Szemle archív

Vörös Ferenc: Magyar nyelvű oktatás Szlovákiában az ezredfordulón

1.1. A címben jelzett téma kifejtése első pillantásra egyszerűnek tűnik, hiszen látszólag csak összegezni kell azokat a statisztikai adatokat, amelyek a megközelítően 5,5 milliós lélekszámú Szlovákiában folyó magyar nyelvű képzésre vonatkoznak. A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb, hiszen a nagyszámú magyar nemzetiségű lakos jelenléte miatt többen tudnak az országban magyarul, mint ahányan intézményes keretek között sajátítják el a nyelvet. A magyar nyelv tanulásával kapcsolatban mindazokat az élethelyzeteket fel kellene térképezni, amelyek magyar–szlovák vagy egyéb viszonylatban a lakosság egy részének bilingvizmusához vezet. Tudatában vagyok annak, hogy elöljáróban tisztázni kellene azt is, a kétnyelvűségnek milyen típusaival számolhatunk az országban, s milyen történelmi tényezők vezettek a jelen állapotok kialakulásához. Ezekkel a kérdésekkel mégsem foglalkozom, mert hosszabb kitérőt igényelnének.

1.2. Szlovákia Európa legfiatalabb államai közé tartozik. Közvetlen jogelődje a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság volt, amely 1993. január 1-jén két részre szakadt. Ebből jött létre a Cseh Köztársaság, valamint a Szlovák Köztársaság (Szarka 1993, 216). A mintegy hetvenéves múltra visszatekintő Csehszlovákia az első világháborút követően az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása után jelent meg Európa térképén, jelentős részeket és magyar lélekszámot olvasztva magába a korábbi felső-magyarországi területekből. Az újonnan létrehozott csehszlovák állam magyar ajkú lakosságának többsége területileg zárt tömböt alkotott, s csak a mesterségesen meghúzott államhatárok választották el az anyaországi magyarságtól. Ez elvileg kedvezett a magyar iskolahálózat fenntartásának (is). Más részük a Felvidék különféle régióiban – főként városaiban – már akkor szigethelyzetben volt, amikor megtörtént a területek leválasztása Magyarországról. Az ő háború utáni sorsuk a viszonylag gyorsan végbemenő természetes asszimiláció lett, melyhez az új államhatalom is segédkezet nyújtott. A határaink közvetlen közelében élő kisebbségek jelentős hányada a kedvezőtlen helyzet ellenére megtartotta nyelvét és kultúráját, amelyben nagy támaszt jelentett az anyanyelvű iskolahálózat fenntartása. A magyar iskolák megmaradása, illetőleg megszüntetése körüli bonyodalmakat jelen tanulmányban nem kívánom részletezni. Azt helyettem megtették már sokan mások. Helyette csak utalok a legfrissebb munkákra.

A szlovákiai magyar iskolahálózat múltjával és jelenével az utóbbi időben két nagyobb tanulmány is foglalkozott (Dolník 1997, László 2000). Mindkét szerző arra az alapvető megállapításra jutott, hogy a kisebbségben élő szlovákiai magyarság felnövekvő generációinak egy része az oktatás különféle szintjein nem az anyanyelvén szerzi meg a szükséges tudást. László Béla külön is szót ejt egy 1990-ben készült minisztériumi tanulmányról, amely arra enged következtetni, hogy sokkal kisebb az olyan szlovák nemzetiségű diákoknak a száma, akik magyar iskolába járnak, mint azoké a magyar nemzetiségű gyermekeké, akiket szüleik szlovák iskolába íratnak. Érdekes kérdés, mik lehetnek egyik, illetőleg másik esetben az iskolaválasztás motívumai. Erre azonban a jelen munkában nem kívánok kitérni, csak utalok a főbb szempontokra. A fentebbi kérdéssel kapcsolatos főbb motívumok között három tényezőt említhetünk. Az első kettőt szubjektívnak, a harmadikat objektívnak mondhatjuk.

1.2.1. A magyar nemzetiségűek esetében közismert az a félelem, hogy a magyar iskola elvégzése után beszűkülnek az érvényesülés, ezen belül a továbbtanulás lehetőségei. Ezen túl az esetek jelentős részében okként szokás említeni a vegyes házasságokat, ahol a szülők többnyire előnyben részesítik a szlovák iskolát. A harmadik tényező – ahogy már fentebb utaltam rá –, tulajdonképpen objektívnak tekinthető. Ebben az esetben az adott településen vagy közvetlen közelében nincs magyar iskola, ezért kényszerülnek a szülők gyermeküknek szlovák iskolát választani.

1.2.2. Szlovák identitású gyermekeknél csak ritkán fordul elő, hogy magyar iskolába járnak. Ilyenkor legfőbb okként említhető a vegyes házasság, valamint a családban fellelhető magyar gyökerek. Egészen kivételes esetekben fordul csak elő, hogy nemzetiségileg vegyes területeken szlovák családok gyermekeiket azért adják magyar iskolába, hogy elsajátíttassák velük az ott élő kisebbség nyelvét. /1/ Napjainkban ugyancsak egészen ritka kivételnek számít, hogy az adott településen nincs szlovák iskola, s ezért a szülők a szlovák azonosságtudatúnak nevelt gyermeket kénytelenek magyar iskolába járatni. Ez utóbbi valóban objektív tényezőnek tekinthető.

1.3. Gyakorlati tapasztalatok alapján bátran megállapíthatjuk, hogy a szlovákiai magyarság az elmúlt nyolcvan év alatt kétnyelvűvé vált. Ez alól csak néhány idős ember számít kivételnek. Ám a bilingvizmus meghatározásakor kevésbé szigorúnak számító elméletek alapján az ő esetükben is feltételezhetjük a kétnyelvűséget.

Tanulmányomban a magyar nyelv elsajátításával kapcsolatban két dologra kellene választ keresnem. Az egyik kérdés az lenne, kik és milyen módon tanulják intézményes keretek között a magyar nyelvet a szlovák ajkú közösség tagjai közül. Ezt a típusú nyelvelsajátítást a szociolingvisztika terminológiájával élve elit kétnyelvűségnek is nevezhetjük (Kiss 1995, 215). A másik megválaszolandó kérdés a népi kétnyelvűség területére visz bennünket (Kiss 1995, 215). Ez Szlovákiában a magyar nyelv tanulásával kapcsolatban azokat a szlovák ajkú egyéneket érinti, akik elsősorban nem személyes döntésük alapján tanulják a magyar nyelvet, hanem életkörülményeikből fakadóan képesek valamilyen szinten magyarul kommunikálni. ők többnyire a magyar kisebbség által lakott területeken kerülnek kapcsolatba a magyarral mint idegen nyelvvel. A nyelvi alapokat zömmel nem iskolában szerzik meg. A családok, lakóközösségek többnyelvűsége, esetleg baráti kapcsolatok segítik hozzá őket a nyelvismerethez. Szlovákiában szlovák–magyar relációban is alapvetően közösségi kétnyelvűséggel számolhatunk (Kiss 1995, 216). Az elit kétnyelvűség felé tesznek lépéseket azok a Pozsonyban tanuló levéltár szakos hallgatók, akik tanulmányi kötelezettségüknek tesznek eleget a magyar nyelv alapjainak elsajátításakor.

A vegyes házasságokban, a kétnyelvű környezetben elsajátított magyarnyelv-ismeretről nincsenek direkt statisztikai adataim. Nehezíti a jelenség feltérképezését, hogy a népszámlálásokkor felvett adatok között nem teljesen fedik egymást a nemzeti identitásra és az elsődleges szocializációt biztosító anyanyelvre vonatkozó válaszok. Továbbá azt is megállapíthatjuk, hogy Szlovákiában a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismerete nem mindig jár együtt a magyar etnikummal való azonosulással. Másképp fogalmazva ez azt jelenti: a statisztikai adatokból kibontható következtetések az esetek egy részében csak sejteni engedik, hogy a magyarul (is) tudó szlovákiai lakosok egy részének melyik nyelv szolgálta az elsődleges szocializációját: a magyar-e, a szlovák, a cigány valamelyik változata vagy esetleg valamilyen más nyelv.

Óvoda és közoktatás

2.1. A 2000/2001. tanévben 279 magyar tannyelvű óvoda működött. Ezen túl további 101 ún. alternatív intézmény – tehát szlovák–magyar óvoda – fogadta azokat a magyar ajkú gyermekeket, aki anyanyelvükön is részt vehettek a foglalkozásokon. Ennek megfelelően az említett intézményekben összesen 559 csoportban folytak magyarul (is) a foglalkozások. Az ide járó gyermekek száma 9511. Az óvodáskorúak valamivel több mint 7%-a magyar nemzetiségű. Nekik közel kétharmaduk intézményesített keretek között is alapvetően magyar nyelven szocializálódik. /2/

2.2.1. Az alapiskolában a statisztikák a korosztály 8,12%-át tartják nyilván magyar nemzetiségűként. Az intézmények közül 271 volt magyar tannyelvű, 29 pedig alternatív. A két iskolatípusban 2178 osztályban 42 980 gyereknek folyt az oktatás. Ez azt jelenti, hogy megközelítően 19-20 fős volt az átlagos osztálylétszám. Az így kapott átlag arra is utal, hogy az iskolák zöme kistelepülésen működik, lévén a szlovákiai magyarság nagy része tipikusan falulakó. Az arányok érzékeltetéséhez látnunk kell, hogy a szlovák és a magyar iskolák megoszlása jobban közelít a magyar ajkúak 11-12%-os országos arányához. /3/ Az iskolák viszonylag magasabb száma és ehhez képest a tanulólétszám viszonylag alacsonyabb volta is arra világít rá, hogy a magyar iskolák zöme kis településeken s az országos átlagnál alacsonyabb osztálylétszámokkal működik.

2.2.2. Szlovákia gimnazistáinak 7,1%-át tartják nyilván magyarként. A 137 szlovák gimnáziuma mellett 16 iskola magyar tannyelvű, további 8 pedig alternatív. A két iskolatípus 178 osztályában 4657 diáknak folyt részben, illetőleg teljes egészében magyarul az oktatás.

2.2.3. A szakközépiskolás korosztálynak 6,91%-a magyar. A diákoknak 22 iskolában van lehetőségük magyar nyelvű tanulmányok folytatására. Ám itt mindössze hét iskola magyar tannyelvű, a fennmaradó 15-ben pedig csak ún. alternatív módon folyik a magyar nyelvű oktatás. Ebben az iskolatípusban 88 776 tanuló folytatta középfokú tanulmányait, közülük azonban mindössze 3544 volt az olyan, aki részben vagy teljes egészében magyar nyelven részesült oktatásban. Ez éppen csak eléri a négy százalékot (3,99%). Megállapíthatjuk, hogy ebben az iskolatípusban a statisztikák által magyar nemzetiségűekként nyilvántartottak kevesebb mint fele részesül valamilyen mértékű anyanyelvű oktatásban. A népesség alulreprezentáltsága tehát itt nagyon jelentős.

2.2.4. A szaktanintézetekben a diákság 8,38%-át tartják nyilván magyar nemzetiségűként. A 368 szlovákiai szaktanintézet közül 336 szlovák, a fennmaradó öszszes többi – tehát 32 iskola – pedig magyar vagy részben magyar tannyelvű. Ez utóbbiak között mindössze 8 olyan van, amelyben teljes egészében magyarul folyik az oktatás. Még kedvezőtlenebb az összkép, ha az osztályok és tanulók számát vizsgáljuk. Eszerint 4083 osztályban 97 427 diák szlovákul, 408 osztályban 8411 diák magyarul vagy részben magyarul tanul. A teljes egészében magyar tannyelvű intézményekben viszont csak 89 osztály működik, ahol 1834 tanuló folytathatja tanulmányait. /4/

2.2.5. A speciális iskolákban a magyar nemzetiségűek részesedése 6,59%-os. Az e területen működő 377 iskola közül mindössze 31 a teljes egészében vagy csak részben magyar. Ebből 14 tisztán magyar, a többi 17 pedig szlovák–magyar tannyelvű. A 3212 szlovák osztály mellett 180 magyar vagy részben magyar tannyelvű csoportot indítottak a legutóbbi tanévben. A 29 324 szlovákul oktatott gyermekhez képest csak 1543 volt a magyarul (vagy magyarul is) tanuló diákok száma.

2.3.1. Nagyon érdekes összefüggésre figyelhetünk fel, ha egymás mellé állítjuk a különféle iskolatípusokban a tanulmányaikat magyarul folytatók adatait a magyar nemzetiségűekként számon tartottakéval. Ezt teszem a következő táblázatban.

<

Az adatok összevetéséből azonnal látható, hogy a szakközépiskolákban legtöbb az olyan magyar nemzetiségű diák, aki nem anyanyelvén tanul (2,91%). Ezt követi az óvoda (1,67%), a speciális iskola (1,59%), az alapiskola (1,52%), a gimnázium (1,38%). A szaktanintézetekben a magyar diákok 0,43%-a ugyancsak nem az anyanyelvén tanul. Ez tehát a hivatalos nyilvántartás alapján készült statisztika, amely nem tartalmazza azoknak az adatait, akiknél az iskolák valamilyen ok miatt nem a tényleges nemzeti hovatartozást rögzítették az erre vonatkozó rubrikák kitöltésekor. A fentebb ismertetett tényeket a szemléletesség kedvéért diagramban is összefoglaltam. Íme: /5/

2.3.2. Mindenképpen érdekes a jelenséget másik oldalról is megvilágítani. Ehhez a szlovákul tanuló diákokra vonatkozó százalékokat a szlovák iskolákban szlovák nemzetiségűekként nyilvántartottak százalékaival vetem egybe. Ez táblázatba foglalva a következő képet rajzolja ki.

Eszerint a legtöbb más nemzetiségű a szlovák speciális iskolákba jár (9,08%), ezt követi a szakközépiskola (4,08%), az alapiskola (2,83%), az óvoda (2,35%), végül a gimnázium (2,09%). A statisztikák tanúsága szerint a szlovák szaktanintézetekben találjuk a legkevesebb nemzetiségiként nyilvántartott diákot. ők ebben az adatsorban mindössze 1,06%-ot képviselnek. Megjegyzendő, hogy a szlovákul tanuló más nemzetiségűek adatsora nem csupán a magyarokra vonatkozik, de a dolog természetéből fakadóan feltehetőleg mégis ők teszik itt ki a többséget. A jobb áttekinthetőség érdekében ezeket a számokat diagram segítségével is igyekeztem összehasonlíthatóvá tenni.

2.3.3. Az óvodákban, illetőleg az egyes iskolatípusokban a nemzetiségi megoszlásból a következő helyzetkép rajzolódik ki.

A fentebbi diagram adatai tehát nem az adott iskolatípusban tanulmányokat folytatók nyelvi kötődését, hanem az oda járó gyermekek nemzetiségi hovatartozását tükrözik. Ha azonban azt vesszük szemügyre, hányan részesülnek szlovák, illetőleg magyar nyelvű foglalkozásokban, némileg módosul a helyzetkép.

Megállapítható, hogy a két utóbbi diagram a bennük kirajzolódó tendenciák tekintetében nem, csak a százalékokban különbözik.

2.3.4. Külön érdekessége lehet vizsgálódásunknak a fenntartók szerinti körkép felvázolása. A magyar nyelvűség szempontjából három fenntartótípust említhetünk: az államot, a magánszférát és az egyházakat. A továbbiakban az említett bontásban folytatom az összefüggések feltárását.

Mielőtt az egyes fenntartókon belüli nemzetiségi arányokat megadjuk, érdemes pillantást vetni a különféle oktatási szintek és típusok tanulóinak fenntartók szerinti megoszlására. A következő táblázat, illetőleg az abból készült diagram segítségével ezeket az adatokat vehetjük szemügyre.

Az adatokból kiolvasható, hogy az állam minden intézménytípusban a legnagyobb fenntartó. Az egyházaknak a legjelentősebb szerep a gimnáziumokban jut (13,04%), s ennél jóval kisebb jelentőségük van az alapiskolában (3,92%), valamint az egyéb iskolatípusokban. Jelenlétük az óvodákban statisztikailag szinte elhanyagolható. A magánszféra leginkább a szakközépiskolákban (3,79%), a gimnáziumokban (3,24%) és a szaktanintézetekben (1,22%) nyert teret. Jelenlétük a többi helyen nem tekinthető számottevőnek.

2.3.5. Mindezek számbavétele után nézzük meg, milyen etnikai arányok mutathatók ki az egyes intézménytípusokban fenntartók szerinti bontásban! A százalékok számításánál viszonyítási alapnak az adott fenntartó intézményeiben nyilvántartott gyerekek összlétszámát tekintettem, s ehhez képest adtam meg a nemzetiségek szerinti bontás százalékait.

A diagramból kiolvasható, hogy az óvodák esetében a magyar nemzetiségűek aránya közelít a 12%-hoz A magyar nyelvű oktatás legmagasabb arányban a szaktanintézetekben folyik. Itt azonban egyszerre emlékeztetnünk kell arra a tényre, hogy ebben az iskolatípusban a legkevesebb a tisztán magyar tannyelvű iskolák és osztályok száma. Ezt követi az alapiskola és gimnázium, majd a speciális iskola. A sort a szakközépiskolák zárják.

2.3.6. A magánfenntartású magyarul (is) oktató intézmények között kiemelkedően magas értéket képviselnek a szaktanintézetek. Mégis azt kell mondanunk, hogy csak színezik az oktatás palettáját, hiszen ha visszaidézzük a fenntartók között képviselt súlyukat, akkor azonnal belátjuk, hogy az itt tanuló magyar diákok csekély száma ebben az iskolatípusban sem képes pótolni a statisztikailag körükben megmutatkozó hiányt. A gimnáziumoknak és a szakközépiskoláknak e csoporton belül sokkal szerényebb szerepük van.

2.3.7. A magyar nyelven folyó oktatást az egyházi fenntartók is mostohán kezelik. Ez kitűnik abból is, hogy egyetlen területen sem éri el az ott magyar nyelven tanuló diákok aránya az egyházaknak az egyes intézménytípusokban általában kimutatható jelenlétét. Még ott sem, ahol pedig az egyházak hagyományosan gyökeret vertek, így az alapiskolában és a gimnáziumban. Ezt jól szemlélteti az alábbi diagram is.

Felsőoktatás

3.1. Közismert tény, hogy a felsőoktatásban végleg beszűkül a tér az anyanyelvükön továbbtanulni szándékozó magyar diákok előtt. Bátran megállapíthatjuk, hogy ezen a szinten a magyar pedagógusok képzése jelenti az egyetlen szűk ösvényt. A rendelkezésemre álló adatok szerint Szlovákiában az államilag finanszírozott felsőoktatásban az említetten kívül más szakterületen magyar nyelvű tanulmányok folytatására nincs lehetőség. Ez alól az egyházi intézmények sem számítanak kivételnek.

Három intézményben folyik magyar szakkal párosított képzés: Pozsonyban a Comenius Egyetemen, Nyitrán a Konstantin Egyetemen, valamint a Bél Mátyás Egyetemen Besztercebányán. Ezek közül a legnagyobb létszámot a nyitrai székhelyű képzés teszi ki. /6/

3.2. Pozsonyban a magyar szakos hallgatók képzése az egyetem bölcsészettudományi karán folyik. A 2000/2001. tanévben évfolyamonként tíz és húsz között volt a beiratkozottak száma. Ezt tükrözik évfolyamonkénti bontásban az alábbi táblázat hozzávetőleges számai.

A fentebbi adatok pontatlansága az évközi lemorzsolódásból, külföldi ösztöndíjak elnyeréséből és egyéb, a hallgatók egzisztenciáját érintő személyes okokból adódik. Ennek ellenére a nagyságrendek megítéléséhez jó támpontnak tekinthetők. Pozsonyban korábban létezett magyar mint idegen nyelv szakos képzés is. Erre a tanszék olyan hallgatók jelentkezését várta, akiknek nem volt anyanyelve a magyar. 2001-ben 3 fő szerzett ezen a szakon diplomát. Az alsóbb évfolyamokon nem voltak beiratkozott hallgatók, de ismereteim szerint a következő tanévtől ismételten indítanak ez irányú képzést. A Comenius Egyetemen a magyar nyelv tanulását kötelezően írják elő a tantervek a történelem szakosoknak, hogy a levéltári anyagok tanulmányozása során boldoguljanak a magyar nyelvű szakanyagok olvasásával. Az itt folyó képzés négy féléves. /7/

3.3. A besztercebányai egyetemen három tanévvel ezelőtt indult meg a magyar szakosok képzése. Az egyetem információim szerint alapvetően magyar–német szakos műfordítói diplomákat ad ki a majdani végzés után. A három évfolyamon jelenleg összesen megközelítően 42 fő folytat tanulmányokat. 15-15 egyetemista jár az I. és III., 12 fő a II. évfolyamra. /8/ Az ide járó hallgatók közül kb. 11-en olyanok, akik a magyart nem tekintik anyanyelvüknek. Ezen kívül az egyetemnek ún. extern stúdiuma van Losoncon, ahol a hétvégeken folyik a képzés. Az itt tanulók létszáma 12 fő. A felfejlesztés alatt lévő tanszék tanárainak létszáma információim szerint öt fő. Ebből hárman magyar nemzetiségű szlovákiai oktatók, ketten pedig Magyarországról járnak át egyéni munkavállalóként, lévén az ő alkalmazásukra nincs államközi szerződés.

3.4. Nyitrán az eddig működő három kar mindegyikén lehetett részben vagy az egyik szakból lényegileg teljes egészében magyar nyelven tanulmányokat folytatni. Az alapiskola 1–4. osztályára felkészítendő magyar nemzetiségű tanítók alapvetően teljes egészében magyar nyelvű képzésben vesznek részt. Nekik elvileg hivatalosan minden tantárgy oktatása magyarul történik, s a szlovák nyelvet is olyan személynél vehetik fel, aki tud magyarul, illetőleg magyar nemzetiségű. Csak akkor kell egy-egy tárgyat szlovákul hallgatniuk, ha nincs az adott szakterületen magyarul (is) (jól) tudó oktató. Erre az utóbbi években csak elvétve volt példa. Az ún. 1–4-esek a Pedagógiai Kar keretén belül folytatják tanulmányaikat, de az anyanyelvvel kapcsolatos tárgyaik oktatását a Bölcsészettudományi Kar Hungarisztika Tanszékének oktatói látják el. A Pedagógiai Kar magyar hallgatóinak száma az 1999/2000. tanévben 99 fő volt, ebből az első évfolyamos 26. Mindez azt jelenti, hogy a négy évfolyamos képzésben évfolyamonként 25-30 hallgató részesül.

A Bölcsészettudományi Karon magyar szakos képzés is folyik a legkülönfélébb szakpárosításokkal. Ezek közül néhány olyat is említek, amelyek Magyarországon ritkaságszámba mennek, illetőleg elő sem fordulnak: magyar–informatika, magyar–matematika, magyar–biológiai stb. A hallgatók száma évfolyamonkénti bontásban a következőképpen alakult:

A hallgatók száma: I. évfolyam 35 fő, II. évfolyam 28 fő, III. évfolyam 16 fő, IV. évfolyam 12 fő, V. évfolyam 16 fő

A 2000/2001. tanévben összesen tehát 107 fő nappali tagozatos magyar szakos beiratkozott hallgatója volt az egyetemnek. Ezen túl ún. extern stúdiumon is folyik képzés, amely helyileg részben Nyitrán, részben Komáromban zajlik kihelyezett formában.

Az extern stúdiumon összesen 50 fő folytathatja tanulmányait valamilyen egyéb szakkal párosítva. Nekik a magyar szakkal kapcsolatos összes tantárgy oktatása értelemszerűen magyar nyelven folyik.

A magyar szakkal kapcsolatos tantárgyak oktatását a bölcsészkaron működő Hungarisztika Tanszék végzi. Az itt tanító oktatók mindegyike magyar nemzetiségű. A tanszéken államközi szerződéssel magyarországi vendégtanár segíti a munkát.

A Hungarisztika Tanszék az utóbbi években olyan stúdiumokat is meghirdetett, amelyeket a természettudományi kar nem magyar szakos, de magyar anyanyelvű diákjai is felvehetnek. Az érdeklődésre jellemző, hogy az utóbbi kínálat iránt egy-egy szemeszterben kb. 10-15 természettudományi karra beiratkozott hallgató érdeklődött.

A nyitrai tanárképzésnek a mi szempontunkból két specialitása is van. Az egyik, hogy ún. univerzális tanárképzés folyik. Ez azt jelenti, hogy akik az 5–12-es képzésben vesznek részt, azok diplomájuk kézhezvétele után mind az alapiskola 5–8. osztályán, mind pedig a középiskolák 1–4. osztályán taníthatnak. A másik specialitás, hogy a magyar tagozat keretén belül elvileg mód van a másik szakon is bizonyos tantárgyakat magyarul hallgatni akkor, ha az adott szakterületen tevékenykedik olyan oktató, aki a kellő mértékben tud magyarul tanítani, illetőleg vállalkozik erre. 1999-ből származó becsült adatokkal rendelkezem erre vonatkozólag, amelyet László Béla kollégám bocsátott rendelkezésemre. /9/

4. Végezetül álljon itt egy olyan adatsor, amely megmutatja, hogy Szlovákia különféle egyetemein, főiskoláin hány magyar ajkú hallgató folytatott tanulmányokat az 1999/2000. tanévben, s ők az összes hallgatónak hány százalékát tették ki. Az alábbi táblázatban feltüntetett besztercebányai székhelyű Bél Mátyás Egyetem, a pozsonyi Comenius Egyetem és a nyitrai Konstantin Egyetem kivételével sehol nem folyik magyar nyelven még részképzés sem.

Irodalom

• Bordás Sándor–Friè, Pavol–Haidová, Katarína–Hunèík Péter–Róbert Máté 1995. Ellenpróbák. A szlovák–magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában. Pozsony–Dunaszerdahely, Márai Sándor Alapítvány–NAP Kiadó.
  
• Dolník Erzsébet 1997. Sorsunk – iskoláink. A magyar anyanyelvű oktatás Szlovákiában. Magyar Tudomány, 1997. 4. sz. 438–448. p.
  
• Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
  
• Gyurgyík László 2001. Népszámlálás – nemzetiségi vonatkozások. Új Szó, 2001. május 22.
  
• Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  
• Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
  
• László Béla 2000. A szlovákiai oktatásügy a kilencvenes években. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2000. 2. sz. 3–29. p.
  
• Szarka László 1993. A szlovákok története. Budapest, Bereményi Kiadó.

Mészáros András: Iskolai filozófia Felső-Magyarországon

Mindenki, aki a magyarországi filozófia történetével foglalkozik, beleütközik abba a ténybe, hogy az adott témakörben nincsenek használható és viszonylag megbízható lexikonszerű kézikönyveink. filozófiatörténeti áttekintések és monografikus feldolgozások ugyan már bizonyos időszakok és gondolkodók tekintetében vannak, de olyan pozitivisztikus jellegű, csupán a biográfiai és bibliográfiai adatokra alapozó lexikonok, mint például a jó „öreg Szinnyei”, nincsenek. Ezért aztán nem is tudjuk valójában, ki mindenki foglalkozott filozófiával Magyarországon. A legjelentősebb és csaknem minden filozófiatörténeti és irodalomtörténeti áttekintésben szereplő gondolkodók nevei ugyan ismeretesek, de rajtuk kívül még számtalan – mára már elfelejtett, ezért „nem létező” – filozófus akad, aki fontos szerepet játszott abban, hogy a magyarországi filozófia esetében is beszélhessünk némi kontinuitásról. ők azok a – főként – tanáremberek, akik Magyarországra implementálták az európai filozófia aktuális eszméit, és – ahogy azt Erdélyi János megfogalmazta – szinkronban tartották a magyar művelődést az európai áramlatokkal.

Azt, hogy a magyarság „filozófiátlansága”, azaz filozófiaellenessége egyszerű előítélet, valamint azt, hogy mivel a filozófia mindig nagy szerepet játszott a magyarországi oktatási rendszerben, és ezért behatolt a művelődés más területeire is, tehát közvetve jelentős hatást gyakorolt, már sokan leírták. De önmagában az iskolai filozófiaoktatással, az iskolai filozófia mibenlétével, a filozófiatanárok tevékenységével és műveivel még nem sokan foglalkoztak. Pedig a magyarországi filozófia a 19. századig (sőt bizonyos tekintetben azután is) iskolai filozófia volt. A filozófia tanárai voltak azok, akik a filozófiát fenntartották Magyarországon akkor is, amikor annak nem voltak szinte semmilyen intézményes feltételei. M. Zemplén Jolán, a 17. és 18. századi magyarországi tudományosság feltérképezője írta le, hogy minden egyes tudós sorsa valamelyik iskolához kötődött, vagyis az iskolák és a tudósok története elválaszthatatlan egymástól. /1/ De ugyanígy fogalmazott Böhm Károly is, aki szerint azok, akik a filozófiát Magyarországon fenntartották, „szegény anyagi viszonyok közt ápolták, azok szegény középtanodai protestáns tanárok voltak: Greguss, Vandrák, Tarczy, Kerkápoly, Erdélyi, Domanovszky, Tóth, hogy többet ne említsek”. /2/ Ezen a véleményen volt Kőrösy György is, de ő már sarkítottan megfogalmazta az iskolai filozófia negatívumát is: „Kik voltak a mi philosophusaink? Szegény papok és tanítók. Tehát olyan emberek, (…) kik állások által bizonyos mértékben meg voltak kötve. Az élet céljává senki sem tette a philosophiát.” /3/ A 19. század elején ugyan már megjelennek a folyóiratbeli filozófiai (pontosabban: filozófiát érintő) viták, és a magyar filozófia önállósodása, saját belső tendenciáinak a kialakulása is jobbára az iskolák falain kívülre helyeződik, a filozófiatanárok működése azonban még mindig meghatározó. Meghatározó főként a 18. század végétől politikailag és kulturálisan is periferizálódó Felső-Magyarország esetében.

Ha ugyanis visszatekintünk, akkor azt látjuk, hogy a 16–18. században, a hódoltsággal kezdődően megnőtt Felső-Magyarország szerepe. A Pozsony–Nagyszombat– Szepesség–Kassa karéjban találjuk a katolikus és a protestáns (evangélikus) művelődési intézmények javarészét. A nagyszombati egyetem Budára (majd pedig Pestre) helyezésével viszont a 17. és 18. század legjelentősebb felsőoktatási intézménye vonult ki erről a területről. A Pozsonyban és Kassán megalakult királyi akadémia, valamint a magyarországi tekintetben legjelentősebb evangélikus kollégiumok (Pozsony, Késmárk, Lőcse, Eperjes) maradnak azok az intézmények, amelyek a korábbi kulturális szerepet tovább éltetik, és a filozófia szempontjából fontossá válnak. Ezen iskolák történetének és az itt működő filozófiatanárok tevékenységének az ismerete a magyar művelődéstörténet szerves és fontos része. Már csak azért is, mert Felső-Magyarország iskolái (és itt főként a protestáns intézményekre gondolok) megőrizték a multikulturalitás azon eszméit és eszményeit, amelyek a reformkorral kezdődően lassan kikoptak Magyarország központi szerepet játszó politikai és kulturális intézményeiből.

A felső-magyarországi iskolai filozófia sajátossága abban is megmutatkozik, hogy itt nem a katolikus–református felekezeti ellentét, hanem a katolikus–evangélikus felekezeti és művelődési kettősség az, ami meghatározó. Az evangélikus filozófiatanárok munkásságára és gondolkodására általában a tolerancia nagyobb mértéke és a tudománynak odaítélt nagyobb autonómia volt a jellemző. A magyar, német és szlovák kultúra egymás mellett való létezése (gondoljunk csak például az evangélikus líceumok 19. századi irodalmi társaságainak működésére) szintén gazdagító hatású volt.

Mindezek azt mutatják, hogy az egyetemes magyar és a szlovákiai magyar művelődéstörténet szempontjából is fontos területtel van dolgunk. Ennek feltárása és bemutatása a tervezett kötet célja.

1. Felső-Magyarország

Pontosítsuk elsősorban azt a fogalmat, amely írásunk címében jelzőként szerepel!

A „Felvidék”, „Felföld” elnevezéssel gyakran találkozunk mind a különböző publikációkban, mind a politikai nyelvhasználatban. A Felföld a középkor végén Magyarországnak a korabeli közigazgatási központoktól északra eső részét, vagyis egy földrajzi nagytájat jelentett. /4/ Szűkebb értelemben és főként a néprajz vonatkozásában a magyar nyelvterület északi, hegyvidéki területeit jelöli. /5/ A Felvidék elnevezés eredetileg Magyarország szlovákok lakta vidékeire vonatkozott, 1918 után pedig politikai tartalmat nyert, és a Csehszlovákiához (jelenleg Szlovákiához) csatolt volt magyarországi területeket jelöli. A Felföld fogalma a 19. század közepétől, a Felvidék pedig 1918 után szorította ki a Felső-Magyarország elnevezést.

Felső-Magyarország tehát a 19. század közepéig használt történeti-földrajzi fogalom. A 16. és a 18. század között a Szepes és Gömör vármegyétől Erdélyig elterülő országrészt jelölte, amely nem került a török kezére. A legáltalánosabb megfogalmazás szerint Magyarország felső vidéke, nevezetesen a Duna bal partja és a Tisza jobb partja. Ezen utóbbi meghatározást átveszi a szlovák történettudomány is (Horné Uhorsko). /6/

Felső-Magyarország fogalma alatt az alábbiakban azt a területet értjük, amelynek körvonalai a 16. század folyamán, Magyarország három részre szakadása és az ún. királyi Magyarország létrejötte után alakultak ki. Felső-Magyarország nyugaton Pozsonnyal kezdődik és nagy félkörben Nagyszombaton, Nyitrán, a Vág völgyén, a bányavárosokon és a szepességi városokon keresztül Kassán végződik. Iskola- és kultúrtörténeti szempontból ez a nagyszombati és a kassai jezsuita egyetemet, a pálosok nagyelefánti, valamint máriavölgyi és a ferencesek nagyszombati, valamint galgóci „studium generale”-jait, a selmecbányai bányászati főiskolát, a pozsonyi, késmárki, lőcsei és eperjesi evangélikus líceumot, a katolikus és evangélikus gimnáziumokat jelenti. A 18. századdal kezdődően ehhez társulnak a piaristák privigyei, nyitrai és szentgyörgyi intézményei, majd pedig a pozsonyi és a kassai királyi akadémia, a 19. században pedig a pozsonyi teológiai akadémia, és végül a rövid életű pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem. Vagyis Felső-Magyarországnak csupán a hódoltság és a kuruc szabadságharcok ideje alatt volt olyan-amilyen politikai státusa, kultúrtörténeti szerepe azonban állandó maradt.

Felső-Magyarország nemcsak társadalomföldrajzilag, hanem időben is meghatározható jelenség. Kezdete a már említett királyi Magyarország létrejöttéhez, lezárása pedig a Habsburg Birodalom és ezen belül a történelmi Magyarország 1918 utáni megszűnéséhez-megszüntetéséhez kapcsolódik. A Felföld elnevezés esetünkben azért nem jön számításba, mert már akkor használatos, amikor még az iskolai filozófiaoktatásról szó sincs, a Felvidék fogalmának pedig egyrészt egyértelműen politikai konnotációi vannak, másrészt pedig arra a korszakra vonatkozik, amikorra már a korábbi iskolarendszer és ezen belül a filozófia szerepe is felbomlik-megváltozik.

A Felső-Magyarország fogalmat tehát 19. századi lassú kikopása ellenére azért helyezzük vissza szerepébe a Felföld és Felvidék fogalmak ellenében, mert térben és időben beazonosítható jelenséget takar, valamint utal arra a multikulturalitásra és művelődési sokszínűségre, amely a középkorban még nem, az 1918 utáni Felvidéken már nem létezhetett úgy, mint korábban. Végezetül, de nem utolsósorban pedig azért választottuk ezt a fogalomhasználatot, mert a szlovákiai magyar művelődéstörténet szempontjából – véleményünk szerint – nem kerülhetjük meg annak a kérdésnek a feltevését, hogy mi adta meg az itteni magyarság kulturális sajátosságát. Ezt a kérdést pedig csak úgy tudjuk megválaszolni, ha nem csupán néprajzi vagy politikai szempontokat veszünk figyelembe, hanem részrehajlás nélkül áttekintjük a kor művelődési viszonyait is.

2. Felső-Magyarország iskolái

Felső-Magyarország iskolai hálózatának kialakulása egyidős a reformáció terjedésével. (Itt természetesen azokról az iskolákról lesz szó, amelyek a filozófiaoktatás szempontjából számításba jönnek, esetleg jelentősek.) A 16. század folyamán a felső-magyarországi szabad királyi városok korábbi városi plébániai iskolái kerültek a magisztrátusok ellenőrzése alá. Művelődéstörténeti szempontból annyit kell megjegyezni, hogy míg a szabad királyi városok főként evangélikus német polgársága a saját képére alakította ezeket az intézményeket, addig a mezővárosokban református iskolák jöttek létre.

Az evangélikus városi iskolák bizonyos szempontból a középkori káptalani iskolák modelljét követték, ahol a „schola minor” fölé a „schola maior” épült, és ezek már filozófiát és teológiát is oktattak. Ezeknek a városi iskoláknak a többsége persze nem vált háromtagozatossá, hanem maximálisan a gimnáziumi szintig jutott el. Ezen a szinten az elemi ismeretek elsajátítása után latin grammatikával és klasszikus szerzők műveinek tanulmányozásával foglalkoztak. Itt előfordult – ha az iskola rektora külföldöt is megjárt és ott magiszteri fokozatot elért tudós ember volt –, hogy a latin grammatika mellett a logika elemei is megjelentek az oktatásban. A 17. században, amikor a protestáns iskolák működését hivatalosan is korlátozták, gyakran előfordult, hogy a jezsuita „ellenőrök” felháborodottan mutattak rá: a tilalom ellenére egyes evangélikus iskolákban logikai szemináriumokat tartanak. A 16. és 17. században a felső-magyarországi evangélikus iskolák többsége gimnáziumként működött. Ilyen volt a besztercebányai, a körmöcbányai, a selmecbányai, az iglói, a késmárki, a lőcsei, a trencséni, az eperjesi, a bártfai és a kassai iskola.

A 17. század második felétől datálható a harmadik – akadémiai – szint kiépítése azokban az intézményekben, ahol egyrészt a tradíció megléte, de legfőként a magisztrátus és az egyházi elöljáróság jóakarata lehetővé tette a filozófia és a teológia oktatását. Ezt az iskolatípust nevezték a reformátusok kollégiumnak, az evangélikusok pedig líceumnak. Ekkorra már kialakult az a protestáns iskolarendszer, amely kb. a 19. század közepéig alig változott. Mivel a protestáns kollégiumok és líceumok elsősorban papnevelő intézmények voltak, a különbség a teljes és a nem teljes szervezettségű iskolák között abban rejlett, hogy míg az egyszerűbb szervezetű nem teljes kollégiumban a teológia közvetlenül a latin grammatikára épült, addig a teljes kollégiumban a grammatikai tanulmányok után következett a poétika, a retorika, azután a filozófia és végezetül a teológia.

A protestáns és katolikus iskolák tanrendje, a tantárgyak egymásra épülése, a nyugat-európai normák átvétele nem mutatott ki jelentős különbségeket. Abban is megegyeztek, hogy az iskolák felsőbb szintjeinek a tanárai általában külföldi egyetemi végzettségűek voltak. Az is azonos volt, hogy a filozófia oktatása mindenütt a teológiára való előkészítést szolgálta. A különbségeket az oktatás alapját nyújtó tankönyvek kiválasztásában, az autoritások megnevezésében, a katolikus, illetve protestáns értelmezésekben, valamint a katolikus iskolarendszer központosítottságában, illetve a protestáns iskolák regionális szervezettségében találhatjuk meg.

A 16. században Felső-Magyarországon Pozsonyban, Besztercebányán, Körmöcbányán, Selmecbányán, Zólyomban, Iglón, Késmárkon, Lőcsén, Trencsénben, Eperjesen, Bártfán és Kassán működtek városi plébániai iskolák a katolikusok ellenőrzése alatt. A nagy múltú esztergomi káptalani iskola 1543 után települt át Nagyszombatba, megvetve ezzel egy későbbi gazdag fejlődés alapjait. 1600 körül aztán jelentős változások kezdődnek a magyarországi katolikus iskolarendszeren belül. E változások előzményei közé tartozik a tridenti zsinat, valamint a jezsuiták által kidolgozott központi tanterv, a Ratio Studiorum (1599). A katolikus iskolaszerkezet a következő lett: az alsó szinten a népiskolák voltak; a középső szinten a gimnáziumok, ahol latin grammatikát, poétikát, retorikát, klasszikus szerzőket és matematikát oktattak; az akadémiai bölcselettagozat (16–18 éves diákok), ahol filozófiát, történelmet, matematikát és fizikát adtak elő (megjegyzendő, hogy ekkor még a matematika és a fizika bölcseleti tárgyakként tételeződtek); végezetül az akadémiai felső tagozat, valamint az egyetemi jogi, orvosi és teológiai fakultások. Ennek nyomán alapította meg Pázmány Péter Nagyszombatban (1635-ben) a jezsuita egyetemet, amely bölcseleti és teológiai karral indult. Még a 17. században kibővült jogi karral, majd pedig Mária Terézia elrendelte az orvosi kar létrehozását is. A nagyszombati intézményt követve alakult meg a kassai (nem teljes) egyetem is bölcsészeti és teológiai karral. Mindkét intézményben folyt filozófiaoktatás a teológiára való előkészítés formájában, amely az 1599-i tanterven, a Ratio Studiorum et Institutiones Scholasticae Societatis Jesun, illetve az ennek nyomán az osztrák (és magyarországi) jezsuita rendtartomány számára készült Forma et ratio gubernandi academias et studia generalian alapult. Ebbe némi változást csak az 1735-ben közzétett új „Typus” hozott, amely bevezette az elementáris történelemoktatást. 1753 után, amikor Mária Terézia az egyetem bölcseleti és teológiai karának reformja kapcsán elrendelte, hogy a tanárok diktálás helyett írjanak tankönyveket, jelentősen nőtt a nívós és a kor színvonalán álló publikációk száma. Ez különösképpen észrevehető a filozófián belül is.

Az 1599-es Ratio Studiorum a filozófiának a teológiára való felkészítés szerepét adja. Magának a filozófiai oktatásnak az alapja pedig Arisztotelész filozófiája. A filozófiai oktatás a nagyszombati egyetemen 1753-ig hároméves, azután pedig kétéves. Az első évben logikát (Toleto vagy Fonseca kézikönyveiből, illetve Arisztotelész „Peri Herméniász” című műve alapján), a másodikban fizikát (Arisztotelész „De coelo”, „De generatione et corruptione” és „Meteorologia” című művei nyomán), a harmadikban pedig metafizikát és lélektant adtak elő (ugyancsak Arisztotelész szerint a „Metaphysica”, a „De anima” és a „Nikomachoszi Ethika” alapján). A tanszabályzat nemcsak a tananyagot írta elő, hanem körvonalazta a követendő módszert is. Ez a magyarázandó eredeti szöveg felolvasásán és magyarázásán alapult. Mind a három filozófiai tanfolyamra külön tanárt rendeltek el. A probléma csak az volt, hogy ezt az állást átmenetinek tekintették a teológiai kar felé. A szokásos pályafutás az volt, hogy a filozófiai professzorság három vagy négy éve után teológiai tanárok lettek. Előfordult, hogy tanulmányaikat még be sem fejezett jezsuiták tanították a filozófiát. Bevett formát jelentettek a tanulmányi vitagyakorlatok, amelyeknek négy formáját is alkalmazták. A „disputatio hebdomadaria” minden szombaton volt az elvégzett heti anyagból. „Disputatio menstrua” ritkábban, évente 5-6 alkalommal volt, amelyen részt vett az egész kar, a tanárok és hallgatók is. Néha az egyetem előkelő hallgatóinak megengedték, hogy nyilvános dispután mutassák be filozófiai tudományukat; ezt nevezték „disputatio honoraria”-nak. Végezetül a doktori fokozat elnyeréséért folytatott vita, a „disputatio pro obtinenda laurea”, amikor az egész filozófia anyagából kellett kiállni vitára a nyilvánosság előtt.

A nagyszombati egyetemnek hármas akadémiai fokozatai voltak: a baccalaureatus, a licentia (jelöltség a doktorátusra) és a magisterium (doktorátus). A baccalaureatusért vagy a doktorátusért folytatott „disputatio” anyagát szokás volt kinyomtatni . Ezek képet adnak számunkra az oktatási szintről, de nagyon ritkán állapítható meg belőlük a szerző kiléte. Az értekezések jelentős részét ezért a tanár és a hallgató együttes munkájának tekinthetjük. 1753 után aztán a tanárok már nemcsak promóciókhoz alkalmas értekezéseket, hanem saját tankönyveket is kiadtak.

1753 után a bölcsészeti kar tanszékei a következők voltak: logika és metafizika, filozófiai etika, természettudományok, matematika, történettudomány és retorika, politikai és kamarai (értsd: pénzügyi) tudományok, héber és görög nyelv. A tanfolyam kétéves lett: az első évben logika, metafizika és matematika, a második évben etika és természettudományok képezték a tárgyakat. Tankönyvként Ivancsics János logika- és metafizika-tankönyvét (amelynek a logikai része a janzenista Arnauld és Nicole „L’Art de Penser” című művén alapult), Makó Pál és Horváth K. János matematika-, illetve fizikatankönyvét, valamint Francois Roys „Ethica et jus naturae” című tankönyvét használták.

A pápa 1773-ban feloszlatta a jezsuita rendet, de az egyetem folytatásaként működő budai (majd pesti) egyetem (Királyi Tudományegyetem) továbbra is katolikus jellegű maradt. Ezt erősítette az a császári rendelet, amely már korábban (1769-ben) királyi intézménnyé nyilvánította a nagyszombati egyetemet (Universitas M. Theresiana Regia, 1774–1784). A rend eltörlése után 1774-ben pályázatot írtak ki az egyetemi tanszékekre, amelyekre világi papok, piaristák, ferencesek és pálosok jelentkeztek. Ezek után a hittudományi karon már jezsuiták nem oktathattak. A bölcsészettudományi karon kissé más volt a helyzet. Ott még a rend feloszlatása utáni évben működött Horváth Keresztély János, Handerla Ferenc és a történész Katona István. őket a pályázat megerősítette állásukban. Hozzájuk csatlakozott még Szerdahelyi György, első ismert esztétánk. Makó Pál (akinek a fő szakmája a matematika volt) nemcsak hogy maradhatott az egyetemen, hanem még a pályázati bizottságnak is tagja volt. 1777-ben aztán az egyetemet áthelyezték Budára.

A jezsuita rend feloszlatása után a kar felépítése megváltozott. A filozófiai diszciplínákat egyetlen tanszékre összpontosították, de külön tanszéket kapott a csillagászat, a felsőbb matematika, a természetrajz és az esztétika (ehhez csatolták viszont a történettudományról leválasztott retorikát), a héber nyelvhez még más keleti bibliai nyelveket csatoltak. A kötelező tanfolyam továbbra is kétéves maradt. A filozófia tanárát kötelezték, hogy az etikán belül térjen ki a jogfilozófiára („természeti jogtan”) is, amelyet Feder mintájára oktasson. A filozófia többi részét tekintve pedig Baumeister művei szolgáltak vezérfonalul.

Mivel Felső-Magyarország az ún. királyi Magyarország része volt, itt a katolikus vallás államvallásként, következésképpen a katolikus iskolák államilag támogatottakként kedvezményezettek voltak a protestáns iskolákkal szemben. 1673 őszétől az állami hatóságok erőszakosan is akadályozták a protestáns iskolák tevékenységét. Csupán az artikuláris települések voltak viszonylag védett helyzetben. A türelmi rendeletig terjedő időszak az evangélikus iskolák számára az állandó fenyegetettség, és ezért a színvonalcsökkenés, néhol pedig a megszűnés korszaka volt.

A változást a türelmi rendelet, valamint az 1777-ben elfogadott Ratio Educationis hozta meg.

Ez egyrészt pozitív, másrészt negatív hatással volt a felső-magyarországi iskolák működésére. A negatív jelenség abban mutatkozott meg, hogy a jezsuita rend betiltásával és az állami felügyelet megerősítésével párhuzamosan Felső-Magyarország elveszítette két egyetemét (Nagyszombat, Kassa), a pozitív hatás abban nyilvánult meg, hogy az evangélikus líceumok gyors fejlődésnek indultak és országos (magyarországi) tekintetben meghatározó szerephez jutottak. A pozsonyi, a késmárki, a lőcsei és az eperjesi líceum nevelte ki a magyar, a német és a szlovák evangélikus értelmiségiek legjelentősebb részét a 19. században.

A jezsuiták helyét a legtöbb helyen a piaristák foglalták el, akik ugyanakkor megtartották saját iskoláikat is. Nagygimnáziumot vezettek Nyitrán, Podolinban, Privigyén, Szepesbélán, Breznóbányán és Pozsonyszentgyörgyben, Nyitrán pedig akadémiájuk volt.

A Ratio Educationis nem változtatta meg lényegesen a korábbi iskolastruktúrát, de erősen bevonta az államot az iskolák ellenőrzésébe. A magyarországi iskolaszerkezet ezt követően is a következő volt: népiskolák – kis- és nagygimnázium – akadémiai bölcselettagozat – egyetem. Akadémiákat az egyes tankerületek székhelyein szerveztek. Ezeknek volt két évfolyamos bölcseleti és két (később három) évfolyamos jogi tagozata. Ilyen akadémiát kapott Pozsony és Kassa.

A protestáns iskolafenntartók és maguk az iskolák is elutasították a Ratio Educationis rendelkezéseit, és továbbra is fenntartották autonómiájukat. A dokumentumnak azonban megvolt az a hatása, hogy az elkövetkező időkben ezek az iskolák is megpróbálkoztak valamiféle közös tanterv kidolgozásával. Tették ezt főként a második Ratio Educationis hatására, amely részletesen előírta a líceumok és az akadémiák tananyagát. Eszerint a líceum a kétesztendős filozófiai képzést nyújtó intézmény elnevezése, az akadémiák körébe pedig a kétéves bölcsészeti, majd hároméves jogi tanulmányokat nyújtó főiskola tartozott. Ezek a változtatások érintették a pozsonyi és a kassai akadémia működését is.

A reformkor a legnagyobb változást az oktatás anyanyelvűsítésében hozta. A 19. század harmincas éveiben már minden evangélikus iskolában magyarul oktattak, és a szlovák, valamint német diákok (de a magyarok is) kialakították saját irodalmi önképzőköreiket. A tankönyvek nyelve azonban még egy ideig a latin maradt. A szepességi városokban pedig német nyelvi dominanciával kell számolni. A katolikus iskolákban továbbra is fennmaradt a latin nyelv kultúrahordozó szerepe. Ezzel függ öszsze az, hogy a nemzeti mozgalmak (Felső-Magyarország esetében a szlovák nemzeti ébredés) gyökerei az evangélikus iskolákba nyúlnak le.

A 19. század ötvenes éveiben az ún. Organisationsentwurf (Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich) határozta meg a középiskolák működését. A filozófia szempontjából ez azt is jelentette, hogy megnőtt a neohumanizmus és a herbartizmus szerepe az oktatásban. Ettől az időtől számíthatjuk az ún. főgimnáziumok létezését. A rendelkezés egyik előremutató intézkedése, hogy a gimnáziumokban csak szaktanárok tanítsanak, sajnos sok iskolát nehéz feladat elé állított. A már addig is anyagi gondokkal küszködő evangélikus líceumok csak nagy áldozatok árán tudták fenntartani magukat.

A kiegyezés után (de főként 1890 után) sok protestáns iskola feladta addigi önállóságát, és az állami támogatás fejében elfogadta a középiskolák számára felállított központi tanrendet. Így szűnt meg a klasszikus gimnáziumokban a görög nyelv és irodalom oktatása. A filozófiát ez oly módon érintette, hogy a korábbi kétéves és heti két-két órás filozófiai propedeutika helyett a gimnáziumok nyolcadik évfolyamában heti három óra logikával és pszichológiával kell számolnunk. Ez azonos volt mind a protestáns líceumokban, mind pedig a katolikus főgimnáziumokban. A kassai és a pozsonyi akadémia tovább működött, de most már jogakadémiaként. A pozsonyi intézményben 1875-től újra létrehozták a bölcsészeti kart 1 filozófiai, 2 történettudományi és 3 filológiai tanszékkel. Az itt végzett hallgatók középiskolai tanári oklevelet kaptak. Erre a szerkezetre épült rá az 1912-es törvényhatározattal létrehozott Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem, amely rövid fennállása után egyrészt beleolvadt a csehszlovák állam által kreált Komenský (Comenius) Egyetembe, másrészt (a magyar tanárok távozásával) egy rövid budapesti átmenet után a Pécsi Tudományegyetemben folytatódott. Jogakadémiája volt az eperjesi líceumnak is (1864-től). Ugyanitt teológiai képzés is folyt. A pozsonyi líceum teológiai kara 1882-ben alakult át teológiai akadémiává.

1918 után az eperjesi és pozsonyi teológiai képzés megszűnt. Az eperjesi jogakadémia Miskolcra költözött át, és ott folytatta működését. A protestáns és katolikus gimnáziumok állami felügyelet alá kerültek, és bennük a magyar nyelvű oktatás vagy rögtön, vagy pedig folyamatosan (mint pl. Eperjesen vagy Pozsonyban) megszűnt. Ezekben az intézményekben a filozófia tanítása ezek után cseh tankönyvekre alapozódott. A Comenius Egyetemre is cseh tanárok jöttek.

3. Iskolai filozófia

Mit is nevezünk iskolai filozófiának? Az elméleti meghatározáskor Kanthoz kell viszszanyúlnunk, aki megkülönböztette az „in sensu scholastico” és az „in sensu cosmopolitico” értelmezett filozófiát. Az iskolai filozófiához ebben a felfogásban az ismeretek megfelelő készlete és ezek rendszeres összefüggése tartozik. Vagyis a filozófia „in sensu scholastico” arra szolgál, hogy a tudományok nyújtotta ismereteket rendszerbe foglalja, azaz „a fogalom iskolai tartalma szerint a filozófia pusztán az ügyesség organonja”. /7/

Az iskolai filozófia gyakorlati megjelenési módja az, amelyik valamilyen állami, egyházi vagy felekezeti meghatározású iskolarendszer tanrendjéhez igazodva próbál elméleti és világnézeti alapozást nyújtani más tantárgyak oktatásához. Általában csak gimnáziumi és egyetemi szinten jelenik meg, és az ún. felsőbb tudományokra való előkészítésben kapja meg szerepét. Bizonyos szempontból mindig leképezi az adott kor filozófiájának szintjét.

Az iskolai filozófia ilyetén meghatározásánál első helyen arra kell hivatkozni, hogy a filozófia az oktatásban másként jelentkezett a középiskolákban és másként az egyetemeken. A középiskolákban ez filozófiai propedeutikát jelentett, azaz bevezetést a rendszeres filozófiába, de leginkább felkészítést az egyetemi tanulmányokra. Vagyis olyan diszciplínákról van szó, amelyek ezt a bevezetést és felkészítést el tudták végezni. Ez a két diszciplína pedig a 18. századtól a logika és a pszichológia volt. A Ratio Educationis szerint a logika mint a helyes gondolkodás, illetve következtetés tudománya bevezetésül szolgál a poétikához és a retorikához. Az 1849-es Entwurf előírásai alapján a logikát és a pszichológiát kötelezően kellett oktatni minden állami középiskolában. A logika volt hivatott elsajátíttatni az absztrakt gondolkodás elemeit, amelyekre aztán fel lehetett építeni más tudományokat. A pszichológia az emberi tudat és megismerés törvényeit ismertette meg a hallgatókkal.

Az itt tárgyalt korban és területen csaknem kizárható a filozófia mint szak oktatása, mert talán a nagyszombati és a kassai jezsuita egyetemet, valamint a pozsonyi Erzsébet Egyetemet leszámítva, Felső-Magyarországon nem létezett olyan felsőoktatási intézmény, ahol a bölcsészkaron filozófusokat képeztek volna. De a jezsuita egyetemek is sajátságos esetet jelentettek, mert a filozófiai kurzus elvégzése (amelyen belül az adeptusok vizsgát tettek a filozófia egészéből, azaz metafizikából, „philosophia naturalis”-ból és „historia naturalis”-ból is) volt a feltétele annak, hogy teológiát hallgathassanak. Vagyis a filozófia ebben az esetben is egy sajátságos propedeutikaként jelentkezett. Erre utal az a szokás is, hogy a filozófiai tárgyakat azok a fiatal tanárok adták elő, akiknek ez a pozíció volt az első lépcsőfok a teológia felé vezető úton. Egyébként is Magyarországon a bölcsészeti kar és azon belül a filozófia mint szak önállósodása csupán az 1806-os Ratio Educationis nyomán indult meg Pesten, azaz már nem Felső-Magyarországon. A pozsonyi és a kassai akadémia kétéves bölcsészeti kurzusa nem jelentette ezt az önállóságot, hiszen abban benne foglaltattak a történelem, az irodalom és más szakok is. Itt, valamint a protestáns líceumokban is a bölcsészeti kurzus (és benne a filozófia) kifejezetten a szaktudományi képzettség alapozását kellett, hogy elvégezze.

Az ún. iskolai filozófia első meghatározása tehát az lehetne, hogy ez a filozófia nem önmagára irányul, azaz nem saját belső fel- és kiépítésével foglalkozik, hanem az oktatás egészét szolgálja. Ennek az egyik alesete a filozófia funkciója a teológusképzésben (a jezsuitáknál Nagyszombatban és Kassán, valamint az evangélikusoknál Pozsonyban és részben Eperjesen), amikor a filozófia a teológiának alárendelt szerepet játszik. Nem más, mint a teológia racionális eszköztára. Később térünk ki arra, mit jelentett a filozófia számára az, hogy csaknem az egész általunk tárgyalt időszak alatt felekezeti iskolákban művelték.

Propedeutikaként azért is a logika és a pszichológia jelentek meg, mert néhány tanrend elképzelése szerint ezek azok a diszciplínák, amelyek a filozófiai rendszerek vitáin kívül állnak. Innen adódik az iskolai filozófia második szembetűnő tulajdonsága, vagyis az, hogy míg az iskolák falain kívül művelt filozófia – még akkor is, ha rendszer jellege van – élő, változó, a kultúra egészéhez közvetlenül kapcsolódó jelenség, addig az iskolai filozófia mindig valamilyen lezárt rendszerhez nyúl vissza. Olyanhoz, amely már interpretációk tárgya, azaz a múlt része. Leggyakrabban ezt a filozófiai rendszert valamilyen intézményesített hatalom is garantálja és előírja. A jezsuitáknál ez volt hosszú ideig a skolasztikus módon interpretált Arisztotelész filozófiája, amelyen csak az újkori természettudományos gondolkodás (René Descartes, Isaac Newton, Gottfried Wilhelm Leibniz) tört rést, és adta át a helyet Christian Wolffnak. Általában is jellemző a katolikus iskolai filozófiára (a gyakorlatiasabb piaristákat is beleszámítva) a philosophia perennishez való kötődés, ami aztán – más, ideológiai és gyakran politikai okok miatt is – előfeltételezte Immanuel Kant antimetafizikus gondolkodásának elutasítását. Annak persze, hogy az iskolai filozófia előnyben részesíti a lezárt rendszereket, megvan a módszertani oka, mégpedig az, hogy tanítani is csak a már kodifikált, elfogadott rendszereket lehet. Főként abban az esetben – mint ez a felekezeti iskolákra érvényes –, amikor biztosíték van arra, hogy az illető filozófia nem kerül ellentmondásba az adott típusú iskola tanrendjében foglalt eszményekkel. Egy élő és még változó filozófia esetében ilyen garancia nincs. Ezért történhetett meg, hogy Kant filozófiája csak akkor vált szinte egyeduralkodóvá az evangélikus iskolákban a 19. század első felétől, amikorra kiderült, hogy nagyon jól egyeztethető a protestáns etikával és – különböző posztkantiánus gondolkodók, mint például Jakob Friedrich Fries révén – a teológiával is.

Az iskolai filozófia harmadik – nem általánosítható, de jellemző – tulajdonsága az eklekticizmus. Esetünkben ez elmondható azokról a jezsuita gondolkodókról, akik már elhagyták az arisztotelészi rendszert, és tisztességgel ismertették a korabeli filozófiai áramlatokat, de egyértelmű álláspontot ritkán foglaltak el. Pontosabban: a fizikán belül (amely a 18. század végéig az iskolai filozófiaoktatás részét képezte) meghatározták saját álláspontjukat és elméleti hovatartozásukat, de metafizikájukban végig megtartották a skolasztikus rendszert, amely a „metaphysica particularis”-on belül mindig tárgyalja az ún. theologia naturalist. (Ezt egyébként előírta az első és a második Ratio Educationis is.) Lehetett tehát az illető filozófiatanár a newtoni mechanika hirdetője vagy a Roger Boscovich-féle rendszer követője, Isten örökkévalósága és tökéletessége, a „concursus Dei” vagy akár az angyalok megléte számára ugyanolyan valóságként létezett. Sőt találkozhatunk olyan jezsuitával is, aki fizikatankönyvének végén külön fejezetet szentel a nem érzékelhető, azaz okkultista tárgyak világának. Programszerűen eklektikusok a piaristák, akik tanító rendként 1642 óta működtek Magyarországon. Alapítójuk, Kalasanzi Szent József Galileo Galilei barátja volt, tehát a matematikát már eleve a filozófia részének tartotta, de Eduardo Corsini, a rend legismertebb és legbefolyásosabb 18. századi filozófusa már programként népszerűsítette az eklekticizmust (Newton, Wolff és Leibniz egyeztetése). Ezt az alapállást megkönnyítette a magyarországi piaristák számára az, hogy a metafizikának eleve kisebb szerepet szántak. A protestáns filozófiatanárok között is sok eklektikust találunk, ami azért volt lehetséges, mert a Schedius-féle tanterv előtt az evangélikus iskolák tanárai függetlenül döntöttek arról, mit tanítanak tantárgyukon belül, és mivel a tudományos szabadságot komolyan vették, nem szívesen kötelezték el magukat valamilyen rendszer mellett. Kivételt képeztek ez alól a szabály alól azok a tanárok, akik a külföldi (főként németországi) egyetemekről hazatérve az ott hallgatott filozófia hatása alatt döntöttek az adott filozófus nézetei mellett. Az eklekticizmus meglétét támogatta az az általános európai törekvés is, hogy Kant óta a filozófia mint egész, zárt rendszer elveszítette iskolaszerű tanító és tanítható jellegét. Ilyen tulajdonsága ezután egyedül Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófiájának volt, de Hegel Felső-Magyarországon csak a reformátusoknál és néhány evangélikus szlovák gondolkodónál talált követőre. Az utóbbiak esetében ez az orientáció a magyar nyelvű evangélikus gondolkodóktól való rejtett távolságtartást és bizonyos belső, generációs elhatárolódást is jelentette.

És itt vagyunk az iskolai filozófia magyarországi alapjellemzőjénél, a felekezeti jellegnél. Ezt mindig az az iskola határozta meg, amelyen belül az adott filozófia megjelent. A Ratio Educationis megjelenéséig ugyanis a magyarországi iskolák működésébe és belső elrendezésébe az állam alig avatkozott be. Maguk az iskolafenntartók (városi tanácsok, egyházak, iskolai tanácsok stb.) döntötték el, milyen körülmények között, kik és mit oktatnak. A jezsuiták esetében nem lehetett megszegni a Ratio Studiorum előírásait, amelyek megszabták, milyen filozófia – Arisztotelész – oktatható a jezsuita gimnáziumokban és egyetemeken, sőt, hogy az egyes diszciplínákon belül is meddig mehet el a tanár. Ezek a megkötések csak nagyon lassan lazultak fel, de még azután is (a 18. század második felében) megmaradnak az új elméletek mellett a hagyományos tanítások. Az evangélikus iskolák esetében az egyházi és teológiai szabályok korlátozták a filozófiatanárok szabadságát. Egyébként az evangélikus filozófiatanárok a leggyakrabban azt a filozófiát népszerűsítették és tanították, amellyel peregrinációjuk alatt kapcsolatba kerültek. Ha az evangélikus iskolai filozófiát tekintjük, akkor időrendi sorban Philip Melanchton és a protestáns skolasztika hatását Comenius váltotta fel, azután következett a pietizmus, majd pedig a neohumanizmus. A 17. században az evangélikus filozófiatanárok közvetítik Petrus Ramus, Francis Bacon, Daniel Sennert, Pierre Gassendi, a 18. században pedig Ludwig Philip Thümmig, Johann Franz Budde, Johann Arndt, Philip Jakob Spener, Christian Wolff és Friedrich Christian Baumeister nézeteit. Annak ellenére tehát, hogy a jezsuiták internacionalista szervezettsége (az illető tanárok nacionalitásának efemer jellege, az állandó fluktuáció és az azonos program) szinte felkínálta az eszmék importját, maga a Ratio Studiorum ennek gátat szabott, és Newton, Descartes, Boscovich, Leibniz filozófiája megkésve jelenik meg a jezsuita iskolákban. A protestáns tanárok voltak azok, akik naprakészen követték a nyugat-európai filozófiai törekvéseket. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy voltak példák a filozófiai nézetek párhuzamosságára protestánsok és katolikusok között, de ezeket elfedték a teológiai és egyházi viták. Ezért van az, hogy a 16–17. századi evangélikus tanárok műveinek javarésze polémikus irat. Vagyis itt is megjelenik a felekezeti meghatározottság. Főként abban a vonatkozásban, hogy az ún. királyi Magyarország katolikus jellegű volt, és pl. a 17. században a jezsuiták nagyon szigorúan ellenőrizték az evangélikus iskolákat abban a tekintetben, hogy azokban filozófiát ne taníthassanak.

Az állam nagyobb szerepvállalásával (a Ratio Educationis bevezetése után) a katolikus–protestáns különbségek egy időre elmélyülnek. Mivel a katolikus iskolák elfogadták a Ratio Educationis előírásait, és így alárendelték magukat az államhatalomnak, minden hivatali tiltás is érvényes volt számukra. Így például az a helytartótanácsi rendelet is, amely 1895-ben megtiltotta Kant filozófiájának az oktatását a Habsburg Birodalom területén. Mivel a protestáns iskolák maguk számára nem tartották kötelező érvényűnek a Ratio Educationist, Kant eszméinek a terjesztése elé nem gördítettek nagyobb akadályokat. Egyébként is a magyarországi Kant-vita sok tanulsággal szolgáltat a filozófia terjedésének politikai és egyházi-ideológiai vonatkozásaiban. A 19. század folyamán így az történik, hogy a katolikus filozófiatanárok túlnyomó többségükben a Birodalom határain belüli egyetemeket látogatják (és így az állami-ideológiai korlátozások alá eső filozófiát sajátítják el), a protestánsok továbbra is Németország, Hollandia, Anglia egyetemein képezik tovább magukat, és behozzák az éppen divatos filozófiai irányzatokat. Mindezekkel párhuzamosan a felső-magyarországi evangélikus iskolákban a 19. század elejétől kialakul egy rendkívül erős kantiánus hagyomány, amely magára Kantra, de főként más posztkantiánus gondolkodók nézeteire támaszkodik. A német filozófia erős magyarországi hatása éppen az evangélikus filozófiatanárok működése révén válik valósággá.

A katolikus–evangélikus különbségek csak a 19. század végén enyhülnek, amikor a protestáns iskolafenntartók átengedték iskoláikat az állami ellenőrzésnek, és így pl. hasonló vagy azonos tankönyveket kezdenek használni mindkét iskolatípusban. De még így is fennmaradnak azok a különbségek, amelyeket az eltérő filozófiai tradíció alakított ki. Tudjuk, hogy a század végén a katolikus iskolákban Johann Friedrich Herbart filozófiáját oktatják (főként Gustav Adolf Lindner prágai egyetemi tanár tankönyvei alapján), és hogy az ugyancsak herbartiánusnak tartott Hermann Lotze könyveit használják a pozsonyi és az eperjesi líceumban, de ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Lotze teleológiai idealizmusa és az értékeszme hangsúlyozása (a „van” alapja a „lennie kell”) nem különbözik lényegesen a korábban csaknem minden magyarországi evangélikus iskolában használt Vandrák András-féle tankönyvek tételeitől, sőt mindez Böhm Károlynál csúcsosodik ki. Vagyis a kantiánus hagyomány magához idomította a hivatalos tanterv által előírt tankönyvek használatát is.

De mi is a szerepe a tankönyveknek az iskolai filozófián belül? Látszólag banális kérdésről van szó, de a dolog nem ennyire egyszerű. Tudva, hogy az általunk tárgyalt korszak elején, de később is gyakran külföldi tankönyvek jelennek meg a hazai oktatásban, fontossá válik annak a kérdésnek a megválaszolása, milyen tudásanyag került így be Magyarországra, vagyis hogy milyen jellegű műveltséggel és művelődéssel kell számolnunk. Így bizonyítható vagy megcáfolható az az Erdélyi óta közhellyé vált tétel, hogy a magyarországi filozófia mindenkor „követő filozófia” volt. Azokban az esetekben pedig, amikor hazai szerző tankönyvéről van szó, azt kell megvizsgálni, van-e valamiféle eredetiség az adott kompendiumban vagy sem.

Arra a kérdésre, hogy követő jellegű volt-e a magyarországi filozófia vagy sem, nincs egyértelmű válasz. Ha abból a szemszögből vizsgáljuk a dolgot, hogy az adott korban a magyarországi (és természetesen felső-magyarországi) filozófiatanárok többsége teológus vagy természettudós volt és a filozófia tanítását többnyire megbízásból végezte (a többi tárgy mellett), akkor – ha az illető tanárnak nem volt saját szerzeményű jegyzete – fel kell tételeznünk, hogy mechanikusan átvette az előírt mintát. Ilyen esetben a tanár csupán közvetítő szerepet játszott, és az ismert és hivatalosan előírt tankönyv objektíve mutatja, milyen filozófia jutott el a diákokhoz. De legalábbis képet kapunk arról, hogy az illető tanár és az iskolája milyen eszményeket követett. Abban az esetben, amikor hazai szerző tankönyvéről van szó (főként a jezsuita gondolkodók esetében a 18. század harmincas éveitől számítva és az evangélikus tanárok esetében a 18. század utolsó harmadával kezdődően), akkor megállapítható az illető tanárok filozófiájának az egyedisége és viszonylagos önállósága, vagyis a külföldi mintától való eltérése. Viszonylagos önállóságról kell beszélni, mert – tankönyvekről lévén szó – szerepet kapott itt az állami tanterv, az illető iskola irányultsága, a tanrend, esetleg a cenzúra is. Tudjuk, hogy sok tankönyvet nem engedtek megjelenni politikai okokból. Egy példát említsünk: Greguss Mihály jogfilozófiai kompendiumát nem ajánlották kiadásra a recenzensek, mert állítólag felforgató jellege volt. Másként vetődik fel a kérdés, ha az illető tanár nem tankönyvet, hanem a tanítástól független filozófiai művet írt. De ez itt most számunkra másodlagos kérdés.

Röviden tekintsük át, milyen fő hatások érték a felső-magyarországi oktatási intézményeket az adott korban! A 16–17. században a jezsuiták az arisztotelészi filozófiára esküsznek (és használják a kor legnívósabb kézikönyveit, pl. Francisco Suarez vagy Petrus Fonseca műveit). A protestánsok tanítómestere Melanchton és az ő skolasztikába merevedő rendszere. őt követően azonban már P. Ramus, F. Bacon, D. Sennert, Johannes Amos Comenius, P. Gassendi könyveit idézik. A 18. században meglódulnak az események: a jezsuiták már nem utasítják el Descartes, Newton, Pierre van Musschenbroek, Boscovich, Leibniz, Antonio Genuensis és Ch. Wolff gondolatait. Ugyanezek az autoritások (kivéve talán Descartes-ot) megjelennek az evangélikusoknál is, kiegészítve még L. Ph. Thümmiggel, J. F. Buddeval, F. Ch. Baumeisterrel. A 18–19. század fordulóján a jogfilozófiában a katolikus bölcselők mintája Karl Anton Martini, míg az evangélikusoknál Kant veszi át a terepet. Mellette még mindig ott van Wolff és Johann Georg Heinrich Feder, a 19. században pedig Jakob Friedrich Fries. Ekkor, a 19. század elején az egyes evangélikus iskolákban (pl. Eperjesen) Kant, J. G. H. Feder, Johann Joachim Eschenburg és Ernst Reinhold könyveit használják tankönyvként. A 19. század második felében az evangélikusoknál először Vandrák kézikönyveit használják országszerte, majd ezeket felváltják a következő szerzők: Josef Beck, Hermann Lotze, Böhm Károly (akinek a tankönyveit Eperjesen egészen 1927-ig használják), Henri Joly, Szitnyai Elek, Szelényi Ödön. A katolikus főgimnáziumokban a 19. század második felében Purgstaller József, Pauer Imre, G. A. Lindner, a századfordulón pedig H. Joly, Szitnyai Elek és Kornis Gyula voltak az előírt tankönyvszerzők. /8/

A matematika, a fizika és a természettudományok bizonyos elemei a filozófiai oktatás részét képezték a 18. század végéig. Ezért jelennek meg a lexikonrészben ilyen elnevezésű könyvek: „Philosophia naturalis” (a 17. és 18. században magában foglalta a természetfilozófiát és a természettudományokat is); „Institutiones Physicae” (amelynek részei voltak a „Physica generalis” és a „Physica particularis); „Historia naturalis” (növénytan és állattan); „Physico-theologia” (a deisták, a materialisták és az ateisták tanításainak természettudományos érvekkel történő cáfolata, itt-ott moralitásokkal megtűzdelve). A jezsuiták számára az „Institutiones Physicae” című kompendiumok jelentették a lehetőséget arra, hogy kitörjenek a szabályok adta merev korlátok közül, és kapcsolódjanak a korabeli tudományossághoz és filozófiához. A klasszikus metafizikához való kötődés azonban megakadályozta őket abban, hogy a kanti fordulatot feldolgozzák, és érvényre juttassák. Nagyon jó példával szolgál erre Horváth Keresztély János működése. Az ő fizikatankönyvei voltak a kor legismertebb és legnívósabb kompendiumai, de pl. ő az első Magyarországon, aki még Kant életében bírálja a kriticizmust, mert az megkérdőjelezi a szubsztancia létét. Itt is beleütközünk abba a kettősségbe, amely nagyon sok magyarországi filozófus tevékenységét kíséri: amíg egy konkrét tudományágról van szó, a szakmaisághoz és a korabeli elméletek ismereteihez nem férhet kétség, abban a pillanatban azonban, amikor vagy az illető tudományág, vagy a filozófia nem egyezik a teológia elveivel, a filozófus a leggyakrabban megtorpan, és a teológiának tesz engedményeket. Talán ez a valódi oka annak is, hogy az evangélikus filozófusok a kanti filozófia átvételekor nem annak ismeretelméleti következményeit, hanem erkölcsfilozófiai és vallásfilozófiai lehetőségeit aknázták ki. A korabeli tankönyveket és kompendiumokat áttanulmányozva nyomon lehet követni ezt a folyamatot. Az, hogy a 19. század végén Magyarországon megjelenik az axiológia, nem véletlen és nem hirtelen esemény, hiszen ott van mögötte egy közel évszázados előkészítés az iskolai oktatásban.

