Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2022/3

Impresszum 2022/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXIV. évfolyam

Főszerkesztő: Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László

TANULMÁNYOK

GYURGYÍK LÁSZLÓ: Quo vadis? A szlovákiai magyarsághoz tartozók (száma) a 2021. évi népszámlálás nemzetiségi és anyanyelvi adatai alapján
LAMPL ZSUZSANNA: A „hatalmas vonzerővel bíró ideál”, avagy a szabadidő létrejötte és alakulása Csehszlovákiában (is)
BAKI ATTILA: A kőkeszi plébánia anyakönyvének bejegyzései
SZABÓ SZILVIA: Összes tudásunk a családból származik
GAUČÍK ISTVÁN: „Az ország egyik legrégibb és legéletrevalóbb egyesülete”. A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületének tevékenysége és társadalmi szerepe (1861–1918)
FEDINEC CSILLA – CSERNICSKÓ ISTVÁN: A területiség elvének megjelenése a pénzjegyeken: két közép-kelet-európai példa
HELTAI JÁNOS: (In)szekuritizáció és felebaráti szeretet

KÖZLEMÉNYEK

FÜLÖP LÁSZLÓ: Panni Török Balázs hagyatéka

KÖNYVEK

Liszka József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében (Magyar Zoltán)
Jana Šturdíková: Châteaux po našom (Csehy Zoltán)
Marta Stojić Mitrović: Evropski granični režim i eksternalizacija kontrole granica EU. Srbija na Balkanskoj migracijskoj ruti (Vataščin Péter)
Bálizs Beáta: Veres róka, vörös bársony, piros rózsa. A piros/vörös a magyar nyelvben és kultúrában (Sándor Anna)
Molnár Andrea (szerk.): Teleki József. Tanulmányok az Akadémiai Könyvtár alapítójáról és a Magyar Tudományos Akadémia első elnökéről (Bodnár Krisztián)
Kovács Kálmán Árpád (szerk.): Nemzetiségek és törvényhozás Magyarországon (Bodnár Krisztián)
Kedves Gyula – Pelyach István (szerk.): Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai. Perényi Zsigmond báró (Bodnár Krisztián)
Csernicskó István: Az ukrajnai többnyelvűség színe és fonákja (Gazdag Vilmos)
Sik Domonkos: A modernitás rétegei (A.Gergely András)
Köteles Szabolcs: Összepréselve. A szlovákiai magyar pártok 1998-as egyesülése (Csanda Gábor)

Quo vadis? A szlovákiai magyarsághoz tartozók (száma) a 2021. évi népszámlálás nemzetiségi és anyanyelvi adatai alapján


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Bevezetés

2021 januárjában a Szlovák Statisztikai Hivatal ismertette az előző évi népszámlálás – pontosabban a személy-, ház- és lakásösszeírás – első eredményeit. A közzétett adatok szerint Szlovákia lakosságának a száma 5 449 270 főt tett ki, ez 52 234 fős növekedést jelent az előző, 2011. évi népszámlálás adataihoz viszonyítva. A (cseh)szlovák népszámlálások történetében a II. világháborút követő időszakban ez volt a 2. legkisebb népességszám-növekedés. A lakosság száma ennél kisebb mértékben csak az ezt megelőző évtizedben növekedett, 17 581 fővel.

A 2021. évi népszámlálás lefolyása több szempontból is eltért a korábbiaktól: teljes mértékben elektronikus módon zajlott. A ház- és lakásösszeírás, mely 2020. június 1-jén kezdődött és 2021. február 12-én fejeződött be, teljes mértékben a helységek – városok és falvak – feladata volt, a lakosság közvetlen részvétele nélkül zajlott.

A személyösszeírás első szakasza február 15-e és március 31-e között, a népszámlálás második, asszisztált szakasza május 3-tól június 13-ig tartott. A személyösszeírás során a lakosokra vonatkozó adatok egy része a rendelkezésre álló adminisztratív, hivatalos adatbázisokból lett biztosítva. Az adatok további része származott közvetlenül a lakosságtól, akik a statisztikai hivatal honlapján megjelenő űrlap kérdéseit válaszolták meg, a későbbi, asszisztált szakaszban asszisztensek segítségével. A 2021. évi népszámlálás nóvuma, hogy első alkalommal kérdeztek rá az ún. második nemzetiségre is. Egy második nemzetiséghez tartozónak a lakosság 5,6%-a, 306 175 fő vallotta magát.

Dolgozatunkban a 2021. évi népszámlálás során a magyarsághoz tartozók számát befolyásoló összetevőket vizsgáljuk meg, így a nemzetiség és az anyanyelv összefüggéseit, amit a 2021-ben bevezetett 2. nemzetiségre történő rákérdezés is tovább árnyalt.[1] Valamint kísérletet teszünk a nem válaszolók, ismeretlenek magas számából, arányából adódó kérdések tisztázására is.

1. Nemzetiség és anyanyelv

A (cseh)szlovák népszámlálások minden alkalommal rákérdeztek a lakosság nemzeti hovatartozására. Ezzel szemben az anyanyelvre (a nemzetiségi hovatartozásra történő rákérdezés mellett) csak 5 alkalommal: 1970-ben, 1991-ben, 2001-ben, 2011-ben és legutóbb 2021-ben kérdeztek rá.[2] A 2. nemzetiségre, mint már említettük, az utolsó, 2021. évi népszámlálás alkalmával kérdeztek rá első alkalommal.

Azt, hogy mit is értünk nemzetiség, valamint anyanyelv alatt, először a szlovákiai népszámlálások során használt definíciók segítségével közelítjük meg.

„Nemzetiség alatt valamely személynek egy adott nemzethez, nemzeti(ségi) vagy etnikai kisebbséghez tartozását értjük. A nemzetiség megállapítása szempontjából nem mérvadó sem az anyanyelv, sem pedig az a nyelv, melyet az adott állampolgár leginkább használ vagy jobban bír, hanem saját meggyőződése, elhatározása a döntő. A 15 évesnél fiatalabb gyermekek nemzetiségét a szülők nemzetisége szerint kell feltüntetni. Ha a szülők különböző nemzetiségűnek vallják magukat, egyikük (kölcsönös megegyezés alapján választott) nemzetiségét kell beírni. Az egyéb rovatba az itt fel nem…

A „hatalmas vonzerővel bíró ideál”, avagy a szabadidő létrejötte és alakulása Csehszlovákiában (is)


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Életünk egy meghatározott időben kezdődik, bizonyos ideig tart, majd egy meghatározott időben végződik. Ez a nagy rejtély, amely keretbe foglalja létünket, számtalan szép gondolatot szült. Kíváncsiságból megnéztem az interneten az időről szóló irodalmi idézeteket, és csak a citatum.hu honlapon 108 oldalnyit találtam. Például: „Az idő […] továbbra is múlik az események számtalan láncolatában, és egy napon kiradírozza a felettünk uralkodó sötét alakokat, kiradírozza a szüleimet, és kiradíroz engem is, de tovább múlik az utcákon, a tereken, az egész városban, s nyomában ott marad a jövő.” (Julián Fuks, brazil író, 1981) Vagy: „Az idő a legjobb, az igazi adományunk, s annak mércéje a homokóra: oly igen finom a szűk nyaka, melyen át a veres homok pereg, oly hajszálvékony a pergése, hogy jó ideig szemre egyáltalában nem fogy a homok a felső üregéből, csak a legvégén, akkor igen, akkor úgy rémlik, igen gyorsan múlik, s úgy rémlik, gyorsan múlt el az egész.” (Thomas Mann, Nobel-díjas német író, 1875–1955)

Tudományos szempontból nézve az idő multidiszciplináris kategória, számtalan tudományág foglalkozik vele. A szociológiában Émile Durkheim adta meg – a líraiságot ugyancsak nem nélkülöző – alaphangot, amikor 1912-ben a következőket írta az időről: „olyan elvont és személytelen keret, amely nemcsak egyedi létünket, de az emberi létet is magába foglalja. Olyan, mint egy végtelen tábla, melyen az egész tartam kiteríthető a szellem tekintete előtt, s amelyen valamennyi lehetséges esemény meghatározott fix viszonyítási pontokhoz képest helyezhető el.” (Durkheim 2003, 20. p.)

