Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2021/2

Impresszum 2021/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXIII. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

LISZKA JÓZSEF: “eszt elne dobáld…” A deponia pia: “szent raktár” vagy a “szent szemét”
SIMON ATTILA: Az 1918–19-es államfordulat első hetei Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón
GODZSÁK ATTILA: A dél-alföldi szlovák települések pártpreferenciáinak vizsgálata (1931–1947)
KARA ANNA: A Mécs-hagyaték és -versadatbázis a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárában
DUDÁS RÓBERT GYULA: A hagyományos és a gazdasági diaszpóra magyarságképe
MÁDI GABRIELLA: A kisebbségi lét jelegzetességeinek megjelenése a két világháború közötti Kárpátalján Tamás Mihály és Ivan Olbracht prózájában
MIERKA DÓRA: Nemzetiségi műsorválasztás a szlovák közszolgálati televízióban

Közlemények

FÜLÖP LÁSZLÓ: Gróf Pálffy Kata, Illésházy nádorné vagyona 1612-ben

Agora

BAKI ATTILA–GYUROVSZKY LÁSZLÓ: A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább. Szlovákiai magyar választók és szlovákiai magyar pártok 1990–2020

Könyvek

Jan Keller: Společnost věčného mládí (Lampl Zsuzsanna)
Fedinec Csilla–Csernicskó István: Nyelvi Kirakós Kárpátaljáról. Történeti és politikai dimenziók (1867–2019) (Mádi Gabriella)
Papp Klára–Püski Levente–Novák Ádám (szerk.): A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása (Bodnár Krisztián)
Orosz István: Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról (Bodnár Krisztián)

„eszt elne dobáld…”

Rainer Maria Rilke, 1907-ben, feleségéhez írott levelében, egy Cézanne-kép kapcsán úgy fogalmaz,[1] hogy annak mintha minden egyes részlete tudna az összes többiről,[2] s ez a megfigyelés a széles értelemben vett kultúra rengeteg (szinte minden) vetületére érvényes. Az alábbiakban olyan jelenségkomplexumot szeretnék bemutatni, amelyeknek egyes „szereplői” első látásra talán messze állnak egymástól, de mintha mégis mindegyik nemcsak hogy „ismerné” az összes többit, hanem szoros rokonságban is állanának egymással.

A különféle búcsújáróhelyeken vagy még inkább, valami oknál fogva kiemelt fontosságúnak ítélt, gyakran temetői kápolnákban a szó szoros értelmében vett fogadalmi tárgyak (képek, szobrok stb.) mellett gyakran tapasztaljuk, hogy megjelennek olyan holmik is, általában idejétmúlt vagy sérült tárgyak, amelyek eredendően nem fogadalmi (votív) célokból készültek. Ez a jelenség, ahogy arról Hans Dünninger beszámol, már a bajor vallási néprajz egyik meghatározó alakjának, Lenz Kriss-Rettenbecknek is feltűnt, aki „bizonyos holminak a megsemmisítést megkerülő félrerakásáról” beszélt, ám ezeket a fogadalmi tárgyakkal egyenértékűként kezelte. (Dünninger 1978, 239. p.) Ezzel szemben Hans Dünninger, egy kis esettanulmány keretében azt bizonyítja, hogy ezekben az esetekben egészen más indítékról van szó. Egy, a felesége családjához tartozó, frankföldi erdei kápolna kapcsán elmondja, hogy az építmény belterében időről időre idegen tárgyak jelentek meg. Hol egy rózsafüzér, hol egy szentkép, majd egy régi katekizmus, illetve egy budapesti kiadású, német nyelvű imakönyv[3] három kiadása is. Utóbbiak alighanem egy, Magyarországról a második világháború után Németországba telepített német család birtokából kerülhettek az ő kápolnájukban, miközben nekik semmilyen magyarországi német rokonságuk nem volt. Nyilvánvaló tehát, hogy valaki ezektől a tárgyaktól úgy akart „megszabadulni”, hogy azért egyszersmind „méltó helyen” is tudhassa őket. Később, amikor a családi kápolna felújítása került napirendre, a család őt, Dünningert bízta meg a munkálatok irányításának lebonyolításával. Aki a szanálás végén az építményben található holmi közt selejtezve egy csomó tárgyat a továbbiakban nem megőrzendőnek ítélt, és az építkezési vállalkozót (kőművest) azzal bízta meg, hogy az építési hulladékkal együtt ezeket is „takarítsa el”. Néhány nap múlva fejcsóválva jelent meg a kőműves, mondván, hogy azokat „a dolgokat” mégsem lehet csak úgy a szemétbe rakni, ezért úgy döntött, hogy majd a kertjében, ha a szomszédok nem lesznek otthon, inkább elégeti őket. A harmadik eset szintén ehhez a kápolnához kapcsolódik. Egy falubeli asszony egyszer megszólította Dünningert, volna-e kifogása az ellen, ha egy régi Mária-képet felakasztanának az erdei kápolna egyik oldalfalára. Dünningernek nem volt ellenvetése, s még azt is megjegyezte, köszöni, hogy szólt neki, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban hordják oda,…

Az 1918–19-es államfordulat első hetei Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón

Az 1918 őszétől kezdődő egy év Közép-Európában eseményekben és fordulatokban rendkívül gazdag időszak volt, amikor a nagy háború ugyan hivatalosan már véget ért, de mindaz, amit a háború jelentett – az erőszak, a nélkülözés, a fegyveres megszállás, az internálás, a statárium stb. – tovább folytatódott. A jelen tanulmányban azt próbálom bemutatni, hogy a magyar nyelvterület északi peremén fekvő Losoncon, Rimaszombatban és Rozsnyón hogyan zajlott le az őszirózsás forradalom és miként került a nógrádi és a két gömöri település csehszlovák megszállás alá. A dolgozat nagyrészt korábban fel nem dolgozott levéltári forrásokra és a korabeli helyi sajtóra épül.

