Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2011/4

Impresszum 2011/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

L. JUHÁSZ ILONA: Esküvő és lakodalom a temetőben. Adalékok a zsidó néphithez
BÁNYAI VIKTÓRIA–KISS ENDRE: „…Ideje van a kövek összegyűjtésének” (Préd.3,5)
BALÁZS EDIT: Mi maradt a vidéki zsidóságból?
BÁNYAI VIKTÓRIA: „Derék asszonyok és jámbor férfiak” – sírfeliratok filológus szemmel
SZABÓ TÜNDE JUDIT: A zsidótemető -kutatás módszertani alapkérdései. Vizsgálatok Északkelet-Magyarországon
GLÄSSER NORBERT: Az élők háza. A közösségi emlékezet valós és virtuális terei a makói izraelita temetők példáján
BALOGH ISTVÁN: Se kultúra, se örökség? A zsidó temető helye a kulturális örökségben
KARA ANNA: Hazádnak rend(ül)etlenül légy híve?! Mécs László, a jászóvári premontrei kanonok
MOLNÁR FERENC: A Munkácsi Görögkatolikus Püspökség és az osztrák neoabszolutizmus (1849. augusztus – december 31.)

Agora

ROMAN HOLEC: Trianoni rituálék, avagy gondolatok a magyar historiográfia egyes jelenségeiről
ZAHORÁN CSABA: A Trianon-jelenség pozsonyi tükörben

Konferencia

BOLEMANT LILLA: Poszt-szocializmus (?) és feminizmus (?)

Tudomány az oktatásért – oktatás a tudományért. Nemzetközi tudományos konferencia a nyitrai Konstantin FilozófusEgyetemen

Könyvek

Ablonczy Balázs: Nyombiztosítás. Letűnt magyarok (Simon Attila)
Andrássy György és Vogl Márk (szerk.): Az emberi jogok és a nyelvek (Öllös László)
Huszár Ágnes: Bevezetés a gendernyelvészetbe. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához (Misad Katalin)
Paládi-Kovács Attila (főszerk.): A magyar népi műveltség korszakai (Liszka József)
L.Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez (Gecse Annabella)

L. Juhász Ilona: Esküvő és lakodalom a temetőben. Adalékok a zsidó néphithez

Kutatásaim során gyakran használom forrásként a korabeli sajtót – a nyomtatottat és elektronikust egyaránt –, aminek köszönhetően számos korábban ismeretlen adalékhoz jutottam különféle vizsgált témát illetően. Ezek révén árnyaltabb képet kaphatunk több kérdésről, gyakran olyan ismeretlen adatra, adatokra bukkanhatunk, amelyek újabb kutatási témákat, esetleg szempontokat vethetnek fel egy-egy téma kapcsán. Jó példa erre a Homonnán megjelent Felvidéki Hírlap egyik 1913. évi számában1 talált hír a temetőből eltulajdonított karácsonyfáról. Ez az adat nem csupán a karácsonyfa első felbukkanására vonatkozó eddigi megállapításokat cáfolta meg az adott régióban, hanem egyben bizonyítja, hogy sokkal korábban megjelent karácsonyi díszként is a sírokon, mint azt a kutatók eddig feltételezték (L. Juhász 2011).

Jelen írásomban először a zsidó folklórral kapcsolatos szakirodalomban kevésbé ismert szokásra vonatkozó adalékokat mutatok be az Ungváron kiadott Ung című hetilap 1918-ban megjelent számaiban, illetve a magyarországi zsidóság Budapesten napvilágot látott Egyenlőség című lapjában talált hírek alapján, majd ehhez kapcsolódva néhány példán szemléltetem e szokás variánsait, párhuzamait.
A fentebb említett újságcikkek egy ifjú párnak az ungvári zsidó temetőben tartott esküvőjéhez kötődnek, azonban ezen a konkrét eseményen túl figyelemre méltó számos más adalékkal is szolgálnak. Már az első hírből kiderül, mi indokolta, hogy a helyi zsidó közösség az emberélet egyik fordulójának e fontos állomása, a házasság megkötése helyszínéül a temetőt választotta. Az indoklás szerint a zsidó néphit úgy tartja, a temetőben rendezett esküvővel megállíthatóak a tömeges halált okozó járványok. Mivel ebben az időben a spanyolnáthajárvány szedte áldozatait e vidéken és Európa több országában is, ezúttal ennek akartak gátat szabni a szokatlan helyszínen tartott rítussal.
Az eseményről szóló első híradás az Ung második oldalán jelent meg Esküvő a temetőben2 címmel:

Weisz Samu és Grünberger Regina f. hó 18-án házasságot kötöttek az anyakönyvvezető előtt. Az egyházi szertartás ma d. u. 2 órakor lesz az izr. temetőben. Az a babonás hit él ugyanis a zsidóság egy töredékének lelkében, hogy a járványos betegség megszűnik, hogyha a temetőben esküvőt tartanak. A fiatal pár részére az irz. hitközség 6000 K hozományt gyűjtött.3

A következő lapszámban már a címoldalon (majd a másik oldalon folytatódik) kapott helyet az eseményről szóló terjedelmes beszámoló Lakodalom – a spanyol-járvány ellen… Egy esküvő a zsidó temetőben4 címmel, (p. a.) szignóval. Az újsághírből egyértelműen kiviláglik, hogy az esemény szenzációszámba ment, szokatlanul nagy érdeklődés kísérte.
A cikk szerzője mondanivalóját a Könyves Kálmántól származó boszorkányokra vonatkozó kijelentésével vezette be, mely szerint: „Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék.” Az eléggé ironikus hangvételű írásból az is megtudható, hogy nem ez az első temetői esküvő Ungváron, ugyanis 1878-ban a kolerajárvány idején hasonló céllal már tartottak ilyet, s az akkor összeadott pár még élt 1918-ban. Ők annak idején jóval kisebb – 200 pengő forint – összeget kaptak, mint a most összeesketett pár, amely számára a közösség 6000 koronát gyűjtött. Amennyiben hihetünk a tudósítás szerzőjének, az 1878-ban házasodott, 1918-ban már idős férj felkereste az ungvári „templomi elnököt”, hogy fizesse ki neki a különbözetet, azonban nem járt szerencsével.
Az újságcikkből megtudható, hogy a mostani vőlegény kereskedősegéd, ellenben a menyasszony foglalkozásáról, illetve társadalmi helyzetétől nem esik szó. Az esküvőn szerepelt „a kántor templomi gyermek-énekkara” is, s a ceremónia végén szilvóriumot osztogattak mindenkinek ugyanabból a pohárból. A cikk szerzője a 6000 koronás összeggel kapcsolatban ironikusan megjegyzi: „nem-e jobb lett volna szappanra meg lysoformra5 költeni a szegény zsidóság számára?” Más – ebben az esetben már politikai jellegű – kifogásolnivalója is akadt az esemény kapcsán: „Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg éppen én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…”
A gunyoros hangvételű írásra a következő számban az ungvári zsidó hitközség egyik elöljárója, Deutsch Jenő reagált A közönség köréből című rovatban Lakodalom – a spanyol-járvány ellen. Esküvő a zsidó temetőben címmel megjelent cikkében.6 Ennek köszönhetően számos új adathoz juthatunk e szokatlan helyszínhez kapcsolódó rítusra vonatkozóan. Deutsch szóvá tette a cikk szerzőjének szatirizáló stílusát, valamint tévedéseit is, és alapos magyarázatot adott a kérdésekre. Ezzel ismét bővülhettek ismereteink e szokás hátterét illetően, mivel hosszabban idézi Austerlitz Sámuel miskolci főrabbinak e témában az Egyenlőség című zsidó lapban megjelent nyilatkozatát is. A főrabbi ősrégi zsidó szokásként említi a járvány idején rendezett temetői esküvőt, s kiemeli, hogy „jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk”. Tehát arra is választ kaphattunk, miért gyűjtött össze hitközség az ifjú pár részére 6000 koronát.
Austerlitz Sámuel miskolci főrabbi Deutsch Jenő által idézett nyilatkozata eredetileg az Egyenlőségben, a zsidóság lapjában jelent meg, az Esküvő a temetőben7 című írás részeként. Ez az újságcikk témánk szempontjából nagyon fontos, különös tekintettel az utolsó mondatára: „E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül bele­egyezett a gyűjtés rendezésébe annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Buda­pesten is.”8 Vagyis nem az ungvári temetői esküvő volt az egyetlen, amelyet ebben az időszakban a spanyolnáthajárvány megállítása céljából a zsidóság körében rendeztek. Ugyancsak fontos adalék, hogy nem csupán vidéken, hanem a fővárosban, Budapesten is tartottak ilyet. Austerlitz rabbi nyilatkozatából nyilvánvaló, hogy nem ismeretlen szokásról volt szó, hanem a zsidóság körében jól ismert, a betegség megállítása céljából gyakorolt rítusról.
Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet c. kötetében több adatot is találunk erre vo­natkozóan, tehát e szokás a zsidóság körében valóban nem volt ismeretlen. Könyvének Zsidó folklór Ujváry Péter írásaiban című fejezetében (Scheiber 1986, 1096–1152. p.) több forrást is idéz, elsőként Ujváry Leviathan c. drámájából az alábbi sorokat: „a pogrom elhárítására egy cáddik sírján két árvát esketnek össze.” (Scheiber 1986, 1126. p.) Más, többek közt szépirodalmi példákat is felsorakoztat Scheiber e fejezetben. Julian Stryjkowski rabbi leszármazott lengyel író művéből: „Kitört a járvány. Hullottak a zsidók, akár a legyek. Csak akkor hagyott alább egy kicsit, amikor lakodalmat rendeztek a temetőben.” (Scheiber 1986, uo.). I. Bashevis Singer A Sátán Gorajban című regényéből az alábbi sorokat: „Ezután a vőlegényt a menyegzői sátorhoz kisérték, amelyet az imaház és a régi temető között állítottak fel. Az imaház udvarát megtöltő kicsiny hantok iskolás gyermekek sírját jelölték, akik inkább mártírhalált szenvedtek 1648-ban a hajdamakok és a tatárok részéről, mintsem elhagyják hitüket és rabszolgának adják el őket…” (Scheiber 1986, 1127. p.), és Singer egy másik művéből is említ temetői esküvőt (Scheiber 1986, uo.). A következő adat 1865-ből származik, amikor Szafedben Jószéf Káró és Kicchák Lurja sírjai közt rendezték meg egy szegény pár esküvőjét a kolera kivédése céljából (idézi: Scheiber 1986, uo.) A pápai zsidók ugyancsak rendeztek egy ilyen esküvőt: „A pápai nagy kolerajárvány idejében… a temetőben tartották meg egy árva fiú és egy árván maradt leány esküvőjét és ott az egész hitközség jelenlétében – a sírhantra felállított Chupa alatt – eskették össze az ifjú párt.” (idézi: Scheiber 1986, 1146. p.)
Schnitzer Ármin komáromi főrabbi életrajzi ihletésű kötetében, a Kirchdorfban eltöltött éveiről beszámoló fejezetében említi, hogy az 1848-as kolera idején Kirchdorfban is tervezték egy temetői esküvő megtartását, azonban a nagyünnepek közbejötte miatt a szertartás elmaradt. (Schnitzer 1904, 34–35. p.)