Ennek a „végtelen táblának”, az emberi életidőnek egyik szegmense a szabadidő. Írásomban ezzel foglalkozom. Először egy rövid áttekintést nyújtok a szabadidő geneziséről.

1. A szabadidő „születése”

Alaptézis, hogy „a szabadidő mindig a létfenntartás biztosítását szolgáló tevékenységekre fordított életidőhöz viszonyítva válik mérhetővé és érzékelhetővé, kifejezve az időháztartásban az idő egy speciális fajtájának egy bizonyos értelemben vett szabadságát”. (Fekete 2018, 27. p.) Vagyis a munkaidő és a szabadidő nem választható el egymástól, egyrészt mivel mindkettő „ugyanazon emberi lényeg megnyilvánulása” (Szalai 1976, 11. p.), másrészt a munkaidő mennyisége és tartalma nagymértékben determinálja a szabadidő mennyiségét és tartalmát.

Mint ez az összes társadalmi jelenségre érvényes, a szabadidőnek is számtalan definíciója van. Ezek általában azokat a tevékenységeket tartalmazzák, amelyeket az egyes szerzők szerint a szabadidőben végzünk. Például: „a szabadidő a pihenés, a társas érintkezések, üdülés, ellazulás, a fizikai és lelki erőforrások feltöltésének ideje, amelyet az ember a saját szükségletei, vágyai, értékrendje és aspirációi alapján szervez meg.” (Kratochvílová 2010, 4. p.) Kutatásmódszertani szempontból leginkább Szalai Sándor szociológus, akadémikus az 1964 és 1970 között végzett Nemzetközi Összehasonlító…

A kőkeszi plébánia anyakönyvének bejegyzései – Forrásközlés


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Néhány szó bevezető helyett

Az itt bemutatásra kerülő történeti forrás helytörténeti jelentőségű. A volt kőkeszi (Kamenné Kosihy, Nagykürtösi járás) plébániahivatal[1] egyházi fennhatósága alá tartozó települések – Gyürki, Kőkeszi, Sirak, Szelény, Terbegec – múltjába ad mozaikszerű bepillantást. Helytörténeti mércével mérve jelentős ez az anyag, hiszen a felsorolt községek (megmaradt levéltári és egyéb források mentén való) története máig feldolgozatlan.[2] Utóbbi megállapítás egyébként a szűkebb-tágabb történeti Hont (később Bars-Hont) megye más településeire is bátran – a település nagyságától függetlenül – általánosítható.

Tulajdonképpen talán módszertani kérdésként is felemlíthető, hogy a kistelepülések (törpe- és aprófalvak) története, összehasonlítva a „nagyokkal” – a közigazgatási és statisztikai adatrögzítéssel készült történelmükön túli helytörténetükre értve – milyen mélységig tárható fel. Milyen mélységig tárható fel az apró történelem szemben a nagy történelemmel? – hangozhatna a kérdés. Hiszen a legtöbb esetben egy kistelepülés múltról szóló forrásanyaga jóval kurtább, mint egy nagyközség vagy éppen város forrásanyaga. Az itt bemutatásra kerülő forrásból, mintegy közös helytörténeti találkozási pontként jól kitűnik, hogy bármekkora egy település mérete, a nagy történelem (háborúk, járványok, országos érvényű és más változások) minden korban elért a legalsóbb szintekig is, bélyeget nyomva az ott élő közösség mindennapi életére.

A forrásról dióhéjban

 A kézzel írott bejegyzés a volt kőkeszi plébániahivatal 1735 és 1786 közötti időszakából származó, a plébánia területén kereszteltek, házasultak és elhalálozottak adatait rögzítő anyakönyvben található meg. Az anyakönyv eredetijét a Besztercebányai Állami Levéltár őrzi.[3] Az eredeti anyakönyv mikrofilmen rögzítve szabadon kutatható.

A kézírásos bejegyzés tulajdonképpen a plébánia historia domusa, vagyis az egyházközség életét lejegyző és bemutató plébánosi feljegyzések „könyve.” A volt Kőkeszi Plébániának nem maradt fenn (illetve eddig nem került elő) a „tényleges” historia domusa, ezért az itt közreadott egyházközségi „napló” bejegyzéseivel olyan helyi történéseket örökít meg, amik a helytörténeti kutatás és a helyeik helybeni múlttudása szempontjából is hiánypótlónak mondhatók (a fentebb említett apró történelem tartományából.) A szöveg – a 18. és 19. század első harmadának hely- és „egyháztörténetét” összefoglaló – latin és az itt közreadott magyar nyelvű részre oszlik; a magyar nyelven írott oldalak száma 23.

A magyar szövegrész kezdő évszáma 1887, Kassay Ferencz kőkeszi plébános halálának éve, az utolsóé pedig 1946. A lejegyzett bő hat évtized alatt számos országos és helyi esemény ment végbe mind országosan, mind helyben; ezek kisebb vagy nagyobb nyomokban megjelentek a bejegyzést készítő egyházi személyek tollhegyén is.

A digitális szövegrögzítés során megmaradt a szöveg eredeti írásmódja. A szövegben előforduló neveket minden esetben igyekeztem azonosítani; a rövidítéseket, az előforduló egyházi és egyéb fogalmakat feloldani, lábjegyzetben jelentésüket megadni.

383.

Összes tudásunk a családból származik


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Bevezető

A család a születés, felnövekedés, öregedés, halál helyszíne. Részt vesz fontos társadalmi és gazdasági folyamatokban is, mint a gyermekek szocializációja, termelés, rászorulók ápolása. Hatnak rá a demográfiai változások, a szociálpolitika, a társadalmi értékek és a vallási intézmények is. (Tomka 2020) A biológiai és a társadalmi jelleg tükröződik a család definíciójában is, mely szerint olyan intim, együtt élő csoport, melynek tagjait a leszármazás, illetve vérségi kötelék köti össze. (Tomka 2020)

Kutatásom célja elsősorban az volt, hogy rámutassak arra, milyen szerepkörök léteztek egy családon belül a 19. század folyamán és a 20. század elején. Hogyan tükrözik az adott szerepkörök a családtagok kapcsolatát, mik azok a meghatározó minták, amelyek befolyásolták működésüket, gondolkodásukat, segítették vagy éppen nehezítették életüket. Ezek a mechanizmusok, minták, képletek sokszor jelen vannak napjainkban is. A dolgozat az alábbi három témakörből meríti tárgyát: születés (csecsemőgyilkosság), egyházi házasságrendezés; a család mint dinasztia, különös tekintettel a nők szerepére és megítélésére.

Elsődleges forrásanyagom egy 19. századi egyházi jegyzőkönyv volt.[1] A gömörhorkai református egyház jegyzőkönyve az 1790-től 1892-ig terjedő időszakot öleli fel. Segítségével betekinthetünk egy református gyülekezet életének meghatározó pillanataiba.

A református egyház a 19. században egyházfegyelmi szabályok rendszerével szabályozta a családok életét. Olyan erkölcsi normákat állított, amelyekhez minden gyülekezeti tagnak egyformán kellett igazodnia. Ezenkívül hivatalos világi rendeleteket is közvetített, segítette a református faluközösséget abban, hogy tájékozódni tudjon a törvények rendszerében.

Az egyházi jegyzőkönyveken kívül információforrásaim a rozsnyói és pozsonyi levéltári dokumentumok. Elsősorban olyan bírósági iratok, bejegyzések, melyek a családon kívül megesett nők korabeli helyzetéről adnak nagyon tiszta és egyben félelmetes képet. A témához szorosan kapcsolódik a korabeli törvényhozás, a 19. századi büntető törvénykönyvek és rendeletek. S utoljára, de nem utolsósorban pedig egy családi levelezés nyújtott betekintést egy 19. századi polgári család életének mindennapjaiba.

1. Születés, házasság, halál

A család volt egykor az a közösség, ahol a szolidaritás, a hűség és a hagyomány életük végéig kötötte a családtagokat. A közösség célja minden esetben az volt, hogy megmaradjon. A közösséget nem lehetett elhagyni, a hűség ezt nem engedélyezte. Ez ma már nem létezik. Arra neveljük a gyerekeket, hogy önállóak legyenek, saját utakat keressenek.