Az őszirózsás forradalom és következményei

A háború utolsó évére Magyarország megfáradt és megosztott országgá vált. A lakosság döntő többségének ekkorra már elege volt mindabból, ami a háborúval járt: a pótkávéból, a jegyrendszerből, abból, hogy a fiúk, férjek, apák évek óta távol vannak, az itthon maradt feleségek, anyák, özvegyek számára pedig egyre nehezebb az élet. Így volt ez Nógrádban és Gömörben is, nem véletlenül írta a Rimaszombatban megjelenő vármegyei közlöny 1918 farsangján, hogy „ma tele vagyunk panasszal, jajjal és sopánkodásokkal, elfásult a szívünk, fásult lett a kedélyünk és rossznak ismertünk meg mindent, ami azelőtt kedves volt, ami azelőtt jó volt, még az embereket is”.[1] 1918 őszén pedig ezt még tetézte a spanyolnáthajárvány, amely mindkét régióban szép számmal szedte áldozatait. Mindez pedig lényegében megágyazott annak, hogy amikor 1918 őszén már a nyilvánosság számára is kiderült, hogy a háború elveszett, elemi erővel törjön fel a lakosságból az előző években felhalmozódott feszültség és elkeseredés. 1918. október 24-én, Budapesten megalakult a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács, amely a következő napokban fokozatosan átvette az utca fölötti irányítást, október 31-én pedig az uralkodó – engedve a nyomásnak – Károlyi Mihályt nevezte ki miniszterelnökké. Ezzel győzött a polgári-demokratikus forradalom, amelynek következő állomásaként – miután Károly közben lemondott a trónról – november 16-án az ország államformáját köztársaságivá változtatták és kikiáltották a Magyar Népköztársaságot.

Bár sem a közlekedés, sem a hírközlés gyorsasága nem volt a maihoz mérhető, a vizsgált három város meglehetősen gyorsan reagált a pesti eseményekre.

Gömör vármegye 1918. október 25-én Rimaszombatban megtartott rendkívüli megyegyűlésén ugyanis – miután a jelenlévők elbúcsúztatták a vármegye frissen elhunyt alispánját, Bornemissza Lászlót – Szent-Ivány József emelkedett szólásra, s gyújtó hangú beszédben szólította fel a megyegyűlést, hogy álljon ki a Pesten kibontakozó demokratikus átalakulás mellett, s tegyen meg mindent az…

A dél-alföldi szlovák települések pártpreferenciáinak vizsgálata (1931-1947)

A vizsgálati módszerek és célkijelölés

Először is tisztáznunk kell a vizsgálati módszert és területet. A választási földrajzot kívánjuk alkalmazni a kérdéskör vizsgálatához. A választási földrajz a társadalomföldrajzon belül elhelyezkedő politikai földrajz egyik meghatározó területe. (Hubai 2018, 6. p.)

A modern választási földrajz a 19. század végén alakult ki és a 20. században forrott ki, mint egy ok-okozati kapcsolatot vizsgáló kutatási ág. (Hajdú 2006, 138. p.)

Létezik egy elmélet – földrajzi determinizmus –, mely prekoncepciókat ébreszt a választáskutatókban. A földrajzi determinizmus szerint a földrajzi környezet meghatározó jelleggel bír a társadalmi, gazdasági, politikai folyamatokra. (Hajdú 2006, 137. p.)

A magyarországi országgyűlési választások 1990 után például jellemzően „hangulatválasztások” voltak, ezért is nehéz egy-egy tájegység vagy megye pártpreferenciáiról bármiféle stabil következtetést levonni. Ellenben léteznek olyan tájegységek, melyek jellegzetes ideológiai kötődésüket sokáig megőrzik, illetőleg kevésbé nagy mértékben módosítják, mint akár a környező részek, akár az országos átlag.

Ennek okai több mindenben is kereshetőek, melyek nem is feltétlenül a földrajzi környezetben keresendőek, hanem egyéb okok állhatnak mögötte, jelen kutatásunk egy ilyen vizsgálatot kísérel meg elvégezni, mégpedig az etnikai kötődés szerepét vizsgálja az 1931 és 1947 közötti országgyűlési választások tükrében, különös tekintettel az 1939. évi országgyűlésre. Eredeti kutatásunk egyik fő csapásiránya a magyarországi szlovákság viszonya a szélsőjobboldali (nemzetiszocialista típusú) pártokhoz, ezért fontos az 1939. évi országgyűlés vizsgálata, amikor a legjobban – majdhogynem egyedül – kutatható ez a kérdéskör.[1] De ahhoz, hogy ne tudja a kutatás objektivitását zavarni több jelentős tényező – pl. a protest- és az aktuális választói hangulatból eredő szavazatok, továbbá az, hogy sok kerületben csupán két jelölt versengett egymással, így az egyetlen ellenzéki párt az összes ellenzéki szavazó egyetlen alternatívájaként működött –, pártcsaládokra bontva meg kell vizsgálnunk a két előtte és két utána lezajlott országgyűlési választást is. Bár kétségtelen, hogy kielégítően az öt választásból egyik sem nevezhető demokratikusnak – a szavazójognál az általánosság elvét tekintve, a jelölteknél pedig egyes pártok tiltását –, így a valós preferenciák is torzulhatnak.

Ezenfelül az 1947-es választásnál már a csehszlovák–magyar lakosságcsere is érintette a vizsgált területünket, ami magában a szavazólakosságban személycserét eredményezett, ennek vizsgálata sem lehetetlen, amennyiben megmaradtak községi szintű választói névjegyzékek 1945-ből és 1947-ből egyaránt. Ezek ismeretében súlyozhatnánk, hogy az esetleges 1945 és 1947 közötti eltérések mennyiben köszönhetők a lakosságcserének. A népszámlálások eltérő eredményeit azonban több minden befolyásolhatja a lakosságcserén kívül is. Maga a háború és közvetlen következményei is követeltek áldozatokat a lakosság soraiból, bár a zsidó és német lakosságon kívül nagyjából azonos arányban. A szlovákok részéről akár pont a szülőföld elhagyásának…

A Mécs-hagyaték és -versadatbázis a Gödöllői Premontrei Apátság Levéltárában

„Kérem szépen, szeretném maguknak elmondani, hogy én hogyan nem találkoztam Mécs Lászlóval! Tudom, ez az első pillanatra hihetetlennek tűnik, pedig higgyék el, hogy igaz. Én vagyok az, aki az életben sohasem találkozott Mécs Lászlóval!”

