Szemle archív

Árendás Zsuzsanna: Szlovákiai magyar kitelepítettek Hirden: a lakosságcsere elszármazottjai (Akkulturációs folyamatok, csoportközi kapcsolatok etnográfiája)

Bevezető

Tanulmányom az 1947-es csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény következtében a szlovákiai Taksonyról, Hidaskürtről, Kosútról és Galántáról a Baranya megyei Hirdre került szlovákiai magyarok „történetét”, az új környezetbe való beilleszkedési stratégiáit rekonstruálja egyéni narratívák alapján. A továbbiakban szó lesz egyéni, ill. csoportos beilleszkedésről, az akkulturációs folyamatok különféle segítő vagy gátló tényezőiről, az eltérő etnikai csoportok közti társadalmi dinamikákról s nem utolsósorban a szülőfölddel való kapcsolattartás módjairól, az emlékezés, emlékezet és a közösségi tudat működéséről egyéni és csoportszinten. Leírásaim, elemzéseim a klasszikus etnográfia megújult változatának tekinthetőek talán, szabadon elegyítve a néprajz, a kulturális antropológia és a szociológia módszertanát és megközelítési módjait. Az elemző szöveget tudatosan egészítettem ki narratív részletekkel, egyfajta kísérleti műfajt, a kutató és az elbeszélők közös narratíváját teremtve ezáltal. Nem titkolt célom beavatni az olvasót az elbeszélések sodrába, közös kalandozásra híva az emlékezet zegzugos „tájaira”.

Rövid történeti adalékként érdemes áttekinteni a lakosságcsere adatait az alábbi fejezetek jobb megértése érdekében. A kibocsátó faluból, Taksonyról 110 magyar családot telepítettek Magyarországra /2/ a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében. Többségük a Bács-Kiskun megyei Vaskútra került az onnan kitelepített svábok helyére, ezenkívül Pécs, Békéscsaba, Nyíregyháza környéki falvakba, tanyákra is kerültek taksonyiak. A kitelepítettek helyébe a magyarországi Tótkomlósról érkeztek evangélikus vallású szlovák családok. A lakosságcsere nyomán a falu összetétele mind nemzetiségi, mind vallási és gazdasági vonatkozásban alapvetően megváltozott. A befogadó településre, Hirdre 11 Galánta környéki család került, később (az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején) beköltözött még további 5 család. Hidaskürtről 7, Kosútról 2, Galántáról 2, Taksonyról 4, Felsőszeliből 1 család érkezett. A kitelepítéseket végig nagyfokú bizonytalanság jellemezte, mivel sem az otthon maradó családtagok, sem a kitelepítésre kijelöltek nem tudták, hogy Magyarország területén hová viszik őket, mennyi időre, hogy végleges-e az áttelepítés.

„Beraktak Galántán egy vonatba, és csak ment, ment, nem tudtuk, hova visznek. Pécsre hoztak. De nem ide, Hirdre, nagy eső volt, és nem tudtak elvinni Magyarhertelendre. Mert ott nagy sár volt, nem tudtak a teherautók bemenni, így hoztak ide. A sváb tulajdonos itt volt. Még bent volt a házban. Nem ez a ház volt, egy kis ház, mi nem akartuk elfogadni. Mondom a kormánybiztosnak, hogy nem kell föld se, mi megyünk vissza…”

Csoport, etnikai identitás, kulturális tudás

Munkámat egyéni narratívákra, személyes visszaemlékezésekre építettem, miközben egy, a hivatalos történetírásban is megjelenő eseménysorozat, a szlovákiai magyarok kitelepítése, az 1948-as lakosságcsere adja az elbeszélések kiindulópontját. Az egyéni narratívák módszere lehetőséget nyújt sajátos perspektívák elemzésére, mindvégig egyéni és csoportidentitás, kulturális és etnikus emlékezet átfogó keretei között mozogva.

Az identitásról, az etnikai identitásról szóló definíciók két meghatározó álláspont körül kristályosodnak. Beszélhetünk egy „primordialista” vagy esszencialista megközelítésről: ez az etnikai identitást társadalmi és történelmi meghatározottságokon kívül álló kategóriaként kezeli, amely az etnikai lényegre vonatkozik. „A történelmet egy olyan szakadatlan folyamatnak látja, amely időn és kultúrákon átemel bizonyos tapasztalatokat és koncepciókat.” /3/ A leggyakrabban konstruktivista címkével ellátott álláspont szerint az esszencialista érvelések történelmietlenek. A konstruktivisták érdeklődése nem a kategória tartalmára, hanem a szerkezeti felépítésére helyeződik. Amikor identitásról beszélnek, a társadalmi különbségek létrehozásával és szerveződésével foglalkoznak, a különböző meghatározások társadalmi folyamataira, politikai, hatalmi mechanizmusaira figyelnek. Ennek megfelelően e témában az antropológiai kutatások is a „történelemcsinálás” folyamataira koncentrálnak elsősorban, a kulturális struktúragyártás sajátos gyakorlatára. Amikor a különböző csoportok múlthoz való eltérő kötődéseire figyel, ez a történelem- és emlékezetközpontú megközelítés az etnikai identitás kérdését egy történelmi keretbe ágyazza. Elemzésem az utóbbi, konstruktivista modellt tekinti kiindulási alapul.

Elfogadva az alapfeltevést, hogy az etnicitás nem egy statikus társadalmi entitás, hanem sokkal inkább egy időbeli folyamat, annak konkrét megjelenéseit egy, az új környezethez való adaptációs folyamat aktuális állomásaként kezelem. Az adaptáció legvégső állomása a teljes asszimiláció. Migráns csoportokat vizsgálva az adaptáció kétfajta útját különbözteti meg a szakirodalom: egy történeti, egyszeri és egy ciklikus folyamatot. /4/ A bevándorlók helyzetének alakulására három, a politika és a társadalomtudományok által is alkalmazott megjelölés él napjainkban: az asszimiláció, az integráció és a szegregáció. /5/ Bár az általam vizsgált kitelepítettek csoportja szoros értelemben nem tekinthető bevándorló idegennek az új környezetben, helyzetük mégis számtalan olyan rokon vonást mutat velük, mely érthetővé teszi a párhuzamba állítást.

A szociológia egy ismert irányzata (Chicagói Iskola) a nagyvárosi bevándorlók társadalmi beilleszkedését egy olyan akkulturációs folyamatként kezelte, amely során a teljes izolációtól a csoportközi versenyen és konfliktusokon át eljutnak az asszimiláció záró stádiumához. /6/ Milton Gordon /7/ gyakran idézett asszimilációs modelljében két egymást követő fokozatot különböztet meg: egy kulturális és egy strukturális asszimilációt. A kulturális asszimiláció során a bevándorló átveszi a többségi értékrendet és életmódot, majd ezt követően illeszkedik be a befogadó társadalom intézményrendszerébe. Ezek a modellek alkalmazkodási, igazodási folyamatokat írnak le, a bevándorló kultúra felől szemlélve a változásokat.

Az etnikai kapcsolatok pontosabb megértéséhez az alkalmazkodási folyamatok elemzését javasolják egyes szerzők. Susan Olzak /8/ versenyelméletének alapja a humánökológia és a kollektív cselekvés fogalmának összekapcsolása. Bevándorlási, versengési, ill. alkalmazkodási folyamatok elemzésével kulcsot ad az etnikai konfliktusok elemzéséhez és megértéséhez. A humánökológiai nézet szerint maguk a bevándorlók alakítják ki a befogadó társadalom válaszait térfoglalási stratégiáikkal az új élettér és források kiaknázására való törekvéseik során. Az asszimilációs modell szerint az újonnan érkezettek különbözősége akadályozza beilleszkedésüket a befogadó társadalomba. Az etnikai különbségek csökkenésével viszont csökken a konfliktus lehetősége, és növekszik a beépülés esélye. Gordon /9/ az asszimilációs folyamatot lépcsőfokokra bontja. Az első szakaszban a bevándorlók és a befogadók etnikai különbözőségei tudatosulnak, a konfliktus lehetősége ekkor a legnagyobb. A további fázisokban olyan asszimilációs, illetve akkulturációs folyamatok zajlanak az újonnan érkezett csoport soraiban (nyelvelsajátítás, egyes szokások átvétele), melyek az ellentétek fokozatos megszűnését eredményezik. Ezek a folyamatok egy olyan egyensúlyi állapothoz vezetnek, ahol a csoportok életlehetőségei kiegyenlítődnek.

Barth /10/ az említett versenyelméletek kapcsán leszögezi, hogy a stabil etnikai viszonyok a csoportközi verseny szintjétől függnek, ahogy azok a környezet kihívásaira s az erőforrások adta lehetőségekre reagálnak. Ezek szerint a verseny kollektív cselekvéseket alakít ki, mely etnikai határok mentén szerveződik. Barth és mások ökológiai elméleteiből leszűrt legfontosabb hipotézis az, hogy egy etnikai verseny akkor bolygatja meg a határokat, ha ugyanazokért az értékes erőforrásokat próbálják meg birtokba venni a különböző etnikus jellegű csoportok (állások, lakások, házastársak. Ilyenkor az etnikai verseny konfliktusba torkollik, illetve az egyik, gyengébb csoport beilleszkedik az erősebbe. Kutatásom és elemzéseim során részben a leírt versenyelméleteket, részben Barth konstruktivista modelljét használom elméleti alapul. A továbbiakban ezt ismertetem.

Barth megközelítésének alapját az angolszász szociálantropológia „corporate group theory” (egységet alkotó csoport) fogalmából kölcsönzi, illetve Goffmann interakciós helyzetekre készült modelljéből. Kifejti, hogy a társadalmi szerveződés szükségszerű velejárója az etnikai identitás; a társadalomban tapasztalható kulturális különbségek általa szerveződnek. Mivel társadalmi folyamatokról, szerveződésekről van szó, a hangsúly nála nem a kulturális tartalomra, hanem a szerveződés, határképzés körülményeire, mikéntjeire és miértjeire helyeződik. A határfenntartó folyamatok sajátos társadalmi interakciókat követelnek eltérő csoportok között. Barth értelmezésében az etnikai identitás nem egy statikus „kulturális jegy”, hanem az aktuális gazdasági, társadalmi körülmények közt fogalmazódik újra, azaz szituációfüggő. Mivel egy adott etnikai csoporthoz való tartozás folyamatos külső és belső egyeztetések tárgya, besorolásokon és önbesoroláson alapszik (külső címkék és egyéni azonosulás). Határteremtő funkciójuk azoknak a kulturális különbségeknek van, melyek alapján két csoport elkülöníthető egymástól, vagyis a közös társadalmi-kulturális kontinuumon belül törtéspontként jelentkeznek.

Barth a társadalmi identitás formálódásának folyamatait tárgyalva három szerveződési szintet különböztet meg.

Mikroszinten az egyéni cselekvéseket és tapasztalatokat írja le. Bizonyos társas interakciók, döntési helyzetek és közösségi cselekedetek során az egyén megalkotja társadalmi hovatartozását, egyes mintákat elfogad, másokat elutasít. Etnicitásról ezen a szinten akkor beszélhetünk, ha a két csoport napi kapcsolatban van egymással, s különbségeik az érintkezések során megjelenítődnek, s egyúttal határokat képeznek. A modell ezen a szinten az egyéni szabadsággal is számol azáltal, hogy a társadalmilag folytonosan újratermelt kategóriákból és mintákból az egyén maga válogathat. Hogy az identitás választásának szabadsága milyen mértékű, s mekkora a struktúra korlátozó ereje, ez a kutatások egyik alapkérdése. Thomas H. Eriksen /11/ a választások szituatív jellegét hangsúlyozza, amikor is azt mondja, hogy az etnikai identitás a választás és a meghatározottság sajátos összjátéka.

Középszinten a modell a közösségteremtő, szervező folyamatokat és szubjektumokat írja le („vállalkozók, vezetők és a retorika”. /12/ Tevékenységük alapját az etnikai különbségek adják, s ugyanakkor működésük, intézményeik folytonosan újratermelik azt. Eltérő nézetek léteznek arról, mely társadalami tényezők az etnikai elkülönülés elsődleges okai: a szűkös erőforrások (humánökológiai megközelítések), valamely társadalmi csoport hegemóniája, avagy egy politikai elit hatalmi ambíciói.

Makroszinten az állami és globális diskurzusok alkotják meg az identitás kategóriáit. Jogok és tiltások közt fogalmazódik meg egy adott csoporthoz tartozó egyén társadalmi elfogadottsága, beilleszkedése, előbbre jutása.

Barth elmélete jelentős mértékben megújította az etnicitáskutatást, máig érzékelhető a hatása.

Módszertan

Anyaggyűjtésemet a kulturális antropológia módszertanának megfelelően a terepmunkára alapoztam. /13/

Terepmunkám 1998 szeptemberében kezdődött. Ekkor jártam először Hirden, ismerkedtem meg a faluval, a környékkel, s találkoztam kulcsadatközlőmmel, Várszegi Lászlóval, aki munkám során végig nagy segítségemre volt. Beszélgetőpartnerekkel ismertetett össze, találkozási lehetőségeket biztosított számomra, sok háttérinformációval és helyi ismerettel gazdagított. Rendszeres látogatásaim Hirdre 1998. december végéig tartottak, a terepmunka befejezéseképpen, pótlólagos információgyűjtés és néhány elmaradt interjú felvétele céljából 1999 januárjában egy rövid időt ismét a faluban töltöttem. Taksonyon, munkám „másodlagos terepén”, nem végeztem olyan részletes és hosszan tartó információgyűjtést, mint Hirden. A taksonyiak esetében csupán egy történeti mozzanatra, annak emlékezetére, illetve a kitelepítettekhez fűződő kapcsolataikra voltam kíváncsi. Taksonyon 1998. december végén, illetve 1999. január elején tartózkodtam, amikor is interjúkat készítettem, családokat látogattam meg.

A beszélgetések egyrészt irányított interjúkként, előre megszerkesztett kérdések vázlata alapján történtek, de ezek a kérdések többnyire csupán kiindulásként szolgáltak egy kötetlenebb, szabad folyású beszélgetéshez. Interjúalanyaim megválasztásakor fontos szempontként szerepelt, hogy a témakör lehető legváltozatosabb megközelítését, értelmezését prezentáljam, azaz egyfajta „reprezentatív mintát” kapjak (nem a fogalom szigorúan meghatározott szociológiai értelmében) a témához kapcsolódó sokféle narratívából. Ennek megfelelően különböző korú, eltérő generációkhoz tartozó, eltérő foglalkozású, családi állapotú emberekkel beszélgettem.

Hirden az ún. első és másodgenerációsoknak két csoportját érdemes megkülönböztetni. „Idősebb első generációsoknak” nevezem azokat, akik felnőttként, családosan (általában 30 év fölött) kerültek Hirdre, „fiatalabb első generációsoknak” azokat, akiket ifjúként telepítettek ki, tehát gyermekkorukat még Taksonyon töltötték, s számtalan emlékük van a szülőföldről. „Másodgenerációsokként” emlegetem azokat, akik már Hirden születtek első generációsok gyermekeiként, valamint ide sorolom azokat is, akik kisgyermekként (kb. 5 éves kor alatt) kerültek Magyarországra, s nincsenek saját emlékeik „otthonról”.

E beosztást lényegében beszélgetőpartnereimtől vettem át önbesorolásaik alapján. „Harmadgeneráció”, mint olyan, Hirden gyakorlatilag nem létezik, az érintett korosztály ugyanis már nem rendelkezik olyan tudás- és emlékanyaggal, amely egy külön identitást („felvidéki”, „szlovákiai”, „kitelepített” stb.) kialakíthatott volna bennük, amely a falubeli kortársaiktól elkülönítené őket.

Eltérő a helyzet Taksonyon, ahol a kitelepítés mára már csak egy nagyon szűk korcsoport személyes életútjának, tudásanyagának része. A hirdi első generációsok közül a „régi öregek” (a 30 év fölött átkerültek) taksonyi kortársai, akik eleve kevesen maradtak a faluban, mára nagyrészt már meghaltak. A „fiatalabb” első generációsok, az iskolás- vagy ifjúkorban áttelepítettek taksonyi kortársai azok, akik a legtöbb emléket őrzik velük kapcsolatban – iskolai barátságok, szerelmek, unokatestvéri kötődések nyomán. Az emlékezés szintjén túlmutató aktív kapcsolattartás – rokoni, baráti látogatások formájában – is ennél a korcsoportnál található még meg valamelyest. A taksonyi interjúim nagyrészt velük készültek. A taksonyi informátorok narratívái egészen más tudásanyagot tükröznek, mint a hirdieké, hiszen ők maradtak otthon, a megszokott környezetben. Náluk az élmények mára sokkal halványabbak, epizódszerűbbek, a kitelepítés mozzanata köré koncentrálódnak, illetve azokhoz a látogatásokhoz kötődnek, melyek az elszakadást követően kb. tíz évvel később indulhattak meg oda-vissza irányban.

Munkám hiányosságának tekinthető, hogy nem tér ki az 1997-es, a kitelepítések 50. évfordulójára rendezett taksonyi faluünnepségre, melyet a helyi polgármesteri hivatal és a Csemadok járási bizottsága rendezett a lakosságcserére emlékezve. (A faluban emléktáblát avattak, ünnepi misén vettek részt a hazalátogató magyarországi kitelepítettek és a vendéglátó falubeliek, rokonok, este a helyi kultúrházban zenés-táncos ünnepséget tartottak. A hirdiek közül csak két család vett részt az ünnepségen, egy harmadik levelet küldött a falunak, melyet a megemlékezésen felolvastak.)

Hangsúlyozandó, hogy kutatásom egyetlen szűk témakörre, a Hirdre telepített felvidékiek csoporton belüli és csoportközi kapcsolataira korlátozódik, az interetnikus kapcsolatok teljes képének felvázolása nélkül. Ajánlatos lenne a hirdiek helyzetét összevetni egy hasonló, felvidéki kitelepítettek lakta faluval például az Alföldön (a taksonyiak esetében Vaskút jöhetne szóba), illetve egy olyan „homogén” településsel, ahová csak egy faluból telepítettek felvidékieket (pl. a hidaskürtiek esetében ilyen falu Bikal). Így olyan tágabb, összehasonlító jellegű kérdésekre is választ lehetne kapni, mint pl.: miként befolyásolták a más jellegű gazdasági körülmények a beilleszkedést, egy kompakt közösség az új környezetben mennyire maradt „összetartó”, vagy ugyanúgy egyénileg illeszkedett-e be, mint az a hirdiek esetében tapasztalható. E kérdések megválaszolása azonban már túlmutat e dolgozat keretein. Jelen esetben csupán arra vállalkoztam, hogy egy bonyolult etnikai, rokoni kapcsolatrendszer egyetlen aspektusát ragadjam meg egy csomópontból, azaz a Hirdre telepített felvidékiektől kiindulva haladva a falu etnikai szálai mentén. A hirdi felvidékiek szemszögéből, az ő narratíváikon keresztül vizsgáltam a felvetett kérdéskört, kíséreltem meg értelmezni és körülírni csoportidentitásuk alakulását, időben, generációkra tagolva, személyes életutak tükrében.

Kapcsolatok Hirden

Hird Pécstől 5 kilométerre a Budapest felé vezető 6-os út két oldalán fekszik. Napjainkban közigazgatásilag Pécs város 1-es számú részönkormányzatához tartozik, önálló faluvezetés nélkül. Lakosainak száma kb. 2000, de napjainkban is folyamatosan nő a lakosság száma a környékről betelepülőkkel, bővül a település az új családi házak épülésével. Hird gyakorlatilag két különálló, építészetileg, a lakosság öszszetételében is különböző falurészből tevődik össze, melyet a 6-os út választ el egymástól. A falut helyközi és városi buszjárat köti össze Péccsel, gyors és egyszerű mozgást biztosítva a hirdieknek. Sokan vállalnak munkát a városban, iskoláztatják ott gyermekeiket.

A falun belüli csoport- és személyközi kapcsolatok elemzését egy történeti keretre igyekszem felfűzni, a ki- és betelepítésektől indulva, időrendben haladva a rendszerváltáson át egészen napjainkig. Elemzésemben elsősorban nem a hivatalos történetírásra hagyatkozom, hanem adatközlőim visszaemlékezéseire. A hivatalos történetírás adatai, reprezentációi és a statisztikák adatai mögé próbálok betekinteni, az érintett falu fejlődésére és lakói kapcsolatrendszerének alakulására koncentrálva a település lakóinak belső értelmezései alapján. Elemzésem a már említett módon egy laza kronológiai vonalat követ, ilyen szempontból történetinek is nevezhető, ám sokkal inkább törekszem arra, hogy felvázoljam azokat az etnikai határokat, melyek felvidékiek, németek, őslakos magyarok közöttt húzódnak, illetve húzódtak valamikor. Ahogyan Barth hangsúlyozza elméletében, ezek a határok soha nem szilárdak, úgy időben, mint térben, illetve szituációtól függően változnak. Ez annyit jelent, hogy amikor határmeghúzásról vagy azok rekonstruálásáról beszélek, akkor valójában szituációkat elemzek. A továbbiakban ilyen helyszínekhez és időpontokhoz (s egyúttal generációkhoz) köthető szituációkat veszek sorra, fokozatosan szűkítve a „látószöget” s az általa befogott tereket.

Három fő érintkezési felületet különítek el (falu, falu szintjén kívüli, falu szintje alatti), s e felületeken belül több ponton keresem meg az etnikai elkülönüléseket, azaz a hirdi közös kulturális kontinuum törésvonalait. E pontok összessége adhat meg egy „virtuális etnikai térképet”. /14/

A „régi falu” és lakói

A ma „régi falu”-nak nevezett falurész volt az eredeti Hird település, az ötvenes évek végéig ezen a részen kívül nem álltak lakóépületek. Itt laktak azok a németek is, akiket kitelepítésre jelöltek, s helyükre felvidéki családokat telepítettek 1947-ben. A németek egy részét Németországba deportálták, ám többségük a faluban maradt rokon családok kényszerű összeköltözésével. A „régi faluban” a hetvenes és a nyolcvanas években építkezési tilalom volt érvényben, így itt új házak építése, illetve a régiek átalakítása, bővítése csak a rendszerváltás utáni időszakban kezdődhetett el.

A Galánta környéki falvakból a kitelepítések 1947 tavaszán zajlottak le. Ekkorra a magyar lakosság egy részét már kényszerközmunkára Csehországba, a Szudéta-vidékekre vitték (a Galánta környékieket a ®ateci járásba), az onnan kitelepített németek helyére. A deportálások alól azok mentesültek, akik ún. „fehér lappal” (a kitelepítésről értesítő okirat) rendelkeztek. A taksonyiakat 1947 áprilisában telepítették ki szülőfalujukból két-három szerelvénnyel. Ekkor került el a faluból a magyarországi áttelepítésre kijelölt lakosok túlnyomó többsége (70-80 százaléka). Ugyanez mondható el a másik két, terepmunkám során érintett településről, Kürtről és Galántáról is.

A két falu (Taksony, Kürt) lakosai gazdálkodással foglalkoztak, kis-, illetve középparasztok voltak, valamint néhány nagygazda is volt közöttük. Akadt a kitelepítettek között még falusi boltos, kereskedő, kocsmáros is. Birtokaik az egy-két nagygazda kivételével nem haladták meg a tizenöt holdat. (Jelen esetben ennek azért van jelentősége, mert az áttelepítési rendelkezések szerint tizenöt holdnál többet nem kaphattak kijelölt új lakóhelyükön, így viszont a hirdiek nagy többségét ez nem érintette). Galánta, mezőváros lévén, lakóinak életformája nem sokban különbözött a tőle pár kilométerre fekvő falvakétól, az emberek itt is gazdálkodásból éltek, esetleg kereskedők voltak.

Az áprilisi kitelepítéseket követte egy második transzport májusban, ezzel kerültek át Magyarországra a ma Hirden élő felvidékiek.

„Akik visszamaradtak, azokat már nem teljes szerelvénnyel [hozták], hanem »odacsapták« valahová. Ilyen »odacsapás« voltunk mi is május végén, a hidaskürti, galántai vegyes szerelvénybe raktak.”

Valamennyi kitelepítésről szóló narratívában előfordulnak a legelső magyarországi élmények, s köztük kiemelten szerepel a Hirdre kerülés véletlenszerűsége.

„Nagy eső volt, nem tudtak elvinni Magyarhertelendre. Mert ott nagy sár volt, nem tudtak a teherautók bemenni – így hoztak ide.”

Hidaskürt, Galánta és Taksony szomszédos települések a felvidéki Galántai járásban (volt Vágsellyei járás), ám ennek ellenére az így „összecsapott” családok nem ismerték egymást. Lényegesen nagyobb kolóniában, a főtranszportokkal kerültek taksonyiak pl. Vaskútra, hidaskürtiek Bikalra. A Hirdre került transzportot egy-két éven belül (1948–1949-ben) még egyénileg követte néhány csehországi deportálásból hazakerült rokon, illegálisan lépve át a magyar–csehszlovák határt; az ő helyzetüket később legalizálták.

A Hirden kapott házak méretei megfeleltek az otthon hátrahagyott porták méreteinek, ugyanez vonatkozott a földterületekre is. Emiatt egy nagygazda család kivételével senki sem panaszkodott. Néhány esetben előfordult, hogy a betelepítést követő kezdeti hónapokban egy fedél alatt (vagy közös portán, de különálló épületben) élt az eredeti tulajdonos sváb /15/ és a betelepített felvidéki család, ám ebből konfliktusok, a felvidékiek elmondása szerint, nem adódtak (bővebben erről a későbbiekben).

„A svábnak volt kocsmája, az a ház másik részében volt. Oda rakták be őt addig. Majdnem együtt laktunk. Nem volt köztünk semmi [baj]. A gazdának ott volt a fia Galántán katona… itt voltak a faluban ketten vagy hárman katonák [a Felvidéken], azok ismertek bennünket.”

„[A svábok] tudták, hogy mi van. ők se tehettek róla, mi sem… Fogadtak, meg kellett szokni.”

Az Újtelep

A 6-os út másik oldalán az ötvenes évek végétől kezdtek el családi házakat építeni. Eleinte valamennyi építkező kitelepített sváb volt. A házaiktól, földjeiktől megfosztott svábok az iparban elhelyezkedve hamarosan stabil jövedelemre tettek szert, s néhány kedvező hitellehetőség kihasználásával építkezésekbe kezdhettek a falunak ezen a részén. Az első felvidékiek az Újtelepre a hatvanas években a környékbeli falvakból átköltözve kerültek, rendszerint Hirden lakó rokonaik közreműködésével. A házakat több esetben is elköltöző Heves megyei „telepesektől” /16/ vásárolták, akik a termelőszövetkezet sikertelen működését megelégelve költöztek tovább. A hetvenes évektől indult gyors fejlődésnek az Újtelep. Környékbeli sváb falvakból érkeztek új lakók, s napjainkig folynak itt építkezések. A folyamatos beköltözések egy olyan állandó mozgást eredményeztek ebben a falurészben, mely megakadályozta bármiféle közösségtudat, közös identitás kialakulását. Ezt valamennyi újtelepi beszélgetőtársam nehezményezte, főleg az az idősebb generáció, melynek még van összehasonlítási alapja, pl. a hátrahagyott szülőfalu zárt közösségével, illetve akikben még van igény ilyen jellegű közösségi együttélésre.

„Ez a község egy összetett község. Itt voltak őslakos magyarok és őslakos svábok…. az [otthoni falu] olyan zárt község volt. Nem úgy, mint itt. Ez olyan nyitott. Itt már olyan összetett nép van. Az egyik innét jött, a másik onnét.”

A régi taksonyi hangulattal összevetve keserűen mondja egy 70 év körüli újtelepi:

„Borzalmas maguknak valók itt az emberek. Rengeteg ember jött vidékről, itt házat építettek. Pécs közelsége vonzza a népet… Nem is ismerem én már a fiatalokat… Ezek mind beköltözöttek.”

A „régi faluban” lakók élesen elhatárolódnak az újonnan épült résztől, magukat sokkal inkább „őshonosnak” érezve (még a betelepített felvidékiek is), saját falurészüket többre tartva „lelkületben”, a népesség összetételében.

„Nem nagyon ismerem azt az újtelepi mentalitást, sok helyről költöztek oda. Ide a faluba [régi falu] csak lassan csörgedeztek. Az egy teljesen vegyes társaság. Teljesen más ez a két falurész, minha nem is egy falu lenne. És nemcsak formailag más ez a két falurész, mintha a lelke is más lenne. Ez maradt inkább falusiasabb, az meg egy nem is tudom, micsoda… Falunak mindenesetre nem falu, mert hiányzik belőle az összetartás, ami alapján az lehetne.”

A kitelepített svábokkal ellentétben a felvidékieik pár évig még a mezőgazdaságban maradtak, gazdálkodni próbáltak több-kevesebb sikerrel. Elmondásaik szerint az 1947–1948-as évet sikeresnek könyvelhették el, a mezőgazdaság néhány kiegészítő kereseti formával (pl. fuvarozás, piacozás, feketézés, varrás) megfelelő megélhetést, átmeneti jólétet biztosított számukra. A helyzet az ötvenes évek elején az erőszakos beszolgáltatásokkal, az ún. „padlássöprésekkel” változott meg radikálisan. A németek gazdaságilag szemmel láthatóan a felvidékiek előtt jártak, ekkor kezdődtek meg a már említett újtelepi építkezések is.

A falu nyilvános szintje „alá” ereszkedve, a privát szféra változásait kutatva nem kerülheti el a kutató figyelmét egy nagyon korai és kényszerű érintkezési felület a betelepült magyarok és az őshonos németek között – ez pedig a lakóház épülete. A szorult helyzetnek /17/, valamint a telepítési hatóságok embertelenségének tudható be, hogy sok esetben úgy költöztették be a felvidékieket a számukra kijelölt házakba, hogy az eredeti tulajdonos még benne lakott. (Ezt nevezte a telepítési bizottság cinikus megjelöléssel „rátelepítésnek”.) Kezdeti feltételezésem, miszerint számtalan konfliktus, súrlódás adódhatott a kényszerű együttlakásból, még ha pár hónapról volt is „csak” szó, nem egészen igazolódott be.

Valószínűleg éppen e kezdeti közelség, az életterek kényszerű egybeesése, az egymásrautaltság alapozhatta meg a kölcsönös elfogadást, a felvidékiek fokozatos beilleszkedését, a két etnikum további zavarmentes együttélését. Az első aratás, betakarítás, cséplés munkálataikor a felvidékiek sváboknak adták ki földjeiket bérmunkába, s azok gazdálkodási tanácsokkal látták el őket, megosztották velük tapasztalataikat a helyi piaci lehetőségekről. Egyik felvidéki adatközlőm elmondása szerint házuk előző sváb tulajdonosai vezették be őket a „feketézés” /18/ rejtelmeibe, a pécsi piacok világába.

„Mind a két szomszédunk sváb volt, nagyon jó barátságban voltunk, segítőkészek voltak. Állítom, hogy jobban számíthattunk rájuk, mint bárkire Taksonyon.”

Az első órák, napok bizalmatlanságát nagyon gyorsan felváltotta az együttműködés, egymás segítése németek és felvidékiek között. Az egymásrautaltság, a hasonló „számkivetettség érzése” érzelmi összekötő kapoccsá válhatott.

„Magam is sokat gondolkodtam, mi késztethette őket erre a barátkozásra, mert ezt kell mondanom. Ahol mi laktunk, abban a házban két hozzám hasonló korú fiú volt, kezdettől fogva, talán nem telt bele egy hónap, és már együtt ültünk a kocsmában.”

A gyorsan kialakult jó kapcsolatról, együttműködésről tanúskodik néhány közös munkaalkalom, pl. kukoricatörés (10-15 fő, nagyrészt utcabeliek, szomszédok). Későbbi időszakból, a hatvanas évekből való az egyik felvidéki család beszámolója egy sváb családdal kötött évtizedek óta tartó szoros barátságáról. Közös kukoricakapálásokról, -törésekről meséltek. Mára az öregek meghaltak, de gyerekeikkel még mindig napi kapcsolatban állnak, szinte családtagként kezelik őket, kölcsönösen segítik egymást. Előfordul a faluban olyan eset is, hogy a kitelepített svábok és a helyükre telepített felvidékiek (a ház régi és új tulajdonosai) kapcsolatban maradtak egymással, rendszeresen felkeresik egymást, elbeszélgetnek egymással.

A németek a falu hierarchiájában magasabbra helyezték a felvidékieket, mint a Heves megyei betelepülteket, elsősorban a felvidékiek gazdasági fejlettsége, gazdálkodási ismeretei, jó felszereltsége miatt.

„Az egyik jómódú sváb család, a Cs.-ék, mikor a Heves megyeiek megalakították a téeszt – mi még akkor egyéniek voltunk –, na akkor összetalálkozok ezzel az öreg svábbal, és azt mondja: »maguknak ott a Freital-dűlőben – ez volt a legszebb parcellánk – több van, mint a telepeseknek az egész téesz-tábláján.”

Valójában tehát két nagyon hasonló értékrend találkozásáról van szó, ahol a kemény fizikai munka, az anyagi javak kitartó gyarapítása kiemelt helyen szerepel, időt, fáradtságot nem ismerve. E közös csoportmentalitást látva a németek gyorsan elfogadták a beköltöztetett felvidékieket. Az integrálódás folyamatát erősítette a felvidékiek bizonyítási vágya, alkalmazkodóképessége, igyekezete.

„A feleségem még szőlőt is ment dolgozni napszámba, munkaidő előtt, után. Ezt is vállaltuk, csináltuk. Meg szüretelni mentünk. Mindent meg kellett ragadni…”

„Minket direkt úgy ismertek meg, hogy nem azok vagyunk, mint a Heves megyeiek. Látták azt, hogy törekvő nép.”

Az előbb elmondottak az első generációra vonatkoznak, a betelepülés utáni gazdasági, társadalmi konszolidáció éveire. Mielőtt túlságosan ideálisnak, zökkenőmentesnek tűnne ez az időszak, szólni kell a kezdetek „negatív” eseteiről, problémáiról is. Természetesen voltak olyan német családok is, akik „ferde szemmel néztek” a házukba beköltözöttekre, évek múltán is felemlegették az őket ért sérelmeket, de az interjúk alapján hangsúlyoznom kell, hogy nem ez volt az általános magatartás.

A kezdeti időszakban német–felvidéki családok együttlakásán kívül a templomi alkalmak jelentettek találkozási lehetőséget az újonnan érkezettek és a régi lakók között. A mise előtti vagy utáni beszélgetések egymás megismerését szolgálták. A templomi ülésrend máig megőrizte a betelepítés utáni etnikai különállás állapotát. Többek elmondása szerint ez az elkülönülés a németek és a magyarok között megvolt már a telepítések előtt is.

„Jobboldalt ültek a magyarok meg a felvidékiek, baloldalt a svábok. Ez a mai napig így van. Most már elvétve beülnek máshová is, de ez így volt.”

A felvidékiek Hirdre kerülésével megváltozott a falu vallási élete, megélénkült a templomba járás.

„A misét, azt tőlünk tanulták, hogy menni kell… előtte nem sokat jártak. Az öszszes felvidéki, akár vasárnap, akár ünnepnap, mentünk templomba… és mi milyen szépen tudtunk énekelni! Máig is…”

Munkahely, az ipar

Sajátos módon a gazdálkodás, a megélhetés formája előbb etnikai elkülönülést, majd később épp ellenkezőleg, egy közös alapot hozott létre a svábok és a felvidékiek között Hirden. Mivel a svábokat megfosztották földjeiktől, az akkor induló iparban kellett elhelyezkedniük. Erre Hirden, Pécs környékén és Pécsett is számtalan lehetőség adódott. Hirden beindult a kendergyár, működtek a Pécs környéki bányák, a kőfejtő (a későbbi cementgyár) stb. A mezőgazdaság kényszerű elhagyása s az iparban való elhelyezkedés a korabeli viszonylatokban gyors anyagi előbbrejutást eredményezett. Ennek első jeleként az ötvenes évek végén a kitelepített németek családiház-építkezésekbe fogtak.

A kitelepített svábok társadalmi, gazdasági státusa rendeződni látszott azáltal, hogy munkásként, bányászként kiemelt anyagi, erkölcsi elismerést kaptak.

„Akiket kitelepítettek [svábokat], jobb anyagi körülmények közé kerültek, mint azok, akik földet kaptak. Mert a téesz-ben nem volt annyi jövedelem, mint ezeknél. Akkor ki is egyenlítődött minden hátrányuk. Meg szorgalmas emberek is voltak, viszonylag gyorsan megindultak az építkezések…”

A felvidékiek a kiosztott földeken próbáltak gazdálkodni több-kevesebb sikerrel. Az első évben a svábokat bérmunkásként alkalmazták, az utána következő években már egyedül boldogultak. 1948–1949-ben megkezdődött a felvidékiek szélesebb körű gazdasági beilleszkedése. Ekkor még többségük gazdálkodott, de volt, aki piacozott. Pécs közelsége rendkívül jó lehetőségeket biztosított a termények azonnali értékesítésére. A felvidékiek a kereskedéshez szükséges helyismerettel ugyan nem rendelkeztek, de a svábok segítségével ebbe is gyorsan beletanultak.

„Tulajdonképpen rájöttünk, hogy itt meg is lehet élni. (…) Az egyik szomszédunk bevezettett a piac rejtelmeibe, azóta úgy ismerjük a piacot, megtanított »feketézni«. Itt volt a város, viszonylag gyorsan lehetett pénzt csinálni. Ez a sváb szomszéd néhány helyet mutatott, ahol lehet eladni, főleg tejet. Később jöttek még a »feketevágások«, meg lehet élni… Akkor már tudtuk, hogy itt maradunk.”

A felvidékiek beilleszkedésében döntő szerepet játszott gazdasági integrálódásuk, a megélhetés módjának, különböző formáinak kitapasztalása. Ezek a gazdasági stratégiák (a jövedelemforrások maximális kiaknázása, a kedvező munkahelyválasztás stb.) viszont csakis egyénileg (legfeljebb családonként) voltak kivitelezhetők, nem pedig csoportosan. Ez lehetett a felvidékiek egyéni, nem pedig csoportos integrációjának egyik fontos mozgatója. Gazdasági sikereik döntő érvként szerepeltek beilleszkedésük során, kiemelt helyet kaptak az utólagos önértékelő narratívákban, valamint a hazalátogatásokkor elhangzott „sikertörténetekben”.

Az ötvenes évek mezőgazdasági beszolgáltatásai ugyanakkor nagy terhet jelentettek a földműveléssel foglalkozó, önállóan gazdálkodó felvidéki családoknak. Nehezebb anyagi helyzetbe kerültek, mint a kitelepített, föld nélküli svábok. Ezt az időszakot az erőszakos téeszesítés váltotta fel. Termelőszövetkezet alakítására Hirden már 1956 előtt is történtek kísérletek, de a téeszek gyakorlatilag csak 1956 után kezdtek el működni. Ekkor minden felvidéki kötelezően téesztaggá vált. Az első téeszelnök egy „helyi magyar” lett, majd később őt egy felvidéki betelepített váltotta fel. A sorozatos sikertelenségek miatt nem sokáig maradt önálló a hirdi téesz. Több környező településsel vonták össze, s a tagság nagy része, felhagyva a mezőgazdasággal, az iparba „menekült”. Ez az egyesült téesz a rendszerváltásig működött, azonban különösebb hatása a falu életének alakulására nem volt, kb. 10-12 hirdi asszonyt alkalmazott. A rendszerváltás utáni kárpótlással visszakerültek a földek tulajdonosaikhoz, ám nagy részük bérletben a téesznél maradt, kevesen vállalkoztak rá, hogy újra gazdálkodni kezdjenek.

A telepítések óta eltelt ötven év alatt sokat változott Hirden a falubeliek értékrendje, nagyrészt az iparosításnak köszönhetően. A hazalátogató felvidéki kitelepítettek így hasonlítják össze a máig sokkal inkább a mezőgazdaságból élő Galánta környéki értékrendet a hirdivel:

„..inkább vállakoznak vagy elmennek dolgozni. Itt [Hirden] elég hamar megkezdődött az, hogy a földtől megváltak. Pécs közelsége, a bánya, a sok munkahely miatt… itt úgy érzem, a föld nem játszik olyan nagy szerepet [mint Taksonyon].”

Család, házasság

A felvidéki fiatalok ismerkedési, udvarlási és párválasztási szokásai után érdeklődve a Hirden készített interjúkból az derült ki, hogy az első generációs felvidékiek között viszonylag kevés közvetlen házasodás előtt álló fiatal volt. Így a kezdeti időszak (ez alatt kb. az első három évet szokták érteni) párválasztási szokásairól kevés példa állt rendelkezésemre. Az áttelepítettek többsége családos volt, kicsi gyermekkel, s az a néhány huszonéves, aki nőtlenül, hajadonként került át, többnyire az első öt év eltelte után, az ötvenes évek elején, közepén házasodott meg, ill. ment férjhez. Az előbbi állítást kiegészítendő elmondható, hogy a tágabb gazdasági, társadalmi események hatással voltak a párválasztási magatartásra is. El kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy a betelepített felvidékiek biztonsággal mozogjanak az új környezetben, az új kortársaik között, s a gazdasági-társadalmi normalizációval párhuzamosan elegendő és megfelelő alkalom nyílt is a találkozásokra (pl. bálok, falusi, munkahelyi mulatságok).

Az első generációsok egy részének párválasztása még csoporton belül történt a korlátozott lehetőségek ellenére, nagyrészt még otthon kezdődött ismeretségekből, azok hirdi megerősödéséből.

„Kérdés: Egymás között házasodtak svábok, felvidékiek, németek?
Válasz: Nem volt ilyesmi. Eleinte, az ötvenes években még, de aztán már nem…
Kérdés: Mért változott ez meg idővel?
Válasz: Szerintem az iparosítás miatt. A kendergyárban dolgoztak először százan, aztán fölfejlődött ezerre. Aki oda járt, ott minden héten kétszer rendeztek mulatságot vagy bált, ott mindenki összeszűrte a levet valakivel…”

Már a kezdeti korszakból, az első hónapokból vannak elbeszélések felvidéki és német fiatalok közti ismerkedésekről, szerelmekről. Ezek a kapcsolatok gyakorta még a családok együttlakásakor kezdődtek. Senki sem tud olyanról, hogy felvidéki és német fiatalt egymástól tiltottak volna. Ez az egyik legmarkánsabb jele az etnikai határok gyors erodálódásának, illetve annak, hogy csoportendogámia nem alakult ki a betelepült felvidékiek között.

Ez egyrészt a korlátozott felvidéki létszámnak, másrészt a határozott egyéni beilleszkedési törekvéseknek tudható be. Harmadrészt abból adódhatott, hogy a különböző eredetű, „kvázi etnikai” csoportok között nem mutatkoztak olyan mértékű eltérések sem gazdasági, sem kulturális vonatkozásban, melyek megakadályozták volna a vegyes házasságok létrejöttét.

„…különben sok felvidékinek van más felesége, sváb. Ahhoz elég szorgalmasak voltak a felvidékiek, hogy be tudjanak a szorgalmas svábsághoz kerülni.”

Az első „vegyes házasságok” az ötvenes évek közepén, ill. az ötvenes évek második felében köttettek. Ekkorra már bőven voltak falun belül és azon kívül is (pl. az „esti iskola” Pécsett) ismerkedési lehetőségek. A munkahely volt az első számú ismerkedési helyszín (pl. kenderfonó, cementgyár), mely gyorsan vegyítette a fiatalokat. Az etnikai hovatartozás, származás nem volt döntő tényező az ismeretségek alakulásánál.

„Mi nem kérdeztük, ki honnan jött. A fiataloknál nem ez az elsődleges szempont.”

Sem különösebb előnyt, sem hátrányt nem jelentett egy felvidékivel vagy némettel kötött házasság. Érdemes viszont megjegyezni, hogy az első „vegyes házasságokat” a felvidékiek többnyire németekkel kötötték. További bizonysága ez a két etnikum egymás felé való viszonylag gyors nyitásának, egymás elfogadásának, egyfajta sorsközösség felvállalásának. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy amennyiben egy felvidékinek magyar társa akadt, az rendszerint nem helyi magyar volt, hanem valahonnan beköltözött (pl. alföldi, bukovinai). A fiatalabb másodgenerációsok, illetve harmadgenerációsok párválasztásánál a hovatartozás már nem releváns kérdés, az ő identitásuk nem a „honnan jöttünk”, hanem a „kik lettünk” szerint fogalmazódik meg. Csoportidentitásuk, önmeghatározásuk alapja nem a származási csoporthoz („kvázi-etnikai” identitáshoz), hanem a helyhez, Hirdhez való kötődés (nevezhetjük lokális identitásnak is). Az ő esetükben már „hirdi fiatalok” házasodnak egymás közt, ezek már nem számítanak vegyes házasságnak.

„Minálunk már csak olyan vicc szintjén megy, hogy szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy no, ti aztán jól meg vagytok keverve [hányféle vér van a családban], de nálunk ez már nem számít. Magyarok vagyunk. Hogy kinek mi volt az őse…”– mondja egy felvidéki családból származó fiatalasszony, akinek a férje német családból származik.

Kiegészítésképpen Hird további etnikai viszonyairól

A felvidéki–német viszony, valamint a falun belüli kölcsönös kapcsolatok megértése végett érdemes egy rövid kitérőben nyomon követni a németek etnikai identitásának alakulását az 1947 utáni időktől napjainkig. Mivel interjúimat felvidéki betelepítettekkel készítettem, az ő németképüket tudom bemutatni. Ennek viszont feltétlen szükségét érzem a falun belüli interetnikus kapcsolatok pontosabb megértéséhez.

A németek 1947 utáni magatartását így összegzi egy felvidéki:

„A németek meghúzódtak, a háború után olyan hangulat volt. Nem lehetett németül beszélni… de oldódott aztán. Azzal, hogy bekerültek a bányába – akkor a bányász a világ első embere volt –, visszakapták az emberi méltóságukat.”

Vagyis a németek az iparban való elhelyezkedésükkel anyagi-erkölcsi elégtételt szereztek. Etnikailag ugyan továbbra sem voltak a rendszer kedvezményezettjei, de „társadalmi osztály” alapján kedvező helyzetbe kerültek. Az iparosítás nemcsak a felvidékiek gyors beilleszkedését hozta magával, hanem a németek asszimilációját is. Hirden a németeket ért 1947-es hatósági megtorlások (kitelepítés, vagyonelkobzás) után gyors nyelvváltás következett be; a faluban, a munkahelyeken csak magyar szót lehetett hallani. A fiatalabb generációnál ezt a német nyelvű iskola hiánya is okozhatta, valamint a diszkriminatív intézkedésekkel együtt járó etnikai presztízsvesztés. A hatvanas évek közepétől a „németkérdés” már nem merült fel problémaként Hirden, a németek nagyrészt asszimilálódtak.

„Amikor én születtem, akkor nem hiszem, hogy ez már gond volt, hanem én ezt csak onnan tudom, ahogy ők [a férj sváb rokonai] mesélik…. A férjem generációja már nem igazán beszél németül. Megérti, de ha beszélni kell, gond van. Ha jönnek a német rokonok, csak ülünk…”

„A férjem iskolás idejében… volt olyan osztálytársa, aki idekerült Hirdre, és egy kukkot nem beszélt magyarul. És ez senkinek nem okozott problémát, egyszerűen azt mondták, ismétel egy osztályt, és ráragad a nyelv. Itt ebből soha nem csináltak problémát…”

Felvidéki (ebben az esetben másodgenerációs) beszélgetőtársaim kérdésemre, hogy felfedezhetők-e hasonlóságok a felvidéki magyarság és a hirdi svábok közt, ha mindkettőt etnikai kisebbségnek tekintjük, a kérdést teljesen irrelevánsnak tartották. Míg a felvidéki magyarok esetében fontosnak vélték a saját anyanyelvi iskolákat, s általában a kisebbségi jogok betartását, addig a magyarországi németek jogait túlzottnak tartják, sőt etnikai másságukat, németségüket is gyakorta megkérdőjelezik.

Magyarok és németek, magyarok és felvidékiek

Amikor német–felvidéki viszonyról esik szó, felmerül a kérdés: milyen volt kapcsolatuk a harmadik féllel, az „őslakos magyarokkal”. Mint kiderült, ez az egész viszonyrendszer egyik kulcsa. A falubeli németek háború alatti magatartása, pontosabban az arról alkotott magyar értelmezések alapján visszakövetkeztethetőek bizonyos feszültségek „őslakos németek” és „őslakos magyarok” között.

„44-ben itt nagyon elkülönülhettek a magyarok meg a németek /19/, ahogy én ezt hallom, mikor már úgy nagyon kiéleződött a helyzet, még a telepítés előtt” – meséli egy idős felvidéki.

1947-ben, a háború utáni új helyzetben, a helyi magyarok „elégtételt” akartak venni a németek háború alatti, volksbundista magatartása miatt. Erre utal néhány máig megőrzött, általában konfliktushelyzetben előbukkanó epizód.

„A lányom, aki sváb fiúhoz ment feleségül, valamiért összeszólalkozott R. J. bácsival, itt lakik nem messze [»őslakos magyar«], és mondta neki, hogy… »maga, amikor az apósomékat kitelepítették [akik németek voltak], még a zsírosbödönt is kiásatta, pedig ott voltak a kisgyerekek, hogy még azt se vihessék majd el«. Erre az volt a válasz, hogy »te csak fogd be a szád, mert te nem tudhatod, mit csináltak itt ezek a svábok!«… 47 után vissza lehetett ütni a svábokon”– így összegzi a történetet egy felvidéki „külső szemlélő”.

A felvidéki–„őshonos magyar” kapcsolatot egy kezdeti rövid rivalizálás után az érdekmentes semlegesség jellemezte. Nem veszélyeztették sem egymás lakótereit, sem egymás jövedelemforrásait olyan mértékben, hogy ez bárminemű konfliktusra adott volna okot. A szocialista tervgazdaság, a terjeszkedő ipar pedig gyakorlatilag megszüntette az etnikai versenyhelyzetet, a kommunista ideológiai szerint azonos lehetőségeket biztosítva az egy osztályhoz (természetesen a munkásosztályt értve ez alatt) tartozóknak.

„…kicsit láttak bennünk valami ellenségfélét, de nem volt súlyos. Vagy inkább vetélytársat, aki abból visz el, amit talán ők elvihettek volna. Később rájöttek, hogy törvényesen nem juthattak volna hozzá ehhez a vagyonhoz, annál is inkább, mert mire mi jöttünk, néhány itteni magyar már kielégítette ezeket az igényeit, megkapták az itteni svábok házait… így nem jelentettünk aztán már konkurenciát, de különösebb barátság sem alakult ki.”

Az őslakos magyarok részéről időnként érték a felvidékieket sértő megjegyzések, csúfnevek.

„Néhány év után, mikor az »Okos Pista« [őslakos magyar, gúnynéven] apám fejéhez vágta, hogy »telepes«, kapott is akkora pofont, hogy fölfordult”– mondja ma már nevetve egy középkorú asszony. Ez volt az egyetlen tettlegességig fajuló konfliktus, melyről a beszélgetések során tudomást szereztem. A kezdeti időszakból kevés elbeszélés szól felvidéki–magyar barátságról. Összevetve a felvidéki–német szimpátiával, itt inkább egy neutrális, távolságtartó viszonyról lehetett szó.

Összegezve: A két „elmozdított” csoport (kitelepített németek és betelepített felvidékiek) találkozása 1947-ben a Hirden egy már meglévő német–magyar viszonyra, illetve egy korábbi (zalai, borsodi) belső telepítésre épülve – a narratívák alapján – a következőképpen rekonstruálható: az őslakos németek és magyarok között a háború utolsó éveiben, majd a háború befejezésekor etnikai színezetű súrlódások lehettek, mivel előbb a németek, majd a magyarok kerültek helyzeti előnybe a nagypolitika történéseinek függvényében. A háború utáni magyarországi németellenes intézkedések (deportálások, vagyonelkobzások) következtében a németek politikailag, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt kiszolgáltatottá váltak. Egy ilyen szituációba érkeztek a felvidéki kitelepítettek, s bár a németek házát, vagyonát kapták meg, inkább láttak bennük a németek sorstársat, mint ellenséget.

„Úgy kezdték el tekinteni, hogy mindketten áldozatok vagyunk.”

„Az idősebbek mondjuk megismerkedtek, amennyit a szükség hozott. Van, akinek az érdekei összefonódtak, például mert a leadáskor kínlódott mindenki, tehát az közelebb hozza az embereket… vannak ilyen események, amik egy lepedőre tesznek bizonyos embereket.”

Mindezek mellett megjegyzendő, hogy a bizalmatlanság csírája, mely semmiképpen nem nevezhető nyílt ellenszenvnek, mindenvégig megmaradt a felvidékiek legidősebb generációjában. ők felnőttkorban kerültek Hirdre, s életük egy jelentős részét szülőföldjükön élték le.

„Az idősek között olyan kapcsolat, mint otthon a faluban, már soha nem született. Taksonyon, ott minden ember mindenkiről mindent tudott. Mindenki tudta, kit hová tegyen… itt ez nem alakulhatott ki.”

A Hirdre került felvidékiek

A Hirdre került szlovákiai magyarok a kitelepítések kései szakaszában „utólagos” transzporttal érkeztek a Galántai járás több szomszédos falvából. Ez a „vegyes” összetétel meghatározta későbbi, az új környezetben kialakított életformájukat, alkalmazkodási stratégiáikat. Taksony, Hidaskürt, Szeli, de még a volt mezőváros, Galánta is nagyon hasonló település volt 1947 táján (ez napjainkban is így van, az azóta iparosodott Galánta kivételnek számít), hasonló gazdasági és életkörülményekkel, szokásokkal, paraszti értékrenddel. A magyar lakosság többsége katolikus volt, s gazdálkodással foglalkozott.

Az elbeszélésekből kiderült, hogy a Hirdre került családok „otthon” nem ismerték egymást, egy-két kivételtől eltekintve. A kitelepítés, az együtt elszenvedett megpróbáltatások sorozata, a közös viszontagságok, ideiglenesen eltüntették ezeket a különbségeket taksonyiak, kürtiek, galántaiak között. Mindannyian „felvidéki kitelepítettekké” váltak az új helyzetben. A megfelelés, talpraállás kényszere rábírta őket az együttműködésre, egymás kölcsönös segítésére. A felvidékiek Hirdre kerülését követő legelső nyáron kalákában végezték az aratást, a cséplést, ősszel a kukoricatörést. A következő évben már mindenki a saját földjén dolgozott, megszűnt a szoros együttműködés.

„Kérdés: A felvidékiek hogy jöttek ki egymással?
Válasz: Az elejivel jól, aztán volt itt egy-két… volt egy nagygazda, meg voltak itt a V.-ék, akik műveltebbek voltak, és [voltak] olyanok, akik otthon is csak ilyen »hőbörgő jankók« voltak… Mindig több kellett nekik, osztozkodtak….
Volt széthúzás!”

1948 nyarától kezdődően már sokan elmentek az iparba dolgozni, így a falun belüli közös mezőgazdasági munkaalkalmak ritkultak, s megszűnt az a fajta gazdasági kiszolgáltatottság, szükségállapot, mely a kezdeti időket jellemezte, s a felvidékieket egymás segítésére ösztönözte. A barátságok, ismeretségek a munkahelyeken alakultak, a felvidéki családok önállóan próbáltak megkapaszkodni az új környezetben.

„Egy ideig a felvidékiek még ápolták egymás között a kapcsolatot, de aztán ez is megszűnt…

Mindenki elindult a maga útján, úgy alakult ki az új környezete, az új kapcsolatok, hogy inkább azt követte. Egyébként bennem itt az kelti a legnagyobb hiányérzetet, hogy nincs egy ember, akivel beszélgethetünk [az otthoni, régi dolgokról]… még talán a B.-ék, velük szoktam beszélgetni, de annyira nem, hogy elmenjek hozzájuk…”

Az utóbbi évek hoztak némi változást a fiatalabb első generációsok nyugdíjba kerülésével. Erősödő múltkeresésük során újra felfedezik egymást, életre kel egy-egy kapcsolat felvidéki családok közt. Közösségi szintű („felvidéki”) szerveződésről azonban még így sem beszélhetünk.

„Kérdés: A faluban nem volt összetartás a felvidékiek között?
Válasz: Nem nagyon. Itt az egyik innét jött, a másik onnét jött. A Sz.-ékkal, akik galántaiak, is most alakult ki barátság, most, hogy idősek vagyunk. Sok év után. Mert nem egy helyen dolgoztunk, ő üzletes volt. Mióta nyugdíjasok lettünk, ővele jó barátságban vagyunk. Tegnap is egy óra hosszat beszélgettünk az utcán…”

Előfordul, hogy egy-egy megemlékezés, évforduló hoz össze két hirdi felvidékit.

„Dunapetrén volt augusztus 20-án egy felvidéki találkozó, 4-5 éve. V.-ékkal voltunk ott, onnan az ismeretség velük. Azelőtt is ismertük egymást, tudta, hogy én szeli vagyok, tudtunk egymásról. Akkor fölajánlotta, a templomból kifele jövet, hogy elvisz autóval. Én a rádióból hallottam, hogy jön a szeli református énekkar.”

Összegezve: Csoportszintű felvidéki közösségtudat a múltban sem létezett Hirden a már említett okok miatt: a több helyről származás, a „vegyesség” miatt és a gyors iparosodás következtében. A faluban felvidéki csoportként való megjelenés, az összetartozás hangsúlyozása ellen szólt, hogy a „felvidéki áttelepített” státus az „őshonosság” ellenében enyhe alacsonyabbrendűséget sejtetett, a „jöttment”, a „telepes”, a „beköltözött” kategóriával volt rokonítható. Nyilvánvaló, hogy ajánlatos volt ettől a státustól mielőbb megszabadulni. Legegyszerűbb és legkönnyebben járható útja az egyéni, családonkénti gyors beilleszkedés volt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy ha felvidékiek közti össszejárásokról, kapcsolattartásokról beszélünk Hirden, a legelső év kivételével az mindig rokonok (pl. sógornők, unokatestvérek, testvérek) közt zajlott, illetve olyan barátság esetében, amely még a szülőföldön kezdődött. Előfordul néhány eset is a faluban, hogy hosszú évek eltelte után, idős korban fedezik fel egymást falubeli, utcabeli felvidékiek. A közös származás, a távoli szülőföldön megélt élmények újra közös alapot teremthetnek. Sokan közülük koruknál fogva hazalátogatni már nem tudnak, de egymásban találják meg a múltat, a valamikori szülőföldet.

Ahogy a falu szintjén sem alakult ki „felvidéki csoport”, nehezen elképzelhető, hogy időt s fáradtságot nem kímélve országon belül kapcsolatot tartsanak egymással a kitelepített felvidékiek, például a Hirdre, Vaskútra, Nyíregyházára került taksonyiak vagy a Hirdre, Bikalra került kürtiek. Bár gyakran még nagycsaládok (unokatestvérek, családos testvérek) is szakadtak így szét az ország különböző részeire, ám a kapcsolattartás köztük is csak a szülőföld közvetítésével, áttételesen létezett – hazalátogatásokkor (pl. búcsúkor) vagy a felvidéki rokonok látogatókörútjai alkalmával hallottak egymásról híreket. Még az egymáshoz közeli falvakba kitelepített ismerősökben, régi falubeliekben sem merült fel az igény az ilyen jellegű kapcsolattartásra.

„Kérdés: Olyan nem volt soha, hogy elmentek Bikalra meglátogatni az oda kitelepített kürtieket?
Válasz: Elejivel volt, hogy én Ágneséknál [falubeli barátnője] voltam búcsún, temetésen… de hát nem volt olyan, hogy most menjünk meglátogatni ezeket.
Kérdés: Arra soha nem gondoltak, hogy Bikalra költözzenek a többi kürtihez, hisz oda sokan kerültek [50 család]?
Válasz: Ah, nem! Örült az ember, hogy egyszer letelepedtünk”

A kitelepítés 50. évfordulója alkalmából tartott emlékünnepségen lehetőség nyílt az újratalálkozásra. Hirdről két család vett részt a Bikalon rendezett „elszármazott kürtiek” összejövetelén. Ötven év túl hosszú időnek bizonyult, a kötődés szálai elvékonyodtak, erősen formalizáltak voltak ezek az újraközelítések (ünnepi köszöntők, mise, megvendégelés a falu művelődési házában).

„Bikalon… tavaly [a találkozón] ott voltak a sok kürtiek, akikkel együtt jártunk iskolába. Úgy ismertem meg őket, hogy az egyik barátnőm, aki volt, odaült hozzám az asztalhoz, és mondta, hogy ez ez, akikkel együtt jártam, meg szomszédok voltunk. Ötven éve nem láttam őket, csak akkor.”

Kapcsolatok Hird felé

A felvidéki rokonok első magyarországi látogatásaira 1948 őszén, 1949 elején a magyar–szlovák határon illegálisan átszökve kerülhetett sor. A kitelepítettekről hónapokig nem kaptak híreket, később is csak szórványos információk jutottak el hozzájuk. Az aggodalom, az információhiány bírhatta rá őket, hogy a kitelepített rokonok után induljanak, kockázatot, veszélyt vállalva, hogy megbizonyosodjanak róla, hozzátartozóik hová kerültek, mi történt velük. Ezek az illegális utak olyan családokra voltak jellemzőek, ahol közeli rokonokat (szülőket férjezett leányuktól, családdal rendelkező testvéreket) szakítottak el egymástól.

„Anyukám már nem bírta tovább a magányt, elszakították a szüleitől, testvéreitől, és mivel legálisan nem mehetett, szöktünk. Engem vitt magával, mert a gyerekét ugye nem hagyhatja itthon… Ipolyszalkán voltak ilyen embercsempészek, azok vittek át az Ipolyon.”

A telepítések célzatos politikájának tudható be, hogy falubelieket, de még az egy nagycsaládhoz tartozókat is szétszórva telepítették le, így kerültek taksonyiak Vaskútra, Nyíregyháza, Békéscsaba, Pécs környékére. Magyarországon belül az átszökött felvidékiek már szabadon mozoghattak, több megyét átutaztak, végiglátogatták az összes rokont. Ez az út akár több hétig is eltartott. Leveleket, üzeneteket adtak át s vittek haza az otthon maradtaknak.

„Minden taksonyit sorra látogattunk, aki csak a faluban volt. Mert olyan nagy esemény volt, hogy hazulról jött valaki… láttuk, még sok házban összecsomagolva voltak, hogy »majd csak visszamegyünk«…. gyerekként éltem meg, de bele tudtam érezni a dolgokba, meg is maradt bennem nagyon.”

Talán nem véletlen, hogy ehhez az asszonyhoz máig hazajárnak rokonai, hiszen ő a családi kapcsolatok éltetőjévé és kulcsfigurájává vált. A kitelepítést nemcsak otthoni körülmények között élte meg, hanem látta a hosszú távú következményeket is, a bontatlan ládákat, a reménykedést és bizonytalanságot, s ez minden bizonnyal erős érzelmeket, meghatározó emlékeket hagyott benne. Előfordult olyan eset is, hogy mire a rokonaikat látogatók hazatértek, valaki a szlovák hatóságoknál már jelentette eltűnésüket, s ezért a rendőrség kereste őket. Ám még az ilyen megpróbáltatások árán is megérte a látogatás:

„Anyám megnyugodott, látta, milyen körülmények között vannak, velük lehetett. Mert a levelezés csak nem ugyanaz…”

Az ötvenes évek kemény politikai, jogi megszorításai jegyében a szlovákiai magyarok nem egykönnyen kaptak útlevelet, a magyarországi utazásokhoz vízumért a prágai magyar nagykövetségre kellett felutazniuk. Nehéz volt forintot szerezni, évtizedekig korlátozott volt a pénzbeváltás.

„Az elejivel, mikor nem lehetett menni, temetésekre nem engedtek át bennünket. A nagyszüleim temetésére! Akkor aztán kellett útlevél, vízum, minden, Prágába kellett menni… meg itt sem volt olyan rózsás a helyzet…”

Az adminisztratív akadályok és a szűkös anyagiak együttesen nagyon nehézzé tették a Magyarországra telepítettek meglátogatását. Viszont az ötvenes évek közepétől a kitelepítettek már hazalátogathattak, s ezek az újratalálkozások egy időre ki is elégítették a taksonyi rokonok igényeit.

„Mi azt mondtuk, ha ők jönnek, az elég. Hát ők »haza« jöttek [nekik fontosabb volt jönni]!”

A hatvanas és a hetvenes években a csehszlovákiai körülmények politikai, gazdasági konszolidálódásával megkezdődhettek a Magyarországra történő látogatások. Az első illegális utakhoz hasonlóan ezek is nagy körutazások voltak, vonattal, többszöri átszállással. Egy-egy ilyen út alkalmával minden rokont érintettek, így az több hétig is eltartott.

„Vaskút–Bácsalmás–Mágocs–Pécs utat tettük meg… Mindenkit meg kellett látogatni, nem maradhatott ki senki, mert abból harag lett volna. Másrészt ha már valaki elrugaszkodott, kimozdult a faluból egy ekkora utazásra, akkor az soha nem volt rövidebb egy-két hétnél.”

Ilyenkor az iskoláskorú gyerekek a látogatás helyén jártak iskolába unokatestvéreikkel, másod-unokatestvéreikkel. Számos beszámoló szól ilyen gyermekkori élményekről, és előfordul, hogy az akkor egy időre közös iskolapadot koptató rokonok máig kapcsolatban állnak egymással.

A rokoni, falubeliek közti szálak megerősödéséről tanúskodik (elsősorban a mai állapotokhoz viszonyítva beszélhetünk „erősségről”), hogy szigorúan elvárták minden rokon végiglátogatását, sőt az összes odakerült falubelinek szinte kötelességszerűen híreket adtak át, küldeményeket, leveleket. Viszonzásképpen a hirdiek vendégül látták őket, megmutatták új otthonukat, a környéket.

„Tisztességesen vendégül látták az odalátogatót a régi taksonyiak. Értékelték, hogy híreket hozott a faluból, képviselte a taksonyiakat. Olyan volt, mint egy nagykövet.”

Az otthoniak kezdeti nagy körútjait továbbiak nem követték. Hivatkoznak pénzre, időre, holott az ötvenes és a hatvanas évek után lényegesen jobb anyagi körülmények közt éltek, minden családban volt legalább egy autó, ami könnyebbé tehette volna az utazást (összehasonlítva a vonatos, átszállásos közlekedéssel). Ha látogatóba indultak, csak egy helyre mentek, általában oda, ahol a legközelebbi rokonok laktak, de ezek már nem voltak többhetes ottlétek, mint a kezdetekben.

„…akkora körutakat már képtelenség manapság megtenni, fárasztó is, mondtam nekik, hogy gyertek ti, mert ti hazajöttök, és nektek nem csak én vagyok itt ismerős, hanem a falu, a templom dombja…”

Az oda- és viszontlátogatásokban döntő fontosságú volt a „vendégeskedés” kellemes státusa. A legtöbb elbeszélésben előkerülnek ezek a momentumok, a rokoni adok-kapok apró és pontos rítusai.

„Ebédmeghívások, városnézések, ide-oda látogatások, az érdeklődés középpontjában lenni, híreket hozni-vinni”– mind a rokoni látogatás íratlan forgatókönyvébe tartoztak.

„Elmentünk a körösztapámat meglátogatni. Azt mondta, no gyertek… akkor voltunk a Rózsakertben [vendéglő Pécsett].”

A látogatások fontos indítékaként említhető az egymás besorolása, el-, illetve megismerése, a rokonok egymás előtti bizonyítási vágya. Az otthoniak részéről a kezdeti aggodalmat (hová kerültek, mi lett velük?) hamarosan felváltotta egyfajta kíváncsiság, hogy a kitelepített rokonok miképpen állták meg helyüket az új környezetben, „mire vitték” gazdaságilag, társadalmilag. A hazalátogatások elemzésekor részletesebben lesz róla szó, hogy ezek az alkalmak mindig együtt jártak egy önreprezentációval (új autó, öltözet, munkahelyi sikerek elmesélése stb.). Ugyanígy a látogatóba érkező otthoniak előtt, Hirden is bizonyítani kellett a sikereket, kielégíteni a rokoni kíváncsiságot.

„Nekünk ezekben az odalátogatásokban az volt a lényeg, hogy találkozni velük, és megismerni azt a környezetet, ahol ők élnek [Hirdet]. Azt mondtam, hogy mindenkit szeretnénk legalább egyszer meglátogatni, mert hogy ha te eljössz és mesélsz a ti dolgaitokról [Hirdről], én a helyére tudjam helyezni azt, amit te mondasz. Mert addig az én képzeletemben valami egészen más él.”

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kitelepített rokonok az anyaországba kerültek, annak minden előnyével kulturális-gazdasági értelemben egyaránt. A kisebbségi sorban maradtaknak a rokonlátogatások kaput nyitottak Magyarország felé. A hatvanas évektől kezdődően így könnyebben jutottak meghívólevélhez, a helyismeret hiányát pótolta az ottani rokonok segítsége (pl. utazási, átszállási nehézségek, vásárlási lehetőségek).

„…jártuk a pécsi piacot, összevásároltunk mindent…”

„Abban az időben nem volt egyszerű a határon át való jövés-menés. Ezek a rokoni látogatások jó »alibinek« is számítottak a Magyarországra menéshez, például ha vásárolni akart menni valaki.”

A vásárlások kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a szlovákiaiaknak sokkal szűkösebb anyagi lehetőségei voltak (saját elmondásuk szerint), nem soroltak fel olyan hosszú bevásárlólistákat, mint a hirdi rokonok Csehszlovákiában járva. Inkább ajándékba kaptak (gyermekruhanemű, pulóverek, élelmiszer-különlegességek: pirospaprika, pálinka, likőr, kolbász). Ajándékot természetesen ők is vittek, többnyire élelmiszerfélét: Becherovkát (gyógynövénylikőr), Borovièkát (borókapálinka), pár üveg sört, édességeket, kekszeket.

A magyarországi „maszek világ” (butikok, háziipari termékek) elterjedésével a szlovákiai magyarok számára különösen érdekessé vált a magyarországi vásárlás. Szlovákiában csak állami boltok voltak, ahol „unalmas” egyenkonfekciót kínáltak. Divatos butik ruhaneműket, háztartási felszereléseket (cérnametéltvágó, kávéfőző, csuszaszaggató), lakberendezési tárgyakat (tapéták, függönyök, ruhaanyagok) Magyarországon szereztek be. A rokonlátogatások egyben izgalmas kirándulások is voltak. Hird esetében ez különösen így volt, nemcsak az utazás során akadt számtalan látnivaló (pl. Esztergom, Budapest), hanem a célállomás környékén is. Pécs, Harkányfürdő, a Mecsek sok újdonsággal szolgált az odalátogatóknak.

„…különben Hirdről és Vasasról nagyon szép emlékeim vannak… sétáltunk, megmutatta a tájat, hegyes-dombos volt, ami nekem nagy újdonság volt, különösen, hogy azelőtt Taksonyról én nemigen mozdultam ki…”

„A papával is jártunk Hirden, lejártunk fürödni Harkányfürdőbe, ez volt az apropója a látogatásnak. ő minden évben eljárt valahova fürdőbe, abban az évben ezt így oldotta meg.”

„Elmentünk a harkányi fürdőbe, megnéztük Pécs nevezetességeit, a balatoni nyaralójuknál szintén üdüléssel kötöttük össze a látogatást, a nyíregyházi rokonoknál tett látogatáskor megnéztük a debreceni virágkarnevált, útbaesett Hortobágy… maga az autóút is kész kaland volt.”

A hetvenes években a látogatások szervezett formát öltöttek, ekkor a Csemadok pár napos csoportos kirándulásokat szervezett Magyarország azon vidékeire, ahol kitelepített rokonok éltek.

„…a Csemadokkal busszal voltunk kirándulni, beültünk itt Taksonyon, de akkor csak Vaskúton voltunk. Taksonyiak ott többen vannak…”

A szétszakadt családok közt a kitelepítést követően új szálak már nem szövődtek – pl. keresztbe házasodások –, s keresztszülőség is csak egy esetben fordult elő.

„Mindkét lányomnak hirdi keresztapja van, akivel együtt ültünk az iskolapadban Hirden, mikor ott voltunk látogatóban [a beszélő másod-unokatestvére, gyermekkorában kitelepítették]. De ez inkább olyan formális keresztapaság. Annyi, hogy küldtek neki érettségi értesítőt, esküvőjükre kaptak valami szimbolikus ajándékot…. régebben bérmakeresztszülőknek is hívtak ottaniakat [Magyarországra kitelepítetteket], ma már nem nagyon, barátokat kérnek meg inkább. Szükségből alakult ez így, nem volt elég itteni rokon, aki szóba jöhetett volna.”

Mára az otthoniak Magyarországra történő látogatásai szinte kizárólag temetésekre, temetőlátogatásokra (pl. mindenszentek) korlátozódnak.

„Sajnos, mostanra csak a temetések maradtak. Van, hogy ott vagyunk, és úgy búcsúzunk, jaj, nehogy megint így kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés…”

„Most már olyan nincs, hogy csak úgy átruccanunk, mint azelőtt. Most már csak temetéskor…”

Feszültségeket okoznak a rokonság két oldala között az eltérő motivációk, érdekek, a rokonság intézményének és szabályainak más-más értelemzése is.

„A felvidéki rokonok nem nagyon jönnek látogatóba, más a »mentalitásuk«. Nem szívesen utaznak, mindig azt mondják, hogy nincs pénzük. De ez nem egészen így van – más a »mentalitásuk«. Összesen ha kétszer voltak Hirden… Mi gyakran jártunk át vásárolni is, Komáromba, Dunaszerdahelyre, mikor még megérte.”

Több adatközlőmnél ezek az eltérések világosan megfogalmazódtak:

„Akit onnan (Taksonyról) kitelepítettek ide, az a múltját keresi Taksonyban. Az, hogy a gyökereid hol vannak, az nagyon sokat számít. Én is bizonyos dolgokat akkor értettem meg, amikor láttam, hogy az apu honnan jött… Az ottaniaknak meg azért fontos ez a kapcsolat, mert ők a magyaroktól várják a segítséget, az itteniektől, hogy ők »ott rekedtek«.”

Ebben az értelmezésben a „kisebbségi”–„anyaországbeli”, „szülőföldön maradt”–„kitelepített” státusok kerülnek mérlegre, a kapcsolatban mindenki felmutatja értékeit, erényeit (pl. a múlt egy darabjának letéteményesei, a szülőföldön maradtak–segítő, védelmező anyaországbeli magyarok), s mindkét fél lehetőségeihez mérten ad a másiknak, illetve kap valamit cserébe.

„Szerintem, a felvidékiek keresik jobban ezt a kapcsolatot… Ha valami olyan történne kinn, hogy menekülnie kellene az ottani magyarságnak, bár soha ne történjen ilyen, (…) biztos, hogy rokoni, emberi szinten segítenénk, magamból indulok ki. Ha húsz rokon is jönne, megpróbálnék segíteni… ez teljesen természetes.”

„Mi nem vagyunk kíváncsiak Pécsre, Hirdre – egyszer lássuk és elég, nem?! De ők hazajönnek, és itt az egész rokonságot körbejárhatják, nekik az sokkal élvezetesebb.”

Mindkét fél fokozatos érdekvesztése s az újabb motivációk hiánya a kapcsolatok megszűnését vetíti előre.

A levelezések mára megszűntek, „rövid műfajjá” zsugorodtak – egy-egy húsvéti, karácsonyi képeslap jobb esetben még előfordul. A közelebbi kapcsolatban maradt családok még telefonon felhívják egymást (újévkor, karácsonykor, újszülött születésekor vagy egy-egy hosszú hallgatás után).

Nehezen körüljárható téma a rokoni kapcsolatok csaknem teljes megszűnése – sokszor fájó bevallani, megfogalmazni a valós helyzetet, ám egy-egy elejtett szó, mondat sok mindent elárulhat.

„…hát azt hiszem, ott sem jelentkezik az az igény. Ahogy kihalnak a közelebbi rokonok, akik még személyes ismerősök voltak, úgy halványul a dolog.”

„Mindegyiknek megvolt a maga baja, építkeztek, nem értek rá, hogy utaztak volna… de levelezni leveleztünk. Most már végképp, már az is beszűnt. Még az a képeslap is. Nem írnak már a Percel utcából. Hogy ki is hagyta abba..? Én nem is tudom.”

Hazalátogatások

A taksonyi–kürti–galántai „vegyes szállítmány” 1947 májusában érkezett Hirdre. Abban az évben még javában folytak a kitelepítések, s ezt kihasználva voltak, akik a hazafelé tartó tehervonatokkal visszaszöktek, hogy hírt adjanak magukról az otthon maradt rokonságnak arról, hogy hová kerültek, milyen körülmények közé, illetve hogy híreket hozzanak a szülőföldről.

„47-ben apám hazaszökött egy lakodalomba. Valami csempészárut is hozott visszafele, amit akkoriban nem lehetett kapni itt Magyarországon.”

Ezek mind illegális utak voltak, hiszen 1955-ig a kitelepítettek nem kaptak útlevelet. A kitelepítés utáni közvetlen hazalátogatásokat egy hosszú, majd tízéves csend követte. Az információk lassú és hiányos áramlásáról tanúskodik, hogy a deportáltak, köztük számos rokon, Taksonyra való hazatértéről is csak jóval később szereztek tudomást a hirdi kitelepítettek. A kapcsolattartás elszórt levélváltásokra korlátozódott. Taksonyi rokonok elmondása szerint ezek hosszú panaszlevelek voltak, az otthon maradt rokonság végigsírta a hangos felolvasásokat.

Az első hivatalos hazalátogatásokra 1956 után kerülhetett sor, ekkor kaptak útlevelet a kitelepítettek. A „régi öregek” látogattak haza elsőként, bennük volt a legnagyobb a késztetés a szülőföld viszontlátására. Ezek a látogatások mélyen érzelmi indíttatásúak voltak.

„54-ben [?] jöhettek haza hivatalosan először a nagyszüleim. Idős emberek voltak már akkor, 70 év fölött. Részükről a vágyakozás még sokkal erősebb volt, ők hagyták itt a házukat, földjeiket, az egészen más…”

„Kérdés: Emlékszik arra, mikor először jöttek haza a Magyarországra kitelepítettek?
Válasz: Persze! …hogy már itt vannak, megjöttek, azt a boldogságot, mikor öszszetalálkoztunk!”

E hazatérések hatalmas élményt jelenthettek mind a két félnek, máig felkavaró emlékként élnek az idősebb generációban. Az egész falut megmozgatta egy-egy kitelepített hazalátogatása ebben az időben. A hazalátogató kitelepítettek híreket, leveleket, kisebb küldeményeket is hoztak-vittek. Ezek a látogatások sokkal hosszabb időtartamúak voltak, mint később a hetvenes és nyolcvanas években. Ez egyrészt abból adódott, hogy aki egy ilyen hosszú utazásra vállalkozott, vonattal több száz kilométert megtett, az nem fordult vissza két nap után. Másrészt ezeknek a látogatásoknak volt egyfajta „zarándoklat” jellege, végigjárták az összes otthon maradt rokont, ismerőst, vagy azok jöttek el megnézni őket szálláshelyükön, s mindez hoszszabb időt vett igénybe.

„Nagyszüleim mikor jöttek, három hetet kaptak. Sok keresztgyerekük, bérma-keresztgyerekük is volt, azok is mind jöttek, sőt mindenki, akinek csak rokona volt ott vagy a környéken. »Mit tudsz, mit üzennek?« Állandóan jöttek. Leveleket, apró tárgyakat küldtek nagyanyámékkal a rokonaiknak.”

Hogy mennyire nemcsak családi, de faluszintű eseménynek számítottak az első hazalátogatások, arról tanúskodik a következő visszaemlékezés is:

„Ha a nagymama kiment a ház elé, húsz-harminc ember egyszer csak már öszszejött körülötte. Mindenki hallani akart a körülményekről, az övéiről.”

Az első generációsok fiatalabb korosztálya, akik huszonévesen, a nagyszülőkkel egy családként lettek kitelepítve, az ötvenes évek végén vagy csak a hatvanas években látogattak először haza. 1956 után megszűntek az adminisztratív akadályok, szabadon lehetett útlevélhez jutni, ám sokan nem látogattak haza rögtön. A fiatalabb első generációsok ebben az időszakban alapítottak családot, jártak esti iskolába, kerestek munkahelyet. A magyarországi beilleszkedés számtalan napi teendője, a privát élet megoldásra váró kérdései mind Hirdhez, az új élethez kötötték ezt a korosztályt, s elodázták a hazalátogatást, a múltba való tekintést.

