Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2000/3

Impresszum 2000/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
II. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

GÖNCZ LAJOS: Analitizáló és szintetizáló nyelvi megoldások Kárpát-medencei magyar beszélőközösségek körében
NÉMETH SZILVIA-PAPP Z. ATTILA: Többségi-kisebbségi médiahasználat és tolerancia
BUKOVSZKY LÁSZLÓ: Népképviseleti választások Nyitra megyében 1848–ban
GYURGYÍK LÁSZLÓ: A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása 1921 és 1991 között
LISZKA JÓZSEF: A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században
MÉSZÁROS ANDRÁS: Magda Pál
ZEMAN LÁSZLÓ: Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez

Oral History

Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Kollár Péter

Kronológia

POPÉLY ÁRPÁD: A csehszlovákiai magyarság történeti kronológiája (1945. április 13-1946. december 27.)

Konferencia

XI. Európai Nemzeti Kisebbségi Konferencia a karintiai Ossiachban (Varga Sándor)
Demokrácia és jogállam a szlovákiai és csehországi politikatudomány fejlődésének kontextusában (Öllös László)
A Cseh Politikatudományi Társaság kongresszusa (Öllös László)
Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón (Liszka József)
A határ mint néprajzi probléma (L. Juhász Ilona)
1Migráció a Kisalföldön (Bukovszky László)

Könyvek

Nationale Frage und Vetreibung in der Tschechoslowakei und Ungarn 1938-1948 (Varga Sándor)
Bárdi Nándor (szerk.): Konfliktusok és kezelésük Közép-Európában. Technikák és hagyományok (Tóth Károly)
Bárdi Nándor-Éger György (szerk.): Útkeresés és intergráció. Válogatás a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek dokumentumaiból 1989-1999 (Tóth Károly)
Richard von Dülmen: Historische Atropologie. Entwicklung – Propleme – Aufgaben (Liszka József)
Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór (B. Kovács István)
Magyar néprajz nyolc kötetben. VIII. Társadalom (Liszka József)

Tájékoztató

Bereck Zsuzsanna: Az információfogyasztó társadalom és a könyvtár_199

Resumé

Analitizáló és szintetizáló nyelvi megoldások kárpát-medencei magyar beszélőközösségek körében

1. A kutatás tárgya és hipotézise

Hét ország (Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia és Magyarország) kárpát-medencei magyar beszélőközösségeinél egy egységes szempontrendszer alapján levezetett terepkutatás keretében kérdőíves módszerrel felmérés készült a magyar nyelv állapotáról egynyelvűségi és különböző kétnyelvűségi helyzetekben.2 Jelen munkában a kutatás azon részeredményeit elemezzük, amelyek azt mutatják, mekkora az analitizáló (széttagoló) és szintetizáló (tömörítő) nyelvi megoldások aránya a vizsgált beszélőközösségeknél, és vannak-e különbségek az egyes régiók között a két megoldás preferenciájában.

A magyar nyelv egyik közismert jellemzője a tömörítő hajlam. A magyarban, globálisan nézve, többnyire összetételek (összetett vagy képzett szavak) használatosak, amikor az analitikusabb nyelvekben széttagoló szerkezetek (két- vagy többtagú kapcsolatok) a megszokottabbak. Ugyanakkor a magyarra kevésbé jellemző tömörítéssel ellentétes tendencia, a széttagolás vagy analitizálódás is kimutatható a magyar nyelvben a környező indoeurópai nyelvek hatására (Lanstyák-Szabómihály 1997:74). A szintetikus és analitikus szerkezetek többnyire nem úgy állnak egymással szemben, mint “helyes”-“helytelen” változatok. Bencédy (1994:19-20) is elveti a szembeállítást, és választóvonalként azt jelöli meg, hogy melyik forma szolgálja jobban a megértést. Általában azonban a széttagoló formákat a nyelvművelők idegenszerűbbnek, kevésbé “magyarosnak” tartják.

A magyarországi, többségi helyzetben élő egynyelvű magyarok nyelvhasználatában az analitikus tendencia hatása mint általános indoeuropeizmus érvényesül. Ez a hatás jelen van a kétnyelvű, kisebbségi helyzetű magyarok anyanyelvi nyelvhasználatában is, de a kétnyelvűségi helyzetből fakadóan párosul hozzá a többségi (szintén indoeurópai) nyelvvel való állandó kapcsolat. Így a muravidéki magyarok anyanyelve állandó kapcsolatban van a szlovén, az ausztriaiaké a német, a felvidékieké a szlovák, a kárpátaljaiaké az ukrán és az orosz, az erdélyieké a román, a vajdaságiaké pedig a szerb nyelvvel, és mindennapi beszédüket is, a legkülönbözőbb nyelvhasználati színtereken, mindkét nyelv alkalmazása jellemzi. Más szóval: Magyarországon csak az általános indoeuropeizmus serkenti az analitizáló tendenciát, a többi régióban ehhez társul állandó nyelvi kontaktus formájában a többségi – szintén indoeurópai – nyelv széttagolást erősítő hatása. Mindez indokolttá teszi azt a feltevést, hogy a kétnyelvű magyar beszélőközösségek esetében kifejezettebb a széttagoló nyelvi megoldások preferenciája az egynyelvű közegben élő magyarok nyelvhasználatához viszonyítva.

2. Módszer

2.1. Eljárás

Az analitikus/szintetikus szerkezetek használatában jelentkező gyakorisági eltérések feltérképezésére nyelvi változókat tartalmazó feladatokat használtunk. A nyelvi változók technikája olyan nyelvi jelenségekre alapoz, amelyeknél két vagy több változatban (formában) fejezzük ki ugyanazt a jelentést. A különböző formák nem agrammatikusak, de a változatok egyike összhangban van a nyelvi normával, a másik vagy a többi ettől eltér. Az eltérés lehet megbélyegzett (pl. suksük változat), de megítélése lehet semleges is, csak idegenszerűbbnek számít. Az egyik változat preferenciáját a beszélő részéről nyelvi és extralingvisztikai tényezők határozzák meg.3

Kutatásunkban az analitizálódási tendenciát kérdőíves módszert alkalmazva kilenc kéttagú nyelvi változó formájában megfogalmazott feladattal vizsgáltuk. A példamondatok a következők voltak:4

  1. (a) Befizetted már az idei tagsági díjat?
    (b) Befizetted már az idei tagdíjat?Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
  2. (a) Unom már ezt a sok utazást busszal.
    (b) Unom már ezt a sok buszozást.Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
  3. (a) Tanító néni, fáj a fejem. Ki tudok menni?
    (b) Tanító néni, fáj a fejem. Kimehetek?Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
  4. Nem tudom, hogy a banki számláján mennyi pénz van.
    (a) jónak tartom.
    (b) rossznak tartom, jobb így: ………Feladat: mondatjavítás, amennyiben rossznak tartja a mondatot.
  5. Ha szellőztetni akarok, így kérek engedélyt: Ki tudom nyitni az ablakot?
    (a) jónak tartom
    (b) rossznak tartom, jobb így: …………Feladat: mondatjavítás, amennyiben rossznak tartja a mondatot.
  6. A repülőgépek megsértették Svájc……
    (a) légi terét
    (b) légterét Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
  7. Fáj a fejem, mert a szomszéd egész délután ….
    (a) hegedűn játszott.
    (b) hegedült.Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
  8. Mindjárt kész az ebéd, ….
    (a) ne légy türelmetlen!
    (b) ne türelmetlenkedj!Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
  9. A tükör előtt hosszan ….
    (a) szépítette magát.
    (b) szépítkezett.Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.

Az adatközlőknek tehát megítéléses (választásos) és szövegjavításos (produkciós) feladatokat kellett megoldaniuk. A választásos feladatoknál nyelvtani helyességi (grammatikalitási) ítéletet kell hozniuk, és a felkínált lehetőségek egyikére alkalmazniuk. A produkciós feladatok összetettebbek, mert ha az adatközlő rossznak ítéli a mondatot, a megfelelőbbnek tartott változatot önállóan kell megfogalmaznia. Az elsőnél a felismerés (az emlékezés egyszerűbb megnyilvánulása), a másodiknál ezenkívül a felidézés vagy reprodukció (összetettebb emlékezési folyamat) is szükségeltetik.

A kilenc feladat egy 75 kérdést tartalmazó kérdőív részeként szerepelt, és az adatfelvételt, régiónként egységes elvek alapján, betanított kérdezőbiztosok végezték. Az adatközlők önállóan töltötték ki a kérdőívet, szükség esetén a kérdezőbiztos kiegészítő magyarázattal szolgált.

Az eredmények statisztikai feldolgozása a MiniStat programcsomaggal (Vargha, 1999) történt. Az alkalmazott c2-próba kimutatja, hogy egyazon személyektől kapott válaszoknál (összefüggő mintánál) van-e statisztikailag jelentős eltérés a változatok preferen*iájában, illetve különbözik-e jelentősen a változatok használati aránya az egyes régiókban (független minták között).

2.2 Minta

Az adatokat 846 személy szolgáltatta. A Muravidéken 67, Ausztriában 60, a Felvidéken 108, Kárpátalján 144, Erdélyben 216, a Vajdaságban 144 és Magyarországon 107 adatközlő volt.

A kétnyelvű magyar beszélőközösségeknél a kvótaminták rétegeit településtípus, iskolai végzettség, életkor és nem szerint azonos szempontok alapján állítottuk össze. Arra törekedtünk, hogy az alanyok fele városlakó, fele falusi legyen, fele szórvány-, fele pedig tömbhelyzetben éljen, fele alsó- és középfokú, fele pedig főiskolai vagy egyetemi végzettségű legyen, és a nők és férfiak aránya megközelítse az 50-50%-ot. A magyarországi mintánál a településtípust nem variáltuk, így az egynyelvű csoport adatait két falu (Ikrény és Szatymaz) és egy nagyközség (Veresegyház) lakosai szolgáltatták.

Az azonos mintaválasztási szempontoknak köszönhetően a csoportok, bár a fontosabb szociolingvisztikai jellemzők alapján nem mindig egyenértékűek, viszonylag jól összehasonlíthatók. A statisztikai összehasonlítással kapcsolatban felmerült problémákról másutt már bővebben szóltunk (Göncz 1998; Göncz 1999a; Göncz 1999b)5.

3. Eredmények és megbeszélés

Az 1. táblázat az egyes régiók eredményei mellett a kétnyelvű régiók összevont eredményeit, valamint az egész Kárpát-medencére vonatkozó eredményeket is tartalmazza. Minden négyzetben a felső szám azt mutatja, hogy a megfelelő régió adatközlőinek hány százaléka preferálja az analitikus (A) (széttagoló, idegenszerűbb), illetve a szintetikus (Sz) (tömörítő, “magyarosabb”) változatot, az alsó szám pedig a válaszadók számát jelzi. A hiányzó válaszokat nem vettük figyelembe, így a minták nagysága ezek összegével csökkent.

1. táblázat: Analitikus (A) és szintetikus (Sz) nyelvi változatok preferenciája a Kárpát-medence magyar beszélőközösségeinél:

Régiók
Kétnyelvűek:
Egy-
nyelv-
űek: Mo
Kárpát-me- den-ce
Mu
A
F
K
E
V
S kétny.
Változatok
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
A
Sz
Tagsági díj / tagdíj

75.4

24.6

49

16

63,8

36,2

37

21

70,1

29,9

75

32

71,5

28,5

103

41

63,7

36,3

137

78

72,1

27,9

101

39

68,9

31,1

502

227

28,6

71,4

30

75

63,8

36,2

532

302

Utazás busszal / buszozás

67,7

32,3

44

21

50,8

49,2

30

29

31,5

68,5

34

74

37,8

62,2

54

89

52,3

47,7

113

103

27,7

72,3

39

102

42,9

57,1

314

418

19,6

80,4

21

86

39,9

60,1

335

504

Ki tudok menni / kimehetek

1,5

98,5

1

64

3,3

96,7

2

58

0,,9

99,1

1

107

5,6

94,4

8

136

7,9

92,1

17

198

2,1

97,9

3

138

4,4

95,6

32

701

2,8

97,2

3

104

4,2

95,8

35

805

Banki számla / bankszámla

72,6

27,4

45

17

67,2

32,8

39

19

37,7

62,3

40

66

74,1

25,9

106

37

64,0

36,0

135

76

41,9

58,1

52

72

59,2

40,8

417

287

63,6

36,4

68

39

59,8

40,2

485

326

Ki tudom nyitni / kinyithatom

17,5

82,5

11

52

16,9

83,1

10

49

12,5

87,5

13

91

14,6

85,4

21

123

28,4

71,6

60

151

20,3

79,7

25

98

19,9

80,1

140

564

18,7

81,3

20

87

19,7

80,3

160

651

Légi terét / légterét

 

29

71,0

18

44

28,8

71,2

17

42

23,1

76,9

25

83

50,7

49,3

773

71

28,5

71,5

61

153

25

75

34

102

31,5

68,5

228

495

9,3

90,7

10

97

28,7

71,3

238

592

Hegedűn játszik / hegedü

21,5

78,5

14

51

18,3

81,7

11

49

26,9

73,1

29

79

30,6

69,4

44

100

16,2

83,3

35

181

16,9

83,1

23

113

21,4

78,6

156

573

15,9

84,1

17

90

20,7

79,3

173

663

Ne légy türelmet len / ne türelmetlenkedj

58,5

41,5

38

27

56,7

43,3

34

26

48,1

51,9

50

54

54,2

45,8

78

66

40,8

59,2

87

126

34,3

65,7

47

90

46,2

53,8

334

389

42,5

57,5

45

61

45,7

54,3

379

450

Szépíti magát / szépítkezik

59,7

40,3

37,0

25

45,0

55,0

27

33

19,6

80,4

21

86

36,8

63,2

53

91

62,7

37,3

133

79

17,5

82,5

24

113

40,9

59,1

295

427

20,0

80,0

21

84

38,2

61,8

316

511

Összesen

44,8

55,2

257

317

38,8

61,2

207

326

30,0

70,0

288

672

41,7

58,3

540

754

40,4

59,6

778

1145

28,6

71,4

348

867

37,2

62,8

2418

4081

24,5

75,5

235

723

35,6

64,4

2653

4804

Mu=Muravidék, A=Ausztria, F=Felvidék, K=Kárpátalja, E=Erdély, V=Vajdaság, Mo=Magyarország, S kétny.=kétnyelvűek összesített eredményei.

Az eredményeket először a kilenc nyelvi változóra összesítve (A), majd példamondatokra lebontva is elemeztük (B). Mindkét esetben megvizsgáltuk az analitizáló és szintetizáló megoldások arányát az egész Kárpát-medencére összesített eredmények alapján, elemeztük az egynyelvű és kétnyelvű magyarok preferenciájában mutatkozó különbségeket, és külön összehasonlítottuk a kétnyelvű régiók eredményeit. Az (A) és (B) elemzés nem különül el mindig egyértelműen, mert az összesített eredmények elemzésekor esetenként az egyes feladatokban jelentkező preferenciára is hivatkoztunk.

A. Összesített eredmények elemzése

A.1. Analitizálódási tendencia a Kárpát-medence magyar anyanyelvű beszélőinél

Az 1. táblázatból látszik, hogy a kárpát-medencei magyar beszélőközösségek a válaszok 35,6%-ában a széttagoló tendenciát preferálják a tömörítő változatokkal szemben, míg a tömörítő megoldásokat átlagban 64,4%-ban részesítik előnyben a széttagoló megoldásokkal szemben. A 28,8%-os különbség a szintetikus megoldások “javára” statisztikailag magasan szignifikáns:X2= 620,46, f = 1, p < 0,00. Ez azt jelenti, hogy az analitikus és szintetikus megoldási lehetőségek közül sokkal gyakrabban a tömörítő, “magyarosabb” változatot választják. Az általános szinten domináló tömörítő tendencia azonban a tagsági díj/tagdíj változó esetében nem érvényes: az adatközlők itt 27,6%-kal jelentősen többen részesítik előnyben a széttagoló tendenciát (X2= 63,43, f = 1, p < 0,00).6

A.2. Analitizálódás az egynyelvű és kétnyelvű magyarok körében

A magyarországi magyarok megoldásaiban 12,7%-kal gyakoribb a tömörítő megoldások preferálása, mint a kétnyelvű magyaroknál. Ez a különbség statisztikailag magasan szignifikáns (X2 = 58,53, f = 1, p < 0,00), és kiinduló hipotézisünket támasztja alá: a kétnyelvű környezetben élő magyaroknál a széttagoló tendencia jelentősen erősebb.7

Minden kétnyelvű régió átlageredménye jelentősen eltér a magyarországi átlageredménytől, és minden esetben a kétnyelvű régióban kifejezettebb az analitizálódási tendencia. Ezeket a különbségeket a 2. táblázat tartalmazza.

A legnagyobb eltérés Magyarország és a Muravidék között van: a muravidékiek 20,3%-kal gyakrabban preferálják az idegenszerűbb analitikus formákat, mint a magyarországiak. A kárpátaljaiak 17,2%-kal, az erdélyiek majdnem 16%-kal gyakrabban részesítik előnyben az analitikusabb megoldásokat, mint a magyarországiak. 14,3% az eltérés Magyarország és Ausztria között, míg a legkevésbé térnek el a Vajdaság (4,1%) és a Felvidék (5,5%) eredményei, bár az utóbbi két eltérés is statisztikailag szignifikáns.

2. táblázat: Különbségek Magyarország és a kétnyelvű régiók között az analitikus/szintetikus változók preferálásában:

Régiók
D
x2
f
p
Magyarország-Muravidék
20.3
67.47
1
0.00
Magyarország-Ausztria
14.3
33.6
1
0.00
Magyarország-Felvidék
5.5
6.67
1
0.01
Magyarország-Kárpátalja
17.2
72.15
1
0.00
Magyarország-Erdély
15.9
71.15
1
0.00
Magyarország-Vajdaság
4.1
4.62
1
0.05
D=régiók közötti különbség %-ban

A magyarországi eredményektől való eltérés alapján a kétnyelvű régiók két csoportja különíthető el. Az elsőbe a Muravidék, Kárpátalja, Erdély és Ausztria sorolható, míg a Felvidéken és Vajdaságban jelentősen kisebb az eltérés a magyarországi nyelvhasználattól a vizsgált nyelvi jelenséget illetően.

A.3. Különbségek az analitizálódási tendenciában a kétnyelvű régiók között

A kétnyelvű régiók közül a széttagolási tendencia leginkább a Muravidéken, legkevésbé a Vajdaságban érvényesül. A kétnyelvű beszélőközösségek rangsora az analitizálódás erősségét illetően a következő: 1. Muravidék (44,8%); 2. Kárpátalja (41,7); 3. Erdély (40,4%); 4. Ausztria (38,8%); 5. Felvidék (30,0%); 6. Vajdaság (28,6%). Hogy ezek a különbségek statisztikailag jelentősek-e, az a 3. táblázatból látható.

3. táblázat: Különbségek a kétnyelvű régiók között az analitizálódási tendencia erősségében:

Régiók
D
x2
f
p
Muravidék-Ausztria
6
4.01
1
0.05
Muravidék-Felvidék
14.8
35.7
1
0.00
Muravidék-Kárpátalja
3.1
1.51
1
n.sz.
Muravidék-Erdély
4.4
4.14
1
0.05
Muravidék-Vajdaság
16.2
67.47
1
0.05
Ausztria-Felvidék
8.8
12.07
1
0.00
Ausztria-Kárpátalja
2.9
1.32
1
n.sz.
Ausztria-Erdély
1.6
0.45
1
n.sz.
Ausztria-Vajdaság
10.2
17.77
1
0.00
Felvidék-Kárpátalja
11.7
32.63
1
0.00
Felvidék-Erdély
10.4
30.05
1
0.00
Felvidék-Vajdaság
1.4
0.48
1
n.sz.
Kárpátalja-Erdély
1.3
0.34
1
n.sz.
Kárpátalja-Vajdaság
13.1
47.25
1
0.00
Erdély-Vajdaság
11.8
45.19
1
0.00

D= régiók közötti különbség %-ban.
Dőlt betűkkel azt a régiót jelöltük, amelyben erősebb az analitizálódási tendencia.

A táblázatból látszik, hogy a széttagoló tendencia a Muravidék-Kárpátalja, Ausztria-Kárpátalja, Ausztria-Erdély, valamint a Felvidék-Vajdaság és Kárpátalja-Erdély viszonylatában nem különbözik. Az eredmények itt is a már említett szabályosságot tükrözik: az analitizálódás erősségét illetően a kétnyelvű régióknál két csoport különül el: a tendencia kifejezettebb a Muravidéken, Kárpátalján és Erdélyben, valamint Ausztriában, és a felsorolt régiókhoz viszonyítva kevésbé kifejezett a Felvidéken és Vajdaságban (bár e két utóbbinál is jelentősen erősebb, mint az egynyelvű közegben élőknél).8

B. Nyelvi változók szerinti elemzés

A 4. táblázatban feltüntettük az alkalmazott kilenc nyelvi változó analitikus változatait a széttagolás erősségének sorrendjében. A táblázatban azt is feltüntettük, hogy egyes nyelvi változóknál minden régióban mekkora az átlagos analitizálódás, és statisztikailag jelentősek-e a régiók közötti különbségek (x2 és p).

4. táblázat: A széttagoló tendencia erőssége feladatonként, átlagosan és régiók szerint:

Analitikus változat
Az analitizálódás erőssége (Kárpát-medencei átlag, %)
Az analitizálódás erőssége régiók szerint(%)
x2 (f = 6)
(régiók közötti különbségek – függetlenség-vizsgálat)
P
1. tagsági díj
63.8

Mu=75,4; V=72,1; K=71,5; F = 70,1; A=63,8; E=63,7; Mo=28,6

69.97
0.00
2. banki számla
59.8
K=74,1; Mu=72,6; A=67,2; E=64,0; Mo=63,6; V=41,9;
F = 37,7
57.85
0.01
3. ne légy türelmetlen
40.2
Mu=58,5; A=56,7; K=54,2; F = 48,1; Mo=42,3; E=40,8; V=34,3
21.21
0.00
4. utazás busszal
39.9
Mu=67,7; E=52,3; A=50,8; K=37,8;
F = 31,5; V=27,7; Mo=19,6
68.37
0.00
5. szépíti magát
38.3
E=62,7; Mu=59,7; A=45,0; K=36,8; Mo=20,0; F = 19,6; V=17,5
122.65
0.00
6. légi tér
28.7
K=50,7; Mu=29,0; A=28,8; E=28,5; V=25,0; F = 23,1; Mo=9,3
56.20
0.00
7. hegedűn játszik
20.7
K=30,6; F=26,9; Mu=21,5; A=18,3; V=16,9; E=16,2; Mo=15,9
16.61
0.05
8. ki tudom nyitni
19.7
E=28,4; V=20,3; Mo=18,7; Mu=17,5; A=16,9; K=14,6;
F = 12,5
16.53
0.05
9. ki tudok menni
4.2
E=7,9; K=5,6; A=3,3; Mo=2,8; V=2,1; Mu=1,5; F = 0,9
14.26
0.05

A táblázatból látható, hogy a széttagolási tendencia a Kárpát-medencére összesített eredményekben az egyes feladatoknál az elhanyagolhatóan alacsony 4,2% és az igen magas 63,8% között jelentkezett. Minden analitikus változat elfogadásának gyakorisága a hét vizsgált régiót összehasonlítva statisztikailag jelentősen különbözik.

A továbbiakban a kilenc nyelvi változónál kimutatott széttagolási tendencia részletesebb elemzését adjuk meg.Ezeknél, a folyamatosabb olvasást elősegítendő, két régió közötti eltérésekre utaló x2-eket csak a végjegyzetekben tüntettük fel.

1. tagsági díj/tagdíj 9

A Kárpát-medence szintjén az adatközlők válaszainak 63,8%-ában a széttagoló tendencia érvényesül, míg a szintetikus megoldást csak 36,2%-ban preferálják. A hét régió eredményeinek összehasonlítása (c2 = 69,97, f = 6, p < 0,00) azonban arra utal, hogy a válaszok megoszlása régiónként jelentősen különbözik. Ezt a különbséget elsősorban az okozza, hogy a tagsági díj szókapcsolatot a tagdíj összetétellel szemben a magyarországi adatközlőknek mindössze 28,6%-a részesítette előnyben. Ezzel szemben a kétnyelvűeknél ez a százalék 63,7 (Erdély) és 75,4 (Muravidék) között van, ami egyértelműen arra utal, hogy a széttagoló tendencia a kétnyelvűek csoportjában szignifikánsan erősebb, mint egynyelvű környezetben. A magyarországi eredmények minden más régió eredményétől statisztikailag szignifikánsan különböznek. A kisebbségi magyar beszélőközösségek között alig vannak különbségek, csupán a tendencia szintjén (p < 0,10) mutatkozik különbség Erdély és Muravidék, valamint Erdély és Vajdaság között: mindkét esetben Erdélyben a széttagolást kevésbé preferálják.

2. utazás busszal/buszozás 10

A Kárpát-medence vizsgált magyar beszélőközösségei megközelítőleg 40%-ban preferálják az utazás busszal kéttagú szókapcsolatot a -z(ik) igeképzővel ellátott buszozik származékszóval szemben. Az egyes régiók között jelentős eltérések vannak (x2 = 68,37, f = 6, p < 0,00). Az előző példához hasonlóan itt is a magyarországi eredmények utalnak a legkevésbé az analitizálódásra (az adatközlők mindössze 19,6%-a preferálja a széttagolást a tömörítéssel szemben). Ez az arány jóval magasabb a kétnyelvű beszélőközösségek esetében, ahol 27,7% (Vajdaság) és 67,7% (Muravidék) között mozog. A magyarországiak eredményei csupán a vajdaságiakétól nem különböznek jelentősen, viszont az összes többi régióban kifejezettebb az analitizálódás, mint Magyarországon. A kétnyelvű régiók közül az alacsony vajdasági preferencia csupán a felvidéki (31,5%) eredményektől nem különbözik jelentősen, viszont az összes többi kisebbségi régiótól szignifikánsan eltér a kevésbé kifejezett széttagolás irányába. Viszonylag alacsony a széttagolási tendencia Kárpátalján is: 37,8%. Így, a kisebbségi régiókat figyelembe véve, két csoport különböztethető meg: Vajdaság, Felvidék és Kárpátalja (ezeknél alacsonyabb a széttagolási tendencia érvényesülése), valamint Ausztria, Erdély és Muravidék, ahol jelentősen többen (az adatközlők 50,8; 52,3 és 67,7%-a) preferálják az analitikus változatot.

3. ki tudok menni/kimehetek 11

Az analitikus ki tudok menni változatot, az összesített eredményeket figyelembe véve, az adatközlőknek mindössze 4,2%-a részesíti előnyben a szintetikus kimehetek változattal szemben. Bár a csoportok közötti eltérések igen kicsik (a felvidéki 0,9% és az erdélyi 7,9% között vannak), a x2 = 14,26, f = 6 mutatja, hogy 5%-os szinten szignifikánsak. Az egynyelvűek nem különülnek el a kétnyelvűek csoportjától. Csupán Erdélyben mutatkozott kifejezettebb széttagoló tendencia, mint a Felvidéken és a Vajdaságban, és egy árnyalattal erősebb (10%-os szinten), mint a Muravidéken és Magyarországon. Kárpátalján is erősebb a széttagolás, mint a Felvidéken. A Felvidéken – az összes többi régióhoz viszonyítva – 0,9%-kal a legkevésbé kifejezett az analitizálódás ennél a változónál.

4. banki számla/bankszámla 12

A széttagoló tendenciát a kárpát-medencei magyar beszélőközösségek vizsgált tagjainak 59,8%-a részesíti előnyben a szintetizáló változattal szemben. A x2 = 57,85, f = 6, p < 0,00 mutatja, hogy az egyes régiók adatközlői között jelentős eltérések vannak: erre utalnak a kárpátaljai 74,1% és a felvidéki 37,7% közötti nagy eltéréseket tükröző eredmények is. A magyarországi egynyelvű csoport 63,6%-ban preferálja az analitizálódást, és az ötödik a rangsorban a régiók között, vagyis nem különül el a kétnyelvű csoportoktól. A legkifejezettebb az analitizálódás elfogadása Kárpátalján (74,1%), és ez csupán a muravidéki és ausztriai eredményektől nem különbözik, viszont statisztikailag jelentősen eltér minden más régió eredményétől. A Muravidéken a széttagolás erősebben érvényesül, mint a Felvidéken és Vajdaságban, de más régióktól nem különül el. Ausztriában, Erdélyben és Magyarországon kifejezettebb a széttagolás, mint a Vajdaságban és a Felvidéken, a két utóbbi pedig nem különbözik egymástól. E változónál tehát Kárpátalján és a Muravidéken érvényesül legerőteljesebben a széttagoló tendencia, a legkevésbé pedig a Felvidéken (37,7%) és a Vajdaságban (41,9%), míg a többi régió e két csoport között van, de közelebb a kárpátaljai és muravidéki eredményekhez.

5. ki tudom nyitni/kinyithatom 13

Az összesített eredmények alapján az analitizálódást az adatközlők 19,7%-a részesíti előnyben a tömörítéssel szemben. A régiók között statisztikailag jelentős különbségek vannak (x2 = 16,53, f = 6, p < 0,05). Az eltérést elsősorban az Erdélyben kapott eredmények okozzák: Erdélyben ugyanis e változónál erősebben érvényesül a széttagolás preferálása, mint a Felvidéken és Kárpátalján, és a tendencia szintjén erősebb, mint Ausztriában és a Muravidéken. Más régiók között nincsenek statisztikailag jelentős különbségek. Valójában tehát a széttagolási tendencia e változónál Erdélyben a legkifejezettebb, ennél Kárpátalján és a Felvidéken jelentősen kisebb, a többi régió pedig Erdély, valamint Kárpátalja és a Felvidék között helyezkedik el.

6. légi teret/légteret 14

A Kárpát-medencére összesített eredmények alapján a széttagolási tendenciát az adatközlők 28,7%-a részesíti előnyben a szintetikus változattal szemben. A régiók közötti jelentős különbséget (x2 = 56,20, f = 6, p < 0,00) két eredmény okozza: a magyarországi igen alacsony (9,3%) és a kárpátaljai igen magas (50,7%) analitizálódás. E két csoport eredményei minden más régió eredményétől jelentősen különböznek. Kárpátalján az analitizálódás nemcsak a magyarországinál erősebb, hanem a felvidékinél, a vajdaságinál, az ausztriainál és a muravidékinél is. Ugyanakkor Magyarországon nemcsak a kárpátaljainál jut kevésbé kifejezésre, hanem a felvidékinél, a vajdaságinál, az erdélyinél, az ausztriainál és a muravidékinél is. Ez annyit jelent, hogy az egynyelvű magyarországi magyarok eredményei itt is jelentősen elkülönülnek a kétnyelvű csoportok eredményeitől, akiknél e változót illetően erősebb az analitizálódási tendencia. A kétnyelvű csoportoknál a széttagoló tendencia nagyjából azonos erősségű, egy nagyon erőteljes eltéréssel: Kárpátalján megközelítőleg kétszer olyan gyakori a széttagolás preferálása, mint a többi kétnyelvű régió esetében.

7. hegedűn játszani/hegedülni 15

Az összes vizsgált beszélőközösség adatközlőinek 20,7%-a preferálta a hegedűn játszani analitikus formát a hegedülni tömörítéssel szemben. Az egyes régiók között jelentős különbségek vannak (x2= 16,01, f = 6, p < 0,05). A legkifejezettebb a széttagolási tendencia Kárpátalján (30,6%), a legkevésbé kifejezett Magyarországon (15,9%). Ez a különbség statisztikailag szignifikáns. Kárpátalja jelentősen különbözik Erdélytől és a Vajdaságtól, és a tendencia szintjén Kárpátalján még az ausztriainál is erősebb a széttagolási tendencia. Erős az analitizálódás a Felvidéken is (26,9%), erősebb, mint Erdélyben és Magyarországon. Mindezeket figyelembe véve a hegedűn játszani szószerkezetet leginkább Kárpátalján és a Felvidéken preferálják a hegedülni tömörítéssel szemben, jelentősen erősebben, mint Magyarországon, Erdélyben és (részben) a Vajdaságban.

8. ne légy türelmetlen/ne türelmetlenkedj 16

A x2 = 21,21, f = 6, p < 0,01 arra utal, hogy a vizsgált régiók között jelentős eltérések vannak. Az analitizálódást legkevésbé a Vajdaságban (34,3%) és leginkább a Muravidéken (58,5%) preferálják. A magyarországi egynyelvű adatközlők válaszai nem különülnek el egyértelműen a kétnyelvű csoportok válaszaitól. A Muravidéken erősebb az analitizálódási tendencia, mint a Vajdaságban, Erdélyben, és Magyarországon; Ausztriában pedig kifejezettebb, mint a Vajdaságban és Erdélyben, és 10%-os szinten erősebb, mint Magyarországon. Kárpátalján kifejezettebben preferálják a széttagolást, mint a Vajdaságban, és egy árnyalattal jobban, mint Magyarországon. Felvidéken is kifejezettebb a széttagolás, mint a Vajdaságban. A kapott eredmények alapján tehát a Vajdaság, Erdély és Magyarország képez külön csoportot, e régiókban kevésbé preferálják a széttagolást, míg erősebb széttagolási tendencia jellemzi a Muravidéket, Ausztriát, Kárpátalját és a Felvidéket.

9. szépíti magát/szépítkezik 17

A kárpát-medencei magyar beszélőközösségek körében az adatközlők 38,2%-a az analitikus szépíti magát és 61,8%-a a szintetikus szépítkezik nyelvi megoldást preferálja. A csoportok közötti igen jelentős eltérésre utal a x2 = 122,65, f = 6, p < 0,00. A széttagoló formát leginkább az erdélyiek (62,7%) és a muravidékiek (59,7%), a legkevésbé a vajdaságiak(17,5%) és a felvidékiek (19,6) részesítik előnyben, és az utóbbiakhoz igen közel áll a magyarországiak eredménye is (20,0%). Az egynyelvűek és a kétnyelvűek csoportjai tehát nem különülnek el egymástól. Az erdélyiek eredményei csupán a muravidékiek eredményeivel rokoníthatók, és minden más régiótól jelentősen eltérnek a kifejezettebb széttagolás irányába. A Muravidéken a széttagoló tendencia nemcsak ugyanolyan erős, mint Erdélyben, de nem különbözik jelentősen az ausztriai eredményektől sem, viszont erősebb, mint Kárpátalján, Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban. Ezen kívül Kárpátalján is viszonylag erős az analitizálódás, és jelentősen kifejezettebb, mint Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban. A vajdasági, a felvidéki és a magyarországi eredmények nem különböznek jelentősen.

A fentiek alapján tehát a régiók két csoportja különíthető el: az első csoportba tartozik Erdély, Muravidék, Ausztria és Kárpátalja, ezeknél jelentően erősebb a széttagoló tendencia; a másodikba pedig Magyarország, Felvidék és a Vajdaság, ahol a széttagoló tendencia jelentősen kevésbé tükröződik e változó esetében.

Az eredmények értékelésénél mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az alkalmazott eljárásnak, minden kétséget kizáróan, vannak bizonyos hiányosságai. Emiatt a kapott eredményeket igen körültekintően kell kezelni. Egyrészt a kérdőíves módszerrel nyert eredmények a beszélők nyelvhasználatáról csak korlátozott érvényű információkat nyújtanak (nem helyettesíthetik a spontán nyelvi mintákat), másrészt az alkalmazott kisszámú nyelvi változó – ezek esetünkben különben is csak néhány különböző státusú nyelvi jelenséget fednek le – nem képezi reprezentatív mintáját a széttagoló tendencia sokféle lehetséges megnyilvánulásának. Azt azonban mégis figyelemre méltónak tartjuk, hogy az azonos eljárással kapott adatok számos esetben rendszerszerű eltérésekre utalnak az egyes régiók között, s ezek a különbségek fontosabbak, mint a kapott abszolút értékek.

5. Következtetések

1. A vizsgált kárpát-medencei magyar beszélőközösségek kilenc nyelvi változónál megközelítőleg 36%-ban a széttagoló és 64%-ban a tömörítő megoldásokat preferálják. A szintetikus megoldások “javára” mutatkozó különbség statisztikailag magasan szignifikáns.

2. Az analitizálódási tendencia a kétnyelvű környezetben élő magyaroknál átlagban majdnem 13%-kal erősebb, mint az egynyelvű magyarországi magyaroknál. Minden kétnyelvű régióban jelentősen gyakrabban részesítik előnyben a széttagoló nyelvi változatokat, mint Magyarországon. Ez hipotézisünket igazolja.

3. A kétnyelvű magyar beszélőközösségek rangsora az analitizálódás átlagos erősségét illetően: 1. Muravidék (44,8%); 2. Kárpátalja (41,7%); 3. Erdély (40,4%); Ausztria (38,8%);5. Felvidék (30%); és 6. Vajdaság (28,6%). Az egynyelvű magyarországi magyar beszélőknél ez az arány 24,5%.

4. A kétnyelvűségi helyzetben élő magyaroknál, az egynyelvűségi helyzetben élőkhöz viszonyítva, a széttagoló tendencia legkifejezettebb a tagsági díj/tagdíj; utazás busszal/buszozás és a légi tér/légtér nyelvi változóknál.

5. A széttagoló nyelvi változatok preferenciájának rangsora: 1. tagsági díj (63,8%); 2. banki számla (59,8%); 3. ne légy türelmetlen (40,2%); 4. utazás busszal (39,9%); 5. szépíti magát (38,3%), 6. légi tér (28,7%); 7. hegedűn játszani (20,7%); 8. ki tudom nyitni (19,7%); 9. ki tudok menni (4,2%).

6. Minden széttagoló változat elfogadási arányában statisztikailag jelentős eltérések vannak a vizsgált régiók között. A tagsági díj analitikus megoldást kétnyelvű magyar beszélőközösségben jelentősen gyakrabban részesítik előnyben az egynyelvű magyarokhoz viszonyítva. A ne légy türelmetlen megoldást különösen a Muravidéken, Ausztriában és a Kárpátalján preferálják a ne türelmetlenkedj megoldással szemben. A banki számla leggyakrabban a kárpátaljaiaknál és a muravidékieknél használatos, ritkán a Felvidéken és Vajdaságban, az utazás busszal pedig a Muravidéken, Erdélyben és Ausztriában, ugyanakkor a Felvidéken és a Vajdaságban, és különösen Magyarországon jelentősen ritkábban jelentkezik, mint a többi régióban. A szépíti magát változat elsősorban az erdélyiek és a muravidékiek eredményeit jellemzi, míg Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban a szépítkezik a gyakoribb. A légi tér analitikus forma különösen Kárpátalján gyakori, de a többi kisebbségi régióra is jellemzőbb, mint Magyarországra. A hegedűn játszani változatot leggyakrabban Kárpátalján preferálják a hegedül megoldás helyett, a ki tudom nyitni és a ki tudok menni változatot pedig leginkább Erdélyben.

A tagsági díj és a légi tér analitikus megoldások egyértelműen elkülönítik egymástól az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőket (a kétnyelvűeknél jelentősen gyakrabban használatosak), és ugyanez jellemző az utazás busszal változatra is, Vajdaság kivételével, ahol megközelítőleg ugyanolyan arányban (viszonylag ritkán) preferálják ezt a változatot, mint Magyarországon.

 

Irodalom

Bencédy József 1994. A beszélt nyelv és a norma. In: Kemény Gábor-Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézete, 17-21.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest: Osiris Kiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Göncz Lajos 1998. A magyar nyelv használati színtereiről és néhány sajátosságáról a Vajdaságban. In: Lengyel Zsolt-Navracsics Judit (szerk.): Alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Közép-Európa. II. Veszprémi Egyetem: Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, 121-136.

Göncz Lajos 1999a. A vajdasági magyarság területi és nemzeti kötődése. A 11. Élőnyelvi Konferencián elhangzott előadás, Bécs, 1998, október. Megjelenés alatt.

Göncz Lajos 1999b. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest-Újvidék: Osiris Kiadó-Forum Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Kontra Miklós 1998. Gondolatok a (bVn) és a (bV) nyelvi változókról. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelvi változó – nyelvi változás. Szeged: JGYF Kiadó, 9-22.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony: Osiris Kiadó-Kalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

Vargha András 1999. MiniStat 3.1 verzió. Felhasználói kézikönyv. Budapest: Pólya Kiadó.

Megjegyzés:

E tanulmány 1. táblázatában a vajdasági, a magyarországi és a Kárpát-medencére összesített eredmények átlagai 8,5%-kal, 4%-kal és 4,6%-kal eltérnek a szerző könyvében (Göncz 1999b) a 7.7 táblázatban (173. p.) közölt százalékoktól. A banki számla/bankszámla változó esetében a könyvben felcserélve jelent meg az analitikus és szintetikus változatok használati aránya, a ki tudom nyitni/kinyithatom változónál pedig a szintetikus változat helyett az analitikus változat használati aránya ismétlődik. A tévedésekért a szerző a kutatásban részt vett munkatársak és az olvasók elnézését kéri.

Németh Szilvia – Papp Z. Attila: Többségi-kisebbségi médiahasználat és tolerancia (A médiafogyasztói szokások összehasonlítása Gyergyószentmiklós és Dunaszerdahely város között)

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. Ők voltak azok – mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Minden róla szóló írás és megemlékezés statisztikus mivoltát emeli ki. Azt, hogy fő műve, a Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása (Pest, 1819; német nyelvű kiadásai: Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slawonien und der ungarischen Militär-Grenze, Leipzig, 1832, 1834, 1835) olyan nagy hatású volt, annak köszönhette, hogy Schwartner 1 és Ercsei 2 ilyen jellegű dolgozatai nem szólították meg a közönséget. Schwartner műve visszhangtalanságának okát Horváth Róbert annak német nyelvűségében, Ercseiét pedig a következőkben látja: “Ercsei művét a magyar tudományban hosszú ideig az első magyar nyelvű statisztikai műnek tartották, de mivel kifejezetten tankönyvjellegű volt és címében sem viselte a Magyarország statisztikája megjelölést, a magyarul olvasó akkori publikum számára Magyarország statisztikáját kétségkívül Magda fő műve képviselte, azaz se nem Ercseié, se nem Swartneré. Ebben kell Magda sikerének egyik fő kulcsát keresni tehát.” 3

A mű sikerét azonban relativizálja magának Magdának a hányatott sorsa. Morózus természete, megalkuvásképtelensége, anyagi gondok és az ellene felhozott gyakori vádak (szabadgondolkodás) miatt sokszor változtatta tevékenysége színtereit. A műveiben megfogalmazott és a tanításban is megjelenő társadalomkritikája tekintetében sok rokon vonást fedezhetünk fel közötte és Greguss Mihály között. Magda soproni tanárkodása alatt – filozófiát, történelmet és statisztikát tanított – nem sokat törődött az előírt tanítási anyaggal, hanem azt adta elő, amit igazságérzete helyesnek ítélt. Korábbi jó barátja, Kis János, az akkori szuperintendens erről ezt írta visszaemlékezéseiben: “Gyanuba esett, mintha tanítványaiba vallással és politikával összeütköző állításokat vegyítene”, ezért “felszólítám mint szuperintendens a megintésére”. 4 Magda ezek után inkább megszüntette a kapcsolatot Kis Jánossal, semhogy feladta volna álláspontját. Könyve megjelenése után aztán távozik is Sopronból. Az ügy nagy port vert fel, hiszen csaknem tizenöt évvel később is, amikor Greguss levélben fordul Szirmay Ádámhoz, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjéhez, Szirmay a válaszlevélben nem mulasztja el figyelmeztetni Gregusst Magda soproni esetére. A következőket írja Gregussnak: “Hanem azt az egyet javasolnám és teljes bizalommal kérném T. Prof. Uramat, hogy ezen kényes tudomány tanításában a közép úton bölcsen járván igen messze ne terjeszkedjék és holmi mostani új szellemű excentritásokba ne ereszkedjék, nehogy egyfelől az ifjúság elméjét időnek előtte is felzavarjuk, más részről pedig ne compromittáltassunk és mindnyájan bajba ne keveredjünk, amint már hasonképpen ez előtt ama sopronyi Magdával jártunk, mely bajból alig tudtunk s különössen magam is kivakarózni, ő pedig szegény jámbor majdnem országfutóvá lett sehol se találván állhatatos helyét.” 5

Számunkra azonban Magda sorsa mellett ugyanilyen fontos annak meghatározása, milyen eszmék határozták meg Magda gondolkodását. Ebből a szempontból először tanárait kell számba vennünk. Azt tudjuk, hogy Magda polgárcsaládból származott, és anyai nagybátyja, Cházár András – aki a 18. század végén a sajtószabadság védelmében írt röpiratot és a 19. század elején a magyar nyelv terjesztésének egyik előharcosa volt Gömör megyében – kivette a részét a fiatal Magda neveléséből. Iskoláit Dobsinán és Késmárkon végezte. Az utóbbi helyen J. Genersich 6 és Schwartner voltak a tanárai. 1791 és 1792 között a jénai egyetem hallgatója (barátjával, Kis Jánossal együtt), ahol főként F. Schiller (1759-1805) előadásait hallgatta. Schiller Kant etikáját és esztétikáját próbálta továbbfejleszteni és népszerűsíteni. Vagyis Magda – közvetve – ismerte Kant filozófiáját, de ezt még egy felvilágosodás kori, alapvetően realista ismeretelméletben helyezte el. Kant gondolkodásából inkább a morálfilozófia hatott rá.

Mindezt összefoglalva azt kell mondanunk, hogy Cházár, Genersich és Schwartner (statisztikai munkásságán keresztül még August Ludwig Schlözer) a felvilágosodás eszméit közvetítette Magda számára. Schiller hatása kisebb volt (még akkor is, ha A Fátumról szóló írásában “a nagy Schiller” kifejezést használja), és csak azokat a mozzanatokat erősítette fel Magda gondolkodásában, amelyek a klasszikus liberalizmus nála már meglevő eszméit színezték. Ha szemügyre vesszük, mit tanított Magda Sopronban az 1813/14-es tanévben, akkor a következő témákkal találkozunk: filozófiában az abszolútum motívumaival, az abszolút ész törvényével és az abszolút szabadsággal, történelemben II. József és Lipót uralkodásával, a statisztikában pedig Anglia helyzetével. Ez az anyag inkább a Kant előtti filozófia témaválasztását, illetve a polgári modernizáció példáit illusztrálja, vagyis a felvilágosodás eszméire utal vissza. Sárospataki tanárkodása idején publikált Magda a Felső-Magyarországi Minervában. Beleznay M. Cecília a lapról írt monográfiájában Magdát Beregszászi Nagy Pállal, Sipos Pállal, Nyiri Istvánnal együtt említve így jellemez: “Jellemző rájuk a felvilágosodás befogadása, amely nem engedi, hogy megszokják a közönyösség, a tespedés lassú életstílusát. Minden cikkükből felénk árad erős vágyuk, hogy a művelt nyugati államok kulturális, pedagógiai, nyelvészeti fejlődésével lépést tartsanak.” 7 Még ha ez a jellemzés kicsit sommás is (főként Sipos és Nyiri esetében), már maga az a tény, hogy a Minerva szerzői között az egyetlen összekötő kapocs Kazinczy volt, és hogy Magda barátsága Kazinczyval a húszas évek közepén mélyült el, elégségesen bizonyítja azt, hogy Magda gondolatai valóban a felvilágosodásban gyökereztek. Magdáról így vallott Kazinczy Kis Jánosnak írott levelében: “Benne sok erőt találtam, a gondolkozása az enyémmel egyezni látszott.” 8

Magda statisztikai főművének az elbírálásában eltérő vélemények ütköznek egymással. Pápai Béla szerint “könyve – értékét tekintve – bízvást odaállítható Schwartner két évtizeddel korábban megjelent (…) munkája mellé, sőt jelentőségét tekintve – éppen magyar nyelvűsége és politikai állásfoglalásai miatt – Schwartner művén messze túlmutat.” 9 Azt Pápai is elismeri, hogy Magda műve a statisztika elmélete és módszertana szemszögéből nem haladja meg Schwartner dolgozatát. Vagyis a nóvum a magyar nyelvűség és a politikai szemlélet. Ez utóbbi az Elöljáró Beszédben van megfogalmazva, és valóban a reformmozgalom politikai programjának egy korai változatáról van szó. Ugyanitt Magda a nagyrabecsülés hangján szól Schwartnerről, akit “a Magyar Statistika Attyának” nevez. Sőt elutasít minden ellene szóló vádat, amely Schwartnert “nem igaz Magyarnak, nem jó hazafinak” tartja csupán azért, mert “Hazájára fényt vetett”. Horváth Róbert szerint “Magda munkájának (…) tudományos igénye és ebből következően annak tudományos színvonala is szükségszerűen elmaradt Schwartner hatalmas monográfiája mellett”. 10 Horváth még hátrább helyezi Magda dolgozatát Fényes Elek hatkötetes művével – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836-1840) – szemben. Vagyis Magda teljesítményének az a tudományos érdeme, hogy kapcsolódott a hazai statisztikai kutatásokhoz (Bél Mátyás, Schwartner), biztosította a folytonosságot, és hidat képezett Fényes felé.

De a kérdést megfogalmazhatjuk másképpen is. Ha eltekintünk attól, hogy Magda művét csupán a statisztika tudományának szemszögéből értékeljük, és rákérdezünk arra, hogy milyen egyéb funkciókat töltött be dolgozata a megjelenés idejében, akkor eltolódnak a hangsúlyok. Arról van szó, hogy a geográfia abban a korban politikai földrajzként funkcionált, és szerepét tekintve a történetfilozófiával osztozott a nemzeti ideológiák megalapozásában. Míg a történetfilozófia a fejlődés célját próbálta megfogalmazni, addig a geográfia azokat az alapokat igyekezett feltárni és felmutatni, amelyekre építve az adott nemzet besorolódhat a többi nemzet közé. Magda leírja, hogy a “nemzeti erők” 11 számbavétele közben állandóan a következőket tartotta szem előtt: “Van é a Magy. Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Europai szabad és független Nemzetek közt tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?” 12 Mindezt azért, mert a természeti determinációt meghaladhatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. Szinte Montesquieu mintájára tartja az éghajlati viszonyokat meghatározóknak: “Az egész látható természetnek igen nagy befolyása van az embernek nem csak külső érzék-eszközeire, s azok által belső érzéseire is, szívének kedves és kedvetlen állapotjára és boldogságára, hanem temperamentomára is, karakterére, cselekedeteire és egész életének sorára.” 13 Néhány bekezdéssel később Magda lábjegyzetben utal Rousseau azon kitételére, miszerint az éghajlat, “az elementumok”, az élelem stb. “mindezek következéseket szülnek a test machinájában és a lélekben, s béfolynak a cselekedetekre és az egész életre”. 14 A geográfiai környezet emberre és társadalomra kifejtett hatásának esetében Magda kizárja a függetlenséget: “Ki tagadhatná az embernek a természettől függését és a fátumnak a természeti dolgok által reá való akadályozhatatlan béfolyását? ki kérkedhetne itt szabad akaratjával? ki mondhatja, hogy a természet s annak reá való befolyása az ő hatalmában van? (…) És így mindenütt csupa kéntelenség…” 15 A szigorú determináltságot az ember és a társadalom csupán a ráció segítségével tudja viszonylagosan meghaladni. Vagyis a statisztika ebből a szempontból nem más, mint “a közönséges természet” és “az emberi természet” könyörtelen feltárása ahhoz, hogy racionális cselekvés segítségével megpróbálkozzunk a javítással.

Talán nem véletlen, hogy Magda két Minerva-beli tanulmánya a sorsról (fátumról) és a kultúráról szól. Hiszen fő művének előszavában éppen e kettőről beszél: “…fáj a szívemnek, hogy a szeretett Hazám lakosának 7/8ad részét olly állapotban látom a fatum által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés a porban heverteti, úgy hogy ezen alacsonyságból az érzésnek és a gondolkozásnak nemességére, a nyers bárdolatlanságból emberhez méltó cultúrára és tökéletességre, az állati félből tellyes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Ugy vagyon!” 16 A kultúráról írt tanulmányában pontosítja Magda, mit ért azon a felemelkedésen, amely a “nyers bárdolatlanságból” az “emberi méltóságra” lendíti fel az embert: “A civilizátus ember birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván, és minden úton-módon keres a végre, hogy könnyen, gond nélkül és vígan élhessen; hogy igasságtalan emberek által el ne nyomassék; hogy másoknak vélekedésökben magának becset szerezzen, legalább másoknál alábbvalónak ne tartassék.” 17 A főmű előszavát és a két tanulmányt együtt olvasva előttünk állnak a reformkor alapeszméi mind politikai, mind filozófiai fogalmakban megragadva. Ezeket már csak konkretizálja A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerént okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). Erről a könyvről ugyan Horváth azt írja, hogy az “nem mérkőzhetett a kor mezőgazdasági tudományos irodalmának jelentősebb termékeivel és – úgy tűnik – nem is gyakorolt semmi különösebb hatást a kor társadalmára” 18 , de a kérdés lényege nem ez. Persze nem is az a túlzó megállapítás, amelyet Pápai tesz, miszerint ez a mű “Széchenyi Hitele mellett korában egyedülálló gazdasági-politikai és mezőgazdaság-tudományi szakkönyv” lett volna. 19 Ha csupán a korabeli mezőgazdasági szakirodalom szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor Magda dolgozatát odasorolhatjuk Tessedik Sámuel vagy Pethe Ferenc munkái mellé. De ha a politikai gazdaságtani aspektust tekintjük, akkor kitűnik, hogy ez a könyv egybefogja a statisztika, az ökonómia és a filozófia elveit, és rájuk építve próbálja újrafogalmazni a reformkor politikai programját. Ezért is választhatta Magda a könyv egyik mottójául Széchenyi mondatát: “Valódi nyereség a gazdaság philosophiája.”

Mivel Magda a fiziokratákra hivatkozik ebben a művében, ő is azon a véleményen van, hogy az ország gazdagsága a mezőgazdaságon alapul. Ezért mindjárt a könyv első felében felteszi a kardinális kérdést: “A földmívelő parasztnak kell-é személyes szabadságának lenni, vagy nem? – és: kell-é annak föld tulajdon (proprietatis) jussával bírni, vagy nem?” 20 Különböző európai példákkal bizonyítja, hogy a kettő megléte előbre vitte a nemzetgazdaságot. Elméletileg a könyvnek az a része a legérdekesebb, ahol a “gazdasági erő” fogalmát boncolgatja (38-111. p.). Ezt ő két részre bontja: emberi erőre valamint “állati és más erőkre”. Az elsőhöz az értelem, az akarat és a népesség, az utóbbihoz az állati erő, a munkaeszközök, a föld, a pénz és az idő tartozik. Ezek elemzésénél visszatér a statisztikából és a publikált filozófiai cikkekből ismert, felvilágosodásra jellemző gondolatmenet. Az értelem esetében például főként az értelem hiányosságaival – tudatlanság, “balvélekedések”, “aggszokás” (értsd: hanyagság) – mint visszahúzó erőkkel foglalkozik. A megoldás szerinte az értelem felvilágosítása különböző “mustra-oskolák és társaságok” által. Politikai szempontból pedig azt tartja fontosnak, hogy a polgári státus erősödjön meg. Az akarat filozófiai fogalma itt a polgárság és a magántulajdon fogalmaiban konkretizálódik, és abban a követelésben csapódik le, hogy a földműves polgárrá váljon. Több reformkori gondolkodó döbbenetes tapasztalata volt az a civilizációs távolság, amely a nyugat-európai parasztságot a magyarországitól elválasztotta. Magda esetében ez még tetőződött konkrét statisztikai ismereteivel is, ezért kérhette már ebben a könyvében, hogy “a robot váltassék meg”. A népesség esetében a népesség számarányát tartja fontosnak, mert növekvő és szabad népesség intenzív termelést, a vevőkör gyarapodását és városiasodást von maga után. A pénz problémáját elemezve Széchenyihez hasonlóan a hitel kérdését emeli ki, de ehhez hozzáteszi azt is, hogy rossz pénzgazdálkodás esetén a hitel sem mindenható.

Az időt a “gazdasági erők” közé sorolva Magda modern gondolkodóként mutatkozik meg. Teljesen a korabeli európai gazdaságtani elméletek mintájára állítja, hogy az idő ökonómiája az egyik központi kérdés. “Okos megkíméléssel nyert időt úgy kell nézni, mint gazdasági erőnek gyarapodását” – írja 21 , vagyis azon a nézeten van, hogy az idővel való gazdálkodás a gazdasági erő intenzifikálásának a módja. Hasonló nézetet vallott néhány évvel később a schellingiánus Nyiri István is, aki az angol gazdaság működéséről szólva írja, hogy a gőzgép felhasználása “philosophiai új kinézést” alapoz meg. Szerinte most már be kell látnunk, hogy az idő nem állandó, hanem tágítható: “erőnk is van, időnk is van.” 22 A megközelítési irány ugyan más kettejüknél – mert Magda az időmegtakarítással vél erőt nyerni, míg Nyiri szerint az újfajta termelési erő időt produkál -, de a eszme azonos: modernizálás nem létezhet időmegtakarítás nélkül. Ennek a gondolatnak ugyanakkor van metafizikai vonzata is, hiszen az idő abszolutizálásának elvetését jelenti. Ez az összefüggés Magda filozófiai dolgozataiban bukkan fel újra, ahol elutasítja a transzcendens dolgokkal való foglalkozást.

Magdát 1833-ban az MTA tagjának ajánlják. 1834 novemberében aztán a Filozófiai osztály levelező tagjává választják, és ettől kezdve gyakori levelezésben állt Toldyval. Filozófiai és pedagógiai művei – Az én paradoxonaim (1831), A nevelésről, Az ember képzésének akadályairól (1836), A philosophiáról (1838) – azonban kéziratban maradtak, és eddig még nem bukkantak elő. Pápai azt írja, hogy “a fellelt recenziók és kortársi feljegyzések alapján róluk csak annyit mondhatunk, hogy azokban Kant, Schiller és a német neohumanizmus magyar talajba átültetett szelleme tüzelt” 23 . Az igaz, hogy Magda mind Kantot, mind Schillert említi két publikált filozófiai tanulmányában, sőt A culturáról írt cikkének végére odailleszti egy rövid Kant-fordítását is (A nevelésben való Disciplináról), és Schillert “nagy Schillernek” írja, de mindez nem jelent többet, mint azt, hogy mindkettejük munkásságát jól ismerte. Hiszen ilyen alapon Holbach követőjének is tarthatnánk őt, mert A Fátumról szóló írásában Holbachot “ama híres Systeme de la Nature szerzőjének” nevezi. Nem beszélve arról, hogy Rousseaut bárki más filozófusnál gyakrabban említi és idézi. Ha írásainak irányát – és nem kevésbé stílusát – tekintjük, akkor abból a felvilágosodás “szelleme tüzel”.

A kultúráról írt tanulmányában az elemzés alapeszméje a felvilágosodásra megy vissza. A “vak-tudatlanság”-gal szemben az okosságot emeli ki, amely harmonizálni tudja az ember potenciáinak az együttműködését. A természetet és a természetességet – amelyet a nevelésnek követnie kell – Magda teljesen Rousseau szellemében fogja fel, mert “az emberi természet” alatt “a még meg nem romlott emberi természetet” érti. 24 Sőt az emberi természet alaptulajdonságának “az okos valóság törvénytevő hatalmát (autonomia)” tartja. Itt aztán történnek utalások a kanti erkölcsfilozófiára, mert Magda “valóságos” erkölcsi jóságnak csakis az okosság (Vernunft) törvénye iránti tiszteletből és engedelmességből véghez vitt jót véli. Kanti hatásra utal az is, hogy egyértelműen elkülöníti azt a kultúrát, amely van, attól, amelynek “kellene lennie” 25 , és hogy a kellőnek nagyobb teret szentel, mint a valónak. Ez a distinkció ugyan hasonló ahhoz, ahogyan a korabeli magyarországi kantiánusok kiemelik az erkölcsi világ szerepét és ahogyan az eszmei értékekre helyezik a hangsúlyt, de Magda szövegének figyelmes olvasása arra figyelmeztet, hogy itt másról van szó. Egyrészt nem az igaz, a szép és a jó eszméiről, hanem az esztétikai, a megismerő és az erkölcsi kultúráról beszél, másrészt már a “kellő” esetében is konkrét életmódokat mutat be. Vagyis azt tartja szem előtt, hogyan lehet(ne) tökéletesíteni az egyes foglalkozási ágakat abból a célból, hogy azok az emberek felemelkedését szolgálják. Elvontan fogalmazva: hogyan segíthetik hozzá az embereket ahhoz, hogy emberi természetüket tudatosítsák és annak elvei szerint éljenek.

Magdának ez a tanulmánya nem tér el a korabeli német filozófiai irodalom és az evangélikus líceumokon oktatott logika és lélektan bevett kliséitől. Azok keretén belül maradva mutatja be a megismerési folyamatot, az értelem és az ész (“okosság”) különbségét, a megismerés formális és materiális tulajdonságait stb. Ugyanígy, herderi módra különbözteti meg a kultúra lépcsőfokait, amelyek más korabeli magyarországi kantiánus szerzőknél a teleologikusan felfogott történelem szakaszaiként tételeződnek. Eszerint a legalsó fokon a vadember áll, aki “csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik”, őt követi “a civilizátus ember, aki birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván”, a legfelső fokon pedig az erkölcsi ember áll, aki “a szépet, az igazat, az (erkölcsi) jót szereti”. 26 Mindebből – sarkítottan fogalmazva – az következik, hogy a kultúra megvalósítása Magyarországon valóban csak a “kellő” szférájába csúszik át, hiszen még csupán a “civilizátus ember” létrehozása van programon. Más szóval: a történelem még Magda és kortársai előtt álló feladat. Vagyis ha azt írtuk, hogy Magda “iskolás” filozófiát művelt, akkor ezt most korrigálhatjuk, mert kitűnik, hogy az egyszerű felvilágosító cikk egy expressis verbis meg nem fogalmazott politikai programot kínált.

Még egyértelműbben nyilvánul meg a felvilágosodás szelleme A Fátumról írt cikkben. Magda itt mindjárt az elején leszögezi, hogy nem hajlandó foglalkozni a transzcendenciával és a transzcendentális összefüggésekkel, mert ezt “a theologusok fellengős elméjekre és bölcsességekre bízom, akik ezen dolgokat is megérthetik, megmagyarázhatják”. ő maga az emberi értelem és ész határain belül kíván maradni. Néhány oldallal később aztán – valószínűleg a szöveg iróniáját tudatosítva – meg is szólítja egy lábjegyzet erejéig azokat, akik kétségbe vonják hitét, és kijelenti, hogy tévednek.