Sinkó Péter kabarészámának (Sinkó 1981) parafrázisa hű görbe tükre azoknak a fikciós narratíváknak, amelyek Mécs László halála után évtizedekkel később is felbukkantak.

Példának okáért a Confessio című folyóiratban Üzen a rab címmel közöltek (Mécs 1993, 36–37. p.) egy ismeretlen, idézőjeles Mécs-verset. A mű keletkezéstörténetét Nagy Lajos, kosdi[1] református gyülekezeti gondnok jegyezte le. (Nagy 1993, 36–37. p.) Eszerint a költeményt Mécs László 1947-ben,[2] a budapesti Gyűjtőfogházban[3] mondta el cellatársainak. Egyikük, a halálra ítélt katonatiszt[4] Szarka János (1934–2016), a kéznél levő vécépapírra jegyezte fel a verset. Csakhogy Mécs László 1953-ban került fogságba, az említett vers eredeti címe A fogoly bíboros, s valójában az újságíró Marschalkó Lajos (1903–1968) alkotása.

De hamis narratívák Mécsnek nemcsak költeményeivel, hanem költeményeiből kiindulva, habitusával kapcsolatban is születtek. Mint Rónay László (1937–2018) irodalomtörténész summázata a szerzetes költő első plébánosi kinevezése[5] említésekor: „Merőben új, neki való életforma: a szívéhez közel álló emberek sorsában osztozva vezethette őket Isten felé.” (Rónay 1997, 21. p.) A valóságban azonban Mécsnek ehhez semmi kedve nem volt, amit két idézet is bizonyít:

„Mikor ide készülődtem, Méltóságod kegyes volt megígérni, hogy ha a pasztoráció nem felel meg lelkem hajlamainak, akkor kegyeskedik visszadisponálni Jászóra. – Immár harmadik hónapja vagyok itten s lelkem nem tud belehelyezkedni ebbe a munkakörbe teljesen, amelyben eredményeket csak teljes odaadással lehet elérni. […] Azért kérem Méltóságodat, hogy ha terveivel és a Rend érdekeivel nem ellenkezik, kegyeskedjék engem a pasztoráció alól fölmenteni.”[6]

*

„Az Akarat úgy intézkedett, […] hogy én plébános legyek Nagykaposon, ami legtávolabbi álmaimban sem szerepelt. Akaratom és vergődéseim ellenére, így hozott az akarat a primitív élethez, a barázdához, a paraszthoz, a szegényekhez, a hétköznapiakhoz, a szürkékhez, akik között úgy éreztem magam, mint egy inkognito királyfi a harmadosztályú váróteremben…”[7]

Ugyanakkor Mártoncsik József önmaga számára is alkotott egy új narratívát: költői énje szerzői álnév mögé bújva jelent meg a nyilvánosság előtt. A közismert Mécs Lászlón kívül még másik hármat is használt: a Mécstászkyt,[8] az Élő Illést[9] és a Pannonius Anonymust.[10] S nem feledkezhetünk meg sajátságos premontrei „névjegyéről” sem – a zsolozsma horáit indító verzikulus rövidítéséről –, amely 73[11] verskéziraton, valamint önéletrajzi írásán,[12] a lap tetején olvasható: D i a…

A hagyományos és a gazdasági diaszpóra magyarságképe

1. Bevezetés

Ma a világon nagyjából 15 millió olyan személy él, aki magát magyarnak tartja. Ebből nagyjából 9,8 millió fő él Magyarország jelenlegi határain belül, a többi pedig a diaszpórában, akiket határon túli magyaroknak, illetve emigránsoknak nevezünk.

Írásomban – miután átgondolom, s kibővítem a diaszpóra fogalmát, alkalmazva a magyar helyzetre – a különféle diaszpóracsoportok képviselőinek válaszát vizsgálom, s ez alapján szeretném kimutatni a magyar nyelvű közösségek elengedhetetlen szerepét a magyarság megtartásának feladatában. Teszem ezt azért is, mivel meggyőződésem, s ezt is szeretném írásomban bizonyítani, hogy a diaszpóra megmaradásának kérdése összefügg azzal, hogy küldünk-e megfelelő lelkipásztorokat a – ma már missziósnak tekinthető – magyarlakta vidékekre.

2. A diaszpórakutatásról

2.1. A diaszpóra fogalma

A diaszpóra kifejezésnek számos értelmezése van. Az eredeti görög kifejezés, a διασπορά szó a magok elvetését, illetve szétszóródását jelenti. A köznapi értelemben vett diaszpóra meghatározás arra vonatkozik, amikor egy-egy etnikum vagy vallás követője, illetve valamilyen közösség valamely kényszer hatására elhagyja a szülőföldjét, és a világ egy másik pontján, más népek közé kerülve folytatja tovább életét, többé-kevésbé megismerve az új kultúrát, s azt beépíti saját életébe, saját szokásai, életkörülményei közé. Természetesen az új környezet szokásai nagy hatással vannak rá, de identitását megőrizve az eredeti nemzetiség tagjának tartja magát. Lényegét érintve a diaszpóra egy adott országban jelen levő nagyobb létszámú, az ország eredeti népességétől eltérő népcsoport, amely tartósan az adott területen telepedett le.