A látogatások sűrűsége, jellege ettől az időszaktól kezdődően nagyon család- és egyénfüggővé vált. A „régi öregeknél” az első hazalátogatások szinte azonnal megtörténtek, amint a hatóságok engedélyezték. Sokkal törvényszerűbbek voltak, és egyforma forgatókönyv szerint zajlottak le, hiszen egyszer mindenki látni akarta az otthont, az otthon maradottakat, ha többször már nem is tudott (vagy akart) hazalátogatni. A kapcsolattartás intenzitása a hatvanas évek elejétől több tényezőtől függött: milyen szintű rokonok maradtak a faluban, a környéken (pl. unokatestvérek vagy csak távoli rokonok, nem vér szerinti rokonok, keresztgyerekek), volt-e olyan ház, ahol vendégül látták őket, ahová vissza lehetett járni, az otthon maradottak között volt-e legalább egy olyan személy, aki koordinálta ezeket a látogatásokat, öszszefogta a rokonságot, továbbá milyen anyagi körülmények közt éltek mind az otthoniak (képesek voltak-e több napon át vendégül látni, szállást adni), mind a hazalátogatók (pl.volt-e autójuk).

A rendelkezésre álló példák alapján elmondható, hogy azokban a családokban alakult ki hosszú távú kapcsolattartás otthoniak és elkerültek között, ahol a taksonyi rokonságban volt egy „karizmatikus” egyéniség, általában nőrokon vagy a nagycsalád olyan tekintélyes férfi tagja (a háttérben egy ügyes háziasszonnyal), aki kézben tartotta a rokoni szálakat, koordinálta a látogatásokat, vendégül látta a látogatóba érkezőket.

„A legtöbb családban volt egy-egy központi alak, akihez minden rokon visszajárt. Sz. B bácsiéknál jókat vendégeskedtek, voltak borok, kaja. Az öreg Sz. B szívére ölelte a rokonságot, nála nyitva volt a ház minden rokon számára. Most már megöregedett, betegeskedik a felesége is meg ő is”.

„Mikor már megindulhatott az utazás, mindig jött valaki, egyik testvér, másik. Nem volt olyan év, hogy ne jött volna valaki, hogy egy, kettő, három magyarországi unokatestvér ne jött volna. Csakhogy nekem 24 unokatestvérem van (…) ha bármilyen sűrűn is találkozunk, eltelt jó néhány év, mire ugyanazzal újra találkoztam.”

A fiatalabb első generációsok látogatásait is az érzelmek, emlékek mozgatták – megkeresték az elhagyott szülői házat, sorra látogatták otthon maradt unokatestvéreiket, volt iskolatársaikat (ha maradtak a faluban), gyermek- és ifjúkoruk kedvenc helyeit.

„S. B.-ék a 62/63-as években jöttek először. A kisebbik fia hozta őket autóval. Itt laktak nálunk, innen jártak látogatni a többi rokont. Autóval jártak végiglátogatni a környező falvakba az unokatestvéreket, ismerősöket, fiatalkori barátokat. Ha voltak még. Ide is jöttek a hozzátartozók. Nagy volt a nyüzsgés, kihasználni maximálisan az időt, hogy beszélgessünk.”

Az említett időszakban a fiatalabb első generációnál kezdődtek el a kiterjedt ajándékozások és vásárlások. Ezek az oda-vissza, rokoni szálak mentén vándorló tárgyak a rokoni kötődések lenyomatai, szimbólumai. Ugyanakkor a gyakorlati élethez kapcsolódva valós gazdasági érdekek, a hiánygazdaság túlélési technikáinak tanúbizonyságai is ezek az ajándékok. Rokoni kötődések jelzését, megerősítését szolgálták, az „érték–ellenérték” pontos szabályai szerint, az önmegjelenítés tárgyaiként is funkcionálva (gazdaságilag hol tart Magyarország, mit engedhetnek meg maguknak anyagilag, milyen új termékek jelentek meg a piacon, mit termesztenek mostanában Taksonyon stb.).

„Az ajándékozás mindig annak megfelelő volt, milyen volt éppen az anyagi, gazdasági helyzet. Mindig ami otthon, a kertben termett, vagy a saját készítésű kolbász, sonka, »ezt kóstoljátok meg«, saját termelésű bor, házipálinka.”

„Becsomagolás volt [visszaindulás előtt], az anyu szeretett sütni, akkor egy jó nagy doboz sütemény, kalács.”

„Emlékszem, hoztak egy kerámiavázát, Sanyi b. letette az asztalra, hogy »ezt nektek hoztuk«. Ez azért volt érdekes, mert nekik Pécsett volt egy üveg-porcelán kereskedésük.”

A kezdetekben inkább élelmiszerárut ajándékoztak egymásnak (csokoládék, kekszek, paprika, pálinka stb.), később már tartós fogyasztási cikkeket, ruhaneműt is.

„Mindig hoztak valamit! Sezlon mellé falvédőt, kasmír kendőket, szép hímzett kisruhákat…”

A kapott és adott ajándékok listái arról tanúskodnak, hogy ezek a használati tárgyak már igazodtak a felek fogyasztási szükségleteihez, a magyar és csehszlovák kereslet–kínálat mérlegéhez.

„Zoknik, ingek, nyakkendőkig mentek el a dolgok – ez már azokra az időkre vonatkozik, mikor sűrűbbek voltak a látogatások [hatvanas és hetvenes évek].”

„Nagyon jó volt a keksz, dobozszám hoztuk [Hirdre] mindig. Cipők, atléták, alsóneműk – minden látogatás bevásárlással járt.”

„A nagynéném meg az unokáimat öltöztette, gyermekholmikat hoztak, a férfiaknak ingeket, a nőknek bizsut, órákat” – mondja egy taksonyi rokon.

„Egyszer csak megindult a »szvetterinvázió«. Jöttek a pulóverek, szvetterek, amikor már jobbra fordult a helyzet. Hoztak annyit, hogy mindenki kapott a családban, és azon felül még annyit, hogy azon tudjanak bevárásolni.”

Az ajándékok egy része a külső megjelenés, a rokonok előtti bizonyítás vágyát is kielégítette a hazalátogatókban, gazdasági érvényesülésüket igazolva, jó (legalábbis az otthon maradottakénál jobb) életkörülményeiket jelezve.

„Felnéztek rám. Kifejezetten. Másak voltunk. Mert ott mi ruházatban – Magyarország mindig egy lépéssel ruházatban előrejárt – vagy ajándékozásban is… ne úgy érts, hogy ki vagyok én…” – meséli egy másodgenerációs hirdi asszony hazalátogatási élményeit.

„A magyarországi rokonok hazalátogatásaiban volt egy adag magamutogatás is, magas presztízsük volt Taksonyon – meséli egy taksonyi tanár. – ők előbbre jártak gazdaságilag. Ha például vettek egy új Trabantot, biztos, hogy két héten belül itt voltak vele, hogy megmutassák.”

Az ajándékozások reprezentatív aktusai mellé társult egy érzelemmentes cserekereskedelem is, mely a hiánygazdaság réseit igyekezett kijátszani. A hatvanas és hetvenes évek szocialista piacai olyan fogyasztói igényeket hagytak kielégítetlenül mindkét oldalon, melyek, mint kiderült, ügyes gazdasági tranzakciókkal legalább részben enyhíthetők voltak. Bár az említett időszakban az utazások elsődleges motivációja még mindig a rokonlátogatás volt, rendszeresen társult mellé egy határozott gazdasági motiváltság is.

„Ahogy beszélgettünk, hogy mi van ott, mi nincs ott, mi a drága, mi az olcsó, hol olcsóbb – mindenki magától telhetően ajándékozott.”

„Az eladott pulóverek árán melegítőket, »dederon« ingeket vettek. Egyszer elmentünk szélpuskát venni Nagyszombatba… Vásároltak ágyneműt, porcelánt, kb. a hetvenes évek végétől kristályt is.”

A hetvenes évektől már nem csak a napi megélhetés kellékeit vásárolták a látogatóba érkező magyarországi rokonok, hanem kifejezetten a „luxuscikkeket” (természetesen akkori értelemben) célozták meg – bőrkabátot, bundát, üvegárut, karácsonyfadíszeket. Mivel a pénzbeváltás korlátozott és körülményes volt, áruértékesítéssel jutottak pénzhez, amit rögtön el is vásároltak. Más szóval egy közvetett cserekereskedelem zajlott. Fontos azonban megjegyezni, hogy bár nagyjából ugyanazok az áruk voltak az ajándékozás és az eladás tárgyai (nyilvánvalóan ajándékként is az volt a legértékesebb, amire a legnagyobb volt a kereslet), rokonoknak sohasem árusítottak, csakis azok ismerőseinek, munkatársainak, utcabelieknek. Ezt a szabályt szigorúan betartották.

„Többen ketyaszkodtak [üzleteltek], mikor idejöttek [Taksonyra]. A hirdiek közül volt, aki pl. Jugoszláviában vett konyakot, fehérneműt, kozmetikai cikkeket, elhozta ide, valahogy rokonokon, ismerősökön keresztül eladták, munkahelyre bevitték vagy beküldték, szomszédoknak felkínálták, a kapott pénzből műszaki cikkeket, fahordókat, alkatrészeket vásároltak.”

A „régi öregek” kihalásával, az idő múlásával, a fiatalabb első generációnál is egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a bevásárlás egy-egy hazaútnál. A másodgenerációnál már egyértelműen gazdasági megfontolások domináltak (dominálnak). Időnként még előfordult, hogy egy tátrai üdülés, vállalati kirándulás kapcsán, ha útbaesett a falu, megálltak egy futó látogatásra.

„Olyan is volt, hogy már a férjemmel kint voltunk, kinéztünk valamit, és akkor visszamentünk ezért-azért, étkészlet stb. A csaptelepet onnan hoztuk, mikor építkeztünk… a hetvenes évek végéig, nyolcvanas évek elejéig érte meg átjárni vásárolni.”

„Úgy gondolom, hogy akik itt vannak felvidékiek, az ottani kapcsolataik azért maradtak meg amennyire még vannak, mert volt egy időszak, amikor érdemes volt hazamenni. Be lehetett vásárolni. A legtöbbnek túl közeli rokona nem maradt, ha valaki hazament, mást nem lehetett hallani a faluban, csak hogy mit vásárolt!”

A kapcsolatok jellegének változása nemcsak a látogatások célján, a hangsúlyok eltolódásán keresztül követhető nyomon, hanem az időtartam rövidülésén és az alkalmak ritkulásán át is. Az első generációsok kezdeti hazalátogatásai többhetesek voltak. A hatvanas és a hetvenes években a látogatások sűrűsödtek (megjelentek a személygépkocsik), de sokkal rövidebbekké váltak, nagyobb családi alkalmakhoz kötődtek. A legfontosabb ilyen alkalom, mely faluszinten is kiemelkedő szereppel bírt, a búcsú volt.

„Olyan jó hangulat volt… Jöttek búcsúra. Rendesen, az olyan hivatalos volt [törvényszerű]. Éveken keresztül.”

„A testvérek közül… a fiatalabbja jött, ez a hatvanas, hetvenes évek, amit mondok, a lánytestvérek sűrűbben jöttek – búcsú, valamilyen évforduló [születésnap], valami alkalomra, de leggyakoribb a búcsú volt. Ilyenkor összejött 4-5 testvér.”

Hazajártak ezenkívül húsvétra, lakodalomba, a gyerekekkel nyári szünidőben pár napra.

„Gyermekkoromban évente egyszer biztosan elmentünk. (…) Általában egy hosszú hétvége volt – csütörtöktől vasárnapig, szóval nem hetekről volt szó. Általában abból állt, hogy végigrohantunk mindenkit [a rokonokat], elsétáltunk ahhoz a házhoz, ahol apu lakott, szinte mindig elsétáltunk…”

Még a kapcsolatok legintenzívebb korszakában sem volt jellemző, hogy hirdi gyereket cserevakációra „otthon” hagytak volna. Ezt egyrészt azzal magyarázzák, hogy nem voltak egymással olyan közeli rokonságban, hogy az ilyesmi belefért volna (ezek nagyrészt unokatestvéri, másod-unokatestvéri kapcsolatok voltak, ezért túl nagy teher, felelősség lett volna), másrészt technikai (utaztatás), anyagi akadályai voltak az ilyen gyermeknyaraltatásoknak.

Taksonyról egy példa jutott tudomásomra, hogy rokon gyerekek kamaszkorukban együtt kirándultak Galánta környékén, Pozsonyban, majd egy viszontlátogatás alkalmával a túloldalon Pécs környékén. A fiatal másodgenerációsokat (ma 45-50 évesek) Taksonyra nem az emlékek hajtották.

„A fiatalabb generációnál a kapcsolattartás inkább kalandvágyból, az új, ismeretlen iránti vonzalomból adódott, nem nosztalgiából, mint az időseknél. Volt udvarlás (pl. ha a pécsi lányok eljöttek Taksonyra, a falusi mulatságokon nagy keletjük volt, a hirdi Sz. L. is ide járt udvarolni, sok lánynak elcsavarta a fejét… voltak aztán levelezések… Ilyen kapcsolatokon keresztül jutottunk magyar popzenékhez.”

„Nagyobb lány koromban, mikor már önállóan mentem, az unokahúgom baráti körével barátkoztam, leveleztem fiúkkal… – jó volt!”

A kapcsolatok jellege tükröződik a szülőföldről s az otthoniakról alkotott képben, illetve a régi falubelieknek a hazalátogató rokonokról formált véleményében.

„Pici koromtól megvan az, hogy mi hazamegyünk, olyan szempontból semmi közöm, de ezt hallottam… apu az, amikor Taksonyra ment, »hazament«. És nekem ez olyan természetes, hogy »hazamegyünk«, annak ellenére, hogy soha nem éltem ott…”

Az első generációsokra kivétel nélkül jellemző kettős kötődés figyelhető meg az „otthon/haza” megnevezések használatakor.

„…még most is a számra jár, hogy »hazamegyünk«. Az ember azért nem felejti el… most is, hogy ott voltunk, olyan sokszor kiejtettem, hogy »hazamegyünk« [Hirdre], érdekes dolog ez…”

Az első generációsok családtagjai, akik soha nem éltek Taksonyon, de jártak ott (feleség, férj, gyerekek), ma is használják a „haza” szót. Náluk már nincs, illetve csak minimális szintű az érzelmi töltése a megjelölésnek. A harmadgeneráció már nem hívja így Taksonyt és környékét (ha egyáltalán ismeri).

A kitelepítettek mentális-verbális eltávolítása Taksonyon az első hazalátogatások után kezdődhetett. Tíz év alatt mindkét fél megváltozhatott, a hirdiek új otthonra találtak, s Taksonyon is jelentős mértékben megváltozott a falu összetétele. A régi öregek mindvégig „taksonyiak” maradtak a falu szemében, a fiatalabb első generáció s azok utódai viszont már mint „magyarországi rokonok” léptek be időnként a falu, a rokonság életébe. Ez kétségtelenül egy eltávolító folyamatot jelez, de nem feltétlenül leértékelést. Sőt, mivel voltak olyan jelek, melyek alapján az emberek úgy gondolták, hogy gazdaságilag, kulturálisan Magyarország Csehszlovákia előtt járt, ezért a „magyarországi rokon” megnevezés egy magas presztízzsel járt együtt, s a hozzátartozókban büszkeséget keltett, ha „fel tudtak mutatni” egy ilyen rokont.

„Bizony, másabbak lettek. Még a beszédjük is tisztára másabb. Mindig mondtuk, »milyen urasan beszéltek, mi meg milyen parasztosan.« Fölvették azt a szokást.”

„Ezek a magyarországi rokonok inkább sikertörténeteket meséltek magukról, a munkahelyükről, a karrierjükről, az ottani viszonyokról. Inkább dicsekedtek, mint panaszkodtak volna. Valami kultúrfölényük volt, pl. több nyugati zene, film bejött Magyarországra, szabadabb volt a helyzet. És ezt érzékeltették is velünk.”

A hirdiek a Taksonyon s a környéken maradt rokonokban szintén éreztek az első hazalátogatásoktól kezdve egy „másságot”, mely az idő múltával csak felerősödött.

„Nekem ők elég távoli rokonok (…), egy fél órát ott töltök, ez a minium, többet nem is nagyon tudnék, elég nagy ez a távolság, hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul érzem magam közöttük, de azt se mondhatom, hogy úgy érzem magam, mint itthon. Ennél ez egy kicsit feszültebb helyzet, ez abból adódik, hogy azért ez már sok generáció, meg olyan közös témánk sincs, ők beilleszkedtek abba az életbe, ami ott van, ők azt élik, én meg mást, ez teljesen nyilvánvaló…”

Azok az idős kitelepítettek, akikben még él az igény a szülőfölddel, a rokonokkal való kapcsolattartásra, sokszor úgy érzékelik, hogy az otthoniakban nincs meg az igény a kapcsolatok fenntartására. Hiszen ők otthon maradtak, megbékéltek az új helyzettel, élik tovább az életüket.

„Ott sem jelentkezik az az igény. Ahogy kihaltak a közeli rokonok, úgy halványul a dolog. (…) Úgy éreztem Taksonyon, hogy ők megvannak nélkülünk… Szerintem miután eszméltek, úgy elfelejtették. Fölmérték, hogy mi történt… mert visszagondolva, elemezgetve, javult a helyzetük – nem mindenkinek, de úgy nagy általánosságban –, hogy elkerültünk.”

A térségben lezajlott rendszerváltások óta már nem jelent akkora vonzerőt a magyarországi rokonoknak Szlovákia – az árukínálat a két ország között kiegyenlítődött, így bevásárolni már nem érdemes, nyitva állnak a határok a világ bármely irányába, s Dél-Szlovákia turisztikailag amúgy sem egy attraktív vidék. Ráadásul ma egy magyarországi rokon már nem rendelkezik olyan mértékű „kultúrfölénnyel”, mint a hatvanas és a hetvenes években.

„Az unokáim is jártak ott, de most már föl se merül… Ez valahol érthető is, hisz még a környék sem olyan különleges, ami miatt vonzó lehetne.”

Az első generációsok fiatalabb korosztálya, ma 60–70 év között vannak, még hazajárnak a faluba. Végigjárják múltjuk, gyermekkoruk emlékhelyeit, meglátogatják a még élő kortársaikat, de a fiatalabb generációkkal már nehezen találják meg a hangot.

„Most ősszel voltak itt [a hirdi unokatestvér], csak elég rövidre szabták. Már mást nem látogattak meg, csak a S. unokatestvérének a sírjához mentek el Nagyfödémesre, a feleségéhez Galántára, a lányoméknál voltak. Végigjártuk a falut… hogy ki hol lakott, a saját házukat is megnézték… aztán itt van a Mária-szobor, a nagyszülők állították, itt gyújtottunk egy gyertyát, aztán elmentünk a temetőbe, megkerestük a közös dédszüleink sírját…”

A taksonyi fiataloknak a hazalátogató fiatalok már csak „magyarországi vendégek”, hiszen ők az első hazatérések „hőskorszaka”, az akkori „újraegyesülés” egyszeri, intenzív élményéből kimaradtak. E fiatal generáció idegenség-érzését szemlélteti az a rövid epizód is, amikor taksonyi beszélgetőtársam hirdi rokonairól mesél éppen, s a betoppanó lányát közösen kérjük, mondja el a ő is véleményét.

„De anyu, azok a te rokonaid!”– hárítja el lánya a kérést.

„Mert nagyon szerettük egymást valamikor, míg nagymamáék éltek, ott találkoztunk. Az volt egy csomópont. (…) Később meg már úgy elfásult minden. De hogy mi okozta?!”

„Mostanra, sajnos, csak a temetések maradtak. Van, hogy ott vagyunk és búcsúzunk, hogy jaj, nehogy megint így kelljen találkozni. És akkor jön a következő temetés, és megint fogadkozunk…”

A régi öregek, első generációsok azok a kapcsok, melyek összetartják (összetartották) a két részre szakadt rokonságot. Az ő temetéseik általában záróakkordjai ennek a rokoni kapcsolatnak.

Összegzés

A Hirdre kitelepített felvidéki magyarok szülőföldhöz fűződő és interetnikus kapcsolatainak alakulását, mivel egy komplex rendszerről van szó, több tényező függvényében érdemes vizsgálni. Az első s talán legdominánsabb tényező a kapcsolatok dinamikája, irányultsága szempontjából a kitelepítettek beilleszkedése az új környezetbe. Törvényszerűnek mondható, hogy az új, mára már sajáttá vált közegben megélt tapasztalatok, melyek összjátéka integrációt, asszimilácót, akkulturációt vagy éppenséggel szegregációt eredményez, meghatározó szerepet játszanak a külvilággal, a „másokkal” való kapcsolattartásban. Kérdésem e tekintetben az volt, hogy a felvidékiek Hirden való beilleszkedése és a kibocsátó közösséggel való kapcsolattartás jellege (intenzitása, erőssége) milyen összefüggésekkel írható le. Valószínűnek tartottam, hogy a hirdi beilleszkedés mértéke, illetve módja, az ottani belső (interetnikus és csoporton belüli) kapcsolatok minősége hatással van a hazaiakkal való kapcsolat jellegére, és fordítva. Ennek az összetett csoporton belüli és csoportközi dinamikának a fő csapásait próbáltam meg dolgozatomban felvázolni.

A Hirdre került felvidékiek az egyéni beilleszkedés útját választották. A beolvadás vagy elszigetelődve, zárt közösségként való megmaradás dilemmája valójában soha nem merült fel Hirden a betelepített felvidékiek között. A megérkezés utáni legelső korszakban, a „kicsomagolatlan ládák” időszakában is ellenérzéseik (melyek egy esetleges szegregációhoz vezethettek volna) nem az új környezettel szemben fogalmazódtak meg, hanem az otthonról elkerülés, a kiszolgáltatottság állapotával, a szülőföld kényszerű elhagyásával szemben. A visszatérés gondolatának halványulásával egy időben megkezdődött az új helyzet fokozatos elfogadása, önmaguk mások általi elfogadtatása, tehát a beilleszkedés folyamata.

Miután a kérdés, hogy új helyzetük véglegesnek tekinthető-e, eldőlt, a maradás módja a beépülés és nem az elkülönülés jegyében fogalmazódott meg. Ennek öszszetett okok állnak a hátterében:

• anyaországba érkeztek, vagyis nem egy klasszikus emigráns-helyzetről van szó;
• magyar nyelvű közegbe érkeztek, ahol nem kellett nyelvi problémákkal szembesülniük;
• köztük és az új környezet közti kulturális, gazdasági különbségek nem voltak áthidalhatatlanok;
• a hirdi felvidékiek esetében vallási elkülönülésről sem lehet beszélni, lévén római katolikusok, akárcsak az „őslakos” magyarság és németség.

A kitelepítésüket megelőző évek otthoni megpróbáltatásait, a háborús élményeket, a háború után időszak kisebbségi sorban elszenvedett sérelmeit mérlegre téve az új környezet adta lehetőségekkel megfogalmazódott bennük az a felismerés, hogy az egyetlen járható út a beilleszkedés. Már az első évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a beilleszkedés anyagi előbbrejutással, társadalmi elismeréssel jár, ezzel szemben a hazai körülmények továbbra is embert próbálóak voltak, az otthon maradottak jogkorlátozottságban éltek, gazdasági nehézségekkel küzdöttek, s a kitelepítettek helyét a faluban a Magyarországról áttelepített szlovákok foglalták el. Így a vissza, a hazafelé vezető út értelmetlennek és járhatatlannak mutatkozott.

Hird speciális helyzete, a földrajzi elhelyezkedéséből adódó gazdasági előnyök szintén a maradás mellett szóltak. Az ötvenes években induló ipar, a Pécs környéki bányák számtalan munkalehetőséget és biztos jövedelmet jelentettek a betelepített felvidékieknek. A téeszesítés, a beszolgáltatások is közvetve ugyan – olykor a felvidékiek akarata ellenére – a beilleszkedésük gyorsítását szolgálták. A megváltozott gazdasági rend nemcsak a felvidéki értékrendet és életmódot változtatta meg gyökeresen, hanem a másik két csoport (németek és őslakos magyarok) kultúrájában is alapvető változásokat hozott, „egy lepedőre téve” (ahogy egyik beszélgetőtársam megfogalmazta) a különböző háttértudással és múlttal rendelkező embereket. Az iparosítás megbontotta a hagyományos faluközösséget, a megszokott kötődéseket azáltal, hogy a falu lakosai rendszeresen kijártak dolgozni a faluból, pl. Pécsre, s ugyanakkor a környékbeliek is vállaltak munkát a hirdi gyárakban. Az új gazdasági körülmények következtében meggyorsult az információ-, áru-, pénz- és emberáramlás, mindezek pedig lazítottak a falu zártságán, s így az átjárhatóbbá vált a frissen bekerültek (felvidékiek) számára is.

A Hirdre telepített felvidékiek esetében csoportos magatartás nem mutatható ki. A kezdeti időszakot (első pár hónap) leszámítva, amikor az áttelepítés megrázkódtatása, az új falu keltette idegenségérzés még összehozta őket, erős csoportidentitásról s az ezzel járó közösségi magatartásról nem beszélhetünk. Ennek oka, hogy több helyről, különböző környékbeli (de egyes esetekben rivális) falvakból érkeztek, otthonról egymást nem ismerték, személyes kapcsolataik korábbról nem voltak. Az ismeretlen környezet teremtette „képlékeny” helyzet, az abban való gyors megkapaszkodás kényszere, az új versenyhelyzet (pl. minél jobb házat, gazdaságot szerezni) inkább egymás ellen hangolta a kitelepített magyarokat.

A „védekező reflex elve” sem érvényesült a hirdiek esetében: nem érték a felvidékiek „kvázi csoportját” olyan jelentős „külső” támadások sem a németek, sem a magyar őslakosság részéről, melyek egy esetleges összefogásra ösztönözték volna őket. A későbbiekben egymás megismerése, személyes kapcsolatok alakulása során sem került elő olyan kizárólagos (másokat kirekesztő, határmegjelölő) közös érdek (pl. azonos, másoktól elkülönítő lakóhely, munkahely, jövedelemforrás), mely felvidéki közösséget teremtett volna Hirden. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a narráció szintjén sem jelent meg a „felvidékiség” mint összefoglaló terminus, de valós szerepe nagyon kevés van. A Hirdre kitelepített felvidékiek esetében hiányoznak azok a közösségi szimbólumok és konkrét reprezentációik, melyek a gyakorlati élet szintjén megjelenítenék a felvidékiek összetartozását (pl. közös rendezvények, informális összejövetelek, megemlékezések). Azoknál a hirdieknél, akiknél létezik még egy „felvidéki identitás” (az első generációra gondolok itt), az nem a jelenlegi falubeliekkel, hanem az otthon maradt falubeliekkel, rokonokkal kapcsolatban lép fel. Ezek a kapcsolattartási kísérletek azonban mára elszórtakká, alkalomszerűvé váltak, inkább szimbolikus értékkel bírnak.

A hazaiakkal való kapcsolatok alakulására rányomta bélyegét az első tíz év utazási tilalma. 1956-ig nem látogathattak haza a kitelepítettek, s az otthon maradtak is csak állampolgárságuk visszanyerése után, vízumengedéllyel, meghívólevéllel látogathattak Magyarországra. Az adminisztratív és technikai akadályok egy lassú, de visszafordíthatatlan eltávolodást eredményeztek. Kapcsolattartásról beszélve el kell különíteni a kitelepítettek és a hazaiak eltérő motivációit.

A kitelepítettek csoportján belül is differenciált érdekek működtek. Az idősebb első generáció (azok, akik felnőttként, családosan kerültek át Magyarországra) nehezen vagy soha nem asszimilálódott az új környezetbe. Ma már közülük csak néhányan élnek, de a családtagok visszaemlékezéseiből kitűnik, hogy e generáció szülőföldhöz való kötődése mindvégig nagyon erős volt, érzelmeik elsősorban az elhagyott faluhoz kapcsolták őket. A fiatalabb első generációsok, akik gyermekként vagy fiatalként kerültek Hirdre, egészen más szálakkal kötődnek szülőfalujukhoz. Náluk is az érzelmek, az emlékek domináltak, hiszen életük korai, meghatározó szakasza ott telt, azonban felnőttkoruk nagy részét, aktív éveiket már az új lakhelyükön élték meg. A kettős kötődés egy sajátos formája alakult ki náluk. A jelen Hirdhez köti őket, a szülőföld pedig egy olyan „emlékezethely”, mely a múlt felé mutat, és inkább szimbolikus jelentéssel bír.

A rendszerváltás előtti időszak rokonlátogatásait az érzelmi motiváltságon kívül egy nagyon erős gazdasági indíttatás is motiválta. Ez az érdek a fiatalabb első generációnál jelent meg először, s a másodgenerációnál csúcsosodott ki. A rokonlátogatásokat rendszeresen bevásárlásokkal kötötték össze, s egy idő után ez lett az elsődleges motiváció. A szocialista hiánygazdaság s az általa implikált változatos túlélési stratégiák eredményezték ezt a rokonlátogatással egybekötött bevásárlóturizmust.

A másik fél, a szlovákiai rokonok Magyarországra való látogatásai lényegesen másképp alakultak. A legelső időszakban a kitelepítettek sorsa fölött érzett aggodalom késztette őket utazásra. Ezek többhetes körutazások voltak. 1956 után a kitelepített rokonok szabadon jöhettek már haza látogatóba, így a találkozások Taksonyra tevődtek át. A hatvanas évek végére Dél-Szlovákiában is kialakult egy olyan újfajta fogyasztói érdeklődés és fizetőképesség, mely Magyarország felé irányult. Kézenfekvő megoldásnak mutatkozott a rokonlátogatást bevásárlással összekötni. Érdeklődésük egy-egy hiánycikk, „luxusáru”, „nyugati” cikkek felé irányult. A felvidékiek látogatásaiban fontos szerepe volt annak a körülménynek, hogy kitelepített hozzátartozóik az anyaországba kerültek. Rokonlátogatás címén sokkal könnyebbé vált számukra a Magyarországra való utazás, megoldódtak szállásgondjaik, volt kire hagyatkozni az ismeretlen közegben. A rokonlátogatások turisztikai attrakciónak is számítottak az ő esetükben.

A látogatásokról szóló narratívákban mindkét félnél kiemelt szerepet kap a „vendégeskedés” rokoni rítusa. Egy-egy látogatás mindig „megjelenés”, „bemutatkozás” is a távolban élő rokonság előtt, az anyagi előbbrejutás megjelenítésének alkalma (új autó, ház, divatos ruházat), magánéleti, munkahelyi sikerekről szóló beszámolási lehetőség. A „magyarországi rokonok” elsősorban anyagi sikereikről számoltak be, a felvidékiek inkább a családi történésekről referáltak. Az eltérés oka kereshető az eltérő értékrendekben, de abban is, hogy más-más szerepet játszott a két fél ebben a kapcsolatban: a hirdieknek bizonyítaniuk kellett, hogy megállták helyüket az új környezetben, beilleszkedtek – ezt gyakran a gazdaságilag fejlettebb, anyaországbeli szerep túlhangsúlyozásával próbálták nyomatékosítani –, az otthon maradtak viszont a szülőföld, a családi örökség letéteményeseiként próbáltak a helyzetükből erényt kovácsolni, megpróbálták azt értékként felmutatni.

A térségben lezajlott politikai rendszerváltásokat követően e kapcsolatok gazdasági-társadalmi háttere radikálisan megváltozott. A két ország közti gazdasági, árukínálatbeli különbségek kiegyenlítődtek, megszűnt a korábban tapasztalt bevásárlóturizmus. A határon túli magyarok előtt az anyaországba való utazás akadálytalanná vált. A hirdiek „régi öregjei” közül már kevesen élnek. Az első generáció „fiatalabbjai” (ők ma 60-70 évesek) terepmunkám tapasztalatai szerint az „újrafelfedezés” korszakát élik, nyugdíjas éveikben jut idő a múltba való visszatérésre, a rokoni szálak felelevenítésére. A próbálkozásoknak sokszor technikai akadályai vannak (közlekedés, egészségi állapot), s így többnyire levélváltásra, rövid telefonhívásokra korlátozódnak. A másodgeneráció látogatásai a gazdasági motiváció megszűnésével látványosan elmaradtak. Harmadgeneráció a Hirdre telepített felvidékiek között nem különíthető el, értelemszerűen náluk „felvidéki” identitáson alapuló kapcsolattartásokról sem lehet beszélni

Irodalom:

• Barth, Friedrik (ed.) 1969: Ethnic Groups and Boudries. The Social Organization of Cultural Differences. Bergen.
• Barth, Friedrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio, 1996, 7. sz. 2–25. p.
• Eriksen, Thomas H. 1994: Ethnicity and Nationalism. Anthropological perspectives. Pluto Press.
• Feagin, J. R. 1990: Theorien der rassishen und ethnischen Beziehungen in den USA. In: Eckardt–Radtke (Hrsg.): Ethnizität. Wissenschaft und Minderheiten. Opladen, 85–118. p.
• Gordon, Milton M. 1964: Assimilation in American Life. New York.
• Hall, Stuart: Cultural Identity and Diaspora. In: Rutherford, J. (ed.): Identity. London, 1990.
• Feischmidt Margit (szerk.) 1997: Multikulturalizmus. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium.
• Füzes Miklós 1990: Forgószél: Be- és kitelepítések Délkelet-Dunántúlon 1944–1948 között. Pécs, Baranya Megyei Levéltár.
• Hechter, M: Internal Colonialism. Berkley, University of California Press, 1975.
• Komanovics József 1963: A népi demokratikus forradalom és a telepítés Baranya megyében 1945–47 között. In: Fehér István (szerk.): Tanulmányok a Dél-Dunántúl történetéből (1944–1948). Pécs.
• Olzak, Susan 1989: Etnikai konfliktusok elemzési stratégiái. Műhely, 159–181 p.
• Vadkerty Katalin 1996: A deportálások. A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945–1948 között. Pozsony, Kalligram.

Terebessy Sápos Aranka: Középső-Zemplén migrációs folyamata a dualizmus korában

I. A vizsgált terület körülhatárolása

A vizsgált régió a történelmi Zemplén vármegye szerves részét képezte. A 6301,58 km2 nagyságú Zemplén vármegye Magyarország északi részének leghosszabb és legfeltűnőbb alakú vármegyéje. Hossza a galíciai határszéltől a Tisza és a Sajó egyesüléséig 175 km volt. Sáros, Abaúj, Borsod, Ung, Szabolcs vármegyék határolták. A megye északi része egészen, de területének nagyobb része is hegyekkel borított. /2/ Nagyobb síkságai csakis a déli és délkeleti részén vannak (az Ondava, a Tapoly és a Laborc folyók környékén elterülő lapály, amely a nagy magyar Alföldnek legészakibb nyúlványa, délkeleti síksága a Bodrogköz, a déli a Harangod és a Taktaköz.). /3/

A kutatott terület (régió) behatárolása, megnevezése kisebb gondot okozott, ugyanis a vizsgált régió térkerete nem az egész megye, hanem annak tulajdonképpen egy vegyes etnikumú része (magyar, szlovák [tót], rutén [ruszin]), mely a megye közepén terül el, s magában foglalja Bodrogköz nagyobbik részét.

Az 1920-as határmódosítás területileg kettészelte Zemplén vármegyét, és az új államhatár két ország részévé tette a vármegye középső részén fekvő Bodrogközt. Az 1920-ban bekövetkezett határváltozás után a Bodrogközi és a Sátoraljaújhelyi járás nagyobbik része és a Gálszécsi járás teljes egésze a megalakult Csehszlovák Köztársasághoz került; ma ezen területek a Szlovák Köztársaság részét alkotják. Más megfogalmazásban: a vizsgált terület nagyobb része nem más, mint az 1920-as trianoni és az 1938-as bécsi döntéssel kijelölt (kijelölhető) országhatárok közötti vegyes etnikumú megyerész /4/, kibővítve az ezen sávtól északra fekvő településekkel. A kutatott régió magában foglalja az egész Felső-Bodrogközt. /5/

A régió legtöbbet mondó s egyben legtalálóbb elnevezése („hármas határon”) Viga Gyulának köszönhető /6/, melynek első jelentéstartalma utal e térség földrajzi fekvésére. A második világháború utáni határmódosítások következtében Felső-Bodrogköz Csehszlovákia keleti csücskévé vált a csehszlovák–szovjet–magyar határ érintkezésénél. /7/

A „hármas határon” második jelentéstartalma a hármas határnak a három etnikum (magyar, szlovák, rutén) érintkezésére, együttélésére, műveltségük kölcsönhatásaira utal. Az etnikai összetételből adódik a harmadik jelentéstartalom, mely a vallási tagozódásra utal, ugyanis az évszázadok során e térségben együtt élt (él) a református, római katolikus és görög katolikus felekezetű népcsoport, s a települések nagy többségének vallási megoszlása mind három felekezet együttélését, meglétét tükrözi.

Ma ez az etnikailag, vallásilag sokrétű terület (a vizsgált régió) a Szlovák Köztársaság 1997-től érvényben levő közigazgatási beosztásával esik egybe, a Szlovák Köztársaság keleti részén fekvő Tőketerebesi járást alkotja. E terület 88 települése vált demográfiai vizsgálatom tárgyává.

A települések járási hovatarozásuk szerint:

1. Bodrogközi járás (1882-től: Királyhelmeci járás)

Ágcsernyő (Èierna), Bacska (Baèka), Battyán (Bo»any), Bély (Bieµ), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Bodrogszög (Klin nad Bodrogom), Bodrogmező (Poµany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Szentes (Svätu¹e), Bodrogvécs (Véè), Boly (Boµ), Kaponya (Kapoòa), Királyhelmec (Kráµovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Hore¹), Kiskövesd (Malý Kamenec), Kistárkány (Malé Trakany), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu), Lelesz (Leles), Nagygéres (Veµký Hore¹), Nagykövesd (Veµký Kamenec), Nagytárkány (Veµké Trakany), őrös (Strá¾ne), Pálfölde (Pavlovo), Perbenyik (Pribeník), Rad (Rad), Szinyér (Svinice), Szolnocska (Soµnièka), Szomotor (Somotor), Véke (Vojka), Zétény (Zatín).

2. Gálszécsi járás

Bacskó (Baèkov), Cselej (Èeµovce), Dargó (Dargov), Egres (Egre¹), Gálszécs (Seèovce), Gerenda (Hriadky), Hardicsa (Zemplínske Hradi¹te), Isztáncs (Stanèa), Kazsó (Ko¾uchov), Kelecsény (Kµaèany), Kereplye (Kravany), Kisazar (Malé Ozorovce), Kisruszka (Ruská), Kozma (Kuzmice), Magyarizsép (Ni¾ný ®ipov), Nagyazar (Veµké Ozorovce), Nagyruszka (Nový Ruskov), Parnó (Parchovany), Pelejte (Plechotice), Szécskeresztúr (Zemplínska Teplica), Szilvásújfalu (Slivník), Sztankóc (Stankovce), Tarnóka (Trnávka), Szécsudvar (Dvorianky), Tőketerebes (Trebi¹ov), Upor, Vécse (Vojèice), Visnyó (Vi¹òov), Zebegnyő (Zbehòov).
(Isztáncs, Upor és Zemplénkelecsény 1964-ben egyesült egymással – Zemplínska Nová Ves az új megnevezése.)

3. Sátoraljaújhelyi járás

Barancs (Zemplínsky Branè), Biste (By¹ta), Bodzásújlak (Novosad), Borsi (Bor¹a), Csarnahó (Èernochov), Csörgő (Èerhov), Céke (Cejkov), Garany (Hraò), Gercsel (Herèeµ), Imreg (Brehov), Kasó (Ka¹ov), Kisbári (Malá Bara), Kiskázmér (Malý Kazimír), Kistoronya (Malá Tàòa), Kiszte (Kysta), Kolbaszó (Brezina), Ladmóc (Ladmovce), Lasztóc (Lastovce), Legenye (Luhyòa), Magyarsas (Zemplínske Jastrebie), Alsómihályi (Michaµany), Nagybári (Veµká Bara), Nagykázmér (Veµký Kazimír), Nagytoronya (Veµká Tàòa), Szőlőske (Vinièky), Szürnyeg (Sirník), Velejte (Veµaty), Zemplén (Zemplín).

II. A kivándorlás

1. Gazdasági eltartóképesség

A 19. század közepén Magyarország agrárország – a lakosság 80-85%-a a mezőgazdaságban talált megélhetést. A magyar gazdaság hagyományos egyszektorú, agrár jellegű volt, amely az azt megelőző két-három évszázadban reagált ugyan a fejlettebb európai gazdaságok részéről érkező kihívásokra, ez azonban alapvetően nem változtatta meg jellegét. /8/ A „hagyományos” ebben az összefüggésben a gabonatermelésre épülő földművelést és a vele szoros termelési kapcsolatba nem kerülő állattenyésztést jelentette, s azt a termelői magatartást, amelyben a mezőgazdaságon kívüli fogyasztásnak csak minimális szerepe volt. /9/

A kiegyezés előtti évtizedekben végbement gazdasági növekedés azzal függött össze, hogy Magyarország egyre intenzívebben bekapcsolódott az európai nemzetközi tőkés gazdaság vérkeringésébe. A mezőgazdaság fejlődése magával sodorta a gazdaság egyéb ágait is, elsősorban a szállítási hálózatot, a hitelrendszert és az élelmiszeripart. Ebben a korai növekedési folyamatban az ipar még nem játszott számottevő szerepet. Az ipari forradalom szélesebb kibontakozásának feltételei csak a mezőgazdaság és a szolgáltató ágazatok gyors ütemű fejlődése után, az 1880-as évek végére alakultak ki. /10/

A mezőgazdaság tőkés átalakulása a társadalmi munkamegosztás fejlődésével az ipar és városfejlődés ösztönző hatására következik be és halad előre. Minél gyorsabb a belső piac bővülése, annál nagyobb ösztönzést kap a mezőgazdaság tőkés átalakítása. A mezőgazdaság minőségi fejlettségének országon belüli eltérése következtében így az ország tájegységeinek fejlődési üteme is eltért egymástól. Mindez a táji sajátosságokat is formálta. Az ország nyugati és északnyugati részein a fordulós rendszer helyébe például a váltógazdaság lépett, az Alföld gazdálkodásában a háromnyomásos rendszer a kukorica–búza vetésforgót váltotta fel, a tiszántúli megyékben némileg csökkent a kukorica szerepe, viszont annál nagyobb lett a búzáé, a Felvidék és a Kárpátalja mostoha éghajlatának köszönhetően a búzatermelés ritkaságszámba ment, rozst is csak az alacsonyabban fekvő részeken termeltek, így fő terményük a zab, a tavaszi árpa és a burgonya volt. A megye földrajzi fekvésének következtében területének nagyobbik része hegyekkel borított, síkságai a déli és délkeleti részén voltak. Délkeleti síksága a Latorca, Tisza és a Bodrog által övezett Bodrogköz, a déli pedig a Sajó és a Tisza között elterülő Harangod és Taktaköz. A 6301,58 km2 területből mintegy 5040 km2-nyit, tehát körülbelül 80 000 katasztrális holdat hegyek és fennsíkok borítottak. /11/ A földrajzi adottságok nem kis mértékben befolyásolták a vármegye mezőgazdasági fejlődését. Míg az északi részen kevésbé volt jó minőségű termőföld, addig a déli részén kitűnő minőségű termőföldön gazdálkodtak. A vizsgált régió a vármegye középső részén terült el, így a termőföldek nagy része jó minőségű, földművelésre alkalmas volt, csak a régió északi peremén (ahol a hegyvidék kezdődik) találkozunk silányabb termőfölddel. A 18. század második felének mezőgazdasági „életéről” az úrbérrendezés korabeli jobbágyvallomások adnak átfogó képet. A települések lakói minősítik, jellemzik a község vagy a mezőváros határát, szántóföldi termelését.

A szántóföldet illetően kiderül, hogy két, három vagy négy nyomásban, esetleg szabad foglalással, legelőváltással hasznosítják. A régió szántható részein túlsúlyban háromnyomásos gazdálkodás folyt, de a kétnyomásos határmegosztás is gyakori. A növénytermesztés alapjait a gabonafélék képezték. „A síkságon elterülő határunk szántóit könnyű trágyázni. A búza alá trágyázunk is, ami aztán tíz évig is haszonnal terem. Árpa, rozs, zab és más vetemények trágyázás nélkül is jól teremnek.” /12/ A termőföldek többségén trágyázással vagy anélkül megtermett a búza. A búza mellett a rozs, az árpa, a zab is fontos része volt a termesztésnek. A gabonafélék termesztésével függött össze a malmok (vízi- vagy szárazmalmok) nagy száma. A községek nagy részének a határában biztosan őröltek a malmok, ha nem, akkor a szomszédos határba vitték gabonájukat „Bár határukban nincs malom de a szomszédos határokban fél, egy mérföldre levő malmokban gabonájukat megőrölhetik.” /13/ A gabonafélék termesztése mellett fontos szerepet játszottak a gyümölcsösök és káposztáskertek. „A portákon bőven termő kertjeinkben szilva-, dió- és más gyümölcsfák vannak. Káposztás-földjeink azonban csak a porták körül s a kenderföldön vannak. Határunkban sok mezei és erdei gyümölcs terem, s mivel a falunkbéli emberek gyűjtik, és ecetté dolgozzák fel ezeket, a szomszédos falvak ide jövő lakóinak sokat eladtunk.” /14/ A községek kertjeiben, határában mindenütt találhatók gyümölcsösök és zöldségeskertek. Többségének fő ültetvénye a káposzta volt.

A vallomások minden esetben megemlítik a legelőket, azok bőséges vagy szűkös voltát. Hasonlóan minősítik a réteket is. „Rétjeiken jó, zsíros, hasznos szénát csinálhatnak. Marhalegelőjök elegendő mind heverő, mind igavonó marhájoknak.” /15/ A növénytermesztés mellett az állattenyésztés sem elhanyagolható a régió gazdaságában. Főleg a marha- és a disznótartás lehetőségeiről kaphatunk képet, az állattenyésztésen belül a sertéstartással összefüggő makkoltatási /16/ lehetőségről, módozatairól vagy annak hiányáról. „Makkoltatások az határban levő uraság erdejéből pénzért vagyon ugyan, de majdnem felényire ócsóbban, mint az idegenek szokták bérelni.” /17/ A régió mezőgazdaságát meghatározó növénytermesztés és állattenyésztés mellett szólnunk kell a szőlőskertekről, szőlőhegyekről. A szőlészet (borászat) egyik fő megélhetési forrása volt a régió lakosságának. Nemcsak saját határukban tartották nyilván a szőlőket, öt-hat (sőt 8) mérföldes körzetben a jelesebb szőlőhegyeket is ismerték azon okból, mivel viszonylag jól fizetett, elsősorban zsellér rétegének munkaalkalmakat biztosított. „Szőlőhegyek vagynak az határokban, mely közönséges bort terem, s lakosoknak magoknak is szőlőcskés lévén, abból, s az idegenek szőleikben való munkatétel által is, pénzt érdemelhetnek.” Szinte alig találunk olyan községet, melynek lakói ne használnák ki ezen lehetőséget pénzszerzés céljából. „Egy-két-három s négy mérföldnyire lévén az hegyaljai szőlők, kézi munkával, szekerezéssel is bor alá, vagyon módjuk pénzt keresni.” /18/ Nemcsak kapálni járnak a közeli hegyaljai szőlőkbe, hanem szőlőkarók szállításával, hordók készítésével is gyarapítják pénzüket. „A hegyaljai szőlők két-három mérföldnyire vagynak helységekhez, az holott mind kapálással, mind szőlőkarók vitelével, mind hordók csinálásával pénzt érdemelhetnek.” /19/ A szőlőtermelés jelentőségére Molnár András (1792-es) összeírása is felhívta a figyelmet. Igaz, ő a hangsúlyt a szőlőtermésére, a bor minőségére helyezi. Eszerint:

• Nagybári „bővelkedik borral”;
• Csarnahó „bővelkedik borral”;
• Kistoronya „szőlleje sok, és jó bort terem”;
• Nagytoronya „jó bort terem”;
• Zemplén „jó ízü aszu bort terem”;
• Céke „jó aszu bort terem”;
• Kisbári „jó gyenge és egészséges bort terem”;
• Ladmóc „közönséges itala alkalmatos bort terem”;
• Szőlőske „jó tiszta ízű állandó borokat terem”;
• Kiskövesd „test táplálására alkalmas bort terem”;
• Nagykövesd „középszerű bort terem”;
• Szentes „Borát már Szent Mihály tájba megisszák”;
• Gálszécs „Bora nem igen kellemetes”;
• Királyhelmec „Minden esztendőben bő terméssel fizet”.

Molnár András (1792-es) leírása Zemplén vármegye településeiről szintén a mezőgazdaság túlsúlyát hangsúlyozza. Felméréséből is világos, hogy a vármegye középső részén fekvő régió északi peremén (ahol a hegyvidék kezdődik) silányabb minőségű termőfölddel találkozunk, de mindenütt megtermett valamely gabonaféle. /20/ A 18. század második felében készült két összeírás is erősen hangsúlyozza a régió mezőgazdasági jellegét, s ezen belül a növénytermesztés (gabonafélék) túlsúlyát, az állattenyésztésen belüli megoszlást (marha és disznó tartása) és a szőlészet fontosságát. Fény derül a régió természeti adottságainak egyéb kihasználására is. Említést tesznek az „erdőélés” egyéb hasznairól: málnaszedésről, áfonyáról, gombázásról, vad gyümölcsök gyűjtéséről-hasznosításáról, ecetkészítésről, a fa árusításának lehetőségéről vagy tilalmáról, hordók, szőlőkarók, gerendák, deszkák, hordóabroncsok készítéséről. Kiderül a vallomásokból, hogy halászattal is foglalkoztak, ahol a természeti viszonyok erre alkalmat adtak. „Halászó vizek hasznos és szabad halászat vagyon.” /21/ „Fő lehetőségük van hal, csík és rák fogására, mivel határukban olyan vizek találhatóak, amelyekben ezek megélnek.” /22/ A vizek, a folyók egyéb pénzszerzés forrásai is voltak: „A falu alatt folyó Bodrog vizén hajókon fát és fából csinált edényeket a Tisza mellékére vihetnek. Nemkülönben halat foghatnak, és mind azt, mind egyéb eladó portékáikat hajókon alá-felé eladni vihetik.” /23/ „A határokban levő Bodrog vizén szálfákat, és azon mindenféle kereskedést űzhetnek.” /24/ A felsorolt pénzszerzésen kívül még a szállítás is hozzájárult, hogy megélhetésükön javíthassanak a régió lakosai. „…de pénzt főleg azzal keresnek, hogy Tárkányból kősót szállítanak Sóvárra, onnan pedig párolt sót Tőketerebesre, mivel sóraktár itt is van.” /25/ „Só-depositorium helybe(n), ahonnat akinek módgya volna, darabos sót Sóvárra vihetne, onnat pedig Terebesre: aki utyokba esik: hordós sót hozhatna. Ezenkívül néha-néha előadgyák magokat alkalmatosságok, hol sóház mellett, hol más egyéb munkájok által pénz keresésére.” /26/ Az eddig leírtak alapján megállapíthatjuk, hogy a vallomások bepillantást engednek a korabeli termelési feltételek alapjául szolgáló természeti viszonyokba, a természet által felkínált lehetőségek hasznosításába, a megélhetést biztosító jövedelmek forrásaiba. Kirajzolódik a régió gazdag természeti adottsága, sajátossága, s az ebből fakadó gazdasági jellege. /27/

Kijelenthetjük tehát, hogy a régió fő megélhetési forrását a 18. század végén és a 19. század elején a mezőgazdaság biztosította, és ez a következő évtizedekben sem változott meg. Ezt a tényt támasztja alá a 19. század második felében készült mezőgazdasági statisztika. Az itt található adatok továbbra is a növénytermesztés elsődlegességére utalnak. Az állattenyésztésen belül a marha- és sertéstartás játszott domináns szerepet, de a juhtartásnak is fontos szerepe volt, és nőtt a baromfiudvarok jelentősége is. A növénytermesztésen és állattenyésztésen kívül továbbra is jelentős szerepe volt a gyümölcsösöknek, a szilváskertek nagysága volt a legjelentősebb, őket követték az almáskertek és a körtések.

A 20. század elején a népesség foglalkozási strukturája is a mezőgazdaság elsődleges szerepét mutatja. 1900-ban a régió összlakosságából (66 003 főből) 37,91% (25 026 fő) dolgozott, s ebből 31,4% (20 725 fő) a mezőgazdaságban. Az adatok csak a foglalkoztatottak számát tartalmazták.

1. táblázat: A régió népességének megoszlása foglalkozás szerint (1900):

A napszámosok, házicselédek s egyéb foglalkozásúak csak elenyésző százalékát teszik ki a foglalkoztatottak számának. A vármegye lakosságának túlnyomó része a mezőgazdaságban, kis százaléka az iparban, alig figyelemre méltó része a kereskedelemben, szolgáltatásokban dolgozott. A lakosság foglalkozási differenciáltsága 1910-ig nem változott. Az 1900. és az 1910. évi népszámlálási összeírások alapján a vármegye lakosságának 71,13%-a (1900), illetve 68,70%-a (1910) a mezőgazdaságból élt. (Az említett adatok az eltartottak számát is tartalmazzák.)

Mivel a vármegye és a régió lakossága a 19. század második felében is a mezőgazdaságból élt, így természetes folyamatként lépett fel a mezőgazdasági munkaerő túlkínálata s a vidék eltartó képességének csökkenése. A túlkínálat által létrejött feszültség a migrációban oldódott fel.

2. A kivándorlás főbb mutatói

A népesség nemcsak időben változik, hanem térben is mozog. A népesség vagy a népesség egy részének térbeli, földrajzi helyzetváltoztatását vándorlásnak, közhasználatú idegen szóval migrációnak nevezzük. /28/ A népességi vándorlásokat akkor, ha egy országon belül történnek (városba költözés, vándormunkások mozgása) belső vándorlásnak, ha országok között történnek, akkor külső vándorlásnak nevezzük.

A népesség e hármas irányú mozgása – városba költözés, vándormunka, kivándorlás – nem mechanikus egymásutániságot jelent. A három útvonalat párhuzamosan keresték. A kivándorlók tehát nem azután keltek útra, hogy előbb mezőgazdasági vándormunkásként nem találtak munkát, majd sikertelenül kopogtattak a városok üzemeinek a kapuin, hanem a falvakból egyenesen az országhatáron kívülre indultak. Ezért a mezőgazdasági vándormunka, a városba áramlás és a kivándorlás esetében nem fedezhetünk fel élesen elkülöníthető, egymást követő szakaszokat, hanem csak egymás mellett futó tendenciákat. A hármas irányú mozgástendencia azonban – ha arányaiban lényeges eltolódások mutatkoznak is – mindenképpen egymás mellett érvényesült. /29/

A vándormozgalmakat azért sorolják valamely adott terület népesedésének három tényezője közé, mert a születéshez és a halálozáshoz hasonlóan növelik vagy csökkentik a népesség számát, s megváltoztatják életkor, nemek és más ismérvek szerinti összetételét. A vándormozgalom demográfiai vizsgálatának jelentőségét az a körülmény növeli, hogy volumene a társadalmi-gazdasági fejlődés egyes szakaszaiban igen nagy, s így népesedési következményei sokszor nagyobbak, mint a természetes szaporodásé. A vándormozgalmat ezek a sajátosságok teszik a demográfiai előrelátásnak is egyik legfontosab ismeretlenévé. /30/

Az újkor egyik legnagyobb méretű népességmozgása a 19. század elején indul meg Európából a tengerentúlra. Ezt a folyamatot a történetírás modern népvándorlásként is jegyzi. /31/ A „kivándorlási láz” Magyarországot az 1880-as években érte el, bár a 19. század közepétől is előfordultak szórványos esetek. A kivándorlás az első világháború kitörésével torpant meg.

A modern kori vándorlások alapvető feltétele a népesség növekedése volt. Kizárólag a népességnövekedéssel aligha magyarázhatjuk a kivándorlás jelenségét, és főleg nem szabad egyenes arányosságot keresnünk a népességnövekedés és a kivándorlás között. A kivándorlás belső okait csak úgy tárhatjuk fel, ha a népességnövekedést a társadalmi és a közgazdasági viszonyokkal is szembesítjük, hazai keretek között és nemzetközi méretekben egyaránt. /32/

A népesség növekedésének maximális befolyását, mint kivándorlásba taszító tényezőt, akkor és ott gyakorolja, amikor azok a periódusok, amelyekben a fiatal korosztályok aránya megnőtt, egybeestek a termelés és a társadalom egyéb változásaival, például a mezőgazdaság modernizálódásával, munkaerő-szükségletének csökkenésével.

A hajlandóság a tömeges migrálásra elsősorban Európának azokban a régióiban erősödött meg, ahol a demográfiai fellendülés periódusa egybeesett olyan társadalmi változásokkal, amelyek megzavarták a foglalkozások és osztályok korábbi viszonylag stabil struktúráját. A legszembetűnőbb átalakulásokat e vonatkozásban az ipari fejlődés eredményezte Európában a 19. században. /33/

Az ipari forradalom egyik velejárója a tradicionális mezőgazdaság felbomlása, a modern gazdálkodás térhódítása volt. Ennek a folyamatnak a következménye a mezőgazdasági népesség munkaerejének a felszabadulása, illetve a viszonylagos túlnépesedés nyomására ezen erők kifelé taszítása. Ezt nevezzük a „push” (taszító) tényezőnek, mely a mezőgazdaságban dolgozók számára megadta a kellő lökést a migrálásra. Ezzel szemben ugyanilyen domináns szerephez jutottak a „pull” tényezők vonzásai Észak-Amerikában. Kezdetben főleg a művelésre váró szűzföldek ingyen vagy majdnem ingyen kapható szabad területei, a kiaknázásra váró természeti kincsek, majd az óriási lépésekkel kibontakozó ipar előnyös vállalkozásai, a munkaerő-kereslet általános megnövekedésével kínálkozó anyagi előnyök adták vonzerejét e földrésznek, és tették azt Európa jobb jövőt kereső népessége szemében a „lehetőségek országává”. Az idők folyamán változtak e vonzerők, s más-más konkrét formát öltöttek Európa különböző népei számára. /34/

A kivándorlás Magyarországon a paraszti társadalmat érintette a legmélyebben, és e társadalom minden rétegét megmozgatta. Egyes paraszti rétegek aránya a kivándorlásban időként és országrészenként változott ugyan, az azonban minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a parasztságon belül is a napszámosok és a cselédek voltak többségben. /35/ Ezt általában a hivatalos statisztika is tükrözi. Arra azonban már nem ad feleletet, hogy a birtokos parasztok közül kik és miért vándoroltak ki. A társadatok tanúsága szerint a birtokos parasztok kivándorlásának az volt az alapvető oka, hogy a család létszáma nagyobb volt, mint a gazdaság eltartóképessége. /36/ Ezenkívül a törpe- és kisbirtokosok gondjait nagyon megnövelte az eladósodottság.

Magyarországon az 1880-as években tetőző demográfiai robbanás következtében szükségszerűen jelentkezett a lakosság foglalkoztatásának és eltartásának a gondja. Az agrárszektor túlkínálata alapvetően meghatározta a mezőgazdasági munka bérszínvonalát, leszorította a napszámbéreket. A munkaerő-túlkínálatot sem a város, sem az ipar nem volt képes felszívni. Az életszínvonal fokozatos romlásához, a mindennapi megélhetési gondokhoz még a természeti csapások is társultak. Az árvíz, aszály, fagy, jégverés, rágcsálóférgek elszaporodása vagy az állatvész országosan vagy helyileg gyakran kisebbítette a szegények amúgy is szűkös kenyerét. A megaláztatásokkal terhelt szegénységnek a nyomasztó teher és kilátástalanság adta kezébe a vándorbotot. /37/ A mélyen gyökerező társadalmi és gazdasági problémák kitaszítottjai lettek, s ezzel egy időben az „új világ” vonzerejének az „áldozatai” is. Magyarországon ilyen formát öltöttek a „push” és a „pull” tényezők.

A mezőgazdasági munkások mellett a kivándorlók másik csoportját a kisiparosok és a szakmunkások képezték; ide soroljuk még az ipari segédmunkásokat is, ám ezek létszáma jóval kisebb volt, mint a parasztságból származóké.

Magyarországon a statisztikai hivatal 1899-től kezdte országosan gyűjteni a kivándorlási adatokat. A statisztika a „magyarok” és „nem magyarok” csoportosításában a következő adatokat tartalmazza: 1899–1913 között a kivándoroltak száma: 1 390 525 fő, ebből 401 123 fő (28,8%) magyar, nem magyar pedig 989 402 fő. Az USA-ba kivándoroltak száma az összes kivándorlókból 1 196 797 fő, ebből 364 930 fő magyar, azaz az USA-ba kivándoroltak 30,5%-át képezték a magyarok. Vagyis az 1899–1913 közötti időszakban a kivándorlók összességének csak körülbelül egyharmada volt magyar anyanyelvű. /38/

A magyar kimutatásoknál teljesebbek és megbízhatóbbak az amerikai statisztikák. Az amerikai kivándorlási hivatal 1898. július 1-jétől egy új kategóriában – „race and people” – a bevándorlók etnikai hovatartozását is jelölte a bevándorló saját állítása alapján.

2. táblázat: A magyarországi bevándoroltak nemzetiségi megoszlása az 1900/1901–1912/1913-as években az amerikai statisztikák szerint: /39/

A magyarországi kivándorlók létszámának meghatározása meglehetősen nehéz feladat. Ennek több oka is van:

1. Hosszú időn keresztül még a kivándorló fogalmát sem tisztázták, így a vándormunkás és a kivándorló közötti határvonal elmosódott.
2. Magyarországon kivándorlási statisztikát csak 1899-től vezettek. A magyar statisztika hiányosságát némileg pótolják az egyes országok részleges bevándorlási kimutatásai és az európai kikötők statisztikái, amelyek 1871-től vették nyilvántartásba a kivándoroltakat.
3. Teljességgel hiányoznak viszont 1899-ig az európai országokba való kivándorlási adatok.
4. A közzétett statisztikák is gondos mérlegelést kívánnak:
   1. efogadó országnál a származási hely megjelölése lehet bizonytalan;
   2. a kikötői statisztikákban sem különítették el mindig megbízhatóan az egyes országok kivándorlóit.
5. Megoldhatatlan feladat annak felmérése, hogy hányan kerülték meg a törvényhatóságokat.
6. A magyar statisztika nem derít fényt az illegális kivándorlásra.

Ilyen megfontolások után arra az eredményre juthatunk, hogy a magyarországi kivándorlók létszámát a századfordulóig – Thirring becsléseire alapozva – félmillió, 1899–1914 között – a statisztikai adatokat lényegében elfogadva – 1 463 592, összesen pedig az első világháborúig 1 963 592, kereken tehát 2 millió főben állapítsuk meg. Ez a számítás így alig tér el Kovács Imre 1,8 milliós, ill. Berend T. Iván és Ránki György 1,9 milliós becslésétől. Lényegesen kevesebb viszont a John Kosa által következtetett 2,5-3 milliónyira becsült értékénél. /40/ A magyarországi kivándorlók összlétszámának megállapítása mellett külön figyelmet érdemel ugyanazon személyek többszöri ki- és visszavándorlása, ugyanis a kivándorlók egy része korántsem telepedett le véglegesen külföldön. A kivándorlással párhuzamosan szinte állandóan folyt a visszavándorlás is. A visszavándorlás értékelhető statisztikai anyaga rendkívül szegényes. A magyar statisztika a visszavándorlásra egyetlen fogódzót nyújt: 1899–1913 között Magyarországra 290 145 fő tért vissza, vagyis a kivándorlók 25%-a. /41/

A statisztika azt mutatja, hogy Magyarország társadalmi szerkezetének megfelelően a kivándorlók – különösen a kapitalizmus első évtizedeiben – a céhek kötöttségei alól felszabadult kisiparosok, a szabad versenyben tönkrement kiskereskedők, alacsony bérű bányászok, csekély számban az értelmiségiek, a legtöbben azonban a parasztság soraiból kerültek ki. /42/ A parasztság mellett a kivándorlásban csekélyebb számban csaknem valamennyi iparos és szakmunkás réteg is részt vett. /43/ A kivándorlás a paraszti társadalom minden rétegét megmozgatta. Az egyes paraszti rétegek aránya a kivándorlásban időnként és országrészenként változott, de mindent kizáróan a parasztságon belül is a napszámosok és a cselédek voltak többségben.

Az 1899–1913 közötti kivándorlók 68,2%-a férfi (947 988 fő), 31,8%-a pedig nő (442 537 fő) volt. A férfiak túlsúlya mind a kivándorlásban, mind a belső vándorlásban azt mutatja, hogy munkakereséssel összefüggő népességmozgásról volt szó. /44/ Olyan népességről, mely munkaképes, s a legproduktívabb életkorban van.

A kivándorlás az egész országra kiterjedt, de nem egyforma intenzitással. A legkevésbé érintette a törvényhatósági jogú városokat és a fővárost övező falvakat. A kivándorlók származási helyét vizsgálva szembetűnik, hogy az alföldi megyéket általában mérsékelten érintette, pedig ezeknek volt a legnagyobb népsűrűsége. A kivándorlás által leginkább sújtott vármegyék azok voltak, ahol magas volt a nemzetiségek száma. A kivándorlásban Magyarországon az összes nemzetiség részt vett. Az 1899–1913 közötti időszak statisztikai adatai szerint az összes kivándorló közül 401 123, azaz 28,9% a magyar és 989 402, azaz 71,1% a nem magyar. /45/

A nemzetiségek aránya több esetben magasabb a kivándorlók között, mint népességi arányuk az országon belül. /46/ Kivándorlásról szólva ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

3. táblázat: A nemzetiségek kivándorlásának az aránya %-ban:

A magyarországi kivándorlás intenzitása az 1910-es évek első felében érte el csúcspontját. Zemplén is a legtöbb kivándorlót kibocsátó vármegyék közé tartozott. Ennek ellenére a kivándorlás nem emésztette fel a teljes ismeretes szaporodást, a jelentősebb növekedést azonban fékezte, ami azt eredményezte, hogy a népesség számának növekedése kisebb volt, mint az előző két évtizedben. (Zemplén vármegyében ez a növekedés 4,6%-os, míg a vizsgált régióban csupán 0,6%-os.)

A legjobban sújtotta a kivándorlás azokat a vármegyéket, ahol magas volt a nemzetiségek száma. A magyarországi nemzetiségek közül a legnagyobb számban a szlovákság vándorolt ki. A szlovákok által lakott vármegyékből 1899–1913 között összesen 482 613 fő vándorolt ki. Ebből Zemplén vármegyére 82 584 fő esett – magasan a legtöbb a többi vármegyével szemben.

4. táblázat: A kivándorlás nagysága a szlovák régiókban (Szarka László számításai szerint):

Zemplén vármegye földrajzi fekvésének, adottságainak s az ebből következő eltérő gazdasági fejlettségének köszönhetően járásonként (sőt kisebb régióként) is szembetűnően eltérő a kivándorlás nagysága.

A földrajzi adottságok jelentősen befolyásolták a vármegye mezőgazdasági fejlődését. Tudjuk, hogy az északi hegyes vidék zord körülményei megnehezítették a mezőgazdasági munkálatokat, s az ott élő szlovák lakosság életszínvonalát, megélhetését is kedvezőtlenül befolyásolták. Mindehhez hozzájárul a 19. század második felében a szlovákság rohamosan növekvő népszaporulata, mely a századvégre munkaerő-túlkínálatot eredményezett – s ez a vidék eltartóképességének radikális csökkenéséhez vezetett. Mindez elszegényedést, életszínvonal-csökkenést eredményezett, így az itt élő lakosság jelentős része a jobb megélhetés céljából vándorbotot vett a kezébe.

Bodiczky Ede (Zemplén vármegye főlevéltárnoka) alábbi kivándorlási felméréséből is kitűnik, hogy a vármegyén belül járásonként is számottevő eltérések mutatkoznak a kivándoroltak számát tekintve 1879–1891 között.

5. táblázat: A kivándorlók és a visszatértek száma járásonként:

Bodiczky Ede számításai szerint a vármegyéből összesen 23 940 fő távozott. S ha megvizsgáljuk a járásokat anyanyelvi (etnikai) megoszlás szerint, akkor minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy a Varannói, Homonnai, Gálszécsi, Nagymihályi, Sztropkói, Szinnai járás lakosságát szlovák és rutén anyanyelvűek alkották. Így a szlovák, rutén anyanyelvű járások lakossága a kivándoroltak 91,4%-át alkották, míg a magyar ajkú lakosság a kivándoroltak 8,6%-át. (Ebbe a kategóriába a Sátoraljaújhelyi, Bodrogközi, Tokaji, Szerencsi járásból kivándoroltakat soroltam.)

Ugyanilyen etnikai megoszlásra mutat rá egy másik összeírás is, amely a kivándoroltak, visszavándoroltak számát 1879-től 1901-ig követi figyelemmel. Ez a kimutatás a Zemplén vármegyei levéltár kivándorlási anyagában található meg. Ezen öszszeírás szerint a vármegye területéről összesen 36 305 fő vándorolt ki. A kivándoroltak jelentős részét, 32 970 főt (90,81%-át) a szlovákság által lakott járások lakossága adta, míg a magyarlakta többségű járásokból csak 3335 fő (9,19%) vándorolt ki az összkivándorlókhoz viszonyítva.

Ha pedig tovább boncolgatjuk ezeket az adatokat, s lebontjuk még egy kisebb területi egységre – az eddig vizsgált régióéra –, akkor számunkra három járás kivándorlási adatai válnak fontossá.

6. táblázat: A kivándorlók száma a vizsgált régióban:

Itt is ugyanaz a megállapítás érvényes, hogy tudniillik a Gálszécsi járás lakossága (amely szlovák és rutén anyanyelvű) adta a legtöbb kivándorlót, s utána következik a két, többségében magyarlakta járás a kivándorlók jóval alacsonyabb számával.
Természetesen az itt említett adatok eltérnek az általam kutatott régió adataitól, mivel a kutatott terület nem fedi teljes egészében a három járás településeinek számát.

A Zemplén vármegye kivándorlási anyagából gyűjtött adatok a vizsgált 88 település alapján a következőképpen alakultak 1882-től 1905-ig. (Zemplén vármegye levéltára IV.B 1406-Zemplén vármegye alispánjainak iratai 1872–1944 – kivándorlási iratok.)

A régióból 1882–1905 között összesen 5564 fő vándorolt ki, a visszavándoroltak száma: 327 fő.

1. Újhelyi járás (28 település): 297 fő (43,66%);
2. Bodrogközi járás (32 település): 2332 fő;
3. Gálszécsi járás (29 település): 3135 fő (56,34%).

A régióban végzett kutatások is azt a megállapítást támasztják alá, hogy ezen vegyes etnikumú területről a kisebbség (a szlovák, rutén lakosság) nagyobb számban vándorolt ki, mint a magyarság, és a Gálszécsi járás bocsátotta ki mindvégig a legtöbb kivándorlót. Az általam vizsgált régió szlovákok (és ruténok) által lakott településeinek 100%-át érintette a kivándorlás, ugyanis minden egyes település lakosságának bizonyos része részt vett a kivándorlásban. A legnagyobb mértékben érintett községek voltak: Gálszécs (653 fő), Parnó (174 fő), Szécskeresztúr (267 fő), Tőketerebes (652 fő). A szlovákságot nem nemzetiségük miatt érintette ilyen mértékben a kivándorlás, hanem mert a megye és a régió gazdaságilag legrosszabb részén éltek, és településeik katasztrofálisan elszegényedtek.

A bodrogközi parasztság helyzete is romlott, a nagybirtokosok egyre kevesebb helybeli részest alkalmaztak, csökkentek a bérek, és komolyabb ipari tevékenység a térségben nem bontakozott ki. Mindez oda vezetett, hogy ebben a térségben is megindult a kivándorlás, és egyes községekben figyelemre méltó méretet öltött. A többségben magyarlakta járások közül a Sátoraljaújhelyiből Bodzásújlakot (104 fő), a Bodrogközi járásból Bacskát (126 fő), Bodrogvécset (132 fő), Bolyt (135 fő), Királyhelmecet (188 fő), Leleszt (309 fő), Nagytárkányt (109 fő), Perbenyiket (120 fő) és Zétényt (219 fő) sújtotta leginkább a kivándorlás.

A kivándorlók száma településenként 1882–1905 között:

Az idáig felhasznált számsorok (kimutatások) „kényesek”, épphogy megközelítik a valós értékeket, mivel tudjuk, hogy az alispáni, főszolgabírói jelentések hiányosak, pontatlanok, nem tudják követni teljes mértékben a kivándorlók számát, különösképpen az illegálisan kivándorlókét. Megnehezítik továbbá a vizsgálódást azok a kivándorlók is, akik többször járták meg a haza és az „újhaza” közti utat. Ezen állításomat alátámasztja L. Bodnár Péter tanulmánya (Bodrogköz a kivándorlás szempontjából, 1903), melyben 57 bodrogközi település lakosságának a kivándorlási folyamatával foglalkozik. Szerinte 1902-ig a következőképpen alkult a kivándorlás nagysága a kutatás szemszögéből számunkra is fontos településeken.

7. táblázat: A régió településeiről kivándoroltak száma:

L. Bodnár Péter összeírásában jóval magasabb a kivándorlók száma az egyes vizsgált településeken, mint az általam gyűjtött ide vonatkozó adatoké.

A rendelkezésemre álló levéltári anyagból kiválasztottam az 1882. évre vonatkozó iratokat, mivel ezek tartalmazták a legtöbb információt a kivándorlókról. Ezek alapján a régióból 561 fő vándorolt ki, de a számadatokon kívül fontosabbnak tartottam a kivándorlók társadalmi hátterének a megvizsgálását. Ennek alapján a következő eredmény mutatkozott: 1882-ben összesen 561 fő vándorolt ki (100%), ebből mezőgazdasági munkaerő 502 fő (89,48%), kisiparos, kézműves és kereskedő 54 fő (9,6%), értelmiségi 5 fő (0,89%).

A parasztok kivándorlása nem azonosítható az agrárproletárok kivándorlásával, a hivatalos statisztika arra nem ad feleletet, hogy a birtokos parasztok közül kik és miért vándoroltak ki.

Ebből a szempontból a helyi közigazgatási vezetők által gyűjtött adatokkal sem jutunk előbbre, mert kategorizálásuk számunkra semmitmondóak. A Gálszécsi járás főszolgabírója egyik jelentésében 1882 végén járása 5 községéből a kivándoroltakat foglalkozás szerint tünteti fel, de közülük 4-et a telkes, 5-öt a földműves és 8-at a gazda rovatban sorol fel, ugyanakkor 8 személyt a napszámos, 14 főt pedig a zsellér kategóriában. Ezekből az adatokból így semmi érdemleges következtetést nem lehet levonni, mert nem ismerjük a csoportosítás szempontját és gazdasági hátterét, mint ahogyan az általam vizsgált időszakban sem.

A régióban végbement kivándorlás főbb okait így foglalhatjuk össze:

1. a szlovákság magas népszaporulata népességtöbbletet hoz létre;
2. a vidék mezőgazdasága képtelen elegendő munkát biztosítani, a régió eltartóképessége radikálisan csökken, azaz mezőgazdasági munkaerő-túlkínálat jön létre;
3. ezen munkaerő-felesleget a vidék ipara képtelen foglalkoztatni;
4. a kivándorlás a régión belül sem volt egyenletes: mindvégig a legnagyobb a Gálszécsi járásban volt, de megdöbbentő méretű kivándorlásról tanúskodik a Bodrogközből L. Bodnár Péter statisztikai felmérése is: 1903-ban a leleszi közjegyzőséghez tartozó Lelesz, Leleszpólyán, Szolnocska, Kaponya nevű falvacskák 3343 lakosából 1260-an vándoroltak ki;
5. a régióból 1882–1905 között 5564 fő vándorolt ki. 1880–1900 között a lakosság száma 59 942 főről 66 003 főre gyarapodott – ez 6061 fős emelkedést jelentett. A kivándorlás ezen időszakban az előbb említett lakossági növekedésnek 91,80%-át vitte el (ha a 6061 fő = 100%). Tehát a régió lakosságának a számát a kivándorlás teljes mértékben nem emésztette fel, ugyanis 1880 és 1910 között a régió átlagos évi szaporodása 0,82% volt, és 1900–1910 között, amikor is a kivándorlás intenzitása a legnagyobb volt, a lakosság száma nem csökkent, hanem minimális (0,6%-os) növekedést mutatott.

3. A helyi hatóságok és a kivándorlás

A magyarországi kormányzat a kivándorlási folyamat kezdeti szakaszában keveset foglalkozott ezzel a kérdéssel. A hetvenes és a nyolcvanas években, amikor is megindul a tömeges kivándorlás, főleg a felvidéki vármegyékből, egyre több panasz érkezik az érintett vármegyei hatóságoktól a kormányhoz.

A vármegyék a kivándorlást korlátozó törvény életbe léptetését sürgették – különböző törvényhatóságok ugyanis egyre több jelentést küldtek a kivándorlásról, s ennek súlyos következményéről. A vármegyén belül a járási, helyi hatóságok is próbálták figyelemmel kísérni és jelentéseikben feltüntetni a kivándorlók egyre nagyobb számát.

Zemplén vármegye sátoraljaújhelyi levéltárának kivándorlási anyagában sok ilyen értékes kimutatás található, főleg a vármegye északi járásaiból, ahol már a hetvenes és a nyolcvanas években tömeges méretet öltött a kivándorlás.

Ilyen irat pl. a gálszécsi főszolgabíró 1882. évi (május 3-án) kimutatása, melyben lakhely, név, kor, foglalkozás feltüntetésével ad számot a járás községeit elhagyó kivándoroltakról. /47/ A bodrogközi főszolgabíró 1888-ban (február) kiadott jelentésében községenként tünteti fel a kivándorlók, visszavándorlók számát nemek szerinti megoszlásban az 1887. évre.

Sajnos, az ilyen gondosan kidolgozott jelentések ritkaságszámba mentek, inkább megszokott a jelentések egyszerűbb formája, amelyben az egyes járásokból kivándorlók összesített számát adták meg. Például a sátoraljaújhelyi főszolgabíró a következő jelentést írta az alispánnak 1893. január 7-én a kivándoroltakról: /48/

Tekintetes Alispán ur!
Tisztelettel jelentem, hogy járásom községeiböl az elmult és második felében, Amerikába 25. egyén utazott ki és és 23. tért vissza.

Kelt. Sáujhely 1893. januára 7.

szolgabíró.

A községi bírók is küldtek jelentést a felsőbb hatóságokhoz. Nagyazar bírója a következő jelentést küldte 1888. február 12-én:

Jelentés
Foló hó 11 ik én helységünkböl Amérikába Szöktek Fedorko Faragó János szabadságos katona és Varkala János 12 éves fiju – haza jöt Koncsol Karolyné Szül:
Lehotay Zsuzsana

Kelt. Nagy Azar 1888 Feb. 12.

bíró.

A gálszécsi főszolgabíró 1888. március 10-én kelt jelentése: /49/

Tekintetes Alispán Ur!
A tisz. közigazgatási Bizottság 3/79 sz. rendeletére van szerencsém jelenteni hogy a kivándorlás kezdetétöl fogva az 1887-ik év végéig járásomból összesen 3 819 egyén ment Amerikába, s ezekböl eddig 888 egyén jött vissza.
Az évi február hoban kivándoroltakra és visszaérkezetekre vonatkozó beterjesztése…

Tisztelettel vagyok
Gálszécs 1888 március 10-én

Tekintetes Alispán Urnak
alázatos szolgája
föszolgabíró.

Megdöbbentő a gálszécsi főszolgabíró jelentése, mely arról tanúskodik, hogy a kivándorlást korlátozó kormányrendelet ellenére a vármegyei hatóságok magukra vannak utalva, és sikertelenek a kivándorlás korlátozásában:

Tekintetes Alispán Ur!
A mult november hoban Americába kiköltözött s onnét haza jött járásombeli egyénekre vonatkozó kiutalás beterjesztése mellett tekintettel arra, hogy a nagyméretü kivándorlás folytán maholnap e vidéken munkás sem lesz s mozgósítás esetén a taralékosok nagy része hiányozni fog, mivel kötelességemnek tartom a tekintetes Alispán úr figyelmét azon körülményre felhívni, hogy ámbár a magas kormány a kivándorlás megakadályozását rendeli s követeli, addig oly kormány intézkedés mely a kivándorlást kellöen korlátozhatná egy általjában nem történt, s csak is a hazai közigazgatási hatóságok és csendörség müködésnek ebben közre, s utóbbi idöben ezen kötelességüket eréllye és buzgalommal teljesítik s a felvidéki megyékben a kivándorlók nagyrészét útközben elfogják s a náluk levö pénz elvétele s ide küldése mellett toborc levéllel haza útasítják, de ezek nem jönnek haza kerülö útakon. Oderberg vagy más határállomásra mennek, s onnét akadálytalanul jutnak el Americába, az útra szükséges pénz vagy a határállomásokon vagy pedig a hajóállomásokon várja öket. S azt hozzátartozóik postán és távirati úton küldik utánuk, így elsö sorban szükség lenne a posta és távirati úton pénzküldés megakadolyázása s a határállomásokon, s lehetöleg a Monarchia második felében szigorú felügyeletre s az elfogottak örizet alatti haza toloncozása iránti kormány intézkedésre.

