Szemle archív

Kiss József : A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a cseh-szlovák viszony keretei között (1948-1960)

A magyar kisebbség helyzetének a cseh-szlovák viszony keretei közötti alakulását Csehszlovákiában, a kommunista hatalomátvételt követően több szempontból is indokolt vizsgálat tárgyává tenni. Az ötvenes években a magyar kisebbséggel szembeni magatartást, de főleg a kisebbségpolitika alkalmazását meghatározóan befolyásolta a prágai centralizmus, amit meghatványozott a csehek és szlovákok közötti viszony aszimmetrikus államjogi modellje.

Természetesen a magyar kisebbség helyzete kezelésének nemzetközi vonatkozásai az országos politika hatáskörébe tartoztak, de az adott helyzetben tér nyílott a szubjektivizmus számára mind a Szlovákiából eredő jelzések, mind pedig azok prágai értelmezése és figyelembevétele szempontjából. Mindeközben a magyar kisebbség saját politikusaitól való erős függőségbe került, akik személyi lavírozásra kényszerültek, illetve törekedtek a személyes beállítottságuk és érdekeik által is motivált körülmények között.

Ezeknek a tényezőknek a hatása már a szlovákiai magyarság helyzetének a kommunista hatalomátvétel utáni megváltozásába is belejátszott. Ismeretes, hogy a magyarellenességgel felhagyó irányvonalváltás és a magyarok állampolgári jogainak visszaállítása nemzetközi nyomások hatására történt. A csehszlovákiai kommunista pártvezetés ezeknek 1947 őszén és 1948 elején – annak ellenére, hogy a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája adta lehetőségeket is kihasználó magyarországi kommunisták részéről érkeztek – nem tulajdonított túl nagy jelentőséget. Persze az igaz, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) számára – figyelmét a hatalom megragadására fordítva – a magyar lakossággal szembeni kedvezőbb magatartás bonyolította volna hatalmi pozícióit. Látni kell azonban azt is, hogy a CSKP egyáltalán mennyire volt képes megszabadulni a magyar kisebbséggel szembeni kollektív felelősségre vonás következményeitől, minekelőtte azt korábban, a hatalomért folytatott harcban, eszközként használta fel.

Az elmúlt évtizedekben az egyenjogúság visszaállításának vontatottsagara magyarázatul az „objektív nehézségekre” való hivatkozás szolgált, a történészi megközelítés is kerülte azoknak a körülményeknek az alapos megvilágítását, amelyek eleve gátolták a korábban elindított, a magyarokat nemcsak emberi jogaikban csorbító, hanem anyagilag is súlyosan megkárosító folyamatok visszafordítását. Karel Kaplan könyve meggyőzően érzékelteti azoknak a magyar kisebbség jövőjével kapcsolatos burkolt eshetőségeknek a hátterét, amelyeket a Kommunisták Magyarországi Pártjának vezetőivel folytatott tárgyalások során a csehszlovákiai kommunista vezetők tápláltak a csehszlovák-magyar együttműködési szerződés aláírása előtt és után. Ezekből kitűnik: Klement Gottwaldnak az 1948. május 9-i kommunista alkotmány elfogadásával kapcsolatban a CSKP Központi Bizottságának ülésén tett -kifejezetten a kisebbségi jogok biztosítását elítélő – kijelentése nemcsak a kisebbségi státussal való esetleges visszaélés megismétlődése miatti aggályokból fakadt, hanem Gottwaldék már egyszerűen a kisebbségi lét tudomásulvételét is egy „szükséges rossznak” tekintették, abban reménykedve, hogy ez a kisebbség már nem lesz képes megteremteni a tényleges etnikai-politikai közösség szociológiai dimenzióit, és végül is felmorzsolódik. Tehát mindennemű ilyesmire utaló ambíciót eleve el kell fojtani.1 Hasonló benyomást keltenek az említett kijelentésnek az olyasfajta elemei is, miszerint: „Nekünk nem sikerült az, ami a németekkel szemben… Tartósan számolni kell néhány százezernyi magyar ittlétével. Valamit adnunk kell nekik, hogy megszabaduljunk ettől az egésztől.”2

Ez a hozzáállás kiváltképp megfelelt a szlovákiai kommunista politikusoknak, minthogy Szlovákiában az egyenjogúság kérdése nem merülhetett ki az állampolgári jogok megadásában. A korabeli légkörről eleven képet nyújt az az emlékirat, amelyet 1948. június 15-i keltezéssel a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának, Rákosi Mátyásnak, Molnár Erik külügyminiszternek és Révai Józsefnek, a Szabad Nép főszerkesztőjének a két háború közötti magyar baloldali szellemiség kiváló képviselője, Fábry Zoltán és a szlovák nemzeti felkelésben részt vett Balogh Dénes Árpád küldött.

Az emlékirat felhívta a figyelmet arra, hogy a CSKP vezetői a magyarokkal szembeni új irányvonalat kelletlenül fogadják, és az egyenjogúságot igyekeznek minimális szintre leszállítani. Ugyanakkor a szerzők úgy vélekedtek: „…Ezzel szemben feltételezhető, hogy a Cseh Kommunista Párt (sic!) vezetői – Gottwald, Zápotocky, Slánsky stb. – őszintén akarják a Magyarországgal való megbékülést…”3 A valóságban azonban a csehszlovák külügyminisztérium által kidolgozott anyagban szereplő intézkedések, amelyeket a CSKP KB Elnöksége 1948. július 8-án hagyott jóvá, azonosak voltak Gottwald intencióival. Ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy a csehszlovákiai és a magyarországi kommunista vezetők közötti szlovákiai tárgyalásokon 1948. július 23-24-én a magyar kommunisták gondolatmenetén érződött azoknak a követeléseknek a hatása, amelyek a szóban forgó emlékiratban fogalmazódtak meg: a konfiskálások hatályon kívül helyezése visszamenőleges kártérítéssel, a teljes egyenjogúság törvény általi szavatolása, vagyis hogy a csehszlovákiai magyarok minden tekintetben olyan elbánásban részesüljenek, mint a csehek és a szlovákok. A Magyar Dolgozók Pártjának képviselői magyar nyelvű lap kiadásához és a magyarokat tömörítő társadalmi szervezet létrehozásához is ragaszkodtak. Később a szlovák szervek ennek a megállapodásnak az alapján, a CSKP vezetésének megbízásából láttak hozzá a magyar nemzetiségű állampolgárok helyzetének átfogó rendezéséhez.4

Magának a gottwaldi koncepciónak a lényege azonban alapvetően, két évtizedre kiterjedően meghatározta a magyar kisebbség problémáival kapcsolatos felfogást. A külön nemzetiségi jogok megadásának elutasítása a csehszlovákiai magyar lakosság számára egyet jelentett az önálló etnikai közösség ismérveinek tagadásával és a nemzetiségi kapcsolatokban politikai szubjektumként történő fellépés megakadályozásával. A magyar közösség önazonosságának ezt a súlyos megcsonkítását a szlovákiai magyarok kezdetekben, az állampolgári jogok visszaszerzése és a nemzetiségi intézmények kiépülése során – amit valójában a magyaroknak a társadalmi és politikai életbe való bekapcsolása tett szükségessé – különösebben nem érzékelték, illetve az önrealizálásnak anyanyelven, a saját közösségen belüli korlátaival inkább csak ösztönszerűen találták magukat szemben. Ennek jelei a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete (Csemadok) 1949. március 5-i megalakulását követően kezdtek mutatkozni. Már maga az „egyesület” elnevezés is arról a leegyszerűsítő, ellentmondásos és konfúzus értelmezésről tanúskodott, mely a magyar nemzetiségi kisebbség reális szociológiai dimenzióinak a lebecsülését tükrözte. A külön nemzetiségi jogok szükségességét tagadó ideológiai floszkulus szerepét az a hosszú életű tézis töltötte be, amelyet militáns módon a Csemadok alakuló közgyűlésén a Megbízottak Testületének (mely a kormány és a végrehajtás egyes funkcióit gyakorolta Szlovákiában) akkori tájékoztatási és népművelési megbízottja, Ondrej Pavlík hirdetett meg, aki a kisebbségi jogokat burzsoá csökevényként és a diszkrimináció eszközeként aposztrofálta. Ugyanakkor Pavlík a tényleges egyenjogúság biztosítékának az osztályelnyomás megszűnését, a szocialista rendszer létrehozását tette meg, ami úgymond eleve megteremti a nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül megvalósuló egyenjogúság mindennemű feltételét. Ebből egyenesen származott a következtetés, hogy a magyar nemzetiségű dolgozóknak nincs szükségük semminemű külön jogaikat védő szervezetre. Pavlík a Csemadok célját és mibenlétét a magyar dolgozóknak az internacionalizmus és a szocialista hazafiság szellemében történő nevelésében, valamint a szocialista kultúra anyanyelvű terjesztésében jelölte meg.5 Maga a „magyar dolgozók” meghatározás azonban már a közösségi identitás bizonyos elemeinek a figyelembevételéről árulkodott, még ha az az osztályalapú leegyszerűsítő korlátozásból is fakadt. A „kisebbség”, illetve „nemzetiség”, „szlovákiai magyarság” kifejezés 1968-ig csak véletlenül, afféle elszólásként fordult elő a politikai nyelvezetben, a hivatalos dokumentumok magyar anyanyelvű, illetve nemzetiségű polgártársakat emlegettek. A szóban forgó doktrína kőkemény érvényesítése ellenére a Csemadok kezdettől fogva a közösségi létből objektíve fakadó problémákat felszínre hozó, a nemzetiségi lét intézményes kiteljesítésének és a sajátos nemzetiségi követelmények jogi biztosítékainak szükségességét érzékelő és feszegető fórumává vált.

Annak a feszültségnek a kialakulásában, mely a szlovákiai magyarság kollektív létéből, valamint a Magyarország iránti viszonyából adódott, fontos szerepet játszott a magyar anyanemzettel való szellemi együvé tartozás mélyen gyökerező érzése és tudata. A problémák ezzel kapcsolatban már a csehszlovák-magyar együttműködési szerződés 1949 tavaszán történt aláírása és az ehhez kötődő csehszlovák-magyar kulturális együttműködési egyezmény előkészítése során jelentkeztek. Ezt a folyamatot alapvetően befolyásolta az államközi kapcsolatok sztálini modelljének a meghonosítása, valamint a cseh-szlovák államjogi viszonynak az egységes államon belüli deformálódása. A Szovjetunió fennhatóságával létrejövő keleti tömb kialakulását unifikálódási tendenciák kísérték, s ez erősen belejátszott az államközi kapcsolatokba is. Az ún. szocialista tábor hatalmi eszközökkel megvalósuló egysége jól összefért – annak a sztálini politikának a szellemében, mely a szovjetellenes szembenálláshoz potenciális lehetőséget nyújtó bárminemű integráció megakadályozására irányult – a gazdasági autarkiával és a szomszédos államok közötti kapcsolatokat korlátozó államnemzeti ismérvek sajátos meglétével. Csehszlovákia és Magyarország viszonylatában ehhez társultak – ekkor főként lappangó formában – a történelmileg örökölt és a háború utáni időszakból továbbélő ellentéteknek a tehertételei. Ezek szerves leküzdését azonban megnehezítette, sőt ellehetetlenítette az internacionalista egység demonstrálása, ami gyakorlatilag egyet jelentett a problémáknak a monolit egység fenntartását szolgáló elkendőzésével, kizárva a bilaterális és szomszédos államközi kapcsolatok sajátosságainak kellő figyelembevételét.

A magyar kormány szorgalmazta a kisebbségek kulturális szükségleteinek kielégítése iránti közös felelősséget és az azokról való kölcsönös gondoskodást. Mindezt a magyar kommunisták pártjának és a szociáldemokrata pártnak az „egyesítő” kongresszusán, 1948 júniusában elfogadott programnyilatkozat irányozta elő, amelyben az újdonsült Magyar Dolgozók Pártja a nemzetiségek érdekében síkraszállt a „szomszédos országokban élő anyanemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért…”6 Ilyen nemzetiségi záradékot tartalmazott a magyar-román, valamint a magyar-jugoszláv szerződés (amely a Jugoszláviával történt szakítás után értelmét vesztette). Azonban csehszlovák részről ez a törekvés nem talált megértésre. Ezért a csehszlovák-magyar barátsági és együttműködési szerződés aláírása és ratifikálása után a kulturális egyezményről folyó tárgyalások elhúzódtak.7

A megállapodás előkészítésének csehszlovákiai belföldi feltételei és körülményei magukon viselték a cseh-szlovák aszimmetrikus államjogi modell mechanizmusának és hatóelemeinek a nyomait. Az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal és a Szlovák Nemzeti Tanács a csehszlovák-magyar kulturális megállapodásnak a prágai Tájékoztatási Minisztérium által kidolgozott és a Külügyminisztérium égisze alatt az érintett tárcák bevonásával véleményezett szövegtervezetét 1949 októberében kapta meg. A szlovákiai véleménynek azonban a prágai javaslat kötelező alaptételeiből kellett kiindulnia oly módon, hogy a megállapodásban ne történhessenek olyan változtatások, amelyek a Magyarországhoz való viszonynak a többi országgal kötött megállapodás kereteit meghaladó sajátos jegyeket kölcsönözhetnek.8

Eme magatartás és eljárás hátteréből aligha felejthető ki Klement Gottwald személye, aki ugyanebben az évben, februárban – közvetlenül a barátsági és együttműködési szerződés megkötése előtt – a magyar iskolák létrehozásával kapcsolatban azt szigorúan belüggyé nyilvánító szűkkeblű álláspontra helyezkedett. Arra a magyarországi ajánlatra, hogy az oktatás színvonalának biztosítása érdekében Szlovákiában magyarországi tanítók, a magyarországi szlovák iskolákban pedig szlovákiai pedagógusok segítségét vegyék igénybe, úgy reagált, hogy ebből „problémák egész tömkelege adódna. Budapesthez fordulnának, információkat nyújthatnának stb.”9

A kulturális megállapodás aláírására, amelyet csehszlovák részről Viliam Siroky miniszterelnök-helyettes, Magyarország részéről pedig Révai József népművelési miniszter ellenjegyzett, csak 1951 novemberében került sor, amikor a magyar fél viszszakozott a nemzetiségek szükségletei iránti kölcsönös gondoskodás kérdésében. Ennek ellenére Révai József hazautazva megszakította útját Füleken, és a zománcgyárban tartott nagygyűlésen majd egyórás emocionális elemekkel teli beszédet tartott. Ennek hatása utólag a korabeli sajtó hasábjain is tetten érhető, a beszéd ide-ologizált, pátosszal telített tálalásában. Révai beszéde a csehszlovák és a magyar kommunista mozgalom fejlődésének apoteózisaként hangzott el, s a megdicsőülés kicsúcsosodását természetesen a szocialista társadalom közös építése jelentette. Ilyen összefüggésben érintette a csehszlovákiai magyarok helyzetét, amelynek perspektíváit abban a törekvésben jelölte meg, hogy „…legyetek öntudatos harcosai a szlovák munkásosztálynak”. Hangsúlyozta, hogy a munkásosztály győzelme után mindkét országban létrejöttek a feltételek „a lenini-sztálini nemzetiségi politika elvei alapján nemcsak a cseh és szlovák nemzetek közötti kapcsolatok rendezéséhez, hanem a magyar nemzetiségű polgárok (sic!) nemzetiségi kultúrájuk fejlesztésére is”. Ezután kijelentette: „Ez világos, ehhez hozzáfűzni való nincs, nem is lehet.” Ugyanakkor biztosította a nagygyűlés résztvevőit, hogy „a kulturális szerződés eltünteti még a látszatát is annak, hogy bármiféle ellentét lenne köztünk és közöttetek, Magyarország és Csehszlovákia között”.10

Egyes magyar történészek ennek a kulturális megállapodásnak az aláírásától eredeztetik a magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban annak a magatartásnak és politikának az eluralkodását, mely e kérdést a tágabb nemzetközi kapcsolatoknak rendelte alá oly módon, hogy annak hivatalos feszegetését több mint két évtizeden át lehetetlenné tette. Ugyanakkor a csehszlovák-magyar kulturális kapcsolatok keretei között a megállapodás alapján lehetőség nyílt a magyar nemzetiség számos szükségletét is érintő magyarországi kezdeményezések számára.

Csehszlovák részről a rendszeres államközi kulturális kapcsolatok kibontakoztatása iránti igény már 1950-től kezdődően jelentkezett. Alighanem ennek tulajdonítható a Prágai Magyar Könyvesbolt megnyitása 1950 februárjában.11 Abban, hogy a választás Prágára esett, nyilván szerepet játszott a kulturális értékcsere államközi dimenziójának demonstrálása. Ez a szándék azzal a törekvéssel is párosult, hogy a könyvesbolt kulturális intézmény szerepét is betöltve a magyarországi szellemi életet közel hozza a cseh lakosság szélesebb rétegei számára. Minden bizonnyal erre utal, hogy rá egy évre Budapesten Csehszlovák Kulturközpontot hoztak létre.12 (Megjegyzést érdemel, hogy a pozsonyi magyar kulturális intézet létrehozására csak a kilencvenes években, a rendszerváltást követően került sor – akkor is csak huzavonák után.)

A pozsonyi magyar nyelvű pártlapban, Szlovákia Kommunista Pártjának (SZLKP) sajtóorgánumában, az Új Szóban a prágai magyar könyvesbolt ünnepélyes megnyitójára reagálva a szlovákiai magyar lakosság szükségleteinek kifejezésre juttatása is szerepet kapott. A csehszlovákiai tájékoztatási miniszter, Václav Kopecky beszédében viszont a könyvesbolt küldetését csak a csehszlovák-magyar államközi kapcsolatok elemeként hangsúlyozta. A Magyar Köztársaság nagykövete, Szkladán András azonban annak a meggyőződésének is hangot adott, hogy a prágai könyvesbolt

A budapesti kulturális intézet megnyitásán a csehszlovák Tájékoztatási Minisztérium képviseletében JiríTaufer a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét is érintette, amikor a csehszlovákiai magyar könyvkiadás eredményeit ismertette.14

Egyforma kompenzációként is felfogható a kulturális megállapodás kérdésében tanúsított csehszlovákiai magatartás, az a kedvező fogadtatás, amelyben Magyarország részéről a szlovákiai magyarok számára eljuttatott nyolcezer kötetnyi könyvadomány részesült. Nem érdektelen, hogy Andrej Pavlík tájékoztatási és népművelési megbízott a könyvadomány ünnepi átvételekor tartott beszédében 1950 májusában a szlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok helyzetéről mind hangvételét, mind kifejezésmódját tekintve az államközi kapcsolatokban bizonyos szerepet játszó tényezőként szólt. A „munkásosztály győzelmét” mindkét országban ösz-szekapcsolta a „nemzetiségi csoportok (sic!) elnyomásának és elnemzetietlenftésé-nek megszűnésével: „A Magyar Népköztársaságban már senki sem nyomja el az ott élő szlovákokat, a népi demokratikus rendszer teljes szabadságot és egyenjogúságot adott nekik, törődik iskolaügyük és kultúrájuk fejlesztésével. És ugyanúgy nálunk, Csehszlovákiában az összes magyar nemzetiségi polgár megkapta a politikai, gazdasági és kulturális egyenjogúságot.” Mindeddig Pavlík dikciója teljes mértékben összhangban volt a nemzetiségi kérdés korabeli, leegyszerűsítő, azt az állampolgári, azaz az egyéni egyenjogúságra korlátozó szemlélettel. Ezt követően azonban így folytatta: „A nemzetiségi kisebbségekről (sic!) való kölcsönös gondoskodás így a mindkét népi demokratikus állam közötti szövetségi kapcsolat megszilárdulásának további láncszeme, amivel még jobban megerősödik a szocializmus és a béke hatalmas tábora, amelynek élén a Szovjetunió áll.”15

Pavlík egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy a nemzetiségekről való gondoskodás a két ország belügye, de ennek a gondoskodásnak a tágabb államközi kapcsolatok kontextusába helyezése úgy is értelmezhető, mint a kulturális megállapodás hosszadalmas előkészületeivel kapcsolatos, a közvélemény vagy legalábbis a politikai elit tágabb körei által esetleg sejtett viták elkendőzését szolgáló megnyilvánulás. Ez a szlovákiai körülmények közepette a nemzetiségi viszonyoknak az államközi kapcsolatokba való átvetülése iránti bizonyos, a prágai hatalmi centrumétól jóval érzékenyebb empátia jeleként is hangot kaphatott.

A kulturális egyezmény a tudomány, a művészet, az iskolaügy és a kulturális élet területén az együttműködés alapjait a korabeli viszonyoknak és meghatározó tényezőknek megfelelően rakta le, s e kapcsolatok a társadalmi élet különböző területeire kiterjedve kiegészítő jegyzőkönyvek révén bővülhettek. A kapcsolatok gazdagodása a magyar kisebbség számára is kedvező fejleményekkel járt. Ez a folyamat szorosan összefonódott a magyar kisebbség önmagára ébredésével, kollektív léttudata ismérveinek és szükségleteinek fokozatos, a hatvanas években erőteljessé váló jelentkezésével.

Ez irányban egyes, a prágai, központi szinten fogant, illetve végrehajtott intézkedések pozitív szerepet játszottak. Az egyenjogúság elnyerésének folyamatában a magukat magyar nemzetiségűnek valló lakosoknak a gazdasági és társadalmi életbe való bekapcsolása során mindinkább előtérbe került a magyar nyelv közéleti szerepének a kérdése, ami túlterjedt az egyéni, állampolgári jogok keretein. A magyar nyelv használatának szabályozásával – elsősorban az államigazgatási szervekkel fenntartandó kapcsolatok szempontjából – 1950-től kezdődően többször is foglalkozott Szlovákia Kommunista Pártjának Elnöksége. A kérdés az állami és társadalmi szervek funkcionáriusi állományának olyan személyekkel történő feltöltése kapcsán foganatosított intézkedések tágabb kereteiben került napirendre, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét. Az ilyen irányú határozatok azonban csak az alsóbb pártszerveknek szánt pártutasftásokként fogalmazódtak meg. Kormányszinten a magyar lakosság helyzete 1952 nyarán vetődött fel, amikor a kormány az 1948. május 9-i alkotmány szellemére hivatkozva – amely viszont semminemű kisebbségi jogvédelmet nem biztosított – határozatot fogadott el „A magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről”. Ezt a határozatot – amely belügyminisztériumi jelentésen alapult -július elsején konkrét végrehatási utasítások formájába a Megbízottak Testülete ültette át. Ezek között a magyar nyelv hivatalos érintkezésben való használatának elvei is szerepeltek. A Megbízottak Testületének egyes reszortjai feladatul kapták, hogy valamennyi nekik alárendelt részlegen biztosítsák a magyar nemzetiségű állampolgárok számára az anyanyelv használatát, beleértve a hatóságokhoz intézett beadványokat és azok elintézését, ill. a végzések magyar nyelvű kiadását is. Úgyszintén a középületeken és a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken kétnyelvű megjelölések használatát rendelték el.16 A szóban forgó utasításokból kiviláglik az arra irányuló törekvés, hogy azok a hatalmi szerveknek és az államirányítási mechanizmusnak a magyar lakosság körében történő érvényesülését szolgálják. Akadnak közöttük azonban olyanok is, amelyek nyelvi közösségnek, tehát lényegében etnikai-nemzetiségi közösségnek a meglétét és igényeit érzékeltető jelleget nyertek.

Az említett utasítások azonban nem váltak tényleges jogi normákká, s érvényesülésük – a felsőbb szervek által eszközölt ellenőrzések nyomán is – tulajdonképpen a helyi szervek hajlandóságától és akaratától függött. Ugyanakkor magának a magyar nyelv használatának az értelmezését meglehetős utilitarizmus jellemezte, mely az anyanyelv közéleti szerepét csak a polgár és a hivatalok közötti érintkezést közvetítő funkció betöltésére szűkítette le. Végül is a kormányhatározatot és a Megbízottak Testületének utasításait titkos, belső anyagként kezelték. Ugyanakkor azonban már maga az a tény, hogy a szlovákiai magyar lakosság problémája országos szintre emelkedett – oly módon és olyan kihatással, hogy az a Megbízottak Testületének utasításaiban testet öltött kormányhatározat majd két évtizeden át „alapvető nemzetiségi dokumentumnak” számított -, a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetének rendezését meghatározó országos és szlovákiai komponensek ellentmondásos hatásának jellegzetes megnyilvánulásaként is felfogható. Itt már nem az államközi kapcsolatok kezelésének jogköri vonatkozásairól volt szó (mint a megelőző években), hanem a nemzetiségi igényekkel és viszonyokkal visszaélő hatalmi és személyes érdekek megütközéseiről is a szigorú centralizáción alapuló politikai rendszer keretei között.

Az említett kormányhatározat előterjesztése, sőt annak időpontja sem volt ugyanis véletlenszerű. Éppen július 3-án került sor a csehszlovákiai mezőgazdaságról szóló határozatnak a kommunista párt és a kormány általi meghozatalára.17

Dél-Szlovákiában a magyarok bekapcsolása a gazdasági életbe szemben találta magát a vagyoni viszonyok rendezetlenségével, azzal a bizonytalansággal, amely a magyarokat ért állampolgári jogfosztás idején szerzett tulajdon birtokosai és a csehországi deportálásból hazatérő eredeti tulajdonosok közötti ellentétekből fakadt. A vegyes lakosságú helységekben és területeken jelentkező konfliktusok nehezítették a mezőgazdasági termelésnek az ellátási gondok megoldásához nélkülözhetetlen konszolidálását. Az ennek során keletkező feszültség az egyenjogúság visz-szanyerésének folyamatára és tempójára, valamint a magyarok társadalmi érvényesülési lehetőségeinek kialakulására is kihatott. Amíg a politikai szerveknek a kölcsönös elégedetlenség kiküszöbölésére irányuló igyekezete konkrét esetek hatósági intézkedései révén megvalósuló orvoslásával történt, a nyelvi kommunikációt, a közvetítést is igénybe vevő prakticizmus jellemezte, mely egyéni kérvények, illetve csoportigények hivatali elintézésére korlátozódott. Megváltozott azonban a helyzet a szövetkezetesítés megindulásával, mely – ahogy az annak lényegéből adódott -az egyéneket kisebb és nagyobb közösségek tagjaiként, e közösségekkel együtt érintette, jelesül a szlovákiai magyarokat kisebbségi méretekben, minthogy a lakosság döntő többsége a mezőgazdasághoz kötődött. Ugyanakkor a mezőgazdasági szövetkezetek létrehozása során a hatalmi érdekek végrehajtói mind a propagandaeszközök bevetésével, mind az adminisztratív intézkedések alkalmazásával – a falusi közösségek életébe közvetlenül beavatkozva – nem nélkülözhették a folyamatos egyéni és közösségi kommunikációt. A hatalmi szervek és a helyi lakosság kapcsolattartása már közvetlen és közvetett, egyéni és tömegméretű, szinte napi érintkezést kívánt. Valószínűleg itt kell keresni az említett kormányhatározat egyes indítékait, minthogy a magyar nemzetiségű lakosság funkcionáriusainak soraiból bizonnyal érkeztek ilyen irányú figyelmeztető jelzések, de erről tanúskodhattak a felsőbb szerveknek a dél-szlovákiai viszonyokról szerzett konkrét tapasztalatai is. A központi vezetés ezek súlyát minden valószínűség szerint országos szempontból mérlegelte.

1952 nyarán a kommunista párt szervei és az állami intézmények kampányt indítottak – a kommunista párt és a kormány által a mezőgazdasági szövetkezetek fejlődéséről hozott határozat szellemében – a tömegméretű szövetkezetesítés kibontakoztatására, amely a falvakon végigsöprő „frontális támadást” jelentett az erőszak és az üldöztetések hihetetlen méreteket öltő elszabadulásával.18 Dél-Szlovákiának ebben a „hadjáratban” rendkívül fontos szerepet szántak. Tény, hogy a szövetkezetek létrehozása Dél-Szlovákiában erőteljesebben haladt, mint Szlovákia egyéb tájain. A Csallóközben a szövetkezeti szektor aránya 50 és 70 százalék között mozgott.19 Ezek viszont olyan szövetkezetek voltak, amelyekben az áttelepültek, a kolonisták és az egykori magyar földmunkások voltak túlsúlyban, akik nem rendelkeztek kellő felszereléssel és gazdálkodási tapasztalatokkal. Ugyanakkor a középparasztok ellenállást tanúsítottak a szövetkezetekbe való belépésnek az erőszak legkülönbözőbb eszközeit alkalmazó kikényszerítésével szemben. A tömegméretű szövetkezetesítés célja viszont épp a középparasztoknak a szövetkezetekbe terelése volt, és az úgynevezett mintaszövetkezetek helyett, amelyekben a községek földműveseinek kisebb hányada társult, a többségi szövetkezetek létrehozására vettek irányt.

A speciális feladatokat teljesítő funkcionárius osztagok tömeges „munkába állítása” hirtelen nyilvánvalóvá tette a magyar nemzetiségű lakossággal folytatott kommunikációban már korábban is megmutatkozó hiányosságokat. Ez a helyzet a magyár nemzetiségű funkcionáriusoknak alkalmat adott arra, hogy a közösségi jogok irányába mutató, a magyarok államigazgatásban játszott erőteljesebb képviseletének és szerepének igényével állhassanak elő (miközben az érvényes álláspont a kisebbségi jogok szükségességének elvetése volt), természetesen a magyar nemzetiségű dolgozók teljes körű, a társadalom valamennyi területére kiterjedő, a szocialista rendszer által úgymond eleve biztosított, szinte automatikusan megvalósuló egyenjogúságának hivatalos tézisére támaszkodva. Ennek során a magyar lakosság elégedetlenségének lebecsülésére rámutatva a nemzetiségi feszültséggerjesztés veszélyeivel is érvelhettek, mint a szlovákok és a magyarok összefogását a szövetkezetek megalakítása során nehezítő, a közös gazdálkodást bonyolító körülménynyel. Lőrincz Gyula 1950 áprilisában az SZLKP Központi Bizottságának ülésén felhívta a figyelmet arra a tendenciára, hogy Dél-Szlovákiában külön magyar és szlovák tagokból álló szövetkezetek alakulnak.20

A belügyminisztérium az említett 1952. június 17-i kormányhatározattal kapcsolatos jelentésében megállapította, hogy kevés magyar dolgozik az államapparátusban. Ez a jelzés ekkor már komoly politikai hangsúlyt kapott az úgynevezett burzsoá nacionalizmus elleni kampány elszabadulásával kapcsolatban.21 A szóban forgó konstruált tézis ideológiai elhajlásból az osztályellenség érdekeit szolgáló politikai bűnelkövetéssé, s végül büntetőjogi felelősségre vonássá fajult. S ez szorosan ösz-szefonódott a Viliam Siroky és hívei, valamint a szlovák nemzeti felkelésben érdemeket szerzett fiatal szlovák kommunista vezető garnitúra közötti személyes ellentétek elmélyülésével. Ennek folytán a burzsoá nacionalizmus vádja sajátos eszközévé vált a második világháború utáni magyarellenes, a magyar kisebbséggel szembeni kollektív felelősségre vonás érvényesítéséből fakadó intézkedések foganatosításában játszott személyes felelősség elkendőzésének, illetve egymás elleni kijátszásának. Szlovákiában a magyarok egyenjogúsítása során 1948 után vezető szerep jutott azoknak a politikusoknak (Gustáv Husák, Daniel Okáli és részben Laco Novomesky), akik a háborút követő években épp a magyarellenes politika közvetlen végrehajtói voltak. Az egyenjogúság visszaállításában játszott szerepüket illetően azonban – minden személyes érintettséggel összefüggő vonakodásuk ellenére – a prágai központi pártszervek intenciói voltak a meghatározóak, amelyek Szlovákiában az SZLKP elnökének és a miniszterelnök-helyettesnek, Viliam Sirokynak a közvetítésével érvényesültek. Tehát a felemásság megnyilvánulásának tényleges oka a kommunista párt nemzetiségpolitikai stratégiájának bizonytalanságában, a megelőző évek következményeivel való szembenézéstől ódzkodó magatartásban rejlett, melyet a közvetítés során meghatványozott Viliam Siroky személyes felelőssége is. Viliam Siroky volt az, aki ragaszkodott a földtulajdonban bekövetkezett változások érvényességéhez, a reszlovakizálás következményeinek tudomásulvételéhez. Úgyszintén a felsőbb instanciák támogatásával történt a csupán a szlovák iskolák melletti tagozatok létrehozásának szorgalmazása.22

Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a szlovákiai funkcionáriusok nehezen szabadultak meg a korábbi évek tehetetlenségi nyomatékától és a magyarellenes intézkedésekben játszott személyes szerep magatartást és gondolkodást torzító terheitől. Kiváltképp nehezen viselték el ezt a szlovákiai magyar kommunista funkcionáriusok, akik részt vettek a magyar nemzetiségű lakosságnak a társadalmi és politikai életbe történő bekapcsolása érdekében szükséges gyakorlati teendők előkészítésében és végrehajtásában. Az úgynevezett szlovák burzsoá nacionalizmusnak az SZLKP 1950 májusában ülésező IX. kongresszusán legitimitást nyert vádja Viliam Siroky és hívei számára egyedülálló alkalmat jelentett arra, hogy a szlovák és magyar lakosság közötti feszültség továbbéléséért, a magyaroknak (a magyar funkcionáriusokat is beleértve) az egyenjogúsítás vontatottsaga miatti elégedetlenségéért a felelősséget önmagáról fokozatosan elhárítsa, s mindenestül a burzsoá nacionalizmus vádjának kitett személyek nyakába varrja. A magyar lakosság tudatában a háború utáni sérelmek ezeknek a személyeknek a ténykedéséhez kötődött, s ez lehetővé tette Siroky számára egy újabb félrevezető lépés megtételét. Bár a magyarokkal szembeni háború utáni jogfosztás hivatalosan tabunak számított, illetve (egyébként moszkvai sugallatra) a még a hatalomban résztvevő burzsoázia számlájára íródott, Sirokynak különféle informális eszközök alkalmazásával sikerült olyan légkört kialakítania (főként a magyar kommunisták körében), hogy az igazi bűnösök a „burzsoá nacionalista árulók”, akik már a háború utáni években céltudatosan a burzsoázia érdekeinek kiszolgálói voltak. Végül Siroky, aki a háború utáni magyarellenes politika tevőleges szorgalmazója volt, megfelelő színjátékkal -az élet által kikényszerített, a magyar lakosság érdekében tett lépések személyes érdemként beállított felnagyításával – elérte, hogy a magyar kisebbség megmentő-jének szerepében tetszeleghessen. Ehhez meglehetősen hozzájárultak a magyar nemzetiségű funkcionáriusok Lőrincz Gyulával, a Csemadok KB elnökével és az Új Szó főszerkesztőjével az élen. Számukra a „burzsoá nacionalizmus” jelzővel illetett tágabb keretű „osztályellenes kártevésnek” a magyarok háború utáni üldözéséért is fellelőssé tehető nevesítése lehetővé tette a háború utáni, a kommunista párttevékenységével összefonódó viszonyokat bíráló, a szlovákiai magyar kommunisták körében erőteljes magatartás egyfajta kanalizálását. Ez a saját soraikból jövő kritika ugyanis, amely a háború utáni viszonyok prolongálódására utalt, nem volt a pártelit és a Siroky körüli csoportosulás ínyére sem, és leszerelése főként a Csemadok berkeiben Lőrincz Gyulának is sok gondot okozott. Ugyanakkor a „burzsoá nacionalizmus” kárhoztatása, annak ellenére, hogy hordozóit a magyarok soraiban is keresni kellett, kapaszkodót jelentett a kisebbségi követelések hangoztatásához annál fogva, hogy azok jogossága most már a magyarok jogi helyzetének rendezésében mutatkozó vontatottság a személyek felelősségéhez kötve, úgymond, pártérdekként is igazolhatóvá vált. S ez a magyar funkcionáriusok számára tekintélyszerzési lehetőséget nyújtott a magyar lakosság körében. Az említett, 1952-ből származó belügyminisztériumi jelentés azt a tényállást, hogy nincs elegendő magyar az államapparátusban, Gustáv Husák és hívei tudatos kártevésének tulajdonította, noha ez tényleg nemigen lehetett szívügyük.

A szlovákiai magyar kommunisták és a szlovák vezető garnitúra közötti éles ellentétek, amelyek módot adtak Siroky számára a manipuláció módszereinek alkalmazására, már 1949 őszén jelentkeztek. Ekkor Siroky még csak a prágai „állítólagos” centralizmussal szembeni „polgári (sic!) nacionalizmust” emlegetett. Úgy tűnt, hogy a magyarok jogainak visszaállítását illetően nincs különbség a szlovákiai vezetés és a Siroky által képviselt prágai álláspont között. Viszont 1949 őszén a csehországi deportálásból hazatérő magyarok olyan-amolyan kielégítése folytán rendkívül kiéleződött kaotikus tulajdonviszonyok miatt és a dél-szlovákiai újbirtokosok pozícióinak minél érintetlenebb megőrzése érdekében Szlovákiában született terv, most már a politikailag megbízhatatlan és osztályidegen magyarok kitelepítésére, az úgynevezett „Dél-akció” keretében. A prágai hatalmi központban azonban bizonyos empátia kezdett mutatkozni az ilyesfajta lépés nemzetközi bonyodalmainak érzékelése iránt. A „Dél-akciót”, melynek előkészítésében a szlovákiai magyar kommunisták vezető csoportja is részt vett, végül is az ennek jóváhagyására nem túl nagy hajlandóságot mutató prágai központ magatartása miatt le kellett állítani. Minden valószínűség szerint ehhez hozzájárulhatott a magyarországi pártvezetés tiltakozása is. Nyilván ennek hatására bátorodott fel a szlovákiai pártközpontban működő úgynevezett Magyar Bizottság, hogy bírálja a tervezett akció ugyan osztályszempontúnak minősített, de egyoldalúan magyarellenes élét. Siroky emiatt ugyan javasolta a bizottság feloszlatását, s ebben akkor még akár egy húron pendült Gustáv Husákkal, aki kijelentette, hogy a bizottsághoz közelebb áll a magyar konzulátus, mint saját pártközpontjuk. Siroky azonban a prágai helyzethez igazodva korábban a „Dél-akció”-hoz prágai hozzájárulásért folyamodó szlovákiai kommunisták követelésére kitérőén reagált, s végül a CSKP KB Elnökségében a politikai felelősség a szlovákiai belügyi megbízottra, Daniel Okálira hárult, aki ellen fegyelmi eljárás indult. A levéltári kutatások is igazolták, hogy Okáli eme akció szervezése során rendkívüli buzgóságot mutatott.23 Ennek folytán és a megelőző években játszott szerepe következtében a magyar lakosság tudatában a magyarellenes intézkedések kifejezett megszemélyesítőjének számított. Ezek után Siroky számára kiváltképp kedvezővé vált a helyzet a szlovákiai magyarságot ért sérelmek „megmagyarázásának”, a „bur-zsoá nacionalizmus” egy évvel később élesen megfogalmazódó vádjának kereteibe illesztéséhez.

A magyar kisebbség életének belső alakulásába erőteljesen beleszóltak a társadalmi válság 1953-ban kirobbant első szakaszának velejárói. Ezek tulajdonképpen egyet jelentettek a politikai és ideológia életben jelentkező ellentmondásos, de közös gyökerű tendenciák erőterében érvényesülő hatáselemek közvetett begyűrűzésével. Maga a folyamat magán viselte a politikai elit körében fellépő nézetkülönbségek nyomait és a cseh hatalmi centrumban, valamint Szlovákiában kiváltott reagálás eltérő vonásait. Persze alapos levéltári kutatásra lenne szükség ahhoz, hogy kimutatható legyen: az ellentétes nézetek okai mennyire rejlettek a kellő koordináció hiányosságaiban, illetve voltak-e ennek egyéb indítékai is.

Hosszú időn át a „burzsoá nacionalista veszély” ideológiai-politikai doktrínája alkalmas eszközül szolgál a nemzetiségi viszonyokban mutatkozó reális problémák el-leplezésére, az élet által e területen felvetett problémák érdemleges kezelésének elodázására és a problémák jelentkezésének megakadályozását célzó igyekezet ellehetetlenítésére. Ilyen eszközzé vált a munkáskollektívák és a munkahelyi közösségek közötti közvetlen kapcsolatok kialakítására irányuló kampányok erőltetése. Ez a törekvés önmagában még pozitív szerepet is betölthetett, főként a dél-szlovákiai magyarság szempontjából, hiszen az ilyen jellegű kapcsolatok révén a magyar kisebbség léte bekerült a szélesebb és eleven csehszlovákiai köztudatba. De az újítómozgalom és az élmunkásverseny keretei közé szoruló kampányok – annak a tézisnek a szellemében, hogy az országépítő feladatok teljesítését serkentő lelkesedésben jut kifejezésre a hazafiság és az internacionalista összefogás elmélyítése -az egész mozgalom elsekélyesedő, ideológiai és propagandisztikus jellegét öltötték. „A dolgozók megelőztek bennünket, és megindult egy élő közeledési kapcsolat” – jelentette ki Lőrincz Gyula a Csemadok országos közgyűlésén 1953 októberében.24 Ebből a szempontból a komáromi hajógyár a nemzetiségi kérdés példás megoldásának szinte egyfajta szimbólumává vált, annak a Szlovákiából Siroky nevéhez fűződő leegyszerűsítő korabeli koncepciónak a szellemében, hogy Szlovákia és az országrész egyes területeinek gazdasági felemelkedése már szinte önmagában eleve biztosítéka „az ország valamennyi polgára teljes egyenjogúságának”. Nyilván itt kell keresni annak a ténynek a hátterét, hogy a szlovákiai amatőr színjátszómozgalom szlovákiai fesztiválján az első dijat a komáromi Csemadok helyi szervezete melletti, a hajógyáriak részvételével működő együttesnek ítélték oda, s ennek visszhangjaként a csoport Prágában Zdenék Nejedly Realista Színházában is bemutatkozott. A prágai előadásról a kommunista párt központi napilapjában, a Rudé právóban cikk jelent meg, melyben a szerző ugyancsak hangsúlyozta, hogy az együttes szinte valamennyi tagja élmunkás, és részt vesz a hajógyári újítómozgalomban, példát szolgáltatva arról, miként kapcsolható össze a műhelyekben folyó „örömteli munka a kulturális élettel”. A cikk írója nem feledkezett meg arról sem, hogy az együttes részt vesz a földműves-szövetkezetek megalapítását segítő agitációs tevékenységben is, s mindenütt, „ahol csak megjelennek, a parasztok élenjárnak az állammal szembeni beadási kötelezettségek teljesítésében”. Külön hangsúlyt kaptak a cikkben a prágai Skoda Művek üzemi klubja képviselőjének üdvözlő szavai, ami „ösztönzést adott” a két klub közötti „tartós barátság” kialakulásához, demonstrálva „a magyar kultúra szabad felvirágzását” Csehszlovákiában.25

Persze a komáromi amatőr színjátszók ilyen fényes külsőségek közötti kitüntetése mögött látni kell a hatalmi elit akkori helyzetét, mely a gazdasági-szociális krízis jeleinek erőteljessé válása közepette több ipari centrumban szemben találta magát a munkásság tömeges tiltakozásával. A dél-szlovákiai magyar közegben uralkodó nyugodt, békés, lelkesedéssel teli légkör propagandisztikus beállítása minden bizonnyal jól jött mind Antonín Zápotocky köztársasági elnöknek, mind pedig a CSKP-ban, Gottwald halála után vezető szerepre törő Antonín Novotnynak, akik között a krízisjelenségek megítélését és visszaszorítását illetően mindinkább elmélyültek az ellentétek.

Szlovákiában a magyar lakossággal szembeni, a komáromi paraszti-munkás szimbiózisnak is szóló ilyesfajta „gesztuséhoz minden bizonnyal hozzájárult a figyelemnek a társadalmi-szociális feszültség okairól való elterelése, minthogy az elégedetlenség ebben a környezetben nacionális méreteket ölthetett. Megmutatkozott viszont az is, hogy Szlovákiában a politikai vezetés elég erősnek érezte magát a megfélemlítés eszközeinek igénybevételéhez is.

A Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1953. december 18-19-én tartott pozsonyi ülésén az új vezető titkár, Karol Bacílek beszámolójában külön hangsúllyal hívta fel a figyelmet arra, hogy Szlovákiában a szlovák burzsoá nacionalizmussal egyetemben a magyar és ukrán burzsoá nacionalizmus is megnyilvánul, ami ellen rendszeres harcot kell folytatni.26 Már maga a hangsúly a beszámoló szövegkörnyezetében azt a szándékot tükrözte, hogy a burzsoá nacionalizmus elleni politikai hatóerejű ideológiai kampány a szlovák közegből a nemzetiségi lakosság körébe is „kellőképpen” kiterjedjen. A megelőző időszakban a burzsoá nacionalizmus jelenségeinek a magyar lakosság soraiban is jelentkező megnyilvánulásaira figyelmeztetve a szlovákiai vezető politikusok fellépéseiben ez inkább csak afféle rituális, verbális kötelességnek számított. A magyar lakosság visszaszorítottsága elleni erélyesebb fellépés hiányát érzékelő egyes szlovák politikusok megnyilatkozásaiban a magyarokat közéleti bátorságra buzdító elemek is megjelentek, s számot kellett vetni a magyar lakosságot ért korábbi sérelmek érzelmi utóhatásaival is. Ugyanakkor az Új Szó hasábjain és a Csemadok közgyűlésein a burzsoá nacionalizmus ideológiai koholmánya a falusi úgynevezett osztályidegen elemek szándékaival kapcsolódott össze, amely magával vonta az osztályéberség követelményeit. Sajátos helyzetetjelentett viszont, hogy az adott állapotokkal szembeni elégedetlenség, a hivatalosan hirdetett teljes egyenjogúságnak ellentmondó jelenségek feszegetése és bírálata sokszor épp a rendszer szociális bázisát jelentő rétegek képviselői részéről jelentkezett. Ezt a magyar vezetés igyekezett vagy a túlérzékenység radikális megnyilvánulásának, a kispolgári türelmetlenség, illetve elbizonytalanodás velejáróinak, vagy szigorú esetben az osztályellenség aknamunkájának a hatása alá kerülő úgymond emberi gyengeségnek minősíteni. Az ilyesfajta magatartás megítélése a legtöbb esetben a Csemadok KB elnöke részéről elhangzó kritikában, az Új Szó vezércikkeiben szereplő, különösebb megtorló intézkedések nélküli bírálatban részesült. Bacílek referátumában azonban már súlyos veszéllyé fokozódott az egyébként korábban is bírált úgynevezett nemzetiségi bezárkózás, amivel könnyen azonosíthatók és összemoshatok lettek a szlovákiai magyarság mint közösség természetes belső összetartó erejének és igényeinek ösztönszerű feltörései. S mindehhez társult még a szociáldemokrata csökevények veszélye ideológiai elhajlásként aposztrofált vádjának a megjelenése.27 Ilyen megbélyegzést kapott a Csemadok komáromi helyi szervezete, amely állítólag nem volt hajlandó a hajógyári klub helyiségeit az együttműködés érdekében igénybe venni. Bacílek bírálatának élessége minden valószínűség szerint magát Lőrincz Gyulát is meglepte, aki az Új Szó újévi számának vezércikkében kollektív önkritikát gyakorolt, s felszólította a Csemadok komáromi helyi szervezetét „helytelen magatartásának megváltoztatására”, annál is inkább, minthogy erre a „szervezet eddigi országos sikerei kötelezik”.28

Bacílek kirohanásának indítékait illetően a kutatások és ismeretek jelenlegi szintjén inkább csak feltevésekre lehet hagyatkozni. Egy dolog bizonyos: objektíve Antonín Novotnynak kedvezett, aki arra készült, hogy támadásba lendüljön a kommunista párt központi szerveiben a vezető pozíció megszerzéséért. Karel Kaplan szerint Bacílek Zápotockytól csak 1954-ben fordult el, de az ún. burzsoá nacionalizmus elleni harc fokozását sürgető buzgóság lényegében összecsengett a válság megoldásában adminisztratív-bürokratikus intézkedéseket szorgalmazó Novotny törekvéseivel, a tömegpolitikai munka elsőbbségéért síkraszálló Antonín Zápotocky-val szemben.