A diaszpóra kialakulásának fő követelménye az emigráció. Az emigráció – az Idegen szavak szótára szerint: „Az állam területének (…) önként vagy kényszerűségből történő tartós, tömeges elhagyása” (Bakos 2003) – tehát egy olyan tevékenység, amikor egy országot lakosa elhagyja azzal a céllal, hogy egy idegen országban vagy területen telepedjen le, ott egzisztenciát alakítson ki. A másik ország vagy terület szempontjából ez a tevékenység az immigráció.[1]

Az emigráció jelenségén belül egy külön pont a kulturális, azon belül is a vallási migráció kérdése. A kulturális migrációt vizsgálva kijelenthetjük, hogy „a kulturális migráció nem más, mint hogy az egyes földrészekre, országokra vagy országrészekre jellemző szokások, az ember és az információ áramlása révén távoli területekre is eljutnak, integrálódnak.” (Hautzinger–Hegedűs–Klenner 2014, 16. p.) T. S. Eliot szerint a kultúra és a vallás között eltéphetetlen kötelék áll fenn: „minden egyes kultúra a vallással együtt jelent meg és bontakozott ki.” (Eliot 2003, 17. p.)

Vallási emigráción jelen írásomban azt értem, amikor egy-egy adott terület egyházi vezetése megtapasztalja, hogy híveinek egy része új lakóhelyet választott magának, s oda, az emberek lelkipásztori ellátása céljából vallási szolgáltatást nyújtó személyt enged vagy küld. A kiérkezett…

A kisebbségi lét jellegzetességeinek megjelenése a két világháború közötti Kárpátalján Tamás Mihály és Ivan Olbracht prózájában

Bevezetés

A ma Kárpátaljaként ismert régióban több etnikum, nyelv, kultúra, felekezet képviselői élnek egymás mellett. Ez leginkább a régió fordulatos történelmével magyarázható, hiszen csak a 20. században számos államalakulathoz tartozott a terület. Az első világháború után Kárpátalja Csehszlovákia kötelékébe került, amelynek vezetése arra törekedett, hogy nemzetállamot hozzon létre, ez a törekvés pedig nem minden esetben kedvezett az ország kisebbségeinek. (Csernicskó 2019, 117. p; Szakál 2017a, 35. p.) A mai Kárpátalja területén a ruszin nemzetiségűek voltak többségben, őket a kor népszámlálási adatai szerint létszámban a magyarok követték. (Molnár D. 2018) Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával azonban a kárpátaljai magyarság először élte meg azt, hogy az országban, amelyhez politikailag tartoznak, nem a többségi nemzet részei, s kisebbségbe kerültek. A helyi magyar irodalom művelői számára nagyobb törést jelentett ez a változás, mint mondjuk az erdélyi magyar irodalom esetében, hiszen utóbbi egy jóval önállóbb egységet alkotott évszázadokra visszamenően magyar kötelékben is. Szlovenszkó és Ruszinszkó azonban sokkal erősebben kötődött Budapesthez mind gazdasági, mind kulturális szempontból, hiszen sokkal közelebb estek a fővároshoz. (Szvatkó é.n.) A magyar könyvkiadás viszonylag hamar kiheverte a politikai megrázkódtatást, kis idő múlva különböző irodalmi folyóiratok is újraindultak. Korábbi hasonló témájú kutatásaimból (Mádi 2020) már bizonyítást nyert, hogy a regények lapjain életre kelnek azok a társadalmi folyamatok, amelyek között azok születtek, feltéve, hogy a szerző a saját korabeli közösségek életét ábrázolja a művében. Ebből kiindulva választottam elemzésre két olyan szerző prózáját, akik a csehszlovák Kárpátaljáról írtak. Tamás Mihály Két part közt fut a víz című regénye részben az államfordulatot követő időszak Kárpátalja, részben Budapest társadalmi, politikai viszonyaiba enged bepillantást, míg Ivan Olbracht Átok völgye című novelláskötete a Kárpátalja hegyvidékén élő zsidó közösség társadalmát, a vallás jegyében megélt mindennapjait hivatott szemléltetni. Mivel azonban egy magyar és egy cseh szerző művei alapján vizsgálom a kárpátaljai nemzetiségek helyzetét, így két igen eltérő nézőpont összevetésére nyílik lehetőség.

Kárpátalja a csehszlovák korszakban

Csehszlovákia 1918. október 28-án jött létre egyesítve Csehországot, Morvaországot, Cseh-Sziléziát Szlovákiával, 1919 folyamán pedig kiegészült a mai Kárpátalja teljes területével. Az újonnan alakult állam célja az volt, hogy nemzetállamként működjön, a kisebbségek jogainak védelme nem játszott különösebb szerepet az alkotmány 1920-as elkészülésénél. (Csernicskó–Fedinec 2019) Az első világháborút lezáró békerendszert a győztesek által szabott feltételek alakították, a háborúból vesztesként kikerülő Magyarország követei ugyan tehettek megjegyzéseket, bemutathatták az elcsatolandó területek etnikai térképét, ám maguk is tisztában voltak azzal, hogy a már megszületett döntésre ezek nem lesznek semmilyen hatással, hiszen azok sokkal inkább stratégiai szempontból születtek, semmint etnikai szempontok figyelembevételével. 1919…

Nemzetiségi műsorszolgáltatás a szlovák közszolgálati televízióban

Bevezetés

A közszolgálati műsorszolgáltatók működési szempontjukat tekintve a legtöbb európai országban hasonló elvekre támaszkodnak. A közszolgálati médiaszolgáltatás alapjai elsősorban a közvélemény kiegyensúlyozott informálására vonatkoznak, kereskedelmi érdekek nélkül, technikailag széleskörűen hozzáférhetők olyan programok bemutatásával, amelyek képet nyújtanak a társadalomról és mentesek a diszkriminációtól. A közmédiának mindenki számára elérhetőnek kellene lennie, beleértve a nemzeti kisebbségeket is.