Végezetül, de nem utolsósorban röviden szólni kell a filozófiatanárokról magukról is, akik a 19. század végéig túlnyomórészt szintén bizonyos felekezetek tagjai és felekezeti iskolákban oktatnak. A felekezeti meghatározottság alól némi kivételt jelentenek a jogakadémiák tanárai, habár azok többségükben katolikusok voltak. A felekezetiség ebben az esetben az adott iskolához való viszonyt és bizonyos politikai-ideológiai színezetet is kölcsönöz a tanárok munkásságának. A jezsuiták, majd később az ő funkcióikat jelentős részben átvevő piaristák is „vándorló” tanárok voltak, akiket a rend a belső szabályok és a feljebbvalók döntései nyomán helyezett át az egyik helyről a másikra. Esetükben a tanárkodás helye csupán a tevékenység egyik helyszíne, de nem meghatározó eleme. A Kassán és Rozsnyón működő premontreiek jobban „helyhez kötött” rend, de tudományosságban nem érnek fel a jezsuitákhoz és a piaristákhoz. Ugyanez mondható el a ferencesekről és a pálosokról is, akiknek a Ratio Educationst megelőző korszakban saját felsőoktatási intézményeik is voltak, de 19. századi újraindulásuk után már az állami tanrendekhez igazodnak. Jelentős református iskola csak Losoncon működött, az viszont a 19. század elejére elveszítette addigi súlyát. Az evangélikus tanárok azok, akik a leginkább kötődtek az iskolákhoz, ahol tanítottak (a migráció leginkább meghívásos alapon működött), ezért van az, hogy esetükben beszélhetünk a filozófia bizonyos kontinuitásáról. (Ebben az értelemben kell vennünk Böhm Károly túlzónak tűnő megjegyzését is arról, hogy az evangélikus tanárok voltak azok, akik fenntartották a filozófia folyamatosságát Magyarországon.) Hiszen ha egy tanár a saját filozófiai meggyőződésével akár ötven évig is egyetlen intézményben van jelen (mint pl. Vandrák András Eperjesen), akkor az rajtahagyja a kézjegyét az iskolán, a diákokon és az őt követő tanár irányultságán is. Nem beszélve arról, hogy az evangélikus iskolákban a 19. század folyamán az egyik meghatározó pedagógiai eszmény (a tudomány szabadsága és a tolerancia mellett) a nemzeti eszme. Ami pedig a 19. századi magyar közgondolkodás egyik – ha nem a legfőbb – ideálja. Nem véletlen tehát, hogy a sajátságos magyar bölcselet képzete is protestáns környezetben volt a legéletképesebb. Még akkor is, ha ez a kérdés látszólag már túl van az iskolai filozófia határain.

4. A felső-magyarországi iskolai filozófia helye a magyarországi filozófia történetében

Ennek a témának a megfogalmazása nagyobb teret igényelne, ezért itt csupán azokat az összefüggéseket vesszük sorra, amelyek az iskolai filozófiát jellemzik.

Elsősorban azt kell leszögezni, hogy legalább a 19. század elejéig megvan az iskolai filozófiának az a funkciója, amelyet Erdélyi János és Böhm Károly is úgy határozott meg, hogy a filozófia tanárai azok, akik a bölcseleti kultúra folyamatosságát biztosították Magyarországon. Mivel pedig a leggazdagabb iskolahálózat Felső-Magyarországon volt, az itteni iskolai filozófiának is kiemelt szerep jutott ebben a tevékenységben. Ez a folyamatosság persze nem jelentette azt, hogy kialakultak volna valamilyen sajátságos belső mozgástendenciák. Hiszen a kontinuitás inkább az adott iskolák biztosította teret jelentette. Vagyis a folyamatosság a hagyománymegőrzéssel azonosult.

A hagyománynak pedig két alapvető típusa jelenik meg: az egyik a jezsuita, a másik pedig az evangélikus iskolákon belül. A jezsuita típus mögött az oktatási program, a Ratio Studiorum húzódik meg, amely meghatározta mind a gimnáziumok, mind pedig a két egyetem működését. A filozófia szemszögéből ez azt jelentette, hogy a hagyományos diszciplínák (metafizika, etika, „theologia naturalis”) esetében a filozófia oktatói megmaradnak a skolasztikus szemlélet mellett, és a változások csakis a természetfilozófiát (főként a fizikát és a matematikát) érintik. Ilyen összefüggésben az ún. piarista felvilágosodás sem jelentett túl nagy előrelépést, hiszen csak a reáltudományok oktatásbeli előtérbe helyezésével tesznek túl a jezsuitákon, és persze azzal, hogy megelőlegezik a filozófiai nyelvújítást. Ezzel szemben az evangélikus filozófiatanárok a külföldi (főként német) egyetemeken végzett „utánképzésükkel” lépést tartottak a korabeli filozófiával. őket ugyanis nem kötötték a Ratio Studiorumhoz hasonló programok, ezért az oktatásba szabadabban vihették be mindazt, amit külföldön elsajátítottak. Persze ez a szabadság is relatív volt, mert a 17. században a filozófia gyakran elvész a hitvitázás mögött, és az iskolai elöljáróság sem látta mindig szívesen, ha a tanár túlságosan beletemetkezett a bölcsészetbe. Mindezek ellenére az evangélikus iskolák azok, amelyeken belül a 18. és 19. század fordulóján szerves átmenet létezik a kantiánus filozófiába.

És itt mindjárt bemutatható egy sajátságos eset. A Ratio Educationis állami ellenőrzés alá vonta a katolikus iskolákat. Miután a helytartótanács 1795-ben betiltja Kant filozófiájának az oktatását a Birodalom területén belül, ezt a tiltást a katolikus iskolák be is tartják. A református iskolákban viszont oktatják Kant erkölcsfilozófiáját (pl. Márton István), sőt mindezt magyar nyelven teszik. Az iskolafenntartók azonban továbbra is Krug filozófiáját helyezik előtérbe, ezért a kantianizmust itt is háttérbe szorítják. Ugyanakkor lezajlik egy nyilvános Kant-vita, amelynek egyértelműen politikai háttere van, és amelyben ugyanakkor magasan képzett bölcsészek is részt vesznek (Márton István és Rozgonyi József), és amelyik hivatalosan szintén a kantianizmus vereségét hozza. Mindezzel párhuzamosan az evangélikus iskolák falain belül (Pozsonyban, Eperjesen) Kant gondolatrendszere legitim része az oktatásnak, sőt megalapoz egy későbbi folyamatos fejlődést.

A lépéstartás az európai folyamatokkal, ami az iskolai filozófiát a 19. század előtt jellemezte, a 19. század elejétől bizonyos háttérhatással ötvöződik. Ez azt jelenti, hogy a felgyorsuló politikai és kulturális változások mögött állandósul az egyes iskolákban oktatott filozófiák jellege, és meghatározza mind a tanárok, mind pedig a diákok szellemi orientációját. Nem véletlen ilyen szempontból az, hogy a felső-magyarországi evangélikus iskolákban megrögzült kantiánus hagyomány a maga sajátságos befogadásmechanizmusán keresztül elvezet a 19. század végén az axiológia megteremtéséhez. Ez az a pont, ahol a reformkorban egymástól elválni látszó iskolai és „nyilvános” filozófia útjai újból kereszteződnek.

Ha ugyanis az iskolai filozófiát úgy jellemeztük, hogy annak a céljai önmagán kívülre nyúlnak, ennek ellenében az „in sensu cosmopolitico” filozófia keresi saját belső lényegét. Mit jelent ez a magyarországi filozófia esetében? A 19. század elején a magyarországi filozófia – nyelvének magyarításával párhuzamosan – kilép az iskolák falai közül, és egyrészt új médiákat talál magának (folyóiratok, újságok, könyvkiadás), másrészt centralizálódik (az Akadémia révén), majd pedig – a 19. század végén – megteremti saját fórumait (szakmai társulás, szaklapok). Eközben óhatatlanul kapcsolatba kerül a közélettel és a változó kulturális köztudattal is. Az első problémája az, hogy milyen jellegű filozófia játszhatja el az alapozó szerepét. Így zajlik le a Kant-vita, amelynek a végeredménye az, hogy a magyarországi recepció nem az ismeretkritikára, hanem az erkölcsfilozófiára összpontosít. Majd következik a reformkorban Hegel bölcseletének a hivatalos (mert az Akadémia folyóiratában kinyilvánított) elutasítása annak elvontsága és érthetetlen nyelvezete miatt. Ezt tetőzi be az ún. egyezményes filozófia kísérlete, amely sajátságos magyar filozófiaként mutatja be magát. Ezek a viták és kísérletek olyan kérdéseket is felvetnek, amelyekkel az iskolai filozófia nem konfrontálódott: közérthetőség, filozófia és irodalom viszonya, filozófia és a politikailag értelmezett nemzeteszme kapcsolata stb. Ugyanakkor például mindezen kísérletek, de leginkább az egyezményesek igyekezete mögött ott van a protestáns iskolai filozófiában már csaknem fél évszázada jelenlevő Krug-féle azonosságeszme. Vagyis az, amit az iskolai filozófia háttérhatásának nevezhetünk, megmarad azután is, amikor a magyarországi – és most már magyar – filozófia önállósul és saját belső logikája alapján mozdul el.

Az alapvető különbség a megelőző korral szemben az, hogy míg korábban az iskolai filozófia volt a kontinuitás hordozója, ekkorra már a szaklapokban, a filozófiai vitákban és az egyetemi fórumokon megjelenő filozófia kerül a centrumba, és az iskolai filozófia a maga sajátosságaival egyetemben periferizálódik. De ez a periferizálódás nem jelent funkcióvesztést. A háttérhatás ugyanis erős marad. Ha csupán a 19. századról van szó, akkor olyan felső-magyarországi filozófiatanárok nevét lehet megemlíteni, akiknek – éppen filozófiatanári mivoltukban – jelentős művelődéstörténeti szerepük volt: Johann Genersich, Greguss Mihály, Magda Pál, Vandrák András, Schneller István, Böhm Károly stb. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az itteni evangélikus líceumokban nevelődik fel az a reformkori nemzedék, amelyik a szabadságharcban és utána kerül vezető pozíciókba. De a legfontosabb összefüggés az, hogy egy olyan filozófiai hagyomány – a kantianizmus – gyökeresedik meg, amelynek a hatása máig érvényesül. A felső-magyarországi iskolai filozófia történetének pontos ismerete mutatja meg azokat a hatásmechanizmusokat, tanáregyéniségeket, iskolai programokat, önképzőköröket, amelyeken keresztül és amelyek révén mindez megvalósult.

Szabó Helga: A visszacsatolt Csallóköz politikai és közigazgatási beilleszkedése 1938 – 1941

1. A katonai közigazgatás

1.1. A Csallóköz birtokbavétele

Az első bécsi döntés előírása szerint a határok helyszíni kijelölését magyar–csehszlovák bizottság végezte el. Az átengedett területek kiürítése és Magyarország részéről való megszállása 1938. november 5-én kezdődött, és november 10-ig kellett végrehajtani. A kiürítés és megszállás egyes szakaszait és módját szintén magyar–csehszlovák bizottság állapította meg. Az átengedendő területeknek normális állapotukban kellett maradniuk. /1/

A magyar katonai vezetés készült a Felvidék elfoglalására. A terveket háborús viszonyokra dolgozták ki, és csak a bécsi döntés után készítették el a megszállás békés tervét. Hadgyakorlat ürügyén 1938. szeptember 26-ig háromszor volt pótbehívás, a hadsereg létszáma csaknem 190 000 főre duzzadt. /2/ A Magyar Legfelső Honvédelmi Tanács a komáromi tárgyalások előtt, október 4-én elhatározta az átmeneti katonai közigazgatás bevezetését a Felvidéken. /3/ A megszállásra négy vegyesdandárt jelöltek ki, a hadrend négy legnagyobb seregtestét, amelyek önálló hadműveleti jellegű feladatok végrehajtására is alkalmasak voltak. Az összpontosítás az északi határtól délre, a 30–50 km mélységben lévő nagyobb városok környékén történt. November elejére érték el a csapatok az összpontosítási körleteiket. Az 1. vegyesdandár Budapestet, a 2. vegyesdandár Székesfehérvárt, a 7. vegyesdandár Miskolcot, a 6. vegyesdandár pedig Debrecent. A vegyesdandár-parancsnokságok az eredeti állomáshelyeiken készültek fel a megszállásra, kivéve a 2. vegyesdandárét, mert az parancsot kapott, hogy Győrbe tegye át székhelyét.

A komáromi tárgyalások megszakadása után újabb mozgósításra került sor. /4/ November 3-án a bécsi döntés figyelembevételével, vezérkari utasításra, kidolgozták a megszállás békés tervét. A szűkös műszaki ellátottság miatt az átkelő pontok kiválasztásánál a hidakat részesítették előnyben, csak szükség esetén választottak olyan helyet, ahol hídépítésre volt szükség a Dunán való átkeléshez. A megszállási útvonalak követték az úthálózatot és a vasútvonalakat.

A két állam katonai megbízottai Pozsonyban találkoztak, és egyeztették a részleteket, de abban is megegyeztek, hogy minden összeütközést kerülni fognak. /5/ November 3-án kellett végrehajtani az „Ipoly” rendeletet, a határhoz való felzárkózást. November 4-én adta ki Horthy Miklós az első hadparancsot, és 5-én megkezdődött a Felvidék déli részének megszállása. /6/

Csallóköz megszállását a Temessy Milán altábornagy vezetése alatt álló 2. vegyesdandár hajtotta végre. E seregtest megszállási sávjában hídépítésre volt szükség, az utászalakulatok Medvénél és Doborgaznál emeltek pontonhidat. Az utóbbi helységnél lépték át a magyar királyi honvédség csapatai a Dunát november 5-én délelőtt 10 órakor. /7/ A volt határt elsőnek egy vezérkari tiszt lépte át 8 óra 30 perckor, és Doborgaz község iskolájánál átvette a területet az illetékes csehszlovák tiszttől. /8/ Az előzetes megegyezés szerint a két hadsereg közt mindenféle mozgás alkalmával 3 km-es biztonsági öv maradt fenn. Itt a magyar sereg bevonulásáig a csehszlovák hatóságok feladata volt a rendfenntartás. A bevonulás után a csehszlovák biztonsági szervek fegyvereiket és felszereléseiket elvihették, és a két fél öszszekötő tisztjei egyeztek meg a terület átvételének részleteiről. /9/

Az átkelő csapatok Doborgaz-szigeten, a kijelölt helyen imához gyülekeztek, a zenekar a Himnuszt játszotta, minden katona rohamsisakját virággal díszítették fel. A csapatok parancsnoka kihirdette a kormányzó hadparancsát, beszédet intézett a katonákhoz, majd elindultak a hídfő felé. A lakosságban mindenhol kedvező benyomást kellett kelteni. A vezérkari utasítás felhívta a vegyesdandár-parancsnokok figyelmét, hogy az elsőnek bevonuló csapatok megfelelő ruhával rendelkezzenek, ne hajtsák túl a katonákat, frissen, rendezetten érjék el a helységeket, és tartsák fent a fegyelmet az ünneplés hevében is, a lakossággal udvariasan bánjanak, de ha bárhol ellenállást tapasztalnak, azt keményen törjék le. Az átkelő katonákat a falu templomának harangzúgása fogadta. A Duna-partra kivonult a település és a környék lakossága, mindenütt nemzetiszínű zászlókat lobogatott a szél. A falu főutcáján diadalkapu várta honvédeket, az utca két oldalán gyerekek álltak, és virágot szórtak a katonák lábai elé. Kivonult fogadtatásukra a Dunaszerdahelyi járás magyarjainak egész vezetősége. Az emberek könnyezve és örömujjongások közepette ölelgették a magyar honvédeket, akik büszkén, dicsőségben fürödve, felszabadítókként érkeztek. Az 5. önálló dandár átkelése és bevonulása mintaszerűen folyt le. Ugyanilyen ünneplésben volt részük a katonáknak Medvénél is. A szomszédos településekről az ünneplőbe öltözött emberek kiözönlöttek a partra. Szüntelenül éljenezték a kormányzót. 8 óra 30 perckor Szőke Endre vezérkari százados átkelt a Dunán, hogy a csehszlovák hatósággal megbeszélést tartsanak a hídfő építésével kapcsolatban. A tárgyalás befejezése után hozzákezdtek a hídverés munkájához. 11 óra tájban átkelt Temessy Milán altábornagy, Breyer István győri megyéspüspök, Polniczky Lipót főispán és Teilbisz Miklós alispán, majd 12 órakor megkezdődött a 4. önálló dandár átvonulása a hídon. /10/

Az átkelés után elindultak a csapatok a Csallóköz belsejében fekvő községek megszállására. Az 5. önálló dandár 4/I és 4/II zászlóaljakkal és két üteggel Doborgaz, Keszölcés és Vajka területét vette birtokba, majd keletről nyugat felé haladva Körtvélyes, Bacsfa, Szentantal, Tárnok és körzete, valamint Macháza, Nagyszarva és Sárosfa következett. November 7-én elfoglalták Gútort, Somorját, Bélvatát és Vajasvatát. E seregtest november 8-án érte el a célpontját, Dunaújfalu–Sáp és Zonc területét. A Medvénél átkelt 4. önálló dandár 24/I zászlóalja birtokba vette Balonyt, Csilizradványt; a 24/II Nyáradot, és ott is maradt; a 24/III zászlóalj pedig Kucsodnál kelt át, és innét indult tovább. A 4. önálló dandár zászlóaljai Padány, Alistál, Tőnye, Felistál, Nagymad, majd Ekecs, Dunaszerdahely, Nyék és Várkony körzetét szállta meg. A 6. önálló dandár szintén november 5-én Komáromnál való átkelés után megszállta a várost, majd Keszegfalvát, Csallóközaranyost, Örsújfalut, november 7-én Gútát, és haladtak egészen a határig. A dandár egy csoportja 6-án 14 óra 15 perckor a kormányzóval az élen ünnepélyes keretek és a város lakosságának üdvrivalgása közepette vonult be Komáromba. /11/

A csapatok november 10-ig mindenütt elérték céljukat. Az élen határbiztosító századok és előrevont határbiztosító őrsök haladtak, melyek miután elérték a határt, lezárták azt, és a fő közlekedési vonalakat is. A trianoni határokon nehézfegyverekkel megerősítve visszamaradt a határbiztosító zászlóaljparancsnokságok és őrsök egyharmada. Az 1/I őrnaszád a doborgazi és a medvei hidat biztosította, a 2/II pedig az ó-komáromit. Mindkettő a 2. vegyesdandár alárendeltségébe tartozott. /12/

Az utánpótlás a vezérkari rendelet értelmében vasúton történt. /13/ A vasutat járművekkel közelítették meg a csapatok, és innen vételezték a szükséges élelmet. A helyi lakosságtól csak készpénz ellenében lehetett vásárolni, és csak akkor, ha önként kínálta eladásra az áruját. Az üzemanyag-utánpótlást is maguknak kellett biztosítani, mert a döntés lehetővé tette, hogy a csehszlovákok magukkal vigyék az összes üzemanyagot. Az egészségügyi ellátást kijelölt kórházak biztosították, a betegszállítást a vegyesdandár saját szállítóeszközeivel végezték. A katonasággal együtt vonultak be az ideiglenesen összevont csendőri és rendőri alakulatok, amelyek a vegyesdandárok alá tartoztak. Feladatuk a rendfenntartó erők megszervezése volt. November 5-én a csapatokkal együtt a járási katonai parancsnokságok is átlépték a határt, hogy átvegyék a terület járásainak közigazgatását.

1.2. A katonai közigazgatás szervezete

A katonai közigazgatás /14/ bevezetéséről a müncheni egyezmény létrejötte után született meg a döntés, amikor a magyar revízió Csehszlovákia rovására elég közelinek tűnt. Kidolgozták a katonai közigazgatás megszervezésének fő irányelveit, melynek előkészítője a honvédelmi miniszter, Rátz Jenő volt. A katonai közigazgatás a csapatok bevonulásával egy időben lépett életbe. Élén a honvéd vezérkar főnöke, Werth Henrik állt. Budapesten még 1938. október 17-én megalakult a Vezérkari Főnökség polgári csoportja, a katonai közigazgatás polgári ügyeinek legfelső szerve. Vezetője Csatáry Béla belügyminisztériumi államtitkár lett. /15/ Ennek egyik részlege a Felvidéki Unifikációs Csoport volt, amelyet Weiss István miniszteri osztályfőnök vezetett. Werth mellé tanácsadói jogkörrel 1938. november 3-án Jaross Andort /16/ nevezte ki a kormány. Jaross később a Csatáry vezette polgári csoporthoz került, és annak vezetője lett, majd november 16-án a felvidéki ügyek tárca nélküli miniszterévé nevezték ki az Imrédy-kormányba. Konkrétan nem írták körül jogkörét. Feladatköre kiterjedt az egész visszacsatolt területen az igazgatás valamennyi ágára és az ezzel kapcsolatos politikai, közgazdasági, társadalmi és minden kormányzati kérdésre. /17/ Felügyelte a Vezérkari Főnökség polgári csoportját. Minden minisztérium egy-egy képviselőjét beosztották ide, akik kidolgozták a visszakerült területtel kapcsolatos teendőket, és felterjesztették a szakminiszterhez. A Felvidékkel kapcsolatos, tervbe vett intézkedéseket a szakminiszterek közölték Jaross Andorral, és az ő beleegyezésével léptethették életbe azokat. Ha nem tudtak megegyezni, a Minisztertanács elé terjesztették a vitás kérdést. /18/

A felvidéki tárca nélküli miniszteri tisztség mellett létrehozták a politikai és közigazgatási ügyosztályt, a gazdasági ügyosztályt és a jogi ügyosztályt. Feladatuk Jaross Andor munkájának segítése volt, és tanácsokkal látták el az illetékes minisztériumokat a Felvidékkel kapcsolatos döntéseik meghozatalánál. Véleményüket sokszor figyelmen kívül hagyták. /19/

A honvédcsapatokkal együtt a Csallóköz területére is bevonultak a katonai közigazgatás vezetői. A vezérkari főnök rendeletében előírtaknak megfelelően igyekeztek biztosítani a folytonosságot a közigazgatás, oktatás, gazdaság működésében, és a visszatért területet minél hamarabb Magyarország arculatára próbálták meg alakítani. A három csallóközi járás, a Somorjai, Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás területe kisebb mértékben változott, de lényegében egybeesett az 1919–1938 közöttivel. A Somorjai járás területe kiegészült a volt Pozsony vármegyéből a Duna és a Kis-Duna közötti résszel, a Dunaszerdahelyi pedig az egykor Győr vármegyéhez tartozott Csilizközzel. /20/

A Csallóköz a 2. vegyesdandár felügyelete alá tarozott, melynek élén a Székesfehérváron székelő vitéz Zalay Károly ezredes állt. ő közvetlenül a vezérkari főnőktől kapta az utasításokat. A járások székhelyére megérkeztek – a vegyes dandárparancsnok alárendeltségében – a járási katonai parancsnokok. A Somorjai járás katonai parancsnoka Bleszkányi Lajos alezredes lett, a Dunaszerdahelyi járásé Kulay Oszkár alezredes /21/, a Komáromi járásé pedig Roth alezredes /22/, aki egyben Komárom városi parancsnoka is volt. A vegyesdandár-parancsnok mellett, annak alárendeltségében és ellenőrzése alatt működött a polgári osztály, amelynek központja szintén Székesfehérvár volt. Élére polgári osztályfőnököt neveztek ki Barthal Iván /23/ személyében. A polgári osztályhoz is beosztották az egyes minisztériumok képviselőit, akiknek ismerniük kellett mind a visszacsatolt területen, mind a Magyarországon érvényben lévő jogszabályokat. A járási katonai parancsnokok mellé járási közigazgatási előadókat helyeztek. Ezt a tisztséget a Somorjai járásban dr. Selliger Ernő, a Dunaszerdahelyi járásban dr. Szeiff Géza /24/, a Komáromi járásban pedig Koczor Gyula /25/ töltötte be. A belügyminiszter és a Miniszterelnökség kisebbségi osztálya jelölte ki őket és a polgári osztály főnökét is. A kiválasztásban a fő szempont az volt, hogy helyi lakosok legyenek, és azok közül is olyanok, akik a Csehszlovák Köztársaság idejében a magyarok vezetői voltak. Dr. Sellliger Ernő somorjai városbíró volt, dr. Szeiff Géza a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, dunaszerdahelyi lakos, Koczor Gyula pedig komáromi születésű nemzetgyűlési képviselő volt. Barthal Ivánnal együtt tagjai voltak a felvidéki Egyesült Magyar Pártnak. Jól ismerték a helyi viszonyokat, beszélték a szlovák nyelvet, ami a szlovák lakossággal való érintkezés szempontjából volt fontos. ők tűntek a legmegfelelőbbnek, hogy a kizárólag anyaországból érkező katonai parancsnokok /26/ munkáját segítsék. A Minisztertanács napi 25 pengő fizetést állapított meg számukra. /27/ A járási katonai parancsnokságokat és polgári szerveiket állami épületekben, járási, városi közigazgatási hatóságok épületeiben helyezték el, és csak végszükség esetén béreltek helyiségeket. A Somorjai járási katonai parancsnokság személyi állománya a kisegítő személyzettel együtt 10 fő volt, a Dunaszerdahelyié 12, a Komáromié pedig 13. /28/ November 10-re, a bevonulás befejezésének időpontjára a közigazgatás megkezdte működését.

1.3. A katonai közigazgatás hatásköre és működése

A vezérkari főnök rendelete értelmében a katonai parancsnok tevékenysége kiterjedt a közigazgatás feladatainak ellátására, a büntető törvénykezésre, a közrend fenntartására, az útlevél- és iskolaügyre, az anyakönyvi nyilvántartás megszervezésére, a postai forgalom, a vasúti szállítás és közlekedés fenntartására, a sajtó és egyéb kiadványok problémáira. /29/ Az ipolysági tapasztalatokból okulva, ahol a lakosság ügyes-bajos dolgaival megrohanta a katonai parancsnokot, és annak nem maradt ideje a katonai intézkedésekre, a városok és falvak lakosságát falragaszok révén és a Felvidéki Magyar Hírlap segítségével tájékoztatták az új intézkedésekről.

A Somorjai járás területén 42, a Dunaszerdahelyién 70, a Komáromién pedig 23 község volt. /30/ A községi vezetők nagy többsége magyar volt, és volt olyan falu, ahol minden szolgálatot teljesítő a helyén maradt. /31/ A községekre vonatkozóan részletes kimutatás nem maradt fent, csupán néhány falu töredékes adatához sikerült hozzáférni, valamint Komárom városra vonatkozóan vannak részletesebb információk. Ezek alapján lehet következtetéseket levonni a terület viszonyait illetően. (A telepes falvakról később esik szó.)

Gútáról a szlovák nemzetiségű beosztott jegyző a visszacsatoláskor rögtön távozott, Ekel községből pedig nyolc alkalmazott ment el. /32/ Somorja és Dunaszerdahely községi bírái, dr. Selliger Ernő és Srenker Lajos, valamint Komárom városi bírója, Fülöp Zsigmond /33/ szintén a helyükön maradtak, mivel a köztársaság idején a magyarok érdekeinek szolgálatában álltak. Esküt tettek ugyanúgy, mint a többi köztisztviselő, akiknek a nagy része szintén magyar volt.

A különböző hivatalok alkalmazottainak, hogy hivatalban maradhassanak, szolgálatra kellett jelentkezniük a járási katonai parancsnoknál. A járási közigazgatási előadó jelentést készített, amely tartalmazta, hogy az átvételét kérő honnét származik, milyen politikai párt tagja, és hogyan viselte a kisebbségi sorsot. Ha megfelelt a követelményeknek, akkor felesküdött Magyarországra, a kormányzóra, és alkalmazásban maradt. A megüresedett állásokba elsősorban az őslakosokat kellett alkalmazni, ha ez nem volt lehetséges, akkor a polgári osztály vezetője elé kellett terjeszteni, hogy hol mennyi munkaerőre van szükség. Előnyt élveztek azok, akik 1918-ig magyar szolgálatban álltak, és emiatt a köztársaság idejében nem alkalmazták őket, ezután jöhettek számításba anyaországbeliek. /34/ Csupán ideiglenesen alkalmazták őket.

A komáromi pénzügyőrség, mely vámőrségi és határőrségi feladatot is ellátott, 56 alkalmazottal működött. Az 56 alkalmazott közül 30 cseh, 21 szlovák, 2 német, 1 lengyel és 1 magyar nemzetiségű volt. A magyar tisztviselőn kívül mindenki elment, és a hivatal megszűnt. /35/ Az itt maradt magyar nemzetiségű kérte átvételét, ami meg is történt. Letette az esküt, és az Állami Jövedéki Hivatalnál alkalmazták.

Ha kiderült valakiről, hogy valamelyik magyarellenes párt, pl. az Agrárpárt tagja volt, nem a magyarok érdekeit szolgálta, hanem csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, akkor el kellett volna utasítani. Többször előfordult azonban ennek az ellenkezője: átvettek olyan embereket, akik nemzethűsége kívánnivalót hagyott maga után. Az Állami Jövedéki Hivatal 7 alkalmazottja közül négyen távoztak, kettőt a mozgósításkor besoroztak, és még nem tértek haza, két ember pedig jelentkezett, hogy szeretné folytatni a munkát. /36/ A róluk szóló jelentés elkészítése során kiderült, hogy egyikük a bécsi döntés előtt magyarellenes és csehbarát volt. Mielőtt Komáromba jött, nyomozóként Pozsonyban dogozott a pénzügyőrségnél. Besúgások alapján, főleg magyarok ellen, folytatott eljárást, valamint az Agrárpárt tagja volt. Mégis átvették, és letehette az esküt. /37/

A szlovák tisztviselők esetében, mert ilyenek is voltak, nyomozás is folyt. Ha kiderült, hogy a magyarok ellen uszítottak, a csehszlovák mozgósításkor felhívás nélkül bevonultak, valamely magyarellenes párt tagjai voltak, most pedig megváltoztatták nézeteiket, el kellett volna utasítani őket. Viszont a komáromi kerületi bíróság két szlovák alkalmazottja kérte, hogy továbbra is alkalmazásban maradhassanak. Mindketten a Szlovák Egység a Csehszlovák Köztársaságért és Demokráciáért Párt tagjai voltak, az egyikük nyilvános helyen kijelentette, hogy disznóságnak tartja, hogy a magyarok a Himnuszt akarják énekelni, a másikuk pedig a csehszlovák kiürítésnél működött közre. Mindezek ellenére hivatalukban maradhattak. /38/ Szintén a bíróság kötelékében maradt három szlovák, akik a köztársaság feltétlen hívei voltak, és csak szlovákul beszéltek, most pedig magyarnak vallották magukat. /39/ Volt azonban olyan eset is, hogy hiába bizonyult valaki megbízhatónak, támadták, mert szlovák volt, és valamelyik hozzátartozója magyarellenes kijelentéseket tett. /40/

Mindezt a város lakossága rossz szemmel nézte, és rossz hatással volt a közhangulatra, mivel sokaknak nem volt munkájuk. Nehezményezték azt is, hogy sok volt az állítólagos magyar tisztviselő, akiket közvetlenül a visszacsatolás előtt helyeztek ide, hogy a szlovák területen minél kisebb legyen az arányuk. /41/ ők is a helybeli lakosok munkalehetőségeit rontották.

A tanítás a magyar tannyelvű iskolákban a bevonulás után a folyó tanév végéig az akkor érvényes szlovák tanrend szerint folyt tovább, mert az iskolai munka folytonosságát és zavartalanságát mindenképp biztosítani szándékoztak. Az oktatás anyaga a reáltárgyak tekintetében változatlan maradt, viszont a magyar történelem, irodalom, földrajz oktatását haladéktalanul biztosítani kellett. Gondoskodni kellett a szlovák nyelvoktatásról is, ha az adott iskolát szlovákok is látogatták. /42/ A színmagyar falvak szlovák iskoláit megszüntették. Az állami iskolák magyar állami iskolákká váltak, az addig magánkézben lévők fenntartóik kezében maradtak. A Komárom-Csallóközi magyar tankerületben 3 óvoda, 80 elemi népiskola, 3 polgári iskola, 1 gimnázium, 1 földműves iskola, 1 siketnéma iskola, 3 tanonciskola, 2 tanítóképző folytatta működését összesen 423 tanítóval, tanárral. A komáromi iskolákban tanítók nemzetiségi megoszlásának kimutatása fennmaradt. /43/ Eszerint a Szent Benedek-rend katolikus főgimnáziumban volt 1 szlovák nemzetiségű tanerő, aki elhagyta az iskolát, valamint a Siketnémák Állami Intézetében volt 2 szlovák, akik megmaradtak állásukban, egy tanító pedig elmenekült. /44/ A többi iskolák alkalmazottai Komáromban – egy olasz és egy német tanító kivételével – magyarok voltak, és átvették őket. Mindannyian letették az esküt, kivéve egy izraelita tanítót.

Az útlevélügyeket is a járási katonai parancsnokok intézték. Mivel mind a trianoni, mind pedig a Szlovákiával létrejött új határt lezárták, útlevél nélkül nem lehetett sem az anyaországba, sem külföldre utazni. A megszállt területre a trianoni Magyarországról és vissza csak a katonai közigazgatás alkalmazottai utazhattak passzus nélkül. A polgári személyek a lakhelyüknek megfelelő járási katonai parancsnokhoz nyújtottak be kérvényt. Ezt követően vizsgálat következett, hogy a kérelmező megbízható-e. Pozitív elbírálás esetén illetmény ellenében kiállították a fényképes utazási igazolványt. Ahhoz, hogy valaki a Csallóközbe utazhasson, a Székesfehérváron székelő Zalay Károly vegyesdandár-parancsnokhoz kellett kérelmet benyújtania, és onnan kaphatott – kedvező döntés esetén – igazolványt, amellyel utazhatott. Külföldre csak a vezérkari főnök által kiállított útlevelekkel lehetett utazni. Mindegyik igazolvány csupán három hónapig volt érvényes, utána vissza kellett szolgáltatni. A járási katonai parancsnoktól ún. kettős birtokos igazolványt kaptak azok a Somorjai járásbeli földtulajdonosok, akiknek a határ másik oldalán is volt birtokuk, amelyet művelni kellett. /45/ A trianoni határ lezárását december 5-én megszüntették, szabadon, útlevél nélkül lehetett utazni.

A bíráskodás is a katonai parancsnokok hatáskörébe tartozott. A polgári ügyekben az eljárás szünetelt, csak a leghalaszthatatlanabb esetekben tettek kivételt. A büntetőbíráskodást a katonai közigazgatás ideje alatt elkövetett bűncselekmények ügyében katonai büntetőbíróságok végezték a magyar törvényeknek megfelelően. Ezek a bíróságok a járási székhelyeken működtek. /46/

Eme rövid – és a források töredékessége miatt hiányos – áttekintés arra enged következtetni, hogy a bevonulást és a terület átvételét a magyar hadsereg gyorsan megvalósította, de a berendezkedés és közigazgatás működésének megindítása számos nehézségbe ütközött. Nagyon kevés volt az idő a bevonulás és a berendezkedés tervének kidolgozása, valamint megvalósítása között. Bár pontos információkkal rendelkeztek a területről, a csapatok felkészületlenül álltak számos gyakorlati probléma megoldása előtt. Hatalmas gondot okozott, hogy a csehszlovákok a kivonuláskor sok mindent elvittek. Már a müncheni egyezmény megkötése után, október elején /47/ megkezdték a hurcolkodást. Lezárták a határátkelőhelyeket, leszerelték a gyárakat, kiürítették a hivatalokat, a katonai tiszti, altiszti lakásokat. Elvitték a kórházak berendezéseit, a komáromi Öreg- és Újvárat teljesen kifosztották, az ablakokat is leszerelték. /48/ Számos helyről még a leltárkönyveket is elvitték, így a károk mértékét sem lehetett megállapítani. Besorozták a lovakat, kocsikat, gépjárműveket, hogy legyen szállítóeszközük. Ezeket aztán csupán egyenként adták vissza, a lovakat lesoványodva, vagy pedig vissza sem kerültek. A boltosoknál hitelre vásárlók nem egyenlítették ki utolsó havi számláikat. A határ lezárása jelentős piacoktól szakította el a termelőket, a gyárak leszerelése sokakat munkanélkülivé tett. Mindez súlyos anyagi gondokat okozott. Ehhez még társult, hogy a termékek és szolgáltatások ára jelentősen nőtt, és a korona, valamint a pengő beváltási aránya is kedvezőtlenül érintette a lakosokat. /49/ Megszűnt az ingyenes betegellátás, gondok voltak a betegsegélyek, nyugdíjak utalásával, mert nem volt mindenkinek rendezve az állampolgársága. Az éppen hogy berendezkedő katonai közigazgatás apparátusa súlyos anyagi, szociális és egyéb problémákkal találta szemben magát, melyek kezelésére nem volt megfelelően felkészülve.

Ebből adódóan számos hiba fordult elő, miként abból is, hogy olyan tisztviselők maradhattak hivatalukban, akik megbízhatósága kétséges volt, vagy olyanokat távolítottak el, akik hiába feleltek meg minden kritériumnak, nemzetiségük nem volt „megfelelő”. A Csallóköz mindezek ellenére szerencsés helyzetben volt az olyan területekhez képest, ahol magasabb volt a szlovákok aránya, és a visszacsatolás után a közigazgatás apparátusa teljesen felbomlott. A felmerülő gondok megoldását a polgári közigazgatástól várták.

2. Országgyűlési képviselet és a választások

A Csallóköz, mint ahogy az egész Felvidék országgyűlési képviseletéről az 1938: XXXIV. tc. rendelkezett, amely kimondta a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal egyesítését is. Az Egyesült Magyar Pártnak a csehszlovák nemzetgyűlésbe, szenátusba, tartománygyűlésbe megválasztott tagjai közül azok kerültek be a magyar képviselőházba, akiket a miniszterelnök javaslatára az országgyűlés mindkét háza meghívott. /50/ 1938-ban 17 képviselőt hívtak meg /51/, akik december 5-én ünnepélyes keretek és nagy éljenzés közepette bevonultak a parlamentbe, és a kormánypártot erősítették.

A választásokra azért nem kerülhetett sor, mert nem voltak választói névjegyzékek. Az 1935. április 27-ére összehívott országgyűlés 1939. május 4-ig ülésezett, abban az évben választások voltak, de a Felvidéken nem tartották meg. A képviseletről egy új törvény rendelkezett. A képviselők újra meghívással kerültek be az 1939. június 10-re összehívott országgyűlés képviselőházába. Ezúttal 26 képviselőt hívtak meg. A meghívás kritériuma annyiban változott, hogy most már a csehszlovák törvényhozásba megválasztott pótképviselőket is behívhattak. A törvény szerint 1940. június 30-ig meg kellett volna tartani a választásokat. A behívott képviselők mandátuma a választások napjáig szólt. /52/

A képviselők közül a Csallóközből származott Füssy Kálmán komáromi gazdálkodó és Király József csicsói esperesplébános. Füssy Kálmánt 1938-ban és 1939-ben is meghívták, Király József pedig az 1939-es meghívás után került a képviselőházba. /53/

A választások terve 1939-re kész volt. A terv szerint a 26 képviselő megfelelt a felvidéki arányoknak. Egyéni választási kerületeket hoztak létre. /54/ Komárom vármegyében három egyéni kerület lett volna, és Komárom Duna bal parti része önálló kerületet alkotott volna. 1939 októbere és 1940 decembere között elkészültek a választólisták is, a választásokat azonban mégsem tartották meg. Ezt azzal indokolta a kormány, hogy a háborús események felgyorsulhatnak, és zavarhatják a választások menetét, valamint a II. és VIII. hadtesteket /55/ mozgósították, és ebből kifolyólag sok választásra jogosult nem tartózkodik otthon. /56/ Amint megszűnnek ezek az akadályozó körülmények, a kormány rögtön kiírja a választások időpontját. A háború azonban elhúzódott, és Magyarország is aktív résztvevőjévé vált, választásokra soha nem került sor a visszakerült területeken.

A választások kilátásba helyezésével választójogi problémák merültek fel. A magyar törvények szerint a választhatósághoz hat év egy helyben lakás és állampolgárság kellett, az egyéb kötöttségeken kívül. A felvidékiek viszont a sokkal demokratikusabb választójoghoz szoktak, és úgy érezték, hogy jogaik megcsorbítása lenne, ha a magyarországi választójog szerint kellene szavazniuk. Nagyon sokan nem élhettek volna a lehetőséggel, mert nem volt rendezve az állampolgárságuk, s arra vártak, hogy visszahonosítsák őket. Ám akiket visszahonosítottak, azok is csak hat év múlva választhattak volna. Az anyaországiak pedig ellenezték, hogy más törvények szerint bonyolítsák le a szavazást, mert ez is erősítené a terület különállását, és hátráltatná az egységesítést.

Rendezni kellett a visszatért terület lakosságának állampolgárságát. Automatikusan azok váltak magyar állampolgárokká, akik 1928. november 2-ától megszakítás nélkül a Magyarországhoz visszacsatolt területen laktak. /57/ Annak, akinek akár pár hétig is máshol volt az állandó lakhelye, kérnie kellett a visszahonosítást (pl. a Felvidéki Magyar Hírlap munkatársainak, mert őket munkájuk Prágához kötötte). A közszolgálati alkalmazottak magyar állampolgárságát a belügyminiszter intézkedésének köszönhetően soron kívül elintézték. A Komáromi járásban kettő, a Dunaszerdahelyi járásban tizenegy, a Somorjai járásban pedig egy rendezetlen állampolgárságú közszolgálati alkalmazott volt. /58/ A többi Csallóközben élő rendezetlen állampolgárságúra vonatkozóan nem találtam adatot. Az állampolgárság megszerzése nagyon sok utánajárást igényelt, az ügyintézés hosszadalmas és bonyolult volt, az egyéb ügyekkel is túlterhelt hivatalok lassan dolgoztak. Az állampolgársági bizonyítvány kiállításához kérelmet kellett benyújtani. A kérelemhez csatolni kellett a születési bizonyítványt, amely azt is igazolta, hogy a kérelmező magyar, az apa házassági vagy születési bizonyítványát, igazolást, hogy 1917. június 26. és 1921. június 26. között, ha ekkor már élt, ugyanabban a közégben lakott. Ha 1921 után született, akkor igazolni kellett, hogy apja, házasságon kívüliek esetében az anyja 1921 előtt négy évig egyfolytában egy helyben lakott. Igazolni kellett továbbá, hogy 1928. november 2-tól 1939. március 1-jéig a visszacsatolt területen lakott a kérelmező. A kérvényt illetékbélyeggel ellátva és az igazolásokkal együtt a polgármesterhez, jegyzőhöz vagy a körjegyzőhöz kellett benyújtani. ők felülvizsgálták, hogy az adatok megfelelnek-e a valóságnak, és ha mindent rendben találtak, akkor felterjesztették a kérelmet a belügyminiszterhez, aki kiállította az állampolgársági bizonyítványt. Ha valamely feltétel hiányzott, akkor viszont elutasították, és visszahonosítást kellett kérni. A kérvények elbírálása hosszú időt vett igénybe, és egészen 1942-ig elhúzódott. /59/

A hontalanok ügyét igyekeztek előmozdítni az 1939-ben megkötött magyar–csehszlovák /60/ és az 1941-ben kötött magyar–szlovák /61/ állampolgársági egyezménnyel, amely a Magyarországon élő szlovákok és a Szlovákia területén élő magyarok helyzetét rendezte. Mivel a Csallóközben szinte csak magyarok laktak, ezért az egyezménynek itt nem volt túl nagy jelentősége. Az 1941-ben hozzácsatolt kiegészítésében viszont a magyarok magyar állampolgárságának visszaszerzésével is foglalkoztak. Enyhítettek a feltételeken. A magyarok akkor is visszaszerezhették az állampolgárságukat, ha nem laktak 1928. november 2-tól a Felvidéken, de 1939. január 1-jétől visszamenőleg itt volt állandó lakhelyük. Ez kiterjedt az állampolgárságát ez alapján visszaszerzett férfi feleségére és kiskorú gyerekeire is. /62/ Az egyezmény segítséget jelentett, de későn érkezett, mivel a rendezetlen állampolgárok nagyon sok juttatástól elestek, míg sikerült megszerezniük az állampolgárságot; nem kerülhettek állami alkalmazásba, nem kaptak nyugdíjat, segélyeket.

3. A polgári közigazgatás

3.1. A polgári közigazgatás szervezete

A polgári közigazgatás 1938. december 22-én lépett életbe. A visszacsatolt területek közigazgatásáról miniszterelnöki rendelet intézkedett. Megállapította a közigazgatási beosztást, előírta az önkormányzati testületi szervek megalakításának módját, megállapította a tisztviselői szervezetet és a tisztviselők alkalmazásának feltételeit. A rendelet célja az volt, hogy a területet minél hamarabb beillesszék az ország jogrendszerébe. A polgári közigazgatás életbelépésétől minden polgári ügy a polgári hatóságra tartozott. A katonai közigazgatás alkalmazottai még pár napig jelen voltak és segítették a folyamatban lévő ügyek, leltárak átadását, de a felelős intézkedés joga már a polgári hatóságé volt. /63/

A rendelet újra bevezette a vármegyerendszert. A vármegyék területén a járási beosztás megmaradt a csehszlovák törvények szerint, önkormányzattal együtt. Tavaszra a járások önkormányzatát feloszlatták. A három csallóközi járás Komárom vármegye részét alkotta. Megállapították a jegyzői és körjegyzői szervezetet is. A megyeszékhely Komárom lett, és megyei jogú városi rangot kapott, de egyelőre nem egyesítették a Duna jobb partján fekvő városrésszel. /64/

A tisztviselők névsorát a felvidéki tárca nélküli miniszter és munkatársai állapították meg, majd felterjesztették jóváhagyásra a belügyminiszterhez. A belügyminiszter jóváhagyása után kinevezte a főispánt, az alispánt, a főszolgabírókat, a szolgabírókat, a polgármestert, valamint a községi- és körjegyzőket. A városi segéd és kezelőszemélyzetet, városi szerződéses alkalmazottakat a polgármester, a nagy- és kisközségekben a többi elöljárót és alkalmazottat pedig a szolgabíró nevezte ki. A kinevezések ideiglenesen arra az időre szóltak, amíg meg nem alakulnak a törvényhatósági bizottságok és a képviselő-testületek. Minden kinevezett tisztviselő a kinevezését követő 15 napon belül köteles volt esküt tenni. Az eskü szövege így szólt: „Én … esküszöm, a mindenható és mindentudó Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország Kormányzójához hű leszek, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait, valamint az alkotmányos kormány rendeleteit megtartom, hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, hivatali titkot megőrzöm, hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen teljesítem, és … tisztemben híven eljárok. Isten engem úgy segéljen!” /65/ A főispán, Bartal Iván, az alispán, Reviczky István a belügyminiszter előtt tette le az esküt, a főszolgabírók, a somorjai dr. Bacsák Kálmán, a dunaszerdahelyi Dóka Sándor és a komáromi dr. Geöbel Károly Komárom város polgármestere, Fülöp Zsigmond előtt, a községi jegyzők pedig a főispán előtt. A megyei város tisztviselői a polgármesternek, a községi tisztviselők pedig a főszolgabírónak tették le az esküt. /66/

A visszacsatolt területen az utolsó csehszlovák választások maradtak érvényben. A vármegyei törvényhatósági testületet a lakosság arányának megfelelően kiegészítették a járási képviselő-testületek megválasztott tagjaiból. A tagokat a főispán hívta meg. A törvényhatósági választásokat a választói névjegyzékek összeállítása után kellett megtartani. A törvényhatósági kisgyűlést az érvényben lévő szabályok szerint kellett minél rövidebb időn belül megalakítani, ugyanígy a közigazgatási bizottságot, egyéb bizottságokat és albizottságokat is. A megye, Komárom város és a községek képviselő-testületei március elejére alakultak meg, és beiktatták az illetékes elöljárókat. /67/ A képviselők a volt képviselő-testületek választott tagjai közül kerültek ki, akiket a város esetében a polgármester, a községeknél pedig a főszolgabíró hívott meg. A katonai közigazgatás életbe lépése után azonnal feloszlattak minden pártot, kivéve az Egyesült Magyar Pártot, Hlinka Szlovák Néppártját, az Autonóm Földművesszövetséget és az Autonóm Nemzeti Pártot. /68/ Az utóbbi háromnak nem volt bázisa a Csallóközben, ezért a képviselő-testületeket az Egyesült Magyar Párt tagjai alkották. A törvényhatósági választásokat a választólisták elkészülte után kellett kiírni.

A tisztviselők kinevezésénél a fő szempont az volt, hogy felvidéki magyarokat nevezzenek ki. Közülük is előnyt élveztek azok, akik 1921. július 26-án magyar közszolgálati alkalmazottak voltak, de magyarságuk miatt elveszítették állásukat, és azt követően a Felvidéken laktak, valamint azok, akik 1938. november 2-án közalkalmazásban voltak, és a magyarok érdekeit képviselték az elmúlt húsz évben. /69/ Ha olyan jegyzőt neveztek ki, akinek nem volt jegyzői oklevele, akkor mellé ilyennel bíró segédjegyzőt helyeztek, aki szinte mindig az anyaországból érkezett (ezzel a szakszerűséget kívánták biztosítani). A vármegyében az alispán, a főjegyző, a hat aljegyző közül kettő, a tiszti főügyész, az árvaszéki elnök, a négy árvaszéki ülnök közül egy az anyaországból jött, hasonlóképpen a Dunaszerdahelyi járás főszolgabírója is. /70/ A jegyzőségekben és körjegyzőségekben a következőképpen alakult a helyzet: a Somorjai járásban egy nagyközség volt és hét körjegyzőség. Minden körjegyzőségben volt anyaországból származó jegyző vagy segédjegyző. A Dunaszerdahelyi járás két nagyközségének és tizenhárom körjegyzőségének mindegyikében volt anyaországi tisztviselő. A Komáromi járás négy nagyközségében és hét körjegyzőségében pedig tizenegy nem helybéli származású dolgozott. /71/

Az illetményezés a fennálló jogszabályok szerint alakult. A főispán fizetésére vonatkozóan maradt fenn adat. Havonta 680 pengő fizetést kapott, 184 pengő lakáspénzt, 320 pengő képviseleti átalányt, felesége után 12 pengő juttatást, két gyermeke után pedig egyenként 18 pengő gyermeknevelési pótlékot. Emellett 195 pengő útiátalányt is utaltak számára havonta. /72/ A közigazgatási alkalmazottak 50%-os vasúti menetkedvezményben részesültek, ha kiváltották az erre feljogosító arcképes igazolványt. /73/

3.2. Az igazolási eljárások

Az ideiglenesen átvett, csehszlovák alkalmazásban állt közhivatalnokokat, közalkalmazottakat igazolási eljárásnak vetették alá, s csak ezután véglegesítették őket állásaikban. Az igazolást igazgatási áganként megalakított igazolóbizottságok végezték. Létrejött a közigazgatási alkalmazottak, orvosok, vasutasok, tanítók, mérnökök, gyógyszerészek igazolóbizottsága. Tevékenységüknek az volt a célja, hogy csak a megbízhatóak kerülhessenek állami alkalmazásba. /74/ A bizottság minden esetben egy elnökből, négy tagból és négy póttagból állt. /75/ Az elnököt közigazgatási alkalmazottak esetében a tárca nélküli miniszter jóváhagyásával a belügyminiszter, más ágazatok esetében az illetékes miniszter nevezte ki, a tagokat pedig a főispán javaslatára a tárca nélküli miniszter. /76/ A belügyi igazolóbizottság elnöke Ney Géza magyar királyi főtanácsos volt. A rendes tagok: Kristóff Sándor, Kollányi Miklós, Nagy Nándor, Király József; a póttagok: Rázga Károly, Füssy Kálmán, dr. Szeiff Géza és dr. Uhrovics Vendel voltak. /77/

Az eljárás során a közigazgatási alkalmazott idézést kapott, amelyet az a községi elöljáróság kézbesített ki, amelyiknél alkalmazásban volt. Ezt követően aláírásával jelezte, hogy átvette az idézést, és ezt a községi elöljáró-testület továbbította az igazolóbizottságnak. Az adott időpontban a beidézett megjelent a bizottság előtt, ahol kikérdezték, hogy hol született, milyen nemzetiségű, milyen iskolai végzettsége van, hol volt katona, mikor lépett közszolgálatba, hol dolgozott még, tagja volt-e valamelyik pártnak. Ezt követően a bizottság a zárt ülésen döntött az igazolásról, majd döntését felterjesztette a főispánhoz. Ha ő is jóváhagyta a bizottság kedvező döntését, az alkalmazott megmaradhatott állásában, és személyi igazolványt kapott. Ha a bizottság kedvezőtlenül döntött, akkor elbocsátották, és munkanélküli lett vagy nyugdíjba ment. Az igazolást leggyakrabban akkor tagadták meg, ha valaki magyar volt, de kényszerítés nélkül szlováknak vallotta magát, belépett valamelyik cseh vagy szlovák pártba, gyerekeit szlovák iskolába járatta. Az igazolás alá vont személyek névsorát az adott községekben kifüggesztették. Ha valakinek tudomása volt olyan adatról, amely az igazolás alá vont alkalmazott, pl. írnok magatartását kifogásolta, eljuttathatta a bizottság elnökéhez. A csendőrség tanúk vallomásai alapján megvizsgálta, hogy igazak-e a vádak. A vallomások az igazolóbizottság elé kerültek, és ezek figyelembevételével döntött. /78/

Az igazolások számos problémát vetettek fel. Az igazolásról szóló határozat kihirdetése után nagy lett a bizonytalanság, az alkalmazottak rendszertelenül kapták fizetésüket, és teljesesen változó összegeket utaltak számukra. A minisztertanács, hogy véget vessen ennek, úgy döntött, hogy az ideiglenesen alkalmazottaknak nem fizetést, hanem csehszlovák jövedelmeik nettó összegének megfelelő előleget utalnak, amit 7: 1-es átszámítási alapon fizettek ki. /79/ Az amúgy sem kedvező anyagi helyzetüket ez tovább rontotta. Az igazolandóra vonatkozó lakossági bejelentések során sokszor csak a személyes bosszú vezérelt valakit. A bejelentés valódiságának megvizsgálása többször elhúzódott, mert a beidézett tanúk nem jelentek meg, és ilyenkor az ügyet elnapolták. /80/

A bizottságok sok esetben téves határozatot hoztak. Igazságtalanul bocsátottak el embereket pl. olyan indokkal, hogy beigazolódott a vád, hogy otthon szlovákul beszéltek. Nagyon sokan érdemtelenül átcsúsztak az igazolási eljáráson. Voltak olyanok is, akikről megfeledkeztek, be sem hívták őket, pedig képesítésüket még Magyarországon szerezték. /81/ A viszonyok rendezetlenségén kívül magyarázatot adhat erre az is, hogy az Egyesült Magyar Pártnak döntő befolyása volt az igazoltatásban. A bizottságok tagjai legtöbb esetben párttagok voltak, és Jaross Andortól biztatást kaptak, hogy hozhatnak nagyszámú elmarasztaló ítéletet, a nem igazoltak nyugdíját olyan alacsonyan állapítják majd meg, hogy tömeges elbocsátás esetén sem okoz nagy gondot a kifizetés az államnak. /82/ A párt célja az volt, hogy saját híveit helyezze a megüresedett állásokba, azokra a helyekre, amelyeket még nem a párt tagjai töltöttek be. Számítása azonban nem jött be, mert anyaországbeliek kerültek a felszabadult tisztségekbe, akiket anyásoknak csúfoltak. /83/ A lakosság kifogást emelt az ellen, hogy a hivatalokban idegenek ülnek, akik lenézik az ittenieket. /84/ Az igazolást azonban nem lehetett megismételni.

Az anyaországbeliek száma az Imrédyt 1939. február 16-án felváltó /85/ Teleki Pál miniszterelnöki székbe kerülése után nőtt meg. ő túlzottnak tartotta az igazolási eljárások során történt visszaéléseket, de a felülvizsgálatra nem adott lehetőséget. Az igazolások során szerzett rossz tapasztalatok és az anyaországgal szembeforduló felvidéki közhangulat miatt Erdély visszatérése után a tisztviselőket és alkalmazottakat nem vetették nemzethűségi igazoló eljárás alá.

Az anyaországból jöttek anyagi helyzete nem volt könnyű. Komáromban lakáshiány volt /86/, magasak voltak a lakbérek, mert a kormány a háztulajdonosok védelme érdekében eltörölte a lakbéremelést korlátozó csehszlovák rendelkezéseket. /87/

3.3. A Csallóköz beilleszkedése a vármegyerendszerbe

A hivatalok 1938. december 22-én megkezdték működésüket az életbe lépett jogszabályok szerint. Intézkedni kellett a katonai közigazgatás bevezetése előtt felállított Magyar Nemzeti Tanácsok feloszlatásáról, mert már megszűnt a létjogosultságuk, mint ahogy a polgári fegyveres alakulatoknak is, mert kiépült a rendőrség és a csendőrség szervezete. /88/ Azokat a jegyzőket, segédjegyzőket, akik nem az anyaországból érkeztek, továbbképzésre küldték Szombathelyre, ahol két hétig tartó jegyzői tanfolyamon vettek részt. Itt megismerkedtek a magyar jogszabályokkal, ügyviteli renddel. A részvétel kötelező volt. Az útiköltséget, az ellátási díjat, a szállást és a kosztot a belügyminisztérium fizette. /89/

Komárom azzal, hogy megyei városi rangot kapott, nem készült fel a feladatai ellátására. Az elmúlt húsz évben nem fejlődött. Komárom Magyarországon fekvő területe viszont az elvesztett városrész jogutódjaként fejlődésnek indult. A jobb parti rész tehát jobban el tudta volna látni a megyeközpont feladatait. A hagyományok miatt azonban Ókomáromra esett a választás, ez lett a vármegyei, járási és városi igazgatás központja, de a hiányosságok gyorsan a felszínre kerültek. Probléma adódott a hivatalok elhelyezése körül. Nem volt elegendő épület, a város különböző pontjain voltak az egy épületbe kívánkozó irodák, a polgármesteri hivatal például 12 különböző helyen nyert elhelyezést. Nem volt elegendő lakás sem az újonnan érkezett tisztviselőknek. Tervbe a vették megyeháza kibővítését, és a pénzt a következő évi költségvetésből előlegezték meg, kibővítetve főispáni, alispáni lakással, irodahelyiségekkel, levéltárral és garázzsal. /90/ A problémák azonban ezzel sem oldódtak meg. A javulást a két városrész egyesítésétől várták. Az egyesítés előkészítésére a bal parti rész képviselő-testületi közgyűlése 6 tagú bizottságot jelölt ki, melynek élén a polgármester állt. 1939. július 15-én megszűnt a különállás, és a város törvényhatósági jogot kapott, újraválasztották a most már közös képviselő-testületet. Fülöp Zsigmond lemondott, és Alapy Gáspár /91/ lett a polgármester, beiktatására augusztus 1-jén került sor. Az egyesítés nem hozta meg a várt eredményt. Az ókomáromi városrész anyagi viszonyai siralmasak voltak. 1939. augusztus 31-én a csehszlovákiai időkben felvett, vissza nem fizetett adósságok összege 2 200 000 pengő volt, illetve rengeteg kifizetetlen számla halmozódott fel. A belügyminiszter 1940 februárjában pénzügyi ellenőrzés alá helyezte a várost, melynek eredményeként a tartozás egy részét sikerült rendezni, de még 1944-ben is volt a külföld felé tartozásuk. /92/ A város 116 közigazgatási alkalmazottja a 30 842 lakoshoz viszonyítva sok volt. /93/ A lakásproblémák továbbra is fennmaradtak, nem oszlott meg a teher az egységesítés után sem, hanem inkább az anyaországi rész is visszaesett a fejlődésben. A járási központokban a szolgabírói hivatal szűknek bizonyult. Nehezítette a helyzetet, hogy a berendezést pótolni kellett, mert sok helyen hiányoztak az alapvető bútorok, az irattárak üresek voltak, mert a csehek a kivonuláskor mindent elvittek.

A vármegyei közgyűlés, kisgyűlés, közigazgatási és egyéb bizottság havonta ülésezett. A jegyzők és körjegyzők hetente jegyzői értekezleten találkoztak. Már a kezdet kezdetén voltak nehézségek. Akadozott a közlekedés és az ellátás, szokatlan volt a hivatalok lassúsága. A lapok hasábjain megjelentek az elégedetlenség hangjai: „Más impérium, más szokások; rendet szeretnénk.” /94/ Mindezt a kezdeti nehézségek számlájára lehetett írni. Mindenki bízott abban, hogy hamarosan jobbra fordulnak a dolgok, és az élet a normális mederben folyik tovább. A kismértékű javulást követően azonban nem az elvárásoknak megfelelően alakultak a dolgok.

A hivatalok nagyon túlterheltek voltak. Az emberek megrohanták ügyes-bajos dolgaikkal, megindult a fellebbezések lavinája, megsokasodtak az állampolgársági és álláskérelmek, az útlevélügyek intézése, megnőtt a munkanélküliség, a közellátás problémája, s a közbiztonság és a közegészségügy felügyelete is a hatáskörébe tartozott. A háború kitörése után – bár még Magyarország nem állt hadban – pedig még több feladat hárult rá. Népmozgalmi nyilvántartásokat kellett készíteni, melyek a 18–60 év közötti férfiak adatait tartalmazták abból a célból, hogy mozgósítás esetén elérhetőek legyenek. A vármegye 102 tagú tisztikara nem győzte az ügyek intézését, a községi jegyzők nehezen boldogultak a munkával. Az ügyvitel pedig az eddig megszokotthoz képest nagyon bonyolulttá vált. Sok formai dolognak kellett eleget tenni. Helyi szinten alig lehetett dönteni. Ez nagyon lelassította az ügyintézést. Ehhez hozzájárult a sok hiányosság. A tisztviselők közül sokan nem ismerték a feladatkörükbe tartozó jogszabályokat, a rájuk bízott elintézésre váró ügyeket ilyen esetben átutalták máshová, ahol jobb esetben elintézték vagy visszaküldték, hogy nem az ő hatáskörükbe tartozik. A határozatok végső megfogalmazása kezdetleges volt, a jegyzőkönyveket nem vezették rendesen, két-három hétig tartott, míg letisztáztak valamit. Az irattárba rendezetlenül kerültek be az anyagok, szinte áttekinthetetlen volt az egész. A postán jött pénzeknek nem készítettek külön nyilvántartást, hiányosan vezették a pénztári főnaplót, eltérések voltak az alnaplóval, nem készültek napi zárlatok. Az ajánlott leveleknek nem volt feladókönyvük. A járásokban és községekben hasonló rendszertelenség volt. Az alispán nem ellenőrizte, hogy a főszolgabírók eleget tesznek-e annak a kötelezettségüknek, hogy havonta tíz napot eltöltenek járásuk falvait járva. A főszolgabírók pedig nem ellenőrizték a szolgabírókat, beosztott szolgákat, hogy helyesen végzik-e feladataikat, és csupán felületesen történt meg a községek ügyvitelének vizsgálata is. /95/ Csak a Somorjai járásból érkezett olyan jelentés, hogy a főszolgabírói hivatal elhelyezése jó, a létszáma teljes, az ügyintézés megfelelő, csupán kisebb hiányok voltak, de ezeket nem részletezte. /96/ Az alispánnak rendelettel kellett intézkednie a községi hivatalok rendben tartásáról, mert a járásokban tett körútja során a községi hivatalokat nagyon piszkosnak, udvaraikat elhanyagoltnak tartotta, és hatalmas rendetlenséget tapasztalt az ügyiratok között. /97/

A kezdeti türelmet és várakozást felváltotta a lakosság részéről a nyugtalanság. Egy-egy ügy elintézése nagyon sok időt és energiát vett igénybe az előző időszakkal összehasonlítva. Értetlenül álltak a hatóságok merevsége előtt, mert azok nem voltak hajlandóak az önálló cselekvésre, hiába az lett volna a célszerűbb. Míg a csehszlovák hatóságok pár nap alatt elintézték az ügyek nagy részét, addig most a legtöbb esetben a minisztériumhoz kellett felterjeszteni. /98/ Többször előfordult, hogy annak reményében, hogy gyorsabban sikerül valamit elintézni, egyenesen a tárca nélküli miniszterhez vagy az illetékes miniszterhez küldték el a kérelmeket, leveleket. Ebben az esetben éppen az ellenkező eredményt érték el, még hosszabbra nyúlt a várakozási idő, mert a papírokat visszaküldték, és a megfelelő szintű hivatalhoz kellett újra benyújtani. /99/ Túlságosan magas volt a kezelési költség, minden kérelemhez illetékbélyeget kellett mellékelni, ami jelentős anyagi teher volt. /100/ Meghökkentő volt, amikor szembesültek a hivatalokban a tisztviselők modorával. Főleg az anyaországi jegyzők, aljegyzők, írnokok ellen volt az a panasz, hogy mindenhatóskodnak, lenézik az ittenieket, lekezelően bánnak velük, mintha alacsonyabb rendűek lennének. Szokatlan volt a címek és rangok használata. /101/ Az alázatos tiszteletadás követelése ellenkezést és felháborodást szült. /102/ Bizalmatlanul tekintettek a számukra bonyolult megyerendszerre, a számos bizottsággal és gyűléssel együtt. Sokszor nem értették, hogy miért kell titkosan szavazni az ilyen szempontból jelentéktelen ügyekben. /103/ Önállóan dönteni képes, gyorsan intézkedő hivatalnokokat szerettek volna, akik megértően és segítőkészen viselkednek az emberekkel.

A helyzet javításához pénzre és a közigazgatás reformjára a lett volna szükség. Támogatást sem az államkasszából, sem pedig saját erejéből nem tudott a megye szerezni. A községi pótadók már így is magasak voltak, és a csehszlovák időkből is jelentős adósságot örökölt, amit törleszteni kellett. Ezért csupán egy-egy létszámfeletti írnoki állást szerveztek a járási székhelyeken /104/, és meghosszabbították a hivatalok nyitva tartását egy órával. Körözvények érkeztek a megyébe, amelyet a főszolgabíróknak továbbítottak, ők pedig a jegyzőknek. Ezekben utasították a hivatalokat, hogy takarékoskodjanak a nyomtatványokkal, írólapokkal. Véget kellett vetni a pazarlásnak, spórolni kellett a villanyárammal, és csupán hivatalos ügyekben lehetett telefonálni. /105/ Felülvizsgálták a községi beosztást. A vármegye kisgyűlése rendkívüli ülésén takarékosságra és a közigazgatás ésszerűsítésére hivatkozva elfogadta a törpe- és az összeépült településeknek az összevonását. /106/ A javaslatot felterjesztették a belügyminiszterhez. Végül csak néhány község helyzetében történt változás: Nagykeszi az ekeli körjegyzőséghez került, Tany nagyközség lett, a vajkai körjegyzőség székhelye Nagyszarva lett. Csallóköznádasdi körjegyzőséget két külön körjegyzőségre osztották, tehát az összevonás helyett növekedett a jegyzőségek száma.

A kormány is látta, hogy nem az elképzeléseknek megfelelően alakulnak a dolgok, rendeletekkel egyik napról a másikra nem lehet jogi, gazdasági és lelki egyesítést végrehajtani. Teleki Pál 1939 szilveszterét Csicsón töltötte gr. Kálnoky Sándor vendégeként. Találkozott Király Józseffel, és fogadta a község képviselőit, de csak arra tudta biztatni őket, hogy tartsanak ki. /107/ A belügyminiszter reformot ígért a közigazgatás minden szintjén; kevesebb papírmunkát, egyszerűbb ügyintézést, a tisztviselők továbbképzését. /108/ Konkrét lépésekre azonban nem került sor.

Bár nem kapcsolódik szorosan a témához, de mindenképp meg szeretném említeni, hogy nem csak a közigazgatás működése okozott csalódást és keserűséget. Nehezítette a mindennapi életet, hogy mindennek nagyon felment az ára, a gabona- és paprikatermesztést pedig visszaszorították, hogy védjék az alföldi termelőket. Nagyon kevés volt a munkalehetőség, Pozsony elvesztésével a piacától fosztották meg a Csallóközt. Nemcsak az iparban és mezőgazdaságban dolgozók kerültek utcára, hanem az értelmiségiek is. /109/ Munkanélküli segélyt pedig nem kaptak, mert ilyen nem létezett Magyarországon. A kormány ínségmunkával igyekezett enyhíteni a munkanélküliek sorsán. Ez azonban csak ideig-óráig jelentett segítséget, mert rövid időre szólt.

3.4. A felvidéki magyar szellem

A közhangulatot tovább rontotta, hogy a képviselőházban durva támadásokat intéztek a felvidéki képviselők ellen, melyekről a sajtón keresztül lehetett értesülni. A Felvidéki Magyar Hírlap rendszeresen címlapon közölte a sértéseket. A Felvidék viszszatérésekor a magyar közvélemény egy részének hatalmas elvárásai voltak az ottani magyarok körében kialakult szellemmel szemben. A felvidéki magyar szellemet a húsz év során megszerzett jogokhoz, a szociális ellátáshoz, a választójoghoz való ragaszkodás és az ennek kapcsán kialakult gondolkodásmód, a nemzet egységének és érdekeinek mindenek elé helyezése jelentette. Azt várták, hogy a felvidékiek visszatérésével az általuk hozott új gondolkodás majd gyökeret ver a magyar életben is. Meglepetésként érte a közvéleményt az első támadás, amelyre akkor került sor, amikor Jaross Andor bekerült a kormányba. Az ellenzék a felvidékiek által képviselt magyar szellemet a bene¹i szellemiséggel azonosította, és ezt vágta Jaross fejéhez. /110/ 1939 tavaszán, amikor a választójog és a szociális kérdések kerültek napirendre, egymást érték az ellenséges felszólalások a kormánypárt elleni támadások részeként is. A felvidékiek amellett voltak, hogy az általános és titkos választójogot terjesszék ki az anyaországra is, és ne fordítva, mert ez lenne ésszerű, ha Magyarország valóban a reformok útjára akar lépni. Ragaszkodtak a szociális téren sokkal kedvezőbb törvényekhez is. Az ellenzéki és a kormánypártból kilépő képviselők ezért szeparatizmussal vádolták őket mondván, hogy nem akarnak alkalmazkodni az anyaország rendjéhez. A másik oldalon ez sértődést eredményezett. Nem értették, hogy a teljesen ésszerű reformokat, amelyek a magyarság érdekeit szolgálják, miért ellenzik, miért fontosabbak a pártérdekek. Felszólalásaikban amellett érveltek, Király Józsefhez hasonlóan, hogy egységre van szükség a haladáshoz, fejlődéshez. /111/ A kormánynak azonban az anyagi feltételek híján nem állt módjában szociális téren az anyaországot a visszakerült terület szintjére emelni. Azt viszont, hogy az anyaországi szintre szállítsák le a Felvidék viszonyait, nem merte vállalni a kormány. Az ellenségeskedés szinte rendszeressé vált, és az Imrédyt 1939. február 16-án felváltó Teleki Pál, hogy leszerelje a támadókat, igyekezett megoldást találni.

Csökkentette az Egyesült Magyar Párt befolyását, mert azt is a különállás egyik jelképének tartották, hogy a Felvidéknek külön pártja volt, amely minden felvidéki kérdésbe beleszólhatott, mert a magyarság érdekeit húsz éven keresztül képviselő, egyetlen pártnak tartották. Imrédy és Jaross kapcsolata nagyon jó volt, Jaross teljesen azonosult a volt kormányfő nézeteivel. /112/ Teleki 1939 márciusában megszüntette a felvidéki tárca nélküli miniszteri posztot, és Jarosst a kormányzó titkos tanácsosi ranggal tüntette ki. Megszűnt a miniszter tisztikara is, az alkalmazottak más minisztériumoknál és közintézményeknél helyezkedtek el. /113/ A Felvidék ügyeit ezután az egyes miniszteri tárcák szakszerű irányítása alá rendelte. A miniszterelnök azzal indokolta ezeket a lépéseket, hogy segítik a visszatért területek tökéletes bekapcsolását az állami adminisztrációba, és ezzel mindenféle különállás hamarosan megszűnik. /114/ Az Egyesült Magyar Párt befolyását igyekezett csökkenteni azzal is, hogy leváltott néhány főispánt. 1939. május 27-én a kormányzó Bartal Ivánt felmentette a belügyminiszter előterjesztésére. A lapok önkéntes lemondásáról tájékoztatattak. /115/ A főispáni teendőket az alispán, Reviczky István látta el az új főispán, Nagy Nándor kinevezéséig. Nagy Nándort a vármegye törvényhatósági bizottsága július 25-én iktatta be, az Országgyűlés előtt pedig augusztus 1-jén volt az ünnepélyes beiktatás. /116/

A szociális törvények esetében kompromisszumos megoldás született. A nyugdíjak esetében a 150 pengős összeget közelítették a magyarországi 60 pengőshöz, és 120 pengőben állapították meg. /117/ Az Egyesült Magyar Párt 1940 februárjában beolvadt a Magyar Élet Pártjába /118/, melyet szintén Teleki eszközölt ki, eltüntetve ezzel a különállást jelképező pártot. 1940. március 15-én megtartotta alakuló közgyűlését a Magyar Élet Pártja Dunaszerdahelyen, és ahol tagok jelentkeztek, mindenütt megalakultak az alapszervezetek. Az Egyesült Magyar Párt kimondta, hogy feloszlik és beolvad a Magyar Élet Pártjába. /119/ Így formálisan megtörtént az egységesítés, de a valóságban továbbra is számos probléma megmaradt.

3.5. A telepesek és falvaik sorsa

A csehszlovák földreform során ideköltözött telepesek problémát okoztak az alig berendezkedett polgári szerveknek. A gondok a katonai közigazgatás ideje alatt kezdődtek. A vezérkari főnök utasította a katonai parancsnokokat, hogy az elfoglalt területekről haladéktalanul utasítsák ki a telepeseket, leszármazottaikat és minden rokonukat. Mivel nem a megfelelő ütemben haladt a távozásuk, arra hivatkozva, hogy barátságtalanul fogadták a bevonuló katonákat, november 11-én megismételte az utasítást. /120/ Ennek köszönhetően a csehek és a morvák nagy része elment, de voltak, akik még a bevonulás előtt távoztak. December elején a Vezérkari Főnökség beszüntette a kiutasítást, mert Szlovákiából egyre nagyobb számban érkeztek magyarok, akiket különböző indokkal kitoloncoltak. Valószínűnek tartották, hogy a telepesekkel való bánásmódra ez volt a válasz. /121/ Ezután csak a járási katonai parancsnok engedélyével mehettek el, az engedélyt pedig abban az esetben kapták meg, ha nem volt semmiféle adósságuk. /122/ Továbbra is előfordult, hogy arra kényszerítették a telepeseket, hogy távozzanak, és írják alá a nyilatkozatot, hogy önként mennek el. /123/ Az itt maradt ingatlanaik, állataik és felszerelésük őrzését a magyar hatóságoknak kellett volna biztosítani, míg vissza nem jönnek érte. A járásokban legtöbb helyen nem tudták megoldani a felügyeletet. A falvak lakossága kihasználta ezt, és ellenszolgáltatás nélkül széthordta a telepesek vagyontárgyait. /124/ Az elhagyott földek művelés nélkül maradtak. Bár november volt, az őszi munkálatok befejeződtek, gondoskodni kellett arról, hogy a földeket tavasszal is megműveljék.

Az őrizetlenül maradt birtokokról a járási gazdasági felügyelő gondoskodott. Az elhagyott birtokot zár alá helyezték, majd kiadták egy évre haszonbérbe. Ha a járási katonai parancsnok utasította a bérlőt, akkor el kellet hagynia a birtokot még a bérleti szerződés lejárta előtt, és nem kapott kártérítést sem. /125/ Amelyik birtokot nem adták ki, azt gondnokság alá helyezték. A gondnokok a környező falvakból származó szakképzett gazdák voltak, és nekik kellett biztosítani a termelés zavartalanul folyamatát. Mindezek ellenére számos ház maradt őrizetlenül. /126/

A polgári közigazgatás életbe lépése után megindult a csehszlovák földreform felülvizsgálata. A miniszterelnök rendelettel hatálytalanította az 1919-es földreformot, hogy kárpótolhassák az őslakosokat. A hatálytalanítás nem volt érvényes abban az esetben, ha földet az egyház vagy a visszacsatolt területen fekvő, nem telepesek által alapított község szerezte. A telepesektől elvett földek az államra szálltak viszsza, a tulajdonosokat kárpótolták, visszakapták a föld árának letörlesztett részét. A földreform revíziójának előkészítésére és végrehajtására kormánybiztost nevezett ki a kormány. /127/ A haszonbérbe kiadott és gondnoki kezelés alá helyezett földek a magyar királyi vármegyei gazdasági felügyelő ellenőrzése alá kerültek. A vármegyei gazdasági felügyelő járásonként – a vármegyei közigazgatási bizottság gazdasági albizottságával együtt – kinevezett egy-egy gazdasági ellenőrt, akinek az volt a feladata, hogy gondoskodjon a tulajdonos nélkül maradt gazdaságok működtetéséről, és ellenőrizze, hogy rendesen fizetik-e a haszonbért a kiadott földek után. /128/ A haszonbérek és a gondnokság alá helyezett ingatlanok jövedelmének beszedéséről a föld, ill. a birtok fekvése szerint illetékes községi elöljáróság gondoskodott.