Maga a „szociáldemokratizmus” erős hangsúlyt kapott Novotnynak a CSKP Központi Bizottsága 1953. december 3-a és 5-e között megtartott ülésén elmondott beszédében, és Bacílek beszédében a szlovákiai viszonyokra alkalmazott átültetésként hatott. Nem zárható ki azonban egyfajta rejtett megelőzési manőver szándéka sem a Magyarországon miniszterelnökké lett Nagy Imre nevéhez fűződő ún. új kurzus (Magyarországon új szakasznak nevezték) csehszlovákiai, illetve szlovákiai kihatásával szemben. Ez a hatás elsősorban Dél-Szlovákiában érződött, a szövetkezeti tagok tömeges kilépését vonva maga után. A közéleti felélénkülés és a kritika élének tompítása elsősorban Novotny malmára hajtotta a vizet, de Viliam Sirokynak szintén érdeke fűződött hozzá. Ugyanakkor Siroky szlovákiai meghatározó befolyása, ami a prágai pozícióiban is érződött, bonyolította Novotnynak a pártapparátus eluralására irányuló igyekezetét. A burzsoá nacionalizmus elleni kampány felerősítése viszont egyaránt érdekében állt Sirokynak és Bacíleknek is, már csak e tézisnek az elfogadtatásában és a kampány elindításában játszott közös felelősség folytán is.

A komáromi amatőr együttesnek végül is az országos első dijat is odaítélték, amit 1954 tavaszán Václav Kopecky művelődésügyi miniszter és a Szakszervezetek Országos Tanácsának első titkára, J. Tesla adott át. Az Új Szó szerint az együttes tagjait meleg szavakkal üdvözölte a Realista Színházban Zdenék Nejedly miniszter is.29

Komárom városa 1954-ben egyfajta jelképes összekötő kapocs lett a csehszlovák-magyar kulturális együttműködés területén. Ebben nyilván szerepet játszhatott a csehszlovák-magyar barátsági és együttműködési szerződés aláírásának 5. évfordulója is. Az irodalmi és kulturális értékcsere terén elért eredmények, a cseh és szlovák költők magyar nyelvű antológiájának megjelentetése Budapesten és a magyar költők verseiből készült fordításválogatás kiadása szlovákul, nyilván kedvező helyzetet teremtett annak a politikai feszültségnek az elleplezésére is, amely a megelőző politikának az új kurzuson belüli felülvizsgálatát és módosítását illetően támadt a két ország között. Magyarországon a törvénytelenségek, a koncepciós perek felülvizsgálata ha nem is következetesen, de elkezdődött, és a megelőző évek bírálata is erőteljesebb volt. A magyarországi légkör zavaróan hatott a csehszlovákiai rezsim számára, amelynek részleges engedményekkel, ígéretekkel és az életszínvonal emelésére irányuló egyes intézkedésekkel sikerült kikerülnie az elszigeteltségből, a múlttal való alaposabb számvetés nélkül.

Az irodalmi múlt eleve tartalmazott közös hagyományokat, összekötő szálakat, amit meghatványozott a korabeli közös doktrína, amely a történelmi haladás alapjának a nép alkotómunkáját – mint a töretlen kontinuitás letéteményesét – tekintette. Ilyen szempontból nem volt nehéz felfedezni azokat a lehetőségeket, amelyek a magyar romantika nagy alakja, a komáromi születésű Jókai Mór halálának 50. évfordulója kínált. Jókai valóságot és fantáziát lenyűgözően elegyítő írás művészetének egyik ihletője a nép egyszerű fiai életének éles szemű megfigyelése volt. S ez lett az eszmei platformja a komáromi csehszlovák-magyar irodalmi-kulturális találkozó megrendezésének 1954. május 30-án. A Magyar írószövetség 21 tagú küldöttséggel érkezett Komáromba, melynek nevében a népi írók vonalát képviselő Veres Péter, csehszlovák részről pedig a Csehszlovák írószövetség elnöke, Jan Drda tartott beszédet. Politikai képviselet csehszlovák oldalról kulturális miniszterhelyettesi és megbízotthelyettesi szinten történt, s Magyarország részéről jelen volt a pozsonyi főkonzul. A „népben rejlő szellemi és erkölcsi erő” hangsúlyozása harmonizált a „csehszlovák nép” kifejezés használatával, amely úgy is hangozhatott, mint a „csehszlovákiai magyar dolgozókat” is magában foglaló népközösség. A találkozón fellépett a Csemadok nemrég alakult népművészeti együttese, a NÉPES, és az Új Szó arról is tájékoztatott, hogy „a csehszlovákiai írók a magyar írók küldöttségének a tagjait a hazánkban élő magyar nemzetiségű írók műveivel ajándékozták meg”. A csehszlovák küldöttség tagja volt a szlovákiai magyar írók csoportjának vezetője, Egri Viktor állami díjas író is.30 Ugyanakkor viszont a cseh, szlovák és magyar nemzet összefogásának értelmezésében és hangsúlyaiban a szlovákiai magyar nemzetiség légüres térben maradt.

Ezeknek az ünnepségeknek a hangulata nyilván hozzájárult ahhoz, hogy az országos írókongresszus összehívásához közeledve jelentkezni kezdtek a szlovákiai magyar irodalom küldetését és mibenlétét feszegető eszmefuttatások.31

A szlovákiai magyarok életével kapcsolatos információk fokozottabb érzékelése a cseh köztudatban 1954-ben – amikor a szlovákiai magyar nemzetiségű állampolgárok első ízben vettek részt valamennyi szintű képviselő-testületi választásokon -minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy Csehországban is kísérletek történtek a magyar nemzetiségű szülők gyermekei anyanyelvi oktatásának megszervezésére. 1953 szeptemberében a cseh országrészekben 1724 magyar nemzetiségű tanulót tartottak nyilván, ebből több mint 795-öt a határvidéken. A CSKP Központi Bizottságának illetékes osztálya azonban csak magyar nyelvtanulási körök létrehozását engedélyezte. Ezzel kapcsolatban Viliam Siroky kijelentette, hogy ezeknek a családoknak az asszimilációjára kell törekedni.32

Sajátos és az eddigi cseh és szlovák történetírásban ismeretlen szerepet játszott magának a magyar kisebbségnek a léte a szlovákiai szervek jogkörének bővítésére irányuló igyekezetben a társadalmi-politikai válság második szakaszában, amely a Szovjetunió Kommunista Pártja 1956 februárjában tartott XX. kongresszusának a hatására tört ki. Ennek előzményeként már 1955-ben ellenzéki, politikai kihatásúvá váló áramlatok jelentkeztek a szlovák és a cseh alkotó értelmiség körében, amelyek a felsőbb pártkörökhöz közeli közegekben is visszhangra találtak. A szlovákiai szervek hatáskörének bővítésével a CSKP Központi Bizottsága is foglalkozni kényszerült, törvény is készült, a prágai központi vezetés azonban mindenképp megpróbálta megakadályozni az érdemleges lépések megtételét. Minthogy e probléma összefüggött az ötvenes évek koncepciós pereivel, a szlovákiai vezetés sem fejtett ki különösebb aktivitást. Bacílek és hívei taktikázásra kényszerültek a szlovákiai értelmiség részéről jövő nyomás és a Novotny-féle vezetésnek a szlovákiai jogkörbővítési törekvések akadályozására irányuló igyekezete között.

A pozsonyi magyar főkonzul Budapestre küldött jelentésében arra hívta fel a figyelmet, hogy 1955. július 23-án, a lengyel államünnep alkalmából rendezett fogadáson a magyar diplomaták felfigyeltek a szovjet diplomaták közötti éles szóváltásra, hogy tudniillik szükségesek-e egyáltalán a pozsonyi külképviseletek. Épp akkor történt ez, amikor előkészületek folytak a jugoszláv konzulátus megnyitására, és egyes nyugati országok részéről is érdeklődés mutatkozott pozsonyi külképviselet létesítése iránt.33 A magyar diplomaták körében meglepetést váltott ki, hogy a Lúcni-ca meghívására Pozsonyba érkezett Magyar Népi Együttes fellépésén az SZLKP több vezető képviselője is részt vett Karol Bacílek első titkárral az élen. Bacílek a Cse-madok elnökének, Lőrincz Gyulának javasolta az informális kapcsolatok fejlesztését tapasztalatcsere és a magyarországi közvéleménynek a szlovákiai magyarok kultúrájával való megismertetése érdekében.34 Ez idő tájt kölcsönös kapcsolatfelvételekre került sor több határ menti állami és pártszerv között, ami ezeknek a területeknek a nemzetiségi összetétele folytán eleve magyar-magyar kapcsolat lett, de a Borsod megyei tanácsnak a kassai Kerületi Nemzeti Bizottságon tett látogatása 1955 őszén (amelyet a legfelsőbb csehszlovákiai országos szervek nem engedtek viszonozni) már hivatalos szlovák-magyar találkozónak számított. Az ilyen jellegű kapcsolatok fejlesztését szorgalmazta a magyar konzulátuson 1956 nyarán tett látogatása során a Megbízottak Testületének alelnöke, a kassai Kerületi Nemzeti Bizottság korábbi elnöke, Michal Chudík, aki a közelebbről meg nem nevezett csehszlovák felső szervek meg nem értésére panaszkodott.35

A kapcsolat-felvételi kezdeményezések szlovák részről jelentkeztek, de olyan beállításban, hogy valójában a magyar féltől származnak az ösztönzések. Főként azért érdekes ez, mert a már említett magyarországi új szakasz Csehszlovákiában a hatalmi-politikai elit körében, főleg 1956 első felében, visszafogottságot, sőt averziókat váltott ki. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy épp 1956 tavaszán került sor Nagy Imrének párt- és állami funkcióitól való megfosztására és Rákosi pozícióinak újbóli megerősödésére. Csakhogy a magyar írók fellépésével összefüggő ellenzéki tendenciák továbbra is jelen voltak és radikalizálódtak, s a magyarországi fejleményeket rokonszenvvel kísérték a szlovák írók is, akik kritikai álláspontra helyezkedtek a kommunista párt kultúrpolitikájával szemben.36 Ebben a zavaros helyzetben készült el az a névjegyzék, amelyen az Antonín Zápotocky köztársasági elnök amnesztiája értelmében szabadlábra helyezendő személyek között szerepelt Esterházy János is. Az ő nevét viszont az utolsó pillanatban törölték a jegyzékről.37 Kérdéses, honnan jött a kezdeményezés e lépés megakadályozására, Magyarországról, avagy a prágai központi, illetve szlovákiai szervek részéről, netalán a szlovákiai magyar kommunisták soraiból?!

A magyarországi népfelkelés idején a csehszlovák-magyar határvidéken ügyködő aktivistáknak – akik a magyarországi rendszer híveit fegyverküldeményekkel is támogatták -, a CSKP központi tikárának, a szlovák kommunistáknak a „megsegítése” a Prágából Pozsonyba küldött Bruno Köhler irányításával történt.38 Ezekben a napokban Nógrád és Komárom megyébe naponta tízezres példányszámban juttatták át az Új Szó különkiadását.39 Mindmáig nincs áttekintés arról, hogy milyen méreteket öltött a magyar rákosista funkcionáriusok Szlovákiába menekülése, s hol, milyen szervek közreműködésével történt befogadásuk.

A felkelés leverése után a szlovákiai járási és kerületi szervek magyar nemzetiségű képviselői Győrben a Megyei Tanács ülésén is részt vettek.40 A Népszabadság főszerkesztője, Nemes Dezső Pozsonyból hazatérve jelentésében közölte, hogy szlovák részről érdeklődés mutatkozik olyan információs anyagok iránt, amelyek cseréje csak a „testvérpártok” központi bizottságainak szintjén történik.

A magyar konzulátus 1957. április 4-i fogadásán Karol Bacílek tájékoztatta a fő-konzult, hogy dolgoznak a hivatalos határ menti kapcsolatok fejlesztését célzó javaslaton. Ezek tulajdonképpen magyar-magyar kapcsolatok jellegét öltötték volna. Szlovák részről legmagasabb szintű szlovák-magyar találkozó megtartását szorgalmazták. Később, már a találkozó pontos időpontjának kitűzése után, Bacílek telefonon közölte Budapesttel, hogy a küldöttség tagja lesz a CSKP Központi Bizottsága külügyi osztályának munkatársa, Václav Moravec is. Bacílek a küldöttségben már nem szerepelt. Ezek után a találkozón nem vett részt Kádár János sem. A legfelsőbb szintű szlovák-magyar találkozó nem valósult meg. Magáról a találkozóról készült nyilatkozatban az szerepelt, hogy minden szerv a maga megfelelőjével tart kapcsolatot, vagyis a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának partnere Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága.41 Később, 1958 januárjában, amikor a cseh és szlovák szervek viszonyának alakítását már egyértelműen uraló novotnista centralizáció megszilárdulásának körülményei között sor került Stefan Sebesta leváltására a Megbízottak Testületének alelnöki tisztségéből, a magyar külügyminisztérium illetékes osztálya megállapította, hogy az SZLKP Központi Bizottságának határozatai „a csehszlovák belpolitika szempontjából olyan horderejű kérdésekre hívják fel a figyelmet, amelyekre nekünk is tekintettel kell lennünk Csehszlovákia felé irányuló külpolitikánk megvalósításakor”.42

A magyarországi vezetés tudomásul vette a Novotny-féle központosított irányításon lazítani akaró szlovákiai kísérletek kudarcát, amelyeket paradox módon a centralista-bürokratikus irányítást Szlovákiában megtestesítő bacíleki garnitúra szorgalmazott a szlovákiai írók ellenállásának letörésére a húzd meg, ereszd meg módszert alkalmazva.

A válság leküzdését követő, 1957 utáni éveket Karel Kaplan „látszólag jellegtelen, viszonylag nyugodt, majdhogynem szürke” időszaknak nevezi.43 Igaz, hogy megtorlások és a kommunista pártban tisztogatások kezdődtek a tudományos és műszaki értelmiség körében, az egyetemeken és főiskolákon, de ugyanakkor az enyhülés jelei is mutatkoztak Az üldöztetés a revizionizmus elleni hadjárat velejárója volt, válaszként a rendszer 1956-ban megindult bomlására. Az ún. burzsoá nacionalizmus ekkor „átvedlett” a revizionizmus megnyilvánulásává, annak „legveszélyesebb fajtájává”, és a hatvanas évekig a magyar kisebbség soraiban is az eszmei-politikai hatásmechanizmus működtetésének permanens eleme lett, miközben a burzsoá nacionalizmus bélyegét rá lehetett sütni az adott állapotokkal való elégedetlenség, a bírálat és a helyzet javítására irányuló bármiféle megnyilvánulásra.

A burzsoá nacionalizmus vádját vonta magával a társadalmi életben, a közgondolkodásban és az emberek magatartásában jelentkező problémák hiperbolikus megítélése is. A kommunista párt deklarálta a szocialista építés betetőzésének tézisét, ami annyit jelentett, hogy a „szocialista rendszer” alapjai megszilárdultak. Ebből adódott a párt arra vonatkozó képességének és elhivatottságának a demonstrálása, hogy a párt nemcsak a problémák megoldására képes, hanem arra is érett, hogy a társadalmat új, a fejlődés magasabb fokára juttassa. A társadalom állapotának a realitásoktól elrugaszkodó szubjektivista megítélése szülte a társadalom erkölcsi-politikai egysége megszilárdításának tézisét, mely a „csehszlovák szocialista hazafiságnak” a cseh-szlovák kölcsönösségre és a „Csehszlovákia nemzetei, valamint a magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű polgártársak” együttműködésében és összefogásában is kifejezésre jut. Ennek a sematikus és érzéketlenül alkalmazott tézisnek az erőltetése súlyosan érintette a magyar kisebbséget az iskolaügy és a szlovák nyelv elsajátítása terén.

Az ötvenes évek második felében kiépült a magyar tanítási nyelvű alapiskolák hálózata 18 ún. tizenegy éves középiskolával egyetemben.44 A magyar iskolaügy megalapozása azokhoz az állapotokhoz képest, amelyben a magyar kisebbség közvetlenül 1948 után leiedzett, amikor úgyszólván teljesen értelmiség nélkül maradt, kétségkívül figyelemre méltó eredménynek számít a szlovákiai magyarság ügyének kezelésében megnyilvánuló minden korlátozottság ellenére. Az iskolák gyors ütemű létrehozásának azonban, a kellő képzettséggel nem rendelkező pedagógusok közreműködésével, szükségszerűen meg kellett mutatkoznia az oktatás színvonalában. Ennek ellenére nem tűnik meggyőzőnek az a nézet, mely nagymértékben azonosul a korabeli érveléssel, hogy az iskolák, főként a középiskolák létrehozása tekintetében lassabban, óvatosabban kellett volna haladni.45

A magyar tanítási nyelvű iskolákkal szemben 1955-1956-tól kezdődően egyre gyakrabban és élesebben jelentkezett a kritika a tanulók alacsony szintű szlovák nyelvtudása miatt. Ez az állapot kétségkívül összefüggött a pedagógusok képzettségének fogyatékosságával, de ahogy erre Sofia Gabrzdilová rámutat, a nem megfelelő oktatási módszerekkel is.46 Ehhez hozzá kell tenni, hogy a szlovák nyelv oktatásának módszertani tisztázatlanságát meghatványozza a szlovák nyelv elsajátításának felfogásában, úgymond filozófiájában, a nyelv iskolai oktatás általi elsajátításának milyenségében, fokának megkövetelésében mindmáig meglevő egyoldalúság. A tapasztalatok ugyanis arról tanúskodnak, hogy azok az iskolák, ahol a tanulók szilárd nyelvtani és konverzációs alapokra tesznek szert (ami korántsem jelenti a szlovák nyelv tökéletes elsajátítását), szlovák környezetbe kerülve képesek úgy tökéletesíteni szlovák nyelvtudásukat, hogy az anyanyelven szerzett, jól megalapozott szakmai tudásukat kellőképpen érvényesíteni tudják. A magyar tanítási nyelvű iskoláknak felrótták – egyes konkrét, eseti példák alapján – a csehszlovák szocialista hazafiságra való nevelés fogyatékosságait is. A kritika persze kampányjelleget öltött, amely – főként az idősebb korosztályok számára szervezett nyelvtanfolyamoknak a Csemadokon belüli erőltetésével – olykor abszurd méreteket öltött.

A szlovák nyelv elsajátításának szükségessége a „magyar dolgozónak az élet valamennyi szakaszán való érvényesülését lehetővé tevő feltételek kialakításából” indult ki, ami racionális és természetes követelmény volt. Csakhogy az érvelés egészébe már belevetültek a szlovákiai magyar lakosság kisebbségi státusának az el nem ismerésével összefüggő problémák is. A magyar nyelv államigazgatásban való használatának, a kétnyelvűség fontosságának deklaratív hangsúlyozása magán viselte annak az utilitarizmusnak a nyomait, amely már magában az egyenjogúsítás folyamatában is megnyilvánult. Ilyesfajta megközelítésről tanúskodott az SZLKP irodájának 1959. január 19-én elfogadott dokumentuma.47 Az anyanyelvhasználat funkciója a hivatali aktusokra, érintkezésre és az agitációs és propagandatevékenységre szűkült le, miközben a magyar lakosság kulturális életének körülhatárolása elszakadt a kisebbségi közösségen belüli teljes értékű önrealizálás intézményes és egyéb feltételeitől.

Szüntelen problémát jelentett a magyarlakta helységek történelmi eredetű anyanyelvi használatának kérdése a sajtóban. Az ilyen jellegű mégoly felemás bátortalan kísérletek is azonnal a csehszlovák hazafiság hiányának, sőt burzsoá nacionalizmusnak minősültek. Ezek a kérdések azonban már kikerültek az országos politika látószögéből, és a társadalom erkölcsi-politikai egységének művi, kreált tézisével Szlovákiában találták magukat szemben.

A kulturális kölcsönösség mereven leegyszerűsítő értelmezésének paradox vonatkozásához tartozik a hiányzó irodalmi folyóiratnak, az Irodalmi Szemle megalapításának az engedélyezése 1958-tól, ami korábban a felsőbb szervek elutasításába ütközött. A magyar lakosság 1956-os úgymond „helytállásának” egyfajta „méltánylásán” túl minden bizonnyal meghatározóan belejátszott ebbe az az érvelés is, hogy a folyóiratra nemcsak a kisebbségi irodalom fejlődése, hanem a cseh és szlovák kultúrával való eleven kapcsolat szempontjából is nagy szükség van.48 Ráadásul ez az érv valós helyzetet tükrözött, de súlyt igazából az „ország nemzetei és a magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű polgárai közötti” közeledésnek erkölcsi-politikai egységben testet öltő, sokszor nevetségesen leegyszerűsítő követelményeket szülő politikai funkcionáriusi gyakorlat adott neki. Az Irodalmi Szemle egyébként fokozatosan, a hatvanas években meginduló liberalizálódás és reformfolyamat kibontakozása során valóban pótolhatatlan szerepet játszott a provincializmus leküzdésében és a cseh irodalmi avantgárd értékeinek közeihozásában.

Az ötvenes évek vége felé a szlovákiai magyar lakosság egyre erőteljesebben, bár még mindig ösztönösen, áttételesen kezdett ráébredni létének közösségi mivoltára. Jelentkezni kezdett a nemzetiség egészének érdekeit és szükségleteit kifejező intézmények hiányának érzékelése. Érződni kezdett a magyarlakta közigazgatási szervek kereteit meghaladó magyar közösségi képviselet elégtelensége. Az egyetemi és főiskolai tanulmányok iránti érdeklődés, amely éveken át a magyar nyelvű pedagógusképzésre összpontosult, kezdett kiterjedni egyéb területekre is. Közvetlenebbé vált a magyar kisebbség soraiból jövő, a kisebbségi értelmiségi önreprodu-kálást biztosító, Dél-Szlovákiában érvényesülést találó szakemberek jelenlétének a fontossága. A teljes egyenjogúság deklarálása a sajátos kisebbségi jogok körülhatárolása nélkül mind gyakrabban ellentétbe került a teljesebb társadalmi érvényesülés igényének a kisebbségi közegen keresztül történő jelentkezésével. Az említett társadalmi-lélektani jelenségek egy belsőleg szervesebbé válni akaró közösség formálódását jelezte. Nem volt véletlen hogy az Új Szó hasábjain egyre élesebben jelent meg a „magyar közösségnek” mint a magyar burzsoá nacionalizmus megnyilvánulásának az elítélése.49 Ebből a szempontból tarthat érdeklődésre számot Karel Kaplan közlése, hogy az új szocialista alkotmány előkészületei során felvetődött a „magyar kisebbség” kifejezés beiktatása, de a kommunista vezetés erről még csak tárgyalni sem volt hajlandó.50 A 100. számú alkotmánytörvényben „a valamennyi állampolgár nemzetiségi és faji különbségre való tekintet nélküli egyenjogúsága” kitétel szerepelt, és úgyszintén belekerült, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács feladata a „magyar és ukrán nemzetiségű polgártársak sokoldalú fejlődése feltételeinek biztosítása”. Eközben pedig az alkotmány a centralizálás jegyében szűkítette a szlovák szervek jogkörét, eleve korlátozva azt, hogy az említett, egyébként is nehezen teljesíthető feladat kellő súlyt kaphasson.

A szlovákiai magyar lakosság közösségi jellegével összefüggő problémák a parlament által 1960. április 9-én jóváhagyott közigazgatási átszervezés után kezdtek igazából elmélyülni. A korábbi, többségében magyarlakta, úgyszólván homogén kis járások betagozása nagyobb területi egységekbe konfliktusokat szült a funkciók betöltése körül, ugyanakkor kezdett elmélyülni az új járások magyarlakta részei közötti együvé tartozás tudata. Végül is innen eredt a külön nemzetségi szervek létrehozására irányuló törekvés a hatvanas években.

A magyar kisebbség helyzetének a cseh-szlovák viszony kontextusában való ötvenes évekbeli alakulásából nyilvánvaló, hogy az országos (cseh hegemóniájú) szervek meghatározó szerepet játszottak a nemzetközi kapcsolatok vonatkozásában. Úgyszintén ismeretes, hogy a központi szervek szabták meg a magyar kisebbség helyzetének kezelésére vonatkozó fő vonalat. De már csak a magyar kisebbség helyzetének alakulásában megragadható csomópontok figyelemmel kísérése is arról tanúskodik, hogy az országos és a szlovákiai szervek között e kérdésben kölcsönhatás, de diszkrepancia is érvényesült. A magyar kisebbség helyzetének alakításában a centralizált viszonyok közötti, a döntéshozatalban a helyszíntől mind messzebbre távolító mechanizmust kialakítva is olykor épp a prágai felülemelkedettség játszott kedvező szerepet. Más helyzetekben viszont a közvetlen szlovák-magyar együttélésből fakadó szlovák empátia segítette elő a toleránsabb döntéshozatalt, ami együtt járt a magyar kisebbség ügyének a Pozsony és Prága, a cseh és szlovák hatalmi elit közötti ellentétekben való felhasználásával is. Az ötvenes évekre viszont az volt a jellemző, hogy a magyar kisebbség problémái a központi szervek szintjén Viliam Sirokyhoz jutottak. Ez a helyzet egyes esetekben bizonyos előnyt jelenthetett a magyar kisebbség funkcionáriusai, főként Lőrincz Gyula számára abban, hogy a magyar kisebbség problémái tágabb dimenziót nyerjenek, amiből bizonyos lehetőségek adódtak a döntési folyamat befolyásolására. Az a manőverezési tér azonban, ami a központi és a szlovákiai szervek közötti ellentétekből adódott, minimális volt. Ilyen lehetőségek, de nehézségek is inkább csak később, a hatvanas években adódtak, amikor Antonín Novotny éles összetűzésekbe került a szlovákiai pártvezetéssel.

Összességében elmondható, hogy a prágai hatalmi központban hozott döntések végrehajtása a szlovákiai szervekre várt, amelyek azonban ehhez korlátozott hatásköri lehetőségekkel rendelkeztek.

T. Sápos Aranka : A Tőketerebesi járás oktatási helyzete a 19. században és a 20. század elején

A népművelés alapfeltételét a történelem során mindig az iskolák biztosították. Zemplén vármegyében már a legrégibb időkben is fellelhetők az iskolák nyomai. A kereszténység egyre erőteljesebb térhódításának következtében monostorok, apátságok, prépostságok épültek a vármegyében, melyek a hittérítésen, betegápoláson kívül neveléssel is foglalkoztak. Mint iskolai székhelyek az Árpádok korában a községi plébániák, a zempléni és zombori főesperességek, továbbá a többi egyházi intézetek, nevezetesen a szerencsi apátság, a leleszi, darnói és turuli (toronyi) prépostságok szerepeltek. A szerencsi monostori iskola alapítói bencés szerzetesek voltak, akiknek iskolája 1294-ben már létezett. A leleszi prépostság 1180 táján alakult, s iskolája a mohácsi vészig (1526) fennállt a premotreiek vezetésével. Hasonlóan a premontreieké volt a darnói iskola, melynek első említése 1336-ból való.1 Felsőbb fokú iskola nyomát is megtaláljuk 1526-ig Sárospatakon a Szent Ágostonrendi szerzetesek kezében.2 Az iskolák fölött a főfelügyeleti jog természetesen a királyé volt, aki azt az egyházi hatóságok által gyakorolta. Már az 1548. évi országgyűlés is elismeri a főpapok nevelésügyi hatáskörét. A tanítást természetesen így a lelkészek végezték, külön tanítói állások idővel nagyobb községekben jöttek létre. A szerzetesrendek mellett a plébániák is működtettek iskolákat. Plébániai iskolák természetesen mindazon községekben léteztek a mohácsi vész előtt, ahol lelkészségek fennálltak.

A pápai jegyzékek szerint a legkorábban működő iskolák a régióban a következő községekben voltak: Bácska, Barancs, Battyán, Bély, Boly, Céke, Gálszécs (1337), Királyhelmec, Lasztóc (1342), Nagytárkány, Nagykövesd, Perbenyik, Ruszka, Tőketerebes (1330), Véke, Zemplén.3

A római katolikus iskolákon kívül a mohácsi vész előtt a görög katolikus ruténeknek is voltak plébániai iskoláik (1352-ből), ezekről azonban nem maradtak fenn részletesebb adatok. Ami biztosnak mondható, ahol „orosz” jövevények megtelepedtek és lelkészségeket szerveztek, ott iskolákat is alapítottak. A 16. században a mohácsi vész és a reformáció térhódítása miatt sok római katolikus iskola megszűnik, egy részüket átveszik a protestánsok, és új iskolákat létesítenek. Tőketerebesen, Homonnán, Szerencsen, Tállyán 1530-1531 körül megszűnnek a szerzetesi iskolák, s így azokat a protestánsok vezetik tovább.

A 17. század, az ellenreformáció kora felszámolja a protestáns iskolák többségét. Az egyházaknak a fennmaradásért és hatalomért folytatott küzdelmeit megérzik az iskolák Zemplén vármegyében is. Amelyik felekezet hatalomhoz jutott, az azonnal megszüntette a másik iskoláját. A kegyurak vallási meggyőződése is sokat ártott, mert ha megvonták az anyagi támogatást, az iskolák is kénytelenek voltak bezárni kapuikat.4

1777-ben Mária Terézia kiadja a Ratio Educationist, amely a „nemzeti művelődés egységének” eszméjével igyekezett összhangba hozni az iskolatípusokat, kevés eredménnyel, de bizonyos irányt mutatott az iskolák szervezetében, tananyagában. A korabeli iskoláknál a hangsúly mindinkább az állami felügyelet fontosságára helyeződött. Ebben a században a zsidó iskolák nyomait is megtaláljuk a vármegyében, ezek közül a mádi volt a legjelentősebb.

Az iskolalátogatás nem volt kötelező, a Ratio Educationis csak óhajtotta, hogy a gyermekek látogassák az iskolát. Négyféle elemi iskola működött: falusi, mezővárosi, nagyvárosi és egyházi. Tanították a vallást – mindenkor a lelkész -, az írott és nyomtatott betűket, a szótagolást, az olvasást és a számolás elemeit.5 Ez a kör bővült iskolatípusok szerint a német, latin nyelv, természettan, mérés, rajzolás, ének, levélírás, naptárkészítés stb. tantárggyal.

A Zemplén vármegyében – a Ratio Educationis alapján – 1777-től megindult iskolaszervezési munkálatok közben több intézkedés történt:

1. 1778-ban a királyi helytartótanács felszólította a vármegyét, hogy az elemi népiskolákról (schola natinalia) a kassai tankerületi főigazgatóságnak jelentést tegyen.

2. 1780-ban a helytartótanács arra kérte a vármegye illetékeseit, hogy iskoláikat vegyék számba. Az iskolák összeírása terén Zemplén vármegye már ezt megelőzően intézkedett. Az 1773. évi összeírás csupán a Varannói járás iskoláit írta ösz-sze, de más iskolák is érintve voltak, tehát megyei jellegűnek tekinthető.

Soós Pál járási szolgabíró összeírásából tudjuk, hogy a régió mely falvaiban működtek iskolák, és hány tanuló látogatta őket.

1.  Katolikus iskolák működtek: Tőketerebesen (1773) – az iskolát 6 tanuló látogatta, az írást és olvasást tótul (szlovákul) tanították. A tanító javadalmát a pálos szerzetháztól kapta. Nagyazarban (1771) télen 6 gyermek járt iskolába. Pelejtén (1760), Cékén (1740) létezett iskola, de tanítója nem volt. Gálszécsen (1760) 8, Parnón (1759) 10, Szilvásújfalun (1768) 7 tanuló járt rendszeresen iskolába. Király-helmecen 14 fiú és leány látogatta az iskolát. írást, olvasást és hitoktatást tanultak. Nagykövesden a tanítói állás nem volt betöltve, így senki sem látogatta az iskolát. Leleszen az iskolába 30 gyermek járt. Magyarul tanultak írni, olvasi és latinul deklinálni és konjugálni. Hetenként kétszer hittant is oktattak.

2.  Református iskolák működtek: Kazsuban 1772 óta állt fenn az iskola épülete, de tanító nem volt. Hardicsán (1770) 4 tanuló, Zemplénben (1766) 10 tanuló, Csarnahón (1770) 4 tanuló, Nagytoronyén (1769) 6 tanuló járt iskolába, s ezek magyarul írni és olvasni tanultak. Ladmócon (1777) 35 tanuló látogatta az iskolát, s itt nemcsak írni és olvasni, hanem latinul „declinálni” is tanultak. Csarnahón 20, Nagybariban 10, Borsiban 12, Ladmócon 18, Nagytoronyén 8, Kistoronyén 14 tanuló vett részt az oktatásban. Kisgéresben 20 tanuló, Szentesben pedig 16 tanuló sajátította el az írás és olvasás alapjait.

3. Görög katolikus iskolák: A vármegyében összesen 38 községben volt görög katolikus iskola, ebből a régió területére a következők estek: Terebesen (1770) 4 tanuló járt iskolába, aki olvasást és katekizmust tanult, Gálszécsen (1750) 10 tanuló tanult olvasni, Sztankócon (1763) 5 tanuló imádkozni és katekizálni tanult, Szécsud-varon (1765) 4 tanuló volt, akiket írásra és imádkozásra tanítottak, Bacskón (1766) 5 tanuló járt iskolába, a tanítás tárgyát olvasás és ima képezte. Bodzásújlakon (1770) orosz ábécét és zsoltárokat tanult 7 gyermek, Vécsén (1751) 2 tanuló járt iskolába, hol olvasást és katekizmust tanult. Hardicsán (1773), Nagyruszkán (1769), Isztáncson (1769), Tárnokán (1770) volt iskola, de nem volt tanító.

Az összeírások alapján a 18. században a régióban mind a három legnagyobb felekezet működtetett iskolákat, melyekben az írás, olvasás és a hittan tanításán volt a hangsúly. Új görög katolikus egyházközségek létesítésével együtt újabb iskolák alakultak Zemplén vármegye területén a 17. század végén és a 18. század folyamán (sok helyen ezek közül már jóval korábban is működtek), például az alábbi településeken: Bodrogszerdahely (1789), Kisdobra (1757), Leleszpólyán (1777), Bacskó (1788), Sztankóc (1805), Szécsudvar (1820), Vécse (1790), Zebegnyő (1743), Bodzásújlak (1784), Cselej (1764), Hardicsa (1796), Isztáncs (1777), Kol-baszó (1711), Gálszécs (1753), Lasztóc (1770), Magyarizsép (1770), Nagyruszka (1790), Szécskeresztur (1700), Tőketerebes (1730), Céke (1770), Nagytoronya (1828), Velejte (1766), Zemplén (1796).

A 17. és 18. században a görög katolikus iskolák gyarapodása mellett a római katolikus iskolák száma is növekedett. Az új parókiák mellett természetesen iskolák is létesültek, a következő helyeken: Barancs (1755), Céke (1779), Gálszécs (1729), Imreg (1753), Lasztóc (1712), Nagyazar (1718), Nagykázmér (1718), Parnó (1718), Pelejte (1762), Szilvásújfalu (1744), Tőketerebes (1763), Battyán (1719), Boly (1777), Királyhelmec (1757), Lelesz (1722), Nagykövesd (1763), Nagytárkány (1771), Rad (1636).6

Az összeírások alapján a 18. században a régióban megközelítőleg 77 felekezeti iskola működött, melyből római katolikus 29, görög katolikus 34, református 14 volt. Természetesen az összeírások csak nagy vonalakban utalnak az iskolák számára, de ha pontos adatok birtokában lennénk, akkor sem tudnánk követni az iskolát látogató diákok számát, műveltségük színvonalát. Megállapíthatjuk azonban, hogy a régiónak majdnem minden falvában meg volt az esély az alapműveltség elsajátítására, az írni-olvasni tudás megszerzésére.

A 19. században megfigyelhetjük az iskolák fejlődését és számuk növekedését. A vármegyében nagyobb településeken óvodák és leányiskolák is létesültek. Az új Ratio Educationis Publicae 1806-ban már gondol a nőnevelésre,7 és elrendeli az iskoláztatást 6-12 éves korig, a vasárnapi ismétlőiskolával együtt. Mind a katolikus, mind a protestáns iskolák egységesebb szervezést mutatnak, az előbbi az új Ratio Educationis Publicae alapján, az utóbbi önkormányzati jogánál fogva.

A vármegye elemi iskolái között, színvonal tekintetében, első helyen az izraelita iskolák állnak, s ezek után következnek az állami,8 községi, református, római katolikus, ágostai hitvallású evangélikus és a görög katolikus iskolák. Az 1868. évi nagyszabású iskolatörvény Zemplén vármegyében is fellendítette a nevelésügyet. Rohamosan haladt előre a népoktatás a vármegye nem magyar ajkú lakosságának körében is. A görög katolikus lakosságú rutén9 és tót10 (szlovák) falvak egész soraiban épültek az új iskolák. Számos helyen bővítették a római katolikus, evangélikus, református és izraelita iskolákat, s ezzel együtt növekedett a tanerők száma is.

Magyarországon az általános tankötelezettséget az 1868. évi XXXVIII. te. írta elő.11 Ez a törvény hosszú évtizedekre meghatározta az elemi népoktatás szervezetét, magában foglalva a 6 évfolyamos elemi iskolát, a 3 évfolyamos általános és gazdasági ismétlőiskolát, valamint a 4 évfolyamos polgári iskolát. Zemplén vármegyében 1872-ben felépül az első két állami iskola Kazsu és Mád községben, megindul a felekezeti iskolák „elközségesítése”, illetve az állami és társulati iskolák tömeges szervezése.

A dualizmus időszakában – négy évtized alatt – az alapfokú oktatásban dolgozó pedagógusok száma megkétszereződött, úgyszintén az állami és községi elemi iskolák aránya 1907-ig az 1868. évi néhány százalékról több mint 22%-ra nőtt, a felekezetieké pedig 95%-ról 76%-ra csökkent.12 A vasárnapi iskolák továbbfejlesztésével épültek ki az iparos- és kereskedőtanonc-iskolák a 19. század végére. Az 1868-as népoktatási törvény hívta életre a polgári iskolákat. Gyors terjedésükre jellemző, hogy számuk az ország akkori területén az 1880. évi 101-ről 1915-ig 538-ra emelkedett.

A tanügyi statisztika a következő képet mutatja Zemplén vármegyében13 a népoktatási törvény életbe lépése után:

I.  1869 – a vármegye összlakossága 292 711 fő. Ebből a tanköteles gyermekek száma 48 063. Vallási megoszlásuk: 17 53 római katolikus, 15 413 görög katolikus, 22 görögkeleti, 9678 református, 1001 ágostai hitvallású evangélikus, 4096 izraelita. Anyanyelvi megoszlás: magyar 21 653, tót (szlovák) 15 340, rutén 9635, német 1435. A 48 063 tanköteles közül tényleg iskolába járt 21 894. Az anyanyelvet tekintve: magyar 9250, német 291, tót (szlovák) 7201, rutén 5152. A tankötelesek 45,61%-a járt iskolába. Összesen 439 tanító volt. Ebből főállású 408, segéd 31. A 439 tanítóból képesített volt 137, képesítetlen 302. Magyarul folyékonyán beszélt 205, keveset 64, nem beszélt magyarul 170 egyén. A vármegye 447 községe közül 91 községben nem volt iskola.

II.  1879 – a vármegye összlakossága 292 871 fő. Ebből a tanköteles gyermekek száma 55 162. Ezek közül iskolába járt 33 594. Az iskolába járók vallási megoszlása: 12 178 római katolikus, 11 223 görög katolikus, 5397 református, 785 ágostai hitvallású evangélikus, 4011 izraelita. Az anyanyelvet tekintve: magyar 12 551, német 1316, tót (szlovák) 12 943, rutén 6790 fő. Iskolába járt a tankötelesek 60,82%-a.

A vármegyében 451 népiskola működött. Az iskolák tanítási nyelv szerinti megoszlása a következőképpen alakult: magyar 203, tót (szlovák) 85, rutén 63, magyar-német 3, tót (szlovák)-magyar 50, rutén-magyar 47. A tanítók száma összesen 484 volt. Ebből képesített 229, képesítetlen 255. Főállású 462, segéd 22. Magyarul folyékonyán beszélt 337, keveset 54, semmit 93 egyén. A vármegye 447 községe közül 83 községben nem volt iskola.

III.  1899 – a vármegye lakosainak száma 327 604 fő. A tankötelesek száma 59 762, ebből az iskolát látogatta 46 270 fő, a tankötelesek 76%-a. Vallási hovatartozás szerint így oszlottak meg: római katolikus 15 994, görög katolikus 16 870, református 8274, ágostai hitvallású evangélikus 1142, izraelita 3990. Az anyanyelvet tekintve: magyar volt 21 920, német 734, tót (szlovák) 15 628, rutén 7931, egyéb 57.

Az iskolák száma a vármegyében 457. Ebből magyar tanítású nyelvű 277, tót (szlovák) 28, rutén 20, tót (szlovák)-magyar 91, rutén-magyar 41.

A tanítók száma a vármegyében 439, ebből képesítetlen 89. Főállású 522, segéd 6. A nyelvet tekintve: tiszta magyar 404, hibásan beszél magyarul 91, keveset 19, semmit 14. A vármegye 451 községe közül az 1899. évben 77 község tankötelesei iskolahiány miatt nem részesültek rendszeres oktatásban.

IV.  1904 – a népoktatás a következő fejlődést mutatja: A tanköteles gyerekek száma 65 108. Ebből iskolába járt 55 180, vagyis a tankötelesek 85%-a. Magyar volt 28 220, német 734, tót (szlovák) 17 328, rutén 8898. Elemi iskolák száma: 473. Tanítási nyelvét tekintve: magyar 329, tót (szlovák) 9, rutén 13, tót (szlovák)— magyar 90, rutén-magyar 32. A tanítók száma a vármegyében összesen 602. Ebből magyar anyanyelvű 589, keveset beszélt magyarul 10, nem beszélte a magyar nyelvet 3. Képesített volt 578, képesítetlen 24. 64 kisközség tanköteles gyermekei nem részesültek oktatásban. A vármegyének volt: 1 állami tanítóképző intézete, 2 polgári leány-, 2 polgári fiú-, egy felsőbb leány-népiskolája, 473 elemi iskolája, 8 iparos tanonc-, 1 kereskedő tanonc-, 1 cukorgyári munkásképzője, 31 gazdasági ismétlő iskolája és 31 kisdedóvó intézete. A vármegyében levő összes népoktatási intézetekben működő tanárok, tanítók, tanítónők, óvónők és óraadók száma összesen 726 volt.

Sajnos, a vizsgált régió iskoláiról ilyen jellegű részletes kimutatással nem rendelkezem. Amiről számot adhatok ezen a téren, azt a „Zemplén” naptáraiban felsorolt iskolák kimutatásai alapján állítottam össze. Az innen gyűjtött adatok a következőket árulják el a régió iskoláinak és tanárainak számáról:

1896-ban az iskolák száma 78, a tanárok száma 91 fő,

1900-ban az iskolák száma 90, a tanárok száma 107 fő,

1905-ben az iskolák száma 95, a tanárok száma 114 fő,

1911-ben az iskolák száma 74, a tanárok száma 128 fő.

A falvankénti és iskolatípusonkénti lebontás a következő képet mutatja a régióban 1896-ban, 1900-ban, 1905-ben.

Evangélikus, református iskolák megoszlása településenként 1896-ban:

1.  Biste                                              9. Garany                          17. Őrös

2.  Kistoronya                                  10. Kistárkány                    18. Kiskövesd

3.  Szőlőske                                    11. Nagytárkány                 19. Véke

4.  Ladmóc                                      12. Nagygéres                    20. Királyhelmec

5.  Zemplén                                     13. Leleszpólyán                21. Gálszécs

6.  Mihályi                                        14. Ágcsernyő                     22. Hardicsa

7.  Szürnyeg                                    15. Kisgéres                       23. Cselej

8.  Bodzásújlak                               16. Szomotor

30 T. Sápos Aranka

Római katolikus iskolák megoszlása településenként 1896-ban:

1.  Mihályi                                      9. Boly                            17. Pamó

2.  Céke                                       10. Szentmária                 18. Visnyó

3.  Bodzásújlak                            11. Szinyér                       19. Magyarizsép

4.  Barancs                                  12. Zétény                        20. Szilvásújfalu

5.  Lelesz                                     13. Királyhelmec

6.  Battyán                                   14. Gálszécs

7.  Bély                                        15. Nagyazar

8.  Nagykövesd                            16. Pelejte

Görög katolikus iskolák megoszlása településenként 1896-ban:

1.  Nagytoronya                         11. Bodrogszerdahely 21. Cselej

2.  Borsi                                     12. Gálszécs                    22. Upor

3.  Ladmóc                                13. Zebegnyő                    23. Isztáncs

4.  Lasztóc                                 14. Bacskó

5.  Kol baszó                              15. Vécse

6.  Velejte                                  16. Techna

7.  Kiszte                                   17. Szécskeresztúr

8.  Bodzásújlak                          18. Hardicsa

9.  Leleszpólyán                         19. Nagyruszka 10. Kisdobra                               20. Sztankóc

Állami iskolák                             Községi iskolák                Magániskolák

1.  Csörgő                                    1. Perbenyik                     1. Bodzásújlak

2.  Kásó                                       2. Bodrogvécs

3.  Szolnocska                             3. Egres

4.  Szinyér

5.  Gálszécs

6.  Tőketerebes

7.  Kazsu

8.  Kelecseny

1. táblázat. Iskolák és tanítók száma 1896-ban

,14

Evangélikus, református iskolák megoszlása településenként 1900-ban:

1.  Nagytoronya                            13. Bodzásújlak                25. Királyhelmec

2.  Kistoronya                              14. Garany                       26. Kisazar

3.  Szőlőske                                 15. Kistárkány                  27. Hardicsa

A Toketerebesi járás oktatási helyzete..

31

4.  Csarnahó

5.  Ladmóc

6.  Zemplén

7.  Mihályi

8.  Kolbaszó

9.  Biste

10.  Imreg

11.  Szürnyeg

12.  Magyarsas

16.  Nagygéres

17.  Pólyán

18.  Ágcsernyő

19.  Kisgéres

20.  Bodrogszentes

21.  Szomotor

22.  Őrös

23.  Kiskövesd

24.  Véke

28.  Magyarizsép

29.  Lasztóc

Római katolikus iskolák megoszlása településenként 1900-ban:

1.  Mihályi

2.  Nagykázmér

3.  Céke

4.  Imreg

5.  Szürnyeg

6.  Garany

7.  Barancs

8.  Nagytárkány

9. Lelesz

10.  Bácska

11.  Battyány

12.  Bély

13.  Nagykövesd

14.  Boly

15.  Rad

16.  Szentmária

17.  Szinyér

18.  Zétény

19.  Királyhelmec

20.  Nagyazar

21.  Kisazar

22.  Pelejte

23.  Parnó

24.  Visnyó

25.Szilvásújfalu

Görög katolikus iskolák megoszlása településenként 1900-ban:

1.  Csörgő

2.  Borsi

3.  Zemplén

4.  Lasztóc

5.  Kolbaszó

6.  Céke

7.  Velejte

8.  Kasó

9.  Kiszte

10. Bodzásújlak

Izraelita iskola 1900-ban: 1. Királyhelmec

Állami iskolák

1.  Csörgő

2.  Legénye

3.  Velejte

4.  Szolnocska

5.  Szinyér

6.  Tőketerebes

7.  Kazsu

8.  Cselej

9.  Kelecseny

11.   Pólyán

12.  Kisdobra

13.  Vécse

14.  Szécsudvar

15.  Szécskeresztúr

16.  Hardicsa

17.  Nagyruszka

18.  Sztankóc

19.  Magyarizsép

20.  Upor

21.  Isztács

Községi iskolák

1.  Perbenyik

2.  Bodrogszerdahely

3.  Egres

4.  Kozma

Magániskolák 1. Bodzásújlak

32 T. Sápos Aranka

2. táblázat. Iskolák és tanítók száma 1900-ban15

Evangélikus, református iskolák

1.  Nagytoronya

2.  Kistoronya

3.  Garany

4.  Imreg

5.  Szürnyeg

6.  Ladmóc

7.  Szőlőske

8.  Csarnahó

9.  Nagybári

10.  Zemplén

11.  Mihályi

12.  Lasztóc

13.  Kolbaszó

14.  Biste

15.  Királyhelmec

megoszlása településenként 1905-ben:

16.  Kistárkány

17.  Ágcsernyő

18.  Bácska

19.  Bodrogszentes

20.  Kisgéres

21.  Szomotor

22.  Perbenyik

23.  Lelesz

24.  Pólyán

25.  Őrös

26.  Kiskövesd

27.  Nagygéres

28.  Magyarizsép

29.  Hardicsa

Római katolikus iskolák megoszlása településenként 1905-ben:

1.  Garany

2.  Barancsa

3.  Céke

4.  Magyarsas

5.  Mihályi

6.  Nagykázmér

7.  Velejte

8.  Királyhelmec

9.  Nagytárkány

10.  Bély

11.  Bácska

12.  Battyán

13.  Lelesz

14.  Nagykövesd

15.  Rad

16.  Boly

17.  Szentmária

18.  Véke

19.  Zétény

20.  Gálszécs

21.  Magyarizsép

22.  Szécskeresztúr

23.  Nagyazar

24.  Pelejte

25.  Parnó

26.  Visnyó

Görög katolikus iskolák megoszlása településenként 1905-ben:

1.  Nagytoronya                         14. Gálszécs

2.  Borsi                                     15. Zebegnyő

3.  Bodzásújlak                          16. Bacskó

4.  Céke                                     17. Magyarizsép

5. Zemplén                               18. Upor

6.  Lasztóc                                 19. Isztáncs

A Toketerebesi járás oktatási helyzete.