A szlovák közszolgálati média, a Rozhlas a televízia Slovenska (a továbbiakban RTVS), tevékenységét a nyilvánosságnak nyújtott szolgáltatásként deklarálja, a lakosság koncessziós díjaiból finanszírozzák. Az RTVS fő feladatait ay 532/2010 Z. z. számú Törvény 5. §-a határozza meg. Ez magában foglalja a „Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvein a Szlovák Köztársaság lakosságának nemzeti és etnikai összetételének megfelelő időtartamon belüli tartalmilag és regionálisan egyensúlyban levő programok közvetítését”.[1]

Amellett, hogy az európai közszolgálati médiák működésére jellemző egy globális szint, kiemelten fontos az úgynevezett nemzeti vagy regionális szint, amit az erős lokalizáció jellemez. A globális szint bizonyos működési szabályokat, elveket jelent, melyeket a legtöbb európai országban alkalmaznak. „A közszolgálati műsorszolgáltatás politikai kereteit az 1994. december 8-án, Prágában megrendezett, a tömegkommunikáció területén folytatott, politikáról szóló negyedik európai miniszteri konferencia »A közszolgálati műsorszolgáltatás jövője« című határozatával szabta meg. Az Európa Tanács tagországai megerősítették elkötelezettségüket: a programozás és a szolgáltatások szervezése oly módon, hogy széles közönség számára érdekes legyen, és ugyanakkor megfeleljen a kisebbségi csoportok igényeinek.” (Sečík 2008, 21–53. p.)

A nemzeti vagy regionális szint inkább a belső környezeti tényezőkre vonatkozik, különösen az aktuális politikai és társadalmi helyzetre, a média törvény általi szabályozásra, a lakosság nemzetiségi összetételére, igényeire, a médiakultúrára, de a társadalom morális szintjére, demokratikus gondolkodására is. Bár a globalizációs trendek már nagyban befolyásolják a közmédia tartalmi kínálatát is, a szakirodalom úgy véli, hogy ez az ún. globális hálózat inkább decentralizált és erősen lokalizált (Rétfalvi 2012, 388. p.). Sőt, még országos szinten sem egy homogén közegről beszélünk, beleértve a nemzeti kisebbségeket érintő viszonyrendszereket. Éppen ezért a nemzetiségi műsorszolgáltatás vizsgálatánál, az általános működési elvek figyelembevétele mellett, a funkcionalitás és a célcsoport igényeinek pontos definiálása legalább olyan fontos tényezők. A médiakommunikációs szakemberek a befogadó közeget sem egy teljes mértékben a médiaüzenet alárendelt, passzív résztvevőjének tekintik. (Jirák 2015, 223. p.) Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy azon túl, amit a média „kódolva” közvetít, adott esetben a képernyő sugároz, a közönség képes ki-, illetve átértékelni és a maga módján értelmezni vagy úgymond „dekódolni.” (Bajomi-Lázár 2008, 179. p.)

McLuhan (McLuhan 2011, 326. p.) a televízió hatásainál megjegyzi, hogy maga a fogyasztó is egyfajta képernyővé válik….

Gróf Pálffy Kata, Illésházy nádorné vagyona 1612-ben

A végrendelet az írásbeli kommunikációnak nagyon sajátságos műfaja. Az egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig az igazságot tartalmazza egy adott időben. Sőt, írója a lehető legpontosabban kívánja bemutatni vagyonát, örököseit, a közeli és távoli rokonokat, ismerősöket, hogy azok később megfelelően értelmezzék, kapják meg a nekik jutó örökséget. Éppen ezért tudjuk meg olyan személyek pontos nevét, rangját, akik csak abban szerepelnek, és nagyon sok esetben a családok, főként nemesi famíliák hiányzó láncszemeit is pótolni lehet a családfájukon, több száz éves genealógiájukban.

Pálffy Kata végrendelete[1] még abban is különbözik másokétól, hogy nem lévén közvetlen örököse (élő férj, gyermek, unoka), testamentumában mindenét szétosztja. Tehát megtudhatjuk belőle, hogy egy főúrnő mekkora vagyonnal rendelkezett a 17. század elején. És ez csak az övé volt, nincs benne a férjéé. Hogy mindezt megértsük, ismernünk kell hozzá a házastársa végrendeletét is: ebben olvashatjuk, a két fél megállapodott, hogy mindegyikük maga rendelkezik a házasságba hozott, a saját maga által később szerzett, kapott, ingó és ingatlan vagyonrészéről. A férj így ír erről: „E vallás noha nem alkalmasnak tetszik vala nekem, de azért én ellene nem szóllottam, minthogy az én szerelmes atyámfia szabad volt az övével…”

Mielőtt részletesen tárgyalnánk a címben adott témát, meg kell ismerkednünk részletesebben a két fél családjával, életével és a férj által saját kezűleg írt végrendelettel is – bár valójában nem annak az elemzése a célunk.

A férj, illésházai Illésházy István[2] a maga korának talán leggazdagabb főura volt az akkori Magyarországon. 1541 márciusában született, 1609. május 5-én halt meg Bécsben. Az egyik birtokán, Bazinban temették el 68 éves korában. Apja Illésházy Tamás Pozsony vármegyei alispán, édesanyja pedig Földes Zsófia volt. Az ő halála után az apa újra nősült, csebi Pogány Annát vette feleségül, aki a férje halála után Eördögh Ferenc felesége lett. (E névre később lesz még szükségünk.) Illésházy első felesége monyorókeréki Erdődy Péter horvát bán lánya, Anna (szerdahelyi Dersffy István özvegye) volt, kitől gyermekük nem született. Ennek halála után erdődi Pálffy Katát vette nőül. Istvánék heten voltak (élő) testvérek, róluk, a házastársaikról, gyermekeikről a későbbiekben lesz szó az öröklődésnél. A történészek eléggé eltérően ítélik meg Illésházy magánéletét és a politikában betöltött szerepét. Második nősülését kimondottan érdekházasságként írják le. Azonban a fennmaradt levelezésük ennek többszörösen ellentmond. 1603-ban a király elleni hűtlenséggel, felségsértéssel vádolták meg, ekkor Lengyelországba távozott, s ott élt önkéntes száműzetésben három évig. Vagyonának nagy részét elkobozták (így Likava várát, a pozsonyi házát), feleségének pedig – mint az írja – néha szinte nem volt hol…