Megkezdődött a volt telepes birtokok szétosztásának előkészítése. A földművelésügyi minisztérium nem rendelkezett megfelelő kataszteri térképekkel és adatokkal az 1919 után kiosztott földekről. Bejelentések alapján készítették el a felméréseket. Aki a földreform során ingatlant kapott, a föld elhelyezkedése szerint illetékes községi elöljáróságnál kellett bejelentenie. A gondnoki kezelés alatt álló ingatlanok esetében a bejelentést a járási gazdasági felügyelő tette meg. A községi elöljárók ellenőrizték, hogy a bejelentőíveket helyesen töltötték-e ki és pótolták-e a telekkönyvi kivonatot, ha hiányzott. A bejelentőíveket két példányban felterjesztették a főszolgabírói hivatalba. A járási gazdasági felügyelő és az Egyesült Magyar Párt járási vagy városi tagozatából kijelölt személy felülvizsgálta a bejelentéseket, és javaslatot tettek a kormánybiztosnak az ingatlanszerzés megerősítésére, ill. hatálytalanítására. A következő szempontok alapján döntöttek: milyen volt a viszonya a magyarokkal 1918–1938 között, 1918 előtt milyen volt az állampolgársága és a nemzetisége, kívánatos-e nemzeti szempontból, hogy ingatlanszerzését hatálytalanítsák. Ezután járásonként összesítés készült, melyet a kormánybiztos elé terjesztettek. /129/ A cseh és morva telepesek ingatlanszerzéseit hatálytalanították, a szlovákokét felfüggesztették, mert 1939. szeptember 15-én megalakult az a magyar–szlovák bizottság, amely azt pontosította, hogy miként kárpótolják a szlovák telepeseket. A felfüggesztés ellenére mind a Dunaszerdahelyi, mind a Somorjai és Komáromi járásban voltak további ingatlanhatálytalanítások. /130/

Akiknek érvénytelenítették a földszerzését, azoknak 1939. október 31-ig el kellett hagyniuk az országot, majd ezt az időpontot 1940. március 15-éig meghosszabbították. /131/ A feltüntetett időpontig a telepeseket és családjukat ingóságaikkal együtt vámmentesen kiszállították Szlovákiába, és ott megkapták a szlovák állampolgárságot, ha nem volt adósságuk. Ezt a Magyar Nemzeti Bank által kiállított tanúsítvánnyal igazolták. Aranyat, ezüstöt, platinát nem lehetett kivinni. A rakodóhely a telephelyhez legközelebb eső vasútállomáson volt /132/, az ingóságok vámkezelése a lakhelyhez legközelebb eső vámhivatalnál, jelen esetben Úszornál történt. /133/ Akik már távoztak, de még maradt itt holmijuk, azok annyi időre visszajöhettek, hogy elvigyék ingóságaikat, és megkapják a vagyonuk kezeléséből, dolgaik eladásából származó haszon elszámolását. A vármegyei gazdasági albizottság végezte az elszámolást, s kiderült, hogy sokszor olyan ingóságokat is eladtak, amit nem lehetett volna. /134/ Az ingóságok elszállítását egy szlovák bizottság szervezte meg. A telepeseket telephely szerint névjegyzékbe vették, csoportokra osztották, és fényképes igazolványt állítottak ki számukra. A csoportokat a bizottság egy-egy tagja kísérte a volt lakóhelyükre. Megérkezéskor a községi elöljáróságnál kellett jelentkezniük, legfeljebb öt napig maradhattak, és végig megfigyelés alatt tartották őket a hatóságok. Bejelentették járműigényüket, mert a rakodóállomásra mindenki maga biztosította a fuvarozást, amiért a helyi szállítási díjat kellett kifizetni. /135/ Visszafelé ugyanazon az útvonalon távoztak, amelyen jöttek, azokkal együtt, akik most szándékoztak először elhagyni az országot. Ha nem vették igénybe a csoportos kiszállítást, akkor már csak saját költségen tehették ezt meg.

Azokat a falvakat, amelyeknek kevés lakosa maradt, és nem voltak meg a községi lét feltételei, összevonták a közelben lévő településsel. Amelyeknek nem volt magyar nevük, azokat átkeresztelték. Így Hviezdoslavov a Vörösmajor, Hod¾ovo a Zsemlékes, Okánikovo a Szántóér, ©túrova pedig a Margitpuszta nevet kapta. /136/ A jegyzői és körjegyzői jelentések, melyek szerint jegyzőségük, ill. körjegyzőségük területén nincsenek szlovák nemzetiségűek, azt mutatják, hogy a telepesek közül szinte mindenki elment.

4. Összegzés

A Csallóköz és az egész Felvidék visszacsatolását hatalmas örömmel üdvözölték mind az anyaországi, mind a visszatért magyarok. A bevonulás a húszéves megszállás alóli felszabadulást jelentette, a magyar katonákat felszabadítókként üdvözölték, és ők is igyekeztek megfelelni ennek az elvárásnak. A katonai bevonulást követően bevezették a katonai közigazgatást, amely a polgári jogrendszer számára kellett, hogy előkészítse a talajt. Mindkét oldalról hatalmas volt a várakozás. A csallóköziek abban bíztak, hogy nem érheti őket több sérelem nemzeti hovatartozásuk miatt. Ez a reményük valósággá is vált. A revízióval elhárultak az akadályok a nemzeti jogok és kulturális igények elől. Ezenfelül pedig nem kételkedtek a már meglevő politikai jogaik továbbélésében, valamint abban sem, hogy az eddig szlovákokkal és csehekkel betöltött állásokat megszerezhetik. Azt remélték, hogy az általuk hozott, felvidékinek nevezett szellem segítségével Magyarország politikai és szociális viszonyai megreformálásra kerülnek. Az anyaországiak arra számítottak, hogy az egységesítés gyorsabban és simábban megy majd végbe.

Mindkét félnek csalódnia kellett. A visszakerültek politikai és szociális helyzete romlott. A választásra jogosultak száma csökkent, sokaknak újra kellett kérni az állampolgárságot, a hivatalok elnyeréséhez igazolási eljáráson kellett átesni, amely sok esetben téves eredménnyel zárult. Sok állást, főleg a jegyzői, aljegyzői hivatalokat az anyaországból érkezett tisztviselőkkel töltötték be. A hivatalokban az ügyintézés nehézkes és hosszadalmas volt, rossz volt a munkamorál, ráadásul a hivatalnokok viselkedése is ellenérzéseket szült. A közigazgatást embertelennek találták. Mindehhez még hozzájárult, hogy különállónak bélyegezték őket, mert ragaszkodtak a megszerzett jogaikhoz. A „felvidéki szellemtől” várt reformok nem váltak valóra. Az anyaországiak számára sem az elképzelések szerint alakult a helyzet. A kormányzat rájött, hogy a törvények és rendeletek életbeléptetése nem elegendő ahhoz, hogy a visszatért területet bekapcsolják az ország vérkeringésébe. Csupán ezzel nem lehetett áthidalni a gondolkodásbeli és fejlődésbeli különbségeket. A visszacsatolt részt nem lehetett teljesen a trianoni Magyarország szintjére süllyeszteni. Ahhoz pedig, hogy az anyaországot emeljék a visszatért terület szintjére, sem pénz, sem idő nem volt. A figyelem hamarosan a további visszaszerzett területek felé fordult, majd az ország 1941-től belesodródott a második világháborúba. Békés körülmények között valószínűleg lassan és fokozatosan megvalósult volna a minden téren való egybeolvadás.

A közigazgatás és az ezzel néhány, szorosan összefüggő esemény vizsgálata arra enged következtetni, hogy a visszacsatolást fogadó nagy öröm csalódásba fordult át. A telepesek elköltözésével etnikailag újra egységessé vált a régió, nemzeti jogaikat leszámítva azonban a Csallóköz népe rosszabb körülmények közé került. Teljes képet és végső értékelést viszont csak egy minden területre kiterjedő kutatás során lehet majd nyerni.

Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) Bruck an der Leitha (II. rész)

III. A brucki tárgyalás (1921. március 14–15.)

Az elsõ kétoldalú tárgyalás Csehszlovákia és Magyarország között 1921. március 14-én és 15-én zajlott le a háború elõtti osztrák–magyar határon fekvõ dél-ausztriai Bruck an der Leithában. A vendéglátói szerepet ehhez a történelmi jelentõségû találkozóhoz gróf Ottokar Harrach vállalta, aki erre a célra nemcsak a brucki kastélyát bocsátotta a felek rendelkezésére, hanem a delegációk teljes ausztriai ellátásáról is gondoskodott. /171/

A csehszlovák delegáció vezetõje, Edvard Bene¹ külügyminiszter Pozsonyon keresztül érkezett Bruckba szlovákiai látogatásának keretében, ahová neje és a követségi tanácsos, Jan Masaryk társaságában már az elõzõ napon megérkezett. /172/ A csehszlovák külügyminiszter egynaposra tervezett szlovákiai tartózkodásának programja keretén belül a Szlovákia közigazgatásával megbízott miniszter, Martin Mièura kíséretében meglátogatta Brezovát, illetve Bradlót, ahol megkoszorúzta ©tefánik sírját. Bradlóból Bene¹ Pöstyénbe utazott, ahonnan este visszatért Pozsonyba. /173/ Március 14-én a delegáció további tagjai is megérkeztek Pozsonyba, köztük dr. Hotowetz gazdasági miniszter, dr. Krèmáø egyetemi professzor, Dvoøáèek mérnök követségi tanácsos és néhány szakértõ a vasúti és pénzügyi minisztériumból, akik megérkezésük után Bene¹sel és Jan Masarykkal együtt továbbutaztak Ausztriába, hogy találkozzanak a magyar miniszterelnökkel, Teleki gróffal és Gratz külügyminiszterrel. /175/ A magyar delegáció tagjai már egy nappal korábban megérkeztek Ausztriába.

A kétoldalú tárgyalások elsõ körét március 14-én délután háromtól este hétig tartó megbeszéléssel kezdték. A résztvevõk között csehszlovák részrõl ott volt a külügyminiszter, Edvard Bene¹, aki abban az idõben a miniszterelnöki posztot is betöltötte, valamint a gazdasági miniszter, Rudolf Hotowetz. Magyar részrõl jelen volt a miniszterelnök, gróf Teleki Pál és a külügyminiszter, Gratz Gusztáv. /176/ Ami a további közvetlen résztvevõket illeti, nem lehet pontosan megállapítani, ki vett még részt a találkozón. Valószínû, hogy a találkozó közvetlen résztvevõje volt a követségi tanácsos, Jan Masaryk, illetve a találkozó kezdeményezõje, Szapáry gróf is, aki a háromfordulós találkozó elsõ ülését megnyitotta. Nehéz, illetve bizonytalan a két küldöttség pontos összetételének a megállapítása is, fõleg a csehszlovák delegáció esetében.

A csehszlovák delegáció tagjai névsorának meghatározásában segítségünkre lehet a csehszlovák külügyminisztérium körtávirata /177/, a magyar fél által a brucki tárgyalásokról /178/ vezetett jegyzõkönyv /179/, illetve a napi sajtó. A csehszlovák külügyminisztérium körlevele nyolctagú delegációt említ mind a két oldalon, miközben a magyar küldöttségbõl Teleki, Gratz és Szapáry, a csehszlovákból pedig Bene¹, Hotowetz és Jan Masaryk nevét sorolja fel. /180/ A távirat ugyan megadja a résztvevõk számát, konkrét neveket azonban csak a delegáció fõbb személyiségei, illetve annak politikai résztvevõi esetében említ. A Èeské slovo címû napilap korábban említett idézete alapján kiegészíthetjük a névsort két további névvel: Krèmáø és Dvoøáèek. A fent említett magyar forrás figyelembevételével elmondhatjuk: a három fõ politikai személyiségen kívül a csehszlovák delegáció tagja volt még a már említett követségi tanácsos, Dvoøáèek, továbbá Krèmáø és Zachystal. Ha a csehszlovák delegáció tényleg nyolc tagot számlált, két személy kiléte még megállapításra vár. A prágai delegáció személyi összetételét illetõen meg kell jegyeznünk, hogy a tárgyaláson nem vett részt a volt miniszterelnök, Tusar annak ellenére, hogy részvételét a magyar fél kérte, és azt a csehszlovák fél elõzetesen meg is erõsített. /181/

Ezzel szemben a magyar delegáció névsora majdnem teljes bizonyossággal meghatározható. A fent említett jegyzõkönyv alapján a magyar delegációban – a fõ politikai képviselõk mellett – helyet kapott Tahy László, a magyar kormány prágai képviselõje, az egész találkozót „tetõ alá hozó” Szapáry László gróf, továbbá az egyes minisztériumok szakértõi, azaz Scitovszky /182/, a gazdasági minisztérium titkára, Walko /183/, a pénzügyminisztérium titkára és Berczelly /184/, az igazságügy-miniszter tanácsadója. Ha a magyar delegáció tényleg nyolc tagot számlált, ahogy azt a fent említett csehszlovák körtávirat jelzi, még egy név hiányzik a listáról. Ebben az esetben a Èeské slovo március 16-i száma nyújthat segítséget, amely a magyar résztvevõk között megemlíti „Török, a magyar külügyminisztérium politikai osztályának vezetõje” /185/ nevét is, akivel együtt a magyar résztvevõk névsora már teljessé válik. Török neve viszont nem jelenik meg a találkozóról szóló, a magyar fél által készített dokumentumok egyikében sem.

A két ország politikai vezetõi elsõ kétoldalú találkozójának fõbb pontjait már meghatározták a korábbi – magyar részrõl Szapáry által, csehszlovák részrõl pedig elsõsorban Bene¹ és ©ámal kancellár által megtartott – elõkészítõ tárgyalások. Ezek közül az egyik – természetesen a magyar fél ösztönzésére – a területi kérdés volt, melynek kapcsán a magyar delegáció Millerand „lettre d’anvoi”-ára hivatkozott. A területi kérdést azonban a csehszlovák delegáció háttérbe szorította, helyet adva gazdasági és a mindennapi élet szempontjából fontos állampolgári, jogi, pénzügyi és kommunikációs kérdéseknek, tehát olyan kérdések kerültek szóba, amelyeknek megoldása a két ország legalapvetõbb mûködése, illetve mindenfajta, közöttük zajló érintkezés alapjait alkották, azonban a határkérdés az egész tárgyalás folyamán mindvégig jelen volt. /186/

A csehszlovák–magyar találkozó legfõbb és egyben talán egyetlen terjedelmesebb forrásanyaga a magyar fél által készített jegyzõkönyv. Ez viszont nem tekinthetõ a hagyományos értelemben vett jegyzõkönyvnek, hiszen az egyik résztvevõ fél sem írta alá. Sajnos csehszlovák oldalról nem készült hasonló jellegû dokumentum, amellyel a magyar jegyzõkönyvet össze lehetne vetni. Ugyanakkor azok a részleges és tömör információk, amelyek fellelhetõk különbözõ csehszlovák forrásokban, hasonló tartalmi szerkezetrõl tanúskodnak, mint a magyar dokumentum, amely viszont fõképpen a területi kérdést követi kiemelt figyelemmel. A levéltári anyagokon kívül érdemes megvizsgálni a két ország napi sajtóját is. Az a tény, hogy a találkozó elõkészítését mindkét fél, de fõleg Csehszlovákia titokban tartotta nemcsak a nagy nyilvánosság, de még saját politikai elitje elõtt is, illetve hogy mindez a találkozón megtárgyalt és utána is aktuális politikai kérdések figyelembevételével történt, nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a napi sajtóban közölt információk csak általánosságokra, illetve a gyakorlati jellegû kérdésekre szorítkoztak.

A találkozó elsõ fordulóját annak kezdeményezõje, a magyar fél, azon belül Szapáry gróf nyitotta meg, aki köszöntötte a résztvevõket, és kifejezte a két ország közötti javuló viszony fölött érzett örömét. Ezután a magyar miniszterelnök, Teleki vette át a szót, és azt javasolta, hogy a csehszlovák fél álljon elõ a találkozó konkrét programját célzó javaslatokkal, és felszólította Bene¹t, hogy „általánosságban vázolja fel az európai helyzettel kapcsolatos nézeteit”. /187/ Bene¹ válaszában hangsúlyozta, hogy Csehszlovákia politikája a béke politikája, melybõl az következik, hogy a tárgyalás alapjának a békeszerzõdést tekinti, és az ebbõl következõ kérdések megoldásának kétféle módját látja: a kérdéseket nemzetközileg vagy a két ország közötti megegyezés segítségével lehet megközelíteni. Bene¹ az utóbbi megoldást részesítette elõnyben, rámutatva annak gyakorlatban való megvalósítására Csehszlovákia és Ausztria esetében. Ezt követõen Bene¹ azt ajánlotta, hogy még a tényleges megbeszélés elõtt a két fél határozza meg, milyen módon lesz a trianoni békeszerzõdés megvalósítása belefoglalva a tárgyalás programjába. Továbbá hangsúlyozta a konkrét procedurális kérdések rögzítésének szükségességét azzal a céllal, hogy mindjárt az elején megvizsgálják, egyetért-e a két fél az általános kérdésekben, így kerülve el az esetleges kényes kérdések szülte félreértéseket.

A tárgyalás procedurális kérdéseivel kapcsolatban Bene¹ – tekintettel a megfelelõ, közös érdekek kifürkészését elõsegítõ légkör megteremtésének szükségességére – a következõket ajánlotta:

1. a megoldásra váró problémák összegyûjtése, és ezek témakörök szerinti csoportosítása;
2. az egyes kérdéskörökért felelõs bizottságok felállítása, és ezeknek megfelelõ kompetenciákkal való felruházása.

Bene¹ a következõ kérdéskörök felállítását ajánlotta:

1. a nemzeti kisebbségeket, a nemzetiség és az állampolgárság megválasztását és az állami hivatalnokok alárendeltségét illetõ kérdések;
2. pénzügyi jellegû kérdések, tehát a nosztrifikációval, értékpapírokkal, háború elõtti tartozásokkal, pénzváltásokkal kapcsolatos kérdések, amelyeket a békeszerzõdés csak nagy általánosságban rendez azzal, hogy ezek részleteit az érintett felek kétoldalú tárgyalásokon véglegesítsék;
3. a kommunikációval kapcsolatos kérdések – a két ország közötti közlekedés, tarifák, nemzetközi csatlakozások és a fuvarozás szabályozásának kérdése;
4. gazdasági és kereskedelmi jellegû kérdések, amelyek csak részben rendezõdtek a békeszerzõdés által, a kereskedelmi jellegû kérdések közül pedig fõleg exporttal és importtal kapcsolatos kérdések;
5. egyéb kérdések – az államhatárral kapcsolatos kérdések, amelyek viszont közvetlenül a békeszerzõdés hatáskörébe tartozva függetlenek a találkozótól, és amelyeknek a megoldását nemzetközi összetételû bizottságra kell bízni. /188/

A magyar külügyminiszter általánosságban helyeslõen reagált a Bene¹ által vázoltakra, ugyanakkor megjegyezte, hogy szívesen fogadna egy, a két ország közös érdekeit keresõ párbeszédet, és hangsúlyozta a magyar fél hajlandóságát érzékenyebb kérdések megtárgyalására is. A tárgyalás gördülékenységének épp a metodológia megválasztása vált akadályává. A Bene¹ által szorgalmazott szintetizáló módszert – amely a francia analizáló módszerbõl kiindulva az egyszerû kérdésektõl a bonyolultak felé haladva fokozatosan vázolja a végsõ megoldás lehetõségeit és módjait – a magyar oldal kezdetben teljesen elutasította, de a késõbbiek folyamán is, amikor kénytelen volt elfogadni, fenntartásokkal kezelte, és lényegében az egész tárgyalás alatt hangsúlyozta annak veszélyét, hogy a normalizációs folyamat éppen a kétoldalú megbeszélésekre rákényszeríttet tárgyalási módszer okozta – számára elõnytelen – pozíció miatt futhat zátonyra.

A magyar tárgyaló fél ugyanis nem tartotta lehetségesnek a tárgyalások eredményes folytatását, amíg a politikai kérdések meg nem oldódnak, tehát az adott esetben számukra a békeszerzõdés határmegállapításának korrekciója jelentette volna a Csehszlovákiával kialakított jobb kapcsolatokat eredményezõ kétoldalú tárgyalások sikerét, és ugyanebben látták az új magyar külpolitikai irányvonal közvélemény általi elfogadásának zálogát. Magyarország részérõl ez a hozzáállás érthetõ volt, ugyanúgy, ahogy Csehszlovákiának ezzel ellentétes véleménye. A találkozóra mindkét oldal, ahogy azt a fentiekben láthattuk, a legnagyobb titokban készült, éppen a mindkét országban tapasztalható, a másik ország iránt táplált ellenséges érzelmek miatt. Az egyik fél szemszögébõl a másik országban meglévõ „háborús” hangulat és a belpolitikai helyzet – amely a gyûlölt államforma és a megbukott uralkodói család, bár valóságosan csak részleges, a bíráló szemszögébõl teljesnek tûnõ támogatottságának jegyében állt – adott okot a közeledés elutasítására, a másik oldal pedig szomszédját is felelõsnek tartotta az elmúlt két év során tapasztalható igazságtalanságokért. A két fél vezetõi tehát – átvágva a gordiuszi csomót – megpróbálták közvéleményüket egyrészt kész tények elé állítani, azaz hogy az ország vezetõ politikusai egy tárgyalóasztalhoz ültek, másrészt meggyõzni azt a békés egymás mellett élés, és a közös problémák egyenrangú párbeszéd segítségével történõ megoldásának szükségességérõl.

A továbbiakban Gratz külügyminiszter Bene¹ javaslataira reagálva megpróbálta érzékeltetni, milyen szempontok szerint értékeli a magyar fél a békeszerzõdést, illetve felvázolta a magyar kormány nehéz helyzetét a nyilvánosság elõtt, amikor a tárgyalások tényét kell megindokolnia. Ezzel rámutatott arra, hogy a tárgyalások során a politikai kérdések mellõzésével a magyar fél újabb áldozatot kell, hogy hozzon, ami a Magyarországon tapasztalható általános hangulat, illetve a tárgyalások folytatásához szükséges megfelelõ légkör kialakításának szempontjából rendkívül kockázatos lehet. A politikai jellegû kérdések kapcsán a magyar fél szorgalmazta, hogy kormányszinten tárgyalják meg a Szlovákiából elûzött magyarok, illetve az amnesztia kérdését, mivel ezeket – a magyar fél szerint – nem elég a bizottságok szintjén rendezni. Gratz külügyminiszter továbbá azt javasolta, hogy még a gazdasági jellegû kérdések elõtt határozzák meg a politikai kérdések megtárgyalásának alapelveit. /189/ Bene¹ válaszában hajlandónak mutatkozott konstruktívan hozzáállni a menekültek kérdéséhez, de elõnybe helyezte annak bizottsági szinten való kezelését, ezenkívül továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a tisztán pénzügyi és gazdasági jellegû kérdések élvezzenek elõnyt a kisebbségek kérdésével szemben, mivel Bene¹ szerint az utóbbi már rendezve van a békeszerzõdés kisebbségek védelmérõl szóló 1919. szeptember 10-én kelt egyezménye által. A határkorrektúra kérdését illetõen pedig Bene¹ azt ajánlotta, hogy azt a tárgyalás jó légkörének kialakítása érdekében tegyék félre, és hozzátette, hogy ez a kérdés a békeszerzõdés alapján egyébként is a delimitációs bizottság hatáskörébe tartozik (a magyar fél határkorrekcióra vonatkozó elképzelései egyébként messze túlhaladták a határ-megállapítási bizottság céljait és hatáskörét). Bene¹ egyértelmûen elzárkózott a magyar fél azon kérdése elõl, hogy mi lenne Csehszlovákia reakciója abban az esetben, ha Magyarország a Nemzetek Szövetségétõl kérné a határ korrekcióját /190/, illetve semleges értelemben nyilatkozott ennek a kérdésnek az esetleges kétoldalú, harmadik felet mellõzõ és mindkét ország nyilvánossága számára elfogadható rendezésével kapcsolatban. /191/

Ezzel a csehszlovák állásponttal a magyar fél továbbra sem értett egyet, és hangsúlyozta, hogy a politikai jellegû kérdések mellõzése nem nyugtathatja meg a magyarországi közvéleményt. Bene¹ válaszképp figyelmeztetett, hogy nincs más megoldás, mint hogy a magyar delegáció a parlament tudtára adja, hogy a határ kérdésérõl nem lehet tárgyalni, és hogy ennek kapcsán mindkét félnek a saját nyilvánosságával kell szembenéznie, amelyet elõre fel kell készíteni. Ezek után Bene¹ biztosította a magyar felet, hogy nem tesz olyan javaslatot, amely ne szolgálná Magyarország érdekeit. /192/ A magyar fél, pontosabban Teleki miniszterelnök erre megállapította, hogy mivel a területi kérdések úgyis összefüggenek a gazdasági jellegû kérdésekkel, a kezdetben eltekinthetnének a határrendezés kérdésétõl, és rögtön rátérhetnének a gazdasági kérdések megvitatására, amelyek a gazdasági érdekeken keresztül fokozatosan a területi kérdésekig vezethetnék a tárgyalást. Bene¹ viszont még ezt a javaslatot sem fogadta el. /193/

A csehszlovák–magyar kétoldalú tárgyalások elsõ ülésén a procedurális kérdések tekintetében az egyes kérdéskörökért felelõs bizottságoknak a másnapra való összehívásával kapcsolatos döntésen kívül nem született szélesebb körû politikai konszenzus. Ugyanakkor Bene¹ Telekinek az elsõ, az általános európai politikai helyzetre vonatkozó kérdésére adott válaszában azt hangsúlyozta, hogy az általa vezetett csehszlovák diplomácia egy felújítható szerzõdéseken alapuló közép-európai rendezést szorgalmaz, amely az országok közötti megbékélést szolgálná. Emellett Bene¹ azon meggyõzõdésének adott hangot, hogy belátható idõn belül a gazdasági jellegû kérdések elõnyt fognak élvezni a politikaiakkal szemben, és emiatt a szóban forgó politikai kérdések megoldásához csak késõbb lehet majd hozzáfogni. A csehszlovák külügyminiszter ezt azzal egészítette ki, hogy elképzelései szerint a Közép-Európán belül újjáépített kapcsolatok következtében csökken az olyan szövetségnek a jelentõsége, mint amilyen például a kisantant. /194/

A két delegáció március 15-én délelõtt, illetve délután megtartotta a politikai tárgyalások következõ két körét. Ezen a magyar „jegyzõkönyv” szerint a csehszlovák oldalról csak Bene¹, a magyar oldalról pedig Teleki miniszterelnök és Gratz külügyminiszter vett részt. A délután során, a politikai tárgyalásokkal párhuzamosan üléseztek az alábbi bizottságok is: /195/

1. a jogi kérdésekkel foglalkozó bizottság, Berczelly, Krèmáø és Zachystal részvételével;
2. a pénzügyi kérdésekkel foglalkozó bizottság Walko, Krèmáø és Plocar részvételével;
3. a közlekedési bizottság Scitovszky, Dvoøák és Krèmáø részvételével;
4. a gazdasági jellegû kérdések bizottsága, ismét Scitovszky, Dvoøák és Krèmáø részvételével. /196/

A politikai tárgyalások második napját – azon belül is a délutáni ülést – talán még inkább jellemezték a procedurális, a gazdasági, illetve politikai jellegû kérdések prioritásával kapcsolatos nézetkülönbségek, mint az elsõ nap ülését. A második ülést a magyar külügyminiszter kezdte az elõzõ tárgyalási nap összefoglalásával. Gratz ugyan elismerte Bene¹nek a tárgyalás vezetésére vonatkozó ajánlatainak helyességét, de hangsúlyozta, hogy ez a módszer csak Csehszlovákia számára elõnyös /197/, mivel – ahogy Gratz fogalmazott – a határkorrekció a csehszlovák oldalon csak a „légkör feloldódása” után képzelhetõ el, amit viszont a gazdasági kérdések megoldása válthat ki, ezzel szemben Magyarországon a gazdasági kérdések nem kerülhetnek szóba, amíg nem kerül sor legalább részleges határkorrekcióra. /198/

A magyar delegáció szorgalmazására tehát a második tárgyalási napon is a politikai, illetve területi kérdések kerültek a párbeszéd elõterébe. Bene¹ ugyan teljesen egyetértett a Gratz által vázolt helyzettel, de újra elutasította a határkorrekció kérdésérõl való tárgyalás lehetõségét, és figyelmeztetett, hogy ha Magyarország a területi kérdésrõl tárgyalásokat kezdene, az a dolgok akkori állása alapján semmiképpen sem vezetne sikerhez. Bene¹ hozzátette, hogy egyelõre nem tehet mást, mint hogy megkéri a magyar felet, hogy bízzon az „õ lojalitásában” /199/ és azon ígéretében, hogy az „adott szavát megtartja”. /200/ Bene¹ szerint Magyarország érdeke azt kívánja, hogy a szomszédjaival való kapcsolatok javítását minél készségesebb hozzáállással segítse elõ, amivel a antanttal szembeni pozícióját is javíthatja, éppen úgy, ahogy azt Magyarország elsõ lépésként máris teszi a Csehszlovákiával való kétoldalú tárgyalások által. Nagyon érdekes még Bene¹ kijelentése a két állam kölcsönös igényeivel, illetve a kisebb jelentõségû akadályokkal kapcsolatban, amelyek – összehasonlítva az alább említett államokkal – a két állam viszonyai rendezésének útjában állnak. Bene¹ ugyanakkor a magyar jegyzõkönyv tanúsága szerint kijelentette, hogy bár Csehszlovákia számára fontos valamennyi közép-európai régióban fekvõ állammal való megegyezés, a Magyarországhoz fûzõdõ kapcsolatok kiemelt fontosságúak, mert Csehszlovákia számára – szövetségeseivel, Romániával és Jugoszláviával ellentétben – Magyarország a nyugat szerves része. Bene¹ éppen ezt a geopolitikai tényezõt jelölte meg a két állam közötti legfontosabb kötelékként. Ebbõl következtetve Bene¹ felhívta tárgyalópartnerei figyelmét, hogy számukra egyszerûbb a Csehszlovákiával való megegyezés, mint déli vagy keleti szomszédjával. Csehszlovákia és Magyarország közös szükségleteit Bene¹ ezután gazdasági szempontból is indokolta. Az Európán belüli új határok megállapításának elveivel, illetve a magyar félnek a határok retusálását a közeljövõben végbemenõ folyamatként való értelmezésével kapcsolatban Bene¹ azon meggyõzõdésének adott hangot, hogy a határok megállapításánál a kizárólagosan etnikai szempontok helyett történelmi, földrajzi, gazdasági és etnikai szempontok rendszerét kell figyelembe venni. Ehhez Bene¹ hozzátette, hogy a trianoni határokat õ sem tartja a legmegfelelõbbeknek. /201/

A délutáni ülés a délelõtt folyamán zajlott szakértõi bizottsági tárgyalások sikeres menetének hatására kezdõdött, amit elsõsorban a csehszlovák külügyminiszter fogadott örömmel, azt ajánlva, hogy a szakértõi bizottságok közül kettõ ülésezzen Prágában, kettõ pedig Budapesten. A szakértõi bizottságok mûködésének megkezdésére Bene¹ már egy április elejei idõpontot reálisnak tartott; ezenkívül azt ajánlotta, hogy a bizottságok által megtárgyaltak kerüljenek az egyezmény szövegébe – a szövegértelmezésbõl adódó esetleges nézeteltérések elkerülése érdekében – a két ország nyelvén kívül franciául is. Ezeket a javaslatokat a magyar fél ellenvetés nélkül elfogadta. /202/

Az ülés további menete során ismét felszínre kerültek az ellentétes nézetek, és tulajdonképpen az összes forduló közül az utolsó folyt leginkább az éles viták jegyében. A magyar delegáció a találkozó végének közeledtével, annak nyomása alatt, illetve felbátorodva a szakértõi bizottságok által teremtett, a gyakorlati kérdések megoldásával kapcsolatos lehetõségen, ismét megpróbálta rábírni tárgyalópartnerét a saját szemszögébõl fontosnak tartott kérdések megvitatására vagy legalább annak elkezdésére. Tehát ismét a politikai jellegû kérdések domináltak, amelyek kétoldalú tárgyalások általi halaszthatatlan megoldását Magyarország még nagyobb hangsúllyal a gazdasági jellegû teendõk elé követelte. A magyar külügyminiszter, rámutatva a bizottságok hatékony mûködésének kérdésére, figyelmeztette tárgyalópartnerét, hogy az éppen megalakított szakértõi bizottságok olyan kérdéseket boncolgatnak, amelyek feltételezik a két ország közötti rendezett politikai kapcsolatokat, és hogy ezeknek a kérdéseknek a kezelése sokkal hatékonyabb lenne, ha a bizottságokban két, politikai értelemben baráti állam szakértõi ülnének, mintha két olyan állam képviselõirõl lenne szó, akik bár gazdaságilag „baráti” kapcsolatokat tartanak fenn, politikailag ellenséges viszonyban állnak. Bene¹ ismételten elutasító álláspontjára reagálva a magyar politikusok kilátásba helyezték, hogy leállítják a gazdasági egyezményekrõl való tárgyalást, és „jelezték, hogy nincsenek érdekelve a tárgyalások folytatásában”. /203/ Bene¹ erre figyelmeztette a magyar felet, hogy Csehszlovákia már „megegyezett az összes szomszédjával” /204/, míg Magyarország – a Csehszlovákiával való megegyezés híján – a teljes elszigeteltségben maradna. A magyar fél viszont arra alapozta követeléseit, hogy a magyar piac létfontosságú a csehszlovák gazdaság számára, és továbbra is ragaszkodott azon álláspontjához, miszerint területi engedmények hiányában nem köthetõek gazdasági jellegû egyezmények. Amikor Bene¹ a magyar delegáció eljárását ultimátumként értékelte, a magyar fél válaszában figyelmeztetett, hogy az adott körülmények között, amikor Magyarországnak a számottevõ csehszlovákiai magyar kisebbség tényével kell kiegyeznie, a magyar politikai színtéren, illetve a magyar nyilvánosság elõtt lehetetlen a Csehszlovákiával való bármilyen politikai egyezményt keresztülvinni. Ebben a feszült légkörben hangzott el Teleki miniszterelnök javaslata, hogy elõször tárgyalják meg a semleges kérdéseket, azokat pedig, amelyeknek erõsebb politikai töltetük van, tehát a gazdaság-politikai jellegûeket, egy szélesebb körû gazdasági egyezménnyel együtt – amelyekkel a magyar fél megpróbált biztosítékokat szerezni arra, hogy sor kerül a politikai kérdésekre is – halasszák késõbbi idõpontra. /205/

A két delegációnak a tárgyalás procedurális kérdéseire, illetve a kérdéskörök prioritására vonatkozó ellentétes nézetei ellenére az elsõ kétoldalú csehszlovák–magyar találkozó nem nevezhetõ kudarcnak. A magyar politikai képviselet szem elõtt tartva a két ország közötti megegyezés szükségességét – még ha mindkét országot is más-más célok elérése ösztönzött –, illetve a közép-európai, háború utáni bizonytalan gazdasági helyzetet, amelyben a gazdasági jellegû kérdések nem csak Csehszlovákiában kaptak kiemelt szerepet, tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az elkezdett külpolitikai irányvonalat folytatniuk kell még akkor is, ha annak csak gazdasági jellegû eredményei lesznek. A kétoldalú tárgyaláson résztvevõ magyar politikusok azzal is tisztában kellett, hogy legyenek, hogy a tárgyalás sikere egyben az általuk létrehozott politikai irányvonal megerõsítése, illetve pozitív jelzés más országok, elsõsorban az antanthatalmak felé. Épp ezért Magyarország végül is megelégedett Bene¹ ködös és kétségtelenül taktikai ígéreteivel, amelyeket a Szapáryval való, illetve a kormány szintû találkozókon tett. Ugyanakkor érdekes a délutáni ülés jegyzõkönyvében az esetleges határkorrekcióra vonatkozó rész, amelyben a magyar delegációból Teleki gróf magyarázatot kért Bene¹tõl a délelõtti ülés alatt tett kijelentésére, amelyben Bene¹, megpróbálva tárgyalópartnereit a területi kérdés késõbbre való halasztásának szükségességérõl meggyõzni, lojalitásáról biztosította a magyar felet. Bene¹ válaszában elõször felhívta a magyar fél figyelmét az ügy bizalmas voltára, amelynek megsértése, tehát a nyilvánosságra kerülés lehetetlenné tenné a kérdés megtárgyalásának bármilyen lehetõségét. /206/ Bene¹ ez után kijelentette, hogy akkor látna valamiféle esélyt a határ esetleges korrekciójáról folyó megbeszélésre, ha a Nemzetek Szövetségének ellenõrzõ bizottsága egy magyarországi látogatása során kielégítõnek tartaná az ottani szlovák kisebbség helyzetét. /207/ Ezzel a témával kapcsolatban szóba került még Kárpátalja kérdése is, amelyet a magyar fél a találkozó elejétõl kezdve kiemelt figyelemmel kezelt, és azon aggodalmának adott hangot, nehogy az adott terület Oroszország kezére kerüljön. Bene¹ viszont éppen azt hangsúlyozta, hogy Kárpátaljának Csehszlovákiához való tartozása a garancia arra, hogy az orosz államhatár nem nyúlik be a közép-európai térségbe. /208/

A tárgyalások második napjának további fontos pontja – Magyarország akkori legégetõbb politikai kérdése – a királykérdés volt. Ezzel kapcsolatban Bene¹ megismételte változatlan, a Habsburg-restaurációt ellenzõ álláspontját, és kijelentette, hogy a Habsburgok magyarországi visszatérésével Csehszlovákia a puszta létében érezné magát fenyegetve. Bene¹ ehhez hozzátette, hogy „még egy olyan helyzet esetén is, amikor egy magyarországi nemzeti királyság vagy köztársaság ötszázalékos veszélyt jelentene Csehszlovákia számára, és a legitim királyság pedig ennél csak fél százaléknál nagyobb veszélyt képviselne, Csehszlovákia indokoltnak látná az ez ellen való fellépést”. /209/ Gratz miniszter viszont biztosította Bene¹t, hogy a kérdés nem aktuális, mivel Magyarországon még nem érett meg a helyzet a királykérdés végleges eldöntésére. /210/ A jegyzõkönyv szerint a politikai jellegû kérdések megtárgyalása során szóba került még az irredenta propaganda, amelytõl viszont a magyar kormány elhatárolódott, továbbá a magyar emigránsok Csehszlovákia általi támogatása, melyet a magyar delegáció egyértelmûen elítélt, s ezenkívül a hadsereg kérdése – ennek kapcsán a magyar fél megígérte, hogy a hadsereg létszámtöbbletét a trianoni szerzõdés ratifikációs folyamatának befejeztével leszereli. /211/

Az elsõ csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó – a procedurális kérdések körüli nézeteltérés ellenére – sikeresnek mondható. A találkozó fõ célja a két ország közötti gazdasági és az esetleges politikai együttmûködés mértékének meghatározása volt, bár az egyik ország a gazdasági együttmûködés létrejöttének feltételeként a politikai kérdések megoldását szabta, míg a másik fél a politikai kérdésekrõl való tárgyalás lehetõségét a gazdasági egyezmények létrejöttéhez kötötte. Gazdasági szempontból azonban mindkét ország rá volt szorulva egy jól mûködõ, szigorú szabályokra támaszkodó együttmûködésre. Ennek elérése szempontjából fontos lépésnek tekinthetõ a szakértõi bizottságok megalapításáról született döntés. A szakértõi bizottságok a két ország együttélésének legalapvetõbb szabályait voltak hivatottak lefektetni az állampolgári-jogi, illetve gazdasági és közlekedési kérdések rendezése által, amely kérdések az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését követõ idõszakban még messze megoldatlanok voltak. A politikai síkon tapasztalható bizonyos ellentétek ellenére éppen a két ország közötti, de az egész közép-európai térséget is érintõ gazdasági konszolidáció lehetõsége jelentette a motivációt, illetve a garanciát a gazdasági együttmûködés kiépítésére, amelynek szükségességét immár az új magyar politikai vezetés is belátta. Érthetõ, hogy az akkori körülmények között az akárcsak részleges politikai konszenzus elérésére sem volt lehetõség, fõleg nem a két ország legelsõ kormány szintû találkozóján, viszont azzal, hogy a csehszlovák oldal ezt a lehetõséget taktikai megfontolásokból nem zárta ki, biztosított egy bizonyos fokú együttmûködést, amelynek híján a két ország nem lett volna képes teljes mértékben stabilizálni gazdasági helyzetét. A kétoldalú kapcsolatok felvétele irányában tett lépések közé tartozott természetesen a prágai, illetve a budapesti diplomáciai képviseletek nagykövetségi rangra való emelésérõl született döntés is, amelynek végrehajtására ugyan csak egy évvel késõbb került sor, viszont a követségek kölcsönös elismerésének szándéka is nagyban hozzájárult a magasabb szintû párbeszéd megteremtéséhez. /212/

Összefoglalva: a kétnapos csehszlovák–magyar találkozó konkrét eredményei közé tartozott a szakértõi bizottságok megalapításáról szóló megegyezés, a két ország képviseletének követségi szintre való emelésérõl szóló döntés, ezenkívül a csehszlovák oldal elõzetes garanciája arra, hogy a magyar nemzetiségû katonaszökevények és repatriánsok visszatérhetnek Csehszlovákiába (ez a pont viszont a késõbbi, bizottsági, illetve a Mariánské Láznìban tartott második kormány szintû tárgyalás sarkalatos kérdésévé vált). Továbbá Csehszlovákia számára alapvetõ fontosságúak voltak a magyar oldal konkrét biztosítékai, illetve ígéretei a Magyarország szempontjából kényes politikai kérdésekben. A királykérdés ügyében megnyugtatták a csehszlovák felet, hogy az – mivel annak rendezése egyelõre nem aktuális – nem jelent veszélyt Csehszlovákia számára; emellett a magyar fél ígéretet tett a Csehszlovákia ellen irányuló irredenta propagandától való elzárkózásra, valamint biztosította tárgyalópartnerét, hogy a hivatalos magyar kormányzat a trianoni békeszerzõdést tekinti kiindulási alapnak. /213/ Gazdasági szempontból nagy jelentõséggel bírtak a kereskedelmi és közlekedési kérdések rendezésének fõbb pontjairól született döntések, amelyek részleteiben való kidolgozása már az egyes kérdésköröknek megfelelõ szakértõi bizottságokra várt. A gyakorlati kérdések terén elõrelépést jelentett a Pozsonyban, illetve Kassán létrehozandó útlevélosztállyal kapcsolatos megegyezés, amely a két ország közötti, elsõsorban a Szlovákiában élõ magyar kisebbség személyi forgalmának megkönnyítését célozta, mivel addig a Magyarországra utazó csehszlovák állampolgárok vízumának kiadása a prágai útlevélosztály hatáskörébe tartozott. /214/

A csehszlovák és a magyar külügyminiszter találkozója természetesen nem csak az érintett két országban váltott ki óriási visszhangot; ezt csak felerõsítette a találkozó elõkészítésének gondos eltitkolása. Az osztrák 8 Uhrblatt például úgy ír a találkozóról, mint a két ország közötti háborús politikának a megszüntetésérõl, amelyet Gratz külügyminiszter a Habsburg-kérdésnél is fontosabbnak tart. /215/ A két ország politikai képviselõinek találkozója természetesen Magyarországon váltott ki nagy meglepetést, ahol annak bizalmas kezelése szó szerint információs káoszhoz vezetett, bár egyes újságírói körökben már néhány nappal a találkozó elõtt /216/ felbukkant a hír, amely valószínûleg a magyar külügyminisztériumnak még a találkozó elõtt szétküldött körtávirata által szivárgott ki. /217/ Az a tény, hogy a magyarországihoz hasonló tájékoztatást a csehszlovák külügyminisztérium csak három nappal a találkozó befejezése után küldött szét képviseleteinek, nem csak Magyarországon járult hozzá az információs vákuumhoz. /218/ Emiatt a budapesti csehszlovák képviselet rendkívül kellemetlen helyzetbe kerülve egyáltalán nem tudta kielégíteni a kétségtelenül nagy jelentõséggel bíró és meglepõ esemény iránt érdeklõdõ újságírókat. A képviselet sajtótájékoztató osztályának vezetõje csak „Bene¹ miniszter legutóbbi kijelentésére hivatkozhatott, amelyben a trianoni békeszerzõdés feltételeinek pontos teljesítését és megváltozhatatlanságát hangsúlyoztza”. /219/ Az effajta általános információk közreadásának viszont az lett a következménye, hogy azokat „nem fogadták bizalommal, és ezáltal meggyõzõ erejüket vesztették”. /220/

Az információhiány miatt a magyar sajtóban különbözõ – a valós tényektõl többé vagy kevésbé elrugaszkodott – híresztelések láttak napvilágot, amelyek azért, mert csak találgatásokra épültek, a találkozó témáját illetõleg Magyarország akkori legaktuálisabb problémáját – Nyugat-Magyarország kérdését – jelölték meg a tárgyalás legfõbb témájául, mi több, tudni vélték, hogy a tárgyalások a csehszlovák–magyar határ esetleges, a trianoni békeszerzõdés életbe lépése utáni korrekciójáról is folynak, ami viszont nem is volt olyan messze a valóságtól. /221/ Pontos információk viszont csak a tárgyalások befejeztével kerülhettek a nyilvánosság elé. Mindezek ellenére a magyar sajtó – mindent összevetve – pozitívan reagált a történtekre.

Az adott körülmények között a találkozó eredményével mindkét fél elégedett lehetett. A budapesti csehszlovák küldött a Gratz külügyminiszternél március 22-én tett látogatása után arról számolt be, mennyire pozitív benyomást tettek a Csehszlovákiával folytatott tárgyalások a magyar delegációra. Ugyanilyen hangnemben beszélt a lengyel kormány budapesti képviselõje is, aki a csehszlovák küldöttnek elmondta, hogy „Gratz mennyire pozitívan értékelte elsõsorban Bene¹ külügyminisztert”. /222/ A találkozó Teleki általi pozitív értékelésérõl pedig a csehszlovák küldöttnek – személyes benyomására alapozva – Johnson, az angol követségi tanácsos beszélt. /223/

Érdemes teljes terjedelmében idézni a magyar külügyminiszternek a Times /224/ bécsi tudósítója számára adott interjú teljes szövegét, mivel amellett, hogy képet alkothatunk a külügyminiszternek a tárgyalásról szerzett általános benyomásairól, találhatók benne bizonyos hasonlóságok a magyar jegyzõkönyvben foglaltakkal, ennek pontjaival, illetve ez a szöveg foglalja össze legjobban és legautentikusabban a brucki találkozót:

„Bene¹sel, a csehszlovák külügyminiszterrel folytatott brucki tárgyalások kielégítõk voltak, úgy eredményeikben, mint lefolyásukban, és komoly lépést jelentenek a megbékélés irányába, amely nélkül a közép-európai viszonyok konszolidációja elképzelhetetlen lenne. Azt viszont senki ne gondolja, hogy Magyarország – amikor erre az útra lépett – megváltoztatta arról a trianoni békérõl alkotott véleményét, amely magyarok millióit szakította el a magyar földtõl. Magyarország, jogos érzelmeit háttérbe szorítva, elsõként és elsõsorban azt szeretné elérni, hogy a háború következményeitõl szenvedõ kontinensen ne keltsen újabb ellenségeskedést, hanem a lehetõségekhez mérten a mostani problémákat próbálja meg enyhíteni, mert különben az a veszély fenyeget, hogy Európának az a része, ahol élünk, teljes gazdasági, majd késõbb szociális és politikai anarchiába süllyed. Bár nemzetünk céljai fontosak számunkra, nem szeretnénk azokat olyan eszközök segítségével elérni, amelyek az európai civilizációt fenyegetõ veszélyt hordoznak magukban. A brucki találkozón nyíltan és õszintén beszéltünk Csehszlovákia és Magyarország gazdasági és politikai közeledésének feltételeirõl. Leszögezhetõ, hogy abban, amit Bene¹ miniszter úr a megegyezés feltételeként megjelölt, nincs semmi, amit magyar szemszögbõl elfogadhatatlannak lehetne nevezni, más oldalról úgy gondolom, hogy dr. Bene¹ is mérlegelni fogja az országaink közötti viszony javításának általam megnevezett feltételeit. Még akkor is, ha ebben az irányban természetesen nem született konkrét megegyezés – hiszen az ellenségeskedést nem lehet egy kézmozdulattal barátsággá változtatni –, a brucki tárgyalás lefolyása azt a reményt kelti, hogy az országaink felelõs személyiségei megismétlik a mostani találkozót, ahol a megkötött szálakat sikerül tovább erõsíteni. /225/ A magyarok Szlovákiában, illetve csehszlovák állampolgárok Magyarországon elkövetett politikai bûneit illetõ amnesztiáról született megegyezés bizonyítékként szolgálhat arra, hogy a feszültség némileg enyhült, és hogy mindkét fél a kölcsönös vádaskodások és ellenségeskedések idõszakának befejezésére törekszik. A Csehszlovákia felé tett közeledõ lépéseket Magyarország kész megtenni Románia és Jugoszlávia felé is. Nem rajtunk múlott, hogy ilyen irányú törekvéseink épp Csehszlovákiánál találtak meghallgatásra, inkább arról lehet szó, hogy Bene¹ miniszter úr – a jelek szerint – tisztában van az európai politika szükségleteivel vagy talán azzal, hogy a nyugati kultúra jegyei, amelyek Ausztrián kívül az összes utódállam közül Csehszlovákiában és Magyarországon vannak leginkább jelen, egy olyan kapcsot jelentenek a két ország között, amelyet még a háború keltette gyûlölködés sem tudott elszakítani.” /226/

Egy ilyen, a politikai körök és a nyilvánosság kizárásával, titokban elõkészített és megtartott politikai lépés után, amilyen a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó volt, természetesen várható volt, hogy mindkét ország parlamentje – képviselõi felszólalásokon keresztül – egyenesen a résztvevõktõl, azaz a külügyminiszterektõl fogja követelni a találkozóval kapcsolatos tájékoztatást, amelyrõl a politikába beavatatlan nyilvánossághoz hasonlóan csak a tárgyalások megkezdése után a sajtón keresztül értesült. Ennek ellenére, eléggé meglepõ módon, a csehszlovák Nemzetgyûlésben a brucki találkozó nem is került terítékre, legalábbis nem képviselõi felszólalások keretén belül. Ennek okát valószínûleg abban kell keresnünk, hogy a törvényalkotókat a csehszlovák–magyar találkozóról idõben tájékoztatták. Azt, hogy ez mikor és milyen módon történt, a gyorsírásos jegyzõkönyvekbõl nem lehet pontosan megállapítani, mivel ezek nem tesznek említést semmiféle, a képviselõket a brucki tárgyalásról tájékoztató hírrõl. Ennek ellenére a képviselõk kaphattak valamiféle felvilágosítást. Errõl tanúskodik Svetlík képviselõnek a költségvetési és alkotmányos bizottság által készített, a rendkívüli szlovákiai megyei különadóról szóló jelentéssel kapcsolatos beszéde, amely a képviselõház 66. ülésén 1921. március 31-én hangzott el. /227/ Svetlík képviselõ a fenti témáról kialakult vita során többek között megjegyezte: „Tisztelt képviselõház, néhány nappal ezelõtt beszámolót hallhattunk arról, hogy a külügyminiszter úr Bruckban találkozott… Teleki miniszterrel és más magyar politikussal.” /228/ A gyorsírásos jegyzõkönyvben viszont nem szerepel a képviselõ által említett hírközlés, tehát ennek formáját és tartalmát nem áll módunkban feltárni. A képviselõházi hírvivõ a képviselõket, Svetlík képviselõ utalásából kiindulva, valószínûleg vagy március 16-án, tehát a képviselõház 65. ülésén, vagy 15-én, a 64. ülésen tájékoztathatta a csehszlovák–magyar találkozóról. Még a csehszlovák–magyar találkozó megkezdésérõl szóló tájékoztatás szövegének hiányában is – a képviselõ bíráló hangvételû szavaiból – következtethetünk annak felületes és általános jellegére. Azonkívül, hogy Svetlík tévesen gondolta a brucki kastély tulajdonosának a „szlovák nép kizsákmányolóját” /229/, Dréher Antalt, ami figyelmetlenségének tudható be, a találkozóval kapcsolatos szavai, amelyek így hangzottak: „paktum, amelyrõl nem tudjuk, mirõl szól” /230/, arra enged következtetni, hogy még a parlamenti tájékoztatás ellenére sem oszlottak teljesen szét Bene¹nek a magyar partnereivel tartott találkozóját övezõ szóbeszédek.

A csehszlovák parlament reakciójával ellentétben a brucki találkozó részleteit azonban a Magyar Nemzetgyûlés képviselõi interpelláció keretén belül tárgyalta, éspedig Pallavicini György képviselõ jóvoltából, aki Baranya kérdésével kapcsolatos felszólalásában felszólította Gratz külügyminisztert, hogy magyarázza meg a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó körülményeit, és számoljon be annak tartalmáról. /231/ Gratz válaszában a találkozó indokoltságát hangsúlyozta, hivatkozva miniszteri tisztségbe lépésének programjára, ahol egyértelmûen leszögezte annak szükségességét, hogy az érzelmek ellenére normalizálódjanak a gazdasági kapcsolatok a szomszédos államokkal, és emlékeztetett korábbi nyilatkozatára: „Kijelentettem…, hogy kész vagyok minden alkalmat megragadni arra, hogy szomszédainkkal politikai tekintetben bizonyos modus vivendi jöjjön létre, gazdasági tekintetben pedig a kölcsönös érdekeknek megfelelõ szorosabb megállapodások is létesüljenek.” /232/ A magyar külügyminiszter ugyanakkor hangsúlyozta, hogy küldetésének tekinti enyhíteni Magyarország háború utáni, a kisantant létrejöttében kicsúcsosodó elszigeteltségét. Gratz szerint a brucki találkozó ennek a politikai irányvonalnak a szerves részét képezi /233/, más szóval a brucki találkozó a fent vázolt külpolitikai irányelvek megvalósításának elsõ lépcsõfokát képviseli. /234/ A brucki találkozó során megtárgyalt kérdéseket illetõleg Gratz csak általánosságban beszélt arról, hogy ezek két csoportba oszthatóak: az elsõ csoportba azok a kérdések tartoznak, amelyekre a két ország közötti viszonytól függetlenül kell megoldást találni, a másik csoport kérdései pedig a csehszlovák–magyar viszony szempontjából meghatározó jellegûek. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a két ország közötti viszony valójában még nincs meghatározva, sem nemzetközi-politikai, sem gazdasági szempontból. A problémák megoldásának szükségességére – Gratz szerint – a „mindennapi élet követelményei” /235/ mutatnak rá. Azt, hogy konkrétan milyen kérdések kerültek szóba a brucki találkozón, a külügyminiszter nem árulta el. Az általa második csoportba sorolt kérdésekrõl, amelyeket politikai kapcsolatok kialakulásának alapfeltételeként jelölt meg, Gratz ismét csak nagy általánosságban annyit mondott, hogy ezeket a csehszlovák külügyminiszterrel egy teljesen nyílt párbeszéd keretén belül tárgyalták meg, amely során a felek minden részletre kiterjedõen, még a legérzékenyebb problémákat is érintve, ismertették álláspontjaikat. Ez a tény – Gratz szerint – önmagában is bizonyítja a két ország közötti feszültség csökkenését. A megtárgyalt ügyek közül Gratz csak a diplomáciai képviseletek nagykövetségi szintre való emelését és a kétoldalú amnesztiáról született keretegyezményt említette. Figyelemre méltó volt a külügyminiszternek az interpellációra adott válasza végén tett kijelentése, miszerint Magyarország kész hasonló tárgyalásokat kezdeni többi szomszédjával is. /236/

A két ország törvényhozó testületeinek, illetve a sajtónak az elõbbiekben ismertetett reakciói arról tanúskodnak, hogy a csehszlovák–magyar találkozó egyik országban sem keltett különösebb társadalmi visszhangot. A nyilvánosság negatív reakciójától és annak a két ország kormányát fenyegetõ lehetséges hatásaitól tartó elõzetes aggodalmak, amelyek fõleg a magyarországi törékeny kormányhatalom szempontjából tûntek indokoltnak, bár kissé eltúlzottnak bizonyultak, semmiképpen sem voltak indokolatlanok, hiszen a két ország közvéleményét uraló ellenséges hangulat szempontjából lehetetlenség volt akár a politikai élet, akár a nagy nyilvánosság reakcióját pontosan megjósolni. Mindenesetre az esemény egészen más visszhangot is kiválthatott volna – és itt a sokkal súlyosabb következményekre gondoljunk –, ha annak elõkészítése a nyilvánosság, illetve a hivatalos diplomáciai és politikai apparátus bevonásával történik. A tárgyalás légkörét az is nagyban megváltoztathatta volna, ha az csehszlovák vagy magyar területen kerül megrendezésre, ahol egy ilyen esemény biztosan nem folyt volna le a mindkét fél számára kellemetlen incidensek nélkül. A brucki találkozó a két ország külpolitikájának szempontjából, de alapjában véve az egész közép-európai régió kontextusában is jelentõs eseménynek számít, mivel annak eredményétõl függött egyrészt a két ország politikai kapcsolatainak jellege, másrészt a két ország közvéleményének a másik ország irányában tanúsított ellenséges magatartás jövõbeni alakulása is, tehát annak radikalizációja vagy éppen enyhülése. Mindenesetre mindkét ország a gyakorlatban gyõzõdhetett meg arról, mennyire idõszerûtlen saját politikáját a másik fél szemszögébõl elfogadhatatlannak tekinteni – ez viszont mindkét fél számára hasznos tapasztalatot jelenthetett egy esetleges, következõ találkozó elõkészítése során. A Csehszlovákia és Magyarország közötti párbeszéd, illetve együttmûködés folytatását nemcsak a bizottságok mûködése és a következõ kormány szintû találkozó megrendezése tette próbára, hanem elsõsorban a néhány nappal késõbb bekövetkezõ, Károly excsászar elsõ magyarországi restaurációs kísérlete, amely váratlanul megzavarta Magyarország kül- és belpolitikai helyzetét.

(Cseh eredetibõl fordította Bondor Sándor)

Lampl Zsuzsanna: Adj 1 százalékot!

Szlovákia adófizető polgárainak 2002-ben először nyílt alkalmuk arra, hogy adójuk 1 százalékát valamelyik – általuk kiválasztott – nonprofit szervezetnek adományozzák. A törvény minél szélesebb körű alkalmazása érdekében a Fórum Információs Központ és a 1. Slovenské neziskové servisné centrum alkotta konzorcium felkarolta a kezdeményezést, és elkészítette a lakosságot és civil szervezeteket tájékoztató információs kampányát. Sikeres volt-e a kampány? Milyen mértékben informálta az embereket, s ami még fontosabb, milyen mértékben mozgósította az adófizetőket, hogy éljenek törvény adta jogukkal?

Ezekre a kérdésekre kereste a választ az alábbiakban bemutatásra kerülő szociológiai felmérés, amelyet a Fórum Társadalomtudományi Intézet készített az Információs Központ megrendelésére. A standard kérdőíves felmérés 2002. július 2-tól 9-ig zajlott. A reprezentatív mintát 1043 felnőtt, azaz 18 éven felüli szlovák állampolgár alkotta. A magyar nemzetiségűek a minta 10,3 százalékát tették ki. Az adatgyűjtéssel a Focus ügynökséget bíztuk meg.

1. Mennyire tájékozottak az emberek?

A megkérdezettek 71 százaléka tudott arról, hogy adója 1 százalékát nonprofit szervezetnek adhatja /*/ (a továbbiakban: az 1%-ról), 29 százalékuk viszont nem hallott erről a lehetőségről.

A tájékozottságról árnyaltabb képet nyújt az 1. ábra.

Az eredmények egyértelműen bizonyítják, hogy a tájékozottság mértéke a növekvő iskolai végzettséggel egyenes arányban emelkedik. Míg az alapiskolai végzettségűeknek csupán a fele értesült az 1%-ról, a szaktanintézeti végzettségűeknek már csaknem a háromnegyede, az érettségizettek 88 százaléka, a felsőfokú végzettségűeknek pedig 92 százaléka.

Az 1. ábrából az is kiderül, hogy a korcsoportok tájékozottsága sem egyforma. A 35–55 évesek a legtájékozottabbak, 78 százalékuk tudott az 1%-ról. A 18–34 évesek nem sokkal tájékozatlanabbak (75%), az 55 éven felüliek viszont mindkét fiatalabb korcsoporthoz képest jóval tájékozatlanabbak, hiszen csak 54 százalékuk értesült az 1%-ról. Az eltérő tájékozottság hátterében azonban rejtett tényezőként újfent jelen van az iskolázottság, ugyanis a három korcsoport közül épp a legtájékozottabbak, vagyis a 35–55 évesek a legiskolázottabbak, míg a legtájékozatlanabbak, az 55 éven felüliek a legkevésbé iskolázottak: 50 százalékuk csupán alapiskolai végzettséggel rendelkezik.

Tovább szemlélve az 1. ábrát azt látjuk, hogy a szlovák nemzetiségűek 72 százaléka, a magyar nemzetiségűek 69 százaléka értesült az 1%-ról. Bár a szlovák és a magyar nemzetiségű lakosság tájékozottsága között alig van különbség, feltételezhető, hogy ez esetben is szerepet játszik az iskolázottsági tényező, ugyanis a szlovákok között kétszer annyi a felsőfokú végzettségű, mint a magyarok között.

Summa summarum tehát leszögezhetjük, hogy a megkérdezettek tájékozottsága az 1%-ról a vizsgált változók közül alapvetően az iskolai végzettségtől függött. A felsőfokú végzettségűek, érettségizettek, 35–55 évesek, de még a 18–34 évesek is átlagon felüli tájékozottsággal rendelkeztek, míg az alapiskolai végzettségűek és az 55 éven felüliek átlagon aluli tájékozottsággal. Ugyancsak elmondható, hogy a szlovákok és a magyarok tájékozottsági szintje alig különbözött egymástól, de a magyarok voltak tájékozatlanabbak.

A megrendelő arra is kíváncsi volt, hogy a megkérdezettek milyen forrásokból szerezték be információikat.
Amennyiben leszámítjuk a megkérdezettek azon 29 százalékát, akiknek semmiféle értesülésük sem volt az 1%-ról, kiderül, hogy a megkérdezettek elsősorban a televízióból, sajtóból, valamint ismerőseiktől, rokonaiktól szereztek tudomást az 1%-ról. Az eredmények részletes ismertetése a 2. ábrán látható.

A 2. ábrán három különböző eredményt tüntettem fel. Egyrészt látható, hogy a teljes minta – ez esetben az a 741 megkérdezett, akik tudtak az 1%-ról – milyen mértékben tájékozódott a felsorolt információforrásokból. Másrészt ugyanez látható a szlovák, harmadrészt pedig a magyar megkérdezettek esetében.

A legtöbben, azaz a megkérdezettek fele a televízióból szerzett tudomást az 1%-ról, 16 százalékuk a sajtóból, 13 százalékuk ismerősöktől, rokonoktól, 5-5 százalékuk a rádióból vagy egy konkrét szervezettől. 4 százalékuk a kérdőívben feltüntetett lehetőségeken kívüli forrásokból merítette információit. Vannak, akik nem emlékeznek rá, honnan tájékozódtak, s azok vannak a legkevesebben, akik az óriásplakátokról és az internetről szerezték be információikat. Tehát a klasszikus tömegkommunikációs eszközökből és a „megbízható forrásból”, azaz az ismerősök, rokonok szájából elhangzó információk bizonyultak a leghatékonyabbaknak.

Kevés módosítással mindez a magyarokra is érvényes. Ugyanúgy, mint a szlovákok, a magyarok is elsősorban a televízióból tájékozódtak, de a televízióból tájékozódó magyarok részaránya lényegesen kisebb: a szlovákok 54 százalékához képest 41 százalék.

A szlovákok számára a második legfontosabb információforrás a sajtó (16%), majd az ismerősök, rokonok (12,4%). A magyaroknál is ez a két forrás követi a televíziót, de egyrészt nagyobb hangsúlyt kap, mint a szlovákoknál, másrészt egyenértékű, egyenrangú információforrásként van jelen, hiszen mindkettőt a megkérdezett magyarok 21 százaléka preferálta.

A szlovákok számára a következő legfontosabb hírforrás a rádió, csaknem 6 százalékuk ebből tájékozódott. Ezzel szemben a magyaroknak csupán 1,4 százaléka értesült a rádióból az 1%-ról, sokkal inkább konkrét szervezetek által tájékozódtak. Az óriásplakát és az internet a szlovákok elenyésző részének szolgált információforrásul, a magyarok pedig egyáltalán nem említik.

Végezetül érdemes felsorolni, hogy kik azok, akik az egyes információforrásokból átlagon felüli, valamint átlagon aluli mértékben tájékozódtak.

A televíziót leginkább az 55 éven felüliek (58%), az alapiskolai (57%) és a szaktanintézeti végzettségűek (58%) említik, a magasabb iskolai végzettségűek már kevésbé (46%), de legkevésbé a magyarok (41%). Az utóbbi egyik feltételezhető oka – korábbi médiafelméréseinkre támaszkodva – az, hogy a szlovákiai magyarok inkább nézik a magyarországi tévécsatornákat, mint a hazaiakat.

A sajtó a magyarok számára a legfontosabb (20,5%), majd a felsőfokú végzettséggel rendelkezők említik a leggyakrabban (19%). Legkevésbé az alapiskolai végzettségűek (14%).

Az ismerősök, rokonok által újfent a magyarok szerezték be legnagyobb mértékben információikat (20,5%), majd a felsőfokú végzettségűek (18%), legkevésbé pedig a szaktanintézetet végzettek (9%).

A rádiót leggyakrabban az alapiskolai végzettségűek említik (8%), legritkábban a felsőfokú végzettségűek (1%) és a magyarok (1,4%).

Konkrét szervezettől leginkább a felsőfokú végzettségűek értesültek (8%) és a magyarok (6,8%), legkevésbé az 55 éven felüliek (2%).

A másik két információforrás, az óriásplakát és az internet általi tájékozódás minden kategóriánál minimális. Tendenciaként semmiképp sem kezelhető, inkább csak érdekességként említem, hogy a magyaroknál egyik sem jelenik meg, az internet pedig leginkább a felsőfokú végzettségűeknél kap hangsúlyt (2,4%).

2. Adakoztak-e az emberek?

A kampány elsődleges célja az volt, hogy az ország lakosai közül minél többen adakozzanak. S hányan tették ezt meg? Az 1. táblázat részletesen ismerteti felmérésünk erre vonatkozó eredményeit.

1. táblázat. Ön átutalta valakinek adója 1 százalékát?

Az 1. táblázat második oszlopa az összes megkérdezett válaszainak megoszlásait tartalmazza. Újra megjelenik a megkérdezettek azon 29 százaléka, akik nem tudtak az 1%-ról. További 24 százalékot tesznek ki azok, akik ugyan értesültek az 1%-ról, de nem adófizetők, tehát az 1% sem érinti őket. E két csoport mellett igazából a harmadik csoport a legérdekesebb számunkra, az összes megkérdezett azon 28 százaléka, akik adófizetők, tudtak is az 1%-ról, de nem adakoztak. Ugyanis épp ők azok, akik adójuk 1 százalékával hozzájárulhattak volna a nonprofit szervezetek működéséhez, de nem ezt tették. Az adófizetőknek csupán a 19 százaléka adakozott.

A harmadik oszlop már csak annak a 488 adófizetőnek a válaszmegoszlásait tartalmazza, akik tudtak az 1%-ról. Az adatok alapján elmondható, hogy az érintettek 60 százaléka nem élt a törvény adta lehetőséggel. Azon 40 százalékuk közül, akik éltek vele, a legtöbben (13%) annak a szervezetnek adakoztak, amelynek szolgáltatásait családjuk valamelyik tagja igénybe veszi.

A jogosultak 60 százaléka tehát nem adakozott. E tény megállapításán túl szemléljük meg alaposabban a nem adakozók csoportját (3. ábra).

A nem adakozó adófizetők részaránya annál magasabb, minél alacsonyabb az iskolai végzettségük és minél fiatalabbak. Ez a két összefüggés fordítva is érvényes: minél magasabb a megkérdezett iskolai végzettsége, annál jellemzőbb rá az adakozás, továbbá minél idősebb a megkérdezett, annál inkább adakozik. Az 55 éven felüliek csaknem fele, a felsőfokú végzettségűek csaknem 60 százaléka adakozott.

A nemzetiség szerinti bontásból az derül ki, hogy a szlovákok közül többen adakoznak (40%), mint a magyarok közül (30%), ugyanis az előbbieknél a nem adakozók részaránya 60 százalék, az utóbbiaknál 70 százalék.

A továbbiakban azt vizsgáljuk meg, miért nem adakozott a jogosult személyek 60 százaléka.

2. táblázat. Miért nem adakoztak? (N=292)

A 2. táblázatban feltüntetett válaszmegoszlások jelzik, hogy a jogosult személyek különböző okok miatt nem adakoztak, s ezek közül egyik sem meghatározó. Annyi azonban elmondható, hogy nem igazán a nonprofit szervezetek iránti bizalomhiány miatt nem adakoztak – bár ez is előfordult –, sokkal inkább tudatlanságból, kényelemből, lustaságból, bár relatív, ki mit tart adminisztratív szempontból igényesnek.

3. Kinek adakoztak?

Az összes megkérdezett 20 százaléka, a jogosult személyeknek pedig a 40 százaléka adakozott. A 3. táblázat azt tartalmazza, hogy az adakozók milyen mértékben támogatták az egyes területeken működő szervezeteket.

3. táblázat. Milyen területen működő szervezetet támogatott? (N=196)

Az adakozók 30 százaléka az egészségügyet, csaknem 20 százalékuk az iskolaügyet támogatta, s 10 százalékon felüli a sportot támogatók részaránya is. A többi terület 10 százalékon aluli támogatottságot élvezett. Legkevesebben a tudományos szervezeteknek adakoztak.

A 4. táblázatból az is kiderül, hogy milyen földrajzi hatáskörű szervezeteket támogattak.

4. táblázat. Hol működik az a szervezet, amelyet támogatott? (N=196)

A legtöbben – az adakozók 63 százaléka – a lakhelyükön működő szervezeteket támogatták, majd az országos hatáskörű szervezeteket. Ebből arra következtethetünk, hogy elsősorban azok számlájára adakoztak, amelyeknek tevékenységét ismerik, amelyekben megbíznak.

Érdekes adatokat tárt fel az adakozók nemzetiség szerinti elemzése. Ezeket a 4. és 5. ábra szemlélteti.

Arról már volt szó, hogy a magyarok közül kevesebben adakoztak (30%), mint a szlovákok közül (40%). A 4. ábra alapján azt is leszögezhetjük, hogy a szlovákok a felsorolt területeket kisebb-nagyobb mértékben, de mindet támogatták, ugyanakkor a magyarok a felsorolt nyolc terület közül csak négyet, s ezek közül is leginkább kettőre koncentráltak. A magyarok az egészségügy, az iskolaügy, a kultúra és az egyház területén működő szervezeteket támogatták. A legtöbben (összesen 70%) az iskolaügyi és a kultúra területén működő szervezeteknek adakoztak, egyötödük az egészségügyi, 7 százalékuk pedig az egyházi szervezeteket támogatta.

A támogatott szervezetek földrajzi hatáskörét illetően a szlovákok és a magyarok között inkább a hasonlóság dominál, hiszen mind a szlovák, mind a magyar adakozók elsősorban a helyi és az országos hatáskörű szervezeteket támogatták. Egyetlen lényeges különbséget látunk: a magyarok közül háromszor annyian adakoztak több régiót átfogó hatáskörű szervezeteknek, mint a szlovákok közül.

Összegzés

Amennyiben az 1% adományozására irányuló kampányt két részre, egy információszolgáltató és egy perszuazív, azaz meggyőzésre irányuló kampányra bontjuk, akkor az első sikeresebbnek tűnik, mint a másik. Ugyanis míg a megkérdezettek 71 százaléka szerzett tudomást az 1%-ról, adakozni csak 20 százalékuk adakozott. Ha pedig csak a tényleges érintetteket, vagyis az adófizetőket vesszük, akkor még roszszabb az arány: azok közül, akik adófizetők, ugyanakkor értesültek is az 1%-ról, 60 százalék nem adakozott. Nem mintha eleve bizalmatlanok lettek volna a nonprofit szervezetek iránt, inkább tudatlanságból, feledékenységből s az adakozási folyamat adminisztratív igényessége miatt.

A jogosult személyek 40 százaléka adakozott. Leginkább olyan szervezeteket támogattak, amelyek szolgáltatásait családtagjaik is igénybe veszik, vagy olyanokat, amelyek tevékenységét jól ismerik Legtöbben az egészségügyi, iskolaügyi és sportszervezeteket támogatták, földrajzi hatáskör szempontjából pedig a lakhelyükön működő szervezeteket.
A magyar nemzetiségű adakozók részaránya még kisebb volt, 30 százalék. ők iskolaügyi, egészségügyi, kulturális és egyházi szervezeteket támogattak, ezek közül is kimagasló mértékben azokat az iskolaügyi és kulturális szervezeteket, amelyek a lakhelyükön működnek.

Jegyzetek

*A tanulmányban az ad, adományoz, adakozik szavakat használjuk a könnyebb érthetőség miatt, azonban fontos tudni, hogy ez esetben nem adományról van szó, a törvény (366/1999. sz. törvény 48. paragrafusa) értelmében az adófizető polgároknak jogukban áll befizetett jövedelemadójuk 1%-áról valamely közhasznú tevékenységet folytató civil szervezet javára nyilatkozni. Az adományozásra más törvény vonatkozik.

Liszka József: Kósa László 60 éves

A magyarországi néprajzkutatók között az elsők sorában jelent meg tájainkon az 1960-as évek második felében, és miközben készülő munkáihoz nyersanyagot gyűjtött, az éppen csak kibontakozófélben levő szlovákiai magyar néprajzi tudományosság akkor fiatal képviselőit szakmai tanácsokkal látta el, a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság számára programcikket írt, majd néprajzi-művelődéstörténeti ismeretterjesztő előadásokat tartott országszerte… Mindez persze csak az egyik – számunkra, szlovákiai magyarok számára fontos – Kósa László. A másik a tudományszervező, a szakíró Kósa László, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, 1998 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
1942. július 17-én született Cegléden. Gyermekkorát Gyulán töltötte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát magyarból és néprajzból (1967). Ezt követően a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa, majd 1987-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének a vezetője.

Kezdetben agrárnéprajzzal foglalkozott, e témából írta kandidátusi értekezését is (A burgonya Magyarországon. Budapest, 1980), majd fokozatosan a magyar nép táji-történeti tagolódásának kérdései felé fordult. Először a Magyar néprajzi lexikon ilyen tárgyú, Filep Antallal közösen írott szócikkeit gyűjtve egybe, azok elé elméleti-módszertani megközelítésű tanulmányt írva jelentkezett a témával (A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975), majd később, az azóta három kiadást megért, a Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920) című nagydoktori értekezésében tért vissza a témához, néhány saját korábbi megállapítását is korrigálva (Budapest, 1998). Miután/miközben megírta a magyar néprajz tudománytörténetét (1989), részben nyilván a néprajz paradigmaváltására is reagálva, érdeklődése fokozatosan a társadalomnéprajz, illetve a művelődéstörténet felé fordult. Ennek eredménye többek között az általa szerkesztett Magyar művelődéstörténet (Budapest, 1998), illetve a Fürdőélet a Monarchiában (Budapest, 1999), továbbá a magyar kisnemesség művelődéstörténetét és társadalomnéprajzát taglaló szintézise („Hét szilvafa árnyékában”. Budapest, 2001).