Tisztelettel vagyok
Gálszécs 1887 December hó 6-án

Tekintetes Alispán úrnak a alázatos szolgája
föszolgabíró.

A helyi hatóságok tehetetlenek a kivándorlókkal szemben, s a folyamat korlátozására komoly, határozott kormányzati fellépést tartanának szükségesnek. Ilyen hangú panaszos felterjesztés jóformán az ország egész területéről érkezett a kormányzati szervekhez. A jelentésekben (felterjesztésekben) a kivándorlást korlátozó országos törvények életbe léptetését sürgették.

1890-től, amikor is a kivándorlás országos méreteket öltött, megnövekedett a kivándorlásról szóló önálló publikációk száma. Valamennyi, magát jelentős politikai tényezőnek tartó személyiség véleményt nyilvánított a kivándorlás kérdésében. Aki csak szóba hozta a kivándorlást, az okát is igyekezett a maga módján megmagyarázni. A különféle megoldási javaslatok keresése közben az országos és a helyi tényezők egész sorát említették meg, a kivándorlás valódi okait azonban nem akarták felismerni vagy kimondani. /50/

A kivándorlás a sajtó mellett a legkülönfélébb politikai fórumok, egyletek, tudományos társaságok, sőt külön a kivándorlás problémájának tárgyalására létrehozott kongresszusok állandó témája lett. /51/

4. Kortársak megnyilatkozása a kivándorlásról

A kor közéleti személyiségeit is foglalkoztatta a tömeges kivándorlás jelensége. Sajnos, nem minden esetben értették meg és szenteltek kellő figyelmet a jelenség komoly társadalmi, gazdasági és szociális hátterének.

Ballagi Géza (közigazgatási szakértő) a következőképpen láttatja e helyzetet:

„Tévedés azt hinni, hogy a nagymérvü kivándorlást kizárólag az elszegényedés és a közterhek folytonos emelkedése okozza. Ha a homonnai vagy a szinnai orosz a nyomort mégis megszokta, vándor botot vesz a kezébe, hogy jobb hazát keressen, az érthetö, de csatlakozik hozzá a pataki paraszt is, kinek kevés híján 28.000 katasztrális holdnyi gazdag határ áll rendelkezésére, ahol a becsületes munkát tisztességesen megfizetik. Igen, mert azt hiszi, hogy Amerika Eldorádó, hoínnan kicscsel tér haza.” /52/

Gróf Mailáth József a főrendiházban mondott beszédében (1900) megyéjének, de különösen járásának kivándorlási viszonyait a következőképpen látta: „minálunk például nem a munkahiány, vagy a föld hiány miatt mennek ki, hanem mert egy gyorsan gazdagodni akarás, egy formális láz fogta el öket, mely elösegítve lesz ügynökök által, kik az egész országot behálóták már, de nagy mértékben az által is elö lesz segítve, hogy az Amerikába kivándorlott itthon maradt rokonát, ösmeröseit sógorát hívja, vele folytonos írásbeli összeköttetésben vank, söt levelükben mindjárt a hajójegyet is megküldik.” /53/

A sajtó és a kivándorlás

A vándorlás növekedésének hírei hatásos politikai eszközök lettek a különböző pártok hatalmi küzdelmeiben és csoportérdekek kifejezésében: a tömegek menekülését példaként lehetett idézni a nemzet, a nép pusztulására, fel lehetett vetni a kormányok, az uralkodó pártok, sőt az uralkodó osztályok felelősségét is. /54/ Ha belelapozunk Zemplén vármegye sajtótermékeibe, a kivándorlás megítélésének sajátos, ellentmondásokban gazdag megközelítése rajzolódik ki, s egyben képet kapunk a kivándorlási folyamat jellegzetességeiről is.

Képet kapunk arról, hogy miként próbálták a kivándorlók megkerülni a helyhatóságokat.

„(Pórul járt Amerikások.) Liszkai tudósítónk írja:

Folyó hó 1-én estefelé 49 tagból álló munkás karaván érkezett O.-liszkára, többnyire fiatal parasztok, cséppel ellátva, mintha munkát mentek volna keresni. A társaság gyanúsnak tünt fel az ottani éber csendörség elött, s mig a községen átvonult a karaván, ör-szemmel követte. Kis vártatva megérkeztek az ügynökök által hozott szekerek, hogy felszedjék a gyalogos népet. Ekkor a csendörség rajtuk ütött, de nagy részük a setétben kereket oldott és csak három csépest sikerült elcsipni. Ezek azután kivallották, hogy ök Galiciából valók s Amerikába igyekeznek. Ügynökök fedezik utazási költségeiket, ügynökök szerezték be részükre a különféle munkakönyveket is. A szekeresek pedig azt vallották, hogy velük az ügynökök arra alkudtak, hogy nekik az éjjel a Nógrád vármegyei »szent kuthoz« bucsujárókat kell tovább szállítaniok s megjelölendö helyen majd más szekereseknek átadniok. Emlitésre méltó, hogy a lengyel parasztszür alatt iparos öltözetet találtak a letartóztatott egyéneken. Az ügynökök közül evvel az alkalommal egyet sem sikerült elfogni.” /55/

Sokan írásaikban próbálnak megoldást keresni a kivándorlás megállítására.
Thomán Dávid dr. a Zemplén című lap 1900. ápr. 15-i számában (31. évf. ) ekképpen fogalmaz:

„A szép szavak, az ékesszólások célhoz nem vezetnek. Létesítenek mindenütt gyárakat, fejlesszék az ipart, adjanak a nagy munkaerönek elegendö munkát, adják meg a megélhetés módját és ez a nép itthon fog maradni és el sem hagyja hazáját, tüzhelyét.

Még ez az idö be nem következik, vándorolni fognak és pedig jogosan. Minden eröszak alkalmazását a kivándorlás ellen, az emberi jogok ellen irányított sértésnek tartanám.”

A Megdöbbentő adatok és tanulságok című cikk pedig a kivándoroltak számának nagyságára utal rövid idő leforgása alatt. „Zemplénvármegye is, melyben január 1-töl közel 4 500 kivándorló kért útlevelet.” /56/

A sajtótermékek nemcsak a kivándorlás okait, megfékezését, számadatait boncolgatják, hanem a kivándoroltakról is hírt adnak. Igaz, nem személyes dolgaikról, hanem munkájukról, képességeikről, megbecsülésükről.

„Panasz érkezik Amerikából, hogy a kivándorolt magyar munkások nagy része nem állja meg ott a sarat. Hogy a világ minden tájából az oceán másik oldalára sereglett milliónyi munkástömegben nem tud érvényesülni a magyar munkás karja és esze, a versenyben hátul marad s ezért kevesebbet keres, vagy nyomorog.”

A kivándorlásról a legsokrétűbb, az okokat, hozzáállást vizsgáló, boncolgató tanulmánysorozatot Demeter János tette közé. Ezekben nyíltan ostorozza a hatóságok érdektelenségét, rugalmatlanságát.

„A sok baj közepette egy óriási mulasztást követtek el az intézök. Azt tudniillik, hogy a kivándorlással is úgy voltunk eleinte, hogy míg csak a tótok és a legminimálisabb birtokú parasztnép vándorolt ki, tétlenül ölbetett kezekkel néztük a dolgokat, resteltük kutatni az igazi okokat. Már pedig a polgárai érdekét szivén viselö államnak azonnal az okok megszüntetésére kell fordítani összes, hathatós erejét, ámde e helyett ex catedra azon szomorú igéket hallottuk illetékes ajkakról, hogy »nem bánom, kié a föld, csak megfizessék az adót utána!«” /57/

A korszak sajtótermékeinek hasábjain tömkelegével jelentek meg cikkek a kivándorlásról, különböző céllal, különböző szerzőktől. Megjelent gróf Mailáth József főrendiházban mondott beszéde, Haraszty Miklósnak, a Homonnai járás főszolgabírójának tanulmánynak is beillő jelentése, de megszólalnak az újságok hasábjain más közéleti személyiségek is, s egyszerű, józan ítéletű polgárok is. /58/

Jelenkori történetírói vélemények a kivándorlásról

A szlovák politikusok, újságírók is a kivándorlásba kergető okokat, azaz a szlovák nép szembetűnő nyomorát, gazdasági elmaradottságát a kormány igazságtalan politikájával, részrehajló intézkedéseivel hozták összefüggésbe. De hangsúlyozták: a szlovákok tömeges elvándorlása a magyarosító politika, a „magyar járom” alóli szabadulási törekvéseket mutatja. /59/ A Tőketerebesi járás átfogó történetében (Dejiny Trebi¹ova, 1982) Ladislav Tajták a kivándorlás okát a következőképpen értelmezi: „…ebben az időszakban a tömeges kivándorlás kiváltó oka ugyan a rossz termés volt, de e társadalmi jelenségnek fő oka a kilátástalan gazdasági és szociális helyzet, valamint a nemzetiségi elnyomás volt.” /60/

Ebből a megközelítésből kitűnik, hogy a kivándorlás társadalmi, szociális hátterét egy szintre emelte a nemzetiségi elnyomás kérdésével. A szlovák történetírók hozzáállását a kivándorlás kérdéséről Szarka László ekképpen értékeli: „A mai szlovák történetírás éppen ezt, a keleti szlovákságnak a nemzeti integrációs folyamatba való bekapcsolódását tekinti a kivándorlás egyik legfontosabb politikai hozadékának. Ugyanakkor az is tény, hogy minden ilyen irányú fejlődés ellenére a szepességi, sárosi, zempléni, abaúji szlovákság 1918-ig nem tudott igazán aktívan bekapcsolódni a szlovák politikai mozgalomba.” /61/ (…) „A szlovák kivándorlás kapcsán máig vitatott kérdés, hogy az okok között a nemzetiségi elnyomás milyen szerepet játszott. Ha a nemzetiségi vidékek gazdasági lemaradását a nemzetiségi elnyomás megnyilvánulásának tekintjük, úgy a legelső adatok között kell ezt a tényezőt említenünk. De a magyarországi iparosodás szűk kapacitása, szigetszerű fejlődése, a korabeli iparfejlődés tényleges területi és szerkezeti megoszlása alapján sem tartjuk az ilyen indoklást általánosíthatónak.

A tömeges szlovák kivándorlás alapvető okai gazdasági jellegűek voltak, és a magyarországi kapitalista fejlődés adott szakaszában kialakult relatív túlnépesedéssel függtek össze. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a nemzetiségi lakosság kivándorlását kezdetben pozitív jelenségként kezelő magyar kormányzat soviniszta rövidlátása, amely a tömeges méreteket öltő kivándorlást a magyarosodás szempontjából megengedhetőnek, sőt hozzávetőleg 1910-ig kívánatosnak tartotta, azt eredményezte, hogy »a mostoha haza« iránt táplált bizalmatlanság tovább nőtt a kivándoroltak között. Itthonmaradott nemzetiségiek körében pedig egyaránt nagyfokú visszatetszést keltett.” /62/

Megállapíthatjuk tehát, hogy egyetlen történésznek sem szabad vizsgálnia a kivándorlást csupán a nemzetiségi elnyomás szemszögéből, mivel egy olyan folyamattal állunk szemben, melynek komoly társadalmi, szociális gyökerei vannak, melyek együttesen léptek fel.

Danis Ferenc: Hont vármegye mezőgazdasága a 18. századtól 1918-ig

Bevezetés

A történelmi Hont Magyarország legrégibb vármegyéi közé tartozott. Területének nagyobbik része a mai Szlovákia területén volt, a déli része pedig a Börzsöny hegyvonulat északi oldala és az Ipoly folyó között (Szobig és Nagymarosig) húzódott Magyarországon.

A vármegye mezőgazdasági szempontból és földrajzi viszonyait tekintve is három különböző területre osztódik. Északi részén találjuk a Selmeci-hegységet, amelynek legmagasabb csúcsa, a Szitnya ezer méter fölé emelkedik. Talaja túlnyomórészt bazalt és trachit-tufa. Középhőmérséklete 7,5 °C, tehát nem alkalmas a melegigényesebb növények termesztésére. A Selmeci-hegység folytatását a megye északnyugati részén a bakabányai hegyek alkotják alacsonyabb nyúlványaikkal. E hegyek lejtőin már szántóföldeket is találunk, azonban gyengébb termőképességük miatt csak a kevésbé igényes gabonafélék (rozs, zab) termesztésére alkalmas, valamint burgonya és némely hüvelyes termeszthető rajtuk. A megye északkeleti részén a Korpona és az Ipoly völgyei között végigvonuló Osztrovszki-hegység alkot magasabban fekvő területeket. A dombok Németi községtől dél felé haladva alacsonyabbak, enyhén lejtenek az Ipoly és a Duna irányában. Itt már megterem mindenféle kultúrnövény: a kukorica, a cukorrépa és a dohány is, a déli lejtőin pedig a szőlő. A megye déli területét a Börzsöny zárja, melynek talaját szintén a bazalt és a trachit-tufa alkotja. Ezektől lényegesen különbözik a völgyek talaja: az Ipoly mentén főleg löszös, a Garam és az Ipoly közötti részeken pedig agyagos talaj található. Az Ipoly, Korpona, Selmec folyó árterületein gazdag rétek találhatók, fölöttük pedig termékeny szántóföldek vannak

A megyét sajátos fekvésénél fogva – mivel a bányavárosok és a Duna között fekszik – fontos kereskedelmi útvonalak szelték át, jelentősen befolyásolva a lakosság életvitelét is. Legrégebbi útvonalai az Ipoly és a Selmec völgyén keresztül összekötötték a szabad királyi várost, Selmecbányát a Duna völgyével és a mindenkori magyar királyok székhelyével. Fontos gazdasági körülménynek számított, hogy a megyében már a 12. századtól csupán egyetlen várbirtok, Litva várának uradalma létezett. A hozzá tartozó községek a Korpona és a Selmec völgyében voltak. A többi várhoz – Drégelyhez és Damásdhoz – csupán néhány község tartozott, akárcsak a megye területén kívüli várakhoz (Léva, Salgó).

A nagybirtokrendszer kialakulásának másik tényezője az egyház volt, ennek keretében az esztergomi érsekségnek és káptalannak volt a vármegyében a legnagyobb tulajdonjoga. A megyében négy szerzetesrendnek is volt földbirtoka: a sági és bozóki premontreieknek, a pilisi cisztercitáknak és a nosztrai pálosoknak. Mivel a megye községeinek alig negyede tartozott valamely várbirtokhoz, illetőleg egyházi vagyonhoz, Hont tipikusan kisnemesi megye volt, ahol nagy számban éltek az egy-egy községet vagy csupán egy falurészt bíró családok. Ezeket a birtokokat sok esetben csak rövid ideig, esetleg csak zálogjogon birtokolták. A házassággal szerzett birtokrészek leánynegyed néven aztán tovább kerültek más, estenként nem is megyebeli család kezébe. Így aztán itt a megye településeinek a számánál lényegesen nagyobb volt a birtokosok száma.

A mezőgazdaság feudális fejlődése évszázadokon keresztül alig változott valamit, mivel a termelés célja majdnem kizárólag a feudális úr és udvartartása anyagi jólétének biztosítása volt.

A mezőgazdasági viszonyok 1825 után

Az 1848 előtti hűbéri rendszer csak nagyon külterjes gazdálkodást tudott biztosítani. Az uradalmak és a legjobb módú birtokosok is csak faekékkel szántottak, akárcsak a legszegényebb földművelők. Kivétel volt ezeknél a vasborona vagy fogas. Igavonó ereje is alig volt a nagybirtokosoknak, mivel rendelkezvén a jobbágyokkal, a gazdaság körül minden munkát velük végeztettek. Majorsági fogatokat csak azok tartottak, akiknek kevés jobbágyuk volt. A mezei munkákon túl csak a sürgős ház körüli teendőkre tartottak igavonó állatokat, főleg lovakat. Ezeket ezért konyhás lovaknak is nevezték.

A hűbéri rendszer tehát már csak ezért is elmaradott volt. Az ilyen művelés mellett a föld csak azért nem vesztett nagyon erejéből, mert a hármas fogás bevezetésével minden második vagy harmadik évben pihent, sőt szokásban volt a soványabb földeket néha két-három évig is pihentetni. Jó gazdának azt tartották, akinek jó marhái és jó juhai voltak, emellett a múlt évből is maradt tartaléka. Mint mondani szokták: ó bora, ó szénája és ó szalonnája volt. És mivel szarvasmarhát és lovat csak annyit tartottak, amennyire a gazdaságnak szüksége volt, jó gazdasági évben maradhatott bőven ó szénája. A mezőgazdasági termelők fő elve az volt, hogy pénzt nem szabad kiadni semmiért, amit mellőzni lehet. Így mindent, amire a háztartásban szükség volt, maguk iparkodtak megtermelni, és házilag is feldolgozni, előállítani. Szokásban volt kenderből ruhát szőni, olajat is házilag ütni úgy a konyhai szükségletre, mint az istállók világítására. Zsákot, ponyvát is otthon készítettek, sőt istrángot is. A nagybirtokokon a béresgazda készítette a villákat, gereblyéket, szekérrészeket, télen pedig a többi béressel a szénahordó kasokat és a méhkasokat kötötték, szőlőkarókat faragtak.

Az állam területén belül még 1825 után is életben maradt a vámrendszer, ami megnehezítette a termények értékesítését. Ezért a gyapjú, a bor, a gabona és a szarvasmarha is igen olcsón kelt el. Pénzt tehát a nagyobb birtokosok is csak keveset szerezhettek, a kisbirtokosok pedig még ennél is kevesebbet. A pénzhiány főleg az ipar- és a kereskedelmi cikkek vásárlásánál mutatkozott meg, nem pedig az életmódban. Mivel az élelmiszereket csak nehezen lehetett értékesíteni, ezek birtokosai a pazarlásig vitték az evést-ivást. Ezekre az állapotokra vonatkozott az akkori osztrák kormány kijelentése: „A magyart az önzsírjában kell megfojtani!” Ez ellen a magyarság úgy védekezett, hogy a hétköznapi egyszerű ruházatát is otthon készítette, és a díszruha mind a nőknél, mind a férfiaknál apáról fiúra, anyáról lányra szállt. A bútorzat ugyan a gazdagoknál értékes, műasztalos által készített darabokból állt, azonban ez is öröklődött. Így tehát az ilyen piacot kiiktatni szándékozó irányítás mellett az egész mezőgazdasági termelés csak egy helyben topogott.

Főleg a növénytermesztés hatékonysága volt alacsony. Ennek oka abban keresendő, hogy a kiviteli nehézségek miatt a termékeket csak rendkívül olcsón és nehezen tudták értékesíteni. Ezért a gazdálkodás súlypontja az állattenyésztésre tevődött át, a megyei hatóság is ezt az ágazatot kívánta segíteni. A lótenyésztés fejlesztésére a megye vezetői négy mént vásároltak. Az intézkedés helyességét bizonyította, hogy a megyében az eredeti magyar lófajta a Garam és az Ipoly között tovább tökéletesedett. Hegyes vidékeken a szlovák lakosság az erősebb csontozatú lovakat részesítette előnyben. Sajnos a megye 1848 előtt a méntartását beszüntette, ezáltal hanyatlott a lótenyésztés is, de a tenyészanyag még sokáig megmaradt a jól gondozott lovakban. A szolgabírók feladata volt, hogy felügyeljenek arra, nehogy a gyenge csikókat gazdáik idő előtt befogják, s ezzel megnyomorítsák őket. A szarvasmarha nemesítésében szintén a szolgabírók feladata volt, hogy a községek szép, erős bikákat vásároljanak. Ezt a megye anyagilag támogatta. A nagybirtokosok pedig saját érdeküknek megfelelően vásárolták a szükséges tenyészállatokat.

Különböző társulatok is igyekeztek előmozdítani a megye mezőgazdasági termelését. Nagy jelentősége volt e tekintetben az 1838-ban létrehozott Hontifiók Gazdasági Egyletnek, amely szép sikerekkel működött 1846-ig, amikor a forradalmi idők zavarai között megszűnt. Első elnöke Nedeczky László, jegyzője és alapítója pedig Gyürky Antal volt. Az utolsó évek tőkésített jövedelmét egy minta szőlő- és gyümölcsiskola létesítésére kívánták fordítani ipolysági területtel. Sajnos, ez a tervük már nem valósult meg.

A cselédek fizetése 1820–1836 között a következő volt:

• az öregbéres és kocsis kapott 20 kila (1 kila = 20 liter) gabonát, 1 kila főzeléket, sót és túrót 20 fontot, juhvajat 2 iccét, egy pár csizmát és egy pár bocskort, valamint 20 váltóforintot;
• a kisbéres csak 16 kila gabonát és 16 forintot kapott, mást annyit, mint az öregbéres;
• az erősebb szolgáló 20 forintot, 12 rőf vásznat, egy pár csizmát és egy kendőt;
• a kisszolgáló 16 forintot.

1836-tól a fizetések ugyan emelkedtek, de jelentősebben csak 1848 után.

Közgazdasági szempontból fékezően hatottak a fejlődésre a természeti csapások. Az 1817–1823 közötti időszakban a nagy szárazság miatt igen alacsonyak voltak a terméshozamok. Ez megismétlődött 1830–1847 között is. Nagy pusztítást okozott 1838-ban a dunai árvíz, amikor a víz nemcsak a főváros területén okozott óriási károkat, hanem azzal, hogy visszaszorította a víz elfolyását, Nagymaros, Zebegény, Szob, Helemba, Garamkövesd, Szalka, Letkés, Ipolytölgyes, Ipolypásztó, Ipolybél és Ipolyszakállos községben és környékeiken is nagy károkat okozott. Az erős fagyok 1836-ban a szőlőkben okoztak tetemes károkat. A marhavész 1824-ben, főleg pedig 1831-ben pusztított. Két egymás után következő évben, 1830–1831-ben az éhség és a kolera együttesen pusztított. Nagy szerencséje volt a lakosságnak, hogy a szűk éveket többnyire bőtermő évek követték. Sok és kitűnő bor termett 1818-ban, 1824-ben, 1834-ben és 1848-ban. A megye rendjei a többször előforduló szűk esztendők kivédésére takarékmagtárakat terveztek építeni. Ezeket tervbe vették 1822-ben, 1837-ben és 1847-ben is, azonban különböző okok miatt ezek megvalósítása elmaradt.

A közgazdasági fejlődést az is gátolta, hogy még nem voltak bankok, takarékpénztárak és más kölcsönfolyósító intézetek. Egyedül az esztergomi főkáptalan volt kezelője egy nagy összegű alapítványi tőkének, ezt pedig a nagybirtokosoknál kamatoztatta. Az egész nyújtandó kölcsönből Hontban 200 ezer forintnál több volt befektetve. Az egyházak (templomok) alapítványi pénzét is a földbirtokosok vették kölcsön, mindkettőt 6%-os kamatra. A kisbirtokosok a kölcsönt leginkább birtokuk nagyobbítására, illetve más mindennapi szükségleteikre használták fel. A kölcsönökkel tehát a középosztály erősödött, ami az alapítónak is érdeke volt. Később – az átalakult pénzviszonyok folytán – kölcsönöket főleg az uzsorások folyósítottak az erre rászorulóknak, ám ez sok rendes család tönkretételét eredményezte.

1848 után megszűnt a robot és a dézsma is, ami új helyzet elé állította a nagybirtokosokat. A következő évben a nagybirtokok alig jövedelmeztek valamit, mivel nem voltak igavonó állataik, nem volt mezőgazdasági felszerelésük. Az új viszonyok között feltűnt egy művelt, kitűnő gazdász, Forster János királyi tanácsos, az esztergomi érsekség és főkáptalan uradalmainak kormányzója. Mivel Hontban mind az érsekségnek, mind a káptalannak is jelentős birtokai voltak, a robot megszűnése után a gazdálkodást új alapokra kellett helyezni, jóformán újra kellett kezdeni. Forster céltudatos munkájának köszönhető, hogy alig telt el egy-két év, s a reá bízott birtokok már sokkal többet jövedelmeztek, mint azelőtt. Ez a példa jó hatással volt az egész megye gazdasági viszonyaira, a többi földbirtokosra. Több jeles gazda követte példáját, saját birtokát felvirágoztatva, mint például Bossányi Rudolf, Horváth Miklós, Majthényi László, Majláth István, Paczolay János, Pohl Károly, Zmeskall Zsigmond, Szantner Ernő, Szabadhegyi Géza és Nagy Sándor. Főleg az utóbbi segített sokat azoknak a kisgazdáknak, akik csak a szabadságharc után jutottak földhöz.

A mezőgazdasági termelés a 19. század viszonyai között

A Hont megyei földművesek egyik legnagyobb gondja a tagosítás után a szántóföld elhanyagolt állapota és aránylag kis területe volt. Azokon a helyeken, ahol az erdőterületek a mezőgazdasági földterületnek nagyobb részét foglalták el, az erdő viszszaszorításával, erdőirtással igyekeztek a szántóföldet megnagyobbítani. Az ilyen irtványokkal főleg a megye északi részein, elsősorban Szénavár környékén lehetett a szántóföldek területét növelni. A kiszaggatott gyökereket elégették, a hamut pedig az egész területen szétszórták. A felszántott talajba néhány évig rozsot vetettek, amelynek erős gyökérzete jól értékesítette a talajban lévő tápanyagokat. Csak azután lehetett megfelelő trágyázással áttérni a használatos vetésforgóra.

A jó termés elérésének alapvető feltétele a jó talajelőkészítés. Tudták ezt már a 19. században is, ezért igyekeztek a munkákat gondosan elvégezni. Ehhez azonban hiányoztak a szükséges munkaeszközök. A faeke még a 19. század első felében is túlsúlyban volt, és csak a század végén terjedt el jelentősebb mértékben a vaseke. A magasabb fekvésű északi vidékeken továbbra is megmaradt a vasbetétes faeke. A statisztika számadatai szerint az 50 katasztrális holdas gazdaságokban még tízszer annyi volt a vasbetétes faeke, mint az ennél nagyobb gazdaságokban. Ennek oka az volt, hogy a sekély, köves talajokon a vasbetétes faekék biztonságosabban dolgoztak, mint az akkor gyártott vasekék, amelyek az ilyen talajon gyorsan deformálódtak, kicsorbultak. Mivel a vasbetéteket helyi kovácsok gyártották, jól ismerték a szántóföld adottságait. Meghatározó volt ugyanis a felerősítés szöge, a vasbetét alakja és nagysága is. A helyi kovács tehát jobban össze tudta dolgozni a vasrészeket a fával, s ezzel a teherbírást növelni tudta. A belterjesebb termelés feltételeit gyorsabban tudták megteremteni a nagybirtokok, ezért a vasekék alkalmazása náluk a 19. század második felétől már általános volt. Azokban az években még gyakori volt a bérszántás is, melyet elsősorban a megye bányavidékeiről származó fuvarosgazdák vállaltak. Általános szabály volt, hogy a fogatos munkát pénzzel vagy többszörös gyalogmunkával lehetett kiváltani. A talajelőkészítés folyamán fontos volt a szántások száma is. Az ismert régi mondás szerint „Ahány szántás, annyi szelet kenyér”, ezért mindenki igyekezett a háromszor szántott földbe vetni a vetőmagot. Az első szántás volt a tarlóhántás, szeptemberben az átszántás, végül vetés előtt következett a vetés alá szántás vagy magágykészítés. Az eke után további talajelőkészítő ezközök voltak szükségesek: a simítók, a boronák és a hengerek. Ezek házilag készített, illetve kovácsmunkával kombinált, megerősített eszközök voltak. Az erős rögfából így készült a fahenger, mindkét végén abroncsokkal megerősítve. A nehéz borona fakeretre erősített kovácsoltvas fogakkal volt ellátva. A kisgazdaságokban még a 19. század közepéig is ezeket használták.

A talajregeneráció szorosan összefügg a növények váltakozásának rendszerével, valamint a felvett tápanyagok visszapótlásával. A talajerő legrégibb fenntartása ugaroltatással történt, amikor egy vagy két éven keresztül „pihentették” a földet, tehát vetemény nélkül hagyták egész évben. Először csak a feketeugar volt ismeretes, később használták a zöldugart is, amikor legeltetéssel részben kihasználták a talajerőt. A tápanyagpótlást csak szerves trágyával biztosították, bár ennek az értékét elsősorban az aprógazdaságok nagyon lebecsülték. A legjobb istállótrágya a juhok mély alomzásával felgyülemlett trágyával készült, amikor az akol ürítését csak tavasszal végezték, az állatok nyári legelőre való kihajtása után. A legtöbb trágyamennyiséget a szarvasmarha adta, ez azonban nagyban függött az istállózott napok számától. A trágyakihordás ideje az őszi munkák befejezésével kezdődött, és az időjárástól függően télen át is folytatódott. A megye északi részén a nagyobb juhászatoknál elterjedt trágyázás volt a kosarazás. A trágyakihordás fogatos szekereken történt, a hegyoldalakra saroglyákkal és fonott kosarakkal hordták fel, télen pedig szánkókon. Műtrágyákat még nem használtak.

A szántóföld legnagyobb részét a gabonafélék foglalták el. Közülük a megye déli részén a búzát, északon pedig a rozst termesztették. Termesztettek még hajdinát és kölest is, néhol még tönkölyt is. Leggyakrabban kézzel, ún. vetőzsákból vetettek, a vetőgépek csak a 19. század végén kezdtek elterjedni. A gabonafélék növényi ápolása könnyű „tüskés” boronálásból állt, amivel a magtakarást végezték. Tavasszal felfagyás esetén a hengerezést, később az „acatszurkálást” alkalmazták. Ezt a műveletet azonban Ipolyszakálloson „mácsonyairtásnak” nevezték. A gabonatermesztés legnehezebb munkája a betakarítás volt. Az abban az időben termesztett – főleg – tájfajták már június végén beértek, így az aratás kezdete általában Péter-Pál-nap volt. Általában először a rozst, majd az árpát és a búzát, végül a zabot aratták. A kisgazdaságokban egészen a 19. század végéig sarlóval arattak. Ezt a munkát az asszonyok végezték, míg a kévekötés és a félkeresztek készítése férfimunka volt. Később a sarló használata északkelet irányában szűkült le, ahol még a 19. század elején is használták. A kasza használata a megye déli részén a 19. század közepén kezdett elterjedni. Ezeket házalók terjesztették, akik bemutatták használatukat is. A kaszára kis gereblyét szereltek takaróval, ez irányította a rendre rakást. A termést hosszú szekereken, létrásszekéren hordták a szérűre, ahol kazlazták. A szérű a nagyobb gazdáknál a lakóház és a pajta mögött volt kialakítva, így a szalma is otthon maradt. A szegényebbek közös szérűt létesítettek a falu végén. A gabona cséplését még a 19. század végén is sok helyen cséphadaróval végezték, később lovakkal nyomtatták. A gabona tisztítását szeles időben két ember végezte. A szelelés nagyobb ponyván történt, az egyik munkás széles falapáttal a levegőbe dobálta a gabonát, ebből a pelyvát és a törmelékeket a szél elfújta, a másik munkás pedig nagy nyírfaseprűvel összegyűjtötte a ponyváról a tiszta magot. Később a gabona tisztítására ún. szelelődobot és konkolyozót használtak. A kitisztított gabonát gabonagödrökben tárolták. Ezek a kamrában vagy a pajtában voltak kimélyítve. Egy-egy gödörben 3-5 mázsa gabona fért el. Az aratási munkákra az északi szlovák falvakból is lejártak részéből dolgozni. Ipolyság környékére, Egegre, Gyűgyre is Szebellébről szerződtek, a lovas nyomtatáshoz pedig a távoli Gyekésről jártak a fogatos gazdák. Selmecbánya környékén volt olyan gazda is, aki földjeit a megszokottnál nagyobb részben ugaroltatta csak azért, hogy részt vehessen az aratásban pl. Ipolyszakálloson, Ipolypásztón vagy Deménden. Kézi aratást a megye déli falvaiban vállaltak a Felső-Garam vidékéről is, de a közelebbi Bábaszékről vagy Biléről is. Az aratási szerződést általában pünkösdvasárnap kötötték meg. A rész általában minden tizedik kéve volt, a marokszedő az arató bérének egyharmadát kapta. Az arató kérésére a gazda a részgabonát is elszállította, az ilyen esetben azonban a szalmát már nem kapta meg az arató.

A szarvasmarha-tenyésztés az egész Hont területén elterjedt volt. Természeti feltételei miatt nagyobb súlyt kapott északon, ahol a hegyi legelőkön főleg a növendék állatokat tenyésztették szép eredménnyel. A Selmeci-hegység falvaiban és a Korponai-fennsíkon kitermelt széna minősége erre kiválóan alkalmas volt. A megye déli részein a folyók melletti inundációs területek rétjeinek üde növényzete inkább legeltetésre volt alkalmas. Jelentős területeket foglaltak el az úrbéresi legelők, melyeket ezek tulajdonosai közösen használtak. Itt a legeltetést fogadott pásztorokkal végeztette az úrbéresi társaság. A legeltetés ideje Szent György napján kezdődött és Szent Mihály napján ért véget. A pásztor kora reggel adta tudtára a gazdáknak, hogy teheneiket hajtsák ki az utcára. Estefelé a jóllakott állatok már minden baj nélkül hazataláltak. Egy pásztorra általában 20-30 üsző vagy tehén volt bízva. A pásztorok jutalma részben pénzben, részben pedig anyagi juttatásban történt. Ha a legelő a falutól távolabb volt, a pásztor állataival éjjelre is kinn maradt, ilyenkor a csorda nyitott karámokban, a pásztor kalyibában volt. A szarvasmarhavásárok külön állatvásárokon történtek, ezek idejét és helyét naptárakban, hirdetményekben tették közzé.

A megye földrajzi fekvése nagyban hozzájárult a juhtenyésztés elterjedéséhez. Az úrbéresi viszonyok, a közös állattartás kedvező feltételeket biztosítottak a könnyű nyári épületek, mint például a cserények és a juhásztanyák felépítéséhez. Ahol ilyen állattartó társaság nem volt, ott néhány gazda összefogásával szervezték meg a nyári legeltetést. Egy-egy gazda 5-7 anyajuhot tartott a növendékekkel együtt a gyöngébb minőségű takarmányok, ill. a szántóföldi maradványok hasznosítására. Délen a cigája, északon pedig a valaska fajta terjedt el. Az évi sajttermelés általában 20-25 kg, a bárányszaporulat 3-5 volt. Délen, ahol a juhok kis száma miatt nem építettek istállót, téli tartásra a juhokat kiadták más községekbe. Így ismeretesek voltak az Ipoly mente magabb fekvésű községeiből Hrusó, Csall és Palojta teleltetési módszerei. A 19. században a gyapjún és a sajton kívül még keresettek voltak a báránybőrből készített mellények, a subák és a bundák is. A bőröket házalók vásárolták fel, és a Zólyom környéki tímárok készítették belőlük a szebbnél szebb bekecseket, subákat.

Már a 19. században Hont egész területe ismert volt gyümölcs- és szőlőtermesztéséről. Az előbbi főleg Bakabánya és Korpona környékén volt elterjedve, az utóbbi pedig az Ipoly fölötti déli fekvésű lejtőkön. A régi honti mondás, miszerint: „A gyümölcsfát nem termesztik, az magától terem” – csak féligazság. Tény, hogy a régi, ismert tájfajták sokkal jobban idomultak az éghajlat és a talaj adottságaihoz, így mostohább körülmények között is aránylag jó termést adtak. Azokban az években a gazda nem sok időt tölthetett a gyümölcsfák ápolásával. Az Isten kertjéből szedett gyümölcs természetesen sem mennyiségre, sem minőségre nem volt kiváló. A gyümölcsfák ápolását a régi néptanítóktól, lelkes papoktól tanulták, akik a gyümölcstermesztés alapismereteit továbbadták. Ilyen volt Andrej Kme» prencsfalui plébános, aki már 1879-ben megalapította a Felsőhontmegyei Gyümölcstermesztői Egyesületet Bozók székhellyel. Az egyesület tagjainak igyekezett biztosítani a termés értékesítését is. A megyében példát mutattak gyümölcstermesztésben a nagybirtokok úri kertjei is, ahol kitanult kertészek dolgoztak. A faültetés Hont megye természetadta környezetében aránylag könnyű feladat volt. A vadon növő fácskát először kiásták, és átvitték oda, ahol termeszteni akarták. Amikor megeredt és megerősödött, egy idő után beoltották. Voltak olyan lelkes emberek is, akik az út melletti kis fácskákat a helyükön oltották be, hogy a fáradt ember munkába menet-jövet tudjon róluk szedni. Természetes úton terjedtek el a diófák is a szőlőhegyeken. A madár, repülése közben, a dióbél egy részét kiejtette, az ott kicsírázott, a gazda pedig tovább gondozta. A legények körében néhol szokás volt a fiatal gyümölcsfák oltásához olyan egyedeket gyűjteni, amelyek törzse erős és egyenes volt. Otthon aztán a nagyapa megtanította a fákat beoltani. Ma nagyon sok helyen találhatnánk oltásra alkalmas kis fákat, csak ember nincs, aki összegyűjtse, beoltsa őket. A szilvát gyökérsarjaiból egyenesen szaporították, a kajszit és a barackot magjából, a gesztenyét magbélből. Később, amikor alanyokba oltották, a baracknál a szilvát, cseresznyénél a meggyet használták alanyként, míg a diót saját alanyába tették. Ezek további ápolása koronaalakításból és egyszeri kapálásból állt, a trágyázást 3-4 évenként végezték. A vegyszeres növényvédelem csak a második világháború után terjedt el. A honti gyümölcs keresett volt a nagyvárosokban, így Budapesten és Bécsben is, ahová Szobról hajókon szállították. Rakonca, Lisó, Sipék és Ledény lakói kocsikon hordták a gyümölcsöt a megye déli részébe, ahol azt gabonára cserélték. Az ipolysági és balassagyarmati piacokon karácsony előtt keresett volt a cserépedénnyel együtt árult szilvalekvár.

A honti szőlészet kezdete a középkorig vagy még régebbre nyúlik vissza, azonban a sági konvent ideje alatt terjedt el nagyobb mértékben az Ipoly szelíd dombjain. A 18. században Magyarországon Hont megye az első három szőlőtermesztő megye közé tartozott. Sajnos ezt a fejlődést a 19. század végén megtörte a szőlőgyökértetű (filoxéra) pusztítása. Ellene először szénkénegezéssel védekeztek, mivel azonban a kistermelőknek erre nem volt anyagi fedezetük, a szőlők kipusztultak, és a helyükre félvad hibrideket ültettek (noah, konkordia, százszoros, fehér és piros delawáré, fekete és fehér otelló, elvira). A nagybirtokokon a nemes szőlőfajtákat oltással szaporították, majd ezekkel újították fel kiveszett szőlőiket. Az ültetvények elterjedését lehetővé tette az új telepítési mód: a talaj forgatása vagy árkolása. A 30-50 cm széles és 50-60 cm mély árkokat úgy készítették, hogy a talaj felső rétegét egyik oldalra, míg az alsót a másik oldalra fordították, majd a kiültetés után ezeket a rétegeket fordítva helyezték a vesszőkre. A következő árok távolsága volt egyúttal a sortávolság is. Az ilyen kézi ültetés a terület nagyságától függően elhúzódott néhány évig is. Az ültetésnél nagy gondot fordítottak a jól érett istállótrágya bedolgozására is, pedig a trágyát saroglyákon, kosarakban kellett felhordani a szőlősorokba. Kiültetés után aztán a férfiak végezték a metszést, az őszi talajtakarást, míg a zöldmunkák nagy része az asszonyok feladata volt. A szüret aztán vígan folyt, és ennek részese volt az egész család. A jó gazdának már volt erre az alkalomra forrásban lévő murcija, amit a hontiak burcsáknak neveztek. Szüretkor az asszonyok szedték kannákba a szőlőt, ezt a puttonyos férfiak a pincébe hordták, ahol a gazda ledarálta, és a lefolyt mustot hordókba töltötte. Férfias munka volt a szőlőlé kipréselése a nagy, nehéz bálványpréseken. Az Ipoly mente teraszain bőven termett a szőlő, ezért minden valamirevaló gazdának volt saját pincéje is kinn a szőlőhegyen, a többivel egy sorban. Így jobban meg tudták őrizni pincéiket a hívatlan látogatóktól, de a szomszédolás is könnyebb volt. Némely községben úgy elszaporodtak a pincék, hogy belőlük egész falu keletkezett, mint például Kéménden, ahol ezért a pincék birodalmát Iszomfalvának nevezik.

Összegezve a mezőgazdaság szerkezetét a 19. század végén, a szántőföldi növények termesztésében a következő arányokat állapíthatjuk meg:

• őszi gabonafélék (őszi búza, őszi rozs, őszi árpa) 45,43%
• tavaszi gabonafélék (tav. búza, tav. rozs, tav. árpa, zab, köles) 30,93%
• kapásnövények (kukorica, burgonya, takarmányrépa, cukorrépa, cékla, dinnye) 11,20%
• szántóföldi takarmányok (lóhere, lucerna, csalamádé, keverékek) 11,04%
• ipari növények (repce, kender, len, mák, dohány, fűszerpaprika) 0,74%
• hüvelyesek (borsó, bab, lencse) 0,53%
• zöldségfélék 0,13%

A kimutatásból kitűnik, hogy a 19. század végén a gabonafélék a vetésterület mintegy 75%-át foglalták el. Jó viszont, hogy már elterjedtek a szántóföldi takarmányfélék, közülük is a vöröshere és a lóhere, amelyek a talajt is javították. Nagyon kis területen termesztették a hüvelyeseket, zöldségfélék pedig csak a községek belterületén a konyhakertekben voltak. Csak néhány nagybirtokos foglalkozott piaci termeléssel.

Nagyon lassan haladt a mezőgazdasági termelés gépesítése. Ennek oka a kis- és középnagygazdaságok pénzügyi helyzetéből adódott. Ezekben az években a megye közepes nagyságú gazdaságaiban (ez 50 kat. holdig számított) csak 60 vetőgép volt. Még tehát mindig a kézi vetés volt a legelterjedtebb. Fordulatot a mezőgazdaság gépesítésében csak a 20. század hozott.

A megye mezőgazdasága a 20. század elején

Mezőgazdaságunk fejlődésében döntő fontosságúak voltak azok a törvények, amelyeket 1848 után fogadtak el. Felszabadult a jobbágyság, megszűnt a kényszerrobot, a kiszolgáltatottság, amely a népet a mindenkori urasághoz kötötte. A vármegye egész területe már tagosítva volt, bár az itt fennálló viszonyok még nem voltak ideálisnak tekinthetők. Az itteni öröklési szokások ugyanis a kisbirtokosok további felaprózódásához vezettek, így számos kisgazdának 10-15 holdas ingatlanja 30-40 parcellában szóródott szét, mert minél értékesebb és nagyobb volt az örökölt rész, annál jobban ragaszkodtak hozzá az örökösök. Így aztán az ingatlan mind több részre szakadt. Ritka volt az olyan eset, hogy egy örökös vette át az ingatlant, ezért több faluban terjedt az egykézés, annak minden káros hatásával. A nagybirtokosoknál is megfigyelhető volt a felaprózódás, vagyis nőtt a törpebirtokosok száma. Ez a hányad a 19. század elején elérte az 58,48%-ot, ami magasan az országos átlag fölött volt.

A szántóföld a megye területének aránylag kis részét foglalta el: 49,62%-a volt a mezőgazdasági területnek. Mintegy negyed részén voltak az erdők, ez a 26% az országos átlag fölött van. A rétek területe 10,45%, a legelőké pedig 7,90%. Szőlő összesen 5421 kat. holdon fekszik. Az azonban szomorú tény, hogy még 1896-ban is 3336 holdnyi terület fekszik parlagon a filoxérapusztítás után. Az ilyen területek főleg a törpegazdaságoknál fordulnak elő, ahol nincs elég pénz az újratelepítésre. A mezőgazdasággal és a kertészettel foglalkozók az összlakosság 72,6%-át alkotják. Ehhez kell még számítani a mintegy 3,5%-nyi napszámból élőt, akikkel együtt a lakosság 76%-a foglalkozik őstermeléssel.

A vármegye fő terménye a búza, amely 1903-ban a vetésterületnek az egyharmadát teszi ki. Az átlagos hektárhozam 11,36 mázsa volt, ezzel egy mázsával maradt el a Duna bal partjának hozamaitól. Ha számításba vesszük a megye északi részeinek sovány talajait, ez a lemaradás érthetővé válik. A búza előveteménye ott, ahol nem ugarba vetik, általában vöröshere, bükköny vagy kapásnövény. Gyengébb talajokon istállótrágyázni is szoktak, a nagybirtokok pedig már használják a műtrágyákat, főleg a pétisót. Az üszög elleni csávázás már elterjedt a kistermelőknél is. Rozsot csak kisebb területen termesztenek, ez alól kivételt csupán Csalomija és Vámosmikola képez, ahol nagyban termesztik a homokos talajokon. A megye északi részén búza helyett termesztik. Az azt követő években jelentőségéhez mérten nagyban nőtt az árpa vetésterülete, és ezzel sok helyen az első helyre került. A honti árpa első osztályú, kitűnő minőségű sörárpaként került forgalomba, bár az átlaghozama csak 12,01 mázsa volt, tehát kevesebb, mint a Duna bal partjának területein; ezt a helytelen termelési szokás okozta. Itt ugyanis az árpát legtöbbször a búza után vetették, ami károsan befolyásolta mind a mennyiséget, mind a minőséget. A zabot igénytelensége miatt utolsó gabonaként szokták vetni, de a lovasgazdák legalább kisebb mennyiségben mindenütt termesztették. Az említett statisztikai évben hektárhozama 10,14 mázsa volt.

A burgonya a 20. század elején már általánosan elterjedt kultúrnövény lett. Emberi táplálékként, takarmánynak és szeszgyártásra is termesztették. Kitűnő asztali burgonya termett a vecei homokokon, ahol hektáronként 15–30 mázsa termést adott. Az éghajlati tényezők és a hatékony művelés eredményeképp különösen magas a megyei burgonyaterület 85,37 mázsás átlaghozama. A kukorica az északi részek kivételével megterem mindenütt, legnagyobb hozamokat azonban a megye déli folyóvölgyeiben adja. Sok településen ugyanazon a helyen több éven keresztül is termesztik, ami előnyös az elterjedésénél. Magtermésén kívül takarmányozásra felhasználják a szárát is. A hazai tájfajták sajnos csak 12,01 mázsát adtak átlagosan, ami igen alacsony. Ezért kísérletek történnek a megye területén az új amerikai lófogú kukorica meghonosítására. A kapások között újabban a cukorrépát is termesztik, egyelőre azonban csak a nagybirtokosokkal szerződnek a cukorgyárak. Pedig az átlagos beváltási ára egy korona hetven fillér. Ehhez a cukorgyár még a répa 40%-át visszatérítette répaszeletben, így a kistermelők is szívesen foglalkoznának termelésével. A takarmányrépa, bár kisebb területen, de általánosan termelt. A legtöbb gazda ebből fedezi téli takarmányszükségletének jelentős részét. Jó talajon a 350 mázsás átlaghozam is elérhető.

A szántóföldi takarmányfélék közül nagy jelentőségre emelkedett a vöröshere. A megye nagyobb részén kitűnő eredménnyel termesztik, mert erre igen alkalmasak a völgyi agyagos talajok. Kitűnő tápértékén kívül jelentősége abban is megmutatkozik, hogy porhanyósabbá és termékenyebbé teszi a talajt szétágazó, mély gyökereivel. Igen jó előveteménye a búzának. Hidegebb környezetben jól bevált a nyúlszapuka. A lucerna főleg a mély rétegű, elég nedves talajokon díszlik a megye déli részein, ahol három, sőt négy kaszálást is ad. A pillangósok közül meg kell említeni még a bükkönyt, amelynek mindhárom változatát termesztik, vagy tisztán abraktakarmányként, vagy keverékként zabbal, árpával, rozzsal. Könnyebb, homokos talajokon jó termést ad a baltacím.

A többi kultúrnövényt már jóval kisebb területen, főleg a család számára termesztik. A hüvelyesek közül legelterjettebb a bab, melyet köztesként is termesztik kukoricával. 1905-ben a borsó és a lencse a bab vetésterületének csak a felét tette ki. Szép eredménnyel, de még kisebb területen termesztették a mákot. Az ipari növények közül a kendert 410 hektáron, a repcét 92 hektáron, a lent pedig csak 16 hektáron termesztették. A dohányt Füzesgyarmaton, Dalmadon, Kistúron, Zsemberen és Pereszlényben termesztették. Jó minőségben termesztették azonban a Börzsöny hegyei között fekvő Kóspallagon is, ám a dohányföld összterülete még így is csak 109 hektár volt. A 19. század elején a megyében még csak természetes rétek és legelők voltak, ezért terméshozamuk is a fekvésük szerint változott. A tápanyagellátást csak higított trágyalével biztosították.

A gyümölcstermesztés továbbra is fontos termelési ágazat volt. Némely községnek már országos hírű gyümölcskülönlegességei voltak. Ilyenek a Bakabánya környéki ringlószilva vagy a csalli cseresznye. A szelíd gesztenye termesztésével a 19. század elején még csak kísérleteztek Nagymaroson, Szokolyán és Palojta környékén. A Dacsólom és Szuhány környéki erdőkben sok jó mogyoró terem. A gyümölcstermesztés népszerűsítésében nagy segítséget nyújtott a Felső Hontvármegyei Gyümölcstermesztő Egyesület, amelyet még Andrej Kme» és Czobor László (ez utóbbi a megye első alispánja volt) alapított. A másik a Honti Gazdasági Egyesület, amely évek óta valóságos missziót végez azzal, hogy közreműködik a községek faiskoláinak vezetőivel, munkájukat jutalmazásokkal serkenti. Így 1905-ben a gyerki, a palásti és a nagykéri vezetők kaptak jutalmakat.

A szőlészet és borászat Hont megye nagy jelentőségű ágazata. Örvendetes tény, hogy míg 1895-ben igen szomorú képet mutattak a déli fekvésű hegyoldalak a filoxéra támadása után, 1904-ben már ezek a területek is jelentős javulást mutattak. Abban az évben a szőlőterület 1596 hektár volt, ebből 1129 hektár a termőszőlő. A szüret abban az évben 13622 hektoliter mustot adott, a kitermelt bor 12 261 hektoliter lett. A megye átlaghozama azonban csak 7,67 hektoliter volt, míg az országos átlag 13,99 hektoliter. Ennek az oka abban kereshető, hogy sok szőlőt elhordtak a pesti és a bécsi piacokra a Dunán. Így 1904-ben 21 044 mázsát adtak el, s ezzel a megye országos viszonylagban a harmadik helyet foglalta el. Jó borokat termeltek Csalomiján, Szobon, Apátiban, Paláston, Nagymaroson és Túron, ahol a mondás – „Túri bor, úri bor” – akkor még igaznak bizonyult.

Kisebb jelentősége volt a méhészetnek, bár fejlesztésének a megye földrajzi fekvése szerint is megvoltak a feltételei. A legnagyobb méhtelep Inám községben vol, ahol Sötér Kálmán országos hírű szakíró alapította és fejlesztette méhészetét a legmagasabb szintre.

A vármegye legfontosabb állattenyésztési ágazata a szarvasmarha-tenyésztés volt. Fontos fordulópontot jelentett fejlődésében az 1882. év, amikor megalakult a Hontvármegyei Gazdasági Egyesület, messze megelőzve az ország többi vármegyéit. Az egyesület vezetősége azt tervezte, hogy a honti szarvasmarha-állományt kinemesíti behozott svájci tájfajtával. Gróf Chorinszky Igó, Nagy Sándor és Bolgár János felajánlotta, hogy azoknak a tagoknak, akik az egyesületen keresztül szerzik be a svájci bikákat, a vételárból elenged 20%-ot, és az árat részletekben is törleszthetik. Igyekezetüket támogatta a vármegye törvényhatósági testülete és a földművelődésügyi miniszter is, a birtokosok és a községek pedig siettek élni az adott lehetőséggel. Az egyesület vezetősége már az első hónapokban 39 bikát osztott szét az érdeklődők között. Ezt a munkát tehát folytatták, ezenkívül a tenyésztőket kiállítások szervezésével is ösztönözték, ezeken a legszebb állatokat díjazták. A hazai magyar fajta így lényegesen háttérbe szorult, helyette a berni és a szimentáli, az északi részeken pedig a pinzgaui fajta terjedt el. A honti szarvasmarha-tenyésztés színvonalára jellemző, hogy a pirostarka szimentáli fajta céltudatos további nevelésével sikerült létrehozni egy új tájfajtát, amelyet ipolyvölgyi tájfajtának neveztek el. A sikerek számokban is megmutatkoztak, így az azt követő húsz év alatt sikerült a megyében 4000 darabbal növelni a szarvasmarha-állományt.

Sajnos, a lótenyésztésben már nem dicsekedhetett a megye ilyen eredményekkel. Ennek legfőbb gátló tényezője a nagyobb legelőterületek hiánya volt. A lóállományt főleg igáslovakként használták, ezeket a tenyészkancák ivadékaiból nyerték. A megyében öt helyen volt állami fedeztetési állomás: Ipolyságon, Garamkissallón, Ipolypásztón, Füzesgyarmaton és Korponán. Magánménje néhány nagybirtokosnak is volt, sőt később a gazdák körében is kaptak néhányan tenyészengedélyt. Az említett okok következtében a megye lóállománya nem mutatott egyöntetű fajtajelleget a 19. században sem. Túlnyomó részben az angol félvért, a gidrant és a lipicai jellegű lovakat tenyészették.

Régebben a megyében elsőrendű ágazat a juhtenyésztés volt. A tagosítatlan határ jó legelői erre alkalmasak voltak, az ágazat jövedelmezőségét a magas gyapjúárak is növelték. A legelők tagosítása és további külső körülmények azonban a tenyészág háttérbe szorulásához vezettek. Az északi területeken továbbra is a rackajuhokat, az alsóbb vidékeken pedig a merinó fajtát tenyésztették leginkább.

A megyében eléggé virágzó a sertéstenyésztés, bár a 19. század elején még sok akadállyal kellett megküzdeniük. A tenyészetek fejlődését a meg nem szűnő sertésvész gátolta. Ám még ennek ellenére is gyarapodott a tenyészet, mert a nagy- és kisgazdák egyaránt belátták, hogy az ágazat jövedelmező. Legelterjedtebb fajta volt a fehér kondorszőrű, a mangalica és később elterjedtek az angol hibridsertések is. A sertésállomány nagy része a megye két déli járásában: az Ipolyságiban és a Szobiban volt található. Az állomány jóval szegényebb a megye északi járásaiban, ahol gátlóan hatott a szükséges abraktakarmány hiánya.

A baromfitenyésztés lassan gyarapodott a megyében, számuk azonban nagyon ingadozó volt. A 19. század elején a statisztika összesen 48 917 tyúkot, 15 911 ludat, 3257 kacsát, 678 pulykát és 2776 galambot mutatott ki.

A megye gazdáinak hiteligényeit az Ipolysági Takarékpénztár, a Selmecbányai Takarékpénztár, a Selmecbányai Népbank, a Bakabányai Kölcsönös Segélyező Egyesület, a Mikolai Takarékpénztár, a Nagymarosi Takarékpénztár és az Ipolysági Népbank elégítette ki. Ezek mellett később hitelszövetkezetek is alakultak a megye területén. 1905 végén számuk már nyolcra emelkedett (Bát, Csáb, Drégelypalánk, Ipolynyék, Ipolyság, Kemence, Nagycsalomija, Palást és Szalka községben). Ezekben az években a munka súlypontját a fogyasztási és értékesítési szövetkezetek jelentették. Ugyanazon év végén már 13 szövetkezet működött a megyében: Csáb, Csall, Drégelypalánk, Felsőszemeréd, Felsőtúr, Ipolybalog, Ipolynyék, Kemence, Kóvár, Letkés, Magasmajtény, Palást és Visk községben (ezekből négy a mai Magyarország területén van). Fogyasztási szövetkezetek fiókjai voltak még Horvátiban, Ipolyvecén, Szalatnyán és Szentantalon. A tejszövetkezetek iránt még kisebb volt az érdeklődés, pedig a megye fejlett szarvasmarha-tenyésztése ehhez jó alapokat nyújtott. Nagyobb tejszövetkezet Kemencén, kisebb Báton, Dacsólomon és Füzesgyarmaton volt.

A megye gazdasági életére továbbra is nagy hatással volt a Hontvármegyei Gazdasági Egyesület, amely 1905-től Ivánka István elnöklete alatt dolgozott 262 taggal. Ezenkívül a mezőgazdasági termelést két másik egyesület is támogatta: a Felsőhontmegyei Gyümölcsfatermesztő Egyesület Bozókon és a Gyümölcs- és Szőlészeti Egyesület Nagymaroson. Mindkettő nagy érdemeket szerzett az ágazat fellendítésében. Gazdakör 1905-ben csak Ipolyvecén, Visken és Paláston működött.

A mezőgazdasági munkások anyagi helyzete Hont megyében sem volt kielégítő. A férfi napszámbérek alacsonyabbak voltak, mint a Duna bal partján, a megyében pedig legalacsonyabbak a Báti járásban voltak. A többi megyéhez viszonyítva valamivel jobbak voltak Hontban a női és a gyerekbérek. A megye munkásainak és szegényebb gazdáinak helyzetét kívánta javítani a Vármegyei Gazdasági Egyesület dicséretes munkájával. Igyekezett az embereket jobb megélhetéshez juttatni a szükséges gazdasági ismeretek és a szakértelem növelésével. Jó hírnévnek örvend a honti kákafonás, amely nagyobb érdeklődés mellett szélesebb foglalkoztatást is nyújthatott volna. A Nagymaroson szervezett kosárfonó-tanfolyamon 1905-ben 72 tanuló vett részt, és ezen 2151 gyümölcs- és szőlőszállító kosarat készítettek el.

A földműves nép szellemi helyzetének javítását szolgálták az alakuló népkönyvtárak is, amelyek 1905-ben 18 településen működtek, és 3731 kötet könyvet tartottak nyilván. Ezek a községek: Apátmarót, Bakabánya, Bori, Felsőrakonca, Felsőszemeréd, Felsőterény, Ipolypásztó, Kisgyarmat, Leléd, Nagypeszek, Szalka, Szob, Szokolya, Tergenye, Teszér, Vámosmikola és Zalaba.

A 19. század elején nagy fejlődésnek indult a mezőgazdaság gépesítése. Először a legnehezebb munkák – a betakarítás és a cséplés – megkönnyítésére gyártottak a vihnyei Kachelmann Károly vasgyárában különböző gépeket. Először kézi cséplőgépeket, majd járgányos meghajtású cséplőgépeket és gabonatisztító berendezéseket. A járgány már univerzális gép volt, s mint erőgépre, rá lehetett kapcsolni különböző gépeket is. Még az első világháború előtti években megjelentek a gőzgépes és a robbanómotoros cséplőgépek is. A termelőszövetkezetek és állami gazdaságok későbbi létrehozásával megszűnt létezni a földművesség, helyette kialakult a mezőgazdasági dolgozók társadalmi rétege. Az új rétegeződés napjaink nagy problémája.

Irodalom

1. Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971.
2. Balassa Iván–Ortutay Gyula: Magyar néprajz. Budapest, Corvina Kiadó, 1979.
3. Botík Ján et al.: Hont – tradície µudovej kultúry. Banská Bystrica, Krajské osvetové stredisko, 1985.
4. Borovszky Samu (szerk.): Hont vármegye és Selmecbánya. Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1896.
5. Fényes Elek: Magyarország monográfiai szótára. I–II. köt. Pest, 1851.
6. Gyürky Antal: Ötvennégy év Hontvármegye történelméből. I–II. köt. Vác 1875–1882.
7. Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából: Hont vármegye és kiegészítések. Szentendre, 1984.
8. Tessedik–Berzeciczky: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest, Gondolat, 1979.
9. A magyar korona országainak gazdacímtára. Budapest, 1897.
10. Magyarország földművelése. Budapest, Kiadta a földművelésügyi m. királyi mniniszter, 1896.
11. Skala, Ladislav: Zemìdìlské písemníctví, tvùrèí síla pokroku. Sborník ÈSAZV è. 10, Praha, 1987.
12. Mezőgazdasági statisztika. I–II. köt. BKU, 1984.
13. Börzsönyvidék. Szob, 1992–1994.
14. Jubilejný roèník Tekovského múzea v Leviciach. Levice, 1987.
15. Rudinai Molnár István: A kisgazda többtermelése. Budapest, Szent István Társulat, 1917.

A tanulmányban előforduló helységnevek magyar–szlovák jegyzéke:

Apáti – Opatová
Apátmarót – Opatové Moravce
Bábaszék – Babiná
Bakabánya – Pukanec
Bát – Bátovce
Bozók – Bzovík
Beluj – Beµuja
Csall – Èelovce
Csáb – Èebovce
Csalomija – Èalomija
Dacsókeszi – Kesihovce
Dacsólom – Daèov Lom
Demánd – Demandice
Egeg – Hokovce
Egyházmarót – Kostolné Moravce
Felsőszemeréd – Horné Semerovce
Felsőtúr – Horné Túrovce
Füzesgyarmat – Hontianska Vrbica
Garamkövesd – Kamenica nad Hronom
Garamkissalló – ©alov
Gyekés – Deký¹
Horváti – Chorvatice
Inám – Dolinka
Ipolybalog – Balog nad Ipµom
Ipolybél – Bielovce
Ipolynyék – Vinica
Ipolyság – ©ahy
Ipolypásztó – Pastovce
Ipolyszakállos – Ipeµský Sokolec
Ipolyvisk – Vy¹kovce nad Ipµom
Korpona – Krupina
Ledény – Ladzany
Leléd – Lula
Lisó – Li¹ov
Magasmajtény – Hru¹ov
Nagypeszek – Veµký Pesek
Palást – Plá¹»ovce
Rakonca – Rykynèice
Selmecbánya – Banská ©tiavnica
Sipék – ©ipice
Szalatnya – Slatina
Szebelléb – Sebechleby
Szécsénke – Seèianky
Szentantal – Svätý Anton
Terény – Terany
Tergenye – Trhyòa
Teszér – Tesáre
Zalaba – Zalaba

Boros Ferenc: A trianoni „béke” születésének időszaka

1. A „Horthy-rendszer” kiépülése és a szlovákkérdés

Az antanthatalmak, mindenekelőtt a franciák katonai támogatásával és az utódállamok közreműködésével felszámolt Tanácsköztársaságot követően – rövid átmenet után – olyan ellenforradalmi rendszer alakult ki Magyarországon, amely radikálisan felszámolta a proletárállam bázisait, de csapást mért az 1918 után győztes polgári demokrácia erőire is. A Horthy-rendszerrel fémjelzett kormányzatok külpolitikai törekvéseikben általában a történelmi Magyarország helyreállítását állították politikájuk középpontjába. A békeszerződés aláírásáig alapvetően arra törekedtek, hogy e célt a békekonferencia megnyerésével érjék el, majd azt követően a nemzetközi erőviszonyok megváltozására építve várták a megfelelő alkalmat a revíziós célok elérésére.

A proletárállam bukása után közvetlenül – angol és olasz diplomáciai körök egyetértésével – Peidl Gyula szociáldemokrata politikus alakított átmenetileg ún. szakszervezeti kormányt. 1919. augusztus 6-án a monarchista beállítottságú Friedrich István nyugalmazott államtitkár, az ún. „Fehér Ház” elnevezésű ellenforradalmi monarchista szervezet tagja puccsot hajtott végre, miközben Habsburg József főherceg – az antant képviselőivel történt előzetes tárgyalások alapján – kormányzóvá nyilvánította magát, s a kormány élére Friedrich Istvánt nevezte ki.

Friedrich a szomszédos országokban megnyilvánuló ellenállás és az antantkörök (főként a franciák) nemtetszésének hatására már augusztus 15-én kénytelen volt kormányát átalakítani, „szalonképesebbé” tenni, sőt József főherceg augusztus 23-án a tiltakozások hatására lemondásra kényszerült.

A Friedrich-kormány végül is nem nyerte el az antanthatalmak bizalmát és támogatását, s a nagyhatalmak azon fáradoztak, hogy olyan szélesebb, demokratikus alapokon nyugvó kormány jöjjön létre, amellyel a békeszerződést aláírathatják. Horthy Miklós (a tanácskormány időszakában Szegeden létrejött ellenforradalmi kormány hadügyminisztere, a létrehozott Nemzeti Hadsereg fővezére) november 16-án Budapestre történő bevonulása után, november 24-én G. R. Clerknek, a szövetségesek különmegbízottjának aktív budapesti közreműködésével a keresztényszocialista centrumhoz tartozó Huszár Károly alakíthatott koalíciós kormányt, amelybe a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja vezető szerepének megtartása mellett bekerültek a Nemzeti Demokrata Polgári Párt és a Szociáldemokrata Párt képviselői is. Ez lehetővé tette, hogy a magyar kormány meghívást kapjon a párizsi békekonferenciára, melyre december elején sor is került.
A békekonferenciára szóló meghívás lényegében a magyar kormány elismerését jelentette; az 1920 januárjában megtartott nemzetgyűlési választások, majd Horthy Miklós Magyarország kormányzójává történt választása (1920. március 1.) pedig a belpolitikai folyamatok további jelentős állomásait jelentették. Ezzel lényegében lezárult a belpolitikai fejlődésnek, az ún. Horthy-rendszer kialakulásának egy fontos szakasza.

A magyarországi bel- és külpolitikai mozgások több vonatkozásban is gondot okoztak mind az antantpolitikának, mind az utódállamoknak.

Az I. József főherceg és Friedrich előtérbe kerüléséből adódó veszélyt a csehszlovák diplomácia összefüggésbe hozta azzal, hogy – információi szerint – IV. Károly exkirály Svájcban 1919. augusztus 14-én kinyilvánította uralkodói jogát. A csehszlovák diplomácia hírei szerint az exkirály elsőrangú feladatának tekintette a volt Monarchia felújítását. /1/ A svájci és a londoni csehszlovák követségi jelentések arról tájékoztattak, hogy Károly igyekszik befolyását kiterjeszteni az antant országok monarchista köreire, s különösen élénk kapcsolatot tart fenn az osztrák és a német monarchistákkal. Ezek az erők restaurációs terveiket arra építik, hogy az utódállamokban erős nemzetiségi ellentétek uralkodnak. /2/ A hazai csehszlovák propaganda szintjén is úgy tüntették fel a magyarországi fejleményeket, hogy ténylegesen fennáll a veszélye az egykori Monarchia visszaállításának. A szlovákiai autonomista mozgalom felerősödésének lehetőségétől is tartottak. A cseh sajtó rámutatott, hogy Hlinkáék szimpátiával fogadták a budapesti monarchista puccsot, s ennek kapcsán Szlovákiában növekszik a csehellenesség, s hangoztatják: „El a csehekkel, nekünk semmit sem adtak, a magyarok jobbak voltak.”

Bene¹ a csehszlovák kormány nevében már 1919. augusztus 14-én a Legfelsőbb Tanácshoz küldött éles hangú jegyzékben fejezte ki, hogy Csehszlovákia kormánya határozottan elítéli a magyarországi monarchista restaurációs kísérletet, és soha nem lenne hajlandó megbékélni, békét kötni vagy a kapcsolatokat felvenni a „német dinasztikus érdekeket szolgáló főherceg kormányával”, amely – szerinte – az egész Közép-Európa békéjét fenyegeti. /3/ A „monarchista veszély”-re hivatkozva országszerte széles körű megmozdulások, tüntetések szervezésére került sor, ahol Habsburg-ellenes határozatokat fogadtak el. A Legfelsőbb Tanácsban augusztus 18-án tárgyalták a kérdést, ahol főként francia részről mutatkozott kemény ellenállás a magyarországi kormányzati viszonyokkal szemben, ami végül is Habsburg főherceg visszavonulását eredményezte.

Bene¹ a Habsburg főherceg távozását nagy diplomáciai sikernek tekinthette, figyelembe véve, hogy – amint azt Hod¾a értékelte – „a bolsevikok elleni sikertelen invázió rendkívül letörte” az ország nemzetközi tekintélyét. Bene¹ ebben az időben többször beszélt arról, hogy a szomszédokkal (Magyarországot, Lengyelországot és Ausztriát említi) jó kapcsolatokat, „az érdekek, eszmék egységének megteremtését, a mindenekelőtt gazdasági kapcsolatokra épülő jószomszédi kapcsolatokat” kívánja megteremteni. /4/ Ugyanakkor Magyarország esetében elsődleges feltételként jelölte meg a Friedrich-kormány távozását. Csehszlovák források szerint Friedrich arra épít, hogy kormányát az antant államok elismerik, s a békekonferencia feltételeit Magyarország részére mielőbb átnyújtják /5/, s a békekonferencián sikerül a népszavazás elvét a Monarchia volt nemzetiségek által lakott területeire vonatkoztatva elfogadtatni. Csehszlovák részről ezzel is kapcsolatba hozták a magyar irredenta mozgalom kibontakozását Szlovákiában, amelynek feladata – csehszlovák megítélés szerint – a népszavazás talajának megfelelő előkészítése.

Tény az, hogy Friedrich idején a kormány részéről támogatott irredenta tevékenység Szlovákia irányában felerősödött, mindenekelőtt a létrehozott Nemzetiségi Minisztérium közreműködésével. Az antanthatalmak irányában is elkezdték szorgalmazni a népszavazás gondolatát. A budapesti csehszlovák követség jelentése szerint a Nemzetiségi Minisztérium emberei olyan megbízásokkal utaztak Párizsba, Olaszországba, hogy ott a népszavazás elfogadtatása érdekében tevékenykedjenek. Források szerint már Friedrich idején intenzívebb kapcsolatok alakultak ki Lengyelországgal a közös irredenta tevékenység szervezése érdekében. Értékelések szerint ebben az időben a fő törekvés arra irányult – számolva a „szlovák nemzet érzelmeivel” –, hogy a Hlinka-féle autonomista törekvést, a csehellenességet erősítsék Szlovákiában. /6/

Mindez egybeesett a Hlinka-féle szlovák autonomista mozgalom nemzetközi akciójával. Miután Hlinka – az 1918 decemberében újraalakult Szlovák Néppárt elnöke – minden kísérlete sikertelen maradt a két nemzet (cseh és szlovák) közjogi helyzetének rendezésére, tudniillik sem a csehszlovák parlamentben, sem a kormányban, sem T. G. Masaryknál nem talált meghallgatásra, augusztus 22-én Tusár miniszterelnökhöz írt levelében közölte, hogy ebben az ügyben a békekonferenciához kíván fordulni. Augusztus 28-án tanácsadójával, Jehlicskával Varsóba utazott, majd szeptember közepén Párizsba érkezett. A békekonferencia mérvadó tényezőivel azonban nem tudott kapcsolatba kerülni, amihez a csehszlovák diplomácia ellenakciója is hozzájárult. A magával vitt memorandumot azonban még kiutasítása előtt sikerült eljuttatnia az ottani sajtó képviselőihez.

A Hlinka-féle, Jehlicska közreműködésével készített memorandum arra hívta fel a figyelmet, és azt sérelmezte, hogy Szlovákia, a szlovákság helyzete csak annyiban változott, hogy az autonómiaigény elvetésével cseh uralom alá került, a magyar uralmat a cseh uralom váltotta fel, azaz „csupán az igát cserélték fel”. Ezért pedig az antanthatalmak is felelősek. A memorandum követelte, hogy a Pittsburghi Egyezmény megvalósítását tegye a békekonferencia kötelezővé Csehszlovákia számára. Utalt arra, hogy a szlovákok nem csehek, és nem csehszlovákok, a cseh és a szlovák két különböző nemzet. A memorandum népszavazást követelt Szlovákia számára /7/ a csehszlovák állam keretein belül.

Horthy Budapestre történt említett bevonulása után új helyzet állt elő. Az eseményt – csehszlovák források szerint – rendkívül erős, felszított revíziós hangulat kísérte. „Budapest képe teljesen megváltozott”– olvashatjuk a csehszlovák budapesti követség jelentésében. Plakátok tömege jelent meg a főváros utcáin, melyek hangoztatták: „Magyarország feldarabolása a béke halálát jelenti.” /8/ Szmrecsányi György államtitkár kijelentette: Magyarország számára a háború csak most kezdődik. Szerinte a magyarok nem lesznek tekintettel az antantra és szövetségeseire, még akkor sem, ha tíz teljhatalmú megbízottat küldenek is Magyarországra, sőt ellenkezőleg, azt teszik, amit szükségesnek látnak. A jelentések szerint a magyar külpolitikában a jövőben a hadsereg játszik majd döntő szerepet, utalva arra, hogy Horthy Anglia támogatására számít.

Tájékoztatást adnak a jelentések arról is, hogy november 26-ára összehívták a szlovák és rutén menekültek gyűlését, ahol Szmrecsányi hasonló szellemben beszélt a „régi viszonyok” visszaállításának fontosságáról, melyre sor fog kerülni még akkor is, ha az a szlovákok és magyarok közötti háború útján történik is. /9/

Tény az, hogy Horthy köreiben – még a szegedi ellenkormány idején és a budapesti bevonulása előtt – szélsőséges katonai tervek születtek a területi kérdések radikális megoldására és az irredenta mozgalom fejlesztésére. Ezek összegezése az ún. Horthy „Emlékirata” című dokumentumban, programban jutott kifejezésre, melyet október 28-án véleményezésre megkapott a miniszterelnök, a hadügy- és a külügyminiszter. A Csehszlovákiával szembeni területi térnyerésre való törekvés feltételezte a lengyel–magyar közös határ megvalósítását, továbbá a szudétanémet mozgalommal, valamint a Hlinka-féle szlovák autonomistákkal való kapcsolat kiépítését.

Az emlékirat egyik pontja az irredenta mozgalom minden eszközzel történő fejlesztését tartja szükségesnek. Ez azt is jelentette, hogy a mozgalomban érvényesülő addigi autonómiára és önrendelkezésre vonatkozó követelések háttérbe szorultak, előtérbe került viszont a katonai akciókra való felkészítés, szervezkedés; új titkos szervezetek jöttek létre, melyek a tevékenységet átfogták és irányították, s az egész akció szervezését lényegében a Vezérkari Főnökség (Fővezérség) felügyelete alá kívánták vonni. /10/

A Vezérkari Főnökséghez beérkező helyszíni (kiküldött exponensek vagy kiutazók részéről készült) jelentések, ill. információk rendkívül ellentmondásosak voltak. Előfordultak olyan vélemények, melyek szerint a csehellenesség Szlovákiában és Kárpátalján 75-80, egyesek szerint 95-100%-os. „Mindenki várja a magyar csapatok megjelenését” – olvashatjuk a Felvidéki Liga november 21-én készült tájékoztatójában. Rendkívül elmarasztaló hírek jutottak el a központba a csehszlovák hadsereg morális állapotáról, a kiterjedt bolsevik agitációról, forradalom előtti állapotról, amikor is Kassán illegális direktóriumok jönnek létre, katonai tanácsok alakulnak, és szinte általánosnak mondható az a konzekvencia ezekben a jelentésekben és az információk egy részében, hogy a magyarok bejövetelét mindenütt várják.

Ugyanakkor a Vezérkari Főnökséghez befutott jelentések másik része negatívabban ítélte meg a helyzetet, s egyáltalán nem tartották reálisnak és aktuálisnak az „akció” megindítását. Megfontoltságra, a túlzott optimizmus és a meggondolatlan lépések veszélyére hívták fel a figyelmet. Bírálták a „hangzatos szólamokra és jelszavakra” épülő s a „valóságos érzelmeket nem figyelembe vevő propagandát”. Egyes jelenségeket „általánosítani és azt hinni, hogy az egész Szlovákia türelmetlenül várja a cseh uralom lerázását és a Magyarországhoz való visszatérést, nagy hiba volna és könnyen nagy hibák kiindulópontjává válhat”– olvashatjuk az egyik tiszti (Palló őrnagy) jelentésben. /11/

Az egymásnak ellentmondó értékeléseknek a hatására a Fővezérség december 6-án újabb utasítást adott a hírszerzőknek a szlovákiai helyzet „sürgős” és „objektív” felmérésére és a már meglévő – a Hlinka-féle pártra és a szociáldemokratákra vonatkozó – adatok ellenőrzésére. Az eredmény nem igazolta vissza a korábbi állításokat a „magyarokhoz való hűség” vonatkozásában, sőt arra mutatott rá, hogy a baloldali mozgalmak erősödése révén – függetlenül a nemzetiségi hovatartozástól – erősödik a magyarellenesség, ráadásul úgy ítélik meg, hogy a Magyarországon kibontakozó fehérterror miatt a magyar megszállás esetén hasonló terror következne be Szlovákiában is. /12/

A csehszlovák minisztertanács november végén külön foglalkozott a magyar irredenta és revíziós törekvésekkel: megállapította, hogy a magyar hadsereg szervezése nagy léptekkel halad előre. A magyar hadsereg tisztjei meg vannak győződve arról, hogy a közeljövőben a háború bekövetkezik, s mindez hatással van a Szlovákiában állomásozó csehszlovák haderőkre. Száz tiszt Kassáról átszökött a magyar hadsereghez. A határok védelme gyenge, ami lehetővé teszi, hogy az agitátorok tömegesen özönöljenek át Szlovákiába. A minisztertanács felszólította a Nemzetvédelmi Minisztériumot, hogy a Bel- és Külügyminisztériummal egyeztetett lépéseket tegyen a helyzet javítására. /13/

A csehszlovák diplomácia már december folyamán kezdte szorgalmazni az utódállamok szövetségének a létrehozását, csehszlovák–jugoszláv közös tanácskozásra is sor került, majd december végén ennek kapcsán a csehszlovák képviselet Párizsban levéllel fordul a békekonferenciához, amelyben – felnagyítva a veszélyt – sürgős intézkedéseket követelt a magyar katonai beavatkozással szemben. /14/ A levélben kérte a békeszerződésben szereplő magyar haderő előirányzatainak a csökkentését, valamint azt, hogy a határtól 10 km-es övezeten belül ne állomásozhassanak magyar csapatok, és ötven km-en belül erődítményt ne építhessenek. Hasonló előterjesztéssel állt elő Jugoszlávia is. A békekonferencia azonban január 7-én elvetette ezeket a javaslatokat.

Valójában a helyzetet a csehszlovák katonai vezetés sem tartotta ennyire tragikusnak. A januári helyzetértékelés megállapította, hogy a magyar hadseregtől ténylegesen nem kell tartani, a támadó hadsereg létrehozásához idő kell, a magyar hadsereg felszerelése a közeljövőben nem valósítható meg. „A magyar hadsereg támadó törekvéseit nyugodtan szemlélhetjük, természetesen a helyzet megköveteli az éberséget és a felkészültséget”. /15/ (A későbbi havi értékelések ismeretében is megállapítható, hogy a csehszlovák hadvezetés ténylegesen 1920 júliusáig nem tartotta a magyar katonai erőket veszélyesnek Csehszlovákia számára).

A békekonferencia előestéjén, 1919 végére tehát Magyarországról a békefeltételeket meghatározó nagyhatalmakban kettős kép alakulhatott ki. Egyrészt a magyarországi viszonyok biztonságot jelentettek Nyugat számára abban a tekintetben, hogy az országban hosszabb távon forradalmi veszéllyel nem kell számolni, miután ennek bázisait szétzúzták, vezetői többnyire elmenekültek, emigráltak (sőt mindez a polgári demokratákat és a szociáldemokratákat is érintette – pl. Károlyi, Böhm, Kunfi, Garbai). Mindez nem volt elmondható a szomszédos országokkal kapcsolatosan, ahol a forradalmi mozgalom továbbra is erősödőben volt, s a helyzet főként 1920 folyamán vált kritikussá. Másrészt kétségtelenül a hatalomra kerülő Horthy-rendszer revíziós politikája és az ezzel kapcsolatosan felerősödő irredenta mozgalom aktivizálódása komoly feszültségeket helyezett kilátásba a térségben, s egyben módot adott az ellenfélnek arra, hogy rontsa Magyarország nemzetközi megítélését a békekonferencia előtt.