33

7.  Kol baszó

8.  Velejte

9.  Kásó

10.  Kiszte

11.  Kisdobra

12.  Perbenyik

13.  Pólyán

Állami iskolák

1.  Csörgő

2.  Bodzságújlak

3.  Legénye

4.  Gercsely

5.  Bodrogszerdahely

6.  Szolnocska

7.  Szi nyer

8.  Gálszécs

9.  Cselej

10.  Kelecseny

11.  Tőketerebes

12.  Kazsu

20.  Szécskeresztúr

21.  Sztankóc

22.  Kazsu

23.  Nagyruszka

24.  Vécse

25.  Szécsudvar

Községi iskolák 1. Egres

Magániskolák

3. táblázat. Iskolák és tanítók száma 1905-ben16

4. táblázat. Iskolák és tanárok száma 1890 és 1911 között a régióban

A csekély és egyben pontatlan adatok alapján is kijelenthetjük, hogy az 1868. évi népiskolai törvény a régióban fontos változásokat eredményezett. Míg az iskolák száma ingadozott, addig a tanítók száma fokozatosan növekedett. A felekezeti iskolák száma éppúgy növekedett, mint az állami iskoláké.

Az alapműveltség (írás-olvasás) a számok tükrében

A kiegyezés időszakában lezajlódó társadalmi, gazdasági és politikai fejlődés a társadalom kulturális igényeit is befolyásolta. Az iskolázottságon belül a legnagyobb figyelmet az elemi fokú oktatás igényelte, mivel 1869-ben Magyarország 6 éven felüli férfi népességének 40,8%-a, női népességének 25,01%-a tudott csak írni-olvasni. A rossz arány megszüntetése érdekében a kiegyezés után bevezették az általános tankötelezettséget, melyet az 1868. évi XXXVIII. te. írt elő.18 Ez a törvény hosz-szú évtizedekre meghatározta az elemi népoktatás szervezetét, magában foglalva a 6 évfolyamos elemi iskolát, a 3 évfolyamos általános és gazdasági ismétlőiskolát, valamint a 4 évfolyamos polgári iskolát.19 Az elemi népiskolai hálózat a kiegyezést követően negyed évszázad alatt gyorsan és folyamatosan fejlődött. Míg az iskolák száma 1869-ben 13 788 volt, 1890-re 16 805-re emelkedett, a tanítók száma pedig ugyanezen időszakban 17 794 főről 24 908 főre gyarapodott. így 1890-ben az ország 6 éven felüli népességének a férfiak esetében már 66,2%-a, a nőknél 46,99%-a tudott írni-olvasni.

A kiegyezés korabeli, sőt még a századforduló körüli helyzetkép is részleteiben sötétebb színárnyalatokat mutat: a kulturális alapismeret elsajátítása ebben az időszakban minden tekintetben – település, nemek, életkor, anyanyelv, vallás, foglalkozás, gazdasági-társadalmi tagozódás szerint stb. – rendkívül egyenlőtlen, szélsőséges volt.20 Nem szabad azonban szem elől téveszteni, hogy a fejlődés ütemét különféle – demográfiai, települési stb. – tényezők és körülmények is fékezték. A tanyai (és 1910-ig a hegyvidéki) települések szétszórtsága által okozott iskolázási nehézségek is kerékkötői voltak a népműveltség gyorsabb fejlesztésének.21

A népesség kulturális helyzetét általában az alábbi három vonatkozásban szokásos vizsgálni:

1.  az írni-olvasni tudás,

2.  a legmagasabb iskolai végzettség,

3.  az oktatásban való részvétel szerint.

A műveltségi színvonal valóságos és pontos felmérésére a népszámlálások alkalmasak.22 A népesség műveltségi színvonalának megállapítása során a múltban a népszámlálások elsősorban az írni-olvasni tudás alakulásának a feldolgozásával nyújtanak segítséget. Az írni-olvasni tudás népszámlálásonkénti színvonaláról számot adó kimutatások szerint Magyarországon 1869-ben a kulturális szint még alapelemeiben is rendkívül elmaradott helyzetben volt.23 A kiegyezést követő négy évtizedben az alapfokú oktatásban országos méretben jelentős előrelépések történtek. Kétszeresére növekedett az alapfokú oktatásban dolgozó pedagógusok száma. Az időszak kezdetén a legtöbb intézmény egyházi, felekezeti fenntartású volt, de hamar megindult a felekezeti iskolák „elközségesítése”, illetve az állami, társulati iskólák tömeges szervezése. Ennek tekintetében az állami és községi elemi iskolák aránya 1907-ig az 1868. évi néhány százalékról több mint 22 százalékra nőtt, a felekezetieké pedig 95 százalékról 76 százalékra csökkent.

Zemplén vármegye középső részén, a vizsgálat tárgyát képező régióban az 1900-1910-es népszámlálási felvételi lapok adataiból a 6 évesnél idősebb népesség írni-olvasni tudását emeltem ki. A 6 és 7 év közötti korosztály írni-olvasni tudása még nem valószínű, továbbá az írni-olvasni tudó összlakosság nincs lebontva férfi és női népességre. A melléklet táblázataiban az 1880-as évre is találhatunk számsorokat az írni-olvasni tudók nagyságáról településre lebontva, de ezen számsorok szintén nem váltak a vizsgálat tárgyává, mivel csak az összlakosság számával tudtam összevetni, ugyanis a 0-6 éves korig terjedő korosztály még nem rendelkezett az írás-olvasás képességével. így az adatok csak sejtetik az alapműveltség nagyságát.

Sajnos, ebben a fejezetben nincs tér arra, hogy részletesebben foglalkozzunk a régió iskolázottságának a felmérésével. Eredményes és egyben sokatmondó lenne egy olyan kutatás, amely nyomon követné az iskolák számának növekedését 1868-1910 között, különös tekintettel az állami és egyházi iskolákra, és felmérné az iskolatípusokat, az iskolák diákjai számának fejlődését s egyben a diákokra eső tanárok számát is.

A táblázat adataiból megállapítható, hogy az 1900-as és 1910-es népszámlálások felmérésének alapján a vármegye és a régió lakosságának írni-olvasni tudása elmaradt az országos átlagtól, de a vizsgált terület lakosságának átlaga magasabb, mint a vármegyéé.

5. táblázat. A vármegye és a régió írni-olvasni tudó lakosainak százalékaránya

Miben rejlik az eltérés oka? A probléma gyökereit a vármegye gazdaságának fejlettségi szintjében kell keresnünk. Zemplén vármegye ugyanis azon vármegyék közé tartozott, amelyek gazdaságilag az ország elmaradottabb részét alkották. A fejlődés ütemét egyrészt demográfiai tényezők gátolták, másrészt a települések elhelyezkedésének a sajátosságai. A hegyvidéki települések szétszórtsága, amely a vármegye északi részén domináns, nehézségeket okozott az iskolahálózat kiépítésében és fejlesztésében. A negatív tényezők ellenére is fejlődésnek lehetünk tanúi a vármegyében, úgyszintén a régióban is. Azt, hogy a régió írni-olvasni tudó lakosságának az aránya magasabb a vármegye átlagától, a vizsgált terület fekvése is befolyásolta, ugyanis a régió a vármegye gazdaságilag frekventáltabb részén terült el, és a településhálózat kompakt s egyben könnyen megközelíthető is. Ezt a fejlődést látszik alátámasztani az a tény is, hogy a 88 településből 85-ben (1910) a lakosság írni-olvasni tudása 50 százalék fölött mozgott, míg 1900-ban csak 64 településen volt 50 százalék fölött az írni-olvasni tudók száma. (Lásd az egyes települések írni-olvasni tudók számát 1900, 1910-ben százalékban is a 6. táblázatban.)

6. táblázat. írni-olvasni tudók száma települések szerinti felbontásban 1900-ban és 1910-ben

Összegzés

Mivel a népművelés alapfeltételét a történelem során az iskolák biztosították, ezért kísérletet tettünk a régióban működő iskolák és tanítók számának a felmérésére. Természetesen az adatok nem minden esetben pontosak, így csak sejtetni engedik a régió iskolahálózatának a meglétét és jellemzőit. A pontatlanságok ellenére is kijelenthetjük, hogy az 1868. évi népiskolai törvény a régióban előnyös változásokat eredményezett. Ezt az eredményt látszott alátámasztani az a tény is, hogy a 88 településből 1910-re 85-ben a lakossság írni és olvasni tudása 50% fölött mozgott, míg 1900-ban csak 64 településen volt 50% fölötti az írni-olvasni tudók aránya.

Sajnos napjainkig nem történt kísérlet arra, hogy a régió iskolatörténetét feldolgozzák, annak ellenére, hogy ez a téma bővelkedik forrásanyaggal.

Irodalom

Ballagi Géza: Népesség. In: Zemplén vármegye közgazdasági és közművelődési állapota. Budapest, 1892.

Ballagi Géza: Zemplén vármegye. Budapest, 1893.

Balogh Pál: Népfajok Magyarországon. Budapest, 1902.

Balogh Pál: Statisztikai adatok Zemplén vármegye néprajzához. Sátoraljaújhely, 1908.

Borovszky Samu (szerk.): Zemplén vármegye és Sátoraljaújhely Rendezett Tanácsú Város. Budapest, 1905. /Magyarország Vármegyéi és Városai./

Csikvári Antal: Zemplén vármegye. Budapest, 1940. /Vármegyei szociográfiák, XI./

Dudás Gyula: Adatok az oktatásügy történetéhez Zemplén vármegyében. In: Adalékok Zemplén-Vármegye Történetéhez. Sátoraljaújhely, 1996.

Klinger András: A népesség kulturális helyzete. In: Demográfia. Budapest, KSH, 1996.

Magyarország népessége és gazdasága. Budapest, KSH, 1996.

Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. In: Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1963.

Várhegyi Imre-dr. Barna Géza: A népoktatás fejlődése. In: Csíkvári Antal (szerk.) Zemplén vármegye. 1940. /Vármegyei szociográfiák./

„Zemplén” naptára az 1896-ik évre. Sátoraljaújhely, 1896.

„Zemplén” naptára az 1900-ik évre. Sátoraljaújhely, 1900.

„Zemplén” naptára az 1905-ik évre. Sátoraljaújhely, 1905.

„Zemplén” naptára az 1911-ik évre. Sátoraljaújhely, 1911.

A Magyar Korona országai 1900. évi népszámlálásának főbb eredményei. A népesség általános leírása községenként. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 2. Budapest, 1902.

A Magyar Korona Országai 1910. évi népszámlálása. A népesség főbb adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 41. Budapest, 1912.

Soňa Gabzdílová: Mennyiségi mutatók változásai a magyar tanítási nyelvű intézmények és diákjainak számában 1990-2001 között

A jelenlegi szlovákiai magyar oktatási nyelvű intézmények számának vizsgálatánál több tényező figyelembevétele szükséges, így a magyar kisebbség helyzete és politikai elitjének e kérdéskörhöz való hozzáállása. Többek között ide tartozik a magyar kisebbség száma, amely az utolsó népszámlálás alapján csökkenő tendenciát mutat, de még így is a legnagyobb számú kisebbség Szlovákiában. A magyar oktatási intézmények vizsgálatánál további kiemelt helyen szerepel a magyar nyelvű lakosság területi elhelyezkedése Dél-Szovákiában és az anyaország közelsége.

A kisebbségek anyanyelven történő oktatását a Szlovák Köztársaság Alkotmánya biztosítja. (2. fejezet, 4. bekezdés, 34. cikkely.) A gyakorlatban ez magyar, ukrán és német nyelven valósul meg.

Napjainkban a magyar nyelvű oktatás kérdéskörének előtérbe kerülése a szlovákiai magyar politikai elitnek, a kisebbségi kulturális intézményeknek, a hazai magyar nyelvű médiának is köszönhető (pl. alternatív oktatás, kétnyelvű bizonyítványok vagy a magyar tanítási nyelvű egyetem kérdése stb.).

A magyar nemzetiségű ifjúság nevelése és oktatása jelenleg három szinten biztosított: az óvodákban, az alapiskolákban és a középiskolákban. Ismeretes, hogy ezek az oktatási intézmények vagy csak magyar tanítási nyelvű osztályokkal rendelkeznek, vagy párhuzamosan szlovák tanítási nyelvű osztályokkal együtt folyik az oktatás-nevelés. Az állam által fenntartott iskolák mellett magyar tanítási nyelvű egyházi és magániskolák is működnek.

A tanulmány az állami szférában működő oktatási intézményeket követi nyomon.

Tankötelezettség előtti nevelés – az óvodák

Az 1990/1991-es tanévben 4025 állami óvoda működött 9292 osztállyal, melyet összesen 216 336 gyermek látogatott. Ebből 345 (8,6%) volt magyar nevelési nyelvű 695 osztállyal (7,5%) és 14 970 óvodással (6,9%). Hogy hogyan alakult a magyar nevelési nyelvű óvodák száma az elmúlt 11 évben? A 2000/2001-es tanévben Szlovákiában 3217 óvoda működött 7447 osztállyal, melyeket 149 722 gyerek látogatott. 275 (8,5%) óvodában magyar nyelvű foglalkozás folyt 548 osztályban 9265 (6,2%) gyerekkel.

Ha figyelemmel kísérjük az óvodák számának a csökkenését 1990-2001 között, akkor megállapíthatjuk, hogy ez a negatív folyamat az óvodák oktatási nyelvétől függetlenül zajlott.

A szlovák nyelvű óvodáknál 22,7%-os csökkenés mutatható ki 11 évre visszamenően (3626-ról 2803-ra), a magyar nyelvű óvodáknál 20,3%-os (345-ről 275-re). Természetesen ezzel egy időben csökkent a gyerekek és az osztályok száma is. A szlovák nyelvű osztályoknál ez a csökkenés 19,7%-os volt (8527-ről 6852-re), a magyar nyelvű óvodák esetében pedig 21,2%-os (695-ről 548-ra). A szlovák osztályokban 30,1%-kal (199 953-ról 139 746-ra), a magyar osztályokban 38,1%-kal (14 970-ről 9265-re) csökkent az óvodások száma.

A gyerekek nemzetiségi hovatartozását vizsgálva a 2001/2002-es tanévben a következő eredményt kapjuk: a 149 722 gyerekből szlovák nemzetiségű 136 265 (91,0%), magyar 11 803 (7,9%), roma 1041 (0,7%), egyéb 401 (0,3%).

Az említett adatok egyértelműen az óvodák számának csökkenését mutatják az elmúlt 11 év folyamán, tekintet nélkül az oktatási nyelvre. A csökkenés különbsége a szlovák és a magyar óvodák között minimális. Kiemelkedőbb különbség (8%-os) mutatható ki a magyar és a szlovák nemzetiségű gyerekek számának a csökkenésében, amely a magyar nemzetiségű népesség természetes visszaesésének a következménye is. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy 1989 után csökkent az óvodások száma. Ezt a tényt több tényező is befolyásolta (részben a populáció csökkenése, valamint a munkanélküliség növekedése, főleg a női lakosság körében).

1. táblázat. A magyar nyelvű óvodai osztályok és a gyerekek számának alakulása az 1990-es években

Alapiskolák

Az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a Szlovák Tudományos Akadémia Kassai Társadalomtudományi Intézete empirikus kutatásokat végzett kérdőíves módszer segítségével az etnikailag vegyes járásokban – Dunaszerdahelyi, Galántai, Nagykürtösi, Rozsnyói, Komáromi, Érsekújvári, Lévai, Losonci, Rimaszombati, Kassa környéki, Tőketerebesi. A kérdőíves felmérés a magyar tanítási nyelvű iskolákra és az oktatás problémakörére összpontosított azzal a céllal, hogy felmérje, megismerje a lakosság véleményét a magyar iskolák működéséről, az oktatási folyamat színvonaláról szociális és politikai összefüggésben, különös tekintettel a nyelvi kérdésre is.

Mennyiségi mutatók változásai… 43

A kutatások során hasznos információkat szereztek, melyekből most csak egy kérdéskört szeretnénk kiemelni, mégpedig azt, hogy elegendő-e a magyar oktatási nyelvű intézmények száma Szlovákiában?

Természetesen a megkérdezett magyar és szlovák lakosság válaszai között evidens volt a különbség. A magyar tanítási nyelvű iskolák számát kevésnek vélte a megkérdezett magyar lakosság 62%-a, ill. a megkérdezett szlovákok 8,5%-a. A magyar tanítási nyelvű iskolák számát elégségesnek tartotta a magyar nemzetiségű lakosság 20,2%-a, ill. a szlovákok 44,5%-a. A magyar tanítási nyelvű iskolák számát átlagon felülinek (soknak) tekintette a megkérdezett magyar lakosság 1,2%-a, ill. a szlovák lakosság 15,6%-a. A többi megkérdezett nem foglalt állást a kérdéssel kapcsolatban.

Feltételezhetően „színesebb” és meghökkentőbb válaszokat kaptak volna, ha az ukrán és német kisebbségeket is megkérdezik, sőt ha olyan járásokban is elvégzik a felméréseket, ahol nem laknak vagy csak alacsony számban élnek magyarok. A válaszok ebben az esetben biztosan nagyobb eltéréseket eredményeztek volna.

De térjünk vissza a számsorokhoz! Az 1990/1991-es tanévben Szlovákiában 2356 alapiskola működött 28 339 osztállyal, és azokat 720 326 tanuló látogatta. Magyar nyelven oktattak 257 (10,9%) iskola 2071 (7,3%) osztályában 48 405 (6,7%) tanulót. 11 év múlva a következőképpen alakultak az adatok. Az állam 2302 általános iskolát működtetett 27 540 osztállyal és 600 885 tanulóval. Ebből 249 tisztán magyar tanítási nyelvű iskola, 1 iskola pedig szlovák-magyar tanítási nyelvű párhuzamos osztályokkal rendelkezett. A 2057 (7,5%) magyar tanítási nyelvű osztályba összesen 39 744 tanuló (6,6%) járt.

Az említett 600 885 tanulóból 543 988 (90,5%) szlovák nemzetiségű, 49 125 (8,2%) magyar nemzetiségű, 4448 (0,7%) roma, egyéb nemzetiségű 2440 (0,4%), külföldi 884.

A szlovák és magyar tanítási nyelvű alapiskolák száma a vizsgált 11 év alatt csökkent, s ezzel párhuzamosan a tanulók száma is. A magyar tanítási nyelvű osztályok száma 0,7%-kal lett kevesebb (2071-ből 2057 maradt), míg a szlovák tanítási nyelvű osztályok száma 3,6%-kal (26 179-ből 25 237 maradt). A magyar tanulók száma 17,9%-kal csökkent (48 405-ről 39 744-re). A szlovák részlegen is változás történt. Számokban kimutatva: az osztályok száma 16,4%-kal csökkent, a tanulók száma pedig 670 873-ról 560 633-ra esett vissza.

2. táblázat. Magyar tanítási nyelvű alapiskolák osztályainak és tanulóinak száma az 1990-es években

Középiskolák

Középiskolai szinten a magyar nemzetiségű diákok számára a továbbtanulás gimnáziumok, szakközépiskolák és szakmunkásképző iskolák által biztosított.

Az 1990/1991-es tanévben 2816 középiskolai osztály működött, melyből 164-ben oktattak magyar nyelven (5,8%). Középiskolai tanulmányaikat 87 039-en fejezték be, ebből magyar nyelvű végzettséget 4753 (5,5%) diák szerzett. A középiskolában tanuló magyar nemzetiségű diákok száma 7100, ebből 2347 (33,1%) szlovák tanítási nyelvű középiskolai oktatási intézményben tanult.

11 év elteltével a középiskolai osztályok száma 3322-re emelkedett, ebből 147 magyar tanítási nyelvű (az összesnek a 4,4%-a). A középiskolákat összesen 91 805 diák látogatta, ebből magyar nyelvű osztályokba 3762 diák járt (4,1%). A középiskolákban 6396 magyar nemzetiségű diák folytatta tanulmányait, ami annyit jelent, hogy 2634 (41,2%) diák szlovák tannyelvű iskolát látogatott. Magyar diákok legnagyobb számban az ipari szakközépiskolákban tanultak (51 osztályban 1293 diák), ezt követik a mezőgazdasági szakközépiskolák (37 osztállyal és 878 diákkal), majd a közgazdasági szakközépiskolák (30 osztálya 841 diákkal).

A műveltségi struktúra keretén belül a magyar nemzetiségű lakosságnál a gimnáziumi érettségivel rendelkezők vannak a legtöbben.

Az elmúlt tanévben a 8 éves gimnáziumokat is beszámítva 1028 osztályban indult el az oktatás, ebből 969-ben szlovák és 59-ben magyar nyelven. Összesen 30 939 diák tanult gimnáziumban, ebből magyarul 1574 diák (5,1%). A négyéves és az ötéves gimnáziumokban összesen 1374 osztályt indítottak – ebből 1264 szlovák, 104 magyar és 6 ukrán tanítási nyelvűt. A diákok összlétszáma 40 813 fő, ebből a magyar tannyelvű osztályt látogatók száma 2714 (6,6%).

A gimnáziumok összes típusában a magyar nyelven tanuló diákok összlétszáma 4288 fő.

A gimnáziumokban tanuló diákok nemzetiségi összetételét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy 5300 magyar nemzetiségű diák tanul anyanyelvén, 1012 (19,1%) pedig szlovák tanítási nyelvű osztályokat látogat. 11 évvel ezelőtt – az 1990/1991-es tanévben – 4856 magyar nemzetiségű diák tanult a magyar tanítási nyelvű gimnáziumi osztályokban, 1074 (22,1%) magyar nemzetiségű diák pedig szlovák tanítási nyelvű gimnáziumi osztályt választott. A vizsgált időszakban a magyar tanítási nyelvű osztályba járó diákok száma növekedett.

Dél-Szlovákia etnikailag vegyes területein a 2001/2002-es tanévben 5 magyar tanítási nyelvű szakmunkásképző iskola működik. Ezen kívül magyar nyelvű oktatás folyik 23 szakmunkásképző iskolában párhuzamosan a szlovák tanítási nyelvű osztályokkal. Ez összesen 194 osztályt jelent 4047 diákkal. A legtöbb, 79 osztály 1696 diákkal a Nyitrai kerületben található, 57 osztály 1243 diákkal a Nagyszombati kerületben, 31 osztály 596 diákkal a Besztercebányai kerületben és 27 osztály 512 diákkal a Kassai kerületben. Magyar nyelvű végzettséget a szakmunkásképző iskolákban 8267 diák szerzett, tehát a diákok fele szlovák tanítási nyelvű osztályokba járt.

Az adatokból is kitűnik, hogy a magyar nemzetiségű diákok a középfokú oktatási intézmények közül a szakmunkásképző iskolákat részesítik előnyben. A 2001/2002-es tanévben a középiskolák minden típusában összesen 19 963 magyár nemzetiségű diák tanult, ebből 6369 (31,9%) szakközépiskolában, 5300 (26,5%) gimnáziumban, 8267 (41,4%) szakmunkásképző iskolában. Megvizsgálva viszont a magyar tannyelvű középiskolák látogatottságát megállapíthatjuk, hogy a középiskolák három típusát összesen 12 097 diák látogatja. Ebből 3762 (31,1%) diák a szakközépiskolát választotta, 4288-an (35,4%) a gimnáziumot részesítették előnyben, és legtöbben, 4047-en (33,5%) a szakmunkásképző iskolát választották.

3. táblázat. Magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák osztályainak és diákjainak a száma

4. táblázat. Magyar tanítási nyelvű gimnáziumok osztályainak és diákjainak a száma

Egyetemek és főiskolák

Komoly problémát vet fel az a tény, melyet a szlovákiai magyar politikai elit is hangoztat: a magyar nemzetiségű hallgatók alacsony számban vannak jelen az egyetemeken és főiskolákon. Ezt a folyamatot már a múlt század 50-es és 60-as éveitől nyomon követhetjük.

Felsőoktatási intézményben az 1990/1991-es tanévben összesen 52 669 hallgató folytatott tanulmányokat. Ebből 2578 (4,9%) fő volt magyar nemzetiségű hallgató, 46 627 (88,5%) szlovák, 3043 (5,7%) cseh (morva, sziléziai), 360 ukrán, 56 lengyel és 35 egyéb nemzetiségű.

A 2578 magyar nemzetiségű hallgató a következő arányban oszlott meg az egyes felsőoktatási intézmények között:

egyetemi végzettséget szerzett 1261 fő (48,9%),

műszaki főiskolát végzett 836 fő (32,4%),

közgazdász diplomát kapott 192 fő (7,4%),

agrármérnökként végzett 258 fő (10,0%),

művészeti főiskolán 31 fő (1,2%) fejezte be tanulmányait.

A fenti adatok alapján kijelenthetjük, hogy a magyar nemzetiségű hallgatók száma nem érte el még az 5%-ot sem, pedig a magyar nemzetiség Szlovákia összlakosságának a 11%-át alkotja.

Az 1990-es népszámlálás eredményei alapján az egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezők nemzetiségi megoszlása a következőképpen alakult:

–  egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkezett a cseh nemzetiségűek 17,7%-a,

– az ukrán és ruszin nemzetiségűek 13,3%-a,

– a németek 12,1%-a,

– a szlovákok 8,2%-a,

– a magyarok 3,6%-a,

– a romák 0,1%-a.

A 2001-es népszámlálás adatai a végzettségi struktúrára vonatkozóan még nincsenek ismertetve. Hogy e tekintetben milyen változások történtek 1990-től, részben a hallgatók számának a növekedéséből vagy csökkenéséből alkothatunk képet.

Az elmúlt 11 év alatt az egyetemi és főiskolai hallgatók száma 92 140 főre emelkedett, mely 74,9%-os növekedés. Az összlétszámból szlovák nemzetiségű 87 312 (94,8%) hallgató, cseh (morva, sziléziai) 230 (0,2%), ruszin és ukrán 292 (0,3%), magyar 4199 (4,6%), egyéb nemzetiségű 107 hallgató.

Annak ellenére, hogy a magyar nemzetiségű hallgatók száma 1990-2001 között 2578-ről 4199 főre emelkedett, ami 62,9%-os növekedés, arányszámuk az összlétszámhoz viszonyítva a 2001/2002-es tanévben semmit sem változott.

1990-ben a magyar nemzetiségű hallgatók az összlétszám 4,9%-át alkották, 2001/2002-re ez a szám nem növekedett, hanem 4,6%-ra csökkent.

Feltételezhetjük tehát, hogy a magyar kisebbség műveltségi struktúrája kiemelkedő átalakuláson az elmúlt 11 évben nem ment keresztül.

Végezetül az immáron említett szociológia felmérésből közlünk eredményeket. Míg a magyar nyelvű középiskolai oktatást szükségesnek vélte a megkérdezett szlovákság 15,2%-a, addig a magyar nyelvű egyetemi oktatás szükségességét csak 4,6%-a ismerte el. (A megkérdezett magyar anyanyelvű lakosságnak is csak a 30,4%-a tartaná fontosnak a magyar nyelvű egyetemi oktatást.)

5. táblázat. Magyar és szlovák nemzetiségű egyetemisták és főiskolások száma Szlovákiában

Összegzés

A demokrácia és tolerancia fokát jelzi az állam viszonyulása a területén élő kisebbségekhez. Másrészt a kisebbségek lojális együttműködésükkel fejezik ki pozitív hozzáállásukat a többségi nemzethez. A többség elnyomó magatartása automatikusan a kisebbségek elszigetelődéséhez vezet. Az etnikumok közötti bizalom megteremtése csak egymás kölcsönös megismerése alapján valósulhat meg. Az etnikai és kulturális sokszínűség a társadalmat gazdagítja, és katalizátora lehet a fejlődésnek. A szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák aktuális kérdéseinek a megoldásánál elsősorban kölcsönös hajlandóságra van szükség.

Irodalom

Gabzdilová Sofia: Mad’arské skolstvo na Slovensku v druhej polovici 20. storocia.

Dunajská Streda, 1999. Obce Kosického kraja II. cast. Krajská správa statistického úradu SK v Kosiciach.

Kosice, 2000. Statistické rocenky skolstva SSR 1970-1989. Bratislava, Ústav informácií a

prognóz skolstva mládeze a telovychovy, 1970-1989. Statistické rocenky skolstva SR1990-2001. Bratislava, Ústav informácií a prognóz

skolstva mládeze a telovychovy, 1990-2001.

Lanstyák István: Fordítás és kontaktológia

1. A nyelvközi fordítás mint a kétnyelvű beszédtevékenység sajátos válfaja

A nyelvközi fordítás a kétnyelvű beszédtevékenységnek egy egészen sajátos -mondhatni atipikus – válfaja, amely radikálisan eltér a szokásos kétnyelvű beszédtevékenységtől. A szokásos kétnyelvű beszédtevékenység egyik fő jellemzője, hogy a közlésaktus résztvevői két különböző nyelvet használnak úgy, hogy mindkettőnek birtokában vannak, vagyis a kommunikáló felek többé-kevésbé kétnyelvűek. Nos, a nyelvközi fordításnak épp az adja meg az értelmét, hogy a közlésaktus résztvevőinek nincs közös nyelvük (vagy pedig úgy viselkednek, mintha nem lenne1); ezért van szükség egy olyan személy közbeiktatására – ez a fordító -, aki mindkét nyelvet ismeri, s aki a két nyelv valamelyikén megfogalmazott üzeneteket a másik nyelven újrafogalmazza (Lanstyák, megjelenés alatt). S ebből adódik a nyelvközi fordítás másik fontos jellegzetessége: a nyelvközi fordítás egy meglévő mintára épülő ún. függő beszédtevékenység, melynek során egy olyan beszéd- vagy írásmű jön létre, amely tartalmában és szerkezeti fölépítésében nagyfokú hasonlóságot mutat egy másik, eltérő nyelvű beszéd- vagy írásművel (a fordításra mint másodlagos, függő szövegalkotásra lásd Popovic 1975, 217-238, 1980; Popovic [szerk.] 1983, 125 és passim; Lanstyák 2003a, 2003c, megjelenés alatt; vö. még Komisszarov 1980/1986, 51; Klaudy 2002, 107; 2003, 11). Mivel mindkét beszéd- vagy írás-mű része a közlésaktusnak, az üzenet mintegy megduplázódik (Komisszarov 1980/1986, 45). Ezzel szemben a szokásos kétnyelvű beszédtevékenység szabad (független) beszédtevékenység, amely nem épül más nyelvű mintára, s ezért a szokásos kétnyelvű kommunikációs folyamatban nem is jön létre az üzenet „megduplázása”.2 A résztvevők ugyan két nyelvet használnak, de az ezeken elmondottak közt nincs, ill. csak alkalomszerűen van tartalmi hasonlóság (konkrét példákra lásd Lanstyák 2003a).

* Az írásom alapjául szolgáló kutatások a Mercuhus Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Gramma Nyelvi Iroda munkatervének keretében folytak, ill. folynak az Arany János Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával.

A „kétnyelvű beszédtevékenység” fogalmát nem szabad azonosítanunk a „két-nyelvűek beszédtevékenységé”-vel. A kétnyelvű emberek ugyanis rendszerint képesek egy nyelven is kommunikálni, sőt vannak kétnyelvű beszélőközösségek, amelyekben éppen a kétnyelvű beszédtevékenység megy ritkaságszámba. Ha a kétnyelvű ember csak az egyik nyelvét használja, s ugyanakkor beszélgetőtársai is ugyanazt a nyelvet használják, ezenkívül pedig a környezetéből sem kap más nyelvű ingereket (azaz nem szól a háttérben más nyelven a rádió, nincs körülvéve más nyelvű feliratokkal stb.), nyelvlélektani szempontból azt mondjuk, hogy egynyelvű beszédmódban van (az egynyelvű beszédmód legszélső pólusa az, amikor a kétnyelvű beszélő egynyelvű környezetben tartózkodik és egynyelvű beszélőkkel társalog). Ha a kétnyelvű mindkét nyelvét használja ugyanazon közlésaktus során, illetve ha ő csak az egyik nyelvén beszél is, a közlésaktus más résztvevői a másik nyelvet – vagy azt is – használják, vagy esetleg a környezetéből kap más nyelvű ingereket, azt mondjuk, hogy kétnyelvű beszédmódban van. Egynyelvű beszédmódban a kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenységet folytat (ha megszólalna a másik nyelvén, azonnal kétnyelvűvé válna a beszédmód); ezzel szemben kétnyelvű beszédmódban egyaránt folytathat egynyelvű vagy kétnyelvű beszédtevékenységet, hiszen attól függetlenül, hogy a beszélgetőtársai egy másik nyelvet – vagy azt is – használnak, ő következetesen ragaszkodhat az egyik nyelvéhez, és persze azt is megteheti, hogy ő is használja mindkét nyelvét. A beszédmód természetesen nemcsak „egynyelvű” vagy „kétnyelvű” lehet, hanem többé vagy kevésbé egynyelvű, ill. kétnyelvű is; a beszédmód tehát folyvány (kontinuum) jellegű jelenség. (A beszédmód kérdésére lásd Grosjean 1997, 227-230; 1998).

A kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenysége nem egészen azonos az egynyelvű és a kétnyelvű beszédmódban. Amikor egynyelvű beszédmódban van, a másik nyelv hatása – az ún. kontaktushatás3 – kisebb mértékben jelentkezik, mint olyankor, amikor kétnyelvű beszédmódban van. Az ugyanis, hogy a kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenységet folytat, nem zárja ki, hogy a másik nyelv is „szóhoz jusson”, csak azt zárja ki – a jelenség meghatározásából következően -, hogy hol az egyik, hol a másik nyelvén beszéljen. A másik nyelv hatása tehát az egynyelvű beszédtevékenységben is kimutatható; kisebb mértékben olyankor, amikor a kétnyelvű ember egynyelvű beszédmódban van, nagyobb mértékben olyankor, amikor kétnyelvű beszédmódban „működik”. (És itt most csak az adott pillanatban, alkalomszerűen létrejövő kontaktushatásról, azaz az interferenciáról beszélünk, nem pedig ennek hosszabb távú következményéről, arról, hogy a kétnyelvű beszélők által használt nyelvváltozatokba kontaktusjelenségek épülnek be, amelyek a kétnyelvű nyelvváltozatok szerves részévé, azaz kölcsönzéstermékekké válnak.)

Bár a fordítók beszédtevékenysége is – a szokásos kétnyelvű beszélőkéhez hasonlóan – lehet egynyelvű vagy kétnyelvű (ez utóbbi a kétirányú tolmácsolás folyamán), a fordítók munkájuk során értelemszerűen nem lehetnek egynyelvű beszédmódban, csakis kétnyelvűben. Ez pedig nagyban növeli a kontaktushatás lehetőségét. S ráadásul itt a kétnyelvű beszédmódnak egy egészen sajátos válfajáról van szó, hiszen a fordítók esetében a másik nyelv nemcsak úgy általában van jelen, hanem olyan más nyelvű beszédművet hallgatnak vagy más nyelvű írásművet olvasnak a fordítók, amely közvetlen modellként szolgál az ő beszédtevékenységükhöz; erről beszéltünk föntebb úgy, mint függő beszédtevékenységről. Ebből adódóan a fordító nyelvhasználatára nemcsak úgy általában van hatással a kétnyelvűség, ill. a másik nyelv, hanem az adott forrásnyelvi beszéd- vagy írásmű nyelvi megoldásai nagyon is konkrétan befolyásolják.4 Ugyanakkor a fordító nyelvhasználata sokkal tudatosabb, mint a „mezei” kétnyelvű beszélőé, ezért rendszerint tudatosan ellenáll a másik nyelv hatásának. S bár a másik nyelv hatását teljesen nem tudja kiküszöbölni, elképzelhető, hogy a létrejövő beszéd- vagy írásműben kisebb mértékű (egyszersmind más jellegű) a kontaktushatás, mint egy átlagos kétnyelvű ember független beszédtevékenysége során létrejövő beszéd- vagy írásműben. Hatványozottan így van ez a szakképzett fordítók esetében, akiket elméleti ismereteik is „védik” a másik nyelv hatásától. (A szakképzett és/vagy gyakorlott, ill. a szakképzetlen és/vagy gyakorlatlan fordítók által alkalmazott fordítói stratégiák lehetséges különbségére lásd Lanstyák 2003b.)

Ám a lényeges eltérések ellenére a fordítás és a kétnyelvű beszélők beszédtevékenysége hasonlít is egymásra. Mindenekelőtt abban, hogy mindkét tevékenységet kétnyelvű emberek végzik, s tudjuk, hogy a kétnyelvű emberek mindkét nyelvüket szükségszerűen másképp beszélik, mint az érintett nyelvek egynyelvű beszélői, a kétnyelvűek ugyanis nem tudják a két nyelvüket teljesen távol tartani egymástól. A két nyelv minden kétnyelvű ember beszédtevékenysége során hat egymásra; különösen feltűnő a kétnyelvű ember domináns nyelvének hatása a nemdomináns nyelvére. Amint említettük, ez a kontaktushatás nagyobb olyankor, amikor a kétnyelvű beszélő kétnyelvű beszédmódban van, és kisebb olyankor, amikor egynyelvű beszédmódban van, de ez utóbbi esetben sem lehet teljesen kiküszöbölni.

További hasonlóság a fordítás és a kétnyelvű emberek független beszédtevékenysége között, hogy mindkettő sajátos nyelvváltozatok kialakulásához vezet. Eredetüket tekintve különbség van köztük a tekintetben, hogy a fordítás során létrejövő kétnyelvű nyelvváltozatok függő nyelvváltozatok, míg a kétnyelvű emberek független beszédtevékenysége során létrejövök független nyelvváltozatok. Társasnyelvészeti szempontból fontos különbség még, hogy a fordítás során létrejövő kétnyelvű nyelvváltozatok regiszterek, a kétnyelvű beszélők független beszédtevékenysége során létrejövök viszont dialektusok.5 A fordítás révén keletkezett függő kétnyelvű nyelvváltozatokat „fordítási nyelvváltozatokénak (pongyolán s kissé megbé-lyegzően „fordításnyelv”-nek is) nevezzük; társasnyelvészeti szempontból ezek nem alacsonyabb rendűek a nyelv többi, független beszédtevékenység során használt változatainál, csupán mások (Heltai 2002, 130). A fordítási nyelvváltozatok használatát „fordításnyelvi norma” szabályozza, „amelynek létét intuitíve érezzük, de eddig még tudományosan bizonyítani nem sikerült” (Klaudy 1999/2002a, 124-125; lásd még Klaudy 1994, 57).

A fordításelmélet és a kontaktológia fontos feladata volna egy nyelv függő és független kétnyelvű nyelvváltozatainak tüzetes összehasonlítása. Előzetes kutatási hipotézisként föltehető, hogy a független kétnyelvű nyelvváltozatok (dialektusok) legfőképpen abban különböznek a fordításoktól és a más típusú függő kétnyelvű nyelvváltozatoktól (regiszterektől), hogy ezekre más-más típusú kontaktusjelenségek előfordulása jellemző. (A „kontaktusjelenségek” fogalmát itt tágan kell értelmezni, de erről alább lesz majd szó a 3.1. fejezetben.) Dolgozatom harmadik részében a függő és a független kétnyelvű nyelvváltozatoknak elsősorban a hasonlóságaira szeretném fölhívni a figyelmet abból a célból, hogy elősegítsem ezeknek egységes keretben való szemléletét és vizsgálatát, amely csak a fordításelmélet és a kontaktológia szoros együttműködése révén valósulhat meg, méghozzá a társasnyelvészet „védnöksége” alatt, amely a maga korszerű nyelvszemléletével, elméleti megalapozottságával és módszertani elmélyültségével ideális keretéül szolgálhat a közös vagy legalább összehangolt fordításelméleti-kon-taktológiai kutatásoknak.

2. Beszédérintkezés és nyelvérintkezés

Amint a kétnyelvű nyelvváltozatokról írottakból kiderült, a kétnyelvű beszédtevékenységnek – a függőnek és a függetlennek egyaránt – kihatásai lehetnek a kétnyelvű beszélők által használt nyelvváltozatokra, azaz a kétnyelvűek egy- vagy kétnyelvű diskurzusaiban jelentkező kontaktushatás nyelvi, nyelvrendszerbeli következményekkel járhat. Ezért érdemes egymástól megkülönböztetni a beszédérintkezést és a nyelvérintkezést. „Beszédérintkezés”-ről mikroszinten, azaz a konkrét közlésaktusok szintjén beszélünk, „nyelvérintkezés”-ről pedig makroszinten, a nyelvi rendszer szintjén.6 Beszédérintkezés révén a közlésaktusokban különféle interferenciajelenségek bukkannak föl; nyelvérintkezés révén a nyelvben különféle kölcsönzéstermékek jelennek meg (vö. Trudgill 1992/1997, 56).

A nyelvérintkezés egyik sajátos formája a fordítás segítségével történő érintkezés, azaz a „fordítási érintkezés” (a fogalomra lásd Rabin 1958, 134). Amiképpen a nyelvérintkezés általában, a fordítási érintkezés is a nyelvi változásokat befolyásoló egyik fontos tényező. Természetesen ilyenkor nem egyetlen vagy néhány fordítási aktusra gondolunk – ez még a beszédérintkezés szférájába tartozna -, hanem egy olyan társadalmi, történeti, kulturális helyzetre, amelyben rendszerszerűén és nagy méretekben történik fordítás egy bizonyos forrásnyelvből az adott társadalom nyelvére. Részben fordítási érintkezés révén gazdagodott például a középkori magyar nyelv latin jövevényszavakkal és nyelvtani latinizmusokkal is,7 azon túl, hogy a latin nyelvet egyes társadalmi rétegek széleskörűen használták többféle funkcióban, ami szintén szerepet játszott a nyelvi változásokban. Később hasonló folyamat játszódott le a német nyelv viszonylatában, ott azonban a nyelvérintkezés még kevésbé korlátozódott fordítási érintkezésre, hiszen az ország lakosságának nem elhanyagolható része német anyanyelvű volt (lásd Mollay 1989).

A fordítások nemcsak a fordítók tudtán kívül, akaratuk ellenére befolyásolták a magyar nyelv szókészletének, nyelvtanának és stílusának alakulását általában vagy egyes regiszterekhez köthetően (pl. szépirodalom, hitéleti nyelv, szaknyelvek), hanem íróink, nyelvújítóink tudatos erőfeszítése nyomán is. Tudjuk például, hogy Kazinczy Ferenc a magyar nyelv és irodalmi stílus fejlesztésének egyik lehetőségét az idegen nyelvi példák követésében látta, ennek pedig legfontosabb eszközeként épp a fordításokat jelölte meg (Benkő 1982, 26-32). „Kazinczy főként ifjúkori fordításai révén különféle idegen nyelvi elemeket akart valamilyen módon a magyar irodalmi nyelvi gyakorlatba átemelni. Ez a mód a szóelemek esetében saját műveiben is eléggé jelentékeny fordulaton ment keresztül: míg korábbi írásaiban a német szót szőröstől bőröstől átvéve, úgynevezett idegen szóként alkalmazta, később egyre inkább magyarra átfordítva, mintegy tükörkifejezésként hozta be” (i. m. 29).8 A széphalmi mesternek ez a törekvése követőkre talált, s látványos eredményekkel járt: „a magyar nyelv kifejezéskészletének az a nagymértékű feldúsulása, amely a felvilágosodás korában jórészt német tükörfordítások alapján indult meg, s nyelvünket […] egészében föltétlenül színesítette, gazdagította, nem kis mértékben éppen a széphalmi mester ez irányú kezdeményeiben leli gyökereit” (i. m. 31).

Tudjuk, hogy a nyelvérintkezés során a kétnyelvű beszélőközösségek átvevő nyelvi rendszerébe beépült szavak, szószerkezetek, nyelvtani szerkezetek nemegyszer sajátos alrendszereket alkotnak az átvevő nyelvi szókészleten, ill. nyelvtani rendszeren belül, melyek abban különböznek az adott nyelv eredeti elemeitől, hogy pontos megfelelőjük van a beszélők másik nyelvében, s így a közösség első nyelvét közelítik a másodikhoz, megkönnyítve a két nyelv elsajátítását és az egyikről a másikra való fordítást. Ugyanez Rabin (1958, 143) szerint fordítási érintkezés esetében is bekövetkezhet az átvevő nyelv egynyelvű változataiban, ha az érintkezés kellően hosszú és intenzív. A szerző a fonémakölcsönzés révén bizonyos nyelvekben létrejött másodlagos fonológiai rendszer analógiájára fordítási szókincsről (translation stock) beszél (i. m. 144) mint az átvevő nyelv szókészletének egyik sajátos részrendszeréről, melynek elemei pontos forrásnyelvi megfelelőkkel rendelkeznek, s nagyban megkönnyítik az érintett nyelvből történő fordítást: „A fordítási érintkezés egy idő után egy olyan sajátos jelentéskörű célnyelvi szóanyagot eredményez, melynek elemei a tökéletes egybevágóság viszonyában vannak forrásnyelvi megfelelőikkel, s így nagyban megkönnyítik a fordító dolgát. Hasonlóképpen a nyelvtani rendszerben is kialakul a szerkezeti megoldásoknak egy olyan készlete, amelyek köny-nyen megfeleltethetőek a forrásnyelvben használatos szerkezetekkel, még ha amúgy a célnyelvben nem általános használatúak is” (i. h.).9 A nagyarányú fordítási tevékenység hatására bekövetkező ilyen nyelvi változások számottevően növelhetik az érintett idegen nyelvvel való nyelvi egybevágóságot, kompatibilitást. A magyar nyelv esetében ez következett be a középkorban a latin, a 18-19. században pedig a német mint a magyar nyelvű írásbeliség szempontjából legfontosabb kontaktusnyelvek viszonylatában. Ezért föltételezhetjük, hogy a középkori magyar nyelvben volt egy latin mintájú fordítási eszközkészlet10, melynek egyes elemei máig élnek, s azt sem lehet kizárni, hogy erre irányuló kutatásokkal a felvilágosodás korától kezdődően ki lehetne mutatni nyelvünkben egy újabb indoeurópai11 mintájú fordítási eszközkészletet, melynek számos eleme azóta regiszterfüggetlenné vált nyelvünkben.12

Ha több szomszédos nyelv kerül fordítási érintkezésbe ugyanazzal a nyelvvel, az ehhez hasonló folyamatok areális hasonlóságok kialakulásához vezethetnek. Ilyen esetben a fordítás nemcsak a „közös” forrásnyelvből könnyű, hanem a szomszédos nyelvek közt is. Ennek egyik kiemelkedő példájaként Rabin (1958, 145) éppen a nyugat- és közép-európai nyelveket említi, melyek a latinból történő fordítások révén váltak fejlett nyelvekké, s melyek ezért kölcsönösen könnyen fordíthatóak egymásra, különösen a szaknyelvek és az elvontabb szókincs tekintetében.

A nyelvérintkezésen belül érdemes különbséget tenni a kétnyelvű nyelvérintkezés és a nyelvközi nyelvérintkezés között. „Kétnyelvű nyelvérintkezés”-ről a közösségi kétnyelvűség körülményei közt, azaz kétnyelvű beszélőközösségek vagy nyelvközösségek13 viszonylatában beszélhetünk, „nyelvközi érintkezésiről az egyéni kétnyelvűség körülményei közt, azaz egynyelvű beszélő- és nyelvközösségek viszonylatában, amikor a lakosságnak csak egy szűk rétege kétnyelvű, s annak másodnyelve nem honos az adott országban. így tekintve hazánkban a magyar és a latin nyelv egykori szoros érintkezése alapvetően nyelvközi érintkezésnek minősíthető (a latin nyelv széleskörű elterjedtsége ellenére is, hiszen nem volt a lakosságnak olyan rétege, melynek a latin anyanyelve lett volna), a magyar-német nyelvérintkezés országos szinten ugyan alapvetően nyelvközi érintkezés volt, ám regionális és helyi szinten ennek kétnyelvű formája is létezett. A jelenlegi magyar-angol nyelvérintkezés egyértelműen nyelvközi érintkezés, sőt ezen belül is a közelmúltig nagymértékben fordítási érintkezés volt.