Egy Krakkóhoz kapcsolódó mondagyűjteményben találtam rá az Esküvő a zsidó temetőben (Die Hochzeit auf dem jüdischen Friedhof) című történetre, amely a „több mint 600 évvel ezelőtt” Európában pusztító pestisjárvány idején rendezett temetői esküvőről szól, amikor Krakkóban is ilyen szertartással akarták megállítani a járványt (Basiura 2004, 99–101. p.). Ebben az esetben a hiedelem szerint a menyasszonynak és a vőlegénynek nem csupán szegénynek, hanem testi fogyatékosnak – nyomoréknak – is kellett lennie, ezért egy félszemű vőlegényre és egy sánta menyasszonyra esett a közösség választása. Az esküvő után zenés-táncos lakodalmi mulatságra is sor került a temetőben, amelyet a Sabat, a szombat9 beállta után is folytattak. A vallási törvény megszegése miatt büntetésként a föld elnyelte a mulatozókat.10
Az interneten videofelvételek között bukkantam egy zsidó temetőben készített felvételre, amelyen az esküvők legfontosabb kelléke, a négy oszlopon nyugvó baldachin látható egy embertömeg gyűrűjében. A „Pogrzeb czy ślub? Wedding day or funeral?” (Esküvő vagy temetés?) című felvételen látható egy angol nyelvű kézzel írott szöveggel, „Feb. 29. 1920.”, datálással, a dátum fölött pedig az „Olyka Poland” olvasható, amely egyértelművé teszi, hogy a lengyelországi Olyka településről van szó.11 Az angol kézírásos szöveg valószínűleg a videón szereplő fénykép hátoldalán szerepel, s lényege, hogy az éhínség, betegségek idején az egybekelt ifjú párt a rokonok és hittestvérek tömege (fiatalok, öregek, szegények és gazdagok egyaránt) a temetőbe kísérte, hogy ott közös imával gyűjtsenek erőt az életben maradáshoz.12 Hogy vajon az ifjú pár esküvőjére a temetőben került-e sor, vagy pedig mielőtt idejöttek, azelőtt történt, a videó alapján nem lehet kétséget kizáró választ adni. A szöveg nem egyértelmű, tehát ennek alapján akár arra is következtethetünk, hogy ebben az esetben nem a temetőben került sor az esküvőre, csupán a szertartás után kisérték ki oda a fiatal párt. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a fentebb bemutatott ungvári szokásnak egyik variánsával van dolgunk, amikor az esküvő a zsidó közösséget sújtó valamilyen csapás elhárításában játszott fontos szerepet.
Más zsidó temetőbeli esküvővel kapcsolatos adatra nem sikerült rábukkannom, azonban figyelemre méltó adalék olvasható az esküvő és a haláltánc kapcsolatához egy zsidó kereskedőasszony 18. századi memoárjában (Hameln 2000).13 Glikl Hameln, aki élete nagy részét a Hamburg melletti Altonában töltötte, emlékirataiban részletesen leírta lánya Clevében14 tartott fényűző esküvőjét,15 amelyen többek közt álarcos embe­rek haláltáncot is bemutattak: „Utána maszkába öltözött emberek jöttek be és nagyon szép mutatványokat és mindenféle bohóckodásokat csináltak, amik mulattatásul szolgáltak. Az álöltözetesek végül egy haláltáncot adtak elő.” (Hameln 2000, 79. p.) Ez a mozzanat figyelemre méltó, hiszen – ahogy a szerző is hangsúlyozza a kötet 94. számú lábjegyzetében – a 16. században elterjedt haláltánc keresztény eredetű műfaj, „ennek ellenére zsidó körökben is elterjedt, ráadásul örömünnepeknek lett egyik műsorszáma” (Hameln 2000, 79. p.). Ez az adat a zsidó–keresztény kulturális kölcsönhatások szempontjából is nagyon fontos adaléknak tekinthető. A haláltánc műfajának létrejötte a pestisjárványokhoz kötődik, ez a műfaj egyfajta ellenreakcióként alakult ki a járvány idején bőven arató halál ellen, rámutatva, hogy a halál nem válogat, a szegényeket és gazdagot egyaránt eléri. A középkorból számos haláltáncjelenetet ábrázoló freskót ismerünk,16 többek közt az ausztriai Metnitz település csontházának külső falán. Ezen a településen néhány évtizede Haláltáncmúzeumot is létrehoztak, valamint – egyfajta hagyományőrzésként – évente bemutatják a haláltáncjátékot (Totentanzspiel) is (L. Juhász 2006; L. Juhász 2007).
A temetőben táncolás szokásának, illetve a temetéshez, halálhoz kötődő táncalkalmaknak gazdag néprajzi irodalma van, e témában legfontosabb magyar nyelvű összegzésnek Morvay Péter tanulmányát tekinthetjük, aki európai kontextusban foglalta össze a kapcsolódó kutatási eredményeket (Morvay 1950, 73–82. p.). Temetőbeli tánccal összekötött lakodalomról azonban nem közöl adatot.

A temető és az esküvő összekapcsolásának gyakorlata ma sem ismeretlen a szokáscselekmények sorában, erről az írott és elektronikus médiumokban olvasható, a ravatalozóban és temetőben napjainkban tartott esküvőkről szóló hírek is tanúskodnak. Ezúttal minimális a valószínűsége annak, hogy valamelyik ifjú párt valamilyen betegség vagy más szerencsétlenség meggátolásának célja vezérelte volna, amikor e szokatlan helyszín mellett döntött, az elérhető hírekben legalábbis ilyesmiről nem esik szó. Két kiragadott példa a napjainkban gyakorolt szokás indítékairól:
A tengerentúli Idahóban (Amerikai Egyesült Államok) egy idős pár (66 és 72 éves) 2009-ben ravatalozóban tartotta esküvőjét. A szokatlan helyszínválasztást azzal indokolták, hogy egy temetés alkalmával itt találkoztak legelőször. Mindketten 2007-ben veszítették el házastársukat.17
Az egyik közkedvelt magyarországi női magazin honlapján arról tudósítanak, miszerint „tőlünk nyugatra egyre több halottasház kínálja magát mint rendhagyó esküvői helyszínt, és ami ennél is meglepőbb, hogy sok pár végül valóban úgy dönt, az egyébként végső kegyeletadásra használt intézményben mondják ki a boldogító igent.”
Ebből a hírből több friss házas szokatlan döntésének hátterét is megismerhetjük:
„…Az egyik ara például a ravatalozó melletti temetőben nyugvó nagymamájához szeretett volna közel maradni élete legfontosabb napján. Egy másik pár arra hivatkozott, hogy az átlagos templomok ugyanúgy otthont adnak esküvői és temetési szertartásoknak egyaránt, tehát semmi különös nincs a dologban. A pénz is fontos tényező, a halottasházak olcsóbban kínálják szolgáltatásaikat, mint egy hasonló hangulatú szálloda vagy más rendezvényhelyszín. Az sem elhanyagolható szempont, hogy míg az esküvők megszervezése akár éveket is igénybe vehet, a temetéseket mindig napok alatt kell nyélbe ütni – így a halottasházak szervezői hozzá vannak szokva a gyors munkához, tehát az utolsó pillanatban is fordulhatunk hozzájuk. A legtöbb ilyen épületen egyébként sem látszik eredeti rendeltetése, és ha esküvői pompában van feldíszítve, szinte csak nevéből tudhatjuk meg, hogy más napokon milyen rendezvényekre használják. Bár sok józan érv szól a halottasház mint esküvői helyszín mellett, a legtöbben idegenkednek már csak a gondolattól is, hogy ott álljanak az oltár elé, ezért kétséges, hozzánk elér-e valaha ez a trend, vagy megmarad egy távoli ország hóbortjának.”18 Ez izgalmas kérdés egy kutató számára is.