2. A párizsi béketárgyalások, a trianoni békeszerződés aláírása

a) A magyar békedelegáció törekvései

A békekonferenciára való felkészülés tulajdonképpen már 1918 végén megkezdődött. 1918. október 2-án gróf Teleki Pál kezdeményezésére (a Teleki Intézet keretében) fogtak hozzá a munkához. Később ennek az irányítását – még a Tanácsköztársaság idején – a szegedi ellenkormány vette át.

Az Apponyi Albert gróf vezette magyar békedelegáció 1920. január 5-én indult Párizsba, hogy átvegye a már elkészült békefeltételeket. Erre január 15-én került sor. A békefeltételek átvétele után másnap Apponyi Albert gróf lehetőséget kapott arra, hogy a Legfelsőbb Tanács előtt beszédet mondjon. Francia, angol s olasz nyelven mondta el nevezetes „védőbeszédét”, amelyben a történelmi Magyarország területi egységének fenntartása mellett érvelt. Történelmi, gazdasági, földrajzi, kulturális és nyelvi érveket sorakoztatott fel a területi egység megőrzése mellett, s ezek elvetése esetén kérte, hogy népszavazással döntsenek a vitatott területek kérdésének ügyében. Egyben ígéretet tett arra, hogy a népszavazás eredményének Magyarország aláveti magát. Felhívta a figyelmet arra, hogy „lényeges módosítások nélkül a békefeltételek elfogadhatatlanok” Magyarország számára. Apponyi beszéde igyekezett elhárítani a háborús felelősség vádját, s cáfolta a soknemzetiségű Magyarország természetes úton történő szétesésének koncepcióját. /16/

A békefeltételek átvételével egyidejűleg a magyar delegáció gazdag statisztikákkal, térképekkel és egyéb mellékletekkel ellátott nagyszámú előzetes jegyzéket, dokumentációt adott át a békekonferenciának, melyek az Apponyi által szóban elmondottakat voltak hivatottak alátámasztani. Tartalmukat, koncepciójukat tekintve azonban némileg eltértek a lényegében 1918 óta propagandisztikusan hangoztatott integritásköveteléstől. Mint szakértői anyagok érdemben foglalkoztak az etnikai határ kérdésével és ennek alapján a megoldások lehetőségeivel. /17/ A már készen álló békefeltételekkel szemben – magyar vélemények szerint – ezek az anyagok az ellenérvek alapjául szolgálhattak volna, s ennek alapján esetleg más eredmény is születhetett volna, amennyiben a dokumentumokat a békekonferencia képviselői érdemben tanulmányozzák és figyelembe veszik.

A békekonferenciára való tekintettel „A tót kérdésről” címmel készült egy előzetes jegyzék, amelyet a kormány január 17-én megtárgyalt, és később bekerült a békedelegáció „poggyászába”. Az anyag Szlovákiára vonatkozó autonómiatervet tartalmazott, amely ugyancsak integritásos alapon állt, tartalmilag a Jászi és Hod¾a közötti (1918 végi) tárgyalásain elhangzottakra, illetve megfogalmazottakra (Jászi által akkor tett ajánlatára) épült, széles körű önkormányzatot és autonómiát ígért Szlovákiának a közoktatás, vallás, népjólét, közigazgatás stb. terén. /18/ A beadvány széles horizontban foglalkozott a Bene¹-féle diplomácia múlt kérdéseit tendenciózusan és történelmietlenül felhánytorgatott magyarellenes érveinek, vádjainak cáfolatával, s az egész területre népszavazást követelt nemzetközi ellenőrzés alatt.

A békefeltételek átvételével a magyar békedelegáció párizsi útjának első szakasza lényegében lezárult, s a küldöttek január 18-án hazautaztak Budapestre. Január 21-én Apponyi tájékoztatta a kormányzót és a kormányt a békeküldöttség párizsi útjáról és tapasztalatairól, s ennek alapján kormányzati szinten meghatározták a további teendőket és lépéseket.

Az adott körülmények között nem volt teljesen reménytelen, hogy a magyar kormány eredményt érjen el a békekonferencián. Bene¹ csehszlovák külügyminiszter ugyan már 1919 szeptemberében Párizsból hazatérve a parlamentben úgy nyilatkozott – teljes magabiztossággal –, hogy a békefeltételek „eldöntött” kérdések, „véglegesek”: ami az osztrák szerződésben van (gazdasági, pénzügyi és katonai vonatkozásban egyaránt), azt a magyar békeszerződés is tartalmazza, és a magyar határokat is véglegesen megállapították. „Sajnos, semmit sem lehet azon már javunkra változtatni, de ki kell hangsúlyozni, hogy rovásunkra sem”– állapította meg. /19/ Ugyanakkor Bene¹ már december 15-én arra kényszerült, hogy kérje a békekonferenciát: a békeszerződés tervezetében foglalt határjavaslatokat tekintse véglegesnek, mert mindennemű változtatás, engedmény a magyaroknak Csehszlovákia léte számára katasztrofális lenne, s Szlovákia leszakadásával járna. /20/

A valóságban tehát az általános nemzetközi körülmények változása miatt nem volt teljesen egyértelmű a békekonferencia kimenetele. Az osztrák és a német békeszerződés tapasztalatai – egyes nagyhatalmi politikusok megnyilatkozásai szerint is – azt mutatták, hogy a súlyos békefeltételek akadályozzák ezeknek az országoknak a „talpra állását”, súlyos szociális és gazdasági megrázkódtatásokat eredményezhetnek, késleltethetik a térség háború utáni konszolidációját. Ezek az aggályok különösen az angol és az amerikai gazdasági csoportokat foglalkoztatták. Az amerikai megbízottak, mint ismeretes, az 1919. június 28-án aláírt versailles-i szerződés ratifikálását eredeti formájában elfogadhatatlannak tartották, ezért december 8-án kiléptek a Legfelsőbb Tanácsból, s az amerikai katonai misszió vezetője (Bandholtz) is hazautazott Párizsból, s nem kívántak részt vállalni egy újabb súlyos ítéletben. Az olasz politikában is sokan ellenezték, hogy Magyarországgal úgy járjanak el, mint a németekkel. Jobbratolódás ment végbe a francia politikában 1919 végén és 1920 elején, s egyre inkább előtérbe került az antant s főként a megoldatlan oroszkérdés, s ezzel összefüggésben is történtek megfontolások.

A Magyarországgal kötött békeszerződés átnyújtása időszakában az ellentétek a békekonferencia berkeiben a térség főbb kérdései körül kiéleződtek, ami a magyar fél számára nyújtott némi reményt a súlyos feltételek enyhítésére. /21/

A magyar érdek az volt, hogy a magyar beadványokat, ellenérveket a békekonferencia részvevői érdemben tanulmányozzák. A Legfelsőbb Tanács január 25-i ülésén Lloyd George brit és Francesco Nitti olasz miniszterelnök erre javaslatot tett, alapos megfontolás tárgyává kívánva tenni a magyar előterjesztésekben foglaltakat. Millerand, az új francia miniszterelnök azonban a tanácskozáson kategorikusan ragaszkodott ahhoz, hogy változatlanul hagyják jóvá a békeszerződés tervezetét.

A magyar fél a területi rendezésre vonatkozó észrevételeket és az egyéb, köteteket kitevő ellenérveket február 12-én és azt követő napokban nyújtotta át a békekonferenciának. A delegáció nem mondott le arról a reményről, hogy sikerül biztosítani a szóbeli tárgyalásokon való részvételt, módja lesz a magyar érvek bővebb kifejtésére, melyre végül is nem került sor.

A magyar ellenérvek érzékelhetően és a korábbiaknál hangsúlyozottabban tartalmaztak kompromisszumos elemeket. Az átadott anyagokban az integritás megőrzése mellett nagyobb súllyal szerepelt az etnikai elv, ill. a népszavazás igényének felvetése, valamint a Magyarország javára történő határkiigazítások követelése az „elszakított területekre” vonatkozóan.

Curson, a brit delegáció vezetője azt javasolta a február 25-én tartott tanácskozáson, hogy a konferencia csak a lényeges kérdésekről döntsön, a részletek megvitatását engedje át a nagykövetek tanácsának. Millerand ismét azon a véleményen volt, hogy a magyar békéről a konferencia nem nyithat új vitát. Ezzel viszont Lloyd George nem értett egyet, alapos vizsgálatot követelt, s ehhez Nitti is csatlakozott az egész béketervezet újratárgyalását követelve. /22/

A további fejleményeket jelentősen befolyásolta az érdekelt utódállamok magatartása. A csehszlovák diplomácia a magyar béketárgyalások időszakában rendkívül intenzív tevékenységet folytatott mind a nagyhatalmak (elsősorban a franciák) irányában, mind az utódállamok közös fellépése érdekében. A csehszlovák delegáció mereven elzárkózott mindennemű változtatási törekvés elől. Kategorikusan elvetette a népszavazásra vonatkozó igényt. „A népszavazás, amelyről most Magyarországon oly sokat beszélnek, a magyarok taktikája, amelyet a bizonytalan nemzetközi helyzetre és a propagandára építenek, hogy felforgassák Európát… Az a véleményünk, hogy most nem területi kérdésről van szó, hanem arról, hogy a jövő állami politikának elvi irányát megszabjuk”– szögezte le Bene¹ a Národní politikának adott nyilatkozatában 1920. február 20-án. A nemzetgyűlésben elmondott beszédében arról tájékoztatott, hogy a csehszlovák külpolitika Párizsban arra törekedett, hogy Magyarország ne kapjon kedvezőbb békét, mint Ausztria vagy Németország. A magyar ellenjavaslatokra adott memorandumban a csehszlovák delegáció leszögezte, hogy Csehszlovákia nem tesz engedményeket területi kérdésekben, s az erről szóló vitát sem támogatja, jóllehet a cseh politikai tábor ebben a kérdésben nem volt teljesen egységes. /23/ Bene¹ beszédében elvetette a nemzetiségi területekre vonatkozó magyar érveket. Kijelentette, hogy élnek ugyan magyarok a Dunától északra, de csak a Duna lehet a határ, mert ez olyan stratégiai vonal, amely megakadályozhatja Magyarország és Csehszlovákia között az ellenségeskedést. Megállapította, hogy a déli határoknál csak a földrajzi elvek érvényesülhetnek, miután néprajzi szempontból a szlovákiai magyarok elhelyezkedése rendkívül bonyolult, ami főleg annak tudható be, hogy a magyarosítás főleg a városokban volt erős. /24/

Az Apponyi vezette magyar delegáció sajtófogadtatása január elején Párizsban lesújtó volt. Bár magyar részről is széles körű előkészítő munkát végeztek a propaganda terén /25/, ©tefan Osuský, a csehszlovák békedelegáció főtitkára, londoni követ mégis arról számolhatott be Tusárhoz intézett jelentésében, hogy az Apponyi érkezése előtti napon az általa készített brosúrát és anyagokat (a magyarok háború alatti magatartásáról, Apponyi életrajzát – „semmi olyat, ami előnyére válhatna” –, a magyar politikusokat kompromittáló nyilatkozatokat) szétküldte a francia lapoknak. Ily módon „a csehszlovák propagandának óriási sikere volt”. Jelezte egyben, hogy a sikeres akció után újabbakat készít elő. /26/

A csehszlovák diplomácia komoly erőfeszítéseket tett a béketárgyalások időszakában, hogy elérje az utódállamok közös fellépését, sőt megalapozza azok szövetségét.

b) A „kisantant” országok közös fellépése

A közelgő béketárgyalásokkal egyidejűleg 1919 végén, 1920 elején – ahogy erre már utaltunk – közeledés volt tapasztalható a leendő három kisantant állam között, amelyeket egyébként számos ellenérdek jellemzett. Még 1919 decemberében Bene¹ Párizsban Trumbiæ jugoszláv nagyköveten keresztül védelmi szövetség megkötését ajánlotta Jugoszláviának, amely az esetleges magyar támadástól is megóvná a két országot. /27/ A csehszlovák és a jugoszláv hadvezetőség között ekkor már rendszeres kapcsolat volt, melyre magyar katonai jelentések már 1919 novemberében és decemberében felhívták a figyelmet. /28/ 1920. január 5-én Bene¹ kezdeményezően lépett fel az együttműködés vonatkozásában Románia felé is. Vaida-Voievodhoz, az új román miniszterelnökhöz írt levelében egyrészt a Magyarországon kialakult helyzetre, másrészt a békekonferencián „előadódható komplikációkra való tekintettel” tartotta fontosnak az együttműködés elmélyítését, mondván: „Párizsban elég nehéz munka vár ránk, hogy ott érdekeinket megvédjük.” /29/

Bene¹ a januári magyarországi választások utáni helyzetet használata fel arra, hogy az utódállamok összefogásának további útját egyengesse. Úgy állította be a helyzetet, mintha Magyarországon a monarchista fordulat tényleges veszélyt jelentene, s a magyar nemzetgyűlés, amely a törvényes király távolléte idejére az 1920. tc. 1. paragrafusa szerint az ország élére kormányzót állít, valójában a királyt kívánja visszahívni. Bene¹ kezdeményezésére a csehszlovák, a román és a jugoszláv kormány február 2-án határozatot eszközölt ki a békekonferenciától az esetleges magyarországi Habsburg-restauráció ellen. /30/

A Legfelsőbb Tanács londoni ülése előtt a londoni csehszlovák, román és jugoszláv képviseletek között szoros kapcsolat alakult ki. (Seton-Watson londoni lakása volt az összejövetelek színhelye, ahol az angol vezető politikusok és a sajtó megnyeréséről volt szó.) Londonban a három ország képviselői közös memorandumban rögzítették a Magyarországgal szembeni követeléseiket, és megegyeztek a Magyarországnak adandó közös válaszban. Megállapodtak, hogy minden Magyarországot érintő kérdésben egyetértően fognak eljárni, sőt azokat a kérdéseket is, amelyek csak valamelyiküket érintik, mindhárom országot érintő ügyként kezelik. /31/

A három ország megállapodása nagy visszhangot váltott ki a békekonferencián. A Pesti Hírlap és a Nemzeti Újság e lépést a kisantant megalakulásaként értékelte, s nem kis iróniával úgy minősítette, mint a nagyantant ellenlábasát, amely – ahogy írják – „joggal bosszanthatja” az antant vezető köreit. /32/

A magyar hadvezetőség is nagy jelentőséget tulajdonított a három állam közös fellépésének, és felhívta a figyelmet az ebből adódó veszélyre, amely a katonai konvenció létrehozását jelentené. A Fővezérség a „Cseh–jugoszláv–román konvenció” című jelentésében rámutatott arra, hogy minden jel szerint a közelmúltban a fenti országok közötti katonai konvenció véglegesen létrejött Franciaország égisze alatt. /33/

Londonban március 3-án a Legfelsőbb Tanács ülésén az angol és az olasz fél (Lloyd George és F. Nitti) a francia álláspont ellenére újra felvetette a magyar békefeltételek módosításának a kérdését. Millerand-t távollétében Berthelot képviselte a tanácskozáson. Lloyd George a kérdés megtárgyalását javasolta hivatkozva arra, hogy a békeszerződés révén hárommillió magyart szakítanak el anyanemzetétől, s helyeznek idegen uralom alá, s kemény szavakkal ítélte el e törekvést. Szerinte ennek súlyos következményei lehetnek a térség békéjére, ha kiderül, hogy igazságtalan döntés született. Berthelot ezzel szemben leszögezte, hogy „Franciaország ellenez minden elvi jellegű döntést” a békeszerződés tervezetének módosításával kapcsolatban. Sértően szólt a magyarokról („alattomos”, „hírhedten megbízhatatlan” nép stb.). Végül megállapodtak abban, hogy a döntést elnapolják, ill. az egész ügyet átadják a külügyminiszterek és nagykövetek tanácsának, amely március 8-án tűzte napirendre a magyar határok esetleges megváltoztatásának a kérdését, most már az utódállamok és a külön angol szakértői anyagok ismeretében.

A lord Curson angol külügyi államtitkár elnökletével március 8-án Londonban tartott értekezleten olasz részről Vittorio Scialoia külügyminiszter pontról pontra szerette volna megtárgyalni a magyar ellenjavaslatokat. Azt javasolta, hogy az egész határkérdést utalják vissza Párizsba a szakértőknek. Berthelot francia megbízott, de lényegében Curson angol külügyminiszter is szembefordult ezzel a javaslattal. A külügyminiszterek és nagykövetek tanácsa a francia álláspontot, az angol szakértői szempontokat s az érintett utódállamok érveit figyelembe véve hozta meg azt a döntést, hogy a békeszerződés aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni a magyar határok kérdését. /34/ Csehszlovák külügyi források szerint Curson, aki eltérően gondolkodott e kérdésben, mint Lloyd George, az ügy mielőbbi lezárását szorgalmazta. Nitti március 12-én ismét jelezte, hogy kitart eredeti álláspontja mellett, a Legfelsőbb Tanács azonban március 17-én határozatot hozott a magyar indítványokkal kapcsolatban, amely visszatartotta Nittit is a további kísérletezéstől, s a békekonferencia végül is meghozhatta a döntést a magyarkérdésben, amely elvetette a magyar ellenérveket, beleértve a népszavazás igényét is.

A csehszlovák források is elismerik, hogy az angol és olasz sajtó a londoni tanácskozás időszakában Magyarország mellé állt. Míg Párizsban a magyar propaganda továbbra is defenzívába szorult, az angol és olasz sajtóban – a londoni csehszlovák követségi jelentések megállapítása szerint is – a magyarok számára kedvező megnyilvánulások hangoztak el. Az angol lapok közül mindenekelőtt a Sunday Times, a Manchester Guardian, Olaszországban a keresztényszocialista Popolo d’Italia, továbbá más lapok, az Epocha, az Avanti és az Idea Nazionala írtak magyarbarát szellemben, és igyekeztek Csehszlovákiát negatív színben feltüntetni. /35/

A londoni tanácskozások eredményeit a csehszlovák diplomácia kedvezően értékelhette: a francia szembehelyezkedés és az angol támogatás alapvetően elősegítette a csehszlovák fél számára a kedvező megoldást, s Bene¹ ezek után Cursonnak köszönetet mondhatott /36/, ahogy ezt Veverka nagykövet Bene¹nek javasolta.

©tefan Osuskýt Berthelot még a londoni megbeszélések előtt biztosította arról, hogy a franciák nem fogják megengedni a magyarkérdés vitára bocsátását, és el fogják vetni az olasz javaslatot. Osuský ennek alapján megnyugtathatta a csehszlovák külügyminisztériumot, hogy semmiféle változástól nem kell tartani. „Nitti és Lloyd George kombinált támadása a területi elrendeződés ellen kudarcba fulladt. Március 8-án a dolog számunkra kedvezően megoldást nyert” – közölte Osuský. /37/

c) A kudarc okai

A békekonferencia eljárását értékelve leszögezhetjük, hogy a magyar kísérletek alapvetően a franciák ellenállásán buktak meg. A francia kormány nem kívánta szövetségeseinek rovására kiépíteni magyarországi befolyását, s a többi nagyhatalmak, az angolok és olaszok végül is helyzetüknél és a körülményeknél fogva respektálták a francia igényt ebben a magyar fél számára kardinális kérdésben. Franciaország kisállami szövetségeseinek ellenzésére sem tudta (merte) felvállalni a békefeltételek módosítását, inkább elfogadta az utódállamok politikusoknak az igazságtalanságokat szülő, félrevezető érveit. A tárgyalásokon a francia és a csehszlovák diplomácia kéz a kézben haladt.

Anglia a közép-európai hegemóniájáért, ill. befolyásáért folyó harca keretében törekedett csehszlovákiai befolyásának kiépítésére. Curson már 1919 októberében kifogásolta, hogy az angol közép-európai politikának a csehszlovák diplomácia nem szentel kellő figyelmet, s bírálta egyoldalú francia orientálódását s a szabad kereskedelem bevezetésével szembeni magatartását, merevségét. Pozitívan értékelte viszont a csehszlovák kormány Közép-Európa konszolidálására irányuló törekvését, amennyiben úgy lépett fel, mint az „európai rend, béke, nyugalom harcosa”, s ezt az osztrák–cseh szerződéssel a gyakorlatban is bizonyította. Ezzel szemben az angol politikai, de főként gazdasági körök – a hivatalos politika minden együttérzése ellenére – a magyar törekvésekben s belpolitikájában a konszolidáció előrehaladásának a veszélyeztetését látta. Számos lap ezzel vádolta Magyarországot. „Míg Bécs, Prága, Belgrád gazdasági szerződéseket köt, a budapesti kormány semmi mást nem nyújt a szomszédoknak, csak fenyegetést… A magyarok a szövetségesekkel tárgyalnak, hogy harcolhassanak a bolsevikok ellen, és közben szomszédaikat akarják megtámadni” – olvashatjuk az angol lapokban. /38/ Ez azt mutatja, hogy Angliának az a szándéka, hogy Magyarországon keresztül építse közép-európai befolyását, jelentős politikai körök részéről a magyar revíziós törekvésekbe ütközött. Negatívan ítélte meg az angol politika a lengyel–magyar barátkozást is ebből a szempontból. 1920 tavaszán–nyarán bizonyos tényezők az angol–csehszlovák közeledés irányában is hatottak. Anglia hivatalos politikája nem támogatta a lengyelek Oroszország elleni fegyveres intervenciójának gondolatát: a megegyezést, a gazdasági kapcsolatok felvételét tartotta fontosnak, célszerűbbnek. A franciák erősödő szovjetellenessége, intervenciós politikája ugyanakkor aggasztott egyes csehszlovák politikai köröket is. Ez a körülmény a két országot (Angliát és Csehszlovákiát) közelítette ugyan egymáshoz, de semmiképpen sem eredményezte a csehszlovák orientáció lényeges megváltozását. /39/

Az olasz politika sem ragaszkodhatott mereven és következetesen a magyar békefeltételek módosításához. Tartott a nemzetközi elszigetelődéstől. Romániával már Jugoszlávia miatt sem óhajtott túlságosan ellentétbe kerülni, de Angliával sem. Nitti „magyarbarátságát” demokratikus s baloldali körökben keményen bírálták az országon belül – erre a csehszlovák külügyi jelentések is rámutatnak. /40/

A békekonferencián tehát a magyar béketörekvések hajótörést szenvedtek. Nyilvánvalóvá vált, hogy az antanthatalmak nem kívánnak semmiféle engedményt tenni a magyar kormánynak. A szóbeli tárgyalásokra vonatkozó kísérlet meghiúsult. A békekonferencia nem teljesítette azt a követelést sem, hogy az antant bizottságokat küldjön ki a „megszállt” területekre. Figyelmen kívül hagyta azokat a jegyzékeket is, amelyeket a „bolsevik veszély” elhárításával, továbbá a gazdasági integritás és a népszavazás megvalósításával kapcsolatosan magyar részről eljuttattak a békekonferenciához.

A Nagykövetek Tanácsa május 6-án átnyújtotta a magyar kormánynak a Legfelső Tanács határozatát, amely szerint a magyar békeszerződés tervezetének főbb elvei változatlanok maradnak. Csupán kereskedelmi és gazdasági kérdésekben sikerült némi eredményt elérni. A korábbi szerződéshez képest annyi változás történt, hogy a tervezethez – politikai célzattal – hozzácsatolták az ún. Millerand-féle kísérőlevelet, amely a kijelölt határ „ugyanazon feltételek melletti” esetleges módosítását a határmegállapító bizottság elé utalta. Ez a hazai politikai tényezőkben némi illúziókat váltott ki.

Teleki a levél „udvarias”, „finom” hangvételét emelte ki, amely szerinte elüt az Ausztriával kötött békeszerződéshez csatolt kísérőlevél hangvételétől. „…ebben mindenesetre olyan tényt látok – mondta Teleki –, ami a jobb szándékú belátásnak, a jobb akaratnak tényezője és a jobb akarat érvényre juttatásának a jele.” Teleki jelentőséget tulajdonított a határmegállapító bizottságnak is. Nem titkolta azonban, hogy Magyarország csupán kényszer alatt, a közeli revízió reményében írhatja majd alá a békeszerződést. Visszautasítja a békeszerződésnek azt a megállapítását, hogy Magyarország elveszítette jogcímét az ezeréves határokra, továbbá azt a kitételt is, hogy Magyarország volt nemzetiségi területein a nép már döntött hovatartozásáról. /41/

A magyar kormánynak 10 napon belül kellett választ adnia a feltételek aláírására. A békefeltételek átadása után a magyar békedelegáció hazautazott Párizsból, és visszaadta a kormánynak megbízatását. Ezt követően a magyar politikai életet a békeszerződés aláírásáig a kiélezett belpolitikai helyzet jellemezte.

A magyar békedelegáció magatartása kapcsán két kérdés vetődhet fel:

1. Miért ragaszkodott a magyar politika az integritás megőrzésének követeléséhez akkor, amikor érzékelhetően ez a követelés teljesen irreális volt az adott időben és a már végbement fejlemények után? Miért nem helyezett nagyobb súlyt vagy elsődlegességet az etnikai határok jogosságának hangsúlyozására?
2. Milyen szerepe volt a háttérben – ebben az időben sem szüneteltetett – magyar irredenta tevékenységnek?

Magyar történeti munkák is rámutatnak arra, hogy az ezeréves történelmi Magyarország felbomlása a magyar társadalom egésze számára 1918 után megemészthetetlen traumát jelentett, s még inkább azok számára, akiket ez legközvetlenebbül érintett. A megszállt, elcsatolt területekről 1918 után tömegével özönlöttek magyar területre (egyes adatok szerint az 1918–1921 közötti években a menekültek száma meghaladta a 100 ezret) azok, akiknek az otthona, létét biztosító tulajdona az elveszett országrészekre esett. Ezek az erők természetesen az integritás mellett álltak ki, s az irredentizmusnak, revíziós törekvéseknek lettek bázisai Magyarországon. Politikailag a kormányzat számára egy ilyen helyzetben lemondani az integritásról minden valószínűség szerint felvállalhatatlan volt még akkor is, ha tudta, hogy ez nem érhető el. A másik tényezőként említhető az – ami általában a korábbi történelmi munkákban nagyobb hangsúlyt kap –, hogy ezzel a magyar politikai vezetés minden bizonnyal tudatosan egy olyan eszmei bázist kívánt megalapozni, amely egy egész történelmi korszakban alapjává vált a nemzettudat alakításának, a sérelmi politikának. A társadalmi problémák magyarázatát lehetett erre építeni, és éltetett jelentős társadalmi rétegeket abban a meggyőződésben, hogy a győztes nagyhatalmak által kialakított béke, ennek versailles-i rendszere, nem állhatja ki a történelem próbáját.

A csupán az etnikai határok igénylése reálisabb program lehetett volna, de a jövő érdekei szempontjából, s mai szemmel nézve is, erre a békefeltételek megalkotóinak kellett volna rájönniük és kompromisszumként igazságot szolgáltatniuk. A nagyhatalmak ezt nem tették meg, ám nem a magyarok múltbeli „bűnei” miatt, s alapvetően azért sem, mert kedvezni akartak az utódállambeli szövetségeseiknek, hanem saját téves elgondolásaik miatt, amikor úgy látták, hogy a német és orosz veszély elhárítását az erős térségbeli utódállamok létrehozásával érhetik el.
Ami a már kezdettől fogva kibontakozó revíziós politikát és irredenta mozgalmat illeti, a béketárgyalások időszakában ez a tevékenység mérséklődött, de megvoltak azok az erők, kormánykörök, amelyeket a fent említett körülmények, az ország kilátástalan helyzete táplált, és a békeszerződések erőszakos megváltoztatásának gondolatát sem vetették el. A Magyarországot drasztikusan sújtott helyzetében kialakult körülmény olyan adekvát védekező reakció volt, amely a megoldást kereste, jóllehet közben figyelmen kívül hagyta, hogy a Monarchia szétesésével eddig elnyomott nemzetek előtt nyílt meg új fejlődési perspektíva. Mindez kétségtelenül nem javította a béketárgyalásokon a magyar kormány esélyeit.

d) A békeszerződés aláírása

A békeszerződés tervezetének átvétele után rendkívül feszült és drámai helyzet alakult ki az országban s általában a politikai életben. Olyan vélemények is elhangoztak, hogy ha Magyarország nem írja alá a békeokmányt, akkor az a versailles-i rendszer bukását gyorsíthatja meg. Ily módon Magyarország komoly nemzetközi küldetést tölthet be.

A kormány szinte naponta tárgyalta a békekonferenciának adandó választ, ill. az aláírás kérdését, ennek várható következményeit. A csehszlovák külképviselet jelezte, hogy Magyarországon a vélemények a békeszerződés aláírása kérdésében eltérőek. Jelentős tábora van az aláírás ellenzőinek. Ennek ellenére várhatóan a kormány nem tagadja meg az aláírást.

Május 17-én a kormány jegyzéket küldött Millerand-nak, a Nagykövetek Konferenciája elnökének, amelyben jelezte, hogy az ország súlyos helyzetére való tekintettel nem tagadja meg a békeszerződés aláírását, majd május 21-én véglegesen megadta az aláírásra vonatkozó igenlő választ. Teleki Pál külügyminiszter május 26-i parlamenti beszédében elmondta, hogy „a kormány számot vetett” a kialakult helyzettel, s megállapíthatta, hogy jelenleg nincs meg az az erő, amely e kész tényt megváltoztathatná: „végzetes katasztrófává válhatott volna, ha a kormány másképpen határoz.” Utalt ugyanakkor arra, hogy „az üres szavaknak látszó ígéretek mögött ott van a Magyarországgal szemben megváltozott nézeteknek egy tényleges alapja is…”. Apponyi ugyancsak kijelentette felszólalásában, hogy „az alá nem írás ma ellentétbe hozna minket az egész világgal”. Figyelmeztetett arra, hogy olyan mentalitás van érvényben jelenleg a nemzetközi környezetünkben, amely ellen nem lehetett semmit tenni. /42/

A Nagykövetek Konferenciája az aláírás időpontját június 4-ben állapította meg, amikor is arra a Párizs melletti Trianon-kastélyban sor került.

Nem kétséges, hogy a magyar kormány igenlő döntéséhez a kényszer és józan mérlegelés mellett hozzájárult az a remény is, hogy az elkövetkező időben mód lesz némi változtatásokra, s ezt a reményt a francia politika enyhülő magatartására is építhette. A már említett Millerand-féle kísérőlevél is táplált ilyen hosszabb távra szóló illúziókat, de még inkább a francia kormány részéről már a békeszerződés aláírása előtti hónapokban kezdődő elmélyült tárgyalások és megnyilatkozások, továbbá az 1920 nyarára a térségben kialakult bonyolult nemzetközi helyzet (lengyel–orosz háború).

Hushegyi Gábor: Brogyányi Kálmán szakírói, művészetkritikusi tevékenysége az első Csehszlovák Köztársaságban és a Szlovák Köztársaságban

Brogyányi Kálmán (1905–1978) életművére immár ötvenöt év távlatából tekinthetünk vissza. Műkritikusi, szakírói tevékenysége 1945-tel lezárult, ausztriai és tengerentúli emigrációjában már nem fejtett ki ilyen irányú jelentősebb aktivitást. Mára ez az 1920-as évek utolsó harmadától 1945-ig terjedő életmű jól behatárolható művészettörténeti szempontból. Brogyányi viszontagságos élettörténetével nem kívánok foglalkozni, azt Albertini Béla már kimerítően elvégezte. /1/

Brogyányi Kálmán két évtizedes szerteágazó, több területet érintő szakmai tevékenységét egymástól függetlenül többen kutatták és kutatják jelenleg is. Budapesten 1998-ban a mai Fotóhónap elődjének, az I. Országos Fotóhetek elméleti rendezvénye foglalkozott fotószakírói tevékenységével /2/, majd 2000 tavaszán a pozsonyi Magyar Köztársaság Kulturális Intézet rendezte meg azt a tudományos tanácskozást, amelyen az említett területen kívül Brogyányi műtörténeti és könyvtárrendezési munkásságát is áttekintették. /3/ A fotószakírói tevékenység feldolgozása immár a végéhez ért, mégpedig Albertini Béla (ill. közvetve Juliana Menclová) jóvoltából.

A szlovák művészettörténet-írás legutóbbi önvizsgálata során Brogyányi Kálmán tevékenysége ismét – immár sokadszor – megmérettetett, s azt rendszerváltásoktól függetlenül mindig kitűnő teljesítményként értékelik. A legújabb 20. századi szlovákiai modern művészetet tárgyaló monográfiák, tanulmányok bőven hivatkoznak rá, főképpen az 1931-ben megjelent monografikus tanulmányára – A festőművészet Szlovenszkónra /4/ –, valamint a Forum című építészeti és képzőművészeti szaklapban 1931 és 1938 között megjelent írásaira, kritikáira, beszélgetéseire.

Talán meglepő, de Brogyányit az emigrációban töltött évei során sem mellőzte a szlovák szakma (a magyar műtörténetírásról ez már nem mondható el), a képzőművészet területén csaknem törvényszerűvé vált Brogyányi idézése vagy legalább hivatkozni rá. Magyarországon főképpen fotószakírói teljesítményét tartják számon az említett Albertinin kívül pl. Beke László, Miltényi Tibor, Sümegi György és a közelmúltban megjelent Magyar fotográfusnők (Budapest, Enciklopédia Kiadó, 2000) című monográfia szerzője, Csorba Csilla jegyzi személyét. Magyarországon Brogyányi képzőművészeti tárgyú írásai alig ismertek, s a reflektált szövegek csaknem kivétel nélkül az 1940-es évek első feléből származnak. A szlovák szakma ezzel ellentétben csaknem kizárólag a képzőművészeti írásait tartja számon, a fotószakírói tevékenységéről (Juliana Menclová doktori értekezését leszámítva) nem vesz tudomást, pedig annak meghatározó opusa, A fotográfia útja német nyelven /5/ is megjelent a Forumban. Brogyányi szlovák művészettörténeti értékelése azonban – minden pozitívuma ellenére – csak fél tucat Brogyányi-szöveg alapján született, és paradoxnak nevezhető. Brogyányi az 1931-ben megjelent Festőművészet Szlovenszkón című könyvében még a korabeli szlovák nyelvű művészetkritika előtt felfigyelt ¥udovít Fulla /6/, Mikulá¹ Galanda /7/ és Milo¹ Alexander Bazovský /8/ szlovák képzőművészek jelentőségére, és a korabeli szlovenszkói művészetet feldolgozó szövegében a más nemzetiségű alkotók kontextusában értékelte a figyelemre méltó új szlovák képzőművészeti törekvéseket. Ám a későbbi szerzők – Marián Váross, Karol Vaculík stb. – elsősorban csak a szlovák vonatkozásokat emelték ki Brogyányi könyvéből, így hangsúlyaiban egy nemzeti modern művészettörténet megírása céljából használták fel szövegét.

Így volt ez az 1990-es évekig, amikor Ján Abelovský szemléletváltást jelentő tanulmányai megjelentek az ARS és a Literárny tý¾denník hasábjain. /9/ Ugyanis Brogyányi Kálmán könyve a jelenleg létező szemléletek mellett egy további alternatívával szolgál, főképpen az 1920-as évek szlovákiai művészetének megismeréséhez. Brogyányi nem egyetlen nemzet szempontját érvényesítette, így képes volt a művészeti sokszínűség megragadására. Ez a szemlélet ma egy Közép-Európával kompatibilis szlovákiai modern művészettörténet megírását előlegezi meg (a szlovákiai részről). Ez annyit jelent, hogy a modern szlovákiai művészet alappillérei mellett nagyobb teret kell, hogy kapjanak a nem szlovák teljesítmények, azaz az 1920-as évek expresszionista törekvései, Bécs és Pozsony, valamint Bécs és Kassa kapcsolata, de a komáromi művészeti életben induló Reichental Ferencet, valamint Szobel Gézát és természetesen Nagybánya örökségét is – a jelenleginél – sokkal jelentősebb pozíció illeti meg a szlovákiai művészettörténet-írásban. Abelovský ennek a folyamatnak az első lépéseit tette meg – sikerrel.

Az ismeretlen 1920-as évek

Brogyányi egy szellemi, művészeti impulzustól telített flexibilis befogadó közegben lépett pályára az 1920-as években. Nem csupán a magyarországi szakma, szaktekintélyek hatására gondolok, mint Hevesy, Kállai és Rabinovszky publicisztikája és könyvei, vagy a kolozsvári Dienes László könyve, hanem az államfordulat után a Bécs–Prága–Pozsony háromszögben és a Kassán létrejött szellemi életre is. A korabeli avantgárd művészeti mozgalmak csaknem első kézből kerültek, ill. kerülhettek a hazai (szlovákiai) magyar művészek, teoretikusok elé, s azok választhattak, hogy elfogadják-e azok kihívását. Gondoljunk csak az 1921 és 1923 között Pozsonyban, majd felváltva Pozsonyban és Bécsben, végül pedig már csak Bécsben megjelenő Tűzre, a Kassán két számot megélt Új Tollra, melynek 1922-ben megjelent számaiban Hevesy Iván ismertette a gótikát, majd a kubizmust. Valamint gondoljunk a kassai napi- és hetilapokra, hiszen azok hasábjain az 1920-as években éppen Kudlák Lajos, Mácza János és Tilkovszky Béla voltak az avantgárd izmusok szlovákiai terjesztői. Jelentős szakírói, műkritikusi tevékenységet fejtett ki először Kassán, majd az 1930-as években Prágában a képzőművész Nemes (Nágel) Endre, s az 1920-as évek során Pozsonyban, majd szintén a Prágai Magyar Hírlapnál Reichenthal Ferenc. 1923 karácsonyára jelent meg Tilkovszky Béla főszerkesztésében az expresszionistabarát A Szép című folyóirat. /10/+ Ehhez társultak az ún. emigránsok, akik a Magyar Tanácsköztársaság leverése után Csehszlovákiában találtak menedéket.

Ebből is kitűnik, hogy a szlovákiai magyar közeg milyen jelentős mértékben előkészítette a terepet Brogyányi tevékenysége számára, hogy az 1920-as években egy európai művészettel együtt haladó és gondolkodó magyar közösség is működött itt az egyébként izmosabb és népesebb konzervatív magyar kultúr- és művészeti csoportosulások mellett. Ehhez mérhető vagy hasonló szemléletű szlovák tevékenységre csak 1930-ból említhetünk példát (pl. az Elán című folyóiratot). Ezek az ismeretlen 1920-as évek rányomják bélyegüket nemcsak Ján Abelovský és Katarína Bajcurová – egyébként vitán felül jelentős előrelépést jelentő – monográfiájára, a Výtvarná moderna Slovenska (Szlovákia modern képzőművészete) címűre /11/, hanem pl. a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában 2000. április és október között megrendezett 20. század című monstre tárlatra is. /12/ Továbbra is 1930-ra van időzítve a modern művészet születése Szlovákiában, bár a fentebb felsorolt tények is arról tanúskodnak, hogy ez a művészet nemcsak hogy létezett már az 1910-es és 1920-as években a mai Szlovákia területén, hanem jelentős sajtója, szakmai reflexiója is volt.

Brogyányi pályakezdése és pályájának csúcsa

Az imént csak részben jelzett közegben, az 1920-as évek utolsó harmadában jelentkezett írásaival Brogyányi Kálmán. Mindössze 26 évesen jelentette meg a már említett Festőművészet Szlovenszkón című monografikus tanulmányát. A könyv jelentőségét növeli az a tény is, hogy monografikus terjedelemben Brogyányi előtt még senki sem foglalta össze az utódállam szlovákiai részének kortárs képzőművészetét. Az első volt ilyen tekintetben! Ám mind a könyv, mind szakírói tevékenységének elméleti fundamentumát, irányvonalát tekintve – amennyiben tágítjuk a kört – a cseh és a magyarországi szakma szempontjából nem jelentett újat, rendkívülit azzal, hogy a klasszikus modern és az avantgárd néhány irányzata szempontjából közelítette meg témáját. Ugyanakkor erénye, hogy tágabb kontextusban kívánta felülmúlni a 19. századi, akadémikus művészetszemléletet. Mindehhez társította az esztétikai nevelési szándékot is. Számtalan előképet követve adott népszerű stílusmagyarázatot a naturalizmustól az expresszionizmusig. A worringeri expresszionizmusszemlélet jegyében dolgozta fel terjedelmes jegyzetapparátusát, ill. szótárszerű képzőművészportréit. Itt taglalta Kandinsky és az abszolút festészet jelentőségét, valamint Moholy-Nagy művészetének kitűnő jellemzését nyújtotta. Elméleti fundamentumát Worringer, valamint Moholy-Nagy írásai alkották, mi több, Moholy-Nagytól vette át a szakterminológiát, a műleírás módját és mindenekelőtt a művészetszemléletet. Brogyányi könyvének erőssége a formanyelv hangsúlyozása, főképp a szlovák és a modern művészek értékelésekor. /13/

Az 1920-as években a csehszlovákiai magyar közéletben és közgondolkodásban uralkodó művészetszemlélet ismeretében külön kiemelkedik Brogyányi műközpontúsága. Talán elég utalnom a Prágai Magyar Hírlapban 1925 folyamán nagy érdeklődést kiváltott vitára, amelyben a szlovákiai magyar irodalom volt a tét. Fleischmann Gyula az Irodalom és politika című írásában kategorikusan kijelentette: „A szlovenszkói magyar irodalomnak tartalomban, szellemben, nyelvben nemzetinek kell lennie” /1/4 vagy „…nekünk nem olyan könyvek kellenek, amelyek csak magyar nyelven íródtak, de különben teljesen idegenek előttünk és semmi közük a magyarsághoz, a magyar nép mai sorsához”. /15/ A vita kimenetele – Mécs László és Schöpflin Aladár igen találó megjegyzései ellenére is – a konzervatív művészetszemlélet felülkerekedését jelentette. Miért említem ezt egy képzőművészeti szakíró kapcsán? Mert ez a vita évtizedekre meghatározta a (cseh)szlovákiai magyar kultúra és művészet jellegét, szemléletét. Már 1926–1927-ben, ismét a Prágai Magyar Hírlap kulturális rovatában kíméletlen csatát vívott Flache Gyula, a besztercebányai Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete vezetője a fentebb említett szemlélet védelmezőjével és hatékony érvényesítőjével, Tichy Kálmánnal. /16/ A végeredmény: az irodalomban alkalmazott kritériumok fokozatosan általánosan elvárt értékrendként fogalmazódtak meg a társművészetekkel szemben is. Ilyen szemléletet követtek kulturális szervezeteink, az újságok és folyóiratok többsége. A más értékrendet valló irodalmi próbálkozások gyorsan kimúltak. Ezen törekvésekkel szemben a képzőművészet (vele együtt Szalatnai, Brogyányi stb.) megpróbálta élni saját életét az 1920-as és 1930-as években. Itt az irodalomban elfogadott elvekkel ellentétes megnyilvánulások sorát mutathatjuk ki.

Vegyük például az ún. szlovenszkói magyar képzőművészet fogalmat! Brogyányi Kálmán A szlovenszkói képzőművészet válsága című írásában (ez Szvatkó Pál Új Munkájában [1931] jelent meg) többek közt arról értekezett, hogy a szlovákiai kisebbségeknek „önálló művészeti törekvéseik nincsenek, csak festési sajátosságaik”, ugyanezt tartotta érvényesnek az egész Szlovenszkóra nézve is, mert véleménye szerint „A művészet egyetemes. Nincs külön szlovenszkói piktúra, de lehetséges a piktúra Szlovenszkón.” /17/ Ezzel a véleményével Brogyányi nem volt egyedül. A képzőművészethez a hagyományos szemlélet felől közelítő Nagy Barna is hasonló következtetésre jutott. Bár Nagy szerint nem lehetetlen az ilyen művészet, ám 1936-ban közzétett sorai arra mutatnak rá, hogy „nálunk mindmáig az a meghatározás, hogy szlovenszkói magyar képzőművészet, csupán földrajzilag fedi a fogalom valóságát. Tehát: művészeti törekvései vannak a Csehszlovák Köztársaság keretén belül élő magyarságnak, vagy esetleg olyan értelemben beszélhetünk ún. szlovenszkói magyar képzőművészetről, hogy művészeink magyar nemzetiségűeknek vallják magukat.” /18/ A művészi autochtonitás feltételei hiányoztak ahhoz, hogy műtörténeti kategóriaként használják a szlovenszkói magyar képzőművészet fogalmat. /19/

Tanulságosak a népi gyökerekről vallott nézetek is. Nagy Barna szerint „mit is fed az a fogalom, hogy szlovenszkói magyar művészet? Művészetet, melynek eredete népgyökerekben rejlik, tisztán, egészségesen megragyogtatva egy ősi kultúrának föl-föllángoló szépségeit.” Ez azonban véleménye szerint járhatatlan út volt a szlovákiai magyarok esetében, ezért ennek a művészetnek „a földnyúzás kínjait, a nyomort, a kínszenvedéseket, a falu ősi állapotát” kellett volna „nem szépítve, nem ámítva” /20/ bemutatnia. Ezek után teljes mértékben érthető Nagy Barna művészettörténész elmarasztaló véleménye, mely szerint „A szlovenszkói magyar művészet nem szlovenszkói, hanem inkább európai, habár ennek az európaiasságnak csak kevés kivétellel érte el az első lépcsőfokát.” /21/ Ehhez a véleményhez társítható Brogyányi 1931-ben megfogalmazott szigorú bírálata a kortárs szlovák művészetről: „Művészetük belső tartalma etnográfiai élmény. Szlovenszkó és a szlovák nép, a maga táj- és népi szépségeiben és sajátosságaiban. Az etnográfiai tendencia, mellyel a fiatal szlovák művészet nemzeti jellegét kifejezésre óhajtja juttatni, súlypontvesztett próbálkozás. A piktúra litteraturálissá sekélyesedik el. A kép kétdimenziós, tehát síkon alakító problematikája megszűnik, a képalakító elemek elveszítik öncélú jelentőségüket és a kép tartalmi képességén kívül, messze eső fogalmi körök interpretátorává válik. E folklórból gyökerező művészet pikturális értéke ma a semmivel egyenlő.” /22/ S ebben a pontban már egyértelmű véleménykülönbség határozható meg Nagy és Brogyányi között, ugyanis Nagy az etnográfiai tendenciát alternatívaként tartotta számon, míg Brogyányi azt elvetette. Ezen ismeretek birtokában kijelenthető, hogy Brogyányi képzőművészeti monográfiájában és kritikájában érvényesített szemlélete nem csak a szlovákiai közeg számára volt egyedülálló és új, hanem a szlovákiai magyar kulturális és művészeti életet vezető személyek szemében elfogadhatatlan platformot képviselt. Sőt a korabeli konzervatív magyarországi kultúrpolitika nézeteivel is éles ellentétben állt.

Brogyányi monografikus tanulmánya és műkritikusi tevékenysége elválaszthatatlan egymástól. Az 1920-as és az 1930-as évek fordulóján, nem csak a Vetés, a Magyar Diákszemle, részben A Mi Lapunk oldalain láthatjuk kézjegyét, hanem az Új Szó, A Nap s többek közt a Prágai Magyar Hírlap és A Reggel is azon sajtótermékekhez tartoznak, amelyekben hatásos, gyakori megjelenéssel befolyásolta a művészet befogadását közegében. Ennek legjelentősebb megnyilvánulási formája Forum című építészeti és képzőművészeti havilap volt, amelyet 1931 és 1937 között személyesen szerkesztett. A későbbiek, azaz az 1940-es évek szempontjából fontos, hogy 1930-ban a Prágai Magyar Hírlapban Moholy-Nagy László Pozsonyban megtartott előadásáról írva Brogyányi az absztrakt képzőművészettől eljutott a Bauhaus ismertetéséig és Moholy-Nagy jelentőségének felvázolásához. /23/ Ugyancsak ezek azok a hónapok, amikor fotószakírói teljesítménye, elmélyültsége a legjobb kvalitásokat mutatta. Brogyányi szövegeit olvasva állítható, hogy a Festőművészet Szlovenszkónt követően mind kritikusi tevékenységében, mind fotószakírói minőségében a kitűnő közvetítők közé tartozott, s szakmai csúcsteljesítményét egyértelműen a Forumban több folytatásban magyarul és németül megjelent A fotográfia útja (Der Weg der Fotografie) című tanulmánya jelentette /24/, amely A fény művészete című önálló kötetben is megjelent. /25/ Ekkor, 1933-ban, a szerző mindössze 28 éves volt!

A kép teljességéhez azonban hozzátartozik, hogy Brogyányi Kálmán nézetei megváltoztak a következő közel másfél évtizedben. Teljesen természetessé vált számára a szlovenszkói, azaz ekkor már a szlovákiai magyar művészet fogalom, valamint az a művészetszemlélet is, amely a szlovákiai magyar táj megfestésével fejezte ki a kisebbségi művész legbensőbb érzését. Joggal kérdezhetjük, hova tűnt az 1930-as évek művészetkritikai platformja, amikor 1933-ban Brogyányi a szlovenszkói művészet prágai kiállítása kapcsán több szlovák festészeti törekvésről azt állította, hogy az „lázas vergődés a modern művészetnek reális látáson alapuló analitikus bontásai és a romantikus népieskedés között”. /26/ Bazovskýn is a tiszta piktúrát kérte számon, amit számára Fulla, de főképpen Galanda művészete jelentett a szlovákok közül.

A fordulat évei – korlátok a művészetszemléletében

A fordulat hosszabb időt vett igénybe. Egyik korai, kitapintható pontja a Kállai Ernő 1935-ös pozsonyi előadása kapcsán megfogalmazottakban fedezhető fel. Brogyányi Forum-beli cikkében már „szélsőséges absztrakt alkotások”-ról tett említést, s konklúziója szerint „Korunk túltengő intellektualizmusa cél hiányában visszacsapódik a szellem összes termékeire. (…) Nézem az absztrakt alkotások seregét (…) Úgy érzem magam előttük, mindég, mint akinek valami találós kérdést adtak fel. Hol marad a kép testetlen mélysége, tiszta líraisága, a le nem mérhető finom subsztancia, mely tér és idő fölé emeli p. Matisse-t, Braque-t, ahol intellektualitásom kikapcsolásával az ösztön erejével is tudok egy lenni a képpel.” /27/ Messzemenő következtetéseket vonhatunk le Brogyányi szavaiból, amelyekre Kállai Uránia Egylet-beli előadása sarkallta őt. Végérvényesen felszámolta azt a keskeny ösvényt is, amely révén még kapcsolatban állt Kandinskyval, teljes mértékben elvetette a szuprematizmust, a neoplaszticizmust, s Moholy-Nagy Lászlót sem említette többé; ez az egyik korlát művészetszemléletében, amit már sohasem tudott meghaladni. Ezt a következtetést támasztják alá az imént már idézett Gondolatok az absztrakt művészetről című írásának záró sorai is: „A művészet sohasem szakadhat el teljesen a földtől, a valóságtól. Az alkotás élményszerűsége adja meg a művészi kifejezés életét. (…) hol van a reneszánsz művészetének örök tökéletessége?” /28/

A képzőművészet iránt megfogalmazott új elvárásai egybecsengtek a Forum szerkesztőségében megváltozott erőviszonyokkal is. A német nyelvű írások, amelyek az építészetre koncentráltak elsősorban, a kor funkcionalista szemléletének feleltek meg, s a régió, valamint Európa legjelesebb szaktekintélyeitől származtak, vagy azok műveit mutatták be szövegben és reprodukciókkal. A képzőművészeti rész pedig megmaradt a Kunstverein, a kisebbségi művészek, s itt-ott szlovák alkotók ismertetése, kollektív vagy egyéni kiállítások recenzálása mellett, amit már a legjobb esetben csak magyarországi anyag egészített ki. Komoly szakadék keletkezett az építészet és képzőművészet között a lapban, s 1934/35-től fokozatos különválás vehető észre a német és magyar nyelvű szövegek között, aminek logikus végkifejlete az 1936-ban bekövetkezett szerkesztőségi kettéválás lett. Ez után a Forum német részének képzőművészeti anyaga radikálisan javult, kisebbségi szerzőkről még Brogyányi is publikált német nyelven /29/, ám a folyóirat figyelme kiterjedt az új csehországi művészetre is, s Johannes Urzidil jóvoltából a kortárs cseh festészet legjelesebb személyiségei kerültek a lap hasábjaira. Ezt az irányt nagymértékben erősítették Kállai Ernő német nyelvű írásai is. Brogyányi egyértelműen elfogult volt – talán nyelvi és politikai szempontok miatt is – a csehekkel szemben, s nem vett tudomást képzőművészetük jelentős fejlődéséről. Ennek rovására írható az is, hogy nem birkózott meg a szürrealizmussal, nem tárgyalta a cseppet sem elhanyagolható poetizmust, a Devìtsilt, ill. a cseh kinetizmus és a poetizmus kapcsolatát. Ignorálta Kupka, Preissig, ©íma, ©týrsky, Toyen, Teige vagy éppen ellenlábasa, Zdenìk Pe¹ánek művészetét. Szerkesztőségi társa, Szalatnai Rezső sokkal nagyobb empátiával viseltetett a szürrealizmus iránt, ám ennek egyik oka Szalatnai egyértelmű francia orientáltságában kereshető. Az absztrakcionizmus és a konstruktivizmus után a szürrealizmus volt Brogyányi művészetszemléletének második korlátja. A harmadik pedig a kinetizmus, avagy a multimedialitás felé való elmozdulás a két háború közötti művészetben. Iskolapéldája ennek a csehek számára ma már legendás 1937-es párizsi világkiállítás, amelyen Zdenìk Pe¹ánek fénykinetikus szobrokat és szökőkutat állított ki, s jelentős szakmai sikert ért el. Ennek ellenére ez a művészet nem érintette meg Brogyányit, amiről egyértelműen tanúskodik két terjedelmes párizsi beszámolója. /30/ A Pe¹ánek-ügy azért figyelemre méltó, mert az 1920-as években Moholy-Nagy Lászlóval – de egymástól függetlenül – azonos problémakörrel foglalkoztak. Pe¹ánek megelőzte Moholy-Nagyot, szín-, ill. fényzongorájának három változatát korábban kivitelezte, mint távoli versenytársa a Fény-tér-modulátort. /31/ Ugyancsak Brogyányi cseh művészet iránti érzéketlenségét bizonyítja egy további eset. A pozsonyi ©UR (©kola umeleckých remesiel – Iparművészeti Iskola) tanári karában, a Bauhaus eszmeiségét követve, komoly tevékenységet fejtett ki Jaromír Funke, akinek ez idő tájt kiállítása volt Pozsonyban. A Forum is hírt adott róla, ám nem bizonyult recenzióra méltónak annak ellenére sem, hogy ismét közvetlen kapcsolat állt fenn Moholy-Nagy és a cseh művész alkotásai között (Absztrakt fotók, Kompozíciók 1927–29). /32/ Végezetül pedig a korabeli művészet szempontjából a negyedik korlát, melyet Brogyányi képtelen volt meghaladni, a Marcel Duchamp nevével fémjelzett új művészeti gondolkodásmód, amely teljes mértékben idegen volt tőle.

Négy pontban foglaltam össze azokat a szemléletbeli megkötöttségeket, amelyek miatt Brogyányi Kálmán kiesett a műkritikusok, művészetteoretikusok, szakírók országos mezőnyéből. A két évtizeddel vagy annál korábban kialakult művészeti paradigmára tudott csak reagálni, ám a kortárs, új művészeti megnyilvánulásokat már képtelen volt befogadni. Ami a szlovákiai helyzetben 1920–1940 között még elfogadható volt, az Magyarországon már az 1920-as évek közepén, Csehországban az 1920-as évek elején meghaladottnak számított, hogy a német nyelvterületről ne is beszéljek. A szlovákiai magyar szaksajtóban és a napi-, valamint hetilapokban két személy továbbra is határozottan kiállt az avantgárd művészeti irányzatok mellett: az egyik a már említett Szalatnai Rezső volt, a másik pedig a szlovák és magyar körökben azonos mértékben jelen levő Tilkovszky Béla, aki pl. a pozsonyi Forum hasábjain 1937-ben a hírhedtté vált müncheni Entartene Kunst kiállítás kapcsán kiállt az avantgárd irányzatok mellett. /33/ Brogyányi nemcsak a cseh művészetet ignorálta, egy-két klasszikus modern művészettel foglalkozó írása mellett nem találunk már olyanokat, amelyek a korabeli európai művészeti törekvésekre reflektálnának. Bezárkózott a csehszlovákiai magyar körbe, ahonnan legjobb esetben is már csak Bazovský, Fulla, Galanda és Magyarország irányába tekintett.

A szakmai meghasonulás évei

Ezek után már sokkal jobban érthető az a platform, amely első látszatra radikális változásnak tűnik Brogyányinak az 1940-es években megjelent szövegeiben, az általa rendezett kiállításokon. Brogyányi nem teremtett saját teóriát, követte a biztosat, az általa korszerűnek véltet, de kiderült, hogy a művészet sokkal gyorsabban változik, fejlődik. Mindehhez társult a történelmi kataklizma is, s a bécsi döntés után Szlovákiában maradtak optikája radikálisan megváltozott. Művészetszakírói tevékenységében ettől képtelen volt függetleníteni magát, s ezért vált számára elfogadhatóvá a folklorizálás, a tájképcentrikusság, a művészeten kívüli szerepkörök felvállalása, tehát mindaz, amit korábban elvetett és a szlovák művészeknél kifogásolt. Ahogyan leépült a szlovákiai magyar nemzetiségű művészek teljesítménye az 1940-es években, ugyanúgy leépült Brogyányi szaktevékenysége is. A sors kegyetlen fintora, hogy ekkor vált ismertebbé Magyarországon is, mivel a Szlovákiában maradt magyar művészek egyetlen szakmai istápolója volt. Az „elesett”, „elnyomott kisebbségi művészet” iránti magyarországi elvárások leginkább a kiállítások sajtófogadtatásából ismerhetőek meg. A szerzők számára elsősorban a vidékiesség, a folklorizálás, a magyar táj, alföld és hegyek, valamint az ősrégi magyar városok látképei, a magyar szellem és avantgárdellenesség voltak a legfőbb értékek. /34/ Azonos hangnemben szólalt meg maga Brogyányi is, amiről leginkább a Felvidéki Magyar Hírlapban közölt írásaiban, A szlovákiai magyar művészek albumában (1942), valamint a többször is publikált Magyar művészet Szlovákiában című tanulmányában /35/ győződhetünk meg. A Bauhaus (ezzel Moholy-Nagy is!!), valamint a két háború közötti csehszlovákiai művészet is a lehető legnegatívabb értékelésben részesül, mint ami teljes mértékben idegen volt a magyar művészektől, hagyományoktól Szlovenszkón. Brogyányi írja említett tanulmányában: „A Masaryk által megfogalmazott »homo europeus« gondolata magában foglalta mindazon gondolatokat, amelyek az akkori köztársaság keleti részeit hagyományaitól megfosztják. Tanúi lehettünk az elmúlt húsz év alatt a helyi hagyományok és a nyugati kultúrából kinőtt, de Szlovákia hagyományaival teljesen ellentétes eszmék, formák és gondolkodásmódok küzdelmének. A modern építészet lapostetős kockaépítményei, az üveggömbös világítótestek, az acélcsőbútorok nemcsak a köztársaság keleti részein honfoglaló cseh nagyipar előnyomulását jelentette, de egyszersmind új formát, új esztétikát és új gondolkodásmódot is, mely harcban állott minden meglévővel. Az új művészetnek a kisebbségi helyzetben ezek szerint az esztétikai jelentőségén túl, még egy hatalompolitikai értelme is volt.” /36/

Brogyányi ezzel negálta mindazt, amit az 1920-as évek végétől 1935/1938-ig tett és leírt, amikor a korabeli csehszlovákiai művészeti életben éppen a kassai és a másutt élő progresszív, nem szlovák művészet eredményeire hívta fel a figyelmet, amikor a Bauhaus eszméit, Moholy-Nagy művészetét példaként emlegette. A második világháború alatt már politikai indíttatású a műkritikusi tevékenysége – erről tanúskodik a Szlovákiai Magyar Képzőművészek három országos tárlata (1940, 1941, 1942), és ezt tanúsítják annak katalógusai. /37/ Egyik utolsó szakmai fellángolása az elsősorban műtörténeti értékelésre koncentráló Pálffy-katalógusa, amely ekkori tevékenységét értékelve inkább kivételnek tekinthető. /38/

A politikai és ideológiai szempontoknak alávetett művészetszemléletet erősítették a visszacsatolt terület tollforgatói, ezekben az írásokban nemegyszer primitív kirohanások olvashatók a csehszlovákiai korszak kultúrpolitikája ellen, ezek közül is kitűnik Sziklay Ferenc terjedelmes írása az 1938 és 1943 közötti kassai képzőművészetről, ugyanis dilettantizmusát verbális antiszemitizmussal vegyítette: „Azok a szélsőséges, talajtalan cseh képzőművészeti irányzatok, melyeket a Múzeum cseh-zsidó igazgatója a volt Bubics-termekben rendezett kiállítások özönével igyekezett elfogadtatni, sem művészeinken, sem a magyar közönségen nem hagytak nyomot.” /39/ Mind Sziklay, mind Brogyányi ezekben az években éppen azt a művészeti hagyományt tagadta meg, amely a mából visszatekintve a legfontosabbnak bizonyult a 20. századi szlovákiai művészettörténetben. Mindezt művészeten kívüli megfontolások miatt.

Brogyányi Kálmán szakírói munkássága az 1940-es években főként a Magyar Hírlapban kapott teret, ő maga pedig 1945. február 11-e és 1945 húsvétja között a németbarát Magyar Szó főszerkesztői posztját töltötte be. 1945 után, az internálást, az Ausztriába szökést és az USA-ba való távozást követően már nem folytatott említésre méltó művészeti szakírói tevékenységet.

Az imént felvázolt – szándékaim szerint a korábbiakhoz képest árnyaltabb – pályakép, tehát Brogyányi Kálmán húsz évet felölelő szakírói tevékenysége maradandó értéket képvisel a szlovák és magyar művészettörténet-írás számára egyaránt. Mind a maga erényeivel, mind a maga keserű tanúságával, hogy a művészet nem rendelhető alá még a kisebbségi létnek sem. Brogyányi elsősorban szakíró volt, aki az 1920–1930-as évek mezsgyéjén ráérzett a már kimunkált teóriákban rejlő lehetőségre, s alkalmazni kezdte azokat. Kitűnő közvetítő volt, ugyanakkor kérlelhetetlen kritikus is. Ám képtelen volt versenyben maradni német és cseh társaival, végül pedig a szlovákok is felülmúlták. Nem tartott lépést a művészet gyors változásával, s egyre jobban a politika béklyóiba került, amit a második világháború szlovákiai történései még hatványoztak.

Jegyzetek

*A 20. századi magyar képzőművészet Magyarország határain kívül című művészettörténeti konferencián (Budapest, 2000. szeptember 14–16.) elhangzott előadás bővített változata.

1. 1. Albertini Béla: A szociofotós Brogyányi Kálmán (monográfia, kézirat); uő: A fotószakíró Brogyányi Kálmán. Fotóművészet, 41. évf. (1998) 3–4. sz. 117–123. p.
2. 2. Az I. Országos Fotóhét rendezvényeként Budapesten került sor A fotószakíró Brogyányi Kálmán címmel megrendezett nemzetközi konferenciára (1998. március 31.). Előadók: Albertini Béla (A Brogyányi-kutatás időszerűsége), Molnár Imre (Az új nemzedék indulása a Csehszlovák Köztársaság szellemi életében), Hushegyi Gábor (A képzőművészeti szakíró Brogyányi Kálmán) és Miltényi Tibor (Brogyányi Kálmán fotóesztétikai nézetei).
3. 3. A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete (Pozsony) és a Kalligram Alapítvány által szervezett tudományos tanácskozásra 2000. május 15-én került sor. Előadók: Albertini Béla (A szociofotós Brogyányi Kálmán című könyv előkészítése), Juliana Menclová (Brogyányi Kálmán nézetei a fotográfiáról), Hushegyi Gábor (Brogyányi Kálmán művészetkritikája és a 20. század első felének művészeti irányzatai), Kégli Ferenc (Brogyányi Kálmán és a Magyar Könyvtári Szolgálat).
4. 4. Brogyányi Kálmán: Festőművészet Szlovenszkón. Tanulmány. Ko¹ice–Kassa, Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet, 1931, 126 p.
5. 5. Brogyányi Kálmán: Der Weg der Fotografie. Forum, 2. évf. (1932) 4. sz. 111–112. p., 7. sz. 178–179. p., 8. sz. 211. p.
6. 6. ¥udovít Fulla (Rózsahegy, 1902–Pozsony, 1980) a modern művészet szlovák változatának egyik megteremtője. Gustáv Mallý pozsonyi magániskolájában (1921–1922) kezdte meg művészeti tanulmányait, majd a prágai Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát (1922–1927).
7. 7. Mikulá¹ Galanda (Stubnyafürdő, 1895–Pozsony, 1938) 1930-ban ¥. Fullával közösen jelenteti meg a Magánlevelek (Súkromné listy) című kiáltványát, melyet a modern szlovák képzőművészet nyitányaként tartanak mindmáig számon. Galanda Rakssányi Dezső tanítványa volt 1914–1916 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, 1922-ben a prágai Iparművészeti Főiskola (V. H. Brunner), majd 1923–1927 között a prágai Képzőművészeti Akadémia diákja volt.
8. 8. Milo¹ Alexander Bazovský (Nagyturány, 1899–Trencsén, 1968) tanulmányait 1918-ban Réti Istvánnál a budapesti Képzőművészeti Főiskolán kezdte, 1919–1924 között a prágai Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt, közben látogatta Kalvoda prágai magániskoláját (1921).
9. 9. Abelovský, Ján: K poèiatkom slovenskej maliarskej moderny (1890–1935). ARS, 1992, 1. sz. 33–55. p.; uő: Kontexty slovenského moderného maliarstva. I–III. Literárny tý¾denník, 1993, 36. sz. 14. p.; 38. sz. 14. p.; 49. sz. 14. p.
10. 10. Bővebben lásd Hushegyi Gábor: A Szép (1923) – magyar nyelvű művészeti folyóirat Csehszlovákiában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf (1999) 1. sz. 55–72. p.; uő: Komárom–Kassa–Bécs: A Szép (1923). Limes, 11. évf (1999) 2. sz. 93–106. p.
11. 11. Abelovský, Ján – Bajcurová, Katarína: Výtvarná moderna Slovenska. Maliarstvo a sochárstvo 1890–1949. Bratislava, Peter Popelka–Slovart, 1997, 670 p.
12. 12. Dejiny slovenského výtvarného umenia – 20. storoèie. Bratislava, Slovenská národná galéria, 2000. IV. 7–X. 15. Magyar nyelvű visszhangok: Pataki Gábor: Nincs tűz, babám! Új Művészet, 11. évf. (2000) 11. sz. 14–17. p.; Hushegyi Gábor: A XX. század – Pozsonyból nézve. Műértő, 3. évf. (2000) 9. sz. 21. p.
13. 13. Bővebben lásd Hushegyi Gábor: Brogyányi Kálmán művészetkritikai és művészetelméleti tevékenysége a művészettörténet és a hazai magyar nyelvű irodalomtörténet tükrében. In: Mészáros András (szerk.): Eszmetörténeti és irodalomtörténeti hagyományok. Pozsony–Bratislava, Kalligram–MKKI, 1997, 98–105. p.
14. 14. Fleischmann Gyula: Irodalom és politika. II. Prágai Magyar Hírlap (PMH), 4. évf. (1925) 147. sz. (július 3.) 1. p.
15. 15. Uo. 2. p.
16. 16. Tichy Kálmán három írása késztette arra, hogy kifejtse véleményét: Halász-Hradil Elemér: Képzőművészeti problémák. Újságírók Újságja, 1926. december 9. 12–13. p.; Flache Gyula: Szlovenszkó magyar festőinek orientációja. Új Auróra, 1927, 173–175. p.; Flachbart Ernő: Kulturális problémáink. Uo. 73–83. p. Tichy támadta Flache optimizmusát, együttműködését az új csehszlovák államhatalommal. A vita részletei megismerhetők az alábbi véleménycseréből: Tichy Kálmán: Képzőművészetünk válsága. I–III. PMH, 5. évf. (1926) 295. sz. (december 30.) 8. p.; 296. sz. (december 31.) 8. p.; 6. évf. (1927) 1. sz. (január 1.) 15. p.; Flache Gyula: Képzőművészetünk válsága. Válasz Tichy Kálmán cikksorozatára. I–II. PMH, 6. évf. (1927) 5. sz. (január 8.) 4. p.; 6. sz. (január 9.) 4. p.; Tichy Kálmán: Képzőművészetünk válsága. Megjegyzések Flache Gyula válaszára. I–III. PMH, 6. évf. (1927) 14. sz. (január 19.) 8. p.; 15. sz. (január 20.) 8. p.; 16. sz. (január 21.) 8. p.; Flache Gyula: Képzőművészetünk válsága. Nyílt levél Tichy Kálmánhoz és a Szlovenszkói Képzőművészek Egyesülete minden művészéhez. I–III. PMH, 6. évf. (1927) 23. sz. (január 29.) 8. p.; 25. sz. (február 1.) 8. p.; 26. sz. (február 2.) 8. p.
17. 17. Brogyányi Kálmán: A szlovenszkói képzőművészet válsága. Új Munka, 1. évf. (1931) 1. sz. 14. p.
18. 18. Nagy Barna: Képzőművészet Szlovenszkón. Magyar Írás, 5. évf. (1936) 77–78. p.
19. 19. A bécsi döntés után, a második világháború éveiben az önálló Szlovák Köztársaságban maradt magyar közösség és értelmiség körében teljes mértékben elterjedt a szlovákiai magyar művészet, majd az 1945 után erre az analógiára képzett csehszlovákiai magyar művészet fogalom használata. Ám ezek nem esztétikai és művészeti kategóriák, csupán politikai, geográfiai, szociológiai-demográfiai vetületük van. Amit a (cseh)szlovákiai magyar nyelvű irodalomkritikában az 1970-es években Tőzsér Árpád, az 1980-as években Grendel Lajos, majd újabban Németh Zoltán írásai révén tapasztaltunk, ill. tapasztalunk, az egyértelműen az irodalomnak a társművészetek egyetemes szemléletéhez való felzárkózásaként értékelhető.
20. 20. Nagy Barna: i. m. 78. p.
21. 21. Uo. 79. p.
22. 22. Brogyányi Kálmán: i. m. 14. p.
23. 23. Brogyányi Kálmán: Moholy-Nagy László. PMH, 9. évf. (1930) 250. sz. (november 2.) 8. p.
24. 24. Brogyányi Kálmán: A fotográfia útja. Forum, 2. évf. (1932) 3. sz. 77–81. p.; 4. sz. 108–111. p.; 7. sz. 175–177. p.; 8. sz. 209–210. p.; 9. sz. 241. p., valamint lásd még az 5. sz. jegyzetet.
25. 25. Brogyányi Kálmán: A fény művészete. Bratislava–Pozsony, Forum, 1933. Értékelését lásd az 1. sz. jegyzet alatt.
26. 26. Brogyányi Kálmán: Szlovenszkói művészet prágai kiállítása. Forum, 3. évf. (1933) 73. p.
27. 27. Brogyányi Kálmán: Gondolatok az absztrakt művészetről. Forum, 5. évf. (1935) 2. sz. 69. p.
28. 28. Uo. 70. p.
29. 29. Brogyányi legfontosabb német nyelvű írásai a Forum utolsó évfolyamaiból: Armin Stern. Forum, 6. évf. (1936) 1. sz. 16–17. p.; Dr. Arthur Fleischmann. Forum, 6. évf. (1936) 2. sz. 38–39. p.; Ferenc Reichental. Forum, 6. évf. (1936) 88–89. p.; Der Maler Peter Pálffy. Forum, 7. évf. (1937) 40–41. p.
30. 30. Brogyányi Kálmán: A párisi világkiállítás. Forum, 7. évf. (1937) 7–8. sz. 41–43. p.; 9. sz. 49–54. p.; uő: Párisi világkiállítás. Munka, 10. évf. (1937/38) 56. sz. (1937. október) 1797–1802. p.
31. 31. Z. Pe¹ánek művészetéről és a Pe¹ánek–Moholy-Nagy párhuzamról: Passuth Krisztina: Tranzit. Budapest, Új Művészet Kiadó, 1996, 146., 180–184. p.
32. 32. Dufek, Antonín: Jaromír Funke (1896–1945) prùkopník fotografické avantgardy / Pioneering avant-garde photography. Brno, Moravská galerie, 1996.
33. 33. Tilkovszky Béla: Expresszionizmus a máglyán. Forum, 7. évf. (1937) 9. sz. 54–55. p.
34. 34. Pl. Gerevich Tibor: A felvidéki és kárpátaljai képzőművészek kiállítása. Szépművészet, 4. évf. (1943) 4. sz. 67–70. p.
35. 35. Brogyányi Kálmán: A visszatért és a Szlovákiában maradt felvidéki művészek. Felvidéki Magyar Hírlap (FMH), 2. évf. (1939) 53. sz. 20. p.; uő: A felvidéki művészek gondjai. FMH, 2. évf. (1939) 121. sz. 20 p.; uő: A szlovákiai magyar művészek albuma. Budapest, Pantheon, 1942, s. l.; uő: Magyar művészet Szlovákiában. In: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942. Budapest, Athenaeum, 1942, 159–168. p.; Magyar Album, IX. füzet 4–10. p.
36. 36. Brogyányi Kálmán: Magyar művészet Szlovákiában. In: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942. I. m. 160. p.
37. 37. Pl. Brogyányi Kálmán: A magyar művészet útja Szlovákiában. In: Szlovákiai Magyar Művészek II. országos kiállítása. Katalógus. Pozsony, Képzőművészeti Egyesület, 1941, s. l.
38. 38. Brogyányi Kálmán: Pálffy Péter festőművész. Pozsony, Képzőművészeti Egyesület, 1940, 15 p. + képmelléklet. /A Képzőművészeti Egyesület Művészkönyvei./
39. 39. Sziklay Ferenc: Kassa művészeti élete. Új Magyar Museum, III. köt. II. (VI.) füzet, 1943, 233. p.

(A téma kutatását és a tanulmány megírását a Domus Hungarica (Budapest) ösztöndíjjal támogatta [1999/2000] – H. G

Kocur László: A (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet (f)elé

Kelletlen dicsőség, inkább sajnálatos tény, hogy a szlovákiai magyar sajtó véleményformáló közéleti hetilapok tekintetében lényegileg kétpólusúnak nevezhető világának nagyobbik példányszámú lapjában, a Vasárnapban, e sorok írója volt az egyik – s itt a sajnálatos tény: egyedüli – ismertetője a Tóth László–Filep Tamás Gusztáv szerző- és szerkesztőpáros által jegyzett négykötetes monográfiának. A Szlovákiában megjelenő sajtóorgánumok közül tudomásom szerint még a Szabad Újságban és a Katedrában jelent meg egy-egy ismertetés. De a magyarországi recepció sem sokkal szélesebb, magam két mértékadó tanulmányt ismerek a könyvről, mindkettő szerzője Fried István. /1/ Sajnálatos tény, hogy Szlovákiában ez a feldolgozás eddig „csak” zsurnálkritikákat kapott, bár a zsurnálkritikát degradáló „csak”-ot mindenképpen árnyalni kell, hisz megfelelő keretek közt – noha gyakori felszínessége miatt magam nem vagyok feltétlen híve e műfajnak – talán van létjogosultsága, legalábbis ami a széles olvasóközönség /2/ tájékoztatását illeti. Ardamica Zorán egyenesen pozitív kontextust vindikál a zsurnálkritikának egyik írásában: „Jómagam nem szeretem a jó zsurnálkritika lenéző elválasztását a komolyan elemző nagyobb esszéktől vagy más tudományos tanulmányoktól, egyéb műfajoktól. (…) Sok komoly irodalomtudós örülne, ha tisztességesen megírt, olvasható, értékfeltáró, három-négy flekkbe mégis beleférő »zsurnálkritikát« volna képes hetente, esetleg háromnaponta (??? – K. L.) letenni a főszerkesztő asztalára, mert az csodával határos művészet!” /3/ Menyhért Anna pedig az Alföldben az eligazító kritikaírás által magára hagyott olvasó balsorsáról beszél. /4/ Talán – elégséges közös alapként – fogadjuk el a jó /5/ zsurnálkritika létjogosultságát, ez e sorok írójának nyilvánvaló érdeke is, hisz a Fórum Társadalomtudományi Szemle olvasóinak értelmezői közössége előtti megszólalását egyedül ez legitimálhatja: a(z esetünkben rossz) zsurnálkritika. A Vasárnapban megjelent, a Kocur László szerzőfunkcióhoz rendelt szövegek ugyanis nem azonosak a Kocur László szerzőfunkció által írott szövegekkel, azokban ugyanis terjedelem- s ezáltal értelemmódosító hangsúlyeltolódást is eredményező szerkesztői beavatkozásokra került sor, arról nem is beszélve, hogy a szerkesztői kéz az írásokat újraperiodizálta, s így azok II–I–IV–III. sorrendben jelentek meg /6/, globális kohéziójukat veszítve ezáltal; tulajdonképpen másik szöveg keletkezett, megszabadulva a szerző atyai kézjegyétől és minden intenciójától. Az e lapokon generálódó textus tehát új szövegként jelenti be magát a (cseh)szlovákiai magyar kultúráról folyó diskurzusba, ugyanakkor kénytelen tisztában lenni azzal, hogy a disszemináló írás által megnyitott szövegtérben „szövegek végtelen halmaza íródik egymásba folyamatosan” /7/, így akaratán kívül (?) is valamilyen viszonyt létesít az elő-szövegekkel.

Helyzetét tovább nehezíti önnön elő-szövegként való meghatározása, elő-pozíciója, melynek révén – mintha a szövegnek lehetne térben és időben előttje – az utóbb következő szövegekre kellene olvasási rendet ráverni /8/, kontextust teremteni. Ugyanakkor álnaivság volna, ha nem vennénk figyelembe előszavunk olvasót becsapó, tulajdonképpeni utószó mivoltát, hisz ez a szöveg próbál úgy viselkedni, mintha bemutatná a monográfiát, ill. az azt elemző tanulmányokat, holott azok textuálisan megelőzik őt. Így az előszó formája nem felel meg annak a formának, melyet elővételez.

Hegel is előrebocsátja A szellem fenomenológiája című művének elő-szavában: „Egy mű előszavában a szerző előre szokott bocsátani nyilatkozatot arról, milyen célt tűzött maga elé a műben, mi szolgáltatott okot arra, hogy ezt a művet megírja, s milyen viszony áll fenn véleménye szerint az ő műve és ugyanannak a tárgynak más, korábbi vagy egyidejű feldolgozásai között; – filozófiai művel kapcsolatban ilyen nyilatkozat nemcsak feleslegesnek látszik, hanem a dolog természeténél fogva éppenséggel helytelennek és céltalannak is.” /9/ Ily módon, helytelenségének, céltalanságának tudatában olvassuk tehát ezt a szöveget.

Végigtekintve a 0,1 méter terjedelmet kitevő szöveghalmazon, a mély empatikus készséggel rendelkező olvasó a mesebeli király pozíciójába helyezkedhet bele: nevezetesen az egyik szeme sír, a másik szeme nevet.

Az egyik szeme sír, mivel tudatosítani kénytelen, hogy hasonló jellegű komplex összefoglaló megírására az elmúlt nyolcvan évben nem történt próbálkozás. Nem történhetett? – így is feltehetjük a kérdést, hisz a (cseh)szlovákiai magyarság sorsát oly sokszor negatívan befolyásoló történelmi-társadalmi körülmények nagyban közrejátszhattak ebben (is).

Jobb-rosszabb, kisebb-nagyobb összefoglalók persze megelőzték ezt a nagy ívű vállalkozást, (a teljesség igénye nélkül) olyan művekre gondolok, mint az inkább politikatörténeti tanulmányokban bővelkedő Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből /10/; a megjelenésekor javarészt a politikai aktualitásával jeleskedő Jelentések a határon túli magyar kisebbségek helyzetéről /11/; a Gyüre Lajos által szerkesztett, területi szempont alá rendelt művelődéstörténeti összefoglaló a prágai tavasz évéből: A magyar kultúra 50 éve Kelet-Szlovákiában /12/; vagy éppen az egyediségével az érdekesség kritériumait bőven kimerítő rétegmonográfia a (szlovákiai) magyar irodalomtörténészek doyenjének tollából: Turczel Lajos: Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918–1938. /13/ Valamint olyan, a két világháború közt keletkezett írásokra, mint amilyenekből a Fazekas József által szerkesztett Vagyunk és leszünk /14/; az inkább eklektikus, mint tudatos szerkesztésű: A szlovákiai magyarság élete 1938–1942 /15/; a megtévesztő adattár címet viselő, de inkább esszéisztikus írásokban bővelkedő: A visszatért Felvidék adattára. /16/ Azonban az elsőség (el)vitathatatlanul a Tóth–Filep szerkesztőpárosé.