A gödörben az a lényeg, hogy ne ássunk tovább

Szlovákiai magyar választók és szlovákiai magyar pártok 1990–2020

A szlovákiai magyar politikai reprezentáció iránti bizalom és a magyar közhangulat Szlovákiában 2021-ben a mélyponton van. Nincsenek parlamenti képviselőink és kiszorultunk az Európai Parlamentből is. Nehéz belenyugodni, de az érdekérvényesítési képességünk néhány más pártban tevékenykedő magyar vagy magyar származású politikus jóindulatán és aktuális befolyásán múlik. Csehszlovákia létrehozása óta csak egy alkalommal voltunk ilyen helyzetben, 1945 és 1948 között, igaz, akkor még állampolgárságunk sem volt, ma van (már akitől nem vette el önhatalmúlag a kissé gyanakvónak tűnő szlovák állam). Minden más időszakban, még a kommunista rendszer alatt is voltak számarányunknak megfelelő számú megválasztott parlamenti képviselőink, akik legalább formálisan tudtak tenni valamit, s ha mást nem, legalább szóltak, ha baj volt. Ma országos szintű szlovákiai magyar politika gyakorlatilag nem létezik. Helyette megyei, valamint helyi képviselők keresik egyéni boldogulásukat és próbálják központi elképzelés nélkül érvényesíteni szűkebb régiójuk vélt érdekeit. A helyzet tragikumát fokozza, hogy ezt nem valamiféle elnyomó államhatalomnak, hanem önmagunknak köszönhetjük. Gödörbe kerültünk, még pontosabban fokozatosan, tizenkét év alatt kitapostuk, elmélyítettük, elmocsarasítottuk és közben belecsúsztunk. A mai szlovákiai magyar politikának ma nincs meg a perspektívája és önbizalma. A legrosszabb viszont az, hogy elvesztették a választóikba vetett hitüket is. Tanulmányunkban arra szeretnénk rámutatni, hogy ez a hitetlenkedés mélységes tévedés és a passzivitást igazoló félreértés. A szlovákiai magyar választói közösség továbbra is életképes, csak éppen ma megfelelő magyar képviselet nélkül kénytelen létezni.

Előzmények

 A szlovákiai magyar politika válságával foglalkozott e folyóirat hasábjain, 2019 elején megjelent Hogyan tovább című tanulmány is. A mostani elemzés annak folytatása és kiegészítése.[1] A két évvel ezelőtti anyag időrendbe állította a Szlovákia területén 1990 óta lezajlott parlamenti választások magyar vonatkozású, járási szintű összegzett adatait, majd elemezte azokat. Az értékelés elsősorban politikai szemszögből történt, nem voltak szociológiai, nemzetiségi és más társadalomtudományi ambíciói.

Annak idején többen jogosan állapították meg, hogy az akkori tanulmány nem támaszkodott szociológiai felmérésekre, közvélemény-kutatásokra, exit pollokra vagy népszámlálási adatokra, esetleg más, ezzel a témával foglalkozó kutatásokra sem. Tény, hogy az anyag csak és kizárólag a megkérdőjelezhetetlen választási számokra épített, de ez a korlátozás tudatos volt. Amíg egy választás általános és titkos, addig az ott leadott egyéni szavazat objektív jellegű, vagyis megfelel az adott választó akkor megfogalmazott, akkor érvényes véleményének (beleértve azt is, hogy esetleg egy év múlva egy másik választáson más pártra szavaz). Ugyanez az objektivitás érvényes az adott pártok összegzett választási eredményére is. Ezek nem felmérések, nem következtetések, nem reprezentatív szeletek, hanem ez maga a valóságos politikai vélemény.

Ezzel szemben a…

Jan Keller: Společnost věčného mládí

Praha, Sociologické nakladatelství, 2019, 264 p.

Korszerű témával, az ifjúságkultusszal foglalkozik Jan Keller, a neves morvaországi szociológus sokadik könyvében. Folytatnám is a mű ismertetésével, de már ez az első mondat kiegészítéseket kíván. Először is: miért írom azt, hogy morvaországi, miért nem cseh, hiszen a morva is az, utóvégre Morvaország Csehország része, nem így van? Nos, a válasz nem egymondatos. Morva szemszögből nézve a morva nem (mindig) teljesen ugyanaz, mint a cseh. De azt sem írhatom, hogy morva szociológus, mivel a „moravský” jelző, amivel őt illetik, morvaországit is jelent és morvát is, ugyanúgy, mint ahogy a „slovenský Maďar” fordítható szlovákiai magyarnak és szlovák magyarnak is. Azt, hogy Keller morvának tartja-e magát, nem tudom, de az biztos, hogy a morva országrészben született, s jelenleg is ott él, alkot és tanít az Ostravai Egyetemen. Másodszor: ami a nevességet illeti, nem hinném, hogy van Csehországban és Szlovákiában magára valamit is adó szociológus, politológus és egyéb bölcsész „-us”, de még környezetvédő sem (mert e téren is sokat ténykedett), aki ne ismerné az ő nevét. Nem tartom kockázatosnak kijelenteni, hogy ha Keller professzor az angol nyelvterületen született volna, akkor a „neves” szó helyett most biztosan „világhírű”-t írhatnék, s a társadalomtudományokat hallgató ifjúság nem Giddens könyvéből tanulná a szociológia alapjait, hanem épp az ő tankönyveiből (és Andorka Rudolf több kiadást megélt vaskos kötetéből, feltéve persze, hogy ő sem Magyarországon született és élt volna). Harmadszor: a sokadik könyv pontatlan kifejezés, szívesebben írtam volna egy konkrét számot, de nem találtam meg Keller könyveinek számszerűen pontos jegyzékét. Én harmincháromról tudok – vannak köztük angol és német nyelvűek is –, s ez lenne a harminckettedik, de könnyen lehet, hogy ennél több könyve van. Mindenesetre nagyon termékeny szerző. Persze a mennyiség nem jelent mindig minőséget, de Keller esetében a minőség sosem szenved kárt. Könyvei többsége a megjelenés után rövid időn belül hiánycikké válik. Például az utolsó könyve, a szerintem harmincharmadik, amely 2021-ben jelent meg, három hónap alatt elfogyott. Hm. Ez lenne a hármas szám mágiája?