A születés, a házasság és a halál meghatározó határmezsgyék egy család életében. A születés és halál, mielőtt bevonult a kórházak falai közé, része volt a család mindennapjainak, amit a 20. század fokozatosan elvett tőlünk.

1.1. A nők, a férfiak és a bába szerepe a születésnél

A nők a parasztvilágban nem voltak szabadok, gazdaságilag teljesen a férfiaktól függtek, gyerekkorukban az apjuktól, később a férjüktől. A nők és a női közösség…

„Az ország egyik legrégibb és legéletrevalóbb egyesülete”. A Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületének tevékenysége és társadalmi szerepe (1861–1918)

A polgár és a polgárosodás fogalmai a magyar historiográfiában máig homályosak maradtak. Valójában a kutatók nézetei, elképzelései vetítődnek rá az egyes társadalmi csoportokra, és ezek, mivel részletesebben nincsenek körülhatárolva, a tudomány és a publicisztika területeiről a politikai diskurzus mezejére is átkerülhetnek, átszivároghatnak. Az újabb magyar társadalomtörténet inkább egy-egy város példáján a jellegzetességek boncolgatására és nem a nyugati polgársággal kapcsolatos hasonlóságok és különbözőségek vizsgálatára összpontosít. (Klement 2006, 193–194. p.)

A 19. századi pozsonyi polgárság történetének újabb kutatásai során is a sajátosságok, például a felekezeti hovatartozás, identitásalakulások, egyéni és familiáris életstratégiák, társadalmi pozíciók és vállalkozói, adományozási attitűdök, illetve a szociológiai indíttatású viselkedési formák kerültek a történészi figyelem előterébe. Önmagában a rendiségen belül a régi polgárság és annak „átnövése” (avagy éppen a diszkontinuitás problémája) a modern polgárságba Pozsony tekintetében még nincs kellőképpen tisztázva. (Vö. pl. Tóth 2009; Francová 2010, 117–156. p. A régi és az új polgárság terminológiai kérdéseiről: Bácskai 2006.)

A polgár fogalma – szinte rögzült definícióként – szorosan összekapcsolódik az egyesületi élettel, annak százféle típusával, finom árnyalataival, melyekben nem passzív szemlélődő volt, hanem tevékeny, kezdeményező személyként jelent meg. A modern szakmai jellegű egyesületeket, mint a társadalmi önszerveződés formáit, látszatra egy kétarcúság, azonban hatékony funkcionalitás jellemezte. A városi „hatalmi” pozíciók és a gazdasági szerepkörök biztosítása végett, gyakran vállalkozói tevékenységeket felkarolva, szűkebb csoportérdekek fórumaiként és érdekérvényesítő eszközeiként is megjelentek. A másik oldalon azonban a városi közösség irányába nyitott tagsággal rendelkeztek és közszolgálati szerepeket vállaltak fel (adományozás, szegényügy, iskolai támogatások). (Mannová 1999, 200. p.) Bár Pozsonyban a 19. század elején számos világi és egyházi alapítvány, szakmai jellegű, szociális irányultságú, főképpen az árva- és szegényügyet támogató polgári egyesület működött, az igazi virágkort mégis a kiegyezés után számíthatjuk. (Kušniráková 2019, 220–254. p.) Elena Mannová szerint a pozsonyi városi egyesületek tagságát a középrétegek alkották. Közéjük sorolta a kézműveseket, kereskedőket, értelmiségieket, hivatalnokokat és a vállalkozókat. Többségében német és magyar tagokról beszélhetünk, ezért a pozsonyi egyletek német, magyar vagy német–magyar jellegűek voltak. (Mannová 1995, 116. p.)

Joggal állíthatjuk, hogy ezek a polgári önszerveződési formák a multinacionalitás és etnikai dominancia, vagy a polgári és nemzeti identitás hatóerői között mozogtak, oszcilláltak. Társadalmi szempontból további funkciókat is elláthattak: a nemzeti identitás erősítői lehettek, de az asszimiláció eszközeivé is válhattak.

Ez a tanulmány Pozsony 19. századi történetének egyik meghatározó szakmai társulásával, a német szőlőbirtokosokat és borkereskedőket tömörítő Pozsonyi Szőlőművelők Egyesületével (Pressburger Weingärtnerverein) foglalkozik. A kézirat megszületését több impulzus váltotta ki, elsősorban a szlovák és a magyar historiográfiákon belül a korabeli közgazdasági, főképpen a szőlőtermeléssel és borászattal,…

A területiség elvének megjelenése a pénzjegyeken: két közép-kelet-európai példa


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Bevezetés

A nyelvitájkép-kutatás az 1990-es évektől került be intenzíven a kutatók érdeklődési körébe. (Gorter 2006, 81–89. p.; Szoták 2018, 30–42. p.) A nyelvi tájkép definíciója a Landry–Bourhis szerzőpárostól származik, ők használták először a köztéren megjelenő feliratokra: kereskedelmi táblák, feliratok, helységnévtáblák, utcatáblák stb. (Landry–Bourhis 1997, 23–49. p.) Miután a nyelvi tájkép tanulmányozása önálló tudományággá nőtte ki magát, számtalan tanulmány született a témakörben. A kutatók újabb definíciókat alkottak, tágítva ezzel a nyelvi tájkép értelmezési tartományát. A legszélesebb definíciót a Shohamy–Waksman szerzőpáros adta, akik minden lehetséges, közösségi térben végbemenő diskurzust a nyelvi tájképekhez soroltak: szövegeket, képeket, tárgyakat, emberi lényeket, térben és időben történő elhelyezést. (Shohamy–Waksman 2009, 313–331. p.)

Vannak, akik különbséget tesznek a nyelvi tájkép linguistic landscape és a nyelvi táj képzése linguistic landscaping között. (Itagi–Shailendra 2002) Ez utóbbi a nyelv feliratokon történő megjelenítésének tervezési és megvalósítási folyamatára utal, míg a főnévi alak a cselekmény eredményére vonatkozik. Tanulmányunkban a linguistics landscape fogalmát alkalmazzuk a pénzjegyek történeti vizsgálatára.

A pénzjegyeknek van egy önértéke – a tervezés és a kivitelezés költségei, de nincs inherens értékük: felhasználásuk során a csereérték számos tényezőtől függ, melyek a közgazdaságtudomány körébe tartoznak. A pénzjegyek ezen túlmenően tanulmányozhatók történetiségük, esztétikai megjelenítésük, szimbolikájuk szempontjából, értékelhetők az ezekhez kapcsolódó jelentéstartalmak. Vizsgálati szempontunk a kiválasztott pénzjegyek feliratainak nyelvi elemzése, és azoknak az összefüggéseknek a feltárása, amelyek a pénzjegyeken megjelenő és az onnan eltűnő nyelvek szimbolikus jelentésére adnak magyarázatot. Bár a 21. században egyre csökken a készpénzforgalom mértéke és jelentősége, a papírpénzeken megjelenő szimbólumoknak a papírpénzek megjelenése óta minden állam nagy jelentőséget tulajdonít. A pénzjegyeken feltűnő (vagy onnan hiányzó) nyelvek szintén részei a szimbolikus politizálásnak, részt vesznek az adott állam politikájának megjelenítésében. (Raento–Hämäläinen–Ikonen–Mikkonen 2004, 930. p.)

Noha a pénzjegyek legfőbb funkciója a csereérték kifejezése, a számjeggyel kifejezett névérték kivételével a hétköznapi használó számára majdhogynem érdektelen egyéb (szöveges) feliratok mégis hordozhatnak szimbolikus szerepet. Erre mutatunk két példát a csehszlovák korona és a szovjet rubel vizsgálatával.