Kósa László a néprajztudomány eredményeinek széles körű megismertetése terén is maradandót alkotott. Szemerkényi Ágnessel közösen megírta az azóta több kiadást megért Apáról fiúra című, jobbára az általános iskolás korú gyerekeknek szánt néprajzi ismeretterjesztő összefoglalást (1973). Inkább a középiskolás korosztálynak szól a Hagyomány és közösség című áttekintése (1984), illetve a művelt nagyközönségnek a Néphagyományunk évszázadai című gondolatébresztő nagyeszszéje (1976). Alapvetően szintén ismeretterjesztő jellegű, bár a szakmai nagyközönség számára is számos új szempontot felvető munkája a „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz című áttekintése (1998). Hosszú éveken át, Ortutay Gyulától átvéve szerkesztette-szervezte a Magyar Rádió Kis magyar néprajz című előadássorozatát, melynek keretében megszólalási lehetőséget nyújtott a magyar szakma szinte valamennyi jelentősebb képviselőjének. A méltán népszerű sorozat legsikerültebb darabjai két külön kötetben is megjelentek később.

A hatvanas évek végétől rendszeresen járta a szlovákiai magyar tájakat, személyes kapcsolatokat épített ki, 1968-ban az Irodalmi Szemlében megjelentette a szlovákiai magyar néprajzi kutatás programját, s már dolgozik a később Rozmaringkoszorú címmel a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában megjelentetett népköltészeti gyűjteményén, amely a szlovákiai magyar tájak szöveges folklórjába ad betekintést (1979). Kósa László azóta is jelen van a szlovákiai magyar tudományos életben. Tanácsaival, a Tudományos Kollégiumban elvállalt tagságával ott bábáskodott a Fórum Társadalomtudományi Intézet Etnológiai Központjának kialakításában, publikációinkba készséggel ad kéziratot, ajtaja mindig nyitva áll a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság képviselői előtt. A közelmúltban hatvanadik életévét betöltött Kósa Lászlót a következő néprajzi tematikájú tanulmánycsokorral köszöntjük.

Kósa László
(L. Juhász Ilona felv.)

Rastislava Stoličná: Szlovákia mint etnokulturális tér

Az utóbbi években egyre többet beszélünk az „új” Európa építéséről. Az ilyen mérlegelések során mindig visszacsengenek a közös gyökerek, hagyományok, a közös történelem és civilizáció gondolatai. Nem kétséges, hogy az egyes nemzetek népi kultúrája is integráns része az európai öntudat forrásainak, és általában az európai kultúra egyik alapjának tekinthető.

Megerősítik ezt azok a jelentős etnográfiai munkák is, amelyek az elmúlt évtizedben jelentek meg Szlovákiában: Szlovákia etnográfiai atlasza (Etnografický atlas Slovenska. Bratislava, Veda, 1990), Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiája (Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. Bratislava, Veda, 1995) és a Szlovákia – a népi kultúra európai kontextusai (Slovakia – European Contexts of the Folk Culture. Bratislava, Veda, 1997). Azoknak az etnológusoknak az eredményei, akik létrehozták e publikációkat, azt bizonyítják, hogy a kulturális hagyományok keletkezésének, stabilitásának és szétesésének impulzusai sokféle tényező és kontextus függvényei, amelyek többnyire túllépik a népi kultúra kereteit, és szélesebb földrajzi, etnikai, vallási, gazdasági-társadalmi és közigazgatási összefüggésekben érvényesülnek. Nyilvánvaló, hogy a népi rétegek kultúrája, a nem elit kultúra Kelet-Közép-Európa egész térségében erősen plurális. A kulturális emlékezetet többrétegű etnikai realitás alakította, amely a népi kultúra jelenségeinél Szlovákiában a formák, típusok és variánsok szokatlan tarkaságában is visszatükröződött.

Etnokulturális tekintetben Szlovákia nagyobb területekre oszlik, többnyire azonban határán gyakran túlnyúló kisebb régiókra és szubrégiókra esik szét.

Szlovákia két nagy európai földrajzi területhez tartozik. A sík vidék a tiszai-pannon övezettel képez összefüggő területet, és Európában a paleolit óta lakott kultúrtájakhoz tartozik. A kedvező talaj- és klimatikus viszonyok a kultúra számos jelenségének állandósulását meghatározták. A száraz és meleg éghajlat lehetővé tette a síksági jellegű mezőgazdaság viszonylag progresszív formáinak a meghonosodását, amely gabona, zöldség, gyümölcs, disznóhús, zsír, tej és tejtermékek előállításában bővelkedett, s meghatározta az emberi táplálkozást. A specifikus jelenségek nyilvánvalóak a népviseletben (a vászonruhák túlsúlya) és a népi építészetben is (vályogépítmények nád- vagy szalmatetővel).

Szlovákia nagyobbik része hegyvidéki és hegyalji jellegű, a Kárpátok földrajzi övezetével képez összefüggő területet. A zordabb klimatikus feltételek és a talaj roszszabb minősége jellegzetes módon befolyásolták a terület etnokulturális jegyeit. A gazdaságok alacsonyabb hozamai a megélhetés további forrásainak keresésére ösztönözték a lakosságot. A természet gazdagsága lehetővé tette a faipar, a bányászat, a sokféle háziipar, az állattartás kialakulását. A helyi feltételek befolyásolták a népviseletben (juhgyapjú és -bőrök) és a népi építészetben (zsindelytetős faépületek) használt anyagok kiválasztását.

Nyilvánvaló, hogy a népi kultúrának a természeti környezettől való közvetlen függése napjainkhoz közeledve fokozatosan gyengült, Szlovákiában azonban ez még a 20. században is érvényesült. Ezért a primer tényezők egyikének tekinthető, amely hatással volt az eredeti, az évszakokat, természeti ciklusokat, a kozmikus rendet és az emberi élet szakaszait méltányoló, agrárgondolkodáson alapuló földműves kultúra jellegére.

A szlovák terület etnikai és kulturális pluralitásának kialakulásában jelentős szerepet játszó tényezők közé tartozik a benépesülés folyamata. A régészeti források és a történeti híradások az 5. századtól kezdődően bizonyítják a nyugati szlávok jelenlétét a Kárpát-medencében. A betelepülést főleg Szlovákia síkvidéki területein támasztják alá a növénytermesztésre és az állattartásra irányuló főfoglalkozások. A mezőgazdaság és a kézművesipar viszonylag fejlett formája fokozatosan a lakosság nagyobb koncentrációját, valamint kulturális és termelési központok kialakulását tette szükségessé. Ez a folyamat Közép-Európában a 9. században tetőződött be a szlávok első államalakulata, a Nagymorva Birodalom (Nagymorávia) megalakulásával, amelynek központi területei Morvaország déli és Szlovákia délkeleti vidékein feküdtek. A szlovák nemzeti kultúra legrégibb rétegének a szláv kultúrát tartjuk, amelynek számos eleme éppen a népi kultúrában maradt fenn legtovább.

A szláv lakosság először a 9. század végén került kapcsolatba kifejezetten más etnikummal, az ómagyarokkal. A magyarok érkezése e területek kultúrája szempontjából nem volt annyira meghatározó, mint amennyire az volt politikai szempontból. Szlovákia meghódított területe az új államalakulathoz, a magyar államhoz került. Az etnikumok kulturális örökségének cseréje során a magyarok inkább befogadók voltak, főleg a szilárd földműves kultúra különféle területein, amelyet a szláv lakosság már a magyarok érkezése előtt művelt. A 10. századtól kezdve a magyar és a szlovák etnikum Dél-Szlovákia vidékein kulturális szimbiózisban él egymás mellett, az etnikai jegyek nagyrészt csak a népi megnevezésekben bizonyíthatók. Szlovákia fejlődése az első és a második évezred fordulóján bizonnyal nem volt homogén. A termékeny déli vidékek gyorsabban fejlődtek, mint Szlovákia nagyrészt hegyes középső és északi részei. Az utóbbiak későbbi kolonizáció révén tagolódtak Magyarországhoz. A 12. század derekán idegen telepesek érkeztek Szlovákiába. Az eredeti szlovák és magyar etnikum a némettel gyarapodott. Az első német kolonisták a legfejlettebb mezőgazdasági, kereskedelmi és bányavidékeken telepedtek le. A 13. század elején újabbak jöttek, majd a telepesek harmadik, legnépesebb hulláma a tatárjárás után, a 13. század második felében és a 14. században érkezett a német nyelvterületről.

A német telepesek honosították meg nálunk az arany, az ezüst és a sárgaréz mélységi bányászatát. A jelentős regionális központok a német jog szerinti kiváltságok adományozása révén Európa középkori városaihoz hasonlítható városokká alakultak (1238: Nagyszombat, Selmecbánya, Korpona, Zólyom; 1248: Nyitra; 1269: Késmárk; 1271: a szepesi városok; 1291: Pozsony; 1320: Bártfa stb.). A 13. század utolsó harmadában a Szepességben, majd a 14. század folyamán másutt is megjelent a németség vidéken is. Az általános gyakorlat szerint a földesúr megbízott egyet a német vendégek közül, hogy a betelepedést vagy az új falu megalapítását irányítsa, amiért az örökös ispánságot kapott. E falvak minden lakója örökrészt nyert a földből, amellyel szabadon rendelkezett. Szemben a korábbi településű falvak lakosságával, amely szokásjog alapján élt, és nem volt rendelkezési joga a föld fölött, ez jelentős haladás volt. Ezért a német jog gyorsan terjedt Szlovákia ritkán lakott középső és északi részein.

A német etnikum a középkori ország minden jelentős városában túlsúlyra jutott. A 13–14. század városai két- és háromnyelvűek voltak, szlovák–német, ill. szlovák–német–magyar nyelvűek. A németek összetartásuk és gazdasági erejük révén a lakosság leggazdagabb részét képezték, és uralták a városi közigazgatást, bíráskodást, kereskedelmet, ipari termelést, a céheket, az iskolaügyet stb. Magas színvonalú gótikus építészeti kultúrát hoztak magukkal Szlovákiába. Falusi környezetben azonban gyorsabban elszlovákosodtak.

A német etnikum sajátos emlékeket hagyott maga után a szlovák népi kultúrában, amelyek máig kitapinthatóak a német eredetű elnépiesedett kifejezések tömegében. Német szakkifejezésekben bővelkedik a kézműves- és a háziipar, a munkaszerszámok és eszközök területe, de sok kifejezés található a ház, a viselet, a táplálkozás stb. terminológiái között is.

A nyugat-európai kulturális hatások legerősebb áramlásának időszaka fontos határkő volt a középkori népi kultúra alakulásában, s hagyományos formáinak alapját képezte a preindusztriális időszakban. A középkori technikai forradalom néven ismert gazdasági változások Szlovákiában is megnyilvánultak a földművelés háromnyomásos rendszere, a nagyobb teljesítő képességű vasekék, az ágyeke formájában, a falusi üzemszervezetek hatékonyabb gazdálkodásában, a vidéki települések külső képének alakulásában. Ebben az időszakban ugyancsak változott a falusi lakóház alaprajza (szoba–pitvar–kamra). Az elit nemesi kultúra mellett megjelent a városi polgári, a hagyományos földműves kultúra mellett pedig a városi kézművesek és kereskedők sajátos kultúrája.

Szlovákia benépesülésének további fázisa az ún. vlach jog alapján történt kolonizáció volt. E jogi normák az ország legészakibb vidékeinek betelepülése során érvényesültek, Magyarország (Szlovákia) és Lengyelország határának mentén a 14–17. században. A vlach név eredeti hordozója az Erdély területéről származó keletromán etnikum volt. A vlachok magashegyi állattartásuk mellett félnomád életmódot folytattak. Pravoszláv vallásuk, saját jogszokásuk volt, amelynek alapját a földesúrnak évente meghatározott számú állat adásának kötelezettsége képezte. A 14. század elején a vlach életmódot fokozatosan átvette Ukrajna lakosságának egy része, s ez a hullám lassan áthatott Szlovákia északkeleti területeire is. E vándorlás során a vlach népelemek etnikailag keveredtek.

A vlachok olyan juh-, ló-, disznó- és kecskefajtákat tartottak, amelyek jól tűrték a hideget a hegyi legelőkön. Kezdetben a már megült falukban telepedtek meg, a 14. század derekától azonban önálló településeket alapítottak. A vlach betelepedés Szlovákia északi határa mentén keletről nyugat felé történt, és Morvaország északkeleti vidékeire is átnyúlt. A 15. század elején a vlachok, ruszinok, lengyelek mellett már jelentős etnikai csoportot képeztek e pásztortársadalomban a szlovákok. A keleti rítus, amelyet az eredeti vlachok hoztak magukkal, a Szepességtől tovább nyugatra már nem terjedt. A „vlach” megnevezés fokozatosan elveszítette etnikai jelentését, és a magashegyi állattartókat jelölte.

A vlachok jogszokásai lassan átalakultak. Minden vlach faluban a település megalapítója, a kenéz adómentesen dolgozhatta fel a gyapjút, fát, tarthatott italkimérést, a többi telepes pedig 6–20 évig mentességet élvezett az állatbeszolgáltatás kötelezettsége alól. A 16–17. században a vlachok ezerszám legeltették juhaikat Szlovákiában, fő termékük a tej és a tejből készült specialitások voltak (legismertebbé a juhtúró vált). A másik nyersanyaguk a posztónak feldolgozható, ruha, cipő és takaró készítésére alkalmas gyapjú volt.

A népi kultúrát a Szlovákia hegyvidékein élő pásztorok számos elemmel gazdagították, amelyek egészen a 20. századig fennmaradtak. A társadalom területén az állattartásnak nagy nyájakban való szervezésével kapcsolatos sajátos kifejezéseket vezetettek be. A juhtej termeléséhez kapcsolódó gazdaságban specialisták tevékenykedtek, akik a juhtartást irányították, és birtokában voltak az igényesebb technológiájú tejtermékek, mint a párolt és füstölt sajtok előállításához szükséges szaktudásnak. E foglalkozásokhoz kötődtek a jellegzetes pásztorépítmények és -berendezések. A pásztorkultúra a hegyvidéki férfiöltözetbe is sajátos, a munkából eredő elemeket vitt (pl. bőr érmelegítők, széles bőrövek). Rányomta bélyegét a népköltészetre és a népművészetre is. A hegyvidékeken maradtak fenn legtovább az állattartáshoz kapcsolódó hiedelmek és szokások. Sajátos módja alakult ki a népi fafaragásnak, a csont- és bőrművességnek, a sárgaréz ékszerek készítésének. A pásztorélet motívumai, bibliai történetekkel átszőve, részeivé lettek számos népi játéknak és koledának. Ez az életmód a különféle típusú fúvós hangszer keletkezését is ösztönözte, amelyek némelyike Európában egyedülálló (pl. a csaknem 2 méter hoszszú „fujara”). A népdalokban s a néptáncban túlsúlyba kerültek a pásztor-vlach, valamint betyár dallamok és motívumok. A vlach kultúra (hasonlóan a némethez) sok új szóval és helyrajzi névvel gazdagította a szlovák szókincset.

Etnológiai adatok igazolják, hogy az életmód a pásztorfalukban sok archaikus jelenség megmerevedéséhez járult hozzá. Éppen itt maradtak fenn legtovább, gyakran egészen a 20. század első feléig, a középkori kultúra elemei, és a kiegyenlítő civilizációs áramlatok csak nagyon lassan hatották át őket.
Szlovákia etnokulturális arculatának formálódásában természetesen nagy jelentősége volt a vallásnak és a lakosság felekezeti hovatartozásának.

Keresztény térítők a 7. századtól kezdve érkeztek Szlovákiába, mégpedig mindkét keresztény központból, Rómából és Konstantinápolyból egyaránt. Meghatározó jelentősége a bizánci térítőknek, Konstantinnak és Metódnak volt 863-ban, akik Nagymoráviában lerakták a szláv írás és irodalom alapjait. A további történelmi fejlődés során, amikor Szlovákia Magyarország része lett, területének nagy részén a kereszténység nyugati formája került túlsúlyba. Szlovákia keleti vidékein azonban a lakosság jelentős része a görögkeleti egyházhoz tartozónak, pravoszlávnak vallotta magát. A magyar uralkodók ezt, Róma egyházon belüli unionista törekvései ellenére hosszú ideig tolerálták. Róma igyekezete a 16–17. században ért el jelentősebb sikereket, amikor Kelet-Szlovákia lakossága nagyobb számban a hatása alá került, és megszületett a görög katolikus egyház. Ennek ellenére azonban az északkeleti területeken sok, különösen vlachok által települt falu megtartotta a pravoszláv vallást. Így Kelet-Szlovákiában egy időben egymás mellett több vallás létezett: római és görög katolikus, pravoszláv, és sok híve volt a judaizmusnak, miután Szlovákiában a legnagyobb számú zsidó etnikum éppen itt koncentrálódott.

A kereszténység másik változata, a protestantizmus az egyházon belüli 16–17. századi reformációs mozgalmak eredményeképpen született. Szlovákiában főleg a lutheránus ág, a déli területeken, nagyrészt a magyar etnikum körében pedig a kálvinizmus eresztett gyökeret. A Habsburgok reformáció iránti kezdeti türelme révén Szlovákiában a protestantizmus annyira elterjedt, hogy túlsúlyra jutott. A török kiűzése után, a 17. században a politikai küzdelem a protestantizmus ellen fordult, s ez hívőinek számát egész Magyarországon megtizedelte. Amikor 1781-ben a lutheránus és kálvinista vallást a türelmi rendelet állami vallásként elismerte, Szlovákia lakosságának mindössze kb. egyötöde vallotta magát e felekezetekhez tartozónak. A kultúra fejlődése szempontjából azonban a protestantizmusnak nagy szerepe volt Szlovákiában, miután e felekezetek művelt emberei támogatták a művelődés minél szélesebb körű kiterjesztését a népi rétegekre is, hangsúlyozták a nemzeti nyelvű irodalom szükségességét, és közvetlen kapcsolatban álltak az európai kulturális fejlődés fő áramlataival, amelyek a nemzeti tradíciók felé való fordulást hirdették.

A kereszténység és annak egyes irányzatai erős hatással voltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására és jellegére. Ez leginkább a családi élet és a naptári év rítusaiban nyilvánult meg. A családi élet szertartásai közé bevezették a kötelező egyházi keresztelést, bérmálkozást, ill. konfirmációt, esküvőt, temetést. A kalendáris ünnepek sorába beiktatta az egyház a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, a búcsúkat, előírta a böjtöt. A földműves és a keresztény kultúra kölcsönös egymásra hatásának eredményeképpen lassan új kulturális rendszer született, intézményesült elemekkel. Népi vonása ennek a pogány és keresztény elemek szimbiózisa, valamint a profán és a szakrális világ egymásba kapcsolódása volt.

Szlovákia felekezeti sokszínűsége a népi kultúra számos jelenségénél a regionális változatok széles skáláját vonta maga után. Különösen szembetűnő volt ez a keleti vidékeken, ahol sok szokás és rítus a misztika felé hajló pravoszláv befolyás alatt állt, amint magának az egyházi évnek a katolikushoz képest 13 nappal való eltolódása is. Ezen a vidéken rögzültek leginkább a régi hiedelmek elemei, mint pl. a halottkultusz vagy a vízkultusz. Kifinomultak voltak a játékok kelet-európai kulturális zónájára jellemző bajelhárító formái, s a lakodalmi rítus leggazdagabb rendszerei is itt őrződtek meg Szlovákiában. Ugyancsak sokáig fennmaradt a hagyományos patriarchális családi rendszer.

A racionális protestáns vallás is hatással volt több kulturális jelenségre. A népviseletben ez az érezhetően kisebb dekorativitásban nyilvánult meg. A rítusokból sok archaikus elemet elhagytak, és néhány szokást más időpontban végeztek, mint a katolikusok. Elmondható, hogy éppen a protestantizmus és a német etnikumú bánya- és kereskedelmi központok járultak hozzá sok termékenységvarázsló-védelmező, eredetileg földműves szokás megszűnéséhez.

A közigazgatás összefüggései és a központi irányítás további olyan fontos jelenség, amely hatással volt a népi kultúra jellegére és alakulására. Szlovákia nem képezett külön közigazgatási egységet Magyarország területén belül, területi igazgatása a magyarországi fejlődéssel együtt alakult. A 13. századtól a várbirtokok fokozatosan a rendi önigazgatás intézményeivé, az ún. vármegyékké alakultak át. A megyei szervek jogköre a közélet minden területére kiterjedt és minden lakosra vonatkozott, kivéve a főnemességet, valamint a királyi és bányavárosok kiváltságos területeit. A volt vármegyék területén helyi tradíciók születtek, amelyek jelentős szerepet játszottak a szlovákiai népi kultúra alakulásában, s tulajdonképpen máig fennmaradtak.

A hatósági intézmények rendeleteikkel és tilalmaikkal határozottan beavatkoztak a falusi települések fejlődésébe, építészeti kultúrájukba, ünnepeik megülésébe, hitéletükbe és általában a mindennapi élet sok részletébe. A 18. században, Mária Teréziának és II. Józsefnek a felvilágosult abszolutizmus szellemében fogant jelentős reformjai után, Szlovákiában is alapvető reformok zajlottak le, amelyek majd a jobbágyság megszűnéséhez, a joggyakorlat és a művelődés alapelveinek megváltozásához vezettek. Mindezek nagyban hozzájárultak egyrészt a modernizációhoz, másrészt a széles néprétegek kultúrájának egységesüléséhez.

Beleszóltak az életvitel és életmód irányításába azok a reformok is, amelyek az új állam, a Csehszlovák Köztársaság megszületése (1918) után valósultak meg. Elsősorban az állami és helyi közigazgatás teljes átszervezéséről volt szó, valamint a földreformról, amely lehetővé tette, hogy a parasztok megvásárolják a volt nagybirtokosok földjeit.

A népi kultúra alakulásában a legradikálisabb változások a 20. század második felében, a mezőgazdaság kollektivizációjával következtek be. Ebben az állam által irányított folyamatban, a magángazdálkodásról a kollektív gazdálkodásra való áttérés során nemcsak az agrárkultúrában következett be törés, hanem a népi kultúra számos jelenségében is megszakadt a folytonosság.

Amint a Szlovákia és környezetének határain belül folyó belső migráció, úgy az ország határain kívülre irányuló alkalmi vagy tartós kivándorlás is fontos tényezői a kulturális tradíciók áramlásának és cseréjének. A hegyvidéki és hegyalji vidékekre jellemző volt az ún. megosztott foglalkozás, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaság mellett főleg a férfi lakosság gazdasági okokból más megélhetési forrást is keresett. Hagyományosan ilyenek voltak a mezőgazdasági szezonális munkák, a háziipar és kézművesség, a házaló kereskedelem, a tutajozás, a fuvarozás, a fakitermelés. A kettős foglalkozás elsősorban a mezőgazdaság alacsony termelékenységének és a sok tulajdonos közt a földbirtok elaprózódásának volt a következménye, amely utóbbiért a Magyarországon érvényben levő örökösödési joggyakorlat hibáztatható. Az agrárvidékek növekvő túlnépesedése és az egyes iparágazatok megkésett fejlődése különösen a 19. században és a 20. század elején a munkaerő állandó vándorlását idézte elő. Fontos ösztönző volt e tekintetben – a gőzgép megjelenésével és az ipari növények, mint a kukorica, dohány, cukorrépa termelésének beindulásával összefüggésben – a mezőgazdasági termelés fokozódása. 1919–1938 között az állami szervek Szlovákiában több mint 200 ezer ember számára közvetítettek szezonális mezőgazdasági munkát Európa különböző országaiba.

A rossz gazdasági viszonyok a kivándorlást is előidézték, amely több szakaszban zajlott le. A 17–19. században a kivándorlás árama a Délvidékre, Magyarország déli területeire irányult, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig a kivándorlók legnagyobb tömege az Egyesült Államokba ment. A lakosság arányaihoz képest Szlovákia a legnagyobb kivándorló területek közé tartozott Európában. Összességében Szlovákiából mintegy egymillió ember vándorolt el. Az emigránsok elsősorban azzal a szándékkal indultak útnak, hogy földvásárláshoz és életszínvonaluk javításához pénzt szerezzenek. Ám csak mintegy negyedük tért vissza a második világháború után.

Az új munkaterületeken az emberekkel és a kulturális környezettel kialakított interregionális és interetnikus kapcsolatok bizonyos mértékben mindig visszatükröződtek az emigránsok életmódjában, annak különböző síkjain. Ezek elsősorban úgy nyilvánultak meg, hogy a népi kultúra eredeti modelljébe új elemeket vezettek be. Azok a migrációs csoportok, amelyek a visszatérés után jelentősen befolyásolták eredeti lokális társadalmukat, főleg az Amerikából visszatértek, az ún. amerikások voltak. Hazatérésük után az ő életmódjuk mintegy új kulturális mintaként szolgált.

A 20. században erős hatást gyakoroltak a népi kultúrára Szlovákiában a városok és az ipari központok, ahol vidékiek tömegei kezdtek dolgozni. Az új kulturális képződmények befogadásának folyamata elsősorban a táplálkozás, az öltözködés és a lakás területén volt nyilvánvaló. A rövid és a tartós migráció is új mintákat vitt be a keleti kulturális környezetbe, amelyek befogadása gyakran közösségileg történt, máskor utánozták őket sokan mindaddig, amíg lassan a kulturális tradíció részeivé nem lettek.

Az európai kulturális identitást nem lehet megérteni a népi kultúra sokféle formájának elismerése nélkül, amelynek Szlovákia népi kultúrája is természetes része. Ez is az európai kultúra egyik sajátos megnyilvánulási módját képezi. Közösek azzal a földműves kultúrából eredő gyökerei, s az európai kultúra alapjainak olyan szellemi pilléreire támaszkodik, mint az antikvitás és a kereszténység öröksége. Az a tér, amelyet Szlovákia Európában elfoglal, mindig mozgalmas, nyitott és átmeneti terület volt, s az európai kultúra mind nyugati, mind keleti részeiből érkező hatások befolyásolták. Ezért itt az etnokulturális jelenségek is sokféle tényező hatása alatt alakultak, amelyek végül rendkívüli tarkaságot és változatosságot eredményeztek.

(Fordította Kocsis Aranka)

Az utóbbi években egyre többet beszélünk az „új” Európa építéséről. Az ilyen mérlegelések során mindig visszacsengenek a közös gyökerek, hagyományok, a közös történelem és civilizáció gondolatai. Nem kétséges, hogy az egyes nemzetek népi kultúrája is integráns része az európai öntudat forrásainak, és általában az európai kultúra egyik alapjának tekinthető.

Megerősítik ezt azok a jelentős etnográfiai munkák is, amelyek az elmúlt évtizedben jelentek meg Szlovákiában: Szlovákia etnográfiai atlasza (Etnografický atlas Slovenska. Bratislava, Veda, 1990), Szlovákia népi kultúrájának enciklopédiája (Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. Bratislava, Veda, 1995) és a Szlovákia – a népi kultúra európai kontextusai (Slovakia – European Contexts of the Folk Culture. Bratislava, Veda, 1997). Azoknak az etnológusoknak az eredményei, akik létrehozták e publikációkat, azt bizonyítják, hogy a kulturális hagyományok keletkezésének, stabilitásának és szétesésének impulzusai sokféle tényező és kontextus függvényei, amelyek többnyire túllépik a népi kultúra kereteit, és szélesebb földrajzi, etnikai, vallási, gazdasági-társadalmi és közigazgatási összefüggésekben érvényesülnek. Nyilvánvaló, hogy a népi rétegek kultúrája, a nem elit kultúra Kelet-Közép-Európa egész térségében erősen plurális. A kulturális emlékezetet többrétegű etnikai realitás alakította, amely a népi kultúra jelenségeinél Szlovákiában a formák, típusok és variánsok szokatlan tarkaságában is visszatükröződött.

Etnokulturális tekintetben Szlovákia nagyobb területekre oszlik, többnyire azonban határán gyakran túlnyúló kisebb régiókra és szubrégiókra esik szét.

Szlovákia két nagy európai földrajzi területhez tartozik. A sík vidék a tiszai-pannon övezettel képez összefüggő területet, és Európában a paleolit óta lakott kultúrtájakhoz tartozik. A kedvező talaj- és klimatikus viszonyok a kultúra számos jelenségének állandósulását meghatározták. A száraz és meleg éghajlat lehetővé tette a síksági jellegű mezőgazdaság viszonylag progresszív formáinak a meghonosodását, amely gabona, zöldség, gyümölcs, disznóhús, zsír, tej és tejtermékek előállításában bővelkedett, s meghatározta az emberi táplálkozást. A specifikus jelenségek nyilvánvalóak a népviseletben (a vászonruhák túlsúlya) és a népi építészetben is (vályogépítmények nád- vagy szalmatetővel).

Szlovákia nagyobbik része hegyvidéki és hegyalji jellegű, a Kárpátok földrajzi övezetével képez összefüggő területet. A zordabb klimatikus feltételek és a talaj roszszabb minősége jellegzetes módon befolyásolták a terület etnokulturális jegyeit. A gazdaságok alacsonyabb hozamai a megélhetés további forrásainak keresésére ösztönözték a lakosságot. A természet gazdagsága lehetővé tette a faipar, a bányászat, a sokféle háziipar, az állattartás kialakulását. A helyi feltételek befolyásolták a népviseletben (juhgyapjú és -bőrök) és a népi építészetben (zsindelytetős faépületek) használt anyagok kiválasztását.

Nyilvánvaló, hogy a népi kultúrának a természeti környezettől való közvetlen függése napjainkhoz közeledve fokozatosan gyengült, Szlovákiában azonban ez még a 20. században is érvényesült. Ezért a primer tényezők egyikének tekinthető, amely hatással volt az eredeti, az évszakokat, természeti ciklusokat, a kozmikus rendet és az emberi élet szakaszait méltányoló, agrárgondolkodáson alapuló földműves kultúra jellegére.

A szlovák terület etnikai és kulturális pluralitásának kialakulásában jelentős szerepet játszó tényezők közé tartozik a benépesülés folyamata. A régészeti források és a történeti híradások az 5. századtól kezdődően bizonyítják a nyugati szlávok jelenlétét a Kárpát-medencében. A betelepülést főleg Szlovákia síkvidéki területein támasztják alá a növénytermesztésre és az állattartásra irányuló főfoglalkozások. A mezőgazdaság és a kézművesipar viszonylag fejlett formája fokozatosan a lakosság nagyobb koncentrációját, valamint kulturális és termelési központok kialakulását tette szükségessé. Ez a folyamat Közép-Európában a 9. században tetőződött be a szlávok első államalakulata, a Nagymorva Birodalom (Nagymorávia) megalakulásával, amelynek központi területei Morvaország déli és Szlovákia délkeleti vidékein feküdtek. A szlovák nemzeti kultúra legrégibb rétegének a szláv kultúrát tartjuk, amelynek számos eleme éppen a népi kultúrában maradt fenn legtovább.

A szláv lakosság először a 9. század végén került kapcsolatba kifejezetten más etnikummal, az ómagyarokkal. A magyarok érkezése e területek kultúrája szempontjából nem volt annyira meghatározó, mint amennyire az volt politikai szempontból. Szlovákia meghódított területe az új államalakulathoz, a magyar államhoz került. Az etnikumok kulturális örökségének cseréje során a magyarok inkább befogadók voltak, főleg a szilárd földműves kultúra különféle területein, amelyet a szláv lakosság már a magyarok érkezése előtt művelt. A 10. századtól kezdve a magyar és a szlovák etnikum Dél-Szlovákia vidékein kulturális szimbiózisban él egymás mellett, az etnikai jegyek nagyrészt csak a népi megnevezésekben bizonyíthatók. Szlovákia fejlődése az első és a második évezred fordulóján bizonnyal nem volt homogén. A termékeny déli vidékek gyorsabban fejlődtek, mint Szlovákia nagyrészt hegyes középső és északi részei. Az utóbbiak későbbi kolonizáció révén tagolódtak Magyarországhoz. A 12. század derekán idegen telepesek érkeztek Szlovákiába. Az eredeti szlovák és magyar etnikum a némettel gyarapodott. Az első német kolonisták a legfejlettebb mezőgazdasági, kereskedelmi és bányavidékeken telepedtek le. A 13. század elején újabbak jöttek, majd a telepesek harmadik, legnépesebb hulláma a tatárjárás után, a 13. század második felében és a 14. században érkezett a német nyelvterületről.

A német telepesek honosították meg nálunk az arany, az ezüst és a sárgaréz mélységi bányászatát. A jelentős regionális központok a német jog szerinti kiváltságok adományozása révén Európa középkori városaihoz hasonlítható városokká alakultak (1238: Nagyszombat, Selmecbánya, Korpona, Zólyom; 1248: Nyitra; 1269: Késmárk; 1271: a szepesi városok; 1291: Pozsony; 1320: Bártfa stb.). A 13. század utolsó harmadában a Szepességben, majd a 14. század folyamán másutt is megjelent a németség vidéken is. Az általános gyakorlat szerint a földesúr megbízott egyet a német vendégek közül, hogy a betelepedést vagy az új falu megalapítását irányítsa, amiért az örökös ispánságot kapott. E falvak minden lakója örökrészt nyert a földből, amellyel szabadon rendelkezett. Szemben a korábbi településű falvak lakosságával, amely szokásjog alapján élt, és nem volt rendelkezési joga a föld fölött, ez jelentős haladás volt. Ezért a német jog gyorsan terjedt Szlovákia ritkán lakott középső és északi részein.

A német etnikum a középkori ország minden jelentős városában túlsúlyra jutott. A 13–14. század városai két- és háromnyelvűek voltak, szlovák–német, ill. szlovák–német–magyar nyelvűek. A németek összetartásuk és gazdasági erejük révén a lakosság leggazdagabb részét képezték, és uralták a városi közigazgatást, bíráskodást, kereskedelmet, ipari termelést, a céheket, az iskolaügyet stb. Magas színvonalú gótikus építészeti kultúrát hoztak magukkal Szlovákiába. Falusi környezetben azonban gyorsabban elszlovákosodtak.

A német etnikum sajátos emlékeket hagyott maga után a szlovák népi kultúrában, amelyek máig kitapinthatóak a német eredetű elnépiesedett kifejezések tömegében. Német szakkifejezésekben bővelkedik a kézműves- és a háziipar, a munkaszerszámok és eszközök területe, de sok kifejezés található a ház, a viselet, a táplálkozás stb. terminológiái között is.

A nyugat-európai kulturális hatások legerősebb áramlásának időszaka fontos határkő volt a középkori népi kultúra alakulásában, s hagyományos formáinak alapját képezte a preindusztriális időszakban. A középkori technikai forradalom néven ismert gazdasági változások Szlovákiában is megnyilvánultak a földművelés háromnyomásos rendszere, a nagyobb teljesítő képességű vasekék, az ágyeke formájában, a falusi üzemszervezetek hatékonyabb gazdálkodásában, a vidéki települések külső képének alakulásában. Ebben az időszakban ugyancsak változott a falusi lakóház alaprajza (szoba–pitvar–kamra). Az elit nemesi kultúra mellett megjelent a városi polgári, a hagyományos földműves kultúra mellett pedig a városi kézművesek és kereskedők sajátos kultúrája.

Szlovákia benépesülésének további fázisa az ún. vlach jog alapján történt kolonizáció volt. E jogi normák az ország legészakibb vidékeinek betelepülése során érvényesültek, Magyarország (Szlovákia) és Lengyelország határának mentén a 14–17. században. A vlach név eredeti hordozója az Erdély területéről származó keletromán etnikum volt. A vlachok magashegyi állattartásuk mellett félnomád életmódot folytattak. Pravoszláv vallásuk, saját jogszokásuk volt, amelynek alapját a földesúrnak évente meghatározott számú állat adásának kötelezettsége képezte. A 14. század elején a vlach életmódot fokozatosan átvette Ukrajna lakosságának egy része, s ez a hullám lassan áthatott Szlovákia északkeleti területeire is. E vándorlás során a vlach népelemek etnikailag keveredtek.

A vlachok olyan juh-, ló-, disznó- és kecskefajtákat tartottak, amelyek jól tűrték a hideget a hegyi legelőkön. Kezdetben a már megült falukban telepedtek meg, a 14. század derekától azonban önálló településeket alapítottak. A vlach betelepedés Szlovákia északi határa mentén keletről nyugat felé történt, és Morvaország északkeleti vidékeire is átnyúlt. A 15. század elején a vlachok, ruszinok, lengyelek mellett már jelentős etnikai csoportot képeztek e pásztortársadalomban a szlovákok. A keleti rítus, amelyet az eredeti vlachok hoztak magukkal, a Szepességtől tovább nyugatra már nem terjedt. A „vlach” megnevezés fokozatosan elveszítette etnikai jelentését, és a magashegyi állattartókat jelölte.

A vlachok jogszokásai lassan átalakultak. Minden vlach faluban a település megalapítója, a kenéz adómentesen dolgozhatta fel a gyapjút, fát, tarthatott italkimérést, a többi telepes pedig 6–20 évig mentességet élvezett az állatbeszolgáltatás kötelezettsége alól. A 16–17. században a vlachok ezerszám legeltették juhaikat Szlovákiában, fő termékük a tej és a tejből készült specialitások voltak (legismertebbé a juhtúró vált). A másik nyersanyaguk a posztónak feldolgozható, ruha, cipő és takaró készítésére alkalmas gyapjú volt.

A népi kultúrát a Szlovákia hegyvidékein élő pásztorok számos elemmel gazdagították, amelyek egészen a 20. századig fennmaradtak. A társadalom területén az állattartásnak nagy nyájakban való szervezésével kapcsolatos sajátos kifejezéseket vezetettek be. A juhtej termeléséhez kapcsolódó gazdaságban specialisták tevékenykedtek, akik a juhtartást irányították, és birtokában voltak az igényesebb technológiájú tejtermékek, mint a párolt és füstölt sajtok előállításához szükséges szaktudásnak. E foglalkozásokhoz kötődtek a jellegzetes pásztorépítmények és -berendezések. A pásztorkultúra a hegyvidéki férfiöltözetbe is sajátos, a munkából eredő elemeket vitt (pl. bőr érmelegítők, széles bőrövek). Rányomta bélyegét a népköltészetre és a népművészetre is. A hegyvidékeken maradtak fenn legtovább az állattartáshoz kapcsolódó hiedelmek és szokások. Sajátos módja alakult ki a népi fafaragásnak, a csont- és bőrművességnek, a sárgaréz ékszerek készítésének. A pásztorélet motívumai, bibliai történetekkel átszőve, részeivé lettek számos népi játéknak és koledának. Ez az életmód a különféle típusú fúvós hangszer keletkezését is ösztönözte, amelyek némelyike Európában egyedülálló (pl. a csaknem 2 méter hoszszú „fujara”). A népdalokban s a néptáncban túlsúlyba kerültek a pásztor-vlach, valamint betyár dallamok és motívumok. A vlach kultúra (hasonlóan a némethez) sok új szóval és helyrajzi névvel gazdagította a szlovák szókincset.

Etnológiai adatok igazolják, hogy az életmód a pásztorfalukban sok archaikus jelenség megmerevedéséhez járult hozzá. Éppen itt maradtak fenn legtovább, gyakran egészen a 20. század első feléig, a középkori kultúra elemei, és a kiegyenlítő civilizációs áramlatok csak nagyon lassan hatották át őket.
Szlovákia etnokulturális arculatának formálódásában természetesen nagy jelentősége volt a vallásnak és a lakosság felekezeti hovatartozásának.

Keresztény térítők a 7. századtól kezdve érkeztek Szlovákiába, mégpedig mindkét keresztény központból, Rómából és Konstantinápolyból egyaránt. Meghatározó jelentősége a bizánci térítőknek, Konstantinnak és Metódnak volt 863-ban, akik Nagymoráviában lerakták a szláv írás és irodalom alapjait. A további történelmi fejlődés során, amikor Szlovákia Magyarország része lett, területének nagy részén a kereszténység nyugati formája került túlsúlyba. Szlovákia keleti vidékein azonban a lakosság jelentős része a görögkeleti egyházhoz tartozónak, pravoszlávnak vallotta magát. A magyar uralkodók ezt, Róma egyházon belüli unionista törekvései ellenére hosszú ideig tolerálták. Róma igyekezete a 16–17. században ért el jelentősebb sikereket, amikor Kelet-Szlovákia lakossága nagyobb számban a hatása alá került, és megszületett a görög katolikus egyház. Ennek ellenére azonban az északkeleti területeken sok, különösen vlachok által települt falu megtartotta a pravoszláv vallást. Így Kelet-Szlovákiában egy időben egymás mellett több vallás létezett: római és görög katolikus, pravoszláv, és sok híve volt a judaizmusnak, miután Szlovákiában a legnagyobb számú zsidó etnikum éppen itt koncentrálódott.

A kereszténység másik változata, a protestantizmus az egyházon belüli 16–17. századi reformációs mozgalmak eredményeképpen született. Szlovákiában főleg a lutheránus ág, a déli területeken, nagyrészt a magyar etnikum körében pedig a kálvinizmus eresztett gyökeret. A Habsburgok reformáció iránti kezdeti türelme révén Szlovákiában a protestantizmus annyira elterjedt, hogy túlsúlyra jutott. A török kiűzése után, a 17. században a politikai küzdelem a protestantizmus ellen fordult, s ez hívőinek számát egész Magyarországon megtizedelte. Amikor 1781-ben a lutheránus és kálvinista vallást a türelmi rendelet állami vallásként elismerte, Szlovákia lakosságának mindössze kb. egyötöde vallotta magát e felekezetekhez tartozónak. A kultúra fejlődése szempontjából azonban a protestantizmusnak nagy szerepe volt Szlovákiában, miután e felekezetek művelt emberei támogatták a művelődés minél szélesebb körű kiterjesztését a népi rétegekre is, hangsúlyozták a nemzeti nyelvű irodalom szükségességét, és közvetlen kapcsolatban álltak az európai kulturális fejlődés fő áramlataival, amelyek a nemzeti tradíciók felé való fordulást hirdették.

A kereszténység és annak egyes irányzatai erős hatással voltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására és jellegére. Ez leginkább a családi élet és a naptári év rítusaiban nyilvánult meg. A családi élet szertartásai közé bevezették a kötelező egyházi keresztelést, bérmálkozást, ill. konfirmációt, esküvőt, temetést. A kalendáris ünnepek sorába beiktatta az egyház a karácsonyt, a húsvétot, a pünkösdöt, a búcsúkat, előírta a böjtöt. A földműves és a keresztény kultúra kölcsönös egymásra hatásának eredményeképpen lassan új kulturális rendszer született, intézményesült elemekkel. Népi vonása ennek a pogány és keresztény elemek szimbiózisa, valamint a profán és a szakrális világ egymásba kapcsolódása volt.

Szlovákia felekezeti sokszínűsége a népi kultúra számos jelenségénél a regionális változatok széles skáláját vonta maga után. Különösen szembetűnő volt ez a keleti vidékeken, ahol sok szokás és rítus a misztika felé hajló pravoszláv befolyás alatt állt, amint magának az egyházi évnek a katolikushoz képest 13 nappal való eltolódása is. Ezen a vidéken rögzültek leginkább a régi hiedelmek elemei, mint pl. a halottkultusz vagy a vízkultusz. Kifinomultak voltak a játékok kelet-európai kulturális zónájára jellemző bajelhárító formái, s a lakodalmi rítus leggazdagabb rendszerei is itt őrződtek meg Szlovákiában. Ugyancsak sokáig fennmaradt a hagyományos patriarchális családi rendszer.

A racionális protestáns vallás is hatással volt több kulturális jelenségre. A népviseletben ez az érezhetően kisebb dekorativitásban nyilvánult meg. A rítusokból sok archaikus elemet elhagytak, és néhány szokást más időpontban végeztek, mint a katolikusok. Elmondható, hogy éppen a protestantizmus és a német etnikumú bánya- és kereskedelmi központok járultak hozzá sok termékenységvarázsló-védelmező, eredetileg földműves szokás megszűnéséhez.

A közigazgatás összefüggései és a központi irányítás további olyan fontos jelenség, amely hatással volt a népi kultúra jellegére és alakulására. Szlovákia nem képezett külön közigazgatási egységet Magyarország területén belül, területi igazgatása a magyarországi fejlődéssel együtt alakult. A 13. századtól a várbirtokok fokozatosan a rendi önigazgatás intézményeivé, az ún. vármegyékké alakultak át. A megyei szervek jogköre a közélet minden területére kiterjedt és minden lakosra vonatkozott, kivéve a főnemességet, valamint a királyi és bányavárosok kiváltságos területeit. A volt vármegyék területén helyi tradíciók születtek, amelyek jelentős szerepet játszottak a szlovákiai népi kultúra alakulásában, s tulajdonképpen máig fennmaradtak.

A hatósági intézmények rendeleteikkel és tilalmaikkal határozottan beavatkoztak a falusi települések fejlődésébe, építészeti kultúrájukba, ünnepeik megülésébe, hitéletükbe és általában a mindennapi élet sok részletébe. A 18. században, Mária Teréziának és II. Józsefnek a felvilágosult abszolutizmus szellemében fogant jelentős reformjai után, Szlovákiában is alapvető reformok zajlottak le, amelyek majd a jobbágyság megszűnéséhez, a joggyakorlat és a művelődés alapelveinek megváltozásához vezettek. Mindezek nagyban hozzájárultak egyrészt a modernizációhoz, másrészt a széles néprétegek kultúrájának egységesüléséhez.

Beleszóltak az életvitel és életmód irányításába azok a reformok is, amelyek az új állam, a Csehszlovák Köztársaság megszületése (1918) után valósultak meg. Elsősorban az állami és helyi közigazgatás teljes átszervezéséről volt szó, valamint a földreformról, amely lehetővé tette, hogy a parasztok megvásárolják a volt nagybirtokosok földjeit.

A népi kultúra alakulásában a legradikálisabb változások a 20. század második felében, a mezőgazdaság kollektivizációjával következtek be. Ebben az állam által irányított folyamatban, a magángazdálkodásról a kollektív gazdálkodásra való áttérés során nemcsak az agrárkultúrában következett be törés, hanem a népi kultúra számos jelenségében is megszakadt a folytonosság.

Amint a Szlovákia és környezetének határain belül folyó belső migráció, úgy az ország határain kívülre irányuló alkalmi vagy tartós kivándorlás is fontos tényezői a kulturális tradíciók áramlásának és cseréjének. A hegyvidéki és hegyalji vidékekre jellemző volt az ún. megosztott foglalkozás, ami azt jelentette, hogy a mezőgazdaság mellett főleg a férfi lakosság gazdasági okokból más megélhetési forrást is keresett. Hagyományosan ilyenek voltak a mezőgazdasági szezonális munkák, a háziipar és kézművesség, a házaló kereskedelem, a tutajozás, a fuvarozás, a fakitermelés. A kettős foglalkozás elsősorban a mezőgazdaság alacsony termelékenységének és a sok tulajdonos közt a földbirtok elaprózódásának volt a következménye, amely utóbbiért a Magyarországon érvényben levő örökösödési joggyakorlat hibáztatható. Az agrárvidékek növekvő túlnépesedése és az egyes iparágazatok megkésett fejlődése különösen a 19. században és a 20. század elején a munkaerő állandó vándorlását idézte elő. Fontos ösztönző volt e tekintetben – a gőzgép megjelenésével és az ipari növények, mint a kukorica, dohány, cukorrépa termelésének beindulásával összefüggésben – a mezőgazdasági termelés fokozódása. 1919–1938 között az állami szervek Szlovákiában több mint 200 ezer ember számára közvetítettek szezonális mezőgazdasági munkát Európa különböző országaiba.

A rossz gazdasági viszonyok a kivándorlást is előidézték, amely több szakaszban zajlott le. A 17–19. században a kivándorlás árama a Délvidékre, Magyarország déli területeire irányult, a 19. század utolsó évtizedeiben pedig a kivándorlók legnagyobb tömege az Egyesült Államokba ment. A lakosság arányaihoz képest Szlovákia a legnagyobb kivándorló területek közé tartozott Európában. Összességében Szlovákiából mintegy egymillió ember vándorolt el. Az emigránsok elsősorban azzal a szándékkal indultak útnak, hogy földvásárláshoz és életszínvonaluk javításához pénzt szerezzenek. Ám csak mintegy negyedük tért vissza a második világháború után.

Az új munkaterületeken az emberekkel és a kulturális környezettel kialakított interregionális és interetnikus kapcsolatok bizonyos mértékben mindig visszatükröződtek az emigránsok életmódjában, annak különböző síkjain. Ezek elsősorban úgy nyilvánultak meg, hogy a népi kultúra eredeti modelljébe új elemeket vezettek be. Azok a migrációs csoportok, amelyek a visszatérés után jelentősen befolyásolták eredeti lokális társadalmukat, főleg az Amerikából visszatértek, az ún. amerikások voltak. Hazatérésük után az ő életmódjuk mintegy új kulturális mintaként szolgált.

A 20. században erős hatást gyakoroltak a népi kultúrára Szlovákiában a városok és az ipari központok, ahol vidékiek tömegei kezdtek dolgozni. Az új kulturális képződmények befogadásának folyamata elsősorban a táplálkozás, az öltözködés és a lakás területén volt nyilvánvaló. A rövid és a tartós migráció is új mintákat vitt be a keleti kulturális környezetbe, amelyek befogadása gyakran közösségileg történt, máskor utánozták őket sokan mindaddig, amíg lassan a kulturális tradíció részeivé nem lettek.

Az európai kulturális identitást nem lehet megérteni a népi kultúra sokféle formájának elismerése nélkül, amelynek Szlovákia népi kultúrája is természetes része. Ez is az európai kultúra egyik sajátos megnyilvánulási módját képezi. Közösek azzal a földműves kultúrából eredő gyökerei, s az európai kultúra alapjainak olyan szellemi pilléreire támaszkodik, mint az antikvitás és a kereszténység öröksége. Az a tér, amelyet Szlovákia Európában elfoglal, mindig mozgalmas, nyitott és átmeneti terület volt, s az európai kultúra mind nyugati, mind keleti részeiből érkező hatások befolyásolták. Ezért itt az etnokulturális jelenségek is sokféle tényező hatása alatt alakultak, amelyek végül rendkívüli tarkaságot és változatosságot eredményeztek.

(Fordította Kocsis Aranka)

Liszka József: Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok 20. századi népi kultúrájában

Tudományos közhelynek számít, hogy a szlovákiai magyar tájak népi kultúrája a 20. század elején nagymértékben tagolt volt, és az egyes tájegységek (a Csallóköz, a Medvesalja vagy éppen a Felső-Bodrogköz) kulturálisan közelebb álltak a velük szomszédságban levő magyarországi tájak műveltségével, mint a többi szlovákiai magyar tájegységével. A szlovákiai magyar nyelvterület táji-történeti tagoltságáról, illetve a szlovákiai magyarok (népi) kultúrájának integrációs folyamatáról Kósa László is írt több alkalommal (főleg: Kósa 1979; 1987; 1998). Az alábbiakban – részben az ő gondolatmenetét követve, részben azt újabb szempontokkal kiegészítve – megkísérlem a szlovákiai magyarok népi kultúrájának 20. századi differenciáltságát bemutatni, illetve a fokozatosan fellépő homogenizálódási tendenciákat, integrációs folyamatokat számba venni. Hangsúlyozni szeretném, hogy a kutatásnak azok a hiányai, amelyekre Kósa is figyelmeztet egy 1987-es előadásában (Kósa 1987, 217), lényegében a mai napig fennmaradtak. Célirányos és módszeres kutatások hiányában az alábbiak is inkább intuíciók, illetve olyan megfigyelések, amelyek a térségben élve nem kerülhetik el az ember figyelmét.

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarság akkori népi kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük. Annyi azonban egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népesség tradicionális népi kultúrája legalább három nagyobb egységbe volt sorolható. Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra elterülő része (a mai Délnyugat-Szlovákia), amely elsősorban a Dunántúl népi kultúrájával rokon, miközben az Alföld és a „Palócföld” felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a szlováksággal, nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel, illetve horvátokkal élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban. Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam köze, valamint a Zobor-vidék (utóbbi rendkívül erős szálakkal kötődik azonban a felföldi jellegű „Palócföld” népi kultúrájához). A térség középső részén (hozzávetőlegesen a mai Közép-Szlovákia déli sávja), nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő népcsoporto(ka)t szokás sommásan „palóc”-ként emlegetni. Az új államhatár ezt a népességet kettévágta, déli része Magyarországon maradt, míg az északi Szlovákiához került. Gazdasági kapcsolatai egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi területekhez. A térségben szigetszerűen középkori eredetű német településtömbök (elsősorban Selmecbánya és környéke, Rozsnyó és térsége, valamint Mecenzéf és Stósz), valamint ruszin és lengyel szórványok is találhatók. Mindamellett a „palóc”-ként jelzett népesség kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő kapcsolatait ápolhatta. Emellett ruszin, lengyel és alföldi kötődései is voltak. 1945 után, az újonnan meghúzott csehszlovák–szovjet határ a térség korábbi kötődéseit nagyobbrészt elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.

A mai szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát 1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak szorosabb, észak–déli kapcsolatban álltak a később Magyarország fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint – kelet–nyugati irányban – egymással (Lukács 1996 /1/). Ez a természetföldrajzi adottságok és az úthálózat (s az ezekből is fakadó kereskedelmi kapcsolatok) mellett annak tudható be, hogy ezek a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen szemlélteti: „A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből, Középeurópa legszebb vasútvonalán a »ruttkai gyors«. A losonci polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse…” (In: Tamás [szerk.] 1938, 197). Összegzésében Balassa Iván is rámutatott az észak–déli kapcsolatokat meghatározó természetföldrajzi adottságokra, illetve a későbbi, mesterséges nyugat–keleti kapcsolatok szorgalmazásának fontosságára a szlovákiai magyarok népi kultúrája kapcsán: „Az észak–déli irányú folyóvölgyeket, hegyvonulatokat merőlegesen szelő határvonal egymástól is elzárta a magyar falvak csoportjait, melyek nagyobb összefüggő tömböt így csak a sík területeken: a Csallóközben, Mátyusföldön, Gömörben (sic!), Bodrogközben alkotnak. Nehézséget jelent az is, hogy a közlekedési útvonalak is nagyobbrészt észak–déli irányúak, de a csehszlovák kormányzat a múltban és a jelenben nagy erőfeszítéseket tesz a nyugat–keleti kapcsolatok kiépítésére, ami a magyar nemzetiségre is kedvező hatást gyakorolhat” (Balassa 1989, 319). Az említettek mellett a szlovákiai magyarok népi kultúráját erősen meghatározta az általuk lakott térség erősen differenciált természetföldrajzi képe is. Gondoljunk csak bele: ugyanúgy magyarok lakták az évszázadokon keresztül erősen vízjárta, mocsaras Csallóközt, Ung-vidéket és Felső-Bodrogközt, mint a lankás, kis erdőfoltokkal tarkított Mátyusföldet, a Vág és Garam közét vagy akár a honti tájak egy részét, továbbá az erősen dombvidéki jellegű Zoboralját vagy Torna egy részét, illetve a magashegyi jellegű Gömört. Egyértelmű, hogy az imént vázolt természetföldrajzi különbözőségek más-más megélhetési forrásokat, gazdálkodási rendszert teremtettek, meghatározták az építkezés nyersanyagát, sőt talán az ott lakók mentalitását is.

A 20. század általában véve is a népi kultúra gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálta a szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól való leszakadás, a „központi” szituációból peremhelyzetbe való kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar stb. egységesítő hatása (lásd részletesebben: Liszka 2000a; 2000b). Legyen szabad itt Komárom példáját felhoznom. Köztudomású, hogy a 18–19. században a város virágzásának egyik legfontosabb pillérét a fakereskedelem jelentette. A szlovák hegyekből alapvetően (bár nem kizárólag) szlovák tutajosok által leúsztatott szálfát egyrészt a komáromi faipar dolgozta fel, másrészt továbbszállították dél felé, elsősorban Pestre és Budára. Ily módon a városnak igen élénk észak–déli kapcsolatai voltak, a rendszeresen a városba érkező szlovák tutajosok már szinte hozzátartoztak a városképhez, a jómódú komáromi fakereskedők gyerekeiket szlovák szóra küldték tanulni a szlovák hegyekbe stb. (lásd részletesebben: Liszka 1995). Miután a trianoni egyezmény nyomán Magyarország és Csehszlovákia határát ebben a térségben a Duna alkotta, megszűnt a szálfa továbbszállításának a lehetősége, és a fafeldolgozó ipar is hanyatlásnak indult, hiszen annak termékeit elsősorban szintén dél felé, egész le a Balkánig értékesítették korábban. Egészen paradox módon azáltal, hogy Komáromnál délről meghúzták a határt, szinte az egyik napról a másikra megszűnt a város észak felé mutató kapcsolatainak jelentős része is.

Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok népi kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást felváltotta az egységes szempontok szerint kialakított és egységes szervezeti keretek között működő kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után amúgy is alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar ekkortól gyakorlatilag teljesen megszűnt, a térségbe telepített gyárak adtak munkalehetőséget a volt agrárproletariátus egy részének, illetve a korábbi kisiparosoknak. Ezzel egyszersmind egy új életforma, az ingázók életformája alakult ki (Gyurgyík 1990). A probléma néprajzi szempontú kutatása mind a mai napig nem történt meg. Az úthálózat nyugat–keleti irányú kiépítése (a Pozsony–Komárom–Királyhelmec–Tőketerebes között közlekedő, a déli területeket egymással összekötő autóbuszjáratok), a Közép-Szlovákia déli részén kiépített vasútvonal szintén a térség magyar lakosságának egymással való kapcsolattartását könnyítette meg. Az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia: központilag szervezett aratási ünnepségek, szüreti felvonulások, az államilag előírt névadó ünnepségek, esküvők és temetések ceremóniái (L. Juhász 2002) mind-mind homogenizálták a szlovákiai magyarságot, s ezeken keresztül a szlováksághoz közelítették, míg a határ túloldalán maradt, korábban azonos kulturális értékrend szerint élő magyarországi településektől fokozatosan eltávolították őket. Mindezekhez még az olyan természeti katasztrófák is hozzásegítettek, mint amilyen az 1965-os csallóközi árvíz volt. Ekkor az áradás több mint félszáz csallóközi magyar települést tett gyakorlatilag a föld színével egyenlővé. Az újjáépítés során az akkor Csehszlovákia-szerte dívó, modern kockaházak kerültek a régi, sárfalú és nádtetős csallóközi parasztházak helyére, s amint azt Soòa Kovaèevièová is megjegyezte, ezt követően az ember csupán a településkép alapján nem tudta eldönteni, hogy egy csallóközi magyar faluban vagy egy szlovák településen jár-e (Kovaèevièová 1975, 46).

Azáltal, hogy az ország(rész) központja Pozsony lett, az emberek ügyes-bajos dolgaikat a Csallóköztől a Bodrogközig a fővárosban voltak kénytelenek intézni. Ugyanitt, illetve Nyitrán összpontosult a magyar nyelvű felsőoktatás (alapvetően tanítóképzés), ami azt is jelenti, hogy ide jöttek tanulni, illetve innen kerültek vissza az ország legtávolabbi zugából érkezett fiatalok is. Az ismeretségeken, barátságokon túlmenően számtalan házasság szövődött, s ennek köszönhetően jobbára a keleti végekből telepedtek le a Csallóközben, a Mátyusföldön a fiatalok, bár szórványosan ugyan, de a fordított irányú belső migráció is előfordul. /2/ Az 1960-as évek végén néhány esztendeig, majd az 1970-es évek végétől rendszeresen szervezték meg a különféle nyári ifjúsági művelődési táborokat, amelyeken elsősorban a leendő magyar értelmiségi fiatalok vettek részt. Az először a Komárom melletti Örsújfalu, majd fokozatosan kibővítve a Zobor-vidéki Ghymes, a Fülek melletti Abroncsos, a Szepsi közeli Somodi stb. kempingtábora adott otthont ezeknek a rendezvényeknek. Ezek kezdetben központilag szervezett országos (szlovákiai) rendezvények voltak, majd a nyolcvanas évek második felétől egyre inkább a kisebb régiók számára rendezték meg őket. Ezek a jelenségek (tehát a felsőoktatás és a művelődési táborok) természetesen csak a társadalom egy viszonylag szűk rétegét érintették, az értelmiséget. Véleményformáló és -közvetítő szerepük miatt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni őket, viszont szerepüket túl sem szabad becsülni. A nyolcvanas években végzett néprajzi kutatásaim során a Csallóközben vagy a Mátyusföldön fel szoktam tenni idős paraszt adatközlőimnek olyan kérdéseket is, hogy tudja-e, hol található Nagykapos vagy Szepsi? Gömörben vagy az Ung-vidéken viszont azt kérdeztem meg, hogy szerinte hol van Nagymegyer vagy Szenc? A legtöbb esetben, mindkét országrészben a válasz az volt, hogy Magyarországon. Tudomásom szerint a kérdést (tehát a „szlovákiai magyar önismeret” kérdését) soha nem vizsgálták egzakt módszerekkel, de a fenti eredmény valamit mégis jelez. S ez az önismerethiány mindazok ellenére kitapintható, hogy a szlovákiai magyar napi és kulturális sajtó, valamint a pozsonyi rádió magyar adása már általános tevékenységével – ha nem is mindig tudatosan – éppen e szlovákiai magyar nemzetiségi öntudat, önismeret kialakításán fáradozott. Néhány kulturális folyóirat (főleg a Nő, a Hét, a Barátnő) évtizedeken keresztül néprajzi ismeretterjesztő cikksorozatok keretében mutatta be az egyes szlovákiai magyar tájegységek népviseletét, textilművészetét, építészetét, népdalait, gyermekjátékait, hagyományos ételeit stb. Miközben ezek a cikkek látszólag a regionalizmust erősítették (hiszen mindig egy-egy adott tájegység, település kérdéses jelenségét mutatták be), egyszersmind a homogenizálódást is segítették azzal, hogy közismertté tették azokat.

Kissé részletesebben kell szólni az ún. színpadi folklór szerepéről a szlovákiai magyarok népi kultúrájának homogenizálódási folyamatában. Ahogy azt már Kósa László is felvetette, a két világháború közötti időszakban a szlovákiai magyarok körében jelentősebb népművészeti mozgalom nem bontakozott ki. 1938 után a Gyöngyösbokréta hatására néhány település ugyan bekapcsolódott e mozgalomba, ám tömegmozgalomról még korántsem beszélhetünk. A második világháború után részben szovjet mintájú népművészeti tömegmozgalom bontakozott ki az akkori Csehszlovákiában, ami kiválóan illeszkedett a szlovák kultúrának a magyarénál jóval erőteljesebb folklórbeágyazottságához (©ípka 2000; Zále¹ák 1982). Ez utóbbi gyökereit (legalábbis azok egy részét) Soòa Kovaèevièová az egykori felső-magyarországi fürdőéletben véli megtalálni. Az egyes gyógyfürdőket üzemeltetők ugyanis a századforduló környékén vendégeik szórakoztatására egyrészt kirándulásokat szerveztek a környékre, ahol azok a néprajzi nevezetességekkel (viselet, építészet) ismerkedhettek meg, illetve a fürdők pódiumaira énekeseket, táncosokat hoztak, akik falujuk folklórjából mutattak be az ott unatkozó vendégeknek (Kovaèevièová 1975, 91). S itt nem az az érdekes, hogy a messziről jött fürdővendégek (úgy, ahogy) megismerkedtek az adott térség népművészetével, hanem az, hogy érdeklődésükkel a helyieket ráébresztették hagyományos kultúrájuk (akár piaci értelemben is mérhető) értékeire. Később, a második világháború után éppen azokon a településeken virágzott fel a leggyorsabban a népművészeti mozgalom, a színpadi folklór, ahonnan már korábban is el-elkerültek kisebb-nagyobb csoportok a közeli gyógyfürdőkbe fellépni. A Monarchia-beli fürdőéletről szóló monográfiájában Kósa is említi, hogy az egyes felföldi és erdély gyógyfürdők üzemeltetői a 19. század végén fellángoló népművészeti divat hatására kirándulásokat szerveztek vendégeik részére a környék népművészeti nevezetességeit megtekintendő. Viszont ezen kirándulások célja többnyire – e fürdőhelyek földrajzi fekvéséből adódóan – szlovák vagy román települések meglátogatása volt (Kósa 1999, 252). Így, teljesen paradox módon, a szlovákiai magyarok körében kialakult népművészeti tömegmozgalom, amely a szlovákiai magyarok identitásának is egyik fontos alakítója lett, szovjet, illetve szlovák mintára (mondhatni: utasításra) jött létre, miközben azon településeken, amelyek korábban bekapcsolódtak a Gyöngyösbokrétába, jóval gyorsabban gyökeret tudott ereszteni (pl. Bény, Kéménd). A nagyszabású országos rendezvények (pl. Tavaszi szél vizet áraszt népdalverseny, a zselizi Népművészeti Fesztivál vagy a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepély) aztán rendszeresen, évtizedeken keresztül közel hozták egymáshoz a csallóközi vagy Zobor-vidéki, illetve rozsnyói vagy bodrogközi táncosokat, népdalcsoportokat vagy hagyományőrző együtteseket. Méry Margit egy előadásában a szlovákiai magyar folklórfesztiváloknak a népi kultúrára gyakorolt hatásait vizsgálta. Ezeket pozitív és negatív hatásokra osztotta, s nagyobbik részük nem tartozik jelen témám tárgykörébe. A negatív jelenségek sorában kapott viszont helyet többek között az a tény, hogy az egyes rendezvényeken fellépő csoportok eltanulták egymás repertoárjának bizonyos darabjait is (Méry 1987, 134). Bár a jelenséget én nem merném minősíteni, annyi bizonyos, hogy ezeken a rendezvényeken nemcsak egymással ismerkedtek meg a szereplők (az sem elhanyagolható!), hanem elsajátították egymás dalait, táncait is. Bizonyos fokon, ha felszínesen is, hozzájárulva ezzel a szlovákiai magyarok népi kultúrájának homogenizálódásához.

A fentiek mellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezeken a rendezvényeken általában vendég szlovák csoportok is felléptek, miközben a szlovákiai magyar együttesek is szinte állandó szereplői voltak a szlovák népművészeti fesztiváloknak (pl. Východná). 1989 előtt csak szórványosan léptek fel ezeken a rendezvényeken magyarországi folklórcsoportok, illetve a szlovákiai magyar népművészeti és hagyományőrző csoportok is csak elvétve jutottak el Magyarországra. Begyűrűzött viszont, ha meglehetősen erőtlenül is a magyarországi táncházmozgalom, amely viszont (mivel alapvetően erdélyi táncokat jártak ott a fiatalok) szintén inkább a szlovákiai magyarok homogenizálódását, semmint differenciálódását segítette elő.

A század vége felé a modernizációs hatások mellett egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs jelenségek, amelyek – bár az egyes régiók népi kultúrájára gyakorolt hatásait azért nem szabad túlbecsülni (Bausinger 2001, 124–125) – már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak népi kultúráját, hanem egy „világkultúrába” is bekapcsolják azokat. Példaként említhetem a legkisebb falvakban is felbukkanó graffitikat vagy a táplálkozáskultúrában egyre jelentősebb szerepet játszó pizza, hamburger, gyros, illetve Coca Cola, Fanta, Algida-termékek stb. gyors térhódítását. A globalizációs folyamatok ellenhatásaként viszont térségünkben is megerősödnek a helyi (gyakran egyetemes magyar) folklór ápolását szorgalmazó törekvések. Ilyen például a Martoson immár hét alkalommal megrendezett Pünkösdi Fesztivál (Katona 2002. A kérdéshez elméletileg lásd: Bausinger 2001; Petzoldt 1999). Több mint elgondolkodtató viszont, hogy az egyik, többek között éppen a globalizációs folyamatok ellen létrehozott dél-szlovákiai népművészeti seregszemlén 2002-ben a többé-kevésbé elzárt kis falvakból érkező vendégek a szemem láttára ismerkedtek meg (mivel a sokadalomban más kínálat nem is igen volt!) a gyrosszal, döbbentek rá, hogy a hamburgeres zsemlében „hús is van” stb. Mindez természetesen elsősorban nem a konkrét étrend megváltozása miatt érdekes (bár ez sem mellékes), hanem az ezzel együtt járó változások miatt az étkezési szokások, illetve tágabban az egész életmód területén (Stolièná 2000).

Mindezek a hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ma a magyar–szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok népi kultúrája teljesen homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek, körvonalaikban ma is kitapinthatók.

A fentebb vázolt homogenizálódási folyamat mindamellett 1989 után megtörni, de legalábbis lelassulni látszik. Mivel a szlovákiai magyarok kulturális életében fokozatosan megszűnt a Pozsony-centrikus központi irányítás, kisebb helyi és regionális társaságok, egyesületek jöttek létre, amelyek helyi, illetve regionális szintű rendezvények megvalósításában érdekeltek, és a helyi identitást is erősítik, miközben megszűntek a nagy, országos rendezvények, ismét a regionalizmus lépett előtérbe. A határ menti régiók sokkal inkább a szomszédos magyarországi területekkel törekednek partnerkapcsolatok kialakítására, semmint az egyes, egymástól földrajzilag távol eső szlovákiai magyar tájegységek egymással.

Irodalom

Balassa Iván 1989. A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest.
Bausinger, Hermann 2001. Heimat und Globalisierung. Österreichische Zeitschrift für Volkskunde, 104. évf. 121–135. p.
Burszta, Józef 1974. Kultura ludowa – kultura narodowa. Skice i rozprawy. H. n.
Gyurgyík László 1990. Ingázás Szlovákiában – adalékok egy társadalmi-gazdasági jelenség megközelítéséhez. In: Új Mindenes Gyűjtemény. 9 köt. Pozsony, 139–156. p.
Juhász Ilona, L. 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely.
Katona István 2002. Álom született. Feszty Árpád Művelődési Park. Martos.
Kósa László 1979. Néprajzi tájak – néprajzi csoportok. In: uő: Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Bratislava, 10–20. p.
Kósa László 1987. Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: Tátrai Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Szlovák–magyar bilaterális konferencia. 219–227. p. /Folklór és Tradíció, IV./ A dolgozat újraközölve: Uő: Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok. Debrecen, 1996, 34–40. p. /Folklór és Etnográfia, 94./
Kósa László 1998. Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). Harmadik, bővített kiadás. Budapest /Jelenlévő múlt./
Kósa László 1999. Fürdőélet a Monarchiában. Budapest.
Kovaèevièová, Soòa 1975. Vkus a kultúra µudu. Bratislava.
Kovaèevièová, Soòa 1981. A szlovákiai magyar népi kultúra differenciálódása a Szlovákia Néprajzi Atlasza kutatásainak tükrében. In: Botík, Ján–Méry Margit (szerk.): A csehszlovákiai magyar nemzetiség néprajzi kutatása. Bratislava, 85–91. p.
Liszka József 1995. A folyók szerepe az árucsere-kapcsolatok lebonyolításában. Új Forrás, 27. évf. 8. sz. 43–51. p.
Liszka József 2000a. A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században. Korszakok és az impériumváltásokból fakadó változások. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 3. sz. 67–80. p.
Liszka József 2000b. Újabb szempontok és közelítések az 1920 utáni magyarság néprajzi kutatásában. Néprajzi Látóhatár, 9. évf. 1–2. sz. 89–95. p.
Liszka József 2002. A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely.
Lukács László 1996. Észak–déli kapcsolatok. In: Katona Judit–Viga Gyula (szerk.): Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei. Miskolc, 79–89. p.
Méry Margit 1987. A folklórfesztiválok hatása a szlovákiai magyarok mai népi kultúrájára. In: Tátrai Zsuzsanna (szerk.): A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Szlovák–magyar bilaterális konferencia. 133–140. p. /Folklór és Tradíció, IV./
Petzoldt, Leander 1999. Folklore zwischen Globalisierung und Kommerz. Lares, 65. évf. 1–2. sz. 5–12. p.
©ípka, Milo¹ 2000. Od autenticity k folklórnemu festivalu. In: Zuzana Profantová (Red.): Na prahu miléna. Folklór a folkloristika na Slovensku. Bratislava, 210–217. p.
Stolièná, Rastislava 2000. Fast Fodd: globálny fenomén súèasného stravovania a ¾ivota. Slovenský národopis, 48. évf. 305–313. p.
Tamás Mihály (szerk.) 1938. Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Bratislava–Pozsony.
Zále¹ák, Cyril 1982. Folklórne hnutie na Slovensku. Bratislava.

Viga Gyula: A gazdaság, társadalom és kultúra változása a Bodrogköz 18—20. századi műveltségében

I. Az 1990-es évek első felében – kezdetben a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének támogatásával – a Bodrogköz északi, Szlovákiához tartozó falvaiban végeztem kutatásokat, melynek eredményeit 1996-ban egy tanulmánykötetben összegeztem (Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc). A címbe került kulcsszó, a változó népi kultúra – túl a fogalom evidenciáján – előre vetítette a kutatás továbbvitelét, melyhez négy éven át az OTKA támogatását élvezhettem.

A vizsgálatok alapját néhány – a korábbi kutatásból leszűrt – tanulság s előzetes elképzelés jelentette. 1. A Bodrogköz – ellentétben több kutató véleményével s számos korábbi tanulmány kicsengésével – nem reliktum terület. Ha őriz is a tradicionális műveltségében archaikus vonásokat, azok megmaradása és eltűnése a történeti táj egészének hagyományos kultúrájában jelez elmozdulásokat, változásokat, így indokolt a kérdésfeltevés: milyen tényezők hatnak a tradíció megőrzésének, s milyenek a változásának, átalakulásának irányába. 2. A Trianonban létrehozott új helyzet, hogy a történeti táj egyik fele Magyarország része maradt, másik fele – a mai Ukrajna kárpátaljai részét is magában foglaló – Csehszlovákia része lett, a 20. századi változásokat illetően két ország zömében magyar népességének gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatait körvonalazza. A határon túli területek a korábbi néprajzi vizsgálatokban többnyire úgy jelentek meg, mint a magyar népi kultúra régies zónái, s csak az elmúlt évek világítottak rá, hogy a hagyományos népi műveltség átalakulása ezekben a térségekben – esetünkben a Felső-Bodrogközben – is lezajlottak. 3. Figyelembe véve a 18–20. század gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatait, már az indulásnál megállapítható volt, hogy e három – történetileg változó – összefüggésrendszerben értelmezhető a hagyományos műveltség állapota. A) A vallási-etnikai folyamatok a 19. század 70-es éveire gyakorlatilag lezajlottak, a polgárosodás időszakában ez a képlet lényegében változatlan feltételrendszert jelent. B) A 19. század 70-es éveitől a kivándorlás és az időszaki munkásvándorlás jelent kitörési pontot. C) A Bodrogköz vízrendezése újjáformálja mind a területhasznosítás, mind a társadalmi struktúra (birtokviszonyok) kereteit, így a lassú modernizáció keretei mindkét összefüggésben táji differenciákat mutatnak.

Ezek a – nem kis részben saját kutatásaim révén rendelkezésre álló – vizsgálati elvek jelentették tehát munkám alapját. Mivel közben több új kutatási összegzés is megjelent, munkám egyre erőteljesebben a polgárosodás, modernizáció folyamatára, annak eltérő táji variánsaira, az átalakulást gyorsító és azt akadályozó tényezők szerepére és hatására összpontosított.

II. Mind a terepmunka adatai (összesen mintegy 40 nap), mind a Zempléni Levéltár – jobbára lokális – forrásai, mind a Bodrogköz rendkívül szerteágazó történeti-néprajzi irodalma végtelenül szétdarabolta a vizsgálat célkitűzéseit. Valamennyi település kutatására természetesen nem lehetett mód, így a lezárt és publikált – részben sajtó alatt levő – eredményekben részben esettanulmányok közlésére, részben pedig olyan általánosításra nyílott lehetőség, amely az alapproblematika gerincét jelenti, s legfőbb rendező elveit jelöli ki, de a témakör rendkívül sok részletében nyitott, további vizsgálatokat és tanulmányokat igényel.

1. Esettanulmányok

A) Kisgéres

Kezdeményezője, szervezője és szerkesztője voltam annak a tanulmánykötetnek, amelyik egy reprezentatív szlovákiai magyar település, Kisgéres hagyományos kultúrájának változását mutatja be (Dunaszerdahely, Lilium Aurum Kiadó, 2000). A település kiválasztásában meghatározó volt, hogy azt a környező falvak korábban az elmaradottság, a paraszti hagyományokhoz való ragaszkodás, a tradicionális paraszti habitus mintájának tartották. A kötet s abban – Viszóczky Ilonával – a hagyományos gazdálkodásról írott tanulmányom érzékelteti azokat az összefüggéseket, amelyek a 18. század derekától, de legfőképpen a polgárosodás folyamatában a földrajzi feltételek és az emberi tevékenység egymásra hatásában, a gazdálkodás lehetőségeinek, feltételrendszerének átalakulásában, az 1920 után megváltozott geopolitikai-értékesítési folyamatokban megnyilvánultak, ezáltal kimozdították korábbi keretéből a paraszti üzemszervezetet. Ugyanakkor hatással voltak a lokális társadalom hierarchiájára, az új eszközök és ismeretek átvételének folyamatára, s nem utolsósorban a táj környező településeihez való viszonyra is. Átalakították a falu megtartó erejét, külső kapcsolatrendszerét. A kötet és az említett tanulmány végigköveti a változás folyamatát a közös gazdálkodás folyamatában, de az 1990-es években is, rámutatva a közelmúlt és a mai falu gazdasági-társadalmi ellentmondásaira, gondjaira is.