A mesebeli olvasókirály egyik szeme azonban továbbra is sír. Ha egy vitára érett közvéleményű közösség életében egy csoport arra vállalkozik, hogy feldolgozza a művelődés történetét, azt az ünneplés mellett parázs viták követik, kritikai pergőtűzzel. Ez elmaradt, s az utolsó, lényegileg „csak” mutatókat tartalmazó, tehát az első három kötet olvasási stratégiáit nem feltétlenül meghatározó, inkább az azokban való tájékozódást segítő, de állításaikat már felül nem író kötet megjelenése után egy évvel indul(hat) meg a tudományos vita. Pedig lényegesen kisebb terjedelmű könyvek, lényegesen kisebb számú közösségekben lényegesen nagyobb vitát váltottak ki, gondoljunk csak a Szombat című zsidó kulturális folyóirat főszerkesztőjének, Szántó T. Gábornak a Mószer című kisregényére, melyben a vallási vezetők és az állami besúgógépezet kapcsolata tematizálódik. A(z egyébként két kisregényt tartalmazó) 244 oldalas kötetet a kritikusok pozitív értékelése mellett óriási visszhang, felhördülés, értetlenkedés fogadta a magyarországi hívő zsidók szlovákiai magyarságnál lényegesen kisebb lélekszámú közösségében. Pedig regény mivoltával a fikcionalitás területén maradva nem kért dokumentatív jelleget magának.

Mint minden szöveg, A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 című monográfia is csak a befogadás által töltheti be funkcióját. Azaz igazi sikernek az minősülne, ha a negyedik kötet megjelenése nem egy alkotói folyamat lezárultát, hanem egy társadalmi folyamat kezdetét jelentené; ha különböző szakmai és „műkedvelő” fórumokon vita (viták) indulna (indulnának) róla. Erre most – kissé megkésve ugyan, de – esély teremtődött.

Ezért is nevet(het) a mesebeli olvasókirály másik szeme. De kapitális hiba volna, ha erre a feldolgozásra is kiterjesztenénk a pozitív értelemben vett regionalizmus helyett a (cseh)szlovákiai magyar kultúrára oly sokszor ránehezedő, csak negatív módon értelmezhető provincializmus értékközhelyét, mely szerint: kicsi, de a miénk, mint ahogy az annyiszor megtörtént már az elmúlt nyolc évtizedben. Erre Mács József is felhívta a figyelmet szándékában talán őszinte, de fölös indulatával visszatetszést keltő cikkében: „S a kritikusok senkit megbántani nem akarnak, hisz olyan kevesen vagyunk, s az egész egy kis család.” /17/ Bár Roland Barthes A műtől a szöveg felé című esszéjében arra figyelmeztet, hogy a szövegnek nem tartozunk semmiféle tisztelettel, mégis úgy gondolom, ha nem is a megfelelő tisztelettel, de a megfelelő módszerrel akkor közelítünk e négy szép kiállítású könyvhöz, ha magunkévá tesszük Kosztolányi Dezsőnek a bírálatról 68 évvel ezelőtt megfogalmazott, de még ma is időszerű gondolatait: „Egy viruló, egészséges fiatalembernek szívesen a szemébe mondom, hogy kissé sápadt, s a fogazata elhanyagolt. Hasonlóan vagyok egy remekművel is. Kipécézem legkisebb hibáit, és szenvedélyesen dühöngve szidom órák hosszat. Ha ezt egy avatatlan hallja, azt hiheti, hogy az egészet elvetem és ócsárolom.

Mit míveljek azonban, amikor egy fércművet raknak elém, s szerzője azzal a kétségbeesett rimánkodással kérdezősködik felőle, mint kedves halálos betegjeiről a rokonok, akik már tudják az igazságot, csak félnek tőle, s minthogy képtelenek még az önáltatásra is, tőlem várják, hogy hamis vigasztalással áltassam őket?

Az ilyen munkát csak dicsérni lehet és szabad. A haldoklóknak mindig azt mondom, hogy kitűnő színben vannak, s hozzátartozóiknak, ha kell, meg is esküszöm erre.” /18/

Nietzschei „interpretáló kalapácsot” tehát a könyveknek!

Miként az előszó, úgy a cím is problematikus utó-előtextus, mely különösen kiemelt jellegénél fogva, topográfiailag (is) fölérendelve, szükségképpen kontextualizálja a szöveget, s a tudományos kontextusban általában összefoglaló igénnyel is fellép. Így a cím „helyes” értelmezésével közelebb juthatunk textuális vágyunk tárgyához. A feldolgozás pontos címe, miként azt már leírtuk: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. Tehát ez a cím azt ígéri nekünk, hogy a négy kötetet olvasva feltárul a befogadó előtt a (cseh)szlovákiai magyar művelődés története. A cím szinte valamennyi lexémája – talán a névelőt leszámítva – önálló elemzésre volna érdemes (még tipográfiai szempontból is). Mi az hogy csehszlovákiai magyar? (Ön)meghatározás? Értékvonzatot is magában foglaló definíció? Földrajzi (?), geopolitikai (?), irodalmi (?), történelmi (?), művelődéstörténeti (?) kifejezés (?), fogalom (?), segédfogalom (?). Elmosódott jelentésű divatszó? Mi az érvényességi köre, van-e tudományosnak mondható meghatározása? Szellemi életünk égető kérdései ezek, melyeknek megválaszolására egy tudományos igénnyel fellépő munka kiváló lehetőséget kínál. A feldolgozás szerkesztőit régóta foglalkoztatja ez a kérdés. Különösebb filológiai tudás nélkül is ki lehet mutatni, szinte valamennyi közösen vagy külön-külön írott tanulmány- vagy esszékötetükben hangsúlyozottan vagy a háttérben, a szövegek mélystruktúrájában munkál ennek a meghatározásnak az igénye. Túlzás nélkül állíthatjuk, a végleges koncepció megfogalmazását legalább két évtizedes filológiai tájékozódás előzte meg. S noha a (Cseh)szlovákiában élő magyarság „speciális történelmi létezése” és a „nemzeti lét és öntudat természetes megnyilvánulásai” által determinált koordinátarendszerben a szerkesztők meghatározhatónak véltek egy „csehszlovákiai magyar” definíciót, elkerülhetetlennek bizonyult, hogy az egyes fejezetek szerzői a saját tudományterületük érvényességi körén belül specifikálják azt. Az átfogó, a munka egészére kiterjedő igénnyel a szerkesztők a fogalomba beletartozónak gondolják a „hajdani Felső-Magyarországnak a lakóhelye megváltoztatása nélkül, az első világháború után Csehszlovákiába került magyar lakosságát (miközben fogalommódosító erejűként nem vesszük figyelembe sem a későbbi – ideiglenes – határváltozásokat, sem a személyes életutak lakóterület-változtatásra kényszerítő fordulatait), illetve annak leszármazottjait, továbbá mindazokat a személyeket, személyiségeket, akik valaha is e közösség tagjai voltak (akár csak bizonyos történelmi periódusokban) és e közösség kultúrkörébe tartozónak vallották magukat, esetleg személyüket, eredményeiket e közösség vallotta saját kultúrkörébe tartozónak – tehát mindazokat, akik részt vettek (vesznek) a (cseh)szlovákiai magyar kontextusban.”

Érdekes e fogalom írásképe is, főleg ha egy történelmi folyamat (egyik) állomásaként fogjuk fel. A két világháború között keletkezett írásokban általában a „szlovenszkói”-t használták. A második világháború után egyértelműen a „csehszlovákiai” volt a politikailag helyes határon innen és túl (gondoljunk Görömbei András kiváló monográfiájára: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980). A rendszerváltozás hozta meg a különböző zárójeles-törtvonalas formáknak a létjogosultságot (noha magam A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995 címében a cseh/szlovákiai tördelést nem tudom pontosan értelmezni), mely valószínűleg azt hivatott érzékeltetni, hogy Csehországban állandó jelleggel a szlovákiai, lényegében homogén tömb(ök)ben élő magyar nyelvű lakossághoz képest mindig is [(csak) lélekszámában] jelentéktelen diaszpóra élt. A négy kötet borítóján a zárójelbe tett cseh halványabban van nyomtatva…

A „(cseh)szlovákiai magyar”-nál jóval egzaktabb, de egyértelműbben nem feltétlenül meghatározható a „művelődéstörténet” kifejezés. Ám ne kapjunk a tudomány mint ideológia /19/ valamely biztos, akadémikus bástyáját sejtető lexikon után, hisz a szerkesztők a monográfia rendszerén belül – természetesen vitára alapot adó módon – meghatározták, mivel kívánnak foglalkozni, mi minősül rendszerükben művelődéstörténetnek. A kötetek „…szándéka az, hogy párhuzamosan vizsgálja a (cseh)szlovákiai magyar kultúra (többször változó) rendszerét, folyamatait és produktumait, a társadalomtöredék népi kultúráját, viselkedéskultúráját, környezete, világa értelmezéséhez szükséges tudásanyagát, az általa létrehozott értékeket, illetve mindezek összeszövődéseit és átfedéseit.”

Ha jól olvasom, a művelődéstörténet felfogásukban a szinkróniával határos (a vizsgálódások felső határa 1998), diakronikus jellegű tudományos (jegyeket magán viselő) metaelmélet, melynek segítségével a (cseh)szlovákiai magyarnak nevezett kulturális rendszer (ezt a fogalmat azonban sajnos nem taglalják bővebben) leírását sikeresen elvégezhetőnek gondolják el. A monográfia előnyére vált volna, ha a szerzők pontosabban határozzák meg a művelődéstörténet fogalmát.

A kiadó a sorozathoz írott előszavában kijelöl egy meglehetősen tág értelmezői közösséget, akikhez szólni kíván: /20/ „elsősorban kutatók, művelődési intézmények, iskolák, könyvtárak számára készül” (ezt azonban az utóbb következő – nyilván gazdasági érdekeket is magában foglaló – „de minden érdeklődő haszonnal forgathatja” törli). Ha megfelelő apparátus állna a kutatók rendelkezésére, érdemes volna megvizsgálni, a kiadói intencióknak megfelelően hány (felvidéki) magyar könyvtár állományában található meg a négy kötet, de ugyanezt a vizsgálatot érdemes volna kiterjeszteni az iskolákra is. Mert mind a „műkedvelő”, „nem professzionális”, további felhasználást nem fontolgató érdeklődő olvasók, mind az iskolák diákjai haszonnal forgathatják e könyveket. A kiadó azonban kutatóknak is ajánlja ezt a munkát. Ebből az okból a kötetkoncepció(k) megtervezésekor érdemes lett volna átgondolni, hogy vajon a tudományos vagy az ismeretterjesztő megszólalásmód legyen-e az uralkodó a négy kötetben. Ebből a szempontból ugyanis a kötetekben szereplő tanulmányok nem egységesek. Némelyikük rendkívül empirikus jellegű, adatokban gazdag, azonban találkozhatunk ilyen fejtegetéssel is: „Az érsekújvári Stúdió Rt. multimediális seregszemléinek híre a világ számos országába eljutott. (…) Az Ifjú Szívek Japánban járt néhány évvel ezelőtt. A losonci színjátszók egy törökországi fesztiválon arattak sikert nemrégiben. A párkányi Rocky és Ritmus társastáncklub egyik műsorával Olaszországig jutott el. (…) Az 1989-es fordulat óta se szeri, se száma a szlovákiai magyar rockegyütteseknek.” (Kiemelés tőlem – K. L.)

Az ilyen ismeretek hasznosnak bizonyulhatnak egy átlagolvasónak, de a kutatót nem igazítják el. Érdemes lett volna a tartalomjegyzéket is egységesen kialakítani, ami az egyes fejezetek és alfejezetek számozását illeti, elősegítendő a könnyebb tájékozódást, mert zavaró, hogy háromféle megoldással találkozhatunk egy-egy köteten belül.

Az egyes kötetek tematikája a következőképpen alakult: az első kötet a csehszlovákiai magyarság történelmét, társadalomrajzát, demográfiáját, nyelvfejlődését, nyelvhasználatát, populáris kultúráját és egyháztörténetét mutatja be. A második kötet az oktatásügy, a közművelődés és a sajtó helyzetét elemzi. A harmadik kötet vizsgálódásainak tárgya az irodalom, a könyvkiadás, a tudományosság, a színjátszás, a képzőművészet, a zenei élet, a színpadi és népi tánc. A befejező (?), negyedik kötetben a különböző mutatók kaptak helyet.

A lehető leghangsúlyosabb helyre, nemcsak az első kötetet, de közvetve az egész monográfiát megnyitó pozícióba a történelmi összefoglaló került Szarka László tollából. Az alapos, adatgazdag tanulmány csak vázlatként minősíti önmagát, ám vázlat mivoltában is válasz a Popély Gyula által felvetett (nyilván szónoki) kérdésre: van-e szükség csehszlovákiai magyar történetírásra? /21/ A szerző hangsúlyozza, hogy a csehszlovákiai magyarság mint kisebbség „kényszerkisebbség”, s ebbéli minőségében a mindenkori (elnyomó) hatalommal szemben határozta/határozza meg önmagát. Szarka László rámutat a polgári demokratikus Csehszlovákia „igazi” arcára, „emberarcú nacionalizmusára”, s azt is kifejti, hogy a kommunista diktatúra négy évtizede milyen erkölcsi és hatalmi nyomásnak tette ki a csehszlovákiai magyarságot. ő maga hívja fel a figyelmet arra, hogy „külön fejezetet érdemelne az 1918-tól 1939-ig, illetve a második világháborút követően pár héten át ismét Csehszlovákiához került Kárpátalja” történelmének feldolgozása. Örvendetes, hogy a szerkesztők ezt a területi egységet is bevonták vizsgálatukba.

Nem eléggé kiemelhető érdeme Szarka tanulmányának, hogy rámutat: a csehszlovák államnak a nacionalista bosszúállás külső formájába burkolva számottevő gazdasági érdeke is fűződött az 1945–1948 (1949) közötti kitelepítésekhez. Erre a jelenségre Vadkerty Katalin kutatásai is felhívták a figyelmet. Fontos volna, hogy – az oktatási rendszeren keresztül is – ez a szempont tudatosodjon a felvidéki magyarság közvélekedésében: nem „csak” genocídium volt ez az időszak, de alaposan megfontolt, az államhatalom által levezényelt gazdasági bűncselekmény is.

Szarka László tanulmánya tényfeltáró adatgazdagságában is olvasmányos, a laikus olvasó számára is élvezhető, érthető. Azonban – mint ilyen laikus olvasó – helyenként aránytalannak találom az írást, furcsa például, hogy míg a Sarló másfél oldalt, a nem kevésbé jelentős – csak a kommunista diktatúra éveiben önmaga mítoszát a Sarlótól eltérően megteremteni nem tudó – Prohászka Ottokár Körök Szövetsége és a Magyar Akadémikusok Keresztény Köre csak egy mondatot kapott.

E két csoport törekvéseiről Molnár Imre tanulmánya számol be részletesen. Öszszefoglalója nagyon időszerű volt már, hisz a több vonatkozásában is – mint ahogy erre a különböző tanulmányok is utalnak – hézagosnak mondható csehszlovákiai magyar tudományosságnak az egyháztörténet sosem volt erőssége, különösen nem a második világháború után.

Kisebbségi tárgyú írásokban szinte közhelyszámba megy Reményik Sándort intését idézni: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát.” Molnár Imre az egyházak közösségszervező munkáját is hangsúlyozza; ill. hogy az ezen munka ellen irányuló (sajnos, gyakran sikeres) állami fellépésből mind az első köztársaság idején, mind a múlt rendszerben jelentős szellemi/lelki hátránya származott a szlovákiai magyar népességnek, nem beszélve azokról az esetekről, amikor a burkolt vagy kevésbé burkolt egyházüldözés oktatási intézményeket is érintett. Molnár Imre a történelmi egyházakat elemzi alapos tanulmányában, s csak sajnálni tudjuk, hogy a kisegyházak és szekták tevékenységére nem tér ki. Van tehát még bőven tennivaló a szlovákiai magyar egyháztörténeti kutatások terén.

Gyurgyík László a csehszlovákiai magyarság demográfiai, ill. település- és társadalomszerkezet szempontjából való alakulásának feltárását vállalta tanulmányában. A szociológiai kutatás számára azonban problémaként tételeződik a nemzetiség felvétele, részint mert „nem mindenki rendelkezik kialakult nemzettudattal”, részint pedig mert „egy adott történelmi pillanatban valamely nemzethez vagy nemzetiséghez való tartozás vélt vagy valódi előnyt, illetve hátrányt jelent”. Ennek függvényében az adatok korrekciójára kerülhet sor. Gyurgyík László tanulmánya által betekintést nyerhetünk a hatalom manipulatív praktikáiba is: a két világháború közötti csehszlovákiai népszámlálások során – hogy a magyarság lélekszáma statisztikailag alacsonyabb legyen – bevezették a zsidó és cigány nemzetiséget is. További, napjainkig érvényesülő politikai szempont, hogy a nyelvhasználati jogok korlátozhatósága végett 20% alatt tartsák, ill. „megfelelő” területi beosztással ezen küszöb alá csökkentsék a magyar ajkú népesség számát. A tanulmányhoz táblázatok és (sajnos nem színes) térképek járulnak.

Gyurgyík László írását Szabómihály Gizellának a nyelvhasználat törvényi szabályozásáról és a szlovákiai magyar nyelvváltozatokról írott tanulmánya követi. Tudomásom szerint hasonló, alapos, átfogó jellegű, a nyelvi jogok változásait figyelemmel követő értekezés még nem íródott. A jogtörténeti résznél lényegesen olvasmányosabb a dolgozat második része, melyben a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak a magyarországitól való eltéréseit vizsgálja, melyeket a kisebbségi helyzetnek és az aktív kétnyelvűségnek tulajdonít. Szabómihály Gizella rámutat, hogy a szlovákiai magyar standard eltérései messze nem olyan jelentősek, hogy végleges elszakadásról beszélhetnénk. A szerző szerint is veszélyes az „a tendencia, mely a magyar nyelvnek a nyelvhasználati színterek nagy részéről való kiszorítására irányul, s melynek következménye lehet a magyar nyelv presztízsének csökkenése, illetve a nyelvi leépülés”.

Liszka József dolgozata, mely a szlovákiai magyarság populáris kultúrájával foglalkozik, kulturális antropológiai hozadéka mellett módszertani szempontból is érdekes. Rámutat ugyanis, hogy a népi kultúrában a legtöbb kulturális jelenség átnyúlik az etnikai határokon, mondhatni független az etnikumoktól. Ilyeténképpen ezek a jelenségek nem szétválasztanak, hanem egymáshoz szorosan kapcsolódó kultúrköröket hoznak létre.

Liszka kutatásai felülírják azt a nézetet, mely szerint a felvidéki magyarság homogén tömböt alkot. Kutatásai afelé mutatnak, hogy a felvidéki magyarságnak „nincsen egységes populáris kultúrája, ez a műveltsége általában sem észak felé, sem dél felé, a jelenleg országhatárral elválasztott magyar nemzetiségű területek felé nem zárt”. (Kiemelés – K. L.)

A második kötet témakörei: az oktatásügy, a közművelődés és a sajtó. Az egyes tanulmányok szerzői: Popély Gyula, László Béla, Molnár Imre, Tóth László, Filep Tamás Gusztáv és Lacza Tihamér.

A csehszlovákiai magyar iskolaügy helyzetét Popély Gyula és László Béla ismerteti, s nem állítanak ki jó bizonyítványt. Popély a második világháború végéig követi figyelemmel oktatásügyünk kálváriáját, mert leginkább így lehet minősíteni annak viszonyait a tárgyalt időszakban. Különösen értékesnek tartom a fasiszta Szlovák Köztársaság oktatáspolitikáját elemző fejezetet, hisz nemzetiségtörténetünknek sokáig leginkább ez a hat év volt a fehér foltja. A bécsi döntés, a területek visszacsatolása nyomán bekövetkező eufória hatása alatt ugyanis néhány összefoglaló hajlamos megfeledkezni az ottrekedt csaknem 70 000 fős magyar kisebbségről

László Béla az 1945 utáni időktől napjainkig kíséri figyelemmel iskoláinkat, oktatásunk állapotát. Remények és csalódások – ez az első fejezet címe, melynek nyomán beleérezhetünk a világháború utáni zavaros, kusza periódus miliőjébe, annak nyitányába, a Kassai Kormányprogram, a bene¹i dekrétumok világába. (Egy ország politikai kultúráját minősíti, hogy ezek eltörlése még ma is vita tárgyát képezheti…) László Béla kutatásait az oktatási rendszer valamennyi szintjére kiterjeszti, az óvodáktól a felsőoktatásig. A befejező részben elemzi a pedagógusképzés helyzetét. Ez azért is fontos, mert értelmiségünk jelentős hányadát a pedagógusok alkotják.

Molnár Imre és Tóth László a közművelődés intézményes kereteit vizsgálja, Molnár 1945-ig, Tóth 1945-től napjainkig. Az 1945-ig tartó rész aprólékosan bemutatja a Csemadok indulásakor annak dogmatikus vezetői által „naponta” oktalanul bírált Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesületnek a működését, a helyi kezdeményezéseket, azok kulturális helyi értékét. A két világháború közötti öntevékeny csoportok működése napjainkban is példaértékű lehetne. Röviden ismerteti a cserkészmozgalom tevékenységét, valamint a könyvtári életet, annak működését és korlátait.

Tóth László nemrégiben Köz-művelődés-történet címmel háromszáz oldalas kultúrtörténeti szintéziskísérletet jelentetett meg. Ennek egyik oszlopa az e kötetben is szereplő tanulmány, melynek alcíme Szempontok és adatok… Tóth tehát sajátos szempontjai szerint szelektál, de miért ne tehetné ezt?! A tanulmány száz oldalán komoly tényanyagot sorakoztat fel a Csemadokkal, klubmozgalommal, olvasáskultúrával, énekkarokkal, táncegyüttesekkel, zenekarokkal kapcsolatban.

Filep Tamás Gusztáv és Lacza Tihamér sajtótörténeti kutatásai zárják a könyvet. Filep az első Szlovák Köztársaság végnapjaiig követi figyelemmel a sajtót. A tőle megszokott tömörséggel, de tömörségében is eligazító módon dolgoz fel mintegy negyven oldalon eszmetörténetet, tipológiát, jogtörténetet úgy, hogy közben értékel is, esetlegesen felülírva régebbi, ma már nem bizonyosan helytálló állításokat. Filep sajtótipológiája révén nemcsak a korabeli politikai viszonyokra derülhet fény, de az is nyilvánvalóvá válik, milyen jellegű sajtóra tartott igényt a csehszlovákiai magyarság. Ez további (olvasás)szociológiai vizsgálódások kiindulópontja is lehet. A tanulmány új szempontokat kínál, szemben a régi, túlzóan Fábry Zoltán-központú sajtótörténetekkel. Már Filep fejezetében szerepel Lacza Tihamér két írásával, melyekben a magyar nyelvű rádiózás történetét foglalja össze. Erről előtte meglehetősen keveset olvashattunk (a bibliográfiából kiderül: kéziratos forrásokból is dolgozott).

A kötetet lezáró fejezetben pedig a sajtó 1945 utáni állapotát ismerteti. Sajnos, a Gyepű Hangját és az Észak Szavát csak megemlíti; e szamizdat kiadványok öszszegyűjtése és közreadása pedig sürgető feladata lenne sajtótörténetünknek. Lacza hiteles képet fest a sajtó lehetőségeiről a kommunista diktatúra éveiben. Próbál rámutatni az újságírókra nehezedő nyomásra, mindennapi kis megalkuvásaikra, melyeket azonban egzisztenciális okokból meg kellett tenniük. A rendszerváltás utáni sajtót bemutató írásra erőteljesen rányomja a bélyegét, hogy a Meèiar-korszak alatt íródott, így a kelleténél talán kissé pesszimistább. A lapok seregszemléje után a regionális sajtó lehetőségeiről, valamint a rádiózás és televíziózás esélyeiről ír. Végkövetkeztetésként megállapítja: a jövő a magyar nyelvű regionális televíziózásé és rádiózásé (lehetne).

A harmadik kötetet Filep Tamás Gusztáv egészen kiváló tanulmánya nyitja, melyben a csehszlovákiai magyar irodalomról, könyvkiadásról, tudományosságról értekezik. Noha e három témakör összevonása nem volt túl szerencsés, ám nem szabad eltekintenünk attól a jelenségtől, hogy a kisebbségi művelődésben a különböző tevékenységi körök egymásba érnek, közöttük átfedések mutatkoznak. Amikor az olvasó beleássa magát Filep irodalomról szóló fejtegetéseibe, olyan érzése támad: ez az ember mindent tud a csehszlovákiai magyar irodalomról. Bár magam nem feltétlenül ezt az eszközrendszert tartom a legalkalmasabbnak az irodalomtörténet megírására, úgy gondolom, Filep Tamás Gusztáv tézisei részben az általa elvégzett alapkutatások, részben pedig a régi, ismert adatok/tények újrakontextualizálása miatt a jövőben megkerülhetetlenek lesznek a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozni kívánók számára.

A tanulmánykötet színháztörténeti részét Tóth László írta. Tóth színház iránti vonzódása közismert, ő volt az, aki (társszerzők nélkül!) feldolgozta a komáromi magyar nyelvű színjátszás történetét, de a Párhuzamok és kitérők című könyvének is nagyon értékes a színházzal foglalkozó fejezete.

Az itt közölt dolgozatában a színházat mint nemzetiségi öntudatunk természetes megnyilvánulását értelmezi, s ekként vizsgálja. Színháztörténet megírására törekszik, de munkája bőven tartalmaz politika- és társadalomtörténetet is; a felvidéki magyar közösségnek ugyanis meg kellett vívnia a harcát a magyar színházért az első köztársaságban éppúgy, mint a félmúltban. A szerző bemutatja, hogyan szólt bele a politika a műsorválasztásba, milyen engedményeket voltak kénytelenek tenni az egyes vezetők a működőképesség fenntartása érdekében. S aki színháztörténet megírásába fog, szükségképpen bele kell komponálja a magyar nyelvű színészképzés megoldatlan helyzetét is…

A Szlovák Nemzeti Színház balettegyüttesének egykori magántáncosa, majd dramaturgja, Vojtek Miklós a magyar–szlovák színpaditánc-művészeti kapcsolatokat összegzi a kezdetektől napjainkig. Külön fejezetben tekinti át a pozsonyi színpadi tánc történetét Csehszlovákia megalakulásáig. Takács András pedig a népitánc-mozgalom fejlődésének állomásait tekinti át. A legfontosabb koreográfusok és koreográfiák mellett az egyes évekhez kapcsolódóan közli a művészeti fesztiválok statisztikai adatait, a nézők és szereplők számát.

A zenei életről Duka-Zólyomi Emese ad számot. A fejezet rendkívül aprólékos, a munkásdalárdák és földművesénekkarok éppúgy tárgyát képezik, mint az operaélet. Említést tesz a kórusmozgalom intézményesült találkozóiról és a különböző zenei napokról. A hazai zenei élet általa jelesebbnek gondolt művészeinek és teoretikusainak katalógusával zárja a mintegy negyvenoldalas fejezetet.

A képzőművészetről a számtalan kiállítást szervező, újabban művészetpártoló alapítvány vezetőjeként is működő Farkas Veronika dolgozata számol be. A komáromi művészettörténész a 19. századra való kitekintéssel kezdi írását, melyből interpretációja szerint képzőművészeti életünk sok, máig ható jelensége levezethető. Bemutatja a két világháború közötti lényegesebb képzőművészeti központokat: Kassát, Besztercebányát, Körmöcbányát, Losoncot, Rimaszombatot, Rozsnyót, Nagymihályt, Komáromot és természetesen Pozsonyt. Kifejti: a(z egyébként jelentős érdemeket szerzett) szlovákiai magyar képzőművész-társadalom csak akkor fog létezni, ha erre képes lesz, mivel csak saját erejére számíthat.

A negyedik kötetben kapott helyet a csehszlovákiai magyar művelődéstörténet részletes és alapos kronológiája, a művelődés történetét elmélyültebben megismerni szándékozókat segítő bibliográfia, tárgymutató, névmutató, helynévmutató és helynévszótár.

A helynévszótárban ott találjuk a települések lehetséges megnevezéseit s a megfelelő oldalszámot: hol történt utalás az adott településre a művelődéstörténetben.

A névmutató félkövér betűvel közli azok nevét, akik különböző fokú (cseh)szlovákiai kötődésük okán valamilyen formában közvetlenül szerepet játszottak társadalmi életünk alakításában, szervezésében, s egyben jelzi legfőbb tevékenységi területüket is.

A tárgymutató a Csehszlovákia, illetve az 1938–1945 között Magyarországhoz csatolt felvidéki részekre eső magyar intézmények; szövetségek, szervezetek, társulások; tan-, művelődési és tudományos intézetek; műkedvelő és hivatásos művészegyüttesek, -csoportok; kulturális közösségek; pártok; kulturális rendezvények; lapok és folyóiratok; kiadók és könyvsorozatok jegyzéke.

A fentiekben – többszörösen kimerítve a parafrázis eretnekségét, mely ellen már az amerikai Új Kritika képviselői is felemelték szavukat – a naiv, érdeklődő, de nem szakértő olvasó szemszögéből közelítettem A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998 című monumentális monográfiához. Az utóbb következő, szakértő szerzők tollából származó tanulmányok majd eligazítást adnak az egyes tanulmányok elméleti súlyát illetően, valamint nyilvánvalóvá tesznek olyan problémákat, melyre egy ilyesféle pretextusnak nem tiszte kitérnie. E sorok írója csak remélni tudja, hogy a szlovákiai magyarság elkövetkező 80 (???) évének művelődéstörténetében az a fajta védekező attitűd, amely az 1918-tól napjainkig tartó időszakot teljességgel áthatotta, sokkal kevésbé lesz majd hangsúlyos. Bízzunk benne, hogy létrejöhet egy olyan magyar (netán közép-európai) művelődéstörténeti szintézis, melynek a (cseh)szlovákiai magyarság művelődéstörténete is integráns része lesz.

Kósa László: Gondolatok egy monográfia olvasásakor

Lehetetlen egy gazdag tartalmú, négykötetes, összesen 1426 oldalra rúgó, 14 szerzőtől 17 tanulmányt, kronológiát, könyvészetet és három mutatót tartalmazó kiadványt röviden, egységesen méltatni, elemezni. Ezért nem is vállalkozhatom másra, mint kérdések és szempontok felvetésére.

Igaza van a szerkesztői bevezetőnek. Nehéz olyan címet találni, amely teljesen, pontosan jelöli, miről is szól a könyv. Én sem tudok jobbat. Grafikailag találó a borító. Fekete az alap, van rá ok, de a cím színes, hiszen a művelődés, amiről a könyv szól, mégis sokszínű. A „cseh” szó pedig zárójelbe került, és halványabb. Nyolcvan évet egy ember emlékezete át tud fogni. Biztosan akadnak még néhányan, akik átélték a következő éveket: 1918–1920, 1938, 1944–1945, 1948, 1968, 1989, 1992–1993, s miközben ma is ott laknak, ahol születtek, hol ebben, hol abban az országban, a határnak hol emez, hol amaz oldalán, hol ilyen, hol amolyan rendszerben találták magukat. Hogyan születik, születhet ilyen viszonyok között kultúra, és milyen? A kultúra azok közé a társadalomtudományi fogalmak közé tartozik, amelyeknek igen sok meghatározásuk van. A szóban forgó négy kötetnek a kultúra fogalma viszonylag szűkebb, elsősorban a magasnak, hivatásosnak, elitnek nevezett művelődést öleli fel, melynek középpontjában a művészetek állnak. Ám emellett a „populáris regisztert” is megszólaltatja, a közművelődésről, az olvasásról, a könyvtárakról, a sajtóról, a néptáncmozgalomról is beszámol.

Elismeréssel emelem ki Liszka József vállalkozó kedvét, aki egyenesem populáris kultúráról ír, bár írhatna népi kultúrát is. De jól mérte fel, hogy ha a paraszti kultúrával többé-kevésbé azonosnak vett népi kultúráról értekezik, leginkább annak sorvadásáról tudósíthat, és nem tud majd mit kezdeni a közelmúlttal meg a jelennel. A népi kultúra eredeti tartalma szerint kulturális leszármazást jelöl, a populáris kultúra hordozóinak társadalomban elfoglalt helyét határozza meg. A kérdés persze ennél bonyolultabb. Liszka József Burke terminusát vette át, de az eredetileg kora újkori, nem pedig 20. századi fogalom. Kár, hogy nem fejtette ki bővebben elméleti megfontolásait. Kíváncsi lettem volna rá. Ugyanakkor Liszka József tanulmánya a négy kötet legtágabb kultúraértelmezése, amit én helyeslek, ráadásul olyan civilizációs területekre megy át, mint az életmód, anyagi kultúra, mentalitás stb. Ezeket ígéri a szerkesztői bevezető is, de a későbbiek során kevés nyomát találjuk.

A művelődéstörténet fogalmának tartalma úgyszintén nagyon vitatott. Jó lett volna, ha a szerkesztői előszó ebben is bővebben állást foglal. Elvi alapvetése meglehetősen szerény. Az első kötet ezek után a politikatörténetet, a demográfiát és a nyelvi helyzetet áttekintő tanulmányokat ad közre. Mindegyikre szükség van, informatívak is, de ezek egyike sem művelődéstörténet. Hiányzik viszont a művelődéstörténet ikertestvére, az önálló irodalomtörténeti fejezet. Az olvasónak meg kell elégednie azzal, ami különben nem kevés, de nem is elegendő, amit Szarka László, de főleg Gyurgyík László és Liszka József idevonatkozóan ír.

A négy kötet műveltségterületek szerint és kronológiát alkalmazva tekinti át tárgyát. De ha van külön fejezet a színpadi táncról, akkor bármily kevés is az anyag, lehetett volna külön a rádióról és a televízióról, feltétlenül a múzeumügyről, a könyvtárügyről, az egyesületekről és társaságokról, s nem biztos, hogy ezeket a területeket más fejezetekbe olvasztva kellett volna tárgyalni. Érdekes a Csemadok interpretálása. Benne is van a könyvben meg nincs is. Ismerem az ellenérzéseket, de ez a szervezet mégiscsak sokáig hordozta nevében a „kultúra” szót, bármily gyarló is volt. Tagjai valaha hivatalosan „kultúrtársak”-nak szólították egymást, ami egészen abszurd, de mégis reális helyzetet kifejező szóalkotás. Nem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a kötet az irodalmat, a tudományt és a könyvkiadást egy fejezetben tárgyalja. Az irodalom az adott közösség egyik legteljesebbé vált műveltségterülete és önkifejezésének központi formája, a tudomány viszont töredékes volt és maradt, végül a könyvkiadás mindkét területnél jóval többet ölel fel. A nyelvi fejezetben méltán nagy teret kapott a jog, de a nyelvhasználat, a nyelvi állapot mellette sokkal többet érdemelt volna.

A műveltségterületek bemutatásának alternatívája a problémakörök, kérdések elemzése. Hangsúlyozom, hogy az alábbi felsorolás nem állítja, hogy mindez nincs benne a műben. Többnyire megtaláljuk, de én az alábbi példákkal, ötletekkel egy másfajta megközelítésre utalok.

1. A kultúra integrációja, regionális kötődése. Az egykori Felső-Magyarország nagy múltú kulturális régió volt, de a szlovákiai magyarok csak egy részén élnek, ma már nem képviselik régi városi multikulturális hagyományát. A Felvidék eredetileg a túlnyomóan szlovákok lakta vidéket jelentette, aztán átpolitizálódott, a Felföld pedig inkább néprajzi tájfogalom. A kérdés az, hogy ilyen múlttal a szlovákiai magyar kultúra mennyire és hogyan integráns egység az egyetemes magyar művelődésen belül. A határok, államformák, országok változása következményeként e téren mi történt?
2. Figyeljék meg, hogy minden tanulmány politikatörténeti eseményeket alkalmaz periodizációjában, pedig a művelődéstörténetnek öntörvényei vannak, hat rá a politika, de általában nem mindig közvetlenül és egyidejűleg, hanem előbb vagy utóbb! A szlovákiai magyar művelődés történetének nincs belső periodizációja, csak külső, csak a politika által szorosan meghatározott korszakhatárai vannak. Lehangoló ez a konklúzió.
3. Izgalmas kérdés a csehekhez, a cseh kultúrához, Csehországhoz való viszony. Kezdődik az októbrista emigráció dicstelen szerepével, folytatódik a Masaryk és köre biztosította lehetőségekkel és sokféle őszinte, majd hivatalosan előírt érdeklődéssel. Liszka írja, hogy katonaként szinte minden magyar fiú hosszabb időt töltött távol szülőföldjétől, Csehországban. Vajon a „Prága segít Pozsonnyal szemben” illúziója hogyan működött a kultúrában? Az első köztársaságot felértékelték a magyar királyi adminisztráció és a csendőrség viselkedése, majd a hontalanság és a kommunizmus évei. És polgári mintaállamként jól tudta magát megjeleníteni a nemzetközi életben. Valóban teljes volt a parlamenti demokrácia, működött a Monarchiától örökölt ipar, az emberek viszonylag jól éltek, de volt határvita a lengyelekkel, volt kosúti sortűz, a hadsereg nem állt ellen Hitlernek, és hivatalosan nem létezett a szlovák nemzet. Nem csoda, hogy a szlovákok nyolcvan év sorsfordulóinak többségét a csehellenességben élték meg. Mi a vetülete mindennek a magyar művelődésben?
4. Mit jelentett Magyarország mint mindenkori anyaország, Budapest mint a szűkebb térség két világvárosának (a másik Bécs) vonzereje vagy kisugárzása? A kapcsolatot mindig külső tényezők szabályozták, ma ezek hiányát éljük, mondhatom azt is, előnyeit élvezzük.
5. Szerettem volna külön olvasni a magyar–szlovák kulturális érintkezés sokféle felületéről, mezejéről, érintkezési pontjairól. Erről évtizedekig szintén csak korlátok között lehetett nyilatkozni.
6. A kultúra különböző területei együttesen milyen befolyást gyakorolnak a közösség önazonosságának tudatára? (Részletekről természetesen szintén értesülünk a kötetekből.)
7. Van-e kulturális hivatástudata, küldetéstudata a közösségnek? Vagy ha ma nem ragadható meg, mi lett a sorsa a múltbelieknek? Ennek önálló taglalása ugyancsak fontos lehet.
8. Kulturális és történelmi helyzetérzékelés: a korábbi szociológiai felmérések talán segíthettek volna egy ilyen fejezet megalkotásában.
9. Az önálló hagyomány teremtése, a saját kánon, az emlékezet helyei: divatos témák. Az utóbbi négy-öt pontban fölsoroltak szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és sűrűn szerepelnek a kötetben az ide sorolható megállapítások. Én ezúttal az önálló szempontok felvetéséről beszélek.

Mi magyarországiak egy időben elnézőek voltunk a kisebbségi irodalmakkal, kultúrával, tudománnyal szemben. A kedvezőtlen politikai éghajlat miatt talán kikerülhetetlen volt ez a magatartás, de semmiképp nem helyes, rosszul felfogott pedagógiai célból eredve, mert nem szolgálta a minőséget. Nem is említeném, ha nem akarnám ezzel is kiemelni a négy kötet értékét. Ez a mű nagykorú, egyenrangú a maga nemében és „műfajában”.

Csakis üdvözölni lehet, hogy a szerkesztők és a szerzők éltek azzal a világtörténelmi léptékű lehetőséggel, ami 1990-ben Kelet-Közép-Európára köszöntött. A kötetekben fölmerült kérdésekről sosem lehetett olyan szabadon és őszintén értekezni, beszélni, mint ma. Ugyanakkor tisztázni kell a helyzetet, le kell szűrni az eredményeket a sokat emlegetett globalizáció, az információs forradalom, az európai egyesülés veszélyeivel és reményeivel kapcsolatosan is. Üdvözlendő, hogy a szerzők 1998-ig terjedően vállalkoztak az elemzésre.

Ugyanakkor el tudtam volna képzelni kedvezőbb légkört is, mint 1998-ban volt, amikor Szarka László a magyar–szlovák viszonyról azt írta, hogy az „a magyar közösség ellen irányuló korlátozó intézkedések miatt 1998 tavaszán ismét mélypontra zuhant” (I. k. 71. p.). Szabómihály Gizella pedig így fogalmazott: „A nyelvhasználattal kapcsolatos törvények áttekintése azt mutatja, hogy a mindenkori hatalom immár hetven éve arra törekszik, hogy a magyar nyelvet teljesen kiszorítsa szinte minden szintérről” (I. k. 151. p.). Mindig reménykedünk a helyzet jobbra fordulásában.

A kötetek szerzőinek többsége, Takács András „korelnököt” nem számítva, aki kissé memoárszerűen emlékezett a múlt évtizedekről, a középnemzedékhez tartozik. Magyarországiak, szlovákiaiak, áttelepültek és helyben maradók mind felnőttként élték át a legutóbbi nagy politikai fordulatot, és mögöttük van 1968 kijózanító élménye is. Nincs szükség sem nemzeti, sem kommunista pátoszra, elmúlt a messianizmus és a mítoszképzés ideje, adottak a reális szemlélet lehetőségei.

Ez a mű betölti feladatát, tudományos hitelességű, és a nagyközönségnek is szól. Azonban bőven maradt még tennivaló. Nemcsak részletesebb feltárásra, a területek tüzetesebb kidolgozására vagy a problémák szerinti megközelítésre gondolok, hanem további forráskutatásra is.

Elbeszélt történelem: A rendszerváltás évei: Szép Attila (Sándor Eleonóra)

(A beszélgetést Sándor Eleonóra készítette 1996-ban)

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzokönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy idoszak legfontosabb szereploi maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élo emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követoen külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebbol az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszeru interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevoi hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetotárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belolük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetoségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévo anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekrol lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfeleloen minden kutató számára elérheto lesz a közeljövoben.

– Szeretném, ha bevezetőként mondanál valamit a szüleidről, mivel foglalkoztak, honnan indultál?

– Édesapám kőműves volt, s az egyik építkezési vállalatnál dolgozott hosszú évekig, édesanyám pedig elárusítónő volt. A szűkebb családhoz tartozott a nagybátyám is, aki az államigazgatásban dolgozott. A nálam két évvel fiatalabb öcsém pedig a párkányi papír- és cellulózgyárban dolgozik villanyszerelőként.

– Tehát a szűkebb családból egyedül te kerültél egyetemre.

– Én és a nagybátyám.

– Miért választottad épp a magyar–történelem szakot?

– Mindig érdekelt a történelem, s amikor egyetemre jelentkeztem, ez a szakpárosítás tűnt a legmegfelelőbbnek. A fő motivációt azonban a történelem jelentette.

– A szlovák nyelv nem okozott problémát?

– Nem igazán, mivel akkor már jól tudtam szlovákul írni és beszélni is. A passzív nyelvtudásom pedig már az általános iskola óta jó volt.

– Mielőtt rátérnénk az egyetemi éveidre, még arra lennék kíváncsi, hogy otthon, a családban, amíg otthon laktál, a szüleid szoktak-e a politikáról beszélgetni? Például 1968-at szokták emlegetni?

– Hát nem igazán. A politika nem volt különösebben téma a családban.

– Újság járt a családba?

– A Szabad Földműves és az Új Szó vasárnapi kiadása. Ezenkívül a nagybátyám rendszeres előfizetője volt a magyarországi sportszaklapoknak.

– Milyen volt a középiskola?

– A párkányi magyar tannyelvű gimnáziumba jártam, ám a negyedik osztályt Selmecbányán végeztem el. Akkoriban ugyanis, ha valaki külföldön szeretett volna tanulni, akkor oda felvételizett, s az érettségi és az egyetemi felvételi vizsga után került ki valamelyik szocialista ország egyetemére vagy főiskolájára. Számomra a selmecbányai év nagyon fontos, meghatározó élményt jelentett. Én olyan osztályba jártam, amelyikben a Szovjetunióba való tanulmányokra készítettek fel bennünket. Selmecbánya két okból volt fontos számomra. Először is szlovák közegben voltam, ahová a gyakorlatilag steril magyar közegből kerültem. Szigorú, bentlakásos intézmény volt, s nagyon sokat kellett tanulni. Az ember a legtöbb segítséget a diáktársaitól kapta, s ez rendkívül összekovácsolta a társaságot. A másik ok pedig az volt, hogy megismerkedtem tulajdonképpen az egész Szlovákiával, mármint az emberekkel. Az egész országból voltak ott diákok, különböző társadalmi osztályokból és természetesen különféle nemzetiségűek. Nagy volt a nyomás mind az iskola, mind a tanárok részéről, sőt a városban sem igazán szerettek bennünket. Az összetartozás érzése ezért nagyon gyorsan kialakult közöttünk. Azért, mert magyar volt valaki, még senki nem nézte le, csak esetleg azért, mert felkészületlen volt. De megvolt a segítő szándék is. Tehát egy igazán jó közösség alakult ki szlovákok és magyarok között. Pedig nagyon nehezen beszéltem először szlovákul.

Az egyetem előtti másik állomást Tornalja jelentette számomra. Ez egy mezőgazdasági post secondary képzés volt, ahová azért mentem, mert a gimnázium után nem sikerült bekerülnöm az egyetemre. Ennek elvégzése nem okozott gondot, viszont az a perspektíva, hogy valamelyik földműves-szövetkezetbe megyek dolgozni, egyáltalán nem vonzott. Ezért próbáltam meg még egy utolsó lépésként, mielőtt elvittek volna katonának, a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarát. Jelentkeztem a magyar–történelem szakra. A felvételit történelemből jól megírtam, magyarra pedig felkészítettek.

– 1987-ben kerültél Pozsonyba?

– Nem, hanem 1986-ban. 1984-ben érettségiztem, 1984-től 1986-ig Tornalján tanultam, 1986-ban felvételiztem, és akkor kerültem az egyetemre, melyet 1991-ben végeztem el.

– Kollégiumban laktál?

– Igen, a malomvölgyi kollégiumban.

– Azért kérdeztem rá a kollégiumra, mert arra vagyok kíváncsi, hogy első- és másodéves korotokban milyen baráti társaságok alakultak ki. Mi szerint szerveződtek ezek a társaságok? A kollégiumi elhelyezés, az érdeklődés, avagy a szakok szerint? És te hová tartoztál?

– A legfontosabb, azt hiszem, az érdeklődési kör és a szak volt. Természetesen kialakultak fontos barátságok a közös nyári társadalmi munka során és a kollégiumi elhelyezés szerint is. Itt ismerkedtem meg néhány magyar szakossal, például Berényi Józseffel, Thor Zolival, Hajtman Bélával, Vörös Péterrel és Talamon Alfonzzal. Egy jó csapat volt a történelem szakosok évfolyama. Érdekes és tehetségek diákok voltak a történelem–filozófia, történelem–levéltáros szakosok között is. Elég, ha csak Dionýz Hochel, Boris Streèanský vagy Svetoslav Bombík nevét említem.

– De voltak közös programjaitok is?

– Az egyetemen kívül nem. Csak kollégiumi találkozások voltak meg beszélgetések. Illetve volt a futball, ami akkor rendkívül fontos volt számunkra. A magyar szakosok egy meglehetősen befelé forduló társaság volt, s engem akkor csak a tanulás érdekelt. Nem voltak kirándulások vagy más programok, legalábbis én nem szerveztem magamnak. A kivételt csupán az Örsújfaluban megrendezett nyári táborok jelentették.

– A József Attila Ifjúsági Klub (JAIK) mekkora szerepet játszott a szabad időd szempontjából?

– Az egy stabil program volt keddenként, de a JAIK-programok szervezésében különösebben nem vettem részt. Fontos helynek tartottam, ahol érdekes emberekkel ismerkedhettem meg. Fontosak voltak ezenkívül az itteni barátságokra, kapcsolatokra épülő kollégiumszerű önképzőkörök és többé-kevésbé rendszeres találkozások Öllős Lászlóval és Püspöki Nagy Péterrel. Ezek a politikaelmélet, a filozófia, valamint a történelem azon területeit érintették, amelyek kimaradtak a tananyagból. Számomra ezek rendkívül fontosak voltak, s nagyban hozzájárultak későbbi döntéseimhez.

– Ez mikor volt?

– Első- és másodéves koromban. Igazán élmény volt találkozni ilyen emberekkel.

– Visszakanyarodva még a baráti társaságokhoz: vissza tudsz arra emlékezni, hogy akár annak a szlovák társaságnak, amely az évfolyamhoz kötődött, akár a kollégiumi társaságnak, de akár a magyar tanszéken is, mi volt a beszédtémája, miről szoktatok beszélgetni?

– Elsősorban az egyetemről, a tantárgyakról, a vizsgákról. Aztán nagyon sokszor az olvasmányélményekről, azon belül is inkább a szakmáról, aztán voltak még olyan beszélgetések is, amelyeknek a témája a történelem volt. Persze szóba kerültek még más izgalmas témák is, mint például a második világháború vagy a szlovák állam. De ha te az ellenzékiekre, a disszidensekre gondolsz, én azokkal akkor nem kerültem igazán kapcsolatba. Hallottam Ján Èarnogurskýról, azonban Miroslav Kusýról és Franti¹ek Miklo¹kóról nem.

– Tehát ez nem vetődött fel a beszélgetések során.

– Nem. Nálam nem.

– Duray Miklós neve sem?

– Duray Miklós neve igen. A magyar disszidens vagy ellenzéki az egy más kérdés volt, arról azért többet tudtam. Közelebbi kapcsolatom is volt, még ha ez nem is volt egy tevékeny vagy személyes kapcsolat. Az igazság az, hogy a baráti köröm révén jutottam hozzá az információkhoz, illetve alakultak ki bizonyos kapcsolatok is. A munkában nem vettem részt még csak olyan formában sem, hogy például áthordtam volna tiltott, szamizdat kiadványokat a határon. Rendszeresen vásároltam Magyarországon olyan könyveket, melyek gyakorlatilag szamizdatnak számítottak. Magyarországon az ELTE már 1986-tól megjelentetett nálunk hozzá nem férhető könyveket, például a Medvetánc, a Századvég, a Fejlődéstanulmányok sorozat köteteit. A ELTE Jogi Karán volt egy kiváló könyvesbolt, ahol ezeket az egyetemi tankönyveket, kiadványokat vásároltam. Szamizdatot kölcsönkértem, illetve kölcsönkaptam Berényi Jóskától, Vörös Pétertől és Patus Jancsitól. Az első ilyen szamizdatélményem a Katynról írott könyv volt. Fontos volt még a Szabó Miklós tanulmánya a liberalizmusról, valamint a nacionalizmusról.

– Szóval Vörös Péteréktől tudtad, hogy ez létezik?

– Igen. Én inkább a pozsonyi Egyetemi Könyvtárba jártam, és olvastam. Abban az időben afféle tipikus könyvmoly voltam, és az olvasáson kívül tulajdonképpen csak sportoltam. Akkor kezdett el érdekelni a közép-európai zsidók története, az antiszemitizmus. Meghatározó élményt jelentett számomra a Fejlődéstanulmányok első kötete, amely A zsidókérdés és antiszemitizmus Közép- és Kelet-Európában címet viselte, valamint egy teljesen szubjektív élmény lereagálása, melyet egy elhagyott zsidó temető látványa váltott ki bennem Beckó vára alatt. Ekkor ismerkedtem meg az akkoriban már jelentős magyarországi könyvterméssel, valamint egy nagyon kedves jó barátom, Molnár Judit segítségével az Egyetemi Könyvtár nyilvánosság számára nehezen hozzáférhető könyveivel ebben a témában. Judit a könyvtárban dolgozott, és segített abban, hogy az egyébként többnyire hivatalosan megrendelt könyveket ténylegesen is megkapjam. A szakdolgozatom témáját is ennek megfelelően választottam meg. A Václav Jaroslav Klofáè-féle nemzeti szocialista párt antiszemitizmusáról szerettem volna írni. Később azonban kiderült, hogy ezt nem tudom megírni, mert nem tudtam németül, s így módosítani kellett a témát, s a párt antiszemitizmusának elemzése így csak a szakdolgozat egy fejezetét képezte. A többi fejezetekben a párt megalakulásáról, valamint első négy évéről írtam. Ezt elsősorban Al¾beta Sopu¹kovának köszönhetem, aki az egyetemen a harmadik évfolyamban Csehszlovákia történelmét tanította, és egy szemináriumot vezetett a két világháború közötti Csehszlovákia politikai pártjairól. Én a szociáldemokrata pártokat, valamint ezt a pártot választottam. Nagyon nehezen, szinte egyáltalán nem jutottam hozzá a szükséges anyagokhoz, ami nagyon felbosszantott engem. Al¾beta Sopu¹ková elküldött a Gunduliè utcába, a Párttörténeti Intézetbe, ahol végül el tudtam beszélgetni valakivel, aki anyagot is adott választott témámhoz. A témaválasztásban az is fontos szerepet játszott, hogy ez lehetőséget adott arra, hogy az ötödik évfolyam első szemeszterét Prágában a Károly Egyetemen végezzem. Hogy hogyan kerültem ki, az egy más kérdés. Ez elsősorban Rákos Péternek, illetve itt, a pozsonyi magyar tanszéken Jaroslava Pa¹iakovának köszönhető. ők is ösztönöztek, hogy próbáljam meg. Máig hálás vagyok ezért. Prága életem egyik nagy élménye marad. Igazi levéltári kutatás volt, a Klementínumban, a pártlevéltárban kutattam. És persze a téma nagyon érdekelt: a politikatörténet, a századvég és az antiszemitizmus.

– A hivatalos neve mi volt ennek a pártnak?

– Sok neve volt a fennállása során. Volt Cseh Nemzeti Szociális Párt (Èeská strana národnì sociální [1897–1918] – a szerk.), Csehszlovák Szocialista Párt (Èeskoslovenská strana socialistická [1918–1926] – a szerk.), Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt (Èeskoslovenská strana národnì socialistická [1926–1938] – a szerk.). Most is létezik, csak nem jelentős.

– Amit eddig elmondtál az egyetemről, abban a magyar tanszék, annak a tanárai egyáltalán nem szerepeltek.

– Jaroslava Pa¹iaková neve már elhangzott. Zalabai Zsigmondnak voltak még jó előadásai. Volt egy szemeszter, amikor – ha tudtam valamit verselemzésből, akkor azt nála tanultam meg – Balla Kálmán egyik verseskötetét elemeztük.

– Szóval a magyar tanszék nem ragadott különösebben magával…

– Nem. De én úgy mentem az egyetemre, hogy engem a történelem érdekelt, és ez meg is maradt bennem. Felmértem a dolgokat, és azt mondtam, hogy hát ez két olyan szak, melyet csak akkor lehet tisztességesen csinálni, ha az egyikre összpontosítok, a másikat pedig úgymond „viszem”. És én a történelmet választottam.

– Amit eddig elmondtál, abból kiderült, hogy volt a környezetedben néhány ember – szó esett a Vörös Péterről, Berényi Jóskáról –, akiknek az érdeklődése kiterjedt a „nem hivatalos” politikára is.

– Ott volt még a Patus Jancsi is, őt ki ne felejtsük. Jancsi volt a doyenje az egész társaságnak. Ami a disszidens vagy ellenzéki témát illeti, egyszer részt vettem egy találkozón, melyet valamikor a második évfolyam idején szerveztek meg, még mielőtt Duray Miklós kiutazott volna Amerikába.

– 1989 őszén már negyedéves voltál az egyetemen.

– Igen. Engem a politika a közélet, a könyvek és a sajtó szintjéig érdekelt. Másrészt viszont nem is igen vonhattak be engemet, mert alkalmatlan voltam, nem tartottak eléggé mozgékony, konspiratív embernek. Saját kapcsolataim sem voltak, s igazából nem voltam kellőképpen kommunikatív sem. őszintén szólva nem volt bennem belső késztetés az ilyen jellegű tevékenység iránt.

– A Néhány mondat sem került a kezedbe? Az már 1989 nyara volt.

– Lehet, hogy olvastam.

– Tehát megkezdődött az 1989/1990-es tanév. Az első akció, amely jelezte, hogy valami készülőben van, az éppen a pozsonyi diákok akciója volt. Te hogy szereztél erről tudomást? Tudtál az előkészületekről?

– Az a baj, hogy nem emlékszem igazán pontosan. Azt tudtam, hogy találkozgat egymással egy társaság. Köztük volt Svetoslav Bombík is, aki a későbbi események egyik főszereplője volt. De erről nincs több információm. Svetoslav Bombík egy felkészült ember volt, lehetett látni, szisztematikusan dolgozott. Emlékszem egyik konfliktusára az egyik történészprofesszorral, de a tanszék megtartotta őt. Tehát a történelem tanszékre nem szólhatok semmit.

– Valamilyen nézetkülönbségek miatt történt a konfliktusa?

– Amiatt, amit leírt egy évfolyammunkában. Szóval visszatérve az előkészületekre, azt hiszem, hogy tudtam róla, de nem mentem el. Így külön talán szóltak, talán megtudtam, már nem emlékszem. De úgy tudom, senki sem ment el közülünk. Ez november 16-án volt.

– Lecsapódott ez valahogy?

– Nem volt rá idő, hogy lecsapódjon, mert ez november 16-án volt, 17-én pedig elkezdődött az egész.

– November 17-én a prágai események történtek.

– Igen, a prágai események. Mi november 17-én JAIK-bálban voltunk, úgyhogy nem készültünk rá. Akkor még fontos esemény volt a gyertyás tüntetés. Nekem erről csak halvány emlékeim vannak. Emlékszem, hogy bejött egy feltehetően ©tb-s (az Állami Titkosszolgálat dolgozója – a szerk.) a tudományos ateizmus szemináriumra, és hazaküldtek minket. A szemináriumon már rebesgették, hogy valami készül. De nekem ezekről nem voltak pontos információim. Természetesen nem mentem haza, ahogy azt ajánlották. Ez csütörtökön volt, és pénteken lett volna a tüntetés. A tüntetésen nem vettem részt, de a belvárosban bent voltam, mert érdekeltek a történtek, és persze kíváncsi is voltam.

– Szóval november 17-én mulattatok.

– Igen, mulattunk. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy 17-én este rettentően megfáztam, és amikor kitört a forradalom, betegen feküdtem a kollégiumban.

– Mit értesz azon, hogy kitört a forradalom?

– Azt, hogy november 17-én a diákok fellépésével elkezdődött a bársonyos forradalom. Hajnalban visszajöttünk a JAIK-bálból, akkor elkezdtük hallgatni a híreket. A Szabad Európa Rádiót a kollégiumban rendszeresen hallgattuk. Este – legalábbis én úgy éreztem – az egész kollégium lázban égett. Hétfőn este jöttek vissza a hírekkel, hogy mi történt az egyetemen.

– Ez az első hétfő?

– Igen, ez az első hétfő volt. Akkor volt az első meeting (nagygyűlés – a szerk.) a Hviezdoslav téren, ha jól emlékszem. Azon sem vettem részt, csak hallottam róla. Szerdáig beteg voltam, és a kollégiumi szobámban feküdtem. Az egyetemisták, az évfolyamtársaim és a kollégáim minden nap felvonultak a térre. Aztán következtek a nagyobb meetingek a Szlovák Nemzeti Felkelés téren csütörtöktől.

– Akkor keltél fel az ágyból?

– Igen, addig én beteg voltam. Egész egyszerűen megfáztam, és náthás voltam. Olyan volt a hangulat, hogy a szobatársaim már bizalmatlanul tekingettek rám, s meg is gyanúsítottak, hogy szándékosan kivárok, és számításból nem akarok csatlakozni, színt vallani. Ez így utólag érthető is, hiszen mindenki, legalábbis körülöttem, egy kissé egzaltált idegállapotban volt. Én viszont egész egyszerűen lázas voltam, és képtelen voltam felkelni az ágyból. Csütörtökön voltam először a téren. Aztán esténként eljártam Berényi Jóskáék kollégiumi szobájába, ahol megbeszélték a következő napi teendőket.

– Tehát csütörtökön felkeltél, és elmentél a tüntetésre.

– Igen, elmentem megnézni, mi is az a tüntetés. Azt hiszem, akkor lépett fel először Alexander Dubèek a tüntetésen, de erre azért megesküdni nem mernék.

– A következő napjaid mivel teltek?

– Nem volt oktatás, mivel a diákok sztrájkba léptek, tehát nem tanult senki. Engem személy szerint egy idő után határozottan zavart, hogy nem tanulunk. Gondoltam magamban, hogy délután lehet forradalmat csinálni, de délelőtt azért inkább talán tanulni kellene valamit. Így a könyvtárba jártam, és újságot olvastam. Addig rendszeresen figyeltem a magyar, szlovák és cseh szaksajtót, már ami hozzáférhető volt az Egyetemi Könyvtárban. Sajnos ezt nagyon gyorsan abba kellett hagynom. Az egyik este elmentem a Csemadokba, ahol akkor már – azt hiszem, a bölcsészkar diákjai – megalakították a Magyar Diákszövetséget. Ezután pedig jöttek az ezzel kapcsolatos munkák. S egyszer csak azon vettem észre magam, hogy gyakorlatilag egész nap ezzel foglalkozom.

– Szóval csütörtökig hallgattad a többieket. De egy ponton mégis bekapcsolódtál a Diákszövetség szervezésébe. Hiszen nálad vannak az alapszabály-tervezetek…

– Igen, így is mondhatjuk, de csütörtökig egyszerűen nem volt kedvem semmit sem csinálni, és azt hiszem, ebben az is közrejátszott, hogy a kezdetkor nem voltam ott, például hétfőn az egyetem dísztermében. Másként éltem meg az eseményeket, és valószínűleg ez is okozta azt, hogy több időre volt szükségem, míg aktív szereplővé váltam. A Diákszövetség megalakítása Somogyi Szilárd, Berényi József és Vörös Péter érdeme.

– De nyilván valahol felvetődött, hogy kellene ilyen vagy kell-e ilyen…

– Persze, feltehetően ott a díszteremben vetődött fel. Én azonban ebben nem vettem részt. Amikor ez történt, azokban a napokban alakult meg az Egyetemisták Uniója, legalábbis az, amelyben elkezdett dolgozni S. Bombík, Z. Mistríková, F. Vagaè. Sztrájkoltak a művészek, sorra alakultak a különböző koordinációs bizottságok, bemutatkozott a Független Magyar Kezdeményezés (FMK). Amikor én elkezdtem a gyűlésekre járni, s kezdtem részt venni a Magyar Diákszövetség munkájában, ezek már mind megvoltak. A Magyar Diákszövetség már kész tény volt, csak persze még rengeteg munka volt hátra. Az talán egy lépéselőny volt, már ami a nevet illeti, hogy Magyar Diákszövetségnek hívták, nem pedig valamilyen koordinációs centrumnak, hiszen akkor mindent így hívtak. Az egyes karokon megalakultak a magyar diákok szövetségei, szervezetei, aztán később klubok lettek belőlük, önállósodtak.

– Létrejött tehát számos koordinációs bizottság, megalakult többek között az Egyetemisták Uniója. Hogyan támadt az az ötlet, hogy külön Magyar Diákszövetséget kell alakítani, miért volt erre szükség? Nem voltak erről viták?

– Természetesen voltak viták, de azt igazán nem tudom, kinek az ötlete volt ez. Az biztos, hogy nem az enyém. Egyesek számára az volt a fontos, hogy magyar, mások azt hangsúlyozták, hogy diákszövetség. Akkoriban olyan volt a hangulat, hogy voltak olyanok is az első hónapokban, akiket ez zavart, mondván, hogy miért kell külön Magyar Diákszövetség, miért nem lehetnek a koordinációs bizottságon belül a magyar diákok. Erre sem tudok választ adni, én a dolgokat majdhogynem készen kaptam. Egy döntés után léptem bele a dolgokba. Világos volt, hogy ez egy rendkívül fontos politikai lépés volt, és ezt megtették a többiek, Berényi József, Somogyi Szilárd és Vörös Péter.

– Kívülállóként hogyan láttad, miért éppen ezek az emberek kerültek az egész szerveződés élére?

– Egyrészt – s ez most talán kissé fellengzősen hangzik – ha valakinek valami kis elképzelése is volt arról, hogy mi folyik körülöttünk, mit jelent ez az egész, és hogy főleg mit kell tenni, akkor azok éppen mi voltunk. Azt hiszem, meghatározó volt, hogy ők kapcsolatban álltak a magyar ellenzékiekkel. Akik már korábban is foglalkoztak politikával, talán azon is elgondolkodtak, hogy mit lehetne tenni ellenzékiként, disszidensként. Erre talán készültek is. Szerintem rendkívül fontosak voltak a magyarországi kapcsolatok, a Széchenyi Kollégiumban lefolyt beszélgetések, fontos volt az onnan kapott szakirodalom. Továbbá fontos volt a magyarországi változások figyelése is. Sokan ott voltunk Balatonszárszón 1987-ben. Figyeltük a magyarországi változásokat. Naponta órákon át hallgattam a Magyar Rádió publicisztikai adásait. Olvastam a sajtót. Az is igaz viszont, hogy szinte semmit sem tudtam a szlovák ellenzékiekről. Sokkal nagyobb hatással voltak rám a magyarországi egyetemi kiadványok, sokkal jobban hatott rám az az egyetemi közeg, amellyel érintkeztünk. A Széchenyi Kollégiumba Németh Zsolt és a többi Fideszes járt, és hát ők is alakították azt meg. Rám rendkívül nagy hatással voltak az ELTE Jogi Karának és Bölcsészkarának a kiadványai. Egyiket-másikat úgymond rongyosra olvastam. Például Szabó Miklós tanulmányát a liberalizmusról. Itt ismerkedtem meg igazából azokkal a fogalmakkal, hogy individualizmus, demokrácia, konzervativizmus. Visszatérve a kérdésre, sok kiadványt tőlük kaptam kölcsön. Jó kapcsolatuk volt a szlovákiai magyar ellenzékiekkel, ami egy másfajta indíttatás volt. És hát figyelték a politikát, és az is fontos szempont, hogy Somogyi Szilárd kivételével történészhallgatók voltak. Ezek voltak a legfontosabb dolgok, a másik meg az, hogy végül is a bölcsészkaron kezdődött el az egész, illetve a művészeknél.

– Ha tehát azt kellene eldönteni, hogy miért éppen Somogyi Szilárd, miért éppen Jóska, Péter – ezek a kapcsolataik akkor már ismertek voltak, ezek segítettek nekik abban, hogy elfogadottak legyenek mint vezetők, vagy egyszerűen csak éppen ők voltak a legaktívabbak november 17-e után? Mennyire volt tehát közismert, hogy nekik van ilyen tájékozottságuk?

– Közismert volt róluk, azt hiszem, mindhármukról. Vagyis számomra ismert volt, de hogy ezt mennyire tudták a bölcsészkaron kívül, azt nem tudom megmondani, mert azt hozzá kell tenni, hogy igen belterjes világ volt a magyar tanszék és a bölcsészkar. Én például csak Hájos Zoltánt ismertem, aki jogászhallgató volt, és akivel, azt hiszem, a harmadik évfolyamban találkoztam a kollégiumban. Ezenkívül csak egy-két embert ismertem még a prágai és a brünni magyar diákok közül, akikkel az örsújfalui művelődési táborban találkoztam. A dologhoz persze az is hozzátartozik, hogy igény sem volt bennem, hogy a bölcsészkaron kívül megismerjek magyar diákokat. Körülbelül az a huszonöt-harminc ember, aki a JAIK-körökben mozgott, eljárt a művelődési táborokba, tudott egymásról, rendszeresen olvastak, azok tudták, hogy nekik (B. J, V. P.) van szamizdat irodalmuk, vannak kapcsolataik. Tudták, hogy járnak hozzánk a Széchenyi Kollégiumból Magyarországról, például Németh Zsolt.

– Ha megfogalmaznék egy olyan tételt, hogy a forradalom legelején azok kerültek a magyar diákok szerveződésének, mozgásának az élére, akiknek már volt valamiféle „előéletük”, akkor ezzel egyet tudnál érteni?

– Igen, ezzel egyet lehet érteni. Ez így van. Itt, Pozsonyban ez a Magyar Diákszövetségen belül így volt. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy azért nagyon gyorsan a Diákszövetség vezetésébe kerültek olyan diákok is, akiknek valószínűleg nem volt ilyen előéletük. ők a Műszaki Egyetemeken tanuló magyar diákok képviselői voltak. Itt elsősorban Pál Tibort és Litomericzky Nándort kell megemlíteni.

– És ezt hallgatólagos beleegyezéssel fogadták?

– Igen, s ez úgy történt, hogy miután megalakították a Magyar Diákszövetséget, a JAIK-ban rendszeresen találkozókat szerveztek, ahová az emberek eljártak meghallgatni, hogy hol mi történt, s hát ők is beszéltek, ők is tájékoztattak, hogy mit csináltak, mi történt a saját egyetemükön, karukon. Ez afféle informálódás, véleménycsere volt, s aztán próbáltak a jelenlevők kiötleni valamit, hogy mit kellene most tenni, próbáltak reagálni dolgokra. Ebben persze nem volt valamiféle komoly tudatosság, én legalábbis nem emlékszem arra, hogy valaki közülünk tudatosan készült volna a rendszerváltásra. Az igaz, hogy 1989 szeptemberében voltunk a Széchenyi Kollégiumban, s ott felvetődött, hogy egy-két ember menjen át afféle tréningre, ellenzéki politikusképzésre. Közülünk akkor Somogyi Szilárd és Berényi Jóska neve került szóba. Ez végül is nem valósult meg. De aztán olyan gyorsan jöttek a dolgok, hogy erre egyszerűen senki sem tudott felkészülni.

– Ez a JAIK-ban zajlott?

– Igen, ez a JAIK-ban zajlott. S később a Diákszövetségnek volt a Csemadokban egy irodája.

– Zárjuk le most ezt a részt a Csemadok-beli nagy találkozóval!

– Én azon a nagy találkozón nem vettem részt. Én sok fontos dologból kimaradtam, mert minden hétvégén hazautaztam, s ez tudtommal péntek délután volt. Hétfőn mindig visszajöttem Pozsonyba. A Diákszövetségben dolgoztam, s szinte kizárólag a háttérben. Részt vettem a kiáltványok, dokumentumok kidolgozásában és a szervezet bejegyeztetésében, ami az alapszabály kidolgozását és a Belügyminisztériumban történő bejegyzését jelentette. Inkább írtam, és eljártam a Belügyminisztériumba bejegyeztetni az alapszabályt, mint hogy szervezzek vagy gyűléseken lépjek fel.

– Akkor a következő beszélgetést folytassuk ott, amikor a Diákszövetség már valamiképpen intézményesült, amikor tag lettél. Rendben?

– Rendben, de ez elég nehéz lesz, mert bár a Diákszövetség sokáig létezett, ám nem volt bejegyezve a Belügyminisztériumban.

– Akkor majd ezt elmondod.

– Erre elég jól emlékszem. Ténylegesen létezett, voltak dokumentumai, amelyeket a saját nevében kiadott, de nem volt bejegyezve, azaz jogilag nem létezett. A Diákszövetség bejegyeztetésén akkor kezdtünk el gondolkozni, amikor megindultak a Szocialista Ifjúsági Szövetség (SZISZ) vagyona körüli viták, amelyeken megjelentek az ifjúsági szervezetek képviselői. Mi is megjelentünk ott, és mindig ki akartak dobni bennünket, mert kérték tőlünk a bejegyzésről szóló iratokat, az alapszabályt stb. Hogy mégsem dobtak ki onnan bennünket, azt a Zuzana Mistríkováéknak köszönhetjük.

Már sokszor elgondolkoztam azon, hogyan kerültem bele az egészbe, hogy ez véletlenszerű volt-e, avagy sem. Ez ma már teljesen mindegy, ám az, hogy miért érdekelt és miért csináltam, miért csinálom akár most is – nos erre az a válaszom, hogy szeretek jól informált lenni. Másrészt pedig megvolt bennem az az igény, hogy értsem a körülöttem zajló folyamatokat, társadalmi eseményeket. Egyszer Öllős Lacitól megkérdeztem, miután az egyik szokásos kollégiumi látogatására a malomvölgyi kollégiumba felutazott, hogy miért csinálja ezt, hiszen nős, dolgozik, s idejön a szabad idejében, s még pénzt sem kap érte. Nem igazán volt számomra logikus, hogy ha valaki nem egyetemista, akkor miért csinál ilyen dolgokat. Erre ő azt mondta, hogy szerinte létezik egy ilyen társadalmi igény, és ő ezt szeretné lereagálni. Ezt akkor számomra nagyszerűen megfogalmazta. Szóval tényleg volt a baráti körömhöz tartozó emberekben egy ilyen igény, hogy még amellett, hogy szakirodalmat olvastak, megpróbálták rendszerezni és értelmezni azt is, ami körülöttük történik, még ha nem is értik meg teljesen, még ha különösebben nem is érinti őket, de volt egy ilyen igény, hogy ha a sajtót elolvassák, akkor tudják, hogy mi van a sorok mögött. Tehát ez bennem is megvolt, mindvégig megvolt. A másik dolog meg…, ám ennek kapcsán még egyszer visszatérnék egy megjegyzés erejéig Selmecbányához. Selmecbányán az embereket politikusoknak képezték ki. Volt egy osztály, amelyben az embereket profi politikusnak képezték, pártkádereknek pártiskolába. Persze minden osztályban nagyon szigorúan vették a munkásmozgalom-történetet, a polgári nevelést, vagyis az állampolgári ismereteket meg efféléket. Rendszeresen folytak a sajtóelemzések, melyeken be kellett számolni arról, hogy mit olvastál a Pravdában, és be kellett számolni arról, mi történt a világban. Ezeket én mindig is szerettem, és érdekeltek. Mindig végigolvastam a Pravdát. Azok a kollégáim pedig, akik politikai szakra, diplomáciára jelentkeztek, mivel ők ezt ott tanulták, megtanítottak értelmezni a cikkeket is.

– A múltkor addig jutottunk el, hogy kitört a forradalom.

– És te azt kérdezted, hogy miért forradalomnak mondtam. Hát ez a terminus technicus, ezt így nevezik a szakirodalomban.

– Igen. A múltkor az is kiderült, hogy te olyan mozgalmi akciókban, mint a vidéki iskolák látogatása, tagok beszervezése és ehhez hasonlók, nem igazán vettél részt. Részt vettél viszont a különböző dokumentumok kidolgozásában. Részed volt az első akcióprogram kidolgozásában is?

– Két dokumentum volt az elején. Az első az akcióprogram, hogy mit akarunk, a másik meg egy öndefiníció, hogy mi is az a Diákszövetség. Igen, részt vettem mind a kettőnek a kidolgozásában.

– Volt valamilyen minta, ami szerint dolgoztatok?

– Minták voltak, az FMK a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen – a szerk.), valamint a Fidesz és részben az SZDSZ hatása volt ezekben kitapintható.

– És amikor ezeken az anyagokon dolgoztatok, vagy amikor a Diákszövetség alakult, próbáltatok egyeztetni a többi magyar diákkal, a prágaiakkal, a brünniekkel?

– Igen, természetesen. Erre mindig nagy hangsúlyt fektettünk.

– A korabeli sajtóból az derül ki, hogy például a prágaiak nem értettek egyet a Magyar Diákszövetség megalakításával.

– Igen, az első problémánk abból adódott, hogy akkor mindenki koordinációs bizottságokról beszélt, széles nemzeti összefogásról. És megfogalmazódott az a kifogás, hogy miért kell azonnal specifikálni a Magyar Diákszövetséget. Sokan fölöslegesnek tartották azt a jelzőt, hogy magyar, mivel minden más egyetemista és egyéb szerveződés próbálta elkerülni azt, hogy nemzetileg specifikálja magát. Mi pedig kezdettől fogva behatároltuk magunkat azzal, hogy ez egy magyar diákszövetség, amely magyar diákokat tömörít. Ez elég jelentős elhatározás volt egy-két nappal november 17-e után, amikor még csak koordinációs központok meg bizottságok voltak.

– Visszatérve a kérdéshez, sokszor voltak egyeztetések. Jómagam is többször voltam Prágában. De igazából ezek az egyeztetések akkor gyorsultak fel, amikor próbáltuk tényleg megszervezni a Diákszövetséget, tehát az alapszabályt megalkotni, valamiféle struktúrát létrehozni. A problémát alapvetően az okozta, hogy egészen más helyzetben voltak, más politikai súllyal és optikával és természetesen más igényekkel rendelkeztek a magyar diákok például Prágában, és más helyzetben voltunk mi Pozsonyban.

Az alapszabály körüli viták rendkívül fontosak voltak, ennek kidolgozásába mindent beleadtunk, amit tudtunk. A struktúra, amit elfogadtunk, s amire bejegyezték, nagyon sok és rendkívül izgalmas vitán ment át. Sok-sok kérdést meg kellett oldani, hogy a Diákszövetség tisztázni tudja a viszonyát más szervezetekhez, a középiskolásokhoz, az egyetemista klubokhoz. Persze sokféle elképzelés volt, és természetesen minden nagyon kiforratlan volt. Amikor én otthagytam a Diákszövetséget, az egész még mozgásban volt. Ezután még két közgyűlésen vettem részt. Az egyik Érsekújvárott volt a Csemadokban, melyet Pál Tibor szervezett meg.

– A májusi?

– Igen, ez májusban volt. Azon elég sokan voltunk.

– Hogyan kerültek oda a küldöttek?

– Az egyetemi klubokra és a középiskolai alapszervezetekre épült a struktúra, tehát a küldöttek ezeket képviselték.

– Amikor elkezdődött az intézményesülés, tehát amikor kiderült, hogy iroda, írógép, számítógép kell, akkor még mindig az eredeti mag dolgozott a szövetségben?

– Igen. Az első ember, a legismertebb kezdetben Somogyi Szilárd volt, aztán Berényi Jóska és Vörös Péter. Habár Péter valamikor télen kivonult a Diákszövetségből. Ez valamikor január vagy február táján volt. Még ott a Csemadokban. Berényi Jóska, Pál Tibor, Litomericzky Nándor és Hájos Zoli és természetesen Somogyi Szilárd dolgozott akkoriban a legtöbbet.

– Az első közgyűlésen, ahol tulajdonképpen az első formális vezetés kialakult, volt átalakulás?

– Erre nagyon rosszul emlékszem. Nem is én szerveztem, meg valahogy az egész nagyon gyorsan kitörlődött belőlem. De azt tudom, hogy ezeket az embereket választották meg az egyes posztokra.

– Hogy a Diákszövetségnek konkrét ügyekben milyen szerepe volt, az eddig a SZISZ-vagyon felosztása kapcsán merült fel. Nem esett még viszont szó arról, hogy milyen szerepe volt az egyetemi és a tanszéki vezetésváltásban.

– Az egyetemi dolgokat illetően nem tudom, mert oda Somogyi Szilárd volt delegálva, ő járt a koordinációs tanácsba, ahol a Diákszövetség alanyi jogon kapott egy helyet.

– De azt talán követni tudtad, hogy a magyar tanszéken mi történt?

– Hát egy tanszéki gyűlésre emlékszem. Ennek, azt hiszem, csak egy programpontja volt, mégpedig Fónod Zoltán visszahívása.

– Hogyan fogadta a tanszék a Diákszövetség megalakulását, milyen volt a hangulat a tanszéken?

– Azt hiszem, a diákok nyomására lett Zalabai Zsigmond a tanszékvezető.

– Miért esett a diákok választása éppen Zalabai Zsigmondra?

– Mert igazából ő volt a legperspektivikusabb. Ezenkívül bíztak is benne, népszerű is volt, jó órákat tartott, elhitték a diákok, hogy képes megreformálni a tanszéket, új embereket hozni. Ezek voltak a legfontosabb érvek. De fölmerült még Popély Gyula neve is, ha jól emlékszem, akit ugyancsak tanszékvezetőnek akartak. Én akkoriban már az egyetem befejezésével, a szakdolgozatommal foglalkoztam.

– Ebből az következik, hogy a diákszövetségi megbeszéléseken a tanszéki reformról nem esett szó?

– Természetesen igen.