A nyelvi tájképben megjelenő feliratoknak két funkciót tulajdonítanak: kommunikatív és szimbolikus jelentést. (Backhaus 2007, 35. p.) A kommunikatív funkció sokáig fontosabb volt a szimbolikusnál. Az emberek azon a nyelven írták ki a közlendő információkat, amely(ek)en tudtak, illetve amelyekről feltételezték, hogy azokat értik a megcélzott olvasók. Az európai nemzeti romantika és a nemzetállam eszméje a 19. század vége felé merőben megváltoztatta a nyelvi tájképhez való viszonyt. (Cenoz–Gorter 2006, 67–80. p.) Akkortól kezdve fokozatosan terjedt el Európában, hogy a mindenkori uralkodó államnemzet nyelvét tükrözték a hivatalos jellegű, a kereskedelmi, de még a civil és valamelyest az egyházi…

(In)szekuritizáció és felebaráti szeretet


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

1. Bevezetés

Ez a dolgozat egy 2019 őszén megkezdett nyelvészeti etnográfiai kutatás tapasztalatait összegzi. A kutatás célja, hogy hozzájáruljon a romani nyelv (és a romani beszélők) emancipációjához és a békés társadalmi együttélés (konvivialitás, vö. Blackledge és Creese 2018, xxx. p.) lehetőségeinek kialakításához. E cél érdekében a körülbelül 12 000 fős északkelet-magyarországi kisváros, Tiszavasvári társas viszonyait, a helyben jellemző nyelvi gyakorlatokat és ideológiákat vizsgálja. A városban a helyi értelmezés szerint a lakosok közül mintegy 4000-4500 fő roma. E kutatás ismeretszerző előkészületként is szolgál esetleges későbbi, helyiekkel közös részvételi kutatások kialakítására.

A kiválasztott településen számos más településhez hasonló módon, de viszonylag nagy közösségben zajlanak olyan folyamatok, amelyek a jövőben – feltételezve a jelenlegi tendenciák folytatódását – a többségi-kisebbségi helyzet (Geldof 2018, 45. p.) előállásához, azaz a romaként értelmezett helyiek többségbe kerüléséhez is vezethetnek. Ahhoz, hogy az ilyen települések, régiók (további) marginalizációja elkerülhető legyen, a roma közösségekben fontos a középosztályosodást hátráltató tényezők hatásának csökkentése. Ennek lehet része a roma és a nem roma lakosok közötti kapcsolatok építése. Hipotézisem szerint jelenleg romák és nem romák viszonyát sok tekintetben meghatározza a távolságtartás, a kölcsönös fenntartások megnyilvánulása és a bizalmatlanság. Feltételezem, hogy a többségi és kisebbségi nyelvi gyakorlatok és ideológiák nem függetlenek egymástól, és a kettő metszetében feltárhatók, s kialakíthatók olyan új gyakorlatok és ideológiák, amelyek támogatják a mindkét fél számára kedvező, közös eredményeket hozó együttélést.

A romák és nem romák együttélésével kapcsolatos kérdések tárgyalásakor magától értődő az intolerancia diskurzusainak elutasítása. Ugyanakkor megszólalásaimat meg kívánom különböztetni azoktól a diskurzusoktól is, amelyek a romaként reprezentálódó egyének és/vagy közösségek helyzetét a társadalmi nyomással szemben kifejtett ellenállás módjaiban, lehetőségeiben és hozadékaiban értelmezik. Az egymás mellett élő, egymásnak feszülő többségi és kisebbségi csoportok láttatása helyett a társadalmi folyamatok vizsgálatában az összetettséget, kölcsönösséget és változandóságot kívánom hangsúlyozni. (l. még Heltai, 2020a; 2020b)

Ennek érdekében azt vizsgálom, hogy az egyes etnikus csoportokhoz rendelt beszélők társadalmi helyzete milyen egyéb kategorizációk mentén értelmeződik a helyi közösségben. Dolgozatomban ehhez az (in)szekuritizációnak a nemzetközi kapcsolatok tudományában kialakult koncepcióját használom fel. A szekuritizáció (Wæver 1989, Buzan et al. 1998) eredetileg olyan beszédaktust jelöl, melynek segítségével egy hatalmi centrumhoz, jellemzően egy államhoz rendelhető aktor újrakeretezi a mindennapi életet a rendkívüliség, a sürgősség és a túlélés kulcsszavai mentén, és ennek eredményeképpen a biztonság politikája minden mást felülír. (Gad és Petersen 2011, 315. p.) Tágabb értelemben a szekuritizáció a biztonságot előtérbe helyező, a biztonság elérését célzó (politikai) cselekvések összességét jelenti. A fosztóképzővel ellátott változat azt hivatott jelölni, hogy az ilyen cselekvéseknek a kedvezményezettjei mellett…

Panni Török Balázs hagyatéka

Ki is volt az a Török Balázs, aki 1604-ben végrendeletében fölsorolja családtagjait, szolgáit, ismerőseit, akikre örökül hagyja minden ingó és ingatlan vagyonát? Egyáltalán ki volt ez a Nyitra megyében élő Török család, akikről sem a genealógiák, sem a történelmi hagyomány semmi biztosat nem tud, csupán apró emlékekből próbálnak következtetni létükre és életükre? Még a nemesi előnevük is bizonytalan. Legtöbb helyen néveri és nemespanni a praedicatum, de néha az izbégi is előfordul. A sok magyarországi és erdélyi Török család közül egyes leírások a nagyemőkei előnevűekkel hozzák kapcsolatba őket.[1] Úgy vélik, hogy annak valamelyik oldalágából sarjadzik ez az ág. Azonban ez a feltevés csupán azon alapul, hogy térben ők éltek hozzájuk legközelebb. Maga a végrendelkező úgy írja alá a testamentumát, hogy „Blasius Theöreök de Pan”. A néveri jelző nincs a neve mellett, bár birtokaik vannak e faluban. A Pan pedig előfordul a szövegben Pann alakban is, bár valószínűleg az élőbeszédben akkor röviden ejtették a település nevét.

Az itt fölsorolt kérdésekre is próbál jelen írás válaszokat keresni, továbbá ismertetni röviden azokat az öröklött tárgyakat, amelyek bemutatják, érzékeltetik egy akkori nemes mindennapjait, életvitelét, szokásait. Amint a későbbiekben olvasható, nem volt főúri család, azonban kisnemeseknek sem voltak mondhatók, ha a címben megadott családtagjuk külföldi egyetemeken tanult, s a maga korában nagy és értékes könyvtárral rendelkezett. Még képírót, azaz portréfestőt is foglalkoztatott, akinek egy „csonka ujjú” mentét hagyott örökül. Vagy csak Török Balázs volt közöttük, aki a tudománynak és nem a harcok mezejének élt? – nem tudhatjuk. Amit megismerhetünk róla és róluk, az mind csupán egy végakarat szövegéből deríthető ki. Ezeket az apró momentumokat igyekszünk megmenteni az utókornak, ugyanis a kihalt családról utódok nem tudnak már adatokkal szolgálni.

Maga a végrendelet, amelyet Galgóc várában lévő házában írt a hagyakozó, 1888-ban az országos levéltárban volt található.[2] Saját kezűleg írta a három galgóci prédikátor (magyar, német és „tót”) jelenlétében, zöld gyűrűpecséttel látta el, amelyen latinul az olvasható: Spes Mea Christus, azaz Krisztus az én reménységem. A bevezetése csupán egy keresztvetés, elmarad a szokásos hosszú vallási elmélkedés, azonnal a tárgyra tér. Sajnos tutorai, pártfogói nevét nem ismerjük meg, ugyanis több ízben említve is mindig csak annyit ír róluk, hogy „kérem… az én kegyelmes uramot és asszonyomat…” Később, egyetlen alkalommal azt írja, hogy „kegyelmes asszonyom Listius Fruzina”.[3] Esetleg ő lehetett az egyik, akire gondolt, valamint szóba kerülhet „uramként” a férje. De még az sincs kizárva, hogy Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek az, aki ekkor még…

Liszka József: Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Komárom–Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Etnológiai Központ, 2021, 702 p.

