­nő Új Au­ró­ra vé­gez­te el. „Ha­tá­ro­zott és meg­al­ku­vást nem is­me­rő ve­zérel­ve­ket aka­runk ad­ni a ma­gyar ügyért lel­kes ki­tar­tás­sal dol­go­zó kultúrnapszámosoknak, mi­dőn ezer­éves múl­tunk ér­té­kes és meg­őr­zen­dő kultúralkotásaira rá­mu­ta­tunk – ír­ta Dobai Já­nos az al­ma­nach el­ső szá­má­nak elő­sza­vá­ban. – A ma­gyar­sá­got sok­szor meg­lá­to­ga­tó nem­ze­ti és kul­tu­rá­lis ve­sze­del­mek ide­jén az iro­da­lom láng­lel­kű és ön­zet­len mun­ká­sa­i­nak volt min­dig ér­de­mük, hogy leg­drá­gább kin­csün­ket: nyel­vün­ket, iro­dal­mun­kat, s ez­ál­tal fa­ji jel­le­gün­ket és nem­ze­ti ön­tu­da­tun­kat hí­ven meg­őriz­ték és ered­mé­nye­sen fej­lesz­tet­ték. E her­vad­ha­tat­lan ér­de­mű elő­dök örök ér­té­kű ha­gyo­má­nya­it akar­juk mi sze­rény te­het­sé­günk­kel ápol­ni és ön­tu­da­to­sí­ta­ni.”
Eh­hez ha­son­ló pa­te­ti­kus moz­gó­sí­tó sza­vak a kö­vet­ke­ző szá­mok elő­sza­va­i­ban is rend­re el­hang­za­nak, de ami en­nél je­len­tő­sebb: az 1922–1927 köz­ti szá­mok mind­egyi­ke a ha­gyo­mány egy-egy nagy alak­ját is elő­tér­be ál­lít­ja, és több­szö­rö­sen mél­tat­ja. Az 1922-es szá­mot Kis­fa­ludy Kár­oly ne­ve jel­zi, ki­nek kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű Au­ró­rá­já­tól köl­csö­nöz­te a ki­sebb­sé­gi al­ma­nach a ne­vét, a to­váb­bi szá­mok köz­pont­já­ban Pe­tő­fi, Arany, Jó­kai, Vö­rös­mar­ty és Rá­kó­czi Fe­renc áll­nak.
A ki­vá­lasz­tás jó, a föl­buz­dult­ság tisz­te­let­re mél­tó, de a nagy ala­kok be­mu­ta­tá­sa, elem­zé­se hi­á­nyos, vég­le­te­sen kon­zer­va­tív, és a fel­dol­go­zás mi­nő­sé­gét te­kint­ve több­nyi­re ön­kép­ző­kö­ri szín­vo­na­lú. A szür­ke és tel­je­sen ré­gi vá­gá­sú mű­ked­ve­lő iro­dal­má­rok ál­tal szer­kesz­tett al­ma­nach – me­lyet di­let­táns szép­iro­dal­mi anya­ga mi­att a ha­la­dó írók és la­pok ál­lan­dó­an támadtak1 – a ha­gyo­mány élesz­té­sé­ben, fel­mu­ta­tás­ban sem tud­ta korlátait át­hág­ni. Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét tel­je­sen a nép­nem­ze­ti is­ko­la ér­té­ke­lé­sei, esz­mé­nyei ha­tá­roz­ták meg. Pe­tő­fi köl­té­sze­tét pél­dá­ul ra­jong­va, fel­leng­ző­sen ma­gasz­tal­ták, de a for­ra­dal­mi ver­se­i­ről hall­gat­tak, a po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­sá­ról saj­nál­ko­zó ros­­szal­lás­sal írtak.2 Az el­avult nép­nem­ze­ti is­ko­lá­hoz va­ló kö­tő­dé­sük (az epi­gon­iz­mus epi­gon­iz­mu­sa) a leg­job­ban a mo­dern ma­gyar iro­da­lom­ról val­lott né­ze­te­ik­ből ál­la­pít­ha­tó meg. „A leg­utób­bi év­ti­ze­dek alatt szo­mo­rú­an ta­pasz­tal­tuk, hogy az úgy­ne­ve­zett mo­dern ma­gyar iro­da­lom min­den té­ren le­tért ar­ról az ös­vény­ről, me­lyet Pe­tő­fi és Arany köl­tői ha­gyo­má­nyai és Gyu­lai fi­nom tol­lú kri­ti­kai írá­sai avat­tak fel kö­ve­ten­dő min­ta­ké­pül – ír­ja az al­ma­nach leg­buz­góbb ha­gyo­mány­for­má­ló­ja, Dobai Já­nos. – Az iro­da­lom­nak a nem­ze­ti te­le­vény­ből ki­in­du­ló gyö­kér­szá­lai ke­vés ki­vé­tel­lel meg­sza­kad­tak; va­la­mi kü­lö­nös, s az egy­sé­ges ma­gyar lé­lek­re zsib­basz­tó­lag ha­tó koz­mo­po­li­ta és vi­lág­fáj­dal­mas hang áradt ki a leg­di­va­to­sabb iro­dal­mi mű­faj­ok­ból: a re­gény­ből, no­vel­lá­ból és a lí­ri­kus al­ko­tá­sok­ból, a drá­ma a leg­több­ször a ful­lasz­tó ér­zé­ki­ség fer­tő­jé­be sül­­lyedt. Ta­lán még a lí­ra tar­tot­ta fenn leg­in­kább a szer­ves kap­cso­la­tot a ré­gi nem­ze­ti irán­­nyal, ám­de leg­több­ször itt sem ta­lál­juk meg az eny­hí­tő bal­zsam­ként ha­tó arany kö­zép­utat.” (1923, 218. p.)
Mi­vel az Új Au­ró­ra fenn­ál­lá­sa ide­jén a leg­sta­bi­labb ki­sebb­sé­gi or­gá­num volt, és né­hány éven ke­resz­tül ver­seny­tár­sa sem akadt, ha­gyo­mány­szem­lé­le­te szé­les kö­rök­ben ha­tott an­nak el­le­né­re, hogy a ré­gi és az új kö­zött nem tu­dott s nem is akart kor­sze­rű, az új szel­le­mi fej­lő­dést se­gí­tő kap­cso­la­tot te­rem­te­ni. A frá­zi­sok­ba ve­sző, ma­ra­di, vis­­sza­hú­zó­dó ha­gyo­mány­szem­lé­let még fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben volt jel­lem­ző az el­len­zé­ki pár­tok ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta szár­nyá­nak saj­tó­já­ra. Az Új Au­ró­rá­ban pél­dá­ul nem ked­vel­ték Adyt, de az el­len­szen­vü­ket hall­ga­tás­sal in­téz­ték el; az ide­o­ló­gi­a­i­lag kö­vet­ke­ze­tes ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta új­sá­gok (a po­zso­nyi Nép­aka­rat és a Ma­gyar Nép­lap, a kas­sai Nép stb.) vi­szont gyak­ran a Rá­ko­si Je­nő Bu­da­pes­ti Hír­lap­já­ból is­mert gyű­löl­kö­dő, ócsár­ló han­gon ír­tak a nagy köl­tő­ről.
Azok a la­pok, me­lyek az el­len­zé­ki pár­tok mér­sé­kel­tebb szár­nyá­nak, a Ma­gyar Nem­ze­ti Párt­nak irá­nyí­tá­sa alatt áll­tak (ilyen volt 1933 előtt a köz­pon­ti el­len­zé­ki or­gá­num­nak szá­mí­tó Prá­gai Ma­gyar Hír­lap is), nyi­tot­tabb iro­da­lom­po­li­ti­kát kép­vi­sel­tek, en­nél­fog­va a ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük is ár­nyal­tabb volt az Új Au­ró­rá­é­nál vagy a ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­tá­ké­nál. És vol­tak olyan iro­da­lom­kri­ti­kai fo­lyó­irat­ok is (pl. a Szentiváni Kú­ria lap­ja, a Ma­gyar Írás és az el­len­zé­ki pár­tok 1936-os egye­sü­lé­se után ke­let­ke­zett Új Szel­lem stb.), me­lyek iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­te ál­ta­lá­ban li­be­rá­lis volt, és ne­megy­szer a ra­di­ká­lis pol­gá­ri esz­mé­nyek­hez is kö­zel ju­tott. Az utób­bi eset­re a Ma­gyar Írást hoz­hat­juk fel pél­da­ként, amely Jarnó Jó­zsef­től ra­di­ká­lis szel­le­mű Mar­ti­no­vics-ta­nul­mányt kö­zölt. Itt em­lít­he­tő meg az is, hogy a szlo­vák ál­lam ide­jén meg­je­le­nő na­pi­lap­ok, az Es­ti Újság és a Ma­gyar Hír­lap a nem­ze­ti és ke­resz­tény szel­lem­ben ér­té­kelt ha­gyo­mányt sok­szor fa­sisz­ta­el­le­nes él­lel idéz­ték.

II

A pol­gá­ri kor­má­nyok­kal szo­ro­san együtt­mű­kö­dő és azok po­li­ti­ká­ját több­nyi­re fenn­tar­tás nél­kül szol­gá­ló ma­gyar ak­ti­vis­ta cso­por­tok ha­gyo­mány­szem­lé­le­te – né­hány vo­nat­ko­zás­tól, fő­leg a Ta­nács­köz­tár­sa­ság éles el­uta­sí­tá­sá­tól el­te­kint­ve – pol­gá­ri szin­ten ha­la­dó volt, de szűk me­der­ben moz­gott és egy­ol­da­lú­ság jel­le­mez­te. Mi­vel az ak­ti­vis­ták leg­fon­to­sabb po­li­ti­kai fel­ada­tuk­nak a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág per­ma­nens kri­ti­ká­ját és a ha­zai po­li­ti­kai rend­szer esz­mé­nyí­té­sét tar­tot­ták, a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból is eh­hez a fel­adat­hoz iga­zod­va vá­lo­gat­tak. Mes­­szebb­re rit­kán nyúl­tak visz­­sza (pa­raszt­fel­ke­lé­sek, Mar­ti­no­vics-ös­­sze­es­kü­vés, Pe­tő­fi stb.), és leg­ked­vel­tebb, leg­töb­bet idé­zett ha­gyo­má­nyuk iro­dal­mi vi­szony­lat­ban Ady, po­li­ti­kai vi­szony­lat­ban pe­dig a cseh­szlo­vák pol­gá­ri po­li­ti­kai esz­mé­nyek­kel jól korrespondeáló Jászi-féle pol­gá­ri ra­di­ká­lis moz­ga­lom és az 1918-as őszi­ró­zsás for­ra­da­lom volt.3
Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük, ha­gyo­mány­po­li­ti­ká­juk re­la­tív szű­kös­sé­ge össz­hang­ban volt a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág re­vi­zi­o­nis­ta po­li­ti­ká­ja ál­tal ki­vál­tott tö­rek­vé­sük­kel, mely­­lyel a kis­seb­sé­gi ma­gyar­ság fej­lő­dé­sét el akar­ták szi­ge­tel­ni az anya­nem­zet­től. Azok­ban a tör­té­nel­mi mun­kák­ban, ame­lyek­ben az ak­ti­vis­ták a ki­sebb­sé­gi ma­ga­tar­tást és a ki­sebb­sé­gi tör­té­nel­mi pers­pek­tí­vát pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni (Surányi Géza–Dr. Váradi Ala­dár: Ma­gyar múlt és je­len. Po­zsony, 1928; Dr. Er­dély Je­nő: 1918–1928. A ma­gyar­ság az utód­ál­lam­ok­ban és Ma­gyar­or­szá­gon. Po­zsony, 1928), a vég­ső kö­vet­kez­te­tés a me­re­ven hang­sú­lyo­zott el­kü­lö­nü­lés, kü­lön út volt. Az egyik ak­ti­vis­ta po­li­ti­kus, Stunda Ist­ván kép­vi­se­lő olyan ki­je­len­tést is tett, hogy „Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar nép lett a ma­gyar nemzet”.4 Az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­ká­kat a leg­éle­seb­ben a kom­mu­nis­ta Az Út­ban uta­sí­tot­ták vis­­sza, és a de­ma­góg ak­ti­vis­ta kép­vi­se­lő­ket: Stundát, Csomort és Schulz Ig­ná­cot Fábry „a ki­sebb­sé­gi front dezertőrjeinek… an­ti­de­mok­ra­ti­kus és an­ti­szo­ci­á­lis ele­mek­nek” nevezte.5
Per­sze az ak­ti­vis­ta ha­gyo­mány- és tör­té­ne­lem­szem­lé­let sem volt tel­je­sen egy­ön­te­tű, dif­fe­ren­ci­á­lat­lan. Az ak­ti­vis­ta na­pi­lap­ok­ban szerkesztősködő An­tal Sán­dort vagy az ak­ti­vis­ta saj­tó­val is fo­lya­ma­tos kap­cso­la­tot tar­tó Barta La­jost nem le­het kö­zös ne­ve­ző­re hoz­ni az ag­rár­pár­ti és szo­ci­ál­de­mok­ra­ta he­ti­lap­ok pro­fi új­ság­író­i­val és po­li­ti­ku­sa­i­val (Békeffi Sán­dor, Stunda, Schulz Ig­nác stb.), s a Dzurányi Lász­ló és Győry De­zső ál­tal szer­kesz­tett Ma­gyar Új­sá­got sem a Köz­tár­sa­sá­gi Ma­gyar Föld­mű­ves­sel. Békeffi, Schulz, Stunda de­ma­góg mó­don ma­ni­pu­lál­tak Dó­zsa és Mar­ti­no­vics ne­vé­vel; An­tal, Barta (és Ig­no­tus) vi­szont a kor szín­vo­na­lán ál­ló írá­sok­kal ala­poz­ták meg a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar Ady-kul­tuszt, Jarnó Jó­zsef mé­lyen át­élt ta­nul­má­nyá­ban mu­tat­ta be Martinovicsék moz­gal­mát, s a Ma­gyar Új­ság ha­gyo­mány­ké­pe, fő­leg a nép­fron­tos évek­ben, meg­le­pő­en tá­gas és ár­nyalt volt.
Az ak­ti­viz­mus leg­na­gyobb fo­gya­té­kos­sá­ga, ha­la­dó jel­le­gű pol­gá­ri po­li­ti­ká­já­nak hi­tel­ron­tó­ja, le­já­ra­tó­ja a ki­sebb­sé­gi sé­rel­mek iránt ta­nú­sí­tott pas­­szi­vi­tá­sa volt. Ez ál­lí­tot­ta ve­le szem­be a sar­ló­so­kat, ezt os­to­roz­ta ben­ne Fábry a leg­he­ve­seb­ben. A ki­sebb­ség jo­gos sé­rel­me­i­ről az ak­ti­vis­ták (köz­tük a je­len­tő­sek, a saj­tó- és iro­da­lom­te­rem­tők is) ál­ta­lá­ban hall­gat­tak, vagy ami en­nél ros­­szabb (s ez az ak­ti­vis­ta új­ság­írás és párt­po­li­ti­ka pro­fi­ja­i­ra volt jel­lem­ző): ta­gad­ni, le­ha­zud­ni pró­bál­ták a jog­ta­lan­sá­go­kat. Ilyen el­já­rás­sal, ma­ni­pu­lá­ci­ó­val él­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák szer­zői is. Er­dély pél­dá­ul olyan ki­je­len­tés­re ra­gad­tat­ja ma­gát, hogy „kul­tu­rá­lis el­nyo­más­ról nem be­szél­he­tünk az utód­ál­lam­ok­ban”.
„Os­to­ba­sá­gok és íz­lés­te­len­sé­gek el­len al­kal­ma­zott rend­őri in­téz­ke­dé­sek nem ne­vez­he­tők a kul­tú­ra el­nyo­má­sá­nak” – ír­ja szem­for­ga­tó mó­don, az el­nyo­más tar­tal­mát el­fer­dít­ve, és utá­na az egyik leg­sé­rel­me­sebb, leg­diszk­ri­mi­nál­tabb kul­tu­rá­lis te­rü­let­tel: a ki­sebb­sé­gi szín­ját­szás­sal kap­cso­lat­ban olyan ki­je­len­té­se­ket tesz, mint­ha an­nak si­ral­mas hely­ze­tét ki­zá­ró­lag a ma­gyar­ság kö­zöm­bös­sé­ge okoz­ná: „Ba­jos do­log kul­tú­rát mes­ter­sé­ges esz­kö­zök­kel, ál­la­mi­lag te­nyész­te­ni. A kul­tú­ra lel­ki szük­ség­let. Ha e lel­ki szük­ség­let nincs meg, ha a ma­gyar kö­zön­ség ma­ga nem kí­ván kul­tú­rát, ak­kor ezt a kul­tú­rát sem­mi­fé­le ál­la­mi tá­mo­ga­tás meg nem te­remt­he­ti. Vo­nat­ko­zik ez el­ső­sor­ban a ma­gyar szín­há­zak­ra. Míg Er­dély­ben nyolc ma­gyar szín­tár­su­lat mű­kö­dik és bol­do­gul, hoz szín­re min­den év­ben egész sor új ma­gyar da­ra­bot, ad­dig a szlovenszkói ma­gyar kö­zön­ség egy­ál­ta­lán nem ér­dek­lő­dik a szín­ház iránt, és ha már ér­dek­lő­dik, ak­kor csak­is se­lej­tes bé­csi és pes­ti ope­ret­te­ket hall­gat vé­gig. Drá­mai be­mu­ta­tót Szlovenszkón nem koc­káz­tat­hat meg a szín­igaz­ga­tó, mert az biz­tos rá­fi­ze­tést je­lent szá­má­ra.” (Dr. Er­dély Je­nő: i. m. 69. p.)

III

Két há­bo­rú köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét a pro­let­kult­nak és a rappizmusnak hos­­szú időn ke­resz­tül ér­vé­nye­sü­lő ha­tá­sa ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ta. Az Út­ban a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ról és kul­tú­rá­ról ne­megy­szer szek­tás szel­lem­ben ír­tak (pl. a Ro­tor ne­vet hasz­ná­ló Róth Im­re a Ma­gyar nem­ze­ti kul­tú­ra cí­mű cik­ké­ben, a lap 1931. évi 3. szá­má­ban), és ezt a jobb­ol­da­li pub­li­cis­ták ügye­sen ki­hasz­nál­ták. „A mar­xis­ta pár­tok­ban el­he­lyez­ke­dett magyarok… ta­gad­ják az egye­te­mes ma­gyar kul­tú­ra lét­jo­go­sult­sá­gát, és a szű­kebb ho­ri­zon­tú pro­le­tár­kul­tú­ra egye­dü­li el­hi­va­tott­sá­gát hir­de­tik – ír­ja Baráth Lász­ló. – Min­den kultúrmegnyilatkozást, ami szűk kö­rü­kön kí­vül tör­té­nik, ní­vót­lan­nak bé­lye­gez­nek meg, s ta­gad­ják, hogy a ha­la­dás szol­gá­la­tá­ba áll­hat­na.” (Ma­gyar Írás, 1937, 3. sz.)
Rotorék el­fo­gult­sá­gát a vis­­sza­em­lé­ke­ző Ba­logh Ed­gár is iga­zol­ja, és po­zi­tív el­len­pél­da­ként Fuèíkot és a cseh Tvorba töb­bi szer­ző­jét hoz­za fel: „A cseh kom­mu­nis­ta írók so­ha­sem ri­ad­tak vis­­sza at­tól, hogy az egész cseh múl­tat moz­gó­sít­sák a jövőért… Lát­tam, mi­lyen ra­gyo­gó­an né­pi, össz­né­pi, va­ló­ban cseh, egy egész jö­ven­dő­be­li nem­zet­té tud len­ni har­cos kom­mu­niz­mu­suk, vé­ná­i­ban a hu­szi­ta hő­sök ri­a­dó­já­val, s a fe­hér­he­gyi üt­kö­zet után vér­pad­ra hur­col­tak megintlen fel­in­du­ló át­ka­i­val.” (Hét pró­ba. Bu­da­pest, 1965, 329. p.)
Az 1919–1935 köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban (és azu­tán is) a leg­na­gyobb kul­tu­sza ter­mé­sze­te­sen Pe­tő­fi Sán­dor­nak és Ady End­ré­nek volt. Meg­le­pő­en nagy te­ret ka­pott Jó­kai, sze­ré­nyeb­bet Ma­dách, vi­szont az olyan nagy ha­gyo­mány­ala­kok, mint Arany Já­nos, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Ka­zin­czy Fe­renc, Köl­csey Fe­renc és Vö­rös­mar­ty Mi­hály jó­for­mán csak az 1936-ban in­du­ló nép­fron­tos na­pi­lap­ban, a Ma­gyar Nap­ban ju­tot­tak szó­hoz. A Ma­gyar Nap iro­da­lom­po­li­ti­ká­ja a nép­front­po­li­ti­ka de­mok­ra­ti­kus és an­ti­fa­sisz­ta egy­ség­el­vé­nek szel­le­mé­ben szé­les utat nyi­tott a ko­ra­be­li ma­gyar­or­szá­gi ha­la­dó pol­gá­ri iro­da­lom előtt is,6 és nagy­vo­na­lú­an, kor­sze­rű­en tá­gí­tot­ta ki a prog­res­­szív nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok ke­re­te­it.
A lap ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek kö­ze­leb­bi jel­lem­zé­sé­re Köl­csey­hez va­ló vi­szo­nyu­lá­sát hoz­hat­juk fel. Köl­csey ne­vé­vel ko­ráb­bi kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban nem ta­lál­ko­zunk, a Ma­gyar Nap­ban vi­szont 7 cik­ket, ta­nul­mányt je­len­tet­tek meg ró­la, köz­lik a Zrí­nyi má­so­dik éne­ke cí­mű köl­te­mé­nyét, és 8-10 al­ka­lom­mal rész­le­te­ket hoz­nak a po­zso­nyi or­szág­gyű­lé­sen tar­tott be­szé­de­i­ből. A Köl­csey­-cik­kek szer­zői kö­zött ta­lál­juk a ha­zai Fábry Zol­tánt és Vass Lász­lót, az er­dé­lyi Szentimrei Je­nőt és az emig­ráns Ta­más Ala­dárt. Az írá­sok­ból erő­tel­jes kép ala­kul ki a nem­ze­tét for­rón sze­re­tő ha­za­fi­ról, a Him­nusz köl­tő­jé­ről, a job­bágy­fel­sza­ba­dí­tás elő­har­co­sá­ról és a „Ha­zá­ért és az em­be­ri­sé­gért” jel­sza­vát meg­hir­de­tő nem­zet­ne­ve­lő­ről. Fábry Köl­csey örök­sé­gé­nek ak­tu­a­li­tá­sát eme­li ki, és szem­be­sí­ti a hoz­zá mél­tat­lan új kor­szak­kal: „Köl­csey ak­tu­á­lis! – ír­ja. – Óvó, in­tő és ta­lán men­tő pél­da­kép. Ne­héz ma­gyar­sá­ga, a fér­fi fe­le­lős­ség­ma­gyar­sá­ga nem ta­lál­koz­hat a bűn- és fe­le­lős­ség­tu­da­tot ki­kap­cso­ló mai kon­junk­tú­ra­ma­gyar­ság­gal. A csak gö­rög­tűz­zel ün­ne­pel­ni tu­dó ma­gyar­ság, az ide­gen uta­sí­tás­ra és fer­tő­zés­re fegy­ver­társ­sá ki­vi­rult va­bank ma­gyar­ság sem sta­tisz­tál­hat Köl­csey­nek, a csak ag­gód­ni tu­dó csupafelelősség-magyarságnak. A bér­be adott na­ci­o­na­liz­mus mes­ter­sé­ges de­rű­lá­tá­sá­val szem­ben ott áll az em­be­ri­ség­nek fe­le­lős nem­ze­ti bo­rú­lá­tás. Ezt csak fér­fi ige­nel­he­ti és mu­laszt­hat­ja. Ma, ami­kor a ma­gyar­sá­got a né­met bar­ba­riz­mus sze­ke­ré­be akar­ják fog­ni, a nem­ze­tet – Szé­che­nyi mód­ján – az em­be­ri­ség szá­má­ra kell meg­men­te­ni. És eb­ben az egyen­lőt­len – ne­he­zí­tett és kön­­nyí­tett – harc­ban Köl­csey a pél­da­ké­pünk. Köl­csey: a bá­tor­ság!” (Ma­gyar Nap, 1938. VIII. 24.)

IV

A nép­fron­tos Ma­gyar Nap ha­sáb­ja­in kez­dett ki­tel­je­sed­ni, a vég­ső for­ma fe­lé ala­kul­ni Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­te is. őt a ha­gyo­mány kér­dé­se min­dig élén­ken fog­lal­koz­tat­ta, de ha­gyo­mány­fel­fo­gá­sa pá­lyá­ja kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­ban je­len­tős vál­to­zá­so­kon esett át.
Fel­lé­pé­se el­ső éve­i­ben, a ki­sebb­ség­be sza­kadt­ság sokk­ja ál­tal ki­vál­tott na­ci­o­na­lis­ta kor­sza­ká­ban még azo­no­sult Beö­thy Zsolt kon­zer­va­tív irodalomfelfogásával, ér­zel­mes és gyá­szo­ló meg­em­lé­ke­zést írt a Nagy­úr­nak és ke­mény ma­gyar kál­vi­nis­tá­nak ti­tu­lált Ti­sza Ist­ván­ról, és az Új Au­ró­ra el­ső szá­mát el­is­me­rés­sel üd­vö­zöl­te.
Iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­ben a for­du­la­tot a há­bo­rú­el­le­nes né­met „em­ber­iro­da­lom­mal” va­ló meg­is­mer­ke­dé­se és sa­ját há­bo­rús él­mé­nye­i­nek ke­se­rű, tisz­tí­tó új­ra­élé­se vál­tot­ta ki. Az új né­met iro­da­lom és az ez­zel pár­hu­za­mo­san fel­fe­de­zett, an­nak ha­tá­sá­ra meg­lá­tott an­ti­mi­li­ta­ris­ta Ady-köl­té­szet ra­di­ká­li­san el­sza­kí­tot­ta őt a kon­zer­va­tív, na­ci­o­na­lis­ta iro­dal­mi esz­mé­nyek­től, és a meg­gyű­lölt múlt­tal szem­ben „új élet, új rit­mus” fe­lé ta­szí­tot­ta. „Új rit­mus, új élet a holt­pon­ton, ami­kor min­den, ami volt, a sem­mi­be zu­hant, ami­kor min­dent, ami volt, ta­gad­ni kel­lett, meg­ta­gad­ni, elfelejteni7 – ír­ta 1925-ben. – So­ha jobb­kor, so­ha egy­be­vá­gób­ban nem jö­he­tett a vál­to­zás. A ré­gi em­ber el­tűnt, ön­gyil­kos lett, ál­la­ti mó­don, meg­ér­de­mel­ten – 1914–1918 –, hogy az új em­ber, az em­be­ri em­ber va­ló­ság le­hes­sen. Új élet­rit­mus, új cél, új vágy, kö­zös vágy, egy aka­rat: min­den­ki egy­for­ma föl­di, em­be­ri jó éle­te. Utó­pi­ás, de szük­sé­ges cél, be­lénk rob­bant új élet­rit­mus: vál­toz­ni, vál­toz­tat­ni.” (Kú­ria, kvaterka, kul­tú­ra. Bratislava, 1964, 25. p.)
A múlt­tal va­ló kö­nyör­te­len sza­kí­tás és az új élet­rit­mus fe­lé va­ló ki­tá­rul­ko­zás a ha­gyo­mány­ta­lan­sá­got je­len­tet­te, az egye­te­mes ha­gyo­má­nyok­nak és Ady ki­vé­te­lé­vel a nem­ze­ti ha­gyo­mány­nak el­uta­sí­tá­sát. És a ha­gyo­mány­ta­lan­ság a mun­kás­moz­ga­lom­hoz va­ló csat­la­ko­zás után is kö­zel egy év­ti­ze­dig jel­lem­ző ma­radt Fábryra. Rappista kon­cep­ci­ó­já­ba be­zár­kóz­va a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból to­vább­ra is csak Adyt emel­te ki, de most a há­bo­rú­el­le­nes köl­tő he­lyett a forradalmárt.8
A nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­hoz va­ló vis­­sza­ta­lá­lást, il­let­ve a tel­jes és kor­sze­rű ha­gyo­mány­lá­tás­hoz va­ló el­ju­tást az an­ti­fa­sisz­ta harc­ba va­ló be­kap­cso­ló­dá­sa, az an­ti­fa­siz­mus­sal va­ló szen­ve­dé­lyes azo­no­su­lá­sa se­gí­tet­te elő. A fa­siz­mus kul­tú­ra­pusz­tí­tó, könyv­mág­lyá­kat ra­kó dü­he döb­ben­tet­te őt ar­ra, hogy a ha­la­dó kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nyok tág és gaz­dag vi­lá­got, több­ré­tű szel­le­mi mak­ro­koz­moszt al­kot­nak, s a fa­siz­mus ezt mind ve­szé­lyes­nek ér­zi ma­gá­ra néz­ve. Fa­sisz­ta­el­le­nes és há­bo­rú­el­le­nes pub­li­cisz­ti­ká­já­ban to­vább­ra is Ady­ra (és Pe­tő­fi­re) tá­masz­ko­dott a leg­job­ban, de most már ér­vül tud­ta hasz­nál­ni Rá­kó­czit, Cso­ko­na­it, Köl­cseyt, Aranyt, Vö­rös­mar­tyt és a nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­mány más je­len­tős alak­ja­it is.
Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek be­te­tő­zé­sét az­tán a ha­gyo­mány­nak és a mai ma­gyar­ság­tu­dat­nak s nyelv­hű­ség­nek hang­sú­lyos ös­­sze­kap­cso­lá­sa te­rem­tet­te meg. „A ha­gyo­mány­nél­kü­li­ség tá­ja­in­kon va­la­mi­kor da­cos til­ta­ko­zást, sza­bad szár­nya­lást, gyö­ké­rig ha­tó ta­ga­dást és min­dent pró­bá­lást je­len­tett – ír­ja 1945 utá­ni el­ső köny­vé­ben. – Ma ha­gyo­mány nél­kül él­ni: gyö­kér­te­len­sé­get je­lent, el­sod­ró­dást és be­ol­va­dást. Ma a múlt er­köl­csi öröke ta­nít, véd és biz­tat. És ez nem kön­­nyí­tés, de ne­he­zí­tés, mert a pél­da er­köl­csi több­let, és eb­ből a tő­ké­ből nem sza­bad élős­köd­ni, mert utá­nunk is él­nek és jön­nek majd ma­gya­rok. Nyelv­hű­ség­re és em­ber­ség­ge­rinc­re va­gyunk kö­te­lez­ve min­den­kép­pen.” (A gon­do­lat iga­za. Bratislava, 1995, 18. p.)