A tanulmány amellett valóban a sors-kérdést elemző írás, amely végigvezet bennünket a téma történetén, forrásain, és végezetül szól a véletlenről is. A történeti áttekintés sorra veszi a számba jövő gondolkodókat és irányzatokat, és Kanttal fejeződik be. A sors működését illetően Magda hangsúlyozza, hogy csakis meglétének véges forrásairól kíván szólni, azon túl pedig az emberi sors érdekli őt. 27 A sors mint olyan Magda szerint úgy jön létre, hogy a világ keletkezése után a dolgok kapcsolatba kerülnek egymással, egymásra hatnak, és ezzel kialakul egy megszakíthatatlan láncolat (“egybe-köttetés eránya”, Wechselwirkung). “Ezen támadást (értsd: keletkezést – M. A. megj.), elenyészést, állapotot és annak változását, s a dolgoknak egymásra befolyását értem immár a fátum alatt, melly az ok és a következés egybeköttetés törvényének ereje szerént, az egész természetben feltételes kénszerítéssel (necessitate) munkálódik…” 28 A “feltételes kénszerítés” fogalma azt jelenti, hogy a világ alá van vetve egy bizonyos törvényszerűségnek, de ez nem fatális determinizmus, mert létezik a véletlen és az emberi szabadság. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Magda nincs Kant álláspontján, hiszen Kant – ahogyan Magda is bemutatja – tagadja a sorsszerűséget és a véletlent.

A kérdés ezek után az, hogy mitől függ az emberi élet sorsszerűsége. Magda szerint a természettől és az emberi természettől (ezen belül is egyrészt az önmagában vett, másrészt az ember hatalmában levő emberi természettől). Az előbbiről már szóltunk a geográfiai determinizmussal kapcsolatban. Az utóbbi esetében Magda azon a véleményen van, hogy az ember szükségképpen van, és szükségképpen olyan, amilyen. Vagyis még a szabad akarat is – amely pedig megalapozza a kontingenciát – az emberi természet függvénye. A szabad akarat meglétét Magda adottnak veszi, de hozzáteszi, hogy az objektivációk révén az is besorolódik a világot meghatározó kauzális sorozatokba: “Azonban még az is, amit az ember szabad akaratából cselekszik, az okozásnak törvénye alá esik, s szükségképpen következéseinek kell lenni, mellyek nincsenek többé úgy, mint a cselekedete volt, hatalmában, s már a fátumnak feltartóztathatatlan folyásához tartozik…” 29 Sőt a véletlen is csak a szükségszerűség egyfajta megnyilvánulása: “Vak-történetből esik meg, ha két dolgok, mellyek külömböző okokból származván, eggy időben és eggy helyen össze-jönnek (zusammentreffen) anélkül, hogy ezen összejövésnek egyben vagy másban azon dolgok közül, egynek vagy másnak származtató okaiban, vagy azoknak következéseiben volna az oka; vagy rövidebben, a vak-történet ezen dolgok között való arány (relatio), mellyeket a fátum valóságra hoz, vagy a történeteknek egymásba ütközések.” 30 Magda itt teljesen a felvilágosodás filozófusainak szellemében mondja, hogy a véletlen nem más, mint a valódi okok fel nem ismerése, és hogy a fel nem világosított emberek isteni gondviselést látnak ott, ahol pedig a fenti értelemben megtörtént véletlenről van szó.

Megmenekülhet-e az ember a sorsszerűségtől? Magda szerint igen, mert ha a testiség teljesen a sorshoz köt bennünket, az értelem pedig a finomabb determinációs láncokhoz kapcsolódik, még mindig megmarad az ész (az “okosság”), amely “a bölcsesség által tökéletesen szabaddá teszi az embert”. És itt ismét megjelennek a felvilágosodás alapeszméi, hiszen a szabadság csak akkor nem valósul meg, ha az ember nem él okosságával. A tudatlanság és az előítéletek, a balítéletek és vélekedések, a babona és a vakhit, vagyis az ész mellőzése, az okossággal való visszaélés azok a hibás cselekvési formák, amelyeket nevelés révén kiküszöbölhetünk, és az embert közelebb vihetjük eredeti természetéhez.

Magda azonban már mégiscsak egy következő korszak, a romantika gyermeke is. Vagyis már nem végletesen optimista az emberi ész felvilágosító erejét illetően . Herderre hivatkozva írja le, hogy “a század lelke” (más magyarországi gondolkodóknál “a korszellem”) nemcsak az észt, hanem az ész mellőzését és az ésszel való visszaélést is magában foglalja, és ezért “nem egyéb mint azon gondolatok, indulatok, hajlandóságok, törekedések és eleven erők summája, mellyek a dolgok meghatározott folyásában bizonyos okok és következések által nyilatkoztatják ki magukat. És ezen lélek uralkodik hatalmasan az embereken, a fátum erejével sokszor elragadja őket…”. 31 Ha statisztikájában Magda a reformkor eszméinek korai megfogalmazója, akkor filozófiai írásaiban már a reformkor objektiválódott összefüggéseinek lehetséges kimenetelét is előrejelzi.

Bukovszky László: Népképviseleti választások Nyitra megyében 1848-ban

A Pozsonyban ülésező utolsó rendi országgyűlésen elfogadott törvények megalkották a polgári magyar társadalmi berendezkedés jogi alapjait. A történelem címlapjaira került ún. áprilisi törvények megalkotásának módját és annak szellemi vezérfonalát egyrészt a népek tavaszaként emlegetett nyugat-európai forradalmi események, másrészt a magyar reformmozgalom huszonöt esztendős erőteljes törekvései is meghatározták.

Az V. Ferdinánd által 1848. április 11-én szentesített törvények az utolsó rendiországgyűlés feloszlatásán kívül az új jogrend érvényesítést is jelentették. A polgári szabadságjogok (gyülekezési jog, sajtótörvény stb.) és a jobbágyság földesúri kötelezettségeit megszüntető törvények mellett az egyik legjelentősebb társadalmi átalakulást a népképviseletről hozott törvények eredményezték. A rendi képviseletet felváltó népképviseleti elv egyaránt érvényesült a megyei választások megszervezésénél, majd a későbbi országgyűlési követválasztások lebonyolításánál. A két törvény “a szélesebb alapra helyezett néprészvétel volt a köz ügyeinek meghatározásában1 . Ez azt jelentette, hogy az új jogszabályok a választójogi törvény szerint megszüntették a nemesség több évszázados kivételes jogát a közügyek kizárólagos irányításában és a törvényhozás területén. A törvény ugyanakkor ezzel teret adott a politikai jogok szélesebb gyakorlásához az összlakosság csaknem 10 százalékának. 2

Nyitra megye 1848 tavaszán Az utolsó rendi országgyűlésen a megyét két követ, Tarnóczy Kázmér első alispán és Majláth Imre képviselte. Bár mindkettő a mérsékelt reformok híve volt, a megye utasításaitól lényegesen sohasem tértek el. Ezzel kapcsolatban feltétlenül azt is el kell mondani, hogy erre a korabeli jog nem is adott lehetőséget. 3 Az alsótábla üléseiről rendszeres jelentésekben számoltak be a nemesi vármegye közönségének. Ezek a jelentések hűen tükrözik az országgyűlés hangulatát, és ugyanakkor igazolják a megye utasításainak lényegét is. A nyugat-európai forradalmi események visszhangja számos csatornán keresztül Pozsonyba is eljutott. A két követ ezekről kétségbeesetten tudósít március 4-én: “Az eddiglé hallatlan sebességgel egymást érő szörnyű eseményeknek hírei, mellyel Francz és Olaszhonból részint hírlapok, részint magántudósítások útján a közönséget meglepve az ország minden rend és békeszerető lakóiban mind a Trón, alkotmány és Nemzeti felállásunk, mint ön bátorságunkra nézve méltó aggodalmat gerjesztenének. 4 Ez az aggodalom nem volt teljesen megalapozatlan, hiszen a nyugat-európai események még a hazai ellenzék legradikálisabb tagjait is meglepték. A nemzetközi politikai helyzet természetesen így hatással volt az országgyűlés mindkét házának törvényalkotó munkájára. A megye két követe közül Tarnóczy volt az, aki Széchenyi lelkes támogatójaként a saját módja szerint aktív részese volt az eseményeknek. Március elején az események komolyabb fordulatot vettek Pozsonyban. Kossuth március 3-i felirati javaslatának elfogadása után, mely kimondta többek között a közteherviselés bevezetését, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a nép politikai jogokkal való felruházását és a felelős magyar kormány kinevezését, megkezdődött a politikai és hatalmi harc az országgyűlésen. A nemesség jelentős része felismerte, hogy az ellenzék javaslatait támogatva elejét vehetik egy esetleges országos elégedetlenségi hullám kialakulásának. Ennek és a győztes bécsi forradalomnak volt köszönhető, hogy március 14-én az országgyűlés felsőtáblája is elfogadta Kossuth korábbi felirati javaslatát. Másnap, március 15-én délelőtt, az országgyűlés tagjaiból alakult küldöttség vitte az uralkodóhoz Bécsbe a már idézett felirati javaslatot. A népes – 64 tagú – küldöttség tagja volt maga Tarnóczy is. Majláth Imre másnapi jelentésében erről be is számol a megyének: “tisztelt követtársam mind az országos választmánynak egyik érdemes tagja Bécsbe utazván, itt az országgyülés helyén jelen nincsen. ” 5 Bécsből visszatérve, azután, hogy az uralkodó március 17-én csaknem teljes mértékben teljesítette az országgyűlés feliratát, megkezdődött a sarkalatos törvények megalkotása és elfogadása. A törvényalkotás gyors menetét panaszolják Tarnóczyék, mondván, hogy “a határozatok olly sebességgel követik egymást, hogy azoknak folyamatát figyelemmel követni is nehéz“. 6 Ugyanakkor visszafogott, konzervatív álláspontjukról is említést tesznek. Ez abban rejlett, hogy az események láttán sem voltak hajlandók a megyei utasításoktól eltérni, és ezekhez való ragaszkodásukat szent kötelességüknek vélték. Saját mentségükre viszont azt hozzák fel, hogy “még sem valánk képesek egyebet tenni, mint hogy imitt amott a határozatok világosabb szerkesztetésére és részbeni mérséklésére némi befolyást gyakorolunk, s ezt megtevénk híven utasításunk szellemében s megteendjük ezentúl is, de se a dolgok rohanó menetét késleltetni, sem az utasítás betűihez ragaszkodni, sem azok fonalát követni többé képesek nem vagyunk” – áll a március 19-i részletes jelentésükben. 7

A jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés törvénybe iktatása után Tarnóczy egy ominózus törvénymódosító javaslat kapcsán az események középpontjába került. Történt ugyanis, hogy az örökváltság tárgyában a jobbágyság számára egy hátrányos javaslatot nyújtott be március 25-én. Az ellenzék – Kossuth és Bónis – ezt a javaslatot “contrarevolutionálisnak” minősítette, s még mielőtt tárgyalásra került volna a dolog, Széchenyi által, hogy elejét vegye egy nagyobb botránynak, “elvétetett, elnökileg eltépetett és a nyomdában is elkoboztatott” – panaszolják március 26-i jelentésükben. 8 A történtek után a két követ teljesen alárendelte magát az események folyásának, s az országgyűlés feloszlatásáig a történések néma tanúivá váltak.

A márciusi pesti és pozsonyi események híre természetesen a megye székhelyére, Nyitrára is eljutott. A forradalmi békés átmenet előtérbe hozta a megye tisztikarában szereplő liberális ellenzék képviselőit, ugyanakkor pedig a radikális polgári ellenzék képviselőit csoportosító nyitrai és érsekújvári Népkör tagjai is ellentámadásba mentek át.

A politikai csatározásokra természetesen nagy hatással voltak a reformmozgalom országos jelentőségű kezdeményezései, melyek táptalajra találtak a megyében is. Ez a megosztottság eredményezte, hogy a negyvenes évek legelején a megyei közgyűlés tagjai körében megalakult a szabadelvűek egy szűkebb csoportja Rudnyánszky János irányításával. Ettől kezdve egyre feszültebb viszony alakult ki megyei kongregáció (közgyűlés) ülésein a nemesség között. A politikai vitákban a kormánypárti többség bizonyult erősebbnek. Jó lecke volt erre az 1842. augusztus 29-i közgyűlés, amikor az ún. szatmári 12 pont tárgyalásakor a szabadelvű párti Rudnyánszkyt és társait csaknem meglincselték. 9 Az 1844-es megyei tisztújítás szintén a kormánypárt győzelmét hozta, bár az első alispáni széket Tarnóczy Kázmér nyerte el, akit a századvégi sajtó a szabadelvű, liberális párt zászlóvivőjeként jellemez. 10 Valójában ő a konzervatív párt támogatójaként a mérsékelt reformot tartotta követendő taktikának, s ennek országgyűlési követként többször is hangot adott. Tehát e rövid kitérő után visszatérhetünk 1848 tavaszához, amikor is az addigi ellenzékiekből 1848. január 1-jén megalakult nyitrai és érsekújvári Népkör hívei a márciusi események után a haladó értékek egyedüli képviselőivé nevezték ki magukat, mondván, hogy “szüntelenül küzdöttek a jelenleg már elnyert nép jogokért, amit az országos ellenzék is elismert“. 11

A vármegye tisztikara az alkotmányos változást a megfelelő rugalmasság hiányában nagyon görcsösen és tehetetlenül élte meg. Az áprilisi törvények szentesítésekor a megye főispáni széke üres, első alispánja Tarnóczy Kázmér, másodalispánja Ocskay Rudolf volt. A hónap végén azonban gyökeres változás állt be a megye irányításának személyi összetételében. Az új főispán, gr. Zay Károly, miután nem fogadta el a belügyminiszter kinevezését, székéről lemondott. Ezek után Tarnóczy Kázmér, az időközben kinevezett Pozsony megyei kormánybiztos hatáskörét május 3-án miniszteri rendelettel a főispán nélkül maradt Nyitra megyére is kiterjesztették. 12 Tarnóczy kinevezésével a megüresedett első alispáni hivatalt Ocskay Rudolf, a második alispán hivatalát Markhoth János foglalta el. A kormány szempontjából a megyei közigazgatás átszervezésében az volt a legfontosabb, hogy hatásköreit összeegyeztessék a felelős magyar minisztériummal. Nyitra vármegye megújult tisztikara az erre való hajlandóságát meg is mutatta, azonban a felgyülemlett társadalmi-gazdasági problémák csaknem kettétörték azt. 13

A megyei választások

A nemesi vármegye megszűntét a XVI. törvénycikk állapította meg. A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról néven elfogadott törvény lényegében egycsapásra megváltoztatta a megyei önkormányzatiság rendi jellegét, és mivel a törvényalkotók mindenképpen el akarták kerülni a központi irányítás és az önkormányzatiság érdekütköztetését, és semmiképpen sem akarták elveszteni a vármegyékben szerveződő köznemesség hatékony támogatását, a végleges törvény kidolgozását a következő országgyűlésre halasztották. Ezért szerepel a törvényben az “ideiglenes” megjelölés. 14 A törvény szerint a vármegye népképviseleti alapon szerveződött újjá, felváltva ezzel a korábbi nemesi kongregációt. A megyének ezek után már nem tagjai vannak, hanem lakossága van, amelybe mindenki beletartozik, aki az adott területen állandó lakhellyel bír. 15 A nemesi kongregációt felváltotta a népképviseleti állandó bizottmány. A főispánok kötelességévé tették, hogy május elejéig megyei közgyűlést hívjanak össze, ahol már megjelenhettek a jobbágyközségek képviselői is. Itt kellett kihirdetniük az elfogadott új törvényeket és megválasztaniuk az állandó bizottmányt. A bizottmány a főispán – távollétében az alispán – elnöklete alatt a korábbi megyei kongregáció jogait vette át. Az állandó bizottmány tagjainak pontos számát a törvény nem szabta meg, csupán annyit írt elő, hogy “tekintettel a megyének kiterjedésére, népességére, a megyei honpolgárok minden osztálya” képviselve legyen. 16

Nyitrán a megye állandó bizottmányának megalakulására 1848. május 1-jén került sor. A város melletti Szent Márton-dombon megrendezett népgyűlésen kb. 6-7 ezer ember vett részt, ahol a főispán hiányában Ocskay Rudolf első alispán elnökölt. 17 Ekkor kellett volna a résztvevőknek az előbb idézett szempontok alapján megválasztaniuk a vármegye új önkormányzati szervét. Itt azonban egészen más történt.

A május 1-jei alakuló ülés elé mindkét párt nagy elvárásokkal tekintett. A konzervatív párt képviselői saját társadalmi tekintélyükben bíztak elsősorban, s erre próbálták építeni a résztvevő képviselők bizalmát. Számításuk nem volt megalapozatlan, ugyanis a községek képviselői elsősorban a nemességgel és magával az uralkodóval szemben érezték magukat lekötelezettnek az elnyert szabadságjogokért. Ezt nagyon jól tudta a másik párt is. Az ellenzéki Népkör tagjai, mármint a hatalom képviselői a közcsendre és rendre felügyelő választmány ülésein támadták a másik párt mindennemű megnyilvánulását, destruktív hozzáállásukkal csak hátráltatták annak munkáját. Ennek az álláspontnak megvolt a maga logikája, látványos eredményére azonban még picit várniuk kellett. Az említett választmány ülésein arról folyt a vita, hogy az állandó bizottmány megalakításának módját a választmány vagy pedig a megyei kisgyűlés mondja-e majd ki. A nagy kérdés az volt, hogy az állandó bizottmány alakuló ülésén csak az egyes települések kijelölt képviselői vegyenek-e részt, vagy pedig a megye valamennyi választójoggal rendelkező polgára számára tegyék lehetővé a megjelenést. A közcsendre és rendre felügyelő választmány április 27-i ülésén a Népkör tagjai, mivel nem érezték magukat hivatottnak e dologban dönteni, kimondták saját “incompetentiájukat“. Ugyanakkor viszont hoztak egy fontos határozatot, hogy majd a 30-án tartandó megyei kisgyűlés alkalmával döntenek a dologról. Ettől függetlenül az alispán a járási főszolgabírákkal együtt április 27-én délután a megye minden településére egy körlevelet intézett, melyben közölte az érintettekkel, hogy május 1-jén minden település küldöttei által képviseltetheti magát az állandó bizottmány alakuló ülésén. 18 Egyedül csak így lehetett biztosítani, hogy a megyeszékhelytől távolabb eső települések is képviseltessék itt magukat. Egyfajta védekezés volt ez az ellenzék politikai cselszövése ellen. Történt ugyanis, hogy ugyanazon a napon – április 27-én – Érsekújvár városának tanácsa egy proklamációt adott ki a nemesség nyolc évszázados elnyomásáról, amelyben felszólította a településeket, hogy tömegesen jelenjenek meg Nyitrán május 1-jén. Szintén azon a napon a nyitrai Népkör is egy csaknem teljesen azonos tartalmú proklamációt adott ki a megye községeinek. Az évszázados nemesi elnyomás hangoztatása mellett ők arra szólították fel az érintetteket, “hogy a bizottmányba választandó legsajátabb népemberek iránt gondoskodjanak“. 19

Egyazon napon tehát két ellentétesen értelmezhető rendelettel járták a megye, illetve a két ellenzéki csoportosulás képviselői a településeket. A botrány április 30-án a megyei kisgyűlésen tovább dagadt. Az ülésen ugyanis csak egyetlen napirendi pont szerepelt, az pedig a közelgő országgyűlési választásokkal volt kapcsolatos. Miután elfogadták a választókerületek beosztásának tervezetét, a Népkör ifjai egy népes csoportot vezettek be a tanácsterembe, melynek megjelenésével nemcsak számbeli, de “hangbeli” fölénybe is kerültek a bal oldalon. A konzervatívokkal szemben rögtön támadólag léptek fel, mondván, hogy a május 1-jei gyűlést helytelenül hirdették meg, a törvény kijátszásával a népet nem értesítették róla. 20 Az ülés befejezése után a városban nagyon feszült volt a hangulat. A Népkör-párti tömeg a nemesség ellen tüntetett: “A nemes osztály ellen a földes urak ellen az elismerés hálája helyett a múlt behiggasztott sebei rántattak fel. A tisztviselő, mert kötelességet, törvényt tellyesített az előtt, vérszopó nadálynak neveztetett.” 21 Ilyen feszült hangulat uralkodott Nyitrán egy nappal az ominózus alakuló ülés előtt.

Másnap, május 1-jén a Nyitrához közel eső járásokból tömegesen özönlöttek be az emberek a 27-i proklamációk alapján, szemben a távolabbi vidékek településeivel, amelyek csak 2-3 fős küldöttséggel képviseltették magukat. Zászlókkal a kezükben csoportosan vonultak a megyeházához. Ott a megye tisztikaránál elérték, hogy az állandó bizottmány alakuló ülésére a nagy tömegre való tekintettel ne a megyeházán, hanem a városhoz közeli Szent Márton-dombon kerüljön sor. A népgyűléssé változott alakuló ülésen Ocskay alispán elnökölt. Az áprilisi törvények és a választókerületek ismertetése után került sor a bizottmány tagjainak megválasztására. A választás teljesen az ellenzék forgatókönyve szerint zajlott. Egy előre elkészített jegyzéket olvastak fel a többezres tömegnek, “abból is sok tisztességes név vak dühöngő előadásra a nép öntudatlan zajával kitöröltetett” – áll a választásokon hátrányosan érintett települések panaszlevelében. 22 Ezek után természetes, hogy a 711 tagú új megyei önkormányzati testületben abszolút többségbe kerültek a Népkört támogató települések és a Nyitrához közel eső járások. Ez a sajnálatos fordulat érthetően rányomta bélyegét a törvényben megfogalmazott szempontokra, elsősorban az arányos képviselet elvére. A Vág menti járások képviselete szembetűnően magas volt. A két nyitrai járás (Alsó-nyitrai járás, Felső-nyitrai járás), melyek összlakosságuk számát tekintve a 6 járás között a 4. és 5. helyet foglalták el, a megválasztott képviselők több mint az 50%-át adták. Jól szemlélteti ezt az alábbi táblázat 23 :

1. táblázat: Az állandó bizottmányba történt választások eredménye:

Járás
Összlakosság száma
Választók száma
Megvál. képv. száma
Vágúlyhelyi járás
95 156
8 629
163
Szakolcai járás
68 630
6 647
47
Bajmóci járás
60 057
4 592
60
Felső-nyitrai járás
50 175
3 910
147
Alsó-nyitrai járás
47 583
3 490
257
Bodoki járás
37 347
3 761
37

 

A választások után kialakult aránytalanság további példáját jól mutatja, hogy a megye 471 települése közül 306-nak (64,9%) nem volt képviselője az állandó bizottmányban. Itt is kimutatható a kedvező arány az említett két nyitrai, valamint a Vágújhelyi járás településeinek esetében.

2. táblázat: Járások szerinti kimutatás a képviselet nélküli településekről:

Járás
Település száma
Képvisel. nélk. telep. száma
Alsó-nyitrai járás
44
15 (34%)
Felső-nyitrai járás
76
41 (53,9%)
Vágújhelyi járás
92
50 (54,3%)
Szakolcai járás
55
36 (65%)
Bajmóci járás
94
71 (75,5%)
Bodoki járás
110
93 (84,5%)

 

A települések közötti képviseleti aránytalanságra úgyszintén számos példát hozhatunk fel. Csak a legszembetűnőbbekből néhány: A megye legnépesebb mezővárosa, Miava, 10 164 lakosból 2 személlyel, Szakolca szabad királyi város 6574 lakosa ugyancsak 2 személlyel volt csak képviselve a bizottmányban, ellenben a 659 lakosú Andódról 22-en, a Népkör egyik vezéregyéniségének, Czuczor Jánosnak 24 csaknem a teljes rokonsága, míg a 7374 lakosú Érsekújvárból 53 személy.

A választásokat követően a hátrányosan érintett települések nevében meglepően éppen három Alsó-nyitrai járási település: Vágsellye, Mocsonok és Ürmény nyújtott be panaszt a belügyminiszterhez. 25 Szemere július 9-én értesítette a megyét az eset kivizsgálásáról, s utasította, hogy tegyen írásos jelentést az állandó bizottmány megalakításáról, valamint “azon okokról, mellyek miatt az állandó bizottmány a panaszlott módon volt alakítva“. Egyúttal felfüggesztette a július 17-re elrendelt megyei tisztviselő-választást is. A Népkör vezetői Szemere utasítását nagyon könnyelműen vették. A kért jelentés helyett csak az állandó bizottmány névsorát küldték fel Pestre. Szemere újabb, immár erélyesebb hangvételű levele nem váratott magára sokáig. Augusztus 5-én ezt írja: “utasítom Önöket, hogy azon nélkülözhetetlen felvilágosításokat pótlólag ide terjesszék, hogy midőn felhívásomra nem indoklással, hanem azon tény felmutatásával feleltek, amit épen okodatolni kellene, rendeletemnek eleget tenni vonakodtak. Ennél fogva a bizottmány feloszlatásának terhe alatt a kívánt felvilágosítás ide terjesztését ezennel meghagyom.” 26

Az ügy végleges lezárására csak a következő hónapban került sor. A nemzetiségi zavargások miatt a belügyminiszter nem oszlatta fel a bizottmányt, de szeptember 1-jei rendeletével meghagyta, hogy az amúgy is népes bizottmány tagjainak számát 55 fővel egészítsék ki “kiváltképpen azon községekből, mellyek eddigilé képviselve nincsenek“. 27 Nagyon találó és igaz a belügyminiszter ezzel kapcsolatos gondolata, mellyel a megye szemére veti, hogy “a haza közveszélyének idejében sem bírja a közügy követelő jelenéseinek magát alárendelni, az engesztelés, kibékítés és egyesítés művét bevégezni”. 28 Ezek alapján a megyei bizottmány szeptember 18-án tartott ülésén elnyerte végső formáját. Az utólag kinevezett tagok között számos befolyásos személyt találunk. Így került csak be a bizottmányba a volt megyei alispán és kormánybiztos Tarnóczy Kázmér, Vagyon Antal és Zelenay Gedeon, időközben már megválasztott országgyűlési képviselők, valamint néhány nagybirtokos, pl. gr. Károlyi Lajos volt megyei főispán, gr. Eszterházy Károly és gr. Apponyi Lajos. Látszatra ezt követően megtörtént a kibékülés a két politikai irányzat között, és elkezdődhetett a megye közügyeinek zavartalan intézése.

Az országgyűlési választások lefolyása a megyében

Az utolsó rendi országgyűlésen hozott V. törvénycikk a liberális államépítési modell bevezetésével széles teret adott a köz ügyeinek meghatározásában az addig politikai jogokkal nem rendelkező társadalmi osztályoknak. A népképviseleti alapon megszervezett országgyűlés továbbra is kétkamarás volt (képviselőház, főrendiház), s nem Pozsonyban, hanem Pesten ülésezett. Választójogot szerzett minden 20. életévét betöltött férfi, aki a törvény 2. §-a szerint meghatározott vagyonnal rendelkezett (vagyoni cenzus). Ez a kitétel az értelmiségiekre azonban nem volt érvényes. A passzív választójogot a törvény a 24. életévüket betöltött férfiakra vonatkoztatta, akiknek azonban tudniuk kellett magyarul.

Az V. törvénycikk 5. §-a szerint Nyitra megye Szakolca szabad királyi várossal 11 követet küldhetett a pesti képviselőházba. Országos viszonylatban Nyitra megye volt a második legtöbb követet küldő megye. Egyedül Bihar előzte meg 12 követtel. A választási törvény szerint a választások megszervezésére minden vármegyében egy központi (középponti) választmány alakult, melynek élén az alispán – Nyitra megyében Ocskay Rudolf – elnökölt. További tagjait a megyében kialakított 11 választókerület képviselői, valamint megfelelő arányban a községek elöljárói alkották. A megye központi választmánya 1848. május 8-án tartotta első ülését. 29 A 260 fős választmányban a Népkört támogató képviselők abszolút többséget alkottak. 30 A törvényben megszabott 11 országgyűlési követet ugyanannyi egymandátumos választókerületben választották meg. A kerületek kialakításával már az április 30-án tartott megyei kisgyűlés foglalkozott. A fő szempont az volt, hogy 30 000 lakosra egy követ jusson. A választókerületek kialakításának 30-án elkészített tervezetét a másnap, május 1-jén megtartott állandó bizottmányi alakuló ülésen hagyták jóvá véglegesen. Így hozták létre a nyitrai, vágvecsei, érsekújvári, galgóci, verbói, nyitra-zsámbokréti, privigyei, vágúlyhelyi, nagytapolcsányi, szakolcai és szenicei választókerületet.

3. táblázat: Kimutatás a választójoggal rendelkezők számáról: 31

Választókerület
Választójoggal rendelkezők száma
Nyitra
2 187
Vágvecse
3 428
Érsekújvár
1 876
Galgóc
3 013
Verbó
1 919
Vágújhely
3 589
Nagytapolcsány
1 565
Nyitra-Zsámbokrét
1 827
Privigye
3 100
Szakolca
3 558
Szenice
3 088

 

A választójoggal bíró személyek összeírása a kerületek székhelyein történt, melyet egy bizottság felügyelt. A Népkör vezetői, mivel minden kerületben állítottak követjelöltet, oly módon oldották meg a bizottságok összetételét, hogy abban maguk is helyet kaptak. 32 A megyében a választók összeírása két hetet vett igénybe. A központi bizottmány június 3-i döntése alapján az egyes települések választói egy előre kidolgozott sorrendben csoportosan jelentek meg a választókerületek főhelyein, s iratkoztak be a választójegyzékbe. 33 Az összeírások során több helyen történtek visszaélések: “a népnél a bizalmatlanság minden felvilágosítások mellett sem akar szűnni, sőt találtattak, kik már egyszer beíratva magukat, kitöröltették.34 Ennek ellenére a két hét leforgása alatt a megye 11 választókerületében 29 150 választójoggal rendelkező polgárt írtak össze. Ez annyit jelent, hogy a megye összlakosságának 9%-a rendelkezett választójoggal. 35

A választókerületek kialakítása és a választók összeírása után mindkét politikai tábor nagy elvárásokkal tekintett a soron következő első népképviseleti országgyűlési választások elé. A baloldali Népkör követjelöltjei a konzervatív nemességet bírálva próbáltak maguknak tőkét kovácsolni, ugyanakkor a mérsékelt reformpárti jelöltek elsősorban társadalmi tekintélyükre alapozták a választási sikerüket.

A központi választmány június 2-i ülésén döntött a követválasztás napjáról. Másnap Ocskay Rudolf alispán egy körlevélben értesítette a járások főszolgabíráit a választások pontos határnapjáról. 36 Ettől függetlenül néhány községben, többek között az Alsó-nyitrai járásban, a választók értesítése elmaradt. Az alispán június 19-i levelében figyelmeztette Turcsányi főbírót, hogy 48 órán belül minden községben tegye meg a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy az emberek tudomást szerezzenek a június 24-re kitűzött választásokról. 37 A választások kiírása körüli titkolózás újabb jogtalanságokat engedett sejtetni. Történt, hogy bár már a hónap elején kitűzték a választások határnapját, azonban arról, hogy az egyes kerületekben pontosan hány órakor veszi majd kezdetét a voksolás, csak június 21-én döntöttek. A meghozott döntés alapján a megye 11 kerületében más-más órai kezdettel írták ki azt. 38 A választási törvényben szereplő joghézagot kihasználva adott volt a lehetőség, hogy az egyes szomszédos kerületek választói személyes jelenlétükkel befolyásolják a választások eredményét. A június 21-i határozat alapján a szakolcai és szenicei választókerületben reggel 6, az érsekújvári, galgóci, vágújhelyi és verbói választókerületben reggel 8, a nyitrai és vágvecsei választókerületben délelőtt 10, míg a többi választókerületben reggel 9 órakor kezdődött el a voksolás. 39

Ahogy várható volt, a követválasztások sem zajlottak le botrányok nélkül. A június 24-i választásokon a 11 választókerületben csak 8 helyen választottak szabályos körülmények között követet. Érdekes, bár messzemenő következtetések levonására nem ad okot, hogy éppen azokban a választókerületekben fulladt botrányba a választás, ahol a választójoggal rendelkező polgárok aránya meghaladta a 10%-ot.

4. táblázat: A képviselőházi választások eredménye a megyében:

Választókerület
Megválasztott követ
Nyitrai
Tarnóczy Kázmér
Vágvecsei
Rudnyánszky János
Érsekújvári
Markhoth János
Galgóci
Szidor Ferenc
Verbói
Zelenay Gedeon
Nyitrazsámbokréti
Brogyányi Imre
Privigyei
Simonyi Ernő
Vágújhelyi
Tormay György
Nagytapolcsányi
Kovacsics János
Szakolcai
Vagyon Antal
Szenicei
Zmertich Károly

 

Ocskay alispán a választásokat követően, június 28-án értesítette a belügyminisztert a megyében történtekről. 40 Sajnálkozva írja, hogy Vágújhelyen részrehajlás, Vágvecsén és Privigyén viszont a választók között megtörtént véres összetűzés miatt volt érvénytelen a szavazás. 41Galgócon is kisebb összetűzésre került sor a választók között. A megválasztott Szidor Ferenc mandátumát ugyan igazolták, de később megvonták tőle azt.

A 11 választókerület közül Vágvecsén történt a legvéresebb összetűzés a két jelölt támogatói között. A történteknek országos híre lett. Többször foglalkozott az eseményekkel a Közlöny és a Pesti Hírlap is. A választókerületben két jelölt volt. A baloldali Népkör Keresztúry Józsefet, míg a mérsékelt radikálisok Rudnyánszky Jánost jelölték. Mindkettő tagja volt a csendre és rendre felügyelő központi választmánynak, sőt Keresztúry az állandó bizottmánynak is. 43

A megye 11 választókerülete közül a vágvecsei volt a második legnagyobb. A 33123 lakosból 3428-an (10,3%) rendelkeztek választójoggal. A 29 településből álló választókerület lakossága nemzetiségi szempontból vegyes volt. A nemzetiségi aránnyal párhuzamosan a választókerület összlakosságának kétharmadát adó magyar települések adták a választók többségét. 44

A kiírás szerint a választások délelőtt 10 órakor kezdődtek. A borongós idő ellenére a választók zászlókkal a kezükben kocsikon érkeztek, még jóval a kezdés előtt, a helyszínre, Vágvecsére. A szavazóhelyhez közeli kocsmában borozgattak, mit sem sejtve, hogy odakint valami olyan készül, ami jócskán felkorbácsolja majd az indulatokat. Mivel a pártok közlése alapján az egy képviselői mandátumra két jelölt pályázott, voksolásra került sor. A választók községek szerint összeállított sorrend alapján egy előre eltervezett forgatókönyv szerint adták le nyilvános szavazataikat. A választást a Népkör jelöltjét támogató községek kezdték, őket követték a megosztott szlovák falvak, s a sort a Rudnyánszky-párt erőteljes támogatói zárták. A szavazatszedés megkezdését a Rudnyánszky-párt képviselői egy órával kérték elhalasztani, mivel a Vág folyó túloldaláról érkezőket a másik párt szimpatizánsai feltartóztatták, s nem engedték be a községbe. 45 Hosszú egyeztetés után végül is megkezdődött a szavazatszedés Czigler Ambrus kocsmájának fészerében az erdő alatt. 46 A voksolás 12.30 óráig rendben zajlott. Ekkor a Rudnyánszky-párt újabb óvást emelt, ugyanis szavazóikat továbbra sem engedték a szavazóhelyre menni. Ekkor Vágsellye és Vágkirályfa elöljárói a választási elnöktől, Tóth Károlytól szerettek volna orvoslást kérni a történtek miatt. Ehelyett a Keresztúry-párt hívei hantokkal meghajigálták a küldöttséget, és zászlajukat szétszaggatták. 47 Azonban ők sem hagyták megtorlatlanul az ellenük elkövetett sérelmet. A támadást viszonozták kövekkel és tégladarabokkal, “holott kő és tégladarabok a helyen pénzért sem találhatók” – írja az eseményekről Tóth Mihály választási elnök. 48 Ezután elszabadult a pokol. A Vág túloldaláról érkezők bejöttek Vecsére, ekkor viszont a Keresztúry-párt támogatói karókkal, botokkal agyba-főbe verték őket. A véres csata egy óráig tartott. A vágsellyeiek panaszlevelükben azt írják, hogy a rendbontás fő szervezője Zámbó János, a szomszédos Hosszúfalu bírája volt, aki “két szekér nyírfa és fűzfa karót vitetett verésre, de még Mészáros Elek kocsmárostól a fejszét is kivitette és azt parancsován, hogy készítsenek maguknak botokat, ha netalán még elegendő nem volna, mellyekkel közülünk számosabb népet koldussá vertek“. 49 A Nyitráról Vecsére igyekvő Rudnyánszky-pártiak az angyalkai ispánlakban értesültek a véres összetűzésről. Szerintük “a farkasdi nemesség, a hosszúfalusi és tornóci nép az újváriak izgatására tették a zavart“. 50 A másik fél védelmében a már említett Tóth Mihály, aki egyébként Érsekújvár polgármestere volt, azzal próbálta megmagyarázni a történteket, hogy a Keresztúry-párti farkasdiak csak azután támadtak rá a másik jelölt támogatóira, miután értesültek arról, hogy a nyitrai választásokon a Tarnóczy-párt megfutamította a Népkör jelöltjét, és hogy a győztesek nagy tömeggel indultak Vágvecsére. 51 Az összetűzést követően az a hír járta, hogy a véres eseménynek halálos áldozata is van, sőt a vérengzésnek maga Rudnyánszky János is áldozatul esett. A történtek után így szabályos eredmény nem született. Ettől függetlenül azonban, azt követően, hogy a Rudnyánszky-pártiak a választás helyét fejvesztve elhagyták, a Népkör hívei Keresztúryt győztesnek hirdették ki. 52

A választások másnapján az érintett vágsellyeiek és vágkirályfaiak egy beadványban panaszolták el a megyének az előző napon rajtuk esett sérelmeket. A történet nem maradt visszhang nélkül, miután a belügyminiszter is tudomást szerzett az ügyről. A történtek kivizsgálására június 27-én Nyitrára érkezett Tarnóczy Kázmér kormánybiztos. A vele együtt érkezett katonaságot Farkasdon helyezték el, hogy megakadályozzák a további rendbontást. A vérengzés kivizsgálására felállított törvényszék június 30-án Farkasdon kezdte meg munkáját. 53 Az esettel kapcsolatban több helybeli polgárt börtönbüntetésre ítéltek, akiket azután Nyitrán a megyei börtönbe zártak. 54

Az esettel a képviselőház igazolóbizottsága is foglalkozott, és július 9-i végzése szerint – mint ahogy a tárgyra vonatkozó iratokból kitűnt – a hibásan megrendezett választások eredményét megsemmisítették. 55

Privigyén szintén hasonló összetűzésre került sor. A választásokon két jelölt indult. A helyi katolikus plébános, gr. Forgách Alajos és Simonyi Ernő. Mindkettőjük tagja volt a megyei állandó bizottmánynak. Forgách viszont a város legnépszerűbb embere volt. Az áprilisi törvények elfogadása után széles körű népi mozgalmat indított a jobbágykötelezettségek teljes eltörléséért. 56 Ennek végeredménye az lett, hogy éles összeütközésbe került nemcsak a megyei, de az egyházi hatósággal is. A választások törvényességét itt is a két tábor között kitört véres verekedés akadályozta meg. Az események szenvedő alanyai itt Simonyi Ernő választói voltak. A rend helyreállítására és az elszabadult indulatok megfékezésére Privigyén ugyancsak katonaságot rendeltek ki.

Galgócon is hasonló forgatókönyv szerint zajlottak a választások. A reggel 8 órára kiírt választásokon megjelent választók többsége, 1830 szavazó, Frideczky Timót megyei tisztviselővel szemben Szidor Ferenc volt városbírót támogatta. A szavazatszedés közben a két párt között kialakult kezdeti éles szóváltást nagy verekedés követte. 57 A Frideczky-pártiak ezek után az életüket mentve, hanyatt-homlok elmenekültek a helyszínről. A felbőszült galgóci és a környező falvakból bejött választók minden arra járó úri öltözetű férfit megtámadtak és közülük többet meg is sebesítettek. Ennek ellenére a feladata magaslatán igazán nem álló elnök, Ocskay Vendel kihirdette Szidort megválasztott követté.

A vágújhelyi választásokon az előző esetekkel ellentétben nem történt tettlegesség. A képviselőház követigazoló bizottsága részrehajlás miatt nem hagyta jóvá Tormay György választási győzelmét. Ezt a képviselőház július 15-én tartott ülésén el is fogadta. 58 Az indoklás azon alapult, hogy a választói névjegyzékbe – nem kis számban – olyan egyéneket is beírtak, akik nem rendelkeztek választójoggal. 59

A képviselőház a jogtalan választási eredményeket mind a négy esetben megsemmisítette. A választások újbóli kiírásáról az állandó bizottmány július 29-én döntött. Megegyezés született arról, hogy a vágvecsei, privigyei és vágújhelyi választókerületben a megismételt választásokra augusztus 12-én kerül sor. 60 Az első két választókerületben ez így is volt, ahol az előző választásokon vesztes jelöltek – Rudnyánszky János és Simonyi Ernő – óriási különbséggel győzött. 61 Vágújhelyen a választások megismétlése nagyobb feladatnak bizonyult, mint azt az állandó bizottmány gondolta. A választók újbóli összeírása tovább tartott, mint azt elképzelték, így az augusztus 12-re kiírt választásokat nem tudták megrendezni.

Szidor Ferenc galgóci képviselő esete teljesen más volt. Megválasztása után felutazott Pestre, ahol az első népképviseleti országgyűlés megnyitása előtti napon, július 4-én a képviselőház előleges ülésén sorshúzással tagja lett annak a 11 tagú küldöttségnek, mely István nádor királyi helytartónak átadta az országgyűlés megnyitására szóló meghívót. 62 A képviselőház V. ülésén, július 10-én viszont napirendre került Szidor ügye. A választási eredmény kivizsgálásával Kubicza Pál trencséni követet bízták meg. 63 Kubicza a képviselőház döntéséről levélben értesítette az alispánt. Az esettel kapcsolatos nyomozást az érintettek jelenlétében július 19-én kezdte meg. 64 Ennek végeredménye az lett, hogy szeptember 18-án elmarasztalták őt, sőt a vizsgálat költségeinek megtérítésére is kötelezték. 65 Bár az új választások kiírását a képviselőház elrendelte, arra azonban már nem került sor. Ezt támasztják alá kutatási eredményeink és az eddig megjelent szakirodalom is. 66

A megyében megválasztott országgyűlési követek igazolásuk után, néhány kivételtől eltekintve, rendszeresen részt vettek Pesten a képviselőház ülésein. A Debrecenbe költözött országgyűlést azonban már csak néhányuk követte. Az 1849 tavaszán elvégzett követigazolások után a megye 11 követe közül már csak 4-en rendelkeztek érvényes mandátummal: Brogyányi Imre, Markhoth János, Simonyi Ernő és Zelenay Gedeon 67 , a többiek, mivel nem tudták igazolni távollétüket, elvesztették azt.

A választások körül kialakult felkavart hangulat elcsendesedése után végre remény volt arra, hogy a megye tisztikarában megszűnik a pártoskodás, és minden az eredeti kerékvágásba kerül. Remény volt arra is, hogy ezt követően megkezdődhet a nemzetőrség, később a honvédség szervezése, az elmaradt adók beszedése és számos halaszthatatlan feladat, melyet az ország és a megye érdeke megkívánt. Nyitra megye stratégiai szempontból az ország egyik legfontosabb területe volt, erre utal a Közlöny egyik írása is: “E megyének van a Felföldön a legislegfontosabb hivatása. Ha e népes tehetős megyében rend uralkodik és a szabadság új törvényei az életben mint valóság tünhetnek elő, akkor e megye 5-6 szomszéd megyét ragad magával a békés fejlődés rendezett pályáján. Ha viszont Nyitrában megdől a rend és az új alkotmányadta szabadság bizton nem élvezhető, akkor szinte 5-6 megyét kell félteni a hasonló sorsra jutástól (Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Szepes). És Nyitra már ott áll az általános izgatottságnak ama stádiumában, hogy még csak egy szikra kell a legveszedelmesebb irányú kitörésekre.” 68

E bölcs és nagyon is reális meglátást a hatalom megszerzéséért mindent elkövető pártok nagyon későn értették meg. Erre akkor jöttek rá, mikor a szikrától a megye és az ország már lángokban állt.

 

Gyurgyík László: A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása 1921 és 1991 között

Dolgozatomban a csehszlovákiai magyar lakosság felekezeti megoszlására vonatkozó adatokat elemzem a felekezeti megoszlást is rögzítő népszámlálások adatai alapján.

Az első világháború után megalakult Csehszlovák Köztársaságban a két országrész vallási, felekezeti összetételében is jelentős eltérések mutathatók ki. A gazdaságilag elmaradott Szlovákia lakossága tradicionálisan vallásos volt, a fejlett iparral rendelkező cseh országrészekben a szekularizáció, elvilágiasodás elsősorban az értelmiség és a munkásság jelentős rétegeit távolította el az egyházaktól. Szlovákiában egy alig néhány ezer főt kitevő rétegtől eltekintve a teljes lakosság valamelyik egyház tagjának vallotta magát (1. táblázat). A magukat felekezeten kívülieknek deklarálók aránya 0,23%, az ismeretleneké 0,02% volt. A cseh országrészekben (Csehország Morvaországgal és Sziléziával együtt) a felekezeten kívüliek száma meghaladta a 700 ezret, vagyis az országrész lakosságának 7,2% – át. A lakosság döntő többsége a cseh országrészekben és Szlovákiában is a katolikus egyház tagjának vallotta magát; Csehországban a lakosság 82%?a, Szlovákiában a római és görög katolikusok összesített részaránya 77,4% – ot tett ki. Míg Szlovákia felekezeti összetételében a további meghatározó felekezet az evangélikus, a református és az izraelita egyház volt (12,8%, 4,8%, 4,5%), Csehországban a huszita tradíciókra alapozó, a köztársaság létrejöttével egy időben alakult nemzeti egyház, az ún. csehszlovák egyház volt a második legjelentősebb egyházi tömörülés. (Tagjainak száma meghaladta az 520 ezret, az országrész lakosságának 5,23% – át.) A két jelentősebb evangélikus egyházhoz tartozók, azaz a cseh testvérek és a német evangélikusok száma és aránya már jóval kisebb volt (231 ezer és 151 ezer, 2,3% és 1,5%). A csehországi izraeliták száma 125 ezer fő volt (1,25%).

A szlovákiai magyarság felekezeti megoszlása Szlovákia összlakosságával bizonyos vonatkozásokban hasonló jellegzetességekkel bírt, de azért lényeges eltérések is kimutathatók. Az 1921 – es népszámlálás a szlovákiai magyarok számát 637 183 főben adja meg, s ez az akkori Szlovákia lakosságának 21,2% – a. 1 A magyar római katolikusok száma megközelítette a 450 ezret, vagyis a magyar népességen belüli aránya (70,3%) a szlovákiai értéknek (70,9%) felel meg. A magyar görög katolikusok aránya (2%) az országos értéknek (6,5%) csak töredéke volt. Az evangélikusok aránya, illetve az egyes evangélikus egyházak megoszlása Szlovákia népességén, illetve a magyar lakosságon belül mutat ki igen nagy eltéréseket. A magyarság 24,2% – a, az országrész lakosságának pedig 17,7% – a volt evangélikus. A több mint 530 ezer szlovákiai evangélikus többsége lutheránus (augsburgi evangélikus) (382 ezer fő), a reformátusok száma 145 ezer fő. 2 Sajnos, az 1921 – es adatok nemzetiségi bontásban csak az evangélikusok összesített számsorait tartalmazzák, így a magyar evangélikusok belső megoszlására csak az 1930 – as cenzus alapján következtethetünk. Az alapvető eltérés így is kimutatható; a magyar evangélikusok zöme református, a magyar augsburgi evangélikusok száma a reformátusok alig egyhatodát teszi ki. A református egyház magyar túlsúlya, jellege szintén egyértelműen kiviláglik. A szlovák lakosságon belül a két evangélikus felekezet megoszlása épp fordítottja a magyar lakosságénak: a döntő mértékben lutheránus szlovák evangélikusság mellett a református szlovákság töredéket képez.

Az izraelita felekezetűek száma 136 ezer főt tett ki (az összlakosság 4,5% – a), többségük (51,9%) zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. A zsidó felekezetűek magyarságon belüli aránya 3,4%, lélekszámuk 22 ezer fő volt. Nem teljesen érdektelen megvizsgálni a szlovák, illetve német lakosságon belül is az izraelita felekezetűek arányát. A németségen belüli arányuk magasabb, mint a magyar népességen belül (6,5%, 9 ezer fő), a csehszlovák nemzetiségű izraeliták száma ugyan megközelíti a 30 ezret, de arányuk csak 1,5% – hoz közelít.

Az eltérő tradíciók, hagyományok, társadalmi és gazdasági körülmények az elkövetkező időszakban is különböző módon formálták az egyes egyházakhoz tartozók számának alakulását. A cseh országrészekben a felekezeten kívüliek száma több mint 100 ezer fővel emelkedett, részarányuk meghaladta a 7,8% – ot. Az egyes felekezeteknél eltérő tendenciák figyelhetők meg: az ún. nemzeti egyházakhoz tartozók száma és aránya jelentősebb növekedést mutat (a cseh testvérek száma mintegy 60 ezerrel, a csehszlovák egyház tagjainak száma több mint 250 ezerrel, a német evangélikusok száma több mint 30 ezerrel gyarapodott, részarányuk is 2,3% – ról 2,7% – ra, 5,2% – ról 5,3% – ra, illetve 1,5% – ról 1,7% – ra növekedett). A görögkeleti egyházhoz tartozók számának emelkedését részben a kárpátaljai ruténok bevándorlása, részben a görögkeleti egyház irányában megnyilvánuló pozitív diszkrimináció eredményezte. A katolikusok aránya viszont – lélekszámuk csekély emelkedése mellett – csökkent (82% – ról 78,5% – ra). 1930 – ra Szlovákiában a felekezeten kívüliek száma ugyan két és félszeresére (6800 – ról 17000 – re) emelkedett – ezt részben a Csehországból Szlovákiába beköltöző cseh hivatalnok és értelmiségi réteg növekedése, részben a szlovákiai társadalom fokozatos belső átstrukturalizálódása váltotta ki -, de így is csak a szlovákiai népesség alig fél százalékát tette ki.

Az egyes egyházakhoz tartozók száma eltérő mértékben ugyan, de növekedett, a lakosságon belüli aránynövekedés a római katolikus egyház mellett az ortodox és a cseh testvérek, illetve a csehszlovák egyház vonatkozásában jelentős. Érzékelhetően csökkent a református és az izraelita egyházhoz tartozók aránya is (4,8% – ról 4,4% – ra, illetve 4,5% – ról 4,1% – ra). A két népszámlálás közti időszakban a magyar lakosság száma és aránya jelentős mértékben csökkent (45 ezer fővel, azaz 637 ezerről 592 ezerre; 21,2% – ról 17,8% – ra), miközben Szlovákia lakosainak a száma közel 330 ezer fővel emelkedett. Így a magyar lakosság felekezeti összetételében kimutatható arányeltolódások nagyobbrészt az egyes térségekben eltérő módon jelentkező nemzetváltási folyamatok következményei, nem pedig az egyes egyházakhoz tartozók számának reális változásaiból fakad. Ezért a magyar lakosságnál kimutatható felekezeti változások összevetése Szlovákia felekezeti struktúrájának valós változásaival nem megalapozott, hiszen a bekövetkezett változások eltérő okokra vezethetők vissza. Valamennyi egyház, illetve felekezethez tartozó magyarok száma emelkedett, kivéve a felekezeten kívülieket.

A magyar népességen belül a római katolikusok aránya némileg növekedett (70,3% – ról 71,3% – ra), az evangélikus felekezetek (összesített) aránya szintén emelkedett (24,2% – ról 24,8 – ra). Az egyes evangélikus egyházakhoz tartozók részletes adatait nemzetiségi bontásban a korábbi (1921-es) népszámlálás nem tartalmazta. Az 1930 – as népszámlálási adatok szerint a református egyházhoz tartozók száma meghaladta a 126 ezer főt, a szlovákiai magyarság 21,4% – a vallotta magát reformátusnak, az evangélikusok aránya pedig meghaladta a 20 ezer főt, a magyarságon belüli arányuk 3,4%. A magyar zsidóság száma mintegy felére csökkent, s arányuk is 3,4% – ról 1,6% – ra apadt.

A köztársaság egész területén 1950 – ben került sor a következő népszámlálásra. A köztársaság felbomlása, a második világháború harci eseményei, a zsidóság koncentrációs táborokba hurcolása és legyilkolása az ezt követő, elsősorban a magyar és német lakosságot érintő kitelepítések, deportálások, lakosságcserék és a reszlovakizáció az országrész szláv nemzeti jellegének nagymérvű erősödését s ezen belül a magyarság számának drasztikus csökkenését eredményezték. Az egykor heterogén nemzetiségű Csehszlovákia etnikai jellege egyre jobban kezdett az ország megálmodóinak elképzeléséhez idomulni. Mindezen folyamatok – talán a reszlovakizáció kivételével – az egyes régiók felekezeti összetételére is kihatással voltak. Az 1950 – es népszámlálásra a kommunista hatalomátvételt követően, az egyházak mozgásterét nagymértékben korlátozó intézkedések beindulása után került sor. Ennek ellenére a magukat felekezeten kívülinek deklarálók száma és aránya is lényegesen csökkent. (Csehszlovákiában az 1930 – as 850 ezerről 530 ezerre, illetve 6,1% – ról 4,3% – ra.) A felekezeten kívüliek számának csökkenése mind Csehországban, mind Szlovákiában erőteljesen megmutatkozott. Csehszlovákia lakosságának felekezeti összetételében a legszembetűnőbb változás az izraelita felekezetűek számában és arányában következett be (254 ezerről 15,5 ezerre, 4,1% – ról 0,2% – ra csökkent). Csehországban a katolikusok száma és aránya nagymértékben csökkent; ez jelentős mértékben a 3 milliós német lakosság kitelepítésének következménye (1,58 milliós csökkenés, 78,5% – ról 76,4% – ra). Tovább nőtt a magukat nemzeti egyházakhoz tartozók száma és aránya (a cseh testvérek száma 110 ezer fővel, arányuk 2,3% – ról 2,7% – ra növekedett, a csehszlovák egyházhoz tartozók száma 167 ezer fővel, s aránya 7,3% – ról 10,6% – ra emelkedett), a kis lélekszámú görögkeleti egyházhoz tartozók száma közel megkétszereződött. Az 1921 és 1950 közötti népszámlálások során az ismeretlenek aránya néhány tized százalék körül mozgott.

Szlovákiában a zsidóság még nagyobb mértékben fogyatkozott meg mint Csehországban. (Lélekszámuk 137 ezerről 7,5 ezerre, arányuk 4,1% – ról 0,2% – ra csökkent.) Jelentősen növekedett a katolikusok (római és görög katolikusok összesített aránya 78% – ról 82,8% – ra) és a lutheránusok aránya (12% – ról 12,9% – ra), ugyanakkor csökkent a reformátusok száma (146 ezerről 116 ezerre) és aránya is (4,4% – ról 3,2% – ra).

A magyar lakosság felekezeti megoszlásának értékelése az 1950 – es népszámlálás vonatkozásában igencsak problematikus. A magyarság jogfosztottságát követően megtartott cenzus nem nyújt használható adatokat a magyar lakosság számára vonatkozólag, inkább csak nyújt arról információt, hogy a magyarság egészét sújtó intézkedések után oly rövid idővel valójában hányan merték bevallani magyarságukat. 3 Így a felekezeti hovatartozás terén bekövetkezett változások értékelése is inkább csak informatív jelleggel bír. Az egyes felekezeteknél kimutatható változások az országos változásokhoz hasonló tendenciát mutatnak. A nem katolikus egyházakhoz tartozók száma csökkent, a római katolikusok aránya jelentősen növekedett (71,3% – ról 75% – ra), a magyar reformátusok száma közel a felére apadt (126 ezerről 73 ezerre), a magyarságon belüli arányuk némileg csökkent (21,4% – ról 20,5% – ra). Az 1950?es cenzus nemzetiségi adatainak a megbízhatatlanságát a felekezeti megoszlás szempontjából is megerősítik a reformátusok nemzetiségi összetételére vonatkozó adatok: 1930?ban a reformátusok 86,7% – a, 1950 – ben 65% – a, 1991 – ben 78,2% – a vallotta magát magyarnak. Egyértelmű, hogy 1950 – ben csak a református egyházhoz tartozóknál tízezres nagyságrendű nemzetváltás mutatható ki a magyarságságnál.

Az 1950 – es népszámlálás volt a kommunista uralom alatt megrendezett népszámlálások között az első és egyben az utolsó, amely során rákérdeztek a felekezeti hovatartozásra is. Csak 40 évvel később, az 1989 – es novemberi változásokat követő 1991. évi népszámlálás során kérdeztek rá újból a lakosság vallási hovatartozására. Azonban ez az adatfelvétel már teljesen más valóságtartalmat rögzített a felekezeti hovatartozás vonatkozásában, mint az 1950?nel bezáródó népszámlálások, így az 1991 – es adatok összevetése a korábbival inkább csak informatív jellegű. Annak ellenére, hogy a felekezeti hovatartozást hasonlóan megfogalmazott kérdésekkel tudakolták 1991 – ben, mint 1950?ben, az eltérés legalább két vonatkozása meghatározó. 1950 – ben (és a korábbi népszámlálások alkalmával) a felekezeti hovatartozás jogilag rögzített egyházhoz tartozást, egyháztagságot jelentett. Aki nem tagja egyik egyháznak sem, az a megfelelő oszlopba “felekezeten kívülinek” tüntesse fel magát – olvassuk a népszámlálási adatlapokhoz kiadott útmutatóban, továbbá: az egyházhoz tartozást nem lehet megváltoztatni az adatlapon történő bejegyzéssel. 4 1991 – ben a vallási hovatartozás kategóriája deklaratív jellegű: “Felekezeti hovatartozás alatt valamelyik egyház életében való részvétel, illetve vele való kapcsolat értendő. Mindenki szabadon dönt arról, hogy mely felekezethez tartozónak, illetve felekezeten kívülinek tünteti fel magát, esetleg az adott kérdésre nem válaszol. A 15 éven aluli gyermekek esetében a szülők saját belátásuk szerint töltik ki e kategóriát.” 5

Ebből talán jobban érthető az a vita, amely a demográfusok körében bontakozott ki a kapott adatok értelmezésével kapcsolatban a kérdésre nem válaszolók, az “ismeretlenek” értelmezése vagy akár az egyes felekezetekhez tartozók adatainak valóságtartalmát illetően. 6

A másik lényeges vonatkozás az adatok összehasonlíthatóságát illetően az 1950 óta Csehszlovákia társadalmában bekövetkezett változásokban, az elmúlt 40 év ateista propagandájának következményeiben, általában az egyházhoz, a valláshoz való hozzáállás módosulásában van.

Az 1991 – es népszámlálás a lakosság felekezeti hovatartozásának alakulásában igen lényeges változásokat mutatott ki; a “hívők” – a különböző egyházakhoz, felekezetekhez tartozók – összlakosságon belüli aránya nagymértékben csökkent, s az egyes egyházakhoz tartozók számarányában is jelentős módosulások következtek be. A felekezeti hovatartozás alakulása Csehországban, illetve Szlovákiában igencsak eltérő módon alakult. Csehországban a lakosság kisebb része, 43,9% – a deklarálta valamelyik egyházhoz való tartozását, a magukat felekezeten kívülinek vallók aránya megközelítette a felekezetekhez tartozókét (39,9%), az ismeretlenek 16,7% – ot tettek ki. Szlovákiában felekezetekhez tartozónak vallotta magát a populáció 72,8% – a, felekezeten kívülinek pedig 9,8% – a, 17,4% – a nem töltötte ki a felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdést. A két tagköztársaság közti diametrális fejlődés gyökerei már a korábbi népszámlálásoknál is kimutathatók. (Csehországban 1950 – ben a népesség 5,8% – a, Szlovákiában alig 0,1% – a volt felekezeten kívüli.)

A két időpont adatsorainak összevetése tehát egyfajta tájékoztatóul szolgál az egyes felekezetekhez, egyházakhoz tartozók, illetve azokon kívüliek igencsak heterogén csoportjainak arányváltozásáról. Ugyanakkor az egyházakhoz tartozás körülhatárolása 1991 – ben igencsak homályos. Ezért ha az elmúlt 40 évben az egyes felekezetekhez tartozók lélekszámában és arányában bekövetkezett változásokat próbálnánk elemezni, akkor a két időszakban a magukat egyházakhoz, felekezetekhez tartozók arányában bekövetkezett változásokat kell összevetnünk. (A továbbiakban a felekezeten kívüli és ismeretlen kategóriákat nem tartalmazó populációra szűkítjük le vizsgálódásunkat.) Ezen számításbeli módosulás elvégzése mind Csehország, mind Szlovákia vonatkozásában a katolikusok (81,3% – ról 88,9% – ra, illetve 76,5% – ról 83% – ra) és az “egyéb” kategóriát (3,2%, illetve 2,9%) jelentős mértékben kitevő szekták arányának további növekedését húzza alá.