– Személyi kérdésekről vagy általában az egyetemi reformról?

– Ez utóbbiról is, de konkrétan inkább csak a tanszékről.

– Ezt azért kérdeztem, mert nem világos számomra, hogy a tanszékvezető cseréje mennyire kapcsolódott a Diákszövetséghez? Vagy ez a diákok spontán akciója volt? Mennyien voltak a tanszéki diákok közül a Diákszövetségben?

– Erre nem tudok válaszolni.

– Azt mondtad, hogy két közgyűlésen vettél részt. Az elsőn, a májusin…

– Igen, és aztán volt még egy közgyűlés október végén Párkányban. Én akkoriban már Prágában voltam. Csak a közgyűlésre jöttem haza, részt vettem rajta, de én abban semmilyen részt nem vállaltam, sem a szervezésben, sem az előkészítésében. A nyáron szerveztem egy konferenciát az FMK-nak A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája címmel. Ez sok energiámat lekötötte.

– 1990 nyarán?

– Igen, 1990 nyarán. Amikor január közepén visszajöttem Prágából, akkor megint csak az egyetem és a szakdolgozat volt a legfontosabb számomra. Nem jártam a gyűlésekre, s nem vettem részt a Diákszövetség munkájában sem. Akkoriban Pál Tibor dolgozott a legtöbbet a Diákszövetségben. Rendkívül sikeresen tevékenykedett az ifjúsági kerekasztal-megbeszéléseken is, ahol maga mögött tudva a magyar lobbyt, nagyon komoly politikai befolyásra tett szert. Jó szervező volt, és emellett nem csupán politikai, hanem gazdasági érzéke is volt. Létrehozta a Diákszövetség irodáját, s később szerzett egy autót is a szervezetnek.

Aztán volt még egy közgyűlés májusban, amely tulajdonképpen a Diákszövetség végét jelentette. Nem csupán azért, mert az alapító tagok és a meghatározó egyéniségek kivonultak a Diákszövetségből, hanem azért is, mert a később ebből alakuló Diákhálózat egészen más utat járt be, mint amit mi akkor a Diákszövetségben szerettünk volna. Azt hiszem, az volt a konfliktus lényege, hogy a Diákszövetség diák- és ifjúsági érdekvédelmet is felvállaló társadalmi-politikai kérdésekben megnyilvánuló szervezet lesz-e, vagy pedig megmarad a diákkörök afféle laza ernyőszervezetének. Ami végül is a Diákhálózat lett. A velünk szemben megfogalmazott kritika lényege az volt, hogy a Diákszövetség túlságosan formális, a vezetői túl sokat törődnek a szlovák szervezetekhez fűződő kapcsolatok ápolásával, az ifjúságpolitikával. A mi ellenzékünk programja viszont az volt, hogy vissza kell térni a régi időkhöz, és klubokat kell szervezni. Azt hiszem, túl gyorsan hoztunk döntést, és sajnos nem igazán sikerült végiggondolni a következményeket. Én a magam részéről már inkább kívül voltam az eseményeken, és nem is igazán értettem, hogy mit is akarnak az elégedetlenkedők. Ennek megfelelően viselkedtem, és emiatt joggal neheztelt rám Berényi Jóska és Pál Tibor. Ezt a magatartást és döntést életem egyik legnagyobb hibájának tartom.

– Egy dolog érdekelne még, az, hogy a te egyetemi éveidre volt-e akár pozitív, akár negatív befolyással az, hogy te azok között voltál, akik megalapították a Diákszövetséget?

– Igen, biztosan, ám itt inkább csak a pozsonyi magyar tanszékre kell gondolni. Én, azt hiszem, jó előmenetelű diák voltam – legalábbis a magyar nyelvtan és irodalom kivételével. Engem elsősorban a tanulás érdekelt. Ez a bársonyos forradalom alatt is így volt. Nekem meg se fordult a fejemben, hogy a politika miatt abbahagyjam az egyetemet vagy akár csak halasztást kérjek. Ez már csak azért is így volt, mert az egyetemet körülbelül a harmadik évfolyamtól kimondottan untam, és alig vártam, hogy végezzek, hogy végre dolgozhassak, s ezért ennek rendeltem alá mindent. Így talán érthető az is, hogy egy idő után úgy éreztem, nem vonz különösebben az, hogy én a diák- vagy ifjúsági szövetség vezetője legyek. Nem tudtam elképzelni azt sem, hogy például parlamenti képviselő legyek. Ez a kooptálások során merült fel 1990-ben. A politikus alakítani akarja a közegét. Bennem akkor ez az igény nem volt ilyen erős. Engem ennél a dolgok, folyamatok értelmezése, figyelése jobban érdekelt.

– Az egyetem utáni pályafutásodat mennyire határozták meg ezek az események?

– Teljes mértékben, azt is mondhatom, hogy behatárolták a pályámat.

– A baráti kapcsolatokon keresztül, vagy más szempontból is?

– Nem csak a baráti kapcsolatokon keresztül, bár ez nagyon fontos, hiszen ez mindig több volt, mint munka. Későbbi, 1991-es pályakezdésemben a Diákszövetség, a baráti szálak, amelyek ide kötöttek, meghatározóak voltak abban, hogy a Szlovák Köztársaság Kormányhivatalában helyezkedtem el.

– Tehát valahol itt kereshető az oka annak, hogy most a Magyar Polgári Pártban dolgozol?

– Igen, természetesen. Úgy gondolom, ez logikus folytatása annak, amit 1989–1990-ben a Diákszövetségben végeztem, és amire tulajdonképpen egyetemi tanulmányaim során készültem.

Popély Árpád: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1947—1949)

1947

1947. január 9.
– Robert Pobo¾ný rozsnyói megbízott püspök levelet küld Josef Berán prágai érseknek, amelyben közbenjárását kéri, hogy legalább a szokatlanul erős téli hidegben szüneteltessék a magyarok csehországi deportálását: „Embertelenség, amit teszünk, még a rendőröket és a katonákat is elgondolkoztató embertelenség.”

1947. január 19.
– Érsekújvárban tanácskozást tart az illegális Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége. A tanácskozás résztvevői úgy határoznak, hogy a szlovákiai magyarok csehországi deportálása elleni tiltakozásul írt memorandumukat, melyet korábban már eljuttattak Edvard Bene¹ köztársasági elnökhöz, Klement Gottwald miniszterelnökhöz, a CSKP elnökéhez; Jan Masaryk külügyminiszterhez, Vladimír Clementis külügyi államtitkárhoz, Viliam ©iroký miniszterelnök-helyetteshez, az SZLKP elnökéhez, Gustáv Husákhoz, a Megbízottak Testülete elnökéhez és Mikulá¹ Ferjenèík belügyi megbízotthoz, de amelyet a címzettek válasz nélkül hagytak, elküldik Sztálin, Molotov, Visinszkij és Vorosilov szovjet állami és pártvezetőknek, Tito jugoszláv vezetőnek, a belgrádi Borba című lapnak és a Tanjug jugoszláv hírügynökségnek. A dokumentum 18 aláírója a következő: Pénzes József (Érsekújvár), Fábry József (Kassa), Pálenyik Ferenc (Érsekújvár), Bozsóky Lajos (Komárom), Kapacska István (Érsekújvár), Molnár János (Tornalja), Máté István (Gúta), Kuczik József (Királyhelmec), Nagy Béla (Øezno), Barczay János (Kamocsa), Csutor Ede (Rimaszombat), Madarász Vince (Øezno), Ölvecky József (Érsekújvár), Major Sándor (Szécsénke), Győri János (Csúz), Marusinetz István (Érsekújvár), Baltay Pál (Érsekújvár) és Szalay István (Diószeg).

1947. január 22.
– A Szlovák Szakszervezeti Tanács (Slovenská odborová rada) tisztségviselői a szakszervezeti tagság jogát javasolják a munkaviszonyban lévő magyar és német dolgozók számára. A Szakszerzetek Központi Tanácsa (Ústredná rada odborov) elutasítja a javaslatot, inkább lemond arról az erőről, amit a 80 000 magyar dolgozó felvétele jelentene.

1947. január 25–26.
– Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár Pozsonyban titkos tárgyalásokat folytat a lakosságcsere megkezdéséről. A magyar fél ennek előfeltételéül a magyarok csehországi deportálásának leállítását szabja, a csehszlovák álláspont szerint viszont előbb meg kell egyezni a lakosságcsere gyakorlati lebonyolításáról, s csak utána kerülhet sor a deportálások leállítására.

1947. január 30.
– Mivel a csehországi deportálás elől a szlovákiai magyarok tömegesen menekülnek át Magyarországra, Mikulá¹ Ferjenèík belügyi megbízott elrendeli a Csehszlovákia és Magyarország közötti kishatárforgalom leállítását. A rendelet célja nem a menekülés, hanem a vagyontárgyak kivitelének a megakadályozása.

1947. február 1.
– Pavol Jantausch nagyszombati püspök memorandummal fordul Edvard Bene¹ köztársasági elnökhöz, Jan Masaryk külügyminiszterhez és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz, melyben a Szlovák Katolikus Püspöki Kar nevében a szlovákiai magyarok csehországi deportálása ellen tiltakozik: „A toborzást olyan módon végzik, amellyel nem értek egyet sem úgy, mint az érintett terület egyházi elöljárója, sem mint az ország állampolgára.” A törvény betartását kéri, mivel a 88/1945. sz. elnöki dekrétum, amelyre hivatkozva a „toborzást” végzik, nem ad lehetőséget egész családok, köztük aggastyánok, terhes nők és gyermekek erőszakos elhurcolására és a deportáltak vagyonának elkobzására. A püspök szerint a magyarok zöme nyugodtan várta Csehszlovákia felújítását, s ha némelyek közülük bűntettet követtek el, „még nem következik, hogy vád alá kell helyezni az egész nemzetet, nemzetcsoportot, kisebbséget”. Az emberségesség és igazságosság elvének betartására kéri az ország vezetőit: „Ne tedd másnak, amit nem kívánsz magadnak.”

1947. február 4.
– Mikulá¹ Ferjenèík belügyi megbízott utasítja a járási és helyi rendőrparancsnokságokat, hogy „ne akadályozzák a magyar nemzetiségű személyek illegális távozását Magyarországra”.

1947. február 5.
– Mindszenty József esztergomi hercegprímás rádiógramot (rádiótáviratot) küld VI. György angol királynak és Harry S. Truman amerikai elnöknek, amelyben beavatkozásukat kéri a szlovákiai magyarság csehországi deportálásának leállítása érdekében.

– Gyöngyösi János magyar külügyminiszter átadja az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió budapesti képviselőinek a magyar kormány hivatalos jegyzékét, amelyben beavatkozásukat kéri a szlovákiai magyarok érdekében.

1947. február 7.
– A Szent György Kollégium memorandumban tiltakozik a magyar egyetemi és főiskolai hallgatóknak a csehszlovák felsőfokú oktatási intézményekből való kitiltása ellen. A memorandumot Szalatnai Rezső javaslatára annak szerzői megküldik többek között Edvard Bene¹ köztársasági elnöknek, Ladislav Novomeský oktatásügyi megbízottnak, Jozef Lettrichnek, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökének, Karol Kme»ko nyitrai érseknek, Vladimír Èobrda liptószentmiklósi evangélikus püspöknek és Fedor Ruppeldt zsolnai evangélikus püspöknek.

1947. február 10.
– Párizsban a Szövetséges Nagyhatalmak, köztük Csehszlovákia, aláírják Magyarországgal a békeszerződést. A békeszerződés semmissé nyilvánítja az 1938. november 2-i első bécsi döntést, a csehszlovák–magyar határ visszaáll az 1938. január 1-jei állapotba, azzal a változással, hogy Magyarország átengedi Csehszlovákiának Dunacsún, Horvátjárfalu és Oroszvár községet. Magyarország továbbá kötelezi magát, hogy tárgyalásokat kezd Csehszlovákiával azon magyarok kérdésének a rendezéséről, akik a lakosságcsere-egyezmény alapján nem lesznek áttelepítve Magyarországra. Ha a békeszerződés érvénybe lépésétől számított 6 hónapon belül nem sikerülne megállapodniuk, Csehszlovákiának jogában áll az ügyben a Külügyminiszterek Tanácsához fordulnia.

– A magyar kormány újabb jegyzéket intéz a nagyhatalmakhoz a szlovákiai magyarok üldözése miatt.

1947. február 17.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja a 31/1947. sz. törvényt, amely az 108/1945. sz. elnöki dekrétum alapján elkobzott „ellenséges vagyon” elosztását szabályozza. A törvény alapján a határövezetekben fekvő kisipari vállalatok és családi házak kiutalásánál csakis azoknak a csehszlovák állampolgároknak az igénye vehető figyelembe, akik cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségűek, és nem él velük közös háztartásban német vagy magyar nemzetiségű személy.

1947. február 20.
– A Kalvínske hlasy közlése szerint 1946. december 31-én a szlovákiai református egyház 195 aktív lelkésze közül 172 volt magyar nemzetiségű, s közülük 80 kérte reszlovakizálását.

1947. február 25.
– Az általános nyugat-európai és magyarországi tiltakozás miatt, a jugoszláv kormány közbenjárására a csehszlovák hatóságok leállítják a szlovákiai magyarok csehországi deportálását. A hivatalos adatok szerint 1946–47 telén Dél-Szlovákia 17 magyarok lakta járásának 393 községéből összesen 41 640 személyt (9610 családot) telepítettek át erőszakkal Csehországba, akik 6596 lakóházat és 14 149 katasztrális hold földet hagytak hátra. A deportáltak száma járásonként: Somorjai – 3951, Dunaszerdahelyi – 3551, Komáromi – 6748, Galántai – 3972, Érsekújvári – 1391, Vágsellyei – 2877, Ógyallai – 3960, Párkányi – 3956, Zselizi – 3282, Lévai – 649, Korpona-Ipolysági – 716, Kékkői – 437, Feledi – 2156, Tornaljai – 2634, Rozsnyói – 380, Szepsi – 390, Királyhelmeci – 590. Az erőszakkal áttelepítetteken kívül további 2489 személy (2154 család) önként költözött át a cseh országrészekbe, összesen tehát 44 129 magyar (11 764 család) távozott Szlovákiából Cseh- és Morvaországba, ahol többségüket Mladá Boleslav, Kolín, ®atec, Plzeò és Kladno térségében telepítették le.

– Egyházi személyiségek azonban 70–100 ezer közöttire, a pozsonyi magyar meghatalmazott a kirendeltségei által beküldött jelentések alapján 60 ezerre becsüli a deportáltak számát.

1947. február 27.
– Jozef Èársky kassai püspök levélben értesíti Szlovákia római katolikus püspökeit, hogy tudatta a politikai pártok titkárságaival, miszerint a pártoknak nincs joguk beavatkozni az istentiszteleti nyelv kérdésébe. A nemzeti bizottságoknak a szlovák istentiszteleti nyelv bevezetésére vonatkozó felhívására pedig azt válaszolta, hogy ameddig itt magyarok élnek, az Isten igéjét magyarul kell számukra hirdetni.

1947. március 2–7.
– Újabb csehszlovák–magyar tárgyalások folynak Prágában a lakosságcsere megkezdéséről és módozatáról. Mivel a csehszlovák fél nem hajlandó a Csehországba deportált magyarok hazatelepítésének és kártérítésének ügyét megvitatni, Gyöngyösi János magyar külügyminiszter a tárgyalásokat megszakítja.

1947. március 14.
– A csehszlovák kormány titkos határozatában elrendeli, hogy a magyar fél elutasító válasza, illetve a lakosságcsere megkezdésének a csehszlovák fél által elfogadhatatlan időpontja esetén a csehszlovák hivatalok folytassák a szlovákiai magyarok csehországi deportálását.

– A csehszlovák kormány ülésén határozat születik az 1946 óta szünetelő reszlovakizáció folytatásáról is.

1947. március 23.
– Sebestyén Pál rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter vezetésével 23 tagú magyar delegáció érkezik Pozsonyba a lakosságcsere körüli vitás kérdések megtárgyalása céljából. Végleges megegyezés nem szüleik, annyit azonban a csehszlovák fél elér, hogy a magyar kormány beleegyezzen a lakosságcsere mielőbbi megkezdésébe.

1947. március 24.
– A csehszlovák–magyar vegyes bizottság meghozza 26. sz. véghatározatát, amely semmisnek nyilvánítja a 16. sz. véghatározatot, s újra lehetővé teszi, hogy a kitelepítésre jelölt személyek magukkal vihessék minden ingóságukat.

1947. március 25.
– A Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége levelet intéz Sebestyén Pál magyar követhez, amelyben kifogásolja, hogy a magyar fél feladta korábbi álláspontját a Csehországba deportált magyarok hazatelepítése és kártérítése ügyében, s ezzel „elárulta és eladta a szlovákiai magyarok létérdekeit”.

1947. április 7.
– A Magyar Végrehajtó Bizottság, a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége, illetve több kisebb szervezet szövetségre lép egymással, és megalakítják a Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottságát (fő szervezője Szalatnai Rezső). Az alakuló ülésen elfogadott és Tildy Zoltán magyar köztársasági elnök, Nagy Ferenc miniszterelnök, Gyöngyösi János külügyminiszter, valamint Sebestyén Pál pozsonyi rendkívüli magyar követ számára megküldött jegyzőkönyvben a Csehszlovákiai Magyarok Végrehajtó Bizottsága sérelmezi, hogy a magyar kormány a szlovákiai magyarság megkérdezése nélkül kötötte meg a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt. Leginkább azt kifogásolja, hogy míg a szlovákok számára a csere önkéntes jelentkezés alapján vált lehetségessé, addig a szlovákiai magyarokat a csehszlovák fél saját tetszése szerint kényszerítheti áttelepülésre. Sérelmezi továbbá a magyarok széttelepítését Cseh- és Morvaországba, a reszlovakizációt, a vagyonelkobzás folytatását, a magyarok elleni népbírósági pereket és a magyar kormány felkészületlenségét a csehszlovák féllel folytatott tárgyalásokon. Végül követeli a felsorolt sérelmek orvoslását, mindenekelőtt a lakosságcsere azonnali hatálytalanítását. (Az új szerveződés nem bizonyul hosszú életűnek, s noha elkészít és kiad néhány dokumentumot, egyes összetevői rövid idő elteltével ismét önállóan folytatják tevékenységüket.)

1947. április 8.
– Az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal megtiltja, hogy magyar és német nemzetiségű lelkészek az iskolákban hittant oktathassanak.

1947. április 9.
– A Csehszlovákiából elmenekült magyarok kezdeményezésére megalakul Budapesten az „Otthon” Beszerző és Értékesítő Szövetkezet. Célja a lakosságcsere-egyezmény keretén belül áttelepítendő és a már átmenekült magyarok összefogása és gazdasági megsegítése. Elnöke Bólya Lajos. Tagjai között ott található az egykori galántai „Hanza” Szövetkezet több vezetője.

1947. április 11.
– A lakosságcsere továbbra is tisztázatlan nyitott kérdései (a személyi és vagyoni kvóta, a társadalmi rétegződés, az ún. háborús bűnösök áttelepítése) miatt lemond hivataláról Jócsik Lajos magyar áttelepítési kormánybiztos. Utóda Hajdu István.

1947. április 12.
– A hajnali órákban elindul az első két vonatszerelvény Magyarország felé, s ezzel a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretén belül kezdetét veszi a szlovákiai magyarok kitelepítése. Eddig azonban Magyarország már 46 083 magyar menekültet volt kénytelen befogadni Csehszlovákiából. A csehszlovák fél ezt megelőzően már egyoldalúan hazatelepített 8612 vagyontalan magyarországi szlovákot.

1947. április 15.
– A pozsonyi Szlovák Nemzeti Bíróság ítéletet hirdet a volt Szlovák Köztársaság háborús bűnökkel vádolt vezetőinek perében. Jozef Tisót és a külföldre emigrált Ferdinand Ïurèanskýt halálra, Alexander Machot 30 évi börtönbüntetésre ítélik. (Jozef Tisót három nap múlva Pozsonyban kivégzik.)

1947. május 8.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jóváhagyja a 90/1947 sz. törvényt, amely szabályozza a németek, magyarok és az „ellenség” elkobzott földbirtokainak telekkönyvezését és a földjuttatásokkal kapcsolatos néhány jogviszony rendezését.

1947. május 14.
– A Magyar Áttelepítési Kormánybizottság gondozásában megjelenik Budapesten az „Otthon” Beszerző és Értékesítő Szövetkezet értesítőjének, az Új Otthon című hetilapnak az első száma. Felelős szerkesztője Sándor Dezső, felelős kiadója Horváth Ferenc. Munkatársai között ott találhatók a Csehszlovákiából elmenekült vagy áttelepített magyar értelmiségiek, publicisták, mint pl. Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Dobossy László, Krammer Jenő, Kovács Endre, Vass László stb.

1947. május 20.
– Július Kochan, a Demokrata Párt párkányi járási titkára körlevelet ad ki, amelyben kezdeményezi a reszlovakizált magyaroknak a pártba való felvételét. Egyben ígéretet tesz egy magyar nyelvű pártlap („Demokrata párt újság”) kiadására is, melyet a párt összes reszlovakizált tagja megkapna. (A Demokrata Párt Központi Titkársága a kezdeményezésre járási titkárának elbocsátásával válaszol.)

– Pozsonyligetfalu közelében, a csehszlovák–osztrák határ térségében húzódó légvédelmi futóárkokban 90 holttestet rejtő tömegsírra bukkannak. Az áldozatok a háború végén Németországban amerikai fogságba esett magyar leventék, akiket hazatérőben 1945 augusztusában Pozsonyligetfalunál eddig tisztázatlan körülmények között feltartóztattak, kifosztottak, majd agyonlőttek. (Az esetről csupán a Demokrata Párt lapja, a Èas közöl tudósításokat, a kommunista Pravda tudomást sem vesz róla. Hamarosan azonban a Èas számára is megtiltják a hírszolgáltatást.)

1947. május 30.
– Az úgynevezett „Pöstyéni jegyzőkönyv” aláírásával véget érnek a lakosságcsere gyakorlati lebonyolításáról folytatott csehszlovák–magyar tárgyalások. A két fél megegyezik abban, hogy az áttelepülők által birtokolt földek összterjedelme nem haladhatja meg az egy gazdasági egységre (egy földművesre) eső 2,37 katasztrális holdat. Megállapodás születik az áttelepülők társadalmi rétegződéséről (67,7%-uk legyen földműves, 14,5%-uk iparos, 3,4%-uk kereskedő, 3,9%-uk értelmiségi, 10,6%-uk pedig egyéb foglalkozású) és a cserekvótába beszámítandó menekültekről is. Nem születik viszont megegyezés a csehszlovák fél által kitelepítésre jelölt háborús bűnösök átvételének ügyében.

1947. június 12.
– A Reszlovakizációs Bizottság memorandummal fordul a Megbízottak Testületéhez, amelyben kéri, hogy a magyarok által lakott vidékek közigazgatásába kizárólag magyarul nem tudó személyeket nevezzen ki. A nemzeti nevelés hatásfokának növelése érdekében javasolja, hogy ezeken a területeken a politikai pártok átmenetileg függesszék fel tevékenységüket, hogy a szlovák erők egységesen dolgozhassanak a déli határvidék elszlovákosításán.

1947. június 17.
– Az elkobzott kisipari vállalatok kiutalását szabályozó törvény végrehajtására a kormány kiadja 106/1947. sz. rendeletét, amely csak azoknak az igénylőknek teszi lehetővé, hogy hozzájussanak egy-egy elkobzott kisipari vállalathoz, akik igazolják, hogy csehszlovák állampolgárok, cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségűek, nemzetileg és államilag megbízhatóak, és velük közös háztartásban élő családtagjaik nem német vagy magyar nemzetiségűek.

1947. június 20.
– A Reszlovakizációs Bizottság dél-szlovákiai szlovák tanítók közreműködésével megkezdi az első reszlovakizációs kampány során reszlovakizálást kérő személyek „szláv eredetének” felülvizsgálatát. A kérvények elbírásánál figyelembe veszik többek között a kérelmező családjának érintkezési nyelvét, vagyoni helyzetét, az ellenállásban való részvételét, szervezetekben való tagságát, továbbá azt, hogy milyen nyelvű iskolát látogatott ő maga, illetve a család többi tagja.

1947. június 23–25.
– Prágában Edvard Bene¹ és Csehszlovákia Kommunista Pártja vezetői tárgyalásokat folytatnak Rákosi Mátyás magyar miniszterelnök-helyettessel, az MKP főtitkárával és Farkas Mihállyal, a párt Politikai Bizottságának tagjával.

1947. július 11.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jóváhagyja a 142/1947. sz. törvényt „az első [1919. évi] földreform revíziójáról”. A törvény 8. §-a értelmében földjuttatásban csak azok az igénylők részesülhetnek, akik igazolják, hogy csehszlovák állampolgárok, cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségűek, nemzetileg és államilag megbízhatóak, és velük közös háztartásban élő családtagjaik nem német vagy magyar nemzetiségűek.

– A Szlovák Telepítési Hivatal 69. számú körlevelével elrendeli a hazaszökött magyar kényszerközmunkások visszatoloncolását csehországi munkahelyükre. (A deportált magyarok 1947 tavaszától tömegesen szöknek haza Szlovákiába.)

1947. július 18.
– Több szlovák társadalmi szervezet, többek között a Szlovák Partizánok Szövetsége (Zväz slovenských partizánov), a Matica slovenská, a Szlovák Nőszövetség (Slovenský zväz ¾ien), a Szlovák Ifjúsági Szövetség (Zväz slovenskej mláde¾e), a Parasztszövetség (Roµnícky zväz) közös memorandummal fordul a Szlovák Nemzeti Tanácshoz, amelyben Nógrád magyarországi részének és a Tokaj-vidéknek Csehszlovákiához csatolását követelik.

1947. július 26.
– A prágai Dne¹ek című lapban Karel Taraba cseh szerző az elkobzásokkal kapcsolatban illetékes forrásokra hivatkozva a következőket írja: „A szlovákiai zsidó hitközségek szövetsége megállapította, hogy Szlovákiában a zsidó származású polgárok földbirtokainak 90%-át kobozták el a felszabadulás után. Az indoklás: németek, magyarok, árulók voltak.”

1947. augusztus 14.
– A Belügyi Megbízotti Hivatal felkéri Vladimír Clementis külügyi államtitkárt, hogy a csehszlovák külügyminisztérium hivatalos úton kérje ki Esterházy Jánost a Szovjetuniótól, amennyiben ott „tartózkodik”.

1947. augusztus 16.
– A budapesti Új Otthon című hetilap Mi volt a szlovákiai magyarság? címmel rövid részletet közöl Fábry Zoltán A vádlott megszólal című memorandumából.

1947. augusztus 22.
– A Reszlovakizációs Bizottság határozata alapján megkezdődik a szlovák nemzetiséget igazoló végzések átadása azon személyek számára, akik reszlovakizációs kérelmét elfogadták.

1947. szeptember 2.
– Az elkobzott családi házak kiutalását szabályozó törvény végrehajtására a kormány kiadja 163/1947. sz. rendeletét, amely csak azoknak az igénylőknek teszi lehetővé, hogy hozzájussanak egy-egy elkobzott családi házhoz, akik igazolják, hogy csehszlovák állampolgárok, cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségűek, nemzetileg és államilag megbízhatóak, és velük közös háztartásban élő családtagjaik nem német vagy magyar nemzetiségűek.

1947. szeptember 3.
– A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal kiadja 696/1947. Ú. v. sz. körlevelét, mely szerint „a német vagy magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának meghagyása vagy visszaadása nincs hatással mezőgazdasági vagyonuk elkobzására”.

1947. szeptember 16.
– Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Bíróság kerületi tanácsán Karol Bedrna tanácselnök elnökletével lefolytatják a háborús bűnökkel vádolt Esterházy János perét. Az ellene felhozott vád többek között a következő: tevőlegesen hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétveréséhez, a fasizmus eszméinek terjesztéséhez, tagja volt a fasiszta szlovák törvényhozásnak. Hivatalból kirendelt védője, a cseh M. Èikvanová-Stará hiába érvel azzal, hogy Esterházy többször is szót emelt magyarországi vezető államférfiaknál az ottani szlovákok sorsának javítása érdekében; hogy közreműködött szlovákiai zsidók és hazafiak megmentésében (többek között ő tette lehetővé, hogy Budapesten keresztül Londonba távozzon Rudolf Viest tábornok, az emigráns csehszlovák kormány nemzetvédelmi minisztere, a szlovák nemzeti felkelés katonai vezetője); hogy ő volt a szlovák törvényhozás egyetlen képviselője, aki 1942. május 15-én nem szavazta meg a zsidók deportálását elrendelő törvényt, a bíróság háromórás tanácskozást követő 15 percnyi gondolkodás után távollétében kötél általi halálra ítéli.

1947. szeptember 27.
– Pozsonyban Berecz Kálmán teljes jogú meghatalmazottként átveszi a lakosságcsere irányítását. Wagner Ferencet, a Meghatalmazotti Hivatal korábbi vezetőjét Magyarország pozsonyi főkonzulává nevezik ki.

1947. október 1.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ratifikálja a Magyarországgal megkötött párizsi békeszerződést. (Hivatalosan 1947. október 15-én lép életbe, amikor az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányai kicserélik a megerősítő okiratokat. A csehszlovák törvénytár 1947. november 22-én közli 192/1947. számmal.)

1947. október 3.
– A Megbízottak Testületének ülésén határozatot hoznak a reszlovakizáció második, az 1947-es év végéig terjedő szakaszának a megkezdéséről. Ebben a szakaszban területileg azokra a járásokra összpontosítanak, ahol az első kampányt követően a magyarok számaránya még mindig meghaladja az összlakosság 25%-át, de a jelentkezés lehetőségét területileg nem korlátozzák. A kiemelten kezelendő járások a következők: Dunaszerdahelyi, Komáromi, Párkányi, Feledi, Tornaljai, Zselizi, Somorjai, Ipolysági, Vágsellyei, Ógyallai és Galántai járás.

1947. október 10.
– A Megbízottak Testülete utasítja a központi szerveket, hogy az alkalmazásukban lévő reszlovakizált személyeket, akik korábban magyar nemzetiségűnek vallották magukat, helyezzék át Szlovákia északi területeire, helyükre pedig magyarul nem beszélő szlovák alkalmazottakat hozzanak.

1947. október 14.
– A csehszlovák kormány ülésén Vladimír Clementis külügyi államtitkár felveti, hogy a reszlovakizáció, csehországi deportálás és a lakosságcsere után Csehszlovákiában maradó mintegy 100-120 ezer magyart úgy kellene széttelepíteni, „hogy ne alkossanak homogén egységet”. A széttelepítés és a külföldi szlovákok reemigrációja teljesen megváltoztatná Dél-Szlovákia etnikai összetételét, ami lehetővé tenné, hogy a magyar lakosság egy-két év múlva „megkapja polgári (nem pedig nemzetiségi) jogait”.

– A magyar hatóságok elhagyják a párizsi békeszerződés értelmében Csehszlovákiának ítélt Dunacsún, Oroszvár és Horvátjárfalu községet. (A csehszlovák katonaság és rendőrség másnap birtokba veszi a három községet.)

1947. október 25.
– A cseh Obzory című lap a magyarországi reemigránsok szlovák nemzeti öntudatát és kellő szlovák nyelvismeretét hiányoló cikkében beszámol arról, hogy a Nyitrabányára települt magyarországi szlovák bányászok „gyermekeik részére magyar iskolákat követeltek”.

1947. október 28.
– A Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége tiltakozó levelet intéz a Magyar Rádió igazgatójához, amiért ünnepi műsorszámot közölt a Csehszlovák Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából. (Hasonló tartalmú tiltakozó levelet intéz a Magyar Rádió Igazgatóságához a pozsonyi magyarok egy csoportja is.)

1947. november 17–18.
– A kommunista vezetésű Nemzeti Front nyomására újjáalakul a Megbízottak Testülete, melyben a Demokrata Párt elveszti vezető szerepét. Az új Megbízottak Testületében a Demokrata Pártnak 6, Szlovákia Kommunista Pártjának 5, a Szlovákiai Szociáldemokrata Pártnak és a Szabadságpártnak 1-1 képviselője kap helyet, 2 tagja pártonkívüli. Tagjai többek között: Gustáv Husák (SZLKP) elnök, Mikulá¹ Ferjenèík (pártonkívüli) belügyi megbízott, Ladislav Novomeský (SZLKP) oktatás- és népművelésügyi megbízott, Jozef Styk (DP) földművelés- és földreformügyi megbízott. A testület rekonstrukciója jelentős kommunista siker a politikai hatalom megszerzéséért vívott harcban.

1947. december 10.
– F. Èerný, Csehszlovákia II. világháború utáni első budapesti követe átadja megbízólevelét Tildy Zoltán magyar köztársasági elnöknek.

1947. december 18.
– A Belügyi Megbízotti Hivatal kiadja 2/1948. Ú. v. sz. hirdetményét „a nyelvileg hibás vagy helytelen szláv szövegű különféle feliratok és hirdetések nyilvános használatának tilalmáról”, amelynek 1. §-a megtiltja, hogy a nyilvános vagy a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken olyan szlovák vagy más szláv nyelvű cég- és reklámtáblákat, falragaszokat, feliratokat, figyelmeztető és tájékoztató táblákat helyezzenek el, amelyek hibás helyesírással készültek vagy nyelvi szempontból kifogásolhatóak, és így felháborodást válthatnak ki, illetve veszélyeztetik a szlovák nyelv tisztaságát.

1947. december 19.
– Az SZNT 89/1947. sz. rendeletével tovább szigorítja a vagyonelkobzásról hozott korábbi rendelkezéseit. A jogszabály I. cikkelye szerint azt a mezőgazdasági vagyont is el kell kobozni, amelyet a német és magyar nemzetiségű személyek, valamint a szlovák és cseh nemzet, illetve a Csehszlovák Köztársaság árulói és ellenségei 1938. szeptember 29-e után adtak el, s olyan személyek tulajdonát képezi, akik vagyona egyébként nem esne konfiskáció alá. A II. cikkely elrendeli, hogy a Konfiskációs Bizottság legkésőbb 1948. június 30-ig mondja ki, kit kell magyarnak vagy németnek tekinteni, s kit a szlovák és cseh nép, valamint a Csehszlovák Köztársaság árulójának és ellenségének.

1947. december 20.
– A karácsony közeledtével és a nagy hidegre való tekintettel a csehszlovák és a magyar fél megegyezik a lakosságcsere szüneteltetésében. Eddig az időpontig a lakosságcsere keretén belül 37 696 szlovák önkéntes jelentkező telepedett át Magyarországról Csehszlovákiába, és 31 184 magyart telepítettek ki Szlovákiából. Ezenkívül a cserekvótába beszámítandó a lakosságcsere-egyezmény megkötéséig Magyarországra menekült 25 925 szlovákiai magyar.

1947. december 23.
– Bolgár Elek, Magyarország II. világháború utáni első prágai követe átadja megbízólevelét Edvard Bene¹ csehszlovák köztársasági elnöknek. Bene¹ a fogadáson kijelenti, hogy a kölcsönös bizalom és jóakarat alapján számol a két ország közötti vitás kérdések megoldásával.

1947. december 31.
– Szlovákiában befejezi tevékenységét a pozsonyi Nemzeti Bíróság és a 77 járási népbíróság. A bíróságok eddig az időpontig 11 945 ítéletet hoznak, amelyek 20 550 vádlottat érintenek, közülük 8055 (39,2%) személyt elítélnek, 12 495-öt (60,8%) felmentenek. Halálos ítélet 65 vádlott ügyében születik, de azt csak 29 személy esetében hajtják végre. 127 személyt 20-tól 30 évig terjedő szabadságvesztésre, 202 személyt 10-től 20 évig, 294 személyt 5-től 10 évig, 593 személyt 2-től 5 évig, 619 személyt 1-től 2 évig, 2950 személyt pedig egy évig terjedő szabadságvesztésre ítélnek, 2737 személyt nyilvános megrovásban részesítenek. Az elítéltek nemzetiségi megoszlása a következő: 4812 (59,74%) magyar, 2295 (28,49%) szlovák, 848 (10,53%) német, 100 (1,24%) egyéb nemzetiségű. (Janics Kálmán kimutatása szerint amíg a szlovák lakosság 0,08%-át, a szlovákiai németek 0,5%-át ítélték el, addig a szlovákiai magyarok 0,8 %-át találták bűnösnek.)

1947 decemberében
– Komáromban a felettes egyházi hatóságok engedélyével Kalendárium 1948 címmel magyar nyelvű római katolikus naptárt jelentetnek meg. Felelős kiadója Bíró Lucián. (A Demokrata Párt tiltakozása miatt azonban hamarosan kivonják a forgalomból.)

1948

1948. január 1.
– A Reszlovakizációs Bizottság kiadja zárójelentését, amelyben ismerteti a reszlovakizáció első és második szakaszának összesített eredményeit. A jelentés szerint 435 264 személy nevében 120 636 családfő írta alá a reszlovakizációs kérvényt, vagyis kért szlovák nemzetiséget. Közülük 282 594 fő kapta meg a szlovák nemzetiséget, 99 401 személy kérelmét elutasították, 41 269 személy kérelme pedig különböző okok miatt (német nemzetiség, csehországi munkaszolgálat, kitelepítés, visszalépés, elhalálozás stb.) elintézetlen maradt. Ettől némileg eltérő adatokat közöl a Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége számára 1950. január 6-án készült jelentés, amely szerint 410 820 személy nevében 135 317 családfő nyújtott be reszlovakizációs kérvényt, akik közül 326 679-et ismertek el szlováknak, 84 141 személy kérelmét pedig elutasították.

1948. január 9–10.
– A csehszlovák hadsereg véglegesen birtokba veszi a Magyarországgal aláírt békeszerződés értelmében Csehszlovákiának ítélt három dunántúli községet.

1948. január 24–25.
– Pozsonyban tartja II. kongresszusát a Demokrata Párt. A január 25-én elfogadott kongresszusi határozataiban demokráciát ígér a Csehszlovákiában maradó magyarok és németek számára: „Kívánjuk, hogy az itt maradó németek és magyarok minden problémáját az emberiesség, a jogrend és a demokrácia alapján oldják meg.”

1948. február 10.
– Az első földreform revíziójának végrehajtására alakult bizottság elkobozza az esztergomi káptalan 17 ezer hektár kiterjedésű szlovákiai földbirtokát.

1948. február 20.
– A Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt, a Csehszlovák Néppárt és a Demokrata Párt miniszterei benyújtják lemondásukat. Így tiltakoznak a kommunista Václav Nosek belügyminiszter döntése ellen, aki törvénytelenül elbocsátotta a Nemzetbiztonsági Testület nyolc nem kommunista tisztjét.

1948. február 23.
– Gustáv Husák, a Megbízottak Testületének elnöke értesíti Klement Gottwald miniszterelnököt, hogy a testület demokrata párti tagjainak helyére új, kommunista vagy a kommunista párthoz közel álló megbízottakat nevezett ki.

1948. február 25.
– Kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában. Edvard Bene¹ köztársasági elnök a kommunisták nyomására elfogadja a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt, a Csehszlovák Néppárt és a Demokrata Párt minisztereinek február 20-i lemondását, s Klement Gottwalddal az élen kinevezi az új kormányt, amelyben tizenkét tárcát a kommunisták birtokolnak, a többi párt együttesen tizet, két miniszter pártonkívüli. A kormány tagjai többek között: Viliam ©iroký (SZLKP), Antonín Zápotocký (CSKP) és Bohumil Lau¹man (Csehszlovák Szociáldemokrata Párt) miniszterelnök-helyettesek, Jan Masaryk (pártonkívüli) külügyminiszter, Ludvík Svoboda (pártonkívüli) nemzetvédelmi miniszter, Václav Nosek (CSKP) belügyminiszter, Zdenìk Nejedlý (CSKP) oktatás- és népművelésügyi miniszter, Július Ïuri¹ (SZLKP) földművelésügyi miniszter, Vladimír Clementis (SZLKP) külügyi államtitkár.

1948. február 26.
– Lemond tisztségeiről Jozef Lettrich, a Szlovák Nemzeti Tanács és a Demokrata Párt elnöke. Az SZNT új elnöke a kommunista Karol ©midke.

1948. március 1.
– Folytatódik az 1947. december 20-a óta szünetelő csehszlovák–magyar lakosságcsere.

1948. március 2.
– Az Államvédelem Országos Hivatala (Zemská úradovòa ¹tátnej bezpeènosti) leiratban figyelmezteti a Belügyi Megbízotti Hivatal Titkárságát, valamint 28 dél-szlovákiai járás rendőrparancsnokát, hogy a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok nyíltan a nemzetiségi jogok megszerzéséért küzdenek. A reszlovakizációt viszszautasító magyarok gúnyolják a reszlovakizáltakat, s csak magyarul hajlandók velük beszélni. Ezeket igazoltatni kell, mert a hivatal tudni akarja, kik azok, „akik nehezítik a reszlovakizáltak asszimilációját”.

1948. március 6.
– A kommunista hatalomátvétel következtében újjáalakul a Megbízottak Testülete, melyben Szlovákia Kommunista Pártjának 8, a Demokrata Pártnak 2, a Szabadságpártnak, a Szlovákiai Szociáldemokrata Pártnak és a szakszervezeteknek 1-1 képviselője kap helyet, 1 tagja pártonkívüli. Elnöke Gustáv Husák (SZLKP), tagjai többek között Daniel Okáli (SZLKP) belügyi megbízott, Michal Fal»an (SZLKP) földművelés- és földreformügyi megbízott, Ladislav Novomeský (SZLKP) oktatás- és népművelésügyi megbízott, Július Viktory (pártonkívüli) igazságügyi megbízott.

1948. március 7.
– Daniel Okáli belügyi megbízott elrendeli, hogy a nemzeti bizottságok a vegyes lakosságú járásokban a hirdetményeket magyar nyelven is kötelesek közzétenni.

1948. március 8.
– A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal kéri a Megbízottak Testületének Elnökségét, hogy gyorsítsák meg a magyarok birtokainak elkobzását.

– A pozsonyi magyar református és a pozsonyi magyar evangélikus egyház presbiterei és tagjai közös tiltakozó emlékiratot állítanak össze abból az alkalomból, hogy egyházi főhatóságuk 1948. február 28-án, illetve március 8-án kormánytényezőkre hivatkozva elrendelte a magyar istentiszteletek betiltását.

– A szétbomlasztott Demokrata Párt kommunistabarát csoportja megalakítja a Szlovák Megújhodás Pártját (Strana slovenskej obrody), melyet még aznap felvesznek a Nemzeti Frontba. Elnöke: Ján ©evèík.

1948. március 12.
– Az SZNT kiadja 5/1948. sz. rendeletét „a magyar állam területén tett némely bírói és ügyvédi vizsga elismeréséről”. A rendelet 1. §-a elismeri az 1938. november 2-a és 1944. szeptember 1-je között Magyarországon tett bírói és ügyvédi vizsgát, kivéve a német és magyar nemzetiségű személyek esetében.

1948. március 14.
– A Nemzeti Front ülésén Ivan Frlièka, a Szlovákiai Szociáldemokrata Párt elnöke kéri pártja feloszlatását.

1948. március 15.
– Az SZNT ülésén két határozatot fogadnak el a magyarlakta területek belső telepítéssel történő további elszlovákosítása érdekében. Az ún. rövid lejáratú terv szerint mivel a magyar lakosság számaránya a Pozsony és Párkány közötti térségben a legnagyobb, s az itt élő jómódú magyar parasztság „mindig is csehszlovákellenes volt”, a terület nemzetiségi összetételét további szlovák telepítéssel kell módosítani. Az ún. távlati terv a magyarlakta területekre betelepült szlovákok és a reszlovakizáltak nemzettudata megerősítésének szükségességét sürgeti, s hangsúlyozza, hogy az elszlovákosítás folyamatába be kell vonni a szlovákiai magyar társadalom minden rétegét.

– Az SZNT Elnöksége elrendeli, hogy azokon a településeken, ahol a reszlovakizációt követően a szlovák lakosság száma meghaladja a magyarokét, az istentiszteletek ne magyarul, hanem szlovákul folyjanak.

1948. március 19.
– A csehszlovák kormány ülésén a magyar lakosság állampolgári jogai visszaadásának kérdésével foglalkoznak, ez a jog azonban csupán azokat illetné meg, akik a cseh országrészekben munkatáborokban dolgoznak, s kötelezik magukat, hogy nem kívánnak visszatérni Szlovákiába. Ugyanakkor elrendelik a Csehországba deportált magyar közmunkások hátrahagyott ingatlan vagyonának gyorsított eljárással történő elkobzását és átadását a szlovák „bizalmiaknak”. (A deportáltak vagyonába 16 dél-szlovákiai járás 260 településén 2767 ún. bizalmi telepedett be, közülük 1709 bizalmi 3884 katasztrális hold földterület és a hozzá tartozó lakóház tulajdonjogát kapta meg. A magyarok hazatérése után 427 bizalmi önként eltávozott.)

1948. március 21.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés által elfogadott 45/1948. sz. törvény a mezőgazdasági ingatlanok elidegenítését az illetékes járási nemzeti bizottság engedélyéhez köti, és kimondja, hogy az engedély csak annak adható meg, aki igazolja, hogy csehszlovák állampolgár, cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű, nemzetileg és államilag megbízható, és vele közös háztartásban élő családtagjai nem német vagy magyar nemzetiségűek.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megszavazza az „új földreformról” rendelkező 46/1948. sz. törvényt, amely értelmében az állam felvásárol (valójában: kisajátít) és az arra rászorulók között szétoszt minden 50 hektárt meghaladó földbirtokot. Földjuttatásban azonban a 16. § szerint csupán azok részesülhetnek, akik igazolják, hogy csehszlovák állampolgárok és mind ők, mind velük egy háztartásban élő családtagjaik cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségűek.

1948. március 25.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés a 33/1948. sz. törvénnyel felújítja és 1948. december 31-ig meghosszabbítja Edvard Bene¹ retribúciós dekrétumának, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács népbíróságokról szóló rendeletének érvényességét.

1948. április 13.
– A kormány kiadja 76/1948. sz. rendeletét „a német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának visszaadásáról”. A rendelet 3. §-a lehetővé teszi a csehszlovák állampolgárság visszaadását annak a kérelmezőnek, „aki nem szegte meg a csehszlovák állampolgár kötelességeit, nem szerzett más állampolgárságot, és akinek állandó lakóhelye a Csehszlovák Köztársaság területén van”.

1948. április 16.
– Václav Nosek belügyminiszter kiadja 77/1948. sz. hirdetményét, amely értelmében azok a csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarok, akik legalább egy éve Csehországban tartózkodnak vagy a hirdetmény hatályba lépését követően áttelepülnek Csehországba, hat hónapon belül kérvényezhetik csehszlovák állampolgárságuk visszaadását. (A csehországi kényszerközmunkán lévő 11 764 család közül 2200 család kéri állampolgársága visszaadását.)

1948. április 21.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja a 95/1948. sz. „iskolatörvényt”, mellyel államosítja az ország valamennyi oktatási intézményét. A kilencéves iskolalátogatást kötelezővé tevő rendszer első lépcsőjét a nemzeti (elemi) iskola 1–5. osztálya, a másodikat a középiskola (polgári) 1–4. osztálya, a harmadikat a gimnázium és a szakiskola alkotja. A törvény 2. §-a szerint az iskolák küldetése, hogy a nevelés „család-, nemzet-, szlávság- és emberiségközpontú” legyen. 3. §-a értelmében a cseh országrészekben cseh, Szlovákiában szlovák az oktatás nyelve, amely alól kivételt csak a kormány adhat. Nemzetiségi iskolák létesítésének a lehetőségét a törvény nem említi.

1948. április 27.
– A csehszlovák kormány ülésén elhatározzák a belső telepítés folytatását, s hangsúlyozzák, hogy ez továbbra is országosan irányított, közös tervek alapján megvalósított egységes folyamat lesz, a magyarlakta területek szlovákokkal való betelepítését azonban a jövőben a szocialista iparosítással, a mezőgazdaság szocializálásával kell indokolni.

1948. április 28.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés törvények sorozatát hagyja jóvá „egyes további ipari üzemek” (114/1948), élelmiszeripari vállalatok (115/1948), a nagykereskedelem (118/480), a külkereskedelem és nemzetközi szállítmányozás (119/1948), az 50-nél több alkalmazottat foglalkoztató üzemek (120/1948) és az építészet (121/1948) államosításáról. A törvények értelmében nem fizetendő kártérítés többek között azért az államosított vagyonért, amely magyar és német jogi, illetve természetes személyek tulajdonában volt vagy van.

1948. április 30.
– A Szociálisügyi Minisztérium utasítja a munkahivatalokat, hogy az állampolgárság visszaadására tett ígéret ellenében bírják rá a kényszerközmunkára hurcolt magyarokat a végleges csehországi letelepedésre.

1948. május 5.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés további államosítási törvényeket hagy jóvá. Törvény születik az utazási irodák (122/1948), a nyomdaüzemek (123/1948), némely vendéglők és szállodák (124/1948) államosításáról. Nem fizetendő kártérítés többek között azért az államosított vagyonért, amely magyar és német jogi, illetve természetes személyek tulajdonában volt vagy van.

1948. május 6.
– Törvények születnek a gyógyfürdők (125/1948) és egyes magnemesítő vállalatok (126/1948) államosításáról, melyek a korábbi törvényekhez hasonlóan szintén kizárják a kártalanításból a német és magyar nemzetiségű volt tulajdonosokat.

1948. május 9.
– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja Csehszlovákia új, szovjet mintára készült „népi demokratikus” alkotmányát (ún. Május 9-i Alkotmány). A 150/1948. sz. alkotmánytörvény már preambulumában megállapítja, hogy „felszabadult államunk nemzeti állam lesz, mentes minden ellenséges elemtől…”. II. cikkelye szerint a Csehszlovák Köztársaság „két egyenjogú szláv nemzetnek, a cseheknek és szlovákoknak egységes állama”. Nemzetiségi jogokat nem tartalmaz, a kisebbségek létezéséről még csak említést sem tesz.

1948. május 12.
– Július Ïuri¹ földművelésügyi miniszter 106/1948. számmal kihirdeti „az elkobzott mezőgazdasági birtokok alkalmazottainak és családtagjainak elhelyezéséről és egyéb ellátásáról” rendelkező törvények végleges szövegét.

– Július Ïuri¹ ugyanezen a napon hirdeti ki 145/1948. számmal „az első földreform revíziójáról” szóló törvények egységes szövegét. A földigénylőkre vonatkozó valamennyi nemzetiségi korlátozás érvényben marad, vagyis továbbra is igazolniuk kell, hogy csehszlovák állampolgárok; cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségűek; nemzetileg és államilag megbízhatóak; és velük közös háztartásban élő családtagjaik nem német vagy magyar nemzetiségűek.

1948. május 15.
– A Kalvínske hlasyban közölt összeállítás szerint a református egyháznak 9 egyházmegyéje (9 magyar, 3 szlovák), 208 egyházközsége (169 magyar, 28 szlovák, 10 vegyes), 82 leányegyháza (67 magyar, 12 szlovák, 3 vegyes) és 46 fiókegyháza (36 magyar, 10 szlovák) van. A magyar istentiszteleti nyelvet 1945 óta 14 gyülekezetben „önként”, Kassa környékén pedig további 11-ben a Szervező Bizottság utasítására változtatták szlovákra. A 136 vasárnapi iskola közül 118-ban magyarul, 18-ban szlovákul folyik az oktatás.

1948. május 30.
– Nemzetgyűlési választásokat tartanak Csehszlovákiában. A választópolgárok csupán a kommunista párt vezette Nemzeti Front közös választólistájára voksolhatnak. A hivatalos végeredmény szerint 89,2%-uk megszavazza a közös listát, 10,8% viszont „üres lappal” szavaz. A magyarok – a reszlovakizáltak kivételével – továbbra sem járulhatnak az urnákhoz. (A CSKP KB 1948. július 4-i ülésén Rudolf Slánský elismeri, hogy az eredményeket szinte valamennyi választókerületben „kiigazították”.)

1948. június 2.
– Edvard Bene¹ köztársasági elnök – miután elutasította az új alkotmány aláírását – lemond elnöki tisztéről. (Lemondását hivatalosan június 7-én hozzák nyilvánossáságra.)

– A magyar kormány memorandummal fordul a csehszlovák kormányhoz, melyben arra kéri, engedje meg a cseh országrészekbe közmunkára deportált szlovákiai magyarok hazatérését.

1948. június 9.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén Klement Gottwald, a párt elnöke az elkövetkező időszak feladatait vázolva a magyar kisebbséggel kapcsolatban megjegyzi: „A lakosságcserét csak nagy nehézségek árán tudjuk végrehajtani. Ezért hosszú távon számolnunk kell azzal, hogy néhány százezer magyar nálunk marad. Kénytelenek leszünk némi jogot biztosítani számukra, amint azt a lengyelek és az ukránok kapcsán is megtettük (…), de semmilyen politikai pártot, semmilyen különleges statútumot nem tűrünk meg esetükben. Valamit adnunk kell nekik, hogy nyugtunk legyen tőlük. Ezt külpolitikai szempontból is szükségesnek tartjuk.”

1948. június 10.
– A Nemzetgyűlés alakuló ülése Prágában. Elnökévé Oldøich Johnt választják.

1948. június 11.
– Daniel Okáli belügyi megbízott kiadja 964/1948. Ú. v. sz. hirdetményét „a szlovákiai városok, községek és települések hivatalos nevének megváltozásáról”. A rendelkezés célja a magyar és német eredetű, illetve hangzású községnevek szláv hangzású névvel való felcserélése. A községek sok esetben szlovák történelmi személyekről, irodalmárokról, művészekről kapják új nevüket. Az ily módon átkeresztelt 710 település több mint fele magyar lakosságú. Pl. Párkány (Parkan–©túrovo), Diószeg (Diosek–Sládkovièovo), Tornalja (Tornaµa–©afárikovo), Feled (Feledince–Jesenské), Ógyalla (Stará Ïala–Hurbanovo), Nagymegyer (Veµký Meder–Èalovo), Pozsonyeperjes (Eperjes–Jahodná), Szap (Sap–Palkovièovo), Nagykövesd (Veµký Keve¾d–Veµký Kamenec). A hirdetmény egyben megszünteti a vegyes lakosságú városok, községek és települések kétnyelvű, szlovák–magyar, illetve szlovák–német megnevezését. (Azokon a településeken, ahol a magyar vagy német lakosság aránya meghaladta az összlakosság 20%-át, 1927 óta a község magyar és német neve is hivatalos névnek számított.)

1948. június 12.
– A paritás elvének a csehszlovák fél által történő be nem tartása miatt Hajdu István magyar áttelepítési kormánybiztos a külügyminiszterrel egyetértésben felfüggeszti a lakosságcserét. A lakosságcsere tavaszi mérlege: 7793 magyarral szemben 5482 szlovák áttelepülő.

1948. június 14.
– A Nemzetgyűlés a kommunista Klement Gottwaldot, addigi miniszterelnököt választja meg Csehszlovákia új köztársasági elnökévé.

1948. június 15.
– Klement Gottwald köztársasági elnök kinevezi az új kormányt. Miniszterelnök: Antonín Zápotocký (Csehszlovákia Kommunista Pártja), tagjai többek között: Vladimír Clementis (Szlovákia Kommunista Pártja ) külügyminiszter, Ludvík Svoboda tábornok (pártonkívüli) nemzetvédelmi miniszter, Václav Nosek (CSKP) belügyminiszter, Zdenìk Nejedlý (CSKP) oktatásügyi miniszter, Július Ïuri¹ (SZLKP) földművelésügyi miniszter.

1948. június 16.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának különbizottsága a KB Elnöksége számára javaslatot dolgoz ki a magyarkérdés megoldására. A javaslatban ajánlja: a) a magyarok kapják vissza polgári jogaikat; b) biztosítsák egyenjogúságukat a tömegszervezetekben; c) szabályozzák a magyarok felvételét a pártba; d) hozzanak létre magyar kulturális szervezetet, adjanak ki magyar nyelvű sajtótermékeket, és alsó szinten biztosítsák a magyar nyelvű oktatást. Ugyanakkor a javaslat ajánlja azt is, hogy: a) folytassák a csehszlovák–magyar lakosságcserét (a bizottság szerint a részleges lakosságcsere után a 430 000 magyarországi szlovákkal szemben Szlovákiában 190 000 magyar él); b) a jövőben mindkét részről tegyék lehetővé az önkéntes áttelepülést a másik országba; c) akadályozzák meg, hogy a reszlovakizáltak ismét „a magyar befolyás, propaganda és nevelés” hatása alá kerüljenek; d) Dél-Szlovákia magyar többségű területeire továbbra is telepítsenek szlovákokat; e) ügyeljenek arra, hogy a magyarok egyenjogúsításának címén ne támadjon igény elkobzott vagyonuk visszatérítésére; f) tartsák fenn a magyar lakosság munkakötelezettségét a cseh határvidékeken.

1948. június 17.
– A Nemzetgyűlés jóváhagyja a Zápotocký-kormány programnyilatkozatát, amely egyebek mellett kijelenti, hogy „belátható időn belül megoldjuk azokat az alapvető politikai problémákat is, amelyek mindmáig a Magyarországgal való megértésünk útjában állnak”.

1948. június 18.
– A kormány kinevezi az új Megbízottak Testületét. Tagjai többek között: Gustáv Husák (Szlovákia Kommunista Pártja) elnök, Jozef Mjartan (Szlovák Megújhodás Pártja) alelnök, Daniel Okáli (SZLKP) belügyi megbízott, Ladislav Novomeský (SZLKP) oktatás- és népművelésügyi megbízott, Július Viktory (pártonkívüli) igazságügyi megbízott, Michal Fal»an (SZLKP) földművelés- és földreformügyi megbízott.

1948. június 27.
– A Csehszlovák Szociáldemokrata Pártot beolvasztják Csehszlovákia Kommunista Pártjába. A szociáldemokraták 14 tagot kooptálhatnak a CSKP Központi Bizottságába.

1948. július 8.
– A CSKP KB Elnöksége megtárgyalja és elfogadja „a magyarok helyzetének javítására” tett javaslatokat, melyeket Vladimír Clementis terjesztett elő. E javaslat szerint a magyarok számára biztosítani kell az állampolgári jogokat, de nem szabad megengedni, hogy bármilyen különleges kisebbségi statútummal rendelkezzenek. Ugyancsak megengedhetetlen bármilyen politikai tömörülés létrehozása. Az iskolákban párhuzamos osztályokat kell nyitni a magyar gyerekek számára, ugyanakkor belső, bizalmas csatornákon keresztül biztosítani kell, hogy a reszlovakizált szülők gyermekeit ne vegyék fel a magyar osztályokba. A tervezett intézkedések politikai, szervezeti és legiszlatív lebonyolításával Viliam ©irokýt, az SZLKP KB elnökét bízzák meg.

1948. július 13.
– Az SZLKP KB Politikai Titkárságán elhatározzák, hogy kidolgozzák a magyarok pártba való felvételének, egy magyar kulturális szövetség létrehozásának és magyar folyóiratok megjelentetésének irányelveit.

1948. július 19.
– A CSKP KB Elnöksége felkéri a csehszlovák kormányt, hogy törvények és rendeletek meghozatala révén intézkedjen a magyar kisebbség helyzetének rendezéséről. A következő 6 alapelv elfogadását javasolja: 1. a magyarok törvényes úton viszszakapják állampolgárságukat; 2. felfüggesztik mezőgazdasági vagyonuk elkobzását; 3. lehetővé teszik a Csehországba deportált magyarok hazatérését; 4. biztosítják magyar nyelvű sajtó megjelenését; 5. az iskolaköteles gyermekek számára a magyar nyelvű oktatást; 6. engedélyezik, hogy a magyar lakosság a már meglévő társadalmi szervezetekben és egy magyar kulturális szervezetben tömörülhessen.

1948. július 21.
– A Nemzetgyűlés megszavazza a 175/1948. sz. törvényt, mellyel módosítja Edvard Bene¹ általános munkakötelezettségről rendelkező elnöki dekrétumát, mégpedig oly módon, hogy az egyéves munkaszolgálat ideje kétszer egy évvel meghosszabbítható.

1948. július 23–24.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja és a Magyar Dolgozók Pártja tárgyalásokat folytat a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének rendezéséről. Csehszlovák részről Rudolf Slánský, Viliam ©iroký, Vladimír Clementis és Václav Kopecký, magyar részről Révai József, Kádár János és Farkas Mihály vesz részt a tárgyalásokon. A két fél által aláírt nyilatkozat szerint a csehszlovákiai magyarok törvényes úton és automatikusan visszakapják állampolgárságukat, kivételt csupán a „népi demokratikus rendszer ellenségei” képeznek, az elutasított személyek száma azonban nem haladhatja meg a kétezret. Megindul a magyar nyelvű oktatás, a magyar osztályokba a reszlovakizált szülők is beirathatják gyermekeiket.

1948. július 28.
– A nemzetgyűlési választások eredményei alapján újjáalakult Szlovák Nemzeti Tanács alakuló ülése. Szlovákia Kommunista Pártja 78, a Szlovák Megújhodás Pártja 17, a Szabadságpárt 4 helyet kap benne, 1 tagja pártonkívüli, magyar képviselője nincs. Elnöke: Karol ©midke (SZLKP), alelnökei: ©tefan Ku¹ík, Ivan Rohaµ Iµkiv, Franti¹ek Kubaè (mind SZLKP) és Anton Granatier (Szlovák Megújhodás Pártja). Az ülésen jelenlévő Antonín Zápotocký miniszterelnök kijelenti, hogy mivel Magyarországon már „elnyomták a reakciót”, Csehszlovákia a „békés egymás mellett élés alapján” rendezni kívánja viszonyát Magyarországgal. Tervezik egy csehszlovák–magyar szerződés aláírását és a köztársaságban maradt magyarok helyzetének rendezését is.

– Megjelenik Prágában a Jó Barát című négyoldalas hetilap a Csehországba deportált magyarok számára. Kiadja a Földművelésügyi, illetve a Népjóléti Minisztérium a Tájékoztatásügyi Minisztérium közreműködésével, fő- és felelős szerkesztője Szily Imre. Ez az első engedélyezett magyar sajtótermék a második világháború utáni Csehszlovákiában. Fő küldetése a magyarok végleges csehországi letelepedésének s a mezőgazdasági munkában való részvételének a propagálása, mindemellett azonban fontos szerepet játszik a szétszakított családok, családtagok felkutatásában is. A lap „A Csehországban dolgozó magyar lakossághoz” című vezércikke szerint az állampolgárság megadása a „legnagyobb ajándék, amit a köztársaság nyújthat… Mindezen kedvezmények elérésének előfeltétele, hogy a magyar nemzetiségű személyek a mezőgazdaságban jelenleg még fennálló kritikus helyzetre való tekintettel továbbra is csehországi munkahelyükön maradjanak…”

1948. augusztus 5–7.
– Szlovákia Kommunista Pártja és a Magyar Dolgozók Pártja (a két küldöttség vezetője Daniel Okáli, illetve Heltai György) tárgyalásokat folytat Pozsonyban a lakosságcsere további sorsáról. Megegyeznek, hogy a lakosságcserét 1948 végéig befejezik, s addig maximálisan 10 000 főt cserélnek ki. Ezen felül Magyarország az egyezmény VIII. cikkelye alapján átvesz még 1500 háborús bűnöst, családtagokkal együtt maximálisan 5000 személyt. Az ezután áttelepülők földbirtoka átlagban nem haladhatja meg az egy gazdasági egységre eső 1,5 katasztrális holdat.

1948. szeptember 3.
– Sezimovo Ústíban meghal Edvard Bene¹.

1948. szeptember 7.
– Az SZLKP KB Titkársága mellett öttagú Magyar Bizottság alakul. Tagjai: Fábry István, Kugler János, Lőrincz Gyula, Major István és Rabay Ferenc. A Magyar Bizottság feladata, hogy előkészítse egy magyar nyelvű folyóirat kiadását, egy magyar kulturális egyesület megalapítását, a magyar nyelvű oktatás újraindítását és a szövetkezetesítés levezénylését a magyarlakta területeken.

1948. szeptember 13.
– A Belügyi Megbízotti Hivatal titkosított körlevelében elrendeli, hogy a csehországi deportálás elől Magyarországra menekült, de időközben onnan hazatért magyarokat haladéktalanul toloncolják vissza Magyarországra.

1948. szeptember 22.
– A Belügyminisztérium határozata szerint azokat a személyeket, akik reszlovakizálásukat hivatalos végzéssel dokumentálják, megszakítás nélkül szlovákoknak kell tekinteni. Ennek alapján mentesülnek a magyarokat sújtó büntető jellegű törvények és rendeletek következményeitől, többek között nem vonatkozik rájuk a magyarokat állampolgárságuktól megfosztó elnöki dekrétum.

1948. szeptember 27.
– A magyar lakosságú Tőrén (Lévai járás) megalakul Szlovákia első egységes földműves-szövetkezete. Elnöke Furinda Rudolf.

1948. szeptember 27–29.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén a magyar kisebbség „megváltozott feltételek” közötti új helyzetéről tárgyalnak. Az ülésen figyelmeztetnek arra, hogy a kérdés „szocialista szellemben” való megoldásának feltétele a nacionalizmus elleni következetes harc. A vitában többen megkérdőjelezik a magyarokkal szembeni politika megváltoztatásának szükségességét. Az állampolgári jogok visszaadását helyeslik ugyan, nem értenek viszont egyet a magyar nyelvű oktatás engedélyezésével, a magyar nyelv egyenrangú használatával a magyarlakta területeken, valamint a reszlovakizáció eredményeiről való lemondással. Gustáv Husák és Viliam ©iroký két érvet hoz fel a változtatás indoklásául: a világ két táborra oszlott, s Magyarország ugyanabba a táborba tartozik, mint Csehszlovákia; valamint Magyarország a szocializmus útjára lépett, és felhagyott revizionista politikájával. Husák szerint a párt kötelessége, hogy a jövőben „a harcot osztály- és nem nemzeti szempontok alapján vezesse”. ©iroký zárszavában kifejti: nem kell attól tartani, hogy a reszlovakizáltak visszatérnek a magyarság soraiba, mivel erről az állam és a párt politikája majd gondoskodik. Az sem fenyeget, hogy a szlovákok pozíciói meggyengüljenek Dél-Szlovákiában, mivel tisztán magyarlakta területek már nincsenek az országban, csupán vegyes lakosságú területekről lehet beszélni. „1945 óta folytatott politikánk következményeként valamennyi déli járásban döntő súllyal rendelkezik a szlovák elem.” (©iroký szerint már csupán a Dunaszerdahelyi járásban haladja meg a magyarok aránya az összlakosság 50%-át.)

– Az ülésen határozatot fogadnak el a „csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakosság helyzetének rendezéséről”. A határozat 2. pontja egyetért azzal, hogy mindazok a magyarok, akik nem vétettek az állam ellen, „megkapják a csehszlovák állampolgárságot, az összes polgári, politikai és demokratikus jogot, és lehetővé tegyék számukra a teljes körű nemzeti, gazdasági és kulturális fejlődést”. A határozat 3. pontja meghagyja valamennyi pártszervezetnek, hogy „az említett elvek megvalósításakor oszlassák el a szlovák és magyar nép közötti bizalmatlanságot, harcoljanak a soviniszta és nacionalista túlkapások ellen, s szilárdítsák meg a szlovák és magyar dolgozó nép közötti testvériséget és együttműködést”.

– Az ülésen bejelentik, hogy az eddig önálló Szlovákia Kommunista Pártja szervezetileg egyesül Csehszlovákia Kommunista Pártjával. Az egységes párt Központi Bizottságának elnöke Klement Gottwald, főtitkára Rudolf Slánský.

1948. szeptember 30.
– A csehszlovák kormány ülésén pozitív döntés születik a kommunista párt által javasolt, a magyar kisebbség helyzetének rendezése érdekében foganatosítandó 6 alapelv végrehajtásával kapcsolatban.

1948. október 6.
– A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal körlevélben állítja le a magyarok földvagyonának az elkobzását.

1948. október 12.
– A csehszlovák minisztertanács elfogadja a magyarok állampolgárságának rendezéséről szóló törvényjavaslatot.

1948. október 16.
– A Reszlovakizációs Bizottság határozatban mondja ki, hogy azok a reszlovakizált személyek, akik vagyonát a szlovák nemzetiséget igazoló végzés átvétele előtt jogérvényesen elkobozták, vagyonukat nem kaphatják vissza.

1948. október 25.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 245/1948. sz. törvényt „a magyar nemzetiségű személyek állampolgárságáról”. A törvény 1. §-a értelmében azok a magyarok, „akik 1938 november 1-jén csehszlovák állampolgárok voltak, akik lakóhelye a Csehszlovák Köztársaság területén van, és nem külföldi állampolgárok, minden további nélkül megszerezhetik a csehszlovák állampolgárságot”, amennyiben a törvény hatálybalépésétől számított 90 napon belül hűségesküt tesznek a Csehszlovák Köztársaságnak. A 3. § szerint nem kaphatják meg viszont az állampolgárságot azok, akik „súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendszere ellen”, és akiket a csehszlovák–magyar lakosságcsere egyezmény alapján kitelepítésre jelöltek ki. (A törvény hatálybalépésének ideje 1945. november 17.)

1948. október 27.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 241/1948. sz. törvényt a népgazdaság fejlesztésének 1949–1953-ra szóló 1. ötéves tervéről.

1948. november 4.
– Az SZNT kiadja 26/1948. sz. rendeletét, „amely szabályozza a magyar nemzetiségű személyek mezőgazdasági vagyonának mentesítését az elkobzás alól”. A rendelet 1. §-a 50 hektárig megszünteti a magyar nemzetiségű személyek mezőgazdasági vagyonának elkobzását, ha azt az eddigi konfiskációs jogszabályok alapján nem juttatták másnak. A 2. § szerint viszont a rendelet csak azokra vonatkozik, akik a 245/1948. sz. törvény alapján megszerezték a csehszlovák állampolgárságot, és „földjüket a rendes gazda gondosságával művelik”. A 4. § hangsúlyozza, hogy az elkobzás alóli mentesítés következtében nem keletkezik semmilyen kártérítési igény.

1948. november 11.
– A Megbízottak Testületének ülésén Ladislav Novomeský javaslata alapján határozatot fogadnak el a magyar tanköteles gyerekek anyanyelven történő oktatásának biztosításáról.

1948. november 20.
– Csehszlovákia hosszú lejáratú, 1953. december 31-ig érvényes kereskedelmi egyezményt köt Magyarországgal.

1948. november 21.
– Daniel Okáli belügyi megbízott körlevélben utasítja a járási rendőrparancsnokságokat, hogy „a jogtalanul hazatért magyar közmunkásokat haladéktalanul toloncolják vissza csehországi munkahelyükre”.

1948. november 23.
– Július Ïuri¹ földművelésügyi és Ev¾en Erban népjóléti miniszter felhívással fordul a Csehországba deportált magyarokhoz, s tartós letelepedésre szólítja fel őket. Egyúttal tudomásukra hozzák, hogy a távozni készülők 1949. január 1-je és április 30-a között szervezett transzportokkal hazatérhetnek szülőföldjükre.

1948. november 30.
– A Belügyminisztérium összeállítja azoknak a magyaroknak a listáját, akik a 245/1948. sz. törvény alapján mint háborús bűnösök nem kaphatják vissza csehszlovák állampolgárságukat. A jegyzék 1446 személy nevét tartalmazza.

1948. december 1.
– A Nemzetgyűlés a 266/1948. sz. törvénnyel módosítja és kiegészíti az állandó választói névjegyzékekről szóló korábbi törvényt. Az új jogszabály a választói névjegyzékekbe való felvételt egyedül a csehszlovák állampolgársághoz köti, bármilyen nemzetiségi korlátozás nélkül. A csehszlovák állampolgárságukat visszakapott magyarok ezzel újra választójoghoz jutnak.

1948. december 2.
– A Megbízottak Testületének határozata a reszlovakizáltak munkaviszonyáról kijelenti, hogy a reszlovakizáció nem jogalap a reszlovakizálás előtt betöltött, a reszlovakizáltak magyar nemzetisége alapján megszüntetett munkaviszony és beosztás felújításához. A határozat szerint „a reszlovakizáció nem semlegesíti a volt állami alkalmazottak elbocsátását”, s ez az elv a nyugdíjasokra is vonatkozik.

1948. december 3.
– A Megbízottak Testülete a Csehországból hazatérő magyar kényszerközmunkások ingó és ingatlan vagyonával kapcsolatban úgy határoz, hogy csak azok kaphatják azt vissza, akiknél még nem rendelték el a vagyonelkobzást, illetve birtokaikat még nem adták át szlovák tulajdonosoknak. Azok a hazatelepülő földművesek, akik házában már szlovákok laknak, új, „megfelelő” birtokot és házat kapnak; azoknak pedig, akik nem földművesek, Szlovákia más területein kell helyet találni.

1948. december 9.
– Az öttagú Magyar Bizottság kiegészül Daniel Okáli belügyi és Ladislav Novomeský oktatás- és népművelésügyi megbízottal.

1948. december 14.
– Rákosi Mátyás levelet intéz Klement Gottwaldhoz, melyben kifogásolja, hogy a 245/1948. sz. törvény az állampolgárság felújítása kapcsán korlátozásokat tesz lehetővé, s a csehszlovák fél a két pártküldöttség 1948. júliusi találkozóján elfogadott megállapodás számos más pontját sem teljesíti.

1948. december 15.
– Megjelenik Pozsonyban az Új Szó című hetilap első száma. A II. világháború befejezése óta ez az első hivatalosan engedélyezett szlovákiai magyar sajtótermék. Fejlécén a csehszlovákiai magyar dolgozók hetilapjának nevezi magát, főszerkesztője Lőrincz Gyula. Kezdeti példányszáma 40 ezer. Az új lap Fábry Zoltán Az első szó című írásával köszönti az olvasót: „Mi majd négyéves késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk. Némák voltunk, és embertelen hang nem hagyta el szánkat… Történelmi tévedésből kerültünk a vádlottak padjára, melyet azonban most emelt fővel elhagyhatunk.”

1948. december 16.
– A Belügyminisztérium a 190/1948. Pres. sz. körlevél kíséretében eljuttatja a járási nemzeti bizottságokhoz annak a mintegy 300 szlovákiai magyar személynek a névsorát, akik nem kaphatják vissza csehszlovák állampolgárságukat.

1948. december 20.
– A prágai Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságának ülésén Vladimír Clementis külügyminiszter kijelenti, hogy a korábban ellenséges Magyarországból „baráti ország lett”, s kifejti, hogy a Csehszlovákiában és Magyarországon egyaránt bekövetkezett politikai fejlemények jó kiindulási alapot teremtenek a két ország közötti vitás kérdések rendezéséhez, mivel többé semmi nem áll az útjában a már amúgy is jó gazdasági, valamint politikai és kulturális kapcsolatok rendezésének és fejlesztésének.

– A Magyar Bizottság javaslatot tesz egy magyar kulturális szövetség, egy magyar nőszövetség és egy magyar ifjúsági szövetség létrehozására.

1948. december 21.
– Gyakorlatilag véget ér a csehszlovák–magyar lakosságcsere, noha néhány áttelepülő még ezután is érkezik Csehszlovákiából Magyarországra. A lakosságcsere 1948 őszi mérlege: 11 501 kitelepített magyarral szemben 7665 önkéntes szlovák áttelepülő.

– A Nemzetgyűlés elfogadja a 280/1948. sz. törvényt, mellyel megszünteti a tartományi rendszert, s Csehszlovákia területét 19, ezen belül Szlovákia területét 6 kerületre osztja. A szlovákiai kerületek a következők: Pozsony, Nyitra, Zsolna, Besztercebánya, Eperjes és Kassa.

1948. december 31.
– Szlovákiában végérvényesen befejezik tevékenységüket az ideiglenes jelleggel felújított népbíróságok. A korábbiakhoz viszonyítva jóval kevesebb a vád alá helyezett, illetve elítélt magyar nemzetiségűek száma és aránya. Az 1717 vádlottból 252 (14,67%) a magyar, akik közül a bíróság 132-t elítél, 120-at pedig felment. A népbíráskodás teljes mérlege a következő: bíróság elé kerül összesen 22 278 személy, akik közül 8962 (40,23%) személyt elítélnek, 13 316-ot (59,77%) felmentenek. A bíróságok által elítéltek nemzetiségi megoszlása: 4496 (55,18%) magyar, 2815 (31,41%) szlovák, 1095 (12,31%) német, 106 (1,10%) egyéb nemzetiségű.

1949

1949. január 1.
– A Csehszlovák Rádió pozsonyi stúdiójának Híradás és publicisztika főszerkesztősége napi 15 perces magyar hírmagazint kezd sugározni. A magyar adás felelős szerkesztője Monoszlóy M. Dezső.

1949. január 7.
– Megkezdődik a Csehországba deportált magyar kényszerközmunkások hivatalos transzportokkal történő hazaszállítása. (A 44 129 „toborzott” közül 1947 tavaszától 1949 januárjáig 19 530 személy már engedély nélkül hazatért Szlovákiába.) 1949. április 11-ig 63 transzporttal 19 041 személy (4554 család) tér haza Szlovákiába.

1949. január 20.
– Moszkvában a Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Románia és Bulgária megalapítja a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát (KGST).

1949. január 23.
– Klement Gottwald Rákosi Mátyáshoz intézett válaszlevelében cáfolja, illetve kétségbe vonja a bírálatok jogosságát, s egyes gazdasági jellegű kérdések megvitatása céljából szakemberek kétoldalú találkozóját javasolja.

1949. január 28.
– Az SZNT ülésén Michal Fal»an földművelésügyi megbízott ismerteti a belső telepítés szlovákiai összefoglaló adatait. Ezek szerint a belső telepítés Szlovákia 25 járásának 281 települését érintette, közülük 260 volt magyar többségű. A magyarlakta járásokba összesen 5011 kolonista család, vagyis 23 027 fő települt be, akik 44 822,3548 hektár földet és 1811 házat kaptak. A helybeli szlovákok közül 12 274 család 26 785 hektár földet és 706 házat vehetett át a magyarok elkobzott vagyonából.

– Az SZNT 14/1949. sz. törvényével 89 járásra osztja a 6 szlovákiai kerületet.

1949. február 10.
– Megalakul Prágában a Csehszlovák–Magyar Kulturális és Gazdasági Társaság. Elnöke Július Ïuri¹ földművelésügyi miniszter.

1949. február 14.
– A Belügyi Megbízotti Hivatal kiadja 371/1949. Ú. v. sz. hirdetményét, melynek VI. cikkelye kimondja, hogy azoknak a magyar nemzetiségű személyeknek, akik a 245/1948. sz. törvény alapján megszerezték a csehszlovák állampolgárságot, kiadható a megbízhatósági igazolvány, mégpedig ugyanolyan feltételek mellett, mint a szláv nemzetiségű személyeknek.

1949. február 23.
– A Nemzetgyűlés megszavazza a 63/1949. sz. törvényt „egyes közalkalmazottak és nyugdíjra (ellátási illetményre) jogosultak jogi viszonyainak rendezéséről, akik az elnyomatás idején a Csehszlovák Köztársaság idegen hatalmak által megszállt területén maradtak”. Az említett közalkalmazottak szolgálati viszonya az 1. § értelmében a megszállás hónapjának utolsó napjával megszűntnek tekintendő. A törvény 3. §-a megengedi a kivételezés kérését, azonban kizárja a kivételezés lehetőségét azoknál a németeknél és magyaroknál, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat. Hasonló jogszabályok vonatkoznak a volt közalkalmazott nyugdíjasokra és ellátási illetményre jogosultakra.

1949. március 5.
– Megalakul Pozsonyban a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok). Az egyesület eredetileg 1949. február 26-ra kitűzött, majd elhalasztott és a Redutból a Belügyi Megbízotti Hivatal épületébe áthelyezett alakuló közgyűlésén a kommunista párt, a kormány, a Megbízottak Testülete és a Nemzeti Frontba tömörült tömegszervezetek képviselői is megjelennek. Az ünnepi szónokok hangsúlyozzák: a Csemadok feladata nem az, hogy a magyarságot elkülönítse a többi dolgozótól, hanem hogy csehszlovák szocialista hazafiságra és proletár internacionalizmusra nevelje őket. Elnökévé a Magyar Bizottság által eredetileg javasolt Fábry Zoltán helyett Lőrincz Gyula festőművészt, az Új Szó főszerkesztőjét, örökös díszelnökévé Fábry Zoltánt, alelnökeivé Kugler János földművest és Egri Viktor írót, központi titkárává Fellegi Istvánt választják. A korábban reszlovakizált magyarok számára megtiltják a szervezetbe való belépést.