V

A tár­gyalt ha­gyo­mány­szem­lé­le­tek­kel, ha­gyo­mány­vi­szo­nyu­lá­sok­kal kap­cso­lat­ban fel­vet­he­tő az a kér­dés, hogy kö­zü­lük va­la­me­lyik­nél ta­pasz­tal­ha­tó-e a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi vo­nat­ko­zá­sok ak­tí­vabb fel­ka­ro­lá­sa vagy a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok egé­szé­ből va­ló el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­se.
He­lyi jel­le­gű iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok­kal fog­lal­ko­zó írá­so­kat a pol­gá­ri el­len­zé­ki, az ak­ti­vis­ta és a kom­mu­nis­ta saj­tó­ban egy­aránt szí­ve­sen kö­zöl­tek, időn­ként ösz­tön­zé­sek is tör­tén­tek az ilyen irá­nyú mun­ká­ra, s vol­tak olyan la­pok, ame­lyek en­nek a kér­dés­nek fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met szen­tel­tek. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött szét­szór­tan és al­kal­mi­lag sok em­lé­ke­ző és fel­tá­ró cikk, ri­port s ta­nul­mány szü­le­tett, de Mártonvölgyi Lász­ló két mun­ká­ján (Za­rán­dok­úton a Kár­pá­tok alatt. Nyitra, 1940; Em­lé­kek föld­jén. Nyitra, 1941) és az 1925-ben ki­adott ko­má­ro­mi Jó­kai Em­lék­könyv­ön kí­vül je­len­tő­sebb önál­ló ki­ad­vány­ok nem keletkeztek.9
A he­lyi jel­le­gű ha­gyo­má­nyok el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­sé­ről, s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom lé­té­nek az 1918 előt­ti idők­re va­ló ki­ter­jesz­té­sé­ről ma­gyar vi­szony­lat­ban nem tu­dunk. Ilyen tö­rek­vés az ak­ti­vis­ták­nál lett vol­na el­kép­zel­he­tő, de en­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák­ban nem lát­juk sem­mi je­lét, s ar­ról sincs tu­do­má­sunk, hogy ak­ti­vis­ta kö­rök­ben hang­sú­lyo­sab­ban üd­vö­zöl­ték vol­na Pavol Bujnáknak azt az el­já­rá­sát, amel­­lyel a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kez­de­tét a Ha­lot­ti Be­széd­hez vit­te vissza.10
Azok, akik a szó­ban for­gó kér­dést a két há­bo­rú köz­ti idő­ben fel­ve­tet­ték (ha­zai rész­ről Fábry, Szalatnai; ma­gyar­or­szá­gi vi­szony­lat­ban Féja Gé­za, Schöpflin Ala­dár stb.), azt a fel­fo­gást val­lot­ták, hogy a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén 1918 előtt nem volt olyan önál­ló ma­gyar iro­dal­mi fej­lő­dés, mint a sa­já­tos tör­té­nel­mi fej­lő­dé­sű, az ál­la­mi élet­hez is el­ju­tó Er­dély­ben – s ezért a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat új kép­ződ­mény­nek tar­tot­ták, s az in­du­lá­sát 1918-ra da­tál­ták.
Ezt a helyt­ál­ló né­ze­tet az­zal kell ki­egé­szí­te­ni (s ezt an­nak ide­jén meg­tet­te Szalatnai Re­zső), hogy vol­tak olyan kor­szak­ok, ami­kor az it­te­ni te­rü­le­te­ken a ma­gyar iro­da­lom fej­lő­dé­sé­nek fon­tos bá­zi­sai ala­kul­tak ki. A leg­hos­­szabb ilyen kor­sza­kot – mely a 16. szá­zad kö­ze­pé­től a 18. szá­zad utol­só év­ti­ze­dé­ig tar­tott – olyan írók és in­téz­mé­nyek jel­zik, mint Bor­ne­mi­sza Pé­ter, Ba­las­si Bá­lint, Szenczi Mol­nár Al­bert, Páz­mány Pé­ter, Ba­tsá­nyi Já­nos, Ka­zin­czy Fe­renc, Baróti Sza­bó Dá­vid, Péczeli Jó­zsef, a nagy­szom­ba­ti egye­tem, a po­zso­nyi Ma­gyar Hír­mon­dó, a kas­sai Ma­gyar Museum, a ko­má­ro­mi Min­de­nes Gyűj­te­mény. Na­gyon je­len­tős tény, hogy a fel­so­rolt la­pok­kal in­dult meg a mo­dern ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi élet szer­ve­zé­se, de az is tény, hogy e te­rü­le­te­ken a ma­gyar szel­le­mi élet már a 19. szá­zad ele­jé­től az or­szá­gos köz­pont­tá vá­ló Bu­da­pest függ­vé­nye lett.
Az egész kér­dés az­zal zár­ha­tó le, hogy a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok az egye­te­mes ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok olyan ré­szei, me­lyek­nek szá­munk­ra kü­lö­nös be­cse, je­len­tő­sé­ge is van. Ez pe­dig kö­te­les­ség­ként ró­ja ránk a he­lyi ha­gyo­má­nyok­nak az ed­di­gi­ek­nél in­ten­zí­vebb fel­tá­rá­sát és ápo­lá­sát.

 

Hushegyi Gábor: Brogyányi Kálmán – a művészet, a nép, a nemzet és a politika szolgálatában. 100 éve született a két világháború közötti korszak vitatott csehszlovákiai magyar személyisége

Lé­te­zik-e ide­á­li­sabb pil­la­nat egy élet­mű ér­té­ke­lé­sé­re, mint a ke­rek szü­le­té­si év­for­du­ló, ame­lyet más­fél év­ti­zed­del egy rend­szer­vál­tás is meg­elő­zött? A vá­lasz csak­is po­zi­tív le­het, s így van ez Brogyányi Kál­mán ese­té­ben is, aki száz év­vel ez­előtt, 1905. jú­ni­us 5-én szü­le­tett Felsőkocskócon. Brogyányi a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Cseh­szlo­vá­kia egyik leg­je­le­sebb mű­vé­szet­kri­ti­ku­sa, fo­tó­el­mé­le­ti köz­ve­tí­tő­je, nem­ze­ti­sé­gi lap­szer­kesz­tő­je, va­la­mint a po­zso­nyi és a nem­ze­ti­sé­gi mű­vé­sze­ti élet szer­ve­ző­je volt, majd az 1930-as évek kö­ze­pé­től egy­re ha­tá­ro­zot­tabb po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi sze­re­pet vál­lalt, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben pe­dig már a po­zso­nyi ma­gyar könyv­tár ve­ze­tő­je, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­ka ra­di­ká­lis né­met­ba­rát szár­nyá­nak pro­mi­nens kép­vi­se­lő­je lett. Élet­út­ja több szak­ma te­rü­le­tén tel­je­se­dett be, a mű­vé­sze­ti és fo­tó­szak­írói és könyv­tár­irá­nyí­tói te­vé­keny­ség mel­lett ak­tív sze­rep­lő­je volt a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó­nak, szer­kesz­tet­te a Ve­tés né­hány szá­mát, majd rö­vid ide­ig a Ma­gyar Di­ák­szem­lét, leg­je­len­tő­sebb szer­kesz­tői te­vé­keny­sé­get az 1931-től 1938-ig meg­je­lent épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti havilapnál, a po­zso­nyi Fo­rum­nál fej­te­tett ki ma­gyar és né­met nyel­ven. Pub­li­cisz­ti­kai te­vé­keny­sé­ge ré­vén a na­pi és he­ti saj­tó­ban is fo­lya­ma­to­san je­len volt, így ta­lált rá a há­bo­rús évek­ben a Ma­gyar Nép­lap ro­vat­ve­ze­tői poszt­ja, ám szlo­vá­ki­ai éve­i­nek zá­ró­fe­je­ze­te a mél­tán bí­rált és a kort meg­élt po­zso­nyi ma­gya­rok ál­tal is meg­ve­tett ná­ci kol­la­bo­rá­lás, ami­kor 1945 ele­jén ne­gyed­év ere­jé­ig a po­zso­nyi né­met­ba­rát Ma­gyar Szó fő­szer­kesz­tői te­en­dő­it lát­ta el. Az in­ter­ná­lást a fe­le­lős­ség­re vo­nás elő­li me­ne­kü­lés kö­vet­te, Auszt­ria után az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok­ban ta­lált új ha­zá­ra, ahol ko­ráb­bi mun­ká­sá­gát már nem foly­tat­ta; Yonkersben (N. Y.) hunyt el 1978. ok­tó­ber 9-én.1 A kér­dés ezek után egy­ér­tel­mű és meg­ke­rül­he­tet­len: le­het-e és sza­bad-e ma ilyen gyá­szos múl­tú sze­mél­­lyel fog­lal­koz­ni? El­vá­laszt­ha­tó-e egy­más­tól a há­bo­rú alat­ti po­li­ti­kai ma­ga­tar­tás és a ko­ráb­bi két év­ti­zed mű­vé­szet-szak­írói te­vé­keny­ség? De kér­dés­ként fo­gal­maz­ha­tó meg az is, hogy ki­sem­miz­het­jük-e a szak­mai tel­je­sít­ményt a po­li­ti­ka mi­att, ill. rá­e­rő­sza­kol­hat­juk-e a po­li­ti­kai és köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lás kö­vet­kez­mé­nye­it a ko­ráb­bi szak­mai te­vé­keny­ség ér­té­ke­lé­sé­re? Már ez a né­hány kér­dés is jel­zi, hogy Brogyányi sze­mé­lye hol lát­vá­nyo­san, hol csak hal­kan, de to­vább­ra is in­du­la­to­kat vált ki, fő­kép­pen a ma­gyar tör­té­né­szek kö­ré­ben. A szlo­vá­ki­ai mű­vé­szet­tör­té­net­ben ez­zel el­len­tét­ben Brogyányi Kál­mánt im­már több év­ti­ze­de csak­nem nim­busz öve­zi, ami­ért Szlo­vá­ki­á­ban el­ső­ként ér­té­kel­te az 1920-as évek szlo­vá­ki­ai kép­ző­mű­vé­szet­ét: a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón (1931)2 mind a mai na­pig alap­mű­nek szá­mít an­nak el­le­né­re, hogy csak ma­gyar nyel­ven hoz­zá­fér­he­tő. A Fo­rum fo­lyó­irat­ban vég­zett mun­ká­ját is nagy­ra be­csü­lik. A szlo­vák mű­tör­té­né­sze­ket nem be­fo­lyá­sol­ja Brogyányi po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa, azt el­vá­laszt­ják – mint más sze­mé­lyi­sé­gek ese­té­ben is – a szak­mai tel­je­sít­mény ér­té­ke­lé­sé­től. A han­gu­lat a ma­gyar tér­fé­len forr, ám nem csak Brogyányiról van szó eb­ben a játsz­má­ban.
A fe­lü­le­tes szem­lé­lő ugyan­is azt ál­la­pít­hat­ja meg, hogy egy hely­ben to­pog a 20. szá­za­di (cseh)szlovákiai ma­gyar kul­tu­rá­lis, mű­vé­sze­ti, köz­éle­ti és po­li­ti­kai sze­mé­lyi­sé­gek szlo­vá­ki­ai ku­ta­tá­sa. Ezt az is alá­tá­masz­ta­ni lát­szik, hogy ma­gyar nyel­ven ed­dig el­ső­sor­ban ma­gyar­or­szá­gi szer­zők tet­ték köz­zé te­rü­le­tünk­re vo­nat­ko­zó ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­ket. Ám ha tá­gabb kon­tex­tus­ban tár­gyal­juk e kér­dést, ki­de­rül, hogy fő­kép­pen a mű­vé­sze­ti ága­za­tok, így pl. a kép­ző­mű­vé­szet te­rü­le­tén egy­re gaz­da­gabb a ma­gyar tel­je­sít­mé­nyek­kel fog­lal­ko­zó nem ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom mind szlo­vák, mind ma­gyar szer­zők jó­vol­tá­ból. Ta­gad­ha­tat­lan azon­ban, hogy a po­li­ti­ku­sok, köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek élet­út­já­nak fel­dol­go­zá­sá­ban – amit ért­he­tő mó­don sok ma­gyar­or­szá­gi tör­té­nész pri­o­ri­tás­ként ke­zel – kés­le­ke­dés és va­la­mi­ne­mű ki­vá­rás és tar­tóz­ko­dás ta­pasz­tal­ha­tó. A mű­vé­szet és ezen be­lül a kép­ző­mű­vé­szet igen sa­ját­sá­gos hely­zet­ben van, mert mind­az, amit ki­fo­gá­sol­ni szok­tak, hogy tud­ni­il­lik a ha­tá­ron tú­li ér­té­ke­lé­sek mel­lő­zik a ter­mé­sze­tes interetnikus kap­cso­la­to­kat, a kö­zép-eu­ró­pai kon­tex­tust, rá nem ér­vé­nyes. Sőt az eb­ben a té­ma­kör­ben szü­le­tett ta­nul­má­nyok hív­ták fel el­ső­ként a fi­gyel­met a nem­ze­ti­sé­gi, ill. nem­ze­ti ho­ri­zont meg­ha­la­dá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­re. Saj­ná­la­tos ugyan­ak­kor, hogy a ka­te­go­ri­kus vé­le­ményt meg­fo­gal­ma­zó, ezek­kel a ha­tá­ron tú­li té­mák­kal fog­lal­ko­zó ma­gyar­or­szá­gi szer­zők fi­gyel­men kí­vül hagy­ják a szlo­vák–ma­gyar, ill. ma­gyar–szlo­vák együtt­mű­kö­dés ered­mé­nye­it, de ne­megy­szer e té­mák Ma­gyar­or­szá­gon meg­je­lent szak­pub­li­ká­ci­ót is.3
Ám er­re a hely­zet­re több vá­lasz is ad­ha­tó. Az egyik ezek kö­zül min­den­kép­pen az, hogy olyan élet­uta­kat és élet­mű­ve­ket kell ér­té­kel­ni, ame­lyek a tör­té­ne­lem ke­reszt­út­ja­in fo­gal­ma­zód­tak új­ra, mó­do­sul­tak vagy vet­tek akár 180 fo­kos for­du­la­tot. A tel­je­sít­mény va­lós ér­té­ke­lé­sé­hez pe­dig nem ele­gen­dő csak a ha­zai ma­gyar vagy az összmagyar kon­tex­tus, ha­nem a ter­mé­sze­tes cseh–szlo­vák vagy még an­nál tá­gabb ös­­sze­füg­gés­rend­szer ér­vé­nye­sí­té­se szük­sé­ges. S eh­hez fűz­he­tő az egyik egy­ér­tel­mű­en meg­ne­vez­he­tő vis­­sza­hú­zó erő: a ma­gyar­or­szá­gi ku­ta­tók egy ré­sze – nyel­vi és tár­gyi is­me­re­tek hi­á­nyá­ban – nem al­kal­maz­za ezt a po­li­fo­ni­kus kö­zép-eu­ró­pai mód­szert, s ér­ték­íté­le­te­ik­ben egy­sze­rű­sí­te­nek, hi­szen már az ál­ta­luk vizs­gált tár­gyat is ki­sza­kít­ják ter­mé­sze­tes kö­ze­gé­ből. A má­sik el­ha­nya­gol­ha­tat­lan té­nye­ző, hogy a ha­zai ma­gyar ku­ta­tók egy ré­sze csak­nem hű­bé­ri el­kö­te­le­zett­ség­gel kö­ve­ti a té­má­ban pub­li­ká­ló ma­gyar­or­szá­gi szer­zők ne­megy­szer ide­o­lo­gi­kus pre­kon­cep­ci­ó­it. Az el­múlt egy-más­fél év­ti­zed­ben pe­dig nem le­het nem ész­re­ven­ni egy új­kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dás­mó­dot, amely egyéb té­mák mel­lett ép­pen a Ma­gyar­or­szág szem­szö­gé­ből ha­tá­ron tú­li­nak ti­tu­lált ku­ta­tá­sok­ban ér­vé­nye­sül ha­té­ko­nyan. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar té­mák ese­té­ben ez ta­buk és pre­kon­cep­ci­ók so­rát ered­mé­nyez­te, így pl. Es­ter­házy Já­nos élet­út­ja, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Cseh­szlo­vá­kia vagy pl. a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben né­met­ba­rát és fa­sisz­ta ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tó vagy a kom­mu­niz­mus éve­i­ben az el­nyo­mó rend­szert te­rem­tő és mű­köd­te­tő szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ér­té­ke­lé­sé­ben. Leg­újab­ban pe­dig a né­met Ernst Nolte gon­do­la­tai kel­nek ki­sa­já­tí­tás és reinterpretációk nyo­mán önál­ló élet­re, me­lyek sze­rint a kom­mu­niz­mus és a fa­siz­mus, ill. a bol­se­viz­mus és a ná­ciz­mus kö­zött nincs lé­nye­gi esz­mei kü­lönb­ség. Té­mánk kap­csán en­nek meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja az egy­ko­ri cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­rá­cia kri­mi­na­li­zá­lá­sa, ös­­sze­mo­sá­sa a kom­mu­nis­ta moz­ga­lom­mal, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar né­met­ba­rát ma­ga­tar­tás egyet­len előz­mény­ként va­ló fel­tün­te­té­se. Ez a saj­ná­la­tos re­duk­ció, ill. ide­o­ló­gi­ai pre­kon­cep­ció ko­moly tor­zí­tás­hoz ve­zet, el­hall­gat­ja a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­szak va­lós szlo­vá­ki­ai (ma­gyar) szel­le­mi kon­tex­tust, a ke­resz­tény-kon­zer­va­tív kö­rök­ben egy­ér­tel­mű­en ér­vé­nye­sü­lő ko­ra­be­li hi­va­ta­los ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai ide­o­ló­gi­át, az ezen kör­nye­zet­ből szár­ma­zó an­ti­sze­mi­tiz­must, va­la­mint ta­gad­ja a ko­ra­be­li kon­zer­va­tív, az­az az el­len­zé­ki cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó ha­sáb­ja­in meg­nyil­vá­nu­ló döb­be­ne­tes köz­na­pi és po­li­ti­kai an­ti­sze­mi­tiz­must. S ép­pen ez az a moz­za­nat, amely egyes szer­zők szá­má­ra kulcs­fon­tos­sá­gú, ne­ve­ze­te­sen az, hogy az an­ti­sze­mi­ta at­ro­ci­tá­sok­nak ki­tett, fő­kép­pen szo­ci­ál­de­mok­ra­ta sze­mé­lyi­sé­gek (pl. Szalatnai Re­zső, Tilkovszky Bé­la) le­kom­mu­nis­tá­zá­sá­val, va­la­mint a kom­mu­nis­ták és a fa­sisz­ták kö­zöt­ti „ka­u­zá­lis ne­xus” fel­hasz­ná­lá­sá­val szep­lőt­len ké­pet fes­se­nek a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar el­len­zé­ki, ke­resz­tény-kon­zer­va­tív és a tisói szlo­vák ál­lam­mal min­den te­rü­le­ten együtt­mű­kö­dő kon­zer­va­tív szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit­ről – be­le­ért­ve a Hlinka-párt lis­tá­ján par­la­men­ti man­dá­tum­hoz ju­tott Es­ter­házy Já­nos sze­mé­lyét is.
Eb­be a hely­zet­be ke­rült Brogyányi Kál­mán is, aki­nek élet­út­ja és élet­mű­ve szám­ta­lan ta­nul­ság­gal szol­gál; olyan kö­zép-eu­ró­pai ér­tel­mi­sé­gi sors­ban volt ré­sze, amely­ben a nem­ze­ti­sé­gi at­ti­tűd a tör­té­ne­lem ka­tak­liz­má­i­val fo­ko­za­to­san fe­lül­múlt min­den szak­ma­i­sá­got, a kri­ti­kai ér­tel­mi­sé­gi szem­lé­le­tét előbb az ide­o­ló­gia bű­vö­le­te he­lyet­te­sí­tet­te, majd min­den a nem­zet vélt vagy va­lós ér­de­ke­i­nek lett alá­ren­del­ve, s vé­gül em­be­ri lé­nye is az ak­tu­á­lis na­pi po­li­ti­ka rab­já­vá vált. A mű­vé­sze­ti és fo­tó­szak­író, a könyv­tár­szer­ve­ző és -építő, va­la­mint a köz­éle­ti pub­li­cis­ta, a kul­túr­mun­kás és párt­tag fe­ke­te-fe­hér meg­íté­lé­se azon­ban le­he­tet­len. Né­met­ba­rát ma­ga­tar­tá­sa, sze­ren­csét­len és tra­gi­kus po­li­ti­kai rö­vid­lá­tá­sa el­íté­len­dő, de ez nem jo­go­sít fel ben­nün­ket ar­ra, hogy mű­vé­sze­ti szak­írói és könyv­tár­épí­tő te­vé­keny­sé­gét sző­nyeg alá sö­pör­jük, vagy a ná­cik­kal va­ló kol­la­bo­rá­lá­sát be­le­ma­gya­ráz­zuk az 1930-as évek ele­jén meg­je­lent szövegeibe,4 s nya­ká­ba var­juk azt a po­li­ti­kai fe­le­lős­sé­get is, ami­ért a tel­jes ko­ra­be­li cseh­szlo­vá­ki­ai, majd szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit, va­la­mint a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ir­re­den­ta ma­gyar­or­szá­gi kül­po­li­ti­ka a fe­le­lős.
Brogyányi élet­mű­vé­nek szlo­vák fo­gad­ta­tá­sa egy­ér­tel­mű­en po­zi­tív, a ma­gyar ér­té­ke­lés és fo­gad­ta­tás már nem, sőt el­len­té­tek­től, mai ide­o­ló­gi­ai és aktuálpolitikai szem­pont­ok ér­vé­nye­sí­té­sé­től sem men­tes. Kép­ző­mű­vé­sze­ti szak­írói te­vé­keny­sé­gét Ma­gyar­or­szá­gon csak el­vét­ve is­me­rik, fo­tószak­írói tel­je­sít­mé­nyét Albertini Bé­la fe­dez­te fel a ma­gyar szak­ma számára.5 Könyv­tár­szer­ve­zői mun­kás­sá­ga is csak az el­múlt évek­ben vált is­mert­té a ma­gyar­or­szá­gi szak­ma előtt Kég­li Fe­renc dol­go­za­tai és elő­adá­sai révén.6 A szlo­vá­ki­ai ma­gyar tu­do­má­nyos­ság ber­ke­i­ben a lé­te­ző ma­gyar és szlo­vák nyel­vű mo­nog­rá­fi­ák, ta­nul­má­nyok el­le­né­re to­vább él Brogyányi ide­o­lo­gi­kus meg­íté­lé­se, az­az szak­mai tel­je­sít­mé­nyét to­vább­ra is vagy csak ki­sebb­sé­gi ma­gyar ered­mény­kén, vagy po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa függ­vé­nye­ként ér­té­ke­lik. Pa­ra­dox mó­don az élet­mű­nek ez utób­bi – a po­li­ti­kai te­vé­keny­ség és köz­írói mun­kás­ság – a leg­ke­vés­bé is­mert fe­je­ze­te, ami ki­vá­ló al­kal­mat nyújt sze­mé­lyé­nek glo­ri­fi­ká­lá­sá­ra vagy démonizálására.

A mű­vé­szet és a nép szol­gá­la­tá­ban: Brogyányi mint Max Deri és Moholy-Nagy Lász­ló köz­ve­tí­tő­je