A szakirodalomban számos adalékot találhatunk az emberélet két állomása, fordulója (átmeneti rítusa): az esküvő és temetés, valamint a temető kapcsolódására vonatkozóan. Példaként említhetjük az egyik legismertebb, néhány helyen még napjainkban is gyakorolt szokást: a kiházasítatlan fiatalok jelképes esküvőjének megrendezése a temetésükön. Az elhunyt fiatalok kortársai a temetésen esküvői öltözetben jelennek meg, a lányok koszorúslányoknak, a fiúk pedig vőfélyeknek öltöznek, s e párok alkotta esküvői menet kíséri a koporsót a temetőbe. Annak függvényében, hogy az elhunyt fiú vagy lány, egy kortárs menyasszonynak, vagy pedig vőlegénynek öltözik. Az elhunyt lányt menyasszonyi ruhában, a fiút pedig vőlegényi öltözetben temetik el. Két alkalommal magam is részt vettem ilyen temetésen: 1977-ben egy gömöri bányásztelepülésen, Rudnán (Rudná) egy 25 éves fiatalemberén (L. Juhász 2002, 112–114. p.), majd szűk két évtizeddel később, az említett település szomszédágában fekvő Kőrösben (Kružná) egy fiatalember temetésén.
Számos példát hozhatnánk még a szakirodalomból a temetés és a lakodalom kapcsolódására vonatkozóan, ám ez nagyon messzire vezetne, így ettől most eltekintek.
Befejezésül viszont megemlítem még azt a temetkezéshez kapcsolódó hiedelmet, mely szerint a járvány megállítása céljából az elhunytat nem a többi sírral párhuzamosan, hanem keresztben temették el, hogy a megszokott temetkezési rendtől eltérve gátat szabjanak a járványnak. Kutatásaim során magam is találkoztam ezzel a jelenséggel, egy korán polgárosodott bányásztelepülésen, a gömöri Rudnán 2000-ben és 2001-ben néhány adatközlő még emlékezett a keresztbetemetésre (L. Juhász 2002, 78. p.), s nyilván további nyomai is kideríthetőek lennének a szakirodalomból (vö. Liszka 1992, 121. p.).

Az ungvári zsidó temetőiben tartott esküvő, valamint a fent bemutatott temetőhöz s a temetkezéshez és esküvőhöz kötődő rítusok fontos adalékok annak prezentálására, hogy az emberélet egymástól nagymértékben különböző fordulói, s nem utolsósorban a betegségek, a halálhoz kötődő hiedelmek és rítusok összekapcsolása nem ritka; számos variációja létezik a zsidók és keresztények hit- és szokásvilágban egyaránt.
Írásomban nem vállalkozhattam az esküvő, valamint a temető és halál szokatlan és néha bizarr kapcsolódásának teljes körű összegzésére, s a különféle szokásvariációk bemutatására sem. Egy ilyen összegzéshez ugyanis jóval szélesebb körű és alaposabb kutatásra lenne szükség. Csupán a kutatás számára eddig ismeretlen zsidó folklórjelenség bemutatása, illetve e szokás ismert vagy pedig kevésbé ismert párhuzamainak, rokon (vagy annak tűnő) vonatkozásainak a felvillantása volt a célom.

Melléklet

Lakodalom – spanyol-járvány ellen…
Egy esküvő a zsidó temetőben.
„De strigis vero, quate non sunt nulla quaestio flat…”

(Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék). Származik pedig ez a felvilágosult törvényes rendelkezés – miként tudjuk – még Könyves Kálmán királytól, a XI. századból. Ma a XX. század órájának homokja pereg, tehát azóta úgy-e bár, megszabadultunk minden babonás hókuszpókusztól és ilyeneken már csak mosolyogni tudunk… Úgy-e bár? Ez természetesen nem vonatkozik a meggyőződéses hitéletre és ennek tanaira!
Ezzel szemben az ungvári ort. izr. hitközség (reméljük, csak egy része) igen érdekes módon óhajtja elűzni az Ungváron is dühöngő spanyol-járványt. Mint egyik laptársunk is egész komoly formában megírta a „spanyol-járvány” meggátlása céljából egy ifjú jegyespár künn a zsidó temetőben tartotta esküvőjét, mely cselekedetéért a hitközségtől és a Chevra Kadisa szent-egylettől 6000 korona hozományt és egyéb ajándékot kaptak. A jegyespár mindenesetre jól járt vele. Hogy azonban a spanyol-járvány bacillusai ezt respektálni fogják, ebben nem látunk elég összefüggést…

x

F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakora kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e „temetői esküvőn”. Az embereket inkább a „rendkívüliség”, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.
Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten. Csak ez az új esküvő okozott most egy kis zavart. A nevezettek anno dazumal ugyanis csak 200 pengő forintot kaptak. A régi temetői pár tehát megrövidítve érezte magát és a férj el is ment Güntzler templomi elnökhöz, hogy adná ki neki a különbözetet…
Güntzler jó humorú ember és csupán ennyit válaszolt:
– Jól van, kedves barátom, magának igaza van. Csak menjen el és hozzon egy írást attól a rabbitól, aki magát akkor összeadta.
A rabbi természetesen már régen porlad. Így hát nem lett semmi a „különbözet”-ből.
Itt említjük meg, hogy az ily temetői ceremóniáknak a szent könyvekben természetesen semmi nyoma nincs.
– Nem árt, – magyarázza nekem egy hitközségi tag, – legfeljebb nem használ…
– Aztán meg stílszerű is, – toldja meg egy úgy látszik kevésbé megelégedett férj, – mert ha az ember megnősült, a féllábbal úgyis már a – sírban van…
Általában ily irányban folyik a társalgás. Amott egy vállalkozó szellemű ifjú váltig azt hajtogatja, hogy ő hajlandó a híd alatt is megesküdni 6000 k-ért, csak az asszony legyen jó…
Igy várjuk az ifjú párt, amely előkelően késik. Közben elhelyezkednek a fotográfusok is a baldachin közelében, csak épp a mozi-operatőrök hiányoznak.
Basa Péter fényképész néhány igen sikerült fényképe látható a kirakatokban.

x

Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Ragina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyol nátha.
Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás, – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…

x

Ragyogó napsugárban indul az emberáradat hazafelé. A temető pedig valóban festőien szép, egyes részei különösen teljesen keleti török temetőkertre emlékeztet. Mondom is az egyik elöljárósági tagnak:
– Uram, hisz itt tán még pihenni is élvezet!
– Tessék csak hagyni, jobb azért egyelőre odahaza a paplanos ágyban…
A robogó kocsiktól alig lehet közlekedni. Csak úgy akaratlanul eszembe jut, hogy azt a 6000 koronát meg egyéb kiadásokat nem-e jobb szappanra meg lysoformra költeni a szegény zsidóság számára?
Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol-járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…
(p. a.)
(Ung, 1918. október 27., 1–2. p.)

A közönség köréből.
Lakodalom – a spanyol járvány ellen
Esküvő a zsidó temetőben

Ily címmel az „Ung” múlt számában egy cikk jelent meg, mely szatirizáló tendenciája mellett a tévedésektől sem egészen ment.
A cikkíró úr, Kálmán királynak a boszorkányságról tett nyilatkozatát idézi és fejtegetéseiben oda konkludál, hogy az ungvári ort. izr. hitközség még a XX-ik század felvilágosult atmoszférájában sem tudott szabadulni a babona lidércnyomása alól. Ezt az egész aktust tehát babonának minősíti. Laikusnak érzem magamat ahhoz, hogy a cikk­író úrral e tárgy fölött polémiába bocsátkozzam. De álljon itt egy, mindkettőnknél sokkal authentikusabb s ezen ceremónia elbírálására sokkal hivatottabb egyén, a miskolci főrabbi, Austerlitz Sámuel nyilatkozata, mely az Egyenlőség e heti számában jelent meg. S amely szóról szóra így hangzik:
„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”
A miskolci főrabbi felvilágosítása tehát minden kétkedőnek megnyugtatásul szolgálhat. A cikknek a babonára vonatkozó része tehát el van intézve. Ami engem különösen megszólaltat, az a cikknek speciáliter a mi hitközségünket jellemző részletei. A cikk­író úr a lakodalom-rendezést ugyanis a hitközségnek imputálja. Erre nézve, valamint a hitközséget érintő többi részletekre nézve, mint a hitközség egyik elöljárósági tagja a következőket jegyzem meg: A lakodalomrendezés – noha félre nem magyarázható nemes célt szolgált – nem a hitközség képviseletének határozatából született meg, hanem egynéhány hitbuzgó és jólelkű nő magánmozgalmából, melyet a hitközség – tekintve, hogy amúgy is egy szegény pár kiházasításáról lévén szó – pénzbelileg támogatott. Hogy a szilvóriumot mindnyájan egy pohárból itták, ezzel bizonyára jelképezni akarták, hogy most már nem kell tartani a járvány bacilusainak átöröklésétől, ihatnak immár egy pohárból is. Ugyanezt szimbolizálja az is, hogy a 6000 koronát nem szappan és lysoformra adták, mert már fertőtlenítőszerre sincs szükség…
Ami az alrabbinak zsargonba átcsapó beszédét illeti, az a már régen elhaltakra való tekintettel történt, akik tudvalevőleg nem beszélték még a mai kulturált modern német nyelvet. A cikkíró még az alrabbinak beszéde befejeztéveli fohászát kritizálja. Szerinte az alrabbi fohászában a járvány elmúlását csak Israel népére kérte. Hát ez – bocsánatot kérek, tévedés.
Steif alrabbi beszédében magyarázatát adva eme különös szertartásnak, kifejtette, hogy városunkban járvány uralkodik, amely naponta több áldozatot követel, eljöttünk tehát a mi nagy halottainkhoz, juttassák el fohászainkat a mindenhatóhoz hathatós támogatásukkal, hogy városunkban a járvány szűnjék meg. Hogy Israelről tett többször említést, az a héber idézetek természetében rejlik, mert hiszen zsidó szertartás volt, de egyébként csak sablon, mint pl. a „magyarok Istene”.
Ungvár, 1918, okt. 28.
Deutsch Jenő
(Ung, 1918. november 3., 3. p.)