Az evangélikus felekezetek aránya kisebb – nagyobb mértékben csökkent, Csehországban a cseh testvérek részaránycsökkenése viszonylag mérsékeltnek tekinthető (4,8% – ról 4,5% – ra), Szlovákiában az evangélikusok és a reformátusok aránya mintegy kétharmadára zsugorodott (12,9% – ról 8,5% – ra, illetve 3,3% – ról 2,2% – ra). A csehországi változások egyik legszembetűnőbb jegye a cseh nemzeti egyháznak tekinthető csehszlovák (huszita) egyházhoz tartozók arányának egyharmadára (11,3% – ról 3,9% – ra) történt zsugorodása. Lélekszám-növekedés Csehországban csak a szekták viszonylatában, Szlovákiában rajtuk kívül a római katolikusok, valamint a görögkeletiek vonatkozásában mutatható ki. A felekezetekhez tartozók arányváltozása az egyes egyházakhoz tartozók számának olykor ellentétes irányú módosulásával járt együtt. A katolikusok arányának emelkedését Csehországban lélekszámuk jelentős apadása kísérte (6,8 millióról 4 millióra), ezzel szemben a szlovákiai katolikusok száma jelentősen emelkedett (2,6 millióról 3,2 millióra). A szlovákiai magyarság felekezeti összetételének módosulását az elmúlt 40 év távlatában csak igen nagy fenntartásokkal lehet a népszámlálási adatok alapján értékelni. Az 1950 – es népszámlálásra vonatkozólag jeleztük e népszámlálásnak a magyar népesség (de ugyanúgy az egyéb nemzetiségek) vonatkozásában igencsak korlátozott hitelességét, így ha ezeket az adatokat hitelesebb források hiányában mégiscsak értékelni vagyunk kénytelenek, akkor e korlátokat tekintetbe kell vennünk. Mivel az 1950 – es népszámlálás során a magyarságnak egy jelentős része nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát, e számadatok abszolút értékeire nem támaszkodhatunk. 7 Tehát 1950 – ben az egyes felekezetekhez tartozó magyarok lélekszámára vonatkozó adatok jelentős mértékben (legalább 110 ezer fővel) alacsonyabbak, mint ez a népmozgalmi statisztika alapján becsülhető lenne, ezért első megközelítésben csak a felekezeti arányokat vesszük górcső alá. Ebben a megközelítésben abból az előfeltevésből indulunk ki, hogy a magyarság 1950 – es nemzetiségi bevallását nem befolyásolta meghatározó mértékben felekezeti hovatartozása. Egyrészt erre enged következtetni az 1930 – as és az 1950 – es felekezeti hovatartozások egybevetése, ahol a görög katolikus magyarság számának harmadára történő apadásán kívül (amely a magyarságon belüli viszonylag kis számának következtében csak elenyésző mértékben torzít) nem mutatható ki olyan tendencia, mely az országos változásoktól eltérő lenne. Másrészt azonban a magyar reformátusok identitásvállalásának vannak olyan tényezői, melyek a katolikusokénál bizonyos mértékben eltérő jellegűek. E fenntartásaink ellenére elfogadjuk az így beálló esetleges torzításokat is.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy az elmúlt 40 év ideológiai egyeduralma az országos értékeknél kisebb mértékben mutatkozott meg a szlovákiai magyarság vonatkozásában. Míg az összlakosság 72,8% – a vallotta magát hívőnek (9,8% – a felekezeten kívülinek, 17,4% – a ismeretlen), a magyarság esetében az egyes felekezetekhez kötődők aránya meghaladta a 80,5% – ot, a felekezeten kívüliek aránya 6,6%-ot, az ismeretleneké 12,9% – ot tett ki. Azonban a magyarság hátrányosabb település- és társadalomszerkezete eleve egy – legalábbis formálisan – vallásosabb jellegű népcsoportra kell, hogy utaljon.

Az országos adatok értékelésénél vázoltuk a felekezeti hovatartozás vonatkozásában megfigyelhető leglényegesebb tendenciákat. Részletesebben elemezve a felekezeti hovatartozás alakulását két fő és néhány mellékvonulat figyelhető meg: egészében véve megállapítható a római katolikusság arányának fokozatos növekedése s ezzel párhuzamosan az evangélikus egyházakhoz tartozók jelentős csökkenése. Ugyanakkor hasonlóan ellentétes, de teljesen más okokra visszavezethető a görög katolikusok apadása és a görögkeletiek arányának jelentős növekedése. 8 Ugyanakkor számottevő arányban megnövekedett az “egyéb” kategória többségét kitevő szektákhoz tartozók aránya. A cseh nemzeti egyház súlya tovább csökkent, s a zsidó felekezetűek aránya szinte marginalizálódott.

E tendenciák pontosabb értékelését és számszerűsítését teszi lehetővé, ha csak a magukat hívőknek vallók belső strukturalizálódását nézzük. A nagyobb egyházak, felekezetek aránymódosulásai nem mutatnak jelentősebb eltéréseket az országos és a magyar viszonylatban. A katolikusok aránya 76,5% – ról 83% – ra, a szlovákiai magyarság vonatkozásában 75,1% – ról 80,6% – ra emelkedett. Az augsburgi hitvallású evangélikusok aránya 13% – ról 8,5% – ra, a reformátusok aránya 3,3% – ról 2,2% – ra csökkent, a magyarságon belüli arányváltozás e két egyház vonatkozásában 3,1%-ról 2,7%-ra, illetve 20,5% – ról 14,1%-ra való csökkenés. A görög katolikus és a görögkeleti egyházak eltérő aránymódosulásaiban nem kis mértékben a hívők etnikai jellege is közrejátszott. A kelet – szlovákiai ukrán, rutén, de bizonyos mértékben a szlovák görög katolikusság jobban el tudta fogadni a pravoszláv vallásba való erőszakos bekényszerítést, mint a magyar görög katolikusok. Míg szlovákiai méretekben a görög rítusú katolikusok aránya jelentős mértékben csökkent (6,6% – ról 4,7% – ra), a magyarság vonatkozásában némi emelkedés figyelhető meg (1,2% – ról 1,5% – ra). Az egyéb kategóriában szereplő szekták növekedése pedig az elmúlt évtizedekben a legdinamikusabbak közé tartozik. S úgy tűnik, hogy a magyarság körében kimutatott növekedésük erőteljesebb (0,1% – ról 1% – ra), mint országos viszonylatban (0,3% – ról 0,8% – ra). Az egyes felekezetekhez tartozó magyarok számbeli változásai is nem sokban térnek el az országos változásoktól. Mint már azonban hangsúlyoztuk, az 1950 – es adatok nemzetiségi vonatkozásai nem használhatók, s egy számítási korrekció elvégzése, mely a szlovákiai magyarság 1950?es lélekszámát a népmozgalmi adatok alapján pontosítaná, minden bizonnyal a hivatalos adatoknál pontosabban jelezné a valós helyzetet, de így is csak a nehezen behatárolható valószínűségek szintjén mozgunk. Ennek alapján az 1950 és 1991 közötti változások már némileg eltérnek a hivatalosan közzétettől. Gyakorlatilag minden egyházhoz tartozók száma – a görög katolikusok és a szekták kivételével – csökkent, mindössze a veszteségek arányai eltérők. A római katolikusok száma 368 ezer, a reformátusoké 106 ezer, a görög katolikusok száma 6 ezer, az evangélikusoké 16 ezer körüli értéket venne fel.

Kitekintés

Fölmerül a kérdés, hogy az elkövetkező időszakban milyen változások várhatók Szlovákia és a szlovákiai magyarság felekezeti megoszlásában. A szlovák társadalom az 1989 – es változások után sajátos úton haladt. A nemzetállami keretek megteremtése után a korábbi ellentmondások még szembetűnőbbekké váltak, s ez alól nem jelentenek kivételt az egyházak sem.

A még tradicionálisan vallásos idősebb generáció fokozatos kihalásával az egyházaknak egyre inkább egy új feladattal, az előzőtől egy jelentős mértékben eltérő demográfiai és társadalomszerkezetű és életszemléletű lakosság pasztorációjával kell szembenézniük. Ezek a tömegek az elmúlt évtizedek hagyományos vallásgyakorlatára kevésbé fogékonyak.

Az “ideológiák piacán” a vallási felfogásokon belül is és mellett is a különböző világnézetek egyre erősebben és hatékonyabban jelentkeznek, s bizonyos esetekben az első pillantásra paradoxnak tűnő ötvöződések is megjelennek. A legnagyobb kihívást a “történelmi egyházak” számára az elvallástalanodás és a különböző szekták jelentik, de a 90-es évek társadalmi gyakorlatában nem elhanyagolható a szlovák társadalom különböző szintjein eltérő mértékben manifesztálódó, a kereszténységet és a nacionalizmust ötvözni próbáló bizonyos politikai és egyházi csoportok részéről támogatott ideológia sem.

Jegyzetek

1. Az 1921. évi népszámlálás felekezeti és nemzetiségi megoszlásra vonatkozó adatait a Sèítání lidu v republice Èeskoslovenské ze dne 15. února 1921. III. diel. Praha, 1927, 3. p. közli. Szlovákia lakosságának és nemzetiségeinek lélekszámára vonatkozó Szlovákiára és a szlovákiai nemzetiségek lélekszámára vonatkozó 1921-es népszámlálás adatai az egyes kiadványokban bizonyos mértékben eltérően szerepelnek. Ennek több oka van: az 1921. évi népszámlálás adatait általában Szlovákia mai területére átszámolva adják meg. Kisebb mértékben eltérőek ettől az 1921. évi területre vonatkozó adatok. Az 1920 – as évek első felében még sor került bizonyos határmódosításokra, másrészt Szlovákia területe a második világháborút követő békeszerződések eredményeként is módosult három Pozsony alatti község Szlovákiához történt csatolása következtében. Ezenkívül Kárpátalja és Szlovákia közigazgatási határa is eltért a jelenlegitől. A különböző területnagyságra vonatkozó adatok mellett az első csehszlovák népszámlálás nemzetiségi számsorait még a rendezett, ill. a rendezetlen és idegen állampolgársággal rendelkezők száma is jelentősen befolyásolta.

2. Az augsburgi evangélikusokra vonatkozó adat tartalmazza a sziléziai és a német evangélikusokat is, de számuk nem sokkal haladhatta meg az 1000 főt.

3. Már az 1961 – es népszámlálás rácáfol az azt megelőző cenzus magyarságra vonatkozó adataira. Az 1961 – es népszámlálás a szlovákiai magyarság számát 534 ezer főben adja meg, s ez 166 ezerrel magasabb az 1950 – ben kimutatott értéknél. Amennyiben a népmozgalmi adatok alapján kimutatható népességnövekedést leszámítjuk, akkor a népszámlálási adatok a magyarság számát 110 ezer fővel magasabb értékben adták meg, mint ez a népmozgalmi előrejelzések alapján várható volt. In: Gyurgyík László: Magyar mérleg. Pozsony, 1994, Kalligram Könyvkiadó, 72. p.

4. Sèítání lidu a soupis domu a bytu v republice Èeskoslovenské ke dni 1. bøezna 1950. Díl I. Praha, 1957, 27. p.

5. Sèítanie µudu, domov a bytov 1991. Podrobné údaje za obyvateµstvo Slovenská republika 1992.

6. Csak néhány tanulmányt, illetve hozzászólást említünk, melyek a Demografie című szakfolyóiratban jelentek meg: Pastor, K: Výpovìdná hodnota ¹tatistických údajov o religiozite. Demografie, 1994. 3. sz. 173-179. p. – Kuèera, M: K interpretaci výsledkù sèítání lidu 1991 o nábo¾enském vyznání. Demografie, 1991. 4. sz. 189-191. p.

7. Kuèera, M: i. m. (35. sz. jegyzet.)

8. A görögkeletiek arányának ily mértékű emelkedése és a görög katolikusok csökkenése a két egyházzal szemben megmutatkozó állami egyházpolitika következménye. Az 50 – es évek elején a görög katolikus egyházat a pártállam hivatalosan megszüntette, és a hívőket bekényszerítette a görögkeleti egyházba. Ez az állapot csak 1968 – ban szűnt meg.

Szlovákia felekezeti megoszlása 1921 – 1991

Felekezeti megoszlás
Felekezeti Év

 

1921
1930
1951
1991

 

Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia össze sen
Ebből ma gyar
római katolikus
2128205
448117
2384355
422282
2623198
265729
3187383
368416
görög és örmény katolikus
193778
12969
213725
12398
225495
4209
178733
6764
evangélikusok összesen
530512
154030
555900
147095
561392
83822
408942
76843
– ebből lutheránusok
382428
*
400258
20260
443251
10929
326397
12310
-ebből reformátusok
144549
*
145829
126484
111696
72584
82545
64533
izraelita
135918
21744
136737
9728
7476
80
912
122
egyéb
5144
152
21928
126
12800
71
64979
4710
fel. kívüli
6818
109
17148
708
2277
492
515551
37247
ismeretlen
495
62
9679
129
917835
73194
Összesen
3000870
637183
3329793
592337
3442317
354532
5274335
567296

 

 

Szlovákia felekezeti megoszlása 1921 – 1991, százalékban

Felekezeti megoszlás
Felekezeti Év

 

1921
1930
1951
1991

 

Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia összes en
Ebből ma gyar
Szlo vákia össze sen
Ebből ma gyar
római katolikus
70.92
70.33
71.61
71.29
76.20
74.95
60.43
64.94
görög és örmény katolikus
6.46
2.04
6.42
2.09
6.55
1.19
3.39
1.19
evangélikusok összesen
17.68
24.17
16.69
24.83
16.31
23.64
7.75
13.55
– ebből lutheránusok
12.74
*
12.02
3.42
12.88
3.08
6.19
2.17
-ebből reformátusok
4.82
*
4.38
21.35
3.24
20.47
1.57
11.38
izraelita
4.53
3.41
4.11
1.64
0.22
0.02
0.02
0.02
egyéb
0.17
0.02
0.66
0.02
0.37
0.02
1.23
0.83
fel. kívüli
0.23
0.02
0.51
0.12
0.07
0.14
9.77
6.57
ismeretlen
0.02
0.00
0.00
0.00
0.28
0.04
17.40
12.90
Összesen
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00
100.00

* – nincs adat

(A tanulmány az Új Forrás, 1996. 6. számában A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása címmel megjelent dolgozat módosított változata – Gy. L.)

Liszka József: A szlovákiai magyarok populáris kultúrája a 20. században (Korszakok és az impériumváltásokból fakadó változások)

1. Bevezetés

A populáris, azon belül a népi kultúrát alapvetően tradicionális volta mellett (vagy annak ellenére) az állandó változás, alakulás jellemzi. Ebből adódóan az egyes néprajzi jelenségek s általában a parasztság társadalmi helyzetének a változásai, a népi kultúra egészének a periodizációs kérdései régóta foglalkoztatják a kutatókat. S bár a néprajztudomány olykor történeti tudományként határozza/határozta meg önmagát, éppen ez a kérdés, vagyis a történetiség, a viszonylag pontos kormeghatározások kérdése az egyik legbizonytalanabb építőköve a diszciplínának. Általában különféle demográfiai, társadalmi, urbanizációs, gazdasági folyamatok, életmódváltozások függvényeként, továbbá a népi kultúrán (elsősorban a népművészeten) belül mutatkozó stílusjegyek, azok változásai alapján szokás történetileg tagolni, periodizálni a népi kultúrát. Kutatásmódszertanilag is indokolható módon az egyes néprajzi jelenségek, jelenségcsoportok korszakolása a legáltalánosabb. Ily módon beszélhetünk a népi építészet, a gazdálkodás és a táplálkozás, a népművészet, a népzene és a néptánc, valamint a népköltészet stb. történeti korszakairól, illetve stílusrétegeiről. Természetesen időben tagolható Közép-Európa népi kultúrája, melynek a magyar népi kultúra 1 (s ezen belül a mai Szlovákia magyar népi kultúrája) is szerves részét képezte, általában is. Mivel a néprajzi anyag kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, ezért a népi kultúra történeti tagolása során nem is szokás (nem is lehet!) éles határvonalakat húzni. Általában évszázadokban beszélnek a néprajzkutatók, viszonylag széles átmeneti idősávokat hagyva az egyes korszakok között. A magyar népi kultúrát a maga egészében általában több nagyobb korszakba szokás sorolni, kezdve a honfoglalás előtti örökséggel, a középkoron és a reneszánsz, valamint török hódoltság korán át a barokk, rokokó és klasszicizmus korával bezárva. Ez a durva korszakolás teljes mértékben nem feltétlenül esik egybe az egyes részjelenségek (pl. építészet, gazdálkodás, táplálkozás, népművészet stb.) alapján megadható periódusokkal. A 19. századtól, amikortól már egyre nagyobb mennyiségben állanak a rendelkezésünkre a néprajzkutatók által a népi kultúráról fölhalmozott adatok, amikortól az egyes rokontudományok (gazdaság- és társadalomtörténet, valamint a szociális és kulturális antropológia) eredményei is segítenek az eligazodásban, a kutatók szinte egybehangzó véleménye szerint valamivel szűkebb időhatárok között további három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első, többé-kevésbé pontosan datálható korszak, amely mind a népművészetben, mind a népzenében a régi stílust képviseli, még a 18. században veszi kezdetét, s nagyjából az 1820-as évekkel zárul. Ezt követi egy további korszak (az új stílusú népművészet korszaka), amely az 1870-80-as évekig tart, és végül az utolsó, amelyik az első világháború végével ér véget (vö. Hofer 1975; Kósa 1998, 78-128; Pranda 1969; Vörös 1977). 2

Mindezek ismeretében nagy merészségnek tűnhet egy olyan “korszakolásra” vállalkozni, amely szűk egy évszázad populáris kultúráját kívánja időben tagolni. Nem is erről van szó azonban. Az alábbiakban arra teszek kísérletet csupán, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúráját ért 20. századi, alapvetően az impériumváltásokból fakadó hatásokat számba vegyem. Jól tudom, hogy ezek a hatások nem azonnal és nem teljes társadalmi szélességben érvényesültek, de dokumentálásuk mégis fontos lehet a populáris kultúra, az azon belül, illetve az arra ható belső és külső erők jobb megismerése szempontjából (…)

2. Az impériumváltások nyomán jelentkező hatások a 20. században

A populáris kultúra történeti rétegzettsége általában és alapvetően nem az egyes politikatörténeti változásokhoz kötődik. Egy-egy kultúrán belül tapasztalható cezúrák sokkal összetettebb okozati rendszerek nyomán jönnek létre. Az alábbiakban mégis a 20. századi politikatörténet fontosabb fordulópontjaira támaszkodva vizsgálom meg, hogy ezek a változások milyen hatással voltak (lehettek) az itt élő lakosság populáris kultúrájára. (…)

2.1. 1918-1938

Az 1918-as impériumváltátás következtében megváltozott piaci viszonyok, körzetek, a csehszlovák ipar olcsó árucikkei nem maradtak hatás nélkül a magyar (kis)iparra és kézművességre, a magyar földművesek gazdálkodására, a viseletére, lakáskultúrájára sem. A kereskedelmi forgalomban megjelentek a Ba»a-cipők és a csehszlovák ipar egyéb termékei, amelyek egyszerűen tönkretették a korábban virágzó kisvárosi kisipari termelést, és kialakították a “Ba»a-cipős magyarok” kategóriáját. Ezekről a folyamatokról számolnak be Érsekújvár, Losonc és Kassa kapcsán is a korszak kortárs gazdasági elemzői (vö. Tamás 1938, 84-85, 111, 203-208).

Az 1919. április 16-án kelt 215. számú csehszlovák törvény, amely földreform céljaira lefoglalta a 150 hektárnál nagyobb mezőgazdasági és a 250 hektárnál nagyobb vegyes művelésű területeket, történeti vonatkozásait ma már meglehetősen jól ismerjük, elsősorban Machnik Andor (Machnik 1993, 15-23), Vadkerty Katalin, illetve Varga Kálmán (Varga 1992) kutatásainak köszönhetően. Machnik Andor munkája új kiadását Vadkerty Katalin utószava és függelékben a csallóközi telepesfalvakba érkezett morva-cseh kolonisták teljes névjegyzéke, valamint az általuk építtetett lakóházak tervrajzai (amelyek alapvetően cseh és szlovák építészeti hagyományokra vezethetőek vissza) egészítik ki (vö. Machnik 1993, 202-223). Ezek kétségtelenül fontos forrásai lehetnek egy majdani néprajzi szempontú vizsgálatnak is. A telepítés célja a homogén magyar etnikai tömb megbontása volt, elősorban a Kisalföld északi részén. Ennek érdekében cseh és morva, valamint északról érkező, továbbá Jugoszláviából “hazatelepült” szlovák telepeseknek adtak lehetőséget, hogy rendkívül kedvező hitelek felvételével a kisajátított földekből vásároljanak, házakat építsenek. Ily módon önálló telepesfalvak (Hod¾ovo, Hurbanova Ves, Hviezdoslavov, Okánikovo, ©robárová stb.), valamint a már meglévő magyar falvak tartozételepüléseiként “kolóniák” jöttek létre (Szenc, Szentmihályfa, Nagylég, Köbölkút, Bény, Nagytárkány stb.). A csehszlovák földreform nyomán létrehozott 94 kolónia közül 64 magyar többségű területekbe ékelődött, s az összesen 2271 telepes közül 1746, tehát mintegy 77%-uk került magyar vidékre (Machnik 1993, 18). (…)

Az újonnan érkezett telepesek nem tudták fölvenni a gazdasági versenyt a megmaradt nagybirtokokkal, és gazdaságilag lényegében kudarcot vallottak. Az állam pedig különféle termények támogatásával is segítette őket. Ilyen volt a dohány, a fűszerpaprika és a gyümölcs. A homogén magyar etnikai tömb megbontása sem sikerült maradéktalanul, hiszen ezek az apró szigetek a magyar többségen belül inkább alkalmazkodni voltak kénytelenek, semmint diktálni, az asszimilációt elősegíteni. A szükség egyébként is nagyon gyorsan a viszonylag jó és zökkenőmentes együttélés modus vivendijét alakította ki az őslakosság és az ide érkezett telepesek között (vö. Varga 1992, 62-63). Több helyen ugyanabba a templomba jártak, ugyanazt a temetőt használták, bár voltak települések, amelyek kolonistái kialakították a maguk temetőit (pl. Köbölkút). Mindamellett a földreform, s a nagybirtokok ebből fakadó felosztása a pásztorkodás, a külterjes állattartás hanyatlását segítette elő a térségben. (…)

A katonai szolgálat hatásai még a hagyományos táplálkozásban is módosulásokat eredményezett, bár nyilvánvaló, hogy ebben szerepet játszottak a vendéglők, kereskedők stb. is. Az élesztővel keltett főtt tészták a szlovákiai magyarok népi táplálkozásában gyakorlatilag 1918 után bukkannak föl (Pozsony környékén szórványosan talán korábban is). Bodnár Mónika kutatásaiból tudjuk, hogy Tornaújfaluban ez az ételféleség “az utóbbi évtizedekben, a 30-40-es évektől vált ismertté” (Bodnár 1988, 742-743). Köbölkúti adataink ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy a karfiol ismerete, illetve annak rántott karfiolként való elkészítése szintén a cseh laktanyákat megjárt katonaviselt férfiak hozományának tekinthető, igazi elterjedése azonban csak a hatvanas-hetvenes évekre tehető.

A különféle folklórműfajok terjedését számtalan külső tényező segítheti. Most csak az impériumváltozások nyomán megváltozott iskolai oktatás szerepére szeretnék egy példát hozni. Ujváry Zoltán 1961-ben egy kis közleményében a magyarországi Gömörből, Hét községből adott közre egy, a szlovák betyárhősről, Jáno¹íkról szóló, magyar nyelven elmondott történetet, amely a két népnek (a szlováknak és a magyarnak) a szóbeliségben is kifejezésre jutó kapcsolatára szép példa (Ujváry 1961). Ujvárynak, folklórkutatásait a szlovákiai Gömörben tovább folytatva, a következő évtizedekben még további magyar nyelvű Jáno¹ík-történeteket sikerült följegyeznie a térségben. A szájhagyomány mellett Sajórecskén azonban egy olyan magyar nyelvű, ám egyértelműen az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt kiadott, töredékes volta miatt pontosan nem datálható iskolai tankönyvre bukkant, amely adalékul szolgálhat a Jáno¹ík-hagyomány magyar közegbe való kerülésének egyik lehetséges módjára: “Az említett szlovákiai magyar nyelvű tankönyvben Jáno¹ík életéről, cselekedeteiről hosszabb történetet találunk. Jirásek népi mondafedolgozását fordították magyar nyelvre. A tankönyv azért érdemel figyelmet, mert a szlovák népi hősről szóló történeteket, egyes epizódokat a magyar lakosság körében ismertté tette és a néphagyományba való bekerüléséhez hozzájárulhatott, vagy pedig már a néphagyományban ismert mondákat felelevenítette, felfrissíthette” (Ujváry 1986, 38). Megjegyzendő, hogy a két világháború között Csehszlovákiában kiadott nagyszámú magyar nyelvű iskolai tankönyvek közül több is tartalmaz Jáno¹ík-történeteket. Legyen elég itt utalni a Lengyel-Buèenec szerzőpáros olvasókönyvére a magyar tannyelvű polgári iskolák számára (Bratislava, 1921, 164-165), továbbá Buèenec Dániel két olvasókönyvére, amelyek a magyar tannyelvű népiskolák II-III., illetve a IV-VI. évfolyamai számára készültek (Bratislava 1923, 114-116, valamint 281). Az általam ismert legkorábbi tankönyv Klima Szaniszló:Csehszlovák Köztársaság honismertetése (Myjava, 1920) című munkája, amelyben a Jáno¹ík-hagyomány, feltehetően Jirásek alapján, szintén ismertetésre kerül (34-45. p.).

Ez a példa egyrészt ékes bizonyság arra, hogy a különféle folklórműfajok, sok más csatorna mellett, az iskolai oktatás segedelmével is terjednek. Másrészt azért is fontos adalék, mivel egy más állami fennhatóság alatt készült tankönyveknek a magyar szájhagyományra gyakorolt hatásával számolhatunk. Az erős feltételes mód használat ebben az esetben azért indokolt, mivel az általam ismert iskolai tankönyvekben szereplő Jáno¹ík-történetek (Jáno¹ík papnak készül, Jáno¹ík kincse stb.) nem fordulnak elő az Ujváry Zoltán által közölt magyar anyagban. Másrészt nyilvánvaló (és ezt Ujváry is hangsúlyozza), hogy a Hétben lejegyzett történet (mivel ez a település sosem tartozott Cseh-Szlovákiához) nem az iskolai oktatás révén került a szájhagyományba. Ebből is látható, hogy a folklórműfajok élete mennyire összetett és csak komplex elemzésekkel érthető meg a maguk teljességében.

A leglátványosabban talán népdalainkban tükröződik vissza az a tény, hogy a magyar fiatalokat 1920-at követően már a csehszlovák hadseregbe sorozták be. Lényegében persze formális változásokról van szó csupán, hiszen a korábban, a Monarchia, az első világháború alatt keletkezett új stílusú népdalok szövegét aktualizálták a megváltozott körülményekhez (a laktanyáknak helyet adó helységek nevét cserélték fel, illetve Ferenc Jóskából Masaryk lett) :

“Vén Maszarik udvarába’ van egy rezgő nyárfa,

Földre hajlik annak minden ága.

Ágyúgolyó töredezi le annak az ágát,

Minden szőke-barna kislány várja a babáját.”

(Perbenyik: Ág 2000, 108)

2.2. 1938-1945

Az 1938-as határmódosulások nyomán egy sor “anyaországi” néprajzkutató jelent meg a visszacsatolt területeken, hogy az addig elhanyagolt szlovákiai magyar tájak “népi kultúráját”, elsősorban persze annak archaizmusait felgyűjtse. Tudomásom szerint arra nem (vagy csak rendkívül esetlegesen) figyeltek oda, hogy ennek a “népi kultúrának” az alakulására volt-e, s ha igen, akkor milyen hatással volt a két évtizedes csehszlovák fennhatóság. Ugyanígy nincsenek összefoglalt ismereteink (legfeljebb elszórtan lappangó adataink és sejtéseink) arról, mennyiben változtak a Magyarországhoz visszakerült lakosság életkörülményei, mindennapjai.

Az 1919-es csehszlovák földreformtörvény révén a térségben megtelepedett cseh és morvak kolonisták önkéntesen elhagyták alig kiépített telephelyüket, míg mások (főleg a szlovákok, akiknek egyszerűen nem volt hová menniük, hiszen ideérkezésükkor minden korábbi ingóságaikat és ingatlanaikat pénzzé tették) igyekeztek megtalálni helyüket az új államhatalom keretei között is. Ennek ellenére 1939-ben már mind tömegesebben hagyták el új otthonaikat. A gazdátlanná vált birtokokat elméletileg az arra rászoruló magyar szegényparasztságnak kellett volna juttatni. Alapvetően ez az elv is érvényesült. Az ONCSA-akció keretében nagycsaládosok kaptak földeket például Apácaszakállason, továbbá a vitézeknek és a hadiárváknak szintén juttattak földeket. Ahogy azonban arra Varga Kálmán is rámutat, “a csehszlovák földreform itteni revíziója nem volt ellentmondásoktól mentes: a maradékbirtokokra és részben a telepesbirtokokra is igényt tartó helyi szegényparasztságnak végül is tömegei kimaradtak a földosztásból” (Varga 1992, 68, valamint 74). Ez természetszerűleg szociális feszültségeket eredményezett, amit csak fokozott a háborús viszonyokból is adódó egyre romló gazdasági helyzet.

Az 1938-as államfordulat utáni üzleti ellátás alacsonyabb színvonalát többen egy gúnyvers formájában is kifejezésre juttatták:

“Bene¹ volt az apátok,

Bársony volt a ruhátok.

Horthy lett az apátok,

Kilátszott a p…tok.”

(Gúta: Fehérváry 1992, 150)

Ugyanakkor tudjuk, hogy ezekben az időkben központilag szervezett, intézményesített gazdaképzés folyt, országszerte épültek az ONCSA-házak (Pered, Csúz, Komárom, Kisgéres stb.), valamint helyi kezdeményezésekből is különböző kisipari tanfolyamok szerveződtek, szegényeknek szánt házak épültek (ilyen volt például a Komáromi Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, amelynek tevékenységéről s gútai eredményeiről a negyvenes évek elején a Komáromi Lapok is rendszeresen beszámolt). Ezeknek a tényeknek a néprajzi vizsgálata szintén várat magára, pedig nyilvánvalóan nem maradtak hatás nélkül a populáris kultúra alakulására sem. (…)

Igaz ugyan, hogy a Csehszlovák Köztársaságban is voltak magyar iskolák, ahol a gyerekek magyar nyelvű tankönyvekből tanulhattak (emlékezzünk a Jáno¹ík-példára!), ám az 1938-as fordulat után ezeket már nem használhatták és anyaországi tankönyveket kaptak. A régi könyvek sorsa változó volt. A Komáromi Lapokban 1939-ben megjelent Egyesült Magyar Párt felhívása arra buzdítja a szülőket és gyerekeket, hogy küldjék be a régi tankönyveket, mivel “hazánkhoz való visszatéréssel sok, a magyar elemi iskolákban használt magyar könyv, szlovák nyelvtan és olvasókönyv használhatatlanná vált”. Az így összegyűlt tankönyveket a párt “Szlovákiában maradt testvéreinknek” szándékozott átküldeni (Komáromi Lapok, 1939/3, 4). Ugyanakkor visszaemlékezésekből tudjuk, hogy voltak helyek (pl. Pered), ahol a kisdiákok előtt látványosan égette el a “tanító úr” a csehszlovák érában kiadott magyar tankönyveket. (…)

2.3. 1945-1993

Ez az a korszak, amely során a szlovákiai magyarokat az impériumváltásból fakadó legerőteljesebb hatások érték. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy 1948-ban és 1989-ben egyszersmind gyökeres társadalmi-politikai fordulatokra is sor került, valamint a modernizáció és a globalizáció hatásai is egyre erőteljesebben érvényesülnek.

Az “új” határok elsősorban a keleti peremvidéket érintették. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék keleti határvidékének falvai szerves kapcsolatban voltak az 1945 után a Szovjetunióhoz csatolt kárpátaljai területekkel. Most az önkényesen meghúzott határ nemcsak korábban szoros kapcsolatban álló területet szelt ketté, hanem még falvakat, ezen belül családokat is. Jó példa erre Nagy- és Kisszelmenc esete. A két falu gyakorlatilag egybenőve, egy főutcával rendelkezve, egyik napról a másikra más-más országban találta magát (vö. Zelei 2000). Az itteni új keleti határ közelsége, a korábbi piaclehetőségektől (Ungvár, Beregszász, Munkács) való elzárás ténye megnövelte a térség korábban jelentéktelenebb kisvárosainak (Tőketerebes, Nagykapos, Királyhelmec) szerepét. Ez a piaclehetőségek mellett egyszersmind munkalehetőségeket is kínált a térség népességének.

A második világháború befejezése és az azt követő “hontalanság évei”, majd a rögtön nyomában jelentkező szövetkezetesítés meghatározó jelentőséggel bírnak a szlovákiai magyarság életében, így ezen belül a populáris kultúra alakulásában is. A csehországi deportálás, valamint a csehszlovák-magyar lakosságcsere következményei, élményei lecsapódtak a szöveges folklórban, illetve a paraszti írásbeliségben. (…) Ennek bizonyítására rendelkezésünkre áll már néhány gyűjtemény (főleg: Molnár-Tóth 1990; Molnár-Varga 1992; Zalabai 1995), amelyek képet nyújtanak a korszak népköltészetéről is.

A Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára gyermekdal dallamára keletkezett az alábbi szöveg:

“Megy a gőzös, megy a gőzös Kistompára,

Kistompai állomásról Csehországba.

Elül, hátul csendőrpuska,

Ki a gőzöst, ki a gőzöst irányítja…”

(Gyerk: Zalabai 1995, 128)

Az 1989 utáni dokumentumgyűjtések eredményeként egy sor parasztköltő deportálással, kitelepítéssel kapcsolatos verse is fennmaradt. Ezek egy része a folklorizálódás útjára lépett, ahogy ezt Nagy Béla felsőszeli parasztköltő Deportálás című, 1947-ben írott versével kapcsolatban Zalabai Zsigmond kiderítette. A költeménynek több, átmásolás, illetve a szájhagyomány révén továbbadott variánsa került elő, a mátyusföldi Felsőszelitől és Taksonyfalvától, a Vág és Garam közi Tardoskedden keresztül az Ipoly menti Ipolyszakállosig (Zalabai 1995, 136-137; vö. Molnár-Tóth 1990, 69-70). (…)

Talán ezeknél, a népköltészetben lecsapódott élményeknél is fontosabbak azok a tapasztalatok, amelyek felderítése még hosszú-hosszú évek kutatásainak tárgya kell, hogy legyen. Itt természetesen külön vizsgálandóak a Cseh- és Morvaországba “deportált” magyarok egy-két éves ott-tartózkodásának később is kimutatható nyomai az itthoni populáris kultúrában és megint külön az őshonos magyar lakosság közé települt magyarországi szlovákok kulturális hatásának a kérdése. Bár valószínűleg az előbbi esetben is beszélhetünk kölcsönhatásokról, ám ezek felderítése cseh- és morvaországi terepmunkákat igényelne. A Szlovákiába települt magyarországi szlovákok és az itt élő magyarok kultúrájában már az eddigi kutatások alapján is több-kevesebb eredménnyel kimutathatóak bizonyos kölcsönhatások. A továbbiakban ezekre nézzünk néhány példát!

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Alsó- és Felsőszelibe költözött tótkomlósi szlovákok szinte a legutóbbi időkig megőrizték hagyományos ételeiket, és táplálkozáskultúrájukban az őshonos magyar lakossággal csak igen kevés kölcsönhatás mutatható ki: “A két népcsoport közel harminc éve él együtt, közöttük a mindennapi érintkezésnek, amely magyarul folyik, nyelvi akadálya nincsen. Az emberi kapcsolatok a két népcsoport között kezdettől fogva jók” – írja Szanyi Mária a két népcsoport népi kultúrájának vizsgálata kapcsán, majd így folytatja: “a Szelibe települt tótkomlósiak táplálkozásában is megmaradtak azok a sajátosságok, amelyeket magukkal hoztak az őket korábban körülvevő táplálkozási nagytájból. Ezeket természetesen a mindennapi gyakorlatban tartották meg leginkább, amikor az egyes étkezési alkalmakon csak a családtagok vannak jelen. Átadásnak-átvételnek mind a szeliek, mind a tótkomlósiak részéről inkább csak az alkalmi ételek, illetve étrend tekintetében lehetünk tanúi” (Szanyi 1976, 638). Az már a dolog pikantériájához tartozik, hogy éppen a tótkomlósi szlovákok ételei reprezentálták a helybeli, őshonos magyar lakosság szemében is a sztereotip “magyar konyhát”, szemben a szeli magyarok hagyományos (osztrák-német és szlovák, részben cseh hatásoktól sem mentes) kisalföldi ételeivel. Lényegében hasonló végkövetkeztetésekre jutott Vargáné Tóth Lídia is, aki a csallóközi Tárnokra települt Pest-Pilis megyei szlovákok és az őshonos magyar lakosság táplálkozási szokásait, azok kölcsönhatásait vizsgálta (Vargáné 1994).

Végezetül egy másik példa, amely szintén a Magyarországról áttelepült szlovákok és a helyi magyar lakosság kulturális kapcsolataira vonatkozik: A Mátra-vidéki Kisnánáról több mint harminc szlovák család települt az Érsekújvárhoz közeli Kürtre. A kisnánaiak hagyományos női teherhordó eszköze a hátikosár (hátyik) volt, míg a kürti asszonyok hagyományosan batyuzó lepedővel cipekedtek. A betelepültek Kürtön is a hátikosarat használták egy ideig, egy idős férfi helyben is készített még ilyen teherhordó eszközöket (még néhány tősgyökeres kürti magyar asszony számára is), ám a kisnánai szlovákok egy idő után (nagyjából a hatvanas évek közepe táján) áttértek a batyuzásra. Adatközlőim úgy vallottak, hogy a batyuzó lepedő praktikusabb, mivel nem nyomja annyira a vállat, és az ember ruháját sem szaggatja ki hátul. Így mára a batyuzó lepedő teljesen kiszorította a hátikosarat, s néhány megmaradt példánya a padlásokon szolgál tárolóedényként tovább. E jelenség magyarázatára több lehetőség kínálkozik: 1. meghalt az az idős ember, aki még Kisnánáról a betelepültekkel érkezve értett a kosárfonáshoz; 2. a környéken nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű faanyag a hátikosarak készítéséhez; 3. a betelepültek a batyuzás átvételével is ösztönösen alkalmazkodtak az őshonos többség kultúrájához . (…)

A korábbi cseh, morva és szlovák telepesfalvakba 1945 után visszatértek korábbi lakóik, illetve újabb telepesek is érkeztek. Megjegyzendő, hogy ekkor az államnak nem volt már érdeke a korábbi célokat követve, a homogén magyar etnikai tömb megbontása érdekében támogatni ezeket a telepesakciókat, hiszen ekkorra a “magyarkérdés” megoldására jóval “hatékonyabb” eszközök álltak már rendelkezésre (kitelepítés, deportálás, lakosságcsere). Ráadásul a gyorsan bekövetkezett szövetkezetesítés teljesen kivette a kolonisták lába alól a talajt. Ezekben az években Gúta közelében egy szovjet mintájú mintagazdaság köré szerveződve egy sajátos új település, az Ifjúságfalva jött létre. Alapítói eredendenően olyan fiatal szlovákok, akik a lakosságcsere keretében kerültek át Magyarországról (Tótkomlósról és Pitvarosról). Mivel a környékbeli magyar gazdák is sorra beléptek az itt létrehozott szövetkezetbe, majd a kisszigeti tanyavilágot közigazgatásilag Ifjúságfalvához csatolták, a korábban szlovák többségű település fokozatosan magyarrá vált. Az 1991-es népszámlálás során a lakosság több mint 70%-a magyarnak vallotta magát.

A korábban alapvetően mezőgazdaságból élő magyarok populáris kultúráját, életmódját (sőt hosszabb távon mentalitását, a munkához, a földhöz való viszonyát is) még meghatározóbban érintette, alakította az ötvenes évek folyamán lezajlott szövetkezetesítés. Néhány további példa a második világháború után az életmódban, mindennapi kultúrában, mentalitásban (?) bekövetkezett változásokra:

Nyilvánvaló, hogy a korábbi, magángazdaságokon alapuló gazdálkodási rendszert alapjaiban borította föl az 1948. évi kommunista hatalomátvétel, majd az azt követő szövetkezetesítés. Korábban a társas munkáknak igen fontos szerepük volt egy-egy faluközösség életében. A magángazdaságok megszűnésével ezek lehetőségei is a minimálisra csökkentek, és (szőlőtermesztő vidékeken) jószerével a szüretre korlátozódtak, illetve a hatvanas-hetvenes évektől a házépítés során realizálódtak. (…).

Az egyre jobban kitapintható anyagi jólét, főleg az ország délnyugati részén a hatvanas évek második felétől egyre erőteljesebben terjedő “fóliázásnak” is köszönhető volt. A hatalmas fóliasátrakban termesztett primőröket (saláta, retek, paprika, paradicsom stb.) a termelők egyrészt a közeli városok (Trencsén, Tapolcsány, Nyitra, Galánta, Érsekújvár, Léva, Komárom stb.) piacain értékesítették, illetve távolabbi helyeken (főleg Morva- és Csehországban, valamint Rimaszombatban, Rozsnyón) adták el. Az ebből a tevékenységből fakadó többletkeresetet különféle presztízscikkekre (autó, televízió, hifitornyok, ruházkodás), valamint házépítésre fordították.

Mindez persze azt is jelenti, hogy a falusi és kisvárosi architektúra is gyökeresen átalakult a második világháborút követő évtizedekben. Mivel az építkezés mérnöki tervezéshez kötött engedélytől függött, az ötvenes-hatvanas évek “kocakaházai” alapvetően egy típusra vezethetőek vissza. Balassa M. Iván az Alsó-Garam mente falvainak népi építkezését az 1970-es évek első felében vizsgálva megállapította: “a gyűjtés megindulásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a községekben rendkívül kevés a 19-20. század fordulóját megelőző időben épült hagyományos paraszti épület. Ennek több oka van, az egyik a két világháború közötti erőteljes gazdasági fellendülés, és ennek következtében a falvak erőteljes átépülése. A másik ok a világháború eseményeiben kereshető, a Garam alsó folyásának mente hosszas csaták színhelye volt, a községek sora többször is gazdát cserélt, s így az épületek tetemes része elpusztult” (Balassa 1990, 5). Mivel a szerző alapvetően az archaizmusokat kereste kutatásai során, tanulmányából sokkal többet nem lehet kihámozni a most tárgyalt időszak építkezéseivel kapcsolatban. A népi építkezésnek ez a gyökeres átalakulása azonban nem jellemző egységesen az egész, magyarok lakta térségre. A faluképek teljes átalakulása elsősorban a gazdagabb kisalföldi területekre a jellemző. Igaz ez részben még az olyan, a köztudatban a mai napig archaikus kutúrájú települések esetében is, mint Martos (vö. Gál 1988). A Kisalföldön tehát, s ezen belül elsősorban a Csallóközben a gyors átalakulást az 1965-ös nagy árvíz erősen felgyorsította, hiszen ekkor egész falvak tűntek el a föld színéről (vö. Kovaèevièová 1975, 46). A keletebbi tájegységek, illetve a szlovákiai Kisalföld északibb része viszont a mai napig sokat őriznek a “hagyományos népi architektúra” elemeiből, bár ott is gyökeres átalakulásokra került sor már az ötvenes évektől. Vajkai Aurél kutatásaiból tudjuk, hogy a bányászatból élő gömöri Rudnán 1955-ben 168 kész ház állott, s ebből 36 új, vakolatlan építmény. Az ezekben az években épült emeletes családi házak alaprajzait is közli a szerző (Vajkai 1976, 152, továbbá: 154-156). Vajkai kutatásainak időpontjában (1956-ban, majd 1965-ben) a szomszédos Kőrös építményeire alapvetően a húszas-harmincas években készült lakóházak voltak a jellemzőek,azokban az években vezették be a villanyt, kapott a falu rendszeres autóbuszjáratot, építettek bekötőutat stb. (Vajkai 1976, 169). Lakói azonban – nyilván a közmondásszerű piacozási hajlamaiknak köszönhetően – a hatvanas-hetvenes évek fordulójára viszonylagos anyagi jólétre szert téve hatalmas, inkább státusszimbólumként szolgáló három- (sőt négy-!) szintes, jórészt kihasználatlan házakat építenek. E két példa azonban valószínűleg inkább kivételnek minősül, s általánosságban elmondható, hogy a keleti országrészekben az építkezési láz jó egy-másfél évtizedes késésben volt a kisalföldi viszonyokhoz képest, s a kilencvenes évek gazdasági visszaesése következtében meg is torpant. Pontos adataink a kérdéskörről nincsenek (talán a statisztikai felmérések, szociológiai vizsgálatok eredményei többet tudnának erről mondani). Az ízlésvilágban, életmódban, lakáskultúrában bekövetkezett, néprajzi módszerekkel mérhető változások jellegéről keveset tudunk.

A háború utáni Szlovákia jellegzetes munkáséletformája lett az ingázás. Bár egész új jelenségnek tűnik kultúránkban, mégis vannak azért előzményei, mint amilyen a gömöri erdei munkások életmódja, akik egy-két hétre is elmentek az erdőbe, elemózsiájukat hetis tarisznyában kötve a hátukra. Amíg erről az életformáról viszonylag jó ismereteink vannak, addig az ingázó munkások helyzetével, életformájával inkább a statisztikusok, szociológusok foglalkoztak.

A vallási életben is gyökeres változásokra került sor elsősorban az 1948-as kommunista hatalomátvétel után. A közösségi vallásgyakorlatot adminisztratív úton igyekeztek lehetetlenné tenni (így a körmeneteket, búcsújárásokat betiltották). A hatósági tilalmakat megkerülendő a szlovákiai magyar hívők Magyarországon igyekeztek részt venni olyan egyházi-vallási rendezvényeken, amelyekre szülőföldjükön nem volt módjuk.

Az időbeli közelség miatt nincs mit csodálkoznunk azon (bár közben nem is nyugtathat meg bennünket ez a tény), hogy a fentieknél is kevesebb adattal, fogódzóval rendelkezünk az 1989-es társadalmi-politikai változások hatásairól a populáris kultúrában. Viga Gyula felső-bodrogközi kutatásai margójára jegyzi meg, hogy “külön vizsgálatot érdemelne az 1990-es évek változása, ami sok tekintetben emlékeztet a magyarországi folyamatokra. A fiatalok nem kívánnak visszatérni – kevés kivétellel – falujukba, a tőkehiány és az értékesítés bizonytalansága nem tette vonzóvá a mezőgazdálkodást.

Az idősebbek közül igen sokan visszaigénylik a földjüket, a munkaerő- és tőkehiány azonban őket is sújtja. Egymással összefüggő gazdasági, társadalmi, politikai folyamatokat indukált ebben a térségben is – azok minden ellentmondásával – a 20. század, melynek vizsgálata inkább szociológiai feladat, jóllehet tanulmányozása fontos tanulságokat rejthet a kultúra változásának vonatkozásában is” (Viga 1996, 139).

Ezek a megállapítások csak részben érvényesek a térség nyugati felének viszonyaira. Itt ugyanis mind a mezőgazdaságban, mind a gazdasági élet egyéb szféráiban (pl. különféle kiskereskedések, vendéglők stb. megnyitása) nagy vállalkozókedv volt tapasztalható a rendszerváltást követő években, amely azonban az utóbbi esztendőkben visszaesni látszik. Az új gazdasági-kereskedelmi lehetőségek nyilvánvalóan kihatással vannak az egész életmódra, értékrendre, viselkedéskultúrára stb.

Az 1989-et követő határmegnyitás, az utazási lehetőségek, a nyugati árucikkek beözönlésének a hatása a településképek alakulásán már most kézzelfoghatóan lemérhető. A növénykultúrában szinte futótűzként terjed az osztrák-bajor vidékek jellegzetes dísznövénye, a futómuskátli, valamint a szurfínea; néhány esztendő alatt létjogosultságot nyert a Valentin-napi ajándékozás szokása, illetve az adventi koszorú. Kissé részletesebben vizsgáljuk meg az utóbbi térhódítását a vizsgált területen! A szokás lényege, hogy egy örökzöldböl fonott koszorúra négy gyertyát helyeznek, s azt egy, a plafonhoz erősített szög segítségével az asztal fölé lógatják, illetve újabban egyszerűen az asztalra helyezik. Advent első vasárnapján gyújtják meg rajta az első gyertyát, majd a következő vasárnapokon fokozatosan a többit. (…) Hermann Bausinger németországi kutatásai, valamint a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológia Központja által 1999-ben lebonyolított dél-szlovákiai vizsgálatok alapján viszonylag pontosan lehet ismerni az adventi koszorú genezisét és elterjedésének irányát, intenzitását. A jelenség a 19. század közepén északnémet területen protestáns körökben alakult ki (egészen pontosan az első konkrét nyoma 1850-ből, Hamburgból mutatható ki), majd fokozatosan terjedt dél felé: először a protestáns (nagy)polgárság, az ipari munkásság és csak némi fáziseltolódással a parasztság körében, majd az elsö világháborút követően szórványosan, s tömegesen csak inkább a második világháború után a bajor-osztrák katolikus lakosság körében is. A Kárpát-medence térségébe szórványosan az itt élő németek közvetítésével bukkan föl a két világháború között, majd NDK-s “importként” a hatvanas évektől találkozunk vele, elsősorban Magyarországon. Igazi elterjedése térségünkben csak az 1989-es rendszerváltást követően dokumentálható. A különféle nyugati tévéállomások, képeslapok, a virágüzletek, a katolikus egyház hatására terjedt el a dél-szlovákiai magyar háztartásokban. Főleg értelmiségi, vállalkozói körökben, s területileg inkább az ország nyugati részén (vö. Liszka 2000).

2.4. 1993-tól napjainkig

Ha lehet, még a fentieknél is bonyolultabb és kényesebb kérdés annak megválaszolása, hogy vajon az önálló Szlovákia létrejötte volt-e lemérhető hatással a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának alakulására? Az nyilvánvaló, hogy azok a kistermelők, akik terményeiket (zöldség, gyümölcs) korábban elsősorban a cseh és morva országrészekben értékesítették, a közbeékelődött új határ miatt fokozatosan kiszorulnak/kiszorultak a cseh piacról. Ezzel a kulturális érintkezés egy lehetősége is megszűnt, melynek konkrét kihatásai csak hosszabb távon lesznek tán lemérhetőek. Ugyanígy bonyolultabbá vált a szlovákiai magyar fiatalok cseh főiskolákon és egyetemeken való továbbtanulási lehetősége. A magyar legényeket ezentúl a szlovák és nem a csehszlovák hadseregbe sorozzák be. Szolgálati idejük alatt (melyet természetszerűleg immár szlovákiai laktanyákon töltenek le) nem kerülnek kapcsolatba cseh sorstársaikkal. Ezek a tények a kulturális kapcsolatok újabb csatornáit zárták el. (…)

3. Összefoglalás

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarok népi kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük (a korszak populáris kultúrájáról rajzolható kép, ha lehet, még foghíjasabb). Annyi azonban egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népességet tradicionális népi kultúrája alapján három nagyobb egységbe sorolhatjuk. Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra elterülő része, amely elsősorban a Dunántúl népi kultúrájával mutat rokonságot, miközben az Alföld és a “Palócföld” felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a szlováksággal, a nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban. Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam köze, valamint a Zobor-vidék. A térség középső részén, nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő népcsoportot sommásan “palóc”-ként szokás emlegetni. Az új államhatár ezt a népcsoportot kettévágta, déli része Magyarországon maradt, míg az északi került Szlovákiához. Gazdasági kapcsolatai egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi területekhez. Mindamellett a “palóc”-ként jelzett népcsoport kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő kapcsolatait ápolhatta. Emellett lengyel és alföldi kötődései is voltak. 1945 után az újonnan meghúzott csehszlovák-szovjet határ a térség korábbi kötődéseit elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.

A szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát 1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak szorosabb, észak-déli kapcsolatban állottak a később Magyarország fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint – kelet-nyugati irányban – egymással. Ez a természetföldrajzi adottságok és a úthálózat mellett annak tudható be, hogy ezek a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen szemlélteti: “A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből, Közép-Európa legszebb vasútvonalán a “ruttkai gyors”. A losonci polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse…” (in: Tamás 1938, 197). A 20. század általában véve is a népi kultúra gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálták a szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól való leszakadás, a “központi” szituációból peremhelyzetbe való kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar stb. egységesítő hatása. Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok populáris kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást fölváltotta a kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar gyakorlatilag megszűnt, az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia. A század vége felé a modernizációs hatások mellett egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs jelenségek, amelyen már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak populáris kultúráját, hanem egy “világkultúrába” is bekapcsolják azokat (pl. a legkisebb falvakban is felbukkanó grafittik).

Mindezek a fentiekben példákkal is illusztrált hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ma a magyar-szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúrája teljesen homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek, körvonalaikban ma is kitapinthatóak.

Irodalom

Ág Tibor

2000 Felsütött a nap sugára. Kelet-szlovákiai népdalok. Dunaszerdahely: Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, 155 p. /Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 15./

Balassa Iván

1989 A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest: Gondolat, 418 p.

Balassa M. Iván

1990 Az Alsó-Garam menti magyar falvak telpülése, építkezése és lakásberendezése. Ház és Ember, 6, Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 5-38. p.

Bodnár Mónika

1988 Adatok Tornaújfalu népi táplálkozásához. Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 25-26, Miskolc, 735-746. p.

Fehérváry Magda (szerk.)

1992 Gúta hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében. Komárom: Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 170 p. /Népismereti Könyvtár 2./

Gál Ida

1988 Ízlésváltozás egy kisalföldi magyar település (Martos) 20. századi lakáskultúrájában. In: Komárom Megyei Néprajzi Füzet 3. Szerk. Körmendi Géza. Tatabánya: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 54-60. p.

Hofer Tamás

1975 Három szakasz a magyar népi kultúra XIX-XX. századi történetében. Ethnographia, 86, 398-414. p.

Kósa László

1987 Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 219-227. p. /Folklór és Tradíció./ 1998 “Ki népei vagytok?” Magyar néprajz. Budapest: Planétás Kiadó, 246 p. /Jelenlévő Múlt./

Kovaèevièová Soòa

1975 Vkus a kultúra µudu. Bratislava: Pallas, 158 p.

Liszka József

1998 A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918-1998. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelödés története 1918-1998. I. Szerk. Tóth László. Budapest: Ister Kiadó, 168-206. p. 2000 Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2, 1. sz., 147-156. p.

Machnik Andor

1993 Csallóköz. Tanulmány a honismeret, az agrár- és szociálpolitika köréből. Vadkerty Katalin utószavával (2. kiad.). Pozsony: Kalligram, 223 p. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Molnár Imre-Tóth László

1990 Mint fészkéből kizavart madár… A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában. 1945-1949. Budapest: Széphalom Könyvműhely, 192 p.

Molnár Imre-Varga Kálmán

1992 Hazahúzott a szülöföld… Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról. 1945-1953. Budapest: Püski, 135 p.

Pranda Adam

1969 K periodizácii vývinu µudovej kultúry na Slovensku. Slovenský národopis, 17, 327-347. p.

Szanyi Mária

1976 Kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében. Irodalmi Szemle, 19, 636-638. p.

Tamás Mihály (szerk.)

1938 Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Bratislava-Pozsony: Tátra-kiadás, 256 p. /Tátra-könyvek. Szlovenszkói írók munkái: I. sorozat 3. kötete./

Ujváry Zoltán

1961 Magyar hagyomány Jáno¹ík szlovák betyárról. Ethnographia, 72, 471-473. p. 1986 Jáno¹ík a gömöri folklórban. In: uő: Fejezetek Gömör folklórjához. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék, 25-41. p. /Gömör Néprajza V./

Vadkerty Katalin

1999 A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony: Kalligram, 284 p. /Mercurius Könyvek./

Vajkai Aurél

1976 ¥udová architektúra v obci Rudná. In: Gemer. Národopisné ¹túdie 2. Red. Adam Pranda. Rimavská Sobota: Gemerská vlastivedná spoloènos», 145-174. p.

Varga Kálmán

1992 Telepesfalvak, kolóniák Komárom környékén. 1919-1950. Regio, 3, 2. sz. 59-75. p.

Vargáné Tóth Lídia

1994 A népi táplálkozás kölcsönhatásai Tárnok község magyar és szlovák lakosai között. In: Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Szerk. Liszka József. Komárom-Dunaszerdahely, 241-246. p. /Acta Museologica 1-2./

Viga Gyula

1996 Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 335 p. /Officina Musei 4./

Vörös Károly

1977 A parasztság változása a XIX. században. Problémák és kérdőjelek. Ethnographia, 87, 1-13. p.

Zalabai Zsigmond (szerk.)

1995 Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és kitelepítésről. Pozsony: Vox Nova, 185 p.

Zelei Miklós

2000 A kettézárt falu. Dokumentumregény. Adolf Buitenhuis fényképeivel. Budapest: Ister Kiadó, 278 p.

Mészáros András: Magda Pál (1770-1841)

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. ők voltak azok – mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Minden róla szóló írás és megemlékezés statisztikus mivoltát emeli ki. Azt, hogy fő műve, a Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása (Pest, 1819; német nyelvű kiadásai: Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slawonien und der ungarischen Militär-Grenze, Leipzig, 1832, 1834, 1835) olyan nagy hatású volt, annak köszönhette, hogy Schwartner 1 és Ercsei 2 ilyen jellegű dolgozatai nem szólították meg a közönséget. Schwartner műve visszhangtalanságának okát Horváth Róbert annak német nyelvűségében, Ercseiét pedig a következőkben látja: “Ercsei művét a magyar tudományban hosszú ideig az első magyar nyelvű statisztikai műnek tartották, de mivel kifejezetten tankönyvjellegű volt és címében sem viselte a Magyarország statisztikája megjelölést, a magyarul olvasó akkori publikum számára Magyarország statisztikáját kétségkívül Magda fő műve képviselte, azaz se nem Ercseié, se nem Swartneré. Ebben kell Magda sikerének egyik fő kulcsát keresni tehát.” 3

A mű sikerét azonban relativizálja magának Magdának a hányatott sorsa. Morózus természete, megalkuvásképtelensége, anyagi gondok és az ellene felhozott gyakori vádak (szabadgondolkodás) miatt sokszor változtatta tevékenysége színtereit. A műveiben megfogalmazott és a tanításban is megjelenő társadalomkritikája tekintetében sok rokon vonást fedezhetünk fel közötte és Greguss Mihály között. Magda soproni tanárkodása alatt – filozófiát, történelmet és statisztikát tanított – nem sokat törődött az előírt tanítási anyaggal, hanem azt adta elő, amit igazságérzete helyesnek ítélt. Korábbi jó barátja, Kis János, az akkori szuperintendens erről ezt írta visszaemlékezéseiben: “Gyanuba esett, mintha tanítványaiba vallással és politikával összeütköző állításokat vegyítene”, ezért “felszólítám mint szuperintendens a megintésére”. 4 Magda ezek után inkább megszüntette a kapcsolatot Kis Jánossal, semhogy feladta volna álláspontját. Könyve megjelenése után aztán távozik is Sopronból. Az ügy nagy port vert fel, hiszen csaknem tizenöt évvel később is, amikor Greguss levélben fordul Szirmay Ádámhoz, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjéhez, Szirmay a válaszlevélben nem mulasztja el figyelmeztetni Gregusst Magda soproni esetére. A következőket írja Gregussnak: “Hanem azt az egyet javasolnám és teljes bizalommal kérném T. Prof. Uramat, hogy ezen kényes tudomány tanításában a közép úton bölcsen járván igen messze ne terjeszkedjék és holmi mostani új szellemű excentritásokba ne ereszkedjék, nehogy egyfelől az ifjúság elméjét időnek előtte is felzavarjuk, más részről pedig ne compromittáltassunk és mindnyájan bajba ne keveredjünk, amint már hasonképpen ez előtt ama sopronyi Magdával jártunk, mely bajból alig tudtunk s különössen magam is kivakarózni, ő pedig szegény jámbor majdnem országfutóvá lett sehol se találván állhatatos helyét.” 5

Számunkra azonban Magda sorsa mellett ugyanilyen fontos annak meghatározása, milyen eszmék határozták meg Magda gondolkodását. Ebből a szempontból először tanárait kell számba vennünk. Azt tudjuk, hogy Magda polgárcsaládból származott, és anyai nagybátyja, Cházár András – aki a 18. század végén a sajtószabadság védelmében írt röpiratot és a 19. század elején a magyar nyelv terjesztésének egyik előharcosa volt Gömör megyében – kivette a részét a fiatal Magda neveléséből. Iskoláit Dobsinán és Késmárkon végezte. Az utóbbi helyen J. Genersich 6 és Schwartner voltak a tanárai. 1791 és 1792 között a jénai egyetem hallgatója (barátjával, Kis Jánossal együtt), ahol főként F. Schiller (1759-1805) előadásait hallgatta. Schiller Kant etikáját és esztétikáját próbálta továbbfejleszteni és népszerűsíteni. Vagyis Magda – közvetve – ismerte Kant filozófiáját, de ezt még egy felvilágosodás kori, alapvetően realista ismeretelméletben helyezte el. Kant gondolkodásából inkább a morálfilozófia hatott rá.