3. A fordítási univerzálék mint a nyelvérintkezési univerzálék sajátos válfaja

A fordítástudomány és a kétnyelvűség-kutatás, illetve kontaktológia együttműködésének szükségességére a legjobban talán az a tény utal, hogy a fordítási univerzálék jelentős részének egyértelmű pandanja van a tágabb értelemben vett kontaktusjelenségek közt. A fordítási univerzálék olyan nyelvi jelenségek, amelyek tipikus előfordulási helye a fordított szöveg, a fordításban érintett konkrét nyelvektől függetlenül (Pápai 2001, 26). Hasonlóképpen határozhatjuk meg a nyelvérintkezési univerzálékat is: ezek olyan nyelvi jelenségek, amelyek jellemző módon a kétnyelvű beszélők diskurzusaiban, ill. a kétnyelvű közösségek által beszélt kétnyelvű nyelvváltozatokban fordulnak elő, a konkrét nyelvpártól függetlenül. Győri-Nagy Sándor (1988, 7) meghatározása szerint a nyelvérintkezési univerzálék olyan jelenségek, amelyek „általában jellemeznek bármely bilingvis nyelvprodukciót, és sem az egyik, sem a másik nyelvből külön nem eredeztethetek”.

Mivel a kétnyelvűség, illetve a szokásos kétnyelvű beszédtevékenység tágabb hatókörű jelenség, mint a fordítás, amely a kétnyelvű beszédtevékenységnek egy specifikus változata, világos, hogy a fordítási univerzálékat mint kétnyelvűségi jelenségeket kellene vizsgálni, s ezen belül utalni sajátos, csak a nyelvközi fordításokra jellemző vonásaikra. Ilyen jelenségek lehetnek a következők: 1. a kontaktusjelenségek megjelenése; 2. összetartás vagy konvergencia (fordítási megfelelője az ún. nivellálódás); 3. nyelvi bizonytalanság, 4. egyszerűsödés (fordítási megfelelője az ún. implicitáció); 5. széttagolás (fordítási megfelelője az ún. explicitáció); 6. purizmus (fordítási megfelelője az ún. „normahűség”, konzervativizmus).14 Ezek nem egymást kizáró sajátosságok: az egyszerűsödés, a széttagolás, a purista tendencia, a konzervativizmus – legalábbis a kétnyelvű beszédtevékenységben – részben a nyelvi bizonytalanság megnyilvánulásainak tekinthetők, s tágabb értelemben a felsoroltak mind kontaktusjelenségek, ún. helyzeti kontaktusjelenségek, mivel kétnyelvűségi helyzetben érvényesülnek (lásd Lanstyák 2002b, 89-91).

Természetesen a fordításnak lehetnek további egyetemes sajátosságai is, amelyek nem jellemzőek minden kétnyelvű nyelvváltozatra, hiszen a fordítás jellegadó sajátossága – az ti., hogy függő beszéd -járhat ilyen nyelvi következményekkel. Pápai Vilma (2002, 97) ezt így fogalmazta meg: „A fordított és az eredeti szövegek között (a nyilvánvaló nyelvi különbségeken túl is) törvényszerűen lennie kell valamilyen eltérésnek. Minden szöveg jellemzőit ugyanis befolyásolja, hogy milyen körülmények közt, milyen céllal jött létre, milyen befogadó környezet számára készült. Míg az író elsődleges célja, hogy új, élő szöveget teremtsen […], addig a fordító mindig kész, valaki által már megfogalmazott gondolatokat közvetít egy másik nyelven. A fordítónak ebben a helyzetben mind gondolati, mind egyfajta formai, kifejezésben korlátozással meg kell küzdenie. Ebben a lényeges pontban különbözik a szövegalkotás két módja, s ennek a körülmények törvényszerűen nyomot kell hagynia a fordított szövegeken.”

A föntebb felsorolt nyelvérintkezési univerzálék közt olyan jelenségek is vannak, melyek föltehetőleg elsősorban a kisebbségi kétnyelvű beszélőközösségek nyelvhasználatára jellemzőek (nyelvi bizonytalanság, egyszerűsödés), de legföljebb egy olyan van közöttük, amelynél fölmerülhet a gyanú, hogy esetleg csupán bizonyos típusú (purista „terheltségű”) kétnyelvű közösségekben fordul elő (a purizmus), s ezért talán nem egyetemes. A többi jelenségről okkal föltételezhető, hogy univerzálék, bár ez a feltételezés éppúgy empirikus bizonyításra szorul, mint a fordításokban való egyetemes jelenlétük.

3.1. Kontaktusjelenségek

Amint említettük, a kétnyelvű emberek mindkét nyelvüket törvényszerűen másképp beszélik, mint az egynyelvűek. Mivel minden fordító ab ovo kétnyelvű, a fordítók is kivétel nélkül másképp beszélik mindkét nyelvüket, mint a hozzájuk hasonló társas jellemzőkkel és lelki adottságokkal rendelkező egynyelvű beszélők. Az eltérések abból adódnak, hogy a két nyelv jelenléte miatt a kétnyelvű beszélők mindkét nyelvében ún. nyelvi kontaktushatás érvényesül.

A nyelvi kontaktushatás az a hatás, amelyet a kétnyelvűségi, ill. kisebbségi helyzet vagy az átadó nyelv az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. az átvevő nyelv rendszerére gyakorol. A nyelvi kontaktushatás következményeképpen megjelenő nyelvi sajátosságokat kontaktusjelenségeknek nevezzük (lásd Lanstyák 1998, 10-13; 2002a, 78-79 és passim). A nyelvi kontaktushatásnak azt a válfaját, amelyet a kétnyelvűségi helyzet gyakorol az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. magára az átvevő nyelvre, helyzeti kontaktushatásnak, azt a válfaját pedig, amelyet az átadó nyelv elemei és formái gyakorolnak az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. az átvevő nyelvre, eseti kontaktushatásnak nevezzük. A helyzeti kontaktushatás következtében létrejövő kontaktusjelenségeket helyzeti kontaktusjelenségeknek, az eseti kontaktushatás következtében létrejövőket pedig eseti kontaktusjelenségeknek nevezzük.15 Helyzeti kontaktushatás következtében jön létre például az alább tárgyalt nyelvi bizonytalanság és annak különféle megnyilvánulási formái (pl. a szótévesztés, a túláltaláno-sítás, túlhelyesbítés stb.); eseti kontaktushatás következtében kerülnek be az átvevő nyelvi diskurzusokba például az alkalmi vendégszavak és nyelvtani interferenciajelenségek, az átvevő nyelv rendszerébe pedig a kölcsönszavak és az egyéb kölcsönzéstermékek.16 A kölcsönzés kérdésköre a fordítástudomány számára sem lehet közömbös, hiszen a nagyarányú fordításnak tudvalevőleg sok esetben nyelvi kölcsönzés a következménye.17

A kontaktushatás nem föltétlenül jár új nyelvi elemeknek vagy nyelvtani formáknak az átvevő nyelvben való megjelenésével; ennél talán még gyakoribb, hogy az átvevő nyelvben korábban is meglévő elemek vagy nyelvtani formák előfordulási gyakorisága változik meg az átadó nyelv hatására. Az előbbi típusú kontaktushatást abszolút kontaktushatásnak, az utóbbi típusút relatív kontaktushatásnak nevezzük. Ennek megfelelően a tág értelmezésű kontaktusjelenségekhez nemcsak az olyan nyelvi elemek és nyelvtani formákat soroljuk, amelyek az átvevő nyelvben korábban egyáltalán nem fordultak elő (ezek az abszolút kontaktusjelenségek), hanem azokat is, amelyek az átvevő nyelv egynyelvű változataiban is megvannak, ám a kontaktusváltozatokban az átvevő nyelv, a kétnyelvűségi helyzet, ill. a kisebbségi helyzet hatására eltérő a gyakoriságuk (ezek a relatív kontaktusjelenségek). (Lásd Lanstyák 2002b, 93 és passim.) így pl. a magyarban nem agrammatikusak az olyasféle mondatok, mint Ő az, akit láttam; Ez az, amire szükségem van, elképzelhető azonban, hogy az utóbbi időben az ilyen szerkesztésmód bizonyos regiszterekben gyakoribbá vált az egyszerűbb Őt láttam; Erre van szükségem rovására. Ha ez így van – ezt empirikus kutatásokkal kellene igazolni -, akkor ez az angol nyelv hatása lehet, melyben a szigorú szórendi kötöttségek miatt így történik a hangsúlyos mondatrész kiemelése (It is he who I’ve seen; This is what I need).18

A kontaktusjelenségeknek az a tág felfogása, mely szerint ezek nemcsak esetiek lehetnek, hanem helyzetiek is, nincs még a fordításokra specifikálva, ám logikáját követve a fordítások területén kontaktusjelenségnek számítanának nemcsak a forrásnyelv konkrét elemeinek és nyelvtani formáinak hatására megjelent célnyelvi elemek és formák, hanem magából a fordítási helyzetből adódó egyéb nyelvi sajátosságok is (így például az explicitáció következtében megjelenő sajátosságok). Az abszolút és a relatív kontaktusjelenségek közötti különbség a fordításelméletben a közvetlen és a közvetett interferencia különbségeként jelenik meg (Klaudy 1999/2002a, 160). Sajnos ezek a műszavak nem terjeszthetőek ki a kétnyelvűségi helyzet egészére, mivel a kontaktológiában a közvetlen és a közvetett jelző más értelemben használatos.19

A kontaktushatás nem minden esetben tekinthető negatív, kiküszöbölendő jelenségnek a fordításban; erre utal a 2. fejezetben említett nyelvgazdagító szerepe is. Érdemes még külön megemlíteni az ún. ekvivalens nélküli lexikát, ill. ezen belüli sajátos csoportját, a reáliákat, amelyeket sok esetben nagyon is hasznos és szükséges „átmenteni” a célnyelvi szövegbe (sőt sokszor magába a célnyelvbe is), akár közvetlen, akár közvetett vendégszavak (alkalmi szóalkotások) segítségével. S abból sem származik kára egy nyelvnek, ha nyelvtani eszköztára gazdagszik új kifeje-zési lehetőségekkel (lásd fönti latin és német példánkat!).20 S nemcsak szavak vagy nyelvtani szerkezetek kerülhetnek be a célnyelvbe nagyarányú, intenzív fordítási tevékenység révén, hanem egész regiszterek, stílusok, műfajok. Jó példa erre a már említett magyar nyelvújításon kívül az a hatás, amit a bibliafordítások gyakoroltak számos nemzeti nyelvre és irodalomra (lásd pl. Levy 1957, 40, 45-46; Rabin 1958, 133-134; Vilikovsky 1984, 73; vö. még Nida-Taber 1969, 14 és passim). Az ilyen nyelvgazdagító tevékenység később visszahat magára a fordítási tevékenységre is, mivel a két nyelv szókészletének vagy akár nyelvtani rendszerének bizonyos részrendszereit egymáshoz hangolja, vagy legalább közelebb hozza egymáshoz, s ezzel könnyűvé, zökkenőmentessé teszi az adott forrásnyelvből való fordítást.

A közeljövő fontos magyar nyelvtervezési feladata volna az EU-csatlakozás nyelvi kihatásainak befolyásolására irányuló átfogó koncepció kidolgozása (vö. Dróth 2002; lásd még Dróth 2000, Klaudy 2001; Ajtay-Horváth 2002), melyet aztán egészen az egyes fordítóirodákig/fordítókig, illetve hivatalokig/hivatalnokokig le kellene bontani. Fontos lenne, hogy például a fordítási tevékenység révén a szaknyelvekbe, ill. az adminisztratív szövegekbe ne ötletszerűen kerüljenek be új nemzetközi szavak, tükörszavak, tükörkifejezések, jelentésben kölcsönelemek, s erősödjenek meg ma még marginális nyelvtani szerkezetek, hanem a nyelvtervezés, valamint az érintett szakterületek szakembereinek együttműködésével kialakított egységes koncepció szerint. A csupán az adott konkrét lefordítandó szövegre tekintő szóalkotó tevékenység nagyszámú variáns kialakulásához, emiatt pedig szövegértelmezési zavarokhoz, nyelvi bizonytalansághoz vezethet.

Az EU-csatlakozás nemcsak társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális szempontból kétesélyes, hanem nyelvi szempontból is. Járhat hosszú távon negatív hatással is – pl. bizonyos szakregiszterek elhalásával, a nagyarányú változások nyomán szükségszerűen fellazuló standard nyelvi norma újbóli stabilizálódásának von-tatottá válásával, a nyelvi bizonytalanság növekedésével (ezek persze nem a nyelvre nézve volnának negatív jelenségek: a nyelv jól „elvan” a nagyobb mértékű változatossággal, hanem a nyelvhasználókat érinthetnék hátrányosan egy ma még felmérhetetlen hosszúságú átmeneti időszakban). Ugyanakkor ha a nyelvtervezés az angol és más, az EU-adminisztrációban fontos szerepet játszó nyelveknek, valamint az egyéb fordítási sajátosságoknak a hatását mederben tudja tartani, a magyar nyelv szókészlete jelentősen gyarapodhat, nyelvtani rendszere rugalmasabbá válhat, regiszterkészlete gazdagodhat, differenciálódhat a csatlakozás következtében, mégpedig anélkül, hogy az előbb említett negatív kísérőjelenségek megnehezítenék az emberek életét (vö. még Lanstyák 1998/2002, 135). A közösségi kétnyelvűség távolabbi kihatású következményei közé tartozik, hogy a beszélők első (vagy a körülményektől függően: mindkét) nyelvében fölerősödnek azok a vonások, amelyek a beszélőközösség másik nyelvében is megvannak, s ezzel párhuzamosan megritkulnak az illető nyelvre egyedien jellemző sajátosságok; ezt nevezzük összetartásnak vagy konvergenciának (lásd Lanstyák 1998, 73-76). Az összetartás a kölcsönzés és a feladás összjátékának hosszú távú következménye. (A feladás fogalmát lásd alább!)

Ha az átvevő nyelv kétnyelvű változatainak kapcsolata az egynyelvű változatokkal laza (pl. távoli „óhazával” rendelkező emigráns kisebbségek esetében) vagy ha egyáltalán nincsenek az illető nyelvnek egynyelvű változatai (pl. számos kisebb uráli nép esetében, amelyek az „egész népet felölelő kétnyelvűség” állapotában vannak21), a kölcsönzés gyakran együtt jár a kölcsönzéstermékek eredeti átvevő nyelvi megfelelői egy részének visszaszorulásával, majd pedig akár teljes kipusztulásával is (a redundancia megszüntetésének másik módja a funkciómegoszlás). Ilyenkor azt mondhatjuk, hogy az átadó nyelvből átkerülő kölcsönzéstermékek kiszorítják azok eredeti átvevő nyelvi megfelelőit. Az átvevő és az átadó nyelv hasonlóságát tehát ilyenkor már nemcsak az átadó nyelvbe bekerülő új vonások növelik, hanem a belőle kikerülők is, hiszen a kiszorítás nyomán csökken a két nyelv közti különbség. Az átvevő nyelvnek az átadó nyelvhez való igazodása azonban nem merül ki a kölcsönzésben és a vele együtt járó kiszorításban. Az átvevő nyelvben az olyan elemek és formák is visszaszorulhatnak, majd eltűnhetnek belőle, melyeknek az átadó nyelvben nincs formális megfelelőjük. Ilyenkor nem beszélhetünk kiszorításról, csak kiszorulásról: az átvevő nyelvből kiszorulnak azok az elemek és formák, amelyek az átadó nyelvből nem kapnak megerősítést (vö. Győri-Nagy 1991, 12-13); ez által is csökken a két nyelv közti különbség.

A kölcsönzéstermékek látványos megjelenéséhez képest a kiszorítás és a kiszorulás – melyek a feladás válfajai – kevéssé feltűnő jelenségek, és csak lassan, fokozatosan, gyakorisági eltolódások révén érvényesülnek (vö. Romaine 1989, 74). A feladás negatív kontaktusjelenség, méghozzá eseti, hiszen az érintett átvevő nyelvi elem vagy forma eltűnését konkrét átadó nyelvi (eredetű) elem vagy forma okozza: a kiszorítás esetében egy „megfogható”, valóságos átadó nyelvi eredetű elem vagy forma, a kiszorulás esetében pedig nemlétező forma, amely azonban nemlétező mivoltában is konkrét olyan értelemben, hogy tudjuk, jellegét tekintve milyen elemnek vagy formának „kellett volna” léteznie az átadó nyelvben ahhoz, hogy az érintett átvevő nyelvi elem vagy forma ne tűnjön el belőle. (Pl. ahhoz, hogy az észt nyelvből ne tűnjön el a birtokos személyjelezés, nyilván arra lett volna szükség, hogy a szomszédos indoeurópai nyelvekben is legyen birtokos személyjelezés.)

A konvergencia diskurzus szinten is jelentkezik, erre utalnak az olyan megfigyelések, mint amilyet az egyik jugoszláviai magyar nyelvművelő írásában találunk: „a kétnyelvűségnek egyik gyakori következménye […] éppen a sajátos nyelvi kifejezőeszközök használatának megritkulása, a két nyelvnek olyan kölcsönhatása, hogy mindkettőben elhalványodnak a kifejezés legjellegzetesebb formái, s leegyszerűsödik, színtelenebbé válik a két nyelv” (Kossá 1978, 238-239). Természetesen ezeket a benyomásokat empirikusan is igazolni kellene, ez azonban meglehetősen nehéz feladat.

Az összetartásnak – amely, amint láttuk, kétnyelvű beszélőközösségekben jelentkező, nyelvtörténeti távlatú jelenség – fordítási helyzetben fellépő, a diskurzus szintjén érvényesülő válfaja az ún. nivellálódás22, amelyet Pápai (2001, 26) mint „központ felé tartást, kevésbé egyéni megoldások választását” jellemez. E tendencia megnyilvánulásaképpen „a fordított szövegekben kevesebbszer szerepelnek a célnyelvre jellemző nyelvi jellegzetességek” (Heltai 2002, 126). Az ilyen szövegek általában „grammatikailag konvencionálisabbak, mint az eredeti szövegek […]; lexikailag egyszerűbbek, kevésbé színesek, nem használják fel a nyelv teljes idiomatikai készletét, szóhasználatuk internacionálisabb” (Pápai 2002, 98). Az ilyen irányú megfigyelések helytállóságát azonban még csak egy-egy részterületen sikerült empirikusan is bizonyítani (lásd Heltai 2002, 126).

A nivellálódási tendenciának fordítási helyzetben erőteljes kulturális vonatkozása is van. A forrásnyelvi kultúrára jellemző sajátosságok egy részét a fordítók a célnyelvi szövegbe nem viszik át, ennek következtében pedig – a magyarra mint célnyelvre vonatkoztatva – „az eredeti kultúra jegyei a fordításokban elhalványodnak, kiváltásra kerülnek, esetenként el is tűnnek, és helyükre olyan lexikai elemek kerülnek, amelyek konnotációjukat tekintve erősen kötődnek a magyar kultúrához” (Valló 2001, 103).

3.3.  Nyelvi bizonytalanság

Mivel a kétnyelvű beszélőközösségekben élő emberek mindennapi életük során két nyelvet használnak, világos, hogy egy-egy nyelvük „gyakorlására” kevesebb idő jut, mint az egynyelvű beszélőközösségekben. Ha az ember az egyik vagy a másik nyelvét bizonyos színtereken keveset használja, főként a ritkábban előforduló szókészleti elemek, ill. nyelvtani formák nehezebben idéződnek föl, s a beszélő bizonytalanná válhat normatív használatukat23 illetően. Az adott nyelveknek való kisebb mértékű kitettségen kívül maga a kétnyelvűség is okozhat nyelvi bizonytalanságot: a két nyelvi rendszer ismerete a beszélőt bizonyos helyzetekben elbizonytalaníthatja a tekintetben, hogy egy-egy elem vagy jelenség melyik nyelvének a része, ill. ha egyértelmű is egy elem vagy jelenség nyelvi hovatartozása, a beszélő bizonytalan lehet abban, hogy bevett formáról, megszilárdult kontaktusjelenségről, kölcsönzéstermékről van-e szó vagy pedig a másodnyelv hatására megjelenő alkalmi interferenciajelenségről.

Az ilyen jellegű nyelvi bizonytalanság, vagyis a beszélő nyelvérzékének – belső, ösztönös nyelvi tudásának – elégtelensége rendszerint a nyelvhasználatnak csupán egy vagy több konkrét részterületén jelentkezik. Olyan jelenségek utalhatnak rá, mint a (szó)tévesztéseknek, beszédtempó-lassulásnak, hezitációknak, újrakezdéseknek, elhallgatásoknak az egynyeivuek esetében megszokott mértékűnél gyakoribb előfordulása, írásban pedig a lassúbb fogalmazás, több fogalmazási hiba, külsődleges eszközök (pl. szótárak) gyakoribb használatának kényszere stb. Ezenkívül a nyelvi bizonytalanság egyik kiváltója lehet az olyan jelenségeknek, mint az alább említett egyszerűsödés, széttagolás és normatúlteljesítés (Lanstyák 2000, 184).

Az általam ismert fordítástudományi szakirodalomban kevés utalást találtam a nyelvi bizonytalanságra (Nida-Taber 1969, 100; Heltai-Juhász 2002, 59). Mivel a fordítók kétnyelvű beszélők, kézenfekvőnek látszik feltételezni, hogy ők sem teljesen mentesek a kétnyelvűségi helyzet, ill. a forrásnyelvi szöveg elbizonytalanító hatásától annak ellenére, hogy nyelvhasználatuk tudatossága nyilván jelentős mértékben semlegesíti a bizonytalanságot. Ez a bizonytalanság nem csak a föntebb említett hezitációs jelenségekben és tévesztésekben nyilvánulhat meg, hanem az egyszerűsödésben, ill. implicitációban is, sőt rejtettebb módon még ennek ellentétében, az explicitációban, valamint a normatúlteljesítésben is. Ezekről a jelenségekről alább lesz szó.

3.4.  Egyszerűsödés – implicitáció

Feladás nemcsak eseti kontaktushatás révén következhet be (erről a válfajáról a 3.2. alfejezetben volt szó), hanem helyzeti kontaktushatás révén is. Tudjuk, hogy minden nyelvi rendszerben vannak gyakori, szabályszerű, a beszélőkben jól beideg-ződött elemek és formák, s vannak ritka, marginális, egyedi, a beszélőkben kevésbé beidegződött elemek és formák is. Az előbbiek a nyelvi rendszer egésze szempontjából jelöletlenek, az utóbbiak jelöltek. Mivel a kétnyelvűeknek – amint említettük- kevesebb idejük jut egy-egy nyelvük használatára, azaz „gyakorlására”, érthető, hogy az ő nyelvhasználatukban a marginális elemek könnyebben szorulnak háttérbe, mint a hasonló társas jellemzőkkel rendelkező, nyelvüket hasonló helyzetekben használó egynyelvű beszélőkében. Annál is inkább, mert a marginális elemek egyediségük miatt sok esetben a másik nyelvben eleve ismeretlenek, azaz ilyenkor a kisebb beidegzettségen kívül negatív eseti kontaktushatás is érvényesül. Az egyszerűsödést ezért mint abszolút kontaktusjelenséget úgy határozhatjuk meg, mint a kevésbé beidegzett, bonyolultabb, marginális, jelölt szókészleti elemek használatának mellőzését, ill. ugyanilyen jellegű nyelvtani szabályok alkalmazásának elmulasztását (vö. Weinreich 1953/1974, 42-43; Grosjean 1982, 297). Mint relatív kontaktusjelenség az egyszerűsödés nem más, mint az előbb említett szókészleti elemek és nyelvtani formák ritkább használata, a megfelelő egynyelvű vonatkoztatási csoporton belüli használathoz viszonyítva.

A marginális, jelölt elemek és szabályok mellőzése úgy is tekinthető, mint a velük összefüggő gyakoribb, jelöletlen elemek és szabályok hatáskörének kiterjesztése. A nyelvtani szabályok saját érvényességi körükön kívüli alkalmazását a kontak-tológiában túláltalánosításnak nevezik, a nyelvtörténeti irodalomban pedig (hamis) analógiának (az előbbire lásd pl. Grosjean 1982, 296-297, az utóbbira Horger 1926, 34-43). így például a magyar gyermeknyelvben, de nyelvbotlásként a felnőtt egynyelvűek beszédében, ill. a nyelvjárásokban rendszerszerűén is előfordulnak különféle tőtani paradigmatikus kiegyenlítődések (pl. kőt vs. követ; bíravs. bíró; veréb vs. veréb; ugorszvs. ugrasz; evett vs. ett), s nyelvtörténeti távlatban nézve szabályáltalánosítás révén bekövetkezett egyszerűsödés például az ikes igeragozás visszaszorulása (pl. dolgozok vs. dolgozom), az ún. szukszükölés és suksükölés (pl. kiossza vs. kiosztja, megihassa vs. megihatja) vagy az ún. nákozás (pl. járnák vs. járnék) is (Lanstyák 2000, 185-186; vö. még Lanstyák 2002a, 91-92).

A túláltalánosítás egyik mozgatórugója a purizmus, a kisebb presztízsű formák kerülésére, ill. a nagyobb presztízsű formák használatára való törekvés (pl. olvatos vs. óvatos; választjon vs. válasszon); az ilyen hátterű túláltalánosításról a 3.6. alatt lesz szó.

Az egyszerűsödés, ill. a túláltalánosítás egyes formái kevéssé észrevehetőek. Az például, hogy a kétnyelvűek bizonyos csoportjainak nyelvhasználatában esetleg kevesebb szó vagy kevesebb specifikus és több általánosabb, átfogóbb jelentésű szókészleti elem fordul elő, mint a hasonló társas és lelki-értelmi jellemzőkkel rendelkező egynyelvűek nyelvhasználatában, gyakorlatilag észrevehetetlen, amiképpen az is, ha a kétnyelvűek ritkábban használnak mondjuk bonyolultabb nyelvtani szerkezeteket, mint az egynyelvűek. Az ilyen típusú egyszerűsödés – amely a 3.1. alatt említett relatív kontaktusjelenségek közé sorolható, hiszen kétnyelvűségi helyzetben valószínűleg erőteljesebben jelentkezik, mint az egynyelvűség körülményei közt – a függő szövegalkotásra is jellemző lehet. Heltai Pál például utal egy olyan kutatásra, melynek eredményei szerint „a fordított szövegek szókincse korlátozottabb és átlagos mondathosszúsága kisebb, mint a nem fordított szövegeké” (Heltai 2002, 126). Gálosi Adrienne szerint pedig megfigyelhető, hogy „a fordító a számára nehezen értelmezhető mondatok fordításakor egyszerűsítést alkalmaz” (Gálosi 2000, 57). (A műfordítás vonatkozásában lásd még Popovic [szerk.] 1983, 198-199.)

A diskurzus szintjén jelentkező egyszerűsödés egyes válfajait jelentéstani szempontból implicitációnak nevezi a fordításelméleti szakirodalom. Az implicitációt olyan fordítási műveletként szokás értelmezni, melynek nyomán a célnyelvi szövegben csak implicit módon lesz kifejezve olyan jelentésmozzanat, amely a forrásnyelvi szövegben explicit (vö. Klaudy 1999, 5-6). Ha a fordító pl. Az öcsém ott volt mondatot My brother was there formában adja vissza My younger brother was there vagy My brother, who is younger than me, was there helyett, akkor ezt a szokványos implicitációs eljárást a föntiek értelmében egyszerűsödésnek nevezhetjük.

3.5. Széttagolás – explicitacio

A széttagolás nem más, mint a széttagoló (analitikus) nyelvi szerkezetek előnyben részesítése a tömörítőkkel (szintetikusakkal) szemben, pl. tagsági könyv vs. tagkönyv; vasutasok napja vs. vasutasnap, légi tér vs. légtér; iskolai politika vs. iskolapolitika; tömeges méretű vs. tömegméretű; főzési tanfolyam vs. főzőtanfolyam, szolgáltatási ház vs. szolgáltatóház. A széttagolás azért utalhat nyelvi bizonytalanságra, mert széttagoló szerkezet használatakor kisebb a tévesztés veszélye, ill. kevésbé feltűnő a tévesztés, hiszen az analitikus szerkezetek az adott nyelvben nyelvtani szempontból jól formáltak, vagyis „helyesek”, szabály alapján könnyen létrehozhatóak, míg a nekik megfelelő szintetikus szerkezetek nemegyszer egyedibbek, lexikális egységeket alkotnak, amelyeket a kétnyelvű vagy ismer, vagy nem. A széttagoló szerkezetek használata egyszersmind „kényelmesebb” is, mert a kétnyelvű beszélő részéről valószínűleg kisebb mentális erőfeszítést igényel (lásd Lanstyák 1998, 13-19).

Győri-Nagy Sándor (1988, 7) szerint a széttagoló tendencia nyelvérintkezési uni-verzálé, s akkor is jelentkezik, ha egy analitikus nyelvet első nyelvként beszélő személynek szintetikus a másodnyelve. Ha ez csakugyan így van, akkor valószínű, hogy a széttagolásnak csak látszólag közvetlenül a kétnyelvűség az oka; valójában az első nyelvnek való kisebb mértékű kitettség és a kétnyelvűség miatti nyelvi bizonytalanság váltja ki a széttagolási tendencia jelentkezését.

Mivel a fordítási helyzetre oly jellemző explicitacio is nagyon gyakran több nyelvi elem, ill. több önálló nyelvi elem (szabad morféma) használatával jár (Heltai-Juhász 2002, 56), ami a széttagolás lényege, fölmerül a kérdés, lehet-e az explicitációnak köze a széttagoló tendenciához. Az explicitacio – amely az egyik legismertebb, legtöbbet kutatott fordítási univerzálé – olyan fordítói stratégia, melynek alkalmazása nyomán a célnyelvi szövegben explicitebben, kifejtettebben, világosabban vagy hangsúlyosabban fejeződnek ki olyan jelentésmozzanatok, amelyek a forrásnyelvi szövegben impliciten, burkoltan, utalásszerűén, homályosan vagy kevésbé hangsúlyosan vannak benne, s csupán a nyelvi, társadalmi, kulturális, szituációs stb. kontextusból lehet rájuk következtetni. A célnyelvi szövegben ezért egyfelől új nyelvi vagy nyelven kívüli információk jelennek meg, másfelől erősebb a szövegkohézió és -koherencia, a szöveg tartalmi-logikai viszonyainak kapcsolódása (lásd Klaudy 1996, 101-102; 1999, 5; 1999/2002a, 118, 151; 1999/2002b, 33; Pápai 2001, 29, 33; vö. még Popovic [szerk.] 1983, 200).24 E stratégia alkalmazása lehet az oka annak a sok fordítási helyzetben megfigyelt sajátosságnak, hogy a fordítások nyelvpártól függetlenül általában hosszabbak az eredetijüknél (Nida 1964, 131; Klaudy 1999, 5; 1999/2002b, 112; Gálosi 2000, 57).

Nyilvánvaló, hogy a széttagoló és az explicitációs tendenciát közvetlenül nem lehet összemérni, hiszen az explicitacio alapvetően jelentéstani jelenség, a széttagolás pedig morfoszintaktikai, megkockáztatható azonban az a föltevés, hogy a kettőnek hasonlóak az indítékai. A fordítók mint kétnyelvű beszélők szintén késztetést érezhetnek a biztonságosabb megoldás választására, ez pedig sokszor épp a széttagoló alak, szemben tömörítő megfelelőjével. Bár a fordításkutatók általában úgy látják, hogy az explicitáció a fordító részéről udvariassági gesztus, amely a befogadónak az érdekeit szolgálja (lásd pl. Klaudy 1999/2002b, 112; Pápai 2001, 26, 30, 33),25 mégis fölmerült már az a gondolat is, hogy a széttagolóbb alak használata a fordító számára is jár előnnyel: „Nem lehetséges-e vajon, hogy a felbontás, a több szóval való fordítás általában kényelmesebb a fordító számára, mint megtalálni azt a szót, amelynek jelentése egybeesik vagy esetleg nagyon közel áll a forrásnyelvi szó jelentéséhez? Az is lehet, hogy nem a kényelmesebb, hanem éppen a lehető legpontosabb fordításra való törekvés miatt fordítanak a fordítók néha több szóval, mint amennyi az eredeti szövegben volt (vö. explicitációs hipotézis)” (Klaudy 1999/2002b, 82). Ez a kérdés ugyan szűken fordítástechnikai szempontból van föltéve, mindazonáltal egyértelmű, hogy amennyiben „igen” rá a válasz, ez egyszersmind erősíti azt a föltevésünket, hogy az explicitáció egyik-jóllehet bizonyára nem a legfontosabb – indítéka azonos a kétnyelvű beszélőkre általánosan jellemző széttagoló tendenciáéval.

Az explicitációnak természetesen vannak olyan válfajai is, amelyek nem tekinthetők a széttagoló tendencia megnyilvánulásainak, pl. a szövegkohézió növelése, a forrásnyelvi elliptikus szerkezetek kiegészítése, mondatszerkezet „fellazítása”, magyarázó elemek betoldása, specifikusabb jelentésű szavak használata stb. (Klaudy 1999/2002b, 33; Pápai 2002, 98), s a nyelvi okokra visszavezethető explicitáció mellett van kulturális okokra visszavezethető explicitáció is.

3.6. Purizmus – normahűség

Amint föntebb említettük, a túláltalánosításnak vannak purista indítékú válfajai is; ilyen többek között a túlhelyesbítés (hiperkorrekció). A túlhelyesbítést az különbözteti meg a túláltalánosítás egyéb eseteitől, hogy az adott nyelvben, ill. nyelvváltozatban nem normatív forma használatának hátterében egy megbélyegzett (vagy annak vélt) forma elkerülésére, illetve egy nagyobb presztízsű változat használatára való törekvés áll. A beszélő valamely nyelvi változó presztízsváltozatát olyan elemek, szerkezetek esetében is használja, amelyek nem tartoznak az adott változóhoz (pl. hatályban lép ‘hatályba lép’), vagy pedig analógiás úton maga alkot egy „presztízsváltozatot” (pl. Fogyasztjanak! – evésre való udvarias felszólítás). A túlhelyesbítés -jellegéből adódóan – gyakran fordul elő formális beszédhelyzetekben, a szlovákiai magyar sajtóból is vannak rá példáink. Pl. „Mindenki jól járnék…”; a járnék túlhe-lyesbített, mintegy „szuperstandard” forma a standard járna helyett. (Bővebben lásd Lanstyák 2000, 186-189.)

A túlhelyesbítéssel rokon indítékú jelenség a hiperpurizmus, amely leginkább abban nyilvánul meg, hogy a kétnyelvű beszélők egyes, anyanyelvük egynyelvű változataiban használt idegen szavak helyett saját alkotású, meghonosodott elemekből álló kifejezéseket használnak. Példák a szlovákiai magyar sajtóból: kockázatos faktor ‘rizikófaktor’; elsőbbségek ‘prioritások’; behozatali áru ‘importáru, importcikk’; félellátás ‘félpanziós ellátás’ (szemben a teljes ellátással); tevékeny védekezés ‘aktív védekezés’; hematológiai vérátömlesztési osztály ‘hematológiai és transzfúziós osztály’. E példák a sajtóból származó hapaxok, nem valószínű, hogy bármelyikük is normatív volna (Lanstyák 2000, 189-190).

Ugyancsak purista indíttatású a normatúlteljesilés (vagy fokozott normakövetés), amely valószínűleg fontos – bár nehezen észrevehető -jellemzője számos kisebbségi kétnyelvű nyelvváltozatnak, legalábbis azokban a beszélőközösségekben, amelyekben purista nyelvi ideológiák érvényesülnek. Létrejöttének indítékát tekintve a túlhelyesbítéssel és a hiperpurizmussal rokon. Abban különbözik tőlük, hogy nem jár a megszokott nyelv(tan)i szabályok megsértésével vagy teljesen az adott nyelvváltozat normáján kívül álló formák használatával, hanem csupán statisztikai, gyakorisági eltérésként jelentkezik, méghozzá nem egy-egy egyénnek, hanem egy egész csoportnak (pl. társadalmi rétegnek) a nyelvhasználatában. Kétnyelvűségi viszonylatban akkor beszélünk normatúlteljesítésről, ha egy kétnyelvű csoport nagyobb mértékben követi a presztízsváltozat normáját, mint a számára vonatkoztatási csoportként szolgáló egynyelvű csoport. így például egyik empirikus kutatásunk során teszthelyzetben a magyartannyelvű iskolába járó kétnyelvű szlovákiai magyar diákok nagyobb százalékban használták négy vizsgált ikes ige presztízsváltozatait (alszom, vitatkozom, iszom, elkésem), mint az egynyelvű magyarországi diákok, holott általános tapasztalat, hogy informális beszédhelyzetekben a szlovákiai és más kisebbségi magyar beszélők körében a nemstandard változatok használata jóval gyakoribb, mint a magyarországi magyar beszélők körében (lásd Lanstyák-Szabó-mihály 1997, 35-38; Lanstyák 2000, 190-192).

A normatúlteljesítést egynyelvűségi viszonylatban labovi hiperkorrekciónak nevezik. Labov klasszikus vizsgálatában ez a jelenség abban nyilvánult meg, hogy a második legmagasabb státusú csoporthoz tartozó, alsó középosztálybeli beszélők a formális stílusváltozatokban gyakrabban használták az amúgy a legmagasabb státusú csoportra, a felső középosztályra nagyobb mértékben jellemző presztízsváltozatokat, mint maguk a felső középosztálybeli beszélők (lásd Labov 1966). A szűkebb értelemben vett normatúlteljesítés és a labovi hiperkorrekció nemcsak abban különböznek egymástól, hogy az előbbi kétnyelvűségi helyzetben érvényesül, az utóbbi pedig egynyelvűségiben, hanem abban is, hogy kétnyelvűségi helyzetben a „legmagasabb státusú” és a „második legmagasabb státusú” csoport nem ugyanahhoz a beszélőközösséghez tartozik (nemhogy nem ugyanabban a városban élnek, de még csak nem is ugyanannak az országnak a polgárai).

A kétnyelvű közösségekben jelentkező purista tendenciákat olyan kompenzációs eljárásokként is felfoghatjuk, amelyek a szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségek használatát vannak hivatva mintegy ellensúlyozni. A kétnyelvű beszélők általában tudatában vannak annak, hogy nyelvhasználatukban szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségek (azaz abszolút eseti kontaktusjelenségek) fordulnak elő rendszeresen, csak éppen nem mindig képesek ezeket fölismerni, s így érthető, hogy a valódi kontaktusjelenségek mellett „idegenszerűség-irtó” buzgalmuknak más, nem ebbe a kategóriába tartozó elemek is áldozatul esnek, ill. nagyobb számban jelennek meg a nagyobb presztízsű formák.

Mivel kultúránkban a fordítók alighanem legalább annyira a purizmus hatása alatt állnak, mint a Kárpát-medencei kétnyelvű magyar beszélőközösségek legműveltebb rétegeinek tagjai, okkal föltételezhetjük, hogy ennek valamilyen nyoma lesz a fordításokban is. Túlhelyesbítéssel persze nem számolhatunk, az ugyanis hiányos standard nyelvi ismeretekre vezethető vissza, ez pedig a fordítókra – legalábbis a hivatásosokra – nem jellemző. Hiperpurizmussal inkább lehet számolni, hiszen az elsősorban szókapcsolatok szintjén jelentkezik; a „túltiszta” alakulatok megléte vagy meg nem léte egy nyelvben nem annyira „vagy-vagy”, hanem inkább fokozat kérdése (az ilyen szerkezetek az egynyelvű beszélők számára többé vagy kevésbé elfogadhatóak). A normatúlteljesítés esetleges jelentkezése a fordítási nyelvváltozatokban elég nehezen „érhető tetten”, még akkor is, ha a „csoport” kérdését a fordítók esetében lazábban kezeljük. Mindazonáltal nem lehetetlen, hogy nagy korpuszokon végzett statisztikai vizsgálatokkal egyszer majd sikerül kimutatni, hogy egyes nyelvi változók presztízsváltozata a fordításokban gyakrabban fordul elő, mint a hasonló tematikájú, s hasonló társadalmi hátterű szerzők által írt eredeti szövegekben.

Arra, hogy ilyen tendenciák valóban érvényesülhetnek a fordításokban, a fordítástudományi szakirodalomban is találunk utalásokat. Klaudy Kinga (1999/2002b, 39) például a fordításokban jelentkező fordítási normáról megállapítja, hogy az „nem minden tekintetben azonos az anyanyelvi normával, ill. a fordítók bizonyos anyanyelvi normák betartásához jobban ragaszkodnak, mint a nem-fordító magyar nyelvhasználók” (Klaudy 1999/2002b, 39). S itt említhetjük meg Horváth Péter Iván (2002, 39) egyik megjegyzését is, mely szerint „úgy tűnik, hogy aki főállásban szövegeket hoz létre, az inkább az eltűnőben lévő, semmint az új nyelvi jelenségekhez ragaszkodik”. Tudjuk, hogy legtöbbször a hagyományos, ill. „eltűnőben lévő” formák rendelkeznek nagyobb presztízzsel, azok számítanak „helyesebbnek”, így kétségtelen, hogy ezek előnyben részesítése purista indítékról tanúskodik. Éppen ezért tekinthetjük a konzervativizmust vagy „normahűséget” (egy korábbi, a beszélőközösségben már túlhaladott normához való ragaszkodást) a fordításra jellemző sajátosságnak (vö. Pápai 2001, 29-30).

Megjegyezzük még, hogy a kontaktológiai irodalom is beszél arról, hogy a kétnyelvű közösségekben használt nyelvváltozatok konzervatívabbak, régiesebbek az egynyelvű nyelvváltozatoknál (ez valószínűleg elsősorban a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt élő közösségekre áll). Kétséges azonban, hogy ennek a jelenségnek köze volna a fordítási univerzáléként emlegetett konzervativizmushoz. Míg ez utóbbi – amint láttuk – purista indítékú, addig a kisebbségi kétnyelvű nyelvváltozatok konzervativizmusa leginkább ezek elszigetelt helyzetével magyarázható. így például a Magyarországon keletkezett nyelvi újítások – az anyaországtól való viszonylagos el választottság következtében – vagy fáziskéséssel jutnak csak be, vagy be sem jutnak a magyar nyelv szlovákiai változataiba. A „régies” formák használata ezért sok esetben nem szabad választás következménye, hanem kényszerűség (lásd Lanstyák 1998, 19-20).

4. Összegzés

Dolgozatom fő célja az volt, hogy rámutassak: a fordítástudomány által vizsgált fontos kérdések közt több olyan is van, amely kontaktológiai keretben is értelmezhető és vizsgálható. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen a fordítók kétnyelvű emberek, akiknek a beszédében alapvetően ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek, mint más kétnyelvű emberekében, még akkor is, ha a fordítók nyelvhasználatának nagyobb tudatossága miatt az egyes kontaktusjelenségek érvényesülésének gyakorisága közt valószínűleg lényeges eltérések vannak a fordítók és a laikus kétnyelvű beszélők között. A fordítási érintkezés része az általában vett nyelvérintkezésnek, amely a nyelvi változásokat befolyásoló egyik legjelentősebb tényező.

A nyelvérintkezési, ill. fordítási univerzálék kérdésköre jól mutatja, mennyire fontos lenne egységes elméleti keretben tárgyalni a fordításelmélet, a kétnyelvűség-kutatás és a kontaktológia érintkező területeit (lásd még Lanstyák 2003c). A kontaktológia fogalmi apparátusa alkalmasnak látszik arra, hogy lehetővé tegye az ide vágójelenségek egységes szempontok alapján történő leírását. Ebbe a leírásba a dolgozatban említett szakterületeken kívül érdemes lenne még bevonni a nyelvelsajátítás és az idegennyelv-oktatás kérdéseit is, a kontaktológián belül pedig kitérni a nyelvleépüléssel, ill. nyelvcserével kapcsolatos jelenségekre. Az ilyen kutatások szemléleti kereteként pedig elsősorban a társasnyelvészet jöhet számításba.

Hivatkozások

E. Abaffy Erzsébet 1983. Latin hatás a XV-XVI. századi magyar igeragozásban. In: Balázs János (szerk.). Areális nyelvészeti tanulmányok. 113-179. Budapest, Tankönyvkiadó.

Ajtay-Horváth Magda 2002. Az integráció nyelvi kihívásai. Az euroszövegek nyelvformáló szerepe. Fordítástudomány, 4/2, 5-13.

Albert Sándor 2003. Fordítás és filozófia. A fordításelméletek tudományelméleti problémái. Filozófiai szövegek fordítási kérdései. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Balázs János 1989. A latin a Duna-tájon. In: Balázs János (szerk.): Nyelvünk a Duna-tájon. 95-140. Budapest, Tankönyvkiadó.

68 Lanstyák István

Bátori István 1983. Kétnyelvűség a finnugor népeknél. In: Bereczki Gábor-Domokos Péter (szerk.): Uralisztikai tanulmányok. 49-62. Budapest, ELTE.

Benkő Loránd 1982. Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 113./

Dróth Júlia 2000. Legyen egységes az Európai Unió magyar nyelvű terminológiája! Az ELJ adminisztratív és közigazgatási nyelvezetének magyar fordítása. Magyar Nyelvőr, 3, 287-297.

Dróth Júlia 2002. A fordítástudomány és a nyelvtudomány együttműködéséről. Fordítástudomány 4/1, 5-14.

Gálosi Adrienne 2000. Értelmezési stratégiák megfigyelhetősége a visszafordítás módszerének segítségével. Fordítástudomány, 2/1, 50-61.

Grosjean, Francois 1982. Life with Two Languages. An Introduction to Bilingualism. Cambridge, Massaachusetts-London, England, Harvard University Press.

Grosjean, Francois 1997. Processing mixed language: Issues, findings, and models. In: A. de Groot-J. Kroll (eds.) Tutorials in bilingualism: Psycholinguistic perspectives. 225-253. /Lawrence Erlbaum Associates./

Grosjean, Francois 1998. Studying bilinguals: Methodological and conceptual issues. Bilingualism: Language and Cognition 1, 131-149.

Győri-Nagy Sándor 1988. A nemzetiségi kétnyelvűség kutatásának helyzete és távlatai. A Hungarológia Oktatása, 2/3, 3-14.

Győri-Nagy Sándor 1991. Változathatás a Kárpát-medencei tájnyelvű kisebbségek anyanyelvdinamikájában. In: Győri-Nagy Sándor-Kelemen Janka (szerk.): Kétnyelvűség a Kárpátmedencében I, 6-19. Budapest, Széchenyi Társaság Pszicholingva Nyelviskola.

Haugen, Einar 1949. Problems of Bilingualism. Lingua, 2, 271-290.

Haugen, Einar 1972. Anwar S. Dil ed., The Ecology of Language. Essays by Einar Haugen. 79-109. Stanford, California, Stanford University Press.

Heltai Pál 2002. „Claims, Changes and Challenges”. Az EST III. Nemzetközi Kongresszusa. Koppenhága, 2001. augusztus 30-szeptember 1. Fordítástudomány 4/1, 123-133.

Heltai Pál-Juhász Gabriella 2002. A névmások fordításának kérdései angol-magyar és magyar-angol fordításokban. Fordítástudomány, 4/2, 46-62.

Hochel, Brano 1990. Preklad ako komunikácia. Bratislava, Slovensky spisovatef.

Horger Antal 1926. A nyelvtudomány alapelvei. Bevezetés a nyelvtudományba. Budapest, Kókai Lajos.

Horváth Péter Iván 2002. Mitől hiteles a fordítás? Fordítástudomány, 4/2, 38-45.

Klaudy Kinga 1994. Fordítás és nyelvi norma. In: Kemény Gábor-Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. 57-63. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.

Klaudy, Kinga 1996. Back-Translation as a Tool for Detecting Explicitation Strategies in Translation. In: Klaudy, Kinga-José Lambert-Anikó Sohár (eds): Translation Studies in Hungary, 99-114. Budapest, Scholastica.

Klaudy Kinga 1999. Az explicitációs hipotézisről. Fordítástudomány, 1/2, 5-21.