A Kisgéres-tanulmány tanulságai számos vonatkozásban igazak az egész táj népéletének 19–20. századi átalakulására. Közös adottság, s az életmód és a műveltség vonatkozásában is meghatározó tényező, a bodrogközi táj, pontosabban azok az ökológiai feltételek, amelyek a történeti tájon belül az ún. Karcsa-mellék jellemzői. A 18. századi források által még egyértelműen gyenge mezőgazdasági adottságúnak tartott Kisgéres népe – hasonlóan a Bodrogköz vízjárta településeihez – a 19. század második felében a vízrendezéssel, kisebb mértékben az erdőirtással tágítja ki, egyben szelídíti meg, fogja termőre a határát, terjeszti ki élettevékenységének kereteit. Az életmód dominanciája egyértelműen a kétnyomásos határhasználatra, különösen a szemtermelésre, valamint a – részben más falu legelőin hizlalt – szarvasmarhatartásra került. A 20. század első felében a lakosság a legelőterület kiterjesztésére törekszik – ez vásárlással valamelyest sikerül is –, de szerepet kap a hízóállatok nevelésében a sajátos adottságot jelentő Keresztúrpuszta szénatermése is. Maga Keresztúrpuszta használata, az ott folyó gazdálkodás sajátos kettősséget ad a település gazdasági működésének. A gazdálkodás jellege lényegében hasonló a 19–20. században a környező bodrogközi és északkelet-magyarországi falvakéhoz: a növénytermesztés intenzívebbé tétele fokozatosan alakítja át a legeltető állattartás szerkezetét, ill. teszi lehetővé a takarmánytermesztés révén nagyobb állatállomány tartását. A Bodrogköz falvaiban nem arról van szó, hogy a legeltető állattartás elveszítené korábbi takarmánybázisát a földművelés struktúrájának átalakításával, hanem a vízrendezés, a korábban hasznavehetetlen területek nagy részének felszámolása teremti meg mind a legelőterület, mind a szántók kiterjesztésének lehetőségét. A korszak azonban – mind a jobbágyfelszabadítással, mind a nagyon lassú polgárosodással – egyszerre indít extenzív és intenzív gazdasági folyamatokat. Az állattenyésztés és a földművelés egyensúlya a határhasználatban meglehetősen kimért, a nagy gazdasági hasznot jelentő hízóállat-nevelés így jórészt kiszorul a falu határából: hasonlóan más bodrogközi falvakhoz, más települések legelőire hajtják azokat tavasztól őszig.

Jellemző volt Kisgéresre a korai burgonya termesztése, ami nem csupán az állattartás takarmányozása felé hat, de jelentős piaci bevételhez is juttatja a paraszti üzemeket. A szarvasmarhatartás szerkezetéből fakadóan a fogatolásban egészen a második világháborúig megmarad a szarvasmarha dominanciája, amely – az értékesítési lehetőségekkel együtt – konzerválja a nagyszarvú magyar ökrök tenyésztését.

Sajátos adottsága viszont a település népének a királyhelmeci hegy, ahol jobbára saját fogyasztásra termelnek bort a 20. század első felében. A szőlészkedés a 20. század dereka óta fokozatosan intenzív ágazattá alakult, melyben – többféle módon – szerepe volt a közös gazdálkodásnak is. Extenzív technikája és fajtaösszetétele ellenére jelentős hasznot adott a lakosságnak a szőlőhegyeken termő cseresznye is, melynek az igényesebb művelése már nem volt érdemes befektetés a kisgéresi parasztemberek számára. A bor és a karakteres pincesor ma már jelképe a falunak és az ott élőknek.

Lényegében kedvezőnek nevezhető a falu közlekedés-földrajzi helyzete. Mind országúton, mind – Nagygéres vasútállomása révén – jó lehetősége volt a lakosságnak a javak cseréjére. A kereskedésnek annak ellenére nagy jelentősége volt a falu gazdasági életében, hogy a parasztüzemek döntő többsége kisbirtokon gazdálkodott, s a 20. század első felében igazából nem is volt nagygazda a faluban. Az önellátás mellett, olykor a saját fogyasztás rovására, számottevő hasznot hozott a szőlő és a gyümölcs. A valódi mobilizálható tőkét azonban a szarvasmarha, főleg az ökör hizlalása és értékesítése jelentette. A kereskedelembe döntő módon avatkoztak bele a 20. század politikai történései. A trianoni döntés megfosztotta a tájat organikus egységétől: a Bodrogköz északi része Csehszlovákia, a déli pedig Magyarország végvidéke lett. A bécsi döntést követő pár év után tovább súlyosbította a helyzetet a közép-európai államok területének újabb módosítása: a Szovjetunió új határa elvágta a Felső-Bodrogközt a Kárpátaljától is. Így nem csupán az anyaországi piacok vesztek el, hanem a – különösen az állatkereskedelemben fontos – kárpátaljai vásárok is. Valódi vákuumba, gazdasági zsákba került Kisgéres, hasonlóan a Bodrogköz határ menti településeihez. Mindezt csak részben enyhítette, hogy – éppen a regionális változások következtében – Királyhelmec helyi centrummá vált, s részben felszívta a környező falvak, köztük Kisgéres nem túl jelentős élelmiszerfeleslegét.

Aligha tévedünk, ha a helyi társadalmi struktúra mellett ezzel a gazdasági helyzettel is magyarázzuk azt, hogy a közös gazdálkodás igen hamar elfogadást nyert, s ma is olyan adottság, melyet már nemcsak a kisgéresiek, hanem a környező bodrogközi falvak is szinte alternatíva nélkülinek mondanak. A nehéz szociális helyzet valójában soha nem hagyott sok kitörési lehetőséget, s konzervált bizonyos elvárásokat is. Kétségtelen tény azonban, hogy Kisgéres népe többségében összehasonlíthatatlanul magasabb életnívót mondhat magának, mint a második világháború előtti elei, s ez nem egyszerűen a 20. század második felének „haladásával” magyarázható. A munkaközpontú paraszti társadalom átalakulása itt is sok vonatkozásban megfigyelhető, de az sem kérdéses, hogy a kisgéresiek a föld és a munka szeretetét – különösen az idősebb generáció tagjai – a közös gazdálkodás időszakában is megőrizték. Ez segítette hozzá őket ahhoz, hogy a falu ma nem egyszerűen elfogadott, hanem sok tekintetben minta is a környező települések számára, jóllehet azok népe korábban megmosolyogta, finoman kigúnyolta a kisgéresiek ezen tulajdonságát. A kisgéresiek kényszerű, ám a korábbi birtokstuktúra szélsőséges ellentmondásait részben „feloldó” közös gazdálkodása, az oda is átmentett föld- és munkaszeretete tehát előnyös helyzetet teremtett a megváltozott körülmények között, egyszersmind át is törte a konzervatív paraszti hagyományokat: a polgárosodásban a kisgéresiek utolérték a táj gyorsabban modernizálódó falvait.

B) Karcsa és Pácin viszonya

Ha Kisgéres megítélésében, viszonyrendszerében egyértelműen tükröződött a tradicionális kultúra átalakulása, az ahhoz való mentális és közösségi viszony, nem utolsósorban ennek a kívülállók részéről való megítélése, akkor kézenfekvő volt együtt megvizsgálni és összevetni két szomszédos települést, amelyekről már az előzetes vizsgálatok is sejtették, hogy eltérő a polgárosodáshoz, modernizációhoz való viszonyuk. Karcsa és Pácin – két szomszédos település – kapcsolata abban is sajátos, hogy két évtizeden keresztül közös tanács irányításával működtek, a népesség jelentős része közös termelőszövetkezetben dolgozott, de a mindennapi élet számos találkozási alkalmánál is tükröződött az egymásról alkotott – megörökölt – kép, benne a saját elődeik öröksége. (Viga Gyula: A tradíció és a változás néhány jellemzője a Bodrogköz népi műveltségében. [Karcsa és Pácin példája]. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVIII. (1999) 1127–1155. p., Miskolc.)

A két, földrajzilag hasonló adottságú település népének életstratégiája lényegében a vízrendezést követően, a 19. század utolsó két évtizedében kezdett erőteljesebben elágazni: a birtokstruktúra és a társadalmi mobilitás volt e folyamat tükrözője. A vízrendezéssel kiterjedt karcsai határ művelése – a széles zsellér-, ill. mezőgazdasági cseléd réteg ellenére – hozzákötötte a földhöz a karcsaiakat, s a munkaközpontú paraszti mentalitásuk a közös gazdálkodás időszakáig megmaradt. Pácin nincstelenjei közül számosan az Amerikába való kivándorlással reagáltak a kialakult helyzetre, ahonnan pénzt hozva/küldve igyekeztek földhöz jutni. Itt gyorsabban alakult a pénzgazdálkodás, a faluban a 20. század elejétől nagyobb számban – főleg zsidó – üzletek nyíltak, s a népesség egész mentalitása sokkal polgárosultabb volt, mint a kaparkodó, a paraszti munkában magát megnyomorító karcsaiaké. Szerepet játszott a páciniak szemléletének és habitusának átakulásában a helyi Senyei-kastély és annak népe: a ruházkodásban és a hajviselet alakulásában számos alkalommal közvetlen hatás is kimutatható Lényegesebb ennél, hogy a páciniaknak a helyi bárói birtokon mindig volt lehetőségük részes-, ill. bérmunkára, emiatt nem kellett elmenni a faluból. Aki elment, az ki is szakadt a falu paraszti közösségéből. Erőteljesen befolyásolta Pácin népének 20. századi sorsát az, hogy a trianoni határ szélén fekszik, a helybeli katonaság, határőrség jelenléte erősen befolyásolta a helybeliek szokásait, viselkedését, beleértve a házasodás körét is. Másfajta minták voltak számukra, mint a karcsaiaknak. A közösségi normák és azok kontrollja is gyorsabban változott, a karcsaiak lényegesen tradicionálisabbak, konzervatívabbak maradtak.

Különösen tanulságos eredménnyel járt az egymásról alkotott kép, egymás megítélésének vizsgálata. A páciniak büszkék a mozgékonyságukra, a társadalmi mobilitásukra: például a falujukból nagyobb számban kikerült értelmiségire. A páciniak jártak elöl a másikról alkotott értékítéletben: a karcsaiakat – finoman szólva – elmaradottnak, butábbaknak tartják. Amíg a páciniak lenézték a munkába beleszakadó karcsaiakat, addig a karcsaiak lustának, a közösségi normákat be nem tartónak mondják a páciniakat, s számukra a faluhoz és a közösséghez, annak közös hagyományához való ragaszkodás jelent értéket.

A mai generációk jószerével megörökölték az egymásról alkotott véleményt, ami ma már barátságosabb, sokszor tréfás formában jelenik meg, de az eltérések ma is tapinthatók. Kutatásom során például a közös iskola sportversenyein s főleg a két falu futballcsapatának egymás elleni mérkőzésein tudtam kimutatni az értékítéletek/előítéletek konfrontációját, megnyilatkozását.

Az egymásról alkotott értékítéletnek – a falucsúfolótól a közös munka során tett észrevételekig – különféle szintjei vannak, s mindezek maguk is alakulnak, változnak. A szomszédos parasztfalvak jobbára azonos társadalmi státusban léteznek, s az egymásról kialakított képük nem utolsósorban éppen a polgárosodás, modernizáció folyamatában formálódik, egyben tükrözi is az ahhoz való viszonyt: a tradíció és a változás (urbanizáció, modernizáció) kapcsolatrendszerét. A változással és változtatással párhuzamosan a közösségek kialakítanak egy társadalmi önképet, s egyfajta képet a más, őket körülvevő, hozzájuk kapcsolódó közösségekről. Az újabb generációk tudásának egy része öröklött vélekedés, kvázi előítélet, másik része folyamatosan újra termelődik a gazdaság, a társadalom és a kultúra – hol konvergáló, hol divergáló – folyamataiban. Újabb elemei ma is születnek: részben empirikus úton az egyes közösségek tagjaiban, ami csak akkor válik a közösség vélekedésévé, tudásává, ha nem áll egészében szemben a korábban megörökölt/tanult képpel.

Vizsgálataim s a konkrét esettanulmány azt igazolja, hogy a vizsgált példa az egész történeti táj vonatkozásában tükrözi a tradicionális műveltség és a modernizáció viszonyát. Az egyes falvak, falucsoportok mozgástere, lehetősége más-más volt gazdaságuk, társadalmuk átalakítására, az eltérő helyzet ma is esélyegyenlőtlenségeket hordoz. Az eltérő adottságok egy része öröklött, s meg nem változtatható, más részük azonban a 20. század politikai, gazdasági, társadalmi átalakulásának, ellentmondásos és területileg egyenlőtlen változásának következménye. A vizsgált történeti táj műveltségi tömbjei s a reprezentáns falvak eltérő jegyeit tehát magam az eltérő lokális adottságokból eredően eltérő modernizációban keresem.

2. Összegező tanulmányok

Több előadásban és tanulmányban igyekeztem összegezni a vizsgálat tanulságait, ennek megfelelően az elmúlt évek alatt – mind a regionális adatokkal, mind teoretikus vonatkozással – bővült a problematika értelmezése.

A hagyomány és a változás fogalmai, amelyek valójában nem ellentétes jelentésűek, a kutató számára az azokat összekapcsoló – időben és térben behatárolt – szakaszok miatt érdekesek: a változás mikéntjéért és időrendjéért, ill. a változást megelőző állapot rekonstruálásáért. A változás tényét, folyamatát, annak periódusait, a tempója által (is) eredményezett táji variánsait, ill. a paraszti műveltség így létrejött regionális típusait a magyar parasztok életmódjának és kultúrájának vélhetően minden korábbinál mélyrehatóbb átalakulása óta tünteti ki megkülönböztetett figyelemmel a néprajz a második világháborút követő fél évszázad során. A változások mibenlétének és mikéntjének értelmezése azonban messze nem csupán szaktudományi kérdés. Az adott kultúrában és társadalomban élő egyén esetében is döntő az egyéni hajlam, habitus abban, hogy inkább a megszokotthoz, a megörökölthöz ragaszkodik-e, a lehető legkevesebb változtatással viszi-e tovább az előző generációtól szerzett örökséget, avagy – könnyebben-nehezebben – alakít annak részletein. Az előzőekhez hasonlóan meghatározott személyiségében a kutatói hajlam, habitus is, csöppet sem függetlenül attól a társadalmi közegtől, melyben az illető él. Európában a társadalmi haladásról, a fejlődésről folytatott értelmiségi gondolkodás az elmúlt századokban vagy a távoli kontinensek alacsony fejlődési fokon álló népeit, vagy az európai parasztokat jelölte meg – saját társadalmának kritikájaként – mintául. A magyar nemzeti kultúra megkonstruálásának időszakában a hagyományában is erősen megosztott magyar társadalom különböző rétegei alapvetően más jelentőséget tulajdonítottak saját identitástudatukban az egyes társadalmi rétegek tradíciójának, köztük a korábbi századokban domináns parasztok kulturális örökségének.

A hagyomány értelmezése a néprajz tudománnyá válása és intézményesülése óta sokat változott, de tartalma ma is vitatott. A 19. században még jobbára a folklór egészével azonosították, hasonlóan Györffy István 1939-ben még az elődeinkről ránk maradt szellemi javakat érti alatta, szemben a hagyaték és az örökség kifejezésekkel jelzett, objektiválódott tárgyi javakkal, amelyek ugyancsak az előző generáció(k)ról maradtak fent. Az újabb kutatások a tradíciót igyekeznek leválasztani magáról a kultúráról, s olyan törvényszerűségnek tartják, amely maga nem része a kultúrának.

Ha a hagyomány fogalmát a generációk között átörökített kulturális örökség értelmében használjuk, akkor a műveltség nagy tömbjeit lényegében kiemelhetjük a tradíció köréből. A táji feltételekhez való alkalmazkodás rendje, annak eszközei, a mezőgazdálkodás technikái és szerszámai, a kézműves technológiák önmagukban nem tartoznak a tradíció körébe. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a paraszti tevékenységet az európai feudalizmus tulajdonlási és birtoklási rendje, a szolgáltatások rögzített formái, a rögzült településhatárok s még számos más tényező szervezett struktúrában működteti. A termőtájak kialakításának lehetősége a feudális keretek között éppen úgy nem volt spontán folyamat, ahogyan nem volt az a 19. század második felében sem.

Mindezek persze egészen nem függetlenek a hagyománytól és a hagyományozódástól. A termelés technikájának és eszközeinek, eljárásmódjainak működtetése mentén az átörökítés – hol vékonyabb, hol erősebb – szálaival generációkat kapcsol össze. A termőterületek adottságait éppúgy nem kell újratanulniuk a parasztemberek fiainak, ahogyan a társadalmi viszonyokat és viszonylatokat, a közösségen belüli hierarchiát s azokat az eszméket sem, amelyek azok átalakítására, megreformálására jönnek létre. Ennyiben a tradíció valóban nem közvetlen része a kultúrának, hanem értelmezhető annak grammatikájaként, csakhogy azonnal értelmét veszíti, ha nem nevezzük meg konkrétan a helyét, működési területét. Nincs általában „hagyomány”, ilyen módon az mégis elválaszthatatlan a kultúra szövetétől.

Ha a kultúra bonyolultan összetett szerkezetét tekintjük, akkor egyértelmű, hogy annak összetevői más-más jelentőséggel bírnak az egész struktúrájában, s szerepüknek megfelelően eltérő megváltozásuk/megváltoztatásuk lehetősége, valamint a változásuknak a műveltség egészének állapotára gyakorolt befolyása. A fentiek összefüggésében különös jelentősége van a műveltség korszakhatárainak, s a változások értelmezhetetlenek a hosszabb történeti metszetek nélküli kutatások számára. Az európai kontinens históriájában a – főleg történeti-agrártörténeti – kutatások mind térben, mind időben markáns határokat húztak, amelyek egyszersmind korszakhatárok: kifejezik, hogy a térbeli különbözőségek az időbeliekkel mennyire adekvátak, s miként változnak az évszázadok során. Értelmezik, hogy gyorsul-e vagy lassul a változások tempója, s azt is, hogy milyen feltételek gyorsítják vagy lassítják az átalakulás ütemét.

Markánsabban megragadható ezekben a folyamatokban a jobbágyfelszabadítás társadalmi-gazdasági következménye, a paraszti műveltség átalakulására és táji differenciálódására gyakorolt hatása. Amennyire egyértelműen korszakhatár a paraszti polgárosodásban a jobbágyfelszabadítás, olyan nyilvánvaló az is, hogy egy-egy táj népi (paraszti) műveltségének alakulásában van folytonosság az e fontos cezúra előtti és utáni állapotok között. Magam meghatározó változásnak tekintem a Magyar Alföld nagy tájátalakító munkáját, a vízrendezést is, melyet – mind a gazdaságra, mind a paraszti társadalomra gyakorolt hatása miatt is – valóban nem alaptalan második honfoglalásnak nevezni. Századunkban nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk – az ugyancsak nem belső fejlődés révén – létrejött trianoni határok hatásának, a második világháborút követő földosztásnak, majd az azt rendkívül gyorsan követő kollektivizálásnak, s úgy tűnik – bár tanulságai ma még nem beláthatók –, hogy ilyen hatás az 1989 utáni változás is a hazai agrártársadalomban.

Ha a Bodrogközben a paraszti életmód és műveltség 20. századi átalakulását kívánjuk röviden számba venni, akkor a ható tényezőknek éppen olyan hierarchikus sora rajzolódik ki, mint amilyen a műveltség egész struktúrája. Az egyes hatások az életmódban, a kultúrában alapvető, azok egész állapotára kiható változásokat idéznek elő, mások csak annak részleteit formálják, s nem járnak strukturális módosulással, sem a társadalom szerkezetének átformálódásával. Ahogyan a paraszti műveltség egyaránt tartalmaz nagy területeket és kiterjedt csoportokat jellemző általános vonásokat és regionális, ill. lokális elemeket, ugyanolyan módon hierarchizáltak a változtató hatások is. Vannak folyamatosan ható s lassú változást előidéző tényezők akár a műveltség természeti környezetében is, s vannak gyors folyamatok, amelyeknek tempós lefutásúak a társadalmi, kulturális következményei is. Az alábbiakban elsősorban az általam vizsgált tájat ért hatásokat, ill. az azok következtében létrejövő átalakulásokat veszem számba, különös figyelmet szentelve természetesen annak, hogy azok egyformán érvényesülnek-e a terület egészén, vagy maguk is előidéznek további regionális hatásokat. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szóba jöhető ható tényezőknek és az általuk indukált változásoknak csak egy részét sorolhatjuk fel ebben az írásban, további vizsgálatok szolgálják majd a problematika kiszélesítését és megoldását.

A létfenntartás rendszere nem értelmezhető a környezeti tényezők nélkül, az abban végbemenő változás jobbára az adott környezetben élők generációinak tájátalakító tevékenysége révén valósul meg. Az ember és a földrajzi környezet alakítható része leginkább abban a folyamatban érintkezik, amely során az emberi tevékenység a kultúrtájat kialakítja. Ahogyan az európai parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudják kitágítani élettevékenységük kereteit, úgy a Bodrogköz területén is ezek a gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása, hasonlóan a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más tájaihoz. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lesznek a fejszék áldozatai, s a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A települési folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban van, s a vízrendezés és az erdőirtás folyamata számos vonatkozásban egymásba kapcsolódik. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával.

A Bodrogköz kiterjedt legeltető állattartásának takarmánybázisát a 19. század derekáig éppen az erdők és az ártéri legelők, ill. a vízjárta rétek szénatermése képezte. Az erdők kiirtása visszavetette a gazdálkodás ezen ágazatát, majd amikor az 1880-as évekre egészében átalakult a földhasznosítás szerkezete, s a reliktumszerűen megmaradt külterjes legelők és a falvak közös legelői mellett egyre inkább a téli istállózás vált jellemzővé. A szarvasmarhák száma 1895–1911 között növekedett. Az állattartás, főleg a szarvasmarha gazdasági dominanciája azonban vidékünkön egészen a közös gazdálkodás kezdetéig kimutatható, jóllehet a tájon belül erőteljesen differenciálódott ezen ágazat jelentősége.

A tájátalakító tevékenység hatására a szántóterületek aránya megnőtt (a domborzati tényezők miatt a Bodrogköz felső-, ill. alsó területein nem egyenlő mértékben). Amíg – Frisnyák Sándor számításai szerint – 1865-ben az összes földalapból a Felső-Bodrogközben a szántók 37,4%-kal, az Alsó-Bodrogközben mindössze 19,6%-kal részesedtek, addig a folyószabályozási, árvízmentesítő és lecsapolási munkák eredményeként 1897-re ez az arány már 57,1%, ill. 49,2% volt. A gyep területe a Felső-Bodrogközben 31,0%-ról 21,6%-ra, az Alsó-Bodrogközben pedig – a mocsarak lecsapolása révén – 24,7%-ról 34,7%-ra növekedett. Leginkább kifejező azonban a hasznavehetetlen területek változása: 17,2%-ról, ill. 42,9%-ról 7,5%-ra, ill. 9,9%-ra zsugorodott a művelésbe nem fogható részek aránya. Megnőtt a mikrotáj népességeltartó képessége, s az ártéri gazdálkodás elemei egyre inkább reliktumként mutathatók ki a termelő gazdálkodás mellett. A természeti táj átalakításának az egész paraszti társadalmat és kultúrát átformáló hatása volt: ezeknek egy része közvetlenül, másik része közvetve hatott vissza a műveltség állapotára. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezt a nagy munkát éppen a paraszti társadalom alsó rétege végezte el. A nagy tájátalakító tevékenység mögött azonban – s ez a műveltség históriájában az előzőhöz hasonlóan fontos – napi küzdelem zajlott a táj, a közösség és az egyén természeti környezetének formálásában, a termesztés és a tenyésztés napi sikereinek érdekében.

A fentiek együttesen a gazdálkodás strukturális változását jelzik, ami azonban annak ellenére ellentmondásos folyamat – elsősorban a helyi társadalom szerkezete, a népesedéstörténet és birtoklástörténet sajátosságai miatt –, hogy a tájátalakítás és a lassú paraszti polgárosodás közötti párhuzam a Bodrogköz műveltségének alakulásában kitapintható. Az ármentesítés, a vízrendezés sok tekintetben átformálta a települések létfenntartási szisztémáját, vele együtt átalakította a korábbi településhierarchiát is. Mindez azonban elsősorban a mezőgazdálkodás extenzív növelése, s nem jelenti azt, hogy a parasztüzemek termelési szerkezetében is lezajlott volna a változás. Továbbra is megmarad az eladásra nevelt/hizlalt szarvasmarha tartásának túlsúlya, valamint a gabonatermelés prioritása. Az utóbbi azonban – az ármentes térszínek és az árterek hasznosítása közötti differenciák másodlagossá válásával – a búzatermelés szerepének növekedését is jelenti a homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az ugar fokozatos elhagyásával a kapás takarmánynövények és a vetett takarmányok is terjednek a századfordulótól, ezek azonban sokfelé – a kétnyomásos határhasználat keretei között – a homokos fordulóföldekben a rozzsal felváltva kapnak helyet. Egészében növekszik az istállózás jelentősége, az állattartás azonban nagyon sokféle üzemszervezetbe illeszkedik, s a nagy, jobbára víz menti legelőkkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnő a szűk határú, kis legelőterületű településekkel szemben.

Az értékesítés nehézségét elsősorban az okozza, hogy a Bodrogközt jobbára hasonló adottságú tájak veszik körül. A belső piacok gyengék voltak, a társadalmi munkamegosztás kezdetleges fokon állt, hiányoztak a városok, így jószerével az önellátás lehetőségei voltak biztosítva. Kivételt a már jelzett állatkereskedelem képezett (az állatokat elsősorban Kárpátalja területe felé hajtották eladni). Az értékesítés lehetőségeivel is összefüggött, hogy – leszámítva a Tisza mente néhány települését – megmaradt a szarvasmarha igázásának domináns szerepe is, s nagyon későn, a második világháború előtt kezdtek csak elterjedni a mezőgazdaságban a másutt már közkeletű technikai újítások (vetőgép, ekekapa stb.).

A bécsi döntés hét esztendőre 630 négyzetkilométer területet és 45 734 főt csatolt vissza Magyarországhoz Zemplén vármegye középső területén. A lakosságnak csaknem 70%-a őstermelő volt, 12,7%-át foglalkoztatta az ipar, 2%-át a közlekedés és 3,2%-át a kereskedelem. Hasonlóan azonban Csehszlovákiához, a magyar Felvidék keleti része lényegesen fejletlenebb volt a nyugatinál, beleértve a térkapcsolatok szervezettségét is.

Tovább rontotta a térség esélyeit a második világháború utáni határmegvonás, amely keletre is lezárta a Felső-Bodrogköz falvainak gazdasági életterét. Ekkor már nem csupán a természetes észak–déli irányú kereskedelmi utak zárulnak le, s a Kárpát-medence centrumához való intakt kapcsolódás lehetősége vész el a Felső-Bodrogköz települései számára, hanem megszűnik Kárpátalja vásárainak vonzása is. Megszakadt a Tisza-völgy természetes közvetítő szerepe is a szomszédos nagytájak között. Ez a Felső-Bodrogköz településeinek egy részét azért is visszavetette, mert a hagyományos mezőgazdálkodásból előre mutató kitörési pontokat éppen néhány növény termesztésében és ezek Ungvár, Munkács, Csap piacán való értékesítésében vélték megtalálni (korai burgonya, dinnye, káposzta, zöldségfélék stb.). Ágcsernyőnél véget ért a Bodrogköz szlovákiai oldalán levő falvak számára is nagy jelentőségű vasútvonal. Igaz, nyugati irányban – Bodrogszerdahely, Legenyemihályi s főleg Kassa céllal – továbbra is folyt a szállítás, mindez azonban nem oldotta meg falvaink értékesítési gondját. A Bodrogköz falvainak egy része valóságos gazdasági vákuumba, „zsákba” került, a határmegvonás megakasztotta az amúgy is nagyon lassú és ellentmondásos fejlődésüket. A csehszlovák államban olcsóbb iparcikkek a Felső-Bodrogköz népét segítették, a magyarországi oldalon az élelmiszer és az élőállat volt olcsóbb. A két oldal gazdasága között a csempészet nem elhanyagolható tényezőként volt jelen.

A mezőgazdálkodás táji feltételeinek átalakulását a Bodrogközben rendkívül ellentmondásos társadalmi folyamat kíséri és követi, ami számos vonatkozásban rányomta a bélyegét magára a hagyományos paraszti kultúra átalakulására is. Nem csupán a jobbágyfelszabadítás jogi aktusa, de az újonnan művelésbe vett területek sem oldottak a bodrogközi parasztok földéhségén, s a táj népességének igen jelentős része nem kapott esélyt az önálló paraszti gazdálkodásra. Annak ellenére, hogy a Bodrogköz népessége lassabban nőtt, mint a művelésbe vett területek, a vidék – hasonlóan Zemplén vármegye más részeihez – a kivándorlás egyik legnagyobb kibocsátója maradt, s az életképtelen töredékparcellán élők, ill. zsellérek jelentős része az egyházi és világi nagybirtokokon, ill. a 20. században a különböző bérlők által használt mezőgazdasági nagyüzemekben kapott időszaki munkát. A 19. század utolsó éveiben a Bodrogköz területének 43%-át a nagybirtokok foglalták el, a táj munkaerő egyenlegét nem lehet megvonni az időszakos vándormunkások mozgalmai nélkül. A vándoraratók, a summásmunka, a szőlővidékekre való napszámosvándorlás (Tokaj-Hegyalja, Szőllőske, Kis- és Nagytoronya, Királyhelmec) csak igen csekély, a mezőgazdaságon kívüli tevékenységgel egészült ki a 20. század elejéig (slipperfaragás, kőbányászat, kendertörés stb.). Ezzel együtt a népesség jelentős része sokféle tevékenységgel igyekezett megkeresni a kenyerét, s a saját földjét művelő kis- és középparaszti réteg műveltségéhez a különböző vándorlások hatására számos új elem is társult.

Ha nem is meghatározó a szerepe a táj mezőgazdálkodásában, de nem hagyható figyelmen kívül az idegen ajkú vándormunkások szerepe. Bár a kepés aratás a bodrogközi szegénység számára közönségesen a megélhetés egyik formája, különösen a Felső-Bodrogközben él a ruszin vándoraratók emléke. Fel-felbukkan nyomuk a táj délebbi részének uradalmai kapcsán is. A Felső-Bodrogköz falvaiban kimutatható a ruszin szolgalegények nyoma, akik nem csupán munkát vállaltak, hanem olykor le is telepedtek falvainkban.

A második világháborút közvetlenül megelőző években s a háború elején a bodrogközi falvakból is vonzott munkaerőt a németországi summásmunka. A hagyomány szerint Németországból hozták haza az időszaki munkások a modern, szögletes kormányú kerékpárokat az 1940-es évek elején.

A gazdálkodás modernizációja szempontjából is meg kell említenünk az amerikás kivándorlók problematikáját. Zemplén vármegye korábbi munkaerőmérlegét a 19. század utolsó harmadában alaposan átalakította az Újvilágba áramló kivándorlás. A vármegyéből – jobbára annak felső területeiről – mintegy 50 000 ember vándorolt ki. Ezek többsége zsellér volt, akik korábban az időszaki mezőgazdasági munkásság derékhadát alkották. Távozásukkal munkaerőhiány alakult ki, ami nagy számban hozta Zemplén középső és alsó részeinek uradalmaiba Galícia, a kárpáti peremterületek, nem ritkán a Magyar Alföld munkavállalóit. Az Amerikában munkát vállalók közül számosan hazatértek néhány év után. A szerencsésebbek némi pénzt hoztak, melyből megvehettek egy-egy darabot a korábban áhított földből, módosítva valamelyest falujuk népének birtokstruktúráját. A bodrogköziek szerint az amerikások kezdték el – kinti minta alapján – a háztetők bádoggal való befedését. Voltak, akik cséplőgépet vásároltak, többen béreltek, s kisvállalkozóként csépelték a parasztok gabonáját.

Az egészségtelen birtokstruktúra, a faluhatár gyenge megtartó ereje, a kezdetben kényszerből vállalt vándormunka, az időszakos elvándorlás mind olyan tényező, amely bontja a tradicionális paraszti társadalmat és kultúrát. Ezek révén olyan új ismeretek, javak kerülnek a közösség birtokába, amelyek – kisebb-nagyobb területen – segítik a modernizációt, urbanizálódást. Ugyanakkor a paraszti mentalitás, a földéhség konzerválja a hagyományokat: a földhöz jutás vágya, az elődöktől tanult munkaeszközök és technikák jobbára a reprodukciót segítik, s nehezebben változtathatók. A konzervatív parasztfalvak működése és kultúrája, az ott élők műveltsége és habitusa a 20. század elejétől egyre inkább elüt a gazdálkodásában, társadalmában tagoltabb településektől. Ennek regionális részletei és a táji tagoltságra gyakorolt hatása további vizsgálatok tárgyát képezi.

Mind a gazdálkodás, mind a társadalom, de hasonlóan a paraszti kultúra változásának is döntő állomása a közös gazdálkodás létrejötte. Mindez messze nem természetes fejleménye a paraszti gazdálkodás üzemszervezetének s az egész paraszti életmódnak, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert hozzá foghatóan gyors és mélyreható változást más módon nem tanulmányozhatunk. A kollektivizálást követő folyamatok – éppen a paraszti társadalom rendkívüli differenciáltsága miatt – ellentmondásosak, s „felülről” érkező gazdasági, társadalmi és politikai hatásokkal terhesek. Ebben a vonatkozásban igen sok hasonlóság van a határ két oldalán fekvő bodrogközi falvak históriájában: a kollektív gazdálkodás hasonló elveken nyugodott. Ugyanakkor aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy a bodrogközi falvak marginális helyzete, az alternatívák hiánya is hozzájárult a kollektivizálás viszonylag gyors elfogadásához. Egészében nem vitatható, hogy a kollektív gazdálkodás modernizálta a bodrogközi falvakat, megnyitotta azokat a nagyvilág felé, s felgyorsította a polgárosodás tendenciáit. Egészében természetesen nem lettek jobbak a Bodrogköz táji adottságai, és gazdasági térkapcsolatainak rendje sem alakult pozitívan, kezdetben a szövetkezetek is tovább viszik a magángazdálkodás helyi hagyományait. A szocialista tervgazdálkodás azonban gyakran figyelmen kívül hagyja a regionális adottságokat, s ez megterheli a saját paraszti hagyományaikat, a közösbe magukkal vitt parasztok, társadalmi rétegek viszonyát. A módosabb paraszti réteg a szövetkezetet a bajok forrásaként emlegeti, a földnélküli szegénység könnyebben idomul ahhoz. Gyorsan lebontják az új viszonyok a hagyományos paraszti társadalom szerkezetét, a társadalmi munkamegosztás átalakulása pedig jószerével uniformizálja a települések műveltségi arculatát. A mikrovizsgálatok ugyanakkor alkalmasak részben az előzményekből fakadó, részben az új feltételekhez igazodó sajátos vonások megragadására. A magyarországi falvakban intézményesült a szövetkezet mellett a háztáji gazdaság, amely – önálló gazdasági tevékenységként – igen jól jövedelmezett. Rengeteg munkával igaz, de némi készpénzhez jutott a falusi népesség, s ebben az egyes települések táji adottságai, termelési hagyományai és – az értékesítésben megjelenő – helyzeti energiái is tükröződtek. Mindezek a települések esélyegyenlőtlenségét hangsúlyozták. A magyarországi oldalon főleg a jószághizlalás és a zöldség-, gyümölcstermesztés, a vasúthoz közel fekvő szlovákiai falvak számára főleg a zöldségtermesztés a jövedelmező. A csehszlovák állam a mezőgazdasági termelvényeket jó áron vásárolta fel, s szállította az ország északi-északnyugati, hegyesebb vidékeire és a városokba. Nagy felvásárlás zajlott például Perbenyik vasútállomásán, amely a kisgéresiek vagyonosodásának fő letéteményese volt az 1970-es, 1980-as években.

A két ország szociálpolitikája és az olcsó hitelek mellett az előzőek is szerepet játszottak abban, hogy az 1960-as évek végén, de főleg az 1970-es években épül az új lakóházak zöme, az 1950-es évektől általánossá váló elektrifikáció korszerűsíti a háztartásokat és a gazdaságokat is. A rádió, a televízió, az 1980-as évek végétől általánosan elterjedő telefonhálózat egészen más dimenziókat ad a műveltség kiterjedésének és szerkezetének is.

A közös gazdálkodás időszaka a társadalmi mobilitás megerősödését is jelenti. Igen sokan elhagyják falvainkat, s megnő az ingázás jelentősége is. (Az 1980-as évek második felében Csehszlovákiában minden harmadik dolgozó a lakóhelyén kívül dolgozott. A Bodrogköz szlovákiai oldalán jelentős munkaerőt akkumulál az ágcsernyői vasúti átrakodóállomás.) Közelben kevés a munkahely, a nagy távolság gyakran végérvényesen kiszakítja a népesség egy részét falujából. A falun élő, de a faluközösség életében már kevéssé részt vevő, nagyobb jövedelemmel rendelkező, de a falusi infrastruktúra hiányait szenvedő sajátos réteg tovább bontja a tradicionális paraszti társadalmat.

Hasonlóan ellentmondásos hatású az 1989 utáni állapot: a privatizáció nem mindenütt sikeres, a vizsgált falvak tovább viszik öröklött hátrányukat. Kevés a tőke, gond az értékesítés, a modernizációnak ismét komoly gátjai vannak. A munkaerő ma is olcsóbb, mint a korszerű eszközök. Az újjászülető magángazdaságokban jobbára nem is a fiatalok dolgoznak, hanem a közép- és idősebb generáció, s nagyobb részben eleik hagyományos gazdálkodásának elemeit rekonstruálják. Nem véletlen, hogy a szlovákiai oldalon az egyben maradt kisgéresi szövetkezet az átalakulás – szinte egyetlen – pozitív példája.

Amint arra fentebb utaltunk, a földrajzi környezet, ill. annak átalakulása, az ahhoz is alkalmazkodó termelő gazdálkodás, a gazdasági kapcsolatok térszerkezete közvetlenül vagy közvetve hatott a hagyományos társadalomra, egészében pedig a tradicionális kultúra állapotára. A tradicionalitás amúgy sem jelenti a kultúra állapotának változatlanságát, sokkal inkább a társadalom konzervatív jellegét, ami természetesen rávetül a műveltség jellegére és állapotára, de nem akadályozza meg annak átalakulását. Egészében nem áll ellent a fölbontó-átalakító hatásoknak, sokkal inkább arról van szó, hogy az egyes régiók, ill. műveltségi csoportok változásának tempója s a társadalom szerkezetének átalakítására gyakorolt hatása különbözik egymástól. Mindez elsősorban a társadalmi haladás kérdéskörében jelenik meg, s csak közvetve a kultúráéban. Minden társadalmi változás magával hozza a néprajzi jelenségek átalakulásának, változásának folyamatát is, ám ez igen eltérő sebességgel zajlik mind a társadalom, mind a kultúra szerkezetében.

A tradíció és a változás egyik kimetszésében a vizsgált terület etnikai és vallási viszonyai, ill. azok történeti alakulása jelenik meg. Annak ellenére, hogy a történeti Magyarország északkeleti részében a 20. századi viszonyok alapján nem lehet egyértelműen összekapcsolni egymással az etnikumokat és a vallási felekezeteket, nem kétséges, hogy a vallásnak, a felekezeteknek döntő szerepük van az egyes népek identitástudatának megőrzésében. Különösen így van ez a Bodrogköz reformátusságával, ami egészében magyar ma is a táj mindkét oldalán. A vidéknek az északkeleti magyar tömb műveltségéhez való illeszkedése, a Bodrogköz szlovákiai oldalának is döntően magyar nyelvű népessége ellenére ezen a tájon az elmúlt századokban intenzív migráció zajlott, s a műveltség mai arculatának megformálásában többféle náció is szerepet játszott. A nyugati és a keleti kereszténység találkozott ezen a tájon, s a történeti Zemplén területén a 18. század derekától négy vallási és három nyelvi körzet mutatható ki. A Bodrogköz ma Magyarországhoz tartozó falvai mellett már a 18. században is színmagyar volt Ladmóc, Battyán, Kaponya, Ágcsernyő, Királyhelmec, Kisgéres és Bodrogszentes. Bár a mai határt övező sávban a szlovák oldalon is erős volt Sárospatak hatása, mégis, a települések többségén – a magyar mellett – ruszin és szlovák népesség is kimutatható, s alapvetően a kevert görög katolikus, római katolikus és református vallás a jellemző. A többségi reformátusság homogén magyar tömbjéhez képest a Felső-Bodrogköz településeinek története római katolikus magyar és szlovák, görög katolikus magyar és ruszin csoportokat körvonalaz, melyhez képest elenyésző a térségben a kis létszámú evangélikus szlovákság jelentősége. Az elmúlt század határmódosításai, közigazgatási és egyházi átszervezései arányaiban módosították a felekezeti viszonyokat, de érdemben nem változtattak a Bodrogköz etnikai arculatán. A 19. század végén a Bodrogközi járás területén a reformátusság létszáma kétszerese volt a római katolikusságnak, és háromszorosa a görög katolikusságnak. 1938-ban, a bécsi döntés után a három nagy felekezet megközelítőleg egy-egy harmaddal rendelkezett a terület népességéből – a római katolikusság kevéssel előzte meg a reformátusságot, s mindkét felekezet pár ezer fővel a görög katolikusokat. A Felső-Bodrogközben a három nagy vallás integráló ereje formálta a műveltséget, nem befolyásolva azonban a magyarság létszámbeli dominanciáját, ugyanakkor színezve azt a szlovák és ruszin csoportok – leginkább a hitéletben és a jeles napi szokásokban megnyilatkozó – kulturális specifikumaival. Ebben érdemi változás annak ellenére nem történt az elmúlt fél évszázadban, hogy a nemzetközi politikai helyzet rendre kiélezte a szomszéd országok viszonyát, s ez erősen visszahatott a – főleg magyar, kisebb részben ruszin – nemzeti kisebbségre is. Amíg azonban a magyarság létszámbeli fölénye Szlovákia délkeleti sávjában egyértelműen érvényesült, addig a ruszinok önálló kisebbségként sem igen jelenhettek meg.

A nyelvében egységes, vallási összetételében is kevéssé tagolt magyarországi Bodrogköz kulturális arculata ebben a vonatkozásban sok tekintetben mást mutat, s a kultúra vizsgálata számára is más feladatokat ad, mint a többnyelvű, vallásában pedig alapvetően tagolt szlovákiai Felső-Bodrogköz. A nyelvi folyamatok a szlovák oldalon éppúgy feltárásra várnak ma még, mint a kisebbségi lét számos kérdése, ill. annak a tradícióra gyakorolt specifikus hatása. Vagyis semmiképp nem tartható ma már az a kutatói gyakorlat, hogy a Bodrogköz a vizsgálatokban a magyar népi kultúra archaikus elemeinek gyűjtőmedreként, olykor kifejezetten reliktumterületeként jelenik meg.

A Bodrogköz adminisztratív központjai, az uradalmak gazdasági centrumai nem elsősorban központképző funkcióik miatt érdekesek számunkra, hanem annak illusztrálására, hogy jelenlétük miként befolyásolta a hagyományos műveltség arculatát. A trianoni határmódosítás egészében átszabta a közigazgatás szerkezetét, s az új szolgabírói székhelyek és a körjegyzőségek székhelyei érezhetően előnyt élveztek a polgárosodás, az urbanizáció folyamatában. Mindez éppúgy belső ellentétekhez, rivalizáláshoz vezetett, mint a második világháború után a járási székhelyek kijelölése, az adminisztráció hálózatának kiépítése, az összevont termelőszövetkezeti központok, közös tanácsú községek központjai, körzetesített iskolák székhelyei s számos más, lokális centrum kijelölése.

A vasút fontos szervezője a gazdasági kapcsolatoknak. A Bodrogköz – különösen annak magyarországi területe – ebben a vonatkozásban sem volt szerencsés helyzetben. A helyi vasútállomás nagyban segíti az értékesítést, abban közvetlen szervező erőként jelenik meg (pl. Perbenyik). Az autóbusz-közlekedés nem volt képes átvenni a vasúttól annak a piacozásban betöltött szerepét. A Felső-Bodrogköz közlekedési érrendszerének középpontjában álló vasút nem egyszerűen közlekedésföldrajzi-gazdasági stratégiai adottság, de a műveltség terjedésének fontos tényezője: a polgárosodás számos összefüggésében a vasúton jár térségünkben.

Sajátos adottságként, de a hagyományos paraszti műveltség szempontjából sem elhanyagolható tényezőként kell számolnunk a földesúr, a kastély jelenlétével (Pácin, Perbenyik). Ennek csupán egyik összetevője a gazdasági-társadalmi kapcsolat, viszony: a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrájában persze ez sem elhanyagolható tényező. A táj világi és egyházi földesurai, 20. századi nagy bérlői igen sok családnak és számos cselédnek adtak rendszeres – nehéz munkával megszerzett – kenyeret. A kastély a helybelieknek általában munkát adott, nem kellett elvándorolniuk a szegényeknek, nincsteleneknek a falujukból. Azokban a falvakban azonban, ahol a földesúr – az év hosszabb-rövidebb szakaszában – lakott, a kastély és személyzete, az uraság és családja, a meg-megjelenő vendégek mintaként is hatottak a paraszti társadalomra, s befolyásolták annak kulturális változását, polgárosodását. Miközben a nagybirtok gazdálkodása térségünkben jobbára az olcsó munkaerőn nyugodott, s a parasztok dicsérően emlegetik a földesurat, aki nem veszi el a kenyerüket mezőgazdasági gépek üzembeállításával, az érintkezések más színterén a változások gyorsítójaként formálja a tradicionális paraszti kultúrát a kastély és lakói. A környező parasztfalvak népe azt mondja a földesúri központokról, hogy az ott élők általában „többet láttak” náluk: nem csupán papjukat, tanítójukat meg a jegyzőt, hanem másfajta urakat, városi embereket, s megtapasztalhatták azt, hogy van másfajta illem is. A ruházkodásra, a viselet alakulására a kastélybeliek közvetlenül is hatottak: az ott dolgozó cselédek is elkülönültek öltözetükben a falubeliektől, s mintaként szolgáltak a többieknek.

A fentieken kívül számos külső és belső tényező alakítja a tradicionalitást és a változás/változtatás készségét. Ma még mindezek sem általánosságban, sem a konkrét területen nem kellő mélységben feltártak. Megítélésünk szerint a közösség belső jellemzőinek, tulajdonságainak vélt vonások is jobbára a külső adottságokra, feltételekre vezethetők vissza, legfeljebb nem könnyen ismerjük fel abban a koherens tényezőket.

Bizonyos, hogy a vallásnak – mind az egyén számára, mind a hitélet közösségi gyakorlásában –, de az egyházszervezés adminisztratív, területi vonatkozásainak is van szerepe a tradicionalitásban. Falvainkban nem ritka, hogy – különösen a századelőn – két vagy több felekezet egyetlen templomba járt, s rendszeresen látogatták egymás istentiszteletét is. Amennyire toleránssá tette ez az ott élőket más vallásúak felé, egy-egy markánsabb személyiségű, konzervatívabb lelkipásztor olykor éppen úgy szembe tudta állítani egymással a falu felekezeteit, ill. a közeli, szomszédos falvak népét. Mindezek számos, objektív módon talán meg sem ragadható összefüggésben hatottak ki a hagyományőrzés és az új befogadásának készségére, a hitélet területén túl is.

Összefüggés látszik a tradicionalizmus és az egyes közösségek identitástudata között is. Ezt számos tényező motiválja. Egyik legfontosabb a kisnemesi tudat, amely olykor annak ellenére konzervál hagyományokat és különít el társadalmi rétegeket, hogy a létfeltételekben, az életmódban és a műveltség egészében jószerével azonos hagyományokat követnek (pl. Nagygéres). Mint korábbi vizsgálatunk igazolja, nem csupán a társadalmi viszonyokat, hanem a változások befogadásának készségét is befolyásolhatja az endogámia (pl. Kisgéres).

A tradícióval szoros összefüggést mutat a tanulás, oktatás. Könnyebben megragadhatók azok a vonatkozásai, amelyek – pl. a két háború között divatos gazdasági iskolák, gazdatanfolyamok stb. révén – magára a mezőgazdasági termelés technikájára, eszközkészletére hatottak, vagy amelyek, elsősorban nők számára, kiegészítő foglalkozásokat/jövedelmeket népszerűsítettek (csuhéfonás, kosárfonás stb). Árnyaltabb problémákat vet fel az iskolázás az identitástudat, az azzal is összefüggő tradíció vonatkozásában. Falvaink idősebb nemzedéke számon tartja, hogy az adott település mennyi tanult embert adott: ki lett orvos, ügyvéd, katonatiszt, esetleg pap, később termelőszövetkezeti vezető stb. Igyekeznek erősíteni is ezen személyiségek kötődését a faluhoz: ez nem csupán az elmúlt évtizedek „kijáró” politikai szisztémájában volt fontos. A közeli oktatási intézmények – s itt elsősorban a sárospataki kollégiumra és a teológiára kell gondolnunk – kifejezetten erősíteni igyekeztek a diákjaik, hallgatóik kötődését a szülőföldhöz, sőt igyekeztek körükben megszervezni a lokális hagyomány kutatását.

Nagyban függött a falubeli tanító/tanár személyiségétől, hogy milyen súlyt fektetett a helyi hagyomány megismertetésére és megőrzésére, magára a magyarságtudat kialakítására, melynek formálása sokszor táplálkozott a lokális tradíció elemeiből. De befolyásolta azt a lelkész kötődése is a tájhoz, településhez: akár elszármazott volt, akár megismerni akarta a lokális hagyományt, kapcsolatot talált ebben a híveivel. Mind az iskola, mind az istentisztelet alkalmas lehetett különféle műveltségi elemek megtartására, megerősítésére, de újakkal való kicserélésére, leváltására is. A pap és a tanító státusa az adott településen kifejezte ezen szerepüket.

A polgárosodás folyamatában átalakulnak a társadalmi normák, értékek is. Kifejezetten szembetűnő ez például a munkaszeretet, a munkához való viszony vonatkozásában. A munkaközpontú paraszti társadalomban a munkabírás, a produktív hasznosság, az ahhoz szükséges fizikai kondíció és mentális készség előkelő helyet foglalt el az egyén társadalmi helyének kijelölésében.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a hagyományos paraszti műveltség szerkezetét a polgárosodás folyamata minden korábbinál erőteljesebben megváltoztatta. A tulajdonlás új formája éppúgy, mint a modernizáció, az urbanizálódás eltérő tempóban s regionálisan is különböző módon hatott a hagyományos kultúrára és társadalomra. A sok összetevőben hasonló, részleteiben azonban eltérő táji-ökológiai adottságok, az azokhoz való alkalmazkodás formái, az összefüggésükben változtatható gazdasági-technikai tapasztalatok, a helyi közösségek öröklött normái és azok átalakulásának módja a 20. századi paraszti műveltség állapotában is lokális változatokat eredményezett. Az egyes települések sok tekintetben hasonló, számos részletében viszont specifikus életmódja, az ott élők eltérő habitusa, az öröklött tudás és annak átalakulása/átalakítása ugyancsak sajátos kulturális arculatú falvakat, ill. falucsoportokat hozott létre. A változás folyamata, annak mikéntje egészében nem ad választ arra, hogy az egyes közösségek miért és miben különböznek egymástól, ugyanakkor ennek vizsgálata, akár a műveltség legapróbb elemeinek szintjéig indokolt. Beleértendő ebbe az egyes falvak egymásról kialakított – jórészt ugyancsak öröklött – vélekedése is, hasonlóan az egyes falvak önképének alakulásához. Ez véleményünk szerint szorosan összefügg a változás, a polgárosodás fokával és az arra való hajlandósággal is. Annak ellenére, hogy a modernizáció nem elsősorban a közösség hajlamának kérdése, de nem is független attól. Az eltérő adottságok egy része öröklött, s nem változtatható, más részük azonban – éppen a vizsgált Bodrogköz esetében – a 20. századi politikai, gazdasági, társadalmi hatások következménye, s mint ilyen meglehetősen ellentmondásos és esélyegyenlőtlenségeket is teremt.

A vizsgálat eredményei azt igazolják, hogy a regionális kutatások tanulságos öszszefüggéseket tárhatnak fel a műveltség különféle korszakai és szintjei között. A történeti táj népe akkor is örököse elődei életmódjának, műveltségének, ha azt maga különösebben nem ismeri és nem vállalja. A modernizáció, a polgárosodás folyamata nem számolja fel egészében a tradicionális műveltséget: annak mélyén ott kristályosodik mindaz, amiben az utódok jószerével azonosak alig ismert elődeikkel. A történeti előzmények, a jelenben kristályosodó régi összefüggésrendszerek megismerése elengedhetetlen a régiók Európájának megformálásához, az együtt élő népek és népcsoportok harmonikus viszonyának kialakításához. A történeti Magyarország északkeleti térsége mind az összetett kulturális képletével, mind a megkésett polgárosodásával különösen alkalmas a vizsgált folyamatok feltárására és elemzésére. Az elmúlt évtizedek is igazolják, hogy ez a hátrányos helyzetű térség igen sok gazdasági és társadalmi feszültséggel terhelt, s a kultúrához való hozzájutás esélyeit tekintve is elmaradott. Mind szakmai-metodikai, mind praktikus megfontolásokból érdemes tehát a hasonló vizsgálatok folytatására.

L. Juhász Ilona: A permonyík (A bányaszellem és bányamanó egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágában)

Egy gömöri magyar bányásztelepülésen, Rudnán végzett néprajzi kutatásaim során a halállal kapcsolatos hiedelemmondák gyűjtése közben néhány olyan mondára akadtam, amelyek a bányaszellemekkel, bányamanókkal kapcsolatosak. Ezeket a helyiek permonyíkoknak, ill. perpónyikoknak nevezik, s ugyanezt az elnevezést használják a környékbeli falvak magyar és szlovák lakosai is. Tanulmányomban először áttekintem, hogy mit tud ma a magyar (illetve a szlovák) folklorisztika a bányaszellemekről, majd a Rudnán gyűjtött mondákat mutatom be.

I

A bányaszellemekkel kapcsolatos, a magyar néprajzi szakirodalomban a 19–20. század fordulójáig ismert adatokat 1890-ben Versényi György összegezte az Ethnographiában. Munkásságát bemutató kötetében Ujváry Zoltán külön kiemeli Versényi azon érdemét, hogy neki köszönhetően kerültek be a bányászhiedelmek is a folklórműfajok közé. Egy ideig ő maga is működött bányavidéken, Körmöcbányán. Az ottani magyar egyesületben előadást is tartott a bányászhagyományok gyűjtésének fontosságáról. Egy 1885-ben, a Fővárosi Lapok 176. számában megjelent cikkében több hiedelmet is közöl. A bányaszellemet ő bányarémnek nevezi, és német eredetűnek tartja. Alakja a törpééhez hasonló, hosszú fehér szakálla van, és piros nadrágot, valamint zöld sapkát visel. Általában segít, azonban gyakran büntet is. A Versényi által közölt egyik hiedelemtörténetben a gölnici bányásznak a bányaszellem mutatta meg, hol találhatnak aranyra, az egyik szepességi bányában pedig ugyanúgy a bányaszellem segített az érc megtalálásában. Gyűjtésében két történetben van példa arra, hogy bár a bányaszellem időben figyelmeztette a bányászokat a veszélyre, azok mégsem hallgattak rá, s így bányaszerencsétlenség következtében többen is életüket vesztették. Ujváry Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy az egyik történet kapcsolódik a 300 özvegyasszony tánca néven ismert mondához, amelyben a szerencsétlenül járt bányászok feleségeit táncra hívja a bányatulajdonos (Ujváry 2002).

Az Ethnographia 1924. évi számaiban Relkoviè Néda Néphagyománygyűjtés című közlésében veszprémi és börzsönyi adatokat tesz közzé, melyek szerint a veszprémi bányaszellem magas termetű és ellenségesen viszonyul az emberekhez, a börzsönyi viszont fejetlen törpe, s az emberekhez való viszonya szintén negatív (Relkoviè 1924). Ugyancsak a fent említett szerző ugyanezen folyóirat 1927/38. számában szereplő Mondagyűjtéseimből című közlésében tornai (Abaúj-Torna vármegye) hiedelemmondát is találhatunk. E történetben a bányaszellem megjósolta a bányászoknak, hogy el fogja önteni a bányát a víz, de mivel nyolc bányász erről nem tudott, mindnyájan odavesztek, s mivel a bányaszellem megátkozta őket, szellem képében időközönként megjelentek, egyszer tetszetős, máskor rút alakban. A másik történet selmecbányai vonatkozású, az ebben szereplő bányaszellem kincset osztogatott, azonban mivel egyszerre többen is felkeresték, megharagudott kapzsiságuk miatt, rájuk ült, s a föld megnyílt, majd a bányából lángok csaptak ki (Relkoviè 1927).

Szendrey Zsigmond szintén az Ethnographia hasábjain A nép élő hitvilága című tanulmányában fél oldalnyi terjedelemben foglalkozik a bányaszellem kérdésével, ő a bányarém, bányapásztor, bányatörpe és birgej elnevezéseket sorolja fel, s megjegyzi, „Ismerik Erdélytől kezdve Szatmáron, Máramaroson, a felföldön és minden bányavidéken. Általában kistermetű emberke, Borzsönyben fejetlen törpe, de Veszprémben és Verespatakon óriás, a bucsumi pedig különböző állatalakban szokott megjelenni.” Szendrey a bányaszellemek jellemzése során leírja, hogy ezek csoportosan, családosan is előfordulnak, sőt családi életet is élnek, feleségük van, gyerekeik vannak (Szendrey 1938).

A Magyar Néprajzi Lexikon I. kötetében szereplő bányaszellem címszó szerzője, Nagy Ilona szerint a német bányászok révén terjedtek el a permonyíkokról szóló hiedelemmondák, azonban kiemeli a szlovák és délszláv bányászok szerepét is ezek terjesztésében. Mivel több nemzetiség hiedelemvilágában is jelen volt, ennek tudhatók be a különböző megnevezések, hiszen a jelenségre a bányaszellem és permonyík mellett a bányapásztor, bányatörpe, bergmándli, bergmanli, berkanik, birgej, permantli, pertymanik és a pörtmandli megnevezés is ismeretes. A fenti elnevezések zöme is a német eredetre utal. A történeti Magyarország különböző bányavidékein a bányaszellem külalakját eltérően írják le, a leggyakoribb a kis termetű szakállas törpe alakja, aki piros sapkát és ruhát visel, kezében pedig bányászszerszámokat tart. Veszprém megyében azonban óriásként szerepel a hiedelemmondákban, a Börzsönyben fejetlen, de állat alakúnak is leírják. Nagy Ilona a hiedelemmondák szövegtípusait hét csoportra osztja. Az első szerint a bányaszellem segítőként lép fel, dolgozik a szegény bányász helyett, aki megosztja vele fizetését. A második csoportba tartozó mondákban szereplő bányaszellem előre jelzi a veszélyt. A harmadik csoportot a tabumondák alkotják, ezekben a bányaszellem megbünteti a bánya szabályai ellen vétkezőket. A negyedik csoportba tartozó történetekben a bányász karácsonyeste eltéved, s a szellem arannyal ajándékozza meg, amely viszont azonnal eltűnik, ha a bányász hazaér. Az ötödikben a bányában tűz keletkezik, s a bányaszellemek nem engedik elvinni a bányászok ruháját. Ha mégis elviszik, akkor új tüzek keletkeznek. A hatodik csoportot alkotó mondatípusokban mindig eltűnik a víz, azonban ha új ruhát készítenek a bányaszellemeknek, azok többé nem jönnek elő, s a víz is megmarad. A legutolsó mondacsoportban a bányaszellemek felkéredzkednek a kocsira. Ha a bányászok szívesen látják őket, akkor repül a kocsi (Nagy 1977, 214).

A Bihari Anna által összeállított Magyar Hiedelemmonda Katalógusban a bányaszellem, bányatörpe címszó alatt három csoportra osztja fel a hiedelemmondákat: 1. bányászokat segítő, figyelmeztető bányaszellem; 2. embereket megbüntető, megtréfáló bányatörpék; 3. rosszindulatú bányaszellem, bányarém. Az első csoportban két, a másodikban és a harmadikban pedig egy-egy Barabás Jenő által 1955-ben Rudnán gyűjtött hiedelemmonda is szerepel (Bihari 1980).

Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilága című kötetében az Óriások, törpék cím alatt tárgyalja a bányaszellemeket is. Leírja, hogy 1950-ben Tatabánya és Salgótarján környéki kutatása során feljegyezte, hogy a helyi bányászok pörtmandlinak nevezték a bányaszellemet, s ugyanilyen névvel jelölték őket a Pécs környéki bányászok is. A jóságos bányaszellem segíti a tisztességes bányászt, s gazdag lelőhelyet mutat neki, ill. figyelmezteti a közeledő veszélyre, azonban negatív szereplőként is megjelenik, ilyenkor ijesztgeti és megbünteti őket (Dömötör 1981).

Paládi-Kovács Attila a gömöri bányászattal és erdei iparűzéssel foglalkozó könyvében – amelyben számos rudnai vonatkozású adat is szerepel – szintén említi a permónyikot. A kutatott területen „elhalt ember szellemének tartják, aki az adventlámpával, rossz utakra, úttalan helyekre vezette a régi bányászokat…” Az adatközlők egy része még saját élményeit mesélte el a szerzőnek, akik közül sokan hittek is létezésükben. Számos történet szólt arról, hogyan vezette őket a permonyik a Sajóba. A Rudnához közeli Dernőn pormónyik volt a bányamanó neve, s a helyi hiedelem szerint ott is tévútra vezette a bányászokat. A Rudnával északról szomszédos szlovák Betlér községben perchmániknak nevezik őket (Paládi-Kovács 1988).

A Magyar Néprajz VII. kötetének bányaszellem címszavában Pócs Éva is említést tesz a permonyíkokról. Véleménye szerint e hiedelemalakok az egykor Magyarországra telepített német bányászok révén terjedtek el a magyarok körében, de terjedésükben a szlovák bányászok közvetítő szerepe is jelentős lehetett. A bányaszellem hétféle elnevezését sorolja fel: bányarém, bányapásztor, bányatörpe, bergmanli, pörtmandli, birgej és permonyík. Törpeszerű, szakállas lényeknek írja le őket, de említést tesz arról is, hogy néhány helyen óriás alakjában is megjelenik. Legtöbbször pozitív lényként tűnik fel, azonban ha vét valaki a bánya törvényei ellen, akkor azt valamilyen módon kisebb vagy nagyobb büntetéssel sújtja. Ha megjelenik, az általában a veszély közeledtét jelzi (Pócs Éva 1990).

Jung Károly 1998-ban a Néprajzi Látóhatár című folyóiratban megjelent tanulmányában összefoglalja a bányaszellemekkel kapcsolatos eddigi ismereteket, sorra veszi az ezzel kapcsolatos néprajzi szakirodalmat, eddig ismeretlen felvidéki és délvidéki adatokat is felsorakoztatva. A magyar néprajztudományban eddig ismert bányaszellemekre vonatkozó legkorábbi, felvidéki adat 1714-ből származik egy jezsuita szerző, Csiba István tollából. Jung Károly tanulmányában egy eddig ismeretlen adatot tesz közzé, amelyre a Magyar Könyvszemle 1998/114. számában talált rá. A szóban forgó lapban szerepel egy ismertetés Jean Baptiste Morin (1583–1656) francia utazó eddig Magyarországon ismeretlen művéről. A nevezett utazó 1615-ben többek közt megfordult Besztercebányán és Körmöcbányán is. Az ismertetés szerzője, Magyar László András a következőket írja: „Morin megkérdi tőlük, szoktak-e bányadémonokat látni? Egyikük azt válaszolja: szoktak bizony: törpe, néger démont például már ő is látott, de az ijedségen kívül más baja nem esett, hiszen a démonok idelenn csak tréfálkozni szoktak az emberekkel. Bár akadnak köztük, akik kioltják a lámpát és másképpen is gyötrik a népet. Arra a kérdésre, mégis mitől tartanak a legjobban, a bányász azt válaszolja: a földrengéstől, amit ugyan nem a bányászat okoz, ám ami errefelé mégis elég gyakori.”

Jung Károly tanulmányában közli a délvidéki Kovács Endre által 1990-ben lejegyzett bányaszellemmel kapcsolatos történetek egyikét, amelyet a nevezett a Fruska Gora-hegység Vrdnik nevű fürdőhelyén Leszják Mihály nyolcvankét éves egykori bányásztól gyűjtött. Az adatközlő bergmandlnak nevezi a bányaszellemet, s ő maga is hisz létezésében. A történet szerint 12 éves korábban találkozott először a bányaszellemmel, aki ugyanolyan ruhát viselt, mint a többi bányász, kezében bányászlámpát és bányászbotot tartott. Az egyik idősebb bányász ekkor mondta el neki részletesen, mik is azok a bányaszellemek. ő pozitív alakként írta le, olyan kis termetű embernek, aki figyelmezteti a bányászokat a közelgő veszélyre. Elbeszélése szerint amikor 1931-ben elárasztotta termálvíz a bányát, csak a bergmandl segítségével tudtak megmenekülni a bányászok. Jung Károly tanulmányában kiemeli Nagy Dezső szerepét a bányaszellemek könyvészeti feltárásában, mivel a nevezett szerző által publikált bibliográfiákban található a bányaszellemekkel kapcsolatos leggazdagabb irodalom (Jung 1998).

A közelmúltban jelent meg Hála József és Landgraf Ildikó szerzőpáros Magyarországi bányászmondák című hiánypótló kötete, amelyben összegzik a magyarországi bányászmondákkal kapcsolatos eddigi kutatások eredményeit (Hála–Landgraf 2001). Munkájukban rendszerezték a magyarországi bányászmondákat, három nagyobb csoportra osztva őket, s az egyes csoportokat is külön alcsoportokra tagolva részletesen jellemzik ezeket. A bányaszellemek 6 csoportját különböztetik meg: 1. segítő bányaszellem; 2. ártó, büntető bányaszellem; 3. segítő és ártó, büntető bányaszellem; 4. bányaszellemnek hitt állatok; 5. ijesztgetés bányaszellemmel; 6. egyéb történetek a bányaszellemről. A kötetben gazdag válogatást tesznek közzé a magyarországi bányászmondákból, több bányaszellemmel kapcsolatos is szerepel köztük. A segítő, ártó, büntető bányaszellem (3.6.2.2.) kategóriában olvasható egy – a 19. szám alatt szereplő, az általam kutatott faluban, Rudnán –, az MTA Néprajzi Kutató Csoportja által szervezett kutatás alkalmával Manga János gyűjtéséből származó hiedelemtörténet is (jelenleg a budapesti Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárában található az EA-6530 szám alatt).
Amint fentebb már említettem, a szlovák szöveges folklórnak is szerves részét képezik a különféle bányaszellemekről, bányamanókról szóló történetek. A továbbiakban a szlovák folklorisztika általam ismert eredményeit tekintem át.

Pavol Dob¹inský 1880-ban megjelent szokás- és hiedelemgyűjteményében a hiedelemalakok között már megtalálhatjuk a bányamanót, ő azonban lútky néven tünteti fel őket, de megjegyzi, hogy „a selmeci vájárok permoníkoknak is hívják őket, népünk azonban csak »lútky«-nak nevezi őket” (Dob¹inský 1880, 114). A szlovák néprajzi szakirodalomban, tudomásom szerint, ezen a néven nem szerepelnek bányamanók. A szlovák nyelv történeti szótára szerint a lútka cseh eredetű szó a szlovákban, és bábot, babát jelent (Majtán 1992, 241). Egyelőre nem világos, hogy milyen kapcsolatban lehet ez a kifejezés a bányamanó alakjával. Dob¹inský e hiedelemalak leírásakor arra nem utal, hogy törpeszerű, alacsony lényről van-e szó, csupán az öltözetét jellemzi. Ez azonban eltér az általánostól: bányászruhát visel, de nadrágja fehér, kabátja pedig zöld, fején nem sapkát, hanem kucsmát hord, amely mellé zöld ág van beszúrva, papucsban jár, amelyet ezüst bojt díszít. Egyik kezében mécsest, a másikban aranygereblyét tart, a vállán pedig egy kalapácsot visz. Figyelemre méltó, hogy a Dob¹inský által leírt alak nem egyedül jelenik meg a bányákban és az erdőkben, hanem mindig tizenkettedmagával. A közölt hiedelemtörténetek Körmöcbányáról és környékéről, valamint a gömör megyei Szirkről származnak, és a segítő, ártó és büntető kategóriába sorolhatjuk őket. Azzal ellentétben, hogy Dob¹inský szerint a bányamanók mindig tizenketten vannak, az egyik közölt történtben csupán egy jelenik meg az öreg bányásznak (Dob¹inský 1880, 114–115).

A Ján Mjartan által szerkesztett, a szlovák ®akarovce bányásztelepülés népi kultúráját bemutató monográfia Mária Kosová által írott szöveges folklór fejezetben négy bányaszellemmel – permonyíkkal (permoník) – kapcsolatos hiedelemmondát is találunk. Az adatközlők ezeket a permonyíkokat ugyanolyan lényeknek írják le, mint a magyar szakirodalom: a kötetben szereplő első történet apró, törpeszerű szakállas lényeknek írja le, akik mécsessel a kezükben szoktak megjelenni a bányászoknak, s mutatták nekik, hogy merre található az érc. Nem mutatkoznak hosszú ideig, csupán néhány pillanatra jelennek meg mindig, hogy megmutassák a helyet. A második történet szerint a bányában tilos volt a fütyülés, ezért a permoníkok nagyon haragudtak. A bányászok figyelmeztetni szokták egymást, hogy ne fütyüljenek, mert akkor a permoníkok megharagszanak, és elviszik magukkal a kincset, eltűnik az érc. A harmadik történet leírja, hogyan néztek ki a permoníkok, s eszerint is ők mutatták, hogy merre található az érc. A negyedik történet szerint a permoník vájáröltözetben jelent meg a lovát legeltető személynek, s megmutatta, merre van az érc, de előtte figyelmeztette, hogy ne káromkodjon (Mjartan 1956, 516–517).

A Szlovákiát bemutató többkötetes monográfia Nép című II. kötetében a népi kultúrát prezentáló kötetben is találunk egy bányaszellemmel kapcsolatos hiedelemmondát, mely szerint a bányavidékeken ismerik ezt a hiedelemalakot, s többek közt törpének és „piadimu¾íknak” is nevezik. Alacsony, 3-4 éves gyerekekhez hasonló termetű lényeknek írják le őket, fejük azonban az öregemberekéhez hasonlít, és hosszú szakállt viselnek. A föld alatt laktak, és ásták és védték az értékes fémeket és érceket. Ugyanúgy, mint a bányászok, ők is bőrkötényt, surcot viseltek, az egyik kezükben kalapácsot, a másikban pedig mécsest tartottak. A közelgő szerencsétlenséget azzal jelezték a bányászoknak, hogy megjelentek előttük (Filová–Mjartan 1975, 1029).

A Ján Michálek által szerkesztett szlovák hiedelemtörténet-gyűjteményben egyetlen mondát találhatunk, amely bányaszellemekkel kapcsolatos, azonban itt a permoník elnevezést nem használják. A történet szerint a helybeliek a már nem üzemelő régi bánya mellett elhaladva kora hajnalban mindig hallották a föld mélyéből az egykor ott halálukat lelt bányászok kiáltásait: az „Ohó, ohó” vagy pedig a „Èakaj, èakaj!” („Várj, várj!”) szavakat kiabálták egymásnak, ahogyan azt haláluk előtt szokták munka közben (Michálek 1991, 124).

A Szlovákiai népi kultúra enciklopédiájában permonyík címszó nem található, de nem található meg a bányaszellem címszó sem annak ellenére, hogy a szakirodalomban eddig ismert hiedelemmondák zöme éppen a mai Szlovákia területén található bányavidékekről származik. Csupán a bányászszokások (banícke obyèaje) címszóban találunk utalást a permonyíkokra, mégpedig a bányászfelvonulást bemutató szövegben, ahol ez az elnevezés csupán zárójelben szerepel. A leírás szerint a bányászmenet élén a kezében fából készült gyíkot tartó bacsa után „a bergmanok (permonyíkok) következnek…” (Botík–Slavkovský 1995, I. köt. 29).

A kutatott község, Rudna szomszédságában fekvő járási székhelyen, az egykori híres bányavárosban, Rozsnyón 2000-ben néhányan az egykori – az 1989-es rendszerváltást követően bezárt – bánya alkalmazottai közül Bratstvo (Testvériség) néven megalakították a Gömöri Bányásztársaságot (Gemerský banícky spolok). Egyik tagja 2000-ben Bányász természet (Banícka nátura) címmel megjelentette a saját maga gyűjtött, bányászokkal kapcsolatos történeteket, amelyeket munkaviszonya idején vagy meséltek neki, vagy esetleg maga is részese volt egy-egy eseménynek. Meglepő, hogy a kötetben a bányamanó vagy a permonyík szó egyszer sem fordul elő, s vele kapcsolatos hiedelemtörténeteket sem találunk benne. Csupán egy olyan történet szerepel, amely sejteti, hogy a társai által megtréfált bányász azt hitte, hogy a bányaszellemek jelentek meg, amikor lámpája kialudt és sötétben maradt a mélyben egy kis időre. Megjegyzem, hogy a kötetben szereplő történetek az ún. tudományos világnézet, a hiedelmekben való abszolút kételkedés szellemében íródtak (®údel 2000).

A rendelkezésemre álló szlovák szakirodalomban több bányaszellemre vonatkozó adatra nem akadtam, azonban alaposabb kutatómunka során minden bizonnyal gazdagabb anyagra bukkanhatnánk. Érdemes lenne áttekinteni a szlovák néprajzi adattárak anyagát is.

A bányaszellemekre vonatkozó német szakirodalom a magyarral és a szlovákkal ellentétben nagyon gazdag, ennek bemutatásától most eltekintek (lásd rengeteg adattal és további irodalommal: Bächtold-Stäubli 1927).

A Manfred Blechschmidt által szerkesztett európai bányászmondákat bemutató, 1974-ben Lipcsében megjelent kötetben több európai országból származó hiedelemtörténet mellett számos csehországi, valamint két szlovákiai, pontosabban felvidéki vonatkozású történet is szerepel, az egyik Selmecbányáról, a másik pedig Körmöcbányáról származik. A kötetben egyetlen Magyarországról, Sopronból származó bányászmonda is olvasható, ez azonban nem a bányaszellemmel kapcsolatos, a selmecbányai, illetve körmöcbányai azonban igen. Ezeket a történeteket a szerkesztő egy 1934-ben Prágában megjelent német nyelvű mondakötetből válogatta (Gustav Jungbauer: Deutsche Sagen aus der Tschechoslowakischen Republik).

A selmecbányai történetben 12 bányaszellem jelenik meg fehér ruhás lányok alakjában, akik mezítláb táncolnak az aknában. A bányászok ezt látva elhatározták, hogy 12 pár piros cipőt készíttetnek számukra. A cipőket a bánya bejáratához helyezték, azonban a bányaszellemek nem fogadták el, hanem elköltöztek egy másik járatba. Nem fogadták el a gazdag bányászok könyöradományát. Azzal, hogy máshová költöztek, egyben az érc is eltűnt arról a helyről velük együtt (Belchschmidt 1974). A körmöcbányai hiedelemtörténetben a bányaszellem rosszindulatú, áldozatot követel az emberektől. Egy bánya elhagyott bejáratánál dolgozó ember két játszadozó gyermekének egy nyúl jelent meg, ők utána iramodtak, azonban a bánya közelében egy lyukba zuhantak. Amikor édesapjuk észrevette, hogy eltűntek a gyerekek, keresésükre indult, s alig tett néhány lépést az aknában, füst ömlött rá, melytől összeesett. A kint dolgozók segélykiáltását hallva kiszabadították, megtalálták a két gyermek holttestét is, akik a füsttől fulladtak meg. Amikor a környékbeliek tudomást szereztek az esetről, azt mondták, hogy a nyúl, amit a gyerekek üldözőbe vettek, nem igazi nyúl volt, hanem a bánya szelleme, aki így szedett áldozatokat, mivel neki mindig szüksége van áldozatokra (Blechschmidt 1974).