Brogyányi Kál­mán már pá­lya­fu­tá­sá­nak a kez­de­tén, az­az az 1920-as évek utol­só har­ma­dá­tól je­lez­te a mű­vé­szet, a nép, a ma­gyar nem­zet és a po­li­ti­ka irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gét, e té­mák szo­ros köl­csön­ha­tá­sát, ám a té­mák kö­zöt­ti hang­súly­ok és ará­nyok ha­tá­roz­ták meg szak­mai és köz­éle­ti te­vé­keny­sé­gé­nek lá­tó­szög­ét, a tel­je­sít­mény csúcs­pont­ja­it és bu­ká­sa­it a kö­vet­ke­ző két év­ti­zed­ben. A hú­szas évek utol­só har­ma­dá­tól a Sar­ló moz­ga­lom, a nép­mű­vé­szet, a (szocio)fotográfia és a kép­ző­mű­vé­szet je­len­tet­te szá­má­ra a meg­ha­tá­ro­zó te­re­pet, de Brogyányi ak­tív ré­sze­se volt az egye­te­mi di­ák­moz­gal­mak­nak, a po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szék­ének ügyét fel­vál­lal­va. Már eb­ben a pe­ri­ó­dus­ban is ki­mu­tat­ha­tók ide­o­ló­gi­ai át­hal­lá­sok az egyes té­mák kö­zött, ám a szak­mai mi­ni­mu­mot min­den eset­ben ha­tá­ro­zot­tan ér­vé­nye­sí­te­ni tud­ta. A fes­té­szet és szob­rá­szat tárgy­kör­ében már ki­ta­po­sott úton ha­lad­ha­tott, hi­szen elő­dei, a ma­gyar­or­szá­gi emig­rán­sok, va­la­mint a ha­zai fi­a­tal te­het­sé­gek, mint Tilkovszky Bé­la, Kudlák La­jos stb. már meg­épí­tet­ték nem­csak a klas­­szi­kus mo­dern, ha­nem az avant­gárd mű­vé­szet híd­fő­ál­lá­sát is Szlo­vá­ki­á­ban és a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar kö­zeg­ben. Az or­szá­gos mű­vé­sze­ti élet, az új ál­lam épí­té­sze­te egy­ér­tel­mű­en a kor­társ eu­ró­pai mainstreammel együtt ha­lad­va vál­toz­tat­ta meg rö­vid időn be­lül az or­szág ar­cu­la­tát és mű­vé­sze­ti éle­tét. Ma már egy­ér­tel­mű, hogy Brogyányi nem a ma­gyar avant­gárd kút­fő­jé­ből, a Má­ból tá­jé­ko­zó­dott, nem ak­náz­ta ki a Kál­lai Er­nő (Má­tyás Pé­ter), Kudlák La­jos, Kas­sák La­jos stb. írá­sa­i­ban rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket, de nem is­mer­te Hevesy Iván kis­mo­nog­rá­fi­á­it az iz­mu­sok­ról, sem Kál­lai 1925-ös Új ma­gyar pik­tú­rá­ját vagy Fülep La­jos Ma­gyar mű­vé­szet cí­mű 1916-ban ki­adott mun­ká­ját. For­rá­sa­it fel­fed­ve Wilhelm Worringer Abszt­rak­ció és be­le­ér­zé­se is kép­be ke­rül, ám lé­nye­gét te­kint­ve két, egy­más­nak kis­sé el­lent­mon­dó el­mé­le­ti konst­ruk­ci­ót tar­tott ma­ga szá­má­ra kö­ve­ten­dő­nek, Max Deri mű­vé­szet­tör­té­net­ét és Moholy-Nagy Lász­ló Bauhaus ko­ra­be­li el­mé­le­ti mun­kás­sá­gát. E ket­tő­ssé­get vi­se­li ma­gán Brogyányi egyik mind­má­ig meg­ha­tá­ro­zó és el­is­mert mun­ká­ja, a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón (1931), amely a ma­ga ide­jén mind a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar, mind a szlo­vák kri­ti­ka fi­gyel­mét el­nyer­te. A mind­ös­­sze 26 esz­ten­dős szer­ző el­mé­le­ti fun­da­men­tu­mát Max Deri Die Malerei im XIX. Jahrhundert (1919)7 cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ja je­len­tet­te, amely­ből a worringeri és a lippsi el­mé­le­tek köz­vet­ve ke­rül­tek át írá­sa­i­ba. De­ri­től köl­csö­nöz­te a 19. szá­za­di fes­té­szet op­po­zí­ci­ó­ját a na­tu­ra­liz­mus és a ro­man­ti­ka kö­zött, va­la­mint az ob­jek­tív és a szub­jek­tív na­tu­ra­liz­mus meg­kü­lön­böz­te­té­sét és az imp­resz­­szi­o­niz­mus meg­hát­rá­lá­sá­ról szó­ló ok­fej­tést is. Brogyányi köny­vé­nek el­ső fe­je­ze­te, a Be­ve­ze­tés (az utol­só két al­fe­je­ze­tet leszámítva)8 Deri köny­vé­nek, ill. gon­do­lat­me­ne­t­é­nek köz­ve­tí­té­se. En­nek kö­vet­kez­té­ben a ma több szer­ző ál­tal ba­los­nak vagy mar­xis­tá­nak mi­nő­sí­tett Brogyányi-fogalmak, ill. fogalompárok – mint pl. az alap és a fel­épít­mény vi­szo­nya – nem a ma­gyar mű­vé­szet ber­ke­i­ből, ha­nem Deri köny­vé­ből szár­maz­nak! A csak­nem szol­gai fo­ga­lom­át­vé­tel to­váb­bi szig­ni­fi­káns ele­me, hogy Brogyányi Derihez ha­son­ló­an mel­lőz­te poszt­imp­res­­szi­o­niz­mus fo­gal­mat, amit más ma­gyar szer­zők a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón előt­ti egy év­ti­zed­ben már kel­lő el­mé­le­ti fel­ké­szült­ség­gel meg­ha­tá­roz­tak (pl. Hevesy és Kállai).9 A Deri- és a Moholy-Nagy-könyv kö­zöt­ti ös­­sze­kö­tő út a mű­vé­szet tár­sa­dal­mi funk­ci­ó­já­ban rej­lik, mely­nek in­terp­re­tá­lá­sá­ban már Moholy-Nagy mel­lett vok­solt a fi­a­tal cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szer­ző. Így ke­rül csak­nem bi­zarr ös­­sze­füg­gés­be Moholy-Nagy Malerei, Fotografie, Film10 cí­mű Bauhaus-kötete Deri mű­vé­vel, mert an­nak más nyel­ve­ze­te és szem­lé­le­te za­var nél­kül kö­ve­ti a Deri-kötetből szár­ma­zó is­me­re­te­ket. Ha egy­be­vet­jük a Bauhaus ok­ta­tó­já­nak mű­vét a Brogyányi-szöveggel, ak­kor egy­ér­tel­mű­vé vá­lik, hogy a mű­vé­szet tár­sa­dal­mi ex­pan­zi­ó­já­ba ve­tett hi­tét nagy­mér­ték­ben Moholy-Nagy ok­fej­té­sé­vel tá­masz­tot­ta alá, gon­dol­va mind a vizualitás hét­köz­na­pi, al­kal­ma­zott for­má­i­ra, mind a be­fo­ga­dás­hoz nél­kü­löz­he­tet­len esz­té­ti­kai ne­ve­lés­re is. Brogyányi, vall­juk be, csak­nem a le­he­tet­len­re vál­lal­ko­zott 1931-es köny­vé­vel, ame­lyet a „szlovenszkói ma­gyar nyel­vű­ek tisz­tább látásáért”11 írt an­nak ér­de­ké­ben, hogy a mű­vé­szet tá­gabb tár­sa­dal­mi bá­zis­ra te­gyen szert, s ez­ál­tal a mű­vé­szet – be­fo­ga­dás – mű­ke­res­ke­de­lem há­rom­szög mű­kö­dő­ké­pes­sé vál­jék Szlo­vá­ki­á­ban és ma­gyar kö­zeg­ben is. Ez a tá­gab­ban ér­tel­me­zett mű­vé­szet­funk­ció nem csu­pán a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta szim­pa­ti­zán­sok, bal­ol­da­li ér­tel­mi­sé­gi­ek vagy ne­ta­lán a szlovenszkói ma­gyar kom­mu­nis­ták egyik tan­té­te­le volt az 1920-as és 1930-as évek­ben. Er­ről ta­nús­ko­dik a ha­gyo­má­nyos mű­vé­szet­tör­té­net-szem­lé­le­tet kö­ve­tő Nagy Bar­na írá­sa is, aki ép­pen a mű­vész füg­get­len­sé­ge (akár anya­gi ér­te­lem­ben is vé­ve) szem­pont­já­ból tar­tot­ta lét­fon­tos­sá­gú­nak a mű­vész és a kö­zön­ség kö­zöt­ti kap­cso­lat „meg­ta­lá­lá­sát”, s en­nek egyik esz­kö­zét a Masaryk Aka­dé­mia fo­lyó­ira­tá­ban lát­ta, amely­nek kül­de­té­sét „a kö­zön­ség és a mű­vé­sze­tek kö­zöt­ti sza­ka­dék” át­hi­da­lá­sá­ban ha­tá­roz­ta meg,12 de ugyan­ilyen gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­ták az ugyan­csak kon­zer­va­tív Harmos Ká­rolyt Ko­má­rom­ban. Brogyányi Kál­mán azon­ban so­ha­sem ju­tott el a Kál­lai Er­nő, Ke­mény Alfréd, Moholy-Nagy Lász­ló és Péri Lász­ló ál­tal 1923-ban meg­fo­gal­ma­zott plat­form­ra, hogy a „kom­mu­nis­ta tár­sa­da­lom meg­va­ló­sí­tá­sá­ért a mű­vé­szek­nek a pro­le­ta­ri­á­tus­sal együtt kell harcolniuk”.13 Brogyányi ki­zár­ta a pár­tos­ság kri­té­ri­u­mát a mű­vé­sze­ti ér­te­ke­zé­sé­ből, se­hol sem hi­vat­ko­zik a művészet–nép–párt kap­cso­lat­ra, nem hir­de­ti a tár­sa­dal­mi rend­szer po­li­ti­kai vagy mű­vé­sze­ti esz­kö­zök­kel va­ló for­ra­dal­mi meg­vál­toz­ta­tá­sát. Egye­dül Reichental Fe­renc ér­té­ke­lé­se­kor tér ki a pro­le­tár mű­vé­szet­re, mert ezt a mi­nő­sí­tést kap­ta a csal­ló­kö­zi szár­ma­zá­sú al­ko­tó el­ső po­zso­nyi ki­ál­lí­tá­sa­kor a na­pi saj­tó­ban, de ak­kor is ké­te­lye­it fe­je­zi ki.14 Sa­ját ko­rá­nak szo­ci­á­li­san ér­zé­keny lát­le­let­ét nyújt­ja, el­ső­sor­ban a mű­vé­szek tár­sa­dal­mi hely­ze­té­re, a mű­vé­szet fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból nél­kü­löz­he­tet­len­nek vélt gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi té­nye­zők­re fó­ku­szál­va. Vi­tat­ha­tat­lan azon­ban, hogy ott, ahol a szak­mai ér­vei ki­me­rül­nek, ott a ka­pi­ta­liz­mus szlo­vá­ki­ai fel­for­du­lá­sát bí­rál­ja, s szö­ve­ge re­mény­te­le­nül ide­o­lo­gi­kus kon­tex­tus­sal egé­szül ki. Ám en­nek el­le­né­re meg­ala­po­zat­lan Filep Ta­más Gusz­táv azon kö­vet­kez­te­té­se, mely sze­rint „a szél­ső­jobb­ol­dal­hoz va­ló csat­la­ko­zás le­he­tő­sé­ge már Brogyányi mű­vé­szet­tör­té­ne­ti írá­sa­i­ba is be­le van kódolva”.15 A mű­vé­sze­ti szak­író né­met­ba­rát ma­ga­tar­tá­sa itt ön­ké­nye­sen van vis­­sza­ve­tít­ve egy el­té­rő tör­té­nel­mi és tár­sa­dal­mi kon­tex­tus­ra, s en­nek a mód­szer­nek az esz­mei-el­mé­le­ti alap­ja a már fen­tebb jel­zett kom­mu­niz­mus és fa­siz­mus kö­zöt­ti „ka­u­zá­lis ne­xus”. Filep Ta­más­sal szem­ben egy­ér­tel­mű­en ál­lít­ha­tó, hogy Brogyányi pá­lyá­ja kez­de­tén a tisz­ta mű­vé­sze­tért és a mű­vé­szet­tel a nép fi­gyel­mé­ért kí­vánt meg­küz­de­ni, sok­kal mér­sé­kel­tebb re­to­ri­kát al­kal­maz­va, mint szá­mos kor­tár­sa. Ám ez a szán­dé­ka ugyan­olyan fe­le­más ered­mén­­nyel zá­rult, mint Deri és Moholy-Nagy el­mé­le­ti fun­da­men­tu­má­nak ös­­sze­egyez­te­té­se.
En­nek el­le­né­re a po­zso­nyi mű­vé­sze­ti szak­író Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón cí­mű mű­ve be­ír­ta ma­gát a szlo­vá­ki­ai mű­tör­té­net­be, el­ső­sor­ban a Moholy-Nagy-műértel­mezés köz­ve­tí­té­se ré­vén, amely szak­mai és mód­szer­ta­ni le­he­tő­sé­get te­rem­tett szá­má­ra, hogy a szlo­vá­ki­ai mű­vé­szet ál­la­po­tát, va­la­mint a szlo­vák kép­ző­mű­vé­szet leg­if­jabb ge­ne­rá­ci­ó­ját szak­ava­tot­tan ér­té­kel­je. Köny­vé­nek ép­pen ezek a leg­ér­té­ke­sebb ré­szei, hi­szen kö­vet­ke­ze­te­sen vis­­sza­uta­sít­ja az „et­nog­rá­fi­ai ujjongást”16, azt, hogy a mű­al­ko­tást a ha­gyo­má­nyos nar­ra­tív ele­mek ha­tá­roz­zák meg, ez eset­ben a mi­ti­kus szlo­vák táj, a szlo­vák né­pi folk­lór és a fa­lu­si élet zsá­ner­je­le­ne­tei. Ez­zel szem­ben ki­eme­li Mar­tin Benka je­len­tő­sé­gét, aki a né­pi és nem­ze­ti té­má­ban már „a kép­al­ko­tó tar­tal­mat lát­ja meg”,17 s ugyan­er­ről a plat­form­ról kö­ze­lí­ti meg Miloš Ale­xan­der Bazovský mű­vé­sze­tét is. A kor­tár­sak, va­la­mint a ké­sőb­bi­ek­ben a mű­vé­szet­tör­té­net-írás el­is­me­ré­sét azon­ban ¼udovít Fulla és Mikuláš Galanda je­len­tő­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­vel vív­ta ki, hi­szen eb­ben az eset­ben a könyv szü­le­té­sé­vel pár­hu­za­mo­san je­len­tek meg a két szlo­vák mű­vész Ma­gán­le­ve­lei (Súkromné listy), ame­lyek­ben a mo­dern mű­vé­szet alap­el­ve­it kí­sé­rel­ték meg nép­sze­rű­sí­te­ni, Brogyányi pe­dig már az 1931 má­ju­sá­ban le­zárt kéz­ira­tá­ban is fel­is­mer­te je­len­tő­sé­gü­ket, s Fullában és Galandában a maj­da­ni „szlo­vák pik­tú­ra egy­sé­ges pro­fil­ra alakulásának”18 meg­te­rem­tő­it lát­ta. Az el­is­me­rést nö­vel­te a Jegyzetek19 cí­mű fe­je­zet, amely­ben a ko­ra­be­li kor­társ kép­ző­mű­vé­sze­ti le­xi­kon kis ki­adá­sát vál­tot­ta va­ló­ra, egy­ér­tel­mű­en Moholy-Nagy köny­vé­nek ter­mi­no­ló­gi­á­ját al­kal­maz­va. Ám már ez a fe­je­zet is jel­zi, hogy Brogyányi ál­ta­lá­nos mű­vé­sze­ti is­me­re­te­it, egye­te­mes és ma­gyar kor­társ mű­vé­sze­ti él­mé­nye­it nem a Bauhausból, a Má­ból és ber­li­ni mű­ter­mek­ből, ga­lé­ri­ák­ból me­rí­ti, ezek em­lí­té­sét in­kább eset­le­ges­nek le­het ne­vez­ni. Szem­be­tű­nő ez a ma­gyar mű­vé­szet szó­cikk­sze­rű is­mer­te­té­sé­ben, amely már az 1920-as évek hi­va­ta­los ma­gyar kul­túr­po­li­ti­ka nyom­vo­na­lán ha­lad, de így is meg­le­pő pél­dá­ul Ferenczy Kár­oly, a Nyol­cak és Kas­sák La­jos mel­lő­zé­se, va­la­mint Mednyánszky Lász­ló Sán­dor­ként va­ló említése.20 S ezek a hi­á­nyok jel­ké­pe­sen át­ve­zet­nek a ha­zai mű­vé­sze­ti szín­tér­re, amely ér­té­ke­lé­se­kor már tá­vol­ról sem olyan kö­vet­ke­ze­tes, mint a szlo­vá­kok ese­té­ben. Ki­vé­telt min­den­kép­pen Tallós Prohászka Ist­ván és Gwerk Ödön mű­vé­sze­té­nek elem­zé­se képez,21 mely­nek egy­sze­rű a ma­gya­ráz­ta: Brogyányi a könyv meg­írá­sa előtt e két mű­vés­­szel már több­ször is fog­lal­ko­zott kri­ti­ká­i­ban, elemzéseiben.22 A Kisebbségiek23 cí­mű fe­je­zet­ben már nem a mű­vé­sze­ti prog­ram alap­ján, ha­nem vá­ro­son­ként cso­por­to­sí­tot­ta a mű­vé­sze­ket (Po­zsony, Ko­má­rom, Kas­sa), egye­dül a Mo­der­nek al­fe­je­zet szü­le­tett mű­vé­sze­ti kri­té­ri­u­mok alap­ján, ide so­rol­ta­tott Reichental Fe­renc, Weiner Im­re, Ne­mes End­re, Nagy Már­ton és Rauscher Gyu­la mű­vé­sze­te. Ez azon­ban egy nem kö­vet­ke­ze­tes ér­ték­rend al­kal­ma­zá­sá­nak le­he­tő­sé­gét jel­zi, ez eset­ben azon­ban más­ról van szó. Brogyányi két mű­vé­szet­el­mé­let ve­zér­fo­na­lát kö­vet­te köny­vé­ben, va­ló igaz, hogy a mű­vé­szet­el­mé­let nem volt a szer­ző erős ol­da­la, ám nagy­sze­rű­en rá­ér­zett az ezek­ben a kon­cep­ci­ók­ban rej­lő, kön­­nyen köz­ve­tít­he­tő is­me­re­tek­re és rész­ben ér­vé­nye­sít­he­tő al­kal­maz­ha­tó­sá­guk­ra a ko­ra­be­li szlo­vá­ki­ai kép­ző­mű­vé­szetben. E ket­tős­ség tet­te szá­má­ra le­he­tő­vé, hogy együtt tár­gyal­ja a mo­dern mű­vé­szet ce­zú­rá­ját nem meg­ha­la­dó és az azt ge­ne­rá­ló iz­mu­so­kat és mű­ve­ket. Ez re­gi­o­ná­lis vá­lasz volt a mo­dern mű­vé­szet re­gi­o­ná­lis vál­to­za­tá­ra, amely az avant­gar­diz­mus ki­me­rü­lé­sét kö­ve­tő­en szám­ta­lan neo­klas­­szi­cis­ta, art decós ele­met is ve­gyí­tett a szá­zad­elő ra­di­ká­lis iz­mu­sa­i­hoz. Ez szol­gál ma­gya­rá­zat­tal ar­ra a di­lem­má­ra, hogy mi­ért volt Brogyányi egyik szem­pont­ból tü­ze­tes meg­fi­gye­lő­je a tör­té­né­sek­nek, má­sik ol­dal­ról pe­dig a leg­je­len­tő­sebb mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mi tet­tek ig­no­rá­ló­ja. Ez a klas­­szi­ci­zált mo­dern­iz­mus ha­tá­roz­ta meg mű­vé­szet­szem­lé­le­tét, s egy­ben ez ad vá­laszt ar­ra a kér­dés­re is, hogy mi­ért volt olyan bá­tor­ta­lan, té­ma­vá­lasz­tá­sá­ban mi­ért nem me­rész­ke­dett a ha­tá­ron túl­ra, nem­zet­kö­zi konfrontációra.24 Ám ugyan­ez a komp­ro­mis­­szu­mos mo­dern mű­vé­szet tar­tot­ta tá­vol őt az eset­le­ges ex­pan­zív, for­ra­dal­mi mű­vé­szet­szem­lé­let­től is.
A ra­di­ká­lis és tár­sa­da­lom­for­má­ló, akár tár­sa­dal­mi rend­szert is meg­dön­tő pár­tos mű­vé­szet tá­vol állt Brogyányitól nem­csak a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkónban, ha­nem a kor­szak má­sik je­len­tős ta­nul­má­nyá­ban, A fény művészete25 cí­mű­ben is; mind­ket­tő­ben ha­tá­ro­zott dis­tan­ci­át ér­vé­nye­sít, ám fo­tó­el­mé­le­ti, szak­mai elem­zé­sét az utób­bi­ban már har­ci­a­sabb re­to­ri­kát hasz­ná­ló ide­o­ló­gi­á­val te­lí­ti. Azon­ban a ka­pi­ta­lis­ta rend­szer bí­rá­la­ta, a pol­gá­ri íz­lés már-már szar­kaz­mus­ba haj­ló pel­len­gér­re ál­lí­tá­sa sem ve­ze­ti el őt a mű­vé­szet for­ra­dal­mi tár­sa­da­lom­vál­toz­ta­tá­sá­nak gon­do­la­tá­hoz. Sőt azt ál­lít­ja, hogy „mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mak ma nin­cse­nek már”, ezt ugyan­is a „a pol­gár glo­ri­fi­kál­ta és a kis­pol­gá­ri mű­vész professzionalizálta”.26 A kor­szak leg­mar­kán­sabb kom­mu­nis­ta és le­ni­nis­ta fo­tó­el­mé­le­té­vel a cse­hek szol­gál­tak, el­ső­sor­ban Lubomír Linhart, aki Sociální fotografie cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ját a szov­jet kom­mu­nis­ta párt ide­o­ló­gi­ai el­vá­rá­sai sze­rint ír­ta meg.27 Brogyányi A fény mű­vé­sze­té­ben több­ször is vis­­sza­tér Max Deri gon­do­la­tá­ra, hogy a gaz­da­sá­gi al­épít­mény min­dig köz­vet­len ha­tás­sal van a tár­sa­dal­mi vi­szo­nyok­ra, a felépítményre.28 Nem le­het azon­ban el­sik­la­ni a hang­súly­vál­tás fö­lött, amely még a nagy pél­da­ké­pet, Moholy-Nagy Lász­lót sem kí­mél­te Brogyányi bí­rá­la­tá­tól. A szlo­vá­ki­ai szer­ző ugyan­is a mű­vé­szek tár­sa­dal­mi po­zí­ci­ó­ját is­mer­ve fo­gal­maz­ta meg vé­le­mé­nyét, mely sze­rint a mű­vé­szet „a ki­zá­ró­la­gos osz­tály­tu­laj­don­tól ár­ván maradt”29, a pro­fit vas­tör­vé­nyei, az ex­pan­zív na­ci­o­na­liz­mu­sok és a meg­fe­nek­lett pol­gá­ri íz­lés gyá­ri­pa­ri ki­szol­gá­lá­sai moz­gat­ják a ko­ra­be­li mű­vé­sze­ti ter­me­lést. Ezért ál­lít­ja meg­győ­ző­dés­ből, hogy míg a 19. szá­za­di mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mak előtt a kép­ző­mű­vé­szet „ha­tal­mi esz­köz” volt, ad­dig az új szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­re „áru­cik­ké” vált. Vé­le­mé­nye sze­rint „a fes­tő­mű­vé­szet mai prob­le­ma­ti­ká­ja nem esz­köz­be­li vagy op­ti­kai kér­dés, mint Moholy-Nagy vé­li […], ha­nem tár­sa­dal­mi probléma”.30 Az 1931-es fes­tő­mű­vé­sze­tet tár­gya­ló köny­vé­vel el­len­tét­ben a fo­tog­rá­fi­á­ról ér­te­kez­ve már hasz­nál­ja, s nem is rit­kán, az osz­tály­harc, az osz­tály­har­cos pro­le­ta­ri­á­tus fo­gal­mat, s egy he­lyen „az osz­tály­harc front­já­ra vont fo­tó”, az­az a „szociofotográfia”31 ke­rül em­lí­tés­re. Ám nem ezt te­kin­ti a fo­to­grá­fia egyet­len és egye­dül kö­ve­ten­dő fej­lő­dés­vo­na­lá­nak. Nagy­sze­rű rá­ér­zé­sé­nek, nyílt és be­fo­ga­dó szem­lé­le­té­nek kö­szön­ve fel­fi­gyelt az op­ti­kai kul­tú­ra (Moholy-Nagy fo­gal­ma) tág ér­tel­me­zé­si le­he­tő­sé­gé­re, amely ép­pen a fo­to­grá­fia ré­vén vá­lik lát­ha­tó­vá és be­fo­gad­ha­tó­vá. Ez se­gí­tet­te őt a fo­to­grá­fia és fes­té­szet kö­zöt­ti for­ma­nyel­vi dif­fe­ren­ci­ák ki­mu­ta­tá­sá­ra, an­nak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra, hogy egyik sem he­lyet­te­sí­ti, ill. olt­ja ki a má­sik mű­vé­sze­ti ágat, azok egy­más mel­lett, egy­más­tól ta­nul­va pár­hu­za­mo­san lé­tez­nek, új mű­vé­sze­ti ki­hí­vá­sok fe­lé te­kint­ve. Így ke­rült vég­re lá­tó­kö­ré­be a szür­re­a­liz­mus és a da­da­iz­mus is, de fő­kép­pen a mo­dern fo­to­grá­fia for­ma­nyel­ve, s az an­nak ki­ala­ku­lá­sá­hoz ve­ze­tő több év­ti­ze­des utat ár­nyal­tan vá­zol­ta fel. A kor vi­zu­á­lis kul­tú­rá­já­nak egy­sé­ges szem­lé­le­té­ről ta­nús­ko­dik a fo­to­grá­fia gra­fi­ká­ban és ti­pog­rá­fi­á­ban va­ló al­kal­ma­zá­sá­nak fel­is­me­ré­se, ami egy „tel­je­sebb és mé­lyebb pszi­cho­ló­gi­ai ha­tá­sa” ré­vén a pla­kát­mű­vé­szet meg­úju­lá­sá­hoz vezethet.32 Ta­gad­ha­tat­lan, a kri­ti­ka el­le­né­re is, hogy ez Brogyányinak csak­is Moholy-Nagy Lász­ló el­mé­le­ti mun­kás­sá­ga is­me­re­té­ben si­ke­rül­he­tett, hi­szen a Bauhaus ak­ko­ri ta­ná­rá­nak köny­ve, a Malerei, Fotografie, Film (1925) hív­ta fel fi­gyel­mét egyéb kor­sze­rű sa­já­tos­sá­gok­ra, még­pe­dig a moz­gás és a fény új sze­re­pé­re a ko­ráb­ban sta­ti­kus fo­tog­rá­fi­ák vi­lá­gá­ban. Ez ve­zet­te el Brogyányit is a film és an­nak for­ma­nyelv­ének tu­da­to­sí­tá­sá­hoz, a fo­to­grá­fia és a film­mű­vé­szet ös­­sze­füg­gé­se­i­nek elem­zé­se­i­hez. Ezek ta­nul­má­nyá­nak meg­ha­tá­ro­zó moz­za­na­tai, va­la­mint a fotogram és a fotokollázs be­mu­ta­tá­sa, me­lyet Bro­gyá­nyi mo­nog­rá­fu­sa, Albertini Bé­la is ki­emel. Min­dent egy­be­vet­ve: Brogyányi Kál­mán az osz­tály­szem­pont mű­vé­szet­ben tör­té­nő ér­vé­nye­sí­té­se el­le­né­re ko­rá­nak leg­prog­res­­szí­vebb fo­tó­el­mé­le­tét pro­pa­gál­ta a ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten. A ma­gyar fo­tó­tör­té­net szem­pont­já­ból is ko­moly je­len­tő­ség­gel bír, hogy Brogyányi ré­vén „ol­vas­ha­tunk ugyan­­is a ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom­ban elő­ször szo­cio­fo­tó-fo­ga­lom megköze­líté­séről”.33 Köz­vet­len kö­ve­tő­re is ta­lált, igaz, nem Ma­gyar­or­szá­gon vagy Szlo­vá­ki­á­ban, ha­nem Ko­lozs­vá­rott Roth Lász­ló személyében.34
A Brogyányi-kutatók össz­hang­ban ál­lít­ják, hogy a fo­tó­szak­írói te­vé­keny­ség utol­só fe­je­ze­tét A fény mű­vé­sze­te je­len­ti, ám az el­mé­le­ti tá­jé­ko­zó­dás csúcs­pont­ját a köz­vet­len előz­mény­ben, a po­zso­nyi Fo­rum­ban 1932-ben több foly­ta­tás­ban ma­gya­rul és né­me­tül kö­zölt A fo­to­grá­fia út­ja – Der Weg der Fotografie cí­mű ta­nul­mány­ban le­het meg­ha­tá­roz­ni. Ezért ál­lít­ja Albertini is, hogy 1932-re ki­for­rott Brogyányi fo­tó­mű­vé­szet-szem­lé­le­te, de egy­ben ez volt a bal­ol­da­li ra­di­ka­liz­mus fe­lé tett lé­pé­sé­nek utol­só bi­zo­nyí­té­ka is.35 Ezek a szak­írói élet­mű kulcs­fon­tos­sá­gú hó­nap­jai, de ek­kor kö­vet­ke­zik be az a tö­rés is, amely vég­leg el­tá­vo­lít­ja pél­da­ké­pé­től, Moholy-Nagy Lász­ló­tól és a fo­to­grá­fia el­mé­le­té­től is – és vég­ered­mény­ben a kor­társ mű­vé­szet­től, s a to­váb­bi­ak­ban el­ső­sor­ban a je­len­ko­ri al­ko­tó­kat és mű­vé­sze­tü­ket kí­sér­te fi­gye­lem­mel. Ez is pon­to­san do­ku­men­tál­ha­tó Brogyányi élet­mű­vé­vel, pl. az 1935. évi szak­írói ak­ti­vi­tá­sá­val, ek­kor már tá­mad­ja Kál­lai Er­nő bioromantika-elméletét36, és nem tart­ja fon­tos­nak, hogy hírt ad­jon an­nak a Moholy-Nagy Lász­ló­nak a po­zso­nyi ki­ál­lí­tá­sá­ról, aki­nek Fény-tér-modulátora (1922–1930) az 1933-as köny­vé­nek cím­lap­já­ra került.37 Ez­zel le­zá­rul az alig har­minc esz­ten­dős fi­a­tal szak­író, Brogyányi Kál­mán éle­té­nek szak­mai szem­pont­ból leg­ered­mé­nye­sebb és egy­ben leg­in­kább fi­gye­lem­re mél­tó kor­sza­ka. An­nak el­le­né­re fo­gal­maz­ha­tunk így, hogy iga­zat kell ad­ni a fo­tó­tör­té­né­szek­nek, Albertini Bé­lá­nak és Miltényi Ti­bor­nak, akik sze­rint Brogyányi „nem fe­de­zett fel sem­mi újat a fo­tó­el­mé­let te­rü­le­tén, csak közvetített”,38 va­ló igaz, de csep­pet sem vi­tat­ha­tó, hogy mit és mi­ként!

A nem­zet szol­gá­la­tá­ban: Brogyányi köz­éle­ti, kul­tú­ra- és mű­vé­szet­szer­ve­zői te­vé­keny­sé­ge