Klaudy Kinga 1999/2002a. Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest, Scholastica. (Az 5., bővített és átdolgozott kiadás alapján készült változatlan utánnyomás.)

Klaudy Kinga 1999/2002b. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Angol, német, orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest, Scholastica. (Az 5., bővített és átdolgozott kiadás alapján készült változatlan utánnyomás.)

Klaudy Kinga 2001. Mit tehet a fordítástudomány a magyar nyelv „korszerűsítéséért”? Magyar Nyelvőr, 125/2, 145-152.

Klaudy Kinga 2002. Opponensi vélemény Pápai Vilma doktori értekezéséről. Fordítástudomány 4/1, 107-112.

Fordítás és kontaktológia 69

Klaudy Kinga 2003. Dinamikus kontrasztok. In: Klaudy Kinga (szerk.): Fordítás és tolmácsolás az ezredfordulón. 30 éves az ELTE Fordító- és Tolmácsképző Központja. Jubileumi évkönyv 1973-2003, 11-21. Budapest, Scholastica.

Kloss, Heinz 1986. On some terminological problems in interlingual sociolinguistics. International Journal of the Sociology of Language, 57, 91-106.

Komisszarov, V. N. 1980/1986. Fordítás és általános nyelvészet. In: Bart István-Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Válogatás a fordításelmélet irodalmából. 40-62. Budapest, Tankönyvkiadó.

Kontra Miklós 1981. A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kossá János 1978. A mi nyelvünk. Újvidék, Forum Könykiadó.

Labov, William 1966. Hypercorrection by the lower middle class as a factor in linguistic change. In: Bright, William (szerk.): Sociolinguistics. 84-113. The Hague, Mouton.

Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.

Lanstyák István 1998/2002. Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Lanstyák István-Szabómihály Gizella, Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 127-141. Pozsony, Kalligram.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony, Osiris Kiadó-Kalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István 2002a. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In: Gyurgyík László-Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. 73-95. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2002b. A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői. In: Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok, 84-108. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lanstyák István 2003a. Kódváltás és fordítás. A célkeresztben a szlovákiai magyar nyelvi valóság. Irodalmi Szemle 46/7, 77-94.

Lanstyák István 2003b. A kétnyelvű beszélő mint botcsinálta fordító. Magyar Nyelvjárások 41, 393-400.

Lanstyák István 2003c. A fordítástudomány szakközi kapcsolatairól. Irodalmi Szemle 46/10, 52-68.

Lanstyák István, megjelenés alatt. Utazás a fordítás körül. Kétnyelvűség és nyelvköziség, független és függő szövegalkotás.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Levy, JÍFÍ1957. Ceské theorie prekladu. Praha, Státní nakladatelství krásné literatury, hudby a uméní.

Mollay Károly 1989. A német-magyar nyelvi érintkezések. In: Balázs János (szerk.): Nyelvünk a Duna-tájon. 231-290. Budapest, Tankönyvkiadó.

Nida, Eugene A. 1964. Toward a Science of Translating, with special reference to principles and procedures involved in Bible translating. Leiden, E. J. Brill.

Nida, Eugene-Charles R. Taber 1969. The Theory and Practice of Translation. Leiden, E. J. Brill.

Pápai Vilma 2001. Új irányzatok az explicitáció kutatásában. Fordítástudomány, 3/1, 26-39.

Pápai Vilma 2002. Az explicitációs hipotézis vizsgálata angol-magyar és magyar-angol párhuzamos korpuszok egybevetésével. Az értekezés tézisei. Klaudy Kinga opponensi véleménye. Pajzs Júlia opponensi véleménye. Pápai Vilma válasza. Fordítástudomány, 4/1, 97-122.

Popovic, Anton 1974. Umelecky preklad v CSSR. Vyskum. Bibliográfia. Martin, Matica sloven-

ská. Popovic, Anton 1975. Teória umeleckého prekladu. Aspekty textu a literárnej metakomu-

nikácie. Bratislava, Tatran.

Popovic, Anton 1980. A műfordítás elmélete. Bratislava, Madách. Popovic, Anton (szerk.) 1983. Original / preklad. Interpretacná terminológia. Bratislava,

Tatran. Rabin, C. 1958. The Linguistics of Translation. Aspects of Translation, 123-145. London,

Seeker and Warburg.

Romaine, Suzanne 1989. Bilingualism. Oxford-New York: Basil Blackwell. Trudgill, Peter 1992/1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged,

JGYTF Kiadó. Valló Zsuzsa 2001. A drámafordftás pragmatikai aspektusai. Kulturális referenciák fordítása

Harold Pinter színpadi műveiben. Az értekezés tézisei. Fordítástudomány, 3/2, 99-105. Vilikovsky, Ján 1984. Preklad ako tvorba. Bratislava, Slovensky spisovatef. Weinreich, Uriel 1953/1974. Languages in Contact. Findings and Problems. The

Hague-Paris, Mouton. (8th Printing.)

Pintér Tibor : Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell

I

A nyelvészettudomány állandó fejlődésében a régitől új szemléletet hozó paradigmaváltások mellett időnként, külső hatásra (új eszközök, lehetőségek: pl. számítógép) a már létező áramlatoktól lényegében független új diszciplínák is létrejönnek. Ilyen új nyelvészeti ág többek között a számítógépes nyelvészet és a korpusznyelvészet is. Tanulmányomban kísérletet teszek a korpusznyelvészet rövid bemutatására, valamint áttekintem, hogyan készül a Magyar Nemzeti Szövegtár szlovákiai magyar anyaga, amelynek összeállításán a Gramma Nyelvi Iroda munkatársai dolgoznak.

A latin eredetű korpusz (corpus = test, törzs; összesség, gyűjtemény [Gyökösy 1989]) szó a magyar nyelvű terminológiában az angol nyelven keresztül honosodott meg (corpus, tsz. corpora vagy corpuses). Hagyományos felfogásban (írott) szövegek halmazát jelenti, ám a modern nyelvészetben ehhez az alapjelentéshez sajátos kiegészítő jelentések is kapcsolódnak. A számítógépes adatfeldolgozás elterjedése miatt újabban korpusznak csak az olyan szövegek gyűjteményét nevezik, amely már előzőleg számítógépes feldolgozáson ment keresztül (a számítógépes feldolgozás folyamatára a későbbiekben még kitérek) (vö. pl. Sulc 1999, 9-10; Cermák 1995, 119; Váradi 2000, 263).

II

A korpusznyelvészet az a nyelvészeti diszciplína, amely rendszeresen és rendszerszerűén foglalkozik a nyelvi korpuszokkal, valamint az azokat tároló és feldolgozó eszközökkel, illetve a nyelvi rendszerek és nyelvi funkciók jobb megismerése céljából vizsgálataiban olyan eszközöket használ, amelyekre ez idáig nem volt lehetőség (vö. Cermák 1995, 121). Egy másik megfogalmazás szerint „a korpusz-alapú nyelvészet az empirikus vagy más szóval adat-intenzív nyelvészetnek azon ága, amely számítógépen tárolt, számítógépes kereséseket lehetővé tevő, strukturált szövegegyüttesen alapszik” (Reményi, megjelenés alatt). A két definícióból kitűnik, hogy olyan nyelvészeti ágról van szó, amely vizsgálati eszközei révén szoros kapcsolatban van a számítógépes nyelvészettel. Frantisek Cermákcseh korpusznyelvész szerint a két diszciplína közötti különbségek főleg a módszerekben és az eszközökben vannak, a kutatások kiindulópontja mindkét esetben megegyezik – ez a számítógép (Cermák 1995, 121).

A korpusznyelvészetet adatorientáltsága és adatfeldolgozásának módszerei egyértelműen az empirikus nyelvészetbe sorolják. Az adatok esetlegessége, a kapott eredmények megkérdőjelezhetősége csökken, illetve megszűnik, hiszen a korpusznyelvész eredményeit minden esetben (nagy mennyiségű) adattal tudja alátámasztani. Az ilyen alapon nyugvó kutatások eredményei megbízhatóbbak, hiszen azok minden esetben konkrét írott vagy elhangzott (a beszélt szövegek is írott formában kerülnek feldolgozásra) szövegeken alapszanak. Az eredmények adekvátsága természetesen itt is az anyagmennyiség nagyságával azonos arányban növekszik. Teljességgel megbízható eredményt csak nagy korpusz tud felmutatni, viszont azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a különböző nyelvészeti kutatásokhoz szükséges korpuszok nagysága különbözhet. Az anyagmennyiség nagysága azonban állandóan növelhető, mivel a mai, nagyteljesítményű, gyors számítógépeknek a több száz millió szavas korpuszok tárolása sem okoz gondot, s a bennük történő keresés is másodpercek, percek alatt elvégezhető. Ilyen háttérrel a leíró nyelvészeti diszciplínák és a szociolingvisztika is nagyobb eredményességgel dolgozhat. Nagy mennyiségű anyagon ugyanis a morfológiai vagy szintaktikai vizsgálatok biztosabban végezhetők el (ezekhez ma már számítógépes programok is készültek), de egy kellőképpen strukturált korpusz a beszéd normáinak vizsgálatában is nagy segítség lehet (vö. Stícha 1994). Az élőnyelvi, illetve nyelvrendszerbeli vizsgálatok mellett az sem lehet mellékes, hogy a jövőben napvilágot látó nyelvtankönyvek példamondatai, nyelvtani szerkezetei nemcsak a gondosan szerkesztett irodalmi művekből, hanem az élő nyelvből is átvehetők lesznek. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy „egy ilyen korpusz nem végcél, hanem eszköz, amely adatokat szolgáltat a beszélőközösség szintjén érvényes nyelvi rendszer szabályainak megfogalmazásához. Ez utóbbi, azaz az X nyelv grammatikája vezet el a ténylegesen előfordultakon túl a lehetséges esetekről számot adó leíráshoz” (Váradi 2001, 1286).

A számítógépes feldolgozást igénybe vevő korpusznyelvészet kezdetei az 1960-as évek elejére esnek. Egyes adatok szerint szövegek elektronikus adatbázisának létrehozását Paul Imbs már 1957-ben szorgalmazta (Klímová 1994, 256). Ez persze nem jelenti azt, hogy az 1960-as évek előtt élő nyelvészek nem dolgoztak volna különböző célokra összegyűjtött szövegekkel, korpuszokkal, csupán ezek gyűjtése, feldolgozása kézi erővel, nem pedig számítógépekkel történt. A korpuszok első felhasználói valószínűleg a lexikográfusok voltak (Sulc 1999, 28), akik szótáraik elkészítéséhez nagy mennyiségű „preparált” szöveget használtak fel.2 Azonban nemcsak a lexikográfusok, hanem a diakronikus nyelvállapottal foglalkozó más nyelvészek munkája sem képzelhető el összegyűjtött szövegek vizsgálata nélkül, így természetes, hogy a „korpuszokkal” dolgozó nyelvészetnek nagy hagyománya van. A korpuszok jelentőségét csak a generatív nyelvelmélet elterjedése után vonták egy időre kétségbe.

Az első nagyobb, nem számítógépes korpuszok közé tartozik az Oxford English Dictionary (OED), amelynek 1928-ban megjelent kiadása például 414 825 címszót tartalmazott, ami 50 milliós szóanyagnak3 felel meg. A számítógépes korszak előtti idők legjelentősebb korpusza a Survey of English Usage (SEU) Corpus, amelyet elsődlegesen az angol nyelv grammatikájának tanulmányozására hoztak létre (természetesen ma már létezik számítógépes formában is).

A korpusznyelvészet átértékelését az 1961-ben megkezdett és 1964-ben publikált Brown Corpus („Brown University Standard Corpus of Present-Day Edited American English”) idézte elő. A Brown Corpus volt az első számítógéppel összeállított elsődlegesen nyelvészeti célokra készített korpusz. Végső formája mintegy 1 014 312 szót tartalmaz, amit 500 darab átlagosan 2000 szót tartalmazó amerikai angol nyelven írott összefüggő szöveg alkot. A Brown Corpus a későbbiekben kidolgozott szerkezete, nagysága és anyaga miatt valamilyen formában több korpusz mintájául szolgált (a felsorolástól most eltekintek).

Az 1980-1990-es évekig készült korpuszok a nyelvészeti kutatások számára új lehetőségeket nyitottak. Ekkor a kisebb korpuszok mérete már nem volt elég a különböző kutatások számára, s nyilvánvalóvá vált, hogy megbízható kutatásokat csak nagyobb korpuszokon lehet végezni (Sulc 1999, 35). A korpusz méretét egyszerűen úgy határozhatjuk meg, mint az azt alkotó részek (szavak) összességét (www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/nodell.html). A kisebb korpuszok csupán egyes nyelvi jelenségek vizsgálatára elegendőek. A nagy korpuszok időszakát a John Sinclair által vezetett projekt, a COBUILD Corpus („Collins Birmingham University International Language Database”) kezdte el. Ez egy új angol szótár készítése kapcsán készült, amelyet a Collins Kiadó és a birminghami egyetem közösen állított össze. Szóanyaga az 1960-as évektől gyűjtött nem tudományos írott és beszélt nyelvi (a beszélt nyelv a korpusz 25%-át teszi ki) szövegeket tartalmaz. Sinclairék a COBUILD Corpust tovább bővítették, és létrehozták a Bank of English (BoE) korpuszt, az első nem zárt, anyagában állandóan bővülő (monitor corpora) korpuszt (az interneten lévő anyag szerint 2002 januárjában 450 millió szót tartalmazott). Nem sokkal a BoE után három kiadó, két egyetem és egy könyvtár támogatásával létrehozták a British National Corpust (BNC): a korpusz 4124 modern brit angol írott és beszélt szöveget tartalmaz, ami hat és negyed millió körüli mondatot, azaz 100 milliónál is több szót tartalmaz.

A korpuszok elkészítését hosszas tervezés folyamata előzi meg. Mielőtt a korpusz struktúrája elkészülne, a szerkesztőknek át kell gondolniuk, hogy a végleges strukturált elektronikus szövegtár milyen célt szolgál majd (például egy nagyszótár alapját képezi-e majd, vagy morfológiai vizsgálatok anyaga lesz). Továbbá még a tervezés első fázisában el kell dönteni, hogy a születendő korpusz milyen mennyiségű anyagot tartalmazzon, illetve hogy a korpusz zárt (referenciakorpusz) vagy nyílt, azaz állandóan bővülő (monitorkorpusz) legyen-e. A referenciakorpuszok (ilyen például a BoE, BC) általában előre meghatározott nagyságúak és struktúrájúak, tehát általában statikusak. Céljuk, hogy elégséges mennyiségű4 anyagot tartalmazzanak az alapvető lexikológiai és megbízható grammatikai vizsgálatok számára. Mivel statikus, anyagukban nem változó korpuszokról van szó, ezért megfelelnek a párhuzamos korpuszok követelményeinek. A párhuzamos korpuszok olyan két- vagy többnyelvű korpuszok, amelyben egy mű és annak egy vagy több nyelvre lefordított változatai szerepelnek, így a fordításelméleti munkákban nagy jelentőségűek (a párhuzamos korpuszról lásd pl. Váradi 2002a). A monitorkorpuszok az előzőektől eltérően dinamikusak, folyamatosan bővítettek, így akár több száz millió szót is tartalmazhatnak. Mivel a monitorkorpuszok a referenciakorpuszokhoz viszonyítva nagyobbak, ezért a referenciakorpuszokon elvégezhető vizsgálatok a monitorkorpuszokon megbízhatóbb minőségben vihetők végre (www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/ nodel.html).

III.

Mivel a korpuszok a nyelv egészére érvényes vizsgálatokat tesznek lehetővé (ez az elsődleges céljuk), ezért a velük szemben elsődlegesen elvárható tartalmi és formai követelmény a reprezentativitás. A korpusznyelvészet fejlődésével a reprezentativitás fogalma is változik, módosul (Cermák-Králik-Kucera 1997, 117). A kezdetleges, mai mércével nézve kisebb korpuszoknál a reprezentativitás fogalmát „bizonyos optimális változattal (csakis a megfelelő, sőt ideális változattal) hozták összefüggésbe” (Cermák-Králik-Kucera 1997, 117). Ez azt jelentette, hogy azok a korpuszok számítottak reprezentatívnak, amelyek a lehető legtöbb szót tartalmazták, és struktúrájuk a lehető legtöbb regisztert tartalmazta. Ma az élő nyelvvel foglalkozó nyelvészek szemében az „ideális” jelző negatív jelentéstartalmú, egy olyan állapot jelzője, amelyet a változó nyelv soha nem tud elérni, csak megközelíteni. Mivel a nyelv állandóan változik, ezért korpuszokkal soha nem leszünk képesek lefedni az „ideális nyelvi nagyságot” (még a monitorkorpuszokkal sem). Ezért ma már általánosan elfogadott tény, hogy a korpuszok nem lehetnek abszolút értelemben reprezentatívak, így esetükben a reprezentativitás statisztikai értelemben vett reprezentativitástjelent, azaz a reprezentativitásnak az adott közösség, populáció összetettségét, annak elvárásait kell tükröznie (vö. Reményi, megjelenés alatt; Bieber 1993; Cermák 1995, 124-125; Váradi 2000, 266, 2001, 1286). A korpusz egyes részeinek olyan arányban kell szerepelnie, ahogy az a valóságban létezik, illetve ha ez nem lehetséges, akkor legalább ennek az állapotnak az elérésére kell törekedni. A demográfiai statisztikák mellett a reprezentativitást a szövegek recepciója (kiadói oldal: kiadási lista, Books in print, kurrensperiodika-lista, tehát egy szűkebb nyelvi közösség produktumai) és percepciója (befogadói oldal: bestseller listák könyvtári kölcsönzési statisztikák, periodikák olvasottsági statisztikái) is befolyásolja. A reprezentativitás megközelítésénél mindkét oldalt egyaránt figyelembe kell venni, s a korpuszok kialakításánál meg kell keresni a két oldal közötti megfelelő arányt. Biber 1993-as cikkében a receptív és perceptív oldal mellett külső (external criteria) és belső (internal criteria) kritériumokról is beszél. A belső kritériumokat nyelvészeti (nyelvi szempont, a szöveg formalitása stb.), a külső kritériumokat nem nyelvészeti kritériumokként (nem nyelvi szempont, a szöveg tipológiáját érintő szempontok: pl. eredet, műfaj, szituáció, idő stb.) határozza meg (Biber 1993, 245).

A korpusz reprezentativitását érintő nézetek nagyon változatosak. Bizonyos nézetek szerint a reprezentativitás rétegzett mintavétellel biztosítható, megközelíthető. Ezt a mintavételt választották például a budapesti szociolingvisztikai interjú készítői is, azaz esetükben is a minta a valóságot tükröző arányokban szerepelt. Biber, a reprezentativitás egyik nagy szakértője 1993-as cikkében éppen ennek ellenkezőjét hangsúlyozza, amikor azt mondja, hogy „az arányos minták csak abban az értelemben reprezentatívak, hogy hűen tükrözik a nyelv regiszterei közötti gyakorisági arányokat – nem reprezentálnak azonban számokban nem kifejezhető relatív fontosságot” (Biber 1993, 247-2485). Biber elveti a rétegzett mintavételen alapuló korpuszokat, mivel az ilyen korpuszok szerinte nem tükrözik „reprezentatívan” a nyelvi változatokat, mert így a korpuszba számos olyan szövegtípus nem kerülne be, amelyeknek a mindennapi életben fontos szerepük van (pl. államszerződések, törvények, biztosítási kötvények vagy bármilyen ritkán olvasott könyv). Biber a rétegzett mintavétel helyett a mintavétel alábbi hierarchikus rendszerezését ajánlja (Biber 1993, 2456):

1.  Közeg                                                             írott/beszélt/felolvasott

2.  Közreadás formája                                         kiadott/nem kiadott

3.  Beszédhelyzet                                                intézményes/egyéb nyilvános/

magán/személyes

4.  Címzett

a)  száma                                                     tömeges/többes/egyéni/saját

b) jelenléte, azaz idő és hely                      jelen van/nincs jelen

c)  részvétel                                                  nincs/kicsi/intenzív

d)  közös tudás                                            általános/szakmai/egyéni

5.  Közlő

a)  demográfiai változók                               nem/kor/foglalkozás stb.

b) elismertség                                            elismert egyén/intézmény

6.  Tényszerűség                                                 tényszerű/informatív/köztes/fikció

7.  A közlés célja                                                 meggyőzés, szórakoztatás, tájékoz-

tatás, irányítás,

magyarázás, elbeszélés, leírás, feljegyzés, önkifejezés stb.

8.  Téma

A korpuszok tervezésénél Biber azért sem tartja elfogadhatónak a reprezentativitás arányosságra épülő fogalmát, mivel szerinte az ilyen, a valóságot mintázó reprezentatív korpusz durván 90 százaléka konverzáció lenne, 3 százaléka levél és feljegyzés, míg a fennmaradó 7 százalék tartalmazná a többi beszédstílust (beleértve a különféle újságokat, cikkeket, akadémiai székfoglalót, kiadatlan írásokat stb.) (Biber 1993, 247), az ilyen korpusz pedig nem biztosít a különböző nyelvészeti vizsgálatok számára elegendő nyelvi változatosságot. Szerinte a fent ismertetett összetételből a konverzáción kívüli 10 százaléknyi szöveg az érdekes, mivel ez tartalmazza a nyelvi változatok széles skáláját. Biber értelmezésében tehát a korpusz reprezentativitása megváltozik: nem az a cél, hogy a minta visszaadja a valóságban észlelt arányokat, hanem hogy a korpusz minél szélesebb rétegben tartalmazza (reprezentálja) a nyelvi változatokat. Ez esetben a korpusz célja, hogy minél több nyelvi változatot gyűjtsön össze, így azonban az összegyűjtött anyagon belüli strukturálás kérdése nincs megoldva.

A szövegek proporcionális reprezentáltsága mellett tehát – ahogy azt már az előző bekezdésben említettem – fontos kérdés a tematikus reprezentáltság is, azaz nemcsak az fontos, hogy mekkora7 legyen a korpuszba kerülő minta, hanem hogy mi kerüljön a korpuszba. Ez esetben elsőrangú feladat eldönteni, hogy milyen célt szolgál majd a korpusz, hiszen a vizsgálat milyensége meghatározhatja a korpuszba kerülő anyagokat. így például a publicisztikai nyelvet vizsgáló korpuszba eleve nem kerül bele például a helyi pékség alkalmazottai között folyó vita szövege, míg a nagyszótári korpuszban, amelynek célja egy nyelv szótári anyagának összeállítása, ilyen minta is elfogadható. A „pékség dolgozóinak vitája” felvet egy további kérdést, mégpedig azt, hogy a korpuszokban szereplő anyagban a beszélt és írott nyelv milyen arányban legyen képviselve. A korpusznyelvészek általában elvetik annak lehetőségét, hogy a „beszélt és írott nyelvi regiszter- és műfajvariabilitás eloszlása felmérhető lenne (pl. Biber 1993, 247; Reményi, megjelenés alatt). A beszélt nyelvi korpuszok elkészítése jelenleg feldolgozásuk miatt nagyon költséges, ezért az írott nyelvet rögzítő korpuszokhoz képest jóval kevesebb van belőlük, illetve a nyelv mindkét formáját rögzítő korpuszokban az írott változathoz képest jóval kisebb arányban szerepelnek (a beszélt nyelvet feldolgozó korpuszok is természetesen megfelelő módon és technikával lejegyzett írott korpuszok). Az írott és beszélt nyelvet egyaránt tartalmazó korpuszokban a beszélt nyelv mennyisége a valósághoz viszonyítva jóval alulreprezentált (egyesek szerint a mindennapi életben létrejövő szövegek 90-95 százaléka beszélt nyelvű, és csupán mintegy 5 százaléka írott nyelvű szöveg [Sulc 2001, 53]), illetve azok a korpuszok, ahol ezek az arányok megfelelnének a valóságnak, a kevés anyag miatt még sokáig nem lesznek felhasználhatók az alapvető nyelvészeti vizsgálatok számára (Sulc 2001, 53). A korpuszok proporcionalitásáról befejezésképpen még annyit, hogy jelenleg még nem létezik olyan általánosan elfogadott belső struktúra, amelyet a korpuszok összeállításánál megnyugtatóan követni lehetne (vö. Sulc 1999, 20).

Az elektronikus rendszerekben tárolt korpuszoknak csak akkor van jelentőségük, ha felhasználásuk is elektronikus úton történik. A felhasználást segítő szoftverekhez ma már nem nehéz hozzáférni (ahogy a különböző nagykorpuszokhoz sem, mivel ezek – még ha nem egész terjedelmükben is, de – megtalálhatók az interneten). Mivel a korpuszok eleve számítógépes feldolgozáson mennek keresztül (annotáció), s a szövegek minden esetben preparáltak (kódokkal ellátottak – tagging), ezért számítógépes keresőprogramok, valamint más (nyelvi) elemzőprogramok számára köny-nyen kezelhetők, a különböző munkálatokat bennük megfelelő programokkal mindenki problémamentesen elvégezheti. A számítógépes felhasználás eszközeivel, azok működési elveivel, illetve az ilyen programok megalkotásának nehézségeivel most nem foglalkozom, mindössze annyit említek meg, hogy Magyarországon ilyen jellegű angol és magyar nyelvű programok készítésével a MorphoLogic Kft. foglalkozik (ők szerkesztették többek között a Windows Word magyar nyelvű helyesírás-ellenőrző programját).

IV

A korpuszok gyakorlati jelentőségét felismerve (különböző nyelvészeti és nem nyelvészeti kutatások anyagaként egyaránt használatosak) az 1990-es években az angol nyelvű korpuszokon kívül más nemzetek is megalkották saját nemzeti korpuszaikat. A szlovák, cseh és magyar korpusz összeállítása is az 1990-es évek elején, közepén kezdődött el. Jelenleg annak ellenére, hogy sorra jönnek létre az egyes nemzeti korpuszok, még mindig az angol nyelv rendelkezik a legtöbb, leggazdagabb és legjobban strukturált korpuszokkal, ismereteim szerint több mint hússzal.

A Magyar Nemzeti Szövegtár8 (MNSZ) munkálatai 1998 elején kezdődtek el a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Korpusznyelvészeti Osztályán, amely 1997 elején alakult meg. A nagyszabású munkálatokat Váradi Tamás vezeti. A korpusznyelvészeti osztály célja létrehozni egy reprezentatív korpuszt, amely legalább 400 millió szót tartalmazna, s amivel az MNSZ felzárkózna a jelenlegi nyugat-európai szintre. A kezdeti tervek alapján az MNSZ 100 millió szót tartalmazott volna, ám a későbbiek folyamán ez a mennyiség szerencsére jóval felülmúl-hatónak bizonyult (vö. Váradi 2000, 266). Az MNSZ jelenleg mintegy 152 millió szót tartalmaz, amelynek Magyarországon kívüli anyaga csupán elenyésző mennyiségű (mintegy 1,5 millió szó, így a jelenlegi korpusz „nemzeti” megnevezése nem teljesen adekvát). Ennek forrása a szlovákiai Új Szó és a Romániai Magyar Szó internetes anyaga volt. Mivel a szövegtár a jelenlegi élő nyelv tára kíván lenni, ezért az alkotók igyekeztek az 1980-as évek végétől, 1990-es évek elejétől megjelent anyagokat összegyűjteni. Ez természetesen nem volt minden kategóriában lehetséges (az MNSZ felépítését lásd az első táblázatban), ezért a korpusz egyes szerkezeti egységei, alkorpuszai, a szépirodalom és kisebb mennyiségben a tudományos próza tartalmaz régebbi keletkezésű anyagokat is.

A korpusz tervezésekor a nyelvészek számára nagy kérdést jelentett, hogy a készülő szövegtárban a beszélt és írott szövegek aránya milyen legyen. Mivel a hangzó anyag lejegyzése nagyon hosszadalmas és költséges feladat, ezért a tervezők úgy döntöttek, hogy a beszélt nyelvi szövegek felvételétől eltekintenek (Váradi 2002b, 385), illetve ezt a kategóriát a már nagy részében lejegyzett Budapesti Szo-ciolingvisztikai Interjú (BUSZI) fogja képviselni. Budapest lakosságával életkor, nem, iskolázottság és foglalkozás szerinti (lásd Kontra 1990, 7) reprezentatív mintavétellel készült BUSZI 250 adatközlőjének mintegy 600 órányi beszélt nyelvi anyaga alkotja jelenleg az MNSZ beszélt nyelvi részét (Váradi 2002b, 385).

Az MNSZ „átvette a 40 millió szövegszavas Longman Beszélt- és írottnyelvi Korpusz (LSWE) szerkezetét, egy változással: még egy regiszter beemelésével” (Reményi megjelenés alatt). Ötödik kategóriaként a Biber által is kiemelt „hivatali nyelvet” is bevették a korpusz struktúrájába. Az MNSZ interneten található anyagában a kívánt szót az egyes kategóriákban külön, illetve az öt kategóriában egyszerre is kereshetjük.

Az MNSZ jelenlegi összetétele:

Forrás: Reményi, megjelenés alatt Az MNSZ gyűjtési módszer sajátossága, hogy a tárolt anyag nagy része az internetről származik. Ez a későbbi számítógépes feldolgozásban nagy segítséget és egyben problémát is jelent, mivel az így begyűjtött anyag már HTML9-formában kódolva van.

Példa HTML-formátumú szövegre:

V

Miért jelent segítséget, ugyanakkor problémát az interneten hozzáférhető anyagok felhasználása? Mivel az internetről letölthető anyagok gyűjtése jelenleg mindenkép-

Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell 79

pen az anyaggyűjtés legegyszerűbb és legköltségkímélőbb módszere, nagy mennyiségű anyagok gyűjtésekor mindenképpen ez kívánkozik a legkedvezőbb lehetőségnek. Ugyanakkor az interneten található anyagok feldolgozása olyan problémákat gördít a nyelvészek elé, amelyek más források felhasználásakor valószínűleg nem jelentkeznének:

– Az MNSZ számára csak a szövegobjektumok fontosak. A világhálón természetesen nemcsak szövegek, hanem képek, különböző adatlisták stb. is szerepelnek, amelyekre a korpusz elkészítéséhez nincs szükség, tehát a letöltött anyagból ezeket el kell távolítani. Ebben a HTML kódnyelv van a segítségünkre, mivel itt a különböző szövegstruktúrák egyéni kóddal vannak ellátva. A HTML-formátumban előforduló szövegek mellett más szövegfájlok (.txt, .doc, .pdf) és képként (.jpg) elmentett szövegek is találhatók az interneten, amelyek számunkra szintén fölöslegesek.

–  A .hu tartományú, magyarországi szervereken nem minden szöveg magyar nyelvű, valamint a magyar nyelvű oldalak szövegeiben a nyelvek keveredhetnek is.

– Ugyanaz a szöveg több helyen is (esetleg más formátumban) előfordulhat.

– Az egyes honlapok a gyűjtés alatt megszűnhetnek, illetve az újságok honlapjain ugyanaz a lapszám több napon keresztül is megjelenhet, mert csak az újság fejlécét frissítik, tartalmát változatlan formában közlik.

– A szövegek szerzőinek egy részét nem lehet megállapítani.

A szöveg automatikus letöltése még nem jelenti a letöltött anyag korpuszba való azonnali bekerülését. Az előbb felsorolt okok miatt az ilyen úton szerzett szövegeket egy program segítségével ellenőrizni kell, s ehhez már nem kevés emberi erőforrásra is szükség van. A HTML-formátumban begyűjtött anyagok feldolgozása a végső formáig a következőképpen alakul:

1. HTML -> SGML

10

íi

nyers HTML

konverzió

nyers SGML

validálás

validált SGML

Ebben a folyamatban az internetről letöltött HTML-formátumú szövegekből el kell távolítani mindent, ami nem szöveg. Ebben segítenek a HTML-kódok, mivel azok ismeretében csak a felesleges HTML-kódokat kell a kiválasztott anyagból eltávolítani. Az így kapott HTML-formájú szöveget át kell alakítani SGML-formába, majd a nyers SGML szöveget ellenőrizni kell, hogy a szöveg szerkezete (szintaxisa) megfelel-e az előre megalkotott, definiált szerkezetnek (DTD). A validálás folyamán a már meghatározott szövegstruktúrát egyeztetik a kész SGML-formátumú szöveggel, s a még felmerülő hibákat itt kijavíthatják.

2. SGML —> annotált korpusz

SGML

szegmentálás

egyértelműsítés

annotált részkorpusz

80 Pintér Tibor

Ebben a fázisban az ellenőrzött (validált) SGML-formátumú szövegeket mondatokra, szavakra kell bontani, majd egy elemzőprogram12 segítségével a morfológiai elemzést a szövegen végre kell hajtani (szegmentálás). Mivel az elemzőprogram az egyes szóalakoknak (szótőnek, lemmának, amelyet az ún. lemmatizáció során kapunk) gyakran többféle felbontását is felkínálja (pl. szemetekkel=szemét+PL+\NS, illetve szemetekkel=szem+PERS-PL-2+\NS), az egyértelműsítés folyamán a program kiválasztja a szövegkörnyezetnek megfelelő alakot (az egyértelműsítés folyamatára lásd Prószéky 2001, 992). Mindezen folyamatok után megkapjuk a megfelelő morfológiai kódokkal ellátott részkorpuszt. Az egész folyamat talán legnehezebb része a morfológiai elemzés, hiszen a bonyolult morfológiai rendszerrel rendelkező magyar nyelv számára egy olyan kódrendszert kell megalkotni, amelynek tartalmaznia kell az összes magyar szó morfológiai információját.

3. Annotált korpusz -> MNSZ

annotált részkorpusz

MNSZ

belső ref. mutatók

vegso validálás

A munkálat utolsó fázisában a kódokkal ellátott korpuszt véglegesítik, a már meglévő kódolást utoljára ellenőrzik. A kódolás folyamán a szövegek saját „fejlécet” kapnak, melyből a kódolás segítségével leolvasható a szöveg típusa, szerzője, keletkezésének időpontja, megjelenési helye stb. A szöveg minden szavát szintén saját kódokkal látják el, melyből kiolvashatók az adott szó morfológiai kategóriái.

Táblázat: Minta a Magyar Nemzeti Szövegtárból

Vörös Ferenc: Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában

Ismert tény, hogy bizonyos családnevek jellegzetesen egy-egy régióhoz vagy éppen konkrét településhez köthetők, mások meg szinte az egész nyelvterületen elterjedtnek számítanak. A népességmozgások következtében azonban időről időre minden település névanyagában kisebb-nagyobb változások történnek. Jelen tanulmányban arra keresem a választ, hogy négy nyugat-szlovákiai kutatópontomon mely családnevek tekinthetők gyakori, jellemző, illetve törzsökös neveknek.

Munkám a 19. század végéről s a teljes 20. századból négy nyugat-szlovákiai község családnévanyagát öleli fel. A vizsgált időszak kezdőpontja tehát nincs oly távol, hogy az indokolná az időbeliség erőteljesebb hangsúlyozását. A több mint százéves időszakot átfogó munka természetesen nem annyira történeti, sokkal inkább jelenkori. Ráadásul ma még él(het)nek azok – kivéve a 19. század végén, 20. század elején születetteket -, akiknek a neve a vizsgálat tárgyát képezte. A történetiség hiánya tehát kevésbé engedné meg a dolgozatban az időbeliség hangsúlyozását. A több mint száz év áttekintése, illetőleg a kutatópontok életében bekövetkező impériumváltások önmagukban mégis indokolják nemcsak a vizsgálat statikus, de a dinamikus jellegének kiemelését is. A 20. század történelmi sorsfordulói számtalan olyan változást eredményeztek a négy település névanyagában, amelyek szükségessé teszik azok korszakonkénti nyomon követését. Továbbá Diósförgepatony, Kiscétény és Nagycétény kapcsán a rendelkezésemre álló 16-17., illetőleg Balony esetében a 19. századi családnévanyaghoz képest is igyekszem megragadni a változásokat.

A névtanban bevett gyakorlatnak megfelelően elvileg elegendő lett volna a nemzedékváltások figyelembevételével meghatározni a 20. századi alkorszakokat. Mégsem így jártam el. Ennek több oka is van, amelyre a térség sajátos történelmi helyzete ad magyarázatot (vö. Vörös 2001a).

Az időbeliség szempontjának hangsúlyozott érvényesítését éppen azért tartom indokoltnak, mert kutatópontjaim sorsát a 20. században több olyan esemény is befolyásolta, amelynek közvetlen hatása az ott használatos névanyagban is tetten érhető. A korszakolásnak a szokásostól eltérő módját tehát az magyarázza, hogy pontosan nyomon követhetők legyenek azok a folyamatok, amelyek a névanyag összetételének mennyiségi és minőségi módosulásait eredményezték.

Az egyes korszakok határait a négy kutatópont esetében napra egyezően jelöltem ki. Ettől az elvtől csak 1938/39-ben és 1945-ben tértem el. Indokát ennek az adja, hogy 1938-ban Balony és Diösförgepatony nem teljesen azonos napon került vissza Magyarországhoz. Az államváltás gyökeres névélettani fordulatot hozott a falvak életében (vö. Vörös 1999). Az 1939-es magyar-csehszlovák határkiigazítások következtében Kiscétény és Nagycétény sorsában is jelentős változás következett be. A két község névanyagának párhuzamba állítása jól megvilágítja, milyen hatással volt a nevek életére az impériumváltás és az milyen jelenségekben öltött testet. Az 1945-ös fordulópontban szintén radikális változások következtek be. Hogy ezeket adekvátan követni tudjam, kénytelen voltam az egyes községek esetében az államváltás pontos idejéhez igazítani az adott korszakhatárt.

A 19-20. századi családnevek vizsgálatakor az alábbi időszakokat határoltam el egymástól:

I. 1895-1921 II. 1922-1938/39

III.  1938/39-1945

IV.  1945-1959 V. 1960-1979

VI. 1979-1989

VII. 1990-1999.

A négy község mindegyikében vannak olyan családnevek, amelyek a korábbi századokból ránk maradt források tanúsága szerint törzsökös neveknek számítanak, de nem kis számban találkozhatunk olyanokkal is, amelyek éppen a vizsgált időintervallumon belül bukkannak csak fel először.

A települések részletes bemutatását nem tartom indokoltnak. Azt korábbi tanulmányaimban már megtettem (vö. Vörös 200a, 47; 2001b, 85-87; 2002a, 305; 2002b, 139; 2003, 143). Itt csupán arra utalok, hogy mind a négy falu a nyugatszlovákiai régióhoz tartozik. Kettő közülük – Balony és Diösförgepatony – a Csallóköz kompakt nyelvterületén található, s az ezredfordulós népszámlálás tanúsága szerint döntően magyar ajkúnak mondható. A másik két kutatópont a Zobor-vidékhez tartozik, ahol a magyarság az utóbbi évtizedek fejleményeinek következtében mára egyértelműen nyelvszigethelyzetbe került. Közülük Nagycétény a térség magyar hagyományait leginkább őrző települések egyike. 1991-hez képest a magyarság ez utóbbi faluban is fogyást mutat. A legutóbbi népszámláláskor már csak a lakosság 79,70% vallotta magát magyarnak. Ugyanakkor Kiscétényben mindössze 8,29% magyart találtak az összeírok (vö. Scítanie obyvatel’ov 2001, 50-53).

Mielőtt a részletes vizsgálatot elkezdem, szükségesnek tartom három fogalom – gyakori név, jellemző név, törzsökös név- pontos meghatározását.

Gyakoriaknak azokat a családneveket tekintem, amelyek nagy megterhelt-ségűek, és egy adott időintervallumon belül a szóban forgó néwiselők körében az abszolút rangsorban az első 10-15 név között foglalnak helyet.

Jellemző névnek azt tartom, amely az adott településen, kisebb vagy nagyobb földrajzi egységben eltér a környezetben, más földrajzi egységekben általánosan használt nevektől (vő. B. Gergely 1981). Adott esetben a gyakori név lehet egyúttal jellemző név is, de nem mindig az. Hajdú Mihály szerint a két kategória egybeesése összefügg a település nagyságával. Szerinte minél kisebb lélekszámú egy közösség, annál inkább egybeesnek a gyakori és a jellemző nevek (Hajdú 1994, 1:134). A névgyakoriságot a százalékban kifejezett érték határozza meg, tehát objektív. Azt azonban, hogy mit tekintünk jellemző névnek, bizonyos mértékig szubjektív tényezők is befolyásolják, hiszen annak kiválasztása függ az összehasonlítás alapjának számító területen található névanyag ismeretének differenciáltságától. Minél több ismerettel rendelkezünk a viszonyítási pontnak számító terület névanyagáról, annál objektívebben jelölhetjük ki a jellemző jegyeket. Ha kevésbé történt meg az adott környék, földrajzi egység névanyagának feltárása, akkor minden bizonnyal több a jellemző nevek kiválasztásában a szubjektív elem. A jellemző nevek nagyobb településeken és földrajzi egységekben általában közepes megterheltségűek. Nem tekinthető egy név jellemzőnek, ha csak egy-két előfordulásával számolhatunk, még akkor sem, ha a környező települések és/vagy régió névanyagához képest egyedinek számít. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a jellemző nevek kijelölésekor több a szubjektívtényező, mivel sem a kutatópontok közvetlen környezetében, sem a nagyobb régióban nem állnak rendelkezésemre névtani adatok.

A legtöbb bizonytalansági tényezőt a törzsökös nevek kiválasztása rejti magában. Törzsökösnek az adott településen régtől honos családneveket tekintjük, függetlenül gyakoriságuktól (vö. Hajdú 1994, 1:152). Ahhoz, hogy egy családnevet ezzel a megnevezéssel illessünk, ismerni kell az adott település névtörténetének előzményeit. Törzsökösnek tehát csak olyan családnév tekinthető, amely régtől jelen van a közösség életében. Minél nagyobb időintervallum névanyagának alakulására van rálátásunk, annál nagyobb biztonsággal jelölhetjük ki a törzsökös neveket. Ennek a csoportnak a meghatározása tehát nem szubjektív, hanem relatív. Éspedig azért, mert a viszonyításkor az időben közelebb eső, kisebb időszak mindig több törzsökös név kijelölését teszi lehetővé, mint a hosszabb távú összehasonlítás. Nehezíti esetünkben a törzsökös nevek elkülönítését az a tény, ha az összehasonlítás alapját képező időszak névanyaga kisebb-nagyobb megszakításokkal áll csak rendelkezésünkre. Amikor tehát a négy község törzsökös neveit akarjuk meghatározni, akkor különféle természetű korlátokkal kell számolnunk. Balonyról csak a 19. századból vannak adataim, s azok is csupán az összeírt nemességre vonatkoznak. Diósförgepatony esetében csak a mai diósi és bögölyi rész névanyagának előzményeire van rálátásunk egy 1574-es és 1646-os urbárium alapján. Továbbá rendelkezésünkre áll a már hivatkozott 1574-es urbárium, amely a hajdani Patonyok családnévanyagába nyújt némi betekintést. Az azóta eltelt időszak névanyagáról ismereteim szerint még senki sem publikált. Kiscétény és Nagycétény családnévanyagának korábbi századai is feltáratlanok. Csupán a vidék török megszállásakor készült defter teszi lehetővé – ha korlátozottan is – az összevetést. Az adózók összeírása értelemszerűen nem tartalmazza a helyben élő nemességet. Ennek tudatában érté-kelendők az urbáriumokra és defterekre alapozott összehasonlítások. Az adóösszeírások óta eltelt idő névanyaga tudtommal még feltáratlan és publikálatlan. A köztes időszakból származó adatok hiánya megnehezíti, de nem teszi lehetetlenné a törzsökös nevek meghatározását.

Balony

Balony 1895 előtt vezetett egyházi anyakönyvei jó fogódzót jelentenének a 19. századi és az azt megelőző időszak névállományára vonatkozólag. Ezeket nem állt módomban kutatni, éppen ezért viszonyítás céljából egyéb más forráshoz nyúltam.

A 19. század közepén összeírták a nemeseket. Csak azokat ismerték el nemeseknek, akik azt hivatalosan igazolni tudták. A legnagyobb kúriákkal rendelkező nemesek voltak: Angyal, Both, Csiba, Csicsay, Csomor, Kláris, Kováts, Makó, Mórocz, Olláry, Pajor, Paksy Sebő, Takács, Tóth, Vas, Vida, Vörös, Zsemlye (Horváth-Teleki-né 2000, 46-48).

Az összeírásban nagyon sok olyan családnévvel találkozhatunk, amely ma is élő, sőt közülük jó néhány a 20. században is kifejezetten gyakorinak számított. 20. századi gyakoriságuk szerinti sorrendben a 19. század közepéhez képest törzsökös nevek a következők: Vörös (1.), Olláry (3.), Csicsay (4.), Tóth (5.), Both (6.), Kováts (8.), Vida (10.), Vas (12.), Takács (13.), Zsemlye (14.), Csomor (18.), Sebő (18.), Makó (21.), Mórocz (27.), Angyal (30.), Pajor (32.). Csupán három olyan van a hivatkozott összeírásban, amelynek nemcsak az újszülöttek, de az anyák családnévanyagában sem leltem nyomát a vizsgált időszakban: Csiba, Kláris, Paksy.

Balony neveinek részletesebb összehasonlítását – eltérően a többi községtől -azért nem végeztem el, mert a hivatkozott forrás csak a nevek egy részét tartalmazta, s így nem volt kellő alapom annak megítéléséhez, hogy milyen változások zajlottak le a teljes névanyag összetételében.

Diósförgepatony

A Patonyokban járatos család- és keresztnevek nagyobb számban a 16. századtól maradtak az utókorra. A pozsonyi várbirtok 1574. évi urbáriuma a következő család- és keresztneveket örökítette meg. Dióspatony: Bereczk, Chomor (3x), Chyba (4x) és Csyba, Gereles, Koüach, Kozoros, Kyssa (!) (2x), Nagy, Pynter, Sydo (5x), Tábor, Tóth, Zabo; Albert (3x), Bálint, Barabás, Benedek (3x), Ferenc, Gergely (2x), György, Imre, Jakab, János (2x), Kristóf, Lőrinc (3x), Mihály (2x), Péter, Sebestyén. (A forrást közzéteszi Koncsol 1996, 9) A pozsonyi várbirtok 1646. évi urbáriumában Bögölypatony említésekor a következő család- és keresztnevekkel találkozhatunk: Bankó, Chiba, Galffy, Kouach (2x), Leolkes (!) (2x) ~ Leölkes ~ Leőlkes (2x), Nadj, Odor, Reni (!), Sido, Soős (!) (2x) ~ Sos (2x), Szabó, Szálai ~ Szalaj, Vargha (2x), Verekinei (!) ~ Verekinej (\); Albert (2x), András, Balázs, Benedek (2x), Gáspár, György, István (3x), Jakab, János (4x), Lőrinc (2x), Márton, Pál, Péter (2x), Sebestyén, Simon, Tamás. (A forrást közzéteszi Koncsol 1996, 16-17)

Az idézett urbáriumok családnevei mind magyar névalkotásra vezethetők vissza. Talán csak a Kovács (1574: Koüach, 1646: Kouach) okozhat némi tűnődést, mivel azt a magyar és a szlovák nyelvközösség is magáénak mondhatja, lévén közszói alapja mindkét nyelvben egyezik. Itt, ebben a közegben azonban bátran tekinthetjük akár magyar eredetű névnek is. De nézzük, milyen eredeztetést tulajdoníthatunk a 16-17. századi forrásokban felbukkanó többi névnek, s milyen megoszlást mutat a névanyag! Ha némiképpen egyszerűsítjük a kategóriákat,1 s nem vesszük számításba a lehetséges motivációk alapján az összes elképzelhető típust, akkor öt fő cso-

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 89

portot különíthetünk el: 1. etnikai hovatartozásra, 2. foglalkozásra, 3. népnévre, 4. személynévre, 5. származási helyre, 6. testalkatra utaló nevekkel találkozhatunk. Ennek megfelelően:

1.  etnikai hovatartozásra utal Sydo (5x), Sido;

2.  foglalkozásra a Kozoros, Soős (2x) ~ Sos (2x), Vargha (2x), Zabo, Szabó, Gereles, Koüach, Kouach (2x), Pynter;

3.  népnévre a Tóth;

4.  személynévre, azon belül:

a)  régi egyházi személynévre a Bereczk, Odor, Galffy, Leolkes (2x) ~ Leölkes ~ Leolkes (2x),

b) régi világi személynévre a Bankó, Csiba, Chyba (4x), Csyba, Chiba, Chomor (3x), Tábor,

5.  származási helyre, azon belül:

a)  nagyobb tájegység nevét rejti magában a név a Szálai ~ Szalaj esetében,

b) konkrét településnév fedezhető fel a Reni, Verekinei ~ Verekinej nevekben;

6.  testalkatra/nemzedékviszonyításra stb. utalnak a Kyssa (2x), és Nagy, Nadj családnevek.