Mindezt összefoglalva azt kell mondanunk, hogy Cházár, Genersich és Schwartner (statisztikai munkásságán keresztül még August Ludwig Schlözer) a felvilágosodás eszméit közvetítette Magda számára. Schiller hatása kisebb volt (még akkor is, ha A Fátumról szóló írásában “a nagy Schiller” kifejezést használja), és csak azokat a mozzanatokat erősítette fel Magda gondolkodásában, amelyek a klasszikus liberalizmus nála már meglevő eszméit színezték. Ha szemügyre vesszük, mit tanított Magda Sopronban az 1813/14-es tanévben, akkor a következő témákkal találkozunk: filozófiában az abszolútum motívumaival, az abszolút ész törvényével és az abszolút szabadsággal, történelemben II. József és Lipót uralkodásával, a statisztikában pedig Anglia helyzetével. Ez az anyag inkább a Kant előtti filozófia témaválasztását, illetve a polgári modernizáció példáit illusztrálja, vagyis a felvilágosodás eszméire utal vissza. Sárospataki tanárkodása idején publikált Magda a Felső-Magyarországi Minervában. Beleznay M. Cecília a lapról írt monográfiájában Magdát Beregszászi Nagy Pállal, Sipos Pállal, Nyiri Istvánnal együtt említve így jellemez: “Jellemző rájuk a felvilágosodás befogadása, amely nem engedi, hogy megszokják a közönyösség, a tespedés lassú életstílusát. Minden cikkükből felénk árad erős vágyuk, hogy a művelt nyugati államok kulturális, pedagógiai, nyelvészeti fejlődésével lépést tartsanak.” 7 Még ha ez a jellemzés kicsit sommás is (főként Sipos és Nyiri esetében), már maga az a tény, hogy a Minerva szerzői között az egyetlen összekötő kapocs Kazinczy volt, és hogy Magda barátsága Kazinczyval a húszas évek közepén mélyült el, elégségesen bizonyítja azt, hogy Magda gondolatai valóban a felvilágosodásban gyökereztek. Magdáról így vallott Kazinczy Kis Jánosnak írott levelében: “Benne sok erőt találtam, a gondolkozása az enyémmel egyezni látszott.” 8

Magda statisztikai főművének az elbírálásában eltérő vélemények ütköznek egymással. Pápai Béla szerint “könyve – értékét tekintve – bízvást odaállítható Schwartner két évtizeddel korábban megjelent (…) munkája mellé, sőt jelentőségét tekintve – éppen magyar nyelvűsége és politikai állásfoglalásai miatt – Schwartner művén messze túlmutat.” 9 Azt Pápai is elismeri, hogy Magda műve a statisztika elmélete és módszertana szemszögéből nem haladja meg Schwartner dolgozatát. Vagyis a nóvum a magyar nyelvűség és a politikai szemlélet. Ez utóbbi az Elöljáró Beszédben van megfogalmazva, és valóban a reformmozgalom politikai programjának egy korai változatáról van szó. Ugyanitt Magda a nagyrabecsülés hangján szól Schwartnerről, akit “a Magyar Statistika Attyának” nevez. Sőt elutasít minden ellene szóló vádat, amely Schwartnert “nem igaz Magyarnak, nem jó hazafinak” tartja csupán azért, mert “Hazájára fényt vetett”. Horváth Róbert szerint “Magda munkájának (…) tudományos igénye és ebből következően annak tudományos színvonala is szükségszerűen elmaradt Schwartner hatalmas monográfiája mellett”. 10 Horváth még hátrább helyezi Magda dolgozatát Fényes Elek hatkötetes művével – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836-1840) – szemben. Vagyis Magda teljesítményének az a tudományos érdeme, hogy kapcsolódott a hazai statisztikai kutatásokhoz (Bél Mátyás, Schwartner), biztosította a folytonosságot, és hidat képezett Fényes felé.

De a kérdést megfogalmazhatjuk másképpen is. Ha eltekintünk attól, hogy Magda művét csupán a statisztika tudományának szemszögéből értékeljük, és rákérdezünk arra, hogy milyen egyéb funkciókat töltött be dolgozata a megjelenés idejében, akkor eltolódnak a hangsúlyok. Arról van szó, hogy a geográfia abban a korban politikai földrajzként funkcionált, és szerepét tekintve a történetfilozófiával osztozott a nemzeti ideológiák megalapozásában. Míg a történetfilozófia a fejlődés célját próbálta megfogalmazni, addig a geográfia azokat az alapokat igyekezett feltárni és felmutatni, amelyekre építve az adott nemzet besorolódhat a többi nemzet közé. Magda leírja, hogy a “nemzeti erők” 11 számbavétele közben állandóan a következőket tartotta szem előtt: “Van é a Magy. Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Europai szabad és független Nemzetek közt tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?” 12 Mindezt azért, mert a természeti determinációt meghaladhatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. Szinte Montesquieu mintájára tartja az éghajlati viszonyokat meghatározóknak: “Az egész látható természetnek igen nagy befolyása van az embernek nem csak külső érzék-eszközeire, s azok által belső érzéseire is, szívének kedves és kedvetlen állapotjára és boldogságára, hanem temperamentomára is, karakterére, cselekedeteire és egész életének sorára.” 13 Néhány bekezdéssel később Magda lábjegyzetben utal Rousseau azon kitételére, miszerint az éghajlat, “az elementumok”, az élelem stb. “mindezek következéseket szülnek a test machinájában és a lélekben, s béfolynak a cselekedetekre és az egész életre”. 14 A geográfiai környezet emberre és társadalomra kifejtett hatásának esetében Magda kizárja a függetlenséget: “Ki tagadhatná az embernek a természettől függését és a fátumnak a természeti dolgok által reá való akadályozhatatlan béfolyását? ki kérkedhetne itt szabad akaratjával? ki mondhatja, hogy a természet s annak reá való befolyása az ő hatalmában van? (…) És így mindenütt csupa kéntelenség…” 15 A szigorú determináltságot az ember és a társadalom csupán a ráció segítségével tudja viszonylagosan meghaladni. Vagyis a statisztika ebből a szempontból nem más, mint “a közönséges természet” és “az emberi természet” könyörtelen feltárása ahhoz, hogy racionális cselekvés segítségével megpróbálkozzunk a javítással.

Talán nem véletlen, hogy Magda két Minerva-beli tanulmánya a sorsról (fátumról) és a kultúráról szól. Hiszen fő művének előszavában éppen e kettőről beszél: “…fáj a szívemnek, hogy a szeretett Hazám lakosának 7/8ad részét olly állapotban látom a fatum által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés a porban heverteti, úgy hogy ezen alacsonyságból az érzésnek és a gondolkozásnak nemességére, a nyers bárdolatlanságból emberhez méltó cultúrára és tökéletességre, az állati félből tellyes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Ugy vagyon!” 16 A kultúráról írt tanulmányában pontosítja Magda, mit ért azon a felemelkedésen, amely a “nyers bárdolatlanságból” az “emberi méltóságra” lendíti fel az embert: “A civilizátus ember birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván, és minden úton-módon keres a végre, hogy könnyen, gond nélkül és vígan élhessen; hogy igasságtalan emberek által el ne nyomassék; hogy másoknak vélekedésökben magának becset szerezzen, legalább másoknál alábbvalónak ne tartassék.” 17 A főmű előszavát és a két tanulmányt együtt olvasva előttünk állnak a reformkor alapeszméi mind politikai, mind filozófiai fogalmakban megragadva. Ezeket már csak konkretizálja A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerént okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). Erről a könyvről ugyan Horváth azt írja, hogy az “nem mérkőzhetett a kor mezőgazdasági tudományos irodalmának jelentősebb termékeivel és – úgy tűnik – nem is gyakorolt semmi különösebb hatást a kor társadalmára” 18 , de a kérdés lényege nem ez. Persze nem is az a túlzó megállapítás, amelyet Pápai tesz, miszerint ez a mű “Széchenyi Hitele mellett korában egyedülálló gazdasági-politikai és mezőgazdaság-tudományi szakkönyv” lett volna. 19 Ha csupán a korabeli mezőgazdasági szakirodalom szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor Magda dolgozatát odasorolhatjuk Tessedik Sámuel vagy Pethe Ferenc munkái mellé. De ha a politikai gazdaságtani aspektust tekintjük, akkor kitűnik, hogy ez a könyv egybefogja a statisztika, az ökonómia és a filozófia elveit, és rájuk építve próbálja újrafogalmazni a reformkor politikai programját. Ezért is választhatta Magda a könyv egyik mottójául Széchenyi mondatát: “Valódi nyereség a gazdaság philosophiája.”

Mivel Magda a fiziokratákra hivatkozik ebben a művében, ő is azon a véleményen van, hogy az ország gazdagsága a mezőgazdaságon alapul. Ezért mindjárt a könyv első felében felteszi a kardinális kérdést: “A földmívelő parasztnak kell-é személyes szabadságának lenni, vagy nem? – és: kell-é annak föld tulajdon (proprietatis) jussával bírni, vagy nem?” 20 Különböző európai példákkal bizonyítja, hogy a kettő megléte előbre vitte a nemzetgazdaságot. Elméletileg a könyvnek az a része a legérdekesebb, ahol a “gazdasági erő” fogalmát boncolgatja (38-111. p.). Ezt ő két részre bontja: emberi erőre valamint “állati és más erőkre”. Az elsőhöz az értelem, az akarat és a népesség, az utóbbihoz az állati erő, a munkaeszközök, a föld, a pénz és az idő tartozik. Ezek elemzésénél visszatér a statisztikából és a publikált filozófiai cikkekből ismert, felvilágosodásra jellemző gondolatmenet. Az értelem esetében például főként az értelem hiányosságaival – tudatlanság, “balvélekedések”, “aggszokás” (értsd: hanyagság) – mint visszahúzó erőkkel foglalkozik. A megoldás szerinte az értelem felvilágosítása különböző “mustra-oskolák és társaságok” által. Politikai szempontból pedig azt tartja fontosnak, hogy a polgári státus erősödjön meg. Az akarat filozófiai fogalma itt a polgárság és a magántulajdon fogalmaiban konkretizálódik, és abban a követelésben csapódik le, hogy a földműves polgárrá váljon. Több reformkori gondolkodó döbbenetes tapasztalata volt az a civilizációs távolság, amely a nyugat-európai parasztságot a magyarországitól elválasztotta. Magda esetében ez még tetőződött konkrét statisztikai ismereteivel is, ezért kérhette már ebben a könyvében, hogy “a robot váltassék meg”. A népesség esetében a népesség számarányát tartja fontosnak, mert növekvő és szabad népesség intenzív termelést, a vevőkör gyarapodását és városiasodást von maga után. A pénz problémáját elemezve Széchenyihez hasonlóan a hitel kérdését emeli ki, de ehhez hozzáteszi azt is, hogy rossz pénzgazdálkodás esetén a hitel sem mindenható.

Az időt a “gazdasági erők” közé sorolva Magda modern gondolkodóként mutatkozik meg. Teljesen a korabeli európai gazdaságtani elméletek mintájára állítja, hogy az idő ökonómiája az egyik központi kérdés. “Okos megkíméléssel nyert időt úgy kell nézni, mint gazdasági erőnek gyarapodását” – írja 21 , vagyis azon a nézeten van, hogy az idővel való gazdálkodás a gazdasági erő intenzifikálásának a módja. Hasonló nézetet vallott néhány évvel később a schellingiánus Nyiri István is, aki az angol gazdaság működéséről szólva írja, hogy a gőzgép felhasználása “philosophiai új kinézést” alapoz meg. Szerinte most már be kell látnunk, hogy az idő nem állandó, hanem tágítható: “erőnk is van, időnk is van.” 22 A megközelítési irány ugyan más kettejüknél – mert Magda az időmegtakarítással vél erőt nyerni, míg Nyiri szerint az újfajta termelési erő időt produkál -, de a eszme azonos: modernizálás nem létezhet időmegtakarítás nélkül. Ennek a gondolatnak ugyanakkor van metafizikai vonzata is, hiszen az idő abszolutizálásának elvetését jelenti. Ez az összefüggés Magda filozófiai dolgozataiban bukkan fel újra, ahol elutasítja a transzcendens dolgokkal való foglalkozást.

Magdát 1833-ban az MTA tagjának ajánlják. 1834 novemberében aztán a Filozófiai osztály levelező tagjává választják, és ettől kezdve gyakori levelezésben állt Toldyval. Filozófiai és pedagógiai művei – Az én paradoxonaim (1831), A nevelésről, Az ember képzésének akadályairól (1836), A philosophiáról (1838) – azonban kéziratban maradtak, és eddig még nem bukkantak elő. Pápai azt írja, hogy “a fellelt recenziók és kortársi feljegyzések alapján róluk csak annyit mondhatunk, hogy azokban Kant, Schiller és a német neohumanizmus magyar talajba átültetett szelleme tüzelt” 23 . Az igaz, hogy Magda mind Kantot, mind Schillert említi két publikált filozófiai tanulmányában, sőt A culturáról írt cikkének végére odailleszti egy rövid Kant-fordítását is (A nevelésben való Disciplináról), és Schillert “nagy Schillernek” írja, de mindez nem jelent többet, mint azt, hogy mindkettejük munkásságát jól ismerte. Hiszen ilyen alapon Holbach követőjének is tarthatnánk őt, mert A Fátumról szóló írásában Holbachot “ama híres Systeme de la Nature szerzőjének” nevezi. Nem beszélve arról, hogy Rousseaut bárki más filozófusnál gyakrabban említi és idézi. Ha írásainak irányát – és nem kevésbé stílusát – tekintjük, akkor abból a felvilágosodás “szelleme tüzel”.

A kultúráról írt tanulmányában az elemzés alapeszméje a felvilágosodásra megy vissza. A “vak-tudatlanság”-gal szemben az okosságot emeli ki, amely harmonizálni tudja az ember potenciáinak az együttműködését. A természetet és a természetességet – amelyet a nevelésnek követnie kell – Magda teljesen Rousseau szellemében fogja fel, mert “az emberi természet” alatt “a még meg nem romlott emberi természetet” érti. 24 Sőt az emberi természet alaptulajdonságának “az okos valóság törvénytevő hatalmát (autonomia)” tartja. Itt aztán történnek utalások a kanti erkölcsfilozófiára, mert Magda “valóságos” erkölcsi jóságnak csakis az okosság (Vernunft) törvénye iránti tiszteletből és engedelmességből véghez vitt jót véli. Kanti hatásra utal az is, hogy egyértelműen elkülöníti azt a kultúrát, amely van, attól, amelynek “kellene lennie” 25 , és hogy a kellőnek nagyobb teret szentel, mint a valónak. Ez a distinkció ugyan hasonló ahhoz, ahogyan a korabeli magyarországi kantiánusok kiemelik az erkölcsi világ szerepét és ahogyan az eszmei értékekre helyezik a hangsúlyt, de Magda szövegének figyelmes olvasása arra figyelmeztet, hogy itt másról van szó. Egyrészt nem az igaz, a szép és a jó eszméiről, hanem az esztétikai, a megismerő és az erkölcsi kultúráról beszél, másrészt már a “kellő” esetében is konkrét életmódokat mutat be. Vagyis azt tartja szem előtt, hogyan lehet(ne) tökéletesíteni az egyes foglalkozási ágakat abból a célból, hogy azok az emberek felemelkedését szolgálják. Elvontan fogalmazva: hogyan segíthetik hozzá az embereket ahhoz, hogy emberi természetüket tudatosítsák és annak elvei szerint éljenek.

Magdának ez a tanulmánya nem tér el a korabeli német filozófiai irodalom és az evangélikus líceumokon oktatott logika és lélektan bevett kliséitől. Azok keretén belül maradva mutatja be a megismerési folyamatot, az értelem és az ész (“okosság”) különbségét, a megismerés formális és materiális tulajdonságait stb. Ugyanígy, herderi módra különbözteti meg a kultúra lépcsőfokait, amelyek más korabeli magyarországi kantiánus szerzőknél a teleologikusan felfogott történelem szakaszaiként tételeződnek. Eszerint a legalsó fokon a vadember áll, aki “csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik”, őt követi “a civilizátus ember, aki birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván”, a legfelső fokon pedig az erkölcsi ember áll, aki “a szépet, az igazat, az (erkölcsi) jót szereti”. 26 Mindebből – sarkítottan fogalmazva – az következik, hogy a kultúra megvalósítása Magyarországon valóban csak a “kellő” szférájába csúszik át, hiszen még csupán a “civilizátus ember” létrehozása van programon. Más szóval: a történelem még Magda és kortársai előtt álló feladat. Vagyis ha azt írtuk, hogy Magda “iskolás” filozófiát művelt, akkor ezt most korrigálhatjuk, mert kitűnik, hogy az egyszerű felvilágosító cikk egy expressis verbis meg nem fogalmazott politikai programot kínált.

Még egyértelműbben nyilvánul meg a felvilágosodás szelleme A Fátumról írt cikkben. Magda itt mindjárt az elején leszögezi, hogy nem hajlandó foglalkozni a transzcendenciával és a transzcendentális összefüggésekkel, mert ezt “a theologusok fellengős elméjekre és bölcsességekre bízom, akik ezen dolgokat is megérthetik, megmagyarázhatják”. ő maga az emberi értelem és ész határain belül kíván maradni. Néhány oldallal később aztán – valószínűleg a szöveg iróniáját tudatosítva – meg is szólítja egy lábjegyzet erejéig azokat, akik kétségbe vonják hitét, és kijelenti, hogy tévednek.

A tanulmány amellett valóban a sors-kérdést elemző írás, amely végigvezet bennünket a téma történetén, forrásain, és végezetül szól a véletlenről is. A történeti áttekintés sorra veszi a számba jövő gondolkodókat és irányzatokat, és Kanttal fejeződik be. A sors működését illetően Magda hangsúlyozza, hogy csakis meglétének véges forrásairól kíván szólni, azon túl pedig az emberi sors érdekli őt. 27 A sors mint olyan Magda szerint úgy jön létre, hogy a világ keletkezése után a dolgok kapcsolatba kerülnek egymással, egymásra hatnak, és ezzel kialakul egy megszakíthatatlan láncolat (“egybe-köttetés eránya”, Wechselwirkung). “Ezen támadást (értsd: keletkezést – M. A. megj.), elenyészést, állapotot és annak változását, s a dolgoknak egymásra befolyását értem immár a fátum alatt, melly az ok és a következés egybeköttetés törvényének ereje szerént, az egész természetben feltételes kénszerítéssel (necessitate) munkálódik…” 28 A “feltételes kénszerítés” fogalma azt jelenti, hogy a világ alá van vetve egy bizonyos törvényszerűségnek, de ez nem fatális determinizmus, mert létezik a véletlen és az emberi szabadság. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Magda nincs Kant álláspontján, hiszen Kant – ahogyan Magda is bemutatja – tagadja a sorsszerűséget és a véletlent.

A kérdés ezek után az, hogy mitől függ az emberi élet sorsszerűsége. Magda szerint a természettől és az emberi természettől (ezen belül is egyrészt az önmagában vett, másrészt az ember hatalmában levő emberi természettől). Az előbbiről már szóltunk a geográfiai determinizmussal kapcsolatban. Az utóbbi esetében Magda azon a véleményen van, hogy az ember szükségképpen van, és szükségképpen olyan, amilyen. Vagyis még a szabad akarat is – amely pedig megalapozza a kontingenciát – az emberi természet függvénye. A szabad akarat meglétét Magda adottnak veszi, de hozzáteszi, hogy az objektivációk révén az is besorolódik a világot meghatározó kauzális sorozatokba: “Azonban még az is, amit az ember szabad akaratából cselekszik, az okozásnak törvénye alá esik, s szükségképpen következéseinek kell lenni, mellyek nincsenek többé úgy, mint a cselekedete volt, hatalmában, s már a fátumnak feltartóztathatatlan folyásához tartozik…” 29 Sőt a véletlen is csak a szükségszerűség egyfajta megnyilvánulása: “Vak-történetből esik meg, ha két dolgok, mellyek külömböző okokból származván, eggy időben és eggy helyen össze-jönnek (zusammentreffen) anélkül, hogy ezen összejövésnek egyben vagy másban azon dolgok közül, egynek vagy másnak származtató okaiban, vagy azoknak következéseiben volna az oka; vagy rövidebben, a vak-történet ezen dolgok között való arány (relatio), mellyeket a fátum valóságra hoz, vagy a történeteknek egymásba ütközések.” 30 Magda itt teljesen a felvilágosodás filozófusainak szellemében mondja, hogy a véletlen nem más, mint a valódi okok fel nem ismerése, és hogy a fel nem világosított emberek isteni gondviselést látnak ott, ahol pedig a fenti értelemben megtörtént véletlenről van szó.

Megmenekülhet-e az ember a sorsszerűségtől? Magda szerint igen, mert ha a testiség teljesen a sorshoz köt bennünket, az értelem pedig a finomabb determinációs láncokhoz kapcsolódik, még mindig megmarad az ész (az “okosság”), amely “a bölcsesség által tökéletesen szabaddá teszi az embert”. És itt ismét megjelennek a felvilágosodás alapeszméi, hiszen a szabadság csak akkor nem valósul meg, ha az ember nem él okosságával. A tudatlanság és az előítéletek, a balítéletek és vélekedések, a babona és a vakhit, vagyis az ész mellőzése, az okossággal való visszaélés azok a hibás cselekvési formák, amelyeket nevelés révén kiküszöbölhetünk, és az embert közelebb vihetjük eredeti természetéhez.

Magda azonban már mégiscsak egy következő korszak, a romantika gyermeke is. Vagyis már nem végletesen optimista az emberi ész felvilágosító erejét illetően . Herderre hivatkozva írja le, hogy “a század lelke” (más magyarországi gondolkodóknál “a korszellem”) nemcsak az észt, hanem az ész mellőzését és az ésszel való visszaélést is magában foglalja, és ezért “nem egyéb mint azon gondolatok, indulatok, hajlandóságok, törekedések és eleven erők summája, mellyek a dolgok meghatározott folyásában bizonyos okok és következések által nyilatkoztatják ki magukat. És ezen lélek uralkodik hatalmasan az embereken, a fátum erejével sokszor elragadja őket…”. 31 Ha statisztikájában Magda a reformkor eszméinek korai megfogalmazója, akkor filozófiai írásaiban már a reformkor objektiválódott összefüggéseinek lehetséges kimenetelét is előrejelzi.

Zeman László: Adalékok egy cserkészcsapat történetéhez

Fogarassy László alap- és forrásmûnek minõsülõ könyvében (Magyar cserkészmozgalom Csehszlovákiában 1919-1939. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1922, 160 p.; ismertetését lásd: Turczel Lajos: Két könyv a két háború közti cserkészetünkrõl. Irodalmi Szemle, 38. évf. [1995] 4. sz. 89-93. p.) mint dokumentumanyag is szerepel a pozsonyi fõiskolás cserkészek Sarló-szervezete rendezésében 1929. július 31-én Eperjesen lefolyt országos cserkészankétról szóló s A Mi Lapunkban (a továbbiakban: AML) közzétett jelentés (84-91. p.; jellemzését lásd uo. 43. p.). Az AML bevezetõje az ankétot a szentiványi (1926) és a gombaszögi (1928) táborozást követõen a csehszlovákiai magyar cserkészet fejlõdése szempontjából mint a legjelentõsebb eseményt értékeli. Az elõadók névsora is erre vall – Csáder Mihály, Balogh Edgár, Sziklay Ferenc, Scherer Lajos, Gyõry Dezsõ s mások (vö. úgyszintén: Új Világ, 11. évf. [1929] 32. sz., aug. 4., 2.p.).

Fábry Viktor eperjesi cserkészparancsnok “Magyar cserkészprogram más nyelvû iskolákba járó magyar fiatalság számára” témakörben elhangzott elõadásában kifejti, adott esetben a magyar cserkészcsapatoknak feladatuk, “hogy a más nyelvû iskolákban tanuló magyar ifjúságot saját nemzetének kultúrközösségében is megõrizzék. Ennek tesz eleget az eperjesi magyar cserkészcsapat is, melynek diák-tagjai mind szláv középiskolát látogatnak. A sárosi cserkészet életében megható momentum az, hogy a más nyelvû iskolákba járó magyar diákok cserkészmozgalmát létrejöttében a szlovák cserkésztestvérek is elõmozdították.” (90. p.). A továbbiakban erre vonatkozólag olvashatjuk, miszerint “Az ankét ama reménynek is kifejezést adott, hogy az eperjesi szlovák cserkészek példaadó magatartása, valamint az iskolai hatóságok elismerésre méltó lojalitása másutt, így fõként Léván, Rozsnyón és Ungváron is ismétlõdni fog, és a cserkésztestvériség jegyében ezeken a helyeken is megszülethetik…” (uo.) A kérdéskörben részben eligazító a lapalji jegyzet (c, 91), de mélyebben gyökerezõ és tartósan ható összefüggései nyomán messzemenõen egyet kell értenünk a szerzõnek ama ténymegállapításával, hogy amikor 1945-ben újból megindult a csehszlovákiai cserkészmozgalom (igaz, csak szlovák rajok alakulhattak…), “szívesen fogadták az egykori magyar cserkészcsapatok neveltjeinek közremûködését, és ezek mint tisztek igen jól beváltak” (135. p.).

Az ankét hét “szakaszát” tekintve e helyütt az elsõbõl kívánunk kiindulni, amely “Az egyesületi és az élménycserkészet” megtárgyalása volt. Szerényi Ferdinánd dr. (Ungvár) a cserkészet legbelsõ lényegeként határozza meg az egészséges élményt és önálló tapasztalatot, a “friss erdei cserkészést”; “Az élménycserkészet vezeti el a cserkészt Istenhez, ez ad aktív nemzeti erõt, és ez teszi a szociális emberi haladás s a nemzetek közti testvériség dolgozójává” (86. p.). A vitában ugyanezt ismétli Fábry Viktor olyanképpen, hogy “A cserkészet minden felekezet fiait közelebb hozza egymáshoz, és a természet közvetlen megmutatásával élménnyé teszi a fiatalságban az istentudatot” (91. p.; a fentiekben mindenütt a közlemény-jelentés szövegét idézzük – Z. L.). Lehet, ma kissé másképpen fogalmaznánk, de egyrõl van szó: a természet jelentõségérõl az ember életében és az emberi kapcsolatok formálásáról általa. Illetve akárcsak metaforikusan a kanti csillagos égrõl fölöttünk, s arról, ami közben minket önmagunkhoz és egyben a másikhoz köt, eszmérõl, amely a cserkészet létalapját képezi (s amely ma, környezetünk pusztulásakor a mindennapok követelményeként jelentkezik…).

Hogyan is írja S. L. naplójegyzeteiben a “gromosi” cserkésztáborban? – “A tábortisztás szín- és fényárban tobzódik. Sudaras, égnek szaladó fenyõfák szilluettjei mögül föllángol még utoljára a nap izzó korongja, (…) és azután lebukik a kékeslila hegyek mögé. (…) Ó, nincs szebb a csillagos égnél! Így szép ez, innen az égbe roskadt fenyõerdõ nagy tisztásáról. Városban, szûk falak közt elveszti varázsát.

(…) Lobogó szemû csillagok, a Kis Göncöl, a Fiastyúk és a többi; magas, méteres lángok csapnak ki az erdõperem hátsó ívébõl, s megvilágítják a tûz köré sereglett fiúk alakját. A lángoló, ropogó, sercegõ tûz bíborba festi a fiúk arcát, és egybe forrasztja õket. Kicsordul ajkukon az örökszép magyar dal. Egyik vidám nóta váltogatja a másikat, majd felsírnak a panaszos, jajongó, régiveretû kurucnóták. És felzúg a szlovenszkói regöscserkészet dala is: ” Ki tanyája ez a nyárfás?” (…) Az összedobbanó szívek mindegyike érzi: egy Atyának egyformán szeretett és egyformán ostorozott gyermekei vagyunk mindnyájan.” (Este a gromosi cserkésztáborban. S. L. naplójegyzetei. Új Világ, 12. évf. [1930] 32. sz., augusztus 3., 3. p.). 1

Az élménycserkészet legfõbb és központi formája eszerint a táborozás; eseményei és mozzanatai még a szívfacsaró és “leverõ” sátor- és táborbontással együtt is, amely nem kevésbé fûzi egybe a résztvevõket. Az utóbbit jeleníti meg S. L. a “folytatásban”. (Hazajöttek a fiúk a gromosi cserkésztáborból. Búcsú a tábortól. Elérkezett a táborbontás napja. S. L. naplójegyzete. Új Világ, 12. évf. [1930] 33. sz., augusztus 10., 3. p.)

E sorokkal a “a letûnt világból”, az eperjesi magyar cserkészcsapat történetébõl kíséreljük meg néhány írást õrzõ sárguló lap, fénykép összeillesztését. Fogarassy László feldolgozásából megtudhatjuk, hogy a cserkészcsapatok létrejöttükben egy-egy iskolára alapozódtak. Még a háború kitörése elõtt jött létre a komáromi (1913), két pozsonyi (1913), a rimaszombati (1914), majd küszöbén a losonci és a lévai cserkészcsapat. Kassán a premontrei gimnázium cserkészcsapatát 1917-ben alakították meg. A további fejlõdést meggátolta a háború. Az 1920/21-es tanévben már létezõ cserkészcsapatok közt tünteti fel a szerzõ az eperjesi evangélikus gimnázium csapatát, amelynek parancsnokai Wallentínyi Samu dr., Frenyó Lajos és Peskó Ödön (9. p.). Wallentínyi Samuról e sorok szerzõje a Prágai Tükörben (1996. 1-2. sz.), valamint a Kalligramban (1996. 6. sz.) emlékezett meg. Wallentínyi utolsó útján, amikor 1930. június 16-án az eperjesi evangélikus templomból temették, cserkészek kísérték, s Szelepcsényiné Frenyó Erzsébet nevükben szólt: “Köszönjük, Fõparancsnok Úr, a boldog cserkészidõket!” (Dr. Wallentínyi Samu emlékezete. Szerk. Sebesi Ernõ. Pre¹ov-Eperjes, Minerva, 1933, 21. p.). Frenyó (Kövényi) Lajos 1898-tól 1934-ig a Kollégium hittantanára, regionális történeti kutatásai forrásfeltárók és -értékûek, nyugdíjba vonulása után is aktív tevékenységet fejt ki. Feldolgozta a regionális és egyben országos kihatású történelem eseményeit, a mondavilágból ránk maradt egy-egy töredékét, az elsõ kirándulásokat a Magas-Tátrába 2 , munkáinak egy része egyháztörténeti. Peskó Ödön ugyanott matematika-fizika szakos tanár 1896-tól 1926-ig, tanári mûködését a kassai állami magyar reálgimnáziumban folytatja. Valamennyien Tátrajárók.

Megjegyezhetjük még, hogy a Fogarassy László könyvében felvázolt, az 1921-es évre vonatkozó, a Szlovenszkói Magyar Cserkészszövetséghez csatlakozó csapatok nevét és taglétszámukat tartalmazó táblázatban (15-6) létszámával az eperjesi evangélikus fõgimnázium fiú- és leánycsapata együtt kerül az elsõ helyre (105 + 37), egy fõvel elõzve meg Losoncot (ennek fiúcsapata önmagában véve 116 taggal az elsõ). S a szerzõ a továbbiakban is megállapítja, hogy az 1922/23-as tanévben “az összes szlovákiai városok közül Eperjesen volt a legtöbb magyar cserkész” – 128 (19. p.). Ezért meglepõ, miszerint a csapat a következõ évben megszûnt (Fogarassy 1992, 19. p.), s nehezen képzelhetõ el, hogy a cserkészkedés négy évig szünetelt volna. Tény azonban, hogy a folytatásban a cserkészek Fábry Viktor evangélikus lelkész körül csoportosulnak, így emlékszik vissza egy öregcserkész is (Új Világ, 19. évf. [1937] 33. sz., aug. 14., 1-2. p.). 3 S erre nézve nem lehet nem idéznünk Fogarassy Lászlót, aki A Mi Lapunkat használja katalógusszerûen: “Újraéledt a magyar cserkészet Eperjesen is: 1927. jún. 29-én 25 fiút és 14 leányt avattak cserkésszé. A fiúcserkészek vezetését Fábry Viktor evangélikus lelkész, a leánycserkészrajét Kissóczy Józsefné (Ásgúthy Erzsébet) vállalta el. A megújult eperjesi magyar cserkészcsapat elsõ ünnepélyes fogadalomtételén megjelentek az eperjesi szlovák és zsidó cserkészek, valamint a kassai magyar cserkészek is.” Lieskovsky Rudolf szlovák kerületi cserkészparancsnok pedig a jelentés szerint mindent elkövetett a magyar csapat létesítésére és az avatási ünnepély fényének emelésére” (i. m. 29-30. p.). A csapat mint az Eperjesi II. sz. Magyar “Sáros” Cserkészcsapat újul meg.

Ez idõ tájt kezdõdik a rendszeres táborozás, 1928-ban háromhetes a Svinka partján Szinyeújfalun. Táborparancsnok ekkor Fábry Viktor (helyettese Sándor Károly; ifj. Bittó Pál és Sáfrán Pál – rajparancsnokok), akárcsak a következõ három évben, csakhogy a táborhely 1929-ben áthelyezõdik Palocsára (Plavec), a Salamon-uradalom palocsai-gromosi (Hromo¹) erdejének tisztására, nem messze a palocsai várkastély romjaitól.

A gombaszögi csapatközi táborban 1928 augusztusának elsõ felében az eperjesiek a beregszászi cserkészekhez csatlakoztak; Flórián László és Roskoványi László végighallgatták a regöscserkészetrõl szóló gombaszögi elõadássorozatot, és részt vettek a szilicei, valamint a szalóci regösnapokon, minek következtében õket is megillette a “regöscserkész” név.

A gödöllõi jamboree (1933) alkalmával ugyan nem kerültek be a cserkészek a hivatalos keretbe, de saját kezdeményezésükként Borsody István, Flórián László, ifj. Kocsák Béla, Weiszer Pál és László, valamint Erõss Dezsõ Budán a Pauler utcai Szikandra-cserkészotthonban, Maléter Pál és Tószögi Iván rokonoknál lakva, naponta járnak ki a HÉV-vel a világtalálkozóra. (Dr. Weiszer Pál közlése.)

A cserkészcsapat 1937-ben fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli az elõbbi körletben, de új táborhelyen, közelebb az országúthoz. A lányok néhány napos táborozásra jönnek, s vendégek érkeznek, akiket Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes kalauzol. Õ egyben a táborozók “úszómestere” is. Mint cserkésztiszteket kell itt megemlítenünk elsõsorban dr. Flórián László volt parancsnokot és csapattitkárt, aki visszaemlékszik, hogy tíz évvel ezelõtt tizenöten indultak, a lányokkal együtt ez évben hetvenöten vannak. Weiszer Pál, Maléter Pál, Berndt Richárd és Soós Miklós ifjúsági parancsnokok, illetve rajparancsnokok. 4 A lányok parancsnoknõje a kiváló asztaliteniszezõ (1937-ben országos bajnok) Lloydl Anikó. A fõ- és táborparancsnok Kocsák Béla nyugalmazott pénzügyi fõtanácsos. Gyurica bácsi mint fõszakács a tábor legnépszerûbb embere. A farkaskölykök Soós Miklós gondjaira vannak bízva, mert mesemondásban senki sem veheti fel vele a versenyt, miközben mint kürtös kiváló. Weiszer Pállal együtt kitartanak a végsõkig, amikor a cserkészek 1940-tõl már csak mint a Magyar Párt ifjúsági csoportja tevékenykedhetnek.

A csapat egy júliusi napon sorakozik reggel hatkor a Rózsa utcai magyar iskola udvarán. Ennek egyik, csak alakalmilag használt osztályterme a Cserkészotthon; a cserkészestélyeknek, mûsoros esteknek és színjátszásnak az emeleti nagyterem és színpad a színhelye. A sorakozót ima, tisztelgés a csapatzászló elõtt követi, a csapat ezután menetoszlopba rendezõdik, és elindul a Nagy- vagy Kisállomásra, élén Weiszer Pál parancsnokkal. A második poszton, akárcsak máskor is a kivonulások alkalmával, Maléter Pál rajparancsnok halad, akinek a többiekhez képest több mint egy fejjel kimagasló alakját a zárósorokban lépkedõ, lépést tartó vagy nem tartó kiscserkészek sem veszíthetik el szemük elõl. A cserkészek személyvonattal utaznak Lubotényig (Lubotín), gyalog folytatva útjukat innét az országúton a palocsai-gromosi (Hromo¹) táborhelyre. Tekintetük a falu fölötti dombon kinyúló várromra szegezõdik (a vár a 13. században épült, s akkor királyi birtok, a 16. századtól a Horváth-Palocsay család tulajdona; 1707-ben a labancok sikertelenül ostromolják, s mivel 1715-ben kastélynak minõsítik, elkerülte a lerombolást. De a 19. század harmincas éveiben eszközölt restaurálás következtében, miután falába nagyméretû ablakokat vágtak, huzatossá s lakhatatlanná vált. A magára hagyott vár leégett és rom lett). Jobbkéz felõl néhány lépésnyire folyik a Poprád, amely itt kezd kanyarodni nagy ívben Lengyelország felé, s a táborlakók fürdõhelye. (A folyókanyart azóta feltöltötték.)

A cserkészcsapat megszületésétõl fogva, amikor még nem voltak meg a rendszeres táborozás feltételei, mindenkor bejárta “a mezõt és a rengeteget”. S ezt annál is inkább, mivel a városnak a közvetlen környéke is alkalmas terep a “természeti cserkészetre”. Borsody István, a késõbbiekben pittsburghi történészprofesszor, hajdani eperjesi cserkész egyik írásában találóan jegyzi meg, hogy felvidéki város nincs “környék nélkül” (Városi magyarok. Új Világ, 19. évf. [1937] 52. sz., dec. 25., 2. p.). A várostól “kõhajításnyira” magaslik a harmadkori kiforrt hegyvonulat kúpjain a nagysárosi vár, a kapi vár és a sósújfalusi vár. A közeli Ceméte-fürdõ Petõfi Bükkfájával (alatta írta a költõ eperjesi látogatása idején fogant verseit), Borkút, a Szigordi-völgy, északra távolabb a Csergõ-hegység (Èerchovské pohorie), délre a Hernád völgye s a fölötte csúcsosodó Sivec, a Hernád-áttörés, a Svinka-völgy, a Hernádba torkolló Szopotnyica-patak (Sopotnica) s a környezõ erdõk, a Lujza-forrás stb. mind az egynapos cserkészkirándulások célja.

Kassai és eperjesi cserkészek közös csergõi gerinctúrájáról ad hírt Hartmann Béla örsvezetõ, eperjesi cserkész (A kassai és eperjesi cserkészek mozgó tábora. AML, 1927. okt. 8., 16. p.). Két kassai és három eperjesi cserkész Villkovszky Armand kassai cserkészparancsnok vezetésével Pusztamezõre (Pusté Pole) utaztak vonattal, Kijó községbe érve ott a kocsmában aludtak, s reggel indultak a Mincsolra (Minèol 1157 m, a hegység legmagasabb csúcsa). A nyirkos és párás reggelben azonban nem nyílt onnét kilátás, így tovább haladtak a gerincen a Priehibán (822 m) át a Csergõ-hegy (1053 m) felé, miközben a javuló idõben már jól láthatták Tarkõ és Hõnig várát s az átellenes hegyvonulatokat. A Csergõt érintve folytatták útjukat a Liszáig (Lysá 1069 m; Hartmann Béla nem említi közvetlenül a csúcsra felvezetõ útnál kiálló sziklakövet, az Oltárkõt, amelynek történetét Tompa Mihály azonos címû regéje ír le), ahol éjjelre tábort vertek. Bejárva környékét délután négykor kezdték meg a lemenetelt, hogy elérjék még Kisszebenben az Eperjesre-Kassára induló vonatot, amellyel hazatértek.

A cserkészcsapat túrakörzetébe természetesen beletartozik a Magas-Tátra, a húszas években Wallentínyi Samu, Frenyó Lajos és Peskó Ödön vezetésével több napot töltenek keleti régiójában. S hasonló célzattal vesznek részt, társulnak a Kárpátegyesület (Karpathenverein) akcióiban (az egyesület eperjesi osztályának elnöke ekkor dr. Flórián Károly volt jogakadémiai tanár). 5

Nem tértünk ki a Branyiszkó mindkét oldalát övezõ terepre, amely -akárcsak a felsoroltak – a természeti mellett telítve van történelemmel is. Élményszerû leírását olvashatjuk Oszvald György egyik tárcájában (Oszvald György: Háromnapos táborozáson a fõgimn. cserkészcsapat 1921. augusztus 9-10-11-én. (Új Világ, 3. évf. [1921] 34. sz., augusztus 21., 2-3. p.). “Csak úgy aludtunk azon éjszakán, mint hamu alatt a parázs. És glédába állva a hajnali vonat elõtt, lángra lobbant harminc cserkész szemében a tûz indulást jelzõ szent parancsa: “Légy résen!”” – kezdi beszámolóját szerzõje, aki akkor a gimnázium 5. osztályának épp végzett tanulója (eperjesi születésû, s 1924-ben érettségizett, Wallentínyi Samu az osztályfõnöke, s bár a leírásban senkit sem nevez meg – ez bontaná a stílust, illetve a mûfajt -, parancsnokaik személye kétségtelen. Útvonaluk pontosan kijelölhetõ, az utolsó szakasz kivételével; ahogy Mednyánszky pátriájából, amelynek mély tónusú, víztükreiben az alkony fényeit összegyûjtõ, rozsdavörös árnyalatait, egyöntetûbb jellegét vásznairól ismerjük, áttérnek a Branyiszkó hágójától a Dluhy-patak (Dlhý potok) mentén a Smrekovica alá, a fekete áfonyával benõtt kitáruló nyereghez. A domború Smrekovica keskeny gerincösvényérõl belátni az egész Szepességet, a Magas-Tátra tarajáig; az írásban a Vysoka hora a magassági adat szerint a mai Pátria, meredek nyugati áthatolhatatlan fenyvesével igazi Szepesség, akárcsak (s itt nem épp a közigazgatási határról van szó) a Smrekovica felé vezetõ, nappal is vörhenyes félhomályt õrzõ erdei fenyõs gerinc. A “nyeregnél” magasló domborodáson akkortájt még nem volt meg a zárt üvegverandás Lieskovsky-menház, s míg a letörésben, illetve ösvényein alatta a sárosi oldalon lejutottak a singléri útra (ma Kopytovská dolina, Kopitói-völgy), valóban “pfadfinderes” (Pfadfinder = úttörõ, pionír) feladat lehetett. De ez már a Szinyelipóci-völgy tárulkozásával együtt Szinyei Merse Pál fénnyel teli és üdezöld ecsetvilága, s a szemközti vonulat mögött áll Jernyén romos családi kastélya s kúriája, s ott van a sírja. Az élménycserkészést érzékelendõ foglaljuk be e helyütt vázlatunkba a tárca szövegét:

“…Alig vettük észre, hogy hûvös szellõ fujdogál, mert szívünket meleg öröm töltötte be: valóra vált a régi vágyunk: három napig kint tanyázunk a szabad ég alatt. Szepesváraljára vitt el minket a vonat. Ki ne ismerné – legalább hírbõl – ezt a régi, hányt-vetett sorsú várost, dombtetõn nagy, szép gót templomával, melynek mély harangszava még a porlandókat is felébreszti a híres temetõkertben. Ki ne látta volna azt a nagy múltú várat, mely magasan õrködik ott messze vidék felett, s melynek ma ugyan már erõsen omladozó falai (azóta részben helyreállított – Z. L.) még mindig szivetdobbantóan visszhangozzák sok-sok csata zaját? A délelõttöt a városban töltöttük. Poggyászunkat az evangélikus elemi iskola egy osztályában helyezve el, a fõtéri templomban közösen fohászkodtunk a “Cserkész Istenhez”-hez, s azután megnéztük az egész várost parancsnokainkkal, akiknek magyarázatai még maradandóbbá tették bennünk e mûvészettel megépített, õsi, megszentelt falakra való emlékezést. Hazaszálltak a hírvivõ képeslapok, s azután indulóink hangjára kitárult sok ablak, s fehér keszkenõk lengtek a vidáman tovább menetelõ kis csapat után. Délre zajos lett a vár. Ijedten s vijjogva röpködtek felettünk a magas õrtorony szárnyas lakói (kékvércsék – Z. L.), míg mi bejártuk minden zeget-zugot a négy fallal körülvett fellegvárban; meghallgattuk útmutató könyvecskénket, mely a vár történetével ismertetett meg, s rövid pihenõ után a Paradicsomnak nevezett Sziklakerten át Hadkócra vettük utunkat, ahol hátizsákjainkon igyekeztünk könnyíteni. Örömmel ültük körül térképeinket, melyek a körülöttünk terpeszkedõ dombsorok között megmutatták további utunk irányát a branyiszkói menházhoz. Lassan kanyargott fel vidám daloló csapatunk az odavezetõ szerpentinen, s az este ropogó tûz mellett talált minket ott. Mohával, fenyõvel párnázott ponyvasátraink pihenõre hívtak, takarodót fújt a trombitásunk, s óránként váltakozó õreink s a ragyogó millió csillag vigyáztak álmaink felett.

Másnap a Dluhy-patak vize lett az útitársunk. Ez mosta ki szemünkbõl az álmot, ez vezetett a Vysoka Hora (1172 m) alatt a néhány évvel ezelõtt leégett Smrekovica (1193 m) lábához. Gyönyörû fenyvessel borított hegyek között poroszkáltunk, bódított a tûzõ nap s az illatozó fenyõk, nagy keletje volt az üdítõ, dúsan termõ borovnyicának. A sûrû erdõt csak néha váltották fel kisebb-nagyobb legelõk, melyeken a nagy szárazság dacára is buja fûben dúskáltak szétszóródott csordák. Uttalanná tette az erdõt az idõ, igazán “Pfadfinder”-ek voltunk, míg Singlér faluban a kitûnõ savanyúvíz-kút (Szultán – Z. L.) körül letelepedhettünk. Szakácsaink nehezen tudtak csak megfelelõ mennyiségû ételre szert tenni, de mégis két bogrács birkahússal, kenyerekkel, rizzsel felpakolva mentünk be a Szinyelipóci-völgybe, hogy ott majd sátorfánkat felüssük.

Ebben a völgyben híres, sokszor megénekelt mondák születtek. Magasan felettünk Bánk bán vára, a messze földön ismert Kõasszony (Kamena baba), a Virágos-kertnek nevezett sziklacsoportozat, Mózes oszlopa, az Ölelkezó pár sziklája. 6

Ebben a vadregényes környezetben töltöttünk mintegy huszonnégy órát. Úgy éltünk, mint az indulónk mondja: “Alszunk, ahol helyet kaphatunk, eszünk, amit fõzünk mi magunk”. Fenyõfából két nagy sátrat építettünk, jól megszerkesztett tûzhelyünk csak úgy ontotta a sok jó fõztet, igazi otthont teremtettünk magunknak. Õrtüzünk messze világított, s szálló pernyék a csillagokig emelkedtek belõle. Horkolásunkat szerte fújta a hûvös égi szellõ. A felkelõ napot vidám nóta köszöntötte itt és ott a magasban. Hárman közülünk kötelek segítségével eljutottak a megközelíthetetlennek hitt Kõasszonyhoz, többen Bánk bán várába mentek fel, mások a Vratnica sziklakaput és a Komin barlangot keresték fel. Bejártuk a völgyet, a ma ártatlanul a mélyben csörgedezõ kis völgyi patak évezredes munkájának, szeszélyes játékának maradványait. Fáradt, elcsigázott csapatot hozott este a vonat haza, megérdemelt pihenõre az otthoni ágyba.” (Csak az eperjesi-orlói vasútvonalról lehet szó, de azt Héthárstól Kisszebenig bármely közbeesõ község megállójánál érthették el, újabb alapos gyaloglással… – Z. L.)

Az eperjesi cserkészcsapat megalakulását Bodnár Gábor: A magyarországi cserkészet története címû könyvében (Budapest, Püski, 1989) az evangélikus fõgimnázium csapataként az 1914-es évre teszi (17. p.); mûködésének azonban a világháború alatt nincs nyoma, újból csak A Mi Lapunk 1920/21-es évfolyamában olvashatunk róla, amely fiúcsapatának és leánycsapatának létszámát közli (105 és 37).

A csapat történetének megírása ma már körülményes, a másutt szereplõ adatok és beszámolók anyagát azonban kellõ módon egészítik ki az Új Világ közlései, amelyek a csapat mindennemû tevékenységérõl, természetjárásáról, táborozásairól, kulturális rendezvényeirõl tudósítanak.

“Cserkészavatás. F. hó 8-án Savanyúvízre és Cemétére rendezett kirándulás keretében avatták fel a kollégiumi fõgimnázium ifjú cserkészeit.” ( Új Világ, 3. évf. [1921] 20. sz., május 15., 3. p.)

“Cserkészek Ceméten. F. hó 28-án kedves látványnak lehetett tanúja a véletlenül az utcán tartózkodó közönség. A kollégiumi fõgimnázium cserkészei, tanáraik vezetése alatt, fiúk és leányok vegyesen ródlikirándulásra mentek Cemétére. (…) összesen mintegy ötvenen húzták maguk után a karakterisztikusan karcsú svéd szánkókat. Csakhamar hangos volt a cemétei erdõ. (…) A gyerekhad kint is ebédelt a “Zabijanán”, ahonnan egy páratlanul jól sikerült sportkirándulás kellemes emlékeivel tértek haza a késõ délutáni órákban.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 1. sz., 2. p.) 7

“Cserkészek – Kiállítás és hangverseny – A kiállításon famunkák, favésések és égetések, lombfûrész-, háncs- és agyagmunkák voltak kiállítva. Azonkívül rajzok, festmények, fényképek, kézimunkák, virágasztalok, állványok. Az ipari részben az oktatást Bárdossy tanító látta el, a cserkészlányok papírmunkamûhelyét, ahol háncskosarak, sztaniolképek, árnyképek és egyéb dísztárgyak készültek, Gömöry Jánosné, a koll. igazgató neje, irányította. (…) Könyvet kötnek saját mûhelyükben, a cipészmesterséget, szabóipart tanulják, van teljesen felszerelt famunkamûhelyük.” (A kiállítást a gimnázium tornatermében rendezték meg 1922. május 6-án és 7-én. Lásd: Új Írás. 4. évf. [1922] 18. sz., április 30., 4. p.; a fenti leírást és a következõket pedig – Új Írás. 4. évf. [1922] 21. sz., május 21., 2-3. p.)

“Május 13-án és 14-én a kollégium cserkészcsapata kétnapos szlovák és magyar mûsorú hangversenyben mutatta be kulturális tevékenységét valóban meglepõ eredménnyel. A kollégium tornacsarnokát mindkét alkalommal zsúfolásig töltötte be elõkelõ közönség, szülõk, rokonok. A zsupán képviseletében ott volt dr. Gallay Vladimír zsupáni tanácsos. (…) Zene, dal, szépirodalom, költészet mind oly interpretálásban került érvényre, mely messze felülmúlja egy gimnáziumi önképzõkör kereteit, és a célirányos munka, fokozott önképzés és nevelés által adott hivatottságot árul el. (…) Frenyó Erzsébet, Körtvélyessy István magyar nyelvû, Bleuer László és Neuwirth Márta szlovák nyelvû szavalatai sok tapsot aratnak.” Kovács Bözske Wienarszky Legendáját adta elõ hegedûn Steinhaus Ilona zongorakísérete mellett. A cserkészfiúk egyfelvonásos színmûvet mutattak be. “A csellón Hollénia Zdenkó mutatkozott be mint ifjú virtuóz, ifj. Ghillányi László kísérte zongorán, aki mint dalszerzõ két hangulatos magyar dalával aratott õszinte sikert.”

A mûsoros estre eljöttek a kassai cserkészek is, mintegy hatvanan. A kiállítás és a hangverseny tiszta jövedelme a szegény sorsú cserkészgyerekek felruházására és segélyezésére fordíttatott.

“Ugyancsak megható jelenet tanúi voltak azok is, akik a kollégiumi cserkészdiákok hálájával tudtak együtt érezni, amint õk tanáraik vezetése alatt kivonultak az ev. temetõbe, ahol elhunyt mestereik, nevelõik sírjára tették le a hála, kegyelet és megemlékezés kedves koszorúját.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 45. sz., november 5., 3. p.)

Egyedülálló esemény, hogy a magyar cserkészek közremûködésével a kollégium dísztermében vitetik színre franciául Moliére: Az úrhatnám polgár (Le Bourgeois gentilhomme) címû vígjátéka, illetve egyik felvonása. (Új Világ, 5. évf. [1923] 3. sz., január 14., 3. p.; 5. sz., január 28., 3. p.)

“Sikerült Petõfi-ünnepélyt rendezett a kollégium cserkészifjúsága f. hó 18-án esti 6 órai kezdettel az õsi Kollégium nagytermében. Az ünnepélyen jelen volt a város egész magyar társadalma. Az ifjúság alapos fölkészültséggel hódolt a nagy költõ emlékének, értékes fölolvasásokkal, dallal, szavalattal és zenével. (Új Világ, 5. évf. [1923] 9. sz., február 25., 3. p.)

“A helybeli koll. gimnázium cserkészeinek kirándulása. Késmárkról írják: Frenyó Lajos és Wallentínyi Samu vezetése alatt 32 gimnáziumi cserkész érkezett Késmárkra szombaton este, ahol megháltak, és másnap a Magas-Tátrába vonultak. Megszemlélték a fürdõket, és miután az Itatón megháltak volt, másnap a Zöld-tóhoz rándultak. Miután az idõjárás e kirándulásnak nagyon kedvezett, a kirándulók a legszebb emlékekkel tértek ismét vissza Eperjesre.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 23. sz., június 3., 3. p.)

“A Karpathenverein Pre¹ovi Osztálya a koll. fõgimnázium cserkészcsapatával együtt f. hó 19-én, vasárnap, az iparvasút igénybevételével társaskirándulást rendeznek a Szigordi-völgybe és esetleg a dubniki opálbányába.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 34. sz., augusztus 19., 3. p.)

“Hazajönnek a cserkészek. Közel öthetes táborozás után, muzsikás jókedvvel, szombaton este érkeznek haza cserkészeink, akik a páratlanul szép gromosi táborban töltötték el az idei szeszélyes nyarat. (…) Harmincöten táboroztak az idén Kocsák fõparancsnok és Flórián Laci ifjúsági parancsnok vezetésével a csodaszép gromosi táborban, és feltestvériesültek a cserkészélet parancsolta magasabbrendû emberszeretet nagy összefogásában. (…) A mi városunk közönsége sokat látogatta a tábort, melynek mintaszerû vezetése, berendezése, fegyelme s sok évi tapasztalatokon nyugvó példás élete mindenkit, aki kint volt, elbájolt, elbûvölt. (…) Hangos nótával vonulnak majd be ma este a fiúk a városba, és a tábor lebontott sátrainak helye már elhagyottan néz bele a gromosi éjszakába.” (Új Világ.17. évf. [1935] 32. sz., augusztus 11., l. p.)

“Az ifjúsági vezetõ Weiszer Pali, aki a volt ifjúsági parancsnokkal és jelenlegi titkárral, a nemsokára katonai szolgálatra bevonuló dr. Flórián Lacival együtt azon igyekszik, hogy a fiúk “Béla bácsijá”-nak mentül kevesebb gondja legyen a gyerekekkel.” (Új Világ. 18. évf. [1936] 28. sz. július 12, 2. p.)

Az 1937-es táborozásról már szó esett. Látogatás az eperjesi magyar cserkészek palocsai táborában “… egy hétre jön 14 cserkészlány”, vendégek érkeznek Eperjesrõl, Kassáról, Ólublóról és Lõcsérõl, a Poprádban fürödnek, majd a kürtszó hallatára térnek a táborba ebédhez (rántott csirke). “Az ügyeletes napostiszt, Weiszer Pál parancsnokhelyettes elõzékenyen a vendégek rendelkezésére áll, és körülvezeti õket a táborban. Budapesti vendégek is vannak. (Új Világ, 20. évf. [1938] 30. sz., július 23., 3. p.) A tudósítást F. L. jegyzi.

Õsszel, az államünnep alkalmából a cserkészcsapatot szereplésre kérték fel, a Zöld-fa udvarterén azonban a tábortûz fényében már csak némajátékkal léphettek fel (Scholtze László játszotta a “királyleányt”).

De talán cserkészakcióként tarthatjuk számon a “költõi verseny” emlékoszlopának megmentését, amelyet a Széchenyi-kör emeltetett 1883-ban. Azt ugyanis 1939-ben ledöntötték, de a fiúk egy éjjel elásták, s így a háború utáni kedvezõbb viszonyokban vissza lehetett helyezni talapzatára. 8

Maléter Pál rajparancsnok 1936. szeptember 24-én érettségizett Eperjesen a szlovák kollégiumi gimnáziumban, osztályfõnöke ekkor dr. Stanislav Felber, az I. és a II. osztályban azonban még Wallentínyi Samu, mivel a II. B osztály koszorújának szalagfelirata szerint temetésekor õ volt az osztályfõnökük, s a búcsúszavakat Suhajda Vilma mondta el, aki Maléterrel együtt érettségizett. Nyolcvanadik születésnapja elõestéjén, 1997. szeptember 3-én az eperjesi Veèerník ismerteti életpályáját (Maïarský hold pre¹ovskému rodákovi [Magyar tiszteletadás Eperjes szülöttjének]), s szeptember 4-én a város polgármestere, Juraj Kopèák mérnök részt vett az ez alkalomból a Budapest melletti Tököl községnél levõ katonai repülõtérnek, ahol 1956-ban Malétert letartóztatták, mint Maléter Pál Repülõtérnek a névadó ünnepségén. Sírjára a köztársasági elnök, a honvédelmi miniszter és az Országgyûlés képviselõje után a polgármester szülõvárosa nevében helyezte el a kegyelet koszorúját. S itt adta át Keleti György akkori honvédelmi miniszternek a város In Memoriam Maléternek adományozott emlékérmét, amellyel Eperjes elsõ írásbeli említése 750. évfordulóján a hagyományait gazdagító kimagasló tudományos, mûvészi, közéleti és sportbeli eredményt, érdemeket szerzett személyiségeket tüntették ki; a csatolt videokazettán a család Fõ utcai lakhelye is látható. A koszorúzás után Göncz Árpád megköszönte a részvételt, megjegyezve, hogy “az számunkra is megtiszteltetés”. Maléterné Gyenes Judit úgyszintén személyesen mondott köszönetet, és fejtette ki, mennyire örül annak, hogy eljöttek az ünnepségre Pál szülõvárosából is.

Õ 1954-ben volt Eperjesen, s a város igen tetszett neki. Kezdetben arra gondolt, hogy férje földi maradványait apja mellé, a kassai Maléter-sírboltba temetteti, de úgy hallotta, hogy azt felforgatták, kifosztották. Most azonban úgy hiszi, hogy a legigazibb, ha itt marad bajtársai között (M. Országh tudósítása szerint, Pre¹ovský veèerník, 1997. szeptember 9., 170. sz. 8-9. p.; a fentiek ugyanott – 8. évf. [1997] 166. sz., 5. és 169. sz., 1. p.).

Maléter Pál újratemetésén a 401-es parcellán ott volt dr. Weiszer Pál, aki nála egy évvel korábban érettségizett, s akivel a prágai egyetemi évek alatt együtt laktak, valamint volt osztálytársai közül a Budapesten élõ K. Suhajda Vilma s az akkor pozsonyi Tószögi Iván építészmérnök, koszorújukkal az egykori eperjesi cserkészcsapatot is képviselve. Maléternek az Egyesült Államokban élõ egyik leánya 1994 nyarán Eperjesre látogatott, hogy felkeresse nagyanyja sírját.

A volt eperjesi cserkészcsapatnak ma még 11 tagja él Eperjesen, egy Kassán, ketten Pozsonyban (s kettõnek Pozsonyban van a sírja), egy cserkészlány Prágában, ezenkívül néhányan Magyarországon és az Egyesült Államokban.

A Kollégium fõgimnáziumának keretében 1924-tõl Andrej Sládkovièról elnevezett önképzõkör mûködött. A Kör által elõadott színdarabokban többször szerepelt Flórián László és Sáfrán Pál, aki az 1932/33-as tanévben az önképzõkör elnöke volt, s mindketten kitûntek elõadásaikkal is. Ónodi Olivért a Kör irodalmi kísérleteiért és elõadásáért dicséretben részesítette, akárcsak az Új Világban és az AML-ben tökéletes verselésû költeményekkel jelentkezõ Eisert Árpádot (1929-ben érettségizett, a Károly Egyetemen orvosdoktori diplomát szerzett; egyikük sem volt cserkész, e felsorolásból azonban nem tartjuk célszerûnek kihagyni õket). A magyar cserkészcsapat rajparancsnoka Berndt Richárd az 1935/36-os iskolaévben alelnök, egy évre rá, az érettségi évben a Kör elnöke volt.

Sáfrán Pált 1939-ben avatták a prágai Károly Egyetemen orvosdoktorrá. A holocaust áldozata lett, emlékét az eperjesi Raymann-kórház elsõ pavilonjának elõcsarnokában márványtábla õrzi. Budai László a Don-kanyarban maradt; két testvérük többéves szovjet deportálásból tért vissza.

A Kerényi-ház kapualjából azt a gótikus ajtókeretet ismerjük, amely fölött a város elsõ, háromrózsás és második címerét látni, a kölcsönösen az egyikbõl a másikba átnyuló kézfej Vak Béla epret tapogató kezét jelképezi. Kerényinek a Szebeni úton (a késõbbi Meliorisz-kert) és Kálvária mögött is kertje volt, ezeket gyakran látogatták, az utóbbi a Kern-kert (Kernufka) a városnak a 18. században tisztiorvosa szerint nevezett, édesvízû forrással, ahol két táblába vésett versszöveg díszelgett, Horatius és Kerényi verse (a kõtáblát Gallotsik Vilmos, a város orvosa, akinek a kert tulajdonába került kerettel és üveg fedõlappal látta el, de az emlék elveszett):

Horatii votum. “Hoc erat in votis:

modus agri non ita magnus,

Hortus ubi et tecto vicinus ingus

aquae Et paulum silvae

super his fons foret”

– Horác kívánsága.”Ez volt szivem egész vágya:

nem éppen nagy szántóterület,

Ott, hol kert simul hozzá és

hajlékomhoz közel bõ vízû forrás

S hol ezen felül egy kis erdõ részlet volna.”

(Satiram liber II, Satira VI); Ehhez társult Kerényi Hárs alatt címû saját verse – “E hársfa alatt terem nekem dalra a gondolat…” kezdetû.

(Képaláírások – a szövegben számok nélkül)

(1) A palocsai nagytábor levelezõlapja. A kép jobb oldalán Maléter Pál

(2) Tábortûznél 1938-ban. A felsõ sorban balról az ötödik Kocsák Béla táborparancsnok, a középsõ sorban balról a harmadik Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes, balról a hatodik Maléter Pál rajparancsnok

(3) Levélírás a gromosi táborban. Középen Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes

(4) Weiszer Pál és ifj. Kocsák Béla cserkésztisztek

(5) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón az osztálytársak egy csoportja a gimnázium udvarán. A kép bal oldalán Maléter Pál

(6) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón a gimnázium udvarán. Balról a harmadik Maléter Pál

A szöveg végén lapalji jegyzetbe:] A közlemény nyilvánvalóan kiegészítendõ. Ezért kérjük azokat, akik további részletekkel járulhatnának hozzá a csapatra vonatkozó ismereteink elmélyítéséhez, közöljék õket levélben szerkesztõségünk címére. Esetleg csatoljanak fényképfelvételt is, amelyet visszaküldünk. Elõre is köszönjük. – A szerk.

Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei: Kolár Péter

Oral History = elbeszélt történelem.

Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy „gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Kisebbségkutató Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

 

– Először arra kérném, mondja el röviden, milyen családból származik, mivel foglalkozott 1989 előtt!