Öt esztendővel azután, hogy Liszka József publikálta azt a bizonyos értelemben ön-festschriftjének szánt impozáns gyűjteményt (Határvidékek), amelyben legfontosabbnak tartott folklorisztikai témájú tanulmányait válogatta egybe, egy újabb nagyszabású – méretben, küllemben, tipográfiában is hasonló – kötet látott napvilágot a tollából: távolról szemlélve, de kézbe véve és belelapozva is olyan paradigmatikus mű, amely a szakmai életpálya újabb összegzéseként is felfogható. E két kötet a könyvespolcon egymás mellé téve úgy fest, mint a hasonló stílusban kivitelezett erdélyi néprajzkutató triász (Pozsony Ferenc, Keszeg Vilmos és Tánczos Vilmos) hatvanadik születésnapjára megjelentetett három vaskos tiszteleti kötet, s ha már három, valamelyest a számmisztika jegyében is, jó eséllyel 2026-ban egy újabb, hasonló Liszka-kötet is elvárható/valószínűsíthető lesz.

Míg az említett erdélyi kortársak többnyire csapatban „mozogva” értek el kutatóként és tudományszervezőként az utóbbi három-négy évtizedben meghatározó eredményeket, a széles körű társadalmi háttérrel, intézményrendszerrel ellátott, ambiciózus fiatalok sokaságának is teret adó erdélyi magyar néprajzkutatással ellentétben Liszka József már régóta egyfajta egyszemélyi intézmény a szlovákiai magyar néprajztudomány tekintetében. A fenti állítás persze nyilvánvalóan túlzó, hiszen Csáky Károlytól B. Kovács Istvánig, L. Juhász Ilonától Varga Norbertig számos életmű még szintén említhető lenne, az általa alapított és máig működtetett komáromi Etnológiai Központ mégis olyan bázis és zsinórmérték, amely képes volt meghatározni kutatási irányokat, szervezni terepmunkát, összegezni és reprezentatív módon megjelentetni kutatási eredményeket. Ha ez nincs, csak magányos alkotókról beszélhetnénk – azonban mint egy kortárs zseni, a rimaszombati Szegedi László példája is mutatja, intézményi háttér nélkül a legnagyobb ívű és enciklopédikus igényű kutatási eredményeknek is nagy valószínűséggel az árnyékban maradás és a visszhangtalanság lesz a része.

Az Etnológiai Központ egyik fő profilja és csapásiránya már a kezdetektől a vallási néprajz kutatása volt. Mivel az alapító igazgatóra a nemzet napszámosának mindenkori szerepe is ráhárult, zavarba ejtő gazdagságú életművének e szakterület csak az egyik jól látható része. Liszka írt meghatározó kézikönyvet a szlovákiai magyarság néprajzáról, a Selye János Egyetem néprajzi képzésének elindítását követően hiánypótló – bár a magyarországi folkloristák által méltatlanul agyonhallgatott – tankönyvet a folklórról és folklorisztikáról, immár huszonharmadik évfolyamát szerkeszti az intézet közép-európai viszonylatban is kimagasló nívójú évkönyvének – és e sort még sokáig folytathatnánk, kiemelve az életműből két olyan kötetet, melyek már a recenzió tárgyát képező kiadványt előlegezték („Szent képek tisztelete…” Tanulmányok a népi vallásosság köréből, 1995; Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a Kisalföld szakrális kisemlékeiről, 2000).

Az új kötet, a Monumentumok. Szakrális (és „szakrális”) kisemlékek a Kárpát-medencében című 702 oldalas kiadvány – mint azt a szerző is jelzi…

Jana Šturdíková: Châteaux po našom


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Bratislava / Pozsony, magánkiadás, 2021, 352 p.

Talán első látásra különös lehet, hogy egy tudományos folyóirat hasábjain egy magánkiadásban megjelentetett fotóalbumot mutat be a recenzens. Ez a könyv azonban sokkal több egy fotóalbumnál: a fotós, Jana Šturdíková amúgy sem keresi a kimódoltan művészies beállításokat, különleges szemszögeket, lenyűgöző effektusokat, mindig a lehető legszerényebb és egyben legízlésesebb formát választja. Szinte döbbenetes magátólértetődőséggel sorakoznak fel a lepusztult kastélyokról készült fotók, melyek egyúttal fantasztikusan esztétikus felvételek is. Dokumentumgyűjtemény és elégikus veszteségalbum tárul elénk, mintha furcsa, egzotikus betegségek anatómiai atlaszát lapozgatnánk, és közben zavart éreznénk, hogy a rettenet, a pusztulás, az iszonyat is lehet szép.

Jana Šturdíková könyve a kastély, pontosabban a château szó definíciójával kezdődik: „nagyobb, művészet- és építészettörténeti szempontból értékes épület, melyet a múltban a közép- és főnemesség lakóhelyéül emeltek, rendszerint sík terepen és parkkal.” Persze, itt a kúria definíciója is jól jött volna, hiszen sokszor inkább ebbe a kategóriába sorolható építményekről van szó. Ezután lepusztult, pusztuló, vagy használati céljának megfelelően átalakított kastélyok fotói következnek, szinte mindig homlokzatfotók, mintha a művész ezzel is a szembenézés szimbolikus gesztusát akarná hangsúlyozni.

A speciális „arcképcsarnok” rendszerezése aszerint történik, hogy az épületek ma milyen konkrét vagy névleges célt szolgálnak: archívum és levéltár: 4 kastély, lakás: 21 kastély, gyermekotthon: 5 kastély, diszkó: 1 kastély, irodaépület: 10 kastély, kulturális intézmény (pl. könyvtár, múzeum, kulturális szervezet székháza): 19 kastély, szanatórium, gyógyfürdő: 10 kastély, rendőrőrs: 1 kastély, edzőterem: 2 kastély, raktár: 17 kastély, üzletház, szolgáltatások háza (a kocsmától a fodrászaton át a zöldségesig): 22 kastély, a postagalamb-tenyésztők székháza: 1 kastély, iskola, óvoda: 18 kastély, iparosműhely: 4 kastély, kutatóintézet: 2 kastély. Persze, ezek a kategorizálások olykor szabályosan eufemisztikusak, hiszen pl. a nemesnebojszai kastély csak hivatalosan egy magáncég irodaháza, ma valójában pár téglakupac és tátongó üreg, az épületek tégláit széthordták, állítólag építkezésekhez árusították ki.

A legtöbb épület azonban még romjaiban is emlékeztet egykori szépségére, varázslatos aránytanok tűnnek elő, kifinomult részletek, finomságok, melyek mai állapotukban ugyan az egykori építészek álmainak megcsúfolásaként hatnak, mégis jeleznek egy karakteres ízlésvilágot. Főként, ha felütjük pl. Rados Jenő (és Gerevich Tibor) 1936-os Magyar Kastélyok című könyvét, mely a hasonló építmények hőseposzaként hat. Az olvasónak túl kell esnie az első sokkon, el kell fogadni a mai tényeket, hogy egyáltalán gyönyörködni tudjon. Ehhez komoly lelki erőfeszítés és ráhangolódás szükségeltetik, a belső indulatok elföldelése, a tékozlás valamiféle univerzális jelenségként való benevolens felfogása. A fotók 2015 és 2021 között készültek, maga a fotós hangsúlyozza, hogy a besorolás során nem tudományos igénnyel lép fel, nyíltan…

Marta Stojić Mitrović: Evropski granični režim i eksternalizacija kontrole granica EU. Srbija na Balkanskoj migracijskoj ruti

Beograd, Etnografski institut SANU, 2021, 146 p.

A magyar nyelvű médiát követők számára egészen biztosan külön súllyal esik latba Szerbia szerepe, amennyiben a kényszermigrációról van szó. Nyilvánvalóan arra utalunk most itt, hogy az elmúlt évtizedben különös figyelmet szentelt a magyar nyelvű közvélemény ennek az országnak, ami az ázsiai és afrikai (sőt, akár albániai, koszovói és szerbiai) származású menedékkeresők rendkívül összetett jelenségét illeti – nem is beszélve az olyan „ikonikus” mozzanatokról, mint a magyar–szerb határon létesített határkerítés. Feltehető a kérdés: ilyen hosszú idő alatt a felszínességen túlmenően mennyit tudunk arról, ahogy Szerbia kezelte a kényszermigrációt? S milyen viszonyban van mindez az Európai Unió migrációpolitikájával? A hírfogyasztók többsége szerencsés esetben egy-két tartalmas riportot leszámítva valószínűleg aligha tudna megnevezni bármit is.