A következő táblázat az egyes nevek gyakoriságát adja meg. Itt a két, 1646-ban még önálló település névanyagát értelemszerűen összevontam.

A huszonkét névből leggyakoribbnak a Csiba bizonyult, amelyet fentebb jellemző névnek mondtunk. A Lelkes itt még csak a harmadik helyet foglalja el. Megelőzi egy olyan név, a Sidó, amely, mint láttuk, máig használatos a településen. Csak ezután következik a Kovács, amelyet Hajdú Mihály a korabeli Magyarországon ún. általános névnek talált (Hajdú 1994, 1:145), tehát az egész magyar nyelvterületen elterjedtnek és nagyon gyakorinak számított.

Az egyes típusok gyakori vagy ritka volta az eredet szerinti csoportosításkor érdekes összefüggésre világít rá. Ezt mutatja a következő táblázat és az azt szemléltető diagram. Eszerint leggyakoribbak a személynévi eredetű családnevek. Azon belül több a régi világi személynevet tartalmazó, mint az egyházi személynévre visszavezethető. Tekintélyes súlyt képviselnek a foglalkozásra utaló családnevek. A tulajdonságra utaló családnevek között csak testalkatra vonatkozókat találunk, ha ugyan a Nagy nevek mindegyike valóban ez utóbbi motivációval magyarázható. Ami igazán meglepő, hogy az ország más pontjain oly gyakori Tóth családnevet itt csupán egy személy viselte, miközben Hajdú Mihály azt a korabeli Magyarország egyik leggyakoribb nevének találja (vö. Hajdú 1994, 1:138).

Az alábbi táblázat és diagram a fentebb ismertetett adatokat foglalja össze.

A korabeli Bögölypatony és Dióspatony között értelemszerűen vannak átfedések és különbözőségek is. Mindkét településen felbukkan a Csiba, Kovács, Nagy, Sidó. Ha összevetjük az itt fellelhető családneveket Hajdú Mihály 1526-1595 közötti anyagával – amely az 1574-ből származó listával nagyjából egyező időből származik, s az 1646-oshoz képest kissé korábbi -, érdekes összehasonlítást tehetünk. A felsorolt bögölypatonyi és dióspatonyi nevek közül általános, az ország más tájain is gyakori a Kiss, Kovács, Nagy, Szabó, Tóth, Varga (vö. Hajdú 1994, 1:133, 137, 141). Ezek tehát gyakoriságuk miatt nem tekinthetők jellemzőeknek már abban a korban sem. Jellemző lehetett viszont a Bankó, Bereck, Chomor, Chiba ~ Chyba ~ Csyba, Gaiffy, Leolkes ~ Leölkes ~ Leőikes, Odor. Ezen túl két olyan helynévi alapú családnév is szerepel a listában, amely településből csak egy-egy van a korabeli Magyarországon: Reni, Verekinei ~ Verekinej. Mindkét helynév – Rényés Vereknye – a korabeli Pozsony vármegye területén lokalizálható. Ezek tehát szintén helyet kaphatnak a jellemző nevek között. A két urbáriumban ránk maradt lista a törzsökös nevek meghatározásában is kiváló támpontnak számít, hiszen az az általam vizsgált periódus kezdetéhez képest is hozzávetőlegesen négyszáz évnyi rálátást biztosít.

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 91

A Patonyok családnevei (1574, 1646)

10%

12%

40%

28%

D Személynév D Származási hely

I Foglalkozás ] Tulajdonság

D Etnikai hovatartozás D Népnév

A bögölyi részen feljegyzettek közül az általam vizsgált közel száz évben is megtaláltam a következőket:

–    Csömört, amely száz év átlagában a 7. leggyakoribb név (1,73%), az I-VII. időszakban mindvégig jelen van;

–    Kist, amely száz év átlagában a 17. leggyakoribb név (0,9%), s az I-VII. időszakot vizsgálva csak a VII. korszakban nem találkozni vele;

–    Tóthot, amely száz év átlagában a 21. leggyakoribb név (0,7%), s az I., II., V., VI. korszakban is regisztráltam;

–    Koszorúst, amely száz év átlagában a 23. leggyakoribb név (0,64%), s az I., II., V. korszakban bukkant fel.

Ma is megvan a diósi részen följegyzettek közül a:

–    Lelkes, amely száz év átlagában a leggyakoribb név (8,35%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Varga, amely száz év átlagában a 2. leggyakoribb név (4,03%), s csak a VII. időszakban nem találkozni vele;

–     Gálffi, amely száz év átlagában a 3. leggyakoribb név (3,61%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Szálai, amely száz év átlagában a 20. leggyakoribb név (0,19%), s csak a II. és VII. időszakokban nem találkozni vele;

–    Soós, amely száz év átlagában a 38. (0,19%), s az I-VII. időszakot vizsgálva a IV., V., VI. korszakban volt jelen;

–    Vereknyei, amely száz év átlagában a 39. leggyakoribb név (0,16%), s bár nem a gyakorisági lista elején van, de az I. és VI. korszakban is fölbukkant.

Mindkét részen följegyezték és ma is megvannak a következő családnevek:

–    Nagy, amely száz év abszolút rangsorában a 4. helyet foglalja el (3,29%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Csiba, amely száz év abszolút rangsorában a 7. (1,73%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Szabó, amely száz év abszolút rangsorában a 10. (1,47%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Kovács, amely száz év abszolút rangsorában a 11. (1,38%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Sidó, amely száz év abszolút rangsorában a 16. (0,96%), s az I-VII. időszakot vizsgálva csak all. időszakban nem tűnt föl az anyakönyvek újszülöttekre vonatkozó rovataiban.

A bögölyi részen följegyzettek közül az elmúlt száz évben egyszer sem bukkant föl a Bereczk, Gereles, Pynter, Tábor. A diósi részen följegyzettek közül: Bankó, Odor, Reni. Ezek a családnevek a köztes négy évszázad során eltűntek a községből. Jellemző, hogy közülük négy a személynévi eredetű (Bereczk, Tábor, Bankó, Odor), kettő a foglalkozásnevek (Gereles, Pynter), egy pedig a származási helyre utaló nevek (Reni) csoportjának fogyatkozását eredményezte.

Kiscétény

Jelenlegi ismereteink szerint az 1664-es török adóösszeírás az olyan első forrás, amely megörökíti Kiscétény és Nagycétény családneveit. Eszerint Kiscétényben a tíz háztartás tizenegy fejadót fizető személyéből egyedül a Blaskovics által kérdőjellel megjelölt Kad/necről feltételezhetjük a név szláv eredetét. A többi családnév és a mellettük feltüntetett keresztnevek magyar nyelvi arculatúak. Ezek a forrás szerint a következők: Rudos István, Szilé János, Cseríny Miklós, fia Miklós legény, Gímesi Benedik, Varga János, Kámán István, Szabó Jancsi, Hamar István, Kovács János (Blaskovics 1989, 304). A nyelvhatár már akkortájt is a térségtől alig valamivel északabbra húzódhatott, amely a következő évszázadok során fokozatosan délebbre tolódott (vö. Dávid 1993, 7-32). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Nyitra vidéki települések egy jelentős részén már a török időkben is szép számmal adatol-hatók a szláv eredetű családnevek, amelyek mellett Blaskovicsnál a magyarra történő visszaíráskor gyakorta szlávos keresztnevet találunk. Ez arra enged következtetni, hogy már sok településen akkor is a szlovák és magyar népesség keveredésével kell számolnunk. Hogy melyiken pontosan milyen arányban, annak megválaszolásában a család- és keresztnevek nyelvi alkata csak iránymutató lehet, de egészen pontos eligazítást nem képes nyújtani.

Kiscétény korabeli névanyagában a következő csoportokba sorolhatók be a családnevek:

1.  foglalkozásra a Kovács, Rudos, Szabó, Varga;

2.  személynévre, azon belül:

régi világi személynévre a Kadinec, Kámán;

3.  származási helyre, azon belül:

konkrét településnév fedezhető fel a Cseríny (2x), Gímesi nevekben;

4. tulajdonságra utal a Hamar családnév;

5.  nemzedékviszonyításra utal a Szilé családnév.

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 93

Azonnal megjegyzendő, hogy a Kámán (Kálmán) kezdetben volt csak világi személynév. Később az egyház beemelte a nevet a Martirologium Romanumba. Ezen a néven két személyről is megemlékeznek a szentek sorában (Colmannus és Colomannus, vő. Nádasdy 1928, 135, 212).

A defter sorrendjét követve tíz különféle családnév maradt ránk a korabeli Kiscétényből:

A fentebbi adatok táblázatba foglalása után a következő helyzetkép tárul elénk:

Ezt diagrammal is szemléltethetjük:

Kiscétény családnevei (1664)

18%

37%

27%

■ Foglalkozás D Tulajdonság

I Származási hely         D Személynév

I Nemzedékviszonyítás

94 Vörös Ferenc

Első pillantásra szembeötlő, hogy nincsenek népnevek és etnikai hovatartozásra utaló családnevek. Ennek azonban nem tulajdoníthatunk túlzott jelentőséget, mivel a listában kevés név szerepelt. Ami azonban már figyelemre méltó, hogy nagyobb számban bukkannak fel foglalkozásnevek, s ezzel párhuzamosan kevesebb a személynévi eredetű családnév. A származási helyre utaló családnevekben konkrét településnevekre ismerhetünk, de nincsenek a tövekben nagyobb tájegységekre emlékeztető elnevezések. Az összehasonlításkor figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a Patonyokban a Kis és Nagy nevek akár nemzedékviszonyító szerepet is betölthettek, bár a százalékok számításakor testi tulajdonságra utaló családnevekként soroltam be őket, ami meglehetősen önkényes eljárásnak tűnhet.

A családnevek közül – mint már említettem – csak egy tekinthető szláv eredetűnek. Megfejtése bizonytalan, de gyanítható, hogy a régi magyar Kada világi személynévhez járult az -inec képző (lásd a Kada címszót Kázmér 1993, 527; és az -inec képzőt Kniezsa 1965, 45, 48, 61, 75, 81, 104). Kniezsánál csupán néhány, ezzel a képzővel ellátott családnevet találunk, mint pl. a Laurínec (m. Lőrinc), Vacsinecz ~ Vascinec (< m-szlk. Vaskó < Ivan), Vaszilinecz (< ruszin Vasilij). Ezek mindegyike rövidült személynévi tövet rejt.

Az időbeliség érvényesítésekor fontos, hogy elvégezzük a korabeli és 20. századi névanyag összevetését, megállapítva, mely nevek maradtak fenn az évszázadok során. Tovább vizsgálandó, találhatók-e itt is jellemző és ún. törzsökös nevek. Bár tudom, ennek a vizsgálatnak jócskán korlátot szab a település kis lélekszáma. Ennek ellenére elvégeztem az összehasonlítást. Mindössze két családnév maradt fönn a rostán: a Kovács és a Szabó. Ezek a 20. században is mindvégig jelen vannak a településen. Ám mielőtt levonnánk a következtetést, hogy akkor ezek a nevek tör-zsökösnek számítanak, előtte meg kell állapítani, hogy a 17. századtól mindkettő általánosan elterjedt névnek számított a korabeli Magyarországon. 20. századi meglétük éppúgy következhet folytonosságból, mint későbbi betelepülésből. Ennek megállapításához a kérdéses családnevek történetét is nyomon kellene követnünk, amit itt nem tudunk megtenni. A két családnév törzsökösségének eldöntése éppen a jelzett okokból megalapozatlan következtetésekre vezetne.

Nagycétény

Az 1664-es keletkezésű török defterben Nagycétény akkori adófizetőinek neve is ránk maradt (Blaskovics 1989, 283), ami itt is alapot ad az időbeliség szempontjának érvényesítésére. Eszerint a falu névanyagának nyelvi arculata alapján az 53 háztartásból szláv eredetűnek tűnik a Javcsuk (2x), Jócsik, Kapinca (2x) és Kapince (2x), Kopal, Pelenka, Palica. Valójában azonban a Kapince (szik. Kapinca) annak a Nyitra megyei Káp községnek a szlovák helynévi megfelelője, amely már a defterben is szlovák alakban adatolható. Kiss Lajos a Káp és Kapince helynevek viszonyát párhuzamos névadással magyarázza (vö. Kiss 1988, 1:680-681). Esetünkben tehát a szláv eredetű puszta helynév vált családnévvé. Ez a névadási mód inkább a magyar közösségre jellemző. A személynévvé vált puszta helynév egyébként meglehetősen gyakori a németben csakúgy, mint a magyarban, de a szlávban minden bizonnyal hungarizmus, esetleg germanizmus (vö. Mizser 2000, 17). A szláv eredetűek valamivel több mint ötödét teszik ki a névanyagnak (20,37%). Bizonytalan, hogy melyik nyelvhez tartozik a Darvacs, de a tőben a Dárius személynevet vélem felismerni (vö. Kázmér 1993, 282), amelyhez a szlovákban és magyarban egyaránt fellelhető -acs képző kapcsolódhatott (-acs és -ác képzőre vö. Kázmér 1993, 282; és lásd Kniezsánál a Benkacs nevet; Kniezsa 1965, 64). Mindkét nyelvhez tartozhat a Kolár (vö. Kniezsa 1965, 106). A Kapincáról a tövön lévő képzőbokor alapján állapítható meg, hogy szláv eredetű, de a tő alapját vagy a török qap ‘rokon’ (Kiss 1988, 1:680-681) vagy a német Kapp ‘kappan’ képezi (vö. Brechenmacher 1957-1963, 11:11). Az összeírás többi nevéről bizton megállapítható annak magyar eredete. Ezek a következők: Ács, Balás (4x), Balog és Balok, Bodor (2x), Borbíl, Bugár, Csobándi, Csonka, Gele, Góla, Gonba, Hegedűs, Juhász (2x), Kaszán, Kovács (2x), Kuruc, Maszáros (2x) ~ Mészáros és Míszáros, Máté (2x), Pető, Sebes, Szabó, Szapi, Szenici, Terkes (4x), Tót (3x). A felsoroltak közül talán csak a Juhász olyan, amelynek köznévi alapja magyar > szlovák irányú kölcsönzése ún. szlovák-magyar családnévre enged következtetni. (Megjegyzendő, hogy Fülöp László szerint a Golával kapcsolatban nem zárható ki teljesen annak szláv eredete sem. Kázmér Miklós ezt a nevet viszonylag gazdagon adatolja, s talán nem véletlen az sem, hogy forrásainak nagy része felső-magyarországi területekre – Gömör, Pozsony megye – vezet bennünket [vö. Kázmér 1993, 413]. Fülöp László szóbeli információját köszönettel fogadtam.)

Bár jelen munkában a családnevekkel foglalkozom, mégis itt teszek említést arról, hogy ugyanebben a listában a következő keresztnevekkel találkozhatunk: Alberd (2x), András (4x), Balás (2x), Bálind, Benedik (2x), Gergői (4x), György (4x), István (7x), Jancsi (3x) és János (lOx), Jónás, Martin és Márton (4x), Mátyás, Mihál (8x), Miklós (2x), Pál, Tomás (2x). Erre azért kerítek sort, mert bár első pillantásra csupa magyar keresztnévvel van dolgunk, valójában azonban a Martin, Mihál és Tomás akár szlovák nyelvű viselő feltételezését is megengedi. Vagyis lehetséges, hogy a korabeli névhasználó közösség kétnyelvű volt.

A hajdani nagycétényi családnevek a következő névadási indítékokról tanúskodnak. A családnevek kialakulásakor a valamikori ős:

1.  foglalkozására az Ács, Borbíl, Gonba Hegedűs, Juhász (3x), Kovács (2x), Kuruc, Maszáros (2x) ~ Mészáros és Míszáros, Szabó; Kolár,

2.  népnevére a Tót (3x);

3.  személynevére, azon belül:

a)   régi egyházi személynevére a Balás (4x), Darvacs, Gele, Máté (2x), Pető, Sebes; Jócsik, Javcsuk (2x), Pálén ka, Palica;

b)   régi világi személynevére a Bodor (2x), Terkes (4x);

4.  származási helyrére, azon belül:

konkrét településnév fedezhető fel a Csobándi, Kapice ~ Kapinca, Kaszán, Szapi, Szenici nevekben;

5.  tulajdonságára, ezen belül:

a)   külső testi tulajdonságára utal a Csonka, Góla;

b)   belső, esetenként akár metaforikus tulajdonságára vagy valakinek a szokására utalhattak a Balog, Balok, Bugár, Kopal2 családnevek.

További bizonytalanságokat is rejt a besorolás, de ezek nem mindegyikére térek ki, hiszen azokról a magyar eredetű nevek esetében a megfelelő szócikkeknél Kázmér Miklós családnévszótára is említést tesz (Kázmér 1993). Ezek közül a főbbek.

A Sebes név nemcsak a Sebestyén tőrövidítéses továbbképzése lehet, hanem külső testi tulajdonságra is utalhat. A Palica név a viselő által használt szimbolikus tárgy értelmezését is magába rejtheti (szik. palica ‘pálca’). Fejtörést okozott a Gonba etimologizálása is, hiszen joggal számolhatunk a Gomba téves lejegyzésével csakúgy, mint a Gonda név elírásával. Ez utóbbi esetben régi egyházi személynév tőrövidítéses továbbképzésére kell gondolnunk (vö. Kázmér 1993, 416). Problémát okozott a Javcsuk megfejtése is. Itt a tővégi szláv -cuk képző jól felismerhető. A tő kétféle megközelítést is megenged: vagy a Jakub tőrövidítésével kell számolnunk, de ez esetben nem tudjuk kellően magyarázni a képző előtti v elemet, vagy a szláv/szlovákyavur ‘jávor, juhar’ tövet próbáljuk benne etimologizálni. Magam az első mellett döntöttem, de nem zárom ki a másodikként említett lehetőséget sem.

Nagycétényen az 1660-as években a legtöbb nevet egy-egy önálló adózónak számító család viselte. Csupán a Balázs, Mészáros, Terkes, Kapinca (4x), Juhász, Tóth (2x), Balog, Bodor, Javcsuk, Kovács, Máté (2x) családnév volt az egyszeri előfordulásnál gyakoribb. Ezt mutatja az alábbi táblázat, amelyben a több alakváltozatban előforduló neveket az egyszerűség kedvéért mai alakjukban adom meg:

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 97

Különösen szembeötlő, hogy itt a korban általánosnak mondható családnevek egyike sem áll az élen. Viszont ott van az élbolyban a Tót és a Kovács. Ez utóbbi tény nagyjából megfelel annak az általános helyzetképnek, amelyet Hajdú Mihály a középmagyar korral kapcsolatban felvázolt (Hajdú 1994, 1:145).

A névadás motivációjának vizsgálata során a következő számszerű adatokat kaptam:

Az összesített adatokat a szemléletesség kedvéért kördiagramon is ábrázoltam. íme:

Nagycétény családnevei (1664)

39%

30%

■ Személynév ■ Foglalkozás D Tulajdonság D Származási hely ■ Egyéb                  D Népnév

Nagycétény esetében is igen érdekes, mi maradt meg a fentebb tárgyalt 17. századi névanyagból a 20. századra. Továbbá megvizsgáljuk, mely családnevek számítanak törzsökösnek, illetőleg melyek a jellemző nevek.

A 20. századi névanyagban is végig jelen vannak a következők: Mészáros (3.) (4,31%), Borbély (4.) (3,91%), Balázsi ~ Balázsy (7.) (2,89%), Jócsik (10.) (2,22%), Kovács (36.) (0,53), Szabó (40.) (0,38%). A név mögött arab számmal jelöltem a 20. századi sorrendre vonatkozó adatot, s a gyakoriságot százalékban is megadtam. Némi magyarázatra szorul, miért társítottam az 1664-es Baláshoz a Balázsi

98 Vörös Ferenc

családnevet. Való igaz, a 20. századi alakon -/ (< -a/-e) patronimikum-képző van, a török defterben viszont a név puszta tőalakban található. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, tollban maradt tővéggel lehet dolgunk, ugyanis az idegen ajkú lejegyző nem sok jelentőséget tulajdoníthatott annak, hogy a név végén hallatszott-e a morfológiai funkciójú vokális vagy sem.

A defterből beazonosítható többi név a 20. század folyamán csak itt-ott bukkant fel. Ezek a következők: Máté (0,20%), Balogh (0,16%), Tóth (0,13%), Hegedűs (0,07%), Bogár (0,07%), Kollár (0,04%), Ács (0,02%). A 20. századi korszakonkénti megoszlásukat mutatja be a táblázat:

A számbavétel természetesen egyik név esetében sem jelenti automatikusan a hajdani családok folytonosságát, csupán a név kontinuitásáról van szó itt is és a többi község esetében is.

Nincs meg a mai névanyagban: Bodor, Csobándi, Csonka, Gele, Góla, Gonba, Juhász, Kaszán, Kuruc, Pető, Sebes, Szapi, Szenici, Terkes, Javcsuk, Kapinca ~ Ka-pince, Kopal, Pálenka, Palica, Darvacs.

A fentiekből következően törzsökös neveknek látszanak a Mészáros, Borbély, Balázsi ~ Balázsy, Jócsik, Kovács, Szabó. Ezek egyébként a község mai névanyagában is a leggyakoribbak között foglalnak helyet. A felsoroltak közül jellemző névnek tűnnek Nagycétényben a Mészáros, Borbély, Balázsi és a Jócsik. Ezekhez társulnak majd azok a letagadhatatlanul nagycétényi nevek, amelyek a török időket követően honosodnak meg a faluban, s az ilyen nevet viselő családokat ma is messze földön a szóban forgó településhez kötik. Itt említhetjük többek között a Rákóczi-szabadságharc táján gyökeret verő Presinszkyt és Motesickit. Az előbbi egyúttal a faluban ma is a leggyakoribbnak számító családnév. Rajtuk kívül jellemző neveknek tűnnek a 20. századi névanyagban: Berkes, Ficza, Kisucky Szőke, Szusztor.

Irodalom

Blaskovics József 1993. Az újvári ejálet török adóösszeírásai, Pozsony.

Brechenmacher, J. K. 1957-1963. Etimologisches Wörterbuch der deutschen Familienna-men. Bd. 1-2. Limburg.

Constantinescu, N. A. 1963. Dictionar onomastic romfnesc. Bukarest, 1963.

Dauzat, Albert 1951. Dictionnaire Étymologique des Noms de Famille et Prénoms de France. Paris.

Dávid Zoltán 1993. A magyar-szlovák nyelvhatár 1664-ben az érsekújvári ejalet területén. Budapest, 7-32. p. /KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográgiai Füzetek, 12. 1./

Gergely Piroska, B. 1981b. A kalotaszegi magyar családnevek rendszertani és funkcionális vizsgálata. Budapest. /Nyelvtudományi Értekezések, 108./

Hajdú Mihály 1994. A középmagyar kor személynévtörténete (1526-1772). /-///. köt. Budapest. (Kézirat.)

Horváth Ildikó—Telekiné Nagy Ilona 2000. Csilizköz földrajzi nevei. Pozsony, Kalligram. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Kázmér Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. /-//. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Knappová, Miloslava 1992. Príjmení v soucasné cestine. Jazyková prírucka. Liberec, AZ KORT, a.s.

Kniezsa István 1965. A magyar és a szlovák családnevek rendszere. Budapest. (Kézirat.)

Koncsol László 1996. Patonyföld. A hűbériség történelmi forrásaiból. I. köt. Pozsony, Kalligram. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Mizser Lajos 2000. Tirpák vezetéknevek. Nyíregyháza, Stúdium Kiadó.

Nádasdy Marián (szerk.) 1928. Római martirologium. 2. kiad. Székesfehérvár.

Naumann, Horst 1989. Familiennamenbuch. 2., javított kiadás. Leipzig, VEB Bibliographischer Isnstitut.

Scítanie obyvateíov, domov a bytov 2001. Základné údaje. Národnostné zlozenie obyvateíst-va. Statisticky urad Slovenskej republiky, 2001, 50-53. p.

Sebők László 1997. Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Svoboda, Jan 1964. Staroceská osobníjména a nase príjmení. Praha.

Vörös Ferenc, 1999. Anyakönyvi adalékok a csehszlovákiai és szlovákiai magyarság jogfosz-tottságához. 1918-tól napjainkig. Budapest, 204-212. p. /Névtani Értesítő, 20./

Vörös Ferenc 2001a. A hatalomváltások következményei a Felvidéken a XX. századi névadásban. In: 11. Élőnyelvi Konferencia. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének Évkönyve. Különszám. Újvidék, 47-58. p.

Vörös Ferenc 2001b. Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896-1999 közötti időszakban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 83-120. p.

100 Vörös Ferenc

Vörös Ferenc 2002a. Magyar-szlovák családnevek nyelvföldrajzi vallomása. In: Szabó Géza-Molnár Zoltán-Guttmann Miklós (szerk.): IV. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely, 2001. augusztus 23-25. Szombathely, 2002, 305 -315. p.

Vörös Ferenc 2002b. Nyelvváltás és -tartás a keresztnévhasználat tükrében két Nyitra környéki községben. In: Hoffmann István-Juhász Dezső-Péntek János (szerk.): Hungarológia és dimenzionális nyelvszemlélet. Előadások az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Jyváskylá, 2001. augusztus 6-10.). Debrecen-Jyváskylá, 139-153. p. Vörös Ferenc 2003. Felvidéki családnevek onomatodialektológiai vallomása. Budapest, 143-147. p. /Névtani Értesítő, 25./

Lampl Zsuzsanna: Ténykép a határontúli felsőoktatási, kutatási és fejlesztési támogatásokról és hasznosulásukról

A Fórum Kisebbségkutató Intézet 2001 óta vesz részt egy az egész Kárpát-medence magyarságára kiterjedő kutatásban, amely a Nemzeti kutatási és fejlesztési program. A határon túli felsőoktatási és K+F támogatások és hasznosulásuk, 5/150/ 2001. Kutatási projektum címet viseli. A kutatás célja felmérni, elemezni és értelmezni az 1990 óta a határon túli felsőoktatási és kutatóintézeteknek nyújtott támogatások hasznosulását, konkrétan: a magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatain folyó képzés, a Domus-program és a PhD-/DLA-képzés effektivitá-sát. A program vezetője Berényi Dénes professzor, a szlovákiai regionális koordinátor Tóth Károly. A Fórum Kisebbségkutató Intézet a kutatás szlovákiai részét végzi. Ennek a munkának egyik részeredménye volt az a 2002. október-decemberében készült kérdőíves felmérés, amelynek eredményeit az alábbiakban ismertetjük.

A magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatain tanuló és végzett diákokkal készült kérdőíves felmérés eredményei Szlovákiában több helyen van lehetőség magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett képzésén részt venni.

1992-től folyik levelezői képzés a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán (Győr), a Benedek Elek Pedagógiai Főiskolán (Sopron), illetve a Szent István Egyetem Kertészeti Főiskolai Karán (Kecskemét), amelyhez péntek-szombatonként nyújt konzultációs lehetőséget a Komáromi Városi Egyetem (Schola Comaromiensis).

Szintén 1992-ben alakult a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképző Főiskolai Kara Kassai Konzultációs Központja, amely a Kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipari Iskolában kapott helyet, és alsó tagozatos pedagógusokat képez.

A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (BKE) 1993. október 3-án indította el Királyhelmecen a kihelyezett főiskolai programját, amely nappali képzési rendszerben 8 szemeszter alatt ad főiskolai szintű diplomát, üzleti és menedzsment szakterületre koncentrálva, pénzügyi és marketing specializációkkal.

1998-tól a Gábor Dénes Főiskola két helyen is jelen van Szlovákiában levelezői képzéssel Kassán, illetve nappali képzéssel Diószegen.

A kecskeméti Modern Üzleti Tudományok Főiskolája tatabányai központjának kihelyezett képzése 1998-ban indult Dunaszerdahelyen.

A felsoroltak közül az elmúlt évtizedben a legfrekventáltabb a királyhelmeci és a komáromi ún. városi egyetemi képzés volt. A Komáromi Városi Egyetemen az elmúlt 10 évben 400 hallgató végzett (Sidó Zoltán: Közügy. A Komáromi Városi Egyetem jubileumi évkönyve 1992-2002. Schola Comaromiensis. Belső használatra. Komárom, 2002. 119. p.).

A kihelyezett képzés egy magasabb formája alakult ki 1999-ben Komáromban a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, majd később a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem megjelenésével. Ezek ugyanis egyetemi képesítést nyújtanak.

A 90-es évek elején kialakított kihelyezett képzések az itthon tanulás egyik alternatíváját jelentik a szlovákiai magyar hallgatók számára, felsőfokú képesítés megszerzésére adnak alkalmat, jellegüknél fogva munka mellett is végezhetők, a hasznosulásuk éppen ezért a konkrét közegben zökkenőmentes lehet. Előnye a képzésnek, hogy Szlovákiában folyik, így az elvándorlás (a Magyarországon maradás) kérdése fel sem merül.

Ugyanakkor a kihelyezett képzés az egyik legproblematikusabb képzési formának bizonyult az elmúlt években. Elsősorban azért, mert míg a 90-es évektől kezdve nagyvonalúan Városi Egyetemnek nevezte magát ez a képzési forma Szlovákiában, fokozatosan kiderült, hogy a legtöbb esetben hétvégi konzultációs központokról volt szó a magyarországi főiskolákon tanuló levelező hallgatók számára.

A másik komoly problémát a két ország közötti eltérő felsőoktatási rendszer jelentette. Szlovákiában ugyanis csak egyetemi képzés van. A városi egyetemeken folyó képzés pedig főiskolai végzettséget adott, így főleg a pedagógusok esetében az iskolákon (munkahelyen) nem ismerték el a hallgatók végzettségét, és nem kapták meg a megfelelő bérkategóriát. Kétéves további tanulmánnyal ugyan befejezhető volt az egyetem, illetve elérhető volt a megfelelő fokozat, de ez időbe és pénzbe került, és a hallgatókat erre nem készítették fel kellően. A városi egyetemek esetében ez a kérdés máig megoldatlan. Enyhített a helyzeten, hogy ma már mindenki ennek tudatában választja a pedagógus pályát magyarországi főiskolán.

Az egyéb szakok esetében ez nem okozott ekkora feszültséget a hallgatók körében, hiszen ők- a legtöbb esetben – a magánszférában helyezkedtek el, ahol a bérkategóriák kérdése ilyen élesen nem jelentkezik.

Összefoglalva elmondható, hogy ezek a kihelyezett képzési formák tovább élnek Szlovákiában, és beilleszkedtek a „szlovákiai magyar” felsőoktatási rendszerbe. Feltételezhető, hogy még hosszú ideig fennmaradnak, hiszen a legtöbbje vagy regionális, vagy valamilyen speciális szükségletet elégít ki.

A felmérést a Komáromi Városi Egyetem hallgatói körében végeztük. Ezt a választást több szempont is indokolta. Nem szerettük volna egybemosni a különböző kihelyezett képzéseket, hiszen azok mindegyike valamilyen speciális jeggyel rendelkezik (pl. a királyhelmeci nappali képzés, és nem levelező stb.), mert az összehasonlításuk nehézséget okozott volna. Ha az összes kihelyezett képzés végzettjeit vettük volna alapul, ezek kis számmal kaptak volna helyet a mintában, és úgyszintén nehézséget okozott volna az értékelésük. Ezért választottuk a komáromi reprezentatív mintát, és az eredmények kielégítőnek bizonyultak. Természetesen a jövőben elképzelhető, hogy kontroli-mintaként megvizsgáljuk a többi kihelyezett képzésen résztvevőket is, a jelen kutatás ezt nem tette lehetővé.

A kérdőívet 108-ból 41 személy töltötte ki. Valamennyien magyar nemzetiségűek. Ketten Magyarországon élnek, a többiek Szlovákiában.

A kérdőívet kitöltők 20 százaléka férfi, 80 százaléka nő. Életkoruk 22 évtől 45 évig terjed, de a huszonévesek dominálnak, amint azt az 1. táblázat is szemlélteti:

1. táblázat. A válaszadók életkora

Családi állapotuk vegyes, 42 százalékuk még nőtlen, illetve hajadon, 54 százalékuk házas, ketten élnek élettársi kapcsolatban. A többségnek nincs gyermeke (59%), 17 százalékuknak 1 gyermeke, 24 százalékuknak 2 gyermeke van.

A válaszadók 64 százaléka római katolikus, 17 százalékuk református, 17 százalékuk felekezeten kívüli, egy személy pedig az „egyéb” vallási kategóriába sorolta be magát.

Munkaerő-piaci státusuk szerint a többség alkalmazottként dolgozik (73%), 2 személy vállalkozik. Amellett, hogy aktív kereső, a válaszadóknak 12 százaléka tüntette fel, hogy továbbképzésben vesz részt. Ketten szülési szabadságon vannak, de van állásuk is, hárman viszont munkanélküliek (ebből egy személy munkanélküli járadékos, egy szociális segélyezett, egy pedig járadék nélküli). A képzés ideje alatt a válaszadók 59 százaléka folyamatosan dolgozott, 17 százalékuk ha nem is folyamatosan, de többnyire állásban volt. Egynegyedük inkább nem (10%) vagy egyáltalán nem dolgozott (14%). Arra a kérdésre, hogy a képzés ideje alatt szakirányuknak megfelelő munkát végeztek-e, a válaszadók fele igennel válaszolt – egyértelmű igennel 44 százalékuk, többnyire ilyen munkát 7 százalékuk végzett. Egyharmaduk viszont más területen dolgozott.

Felsőfokú tanulmányaik megkezdése előtt a válaszadók 59 százaléka gimnáziumi, 42 százalékuk szakközépiskolai érettségi bizonyítványt szerzett. Többségük itthon végezte el a gimnáziumot vagy szakközépiskolát (92%), s egy személy kivételévei valamennyien magyar tannyelvű iskolába jártak. Magyarországon ketten érettségiztek.

Felsőfokú tanulmányaikat a következő intézmények kihelyezett tagozatain végezték:

2. táblázat. Melyik intézmény kihelyezett tagozatára járt Ön?

A legtöbben – a válaszadók fele – a győri Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolát látogatták, majd a soproni és a kecskeméti intézményeket. Ezekbe 1993-tól folyamatosan iratkoztak be (részletesen a 3. táblázat szemlélteti), a legtöbben 1994-ben és 1996-ban.

3. táblázat. Melyik évben iratkozott be?

A kihelyezett képzést már valamennyien befejezték.

4. táblázat. Melyik évben fejezte be a kihelyezett képzést?

A kezdet kezdetén, tehát amikor dönteni kellett, hogy milyen oktatási intézményben kívánnak továbbtanulni, a válaszadók többsége a hazai sajtóból, ismerősei elmondásából, valamint az előző iskolából értesült a kihelyezett tagozatok létéről. Amint azt az 5. táblázat is szemlélteti, az internet és a magyarországi média egyáltalán nem játszott szerepet a tájékozódásukban, s a hazai rádió és televízió, de még a munkahely sem tekinthető a vizsgált kérdést illetően meghatározó információforrásnak.

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 105

5. táblázat. Honnan értesült a kihelyezett tagozatok létéről?

A kihelyezett képzésre motiváló tényezők közül egyértelműen a diploma és/vagy szakképzettség megszerzése, valamint a magyar nyelvű oktatás szerepelt az első helyen:

6. táblázat. Miért jelentkezett a kihelyezett képzésre? (%)

Visszatekintve az elmúlt évekre, a válaszadók 88 százaléka jónak minősíti az oktatás színvonalát, ebből 61 százalék nagyon jónak, 27 százalék pedig inkább jónak. 10 százalékuk szerint közepes volt.

7. táblázat: Mi az Ön véleménye az oktatás színvonaláról?

8. táblázat: Hogyan ítéli meg, könnyű volt elvégezni az adott képzést?

Amint az a 8. táblázatból kiderül, nem igazán volt könnyű elvégezni a képzést.

A válaszadók inkább tartják igényesnek az adott képzést, mint könnyűnek, de a legtöbbjük szerint közepesen igényes. Itt érdemes megjegyezni, hogy a tudományos diákköri tevékenységbe csupán egy személy kapcsolódott be (néprajzos), a többiek nem. A továbbiakban azt tekintjük át, melyek voltak az elvégzett oktatási intézmények legnagyobb előnyei, de azt is, hogy a képzés ideje alatt mi okozta a válaszadók számára a legnagyobb nehézségeket.

9. táblázat. Mi az Ön által választott továbbképzés három legfőbb előnye? (%)

A legnagyobb előny a jó színvonal, a magyar oktatási nyelv és a lakóhelyhez való közelség. Ezekhez társulnak másodsorban a magyarországi tanárok, a hétvégi órák és az alacsony költségek, harmadsorban pedig a honosítható diploma, miközben a második és a harmadik választás is megerősíti a jó színvonal és a magyar oktatási nyelv fontosságát.

10. táblázat. Mi okozza/okozta az Ön számára a képzés ideje alatt a három legfőbb nehézséget? (%)

A válaszadók elsősorban a gyakorlati ismeretek hiányára, az alacsony társadalmi elismertségre és a saját munkával való egyeztetés során felmerülő problémákra panaszkodnak. Másodsorban az alacsony óraszámra, valamint arra, hogy a képzés sok hétvégéjüket elfoglalta, harmadsorban pedig a konzultációk hiányára. A kevés gyakorlati ismeret, valamint az alacsony társadalmi elismertség azonban a második és harmadik választásnál is szembetűnő hangsúlyt kap. A kihelyezett képzés továbbfejlesztésével kapcsolatos javaslatok is egyértelműen arra irányulnak, hogy erősítsék meg a gyakorlati képzést, és legyen több konzultációs lehetőség.

Mindent összevetve azonban a képzések megítélése inkább pozitív. Mindenki gazdagodott általuk – főleg tudásban -, amint azt a 11. táblázat is szemlélteti.

A kihelyezett képzés ideje alatt a 41 személy 93 százaléka más felsőfokú oktatási intézmény által meghirdetett képzésre nem jelentkezett. Ketten jelentkeztek, de végül is más képzésre nem jártak.

Bár ösztöndíjat, egyéb anyagi támogatást a válaszadóknak csupán 37 százaléka kapott, 88 százalékuknak nem voltak anyagi gondjai az oktatással kapcsolatban. Egészen pontosan:

12. táblázat. Gondot okozott-e az oktatással kapcsolatos anyagi költségek fedezése? (%)

Egy további kérdés során a válaszadók 68 százaléka újfent megerősítette, hogy a képzés ideje alatt nem voltak anyagi nehézségei. Akik mégis küszködtek anyagi jellegű gondokkal, azért vállalták a képzést, mert felsőfokú végzettséget akartak szerezni, vágytak arra, hogy gyarapfthassák a tudásukat, ugyanakkor anyanyelvükön szerettek volna továbbtanulni.

A jelenlegi munkahely a válaszadók csaknem felénél (49%) megfelel a megszerzett képesítésnek. Részben képzettségének megfelelő munkahelyen 22 százalékuk dolgozik, 17 százalékuk munkahelye pedig nem felel meg a képesítésüknek. Hogyan értékeli a kihelyezett tagozaton szerzett tudást a munkahely vezetősége? A következő adatokból az derül ki, hogy vegyesen, bár a pozitívan értékelők részaránya a legnagyobb (34%).

13. táblázat. Hogyan értékeli a munkahelyi vezetőség a kihelyezett szakon szerzett tudást? (%)

A továbbiakban arról kapunk képet, milyen véleménnyel vannak a munkatársak, családtagok, barátok, ismerősök arról, hogy a válaszadó az adott oktatási intézményt választotta.

14. táblázat. Mi a munkatársai, családtagjai, barátai, ismerősei véleménye arról, hogy Ön ezt az oktatási intézményt választotta? (%)

A választást legpozitívabban a családtagok értékelik (83%), majd a barátok és ismerősök (66%), legkevésbé pozitívan pedig a munkatársak (32%), bár ennél a kategóriánál arról sem szabad elfeledkezni, hogy a válaszolók 15 százaléka nem dolgozik, s nincsenek munkatársai, a dolgozók esetében látható „nem tudom eldönteni” értékelés pedig arra is utalhat, hogy a képzés nem igazán téma a munkatársak között. Bár a válaszadók inkább pozitívan értékelték a képzést, s láthattuk azt is, hogy elérték céljukat, szakképzettséget és diplomát szereztek, ez nem jár automatikusan együtt elhelyezkedési lehetőségeik javulásával:

15. táblázat. A képzés elvégzése után javulnak az elhelyezkedési lehetőségei? (%)

Csupán 38 százalékuk lát javulást. Csaknem ugyanennyien közepesnek ítélik meg a helyzetet (36%), s a bizonytalanok mellett (13%) ugyanannyian a korábbinál rosz-szabbnak ítélik meg elhelyezkedési esélyeiket (13%). Ez a maradéktalannak nem mondható derűlátás és bizonytalanság nem a válaszadók személyes pesszimizmusából fakad, hanem valószínűbb, hogy a diplomájuk honosítása körüli problémákból. Eddig ugyanis csak 32 százalékuknak sikerült honosíttatni a diplomát, 18 százalékuknak nem, a többiek, tehát a válaszadók fele pedig még nem tudja, mi lesz vele és a diplomájával. Ugyanakkor tanulmányaik elkezdésekor csak hárman számoltak azzal, hogy nem lesz honosítható a diplomájuk (ők tudásuk bővítése miatt döntöttek mégis a kihelyezett szakon való továbbtanulás mellett), a többiek ezzel nem számoltak. 20 százalékuk biztos volt benne, hogy diplomája honosítható lesz, 73 százalékuknak pedig azt ígérték, hogy mire befejezik az iskolát, honosítható lesz az ő diplomájuk is.

Továbbtanuláson a válaszadók 35 százaléka gondolkodik, 57 százalékuk még nem tudja, 8 százalékuk pedig már nem szeretne továbbtanulni.

A magyarországi intézmények PhD- és DLA-képzésein résztvevőkkel készült kérdőíves felmérés eredményei (2002. december)

Komoly gondot okozott a PhD- és DLA-képzésen magyarországi költségvetési támogatásban részesültek címeinek megállapítása, mivel nincs ilyen jellegű adatbázis, a

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 109

létező nyilvántartások pedig esetlegesek, hiányosak. Ezért 35 személyt tudtunk csak elérni, közülük 25 töltötte ki a kérdőívet. Valamennyien magyar nemzetiségűek. Döntő többségük (23 személy) Szlovákiában él, ketten Magyarországra költöztek.

A kérdőívet kitöltők 60 százaléka férfi, 40 százaléka nő. Életkorukat tekintve öten 30 éven felüliek, a többiek életkora 20 és 30 év között van, vagyis a huszonévesek dominálnak. A legidősebb válaszadó 45 éves, a legfiatalabbak 23 évesek. Családi állapotuk vegyes, kétharmaduk még nőtlen, illetve hajadon, 28 százalékuk házas, egy élettársi kapcsolatban él, egy pedig elvált. A többségnek nincs gyermeke (88 %), két személynek 2 gyermeke, egy személynek 3 gyermeke van.

A válaszadók 56 százaléka római katolikus, 32 százalékuk református, 12 százalékuk felekezeten kívüli.

Munkaerő-piaci státusuk szerint a többség azon kívül, hogy tanulóként részt vesz a PhD-, DLA-képzésen, alkalmazottként dolgozik. Egy személy szülési szabadságon van, de van állása, egy pedig alkalmi munkából él.

A legmagasabb iskolai végzettség szempontjából a következő válaszokat kaptuk: 36 százalék egyetemi végzettséggel rendelkezik, 40 százalék magiszteri képzést, 8 százalék (2 személy) PhD- vagy DLA-képzést, 12 százalék (3 személy) egyéb posztgraduális képzést tüntetett fel.

A válaszadók háromnegyede Szlovákiában végezte el az egyetemet, egynegyedük Magyarországon. A Szlovákiában végzettek közül a többség részben magyarul, részben szlovákul tanult. Ők magyar szakot végeztek egy másik tantárggyal kombinálva, s ezt a másik tantárgyat szlovákul hallgatták. Rajtuk kívül vannak néhányan, akik csak szlovák nyelven végezték tanulmányaikat, egy személy pedig angol nyelven is (CEU). A válaszadók egyharmadának bevallásuk szerint nincs tudományos fokozata, valójában azonban csak egy személy rendelkezik tudományos fokozattal (PhD), a többiek a titulusaikat sorolták fel: 11 Mgr, 1 DrMed, 1 MSC, 1 PaedDr, 1 ThLic.

A válaszadók a következő tudományterületeken dolgoznak: 48 százalékuk a bölcsészettudományok, 20 százalékuk a társadalomtudományok, 16 százalékuk a természettudományok terén, egy pedig orvos. Húsz százalékuk jelenleg egyáltalán nem dolgozik, háromnegyedük viszont jelenleg is a szakterületén működik. Csupán egy személy van, aki dolgozik ugyan, de nem a szakterületén. A PhD-képzésre az elmúlt évek során folyamatosan jelentkeztek be. Ezt részletesen az 1. táblázat szemlélteti:

1. táblázat. Melyik évben iratkozott be a PhD-/DLA-képzésre?

A doktori szigorlatot eddig 28 százalékuk – azaz hat válaszadó – tette le: egy személy 1998-ban, ketten 2000-ben, ketten 2001-ben és ketten 2002-ben. Közülük eddig egy kapta meg a fokozatot, mégpedig 2002-ben.

Arra a kérdésre, hogy miért jelentkeztek erre a képzésre, csupán tizenhármán válaszoltak. A legjellemzőbb ok, hogy tovább akarták fejleszteni magukat a szakmában, a felsőoktatásban vagy tudományos kutatásban kívántak dolgozni, és doktori diplomát kívántak szerezni. A képzés ideje alatt 40 százalékuk inkább Magyarországon, további 40 százalékuk inkább idehaza tartózkodott, 20 százalékuk pedig egyforma időt töltött Magyarországon is, itthon is. Eközben 78 százalékuk dolgozott, 22 százalékuk nem. Azok háromnegyede, akik dolgoztak, rendszeresen dolgozott, és a rendszeresen dolgozók 73 százaléka a szakterületének megfelelő munkát végzett, míg a többiek nem. A képzés időtartama alatt dolgozók egynegyede alkalmi munkákat végzett. A válaszadók közül ötnek (20%) voltak a képzés ideje alatt megélhetési gondjai, a többieknek nem.

A 2. és 3. táblázatba foglalt adatok a válaszadók véleményeit tükrözik egyrészt az oktatás színvonaláról, másrészt a tudományos fokozat megszerzésének nehézségéről:

2. táblázat. Mi az Ön véleménye az oktatás színvonaláról?

A fenti adatok arról tanúskodnak, hogy a válaszadók inkább pozitívan, mint negatívan ítélik meg az oktatás színvonalát.

3. táblázat. Hogyan ítéli meg, könnyű volt/lesz megszereznie ezt a tudományos fokozatot?

A válaszadók inkább nehezebbnek, mint könnyűnek látják a tudományos fokozat megszerzését.

A továbbiakban azt tekintjük át, melyek voltak a képzés legnagyobb előnyei, de azt is, mi okozta a legnagyobb nehézségeket:

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 111

4. táblázat. Mi az Ön által választott továbbképzés három legfőbb előnye?

A legnagyobb előny a szakmai kompetencia megszerzése. Ezt követi a tudományos életbe való betekintés és a kutatási tapasztalat. A felsoroltak közül legkevésbé a magyarországi tartózkodás vonzotta a válaszadókat.

5. táblázat. Mi okozza/okozta az Ön számára a képzés ideje alatt a három legfőbb nehézséget?

A válaszadók főleg a fárasztó utazásokra, a kevés gyakorlati ismeretre, a konzultáció hiányára és a magas anyagi terhekre panaszkodnak. Leginkább azonban a fárasztó utazásokat hangsúlyozzák.

Tanulmányai befejezése után a válaszadók kétharmada a tudományos életben, illetve a felsőoktatásban szeretne elhelyezkedni, 16 százalékuk más területen, ugyancsak 16 százalékuk pedig még nem tudja. A képzés befejezése után 48 százalékuk nem akar Magyarországon élni, dolgozni, 16 százalékuk viszont igen. A fennmaradó 36 százalék még nem döntött a kérdést illetően. A magyarországi letelepedést eddig 2 személy kérvényezte.