Ed­dig nem for­dí­tot­tunk kel­lő fi­gyel­met az 1930-as évek kö­ze­pé­nek és má­so­dik fe­lé­nek, ami­kor Brogyányi köz­éle­ti és szak­írói te­vé­keny­sé­gé­ben egy fo­ko­za­tos for­du­lat kö­vet­ke­zik be. Ek­kor már lé­te­zik a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Tu­do­má­nyos, Iro­dal­mi és Mű­vé­sze­ti Tár­sa­ság, az­az a Masaryk Aka­dé­mia, amely­nek Brogyányi 1931-es meg­ala­ku­lá­sá­tól ak­tív tag­ja, a mű­vé­sze­ti osz­tály meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge, tit­ká­ra, s ugyan­ak­kor már szer­kesz­tő­je az épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti szak­lap­nak, a Fo­rum­nak, és szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gi tag­ja a tár­sa­ság tu­do­má­nyos fó­ru­má­nak, Ma­gyar Fi­gye­lő­nek. Ez­zel pár­hu­za­mo­san szer­vez­te a ki­ál­lí­tá­so­kat, tar­tott meg­nyi­tó be­szé­de­ket, ter­ve­zett kép­ző­mű­vé­sze­ti tár­gyú könyv­so­ro­za­tot, és szer­vez­te a szlovensz­kói ma­gyar képtárat.39 Mint a tech­ni­kai mé­di­u­mok iránt nyílt ér­tel­mi­sé­gi, na­gyon ko­rán fel­fe­dez­te a rá­di­ó­ban rej­lő le­he­tő­sé­get. A po­zso­nyi rá­dió ma­gyar adá­sa­i­ban több íz­ben ka­pott te­ret, hogy be­szél­ge­té­sek for­má­já­ban nép­sze­rű­sít­se a szlovensz­kói ma­gyar pik­tú­rát, ill. az or­szág mű­vé­szet­tör­té­net­ét. Eb­ben köz­vet­len se­gí­tő­tár­sa a ma­gyar adás ve­ze­tő­je, a mű­vé­szet­tör­té­nész Tilkovszky Bé­la volt. A ki­ál­lí­tá­sok kö­zött min­den­kép­pen ki­emel­ked­nek a Szlovenszkói Út­tö­rő Mű­vé­szek el­ső rep­re­zen­ta­tív ki­ál­lí­tá­sa Po­zsony­ban (1931), a prá­gai Szlovenszkói ki­ál­lí­tás (1933), a Po­zso­nyi Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­sü­let (Kunstverein) ju­bi­le­u­mi ki­ál­lí­tá­sa (1934), a CSMTIMT mű­vé­sze­ti osz­tá­lyá­nak ki­ál­lí­tá­sa (1935), a Szlovenszkói mű­vé­szet – or­szá­gos ki­ál­lí­tá­sa Po­zsony­ban (1936), de szám­ta­lan egyé­ni ki­ál­lí­tás meg­va­ló­sí­tá­sá­ban is részt vál­lalt. E sok­ré­tű te­vé­keny­ség leg­job­ban a po­zso­nyi Fo­rum cí­mű fo­lyó­irat, ill. Brogyányi egyéb saj­tó­ter­mé­kek­ben meg­je­lent mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ká­ja alap­ján kö­vet­he­tő. Bib­li­og­rá­fi­á­ja egy­ér­tel­mű­vé te­szi, hogy a klas­­szi­kus mo­dern kép­vi­se­lői, mint Ma­net, Mo­net és Cé­zanne mel­lett már nem ma­radt ide­je és ere­je ar­ra, hogy az egye­te­mes kor­társ mű­vé­sze­ti élet­tel is fog­lal­koz­zon. Egye­dü­li ki­vé­tel­ként az 1937-es pá­ri­zsi vi­lág­ki­ál­lí­tás­ról írott be­szá­mo­lói em­lít­he­tő­ek meg, ám azok­ban nem ta­pin­tott rá a meg­ha­tá­ro­zó mű­vé­sze­ti irány­za­tok­ra. Kri­ti­ku­si te­vé­keny­sé­ge el­ső­sor­ban a szlovenszkói ma­gyar mű­vé­szek­re, el­vét­ve a szlo­vá­kok tel­je­sít­mé­nyé­re kon­cent­rált, a cseh mű­vé­sze­tet és mű­vé­szet­el­mé­le­tet mel­lőz­te írá­sa­i­ban. En­nek kö­vet­kez­té­ben ne­héz esz­té­ti­kai plat­for­mot meg­ne­vez­ni, mert lá­tó­kör­ében azo­nos súl­­lyal bírt Dex Fe­renc neo­klas­­szi­ciz­mu­sa, Pálffy Pé­ter klas­­szi­ci­zált mo­dern­iz­mu­sa és Tallós Prohászka Ist­ván vagy Lőrincz Gyu­la exp­res­­szi­o­niz­mu­sa. Jel­ké­pes­nek mi­nő­sít­he­tő eb­ből a szem­pont­ból a Kunstverein ju­bi­le­u­mi ki­ál­lí­tá­sa, amely­nek egyik leg­ter­je­del­me­sebb re­cen­zen­se ép­pen Brogyányi volt a Fo­rum ha­sáb­ja­in. Írá­sa in­kább mi­nő­sít­he­tő ki­me­rí­tő ismertetésnek,40 mint kri­ti­ká­nak, ez utób­bit Gwerk Ödön41 vál­lal­ta fel, aki kép­ző­mű­vész lé­té­re pre­cíz ér­tel­me­zés­sel szol­gált a mi­nő­sé­gé­ben ve­gyes ki­ál­lí­tá­si anyag­ról. Kö­zel egy év­vel ké­sőbb Lőrincz Gyu­la em­lé­kez­tet er­re a cso­por­tos tár­lat­ra, ame­lyen sze­rin­te „a részt­ve­vő mű­vé­szek majd­nem mind­egyi­ke sa­ját ní­vó­ján alul képviseltette”42 ma­gát, meg­nyug­ta­tó­an csak a szár­ma­zás föld­raj­zi meg­ha­tá­ro­zá­sa hat­ha­tott a szem­lé­lő­re. A kri­ti­kai él csor­bu­lá­sa Brogyányi ese­té­ben ko­moly kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt, a Fo­rum épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti ré­sze kö­zött ko­moly mű­vé­sze­ti és esz­té­ti­kai sza­ka­dék ke­let­ke­zett, me­lyet a ma­gyar szer­kesz­tők nép­ne­ve­lé­si és fel­vi­lá­go­sí­tói te­vé­keny­sé­ge még el­mé­lyí­tett. Ez ve­ze­tett a né­met és a ma­gyar szer­kesz­tő­ség szét­vá­lá­sá­hoz, cseh­or­szá­gi szer­kesz­tők be­vo­ná­sá­hoz. A Fo­rum ma­gyar ré­sze to­vább ha­ladt a Masaryk Aka­dé­mia ál­tal ki­tű­zött úton, ám a nép­ne­ve­lés sem nö­vel­te a mű­vé­sze­ti lap irán­ti ér­dek­lő­dést, ezért a ma­gyar szer­kesz­tő­ség 1937-tel meg­szűnt. Brogyányi ek­kor mű­vé­szet­kri­ti­kai te­vé­keny­sé­gét el­ső­sor­ban a Tát­ra cí­mű fo­lyó­irat­ban foly­tat­ta, an­nak 1938-as meg­szű­né­sé­ig. Brogyányi fo­ko­za­to­san vál­to­zó szem­lé­le­té­nek egyik kulcs­fon­tos­sá­gú ele­me a Kál­lai Er­nőt bí­rá­ló ér­te­ke­zé­se, amely­ben az abszt­rakt mű­vé­szet­ről el­mél­ke­dik Kál­lai po­zso­nyi elő­adás­so­ro­za­tát kö­ve­tő­en: „A mű­vé­szet so­ha­sem sza­kad­hat el tel­je­sen a föld­től, a va­ló­ság­tól. Az al­ko­tás él­mény­sze­rű­sé­ge ad­ja meg a mű­vé­szi ki­fe­je­zés éle­tét. […] Az új mű­vé­sze­tet […] csak­is egy új em­be­ri­es­ség tisz­ta mo­rál­ja te­remt­he­ti meg, ahol a mai krí­zis el­lent­mon­dá­sai el­si­mul­nak s az em­ber meg­te­lik új hit­tel és tisztasággal.”43 Nem telt el két A fény mű­vé­sze­te meg­je­le­né­sé­től, s egy ra­di­ká­li­san új, osztály(harc)mentes re­to­ri­ká­val ta­lál­ko­zunk eb­ben a szö­veg­ben, amely is­mét utal Max Derire mint a meg­in­gat­ha­tat­lan szak­te­kin­tély­re, ám hi­ány­zik a ko­ráb­bi el­len­pó­lus, pl. Moholy-Nagy szem­lé­le­te. Az új egy­ség meg­te­rem­té­sét, az el­len­té­tek el­mú­lá­sát már 1935-ben azok­ban az or­szá­gok­ban vé­li fel­fe­dez­ni, ahol a dik­ta­tú­rák ural­kod­nak. „Orosz­or­szág­ban, kü­lö­nö­sen Olasz­or­szág­ban szem­be­tű­nő a fu­tu­riz­mus át­ala­ku­lá­sa a dik­ta­tú­ra ha­tá­sa alatt. A […] fu­tu­riz­mus abszt­rak­ci­ó­ja egy-ket­tő­re meg­tart­va ere­de­ti for­ma­nyelv­ét, be­il­lesz­ke­dett a fa­siz­mus esz­me­kö­ré­be és új­ra epi­kus­sá vált.”44 A ká­os­­szal szem­ben, amely me­ne­kül a va­ló­ság­tól, ek­kor már hi­ány­zik szá­má­ra „az egy­sé­ges szel­le­mi ten­gely és biz­tos tár­sa­dal­mi rend, mely­nek cél­jai, hi­te és ide­ál­jai vannak”.45
Ek­kor a szer­ző már nem a nép­re, az osz­tály­tár­sa­da­lom­ra hi­vat­ko­zik, ha­nem a val­lá­sos el­kép­ze­lés­re, ame­lyek­nek bár kis­sé ide­gen le­het az új itá­li­ai fu­tu­riz­mus, az aeropittura, ám az „új fa­sisz­ta re­zsim­ben so­ha nem re­mélt mé­re­tek­ben szü­le­tik új­ra a fu­tu­riz­mus. Most már ki­szí­ne­se­dik, az élet és az al­ko­tás min­den ágát egy szin­té­zis­be akar­ja fog­lal­ni. Az épí­té­szet, szob­rá­szat, fes­té­szet, köl­té­szet, a »kozmikus« ze­ne mind az új ak­ti­viz­must hir­de­ti. Ez az új ak­ti­viz­mus Mus­so­li­ni sze­rint: a na­ci­o­na­liz­mus, a fu­tu­riz­mus, a fasizmus.”46 S nem lep­lez­ve lel­ke­se­dé­sét, az itá­li­ai mű­vé­szet új kor­sza­kát a re­ne­szánsz­hoz ha­son­lí­tot­ta. Te­hát Brogyányi már az 1930-as évek de­re­kán el­tá­vo­lo­dott a bal­ol­da­li ér­tel­mi­sé­gi plat­form­tól, s írá­sa­it és köz­éle­ti, kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­gét egy­re in­kább kon­zer­va­tív és ke­resz­tény ér­ték­rend, ill. érv­rend­szer ha­tot­ta át. Egy­ér­tel­mű, hogy az egy­né­hány év­vel az­előt­ti bal­ol­da­li ra­di­ka­li­zá­ló­dás he­lyé­be a jobb­ol­da­li ra­di­ka­li­zá­ló­dás le­he­tő­sé­ge lé­pett, amit a tör­té­ne­lem me­ne­te kí­mé­let­le­nül se­gí­tett be­tel­je­sed­ni. Té­ve­dés és igaz­ság­ta­lan ér­té­ke­lés len­ne, ha ezen for­du­ló­pont meg­em­lí­té­sé­ben Brogyányi Kál­mán egyes-egye­dül ma­rad­na, hi­szen a Mus­so­li­ni-szim­pá­tia nem csak az ő írá­sa­i­ban je­le­nik meg. A szlovensz­kói ma­gyar köz­élet­ben és pub­li­cisz­ti­ká­ban je­len volt az olasz­or­szá­gi és a né­met­or­szá­gi tör­té­né­sek irán­ti po­zi­tív nyílt­ság és kri­ti­kai ma­ga­tar­tás is, Narancsik Im­re pl. a né­met bi­ro­da­lom humanizmusáról47, Borsody Ist­ván pe­dig az új Itáliáról48, ill. az új szu­dé­ta­né­met szemléletről49 stb. ér­te­ke­zett a ko­ra­be­li ér­tel­mi­sé­gi fo­lyó­irat­ok­ban. Az esz­mei kö­zel­ség egyik leg­jobb bi­zo­nyí­té­ka Brogyányi Kál­mán egy to­váb­bi szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gi tag­sá­ga a Duka Zó­lyo­mi Nor­bert ál­tal szer­kesz­tett Nem­ze­ti Kul­tú­ra cí­mű fo­lyó­irat­nál, amely a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Iro­dal­mi Szö­vet­ség tu­do­má­nyos és szép­iro­dal­mi or­gá­nu­ma kí­vánt len­ni köz­vet­len párt­po­li­ti­kai véd­nök­ség (Szüllő Gé­za, Jaross An­dor, Es­ter­házy Já­nos) alatt.
A mű­vé­szet­kri­ti­ka te­rü­le­tén ek­kor már nem Brogyányi volt a mér­ték­adó mű­kri­ti­kus. Szak­mai szem­pont­ból Tilkovszky Bé­la mun­kás­sá­ga sok­kal sze­ren­csé­seb­ben fej­lő­dött a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti pe­ri­ó­dus­ban, már bé­csi mű­tör­té­ne­ti is­ko­lá­zott­sá­ga ré­vén is fe­lül­múl­ta a Žákavec-tanítvány Brogyányit. Tilkovszky volt az a mű­tör­té­nész, aki 1937 őszén meg­tör­ve a nagy hall­ga­tást, Exp­res­­szi­o­niz­mus a máglyán50 cí­mű írá­sá­val til­ta­ko­zott a ná­ci kul­túr­harc, a mo­dern mű­vé­szet el­faj­zott mű­vé­szet­ként va­ló meg­bé­lyeg­zé­se el­len. A na­pi­saj­tó­ban is egy­re ko­mo­lyabb kép­ző­mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ka ka­pott te­ret, az egyik ki­rí­vó pél­da a Ma­gyar Új­ság, ahol 1933 és 1937 kö­zött kép­ző­mű­vész-kri­ti­ku­sok recenzálták a ha­zai ma­gyar, szlo­vák, cseh és nem­zet­kö­zi tár­la­to­kat, pl. Tallós Prohászka Ist­ván, Reichental Fe­renc, Gwerk Ödön vagy Lőrincz Gyu­la, egy to­váb­bi kép­ző­mű­vész Ne­mes (Nagel) End­re pe­dig prá­gai egye­te­mi évei alatt a Prá­gai Ma­gyar Hír­la­pot tu­dó­sí­tot­ta.

A po­li­ti­kai szol­gá­la­tá­ban: a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú évei

A bé­csi dön­tés, a tisói szlo­vák ál­lam, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, va­la­mint a faj­el­mé­let együt­te­sen já­rult hoz­zá ah­hoz, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kép­ző­mű­vé­sze­ti élet egy el­ha­nya­gol­ha­tó, mű­vé­sze­ti szem­pont­ból szűk kör­re kor­lá­to­zó­dott. A kas­sa­i­ak, ko­má­ro­mi­ak és kör­nyék­be­li­ek Ma­gyar­or­szá­gon te­vé­keny­ked­tek to­vább, a zsi­dó szár­ma­zá­sú­a­kat pe­dig mind­két or­szág­ban ki­til­tot­ták a köz- és mű­vé­sze­ti élet­ből. Brogyányi Kál­mán ese­té­ben pa­ra­dox mó­don olyan mű­vé­szek vál­tak az új Szlo­vá­kia, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit és ál­ta­la is tá­mo­ga­tott rend­szer szá­má­ra nem­kí­vá­na­tos­nak, akik­ről né­hány hó­nap­pal vagy egy-két év­vel ko­ráb­ban még ta­nul­má­nyok­ban ér­te­ke­zett. Mi több, a Fo­rum ha­sáb­ja­in né­met nyel­ven írt Stern Ár­min­ról, Reichental Fe­renc­ről, Fleischman Ar­túr­ról, hogy csak a zsi­dó szár­ma­zá­sú al­ko­tó­kat em­lít­sem. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, ami­kor csak Pálffy Pé­ter volt az ál­ta­la recenzált mű­vé­szek kö­zül em­lí­tés­re mél­tó, csak nagy fenn­tar­tá­sok­kal le­he­tett mű­vé­sze­ti élet­ről, sza­bad mű­vé­sze­ti al­ko­tás­ról szól­ni. Brogyányi azon­ban ek­kor már ki­zá­ró­lag a párt­uta­sí­tá­sok alap­ján cse­le­ke­dett, s min­den, ami meg­va­ló­sult, az az ál­lam­párt és a ma­gyar párt en­ge­dé­lyé­vel, be­le­egye­zé­sé­vel tör­tént. A há­bo­rús évek alatt a párt ál­tal irá­nyí­tott Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­sü­let há­rom cso­por­tos tár­la­tot ren­de­zet (1939, 1941, 1942), Brogyányi mind­egyik­nél meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott ugyan­úgy, mint az 1942-ben ki­adott Szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­vé­szek albuma51 és a Szlo­vá­ki­ai Ma­gya­rok Ké­pes Nap­tár 194452 ese­té­ben is. Mű­kri­ti­ku­si szem­pont­ból azon­ban Pálffy Pé­ter 1940-es bu­da­pes­ti ki­ál­lí­tá­sa je­len­tette szá­má­ra a vis­­sza­té­rést a szak­mai ber­kek­be, mert az er­re az al­ka­lom­ra ki­adott ka­ta­ló­gus Brogyányi leg­jobb Pálffy-elemzését tartalmazta,53 s a ki­ál­lí­tás­nak is ki­tű­nő szak­mai vissz­hang­ja volt a ma­gyar fő­vá­ros­ban. A mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ka te­rü­le­tén to­vább­ra is ak­tív ma­radt, vi­szont tel­jes mér­ték­ben ki­szol­gál­ta a po­li­ti­kai rend­szert a Ma­gyar Nép­lap kul­tu­rá­lis ro­va­tá­nak ve­ze­tő­je­ként. Ér­té­ke­lő írá­sa­i­ban a tör­té­nel­mi hely­zet­hez iga­zod­va ta­gad­ta meg mind­azt, amit az 1920-as és 1930-as évek mezs­gyé­jén kép­vi­selt és le­írt. Mo­dern­iz­mus- és funk­ci­o­na­liz­mus-el­le­nes­sé­ge csak a kas­sai ma­gyar ér­tel­mi­ség kö­ré­ben pub­li­kál­tak­kal ro­ko­nít­ha­tó, ott a kor­társ mű­vé­szet kas­sai és cseh­szlo­vá­ki­ai tér­hó­dí­tá­sa mö­gött is zsi­dó­kat ne­vez­tek meg.54 Mű­vé­sze­ti szak­írói te­vé­keny­sé­ge ez­zel igen dics­te­len mó­don, de le­zá­rult.
Brogyányi Kál­mán azon­ban mind­ezek el­le­né­re is ké­pes volt je­len­tős szak­mai ered­mény el­éré­sé­re a há­bo­rús évek alatt. A vá­ro­si ma­gyar könyv­tár irá­nyí­tá­sát a párt meg­bí­zá­sá­ból 1939-től lát­ta el, s a kö­zel tíz­ezer köny­vet szám­lá­ló köz­in­téz­mény 1939. szep­tem­ber 1-jé­től állt az ér­dek­lő­dők rendelkezésére.55 Brogyányi ér­de­me volt, hogy 1941-re a ha­gyo­má­nyos be­tű­ren­des szer­zői ka­ta­ló­gus mel­lett el­ké­szült az Egye­te­mes Ti­ze­des Osz­tá­lyo­zás (ETO) sze­rin­ti szak­ka­ta­ló­gus is.56 Ám a könyv­tá­ro­si te­vé­keny­ség hoz­zá­se­gí­tet­te har­ma­dik köny­vé­nek, a Ma­gyar Könyv­tá­ri Szol­gá­lat meg­je­len­te­té­sé­hez 1941-ben. Kég­li Fe­renc ku­ta­tó sze­rint „Brogyányi Kál­mán­nak tu­laj­don­kép­pen ele­gen­dő lett vol­na könyv­tá­ro­si mun­ká­já­hoz, hogy meg­ta­nul­ja és be­gya­ko­rol­ja a könyv­tár­ban szük­sé­ges ten­ni­va­ló­kat […] ő azon­ban töb­bet tett en­nél: Ma­gyar könyv­tá­ri szol­gá­lat cí­mű mű­vé­vel a szlo­vá­ki­ai ma­gyar könyv­tá­ro­s­ok szol­gá­la­tát is el­lát­ta a mai ter­mi­no­ló­gi­át hasz­nál­va könyv­tár-tech­no­ló­gi­ai is­me­re­te­ket tar­tal­ma­zó segédkönyvével.”57 A ma­gyar szak­ma Kég­li ku­ta­tá­sai jó­vol­tá­ból szer­zett tu­do­mást er­ről a tel­je­sít­mény­ről – 2000-ben! Pe­dig „uni­kum­nak szá­mít, mi­vel meg­je­le­né­sé­nek idő­pont­já­ban Ma­gyar­or­szá­gon sem lé­te­zett ilyen, a köz­könyv­tá­ros/nép­könyv­tá­ros gya­kor­la­ti mun­ká­ját tá­mo­ga­tó, kor­sze­rű ös­­sze­fog­la­lás” – ál­lít­ja az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár munkatársa.58 Brogyányi 1942-ig töl­töt­te be ezt a tiszt­sé­get, a to­váb­bi­ak­ban szer­kesz­tői és köz­írói mi­nő­ség­ben volt je­len a köz­élet­ben.
A szlovenszkói ma­gyar kö­zé­le­tet már a vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt, az 1936-os párt­egye­sí­tést kö­ve­tő­en, a kel­le­té­nél is job­ban az Egye­sült Ma­gyar Párt (EMP) fel­ügyel­te és irá­nyí­tot­ta. A vi­lág­po­li­ti­ka egy­re gyor­su­ló ese­mé­nyei, a hit­le­ri Né­met­or­szág ter­jesz­ke­dé­se, a cseh­szlo­vák kül­po­li­ti­ka sa­rok­ba szo­rí­tá­sa, a ha­tár­re­ví­zió re­mé­nye radikalizálta a szlovenszkói ma­gyar kö­zé­le­tet. Brogyányi ek­kor már a nem­ze­ti-kon­zer­va­tív ol­da­lon állt, el­len­ség­ként ke­zel­ve ko­ráb­bi szo­ci­ál­de­mok­ra­ta tár­sa­it. Az egy­re ra­di­ká­li­sabb hang­vé­te­lű kon­zer­va­tív, jobb­ol­da­li ma­gyar saj­tó és a köz­han­gu­lat ré­vén a szlovenszkói ma­gyar­ság meg­ha­tá­ro­zó ré­sze csak az egy­sé­ges ma­gyar, ke­resz­tény-kon­zer­va­tív köz­sze­rep­lő­ket fo­gad­ta el a ma­gyar ügy kép­vi­se­lő­i­nek. En­nek egyik köz­vet­len kö­vet­kez­mé­nye volt, hogy a há­bo­rú előt­ti utol­só po­zso­nyi vá­lasz­tá­so­kon az Egye­sült Ma­gyar Párt már az autonomista pár­tok­kal al­ko­tott egy po­li­ti­kai tö­mö­rü­lést, így a győ­zel­met a Heinlein-párttal és a Szlo­vák Nép­párt­tal kö­zö­sen ünnepelhette.59 Ami ko­ráb­ban csak az ér­tel­mi­sé­gi ré­teg­la­pok­ban je­lent meg rej­tett és búj­ta­tott for­má­ban, az most a leg­pri­mi­tí­vebb mó­don ke­rült nap­vi­lág­ra a szlovensz­kói ma­gyar na­pi­saj­tó kon­zer­va­tív szeg­men­sé­ben. Az Egye­sült Párt lap­ja, az Új Hí­rek al­pá­ri tá­ma­dást in­dí­tott a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­ek, töb­bek közt Szalatnai Re­zső el­len, aki ezek­ben az évek­ben a po­zso­nyi ma­gyar gim­ná­zi­um ta­ná­ra volt, a tá­ma­dás oka a zsi­dó di­á­kok em­be­ri mél­tó­sá­gá­nak vé­del­me volt!60 A má­sik sze­mély, aki hos­­szú tá­von ir­ri­tál­ta a szlovenszkói ma­gyar kon­zer­va­tív po­li­ti­kát, Tilkovszky Bé­la volt, aki a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt jó­vol­tá­ból irá­nyít­hat­ta a rá­dió ma­gyar adá­sát. Azok, akik egy­kor szo­ro­san együtt­mű­köd­tek ve­le, töb­bek közt Brogyányi is, 1938. ok­tó­ber 9-én lét­re­hoz­ták a Ma­gyar Kul­tu­rá­lis Ta­ná­csot, amely kö­ve­tel­te Tilkovszky me­nesz­té­sét. A fő vád ese­té­ben az volt, hogy „egyet­len meg­ér­tő sza­va sem volt so­ha a szlo­vák autonomista tö­rek­vé­sek­kel szem­ben”, és „sem­mi kö­zös­sé­get nem ér­zett a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kul­tú­rá­já­val, an­nak sem­mi­fé­le meg­moz­du­lá­sa­i­ban nem vett részt”.61 A haj­tó­va­dá­szat ered­mé­nye­sen zá­rult, ki­szo­rí­tot­ták a szoc­de­me­ket, s a szlo­vák és né­met autonomistákkal kö­zö­sen gya­ko­rol­hat­ták a ha­tal­mat. E had­já­rat­ok kö­ze­pet­te ta­lán az érin­tet­te­ken kí­vül nem so­ka­kat gon­dol­kod­ta­tott el, hogy már 1938 ok­tó­be­ré­ben meg­hir­det­ték a zsi­dó va­gyon el­kob­zá­sát, s no­vem­ber 15-én az Egye­sült Ma­gyar Párt lap­ja az Egy ve­zér, egy aka­rat, egy cél! Ma­gya­rok jobb­ra át! fő­cím­mel je­lent meg, s a fö­lé he­lye­zett ke­resz­tény ke­res­ke­dők­höz szó­ló fel­hí­vás, ame­lyet az Egye­sült Ma­gyar Párt po­zso­nyi tit­kár­sá­ga jegy­zett, ar­ról tá­jé­koz­tat­ta a ke­resz­tény ke­res­ke­dő­ket, hogy a Nem zsi­dó üz­let fel­ira­tú sza­lag igé­nyét a párt tit­kár­sá­gán je­lent­he­tik be.62 Ez volt az a kor­szel­lem, ill. an­nak egy kis, mai na­pig is lát­ha­tó, vis­­sza­ke­res­he­tő szeg­men­se, és az a han­gu­lat, amely so­kak sze­rint meg­vál­toz­tat­ta az em­be­rek gon­dol­ko­dá­sát, s fő­ként ha­tás­sal volt ir­ra­ci­o­ná­lis cse­le­ke­de­te­ik­re. Ám ta­gad­ha­tat­lan, hogy alap­kö­vei – az an­ti­sze­mi­tiz­mus és a kon­zer­va­tív és nem­ze­ti gon­do­lat el­len­ző­i­nek kiebrudálása és kri­mi­na­li­zá­lá­sa – nem a füg­get­len Szlo­vá­kia új je­len­sé­gei vol­tak. Eb­ben a há­bo­rú­ba­rát han­gu­lat­ban, a tisói szlo­vák ál­lam­mal szo­ro­san együtt­mű­kö­dő ma­gyar po­li­ti­kai elit­tel egye­tem­ben ve­szi kez­de­tét az a mély­re­pü­lés, amely Brogyányi Kál­mánt a né­met­ba­rát Ma­gyar Szó fő­szer­kesz­tői szé­ké­hez jut­tat­ta 1945-ben. Míg má­sok, be­le­ért­ve Es­ter­házyt, egy ha­tá­ron túl már nem vol­tak haj­lan­dó­ak együtt­mű­köd­ni, pe­dig ez a po­li­ti­kus, ill. párt­ja és an­nak kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­te, a Szlovenszkói Ma­gyar Kul­tú­re­gye­sü­let (SZMKE) a szlo­vák mel­lett a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­el­le­nes ren­de­le­tek­nek is ele­get tett,63 ad­dig Brogyányi, Duka-Zólyomi Nor­bert és Csáky Mi­hály a le­het­sé­ges szov­jet győ­ze­lem­től va­ló fé­lel­mük­ben fel­vál­lal­ták a ná­ci ra­di­ka­liz­must is.
Brogyányi Kál­mán sze­mé­lyes tra­gé­di­á­ja az 1930-as évek de­re­ká­tól fel­vál­lalt nem­ze­ti-kon­zer­va­tív kur­zus; e ce­zú­ra ne­ga­tív ha­tás­sal volt mű­vé­szet­kri­ti­kai te­vé­keny­sé­gé­re, olyan jobb­ol­da­li po­li­ti­kai kö­zös­sé­get vál­lalt fel – fel­té­te­lez­he­tő­en sar­lós és szo­ci­ál­de­mok­ra­ta múlt­ja mi­att –, amely meg­fosz­tot­ta a kri­ti­kai gon­dol­ko­dás­tól, az ele­mi em­be­ri tisz­tán­lá­tás­tól. Fe­le­lős­ség ter­he­li sze­mé­lyét, mint ahogy azo­két is, akik ezt a párt­po­li­ti­kai gé­pe­ze­tet a szlo­vák és né­met autonomistákkal össz­hang­ban mű­köd­tet­ték. E tör­té­nel­mi, po­li­ti­kai és em­be­ri mély­zu­ha­nás el­le­né­re Brogyányi szlo­vá­ki­ai élet­mű­vét há­rom té­ma­kör a ma­ra­dan­dó­ak kö­zé so­rol­ja: a kép­ző­mű­vé­sze­ti és fo­tó­el­mé­le­ti szak­írás, va­la­mint a köz­könyv­tá­ri ké­zi­könyv mű­fa­já­ban. Élet­út­ja és élet­mű­ve ta­nul­sá­gul szol­gál ar­ra, hogy az ide­o­lo­gi­kus gon­dol­ko­dás és lá­tás­mód tör­vény­sze­rű­en zsák­ut­cá­ba ve­zet. Brogyányi élet­mű­vé­nek ed­di­gi fo­gad­ta­tá­sa azt is jel­zi, hogy a fe­ke­te-fe­hér tör­té­né­szi íté­le­tek is tév­út­ra ve­zet­nek, ki­vált­képp ér­vé­nyes ez a (cseh)szlovákiai ma­gyar­ság két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­sza­ká­nak és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­nek ed­di­gi ma­gyar ér­té­ke­lé­se­i­re, ame­lyek több szem­pont­ból is ideologikusak és aktuálpolitikai in­dít­ta­tá­sú­ak.

 

 

Jaroslava Pašiaková: Utópia és valóság Karel Eapek és Karinthy Frigyes életművében