Esküvő a temetőben.

Miskolcról írják nekünk: A múlt héten többen jelentek meg a miskolci orth. izr. hitközség elnökének, dr. Halmos Gézánál, gyűjtőívet prezentáltak neki és annak körözéséhez a hitközség engedélyét kérték. A gyűjtés célja egy szegény házaspár kiházasítása volt, melynek esküvője a járványra való tekintettel régi zsidó szokás szerint a temetőben lenne tartandó. Mielőtt az elnök beleegyezett a gyűjtésbe, a főrabbihoz Austerlitz Sámuelhez fordult, aki következőkben informálta őt e szokás mibenlétéről: „Ősrégi zsidó szokás, járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, aminthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyet nem találni. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, mintegy kifejezésre juttatva: íme dacára a járványnak Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, meg vagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához: az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embereknek nem szabad csüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében a temetőben, nem félünk. Emberek, ti se féljetek és ne csüggedjetek, él az isten, ő velük van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények gyámolítására, jótékonyságot könyörületességet gyakorolnak, hogy az isten is könyörüljön meg rajtunk.”
E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe, annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.
(Egyenlőség, 1918. október 26., 11. p.)

Lakodalom a zsidó temetőben.19

Több mint 600 évvel ezelőtt pestis pusztított Európában, amely Krakkót sem kímélte. A járvány oly mértékben tizedelte a lakosságot, hogy egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gyűjtötte volna be több száz áldozatból álló szörnyű aratását. A halottak között öregek, fiatalok, nők és ártatlan gyermekek egyaránt voltak. A város utcái sivárak és kihaltak voltak, s azok, akik még életben maradtak, otthon ültek a gondosan bezárt ablakok és ajtók mögött abban a reményben, hogy a pestis szörnyűséges keze így nem éri el őket. Az óvintézkedések azonban fölöslegesnek bizonyultak. A halál angyala egymás után látogatta meg a házakat, otthonokat, és a nyitott ablakon át minden reggel hallani lehetett a hozzátartozójukat sirató emberek hangos jajgatását.
A zsidónegyed zsinagógáiban Istenhez imádkoztak, hogy végre fordítsa el tőlük haragját . A gazdagok, akik eddig általában érzéketlenek voltak a szerencsétlen emberek sorsa iránt, most félelmüktől vezérelve szívesen adakoztak a szegényeknek. Azonban sem az imádságok, sem pedig más jótétemények sem tudtak gátat szabni a járványnak, amely fúriaként tombolt a városban.
Amíg egyszer csak valakinek hirtelen eszébe jutott, véget lehet vetni a pestisnek, ha a falusi vagy városi zsidó közösség költségére, a zsidó temetőben tartanák a nyomorékok lakodalmát. A krakkói zsidóság utolsó mentőöveként kapaszkodtak ebbe az ötletbe. A zsidó hitközség pénztárából egy nagyobb összeget szavaztak meg az esküvőre, s lázas készülődésbe kezdtek. Csak egyetlen probléma merült fel közben: a nagy készülődés, az ételek elkészítése és a chuppe felállítása során csak egy kérdés vetődött fel, senkinek se jutott eszébe, hogy ki legyen az a pár, amelynek majd a baldachin alá kell állnia. Lázasan keresni kezdték a párt. A férfiak úgy döntöttek, hogy a szegényházbeli, fél szemére megvakult Feifel legyen a vőlegény. Az asszonyok választása a sánta Ryfkára esett.
Így került e két személy egy péntek délutánon a chuppe alá a zsidó temetőben. Feifel egy bádoggyűrűt húzott Ryfka ujjára, majd széttaposott egy borospoharat, miközben az összegyűlt tömeg teli torokból kiáltotta: Mazel tov. Ezután teljes gőzzel kezdetét vette a szórakozás. A zene és tánc teljesen elfeledtette velük a gondokat és a járványt is.
A vendégek egyszer csak észrevették, hogy az égbolt besötétedett fölöttük, s a nap, amely átadta helyét a holdnak és a csillagoknak, mely a Sabbat kezdetét jelentette, már régen lebukott. Az isteni parancs ellen elkövetett nagy bűn volt ez, amelyért a vidám vendégsereg meg is kapta büntetését.
A táncot járó lábak alatt süllyedni kezdett a föld, a zene hirtelen abbamaradt, s valamennyien kővé dermedtek, amikor tudatosították, hogy a föld remeg a lábuk alatt. Az hirtelen megnyílt, s egy másodperc alatt mindnyájukat elnyelte.
Hatalmas csend borult a temetőre és az egész zsidónegyedre. Olyan szörnyű csend volt ez, amihez hasonló csak a teremtés első napjaiban lehetett, mielőtt még a fény beragyogta volna a földet, s mielőtt élettel telítődött volna.
Ez azt jelentette, hogy ettől fogva tilos volt pénteken házasodni, s ebben a temetőben bárkit is eltemetni ezentúl. A temetőkaput befalazták, s ennek így kell maradnia egészen a mostani évszázadik, egészen a nagy háború kezdetéig. (Basiura 2004, 99–101. p.)

Felhasznált irodalom

Basiura, Ewa 2004. Das legendäre Krakau. Bekannte und unbekannte Geschichten. Kraków, Storyteller Verlag.
Hameln, Glikl 2000. Emlékiratai. Fordította, a bevezetőt és a magyarázatokat írta: Jólesz László. Budapest, Athenaeum.
L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Lokális és regionális monográfiák, 2./
L. Juhász Ilona 2006. Haláltánc-ábrázolások és haláltáncjáték. Egy középkori pantomimjáték utóélete. Vasárnap, 39. évf. 43. sz., 12–13. p.
L. Juhász Ilona 2007. A metnitzi Haláltánc Múzeum. Ethnica, 9. évf. 1. sz., 28–29. p.
L. Juhász Ilona 2011. Karácsony és a halottak emlékezete. Alba Regia, 40., 211–218. p.
Liszka József 1992. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest, OKTK Magyarságkutatási Program /A Magyarságkutatás könyvtára, XII./
Morvay Péter 1951. A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához. Ethnographia, 62., 73–82. p.
Scheiber Sándor 1986. Folklór és tárgytörténet. Teljes kiadás. Budapest, Makkabi.
Schnitzer Ármin 1904. Jüdische Kulturbilder (aus meinem Leben). Wien, L. Beck und Sohn.
Ujvári Péter (szerk.) 2000. Magyar zsidó lexikon. Budapest, Makkabi.

Bányai Viktória – Kiss Endre „…Ideje van a kövek összegyűjtésének” (Préd.3,5)

Az utóbbi években örvendetesen megszaporodott azon kiadványok és honlapok száma, amelyek zsidó temetők számbavételét, bemutatását vállalták fel. Több felsőoktatási intézményben készültek, készülnek zsidó temetőket vagy azok egy részét feldolgozó szakdolgozatok, továbbá folyik helyi önkormányzatok, helytörténeti társaságok támogatásával is az állagmegóváson túlmutató dokumentációs munka: feltérképezés, fotózás, a felirati anyag rögzítése. A helytörténeti érdeklődés mellett genealógiai és etno­gráfiai kutatások is fordultak, fordulnak a zsidó temetők felé. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy e kutatások eredményei rendszerint elszigeteltek maradnak, az áldozatos munkával összegyűjtött adatok nem hasznosulnak megfelelően. Ennek egyik oka, hogy a kiadványok, feldolgozások csak legszűkebb körben válnak ismertté, a másik a közös szempontrendszer, hasonló módszertani megközelítés hiánya, ami elsősorban a helyi kutatásokra épülő szintézisek létrehozását hátráltatja.
Az MTA Kisebbségkutató Intézetének Judaisztikai Kutatócsoportja és az MTA–ORZSE Zsidó Kultúratudományi Kutatócsoport egyaránt fontos területnek tartotta az elmúlt években a zsidó temetők kutatásának támogatását mind kiadványok megjelentetésével, mind kutatók módszertani támogatásával. A 2011. május 26-án Budapesten megrendezett tanácskozás – a két kutatócsoport közös szervezésében – ebbe a tevékenységbe illeszkedett. A tanácskozáson elhangzott előadások, melyek írott változatát az alábbiakban közreadjuk, a temetők kutatásának különféle diszciplínák (történettudomány, filológia, néprajz, kulturális antropológia, örökségvédelem) szerinti megközelítését mutatták be, a módszertani szempontokat hangsúlyosan tárgyalva. A diszciplináris sokféleség mellett területi sokszínűségre is törekedtünk, hogy az előadók által ismertetett példák közt az ország minél több régiója felbukkanjon. Az előadások közzétételével a történeti Magyarország területén sokfelé folyó kutatásokat szeretnénk módszertanilag segíteni, illetve újabb kutatásokra ösztönözni.
Az öt írás szerzője:*
Szántóné Balázs Edit, történész (Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, Budapest)
Bányai Viktória, hebraista, történész (MTA Kisebbségkutató Intézet Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest)
Szabó Tünde Judit, néprajzkutató (Miskolc)
Glässer Norbert, kulturális antropológus (Szegedi Egyetem, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék)
Balogh István, tanár (Scheiber Iskola, Budapest; az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem hallgatója)
Mottóként hadd álljon itt egy a temetőkutatás kapcsán gyakran idézett talmudi gondolat (Tb Horajot 13b). Egyéb jegyzékek mellett egy listát olvashatunk ezen a helyen, hogy mi az a „tíz dolog, ami negatívan hat a tanulásra / eltérít a tanulástól”. A listán szerepelnek: elmenni egy teve kötőféke alatt, áthaladni két teve között, áthaladni két nő között, vagy egy nő áthaladása férfiak között; bűzlő dög mellett elmenni, olyan híd alatt menni el, ahol negyven napja nem folyt víz; nem kellően megsült kenyeret enni, temetőn átfolyó vízből inni, halott arcát nézni. És vannak, aki hozzáteszik – zárja a listát a Talmud –: sírfeliratot olvasgatni.
Az itt következő tanulmányok bizonyítják a Talmud igazát: valóban eltérít a tanulástól, minden egyéb tanulásától, kutatásától, mert olyan gazdag, sok szempontú forrásanyag, amitől nem is akar szabadulni, aki egyszer rabja lett.