Napjainkban Marta Stojić Mitrović, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Intézetének munkatársa számít a téma egyik legavatottabb szerbiai kutatójának. Gyakorlatilag bő egy évtized óta valóban napról napra követi az eseményeket, amelyeket – ha teheti – a terepen is figyelemmel kísér. A munkahelyének gondozásában megjelent monográfiája a doktori disszertációjára épül, s ahogy arról az előszóban is értekezik, a 2015 (vagyis a menekültválság) előtti szerbiai kül- és belföldi keretrendszerről szól.

Az egyébként viszonylag rövid, ám gazdag tartalommal bíró kötet négy részre tagolódik. Az elsőben az uniós migrációpolitika történetét tárgyalja Stojić Mitrović, különös tekintettel arra a nyomokban megmutatkozó, ám mégis egyfajta vezérelvként is működő képzetre, miszerint a „távolból” kell távol tartani Európától bizonyos nemkívánatos embercsoportokat, egyebek között példaként felhozva a vendégmunkások eseteit. A második fejezetben az „Európa-erődöt” alkotó szervezeteket, eszközöket és intézményeket veszi számba azon ellentmondáson keresztül, ami a tagállamok szuverenitása és az egyetemes emberi jogok, valamint az ezekhez kapcsolódó nemzetközi egyezmények között feszül. Szerbia helyzetének megértése szempontjából mindenképpen kulcsfontosságú a harmadik fejezet, amely az „externalizációról” szól, vagyis arról a folyamatról, ahogy az EU mintegy kiszervezi a migrációkontrollt a tagállami státusra törekvő országokba. Stojić Mitrović az elemzést – nagyon szemléletesen és helyesen – térbeliséget és a hierarchikus viszonyokat egyként kifejező fogalmakkal (úgymint: centrum, periféria, övezet, zóna, határ stb.) végzi el. A negyedik fejezetben végül időbelileg, ill. esetközpontúan, több forrástípusra alapozva bontja ki azt, ahogyan ez a folyamat 2015-ig lezajlott Szerbia szempontjából. Ami a saját kutatói anyagot illeti, azt multilokális, Szerbia több pontján végzett terepmunka képezte.

Mindvégig érződik, hogy egy olyan kötettel van dolgunk, amely pusztán a rétegzett elemzés ereje által képezi az Európai Unió migrációpolitikájával szembeni kritika alapját. Ez különösen fontos mozzanat abban a szerbiai közegben, amelyben a tudományos világot is hangsúlyosan terheli a nem valamilyen kiforrott…

Bálizs Beáta: Veres róka, vörös bársony, piros rózsa. A piros/vörös a magyar nyelvben és kultúrában


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Studia Ethnologica Hungarica XIX. Pécs–Budapest, Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék–L’Harmattan Kiadó, 2020, 480 p.

Bálizs Beáta könyve a Studia Ethnologica Hungarica sorozat 19. köteteként jelent meg, mely a magyar nyelv színelnevezéseinek nemzetközi összehasonlításban is különleges sajátosságát, a piros–vörös színnév kettősét magas szakmai színvonalon vizsgálja. Az emberiség számára kiemelkedő fontosságú piros a világ számos kultúrájában a fehér és a fekete után az első ún. kromatikus, azaz tarka alapszín, melyet az ember a világ megismerésének folyamatában a színek prototípusaként külön névvel illet. Így e szín magyar és nemzetközi szinten már önmagában is rászolgált a különböző tudományok érdeklődésére, ám a magyar nyelv esetében a piros–vörös színnévkettős mindezt még továbbfokozza. Hiszen köztudott, hogy a legtöbb nyelvben és kultúrában, beleértve térségünk nyelvi-kulturális hagyományait is, e színtartományt egy alapszínnév fejezi ki (a szlovákban a červený, a németben a rot stb.), a magyarban viszont kettő: a piros és a vörös.

E két színnév iránti érdeklődés a magyar tudományokban a 19. század végétől egészen napjainkig tart, nemzetközi viszonylatban pedig a Brent Berlin és Paul Kay 1969-ben publikált elmélete keltette fel irántuk a figyelmet.

Az itt ismertetett kiadvány e témakörnek nemcsak a legújabb, hanem a legalaposabb és legterjedelmesebb monografikus feldolgozása is. Újszerű, interdiszciplináris megközelítése ugyancsak kiemeli az eddig megjelent művek közül, melyek általában egy tudomány szemszögéből közelítettek a színek összetett világához, itt viszont több tudomány aspektusa, de főként a néprajz, a nyelvészet és a kognitív antropológia a vizsgálat kiindulópontja. Abban is újszerű a szerző eljárásmódja, hogy számos eddigi kutatástól eltérően színmintás teszt igénybevételével, empirikus úton nyert adatokra építve vizsgálja a témát. Emellett a két színnév múltbeli párhuzamos meglétére diakrón szempontú eljárással, nyelvészeti szövegvizsgálattal is górcső alá vette a pirosas színeket összefogó tartományt, azaz a „kognitív piros” színárnyalatait.

A tágabb nemzetközi diskurzusba illeszkedő vizsgálat kissé leegyszerűsítve azt a kérdést járja körül, hogy az ugyanazon színterület lefedésére használt színpáros, a piros és a vörös mindkét tagja alapszínnévnek tekinthető-e. A Berlin és Kay óta vitatott és kevésbé egyértelmű alapszínnév fogalmát a szakirodalom többnyire bizonyos kritériumokhoz köti. Ezek szerint az tekinthető alapszínnévnek, ami: 1. monolexéma, vagy legalábbis morfológiailag egyszerű; 2. társadalmi érvényességét tekintve általánosan ismert és gyakori használatú; 3. nincsen alárendelve egy másik színnévnek, s nem összetevője egy másik szónak; 4. jelentésében nem korlátozódik a jelölt szűk osztályára; 5. ne legyenek új kölcsönszavak, de régi jövevényszók lehetnek (a magyarban pl. a sárga, zöld, kék stb.).

A monográfia szerkezetileg a Mellékleteken kívül hét fő egységre, fejezetre tagolódik. A csaknem ötszáz oldalas kiadvány a pirosvörös színkettős kutatástörténetével indul (I….

Molnár Andrea (szerk.): Teleki József. Tanulmányok az Akadémiai Könyvtár alapítójáról és a Magyar Tudományos Akadémia első elnökéről


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 2019, 228 p. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának közleményei. Új sorozat 40. (115.)/

Az 1790 és 1855 között élt Teleki József gróf a reformkori magyarországi közélet egyik legjelentősebb alakja volt, ám amint azt e kötet bevezetője is kiemeli, az ő személye köré sosem épült kultusz. Életében ugyan megbecsülték őt, de halála után emléke kihullott a köztudatból, és csupán egy szűk kör ismerte a személyét s a munkásságát. Az Akadémiai Könyvtár létrejöttének (1826) kétszázadik évfordulója közeledtével megindult az intézmény korai történetének tudományos feltárása, aminek eredményeként megszülethetett az alább bemutatandó kiadvány.

A hat tanulmányt tartalmazó vékony könyv több szemszögből közelít a Teleki család korabeli tevékenységéhez, s közben új értelmezési szempontokat is felvillant. Kollár Zsuzsanna társadalomtörténeti nézőpontból vizsgálja az Akadémia intézményesülési folyamatát, és rámutat arra, hogy a Telekiek felismerték: a tudományos mecenatúra előnyösen hathat a politikai s a hivatali karrierjükre is. Szabó Ádám egyik írása átfogóan, általánosságban elemzi a família és a könyvek kapcsolatát, már a 17. századtól kimutatva a Telekieknél a bibliofil irányultságot. Sallai Ágnes és Szabó Ádám közös tanulmánya az Akadémiai Könyvtár legrégebbi vegytani könyveiről nyújt elemzést. Mázi Béla egy forrásközlésben tárja az olvasó elé az Akadémia 1848. március 20. és 1849. július 2. közötti üléseinek jegyzőkönyveit. Hursán Szabolcs egy szintén fontos könyvegyüttest, a Batthyány család könyveit mutatja be, amelyek a Teleki-féle állománnyal együtt alkották az Akadémiai Könyvtár anyagának zömét, s tekintélyes mértékben hozzájárultak a hazai tudományos élet fejlődéséhez.