Karel Èapek és Ka­rin­thy Fri­gyes fik­tív fi­lo­zó­fi­ai és mű­vé­szi sí­kon foly­ta­tott di­a­ló­gu­sa – no­ha sze­mé­lye­sen nem is­mer­ték egy­mást – rend­kí­vül fel­tű­nő te­ma­ti­kai és mű­fa­ji egye­zés­ben nyil­vá­nult meg. Kö­zös tu­laj­don­sá­guk volt a mű­sza­ki fej­lő­dés, a tu­do­mány, az ér­tel­mi­ség kül­de­té­se iránt ta­nú­sí­tott élénk ér­dek­lő­dés is. Minden­nek mér­té­két azon­ban el­ső­sor­ban az egy­sze­rű em­ber és an­nak vi­lá­ga je­len­tet­te szá­muk­ra. A har­min­cas évek­ben, az egy­re na­gyobb fe­szült­ség lég­kör­ében mind­ket­ten ér­dek­lő­dés­sel for­dul­tak az em­be­ri lét to­váb­bi fej­lő­dé­sé­nek, e fej­lő­dés út­já­nak prob­lé­ma­kö­re fe­lé. Azok kö­zé az írók kö­zé tar­toz­tak, akik a dön­tő pil­la­na­tok­ban vi­lá­go­san, fél­re­ért­he­tet­le­nül fej­tet­ték ki a há­bo­rú­ra vo­nat­ko­zó né­ze­te­i­ket mű­ve­ik­ben.
Ka­rin­thy 1916-ban meg­ír­ta a Le­gen­da az ezer­ar­cú lélekrőlt, Karel Èapek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú elő­est­éjén, 1937-ben a Fe­hér kórt, amely nem­csak sa­ját mű­vé­sze­té­ben vált je­len­tős ha­tár­kő­vé, ha­nem az egész kor­társ cseh drá­ma­iro­da­lom­ban is.
A kri­ti­ka ki­emel­te a drá­ma­író Èapek „tá­ma­dó ked­vét és vad­sá­gát”, me­lyet a nem­zet­kö­zi fa­siz­mus tér­hó­dí­tá­sa pro­vo­kált ki, s hogy vi­lá­go­san ki­fe­je­zi, „a drá­mai vi­lág­konf­lik­tus me­lyik ol­da­lán van a kis nem­zet tel­jes jo­ga és egész élete”.1 A da­ra­bot 1937. ja­nu­ár 29-én mu­tat­ták be a prá­gai Stavovské (Rendi-Nostitz) Szín­ház­ban, s ugyan­az­nap ke­rült sor a brünni be­mu­ta­tó­ra is. A be­mu­ta­tó elő­adás­nak mind­két he­lyen ha­tal­mas si­ke­re volt, szö­ge­zi le a Boje o Karla Èapka [Har­cok Karel Èape­kért] cí­mű mű­vé­ben Vik­tor Kudìlka.2
A Fe­hér kór azon­ban nem­csak el­is­me­rést ara­tott, ha­nem erős el­len­szen­vet is ki­vál­tott. Nem­csak Max Brod hal­lat­ta sza­vát a Prager Tagblattéban, meg­szó­lalt a henleinisták saj­tó­szer­ve, a Die Ze­it is, mely­nek kri­ti­ká­ja túl­sá­go­san is ös­­sze­csen­gett a cseh fa­si­zá­ló Jiøí Støíbrnýéval: ki­fo­gá­sa­ik el­ső­sor­ban esz­mei-po­li­ti­kai ki­fo­gá­sok vol­tak. Meg­szó­lal­tak azon­ban a mar­xis­ta kri­ti­ku­sok is, akik „re­la­ti­viz­mu­sa” és „prag­ma­tiz­mu­sa” mi­att ko­ráb­ban már ne­megy­szer bí­rál­ták Èapekot. Julius Fuèík és Ladislav Štoll ez­út­tal, szem­be­száll­va a fa­si­zá­ló han­gu­la­tok­kal, az író vé­del­mé­re kel­tek. Rá­jöt­tek, hogy Èapek bé­kés együtt­mű­kö­dé­si kí­sér­le­té­nek, a „sen­ki­nek sincs tel­je­sen iga­za, s min­den­ki bir­to­kol egy részt az igaz­ság­ból” né­zet szel­le­mé­ben foly­ta­tott kí­sér­le­té­nek egy­szer s min­den­kor­ra be­fel­leg­zett. Ez a be­csü­le­tes kí­sér­let fi­as­kó­val vég­ző­dött, s ar­ra a fel­is­me­rés­re ve­ze­tett, hogy az em­be­ri­sé­get még Jé­zus Krisz­tus ál­do­zat­ho­za­ta­la sem egye­sí­tet­te, nem tet­te az em­be­re­ket egyen­lők­ké, test­vé­rek­ké.
És Èapek vá­lasz­tott: a mű­vé­szet győ­ze­del­mes­ke­dett ben­ne a fi­lo­zó­fus fe­lett. Nem volt kön­­nyű győ­ze­lem. A harc­ban ma­gá­nak kel­lett meg­hát­rál­nia, föl­ad­nia bé­ke­sze­re­te­tét, ham­le­ti in­ga­do­zá­sát.
A két író, Èapek és Ka­rin­thy egy­azon irány­ban fej­lőd­tek – mind esz­me­i­leg, mind mű­vé­szi­leg: ide­a­lisz­ti­kus, mély­sé­ge­sen hu­ma­nis­ta fi­lo­zó­fi­á­juk el­je­gyez­te ma­gát az új­ko­ri ra­ci­o­na­liz­mus­sal, amely ar­ra kész­tet­te őket, hogy a mű­sza­ki ha­la­dás ho­za­dé­kát az egyén szem­pont­já­ból ér­té­kel­jék.
1936-ban a Nép­szö­vet­ség Ál­lan­dó Tu­do­má­nyos és Mű­vé­sze­ti Bi­zott­ságának bu­da­pes­ti ülé­sén Èapek a „meg­is­me­rés és ha­ta­lom szel­le­mé­ről” be­szélt. Hang­sú­lyoz­ta, hogy a tech­ni­ka ural­ni ké­pes az anya­got és a ter­mé­sze­ti erő­ket; a hu­mán tu­do­má­nyok „nem a vi­lág ura­lá­sá­ra, ha­nem meg­ér­té­sé­re ta­ní­ta­nak ben­nün­ket. S még va­la­mi más­ra, egy­más meg­ér­té­sé­re is megtanítanak.”3 Az em­ber­éle­ten Ka­rin­thy is el­gon­dol­ko­zott, s ne­megy­szer meg­ál­la­pí­tot­ta, mi­cso­da el­lent­mon­dás van az ér­zel­mi és az ér­tel­mi, az ér­tel­mi és az ösz­tö­nös kö­zött. Utó­pisz­ti­kus-fan­tasz­ti­kus re­gé­nye­i­ben, az Uta­zás Faremidóba és a Kapillária cí­mű­ek­ben ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy az em­be­ri ne­met a ma­ga ket­tős­sé­ge ve­szé­lyez­te­ti; az in­tel­lek­tus és az ösz­tö­nök ugyan­is egy­más­sal el­len­té­tes célt kö­vet­nek: „az egyik az éle­tet ke­re­si, a má­sik a halált.”4
Ép­pen ezért az sem lep­het meg ben­nün­ket, hogy szer­ző­ink ana­lóg mó­don te­kin­tet­tek az em­ber­nek, az egyén­nek a mo­dern tár­sa­da­lom­ban el­fog­lalt he­lyé­re, hely­ze­té­re. Èapek min­den egyes em­ber­ben fel akar­ta éb­resz­te­ni a fe­le­lős­ség­ér­ze­tet, a lel­ki­is­me­re­tet: „A mi… szö­vet­sé­gi, szo­ci­á­lis és erő­sí­tő szó… Az én prak­ti­kus, kö­te­le­ző ér­vé­nyű és te­vé­keny, sok­kal sze­ré­nyebb a mi­nél, nyug­ta­la­ní­tó és sú­lyos, az én egy­szer­smind a lel­ki­is­me­ret sza­va és a tett szava”5 – ír­ja a Kri­ti­ka slov [A sza­vak kri­ti­ká­ja] cí­mű írá­sá­ban.
Ka­rin­thy ha­son­ló­kép­pen vé­le­ke­dik er­ről a kér­dés­ről: s nem­csak az Én és énke cí­mű szel­le­mes töp­ren­gé­sé­ben, ha­nem a Sze­rény­te­len ma­gán­vé­le­mény, avagy az Eu­ró­pai Egye­sült Ál­la­mok cí­mű cik­ké­ben is. „Az egész vi­lá­gon egyet­len pél­dány van be­lő­le. (Ezért szok­ták szem­be­ál­lí­ta­ni az egész vi­lág­gal.) Ez­zel a szó­val, hogy »én«, a vi­lág min­den volt és lé­te­ző élő­lé­nyei kö­zül egyet­len­egyet le­het csak meg­je­löl­ni. A töb­bi mind te meg ő… Az an­gol nyelv, mely még Is­ten ne­vét is kis­be­tű­vel ír­ja, ezt az egyet­len fő­ne­vet (a »névmás« szó nem il­lik rá, mi­helyt »név«, ak­kor már »más«) ha­tal­mas, ma­gá­ban ál­ló nagy I-vel je­lö­li, mint­ha azt akar­ná mon­da­ni, hogy ez csak kez­dő be­tű­je a ti­tok­nak – va­jon mit jelent?”6
A sze­rény­ség pél­da­ké­pe­ként Ka­rin­thy New­tont em­lí­ti. „New­ton nyil­ván egyi­ke volt a vi­lág leg­sze­ré­nyebb em­be­re­i­nek, de sze­rény vé­le­mé­nye, mely sze­rint a gyor­su­lás for­dí­tott arány­ban áll a tá­vol­ság négy­ze­té­vel, az­óta a leg­sze­rény­te­le­nebb vé­le­mény­nek bi­zo­nyult, mi­u­tán ki­szo­rí­tott és el­hall­ga­tott min­den el­len­ke­ző vé­le­ményt. Pe­dig hát egye­dül eszel­te ki a dol­got – ki­e­szel­te vol­na ak­kor is, ép­pen olyan jól, ha egye­dül van a vi­lá­gon, sőt talán… sőt, ta­lán még job­ban. – Telma Ti­tusz egyik fon­tos té­te­le leg­alább azt ál­lít­ja, hogy az em­be­ri íté­le­tek az íté­le­tek­ből ala­kult vé­le­mé­nyek, a vé­le­mé­nyek­ből ala­kult igaz­ság­ból ala­kult tör­vé­nyek igaz­ság- és ér­vé­nyes­ség­ér­té­ke for­dí­tott arány­ban áll azok szá­má­val, akik hoz­zák. A leg­la­zább, leg­rö­vi­debb éle­tű tör­vé­nye­ket tö­me­gek al­kot­ják, for­ra­dal­mak idején…”7
Ka­rin­thy sze­rint ez Telma Ti­tusz egyik leg­fon­to­sabb té­zi­se. De ki is volt va­ló­já­ban Telma Ti­tusz? A Le­gen­da az ezer­ar­cú lé­lek­ről cí­mű Ka­rin­thy­-no­vel­la hő­se. Ez a fi­a­tal tu­dós – 1943. jú­ni­us 24-én dél­után fél há­rom­kor – egy kí­sér­let fo­lya­mán el­pusz­tí­tot­ta tes­tét, de lel­ke hal­ha­tat­lan ma­radt. Cél­ja a há­bo­rú meg­aka­dá­lyo­zá­sa volt. Mi­vel Ti­tusz pe­dáns em­ber volt, bú­csú­le­ve­let is ha­gyott hát­ra: „Ezt a holt­tes­tet a vas­szé­ken Telma Ti­tusz­nak hív­ták, az élet­tan dok­to­ra volt, és a há­gai egye­tem ma­gán­ta­ná­ra. Ré­gi zsi­dó csa­lád­ból szár­ma­zott, erős, egész­sé­ges test volt, har­minc­há­rom évig hasz­nál­tam, jól tar­tott, ke­ve­set kel­lett re­pa­rál­ni, meg vol­tam ve­le elé­ged­ve. Most már alig­ha öl­töm ma­gam­ra: a be­csü­le­tes meg­ta­lá­ló­nak adom, te­gye el emlékül…”8 Szá­mos tes­tet öl­tés után Ti­tusz – Lin­coln, meg­gyil­kolt ame­ri­kai el­nök ké­pé­ben – a Fe­hér Ház­ba ment, s az el­nök­kel va­ló be­szél­ge­té­se foly­tán „ki­de­rült, hogy a vi­lág ros­­szul is­mer­te ön­ma­gát, mi­kor nem tud­ta tes­tét el­kép­zel­ni e füg­ge­lék nél­kül, s ki­de­rült, hogy az em­ber­nek nincs szük­sé­ge kard­ra, amit úgy te­kin­tett már, mint har­ma­dik kezét…”9
Köz­ben bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­kat hív­tak ös­­sze, a dip­lo­ma­ták – min­den na­gyobb ne­héz­ség nél­kül – tár­gyal­tak, s kü­lön­fé­le do­ku­men­tu­mo­kat ír­tak alá, „né­hány ha­tal­mas em­ber­nek buk­nia kel­lett, né­hány rend­szer­nek vég­leg meg­szűn­nie […] nem tör­tén­he­tett dör­gő és zen­gő fa­lak re­cse­gé­se és ha­tal­mas por­fel­hő nélkül…”10
Lát­juk te­hát, hogy Ka­rin­thy nem volt apo­li­ti­kus; mint al­ko­tó em­ber a dik­ta­tú­ra, a gon­do­lat­sza­bad­ság meg­sér­té­se el­len har­colt, amit két­sze­re­sen is ká­ros­nak tar­tott, mert nem­csak hogy az em­ber ki sem mond­hat­ja gon­do­la­ta­it, ha­nem meg sem for­mál­hat­ja azo­kat: az ön­cen­zú­ra fer­dít, az egész­sé­ges gon­dol­ko­dást tel­je­sen tönk­re­te­szi. Er­ről így ír: „A há­bo­rú lé­nye­ge a rab­szol­ga­ság, nem az ölés, el­len­té­te nem a bé­ke, ha­nem az egyén sza­bad­ság­vá­gya, hogy ön­ma­ga vá­laszt­has­sa meg el­len­sé­gét és test­vér­ét, ki-ki a ma­ga kö­re­in be­lül, fel­lá­zad­va a ter­mé­szet­el­le­nes kény­szer el­len, mely ar­ra szo­rít, hogy ne a ma­gam el­len­sé­gét öl­jem meg, ha­nem a másét…”11
A Fe­hér kór­ban, amely egy­szer­smind a jó és a rossz har­cá­nak mo­dern mí­to­sza, Èapek egyet­len em­ber­re, egy or­vos­ra bíz­ta a har­cot. Ale­xan­der Matuška sze­rint a da­rab nem kol­lek­tív da­rab, ha­nem „két in­di­vi­duum, Galén és Tá­bor­nagy pár­har­ca” – a tö­meg csak azért je­le­nik meg a vé­gén, hogy Galént el­ti­por­ja. Mi­vel Tá­bor­na­gyot, a ha­ta­lom és az erő­szak kép­vi­se­lő­jét le­győ­zi a fe­hér kór, Èapek szá­má­ra csu­pán egyet­len le­he­tő­ség ma­rad: a két fi­a­tal, „akik a jö­vő­be ve­tett re­ményt, az új nem­ze­dék­be ve­tett re­ményt je­len­tik szá­mom­ra: a fegy­ver­gyá­ros fia és a dik­tá­tor lá­nya, mind­ket­ten tisz­ták, em­ber­ként tisz­tes­sé­ge­sek és értelmesek… aki­ket nem érin­tett apá­ik fanatizmusa”,12 mond­ja a szer­ző a kom­men­tár­ban. Vis­­sza­té­rés ez az if­jú­ság misz­ti­ká­já­hoz, a tisz­ta­ság és az ál­do­zat­kész­ség mí­to­szá­hoz. A mí­tosz­nak is meg­van azon­ban a ma­ga di­na­mi­ká­ja – egyes ele­mei transz­for­má­lód­nak, a ré­gi mí­to­szok alap­ján önál­ló­sul­nak. Így van ez a Fe­hér kór­ban is.
Galén dr. ha­lá­la sok min­dent jel­ké­pe­zett: a sze­mé­lyi­ség­nek a fa­na­ti­zált tö­meg­től el­szen­ve­dett vers­égét, az ide­a­lis­ta or­vos­nak a ma­te­ri­á­lis túl­súly és a bru­ta­li­tás dik­tá­tu­má­tól el­szen­ve­dett ve­re­sé­gét, a tu­do­má­nyos mun­ká­val, az or­vo­si eti­ká­val va­ló vis­­sza­élé­sét, egy pó­tol­ha­tat­lan egyé­ni­ség élet­mű­vé­nek pusz­tu­lá­sát.
Thomas Mann a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta Karel Èapeknak: „Csak cso­dál­ni tu­dom azt a mes­te­ri bá­tor­sá­got, amel­­lyel ma­gá­é­vá te­szi a szín­há­zat, s aho­gyan ki­hasz­nál­ja a szín­ház esz­kö­ze­it a szel­le­mi és az ide­á­lis re­a­li­zá­lá­sá­hoz és ki­ala­kí­tá­sá­hoz. A da­rab fan­tasz­ti­ku­ma és szimbolikája… itt a leg­na­gyobb éle­tes­ség­gel és plasz­ti­kus­ág­gal van egyesítve.”13
Kü­lö­nös, hogy Èapek a Fe­hér kór­ban egy­ér­tel­mű­en ve­zet­te Galén sor­sát a tra­gi­kus vég­ki­fej­le­tig – mint­ha sa­ját sor­sát lát­ta vol­na elő­re. Hi­szen ép­pen ő volt az, aki nem is­mer­te el a drá­mák tra­gi­kus vég­ki­fej­let­ét. A Smrt [Ha­lál] cí­mű cik­ké­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta: „Nem ma­gát a ha­lált ki­fo­gá­so­lom itt, ha­nem a ve­le va­ló visszaélést… Meg­döb­ben­tő, mi­lyen kön­­nyen és kész­sé­ge­sen hal­nak meg az em­be­rek az irodalomban… Meg­hal­nak egy toll­vo­nás­sal, a meg­ol­dás, az ef­fek­tív be­fe­je­zés kedvéért… Ta­ga­dom, hogy a szer­ző­nek fék­te­len jo­ga van az em­be­ri halálra… Él­ni is gra­dá­ció, cse­lek­mény, drá­ma, a vál­sá­gok és sor­sok több­sé­ge nem­csak élet­tel kez­dő­dik, ha­nem élet­tel is fe­je­ző­dik be, s mi több, élet­tel ol­dó­dik meg. Vég­ső so­ron, a hi­te­les­ség je­gye az iro­da­lom­ban nem a ha­lál, ha­nem az élet.”14
Néz­zük meg, mi­lyen ége­tő lét­fon­tos­sá­gú kér­dé­se­ket ve­tett fel a Fe­hér kór: Tá­bor­nagy és Galán dr. alak­já­ban min­de­nek­előtt két rend­szert, két ide­o­ló­gi­át, két em­be­ri ma­ga­tar­tás­for­mát konf­ron­tál. Ám nem­csak a po­li­ti­kus eti­ká­ját tet­te szo­kat­lan mó­don két­sé­ges­sé, ha­nem Sigelius ud­va­ri ta­ná­csos túl­zot­tan lo­já­lis alak­já­ban az or­vo­si eti­kát is.
Nem cso­da hát, hogy mind­járt a be­mu­ta­tó elő­adás után az or­vos­tu­do­mány je­len­tős kép­vi­se­lői is hoz­zá­szól­tak a vi­tá­hoz: azt hi­szem, elég, ha név sze­rint most csak a Kár­oly Egye­tem és a Komenský Egye­tem pro­fes­­szo­ra­it, Pelnáø és Frankenberger pro­fes­­szort em­lí­tem. Mind­ket­ten érint­ve, sőt Sigelius alak­ja mi­att sért­ve érez­ték ma­gu­kat, a ve­ze­tő or­vo­sok eti­ká­já­nak kér­dé­sé­re azon­ban kü­lön­bö­ző né­ző­pont­ok­ból te­kin­tet­tek. Pelnáø pro­fes­­szor Sigelius alak­já­ban mind­azok­nak a ne­ga­tív je­len­sé­gek­nek a meg­sze­mé­lye­sí­té­sét lát­ta, ame­lyek kri­ti­kus ál­lás­pont­ra kész­tet­tek az egye­te­mek­kel, il­let­ve az egye­te­mi tu­do­mán­­nyal szem­ben. Frankenberger pro­fes­­szor vi­szont a bé­ke „ter­ro­ris­tá­já­nál”, Galén dok­tor­nál szim­pa­ti­ku­sabb­nak és em­ber­sé­ge­sebb­nek tar­tot­ta a mi­li­ta­ris­ta mar­sal­lo­kat, akik ha­lá­los ki­me­ne­te­lű csa­ták­ba ve­ze­tik ka­to­ná­i­kat egy élő és meg­va­ló­sít­ha­tó esz­mé­ért, de nem hagy­nak se­gít­ség nél­kül el­pusz­tul­ni em­ber­mil­li­ó­kat egy ször­nyű be­teg­ség­ben, az örök bé­ke ki­mé­rá­já­nak ked­vé­ért.
Vik­tor Kudìlka a már em­lí­tett köny­vé­ben rész­le­te­sen is­mer­te­ti az or­vo­sok­kal foly­ta­tott vi­tát, s ki­eme­li, men­­nyi­re saj­nál­ta Èapek, hogy nem tud­ta a da­rab­ban még ala­po­sab­ban ki­fej­te­ni a Sigelius-motívumot, hi­szen ezt „kor iszo­nyú er­köl­csi és ha­tal­mi vál­ság­nak egyik szimptómájaként”15 ér­tel­mez­te.
O doktorech, profesorech a universitách [A dok­to­rok­ról, pro­fes­­szo­rok­ról és az egye­te­mek­ről] cí­mű cik­ké­ben Èapek ezt ír­ta : „…igazán úgy vé­lem, hogy az az ál­lam, ame­lyet Sigelius szol­gál, af­fé­le el­len­pó­lu­sa an­nak, amik mi va­gyunk és len­ni akarunk… ama dik­ta­tó­ri­kus ál­lam, ahol a mar­sall ural­ko­dik, szá­mom­ra nem azo­nos Né­met­or­szág­gal, nem azo­nos Olasz­or­szág­gal, nem azo­nos Tö­rök­or­szág­gal, egyet­len eu­ró­pai ál­lam­mal sem, ha­nem egy da­rab­ja az ál­ta­lá­nos, eu­ró­pai po­li­ti­kai és szel­le­mi ter­ri­tó­ri­um­nak. A Tá­bor­nagy ha­zá­ja nem egy va­ló­sá­gos or­szág, ha­nem bi­zo­nyos er­köl­csi és pol­gá­ri va­ló­ság, amely ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy a mai vi­lág­ban oly sok em­ber ide­ge­ne­dett el az egye­te­mes­ség­re és a hu­ma­ni­tás­ra, a bé­ké­re, a sza­bad­ság­ra és a de­mok­rá­ci­á­ra irá­nyu­ló nagy törekvéstől…”16 Èapek vis­­sza­uta­sít­ja a vá­dat, mi­sze­rint túl­sá­go­san kri­ti­ku­san vi­szo­nyul az or­vos­tu­do­mány­hoz: „ha va­la­mely fog­lal­ko­zás kö­zel áll szí­vem­hez, ak­kor az az or­vo­sé; ezt ta­lán apám­tól, a ki­vá­ló dok­tor­tól örököltem…”17 Az idé­zett cikk­ből azon­ban a kö­vet­ke­ző, ta­lán túl­sá­go­san is lát­no­ki gon­do­la­tot tar­tom a leg­sú­lyo­sabb­nak: „a vi­lág kul­túr­tör­té­net­ében egy­szer majd elég szé­gyen­le­tes fe­je­zet lesz ar­ról, hogy a hu­sza­dik szá­zad­ban ho­gyan zsup­pol­ták ki a gon­dol­ko­dás sza­bad­sá­gát és a szel­le­mi kül­de­tés egye­te­mes­sé­gét a mű­velt vi­lág an­­nyi egye­te­mé­ről, an­­nyi tu­do­má­nyos in­té­ze­té­ből; hogy ho­gyan let­tek ezek az egye­te­mek és in­téz­mé­nyek a po­li­ti­ka szolgálóivá… ho­gyan tör­ték lá­za­san ma­gu­kat, hogy az ide­ig­le­nes re­zsi­mek és ide­o­ló­gi­ák szaj­hái le­hes­se­nek; ho­gyan ad­ták el egy tál len­csé­ért a ma­guk nagy, di­cső­sé­ges el­ső­szü­lött­sé­gi jo­gát és ne­mes­sé­gét, a te­kin­tély­től va­ló füg­get­len­sé­gü­ket, a szel­lem sza­bad­sá­gát és az igaz­ság egyetemes­ségét.”18
Ér­de­kes, hogy Ka­rin­thynál nem ta­lál­juk meg az or­vo­si eti­ká­nak ezt a ki­éle­zett bí­rá­la­tát – alig­ha­nem azért sem, mert ne­ki sze­mé­lyes oka volt az or­vos­tu­do­mány tisz­te­le­té­re, sőt éle­te meg­hos­­szab­bí­tá­sá­ért az or­vos­tu­do­mány­nak tar­to­zott há­lá­val. Az 1936-ban Stock­holm­ban, Olivecrona pro­fes­­szor ál­tal el­vég­zett agy­mű­tét csak­nem két, ter­mé­keny mun­ká­val tel­jes év­vel hos­­szab­bí­tot­ta meg éle­tét. Az Uta­zás a ko­po­nyám körülben tisz­te­let­tel adó­zott a ne­mes, iga­zi tu­do­mány­nak, amely so­ha­sem vi­sel­te­tett olyan el­len­sé­ge­sen a ba­bo­ná­val szem­ben, mint ve­le szem­ben a ba­bo­na.
Igaz, Èapek is szá­mos to­váb­bi mű­vet al­ko­tott, me­lyek­ben a tu­do­mány s nem csu­pán az or­vos­tu­do­mány fe­le­lős­sé­gét vizs­gál­ta. At­tól ret­te­gett, hogy a tu­do­mány­­nyal vis­­sza­él a ha­ta­lom, s az em­ber el­len for­dít­ja, hi­szen a dik­ta­tú­rá­ban nincs he­lye a füg­get­len tu­do­mány­nak.
Vé­ge­ze­tül kí­sér­le­tet ten­nék a két író fi­lo­zó­fi­á­já­ban és élet­mű­vé­ben fel­lel­he­tő ha­son­ló, il­let­ve azo­nos vo­ná­sok ös­­sze­fog­la­lá­sá­ra: mind­ket­ten sze­ret­ték az éle­tet, mely­nek tar­tal­mát a sza­bad­ság­ban lát­ták. Erős ér­zel­mek­kel, kí­ván­csi­ság­gal és fan­tá­zi­á­val meg­ál­dott ra­ci­o­ná­lis em­be­rek vol­tak. Egy­for­ma öröm­mel fe­dez­ték fel az élet kis és nagy dol­ga­it. Túl­sá­go­san nagy ér­zé­keny­sé­gük ko­moly tár­sa­dal­mi konf­lik­tu­sok­ba ve­zet­te őket. Ve­szély­ér­ze­tük, ka­taszt­ró­fák­tól va­ló fé­lel­mük lé­nye­ges ös­­sze­te­vő­je volt mű­vé­sze­tük­nek. A há­bo­rú, a bé­ke, az ide­o­ló­gi­ai harc prob­lé­má­it nem­csak fel­vet­ni akar­ták, ha­nem meg­ol­da­ni is. Így jöt­tek lét­re még for­ma­i­lag is ha­son­ló apok­rif­je­ik, no­vel­lá­ik, ame­lyek­nek min­dig er­köl­csi kül­de­tést is tu­laj­do­nít­ha­tunk, de ame­lyek­nek hu­mo­ruk is van, s ez el­tom­pít­ja az em­be­rek köz­ti ki­éle­zett konf­lik­tu­so­kat és el­len­té­te­ket.
Mind­ket­ten hit­tek ab­ban, hogy a vi­lá­got min­den­ki a ma­ga in­di­vi­du­á­lis te­vé­keny­sé­gé­vel te­he­ti job­bá, nem bíz­tak a kol­lek­tív prog­ra­mok­ban, még a bé­ke­prog­ra­mok­ban sem.
Mind­ket­ten fi­gye­lem­re­mél­tó utó­pisz­ti­kus-fan­tasz­ti­kus, egy­szer­smind na­gyon re­á­lis vi­lá­got te­rem­tet­tek. A har­min­cas évek­ben, a fa­siz­mus né­met­or­szá­gi ha­ta­lom­ra ju­tá­sa után mind­ket­tő­jük­re óri­á­si ha­tás­sal volt Thomas Mann er­köl­csi pél­dá­ja. Mind­ket­ten vi­tá­ba száll­tak ko­ruk­kal.
Karel Èapek a Fe­hér kór­ban a „ri­asz­tó ve­szély” el­len emel­te fel hang­ját. A drá­ma tra­gi­kus vég­ki­fej­le­te nem­csak in­tés volt, ha­nem fel­hí­vás is. Èapek tu­da­to­sí­tot­ta, hogy so­ha­sem lesz olyan ha­la­dás, amely nem az em­be­ri sza­bad­ság­ból és az er­köl­csi együtt­mű­kö­dés­ből sar­jad. Ezért tu­laj­do­ní­tott óri­á­si fon­tos­sá­got az ér­tel­mi­ség sze­re­pé­nek és kül­de­té­sé­nek. A hit­le­ri for­du­lat után egy év­vel már azt ír­ta, hogy „itt nem ki­sebb do­log tör­tént, mint az írás­tu­dók mér­he­tet­len áru­lá­sa, s ez iszo­nya­tos ké­pet mu­tat ar­ról, mi­re ké­pes az ér­tel­mi­ség”.

(For­dí­tot­ta Var­ga Er­zsé­bet)