A soproni bányászmonda az egyik bányalelőhely történetét mondja el, azt, hogyan tudatta a nap a juhásszal, hogy hol található az érc; itt azonban nem szerepel bányaszellem (Blechschmidt 1974, 30–31).

II

Az 1950-es években Barabás Jenő, Manga János, valamint Boross Marietta is lejegyzett a bányaszellemekkel, permonyíkokkal kapcsolatos történeteket, amikor a Szlovák Tudományos Akadémia és a Magyar Tudományos Akadémia által szervezett közös kutatás keretében Rudnán gyűjtöttek. A Magyar Hiedelemmonda Katalógusban azonban csupán a Barabás Jenő által gyűjtött négy hiedelemmondára utalnak. Mivel tudomásom szerint ezeket a történeteket a fent említett Manga János gyűjtéséből származó egy kivételével máig sem publikálta senki, jelen tanulmányomban közlöm ezeket. 2000–2002-ben nekem is sikerült lejegyeznem permonyíkokkal kapcsolatos történeteket, ezeket szintén közzéteszem.

A helyi hiedelem szerint a permonyíkok elsősorban a bányában szoktak megjelenni a bányászoknak, de az „öregektől” úgy hallották adatközlőim, hogy látták őket az erdőben és a mezőn is, ahogyan kis lámpásaikkal világítottak. Az adatközlők kis termetű, törpeszerű alakként írták le őket, akik egyik kezükben kis lámpást, a másikban pedig kalapácsot tartanak. A ruhájuk a bányászokéhoz hasonló, fejükön gyakran piros sapkát viselnek. A legidősebbek még úgy tudják, hogy ezek a permonyíkok a bányában szerencsétlenség következtében elhunyt bányászok szellemei. Boross Marietta 1956-os rudnai gyűjtésében is szerepel olyan permonyíkokra vonatkozó adat, amely szintén ezt a hiedelmet támasztja alá: „a permonyíkok bányászok lelkei, akiket a bánya megölt” (Tencs Györgyné, 64 éves, EA-6176).

Egyik Krasznahorkaváraljáról származó adatközlőm elmondása szerint szülőfalujában is van egy olyan hely, ahol több bányász lelte halálát egykor, s ott bizonyos időszakonként ősszel fények jelennek meg. A helyi hagyomány szerint az ott egykor szerencsétlenség következtében életüket vesztett bányászok jönnek elő:

„Bányák ajának is hívják azokat a mezőket, ahol még régen dolgoztak az emberek a bányába, de a bánya ot beszakat. Hát én nem tudom, hogy hogy s mint vót ot ez az eset. De otan, amikor októberi litániákra mentünk a templomba, mindig fél hétkor, vagy hét óra fele gyötünk ki. Ép odalátunk, ot már csak úgy száltak azok a permonyíkok, már a nép se mert ara járni, mer a nép ara szokot Rozsnyóra járni. Ara közeleb vót, nem keletet legyöni az útra. Rövideb is vót, meg hűvöseb vót nyárba. Megáltunk, oszt ahogy kigyötünk a templomból, úgy néztük, hogy repülnek azok a lámpák. 5-6 lámpa mindig ot keringet. Oszt mindig azt monták, hogy szegények nem gyóntak, nem áldoztak, nem tudnak nyugotan piheni, azér járnak mindig ki. Mindig olyan 5-6 lámpát látunk” (özv. Burdiga Józsefné, s. gy. 2000).

Rudnán a gyűjtés idején már csak a legidősebb adatközlők egy része hallott arról, hogy, hogy a permonyíkok a szerencsétlenül járt bányászok szellemei. Legtöbb adatközlőm ezt a hiedelmet már nem ismeri, viszont úgy tudja, hogy a permonyíkok kis termetű manók, törpék voltak, akik a bányában éltek, és meg szoktak néha jelenni a bányászoknak, figyelmeztetni szokták őket a bekövetkező veszélyre. Más történet szerint este az erdőn is szokták őket látni. Kezükben kis lámpást tartottak, ezzel szoktak világítani, gyakran ennek a lámpásnak a fényével vezették a bányászokat az úton. Leggyakrabban téli hónapokban, karácsony táján jelentek meg. Az adatközlők többsége (néhány idősebb is) már nem hisz létezésükben, ők úgy tartják, hogy ezek csak kitalált alakok, a bányászok csak képzelődtek, amikor látni vélték őket. Idősebb adatközlőim nagy része úgy emlékszik, hogy gyerekkorukban a permonyíkokkal ijesztgették őket, azt mondták, ha nem viselkednek jól, elviszik őket.

„Amikor gyerekek vótunk, aval ijeszgetek, hogy ne menyünk be a bányába, mer hogy megfog a permonyík, vigyázatok, mer elvisz a permonyík. A permonyík jelezte a bajt a bányába, így monták. Ahol megjelentek, az már azt jelentete, hogy veszély van” (Kerekes Árpád, s. gy. 2000). Másik idős adatközlő is csak gyermekijesztőként hallott róla: „Ha fényt lehetet látni a a Kőrösi dombon akor azt monták, hgy ot jár a perpónyik a lámpával, majd elvisz tégedet” (id. Juhász Ferencné Kiss Mária, s. gy. 2001).

A középkorú adatközlők is csupán erre emlékeznek, történeteket már nem tudnak mesélni.

Egyetlen adatközlőm hallotta úgy, hogy a perpónyikok elátkozott gyerekek voltak, azaz valós személyek, akiket valamilyen okból elűztek a faluból (adatközlőm szlovák származású, szülei pedig a 20. század első felében költöztek a 10 kilométernyire fekvő Csetnek községből). „Azt is monták, hogy a perpónyikok elátkozot gyerekek vótak oszt elmenekültek, öszeáltak, oszt együt éltek az erdőn a bányába (Kotrèka Margit, s. gy. 2002).

Rekenyeújfalusi származású adatközlőm nagymamájától azt hallotta, hogy a rudnai bányában dolgozó újfalusiakat is sokszor vezették este a permonyíkok:

„Mindég nagyanyám is monta, hogy ezek az emberek télen is ahogy mentek gyalog, permonyíkokat emlegetek, azok vezeték az embereket. Mer akor se autó, se semi nem vót, meg oszt ahogy jártak a bányába is gyalog, a permonyíkok vezeték őket” (özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000).

A hiedelem szerint ezek a permonyíkok segítettek megtalálni a bányászoknak az aranyat, az ércet, és vezették őket a bányában, nehogy eltévedjenek, valamint figyelmeztették őket a közelgő veszedelemre is. Idősebb adatközlőim szerint gyerekkorukban az idősebb bányászok még nagyon sok, saját élményen alapuló történetet meséltek a permonyíkokkal kapcsolatban, amelyek zöme arról szól, hogy miképpen jelentek meg nekik a bányában, hogyan jelezték a veszélyt. Ezek zömmel már feledésbe merültek, s amint már fentebb is említettem – nagyon ritka kivételtől eltekintve –, létezésükben nem hisznek.

„Azelőt beszélték, hogy a bányákba a permonyíkok mutaták, hogy az érc mere van. Hogy a bányászok mindig ara mentek bányászni, ahol ilyeneket látak. Én csak így halotam, mind gyerek azelőt” (Vanyo Ferencné, s. gy. 2000).

A következő hiedelemtörténetben láthatatlannak tartják a bányaszellemet, akit ebben az esetben az adatközlő pertymoníkként emleget.

„Régebben beszélték, hogy törpék szoktak a bányába járni. Ezeket pertymoníkoknak hívták. A bányászok érezték, hogy hol lehettek, de senki sem mondta, hogy látták őket. A pertymoníkok tudták, hogy hol van a szakadás és figyelmeztették a bányászokat” (id. Gonosz András, EA-6195).

Manga Jánosnak az Ethnológiai Adattárban található gyűjtésében egy olyan hoszszabb történetet találhatunk, amelyben egy idős bányász saját élményét meséli el, amikor is egy elhunyt bányász szelleme kísértett a bányában azon a helyen, ahol ő dolgozott. Furcsa szuszogásra lett figyelmes pihenés közben, ettől megijedt, és elfutott, azt gondolta, hogy egy korábban szerencsétlenül járt bányász szelleme lehetett, akire egykor az ő munkahelyétől néhány méterrel szakadt rá a vaskő.

„Hát amikor én pirgeltem, akor magam maratam ot, cimborám elment és e csepet pihentem lapátal, aztán nekem a vagonok melet szuszogot valami, mintha nagy kabátba dörzsölte a vagonyokhoz. Akor én megijetem és keztem szaladni a cimborám után az aknához. Ot lefekütem a fára, mert igen voltam megijedve. Hát aztán cimbora gyöt, mégis az mit vetem észre, hát gyerünk cimbora, megnézük. De hát nem látunk semit. Nem vetünk mink otan észre semit má. Csak engemet mint elzavarta a munkahelyről. Na de hát én tutam, hogy ot vagy 500 métere továb egy román munkás agyonverte kő. Hát lehetsiges, hogy ő gyöt engemet megriasztani. Hát valamikor, mikor én dolgoztam a bányán, hát mikor egy csepet pihentünk, szóba került, azok a idősebek keztek úgy mesélni, hogy permonyíkok is egzisztálnak a bányán. Hát én nem is akartam elhini, mer nem látam, de voltak olyanok, akik íszrevetek, hogy van permonyík. Hogy van neki hatása bányán mászkálni. Meg is magyaráztak, hogy olyan piros ruhágba azok szoktak járni. De igen kicsi, például mind ahogy mongyák ilyen permonyík. Kicsi növésű voltak azok az emberkék, hát lehetséges, hogy az igaz vót. Én nem látam, csak halotam idősebektül, meg hogy vót az hatása nekik akoriba. De most már aztán, mikor in bányába dolgoztam, nem vetem iszre, csak ecer, mikor muszáj volt elszaladni nekem munkahelyrül. Mer az éjféltájba volt és hatása volt, hogy engemet elzavarta. Idedség rám jöt, muszáj volt elszaladni a cimborám után. De aztán, mikor már viszakerültünk a munkahelyünkre, hát mit csináljunk most, cimbora? Gép meleg, nem fúrhatunk továb, hát a cimborám azt monta: lefekszünk egy csöpet, pihenjünk mink is, még a gép e csepet, egy szóval hidegeb lesz, mert ilyen forón nem lehet fúrni továb. Hát én lefekütem a cimbora mögü, kőhöz, deszkára, ő is meletem. De én bizony nem tutam elaludni semit, csak halgatam, vártam, nem e még fog gyöni az a pasi hozánk másocor. De nem vetem iszre már ezután semit, mer már neki az óra letelt, hát biztosan ment, ahova való vót. No, azután meg azt is halotam az időseb bányászoktól, mer még én akor fiatal bányász voltam, de mégis hozá, egy szóval szóba kerültünk aval, hogy minek azok a patkányok a bányán vanak. Mondták, hogy nem szabad agyonütni, mer az védi minket, a bányászokat, akár az ércbányákba, akár a szénbányákba van sok patkány. Sokszor igy történt, hogyha nem jó helyre van akasztva a tarisznya, fölmászik is megeszi a bányásznak az ebidet. No de semi, ha megete, megete, nem agyonütötek őtet, mert ha történik valami szakadás, szerencsitlenség, ezek a patkányok iszrevesznek, mintha csak eszibe volna az úgy, mint minden embernek, hogy má iten kel inen szaladni, mer it szakadni fog a bánya, hát őket ugyis agyonüti, hát ugy a bányász is szerencsétlenül járna, hogy ha nem vene iszre a patkányt, hogy má fütyül, szalad, akor a bányásznak is el kel onan menekülni olyan helyrül” (Longauer József, EA-6530).

A következő Manga János által gyűjtött történetben a permonyíkok megjelenésének idejét (karácsony előtt, advent idején) különösen hangsúlyozza az adatközlő, valamint azt is, hogy valamilyen szerencsétlenség bekövetkeztét jelzik előre:

„Hát a permonyíkokat úgy tartották azelőtt az emberek, hogy ijesztgeti a bányászokat és lámpásokkal járnak, csep emberek és megjelennek a bányákba, megjelentek a mezőkön és akkor az emberek azt mondják, hogy most már nagy veszedelem lesz, mert látták a permonyíkokat. És a bányákban is vigyáznak, mert nagy szerencsétlenségek lesznek, mert hogy permonyíkok arra jártak, arra lesz a vaskőbe, hogy nagy szerencsétlenségek lesznek. Karácsony előtt jártak így ádventbe, mert karácsony előtt van ádvent és akkor úgy tartják, hogy ádventba nagy veszedelmek vannak, mindenfele a munkások közt a bányákba is, meg a favágóknál, mindenfele. És ha láták a permonyíkokat, akkor mingyá mondták, hogy már veszedelmek lesznek, mert a permonyíkok már mutatkoznak. Ezek voltak a permonyík hiedelmek. És etől féltek is az emberek és hitték is az öregek” (Tencs Györgyné Barczi Julianna, EA-6530).

„A permonyíkok kis emberek vótak és lámpással jártak. Hogy olyanok, mint a törpék, hogy olyanok vótak. Hát hogy olyan törpe ruha, olyan kis piros sapka és hogy csep férfi ruhákba vótak, olyan csepek. Igy monták. A polovnyicák láthatatlanok vótak, ezek csak elvezeték az embert, ezeket nem látta, senki. És azután, mikor mink úgy kérdezgettük, hogy hát de hogy van az, hogy mink meg nem látunk meg valamit, azt mondták, hogy azok a szent misék, meg a búcsuk, meg a papok, hogy azok most már megtörik a szellem járást. Hát hogy ezért nem lát mindenki. Igy mondták” (Tencs Györgyné Barczi Julianna, EA-6530).

A szegény bányász helyett dolgozó jóságos permonyík is előfordul egy történetben, aki később megharagszik a bányászra, mivel egy idő után, amikor már meggazdagodott, már nem vitt neki élelmet. Ezért nem dolgozott tovább helyette, de az életét is elvitte. A következő hiedelemmondát Manga János jegyezte le egy helybeli bányásztól:

„A bányákban volt sok szegény ember, aki nagy családos volt és találkozott permonyíkal az üzembe és azt monta a permonyík néki, hogy nem leszel töbé szegény, csak egy zsemlét hozzál nékem minden nap és ezel teneked nem muszáj lesz dolgozni és fel fog emelkedni a gazdagságod. Ment a szegény ember, meg is tete a permonyíknak a kívánságát, úgy, hogy ő elvite néki minden nap azt a zsemlét és dolgoztatak a permonyíkok magok, a zembernek nem keletet. Közbe, mikor a szegény ember meggazgadogot, már megunta hordani a zsemlét a permonyíkoknak a részére, iten a permonyíkok aztán eltűntek, de közbe eltűnt a bányász embernek az élete is” (Kerekes József, EA-6530).

A permonyíkok vezetni szokták az embereket a bányán kívül is lámpásaikkal, azonban nem mindig jó szándékkal. Egy ilyen tévútra vezetett személy esetét mesélte el Manga Jánosnak egy ötvenéves bányász:

„Franciska Mária Thán báróéknál szolgált és lakodalomba készült haza s közbe egy világoság jutot elibe, kis pislancsal, amit nevezünk mink permonyikoknak és ő iparkodot utána mindenüt, hogy ő haza tugyon jöni azal a világoságal és ő ment mindég a világoság után, de közel volt hozája és ő anyira elvezte az a világoság őtet, hogy hát elkerült regel hajnalig, amit ő mindig álandóan rendes egyenes úton jöt, ment, mintha hogy ő csak haza ért volna. De közbe regel, kivilágositásnál ő mit vet észre, mikor ő előle eltűnt a világoság, anyit, hogy ő a szomszéd községbe, köség határába, ot találta fel magát” (Kerekes József, EA-6530).

Ehhez hasonló történetet mondott el a közeli Jólészről származó Rudnára férjezett bányászfeleség Barabás Jenőnek 1955-ben:

„Permonyíkok járnak, így adventben este, olyan kis emberkék, lámpácskával járnak, 5-6 éve is láttunk ilyeneket. Egy ember mesélte, hogy a permonyíkok őtet meghurcolták, reggel hatkor került haza, addig csak járni kellett neki mindig sárga vízbe. A bátyám a gyárba járt régebben. Egyszer késő éjszaka jött haza s kiabál a bátyám messziről (én jólészi születésű vagyok) hogy a Csermosnyába vagyok. A patak mellett volt egy gödör, amit mosáshoz ástak. Ott látott egy libát, de az eltűnt. A bátyám mondta hogy neki csak menni kellett, mindig a víz után. A permonyík vezette. Ha a kakasok megszólalnak, akkor már nincs hatalmuk. Ezek olyan kísértetek, de csak ilyenkor, decemberben járnak” (Géczi Györgyné, EA-6195).

Krasznahorkai származású adatközlőm szintén 2000-ben elmondott másik története szerint a permonyíkok az ő szülőfaluja határában is megjelentek, kísérgették este az embereket. Bár az adatközlő a permonyíkokról beszél, ebben az esetben nem bányaszellemről lehet szó, valószínűsíthető, hogy a lidérc és a permonyík alakját összemosták:

„A Nyírjestől jártak gyalog Hoszúrétre, ot van az a kis erdő. Az a kis erdő rengeteg titkot rejt, ot rengeteg embert megöltek. Mer ezek olyan vándorok vótak, valami gombokat árult ecer valami szegény ember, megölték a pénzeért ot. A hoszúrétiek meg ot irtóztak meni, mindenki félt. Nekünk vót ot rétünk, de én magamban mindég féltem odameni takarni, még napal is, mer ot mindig mutatkozot valami. A nép, a hoszúréti így beszélte. És ezek a permonyíkok már előveték őket, ahogy mentek a Nyírjesen, már még az erdőbe se értek, már ment utánok ez a lámpa, és ezt az én mamám emlegete, mer úgye ő is hoszúréti vót. Emlegete, hogy ecer Rozsnyón marat későig, úgyhogy besetétedet ahogy ment haza. Hát hogy hozá is hozá csatlakozot a permonyík a nyírjesi háztól már ment melete, oszt igen meg vót ijedve, de nem tuta, mit csinajon, viszafordujon, vagy mit, mer hát a gyerekek meg othon várták már őtet, mi lesz othon gyerekekel, mer hát ők is hatan vótak. Hát csak nem fog engem megölni? Mást is elkísért oszt nem bántot, majd elhagy engem is a keresztnél. És hogy elhagyta a keresztnél. Mikor a kereszthez értek már, akor elhagyta. Nem mesze vót a Nyírjesnél, olyan kis partocska vót, ot ált a kereszt, de most már nincs ot, mer a jéerdé ledőtöte. Azelőt minden útnál vót kereszt, a faluból kivezető utak melet vót” (Burdiga Józsefné Manko Márta, s. gy. 2000).

Rudnán és a szomszédos községben, Rekenyeújfaluban az idősebbek gyakran felidézik annak a Rekenyeújfalu és Rudna szomszédságában fekvő Kőrösből származó embernek a történetét, aki részegen indult hazafelé Rekenyeújfaluból, s mivel eltévedt, csak reggelre került haza. Az illető ugyanis eltévedésének okát nem a részegségének tudja be, hanem azzal magyarázta, hogy a permonyíkok vezették őt tévútra:

„Vót egy kőműves Kőrösből, oszt igen szerete ini. No oszt amikor végeztek a munkával, elment a kocsmába, oszt teljesen leita magát, oszt elvitete magát haza szekervel. No oszt valamin öszevesztek, mer oszt a kolléga othata őt, hát oszt gyalog ment haza. No oszt igen sokára ért haza, azt monta, hogy a permonyik vite őt ide oda, azér nem tudot hazatanálni. De milyen permonyik? Hát a pájinka! No oszt ezt sokáig emlegeték, ez még akor vót, amikor mink is gyerekek vótunk, de későb is igen sokat emlegeték, ha valaki ment át a dombon, monták, hogy ne meny ara, mer elvisz a permonyik, mind Parditka Józsit. Ez még a háború után vót” (Pásztor Martinné, Simon Erzsébet 1930-ban Kőrösben, s. gy. 2002).

A 20. század első felében a permonyík alakja még elevenebben élt a köztudatban, a Manga János, valamint Barabás Jenő és Boross Marietta által lejegyzett történetek is erről tanúskodnak, valamint egy 2000-ben egy fiatalabb adatközlőtől gyűjtött történet is ezt támasztja alá. Ebben az 1940-es évek második feléből származó történetben egy kis növésű, bottal bicegő rokkant gyerektől ijedt meg a bányamester a bányabejáratban, mivel messziről azt hitte, hogy permonyíkkal van dolga:

„Elemér vót ecer permonyík. Amikor még suhancok vótak, apu is járt velek kecskét legeltetni, oszt petróleumból csinaltak olyan lámpát, oszt bementek a bányába. Oszt épen gyöt ki a bányamester, oszt láta, hogy valami ot szembe világít. Mer a töbiek elbújtak, csak Elemér marat ot, ő meg rátámaszkodot a botyára, a lámpáska a kezébe vót, meg olyan bojtos sapka is vót rajta, úgyhogy a bányamester megijet. Oszt nem mert gyöni, mer azt hite, hogy permonyíkot lát. No oszt, gondolta, hogy úgyis ki kel gyöni, mer hát visza hova menyen, hát elindult. Oszt amikor közeleb ért, akor láta, hogy Elemér az. No, oszt akor káromkodot mérgébe, hogy a kutyaszentségit, te vagy az Elemér, a szívbajt hozod rám!” (Pardon Miklós, s. gy. 2000).

A közölt történetekben szereplő permonyíkok valamennyien kis termetűek, óriás bányaszellem, illetve állat képébe bújt bányaszellemekkel kapcsolatos történetek nem fordulnak elő. Egyikben sincs szó arról, hogy elöntötték volna vízzel a bányát, vagy pedig tüzet okoztak volna. A tulajdonságait illetően a bányákban előforduló permonyíkok inkább pozitív, jóságos alakként vannak jelen. Barabás Jenő 1955-ös gyűjtésében egy olyan történet szerepel, amikor a bányaszellem rosszindulatú. „A törpék nem engedik, hogy a bányászok feltörjék a bejáratot, mert ez az ő birodalmuk. Kis lapátjaikkal, talicskákkal dolgoznak, ha közbeavatkoznak az emberek, beomlás lesz” (MOA-8316). Azok a permonyíkok is jót tesznek a bányászokkal, akik vezetik, ill. kísérik őket lámpásaikkal az úton, kivételt az azokban a történetekben szereplő láthatatlan permonyíkok jelentik, akik jelenlétét csupán világító lámpásaik jelzik, s téves útra vezetik az embereket, máshová vezetik, nem oda, ahová elindultak. Ezek a történetek azonban inkább a lidércfényekkel kapcsolatos hiedelemmondákkal mutatnak hasonlóságot.

A gyűjtőmunkám idején a helyi vasércbánya már nem működött, 1979-ben zárták be, s az 1989-es rendszerváltás óta hasonló sorsra jutott a környékbeli lakosság nagy részének munkát adó rozsnyói vasércbánya is, ahol többen dolgoztak a rudnaiak közül is. A helybeliek tehát évek óta nem jártak a bánya mélyén, s az egykor kenyerüket ott keresők száma a természetes elhalálozás következtében egyre csökken. Így tehát egyre kevesebb az olyan adatközlő, aki esetleg saját maga által tapasztalt, a permonyíkkal kapcsolatos történetet mondhatna el. Megjegyzem azonban, hogy az idős egykori bányász adatközlőim sem hisznek a bányaszellem létezésében, s már nagyon kevés információval szolgálnak e lényeket illetően. A közép korosztály ha hallott is róluk, csupán annyit tud mondani, hogy a permonyíkokkal ijesztgették őket szüleik és az idősebbek gyerekkorukban, ha rosszalkodtak vagy pedig az erdőre akartak menni, különösen, ha az erdőben található régi bányajáratokba akartak bemenni. Ennek ellenére, ha elvétve is, sikerült néhány hiedelemmondát gyűjteni, tehát ennek alapján feltételezhető, hogy a környékbeli településeken emlékeznek még hasonló történetekre. Ezt támasztják alá a krasznahorkaváraljai, valamint a szomszédos szlovák községből, Rekenyeújfaluból férjezett adatközlőm történtei is. A bányaszellem elnevezése – permonyík – megegyezik a szlovákoknál és a magyaroknál is, azonban hangzása alapján arra következtethetünk, hogy a magyar lakosság a szlovák bányászoktól vette át ezt az elnevezést, akik viszont az egykor idetelepült német bányászoktól vehették át a bergmandl kifejezést. Rudnán csupán a 2000–2002-ben végzett gyűjtésem idején találkoztam a permonyíkon kívül a perpónyik kifejezéssel, és a Manga János által feljegyzett egyik történetben a pertymoník alak is szerepel.

Szintén kapcsolatos a bányával az a hiedelemtörténet, amelyet a fej nélküli lovasról jegyeztem fel 2000-ben.

„A Csetneki patakba ot a régi bánya környékén igen sokszor láták a fehér lovon a lovast. Kísérte a legényeket a Csetneki patakba, akik gyötek Újfaluba, vagy Újfaluból, meg a bányászokat is. A fehér lón egy ember vót fej nékül. Mindig monták, hogy ne menyetek ara a bányától, mer hogy ot van az ember a fehér lovon, a feje meg a hóna alat van. Mer azelőt ot nem vótak még házak az új soron, ot akor csak erdőféle vót. Oszt mindig kísérte az embereket, oszt mindig aba a bányába ment be, ami ot van a Csetneki patakba fejeb. Most már nincs meg a bejárat, mer már beszakat. Apám is mindig monta, hogy magunkba ne is menyünk, mer igen rosz érzés. Mindig ot járt, azt monták. Az ember a fehér lovon soha nem mondot semit, csak kísért. Úgy beszélték, hogy igen sokan láták, meg igen féltek sötétbe ara meni. Mer úgye azelőt a bányászok is gyalog jártak Újfaluból ide a bányába” (özv. Gotthardt Lászlóné, s. gy. 2000).

2002-ben jegyeztem fel egy rudnai, Csetnekről betelepült szlovák nemzetiségű szülőktől származó adatközlőtől azt a történetet, amely szinte megegyezik (nagyon sok hasonlóságot mutat?) a Hófehérke és a hét törpe című mesével. A különbség csupán annyi, hogy a mesében hét törpe szerepel, az adatközlő által elmondott történetben viszont 12 perpónyík (megjegyzem, hogy Dob¹inský szerint is mindig tizenketten jelentek meg), a mesében királylányról van szó, míg ebben a történetben „szegény jánkáról”, s a lány meggyilkolására tett kísérletek is más sorrendben és módon követik egymást. Itt nem maga a mostoha próbálja meggyilkolni a lányt, hanem egy boszorkányt küld maga helyett:

„Valamikor vót egy nagyon szegény lányka. A mostohája üldözte őt mindig. Hát elment othonról egy erdőbe, oszt ot megtanálták őtet a perpónyikok, ahogy mentek a bányából haza. Ezek a perpónyikot tizenketen vótak olyan kis emberkék vótak, lámpásokal jártak a bányába mindig dolgozni. Mer olyan kis házba laktak az erdőbe. Oszt a jánka ahogy bolyongot, megtanálta ezt a házat, oszt bement. A perpónyikok maguknak mindegyik elkészítete az enivalót, ahogy mentek a bányába. Oszt amikor hazagyötek, azt mongyák, hogy ki evet az én tányéromból, ki ivot az én poharamból, ki fogta meg az én kanalamat? Oszt akor a jánka megszólalt, hogy én. Örültek a perpónyíkok, mer mosot rájok, meg minden. Amikor elmentek munkába, oszt hazagyötek, mindég vót enivaló. De a mostohája azon vót, hogy elpusztícsa őt, mer valahonad megtuta, hogy ot él az erdőbe a perpónyikoknál. Oszt elkűte a boszorkányt az erdőbe, hogy mérgeze meg őtet. Oszt adot a boszorkány mérgezet almát a jánkának, de az alma kiugrot a torkából, amikor a perpónyikok hazamentek, oszt feléleszteték. Utána meg mérgezet fésűt küldüt a mostoha a boszorkával, azal fésülte meg a jánkát, oszt elájult, de a perpónyikok megint segítetek rajta, magához tért. Oszt harmacor meg övet vit a boszorka, azal szorítota el őtet, úgyhogy oszt akor már meghalt rendesen, nem tért magához, hiába csinaltak a perpónyikok akarmit vele, nem tutak rajta segíteni. A királylegény igen szerelmes vót ebe a jánkába, oszt amikor ment az erdőbe, megtanálta őt a koporsóba. Mer a perpónyíkok üvegkoposót csinaltak neki, hogy mindég láthasák, mindég ot vót valamelyik közülük a koporsója melet, ot vigyáztak rá, mer igen sajnálták, oszt nem akarták eltemetni a fődbe, hogy mindig láthasák. Úgyhogy a királyfi ezt megtuta, oszt elment az erdőbe lovon, oszt megtanálta. Oszt elvite magával szekeren, hogy majd bebalzsamoza magának, oszt mindég fog bene gyönyörködni. De oszt a szeker ahogy rázta a koporsót, a jánka felébret, oszt megeskütek. De hogy a mostoha még akor is üldözte egy ideig, de oszt utána már nyugotan éltek” (Kotrèka Margit, s. gy. 2002).

Izgalmas feladat lenne egy alapos gyűjtést végezni a környező bányásztelepüléseken, mennyire élnek még a bányaszellemekkel kapcsolatos történetek. Feltételezhetően még gyűjthető lenne a téma, s megtudhatnánk, milyen kép él a mai modern társadalomban a permonyíkról. Hogy a mai napig jelen van a permonyík alakja a környékbeliek hiedelemvilágában, azt az is bizonyítja, hogy a Rudna szomszédságában fekvő járási székhely, Rozsnyó egyik sütőipari vállalatának, a Granum nevű cégnek kétféle termékén, a mézeskalácsok csomagolásán egy permonyík szerepel, s a termékeknek is a permonyík nevet adták. A színes csomagoláson egy törpeszerű nevető bányamanó alakja látható, aki kezében egy kalapácsot tart, a másikban pedig a szóban forgó édességet. Ami a ruhája színét illeti, egyik darabja sem piros, a sapkája, mellénye és papucsa kék, inge, valamint nadrágja pedig sárga. A névválasztással minden bizonnyal kapcsolatba hozható az a szóhasonlóság, ami a mézeskalács szlovák nevéből (’pernik’) és a jellegzetes helyi bányamanó (’permonyik’) nevéből fakad. Mindenesetre tanulsággal szolgálna annak kiderítése is, vajon valóban ezért kapta-e ezt a nevet a szóban forgó termék, kitől származik az ötlet, ő maga mit tud a permonyíkról stb.

Megállapítható, hogy a bányaszellemek, a permonyíkok egyaránt ismertek voltak mind a szlovák, mind a magyar és cigány származású lakosság körében, s felekezeti szempontból sem oszlik meg ismeretük. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az emberek emlékezetében egyre halványulnak a velük kapcsolatos ismeretek, a legfiatalabbak közül sokan már nem is tudják, mik voltak a permonyíkok. Elképzelhető, hogy a már fentebb említett mézeskalács-csomagolás közvetítésével bizonyos mértékben ismét bekerülnek a köztudatba. Néhány év elteltével valószínűleg erre is sikerül választ kapnunk. Jelen munkámmal az volt a szándékom, hogy újabb adalékokkal szolgáljak a bányaszellemekről szóló hiedelemtörténetek ismeretéhez.

A bányatörpe (permonyík) alakja a Rozsnyón készült mézeskalács csomagolásán

Irodalom

Barabás Jenő 1955. Vegyes néprajzi gyűjtés. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár EA-6195.
Bächtold-Stäubli, Hanns (Hg.) 1927. Berggeister. In: Handvörterbuch des deutschen Aberglaubens. Berggeister. Berlin–New York, Band 1, 1071–1083. p.
Bihari Anna 1980. Magyar hiedelemmonda katalógus. Előmunkáltok a Magyarság Néprajzához 6. Budapest.
Blechschmidt, Manfred 1974. Die silberne Rose. Europäische Bergmannssagen. Greifenverlag Rudolstadt. Leipzig.
Boross Marietta 1956. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár 6176.
Botík, Ján–Slavkovský, Peter 1995. Encyklopédia µudovej kultúry Slovenska. I. köt. Bratislava, Veda.
Dömötör Tekla 1981. A magyar nép hiedelemvilága. Budapest, Corvina.
Dob¹inský, Pavol 1880. Obyèaje, povery a hry slovenské. Turè. Sv. Martin.
Hála József–Landgraf Ildikó 2001. Magyarországi bányászmondák. Rudabánya, 2001.
Jung Károly 1998. Bányadémon és Bergmandl (Ismeretlen fel- és délvidéki adatok a bányaszellemek kérdéséhez). Néprajzi Látóhatár, VII. évf. 3–4. sz. 80–83. p.
Majtán, Ján (red.) 1992. Historický slovník slovenského jazyka. II. köt. K–N. Bratislava, Veda.
Manga János 1956. Szokásgyűjtés. Kézirat. Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár, EA-6530.
Michálek, Ján (zost.) 1991. Na krí¾nych cestách. Poverové rozprávanie µudu. Bratislava, Tatran.
Mjartan, Ján (red.) 1956. Banícka dedina ®akarovce. Bratislava, Vydavateµstvo Slovenskej akadémie vied.
Nagy Ilona 1977. Bányaszellem. In: Magyar Néprajzi Lexikon. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Paládi Kovács Attila 1988. Életmód, foglalkozás, nemzetiség. Bányászat és erdei iparűzés a régi Gömörben. Debrecen 41-42. p. /Gömör Néprajza, XV./
Pócs Éva 1990. Néphit. In: Dömötör Tekla (főszerk.): Magyar néprajz. VII. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Relkoviè Néda 1923–1924. Néphagyománygyűjtés. Ethnographia, 34–35. évf. 106–109. p.
Relkoviè Néda 1927. Mondagyűjtésemből. Ethnographia, 38. évf. 126. p.
Szendrey Zsigmond 1938. A nép élő hitvilága. Ethnographia, 49. évf. 257–273. p.
Ujváry Zoltán 2002. Kis folklórtörténet. V. köt. Versényi György 1852–1918. Debrecen, 23–24. p. /Néprajz Egyetemi Hallgatóknak, 26./
Versényi György 1890. A bányarémről. Ethnographia, 1. évf. 335–345. p
®údel, Ondrej 2000. Banícka nátura. Zbierka poviedok z baníckjeho prostredia. Ro¾òava.

A permonyík elnevezésű mézeskalács reklámja egy óriásplakáton Rozsnyón
(L. Juhász Ilona felv.)

Lanstyák István: A magyar nyelv határon túli változatai — babonák és közhelyek

A Magyar Tudományos Akadémia 2002. évi akadémiai közgyűlésének keretében a Nyelv és Irodalomtudományok Osztálya május 2-án tudományos ülésszakot rendezett; ennek egyik témája „A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban” volt. A fő előadást Szilágyi N. Sándor, a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem Filológiai Kara Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének oktatója tartotta. A magyar nyelv kisebbségi változatairól a megszokott közhelyek és babonák helyett jó néhány olyan megállapítást tett, amely a nyelvművelők körében nem szokott osztatlan sikert aratni. Szilágyi N. Sándort nagyon nehéz lett volna cáfolni („lett volna” – vitára sajnos a zsúfolt program miatt nem volt mód), hiszen minden gondolata szervesen ágyazódott be mindabba, amit a nyelvi változások társas meghatározottságáról tudunk, s amit ma már nyelvművelő alapállásból sem igen illik megkérdőjelezni.

Szilágyi N. Sándor előadása számos olyan kérdést vetett fel, amely nemcsak a nyelvészek érdeklődésére tart számot, hanem általában beszédtéma a művelt magyar nagyközönség körében. Érdemes ezért néhány gondolatát ismertetni és közelebbről megvilágítani már csak azért is, hogy túllépve a megszokott nyelvművelő babonákon és társasnyelvészeti közhelyeken, valószerűbb képet kapjunk arról, mivé lett a mi „édes anyanyelvünk” kisebbségi körülmények közt, s mi az, amit a nyelvészek tenni tudnak annak érdekében, hogy életereje a jövőben ne csökkenjen, hanem – ha lehet – növekedjen.*

Nyelvi szétfejlődés

Szilágyi N. Sándor a jelenlegi nyelvtörténeti korszak jellegadó sajátosságának tartja azt a tényt, hogy a magyar etnikum szétdaraboltsága miatt „a magyar nyelv nem egyetlen országban változik, hanem a történelem jelenlegi állása szerint most éppen nyolcban egyszerre, a nyelvi változást pedig minden országban más-más tényezők befolyásolják”. Mivel minden emberi nyelv állandóan változik, igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyarral is ez történik; az lenne az érthetetlen, ha nem így volna (sőt ez meglehetősen nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy a magyar holt nyelv, hiszen csak a már nem használt nyelvek nem változnak). Mivel a nyelvi változásokat számos nyelven kívüli tényező befolyásolja, azt is természetesnek kell tartanunk, hogy nyelvünk csak a Kárpát-medencét tekintve is nyolcféleképpen változik, hiszen a Kárpát-medence minden országában részben eltérőek a társadalmi, gazdasági, kulturális stb. feltételek. Ez pedig nem más, mint a nyelvművelők által annyiszor megidézett rémkép: a különfejlődés vagy más szóval szétfejlődés „veszélye”. Ez a „rémkép” valójában nem a jövőben fenyeget minket: máris valóság. Szilágyi N. Sándor azonban nem kesereg emiatt, ellenkezőleg: nyelvünk szétfejlődésében életképességének bizonyságát látja, „hiszen ez azt mutatja, hogy tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez is”. Vagyis nem helyes az okkal kapcsolatos negatív értékítéletünket az okozatra átvinni. Akármennyire is jogos Trianont nemzeti katasztrófának látni, az, hogy az akaratuk ellenére önállóságra kényszerített (pontosabban: idegen nyelvű etnikumok uralmának – s nemegyszer bosszúvágyának – kiszolgáltatott) nemzetrészek többsége a nehéz körülmények ellenére is képes volt magát társadalmilag, kulturálisan, sőt politikailag is megszervezni, örvendetes tény, s mi sem természetesebb, mint hogy nyelvi következményei vannak.

Tudjuk, mert tapasztaltuk, hogy a nyelvművelők a magyar nyelv szétfejlődéséért kimondva-kimondatlanul a kisebbségi magyarokat teszik felelőssé, akik ilyen-olyan okokból, többek között „kényelemszeretetből” nem mindig használják a magyarországi szavakat, szókapcsolatokat, nyelvtani formákat (pedig – úgymond – mindenre van „jó magyar szavunk”), hanem helyettük nemegyszer „idegen” mintára saját szavakat, szókapcsolatokat, nyelvtani formákat alkotnak, és ezeket használják, néha még a tömegtájékoztatásban is. Ezzel szemben Szilágyi N. Sándor felhívja a figyelmet arra, hogy az 1918-as állapottól nemcsak a kisebbségi magyar nyelvváltozatok távolodtak el, hanem a magyarországiak is, hiszen a trianoni Magyarországon sem állt meg az élet 1918-ban. Ezt a látszólag oly nyilvánvaló tényt véleményem szerint némileg elfedi a „különfejlődés” műszó, amely azt sugallja, mintha volna egy „igazi” magyar nyelv, amelyhez képest a többi „renitens” változat különfejlődött. Ilyen szempontból a magyar nyelv egészére nézve szerencsésebbnek tűnik „szétfejlődés”-ről beszélni: a magyar nyelv szétfejlődött, mivel állami változatai – a magyarországi éppúgy, mint a határon túliak – különfejlődtek.

A szétfejlődés tehát egyfelől szükségszerűen következik a nyelvi változatok társas beágyazottságából, másfelől pedig nemcsak a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra jellemző, hanem a magyarországiakra is; ráadásul mindez nem a jövőben „fenyegeti” a magyar nyelvet, hanem már most történik, s ezt nem is kell feltétlenül negatívan értékelni – ez Szilágyi N. Sándor előadása első részének summája. Ezek után már csak az volna hátra, hogy nevén nevezzük a gyereket, ezt azonban Szilágyi N. Sándor nem teszi meg, hanem ránk bízza, tegyük meg helyette. Hát – megteszszük. Az olyan nyelveket, amelyek több országban használatosak olyan fontos funkciókban, mint amilyen pl. a közigazgatás, a tömegtájékoztatás vagy az oktatás, többközpontúaknak nevezzük (lásd Lanstyák 1995a/1998, 1995b/1998, 1996/1998), magukat az országokat pedig az ilyen nyelvek központjainak. A magyar ilyen többközpontú nyelv; teljes központja Magyarország, részleges központjai közé tartozik Szlovákia, Kárpátalja, Erdély és a Vajdaság (esetleg más országok is). A magyar nyelv többközpontúságának tényét a nyelvművelők megpróbálták megkérdőjelezni (lásd Deme 1995/1998, Benkő 1996/1998, vö. még Pusztai 1999, 93–95), törekvésük azonban semmiképpen sem járhatott sikerrel, hiszen itt csupán egy bevett nemzetközi fogalomnak magyar viszonyokra való alkalmazásáról van szó. /1/ Mivel a magyar nyelv kétségtelenül használatos a határon túl bizonyos „emelkedett” funkciókban, a többközpontúság meghatározása értelmében szükségszerűen többközpontúnak kell tartanunk attól függetlenül, hogy ez tetszik-e nekünk vagy sem. Persze a magyar nyelv másképp többközpontú, mint mondjuk az angol, a német, a francia vagy a spanyol – ezek több országban hivatalos nyelvek (vagyis ezeknek nem egy, hanem több teljes központjuk van), ezzel szemben a magyar csak egyben, a többiben csupán kisebbségi (ezért mondtuk, hogy csak egy teljes központja van, a többi pedig részleges). Ez kétségtelenül óriási különbség – ki ne tudná ezt –, de mit sem változtat azon a tényen, hogy a többközpontúság fogalmát annak idején úgy határozták meg, hogy abba az olyan helyzetű nyelvek is beleférjenek, mint amilyen a magyar vagy a svéd.

Bár a magyar nyelvészek közül valószínűleg senki sem örül annak a történelmi katasztrófának, melynek következtében a magyar nyelv többközpontúvá vált, ennek szükségszerű nyelvi következményeit nem áll módunkban elhárítani. Nem vagyunk persze teljesen tehetetlenek – a kialakult nyelvi helyzet bizonyos mértékig befolyásolható, ennek azonban előfeltétele a minél reálisabb helyzetismeret. Az, ha a homokba dugjuk a fejünket, s nyelvünk többközpontúságának tényét letagadjuk arra hivatkozva, hogy maga a fogalomrendszer eredetileg más nyelvekre lett kitalálva (vö. Clyne 1992), egész biztos, hogy nem segít megoldani a nyelvünk trianonizálódásai /2/ által létrejött problémákat. Én a magam részéről készségesen elhiszem Szilágyi N. Sándor paradoxonként megfogalmazott tételét, mely szerint: „A mostani nyelvtörténeti korszakban […] a magyar nyelv egységét csakis úgy lehet fenntartani, ha tudomásul vesszük, hogy magyarul beszélni többféleképpen is lehet, és ez így van rendjén.”

Egy vonatkozásban szeretném pontosítani Szilágyi N. Sándornak nyelvünk többközpontúságával kapcsolatos fejtegetéseit. Tudjuk, hogy a szétfejlődés elsődleges terepe az államigazgatáshoz, illetve az eltérő intézményrendszerhez kapcsolódó szakszókincs és kifejezésmód, így tehát a magyar nyelv állami változatai között mindenekelőtt a hivatali, jogtudományi és más szaknyelvi regiszterekben, valamint az ezekből merítő publicisztikában vannak eltérések (lásd Lanstyák 1996b/1998, 1998; Szabómihály 1999, 2000a, 2000b, 2002a, 2002b). Mivel ezek a regiszterek erősen kötődnek a standard nyelvváltozathoz (vö. Garvin 1998, 90), mi sem természetesebb, mint hogy a létrejött nyelvi különbségek a magyar standardban is megnyilvánulnak, s létrehozzák ennek országonként némileg eltérő változatait. /3/ A magyar standard ún. állami változatainak (a fogalomra lásd Pete 1988) kialakulása az általában vett szétfejlődéshez hasonlóan örvendetes tény, hiszen azt mutatja, hogy nyelvünk standard dialektusa még kisebbségi körülmények közt is használatos olyan, Ferguson (1959/1975) terminológiájával élve „emelkedett” funkciókban, mint a közigazgatás, a tömegtájékoztatás vagy az oktatás. (Ezenkívül pedig más, ebben az összefüggésben kevésbé releváns „magas” funkciókban: a hitéletben, a magas kultúrában, a tudományos kutatásban stb.; vö. Kiss Jenő 1994; Lanstyák 1995a/1998, 1995b/1998.)

Szilágyi N. Sándornak az a megállapítása, mely szerint a magyarországi nyelvváltozatok is különfejlődnek a többitől, arra figyelmeztet, hogy méltánytalan eljárás az ún. „egységes magyar nyelv” fenntartásának terhét egyedül a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra, helyesebben azok beszélőire róni. Magyarországon sokkal több eszköz áll rendelkezésre a sikeres nyelvtervezéshez, mint a magyar nyelv többi központjában; számos esetben elkerülhető volna a szétfejlődés, ha a terminológiai újítások bevezetése során az anyaországban tekintettel volnának a magyar nyelv többi állami változatára. Ha például 1955-ben nem vezették volna be az addigi kihágás helyett a szabálysértés műszót (lásd Szabómihály 2002b), akkor ma eggyel kevesebb eltérés lenne a magyarországi és a szlovákiai magyar államigazgatási szaknyelv közt.

A magyar nyelvnek többközpontúként való elismerése többek között azért volna fontos, mert megszüntetné a kisebbségi magyar nyelvváltozatok, ill. az ezekben található sajátos elemek nyelvi megbélyegzésének legfontosabb „jogalapját”. Ahogy Szilágyi N. Sándor megállapítja, a magyar nyelvészek úgy tekintettek a magyarországi standardra, mint amelynek központi, sőt monopolhelyzete van, ez pedig vulgárisabb megfogalmazásban „már úgy szólt, hogy minden úgy van magyarul, ahogy Magyarországon használják, ha pedig valamit nem úgy használunk, az legalábbis kétséges, hogy egyáltalán magyarul van-e, de általában ennél csúnyábban is mondtuk”.

A kisebbségi magyar nyelvváltozatok megbélyegzésének enyhítésében nagy jelentősége lehet annak, ha egyes kontaktusjelenségek bekerülnek a magyar nyelv szótáraiba és nyelvtanaiba. Ahogy Szilágyi N. Sándor is kiemeli, ezen az úton az első lépés már megtörtént: a Magyar értelmező kéziszótár új kiadása tartalmazni fog szlovákiai, kárpátalji és erdélyi magyar szavakat is; vajdaságiakat sajnos nem /4 (lásd még Beregszászi 1997; Pusztai 1994, 417–418, 1999, 94, 2000, 128). A magyar nyelv határon túli változatainak presztízsét tovább növelné, ha megvalósulna Szilágyi N. Sándor azon javaslata, me/ly szerint a helyesírási szabályzatnak is figyelembe kellene vennie a kisebbségi magyar nyelvváltozatok bizonyos sajátságait (pl. a nejlon mellé felvennék mint „írható” változatot az Erdélyben gyakorlatilag kizárólagosan használt nájlon formát is). Fontos volna továbbá, hogy az egyes szabályokat illusztráló példák közt is kellő számban legyenek határon túliak (pl. a különféle tulajdonnevekre hozott példák egyharmadának határon túlinak kellene lennie; ez így volna méltányos), s a szótári rész, ill. az önálló – állandóan változó nevű – szótár is tartalmazza azokat a kisebbségi magyar szavakat és szókapcsolatokat (közneveket és tulajdonneveket egyaránt), melyeknek a helyesírása gondot okozhat.

Kétnyelvűség és nyelvi hiány

A kétnyelvűséget Szilágyi N. Sándor a szétfejlődés legnagyobb hatású tényezőjeként látja és láttatja, teljes joggal: „A Kárpát-medencében a nyolc országból egyedül Magyarországon hivatalos nyelv a magyar, és egyedül itt van teljes, minden szintre és területre kiterjedő használati köre. A többi országban pedig az ott élő, összesen mintegy 3 millió magyar kénytelen az anyanyelvén kívül egy másik nyelvet, az államnyelvet is nemcsak bizonyos szinten megtanulni, hanem nap mint nap használni is, ha bizonyos helyzetekben el akar boldogulni. […] Ennélfogva ezeknek az embereknek legnagyobb része kétnyelvű.”

Annak érdekében, hogy hozzájáruljunk a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzettségének megszűnéséhez, gyakran hangsúlyozzuk azt, amire Szilágyi N. Sándor is utal, hogy ti. a kétnyelvűek által beszélt nyelvváltozatok szükségszerűen mások, mint az egynyelvűek által beszéltek, aki tehát az egynyelvű magyarok magyar nyelvi normáját kéri számon a kétnyelvű magyarokon, olyat akar tőlük, amire azok eleve képtelenek: kétnyelvű létükre úgy beszélni, mintha nem volnának kétnyelvűek (vö. Kontra 1990, 97, 1999, 19). Ezt a kétnyelvűségi közhelyet jómagam is számtalanszor elmondtam a legkülönfélébb fórumokon, de egyre inkább úgy érzem, fontos lenne legalább ennyire hangsúlyozni az érem másik oldalát is: az viszont, hogy menynyi kontaktusjelenség és milyen típusúak fordulnak elő a kisebbségi magyar nyelvváltozatokban, nem „eleve elrendelt” dolog, hiszen köztudott, hogy a nyelvek egymásra hatásának módja és mértéke elsősorban nyelven kívüli tényezőktől függ (erre lásd Thomason-Kaufman 1988, 4, 35). Esetünkben többek közt attól, hogy a határon túli magyarok mennyire kiterjedt nyelvi jogokkal rendelkeznek. A tömbben élő szlovákiai, kárpátalji, erdélyi és vajdasági magyarok esetében ugyanis nincsenek objektív akadályai a nagyarányú hivatali kétnyelvűségnek, annak, hogy ezeknek az embereknek a többsége alapvetően magyarul élje le az életét a bölcsőtől a koporsóig (vö. Ankerl 1993, 906–907). Ezért mindazok, akik a kisebbségi magyarok nyelvi jogaiért harcolnak, egyben a leghatékonyabb munkát végzik a kisebbségi magyar nyelvváltozatokban megnyilvánuló kontaktushatás mérséklése érdekében.

Azt mondanom sem kell, hogy nagyarányú hivatali kétnyelvűségre nem elsősorban a kontaktusjelenségek visszaszorítása végett van szükség, hanem egyszerűen azért, mert méltánytalan dolog az embereket egy másik nyelv magas szintű elsajátítására és használatára kényszeríteni, ha ezt a külső körülmények nem teszik elengedhetetlenné. Vagyis a kérdés alapvetően emberjogi, nem pedig nyelvi. Sőt, ami a nyelvet illeti, arra nézve a méltányos jogi rendezésnek nem is az a legfontosabb jótékony hatása, hogy csökkenthetővé teszi a kisebbségi nyelvváltozatokban előforduló kontaktusjelenségek számát és előfordulási gyakoriságát, hanem az, hogy hozzájárul a kisebbségi nyelvváltozatokban tapasztalt nyelvi hiány enyhítéséhez. Ahogy a kisebbségi nyelvek funkcionális hatókörének csökkentése vagy alacsony szinten tartása szükségszerűen vezet nyelvi hiányhoz (lásd pl. Trudgill 1983, 125; Turian-Altenberg 1991, 209), úgy e nyelvek használati körének kiterjesztése – megfelelő nyelvtervezési intézkedésekkel párosítva – hozzájárulhat a nyelvi hiány megszűnéséhez vagy legalább mérsékléséhez mindazokon a területeken, amelyeket a funkcionális kiterjesztés érint.

A nyelvi hiányra Szilágy N. Sándor is utal előadásában, s ugyanúgy értelmezi, ahogy jómagam is korábbi publikációimban (lásd Lanstyák 2000a, 2000b). /5/ „Mert mikor nyelvi hiányról beszélek, akkor nem olyasmire gondolok, ami az ilyen gondokkal küszködő emberek beszédében a nyelvésznek vagy bárminemű más külső »ítész« megfigyelőnek hiányzik, hanem arra, ami magának a beszélőnek hiányzik, aminek a hiánya beszéd közben számára is nyilvánvalóvá válik, és ez sokszor kínos frusztrációérzéssel tölti el, sőt olykor szégyenérzettel is, pedig a nyelvi hiány jelenségének kialakulásáért nem ő a felelős, ő rendszerint nem tehet semmiről, hanem a hiányos vagy rosszul működő oktatási intézmények, valamint az illető államok korlátozó jogszabályai.”

A nyelvi hiányról eddig nemigen vettünk tudomást, pedig a kisebbségi helyzet negatív nyelvi következményei épp ezen a területen mutatkoznak meg a leginkább, nem pedig a szűkebb értelemben vett kontaktushatásban. Mivel a magyar nyelv kisebbségi változataiba bekerülő szókészleti kontaktusjelenségek meglévő magyar szavakat nemigen szorítanak ki (legrosszabb esetben is csak lassítják vagy esetleg megakadályozzák a magyarországi újítások behatolását), a kölcsönszavak nemhogy nem szegényítik, hanem egyenesen gazdagítják a határon túli magyar nyelvváltozatokat, bővítik a szinonimasorokat, s ezzel növelik e nyelvváltozatok stilisztikai differenciáltságát. Például, szemben a magyarországi magyarral, ahol mind informális, mind formális helyzetben a jégkrém szó használatos, a szlovákiai magyaroknak megvan az a lehetőségük, hogy informális helyzetben a nanuk kölcsönszót válaszszák. Ezenkívül a kölcsönszó és az eredetileg használt szókészleti elem közt számos esetben jelentésmegoszlás jön létre, ezáltal pedig a kisebbségi magyar nyelvváltozatok képessé válnak olyan finom jelentésárnyalatok formai megkülönböztetésére, amilyenekre a magyarországi nyelvváltozatok nem képesek. Például a deszszert szó általában ’édesség’ jelentésű, ’bonbon’ jelentésben viszont a dezert alaki kölcsönszó használatos. És persze a kölcsönszó számos esetben hiányt pótol, mert az illető fogalomnak Magyarországon vagy nincs neve, vagy az valami miatt nem alkalmas arra, hogy az érintett kisebbségi nyelvváltozatban használható legyen. Pl. az egyetemes magyar nyelvben nem lehet körülírás nélkül összefoglalóan utalni a krémmé kikevert különféle hidegkonyhai készítményekre (hús-, töpörtyű-, hal-, sajt-, tojás-, padlizsán- stb. krémre); a magyar nyelv szlovákiai változataiban viszont lehet, mert ott szlovák mintára kialakult a kenő szó mint az ilyen „krémek” hiperonimája.

Ami a szűkebb értelemben vett nyelvtani kontaktusjelenségeket illeti, ezek sem „tesznek kárt” a magyar nyelv határon túli változataiban, legfeljebb rendszerük csekély módosulását eredményezik, többnyire úgy, hogy az összhangban van a magyar nyelv egyetemes változási tendenciáival. /6/ (A nyelvtani kontaktusjelenségek „veszélyességével” kapcsolatos, közkézen forgó nyelvművelői vélekedések egytől egyig tudománytalan babonák.)

Szemben a szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségekkel, amelyek gazdagítják a magyar nyelv kisebbségi változatait, a nyelvi hiányról – amely egyébként tágabb értelemben szintén kontaktusjelenség – semmi pozitívat nem tudunk mondani, hiszen a nyelvi hiány nem növeli, hanem csökkenti a beszélők kommunikatív potenciálját, s olyankor is a másodnyelv használatára kényszeríti őket, amikor erre amúgy nem éreznének késztetést. A nyelvi hiány megakadályozhatja az embereket nyelvi emberi jogaik – pl. az anyanyelv használatához való joguk – gyakorlásában (Lanstyák–Szabómihály 2000; Menyhárt 2002, Szabómihály 2000a, 2000b, 2002a), sőt még általános emberi jogaik is csorbulhatnak, pl. a szólásszabadsághoz való jog, ugyanis a nyelvtudásbeli hiány a beszélőt mondanivalója megcsonkítására, esetleg teljes elhallgatására is indíthatja (vö. Turian-Altenberg 1991, 208; Szabari 2002).

Meglepőnek látszik, de igaz: a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzése ellen fellépő nyelvészekkel sokszor megesik, hogy a nyelvi hiányjelenségekről egyáltalán nem vesznek tudomást. (Be kell valljam: ez nemcsak magyarországi kollégáim vétke, régebben velem is előfordult.) Ennek egyik oka az lehet, hogy attól tartanak, a nyelvi hiány emlegetésével lovat adnak a kontaktusváltozatokat amúgy is megbélyegző nyelvművelők alá. Ezért történhet meg, hogy például azt állítják: a Buenos Aires-i vagy a sepsiszentgyörgyi magyarok „éppoly jól” beszélnek magyarul, mint az alcsútiak vagy budapestiek, csak más norma szerint. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A kétnyelvű emberek nyelvtudás tekintetében egy olyan skálán helyezkednek el, melynek egyik végpontját az egynyelvűekéhez hasonló anyanyelvi kompetenciájú beszélők alkotják, akik tényleg (csaknem) olyan jól beszélnek magyarul, mint az alcsútiak vagy a budapestiek, a másik végpontját pedig a szüleik anyanyelvét már alig ismerő, a teljes nyelvvesztéshez közelítő beszélők, közben pedig átmeneti eseteknek hihetetlen sokszínűségét találjuk, amelyet a szakirodalomban használt „magyardomináns kétnyelvű” és „másodnyelvdomináns kétnyelvű” fogalompár távolról sem tud lefedni (vö. Silva-Corvalán 1991, 151).

Bár a nyelvi hiány egynyelvű közösségekben is létező jelenség (egyik formájára lásd Benczik 2001), a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt, amikor az első nyelv számos színtéren nem vagy alig használható, összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben és változatosabb formában jelentkezik. Ha ezt nem vesszük észre, akkor épp azon a területen nem leszünk képesek megfelelő módon kezelni a kétnyelvűségből adódó nyelvi problémákat, ahol arra a legnagyobb szükség volna. /7/

Ami a kódváltást – vagyis a két nyelv elemeinek „keverését” – illeti, ezen a területen is tartozom egy (beismerő) vallomással: úgy gondolom, a nyelvi ismeretterjesztésben itt is eléggé egyoldalúak voltunk, amikor – a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzése elleni fellépésünk során – inkább csak arra hivatkoztunk, amire a kétnyelvűségi kézikönyvek szoktak, hogy ti. a kódváltás nyelvi szempontból természetes és rendszerszerű nyelvi jelenség, nem pedig valamiféle „zagyva”, ahogyan a nyelvművelők szokták titulálni. Ez így igaz, azt viszont eleddig nem hangsúlyoztuk kellőképpen, hogy ennek a nyelvileg természetes jelenségnek a kialakulásához és főleg bizonyos típusainak megerősödéséhez és elterjedéséhez a nyelvi jogsértések nyolcvanegynéhány éves hosszú sorozata is hozzájárult nem elhanyagolható mértékben. S ezért azon sem lehet csodálkozni, ha sok beszélő és nyelvművelő nem tud a kódváltáshoz teljesen semlegesen viszonyulni. Mellesleg: beszélőként bizonyos beszédhelyzetekben én sem tudok semleges maradni, nyelvészként azonban nagy érdeklődéssel vizsgálom. Haugen után (nagyon) szabadon: /8/ magánemberként még egy Linné is megengedhette magának, hogy rózsát szívesebben tegyen a vázájába, mint szegfűt. Nem azért, mintha a rózsa objektíve szebb volna a szegfűnél, hanem mert neki ott és akkor éppen jobban tetszik.

Ha már itt tartunk, hadd tegyek még egy ide kapcsolható megjegyzést! A kétnyelvűségi kézikönyvek szeretik hangsúlyozni a kétnyelvűség pozitív oldalát, és ez rendjén is van. Néha azonban az olvasónak az a benyomása, hogy a szerzők olykor túllőnek a célon, például amikor olyan megállapításra ragadtatják magukat, mely szerint a kétnyelvűség ugyanolyan természetes dolog, mint az egynyelvűség, ha nem természetesebb (lásd pl. Hoffmann 1991, 157; Bartha 1999, 18). /9/ A hivatkozási alap az, hogy az emberiségnek mintegy a fele, de az is lehet, hogy nagyobbik része kétnyelvű. Ám a mennyiségi tényező nem lehet döntő a kérdés megítélésében. Bármely egyén vagy közösség kétnyelvűsége ellentmond a nyelvműködés egyik legfontosabb elvének, a gazdaságosságra való törekvésnek. Erre utal az is, hogy a történelem tudtommal nem ismer olyan esetet, hogy egy egynyelvű társadalom spontán módon, külső kényszer nélkül kétnyelvűsödött volna, ugyanakkor se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor egy előzőleg kényszer hatására kétnyelvűsödött társadalom újra egynyelvűsödik: a legtöbbször persze nem úgy, hogy a kényszerűen megtanult második nyelvet hagyja el, hanem – amennyiben a kényszerhelyzet továbbra is fennáll – az anyanyelvét (vö. Grosjean 1982, 36–41). A gazdaságossági tényező szerepére jól utal a következő, a nyelvszociológiában és kétnyelvűség-kutatásban közhelyszámba menő megállapítás: „Könnyen belátható, hogy a kétnyelvűség, két nyelv rendszeres használata csak akkor tartható fenn huzamosabb ideig, ha az egyes nyelveknek egy egyén és/vagy egy közösség számára jól körülhatárolható funkcióik vannak. Ha ugyanis egy bilingvis beszélő vagy közösség két nyelve mindenkor, minden helyzetben pontosan ugyanazt a gyakorlati és/vagy szimbolikus szerepet lenne képes betölteni, akkor az egyik nyelv egy idő után valószínűleg fölöslegessé válna” (Bartha 1999, 123).

Mivel az emberi nyelvek nyelvi szempontból köztudottan egyenértékűek, elvben mindegyik alkalmas arra, hogy egy beszélőközösségben minden funkciót betöltsön, s így nem tekinthető természetesnek – és rendjén valónak – az, ha az emberek két eltérő nyelvet kénytelenek elsajátítani és használni ahhoz, hogy a saját közösségükben boldoguljanak. Ez pedig véleményem szerint egyértelműen eldönti azt a kérdést, hogy az egy- vagy a többnyelvűség-e a természetesebb állapot. Nem állítom persze, hogy a két- és többnyelvűség eredendően „természetellenes” volna, csak azt, hogy kevésbé természetes vagy legalábbis – s ezzel már bizonyára mindenki egyetért – kevésbé kényelmes, mint az egynyelvűség. /10/

Nyelvművelés és nyelvtervezés

Miért fontos, hogy ne csak a nyelvművelők légből kapott állításait vizsgáljuk felül a kutatási eredmények fényében, hanem a társasnyelvészeti és kétnyelvűségi kézikönyvek leegyszerűsített tantételeit is? Főként azért, mert lehet, hogy a kisebbségi beszélők által használt nyelvváltozatok megbélyegzésének visszaszorítására alkalmasak ezek a tételek, nem szolgálhatnak viszont a hatékony nyelvtervezés alapjául. Márpedig nehezen vitatható, hogy nyelvtervezésre – vagyis a nyelvi folyamatokba való tudatos beavatkozásra – szükség van. Ahogy Szilágyi N. Sándor mondja: „…a Magyarországon kívüli magyar nyelvváltozatok beszélőinek olyanfajta sajátos nyelvhasználati gondjaik lettek, mégpedig bizonyos helyeken meglehetősen súlyosak, amilyenekkel korábban Kárpát-medencei magyaroknak sohasem volt még alkalmuk találkozni…”

Ezek a gondok pedig maguktól nem fognak elmúlni. S nemcsak a nyelvtervezés, hanem még a nyelvművelés is használható eszköz lehet ezek enyhítésére. A kettőt sajnos általában összemossák, pedig a nyelvtervezést és a nyelvművelést nagyon fontos fogalmilag egyértelműen elhatárolni egymástól még akkor is, ha vannak köztük kapcsolódási pontok. A nyelvtervezés a nyelvi változásokba való tudatos beavatkozás céljából végzett tevékenység, amely a nyelv standard változatára irányul (ha nincs ilyen, létrehozására, ha van, akkor „fejlesztésére”), s a nyelvi folyamatok megismerésén alapul. Ezzel szemben a nyelvművelés az emberi viselkedés egyik sajátos formájának, a nyelvi viselkedésnek a társadalmi elvárásoknak megfelelő szabályozása céljából végzett tevékenység, amely nem kötődik kizárólagosan a standard nyelvváltozathoz (megnevezése nem szerencsés, mivel ez a tevékenység nem a nyelvre, hanem a beszélőkre irányul, vagyis legfeljebb „nyelvi művelés”-ről van szó). Így tekintve a nyelvtervezés a „nyelvre irányuló nyelvművelés”-sel (pontosabban annak korszerű, tudományos formájával), a nyelvművelés pedig az „emberre irányuló nyelvművelés”-sel (pontosabban annak korszerű, a nyelvtudományi kutatások eredményeire épülő, megbélyegzésmentes formájával) azonosítható. Az ilyen értelemben vett nyelvművelés úgy viszonyul az elméleti nyelvtudományhoz, mint az anyanyelvi nevelés vagy az idegennyelv-oktatás. (Lásd Lanstyák 1998, 2001.)

Ami a nyelvművelés hasznosságát illeti, úgy tűnhet, ellentétes a véleményem Szilágyi N. Sándoréval, aki a nyelvművelést kereken elutasítja; igaz, nyíltan csak a kétnyelvűségi helyzet vonatkozásában: „Nagy bajában az ember kapkod minden meglevőhöz, nekünk is könnyen az juthat eszünkbe első ötletként, hogy ha súlyos nyelvhasználati gondok vannak, akkor sokkal több erőt kell a nyelvművelésre fordítani, mint eddig. Sajnos minden elképzelhető ötlet közül ez volna az egyik legroszszabb. A nyelvművelés ugyanis az ilyen bajok kezelésére már csak azért sem alkalmas, mert nem az ilyen helyzetekre van kitalálva.”

Szilágyi N. Sándornak a nyelvművelés szükségességéről vallott felfogása csak látszólag ellentétes az enyémmel. Azt a fajta a nyelvművelést, amire Szilágyi gondol, jómagam is elvetem, hiszen valójában az eddigi nyelvművelés azokban a helyzetekben sem volt működőképes, amelyekre „ki lett találva” (vö. Tolcsvai Nagy 1989; Kontra 1993/1998, 1994; vö. még Szilágyi 2001, 1216–1217), főleg elméleti és módszertani megalapozatlansága és megbélyegző jellege miatt. Az ortodox nyelvművelésre jellemző megbélyegzés egynyelvűségi körülmények közt is görcsöket, szorongást okoz, legfeljebb ott ez nem vezet – mert a helyzetből adódóan nem vezethet – a nyelvcserére való hajlandóság megerősödéséhez. (Vö. pl. Szabó Géza 1986, 445–446; Szépe 1976, 8; Lőrincze 1980, 215; Kálmán 1986, 156; a megbélyegzés nyelvi következményeire lásd Pléh 1990, 1995.) Az, hogy a nyelvművelő tevékenységet végző hivatásos nyelvészek többségére ma már nem jellemző a nyíltan megbélyegző magatartás, sovány vigasz: megteszi ezt ugyanis helyettük az általuk mozgatott lelkes műkedvelő nyelvcsőszök, tanítók és (magyar)tanárok népes hada: ezek azok, akikre tökéletesen ráillenek a nyelvművelést és a nyelvművelőket sommásan elítélő nyelvészek által szívesen idézett olyan nem éppen megtisztelő címek, mint a „nyelvészeti kuruzslók”, a „vajákosok” vagy a „sámánok” (lásd pl. Sándor 2001a, 241–242). /11/

Kérdés azonban, hogy a nyelvművelés szükségszerűen megbélyegző-e, ahogyan azt a nyelvművelést és a nyelvművelőket keményen ostorozó írások (pl. Sándor 2001a, 2001b) sugallják. Véleményem szerint nem, s nem is feltétlenül járul hozzá a nemstandard beszélők (vagy inkább „nemstandard-domináns” beszélők) diszkriminálásához. Meg vagyok róla győződve, hogy létezhet a beszélők valós igényeire építő, korrekt nyelvi tanácsadás is, melyben nyoma sincs a beszélő megbélyegzésének (vö. Menyhárt 2001, 130–131). Igaz, hogy ma még a nyelvművelők nem elhanyagolható része úgy viselkedik (még ha sokszor talán magának sem vallja ezt be), mint egy olyan tánctanár, aki meg van róla győződve, hogy a tanítványainak az utcán és a hálószobában is tánclépésekben kellene közlekedniük. Nem törvényszerű azonban, hogy ez a jövőben is így legyen. Ha a nyelvműveléssel olyan emberek fognak foglalkozni, akik magyar nyelvészeti ismereteiken túl az általános nyelvtudomány, azon belül pedig különösképpen a társasnyelvészet területén is képzettek, egyáltalán nem elkerülhetetlen, hogy bolond tánctanár módjára viselkedjenek.

Ami pedig a nyelvművelést és a nyelvművelőket ostorozó írásokat illeti: ezeknek – amennyiben szerzőik a jövőben képessé válnak árnyaltabb, differenciáltabb elemzésre és fogalmazásra – fontos szerepük lehet abban, hogy a megbélyegző nyelvművelés, illetve az „édes anyanyászat” elveszítse társadalmi presztízsét és támogatottságát. Ehhez azonban egyebek közt arra is szükség volna, hogy ezek az írások ne csak elméletben hirdessék szerzőjük társasnyelvészeti elkötelezettségét, hanem a nyelvtervezés és nyelvi tanácsadás kérdéseinek megítélésében is erre építsenek. Az eddig megjelent ilyen tárgyú közleményekből ugyanis egy egészen sajátos, a valóságosra alig hasonlító kép bontakozik ki a laikus beszélőről, aki (1) eszményien tökéletesen beszéli (2) eszményien homogén és tökéletes nyelvét (3) eszményi körülmények között.

Félreértés ne essék: ezt így az érintett szerzők természetesen soha nem fogalmazzák meg, hiszen ez ellentmondana a társasnyelvészet alaptételeinek. De mi másra is következtethetnénk abból, amit viszont határozottan állítanak, hogy ti. az anyanyelvi beszélő ab ovo nem tud hibásan beszélni /12/, s így nincs is szüksége semmiféle nyelvi tanácsadásra, hiszen a nyelvművelés a Sándor Klára-féle paradoxon szerint „akkor emberközpontú, ha nincs” (Sándor 2001b, 193).

Ad (1). Abból, hogy a beszélő eszményien tökéletesen beszéli a nyelvét, az következik, hogy normális körülmények között nem követhet el hibát, vagyis gyermekkori beszédfejlődése során van egy pont, amikor anyanyelvének elsajátítása végérvényesen befejeződik. Van tehát egy olyan törésvonal az életében, amikor előző este még hibázhat, mert gyermek lévén tart még az anyanyelv-elsajátítás folyamata, másnap viszont, miután a folyamat sikeresen lezárul, már csak nyelvbotlásként képes hibázni, legalábbis ha nem bomlik meg közben az elméje.

Ad (2). Abból, hogy az anyanyelvi beszélőnek nincs szüksége nyelvi tanácsadásra, világos, hogy a nyelv, amelyet beszél, eszményien homogén, hiszen a valóságos nyelvekben mindig vannak marginális elemek, ill. olyan formák, melyeknek a státusa bizonytalan, a beszélők egy része elfogadja őket, másik része nem /13/, így a valóságos nyelvváltozatokat használó valóságos beszélők igenis el szoktak olykor bizonytalanodni a tekintetben, melyik formát is lenne célszerű az adott helyzetben használniuk.

A nyelvművelést elutasító társasnyelvészek által – akaratlanul – tételezett nyelv továbbá nemcsak olyan értelemben homogén, hogy nem mutat fel belső változatosságot (inherens variabilitást), hanem külsőleg sem változatos, azaz nincsenek benne eltérő nyelvváltozatok. Ha ugyanis volnának, akkor a beszélő nyilvánvalóan rászorulhatna szakember segítségére, hiszen világos, hogy az anyanyelvi beszélő az ilyen nyelvnek nem minden változatát „szívja magába az anyatejjel”, így teljesen természetes, hogy amíg elsajátításuk (vagy megtanulásuk) folyamatban van, hibákat is elkövethet, vagyis használhat olyan formákat, amelyek nem részei az adott nyelvváltozatnak. /14/

A hibázni képtelen beszélő nyelve nemcsak homogén, hanem teljesen tökéletes is, nincsenek rendszerében „gyönge” pontok, amelyek elbizonytalaníthatnák a nyelvhasználót. /15/ S nyilván nem is változik, hiszen ha változna/változnék, akkor az éppen változóban lévő elemek válthatnának ki a beszélőben nyelvi bizonytalanságot /16/; és persze a nyelvi változás nyelvváltozatokat hozna létre, azok pedig – ahogy a (2) pont alatt láttuk – ebben a nyelvben nincsenek. No meg hát mi oka is volna egy ilyen eszményien tökéletes nyelvnek a változásra?

Ad (3). Az eszményi beszélő mindig eszményi körülmények közt használja tökéletesen elsajátított nyelvét. Ez makroszinten bizonyára azt jelenti, hogy a társadalom, amelyben él, teljesen homogén, hiszen egy heterogén társadalomban az ember kénytelen más társadalmi rétegekhez tartozó emberekkel kommunikálni, esetleg olyanokkal is, amilyenekkel nem szokott, ez pedig – főleg formális beszédhelyzetekben – bizonytalanná teheti a megfelelő nyelvváltozat vagy konkrét nyelvi forma kiválasztásában. Mikroszinten az eszményi körülmények többek között azt jelentik, hogy a beszélő minden beszélgetőtársához egyformán viszonyul (így küszöbölődnek ki az ambivalens szerepviszonyokból adódó nyelvi bizonytalanságok, amelyek szükségessé tehetnék bizonyos helyzetekben a nyelvi tanácsadást), ezenkívül mindig egyformán friss, egyformán jól tudja a figyelmét a beszédére összpontosítani, lelkiállapota is eszményi (ha nem így volna, nehezebb körülmények közt előfordulhatna, hogy pl. írásban nem a legtökéletesebben fogalmaz).

A nyelvművelésre igényt nem tartó beszélőnek ez a képe feltűnően hasonlít a generatív grammatika eszményi beszélőjére, méghozzá több tekintetben. Milyen is a generatív grammatika beszélője? Nézzük meg a leghitelesebb forrást, Noam Chomsky klasszikus munkáját (1965/1986, 114)! „A nyelvelmélet elsősorban az ideális beszélő-hallgatót vizsgálja, aki teljesen egységes nyelvközösségben él s annak nyelvét tökéletesen tudja, továbbá mentes az olyan nyelvtanilag érdektelen hatásoktól, mint az emlékezet korlátozottsága, a figyelemkihagyások, a figyelem és érdeklődés ingadozásai; végül aki nem követ el hibákat (akár véletlenszerű, akár jellemző hibákat) nyelvi tudásának a tényleges nyelvi szereplésben [= performance] való alkalmazásakor.”

Világos persze, hogy az anyanyelvi beszélő „tévedhetetlenségét” hangsúlyozó írások valójában az adott közösségben normatív, de a standard normájától eltérő változatok – pl. a „suksükölő”, „nákozó” stb. formák – helytelenként való megbélyegzését utasítják el, jogosan (vö. pl. Trudgill 1992/1997, 57; Sándor 1995 /1998, 370–371). Ám az a következtetésük, hogy az anyanyelvi beszélők nem szorulnak rá nyelvi tanácsadásra, véleményem szerint nemigen állja meg a helyét.