A kötet méltó emléket állít Teleki Józsefnek, egyúttal azonban fel is hívja az olvasóközönség figyelmét arra, hogy számos olyan elfeledett történelmi személyiség van, akik a maguk lehetőségeihez mérten jelentőset alkottak az élet valamely területén. Teleki ilyen alakja volt a saját korának: hitt a polgári Magyarország létrehozásának lehetőségében, elkötelezte magát a nemzeti kultúra mellett, nyelvújítóként, történészként, a Magyar Tudós Társaság (a későbbi Akadémia) első elnökeként, szenvedélyes bibliofilként egyaránt sokat tett a hazai kultúra fejlesztéséért. Teleki együtt haladt a korszellemmel, felismerte a történelem által rá kiszabott feladatot, s el is vállalta annak végrehajtását. A gazdagon lábjegyzetelt, mégis olvasmányos tanulmányok számos adalékot nyújtanak Teleki József életéhez, világnézetéhez, miközben a magyarországi rendiség utolsó évtizedeit is jobban megismerhetjük általuk. Az egyes tanulmányok végén az írások témájához kapcsolódó illusztrációk találhatók, amelyek segíthetik az olvasottak befogadását. Az Akadémiai Könyvtár tehát impozáns kötetet jelentetett meg, amely a tudományos eredmények közreadása mellett példaképet is állít az egyes korok közéleti szereplői elé.

Bodnár Krisztián

Kovács Kálmán Árpád (szerk.): Nemzetiségek és törvényhozás Magyarországon

Budapest, Országház Könyvkiadó, 2019. 328 p. /Tudományos konferenciák az Országházban/

A „nemzeti ébredés” időszakától kezdődően egészen máig meghatározó jelentőséggel bír a „nemzetiségi kérdés”, amely Magyarország történetét is sokszor alapvetően befolyásolta. A problémát először az 1848-as márciusi törvények kísérelték meg megoldani; ennek emlékére 2018 márciusában tudományos konferenciát rendeztek az Országházban. A kötet az ott elhangzott nyolc előadás szerkesztett szövegét tartalmazza, hat másik, a témához szintén kapcsolódó tanulmánnyal kiegészítve.

A kiadvány három nagyobb fejezetre oszlik: az első a reformkortól 1868-ig terjedő időszakot mutatja be, a második az 1868. évi nemzetiségi törvénnyel foglalkozó írásokat öleli fel, míg a harmadik a modern korba (1993-ba) röpíti vissza az olvasót. Melkovics Tamás tanulmánya Zay Károly pályafutását vizsgálja, s rámutat arra, hogy a grófnál megfért egymással a liberális politika és a radikális nacionalizmus. Hermann Róbert az 1849. évi nemzetiségi törvény megszületésének körülményeit ecseteli; a végeredményt ugyan nem tekinti teljesen eredménytelennek, de hangsúlyozza, hogy a kiegyezést követően a magyar politikai elit teljesen más úton indult el a nemzetiségekkel kapcsolatos politizálásban. Szarka László az 1868. évi nemzetiségi törvény megszületésének indítékát a korabeli vezető magyar politikusok azon félelmében látja, hogy a nemzetiségek veszélyeztethetik az ország integritását, s megállapításai szerint a gyökeres belső közigazgatási reform elmaradása is erre az okra vezethető vissza.

Cieger András az 1868 utáni időszakról szólva megállapítja, hogy az állam hatalma az élet szinte minden területén egyre nagyobb lett, s ezzel párhuzamosan a magyar elit egyre szűkmarkúbban bánt a nemzetiségi kultúra támogatásával. Kovács Kálmán Árpád az 1868-as nemzetiségi törvény egyház- és oktatáspolitikai vonatkozásait vizsgálva rámutat a jogszabálynak a 18. századi abszolutista rendeletekkel való kapcsolatára. Nagy Mariann a dualizmus korát „állagőrző liberalizmusként” értékeli, és hangsúlyozza, hogy miközben Magyarországon fokozatosan kialakult a nagyhatalmi nacionalizmus, a törvényhozásban is eluralkodtak a jogkorlátozó tendenciák.

Vesztróczy Zsolt a történész-publicista alispán, Grünwald Béla szlovákellenes politikai és közéleti tevékenységét mutatja be az 1870-es évek vonatkozásában, míg Goran Vasin a szerb liberális politikai elit törekvéseit elemzi az 1868-as törvény meghozatala előtti időszakban. Molnár Ferenc azt vizsgálja tanulmányában, milyen hatással volt a kiegyezés a ruszin nemzetiségi mozgalomra. Demmel József a korabeli magyar politika nagy dilemmájára mutat rá: hogyan lehet úgy végrehajtani a liberális politikai átalakulást, hogy ne csorbuljanak a magyar állami érdekek?

A kötet négy utolsó írása a közelmúlt történéseit taglalja. Doncsev Toso s Lásztity Péró egy-egy visszaemlékezéssel idézi meg a Kisebbségi Kerekasztal rendszerváltozás környékén történt létrejöttét. Szalayné Sándor Erzsébet az 1993. évi nemzetiségi törvény megszületését térképezi fel, és kiemeli, hogy e döntéssel európai szinten is példaértékű kisebbségvédelmi rendszer jött létre. Dobos…

Kedves Gyula – Pelyach István (szerk.): Az 1848–1849. évi országgyűlés mártírjai. Perényi Zsigmond báró


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Budapest, Országház Könyvkiadó, 2020, 265 p. /Konferenciák az Országgyűlési Múzeumban, 5./

Immár több évre visszanyúló hagyománnyá vált, hogy az első magyar népképviseleti országgyűlés mártírsorsra jutott jelentős alakjairól konferenciák keretében emlékeznek meg az Országgyűlési Múzeumban. A 2019-es rendezvényt Perényi Zsigmondnak szentelték, s ez az ankét több szempontból is nagy jelentőséggel bírt. Az általában egyébként sem túlságosan ismert országgyűlési vértanúk közül a kötet szerkesztői szerint ma talán az ő neve él a legkevésbé a köztudatban, jóllehet rendkívül tevékeny jellem volt, s a kortársai is ismerték és nagyra tartották őt. Ráadásul a kivégzése azért is döbbenthette meg a kortársakat, mert egyrészt a mágnások közé tartozott, másrészt ő volt az egyik legidősebb a megtorlás áldozatai között a maga majdnem 66 évével.

A szóban forgó kötetben hét tanulmányt olvashatunk Perényi életútjával kapcsolatban. Melkovics Tamás a báró reformkori pályaszakaszát mutatja be, s rávilágít arra, hogy Perényi összekötő kapcsot jelentett a 18. század vége és a reformkor között. Jóllehet a mágnások közé számított, és Ugocsa vármegye főispáni tisztségét is betöltötte, szükség esetén határozottan szembeszállt a hatalommal, de akár az ellenzéki közvéleménnyel is. Pelyach István az 1848 márciusában lezajlott forradalmi események sodrában láttatja Perényit, aki híven támogatta az Országgyűlés alsótáblájának felirati javaslatát, a törvényes úton maradt, s ezzel is segítette Batthyány Lajos miniszterelnöki munkáját.

Miskolczy Ambrus a báró erdélyi kormánybiztosságáról értekezik, és megállapítja, hogy Perényi az ottani nemzetiségek megbékítésére törekedett, így legalább időlegesen el tudta hárítani a polgárháború kirobbanását. Kedves Gyula arra keresi a választ az írásában, hogy Perényi az Országgyűlés házelnökeként hogyan biztosította annak legitimitását, s hogy milyen eszközökkel küzdött a nemzeti összefogás megteremtéséért. Hermann Róbert azt térképezi fel, milyen tevékenységet folytatott a báró az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjaként. Csorba György Perényi jogászi pályafutását mutatja be, s ebből a tanulmányból megtudhatjuk, hogy a báró vezető szerepet játszott a polgári Magyarország legfelsőbb törvényszékének megalakításában. Csatáry György kultusztörténeti írása Perényi emlékezetének ápolását elemzi, rámutatva arra, hogy a báró alakja a kárpátaljai magyarság számára fontos az identitás megőrzésében.