– Mind apukám, mind anyukám pedagógus volt. Apukám a Csallóközből származik, anyukám Közép-Szlovákiából, egy Fülek melletti falucskában született, és gyermekkorában Losoncon élt. Mindketten elvégezték a tanítóképző főiskolát, ami azért lényeges, mert mind a ketten meglehetősen szegény sorsú családból származtak, s ez tanítóskodásuk alatt meghatározta egész gondolkodásmódjukat. A Zoboralján kezdték működésüket, és Ghymes községben 1934-ben házasodtak össze. Innen a későbbiek folyamán Kelet-Szlovákiába kerültek, ahol Vékén, Királyhelmecen, Szinyérben, illetve Kelet-Szlovákia Gömör felé eső részén – Péderben és Somodiban – tanítottak. Úgy gondolom, ez azért érdekes, mert ebből látni, hogy ők is meglehetősen jól ismerték Szlovákia magyarlakta területeit, hiszen az évek hosszú során a Csallóköztől egészen az Ung-vidékig és a Bodrogközig végigvándorolták az országot. A háború elején apukám az akkor szokásos módon behívót kapott, amelynek alapján kezdetben a Don-kanyarban sorstársaival együtt harcolt, amíg az akkori megítélés szerint nem tett egy-két rossz fát a tűzre, amely – megtűzdelve családi kapcsolataival – munkaszolgálatot eredményezett. Anyukám 1944-ig sok helyen tanított. Az 1944-es év előtti egy-két évben Losoncon egy Sztojanov nevű bolgár származású városparancsnok lányainak magántanítójaként dolgozott. 1944-ben egyrészt “távolabbi” származása miatt, másrészt apukám miatt fölpakolták, és végigjárt egy sor koncentrációs tábort Buchenwaldtól Auschwitzig – ott nyerte vissza szabadságát és életét. Tehát Auschwitzból csodával határos módon került haza. Apukám ezalatt katonaként szolgált, a sátoraljaújhelyi börtönben és a kistarcsai gyűjtőtáborban raboskodott, majd munkaszolgálatosként folytatta, és a háború vége felé pedig szökevényként valahová a nyugati határ körzetébe vándorolt, onnan került vissza Magyarországra. Szüleim 1945-ben Királyhelmecre költöztek vissza. Én is majdnem ott születtem, de apukám meg anyukám éppen Kassán voltak akkor, amikor – kissé korábban, mint kellett volna – világra jöttem: így lettem kassai polgár. Kassához addig nem sok közünk volt, hiszen a család Kassán korábban nem dolgozott. 1945-ben megszűntek a magyar iskolák, és lényegében minden megszűnt, ami magyar volt. Tekintettel magyarságukra, sok királyhelmeci sorstársukhoz hasonlóan őket is ki akarták telepíteni Magyarországra, de korábbi életpályájuk figyelembevételével ezt elkerülték, és kaptak egy olyan lehetőséget, hogy sikeres szlovák nyelvvizsga után engedélyezik, hogy szlovák vidéken tanítsanak. Apukám – aki elég jól tudott szlovákul – 1946-ban levizsgázott. Neki ez nem okozott különösebb gondot. Anyukám viszont legföljebb konyhanyelven beszélte a szlovákot, de rátalált egy olyan emberséges professzorra, aki megengedte , hogy szlovák nyelvből latinul vizsgázzon. Így kapott szlovák nyelvből bizonyítványt latin tudása alapján. Ennek jóvoltából pedig a ma már Késmárk részét képező Kisszalókon – Malý Slavkovban -, apukám pedig Késmárkon taníthatott. Itt született a húgom 1948-ban. Kisszalókon egyébként nem igazán szlovákok, inkább lengyel-német keverék lakosság, mai elnevezéssel gorálok éltek. Szüleim 1947-től ilyen közegben taníthattak. Amikor a magyar iskolák újraindultak, Késmárkról elköltöztünk a Rimaszombati járásba, konkrétan Csíz fürdőbe, ahol végre folytathatták magyar pedagógusi pályájukat.

És tulajdonképpen itt kezdődik az én történetem. 1949-1950-ben ebben a faluban is megalapították a Csemadokot, amellyel szüleim révén én azonnal kapcsolatba kerültem, s a magyar kultúra újjáéledt. Kisgyerek korom óta a különféle próbákon és rendezvényeken töltöttem időm jelentős részét, mivel a szüleim az iskolai kötelezettségeiken túl általában ilyen dolgokkal foglalatoskodtak. Azt hiszem, hogy ez a tényező meghatározó volt az életemben, mivel így kerültem a kultúrával egy életre szóló kapcsolatba.

– Kisgyerekként tudott arról, ami a szüleivel az ötvenes évek elejéig történt? Beszédtéma volt ez a családban?

– Igen, beszédtéma. Nem csinált ebből tulajdonképpen titkot senki, hiszen szemünk előtt történt minden. Az ötvenes évek eleje sem volt túl könnyű. És még ha szabad visszatérnem a korábbi időszakhoz és főleg apukámhoz. Néhány évvel a háború után olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek szerint 1938 előtt azért figyelte őt a csehszlovák rendőrség, mert magyar nemzeti szellemben nevelte a gyermekeket. Érdekes, hogy ezek a különböző dokumentumok előkerültek, ma is a birtokomban vannak. Ezekben a “magyar nemzeti szellem” kifejezés szerepel. Az 1941-ből előkerült jegyzőkönyvek és feljelentések ezzel szemben arról szólnak, hogy a magyar csendőrök azért figyelték, mert állítólag “cseh nemzeti szellemben” tanított. Az az érdekes, hogy ugyanazokkal a szavakkal jellemezve egyszer a magyar, másszor viszont a cseh nemzeti szellem terjesztése volt a bűne. Ez mai szemmel nézve eléggé abszurdnak tűnik. De visszatérve az ötvenes évekre: megpróbálták állandó jelleggel úgy apukámat, mint anyukámat Csízből máshová áthelyezni. Emlékszem egy esetre, amikor beállítottak a rimaszombati, illetve akkor még a tornaljai tanügyi hivatalból. Egész pontosan az akkori járási nemzeti bizottság elnöke, valamint kísérete, akik huszonnégy órán belüli haladéktalan elköltözést próbáltak szüleimre ráerőszakolni. Gömör községbe kellett mennünk. Mint gyerek láttam, és soha sem feledhetem, hogy anyukám előszedte azt a fapapucsot, amelyben Auschwitzból hazajött, és szó szerint ezzel verte ki őket az udvarból néhány keresetlen szó kíséretében: egyszer már elvittek a fasiszták, vigyenek el most a kommunisták. Mivel a járási nemzeti bizottság elnöke, aki korábban a Hlinka Gárda egyik vezetője volt, jobbnak látta visszakozni, így aztán Csízben maradhattunk egészen szüleim 1965, ill. 1966-os nyugdíjba vonulásáig. Apukám alapítója és első igazgatója lett a tornaljai magyar gimnáziumnak. Egy-két év után azonban – leghelyesebb kifejezés erre az, hogy – kirúgták. Akkor visszajött Csízbe. Évekkel később megint felkérték őt a vezetésre. 1957-től 1959-ig – első infarktusáig – újból a tornaljai gimnázium igazgatójaként dolgozott.

Emiatt nekem is másképp alakult a csízi sorsom, mint általában az ottani gyerekeké. Csízben csak ötosztályos iskola volt. Tehát nem volt nyolcéves, illetve a későbbiek szerint kilencéves tanulási lehetőség. Korábbi osztálytársaim az ötödik osztály elvégzése után Rimaszécsen folytatták tanulmányaikat, de én, mivel apukám naponta Tornaljára utazgatott, vele együtt én is oda kerültem. Ez azt jelentette, hogy minden reggel hatkor el kellett utaznom, és jó későn értem haza. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy Rimaszombatban jártam zeneiskolába, egy “munkanapom” a következőképpen nézett ki: reggel hatkor elmentem Tornaljára vonattal, onnan kora délután átvonatoztam Feledre, ahol vártam egy-két órát az átszállásra, majd Rimaszombatba mentem tovább. Délután-estefelé megvoltak a zeneórák, s aztán elindultam hazafelé. Este tizenegykor értem haza. Ekkor tizenkét-tizenhárom éves voltam. És ezt az útvonalat hetenként háromszor végigjártam – mert heti három alkalommal jártam zenedébe. Ma is csodálkozom szívósságomon, ezt ma nem bírnám ki. Hozzá kell tennem, hogy akkor még szombaton is volt tanítás, úgyhogy a hét napjaiból hatot szinte csak elutaztam, tanultam, zenéltem. Az eredménye mindezeknek olyan értelemben persze megvolt, hogy zenei szempontból eléggé előreléptem. Talán érdekes, hogy 1959-ben Dolný Kubínban, vagyis Alsókubinban volt az országos zenei verseny, ahol hegedű kategóriában megnyertem az országos vetélkedőt. A zenéhez így kerültem közel. Apukám 1959-ben megbetegedett, többször egymás után infarktust kapott. Emiatt Tornaljáról visszajött Csízbe. Ennek következményeképpen a kilencedik évfolyamot már én sem Tornalján, hanem Rimaszécsen végeztem el. Az első olyan korosztályhoz tartoztam, amelyiknek a kilencedik évfolyam is kötelező volt.

Ezek után sorsom megint másképpen alakult, mint az várható lett volna. Gyermekkoromban minden érdekelt, a műszaki dolgok is. Ám inkább a kultúra állt hozzám közelebb, úgy a zene, mint az irodalom. Ennek ellenére a kassai magyar ipariskolába jelentkeztem, mivel az iskolának olyan híre volt, hogy a műszaki végzettségen kívül nagyfokú humán oktatást is biztosít. Rengeteg jelentkező volt, ennek ellenére sikerült bekerülnöm, és 1962-től 1966-ig a kassai magyar ipariskolába jártam. Közben természetesen a kultúrát sem hanyagoltam el. Abban az időben két magyar tánccsoport működött Kassán. Az egyik az Új Nemzedék Népi Együttes volt. A tánccsoport 1961-ben alakult, 1962-től a zenekarban játszottam. Ennek is volt természetesen előzménye. Tornalján szintén működött egy nagyon jó tánccsoport, és ezzel a tánccsoporttal 1958-ban Prágában országos versenyt nyertünk, ami nem volt abban az időben kis dolog, hiszen cseh és szlovák együttesekkel kellett összemérnünk az erőnket. Ennek az együttesnek a művészeti vezetője Takács András volt, aki a későbbiekben sok más szlovákiai együttesnek és a szlovákiai magyar folklórmozgalomnak lett az egyik vezetője országos szinten is. Visszatérve Kassára: bár működtem az Új Nemzedékben, ezzel egyidejűleg ott voltam a Csemadok tánccsoportjában is, amelyben elsősorban iparista diákok tevékenykedtek. A két csoportnak csak egy közös zenekara volt, és ennek én lettem a vezetője – prímása, a próbák és fellépések miatt ezért soha nem volt semmire sem időm. Ha hozzávesszük, hogy a szinai népi együttes is megkért a közreműködésre – mivel szintén nem volt zenekaruk -, elképzelhetjük, hogy mennyit futkostam egyik helyről a másikra. Az egyik tanárom meg is esküdtetett, hogy legalább az érettségiről nem fogok hiányozni, mert sajnos egyes időszakokban igen keveset láttak az iskolában. Maga az ipariskola abban az időben nagyon színvonalas volt, és olyan pedagógusaink voltak, akik közül még a műszaki tárgyakat oktató tanárok is nagyon közel álltak a humán tantárgyakhoz, és ez nagyon befolyásolta az akkori diákok látásmódját is. Persze a műszaki dolgokat is meg kellett tanulnom, mert ha nem tanultam volna meg jól a többiekkel együtt, akkor, azt hiszem, nem tudtunk volna a későbbiekben a főiskolán helytállni. Úgy gondolom, hogy amikor később Kassán a főiskola első évfolyamába kerültem, akkor azért tudtam az első évet minden probléma nélkül elvégezni, mert csak elő kellett venni az iparista füzeteket, és azokban megvolt a kilencven százaléka annak, amire szükségem volt a főiskola első évfolyamában.

Hogy szót ejtsünk a “politikai” tevékenységről is: aki abban az időben valamilyen területen, tehát például kulturális vonalon tevékenykedett, az általában az ifjúsági szövetségnek automatikusan tagja lett, mivel aktívnak ítélték. Tetszett vagy nem tetszett, bevonták a tevékenységbe, és megmondom őszintén, az ember hitt is abban, hogy a társaival együtt valami értékeset tud tenni. Nem önmaga miatt, hanem mindannyiunkért. Az “ipariban” az ifjúsági szövetségben is eléggé aktívan tevékenykedtem. 1966-ban az akkori igazgató, Schulz György, akit, azt hiszem, hogy nagyon sokan emlegetnek a régi iparisták közül, és aki az az ember volt, aki nagyon hitt abban, amit csinált, és nagyon hitt abban a politikai rendszerben, amely végül hamis vádakkal idő előtt nyugdíjazta, felajánlotta, hogy ajánlására a “párt” hajlandó bennünket, a legaktívabbakat, tagjai közé fogadni. Nem kényszerített, de meggyőzött minket arról, hogy ha igazán valami jót akarunk tenni, akkor az a párt keretei között tehető meg leginkább. 1966-ban néhány diáktársammal, tehát több iparistával együtt bekerültem a pártba, ahová tizennyolc éves kor betöltése után lehetett belépni. Mi Schulz igazgatót nem azért tiszteltük, mert igazgató volt, hanem mert nagyon rendes, igazságos és értelmes embernek tartottuk, ezért szinte automatikusan, különösebb gondolkodás nélkül és abban a tudatban lettünk párttagok (pontosabban tagjelöltek), hogy tényleg valami jót fogunk tudni tenni. ő volt az egyik kezes, illetve hát egy-két olyan tanárunk, akik úgyszintén aktívan részt vettek a magyar kultúrtevékenységben. Hát, azt hiszem, hogy ezzel részben meg is pecsételődött a sorsunk, s nem feltétlenül pozitív vagy negatív értelemben. Miután főiskolára kerültünk, egy-két évig nem is volt probléma. Aztán jött az 1968-as időszak…

– Még mielőtt 1968-ra rátérünk, megkérdezném, hogy a szülei nem kifogásolták-e ezt a lépését?

– Tulajdonképpen nem, mert hát anyukám soha nem volt semmilyen pártnak a tagja, nem akart ebbe beleszólni. ő soha semmiféle pártba nem volt hajlandó belépni, azt mondta, hogy neki van saját elképzelése, van saját meggyőződése, és erről ő semmiféle párt és felettes szerv és hasonló miatt nem hajlandó lemondani. Apukám viszont, ha jól emlékszem, 1930-tól a Szociáldemokrata Pártnak volt a tagja. A Szociáldemokrata Párt 1945-ben vagy 1946-ban, nem tudom pontosan, mikor, szinte automatikusan összeolvadt a kommunista párttal. Apukám így került a kommunista pártba. Itt egyik első tapasztalata az volt, hogy 1945-ben, mivel magyarul szólalt fel, kapott néhány hetes elzárást Kassán a börtönben. 1952-ben vagy 1953-ban viszonylag olcsón megúszta, mert akkor előbb kizárták, majd visszavették. Az emberekkel abban az időben nem sokat teketóriáztak. ő annak ellenére, hogy állandó bonyodalmai voltak, és sokszor borotvaélen táncolt, kitartott, és talán ebből is adódott, hogy hol igazgató lehetett, hol nem a tornaljai magyar gimnáziumban. Már maga az a tény, hogy magyar iskolát és magyar gimnáziumot alapított ott, ahol addig az nem volt, nem vívta ki az állami és pártszervek osztatlan elismerését. Apukám – visszatérve a párttagságomra – azt mondta, hogy ez az én dolgom, és a kérdés csak az, hogy jól tudok-e élni vele – és ez alatt nem azt értette, hogy saját érdekemben, hanem a köz érdekében. És ezt nem valamilyen frázisként gondolta, hanem szó szerint értette, hiszen ha egész életét nem a közre áldozta volna, akkor, azt hiszem, hogy akár anyagi, akár más szempontból sokkal előbbre juthatott volna.

1966-hoz térnék még vissza, akkor ugyanis az egész család Kassára költözött. Volt egy húgom, aki velem egy tanévben érettségizett Tornalján a gimnáziumban. ő akkor az úgynevezett tizenegy éves középiskolába, a mai, pontosabban a hagyományos gimnázium elődjébe járt. Tizenegy évig tanult, én viszont tizenkét évig, mert az ipari négyéves volt, s ezzel utolért engem. Hogy együtt járhassunk tovább iskolába, amellyel talán könnyíthettünk sorsunkon – apukám ekkor már nagyon beteg volt -, mind a ketten a Kassai Műszaki Főiskolára jelentkeztünk úgy, hogy egy szakra kerüljünk. Csak hát neki egyáltalán nem tetszett a műszaki pálya. Tudniillik gépészeti szakon folytattuk tovább annak ellenére, hogy én például közben – ezt még nem mondtam el – tovább jártam zeneiskolába is, és az esti tagozaton elvégeztem a konzervatóriumot. És mivel úgy éreztem, hogy még mindig van szabad időm, tanárom révén – aki egy Brünn melletti morva ember volt – bekerültem a Strojár nevű szlovák népművészeti együttesbe. ő volt a mindenese az együttesnek, pontosabban a zenei vezetője, én meg egy szlovák zenekarnak a prímása. Ennek révén a szlovák népzenével is megismerkedhettem. Egyidejűleg tovább vezettem az Új Nemzedék és a Csemadok tánccsoportjának zenekarát is.

Rátérve 1968-ra: megpróbáltunk az ifjúsági szövetségen belül valamiféle magyar szekciót létrehozni. Egyrészt Kassán, másrészt országos viszonylatban a Magyar Ifjúsági Szövetséget. A Magyar Ifjúsági Szövetség meg is kezdte a működését, amennyire arra a rendelkezésre álló néhány hónap alatt lehetősége volt, és ennek a kassai vezetőségébe, pontosabban szervezőbizottságába én is bekerültem. Az Új Nemzedék Klubot már 1962-től működtettük, s 1968 végén, 1969 elején kitaláltuk, hogy jó lenne Fábry Zoltánról elnevezni a közösséget. Elmentünk Fábryhoz, aki bár engem régóta ismert, mégis majdnem kidobott minket: “még meg se haltam, és már emléket akartok állítani? Várjátok meg, amíg meghalok!” – mondta. Szegény aztán jó egy évvel később tényleg meg is halt. Nagyon ellenezte, hogy felvegyük a Fábry Klub nevet. Ennek ellenére 1969 végén mégis átkereszteltük a klubot Fábry Klubbá, s ezzel a 001-es számú igazolvány átvételével egyidejűleg ő is megbékélt. Hát nagyon sok minden történt 1968-ban…

– Mennyire tartották a kapcsolatot a pozsonyiakkal?

– A klubokon keresztül folyamatosan tartottuk. Ha jól emlékszem, a pozsonyi József Attila Klub minden szerdán tartotta összejövetelét. Olyan fanatikusak voltunk, hogy ha lehetett, akkor minden szerdán eljöttünk a pozsonyi klubba, hogy tájékozódjunk a legfrissebb hírekről. A klub akkor a Csemadok-épületben működött. (Ilyenkor általában Pozsonyban kellett aludnunk, és a Csemadokkal majdnem szemben lévő Tátra Szállóban az ember 13 koronáért kapott szállást, ma ugyanez legalább 600 koronába kerül – ezen is látható, hogy bizony sok minden megváltozott azóta. De ezt csak a margóra jegyzem meg.) Szóval nagy volt akkor az összefogás a szlovákiai magyar fiatalok között. A legfontosabb viszont az volt – mivel akkor leírni nem sok mindent lehetett, legfeljebb valami félig vagy teljesen illegális irományok kerülhettek egyik helyről a másikra -, hogy egyáltalán tudomást szereztünk arról, hogy Prágában mit csinál az Ady Endre Kör, hogy Pozsonyban mit tervez a József Attila Klub, vagy hogy az Új Nemzedék Kassán milyen rendezvényeket valósít meg. 1968-ban Kassán elindítottunk egy kis közlönyt, amely teljesen kézi munkával készült. A fedőlapját többnapos munkával, fényképészeti módszerrel készítettem. Ha megjelent kétszáz-háromszáz példányban, az legalább háromnapos munka volt, mert az A4-es papírra akkor még nagyon nehéz volt nagyítani… Ma már percek alatt elkészülnek a színes képek, akkor pedig még a fekete-fehérrel sem volt könnyű a dolog. Ugyanígy nem volt könnyű szerezni megfelelő sokszorosító berendezést, hiszen az akkori műszaki lehetőségek nagyon kezdetlegesek voltak. Minden egyes oldalt egy, a húszas évekből származó “géppel” sokszorosítottunk. Ennek a lelke egy szita volt, a szitára rá kellett tenni azt a papírhártyát, amelyre ráírtuk a szöveget. A szalag nélküli írógép betűi átütötték, pontosabban a megfelelő betű formájára kilyukasztották a hártyát. A szitára feszített hártyára rákentük a nyomdafestéket, amit aztán gumihengerrel “passzíroztunk” a szita alá helyezett papírra. Minden egyes oldalt külön, kézi munkával hengereltünk olvashatóvá. Elképzelhetjük, hogy milyen munkát jelentett, ha több oldalt sok-sok példányban kellett legyártanunk. Ma nehéz megmagyarázni, hogy honnan vettük azt az energiát és fanatizmust, hogy mindezek ellenére mégis csináltuk, és elküldtük, eljuttattuk nagyon sok emberhez.

Tulajdonképpen 1968-ban merült fel az a gondolat is, hogy Kassán színházat kellene létesíteni. Persze tudtuk, hogy ez nem könnyű dolog. Hogyan lehet Kassán magyar hivatásos színház? De mielőtt ezt a történetet elmondanám, szeretnék ismét visszatekinteni a néhány évvel korábbi dolgokra, amelyekből szintén le lehet mérni, hogy alaposan megváltoztak a dolgok az elmúlt évtizedek folyamán. Az ötvenes években a szomszédságunkban lévő csízi moziban még olyan filmeket nézhettünk, amelyeken magyar feliratozás volt. Úgy hiszem, ha manapság magyar feliratozású filmeket szeretnénk Szlovákiában “gyártani”, azt elég nehéz lenne megvalósítani, pedig a szükséges műszaki berendezések ma már sokkal inkább adottak. A kassai színjátszó csoport és esztrádcsoport plakátjait nézegetve kiderül, hogy a magyar nyelvű előadások az ötvenes években a kassai Állami Színházban valósultak meg. A színház terme kevésnek bizonyult a maga ezerszáz férőhelyével, ezért a kétezerötszázas Sportcsarnokban kellett többször is előadni az egyes produkciókat, amelyek művészi értéke mai szemmel nézve talán megkérdőjelezhető volt – ma is kérdéses, hogy egy-egy operett vagy népszínmű mennyire volt színvonalas -, de semmiképpen nem kérdőjelezhető meg az, hogy többezer ember volt ott a magyar nyelvű előadásokon. És az a szomorú, hogy manapság bizony a kétszázhúsz-kétszázharmincas férőhelyű Thália Színházban ritkaságszámba megy, ha minden hely foglalt. Emlékszem olyan előadásra a hatvanas évekből, amit a kassai Sportcsarnokban rendeztünk meg, ahová maximum háromezer jegyet lehetett eladni. Kassán ebben az időben még nem volt hivatásos magyar színház. Úgy emlékszem, a Csacsifogat című zenés vígjátékot játszotta a Csemadok színjátszó csoportja. A töméntelen jegy ellenére üldöztek az emberek minket, hogy legalább még egy helyet szorítsunk be, pedig már háromezer jegyet eladtunk. És erre emlékezve az ember elkezd gondolkozni, hogy mi történt Szlovákiával, egyrészt magyar szemszögből nézve, de általában is, ma miért nincs ilyen lelkesedés a kultúra iránt. Legfeljebb ha talán Pavarottit vagy nem tudom, kit hoznánk ide, akkor lenne ekkora jegyhiány. Manapság Kassán egyébként nagyon nehéz lenne ilyen dolgokat hasonló sikerrel megvalósítani.

Szóval a kassai közönség abban az időben nagyon ki volt éhezve hivatásos színházra, tehát nem volt véletlen, hogy 1968-ban, amikor sok minden új is alakult, ez a kérdés is napirendre került. Színház kellene, hivatásos színház Kassán. Akkor azonban nem volt igazi színházszervező szakemberünk Kassán. Mert azért más egy amatőr együttes – még ha az nagyon sok embert megmozgat is -, és más egy hivatásos színház, ahol folyamatos és művészi szempontból nézve is magasabb szintű tevékenységről van szó. 1968-ban előkészületek történtek a színházalapítás ügyében, de egészen 1969 elejéig, amikor a láthatáron feltűnt Beke Sándor, aki akkor már a Magyar Területi Színházban (Matesz) dolgozott Komáromban, igazi előrelépés nem történt a hivatásos színház érdekében. ő volt az, aki szakmailag is kézbe tudta venni a dolgot. Persze nagyon sokat vitáztunk abban az időben. Ha a komáromi mellett alakul még egy színház, az önmagában jó. De ha ennek a színháznak az alapításánál nem vesznek részt olyan színészek, akik már profi művészeknek számítanak – vagy azért, mert ilyen végzettségük van, vagy azért, mert már a tapasztalatuk alapján tényleg hivatásosaknak tekinthetők -, a színvonal előre megkérdőjelezhető. Az is kérdéses volt, hogy a második színház miképpen fogja befolyásolni a Magyar Területi Színház további sorsát. Olyan félelmek is voltak, amelyek abból adódtak, hogy amennyiben a Magyar Területi Színháztól eljön Kassára hat-nyolc színész, nem tesszük-e tönkre ezzel a komáromi színházat is. Mi azonban úgy gondoltuk, hogy a komáromi színháznál azért marad annyi színész – akkor nagyon jó gárdája volt a Matesznek -, szóval hogy maradnak annyian, hogy a komáromi és a kassai színház is fog tudni működni. Persze ez csak az egyik kérdéskör volt, mert a színházalapításhoz pénz is kellett, de kellett valamiféle hivatalos engedély is, mert enélkül nem indulhatott még abban az időben sem színház, amikor viszonylag szabadabb volt a légkör. Tehát Beke volt az, aki művészi téren próbálta ezt megszervezni, és ő volt a nagy kombinátor, aki az egész folyamatot irányította. Az akkori fiatalok, az akkori főiskolások, elsősorban a Fábry Klub, illetve az Új Nemzedék Klub vezetői voltunk azok, akik ennek megpróbáltunk nyomatékot adni. Elsősorban aláírásgyűjtéssel, és ez harmincötezer aláírást jelentett, ennyit sikerült összegyűjtenünk, ami, azt hiszem, nem kevés. A másik oldalon pedig néhány embert sikerült az akkori politikai vezetésből meggyőzni, hogy szükség van egy ilyen színházra. Akkor tárca nélküli miniszterként Dobos László a szlovák kormány tagja volt, Tolvaj Bertalan pedig a Szlovák Nemzeti Tanács nemzetiségi osztályának volt a vezetője. ők voltak azok, akik ezt a kérdést politikai szintre emelték. Már említettem, hogy még egy apró dolog hiányzott, az anyagiak. A Csemadok Kassa-vidéki titkára Dvorcsák János volt. Mivel szegény már meghalt, nem szeretném utólag megsérteni, de neki a kultúrához nem sok köze volt. A jóindulat azonban megvolt benne. ő és még néhányan beültünk az autókba, és jártuk a vidéket, szövetkezeteket, magánembereket, és közel egymillió koronát gyűjtöttünk össze – ami akkor nagyon nagy pénz volt – annak érdekében, hogy a színház beindulhasson. A kormány végül úgy döntött, nem bánja, induljon a színház, de pénzt nem adnak. Akkor mi azzal replikáztunk, hogy nem is kell, mert van. A másik ellenérv az volt, hogy termet se adnak. Azt mondtuk, hogy terem az tulajdonképpen van, hiszen a Csemadok amatőr csoportja az akkori kassai katonai helyőrségi moziban, a Duklában játszott – érdekes, hogy éppen a katonasággal voltunk akkor viszonylag jó kapcsolatban. Ezzel egyidejűleg pedig Schulz György, a magyar ipariskola igazgatója felajánlotta az ipariskola kultúrtermét – eredetileg tornatermét – a magyar színház céljaira, amely átépítése után mindaddig használható lett volna, ameddig nem épült volna fel egy új magyar színház Kassán.

Mindez 1969 tavaszán, pontosabban kora nyarán történt. Ekkor az Új Nemzedék tagjai és más fiatalok anélkül, hogy különösebben gondolkodtunk volna a dolgok esetleges következményein, egyszerűen nekiálltunk átépíteni az ipariskolai termet. Annyit tudtunk, hogy a színpadot meg kell nagyobbítani, ezért nekiálltunk szétcsákányozni a falat; esetleg össze is dőlhetett volna az épület, de hát ezzel akkor nemigen törődtünk. Egyéves átépítés után maga a helyiség úgy-ahogy elkészült. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez ideiglenes játszóhely lesz, mert 1970-ben, sőt már 1969 második felében elkészültek az új kassai magyar színház tervei. Ennek a színháznak a kassai Domonkos tér mögött lévő – későbbi – bolhapiacon kellett volna felépülni, most is megvan az üres terület, csak most semmire sem használják. Azt azonban már 1970-ben is sejtettük, hogy ebből egykönnyen nem lesz színház. A színház eredeti neve Vox Humana – Emberi Hang lett volna, de mivel az akkori, 1968-1969-es időszak is éppen ehhez hasonló jelszavakkal volt tele – emberarcú szocializmus stb. -, ehhez még egy “emberi hang”, ezt bizony 1970-ben az akkori szlovákiai kulturális és pártvezetés nagyon sürgősen lefújta. Hogy ne kelljen se magyarul, se szlovákul kiírni a színház nevét, de ennek ellenére mindenki számára teljesen világos legyen, hogy miről van szó, ezért kapta tulajdonképpen a színház a Thália elnevezést, hiszen Thália mint a színház régi, mitológiai istennője anélkül, hogy hozzátennénk, hogy “színház” vagy “divadlo” vagy akármi, magát a Színházat jelenti. Ma már nem sokan tudják, hogy ezért lett Thália színházunk neve.

1970 második felében már világos volt, hogy ezt a színházat meg akarják szüntetni, önálló színházként nem is működhetett. Büntetésképpen kapcsolták a Magyar Területi Színházhoz: ott volt az igazgatóság, onnan irányítottak mindent. Komáromból, 340 kilométerről. Azokat a lakásokat, amelyeket a gyűjtéspénzből vettünk annak idején, a klubberendezést, egyáltalán mindent, amit ebből szereztünk, az állam tulajdonképpen elvette. A minisztériumból 1970 elején a színházra szabadítottak egy ellenőrzést, amelynek alapján kimutatták, hogy lakásokkal vállalat nem rendelkezhet. Tizenkét lakása volt akkor a színháznak. Végül kompromisszum született. A lakásokat átsorolták a lakásszövetkezetekhez, és a színészeknek be kellett lépniük a lakásszövetkezetbe, és még egyszer kifizetniük a lakás árát úgy, ahogy a többi szövetkezeti tagnak. Így tulajdonképpen azt az összeget, amit összegyűjtöttünk, hogy segítse a színház megalapítását, az állam ilyen módon visszavette. Tehát a szlovákiai magyarság által adományozott pénzek már nem első ízben az államhoz kerültek. A színház hivatalosan a Magyar Területi Színház Thália Színpadaként működött tovább, de az elképzelés egyszerű volt: magára hagyva úgy sem fog tudni egy-két évnél tovább létezni, nem szükséges bezárni, mert az feltűnést keltett volna, magától el fog sorvadni. Hogy, hogy nem, elsősorban a színészeknek és a dolgozóknak köszönhetően nem sorvadt el, hanem működött, és nagyon szép előadások születtek. A közös színház dramaturgiai terve általában évadonkénti tíz bemutatót tartalmazott. Az akkori irányelvek szerint a tízben voltak hazai szlovák írók, magyar írók, szovjet, szocialista, klasszikus stb. szerzők. Úgy alakult, hogy évadonként hat mű bemutatója Komáromban volt. A komáromiak kivették a hat tűrhetőnek ígérkező darabot, Kassának megmaradt a négy maradék. Ez általában egy szlovák író és egy szovjet író műve volt, és ami még maradt. Az azonban, hogy valaki szovjet író volt, nem jelentette feltétlenül azt, hogy rossz dolgot írt. Éppen ezért sokszor nagyon jó előadások is születtek a közel húsz év alatt. Érdekes lenne ilyen szempontból is elemezni ezt az időszakot. Amikor 1994-ben a színház megalakulásának 25. évfordulójára kiadtunk egy kis történelmi áttekintést, egy kis könyvecskét, akkor döbbentünk rá, hogy mindezek ellenére mennyi jó előadást sikerült abban az időszakban létrehozni.

De visszatérve magamhoz! Én ugyan mindig kapcsolatban voltam a színházzal, az 1969-es megalakítása óta, de hát engem 1969-ben kipenderítettek a pártból, ahogy az várható is volt. Ezzel együtt nem kötöttek rögtön útilaput a talpamra a főiskolán, de rövidesen várható volt ez is. Ezt is fifikásan tették. A főiskolai törvény alapján minden főiskolásnak joga volt arra, hogy ha nem sikerül a vizsgája, háromszor különféle szinten pótvizsgázzon. De azt senki nem olvasta el igazán, hogy volt egy mondat a törvényben, hogy a pótvizsga lehetőségét a dékán vagy a rektor megvonhatja. Én fizikából nem csináltam meg a vizsgát, és hiába próbáltam pótvizsgára menni, soha nem kaptam terminust.

– Ekkor hányadéves volt?

– A harmadik évfolyamba jártam, ezért tulajdonképpen harmadikból kellett kimaradnom. Kérvényeztem, hogy folytathassam esti levelező tagozaton. Jóval később meg is kaptam olyan feltétellel az engedélyt, hogy másodikban folytathattam volna az 1970/1971-es tanévben úgy, hogy az esti levelező tagozaton hat évet kellett volna elvégeznem. Ezzel tulajdonképpen veszítettem volna két évet. Plusz még egy év, az összesen három év többlet. Mivel közben nem jártam, nem járhattam főiskolára, mindig a színház körül és a Csemadok körül tevékenykedtem. Akkor a Csemadokban volt a törzshelyünk… Még annyit hozzá kell tennem, hogy Kassa városa abban az időben vált önálló járási székhellyé, tehát Kassa ekkor lett önálló. Ennek következtében a Csemadok városi bizottsága létrejött, és egy épületet kapott a város központjában. Ez volt a fő bástyája úgy a Tháliának, mint a magyar kultúrának. A klub és minden itt működött. Aligha volt véletlen , hogy 1973-ban ki is rakták onnan a Csemadokot, mert túlságosan veszélyesnek ítélték ezt a koncentrálódást és azt, hogy odajártak külföldiek, belföldiek egyaránt. Így, ahogy visszagondolok, mindent megtettünk, hogy a gyanút magunkról elhárítsuk. Emlékszem, hogy 1970-ben meghívtuk a szovjet katonai helyőrség fiataljait egy találkozóra. Persze megideologizáltuk a dolgot. Mi találkozni és barátkozni akarunk. Azt hiszem, komoly gondot okoztunk nekik, mert ellentmondani nem akartak. Odaengedni a szovjet katonákat az ideológiai veszély miatt legalább annyira féltek, de a végén mégiscsak beadták a derekukat. Húsz fiatalt odaengedtek, akikkel aztán meg is valósítottuk ezt a mai napig egyedülálló találkozót. Mert a vége az lett, hogy az uniformisukat is átvették a mieink, és a mieinket fényképeztük le szovjet katonai egyenruhában. Soha többé nem engedték őket ki a laktanyából. A másik helyiségben a parancsnokokat igyekeztünk eláztatni vodkával, sikerült is. Hát ezt is csak mint érdekességet mondom, vannak erről dokumentumok, fényképek.

– Mivel indokolták a kizárását a pártból?

– A kizárást tulajdonképpen konkrétan semmivel… Összehívtak minket, az összes főiskolást a legnagyobb előadóterembe, és felolvasták azoknak a nevét, akiket kizártak. Persze az ember igyekezett megtudni – nem azért, hogy visszakerüljön, csak éppen kíváncsiságból -, hogy ezt a lépést mégis mivel indokolják. Ezért én is beadtam egy kérelmet ezzel kapcsolatban. Lehetett felülvizsgálatot kérni, és lehetett felvilágosítást kérni – legalábbis elméletileg. De egyik esetben sem volt nagy remény arra, hogy a kérdésre választ kapunk. Engem utólagosan behívtak egy ilyen átigazoló bizottságba. Érdekességként érdemes elmondani, hogyan nézett ki konkrétan ez a bizottság. Tagja volt az akkori főiskolai pártszervezetnek az elnöke, akit úgy hívtak, hogy Pavol Kaèmár, és tagja volt a rektorhelyettes… Ez valójában nem is átigazoló bizottság volt, inkább csak a levelemre próbáltak választ adni. A dolog beszélgetésnek indult. Aztán nem egészen úgy végződött, ahogy tervezték. A rektorhelyettes akkoriban egy Rudolf Sámson nevezetű egyetemi tanár, a marxista-leninista tanszék vezetője volt. Abban az időben kerületi pártbizottsági tag, a Matica slovenská kerületi elnöke egy személyben. Az az érdekes, hogy ő volt megbízva 1968-1969-ben az egyetemen működő ifjúsági szervezetek felügyeletével. Amikor a fejemre olvasták, hogy miért is zártak ki – azért, mert a marxizmus-leninizmus nemzetiségi politikáját félreértelmezem -, emlékszem a mai napig, ez volt az első pont, majd folytatták: jobboldali opportunista vagyok, tehát ezért se jöhet a további párttagság és a főiskolai tanulmány számításba, ezenkívül jobboldali szervezkedésekben vettem részt, és a Magyar Ifjúsági Szövetségnek (MISZ) a szervezésében is benne voltam. A lebunkózás közben eszembe jutott, hogy a táskámban van egy útiparancs, amellyel Pozsonyba utaztam – mert a MISZ szervezése Pozsonyban történt, és látszólag a korábbi Csehszlovák Ifjúsági Szövetség is támogatta azt. Ezt az útiparancsot éppen Sámson rektorhelyettes írta alá. A főiskola költségén utazhattam volna, de én nem számoltam el. Mert ha elszámoltam volna az útiköltséget, akkor nem lett volna nálam az útiparancs. S ekkor elővettem mondván, hogy én arról nem tehetek, hogy ezek az urak itt – és nem elvtársakat mondtam, ami miatt nagy felháborodás keletkezett – engem elküldtek Pozsonyba. Eléggé nagy vita alakult ki, hogy ha a főiskola küldött, akkor most ki a felelős ezért az egészért. Ennek a későbbiek folyamán akkor volt jelentősége, amikor két évvel később Rudolf Sámsont is kizárták a kommunista pártból annak ellenére, hogy korábban az átigazoló bizottságnak tagja volt. Csak érdekességképpen, hogy Rudolf Sámsonról is mondjak valami közelebbit. 1968-ban volt egy diáktalálkozó a kassai Művészetek Házában, és a főelőadó akkor a Matica slovenská részéről a rektorhelyettes, Sámson volt. Az iskolaügy részéről pedig Matej Lúèan, az akkori iskolaügyi megbízott, aki, amikor megkérdezték tőle, hogy a magyarokkal mi lesz, kétértelmű választ adott: ők is megkapják, amit megérdemelnek. Ilyen hangnemben folyt “nagygyűlés”. Amikor bementem az internátusba, vagyis a kollégiumba, a szlovák “kollégák” nem voltak hajlandók kiereszteni addig, amíg be nem lépek a Matica slovenskába. Válaszként kértem, hogy beköltözhessek az internátusba, hazatelefonálok, jó itt nekem, de fizetni nem vagyok hajlandó… Néhány ember, akik onnan, a műszaki főiskoláról indult, ma a Szlovák Nemzeti Párt tagja. Ha jól tudom, például Slota is onnan indult, ott járt főiskolára. Én nem ellenőriztem le, hogy kik, de néhányan ezek közül sajnos már akkor magukban hordozták a később kirobbanó magyarellenességet.

Egy-két olyan dologra visszatérek, amelyről még nem beszéltem. A hatvanas évek nagyon fontos tevékenysége volt – a klubmozgalommal összefüggésben – a nyári ifjúsági találkozó. Itt minden évben összejöttünk, és ami nagyon fontos volt, szinte egész évre előre meghatároztuk, hogy mit akarunk klubjainkban tenni. A nyári ifjúsági találkozók szintén nagyon nagy mértékben befolyásolták a szlovákiai magyar ifjúság tevékenységét. Visszatérve Kassához: a hatvanas években, 1970-ig vagy 1971-ig a Csemadok nagyon jól működött a városban. Volt egy épülete, melyet 1949-ben kapott Kassa városától örökbérletbe. Az akkori polgármester ugyanis dr. Simai Béla volt, aki a Tanácsköztársaság Madzsar József nevezetű egészségügyi népbiztosának veje volt. Madzsart 1940-ben a Szovjetunióban végezték ki. Simai Kassa magyar polgármestereként a Csemadoknak adta az Olympia nevű épületet. 1970-ben az épületet elvették a Csemadoktól. Ahogy említettem, ekkor alakult meg a Csemadok városi bizottsága, amelynek összetételét nagymértékben a “Párt” határozta meg. Az új testület megítélése szerint a kassai városi Csemadok egy jobboldali tömörülés volt, amelynek akkor hatezer tagja volt. A Csemadok elnöke Halász Józsi bácsi volt, egy nagyon aranyos ember, aki nagyon jól kézben tudta tartani a Csemadok tevékenységét. Az épületmegvonás lényege az volt, hogy ha a Csemadokot megfosztják a központjától, akkor nem lesz hol összejárniuk az embereknek, nem lesz hol tevékenykedni és találkozni. Ugyanakkor a városi bizottságot azzal alapították meg, hogy az már közvetlenül az akkor megalakuló városi pártbizottságnak a felügyelete alatt fog működni. Ez a manőver azonban kissé félresikerült, mert amikor az új épületet a Csemadok városi bizottsága megkapta, akkor azt a fiatalok vették kezelésbe, és nem a még meg sem alakult és a fölső kinevezésre váró Csemadok városi bizottsága. A háttérben emiatt elég nagy harc dúlt. Sajnos aztán később, egy-két év elteltével a túlerő legalább tíz évre diadalmaskodott, míg aztán a nyolcvanas évek elejétől újból erőteljesebben működhettünk. Ekkor lendült fel újból a Fábry Klub és a Csemadok tevékenysége is.

A főiskolát tehát abbahagytam. Még nem tudtam, hogy ki vagyok-e zárva, vagy nem vagyok kizárva, mert nem kaptam semmiféle értesítést erről. Akkor kerültem először főállásba a Csemadokba. 1969-ben kilenc vagy tíz hónapig az akkor alakuló városi bizottság instruktoraként dolgoztam. Ez azért volt jó, mert közben lehetett szervezni a színházat és az ifjúsági mozgalmat. Azt már említettem, hogy esti levelező tagozaton folytathattam volna, de többéves veszteséggel, s akkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megpróbálnám Magyarországon folytatni a tanulmányokat. Sikerült is úgy-ahogy elintéznem a dolgot. A pozsonyi minisztériumból kellett volna engedélyt kapnom ahhoz, hogy önköltségesként valamelyik budapesti főiskolára kerüljek. És ezt az engedélyt a minisztérium nem adta meg. Itt kell említenem Rácz Olivér nevét, aki akkor miniszter-helyettesi rangban volt, és éveken vagy évtizedeken keresztül ismerte elsősorban a szüleimet, de ennek ellenére nem merte vállalni az engedély aláírását. Annak ellenére, hogy elismerem őt mint írót, aki egyébként segítőkész, rendes ember volt – abban az értelemben, hogy ahol tudott, segített fiataloknak, s kiváló tanár is volt -, de azt hiszem, hogy ezen a ponton erkölcsileg legalábbis megbotlott. Papír nélkül indultam el Budapestre, ahol az 1970/1971-es tanévet a Műszaki Egyetemen szerettem volna folytatni. Hamarosan kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert különbözeti vizsgák nélkül nem megy a dolog. Kilenc különbözeti vizsgát kellett ahhoz letennem, hogy az 1970/1971-es tanév második félévétől második évfolyamban folytathassam. Vesztettem ugyan egy-két évet, de legalábbis átvitt értelemben így utólag is meg kell köszönnöm Kaèmárnak, Sámsonnak és a többi hátramozdítónak, hogy megpróbáltak félreállítani. Mert megmondom őszintén, másként eszembe se jutott volna, hogy Kassáról elmenjek, és például Budapestre kerüljek. Miattuk kerültem Budapestre és tanulhattam tovább nappali tagozaton. De nem volt könnyű a dolog. Apukám már nem élt, anyukám összbevétele egy kis nyugdíj volt, a húgom még mindig húzta valahogy a főiskolát, amíg aztán végleg fel nem adta. A nagybátyám ugyan Budapesten élt, de épp akkor halt meg a felesége, és hát nem voltak olyanok a körülmények, hogy ő segíteni tudott volna. Szinte krimibe illő dolog volt. Elmentem Budapestre, megpróbáltam albérletet találni. Akkor persze az árak még sokkal alacsonyabbak voltak, de az én pénztárcámhoz képest megfizethetetlenek. Talán ágybérletet tudtam volna szerezni a város szélén vagy a város peremén, hogy József Attilát idézzem, szó szerint. Mert az ágybérletnek az a lényege, hogy mondjuk egy munkás, aki éjszakai műszakra jár, az értelemszerűen éjszaka nincs otthon. Az ágya ezért ez idő alatt üres. Éjjel ezért én aludhattam volna az ágyában, nappal viszont ő aludt volna ugyanott. Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy ilyen is létezik. Nagyon tanulságos volt, megmondom őszintén, mert egy csomó olyan dolgot láttam, amit elképzelni sem tudtan, nyomortelepeket, nyomornegyedeket Budapest szélén…, amit hitelesen József Attila írt meg. Azelőtt egyszerűen csak azért gondoltam, hogy léteztek talán valamikor ilyenek, mert ő írt erről vagy József Jolán, a testvére, a róla szóló egy-két írásában, könyvében.

Hát végül aztán valamelyik diák, akinek már volt Budapestről áttekintése, elmondta, hogy a várban, a Szentháromság téren – ez közvetlenül a Mátyás-templomnál van – van a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karának egy kollégiuma, ahol húsz-harminc ágyas szobák vannak. Oda úgy bemehetsz, hogy észre sem veszik, hogy ott vagy. Hát el is mentem, vesztenivalója nem volt az embernek, s láttam, hogy a gyerekek sorba állnak az ágyneműért. Kerestem egy szobát, láttam, hogy egy ágy üres – acélkonstrukciójú emeletes ágyak voltak -, húszan-harmincan laktak egy szobában, majd beálltam a sorba. Csak annyit kérdeztek, hogy nevem, melyik szoba – bemondtam, átvettem az ágyneműt, és beköltöztem a kollégiumba. Hát körülbelül már egy hónapja ott laktam, amikor a portán egy üzenet várt, hogy este hétre hív az igazgató, jelenjek meg az igazgatónál raportra. No, mondom, akkor már nem sokáig leszek itt, rájöttek valahogy… Egyrészt gépészmérnökire megyek, ha majd leteszem a különbözeti vizsgákat, ez meg villamosmérnöki kar… Hát este meg is jelentem az igazgatónál. Nagy mosollyal fogad, kérdezi: fiam, te felvidéki vagy? Már rögtön: felvidéki – ez a kifejezés akkor még nem volt nagyon elterjedve. Régebben igen, akkor viszont nem. Mondom, így is lehet mondani. És tudod, hogy hol van Királyhelmec? Mondom, persze hogy tudom. Mellette van egy község, Véke. Tudod, hogy hol van? Mondom, persze hogy tudom, ott tanított apukám annak idején. Hát ne mondd, tényleg ott tanított? Bemutatkozott – mert azt se tudtam, hogyan hívják az igazgatót, nem az volt a lényeg -: ő Kajla Béla, és őt onnan telepítették ki 1946-ban. Végül aztán kiderült, hogy a szüleimet is ismerte. Maradj csak itt, ki veszi ezt észre! De egyet megkövetelek, hogy minden este eljössz hozzám, és majd itt beszélgetünk. ő, úgy látszik, akkor éppen olyan állapotban volt, hogy valakivel beszélgetni akart, mert elvált a feleségétől. Én aztán esténként több órán keresztül hallgathattam lelkizését. Mondom, mégiscsak el kell innen mennem, mert ezt nem fogom a végtelenségig bírni. Lehet, hogy ma már máshogy fognám fel, de egy fiatalnak más valaki örökös lelki problémáit hallgatni, szóval nem ez volt a fő szórakozásom. Annak ellenére, hogy tényleg nagyon rendes, nagyon aranyos ember volt, akinek barátsága számomra tulajdonképpen nagyon szerencsés volt.

Két héttel később egy újabb üzenet várt a portán. Ezen és ezen a napon legyek a Kálvin téri református templom lépcsőjénél ekkor és ekkor. Délután négykor. Odamentem, halvány sejtelmem sem volt, hogy miért kellene ott lennem, de ha az ember kap egy üzenetet… Lehet, hogy ma már meggondolná mindenki, mert a maffia meg egyéb dolgok jutnának az eszébe, de akkor még ilyen nem nagyon volt szokásban. És hát én odamentem. Megállt mellettem egy fekete Mercedes. Kiszáll a sofőr, odajön: Kolár Péter úrhoz van szerencsém? Mondom, igen. Legyek szíves beülni az autóba. Kinyitja az ajtót, beültem, halvány sejtelmem nem volt, hogy hová mehetünk. S elindultunk. Már elhagytuk Budapestet, s kijutottunk Pécel nevű helységbe, ott egy valamikori kastélynál megálltunk. Közben a sofőr egy szót se szólt, némán autókáztunk. Kinyitotta a kaput, kiszálltam, betessékelt egy nagy várószobába azzal, hogy néhány percet szíveskedjek várni, rögtön jön a – nem tudom, hogy nevezte, talán – nagyságos úr. Mondom magamban, hol vagyok én, Magyarországon, vagy talán mégsem? S meg is jelent egy feketébe öltözött úriember. Valahogy úgy kell elképzelni, mint az Abigélben az igazgatót, ő volt egy ilyen fekete ruhás úriember. Bemutatkozott, hogy Túrós Aladár, bemutatkoztam én is, noha ő tudta az én nevemet. Halvány sejtelmem nem volt, hogy ő kicsoda. Elmondta, hogy ő a magyarországi református egyház szeretetszolgálatának a vezetője. Már csak azt nem értettem, hogy ez hogy függ össze velem. Rögtön el is magyarázta. Annak idején, amikor apukám Tornalján volt a gimnázium igazgatója, Tornalján lakott egy református papcsalád. Hat-hét gyermekük volt. Akkoriban a papgyerekek nemigen járhattak nemhogy egyetemre vagy főiskolára, de még gimnáziumba is nehezen. Apukám annak idején hozzásegítette őket, hogy mindegyikük leérettségizhetett. Valamilyen módon egyiküket elküldte Olmützbe (Olomoucba), a másikat Pilzenbe, a harmadikat máshová. Szóval úgy intézte, hogy a kérdőívbe beírták, hogy hivatalnokcsaládból származnak, és ezt apukám aláírta. Így fejezte be majdnem mindegyik gyerek a főiskolát. Ez a család rokonságban volt az előbb említett úriemberrel, aki az egyik legfiatalabb tornaljai gyerektől megtudta, hogy én meglehetősen nehéz körülmények között Pesten tengődöm. Elmondta, hogy most neki áll módjában nekem segíteni, és így legalább részben viszonozhatja azt a támogatást, amit éveken keresztül a feje kockáztatásával apukám csinált. Van egy szeretetotthon Pest központjában a Havas utcában, amelyik a Váci utcából nyílik, ahol helyet tudnának számomra biztosítani. Ott kapnék egy üres szobát, igaz, hogy félig az alagsorban, de külön bejárattal, s ha elfogadom, akkor ott lakhatok. Megköszöntem, és megígértem, hogy megnézem a helyet. Megmondta az igazgatónő nevét, akit Lengyel Irénnek hívtak. Menjek el, nézzem meg, ha elfogadom, nagyon örülnének neki, ők ebben tudnának segíteni.

Elmentem, becsengettem, kijött egy idős néni, beengedett. Mondtam, hogy keresem az igazgatót, Lengyel Irént. Bevezettek hozzá. Négykor mentünk ki Pécelre, este hétkor jutottunk onnan vissza, vacsoraidőben. Azt mondja, mielőtt beszélgetnénk, menjünk el vacsorázni. Hát nagyon gyönyörű szép kis éttermük volt. Abban a pillanatban még nem tudtam mire vélni, hogy addig még múzeumban se nagyon látott gyönyörű bútorokkal van berendezve. Odaültetett maga mellé a főasztalhoz. Azt hittem először, hogy filmet forgatnak: – imádkozzunk – hallom. Mondom magamban, ide se jövök többet. Mert én ugyan nem vagyok egyház- vagy vallásellenes, sőt nagyra becsülöm és becsültem mindig azokat, akik hittek valamiben, és azt komolyan gondolták, de hát vallásos nem voltam… Mondom, ez nem nekem való hely. De azért a vacsorát elfogadtam. Utána beszélgettünk. Erre már fel lehetett készülve Irénke néni, mert mondta, hogy ők azért, hogy ezt felajánlják, az égvilágon semmit, még azt sem várják el, hogy én közösen velük étkezzek. Szóval semmiféle kötöttség, azt csinálok, amit akarok, kapok egy kulcsot, és az épület külön bejáratán akkor megyek-jövök a szobámba, amikor az számomra megfelel. Mivel tudják, hogy gyomorfekéllyel is küszködöm – ez igaz volt -, s mivel itt úgyis öregeknek és diétásan főznek, kötelező a benti étkezés. Emma néni a szakácsnő, s amennyiben étkezéskor éppen nem vagyok ott, beteszi a konyhai sütőbe az ételt, és onnan ki kell vennem, mert ha nem, akkor tőle fogok kikapni… Szóval nagyon vonzóan hangzott az egész. Úgy döntöttem, elfogadom. Megkérdeztem, hogyan tudom én ezt viszonozni? Majd, ha egyszer lesz pénzed, majd… de most semmi, most ne is beszéljünk róla. Elbúcsúztam Kajla Bélától a kollégiumban, és bevonultam a Havas utcai menhelyre, ahonnan jó néhány hónappal később egy életre szóló élménnyel gazdagodva, fájó szívvel költöztem tovább. A későbbiekben kiderült, hogy ez egy olyan “elit” szeretetotthon, ahol olyanok kaptak elhelyezést, akik a háború utáni rendszer megítélése szerint Magyarországon maradhattak, mert nem követtek el olyan háborús cselekedetet, amely miatt bűnhődniük kellett volna. Olyanok is voltak közöttük, akik az Osztrák-Magyar Monarchiában is a felső tízezerhez tartoztak. Tehát értelmiségiek, miniszterek, miniszterek feleségei, az 1918-1938-as, ill. 1945-ig terjedő Horthy-korszak néhány prominense. Szinte visszacsöppentem a számomra már történelmi időkbe. Már maga a társalgás: a megszólításban excellenciás uram, kegyelmes asszony, nagyságos vagy tekintetes úr stb. Azt is meg kellett tanulnom, hogy kit milyen cím illet meg, kit hogyan kell megszólítani. Akkoriban, azt hiszem, senki sem tudta már a mi korosztályunkból, hogy ki a kegyelmes, ki az excellenciás vagy a nagyságos. Fantasztikusan érdekes és értékes emberekkel találkoztam, akiket azért sajnáltam, mert nagyon sokat tudtak volna tenni 1945 után is Magyarországért, de egyszerűen nem kaptak rá lehetőséget. Voltak ott idősebbek is, például a kilencvenhét éves Szivi bácsi. Egyszer elkapott a folyosón: öcsém, azt mondják, te kassai vagy. Mondom, igen. Hát, én amikor utoljára ott voltam a Jóskával… Jóskával? Melyik Jóskával? – Hát a Ferenc Jóskával… Kiderült, hogy testőrparancsnoka volt Ferenc Józsefnek, ami annak idején, gondolom, nem volt kis tisztség. A hely nagyon szép és megható volt. Nagyon jól fel tudtam készülni a kollokviumokra, megcsináltam a különbözeti vizsgákat, és 1971 februárjától beiratkozhattam volna a következő évfolyamba, a másodikba. Nem mondom feltételes módban, mert végül is jártam, csak nem laktam a többiekkel együtt, mivel a szeretetotthonból nem akartak elengedni. Persze az én szívem is visszahúzott. Ahol ennyi idős ember van, és csak egy-két fiatal – rajtam kívül fiatalok voltak a papnövendékek, a diakónusok és diakonisszák, akik segíteni jártak a mozgásképteleneknek -, igen megbecsülik a fiatalokat. Láttam, hogy a 17-18 éves lányok és fiúk milyen megfeszített munkát végeztek azokkal az idős betegekkel, akik már teljesen magatehetetlenek voltak. Nagyon nagyra kell értékelni azokat, akik ezt felvállalják, nekem sem volt szívem elköltözni onnan. Persze én csak apróságokban tudtam segíteni – bevásárolni, fagylaltot, süteményt hozni és hasonlókban. Ennek ellenére azért idővel végiggondoltam, hogy mégiscsak jobb lenne az osztálytársakkal együtt lakni, meg kell próbálnom valahogy bejutni a kollégiumba.

Gondoltam, hogy valahogy el kell kezdenem a bejutás elintézését, mert ha az ember egyszerűen azzal állít be, hogy szeretnék itt lakni, akkor kapásból kirúgják, mivel a magyarországiaknak se jutott elég hely. Mivel ismertem Ortutay Gyulát, aki annak idején kis híján miniszterelnök lett Magyarországon, úgy döntöttem, elmegyek hozzá. Ortutayt még mint klubosok hívtuk meg előadni Kassára, és egyúttal szerveztünk neki egy kelet-szlovákiai körutat. Elvittük Nagykaposra is. Már ott kellett volna lennie a színpadon, de eltűnt. Sehol az égvilágon nem volt. Elkezdtem keresni, hogy hova lett, hát a vécén elromlott a zár, és becsukta magát. Onnan kellett őt kiszabadítani. Ez ugyan neki negatív “élményt” jelentett, de végül jót nevetett az egészen. Ez viszont hozzájárult, hogy évekkel később is emlékezett rám. Bár megszerveztem a körutat, ám ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül emlékeznie kellett rám, hiszen hasonló előadássorozaton máskor és máshol is volt, ellenben ilyen élménye nem mindenütt volt. Elmentem tehát Ortutayhoz, s elmondtam, hogy nekem valahogy be kellene kerülnöm a kollégiumba, ezért arra kérném, hogy amennyiben ismeri az egyetem valamelyik vezetőjét, segítsen ebben. Erre azt kérdezi, hogy Perényi a rektor? Mondom: igen, Perényi Imre. És nem ad neked kollégiumot? Hát, mondom, nála nem is voltam, be se jutok a rektorhoz csak úgy. A titkárnőjének előttem diktálta a Perényinek szóló levelet, amely kb. így szólt: Kedves Imrém, hogy gondoljátok ti, hogy egy utolsó afrikai bantu négernek is adtok elhelyezést a kollégiumban, de egy felvidéki magyar gyerek nem kap egy ágyat sem nálatok? Hogy építed te a szocializmust? Szóval ez egy ilyen félig magánlevél volt. Azt mondja a titkárnőnek, hogy tegye borítékba, címezze meg Perényi Imre rektor úrnak. Ortutay Gyula akkor az Elnöki Tanács tagja volt – a levélírásra azonban a budai várban került sor, az MTA Országház utcai épületében. “Menj le, de ne add oda senkinek, csak az ő – vagyis Perényi rektor – kezébe.” Hát ugye már a tartalma miatt sem lett volna jó, ha más kezébe kerül. Magyarországon abban az időben azonban sokkal “feudálisabb” volt a rendszer, mint Szlovákiában. Mert ha Kassán be akartam menni a dékánhoz, bekopogtam, aztán bementem. Ha a rektorhoz szerettem volna bejutni, akkor a titkárnőhöz kopogtam be, aki megkérdezte, hogy elég-e, ha holnap fogad a rektor elvtárs, és másnap bejutottam. Bizony, Budapesten nem lehetett csak úgy bemenni a rektorhoz. Első titkárnő, második titkárnő, titkárságvezető, kikérdezés: milyen ügyben, nem tartozik a rektorra, menjek ide vagy oda. Bementem az első titkárnőhöz, mondom, levelet hoztam a rektor úrnak. Hagyjam ott, majd odaadja. Mondom nem, csak a saját kezébe adhatom. Kitől hozta? Ortutay elvtárstól. Beljebb ment egy ajtóval, hamarosan kijött, majd betessékelt. Mondom ott is, hogy levelet hoztam. Mondom magamban, Ortutay az majdnem olyan, mint a “ha én egyszer kinyitom a számat” a Salamon Bélától. Ez a hölgy már azzal kezdte, hogy Ortutay elvtárstól hoztam levelet a rektor úrnak? Egy pillanat türelmet kért, és beljebb ment még egy szobával. Onnan már a titkárságvezetővel jött vissza. Ortutay úrtól hozta a levelet? Mondom, igen. Akkor legyen szíves ideadni, beviszem. Mondom, rá van írva, hogy én csak a rektor saját kezébe adhatom. Ebben az esetben parancsoljon tovább jönni. Bekerültem a birodalomba. Átadtam a levelet rektornak. Miután elolvasta, elvörösödött. Elintézzük a dolgot, mondta, csak az nem olyan egyszerű, mert arra nincs jogszabály, hogyan lehet megoldani egy másik szocialista ország polgárának az ügyét. Mert hiába írja az Ortutay úr, hogy bantu néger meg hasonló, rájuk van előírás, mert ők a fejlődő országokhoz tartoznak, de egy határon kívüli magyar diákkal mit lehet kezdeni, ha nincs minisztériumi engedélye, ha nincs államközi egyezség stb., amely konkrétan az én nevemre szól. Hivatalos segítséget nem lehet adni. ő azonban tud egy megoldást: rögtön bemutat a rektorhelyettesnek, Lasztics Radomírnak, aki egy magyarországi, szintén kisebbségi személy. Rögtön át is vitt az irodájába. Szimpatikus fiatalember volt. Elpanaszoltuk egymásnak nemzetiségi bajainkat, és megegyeztünk, hogy két-három nap múlva jelentkezem nála, addig megpróbál valamit kitalálni. Az akkori jogrend végül arra adott lehetőséget, hogy a későbbiekben feketén lakhattam a kollégiumban, de az étkezéshez még ennél is komplikáltabban juthattam hozzá, egy kitalált magyarországi diák fedőneve alatt. Maga a rektorhelyettes “feketézett” azért, hogy étkezési jegyet kapjak a menzán. Ezek után, igaz, fájó szívvel, de otthagytam a Havas utcai szeretetotthont, és kollégista lettem.