Keller nem szereti a ködösítést, mindig pontosan fogalmaz. Lehet őt szeretni, szapulni, de egy biztos: a jelen kornak ő az egyik legnagyobb tudású és legeredetibben gondolkodó szociológusa, aki nemegyszer szembemegy az árral. Nem azért, mert izgága, kitűnni akaró alkat, hanem azért, mert nem egy előre meghatározott koncepció szerint szemléli a világot, hanem tényleg hagyja, hogy a jelenségek megismerése során felhalmozott tudás vezesse. Így van ez ebben a könyvében is. Amely nem pusztán az ifjúságkultusz leírása, hanem annak kialakulásával,…

Fedinec Csilla–Csernicskó István: Nyelvi Kirakós Kárpátaljáról

Történeti és politikai dimenziók (1867–2019). Budapest, Társadalomtudományi Kutatóközpont–Gondolat Kiadó, 2020, 214 p.

A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának és a Gondolat Kiadó gondozásában jelent meg Fedinec Csilla és Csernicskó István közös munkája, amely a ma Kárpátaljaként ismert régió változatos nyelvi palettáját hivatott bemutatni, az alcímben is jelzett módon, történeti és politikai dimenziók mentén. A szerzők korábbi írásaikat, tanulmányaikat is felhasználták a munka során.

A kötetet hagyományos bevezető helyett egy Előszó helyett című rész vezeti be, amit hét fő fejezet követ, amelyek további alfejezetekre tagolódnak. A fő fejezetek a régió történetének fontosabb állomásai mentén szerveződnek, időben az Osztrák–Magyar Monarchiától szinte a napjainkig tartó időszakot ölelik fel. A szerzők előrevetítik, hogy a könyv végén szándékosan nincs összefoglalás, hiszen az általuk bemutatott mozaik egy dinamikus, folyamatosan változó dolog, a kirakós egyes részeit megismerve pedig az olvasó maga is eljuthat bizonyos konklúziókhoz.

Az első fejezet az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetiségeit és változatos nyelvi palettáját mutatja be, amelyből kiderül, hogy a vidékre jellemző nyelvi és kulturális sokszínűséget a közigazgatási megosztottság konzerválta. A fejezet négy nemzetiségi csoportra tér ki részletesen, a szerzők a magyarok, ruszinok (rutének), zsidók és a cigányok (romák) monarchiabeli helyzetét mutatják be kitérve az adott etnikumok nyelvhasználati jellegzetességeire. Az egységes közigazgatás hiánya, valamint a színes nyelvi-kulturális közeg azt eredményezte, hogy a történeti Kárpátalján élő etnikumoknak nem volt egy olyan nyelvük, amelyet nemtől, kortól, iskolázottságtól, lakóhelytől vagy vallástól függetlenül mind beszéltek volna. A dualizmus időszakában a vidéken legnagyobb arányban a ruszinok (korabeli hivatalos névhasználat szerint rutének) és a magyarok képviseltették magukat, ez nem változott a 20. századra, csupán annyiban, hogy a ruszinok körében megjelent az ukrán politikai irányultság, így a 21. század elején már az ukránokat regisztrálták többségi nemzetnek a területen. A két legnagyobb létszámú nemzetiség kölcsönös nyelvismeretét vizsgáló kutatásokból pedig az is kiderül, hogy napjainkban a helyi magyarok sokkal nagyobb arányban ismerik a másik közösség, az ukránok nyelvét, mint ahányan az ukránok közül megtanulnak magyarul. Nem beszélhetünk azonban széles körben elterjedt kétnyelvűségről, hiszen a felmérések arra is rávilágítanak, hogy a kárpátaljai magyarok jelentős része csak abban az esetben és olyan mértékig sajátítja el az államnyelvet, amennyiben és amennyire erre szüksége van foglalkozásából adódóan vagy más okból kifolyólag.

A második fejezet Kárpátalja Csehszlovákia kötelékben eltöltött időszakának nyelvi kérdéseit tárgyalja. Az első Csehszlovák Köztársaság legszámosabb etnikumai a csehek, németek és szlovákok voltak, Észak-Magyarország és Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolásával pedig tovább színesedett az ország etnikai összetétele. A kárpátaljai ruszinokat a csehszlovák retorika a „pánszláv összetartozás” jegyében a szlovákokkal együtt kezelte,…

Papp Klára–Püski Levente–Novák Ádám (szerk.): A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai, 2019, 426 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 26./