Csanda Sándor: Ethey Gyula helytörténet-írói tudományos munkássága

A Nem­ze­ti Kulturában Alapy Gyu­lán kí­vül Ethey Gyu­la pub­li­kált a leg­töb­bet; a lap­ban egész könyv­re va­ló ta­nul­má­nya je­lent meg, a leg­több Vágvölgyi kró­ni­ka cím­mel. Ezt a so­ro­za­tát 1934-ben kezd­ték kö­zöl­ni, s bi­zo­nyá­ra csak a fo­lyó­irat meg­szű­né­se mi­att nem foly­tat­hat­ta. Dol­go­za­tai 1936-ban könyv­ben is meg­je­len­tek ugyan­ez­zel a cím­mel, ab­ban a nyom­dá­ban (Spitzer Sán­do­ré­ban), amely a fo­lyó­ira­tot is ki­ad­ta. A Nem­ze­ti Kulturában pub­li­kált foly­ta­tá­so­kat a könyv­vel ös­­sze­ha­son­lít­va meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a gyűj­te­mény­nek nem­csak a vé­ge ma­radt ki a lap­ból, de ter­je­del­me­sebb köny­vé­ben Etheynek más cím­mel kö­zölt, rész­le­te­seb­ben ki­fej­tett ta­nul­má­nyai is meg­ta­lál­ha­tók, még­pe­dig a Ré­gi kas­té­lya­ink és a Köz­igaz­ga­tá­sunk múlt­já­ból cí­mű­ek (1933) vagy az Ada­tok a Vágvölgy bor­ter­me­lés­éhez és a Vágvölgyi ven­dég­fo­ga­dók és kocs­mák cí­mű­ek (1934). Ezek a könyv­ben rö­vi­dí­tett cím­mel ta­lál­ha­tók. Úgy lát­szik, a rész­let­ta­nul­má­nyok írá­sa köz­ben ala­kult ki az a kon­cep­ci­ó­ja, hogy mo­nog­rá­fi­át ír e té­ma­kör­ből, mert 1933-ban és 1934-ben elő­ször önál­ló cím­mel köz­li ta­nul­má­nya­it, majd ha­son­ló fe­je­zet­cí­mek­kel ta­gol­va a Vágvölgyi kró­ni­kát. A foly­ta­tá­sos köz­lést al­cí­mek­kel oszt­ja fe­je­ze­tek­re, ezek rö­vid ta­nul­má­nyok­nak is te­kint­he­tők. A köny­vet a fo­lyó­irat­ban meg­je­lent foly­ta­tá­sok­kal ös­­sze­ha­son­lít­va azt lát­juk, hogy az egyes fe­je­ze­tek a lap­ban nem a könyv ele­jé­vel kez­dőd­nek, ha­nem az ér­de­ke­sebb­nek vélt vagy előbb fel­dol­go­zott prob­lé­ma­kö­rök­kel. A Nem­ze­ti Kulturában a Vágvölgyi kró­ni­ká­nak ös­­sze­sen tíz foly­ta­tá­sát kö­zöl­ték, s hogy a szer­ző köz­ben ír­ta a to­váb­bi­a­kat, az ab­ból is ki­de­rül, hogy ugyan­eb­ben a lap­ban má­sok­tól (Alapy, Haiczl Kál­mán) kö­zölt ada­to­kat is jegy­ze­tek­kel je­löl­ve fel­hasz­nál a ké­sőb­bi foly­ta­tá­sok­ban. A mű mo­nog­ra­fi­kus jel­le­gű, és lo­gi­ku­san csak a könyv­ben adott idő­rend­ben ér­té­kel­he­tő. Ethey előb­bi mun­kás­sá­gát is idő­rend­ben te­kint­jük át, mi­vel ko­ráb­bi mű­vei is ös­­sze­függ­nek a ké­sőbb ki­adot­tak­kal.
Ethey Gyu­la rész­le­tes élet­raj­zi ada­tai nem áll­nak ren­del­ke­zé­sünk­re, de a fon­to­sab­bak mű­ve­i­ben és a köz­ke­le­tű le­xi­ko­nok­ban is meg­van­nak. A Vi­seg­rád mel­let­ti Dömösön szü­le­tett 1878. no­vem­ber 18-án, Nyitrán, Alsószelezsényben és Csejtén élt, meg­halt Csejtén, 1957. ok­tó­ber 3-án. Amint mű­ve­i­ből is ki­tű­nik, Nyitrán járt is­ko­lá­ba, jo­got vég­zett Bu­da­pes­ten és Ko­lozs­vá­rott. A Nem­ze­ti Kulturában kö­zölt né­met nyel­vű re­zü­mék sze­rint 1920 előtt fő­szol­ga­bí­ró volt, Vágújhelyen mint „köz­bir­to­kos”. El­ső je­len­tő­sebb ta­nul­má­nyá­ban (Alsószelezsény tör­té­ne­te) alsószelezsényi 305 hol­das há­zi ke­ze­lés­ben le­vő bir­to­kát tün­te­ti fel, majd csejtei és vágújhelyi kú­ri­á­ját em­le­ge­ti. Ku­ta­tá­si te­rü­le­te szü­lő­föld­jé­nek vi­dé­ke: a Vág, a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak kör­nyé­ke. Szá­mos cseh­szlo­vá­ki­ai és ma­gyar­or­szá­gi lap­nak a mun­ka­tár­sa: Prá­gai Ma­gyar Hír­lap, Nem­ze­ti Kultúra, Hír­adó, Ko­má­ro­mi La­pok, Nyitravármegye, de a bu­da­pes­ti Történetírás2 és a Századok3 ha­sáb­ja­in, va­la­mint a Slovenská uèená spoloènos (Szlo­vák Tu­do­má­nyos Tár­sa­ság) fo­lyó­ira­tá­ban, a Historia Slovacában4 is pub­li­kált. Ro­ko­na volt a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi Je­szensz­ky csa­lád­nak; Vágvölgyi kró­ni­ka cí­mű köny­vé­nek ele­jén gyász­ke­ret­be fog­lal­va ez az aján­lás ol­vas­ha­tó: „A vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett só­go­rom, Je­szensz­ky Ist­ván hon­véd­zász­lós hő­si em­lé­ké­nek!” Vágújhelyhez kö­tő­dik két tár­szer­zős ta­nul­má­nya is.5 A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék cí­mű dolgozata6 kü­lön­le­nyo­mat­ként is meg­je­lent (Bu­da­pest, 1942, 66 p.).
Va­la­men­­nyi köny­vét Cseh­szlo­vá­kia meg­ala­ku­lá­sa után ír­ta: Alsószelezsény tör­té­ne­te (Bu­da­pest, 1922), Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak (Nyitra, 1926), Vágvölgyi kró­ni­ka (Ko­má­rom, 1936), A Zoborvidék múlt­já­ból (Nyitra, 1936), A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa (Po­zsony, 1941), A csejtei ura­da­lom éle­te (Bu­da­pest, 1943). Ez utób­bi könyv­tá­ra­ink­ban nem ta­lál­ha­tó.
Az Alsószelezsény tör­té­ne­te rö­vid, váz­la­tos fa­lu­mo­no­grá­fia (47 p.). Mint ké­sőb­bi hely­tör­té­ne­ti mo­nog­rá­fi­á­it, ezt is fe­je­zet­cí­mek te­szik át­te­kint­he­tő­vé: A fa­lu ka­to­li­kus temp­lo­ma, Az is­ko­la tör­té­ne­te, A ha­tár, A vi­lág­há­bo­rú ha­tá­sa, A bir­to­kos csa­lá­dok. A föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dés, a ha­tár le­írá­sa ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is elő­re ke­rül. A Felsőszelezsénnyel egy­be­épült, Aranyosmarót mel­let­ti köz­ség Ethey ide­jén (1921-ben) S¾ažany né­ven 507 la­kost szám­lált, s köz­tük mint­egy két tu­cat­nyi volt kú­ri­á­val ren­del­ke­ző ne­mes. A kró­ni­ka­sze­rű le­írás­hoz a Bars me­gyé­re vo­nat­ko­zó ki­ad­vá­nyo­kat, csa­lá­di le­vél­tá­ra­kat és sa­ját meg­fi­gye­lé­se­it hasz­nál­ja fel. Stí­lu­sa in­kább el­be­szé­lő jel­le­gű, mint az adat­köz­lő Alapyé: „A vi­lág­tól én sem ma­rad­hat­tam el, egyik beltelkemet el­ad­tam a fa­lu bí­ró­já­nak, a má­si­kat par­cel­láz­tam épí­té­si cé­lok­ra. De az épít­ke­zés­nek nem a föld­hi­ány, ha­nem az anya­gok óri­á­si ára áll út­já­ban; egy 300 négy­szög­öles te­lek­nek árán nem le­het egy aj­tó­nál töb­bet vá­sá­rol­ni.” Po­zi­ti­vis­ta tör­té­net­írá­sa gyak­ran pá­ro­sul pat­ri­ar­ká­lis hu­mor­ral és nép­szem­lé­let­tel. Mi­vel szlo­vá­kok lak­ta vi­dé­ken élt, jól be­szél­te a nyel­vet, s mint más mű­ve­i­ben, eb­ben is ere­de­ti­ben idé­zi a cseh és szlo­vák nyel­vű ok­ira­to­kat. Szlo­vák idé­ze­te­ket is be­le­sző a szö­ve­gé­be; a ve­le ro­kon ma­gyar szár­ma­zá­sú ne­me­sek­ről ál­la­pít­ja meg: „A fel­vi­dé­ki ma­gyar fa­mí­li­ák szí­ve­sen be­szél­tek szlo­vá­kul, s a szár­ma­zást jel­lem­ző szky vég­ze­tű csa­lá­dok­ról Szirmay An­tal fel­je­gyez­te: Radvánszky – Mednyánszky – Szterjenszky – Je­szensz­ky, tito všeci dobre vedja po slovensky.” Kis köny­vé­ben több­ször em­le­ge­ti az Alsószelezsényben la­kó Bodó csa­lá­dot, és so­kat idéz csa­lá­di le­vél­tá­ruk­ból. Eb­ből a Bodó-levéltárból kö­zöl do­ku­men­tu­mo­kat a Nem­ze­ti Kultúrában Bodó Pé­ter is, aki a le­xi­ká­lis ada­tok sze­rint az Erdődy-ura­da­lom nyu­gal­ma­zott jó­szág­kor­mány­zó­ja, s ered­mé­nye­sen mű­kö­dött Pöstyén für­dő fej­lesz­té­se te­rén.
Az ön­mű­ve­lés­sel egy­re jobb hely­tör­té­nés­­szé vá­ló Ethey kö­vet­ke­ző mo­nog­rá­fi­á­ja már lé­nye­ge­sen szak­sze­rűbb s rész­le­te­sebb az előb­bi­nél. A Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak el­ső fe­je­ze­té­ben (A leg­ré­gibb idők­től Csák Má­té ha­lá­lá­ig) meg­em­lí­ti, hogy Csejtén ró­mai edény­da­ra­bo­kat ta­lál­tak, „ma­gam pe­dig Veszpesianus csá­szár­nak ezüst pén­zét őr­zöm, me­lyet Szer­da­he­lyen (Horná Streda) ta­lált egy föld­mű­ves…” Majd azt bi­zony­gat­ja, hogy Ujhelyt és a kör­nye­ző fal­va­kat szé­ke­lyek ala­pí­tot­ták, aki­ket Szent Lász­ló te­le­pí­tett ide. Az it­te­ni szé­ke­lyek­kel más mun­ká­i­ban is fog­lal­ko­zik, a Vágvölgyi krónikában7 pél­dá­ul a hely­ne­vek ha­son­ló­sá­gá­ra utal­va azt ál­lít­ja – té­ve­sen –, hogy az er­dé­lyi szé­ke­lye­ket is in­nen te­le­pí­tet­ték mai la­kó­hely­ük­re.
A má­so­dik fe­je­zet (Csák Má­té ha­lá­lá­tól a tö­rök vi­lág vé­gé­ig) a könyv egyik leg­job­ban meg­írt ré­sze. Lát­szik, hogy a szer­zőt – ha­son­ló­an mint Alapyt és Haiczl Kál­mánt – erő­sen fog­lal­koz­tat­ta a tö­rök­dú­lás, s a le­vél­tár­ban is gaz­dag anya­got ta­lált eh­hez a té­má­hoz. A fe­je­zet ele­jén el­mond­ja, hogy Zsig­mond ki­rály 1388-ban a len­gyel szár­ma­zá­sú Stibor vaj­dá­nak ad­ta Új­helyt (ne­vé­nek ak­ko­ri vál­to­za­ta: Vyhel). 1430-ban hu­szi­ták tör­tek a vi­dék­re, s an­­nyi­ra pusz­tí­tot­tak, hogy „Po­zsony és Nagy­szom­bat kö­zött jó­for­mán egy ház sem ma­radt épen”. A hu­szi­ták ak­kor, majd 1449-ben is be­vet­ték a vá­rat. A ké­sőbb Cseh­or­szág­ban meg­vert hu­szi­ták egyik ve­zé­re, Jan Švehla se­re­gé­vel Ma­gyar­or­szág­ra jött, 1466-ban Kosztolányban épí­tett tá­bort, s in­nen pusz­tí­tot­ta, sa­nyar­gat­ta az egész vi­dé­ket. Má­tyás ki­rály ha­dai azon­ban be­vet­ték Kosztolányt, a me­ne­kü­lő Švehlát pe­dig el­fog­ták és fel­akasz­tot­ták. A tö­rök hó­dí­tók több­ször is por­tyáz­tak ezen a tá­jon: elő­ször 1530-ban, majd 1599-ben („va­la­mi száz­ezer tö­rök éget­te a Vág völ­gyét, s Új­helyt is felgyújtá”). Amit a tö­rök meg­ha­gyott, azt „Bocskay haj­dúi tet­ték tönk­re”. A nyo­mor­gó la­kos­ság II. Fer­di­nánd fel­men­tő csa­pa­ta­it vár­ta, s 1624-ben meg is ér­kez­tek szö­vet­sé­ge­sei, a Len­gyel­or­szág­ból ide ho­zott ko­zá­kok, akik azon­ban épp­úgy ga­ráz­dál­kod­tak, mint az el­len­ség.
III. Fer­di­nánd csá­szár 1648-ban kelt ado­mány­le­ve­lé­ben Tóth-Újhelynek ne­ve­zi a vá­rost, esze­rint a 15. szá­zad ele­je óta a szlo­vák la­kos­ság volt itt túl­súly­ban. Amíg Nyitrát a tö­rök tar­tot­ta meg­száll­va, a vár­me­gye köz­gyű­lés­ét több­ször is Vágújhelyen tar­tot­ták. A fe­je­zet vé­gén a szer­ző em­le­ge­ti Petrovitz (Petrovics) Már­ton vágújhelyi ne­me­si le­ve­lét, pa­te­ti­kus, Pe­tő­fit di­cső­í­tő so­rok­kal zár­va fej­te­ge­té­se­it. Petrovicsék vágújhelyi meg­te­le­pe­dé­se kér­dé­sé­ben ké­sőbb is buz­gón ku­tat, s a Nem­ze­ti Kultú­rában köz­zé­tett cikkében8 egy tornóci ta­nú­val­lo­más­ra hi­vat­koz­va ál­lít­ja, hogy a köl­tő csa­lád­ja a vágújhelyi já­rás­ból szár­ma­zik. Dienes And­rás, a ki­vá­ló Pe­tő­fi-ku­ta­tó mu­tat rá ar­ra, hogy Ethey ez­zel az adat­tal, me­lyet ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is em­le­get, hos­­szú idő­re fél­re­ve­zet­te a Pe­tő­fi-ku­ta­tó­kat, mert az itt la­kó Petrovicsok nem a köl­tő ősei voltak.9
A kö­vet­ke­ző je­len­tős tör­té­nel­mi fe­je­zet (Vágújhely a ku­ruc vi­lág­ban) így kez­dő­dik: „II. Rá­kó­czi Fe­renc sza­bad­ság­har­cá­nak küz­del­me­i­ből vá­ro­sunk is ki­vet­te a ma­ga ré­szét. Sza­bad­ság­ra vá­gyó őse­ink ví­gan ku­ruc­kod­tak itt, míg a csá­szár több ezer fő­nyi ka­to­na­sá­got nem ül­te­tett a nya­kuk­ra.” A né­me­tek fel­gyúj­tot­ták Kochanovszky Im­re „uram há­zát (ahol most a ré­gi gyógy­szer­tár van), ami­től le­égett a vá­ros”. A bos­­szú­ra vá­gyó la­ko­sok üzen­tek Ocskay Lász­ló­nak, hogy a Besz­ter­cé­re vo­nu­ló né­me­te­ken „szí­ves­ked­jék el­ver­ni a port”. Rá­kó­czi „vil­lá­ma” raj­tuk is ütött, s a ku­ru­cok ké­sőbb be­vo­nul­tak Vágújhelyre. Rá­kó­czi fel­men­tet­te a vá­rost az adó­fi­ze­tés alól. A vál­ta­ko­zó ha­di­sze­ren­cse so­rán hol a ku­ru­co­ké, hol a la­ban­co­ké volt a hely­ség. 1708-ban Rá­kó­czi Barsonville fran­cia ez­re­dest küld­te Vágújhelyre kém­szem­lé­re. Az ez­re­des pon­to­san le­ír­ja a vár erő­dí­té­se­it és vé­dő­i­nek szá­mát, de új­ból be­ven­ni már nem tud­ták, mert a fe­je­de­lem „sze­ren­cse­csil­la­ga le­ál­do­zott”. A vár­me­gyé­ket a csá­szár irán­ti hű­ség­es­kü­re kö­te­lez­ték.
Az újabb idők cí­mű fe­je­zet­ben Ethey a na­pó­le­o­ni idő­ket és a vá­rost pusz­tí­tó tűz­vé­sze­ket em­le­ge­ti: „Az ut­cák ké­pe foly­ton vál­to­zott, az égett ge­ren­dák he­lyén új épü­le­tek emel­ked­tek, me­lyek­nek egyik dí­sze volt Bél Má­tyás ide­jé­ben Ghyllányi tá­bor­nok há­za.” Az ut­cák ne­vét a Vág ára­dá­sa­i­val ma­gya­ráz­za: a leg­ré­gibb a Bé­ka ut­ca, a leg­újabb rész a Luka (rét), mely ko­ráb­ban mo­csa­ras te­rü­let volt. A la­kos­ság szám­arány­ára idé­zi az 1882. évi hely­ség­név­tárt: „319 ház­ban 5162 la­kos él, túl­nyo­mó ré­szük szlo­vák anya­nyel­vű”, de nem em­lí­ti, mi­lyen nagy szá­za­lék­ban él­tek itt zsi­dók. Fé­nyes Elek 1851-ben ki­adott Ma­gyar­or­szág geographiai szó­tá­ra sze­rint 2495 zsi­dó val­lá­sú élt a vá­ros­ban, s ez más fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­hoz ha­son­lít­va igen nagy szá­za­lék­arányt je­lent. Egy pog­ro­mot vi­szont le­ír; esze­rint a fel­buj­tott tö­meg „Ven s židmi” (Ki a zsi­dók­kal) ki­ál­tás­sal bor­zal­mas rab­lást vitt vég­hez. Mik­szát­hos de­rű­vel idé­zi fel egyik őse sza­bad­ság­harc­be­li sze­rep­lé­sét: „Nagy­apám is el­ment a töb­bi­vel, és hí­ven har­colt Vi­lá­go­sig. Az­tán jött a szo­ká­sos ju­ta­lom: hon­véd­tiszt lé­té­re be­so­roz­ták az oszt­rák ár­má­di­á­ba köz­le­gény­nek, ahol fel is vit­te egé­szen – a káp­lár­sá­gig. Nem is hor­dott fű­zős ci­pőt hol­tá­ig, ne­hogy a bakkancsra em­lé­kez­tes­se.”
Az oszt­rák ura­lom cí­mű fe­je­zet­ben ha­za­fi­as bá­nat­tal em­le­ge­ti az 1849–1867 kö­zöt­ti nem­ze­ti el­nyo­mást. Az 1867-es ki­egye­zés­ről csak an­­nyi a mon­da­ni­va­ló­ja, hogy az új fő­szol­ga­bí­ró Csejtén szé­kelt, s csak 1885-ben köl­tö­zött át hi­va­ta­la Vágúj­helyre. Alapytól el­té­rő­en Ethey min­den köny­vé­ben kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel a köz­igaz­ga­tás­nak; er­re ta­lán szol­ga­bí­rói múlt­ja ösz­tö­nöz­te. A vá­ros köz­igaz­ga­tá­sá­nak rend­jét elő­ször Zsig­mond ki­rály ki­vált­ság­le­ve­le sza­bá­lyoz­ta. Esze­rint a vá­ros­nak jo­ga van bí­rót és es­küdt ta­ná­cso­so­kat vá­lasz­ta­ni, akik a pol­gá­rok pe­res ügye­it in­té­zik. A pol­gá­rok a vá­ros kö­rül két mér­föld­nyi te­rü­le­ten épít­kez­het­nek, a pa­ta­kon mal­mo­kat és posz­tó­ké­szí­tő mal­mo­kat lé­te­sít­het­nek. Az 1716. évi bí­ró­vá­lasz­tás jegy­ző­könyv­ét idéz­ve el­mond­ja, hogy a bí­ró évi tisz­te­let­dí­ja 12 fo­rint volt, de a vá­lasz­tá­si la­ko­ma 14 fo­rint­já­ba ke­rült. („Ha a bí­ró uram nem bír­ta az ebéd költ­sé­gét, el­szá­mol­ták a köz­sé­gi szám­adás­ban.”) A me­ző­vá­ros to­váb­bi tiszt­ség­vi­se­lői: es­küd­tek, jegy­ző, vá­ro­si ka­pi­tá­nyok, vá­sár­bí­ró, ka­ma­rá­sok, sző­lő­cső­szök, me­ző­őrök, er­dő­szol­gák. Vég­ren­de­le­tet a bí­ró és a notárius előtt ír­tak, s Ethey idé­zi egy cseh/szlo­vák nyel­vű, há­rom­száz esz­ten­dős vég­ren­del­ke­zés be­ve­ze­tő részét.10 A hi­va­ta­los ügyek le­írá­sa­kor gyak­ran szel­le­mes­ke­dik; az em­lí­tett vég­ren­de­let­hez hoz­zá­fű­zi: „Walowich (olv.: valovics) György a sze­gény di­á­kok­nak is tes­tált két egész tal­lért, ami jószívének ékes bi­zo­nyí­té­ka, és még szebb, ha a di­á­kok azt tény­leg meg is kap­ták.” Eb­ben a fe­je­zet­ben tár­gyal­ja a köz­egész­ség­ügy, a gyógy­sze­rek, az or­vo­sok és a só­hi­va­tal hely­ze­tét is.
Kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel Vágújhely pal­los­jo­gá­nak, konk­rét ese­te­ket idéz­ve a kín­val­la­tás­ról („tortura”), hó­hé­rok­ról, ves­­szőz­te­té­sek­ről, ki­vég­zé­sek­ről. A to­váb­bi fe­je­ze­tek­ben a vá­sá­ro­kat tár­gyal­ja: „a vágújhelyi mar­ha­vá­sá­ro­kat em­ber­em­lé­ke­zet óta szom­ba­ton, a ki­ra­ko­dó vá­sá­ro­kat pe­dig hét­főn tar­tot­ták.” A fő­té­ren állt a köz­sé­gi má­zsá­ló­ház. A vá­ros­nak vám­sze­dői jo­ga is volt, ezt Al­bert ki­rály még 1439-ben meg­erő­sí­tet­te. A vám­sze­dőt a ren­de­let az út kar­ban­tar­tás­ára, hi­dak épí­té­sé­re is kö­te­lez­te. A vá­ros tűz­ren­dé­sze­ti sza­bály­za­ta sze­rint tűz­vé­de­lem­re min­den pol­gár­nak har­minc fo­rin­tot kel­lett fi­zet­nie. Éj­jel éj­je­li­őrök jár­ták az ut­cá­kat, és min­den órá­ban el­éne­kel­ték az időt jel­ző mon­dó­ká­ju­kat: „Chvál každy duch Hospodina i Ježiše jeho syna. Uderila … hodina. Opatrite svetlo, ohen, aby nebyl lidem škoden, odpoèivajte s panem Bohem, Matce božej Vás offerujem!” (Sza­bad for­dí­tás­ban: Min­den lé­lek di­csérd az Urat, és az ő fi­át, Jé­zust. El­ütöt­te az … órát. Vi­gyáz­za­tok a fény­re és a tűz­re, hogy ne te­gyen kárt, nyu­god­ja­tok Is­ten­nel, az Is­ten Any­já­nak ajánl­lak ben­ne­te­ket!) Az ut­cán do­hány­zók­ra bün­te­té­sül 24 la­pá­tot ütöt­tek. 1874-ben ala­kult meg a vá­ros ön­kén­tes tűz­ol­tó-egye­sü­le­te, egy év múl­va vet­ték az el­ső fecs­ken­dőt. Kü­lön fe­je­zet­ben szól Ethey a ró­mai ka­to­li­kus pré­post­ság­ról (me­lyet még Stibor vaj­da ala­pí­tott), kü­lön az evan­gé­li­ku­sok­ról, majd a ka­to­li­kus temp­lom fel­épí­té­sé­ről. Szo­kat­lan, hogy a mű má­so­dik fe­lé­ben ír­ja le a me­ző­gaz­da­sá­got, ezt a re­gi­o­ná­lis tör­té­né­szek ál­ta­lá­ban elő­re, a táj le­írá­sa után szok­ták ten­ni. „A mi ha­tá­runk egyi­ke a leg­ter­mé­ke­nyeb­bek­nek az egész or­szág­ban” – ír­ja, majd hos­­szab­ban szól a vágújhelyi „bur­gun­di faj­ta” vö­rös­bor­ról. „Fon­tos cikk volt a ré­gi idők­ben a sáf­rány”, me­lyet fű­szer­ként hasz­nál­tak, és ös­­sze­gyűj­té­se nem kis mun­ká­val járt. Meg­em­lí­ti a sör­ár­pát, a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést, a mé­szár­szé­ke­ket és a szesz­gyá­ra­kat. A fe­je­zet vé­gén a me­ző­gaz­da­sá­gi cse­lé­de­ket és bé­re­se­ket em­lít­ve jegy­zi meg, szo­ci­á­lis hely­ze­tük rész­le­te­zé­se nél­kül: „Bé­res a ter­mé­szet­ben va­ló fi­ze­té­sen kí­vül éven­te nyolc fo­rint kész­pénzt, kék szí­nű nad­rá­got, nad­rág­szí­jat és ka­la­pot ka­pott. Ak­kor eb­ből meg le­he­tett él­ni.”
A kocsmáltatás cí­mű fe­je­ze­tet úgy ve­ze­ti be, hogy ré­gen nem volt vas­út, ezért az uta­zó gyak­rab­ban be­tért az út mel­let­ti kocs­má­ba. Ital­mé­ré­si jo­ga volt a he­lyi pré­post­nak is, ami szá­má­ra je­len­tős jövedelemkiegészítést je­len­tett: „In­ni amúgy is sze­ret­tek a mu­la­to­zók, ha pe­dig szent cél tá­mo­ga­tá­sá­ra le­he­tett bort ren­del­ni, ak­kor min­den­ki meg­tol­dot­ta egy-két pint­tel a na­pi ada­got.” Rész­le­te­sen szól a ke­res­ke­de­lem­ről és az ipar­ról s ezen be­lül a pré­post­ság mal­ma­i­ról – no­ha újat nem mond ró­luk, mert más vá­ro­sok­ban is ha­son­lók vol­tak –, me­lyek­ből há­rom is volt a vá­ros­ban. A szer­ző 1700-tól kezd­ve fel­so­rol­ja a rab­bik név­so­rát és a ne­ve­ze­te­sebb he­lyi zsi­dó sze­mé­lyi­sé­ge­ket. („Vágújhely kü­lön­le­ges­sé­gét ké­pez­te, hogy a ci­gány ze­ne­ban­dát zsi­dó mű­vé­szek­ből ál­ló tár­sa­ság pó­tol­ta.”) Az utol­só fe­je­ze­te­ket (A vi­lág­há­bo­rú, A vágújhelyi já­rás) már for­rá­sok jel­zé­se nél­kül, ta­pasz­ta­la­tai és a lá­tot­tak-meg­él­tek alap­ján ír­ja le. Fel­tű­nő, hogy a há­bo­rú ecse­te­lé­se­kor nem ér­zi át a ka­taszt­ró­fát, csak a ren­del­ke­zé­se­ket és az el­eset­tek név­so­rát köz­li ábé­cé­rend­ben. Az 1918. évi ös­­sze­om­lás cí­mű fe­je­zet­ből töb­bek kö­zött meg­tud­juk, hogy a há­bo­rú vé­gén Nyitra me­gye tiszt­vi­se­lő­je lett: „Es­te­fe­lé ja­vá­ban fo­lyik a rab­lás, ek­kor ér­ke­zik Nyitrára a je­len­tés, hogy a já­rás szol­ga­bí­rá­ja kö­te­les­sé­ge tel­je­sí­té­se köz­ben el­esett. Az al­is­pán szo­bá­já­ban én lé­pek a te­le­fon­hoz s meg­ren­dül­ve hal­lom, hogy Kubinyi Jó­zsef nincs töb­bé az élők so­rá­ban.”
Mint­egy füg­ge­lék­ként, rö­vi­den szól a szom­szé­dos vá­rak­ról: Beckóról, Berencsről, Temetvényről, Bá­tho­ri Er­zsé­bet kas­té­lyá­ról és az el­tűnt erő­dít­mé­nyek­ről. Ezek váz­la­tos, Vágújhely tör­té­ne­té­hez ké­pest arány­ta­la­nul rö­vid in­for­má­ci­ók, né­me­lyi­ket azon­ban (Temetvény, Csejte, Beckó stb.) ki­bő­vít­ve rész­le­te­seb­ben tag­lal­ja kö­vet­ke­ző mű­ve, a Vágvölgyi kró­ni­ka be­fe­je­zé­sé­ben. Szá­mos le­írá­sa pa­te­ti­kus és lo­kál­pat­ri­ó­ta szí­ne­ze­tű: „Van­nak he­lyek, me­lye­ket az Is­ten is vár­nak te­rem­tett. Ilyen a beckói szik­la, mely a sík­ság­ból ki­emel­ked­ve büsz­kén vi­se­li há­tán a ré­gi vár­nak fes­tői rom­ja­it… Stibor vaj­da ki­vá­ló vi­téz volt… s ma­ga ro­hant fel az ost­rom­lét­rán, hol két seb­ből vé­rez­ve vit­te di­a­dal­ra zász­ló­ját Nyitra bás­tyá­in.” A vá­ra­kat jó­részt pub­li­kált, ala­po­sabb for­rás­ki­ad­vány­ok alap­ján is­mer­te­ti, s ezt jel­zi is: Berencsváralja tör­té­ne­tét pél­dá­ul „nagy­já­ból le­ír­ja vár­me­gyénk mo­nog­rá­fi­á­ja”. For­rá­sai közt több­ször em­lí­ti is­me­rő­sei csa­lá­di le­vél­tá­rát, sa­ját gyűj­té­sét, oly­kor jel­zés nél­kü­li ira­to­kat; eze­ket így ada­tol­ja: „ere­de­ti­je ná­lam”, „Koronthály csa­lád irat­tá­rá­ban”, „Re­vicz­ky csa­lád irat­tá­rá­ban”, „A Bodó csa­lád le­vél­tá­rá­ban”.