Egy új szakasz következett életemben. Nagyon érdekes tanuló-csoportba jártam. Négyen voltunk Szlovákiából. Ketten a prágai főiskoláról a cseh minisztérium engedélyével kerültek oda, a harmadik, aki korábban szintén a kassai magyar ipariba járt, a szlovák minisztériumon keresztül, én meg magánúton, hogy finoman fogalmazzak. Négyen voltunk tehát Szlovákiából plusz öt vietnami, egy algériai berber fiú és tíz magyarországi. Így állt össze a tankör. Jó csapattá álltunk össze, és a későbbiek során aztán sok mindent megszerveztünk. Például eljöttünk Szlovákiába kirándulni. A vietnamiaknak még útlevelük se volt, le kellett adniuk a nagykövetségen, mert nem lehetett csak úgy elhagyniuk Magyarországot. Ismét elmentem tehát Lasztics Radomírhoz. Meg kell oldani, hogy a vietnamiak visszakapják útleveleiket. Tudnék egy receptet – mondtam. Kötelező szakmai gyakorlatra kellene mennünk Szlovákiába. Aki nem megy, az sajnos valamelyik tantárgyból nem kapja meg az aláírást, nem vizsgázhat, és akkor hazamehet. Megkaptuk az írásos ukázt a szakmai gyakorlatra, majd kierőszakoltuk, hogy a nagykövetség kiadja a vietnamiak útlevelét. Megszerveztük az utazást, az egész tankör eljött Szlovákiába. Az egyik vietnami fiúnak akkor már négy éve itt tanult a menyasszonya Pozsonyban. Négy éve nem találkoztak, mert Budapestről nem utazhatott Pozsonyba és vissza. Még a vietnami pozsonyi lány is csatlakozott hozzánk, úgy jártuk végig Szlovákiát. Hadd említsek egy aranyos epizódot. Utazásunk idejére esett május elseje. Éppen ezen a napon kettévált csoportunk, mert lekéstük Tátralomnicon az autóbuszt. A vietnamiak viszont elérték, mert jobb kondícióban lévén gyorsabban befejezték a túrát, mint mi. Május elsején a felvonulás idején értek be Rozsnyóra, ahol bekeveredtek a felvonulók közé. ők is masíroztak a többiekkel együtt. Mivel azonban ők mást nem tudtak énekelni, mint hogy Kossuth Lajos azt üzente…, ahogy ötüknek a torkán kifért – és jó hangjuk volt -, énekelték, hogy Kossuth Lajos azt üzente…, és vonultak május 1-jén… Senki nem mert szólni semmit, mert vietnamiak, itt, Rozsnyón, magyarul, szóval… Ezek csupán apróságok, de azt hiszem, hogy ezeket az epizódokat nehéz elfelejteni.

Ha már a vietnamiaknál tartunk: az egyik fiú menyasszonya egy évvel korábban végzett a villamosmérnöki karon, mint mi. Akkor még javában folyt a vietnami-amerikai háború. Az ember mást sem hallott, hogy az amerikaiak ilyen meg olyan háborús bűnösök, és gyilkolják a népet, de igazából az ember nem érezte át, hogy ez ténylegesen hogy van, csak újsághírként, televízióból értesültünk róla. Az említett vietnami diáklány, Nguyen van Cam, fantasztikusan értelmes hanoi lány volt. Egyidősek voltunk, de mivel nagyon jó nyelvérzéke volt, míg a többiek két évig jártak előkészítőbe és a magyar nyelvtanfolyamra, ő egy év alatt megtanult úgy magyarul, hogy korábban elkezdhette az egyetemet. A diplomaosztást követően néhányan 1973 novemberében hazautaztak. Ebben az időben a háború a vége felé közeledett. 1973 karácsonyán volt az utolsó amerikai szőnyegbombázás, amellyel Hanoit megpróbálták térdre kényszeríteni. A lányok éppen aznap értek haza. Abban az órában állt meg a vonatuk a hanoi pályaudvaron, amikor azt lebombázták. Nyolc év távollét után ott az állomáson halt meg szegény Cam. Ezt két hónappal később tudtuk meg. Akkor éreztünk rá, hogy ez a háború komoly dolog, ahol százezrek halnak meg. A mai napig nem tudom őt elfelejteni. Nem feledhetem azért sem, mivel mind a mai napig ő volt szinte az egyetlen olyan külföldi ismerősöm, akinek olyan áttekintése volt Közép-Európáról, úgy lehetett vitatkozni vele a szlovákiai magyar nemzetiségi politikáról, ahogy senki mással. Még továbbra is a vietnamiaknál maradva: talán még ennél is szörnyűbb volt, amikor az egyetem befejezése után 1974 őszén a többi vietnamitól is el kellett búcsúznunk, mert hazautaztak Vietnamba. A lányról, akit említettem, tudtuk, hogy meghalt, hogy többet nem találkozhatunk vele. A borzalmas az volt, hogy amikor a Keleti pályaudvaron a többieket búcsúztattuk, akkor tulajdonképpen élve temettük őket. Hiszen abszolút semmiféle valószínűsége nem volt annak, hogy bármikor, bárhol találkozhatunk még egyszer az életben. Sőt nemcsak hogy nem találkozhatunk, hanem még levelet sem írhatunk egymásnak, és telefonon sem beszélhetünk. Tudniillik még a levélírás is meg volt tiltva számukra, és tulajdonképpen számukra részben még a mai napig is tilos. Arról nem is beszélve, hogy ez akkoriban anyagilag kivitelezhetetlen volt. Az egyik volt vietnami osztálytársam keresete a nyolcvanas évek elején 20 dong volt. Egy levélbélyeg Európába két dongba került. Ha a levelet feladta postán, az biztosan nem került a címzetthez, tehát a postaköltség kidobott pénz volt. Ezért csak úgy juthatott el Európába két-három évenként egy-egy levél, ha valamilyen magyarországi delegáció volt náluk, vagy valamilyen nagyon jó ismerős jött Európába, aki hajlandó volt az üzenetet elhozni. Elsősorban az egyik volt osztálytársunk, aki ma is tartja a kapcsolatot a többiekkel – már amennyire ott országon belül is kapcsolatot lehetett létesíteni – küldött így időnként egy-egy levelet. Elképzelhető tehát, hogy milyen körülmények között élhetnek. Két évvel ezelőtt jutott el az utolsó levél hozzánk, pontosabban Pestre, amelyből megtudtuk, hogy egy háromszor négy méteres szobában lakott négy gyerekével és a feleségével. Semmi több. Mérnökként, vezető beosztású dolgozóként ennyi illeti meg őt. Akkor a többiek mit kaphatnak? Szóval szinte elképzelni sem tudjuk, hogy milyen körülmények között élnek. Én azonban reménykedem, hogy még egyszer találkozhatunk velük valamikor. Némelyikük épphogy el tudta végezni az egyetemet, de volt közöttük olyan is, aki viszont olyan jól megtanult magyarul, hogy magyar költő lett, magyarul írt verseket. Természetesen vietnami nyelven is – persze ez így nem pontos, mert ott is több nyelv van -, ezért ha azt mondom, hogy vietnami nyelv, az nem igazán fedi a valóságot. Ha azt mondjuk, indián nyelv, az sem pontos, mert az indiánok is több tíz nyelven beszéltek. Vietnami osztálytársaink magyar nevet is kaptak tőlünk. Krasznahorkán volt a keresztelő, amikor ott voltunk. A költő fiút József Attilának neveztük el. Tényleg nagyon szép verseket írt, amelyek nyelvtanilag nem voltak mindig hibátlanok, de gondolatilag… Ha keresném, néhányat otthon még biztosan megtalálnék. Nagyon érdekesek voltak ezek a próbálkozások, mivel keleties gondolkodásmóddal a mi dolgainkat volt képes megírni és láttatni.

De visszatérnék 1973-ra! Ekkor már úgy nézett ki, hogy végül mégiscsak befejezem az egyetemet. Ezt azért említem, mert a tanulás mellett már megint sok minden egyebet csináltam. Tudniillik úgy látszik, a “betegségeim” közé tartozik, hogy nem bírom ki szervezés nélkül. Akkor a Szocialista Ifjúsági Szövetség (SZISZ) gyűjtötte be a szlovákiai fiatalokat – más lehetőségünk akkor nemigen volt, ezt kellett kihasználni. Megalakítottuk a SZISZ budapesti alapszervezetét, fél évvel később pedig a magyarországi ún. hlavný výbort – főbizottságot -, nem neveztük így, csak azért mondom, mert papíron ez volt a hivatalos megnevezése. Ennek ürügyén összeírtuk a Magyarországon tanuló diákokat. Több mint háromszázan tanultunk akkor Pesten. Volt ezenkívül egy külön részlegünk Szászhalombattán, ahol éppen akkoriban akkor építették az ottani üzemet. Ott kb. ötszáz fiatal dolgozott Szlovákiából. Velük is volt kapcsolatunk. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy különféle irodalmi és kulturális műsorokat szerveztünk, színészeket vittünk le hozzájuk Budapestről, a Sebő együttestől kezdve – akik akkor kezdték a táncházakat – Berek Katiig.

– Ez a szervezés a szlovákokat és a magyarokat is érintette?

– Az igazság az, hogy kb. húsz-harminc szlovák nemzetiségű diák lehetett Budapesten, a többiek magyar nemzetiségűek voltak. A szlovákok közül hadd említsek meg egyet. A nevét azért nem árulom el, mert úgy tudom, hogy most valamelyik pártban dolgozik. Az ELTE-n tanult, öt szót sem tudott magyarul, amikor Pestre jött. Az első évben tolmács segítségével vizsgázott. Később vele volt a legnagyobb probléma, mert nem volt hajlandó visszajönni Magyarországról. Szóval nemcsak hogy tökéletesen megtanult magyarul, de egyszerűen nem tudtuk rábeszélni, hogy visszajöjjön Szlovákiába. Az egyetemi éveknek és a környezetnek nagyon nagy hatása lehet. Nem mindenkire, de a legtöbb emberre igen. Komolyan mondhatom, nem volt semmiféle nemzetiségi problémánk egymás között, diákok között. Igaz, a kivétel erősíti a szabályt. A későbbi konzulnak, tehát Csehszlovákia főkonzuljának volt két lánya. Ikrek voltak. Az apjuk szlovák ember volt, aki a mai szlovákiai politikai életben valószínűleg a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) tagja lenne. Két lánya viszont teljesen megváltozott az egyetemen. ők szlovák-magyar szakra jártak az ELTE-n. Az egyik férjhez ment egy jugoszláviai fiúhoz, a másik egy lengyelországihoz, de végül mind a ketten Magyarországon maradtak. Szóval ebből majdnem probléma lett, mert az apjuk mint főkonzul rajtunk akarta elverni a port emiatt. Egy másik eset: a kereskedelmi kirendeltségen jártak össze a csehszlovákiai fiatalok. Az akkori Rózsa Ferenc utcában volt a csehszlovák nagykövetség kereskedelmi kirendeltsége. Nagyon szép helyiségei voltak. Az ottani portás egyszer nagyon felbőszült azon, hogy mindig magyarul beszélünk. Egyik alkalommal elkezdett üvöltözni, hogy ez csehszlovák felségterület, itt semmit nem lehet… szóval itt szlovákul kell beszélnünk stb. Mi másnap elmentünk a nagykövethez panaszt emelni. Dvorský nevezetű volt a nagykövet. Nagyon rendes ember volt. Akkor még a főkonzul is egy Havasi nevű egyén volt – nevéből is következtetni lehet, hogy nem kifejezetten szlovák. Dvorský volt olyan rendes, és az akkor az ilyen ügyekből kihagyhatatlan pártelnök, a nagykaposi Notin Károly, ezért másnap behívták a portást, és első lépésként fél évre megvonták tőle a prémiumot azzal, hogy ha még egyszer ilyesmi történik, akkor azonnali hatállyal repül haza. Ehhez csak azt szeretném hozzátenni, hogy ennek a vége nem ez lett, hanem az, hogy Dvorský nagykövetet tüntették el. Az akkori biµaki vezetés hazahívta gyűlésre, és többet nem láttuk. És mivel a felesége még ott maradt, és Notin mint pártelnök el mert búcsúzni tőle, azért a Notint is úgy tüntették el, hogy azt sem tudtuk, hová lett. Ezek az akkori viszonyok között rendes emberek voltak, igyekeztek mindent úgy csinálni, ahogy lelkiismeretük diktálta. Sajnos aztán később – ez körülbelül 1974 elejére esik – jött az új nagykövet, Moravec nevezetű. Róla annyit tudtunk, hogy Lenin-renddel kitüntették, és Csehszlovákia nagykövete volt a koreai háború idején Koreában, a vietnami háború idején Vietnamban, és különféle szolgálataiért kapta a Lenin-rendet. Ebből is következtettünk, hogy hová kell őt sorolni. Össze tudtuk hasonlítani elődjével, s azt láttuk, hogy Dvorský annak ellenére, hogy nagykövet – diplomata – volt, emberként viselkedett. Szabad bejárásunk volt hozzá. Amíg nem épült meg a Rózsa utcai kereskedelmi kirendeltség, addig a klubösszejöveteleinket a konzulátuson tartottuk. Még azt is eltűrte, hogy kiraktuk a szekrényeket iratokkal együtt az előszobából, hogy nagyobb teret nyerjünk összejöveteleink számára. Mai szemmel nézve ez szinte elképzelhetetlen, mert a konzulátus mindenekelőtt egyfajta belügyi munkahely. Ott jöttünk össze hetenként, és ott rendeztük meg műsorainkat. Az 1970-től 1974 elejéig terjedő időszakban tényleg olyan dolgozók voltak ott, akikkel együtt lehetett működni, és akik emberként viselkedtek. Aztán jött Moravec. Én voltam akkor az ifjúsági főbizottság vezetője. Szervezetünkben a szó szoros értelmében vett demokrácia volt. Titkos szavazással – ma sem tudom, miért – engem választottak meg elnöknek. És hát nekem találkoznom kellett az új nagykövettel. Előtte már leváltották a konzult is, akkor jött oda egy Petrina nevezetű, akinek az előbbiekben említett ikerlányai már korábban ott voltak. Elmagyarázta, hogy a protokoll szerint hogy is kell viselkednem. Nem szabad közelebb mennem a nagykövethez, csak annyira, hogy a kezemmel elérjem a kezét. ő az ablaknál lévő kanapén fog ülni, én vele szemben úgy, hogy az ablakon beszűrődő fény engem kell, hogy elvakítson, de nekem nem szabad látnom az ő arckifejezését, nehogy észrevegyem, hogy ő mire gondol stb., vagyis megkaptam a kellő leckét, amiről azelőtt soha fogalmam se volt, mert az előző garnitúra ilyennel egyáltalán nem törődött. Kiváló kapcsolatunkra jellemző volt az alábbi eset is. Elmondtuk a nagykövetnek a következőt: van útlevelünk, de azzal csak akkor léphetjük át a határt, ha az akkor használatos ún. “valutalapot” érvényesíttetjük, tehát minden határátlépés előtt lebélyegeztetjük a minisztériumban vagy a nagykövetségen – ebben az esetben szolgálatilag tartózkodhatunk Magyarországon, avagy ötven koronás okmánybélyeget ragasztunk rá – ebben az esetben turistaként utazhatunk. Mi elmondtuk, hogy ez fölöslegesen bonyolítja tanulmányainkat. Minden egyes utazás miatt elutazni Pozsonyba a minisztériumi pecsét miatt, vagy akár a nagykövetséget terhelni ezzel, nem okos dolog. Jobbnak láttuk, hogy a valutalapba beragasztunk egy harminc soros pótlapot – minden sor egy utazási lehetőséget jelentett -, melyet a nagykövetség hitelesít, és máris gond nélkül utazhatunk. S ezt a nagykövet akceptálta és megcsinálta. Minden egyes lapot lepecsételt, aláírt. Azt hiszem, ez volt a normális dolog, és nem az, hogy külön engedélyt kérni minden hazautazáshoz. Miután megérkezett Petrina főkonzul, összehívta a diákokat, először a budapestieket. Az összejövetelen elmondta, hogy ő majd megmutatja: ez a határ komoly határ, és amíg létezik Csehszlovákia és létezik Magyarország, ez a határ igenis létezni fog. Szóval Biµaknak megfelelő ember volt. Azért említem Biµakot, mert utána – valószínűleg jó kapcsolatban lehettek – úgy havonta egyszer megjelent Biµak Budapesten, és fejtágítót tartott nekünk. Előadássorozatot, hogy mit hogyan kell érteni, és hogy igaz, hogy Magyarország és Csehszlovákia is szocialista ország, de azért Magyarország az nem annyira szocialista… Manapság ezen már nevetünk, de az akkor elég komoly dolog volt. Mi diákok igyekeztünk erről tudomást sem venni. De aztán kitalálták, hogy nekünk is le kell adni a nagykövetségen az útlevelünket, mint a vietnamiaknak. Ezt azonban éppen a minisztérium segítségével sikerült megakadályoznunk úgy, hogy feltettük a kérdést, hogy van-e joga beszedni a nagykövetségnek az útleveleket vagy nincs joga. Mivel a válasz az lett, hogy nincs, végül mégis magunknál tarthattuk azokat. Csak a valutalapokkal volt a későbbiekben probléma, amelyeket ezután a nagykövetség nem pecsételt le, ezért ezután a legtöbbször csak magánemberként utazhattunk.

Visszatérve a tanulmányaimra: 1973 végén felfedeztünk egy hirdetményt az egyik egyetemi hirdetőtáblán: az utolsó évre, féléves tanulmányra és szakdolgozat-előkészítésre lehet jelentkezni a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába. Feltétel volt a viszonylag jó tanulmányi előmenetel. Nem kifejezetten rossz diákoknak, hanem közepes és annál jobb diákoknak szánták a lehetőséget. Feltétel volt az orosz nyelv megfelelő szintű ismerete. Öten mehettek. Mi az egyik osztálytársammal – aki szintén szlovákiai magyar gyerek volt, de mivel Prágában a Èeské vysoké uèení technickén, tehát a prágai Cseh Műszaki Egyetemen tanult, ezért a cseh minisztérium engedélyével tanult Pesten – szintén jelentkeztünk. A kiválasztáshoz a leckekönyvet – indexet – kellett leadni, de abból nem derült ki, hogy ki honnan van. A válogatóbizottságban elkezdtek oroszul beszélni, mi egy kicsit szlovákul gagyogtunk velük, s az a magyarországi diákokhoz képest már majdnem úgy nézett ki, mint az orosz, így szinte tévedésből kettőnket ki is választottak, és velünk együtt még három magyarországi diákot. Csak akkor derült ki, hogy mi nem is vagyunk magyarországiak, miután kiírták a hirdetőtáblára, kik mehetnek. A szervezők azt mondták, ha el tudjuk intézni magunknak az utazást, akkor végül is nincs semmi kifogásuk, mert nem volt feltétel, hogy belföldi vagy külföldi a jelentkező, hanem a kiválasztás bizonyos ismeretekhez kapcsolódott. Hát kissé törtük a fejünket, hogy akkor most mi legyen, mert a Szovjetunióba utazni csak úgy egykönnyen nem lehetett. Ezenkívül akkor már én is kaptam ösztöndíjat – ezt az epizódot az előbbi mesélés közben kifelejtettem. 1972. december 30-án a nagykövetség közvetítésével kaptam egy táviratot, hogy 31-én jelenjek meg a kassai városi pártbizottságon. Ennyi – jelenjek meg. Hát nem nagy kedvem volt hozzá, de hát legalább hamarább hazautazhatom – gondoltam. Vizsgaidőszak volt. Bementem a kassai pártbizottságra, ahol a következőt mondták: kivizsgálták a volt párttagság dolgát, és kiderült, hogy az a csoport, amelyik minket, egyetemistákat kizárt, az jobboldali opportunista maffia és még nem tudom, mi minden volt Sámson rektor úr részvételével vagy vezetésével. Éppen ezért mindenki visszakapja a tagsági könyvét azok után, hogy… Hát most mit csináljon az ember, lényegében ez semmit nem jelent – gondoltam, mert úgysem vagyok otthon. Megmondták, hogy visszakapom a könyvecskét, és letétbe helyezik, mert párttagsági könyvet nem lehet kivinni az országból. Miért nem, miért igen, nem tudom, de nem ez volt számomra a lényeg. ők aztán kivétel nélkül ténylegesen megnézték, hogy kivel mi történt, azok közül, akiket kirúgtak az egyetemről. Azok közül, akik még folytatni akarták az egyetemet, egyet-kettőt visszavettek. Mivel én Magyarországon voltam, nekem 1973-tól a minisztérium ösztöndíjat folyósított. Ezzel sok velem kapcsolatos kérdés megoldódott.

Visszatérve a Szovjetunióhoz, a moszkvai tanulmányokhoz. Kigondoltuk a következőt: én elmegyek a pozsonyi minisztériumba, mert ahogy mondtam, akkor már az ösztöndíj folytán valamiképpen a minisztériumhoz is tartoztam, a kollégám – Zsebik Albin – elmegy Prágába, és elmondja, hogy én, mint a szlovák minisztérium “diákja”, mehetek Moszkvába. Én meg majd Pozsonyban azt mondom, hogy a csehek, érdekes módon, elengedik a diákjukat… Így sikerült a két minisztériumot kijátszani egymás ellen, ezért mind a kettő megadta az engedélyt, és az ösztöndíjat átutalták Moszkvába. Csak közbevetőlegesen: Albin megnősült, elvett egy magyarországi szlovák lányt feleségül, eljöttek ide Pozsonyba lakni, itt tanított egy-két évig a műszaki főiskolán, aztán a magyarországi szlovák lány nem bírta ki Szlovákiában, ezért visszamentek Magyarországra. Szóval elgondolkodtató, hogy ő a magyarországi szlovák nem bírta ki, a szlovákiai magyar viszont kibírta. De hogy folytassam: megkaptuk az ukázt, hogy mikor mehetünk. A repülőjegyet megvették. A bonyodalom csak abban volt, hogy nekem Budapestről Pozsonyba, majd onnan Prágába kellett utaznom, mert közvetlenül Pestről nem engedélyezték az utazást. Moszkvában elkezdtük tanulmányainkat, de hamar rájöttünk, hogy sokkal okosabb, ha inkább kirándulásokra meg egyebekre fogjuk az időt felhasználni és nem a tanulásra fecsérelni. A diplomamunkát viszont meg kellett nagyjából csinálni, mert a diplomamunka-vezetőnk moszkvai volt. Egyébként inkább csak az orosz myelvórákra jártunk. Ez kötelező volt. Nagyon érdekes nő tanította az orosz nyelvet. Kiscsoportos oktatás volt. Jó módszerrel tanított. Összecsoportosított több országból lévő diákot annak érdekében, hogy egymás között ne tudjanak másképpen beszélni, csak oroszul. Így állt össze a mi orosz csoportunk is, ebben mi voltunk benne ketten Magyarországról – hogy magunkkal kezdjem -, akik szlovákiai magyarként szlovákul is beszéltünk. Volt a csoportban két cseh diák Prágából, akikkel mi szót tudtunk érteni szlovákul. Volt két orosz, de úgy orosz, hogy valahonnan távol-keletről, üzbégek, ha jól emlékszem – nem tudtak rendesen oroszul, és voltak ketten Romániából, akik viszont magyar nemzetiségűek voltak. Mivel mi majdnem mindenkivel szót érthettünk orosz nélkül is, ezért nagyon keveset beszéltünk volna, feltéve, ha a tanárnőnk nem kéri, hogy vele szemben legyünk belátással, és beszéljünk oroszul, hogy ő is értse, miről van szó. Rendes asszony volt, érdekes nevű – Ikonnyikovának hívták. Az ikon miatt nehezen lehet elfelejteni a nevét, de elsősorban azért, mert nagyon-nagyon jó pedagógus volt. Nála nem a nyelvtan volt a lényeg, hanem az, hogy minél többet társalogjunk, konverzáljunk. Nem hagyományos tanórákat tartott, hanem múzeumba, moziba, színházba jártunk. Az orosz nyelv tanulása szinte játék volt. Például karikatúrákat nézegettünk, amelyekről mindenkinek a saját szavaival el kellett mondania, hogy az ott lévő alakok mit csinálnak, milyen természetűek lehetnek. Szóval ilyen jellegű gyakorlatokkal bővítettük nyelvtudásunkat. Valami ilyesmit lenne jó bevezetni nálunk is az angol vagy német nyelv tanulásánál. Persze egy alapfokú nyelvtudásra szükség van ahhoz, hogy az ember aztán tovább tudjon lépni, de ez a képzési forma sokkal jobban előbbre viszi a dolgot, mintha erőszakkal csak a nyelvtant “nyomnánk”. Persze az is kell, Moszkvában sem hagytuk ki teljesen, de arra csak akkor került sor, ha valamit rosszul mondtunk, ekkor a tanárnő kijavított bennünket. És az ember ezt sokkal jobban megjegyezte. Egész jól megtanultam oroszul Moszkvában. Más kérdés, hogy az elmúlt húsz-huszonöt év alatt ennek ellenére elfelejtettem a nyelvet, mert azóta nem nagyon volt szükségem rá, nem gyakoroltam, nem beszéltem. Szóval mi Moszkvában végül is azzal töltöttük az időt, hogy egy ideig a várossal ismerkedtünk, amíg rá nem jöttünk, hogy lehet utazgatni is, persze módjával. A külföldi diákoknak külön dékáni hivataluk volt, ott találtunk egy olyan fiatalembert, aki hajlandónak mutatkozott abban segíteni, hogy oda mehessünk kirándulni, ahová akarunk. Csak meg kellett szerveznünk. Persze az egyéni utazásra nemigen volt mód, mert idegenvezető – értsd: felügyelő – nélkül erre nem volt sok esély. ő azonban vállalta, hogy ha összeszedünk vagy húsz-harminc embert, eljön velünk ” idegenvezetőnek”. Az egyetem anyagi segítségével utaztunk. Mi harminc rubellel járultunk hozzá. Ez akkor háromszáz koronát tett ki. Nevetséges összeg volt. Ennyit fizettünk az alábbi utazásért, amelynek az útvonalát mi állítottuk össze. Kaukázus és a kaukázusi köztársaságok, Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán. Első osztályú szállodák, vonat, repülő, minden, amit el lehet képzelni. Bár tudtuk, vendéglátóink kedvessége ellenére sem olyan könnyű ide- meg odamenni, elővettük a térképet, és eldöntöttük, hogy hova szeretnénk ellátogatni. Mint diákoknak ezzel a fiúval, aki velünk jött az egyetemről, és aki véletlenül onnan származott valahonnan a Kaukázusból, bárhová elmehettünk, ahová csak akartunk A Szevan-tótól kezdve Bakuban az olajkutakig, a török határra, amit a török határ miatt egyébként megközelíteni sem nagyon lehetett a szovjet állampolgároknak sem, mi kis híján az Ararátig elmentünk, pedig az Ararát hegyei már a Törökországban vannak… Szóval mi ezt csináltuk a moszkvai tanulmányi idő alatt. Eutaztunk Leningrádba, Zagorszkba – nem tudom a mostani új-régi nevét, ott volt a valamikori cárok vallási központja. Körülbelül hetven templom van egy akkora területen, mint Pozsony belvárosa. El sem lehet képzelni, fantasztikus valami. Andrej Rubljov festett körülbelül kétszáz festményt az ottani templomokban, természetesen elsősorban ikonokat. Szóval nem tudom, hogy sok ember eljutott-e oda, nekünk ebben szerencsénk volt. Amikor azt mondtam, hogy csak megköszönhetem Kaèmárnak vagy Sámsonnak az 1968 utáni “macerálást”, akkor erre gondoltam – biztos, hogy soha nem jutottam volna el ezekre a helyekre, mert se pénzem, sem lehetőségem nem lett volna rá. Mert bárki nem juthatott el oda. És természetesen nem csak anyagi okai voltak ennek. 1974. december 18-án aztán vége szakadt a szép életnek, mert akárhogy húztuk az időt – megpróbáltuk nem beadni a diplomamunkát azzal, hogy még nem készült el, elveszett a postán Moszkvától Budapestig meg hasonló, de végül aztán december 18-án leállamvizsgáztunk, és 1975. január 1-jétől bekerültem az itthoni taposómalomba. Engem nagyon bosszantott az, hogy ha már az ember elvégzett egy egyetemet külföldön, részben állami pénzen, az állam ennek ellenére abszolút nem törődött azzal, hogy ebből profitáljon, hogy olyan helyen dolgozzon a volt diák, ahol valami hasznát is veheti tudásának. Én a gépészmérnöki karon atomerőművek szakon végeztem. Nem hiszem, hogy Szlovákiában öt-tíz embernél több volt 1975-ben, aki atomerőmű szakon végzett, és akinek lehetősége lett volna saját szemével látni atomerőműveket, mint nekem Voronyezst. Nem azt mondom, hogy az a világ teteje volt, mert láttuk, hogy kivitelezésében hogy néz ki, de működött, és az alaptudást azért megadta. Például nem volt bárhol kísérleti atomerőmű vagy atomreaktor, mint a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol mi minden héten gyakorlatozhattunk, és az alapvető dolgokat a gyakorlatban is megtanultuk. Akkor Közép-Európában ilyen berendezés egyetlenegy volt, a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ennek ellenére 1975 januárjában bekerültem Kassán egy olyan tervezőintézetbe, ahol azt mondták, hogy majd áprilisban lesz valami tennivaló, futballpályát kell tervezni… Nem viccelek, futballpálya épületeit. Mondtam, hogy ez túlságosan nem érdekel, és már február elején átmentem egy újabb helyre. Ott legalább kézzelfogható munkám volt, a kassai fűtőerőmű második blokkját kellett tervezni. A fűtőerőmű elég bonyolult dolog, de van benne gőzturbina is. Elmondtam, hogy a világban nagyon sok helyen, például Moszkvában is láttam, ahol ezek a dolgok akkoriban elméletileg léteztek, csak a gyakorlatban nem mindig működtek, hogy folyékony hidrogénnel is lehet hűteni egy ilyen berendezést. Erre azt mondták, hogy fel akarom robbantani Kassát. Láttam tehát, hogy ebből semmi sem lesz, mert ha valami újat akarok csinálni, akkor nincs semmi jövője az embernek, mert csak azt használhatjuk, ami már befutott, rég lefutott vagy elavult. Ami új, az nem mehet. Így nézett ki a szlovák ipar 1975-ben. Az a nagyobbik baj, hogy a későbbiekben sem nagyon változott.

Én közben újból bekapcsolódtam úgy a Thália, mint a Csemadok munkájába. Kassán akkoriban elég sok minden működött. Énekkar, tánccsoportok, Szép Szó néven irodalmi színpad. Gágyor Péter rendezéseivel sok sikert értünk el, még játszottam is, bár más jelleggel, mint mások. Inkább szervezési dolgokkal foglalkoztam. A tervezőintézetből, hogy több időm legyen, fokozatosan átmentem a magyar ipariskolába tanítani. Ott tanítottam nappali tagozaton 4 évet, de aztán 1980-ban lehetőségem volt a Csemadokba kerülni titkári beosztásba. Nem is a titkári beosztás vonzott, hanem az, hogy mivel időm nagy része úgyis a Csemadokkal telt el, reméltem, hogy ezután több időt szentelhetek a kultúrának. Talán lehet jobbat és szebbet is elérni Kassán, mint ahogy azt az 1970 és 1980 közötti időszakban csinálták. Mert 1970 előtt, mint mondtam, szépen működött a kassai magyar kultúra, viszont 1970-től 1980-ig a kultúrcsoportok kivételével majdnem teljesen elnyomorodott… 1970 előtt többezer tagja volt a Csemadoknak, 1980-ban már csak háromszáz. Ebből is láthattuk, hogy teljesen visszaesik a magyar társadalmi élet. Annak ellenére, hogy elvállaltam a Kassa vidéki titkári beosztást, funkciót, még néhány évig tovább tanítottam az ipariskola esti tagozatán. Ezek az osztályok nagyrészt Szepsiben voltak, de néhány Kassán is működött. Mivel a Csemadok titkáraként munkám a vidékhez kötött, egyúttal Szepsibe is el tudtam menni. Éveken keresztül folyt ez így. Kassán a Csemadok egyik helyi szervezetének elnökeként tevékenykedtem, mivel a városban nem voltam titkár, mert ezt a helyet Dvorcsák János – akit már említettem – töltötte be. Ez nagyon kellemes funkció volt számára, mert úgyis ment a dolog, ha nem csinált semmit. És ő úgy általában nem csinált semmit, de ha valaki más dolgozott, azt elviselte. Végül is az ő dicsősége volt, ha mégis történt valami Kassán, persze amennyiben az a politikai elvárásoknak is megfelelt.

Engedtessék meg, hogy még egyszer visszatérjek a korábbi időszakhoz. 1977-1978-ban az Új Szóból megkerestek, hogy a műszaki és tudományos rovat vezetőjeként nem szeretnék-e ott dolgozni. Még talán érdekelt is volna a dolog, mert elég sok műszaki dologgal is foglalkoztam. Ha a kettőt – a humán dolgokat meg a műszakit -összerakjuk, abból tudományos-ismeretterjesztő írás is kikerekedhet. Például már korábban a Kis Építőbe írtam cikksorozatokat a gyermekeknek az űrhajózás történetéről meg a hajózás történetéről, ilyen-olyan cikkeim jelentek meg kisebb-nagyobb lapokban. Ezenkívül – erről eddig még talán nem volt szó, de lehet, hogy valahol már említettem – fényképeztem is. Ennek az volt az előzménye, hogy még amikor Csízben laktunk, a szomszédban a lakott egy fotográfus – az ötvenes években még hivatásos fényképészből nem sok volt -, aki jobban szerette a kocsmát, mint a fényképezést. Még talán iskolába sem jártam, amikor megmutatta, hogyan kell előhívni a filmeket, és hogyan kell kidolgozni. Miután ő elment kocsmázni, mi a húgommal közösen megcsináltuk a fényképeket. Ennek jóvoltából eléggé belejöttem még annak idején a fényképezésbe. Pesten az egyetemen komolyabban is fotóztam. Sajnos, már elvesztek azok a képek, amelyek kiállításokra is elkerültek. Én nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek a fényképeknek, nem mintha nem lett volna szép dolog, de azért nem lehet ennyifelé szakadni. Ha komolyan akar az ember a fényképezéssel foglalkozni, azt önálló művészetként kell kezelnie, s azzal külön, teljes odaadással kell foglalkoznia. Ettől függetlenül azért elég sokat fényképeztem, és rengeteg riportképem jelent meg a hatvanas-hetvenes években a magyarországi sajtóban ugyanúgy, mint az itteniben. A fényképezés ürügyén eljutottam olyan emberekhez, akikkel egyébként talán nehezebben találkoztam volna. Fábry Zoltánt említem elsőnek, de hozzá nem csak a fényképezés miatt jártam, inkább azért, mivel már korábban személyesen ismertem. Mivel szinte folyamatosan nála tanyáztunk, ezért sok fényképet sikerült róla készítenem. De Fábry csak egy a sok közül. Hogy csak az ismertebbeket említsem: Illyés Gyula, Latinovits Zoltánnal elég jó viszonyba kerültem, ezért nagyon sok képet csináltam róla, Berek Kati, sajnos mostanában betegeskedik, agyvérzést kapott, Szemes Mari talán annyira nem ismert, Darvas Iván, aki Tornalja mellől származik, és főleg az 1968-as dolgok érdekelték őt nagyon, így kerültünk igazából kapcsolatba egymásssal. Mivel mindig volt nálam egy fényképezőgép, az ember kihasználta a lehetőségeket. Kár, hogy végül is abbahagytam… Van vagy ötven-hatvanezer felvételem egy nagy bőröndben, és egyszer azokat – ha még tönkre nem mentek azóta – nem lenne rossz előszedni, mert vannak köztük tényleg szép, értékes és ritka felvételek is.

De visszatérve az Új Szóhoz, ahol valószínűleg a fényképezés miatt is eszükbe jutottam, de talán az akkori főszerkesztőnek volt az ötlete, aki annak idején a nagykövetségen dolgozott Budapesten, hogy dolgozhatnék náluk is. ő politikailag nem a legjobb hírben állt, de az más kérdés, gondolom, hogy műszaki tudásom meg a fényképezés szempontjából ennek nem sok köze lett volna egymáshoz. Hogy nem kerültem az Új Szóhoz, és nem kerültem Pozsonyba, az annak tulajdonítható, hogy megkaptam a kérdőívet, melyet ki kellett töltenem. Mindent le kellett írnom, leírtam az életrajzomat. Ez nem okozott gondot. Ezenkívül igazolásokra volt szükségem azokról a helyekről, ahol valamikor megfordultam. Tehát ahol dolgoztam vagy iskolába jártam. Bementem a műszaki főiskolára Kassán, hiszen három évet itt is eltöltöttem. Kiderült, hogy a pártelnök és a dékán az a Rudolf Samson, akitől egypárszor már örökre elbúcsúztam. Ettől az embertől nekem nem kell semmiféle pecsét, aláírás. Be se mentem hozzá. Emiatt az egy pecsét miatt aztán az Új Szó nem tudta aláírni velem a munkaszerződést. Lehet, hogy jó, lehet, hogy nem, de biztosan máshogy alakult volna az egész életem. De megint ilyen emberek előtt alázkodjon meg az ember, mint ez a Sámson? Valaki “elintézett” egy csomó embert, mint ez az ember, 1972-ben kizárták a pártból, és már 1978-ban megint ugyanott volt, visszakapaszkodott, még talán magasabb helyre, mint azelőtt volt. Azt hiszem, ez nagyon jellemző arra az időszakra, hogy hogyan működtek akkor a dolgok.

1980-tól énekkar, tánccsoport meg minden egyéb – főleg kulturális vonalon tevékenykedtem. Azt hiszem, hogy ennek inkább kassai vonatkozásai voltak. Egy-két dolog azonban talán kiemelhető közülük. Az egyik az, hogy sikerült felélénkíteni a kassai kulturális életet. Nem mondom, hogy ez az egyetlen értékmérő, de háromszáz taggal vettem át a kassai szervezetet, mivel Kassa-vidéki titkárból Kassa városi titkár is lettem. A két funkciót egyidejűleg töltöttem volna be, csak az a bizonyos Kaèmár, aki szintén főkolompos volt annak idején, 1969-1970-ben a diákok kikészítésében, ez akkor már kassai városi ideológiai titkár volt. Ebből kifolyólag annak ellenére, hogy a Csemadok Központi Bizottsága és többen is megpróbálták keresztülvinni – annak idején a párt áldása nélkül nehéz volt valamilyen tisztséget betölteni -, városi szinten a mai napig nem hagyott jóvá senki, úgyhogy anélkül voltam városi titkár, hogy erre valaki áldását adta volna. Hát körülbelül ennek megfelelő volt a viszonyom a városi pártbizottsághoz. A járási pártbizottsággal más volt a helyzet. Ott az akkori viszonyokhoz képest olyan emberek voltak, akikkel szót lehetett érteni. Pontosabban azt mondták, hogy ha úgy gondoljuk, hogy valami nekünk jó, hogy a magyar kultúrát előbbre viszi, akkor csináljuk meg. Vigyázzunk azonban arra, hogy bizonyos keretek között maradjunk, de ezt is ránk, konkrétan rám bízták. Ha a járási pártbizottság beleegyezett valamibe, a városi ebbe nem tudott beleszólni annak ellenére sem, hogy sok dologgal nem értettek egyet. Bár nem szoktam egykönnyen senkivel sem összeveszni, ez Kaèmárral egyszer-kétszer mégis sikerült. Illusztrálásul elmondom az egyik esetet. Az irodámban az íróasztal mögött, a hátam mögött volt a főfal, ahol Ady képe lógott. A szemben lévő oldalon, az ajtó fölött volt egy kisebb szabad falrész, ott – az előírásoknak megfelelően – a köztársasági elnök, egyúttal pártfőtitkár, vagyis Gustáv Husák képe volt. A képet véletlenül az orosz, vagyis szovjet könyvesboltban vettem, ahol – ők se gondolhatták végig azt, ami nekem nagyon tetszett, hogy – majdnem fekete rámába tették. Úgy vettem készen, rámástul, mindenestül. Szépen fölakasztottam az ajtó fölötti falra. Egy alkalommal beállított hozzám Kaèmár valamiféle ellenőrzésre, s kérdezi, hogy ki az ott, a hátam mögött. Mondom, hogy Ady. Ki az az Ady? Mondom, egy nagy magyar költő. És miért nem Husák képe van ott? És különben is, milyen keretben van? El akarom temetni? Mi ez? Elkezdett üvöltözni. Mondom, így vettem készen, legfeljebb menjen el a könyvesboltba, aztán ott tiltsa meg, hogy ezt árusítsák. Orosz kísérőszöveg van a hátoldalán, lehet, hogy Moszkvában keretezik! Hogy ne szemtelenkedjek vele. Én nem szemtelenkedem – mondtam, ha meg akarja nézni, én leveszem, mindjárt megnézheti, hogy tényleg így van. Miért ott van? Azonnal cseréljem ki! Mondom, nem! Nekem azért kell, mert így mindig láthatom Husák elvtársat, és ez engem inspirál. Így meg hátat fordítsak neki? Ebből aztán észrevette, hogy nem veszen komolyan a dolgot, illetve hogy gúnyt űzök belőle. Felállt, és elviharzott. Később a helyettesével üzent, hogy ha még egyszer meglát a pártbizottságon, akkor úgy kidob, hogy nemcsak az ablakot fogom kivinni, mármint az üveget, hanem a keretet is. Szó szerint ezt üzente, a mai napig nem felejtettem el. Szóval így mentek a dolgok egészen 1989 őszéig.

1989 november elején kaptam egy meghívót november 16-ra Vágsellyére, mégpedig Tóth Lajos születésnapi ünnepségére. Legalábbis ez volt az ürügy a találkozásra. Azért nem mehettem el, mert pontosan november 16-án Bánffy György színművész jött Kassára. A Széchenyi című monodrámát adta elő. Azt nem lehett megtenni, hogy én elmegyek, ő meg Kassán van. Személyesen régen ismertük egymást budapesti időszakomból, sőt még korábbról. Az előadás utáni éjszakán a Hutník Szállóban arról beszélgettünk, hogy mikor lesz már végre valami változás. Szerinte több év kell hozzá, amíg itt bármi is megmozdul. Én meg mondtam, hogy itt már olyan puskaporos a helyzet, hogy heteken belül lesz valami. Á, csak gondolod, nem létezik… Ez volt november 17-én hajnalban. Már aznap beindultak a dolgok. Ez természetesen véletlen volt. Sajnálom, hogy akkor nem tudtam kimozdulni Kassáról, de így alakult a helyzet. Körülbelül egy héttel 1989. november 17-e után, úgy 23-án, 24-én ünnepeltük a színház megalakulásának 20. évfordulóját. Az első hivatalos bemutatóra 1969. november 29-én Gömörhorkán került sor. Ekkorra még nem készült el a kassai színházterem. A születésnapot akkor ünnepeltük, amikor a november 17-i átalakulás már javában folyt. A színházak – ha visszaemlékszünk – eléggé benne voltak az átalakulási folyamatban. Erre az évfordulóra a színház egyik főkolomposa, fő alapítója, Beke Sándor is előkerült. ő időközben áttelepült Magyarországra, és legalább tíz éve egyáltalán nem volt Kassán. És hát bizony akkor olyan felfűtött légkör, utcai hangulat és mindenféle hangulat uralkodott, hogy Bekét is megérintette ez az átalakulási folyamat. Azt mondta, hogy azonnal csinálnunk kell valami jó darabot, és más pályára kell állítani a színházat, mint amelyen az az elmúlt évtizedben, pontosabban több mint egy évtizedben haladt. Semmi kifogásom ellene, csak nekem a színházhoz elvileg azon kívül nincs semmi közöm, hogy eljárok az előadásokra meg együtt vagyok a színészekkel és a többiekkel. Ezen azonnal segítünk – mondta. A színház akkori művészeti vezetője Gyüre Lajos volt. Gyüréről el kell mondani, hogy ő nem tudta, hogy 1989. november 17-e után mi legyen. Sőt biztos, ami biztos, mivel bélyeggyűjtő is volt, elutazott Prágába egy bélyegkiállításra. Ha nincs otthon, akkor se rosszat, se jót nem tehet. Ezt viszont a színészek kihasználták olyan értelemben, hogy azt mondták, hogy ha Gyüre nincs, akkor Gyüre nem vezető többé, és eljöttek hozzám azzal a kéréssel, hogy vegyem át azonnal a színház irányítását, vezetését. Én egy feltételt szabtam, azt, hogy el kell szakadnunk a Matesztől, mert elképzelhetetlen, hogy továbbra is valahonnan Komáromból fogják irányítani a kassai társulat tevékenységét. Csak önálló színházat vagyok hajlandó átvenni. Amint önálló lesz a színház, rögtön belépek. Persze ennek ellenére besegítettem mindenbe, amibe lehetett. Beke rögtön Kassára költözött, és már december elején elkezdtük a próbákat. Egy amerikai darabot, Nash Esőcsináló című művét készítettük elő. A bemutató 1990. február elején volt. Engem közfelkiáltással megválasztottak igazgatóvá. Viszont nem munkaügyi kategória, hogy megválasztanak valakit igazgatónak, ezért a Csemadokban voltam továbbra is hivatalos munkaviszonyban. Láttam, hogy hiába szabok feltételt, mert magától a színház soha sem lesz önálló, tenni kell valamit. Az önállósítás előzményei a következők voltak. 1989 augusztusában – mert a jogalanyiság kivívása mindig ott volt a levegőben, csak az soha nem jött össze, hogy valakivel erről érdemben tárgyalni lehessen – megbeszéltük Gyürével, hogy tenni kell ennek érdekében valamit. Mivel ő volt hivatalosan a művészeti vezető, ezért ő megpróbálta a kerületi nemzeti bizottságon keresztül az ügyet valahogy előbbre vinni. A megfelelő kérvényt beadta, de hát egy kérvénynek mindig az a sorsa, hogy beadják, aztán el is feledkeznek róla az illetékesek. A kerületi nemzeti bizottságon dolgozott akkor Máté László mint kerületi tanfelügyelő. Mivel nem jutottunk a témában az ő segítségével sem előbbre, azt mondtam, hogy nem itt kell tárgyalni – üljünk be az autóba, s menjünk el a minisztériumba. Hát mind a ketten vakargatták egy kicsit a fejüket. Megkerülve a nem tudom kit, leginkább mindenkit, az illetékeseket, a komáromi igazgatóságot, Takács Emőd igazgatót, mégsem vagyunk jogosultak a tárgyalásokra. Ezt így nem lehet csinálni… Mondom, akkor én Csemadok-titkárként vállalom, hogy nem ti csináltátok mint kerületi szerv vagy mint színház, hanem én mint Csemadok. A Csemadok tagsága nevében elmegyünk megkérdezni, hogy nem lehetne-e önállósítani a színházat. Ez 1989 augusztusában volt. El is jöttünk Pozsonyba, néhány óra várakozás után – miközben Gyüre elveszett – sikerült Máté Lacival bejutni a miniszterhelyetteshez. Fogadott minket. A megbeszélés után nem látszott reménytelennek az ügy. Érzékelni lehetett, hogy az addigi merev álláspont már fellazult. Sajnos a dolog novemberig már nem folytatódott. Mindenki várta, hogy majd csak adnak valami választ, mert a minisztériumba szintén benyújtottuk az önállósításról szóló kérvényt. 1990 februárjáig nem történt semmi, csak az, hogy a Thália kinyilvánította, hogy a Magyar Területi Színháztól független színházként fog tevékenykedni, függetlenül attól, hogy a minisztérium beleegyezik-e ebbe vagy nem…

– A korabeli sajtó szerint Önök 1989 decemberében írtak egy nyílt levelet Chudík miniszternek… – Én úgy emlékszem, hogy ez már 1990 januárjában vagy februárjában volt, és nemcsak levelet írtunk, hanem meg is látogattuk. Szóval megkezdődtek a próbák már decemberben, Beke ott volt Kassán, és akkor már mindennapos téma lett az önállósítás. De a jogalanyiság önmagában kevés. Kellett volna egy hivatali épület, egy próbahelyiség, szóval minden, ami egy színházhoz szükséges, és ami tulajdonképpen húsz éven keresztül hiányzott. Mi Bekével kitaláltuk a következőt – bár igazából nem kellett kitalálni, mert szinte adott volt. Az ipariskola épülete mögött, ebben van a Thália máig is bérelt terme, szóval emögött az épület mögött van egy iskola. Valamikor úgy hívták, hogy Hunyadi Iskola. Azért Hunyadi Iskola, mert az első Csehszlovák Köztársaság alatt a hasonnevű utcában állt, és az akkori kassai magyarok adományaiból épült. Az épületben magyar iskola működött annak idején. Itt több terem található és egy csomó kisebb helyiség. Nagy pincéje van, ahol műhelyeket lehet létrehozni. És ez az iskola, valamint a mellette lévő kisebb épület annak idején a magyar iskola fennhatósága alatt volt. Az iskolában a háború után alapiskola működött, persze nem magyar, de az ipariskolának ott volt és a mai napig ott van az étterme és a konyhája. A mostani ipariskola és a Hunyadi Iskola közötti épület között lévő ingatlant pedig teljes egészében a magyar ipari használta. Úgy 1982 körül a kerületi pártbizottságról olyan utasítás jött, hogy ezt a kisebb épületet és a nagyobbik épületben lévő helyiségeket át kell adni a kerületi nemzeti bizottságnak, mert ott pionírházat hoznak létre. Az iskola akkori igazgatója, Boda Pál, aki később a kerületi népi ellenőrzési bizottságnak lett az elnöke azt mondta, hogy nem adja le. Erre az akkori vezető párttitkár telefonált, hogy kap huszonnégy órát, választhat. Vagy megszüntetik a magyar iparit, és akkor leadják az egészet, vagy pedig nem szüntetik meg, csak az öt párhuzamos osztályból a következő tanévben már nem engedélyeznek csak kettőt vagy hármat. Az ipariskola emiatt kénytelen volt leadni ezt a kis épületet meg a nagy épület egy részét is. Annyi történt, hogy az étterem és a konyha megmaradt az ipariskola felügyelete alatt. Mi Bekével kitaláltuk, hogy mivel az ipariskola udvaráról nyílik ez a másik két épület, akkor teljesen logikus és jó lenne, ha mi ezt az akkor már pionírházként működő épületet kapnánk meg a színház részére, és nagyon jól jönne, ha még szorosabban együttműködtetnénk az ipariskolával. Az iskolának műhelyei is vannak, amelyek színházi feladatokat is ellátnának. Szóval a három épület egy teljes egységet, komplexumot alkotna. Ennek persze rögtön elterjedt a híre, és az egyébként jó közhangulat ellenére, de sajnos már 1989 decemberében – annak ellenére, hogy ez Kassára nem jellemző – elindult egy Thália-ellenes, itt-ott magyarellenes reagálás. Mégpedig olyan címen, hogy mi a szlovák gyerekeket ki akarjuk dobálni az utcára, és meg akarjuk szüntetni lehetőségeiket stb. Sok cikk jelent meg erről a helyi lapokban, röplapokat terjesztettek, amelyek mindmáig megvannak. Megpróbáltuk megmagyarázni, hogy senkit sem akarunk kidobni, sőt még a pionírház részben működhet is ott. De valószínűnek tartottuk, mi legalábbis akkor ezt prognosztizáltuk, hogy az ilyen jellegű dolgok, mint a pionírház, másképpen fognak működni a jövőben. Persze nehéz volt erről bárkit is meggyőzni. Összehívtak egy Thália-ellenes nagygyűlést az ún. egyes városi kulturális központba. Hát nem igazán tudtam, hogy mit lehet vagy mit érdemes tenni. Felvenni a kesztyűt, és vitatkozni sok-sok emberrel. Az első ilyen gyűlésre elmentünk, akkor még a hangulat viszonylag tűrhető volt, még meghallgatták, hogy mit mondunk. De aztán a cikkek és röplapok hangneme egyre ellenségesebb lett. Megint összehívtak egy nagygyűlést, és már előre tudtuk, hogy ott sok száz ember lesz, és a meghívás módja alapján már előre láttuk, hogy ez már magyarellenes gyűlés lesz. Mert amíg a szülők úgy hiszik, hogy a gyerekekkel tolunk ki, addig a reakciójuk érthető. De valaki ennek már direkt magyarellenes hangulatot akart adni. És akkor felhívtam… – itt megint meg kell, hogy álljak, olyan gyorsan peregtek az események annak idején.

Közbejöttek ugyanis a romániai események, s 1989 decemberében beindult a gyűjtés, amelynek kerületi központja a Tháliában volt. Ott gyűjtöttünk össze mindent, összesen harminchat kamiont indítottunk Romániába. Ez úgy függ össze az előző témával, hogy ezt a gyűjtést kassaiként figyelemmel kísérte és segítette Rudolf Schuster, aki akkor a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke volt. Bár nem olyan rendkívüli tett, de mégis nagy dolognak számított, hogy amikor otthon volt Kassán, szinte mindennap eljött oda megkérdezni, hogy nincs-e valamire szükségünk. Két órán belül bevezettetett egy telefonvonalat a gyűjtés segítésére, az elsők között volt, aki a pénzgyűjtésnél ezer koronát adott a perselybe, szóval egy politikustól ez nagy dolog és példaértékű, ha valaki így viszonyul egy ilyen jellegű dologhoz. Igaz, hogy én Schustert régebben még mint a kerületi nemzeti bizottság elnökét ismertem meg, nem mint magánember, hanem mint Csemadok-titkár. ő korábban éveken keresztül Csemadok-vonalon, vagy inkább tágabban értelmezve: a magyar kultúra vonalán segített minket, pénzt, műszaki felszerelést biztosított. A nyolcvanas évek közepétől jobb felszerelése volt a Csemadoknak, mint a Tháliának, mert a Csemadok Schustertől tudott szerezni, a Thália viszont a Matesztől, ill. a minisztériumtól majdnem semmit. A minisztérium egyáltalán nem figyelt a Matesz Thália Színpadára. Schuster viszont minden negyedévben összeült a Csemadok-titkárokkal, és mi elmondtuk, le is írtuk, hogy mire van szükségünk. Amit lehetett, ő biztosította. Hogy mást ne mondjak, hamarabb volt videokamerája a Csemadoknak Kassán, mint a kerületi népművelési központnak vagy az országos népművelési intézetnek. Ilyen szempontból Schuster a nyolcvanas években minden esetleges ellenkező vélemény ellenére is rendesen viselkedett. S itt térek vissza a Thália részére kinézett épülethez, amit meg szerettünk volna szerezni. Tudniillik amikor a romániai gyűjtéssel kapcsolatban ott járt, akkor beszéltünk az épületről is. Javasolta, hogy mivel ezek az épületek végső soron az iskolaügyi minisztérium közvetlen tulajdonát képezik, ott próbáljunk szerencsét. Ott dolgozik egy magyar miniszterhelyettes, le kell írni, hogy mit akarunk, ezt véleményezi a kerületi nemzeti bizottság – tényleg adtak egy támogató véleményt, melyben az állt, hogy javasolják, az épület kerüljön a Thália tulajdonába. Egyértelműen javasolták a minisztériumnak, hogy kérésünknek tegyen eleget. 1990. január 2-án – ez volt az első munkanap – ezekkel a papírokkal felfegyverkezve beállítottam az iskolaügyi minisztériumba. Pontosan nem emlékszem, hogyan hívták a miniszterhelyettest, talán Baloghnak. Egy-két üveg pezsgőt vittem újévi köszöntőül… Csak annyit szerettem volna, hogy a minisztérium ráüti a pecsétjét, hogy beleegyezik abba, hogy ezek az épületek átkerülnek a Thália tulajdonába, illetve az iskolaügyi tárcától a kulturális tárcához. Ez néhány perc alatt megtörtént. Az okiraton ma is rajta van a pecsét. Ezek szerint jogilag még ma is a mienk, mivel jogilag a minisztériumból ezt a döntést még senki nem vonta vissza. Tehát mi 1990. január 2-án megkaptuk az épületet. Persze aztán tovább kellett volna intézni, földhivatal stb., hogy átírják a színház nevére. De ezt még nem intézhettük, mivel a színház önálló szubjektumként akkor még nem létezett.

Ezek után aztán folytatódtak a bonyodalmak. A minisztériumból valahogy kiszivárgott a döntés, és ez még inkább ránk uszította az érdekelteket. Felhívtam telefonon Schustert, hogy most akkor egyáltalán mit lehet tenni ebben a helyzetben. Menjünk oda, vitatkozzunk, veszekedjünk, verekedjünk vagy mi legyen? Beke rendezőként állt az ügyintézéshez. A próbák szünetében átküldte a színészeket, hogy kopogjanak be udvariasan egy-egy helyiségbe, valamilyen mérőeszközzel mérjék le a hosszát és szélességét, aztán ott filozofáljanak, hogy itt majd elfér a szabászműhely, ott meg a nem tudom micsoda… Hiába próbáltam őt lebeszélni, hogy ezzel csak még jobban magunkra bőszítjük az ott dolgozókat, mert azok még a saját helyüket is veszélyeztetve fogják érezni, de ő ezt nagyon jól megrendezte, és a színészek nagyon jól szórakoztak. Ezt csak úgy mellékesen említettem. Szóval Schusternek az volt a tanácsa, hogy egyszerűen ne is vegyünk tudomást az egészről, ne menjünk el, ne alacsonyodjunk le oda, hogy ezen vitatkozzunk. Viszont a nagygyűlés résztvevői írtak egy levelet a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, hogy semmisítse meg a minisztérium döntését. Aztán mi is írtunk egy másik levelet, amelyben kértük, hogy erősítsék meg, és ne semmisítsék meg. Már nem emlékszem Schuster helyettesének a nevére – talán Sirotnák -, mindenesetre a parlament alelnökétől kaptunk egy levelet, amelyben az ő részükről semmisnek nyilvánítják a minisztériumi döntést, viszont ebben az SZNT volt a kompetens. Körülbelül februárban jutottunk el odáig, hogy a minisztériumban konkrétan megpróbáljuk a Thália Színházat önállósítani.

Ez persze nem volt egyszerű. Lipták nevezetű volt az a miniszterhelyettes, akivel beszéltünk. ő elmagyarázta, hogy addig, amíg nem vagyunk önállóak, jogilag egyszerűen nem létezünk. Tehát egyedül a komáromi színház kezdeményezhette volna azt, hogy önállósítsák a kassai Tháliát. Viszont a komáromi színház nem tudta kezdeményezni, mert ott még nem volt igazgató. Én 1990. február 16-án lettem hivatalosan művészeti vezető a Tháliában – mint a Matesz alkalmazottja -, ezzel egyidejűleg eljöttem a Csemadokból. Mivel Komáromban nem volt igazgató, s az alapítólevél alapján a Thália mindenkori művészeti vezetője egyúttal igazgatóhelyettes is volt, kompetensként, komáromi igazgatóhelyettesként kezdeményezhettem azt, hogy önállósítsák a kassai színházat.

– A komáromi társulat részéről nem volt ellenállás?

– Nem. Teljesen normálisnak vették, meg hát a két évtized alatt kiderült, hogy azért a két társulat jobban segítheti egymást, ha ki-ki önálló, mint hogy egymás életére törjön. Az, hogy egyes emberek között kisebb-nagyobb meg nem értés volt, az inkább magánügy volt, nem a két színházi társulat közötti probléma. A következő lépésünk az volt, hogy kihallgatást kértünk a miniszternél, és akkor már Chudík volt a miniszter. Nekünk nagyon sok pénz kellett, új színházként sok mindenre lett volna szükségünk. Máig emlékszem szegény Chudíkra, aki nagyon jó színész, rendes ember volt, csak éppen miniszternek nem való, szerintem ő maga tudta ezt a legjobban, hogy mindenre alkalmas, csak miniszternek nem, legfeljebb ha minisztert kellett volna játszania… Elmondta, hogy ő annyit segítene nekünk, amennyit csak bír, de sajnos egyszerűen azt se tudja, hol áll a feje. Mert akkora káosz volt, főleg színházi vonalon, hogy abba nehezen tudott belelátni. Behívta egypár munkatársát, jogászokat, akik elmondták, hogy mi mindent kell végigcsinálni ahhoz, hogy önálló színház jöjjön létre, szerintem Chudík értette a legkevésbé, hogy mit is kell tenni, de egy dolog biztos volt, hogy nagyon rendes volt, barátságos, és arról biztosított minket, hogy ha bármilyen segítségre van szükségünk, amiben ő segíteni tud, akkor abban segít. Hát erre már nem nagyon került sor, mert közben ő lemondott.