1949. március 18.
– Az SZLKP KB Elnöksége feladatul adja a párt alsóbb szintű szerveinek, hogy a nemzeti bizottságok munkájába vonják be az antifasiszta magyarokat is.

1949. március 19.
– A többszöri módosításra való tekintettel Václav Nosek belügyminiszter 97/1949. sz. hirdetményével véglegesíti az elkobzott családi házak kiutalására vonatkozó kormányrendeletek hatályos szövegét. Az igénylőkre vonatkozó valamennyi eddigi nemzetiségi korlátozás érvényben marad. A 22. § értelmében az igénylőnek igazolnia kell, hogy csehszlovák állampolgár; cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű, nemzetileg és államilag megbízható; és vele közös háztartásban élő családtagjai nem német vagy magyar nemzetiségűek.

– Királyiban a reszlovakizált katolikus hívők aláírásgyűjtést szerveznek azzal a céllal, hogy a falu magyar nyelvű papot kapjon, és kérik a magyar nyelvű istentisztelet engedélyezését.

1949. március 20.
– Érsekújvárban megalakul a Csemadok első szlovákiai helyi szervezete, elnöke Tatarik Emil nyugalmazott tanító. (Az év végéig a Csemadok helyi szervezeteinek száma 63-ra, tagjainak száma 3800-ra emelkedik.)

1949. március 23.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 84/1949. sz. törvényt, „amely módosítja a köztársaság elnökének az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról szóló dekrétumát”. Az új jogszabály továbbra is érvényben hagyja az elnöki dekrétumnak a németek és magyarok minden ingó és ingatlan vagyonának elkobzását kimondó határozatait.

1949 márciusában
– Megkezdődik az oktatás az első magyar osztályokban. Önálló magyar tanítási nyelvű iskola még nem létesülhet, csupán néhány szlovák iskolában nyílik párhuzamos magyar osztály. Az 1948/49-es tanév végéig összesen 154 magyar iskolai osztályt nyitnak több mint ötezer tanulóval. A magyar pedagógusok korábbi kitelepítése és elköltözése következtében kezdetben csupán 110 magyar pedagógust sikerül munkába állítani, a régi létszám 5%-át.

1949. április 4.
– Gúta mocsaras külterületi részén Ifjúságfalva néven megkezdik egy „szocialista mintatelepülés” építését.

1949. április 10.
– A Csehországba deportált szlovákiai magyarok nagy részének hazatérése és a pozsonyi Új Szó napilappá való átalakulása miatt beszünteti megjelenését a prágai Jó Barát című hetilap.

1949. április 14–16.
– Csehszlovákia fennállása óta első ízben hivatalos csehszlovák kormányküldöttség látogat Magyarországra. Vezetője Antonín Zápotocký miniszterelnök, tagjai többek között: Viliam ©iroký miniszterelnök-helyettes, Vladimír Clementis külügyminiszter és Antonín Gregor külkereskedelmi miniszter. A küldöttséget fogadja Szakasits Árpád köztársasági elnök, Dobi István miniszterelnök, Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Rajk László külügyminiszter és Rónai Sándor kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter. A két kormány képviselői kölcsönösen a legmagasabb állami kitüntetéseket adják át egymásnak.

1949. április 16.
– A csehszlovák küldöttség magyarországi látogatásának zárónapján csehszlovák részről Antonín Zápotocký miniszterelnök és Vladimír Clementis külügyminiszter, magyar részről Dobi István miniszterelnök és Rajk László külügyminiszter aláírják Budapesten a csehszlovák–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt. A húsz évre kötött egyezmény preambuluma leszögezi, hogy a nép hatalomátvétele megszüntette a két ország közötti ellentéteket, s lehetővé tette, hogy a kölcsönös kapcsolatok a jövőben új módon fejlődjenek. A szerződő felek az egyezmény IV. cikkelye szerint tanácskozni fognak valamennyi, a két ország érdekeit érintő komoly nemzetközi kérdésben, az V. cikkely szerint nem vesznek részt a másik fél ellen irányuló semmiféle szövetségben és akcióban, a VI. cikkely szerint pedig a barátság szellemében fejleszteni és erősíteni fogják gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolataikat. (A csehszlovák Nemzetgyűlés és a magyar Országgyűlés az egyezményt egyaránt 1949. június 15-én ratifikálja.)

1949. április 20.
– A szovjet hatóságok a Szlovák Nemzeti Bíróság által halálra ítélt Esterházy Jánost Csap határállomáson átadják a csehszlovák belügyi szerveknek.

1949. április 23–24.
– Az ország ifjúsági szervezeteinek közös konferenciáján megalakítják az egységes Csehszlovák Ifjúsági Szövetséget (CSISZ), melynek Szlovákiai Központi Bizottságába beválasztják Száraz Józsefet, Horváth Elvirát és Sebestyén Jánost.

1949. május 1.
– Az Új Szó című hetilap átalakul napilappá.

1949. május 7.
– Megjelenik az Új Szó napilap Ifjúsági Szemle című heti mellékletének első száma. Ez kívánja pótolni a hiányzó magyar nyelvű ifjúsági lapot. (Utolsó száma 1951 decemberében jelenik meg.)

1949. május 19.
– A belügyi megbízott nevében Jozef Vra¾da alezredes írásban közli a Csemadok elnökével azokat az okokat, melyek miatt a Belügyi Megbízotti Hivatal eddig nem hagyta jóvá az egyesület alapszabályát. Kifogásolja többek között azt, hogy a Csemadok „kultúrpolitikai szemináriumokat” kíván szervezni, tehát politikai tevékenységre is igényt tart, ami ellentmond az egyesület „kulturális” meghatározásának; továbbá azt, hogy tagjává válhat „minden 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár”, tehát a reszlovakizáltak is, ami ellentmond annak, hogy a Csemadok a csehszlovákiai magyar dolgozók szervezete.

1949. május 25–29.
– Prágában tartja a hatalomátvétel utáni első, összességében IX. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja. Elnökévé ismét Klement Gottwaldot, főtitkárává Rudolf Slánskýt választják. A 97 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, a KB 31 póttagja közé Fábry István.

1949. június 3.
– Az SZLKP KB Elnöksége a Csehországba deportált magyarok hazatérésekor felmerült vagyonjogi problémák megoldásáról tárgyal. Határozatot fogad el, amely értelmében a lakás és munka nélkül maradtakat meg kell nyerni az állami gazdaságok és szénbányák számára, elszállásolásukat pedig a „gazdagok vagy azon politikailag kompromittált személyek rovására kell megoldani, akik vagyonát már konfiskálták vagy még konfiskálhatják.”

1949. június 15.
– A Belügyi Megbízotti Hivatal jóváhagyja a Csemadok alapszabályát. 2. cikkelye szerint az egyesület legfontosabb feladatai: 1. gondoskodik a csehszlovákiai magyar lakosság kulturális fejlődéséről; 2. igyekszik előmozdítani a magyar–szlovák kulturális közeledést; 3. ápolja és szilárdítja a magyar lakosság körében a Csehszlovákia népeivel való együvé tartozás tudatát, a köztársaság és a népi demokrácia iránti hűséget és lojalitást; 4. harcol a sovinizmus, a revizionizmus és a nemzetiségi viszályok megnyilvánulásai ellen.

1949. június 21.
– A csehszlovák–magyar vegyes bizottság 66. számú véghatározatával hivatalosan is befejezettnek nyilvánítja a lakosságcserét. A lakosságcsere keretén belül áttelepülők és áttelepítettek, illetve a lakosságcserén kívül áttelepülők végleges számáról a szlovák és magyar forrásokban különböző adatokat találhatunk.
A Szlovák Telepítési Hivatal által a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége számára készített zárójelentés szerint az áttelepülésre jelentkezett 95 421 magyarországi szlovák közül a lakosságcsere keretén belül 59 744 települt át Csehszlovákiába. Rajtuk kívül további 13 499 személy a cserekvótákon kívül települt át, összesen tehát 73 273 szlovák érkezett Magyarországról Csehszlovákiába. Legtöbbjüket az úgynevezett „betelepítési övezetbe” irányították, vagyis a Pozsony-vidéki, Somorjai, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Komáromi, Párkányi, Lévai, Ipolysági, Rimaszombati és Kassai járásba. Csehszlovákiából összesen 89 660 magyart telepítettek át Magyarországra (közülük a lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján 45 475 főt, a VIII. cikkely alapján háborús bűnösként 2905 főt, „rezsimista” transzportokkal 1034 főt, a többi az egyezmény hatályán kívül lett áttelepítve, 6000-en állítólag önként távoztak).

– A magyar adatok szerint Magyarországról a cserekvótán belül összesen 60 257 szlovák települt át Csehszlovákiába. Ezzel szemben Csehszlovákiából 76 616 magyart telepítettek át Magyarországra, de rajtuk kívül több mint 10 000 azoknak a menekülteknek a száma, akiket a cserekvótába a csehszlovák vétó miatt nem lehetett beszámítani. Összességében a csehszlovákiai magyarok 12%-a került a II. világháború után Magyarországra.

– A magyarok hátrahagytak Csehszlovákiában 160 000 kat. hold földet (csehszlovák adatok szerint 109 294 kat. holdat) és 15 700 házat, ezzel szemben a szlovákok 15 000 kat. hold földet (csehszlovák adatok szerint 38 372 kat. holdat) és 4400 házat hagytak Magyarországon.

1949. június 21–23.
– Négytagú magyar kormányküldöttség látogat Prágába (tagjai: Dobi István miniszterelnök, Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyettes, Kállai Gyula külügyminiszter és Gerő Ernő államminiszter), ahol kicserélik a csehszlovák–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés ratifikációs okmányait.

1949. június 24.
– A halálra ítélt Esterházy János kegyelmi kérvényt nyújt be Klement Gottwald köztársasági elnökhöz. A kegyelmi kérvényben arra való hivatkozással, hogy a halálos ítéletet távollétében hozták, s így nem volt lehetősége a védekezésre, hogy a szlovák parlamentben elutasította a zsidók deportálásának megszavazását, továbbá megrendült egészségi állapotát figyelembe véve (a szovjet munkatáborban 4 éven keresztül ólomgyárban dolgozott) kéri a halálos ítélet enyhítését.

1949. július 25.
– Csehszlovákia és Magyarország megköti az ún. csorba-tói egyezményt, amelynek 1. cikkelye szerint kölcsönösen lemondanak többek között az állam, a közjogi és magánjogi jogi személyek által a lakosságcsere-egyezmény, a békeszerződés, valamint az ezeket kiegészítő megállapodások és okmányok alapján támasztott követelésekről, s azokat kiegyenlítettnek tekintik. Az egyezmény bizalmas kiegészítő jegyzőkönyvének XIII. cikkelye értelmében Magyarország visszaszolgáltatja az 1938. november 2-i bécsi döntés után Csehszlovákiából „elhurcolt” művészeti, történelmi vagy régészeti értékű tárgyakat. (Az egyezmény aláírója csehszlovák részről Vladimír Clementis külügyminiszter, magyar részről Antos István pénzügyminisztériumi államtitkár.)

1949 nyarán
– Pozsonyban a Pravda Kiadóvállalat keretében megalakul a magyar könyvek kiadásával foglalkozó Magyar Könyvtár.

1949. szeptember 7.
– Az SZLKP KB Elnökségének ülésén döntés születik az ún. Dél-akció (Akcia Juh) elindításáról. Az akció célja a dél-szlovákiai magyar nemzetiségű, elsősorban „osztályszempontból és politikailag megbízhatatlan lakosság” áttelepítése Csehországba, valamint birtokuk és házuk átadása szlovák telepeseknek és a Csehországból hazatérő kényszerközmunkásoknak. Az Elnökség feladatul adja a Belügyi Megbízotti Hivatalnak, hogy készítse el a kitelepítendő családok jegyzékét. (Ezek száma állandóan változik: kezdetben 3000, végül 866 kitelepítésre jelölt családot emlegetnek.), egyben a feladat végrehajtása és ellenőrzése céljából létrehozza a Dél-akció Központi Bizottságát, élén Daniel Okáli belügyi megbízottal.

1949. szeptember 12.
– A Megbízottak Testületének Elnöksége Gustáv Husák elnök beszámolója alapján elfogadja és konkretizálja a szlovák pártvezetés által már jóváhagyott Dél-akciót. Egyetért azzal, hogy a Csehországból hazatérő magyar deportáltak és a szlovák telepesek vagyoni kielégítésére „a magyar kulákok” vagyonát használják fel, s így a deportáltak hazatérésével felmerülő problémák megoldását összekapcsolják az „osztályellenség” megbüntetésével.

1949. október 15.
– Kezdetét veszi a Dél-akció: a Somorjai járásból kijelölt 32 (más források szerint 26) családot szállító transzportot útnak indítják Csehország felé. A transzportot azonban a cseh hatóságok nem hajlandók átvenni, ezért azt a Nyitranovák melletti internálótáborba irányítják. (A deportáltak egy része megszökik, mások a közeli állami birtokokon és erdőgazdaságokban találnak munkát.)

1949. október 24.
– A CSKP KB Elnöksége elrendeli a Dél-akció azonnali leállítását, egyben fegyelmi eljárást kezdeményez az akció végrehajtásáért felelős Daniel Okáli ellen. (Az akció leállítását azzal indokolják, hogy a kitelepítésre jelöltek listájának összeállításánál nem vették teljes mértékben figyelembe az osztályszempontokat.)

1949. november 30.
– A református egyház Kalvínske hlasy című hivatalos lapjában megjelenik a Slu¾ba maïarským sborom című magyar nyelvű melléklet első száma. (Utolsó szám: 1951. jún. 30.)

1949. december 30.
– A pozsonyi Állambíróság ítéletet hirdet a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség tagjai ellen indított perben, akiket „a köztársaság elleni bűncselekmény” és a népi demokratikus rendszer megdöntésének előkészítésével, valamint államtitkok elárulásával vádolnak. Az ítélet indoklása szerint a vádlottak legfőbb bűne, hogy részt vettek a CSMADNÉSZ nevű illegális szervezet tevékenységében, a Gyepű Hangja és az Észak Szava című illegális lapok kiadásában és terjesztésében, s a nyugati közvélemény tájékoztatása céljából kapcsolatot tartottak fenn „reakciós magyar politikai körökkel”, különösen Mindszenty József bíborossal, akik számára „a csehszlovákiai viszonyokra” vonatkozó anyagokat gyűjtöttek. A bíróság Arany A. László nyelvészt, egyetemi tanárt 8 év, Hentz Zoltán főiskolai hallgatót, Hajdú László gépészmérnököt, Varró István egyetemi hallgatót, Krausz Zoltán filmrendezőt és Restály Mihály katolikus lelkészt 6 év, Mészáros Gyula katolikus káplánt, Lipcsey Gyula főiskolai hallgatót és Bokor Ferenc katolikus kántortanítót 5 év, Vízváry László evangélikus lelkészt 2 év fegyházbüntetésre ítéli. Ezzel szemben Szécsi Gyula katolikus lelkészt, Bálinth István katolikus lelkészt, Páczer Sándor katolikus káplánt, Ádám Antal katolikus káplánt, Koller Gyula katolikus káplánt, Végh Kálmán református lelkészt, Náday Kálmán katolikus plébánost, Dombi Ferenc katolikus plébánost, Horony András katolikus plébánost, Cigány Imre katolikus káplánt, Csáji János katolikus plébánost, Gömöry György nyomdászt, Oremus András református lelkészt, Tömösközy Ferenc református lelkészt, Kovács Gyula katolikus plébánost, Hamvas István katolikus esperest, Harsányi Gyula katolikus káplánt, Kissík János katolikus plébánost, Markwarth Gábor katolikus plébánost, Győry Miksa Antal katolikus plébánost, Hrabovszky Ferenc katolikus plébánost és Balázsi Dezső katolikus plébánost felmenti a vád alól.

Hunčík Péter: A Márai Sándor Alapítvány

1989. február 21-én az egyesült államokbeli San Diegóban meghalt Grosschmid Sándor, írói nevén Márai Sándor. Halála után majd kilenc hónappal, 1989. november 17-én Prágában kitört a bársonyos forradalom, s ezzel kezdetét vette az akkor még csehszlovák (1993-tól szlovák) társadalom átalakulása. Már a prágai eseményeket követő második napon megalakult a liberális irányultságú Független Magyar Kezdeményezés, később a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés Politikai Mozgalom.

1990 augusztusában a Független Magyar Kezdeményezés életre hívta a Márai Sándor Alapítványt (MSA), mely a maga nemében az első volt a demokratikus Csehszlovákiában. Névadója szellemiségéhez híven az Alapítvány „fő célkitűzéseként az egyéni kezdeményezések, a polgári értékrend kialakulásának és megszilárdulásának a támogatását, az európai gondolkodásmód térnyerésének elősegítését” jelölte meg „Szlovákiában, Csehszlovákiában és az egész közép-kelet európai régióban”.

A felgyülemlett konfliktusok – a történelmi múlt tisztázása, a kisebbségek helyzete, a szociális problémák, a regionális kérdések – elemi erővel jelentek meg a rendszerváltást követően. Az MSA erre a helyzetre reagált az 1990-ben megrendezett A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája című konferenciájával, melyen a résztvevők elsőként beszélhettek Csehszlovákiában nyíltan a holocaustról. A számos neves előadónak – a teljesség igénye nélkül említhetnénk Ivan Kamenec, Püspöki Nagy Péter, Sonja Licht, Fedor Gál, Karel Kaplan, Martin Bútora, Kovács András, Konrád György, Martin Porubjak, Helena Krejèová, Németh Zsolt, Peter Zajac és Ján Mlynárik nevét – köszönhetően a rendezvény nagy társadalmi visszhangot váltott ki külföldön is. A konferencia a Csehszlovákiai Magyar Diákszövetség, a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány és a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete támogatásával valósult meg.

A polgári életformának szerves része a szórakozás. A Márai városa – Márai világa címmel megrendezett irodalomtörténeti konferenciát követően került sor Márai Enikő: Márai újra itthon című önálló irodalmi estjére – az MSA és a pozsonyi Magyar PEN Klub így tisztelgett névadója emléke előtt 1990 decemberében. A rendezvényt az Illyés Alapítvány és a Csehszlovákiai Magyar Írók Társasága támogatta.

A Liberalizmus és kollektív jogok címmel 1991-ben megrendezett konferenciával – melynek társrendezője a németországi Friedrich Naumann Stiftung és a magyarországi Alapítvány a Demokratikus Politikai Kultúráért volt – a Márai Sándor Alapítvány újabb, addig tabuként kezelt kérdést tett fel a kelet-közép európai nyilvánosságának: Milyen lehetőségek rejlenek az egyéni és a kollektív kisebbségi jogokban? Milyen hatással van az európai integráció a nemzeti kisebbségekre? Hogyan oldható fel a liberalizmus és a kollektív jogok dilemmája? Ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak a három nap során a téma nemzetközi szakemberei, társadalomtudósok, politikusok, többek között George Schöpflin és Malcolm Shaw Nagy-Britanniából, Kende Péter, Faragó Béla és Kovács Péter Franciaországból, Orbán Viktor, Kiss János, Lőrinc Csaba, Tamás Gáspár Miklós, Szájer József, Bíró Gáspár, Bence György Magyarországról, Pavel Campeanu, Salat Levente és Bíró Annamária Romániából, de németországi, svájci, jugoszláviai, finnországi és kanadai előadók is részt vettek a konferencián. Az akkori Csehszlovákiát Ladislav Ko¹»a, Öllős László, Daniel Kroupa, Ladislav Snopko, Bohumil Dole¾al, Marian Minaroviè és Mészáros András képviselte. A rendezvény védnöke Václav Havel köztársasági elnök volt. A konferencia támogatója a Szlovák Köztársaság Igazságügyi Minisztériuma, a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma, az Európai Kultúráért Alapítvány, a Magyar Diákszövetség, az Illyés Alapítvány, a Csehszlovákiai Magyar Kultúráért Alapítvány volt.

1991 októberében került sor az Egy előítélet anatómiája. Antiszemitizmus Közép-Európában a holocaust után című kétnapos konferenciára, melyen az előadók megpróbálták megragadni a kortárs közélet politikai és értelmiségi antiszemitizmusának okait, gyökereit. A Csehszlovákiai állapotokról Zora Bútorová (Zsidókép a közvélemény-kutatások tükrében), valamint Juraj ©pitzer és Ján Mlynárik adott számot. A kollektív jogok közép-európai helyzetéről szóló zárszót Konrád György tartotta. A konferenciát megelőzően leplezték le a rendezvénynek helyt adó Dunaszerdahelyen a második világháborúban elpusztult zsidó áldozatok emlékművét, mely az első ilyen jellegű emlékmű volt Szlovákiában.

Andreas Oplatka az 1993. évi nemzetközi újságíró-szeminárium résztvevői körében

1993. január 1-jén létrejött az önálló Szlovák Köztársaság. Ebben a társadalmi-politikai légkörben március 6–7-én került sor a Márai Sándor Alapítvány A polgár Közép-Európában című tanácskozására, melyen a résztvevők arra keresték a választ, hogyan lehet polgárrá válni (s lehet-e egyáltalán) Közép-Európában. Ki vállalja magára a polgárrá válás terheit, s mekkora és milyen szerepet kell játszania ebben a folyamatban az államnak? Miben van a politikai pártok, a társadalom szerepe a polgárosodás folyamatában?

Az MSA a megváltozott helyzethez alkalmazkodva állította össze az 1993. évi programját. Április 21–24-e között Stomfán (Stupava) került sor arra a nemzetközi újságíró-szemináriumra, amely A nyitott társadalomért program – a szabad sajtó és médiák támogatása elnevezésű rendezvénysorozat részét képezte. Több mint 70 külföldi és hazai sajtóorgánum képviselője ütköztette nézeteit a médiamenedzsment, a kisebbségek és az újságírás kapcsolata témájában.

A Márai Sándor Alapítvány 1993. május 7-én tartotta meg alakuló közgyűlését, amelyen gyökeresen megváltoztatták a régi alapszabályt, kibővítették a közgyűlést, a kuratóriumot, valamint az igazgatótanácsot, és igazgatót választottak. Elfogadták az Alapítvány új stratégiáját is, mely szerint a jövőben az MSA alaptőkéjének kamatait, valamint a befutó hozzájárulások egy részét kisebbségi pályázatok támogatására kell felhasználni. A másik lényegi változást a tréningprogramok beindítása jelentette, felváltva ezzel az addigi – a „passzív” befogadásnak kedvező, a felvetett problémákat konferenciákon áttekintő – magatartást.

A Márai Sándor Alapítvány I. közgyűlése 1993-ban. A képen balról jobbra: A. Nagy László, Hunèík Péter, Grendel Lajos és Turczel Lajos

Az I. közgyűlés résztvevőinek egy csoportja. Az előtérben Öllős László, Pogány Erzsébet és Barak László

1993. október 8-án Kádár János páncélvonatára felszállva a szó szoros és jelképes értelmében útnak indították az Élet az etnikai törésvonalakon (Life on the Ethnic Fault Lines) című nemzetközi konferenciát. A Krakkóból kigördülő vonaton megvitatták, mit jelent az önmeghatározás, milyen minimális jogok mellett képzelhető el a kisebbségek kulturális identitásának fennmaradása. A határokon átrobogva megvitatták azt is, hogy vajon az 1945-ös államhatárokat véglegesnek kell-e tekinteni, vagy lehetőség van azok békés megváltoztatására. Foglalkoztak továbbá azzal is, hogy milyen jelentőséggel bír a nemzetállam fogalma a posztkommunista államok számára. Első megállójuk Ipolyságon volt, ahol az utazók közül Franti¹ek Miklo¹ko, a szlovák parlament képviselője, Jiøí Dienstbier, a csehországi Polgári Mozgalom elnöke, Iványi Gábor, a magyar Országgyűlés Emberjogi Bizottságának tagja, Rasim Ljajiæ, a szerbiai Sanjak Demokratikus Akció Pártjának főtitkára, Dragan Raduloviæ, Szerbia Demokrata Pártjának parlamenti képviselője, Tokay György parlamenti képviselő, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tagja, a romániai ellenzék akkori vezetője Emil Constantinescu, a Szociáldemokrata Párt képviseletében Shkelzen Maliqi, a Koszovói Parlament alelnöke, Horváth Aladár, a magyarországi Roma Parlament elnöke, Arne-Olav Bruntland, a Norvég Külkapcsolatok Intézetének munkatársa, valamint Fedor Gál, Csáky Pál és Klára Orgovánová kerekasztal-beszélgetésen vettek részt a helyi önkormányzat tagjaival. A vonat ezt követően Budapest felé vette útját, ahol az „utasok” Demszky Gábor főpolgármester vendégei voltak.

A több száz kilométeres „utazásról” a New York-i Tamouz Média és a londoni BBC dokumentumfilmet készített, melyet Európa több televíziós állomása is levetített. A rendezvényt a Soros Alapítvány támogatta.

Ugyancsak 1993-ban került sor a Dialógus a politikában, társadalomban, filozófiában és kultúrában című szemináriumra, valamint A régiók fejlődése címmel megtartott konferenciára – a Márai Sándor Alapítvány mindkettőnek a társszervezője volt.

A Dialógus a politikában, társadalomban, filozófiában és kultúrában című szeminárium résztvevői. A képen balról jobbra: Grendel Lajos, Kochan Ágnes, Hunèík Péter és Csekes Erika

1993-ban az új koncepciónak megfelelően az MSA mintegy 25 nagyobb pályázatot támogatott.

Az 1994-es esztendővel új szakasz kezdődött el a Márai Sándor Alapítvány tevékenységében. Újfajta, „nagy hatótávolságú”, több éves programok kerültek az előtérbe. Ezek közé tartozik az Etnikai konfliktusok megoldása (Ethnic Conflict Resolution) elnevezésű program, amely még 1993 novemberében kezdődött. Az első részben 1500 szociológiai felmérés készült a Szlovák Statisztikai Hivatal segítségével. A szociológiai felmérést 150 mélyinterjú egészítette ki, amely az etnopszichológián alapult. A kapott adatok feldolgozására 1994 augusztusáig került sor, majd a levonható tanulságokat a szeptember 15–16-án Dunaszerdahelyen megtartott konferencia keretén belül ismertették. Tringer László, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) professzora az etnikai konfliktusokat elemezte, az előítéletekről, a mítoszokról és a valóságról, illetve a felmérés eredményeiről pedig Jana ©oucová, Ján Luha, a Statisztikai Hivatal két munkatársa, Pavol Friè szociológus, valamint Bordás Sándor, Katarína ©evèíková, Róbert Máthé és Haid Katalin pszichológus tartott előadást.

A második napon a SOTE két pszichiátere, Harangozó Judit és Martényi Ferenc mutatta be a pszichodráma és a rogersi metódus felhasználási lehetőségeit a konfliktusok megelőzésében és megoldásában. A felmérés anyaga könyv alakban is megjelent.

Ellenpróbák. A szlovák–magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában (1995)

A hosszú távú programok közé tartozott A kialakulóban lévő demokráciák erősítése elnevezésű rendezvénysorozat is. 1994 májusában még csak magyarországi politikusok részvételével tartottak sajtótájékoztatóval egybekötött beszélgetést a szlovákiai újságíró-társadalom és az érdeklődők számára, ám néhány évvel később a „politikuscsere” immár kétoldalúvá vált. A mintegy 70 résztvevő a magyarországi választások eredményeivel, valamint a kilátásba helyezett szlovák–magyar alapszerződéssel kapcsolatos magyar állásponttal ismerkedhetett meg. A sajtótájékoztatón a Magyar Szocialista Pártot Tabajdi Csaba és Szekeres Imre, a Szabad Demokraták Szövetségét Szentiványi István, Törzsök Erika és Magyar Bálint képviselte. A meghívottak közt szerepelt M. Gregor Papucsek, a TASR (a Szlovák Köztársaság Távirati Irodája – a szerk.) budapesti tudósítója is.

A szeptember 29-e és október 1-je közt lezajlott A prostitúció Európa posztkommunista országaiban címmel megrendezett konferenciát a prostitúció és a szervezett bűnözés jelentette kihívás tette időszerűvé. Fiatalkorúak prostitúciója, emberkereskedelem és prostitúció, kábítószerek, alkohol és prostitúció, az AIDS veszélye – ezeket a témákat vitatták meg az egybegyűltek a két nap során.

Az Ösztöndíjprogram szlovákiai újságírók részére keretén belül – melyet a Márai Sándor Alapítvány a washingtoni Külföldi Újságírók Központjával együtt szervezett – 11 szlovákiai magyar kisebbségi újságíró ismerkedett két héten keresztül az egyesült államokbeli kisebbségekkel kapcsolatos újságírás gyakorlatával. A programot a German Marshall Fund támogatta.

A szlovákiai magyar kultúra és közélet 1994-ben a Márai Sándor Alapítvány jóvoltából 4 842 300 korona támogatással gyarapodott.

Három üres oldallal és a Btk. 92. és 98. paragrafusára, azaz az ún. „köztársaság védelméről szóló törvény”-re való hivatkozással kezdődik a Slovensko 1995 (Szlovákia 1995) című kiadvány. A kötet két szerkesztője, Martin Bútora és Hunèík Péter az üres oldalakkal, valamint a több mint 300 oldalas „kórképpel” figyelmeztették Szlovákia és a világ közvéleményét: a Szlovák Köztársaság kialakulatlan demokratikus rendszere deviáns tüneteket mutat. Az országjelentés műfajában mindez egyedülálló volt, mint ahogy egyedülálló volt az ország akkori helyzete is – a kommunista rendszer bukását követő hatodik évben a politikai élet fokozatos kriminalizálására, a szabad véleménynyilvánításhoz való jog megkérdőjelezésére került sor.

A Slovensko 1995 teljes képet ad a társadalom helyzetéről. Elemzi többek közt a belpolitikai helyzetet és a politika színtér szereplőit, a Szlovák Köztársaság külpolitikáját, a szlovák–magyar alapszerződést, a kisebbségek helyzetét, a törvényhozási folyamatot, a szlovák gazdaság állapotát, a privatizáció (magánosítás) folyamatát, a mezőgazdaság, az egészségügy, a szociálpolitika, a környezetvédelem, az oktatáspolitika és a kultúra helyzetét, a civil szférát, a média világát. A kötetben az ország 20 vezető értelmiségije – Grigorij Mese¾nikov, Miroslav Wlachovský, Sándor Eleonóra, Ondrej Dostál, Ernest Valko, Ivan Miklo¹, Eduard ®itòanský, Cyprián Juráò, Mikulá¹ Huba, ¥ubica Trubíniová, Martin Deme¹, Helena Woleková, Vladislav Rosa, Peter Zajac, Martin Bútora, Katarína Ko¹»álová, Pavol Deme¹, Eugen Gindl, Zora Bútorová, Vladimír Krivý – egységes álláspontot kialakítva nyújtott reális alternatívát a lassan kilátástalannak tűnő helyzetben. A későbbiekben az országjelentéseket a pozsonyi székhelyű IVO (In¹titút pre verejné otázky – Közéleti Kérdések Intézete) adta ki.

Slovensko 1995. Súhrnná správa o stave spoloènosti (Szlovákia 1995. Összefoglaló jelentés a társadalom helyzetéről [1996])

Az év folyamán a trénerek kiválasztásával és képzésével folyatatódott az Etnikai konfliktusok megoldása elnevezésű program, és Ellenpróbák címmel önálló kötetben megjelent a szlovák–magyar viszony szociológiai és etnopszichológiai módszerekkel történt vizsgálatának összefoglalója.

1996-ban az Etnikai konfliktusok megoldása elnevezésű program eljutott a harmadik fázisába. A rogersi módszert és a pszichodráma módszereit elsajátított trénerek megkezdték a konfliktuskezelés módszerének megismertetését a véleményformáló közéleti személyiségekkel. Áprilisban elindult a program harmadik ága is, az Etnikai előrejelző rendszer (Early Warning System). Mindkét program átnyúlt a következő évekre is.

Már az 1993-as rendezvények – a újságíró-szeminárium és az Élet az etnikai törésvonalakon elnevezésű projektum – során felmerült a roma közösség helyzete. Ez képezte tárgyát az MSA májusi konferenciájának is, melynek anyaga 1997-ben Fekete arany – Black gold címmel jelent meg.

A Márai Sándor Alapítvány nem feledkezett meg névadójáról sem. 1996-ban 300 számozott példányban kiadta az író Kassai polgárok című drámáját szlovák fordításban.

Az Alapítvány 1996 decemberében elindította a Charitas nevű programját a Dunaszerdahelyi járás több elmeszociális intézetének támogatására (Medve, Lapagos, Apácaszakállas). Az adománygyűjtés és a jótékonysági rendezvények célja egy mikrobusz megvásárlása volt a lapagosi otthon számára, amely 6 km-re van a legközelebbi településtől. A projektum – az első sikereken felbuzdulva – a következő évben kibővült, s HELP MOBIL 3 néven folytatódott. Önálló pénzügyi alapot jegyeztek be, számos árverés, jótékonysági bál, koncert valósult meg – a cél pedig immár mindhárom intézmény járművel való ellátása lett. A program egészen az ezredfordulóig elhúzódott, s részét képezi az idei év programjának is.

A Márai Sándor Alapítvány, korábbi támogatási stratégiáját módosítva, 1997-től már csak egyetemi hallgatókat részesített támogatásban. Az egyszeri ösztöndíj megpályázásának előfeltétele a hallgató megfelelő tanulmányi előmenetele, valamint egy, a szakterületébe vágó színvonalas dolgozat megírása volt. A pályamunkákat szakemberek bírálták el. 1999-től a pályázók köre a doktoranduszokra (PhD-hallgatókra) szűkült, pályázni pedig az alábbi szakterületeken lehetett: szociológia, politológia, jog, történelem, filozófia, közgazdaságtan, pszichológia, művészettörténet és irodalomtudomány.

Az MSA 1997-ben is folytatta az 1995-ben megkezdett Az etnikai konfliktusok megoldása elnevezésű programját, melynek lényegét egy 100 órás kommunikációs tréning jelenti. Az etnikailag vegyes területekről érkezett résztvevőknek a képzés során módjuk nyílik arra, hogy tisztázzák az etnikai eredetű problémáikat. A két nyelven, szlovákul és magyarul zajló összejövetelek alatt három készséget sajátítanak el: a konfliktusok hatékony megoldásának képességét, az asszertív viselkedésmódot és a konstruktív kommunikációt. A program 1998-tól már Szlovákia etnikailag homogén térségben is elterjedt, 1999-ben pedig A romák szlovákiai integrációja elnevezésű részprogrammal gazdagodott. A program jelenleg is tart, támogatója az Open Society Found – Bratislava, valamint a Westminster Foundation – London.

A kassai Thália Színházzal együttműködve az MSA 1997 novemberében Márai Szavalóversenyt rendezett. A rendezvény fő célja – a szórakoztatás mellett – az író életművének népszerűsítése volt a fiatal korosztály körében. A magyarországi előadóművészekből álló zsűri a kassai Havasi Máriát találta a legjobbnak.

Az 1997-ben lebonyolított Feszültség-előrejelző rendszer kettős megalapozottságú program. Az egyik ágát a klinikai diagnosztika és a pszichológia módszerei képezik, a másik ágát pedig a napi sajtónak az etnikumokra vonatkozó hírek szempontjából történő rendszeres figyelése jelenti. Ezek elméleti szintű összegzését Bordás Sándor és Hunèík Péter a FER. Feszültség-előrejelző rendszer című kötetben végezte el, amely a NAP Kiadó gondozásában 1999-ben magyar, szlovák és angol nyelven is megjelent. A programot a The Foundation for Civil Society és az Illyés Alapítvány támogatta.

Bordás Sándor–Hunèík Péter: FER. Feszültség-előrejelző rendszer című kötetének magyar, szlovák és angol nyelvű kiadása

1998-ban a Márai Sándor Alapítvány, felmérve a kialakult helyzetet, két programmal is támogatta a térség társadalmainak harmonikus fejlődését. A fiatal demokráciák támogatása (Democracy Network) elnevezésű program még 1994-ben indult. Az 1998-as rendezvényeket azonban már a módosított koncepció alapján bonyolítottuk le: az MSA a Friedrich Naumann Stiftung közreműködésével már nemcsak a magyarországi politikusokat látta vendégül Szlovákiában, hanem a szlovákiai politikusok is ellátogattak déli szomszédainkhoz. Az így létrejött beszélgetések, sajtótájékoztatók nagyban hozzájárultak a két állam közti esetleges feszültségek elhárításához. A számos magyarországi és szlovákiai politikus között Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke jelentette a szabályt erősítő kivételt, aki a kisebbségi pártok kormányzati részvételével kapcsolatos tapasztalatairól számolt be. 1999-ben e program keretén belül látogatott Szlovákiába Kaltenbach Jenő, a magyarországi kisebbségek országgyűlési biztosa. A rendezvény az Open Society Found segítségével valósult meg.

A Válaszd a szabadságot! Válaszd a demokráciát! elnevezésű program során a választásokra készülő politikusok képezték tovább magukat önismeret, verbális és nonverbális komunikáció, asszertív viselkedés, konfliktusmegoldás és megjelenés „tantárgyakból”. A 20 órás tréningprogram alapját a Márai Sándor Alapítvány 100 órás tréningje jelentette. A képzés később az OK ’98 (Polgári kampány ’98) kampányban résztvevőkre is kiterjedt.

A Bizalomépítés a Kárpát-medencében elnevezésű program során az MSA etnikai konfliktusmegoldó projektumának tapasztalataira alapozva nemzetközi konfliktusmegelőző – az interetnikus kapcsolatokat megerősítő – hálózat kiépítését kezdtük meg. A munkában magyarországi, romániai, lengyelországi és hollandiai szakemberek vettek részt. Tanácskozásaikon a témával kapcsolatos közvélemény-kutatások összehangolásával, valamint úgynevezett mobil csoportok (Mobile Conflict Resolution Team) felállításával foglalkoztak. Az általuk elvégzett munka összefoglalója 1999-ben jelent meg Confidence Building in the Carpathian Basin címmel a Márai Sándor Alapítvány gondozásában.

Confidence Building in the Carpathian Basin. (Bizalomépítés a Kárpát-medencében [1999])

A számos, már régebben zajló programon kívül az 1999. év újdonságát A romák emberi jogainak megvalósulása önkormányzati közegben elnevezésű projektum jelentette, amelyet a szlovák kormány kisebbségi ügyekkel megbízott alelnökének a felkérésére valósítottunk meg. A tréningeken az első hullámban az Iglói és a Rimaszombati járás önkormányzatainak dolgozói vettek részt, majd polgármesterek, rendőrök, végül a besztercebányai Fiatal Romák Egyesületének 27 tagja. A képzés önismereti, az asszertivitást, a konfliktusmegoldó képességet és a toleranciát fejlesztő blokkokból állt.

1999. február 28-án az Alapítvány Márai Sándor halálának 10. évfordulójára emlékezett. A tiszteletadás során megkoszorúzták az író kassai, Mészáros utcai emléktábláját. Az emlékünnepségen részt vett Jáky Erzsébet, Jáky Jánosnak, a Márai Sándor Alapítvány tiszteletbeli elnökének az özvegye, valamint Kelemen Gertrúd, a Magyar Köztársaság Kulturális Intéztetének az igazgatója és Jarábik Gabriella, a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Nemzetiségi Főosztályának az igazgatója is.

Az ország társadalmi nehézségeit a természet szeszélyessége is tetézte. Ipolyság városát áradások sújtották – a Márai Sándor Alapítvány segélykoncert szervezésévvel sietett a bajbajutottak megsegítésére, melyre 1999. július 28-án került sor. Az est folyamán fellépett a Ghymes és a Korzár együttes.

A tízéves Márai Sándor Alapítvány 2000-ben a következő rendezvényeket szervezte:
Április 12-én ünnepi könyvbemutatót tartott abból az alkalomból, hogy a NAP Kiadó gondozásában megjelentette Márai Sándor: Kassai őrjárat és A kassai polgárok című művét szlovák nyelven Alexander Balega fordításában.

Sándor Márai: Ko¹ická pochôdzka. Ko¹ickí me¹»ania (Márai Sándor: Kassai őrjárat. A kassai polgárok [2000])

Hét vezető szlovákiai alapítvány és 15 roma polgárjogi szervezet bevonásával Konzorcium jött létre azzal a céllal, hogy a következő két évben 5000 roma önkéntest képezzen ki a Márai Sándor Alapítvány tréningprogramjára alapozva. A Konzorcium résztvevői ezzel szeretnék magalapozni egy ütőképes roma középosztály kialakulását. A roma asszisztensek-specialisták példamutatásukkal, tanácsaikkal talán elegendőek lesznek egy pozitív öngerjesztő folyamat beindításához saját etnikumukon belül.

A Konzorcium harmadik alkotóeleme a Boston–Cambridge-i Conflict Management Group, melyet a Harvard Egyetem professzora, Roger Fischer hozott létre.

A Konzorcium 2020-ig terjedő hosszú távú tervet dolgozott ki a romakérdés megoldására. Október 13-án Esélyegyenlőség címmel konferenciát szervezett Pozsonyban, amelyen a résztvevők megismerkedtek a Konzorcium elképzeléseivel, s hozzászólásaikkal hozzájárultak a terv további pontosításához és finomításához.

A pécsi Gandhi Gimnázium, a szegedi Karolina Leánygimnázium és a kecskeméti Piarista Gimnázium roma és magyar származású diákjainak bevonásával 80 órás tréninget szervezett a roma–magyar együttélés problémáiról. A tréningen öszszesen 36 diák vett részt. A Gandhi Gimnáziummal folytatódik az együttműködés, és a magyarországi Pax Romana segítségével a 2001. évben további magyar–roma kommunikációs tréningcsoportokat indítunk.

A Márai Sándor Alapítvány 1997 óta minden évben A Nyitott Európáért-díjjal tünteti ki a szlovákiai magyar kulturális és társadalmi élet legjelesebb képviselőit. A kitüntetést öt kategóriában (társadalomtudományok, publicisztika, színházművészet, képzőművészet, zeneművészet) ítélik oda. A Nyitott Európáért-díj eddigi kitüntettjei: Bordás Sándor, Tóth Mihály, Holocsy István – posztumusz, Janiga József, Ág Tibor, Rákos Péter, Németh Ilona, Németh Imre, Dráfi Mátyás, Bodnár Gyula, Liszka József, a Ghymes együttes, Sándor Eleonóra, Szkukálek Lajos, Vas Ottó, Végh László, Gágyor Péter, Suzanne Kiss és Kiss Csaba, a Szlovákiai Magyar Tanítók Vass Lajos Énekkara, Horváth Gabriella.

A Márai Sándor Alapítvány főbb tevékenységének kronológiai áttekintése:

1990.
szeptember 30. – A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája című konferencia;
december 15. – A Márai városa – Márai világa című irodalomtörténeti konferencia;

1991.
január 11–13. – A Liberalizmus és kollektív jogok című konferencia;
október 23–24. – Az Egy előítélet anatómiája. Antiszemitizmus Közép-Európában a holocaust után elnevezésű rendezvény;

1992.
március 6–7. – A polgár Közép-Európában elnevezésű rendezvény;

1993.
április 21–24. – Nemzetközi újságíró-szeminárium;
október 20. – Az Élet az etnikai törésvonalakon (Life on the Ethnic Fault Lines) című konferencia;
október 21–23. – A Dialógus politikáról, társadalomról, filozófiáról és kultúráról című szeminárium;
november 12. – A Régiók fejlődése című konferencia Révkomáromban;

1994.
május – A kialakulóban lévő demokráciák erősítése elnevezésű rendezvénysorozat;
szeptember–október – A Prostitúció Európa posztkommunista országaiban című konferencia;
augusztus – Az Etnikai konfliktusok megoldása (Ethnic Conflict Resolution Project) elnevezésű hároméves kutatómunka eredményeinek összegzése;

1995.
február–december – Szlovák és magyar trénerek képzése az Etnikai konfliktusok megoldása (Ethnic Conflict Resolution Project) című program keretén belül;

1996.
február – Az Etnikai konfliktusmegoldó tréningek elindítása;
április – Az Etnikai előrejelző rendszer (Early Warning System) elnevezésű projektum;
május – A Fekete arany (Black Gold) című konferencia a roma közösség helyzetéről;
augusztus – Márai Sándor: Kassai polgárok című könyvének szlovák nyelvű megjelenése Ko¹ickí me¹»ania címmel;
december – Jótékonysági gyűjtés a mentálisan sérült gyerekek intézeteinek;
december – A Slovakia 1995 (Szlovákia 1995) című könyv megjelenése;

1997.
április – A Slovensko 1995 című könyv angol nyelvű kiadása Global Report on Slovakia 1995 címmel;
április – A Nyitott Európáért-díj alapítása és első kiosztása;

1998.
január–december – A Feszültség-előrejelző rendszer nevű program folytatása;
március–november – A Fiatal Demokráciák Támogatása (Democracy Network) elnevezésű rendezvénysorozat lebonyolítása;
április–október – A Válaszd a szabadságot! Válaszd a demokráciát! elnevezésű tréningprogram megvalósítása;
november – A Bizalomépítés a Kárpát-medencében nevű program megkezdése;

1999.
február 28. – Megemlékezés Márai Sándor halálának 10. évfordulójáról Kassán;
július 28. – Segélykoncert Ipolyság árvízkárosultjainak megsegítésére;
október – A romák emberi jogainak megvalósulása önkormányzati közegben elnevezésű tréningprogram megkezdése;
november – A Confidence Building in the Carpathian Basin című kötet megjelenése;

2000.
január–december – Az Etnikai konfliktusok megoldása elnevezésű program folytatása;
március–október – Magyar–roma kommunikációs tréning a pécsi Gandhi Gimnázium, a szegedi Karolina Leánygimnázium és a kecskeméti Piarista Gimnázium diákjainak részvételével;
április 12. – Márai Sándor: Kassai őrjárat és Kassai polgárok című kötetének szlovák nyelvű kiadása Ko¹ická pochôdzka – Ko¹ickí me¹»ania címmel;
október 13. – Az Esélyegyenlőség című konferencia.

Hermann Bausinger: Typisch deutsch. Wie deutsch sind die Deutschen? (Liszka József)

Egynéhány esztendeje megjelent összeállításában alighanem a leghatásosabb módját választotta Jörg von Uthmann annak, miként lehet a nemzeti előítéleteknek egyszer s mindenkorra (?) élüket venni. Egy hamburgi kiadó jóvoltából összeállította ugyanis a nemzeti előítéleteknek – népekre lebontott – antológiáját. Napi használatát, alig leplezett iróniával, a középkori zsolozsmáskönyvek mintájára ajánlja mindazoknak, akik Németország „idegenné válását” óhajtják megakadályozni. Minden elképzelhető rossz tulajdonságaikkal szerepelnek benne a törökök és az arabok éppúgy, mint a franciák, a csehek vagy a belgák (?), sőt – a balkáni népek társaságában! – a magyarok sem maradnak ki (a szlovákokat viszont hiába kerestem a gyűjteményben). Ám mindezen túlmenően – s egyrészt itt lóg ki az (ön)irónia lólába – megkapják a magukét a németek (valamint külön az osztrákok és a svájciak is), továbbá – mivel az összeállító nem tudta eldönteni, hogy a zsidók nép-e vagy pedig vallás – a zsidó összeállítás ellensúlyaként összefoglalóan a keresztények is. Aki végigolvassa a Tacitussal kezdődő, Lutheron és Bismarckon végighúzódó, majd Thomas Mann-nal, Hitlerrel vagy Adenauer kancellárral záruló idézet- és közmondásgyűjteményt, az megállapíthatja, hogy minden nép szomszédai piszkosak és lusták, hazugok és tolvajok, nőik kövér trottlik vagy éppenséggel aszott söprűnyelek. „Ezen jellemzések nyugodtan alkalmazhatók azon népekre is, amelyek e gyűjteményben nem kaptak helyet” – adja meg végezetül az általános érvényű használati utasítást az összeállító (Jörg von Uthmann: Vorurteile halten warm: einige bescheidene Vorschläge, der Überfremdung Deutschlands zu wehren, nebst einer praktischen Anleitung für Stammtischgespräche. Hamburg, Hoffmann und Campe, 1995, 254 p.).

A téma végső soron nem új, hiszen a nemzeti sztereotípiák problematikájának mára óriási az irodalma. Csak a legutóbbiak közül említsük itt meg Hanák Péter tanulmányát (Másokról alkotott kép. In: A kert és a műhely. Budapest, Balassi, 19992, 65–88. p.) vagy Rákos Péter könyvét (Nemzeti jelleg – a miénk és a másoké. Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők. Pozsony, Kalligram, 2000, 175 p.). A német szakirodalom jóval gazdagabb ezen a téren (minden túlzástól mentesen nevezhető „könyvtárnyinak”), s ami részben megkülönbözteti a magyartól, hogy irodalmárok, történészek, politológusok, művelődéstörténészek mellett néprajzkutatók is foglalkoztak/foglalkoznak a nem kis mértékben szerteágazó témakörrel (vö. Helge Gerndt [szerk.]: Stereotypvorstellungen im Alltagsleben. Beiträge zum Themenkreis Fremdbilder – Selbstbilder – Identität. München, Münchner Vereinigung für Volkskunde, 1988, 237 p.). A német néprajz örökifjú fenegyerekének tartott Hermann Bausinger – aki az ötvenes évek óta számos, korábban tabunak számító témához nyúlt, illetve korábban fel nem ismert nézőpontból szemlélve elemzett jelenségeket – legutóbbi könyvében a nemzeti (ön)sztereotípia jelenségét vizsgálja. Már maga a cím (Tipikusan német) is bizonyos szkepszist sejtet a szerző részéréről, amit csak aláhúz az alcím: Mennyire németek a németek? A könyvet végigolvasva aztán kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.

A kérdés persze úgy is feltehető, hogy „mi a német?”. E kérdésfeltevés sem ismeretlen a magyarban (gondoljunk csak a Szekfű Gyula által a harmincas évek végén összeállított kötetre: Mi a magyar? Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 556 p.), de ugyanúgy foglalkoztatja a cseheket (vö. Jan Patoèka: Mi a cseh? Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996, 405 p.), mint ahogy a brit identitás, a „mi a brit?” kérdése az utóbbi években szintén lázban tartja Albion lakóit. Vannak-e olyan nemzeti vagy etnikus specifikumok, amelyek egy időben, egy adott nemzetre és csakis arra az adott nemzetre jellemzőek? Hermann Bausinger könyve, német szemszögből, lényegében erre az általánosan is megfogalmazható kérdésre keresi a választ, s ebből én azt olvasom ki, hogy nincsenek. Melyek azok az objektív és szubjektív jelenségek, amelyek a „tipikusan német” kategóriáját töltik ki, és mi a melegágya az efféle sztereotípiák, előítéletek kialakulásának? Ahhoz persze, hogy beszélni tudjunk a tipikusan német jelenségekről, tudnunk kellene, hogy „mi a német”, pontosabban azt, hogy a szerző mit, kiket sorol a német kategóriába, egyáltalán: kit tart németnek. Nos, ez a kötetből nem derül ki egyértelműen. Hol a német útlevél bejegyzése mint összetartó erő (állampolgárság!), hol a német nyelv (nemzetiség?) szerepel fő kategóriái körében. Mivel a nemzeti sztereotípiák „nemzeti” talajon fejlődtek ki, számomra problematikusnak tűnik a nemzeti helyettesítése a viszonylag új keletű állampolgárság kategóriájával. Tudom, kényes kérdés ez Németországban (és mai folyamatos kerülgetése talán még tipikusan németnek is mondható), ám megkerülni mégsem lehet. Itt engedtessék meg egy személyes élményből fakadó közbevetés. Amikor első alkalommal kerültem ki hosszabb időre Németországba, problémát jelentett számomra, hogy a különféle nyomtatványokon szereplő „nemzetiség” rovatot miként töltsem ki. Arról van szó, hogy nagyon jól tudtam, nem a nemzetiségemre, hanem az „állampolgárságomra” kíváncsiak. Salamoni döntéssel „szlovákiai magyart” szoktam a kérdéses rovatba beírni. Azóta megváltozott a helyzet, a hasonló nyomtatványokon már az állampolgárság szerepel kérdésként, ahová az ember minden identitászavar nélkül beírhatja, hogy „szlovák”. Nyilvánvaló, hogy mindez nem lenne kérdés egy francia, egy angol számára, miközben egy magyarországi magyar vagy szlovákiai szlovák számára sem jelentett volna fejtörést. Attól még azonban ez a probléma létezik, s nyilván nem én lehettem az egyetlen, akinek ez gondot okozott, mert különben néhány esztendő leforgása alatt nem változattak volna a nyomtatványokon. De térjünk vissza Hermann Bausinger könyvéhez! Foglalkozik-e a szerző mondjuk a dél-tiroliakkal, az erdélyi szászokkal, az osztrákokkal vagy a Volga menti németekkel? Vagy foglalkozik-e a német útlevéllel és német állampolgársággal rendelkező magyar anyanyelvű „németekkel” vagy a német útlevéllel rendelkező horvátokkal, törökökkel, kurdokkal? Az 1996-ban Mister Germanynak megválasztott, németül anyanyelvi szinten beszélő színes bőrű fiatalember (és társai) vajon vizsgálati tárgyát képezte-e? Az utóbbi kérdés persze nemcsak e könyv kapcsán fogalmazható meg, hanem egyre erőteljesebben vetődik fel az irodalom terén is. Mennyiben német, mennyiben „kisebbségi”, mennyiben „emigráns”, mennyiben „vendégmunkás” irodalom az, amelyet németül alkotó, Németországban élő, talán német útlevéllel is rendelkező, származásuk (részben kultúrájuk, mentalitásuk) révén azonban máshová kötődő írók művelnek? Német író-e Emine Sevgi Özdamar? (Vö. Hiltrud Arens: „Kulturelle Hybridität” in der deutschen Minoritätenliteratur der achtziger Jahre. Tübingen, Stauffenburg Verlag, 2000, 246 p.) Ilyen alapon persze Heinrich Heine, Stefan Zweig, Joseph Roth vagy – hogy egy teljesen mai és beszédes példát hozzak – Marcel Reich-Ranicki helye is megkérdőjelezhető lenne a német irodalomban, illetve Petőfié vagy Radnótié a magyarban, Pavol Országh Hviezdoslavé a szlovákban. A sort persze folytathatnám, ám komoly felvetésük legfeljebb a kérdező pszichopatológiai diagnózisához szolgálhatna adalékul. Tehát semmiképpen nem a származás tesz valakit magyarrá, szlovákká vagy németté. Most pedig nézzük a munka konkrét felépítését, hiszen az azért jóval több, mint a nemzeti sztereotípiák vizsgálata!

A szerző a rövidebb alfejezetekre tagolt mondanivalóját a következő fejezetekbe rendezte:

1. . A tipizálás értelme és értelmetlensége;
2. Nemzeti sajátosságok ítélőszék előtt;
3. . Jelképek és jelképes alakok;
4. Jellegzetesen német – egy leáldozóban lévő modell?
5. Mindezt a Függelékben irodalomjegyzék és mutató egészíti ki. Nézzük csak meg azonban ezeket részletesebben!

Az első fejezetben azokra a folyamatokra, szemléletmódokra mutat rá, amelyek bizonyos embercsoportok, népek, nemzetek kategóriákba sorolását kiváltják. Az általánosítás, a tipizálás jöhet egyrészt kívülről (ebben az esetben főként a sajáttól eltérő tulajdonságok emelődnek ki, s általában a „negatív” jelenségekre esik a nagyobb hangsúly), másrészt belülről (ilyenkor főleg az erények, kisebb mértékben az önironikus, önkritikus szemléletmód dominál). „Minden nemzet – írja Schopenhauer – gúnyolódik a másikon, és mindegyiknek igaza van.” Kétségtelenül sarkított megfogalmazás, de korántsem alaptalan: a nemzetkarakterológiai sztereotípiák évszázados (ha éppenséggel nem évezredes!) – persze szubjektív! – megfigyeléseken alapulnak, ezért nem lehet kézlegyintéssel, vállrándítással átsiklani fölöttük. Valami örök emberit fejeznek ki, ami már a különféle névcsúfoló gyermekrigmusokban vagy a (mellesleg: szintén nemzetközi!) falucsúfolókban is megnyilvánul.

A következő fejezetben a szerző tehát sorra veszi azokat a jellegzetességeket, amelyeket kívülről a németekre szokás aggatni, illetve azokat, amelyekkel a németek jellemzik önmagukat előszeretettel (a kettő nem minden esetben különbözik egymástól!). Ily módon szóba kerül a legendás német rend- és tisztaságszeretet éppúgy, mint a szorgalom, az utazási kényszer vagy a „nemzeti” ételek, illetve az, hogy valóban humortalan nemzet-e a német és hasonlóak. Ami számomra kissé problematikussá, de legalábbis egyoldalúvá teszi ezt a szemlét, az az, hogy a szerző szinte kizárólag az amerikaiak vagy franciák, angolok vagy kínaiak szemszögéből vizsgálja a német karaktert. Részben jogos ez a hozzáállás, hiszen messzebbről szemlélve (franciák?) jobban előtérbe kerülnek, kiugranak a jellegzetességek, a különbözőségek. Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa felől vizsgálva a dolgot viszont az derül ki, hogy sokuk nem is annyira jellegzetesen német, illetve sokat éppen fordítva ítélnénk meg: az amerikaiak szerint például a németekre jellemző, hogy gondosan körbekerítik házaikat, míg a kelet-európai utasnak Németországban a házak körbekerítetlensége tűnik fel.

Hatásos lenne persze Bausinger példáit széljegyzetelni, kelet-európai példákkal, tapasztalatokkal konfrontálni, ám ez végzetesen szétfeszítené egy recenzió kereteit. Számomra e fejezet egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy – mint minden – a nemzeti sztereotípiák is relatívak. A másik nagy tanulság pedig az, hogy a német nyelvterület nyugati határa egyszersmind erőteljesebb kulturális határt jelent, mint a keleti. Magyarán: a német mentalitás, a német kultúra sokkal több szállal kapcsolódik a tőle keletre fekvő szomszédos területekhez, mint nyugat felé. Márai Sándor írja némi (ön)iróniával az Egy polgár vallomásaiban, hogy amikor az első világháború után először utazott Belgiumon keresztül Németországból Franciaországba, a határ átlépése után boldogan sóhajtott fel: íme, Európában vagyok: „Minden »európai« volt szemünkben, a büdös-avas, toprongyos vasúti kocsi, a nagy hasú, ezüstmonogramos, pecsétfoltos kabátban szuszogó belga jegyellenőr, a vaksi, szortyogó gázlámpa a kupé mennyezetén, a vasúti jegy, mely »egészen más« volt, olyan »európai« volt, mindenképpen más, mint az otthoni vasúti jegyek, melyekkel Kassáról Poprádfelkára lehetett utazni… Nyilván »európai« volt számunkra a lószőr is, amely kilógott a kupé rongyos üléséből…” Márai egy akkori életérzést fogalmaz meg önironikusan, s valahol ezt a szubjektív életérzést Bausinger könyve is alátámasztani látszik.

A következő fejezetben Hermann Bausinger más aspektusból közelíti meg a nemzeti sajátosságok kérdését. Azokat a szimbólumokat, jelképes alakokat, nemzeti emlékhelyeket stb. veszi számba, amelyek a németek identitásának így vagy úgy a kifejezői. Ez már itt nem a „tipikusan német” kérdése tehát, hanem azoké a kulisszáké, amelyek a „tipikusan németet” körbeveszik. Először a német nemzeti szimbólumokkal (nemzeti színek, címer, himnusz) foglalkozik, bemutatva azok kacskaringós történetét. Amint hangsúlyozza, részben a történeti események hatására, részben a német nyelvterület erős tagoltsága következtében a fent említett nemzeti szimbólumok nem játszanak a németek (a németországi németek!) mindennapjaiban olyan meghatározó szerepet, mint másutt. Például a magyaroknál. A nemzeti trikolór, a címer és a himnusz nálunk – miközben állami jelkép – egyszersmind „össznemzeti” szimbólum is. A magyar himnusz eléneklése Szlovákiában egy nemzeti ünnepen nem jelenti egyszersmind azt, hogy az éneklők határmódosításra törekednének. Nem egy másik ország himnuszát éneklik ugyanis, hanem a magyar himnuszt. A németek esetében, amint említettem, ezek a jelképek nem játszanak ilyen meghatározó szerepet. Ennek ellenére szívesen olvastam volna arról is néhány mondatot, hogy jelent-e valamit, s ha igen, akkor mit a német trikolór vagy címer mondjuk Dél-Tirol német lakossága számára, hiszen Dél-Tirol helyzete egyáltalán nem volt közömbös a németek számára sem („Stille Hilfe Süd-Tirol”). De arról is szívesen olvastam volna, hogyan érez, hogyan viselkedik egy elzászi német vagy egy erdélyi szász a német himnusz hallatán. Csak részben kapcsolódik ide, de nem tudom megállni, hogy le ne írjam: a mai Délnyugat-Szlovákia területén a tatárjárás után, majd a 18–19. században jelentős számú német kolonista telepedett le. Ezek nagyobbik része a 20. század elejére teljesen elmagyarosodott vagy elszlovákosodott. Egykori német származásukat csak a falunevek (Németgurab, Németszőgyén stb.) és az ott élő családok németes hangzású nevei jelzik. A kilencvenes évek elején Dél-Szlovákia-szerte divatba jött a települések címereinek, zászlóinak az elkészíttetése. Ezeket jó esetben történeti források felhasználásával és a település egyéb adottságainak figyelembevételével (nem túlzás!) gyártotta szinte futószalagon néhány heraldikus. Szőgyén (amely az 1923-as egyesítés előtt két települést, Magyar- és Németszőgyént jelentett) címerébe belekerült többek között a falu határában régészeti feltáráson előkerült neolitikus „ülő Vénusz”-szobor rajza, illetve – a korai német telepesekre utalva – a német birodalmi sas rajza is. Egy német nemzeti jelkép így öröklődik tovább egy dél-szlovákiai magyar falu címerében…

Térjünk azonban vissza Hermann Bausinger könyvéhez! A Jelképek és jelképes alakok című fejezetben a már említett nemzeti szimbólumokon túlmenően foglalkozik a német történelmi emlékhelyek históriájával és szerepével az ország mai lakosságának mindennapjaiban, a német folklórnak és az irodalomnak a németeket jelképező figuráival (Siegfried, „deutscher Michel”, Faust stb.), valamint a német tájegységek „nemzeti” jellegével. Az, hogy egy nép nemzeti emlékhelyeket hoz létre magának, semmiképpen nem német specialitás, s Bausinger sem emiatt foglalkozik a kérdéssel. Az elemzésből azt hiányolom csak (megint!), hogy példái közül következetesen hiányoznak a mai Németország határain kívül eső emlékhelyek. Johann Nepomuk Hummel és Wolfgang Amadeus Mozart pozsonyi, illetve salzburgi emlékei például vagy Thomas Mann zürichi sírja… A német nemzeti identitásnak ugyanis – véleményem szerint – ezek is szerves részei (kellenének, hogy legyenek).

A negyedik fejezetnek már a címadó kérdő mondata is sokat sejtető: Jellegzetesen német – leáldozóban lévő modell? A szerző itt az egykori NSZK–NDK kettősség máig meglevő hatásait vizsgálja. Megállapítja, hogy a jó négy évized az „új tartományok” lakóinak egy „részidentitást” kölcsönzött: miközben németek, számos tulajdonságuk, mentalitásuk meg is különbözteti őket nyugati „testvéreiktől”. Hasonló különfejlődés megfigyelhető a több mint nyolc évtizede Magyarország határain kívül élő magyar népcsoportok populáris kultúrájában is. A más-más államkeretekbe tartozó magyarok mindennapjait számos egymástól eltérő befolyás érte, amit nem lehet nem észrevenni, miközben azonban az sem tagadható, hogy ezek egységesen magyarok lennének. Bausinger az „idegen németek” kérdésével is foglalkozik. Azzal a problematikával tudniillik, hogy a Németország területén hosszabb-rövidebb ideje (gyakran több generáción keresztül!) többmilliós nagyságrendben élő nem német állampolgárságú vendégmunkások miként illeszkednek be a német mindennapokba, miként tudják megőrizni eredeti kulturális identitásukat, miközben a mindennapi életben (a munkahelyen, a hivatalokban stb.) „németként kell funkcionálniuk”. Nem esik szó azonban azokról a már korábban említett idegen származású német állampolgárokról, akik németnek vallják ugyan magukat, van német útlevelük is, úgy beszélnek németül vagy bajorul, mint a tősgyökeres németek, illetve bajorok, ám származásuk, vallásuk, kultúrájuk, mentalitásuk, bőrük színe mégis megkülönbözteti őket a németektől. Milyen szerepet játszanak ők a „tipikusan német” találóskérdés-játékban? Nem tudom a választ, és éppen ezért kíváncsi lettem volna Hermann Bausinger véleményére. A szerző ebben a részben hozza szóba egyébként a második világháború után Németországba „visszatelepült” kelet-európai németek kérdését is, akik sok esetben még nehezebben illeszkedtek/illeszkednek be a mai német mindennapok valóságába, mint sok vendégmunkás. Jól-rosszul ők is tudnak általában németül, előbb-utóbb a német állampolgárságot is megkapják, s valahogy mégis kilógnak a sorból. őseik 200-250 esztendeje, kivándorlásuk előtt még „tipikusan németek” lehettek, ám ők mára miért nem azok? Miközben a 18. században a Kárpát-medencébe nagy számban érkezett németek a helybéliek kultúráját alaposan megváltoztatták, ők maguk is ennyire megváltoztak volna? A Kárpát-medencében vagy a Volga mentén településszerkezetük, házaik, szokásaik, mentalitásuk „tipikusan németnek” minősült, „hazaérve” pedig „magyarként”, „oroszként” kezelik őket az otthon maradottak…

A német egyesítés előtt Martin Walser fáradhatatlanul érvelt a német egység mellett: egy nyelv, egy kultúra – ezek voltak a fő argumentumai (Deutsche Sorgen. Frankfurt a. M., Suhrkamp, 1997, 607 p.). Abban az időben általában is a „kultúrnemzet” definícióval szoktak érvelni, de ezt – tudomásom szerint – alapvetően NSZK–NDK összefüggésben. Mint ahogy a most bemutatott könyvben sincs szó a dél-tiroliakról, az osztrákokról, a svájciakról stb. Az igaz, hogy a különutas történeti fejlődés következtében államszervezetileg végérvényesen elszakadtak a Németországban élő németektől, ám kulturálisan (bármennyire is tiltakoznának ez ellen mind a svájciak és az osztrákok, mind a németországi németek!) azért nincsenek olyan óriási különbségek közöttük. Ha van „tipikus német”, akkor az rájuk is kellene, hogy vonatkozzon. Hiszen mennyivel áll távolabb egy allgäui bajor paraszt egy mühlvierteli osztrák paraszttól, mint például egy csallóközi magyar egy székelyföldi magyartól, avagy egy gäubodeni német egy némettől a lüneburgi pusztáról?

Vannak-e hát nemzeti specifikumok? Egészen komoly szakmai felkészültségű emberek azt állítják, hogy vannak, ám nem kevésbé komoly szaktekintélyek viszont kifejezetten tagadják létezésüket… Ezért most hagyjuk nyitva ezt a kérdést, és térjünk viszsza Hermann Bausinger könyvéhez, aki az utolsó alfejezetekben azokat a hatásokat, azokat az impulzusokat veszi sorra, amelyek a németek (és általában bármely nemzet) „tipikus” vonásait tompítják! Jelesen a globalizációról, az internetes világháló már ma is felfogható hatásairól van szó. A távolságok kétségtelen redukálódása, az idegenség mint jelenség eltűnése valóban bizonyos fokú egységesülést eredményez. Ennek azonban megvannak az ellenjelenségei is: a világméretekben uniformizálódott étteremláncok mellett egyre inkább felértékelődnek a nemzeti, a regionális, a helyi specialitások; a globalizáció ellenhatására – ahogy arra nemrégiben Leander Petzoldt mutatott rá – megerősödnek a helyi, regionális folklórhagyományt „felélesztő” kezdeményezések (Folklore zwischen Globalisierung und Kommerz. Lares, 55 [1999], Nr. 1–2, 5–18. p.).

Igaza lehet hát Hermann Bausingernek, amikor azt mondja, hogy a „német” mint nemzeti kategória akkor is fennmarad, ha már végképp nem lesznek országhatárok, ha a globalizáció mindent összemos… Kérdés: majd akkor a „tipikusan német” kategóriája vonatkozik-e az osztrákokra, a dél-tiroliakra és a svájci németekre, illetve arra az alig ötezernyi németre is, akik Szlovákiában mindenek ellenére megmaradtak?

Vannak könyvek, amelyek megfellebbezhetetlen(nek vélt) válaszokat közvetítenek. Megint mások, miközben bizonyos kérdésekre feleletet adnak, további kérdéseket generálnak. Számomra az utóbbiak a fontosabbak. Hermann Bausingeré is ezek közé tartozik.

Liszka József

Heinz Tichy: Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht. (Varga Sándor)

A 20. századi Európa történetét meglehetősen sűrűn átszövi a nemzeti és egyéb kisebbségek jogait szabályozó normarendszer. Elsősorban a nemzetközileg érvényes jogszabályokra utalhatunk, amelyek főleg az első világháborút lezáró párizsi békerendszer keretében jöttek létre. Ugyanakkor az egyes országok parlamentjei is elfogadtak hasonló törvényeket vagy alacsonyabb szintű jogszabályokat. A második világháború után az újjáalakuló nemzetközi szervezetek – elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) – dokumentumaiban a nemzeti kisebbségek jogai már az egyetemes emberi jogok szerves részeként jelennek meg. El kellett telnie azonban néhány évtizednek ahhoz, hogy a tagországok döntő többsége tudomásul vegye ezt a tényt. Más kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan valósulnak meg a nemzetközi normákban lefektetett kisebbségi jogok. Tanúi lehettünk többek között a nemzetközi ajánlások verbális elfogadásának, de a gyakorlatban kijátsszák érvényesülésüket. Voltak országok viszont, ahol maximálisan megvalósították a nemzetközi dokumentumok kisebbségi jogi ajánlásait. A század utolsó két évtizedére az volt a jellemző, hogy az egyes európai szervezetek – mint az Európa Tanács és az EBESZ – az élet különböző területeire vonatkozó jogokat külön ajánlásokban igyekeztek megfogalmazni. Így jött létre a kisebbségek nyelvi jogainak jogi normába foglalását megcélzó kezdeményezés. A most ismertetett könyv első részében éppen ezt a folyamatot követi nyomon, az ötlet megszületésétől a Charta elfogadásáig, illetve az egyes országok általi aláírásáig, valamint ratifikálásáig.

Mielőtt azonban részletesebben ismertetnénk a Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht (A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és Ausztria jogrendszere) című könyv tartalmát, ejtsünk néhány szót a mű szerzőjéről! Dr. Heinz Tichy neve ugyanis csak igen szűk körben ismert a magyar olvasó előtt. Személyében a nemzetiségi kérdés kiváló elméleti és gyakorlati szakértőjét ismerhettük meg, aki 1984-től, tíz éven keresztül, az osztrák kancelláriai hivatalban a kisebbségi népcsoportok ügyeivel foglalkozó osztályt vezette. Így az ausztriai magyarok ügyivel is foglalkozott, tehát szinte közvetlen kapcsolatba került a magyarsággal is. De mint alkotmányjogászt szakmai körökben már előzőleg is ismerték. A nyelvhasználat kérdéseit mindig egyik fő szakterületének tekintette és tekinti ma is. Szakértőként tevőlegesen bekapcsolódott az Európa Tanács által hosszú évek során szorgalmazott kisebbségi nyelvi charta előmunkálataiba. 1994-től az osztrák Oktatatási, Tudományos és Kulturális Minisztérium munkatársaként az alapvető emberi jogok, különösen a nyelvi jogok szakértőjeként tevékenykedik. Többször járt Szlovákiában is különböző konferenciák előadójaként. 1990-ben pedig a pozsonyi Comenius Egyetem Jogtudományi Karán tartott előadást a kisebbségi jogok európai dimenzióiról.

Könyvének első részében, mint már említettük, a szerző a Charta gondolatának keletkezésével foglalkozik. Szó szerint idézi az Európa Tanács egyik jelentését (Explanatory report), amely pontosan ismerteti a Charta keletkezésének történetét. Ez a történet egészen 1957-re nyúlik vissza. Az Európa Tanács különböző bizottságainak a javaslatára a Tanácsadó Közgyűlés javaslatot tett a kisebbségi nyelvek és az azokat használó népcsoportok védelmére. Ehhez kapcsolódva az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1961-ben ajánlást fogadott el (285. sz.) olyan európai egyezmény kidolgozására, amely biztosítaná a kisebbségek jogainak védelmét, saját kultúrájuknak és nyelvüknek a használatát, valamint saját iskoláiknak a működtetését. Ezt követően további szándéknyilatkozatok és ajánlások születtek.

A legfontosabbat 1981-ben fogadta el a Parlamenti Közgyűlés, amely már konkrétan a regionális vagy kisebbségi nyelvek és kultúrák európai chartájának kidolgozásáról szólt (928. sz. ajánlás). A Charta kidolgozásához szükséges előmunkálatok azonban csak 1984-ben kezdődtek el. Az első szakaszban 250 embert hallgattak meg, hogy felmérjék a kisebbségi nyelvek akkori helyzetét. Ez a meghallgatás több mint negyven nyelvet érintett. Ezután megszületett a Charta szakértők által kidolgozott első változata. A munka, ha nem is szédítő ütemben, de tovább folytatódott. A Parlamenti Közgyűlés 1988-ban támogatta a kidolgozott koncepciót. A Miniszteri Bizottság pedig felállított egy szakértőkből álló ad hoc bizottságot a Charta végleges szövegének kidolgozására. Újabb négy év elteltével elkészült a Charta paragrafusokba foglalt szövege, amelyet a Miniszteri Bizottság az 1992. június 25-i ülésén fogadott el. Ugyanezen év november 5-én terjesztették elő Strasbourgban aláírásra. Az Európa Tanács egyes államai, többek között Magyarország, Németország, Ausztria, Spanyolország stb. mindjárt az első napon aláírták a Chartát. Ahhoz azonban, hogy hatályba is lépjen, minimálisan hat aláíró ország parlamentjének ratifikálnia kellett. Ez csak 1998. március 1-jével történt meg. Az első hat ország, ahol a Charta hatályba lépett a következő: Finnország, Horvátország, Liechtenstein, Hollandia, Norvégia és Magyarország. A szerző egyébként táblázatba foglalt, pontos jegyzéket közöl az aláírások és ratifikálások dátumairól az egyes országokban a 2000 júniusában létező állapot szerint. Megjegyezzük, hogy a könyv megjelenése óta Szlovákia is aláírta és ratifikálta a dokumentumot. Ausztriában ugyancsak 2001 áprilisában megtörtént a ratifikálás.

A szerző szakmai tudását dicséri, hogy a sokak számára bonyolultnak tűnő dokumentum alapelveit jól áttekinthetően, aránylag röviden, mindössze két oldalon, pontokba szedve foglalja össze.

A könyv legterjedelmesebb, második részét (20–111. p.) a Charta angol eredetijének és mellette német fordításának a szövege tölti ki. A szöveg valamennyi cikkelyéhez kommentárt és magyarázatot fűzött a szerző. A kitűnő szakmai hozzáértéssel megfogalmazott magyarázó szövegek a nyelvhasználat kérdéseivel mélyebben foglalkozni kívánó politikusok és kutatók számára sokkal érthetőbbé teszik a gyakran száraznak tűnő paragrafusok szándékát és valódi tartalmát. Tehát szinte kézikönyvként lehet használni Heinz Tichy könyvét.

A harmadik, nem túl terjedelmes rész a Chartának az osztrák jogrendszerbe történő betagolódásával foglalkozik. A mű megírásának idején még az osztrák parlament nem ratifikálta a dokumentumot. Ez, mint említettük, csak 2001-ben történt meg. A szerző és a kiadó szándéka ezért bizonyos mértékig az időzítés szempontját is követte. Az osztrák parlamenti képviselőknek tehát jó fél évük volt arra, hogy egy ilyen kitűnő szakkönyvből tájékozódjanak egy ratifikálandó dokumentumról. A szerző azonban még további igen gyakorlatias segédlettel is szolgált. A harmadik rész függelékeként ugyanis áttekintő táblázatokat közöl arról, hogy az egyes országok a Charta harmadik, választható részének mely cikkelyeit vették át. Köztudott ugyanis, hogy ebből a részéből minimálisan 35 pontot, illetve rendelkezést kötelezően be kell építenie minden országnak a saját jogrendjébe. Az olvasó tehát ezen táblázatok alapján könnyen kielemezheti az egyes országok parlamentjeinek hozzáállását a kisebbségi nyelvek használatának kérdéséhez.

A „nyelv” szó több nyelvi változatban történő sűrű leírásával díszített színes borítójú könyvet egy tárgymutató egészíti ki.

Varga Sándor

A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918—2000). (Varga Sándor)

Több évtizedre visszanyúló viták és elképzelések előzték meg a magyar nemzetiségi könyvtár és dokumentációs intézmény megalapítását Szlovákiában. Nos, ez az intézmény ma már létezik, mi több, állománya szépen gyarapodik, és társadalmilag hasznos tevékenységet folytat. Ennek kézzelfogható bizonyítéka a szóban forgó bibliográfia, amely minden bizonnyal nélkülözhetetlen kézikönyvévé válik a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség múltját és jelenét kutató hazai és külföldi kutatóknak és érdeklődőknek.

A kötet összeállítója, Végh László, aki az intézmény igazgatói tisztét is betölti, a kétkötetes bibliográfia előszavában röviden, inkább csak jelzésszerűen tekint vissza az intézmény indulására. Talán kissé túl kurtára is sikeredett az intézmény előzményeinek és tízéves történetének az ecsetelése, holott a kötet tartalma egyenesen megkívánta volna, hogy az olvasó magáról az intézményről is tényszerű, bő tájékoztatást kapjon. Ez annál is inkább így van, mivel a Bibliotheca Hungarica első olyan komoly szakmai kiadványáról van szó, amelybe feltétlenül beleillik az intézmény kialakulásának és történetének ismertetése. Ez a dokumentációs szakmában bevett gyakorlatnak számít. Igaz, hogy az ötéves évfordulóra megjelent egy kis dokumentumkötet a Bibliotheca Hungarica történetéről, de arra a szűkebben vett szakmai körökön kívül nem sokan emlékeznek. A jelen bibliográfiát viszont minden könyvtár, minden érdekelt kutatóintézet és dokumentációs hely beszerzi, és azt hosszú évekig igen frekventáltan, szabad polcra kitéve használni fogják. Éppen a várható érdeklődésre való tekintettel lett volna indokolt kissé részletesebben ismertetni az intézmény gondolatának útját a hatvanas évek végén kipattant gondolati csírától a fokozatos érlelődésen keresztül a megvalósulásig.

Közismert, hogy már az 1980-as évek második felében megfogalmazódott egy szlovákiai magyar könyvtár és levéltár kiépítésének a terve. Ez dokumentálva van az Új Mindenes Gyűjtemény IX. kötetében, amely 1990-ben jelent meg. Az 1990 novemberében meghirdetett civil kezdeményezés segítette a könyvtár tervének szélesebb körű elterjedését és társadalmi támogatottságának megszervezését. Azonban szinte minden – a Bibliotheca Hungaricáról szóló – írás elhallgatja a könyvtár életében azt az igen fontos mozzanatot, amikor 1991-ben megtörtént az intézményesülés. Pontosan körvonalazódott a könyvtár gyűjtőköre, és kidolgozásra került a szakmai programja. Fő vonalaiban mindkettő még ma is érvényes.

A kétkötetes bibliográfia legterjedelmesebb részét az egyes művek leírása teszi ki az Egyetemes Tizedes Osztályozás (ETO) rendszerében. A bibliográfia összesen 3298 művet dolgoz fel. A tájékozódáshoz szükséges alapvető információkat az előszó tartalmazza. Az egyes művek besorolását és a hivatkozásokat tapasztalt könyvtári szakmunkatársak végezték, tehát a szakmaiság kritériuma ezáltal biztosított, a számítógépes program pedig lehetővé tette a különböző mutatók összeállítását. Így a második kötetnek mintegy felét a szerzői mutató, a kiadók mutatója és a terjedelmes tárgymutató foglalja el. Ezek segítségével és magának az ETO-nak az alkalmazásával tulajdonképpen el lehet végezni a különböző szempontok szerinti kereséseket.