Ethey ala­po­sabb mű­ve a Vágvölgyi kró­ni­ka, mely­ről már em­lí­tet­tük, hogy a Nem­ze­ti Kultúrában előbb kü­lön­bö­ző cím­mel írt ta­nul­má­nyok­ban je­lent meg, majd ugyan­ez­zel a cím­mel jó­részt meg­je­lent foly­ta­tá­sok­ban. A könyv leg­na­gyobb ré­sze szó sze­rint egye­zik a lap­ban kö­zölt­tel, s va­ló­szí­nű­leg a tel­jes anya­got pub­li­kál­ta vol­na a fo­lyó­irat­ban, ha az 1935-ben Alapy sú­lyos be­teg­sé­ge mi­att meg nem szű­nik. A könyv kon­cep­ci­ó­ját a pub­li­ká­lás so­rán ala­kí­tot­ta ki, ám ele­jé­re nem az el­ső köz­lé­sek, ha­nem a II. év­fo­lyam 299. lap­já­tól kez­dő­dő fe­je­ze­tek ke­rül­tek: A völgy föld­al­ka­ta, A szarvasmarhatenyésztés, A juh­te­nyész­tés, A ser­tés­te­nyész­tés, A kecs­kék, Ba­rom­fi­te­nyész­tés, A lo­vak stb. Ezek ta­nul­mány jel­le­gü­kön túl szo­ci­og­rá­fi­ai jel­le­gű le­írá­sok is. Az egyes té­ma­kö­rö­ket nagy­részt önál­ló dol­go­zat­ként is meg­fo­gal­maz­za, jel­leg­ze­tes be­ve­ze­tés­sel és be­fe­je­zés­sel. Az el­ső fe­je­zet­cím be­ve­ze­té­sé­ben szól a tör­té­net­írás je­len­tő­sé­gé­ről és sa­ját mód­sze­ré­ről is: „A tör­té­ne­lem az élet mes­te­re, azért ör­ven­de­tes, hogy vég­re meg­in­dul rend­sze­res köz­sé­gi kró­ni­kák írá­sa… A hely­tör­té­net­nek je­len­tő­sé­get ad a kö­rül­mény, hogy ap­róbb rész­le­tek fel­dol­go­zá­sa vá­lik ben­ne le­he­tő­vé. A vi­dék családai ki­vé­tel nél­kül nagy kész­ség­gel bocsájtották ren­del­ke­zés­re ira­ta­i­kat, ami­ért ne­kik köz­ér­dek­ből há­lás kö­szö­net­tel tar­to­zunk… Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy év­ez­re­de­ken át a föld­mű­ve­lés adott ke­nye­ret az itt élő nép­nek, el­ső­sor­ban azt ves­­szük szem­ügy­re, még­pe­dig leg­ré­gibb ága­za­tát, az ál­lat­tar­tást.”
Ethey fel­fo­gá­sá­ban a föld­mű­ve­lő nép fo­gal­má­ba, amint a mű­ből lát­ha­tó, egy­aránt be­le­tar­to­zik a föld­bir­to­kos és az egy­sze­rű job­bágy vagy a me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás. A szar­vas­mar­ha-te­nyész­tés­ről szól­va – mint a töb­bi fe­je­zet­ben is – ere­de­ti­ben idé­zi az egy­ko­ri for­rá­so­kat: „A veszelei ma­jor 1799. évi lajst­ro­má­ban egyik te­hén ne­ve Séka s malimi ro­ha­mi, a má­sik ugyan­ilyen, de s velkimi ro­ha­mi, a har­ma­dik bez roha èerna stara, va­gyis kis­szar­vú, nagy­szar­vú és szar­vat­lan.” Rö­vi­den le­ír­ja, hol és ho­gyan le­gel­tet­ték a gu­lyát, s meg­em­lí­ti, hogy a ré­gi pénz­szű­ke vi­lág­ban fon­tos be­vé­te­li for­rás volt a le­ge­lőn fel­nőtt mar­ha. A tő­zsé­rek­ről már a 15. szá­zad­ból van­nak ada­tai, de sa­ját meg­fi­gye­lé­se­i­re is tá­masz­ko­dik; tud ar­ról, hogy a tör­vény til­tot­ta a mar­ha­ki­vi­telt, mert kül­föld­ről a tő­zsér gyak­ran rossz pénzt ho­zott be, de hoz­zá­te­szi: „Vi­dé­künk ha­tár­szé­li fek­vé­sé­nél fog­va alig­ha he­de­rí­tett so­kat a ti­la­lom­ra, jó ke­re­se­tet nyújt­va a csem­pé­szek­nek.” Mar­ha­le­ve­lek be­ve­ze­té­se az el­adás­hoz csak a 18. szá­zad vé­gén kez­dő­dik a tol­vaj­lá­sok meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra. A lo­pá­sok meg­gát­lás­ára a pa­pok­nak is meg­hagy­ták, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken a tol­vaj­lás el­len pré­di­kál­ja­nak, a szol­ga­bí­rók pe­dig el­ren­del­ték, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken min­den­ki kö­te­les részt ven­ni. A szer­ző eh­hez hoz­zá­fű­zi: „E kény­szer­rel va­ló áj­ta­tos­ko­dás­nak alig­ha lát­ták va­la­mi ered­mé­nyét.” Az irt­vá­nyo­kon fel­len­dü­lő vaj- és tú­ró­ké­szí­tés ar­ra ösz­tön­zi a föl­des­ura­kat, hogy ezek­ből is be­szol­gál­ta­tást kö­ve­tel­je­nek. „Had­mű­ve­le­tek és dög egy­for­ma el­len­sé­ge az ál­lat­ál­lo­mány­nak; 1607-ben Ocskayék osz­toz­nak két lo­von és bor­jas te­hé­nen, ki a dögtül és a haj­dúk­tól meg­ma­radt volt.” Ezt a fe­je­ze­tet Ethey ilyen po­én­nal fe­je­zi be: „Bi­va­lyo­kat az Erdődy ura­da­lom tar­tott, né­ha na­gyot úsz­tak sze­ke­res­tül a Vágon.”
A juh­te­nyész­tést tár­gya­ló fe­je­zet­ben a ró­luk szó­ló leg­ré­gibb fel­jegy­zé­sek­ből idéz: „A sel­­lye­i­ek 1233-ban pa­nasz­kod­nak, hogy a pan­non­hal­mi apát bá­rány­ti­ze­det kö­ve­tel raj­tuk.” Ré­gi írá­sok­ban a bir­ka szó olyan juh­faj­tát je­len­tett, me­lyet mor­va juh­nak hív­tak – ál­la­pít­ja meg Takáts Sán­dor­ra hi­vat­koz­va, s hoz­zá­fű­zi: „A mor­va juh va­ló­szí­nű­leg rö­vi­debb gyap­jat hor­dott, mint a ma­gyar.” Az 1671. évi ös­­sze­írás­ban sze­rep­lő bajka és bajkabárány ki­fe­je­zé­se­ket azon­ban nem kom­men­tál­ja. A to­váb­bi­ak­ban meg­em­lí­ti a spa­nyol és az an­gol ju­hot, mely ér­té­ke­sebb volt, majd egy ná­la le­vő irat alap­ján ezt ír­ja a gyap­jú­ke­res­ke­dők­ről: „Buz­gó gyap­jú­ke­res­ke­dők vol­tak a rá­cok; Ko­má­rom na­gyobb fész­kük, hon­nan fel­jár­tak Trencsénbe. Ott halt meg egyi­kük, ha­gya­té­ká­ban 60 má­zsa gyap­jú sze­re­pelt.” A job­bá­gyok ke­vés ju­hot tar­tot­tak: „Sze­gény job­bágy­tól so­kat nem is vár­ha­tunk; a nyá­ja zö­me ura­dal­mi tu­laj­don.” A bir­kák nyí­rá­sát er­re ki­kép­zett as­­szo­nyok vé­gez­ték, s mun­ká­ju­kért a 19. szá­zad­ban da­ra­bon­ként négy kraj­cárt kap­tak.
A ser­tés­te­nyész­tés­ről szó­ló fe­je­ze­tet Ethey így ve­ze­ti be: „Leg­hasz­no­sabb, leg­ked­vel­tebb ál­la­tunk, mely­nek csak a ne­vét nem kör­nyez­te tisz­te­let.” Már Szent Gel­lért le­gen­dá­ja fel­jegy­zi, hogy a püs­pök ser­tés­tar­tás­ra al­kal­mas vi­dé­ken uta­zott, ahol bő makk­ter­més volt. A csejtei ur­bá­ri­um 1640-ben meg­em­lí­ti, hogy fenn az er­dők­ben mak­kot szed­nek a ser­té­sek­nek. A kecs­kék fe­je­ze­té­ben ezt ír­ja: „A sze­gény­ség és a kecs­ke ös­­sze­tar­to­zó tár­sak; ad te­jet és hús­vé­ti pe­cse­nyét, mind­ket­tő rá­fér a nincses em­ber­re.” A ba­rom­fi­te­nyész­tés­ről így kez­di le­írá­sát: „A fa­lu­si ud­var dí­sze, a jó gazd­as­­szony örö­me a ba­rom­fi.” Is­mer­te­ti a tyú­kok­nak to­jás­ra ül­te­té­sé­vel kap­cso­la­tos ré­gi szo­ká­so­kat, s egyes ma­jo­rok fel­jegy­zé­se­it a ba­rom­fi szá­má­ról. Az Es­ter­ház­yak ud­va­rá­ban a 17. szá­zad­ban kü­lö­nö­sen ked­vel­ték a hiz­lalt kap­pan (he­rélt ka­kas) pe­cse­nyé­jét. („A kappanyozók él­te­sebb as­­szo­nyok so­ra­i­ból ke­rül­nek ki, akik bar­bár mun­ká­ju­kat min­den­fé­le szel­le­mes él­cek­kel fű­sze­rez­ték.”)
Egy to­váb­bi fe­je­zet a mé­hé­szet­tel fog­lal­ko­zik; eh­hez Ethey nyom­ta­tott szlo­vák for­rás­ki­ad­ványt is fel­hasz­nál, Ján Gašperík Pamätnosti vèelárstva slovenského cí­mű köny­vét. Meg­tud­juk, ho­gyan ké­szül a méh­ser és a méz­bor, majd a mé­zes­ka­lács-ké­szí­tés és a leg­újabb idők vágvölgyi mé­hé­sze­ti ada­tai kö­vet­kez­nek. Ezt a faj­ta ak­tu­a­li­zá­ló be­fe­je­zést a szer­ző más té­ma­kö­rök­kel kap­cso­lat­ban is al­kal­maz­za. A lo­vak cí­mű fe­je­zet­ből egye­bek közt ki­de­rül, hogy e tá­jon szer­ve­zett mé­nest Forgách Si­mon, Rá­kó­czi tá­bor­no­ka tar­tott, va­la­mint hogy a tisz­ti ló­nak sok­kal ma­ga­sabb az ára. „Vár­rom­ja­ink ap­ró pat­kói ar­ra val­la­nak, hogy ösz­vér és sza­már is bő­ven szol­gált lo­vak pót­lá­sá­ra” – jegy­zi meg a fe­je­zet vé­gén. Rö­vi­den be­mu­tat­ja a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést és a mé­szár­szé­ke­ket.
Bő­veb­ben, le­vél­tá­ri for­rá­so­kat is idéz­ve szól a ker­té­szet­ről, fő­ként a fa­lu­si köz­ne­me­sek kert­je­it is­mer­te­ti. A ré­gi kú­ri­ák­hoz tar­to­zó kert­nek há­rom ré­sze volt: gyü­möl­csös, ve­te­mé­nyes és lugaskert, ez utób­bi­ban cse­me­ge­sző­lő ter­mett. A há­rom­fé­le kert ter­mé­se­it rész­le­te­sen le­ír­ja, s nép­raj­zi ér­dek­lő­dé­sét ta­nú­sí­tó ba­bo­ná­kat is meg­örö­kít. Pél­dá­ul a va­kond el­len egy ré­gi fel­jegy­zés sze­rint így kell vé­de­kez­ni: „hold­fo­gyat­ko­zás­kor szét kell szór­ni tú­rá­sa­it, azu­tán husvéti szen­telt hús­ból ki­sze­dett cson­tot a já­ra­tok­ba dug­va há­rom­szor ki­ált­suk: tá­voz­za­tok át­ko­zott kár­te­vő bes­ti­ák!” A fa­is­ko­lák­ba ol­tó­ága­kat kü­lön­bö­ző vi­dék­ről hoz­tak. Kü­lön­le­ges­nek szá­mí­tott a csejtei ol­tott szil­va. Dísz­ker­tet csak a fő­urak tar­tot­tak, pél­dá­ul az Illésházyak Dubnicon. A hárs­fa Ethey sze­rint a szlá­vok szent fá­ja, de ké­sőbb a ma­gya­rok is meg­ked­vel­ték, s úgy ül­tet­ték, hogy mu­la­tó­he­lyül szol­gá­ló lu­gast al­kos­son. A ha­lá­szat­ról szó­ló fe­je­zet­ben be­mu­tat­ja a Vág-völgyi ha­las­ta­va­kat, me­lyek­ből az ott élők­nek je­len­tős hasz­nuk volt. „A szokolóci kas­tély ha­las­ta­va­it 1742-ben Bél Má­tyás di­csé­ri, Bohuslavicon pe­dig 1762-ben Erdődy An­tal gróf csi­nál­tat ilye­ne­ket, hogy ba­rokk kert­jé­nek dí­szét hasz­nos do­log­gal egé­szít­se ki” – ír­ja a szer­ző, s az újabb idők­ről meg­ál­la­pít­ja, hogy a gyár­ipar szen­­nye­zi a vi­zet, és így pusz­tít­ja a ha­lat.
A ha­lá­szat után Ethey a Vág-völgyi va­dá­szat tör­té­ne­tét vá­zol­ja. Ok­má­nyok­kal bi­zo­nyít­ja, hogy Brunóc ura a 14. szá­zad­ban már kü­lön ház­ban rak­tá­roz­za a va­dász­há­ló­kat. Ilyen­nel fő­ként für­je­ket, az erő­sek­kel pe­dig med­vét is tud­tak fog­ni. A turóci he­gyek­ben a 13. szá­zad­ban vad­kecs­ké­re és nyúl­ra va­dász­tak. A ren­di vi­lág­ban a bir­to­kos ne­mes­ség sa­já­tí­tot­ta ki ma­gá­nak a va­dász­jo­got, a job­bá­gyok­nak csak a madarászatot en­ge­dé­lyez­ték. Vad­te­nyész­tés­ben és -gondozásban so­ká­ig hí­res volt az Erdődy gró­fok galgóci ura­dal­ma. Az er­dők kap­csán azt ál­la­pít­ja meg, hogy „őse­ink er­de­i­ket nem­zet­sé­gek sze­rint, kö­zö­sen bir­to­kol­ták. Sok fa­lu ilyen er­dő­kö­zös­ség­ben élt év­szá­zad­okon ke­resz­tül.” A me­ző­re fel­ügye­lő tiszt­tar­tók és cső­szök gon­doz­ták az er­dőt is. Az er­dei ha­szon a fán kí­vül a szén­ége­tés­ből és ha­lá­szat­ból szár­ma­zott. A temetvényi ura­da­lom a job­bá­gyok je­len­tős ré­szét há­zi­esz­kö­zök és gaz­da­sá­gi szer­szá­mok fa­ra­gá­sá­val fog­lal­koz­tat­ta. Az er­dők makk­já­ból a 19. szá­zad­ban ola­jat is saj­tol­tak. A ki­ve­szett ál­lo­má­nyok­ból Ethey a sze­líd­gesz­te­nye- és a dió­fa­er­dő­ket em­lí­ti.
Az 1935-ben pub­li­kált fe­je­ze­tek­ből el­ső­ként Az irt­vá­nyok, A me­ző­gaz­da­ság és A dű­lő­ne­vek cí­mű fe­je­ze­te­ket köz­li, ezt kö­ve­tik: A ter­mé­nyek be­ta­ka­rí­tá­sa, A trá­gyá­zás, A ma­jo­rok. A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, job­bá­gyok fe­je­zet­tel a so­ro­zat a fo­lyó­irat 1935. év­fo­lya­má­nak 221. lap­ján meg­sza­kad, to­váb­bi fe­je­ze­tek már csak a könyv­ben kö­vet­kez­nek (an­nak 133–197. lap­ja­in).
Az irt­vá­nyok a Vág mind­két ol­da­lán el­te­rü­lő ha­tal­mas er­dő­ség­ben el­szór­tan vol­tak, s a há­bo­rús idők­ben gyak­ran me­ne­dék­he­lyet je­len­tet­tek. Ké­sőbb az irt­vá­nyok rej­tek­he­lye­in rab­lók hú­zód­tak meg, ezért Nyitra me­gye 1674-ben el­ren­de­li, hogy a bú­vó­he­lye­ket rom­bol­ják szét, és la­kói a fal­vak­ban te­le­ped­je­nek le. Újabb irt­vá­nyok lé­te­sí­té­sé­ben nagy sze­re­pük volt a sol­té­sza­ik ve­ze­té­sé­vel vo­nu­ló valachus-juhá­szoknak. „A sok irt­vá­nyú fa­lu gyak­ran szer­ző­dés­ben meg­ha­tá­ro­zott ös­­szeg­gel vál­tot­ta meg a föl­des­úri szol­gál­ta­tá­so­kat. Miava ilyen cí­men 1842-ig 3000 fo­rint kész­pénzt fi­ze­tett és 1500 nap­szá­mot vég­zett.” Ethey szo­ci­á­lis együtt­ér­zés­sel ál­la­pít­ja meg, hogy a nagy sze­gény­ség mi­att az irt­vá­nyok la­kó­i­nak je­len­tős ré­sze a 19. szá­zad­ban ki­ván­do­rolt Ame­ri­ká­ba, s a ha­tó­sá­gok nem pró­bál­tak ezen az okok meg­szün­te­té­sé­vel se­gí­te­ni. A dű­lő­ne­vek­kel kap­cso­lat­ban azok eti­mo­ló­gi­ai je­len­tő­sé­gét eme­li ki: „Úgy ezek­nek, mint a ha­tár­je­lek­nek köz­hasz­nú el­ne­ve­zé­se fényt de­rít tu­laj­do­no­suk nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zás­ára.”
A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, sza­ba­dok, job­bá­gyok cí­mű fe­je­zet­ben fel­hív­ja a fi­gyel­met az úr és a ne­mes el­ne­ve­zés kö­zöt­ti kü­lönb­ség­re; a ré­gi ira­tok sze­rint urak az ura­dal­mak tu­laj­do­no­sai, te­hát a fő­ne­me­sek és az egy­há­zi rend vol­tak, a ne­me­sek­nek gyak­ran csak cí­mer­le­ve­lük volt, bir­to­kuk cse­kély vagy sem­mi. A job­bágy­tól ab­ban is kü­lön­böz­tek, hogy nem adóz­tak, ha­nem ka­to­nás­kod­tak (ké­sőbb az armalista ne­me­se­ket adó­fi­ze­tés­re is kö­te­lez­ték). Sza­ba­dos­nak az olyan job­bá­gyot ne­vez­ték, akit föl­des­ura men­te­sí­tett a ter­hek­től. Eb­be az osz­tály­ba szá­mí­tot­ták a mes­ter­em­be­re­ket is. A leg­ki­szol­gál­ta­tot­tabb hely­zet­ben ter­mé­sze­te­sen a job­bágy volt: „mun­ka­ere­je ér­té­ket kép­vi­sel, me­lyet zá­log­ba adás út­ján le­het pénz­re vál­ta­ni. Bár­sony And­rás 1659-ben Homola And­rás ne­vű job­bá­gyát 52 fo­rin­tért el­zá­lo­go­sít­ja.” A föld nél­kü­li zsel­lé­rek­nek rend­sze­rint há­zuk sem volt, vis­kó­ba vagy ka­li­bá­ba („chalupa”) búj­tak. A há­zak le­írá­sa­kor sa­ját él­mé­nye­it is fel­hasz­nál­ja: „Ké­mé­nyek­kel sok a baj, sze­gény em­ber fűz­fá­ból font sá­ro­zott füst­emész­tőt hasz­nál; ne­ve ezen a vi­dé­ken piecka. Kön­­nyen lán­got fo­gott az ilyen al­kot­mány… En­nek da­cá­ra so­ká­ig meg­ma­rad­tak, szol­ga­bí­ró ko­rom­ban én rót­tam ma­rad­vá­nya­ik­ra a ha­lá­los csa­pást…” A kör­nyék mű­ve­lő­dé­sé­re a több­nyel­vű­ség a jel­lem­ző: a Thurzók Galgócon há­rom­nyel­vű (ma­gyar, szlo­vák és né­met) gim­ná­zi­u­mot tar­ta­nak fenn, de a mű­velt em­ber­nek la­ti­nul is tud­nia kel­lett.
A könyv 167–171. lap­ja­in Te­le­pü­lé­si szem­le cí­men 63 Vág-völgyi köz­ség ke­let­ke­zé­sét és né­hány sor­ban fon­to­sabb tör­té­ne­ti ada­ta­it ír­ja le. Mi­vel ez lé­nye­gé­ben csak sta­tisz­ti­kai fel­so­ro­lás, in­do­kol­tabb lett vol­na a mű vé­gé­re ten­nie, mert e szem­le után még rész­le­te­sebb le­író fe­je­ze­tek kö­vet­kez­nek. E helyt az el­ma­radt fal­vak­ról és a meg­ma­radt észa­ki te­le­pü­lé­sek hely­ze­té­ről szól­va is­mét szo­ci­á­lis ér­zé­keny­sé­gé­ről tesz ta­nú­sá­got: „Nyitra mel­lett ma is na­gyon so­vány föl­dön lak­nak ma­gyar­ja­ink, a ge­ren­csé­ri­ek­nek ló­ra se te­lik, sza­má­ron jár­nak. A koloni part­nak me­re­dek lej­tőn ve­ze­tett or­szág­út­ja va­ló­sá­gos fel­ki­ál­tó­jel ar­ra néz­ve, hogy vé­re­ink­kel nem tö­rő­dünk, még csak el­fo­gad­ha­tó for­gal­mi le­he­tő­sé­get sem ad­tunk ne­kik. Ál­la­mi vár­me­gyei kö­ze­gek év­szá­zad­okon át nyu­god­tan néz­ték, mi­ként gyöt­rőd­nek test­vé­re­ink a ne­héz uta­kon, pe­dig kis jó­aka­rat­tal kön­­nyít­het­tünk vol­na raj­tuk.”
A Nem­ze­ti Kultúrában Ethey a Vágvölgyi kró­ni­ká­ba tar­to­zó tíz ta­nul­má­nyon kí­vül csak ki­sebb köz­le­mé­nye­ket pub­li­kált az Adat­tár­ban, és 1933-ban egy ün­ne­pi meg­em­lé­ke­zést Ér­sek­új­vár ju­bi­le­u­má­ra cím­mel, a tö­rök ki­űzé­sé­nek 250. év­for­du­ló­já­ra. A sze­mé­lyes han­gú cikk­ben a vá­ros vé­del­mét szol­gá­ló épít­mé­nye­i­nek tör­té­ne­tét ad­ja: „Ná­lam van a vár­nak 1595-ben ké­szült met­sze­te. Hát­lap­ján fran­cia nyel­vű ma­gya­rá­zat mond­ja el, hogy alig hoz­zá­fér­he­tő mo­csa­ras vi­dé­ken fek­szik, hat bás­tyá­ja van…, vi­zes ár­kát a fo­lyó­víz táp­lál­ja. Pi­a­cán le­vő fa­épü­let­ben tö­rök fog­lyo­kat őriz­nek” – ír­ja a négy­ol­da­las cikk­ben. Ha­son­ló rö­vid ada­lé­ka ugyan­itt a már em­lí­tett, Pe­tő­fi csa­lád­já­nak ne­me­si szár­ma­zá­sá­ról szó­ló té­ves közlése11; Czobor Márk gróf­nak 1704. de­cem­ber 2-án kelt le­ve­le a Rá­kó­czi se­re­gé­vel ví­vott nagy­szom­ba­ti csa­tá­ról; ma­gyar és szlo­vák nyel­vű do­ku­men­tu­mok Galgóc múlt­já­ról; Lipszky Já­nos huszár­ezredes12 cím­mel egy né­met nyel­vű ön­élet­írás szlo­vák zá­ra­dék­kal; stb. Az 1934. évi Adat­tár­ban csak két köz­lé­se je­lent meg: Lét­szám és szük­ség­le­ti ki­mu­ta­tás II. Rá­kó­czi Fe­renc se­re­ge­i­ről; II. Rá­kó­czi Fe­renc uta­sí­tá­sa ün­ne­pé­lyes kö­vet fo­ga­dá­sá­ra – mind­ket­tő dá­tum nél­kül, „a szer­ző tu­laj­do­ná­ban” hi­vat­ko­zás­sal. Az 1935. év­fo­lyam Adat­tá­rá­ban nem pub­li­kál, más ro­va­tok­ban pe­dig a ko­ráb­bi­ak­ban sem ta­lál­juk ne­vét.
A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű kö­te­te a Híd ki­adói vál­lal­ko­zás har­ma­dik köny­ve­ként je­lent meg, még­pe­dig a ki­adó elő­sza­vá­val, így rö­vi­den er­re is ki­té­rünk. A ki­adót nyitrai írók és toll­for­ga­tók hoz­ták lét­re Dallos Ist­ván új­ság­író és Mártonvölgyi (Mar­tin­csek) Lász­ló ügy­véd ve­ze­té­sé­vel. El­ső ki­ad­vá­nyuk, a Nyitrai Írók Köny­ve (1935) igen­csak kü­lön­bö­ző, jó­részt di­let­táns szín­vo­na­lú ver­se­ket és el­be­szé­lé­se­ket tar­tal­maz, s a vi­dék föld­bir­to­ko­sa­i­nak tá­mo­ga­tá­sa mel­lett meg­je­len­te­té­sé­ben az is köz­re­játsz­ha­tott, hogy Risnyovszky End­re, a nyom­dász fia is író­ként sze­re­pelt ben­ne. A Híd­ban, ne­vé­hez il­lő­en, mind­azo­nál­tal meg­volt a jó szán­dék: a to­váb­bi­ak­ban for­dí­tás­ban kö­zöl­ték szlo­vák és cseh írók al­ko­tá­sa­it, va­la­mint a jobb- és a bal­ol­dal kö­zött is hi­dat akar­tak ver­ni. Az em­lí­tett an­to­ló­gia Etheytől is kö­zölt két el­be­szé­lés­nek ne­ve­zett történetet.13 (A Híd má­so­dik ki­ad­vá­nya egy ver­ses­kö­tet volt.) Visszaemlékezésében14 Dallos Ist­ván Etheynek csak a ne­vét em­lí­ti meg, ho­lott a ki­adó har­ma­dik köny­ve, A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű mo­no­grá­fia a Híd­nak leg­in­kább egy­sé­ges szín­vo­na­lú – igaz, nem szép­iro­dal­mi, ha­nem tu­do­má­nyos – kö­te­te, s va­ló­szí­nű­leg a szer­ző költ­sé­gén je­lent meg, a Híd csak hoz­zá­já­rult ki­adá­sá­hoz. A Híd szer­kesz­tői frá­zi­sos, vál­lal­ko­zá­su­kat ked­ve­ző fény­ben fel­tün­te­tő di­csé­rő elő­szót ír­tak Ethey mo­nog­rá­fi­á­já­hoz, me­lyet hang­za­to­san – és té­ve­sen – szép­iro­da­lom­nak is nyilvánítanak.15
A Zoborvidék múlt­já­ból kon­cep­ci­ó­ja ha­son­ló Ethey elő­ző mo­nog­rá­fi­á­i­hoz. A te­le­pü­lés cím alatt fel­so­rol­ja a sze­mély­ne­vek­ből szár­ma­zó hely­ne­ve­ket, ábé­cé­rend­ben, egye­bek közt sa­ját­ját, az Üz­bég (Zbehy) mel­let­ti Etheyt. Sze­rin­te „ezek a ne­vek olyan fér­fi­ak em­lé­két őr­zik, akik a te­rü­let meg­szál­lá­sá­ban, vé­del­mé­ben, szer­ve­zé­sé­ben an­nak ide­jén te­vé­ke­nyen részt vet­tek”. Ak­tu­a­li­zál­va em­lí­ti a hely tör­té­ne­ti és dűlőnévkutatás fon­tos­sá­gát, ar­ra hi­vat­koz­va, hogy a szü­lő­föld „kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­va nyer­he­ti el kö­zép­osz­tá­lyunk a szük­sé­ges tör­té­ne­ti ár­nya­la­tot”. A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben a Nyitra-Ivánkán 1861-ben ki­szán­tott ki­rá­lyi ko­ro­na tör­té­ne­tét be­szé­li el; ezt Konsztantinosz Monomachos gö­rög csá­szár küld­te I. End­re ki­rály­nak, ez­zel ko­ro­náz­ták meg őt és utó­da­it is. A ko­ro­na ak­kor ke­rül­he­tett ide, ami­kor Gé­za her­ceg 1074-ben Nyitráért ha­da­ko­zott Sa­la­mon ki­rály el­len. A szer­ző ada­tot ta­lál ar­ról is, hogy Csák Má­té a mor­va­me­zei csa­tá­ban ta­nú­sí­tott hő­si­es­sé­gé­ért kap­ta ju­tal­mul Baj­móc vá­rát, majd el­fog­lal­ta Ghymest is. A hu­szi­ta há­bo­rúk ide­jén Laurini Já­nos nyitrai ka­no­nok hu­szi­tá­vá lett, bár ké­sőbb vis­­sza­tért a ka­to­li­kus egy­ház­ba. A hu­szi­ta kor­ban itt el­ter­je­dő cseh nyelv csak a re­for­má­ció ko­rá­ban vált a szlo­vák lu­the­rá­nu­sok egy­há­zi nyel­vé­vé.
A moh­ácsi csa­tá­ban szá­mos Nyitra vi­dé­ki úr el­esett, pél­dá­ul Oszlányi György, Ürmény egyik tu­laj­do­no­sa. A tö­rök­vi­lág és a ta­tár­dú­lás után A pa­ló­cok cí­mű fe­je­ze­te kö­vet­ke­zik; eb­ben is­mét a hely­ne­vek azo­nos­sá­gát hoz­za fel bi­zo­nyí­ték­ként, ez­út­tal nyitrai pa­lóc nyelv­já­rást fel­té­te­lez­ve s a vi­dék pa­lóc jel­le­gé­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. (A szak­iro­da­lom ez­zel szem­ben a Nyitra vi­dé­ki nyelv­já­rást át­me­ne­ti­nek nevezi.16) Ethey le­ír va­ló­ban fenn­ma­radt Nyitra vi­dé­ki nép­szo­ká­so­kat is, mint pél­dá­ul a Szent Iván-na­pi tűz­gyúj­tás, a táncosfa át­ug­rá­lá­sa és ha­son­lók. Eb­ben a nép­raj­zi rész­ben más köz­is­mert szak­te­kin­té­lye­ken kí­vül idé­zi Khín An­tal csal­ló­kö­zi folk­lo­ris­tá­nak 1928-ban meg­je­lent írá­sát is (Egy pogánykori éj­jel Csal­ló­köz­ben).
A Zobor he­gyi ko­los­tor­ról szól­va Ethey Maurus pé­csi püs­pök­nek Zoerardról és Be­ne­dek­ről írt le­gen­dá­ját idé­zi – a püs­pök sze­rint a két re­me­te itt élt a 11. szá­zad­ban. Köz­ben a szer­ző egy ré­gi név­ro­ko­ná­ról is kö­zöl ada­tot: „A zobori apát­sá­gé volt a nyitrai vám­sze­dés jo­ga, mely­ben azon­ban 1111-ben Godofredus apá­tot Porcus nyitrai centurio és tár­sa, Ethey kor­lá­toz­ni akar­ták.” A kör­nyék egy­há­zi éle­té­nek köz­pont­ja Kál­mán ki­rály ide­jén a zobori ko­los­tor volt. Ethey szem­lé­le­te­sen, ma­ga elé kép­zel­ve ír­ja le a ko­los­tor min­den­na­pi éle­tét, s köz­ben mint má­sutt, itt is kor­társ ku­ta­tók­ra hi­vat­ko­zik: „A zobori ben­cés apát­ság tör­té­ne­té­nek ku­ta­tá­sa te­rén út­tö­rő mun­kát vég­zett a Nyitra me­gyei szár­ma­zá­sú Follajtár Er­nő, aki­nek mű­vét a Nem­ze­ti Kultura 1934. évi fo­lya­má­ban találhatjuk.”17 Az apát­ság tör­té­ne­té­nek utol­só kor­sza­kát a szer­ző az idé­zett for­rás­mű ada­tai alap­ján ad­ja elő. Meg­em­lí­ti egye­bek közt, hogy Koth Pé­ter, a me­gye al­is­pán­ja a Má­tyás ki­rály el­len lá­za­dók­kal ro­kon­szen­ve­ző apát­sá­got le­fog­lal­tat­ta, fes­tett lá­dá­ban őr­zött ira­ta­it ma­gá­hoz vet­te. A 15. szá­zad vé­gén Nyitra vá­rát is a ki­rály­tól kap­ta az al­is­pán, aki­nek a Forgách-levéltárban fenn­ma­radt pe­csét­je ilyen kör­ira­tú volt: Peèat Pet­ra de Koth. A ko­los­tort a 17. szá­zad vé­gén új­já­é­pí­tet­ték, s az egy­ko­ri ben­cé­sek he­lyé­re a kamalduli atyák vo­nul­tak be. („En­nek a szi­go­rú rend­nek Ma­gyar­or­szá­gon há­rom há­za volt, köz­tük a leg­hí­re­sebb a zobori ko­los­tor.”) A kamalduliak ko­los­to­rá­nak le­írá­sa­kor Ethey meg­em­lí­ti, hogy a be­já­rat­hoz fes­tett négy fres­kót „di­ák­ko­rom­ban még ma­gam is lát­tam”. Cel­lá­ik fenn­tar­tá­sá­ra a kamalduliakat II. Rá­kó­czi Fe­renc pénz­zel tá­mo­gat­ta, a ren­det II. Jó­zsef osz­lat­ta fel 1782-ben.
A nyitrabarsi ha­tár­vo­nal cí­mű fe­je­zet­ben a szer­ző azt a jel­leg­ze­tes­sé­get ír­ja le, hogy né­hány fa­lu egyik fe­le Nyitra, a má­sik pe­dig Bars me­gye jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zott – a Zobor vi­dé­ké­ről szó­ló könyv ezért két vár­me­gye tör­té­ne­té­hez is kap­cso­ló­dik. A ma­gyar­ság tér­vesz­té­se cí­mű fe­je­zet­ben saj­ná­lat­tal em­lí­ti, hogy a ki­sebb ma­gyar szór­vány­te­le­pü­lé­sek szlo­vák­ká as­­szi­mi­lá­lód­tak. Az észa­ki pe­rem­vi­dék as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját a szer­ző a ré­gi hely­ség­ne­vek alap­ján is ki­mu­tat­ja. A to­váb­bi­ak­ban ös­­sze­ha­son­lí­tás­sal egy­be­ve­ti 12 Nyitra kör­nyé­ki hely­ség­nek 1910-es és 1921-es nép­szám­lá­lá­si ada­ta­it, s ezek­ből a ma­gyar­ság nagy­ará­nyú fo­gyat­ko­zá­sát ál­la­pít­ja meg, nem elég kö­rül­te­kin­tés­sel, hi­szen tény­ként ke­ze­li, hogy pl. Aranyosmarót la­kos­sá­gá­nak 1910-ben 65,9%-a ma­gyar volt (s a nyitrai 59,4%-os ma­gyar több­ség sem va­ló­szí­nű).
Ez­után egy sa­ját­sá­gos ne­mes­sé­get mu­tat be A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék címmel.18 E fe­je­zet ele­jén is ha­zai for­rást idéz, az ér­sek­új­vá­ri Ozo­rai Jó­zsef­nek a Ma­gyar Sionban meg­je­lent ta­nul­má­nyát, amely e kér­dés­sel is fog­lal­ko­zik. Ozo­rai alap­ján köz­li, hogy az esz­ter­go­mi ér­sek 1848-ig olyan ki­vált­ság­gal ren­del­ke­zett, hogy bir­to­ka­i­ból tel­ket ado­má­nyoz­ha­tott ar­ra ér­de­me­sek­nek, s ez­zel ne­mes­sé avat­ta őket. A verebélyi ne­me­si szék Bars me­gyé­ben mű­kö­dött, s a me­ző­vá­ros min­den ré­gi la­ko­sa ne­mes­nek szá­mí­tott. Sa­ját tiszt­vi­se­lő­ka­ruk volt, fő­is­pán he­lyett „ná­dort” vá­lasz­tot­tak ma­guk­nak.