Arra, hogy az anyanyelvi beszélőknek nyújtott „megbélyegzésmentes” nyelvi tanácsadás értelmes és hasznos tevékenység, bizonyság szeretne lenni a Dunaszerdahelyen 2001 augusztusában alakult Gramma Nyelvi Iroda (lásd Lanstyák–Menyhárt 2001; Lanstyák 2002), amely sok más tevékenység mellett nyelvtervezéssel és nyelvi tanácsadással, illetve más jellegű nyelvi szolgáltatásokkal is foglalkozik, nevezetesen nyelvi ismeretterjesztéssel; közérdekű szlovák szövegek (pl. törvények és más jogszabályok) magyar fordításának elkészítésével; a mások által fordított közérdekű szövegek nyelvi lektorálásával; típusnyomtatványok és típusszövegek összeállításával; kiadványok nyelvi lektorálásával; stb. Ebből a felsorolásból is látszik, hogy az elsődleges cél a nyelvi hiány csökkentése, nem pedig az, hogy a beszélőket rávegyük valamilyen nyelvváltozat használatára, ill. lebeszéljük egy másik nyelvváltozat használatáról.

A Gramma egyébként testvérirodája a Szilágyi N. Sándor előadásában említett Szabó T. Attila Intézetnek. Mindkét intézmény – egy hasonló jellegű kárpátaljai és egy némileg más irányultságú vajdasági intézettel egyetemben – a Magyar Tudományos Akadémia kutatóállomásaként is működik a maga országában.

A Gramma Nyelvi Irodának sem a belső dokumentumaiban, sem a közvélemény tájékoztatására szolgáló anyagaiban nem fordul elő a „nyelvművelés” szó. Ennek azon túl, hogy a szakma művelőinek egy része előtt ez a megnevezés szalonképtelenné vált, az az oka, hogy a Gramma tevékenységének ez a területe más szavakkal, kifejezésekkel jobban, pontosabban jellemezhető. Ám a laikusok, sőt az újságírók is ennek ellenére sokszor titulálják a Grammát „nyelvművelő irodá”-nak. Ez a beszélők szemében nem becsmérlő kifejezés, hiszen – amint tudjuk – a nyelvművelésnek és a nyelvművelőknek nagy a presztízsük a magyar nyelvközösségben (lásd pl. Kontra 1993/1995, 61; Sándor 2001a, 242). Éppen ezért érdemes lenne egyszer megvitatni azt a kérdést, mi a kettő közül a járhatóbb út: határoljuk-e el egyértelműen magunkat a „nyelvművelés” megnevezéstől, annak jelzéseképpen, hogy a nyelvi irodák tevékenysége nem szeretne az eddig ismert nyelvművelésre hasonlítani (mert nem szeretne!), vagy pedig tudomásul véve a „nyelvművelés” fogalmához tapadó pozitív konnotációkat, legalábbis ne tiltakozzunk ellene túl hangosan, bízva abban, hogy a „gyalázatot”, amit a századok rákentek a nyelvművelésre, előbb-utóbb sikerül majd lemosnunk. Ha – jól végezzük a dolgunkat. Úgy, hogy az – Szilágyi N. Sándor előadászáró jámbor óhaját megismételve – „hatékony is legyen, és ne ártson, hanem használjon”. Szlovákiában is, Kárpátalján is, Erdélyben is és szerte a Kárpát-medencében.

Hivatkozások

Ankerl Géza 1993. A Kárpát-medence magyar nyelvterületeinek fenntartása. Nyugati példák és nemzetközi jogi eszközök. Magyar Szemle, 2. évf. 2. sz. 906–919. (Új folyam.)
Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Benczik Vilmos 2001. A metafora mint az inopia korrekciója. In: Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája, 22–30. p. Budapest, Tinta Kiadó.
Benkő Loránd 1996/1998. Többközpontú-e a magyar nyelv? In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 345–356. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Beregszászi Anikó 1997. Kárpátaljai szavak a Magyar Értelmező Kéziszótárban? Pánsíp, 5. évf. 2. sz. 24–27. p.
Chomsky, Noam 1965/1986. A mondattan elméletének aspektusai. In: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény VI, első rész, 111–319. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Clyne, Michael (szerk.) 1992. Pluricentric Languages. Differing Norms in Different Nations. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.
Deme László 1995/1998. Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez (tekintettel a mai történelmi helyzetre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.), 357–367. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Dressler, Wolfgang U. 1991. The sociolinguistic and patholinguistic attrition of Breton phonology, morphology, and morphonology. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition, 99–112. p. Cambridge etc., Cambridge University Press.
Ferguson, Charles A. 1959/1975. Diglosszia. In: Pap Mária–Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások, 291–317. p. Budapest, Gondolat.
Garvin, Paul 1998. A nyelvi sztenderdizáció. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény, 87–99. p. Budapest, Universitas Kiadó.
Grosjean, François 1982. Life with Two Languages. An Introduction to Bilingualism. Cambridge, Massachusetts–London, England, Harvard University Press.
Hoffmann, Charlotte 1991. An Introduction to Bilingualism. London–New York, Longman.
Haugen, Einar 1972. Linguistics and Language Planning. In: Anwar S. Dil (szerk.): The Ecology of Language. Essays by Einar Haugen, 159–190. p. Stanford University Press, Stanford, California.
Jakab István 1999. A szlovákiai magyarság nyelvhasználatának gondjai az ezredfordulón. Nyelvhasználatunk szlovák hatásaival kapcsolatos nyelvi és elvi kérdések. Irodalmi Szemle, 42. évf. 11–12 sz. 112–121. p.
Kálmán Béla 1986. A nyelvjárástudomány eredményeinek felhasználása az iskolában. In: Szende Aladár (szerk.): Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére, 145–157. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Kiss Jenő 1994. Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós 1990. Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.
Kontra Miklós 1994. Milyen hatása van a mai magyar nyelvművelésnek? Magyar Nyelv, 90. évf. 3. sz. 333–345. p.
Kontra Miklós 1999. Közérdekű nyelvészet. Budapest, Osiris.
Lanstyák István 1995a/1998. A magyar nyelv központjai. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 326–344. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1995b/1998. A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 227–251. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1996a/1998. Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára). Nyelvünkben – otthon, 158–172. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
Lanstyák István 1996b/1998. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 408–436. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1998. Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Irodalmi Szemle, 41. évf. 3–4. sz. 107–115. p., 5–6–7. sz. 152–163. p.
Lanstyák István 2000a. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Lanstyák István 2000b. Nyelvi hiány. Irodalmi Szemle, 43. évf. 3–4. sz. 91–99. p.
Lanstyák István 2001. A nyelvművelés és a nyelvtervezés. Előadás a 6. országos Katedra-versenyek 2001-es döntőjén (Dunaszerdahely, 2001. május 11.).
Lanstyák István 2002. Magyar nyelvészeti kutatások Szlovákiában és a Gramma Nyelvi Iroda. In:Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 201–219. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Lanstyák István–Menyhárt József 2001. A Gramma Nyelvi Iroda (avagy: lesz-e az álomból valóság?). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 3. sz. 189–196. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2000. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 1. sz. 85–98. p.
Lőrincze Lajos 1980. Emberközpontú nyelvművelés. Budapest, Magvető Kiadó.
Menyhárt József 2001. Nyelvhasználatunk zabigyerekei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 1. sz. 121–137. p.
Menyhárt József 2002. Nyelvünk és törvénye. In: Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 34–56. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Péntek János 1999. A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben. Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia).
Pete István, 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. I–II. köt., 779–789. p. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Pléh Csaba 1990. A stigmatizáció és a hiperkorrekció dinamikájáról. In: Balogh Lajos–Kontra Miklós (szerk.): Élőnyelvi tanulmányok, 55–75. p.
Pléh, Csaba 1995. On the dynamics of stigmatization and hypercorrection in a normatively oriented language community. International Journal of the Sociology of Language, 111. sz. 31–45. p.
Pusztai Ferenc 1994. Leíró lexikográfiánk változó és változatlan feladatai. Magyar Nyelv, 90. évf. 4. sz. 413–421. p.
Pusztai Ferenc 1999. Magyarul és magyarán. In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika korában, 91–98. p.Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Pusztai Ferenc 2000. A 20. század műveltségváltásai és nyelvi változásai. Közgyűlési előadások 2000, 125–134. p. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Sándor Klára 2001a. „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika, 45–46. 241–259. p.
Sándor Klára 2001b. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához, 153–216. p.
Silva-Corvalán, Carmen 1991. Spanish language attrition in a contact situation with English. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition, 151–171. p. Cambridge etc., Cambridge University Press.
Szabari Krisztina 2002. Magyar nyelvű kommunikáció az Európai Unióban. (Előadás „A magyar fordítók és tolmácsok napja” rendezvényeinek keretében szervezett, 2002. március 22-i budapesti konferencián.)
Szabó Géza 1986. Nyelvi tudatosság és nyelvhasználat az általános iskolában Vas megyében. In: Szende Aladár (szerk.): Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére, 441–451. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Szabómihály Gizella 1999. A magyar nyelvi tervezés, nyelvművelés és anyanyelvápolás lehetőségei és feladatai Szlovákiában. Irodalmi Szemle, 42. évf. 3–4. sz. 98–105. p.
Szabómihály Gizella 2000a. A kétnyelvű iskolai iratok magyar szövegével és a szlovákiai magyar oktatási terminológiával kapcsolatos problémákról. Irodalmi Szemle, 43. évf. 5–6. sz. 118–128. p.
Szabómihály Gizella 2000b. Törvény és gyakorlat: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében. Irodalmi Szemle, 43. évf. 9–10. sz. 154–170. p.
Szabómihály Gizella 2002a. A kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazása és a szlovák hivatalos (jogi-közigazgatási) szövegek magyar fordításának kérdése. In: Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 169–200. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Szabómihály Gizella 2002b. Kihágás és szabálysértés. Új Szó, 55. évf. 86. sz. 8. p.
Szépe György 1976. Szerkesztői utószó. In: Szépe György (szerk.): Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséért, 5–14. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Szilágyi N. Sándor 2001. A többség nyelvi jogai. In: Andor József–Szűcs Tibor–Terts István (szerk.): Színes eszmék nem alszanak… Szépe György 70. születésnapjára, 1209–1218. p. Pécs, Lingua Franca Csoport.
Tauli, Valter 1974/1998. A nyelvi tervezés elmélete. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény, 51–66. p. Budapest, Universitas Kiadó.
Thomason, Sarah Grey–Kaufman, Terrence 1988. Language Contact, Creolization, and Genetic Lingusitics. Berkeley–Los Angeles–Oxford, University of California Press.
Tolcsvai Nagy Gábor 1989. A nyelvművelés esélyei. Valóság, 32. évf. 10. sz. 95–103. p.
Turian, Donna and Evelyn P. Altenberg 1991. Compensatory strategies of child first language attrition. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition. 207-226. p .Cambridge etc., Cambridge University Press.
Trudgill, Peter 1983. On Dialect. Social and Geographical Perspectives. New York– London, New York University Press.

Elbeszélt történelem: Lelley János „Apám bukásának az volt az oka, hogy nagyon reálisan látta a helyzetet” (Angyal Béla)

(A beszélgetést Angyal Béla készítette 2002-ben)

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerû interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak.

2002 februárjában levelet kaptam Szegedről, amelyben dr. Lelley János a következőket írta: „Elnézését kérem, hogy ismeretlenül írok Önnek, de minthogy magam édesapám, dr. Lelley Jenő révén, aki az Országos Keresztényszocialista Párt első elnöke és országgyûlési képviselője volt, átélője, sőt közvetve részese is voltam az akkor zajló eseményeknek, szeretném tudni, hogy Ön milyen formában foglalkozott e témakörrel, és amennyiben írásai jelentek meg, miként juthatnék azok birtokába.”

A levél olvasásakor az első gondolatom az volt, vajon hány éves lehet az írója, hiszen Lelley Jenő 1920 és 1925 között volt a Csehszlovákiában a hatalomváltás után elsőként megalakult magyar jellegû pártalakulat, a keresztényszocialista párt elnöke. Rögtön telefonáltam Szegedre, és kiderült, hogy Lelley János 93 éves (az interjú készítésekor már a 94. évében járt), de a rövid beszélgetésünk során kiderült, mennyire friss szellemileg, és valóban sokat tud az akkori időkről. Arra kértem, írja meg édesapja életrajzát. Néhány hét múlva megérkezett a levél, melynek Dr. Lelley Jenő (1879–1949) vázlatos életrajza címet adta a szerző. Ez még inkább arról győzött meg, hogy valóban fontos adatközlőre bukkantam. Sajnos akkor már nyomdai előkészítés alatt volt az Érdekvédelem és önszerveződés (Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938) címû könyvem, így a levélben leírtakból csupán Lelley Jenő életrajzi adataival tudtam kiegészíteni munkámat. Miután könyvem megjelent, küldtem egy példányt Szegedre. Arra kértem Lelley Jánost, olvassa el, és amikor később felkeresem, szívesen fogadom a megjegyzéseit, észrevételeit munkámmal kapcsolatban.

Május elején utaztam le Szegedre és ismertem meg interjúalanyom magas, egyenes alakját, aki néhány évtizedet nyugodtan letagadhatna a korából. Egy délelőttöt beszélgettünk végig, elsősorban a Csehszlovákiában töltött időkről. Megtudtam azt is, hogy Magyarország egyik legelismertebb búzanemesítője, számos kitüntetést kapott munkásságáért. Amikor már kikapcsoltam a magnót, mosolyogva jegyezte meg, hogy a nevét még Kínában is ismerik, mivel egyik szakkönyvét, számos világnyelv mellet, kínaira is lefordították.

Örülök, hogy közreadhatom a vele készített interjút, és ezzel törleszthetem a szlovákiai magyarság egyik adósságát. Megismerhetjük belőle édesapját, Lelley Jenőt, a politikust és magát Lelley Jánost, akikről eddig alig tudtunk valamit. Szeretnék ezzel hozzájárulni, hogy elmélyüljön legújabb kori történelmünk szellemi feldolgozása, amely oly fontos nemzeti önbecsülésünk és kisebbségi létünk jövője szempontjából.

– Hol és mikor született?

– Nyitrán születtem 1909. április 20-án. Édesapám dr. Lelley Jenő, édesanyám Mogrányi Ilona, Nyitra megye árvaszéki elnökének volt a lánya.

– És az apai nagyszülei?

– Az apai nagyszüleim Pöstyénben éltek. A nagyapám Pöstyén város főjegyzője volt, és amikor nyugdíjba ment, a pöstyéni Duna Bank elnöke lett. A nagyanyám, Prindl Zsófia osztrák származású volt. Az ő édesapja, vagyis a dédapám Pilismaróton élt, ő a császári-királyi erdőbirtokoknak volt a fővadásza. Az anyai nagyapám, Mogrányi Iván Nyitra vármegyének volt az árvaszéki elnöke. Az ő felesége, a nagyanyám, Murín Apollónia egy régi nagy pánszláv családból származott. A dédapámnak Námesztón /1/ volt vászongyára és kékfestőmûhelye. Nagyon gazdag ember volt.

– De édesapja Nagykéren /2/ született.

– Nagykéren.

– Az édesapja akkor ott szolgált?

– A nagyapám?

– Igen.

– ő akkor Nagykéren volt jegyző.

– Akkor, amikor az édesapja született. Később aztán Pöstyénbe került.

– Aztán került Pöstyénbe.

– És hogyan emlékszik vissza 1918-ra, tehát a háború végére és a csehek bejövetelére Nyitrán?

– Hát 1918-ban amikor az a bizonyos „rabovka” volt. Biztos ismeri ezt a kifejezést…

– Ez mit jelent pontosan?

– Hát az akkor volt, amikor szélnek eresztették a hadsereget, és a katonák hazajöttek. Hazahozták a fegyvereiket, és akkor borzasztó dolgok történtek. Raboltak, gyilkoltak, gyújtogattak az egész északi területen. Akkor az édesapám ügyvédeskedése mellett még főispáni titkár is volt, ő gondoskodott a város biztonságáról. A városban volt hadkerítő parancsnokság, onnan kapott 100 katonát. Azok állandóan őrjáratoztak a városban. Nyitrán senkinek a haja szála sem görbült. Azért aztán később a kommunisták nagyon haragudtak rá. Nagyon rossz néven vették tőle.

– És a többi területeken valóban az történt, hogy a hazatérő katonák…?

– Hogyne. Az egyik rokonom lakását – aki Helbényben /3/ volt földbirtokos – tönkretették, összetörték az egészet, fölszaggatták a bútorokat, borzasztó volt. Akkoriban a határban nem volt biztonságos járni, mert golyós fegyverrel lőtték a nyulat. Ilyen állapotok uralkodtak hónapokon át.

– És elsősorban a gazdagabbakat, a módosabbakat…?

– A földbirtokosokat, főleg a földbirtokosokat. Kirabolták őket, a nőket megerőszakolták, szóval borzasztó állapotok uralkodtak. Tapolcsányban /4/ is kirabolták az üzleteket. Nyitrán csönd volt.

– És édesapja ekkor ügyvédként mûködött Nyitrán.

– ő ügyvéd volt, és amellett főispáni titkár. A főispán, Jánoky-Madocsányi Gyula nagyon rendes, mûvelt, nagyon finom ember volt, csak nagyon gyönge idegzetû. Amikor kitört ez a borzalom, akkor ő kapott 10 katonát, kiment a birtokára, és eltûnt. Azt mondta az apámnak, akinek jó barátja volt: Jenő, gondoskodj a város biztonságáról!

– Akkor jellemzőek voltak az ilyen rablások?

– Igen. Hosszú ideig.

– És a szlovák nemzeti mozgalom, a szlovákság akkor nem mozgolódott? Inkább a katonaság mozgolódott?

– Nem. Ott, ahol volt még valami maradék katonaság, és nem eresztették szélnek, ott esetleg a katonaság rendet tartott, de különben teljes volt a szabad rablás. Mert amikor Pesten kijelentették, hogy nem akarunk katonát látni, és eleresztették őket, akkor ezek a szlovák legények mind hazajöttek. Hozták a puskáikat meg a muníciót magukkal. Akkor a vadat is kiirtották az erdőkben, mindent kilőttek. Borzasztó állapotok voltak.

– Azzal, hogy bejöttek a csehek, ennek vége lett?

– Igen, vége.

– Tehát a polgárság egy része üdvözölte azt, hogy bejöttek?

– Ilyen szempontból igen, hogy helyreállt a rend.

– És a cseh légiók bejövetelére hogyan került sor Nyitrán?

– A cseh légiók 1919 szeptember vége felé jöttek be először.

– Nem 1918-ban?

– Nem, 1919-ben. Akkor jöttek be először, de pár nap múlva kiürítették a várost, mert akkor indultak meg a magyar vörös csapatok Érsekújvár felé. /5/ Amikor Érsekújvárt elkezdték bombázni, a magyar csapatok már kiürítették Nyitrát. Néhány nappal később azonban visszaparancsolták őket. Akkor újra bevonultak, és két napra rá elhurcolták az apámat. Úgy vitték el az irodájából, hogy haza sem engedték elbúcsúzni. Úgyhogy mi nem tudtuk, él-e, hal-e, nem tudtunk róla semmit. December 23-án jött vissza. Szakállasan, lefogyva, piszkosan, gyûrötten. Kiderült, hogy a brünni a ©pilberkben volt bezárva, mégpedig egy olyan kazamatában, amelyiknek a falában negyvennyolcas magyar katonatisztek nevei voltak bevésve. Hazajött tehát, és januárban már szervezni kezdte a pártot.

– Kikkel együtt kezdte szervezni a pártot? Kik voltak a segítőtársai?

– Név szerint nem tudok senkit említeni. Csak azokat, akikről később kiderült, hogy képviselői voltak a pártnak. Akkor én ugyebár még nem nagyon érdeklődtem ezek iránt, és nem is nagyon tudtunk semmit, mert a párt nem Nyitrán szerveződött, hanem Érsekújváron és Pozsonyban.

– Érsekújváron?

– Érsekújváron és Pozsonyban.

– És miért Érsekújváron?

– Mert ott volt a legtöbb magyar.

– És ott voltak gyûlések, oda járt gyûlésekre?

– Oda járt gyûlésekre, igen, és Pozsonyba.

– Ennek a keresztényszocialista pártnak az alakuló kongresszusa 1920 márciusában volt Pozsonyban. /6/ Erről tud valamit mondani?

– Csak azt tudom, hogy őt választották meg pártelnöknek, éspedig közfelkiáltással.

– Mi volt az oka édesapja népszerûségének, hogy őt választották elnökké?

– Nem tudom. Az apám egy nagyon jómódú ember volt. Nagyon jól menő ügyvédi irodája volt, a család gazdag volt, mert az édesanyámnak volt egy földbirtoka Nyitrazsámbokréten. /7/ Tudott bánni az emberekkel, nagyon jó szónok volt. Ezt én onnan tudom, hogy később, amikor már pártelnök és képviselő volt, akkor néha elvitt engem is magával ezekre a népgyûlésekre. Óriási ovációval fogadták.

– Az édesapja milyen nyelveket beszélt?

– Az édesapám hat nyelven beszélt.

– Szlovákul is beszélt.

– Szlovákul is tudott, csehül is. Csehül megtanult a képviselősége alatt. Ugyanakkor folyékonyan beszélt németül, hiszen az édesanyja német volt, franciául és angolul.

– Az első parlamenti választásokról, amelyek 1920 áprilisában voltak, tud-e valamit mondani?

– Csak azt tudom, hogy a választások után kiderült, hogy négy képviselői helyet szerzett a párt. A négy képviselőnek a nevét tudtam. Aztán szerveződött a párt, sokat utazott, rengeteget járt Prágába. Rengeteget járt mindenféle gyûlésekre. Az ügyvédi irodája nagyon jól ment, de akkor már ügyvédjelöltje volt, és az dolgozott tulajdonképpen az ügyvédi irodában.

– Kik voltak a legközelebbi munkatársai ebben az időszakban, tehát amikor ő parlamenti képviselő volt?

– Hát név szerint két-három embernek a nevére emlékszem. Volt köztük egy Varjú nevezetû /8/, aztán Tost Barna. /9/

– Említette, hogy járt az édesapjával népgyûlésekre. Hová, és milyen népgyûlések voltak ezek?

– Különböző falvakba, városokba, Érsekújvárra, a környéken lévő magyar falvakba gyakran járt népgyûlésekre.

– Ezeken miről beszéltek elsősorban?

– Buzdította a népet kitartásra, buzdította, hogy igyekezzenek a magyarságukat megőrizni. Mert akkoriban kemény világ volt, nagyon gorombák voltak a legionáriusok. Amikor Nyitrára bejöttek, az első dolguk az volt, hogy bezárták a magyar iskolát. Én be voltam iratkozva az első gimnáziumba a piaristákhoz. A gimnázium első négy osztályát magánúton végeztem, mert nem volt Nyitrán iskola.

– Magyar iskola.

– Nem volt magyar iskola. Így aztán Érsekújváron vizsgáztam két éven át és két éven át Ipolyságon.

– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, Nyitrára? Milyen város volt Nyitra gyermekkorában, és hogyan változott meg a húszas-harmincas években?

– Amikor a csehek bejöttek, akkor Nyitra úgymond színmagyar város volt. Ott mindenki magyarul beszélt. Én 15-16 éves koromban még egy szót sem tudtam szlovákul. Amikor a katonasághoz kerültem, nem tudtam szlovákul, annyira magyar város volt Nyitra. Az értelmiség túlnyomó többsége zsidó volt. Ez tény. A kereskedelem zsidó kézben volt, és általában az értelmiség nagyobb része zsidó volt. Az édesapám viszont hithû katolikus, sőt vallásos ember volt. De azért nem volt antiszemita, erről szó sem volt. Nekem az iskolában és az iskolán kívül is a legtöbb pajtásom zsidó gyerek volt.

– És hogyan változott ez meg a húszas-harmincas években? Milyen változások történtek, miután bejöttek a csehek?

– A tisztviselői kar kicserélődött, annak a túlnyomó többsége cseh lett.

– És a magyarok, a magyar tisztviselők?

– Azok többsége eltûnt. Elvándoroltak, elmentek Magyarországra. A tisztviselői kar szinte teljesen kicserélődött.

– A húszas-harmincas években.

– Igen.

– És maga a lakosság hogyan változott?

– Elszlávosodott lassan, elszlovákosodott.

– Az utcán a húszas-harmincas években lehetett magyarul beszélni?

– Hogyne. Nem volt semmi akadálya. A csehek nagyon lojálisan viselkedtek a magyarokkal szemben.

– Jánoky-Madocsányi Gyula mivel foglalkozott a húszas-harmincas években?

– Volt egy földbirtoka, gazdálkodott a birtokán.

– Nem foglalkozott közélettel, politikával?

– Nem, illetve keveset foglalkozott, mert a második választásokkor a nyugat-szlovákiai párt őt javasolta elnökének. Miután a párt megbukott, nem foglalkozott többet a politikával.

– A család baráti köre kikből tevődött össze, kik jártak önökhöz vendégségbe?

– A mi ismeretségi körünk inkább a vidéki földbirtokosokból tevődött össze. A városban nem sok ismerősünk volt, aki volt, azok többsége zsidó volt, de mi tekintettel arra, hogy a nővérem is gazdálkodóhoz ment feleségül, és több ilyen vidéki földbirtokos családdal voltunk kapcsolatban, az ismeretségi körünk inkább a környékre terjedt ki. Magában a városban nemigen.

– A sógora Pozsonyban lakott?

– Nem, neki Sarlókajszán /10/ volt gazdasága. Az apjának ott volt egy mintagazdasága.

– Hogy hívták a sógorát?

– Czobor Bélának. Bérelt gazdasága volt, a bérlete lejárt, és akkor a sógorom elkerült Szomolányba a Pálffyakhoz. Majd azután a Pálffyaktól átkerült a Tonet gyár tulajdonosa fiának a birtokára. Aztán végül elkerült Pöstyénbe, ott volt nyugdíjban, ott is halt meg.

– Inkább magyarok voltak ezek a földbirtokosok?

– Magyarok, magyarok voltak mind.

– És ők eljártak önökhöz Nyitrára?

– Hogyne. Mi is jártunk hozzájuk, ők is jártak hozzánk.

– Valamilyen ünnepség alkalmából, vagy pedig vasárnaponként szoktak összejönni?

– Ahogy adódott. Az édesapám nagy vadász volt, a rokonok többsége is vadász volt, így a vadászatokon találkoztunk. Együtt teniszeztünk például.

– Kire emlékszik még a gyermekkorából, aki fontos volt az ön számára?

– Amikor én gimnazista voltam, meglehetősen kiterjedt ismeretségi körrel rendelkeztem, s ugye jóban voltunk több vidéki családdal, akikkel édesapám baráti viszonyban volt. Aztán volt a család, az anyai dédapámon keresztül a rokonság nagyon nagy volt, mert annak tíz lánya volt. Mind a tíz lánya férjhez ment. Bulla például, a pozsonyi polgármester, ő is rokon volt. Aztán Motesiczkyék, Finkáék, Staudt Gáborék, Borosék. Hát ezek voltak az ismerősök.

– Ezek földbirtokos családok voltak?

– Sok földbirtokos család volt köztük. Amikor ugyanis az 1848/49-es forradalom után az 1850-es években sok dzsentri elhagyta az országot az üldöztetés miatt, birtokaikat eladták, a dédapámnak pedig sok pénze volt, így hét birtokot vásárolt. Minden két lány kapott egy birtokot, mindegyik fia egy-egy birtokot. Mert két fia volt és tíz lánya. A lányok férjhez mentek, a fiúk megnősültek, tehát így alakult ki a nagy család, melyben mindenkinek más neve volt. Murínból természetesen kettő volt. Ez a rokonság mind ott élt a környéken. Például Finkáék, akik szintén rokonok voltak, voltam kint közvetlenül a rabovka után. Ott láttam, hogyan tették tönkre a lakást. Kirabolták őket, és elpusztítottak mindent.

– Akkor, amikor édesapja egyrészt pártelnök, másrészt Prágában képviselő volt, önök Nyitrán laktak.

– Nyitrán.

– Hogy élt, hogyan utazott?

– Prágában volt egy hónapos szobája. Nagyon sokat volt Prágában. Nagyon sokat.

– És Pozsonyban?

– Pozsonyban is valószínûleg. Nem tudom, milyen gyakran járt Pozsonyba.

– Közben 1923-ban választások voltak. Egyrészt a községi választások, másrészt megyei választások. /11/ Erről tud valamit mondani?

– Nem.

– Utána 1923-ban volt egy kongresszusa a keresztényszocialista pártnak /12/, erről sem tud konkrétat mondani?

– Nem. Egyébként apusnak volt egy nagyon jó barátja, a nevére már nem emlékszem, aki Pozsonyban közjegyző volt. Szlovák ember, de fiatal, gyerekkori barátságban voltak. Aztán volt még egy ismerős Pozsonyban. A Hanák családban hat gyerek volt. Az egyik fiút nem Hanáknak, hanem Terlandának hívták, ő nevelt fiú volt. Terlanda Jóska jogot végzett. ő ©aòo Mach idején miniszter volt. /13/ Egyszer valamilyen hivatalos ügyben meg is látogattam. ő vette feleségül Hanákék legidősebb lányát, és Pozsonyban laktak. A lányt is meglátogattam, a Csulit. Marcsulinak hívták, arra emlékszem.

– És Hanákék hol laktak?

– Cétényben. /14/ A Józsi bácsi, Hanák József volt az, aki kijelentette, hogy az apám meg akarja fizettetni magát. /15/ ő nagyon egyszerû ember volt. Tulajdonképpen aratógazdaként kezdte. Szlovákiában volt három vagy négy bandája, és azzal járt le az Alföldre. Úgy szerzett vagyont, és aztán bérbe vett Cétényben egy kis 200 holdas gazdaságot.

– És honnan származott ez a Hanák?

– Valahonnan Észak-Szlovákiából, de nem tudom pontosan, honnan.

– Szlovákok voltak?

– Szlovákok. Szlovák volt, de perfektül beszélt magyarul. Nagydarab, 120 kilós ember volt, és hat gyerek volt a családban, három fiú és három lány.

– És Cétényben, Nagycétényben telepedtek le?

– Igen. Amikor én megismertem őket, akkor már Cétényben gazdálkodtak. 200 holdas gazdasága volt, de bérelt gazdaság. Sokszor voltam náluk, hisz Nagycétény csak 10 kilométerre volt Nyitrától, és kikerékpároztam hozzájuk. A legfiatalabb fia, Béla talán két évvel volt idősebb nálam. Vele jó barátságban voltam. Rudi pedig, aki az unokanővéremet vette feleségül, Nyitra legjobb futballistája volt. A nyitrai futballcsapatnak ő volt a trénere. Aztán évekig élt Párizsban mint futballtréner. Ott éltek kint, aztán hazajöttek, és egy autóbalesetben meghalt. Elégett.

– Nagycétényben Hanák József volt a keresztényszocialista párt vezetője?

– Nem. ő a keresztényszocialista párt szlovák részlegének volt a vezetője vagy egyik eminens tagja. Nagyon egyszerû, primitív ember volt. A keresztényszocialista pártnak ugyanis szlovák tagjai is voltak.

– De írni-olvasni tudott?

– Hogyne, azt tudott. De nagyon jólelkû, jó barát volt, nagyon szerettük a bácsit, mert nagyon kedves, jó ember volt.

– A keresztényszocialista pártnak volt szlovák osztálya is, ezt említette. De a szlovák tagság nem volt olyan nagy számú, mint a magyar?

– Nem, nem. Az egy jelentéktelen kis rész, töredék volt.

– A német osztályról tudna valamit mondani?

– A németekkel nem paroláztak, édesapám nem szerette a németeket.

– A keresztényszocialista pártban levő szlovákok kik voltak?

– Elsősorban földmûvesek.

– Szlovák földmûvesek?

– Földmûvesek, parasztok. Egyébként is a tagságnak igen nagy százaléka földmûves, gazdálkodó, parasztember volt. Azért is járt édesapám sokat a falvakra.

– Ha össze kellene foglalni azt a kort, amikor az édesapja volt a párt elnöke, hogy értékelné azt a korszakot, illetve a párt munkáját a csehszlovákiai magyarság érdekében?

– Akkoriban nagyon sokan elhagyták az országot. Különösen a jómódú családok, arisztokraták vándoroltak ki. A párt igyekezett mindenkit visszatartani, hogy ne menjen el. Igyekezett lelket önteni beléjük mondván, hogy most ez így van ugyan, de javulni fog a helyzet. A párt tagjai igyekeztek a nyelvhasználattal, az oktatással, a hivatalokból való elbocsátással, a nyugdíjjal kapcsolatos atrocitásokkal szemben megvédeni az embereket.

– És ez eredményes volt? Volt valami eredménye?

– Volt. És a földreform során is születtek eredmények, amikor sikerült mindenféle címen és módon ügyesen csûrni-csavarni a törvényt, úgyhogy valamit még mindig vissza lehetett tartani a birtokból, hogy ne kelljen nagyon apróra darabolni. Mindenesetre a maradékbirtokokat mind a csehek kapták.

– Milyen volt párt szervezettsége? Hány alapszervezete, tagja volt?

– Főleg a vidéki papság. A plébánosok, a magyar falvak plébánosai aktív tagjai voltak a pártnak. Ha például vidékre mentünk, akkor mindig a plébános volt a fő, aki az egész népgyûlést szervezte. Mindig a plébános.

– Ha falura mentek, akkor fölkeresték a plébánost?

– Az első ember, aki fogadott, az mindig a plébános volt.

– Jártak Kárpátalján is?

– Nem. Lehet, hogy édesapám járt, de engem nem vitt oda.

– Tehát a falvakban elsősorban a plébánosok szervezték…?

– Plébánosok, azok szervezték, erősen. Azok mind magyar emberek voltak, és ha szlovák is volt, akkor is kitartott a magyarság mellett.

– Petrá¹ek Ágostont /16/ ismerte? ő szintén plébános volt, és az Országos Keresztényszocialista…

– Én egy plébánosra nagyon emlékszem, a zséreire. Azért emlékszem rá, mert minden második szava az volt, hogy kérem szépen, kérem szépen.

– Tehát Zsérén /17/ volt, Nyitra mellett plébános? ő járt sokat magukhoz, vagy önök jártak hozzá?

– ő is járt hozzánk, és mi is jártunk hozzá. Igen nagydarab ember volt. Hát ezek az emlékek halványan mind megmaradtak. Apám több helyre is elvitt engem, tudniillik édesapámnak volt az első autója Nyitrán. És autóval járt vidékre. Mindig maga mellé ültetett, és elvitt.

– ő vezetett?

– Akkor még nem, később aztán már vezetett.

– Volt sofőrje.

– Volt sofőrünk, igen.

– És akkor így hármasban mentek ki vidékre?

– Igen.

– Egy-egy ilyen gyûlés hogyan zajlott le? Önök fölkeresték a…

– Mindig nagy fogadás volt. Néhol lovas bandériummal fogadtak minket, virágokkal, fehér ruhás lányokkal. Szóval nagy szenzáció volt.

– Nagy tömeg volt?

– Igen. Többnyire olyan helyekre mentünk, ahol sok volt a magyar, vagy tiszta magyar falu volt. Akkor mindenki ott volt.

– Akkor a plébánosok fogadták?

– A plébánosok, nekik nagyon fontos szerepük volt.

– Miután kinevezték a szlovák püspököket, tehát Nyitrára is szlovák került…?

– Igen tudom, a Kme»ko. /18/

– És vele is tartották a kapcsolatot, vele is jóban volt az édesapja?

– Nem tudom. Batthyányra /19/ emlékszem, de Kme»kóra nem. Tudom, hogy ki volt, azt is tudom, hogy nézett ki, de hogy kapcsolatban volt-e vele apám, azt nem tudom. Kme»ko egy elég sötét alak volt, úgyhogy vele nem hiszem, hogy lehetett volna bármit is kezdeni.

– Milyen volt a politikai élet Nyitrán a hatalomváltás után a húszas-harmincas években, amikor még ott laktak? A községi választások hogyan zajlottak, kik voltak a város vezetői?

– Nem emlékszem a nevekre. Egyébként abban a könyvben, A nyitraiak aranykönyve /20/, nagyon sokan szerepelnek azok közül, akiket ismertem. De hogy milyen szerepeket töltöttek be, arra már nem emlékszem.

– Miután megszervezik a pártot és megtörténik az első parlamenti választás, a parlamenti választás és az 1925 közötti időszakról mi az, amit el kellene mondani? Mi az, ami hiányzik ebből a könyvből?

– Például az a rengeteg petíció, amit benyújtottak az atrocitások meg mindenféle megszorító intézkedések miatt. Ezeket hetente, havonta küldték.

– Hová küldték ezeket a petíciókat?

– A Népszövetségbe, Genfbe. Ezekre nem jött válasz, vagy ha jött, negatív volt. És ha jött válasz, akkor a csehek nem törődtek vele. Szóval a csehek annyira birtokon belül érezték magukat, hogy ezekkel a dolgokkal egyáltalán nem foglalkoztak.

– Az ebben a könyvben szereplők közül kit ismert még ön személyesen?

– Nem sokat.

– Hanák Józsefet ismerte.

– Hanák Józsefet igen. Vele jó barátságban volt a család. Találkozni találkoztam itt-ott Szent-Iványval /21/ is, Toblerrel /22/ is meg a… Nem tudom, hogyan hívták a párt negyedik képviselőjét.

– Körmendy-Ékes. /23/

– Körmendy-Ékes Lajossal, igen.

– Például Szent-Ivány emberileg milyen volt, hogyan emlékszik rá vissza?

– Hát egy elég rámenős, akarnok ember volt, nagy bajusszal.

– És Tobler János?

– Nekem akkor a legszimpatikusabb Körmendy volt.

– Miért?

– ő egy joviális valaki volt, kedves, legalábbis ahogy én érzékeltem. Én ezekkel az emberekkel csak pillanatokra találkoztam, olyankor, ha nagyobb rendezvény volt. Ott voltam az apámmal, aztán bemutattak nekik, én aztán félrevonultam. Gyerek voltam még akkor. Ugyanígy esett meg, amikor apám Bethlennel /24/ tárgyalt, mert sokszor ott volt, hiszen én 1923-tól Pesten voltam. A Rákóczi Kollégiumnak voltam a diákja.

– Ez hogy történt?

– Akkor Pesten voltam beiratkozva a Rákóczi Kollégiumba, ott végeztem a gimnáziumot. Én Pesten érettségiztem. Ott éltem Pesten, s édesapám gyakran meglátogatott. Ha Pestre jött, akkor mindig meglátogatott. És akkor mindig mondott ezt-azt. Most voltam Bethlennél, ennél, annál.

– És hogyan került ön Pestre?

– Édesapám beíratott engem, bevitt, és otthagyott. Ott éltem a kollégiumban.

– Azért, mert akkor nem volt Nyitrán…?

– Az első négy évet magánúton végeztem. Akkor azt mondták, hogy már elég idős vagyok ahhoz, hogy elmenjek otthonról, ezért felvittek Pestre ötödik gimnáziumba, a Rákóczi Gimnáziumba. Így lettem én a Rákóczi Kollégium kollégistája négy évig.

– Tartotta ott a kapcsolatot az ottani felvidékiekkel és a felvidéki szervezetekkel?

– Nem.

– Csak az édesapja járt önt meglátogatni.

– Igen. Én mindig hazajártam karácsonyra, húsvétra, szünidőre.

– Mit mondott az édesapja, kikkel találkozott Pesten?

– Én főleg csak Bethlen nevére emlékszem.

– Tehát a miniszterelnök Bethlen Istvánra.

– Igen. Tudniillik édesapám azt mondta, ezt a beszédéből kivettem, hogy legalábbis a szlovákiai magyar kisebbség ügyének intézését Bethlen magának tartotta fenn. A döntéseket ő hozta. Ha valamiről szó volt, akkor hozzá kellett fordulni.

– Az édesapja azért kereste meg őt, hogy próbáljon változtatni ezen a politikán.

– Igen. Ami azt illeti, az irredenta politikán sokat enyhített. Igaz, amikor én még Pesten voltam, mi is skandáltunk mindenféle irredenta szövegeket. Akkor volt lord Rothemere /25/, az angol lord, aki Justish for Hungaryt csinálta, akkor volt a frankhamisítás. Abban az időben voltak ezek. Ezekre az eseményekre emlékszem mint gyerek.

– És Pesten mással nem találkozott, politikusokkal vagy felvidékeikkel?

– Nem, nem. Édesapámnak volt egy fiatal barátja, illetve nem is fiatal. Egy régi barátja, egy nyugdíjas magánzó, szóval egy nőtlen ember, aki vasárnaponként kivitt engem az intézetből, és akkor a vasárnapot kint töltöttem a városban, vele. Mert az intézetből nem lehetett kíséret nélkül kimeni.

– Milyen volt akkor Budapest a húszas évek elején?

– Vidám. Nagy élet volt Budapesten. Nagy színházi élet volt.

– És mit tudna mondani az édesapja, illetve a párt magyarországi kapcsolatairól?

– Arról tudok egyet s mást, mert azokról az édesapám beszélt. Tudniillik akkor már nagyobb fiú voltam, és odahaza édesapám édesanyámmal mindent megtárgyalt, és én hallottam ezeket a dolgokat. Apámnak, az ő későbbi bukásának az volt az oka, hogy nagyon reálisan látta a helyzetet. Elsősorban belátta azt, hogy a magyar kormány irredenta politikája többet árt a kisebbségi magyarságnak, mint használ, mert azzal csak a cseheket fordította a szlovákiai magyarok ellen. Édesapám szerint a magyarokkal szembeni dolgok értelmi szerzői elsősorban a szlovákok voltak. A csehek inkább csak végrehajtották azokat. ő azt mondta, hogy a magyar kisebbségi politikának nem szabadna azon az alapon állnia, hogy minden áron ki kell erőszakolni Szlovákia autonómiáját, mert a szlovákok ezt nem hálálják meg, a csehek viszont ezt rossz néven veszik. Tudniillik a magyar pártnak az alapszabályában az első mondatok között az állt, hogy követeli Szlovenszkó teljes autonómiáját. Ezt akarta édesapám töröltetni, és azt állította, inkább a csehek felé kell orientálódni, nem pedig a szlovákok felé. És ha ellenzéki politikát folytatnak, akkor inkább egy építő jellegû ellenzéki politikát, mint egy rombolót. Ez volt az, amit aztán a magyar kormány rossz néven vett tőle. Bethlennel sokat tárgyalt. Bethlen belátta, hogy a csehekkel szemben folytatott intenzív magyar politika helytelen. Mert a revíziónak semmiféle lehetősége, jövője nincsen. ő ezt belátta, úgyhogy mérsékelte is ezt a politikát, de azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy inkább a csehek felé, mint a szlovákok felé kell orientálódni. Ez volt az, ami elindította azt a folyamatot, melynek a végén – az apám kitartott emellett az álláspontja mellett – a párt kettészakadt.

– És arról tud valamit, hogy Magyarországról bizonyos anyagi támogatás is érkezett a párt részére?

– Érkezett. A választásokhoz, a huszonegyes választásokhoz /26/ komoly anyagi támogatást kaptak. A huszonötöshöz /27/ a Nyugatszlovákiai Keresztényszocialista Párt /28/ – melyet apám akkor alapított – nem kapott semmit. Azt az egész választást a saját pénzéből fedezte.

– Ebben az időben már létezett a másik magyar jellegû párt, a kisgazdapárt. Erről mit tud mondani, illetve milyen volt a viszony az Országos Keresztényszocialista Párt és a kisgazdapárt vezetősége között?

– Nem volt jó. Azért, mert Szent-Ivány, aki a kisgazdapárt elnöke volt, nem jó szemmel nézte, hogy apám egyrészt nem volt földbirtokos, másrészt fiatalember volt, és nem volt politikus azelőtt. És ezért mindenáron azt szerették volna, ha a keresztényszocialista párt fölött egy felső szerv alakulna ki, amely ezt a két pártot, vagyis az Országos Keresztényszocialista Pártot és a kisgazdapártot összehozza. Mert a kisgazdapártnak az első választásoknál csak egy képviselője volt. Szóval egy rivalizálás indult meg. És miután az édesapám Bethlennel nem tudott megegyezni abban, hogy milyen irányt kövessen a párt, ezt aztán Szent-Ivány kihasználta. A magyar kormány Szent-Iványt használta föl arra, hogy meginduljon Lelley ellen a sajtókampány. Ennek során aztán tücsköt-bogarat összehoztak ellene. Például a Hanák-féle ügy, abból egy szó sem igaz. Hanák Józsi bácsi az apámnak egy nagyon kedves barátja volt. Egyébként rokonok voltunk, mert Hanák Rezső, Józsi bácsi idősebb fia az unokahúgomat vette feleségül. Elég az hozzá, hogy Hanák Józsi bácsi soha ilyet nem mondott volna, hogy apám meg akarja magát fizettetni a Hod¾ával. Ez abszurdum. Egyrészt apámnak nem volt arra szüksége, mert nagy vagyona volt, másrészt pedig ő nem az a típusú ember volt, aki ilyet csinál. Erről szó sincs. Elég az hozzá, hogy a sajtókampánynak az lett a vége, hogy apám lemondott, és a híveivel együtt kivonult a pártból, és megalakította a Nyugatszlovákiai Keresztényszocialista Pártot. Az új párt teljes kampányát a saját pénzéből fedezte, amire ráment a család vagyona, a kampány pedig nem járt sikerrel.

– És mit tud még erről a pártszakadásról, hogyan zajlott le az édesapja lemondása, illetve az új párt megalakítása?

– Részleteket nem tudok, csak azt tudom, ami ebben le van írva. Úgy történt, ahogy ön írja, hogy eleinte csak vitáztak, aztán egyre jobban elmérgesedett helyzet. A magyar kormány megvonta tőle a támogatást, az anyagi vonatkozású támogatást is, úgyhogy az apámnak a saját pénzéből kellett fizetnie az alkalmazottakat is, ezért azt a döntést hozta, hogy lemond a pártelnökségről. Ki is zárták a pártból, és akkor megalapította azt a bizonyos… Voltak hívei, akik mellette álltak, név szerint azonban nem tudom, már rég elfelejtettem a neveket. Meg aztán engem nem érdekeltek a dolgok, hiszen én nem politizáltam. Én csak azt tudom, amit hallottam.

– Akkor ön már tizenhat éves volt. Hogyan folyt a 25-ös kampány? Hogyan élte meg az édesapja, hogy a párt végül is nem jutott be a parlamentbe?

– Nagyon nehezen. Tragédia volt a számára, de túlélte. Mindenesetre a család anyagilag nagyon leromlott, úgyhogy a végén öngyilkos lett.

– Öngyilkos?

– Főbe lőtte magát.

– Mikor?

– Harmincnégyben. De nem halt meg.

– Tehát öngyilkossági kísérlet volt?

– Igen. Főbe lőtte magát.

– Térjünk vissza még 25-re! Amikor édesapja kikerül a parlamentből, mivel foglalkozik?

– Akkor már csak ügyvédeskedett. Akkor már nem politizált. Itt-ott próbálkozott, de már nem voltak sikerei. Akkor már csak ügyvédeskedett.

– Miért kísérelt meg öngyilkosságot 1934-ben?

– Anyagi okok miatt, de idegileg is nagyon ki volt készülve.

– Itt valamelyik írásban, amit küldött, azt írja – ez az idézet Nyitra aranykönyvében szerepel –, hogy „Lelley visszavonult és várta a percet, mely őt újra elhívja. 1931 őszén azt hitte, hogy ez a perc megérkezett. Új pártot alakított, de a nemzetgyûlési választáson ő is, pártja is elbukott.” Mi volt 1931 őszén?

– Nem, ez tévedés.

– Tévedés?

– Ez tévedés.

– Tehát ő többet nem tért vissza a politikába?

– Többé nem alakított pártot. Politizálni kezdett itt-ott, ám eléggé durván visszautasították, és aztán felhagyott az egésszel.

– Az öngyilkossági kísérlete után felépült?

– Felépült, akkor aztán elköltöztek. A nyitrai házat feloszlattuk, ő az édesanyámmal Pozsonyba költözött, én Nyitrán maradtam. Később a Közigazgatási Bíróságnak volt a tanácsosa.

– Ön a gimnázium elvégzése után hol folytatta tanulmányait?

– Magyaróvárra kerültem az Agrárfőiskolára, és mezőgazdasági diplomát szereztem azért, mert a nagyanyám kívánta, hogy a birtokot vegyük családi kezelésbe, mert hatvan vagy nyolcvan évig bérlők gazdálkodtak rajta Nyitrazsámbokréten.

– Ez mekkora birtok volt?

– 370 hold volt.

– Ön mikor került át Magyaróvárra?

– Huszonnyolcban.

– Akkor át lehetett menni tanulni Magyarországra?

– Igen. Semmi akadálya nem volt.

– A tanulás költségeit a család, édesapja fedezte?

– Természetesen.

– Valamilyen támogatást Magyarországról nem kapott?

– Nem, nem.

– Arról nem tud, hogy az itt tanuló felvidéki magyar főiskolások, egyetemisták hogyan szerveződtek meg, és milyen támogatást kaptak? Erről nem tud?

– Nem, nem.

– Tehát ön Mosonmagyaróváron elvégezte a…

– Elvégeztem, 1931-ben kaptam meg a diplomámat, aztán hazatértem. Akkor beiratkoztam még a berlini egyetemre két félévre. De akkor már a hitleri párt és a csehszlovák kormány között annyira feszült volt a helyzet, hogy azt tanácsolták, ne menjek, mert a Burtenschaftokban az idegeneket állítólag zaklatják. Nekem egyéves katonai szolgálathalasztásom volt emiatt. Akkor otthon maradtam, illetve Sziléziában magángyakornok voltam egy fél évig. Aztán bevonultam a katonasághoz 1932-ben, és 1934 tavaszán szereltem le.

– Hol szolgált?

– Nyitrán a 110-es tüzéreknél.

– Miután ön leszerelt katonaságtól, mivel foglalkozott?

– Amikor én leszereltem, és kiderült a tragédia, hogy a zsámbokréti birtok már nem a miénk, ott álltam diplomával a kezemben, és nem tudtam, hogy mit is kezdjek.

– A birtok még a régi adósságokra ment rá, amely a választások során keletkezett?

– Akkor még nem, mert hitelt, kölcsönt vett fel az apám, de mivel nem tudta törleszteni, végül el kellett adni a birtokot, hogy a kölcsönt visszafizesse. Én akkor szerettem volna önálló maradni, nem akartam állásba menni, ezért létesítettem egy csiperketermesztő telepet Nyitrán. Két évig abból éltem. De beláttam, hogy abból egy család nem tud megélni. Akkor már ugyanis udvaroltam a későbbi feleségemnek, úgyhogy állást vállaltam. Nagyapponyba /29/ kerültem. Az Apponyi grófok birtokát akkoriban vásárolta meg egy Slezák Vitus nevû nagyon gazdag pozsonyi polgár, s a birtok kezelésére egy vezetőt keresett. Ezt az állást én kaptam meg. 1936. augusztus elsejével átvettem a birtokot, és hat éven át ott dolgoztam.

– Hol van Nagyappony?

– Nagyappony Nyitrától északra 30 kilométerre. Egy 1100 hold szántóból, 100 hold szőlőből, 700 hold erdőből és szeszgyárból álló birtok volt. Ez volt az Apponyi család ősi birtoka, ám Apponyi Henrik ezt eladta, mert elvadászta a vagyonát, aztán Londonban főbe lőtte magát. Hat évig dolgoztam a birtokon, utána az Egyesült Magyar Pártban megalakult egy ún. gazdasági osztály.

– Ez már a Tiso-féle szlovák államban volt.

– Ez már 1942-ben volt. Esterházy János /30/ egyik barátja és egyúttal gazdasági tanácsadója engem javasolt az osztály élére mint mezőgazdasági szakembert, akinek az volt a feladata, hogy szakmai támogatást adjon a magyar kisgazdának, akik teljesen el voltak szakadva az anyaországtól és minden egyébtől. Ezt én elvállaltam. Elvállaltam azért, mert az idősebbik fiam akkor már ötéves volt, már azon gondolkodtunk, hogy iskolába kell járatni, és Apponyban csak szlovák iskola volt. Ezért ezt elvállaltam, és akkor Pozsonyba kerültem. Ott volt a hivatalom, de Cseklészen /31/ laktam, és naponta bejártam Pozsonyba. Ott dolgoztam egészen 1945-ig. Amikor az orosz hadsereg elfoglalta Pozsonyt, Esterházyt letartóztatták, érvénybe lépett a Bene¹-dekrétum, amely alapján engem is kényszermunkára vihettek volna. Sőt már jött a híradás, hogy jó lesz vigyázni, mert már keresnek engem. Akkor aztán 1945 októberében a Dunán keresztül két dereglyével, két fiammal, feleségemmel és két gyermekággyal átjöttem Magyarországra. Mindenem odaát maradt.

– A felesége honnan származott?

– ő Tapolcsányban született, de amikor megismerkedtünk, Nyitrán élt.

– ő is magyar volt?

– Magyar volt, Gyulai Piroska.

– ő mivel foglalkozott, és az ő szülei?

– ő kereskedelmi akadémiát végzett, könyvelői, mérlegképes könyvelői diplomája volt, de nem dolgozott, mert akkor még fiatal volt. Amikor 1936-ban Apponyban öszszeházasodtunk, neki nem volt állása. Magyaróváron, ahová átszöktünk, nekem régi ismerőseim voltak. Hamarosan lakást is tudtam szerezni. Magyaróváron elvégeztem egy kétszemeszteres posztgraduális tanfolyamot növénynemesítésből és növénygenetikából, növényöröklés tanból. Akkor alkalmazást kaptam az Országos Növénynemesítő Intézetben Magyaróváron mint szerződéses nemesítő. Aztán 1948-ban áthelyeztek Kompoltra egy kísérleti gazdaságba, ahol a főnököm Magyarország legjobb, legismertebb növénynemesítője volt, de idős volt már, 70 éves és nem látott. Vak volt már mind a két szemére. Két évre rá meg is halt, s akkor engem neveztek ki a gazdaság igazgatójává. Ott éltem egészen 1962-ig, ott voltam igazgatója az úgynevezett Észak-kelet Magyarországi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetnek. 1962-ben aztán szabályszerûen megfúrtak, miután pártonkívüli voltam és osztályidegen. Akkor áthelyeztek ide, Szegedre, és itt a Szegedi Gabonakutatónak lettem a tudományos főmunkatársa, és Kiszomboron építettek nekem egy búzanemesítő telepet. Ott dolgoztam 1972-ig, amikor is nyugdíjba mentem.

– Térjünk vissza még Csehszlovákiába, illetve a harmincas évekbe! A felesége szülei mivel foglalkoztak?

– A feleségem édesapja bankigazgató volt Rozsnyón, magyar ember volt, nem volt hajlandó felesküdni, ezért otthagyta a bankot, és egy vállalatot alapított Nyitrán, abból a vállalatból élt addig, amíg én a feleségemmel összeházasodtam. 1936-ban azonban meghalt.

– A harmincas években ön hogyan látta az akkori politizálást, a csehszlovákiai magyar pártokat, az Országos Keresztényszocialista Pártot, illetve a Magyar Nemzeti Pártot, az akkori politizálást?

– A harmincas években már nem törődtem a politikával, én akkor már állásban voltam, mezőgazdasági szakemberként dolgoztam. Mindenesetre azt tapasztaltam, hogy nekem, dacára annak, hogy ismert magyar ember vagyok, nem voltak semmilyen nehézségeim.

– A katonáskodása hogyan zajlott le Nyitrán?

– Jól. Tiszti iskolába kerültem Pozsonyba nyolc hónapra, aztán mint szakaszvezető szereltem le, később kétszer is előléptettek, hadnaggyá, majd főhadnaggyá. Mint főhadnagy jöttem aztán át Magyarországra. Nem voltam a fronton, nem katonáskodtam, csak a lovak aszentálására hívtak be mindig, mert mint mezőgazdasági szakember föl voltam mentve.

– Az édesapja mikor került át Pozsonyba a Közigazgatási Bíróságra?

– 1935-ben.

– Mi volt a munkaköre?

– Tanácsosa volt a bíróságnak, ítélkezett. A Közigazgatási Bíróság azokat a pereket tárgyalta, amikor valaki az államot perelte. A bíróságnak volt a tanácsosa, és ott dolgozott.

– Pozsonyban vásárolt vagy bérelt lakást?

– Édesapámék egy kétszobás bérelt lakásban laktak. Apámnak volt egy háza Pozsonyban, de az is ráment a politikára.

– Hogyan élték meg, illetve hogyan látták az 1938-as év végét? Tehát a bécsi döntést, a déli területek Magyarországhoz való visszacsatolását, illetve a Szlovákia megalakulását?

– Sírtunk. Sírtunk, hogy Nyitra nem került oda, Appony pedig pláne nem, mert az még északabbra volt. Azt vártuk, hogy visszakerülünk az anyaországhoz. Aztán jött a hír, hogy: „Minden drága, vissza Prága!” Ez azt jelentette, hogy a visszakerült magyarok nem érezték magukat jól.

– Miért?

– Anyagi okai is voltak valószínûleg, nem tudom. Én csak egy ügyvéd barátommal tartottam a kapcsolatot, aki később Nyitráról átkerült Érsekújvárra. Az mondta, hogy az állapotok rosszabbak voltak, mint Csehszlovákia idején.

– Gazdaságilag elsősorban.

– Gazdaságilag. Aztán ott voltak a zsidóüldözések meg egyebek.

– A szlovák állam megalakulását hogyan élték meg? Akkor még Csehszlovákia volt.

– Akkor még Csehszlovákia volt. A szlovák állam megalakulása akkor kezdődött, amikor a németek megszállták Csehországot. Én akkor mozgósítva is voltam, de nem történt velünk semmi különös változás, legfeljebb az, hogy akkor kezdődtek a zsidóüldözések.

– Amikor a család Apponyban élt 1939–1940-ben, voltak valamilyen problémák?

– Nem. Nem voltak. Semmi gond. Bár tudták a faluban, hogy magyar ember vagyok, mégsem bántott senki. Persze szlovákul kellett tudni. Én akkor már tudtam szlovákul, mert a cseh katonaságnál megtanultam csehül, aztán Apponyban megtanultam szlovákul. Anyanyelvi szinten beszéltem majdnem a szlovákot.

– A Tiso-féle Szlovákiában a magyarok száma és a magyarok megszervezése hogyan történt? Tud erről valamit?

– Nem tudok semmit, mert én akkor már a politikával nem foglalkoztam, csak a szakmámmal. A Néplap háztáji rovatát vezettem, utaztam az országban tanácsadásokra, meg vásároltam a gazdáknak bikát, tenyészbikát. Jártam Magyarországra is vásárolni, tenyészbikát szállítottuk haza.

– Ez 1942 után volt.

– Ez 1942-től 1945-ig volt.

– Ön Esterházyt mikor ismerte meg?

– Akkor, amikor beléptem, 1942-ben.

– Hogyan ismerte meg és hogyan emlékszik rá? Milyen ember volt?

– Nagyon barátságos, nagyon kedves, közvetlen ember volt. Nem volt egy lángész, azt nem mondhatom. Esterházy azért került a párt élére 1932-ben vagy 1931-ben, mert akkorra már Szüllő /32/ azokat a húrokat pengette, amit annak idején édesapám. Akkor már ő is szeretett volna pozitívabb politikát folytatni, mert rájött arra, hogy az ellenzékieskedésnek semmi értelme /33/, mert a csehek semmit, még a saint-germaini megállapodást sem vették figyelembe. Hiába küldöztek mindenféle petíciókat a Népszövetségbe, Genfbe, arra válasz sem érkezett. Szóval reménytelen volt a helyzet. Csak a csehekhez való közeledésben látták, aztán már ő is abban látta, a helyzet javulását. Mert a szlovákok gyûlölték a magyarokat, nekik ezeréves elnyomatásuk volt, ugye, amire ők hivatkoztak, őket a magyarok ezer évig elnyomták, s ezt meg kellett bosszulni. A cseheknek ilyen gondjuk nem volt, a cseheknek Magyarországgal szemben nem volt történelmi elszámolnivalójuk. Egy időben arról is szó volt, hogy a Masaryk /34/ a Csallóköz déli részét, azt a színmagyar területet vissza akarja csatoltatni Magyarországhoz, és ezt csak Bene¹ /35/ sovinizmusa akadályozta meg. /36/ Ezt mindenki tudta. Akkor aztán a Szüllő iránti bizalom is megrendült. De viszont egy arisztokratát kellett állítani a párt élére, és ott volt az a fiatalember, 31 éves volt, amikor pártelnök lett. Se diplomája, se semmilye, se politikai múltja, semmi. Hát egy nagyon lojális, tisztességes ember volt, aki merész is volt, mert ő volt az egyetlen, aki tényleg nem szavazta meg a zsidótörvényt, az tény.

– Említette, hogy Esterházy János nem volt egy lángész, így fogalmazott. Ez mit jelent?

– Végzettsége nem volt, mert ezeknél az arisztokratáknál házitanítókat alkalmaztak. Nyelveket beszélt, és mûvelt ember volt, azonkívül semmi. Jóindulatú volt, magyar ember volt, kemény, becsületes magyar ember volt. Hogy milyen nyelveket beszélt azt nem tudom, de általában ezek az arisztokraták mind beszéltek legalább két-három nyelvet.

– A magánéletben milyen volt Esterházy János?

– Nagyon rendes, barátságos, jóindulatú, kedves, olyan jófiú volt.

– És ő a negyvenes években mivel foglalkozott, hogyan vezette a pártot, mi volt a fő tevékenysége?

– Szinte semmi. Szinte semmi. ő már csak arra korlátozta magát, hogy igyekezett Horthyékat rábeszélni arra, hogy a visszacsatolt területeken a szlovákokat ne bántsák. Mert ő sejtette, ő nagyon németellenes volt, ő sejtette, hogy a németek elveszítik a háborút, s akkor a terület megint visszakerül Csehszlovákiához. Azt szerette volna elérni, hogy a szlovákokkal szemben legyenek a magyarok korrektek, nehogy aztán megint bosszúállás legyen, amikor visszacsatolják a területet. ő tudta, hogy ezeket a területeket vissza fogják csatolni Csehszlovákiához.

– Pozsonyban kik voltak a legközvetlenebb munkatársai, illetve kik voltak a párt vezetői abban az időben, 1942–43-ban, amikor ön odakerült?

– Nevekre nem nagyon emlékszem. Én akkor a politikával nem foglalkoztam, nekem akkor a szakmai tanácsadás volt a feladatom. Én jóban voltam a kisemberekkel, szakmai tanácsokat adtam a Pálffy grófoknak, valamint a Tőketerebesen /37/ élő Andrássyakkal voltam kapcsolatban.

– Mi volt a fő feladata, merre járt, kikkel találkozott?

– Parasztokkal. Parasztokkal, kisgazdákkal, kulákokkal.

– És hol éltek leginkább magyarok?

– Elszórt magyarság, szórványmagyarság véges-végig volt a déli részen.

– Mi volt az ön feladata?

– Szakmai tanácsadás és kapcsolattartás a magyarországi szakma és a Szlovákiában élő kisparasztok, kisgazdák között. És minden héten szakcikkeket írni az újságba, illetve a beérkezett kérdésekre válaszolni.

– Azon kívül, hogy szakmai tanácsokat adtak, anyagilag is tudta támogatni a párt ezeket a gazdákat?

– Nem, nem.

– Milyen volt a hangulat ezeken a vidékeken 1942–43-ban? Hogyan vélekedtek a magyarok az akkori Szlovákiáról, Magyarországról meg a háborúról abban az időben?

– Ezeket a kisembereket nem érdekelték az ilyen kérdések. A viszonyok jobbak voltak, mint Magyarországon, jobbak voltak, mi magasabb színvonalon éltünk, mint Magyarországon. Az ellátás nagyon jó volt, viszonylagosan nagyon jó volt. Például amikor a szovjet hadsereg közeledett, akkor például Szlovákiában hónapokra előre kiadták a cukoradagot meg minden egyebet, úgyhogy mi el voltunk mindennel látva, ugyanakkor Magyarországon az oroszok mindent a raktárakban találtak. Szóval sokkal jobbak voltak a viszonyok.

– Ön Cseklészen lakott ebben az időben?

– Cseklészen

– A gyerekei Pozsonyba jártak iskolába?

– A nagyobbik Cseklészen járt iskolába.

– Volt magyar iskola?

– Volt.

– Tehát Cseklészen akkor még volt magyar iskola, magyarul beszéltek?

– Magyar volt, az egész Cseklész magyar volt, színmagyar. Esterházy volt ott a kegyúr, Esterházy Pufi, és az egész falu magyar volt.

– A háború vége felé, a háború közeledtével hogyan változott a politikája a pártnak, mit tett Esterházy, hogyan viselkedett?

– Esterházynak nem sok lehetősége volt már, mert hiszen a pártnak nagyon kicsi volt a taglétszáma, és ő tulajdonképpen látta azt, hogy a visszacsatolás nem végleges. Igyekezett úgy lavírozni, hogy a visszacsatolt területeken élő szlovákságnak ne essen bántódása, nehogy okuk legyen ezért visszavágni a magyaroknak. Ennek ellenére Esterházyt mégis elítélték mint „fasisztát”. Persze azt nem tagadhatta, hogy ő arisztokrata volt, magyar arisztokrata.

– És a Tiso-féle Szlovákiában élő németek helyzete milyen volt? Tehát a szepességi németeké, illetve a pozsonyi németeké?

– Semmi bajuk nem volt, jól megvoltak. Hát fasiszták voltak. ők fasiszták voltak.

– A szepességiek is?

– Igen.

– Ön járt ott abban az időben azon a vidéken, a Szepességben?

– Nem, nem jártam.

– 1945-ben, amikor közeledtek a szovjet csapatok, akkor Pozsonyban mi történt?

– Én bejártam a hivatalomba. Aztán jöttek a bombázások, akkor, amikor eltalálták a rafinériát, akkor már kritikus volt a helyzet. Az én keresztanyám lakását is bombatalálat érte. Szóval éltünk, utazni akkor már nem nagyon utaztam, csak írtam, írtam. Cikkeket írtam meg válaszolgattam a beérkezett levelekre.

– A szovjet csapatok megérkezése után mi történt?

– A szovjet csapatok megérkezése után már nem tudtam bemenni Pozsonyba. A hivatalomat bezárták. Az íróasztalom ott maradt, benne az összes irataimmal. Azon töprengtünk a feleségemmel, hogyan települjünk át. Egyszer átmentem Magyarországra, s a Földmûvelésügyi Minisztériumban érdeklődtem, mi a helyzet, érdemes-e hazajönni. Azt mondták, hogy menjünk, mert a demokráciában élő magyar szakemberekre szükség van és így tovább. Aztán elhatároztuk, hogy átjövünk. Édesapám Szlovákiában maradt, őt kitelepítették, ő is mindenét elvesztette. Nekem is mindenem elveszett. Aztán évekig egy panzióban éltek, mert még bútora sem volt. Aztán 1949-ben meghalt.

– Esterházy letartóztatásáról mit tud?

– Én csak azt tudom, hogy jött a hír, hogy Esterházyt elvitték.

– Az oroszok.

– Igen.

– És az édesapját hova telepítették?

– Az édesapámat kitelepítették, minden értelmiségit, főleg értelmiségi magyart.

– Hova?

– Az édesapámat Petr¾alkára.

– Ligetfalura?

– Igen.

– Ott mit kellet csinálniuk, hogyan éltek?

– Semmit. A következő napon visszajött. Üres lakást talált.

– Kirabolták a lakását, elvittek mindent?

– Mindent elvittek.

– És utána mi történt?

– Fizetése nem volt, így a kevés megspórolt pénzükből éltek egy panzióban. Aztán beperelte az államot azért, mert nem akartak neki nyugdíjat adni. A pert megnyerte, kapott végkielégítést és nyugdíjat, abból élt.

– Az édesanyjával éltek.

– Igen. Az édesanyám majdnem húsz évvel túlélte őt.

– Az édesanyja mikor halt meg?

– 1966-ban.

– És az édesapja?

– 1949-ben.

– A Márton-temetőben van eltemetve, Pozsonyban? Tiso is ott van eltemetve, ha jól tudom.

– Ott van, valószínûleg Tiso is ott van.

– A két világháború között a magyar arisztokrácia hogyan élt? Tehát volt egy földreform..

– A földreform. Azért volt mindig annyi föld, annyi föld mindig maradt, hogy a család rendesen meg tudott belőle élni. Mert mindenféle címen lehetett bizonyos területeket még hozzácsatolni ahhoz, ami egy embernek vagy egy családnak járt. Minden arisztokratának volt egy nagy kastélya, a kastély fenntartására még 200 holdat lehetett hozzácsatolni. Így például az Apponyiaknak megmaradt a birtokukból 1100 hold szántó, megmaradt az erdő, és megmaradt a szeszgyár.

– De az Apponyiak nem éltek Csehszlovákiában, ők Magyarországon éltek.

– De Apponyi Henrik ott élt. Az egy másik Apponyi ág, az a politikus Apponyi. Ugyanaz a név, de egy másik ág. Az Apponyi család ősi székhelye Appony volt, és az ott lakó Apponyi leszármazottat Apponyi Henriknek hívták. A birtok az övé volt, hitbizomány címén kapta meg, de elvadászta Indiában meg másutt a vagyonát, s annyira tönkrement, hogy el kellett adnia a birtokot. Akkor Angliába ment, ott valami gazdag nőt akart feleségül venni, de ez nem sikerült neki, és akkor főbe lőtte magát.

– Az édesapja hogyan élte meg ezeket a dolgokat, a szlovák állam megalakulását, a pozsonyi eseményeket?

– ő akkor már közömbös volt. Látta, figyelte a dolgokat, beszélgettünk róla, de őt már akkor nem érdekelte semmi.

– Franciscy Lajost /38/ ön ismerte?

– Hogyne.

– ő milyen ember volt? Hogy emlékszik rá vissza?

– Hát pap bácsi volt. Pap bácsi.

– Mert ő politizált továbbra is a keresztényszocialista pártban Szüllő alatt.

– Egy pap bácsi volt. Nem, nem tudtam a politizálásáról. Egyébként több kanonokot ismertünk, mivel édesapám többek között egyházjogász volt. Az egyházi szervezeteknek a jogi képviseletét is sokszor ellátta. Jóban volt a püspökkel meg a kanonokokkal.

– Batthyány Vilmost ön ismerte, a nyitrai püspököt?

– Engem megpofozott egyszer. Felmásztam a vár falára, és ő bent sétált, és amikor látta, hogy én mászok föl, akkor elbújt, és nem mert nekem szólni, mert félt, hogy leesek. Amikor beugrottam a falon, akkor elkapott, és megpofozott. Persze csak úgy.

– őt 1919 tavaszán kitoloncolták Csehszlovákiából. Erről tud valamit?

– Nem.

– Arról tud-e valamit mondani, hogy mi történt a szlovák állam alatt, illetve 1945 után mi történt az ott maradt magyar értelmiséggel, arisztokráciával?

– Nem volt bántódásuk. Két arisztokrata családdal szakmailag kapcsolatban voltam, a Pálffyakkal meg az Andrássyakkal, de a birtokaik megvoltak, és vígan éltek, nem esett bajuk.

– És 1945 után, miután bejöttek az oroszok?

– Akkor mind a két család elment. A Pálffyak a földbirtokukra vonatkozó iratokat nálam hagyták. Nekem az íróasztalomban volt egy titkos fiókom, és ott őriztem őket. Miután többé nem mehettem be Pozsonyba, az irodámat becsukták, az íróasztalom pedig tudja Isten, hova került. Lehet, hogy még most is megvan, és benne vannak az iratok. A titkos fiókot nem ismerte senki.

– Ön írja itt a levelében, hogy „két olyan könyv jelent meg Magyarországon, amely ezzel a témával is foglalkozik – az édesapja, illetve a párt történetével –, de mindkettő szerzője olyan tájékozatlanságot árul el…”

– Ez az.

– Melyik két könyvre gondol?

– Az egyik Esterházy Lujzának az emlékiratai.

– Szívek az ár ellen. És ezzel ezzel a könyvel mi a gond?

– Ezzel az a gond, hogy szó szerint azt írja, hogy a keresztényszocialista pártot Szüllő Géza alapította, és ő volt az első elnöke. Hát ez nem felel meg a valóságnak. Egyébként én akkor írtam egy cikket a Magyar Nemzetbe, amelyben megírtam, hogy ez történelmi tévedés, és akkor a grófnő reagált rá, és azt mondta, hogy igazam van. Ha még egyszer megjelenik a könyve, akkor azt korrigálni fogja.

– Melyik a másik könyv?

– A másik ez a Végh…

– Vígh.

– Vígh Károlynak a könyve.

– A szlovákiai magyarság sorsa.

– A pártot ő szintén csak Szüllő Gézával kapcsolatban kezdi. Egyébként én magam nem bolygattam volna, de a két fiam azt mondta: édesapám, ezt ne hagyd annyiban, nézz utána, mi ebben a hivatalos álláspont. És akkor írtam az akadémiai kutatóintézetbe, és kérdeztem, vajon van-e valaki, aki hivatásszerûen foglalkozott ezzel, mert ezek nem hivatásos történészek. Akkor kaptam azt a két címet, az önét meg a Popély Gyuláét. Hát aztán így írtam.

– Erről mi a véleménye, az én könyvemről?

– Hát nézze óriási, gratulálok hozzá, mert levéltári anyagból összeállítani nagyon nagy munka lehetett.

– Ehhez a könyvhöz konkrétan van-e kiegészítése, megjegyzése? Vagy olyan dolog, amit úgy érzi, hogy…?

– Egyetlen megjegyzésem, hogy ennek a könyvnek ugyanaz a hibája, mint ennek a kettőnek. Azt a periódust, amikor a párt alakult és az 1925-ös választások közötti időt nem részletezi. Szüllő időszakát már részletesebben tárgyalja. Azt az időszakot, mikor pártelnök volt az apám, azt a magyar kormány is agyonhallgattatta, mert nem voltak vele megelégedve. Elsősorban azért nem, mert amikor kezdték alapítani a pártot, akkor azt mondták Pesten, hogy még korai, még nincs aláírva a békeszerződés, még nem szabad pártot alapítani. Akkor apám azt mondta: igen ám, de akkor négy-öt évig a magyarok segítség nélkül maradnak. Hát aztán ezt belátták. De amikor az apám kezdett renitenskedni, akkor megharagudtak rá.

– Mit kellene erről a korszakról elmondani, mi hiányzik ebből a könyvből?

– Az, hogy részletesen hogyan történt a szervezés. Én nem tudom, hogyan történt, de nyilván kell lenni valahol…

– Sajnos én nem találtam erre adatot, elég kevés adat van.

– Valószínûleg azért, mert már akkor is agyonhallgatták. Szóval nem volt szimpatikus az első öt év a magyar kormánynak.

– És ezen kívül még ebben a könyvben van-e valami, amit…?

– Ebben a könyvben sincs szó arról, hogy valójában miért hidegült el a magyar kormány az apámtól. Szó szerint ugye két dologról volt szó. Egyrészt kifogásolta az irredenta politika folytatását, másrészt pedig ő a csehek felé orientálódott. Egyébként ebben a könyvben ez szó szerint benne van. Ebben benne van, ezek pontosan megírják, hogy mi volt az oka.

– Abban a német lexikonban. /39/

– Igen. Pontosan megírják, hogy ő nem a Szlovák Néppárt, hanem a Csehszlovák Néppárt felé orientálódott.

– ©rámekék /40/ felé.

– Igen. Nem Hod¾a felé, hanem ©rámek felé.

– Hlinka. /41/ Hlinka volt akkor a vezetője a néppártnak.

– Igen, de Hod¾ával kapcsolatban van a könyvében az megállapítás, hogy Hod¾ával akarta megfizettetni magát. Hát ez egy humbug.

– Azt honnan tudja, hogy a ©rámekék felé orientálódott.

– Otthon szóba került.

– És ez milyen formában nyilvánult meg, találkozott, tárgyalt a cseh párt vezetőivel?

– Nyilván. Azt konkrétan nem tudom, hogy hogyan, mikor és hányszor tárgyalt velük. De ő állandóan ott volt Prágában, ezekkel az emberekkel folyamatosan kapcsolatban volt. Egyébként Hod¾ával is, mert ő egy nagyon józan ember volt, ő volt az ún. duna-völgyi konföderációnak az elképzelője, melyhez Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Szerbia is tartozott volna. Szóval egy államszövetséget akart, amit aztán Bene¹ megfúrt.