Az a lehetőség, hogy a képzés befejezése után egy harmadik országban vállaljanak munkát, valamivel jobban vonzza a válaszadókat. 29 százalékukat érdekli a dolog, ugyancsak 29 százalékuk még nem tudja. 42 százalékot tesznek ki azok, akik ezt a lehetőséget is elutasítva az itthon maradást részesítik előnyben.

A környezet részéről vajon milyen visszajelzésekkel szembesültek a megkérdezettek?

A barátok, ismerősök, munkatársak inkább pozitívan értékelik azt, hogy a válaszadó PhD-/DLA-képzésen vesz/vett részt, bár a munkatársak részéről nem mutatkozik akkora elismerés, mint a barátok, ismerősök részéről. A 6. táblázat pontosan ismerteti a véleményeiket:

6. táblázat. Mi a barátai, ismerősei és munkatársai véleménye arról, hogy Ön PhD-zik, DLA-t végez/végzett?

A PhD-/DLA-program továbbfejlesztésével kapcsolatban a 25 válaszadó közül kilenc élt azzal a lehetőséggel, hogy kifejtse véleményét, s javaslatot fogalmazzon meg. Mivel ezeket a véleményeket, javaslatokat egyediségük miatt nem igazán tartanám helyesnek erőszakkal összehasonlítani, inkább szóról szóra idézem őket:

„Jobban odafigyelni a témavezetőkre’. Egy témavezetőnek max. három PhD-sa legyen, de ha van más funkciója is (pl. tanszékvezető, dékán), akkor ez csökkenjen! Az egyes egyetemek között esetleg jobb kapcsolatot lehetne teremteni, főleg a hasonló témában dolgozók közt.” (természettudománnyal foglalkozik, férfi, 25 éves)

„Rugalmasabb képzést, a legújabb tudományos eredmények felhasználásával. Ne az egyetemi belvillongások határozzák meg a képzésben résztvevő tanárok személyét, hanem a szakmai tudás. Állítólag pénzkérdés határozta meg az oktatók személyét, az tanított, aki hajlandó volt majdnem ingyen is elvállalni az oktatást. Ezen sürgősen változtatni kellene.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 31 éves)

„Több konzultációt kevesebb elméleti képzést.” (társadalomtudományokkal foglalkozik, nő, 28 éves)

„Egységesíteni az egyes egyetemek követelményrendszerét. Részképzések, >>áthallgatások<<lehetővé tétele=”” magyarországon=”” belül.=”” necsak=”” elméleti=”” téren=”” fejlesz-szék=”” az=”” ott=”” hallgatók=”” képességeit,=”” de=”” gyakorlati=”” feladatot=”” is=”” kapjanak.=”” több=”” módszertani=”” ismeretet=”” szeretnék=”” szerezni.”=”” (bölcsészettudománnyal=”” foglalkozik,=”” férfi,=”” 26=”” éves)<=”” p=””>

„Támogassák továbbra is, ha lesz jelentkező, a teológiai PhD-ra jelentkezőket, mert létfontosságú, hogy a szlovákiai magyar papok között legyen minden teológiai szakterületen legalább 1 >>szaki<<.” (hittudománnyal foglalkozik, férfi, 27 éves)

„Fontosnak tartanám az anyaországi intézmény és a PhD-program végzettjei közti folyamatos kapcsolattartást, hogy a szülőföldről is tájékozódhassanak az ottani kutatói munkáról.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 27 éves)

„Megoldatlan a PhD-hallgatók szülőföldi státusa – szociális biztosítás stb. -, otthon önkéntes munkanélküliként tartják számon őket.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, férfi, 29 éves)

„A doktori iskolák minőségbiztosítását jobban kéne kezelni, mert míg a mi tanszékünkön minden óra/konzultáció alkalmával vért kell izzadni, addig ugyanazon a karon, két emelettel feljebb órákat sem tartanak…

Hosszú távon arra kellene törekedni, hogy a PhD-képzés a szüló’földön történjen.

A jelen gazdasági helyzetben nagyon megy az agyelszívás. Újabban már nemcsak a TTK-s és műszaki területen dolgozó/végzett doktoranduszok mennek ki külföldre, hanem a bölcsészek is. A szlovákiai jövedelem öt-tízszereséért… Az vesse ezekre a jól képzett, nyelveket beszélő, nem egyszer >>mélyrőljövő<<, egzisztenciájuk megteremtésének elején álló fiatal kutatókra az első követ, aki nem ezt tenné, hanem valamiféle misztikus, de nem létező, kollektivitáseszmény jegyében itt maradna.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, férfi, 25 éves)

„A meghirdetett tanórákat jó is lenne megtartani. Az Agora Iroda és a SZMÖT nagyon későn (augusztus utolsó hetében) dönt és értesít arról, hogy kap-e a jelentkező ösztöndíjat. A Márton Áron Kollégium KSZI-je nem túl készséges, sőt arrogánsnak is mondható. Az internet-hozzáférés még mindig nem természetes. Otthonról semmi info-anyagot nem kapunk, ami a tanulmányi vízum intézését illeti. A tanárok fel sem ajánlják a tanársegédi állást, pedig jó lenne.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 23 éves)

Végezetül hogyan látják elhelyezkedési esélyeiket a válaszadók a képzés elvégzése után?

7. táblázat. Hogyan látja, a képzés elvégzése után javultak/javulni fognak az elhelyezkedési esélyei?

Amint azt a fenti adatok is bizonyítják, a PhD-/DLA-képzésben résztvevők közül senki sem érzi úgy, hogy a képzés befejezése után csökkennének az elhelyezkedési esélyei. Valamennyien az elhelyezkedési esélyek javulásában bíznak, ki jobban, ki kevésbé.

A Domus-programban résztvevőkkel készült kérdőíves felmérés eredményei (2002. december)

A Domus-program kutatói ösztöndíj, amely a határon túli magyar nemzetiségű vagy magyar tematikával foglalkozó egyéb nemzetiségű tudósoknak nyújt lehetőséget magyarországi kutatásra és ott-tartózkodásra. Tudomásunk szerint a vizsgálat időpontjáig Szlovákiából harmincötén részesültek Domus-ösztöndíjban, de adataik ismeretében csak harminc neves szlovákiai magyar kutatónak tudtuk kiküldeni a kérdőívet. A 30 személyből 12-en válaszoltak. Valamennyien magyar nemzetiségűek és Szlovákiában élnek. A kérdőívet 7 férfi és 5 nő töltötte ki. Életkoruk 35 évtől 74 évig terjed, négyen a harmincas éveikben járnak, hatan negyvenesek, ketten pedig hatvan éven felüliek.

Családi állapotukat tekintve háromnegyedük házas, ketten nőtlenek/hajadonok, 1 személy pedig elvált.

7 személy római katolikus, hárman reformátusok, 1 evangélikus, egy pedig az „egyéb” vallási kategóriába sorolta be magát.

Valamennyien egyetemi végzettséggel rendelkeznek, 50 százalékuk pedig tudományos fokozattal is (PhD, CSc, DrSc). Négyen jelenleg doktori vagy más posztgraduális képzésen vesznek részt. A válaszadók fele bölcsészettudományokkal foglalkozik, ketten társadalomtudománnyal, egy-egy személy pedig természettudománynyal, műszaki tudománnyal és orvostudománnyal.

A Domus-programról a legtöbben (9 személy, azaz a válaszolók háromnegyede) elsősorban ismerőseiktől szereztek tudomást, egy személy pedig a hazai sajtóból. A többi információforrásnak csak másodlagos szerepe volt a tájékoztatásban. A magyarországi és a hazai elektronikus médiát, valamint a Domus irodát egyetlen esetben sem tüntették fel információforrásként.

A válaszadók közül öten egyszer, öten kétszer, ketten pedig háromszor nyerték el a Domus-ösztöndijat. Legelőször 1997-ben 4 személy, 1998-ban hárman, 1999-ben ketten, 2000-ben ugyancsak ketten, 2001-ben pedig 1 személy nyerte el az ösztöndíjat. Ez az első ízben kiosztott ösztöndíj az esetek kétharmadában junior ösztöndíj volt, az esetek egyharmadában pedig senior ösztöndíj. A válaszadók kétharmada magánszemélyként pályázott, egyharmaduk szülőföldi intézményhez kapcsolódva.

Miért pályáztak? Negyven százalékuk (5 személy) kutatási eszközök, infrastruktúra igénybevétele céljából, négyen egyéni konzultációs feladatok érdekében (is). A kérdőívben feltüntetett okokat – az anyagi okok kivételével – egy-egy személy jelölte meg. A támogatást tízen egyéni kutatási feladat megoldására kapták, egy személy szakmai tájékozódás céljából, egy másik pedig egyéni publikáció készítésére.

A fogadóintézet az esetek kétharmadában teljes mértékben segítette az ösztöndíjas munkáját, a többieknek nem volt fogadóintézete, egy személy pedig nem emlékezett.

Első magyarországi tartózkodása alatt mindenki konzultált magyar kutatókkal. A válaszadók fele háromnál több kutatóval, egyharmaduk 2-3 kutatóval konzultált. Nyolcan rendszeresen, a többiek alkalmi jelleggel folytattak konzultációkat magyarországi kutatókkal. A legfontosabb témák: a saját kutatások (6), a szakmai újdonságok (3) és a szakterületen elérhető információk forrásai (3).

Első magyarországi tartózkodása alatt a 12 válaszadóból 7 konzultált Magyarországon tartózkodó más országbeli kutatókkal is. Négyen 2-3 kutatóval alkalmi jelleggel, hárman egy kutatóval rendszeresen, miközben a konzultációk témái a kérdőívben feltüntetett valamennyi lehetőséget tartalmazták, bár leginkább a saját kutatás és a szakmai újdonságok körül forogtak.

Az a kérdés, hogy „Melyik évben nyerte el legutoljára a Domus-ösztöndijat?”, a válaszadók közül 7 személyre vonatkozott, azokra, akik több mint egy alkalommal voltak Domus-ösztöndijasok. 1999-ben és 2001-ben egy személy, 2000-ben hárman, 2002-ben ketten kaptak ösztöndíjat, öten a senior kategóriában, egy személy mint junior, egy pedig konferencián való részvételre. Négyen itthoni intézményhez kapcsolódva, hárman magánszemélyként pályáztak. Hárman egyéni konzultációs feladatok megoldása és kutatási eszközök igénybevétele érdekében, ketten azért, mert itthon nem tudtak volna továbblépni a szakterületükön, továbbá szerepet játszott még a szakmai kapcsolatok kialakítása is. A támogatást öten egyéni kutatási feladat megoldására kapták, egy személy egyéni publikáció készítésére, egy pedig konferencián való részvételre. Ez alkalommal is valamennyien konzultáltak 2-3, esetlegtöbb magyarországi kutatóval, ki rendszeresen, ki alkalmi jelleggel, s a konzultációk legfontosabb témái ezúttal is a saját kutatások, szakmai újdonságok, valamint az együttműködési lehetőségek voltak. A 7 válaszadó közül öten Magyarországon tartózkodó más országbeli kutatókkal is konzultáltak, ugyanazon témákról, mint a magyarországi kutatókkal, ki rendszeresen, ki alkalmi jelleggel.

A Domus-ösztöndijra vonatkozóan 34-féle tevékenységet soroltunk fel. Ezek közül a legjellemzőbbek – vagyis azok, amelyeket a válaszadók többsége végzett az ösztöndíjas program során – a következők voltak:

1. táblázat. A Domus-ösztöndíj keretén belül leggyakrabban végzett tevékenységek

A tevékenységek rangsorolásából az derül ki, hogy a válaszadók a saját kutatásban való továbblépést tekintik a legfontosabbnak. További eredménynek tekintik, hogy magyarországi kutatásokat ismerhettek meg, befejezhették kutatásukat, szakirodalmat gyűjthettek, megtanulták az elektronikus könyvtár használatát, tartós kapcsolatot építhettek ki magyarországi szakemberekkel, műhelybeszélgetésen vehettek részt és magyar kulturális eseményeket látogathattak – tehát újfent megerősítik azoknak a tevékenységeknek a fontosságát, amelyeket az 1. táblázatban feltüntettünk. A kérdőívben felsorolt tevékenységeken kívül hárman tüntettek fel további olyan tevékenységet, amelyet a Domus-program segítségével végeztek. Ezek a következők voltak:

– új kutatás megkezdése,

– segítség a doktori disszertáció megírásához,

– modern érsebészeti trendek elsajátítása.

A Domus-programot háromféle megközelítésből értékelték a válaszadók: a szakmai fejlődés, a szakmai pozíció megerősödése és a hazai munkaerő-piaci helyzet megerősödése szempontjából (2. és 3. táblázat):

116 Lampl Zsuzsanna

2. táblázat. Mennyiben járult hozzá a Domus-program az Ön szakmai fejlődéséhez, hazai szakmai pozíciójának megerősítéséhez, munkaerő-piaci helyzetének megerősödéséhez? (%)

3. táblázat. Mennyiben járult hozzá a Domus-program az Ön szakmai fejlődéséhez, hazai szakmai pozíciójának megerősítéséhez, munkaerő-piaci helyzetének megerősödéséhez? (válaszadók száma)

A Domus-program leginkább a szakmai fejlődés szempontjából volt hasznos (75%). A hazai szakmai pozíció megerősödésében játszott szerepét a válaszadók egynegyede emelte ki. Legkevésbé a munkaerő-piaci helyzet megerősödésében mutatkozott meg a Domus-program hasznossága.

Végezetül azt tekintjük át, milyen konkrét eredményei voltak a programnak:

4. táblázat: A Domus-program eredményei a szülőföldön

A Domus-program leggyakoribb eredménye az ösztöndíjjal támogatott munka folytatása, a szakmai fórumokon elhangzó előadások és a publikációk. Nem igazán jellemző, hogy a válaszadók a médiában és a munkahelyükön népszerűsítenék munkájuk eredményét vagy akár a programot.

Kilencen jelezték, hogy publikáltak olyan anyagot, amelyben felhasználták a Domus-program segítségével elért eredményeket. Milyen jellegű publikációkról van szó, hányan és hányat publikáltak belőlük?

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 117

A 12 válaszadóból 3 publikált könyvet, ebből egy személy 1 könyvet, ketten pedig 3 könyvet. Könyvbe fejezetet szintén hárman írtak, ketten egy-egy könyvbe, egy személy pedig 2 könyvbe. Szakfolyóiratban kilencen jelentették meg tanulmányukat. Ketten fejenként 1 tanulmányt, hárman fejenként 2 tanulmányt, ketten fejenként 3 tanulmányt, egy személy 4 tanulmányt, ugyancsak egy személy pedig 5 tanulmányt írt. Ismeretterjesztő cikket négyen publikáltak, legalább kettőt, de volt, aki hétnél is többet. Más jellegű prezentációra (előadás) három esetben került sor.

A Domus-programot a válaszadók hasznosnak tartják, többségük szerint nem kell rajta változtatni. így is nagyon jó, nagyon eredményes, s az ösztöndíjas segítőkész bánásmódban részesül. Néhány javaslat azonban mégis elhangzott. Ezek figyelembevételével talán még sikeresebbé válhatna a program:

–   egyszer egy hónap ösztöndíj évente nagyon kevés, jobb lenne, ha rövidebb, de többszöri időtartamú ösztöndíjat kaphatnának a pályázók,

–    létre kellene hozni egy kiterjedt információhálózatot,

–   az ott-tartózkodás körüli ügyintézés rugalmasabb lehetne, pl. a szállásintézés,

–   a junior ösztöndíjasok számára rendszeres szakmai megbeszéléseket kellene tartani.

Összegzés

A magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatai iránti érdeklődés fő oka, hogy a fiatalok magyar nyelven szerettek volna felsőfokú szakképesítést szerezni. A 41 végzett diákból négyen értékelték közepes színvonalúnak az oktatást, a többiek elégedettek voltak vele. Ezt az elégedettséget újfent megerősítik, amikor a képzés legnagyobb előnyeként a jó színvonalat tüntetik fel, de ugyancsak előnyként jelenik meg a magyar oktatási nyelv és a lakóhelyhez való közelség. Bár a válaszadók elérték céljukat, szakképzettséget és diplomát szereztek, válaszaikból kiderül, hogy ez nem jár automatikusan együtt elhelyezkedési lehetőségeik javulásával, részben azért nem, mert a diplomájukat előbb honosíttatni kell, másrészt pedig azért nem, mert Szlovákiában, néhány járást leszámítva, köztudottan kevés a felsőfokú szakképzettséget igénylő munkahely.

A PhD- és DLA-hallgatók leginkább azért szánták rá magukat a továbbtanulásra, mert szakmai továbblépésre, valamint kutatói és/vagy egyetemi oktatói státusra vágytak. A képzést ők is hasznosnak tartják, hiszen saját bevallásuk szerint szakmai kompetenciát és kutatási tapasztalatokat szereztek, s ennek köszönhetően optimistábbak elhelyezkedési lehetőségeik megítélésében, mint a kihelyezett tagozatokat végzett válaszadók. Negatív tapasztalatként a szűkre szabott konzultációs lehetőségeket, a magas anyagi terheket, de leginkább a fárasztó ide-oda utazgatást említették.

Szakmai szempontból a három vizsgált csoport közül a Domus-ösztöndíjasok a legkompetensebbek. A Domus-programot pozitívan értékelik, hiszen általa sikerült továbblépniük kutatásaikban. További eredménynek tekintik, hogy magyarországi kutatásokat ismerhettek meg, befejezhették kutatásukat, szakirodalmat gyűjthet-tek, megtanulták az elektronikus könyvtár használatát, tartós kapcsolatot építhettek ki magyarországi szakemberekkel, műhelybeszélgetésen vehettek részt, és magyar kulturális eseményeket látogathattak.

A kisebbségi önismeret rendszeres alapkutatások nélkül fellegjárássá válhat. Beszélgetés Vadkerty Katalinnal (Kiss József)

– Vadkerty Katalin történetírói munkássága a Tatarka-díj odaítélése után a kisebbségi kereteket meghaladó közéleti hatóerővé vált. Igaz, szlovák, illetve cseh részről csak az értelmiségi elit szűk köreiben váltott ki visszhangot, de ez is nyilvánvalóvá tette: a szlovákiai magyarság második világháború utáni hányattatásai ezután már nem homályosithatók és ködösithetó’k el különféle fogások alkalmazásával. A Kalligram Kiadó jóvoltából szlovákul is megjelent összegző’ feldolgozás tényei önmagukért beszélnek – a tágabb közvélemény számára is. Úgy tűnik viszont, hogy Vadkerty Katalin munkásságának hazai kisebbségi, illetve magyarországi fogadtatása csak magára e témára összpontosul, kissé kiragadva azt a szlovákiai magyarság önismereti szemléletű történeti, illetve társadalomtudományi kutatásainak kibontakoztatására irányuló útkereső erőfeszítések folyamatából. Mert talán már ennek is megvan a maga története.

– így van. S ebben mindenképpen határvonalat jelent a rendszerváltás, amely teljesen új körülményeket teremtett, de nem jelent szinte a varázspálca ütéséhez hasonló, immár minden akadályt elhárító fordulatot. Az előzmények egyébként visz-szanyúlnak a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak ma már kissé homályba vesző, a pártállami hatalom lazulása ellenére sem teljesen kockázatmentes kezdeményezéseihez. Annak a csoportnak a feladatvállalására gondolok itt, mely a Madách Kiadó gondozásában Új Mindenes Gyűjtemény címmel társadalomtudományi tanulmánykötet-sorozatot jelentetett meg. Az 1990-ben napvilágot látott 10., természetesen jóval előtte összeállt kötetben annak az ankétnak az anyaga is szerepelt, amely a kisebbségi tudomány fogalmával, helyzetével, szerepével foglalkozott. S a kiadvány dokumentum rovatában megjelent a csehszlovákiai magyar tudományos élet intézményrendszerének kialakítását célzó, a szerkesztőbizottság által kidolgozott tervezet. Mind az ankét kérdéseinek megválaszolásában, mind pedig a tervezet kidolgozásában és megvitatásában jómagam is részt vettem. Hajói emlékszem, a változások küszöbén sem tartoztam azokhoz, akik a jövőt illetően túlzottan optimista hangot ütöttek meg. Sőt arra hívtam fel a figyelmet, hogy a szabadabb gondolkodási lehetőségeket meglovagolják olyan erők is, amelyek az internacionalizmus burkolt nacionalizmusából kilépve még nyíltabb támadásokat intéznek nemzetiségünk szellemi gyarapodása ellen. S szellemi kapacitásunk reális megítélését, annak megfontolt összefogását szorgalmazva, a nehézségeket igyekeztem érzékeltetni.

– A helyzet-, illetve jövőkép hamar helytállónak bizonyult.

–  Persze ma már számomra is megmosolyogtató, hogy az intézményes keretek megteremtésével összefüggő elképzelésekbe mennyire belevetült a pártállami tudománypolitikai, főként intézményi szemléletnek egyfajta lineárisan továbbélő hatása, illetve az új hatalmi viszonyoktól remélt megértés iránti illúziók táplálása. Például emlékszem, olykor már arról folyt a vita, hogy melyik kutatói részlegnek hány titkárnője legyen.

– Pedig a néprajzgyűjtés és a nyelvjáráskutatás terén a Csemadok berkeiben elért eredmények eléggé sejtették, hogy csak a saját erőből építkező önszerveződés látható, megfogható, bizonyító erejű eredményei kényszerithetnek ki hivatalos közegektől valamiféle támogatást.

– S talán e felismerés valamiféle első jelének tekinthető, hogy mi, az egy kezünkön megszámolható történészek, Turczel Lajos tanár urat is bevonva, elkészítettünk egy tanulmánykötetet, melyet a Kalligram Kiadó jelentett meg 1993-ban Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből címmel. A kötet a tudományos igényű kutatás megalapozásának szándékával készült.

– Ez volt az a bizonyos, értelmiségi berkekben „fekete könyvnek” nevezett kiadvány.

–  Ebben a jelzőben azon túl, hogy a könyv borítójára utalt, volt némi szelíd, jóindulatú irónia is, jelezve: hát itt tartunk, barátaim, ennyit tudunk önmagunkról, láthatjuk, mennyi rengeteg tennivaló áll előttünk.

– Ön ebben a kötetben a Csehszlovák Köztársaság két háború közötti gazdaságtörténetét ismertető tanulmányba ágyazva adott áttekintést a szlovákiai magyarság korabeli gazdasági helyzetének alakulásáról.

– Megvallom őszintén, kedvemre valónak éreztem a témát, hiszen a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében 19. századi gazdaság-, illetve mezőgazdaság-történettel foglalkoztam. Beleláttam abba, hogy a jobbágyfelszabadítás során fennmaradó feudális nagybirtok milyen nehéz starthelyzetbe hozta a paraszti gazdálkodást, amelyet aztán a csehszlovák földreform fosztott meg Dél-Szlovákiában a felemelkedés számos, a magyar parasztságot megillető lehetőségétől.

De volt vállalkozói, igaz, vérszegény rétegekre támaszkodó, a kisebbségi túléléshez és az értelmiségi léthez is perspektívákat nyújtó magyar középosztály. S számomra ez mind szakmai tekintetben, mind a kisebbségi léttudathoz kapcsolódó érzelmi ösztönző erőt is jelentett.

– De Ön ekkor már minden valószínűség szerint túl volt egy újabb kihívással járó válaszúton is, hisz ugyancsak 1993-ban a Kalligram Kiadóban már napvilágot látott a magyarság 1945 utáni helyzetével foglalkozó első kötete, melyben az ún. re-szlovakizációs intézkedéseket dolgozta fel.

– Valóban. Időközben ugyanis hozzáférhetővé váltak a komplex kép kialakítását lehetővé tevő levéltári források. S ez bizonyos értelemben meghatványozta az előbb már említett érzelmi kötődést, felerősítette bennem azt az indíttatást, hogy feltárjam: végül is, a szlovákiai magyarság felszámolására irányuló törekvések meghiúsulása ellenére is, az 1945 utáni magyarüldözés miként fosztotta meg közösségünket a középosztálytól, olyan rétegektől, amelyek regenerálódására már most, a rendszerváltás után sincs érdemleges lehetőség. Ugyanakkor mint a Történettudományi Intézet volt munkatársának bőven volt alkalmam megtapasztalni, hogy a jogfosztásról a többségi szakmai és értelmiségi közeggel szemben tényleges érvelési pozíciókra csak a legrészletesebb, legprecízebb tényfeltárással tehetünk szert. Gazdaságtörténészként hozzászoktam az adatközpontúsághoz, statisztikai vizsgálódáshoz, a számoszlopok elemzéséhez. így döntöttem aztán emellett a témakör mellett.

– Az Ön e tárgyú említett és későbbi köteteit a Kalligram Kiadó már a Fazekas József által szerkesztett Mercuríus Könyvek sorozatban megjelenő kiadványként jegyezte.

–  Igen, időközben ugyanis egyértelművé vált, hogy csak az önszerveződés adta lehetőségeket kihasználó szívós kutatói aprómunkával érhetünk el olyan látható eredményeket, melyek ugyan egyéni, ha úgy tetszik spontán témaválasztásra támaszkodnak, de az alapkutatások hézagaiból is sikerül velük valamit kitölteni. így alakult meg a Mercurius Kutatócsoport, mely csak a magyarországi pályázatokon nyerhető anyagi támogatással számolhatott, valamint a Kalligram Kiadó megjelenést biztosító segítőkészségével. A kutatócsoport ilyen feltételek közepette is a kisebbségi önismeret számos területét felölelő kiadványsorozat olyan szerzőgárdájának tudhatja magát, mely saját erőből a szlovákiai magyar társadalomtudományi kutatás, joggal mondhatom, legszínvonalasabb értékeit vonultatja fel. A rendkívül munkaigényes szociológiai kutatáson túlmenően Gyurgyík László, aki a Mercurius egyik motorja, egyszemélyes, mindenes „titkárságként” immár tizenegyedik éve látja el áldozatkészen a csoport működésével járó sokrétű feladatokat.

– Azóta a szlovákiai magyar önszerveződések megszaporodtak. Nem érződik itt az önállóság, az autonomitás követelményeit szem előtt tartó erőteljesebb integráció szükségessége?

– Azt hiszem, ebben a tekintetben pótolhatatlan szerepet tölt be a Fórum Társadalomtudományi Szemle című folyóirat, amely az idén lépett fennállásának V. évfolyamába. A lap létrejötte a Fórum Intézet megalakításához kapcsolódik, de a szlovákiai magyar tudományos műhelyek periodikumaként indult, és a közlemények, tanulmányok java a Mercurius Kutatócsoport, valamint a Fórum Kisebbségkutató Intézet munkatársaitól származik. Az intézet különféle összeköttetések és kapcsolatok jóvoltából a Mercuriusnál kedvezőbb helyzetben van, örvendetes anyagi háttérrel is rendelkezik, tevékenységében rendkívül hasznosnak tartom a szűk keretekben folyó, a Mercurius eszmecseréihez hasonló, szakmai hozadékkal járó műhelyvitákat.

– Itt viszont felvetó’dhet az a kérdés is, vajon a jelenlegi helyzet nem nyújt-e már alapot bizonyos tudománypolitikai, ha úgy tetszik, a szlovákiai magyar kisebbségkutatással összefüggő’ stratégiai kérdések feszegetésére – a folyóirat hasábjain.

– Az hiszem, a helyzet erre megérett, de ehhez ismét csak azt tudnám hozzáfűzni, amire a rendszerváltás küszöbén is felhívtam a figyelmet: nézetek, elképzelések ütköztetése nem nélkülözheti a tényleges szakmai erőforrások számbavételét, és a reális helyzetfelmérésen, a valós kutatási eredményeken alapuló továbblépési lehetőségek keresését. Meglevő tehertételnek, ha úgy tetszik, veszélynek érzem a valóságtól elrugaszkodó úgymond spontaneitást, amely könnyen egyfajta fellegjáráshoz is vezethet.

– Nos, úgy tűnik, helyben vagyunk: a spontaneitás! Ha alaposabban figyelembe vesszük a pályázati beadványokat, szembeötlők még egy-egy tájegységen belül is az átfedések, az ismétlődések, arról már nem is beszélve, hogy a kutatói végeredmény sokszor nélkülözi az alaposabb szakmai szembesülést. Vajon beszélhetünk-e már valamiféle értelemben szlovákiai magyar társadalomtudományi úgymond közéletről?

–  Úgy vélem, a folyóirat megléte ennek már egyfajta kétségtelen bizonyítéka. Hisz ne feledjük: az első köztársaság idején a tudományos revü szerepét felvállaló Magyar Figyelő mindössze, hajói tudom, hét számot élt meg. Persze, a helyzet mindenképpen megérett arra, hogy a lap hasábjain a tudományos vitaszellem is határozottabban tükröződjék, lecsapódjanak a belső műhelyvitákban kikristályosodott nézetek. S azt hiszem, hogy épp az ilyen belső eszmecserék alapozhatnák meg -ha erre sikerülne megfelelő pénzkeretet biztosítani – az olyan szélesebb körű konferenciák megrendezését, ahol nem régi ismeretek felmelengetésére, hanem új kutatási eredményekre épülve kaphatna hasznot hozó lendületet az együttgondolkodás és a továbbgondolás igyekezete. Meggyőződésem, hogy az átgondoltság, a koordináció nem jelent feltétlen szervezeti, valamint intézményes keretek ki- és átalakítására törekvő lépéseket, hanem sokkal inkább a koncepciók kiérlelődésére irányuló racionális erő- és feladatmegosztást.

–  Ennek viszont alighanem velejárója a tudományos műhelymunka és a tágabb értelemben vett értelmiségi háttér, illetve bázis viszonyának alakulása. Manapság nem divatos emlegetni a Sarló mozgalmat a múltbeli egyoldalú beállítások miatt. Pedig a Sarló kezdeti, még demokratikus szellemi önállóságát őrző szakaszának úttörőszámba menő elszánása volt a tudományos kisebbségi önismereti kutatómunka és a széles körű értelmiségi mozgalom összekapcsolása. Valamiféle hasonló, de érdekesképpen nem sarlós ösztönzésekből fakadó szándék köszönt vissza a Cse-madok apparátusába került fiatal értelmiség 1968-1969-es elképzeléseiben. Ezek születésénél Ön is ott volt, az ügynevezett történelmi szakbizottság egyik megalapítójaként, amiért aztán a „konszolidáló” Csemadok-vezetés különbizottsága elé citálták.

–  Igen, jól emlékszem, hogy szociológiai szakcsoport megalakítása is elkezdődött, amelynek létrehozásához az akkor kibontakozó magyar szociológia olyan jeles személyiségei is segítséget nyújtottak, mint Kulcsár Kálmán és Szelényi Iván. Vidéki orvosok, közgazdászok jelentkeztek adatgyűjtő munka végzésére.

– Az ügynevezett konszolidáció megindulása a szó szoros értelmében eltiporta ezeket a kezdeményezéseket. De felvetődik a kérdés, vajon a nemzetiségi lét szempontjából egyik legfontosabb területen, a gazdasági pozíciók megszerzésében nem hiányzik-e tudományos alapkutatás és menedzseri helyismereti potenciál mozgósításának szerves összekapcsolása.

– A kérdés mögött talán több mint égető probléma rejlik. Kiderült, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedekben a közgazdasági egyetemen sem végzett sokkal kevesebb magyar hallgató, mint a bölcsészkaron, számuk pedig az elmúlt évtizedben jócskán megszaporodott, valójában hiányzik a gazdaságközpontú területfejlesztési, a dél-szlovákiai sajátosságokat figyelembe vevő alapkutatás. Igaz, örvendetes, hogy parlamenti képviselőinknek már vannak menedzseri diplomával rendelkező tanácsadói, csakhogy az alapkutatási eredményeknek politikai érvanyaggá történő át-transzponálásában a hatásmechanizmus többlépcsős és meglehetősen sokrétű. Ennek részét képezi például Erdélyben az érdekvédelmi kisebbségi gazdasági kamara működése is.

– Amely nyilván fontos összekötő kapocs a vállalkozói érdekérvényesítés és a kisebbségi politikai pozícióerősítés között. Olyan terület ez, amely lehetőséget ad szaktudomány, politika és helyismeret közvetlen érdekeket szolgáló mozgósító erejű összefonódására. Kérdés: vajon Szlovákiában a gazdasági élet egyetemes mechanizmusa eleve kizárja-e a kisebbségi társadalmat erősítő gazdasági érdekegyesítő szerveződések létrejöttét, vagy ezt szűk egyéni és csoportérdekek nem is nagyon igénylik.

– Azt hiszem, erre a választ az immár egyre legitimebbé váló úgynevezett kortörténeti, interdiszciplináris, a politológiával érintkező kutatás adja majd meg, hisz ilyen szempontból már a rendszerváltás óta eltelt majd másfél évtized is történelem.

Egyébként a politika számára tudományos hátteret biztosító, ugyanakkor a tudományos kutatás szuverenitásának megőrzésére törekvő figyelemre méltó kezdeményezést látok a Kalligram Alapítvány mellett megalakult jogi elemző csoport tevékenységében. Annál fogva is, hogy vizsgálódásaiknak van közvetlen közéleti vonulata és kihatása, s ezáltal a tudományos igényesség lehetővé tesz egyfajta társadalmi kontrollt is a kisebbségi politikával szemben, amely a vágyakat hajlamos testközelben levő valósággá kikiáltani.

–  A kisebbségi társadalomkutatás minden függetlenedés’! igyekezete ellenére sem mentesülhet bizonyos politikai áramlatok vonzerejétől. A gondolatszabadság azonban olykor, főként az anyaországi közegekben gyökeret eresztő kisebbségi kutatóknál könnyen átcsaphat olyan csoportosulások és szekértáborok szemléletéhez idomuló magatartásba, amely végül lehetetlenné teszi a hazai szlovák, illetve cseh szakmai közeggel való kommunikálást.

– Véleményem szerint viszont erre a párbeszédre szükség van. Mondom ezt annak ellenére, hogy bár a Történettudományi Intézetben számos sebet kaptam, de épp az ottani szakmai jelenlét járult hozzá ahhoz is, hogy immár nyugdíjasként határozottan, egyértelműen juttassam kifejezésre értékelési szempontjaimat az egykori kollégáimmal szemben. Egyébként azt hiszem, ma már a szlovák munkahelyeken dolgozó magyar kutatónak sem kell tudathasadásosán véka alá rejtenie véleményét, s ehhez a többségi kutató közeg is egyre jobban hozzászokik.

–  Nyilván a szakmai alapon kialakult kapcsolatoknak, a tudományos teljesítmények kölcsönös elismerésének fontos szerepe lehet a hazai magyar egyetem megalakulásával szembeni fenntartások megalapozatlanságának nyilvánvalóvá válásában is. Ön 1953-tól több mint öt éven át a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának oktatója is volt. Akkori pedagógusi tapasztalataiból milyen mai üzenet szűrhető ki a leendő magyar felsőoktatási intézménnyel kapcsolatban.

– Hajaj, itt már azóta korszakos változások zajlottak le, s a történésznek nem illik szabadon közlekedni korszakhatárok között. Más a mai műveltségi és tudásszint, más az életvitel, s hála Istennek, kisebbségünk is előbbre jutott léte kiteljesedésében. Ami viszont megőrződött emlékezetemben, az a korabeli, rendkívül vegyes összetételű, mélyről jött hallgatóság szinte határtalan tudásszomja volt. A diákok magatartásának szinte minden rezdülésében ott érződött a közösségi felelősségérzet, az, hogy egy kisebbség szinte újbóli életre keltésének a részesei. A magyar egyetem létrejötte szintén valami, ha nem is hasonló messianisztikus elvárásokat, de bizonyos elkötelezettséget ébreszthet. Sok múlik azon, hogy a pedagógusok milyen tudás- és magatartásbeli többletet tudnak adni a hallgatóknak, az ismeretszerzés mai, már-már mérhetetlenül kitágult lehetőségei közepette.

–  Nem érez némi nosztalgiát egy ilyen mai intézmény megalapozásában való részvétel iránt.

–  Köszönöm a jó szándékú kérdést, de ezt már a korom sem tenné lehetővé. Egyébként örülnék annak, ha a sors még lehetővé tenné számomra, hogy befejezzem azt, amivel még úgy érzem, tartozom közösségünknek. Lényegében már lezártam a két utolsó választott témámra vonatkozó kutatásokat. Az egyik a kollektív bűnösség alapján a népbíróságok elé idézett, a nemzetiségük okán börtönre, illetvemunkatáborba ítélt magyarok helyzetének, a bíróságok velük kapcsolatos viselkedésének a feldolgozása. A kötet első fejezete – az internáló-, illetve összpontosító táborok története – már elkészült. A közeljövőben megkezdem a fejezet szövegezését.

– Nyilván ez is megdöbbentő olvasmány lesz.

–  Más vonatkozásban lesz viszont megdöbbentő a csehszlovák-magyar gazdasági kiegyezés titkosított záradéka XVI. fejezetének ismertetése és a vonatkozó levéltári anyagok alapján való részletezése. Ebből egy eddig homályban maradt kép tárul elénk a szlovákiai magyar vagyon kisajátításáról, amely ezúttal gazdasági, emberbaráti, illetve barátsági indoklással történt. Remélem, hogy az első kötetet már jövőre a kezébe veheti az olvasó, a következőt talán másfél év múlva.

–  Viszont olyan hírek járnak, hogy Ön feladja pozsonyi lakását, és hazaköltözik Érsekújvárba.

–  Igen, úgy érzem, hogy terveim befejezéséhez szükségem van a rokoni és baráti háttérre, amely eddig is erőt adott ahhoz, hogy egész magánéletemet alárendeljem a kutatómunkának. A rokoni kötelékek ereje kárpótolt ezért. Most már úgy érzem, a közvetlen együttlét még éltetőbb és biztonságosabb kiröppentő fészkébe kell visszatérnem. Persze Pozsonyba is rendszeresen feljárok majd a könyvtárakba, levéltárakba. A Mercurius Kutatócsoport támogatója, Frideczky János barátunk felkínálta, hogy a Mercurius Kutatócsoport irodája melletti vendégszobáját bármikor igénybe vehetem. Köszönettel fogadom ezt a segítséget, s élni is kívánok vele.

– Befejezésül azok részéről, akikhez Ön a múltban és a rendszerváltást követően is a legoszintebb jóindulattal és segítő szándékkal viszonyult, kívánom – az Ön szavajárását idézve -, hogy Isten áldja tartalmas életében továbbra is.

Az interjút Kiss József készítette

Alapszabályok. Dokumentumok a Csemadok történetéből (1949-2000)

A Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – Csemadok országos közgyűlése 2003 novemberében Udvardon tartja programalkotó és alapszabály-módosító tanácskozását.

Összeállításunkban felidézünk néhány alapszabályt a szövetség több mint fél évszázados történetéből – a kezdetektől a jelenleg hatályos, 2000-ben elfogadott, a szervezet működését meghatározó dokumentumig.

A Csemadok első alapszabály-javaslata 1949. március 5-i keltezésű, de ezt az alakuló közgyűlés még nem hagyhatta jóvá, mivel a Belügyi Megbízotti Hivatal 1949. május 19-én írt levelében az eredeti szöveg több pontjában is változtatásokat írt elő (1. és 2. számú dokumentum). A Belügyi Megbízotti Hivatal 1949. június 15-én hagyta jóvá a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete első alapszabályát, melyet a Csemadok legfelsőbb szerve 1950. április 2-án fogadott el. Az alapszabályt az aktuális politikai és társadalmi változásoknak megfelelően többször módosították. Először az 1955. május 25-26-án megtartott VI. országos közgyűlésen, majd 1966. december 17-én a IX. országos közgyűlésen, ekkor változott meg először a szervezet elnevezése (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége). Az 1968-ban történt társadalmi-politikai változásokat tükrözi az 1969. március 17-18-án megtartott X. rendkívüli országos közgyűlésen elfogadott alapszabály-módosítás (3. számú dokumentum). Az 1972. április 15-16-án megtartott XI. országos közgyűlésen ismét módosították a Csemadok elnevezését (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége), és a „konszolidáció” jegyében lényegesen megváltozott az alapszabály is (4. számú dokumentum). Az 1987. április 11-12-én megtartott XIV. országos közgyűlésen került sor az újabb módosításra, amely megszüntette a kulturális minisztérium közvetlen irányító szerepét, és a Csemadok ismét a Nemzeti Front tagszervezetévé vált. Az 1989-es változások a Csemadok életében is egy új korszak kezdetét jelentették. Az 1990. március 9-10-én megtartott XV. rendkívüli országos közgyűlés megváltoztatta a szervezet nevét (Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége), a szervezeti életben történt változásokat az 1991. április 25-26-án Galántán megtartott XVI. országos közgyűlésen elfogadott alapszabály-módosítás jelzi (5. számú dokumentum). Az 1990-es években megtartott valamennyi országos közgyűlésen alapszabály-módosításokra is sor került. Az 1993. április 3-4-én Dunaszerdahelyen megtartott XVII. országos közgyűlésen változott a szövetség elnevezése a jelenlegire (6. számú dokumentum), majd az 1997. március 22-23-án Pereden megtartott XVIII. országos Közgyűlésen és legutóbb, a 2000. március 12-13-án Dunaszerdahelyen megtartott XIX. rendkívüli országos közgyűlésén módosult a szervezet alapszabálya (7. számú dokumentum).

Pozsony, 1949. március 5. A Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultur-egyesülete) alakuló közgyűlése elé beterjesztett alapszabály-javaslat, amely a Belügyi Megbízotti Hivatal két hónappal későbbi módosító javaslatainak beépítésével nyerte el végleges formáját.

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-l/1.

Pozsony, 1949. május 19. A pozsonyi Belügyi Megbízotti Hivatal levele Lőrincz Gyulához, a Csemadok KB elnökéhez, amelyben közli a Csemadok alapszabályában észlelt hiányosságokat.

1. számú melléklet

BELÜGYI MEGBÍZOTTI HIVATAL

Szám: 260/02-5-1949                                             Pozsonyban, 1949. május 19-én

Lőrincz Gyula úrnak

a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete elnökének

Pozsony

Az egyesület neve: „Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete” Az Alapszabály jóváhagyása Mellékletek száma: 3

A Belügyi Megbízotti Hivatal azzal a megjegyzéssel küldi vissza az alapszabályt, hogy az alábbi hiányosságok miatt nem hagyható jóvá:

1)   a 2. § 2. bekezdése eme mondatában: „a magyar és a szlovák lakosság közeledése …” a „szlovák” kifejezést „csehszlovák” kifejezésre kell változtatni.

A 3. bekezdés 3. sorában a „Csehszlovák Köztársaság népidemokratikus rendszeréhez” helyett a „Csehszlovák Köztársasághoz és annak népidemokratikus rendszeréhez” megfogalmazást kell alkalmazni.

A 4. bekezdést így kell kiegészíteni: ,,c) Csehszlovákia minden dolgozójának tevékeny országépítő igyekezetére irányuló rendszeres neveléssel…”

2)  Az alapszabály 3. §-a 2. bekezdése szerint az egyesület politikai szemináriumokat akar rendezni, tehát politikai tevékenységet kíván végezni, holott az 1. és a 2. §-ok szerint az egyesület kimondottan kulturális jellegű. Ezért a „kultúrpolitikai szemináriumok” kifejezést „kulturális előadások” kifejezéssel kell helyettesíteni.

Az 5. bekezdés rendelkezése ellentmond a közkönyvtárakra vonatkozó jogi előírásoknak, valamint a könyvtárakról készülő új törvénynek, melyek szerint a könyvtárfejlesztés kizárólag a könyvtártanács jogkörébe tartozik, és egyetlen egyesület sem támaszthat igényt a közkönyvtárak gyarapítására. Ezért a 4. § 5. bekezdése törlendő s ebből adódóan a 4. bekezdés ” könyvkölcsönzés és hasonló” szövegrész is. Az egyesület részlegei képviseltethetik magukat egy taggal a könyvtártanácsban.

A 9. bekezdés rendelkezését ezzel a szöveggel kell helyettesíteni: „a nemzeti és az országos ünnepségek megvalósítása során a nemzeti, Hl. az országos jellegű szervezetekkel való együttműködéssel”.

3) Az 5. § 1. bekezdés rendelkezése szerint az egyesület rendes tagja lehet „minden 18. életévét betöltő csehszlovák állampolgár.” Mivel ez a rendelkezés nélkülöz minden pontosítást, ellentmond azl. és a 2. %-nak, melyek az egyesület pontos elnevezését és célkitűzéseit tartalmazzák. Az előterjesztett alapszabály ilyetén megfogalmazása mindkét oldalon nacionalista kiéleződést válthatna ki, s ez végső soron magát a magyar egyesület tevékenységét is veszélyeztethetné. Ezért ezt a bekezdést így kell módosítani: „Az egyesület rendes tagja az a 18. életévét betöltő, erkölcsileg és politikailag fejlett magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár lehet, aki jól viszonyul szocialista rendszerünkhöz, aki tagfelvételét szabályszerűen írásban kérte az egyesület valamelyik részlegében, kifizette a beiratkozási és a tagsági díjat.”

A 2. bekezdésben

a)   az „illetékes állami hivataltól” megfogalmazást az „állami népművelési igazgatóságtól” megfogalmazással kell helyettesíteni.

b)   a zárójelben levő „népművelési” kifejezéstől kezdődően az „és ehhez hasonló” kifejezésig terjedő szöveget törölni.

A 3. bekezdésben az „illetékes állami hivatal” kifejezés helyett „állami népművelési igazgatóság” kifejezést kell használni.

A 4. bekezdés 2. fejezetét törölni, helyette a következő mondat kerül: „A tagot a részleg vezetősége hagyja jóvá a központ elnöksége ellenjegyzését követően.”

4) A 7. § 1. bekezdése utolsó mondata helyett a következő mondat kerül: „Továbbá a tagot ki kell zárni az egyesületből, ha tevékenységével és magatartásával vét a 2. §-ban meghatározott elvek ellen, s ha meghiúsítja az egyesület céljai megvalósítását.” Továbbá a 2. bekezdés „A kizárás” kezdetű és az „elöljáróság” végezetű mondatot ezzel a szöveggel kell helyettesíteni: „A tag kizárását a helyi részleg vezetősége javasolja és a központ elnöksége dönti el. A tag e döntés ellen fellebbezést nyújthat be a központi bizottságnak.”

A 8. §-ban:

Mivelhogy egyesületről és nem tömegszervezetről van szó, nem kell kialakítani a kerületi elöljáróságokat. Ez az igény a többi egyesület esetében is felmerülhetne, s ez az egyesületek hálózata túlméretezését eredményezhetné. Hasonlóan állami és politikai érdek, hogy az egyesületeket kizárólag a központból irányítsák mindaddig, amíg a két nemzetiség együttélése haladó szelleműnek nem értelmezhető, amíg el nem tűnnek a polgári nacionalizmus maradványai. A kerületi elöljáróságok megalakításával – nemzetiségi vonatkozásban – csak lassulna a szocializmushoz való közeledés folyamata. Ezért az 1. bekezdésből törölni kell az utolsó három szót: „kerületi központokat és csoportokat”, továbbá törölni kell a 3. bekezdés egészét.

A 4. bekezdésből törölni a „kerületi központokat” részt. Törölni az egész 6. bekezdést.

Az alapszabály szövege egész további részéből törölni a „kerületi központok” kifejezést. A 7. bekezdést következőképpen kell átírni: „Helyi részlegeket, az igények alapján, azokban a községekben létesíteni, ahol legalább 30 tag van. Azon települések tagsága, ahol önálló részleg megalakítására nincs elegendő tag, a magyar nemzetiségű állampolgárok a lakhelyükhöz legközelebb eső részlegbe jelentkeznek.”

Ezen kívül az alapszabály 8. % 2. bekezdése, amely szerint „A központi vezetőség tevékenységének és gazdálkodásának felügyeleti szerve a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatal” ellentmond a B. M. 1508/1875 számú rendeletének1, a Tt. 189/1929 sz. kormányrendeletnek és az SZNT Tt. 51/1945 sz. rendeletének, melyek szerint ez a hatáskör kizárólag a Belügyi Megbízotti Hivatalt illeti meg. Más elbírálás alá kerül, ha az egyesület ezen túl-

1 A Magyarországi Rendeletek Tára, 9. folyama, 1875, H, Budapest, 1875 nem tartalmazza a feltüntetett rendelkezést. Ezen túlmenően szokatlan, hogy a szlovák belügyi szerv 1949-ben 1875-ös, illetve 1929-es rendeletekre hivatkozik.

menően szakmai (kulturális) szempontból igényli a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatal felügyeletét is. Ezt az igényt viszont nem szükséges az alapszabályban rögzíteni, mert ez nem az egyesület szándékának, hanem a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatal törvényből eredő feladata érvényesítésének következménye.