Balázs Edit: Mi maradt a vidéki zsidóságból?

A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi. Megsemmisültek a hitközségi irattárak, elvesztek a magániratok, fényképek. A zsidó üzleteket, lakásokat átalakították. A legtöbb vidéki településen már semmi nem emlékeztet arra, hogy ott valaha zsidók éltek, jelentős zsidó közösségek, melynek tagjai a város, a falu gazdasági, társadalmi és kulturális életében fontos szerepet játszottak. Ami megmaradt belőlük, az a temető. Már ahol megmaradt. A közösségek elpusztításával ugyanis az sem maradt, aki a temetőket gondozza, a sírokat látogassa. Pedig a halottakról való gondoskodás a zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa. Egészen a közelmúltig Magyarországon közel másfélezer olyan zsidó temetőt jegyeztek, mely az elmúlt hatvan évben a hitközségek felszámolása miatt gondozatlanul vált a természet és a rongálók martalékává. A gránitköveket elhordták, a területet gyom, cserjék, fák nőtték be, a kerítéseknek nyomát sem látni.
A területi jogviszonyt csak a rendszerváltozás után kezdték rendezni.1 A volt hitközségek tulajdonában levő területekre 1997-ig lehetett igényt bejelenteni, a tulajdonrendezés határidejét 2011-re tették.2 Az igazi fordulat 2001-ben következett be, amikor a kormány úgy határozott, évi támogatást nyújt a MAZSIHISZ-nek a lezárt zsidó temetők fenntartására.3 A támogatás összege 2002-ben 35 millió Ft volt. Az összeget négy­évente kell felülvizsgálni. A támogatást a MAZSIHISZ a teljes egészében lezárt zsidó temetők vallási előírásokat és kegyeleti szempontokat tiszteletben tartó fenntartására, valamint a nem zsidó hitközségek tulajdonában levő zsidó temetők fenntartására és kivételesen a használatban levő zsidó temetők felújításának a támogatására fordíthatja.4 2003-ban a MAZSIHISZ illetékes szerveinek 1040 zsidó temetőről volt tudomásuk. Ezek közül mintegy 400 temetőt tudnak gondozni vagy legalább felügyelni. Budapesten 4 nagyobb és 12 kisebb temetőt gondoznak.5

A MAZSIHISZ Alapszabálya a következőképpen szabályozza a temetőket:
„A zsidó temetők fenntartásáról anyagi lehetőségeihez mérten elsősorban a temetőt fenntartó taghitközség vagy Chevra Kadisája tartozik gondoskodni. A temetőt fenntartó szervezet látja el mindazokat a feladatokat, amelyeket egyébként a Chevra Kadisa köteles ellátni, különösképpen a temető fenntartása, temetők rendezése, szertartás, intézmények fenntartása, jótékonyság gyakorlása, stb. A temetők fenntartásával és üzemeltetésével kapcsolatosan elsősorban a vallási törvények, előírások az irányadók. Amennyiben valamelyik taghitközség vagy Chevra Kadisája nem tudja a temetőt fenntartani, üzemeltetni, úgy ehhez a szövetség anyagi segítséget nyújthat. A Szövetség a tulajdonában álló temetők fenntartásáról anyagi lehetőségeihez mérten gondoskodik.
A zsidó temetőhöz tartozó olyan területrészt, amelyben halottak nem fekszenek, a vezetőség határozata alapján hasznosítani lehet, de csak olyan célra, amely nem sérti az elhunytak emlékét vagy nem ellentétes a zsidó tradíciókkal.
Ez esetben az érintett területrészt önálló földrésznek kell nyilváníttatni. A kérdésben a Rabbitestület állásfoglalása a Szövetség vezetőségére nézve kötelező. Abban az esetben, ha egy zsidó temető felszámolása valamely elkerülhetetlen ok miatt mégis szükségessé válik, úgy azt a felszámolás előtt legalább 6 hónappal a felekezet lapjában, országos napilapokban, a helyi újságban, valamint egy észak-amerikai és egy izraeli magyar vagy idegen nyelvű újságban meg kell hirdetni. Fel kell szólítani a temetőben eltemetettek hozzátartozóit jelentkezésre abból a célból, hogy elhunytjaik exhumálása hova és miképpen történjen meg. Amennyiben az elhunytak hozzátartozója a meghirdetett határidőn belül nem jelentkezik, azok sírhelyeit is külön-külön kell exhumálni és a sírköveket az új sírhelyen kell elhelyezni. A fentiekkel kapcsolatos eljárásban a Rabbitestület döntései az irányadók, és az eljárást kizárólag a Rabbitestület közvetlen felügyeletével lehet végrehajtani.
A felszámolt temetőkből való bevétel elsősorban az adott helységben élt zsidók, zsidó mártírok emlékének a megőrzésére használandó fel. Az ezen túlmenően megmaradt bevétel kizárólag más temetők, mártíremlékművek létesítésére használható fel az adott helységben, megyében, országrészben vagy az ország más részén, kizárólag ebben a sorrendben.”6
A holokauszt 50. évfordulóján néhány önkormányzat vagy helyi közösség figyelme a zsidó temetők felé fordult, kigazolták, esetleg be is kerítették, egy-két helyen ma is gondozzák. Néhány zsidó és civil alapítvány azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítanak zsidó temetőket, ami természetesen pénzkérdés is, de nem kizárólagosan.
Mi más okból kezdtünk foglalkozni a zsidó temetőkkel. Az 1944-ig elhalt és így még eltemetett (hiszen a holokausztban elpusztítottaknak még az sem adatott meg) zsidó személyekről fontos adatokat tartalmaznak a még ép sírkövek. Több történészműhely (a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola judaisztikai specializációja, az ELTE Assziriológia és Hebraisztikai Tanszéke) és néhány egyéni kutató kifejezetten forrásmentés céljából regisztrálta a zsidó temetők adatait. Így csak a szombathelyi történelem szakos hallgatók munkája nyomán több ezer személy adatait tartalmazó adatbázis jött létre.
A vidéki hitközségek irattárai többnyire megsemmisültek a soá alatt. A szombathelyit is felgyújtották. Az adott település zsidó lakosságára nagyon fontos adatbázist jelentenek a temetők adatai, melyek jól kiegészíthetők a halotti anyakönyvek adataival, a gyászjelentésekkel és a parcellakönyvekkel. S ha a temetők adataihoz hozzáadjuk a deportáltak listáit, szinte teljes adatbázishoz juthatunk.
Ha fel akarjuk idézni ezt az egykor volt világot, a falusi, kisvárosi zsidók életét, támaszkodhatunk a zsidó és nem zsidó visszaemlékezőkre. A soát túlélők többsége azonban Budapestre vagy nagyvárosokba költözött, felkutatásuk sem egyszerű feladat, nem beszélve arról, hogy lassan elhalnak. A 20. század első felének a falu hagyományait feltáró néprajzi, szociográfiai falukutató irodalomból a vidéki zsidóság kimaradt. A korabeli zsidóság tudományos leírása, zenei, művészeti feldolgozása nem történt meg. Talán csak Szabolcsi Bence és néhány tudós rabbi néprajzi leírásai jelentenek kivételt.
A megmaradt – nem kirabolt – zsidó temetők két vonatkozásban szolgálhatják eredeti funkciójuktól eltérően a zsidóságot:
1. Adataik rögzítésével forrásmentést végzünk, s így azok felhasználhatók lesznek a helytörténet kutatásában.
2. Helyszínei lehetnek azoknak a megemlékezéseknek, amelyek nem kizárólagosan csak a holokausztnak, hanem az egykor ott élt zsidó közösségeknek, személyeknek állítanak emléket.