Ezzel a könyvtár állománya a kutatók és az érdeklődők számára hozzáférhetővé vált.

A jövőben az időszaki kiadványok készülő bibliográfiája mellett valószínűleg az egyes részbibliográfiák kidolgozása jelenti majd a fő feladatot a Bibliotheca Hungarica számára. Mindenképpen hasznos lenne a könyvtár legfőbb gyűjtőterületét alkotó (cseh)szlovákiai magyar nyelvű kiadványoknak a könyvtárban megtalálható példányaiból készült bibliográfia elkészítése is, mivel ezen kiadványok gyűjtése teszi egyedivé az intézményt.

Varga Sándor

Margit Feischmidt (ed.): Ethnic Relations in Eastern Europe. A selected and annotated bibliography. (Puskás Tünde)

A Feischmidt Margit által szerkesztett angol nyelvű „Etnikai kapcsolatok Kelet-Európában. Válogatott és jegyzetekkel ellátott bibliográfia” hézagpótló mű. A most megjelent kötet a korábban megjelent azonos című munka második, bővített kiadása, melyben a szerkesztő egy olyan szakterületet kísérel meg feltérképezni, amely interdiszciplináris jellegéből adódóan meglehetősen szerteágazó, szakirodalma pedig az elmúlt évtizedben megsokszorozódott.

Az etnikai kapcsolatok kutatása a kelet-közép-európai országokban lezajlott társadalmi, politikai, gazdasági változásoknak köszönhetően hatalmas lendületet és meglehetősen nagy teret kap s kapott. A kutatások eredményeiről beszámoló irodalom szinte áthatolhatatlan rengetegéből a szerkesztő barátságos szálerdőt teremtett, melyben az érdeklődő viszonylag könnyen tájékozódik, de az erdő vadregényes szövevényétől sincs teljesen megfosztva.

A bibliográfia három forrásból táplálkozik. Az angol nyelvű szakirodalmat a Közép-Európai Egyetem könyvtárában megtalálható anyagból válogatta Feischmidt Margit munkatársaival együtt. Ez Közép-Kelet-Európa legnagyobb társadalomtudományi könyvtára, mely a térség tanulmányozására szolgáló szakirodalomra specializálódott. Az itt található anyag bibliográfiai feldolgozása jelentősen megkönnyíti a nacionalizmussal, az etnicitás különféle aspektusaival, a kisebbségekkel, illetve a régió történelmével foglalkozó munkák e gazdag tárházában való tájékozódást, válogatást.

A bibliográfiai adatgyűjtemény másik gazdag forrása a közép-kelet-európai országok nyelvein írt szakirodalom. Az orosz, német, magyar, lengyel, román, cseh, szlovák, szerb, horvát, bolgár és lett nyelvű tanulmányokat feldolgozó angol nyelvű bibliográfiai adatok és jegyzetek a térség országainak hazai szakirodalmi termésébe nyújtanak betekintést. Az angol nyelvű bibliográfiának köszönhetően az érdeklődő a regionális nyelvek ismerete nélkül is megfelelő információkhoz juthat a térség szakirodalmát illetően.

A harmadik bibliográfiai adatforrás a szociológiai kivonatok, „Sociological abstracts” gyűjteményéből, valamint különféle intézmények, szakemberek által összeállított bibliográfiák felhasználásából táplálkozik. A világhálón található szociológiai jegyzetek közül egyelőre nem sok került a válogatásba, teret hagyva ezzel a további bővítési lehetőségeknek.

A bibliográfia tematikus rendbe sorolja a szakirodalmat. A közel ezer bibliográfiai adat tizennyolc tematikus főkategóriába van besorolva. Az egyes főkategóriákhoz tartozó alkategóriák száma a témák sokszínűségétől függően változik. Legterjedelmesebb az etnikai kapcsolatok politikai aspektusaira vonatkozó kategória tizenhét alkategóriával, míg az etnikai kapcsolatok elméletével, gazdasági, nemi és demográfiai vonatkozásaival, valamint a multikulturalizmussal foglalkozó szakirodalom egy-egy különálló tematikai címszó alá van besorolva alkategóriák nélkül.

A szakirodalomban való tájékozódást megkönnyítendő a bibliográfiai adatokhoz cím- és kulcsszavak vannak rendelve, melyek utalnak az etnikai kérdés területi vonatkozásaira, arra, hogy a tematikai besoroláson kívül még mely más diszciplínához kapcsolható az adott mű, illetve hogy milyen műfajú műről van szó. A kérdés interdiszciplináris jellegéből adódóan a tematikai besorolás sok esetben nem egyértelmű, ezért ilyenkor több tematikai kategória és/vagy alkategória is fel van tüntetve.

A bibliográfiában való keresést két, a kötet végén található szerzői és szerkesztői, tárgy-, földrajzi és folyóiratmutatók könnyítik meg. A földrajzi mutató három részből tevődik össze: a régiók, az államok és az etnikai kisebbségek mutatóiból. A félreértéseket elkerülendő a kötet elején megtalálható az egyes régiók leírása, hiszen nem lehet tudni, ki mit ért a Közép- vagy a Kelet-Európa kifejezés alatt.

A folyóiratmutató nagy terjedelme is azt jelzi, hogy a szerkesztő és munkatársai körültekintő munkát végeztek. A nagy angol nyelvű folyóiratok mellett feldolgozásra kerültek a kevésbé ismert regionális érdekeltségű szakfolyóiratok is, ezzel is segítve a kutatók és érdeklődők munkáját. A mintegy kétszáz folyóiratcím akaratlanul is ráébreszti a bibliográfia használóját, micsoda sziszifuszi munkától mentette meg ez a kiválóan megszerkesztett adatgyűjtemény.

A félreértések elkerülése végett azért azt külön kell hangsúlyoznunk, hogy válogatásról van szó. A mintegy ezer bibliográfiai adat csak egy része a világban publikált, az etnikai kapcsolatok Kelet-Európában témát feldolgozó vagy érintő szakirodalomnak. A szakirodalom terjedelmes, a teljességre való törekvés lehetetlen feladat elé állítaná a szerkesztőt. Feischmidt Margit nem zárja ki a bibliográfia további bővítésének a lehetőségét, sőt arra ösztönzi a bibliográfia használóit, hogy kapcsolódjanak be a munkába.

Az eddig összegyűjtött anyag a világhálón is megtalálható a Local Government and Public Service Initiative LGI honlapján http://lgi.osi.hu/ethnic cím alatt. Érdemes ellátogatni erre a címre, az anyag gazdag, könnyű vele dolgozni. Egyetlen apróságot hiányoltam csupán. Nincs világosan, feltűnő helyen feltüntetve, mely időpontig bezárólag született művek adatait találhatom meg a gyűjteményben. Bár a jegyzetekből kitűnik, mikor jelentek meg az egyes tanulmányok, monográfiák stb., de az említett adat egyértelművé tenné, mit érdemes keresni, hiszen a bibliográfia megjelenésének időpontjáig már számos új publikáció is megjelenhetett, melyek az átfutási idő miatt nem kerülhettek a válogatásba. Ez a kis szépséghiba azonban nem csökkenti a válogatás értékét.

A kötet szerkesztője és munkatársai eredményes úttörőmunkát végeztek. A bibliográfia nagy segítséget nyújthat a tudományos kutatóknak, és igazi csemegékkel szolgálhat a téma iránt érdeklődőknek.

Puskás Tünde

Dušan Kováč: Szlovákia története. (Simon Attila)

Amikor Szlovákia történetével foglalkozunk, először egy szemantikai problémával találjuk szemben magunkat, hiszen óhatatlanul is gondot okoz magának a kutatás tárgyának a megnevezése. Leírhatjuk-e azt, hogy „Szlovákia a középkorban”, ha viszont nem, akkor mivel helyettesítsük? A „Szlovákia” kifejezés szlovák alakja, a „Slovensko” ugyan már a 17. századtól fellelhető, de csupán etnikai tér megnevezésére, tehát a mai Szlovákia területénél jóval kisebb, az északi vármegyék szlovákok által lakott területére vonatkoztatva. A Felvidék kifejezés sem jó, s nem is igazán az évtizedek során hozzátapadt érzelmi töltet miatt, hanem sokkal inkább tartalma nem felel meg a kívánalmaknak. Használhatnánk a felső-magyarországi régió, az északi vármegyék és más hasonló kifejezések valamelyikét is, de mindannyiuk esetében érezzük, hogy nem azt kapjuk, amit elvárnánk tőlük.

Valószínűleg Du¹an Kováènak, a jeles szlovák historiográfusnak nem voltak ilyen problémái, amikor a Szlovákia története című könyvét papírra vetette, hiszen a hazai szlovák történetírás minden gond nélkül visszavetíti a mai politikai határokat a múltba, s így akár olyan furcsának tűnő meghatározásokkal is találkozhatunk a szlovák történelem kapcsán, mint a „Szlovákia a népvándorlás idején” stb. Minden bizonnyal szembekerült viszont azzal a szlovák történetírásban a kezdetektől vitára okot adó kérdéssel, hogy Szlovákia történetét etnikumtörténetként vagy territoriális történetként kell-e értelmezni és művelni. Kováè a jelenleg uralkodó trendhez kapcsolódva és azt erősítve jó érzékkel kombinálja a két elvet, habár – a magyar kisebbség tekintetében – nem teljes következetességgel.

A hazai történetírás a legutóbbi időkig bizony nem kényeztette el a Szlovákia története iránt fogékony olvasókat. Úgy látszik azonban, hogy ez a helyzet mára változóban van, s a szlovák történésztársadalom jelentős képviselői egymás után jelentetik meg szintéziseiket vagy részmonográfiáikat az adott témában.

Ebbe a sorba illeszkedik Du¹an Kováè 1998-ban a prágai Lidové noviny Kiadó gondozásában megjelent szintézise is, a Szlovákia története (Dejiny Slovenska), amely a kiadó nagy sikerű, az Európa államainak történetét bemutató sorozatának egyik köteteként jelent meg. Ez a sorozat – a szakmaiság kritériumait megőrizve – a nagyközönség számára is élvezhető és érthető, népszerűsítő formában igyekszik az olvasót az egyes államok és nemzetek történetébe beavatni.

Du¹an Kováè könyvét mind a laikusok, mind a szakmai körök egyaránt pozitívan fogadták, így természetes, hogy a Kalligram Kiadó – ráérezve a téma fontosságára és arra, hogy szlovák szerző tollából először jelenhet meg magyar nyelven minden szakmai igényt kielégítő szintézis Szlovákia történetéről – megjelentette a művet. A magyar kiadás a szlovák eredetihez képest a magyar történeti kutatások legújabb eredményeihez igazított genealógiai táblázattal és a Szlovákia történetével kapcsolatos magyar nyelvű szakirodalom feltüntetésével, valamint a kötetben előforduló településnevek szlovák megfelelőinek listájával jelent meg. A fordítók (Mayer Judit, G. Kovács László és H. Tóth Ildikó) külön érdeme a fordítás szakszerűsége. Az azonban, hogy a kiváló stíluskészséggel, már-már szinte szépirodalmi szinten író magyarországi történészek egynémelyike által elkényeztetett magyar olvasó számára Kováè szövege stílusában kissé szürkének tűnik, nem az ő hibájuk. Kováè, talán a túlzott objektivitásra való törekvésnek köszönhetően, szépírói előéletéhez képest meglepő szürkeséggel és sokszor már puritán stílusban fogalmazta meg mondanivalóját.

Az, hogy Kováè, aki a szlovák történésztársadalom egyik legtekintélyesebb tagja és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója egyedül vállalta fel Szlovákia történetének a megírását, rendhagyó kísérletnek számít. A mai világban, amikor egy-egy történész csupán egy szűk korszak vagy szakterület szakemberének tartja magát, s ennek határain kívülre semmiképpen sem merészkedik, az átlagosnál is nagyobb tudásanyag és felkészültség mellett nagyfokú szakmai bátorság is kell az ilyen vállalkozáshoz. Bizony még a szlovák historiográfiánál sokkal gazdagabb és sokszínűbb magyarországi történetírásban sem találkozunk ehhez hasonló kísérletekkel.

Vállalkozásának veszélyeivel és buktatóival minden bizonnyal a szerző is tisztában volt, hiszen könyve előszavában ő maga jelzi, hogy „Ha viszont ilyen mű megírására egyetlen szerző vállalkozik, nehezen tud elkerülni bizonyos egyszerűsítéseket, s mindig fennáll annak a veszélye, hogy valamilyen hiba csúszik a munkájába” (10. p.). Habár a jelzett hibákat természetesen Du¹an Kováè sem kerülhette el, a Szlovákia története című könyvet mégis a hazai szakma legjobb alkotásai közé sorolhatjuk. Nyilván az egyszerzős megoldás eredményezi azt az aránytalanságot, amely az egyes korszakok feldolgozásának terjedelmében kimutatható. A könyv terjedelmének felét a 20. század szlovák történetének taglalása teszi ki, amely számunkra akkor is aránytévesztésnek tűnik, ha tudjuk, hogy ez az időszak a szerző szűkebb szakterülete. Különösen feltűnő ez az arány akkor, ha Kováè művét összehasonlítjuk azzal az ötszerzős szintézissel (Dejiny Slovenska), amely 2000-ben jelent meg, s amelynek az említett időszak nem egész harmadát teszi ki csupán.

A szlovák történetírásban az 1989-es változásokat követően egy jól kivehető letisztulási folyamat ment végbe. Az addigi ideológiai és nemzeti elfogultság tekintetében is egysíkú, már-már sematikusnak is mondható történetírás jelentős változáson ment keresztül, ám közben differenciálódott is. A korábbi párttörténészek kikoptak, a helyükbe lépőket viszont mára két csoportba lehet sorolni. Az egyiket azok a történészek és történészi ambíciókkal fellépő, de a zsurnalisztika módszereit és eszköztárát át nem lépő szerzők jelentik, akik a szlovák történetírás legfőbb vezérelvét a nemzeti elkötelezettségben, a szlovák történelem magyartalanításában, a nacionalista hangulatkeltésben látják (például Ladislav Deák, Milan Ïurica és Milan Ferko). A szakma elitjét viszont mára már leginkább azok alkotják, akik a szakmaiság kritériumait tartják szem előtt. Az ide sorolható alkotóknak (Du¹an Kováè, ¥ubomír Lipták, Du¹an ©kvarna stb.) köszönhető az a szemléletváltás, amely szerint a szlovák történelmet 1918-ig a Magyar Királyság történelmi kontextusában lehet és szabad vizsgálni. Egyszerűbben mondva: a szlovák történetírás megtalálta magának a történelmi magyar állam történetét, s ebből szeretné is kivenni a maga részét. Azzal a korábbi beidegződéssel szállnak így szembe, amely szerint a szlovák történelmet csupán a nagymorva időszak, majd pedig a 18. század közepétől kimutatható szlovák öntudatosodási küzdelem jelenti, amely a szlovákságot mint a magyar nemesi nemzet hegemóniája ellen permanensen küzdő plebejus népiességet láttatja. Du¹an Kováè könyve tehát a szlovák historiográfiának abba a vonulatába sorolható, amelybe például Anton ©piesznek rögtön a rendszerváltás után megjelent Szlovákia története vagy a Èaploviè, Èièaj, Kováè, Lipták és Lukaèka által írt – már említett ötszerzős – szintézis.

Amellett, hogy Du¹an Kováè könyvét a szlovák történetírás egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának nevezhetjük, magyar olvasóként – s nem tagadva a magyar nézőpontot – kissé más olvasata is van a műnek, mint amit az egy szlovák vagy cseh számára jelenthet. Magyar szemmel nézve a szerző legnagyobb érdeme talán az, hogy a romantikus szlovák történetírás tradícióitól elszakadva megpróbálja megtisztítani a szlovák történetírást azoktól a mítoszoktól és beidegződésektől, amelyek nem csupán hamis képet és illúziókat alakítottak ki az olvasóban, de tartalmuknál fogva a magyarellenes érzelemkeltés kiváló eszközei is voltak. Nemcsak az ezeréves magyar elnyomás mítoszának félresöpréséről van szó, hiszen ezt a szakma mértékadó része már korábban megtette, hanem az olyan téveszmékkel való leszámolásról is, mint a szlovák államiságnak Nagymoráviától való datálása vagy Csák Máténak mint szlovák hősnek a felvonultatása. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyarországi szakma nem találhat kifogásolnivalót a műben, hiszen számtalan lezáratlan vita van még. Természetes, hogy Kováè másként értékeli a reformkor eseményeit, másként viszonyul a történelmi Magyar Királyság széteséséhez vagy az első bécsi döntéshez, mint a magyar historiográfusok, azonban munkája az eltérő interpretációk ellenére is alapot teremthet a két nemzet történészeinek párbeszédéhez, amelynek fontosságát talán nem is kell hangsúlyozni.

Sokatmondó a szerző véleménye a szlovákság etnogeneziséről, amelyet más szakmunkák a nagymorva időszakban már lezáruló folyamatként ábrázolnak. Du¹an Kováè viszont hangsúlyozza, hogy Nagymoráviát semmiképpen sem lehet a cseh vagy a szlovák államként megnevezni, ahogy lakóit sem kiformálódott etnikumként. Kiemeli viszont a magyar államkeret fontosságát, amely elválasztotta a Magyar Királyság északi megyéiben élő szlávokat rokonaiktól, és így megteremtette a lehetőséget a szlovák etnikum fokozatos a kiformálódására: „Míg a Nagymorva Birodalom túlságosan rövid fennállása alkalmasint nem alakított ki a lakosságban tartósabb közös etnikai tudatot, »Szvatopluk népe maradékának« beilleszkedése az Árpádok magyar királyságába megteremtette a külső keretet ahhoz, hogy a szlávokból, akik valamikor Nagymorávia területén éltek, kialakuljanak az etnikai szlovákok” (33. p.). Az Árpádok királyságát viszont korántsem a szokásos sablonokkal jellemzi, hanem olyan országként, amely ugyan „multietnikus államként formálódott, amelyben az Árpád-háznak és az államban elfoglalt központi pozíciójuknak köszönhetően ugyan az etnikai magyaroknak volt a legbefolyásosabb helyzetük, de az állam kialakításában részt vett a többi etnikum is, főként a szlovákok és a horvátok. Nemzetiségi konfliktusok az államon belül csak helyi szinten fordultak elő.” (34. p.) Valljuk be, másfajta kép ez, mint amelyet a magyarsággal szomszédos népek történészeitől megszoktunk. Ezt az újszerű látásmódot Szarka László is említésre méltónak tartja – kitűnő utószavát akár külön tanulmányként is olvashatjuk –, aki a következőket írja erről: „Nyoma sincs ebben a meghatározásban annak az indulatnak, amely például a 19. század nagy cseh történészének, Franti¹ek Palackýnak s nyomában annyi szláv historikusnak a koraközépkori magyar állammal kapcsolatos álláspontját jellemezte. Palacký ugyanis a magyar államalapításban a közép-európai szláv birodalom lehetőségének a kiiktatását, a térség szláv kisnemzeti szerkezetének okát látta, s mint ilyet a szláv világ legnagyobb szerencsétlenségének tartotta.” (364. p.)

Persze a Magyar Királyság viszonylag pozitív megítélése mellett számos olyan dolog fölött elsiklik a szerző, amely a magyar olvasót hiányérzettel töltheti el. A középkorral kapcsolatban Kováè ugyan többször hangsúlyozza a mai Szlovákia területének (a szlovák eredetiben jellemzően csak „Slovensko”) multietnikus voltát, azonban mintha ebbe a képbe olykor-olykor a németekkel, a zsidókkal és a cigányokkal ellentétben a magyarok nem férnének bele. Ez számunkra főleg a Felvidék magyar vonatkozású kultúrtörténeti vonatkozásai kapcsán okoz erős hiányérzetet. Ismét csak Szarka László utószavából idézve: „Ugyanakkor, ha nem történik említés például Káldy György Vágsellyén elvégezett katolikus bibliafordításáról, Bornemiszsza (sic! – a szerk.) Péter semptei nyomdájáról, a felvidéki magyar művelődésnek az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó megannyi fontos személyiségéről, intézményéről, teljesítményéről, akkor a szlovák történeti koncepció területi elve csak részlegesen érvényesülhet” (365–366. p.).

A szemléletbeli különbségek mellett vitatható Kováè azon állítása is, mely szerint „A szláv lakosság erőszakos meghódítását tanúsíthatná a szlovákok magyar megnevezése – a tót szó –, amelynek egyik jelentése »meghódított«, »alárendelt«” (32. p.). Ismereteink szerint ugyanis az adott szó etimológiailag a Kárpát-medencében élő germán gepidák teut megnevezésére vezethető vissza, amely egyszerűen népet jelent. A teutok – akik beolvadtak az ide később betelepülő szláv nemzetségekbe – adták a nevüket a magyarországi szlávoknak, tehát nem csak a szlovákoknak.

A reformkor és az 1848/49-es szabadságharc megítélésében Kováè lényegében átveszi a már kánonná vált sablonokat, melyek szerint az egyik oldalon Kossuth áll magyarosító törekvéseivel, vele szemben pedig ©túrék mint a szlovákság kizárólagos és alternatíva nélküli képviselői. Elismerve Kossuthnak a nemzetiségekkel szemben tanúsított érzéketlenségét, Kováè némely megfogalmazását bizony túlzónak érezzük. Különösen a szlovák önkéntesek hadjáratairól szóló bekezdések tükröznek egyfajta szakmai merevséget. Ezeknek az egyébként katonai és politikai szempontból sikertelen hadjáratoknak a jelentőségét – a szlovák történetírás hagyományaihoz ragaszkodva – a szerző is túldimenzionálja, miközben nem vesz tudomást azokról az ezrekről, akik szlovákként a honvédseregekben harcolva Magyarország függetlenségéért küzdöttek. Pedig a branyiszkói csata szlovák zászlóaljainak a hősies harca, az őket anyanyelvükön buzdító Erdősi Imre piarista szerzetesnek a példája méltán kerülhetne be a szlovák történelem dicső eseményei közé.

Du¹an Kováè munkájának egyik, az előszóban is deklarált egyik alapvetése az, hogy ugyan nem azonosítja a szlovák történelmet a történelmi Magyarország, illetve az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság történetével, ezen államalakulat keretei közül azonban ki mégsem akarja szakítani, sőt ezek kontextusában vizsgálja a szlovák történelem csomópontjait. Kováè szakmai alapossággal mutatja be például a cseh–szlovák kapcsolatok fejlődését, azt a folyamatot, amelynek végeredményeként 1918-ban létrejöhetett a Cseh-Szlovák Köztársaság. A szlovák történelem 1918 utáni folyamát vizsgálva kiemelten foglalkozik a két nemzet viszonyával, csak dicsérhető objektivitást és mértéktartást mutatva ábrázolja a szlovák autonómiatörekvéseket, azok hordozóit. Az olyan sokak által vitatott személyiségek, mint Hlinka vagy Tiso megítélésében sem enged utat a szélsőségeknek, s a mítoszok és előítéletek burkától megfosztva próbálja őket bemutatni. Ugyanez a szándék és hangvétel jellemzi a Tiso-féle szlovák állam értékelését, hiszen a szerző nem saját érzelmi alapállásához próbál tényeket keresni s ezáltal egy megkonstruált képet az olvasóban kialakítani, hanem higgadtan hagyja magát a tényanyag által vezetni.

Hiányérzetünk lehet viszont a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség szűkszavú s inkább csak a krízishelyzetekre összpontosító bemutatása miatt, ami azért lehet feltűnő, mert a fejezet elején a szerző tárgyilagosan megállapítja, hogy Csehszlovákia multietnikus államként jött létre. A magyar pártok tevékenysége fölött könnyedén átsiklik, csupán egy rövid mondattal irredentaként könyveli el őket, ami a tények ismeretében túlságosan leegyszerűsítő és félrevezető megállapításnak tűnik. A két háború közötti jeles személyiségek közül csupán Szüllő és Esterházy nevét említi, de például Szent-Iványi és Jaross neve hiányzik. Figyelemre méltó viszont az, hogy Kováè nem veszi át azt az elméletet, mely szerint az első Csehszlovák Köztársaság felbomlásáért a kisebbségek (ti. a németek és a magyarok) lennének a felelősek. Ennél Kováè sokkal árnyaltabb képet fest az 1938–1939-es eseményekről, s jól ábrázolja a nemzetközi erővonalak és a cseh–szlovák viszonyban felerősödő széthúzó erők szerepét.

A szlovákiai magyarságot 1945 és 1948 között sújtó, a hontalanság éveiként ismert időszak objektív értékelése a mai napig nagy adóssága a szlovák történetírásnak. Du¹an Kováè ugyan kellő óvatossággal és ebből fakadó rövidséggel, de kísérletet tesz erre, s felismerve a történtek máig tartó hatását megjegyzi, hogy „az 1938 és 1948 között lezajlott események hosszú időn át negatívan befolyásolták a szlovák–magyar kapcsolatokat” (234. p.).

Végül egy jelentéktelennek látszó, de a szerző toleráns habitusát és korrekt hozzáállását tükröző adalék. A könyv eredeti szlovák kiadásában (igaz, prágai kiadó által) Kováè a történelmi magyar családnevek eredeti, csorbítatlan alakjait használja. „Pázmányról”, „Bocskairól” és „Rákócziról” olvashatunk. Ezzel Kováè szembefordul azzal a törvényileg is kodifikált és sajnos mára már általánossá váló szabállyal, hogy a mai Szlovákia területéhez kapcsolható történelmi család- és személyneveket a szlovák fonetika elvei alapján kell írni, tehát „Pazmaò”, „Boèkaj” és „Rákoci” formában. Az, hogy Du¹an Kováè megtartja az eredeti írásmódot, nekünk magyaroknak mindenképpen gesztus erejű tettnek számít.

Az ezeréves közös együttélés után mára már sajnos eljutottunk oda, hogy a nemzeti kisebbségek kivételével a magyar és szlovák nemzet döntő része nem érti a másik nyelvét, nem ismeri a másik kultúráját és hagyományait. A magyar és szlovák értelmiségnek óriási tartozásai vannak e téren egymással szemben. Mint ahogyan Kováè könyvéről Szarka László a már említett utószóban írja: „A Magyarországgal szomszédos országok többségi nemzeteinek története nélkül nincs reális magyar történelmi önismeret” (368. p.). Du¹an Kováè könyve ebből a szempontból nagy szolgálatot tehet, hiszen hosszú évtizedek után először ad lehetőséget a magyar olvasó számára, hogy ne történelmi előítéletek szemüvegén keresztül, ne a bulvársajtó és a médiák napi politikai szintjére lesüllyedve, hanem egy mértékadó szlovák közíró és történész által megismerhesse Szlovákia történetének szlovák olvasatát. Jó lenne, ha ez fordítva is megtörténne, s a szlovák olvasók is kezükbe kaphatnának végre egy legalább hasonló értékeket felmutató szintézist Magyarország történetéről. Ismerve a Kalligram Kiadó ars poeticáját, ez talán nem is olyan merész álom.

Simon Attila

Dr. Wick Béla: A kassai Szent Erzsébet Dóm. (Hushegyi Gábor)

Immár két évtizede a reprintek korát éljük a magyar könyvkiadásban, ám a kínálat bősége és a változékony minőség ellenére sem feledhető lelkesedésünk az 1980-as évek elejéről, amikor a köz- és magánkönyvtárakból hiányzó alapművek sorozatban jelentek meg gondos kivitelben, szakavatott tanulmányok kíséretében. A hosszú felsorolás helyett álljon itt mindössze egyetlen példa, a Helikon Kiadó 1982-es nagyszerű vállalkozása, Orbán Balázs Székelyföld leírása című könyve, amely mind kiadói megfontolás, mind a kivitelezés minősége szempontjából az egyik legértékesebb tett ebben a műfajban. Az 1990-es évekkel a hazai magyar könyvkiadásnak is megadatott az a lehetőség, hogy a nehezen hozzáférhető vagy a teljesen hozzáférhetetlen, tárgyukat tekintve főképpen a történelemi, a kultúr- és művelődéstörténeti tudományos műveket a tágabb olvasóközönség számára ismét elérhetővé tegyék.

A dunaszerdahelyi Nap Kiadó több kiadótársához hasonlóan merített a kínálatból, s választása több tekintetben is szerencsésnek és ösztönzőnek nevezhető, hiszen dr. Wick Béla (1873–1955) A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfiája jegyzett és keresett a hely-, kultúr- és egyháztörténeti irodalomban. A kiadó megfelelően válogatott a gazdag, számtalan könyvpublikációt jegyző életműben, hiszen az 1936-ban a kassai Szent Erzsébet-nyomda Részvénytársaság kiadásában megjelentetett vaskos kötet több tudományág tekintetében a legsikerültebb Wick-mű. A korábban megjelent kisebb-nagyobb terjedelmű kiadványok anyaggyűjtés, levéltári kutatások, okmányok és feliratok fordítása tekintetében mintegy előkészítették A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfiát. Az ezt követő 1941-es Kassa története és műemlékei, amelyet a hazai magyar kultúrtörténeti irodalom szintetizáló műnek tekint, már sok esetben tartalmi átfedéseket, ismétléseket tartalmaz, és fő ismérve az ismeretterjesztő szándék.

A székesegyház történetét és leírását nyújtó forrásértékű munka kiegyensúlyozott, egységes és arányos a korszakonkénti források bemutatásában, ill. a forráskutatás igényességében. Az öt évvel később megjelent monográfiában – sok szerző háború alatt megjelent művéhez hasonlóan – felbomlik ez a tudományos módszeresség, és az érzelmek, a tudomány szempontjából nehezen hitelesíthető adatközlőkre való hivatkozás váltja fel a korábbi munkák levéltári fundamentumát. Wick Béla 1936-ban megjelent könyvének 65 évvel későbbi újrakiadása egy másik fontos szempontot is felvet: a mind a mai napig sok helytörténeti munkában idézett mű korabeli fogadtatásának és későbbi szakmai utóéletének kérdését. A Nap Kiadó ezáltal – feltételezem, hogy tudatosan – tette meg azt a bátor lépést, hogy ne csak egy nehezen hozzáférhető művet tegyen elérhetővé, hanem kezdje meg azt a mindmáig hiányzó szembesülést teljesítményeinkkel, amely nélkül nehezen lehet előrelépni például Kassa hely-, vallás-, kultúr- és művészettörténetének kutatásában. S ezt nemcsak a tudományágak legújabb eredményei tükrében kell elvégezni, hanem Wick Béla (s vele együtt Haiczl Kálmán, Alapy Gyula, Nagy Barna, Weyde-Leweke Gizella stb.) korabeli teljesítményének értékelése révén is.

Az 1930-as évek tudományos és művészeti folyóiratait áttekintve csak elvétve találunk mérvadó kritikát Wick Béla könyveiről (Magyar Kultúra), Szlovákiában mindössze kettőt, s ezek szerzője Gömöry János. Az eperjesi, majd 1930-tól kassai illetőségű történész, publicista már 1932-ben a Kassa régi temetői, templomi kriptái és síremlékei című könyv kapcsán állította, hogy „Nem kell ezentúl dilettánsok előadásaiból, a hagyomány megbízhatatlan meséiből képet alkotnunk a múlt e beszédes megmaradt tanúiról” (Magyar Írás, 1. évf. [1932] 10. sz. 798. p.). Már az is nagy előrelépésnek számított a korabeli helytörténetben, hogy hiteles levéltári adatokra hivatkozva született meg egy monografikus tanulmány. Öt évvel később Gömöry már eseményként üdvözli a „tudós teológiai tanár-pap” székesegyház-könyvét, amely véleménye szerint „tiszteletet parancsoló alkotás”, és Wicket „műtörténészeink első soraiba emeli” (Tátra, 1. évf. [1937] 5. sz. 148. p.). Éppen ez az értékelés adja meg a továbblépés lehetőségét hat és fél évtized elteltével.

A könyv szerkezetét és alkalmazott módszerét tekintve – a címében jegyzett tárgy ellenére – nem hagyományos műtörténeti-tudományos művel állunk szemben. A két részre tagolt szöveg (a dóm története és a dóm leírása) gazdag hivatkozásokban, jegyzetekben, valamint korbeli levéltári anyagok (több esetben párhuzamos magyar–latin nyelvű) szövegének teljes vagy igen terjedelmes közlésében. Ez több esetben megnehezíti az olvasást, ugyanakkor hitelesíti és alátámasztja a szerző mondanivalóját. A dóm története egyre terebélyesedik Wick Bélánál, s fokozatosan azt vesszük észre, hogy nemcsak a székesegyház történetével, hanem helytörténeti és egyben egyház- és műtörténeti ismeretekkel, adalékokkal is gazdagodunk a szigorúan alkalmazott kronológiai történettudományi módszer keretében. Előbb az építkezés kezdeteitől a reformációig, majd századonként tovább lépve ismerkedünk meg a történelem eseményeivel és az építkezés menetével, valamint tulajdon- és impériumváltásokkal, de restaurálásokkal is. A könyv első részének egyik színfoltja, hogy a számtalan forrás idézése és közlése mellett helyet kaptak benne Simplicissimus és Evlia Cselebi adatai a kassai székesegyházról. Ilyen tekintetben Wick könyve vitathatatlanul a legtöbb tárgyi tudást, hivatkozást tartalmazza a dómról, már-már olyan részletekbe és összefüggésekbe menően, hogy a teljesség igényét is felvállalhatná. Azért ez a feltételes mód, mert szembetűnő, hogy a szerző a levéltári tudás birtokában sem értékel, nem konfrontál, nem kutatja a különböző adatok mögött rejlő indítékokat, magyarázatokat, hanem inkább elkerüli a vitás kérdéseket. Rámutatott erre már Gömöry is, amikor illedelmesen felrótta a szerzőnek a reformáció korával kapcsolatos egyes pontatlanságait.
Ez a módszer azonban a könyv második részében válik láthatóbbá, ugyanis annak alcíme – A dóm leírása – műtörténeti elemzést ígér.

Ez azonban elmarad, továbbra is csak a kultúr-, egyház- és helytörténet keretében járunk, a műtörténet ismérvei csak kevésbé érvényesülnek. Wick a dóm leírását az építmény külsejének ismertetésével kezdi, az északi, Mátyás- és nyeregtoronnyal, majd a nyugati főkapuval, az északi és déli kapuval folytatja. A külső erkélyjáratokat és vízhányókat bemutatva Wick vezetésével beléphetünk az enteriőrbe, és hajóról hajóra járva gyarapodik tudásunk a templom belsejében látható oltárokról, szobrokról, freskókról, síremlékekről, feliratokról és természetesen a szentélyről, szentségházról. De ismertetés tárgyává válik minden, ami a dómban található, a keresztelőkút, a Királylépcső és Oratórium, a szószék, az orgonakarzat, az ablakok, a csillárok, a harangok és a sírboltok is. Értelemszerű volt Wick döntése, hogy könyve végén tárgyalja a Szent Mihály-kápolnát, a Szent Orbán-harangtornyot, s különösképpen értékes a dóm síremlékeinek időrendi lajstroma, valamint a kegyurak, a püspökök és a plébánosok időrendi névsorjegyzéke. Bámulatos és valóban tiszteletre méltó tudás gyülemlett fel ebben a könyvben, adatgazdagsága pedig egyszerűen lenyűgöző. A rendhagyó minősítés nem is ebből adódik, hiszen az imént felsorolt pozitívumok mind a tudományosság ismérvei. A műtörténeti leírás módszere miatt állítható, hogy Wick könyve nem elsődlegesen művészettörténeti munka, mert az építmény és a képzőművészeti alkotások ismertetése nem haladja meg a 19. századi leíró, pozitivista szemléletet, s ennek következtében A dóm leírása című részben is elsősorban az építkezés menetéhez, az oltárképek és szobrok stb. elkészítéséhez társítható adalékok, háttér-információk válnak meghatározóvá. Sehol sem találkozhatunk műtörténeti értékeléssel, egybevetéssel, Wick mellőzi még a kassai dóm akkor már több változatban is kimunkált magyar és nemzetközi építészeti kontextusának, ill. cseh-szlovák értékelésének ismertetését. Ugyanez mondható el a belső berendezésről, a képzőművészeti alkotásokról is. Ezeknél is a tartalmi leírásé és az ikonológiai magyarázaté a főszerep, a művek valódi művészeti jelentőségéről nem tudunk meg csaknem semmit. Fontos mozzanata ez Wick monográfiájának, mert utal a szerzőnek a művészettörténethez való viszonyára. Egyértelmű, hogy nem tudatosította kellőképpen a kassai születésű Henszlmann Imre 1846-ban megjelent első magyar nyelvű művészettörténeti munkájának (Kassa városának ó német stylű templomai) jelentőségét, s jobbára marginális információk átvételekor hivatkozik erre a magyar nyelvű művészettörténet-írásban mérföldkőnek számító tudományos munkára. Bármennyire meglepő, de a műtörténeti részben gyakoribb hivatkozási alap Kemény Lajos, mint pl. Gerevich László A kassai Szent Erzsébet templom szobrászata című monográfiája. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a káptalani sekrestye kettős oltárképe esetében a Wick-könyv szempontjából kivételesnek nevezhető tudományos konfrontációnak vagyunk tanúi, ugyanis összeveti Divald Kornél és dr. Vladimír Wagner eltérő szerzőségre utaló nézeteit, ám ebben az ügyben sem kíván véleményt nyilvánítani (261–262. p.).

Azért ilyen szembetűnő Wick Béla kortárs művészettörténészeihez való viszonya, mert műveit tekintve állítható, hogy éppen Ipolyi Arnold 19. századi szemléletéhez állt közel, aki a képző- és építőművészetre mint „nemzeti régiségtanra” tekintett, aki számára minden archeológiai lelet, művészeti alkotás a „nemzet monumentális történetét” egészítette ki. Ipolyi ismert építészeti és restaurálási purizmusellenessége éppen Gerevichék generációja jóvoltából fogalmazódott meg újból a magyar művészettörténetben és műemlékvédelemben. De még ezzel sem találkozhatunk probléma szintjén Wick szövegében, hiszen a dóm 19. század végén történt radikális felújítása-átalakítása (a háromhajós szerkezetet öthajóssá alakították át) sem késztette állásfoglalásra. Csak tényeket közöl (166–171. p.), s nem változtat álláspontján az 1941-ben megjelent Kassa története és műemlékei című monográfiában sem (325. p.). A kortárs muzeológus, történész – Mihalik Sándor (1900–1969) – nyíltan ellenezte ezt a megoldást, aki szerint a „XIX. századbeli erőszakos, helytelen átalakításkor rengeteg ősi szépség és érték ment veszendőbe” (Öt év műemlékvédelme és múzeumi munkája. Új Magyar Museum, III. köt. 2 (6.). füzet [1943], 195. p.). Ellenvetésként felhozható, hogy Wick nem érezte szükségét, hogy elkötelezze magát a Hekler–Gerevich-vitában, ill. az 1930-as években megosztott magyar műtörténeti társadalom Henszelmann kontra Ipolyi örökségét támogató táborok egyike mellett. Ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy ezekben az években már Szlovenszkón is volt mind építészeti, mind képzőművészeti magyar nyelvű szakirodalom, amelyek korszerűbb tudományos módszereket követtek, mint Wick Béla tárgyalt monográfiája. Elsősorban a Forum című folyóirat említendő, valamint Brogyányi Kálmán két monografikus tanulmánya, a Festőművészet Szlovenszkón (1931) és a Fény művészete (1933), de nem feledkezhetünk meg Tilkovszky Béla német, magyar és szlovák nyelvű műtörténeti és műkritikusi tevékenységéről sem.

A fentebb jelzett továbbgondolás és újraértékelés esélye legalább ugyanolyan jelentőségű, mint az a tény, hogy végre mindnyájunk könyvespolcán hozzáférhetővé válik Wick Bélának Kassa múltjáról és a Szent Erzsébet-székesegyházról legtöbb hiteles információt tartalmazó helytörténeti forrásműve. Kár, hogy ebben az esetben elmaradt az ilyenkor szokásos kísérő tanulmány, ill. elő- vagy utószó, amely a tájékozódást segíteni lett volna hivatott. De a Nap Kiadó által reprintben megjelentetett A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfia arra is ösztönözhet, hogy a hallatlan gazdagságú levéltári anyag birtokában szülessen meg már a kassai dóm egy újabb magyar nyelvű műtörténeti értékelése, természetesen immár (és végre!!) figyelembe véve az elmúlt 150 év magyar és nem magyar (főképpen szlovák és cseh) műtörténeti munkákban foglaltakat.

Hushegyi Gábor

Bordás Sándor: A rendszerváltás társadalmi következményei (Értékzavarok és pszichopátia)

A rendszerváltás (1989) óta Szlovákia jelentős változásokon ment keresztül. Csehszlovákia 1992-es kettéválása különösen a magyar nemzetiségű polgárokban okozott csalódást, s ez direkt vagy indirekt formában hozzájárult – az egyébként is átalakuló társadalomban – az értékek komoly változásához. A pszichológusok és pszichiáterek beszámolóiból tudjuk, hogy az értékítéletek változásának függvényében estek és esnek szét eddig stabilnak hitt érzelmi hátterű rokoni, baráti kapcsolatok, és szövődnek újak, gyakran az érdekek és a számítások alapján. Úgy tűnik, az így kialakult kapcsolatokban nem divat a becsületesség, sőt a túlélésre, az egzisztencia megőrzésére, az anyagi jólét fenntartására stb. való hivatkozással akár törvénysértő dolgok elfogadását és elismerését is tolerálják.

Az országban nőtt a bűnözés aránya, és olyan, eddig viszonylag ismeretlen jelenségekkel kell szembenézni, mint a kábítószer-fogyasztás, a prostitúció, a játékautomaták iránt kialakult szenvedélyek, a már kezelhetetlennek tűnő korrupció, a gyermeknevelési problémák stb.

A felnőttek értékorientációja viszonylag jól mérhető a serdülőknek az értékekhez való hozzáállásán, így egy teszt segítségével 518 középiskolai tanulót mértünk fel hat értékre vonatkozóan. A teszt 18 állítást tartalmazott a teljesítmény, az érzelmek, a becsületesség és az igazságosság, a család, a hit és a pénz mint érték köréből, melyet a diákoknak egy ötpontos skálán kellett önmagukra vonatkozóan megállapítaniuk, hogy mennyire tartják az állítást igaznak, illetve hamisnak. A teszt a következő volt:

Kérem, értékelje saját álláspontját az alábbi skála alapján:

• 2 – teljesen igaz,
• 1 – igaz,
• 0 – számomra közömbös,
• -1 nem igaz,
• -2 – egyáltalán nem igaz.

1. Fontos, hogy szeressem azt, amit csinálok.
2. A tudást mindenek fölé helyezem.
3. Tanulással minden elérhető.
4. A szorgalom a legfontosabb számomra.
5. Becsületes munkával mindent elérhetek.
6. Ha keményen fogok dolgozni, sok pénzem lesz.
7. A pénz számomra a legfontosabb.
8. Pénzzel mindent megszerezhetek.
9. Ha hiszek a dolgokban, akkor azok beteljesednek.
10. Hittel mindent el lehet érni.
11. Önmagamban hiszek legjobban.
12. Fontos nekem, hogy szeressenek.
13. Igazán akarok szeretni valakit.
14. Nekem a család a legfontosabb.
15. Általában az érzelmeket helyezem mindenek fölé.
16. Mindennél fontosabb az egészség.
17. Az igazságtalanságot nem tudom elviselni.
18. Én igyekszem igazságos lenni.

A teszt során arra voltunk kíváncsiak, hogy az állításokat a diák mennyire tartja magára vonatkozóan igaznak, illetve hamisnak. Így egy ötpontos skálát alakítottunk ki, de a végleges értékelésnél gyakorlatilag csak kettőt használtunk fel, egynek véve az igaz válaszokat (pozitív választás) és egynek a nem igaz válaszokat (negatív választás). A részeredmények alapján kiderült, hogy nagyon kevés volt a közömbös (nulla) választás, ezért ezt külön nem értékeltük.

A felmérést Nagymegyeren a kereskedelmi akadémia és gimnázium tanulóival végeztük el.

1. értékkör: Teljesítmény

Az ember életében az elvégzett teljesítmény komoly értéket jelent, különösen akkor, ha figyelembe vesszük annak motivációs rendszerét. Az elvégzett teljesítménynek kellene biztosítani sikerélményeink jelentős részét, pozitívan visszahatva a motivációs rendszerre. Úgy tűnik, ez a folyamat az első osztályban még viszonylag jól működik, hiszen a tanulással, a munkával, a tudással kapcsolatos választások többnyire pozitívak (61,34%), de ez a negyedik osztályra már jelentősen csökken (39,6%), a negatív megítélés viszont lényegesen megnő.

Véleményünk szerint ebben az értékkörben kapott majdnem ötvenszázalékos negatív választás háttere családszocializációs és társadalmi okokban keresendő. Az iskola másodlagos szerepet játszik, bár pozitív pedagógusmodellekkel ez az eredmény nyilván javítható.

2. értékkör: Érzelmek

Az eredményekből egyértelműen látszik, hogy az érzelmek a negyedik osztályra veszítenek pozitív értékükből, sőt az érzelmek negatív megítélése a duplájára növekszik (12,05%).

3. értékkör: Becsületesség, igazságosság

A becsületesség, igazságosság állításokra adott válaszok paradox módon alakultak. Az eredmények értelmezését két szempontból végeztük: egyrészt az 5. és 6. állításra, másrészt pedig a 17. és 18. állításra adott válaszok alapján. A becsületes munka pozitív megítélése az első osztályra volt jellemző (62,77%, ám ez egyébként is szerény eredmény), ez a negyedik osztályra szinte drasztikusan 23,08%-ra csökken, ugyanakkor a becsületesség negatív megítélése a negyedik osztályra eléri a 70,77%-ot. Tehát az érettségiző fialok több mint 70%-a úgy érzi, hogy becsületességgel nem fog sokat elérni az életben.

A kemény munka és a pénz összefüggésének a megítélése nagyon alacsony pozitív értékről indul (34,04%), ami a negyedik osztályra 13,08%-ra csökken, a negatív megítélése viszont 55,32%-ról 76,15%-ra emelkedik a negyedik osztályra. Ebből arra következtethetünk, hogy az érettségizők kb. 76%-a úgy véli, hogy kemény munkával nem lehet sok pénzhez jutni.

Az igazságosság és a becsületesség megítélése általánosságban viszont 96,27%-ban pozitív az első osztályban, bár a negyedik osztályra ez is 91,9%-ra csökken. A paradoxon óriási, hiszen a ma érettségiző fiataloknak igazságosnak, becsületesnek kell maradniuk (91,9%) akkor, amikor tudják, hogy becsületes munkával semmit sem érhetnek el (70,77%), és ha keményen fognak dolgozni, akkor sem lesz elegendő pénzük (76,15%).

4. értékkör: A család

A családnak mint a társadalom legkisebb sejtjének a megítélése volt a következő értékkör. Bírósági, gyermekvédelmi pszichológiai tanácsadói statisztikákból tudjuk, hogy növekszik mind a válások, mind a gyermeknevelési problémákkal küszködő szülők száma. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a fenti negatív folyamatok hatására a középiskolások véleménye hogyan formálódik. Eredményeink azt mutatják, hogy az első osztályban elég nagy százalékban tartják fontosnak a családot, és pozitívan ítélik meg, de a negyedik osztályra ez az eredmény kb. 10%-kal csökken, ugyanakkor a negatív megítélés nulla százalékról 10,00%-ra emelkedik. Mivel a serdülő- és ifjúkorúaknak fejlődés-lélektani helyzetükből fakadóan önállósulási és érzelmi elszakadási törekvéseik vannak, ezért ezek az eredmények inkább jelzés értékűeknek foghatók fel.

5. értékkör: A hit

Ennél az értékkörnél nem a vallási hitre gondoltunk elsősorban, hanem az elvekben, a történések lefolyásában, a dolgok alakulásában és az önmagukban való bizalomra, hitre voltunk kíváncsiak. Az eredmények a pozitív megítélésnél osztályonként eléggé váltakoznak; sem egyértelmű növekedést, sem csökkenést nem lehet kimutatni. A negatív megítélés esetében a negyedik osztályra viszont 51,92%-os emelkedéssel találkozunk, ami véleményünk szerint magas, és egyfajta kilátástalanságot tükröz. Bár a serdülő- és ifjúkorra jellemző a mindenben való kételkedés, ezért ezeknek az eredményeknek is inkább jelzés értékük van.

Egyik osztály sem dicsekedhet erős önbizalommal, mivel a pozitív értékek csak 60–71 százalék között mozognak. Ez abból a szülői-nevelői magatartásból fakad, hogy tájainkon mind a szülő, mind pedig a pedagógus inkább büntet, és keveset dicsér, jutalmaz. A büntető nevelési módszerrel aláássák a gyermek önértékelését és önbizalmának megerősödését.

6. értékkör: A pénz

Az utolsó értékkör kérdései a pénz megítélésének a pozitív, ill. negatív voltára vonatkoztak. A fogyasztói társadalmak fejlődésük folyamán többnyire pénzcentrikussá váltak, melyekben az emberek gyakran a pénzt helyezik az első helyre, és csak később következnek a többi értékek, az érzelmek, az emberi kapcsolatok, a család, a hit értéke, és nagyon sok esetben a becsületesség a nagyobb anyagi javak megszerzése érdekében háttérbe szorul. A filmeken, a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül a pénz hatalma eléri a középiskolás korosztályt is, és nemegyszer környezeti modelleken felerősödve válik a személyiség egyedüli mozgatórugójává. A táblázatból látjuk, hogy a pénz pozitív megítélése több mint duplájára emelkedik a negyedik osztályra. A negatív megítélése viszont a negyedik osztályra 73,93%-ról 59,23%-ra csökken. Ez azt jelenti, hogy negyedik osztályra a pénz fontossága és értéke jelentősen növekszik.

Végül a pénz szerepének a növekedéséhez adjuk hozzá a becsületesség és igazságosság értékkörnél kialakult paradoxont, a teljesítményhez való negatív hozzáállás növekedését, az érzelmek és a család jelentőségének a csökkenését, a hit negatív megítélésének a növekedését, és akkor már csak abban reménykedhetünk, hogy Thomas Mann-nak igaza van, amikor azt írja, hogy „Jól tudom, és Isten is tudja előre, hogy az ő parancsait nem fogják megtartani, és az ő szavai ellen mindenkor és mindenütt vétkeznek majd. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek.”

Sajnos úgy tűnik, Thomas Mann-nak ebben az állításában nincs igaza, főleg a pszichopatákat (szociopatákat, antiszociálisokat) illetően. Mint korábbi kutatásokból (Cleckley 1976) tudjuk, a pszichopaták nem ismerik azokat a mély affektív állapotokat, amelyek a köznapi élet tragédiáihoz és győzelmeihez vezetnek. A pszichopátiát 14 fő kritérium mentén jellemzik: 1. átlagos vagy magas intelligencia; 2. a pszichózis általános jegyeinek, így az irracionalitás különböző formáinak hiánya; 3. pszichoneurózis – így az „idegesseg” – hiánya; 4. a felelősségtudat hiánya; 5. az igazság semmibevétele; 6. a szégyenérzet hiánya; 7. antiszociális viselkedés bűntudat nélkül; 8. képtelen a tapasztalatából tanulni; 9. az affektivitás általános szegénysége; 10. az őszinte belátás hiánya; 11. az elébemenésre, kedvességre kevés reakció; 12. az élettörténetben nincs komoly öngyilkossági kísérlet; 13. szexuális jellegzetességek: gyenge nemi vágy, „alkalmi” jellegű szexualitás; 14. kezdetei legkésőbb 20 éves kor körül.

A 14 jellemző közül gyakran a pszichopátiás triászt emelik ki, mely szerint a pszichopata nem szorong, nincs bűntudata és nem tanul (okul) a hibáiból. Később Cleckley három pozitív jellemzőt is említ, ezek a pszichopata báj, a magyarázás önértékelés és az impulzivitás. Ezt Kulcsár Zsuzsa (1991) a „vándorkedvvel” és a jó motorikus képességgel egészíti ki.

Cleckley fontos megállapítása, hogy ezeket a személyeket mind a börtönökben, mind a társadalom megbecsült alakjai között megtalálhatjuk. Feltételezésének illusztrálására sikeres üzletemberek, orvosok és pszichiáterek példáival szolgál. Így ír: „Ezeknek a személyiségeknek a zavara igen mélyreható. Köztük és a folyton börtönbe kerülő pszichopaták között csak annyi a különbség, hogy sokkal hatékonyabban és hihetőbben képesek azt a látszatot fenntartani a külvilág felé, hogy normálisak. A fő különbség talán az lehet, hogy a pszichológiai egészség álarcát vagy homlokzatát jobban »odaerősíti« a sikeres anyagi érvényesülés.”

És itt érkeztem el a felvetett hipotézishez: vajon az 1989-es változásokkal megnövekedett-e a pszichopátiás személyek száma? Avagy valami másról van szó? Az utóbbi évek statisztikáiból tudjuk, hogy mind az erőszakos bűncselekmények, mind pedig az egyéb bűncselekmények száma jelentősen nőtt. Szlovákiában például az utóbbi időben nagyon sok ismert társaság ment tönkre sikkasztás, csalás miatt (ezek általában kisbefektetőktől gyűjtöttek be különböző célra pénzeket). A tönkrement társaságok zöménél kimutatható a csalás és a sikkasztás.

Egy amerikai epidemológiai felmérés során az átlagpopulációban – három különböző körzetben – a pszichopátiás személyiségnek a teljes életkorra szóló prevalenciáját 2,4–3,3% közöttinek találták. A csúcs a 24–44 éves kor között (3,1–5,2%) van, és ez a 45–64 éves kor között hirtelen csökken (1,1–1,9%). Az esetek „eltűnését” spontán javulásnak tudták be.
Természetes, hogy nem minden bűncselekmény mögött áll pszichopátiás személyiség, de izgalmas volna olyan kutatást folytatni, hogy az átlagpopulációban nálunk hány százalékot tesz ki ez a személyiség. Magasabb-e az amerikai átlagpopulációnál, avagy sem. Jogosan felvetődik a kérdés, hogy a serdülő- és ifjúkorúak értékorientációja körüli zűrzavar milyen mértékben járul hozzá a pszichopátiás gondolkodás kialakulásához, különösen akkor, ha azt érzékelik, hogy a büntetés a független és korrupt bíróságoknak köszönhetően elkerülhető. (Szlovákiában több közvélemény-kutatás is igazolta, hogy a bíróságok a legkorruptabbak.)

Az antiszociális személyiség sajátosságait kutatva feltételezhetők bizonyos biogén hajlamosító tényezők (Hare 1983; Kulcsár 1991), de az is kétségtelen, hogy különböző lelki befolyás-tapasztalat és tanulás adja meg a személyiség- és viselkedészavar tartalmát és irányát.

„Az egyik alapvető tapasztalati hatótényező az elutasító, elégedetlen vagy egyenesen ellenséges szülői viselkedés. Ennek sokszor az a kiváltója, hogy a csecsemő – alkati okoknál fogva – nehezen kezelhető (ingerlékeny, dühös, sírékony stb.), és hamar belekerülhet a sztereotip megítélés mentén a »kibírhatatlan kis szörnyeteg« kategóriájába. Ez aztán akár egy életen át tartó szülő–gyerek háborúskodás alapja lehet.”

Persze a szülői ellenszenv még számos más forrásból is eredhet. Sokszor a gyermek ártatlanul válik bűnbakká: a szülők ugyanis reá helyezik át egyéb (házassági, foglalkozási, társadalmi) frusztrációik miatti haragjukat. Végül akármi is a forrás, a lényeg az eredmény: a szülő kegyetlen és domináns viselkedése. A harag haragot szül, modellt ad a vikariáló tanulásra. Az pedig már mindegy, hogy a gyerek tudatosan utánozza-e a szülő dühös és ellenséges viselkedését, vagy – nem lévén más alternatíva – választja azt. Valószínűleg mind az utánzás, mind a belső szentesítés működik. A gyerek tehát magába építi a hosztilitás szülői modelljét, és másokkal szembeni dühének kifejezésére is ezt használja eszközül.

Az antiszociális típus alakulásában szerepet játszó tényezők között ugyanilyen fontos lehet a szülői modellek hiánya. Ha a szülők kevés útmutatással szolgálnak gyermekeiknek, magukra hagyják őket, ha a család csonka (főként akkor, ha az apa hagyja magára az anyát a gyerekekkel, és hiányzik a családfenntartó apa, a tekintély és biztonság letéteményese, az anya pedig agyonhajszolt a munkától és a pénztelenségtől), akkor a gyerek hamarosan az „utcán találja magát”, az „utca neveli fel”. Nem ritka az sem, hogy a gyerek az apa „eltűnését” és az anya hajszolt figyelmetlenségét elhagyatottságként éli meg. Identitás- és modellkeresésük során az ilyen gyerekek általában kortársaik felé fordulnak, éspedig olyanok felé, akiknek hasonló sors jutott, akik szintén céltalanul kóborolnak a közömbös, ha nem éppen ellenséges világban (Döme, 1996).

Ebben a világban találják meg azokat a modelleket (többnyire pszichopátiás személyiségjegyekkel rendelkező modelleket), melyeket követésre érdemesnek tartanak. Az óriási veszély a pszichopátiás személyiség kialakulása szempontjából a gyermek serdülő- és ifjúkorában található meg, mivel ez a kor egyébként is az identifikációs forradalom kora. Ha viszonylag jól működik a szülő–gyermek kapcsolat, akkor is történhet eltolódás a pszichopátiás viselkedések felé az értékek körüli zavarok miatt, melyekre a serdülők különben is érzékenyen reagálnak, mint a fenti felmérésből ezt láthattuk.

Annak ellenére, hogy a pszichopátiás személyiségzavar a legalaposabban vizsgált az összes személyiségzavar között, és klinikai, genetikai és pszichobiológiai jellemzői a leginkább ismertek, sem a pszichoterápiás, sem a gyógyszerterápiás, sem pedig a műtéti beavatkozások nem sikeresek.

A pszichodinamikus terápiák sikertelenségének az az oka, hogy ezek a személyek nem tűrik el az intimitást, és igen heves viszontáttételt ébresztenek a terapeutában. Az operáns kondicionáláson vagy tanuláselméleti paradigmákon alapuló viselkedésterápiák nem hozták meg a tartós javulást, hiszen a pszichopatáknak kifejezetten problémás a tapasztalatból való tanulás. A családterápiák úgy módosulnak, hogy a terápiás segítségnyújtás többnyire a családnak szól, és nem a pszichopatának a pszichopátiája enyhítése végett. Ugyanis ezek a családok jelentős, krónikus diszkonfortot élnek meg, ezért rászolgálnak a támogatásra, hiszen gyakran kifejezett bűntudatuk van az antiszociális családtag miatt.

A gyógyszerterápiák a pszichopaták kezelésében több kutató egybehangzó véleménye szerint ellentmondásosak és eredménytelenek.

A különböző elhelyezések (kórház, börtön, börtöngazdaság stb.) zárt és strukturált környezeti keretei között zajló kezelések a terápiás közösség elveit használják fel. Beszámoltak antiszociális viselkedés eredményes kezelésről nyitott elhelyezési keretek között alkalmazott programban, ahol a hierarchikus, konfrontatív élmények tűntek hatékonynak. Ezek kezelési programokat kínálnak a rendszerint büntetett előéletű személyek számára egy nem orvosi, tanácsadásos modellen belül.

Néhány éve alkalmaznak olyan, a vad természetet járó és „meghódító” (ún. wilderness) programokat, melyek fizikai és szellemi kihívásokat alkalmazó és erőfeszítéseket igénylő kezelési eljárások (Reid–Matthews 1980), s az antiszociális személyek szociális és interperszonális gyengéire irányulnak. Ezekben az expedíciós programokban (sziklamászás, hegyi patakokban kajakozás, szafari stb.) közös elem, hogy az egyéntől és a csoporttól is elkötelezettséget és felelősséget követel meg. A feladat vagy élmény veszélyforrásokat tartalmaz, túl kell ezeket élni. A természetet nem lehet becsapni, és nincs pardon, ha a meggondolatlan cselekvés következményei előállnak. A programok rendszerint hierarchikusan strukturáltak, először a kempingezési, hegymászási alapismeretekkel ismertetik meg a résztvevőket, például az antiszociális adoleszcenseket, majd egy 7–12 napos expedíció következik. Egyes programok egyéni teljesítményt igénylő, „szólóban” megoldandó feladatokat is tartalmaznak.

Az igazán megterhelő és kihívást jelentő programok általában jó eredménnyel jártak: nemcsak a kriminális visszaesés csökkent, hanem rendszerint a szociális és interperszonális készségek is javultak. A pszichológiai tesztek szerint pedig sokszor kimutathatóan nőtt az önbizalom és önbecsülés.

Véleményem szerint a hangsúlynak a megelőzésen kell lennie a pszichopátia kezelését illetően: pl. jó és betartatott törvények, erkölcsileg feddhetetlen pedagógusok, morálisan magas szinten álló véleményformáló személyek (polgármesterek, papok stb.), a brutális akciófilmek cenzúrája vagy teljes betiltása a tévétársaságoknál és a mozikban. Olyan alkotásokat kellene előtérbe helyezni, ahol a valódi emberi értékek nyújthatnak modellt, okozhatnak katarzist a valamilyen szereppel azonosulni vágyó néző számára.

Jegyzetek

* Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Komáromban megrendezett A rendszerváltás
(-változtatás) mérlege című tudományos konferenciáján 2002. április 27-én.

Irodalom

Cleckley, H. M. 1976. The Mask of Sanity: An attempt to clarify some issues about the so-called psychopathic personality. St. Luis, CV Mosby.
Döme László 1996. Személyiségzavarok. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó.
Hare, R. D. 1983. Diagnosis of antisocial personality disorder in two prison population. American Journal of Psychiatry, 140, 887–890. p.
Kulcsár Zsuzsa 1991. Pszichopátia. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Reid, W. H.–Matthews, J. 1980. A wildwerness experience treatment program for antisocial offenders. Internacional Journal of Offender Therapy and Comparative Criminology, 24, 171–178. p

Resumé

Zsuzsa Árendás:
Resettled Hungarians from Slovakia: interethnic relations, strategies of integration and acculturation

Due to the Czechoslovak -Hungarian population exchange between 1947-48, several ethnic Hungarians from Southern Slovakia became resettled to Hungary by forced transports. Part of Hungarian families from Galánta county, Taksony, Hidaskürt and Fels?szeli villages became resettled to Baranya County (Southern Hungary), into the village Hird, inhabited by ethnic Germans (Schwabs) and Hungarians. The analysis follows integration of those 11 Hungarian families from Slovakia to the village community of Hird, and their sustained kin-relations, friendships with the community of origins in Slovakia. Main objective of the research was to discover the interethnic settings of Hird, and those homeland community versus resettled community connections, attempting to discover certain correlations between those two systems of ethnic networks.

Characterizing the second type of relationships, that is external group dynamics with home community, it has been concluded that integration of resettled Hungarians from Slovakia into their new social environment, as well as the interethnic relationships in Hird, interactions framed as ones taking place between ‘native Hungarians’, Germans (Schwabs) of the village, and Hungarians from Upperlands (Felvidék) played a decisive role. Quality and force of these identifications, or ‘success’, intensity and ‘depth’ of integration, indirectly affected the future of their contacts with the community of origins.

Resettled families form Upperlands (Felvidék) chose the individual way of integration to the new environment. Dilemma between complete segregation or smooth integration had never really appeared in such a form. After a relatively short period following the population transports marked by strong personal grievances (longing for home environment), a process of integration has started. Several decisive reasons determined the choice for individual strategy for integration: (1) the resettled group of ethnic Hungarians from Slovakia arrived to their ‘home-county’ from a minority status, that is, one cannot speak about a classic immigrant situation in their case; (2) they arrived to a Hungarian language environment where no linguistic obstacles stood in their way of social integration; (3) cultural, social and economic differences between the arrived group of resettled Hungarians and the ‘native villagers’ (Germans and Hungarians) were negligible, that is, such differences did not provide basis for persistent group distinctions, ethnic conflicts or violence, or ethnic gaps; (4) there was no religious distinction as both the newly arrived ‘Upper land Hungarians’ (felvidékiek) and the old villagers from Hird were Roman Catholics.

Historical injustice experienced by Hungarians in Slovakia, political, legal deprivations of the period between 1945-47 figured as additional motivations in their relatively smooth integration in Hird. The way back home was practically unfeasible, and the minority situation in Slovakia seemed to be still unchanged and unattractive for the families forced to immigrate. They soon realized that the new situation in the mother-country is a relative improvement in their lives both in terms of social status and rights, as well as financially. In general, for all their life span better perspectives appeared. Special geographic situation of Hird (situated next to the country center Pécs), also the rapid economic changes brought by the social industrialization played an advantageous role, providing good workplaces, stable income, and financial improvement. In the new industrial sector (in Pécs area, mining and concrete-industry had a leading position) the social exchange of goods, information, money, and work force improved in a rapid way.

Among resettled Hungarians from Slovakia a stable and long-term solidarity, ‘group-ness’ did not take shape for several contingent reasons. They never formed one village-community before settlements (as it happened in case of some other communities from Slovakia), but were collected from various, often rivalry neighboring villages in Galanta County. In the relatively ‘fluid situation’ of early times in the new environment, in sharp competition of ‘survival’ (finding the best living conditions, enough land, or appropriate financial compensation for the property left behind at home) rather tuned those resettled Hungarians against each other, instead of bringing them to ‘the same camp’. A ‘puffer effect’ of collective protection did not emerge either, as there was no ‘real’ danger from ‘outside’ (that is from ‘native groups’) to defend themselves as a group, or to find useful economic niches on such basis. Instead, industrialization brought together members of various groups and origins, developing a common platform for everyday cooperation, or at least neutral co-living.

Talking about the home-community as a potential source, engine of sustained ‘ethnic’ identity, based on origins and community belonging, one has to notice various ‘waves’, changing dynamics between the resettled and the village community (among them relatives, friends, good neighbors), with different interests, motivations on the two sides. Even among resettled people, different generations were driven by various, changing motivations. Among the so-called first resettled generation (those being adults or youngsters beyond the teenage level) never really integrated into their new environment. Feeling of nostalgia, longing for native land followed them all through their lives. For those people belonging to ‘younger first generation’ emotional ties, childhood memories played an important role as well, but their active years, family founding, carrier, adult friendships already connected them to Hird. Their village of origin played a symbolic role, figured rather as a ‘place of memory’ (lieux de memoire).

Before the 1989 political-economic transition in the region, family visits besides the nostalgia of first generation, became marked by strong economic motivations, dominant at the second generation of resettled in Hird. They found visits to Czechoslovakia a good occasion to do their shopping, compensating those ‘infamous’ gaps of the socialist shortage economy, developing a special strategy of special economy of survival, benefiting from their ‘international’ family ties within the communist ‘block’.

For relatives living in Slovakia, primary motivations for sustaining cross-border family relationships were completely different. For a relatively long period, practically till l956, Hungarians in Slovakia were not able to travel abroad (did not get a passport at all, or obtained visa only with serious difficulties). When they were already allowed to travel, their primary interest was to see their relatives and their new living conditions, to visit them in the home country (Hungary) with all its cultural, tourist advantages and appeals. In parallel, special consumer interests, desires developed in Slovakia as well, targeting the ‘luxury products’ of the Hungarian light industry (cosmetics, fashion clothing, etc).

During the political-economic transformation characteristic for our region up to present, the social background of these family relationships radically changed. Markets and provisions of the two countries became somewhat equalized, thus financially motivated trips, so-called ‘shopping-tourism’ disappeared in these families. Free travel and the new ‘political climate’ opened up several other opportunities to visit their ‘home-country’ for ‘Hungarians living outside the borders’ (as the national terminology goes for ethnic Hungarians in Slovakia) besides family visits. Furthermore, the first generation of resettled for whom the native-village meant primarily emotional ties, is gradually disappearing, and even younger first generation members are aging, unable to sustain close family ties. Most such attempts became reduced to the level of postcards, short telephone calls for special occasions (anniversaries, Christmas, etc), and larger family meetings take place mostly on funerals, as last acts of these dissolving family ties.

Terebessy Sápos Aranka:
The migration process of Middle Zemplén in the period of dualism

In modern story writing the numerical development of population – reproduction, stagnation, and decline – is the fundamental prerequisite of the knowledge of society. My dissertation is about the population’s development in the villages located in the middle area of Zemplén County during the dualism, mainly about the Terebes district, which is an area that during the period of dualism was not an administrative unit. Determining the researched region and finding its source materials was a more difficult task, but these obstacles were eliminated. Today, this area is one of the smallest administrative units of Slovakia, part of which is the whole Fels?-Bodrogköz. The primary reason of why I have chosen this area is that from ethnical and religious point of view it was diversified and it has kept its characteristics up to present. It was a place where through centuries the Hungarian-Slovak-Ruthenian ethnical language boundaries met. The religious division of the areas’ majority and the presence of three religions – Roman Catholic, Greek Catholic, and Calvinist – living with each other up to these days, reflect its complexity.

As far as I know, no such work has been published that describes a location that went through similar multiple administrative re-organizations as the Terebes district.

In my dissertation, I have tried to present the main indicators of the emigration process in the district. Consequently, 88 territories have been examined.

Given the agricultural characteristics of the territory, the location’s sustainability (capacity to support itself) has radically decreased. Surplus in labor force supply is also present, which neither the towns, nor the industry were able to absorb. This process resolved in migration. The intensity of emigration was not proportional in different parts of the state. Zemplén County belonged to those places that released the most emigrants. The most seriously affected territories were those where different ethnical groups lived. Such phenomena were present not only in the Terebes County, but also in whole Hungary. Research conducted in the region also affirmed this fact. Minorities emigrated mostly from territories with mixed ethnic groups. All parts of the region dwelled by Slovaks were affected by emigration, especially Gálszécs and the neighboring villages. We have obtained a very interesting picture about judging emigration through the contemporary papers. This way not only the data and the official reports were examined, but also the judgments of people. We learned from the „gossips” about the behavior of those who came back, their stories, and experiences from the „other side of the ocean”. The frame of the work did not allow analyzing the consequences and reason-effect relations of the emigration. Discovering this needs further research.

Finally, I would like to draw attention to the emigration data. Data present in this dissertation slightly represent the emigration and mainly its motives. They expressly point out the fact that the migration was motivated by geographical and economic factors, and not by violent national politics.

Ferenc Danis:
Agriculture of Hont county in the 19th century to 1919

From the agricultural point of view, the county can be geographically divided into three regions. In its northern part, the Banská ©tiavnica mountain range is situated; its highest peak is Szitnya, (1000 m). The average temperature is 7.5 °C; therefore, the area is not suitable for the cultivation of maize and grape. The continuation of the ©tiavnik mountain range to northwest is the Pukanec Highland. On its slopes even plough-lands can be found. Due to their lower productive capacity undemanding cereals, like rye, oat, and potato and some of the leguminous plants can be cultivated there. Towards the north, between the valleys of Krupina and Ipe?, the Ostrovsky Mountain stretches. Its slowly inclining hills run to the south to Ipo? and Duna. Here maize and tobacco, and on its hills grape can be cultivated. In the south, the Börzsöny mountain range closes the county’s territory. The richest agricultural land can be found in the valley of Ipoly and its tributaries, Krupina and ©tiavnik. In the flood plains, there are meadows, and on the terraces above them, there are fertile plough-lands.

The feudal system before 1848 allowed only very extensive farming. The lordship and the poorest agrarians ploughed only with wooden ploughs, the pads of which were from iron. Since landowners had villains for the cultivation of their lands, they scarcely kept more draught animals when they needed for the provision of urgent works around the house. To reserve land productivity, they used fallow, while in every third year they let their land rest. The good farmer was one who had „old wine, old hay, and old bacon”, i.e. cultivated more than he was able to consume with his family during the year. They wove clothes from hemp. The oil was also home-„stroke” by cold pressing and even the traces were homemade. They did not spend money for anything that could be produced at home. Even in this period, the county authorities tried to move production. The district administrator’s role was to control whether villages bought healthy and strong breeding animals. The creation of the Hontifiók Gazdasági Egylet (Economic Association) in 1838 was of great importance and successfully operated until 1846.

Hard work and tenth ended after 1948. Consequently, the large estates did not yield too much, for they did not have the equipment for farming. The estate manager of that time of the estates of Esztergom primateship and cathedral chapter, János Forster, with his purposeful economic reforms achieved that the estates of Hont county after mere 1-2 years yielded much more than during the feudal system. A lot of outstanding farmers followed his example and revived their estates. At the end of the 19th century, the proportion of plants cultivated on the territory of the county was as follows:

• Autumn cereals (autumn wheat, autumn rye, autumn barley) 45,43 %
• Spring cereals (spring wheat, spring rye, spring barley, oat, millet) 30,93 %
• root-crops (maize, potato, carrot, red beet, melon) 11,20 %
• leguminous plants (pea, bean, lentil) 0,53 %
• industrial crops (rape, hemp, flax, poppy, tobacco, seasoning paprika) 0,74 %
  greens 0,13 %
• field forage (clover, alfalfa, leaves of green maize, mixtures) 11,04 %

Hont County was famous for its fruit- and vine-growing even in the 19th century. In 1879, for the initiation of a parson in Prenèov, Andrej Kme», the Fruit-growing Association of Upper Hont County (Felsõhontmegyei Gyümölcstermesztõ Egyesület) and later the Fruit-growing Association of Hont County (Hontvármegyei Gyümölcstermesztõ Egyesület) was created, led by László Czobor, sub-prefect of the county. The beginnings of our vine-growing trace back to the middle ages or to even further. It was developed to a large extent during the time of the Sag convent. In the 1870’s, it was interrupted by the devastation of grape phylloxera, but their production was revived in 1905.

Those acts were determining that after the war of independence the peasantry could own lands, for 76 per cent of the population was involved in prime production (agriculture). The Fruit-growing Association of Hont County (Hont Vármegyei Gazdasági Egyesület) was the initiator of the new law, headed by Igó Horinszky, Sándor Nagy, and János Bolgár. They wanted to ennoble cattle-population of Hont County with imported Swiss bulls. Therefore, a new type was born, the „Ipolyvölgyi„ (valley of Ipoly). The mating stations created by the state in five places promoted horse breeding. The domestic „white curly-bristled” was in pig-breeding the most popular. Credit need of the county’s farmers was satisfied through saving banks, Ipolysági Takarékpénztár being the first of them. At the beginning of the last century, co-operative credit associations began to emerge; they operated in 8 places in 1905. In these years, industrial production of agricultural equipment began; Károly Kachelmann’s iron foundry in Vihne was exemplary.

The WWI ceased the well-developing agricultural production of Hont County.

Ferenc Boros:
The period of the „Peace” Treaty of Trianon

The study comprises the first two parts of the fifth chapter of the manuscript („A magyarok és a szlovákok. Múlt és jelen”, in translation: „Hungarians and Slovaks. Past and Present”) which is ready for edition and deals with the issues of Hungarian-Slovak relations and correlation from the Hungarian conquest to the present times. The author discusses the topic by using her previous archival research. In the first part, in connection with the development of the Horthy-system, she examines the Hungarian policy related to the Slovak issue. In the second part, in this context, she covers the period of the Paris Peace Negotiations and the signing of the Treaty of Trianon. Moreover, analyzing the efforts of the Hungarian government and peace delegation, she points out the political attitudes of the Great Powers and the Successor State.

From the contextual point of view, the study suggests that the Great Powers and the Successor States, which influenced the Peace Treaty, accepted „the defeat of the proletarian state” with satisfaction, but the consequent tension and controversial processes of Hungarian internal politics and foreign policy efforts caused doubtfulness. These were disadvantages for the Hungarian efforts to change the extremely strict peace conditions at the Peace Negotiations, although the support had its bases in the circles of the Great Powers.

In the second part, while searching the reasons of unsuccessfulness, there is a reference to the fact that the proclamation of integration revision had fundamentally internal political reasons, but the chances for compromise (ethnical limits) from the Hungarian side were given. Its proposal, and/or more resolute representation, in the function of a better future prediction, would have been primarily the role of the Great Powers. The Great Powers neglected this. This situation drifted the Hungarian politics towards extremes even in the summer of 1920.

Gábor Hushegyi:
Kálmán Brogyányi’s activities as a scientific writer and art critic in the first Czechoslovak Republic and Slovak Republic

The 1920’s are one of the unelaborated chapters of the Slovak art-history writing up to the present. The majority of artists and art critics in Slovakia, writing in European context, were of Hungarian, German, and Jewish origin, and had active relations with the Viennese Hungarian avant-garde emigrants, and with Berlin or Soviet-Russian avant-garde movements and personalities. One of the determining art-critics of the period, the mainly Hungarian, but also publishing in German, Kálmán Brogyányi (1905–1978), was very active primarily from the end of 1920 to 1945. His monographic study titled Festõmûvészet Szlovenszkón (in translation: Art of Painting in Slovakia), published in 1931 in Ko¹ice, summarized Slovakia’s art ambitions in the 20th century for the first time, and undertook the art-historical use of partial and classical modern scale of values of the avant-garde view of the century. A fény mûvészete (in translation: The Art of the Light), published two years after it by the Forum, was the first modern translation of contemporary photography in Hungarian and Slovak relation, as well. Brogyányi left behind significant editorial life work, of which the most substantial period was from 1931 to 1938, when the periodical titled Forum, focused on construction and fine art, was published in Bratislava. In the middle of the 1930’s, significant changes occurred in his approach to art-criticism. He turned against the constructivist approach of Ernõ Kállai, and considered the most important mission of fine art taking a role apart from art. Although one of the most significant writers of the Slovak art of the first part of the 20th century was out of step with the professional development of his Slovak, Czech, etc. colleagues, and with the artistic developments, he did not accept the new artistic thinking characteristic of abstractionism, constructivism, surrealism, and Marcel Duchamp. Still, his performance is considered the historical reflection of the Slovak fine art of the 20th century, honored by everyone.

Árpád Popély:
Historical Chronology of the Hungarian Minority in Czechoslovakia (1947–1954)

In the third part of Árpád Popély’s chronological review he examines that the period of the deportation of the Hungarian community in Slovakia to Czechoslovakia and the interstate discussions between Czechoslovakia and Hungary on population exchange are in process that eventually began in April 1947. The second phase of re-Slovakisation also commences.

In February 1948, the communistic power change took place in Czechoslovakia, and although the repressive arrangements against the Hungarian community in Slovakia are still in process, the „comrade”, internationalist policy created between Czechoslovakia and Hungary, that were in the communistic power zone, and as a result of strong national and internal pressure, slowly began to ease: this resulted that the publication of some papers (Új Szó (New Word), December 1948; Szabad Földmûves (Free Agriculturist 1950; Dolgozó Nõ (Working Woman), 1952; Új Ifjúság (New Youth) 1952) and books in Hungarian language were permitted, in 1949 the Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete – Cultural Association of Hungarian Community Workers in Czechoslovakia), in 1950 Faluszínház and the first kindergartens and primary schools were established.

According to the final report of the Re-slovakisation Committee within the framework of re-slovakisation 282,594 persons of Hungarian nationality were granted the Slovak nationality. (According to the report executed for the Central Presidency of the Slovak Communistic Party this number is 326,679)

Within the frames of internal settlement, 5,011 colonial families settled in districts dwelled by Hungarians that is 23,027 persons who got 44,822.3548 hectare of land and 1,811 houses. From the local Slovaks 12,274 families received 26,785 hectare land and 706 houses from the confiscated possessions of Hungarians.

According to the report of the Slovak Settlement Bureau,k within the population exchange 59,744 Slovaks moved from Hungary and settled in Czechoslovakia. Apart from them another 13,499 persons settled in excess of the exchange quota, representing 73,273 Slovaks coming from Hungary to Czechoslovakia in total. From Czechoslovakia 89,660 Hungarians were settled to Hungary in total (of which 45,475 persons on the basis of the population exchange, 2,905 war criminals, 1,034 „regimists” with transports, and the rest was settled in excess of the agreement, allegedly 6,000 left voluntarily).

According to the Hungarian data within the exchange quota 60,257 Slovaks moved from Hungary to Czechoslovakia in total. On the other hand, 76,616 Hungarians were moved from Czechoslovakia to Hungary, but besides them, the number of those persons, for whom it was not possible to include in the exchange quota due to the Czechoslovak veto, is more than 10,000. Twelve percent of Czechoslovak Hungarians settled in Hungary after the WWII in total.

The Hungarians left 160,000 acres of land in Czechoslovakia (according to the Czechoslovak data 109,294 acres) and 15,700 houses, while the Slovaks left 15,000 acres of land (according to the Czechoslovak data 38,372 acres) and 4,400 houses in Hungary.