Vaskos kötetet tarthat a kezében az az olvasó, aki akár tudományos elhivatottságból, akár „céhen kívüli” érdeklődőként szeretne többet tudni a mindenkori magyar főrendek életéről, tevékenységéről. A szerkesztők által jegyzett előszó felvázolja, milyen pilléreken nyugszik e kiadvány létrejötte. Az egyik pillér a Debreceni Egyetem szellemiségétől nem idegen társadalomtörténeti érdeklődés, a másik pedig az a könyvsorozat, amelyben már több, az arisztokrácia szerepét tárgyaló munka is napvilágot látott. Szintén fontos alapot jelent a 2014-ben létrejött Nemzetközi Inter-regionális Társadalomtörténeti és Néprajzi Kutatóközpont, amely lehetővé teszi a nemzetközi történészi együttműködést. E hármas konstellációnak köszönhetően konferenciákon és publikációkban adhatják közre kutatási eredményeiket a történészek. Ilyen jellegű megnyilatkozási fórum volt a Debreceni Egyetemen 2018 októberében megrendezett konferencia is, s az ott elhangzott előadások szerkesztett változatát olvashatják e kötetben az érdeklődők. Összesen 25 tanulmány kapott helyet ebben a gyűjteményben, amelynek mind időhatárai, mind tematikája meglehetősen széles. A kora újkortól egészen a második világháború utáni időszakig ível az időkeret, a témák között pedig helyet kap a diplomáciatörténet, a művelődéstörténet, a társadalomtörténet, de a gazdaságtörténet is. A tanulmányok földrajzi értelemben szinte az egész történelmi Magyarországot felölelik: a ma Magyarországhoz tartozó területek mellett számos írás szól a Felvidék vagy Erdély főnemeseiről is. A szerzők életkora is meglehetősen tág határok között mozog, ugyanis éppúgy akad közöttük pályakezdő PhD-hallgató, mint már komoly szakmai pályafutással bíró muzeológus vagy professor emeritus. A kiadvány megjelentetése egyúttal tisztelgés is volt két jeles személyiség előtt: az egyikük Egyed Ákos akadémikus, aki 2019-ben ünnepelte 90. születésnapját; a másik a 2015-ben elhunyt Papp Imre (egyebek között a konferenciának is helyet adó intézmény egykori oktatója), aki 2018-ban töltötte volna be a 70. életévét.

A 25 szerző nevének, illetve a tanulmányuk címének már a felsorolása is hosszadalmas lenne, ezért kényszerűségből is csupán általánosabb jellegű gondolatok megfogalmazására nyílik itt lehetőség (noha szinte mindegyik írást ki lehetne emelni valamilyen szempontból). Az arisztokráciakutatás a második világháborút követő kényszerű hallgatás után az 1980-as évek végétől fokozatosan újjáéledt Magyarországon, s az immár több évtizedes fejlődés remek iskolapéldája lett a szóban forgó kötet is. A kiadvány értéke abban (is) áll, hogy egyrészt utat mutat a tekintetben, hogyan lehet interdiszciplináris eszközökkel közelíteni a címben említett – és egyébként rendkívül összetett – kérdésekhez, másrészt több tanulmány szemléletbeli, módszertani újdonságokkal is szolgál. Az ismertebb történelmi személyiségek mellett helyet kapnak a mindenkori arisztokrácia „második vonalához” tartozó aktorok is, s miközben sok tanulmány szól például a…

Orosz István: Tanulmányok az Alföld mezőgazdaságáról

Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai, 2020, 348 p. /Speculum Historiae Debreceniense, 30./

Orosz István, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének professor emeritusa, akadémikus sokak számára „ismeretlen ismerős” lehet, hiszen aki akár csak átlagemberként is érdeklődik Magyarország agrártörténete iránt, az óhatatlanul is találkozik a professzor úr nevével és műveivel. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy Orosz István munkássága megkerülhetetlen és egyben felbecsülhetetlen értékű. A nagy történésznemzedék egyik utolsó élő tagja ő, számtalan monográfia és még több tanulmány, recenzió, konferencia-előadás fűződik nevéhez. Műveit nem csupán az általuk átadott hatalmas ismeretanyag okán tarthatjuk értékesnek, hanem azért is, mert a történelem komplex szemléletét közvetítik. Az agrárium, a társadalom és a földrajz szoros összetartozását hirdetik a professzor munkái (nem utolsósorban egyetemi órái is), amelyek nemzedékek sorának szemléletét formálták. Ebből a gazdag életműből ad válogatást a szóban forgó kötet.

A szerző által írott előszóból megtudhatjuk, hogy az 1963 és 2015 között született írásokból kapunk egy csokorra valót, tehát elmondható, hogy időben szinte a teljes tudományos életpályát lefedi ez az antológia. Összesen 12 olyan tanulmányt kap az olvasó e terjedelmes kötettel, amelyeket korábban már máshol olvashatott. Egy közlemény itt olvasható első ízben magyar nyelven (az eredetit a szerző németül publikálta), egy másik pedig szintén itt jelenik meg először teljes terjedelmében. Orosz István arra is magyarázatot ad, hogyan és miért kezdett érdeklődni az Alföld iránt. Jóllehet a hegyaljai Mád községből származik, Debrecenben végezte el az egyetemet, s ott is telepedett le. Így óhatatlanul is az Alfölddel kezdett foglalkozni, amelyről itt, a kötet előszavában kifejti, hogy habár Magyarország legnagyobb tájegysége, a tájtörténeti kutatásokban mégis viszonylag kevés figyelmet kapott. És bár ezt az előszó nem említi, a kiadványt akár ünnepi tisztelgésként is felfoghatjuk, hiszen Orosz professzor úr 2020-ban ünnepelte a 85. születésnapját.

A kiadvány első írása (Az alföldi agrárfejlődés történeti útja) voltaképpen egy rövid áttekintés arról, milyen sajátosságokkal bír ez a tájegység, hogyan alakult ki a vidék gabonatermelő jellege, illetve hogy az Alföld mennyire tudott alkalmazkodni a különböző szerkezetváltásokhoz. E „bevezető”, átfogó jellegű tanulmány után nagyjából időrendbe állítva sorakozik a többi közlemény. A 14–15. századtól egészen a 20. század elejéig rajzolható meg a vizsgált időhatár, s általánosságban az is elmondható, hogy az egyes írások zömmel maguk is a diakrón szemléletet képviselik; nem kimerevített képeket adnak, hanem folyamatukban vizsgálják az eseményeket. Általában néhány évtized vagy egy-két évszázad történéseit mondják el, miközben plasztikusan láttatják a lezajlott változásokat. Földrajzi léptéküket tekintve is változatosak: némelyikük az Alföld egy-egy nagyobb szegmensét mutatja be, vagy összefoglalóan…