Nyugat-Magyarország zsidó temetőinek a többsége a 18. század második felében, a 19. század elején keletkezett, ahogyan az itteni nagybirtokokon megtelepedtek a zsidók a földesurak (Batthyány, Eszterházy, Cziráki stb.) védelme alatt.
A kitli (egyszerű, fehér halotti ruha) és a gyalulatlan deszkakoporsó hagyományának egyik mondandója, hogy a halott emberek egyenlők. Sőt, mint azt tudjuk, a kitlinek zsebe sincsen! Nem így van ez a sírkövekkel. Ha a temetőben sétálunk, láthatók a jelentős különbségek a sírkövek anyaga (az egyszerű mészkőtől a carrarai márványig) és mérete között, utalva ezzel az ott nyugvó vagyoni helyzetére. Fontos tehát, hogy az adatok rögzítése mellett írjuk le a kő anyagát és méreteit is.
A sírköveken talált adatok, kiegészítve a fentebb említett forrásokkal alkalmasak arra, hogy elkészítsük az adott közösség korfáját. Alkalmasak a névadási szokások vizsgálatára, mind az utónevek, mind a vezetéknevek vonatkozásában. Most készült egy szakdolgozat az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen, amely a szombathelyi temető- és gettóösszeírás adatait felhasználva vizsgálja a névadási szokásokat és a névmagyarosításokat.7
Fontos adatokat tartalmaznak a rabbisírok, amelyekre a hálás közösség sokszor az egész nacionáléjukat rávéste. Különösen értékes információk ezek a régen működő rabbik esetében, amikor kevés egyéb adat áll a rendelkezésünkre.
A szombathelyi hitközség önállósodásakor az első rabbi Könisberger Lajos volt. Maga készítette el héber nyelvű sírfeliratát:

„Itt nyugszik a nagy tudós és bölcs Főrabbi és nemes emberbarát Főt. Könisberger Lajos, a kimultáért mély gyászba borult szombathelyi izr. Hitközség rabbinátusának elfeledhetetlen alapítója, jobblétre szenderült 5622 tévész hó 11-én, élte 71. évében. Béke dicsőült hamvaira!”8

Néhány további példa rabbisírok felirataira Vas megyéből:
R. Elázár ben Elázár Kálir a rohonci hitközség hatodik rabbija volt. Kiváló talmudtudós,9 aki Landau Ezekiel prágai főrabbival is levelezett.10 1781-ben Kolin községbe hívták, ott működött haláláig. Kolini sírfeliratát Bernstein közli héberül.11

„Kalir rabbi meghalt hesván hó 14-én. Ezen a napon megszakadt a szíve (annak aki a sírfeliratot írja). (A rabbi), akinek úgy világított a Tórája, ahogyan a Nap ragyog mikor lenyugvóra tér, olyan a tudása, hogy a hegyeket is megmozgatja (talmudi utalás), mint Rabbi Akiva ben Joszef. Elazar Kalír több kilében is volt rabbi, de az igazi bölcsessége a mi kilénkben ragyogott igazán. Az ő érdemei védjenek minket pajzsként. Kolini hitközség”12
Bodanszky Götz rabbi 1806–1845–ig működött Körmenden. Kol-nidré este halt meg. Hálás községe egész életrajzát a sírkövére vésette.13

„Örök emlékezete legyen ennek a jámbor cadiknak, az Ö.való emberének, a híres és nagy gáonnak, Eliakim Bodánszkinak, aki fia Rivka Kriszelnek. Elfogadták rabbinak Kobelszdorfban, ahol 2 évig volt, majd Körmenden 39 évig rabbiskodott. Olyan volt, mint harmat Izraelnek. Úgy virágzott, mint a rózsa, gyökeret eresztett, mint a cédrus, olyan volt a neve, mint az értékes olaj. Az egész országban hozzá hozták közelről és távolról a nehéz jogi kérdéseket. Szép drósékat mondott. Kiváló volt a Talmudban, Hagadában, mindig I’ten igazságát szolgálta. Felment az égbe, hogy I’ten előtt járjon. A lelke szentségben és tisztességben távozott és megtért népéhez nagy tiszteletben tisri hó 11-én.”14

1–3. kép. Munkaszolgálatos és mártír emlékművek a szombathelyi zsidó temetőben
(forrás: Balázs Edit [szerk.]: „…ideje van a kövek összegyűjtésének” Zsidó emlékhelyek a Nyugat-Pannon EuRégióban. Szombathely, 2008.)
Szalónak első rabbija, akiről tudunk, 1770 körül Jákob mi-Bród volt. Sírfeliratából tudjuk, hogy 40 évig működött a községben.15
„Jakov mi-Bród jámbor ember, aki sátorlakó volt (tórai utalás Jákobra), mindig Tórát olvasott. Jámborságban élt egész életében a földön. Több mint 40 évig volt itt rabbi. Kiváló, nagyszerű, tiszteletteljes cadik volt. Sábeszkor halt meg svát hó 18-án.”16

Ugyancsak Szalónakon működött 36 éven át a lengyel származású Weinrebe Mózes.17

„Itt van eltemetve a ráv, gáon, a nagy tanítónk Mose Weinrebe, urunk és mesterünk, aki 45 évig volt rabbi. Sábeszkor halt meg svát hó 20-án. Lengyel származású volt.
Egyenességre tanító és öregségéig, amíg megőszült, mi az árnyékában kegyelmet találtunk. Ő óvott minket álmunkban és nem lesz több olyan, mint Mose, aki érdemeket szerzett és juttatott hozzá másokat is. És több hozzá hasonló nem is lesz.
Védjen minket az ő ereje és fohászkodjon irgalomért.18

Következtethetünk a temetők adataiból a halálokokra, járványokra, gyermekhalandóságra. Rekonstruálhatjuk a chevratagokat (legtöbbször külön helyük van a temetőben), a hitközségi elöljárókat, hisz a tisztségük sokszor fel van tüntetve a sírkövön. Vizs­gálhatjuk a kövek formáját, díszítményeit. Ezek alapján a lévita és kohanita származásúakat találhatjuk meg. A halahikus idézetek kultúrtörténeti és vallástörténeti tanulságokat hordozhatnak. Abszolút fontos forrásai a családfakutatásnak.

Az adott település kiemelkedő zsidó származású polgárainak a sírjai lehetőséget adnak a helybeli pedagógusoknak, hogy helytörténeti séta keretében tanítványaikkal felkeressék a temetőt.
Helyszíne lehet a zsidó temető a holokausztmegemlékezéseknek. Vas megyében a kisvárosi temetők holokauszt- és munkaszolgálatos-emlékműveit bevitték a szombathelyi temetőbe, s ott megtalálhatók név szerint a soában elpusztított lakosok.

Bányai Viktória: „Derék asszonyok és jámbor férfiak” – sírfeliratok filológus szemmel