Szóval a minisztérium részéről megvolt a jóindulat, a Lipták nevű miniszterhelyettes ellátott minket egy csomó jó tanáccsal – szó szerint jó tanáccsal – arra nézve, hogyan lehetne eljutni a célunkig. Közben kiírtak pályázatot a komáromi színház igazgatói helyére is. Beke jelentkezett, meg is nyerte. Kinevezték igazgatónak. Csak hát Beke Sanyi se egy könnyű ember, mert abban a pillanatban, amikor igazgató lett, akármilyen közel állt is szívéhez a Thália, abban a pillanatban bekeményített. Tudniillik ha a két színház kettéválik, akkor a vagyon és a költségvetés is kettéválik. Ebben a pillanatban ő lett a legkeményebb ellenfél, mert a lehető legkevesebbet akarta adni a vagyonból. Persze ami Kassán volt, azt nem lehetett elvenni, de egy csomó olyan dolog is volt, amit a két színház közösen használt. Például autóbusz hiába volt Kassán is, de az a komáromi Mateszé volt. Mivel a kassai busz jobb állapotban volt, mint a komáromi, Beke azt szerette volna, hogy az legyen az övék. De nem részletezem, mivel nagyon sok apróságról kellene berszélnem. A költségvetés kapcsán is az történt, hogy ugyan megegyeztünk abban, hogy az 1990. évi költségvetésnek a fennmaradó részét megkapja a Thália Színház, de ő ebből már levonogatott néhány százezer koronát azzal, hogy ez már biztosan elment volna erre meg arra. Szóval arra játszott – és ebben igaza volt -, hogy ha alakul egy új színház, akkor annak könnyebben adnak segítséget, mint egy réginek. Tehát ha a Thália jóformán nem kap semmit a vagyonból és a meglévő költségvetésből, akkor is valahogy majd csak kivitatkozza a minisztériumi támogatást. Tényleg sikerült elérnünk, hogy sok-sok minisztériumi és komáromi tárgyalás után elkészüljön egy olyan dokumentum, amelyben a Matesz igazgatója kötelezi magát arra, hogy kötelékéből kiengedi a kassai társulatot, amelynek következtében megalakulhat az önálló Thália Színház. A dokumentum ünnepélyes aláírására 1990. május 4-én délután kettőkor került sor Pozsonyban a Kulturális Minisztériumban. Az okiratot a miniszterhelyettes, Beke Sándor és jómagam írtuk alá. Ezzel egyidejűleg átvettem a kassai Thália Színház 1990. július 1-jei létrehozásáról szóló alapítólevelet is. Ez egy új korszak kezdetét jelentette nemcsak a Tháliának, hanem számomra is.

Popély Árpád: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1945. április 13-1946. december 27.)

1945

1945. április 13.

– Az SZLKP Központi Bizottsága kéri a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy dolgozza ki a szlovákiai magyarok kitelepítésének tervét. A KB szerint a kitelepítésnek 1945 őszén már be is kellene fejeződnie

– Az SZLKP KB úgy dönt, hogy beszünteti a magyar és német nemzetiségű személyeknek a pártba való felvételét.

– A Magyar Párt pozsonyi Nyerges utcai székházában ülésező, a betiltott párt vezetőségi tagjaiból, a megszűnt Magyar Hírlap és Magyar Néplap baloldali publicistáiból verbuválódott kilenctagú illegális Magyar Végrehajtó Bizottság levelet intéz a “Csehszlovák Nemzeti Bizottsághoz”. (A levél címzettje feltételezhetően a Kassán megalakult csehszlovák kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács.) A Magyar Végrehajtó Bizottság tiltakozik az ellen, hogy az új hatalom által hozott rendeletekben a szlovákiai magyarok egy szinten említtetnek a németekkel, valamint a Hlinka Gárda és Hlinka Ifjúsága tagjaival, “vagyis azokkal az elemekkel, akik ellen hat éven keresztül maguk is harcoltak”. (A bizottság tagjai valószínűleg ugyanazok, akik a pozsonyi magyar értelmiségiek április 19-i Emlékiratát is aláírták.)

1945. április közepén

– A Lévai járás területéről a Nemzetbiztonsági Testület 80 magyar családot toloncol át erőszakkal a csehszlovák-magyar határon.

1945. április 16.

– A Nemzetbiztonság Országos Főparancsnoksága 281/1945. sz. parancsával elrendeli az 1938. november 2-a után Magyarországhoz csatolt területen letelepedett ún. “anyások” és az “exponált” szlovákiai magyarok összeírását.

1945. április 19.

– Pozsonyi magyar értelmiségiek egy csoportja (nagy valószínűséggel a Magyar Végrehajtó Bizottság tagjai) Emlékirattal fordul a csehszlovák kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz. Tételesen felsorolják a Tiso-féle szlovák állam idején a magyarságot ért sérelmeket, és kérik a címzetteket, hogy a szlovákiai magyarság hatéves antifasiszta magatartására való tekintettel biztosítsák az alkotmányban lefektetett jogait. Az Emlékirat aláírói: Stelczer Lajos (a Magyar Párt igazgatója), dr. Neumann Tibor ügyvéd (a pozsonyi helyi szervezet elnöke), Garzuly Ferenc (a párt gazdasági osztályának vezetője), dr. Czibók János ügyvéd (a helyi szervezet tagja), Peéry-Limbacher Rezső (a Magyar Hírlap szerkesztője), Nyárai-Nemec Miklós (a Magyar Hírlap szerkesztője), Szalatnai Rezső (tanár és publicista), Mayer Imre tanár (a Toldy-kör alelnöke), Lukovich József (a Magyar Néplap szerkesztője). Az Emlékiratot, a Magyar Végrehajtó Bizottság kísérőlevelével együtt, a Czibók János, Garzuly Ferenc, Neumann Tibor és Szalatnai Rezső összetételű küldöttség adja át Gustáv Husák belügyi és Tomá¹ Tvaro¾ek pénzügyi megbízottnak. (Az SZNT az Emlékiratot válasz nélkül hagyja.)

1945. április 20.

– Esterházy János kihallgatáson jelentkezik Gustáv Husák belügyi megbízottnál, aki őt letartóztatja, és átadja a biztonsági szerveknek. (A Memorandum, melyet Esterházy Husáknak átadott, elveszett.)

1945. április 21.

– Az SZNT kiadja 30/1945. sz. rendeletét a törvényhozó hatalomról Szlovákiában. Ennek 1. §-a értelmében a törvényhozó hatalmat Szlovákia területén az SZNT gyakorolja, összhangban a Csehszlovák Köztársaság elnökével és kormányával. Állami jellegű ügyekben a törvényhozó hatalmat a köztársaság elnöke gyakorolja, az SZNT-vel való megegyezés alapján.

1945. áprilisában

– A magyaroktól elkobozzák a tulajdonukban lévő rádiókészülékeket.

1945. május 3.

– A Nemzetbiztonsági Testület megkezdi a pozsonyi magyarok és németek kilakoltatását lakásaikból és internálásukat. A kilakoltatást indokló végzésen többek között ez áll: “Ön kétséget kizáróan magyar (német) nemzetiségű, ezért jelenléte Pozsony városában az államérdekre való tekintettel nem kívánatos.” Lakásaikat azonnali hatállyal lefoglalják, elkobozzák minden ingó vagyonukat, és a patrongyári gyűjtőtáborba, valamint a Duna túlsó partján fekvő Pozsonyligetfaluba, az elmenekült németek által üresen hagyott lakásokba, illetve a volt katonai barakktáborba internálják őket. Deportálnak sok olyan zsidót is, aki 1938 előtt magyar nemzetiségűnek vallotta magát. (Az internálótábort 1946 augusztusában számolják fel.) – Ezzel egy időben Szlovákia más térségeiben is kezdetét veszi a magyarok letartóztatása és internálása a szentgyörgyi, dunaszerdahelyi, ipolysági, korponai, érsekújvári, komáromi, párkányi, szeredi, stubnyai, késmárki, kralováni és bodrogközi internálótáborokba. (A korabeli sajtó szerint hasonló céllal működő táborok voltak még Nyitranovák, Eperjes, Varannó és Vihnyepeszerény mellett is.)

1945. május 4.

– A nyitrai székhelyű nyugat-szlovákiai területi katonai parancsnokság utasítja a dél-szlovákiai járási nemzeti bizottságokat, hogy a magyarokat és németeket “vallási, politikai vagy faji hovatartozásra való tekintet nélkül, tehát a cigányokat és a zsidókat is” – az antifasiszták kivételével – kényszerítsék arra, hogy 24 órán belül hagyják el az országot. (A parancsot lehetetlenség teljesíteni, bár akadnak nemzeti bizottságok, amelyek eszerint járnak el.)

1945. május 5.

– A kormány Edvard Bene¹ 1944. december 4-i 18/1944. sz. alkotmánydekrétuma alapján kiadja 4/1945. sz. rendeletét “a nemzeti bizottságok megválasztásáról és azok hatásköréről”. A kormányrendelet 6. §-a szerint azokban a községekben és járásokban, ahol a lakosság többsége “államilag megbízhatatlan”, nem alakulhat nemzeti bizottság. Ezeken a helyeken közigazgatási bizottságok lesznek kinevezve az “államilag megbízható” lakosság képviselőiből.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal körlevélben utasítja a magyarlakta vidékek járási nemzeti bizottságait és járási komisszárait, hogy azonnal utasítsanak ki az országból minden olyan magyart, aki 1938. november 2-a után telepedett le a Magyarországhoz csatolt területeken. (Az említetteket május 26-tól kisebb-nagyobb csoportokban, többnyire ingóságaiktól is megfosztva teszik át a határon. Az életfenntartásukhoz szükséges eszközökből csak annyit vihetnek magukkal, amennyi az utazás alatti létfenntartáshoz szükséges. Az ún. anyásokon kívül vannak közöttük csehszlovák állampolgárok is. Az ily módon kitelepítettek pontos száma ismeretlen, Balogh Sándor 20-30 ezerre becsüli a számukat, Juraj Zvara szlovák történész szerint 1945. június 30-ig 31 780 magyar kénytelen így elhagyni Szlovákia területét.)

1945. május 6.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök és a csehszlovák kormány Kassáról Pozsonyba teszi át székhelyét.

1945. május 8.

– A német hadsereg feltétel nélkül leteszi a fegyvert, s ezzel Európában véget ér a II. világháború. -Jozef Tiso és a szlovák kormány az ausztriai Kremsmünsterben az amerikai hadsereg fogságába esik.

1945. május 9.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök pozsonyi rádióbeszédében kijelenti, hogy “a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”

1945. május 10.

– A csehszlovák kormány elhagyja Pozsonyt, s még ugyanezen a napon Prágába repül. (Edvard Bene¹ május 12-én tér vissza a prágai várba.)

1945. május 11.

– Klement Gottwald miniszterelnök-helyettes rádióbeszédében a kormány nevében nyilatkozva kijelenti: “A németeket és magyarokat, akik olyan súlyosan vétettek nemzeteink és a köztársaság ellen, állampolgárságuktól megfosztottnak tekintjük, és szigorúan megbüntetjük. A nemzeti bizottságok ehhez máris lássanak hozzá.”

1945. május 15.

– Az SZNT kiadja 33/1945. sz. rendeletét a “fasiszta bűnösök, a megszállók, az árulók és kollaboránsok megbüntetéséről s a népbíróságok létesítéséről”. A rendelet I. részében meghatározza a bűntettnek minősülő cselekményeket, illetve az egyes bűncselekményekre kiróható büntetés mértékét. A II. részben a bűnösök megbüntetésére létrehozza Szlovákia területén a pozsonyi székhelyű Nemzeti Bíróságot (Národný súd), valamint a járási és helyi népbíróságokat, s meghatározza az egyes bíróságok jogkörét. A rendelet bűncselekménynek minősíti már azt is, ha valaki az 1938-ban Magyarországhoz csatolt területen együtt dolgozott a magyar hatóságokkal, a magyar hatóságok szolgálatában állt mint köztisztviselő, magyar politikai pártban, gazdasági, szociális vagy kulturális intézményben viselt tisztséget, vagyis bűntettnek minősít olyan cselekményeket is, amelyek elkövetésük idején semmiféle jogszabályt nem sértettek.

1945. május 16.

– A Magyar Végrehajtó Bizottság levélben kéri a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy amennyiben a szlovákiai magyaroknak ell kell hagyniuk az ország területét, a Tiso-rendszer idején működött Zsidó Központ mintájára járuljon hozzá egy kivándorlási iroda felállításához.

1945. május 18.

– Az SZNT Elnökségének határozata kizárja a magyar nemzetiségű személyeket a politikai pártokból és megtiltja további felvételüket. Kivételt csupán az aktív antifasiszta harcosok kaphatnak. (Ez főleg a magyar kommunistákat érinti, hiszen a kommunista pártnak 1945 derekán 2155 magyar tagja van.) – Gustáv Husák belügyi megbízott kitiltja Szlovákia területéről az összes magyarországi sajtóterméket.

1945. május 19.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 5/1945. sz. dekrétumát “az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és a kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézetek vagyoni értékeinek nemzeti kezeléséről”. A dekrétum 1. §-a érvénytelennek nyilvánít bármilyen vagyoni átruházást és vagyonjogi ügyletet, ha azt 1938. szeptember 29-e után, “a megszállás, nemzeti, faji vagy politikai üldözés nyomása alatt hajtották végre”. A dekrétum 2. §-a értelmében nemzeti kezelés alá kerül az “államilag megbízhatatlan” személyeknek a Csehszlovák Köztársaság területén lévő vagyona, miközben a 4. § szerint államilag megbízhatatlannak kell tekinteni többek között “a német vagy magyar nemzetiségű személyeket”.

1945. május 20-21.

– Az SZLKP első pozsonyi területi konferenciáján ©tefan Ba¹»ovanský, a párt pozsonyi területi titkára kijelenti, hogy “a magyar területeken ellenséges erők tolakodtak be az SZLKP-ba, és a magyar elvtársak a párt nemzetiségi kérdésre vonatkozó mai irányvonalának megvalósításakor nem tanúsítottak kellő éberséget és következetességet”. A konferencia szerint “ezeket a fasisztákat ki kell szállítani Magyarországra, s a párt programjának megfelelően meg kell kezdeni az övezet elszlovákosítását, a belső telepítést”. A jelenlévő magyar nemzetiségű küldöttek szerint közöttük nincsenek fasiszták, s nem szavazzák meg a magyarok kitelepítéséről és belső széttelepítéséről szóló határozatot. Többen kijelentik, hogy a konferenciának nem kommunista, hanem fasiszta jellege volt.

1945. május 21.

– Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter San Franciscóban kijelenti: “Csak azokra a magyarokra fognak büntetést kiróni, akik összeesküdtek a Csehszlovák Köztársaság ellen, és akik a nácik oldalán harcoltak; azok a magyarok, akik barátsággal viseltettek Csehszlovákia ügye iránt, az országban maradhatnak, és a köztársaság állampolgárainak valamennyi jogát élvezhetik.”

1945. május 23.

– A csehszlovák kormány, bízva abban, hogy a nagyhatalmak jóváhagyják a német és a magyar kisebbség egyoldalú kitoloncolását Csehszlovákiából, a belügy-, külügy- és a nemzetvédelmi miniszter alkotta bizottságot szervez a kitelepítés előkészítésére.

1945. május 24.

– A 90%-ban magyar hívőkből álló református egyház szlovák vezetésű s az államhatalom támogatását élvező kassai székhelyű ún. Szervező Bizottsága (lelkészi elnöke Ján Toma¹uµa, világi elnöke Vojtech Ozorovský [Ozorovský Béla], titkára Andrej Ma»a¹ík [Ma»a¹ík András]) “szabályrendeletek” sorát adja ki. Újjászervezi a szlovákiai egyházmegyéket (6 “magyar” és 3 “szlovák” egyházmegyét hozva létre), s élükre ideiglenes adminisztrátorokat nevez ki. A szlovákot nyilvánítja az adminisztráció nyelvévé nemcsak az állami hivatalokkal, hanem a Szervező Bizottsággal való kapcsolattartásban is. Azokba a “szlovák jellegű” gyülekezetekbe pedig, amelyekben az istentiszteletet magyarul tartják, elrendeli “a szlovák államnyelvet bíró” lelkészek helyezését. A lelkészek számára kötelezővé teszi a szlovák nyelvvizsgát, s még a segédlelkészek kinevezését is a politikai megbízhatóság és a csehszlovák állampolgárság igazolásától teszi függővé.

1945. május 25.

– Az SZNT ülésén Gustáv Husák ismerteti a Belügyi Megbízotti Hivatalnak a magyarok kitelepítésére készített tervét. A terv szerint a magyarok kitelepítése két szakaszban történik. Az első szakaszban kiutasítják az országból azokat, akik 1938 november 2-a után telepedtek le a Magyarországhoz csatolt területeken, akik vétettek a köztársaság ellen, fasiszta szervezet tagjai voltak, valamint azokat, akiket büntetőjogilag felelősségre vonnak vagy kisebb vétkekért ítélnek el. A második szakaszban kerül sor a magyar lakosság tömeges kitelepítésére és a magyarországi szlovákok repatriálására.

– Az SZNT kiadja 43/1945. sz. rendeletét “az ügyvédekre vonatkozó némely előírások megváltoztatásáról és kiegészítéséről”. A rendelet 6. §-a értelmében az ügyvédek és ügyvédjelöltek névjegyzékébe nem vehetők fel a német és magyar nemzetiségű személyek.

– Az SZNT kiadja 44/1945. sz. rendeletét “az állami és közalkalmazottak szolgálati viszonyának rendezéséről”, melynek 2. §-a értelmében az aktív antifasiszták kivételével azonnali hatállyal és a munkaviszonyból származó bárminemű jogigény nélkül el kell bocsátani állásukból a német vagy magyar nemzetiségű állami és közalkalmazottakat. A nyugalmazott német és magyar nemzetiségű állami és közalkalmazottak 1945. május 31-i hatállyal nyugdíjjogosultságukat is elveszítik. A nemzetiség megállapításánál mérvadó a származás, a családi érintkezésben használt nyelv és az 1938. október 6-a után bevallott nemzetiség.

– Az SZNT kiadja 51/1945. sz. rendeletét az egyesületek feloszlatásáról és alapításáról. A rendelet 1. §-a feloszlatottnak nyilvánít minden egyesületet és társaságot a Magyarországtól visszacsatolt területen. A 2. § ezenkívül feloszlat minden egyesületet és társaságot Szlovákia többi területén, kivéve azokat a szlovák egyesületeket és fiókszervezeteiket, amelyek listáját a rendelet melléklete tartalmazza. Ezek közé tartoznak többek között a szlovák katolikus, evangélikus, pravoszláv, görög katolikus és zsidó vallási egyesületek, a jótékonysági intézmények, temetkezési vállalatok, a Matica slovenská, a ®ivena, a Slovenská liga, a múzeumi, tudományos és művészeti egyesületek, a dalárdák, a műkedvelő színjátszó csoportok, a filatelista, turista, egyes állattenyésztő és növénytermesztő egyesületek, a tűzoltóegyeletek, sportegyesületek. A feloszlatás sorsára kerül tulajdonképpen valamennyi egyesület, amely alapszabályzatából nem világos annak szlovák nemzeti jellege, vagy tagságának túlnyomó részét magyarok és németek alkotják.

1945. május 30.

– A magyar kormány jegyzékben tiltakozik a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál a szlovákiai magyarok üldözése miatt.

1945 májusában

– Kezdetét veszi a magyar oktatási nyelvű iskolák felszámolása Szlovákiában.

1945. június 3.

– Rimaszombatban hat járás kommunista pártjának küldöttei határozatot fogadnak el, amelyben a magyar kisebbség elmarasztalása után az ország magyartalanítását követelik: “Követeljük a magyarkérdés azonnali megoldását, mivel a magyarok a történelmi próbán nem állták meg a helyüket, mert kevés kivételtől eltekintve valamennyien elfogadták a feudális urak nagyúri politikáját. Követeljük, hogy haladéktalanul kezdjék meg a szlovák földművesek áttelepítését a szegény és hegyes vidékekről Szlovákia déli területeire, a magyar nagybirtokosok, telepesek és fasiszták földjeire, akiknek nincs mit keresniük Szlovákiában! …magyarok nélküli Szlovákiát akarunk!”

– Jozef Lettrich, az SZNT elnöke hivatalosan kijelenti, hogy azok a zsidók, akik gondolkodásukkal és beszédükkel a magyarokhoz vagy a németekhez tartoznak, magyaroknak, illetve németeknek számítanak, s ezért osztozniuk kell a magyarok és németek sorsában.

. – Az SZNT kiadja 50/1945. sz. rendeletét “a vagyon nemzeti kezeléséről”, amely értelmében az “államilag megbízhatatlan” személyek Szlovákia területén található teljes vagyonát az állam lefoglalja és nemzeti kezelés alá vonja. A rendelet 4. §-a értelmében államilag megbízhatatlanoknak számítanak többek között “a német és magyar nemzetiségű személyek, amennyiben nem igazolják, hogy aktívan részt vettek a Németország vagy Magyarország elleni harcban, vagy jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy újra sikerüljön kivívni a Csehszlovák Köztársaság, valamint a szlovák és cseh nemzet szabadságát”.

– A magyar kormány tájékoztatása céljából elkészül a “Helyzetkép a szlovákiai magyarokról” című dokumentum, bemutatva azt a politikai hátteret (internálás, kitelepítés, jogfosztás), amelyben a szlovákiai magyarság él a háború befejezése óta. A dokumentum szerzői kérik az “anyaország” kormányát és pártjait, hogy védjék meg a szlovákiai magyarságot mindaddig, amíg a lakosságcsere meg nem valósulhat.

1945. június 6.

– Az SZNT kiadja 52/1945. sz. rendeletét, amely hatálytalanítja az első csehszlovák földreform során szerzett ingatlanok 1938. november 1-je után történt összes átruházását “a magyar állam által ideiglenesen megszállt területen”. Az ingatlant a hozzá tartozó élő és holt felszereléssel együtt visszaadja az 1938. november 1-jei tulajdonosának. (Bár a rendelet nem említ nemzetiséget, mégis a magyarokat sújtja, mivel az 1919. évi csehszlovák földreform során a szlovák és cseh telepeseknek juttatott ingatlanokat 1938 után többnyire magyar nemzetiségűekre ruházták át.)

1945. június 9.

– Az SZNT Elnöksége Národná obroda című hivatalos lapjának közlése szerint Délkelet-Szlovákia több mint 20 községének iskolájában még mindig magyar nyelven folyik az oktatás.

1945. június 16.

– A csehszlovák kormány ülésén elhatározzák, hogy a németek kitelepítése mellett a magyarok kitelepítésének jóváhagyását is kérni fogják a győztes nagyhatalmak potsdami konferenciájától.

– Az SZLKP elutasítja a magyar antifasisztáknak a magyar iskolák megnyitása, valamint a magyar nyelvű sajtó engedélyezése érdekében benyújtott kérelmét.

1945. június 18.

– A pozsonyi 17. gyalogezred katonái a morvaországi Pøerov vasútállomásán feltartóztatnak és legyilkolnak 270 szepességi (köztük 117 dobsinai illetőségű) német és magyar menekültet.

1945. június 19.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja a cseh országrészekben érvényes 16/1945. sz. dekrétumát “a náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli népbíróságokról” (ún. “retribúciós dekrétum”), amely a “köztársaság fokozott veszélyeztetettségének” idejére visszamenőleges hatállyal bűntettnek nyilvánít olyan cselekményeket, amelyek elkövetésük idején nem sértettek törvényt. (A dekrétum 18. §-a a “köztársaság fokozott veszélyeztetettségének” időpontját 1938. május 21-től, a csehszlovák hadsereg részleges mozgósításától, egy kormányrendeletben később meghatározandó napig számítja.)

– Ugyanaznapi keltezésű az elnök 17/1945. sz. dekrétuma a Nemzeti Bíróságról. A dekrétumok értelmében a Nemzeti Bíróság és a népbíróságok határozatai ellen fellebbezési lehetőség nincs, az esetleges halálos ítéletet a bírósági döntés után két órán belül végre kell hajtani.

1945. június 21.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 12/1945. sz. dekrétumát a “németek, magyarok, valamint a cseh és szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról”. A dekrétum a földreform céljaira azonnali hatállyal és térítés nélkül előírja annak a mezőgazdasági vagyonnak az elkobzását, amely német és magyar nemzetiségű személyek, illetve a köztársaság árulóinak és ellenségeinek tulajdonában van, állampolgárságukra való tekintet nélkül. Kivételt csak azok a németek és magyarok kapnak, akik aktívan részt vettek a Csehszlovák Köztársaság egységének megőrzéséért és felszabadításáért vívott harcban. Német vagy magyar nemzetiségű személyeknek azok tekintendők, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a németeket vagy magyarokat tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek. Az elkobzott vagyont a Földművelésügyi Minisztérium mellett létesítendő Nemzeti Földalap kezeli és utalja ki szláv nemzetiségű személyeknek. (A dekrétum csak a cseh országrészekben lép érvénybe.)

1945. június 25. [27. ?]

– A csehszlovák hatóságok Esterházy Jánost és Csáky Mihályt átadják a szovjet katonai szerveknek.

1945. június 27.

– Az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal illetékes osztályának a levele véglegesen elutasítja Bíró Luciánnak, a komáromi bencés gimnázium igazgatójának a magyar nyelvű tanítás tanév végéig való meghosszabbítására vonatkozó kérelmét. (Ezzel megszűnik Szlovákia utolsó magyar tanítási nyelvű iskolája is.)

– Galánta magyar lakosai levelet intéznek a galántai járási komisszárhoz, amelyben a helyi magyar iskola bezárása ellen tiltakoznak. Panaszukat azzal indokolják, hogy mivel a kisváros lakosságának legalább kétharmada magyar nemzetiségű, a politikai eseményektől függetlenül “kulturális és demokratikus” joguk van a magyar nyelvű oktatásra.

1945. június 29.

– Moszkvában csehszlovák részről Zdenìk Fierlinger miniszterelnök és Vladimír Clementis külügyi államtitkár, szovjet részről Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyminiszter aláírják a Kárpátalja átadásáról szóló csehszlovák-szovjet szerződést. Ennek értelmében “Kárpátontúli Ukrajna”, összhangban lakosságának “kívánságával”, egyesül Ukrajnával, az új csehszlovák-szovjet államhatár pedig megegyezik Szlovákia és Kárpátalja 1938 előtti közigazgatási határával. Valójában azonban Kárpátalján kívül a Szovjetunióhoz csatolnak 13, közigazgatásilag korábban Szlovákiához tartozó, színtiszta magyar lakosságú községet is. Ezek a következők: Bátka, Csap, Gálocs, Kisrát, Kisszelmenc, Kistéglás, Nagyrát, Palágy, Palágykomoróc, Palló, Szürte, Tiszaásvány és Tiszasalamon.

– A szovjet katonai szervek vonatra raknak, és Budapesten, Bukarestben, Jasin keresztül Moszkvába hurcolnak tizenegy letartóztatott pozsonyi magyar értelmiségit, a Magyar Párt vezető funkcionáriusait. Az elhurcoltak a következők: Esterházy János gróf, a párt elnöke; Neumann Tibor ügyvéd, a párt pozsonyi helyi szervezetének elnöke; Csáky Mihály gróf; Jabloniczky János ügyvéd; Teszár Béla; Párkány Lajos; Böjtös József; Vircsik Károly; Szüllő Sándor; Birnbaum Frigyes és Lászlóffy Ferenc.

1945. július 3.

– Az SZNT kiadja 67/1945. sz. rendeletét “a háborús események által okozott károk bejelentéséről”. A rendelet 2. §-a értelmében a kártérítési kérelemben fel kell tüntetni többek között, hogy milyen állampolgárságú volt a kérelmező 1938. október 1-jén, valamint hogy milyen nemzetiségűnek vallotta magát 1938. október 1-jén és e napot követően. (Ezeknek az adatoknak a feltüntetése a magyar és német nemzetiségű kérelmezők számára reménytelenné teszi bármilyen kártérítés megszerzését.)

-Az SZNT kiadja 69/1945. sz. rendeletét “az államilag megbízhatatlan személyek magánalkalmazásból való elbocsátásáról”, melynek 1. §-a kimondja, hogy a munkaadó a nemzeti bizottság hozzájárulásával, tekintet nélkül egyéb törvényes és szerződéses rendelkezésekre, azonnali hatállyal megszüntetheti a munka-, szolgálati vagy tanulói viszonyt bármelyik “államilag megbízhatatlan” személlyel.

– A csehszlovák kormány és Edvard Bene¹ köztársasági elnök hivatalosan felkéri a győztes nagyhatalmakat, hogy a rövidesen összeülő potsdami konferenciájukon tűzzék napirendre a csehszlovákiai németek és magyarok kitelepítésének az ügyét.

– A Demokrata Párt központi orgánuma, a Èas újabb magyarországi területek Csehszlovákiához való csatolását követeli. Szükségesnek tartja a pozsonyi hídfő kiszélesítését egészen a Lajta vonaláig, esetleg a Fertő-tóig. Mivel a régi csehszlovák-magyar országhatár itt csupán néhány kilométernyire húzódik Pozsonytól, ennek következtében a lap szerint “Szlovákia fővárosa a nehézlövegek hatósugarában fekszik”.

1945. július 4.

– A Gustáv Husák belügyi megbízottal folytatott előző napi megbeszélés alapján a Magyar Végrehajtó Bizottság nevében Szalatnai Rezső írásos javaslatot terjeszt elő a Csehszlovákiai Magyarok Segélybizottságának a megalakítására. A javaslat szerint a Segélybizottság a Nemzetközi Vöröskereszttel, a Csehszlovák Vöröskereszttel és a Magyar Vöröskereszttel együttműködve élelmiszer-, gyógyszer- és pénzsegélyek juttatásával, továbbá orvosi ellátással segítené a magyar deportáltakat. Székhelye Pozsony, ideiglenes elnökségének az összetétele a következő: Szalatnai Rezső tanár, író; Limbacher-Peéry Rezső tanár, író; dr. Csáder Mihály orvos; dr. Czibók János ügyvéd; Fehér Ferenc szerkesztő, a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt volt területi titkára; Tankovics József tanító. Husák ígérete ellenére a Segélybizottság legalizálására nem kerül sor, illegálisan azonban megkezdi tevékenységét. Különféle adományokból származó pénzsegéllyel, ruhaneművel, élelmiszerrel, gyógyszerekkel látja el a rászorulókat, különösen az elbocsátott közalkalmazottakat, a nyugdíjuktól megfosztott idős pedagógusokat és özvegyeiket.

– Az SZNT hivatalos lapja, a Národná obroda “Szlovákiának természetes határokra van szüksége” című írásában Vladimír Clementis külügyi államtitkárra hivatkozva közli, hogy a kormány hamarosan benyújtja javaslatát Csehszlovákia határainak “kiigazítására”. A lap kiemeli, hogy az igényelt területen fekszik a magyar nehéz- és hadiipar jelentős része (Diósgyőr, Ózd, Rudabánya, Salgótarján).

– A magyar kormány jegyzéket intéz a szovjet kormányhoz, amelyben beszámol a Csehszlovákiában kiadott magyarellenes rendeletekről és a magyarok elleni attrocitásokról, s kéri Moszkva beavatkozását.

1945. július 7-8.

– Turócszentmártonban tartja I. kongresszusát a Demokrata Párt. Elnökévé Jozef Lettrichet választják.

1945. július 10.

– A csehszlovák törvénytár (Sbírka zákonù a naøízení státu èeskoslovenského) 20/1945. és 21/1945. számmal republikálja Edvard Bene¹ Londonban kiadott 1940. október 15-i 2/1940. számú és 1945. február 22-i 3/1945. számú alkotmánydekrétumait “a törvényhozó hatalom ideiglenes gyakorlásáról.” Ezek értelmében a köztársasági elnök törvényhozó hatalmat gyakorolhat mindaddig, míg meg nem alakul a Csehszlovák Köztársaság ideiglenes törvényhozó testülete. (E rendelkezések válnak az elnöki dekrétumok és alkotmánydekrétumok “alkotmányos” alapjává.)

– A Pénzügyi Megbízotti Hivatal kiadja 155/1945. Ú. v. sz. rendeletét “az állami nyugdíjak és ellátási illetmények, valamint a kegydíjak és adományok azon élvezőinek kötelező összeírásáról, akik a Magyarország és Németország által ideiglenesen megszállt területen élnek”. A rendelet 6. §-a értelmében az összeírás nem vonatkozik többek között a német és magyar nemzetiségű személyekre, mivel ők az SZNT 44/1945. sz. rendelete értelmében már elveszítették igényüket nyugdíjuk és ellátási illetményeik folyósítására.

1945. július 16.

– A Demokrata Párt központi orgánuma, a Èas kifogásolja a zsidók szlovákellenes magatartását, amely abban nyilvánul meg, hogy változatlanul magyarul és németül mernek beszélni: “A kor parancsa, hogy Szlovákiában nincs helye a magyar és német nyelvnek, az, hogy az utcákon és a nyílt helyeken nem szabad elhangoznia, s mindaz, ami ezzel összefügg, mindenkire egyformán vonatkozik. Aki erre nem hallgat, kihívja a nép haragját…”

1945. július 17.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 27/1945. sz. dekrétumát “a belső telepítés egységes irányításáról”. A dekrétum a belső telepítés (kolonizáció) irányítására prágai és pozsonyi székhellyel előírja telepítési hivatalok (osídlovací úrad) létrehozását. A hivatal elnöke a kormányzatban tanácsadói jogkörrel bír, s a kormány javaslatára a köztársaság elnöke nevezi ki. A “belső telepítésnek” a dekrétum által is megfogalmazott célja “a Csehszlovák Köztársaság valamennyi térségének visszajuttatása az eredeti szláv elem birtokába”.

1945. július 17-augusztus 2.

– A három győztes nagyhatalom, a Szovjetunió, az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia potsdami konferenciája a világháború utáni nemzetközi kérdések rendezéséről. Az értekezleten jóváhagyják a német lakosság kitelepítését Csehszlovákiából, Lengyelországból és Magyarországról, de egyáltalán nem történik említés a csehszlovákiai magyarok esetleges áttelepítéséről Magyarországra.

1945. július 19.

– A magyar kormány a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának tájékoztatása alapján felkéri a Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, járjon közbe a csehszlovák kormánynál a magyar nemzetiségű zsidók üldözésének megszüntetése érdekében.

1945. július 20.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 28/1945. sz. dekrétumát “a németek, magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjének cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről”. A dekrétum értelmében a telepítés keretében a németektől és magyaroktól, valamint a cseh és a szlovák nemzet árulóitól és ellenségeitől elkobzott mezőgazdasági vagyonból földjuttatást a cseh és a szlovák, valamint más szláv nemzet tagja kérhet, aki állami és nemzeti szempontból megbízható. (A dekrétum csak a cseh országrészekben lép hatályba.)

1945. július 25.

– Az SZNT kiadja 82/1945. sz. rendeletét “az ügyvédek és közjegyzők bírói szolgálatba való felvételéről”. A rendelet 1. §-a szerint bírói szolgálatba csak csehszlovák állampolgárságú, szláv nemzetiségű, nemzetileg és politikailag megbízható, valamint a szlovák nyelvet tökéletesen bíró ügyvéd vagy közjegyző vehető fel.

1945. július 26.

– A Národná obroda című lap nemtetszését fejezi ki amiatt, hogy valamelyik koncentrációs táborban való részvétel “karriert biztosít” a zsidóknak, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségűnek vallja magát a megmenekült zsidó. Pedig ennek a kérdésnek “perdöntőnek” kellene lennie.

1945. augusztus 2.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 33/1945. sz. alkotmánydekrétumát “a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről”. A dekrétum 1. §-a szerint: “Azok a német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik az idegen megszálló hatalom jogszabályai értelmében német vagy magyar állapolgárságot szereztek, az ilyen állampolgárság megszerzésének napján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat. A többi német vagy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár a dekrétum hatályba lépésének napján veszti el csehszlovák állampolgárságát.” A 2. § szerint csehszlovák állampolgárságuk csupán azoknak a németeknek és magyaroknak marad meg, “akik igazolják, hogy hűek maradtak a Csehszlovák Köztársasághoz, sosem vétettek a cseh és a szlovák nemzet ellen, vagy aktívan részt vettek a felszabadításukért vívott harcban, vagy pedig szenvedtek a náci és fasiszta terrortól”. A 3. § értelmében a csehszlovák állampolgárságukat elvesztett személyek 6 hónapon belül kérvényezhetik állampolgárságuk visszaadását. E kérvényekről saját belátása alapján a belügyminiszter dönt. (A dekrétum hatályba lépésének ideje 1945. augusztus 10.)

1945. augusztus 7.

– Rákosi Mátyás levelet intéz J. V. Sztálinhoz, melyben kéri a szovjet pártvezető támogatását a csehszlovákiai magyarok kitelepítésének megakadályozása érdekében.

1945. augusztus 10.

– Az SZLKP érsekújvári alapszervezete a párt zsolnai konferenciájához címzett kérvényében magyar nyelvű pártsajtó kiadásának és terjesztésének engedélyezését kéri a magyar kommunisták számára.

1945. augusztus 11.

– Tiltakozásul a magyarok üldözése és kiutasítása ellen, magyar diákok egy csoportja Tornalján felrobbantja a politikai rendőrség laktanyáját. Az épületben nem tartózkodik senki, így emberéletben nem esik kár. A robbantás elkövetését Hancsovszky Béla 17 éves tanuló vállalja magára. – Edvard Bene¹ köztársasági elnök 50/1945. sz. dekrétumával államosítja a filmgyártást. A dekrétum az államosított filmgyárakért, filmlaboratóriumokért, filmkölcsönzőkért és filmszínházakért kártérítést helyez kilátásba, a kártalanítandók köréből viszont kizárja az “államilag megbízhatatlan”, vagyis magyar és német nemzetiségű személyeket.

1945. augusztus 11-12.

– Zsolnán tartja országos konferenciáját az SZLKP, melyen megválasztják a párt új Központi Bizottságát és vezetőségét. Elnök: Viliam ©iroký, elnökhelyettes: Karol ©midke, főtitkár: ©tefan Ba¹»ovanský. Jóváhagyják a pártnak a Szlovák Nemzeti Tanácsba és az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe delegálandó jelöltjeinek a listáját. Major Istvánt, a kommunista párt alapító tagját és egykori szenátorát – magyar származása miatt – nem választják be a Központi Bizottságba, és nem delegálják az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe sem.

1945. augusztus 14.

– A Èas című napilap közli a Nagytapolcsányi Járási Nemzeti Bizottság vezetőjének az írását, aki szerint a zsidók “nem tisztelték” a szlovák nyelvet, mivel magyarul vagy németül beszéltek, és magyarnak vagy németnek vallották magukat: “ők voltak a szlovák nép legkegyetlenebb elnyomói.” – Ugyancsak a Èasnak nyilatkozik a Pozsonyi Nemzeti Bizottság iparügyi osztályának vezetője, aki nemtetszését fejezi ki amiatt, hogy a zsidók nem vettek részt a nemzeti ellenállásban, és sokan közülük még ma sem beszélik rendesen a szlovák nyelvet. Ezért igazolniuk kellene, hogy a korábbi népszámlálások során milyen nemzetiségűnek vallották magukat.

1945. augusztus 16.

– Csehszlovákia, a II. világháború után első ízben, ideiglenes árucsere-forgalmi egyezményt köt Magyarországgal.

1945. augusztus 18.

– Besztercebányán tartja első közgyűlését a Szlovák Partizánok Szövetsége (Zväz slovenských partizánov), amelyen egységes és kemény fellépést sürgetnek a szlovákiai “magyar fasisztákkal” szemben. Az SZNT Elnökségéhez intézett beadványukban sürgetik a magyarok mielőbbi kitelepítését, ill. a lakosságcsere megkezdését, vagyonuk elkobzását, munkatáborokba hurcolását; kifogásolják, hogy a koncentrációs táborokból hazatérő magyar zsidók visszakapják a vagyonukat. Saját érdemeikre hivatkozva az ún. belső telepítés keretén belül részt követelnek a magyarok elkobzott vagyonából. (A magyarlakta területekre betelepített ún. partizánok pontos száma ismeretlen. 1948 tavaszáig a Pozsony és Tornalja közötti magyarlakta járásokba 1640 családot telepítettek, amelyek 15 853,2 hektár és 315 kat. hold földet vehettek át.)

– Az alakulófélben levő, budapesti székhelyű “Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsa” memorandummal fordul Dálnoki Miklós Béla magyar miniszterelnökhöz. Kéri a magyar kormányt, tegye lehetővé a Szlovákiában jogfosztott, elmenekült és áttelepített magyarok részére, hogy Budapesten érdekvédelmi szervezetet alapítsanak. A Tanács Balogh István miniszterelnökségi államtitkár szóbeli jóváhagyásával kezdi meg tevékenységét. Alapító tagjainak száma 26, fő szervezője Holota János volt csehszlovák nemzetgyűlési képviselő, Érsekújvár egykori polgármestere, valamint Jócsik Lajos, a Nemzeti Parasztpárt budapesti főtitkára és országgyűlési képviselője.

1945. augusztus 23.

– Az SZNT kiadja 104/1945. sz. rendeletét “a németek, magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról”, amely kiegészíti az SZNT 4/1945. sz. rendeletét. A jogszabály a magyar nemzetiségű lakosok esetében továbbra is meghagyja az 50 hektár alatti mezőgazdasági ingatlant, elrendeli viszont azon társaságok és jogi személyek mezőgazdasági vagyonának elkobzását, amelyek részvényeinek többségét magyar vagy német nemzetiségű személyek birtokolják.

– Az SZNT kiadja 105/1945. sz. rendeletét “a munkatáborok létrehozásáról”. A rendelet szerint a munkatáborba többek között azokat a személyeket oszthatják be, akiket az SZNT 33/1945. sz. rendelete alapján mint “fasiszta bűnöst”, “megszállót”, “árulót” és “kollaboránst” ítéltek el.

1945. augusztus 25.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 47/1945. sz. alkotmánydekrétumát “az Ideiglenes Nemzetgyűlésről”. Az alkotmánydekrétum 1. cikkelye kimondja, hogy amíg az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján nem alakul meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, a törvényhozó hatalmat a köztársaság egész területén az Ideiglenes Nemzetgyűlés fogja gyakorolni. A 2. cikkely szerint azokban az ügyekben, amelyek Szlovákia alkotmányjogi helyzetével függnek össze, szükséges az Ideiglenes Nemzetgyűlés jelenlévő szlovákiai tagjai többségének egyetértése is.

– A kormány kiadja 48/1945. sz. rendeletét “az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztásáról”, amely kimondja, hogy a képviselőket közvetve, delegátusok útján fogják választani. A kormányrendelet 6. §-a szerint azonban választók és delegátusok kizárólag cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok lehetnek, a 7. § szerint ugyanez vonatkozik a képviselőkre is. A rendelkezés tehát még az állampolgárságuktól meg nem fosztott magyaroktól is megvonja az aktív és passzív választójogot. Ugyanezek a kitételek szerepelnek a kormánynak a járási és tartományi nemzeti bizottságok megválasztásáról szóló 49/1945. sz. rendeletében.

1945. augusztus 28.

– A szlovák nemzeti bizottságok besztercebányai kongresszusán megválasztják az újjáalakuló SZNT képviselőit és a 300 tagú prágai Ideiglenes Nemzetgyűlés Szlovákiát képviselő 100 tagját. Magyar és német nemzetiségű képviselőt egyik törvényhozó szervbe sem választanak.

1945 augusztusában

– A Magyar Végrehajtó Bizottság “Memorandum a Szlovenszkó területén élő nem fasiszta dolgozó magyar lakosság számára modus vivendi létesítésének érdekében” címmel emlékiratot intéz az SZNT-hez. Ebben felsorolja a csehszlovákiai magyar lakosságot sújtó törvényeket és rendelkezéseket, majd javaslatot tesz az üldözöttek érdekképviseletét ellátni hivatott szerv, a “Magyar Tanács” felállítására. E tanácsot a demokratikus magyar lakossággal egyetértésben az SZNT Elnöksége nevezné ki. Felállításával egyidejűleg felfüggesztenék a magyar lakosságot sújtó egyes rendeletek végrehajtását. A Magyar Tanácsnak a magyarságot érintő kérdésekben tanácsadó joga volna minden hatóságnál. (A memorandumot az SZNT válasz nélkül hagyja.)

1945. szeptember 2.

– A magyar kormány jegyzéket intéz a Külügyminiszterek Tanácsához a csehszlovákiai magyarság ügyében. Nemzetközi vizsgálóbizottság felállítását javasolja, amely az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió képviselőiből állna, s megvizsgálná a Magyarország és Csehszlovákia közötti vitás kérdéseket, ill. a csehszlovákiai magyarság helyzetét.

1945. szeptember 5.

– Karol Kme»ko nyitrai érsek levelet intéz az SZNT Elnökségéhez, amelyben a magyar és német lakosság tervbe vett kitelepítésével kapcsolatban egyoldalú kitoloncolás helyett kormányközi megállapodásokat javasol. Kéri, hogy az internált németek és magyarok humánus bánásmódban részesüljenek, valamint sürgősen helyezzék szabadlábra azokat, akik nem vétettek a nemzet és az állam érdekei ellen.

1945. szeptember 10.

– Az SZNT Elnökségi Hivatala kiadja 253/1945. Ú. v. sz. hirdetményét, mellyel közzéteszi a Megbízottak Testületének határozatát “a szlovákiai evangélikus egyház viszonyainak rendezéséről”. A határozat kimondja, hogy a magyar evangélikus egyházközségek és szeniorátusok önállósága megszűnik, vagyonuk átszáll a szlovák egyházközségekre, a magyar lelkészek elbocsátandók (az esetleg kivételt kapókat szlovák etnikai területre kell helyezni), s istentiszteletek rendszeresen csak az állam nyelvén tarthatók.

1945. szeptember 12.

– A magyar kormány jegyzékben hívja fel az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió kormányának figyelmét a csehszlovákiai magyar kisebbség fokozott mértékű üldözésére.

1945. szeptember 14.

– Az SZNT alakuló ülése. Elnökévé Jozef Lettrichet, a Demokrata Párt elnökét választják.

1945. szeptember 15.

– Vladimír Clementis külügyi államtitkár az SZNT ülésén kifejti, hogy a szlovákiai magyarok kérdését csak kitelepítésükkel lehet megoldani. Amint a szudétanémet-kérdésben egységes a cseh és a szlovák nemzet, éppúgy nincs nézeteltérés köztük a magyarkérdésben sem. A tervek szerint mintegy 400 ezer magyart kellene kitelepíteni, a fennmaradó 150-200 ezret pedig szét lehetne telepíteni egész Szlovákia területén.

1945. szeptember 18.

– Megalakul az új Megbízottak Testülete. Elnöke Karol ©midke (Szlovákia Kommunista Pártja), tagjai többek között: Július Viktory (pártonkívüli) belügyi megbízott, Ladislav Novomeský (SZLKP) oktatás- és népművelésügyi megbízott, Ivan ©tefánik (Demokrata Párt) igazságügyi megbízott, Martin Kvetko (DP) földművelés- és földreformügyi megbízott, Gustáv Husák (SZLKP) közlekedés- és közmunkaügyi megbízott.

1945. szeptember 19.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 71/1945. sz. dekrétumát “azon személyek munkakötelezettségéről, akik elvesztették csehszlovák állampolgárságukat”. A dekrétum 1. §-a a háború és a légi bombázások okozta károk helyrehozására és a háború által szétzilált gazdasági élet felújítása érdekében elrendeli azon személyek munkakötelezettségét, akik magyar és német nemzetiségük miatt elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. A 2. § szerint a munkakötelezettség a 14-60 év közötti férfiakra és a 15-50 év közötti nőkre vonatkozik. A közmunkások kötelesek elvégezni minden, a járási nemzeti bizottság által közérdekűnek nyilvánított munkát. Végzésük ellen fellebbezési lehetőség nincs! (A dekrétum a cseh országrészekben lépett hatályba.)

1945. szeptember 24.

– Nagytapolcsányban zsidóellenes pogromra kerül sor.

1945. szeptember 25.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök 81/1945. sz. dekrétuma “némely intézkedésekről az egyesületek terén” feloszlat minden német és magyar egyesületet Cseh- és Morvaország területén, és vagyonukat elkobozza.

1945 szeptemberében

– Mivel nem nyílnak meg a magyar iskolák, kezdetét veszi a magyar pedagógusok tömeges átköltözése Magyarországra. Noha a magyar elemi iskolákat törvényesen nem tiltják be, a magyar pedagógusok elbocsátásával az egész kisebbségi magyar iskolarendszer összeomlik.

1945. október 1.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 88/1945. sz. dekrétumát “az általános munkakötelezettségről”. A dekrétum értelmében közmunkára lehet kötelezni minden 16-55 év közötti férfit és 18-45 év közötti nőt, akik kötelesek ott dolgozni, ahol azt a köztársaság gazdasági érdeke megköveteli. A jogszabály értelmében elsősorban a munkanélkülieket kell közmunkára kötelezni (a munkájából elbocsátott magyar lakosság szinte egységesen ebbe a kategóriába tartozik). A munka időtartama egy év, amely jelentős indoklással legfeljebb hat hónappal meghosszabítható. A rendelkezések megszegése kihágásnak minősül, s 10 000 koronáig terjedő pénzbírsággal, illetve egy évig terjedő börtönbüntetéssel sújtható.

1945. október 4.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 105/1945. sz. dekrétumát “a közalkalmazottak működését felülvizsgáló tisztogató bizottságokról”. A dekrétum 2. §-a szerint a közalkalmazottaknál fegyelmi vétséget jelent többek között a német vagy magyar nemzetiségűnek való jelentkezés, a németekkel vagy magyarokkal való politikai együttműködés, a szolgálaton kívüli társasági érintkezés a németekkel vagy magyarokkal, a német vagy magyar iskolákban tett vizsga, valamint gyermekeik beíratása német vagy magyar iskolába. A 3. § szerint az említett “vétségekért” a közalkalmazott akár azonnali elbocsátással is büntethető. Ugyanez vonatkozik a volt közalkalmazott nyugdíjasokra, akik nyugdíjuk megvonásával is büntethetők.

1945. október 12.

– Gustáv Husák a pozsonyi Nové slovo című lap hasábjain fejti ki álláspontját a magyarok kollektív bűnösségével és felelősségre vonásával kapcsolatban. Husák szerint a magyar és a német kisebbség “történelmi bűne” kellőképp meggyőzte a csehszlovák kormányt e kisebbségek kitelepítésének elengedhetetlen szükségességéről.

1945. október közepén

– Peéry Rezső pozsonyi tanár, író összeállítja a “Memorandum a csehszlovákiai magyarok helyzetéről” című emlékiratot, melyet Peéry és Szalatnai Rezső a prágai brit követ titkárának útján továbbítanak René Smith angol újságírónak, a brit külügyi hivatal közép-európai osztálya szakértőjének.

1945. október 18.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal határozata szerint a magyarok csehországi közmunkáját (deportálását) össze kell hangolni Szlovákia belső telepítési, a déli magyarlakta járások kolonizációs terveivel. Ennek megkönnyítésére együttműködésre kéri a Szlovák Telepítési Hivatalt (Slovenský osídlovací úrad), és átadja neki a közmunkára kijelölt magyarok jegyzékét.

1945. október 18-21.

– Prágában tartja a háború utáni első, összességében XX. kongresszusát a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt. Vojtech Erban, pártjának a német- és a magyarkérdésben képviselt álláspontját ismertető beszámolójában kijelenti: “…nincs más megoldás, mint a németek és a magyarok kitelepítése.” A kongresszuson elfogadott határozat értelmében a párt síkraszáll a Nemzeti Front politikájának támogatása, az államosítás és a Szovjetunióval való szövetség mellett. A párt elnökévé Zdenìk Fierlinger miniszterelnököt választják.

1945. október 20.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 95/1945. sz. dekrétumát “a betétkönyvek, életbiztosítások és értékpapírok bejelentéséről”, amely szerint az említett okmányok kötelező bejelentésekor fel kell tüntetni többek között birtokosuk nemzetiségét és állampolgárságát.

1945. október 22.

– A Megbízottak Testületének 129/1945. sz. rendelete szerint a földreform céljára térítés nélkül el kell kobozni azokat a mezőgazdasági ingatlanokat, amelyek tulajdonosai elhanyagolják földjük művelését vagy nem szolgáltatják be a kirótt gabonamennyiséget – nemzetiségre és állampolgárságra való tekintet nélkül. A rendelet kiemelten figyelmeztet a 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétum alapján állampolgárságuktól megfosztott német és magyar nemzetiségű személyek földtulajdonának elkobzására.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal részletes körlevelet ad ki a járási nemzeti bizottságok és a komisszárok (biztosok) számára “a csehszlovák állampolgárság 33/1945. sz. dekrétum szerinti rendezéséről”, melyet az SZNT hivatalos közlönye, az Úradný vestník 287/1945. Ú. v. szám alatt közöl.

1945. október 24.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök dekrétumokat ad ki “a bányák és bizonyos ipari vállalatok” (100/1945), “bizonyos élelmiszeripari vállalatok” (101/1945), “a részvénytársasági bankok” (102/1945) és “magánbiztosítók államosításáról” (103/1945). A dekrétumok értelmében nem fizetendő kártérítés többek között azért az államosított vagyonért, amely a megszállás és a náci vagy fasiszta rendszer tényleges megszűntekor a Német Birodalom, a Magyar Királyság, a német és magyar közjog szerinti jogi személyek, a német náci párt, magyar politikai pártok és egyéb szervezetek, vállalatok, intézmények stb., valamint más német és magyar jogi személyek tulajdonában volt vagy van; továbbá német vagy magyar nemzetiségű természetes személyek tulajdonában volt vagy van.

1945. október 25.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök kiadja 108/1945. sz. dekrétumát “az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról”. A dekrétum 1. szakaszának 1. §-a szerint konfiskálni kell – ha ez még nem történt volna meg – a Csehszlovák Köztársaság javára mindazt az ingatlan és ingó vagyont, amely a német és magyar megszállás tényleges megszűntekor a Német Birodalom, a Magyar Királyság, a német és magyar közjog szerinti jogi személyek, a német náci párt, a magyar politikai pártok és egyéb szervezetek, vállalatok, intézmények stb., valamint más német és magyar jogi személyek tulajdonában volt vagy van; továbbá német vagy magyar nemzetiségű természetes személyek tulajdonában volt vagy van. A 2. szakasz előírja az elkobzott vagyon ideiglenes kezelésével és elosztásával kapcsolatos feladatok teljesítése céljából minden telepítési hivatal mellett Nemzeti Újjáépítési Alap (Fond národnej obnovy) létesítését.

– A csehszlovák hatóságok megkezdik a “közmunkára” kijelelölt szlovákiai magyarok csehországi deportálását. Az azt végrehajtó katonaság, rendőrség és csendőrség a magyar lakosság erős ellenállásába ütközik. Mivel sokan ellenszegülnek vagy elmenekülnek, ezért az akciót gyakran éjszaka, rajtaütésszerűen hajtják végre, több esetben fegyvert is használnak az ellenszegülőkkel szemben (pl. a Lévai járás Szete nevű falujában).

1945. október 27.

– Edvard Bene¹ kiadja 137/1945. sz. alkotmánydekrétumát “azon személyek őrizetbe vételéről, akiket a forradalmi időszakban államilag megbízhatatlannak tekintettek”, amely szerint az államilag megbízhatatlan személyek, tehát a németek és magyarok őrizetbe vételét a törvényben engedélyezett időtartamon túlmenően is törvényesnek kell tekinteni.

– Edvard Bene¹ ugyanezen a napon adja ki 143/1945. sz. dekrétumát, amely a büntetőeljárás során korlátozza azoknak a személyeknek a perlési jogát, akiktől a 108/1945. sz. elnöki dekrétum alapján elkobozták vagyonukat, korlátozva ezáltal a magyarok és németek perlési jogát is.

1945. október 28

. – Az Ideiglenes Nemzetgyűlés alakuló ülésén megerősítik Edvard Bene¹t köztársasági elnöki funkciójában. Az egykamarás törvényhozó testület 300 tagja közül 100 képviseli Szlovákiát, magyar és német nemzetiségű tagja egy sincs. Bene¹ ünnepi beszédében megemlíti, hogy Magyarországon bizonyos körök ismét a revízióra készülnek, ezért szerinte az európai béke megőrzésének elengedhetetlen feltétele a magyar és német kisebbség kitelepítése.

1945. október 30.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ülésén ©tefan Ba¹»ovanský, az SZLKP KB főtitkára beszédében síkraszáll amellett, hogy “a felújított Csehszlovákia szláv állam legyen és megszabaduljon irredenta német és magyar kisebbségétől”.

1945. november 6.

– Megalakul Zdenìk Fierlinger második kormánya, amely összetételében szinte kivétel nélkül megegyezik az előzővel. Csupán az időközben az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökévé megválasztott Josef Davidot váltja fel miniszterelnök-helyettesi tisztségében Jaroslav Stránský, az új igazságügyminiszter Prokop Drtina (Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt).

1945. november 7.

– Az SZNT kiadja 130/1945. sz. rendeletét “a háborús események által okozott károk megtérítésére nyújtandó előlegről”. A rendelet 1. §-a szerint kártérítési előleget csak csehszlovák állampolgárok kaphatnak, megfosztva ezáltal a segélytől az állampolgárságukat elveszített magyarokat és németeket.

– Karol ©midke, a Megbízottak Testületének elnöke a szlovákai magyar kisebbséggel kapcsolatban azt a “demokratikus megoldást” javasolja, hogy cseréljék ki őket “a több százezer magyarországi szlovákért, akik vissza akarnak térni saját hazájukba. Ha a magyar fél makacsul és ravaszul elutasítja ezt a méltányos megoldást, amely összhangban van a nemzetek önrendelkezési elvével, akkor a demokráciaellenesség vádja minket nem érhet. Mi rendületlenül kitartunk ezen követelésünk mellett, amely kimagasló érdek, és úgy hisszük, hogy megvalósítása után nem lesz semmi ok, ami megakadályozná a baráti és jószomszédi viszonyt Magyarország és Csehszlovákia között.”

1945. november 8.

– A Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége arra kéri a járási rendőrparancsnokságokat, hogy záros határidőn belül küldjék át a csehországi közmunkára vitt magyar férfiak pontos személyi adatait, tüntessék fel ingó és ingatlan vagyonukat, mert “előkészítik családjaik kiszállítását Csehországba”.

1945. november 9.

– A Megbízottak Testülete elnöki hivatalának közlése szerint a Megbízottak Testülete “ragaszkodik a Nemzeti Front határozatában kifejtett állásponthoz, mely szerint politikai pártok ne szervezzenek és ne toborozzanak tagokat a magyar nemzetiségű polgárok között. Magyar nemzetiségű lakosok politikai pártban való tagságáról csupán a pártok központi titkárságai dönthetnek.”

1945. november 11.

– A magyar kormány a szlovákiai magyarok helyzetének javítása, mindenekelőtt csehországi deportálásának leállítása reményében elhatározza, hogy tárgyalásokat kezd a csehszlovák kormánnyal a lakosságcseréről.

1945. november 12.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal kiadja 297/1945. Ú. v. sz. határozatát “a nemzeti, állami és népi demokratikus megbízhatóságról szóló igazolvány kiadásáról”, amely szerint megbízhatósági igazolvány német és magyar nemzetiségű személyek számára nem adható ki, kivéve, ha bizonyítják, hogy hűek maradtak a Csehszlovák Köztársasághoz, soha nem vétettek a cseh és a szlovák nemzet ellen, s vagy aktívan részt vettek a felszabadításukért vívott harcban, vagy szenvedtek a náci és fasiszta terror alatt, esetleg bizonyítják, hogy a köztársaság fokozott veszélyeztetettsége idején szlovák vagy cseh nemzetiségűnek vallották magukat.

1945. november 15.

– Ondrej Djuraèka, a Szlovák Telepítési Hivatal németek és magyarok kitoloncolására szervezett alosztályának elnöke a Èas napilapnak nyilatkozva kijelenti: “Éppen az elmúlt napokban mentek el az első magyar szállítmányok, számbelileg 12 000 személy Cseh- és Morvaországba, ahol földművelésre, továbbá gyári és bányamunkára lesznek beosztva… Erre a lépésre a Telepítési Hivatal azok után szánta rá magát, miután sikertelenül kísérelte meg, hogy egyezségre jusson az illetékes magyar szervekkel a magyarok kitoloncolása ügyében… és miután az itteni magyarok az elnöki dekrétum értelmében elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, tőlünk függ, hogy hová telepítjük őket.” Djuraèka szerint tervezik még a magyarok Észak-Szlovákiába történő áttelepítését, valamint a “magyar elemektől megtisztított” területek szlovákokkal való benépesítését. (Az említett 12 000 magyart a Somorjai, Dunaszerdahelyi, Komáromi, Galántai, Vágsellyei, Nyitrai, Verebélyi, Lévai, Érsekújvári, Ógyallai és Zselízi járásból deportálták Bene¹ov, Èeské Budìjovice, Jièín, Kolín, Pardubice, Plzeò, Prága, Strakonice, Tábor, Jihlava, Moravská Ostrava, Brünn, Zlín, Olomouc, Hradec Králové, Kladno és Mladá Boleslav térségébe.)

1945. november 16.

– A Pozsonyi Nemzeti Bizottság Kerületi parancsnoksága kiadja 5612/1945. Pres. sz. hirdetményét a magyarok összeírásáról. A magyaroknak, mivel nem rendelkeznek csehszlovák állampolgársággal, tartózkodási engedélyt kell kérniük, s csak ennek birtokában tartózkodhatnak Pozsony területén.

1945. november 18.

– A Èas című lap közli Július Viktory belügyi megbízott felhívását, amelyben figyelmezteti a szlovákokat, hogy ne kössenek házasságot magyarokkal, mivel aki ezt megteszi, magyar nemzetiségű házastársával együtt ki lesz telepítve Csehszlovákiából.

1945. november 20.

– A magyar kormány jegyzéket intéz az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió budapesti képviselőihez, amelyben tájékoztatja őket a szlovákiai magyarságot ért sérelmekről, megismétli a nemzetközi vizsgálóbizottság kiküldésére irányuló kérelmét, s kéri Szlovákia magyarlakta területeinek nemzetközi ellenőrzés alá való helyezését. A jegyzékhez memorandumot is csatol a csehszlovákiai magyarságot sújtó elnöki dekrétumok és SZNT-rendeletek gyűjteményével.

1945. november 22.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés ratifikálja a Kárpátalja átadását kimondó csehszlovák-szovjet szerződést. (A csehszlovák törvénytár azonban csak 1946. október 21-én közli 186/1946. számmal.)

1945. november 28.

– A belső telepítést irányító prágai székhelyű Központi Betelepítési Bizottság ülésén a szlovákiai magyarok széttelepítésének kérdésével foglalkoznak. A megfogalmazott elképzelések szerint a csehszlovákiai magyaroknak és a magyarországi szlovákoknak a reciprocitás elvei alapján történő kicserélését követően a Csehszlovákiában maradó magyarok száma oly csekély lesz, hogy minden nehézség nélkül, kis csoportokban szét lehet majd őket telepíteni az egész ország területén.