A kötet tanulmányaiból egy elvhű, a hazáját a végsőkig szolgálni kívánó férfi alakja rajzolódik ki, aki határozott, ugyanakkor higgadt személyiség volt, s aki mind a liberális, mind a konzervatív táborban elismertségnek és tiszteletnek örvendett, mind vármegyei, mind kormányzati pozíciókban a haza javára munkálkodva. Nem pártolta a forradalmi elképzeléseket, de hitt a parlamentáris demokráciában, és az utolsó pillanatig őrizni igyekezett a Magyar Országgyűlés legitimitását. Ennek a tevékeny életútnak a részleges bemutatására vállalkozott a jelen kiadvány, ugyanis Perényi is azon korszereplők közé tartozik, akikről néhány életrajzi szócikken…

Sik Domonkos: A modernitás rétegei


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2015, 228 p.

Nagyjából az újkor kezdetei óta a szabadság, az észszerűség és az igazságosság vált a társadalmi korszerűsödés belső, kimondott és rejtett feltételeivé. E fogalmak fölötti viták ugyancsak sok évszázadosak, ami örökségük mellett és ellen szóló érveknek adott és ad ma is teret. A célrendszerhez és normarendhez alkalmazkodó társadalmi berendezkedésmódok éppen ezért a felvilágosodás támoszlopaira építkezve is alapvetően két irányban ágaztak el és tornyosodtak immár miránk is. „A régiekből fakadó emancipációs és patologikus hatások sem veszítenek jelentőségükből, hanem kölcsönhatásba lépnek az újakkal. Ilyenformán a modernitás különböző korszakai egymásra rétegződnek, a szenvedés és felszabadulás összetett, nemritkán paradox mintázatait hozva létre” – írja kötete hátoldali összefoglalójában Sik Domonkos, aki A modernitás rétegei címen megjelent kötetében vezet be a klasszikus és késő modern társulások kölcsönhatásait vizsgáló átfogó kritikai modelljébe. A modernitáselméletek cselekvés-, struktúra-, identitás- és politikatörténeti nagy vázlatában kiemelt szerepet biztosít Anthony Giddens, Christopher Lash, Pierre Bourdieu és Jürgen Habermas elméletei mellett azoknak „másik modernitás”, kommunikatív racionalitás, globalizációs és integrációs kérdésköröknek, melyek az egyenlőtlenségek társadalmi intézménytörténetében ma már világosan láthatóan strukturáló hatásokkal, ambivalenciákkal és patológiákkal is együtt jártak, ekképpen pedig szinte közvetlenül is (közvetve mindenképpen) hatással voltak a strukturális kiegyensúlyozatlanságok, reflektivitás és értékvonatkoztatás alapkérdéseire. Triviálisan szólva: a klasszikus szociológia diskurzusai és a társadalmi aktorok terei nem mindig találkoztak, amikor a rendszerelméletek (Parsons, Luhmann, Habermas) és a strukturalista empirikus teóriák (Bourdieu, Foucault) kínáltak felfedezni való terepet a korkérdések iránt fogékonyak számára. Ezek rendszerszerű sokféleségében keresi az eligazodás útjait Sik Domonkos a modernitások közegében a rendszerváltás utáni magyar társadalomspecifikus folyamatok között és ezek értelmezési modelljét kínálva.

Sik abból indul ki, amivel kutató és oktató szociológusként találkozik, s azzal folytatja, amit pályaismerete és szakirodalmi horizontja (e kötetben is igen gazdagon!) megenged, vagyis a forrásművek inspiráló téziseinek átvételi, alkalmazási, továbbgondolási lehetőségeiből: „A szociológia a modernitás önreflexiója. Azok a sajátos kihívások hívták életre, amelyeket a kapitalizmus, az iparosodás és a politikai forradalmak idéztek elő. Ilyenformán kérdései és módszerei tekintetében elválaszthatatlan a modernitástól. Nem csupán abban az értelemben, hogy a modernitás kihívásai kijelölik a szociológiai vizsgálódások aktuális témáit és kereteit, de oly módon is, hogy megszabják azok történelemfilozófiai tétjét. A szociológia végső soron annak a kérdésnek a megválaszolására hivatott, hogy vajon a tradicionális világképek és társadalomszerveződés keretei közül kimozdult társadalmaknak milyen mértékben sikerült beváltaniuk a szabadság, igazságosság és racionalitás ígéreteit. Ebben az értelemben a szociológia a »felvilágosodás lelkiismerete«: annak értékeit kéri számon a jelen és a jövő társadalmain, feltárva a patologikus és emancipatorikus tendenciákat és…

Köteles Szabolcs: Összepréselve. A szlovákiai magyar pártok 1998-as egyesülése


Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437

Kassa, Palladis, 2021, 128 p.

Izgalmas könyvet írt Köteles Szabolcs, bár egy politológiai szakmunkától nem azt várjuk el elsősorban, hogy izgalmakat okozzon. És mégis érdekfeszítő, sodró erejű, együttgondolkodásra és vitára sarkalló. Egy, a szlovákiai magyar politizálás talán legfontosabb eredményéről, a három magyar párt (MKDM, Együttélés, MPP) 1998-as egyesüléséről, vagyis az MKP megalakulásáról szól a mű, s bár a szerző többször is hangsúlyozza, hogy a Magyar Koalíció Pártját a kényszer (a mečiari önkény) hívta életre s tartotta tíz éven át együtt, a kényszerhelyzet múltával „viszonylag gyorsan elhaltak a frakciók”, melyek az eredeti pártokat lettek volna hivatottak képviselni, sőt „mihelyt a nyomás enyhült, és az ellenállás helyett már az »építkezésre« kellett összpontosítaniuk, a pártelitek teljesítménye kevésbé tűnt meggyőzőnek. Ellenállásban sokkal jobbak voltak, mint építkezésben”. Azaz bár elsősorban azt a kínkeserves folyamatot mutatja be, amelynek eredményeként nagy nehezen létrejött az MKP, ugyanekkor, mintegy mellesleg, e szövetkezett pártok koalíciója bukásának okaira is rámutat. Innen értelmezve nyeri el jelentését a cím is, mely a szorultságot, a muszájt, a kényszerű együttlétet hangsúlyozza a szabad együttélés helyett.

A munka három fejezetből áll: az elsőben három oral history interjú kapott helyet, a középső kronológiai sorrendben (és elsősorban az Új Szó c. napilap híreire támaszkodva) mutatja be a három pártból felálló új választási formáció nehéz születését, a harmadik pedig dokumentumértékű: közli az MKP alapszabályát (szlovákul; kérdés, volt-e egyáltalán magyar változata). Talán említeni sem kellene: ez a harmadik rész a legkevésbé izgalmas, de hát az alapszabályoknak már csak ilyen a természetük: kívül esnek az ábrázolás és az élményszerűség keretein. Hogy miért volt nehéz a szülés? Nos, érthető módon azért, mert mindhárom párt elsősorban a maga prioritásait tekintette elsődlegesnek s a maga politikai súlyát nagyobbnak, de sokáig a közös politizálás három fő lehetősége közt sem tudtak választani s zöldágra vergődni: az egyesülés, a koalíciókötés, vagy hogy a három párt az egyikük listáján indulna együtt. Végül az első lehetőség győzött, a három párt 1998. június 21-én az újonnan alakult MKP-ba lépve egyesült ezen a néven, de addig számos – és bizony többnyire eléggé pitiáner – nyilatkozatcsatát vívtak meg, nagy volt a helyezkedés, a reménybeli pozíciókért és az új alakulaton belüli szerepért. Jellemző, hogy az MPP csak egy nappal az MKP megalakulása előtt döntött úgy kongresszusán, hogy belép az új pártba, s ezzel csatlakozik a másik kettőhöz, akkor már a neki szánt legkisebb szereptől eléggé sarokba szorítva. Köteles Szabolcs a történteket utólag így foglalja össze: „A rekonstrukció megerősítette előzetes feltevésemet: a pártok önmaguktól nem…