1. A sírfeliratok – mint nyelvtörténeti/nyelvhasználati forrásanyag

Minden a magyarországi zsidó temetőkkel foglalkozó kutató számára jól ismert jelenség a sírfeliratok fokozatos nyelvváltása, pontosabban a 18. században és a 19. század elején még tisztán héber szöveganyag kétnyelvűvé válása, majd a nyelvek közti arányok fokozatos eltolódása. Először csak a hátoldalon jelenik meg az elhunytak neve gót vagy latin betűkkel, esetleg néhány szó németül, később magyarul, illetve a dátumok a polgári időszámítás szerint, arab számokkal. Idővel mindez az előoldalra kerül, de még a kő alsó harmadára. Meg kell jegyezni, hogy a „hátoldal – előoldal alja” időrend nem minden temetőben egyértelmű, ennek lehetséges okára kitérek még. Ami viszont bizonyosan az utolsó fázis, hogy a 20. század folyamán – főként a hagyományokhoz lazábban kötődő közösségeknél – egyenrangúvá, sőt, elsődlegessé válik a latin betűs szöveg a héberhez képest, utóbbit csak a formulák, rövidítések szintjén megőrizve.
Magától értetődő, hogy ez a folyamat a hétköznapokban, valamint az oktatásban, a közösségi nyelvhasználatban már korábban megmutatkozó nyitás lecsapódása, bizonyos fáziskéséssel. A nyitásé, melynek hangsúlyos része a környezet nyelvének és írásának elsajátítása: a sírfeliratok szempontjából külön is hangsúlyos az írás, a gót vagy latin betűs alfabetizáció kérdése. Az élők közti nyelvi változások mutatkoznak meg tehát a sírkeretekben is. Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy mindez nem teljesen spontán módon zajlott le: a közösségek – mind az újítók, mind a szigorúan hagyományőrzők oldalán – törekedtek arra, hogy keretek között tartsák, szabályozzák a valós nyelvi változások megjelenését vagy éppen hogy elfedjék azt. A szabályozás elvi alapja mindkét irányzat számára az volt, hogy a temető a közösség közös tulajdona. Héber terminológiával hacér mesutafin, azaz társtulajdonosok udvaraként tekintendő, vagyis nem a gyászoló magánügye egy, a korábbi hagyományoktól eltérő sírkő elhelyezése: a változások csak a közösség beleegyezésével lehetségesek.
A keretek kijelöléséről az első adataink épp az újító szellemű közösségekből valók, az 1850-es évekből származnak. Ekkor hitközségi határozatok mondták ki, később a Hevra Kadisa alapszabályokban is lefektették, hogy héber felirat nélküli sírkő nem állítható fel. Ilyen adatunk van 1850-ből Veszprémből, 1854-ből Szegedről, 1865-ből Aradról, de sorolhatnánk Békéscsabát, Pápát, Nagykanizsát, Kőszeget, Csáktornyát, Vágújhelyet, Nagybecskereket, Tata-Tóvárost is: a hevra alapszabálya mindenütt hasonlóan rendelkezett.1 A tilalom nyilvánvalóan az ekkoriban megjelenő egyéni törekvésre – a héber teljes elhagyásának igényére – reagált hatalmi szóval; szociolingvisztikai értelemben mesterségesen fenntartva a héber használatát. Egyes szabályzatok azt is kikötötték, hogy a kövön milyen elrendezésben szerepelhet a héber és a más nyelvű (német vagy magyar) felirat. A szegedi Hevra alapszabályának 81.§-a az 1880-as évek közepén azt mondta ki, hogy: „A sírkövek előlapján héber fölirat alkalmazandó.” Továbbá: „A síriratok a Chevra elöljáróságának és a főrabbiságnak jóváhagyás végett előzetesen bemutatandók.”2 Erre és más hasonló szabályozásokra utaltam az előbb, hogy a „hátoldal – előoldal alja” időrendje vagy az esetleg ennek tulajdonított jelentőség csalóka lehet, nem feltétlenül a sírkőállítók szándékát fejezi ki, hanem egy valamiféle kompromisszummal kialakult közösségi szabályozást. Jól tudjuk, hogy az 1850-es 1860-as években több közösséget is mélyen megosztott, már-már szétfeszített a tagok eltérő meggyőződése a modernizáció, az újítások elfogadása vagy elutasítása ügyében.
Az orthodox oldal sokkal szűkebben szabta meg a nyelvi kereteket: csak héber feliratokat engedélyezett. Latin betűkkel – egyes tekintélyek szerint – még a sírköves névjegyét is tilos feltüntetni. A latin betűk kapun kívül tartását valósítja meg például a budapesti Csörsz utcai ortodox temető, ahol hosszas kutakodással is csak két női síron fedezhető fel a sírköves neve latin betűkkel. Bár erre az általam ismert rabbinikus állásfoglalások, responsumok külön nem térnek ki, a tapasztalat azt mutatja, hogy a héber mellett a szintén héber betűkkel írt jiddis és egy-egy idézet erejéig az arámi nyelv is elfogadott/elfogadható volt az ortodoxia számára. A jiddis természetesen a női sírok sajátossága, és csak kiegészítő nyelvként: az alapadatokat ezeken is héber felirat közli, csak a személyesebb hangú, a fájdalmat, veszteséget kifejező résznél jelenik meg. Maradva a Csörsz utcában, négy ilyen sírt számlálhatunk össze.
A feliratok nyelvével kapcsolatban saját – megengedő – álláspontja védelmében a neológia történeti érvet hozott fel. E szerint mind a késő ókori Palesztinából ismeretesek görög nyelvű sírkövek, mind a kora középkori Európából (pl. Dél-Itáliából) görög és latin nyelvűek.3 De nem is kell ilyen messzire mennünk: a Pannónia területéről ismert, Scheiber Sándor által közzétett zsidó sírkövek sem voltak héber nyelvűek.
A feliratok nyelvén kívül két másik kérdést tárgyalnak a sírkövekkel kapcsolatban döntvényeikben a rabbinikus tekintélyek az 1870-es évektől vissza-visszatérően – mint ennek a területnek neuralgikus pontjait. Az egyik a sírkőre vésett ábrázolás, az elhunyt arcképének fotográfián vagy más technikával való megjelenítése, ennek tilalma. A másik az arab számok használata a polgári dátum szerinti évszám feltüntetésére, vagy akár csak a temetőlátogatót útba igazító sírkőszámozás céljából. Az arab számok tiltásában egyébként nem volt teljesen egységes a rabbik vélekedése. Talán ez az oka olyan „köztes” megoldások kialakulásának, mint például hogy a zsidó naptár szerinti dátumot arab számokkal vésték fel, vagyis az otthonosabb arab számokat használták, azonban mégsem a Jézus születését kezdőpontnak tekintő keresztény évszámok szerint.
Az egyéni kilengések helyes kezelésében is rendszeresen kértek segítséget nagyobb tekintélyű kollegáiktól az érintett közösségek rabbijai. Így például Mose Schick huszti rabbihoz (1807–1879) Homonnáról és Derecskéről érkeztek ilyen kérdések.4 Egyik kérdés abban kért iránymutatást, hogy az engedély nélkül felállított magyar feliratos sírkövet egészében kell-e eltávolítani, vagy elegendő eltakarni a problémás részeket.
Mindezeket figyelembe véve érthető, hogy nagy dilemmát jelentett az 1870-es 1880-as évek során az addigra imaéletben, kóser élelmiszer-ellátásban és más intézményekben már elkülönült ortodoxia számára, hogy a temetkezésben is különváljanak-e. A bonyhádi ortodox közösség első rabbija, Mose Pollák (1845–1889) az alábbi a kérdéssel fordult a már említett Mose Schick huszti rabbihoz: „Jobb-e egy külön helyet venni az Istenfélők közösségének, vagy inkább arra kell törekedni, hogy a régi temetőben, ahol az igazak és atyák vannak eltemetve, jelöljenek ki helyet nekik?” Mose Schick válasza nem egyértelmű, de inkább a szakadás mellett áll. Két szempontot hangsúlyoz. Az elkülönülés ellen szól, hogy akkor az atyák sírhelyei a neológok kezén maradnak, és – idézem – „azt tesznek ott, amit csak akarnak”. Ezért helyes arra törekedni, hogy a neológokkal írásban állapodjanak meg a temető fenntartásáról, a hagyományok megváltoztatásának tilalmáról. Azonban – érvel tovább Mose Schick – a neológok szokása, hogy nem tartják be az ígéretüket, és tartani kell tőle, hogy mégis eltérnek majd a hagyományoktól.5
Az előbb úgy fogalmaztam, hogy a keretek kialakítása, a szabályozás mellett a valós nyelvi és kulturális változások elfedését is szolgálták a hitközségi rendelkezések. Az elfedő hatásra szeretnék egy példát bemutatni. Forrása Felsőszeli, egy Galántához közeli település, viszonylag kicsiny ortodox közösséggel. Temetőjében az ortodox jellegnek megfelelően még a két világháború közötti időszakban is az egynyelvű héber feliratok az általánosak: látszólag minden változatlan. Ugyanakkor a feliratok fordításakor és az anyakönyvi adatokkal való összevetésekor az derült ki, hogy ebben az időszakban több alkalommal is hibás a köveken szereplő héber dátum. Az én értelmezésemben azt olvashatjuk ki ebből, hogy a közösség tagjainak már nem természetes, de semmiképp sem elsődleges közege a zsidó naptár szerinti datálás, a környezethez való kulturális hasonulás e szintjén már túlléptek, csupán a sírfelirat kedvéért, illetve az arra vonatkozó előírások miatt számították át/vissza a polgári dátumot zsidó naptár szerinti dátummá.
Ugyanez az elbizonytalanodás figyelhető meg egyes temetőkben a 20. század első felében magának a héber nyelvnek a használatában. A tényleges nyelvi (nyelvtani, nyelvhelyességi) hibák szórványos megjelenése mellett, sőt talán még hangsúlyosabban a sablonossá válás, az egyediség, a nyelvi igényesség elkopása fedezhető fel a látszólagos változatlanság mögött. A betűtévesztésekről – úgy vélem – ebben a kontextusban nem érdemes beszélni, mivel azok nagy valószínűséggel a sírkőfaragók tévesztései lehetnek, nem a szövegezőkéi. Teljesen általános, egyöntetű tendenciáról nem beszélhetünk, egyedi teljesítmények – egy-egy rabbi, tanító stb. intenzív részvétele a helyi sírfeliratok megszövegezésében – módosíthatták a képet.

2. A sírfeliratok – mint névtani forrásanyag

Erről az önmagában is hatalmas kutatási területről most csak néhány, inkább praktikus megjegyzést teszek. A tisztán héber betűs sírkövek esetében, hacsak anyakönyvi vagy helytörténeti adatok nem teszik egyértelművé, akkor a nevek kiolvasása, helyes ejtésének megállapítása is komoly fejtörést okozhat. Ez abból adódik, hogy a héber, mint más sémi nyelvek is alapvetően csak a mássalhangzókat írja le, a magánhangzókat teljes rendszerükben mellékjelekkel jelöli, amelyek a sírfeliratokon nagyon ritkák. Itt – mint minden pontozatlan szövegben – csupán a magánhangzók jelenlétére és jellegére utaló, megváltozott funkciójú mássalhangzókat találunk. Ez a nehézség a családneveket is érinti, de – mint utaltam rá – azokra nagyobb eséllyel talál a kutató külső forrást, fogódzót. A személynevek esetében azonban a héber/zsidó nevekre gyakran épp a sírfelirat az egyetlen forrásunk.
A kettős névhasználat a személynevek terén, vagyis az anyakönyvezett polgári név és a vallási, családi környezetben használt zsidó név mindenki számára jól ismert jelenség, mindenki tud néhány tipikus, sokszor azonos kezdőbetűjű párosítást említeni. Például Hajjim Cvi/Hermann, Mordekhaj/Márton, Ábrahám/Adolf; Jehuda/Jakab, Ráhel/Róza, Lea/Ilona, Gitl/Katalin stb. Ugyanakkor magyarországi vonatkozásban még sosem készült szisztematikus, az előfordulások statisztikai gyakoriságát is vizsgáló zsidó névtani tanulmány. Ilyen mindaddig nem is készülhet el, amíg nem épülhet az országot területileg és vallási irányzatok szerint is megfelelően reprezentáló alapkutatásokra, amelyeket elsődlegesen a temetőket dokumentáló, feldolgozó kutatók végezhetnek el.
Ezek az adatok épp hogy több temető vonatkozásában – azok eredményeit összevetve – értékelhetők megfelelően. Épp az összevetés mutathat rá a helyi sajátosságokra, vagy egyes korszakok jellegzetességeire, névadási szokásaira, névdivatjaira. Olyan kérdésekre gondolok, mint hogy a nem bibliai eredetű zsidó nevek között melyik időszakban, melyik térségben milyen arányban fordulnak elő jiddis (német) eredetű nevek (például Golda, Libele, Toibe), szláv eredetű nevek (például Csorna, Szlava, Zlata) vagy éppenséggel szefárd nevek. Az is figyelemre méltó jelenség, hogy vajon a női nevek kínálata miért nyitottabb az újításra, az idegen elemek befogadására. De a bibliai eredetű nevek esetében is feljegyzésre, vizsgálatra érdemesek azok a névváltozatok, becéző alakok, amelyek elérték a hivatalosságnak azt a szintjét, hogy a sírfeliratban a standard bibliai névalakok helyett rögzítették őket. Debóra helyett Dobris, Hana helyett Hanele, Jichak helyett Icik, Samuel helyett Smelke – és folytathatnánk a sort. A leggyakoribb neveknél több változatot is találhatunk azonos közösségen belül. Példaként a Ráhelnek a váci zsidó temetőkben fellelhető változatait mutatom be. Itt a héber alakok is szerepelnek, hogy érthetőbb legyen, hogy a latin betűs átírásokban ezek sajátosságait igyekszünk visszaadni, a tévedés kockázatával:

Az ejtés rekonstruálásának külön nehézsége, hogy Magyarország épp a jiddis keleti és nyugati ejtésének a határán fekszik, elvben mindkettő előfordulhat; és a feliratok – a már emlegetett nehézségek miatt – nem mindig igazítanak el.6

3. A sírfeliratok irodalmi megformáltsága

A héber sírfeliratnak alapesetben tartalmaznia kell az elhunyt nevét, az anyja nevét, továbbá a halál zsidó naptár szerinti dátumát: ezek feljegyzése szükséges a halálozási évforduló (Jahrzeit) előírásos megtartásához. Ezeken túl nem kötelező, de szokásos és nagy állandóságot mutató elemek a nyitó és záró formulák, megjelenésüket tekintve rövidítések, valamint az elhunyt és családtagjai nevét bevezető és kísérő fordulatok, többségükben szintén csak rövidítésként feltüntetve. Épp ezeknek az elemeknek a viszonylag nagy állandósága teszi lehetővé, hogy csak rövidítésként írják őket fel: feloldásuk a közösség tagjai előtt ismertek voltak. Az állandóság azonban csak a 18. század vége és a 20. század közepe között igaz. Ha vizsgálódásunkat térben vagy időben kitágítjuk, például ha visszapillantunk a középkori és török kori magyarországi zsidó sírkövekre, azt találjuk, hogy más formulákat alkalmaztak: például záróformulaként az „Ámen, ámen, ámen, szela, szela, szela” sort.7
Az eddig említetteken túl rendszerint van néhány sor az elhunyt jellemzésére, méltatására. Ezek a kis szövegek megadhatják az elhunyt életkorát (születési dátumot a héber felirat sosem közöl), gyermekeinek számát, beszámolhatnak a hitközségben végzett megbízatásokról, utalhatnak életkörülményeire (pl. hosszú özvegység), de legfőképpen méltatják az elhunytat, és hangot adnak a veszteség fájdalmának. A méltatásokban kidomborított tulajdonságok – istenfélelem, adakozókészség, szerénység, vallási buzgalom – gyakori felbukkanása sablonossá teszi ezek szerepeltetését. Másfelől azonban pontos tükrei a közösség értékrendjének, annak, hogy mit tart elismerésre, követésre méltó életvitelnek. Ebben az értelemben nem személyes tulajdonságok, szerepeltetésük a közösség általános normáinak való megfelelést fejezi ki.
Magyarországi zsidó temetőkben – eddigi megfigyeléseim szerint, amit statisztikákkal még nem tudok alátámasztani – a 19. század középső harmadától találkozhatunk bővebb szövegezésű feliratokkal, azt megelőzően jellemzően szűkszavúak. A korai vagy akár későbbi, de rövid szövegekben a halál körülírása, a fájdalom és bánat kifejezései hordozzák az első lírai elemeket. Biblikus és liturgikus fordulatok köszönnek vissza: az ismerős szavak, fordulatok által előhívott eredeti kontextus tovább erősíti, súlyosbítja mondandójukat. Példaként említem a viszonylag gyakori neeszaf el-amo = „odakerült/hozzágyűjtetett népéhez, elődeihez” kifejezést, mely egyszerre fejezi ki a halál bekövetkeztét és az eljövendő világban megszerzett megbecsült hely reményét; nos, ez egyaránt idézi fel szövegszerűen Ábrahám (1Móz. 25,8), Izsák (1Móz. 35,29), Jákob (1Móz. 49, 29), Áron (4Móz. 20,24) és Mózes (4Móz. 27,13; 5Móz. 32,50) halálának tórai leírásait, emeli kimondatlanul is a sírkő tulajdonosának halálát e leírások sorába.
A 19. század utolsó harmadára és a 20. század első harmadára jellemző hosszabb, nyelvi-stilisztikai értelemben díszítettebb feliratok legelterjedtebb kompozíciószervező eleme az akrosztichon, ahol a sorkezdetekből az illető nevét olvashatjuk össze. Az akrosztichonos versek megjelenésére és divatszerűen gyors elterjedésére a szakirodalom nem ad magyarázatot. Léte feltételezhetően összefügg azzal a szokással, hogy a nagybeteg személyek gyógyulásáért, betegségének könnyebbedéséért közösségileg zsoltárokat mondtak, és ennek részeként a 119. zsoltár alef-bétes soraiból mintegy kirakták, kiolvasták a beteg nevét. Azonban nem látszik egyenes, szövegszerű összefüggés a zsoltársorok és a sírfeliratok akrosztichonjaiban egy-egy betűre szokásos sorok között.

1. kép. Kettős akrosztichon a váci temetőből, 1866 (Eszter)
5Banyai-1kep

Az akrosztichonos kompozíció időnként az egész feliratot eluralja – sokszor a szöveg értelmének, érthetőségének kárára is –, és a korábban a felirat lényegét kitevő elemeket (dátum, családtagok nevei) a szélekre szorítja. Az 1. sz. mellékelt képen egy igazán bravúros megoldást, kétszeres akrosztichont láthatunk, amelyet a kezdőbetűk kiemelése valóban jól láthatóvá tesz. Az érdemi biográfiai adatok itt is legalulra szorultak. Az akrosztichonos feliratok zöme – a vers jellegnek megfelelően – további poétikai eszközöket is használ, leggyakrabban a sorvégek rímeltetését. Egyes feliratok oly módon is a(z) – amúgy nem túl változatos és ötletes – rímek jelenlétére irányítják az olvasó figyelmét, hogy a sorvégen is kiemelést alkalmaznak. Ennek egy különleges változatát mutatja a 2. sz. kép, ahol a tíz sor azonos végződése válik a szöveg leghangsúlyosabb szervező elemévé, az akrosztichonról is elvonva a figyelmet. További eszközök között találjuk az elhunytat megszólító, E/2-ben említő szövegeket („Eltávoztál” „Sok jó cselekedeted jutalma”) vagy a gyászolók nevében, T/1-ben beszélő, a fájdalmat és veszteségérzetet így személyesebbé tevő verseket. A direkt és indirekt bibliai idézetek stilisztikai szerepére már láttunk példát, ezt annyival egészíteném ki, hogy ezekben a versekben nem ritka az elhunyt nevével azonos bibliai szereplőre utalás, kimondatlanul a vele való azonosítás.

2. kép. Kiemelt rím a budapesti Csörsz utcai temetőből, 1944 (Schmutz Jichak)
5Banyai-2kep

Sajnos arra az igen egyszerű kérdésre nem tudunk kielégítő választ adni, hogy vajon kik voltak ezeknek a kompozícióknak a szerzői. Egy általános kép ismét csak sok-sok helyi adatból, a kutatások szintéziséből állhat össze. A bravúros kompozíciókról joggal feltételezhetjük, hogy a héber nyelvvel professzionálisan foglalkozó személyek (rabbik, tanítók, jegyzők) munkái.8 Azonban van adatunk poétikai vénával megáldott zsidó kőfaragó dinasztiáról,9 ismerünk nyomtatásban is megjelent formulakönyveket (sírfeliratmintákat), amelyek alapján csekély hozzáértéssel is megszövegezhetett valaki egy feliratot. Egyes kezdőbetűkhöz tartozó sorok sablonos vissza-visszatérése is arra utal, hogy egyáltalán nem volt minden felirat önálló alkotás, megkockáztatom, hogy egy részüket közösségi alkotásoknak is tekinthetjük.

Felhasznált irodalom

Beider, Alexander 2001. Dictionary of Ashkenazic Given Names. Avotaynu.
Kormos Szilvia 2010. A váci zsidó temetők. Budapest. /Hungaria Judaica, 24./
Löw Immánuel–Klein Salamon 1887. A szegedi Chevra 1787-től 1887-ig. Szeged, Szegedi Chevra Kadisa.
Löw Lipót végtisztessége. Szeged, Szegedi Izraelita Hitközség, 1876.
Scheiber Sándor 1960. Magyarországi zsidó feliratok a III. századtól 1686-ig Budapest, MIOK.
Schick, Mose 1961. Su”t Maharam Schick. New York.
Weinberger Mózes 1939. „A sírfeliratok szövegéről”. In uő (szerk.): Emlékkönyv. Cluj, 31–39. p.


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102