Ugyanez vonatkozik az alapszabály 13.§-ának a kerületi központok létrehozására vonatkozóan is. E §-ban a Belügyi Megbízotti Hivatal mint az egyesület elbírálásának legfelsőbb szerve figyelmen kívül maradt (ez a tény semmissé válik a kerületi központokról szóló rendelkezések törlése következtében).

6)  A 9. §-ban végrehajtandó

a) a 4. bekezdés (a kerületi elöljáróságokról való rendelkezés törlése folytán) tárgytalan,

b) a „B” bekezdés „csoport” kifejezését „részleg” kifejezésre változtatni.

7)  A 10. § 1. bekezdése 1. mondatát ilyetén átfogalmazni: „Az egyesület rendes közgyűlésére évente egyszer, az egyesület székhelyén, február hónapban kerül sor.”

Az 1. bekezdés utolsó sorában a „csoportok” kifejezést „részlegekére változtatni. A továbbiakban mindenütt törölni a „csoportok” kifejezést, helyette következetesen a „részlegek” szót kell használni.

Az 1. bekezdés „b” betűje alatt csupán ennyit közölni: „A helyi részlegek küldöttei”, a többi törlendő.

Az 5. oldal 13-14. sorában törölni: …”50 szavazati joggal rendelkező tag”. Helyette így: „50 rendes, szavazati joggal rendelkező küldött”.

Az 5. oldal 23. és 24. sorában a „Kerületi elöljáróságok által és”… mondatot teljes terjedelmében törölni.

8)  A ll.§-ban törölni kell: „Kerületi elöljáróság és”…

9)  A 13. § rendelkezését tekintettel a 8. § módosítására törölni, ami által a további számozás megváltozik.

10) Az országos közgyűlésről és a helyi részlegek tevékenységéről rendelkező 14. és 18. § nem képezheti a Központ alapszabálya, csupán az egyes helyi részlegek működési szabálya részét. A Központi alapszabály csak azon fő elveket tartalmazza, hogy hol, hogyan és mikor alakulhatnak meg a helyi részlegek, ki alakítja meg őket, és hogy a helyi részlegeknek olyan saját alapszabálya van, amely alapvetően nem mond ellent a Központ alapszabályának, de tartalmazza a helyi viszonyokból és szükségekből adódó feladatokat. Mivel az emiitett rendelkezéseket magában foglalja a 20. § , a 14. és 18. §-ból az erre vonatkozó szöveg törlendő.

Ezen kívül az alapszabályból mindenhol az „elöljáróság” kifejezés helyett a „bizottság” kifejezést, a „szűkebb kollégium” helyett az „elnökség” kifejezést kell használni.

Továbbá itt is a „csoport” helyett „részleg” a megfelelő elnevezés. Végezetül, a kerületi elöljáróságokról szóló rendelkezés törlése következtében törölni kell a kerületi elöljáróság számára a tagilletményből járó 20%-ról szóló rendelkezést, és ennek következtében a tagdíjakból származó bevétel 80%-a a központot, 20%-a a részlegeket illeti meg.

11)   A 16. §

a)   1. fejezetét így átírni: „Az egyesület szerveinek a hivatalokkal és a többi egyesülettel és szervezettel való kapcsolattartása szlovák nyelven történik.”

b)   2. fejezetének „helyi művelődési felügyelőkkel” kifejezését „járási művelődési felügyelőkkel” kifejezéssel módosítani.

c)   4. fejezetében törölni a „népművelési szakosztályoknak” kifejezést.

12) A 17. § rendelkezését teljes terjedelmében törölni kell, mivel a Szlovák Ifjúság Szövetsége az országos jellegű Csehszlovák Ifjúsági Szövetség részévé válik, s ez a magyar ifjúságot is beszervezi. Ugyanígy a Zivena is – a Szlovák Nők Szövetsége országos jellegű szervezetté alakul Csehszlovákia Nőszövetsége elnevezéssel. Az említettek miatt a szocialista rendszerben az ifjúság elkülönített szervezettsége megengedhetetlen.

13) A 19. § rendelkezését így kell átírni: „Az egyesület önkéntes feloszlatásáról és az egyesület vagyonáról való intézkedés, Hl. az alapszabály módosítása a Belügyi Megbízotti Hivataljogkörébe tartozik”. Az egyesület azonban e döntéseket köteles bejelenteni a Tájékoztatási és Művelődési Megbízotti Hivatalnak is. A helyi részlegek megalakulását a Tájékoztatási Megbízotti Hivatal hagyja jóvá. Az alapszabály a Belügyi Megbízotti Hivatal jogkörébe tartozik.

14) A 20. § „anyaegyesületek” kifejezését „központi egyesülef’-re kell változtatni. Az utolsó bekezdést ki kell hagyni, mert azt a Belügyi Megbízotti Hivatal gyakorolja.

15) A 21. §-t így kell módosítani: „Abban az esetben, ha az egyesület eltér az alapszabályban meghatározott céltól és munkafolyamattól, vagy túllépi jogkörét és tevékenységével veszélyezteti az államérdeket, Hl. a tagság anyagi érdekeit, az illetékes hivatal szünetelteti tevékenységét, és a vizsgálat eredménye alapján fel is oszlathatja azt, Hl. a feloszlatás terhe alatt kényszerítheti az egyesületet alapszabálya betartására.”

16) Az alapszabály nem tartalmaz rendelkezést

a)   tevékenysége területi kiterjedését illetően, melyet pontosan meg kell határozni, mert ettől függ a jóváhagyó szerv jogkörének meghatározása

b)   a szavazás módjáról, a jegyzőkönyvek vezetéséről. A jegyzőkönyveket szlovák nyelven is el kell készíteni

c)   a békéltető bíróságról, amely az egyesületi tagságból adódható viszályokat rendezné.

Az így módosított alapszabályt 4 példányban kell címünkre benyújtani jóváhagyás céljából. A példányok egyikén semmilyen javítás vagy kiegészítés nem lehetséges. Ezt a példányt jóváhagyási betét mellékelésével, laponként 10,- koronás, a többit laponként 8,- koronás okmánybélyeggel kell ellátni.

A megbízott nevében Vrazda alezredes

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-l/1. A dokumentum szlovák nyelvű. Magyar fordítás: Sidó Zoltán (In: Őszi Irma-Sidó Zoltán: Ötven év szolgálat. Dunaszerdahely, 2000, 233-238. p.).

Pozsony, 1969. március 17-18. A Csemadok X. rendkívüli országos közgyűlése elé beterjesztett javaslat az új alapszabályra, amelyben tükröződnek az 1968-as reformtörekvések is. A szervezet új elnevezése: Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége.

” alt=”szemle_2003_3_dokumentum-13.jpg” width=”626″ height=”803″ />

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-X/21.

Pozsony, 1972. április 15-16. A Csemadok Alapszabálya, amelyet a szervezet XI. országos közgyűlése hagyott jóvá. Elfogadták, hogy a szövetség fölött a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma gyakorolja az irányítást. A szervezet elnevezése az új alapszabály szerint: Csehszlovákiai Magyar Dolgozok Kulturális Szövetsége.

Fórum Kisebbsegkutato Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XII/27.

Galánta, 1991. április 27-28. A Csemadok XVI. országos közgyűlésén elfogadott alapszabály, amely a rendszerváltozás utáni új törekvéseket tükrözi. Többek között kulturális-érdekvédelmi szövetségként jelöli meg a szervezetet, amelynek jogi formája ezentúl: polgári társulás. Új elnevezése pedig: Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége.

Fórum Kisebbsegkutato Intézet levéltára – Bibliotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XVI/33.

Dunaszerdahely, 1993. április 3-4. A Csemadok XVII. országos közgyűlésén elfogadott alapszabály, amely Csehszlovákia szétválása után rögzíti a szervezet új elnevezését, amely a következő: Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség.

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Blbllotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XVI/34.

Dunaszerdahely, 2000. március 12-13. A Csemadok XIX. rendkívüli országos közgyűlésén elfogadott alapszabály.

A SZLOVÁKIAI MAGYAR TÁRSADALMI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI

SZÖVETSÉG – CSEMADOK

ALAPSZABÁLYA

I. cikkely

A Szövetség neve, szimbóluma, pecsétje és hatásköre

1.   A Szövetség neve:

Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – Csemadok (a továbbiakban Szövetség).

2.   A Szövetség székhelye: Pozsony.

3.   A Szövetség tevékenysége a Szlovák Köztársaság egész területére kiterjed, tárgyalási nyelve a magyar.

4.   A Szövetség címere: nyitott könyv előtt lobogó fáklya.

5.   A körpecséten a Szövetség címere, adott szervének neve és székhelye van feltüntetve; a név és a székhely két nyelven: szlovákul és magyarul.

II.  cikkely

A Szövetség jogi helyzete és célja

1.   A Szövetséget alkotó alapszervezetek, a közművelődési közösségek, a területi szervek, a szakmai társaságok és országos szervek önálló jogi személyek.

2.   A Szövetség pártoktól és kormányoktól független szervezet, amely az önigazgatás elvére épülve segíti a Szlovák Köztársaság területén élő magyarok nemzeti azonosságtudatának, kultúrájának és önérzetének megőrzését, az ország lakosainak polgári együvé tartozását erősíti.

3.   A Szövetség célja:

a)      szervezi a szlovákiai magyarság közművelődését és védi érdekeit,

b)      fejleszti a szlovákiai magyarság anyanyelvi kultúráját, ápolja természetes kötődését az egyetemes magyar kultúrához,

c)      hozzájárul a szlovákiai magyar kulturális, művészeti és tudományos élet kitel jesedéséhez, az anyanyelvű oktatás fejlesztéséhez,

d)      tömöríti mindazokat, akik munkájukkal, anyagiakkal és egyéb módon támogatják a szlovákiai magyarság kulturális, társadalmi és tudományos életét.

III.  cikkely

A Szövetség feladatai

1. A Szövetség

a)   építi és bővíti tagsági bázisát, megteremti számukra a nemzetiségi kultúra aktív és célszerű működésének, tevékenységnek feltételeit,

b)   munkálkodik tagsága anyagi és szellemi kultúrája értékeinek fejlődése és hozzáférhetővé tétele érdekében,

c)   küldetésével összhangban bekapcsolódik a gyermekek és az ifjúság kulturális nevelésébe,

d)   kulturális és társadalmi rendezvényeket és a közművelődést szolgáló más rendezvényeket szervez, közművelődési közösségeket (öntevékeny művészeti csoportokat, művelődési, művészeti szakköröket, klubokat) alakít és ösztönzi és támogatja azok munkáját,

e)   a helyi és regionális kultúra fejlődése érdekében koordinálja és módszertanilag segíti az amatőr művelődési és művészeti mozgalmakat,

f)    országos, területi és körzeti kulturális rendezvényeket, amatőr művelődési és művészeti szemléket és versenyeket szervez,

g)   felkutatja, gondozza és létesíti a magyar vonatkozású történelmi és műemlékeket, kulturális emlékeket, népszerűsíti a népi kultúrát, a szülőföld hagyományait,

h) kezdeményezi és ösztönzi a szlovákiai magyarság történetével és létével kapcsolatos

intézményekkel, támogatja tagjainak tudományos, művészeti és publikációs

tevékenységét, j) tevékenységének ellátása érdekében alapítványokat hoz létre, gazdasági és kiadói

tevékenységet folytat.

2. Együttműködik és szerződést köthet minden hazai és külföldi személlyel, szervezettel és mozgalommal, akik és amelyek a Szövetség céljaival és programjával összhangban tevékenykednek.

IV. cikkely

A tagság formái, a tag jogai és kötelességei

a)   Az alapszervezet vezetőségének javaslata alapján a Szövetség egyéni tagja lehet minden olyan természetes személy, aki egyetért a Szövetség programjával és alapszabályával, jelentkezik valamely alapszervezetbe és tagsági díjat fizet. A tag csak egy alapszervezet tagja lehet.

b)   Kollektív taggá az a közösség válhat, amely jelentkezik a Szövetség valamelyik szervénél, egyetért a szövetség programjával, alapszabályával, céljaival és annak tevékenységét anyagilag is támogatja. A kollektív tag jogait és kötelességeit, tagdíját szerződésben rögzítik az illetékes szervnél. A kollektív tagság nem élhet az egyéni tag jogaival és kötelezettségeivel.

c)   A Szövetség tiszteletbeli tagjává az Országos Tanács döntése alapján az a természetes személy válhat, aki különleges érdemeket szerzett a szlovákiai magyarság társadalmi és kulturális életének fejlesztésében. Természetes személyek tiszteletbeli taggá az alapszervezetek, közművelődési és szakmai társulások, valamint a területi választmányok javaslata alapján válhatnak. A tiszteletbeli tagságot arra a célra kiállított igazolvány bizonyítja.

d)   Pártoló tag az a hazai és külföldi személy, illetve közösség lehet, aki (amely) támogatja a Szövetség munkáját, és jelentkezik a Szövetség valamely szervénél.

3.   A Szövetségbe az alapszervezetekben lehet egyéni tagként jelentkezni. Minden tag tagsági igazolványt kap, amely az ő tulajdonává válik. Az egységes igazolványt a Országos Tanács Elnöksége adja ki, az alapszervezet bélyegzőjével és elnökének aláírásával.

4.   Az egyéni tag jogai és kötelességei:

a)   minden tagnak joga van részt venni a Szövetség munkájában, a taggyűlésen kinyilvánítani véleményét, javaslatokat tenni és szavazni. Választhat és választható.

b)   tagsági díjat fizetni.

c)   kötelessége a szervezet programjának és az alapszabály szellemében tevékenykedni.

d)   A Csemadok apparátusában betöltött alkalmazotti viszony összeférhetetlen az illetékes választói szervekben betöltött tisztséggel.

5. Az egyéni tagság megszűnik:

a)   elhalálozással,

b)   kilépéssel,

c)   ha a tag három évig nem fizeti a tagsági díjat.

V.  cikkely

A Szövetség szervezeti egységei

1. A Szövetség szervezeti egységei

a)   alapszervezetek, közművelődési közösségek, kulturális csoportok,

b)   területi választmányok, a területi választmányok elnökségei,

c)   szakmai társulások,

d)   a Szövetség módszertani központja,

e)   Országos Tanács, az Országos Tanács Elnöksége, az Országos Ellenőrző Bizottság.

VI.  cikkely

Az alapszervezetek, közművelődési közösségek és a kulturális csoportok

l.A Szövetség minden alapszervezete, közművelődési közössége az önigazgatás elve alapján működik, képviseli tagsága érdekeit és igényeit.

2.A közművelődési közösségek és kulturális csoportok (amatőr együttes, művelődési klub, stb.) szakmai alapon létrejövő csoportosulásai a Szövetségnek, tevékenységüket alapszervezeti szinten a Szövetség alapszabálya (VI. cikkely) alapján kidolgozott saját működési szabályzat alapján végzik.

3.Az alapszervezet az alapszabály II. cikkelye 3. pontjában meghatározott céljával összhangban tevékenykedik a település szintjén.

4.Alapszervezetet legkevesebb 5 (öt) személy hozhat létre.

5.Az alapszervezetet a területi választmány bejegyzi, az OT nyilvántartja.

6.Egy községben több alapszervezet is alapítható. Egy településen több alapszervezet bejegyzéséről a területi választmány dönt.

7.Az alapszervezet akkor szűnik meg, ha a taglétszám 5 alá csökken.

8.Az alapszervezet legfelsőbb fóruma a taggyűlés. A taggyűlést az alapszervezet vezetősége hívja össze évente legalább egyszer. Érvényes határozatot a jelenlevők többségénekjóváhagyásával hoz.

9.Ha az alapszervezet tagságának több mint fele kéri, a vezetőség 15 napon belül köteles

összehívni a taggyűlést.

10.Az alapszervezet évente egyszer a területi választmány által javasolt időszakban évzáró taggyűlést tart, amelyen vezetőséget és elnököt választhat. A többi tisztségviselőt a vezetőség választja meg. Az évzáró taggyűlésen megválasztja az ellenőrző bizottságot, vagy az ellenőrt.

11.Az alapszervezet munkáját a vezetőség irányítja, az elnök az alapszervezet statutáris képviselője. Képviseli a tagság érdekeit, és az érvényes előírások szerint gazdálkodik.

VII.  cikkely Területi szervek

1. Az alapszervezetek lehetőleg az ország területi felosztásának megfelelően önkéntes alapon területi egységekbe tömörülnek és létrehozzák a területi szerveiket.

2.  A területi szervek az alapszabály II. cikkelye 3. pontjában meghatározott céljával összhangban az önigazgatás alapján tevékenykednek a régió szintjén.

3.  A Szövetség legfelsőbb területi fóruma, programalkotó és egyeztető szerve a területi konferencia. A területi konferencia az Országos Tanács által javasolt időszakban 2 évente, valamint akkor ülésezik, ha azt a terület alapszervezeteinek több mint afelé kéri. A két területi konferencia közti időben a legfelsőbb területi szerv a területi választmány.

4.  A területi konferencia megválasztja a területi választmányt, a területi választmány elnökét, alelnökét (alelnökeit), az ellenőrző bizottságot, valamint az Országos Tanács által meghatározott kulcs szerint az Országos Tanács tagjait és póttagjait, valamint az Országos Közgyűlés küldötteit.

5.  A területi választmány saját tagjaiból a területi választmány elnökségét hozhatja létre.

6.  A területi választmány az elnöknek javaslatot tesz a titkár személyére.

7.  A területi konferencia határozatképes, ha a küldöttek több mint a fele jelen van. A határozatok elfogadásához a jelenlevő küldöttek szavazatainak egyszerű többsége szükséges.

8.  A területi választmány legalább negyedévenként ülésezik.

9.  A területi választmány összehívhatja az alapszervezetek képviselőinek találkozóját.

10.  A területi választmány tevékenységét a területi választmány titkársága szervezi (menedzseli), valósítja meg. Munkakörét, működési szabályzatát és költségvetését a tv titkárának javaslatára a területi választmány hagyja jóvá.

11.  A területi választmányt az elnök, az elnök távollétében az alelnök (alelnökök) és az elnök megbízásából a titkár képviselik.

12.  A területi választmányok az ország önkormányzati és államigazgatási besorolásának figyelembe vételével nagyobb területi egységekbe tömörülhetnek.

13.  A területi ellenőrző bizottság saját statútuma alapján ellenőrzi a területi választmány programját és gazdálkodását, tevékenységéért a területi konferenciának felel.

VIII.  cikkely Szakmai társulások

1.   A közművelődési közösségek, kulturális csoportok szakmai társulásokat hozhatnak létre, amelyek a Szövetség kulturális, közművelődési és tudományos tevékenységéhez nyújtanak segítséget.

2.   A szakmai társulást az adott társulás elnöke és titkára képviseli.

3.   A szakmai társulások a saját alapszabályuk alapján tevékenykednek.

4.   A szakmai társulások az Országos Tanács által meghatározott számú tagot delegálhatnak az Országos Tanácsba.

5.   Az önállóan bejegyzett szakmai társulások irányában a Szövetség nyitott, partneri viszony kialakítására törekszik. Az együttműködés formáit megállapodásban rögzítik.

6.   A Szövetségben nem bejegyzett egyesületek, kulturális csoportok és szakmai társulások a Szövetség pártoló (IV. cikkely 2 d. pont) tagjaként részt vehetnek annak művészeti, közművelődési, tudományos és hagyományőrző tevékenységében.

IX.  cikkely

Az országos szervek

1. Az Országos Közgyűlés

a)   a Szövetség legfelsőbb fóruma, legfőbb programalkotó szerve az Országos Közgyűlés, amely legalább háromévente ülésezik.

b)   az országos közgyűlés határozatképes, ha a küldöttek több mint a 1/2-e jelen van. A határozatok elfogadásához a jelenlevő küldöttek egyszerű többségének jóváhagyása szükséges.

c)   a Szövetség alapszabályának és programjának jóváhagyásához a jelenlevő küldöttek 2/3-os szavazattöbbsége szükséges.

d)   megválasztja az Országos Tanács elnökét és alelnökeit, az alelnököket illetően a regionális elvek figyelembevételével.

e)   tudomásul veszi a területi konferenciák és a szakmai társulások által delegált országos tanács tagokat, póttagokat és megválasztja az Országos Tanács még hiányzó tagjait és póttagjait.

f)    megválasztja az ellenőrző bizottság elnökét és további két tagját és két póttagját.

2. Az Országos Ellenőrző Bizottság

Az Országos Ellenőrző Bizottság a két országos közgyűlés közti időszakban saját statútuma alapján – amelyet az Országos Tanácsnak is előterjeszt információ céljából – ellenőrzi

a)   az alapszabály betartását,

b)   az Országos Tanács programját, gazdálkodását, költségvetését.

Évente legalább egy alkalommal vagy szükség szerint ülésezik, tevékenységéről, ellenőrzői munkájának eredményeiről tájékoztatja az Országos Tanácsot, valamint az Országos Közgyűlést.

3. Az Országos Tanács

Az Országos Tanács a két országos közgyűlés közti időszakban a Szövetség legfelsőbb fóruma, egyeztető, érdekképviseleti, és rövid távú programokat alkotó szerv, amely szükség szerint, de évente legalább két alkalommal ülésezik. Összetételének meghatározásakor figyelembe veszi az egyes régiók, valamint a szakmai társulások sajátos helyzetét és igényeit.

Az Országos Tanács

a)   szervezi, segíti és felügyeli az Országos Közgyűlésen elfogadott program és határozat megvalósítását,

b)   megtárgyalja az Országos Tanács gazdálkodását, jóváhagyja a költségvetést és ellenőrzi annak felhasználását,

c)   megszabja a tagsági díjak összegét és annak az alapszervezetek, a területi választmány, valamint OT közötti elosztásának arányát,

d)   megállapítja az Országos Közgyűlés küldöttei létszámának kulcsát,

e)   összehívja az Országos Közgyűlést; rendkívüli Országos Közgyűlést akkor hív össze, ha azt az Országos Tanács tagjainak, vagy a területi választmányoknak legalább 1/3-a, illetve az alapszervezetek legalább 25%-a kívánja,

f)    két országos közgyűlés közti időszakban összehívhatja a területi választmányok, illetve szakmai társulások küldöttgyűlését,

g)   az Országos Tanács első ülését az Országos Közgyűlésen tartja, amikor is megválasztja az Országos Tanács elnökségének tagjait és póttagjait,

h) az elnök, illetve az alelnökök akadályoztatása idejére saját soraiból ügyvezető elnököt, illetve alelnököt választ.

4. A Szövetség módszertani központja

a)   a Szövetség főtitkárának javaslatára módszertani központot hozhat létre az Országos Tanács

b)   a módszertani központ fő küldetése a szakmai társulások, a közművelődési közösségek és kulturális csoportok munkájának szakmai segítése.

5. Az Országos Tanács elnöksége:

a)   legalább kéthavonta ülésezik,

b)   évente legalább kétszer összehívja az Országos Tanácsot, valamint akkor is, ha azt az Országos Tanács tagjainak legalább 1/3-a kéri,

c)   egyezteti a területi választmányok és a szakmai társulások munkáját,

d)   jóváhagyja a hazai és külföldi szervezetekkel, intézményekkel és társaságokkal kötendő megállapodásokat, szerződéseket és személyi megbízatásokat,

e)   javaslatot tesz az országos elnöknek a Szövetség főtitkárának kinevezésére a kiírt pályázatok alapján,

f)    kiértékeli a pályázatokat, és a munkáltatói hatáskörrel felruházott országos szintű tisztségviselőknek javaslatot tesz a Szövetség egyéb intézményei vezetőinek és a Szövetség sajtóorgánumai főszerkesztőinek kinevezésére. A leköszönő elnökség az Országos Közgyűlésnek javaslatot tehet a Szövetség elnökének személyére,

g)   kinevezi a Szövetség országos szervei által alapított intézmények, alapítványok, alapok felügyelői (igazgató) tanácsait,

h) kizárólagos jogkörrel javaslatot tesz a központi hazai és külföldi intézmények tisztségviselőinek személyére, amennyiben azok tevékenysége érinti a Szövetség munkáját, illetve ha erre felkérést kap. Saját hatáskörében értékeli a javasolt személyek tevékenységét,

i) kitüntetéseket és díjakat javasol vagy ítél oda, j) munkabizottságokat és szakmai tanácsadó testületeket létesíthet, k) létrehozza és felügyeli az Országos Tanács irodáját, amely az Országos Tanács és annak elnöksége végrehajtó szerve.

X. cikkely

A Szövetség országos tisztségviselői

Az országos tisztségviselők személyének kiválasztásában a regionalizmus elve érvényesül.

1.  A Szövetség elnöke

a Szövetség statutáris képviselője.

A Szövetség programjának és az Országos Közgyűlés határozatainak szellemében:

a)   képviseli a Szövetséget belföldön és külföldön egyaránt,

b)   irányítja az Országos Tanács és annak elnöksége munkáját,

c)   átfogó tájékoztatást nyújt az Országos tanácsnak, illetve az Országos Tanács Elnökségének a Szövetség országos tisztségviselőinek munkájáról,

d)   a munkáltató jogot részben vagy egészen átruházhatja a főtitkárra, akit a Országos tanács Elnöksége javaslata alapján nevez ki,

e)   tisztségét két egymást követő választási időszakban töltheti be, munkájáért költségtérítést kaphat.

2.  A Szövetség alelnökei:

a)   az elnök távollétében, akadályoztatása esetében az elnök vagy az Országos Tanács Elnöksége által megbízott alelnök irányítja az Országos Tanács, ill. annak elnökségének munkáját és üléseit,

b)   az alelnökök tisztségüket nem főállásban és legfeljebb két egymást követő választási időszakban tölthetik be; munkájukért költségtérítést kaphatnak,

c)   működésük tartalmát, területét konszenzus alapján egymás között határozzák meg.

3.  A Szövetség Országos Ellenőrző Bizottságának elnöke

a)   összehívja és irányítja az országos ellenőrző bizottságot,

b)   az alapszabály IX. cikkelye 2. pontja alapján végzi tevékenységét.

4.  A Szövetség főtitkára:

a)   tevékenységét munkaviszonyban végzi,

b)   munkáltatói jogot gyakorol a X. cikkely l.d pontja alapján,

c)   irányítja és ellenőrzi az Országos Tanács irodája tevékenységét, amelyről tájékoztatást nyújt az Országos Tanácsnak és az Országos Tanács Elnökségének,

d)   koordinálja a Szövetség menedzsmentjét,

e)   egyezteti és ellenőrzi a Szövetség egyéb intézményeinek, sajtóorgánuma főszerkesztőjének tevékenységét és irányítja a módszertani központot,

f)    rendszeres kapcsolatot tart a területi választmányok titkáraival,

g)   az elnök jóváhagyásával kapcsolatot tart a bel- és külföldi szervezetekkel.

XI.  cikkely

Az Országos Tanács titkársága

1.   Az Országos Tanács titkársága az Országos Tanács és az Országos Tanács Elnöksége végrehajtó szerveként működik.

2.   Tevékenységét az Országos Tanács által jóváhagyott működési szabályzatban rögzített elvek alapján végzi.

XII.  cikkely Választási rend

1.  Az alapszervezetek, a közművelődési közösségek vezetőségét és elnökét az ellenőrző bizottságot vagy az ellenőrt az évzáró taggyűlés választja meg.

2.  Az egyes szakmai társulások országos tanácsait és az adott társulás tisztségviselőit a társulás alapszabálya értelmében választják meg.

3.  A területi konferencia küldötteit az alapszervezet évzáró taggyűlésén választják meg a területi választmány által meghatározott kulcs alapján.

4.  A területi konferenciák az Országos Tanács tagjait és póttagjait az Országos Tanács által meghatározott kulcs szerint választják meg.

5.  Az Országos Közgyűlés küldötteit az egyes területi konferenciákon és a szakmai társulások közgyűlésein választják meg az Országos Tanács által meghatározott kulcs szerint.

6.  A területi konferencia megválasztja a területi választmányt, valamint a területi választmány elnökét és alelnökét (alelnökeit), valamint az ellenőrző bizottságot és annak elnökét.

7.  Amennyiben a területi konferencia létrehozza a területi választmány elnökségét, akkor a területi konferencián tartott első ülésén a területi választmány saját soraiból megválasztja az elnökséget. Az elnök és alelnökök tagjai az elnökségnek.

8.  Az Országos Közgyűlés

a)    az alapszabály IX. cikkelye 1 e. pontja alapján tudomásul veszi a területi konferenciák által delegált országos tanács tagokat és póttagokat,

b)    titkos szavazással megválasztja az Országos Tanács még hiányzó tagjait és póttagjait.

9.  Az Országos Közgyűlés titkos szavazással elnököt és alelnököket választ.

10.  Az Országos Tanács 11 tagú elnökségének további tagjait és 3 póttagját az Országos Tanács választja meg az Országos Közgyűlésen tartott első ülésén.

11.  Az Országos Közgyűlés titkos szavazással megválasztja az ellenőrző bizottság elnökét, további két tagját és két póttagját.

XIII.  cikkely

A Szövetség gazdálkodása és vagyona

1.   A Szövetség keretében vagyonnal az önálló jogi személy státusával bíró szervezeti egységei rendelkezhetnek (V. cikkely 1. pont).

2.   A Szövetség vagyona a következő pénz- és anyagi eszközökből tevődik össze:

a)   saját vagyon és az ebből származó jövedelem;

b)   tagsági díjak;

c)   állami támogatás;

d)   alapftvány(-ok) és az abból (azokból) származó jövedelem;

e)   a kulturális és kiadói tevékenységből származó jövedelem;

f)    örökségek és hagyatékok;

g)   adományok, ajándékok és egyéb források;

h)   a Szövetség egyéb intézményeinek bevételéből származó nyereség.

XIV.  cikkely

A Szövetség megszűnése

1.   A Szövetség megszűnik, ha az Országos Közgyűlés küldötteinek kétharmada erről határozatot hoz.

2.   A Szövetség megszűnése esetén az Országos Közgyűlés az érvényes jogszabályok szerint vagyon-felszámolási eljárást kezdeményez.

3.   Az alapszervezet, közművelődési közösség megszűnése esetén a szervezet vagyonáról az azt bejegyző illetékes területi szerv választmánya dönt, kiiktatja a Szövetség nyilvántartásából.

4.   A területi választmány megszűnik, ha a területi konferencia küldötteinek kétharmada erről határozatot hoz. Vagyonának felosztásáról a területi konferencia dönt.

XV.  cikkely Záró rendelkezés

A Szövetség alapszabályát az elnökség az Országos Közgyűlésen történt jóváhagyás után legkésőbb 15 napon belül beterjeszti az SZK Belügyminisztériumába regisztrálás végett.

* * *

Dunaszerdahely, 2000. március 11-én, a Szövetség rendkívüli (XIX.) Országos Közgyűlésén. Az alapszabály módosítása bejegyezve:

Ministerstvo vnútra Slovenskej republiky

Zmena stanov vzatá na vedomie: 28.3.2000

Císlo spisu: WS/1-909/90-66-4

JUDr. Stanislav Becica riaditef odboru vseobecnej vnútornej správy

Az alapszabály másolata hitelesítvea területi választrmányok számára:

2000. július 25-én

JUDr. Dezider Ravluk, notár, Bratislava

Fórum Kisebbségkutató Intézet levéltára – Blbllotheca Hungarica, Somorja, Fond: Csemadok, OK-XVII/36.

Lanstyák István, Szabómihály Gizella : Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok (Simok Szabolcs)

Lanstyák István-Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 2002. /Gramma Könyvek./

Néhány hónapja újabb könyv jelent meg a Lanstyák István-Szabómihály Gizella szerzőpárostól Magyar nyelvtervezés Szlovákiában címmel (a korábbi közös könyvük: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram, 1997). A kiadvány megjelentetése szorosan kapcsolódik ahhoz az örvendetes tényhez, hogy 2001 augusztusában megalakult a Gramma Nyelvi Iroda, s így a szlovákiai magyar nyelvtervezés megindult az intézményesülés útján.

Ez a könyv több szempontból is fontos. Par excellence magyar nyelvi tervezéssel foglalkozó monografikus mű eddig nem jelent meg, sőt ebbe a tartományba mint alkalmazott nyelvészeti és politikatudományi tudományágba tartozó, ill. sorolható monográfia sem szűkebb pátriánkban, sem az anyaországban nem sok jelent meg eddig. Általában a nyelvi tervezési témakörbe (is) beleillők közül a Tolcsvai Nagy Gábor szerkesztette Nyelvi tervezés (Budapest, Universitas Kiadó, 1998) című tanulmánygyűjteményt említhetjük, amely azáltal, hogy kiváló áttekintést nyújt bizonyos nyelvi helyzetekről, azaz alapvető bevezetést nyújt a nyelvi tervezés témakörébe, hiánypótló egyetemi tankönyvként is jól használható. Bizonyos értelemben kapcsolatba hozhatjuk az általunk tárgyalt könyvvel. Tolcsvai Nagy Gábor tanulmánygyűjteményében – bizonyára didaktikai okból s a tudományterület újszerűsége, jellege miatt is – elsősorban különféle országokbeli nyelvek helyzetével, nyelvi tervezési kérdéseivel foglalkozó tanulmányok kaptak helyet, emellett kisebb terjedelemben a magyar nyelv helyzetével foglalkozók is. Témaként szerepel például az USA-beli nyelvpolitika, a Kanadában fennálló nyelvi helyzetelemzése, az írországi nyelvi tervezés problémái, a mai norvégiai nyelvi helyzet, ill. a holland nyelv flandriai standard nyelvvé választása vagy az egykori Szovjetunióban megvalósult nyelvi tervezési modell. Természetesen a magyar nyelvhez kapcsolódó nyelvi tervezési kérdések is szerepelnek a könyvben. Ebből a szempontból megállapíthatjuk, hogy a szerkesztő-összeállító Tolcsvai Nagy kiváló kötetzáró tanulmánya mellett (Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben, 253-264. p.) éppen Lanstyák István írása (Álom és valóság között. Gondolatok nyelvünk egységéről, 235-251. p.) képviseli a résztémát. Kettejükön kívül más egyéb magyar szerző nem is szerepel. Lanstyák István tanulmánya egyben biztosítja a kapcsolódást a két könyv között. Megjegyezhetjük azt is, hogy a Nyelvi tervezés tanulmányai között tisztán elméleti jellegűek is vannak, pl. Einar Haugen, Joshua A. Fishman vagy Valter Tauli tollából, a Magyar nyelvtervezés Szlovákiában című könyv egyes fejezetei viszont jóval nagyobb mértékben törekednek a gyakorlatiasság érvényesítésére. A vázolt eltérések, természetesen, e kiadványok céljával, a megszólítandó olvasó-/használó réteg jellegével is összefüggenek. Az elsőként említett kiadvány valójában egyetemi tankönyv, a második azonban több célt is kíván egyszerre betölteni: amellett, hogy az egyetemi oktatásban is kiválóan hasznosíthatónak ígérkezik, kiinduló anyaga bizonyos értelemben alapdokumentum a Gramma Nyelvi Iroda nyelvtervező tevékenységében, ezenkívül a hazai, az anyaországi és külföldi nyelvész szakemberek számára olyan szakirodalmi forrás, amely megkerülhetetlen a szlovákiai magyar nyelvváltozatok, nyelvi helyzet vizsgálatában. A nem nyelvész olvasóknak pedig az ismereteknek olyan gazdag tárházát nyújtja a témakörből, amely, kinek-kinek saját szükséglete szerint, megkönnyíti mindennapi munkáját (főleg hivatalnokokét, újságírókét, pedagógusokét), vagy hozzásegít saját (kétnyelvű) nyelvváltozatának mélyebb megismeréséhez, esetleg az azt körüllengő különféle babonák, téveszmék eloszlatásához.

Szépe György professzor a kötet előszavában a következőket írja: „a könyvben olvasható tanulmányok sorozata együttesen lenyűgöző. Ilyen gazdag tanulmánygyűjtemény egyetlen kötetben – tudomásom szerint – még nem született egyetlen >>többségi<<nyelvterületen sem.=”” a=”” két=”” szerző=”” nyelvpoli-<=”” p=””> tika, nyelvi tervezés, terminológiafordftás, a másodlagos nyelvi szabványosítás (vagyis a szlovák terminológia árnyékában létrehozandó magyar műszókészlet), a modern nyelvművelés és a – bonyolult körülmények között folyó – anyanyelvi nevelés területeit egységes könyvvé olvasztotta össze” (9. p.). S ha már kapcsolódásokat említettünk, utalhatunk a Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról című könyvre (Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Budapest, Osiris Kiadó, 1998) is, hiszen e tanulmánykötet szinte egy időben jelent meg Tolcsvai Nagy Gáboréval, és a jó egy évtizedig tartó, a nyelvművelés és a nyelvi tervezés körül kibontakozott vitát, e területek múltját, jelenét, jövőjét, problémáit és lehetőségeit foglalja össze, és melynek nagy része szintén a magyar nyelvi tervezéshez, ezen belül a szlovákiai nyelvi helyzet elemzéséhez kapcsolódik. Az idevágó írások többsége Lanstyák István munkája. (Megjegyezzük, hogy az említett vita jórészt a hazai Irodalmi Szemle című folyóiratban zajlott le, és tulajdonképpen lezáratlan maradt.) Hasonlóképpen említhetjük végül a sorban a Szépe György-Derényi András szerkesztette Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitkai írások (Budapest, Corvina, 1999) című kiadványt is; ebben szintén megtalálhatók a nyelvtervezés elméletéhez, nemzetközi gyakorlatához kapcsolódó írások; ezek közül kiemelhetjük például Robert L. Cooper Nyelvtervezés és társadalmi változás. A nyelvtervezés 12 + 1 definíciója című munkáját. Jellege miatt ez a mű a fentebb már említett Tolcsvai Nagy-féle kötettel mutat rokonságot.

Azt, hogy a közelmúltban Magyar nyelvtervezés Szlovákiában címmel alapmű jelent meg, az is mutatja, hogy nemcsak az egyetemes magyar nyelvészet (tudomásunk szerint nyelvi tervezési/nyelvpolitikai témakörből Tolcsvai Nagy Gábor jelentet meg a közeljövőben könyvet), hanem például a szlovák nyelvészet sem büszkélkedhet hasonló eredménnyel ezen a területen, noha a fennálló szlovákiai nyelvi helyzet, a szlovák mint államnyelv s viszonya az ország területén használt kisebbségi nyelvekhez (bolgár, cseh, horvát, magyar, német, lengyel, roma, ruszin, ukrán) mindezt kellőképpen indokolnák; nem szólva a velük kapcsolatos egyéb nyelvi tervezési kérdésekről, amilyenek például e nyelvek elterjedtsége (főleg a kisebbségi nyelvek esetében), használatuk színterei, fennmaradásuk és fejlődésük biztosítása, illetve a rendszerváltozás után hatályba lépett nyelvtörvények megszületésének, működésének, kihatásainak körülményei.

Annak, hogy a téma ugyanakkor élénken foglalkoztatja a kisebbségi nyelvhasználatot kutatókat, jó bizonysága a 2003. június 6-7-én megtartott XXXIV. Kazinczy Napok is, amelynek témája – ezúttal rendhagyó, ugyanakkor nagyon is helyeselhető módon – a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája és szlovákiai alkalmazása volt, következésképpen nemcsak a magyar, hanem más szlovákiai nyelvi-etnikai kisebbségek, a ruszin és a roma, nyelvhasználatát illető kérdésekkel is foglalkoztak az előadók, ezenkívül a konferencia tárgyalási nyelve sem csak a magyar volt (vö. Nem ismerjük eléggé jogainkat. Interjú Szabómihály Gizellával. Új Szó, 2003. június 5., 7. p.).

Említettük már, hogy a Magyar nyelvtervezés Szlovákiában című könyv több olvasói réteg számára, komplex célokkal készült. Elsősorban tudományos, nyelvészeti-nyelvpolitikai szakirodalomként nyelvész szakemberek vehetik kézbe, a magyar nyelvnek a szlovákiai hivatali/hivatalos nyelvhasználatát elősegítő kézikönyvként főleg közigazgatásban dolgozó tisztviselők, politikusok, újságírók, pedagógusok, mindazok, akiknek a szlovákiai magyar beszélőközösség széles rétegeire van befolyásuk; oktatási segédanyagként egyetemi oktatók, hallgatók, ezenkívül más pedagógusok, öntudatos állampolgárok, érdeklődő magánszemélyek forgathatják haszonnal.

Nyelvtervező szakirodalomként tudományosságát kell elsősorban kiemelni, noha ez evidencia, hiszen mindkét szerző tudományos kutató (is). E tény nyilvánvaló jegyei nemcsak külsőségekben mutatkoznak meg, hanem főleg abban, hogy a szakirodalommal (nem kizárólag más szerzők elméleteivel, hanem arra is van példa, hogy saját korábbi vélekedéseikkel) állandó diskurzust folytatnak; emellett az sem elhanyagolható, hogy a nyelvészeti közgondolkodásban még ma is tabunak számító kérdésekkel kapcsolatban is egyértelműen és határozottan állást foglalnak a szerzők, így például a „darázsfészeknek” számító nyelvi hiány kérdésében (a résztémával egy külön tanulmány foglalkozik, vö. 109-116. p.). Minden érdemük elismerése mellett kritikai megjegyzéseket olvashatunk azoknak a szakembereknek az elgondolásaival kapcsolatban, akiknek egyébként elvitathatatlanok az érdemeik a kisebbségi kétnyelvű nyelvváltozatok létjogosultságának, megfelelő helyzetekben, nyelvhasználati színtereken való használatának elismertetésében. Ugyanakkor érthető kritika tükröződik a szerzőknek a másokat nyíltan vagy burkoltan a nyelvhasználatukért megbélyeg-ző vagy korlátozó módon cselekvő magánszemélyek vagy hatalmi szervek irányában (pl. A magyar nyelv határon túli változatai: babonák és közhelyek című tanulmányban, 200-211. p.).

Az említett, nyugati, angolszász, cseh és szlovák, anyaországi és kisebbségi magyar szerzőkkel folytatott széles körű nemzetközi diskurzusban a szerzők a tárgykör egyetlen központi kérdését (nyelvi norma, kodifikáció, a magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői, elméleti és gyakorlati terminológiai kérdések, a rendszerváltozás utáni bő egy évtized, ill. a két világháború közötti időszak nyelvtörvényeinek, nyelvi rendeleteinek elemzése, s mindezek alapján a konkrét nyelvtervezői lépések meghatározása), ill. a gyakorlat szempontjából talán periferikusnak tűnő kérdését (például a nyelvtervezés és nyelvművelés egymáshoz való viszonya ahhoz képest, hogy megfontolt nyelvtervezői lépések hatására milyen regiszterekkel és hogyan bővül a magyar nyelv Szlovákiában; másképpen, milyen színtereken lassul le, áll meg a magyar nyelv visszaszorulása, illetőleg indul meg revitalizálódása) sem kerülik meg. Mindez a könyv vitathatatlan értéke, erénye.

Az egyes érdemi fejezetek (I—IV.) szervesen illeszkednek egymáshoz, egészítik ki egymást, így a szöveg minden résztanulmány esetében konkrét, empirikus vizsgálati anyaggal gazdagon illusztrált, következetesen egy témához: a szlovákiai magyar nyelvtervezéshez kapcsolódóan monografikus. Noha szerzőpáros munkájáról van szó, a megjelent tizenöt tanulmány között csak ele-

nyészően kevés helyen van átfedés, s a meglévő néhány sem fölösleges, ellenkezőleg, a befogadó felől nézve jól szolgálja a megértést, bevésést. A könyv semmiképpen sem lezárt, hanem nyitott és dinamikus. Olvasásakor az olvasónak az a benyomása támad, hogy a benne tárgyaltak követésével egy éppen zajló folyamatba nyer (szinkrón) bepillantást, a szöveg ily módon szinte megkívánja bizonyos idő elteltével – a politikai, társadalmi, gazdasági helyzet megváltozásával – az újraolvasást.

Elsősorban a magyar nyelv szlovákiai jogi státusáról szóló II. nagy fejezethez és a nyelvtervezési feladatokról írott IV. fejezethez illeszkedik nagyon hasznosan a Dokumentumok című kötetzáró rész. Ebben a nyelvhasználat szabályozása szempontjából fontos a hazai és nemzetközi dokumentumok, ill. azok vonatkozó paragrafusai, cikkei kaptak helyet. A dokumentumok azonban nem a már meglévő, magyarra fordított változatukban olvashatók, hanem ezektől függetlenül, Szabómihály Gizella készítette szabatos, az eddigi szlovákiai magyar nyelvtervezés eredményeire épülő magyar fordításukban. Itt olvashatók például a szlovák alkotmánynak és a magyar-szlovák alapszerződésnek a nyelvhasználatra vonatkozó paragrafusai, a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának bizonyos részei, az 1995. évi államnyelvtörvény, az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény, az 1993. évi névtörvény, az 1994. évi anyakönyvi törvény, az 1994. évi táblatörvény és egyéb rendelkezések. Mindezek a dokumentumok egyrészt illusztrálják a hozzájuk kapcsolódó elemzéseket, s egyben hivatkozási alapul szolgálnak, másrészt beiktatásukat az is indokolja, hogy a közember számára nehezen hozzáférhetőek, szakszerűen pontos, magyar nyelvre fordított változatban még inkább. Ezzel a részszel kiegészülve válik egységes egésszé a könyv.

Hivatali nyelvhasználatot elősegítő kézikönyv minőségében a legfontosabb rész A magyar nyelv jogi státusa Szlovákiában című fejezet. Ebben kapott helyet a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogairól, a kisebbségi nyelvhasználat színtereiről szóló tanulmány (19-40. p.), amely – ahogy az egész könyv is – a szlovákiai magyar beszélőközösséget álIrtja előtérbe. Ugyancsak itt kapott helyet az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény elemzésével foglalkozó tanulmány (41-47. p.) is, s ennek mintegy szerves folytatásaként a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogaival az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében foglalkozó írás (48-62. p.). Bizonyára mások is egyetértenek abban, hogy a szóban forgó egész második fejezet olyan jelentőséggel bír, hogy a nyelvi kisebbségek minden tagjának ismernie kellene, rajtuk kívül persze a többségekhez tartozóknak is. A fenti két íráshoz tematikailag szorosan kötődik a regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának Szlovákia által elfogadott változatáról írt elemzés (63-75. p.), amely a kisebbségi nyelvek jogi státusa szempontjából nem kevésbé tanulságos. Az egyes fejezetek – a téma meghatározta lehetőségek szerint -deduktív módon vannak felépítve, az általánosabb kérdések felől közelítenek a speciálisabbakhoz.

Nem elhanyagolható szempont a könyvnek az egyetemi oktatás felől való megközelítése. Innen nézve nagy érdeme, hogy következetesen kerüli a többértelmű megfogalmazásokat a műszók meghatározásában, a homályt a nyelvész szakemberek álláspontjának ismertetésében, mindezzel egy korszerű tudományos fogalmi apparátust nyújtva az olvasónak, egyben a nyelvtervezés egy lehetséges modelljét felvázolva. Külön kiemelhetjük A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői című Lanstyák-tanulmányt (84-108. p.). Ugyancsak főleg az oktatás felől nézve szolgál számos tanulsággal a Nyelvpolitika a kisebbségek oktatásában című tanulmány (76-83. p.). Középiskolai tantervek, tanmenetek, egyetemi nyelvi tervezési, nyelvpolitikai kurzusok szillabusai összeállításában hasznos segítséget jelent az írás utolsó alfejezete, amely a nyelvpolitikai oktatás tartalmi kérdéseit érinti (vö. 82. p.).

írásom lezárásaképpen ismét Szépe professzort idézem, aki a könyv jelentőségét a következőképpen foglalta össze: „Véleményem szerint a szerzők ezzel a példaszerű könyvvel módosítják az >>etnolingvisztikai vitalitás<<(vagyis egy nyelvnek és kultúrának életképessége) fogalmát is. Azt bizonyítják, hogy – figyelembe véve a magyarországi magyar és a szlovákiai szlovák nyelvi konstellá-

ciót – a szlovákiai magyarság nyelvileg ugyanolyan életképes, mint például a svájci francia vagy a finnországi svéd nyelvi közösség (miközben a szlovákiai magyarok nyelvi emberi jogai egyáltalában messze lemaradnak az említett két nyelvi közösségé mögött)” (10. p.). A könyv, a szerzőpáros első közös munkájához hasonlóan a Kalligram Könyvkiadó gondozásában, a Gramma Könyvek sorozat első kiadványaként jelent meg.

Simon Szabolcs