A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben A ré­gi élet cím­mel a kör­nyék kö­zép­ko­ri éle­té­ről ér­te­ke­zik. Ap­ró köz­lé­sei ér­de­ke­sek: Taszáron tíz ház­ban lak­nak a ko­csi­gyár­tók, Ludányban gyü­möl­csös áll, jó a sző­lő­ter­més Pogrányban. Evlia Cselebi tö­rök uta­zó­ra hi­vat­koz­va em­lí­ti meg, hogy a 17. szá­zad vé­gén Lé­va tá­ján a Ga­ram völ­gyé­ben rizs ter­mett. A to­váb­bi­ak­ban né­hány di­let­táns vers­rész­let mel­lett egy szlo­vák ku­ruc dalt (a Hej Rá­kó­czi, Rá­kó­czi, poïme zas na Nemci kez­de­tűt) idéz.
Elő­ző mo­nog­rá­fi­á­já­hoz ha­son­ló­an en­nek vé­gén is, a 62. lap­tól kezd­ve rö­vid le­írást nyújt Nyitra kör­nyé­ké­nek ne­ve­ze­tes­sé­ge­i­ről (Ghymes vá­rá­nak le­írá­sa, A la­pát­tánc, Hrussó vá­ra, A fenyőkosztolányi to­rony, Appony vá­ra, Fe­ke­te­vár, A nagyvezekényi csa­ta­em­lék stb.); a vá­rak tör­té­ne­tét rész­ben már előbb is is­mer­tet­te. Meg­jegy­zen­dő, hogy Nagyvezekény nem a Zobor kör­nyé­kén, ha­nem Zseliz mel­lett van, az Es­ter­ház­yak hő­si em­lék­mű­ve már Matunák Mi­hályt is megihlette.19 A la­pát­tánc nem tör­té­ne­ti ne­ve­ze­tes­ség, ha­nem egy szo­kást örö­kít meg: a Ghymes vá­rá­ban ve­ze­tett em­lék­könyv­ben le­ír­ják, ho­gyan ütöt­tek la­pát­tal a be­lé­pő há­tul­já­ra, s hogy az így meg­tisz­telt­nek il­lett vers­ben vagy pró­zá­ban meg­em­lé­kez­nie er­ről az ese­mény­ről. Az em­lék­könyv is a Forgách-levéltárban ma­radt fenn, s Ethey né­hány tré­fás rész­le­tet idéz be­lő­le. A vá­rak kö­zül be­ha­tób­ban fog­lal­ko­zik Ghymes vá­rá­val, le­írá­sá­val és tör­té­ne­té­vel, a kas­té­lyok kö­zül is­mer­te­ti a kistapolcsányit, s né­hány sor­ban be­mu­tat­ja az aranyosmarótit, a malonyait, a bodokit, az ele­fán­tit s má­so­kat.
Etheynek utol­só szlo­vá­ki­ai köny­vecs­ké­je a Szlo­vá­ki­ai ma­gyar hon­is­me­re­ti könyv­tár­ban meg­je­lent A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa cí­mű. A ta­nul­mány ha­son­ló a nyitrai ma­gyar­ság tér­vesz­té­sé­ről szó­ló fe­je­zet­hez. A Vág völ­gyén kí­vül a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak vi­dé­ké­vel is fog­lal­ko­zik. Kon­cep­ci­ó­já­ban – az erős na­ci­o­ná­lis nosz­tal­gi­án túl – ér­ző­dik a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban fel­erő­sö­dött vi­szá­lyok fö­löt­ti el­ke­se­re­dé­se és a bé­kés együtt­élés, meg­ér­tés utá­ni vá­gya. Ethey szem­lé­le­te, jó szán­dé­ka a bé­kés együtt­élés hang­sú­lyo­zá­sát és az egy­más jo­ga­i­nak tisz­te­let­ben tar­tá­sát il­le­tő­en az egyet­ér­tés nosz­tal­gi­kus vá­gyát su­gá­roz­za, s kü­lö­nö­sen fon­tos, hogy ezek az esz­mék a szlo­vá­ki­ai klerofasizmus és a zsi­dó­ül­dö­zé­sek em­ber­te­len­sé­ge ide­jén je­len­nek meg. A húsz­lap­nyi fü­ze­tet öt fe­je­zet­re ta­gol­ja: I. A Nyitra és a Vág kö­zött lé­vő vo­nal; II. A Trencsén–Sempte kö­zött lé­vő vo­nal; III. Bana és Szolgagyőr; IV. Túróc és Liptó; V. Fo­gyat­ko­zá­sunk út­ja. Szó­no­ki­as­sá­ga az egész fü­ze­tet át­hat­ja, az as­­szi­mi­lá­ció irá­nyá­nak tör­té­ne­ti be­mu­ta­tá­sá­ban el­fo­gult, de mind­ezt el­len­sú­lyoz­za bi­za­ko­dá­sa és de­rű­lá­tá­sa. („Mit te­gyünk? Néz­zünk egy­más sze­mé­be mi ide­fent a Kár­pá­tok alatt nyelv­kü­lönb­ség nél­kül, jószívvel, be­csü­le­te­sen. Egy ez­red­év vér­ke­ve­re­dé­se ko­vá­csolt min­ket ös­­sze.”)
Mint az elő­ző­ek­ben lát­hat­tuk, Ethey nem izo­lá­ló­dott a szlo­vák kör­nye­zet­től. ma­gyar ne­mes lé­té­re gyak­ran tár fel szlo­vák for­rá­so­kat, még szlo­vá­kul is pub­li­kált; ezek a ki­sebb dol­go­za­tai (a mal­mok múlt­já­ból, a csejtei bor­ter­me­lés­ről – lásd a 2. szá­mú jegy­ze­tet) po­zi­ti­vis­ta adat­köz­lé­sük­kel hasz­nos ada­lé­kok a tár­gyalt kér­dé­sek tör­té­ne­té­hez. Ha­son­ló tény­köz­lő kis dol­go­za­tai je­len­tek meg a nyitrai Híd ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő Ma­gyar Al­bum (1941–1944) an­to­ló­gia­so­ro­zat­ban; a II. szám­ban pl. Ré­gi te­met­ke­zé­si szo­ká­sok cím­mel – az adat­sze­rű köz­le­mény nagy ré­szét egy beckói, 18. szá­za­di te­me­té­si jegy­zék töl­ti ki: a te­me­tés­re ha­gyott hat­száz fo­rin­tot az örö­kö­sök hu­szon­öt pont­ba fog­lalt jegy­zék sze­rint hasz­nál­ják fel, s eb­ben a ko­por­só­dí­szí­tés­től kezd­ve a ze­né­sze­kig min­den gyász­kel­lék­ről gon­dos­kod­nak. A Ma­gyar Csa­lád­tör­té­ne­ti Szem­lé­ben je­lent meg a Nyitramegye ne­mes csa­lád­ja­i­nak ki­vo­na­tos jegy­zé­ke 1572–85 évek kö­zött cí­mű (1940, 155 p.) dol­go­za­ta. A Csá­szár Ist­ván szer­kesz­tet­te, A Toldy-Kör Év­köny­ve­i­ben is van egy rö­vi­debb ta­nul­má­nya és két is­me­ret­ter­jesz­tő cik­ke. A vajkaszéki insurrectio és Gellemegye (1940, 98–104. p.) cí­mű ta­nul­mány­ban Szé­kely Ot­to­kár nyo­mán az egy­há­zi ne­mes­ség ki­ala­ku­lá­sát és meg­osz­lá­sát fog­lal­ja ös­­sze, majd az esz­ter­go­mi egy­ház négy szé­ke (a verebélyi, az érsekléli, a szentgyörgyi és a vajkai) kö­zül ez utób­bi­nak a tör­té­ne­tét is­mer­te­ti; a szék az 1809. évi ne­me­si fel­ke­lés­be még 12 lo­vast és 50 gya­lo­gost ál­lí­tott ki (vajkai, keszölcési, doborgazi, bacsfai, mórocz- és pinkekarcsai la­ko­sok­ból). Az Ap­ró­sá­gok Po­zsony múlt­já­ból cí­mű­ben (1942, 113–116. p.) a vá­ros őr­zé­sét szol­gá­ló és a vár­őr­ség­gel együtt­mű­kö­dő haj­dú­vá­ros in­téz­mé­nyé­ről ír, en­nek köz­pont­ja a ma is lát­ha­tó Mi­hály-ka­pu volt, a Ré­gi ru­hák cí­mű (1943, 154–156. p.) kis ér­te­ke­zé­sé­ben le­vél­tá­ri ada­to­kat idéz­ve a drá­ga és az egy­sze­rű öl­tö­ze­te­ket mu­tat­ja be.
Ethey Gyu­la ti­pi­kus re­gi­o­ná­lis tör­té­net­író, lel­kes lo­kál­pat­ri­ó­ta, akit min­den ér­de­kel, ami la­kó­he­lye és köz­vet­len kör­nyé­ke tör­té­ne­té­vel, tör­té­nel­mé­vel és éle­té­vel kap­cso­la­tos. Mód­sze­re, akár­csak Alapy Gyu­láé, po­zi­ti­vis­ta és adat­fel­tá­ró jel­le­gű, de a né­pek ba­rát­sá­gát és a szlo­vák–ma­gyar együtt­élés fon­tos­sá­gát ko­má­ro­mi tör­té­nész kol­lé­gá­já­nál sok­kal nyo­ma­té­ko­sab­ban hang­sú­lyoz­za és kép­vi­se­li.

 

Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád indulása és első költői korszaka

A köl­tő és esz­té­ta Tő­zsér Ár­pád négy év­ti­ze­des mun­kás­sá­gá­val ma­ra­dan­dó­an be­ír­ta a ne­vét a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ba. El­ső (an­to­ló­gi­ás) je­lent­ke­zé­se után (1958) lé­nye­gé­ben a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet él­vo­na­lá­ba ke­rült, s köl­tői eré­nye­it a het­ve­nes évek­ben még in­kább öreg­bí­tet­te. A poeta doctus jel­leg­ze­tes tí­pu­sa, aki el­ső köl­tői meg­nyil­vá­nu­lá­sa óta ki­tar­tó küz­del­met vív ön­ma­gá­val a kor­sze­rű­ség, a meg­úju­lás és a mi­nő­sé­gi köl­té­szet ér­de­ké­ben. Az „örök új­ra­kez­dő” – ahogy ma­gá­ról val­lot­ta egy be­szél­ge­tés­ben –, mert nem akar le­ma­rad­ni, nem akar „se­reg­haj­tó” len­ni a köl­té­szet meg­újí­tá­sát je­len­tő min­den­na­pi küz­de­lem­ben. Nagy­fo­kú tu­da­tos­ság­gal és el­hi­va­tott­ság­gal in­dult a pá­lyá­ja. Egyi­ke volt azok­nak, akik­nek ne­vé­hez a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­ra meg­úju­lá­sa fű­ző­dött 1945 után Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. És az sem vé­let­len, hogy (le­szá­mít­va el­ső pró­bál­ko­zá­sa­it) köl­tői mun­kás­sá­gát szin­te ki­vé­tel nél­kül a meg­kü­lön­böz­te­tett mű­gond jel­lem­zi. Ko­ráb­bi kö­te­te­i­ben az iro­da­lom és a tár­sa­da­lom lét­kér­dé­sei irán­ti fo­gé­kony­ság­ra is fel­fi­gyel­he­tünk. Ke­vés köl­tő van a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban, aki an­­nyi­ra fi­gye­lem­mel kö­vet­né a 20. szá­za­di köl­té­szet vál­to­zá­sa­it és meg­úju­lá­sát Ma­gyar­or­szá­gon és szer­te a vi­lág­ban, mint ő. A meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem a fi­lo­zó­fi­ai és a lét­prob­lé­mák­ra is ki­ter­jed, el­ső­sor­ban azok­ra, me­lyek meg­ha­tá­ro­zói le­het­nek a lí­ra kor­szak­vál­tá­sá­nak és meg­újí­tá­sá­nak.
In­du­lá­sa ele­jén szá­má­ra a köl­té­szet ön­nön lé­tét meg­ha­tá­ro­zó és „ösz­tö­ne­it fe­gyel­me­ző” for­ma is volt, „a fi­zi­ká­lis tra­gé­dia nél­kü­li ka­tar­zis és túl­élés le­he­tő­sé­ge. Az ösz­tön – tett – for­ma kép­let­ben az ösz­tön he­lyé­re csak ké­sőbb ke­rült a gon­do­lat” – mond­ta pá­lyá­já­ra emlékezve.1 Sa­já­tos he­lyét a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­ban meg­ha­tá­roz­za az is, hogy nem­csak köl­tő­ként, iro­da­lom­kri­ti­kus­ként és mű­for­dí­tó­ként tart­juk szá­mon, ha­nem köz­író­ként, szer­kesz­tő­ként, iro­da­lom­szer­ve­ző­ként és fő­is­ko­lai, majd egye­te­mi ok­ta­tó­ként is.
Úgy kez­dő­dött az ő éle­te is, mint sors­tár­sa­ié. Már gyer­mek­ko­rá­ban ráz­ta őt a tör­té­ne­lem: há­rom­éves, ami­kor 1938 no­vem­be­ré­ben (a bé­csi dön­tést kö­ve­tő­en) „ha­zát vált” anél­kül, hogy szü­lő­föld­jét el­hagy­ta vol­na. A tör­té­ne­lem ke­gyet­len gri­ma­sza azon­ban elő­ször 1945-ben, a há­bo­rú be­fe­je­zé­se után éri őt és csa­lád­ját. A „nem­ze­ti de­mok­ra­ti­kus for­ra­da­lom­nak” csú­folt cseh­szlo­vá­ki­ai ese­mé­nye­ket mi­nő­sí­ti, hogy a fék­te­len ma­gyar­ül­dö­zés mi­att 1947 feb­ru­ár­já­ban szü­le­i­vel együtt me­ne­kül­nie kel­lett a szü­lő­föld­ről, csak így tud­ták ugyan­is el­ke­rül­ni a cseh­or­szá­gi de­por­tá­lást. A „zöld ha­tá­ron” Ma­gyar­or­szág­ra szök­tek, s egy­éves hon­ta­lan­ság után, 1948-ban tér­het­tek csak ha­za. Szá­má­ra a ha­za­té­rés csak „idő­le­ges” volt, és a hét­vé­ge­ket je­len­tet­te. Ele­mi is­ko­lá­it ugyan­is a szü­lő­fa­lu­já­ban kezd­te, a kö­rül­mé­nyek mi­att azon­ban szü­lei – elő­re­lá­tó pa­rasz­ti böl­cses­ség­gel – úgy dön­töt­tek, mind­ad­dig Ma­gyar­or­szá­gon (Pa­gony­ban, ma: Szilaspagony) já­rat­ják őt is­ko­lá­ba, amíg a ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nem biz­to­sít­ják. Ál­ta­lá­nos is­ko­lai ta­nul­má­nya­it, me­ne­kült di­ák­ként, Ma­gyar­or­szá­gon vé­gez­te, és csak 1950-ben, a po­li­ti­kai hely­zet vál­to­zá­sa, és a ma­gyar­kér­dés rész­le­ges ren­de­zé­se után vált le­he­tő­vé, hogy vég­ér­vé­nye­sen vis­­sza­fo­gad­ja a szü­lő­föld. A szü­lői dön­tés alap­ján az új tan­évet már Ri­ma­szom­bat­ban kezd­te. Az egy­ko­ri kis­di­ák leg­na­gyobb szo­mo­rú­sá­ga az volt, hogy a ret­te­gett szö­ké­sek és a til­tott ha­tár­át­lé­pé­se­ket kö­ve­tő „ha­tó­sá­gi” bün­te­té­sek után egy­szer sem pró­bál­hat­ta ki a „szép fe­hér, me­rí­tett pa­pí­ron” ké­szült út­le­ve­lét, me­lyet 1950 ta­va­szán ve­he­tett kéz­be. Ez az ér­zés – a Ge­ne­zis cí­mű kö­te­té­nek elő­sza­va sze­rint – év­ti­ze­dek múl­tán is élén­ken él em­lé­ke­ze­té­ben.
A ha­zát­lan­ság szo­mo­rú él­mé­nye­it idé­zi ké­sőbb a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség­tör­té­ne­lem­ből cí­mű ver­sé­ben is. A hét­vé­ge­ket ott­hon töl­tő kis­di­ák „jó har­minc ki­lo­mé­te­res” gya­log­lá­sa­it (Sal­gó­tar­ján­tól ha­zá­ig) örö­kí­tet­te meg a Gya­log Péterfala ha­tá­rá­ban cí­mű köl­te­mé­nyé­ben. Medvesalja és Ró­na­te­tő ka­nyar­gó he­gyi út­jai ek­kor vé­sőd­tek egy élet­re szó­ló­an az em­lé­ke­ze­té­be. Meg­hitt és meg­ej­tő az az em­lé­ke­ző múlt­idé­zés, me­lyet a Ge­ne­zis­ben szen­telt nem­csak me­ne­kü­lé­se­i­nek, ha­nem el­ső köl­tői kor­sza­ka fel­idé­zé­sé­nek is. Rész­ben az adós­ság ké­sői tu­da­to­sí­tá­sát is je­lez­te, hogy – év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb – a már em­lí­tett be­szél­ge­tés­ben a múl­tat „va­ló­ban be kel­le­ne val­la­nom” gon­do­la­tát meg­tol­dot­ta az­zal a fel­is­me­rés­sel, hogy „a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság há­bo­rú utá­ni meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ból, tra­gé­di­á­i­ból egy Musza Dag negy­ven nap­ja ha­tá­sú mű­vet le­het­ne ír­ni”. Va­ló igaz, má­ra jócs­kán el­fej­tőd­tek ezek az évek. Ho­lott – és most Tő­zsért idéz­zük – „a nagy, tör­té­nel­mi bo­csá­nat­ké­ré­sek kö­ze­pet­te ta­lán mi is meg­ér­de­mel­nénk egy bo­csá­nat­ké­rő szót az il­le­té­ke­sek­től, az egyéb ak­tu­á­lis jó­vá­té­te­lek­ről már nem is szól­va”.
A ri­ma­szom­ba­ti „ki­té­rő” után éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zó ál­lo­má­sa Ko­má­rom lesz, ahol 1951-ben meg­nyi­tot­ták az el­ső ma­gyar nyel­vű gim­ná­zi­u­mot a há­bo­rú utá­ni Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A gim­ná­zi­um di­ák­ja­ként 1954-ben itt érett­sé­gi­zett. In­nen raj­zott ki az a köl­tő­nem­ze­dék (Nyol­cak), mely­nek sors­for­dí­tó sze­re­pe volt iro­dal­munk fej­lő­dé­sé­ben. Egy idő­ben Ko­má­rom­nak (esz­mé­lé­se szem­pont­já­ból is) meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott, év­ti­ze­dek múl­tán azon­ban – sze­mé­lyes tör­té­nel­me szá­má­ra – „át­ér­té­ke­lő­dött” ez a kép. A ko­ráb­bi „ments­vár­ról” 2000-ben azt val­lot­ta: „ne­kem tu­laj­don­kép­pen nin­cse­nek jó em­lé­ke­im Ko­má­rom­ról. Per­sze, a kom­mu­nis­ta to­ta­li­ta­riz­mus leg­sö­té­tebb éve­i­ben (1951–1954-ben) jár­tam oda, s ak­ko­ri­ban bár­hol ta­nul­tam vol­na, min­den­hol a to­ta­li­ta­riz­mus szel­le­mé­vel ta­lál­ko­zom, de ez mit sem vál­toz­tat a té­nyen, hogy az al­ma ma­ter Komároma szá­mom­ra a pri­vát tör­té­nel­mem sötétségkorszaka.”2
Érett­sé­gi után – Zs. Nagy La­jos­sal együtt – a po­zso­nyi egye­tem böl­csész­ka­rá­nak ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja lett. Egy „fél­idő­re” (sze­mesz­ter­re) szólt a bá­tor­sá­guk (mert – ahogy ír­ja – „az is­ko­lai fe­gye­lem for­má­i­ba nem fért be­le iro­dal­mi »sikereinken« nagy­ra hí­zott ön­ér­ze­tünk, de még va­ló­szí­nűbb […] azt nem bír­tuk el­vi­sel­ni, hogy hi­á­nyos szlo­vák tu­dá­sunk mi­att szlo­vák kol­lé­gá­ink fél­nó­tás­ok­ként ke­zel­tek ben­nün­ket”), fél év múl­va vé­ge lett a „ka­land­nak”. Egy­ko­ri ver­se (Lángpiros arc­cal) ta­nú­sá­ga sze­rint: „Lép­tem bő­szen, lángpiros arc­cal, / sem­mit nem fon­tol­va, va­kon, / mint ki sar­kig rúg­ja az aj­tót, / csak­hogy nyög­hes­sen sza­ba­don.” Az Ady meg­fo­gal­maz­ta „en­gem az én fa­lum vár” hi­te él­tet­te ezt a nem­ze­dé­ket is, s így ke­rült Tő­zsér is ab­ba a „kény­szer­hely­zet­be”, hogy más­fél évig szü­lő­fa­lu­já­ban ta­ní­tós­kod­jék. A nosz­tal­gi­át azon­ban szer­te­fosz­lat­ják azok a sú­lyos drá­mák, me­lye­ket kör­nye­ze­té­ben csa­lád­já­val, ro­ko­na­i­val meg­élt. Így az­tán az ott­hon­ma­ra­dás ka­land­ja után a me­ne­kü­lés ér­zé­se lett szá­má­ra az erő­sebb és a meg­ha­tá­ro­zó. 1956-ban a vál­to­zás le­he­tő­sé­ge­it la­tol­gat­va (is­mét) a to­vább­ta­nu­lás mel­lett dön­tött. Így lett Po­zsony­ban a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­la ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja. Mint­hogy a köl­tői pá­lyán már gim­ná­zi­u­mi évei alatt el­in­dult, ez a „me­ne­kü­lés­pszi­chó­zis” egy­szer­re más tar­tal­mat nyert, más táv­lat­tal bíz­ta­tott, el­in­dí­tot­ta őt – egye­bek mel­lett – a szer­kesz­tői, majd a mű­for­dí­tói pályán.3
A köl­tő szá­má­ra az el­ső erő­pró­bát a Turczel La­jos szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja (1958) je­len­tet­te. A nyolc szer­ző kö­zül a kri­ti­ka el­ső­sor­ban Tő­zsér Ár­pád és Cselényi Lász­ló je­lent­ke­zé­sé­re fi­gyelt fel. Fábry Zol­tán sze­rint: „A köl­té­szet a ma­gyar­ság leg­adek­vá­tabb ön­ki­fe­je­zé­se. Pe­tő­fi – Ady – Jó­zsef At­ti­la: min­den­nél szük­sé­ge­sebb, re­á­li­sabb va­ló­sá­gok! Ha nincs köl­té­szet: nincs ma­gyar­ság.” Fábry Zol­tán ez­zel a fo­gad­ta­tás­sal lé­nye­gé­ben a „nyol­cak” sze­re­pét is alá­húz­ta vagy meg­elő­le­gez­te. Még ak­kor is, ha az an­to­ló­gia – Fábry szá­má­ra – „egy­for­mán és egy­szer­re” je­len­tett „örö­met és – csa­ló­dást”. Cselényi és Tő­zsér azon­ban min­den­kép­pen bíz­ta­tó kez­det, „új fe­je­zet” volt szá­má­ra: „ben­nük lát­juk és tud­juk e nyol­cas kar két ve­zér­szó­la­mát, szó­lis­tá­ját” – ír­ta Fábry. Ar­ra a pre­desz­ti­nált sze­rep­kör­re gon­dolt, mely egy élet­re szó­ló­an meg­ha­tá­ro­zó­vá vált mind­ket­tő­jük szá­má­ra. Tő­zsér ver­se­i­ben (köz­tük a Fér­fi­kor cí­mű­ben is) ki­vá­ló kri­ti­kai ér­zék­kel „a vi­lág­gá tá­gu­lás pat­ta­nó di­na­mi­ká­ját” és a „fér­fi­moz­du­lat vi­lág­len­dü­le­tét” di­csér­te Fábry, s a „moz­du­la­tok hi­te­lét” tar­tot­ta meg­ra­ga­dó­nak. „Zse­bé­ben Ajnácskővel, mint egy pa­rit­­tyás Dá­vid áll szem­ben a Gó­li­át­tá tán­tor­gó vi­lág­gal. Tő­zsér az anyameleg va­rázs­lat­tal és a szü­lő­föld-hű­ség­gel tud­ja, lát­ja és bír­ja a vi­lá­got” – ír­ta Fábry. A „Jus­som a szó­ra / igaz­ra szép­re…” gon­do­la­ta­it így jel­le­mez­te: „Itt fér­fi szólt, em­ber szólt az em­be­ri­ség anya­nyel­vén: köl­tő!” Meg­győ­ző­dé­se sze­rint a „vox humana sta­fé­ta­bot­ja […] biz­tos ke­zek­be ke­rült”. A „vox humana” Fábry Zol­tán szá­má­ra (de­rű­sebb órá­i­ban) a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság meg­tar­tó, él­te­tő principiuma volt. (Ez idő tájt Bá­bi Ti­bor tel­je­sít­mé­nyét is ide so­rol­ta.) A se­ma­tiz­mus és a dog­ma­tiz­mus tö­mény kép­te­len­sé­gei szom­széd­sá­gá­ban Fábry nem­csak azt erő­sí­ti meg a „nyol­cak” fel­lé­pé­sé­ben, hogy a fi­a­tal köl­tő­nek jo­ga van őriz­ked­ni a „pár­tos­ság ima­mal­ma­i­tól”, és az élet tel­jes­sé­gét, szép­sé­gét, örö­mét és fáj­dal­mát fel­mu­tat­ni, ha­nem jól­eső­en ve­szi tu­do­má­sul, „lí­ránk az évek fo­lya­mán fő­ve­szé­lyé­től – a frá­zis­tól – meg­sza­ba­dult”, s köl­tő­ink őszin­téb­bek, re­á­li­sab­bak – és így „lí­ra­i­ab­bak, köl­tő­i­eb­bek” lettek.4 Fon­tos ez azért is, mert a se­ma­tiz­mus és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus göd­rei ez idő tájt még ta­ka­rat­la­nok vol­tak.
Ta­lán az el­is­me­rő, szin­te hó­do­ló sza­vak meg a kri­ti­kai fo­gad­ta­tás egy­ér­tel­mű­sé­ge és a meg­fe­lel­ni aka­rás fel­fo­ko­zott igé­nye is köz­re­játsz­ha­tott ab­ban, hogy az iga­zi be­mu­tat­ko­zás­ra, egy önál­ló kö­tet­re éve­ket kel­lett vár­ni. A Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­te­te ugyan­is csak 1963-ban je­lent meg. Sze­re­pe le­he­tett eb­ben két­éves sor­ka­to­nai szol­gá­la­tá­nak is, leg­fő­kép­pen azon­ban an­nak, hogy szá­má­ra az írás küz­de­lem volt, sa­ját be­val­lá­sa sze­rint „min­dig is las­san, gyöt­rőd­ve” írt.5 A kor­tár­sa­kat is meg­lep­te, hogy el­ső önál­ló kö­te­té­ben vi­szony­lag ke­vés volt az új vers. „A mind­ös­­sze öt­ven­há­rom ver­set (s eb­ből az an­to­ló­gia ti­zen­nyolc ver­sét is) ma­gá­ban fog­la­ló Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­tet­ben több mint tíz év ter­mé­se fek­szik” – ír­ta Turczel La­jos. A „ter­mé­ket­len­ség” okát Turczel a köl­tő mun­ka­mód­szer­ében, a „lí­rai él­ményt hos­­szan ér­le­lő, szi­go­rú igé­nyes­sé­gé­ben és […] ver­ba­liz­mus­tól men­tes, lé­nyeg­re tö­rő szűk­sza­vú­sá­gá­ban” látta.6 Ös­­sze­füg­gött ez – vél­he­tő­en – az­zal is, hogy a köl­té­szet lép­té­ke (ma­gyar vi­szony­lat­ban kü­lö­nö­sen) hi­he­tet­le­nül meg­vál­to­zott ezek­ben az évek­ben.
A Mo­gor­va csil­lag min­den két­sé­get ki­zá­ró­an a sok­fé­le út­ke­re­sés s a meg­an­­nyi él­mény, le­he­tő­ség fel­vil­lan­tá­sa volt. Úgy ke­res­te a ki­bon­ta­ko­zást, ahogy je­les köl­tő­ink mind­egyi­ke: a köl­tő­egyé­ni­sé­gek­re fi­gyelt, jó mes­te­re­ket ke­re­sett és ta­lált is a ma­ga szá­má­ra. Turczel La­jos sze­rint „a kö­tet anya­gá­nak nagy ré­sze, leg­alább négy­ötö­de az »illyési korszak« szülötte”.7 Il­­lyés Gyu­la két­ség­te­le­nül meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott a fi­a­tal Tő­zsér köl­tői fej­lő­dé­sé­ben, fő­leg az irá­nyok és a tá­jé­ko­zó­dás kér­dé­sé­ben volt el­iga­zí­tó, de a té­ma- és a for­ma­ke­re­sés dol­gá­ban is. A fa­lu- és ter­mé­szet­él­mény epig­ram­ma­sze­rű meg­for­má­lá­sa­i­ban is két­ség­te­le­nül Il­­lyés ha­tá­sa ér­vé­nye­sült ná­la, az em­be­ri ki­szol­gál­ta­tott­ság ese­te­i­ben azon­ban Jó­zsef At­ti­la, a mi­to­lo­gi­kus vo­ná­sok és a folk­lór fel­lel­he­tő ele­me­i­re, il­let­ve a bal­la­dai hang­vé­tel­re vi­szont Nagy Lász­ló le­he­tett a pél­da. Ezt a ha­tást ön­ma­ga is meg­erő­sí­tet­te a Gya­log egy vers ha­tá­rá­ban cím­mel írt val­lo­má­sos pró­zá­já­ban (Ge­ne­zis), ami­kor az „elé­ge­det­len­ség ma­gam­mal s a vi­lág­gal” és a „csak azért is!” ma­ga­tar­tá­sá­ból szü­le­tett ver­sei „el­len­áram­la­ta­ként” Il­­lyés Gyu­lát em­lí­ti („nem a ter­mé­szet- és tárgy­le­író köl­tő, ha­nem a nem­zet­men­tő, a népt­ri­bun von­zott Il­­lyés ver­se­i­ben”). Il­­lyés kul­tu­szát erő­sít­het­te az is, hogy gim­na­zis­ta éve­i­ben, 1952-ben, a Jó­kai-szo­bor vis­­sza­ál­lí­tá­sá­nak ko­má­ro­mi ün­nep­sé­gén (Ve­res Pé­ter és Urbán Er­nő tár­sa­sá­gá­ban) Il­­lyés Gyu­la is részt vett, így ő lett szá­má­ra „az el­ső va­ló­sá­gos, hús-vér köl­tő”. Ez a „ta­lál­ko­zás” per­sze a vé­let­len mű­ve volt, köl­tői pél­da­ké­pei meg­vá­lasz­tá­sá­ban a köl­tői ha­bi­tus ro­kon­sá­ga, kö­ze­li­sé­ge ját­szott meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet. Turczel „bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­mu­sá­ra” vo­nat­ko­zó fel­ve­tés­re utal­va (e ha­tá­sok 1956 tá­ján ér­ték) em­lí­ti a köl­tő: „…ha ezt a dif­fe­ren­ci­á­ló­dást az en­gem ért ha­tá­sok­kal akar­nám ki­fe­jez­ni, ak­kor azt kel­le­ne mon­da­nom, hogy Jó­zsef At­ti­la és Il­­lyés mel­lé Nagy Lász­lót is mes­te­rem­mé fogadtam.”8
Er­re a je­len­ség­re Bata Im­re is fel­fi­gyelt. El­ső ver­ses­kö­te­té­ről ezt ír­ta: „Ka­ma­szos dal­hang­ja Pe­tő­fi­re, ver­se­i­nek in­tel­lek­tu­á­lis jel­le­ge Il­­lyés­re, in­du­la­ti ere­je pe­dig Nagy Lász­ló­ra em­lé­kez­te­ti azt, aki a Mo­gor­va csil­la­got olvassa.”9 A kri­ti­kus a köl­tő fe­ne­ke­dő vagy „splee­nes” ver­se­it (Kár­ho­zat, Ke­se­re­det­ten) tart­ja a ko­rai Nagy Lász­ló hang­já­nak, Tő­zsér vi­szont úgy vé­le­ke­dik, hogy az „Il­­lyés és Jó­zsef At­ti­la hang­ján szó­ló népt­ri­bun s a vi­lág­fáj­dal­mas és lá­za­dó By­ron mel­lett egy mag­zat-Baude­laire is meg­moz­dult bennem”.10 Ez utó