1945 őszén

– Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula főiskolai hallgatók ötlete nyomán megalakul a magát “a Csehszlovákiában élő magyarság párt- és felekezetfölötti szervezetének” valló Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ). A főként a katolikus értelmiséget (papok, tanítók, főiskolai hallgatók) tömörítő szövetség tevékenysége információk gyűjtésére, tiltakozó jegyzékek összeállítására és a külföld tájékoztatására irányul. Több memorandumot juttat el magyar politikusokhoz és papi méltóságokhoz. Különösen szoros kapcsolatot tert fenn Mindszenty József hercegprímással és Ravasz József református püspökkel. A CSMADNÉSZ legnagyobb tekintélye dr. Arany A. László, az európai hírű nyelvész és néprajzkutató. A csoport tagjai 1946-ban két illegális lapot is kiadnak: a nyugat-szlovákiai terjesztésű Gyepű Hangját (Hentz Zoltán és Lipcsey Gyula), és a kelet-szlovákiai terjesztésű Észak Szavát (Krausz Zoltán, Varró István, Hajdú László).

1945. december 3-6.

– Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár és Gyöngyösi János magyar külügyminiszter tárgyalásokat folytat Prágában a csehszlovák-magyar lakosságcseréről. A csehszlovák javaslat értelmében a magyar kisebbség egy része paritásos lakosságcsere, másik része egyoldalú kitelepítés útján hagyná el az országot, az itthon maradottak pedig megkapnák a csehszlovák állampolgárságot, kisebbségi jogokkal azonban nem rendelkezhetnének. A magyar fél kijelenti, hogy az egyoldalú kitelepítést elutasítja, s idegenkedik a lakosságcserétől is, a jószomszédi kapcsolatok érdekében azonban hajlandó tárgyalni róla, annak feltételéül viszont azt szabja, hogy hatálytalanítsák a magyar kisebbség ellen hozott intézkedéseket. Azok a magyarok pedig, akik a lakosságcsere keretében nem települnek át Magyarországra, Csehszlovákiában maradva kapjanak kisebbségi jogokat, vagy lakóterületükkel együtt csatolják őket Magyarországhoz. Gyöngyösi szerint, ha Csehszlovákia mindenáron a csehek és szlovákok nemzeti államává akar válni, és meg akar szabadulni magyar kisebbségétől, úgy adja át őket “a hozzájuk tartozó földdel, területekkel”. A tárgyalások a merőben ellentétes nézetek miatt eredménytelenül zárulnak.

1945. december 4.

– A csehszlovák kormány leállítja a szlovákiai magyarok csehországi deportálását. A Szociálisügyi Megbízotti Hivatal december 5-i összefoglaló jelentése szerint a Szlovák Telepítési Hivatal “jóváhagyásával” 9247 magyart vittek Csehországba, köztük 4728 önálló gazdát, 4337 mezőgazdasági munkást, 35 cselédet, 3 inast és 144 háztartási alkalmazottakat. (A deportáltak nagy része a karácsony közeledtével hazaszökik. A hatóságok elrendelik visszatoloncolásukat, ennek végrehajtását viszont “a lakosságcsere várható aláírásáig” elhalasztják.)

– Vladimír Clementis külügyi államtitkár a csehszlovák kormány ülésén a lakosságcsere-tárgyalásokról beszámolva elmondja: “kijelentettem, hogy bennünket nem érdekelnek azok a szlovákok, akik nem akarnak áttelepülni Szlovákiába, viszont számolunk azzal, hogy ezek a szlovákok elmagyarosodnak, s mi ehhez a magyar kormánynak sok szerencsét kívánunk.”

1945. december 28.

– Az SZLKP kerületi és járási párttitkárai számára értekezletet tart Pozsonyban. Viliam ©iroký, a párt elnöke beszámolójában leszögezi: “Véleményünk szerint nem helyes politika, ha a német és magyar kommunisták kérdésével foglalkozunk. Hisz célunk ma nem az, hogy ezeket megnyerjük. Ezeket a kisebbségeket külföldre kell küldeni.” A magyar nemzetiségű kommunisták párttagságát illetően a következő alapelveket hirdetik meg: 1. meg kell tiltani új tagok felvételét; 2. fel kell függeszteni a magyar kommunisták “tevékenységét és összes jogait”; 3. lehetővé kell tenni számukra, hogy önként távozzanak Magyarországra.

1946

1946 eleje

– Elkészül Szalatnai Rezső pozsonyi tanár, író “A csehszlovákiai magyarok 1938 és 1945 között” című nagyszabású memoranduma. Bár az írás valószínűleg befejezetlenül maradt, azonban még így is a II. világháború utáni csehszlovákiai magyar memorandum-irodalom egyik legjelentősebb alkotása.

1946. január 7.

– Budapesten a népbíróság halálra ítéli Jaross Andort, az egykori Egyesült Magyar Párt országos elnökét, mivel Magyarország német megszállását követően a Sztójay-kormány belügyminisztereként (1944. márc.22.-aug.7.) szerepe volt a zsidó gettók létrehozásában s a magyarországi zsidók deportálásában a németországi koncentrációs táborokba.

1946. január 15.

– A Demokrata Párt Èas című napilapja szerint “Csehszlovákiának meg kell szabadulnia a magyar kisebbségtől”, s ennek a lépésnek a szükségességéről a nagyhatalmakat is meg kell győznie.

1946. január 20.

– A Nemzeti Front jóváhagyásával az SZLKP volt szociáldemokrata tagjainak egy része Pozsonyban megalakítja a Munkapártot (Strana práce). Elnöke Ivan Frlièka, tiszteletbeli elnöke Ivan Dérer. (A párt 1946. szeptember 28-án felveszi a Szlovákiai Szociáldemokrata Párt nevet.)

1946. január 30.

– Prágában kicserélik a megerősítő okiratokat, s ezzel hivatalosan is életbe lép a Kárpátalja átadásáról szóló csehszlovák-szovjet szerződés.

1946. február 6-10.

– Prágában folytatódnak a tárgyalások Vladimír Clementis és Gyöngyösi János között a csehszlovák-magyar lakosságcseréről. A magyar küldöttség – fenntartásai ellenére – elfogadja a csehszlovák fél által megfogalmazott lakosságcsere-egyezményt, de elvárja, hogy a csehszlovák hatóságok szüntessék be a kitoloncolásokat és vagyonelkobzásokat, biztosítsák az elbocsátott magyar tisztviselők, nyugdíjasok megélhetését, s a Csehszlovákiában maradó magyarok az állampolgárság mellett nemzetiségi jogokat is kapjanak.

1946. február 7.

– A Galántai Járási Nemzeti Bizottság ülésén Franti¹ek Kubaè, az Ideiglenes Nemzetgyűlés kommunista párti képviselője a szlovákiai magyarok jövőjét vázolva kijelenti: “Ha rendkívüli érdemeik alapján maradnak is magyarok Szlovákiában, azokat kiköltöztetik Csehországba vagy Közép-Szlovákiába.”

1946. február 15.

– A Megbízottak Testületének ülésén határozatot fogadnak el, amelyben megbízzák a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy dolgozza ki a reszlovakizáció fő irányelveit.

– Ján Toma¹uµa, a református egyház Szervező Bizottságának lelkészi elnöke a Szervező Bizottság Kalvínske hlasy című, Kassán megjelenő havilapjában fegyelmi eljárással fenyegeti meg a Szervező Bizottsággal szembehelyezkedő Czeglédy Pál lévai és Keresztury László szomotori, valamint a körülöttük csoportosuló magyar lelkészeket. Tudtukra adja, hogy feletteseik már nem a magyarországi püspökök, hanem a Szervező Bizottság, s felszólít mindenkit, aki “nem akar alkalmazkodni a mai egyházi és állami rendhez… menjen oda, ahova húzza a szíve.”

1946. február 21.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 28/1946. számmal törvényt fogad el az “állandó választói névjegyzékekről” (választási törvény). A törvény 2. §-a kimondja, hogy a választói névjegyzékekbe a 18. életévüket betöltött “cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok” írhatók be, megvonva ezzel a választójogot az állampolgárságuktól meg nem fosztott németektől és magyaroktól is.

1946. február 25.

– A Megbízottak Testülete kiadja 37/1946. sz. végrehajtási utasítását “azon németek és magyarok foglalkoztatásáról, akik a köztársasági elnök 33/1945. sz. alkotmánydekrétuma értelmében elvesztették csehszlovák állampolgárságukat”. A végrehajtási utasítás alapján az állampolgárságuktól megfosztott németeket és magyarokat a külföldiek foglalkoztatásáról szóló törvények alapján sem szabad alkalmazni, hanem általános munkakötelezettségnek vannak alávetve Edvard Bene¹ 88/1945. sz. dekrétuma alapján.

1946. február 27.

– Budapesten csehszlovák részről Vladimír Clementis külügyi államtitkár, magyar részről Gyöngyösi János külügyminiszter aláírja a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt. Az egyezmény V. cikkelye felhatalmazza a csehszlovák kormányt arra, hogy annyi magyar nemzetiségű személyt telepíthet át Csehszlovákiából Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák (és cseh) önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A VI. cikkely biztosítja az áttelepülőket, hogy minden ingóságukat magukkal vihetik, a VII. cikkely értelmében viszont ingatlan vagyonuk átszáll arra az államra, amelyet elhagynak. A VIII. cikkelyben a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy paritáson felül átveszi az áttelepítésre kijelölt “háborús bűnösöket” (legfeljebb 1000 személyt). A X. cikkely az egyezmény végrehajtásának megkönnyítése céljából 2 csehszlovák és 2 magyar tagból álló négytagú vegyes bizottság létrehozását írja elő. Az egyezmény V. cikkelyéhez csatolt függelék úgy intézkedik, hogy az áttelepítendő magyarok számába be kell tudni azokat a személyeket is, akik már “áttétettek vagy átköltöztek” Magyarországra. (A magyar Népjóléti Minisztérium nyilvántartása szerint a lakosságcsere-egyezmény aláírásáig 38 458 személy érkezett Csehszlovákiából Magyarországra.)

– A lakosságcsere-egyezmény aláírását követően a csehszlovák küldöttség tagjai Vladimír Clementis kezdeményezésére a magyar kormánypártok vezetőivel találkoznak. Clementis kijelenti, hogy a szlovákiai magyarok szlávellenesek, s állandó veszélyt jelentenek az államra nézve, ezért felszólítja Magyarországot egy újabb egyezmény aláírására, amelyben kötelezettséget vállalna további 200 ezer magyar egyoldalú átvételére. Ellenkező esetben a csehszlovák kormány szét fogja darabolni az egységes magyar etnikai tömböt, a magyar lakosságot pedig széttelepíti az ország egész területén. A jelenlévő magyar politikusok (Gyöngyösi János, Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Kovács Imre, Veres Péter) egyöntetűen elutasítják a csehszlovák terveket.

1946. március 4.

– Megkezdi magyarországi tevékenységét a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság (CSÁB, Èeskoslovenská presídµovacia komisia). Elnöke Daniel Okáli, főtitkára J. Nosko vezérkari ezredes. A magyar kormánytól jogot szerez arra, hogy 6 héten keresztül szabadon propagálja a Csehszlovákiába való áttelepedés gondolatát a magyarországi szlovákok között. Propagandája során a CSÁB nemcsak a szlovákság nemzeti öntudatára, hanem gyakran Magyarország súlyos gazdasági helyzetére, valamint arra is hivatkozik, hogy Csehszlovákia a háború győztesei, Magyarország pedig a vesztesei közé tartozik. Munkatársai a toborzás folyamán 133 községben 277 népgyűlést szerveznek, 266 előadást tartanak a magyar rádióban, szétosztanak 790 ezer újságpéldányt, 490 ezer brosúrát, 540 ezer röplapot és sok ezer könyvet. (A CSÁB felmérése szerint a magyarországi szlovákok száma 477 000. A valóságtól messze elrugaszkodó adat úgy születik meg, hogy a bizottság munkatársai számára a nemzetiség meghatározásának fő kritériuma a szlovák származás és a szlovák nyelvtudás.)

1946. március 13.

– Franti¹ek Komzala szociálisügyi megbízott kiadja 751/1946 Ú.v. sz. hirdetményét, melyben közli a Megbízottak Testületének irányelveit a háborús károsultaknak nyújtandó előlegről. Az irányelvek VII. cikkelye szerint az előleg megítélésének feltétele a csehszlovák állampolgárság és a “nemzeti és politikai megbízhatóság”. Nem jár tehát előleg az állampolgárságukat elveszített magyarok és németek számára.

1946. március 22.

– A csehszlovákiai magyarok egy minden bizonnyal Szalatnat Rezső által megfogalmazott emlékiratot juttatnak el Nagy Ferenc magyar miniszterelnökhöz és Varga Bélához, az Országgyűlés elnökéhez, amelyben a lakosságcsere-egyezmény megkötése ellen tiltakoznak. Különösen az egyezmény azon rendelkezését sérelmezik, amely lehetővé teszi a csehszlovák félnek, hogy kvótán felül áttelepíthesse Magyarországra az ún. háborús bűnösöket, mivel ez a magyarok elleni perek sorozatát fogja eredményezni. (Az emlékirat szerint már eddig is 40 ezer magyar ellen indult népbírósági eljárás.) Ezért kérik a magyar Országgyűlést, hogy ne ratifikálja a szerződést, hanem kössön Csehszlovákiával egy új és elfogadhatóbb egyezményt.

1946. március 28.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés az 57/1946. sz. alkotmánytörvénnyel törvényerőre emeli Edvard Bene¹ elnöki dekrétumait és alkotmánydekrétumait, mégpedig az eredeti hatállyal.

1946. március 28-31.

– Prágában tartja a háború utáni első, összességében VIII. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja, melyen megválasztják a párt 101 tagú Központi Bizottságát és vezetőségét. Elnök: Klement Gottwald, főtitkár: Rudolf Slánský. A Központi Bizottságnak a párt megalakulása (1921) óta első ízben nincs magyar tagja.

1946. március 30.

– A kommunista párt magyar funkciunáriusai által Érsekújvárba összehívott “dél-szlovákiai antifasiszta magyarság tanácskozásának” részvevői 12 pontban fogalmazzák meg sérelmeiket.

1946 márciusában

– A budapesti Valóság című folyóirat Posoniensis álnév alatt közölni kezdi a Pozsonyból menekült Peéry Rezső író “Hét sovány esztendő gazdag termése. A szlovákiai magyarok második kisebbségi korszakának tanulságai (1938-1945)” című memorandumát. Az írás a II. világháború utáni csehszlovákiai magyar memorandumirodalom egyik legjelentősebb alkotása.

– Népösszeírást tartanak Dél-Szlovákia 25 járásában. Az összeírt 727 832 személy közül 544 444 (74,80%) jelenti magát magyar, 183 388 (25,19%) szlovák nemzetiségűnek.

1946. április 1.

– A Demokrata Párt csehszlovakista orientációjú tagjai a kommunisták támogatásával létrehozzák a Szabadságpártot (Strana slobody), elnökévé Vavro ©robárt választják.

1946. április 6.

– Csehszlovák részről Vladimír Clementis külügyi államtitkár, magyar részről Erőss János miniszterelnökségi államtitkár aláírja Prágában a két ország közötti jóvátételi egyezményt. Az egyezmény szerint a magyar fegyverszüneti egyezmény 12. pontja értelmében teljesítendő jóvátételi szállítások keretén belül Magyarország 1951. január 20-ig összesen 30 millió amerikai dollár értékben gépfelszerelést, hajókat, mezőgazdasági cikkeket és egyéb árut szállít Csehszlovákiának.

1946. április 11.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 65/1946. számmal alkotmánytörvényt fogad el az Alkotmányozó Nemzetgyűlésről. Az alkotmánytörvény szerint az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog, valamint az arányos képviseleti elv alapján megválasztandó Alkotmányozó Nemzetgyűlés feladta az lesz, hogy új alkotmányt adjon a Csehszlovák Köztársaságnak. Emellett gyakorolni fogja a törvényhozó hatalmat is, miközben Szlovákiában az SZNT a kormány és az SZNT közötti megegyezés alapján továbbra is adhat ki rendeleteket. Választójoggal kizárólag a 18. életévüket betöltött cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok rendelkeznek, parlamenti képviselővé pedig csupán a 21. életévüket betöltött cseh, szlovák vagy más szláv nemzetiségű csehszlovák állampolgárok választhatóak.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 83/1946. számmal törvényt fogad el “a németek, magyarok, az árulók és segítőik munka- (tanulói) viszonyairól”, amelynek 1. §-a alapján megszűnik a munka- (tanulói) viszonya mindazoknak a németeknek és magyaroknak, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat. Az 5. § szerint az érintett személyek nem tarthatnak igényt azokra a szolgáltatásokra, amely egyébként a munka- (tanulói) viszony idő előtti befejezése esetén megilletné őket. (A törvény csupán a cseh országrészekben lépett hatályba.)

– Budapesten kivégzik a népbíróság által háborús bűnösként halálra ítélt Jaross Andort.

1946. április 25.

– Az SZNT 54/1946. sz. rendelete “a lakóvédelemről” korlátozza a felmondás lehetőségét, nem védi viszont azokat a magyarokat és németeket, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétuma értelmében elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, valamint azokat, akiket az SZNT 33/1945. sz. rendelete alapján ítéltek el.

– Párizsban négyhatalmi külügyminiszteri értekezlet kezdődik, amelynek célja a Magyarországgal, Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával és Finnországgal kötendő békeszerződés előkészítése.

1946. május 6.

– A magyar kormány jegyzékben tájékoztatja a nagyhatalmak budapesti képviselőit a csehszlovák-magyar kapcsolatok alakulásáról. Kéri a nagyhatalmakat: az ENSZ alapokmányában deklarált jogok értelmében érjék el a csehszlovák kormánynál, hogy adja vissza a magyarok állampolgárságát, tegye lehetővé számukra kulturális intézmények, politikai pártok és szakszervezet alakítását, a szabad gazdasági szervezkedést, s adja vissza számukra a munkáltatói és munkavállalói szabadságot.

1946. május 8

. – Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 115/1946. számmal törvényt fogad el “a csehek és szlovákok szabadságának visszanyeréséért folytatott harccal kapcsolatban elkövetett tettek jogszerűségéről” (ún. amnesztiatörvény). A törvény 1. §-a értelmében minden olyan cselekmény, amelyet 1938. szeptember 30-a és 1945. október 28-a között a csehek és szlovákok szabadságának visszanyeréséért, valamint a megszállók és segítőtársaik elleni harcban követtek el, akkor sem törvényellenes, ha az érvényes jogszabályok szerint egyébként büntetendő lenne. (E törvényre hivatkozva mentesítik a németek és magyarok elleni attrocitások elkövetőit az esetleges felelősségre vonás alól.)

– Ján Púll, a Szlovák Nemzeti Tanács ipari és kereskedelemügyi megbízottja kiadja 1104/1946. Ú. v. sz. hirdetményét “a találmányok és az ipari szellemi tulajdon nemzeti kezeléséről”, amellyel nemzeti gondnokok felügyelete alá vonja az “államilag megbízhatatlan”, vagyis a német és a magyar nemzetiségű személyek tulajdonában lévő szabadalmakat és licenciákat.

1946. május 14.

– Az SZNT kiadja 62/1946. sz. rendeletét, “a közjegyzőség körébe eső némely intézkedésről”. A rendelet 1. §-a szerint az igazságügyi megbízott megfosztja hivataluktól többek között a német és magyar nemzetiségű közjegyzőket.

– Az SZNT kiadja 64/1946. sz. rendeletét “amely módosítja a németek, magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról szóló rendeletet”. A rendelet I. cikkelye szerint azonnali hatállyal és kártérítés nélkül el kell kobozni a földreform céljaira minden német és magyar nemzetiségű személy mezőgazdasági vagyonát, tekintet nélkül állampolgárságukra; továbbá a szlovák és cseh nemzet, valamint a Csehszlovák Köztársaság árulóinak és ellenségeinek mezőgazdasági vagyonát, tekintet nélkül azok nemzetiségére és állampolgárságára. A rendelet már nem határozza meg a magyaroktól elkobzandó földterület nagyságát, hanem az összes mezőgazdasági ingatlanukra vonatkozik. Kivételt csupán azok a németek és magyarok kaphatnak, akik “aktívan részt vettek az antifasiszta harcban”. A munkálatok irányítására létrehozza a Konfiskációs Bizottságot (Konfi¹kaèná komisia).

1946. május 15.

– Prágában kicserélik a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt megerősítő okiratokat, mellyel az egyezmény hivatalosan életbe lép. (A csehszlovák törvénytár1946. július 27-én publikálja 145/1946. számmal.)

1946. május 16.

– Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 128/1945. számmal törvényt hagy jóvá “az elnyomás idején végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, az ezen érvénytelenségből és más, a vagyonba történt beavatkozásokból folyó követelésekről”. A törvény érvénytelennek nyilvánít bármilyen vagyoni átruházást és vagyonjogi ügyletet, ha azt 1938. szeptember 29-e után “a megszállás, nemzeti, faji vagy politikai üldözés nyomása alatt hajtották végre”. Az ilyen módon kárt szenvedettek az “államilag megbízhatatlan” személyek kivételével visszaigényelhetik vagyonukat. A törvény 5. §-a értelmében államilag megbízhatatlanoknak számítanak többek között a Német Birodalom, a Magyar Királyság, a német és magyar jogi személyek, valamint a német és magyar nemzetiségű természetes személyek.

1946. május 26.

– Parlamenti választásokat tartanak Csehszlovákiában. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 300 tagja közül 231-et választanak Cseh- és Morvaországban, 69-et Szlovákiában, a választójogától megfosztott magyar és német lakosság nem járulhat az urnákhoz. A cseh országrészekben a kommunisták, Szlovákiában a demokraták győznek A választások végeredménye Cseh- és Morvaországban: Csehszlovákia Kommunista Pártja 40,17% (93 mandátum), Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt 23,66% (55 mandátum), Csehszlovák Néppárt 20,24% (46 mandátum), Csehszlovák Szociáldemokrata Párt 15,58% (37 mandátum). Szlovákiában: Demokrata Párt 61,43% (43 mandátum), Szlovákia Kommunista Pártja 30,37% (21 mandátum), Szabadságpárt 3,37% (3 mandátum), Munkapárt 3,11% ( 2 mandátum).

1946. május 31.

– A Megbízottak Testülete kiadja a 82/1946. sz. végrehajtási utasítását “azoknak az állandó alkalmazottaknak a kártérítéséről, akik az SZNT 104/1945. és 64/1946. sz. rendeleteinek végrehajtása következtében elvesztik addigi munkahelyüket”. A végrehajtási utasítás szerint az említett rendeletek értelmében elkobzott mezőgazdasági birtokok állandó alkalmazottait kártérítésben kell részesíteni. A kártérítés azonban csak azoknak jár, akik “a Csehszlovák Köztársaság állampolgárai, szlovák, cseh vagy más szláv nemzetiségűek, és nem árulói és ellenségei a szlovák és cseh nemzetnek, illetve a csehszlovák államnak”.

1946 májusában

– A csehszlovák kormány a Párizsban ülésező Külügyminiszterek Tanácsa elé terjeszti követeléseit azzal a kéréssel, hogy azokat foglalják bele a Magyarországgal kötendő békeszerződésbe. Az első bécsi döntés érvénytelenítésén túlmenően újabb területi követelésekkel lép fel az ún. pozsonyi hídfő kiszélesítése érdekében, és szorgalmazza 200 000 csehszlovákiai magyar egyoldalú kitelepítésének a jóváhagyását.

– A Stószon élő Fábry Zoltán, a két világháború közötti csehszlovákiai magyar baloldali irodalom meghatározó személyisége a háború utáni magyarüldözések elleni tiltakozásul megírja “A vádlott megszólal” című memorandumát. A kollektív bűnösség vádjával szemben a szlovákiai magyarok egyöntetű antifasizmusát bizonyítja. A cseh és szlovák értelmiség címére intézett kiáltványt szerzője 1947-ben megküldi többek között Jan Masaryk külügyminiszternek, Vladimír Clementis külügyi államtitkárnak, Gustáv Husák közlekedés és közmunkaügyi megbízottnak, Jozef Lettrichnek, az SZNT elnökének, Ladislav Novomeský oktatás- és népművelésügyi megbízottnak, Peter Jilemnický és Emil Boleslav Lukáè szlovák írónak, ill. költőknek. A II. világháború utáni csehszlovákiai magyar memorandumirodalom legjelentősebb alkotása két évtizeden keresztül csupán sokszorosított formában terjedt, nyomtatásban először 1968-ban, Fábry Zoltán “Stószi délelőttök” című kötetében, illetve a pozsonyi Irodalmi Szemlében jelenhetett meg.

1946. június 8.

– Csehszlovákia újabb rövid lejáratú árucsere-forgalmi egyezményt köt Magyarországgal.

1946. június 10.

– Moszkvában ítéletet hirdetnek a Szovjetunióba hurcolt pozsonyi magyarok koncepciós perében. Esterházy Jánost, Neumann Tibort és Csáky Mihályt tízévi, Teszár Bélát, Böjtös Józsefet, Jabloniczky Jánost, Birnbaum Frigyest és Párkány Lajost nyolcévi, Vircsik Károlyt és Szüllő Sándort ötévi “javító munkatáborra” ítélik. (Esterházy János vádirata szerint a pártvezető “meggyőződéses fasiszta”, aki “fehérekből álló partizánosztagot szervezett a szlovák nemzeti felkelés letörésére”.)

1946. június 13.

– A csehszlovák kormány és egyes szlovák főhivatalok (Szlovák Telepítési Hivatal, Belügyi Megbízotti Hivatal, Nemzeti Újjépítési Alap, Szlovák Statisztikai Hivatal stb.) küldöttei Prágában tárgyalásokat folytatnak a reszlovakizációról. Határozatot hoznak a reszlovakizációs akció haladéktalan megkezdéséről, megfogalmazzák annak jogi alapelveit és ügyvitelét. A csehszlovák kormányt képviselő Vladimír Clementis külügyi államtitkár az akció irányításával Daniel Okáli kitelepítési főkormánybiztost bízza meg.

1946. június 16.

– Ülésezik az SZLKP KB Elnöksége. Az ülésen elfogadott határozata szerint intézkedni kell arról, hogy a Magyarországtól visszacsatolt városokat “minél hamarább magyartalanítsák, mégpedig a magyar lakosság más területekre való elköltöztetésével illetve összevonásával”.

1946. június 17.

– Július Viktory belügyi megbízott kiadja 20 000/I-IV/1-1946. sz. hirdetményét a “lakosság reszlovakizálásáról”. A hirdetmény alapján szlovák nemzetiségűnek jelentkezhetnek a szlovákiai magyarok közül: “1. azok a személyek, akik az 1930-as népszámlálás alkalmával szlovák, cseh vagy más szláv nemzetiségűnek jelentkeztek; 2. azok a személyek, akik ma ilyen nemzetiségűnek jelentkeznek és szlovák, cseh vagy más szláv származásúak, ha a) sohasem vétettek a Csehszlovák Köztársaság ellen; b) nem voltak magyar fasiszta politikai pártok vagy szervezetek funkcionáriusai; c) nem támogatták a magyarosítást.”

1946. június 17-július 1.

– A reszlovakizáció első szakasza, amely során egész Szlovákia területén 108 387 magyar család, azaz 352 038 személy kéri a szlovák nemzetiség megadását, ebből 342 942 a déli járásokban, 9096 pedig az ország többi területén. (A jelentkezők száma az akció szlovák szervezőit is meglepi, eredetileg 150-200 ezer személy átigazolásával számoltak.) A reszlovakizáció elsősorban a Dunaszerdahelyi, Komáromi és Feledi járásban ütközik erős ellenállásba, ahol a magyar lakosság mintegy egyötöde kéri “visszaszlovákosítását”, ezzel szemben a Királyhelmeci, Kékkői, Kassai, Szepsi, Nyitrai, Rozsnyói, Ipolysági, Verebélyi járások magyarjainak több mint 90%-a kéri reszlovakizálását.

1946. június 18.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé a kommunista Antonín Zápotockýt választják. 1946. június 19. – Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés egyhangúlag újra Edvard Bene¹t választja meg köztársasági elnökké. Lemond a szociáldemokrata Zdenìk Fierlinger kormánya, Bene¹ a kommunisták választási győzelmének megfelelően Klement Gottwaldot bízza meg kormányalakítással.

1946. június 21.

– A Szlovák Telepítési Hivatal létrehozza a reszlovakizáció irányításával, végrehajtásával és ellenőrzésével megbízott Központi Reszlovakizációs Bizottságot (Ústredná reslovakizaèná komisia), elnökévé Anton Granatiert nevezi ki. A Belügyi Megbízotti Hivatal azonban a bizottság elnökét és összetételét nem hagyja jóvá, és saját hatáskörén belül új bizottságot nevez ki, elnöke: Mikulá¹ Huba.

1946. június 24.

– A Demokrata Párt szlovákiai választási győzelme miatt a Nemzeti Front szervei a központi és a szlovákiai államigazgatási szervek közötti viszony újraszabályozásáról tárgyalnak. A csehszlovák kormány és a Szlovák Nemzeti Tanács közötti ún. III. prágai egyezmény erősen korlátozza az SZNT jogköreit, messzemenő ellenőrzési és befolyásolási lehetőséget biztosítva a központi csehszlovák kormány számára. A kormányra bízza az SZNT határozati javaslatainak ellenőrzését, országos jellegű ügyekben pedig a Megbízottak Testületét alárendeli a kormánynak. A megbízottak a miniszterek végrehajtó szerveivé válnak, s a Megbízottak Testületének az SZNT általi kinevezését is a kormánynak kell megerősítenie.

1946. június 26.

– A Nyitrához közeli Gerencséren a reszlovakizációt elutasító szórólapokat terjesztenek. A szórólapok szerint a reszlovakizáció “csalás”, ezért felszólítják a helyi magyar lakosságot, hogy ne reszlovakizáljon: “Magyarok, ne jelentkezzetek! Tartsatok ki, a déli területek újból Magyarországhoz kerülnek!”

1946. június 27.

– A csehszlovák kormány átadja a magyar kormánynak azoknak a magyarországi szlovák vagy szlovák származású személyeknek a jegyzékét, akik át kívánnak települni Csehszlovákiába. A végleges lista többszöri módosítást követően 95 421 önkéntes jelentkező nevét tartalmazza.

1946. június 28.

– A magyar kormány táviratban hívja fel a Külügyminiszterek Tanácsának figyelmét a csehszlovákiai magyarok üldözésére, a reszlovakizálási kampányra és a csehszlovák hatóságok előkészületére 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésére.

1946. június 29.

– Csehszlovákia optálási szerződést köt a Szovjetunióval a kárpátaljai szlovákok és csehek hazatelepítéséről. Az optálás feltétele, hogy a kérelmezők 1938. november 2-a előtt csehszlovák állampolgársággal rendelkezzenek, szóban és írásban bírják a szlovák, ill. a cseh nyelvet, s ilyen tanítási nyelvű iskolákat látogattak. (A csehszlovák hatóságok az áttelepülők zömét Kelet-Szlovákia magyarlakta járásaiban, a Tornaljai, Szepsi, Kassai és Királyhelmeci járásban telepítik le.)

1946. július 2.

– Edvard Bene¹ köztársasági elnök a kommunista Klement Gottwalddal az élen kinevezi az új kormányt, amelyben Csehszlovákia Kommunista Pártja 7, a Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt, a Csehszlovák Néppárt és a Demokrata Párt 4-4, Csehszlovák Szociáldemokrata Párt 3, Szlovákia Kommunista Pártja 2 miniszteri tárcát kap, további 2 tagja pártonkívüli. Tagjai többek között: Jan Masaryk (pártonkívüli) külügyminiszter, Ludvík Svoboda tábornok (pártonkívüli) nemzetvédelmi miniszter, Václav Nosek (CSKP) belügyminiszter, Prokop Drtina (CSNSZP) igazságügy-miniszter, Július Ïuri¹ (SZLKP) földművelésügyi miniszter, Jaroslav Stránský (CSNSZP) oktatás- és művelődésügyi miniszter, Vladimír Clementis (SZLKP) külügyi államtitkár.

1946. július 3.

– A Megbízottak Testületének Elnöksége 10 284/1946. sz. határozatában utasítja a konfiskációs bizottságokat, hogy haladéktalanul kobozzák el “a magyar árulók és a külföldi állampolgárságú magyarok birtokait, s állítsák össze az elkobzott birtokok jegyzékét”, mivel ez segíti a lakosságcsere keretében kitelepítésre jelöltek listájának összeállítását.

1946. július 12.

– A magyar kormány kinevezi Jócsik Lajost áttelepítési kormánybiztossá.

1946. július 14.

– A pozsonyi Partizán című hetilap közlése szerint Szlovákiában 305 magyar nemzetiségű római katolikus pap van (legtöbb a nagyszombati [205] és a rozsnyói [63] egyházmegyében), a magyar szerzetesek és apácák száma 125.

1946. július 16.

– A csehszlovák kormány ülésén döntés születik “A szlovák földművesek baráti segítsége a cseh mezőgazdaságnak” elnevezésű program megvalósításáról. Az akció során szlovák és magyar önkéntes jelentkezők ideiglenes vagy huzamos munkavállalásával számolnak a németek kitelepítése után munkaerőhiánnyal küzdő cseh országrészekben. A kormány 40-50 ezer magyar önkéntes áttelepülését reméli, ami megkönnyítené a magyarlakta területek szlovákokkal való betelepítését.

1946. július 18.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja a lakásvédelemről szóló 163/1946. sz. törvényt, amelynek 9. §-a értelmében az “államilag megbízhatatlan személyekkel”, vagyis a magyarokkal és németekkel is bármikor felbontható a bérleti szerződés.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés jóváhagyja a 164/1946. sz. törvényt a “háborús károsultakról, valamint a háború és a fasiszta üldöztetés áldozatairól való gondoskodásról”, amelynek 4. §-a szerint hadisegély csak a csehszlovák állampolgároknak és a csehszlovák hadseregben szolgálatot teljesítő személyeknek jár, megfosztva ezáltal a segélytől az állampolgárságukat elveszített magyarokat és németeket. A jogszabály értelmében segélyre való igény nem keletkezik a csehszlovák állampolgárság későbbi megszerzésével.

1946. július 19.

– Rozsnyón röplapokon szólítják fel a város magyar polgárait, hogy tagadják meg a reszlovakizációt, mert a reszlovakizáltakat kitoloncolják Csehországba vagy Szlovákia északi területeire.

1946. július 20.

– A Vágsellyei járás több községében a reszlovakizáció elutasítására felhívó röplapokat találnak: “Vigyázz, magyar, ígéret meg ne tántorítson, fenyegetés meg ne félemlítsen… Maradj meg magyarnak!”

1946. július 20-26.

– Klement Gottwald miniszterelnök vezetésével csehszlovák kormányküldöttség (további tagjai: Jan Masaryk külügyminiszter, Vladimír Clementis külügyi államtitkár) szovjet vezető politikusokkal (Sztálin, Molotov) tárgyal Moszkvában a Magyarországgal kötendő békeszerződésről és a békekonferenciáról. A csehszlovák delegáció ígéretet kap a szovjet féltől, hogy a béketárgyalásokon támogatni fogja Csehszlovákia “jogos kívánságait”, köztük 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítését.

1946. július 22.

– Kassán a járási népbíróságon kezdetét veszi a kollaborálással, árulással és a köztársaság szétverésével vádolt kassai magyarok elleni perek sorozata. A tárgyalás első napján vád alá helyezett 40 kassai magyar nő közül 15-öt harminchat napi munkatáborra és teljes vagyonelkobzásra ítélnek; ketten enyhébb büntetést kapnak; 23 vádlott esetében az ítélethozatalt elhalasztják. Az elítéltek “bűne”: 1938. november 11-én magyar népviseletbe öltözve fogadták a városba bevonuló magyar honvédeket.

– A csehszlovák-magyar vegyes bizottság Ótátrafüreden meghozza 16. sz. véghatározatát, amely a lakosságcsere-egyezmény VI. cikkelyével ellentétben megfosztja a kitelepítésre jelölteket attól a lehetőségtől, hogy minden ingóságukat magukkal vigyék. (A 16. véghatározat óriási felháborodást vált ki mind a szlovákiai magyarság körében, mind Magyarországon. A magyar fél azonnal leváltja a vegyes bizottság magyar vezetőjét, Péchy Józsefet, s jelzi, hogy a lakosságcserét csak a 16. véghatározat újratárgyalása után kezdi meg.)

– Megkezdődik az önkéntes munkaerő-toborzás a munkaerőhiánnyal küzdő cseh országrészekbe. Az egy hónapig tartó toborzó akció több mint 200 000 szlovák munkavállalásával végződik, míg a magyar jelentkezők száma 1932 (más adatok szerint 1919, illetve 2154).

1946. július 26.

– A kassai járási népbíróságon Ferdinand Lendvay elnökletével megkezdődik a csehszlovákiai magyarok elleni legnagyobb tömeges per. A háborús bűnökkel vádolt 715 kassai magyar ellen felhozott legsúlyosabb vád az, hogy 1938 novembere előtt magyar pártok (az Országos Keresztényszocialista Párt, a Magyar Nemzeti Párt, az Egyesült Magyar Párt) vagy a csehszlovákiai Magyar Népszövetségi Liga tagjai voltak, s így közvetve részt vettek Csehszlovákia szétverésében.

1946. július 29.

– Párizsban megkezdődik a békekonferencia a Magyarországgal, Olaszországgal, Romániával, Bulgáriával és Finnországgal kötendő békeszerződés előkészítésére.

1946. augusztus 1.

– A Magyar Áttelepítési Kormánybizottság létrehozza a Csehszlovákiából kitelepítendő magyarok érdekvédelmét ellátó pozsonyi székhelyű Meghatalmazotti Hivatalt; vezetője Wagner Ferenc.

1946. augusztus 3.

– Csoportvezetői összejövetelt tart az illegális Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség (CSMADNÉSZ). A tanácskozáson részt vevő dunaszerdahelyi, komáromi, érsekújvári, lévai, ipolysági, losonci, rimaszombati, tornaljai, pelsőci, rozsnyói, kassai és királyhelmeci csoportvezetők kiáltványt intéznek a párizsi békekonferencián tartózkodó Gyöngyösi János magyar külügyminiszterhez. Ebben kifogásolják, hogy a békekonferencia a 650 ezres felvidéki magyarságról annak megkérdezése nélkül akar dönteni, s egyben kérik, hogy a nagyhatalmak a magyarok által lakott területek hovatartozásáról rendeljenek el népszavazást. A kiáltványt Nagy Ferenc miniszterelnöknek kézbesítik, aki azt augusztus 14-én küldi el Gyöngyösi után Párizsba.

1946. augusztus 6-7.

– A csehországi munkaerő-toborzást végrehajtó központi és szlovák hivatalok közös értekezletet tartanak Pozsonyban. Elhatározzák, hogy a szükséges munkaerő biztosítása céljából a szlovákiai magyarokkal szemben Edvard Bene¹ általános munkakötelezettségről rendelkező 88/1945. sz. elnöki dekrétumára hivatkozva kényszerítő eszközöket fognak alkalmazni.

1946. augusztus 9.

– A csehszlovák kormány 10. ülésének határozata szerint a reszlovakizációs kérelmek elbírálásánál ügyelni kell arra, hogy ne hiúsítsák meg legalább 150 000 magyar áttelepítésének lehetőségét Magyarországra. Nem kell reszlovakizálni többek között az “árulókat” és “kollaboránsokat”, az ún. “betelepítési övezetben” élőket valamint az 5 katasztrális holdnál nagyobb földvagyonnal rendelkező földműveseket, mivel ezeknek a kitelepítését tervezik.

– Anton Granatier, a Központi Reszlovakizációs Bizottság tagja levelet intéz Jozef Lettrichhez, az SZNT elnökéhez, amelyben legalább 100 000 jelentkező reszlovakizációs kérelmének az elutasítását javasolja: “Aligha lehetséges, hogy egy kézlegyintéssel megváltoztathatjuk Szlovákia nemzetiségi térképét… Lehetetlen s elfogadhatatlan, hogy az olyan kimondottan magyar járások, mint a Galántai, Vágsellyei, Királyhelmeci, Zselizi vagy Tornaljai egyszerre szlovák járásokká változzanak.” A reszlovakizált tömegek kulturális befolyásolása érdekében viszont szükségesnek tartja a szlovák nemzetiség megadását a pedagógusok és lelkészek 90%-ának, annál is inkább, mivel az államnak 2600 pedagógusa hiányzik. Javasolja a reszlovakizált pedagógusok szlovák környezetbe való áthelyezését is.

1946. augusztus 14.

– A párizsi békekonferencián Gyöngyösi János magyar külügyminiszter felszólalásával kezdetét veszi a magyar békeszerződés tervezetének a vitája. Gyöngyösi beszédében részletesen felsorolja a csehszlovákiai magyarság háború utáni sérelmeit, és felszólítja Csehszlovákiát, hogy ha “meg akarja tartani a magyarlakta területeket, ám tartsa meg a magyarokat is, és biztosítson számukra teljes emberi és polgári jogokat”. Ellenkező esetben “a magyar kormány ragaszkodni kényszerülne ahhoz az alapelvhez, miszerint a nemzetnek joga van a földhöz”.

– Kassán a járási népbíróság ítéletet hirdet a háborús bűnökkel vádolt 715 kassai magyar tömeges perében. A bíróság 194 személyt 7 naptól 2 hónapig terjedő börtönbüntetésre, ill munkatáborra, valamint teljes vagyonelkobzásra ítél; 169 vádlott esetében elhalasztja az ítélethirdetést; 253 vádlottat felment; 94 esetben pedig visszavonja a vádat.

1946. augusztus 15.

– Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter Gyöngyösi János beszédére reagálva a békekonferencia plénuma előtt védelmébe veszi a kitelepítés elvét, mint ami már “jól bevált”, egyúttal revizionizmussal vádolja meg Magyarországot.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal körlevelet intéz a járási nemzeti bizottságokhoz és közigazgatási bizottságokhoz, amelyben értesíti őket a szlovákiai magyar “munkaerő átcsoportosításáról a cseh országrészekbe”. A körlevél kiemeli, hogy a magyarok ezzel lehetőséget kapnak “lojalitásuk” bizonyítására, amiért majd a többi munkással egyenlő bánásmódban részesülnek. Ugyanakkor leszögezi: “Eleve lehetetlenné kell tenni az ellenállás minden formáját… A felelőtlen, engedetlen személyekkel szemben a kíméletlen végrehajtással elrettentő példát kell statuálni”.

1946. augusztus 16.

– A Demokrata Párt májusi választási győzelme után Szlovákiában újjáalakul a Megbízottak Testülete. Elnöke a kommunista Gustáv Husák, tagjainak kétharmadát azonban a Demokrata Párt adja. Alelnöke: Rudolf Fra¹tacký (Demokrata Párt), belügyi megbízott: Mikulá¹ Ferjenèík (pártonkívüli), oktatásügyi és népjóléti megbízott: Ladislav Novomeský (SZLKP), igazságügyi megbízott: Ivan ©tefánik (DP), földművelésügyi megbízott: Martin Kvetko (DP), szociálisügyi megbízott: Jozef ©oltész (SZLKP).

1946. augusztus 19.

– A budapesti székhelyű “Szlovákiából Kiutasított és Elmenekült Demokrata Magyarok Tanácsa” táviratot intéz a párizsi békekonferencia elnökéhez, amelyben kéri a békekonferenciát, hogy mielőtt döntene a szlovákiai magyarok sorsáról, küldjön nemzetközi vizsgálóbizottságot Szlovákiába, ahol “a hitlerizmus módszereire emlékeztető” barbár módon nyomják el a magyarságot. Ha a szlovákiai magyarság nem kapja meg az ENSZ által is garantált emberi és kisebbségi jogokat, az egyetlen igazságos megoldásnak a magyarlakta területek Magyarországhoz való csatolását tekintik.

1946. augusztus 20.

– Megkezdődik a reszlovakizálásukat kérő magyar pedagógusok átigazolása. Összesen 683 pedagógus kér szlovák nemzetiséget, akik közül a Központi Reszlovakizációs Bizottság 217-nek a kérelmét fogadja el és hagyja jóvá. (A reszlovakizált pedagógusok nagy részét szlovák etnikai területre helyezik át.)

1946. augusztus 26.

– A csehszlovák kormány Wagner Ferenc pozsonyi magyar meghatalmazott útján átadja a magyar kormánynak a kitelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok névjegyzékét, amely összesen 181 512 nevet tartalmaz. A lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján 106 398, a VIII. cikkely alapján “nagy háborús bűnösként” családtagokkal együtt 73 187, “kis háborús bűnösként” ugyancsak családtagokkal együtt 1927 a kitelepítendő személyek száma. A kitelepítés leginkább Délnyugat-Szlovákia színtiszta magyar lakosságú területeit sújtaná, a jegyzék alapján ugyanis kitelepítenék a Komáromi járás magyar lakosságának 54,1%-át, az Ógyallaié 44,5%-át, a Dunaszerdahelyié 43,1%-át, a Zselizié 40,5%-át, az Ipolyságié 38,4%-át, a Párkányi járás magyar lakosságának 36,4%-át, a Somorjai járás magyar lakosságának pedig 33,1%-át. Ennél jóval alacsonyabb a vegyes lakosságú, illetve a szlovák-magyar nyelvhatár mentén elterülő járásokból kitelepítésre jelölt magyarok száma, mivel ezeket a hatóságok asszimilációra alkalmasabbnak tekintik, pl. a Nyitrai járás magyar lakosságának csupán 3%-át, a Kékkőiének 17,1%-át, a Pozsonyiénak 21,8%-át, a Verebélyi járás magyar lakosságának pedig 21,3%-át jelölik kitelepítésre. (A háborús bűnösök névjegyzékét a magyar kormány nem fogadja el, az ennek alapján kijelölt személyek átvételének feltételéül az 1946. május 15-ig hozott jogerős ítéletet szabja.)

1946. szeptember 1.

– A Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség titkos gyűlésén a szervezet egyetemi és főiskolai hallgatói és tanerői memorandumot szövegeznek Keresztury Dezső magyar vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Kérik, tegye lehetővé, hogy a cseh és szlovák egyetemkről és főiskolákról elbocsátott hallgatók tanulmányaikat magánúton végezhessék, s csonka féléveiket a magyar felsőfokú oktatási intézmények nekik beszámítsák. Egyben kérik, értesítse a párizsi békekonferenciát a szlovákiai magyar oktatásügy és kultúra áldatlan állapotáról.

1946. szeptember 3.

– A nemzetgyűlési választások eredményei alapján újjáalakul a Szlovák Nemzeti Tanács: a Demokrata Párt 63, Szlovákia Kommunista Pártja 31, a Munkapárt és a Szabadságpárt 3-3 helyet kap benne. Magyar tagja nincs. Elnöke: Jozef Lettrich (DP), alelnökei: Karol ©midke, Ivan Horváth (mindkettő SZLKP), Milan Polák és Andrej Cvinèek (mindkettő DP).

1946. szeptember 6.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Csehszlovákia előterjeszti Magyarországgal szembeni területi követeléseit: Pozsonytól délre, a Duna jobb partján 5 falu (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún, Rajka, Bezenye) átadását követeli a pozsonyi hídfő megnagyobbítása céljából. Juraj Slávik washingtoni csehszlovák nagykövet érvelése szerint a 150 km2 nagyságú igényelt terület elengedhetetlenül szükséges Pozsony városának és kikötőjének fejlesztéséhez. Az 5 község nemzetiségi összetétele 1946-ban: 6688 magyar, 1831 horvát, 291 német.

1946. szeptember 10.

– A Megbízottak Testülete kiadja 109/1946. sz. végrehajtási utasítását “az állami bányászok nyugdíjának és ellátási illetményének emeléséről”. A végrehajtási utasítás 6. §-a alapján nem jár nyugdíjemelés azoknak a (német és magyar) nyugdíjas bányászoknak, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.

1946. szeptember 12.

– A Belügyi Megbízotti Hivatal utasításában “ajánlja”, hogy a reszlovakizáltaktól elkobzott vagyont a hivatalok igyekezzenek visszaszolgáltatni, illetve a folyamatban lévő vagyonelkobzási ügyeket szüntessék be.

1946. szeptember 16.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár “a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdésének végleges megoldása” érdekében követeli valamennyi csehszlovákiai magyar áttelepítését Magyarországra. Clementis szerint a mintegy félmillió magyarból 100 000 a lakosságcsere keretén belül hagyja el az országot, 200 000 lesz a reszlovakizáltak száma, a maradék 200 000-et pedig egyoldalúan telepítenék át Magyarországra.

1946. szeptember 20.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Bedel-Smith tábornok, az USA képviselője bejelenti, hogy kormánya nem támogatja a szlovákiai magyarság kitelepítésére beterjesztett csehszlovák javaslatot: “Számunkra a kényszeráttelepítés (transzfer) koncepciója több mint kellemetlen, elfogadhatatlan…” Ezzel szemben Andrej V. Visinszkij külügyminiszter-helyettes, a Szovjetunió képviselője támogatásáról biztosítja és igazságosnak minősíti a csehszlovák álláspontot. Értetlenségét fejezi ki amiatt, hogy Magyarország elutasítja 200 000 szlovákiai magyar befogadását.

1946. szeptember 23.

– A párizsi békekonferencia Magyar Területi és Politikai Bizottságának ülésén Nagy-Britannia képviselője csatlakozik az Egyesült Államok nyilatkozatához, és a csehszlovákiai magyarok egyoldalú kitelepítése ellen foglal állást. Jugoszlávia, Ukrajna és Belorusszia képviselői támogatják a csehszlovák javaslatot.

1946. szeptember 24.

– A Megbízottak Testületének ülésén döntés születik arról, hogy a reszlovakizációra jelentkező magyarokat, kérelmük kedvező elbírálása esetén ki lehet húzni a kitelepítésre jelölt személyek jegyzékéből. Ugyanakkor elfogadják azt az elvet is, hogy nem kell reszlovakizálni az ún. “betelepítési övezetben”, vagyis a lakosságcsere által leginkább érintett járásokban élő magyarokat, mivel ezek át lesznek telepítve Magyarországra.

1946. október 6.

– A pozsonyi Èas című napilap közli a párizsi békekonferencián tartózkodó Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter nyilatkozatát, aki sajnálatát fejezi ki amiatt, hogy a nagyhatalmak nem egyeznek bele 200 000 szlovákiai magyar egyoldalú kiutasításába, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Csehszlovákai “nem fogad el semmiféle kisebbségi statútumot, s azoknak a magyaroknak a gyermekei, akik maradni akarnak, szlovák iskolákat lesznek kötelesek látogatni”.

1946. október 8.

– A pozsonyi magyar meghatalmazott az ún. “fehér lap”-pal értesíti ki a lakosságcsere-egyezmény V. cikkelye alapján lakosságcserére kijelölt szlovákiai magyarokat kitelepítésük tényéről. A “fehér lap” tételesen felsorolja mindazokat a jogokat, melyek az egyezmény alapján az áttelepülőket megilletik, s mentesíti őket a többi magyart fenyegető vagyonelkobzás és csehországi deportálás alól.

1946. október 10.

– Martin Kvetko földművelésügyi megbízott az Alkotmányozó Nemzetgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága előtt jelentést tesz a Szlovákiában az ideig elkobzott mezőgazdasági vagyonról. A hatóságok összesen 293 000 hektár földbirtokot konfiskáltak, ebből 108 000 hektárt a magyaroktól, 56 000 hektárt a németektől, 33 000 hektárt a magyar és német társaságoktól, 95 000 hektárt pedig a “szlovák nemzet árulóitól és ellenségeitől”.

1946. október 12.

– A párizsi békekonferencia plénuma elfogadja a Magyarországgal kötendő békeszerződés tervezetét. Elutasítja a 200 000 szlovákai magyar Csehszlovákia által javasolt egyoldalú kitelepítését Magyarországra, ugyanakkor beleegyezik három dunántúli község (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) Csehszlovákiához történő csatolásába.

1946. október 13.

– A Csehszlovákiai Antifasiszta Magyarok Intézőbizottsága nevű illegális szervezet üzenetet intéz a magyar kormányhoz és a kormánykoalíció pártjaihoz. Ebben kifogásolja, hogy a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt a szlovákiai magyarság megkérdezése nélkül kötötték meg, továbbá rámutat arra, hogy a vegyes bizottság döntései, amelyekben a magyar fél is képviselteti magát, tovább súlyosbítják a szlovákiai magyarság helyzetét. A dokumentum aláírói: dr. Balog-Dénes Árpád ügyvéd, Kugler János, Ölveczky József, Pálenyik Ferenc és ©ok István. (A szlovákiai magyar kommunisták, földművesek és szakszervezeti tagok által alapított szervezet a későbbiekben Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetsége néven szerepel.)

1946. október 25.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 192/1946. számmal törvényt fogad el a kétéves (1947-1948) gazdaságfejlesztési tervről.

1946. október 26.

– Mindszenty József bíboros hercegprímás pásztorlevélben ismerteti Magyarország katolikus püspökeivel a felvidéki magyarságot sújtó jogfosztó intézkedéseket, s a csehszlovák kormány szándékát 200 000 magyar egyoldalú kitelepítésére Magyarországra. A pásztorlevél hangsúlyozza, hogy a magyarok fölött ítélkezők ugyanazok a szlovákok, akik annak idején Hitler ösztönzésére élen jártak a zsidóüldözésben, végül követeli, hogy ha a csehszlovákok nem akarják megtartani a magyar nemzetiségű polgárokat, akkor “ne akarják a területet sem megtartani… amelyet magyarok laknak”.

1946. október 31.

– Vladimír Clementis az Alkotmányozó Nemzetgyűlés Külügyi Bizottságában a szlovákiai magyarok kitelepítéséről tartott beszédében kijelenti, hogy a kérdés megoldásának kulcsa a magyar kormány kezében van, azonban ha az nem hajlandó megegyezni, “a magunk módszereit fogjuk alkalmazni”.

1946. november 4.

– A Szlovák Telepítési Hivatal közzéteszi a szlovákiai magyarok csehországi deportálásával kapcsolatos főbb irányelveket. Ezek szerint Dél-Szlovákia 23 járásából “átcsoportosítható” minden magyar nemzetiségű személy, akit Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki dekrétuma megfosztott csehszlovák állampolgárságától, s azt többé már nem is szerezheti vissza.

1946. november 5.

– Az üzemi és vállalati tanácsokra vonatkozó elnöki dekrétum némely rendelkezéseinek végrehajtására kiadott 216/1946. sz. kormányrendelet 2. és 3. §-a kimondja, hogy az üzemi tanácsokba történő választásoknál aktív és passzív választójoga csak az állandó választói névjegyzékekbe felvett csehszlovák állampolgároknak van, kizárva ezzel a választójogból az állampolgárságuktól meg nem fosztott magyarokat és németeket is.

1946. november 13.

– Az SZNT hivatalos lapja, a Národná obroda írja: “Jogunkban áll beolvasztani a magyarokat, s bármi áron nemzetállammá kovácsolni Csehszlovákiát. Minthogy a magyarok nem tarthatnak igényt kisebbségi jogokra, végső lépésként szét kell szórnunk őket Csehszlovákia különböző részeibe.”

1946. november 14.

– A CSKP KB Elnökségi ülésén megtárgyalják a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának a kérdését. Megegyeznek abban, hogy a magyarok csehországi közmunkáját össze kell kapcsolni a szlovákiai magyarkérdés “rendezésével”, ezért egész családok áttelepítését javasolják, még ha ez ellenkezik is a munkakötelezettségről szóló elnöki dekrétummal. Megközelítőleg 50 ezer család deportálásával számolnak, miközben az első szakaszban a vagyontalan családokat szállítanák ki, mivel náluk nem várható ellenállás. Ezt követően kerülne sor a vagyonosabb kisparasztok áttelepítésére.

1946. november 19.

– A Párkányi járáshoz tartozó Köbölkút, valamint a Somorjai járáshoz tartozó Gútor és Szemet községekben kezdetét veszi a szlovákiai magyar családok csehországi deportálása. Az akció a következőképpen zajlik: A települést katonai egységek zárják körül, majd elrendelik a kijárási és csoportosulási tilalmat. Az előre elkészített listák alapján kijelölt családoknak kézbesítik a munkaszolgálatról rendelkező végzéseket. Közlik velük a magukkal vihető tárgyak és élelmiszerek jegyzékét. (Ingatlan vagyonukat elkobozzák, és szlovák telepeseknek utalják ki.) A kijelölt családokat másnap katonai teherautókon a legközelebbi vasútállomásra szállítják, ahonnan tehervagonokkal útnak indítják őket Csehország felé.

1946. november 20.

– A magyar kormány a szlovákiai magyarok csehországi deportálása miatt tiltakozó jegyzéket intéz a csehszlovák kormányhoz, és megszakítja a lakosságcsere gyakorlati megvalósításáról folytatott tárgyalásokat.

– A Èas című napilapban Mikulá¹ Ferjenèík belügyi megbízott a reszlovakizációval kapcsolatban kijelenti: “Nem elég a reszlovakizációs jelentkezést aláírni, de arra is szükség van, és meg is fogjuk követelni, hogy tanuljanak és beszéljenek is szlovákul, éljék bele magukat a szlovák viszonyok közé, mert senki se ringassa magát olyan fölösleges illúziókban, hogy itt Érsekújvárott, Léván, Komáromban a jövőben még máshogy is lehessen élni és beszélni, mint szlovák módra.”

1946. november 26.

– Károlyi Mihály levélben kéri Edvard Bene¹ köztársasági elnököt, állítsa le a magyarok csehországi deportálását: “Bízom Elnök Úr politikai bölcsességében, s abban, hogy mindent el fog követni a szlovákiai magyarság elleni fájdalmas intézkedések befejezésére.”

1946. november 29.

– Mindszenty József esztergomi hercegprímás táviratot intéz Spellman New York-i és Griffin londoni bíboros érsekekhez. Kéri a címzetteket, tegyenek meg mindent a brit külügyi szerveknél és az ENSZ-nél, hogy a nagyhatalmak kényszerítsék rá Csehszlovákiát a magyarok csehországi deportálásának leállítására.

– Mindszenty József esztergomi hercegprímás beutazási engedélyt kér Csehszlovákiába azzal a céllal, hogy a hivatalos egyházi ügyek intézése mellett közbenjárjon Edvard Bene¹ köztársasági elnöknél a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának leállítása érdekében.

1946. december 2.

– Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Bíróságon megkezdődik a volt Szlovák Köztársaság háborús bűnökkel vádolt vezetőinek a pere. A vádlottak: Jozef Tiso köztársasági elnök, Alexander Mach belügyminiszter és Ferdinand Ïurèanský külügyminiszter.

1946. december 10.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja az esküdtbíróságokról szóló 232/1946. sz. törvényt, amely kizárja az esküdtek közül a német és magyar nemzetiségűeket, mivel 4. §-a szerint esküdt csak az lehet, aki szerepel az állandó választói névjegyzékekben.

1946. december 12.

– Václav Nosek belügyminiszter kiadja 241/1946. sz. hirdetményét “a pozsonyi Szlovák Telepítési Hivatal statútumáról”. A statútum 10. §-a szerint a Szlovák Telepítési Hivatal feladata többek között a belső telepítés egységes irányítása Szlovákiában; az újranépesítendő területek lakosságának kitelepítésére, illetve szláv lakossággal való betelepítésére vonatkozó irányelvek kidolgozása; a külföldi és a Csehszlovák Köztársaság területéről származó szlovák, cseh és más szláv lakosság letelepítésének irányítása; továbbá az, hogy elkészítse a németektől, magyaroktól, valamint a szlovák és cseh nemzet árulóitól és ellenségeitől elkobzott vagyon szétosztásának irányelveit.

1946. december 19.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 255/1946. számmal törvényt fogad el “a külföldi csehszlovák hadsereg tagjairól és a nemzeti felszabadító harc néhány további résztvevőjéről”. A törvény értelmében az ellenállási harc résztvevői különféle előnyökben, kedvezményekben, segélyekben, nyugdíj-kiegészítésben stb. részesülhetnek, ez azonban nem vonatkozik a magyar és a német nemzetiségű személyekre, mivel őket a törvény kizárja a kedvezményekben részesíthetők közül.

1946. december 20.

– A Szlovák Telepítési Hivatal Edvard Bene¹ 27/1945. sz. dekrétumára hivatkozva kiadja a belső telepítés Szlovákia területére érvényes, a magyaroktól elkobzott földek és gazdaságok betelepítésére vonatkozó irányelveit. Az irányelvek szerint telepesek (kolonisták) csak valamely szláv nemzethez tartozó csehszlovák állampolgárok lehetnek, akiket a dél-szlovákiai “betelepítési övezetbe” kell irányítani. Az ún. betelepítési övezet 319 magyar községét úgy jelölik ki, hogy az ott letelepülő szlovák tömbök feldarabolják az egységes magyar etnikai területet, ellenőrizzék a legfontosabb vasúti és közúti csomópontokat, útvonalakat. A létrejövő szlovák tömböket ún. összekötő folyosókkal kötik össze.

– Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés elfogadja a 252/1946. sz. törvényt, amely szerint a nagybirtokok volt alkalmazottai és azok családtagjai egyszeri külön segélyben és ellátási illetményeik kiegészítésében részesülhetnek, kivéve azokat a németeket és magyarokat, akik Edvard Bene¹ 33/1945. sz. elnöki alkotmánydekrétuma értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.

1946. december 21.

– A csehszlovák hatóságok válasza szerint Mindszenty József esztergomi hercegprímás csak akkor kaphat beutazási engedélyt az országba, ha szigorúan tartja magát az út egyházi jellegéhez. Mindszenty ezért lemond az utazásról.

– Mindszenty József esztergomi hercegprímás a magyar katolikusok nevében kiáltványt bocsát ki a szlovákiai magyarság üldözéséről.

1946. december 28.

– Érsekújvárban megalakul az illegális Szent György Kollégium, a cseh és szlovák egytemekről, főiskolákról kitiltott érsekújvári és környékbeli fiatal magyar értelmiségiek munkaközössége. Alapító tagjai: Csicsátka Ottó, Décsy Gyula, Dikácz Kálmán, Hlavicska László, Kecskés Lajos, Luzsicza Lajos, Soóky Dezső és Szőke István. A Kollégium Menedék címmel (két számot megélt) sokszorosított, gépiratos irodalmi-művészeti lapot szerkeszt. (Tagjainak szétszóródása miatt 1947-ben a Kollégium feloszlott.)

– A Szlovák Telepítési Hivatal a belső telepítés hatékonyságát gátló lakáshiány csökkentése érdekében elrendeli, hogy a csehországi kényszerközmunkára deportált magyarok házait és gazdaságait utalják ki a belső telepeseknek.