– Ebből a könyvből másokat, más személyiségeket nem ismer?

– Személyesen nem. Engem akkor mint gyereket csak úgy ismertek, hogy Lelleynek a fia. Volt úgy, hogy futva kellett elmenekülnöm, mert azt mondták nekem, hogy megvernek a kommunisták.

– Ez mikor volt?

– Nyitrán a futballpályán a futballmeccs közben egyszer valaki azt mondta: hallod, az a képviselőnek a fia. Akkor jöttek felém. Akkor elfutottam.

– És a kommunista párt. Milyen volt Csehszlovákia Kommunista Pártja abban az időben?

– Én csak arra emlékszem, hogy május elsején mindig leeresztettük a rolókat. Leeresztettük a rolókat az ablakon, nehogy beverjék az ablakot.

– Nyitrán mi volt május elsején? Mi történt akkor május elsején?

– Hát fölvonulás, nagy fölvonulások voltak. Azért csuktuk be az ablakokat, illetve eresztettük le a redőnyt, mert nagy ordibálás volt. Egyébként nem voltak különösebb kilengések. Az apámat nem szerették a kommunisták.

– A Szlovák Néppártból ismert valakit? A szlovák néppárti politikusok közül Hlinkát vagy valakit?

– Nem. Hallomásból tudtam, hogy kiről van szó, hallottam Hlinkáról, Tisóról /42/, ©robárról. /43/ Kiről még? Csak azt tudtam, hogy ezek mind nagyon nem szerették a magyarokat.

– A lényeg az volt, hogy az édesapja változtatni akart a politikán.

– Változtatni akart a politikán. Főleg azt akarta, hogy azt a bizonyos passzust, amely a szlovák autonómiára vonatkozik, vagy hagyják ki, vagy enyhítsék. Ne az legyen a párt célja. Nehogy a cseheket ezzel a magyarok ellen uszítsák. Mert a cseheknek, Bene¹nek esze ágában nem volt a szlovákoknak autonómiát adni. Tudniillik Hlinka kijelentette, hogy csöbörből vödörbe estek, mert eddig a magyarok voltak a szlovákok urai, most pedig a csehek. Mert az tény, hogy Szlovákiát elárasztották a cseh tisztviselők. A szlovákoknak valójában nem is volt emberük. Szóval ezt ők nagyon rossz néven vették. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy akkor közeledünk a csehek felé.

– Az édesapja el tudta volna azt képzelni, hogy a magyarok belépjenek a kormányba?

– Hogy a kormányba belépni vagy valamiféle semleges ellenzéki politikát folytatni, hogy nem állandóan minden ellen fölszólalni és minden ellen tiltakozni, ezt föltétlenül elképzelte. Valahogy így képzelte el. Persze arról is szó volt, emlékszem, hogy esetleg egy kisebbségi minisztériumot alakítanának Pozsonyban, amely a kisebbség ügyeit intézné… De, hogy konkrétan voltak-e ilyen elképzelések, azt nem tudom. De azt a szót, hogy kisebbségi minisztérium, azt hallottam.

A Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciája Komáromban. 2002. május 10—12. (L. Juhász Ilona)

A kisemlék kategóriájába az út menti keresztek, képoszlopok, kis kápolnák, mezei oltárok ugyanúgy beletartoznak, mint a pellengérek, határkövek, szabadtéri szobrok, út menti haláljelek, fákon elhelyezett képek, olajnyomatok, keresztek stb., tehát azok az objektumok is, amelyek nem tartoznak a hivatalos műemlékvédelem érdeklődési körébe. A szakrális kisemlékek szervesen hozzátartoznak egy-egy település képéhez, részét képezik a helyi hagyománynak. Európa-szerte több olyan szervezet, csoportosulás is működik – elsősorban a német nyelvterületen –, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy felvállalják a kisemlékek védelmét, dokumentálását, s tömörítsék a téma iránt érdeklődő szakembereket és lelkes amatőröket. A németországi Hessen tartományban 1971-ben jött létre egy ilyen csoport a Romániából – a Bánátból – származó Karl Friedrich Azzola professzor irányításával, Felső-Ausztriában pedig 1977-ben Enns székhellyel alakult meg hasonló, a Szudéta-vidékről származó, Èeský Krumlovból kitelepített Nelli Kainzbauer vezetésével (Felső-ausztriai Kisemlékkutató Munkacsoport néven). Azért éppen ezt a két egyesületet, illetve személyt említettem, mivel ők ketten határozták el még az 1970-es években, hogy kétévenként váltakozó színhellyel – egyszer Ausztriában, egyszer pedig Németországban – nemzetközi konferenciát szerveznek, ahová meghívják az Európában e területen tevékenykedőket, illetve az ezzel a témával foglalkozó szakembereket. (Figyelemre méltó, hogy ez egykori szocialista országok közül Lengyelországban Swidnica székhellyel még 1985-ben megalakult a Keresztvédők Baráti Társasága [Bratctwo Krzyzowców], egy lazább társulás Észak-Csehországban is létrejött az a¹i múzeum vonzáskörzetében.)

A nemzetközi konferenciáknak köszönhetően egyre több szakember és önkéntes gyűjtő került kapcsolatba ezzel a mozgalommal, és a dokumentálás, feltérképezés mellett nekik köszönhetően számos kisemléket is helyreállítottak az évek során. Az említett konferenciasorozat színhelye 1998-ban került első alkalommal egy volt szocialista ország városába, a csehországi Teplára. Ezt követően két év múlva ismét Ausztria volt a színhely, majd az idén, 2002-ben a szlovákiai Komárom adott otthont a tanácskozásnak. Szervezője a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi székhelyű Etnológiai Központja volt. Hogy miért éppen itt, s az, hogy ilyen szoros együttműködés alakult ki az említett intézmény és a fent említett különböző, Európában működő egyesületek, ill. szakemberek között, szinte a véletlennek köszönhető. Egy, a budapesti Néprajzi Múzeum faliújságjára kiakasztott felhívásra figyelt fel még 1994-ben Liszka József etnológus, s a Márai Alapítvány támogatásának köszönhetően ekkor vett először részt a baden-württembergi tartományban, Tauberbischofsheimban megrendezett nemzetközi konferencián, ahol Szent Vendel kisalföldi kultuszáról tartott előadást. E jó hangulatú tanácskozás s az ott tapasztalt lelkesedés döbbentett rá bennünket, hogy tájainkon is szükség lenne ilyen jellegű tevékenységre, mert nagyon sok a pótolnivaló. Így nem volt véletlen, hogy rövid időn belül, 1997-ben a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi székhellyel megalakult Etnológiai Központjában saját gyűjteményünkre alapozva megalapítottuk a Szakrális Kisemlék Archívumot is azzal a céllal, hogy dokumentáljuk, feltérképezzük a Dél-Szlovákia területén található kisemlékeket. Az archívum ma már több mint 2000 objektum dokumentációs anyagát tartalmazza (fényképek, térkép, levéltári anyag, újságcikkek stb). A fentebb említett csehországi tanácskozáson már a Fórum Társadalomtudományi Intézet képviseletében vettünk részt. E sorok írója az országút menti balesetek színhelyén állított haláljelekről, Haláljelek Dél-Szlovákia országútjai mentén, Liszka József pedig Nepomuki Szent János kisalföldi kultusza címmel tartott előadást. Mivel az évek során a témakörrel foglalkozó szakemberekkel, amatőr gyűjtőkkel szerteágazó kapcsolatot sikerült kialakítanunk, így jött az ötlet az ausztriai Bad Aussében 2000-ben megtartott tanácskozáson (amelyen két szlovákiai magyar témájú előadás is elhangzott, valamint fotókiállítás is nyílt a Dél-Szlovákiában dokumentált kisemlékekről), hogy az Etnológiai Központ munkatársaiként felajánljuk: a 2002-ben esedékes következő tanácskozás színhelye Komárom legyen. Az ötletet örömmel vették, így került sor tehát május 9–12-én a Kisemlékkutatók XV. Nemzetközi Konferenciájára az említett városban.

Előadók egy csoportja a Kisemlékkutatók XII. Nemzetkőzi Konferenciáján Komáromban:
Prof. Klaus Beitl (Bécs), Platzner Katalin (Komárom), Szilágyi István (Szombathely),
Perger Gyula (Győr) (L. Juhász Ilona felv.)

Brigitte Heilingbrunner (Linz) és Prof. Walter Hartinger (Passau) a Kisemlékkutatók
XII. Nemzetkőzi Konferenciáján Komáromban (L. Juhász Ilona felv.)

Az ünnepélyes megnyitón Végh László, a Fórum Társadalomtudományi Intézet somorjai székhelyű nemzetiségi könyvtár és levéltár – a Bibliotheca Hungarica – igazgatója köszöntötte az intézet nevében a résztvevőket. Ezt követően Brigitte Heilingbrunner, a Felső-ausztriai Kisemlékkutatók Egyesületének jelenlegi vezetője megemlékezett a közelmúltban elhunyt elődjéről, Nelli Kainzbauerről, méltatva sokéves munkásságát (hosszú éveken át lakhelyéről, Ennsből irányította az egyesületet). Neki köszönhetően számos, a téma iránt érdeklődő vagy azzal foglalkozó szakembernek és amatőrnek sikerült kapcsolatba kerülni. Mindig szívügyének tekintette Azzola professzorral egyetemben, hogy a szocialista blokk szétesése, a határok megnyitása után a térségben tevékenykedő szakemberek is minél nagyobb számban eljuthassanak ezekre a konferenciákra. Ennek köszönhetően elsősorban magyarországi, lengyelországi és csehországi szakemberek látogathatták a tanácskozásokat. Közvetve neki is szerepe van abban, hogy az idei konferencia egy volt szocialista ország városában, a szlovákiai Komáromban került megrendezésre. Tisztelet emlékének!

A tanácskozás bevezető előadásaként a passaui egyetem néprajzi tanszékének professzora, Walter Hartinger A kisemlékek az idő tükrében címmel egy átfogó, egyben a témát alaposan részletező eszmefuttatását hallgathattuk meg, majd Klaus Beitl bécsi néprajzprofesszor elnökletével folytatódott a konferencia. A Szlovákia területén is kutató építész, Szilágyi István Szombathelyről a Kálvária inventáriumokról, Perger Gyula (Xantus János Múzeum, Győr) a kisemlékkutatásban fontos szerepet betöltő történeti forrásokat mutatta be, példákat hozva fel az általa végzett kutatások kapcsán. A komáromi Platzner Katalin néprajzkutató Közép-Európa egyik legközkedveltebb és legközismertebb szentjének, Nepomuki Szent Jánosnak a népművészetben előforduló ábrázolástípusait elemezte. E sorok írója A sírjeltől a nemzeti szimbólumig című előadásában a tájainkon az 1970-es években megjelent faragott emlékoszlopoknak, „kopjafáknak” a szlovákiai magyarok körében betöltött szerepéről szólt, nyomon követve útját az első ilyenek megjelenésétől napjainkig, számos példával szemléltetve az egyes típusokat, megemlítve az állítások körülményeit, utólétüket stb.

A délutáni órákban a kassai Kristína Marku¹ová művészettörténész elnökletével folytatódott a konferencia, s az előadások sorát a kassai székhelyű Kelet-szlovákiai Múzeum munkatársa, Klaudia Buganová nyitotta, aki a Kassa környéki szakrális kisemlékeket mutatta be diafelvételek segítségével. A győri művészettörténész, Székely Zoltán levéltári anyagok, térképek révén mutatta be a Győrben még meglévő, ill. a már régen nem létező képoszlopokat. A galántai múzeum néprajzkutatója, Danter Izabella diafelvételekkel egy mátyusföldi község – Nagyfödémes – teljes szakrális kisemlék-dokumentációját tárta elénk. Az első nap programját a Belgiumból érkezett Jaak Nijssen zárta egy 1679-ből származó sírkereszt szimbolikájának részletes elemzésével.

A tanácskozás második napja a Hesseni Kisemlékkutatók Egyesületének vezetője, Karl Friedrich Azzola vegyészprofesszor elnökletével folytatódott. Elsőként a bambergi egyetem néprajzprofesszora, Bärbel Kerkhoff-Hader a „képoszlopok földjének” is nevezett frank régió egyik részén, Bamberg környékén található szakrális kisemlékek egyes típusait mutatta be. Az általa vezetett tanszék a közelmúltban létrehozta a szakrális kisemlékek számítógépes adatbázisát, amely a kutatók számára is hozzáférhető. Tóth Zsuzsanna budapesti művészettörténész Szent Lipót a történelmi Magyarország művészetében és kultúrájában címmel egy nagyon szerteágazó és alapos kutatómunka eredményeit tárta a hallgatóság elé. Karl Kubes Bécsből a megjelenés előtt álló Román kori és kora gótikus sírlapok Alsó Ausztriában című kötetének anyagát mutatta be. A tanácskozás programját a Dìèínből érkezett Karel Stein műemlékvédő szakember az embereknek az utóbbi évtizedben a kisemlékekhez fűződő kapcsolatában, az ezekhez való viszonyulásában beállt változásokról szólt Észak-Csehország vonatkozásában. Az előadásokat mindig élénk vita követte, ahol sok értékes hozzászólás, kérdés hangzott el.

A délutáni órákban tanulmányi kirándulással folytatódott a tanácskozás programja, a résztvevők megtekinthették a környékre jellemző kisemlékek néhány típusát. Örömmel konstatálták, hogy az 1989-es rendszerváltást követően nagyon sok kisemléket újítottak fel, elismeréssel szóltak Udvard község pozitív hozzáállásáról, ahol aránylag rövid időn belül szinte már valamennyi objektumot felújítottak, beleértve a híres és építészeti szempontból is figyelemre méltó Kálváriát is. Udvardon megtekinthették az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívumából válogatott fényképkiállítást, amely Dél-Szlovákia magyarok által lakott vidékeinek kisemlékeibe nyújtott betekintést csaknem száz felvétel segítségével Pozsonytól Ágcsernyőig. Elutazásuk előtt, a harmadik nap délelőttjén, utolsó programpontként Komárom nevezetességeivel ismerkedtek a résztevők.

A háromnapos konferencián elhangzott előadások egy része az Etnológiai Központ 2002-es évkönyvében olvasható majd.

Mészáros András: A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig. (Rathmann János)

Mészáros András könyve kétségkívül lépést tett a magyar filozófia történetének megírásához, és már az első pillanatban szembetűnő ez az erénye. Nem kevesebb történt, mint az egész történelmi Magyarország filozófiai kultúrkincseinek értő felrajzolása a kezdetektől a 19. század végéig egy nagy ívű tabló formájában. Egy ilyen könyvet régóta várt az olvasóközönség, és a szerző – sokszor egy szál magában birkózva az anyaggal – eleget tett a várakozásnak.

Mészáros Andrásra munkája során nehéz és megkerülhetetlen módszertani és elméleti problémák megoldása várt. Olyanok, amelyekre a közelmúlt kísérletei nem vállalkoztak, inkább a kisebb ellenállás felé fordultak. Mészárosra inkább a szembenézés a jellemző. És legalább ilyen rokonszenvet vált ki a ránk maradt filozófiai hagyaték Erdélyi óta meg nem kísérelt gondos számbavétele, a hosszú évtizedekkel elmaradt alapkutatások és forráskiadványok, valamint a sok hiátus áthidalása.

Mészáros András áttekinti filozófiatörténet-írásunk használható hagyományát az első feldolgozásoktól a nagyobb modern kísérletekig. Erdélyi Jánosban a magyar filozófiát először korszakoló, koncepciózus, a magyar eredetiséget először kimondó történetírót s az ő nyomában járó Mátrai Lászlóban a 16–17. századi értékeink kultúrtörténeti hátteret is adó felkutatóját mutatja be, sőt még a nagy összefoglaló külföldi munkákra is kitér (F. Ueberweg: Grundriss der Geschichte der Philosophie – Die Philosophie des Auslandes).

A tudományos igényű kötet Szent Gellérttől Böhm Károlyig ad átfogó képet a magyar filozófia történetéről. Az arányos felépítés kitűnő keret ehhez a nagy összefoglaláshoz. Az első rész A magyar nyelvű filozófiáig címet viseli, a második rész címe pedig Az önálló filozófiai rendszer felé. Az első rész szűkebb (76 p.), a második rész a bővebb (123 p.) terjedelmű. A második rész az Alapozás, A reformkor filozófiai mozgalmai, ill. a Lezárás és átmenet című alfejezetekre oszlik.

Az első rész a magyarországi középkori gondolkodást, a magyar, a már reneszánsz jegyeket is felmutató újplatonizmust, kartezianizmust, az időszerű filozófiákat mindig recipiáló s eszmei folytonosságot őrző Eperjesi iskolát és a 17–18. század jezsuita filozófusait tárgyalja. A második részben pedig újdonság az evangélikus líceumokban művelt filozófia, s ez voltaképp megalapozza a következő fejezet, a Kant-vita mondanivalóját. Ahogy haladunk előre az időben és elérjük a reformkort, úgy válnak a fejezetekben ábrázolt témák egyre kifejezettebbé és elevenebbé, kidolgozottabbá (a Hegel-vita, Erdélyi János és Eötvös József).

A számos feldolgozásra váró alak közül a szerző jó érzékkel emeli ki Apáczai Csere Jánost, Erdélyi Jánost és Eötvös Józsefet mint a kartezianizmust, a hegelianizmust és a liberalizmust – a maguk korában friss koreszméket – adaptáló gondolkodókat.

A könyvet végigolvasva kirajzolódik a szerző törekvése: a figyelemre méltó vállalkozás nem egy sajátosan magyar filozófia történetét kívánta nagy vonalakban rekonstruálni, hanem igyekezett bemutatni az egyes recepciók és adaptációk sajátosságait, amelyek jellegzetesek voltak, ha úgy tetszik: magyar jellegzetességet is felmutattak.

Méltányolandó törekvés még: végig az egészet szem előtt tartani, nem időzni soká a kedvenceknél, ám nem mellőzve az addig homályban maradtakat sem.

Újszerű interpretációval és találó ábrázolással tűnik ki a reneszánsz kor Mátyás alatti alakjainak bemutatása (Bandini), még ha az olvasó kissé elrejtve talál rá Az újplatonizmus Magyarországon című fejezetben. Az újplatonizmus ugyanis a mi szemünkben az olasz „rissortimento” leghatásosabb irányzata.

Ily nagy idősáv átfogásakor döntő jelentőséget kap a módszer.

Mészáros ebben a könyvében mindenekelőtt az előtte tornyosuló módszertani problémákkal birkózott és birkózott meg a kötet nagyobbik felében. Híven az Erdélyi János-féle példához, és szem előtt tartva Hetényi periodizációját, végső soron elért egyfajta teljességet: jó korfelosztása mellett nem ment el szó nélkül jelentős iskolák és irányzatok mellett, mint az említett két kötet még megtette.

Ilyen nagy történelmi kor bemutatását ugyanis nem lehet saját kutatásra alapozni, ami nyomban felveti a mások kutatási eredményei megismerésének és értő felhasználásának nehéz kérdését: tartható-e ilyen körülmények között az egyéni s egységes koncepció, amelynek végig kell vonulnia a könyvön. És a periodizáció eddig többször elvétett problematikája is idetartozik.

Alapkoncepciója meggyőző, amennyiben a magyar filozófia történetét Mészáros szerint – Erdélyivel egyetértésben – nem egyszerűen a „követés” jellemezte, hanem a nagy rendszeralkotókkal való együttlépés.

Önként adódik az összehasonlítás az utóbbi évtizedek ígéretes külföldi kísérleteivel. Mind Hanák Tibor, mind Larry Steindler jobb pozícióból fogott neki a magyar filozófiatörténet monografikus feldolgozásához. Azonban a várakozásnak kevésbé tudtak megfelelni. Ennek oka elsősorban a módszertani problémák megoldatlanságában és az új kutatások elmaradásában adható meg.

Módszertani erénye a kötetnek az a szemlélet is, hogy a filozófiát az adott kor egyetemes kultúrája „magyarázójának”, részének mutassa be.A szerző e törekvése helyeslendő és méltánylandó, jóllehet nem valósult meg következetesen. Nem volt itt válasz adható arra, miért nem hozta el nálunk a „filozófia százada”, a 18. század azt az irányadó fellendülést, melyet több európai ország filozófiai életében előidézett. És arra a kérdésre sem, hogy vajon a magyarországi filozófia kiteljesedését, az iskolák falainak átlépését meghozó 19. században is miért szorul mégis a filozófia a kultúra második vonalába.

A kötet legjobban kidolgozott részei azok, amelyekben a szerző jelentősnek mondható saját kutatási eredményeire építhetett (pl. a Vandrák-elemzés, az Eötvös-tanulmány); másfelől azok, amelyekben a középkori magyar hagyomány gazdagságára emlékeztetve írja le Szent Gellért és Szent István bölcseleti-etikai gondolatait; ugyanilyen gondosan veszi szemügyre a korabeli szerzetesrendek kimagasló magyar bölcsészeinek eredményeit, illetve ahol a magyar filozófiai nyelv kialakulásával és fejlődésével foglalkozik, ami igazi nóvum. Utóbbi fejezet – mint a könyv egésze – sok inspirációt adhat kutatóinknak, és sok tanulságul szolgálhat az érdeklődők számára.

A sok-sok jó és fontos elemzés közül is kiemelésre érdemes lapokat sorolok. Említem mindenekelőtt a Mátyás korabeli „budai akadémia„ korrekt ábrázolását és Janus Pannonius filozófiai arcélének megrajzolását. Janus Pannonius minden bizonnyal neoplatonista volt, amire felhozható lenne költeményeinek szelleme, a firenzei kortárs elitkörrel való kapcsolata. Hogy epikureus szemlélete jól megfért platonizmusával, az a reneszánsz embereknél nem ment ritkaságszámba (lásd Heller Ágnes kutatásait).

Érdeme a kismonográfiának, hogy nem kimondja, hanem – voltaképp végig – szemlélteti azt a koncepcióját, miszerint a magyarországi filozófia története nem a bevett értelemben használt recepciótörténet. Így levonható az olvasó számára: nem a rendszerek átvétele vagy a beépítése történt, hanem sajátos, átgondolt adaptációja, ami nóvumot is hozott, „hozzá is tett” a recipiált gondolati anyaghoz.

Ami az alapvető kritikai megjegyzéseket illeti: a magyar reneszánszra és a magyar felvilágosodásra vonatkozó kutatások befejezetlensége valóban nehezítette a szerző munkáját ezeknél a koroknál, ami vázlatosabb feldolgozást tehetett csak lehetővé. Beépíthetők lettek volna – legalább a regisztrálás erejéig – az erdélyi (Báthory udvara) és a pozsonyi késő reneszánsz időszak, pl. a Seneca-elemzéseken fáradozó Lipsius-kör erőfeszítései, amelyek az egyetemes kultúrtörténeten némi nyomot hagytak (lásd Klaniczay Tibor vonatkozó tanulmányait, pl. Die Renaissance im Blick der Nationen Europas. Wiesbaden, 1991). Mindez azonban inkább egy nagyobb monográfia témája.

A rendkívül szerteágazó és széttöredezett magyar felvilágosodás ábrázolásánál – a jól megírt részek mellett – méltán megemlékezhetett volna a szerző a szepességiek nagy kultúraépítő és -közvetítő szerepéről (tanügyi reformokban vállalt vezető szerep, képzett tanárok kirajzása Pozsony, Eperjes, Kassa líceumaiba, ill. a királyi akadémiákra) és nem jelentéktelen filozófiai teljesítményeiről (pl. a jénai felvilágosodásnak az egész Felvidékre való hatásáról, jobban magyarázná a korabeli Felső-Magyarország és a korabeli Magyarország emelkedő fejlődéseit). A szerző javára írható ugyanakkor az evangélikus líceumok első szerepeltetése a történeti feldolgozásokban, ám nem regisztrálva a régi szepességi líceumok teljesítményeit a filozófiában (S. Toperczer, J. Genersich és mások). Igaz, Erdélyi csak az Eperjesi iskolát dolgozta fel, de torzóban maradt filozófiatörténete csak a 17. század végéig követhette az eseményeket, Lőcse fellendülése pedig éppen ez után kezdődik (az első magyar antropológiai tanulmánykötet kezdeményezése német nyelven ugyan, de több magyar szerzővel (Michael Wagner, Wien, 1794–1796).

A magyar felvilágosodásnál a jó Bessenyei- és Martinovics-tanulmány mellett kissé elhalványodik a tudomány- és eszmetörténeti beágyazás: pl. az új fizika és matematika adaptálása a nagyszombati egyetemen (Makó Pál a Monarchia legjobb matematikusa, filozófiai teljesítménye is számottevő, eredetibb Radicsénál pl. Wolff- és Leibniz-interpretációja).

A recepciótörténetet követve kissé hiányzik a magyarországi Herder-hatás, jóllehet a magyar irodalom ezt feldolgozta (Kölcseyt a szerző egyoldalúan Schellinghez kapcsolja, nem szól Guzmics Izidor nyelvtudósról).

Ignaz Fessler kiiktatása aligha tartható, hiszen markáns filozófiai életműve a források szerint a magyar felvilágosodás része. Ignaz Born életműve és az ún. természettudományos felvilágosodás aligha mellőzhető egy nagyobb kötetben.

Az erdélyi szászok filozófiai kultúrájáról a szerző tesz egy-két regisztráló lépést, az evangélikus líceumok hatástörténete címszó alatt, ami méltánylandó (pl. Hissmann Mihály említése), és aligha volt elvárható, hogy a szász kultúra sok-sok monográfiában feldolgoztatott relatíve önálló történetét és benne a filozófiai vonatkozásokat itt interpretáljuk.

Az a felelősségtudatról tanúskodó gondolat, miszerint nekünk magunknak kell megírni a magyar filozófia történetét, mert hisz ezt helyettünk senki sem teszi meg, adta Mészáros kezébe a tollat. Vállalkozása sokkal több volt a „megírásnál”; a feltárás, kutatás, interpretáció, komparáció feladatai egymásra tornyosultak. Fenyegette az aránytévesztés és a szelektálás sok veszélye is. Mindezeket a nehézségeket nagyobb hiba nélkül sikerült leküzdenie.

Összegezve: A sok jó ismeretet nyújtó és nyelvi szépségével és tisztaságával is kitűnő kötet előrelépés, túllép az egyetemi előadás szintjén, egyes korokban a tudományos vizsgálat fokára emelkedve. Gyújtsunk hát örömtüzeket, és ajánljuk melegen a művet elolvasásra.

Rathmann János

Ján Botík (zost.): Obyèajové tradície pri úmrtí a pochovávaní na Slovensku s osobitným zreteµom na etnickú a konfesionálnu mnohotvárnos». [A halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokáshagyományok Szlovákiában, különös tekintettel a nemzetiségi és felekezeti sokszínűségre.] (L. Juhász Ilona)

A turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeum azóta elhunyt igazgatója, Milan Kiripolský kezdeményezésére 1995-ben született meg az a hosszú távú, Múzeumok és etnikumok nevet viselő projektum, melynek célja a Szlovákiában élő nemzetiségek népi kultúrájának rendszeres, kétévenkénti bemutatása különböző kiállítások, konferenciák és publikációk segítségével. Ezáltal szeretett volna lehetőséget teremteni az itt élő etnikumok kölcsönös jobb megismerésére, s az egyes kulturális jelenségek összehasonlítására. A projektum résztvevői a Szlovákiában élő nemzetiségek múzeumai, ill. az egyes múzeumokhoz tartozó nemzetiségi osztályok, amelyek a magyar, zsidó, német, roma, horvát, ukrán és ruszin kultúrát képviselik.

Az 1995-ben megrendezett első kiállítás témája a lakodalom volt, majd ezt a vásár és a népi mesterségek, valamint a népi építészet és lakáskultúra témaköre követte. A kiállítások megnyitóinak része egy konferencia is, amelyen általában az egyes nemzetiségi múzeumok, ill. osztályok szakemberei tartanak a témához kapcsolódó előadást. Az első kiállítás és konferencia után nem, az 1997-ben megtartott másodikat követően azonban a Kárpáti Németek Múzeumának két munkatársa, M. Horváthová és O. Pöss szerkesztésében Mesterségek és vásárok Szlovákiában címmel 1998-ban megjelentették az ott elhangzott előadásokat. Ezt követte 1999-ben Az építkezés és lakáskultúra hagyományai Szlovákiában címmel a felsővízközi (Svidník) Ukrán-ruszin Nemzetiségi Múzeum igazgatója, M. Sopoliga által szerkesztett kötet.

A legújabb, 2001. évi projektum a Szlovák Nemzeti Múzeum tudományos munkatársa, a Horvát Kultúra Dokumentációs Osztályának vezetője, Ján Botík szakmai irányításával zajlott, s témája a temetők és a temetkezési szokások volt. Ehhez kapcsolódóan egy kiállítás segítségével is megkísérelték bemutatni a Szlovákiában élő etnikumok temetkezési szokásait, temetőkultúráját. A pozsonyi kiállításmegnyitót követően zajlott a témához kötődő konferencia is. Az itt elhangzott előadásokat szerkesztette kötetbe Ján Botík, kiegészítve néhány, a témához kapcsolódó tanulmánnyal.

A szerkesztő szlovák és angol nyelvű bevezetőjében összefoglalja a Múzeumok és etnikumok című projektum célját és eddigi eredményeit, majd ezt 21 tanulmány követi. Ebből 1-1 szláv, szlovák, valamint habán, 2-2 általános, magyar, ruszin-ukrán, német, zsidó, valamint cseh, 4 pedig roma vonatkozású. Tekintsük most át részletesebben, mivel is foglalkoznak az egyes tanulmányok!

Elsőként Margita Jágerová a szlovákok temetkezési szokásait foglalja össze, elsősorban az eddig megjelent szlovák néprajzi szakirodalomra támaszkodva. A temetkezési szertartás leírásán túl képet kaphatunk a szlovákok halállal kapcsolatos hiedelemvilágáról is. Külön fejezeteket szentel a gyermekek, a kiházasítatlan fiatalok, valamint az öngyilkosok temetésének is, befejezésül pedig jellemzi a temetőket, s ezeken belül a sírokat és sírjeleket is. Megállapítja, hogy a temetkezési szokások az évszázadok során számos archaikus elemet őriztek meg, azonban ezek egy része – elsősorban az elmúlt két évtizedben – fokozatosan kikopott a gyakorlatból. Ennek okát abban látja, hogy a temetések szervezését sok helyen különféle intézmények vállalták magukra, de nagymértékben befolyásolta a szokások megváltozását a községi ravatalozók felépülése, valamint a halotti torok helyszínének a megváltozása is. Mindezek ellenére azonban még mindig akad néhány régió, amelyeket a fentebb említett hatások aránylag érintetlenül hagytak.

¥ubica Chorváthová Szlovák népi temetkezési szertartás a szláv kontextusban című tanulmánya a szlovák temetkezési szokásokat szláv kontextusba ágyazva kísérli meg bemutatni, azonban, ahogy azt maga a szerző is megjegyzi, sok még a fehér folt, így kellő információ hiányában ezt csupán töredékesen teheti meg. Írásában érintőlegesen foglalkozik a külföldi szlovákokkal is. Véleménye szerint a szlovák népi kultúra ellenállt a különféle magyarosító törekvéseknek, ezért elsődleges szerepet töltött be a szlovák nemzetté válás folyamatában. Felveti a szükségességét a temetkezési szertartások és szokások ilyen megközelítésű vizsgálatának, mert véleménye szerint a szlovák népi kultúra éppen ezen a területen őrizte meg a legtöbb archaikus elemet, tehát jelentős „azonosító” funkcióval is bír a nemzeti jelleg bizonyításánál. Fontosnak tartja azonban azon hatások vizsgálatát is, amelyeket a Szlovákia területén élő más nemzetiségek gyakoroltak a szlovák népi kultúra e területére, de véleménye szerint ugyanígy fontos lenne a téma mélyebb, alaposabb kutatása a társadalmi és felekezeti különbözőségek szempontjából is.

Eva Panèuchová a Szlovák Nemzeti Múzeum turócszentmártoni székhelyű Néprajzi Múzeumának gyűjteményében található valamennyi, a temetkezéssel kapcsolatos tárgyegyütteseket, dokumentumokat mutatja be, két nagyobb csoportra osztva ezeket. Az első, „A” csoportot a lakás- és szertartási textíliák (halotti lepel, gyászabroszok) alkotják (amíg az elhunyt a házban volt felravatalozva, a gyászabrosszal terítették le az asztalt – a gyászabrosz ugyanúgy része volt a menyasszonyi hozománynak, mint más textíliák). Ide sorolja továbbá a gyászruhákat, a céhtárgyakat és a gyűjteményben őrzött különféle síremlékeket-sírjeleket is (faragott és festett fakeresztek, faragott fejfák, vas- és kovácsoltvas-keresztek). Ezután a „B” csoportba sorolt anyagot, vagyis a temetési szertartásokon készült fényképeket és a halotti értesítőket tartalmazó gyűjteménnyel ismertet meg bennünket a szerző.

Ugyanilyen jellegű Katarína Holbová írása is, aki a lévai székhelyű Barsi Múzeumban felellhető temetkezési szokásokkal kapcsolatos anyag teljes listáját teszi közzé. A gyűjtemény zömét a különféle textíliák alkotják, de több fából, fémből, valamint kőből készült sírjelet is tartalmaz. A dokumentáció része a sírokról és a temetőkről készült fotógyűjtemény is. Az itt található felvételek egy része 5 magyar jellegű településről – Mohiból, Palástról, Garamsallóról, Hontfüzesgyarmatról és Gyerkről származik.

A következő két tanulmány a szlovákiai magyarok halállal és temetkezéssel kapcsolatos szokásaival, hiedelmeivel stb. foglalkozik. Az első szerzője Csáky Károly, aki a halál és temetkezési szokások általános bemutatása, valamint a téma eddigi magyar kutatástörténeti eredményeinek ismertetése után az általa kutatott tájegység, azaz a Középső-Ipoly mente szokás- és hiedelemvilágába nyújt betekintést, valamint kutatópontjainak jellemzését adja. Írását a gyűjtés és a feldolgozás szempontjainak, valamint a kutatás céljainak ismertetésével zárja.

Liszka József A falusi és mezővárosi temetők kultúrája a Kisalföld szlovákiai részén című tanulmánya egy szűkebb tájegység vonatkozásában nyújt először kutatástörténeti áttekintést, majd az eddigi kutatások eredményeit összegzi gazdag fénykép-, ill. rajzmelléklettel kiegészítve. A szerző a Kisalföld temetőinek bemutatását nem korlátozza kizárólagosan a magyar lakosságra, hanem egy általánosabb kép megrajzolására törekszik, figyelembe véve a szlovák és más nemzetiségek néprajzi kutatásának eredményeit is.

Jozef Varchol a Kelet-Szlovákiában élő ruszin-ukrán nemzetiségű lakosság temetkezési szertartásait írja le. A 20. század 70-es, 80-as éveiben gyűjtött anyagra támaszkodva az első világháborút követő időszaktól rekonstruálja ezen etnikum temetkezéssel kapcsolatos szokásait, Nade¾da Varcholová tanulmányának köszönhetően pedig ugyanezen népcsoport visszajáró lélekkel kapcsolatos hiedelemvilágáról kaphatunk képet.

Arne B. Mann a szlovákiai romák temetkezési szokásaiba, hiedelemvilágába nyújt általános betekintést. Alena Horváthová szintén ugyanezen etnikummal foglalkozik, ő azonban egy szűkebb régió, a gömöri cigányság körében végzett kutatási eredményeit teszi közzé, nagyobb teret szentelve a virrasztás szokásának. Mellékeli azt a két hiedelemtörténetet is, amelyeket a rimaszombati járásbeli Klenócon jegyzett fel.

Miroslav Crna a Kelet-Szlovákiában élő cigányság temetkezési szokásait próbálta meg összegezni elsősorban annak a kutatásnak az alapján, melyet a közelmúltban a homonnai székhelyű Vihorlát Múzeum Roma Szakosztálya szervezésében végeztek egy 1935-ben létrehozott Podskalka nevű, rumungró törzshöz tartozó cigányok által lakott telepen (a telep Homonna város része). A szerző beszámol azokról a nehézségekről is, amelyekkel az oláh cigányok körében tervezett kutatás során találkoztak. A cigányság ezen csoportjának tagjai elzárkóztak az adatközléstől, így a szerző tamulmánya megírásakor csupán az eddig megjelent eléggé szegényes szakirodalomra támaszkodhatott.

A kötet szerkesztője, Ján Botík tanulmánya a dénesdi romák kovácsoltvasból készült sírjeleivel foglalkozik, nagy hangsúlyt fektetve az itt tevékenykedő cigány származású kovácsmester, Rigó Szilveszter munkásságára, s az ő műhelyéből kikerül alkotások különféle szempontú bemutatására.

Magdaléna Hováthová a németek pozsonyi temetőkben található sírjait és sírjeleit mutatja be, valamint szintén az ő tollából származik az ezt követő másik, az ún. önsegélyező pénztárak-egyletek, valamint a bányászok önsegélyező egyesületeiről szóló tanulmány is.

A nyugat-szlovákiai Nagylévárd egykor habánok által lakott település temetőjében 1990-ben 14 habán síremléket tártak fel a szakemberek. Gabriela Habáòová elsősorban ezek szakszerű leírását adja közre tanulmányában, emellett azonban betekintést kaphatunk az anabaptista vallást követő habánok temetkezési szokásaiba is. E népcsoport a 16. században telepedett le a mai Szlovákia nyugati határa mentén. Bár mára szinte teljesen asszimilálódtak a szlovákságba, ennek ellenére aránylag még mindig erős a leszármazottak ún. habán öntudata.

A zsidó etnikum temetkezési szokásaival és temetőkultúrájával két szerző foglalkozik: Pavol Me¹»an a temetkezési szokások általános leírása mellett a halállal kapcsolatos zsidó hiedelmekkel ismerteti meg az olvasót, Katarína Ku¹anová-Wiecha terjedelmes tanulmányában pedig az 1942-ben megszüntetett régi pozsonyi zsidó temetőben található síremlékek feliratait elemzi. Az utóbbi szerző elsősorban arra a dokumentumanyagra támaszkodik, amely a 20. század első felében végzett munka eredményeként született. Ekkor készült el a temető összes sírjának, síremlékének és természetesen azok feliratainak teljes dokumentációja. A munkát irányító Robert Neumann valamennyi feliratot héberről német nyelvre is lefordította. A temetőben ekkor összesen 1479 síremlék volt. Ezeknél 1298 esetben meg lehetett állapítani az elhalálozás dátumát, valamint a nevek is olvashatóak voltak. Neumann munkája képezte tehát alapját a szerző szóban forgó tanulmányának, amelyben a síremlékek szemiotikai és nyelvi elemzésén túl betekintést kaphatunk a zsidók halállal kapcsolatos hiedelem- és szokásvilágába is.

Délnyugat-Szlovákiában a 16. században telepedtek meg a horvátok. A Pozsony közelében található négy községben – Horvátgurab, Nagysenkőc, Dévényújfalu, Horvátjárfalu – még mindig számottevő a horvátok aránya, nyelvüket mind a mai napig megőrizték, valamint kultúrájuk számos eleme is fennmaradt az idők folyamán. Júlia Domaracká írásában az említett négy horvát település temetkezési szokásairól szól oly módon, hogy először külön-külön jellemezi mind a négy községet, s kitér a temetőkben található síremlékekre és sírfeliratokra is.

Ján Botík a horvátok köréből származó különféle írásos dokumentumok alapján rekonstruálja Horvátjárfalu és Dunacsún temetkezési szokásait. Ilyen forrás az a Horvátjárfaluból származó anyakönyv, amelyben az 1880-as évektől egészen 1902-ig találunk feljegyzéseket a születésekről, esküvőkről és elhalálozásokról. Szintén Járfaluból származik Jure Treuer községi krónikás 178 oldalas kéziratgyűjteménye, amely számos temetési éneket tartalmaz. A harmadik forrás, melyre a szerző tanulmányában támaszkodik, Horvátjárfalu és Dunacsún sírfeliratainak jegyzéke.

Hana Zelinová a cseheknek a hamvasztásos temetkezési módszer és az ezt szervező egyesületi élet Szlovákiában való elterjedésében/elterjesztésében játszott szerepével foglalkozik. Az első Csehszlovák Köztársaság létrejöttét megelőzően a mai Szlovákia területén a hamvasztásos temetkezés csak csekély mértékben, elsősorban a két legnagyobb városban (Pozsonyban és Kassán) volt jelen. Az impériumváltást követően nagyobb számú cseh népesség érkezett Szlovákiába, amely elsősorban az iparvidékeken telepedett le. A bevándorló népesség társadalmi szempontból nagyon tarka képet mutat: voltak köztük tisztviselők, pedagógusok, ügyvédek, vasutasok, katonatisztek stb. Szlovákiában 1921-ben összesen 71 733 cseh nemzetiségű személyt tartottak nyilván. Ebben az időben a cseh és morva területeken a hamvasztásos temetés sokkal elterjedtebb temetkezési formának számított, mint Szlovákiában, amit a szerző a szlovákok erősebb vallási meggyőződésének tulajdonít. A cseh telepesek közül többen az ún. krematóriumi szövetségek, társulások tagjai voltak, s ezt a szervezetet Szlovákiában is létrehozták. Ennek hatására a hamvasztásos temetkezések száma Szlovákiában jelentős mértékben megnőtt, és a szervezetek, szövetségek is egyre szaporodtak. A Tiso-féle fasiszta szlovák állam idején ezek működését azonban azonnal betiltották, cseh találmánynak minősítették, és hivatalosan is a szlovákoktól idegen, a vallás ellen irányuló mozgalommá nyilvánították. Ezzel ellentétben a második világháborút követő időszakban a kommunista hatalom kimondottan támogatta a temetkezés ezen módját, mivel a vallási szertartások elleni harc egyik fontos eszközének tartotta. Mára az egyesületek felbomlottak, mivel – elsősorban az 1989-es rendszerváltást követően – a temetkezések szervezését a különböző temetkezési vállalatok intézik.

A kötetet Tereza Habáòová tanulmánya zárja, amely szintén a Szlovákiában élő csehekkel kapcsolatos, és egy 2001-ben megvalósított program eredményein alapszik. Ebben az évben végezték el a Pozsony területén található temetők cseh feliratú síremlékeinek dokumentálását. Összesen 147, általuk cseh nyelvűnek minősített sírfeliratot jegyeztek fel. Időben ez az 1911–2000 közti időszakot öleli fel. A szerző írása három fő fejezetre tagolódik: 1. a cseh kisebbség síremlékei Pozsonyban az Osztrák–Magyar Monarchia idején; 2. a cseh kisebbség az első Csehszlovák Köztársaság idején, valamint 3. a Pozsonyban élő cseh kisebbség házasodási vonzáskörzete. Megjegyezzük, merész vállalkozás csupán a sírfeliratok (sok esetben csupán a név) alapján, szubjektív módon meghatározni az elhunyt nemzetiségét. De még merészebbnek tűnik ennek alapján a házasodási vonzáskörzet megállapítása, mert nem biztos, hogy egy ilyen, módszertanilag megkérdőjelezhető kiindulási alapból helytálló, valós következtetések vonhatók le.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy Ján Botíknak köszönhetően a néprajzi szakirodalom egy hiánypótló kötettel gazdagodott, amely külalakra is nagyon tetszetős, reprezentatív jellegű munka. Értékét emeli, hogy szinte valamennyi tanulmány gazdag, nagyon jó minőségű képanyaggal egészül ki. Az 1995-ben elindított Múzeumok és etnikumok című projektum keretében született kötetek közül tartalmi és kivitelezési szempontból ez a mostani mindenképpen kiemelkedik. Kár, hogy a tanulmányok csupán szlovák nyelven olvashatók, egy angol vagy német nyelvű összefoglalás mindenképpen emelte volna értékét. S azt is nagyon sajnáljuk, hogy Szlovákia magyarlakta vidékeinek múzeumaiban dolgozó magyar szakemberek tollából egyetlen tanulmányt sem olvashatunk. Ez azonban már nem Ján Botíkon múlott…

L. Juhász Ilona

B. Kovács István: Agyagkenyér. Fejezetek az agyagművesség történetéből Gömörben és Kishontban. (Liszka József)

Lényegében mindkét kötet kettős szakképesítést igényel: az archeológusét és a néprajzkutatóét. B. Kovács István előtanulmányai és eddigi munkássága alapján a legmegfelelőbb szakember az ilyen típusú munkák elvégzésére. Amíg az első kötet, az Agyagkenyér az agyagművesség, a fazekasság kezdeteit és virágkorát tárgyalja az egykori Gömör-Kishont területén, addig a második egy részprobléma, egy rézkori sír leletegyüttesének értelmezésére tesz kísérletet. De vegyük sorjában!

A szóban forgó területen, hatalmas alapanyag-tartalékainak köszönhetően minden történeti korban jelentős agyagművesség virágzott. A szerző számba is veszi – szavai szerint, ha vázlatosan is – azokat az őskori kultúrákat, amelyeknek embere a gömöri tájakon is otthagyta műveltségének kerámiába öntött emlékeit. Tudni kell, hogy ezen korszakok népeit név szerint még nem ismerjük, ezért a régészek az anyagi kultúrájuk, temetkezési szokásaik ránk maradt emlékei alapján kísérlik meg körülhatárolni őket, s nevet egy-egy híres lelőhely (pl. lengyeli kultúra a Tolna megyei Lengyel község, a péceli kultúra a Pest megyei Pécel, majd ugyanez a kultúra, immár badeni jelzővel az ausztriai Baden település nevéből), jellegzetes edényformáik (pl. vonaldíszes kerámia népe) vagy karakterisztikus temetkezési szokásaik (pl. halomsíros kultúra népe) alapján adnak nekik. Az, hogy az ilyen, kulturális ismérvek szerint körülhatárolt „etnikumok” valóban egy népességet, azonos nyelvet beszélők közösségét takarja-e, valószínűleg teljes biztonsággal sosem fog kiderülni. Ezeknek a korai kultúráknak (a vonaldíszes edények kultúrája, a badeni vagy füzesabonyi kultúra) a térségben fellelt emlékei általában nem egy sajátos gömöri típust képviseltek, hanem egy-egy nagyobb (Kárpát-medencei vagy éppenséggel délkelet-európai) műveltségi tömb részét képezték. Talán részben jelent kivételt a bükki műveltség agyagedény-kultúrája, amely egy viszonylag zárt és szűk térségre volt jellemző. Kétségtelenül kifinomult művészi szinten előállított edényei – tudomásom szerint – az első bizonyítékai annak, hogy ez a népesség kerámiatermékeivel már kereskedett. Jellegzetes edényei ugyanis a népesség szállásterületén kívül erdélyi és ausztriai lelőhelyekről is ismertek. Ez, a kerámiatermékekkel való kereskedés később a gömöri fazekasság egyik meghatározó vonása lett. A későbbi történeti korokban a gömöri (és a hozzá kapcsolódó nógrádi) fazekasság fokozatosan helyi színeket, helyi sajátos stílust alakított ki. Ehhez persze számos külső hatás is hozzájárult – a német telepesek szerepétől kezdve a törökökön át egészen a habánokkal bezárólag. A gömöri fazekasság és annak termékei fokozatosan fogalommá váltak, és a parasztháztartásoktól kezdve a polgári, sőt királyi asztalokra, templomokba is elkerültek termékei. Hosszú évszázadokon keresztül ellátta termékeivel az agyagban szegény (illetve más minőségű agyaggal bíró) alföldi területeket (miközben azért észak felé, a Szepességbe is eljutottak a gömöri fazekastermékek!). A Gömörből érkező magyar és szlovák fazekasok állandó vendégei voltak az alföldi vásároknak, a gömöri vándorárusok jellegzetes alakjai az alföldi települések utcáinak még a 20. század elején is. Közben azonban az alföldi fazekasközpontok a kész termékek helyett elkezdték a gömöri nyersanyagot nagy menynyiségben felvásárolni és „gömöri módon” gyártani termékeiket. Ez, továbbá a gömöri fazekasipar belső válsága, valamint az, hogy az első világháborút követően kialakított új államhatárok gyakorlatilag elvágták a gömöri fazekasokat legfontosabb felvevő piacaiktól, a gömöri fazekasipar hanyatlásához vezetett. Az egykori gömöri fazekastermékek vándorlása azonban nem szűnt meg! A második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében a Galánta környékére települt alföldi szlovákok magukkal hozott cserépedényeik egy része ugyanis gömöri származású volt.

Edények (vagy népek?) vándorlása a témája B. Kovács István másik könyvének is. Néhai professzorunk, László Gyula vetette föl egyszer: „Képzeljék el, gyerekek, ha én most meghalnék és úgy, ahogy vagyok, eltemetnének. Mi maradna belőlem? A csontokon kívül néhány tömés a fogaimban, pár darab pénzérme a zsebeimből, a jegygyűrű az ujjamon, az órám üveg fedőlapja meg egy kis csomónyi rozsda a fém alkatrészekből, ruháim műanyag gombjai… Szinte ennyi az egész. Ha egy majdani régész kolléga kiásna, bizony azt állapítaná meg: szegény ördög volt az istenadta. Az már nem derülne ki a leletekből, hogy tucatnyi könyvet írtam, festettem, szerettem a zenét és a finom vörösbort. Hát ennyire végesek egy régész lehetőségei, amikor az egykori életet kísérli meg rekonstruálni…”

Nos, a B. Kovács Istvánnal közös régészprofesszorunk tanmeséje azóta is sokszor az eszembe jut. Nemcsak arra figyelmeztet tudniillik, hogy mennyire nem tudjuk elképzelni az egykor volt korok emberének gondolkodásmódját, érzelemvilágát, tudásanyagát (főleg nem egyedekre lebontva!), hanem arra is, hogy óvatosan közelítsünk a számunkra ismeretlen jelenségek magyarázatához. Óriási beleérző erőre, fantáziára van szüksége annak a kutatónak, aki a régészeti feltárás során napvilágra került bármennyire is gazdag, de mégis szegényes leletanyag alapján a korabeli életet rekonstruálni próbálja. Fokozottan érvényes ez azokra a korokra, amelyekről írásos dokumentumokkal nem is rendelkezünk. Ilyen korban játszódik, i. e. a 3. évezred végén, a rézkorban B. Kovács István másik története is.

1982 nyarán a gömöri Méhi határában szenzációs leletek kerültek napvilágra az akkor még fiatal régészként dolgozó B. Kovács István feltárásán. Kődarabokkal körülkerített, embert formázó edényeket (bennük részben embercsont-maradványokkal) hozott felszínre a régész ásója. A badeni kultúra népéhez tartozó antropomorf urnák azonban ekkor már nem voltak ismeretlenek a magyar (és általában az európai) régészek számára, hiszen két és fél évtizeddel korábban hasonlóakat sikerült feltárnia Kalicz Nándornak az Ózdhoz (és Méhihez is!) közeli Centerben. Élénk, érzelmektől sem mentes szakmai vitát váltott ki akkor a leletegyüttes, illetve az ásató régész, Kalicz Nándor hozzá fűzött elmélete. Lényegében két nézet ütközött egymással: az egyik szerint (s ezt képviselte Kalicz Nándor is) Kis-Ázsiából (vélhetően Trójából) ide menekült népesség temetkezési helyére bukkant. Ebből a feltevésből kiindulva a régész az egész műveltséget innen származtatta (Kalicz Nándor: Die Péceler/Badener/Kultur und Anatolien. Budapest, 1963). Mások szerint viszont helyi gyökerekből alakult ki a badeni kultúra, amelyet közben délkeleti irányból, így Kis-Ázsia térségéből is különféle műveltségi hatások értek. Igaz ugyan, hogy mai (illetve közelmúltbeli) néprajzi jelenségeket egy az egyben nem lehet visszavetíteni régmúlt korokra, és segítségükkel magyarázni számunkra homályos jelenségeket, mégis felvetődik az emberben az a több folklorista által is megfogalmazott, nálunk a legerőteljesebben Ujváry Zoltán által képviselt nézet, miszerint maguk a műveltségi elemek nem vándorolnak. Sokkal inkább népcsoportok változtatnak lakóhelyet, s magukkal viszik szokásaikat, hiedelmeiket, ezeket sokszor még akkor is megőrizve, ha időközben nyelvet váltanak. Ahogy B. Kovács István izgalmas okfejtését olvastam, állandóan ez a nézet motoszkált a fejemben. Vajon miért nem rukkol elő a folklorista képzettségű szerző ezzel az érvvel? Aztán ez is kiderült. Többek között azért, mivel amellett, hogy jó szakember, rafinált krimiírónak is elmehetne. Mert előhúzta ezt az érvet is, de fondorlatos módon a könyv végére tartogatva. Csak egyet tudok vele érteni: az egész badeni kultúra eredete, amelynek népe annak idején kitöltötte gyakorlatilag egész Közép-Európát, kérdéses lehet továbbra is. Azon belül azonban az a kis csoport, amelynek temetkező helyeire Centerben, Méhiben, aztán később Sajógömörben és Szentsimonban bukkantak, egyértelműen idegen testként van jelen az egész műveltségen belül. Egy ilyen temetkezési rítust nem vesznek csak úgy át az emberek. Ebbe bele kellett születniük, ezzel együtt kellett élniük emberöltőkön keresztül, ez világos. A másik kérdés, a kötet címét is megadó istentriász problémája már nem annyira egyszerű. Hogy az ember alakú (arcos vagy arctalan) edények valóban isteneket jelenítenek-e meg, avagy éppenséggel az elhunyt porhüvelyének másai-e, arra véleményem szerint egyaránt vannak pró és kontra érvek. Úgy érzem, túlságosan kevés adat (és lelet) áll rendelkezésre ahhoz, hogy segítségükkel egyértelműen megválaszolhassuk a kérdést. Melich János szavai járnak a fejemben, aki nyelvészeti fejtegetéseit gyakran fejezte be e szavakkal: „de más megoldás is lehetséges”. Bár okfejtése legalábbis elgondolkoztató, lényegében mégis ezzel zárja B. Kovács István is könyvét, hiszen a kérdések tisztázását „további terepkutatások és szerencsés felfedezések” függvényeként szemléli.

Igaz, hogy B. Kovács István mindkét könyvét szerényen csak amolyan „vázlatnak”, „előzetes jelentésnek” mondja, ám mondjuk ki világosan: többek ezek annál. Adósságtörlesztés ez a javából! Olyan öszszegzésekről van szó tudniillik, amelyek világos, tiszta stílusukkal bárki számára érthetőek, s mindamellett szakmailag is rég éktelenkedő fehér foltokat tüntetnek el.

Liszka József

Summary

Ferenc Vörös:
Teaching in Hungarian Language in Slovakia at the Turn of the Millennium

The author deals with the different levels of teaching in Hungarian language. In relation to kindergartens, he states that in the school year of 2000/2001 there were 279 Hungarian language kindergartens. In addition, there were 101 so-called alternative institutions – i.e. Slovak-Hungarian kindergartens – that welcomed also Hungarian language children, who had the opportunity to take part in the activities in their mother language. Consequently, in the mentioned institutions in 559 groups were activities (also) in Hungarian language. The number of children in these groups is 9511. More than seven per cent of children of kindergarten age is of Hungarian nationality. Almost two thirds of them get socialised through Hungarian language within institutionalised frameworks.

According to the statistical data, in elementary schools 8,12 per cent of this age-group is recorded to be of Hungarian nationality. From the institutions, 271 had Hungarian teaching language and 29 were alternative. In the two school types teaching was delivered in 2 178 classes for 42 980 children.

From the grammar school students in Slovakia, 7,1 per cent are registered to have Hungarian nationality. Besides the 137 Slovak grammar schools, there are 16 schools with the teaching delivered in Hungarian language, and there are another 8 alternative schools. In the two school types there were 178 classes for 4 657 students, with the teaching delivered partially or fully in Hungarian language.

6,91 per cent of vocational secondary school students is of Hungarian nationality. Students can pursue their studies in Hungarian language in 22 schools. Although, in this case there are only seven schools with the teaching delivered in Hungarian language, in the remaining 15 schools the Hungarian teaching is alternative. In this school type 88 776 students continue their secondary school education, of which only 3544 pursued their studies in Hungarian language partially or fully, that reaches only four per cent (3,99 per cent). Therefore, less than half of those who are by the statistical data recorded as Hungarian nationality people receive any kind of teaching in Hungarian language in this school type. Hence, the representation of the population here is very weak.

8,3 per cent of vocational school students is of Hungarian nationality. From the 368 Slovak vocational schools 336 are Slovak, and the remaining 32 schools are schools with teaching delivered in Hungarian language partially of fully. From these, there are only eight schools, where the teaching is delivered fully in Hungarian language. The overall picture is even less favourable if we examine the number of classes and students. In 4 083 classes there are 97 427 students studying in Slovak, in 408 classes there are 8 411 students studying in Hungarian language fully or just partially. There are only 89 classes with 1 834 students in institutions with the teaching delivered only in Hungarian language.

The share of students of Hungarian nationality in special schools is 6,59 per cent. From schools operating in such field, of which number is 377, thirty-one are fully or partially Hungarian. From these 14 are totally Hungarian schools, the remaining 17 are Slovak-Hungarian. Besides the 3 212 Slovak classes 180 fully Hungarian or partially Hungarian teaching groups were launched in the previous school year. Comparing with the children taught in Slovak, 29 324, only 1 543 was the number of students who studied in (or also in) Hungarian language.

It is a well-known fact that the opportunities for those students who want to pursue university studies in Hungarian language are very poor. On this level only the study of Hungarian pedagogues means the only narrow way.

Teaching combined with Hungarian study is present in three institutions: in Bratislava at the Commenius University, in Nitra at the Constantine University, and at the University of Matej Bela in Banská Bystrica. >From these the highest number is in Nitra.

In Bratislava, the teaching of students at the Hungarian branch is at the Arts Faculty of the university. In the school year of 2000/2001 the number of enrolled students per year was ten and twenty.

The teaching of Hungarian branch students began three schools years ago at the university in Banská Bystrica. Recently, in the three year-classes there are 42 students in total.

In Nitra in the recently existing three branches it was possible to study partially or in one field fully in Hungarian language. The teachers in the elementary school from 1 to 4 of Hungarian nationality receive education in fully Hungarian language. The number of Hungarian nationality students of the Pedagogical Faculty in the school year of 1999/2000 was 99, from which 26 was the number of students in the first class. This means that in the four-year study there are 25-30 students per year-class.

It is also possible to study at the Hungarian branch of the Arts Faculty with several branch combinations. The number of students is 107. Fifty students can continue their part-time studies combined with any other branch. All the subjects in connection with the Hungarian branch are in Hungarian language.

András Mészáros:
School Philosophy in Upper-Hungary

The study is an introductory study of the book ”Lexicon of School Philosophy in Upper-Hungary” that is being prepared. This is the first book deals with the given topic within the Hungarian educational history. The study gives an introduction to the lexicon. It defines Upper-Hungary and introduces those schools that in the given period (16th – 19th century) started to teach philosophy. The author writes separately about the Catholic, Protestant and later about other state educational institutions. The most emphasis is on the nature of school philosophy, mainly its propedeutic and eclectic character. He analyses the role of denominations, the theory mediating function of textbooks and tradition creating function of institutions and teacher personalities. Finally, he tries to position the school philosophy in Upper-Hungary in the whole of the Hungarian history of philosophy.

The study says that the book is on an important field of the Hungarian educational history in Slovakia, since in the given period Upper-Hungary had a rich network of schools and besides the Jesuit universities (in Trnava and Ko¹ice) the Evangelic secondary school for girls (Bratislava, Ke¾marok, Levoèa, Pre¹ov) mediated the philosophical and scientific results of the era to Hungary. Although at the beginning of the 18th century institutions were gradually formed outside philosophical schools, but the background role of school philosophy remained. This is evidenced by the spreading of the strongest philosophical tradition in Hungary – cantianism. Through it those force lines are seen that arrange not only the Upper-Hungarian, but also the entire Hungary’s philosophical culture.

Helga Szabó:
Political and Administrative Adaptation of the Re-annexed Csallóköz 1938–1941

Both, the home-landers and the Hungarians who came back welcomed when Csallóköz was re-annexed to the Up-land Hungary. The entry meant liberation from the twenty-year occupation, the Hungarian soldiers were greeted as liberators and they also tried to come up to expectations. After the military entry to the country, military administration was introduced that was to prepare the background for the civil legal system. The expectations were huge from both sides. The people in Csallóköz hoped that they could not be faced with further injury because of their nationality status. Their hope came true. By the revision the obstacles were averted from national rights and cultural demands. In addition, they did not have any doubts about their already existing political rights and about the fact that they can get those posts that had been occupied by Slovaks and Czechs to that time. They hoped that with the help of the spirit -called up-land spirit – brought by them, the political and social relations of Hungary could be formed. The home-landers thought that the unification would have a faster and smoother process.

Both parties had to be disappointed. The political and social situation of back-comers got worse. The number of people entitled to vote decreased and a lot of them had to re-apply for citizenship. In order to get offices it was necessary to undergo a course of actions that in many cases ended in a wrong result. A lot of posts, mainly offices of notary/town clerks and deputy clerks were occupied by clerks from the home-land. Administration in offices was clumsy and long, work ethic was bad, in addition the behaviour of officials led to antipathy. The public administration was found inhuman. To all this even added the fact that they were considered to be isolated, because they insisted on their rights that they received. The reforms anticipated from the ”up-land spirit” did not come true. The situation did not turn out to be even according to the expectations of the home-landers. The government realised that the application of laws and regulations was not enough when they wanted to join the re-annexed territory to the ”blood circulation” of the country. Only with this they could not surmount the differences in thinking and development. The re-annexed part could not be sunk entirely to the level of the Trianon Hungary. And there was neither money nor time to lift the home-land to the level of the re-annexed territory. The attention was soon focused on the other gained territories, and then from 1914 the country entered into the First World War. In peaceful circumstances the union would probably slowly and gradually be provided in all areas.

From the examination of administration and some events that are closely connected we can deduce that the big enjoyment from the re-annex changed into a disappointment. After the settlers moved away, from the ethnical point of view the region became unified, although not considering the national rights, the population of Csallóköz found itself in worse circumstances. Although an entire picture and a final assessment can be received only after a research that involves every territory.

Endre Tóth:
The first bilateral discussions between Czechoslovakia and Hungary (1921) – Bruck an der Leitha (2nd part)

From the Czechoslovak-Hungarian relations’ aspect, 1921 can be viewed as an important year. After two years of difficult coexistence in the first part of the mentioned year, in Middle-Europe that was newly arranged after the war, the backgrounds for, even if not friendly relations, but traditional communication between the governments of the two countries were set, of which all the necessary conditions – through the signing and ratifying the Trianon Peace-Treaty by the Hungarian National Assembly – were define from the previous year.

The first bilateral discussions on Ministry level took place in Lower Austria, Bruck an der Leitha, on 14th – 15th March 1921 – when the leading politics of the newly-formed Czechoslovakia and the post-war Hungary met: Edvard Bene¹, Czechoslovak Foreign Minister, and his Hungarian partner, Gratz Gusztáv, and Teleki Pál, Hungarian Prime Minister – as a result of the series of secret discussions that began in autumn 1920. This first meeting determined the process and character of the discussion that run in the spirit of mutual recognition of the viewpoints concerning the parties’ development of Middle-Europe and of the arrangement of the relations of the two parties. This meeting on ministry level meant the clash of the two discussion conceptions at the same time. While the Czechoslovak party, in contrast with raising political questions, initiated mainly to discuss the economic questions, while the Hungarian party connected the discussion of political issues with raising economic questions. Moreover, this Ministry-level discussion was not only of informative character, but there were concrete results. Both parties agreed on establishing four professional committees – political-legal, financial, transport and economy –, within the framework of which the most fundamental issues of the normalisation of neighbour relations can be solved. Although, the possibilities of solving the joint problems were very soon broken by Habsburg Károly’s first restoration attempt.

Zsuzsanna Lampl:
Give 1 percent!

In 2002 Slovakia’s taxpaying population had the opportunity to grant its tax’s 1 percent to one of the non-profit organisations – chosen by the population voluntarily – for the first time. After the adoption of the act, the organisations of the third sector – managed by the Information Centre – ran an extensive campaign for informing the population. Was this campaign successful? In what extent did it inform people, and what is more important, in what extent did it mobilise the taxpayers to exercise their right arising from the act?

The sociological survey – that was prepared by the Forum Institute for Social Studies and ordered by the Information Centre – presented below tried to find the answer for these questions. The standard questionnaire survey took place from 2nd to 9th July 2002. The representative sample consisted of 1043 adults, i.e. Slovak citizens over 18 years of age. 10.3 percent of the sample were people of Hungarian nationality. The data-collection was led by the Focus agency.

If we divide the 1 percent granting campaign into two parts: information giving and persuasion, the first campaign seems to be more successful than the second one. Because 71 percent of people who were questioned during the survey knew about the 1 percent, although only 20 percent of them granted it. And if we consider only the actual people who were concerned, i.e. the taxpayers, then the proportion is even worse: from those, who are taxpayers and were informed about the 1 percent, 60 percent did not grant it. The reason for this was not that they were distrustful towards the non-profit organisations, rather because of ignorance, forgetfulness and because of the demanding administrative side of the granting process.

Forty percent of entitled persons granted. They supported such organisations of which services are utilised by their family members or such organisations of which activities they knew well. Most of them supported health, educational, and sports organisations, and from the geographical point of view, they chose organisations that operate in their nearest locality.

The proportion of people of Hungarian nationality who granted their 1 percent was even lower, 30 percent. They supported educational, health, cultural, and religious organisations, and from these from a geographical point of view they chose such educational and cultural organisations that operate in their locality.

Sándor Bordás:
Social Consequences of Regime Changes (Value Confusion and Psychopathy)

After the 1989 changes in Slovakia serious value changes took place that affected and still affect the behaviour and lifestyle of people. For a lot of people, money and getting rich means the only value, and in order to achieve it, nothing deters them sacrificing family, health, honourable and moral behaviour. This essay intended to examine this change/shift of values of adolescents and youths, since parents’ behaviour samples, way of thinking infiltrate to the personality through identification processes. We tried to reveal that value judgement that is formed after the influence of parent and friend relationships. We defined six value circles within the framework of one test: performance, emotions, honesty – verity, family, belief and money, about which we asked 518 students of four classes of the Business College in Veµký Meder and the Grammar School. The received results show paradoxes, value confusion and the question is whether these events can contribute to the formulation of a psychopathic personality? We can see that crime, cheating, fraud has grown in our society. Has the number of psychopaths also increased? What are the characteristics of psychopathy? Is it curable?

Key words of the essay: value confusion, verity, performance, money, corruption, fraud, cheating, psychopathy, possibilities of treatment.

Rastislava Stolièná:
Slovakia as an ethno-cultural field

The author in her study examines the European roots of the Slovak folk culture, and its embeddedness in Europe. First, she emphasises the impacts of the natural environment, mentioning that Slovakia lies in the northern part of the Carpathian basin, at the boundary of two natural regions: the Carpathy that is of mountainous character and the Tisza-Pannon area that is of flat ground character. Later she introduces the connections of the Slovak folk culture to the folk culture of other nations of Europe in relation with several migration processes (the settlement of Slovaks in the region, the coming of Hungarians, the many waves of German colonisation, the Vlach settlement, etc.). Denominational status also strongly influences the certain expressions of folk culture, therefore she deals with this aspect too. Later she deals with the effects of public administration, central direction, and emigration to America. At the end she points out that the territory where Slovakia stretches in Europe, has always been an eventful, open, and transitional territory; effects of European culture coming from its western and eastern parts as well have always influenced it. Therefore the ethno-cultural phenomena have been formed by several effects that finally resulted in colourfulness and variety.

See also synthesis on this issue titled Slovakia – European Contexts of the Folk Culture (Bratislava 1997) in English.

József Liszka:
Differentiation and Homogenisation in the Culture of the Hungarian People in Slovakia in the 20th Century

The present Hungarian nationality people in Slovakia found themselves in minority position after the First World War, in the territory of Czechoslovakia in 1918. This community of over 600 thousand people lives on the territory of roughly 500 kilometres stretching by the boundary regions of the present Slovakia’s southern part. The Hungarian language area in Slovakia can from the ethnographical point of view be divided at least into three major cultural units, and in general these units were in closer relationship with the neighbouring Hungarian, and/or Slovak territories than with each other. This differentiation seemed to be gradually equalised after the formation of Czechoslovakia in consequence of the changes of new administration and trade centres, new school system, infrastructure, etc. This homogenising process was supported by several Hungarian folk programmes in Slovakia, centrally directed educational camps, the Csemadok – the Cultural organisation of Hungarians living in Slovakia – etc. Since after 1989 the central role of Bratislava in the Hungarian cultural life has gradually become weak, several local and regional societies and associations have been created and today this homogenising process seems to come to a stop, while the territory is also affected by different globalising effects.

Gyula Viga:
Changing of Economy, Society, and Culture in the Education/Culture of Bodrogköz in the 18th – 20th Century

In the first part of the 1990s (in the first years with the support of the Ethnographical Institute of the Academy of Social Sciences) the author provided ethnographical research in the villages of north Bodrogköz that belong to Slovakia, of which results he summarised in a volume of essays and studies and in several papers and lectures. This survey – presenting some case studies – summarises the changes of economy and society of that territory that took place in the 18th – 20th century. The author states that the regional research can reveal edifying connections between the different periods and levels of the territory’s education/culture. The people of the historical area are the inheritors of their ancestors’ lifestyle and culture even though they do not know or avow it. The process of modernisation and achievement of middle-class status do not entirely eliminate the traditional education/culture: in the core of it there is everything in which the descendants are practically identical with their ancestors whom they barely know. Knowing the historical precedents, the old system of connections/interdependence is indispensable if we want to define the regions’ Europe and to form harmonious relationships between nations and ethnic groups that live together. The northeastern part of the historical Hungary with its complex cultural formula and its late achievement of middle-class status is especially suitable for revealing and analysing the examined processes. The past decades prove that this disadvantaged territory is affected by strong economic and social pressure and if considering the accessibility to culture, the territory is underdeveloped. Therefore, from professional-methodological and practical point of view, it is worthy to continue in the research.

Ilona L. Juhász:
The ”Permonyík” (Mining Ghost and Mining Imp in the Suppositional Life of the People Living in a Mining Settlement in Gemer, Rudna)

In mining areas Europe-wide the character of the mining imp or mining ghost is well-known. Certain people name it differently and there are a lot of suppositional stories connected with this figure. Generally, it is described as a dwarf-like figure, but in some places it is said to be a giant. It holds a miner’s lamp and/or mining tools in its hand and according to the suppositions it represents the ghosts of miners who had a disastrous fate underneath the ground. The folklore literature recognises several types of the imp’s actions and character. It can appear e.g. as a helping or harming ghost: it can help the miners in finding the ore, it can signalise the possible dangers, it can work for them, but it can also cause misfortune, falling in of the mine in case the dwarf is made angry. The study introduces this suppositional figure on the basis of collected materials in Rudna (Slovakia), that is a settlement with Hungarian majority and stretches on the Slovak-Hungarian language border in the former county of Gemer. The Hungarian and Slovak population of the above-mentioned community and the surrounding villages call this mining ghost ”permonyík” and ”perpónyik”. The author of the study summarises the results of ethnographical examinations of mining ghosts and then presents her own research results. The ethnographical researches provided up to now confirm that the suppositional figure was brought to the life of the population of the research area and to the historical Hungary by German miners; its name also refers to German origin (Bergmandl). The author on the basis of collected materials in 2000-2002 introduces another suppositional legends and stories of the village’s population and shows how known are they in the circle of the population. The author also examines what differences are in certain age groups. She also states that the closing up of the mine (in 1979) contributed to the fact that the suppositional stories almost entirely disappeared from the memories of people. Only a few people of older age – that were asked – knew what ”permonyík” means; while in the middle of the 20th century a researcher succeeded to record a story in which a miner described his experience with the ”permonyík”. Today the majority of people know about this figure only from children’s playing songs. The author in her study faithfully discloses the suppositional stories recorder by her and by other ethnographers.

István Lanstyák:
Varieties of the Hungarian Language Spoken Outside Hungary – Superstitions and Clichés

The author, referring to a lecture of the Hungarian linguist living in Romania, Szilágyi N. Sándor, that took place at the general assembly of the Hungarian Academy of Sciences in 2002 gives his view on some of the issues of the varieties of the Hungarian language spoken outside Hungary, mainly on unscientific language superstitions spread by language cultivators and on simplifying doctrines and clichés that can be found in bilingual and social linguistic handbooks.

The functioning conditions of the Hungarian language are in Hungary and in the seven countries that surround Hungary different, therefore the Hungarian language in these countries changes in a different way. In Hungary, where the Hungarian is the official language, the conditions are favourable. In the other countries, Hungarian is a minority language and its variation is influenced by different social conditions and by the country’s official language (and in some cases the country’s other languages). Language cultivators often talk about the development of the Hungarian language as a ”threatening danger”, while objective analyses can lead only to the conclusion that the development of the Hungarian language is the necessary consequence of the dissolution of the historical Hungary in 1918 and at the same time it is a fortunate fact, because it proves the vitality of the Hungarian language. Concerning the ”language unity” emphasised continually by language cultivators, the author quotes Sándor Szilágyi N., according to whom the „unity of the Hungarian language can be maintained only if we realise that it is possible to speak Hungarian in different ways, and it is OK.”

Since the Hungarian language is used in official functions in many countries – although, in a limited extent – (it has official status only in Hungary), it is qualified as a pluri-centric language; state variations – that differ in a small extent – of the Standard Hungarian language is spoken in several countries of the Carpathian basin (first of all in Hungary, then in Slovakia, in the territory called Kárpátalja in Ukraine, in the territory called Erdély in Romania, and in territory called Vajdaság in Serbia). Language cultivators tried to question this fact, although in order not to classify the Hungarian language to be a pluri-centric language, the definition of pluri-centrism should be changed.

One of the important characteristics of the varieties of the minority Hungarian language is the linguistic insufficiency; of which main reason is the situation of the minority, and/or that language discrimination that is felt by the population with the Hungarian mother language since 1918 in the countries that surround Hungary. The author compares linguistic insufficiency with contact phenomena. The contact phenomena – when considering in a tighter sense – enrich the minority varieties of the Hungarian language, although linguistic insufficiency reduces the communicative potential of speakers, and they are forced to use the second language in such cases when they should not feel the urge to do so. linguistic insufficiency prevents people from exercising their language human rights – e.g. the right to use their mother language -, and even their basic human rights can be reduced, e.g. right to freedom of speech, since the lack of knowledge of the language can mutilate the message of the speaker or entirely silence him.

Later, the author examines the relation of language cultivation and language planning. In contrast with that general opinion that language planning is simply a more modern and scientific form of language cultivation, the author definitely separates the two, although he does not contradict that there are connecting points between them. The author opposes with that popular opinion that language cultivation is necessarily a marking activity. He gives an example of the Gramma Language Office in Dunaszerdahely/Dunajská Streda, Slovakia, which activities are language advice service by telephone, e-mail and snail-mail for institutions and private persons with the aim of facilitating bilingualism; translation revision; compilation of bilingual forms and texts for use in state and local administration; revision and editing of publications development and planning of lectures and courses in the field of linguistics and other social sciences.

„The Reason of My Father’s Fall was that He Saw the Situation in a Very Real Way”
Béla Angyal’s interview with János Lelley

Angyal Béla, historian, author of the book that was recently published with the title Organizing National Minority and it’s Self-defence (Chapters from the history of the Hungarian party policy in Czechoslovakia between 19118–1938) speaks with János Lelley, son of Jenõ Lelley, born in 1909.

Jenõ Lelley was born in 1879 in Nagykér. He accomplished his studies in law in Budapest, then he worked as a lawyer in Nitra during the time of state changes (dissolution of the Austria-Hungarian Monarchy, formation of Czechoslovakia). He participated in the organisation of the Hungarian Christian-Social Party in Czechoslovakia, and in March 1920 he was elected for the post of the party’s first national chairman. Between 1920 and 1925 he was the parliamentary representative of the party. Due to internal party struggles in May 1925 he had to resign from his post. The main reason of his resignation was that he lost the support of the Hungarian government. After the split in the party, in November 1925, he led the west Slovakia group of the party in the Parliamentary elections, but they did not succeed to step across the electoral threshold and did not enter the Czechoslovak Parliament. After that, he withdrew himself from politics.

During the interview Jenõ Lelley’s son recalls his father and that period that he experienced as a child.