Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2005/1

Impresszum 2005/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok 

GÁL ZSOLT: A privatizáció három útja és tanulságai Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon
GAUCSÍK ISTVÁN: Sas Andor gazdaságtörténeti munkái
VADKERTY KATALIN: Németek és magyarok Pozsonyban 1945-1948 között
JURAJ MARUŠIAK: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (1. rész)
HUSZÁR ÁGNES-RADOSLAV BEŇUŠ: Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-ben
LAMPL ZSUZSANNA: A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak

Agora

SZŐKE JÓZSEF: Történelem és történések. Reflexiók A Csemadok és a prágai tavasz című könyv kapcsán

Közlemények

LISZKA JÓZSEF: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlovákiai magyar néprajzban?

Konferencia

Dél-Szlovákia gazdasági fejlődése és a határon átnyúló kapcsolatok (Lelkes Gábor)

Mítoszok és előitéletek. A Fórum Kisebbségkutató Intézet konferenciája Csölösztőn (Simon Attila)

Dokumentumok

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Könyvek

Kontra Miklós-Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. (Hodosy Szabolcs)

Sándor Anna: A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza (Presinszky Károly)

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 5-6. Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie 2003-2004 (Gecse Annabella)

Bárdi Nándor: Tény és való (Gaucsík István)

Gál Zsolt: A privatizáció három útja és tanulságai Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon

Az állami tulajdon magánkézbe adása a posztszocialista rendszerváltozások egyiklegfontosabb, megkerülhetetlen feladata volt. A Cseh Köztársaság, Szlovákia ésMagyarország kormányai szinte az összes létező privatizációs technikát alkalmazták, mégis mindhárom országban egy magánosítási forma volt a meghatározó.Csehországban a vagyonjegyes (kuponos) privatizáció, Szlovákiában a hazai magánszemélyeknek való kedvezményes eladás, Magyarországon pedig a nemzetközi versenypályázatokon keresztül történő értékesítés. E tanulmány célja a három rendszerváltó ország által bejárt magánosítási út elemzése és összehasonlítása, valamint az ebből eredő tanulságok levonása.

1. Csehország – a gyors és igazságos magánosítás kísérlete

A cseh átalakulás (1992-ig gyakorlatilag az egész csehszlovákiai gazdasági rendszerváltozás) a Václav Klaus pénzügyminiszter – majd miniszterelnök – és a köréjetömörülő reformközgazdászok irányításával zajlott le.1 A reform a sokkterápia elvére épült. A nemzeti fizetőeszközt 1990 második felében több hullámban radikálisanleértékelték,2 az árak túlnyomó többségét 1991. január l-jétől szintén sokkszerűenfelszabadították, és a külkereskedelmet is liberalizálták.3 A privatizációt is megpróbálták radikálisan és a lehető leggyorsabban levezetni. Mivel a cseh költségvetésaz átalakulás éveiben is kiegyensúlyozott volt (az első években minimális deficitekjelentkeztek, amelyeket nagyon hamar költségvetési többlet követett 1996-ig), ésaz államadósság is alacsony szinten maradt, ezért a költségvetés oldaláról nem létezett nagy nyomás a privatizációs bevételek maximalizálására. (Éles ellentétbenMagyarországgal vagy Lengyelországgal.) A magánosítás fő célja így nem az abból származó bevételek növelése volt, hanem a gyorsaság és a szociális igazságosság.Ezen szempontok alapján látszott a legelfogadhatóbbnak a vagyonjegyes (kuponos)privatizáció. Az 1991 és 1997 között magánosított mintegy 695 milliárd koronányivagyonból 342 milliárdnyit (tehát nagyjából az összérték felét) privatizáltak vagyonjegyek segítségével.4 A két hullámban (1992/93 és 1994/95) lezajlott kuponos privatizáció lényege az volt, hogy a lakosok térítésmentesen vagyonjegyeket kaptak,amelyeket aztán vállalatok részvényeire cserélhettek vagy eladhattak a befektetésialapoknak. Minden állampolgár egyenlő arányban részesült az így (szó szerint) szétosztott korábbi „kollektív” tulajdonból (amelyet korábban közösen „teremtettek”).Az állami vagyon másik felét számos más technika segítségével privatizálták a nyilvános árverésektől kezdve a pályázatokon és kárpótláson át a közvetlen eladásig.Érdemes megjegyezni, hogy még ennek a (nem a kuponos privatizációba tartozó) vagyonnak több mint a felét is ingyen ruházta át az állam a helyi önkormányzatokra,más szervezetekre vagy a kárpótlás keretében osztotta szét azt. A fent említett 695milliárdnyi vagyonnak így csak az egynegyedét adták el pénzért. Ez jól mutatja, hogyegyáltalán nem az eladásból származó bevételeken volt a hangsúly. Az a tény is erre utal, hogy a még 1997-ben is állami kézben lévő, a becsült nemzeti vagyon nagyjából negyedét kitevő (névértéken kb. 200 milliárd koronát érő) vállalatok épp a legértékesebb, ún. stratégiai cégek voltak, amelyek eladásából a kormány a legjelentősebb bevételeket remélhette (az energetikai és telekommunkációs nagyvállalatokés a pénzintézetek többsége) (Ceská… 1999, 143).

A radikális gazdasági reform eleinte valóban sokkszerű megrázkódtatásokkaljárt a lakosok számára. Jórészt az árliberalizáció miatt például 1991-ben az infláció56%-ra ugrott, a reáljövedelmek 1989 és 1991 között 27%-kal csökkentek, a bruttó hazai termék 1990-92 között mintegy ötödével visszaesett. Nagyon hamar jelentkeztek viszont a kedvező jelek. A gazdasági visszaesés már 1993-ban megállt, azinfláció 1994-től 10% alá esett, gyorsan nőtt az ország kivitele, miközben a munkanélküliség minimális szinten maradt és a bérek újra növekedésnek indultak. A kedvező folyamatoknak köszönhetően Csehország a régió sikerországává vált, a makrogazdasági adatok tükrében sokan máris cseh gazdasági csodáról beszéltek. A Világbank 1999-es jelentése is elismeri, hogy: „A Cseh Köztársaság 1995 végén a régió sikerpéldájának számított. Az egyik legalacsonyabb inflációval és a legkisebbarányú munkanélküliséggel rendelkezett. A bruttó hazai termék gyors növekedésefenntarthatónak tűnt, mivel a fizetési mérleg egyensúlya és kiegyenlített költségvetés kísérte. Úgy tűnt a növekedés komoly strukturális reformokra támaszkodik. Astrukturális átalakulás legfőbb sikerei közé tartozott az árak, a bérek és a külkereskedelem liberalizálása, akárcsak a kuponos privatizáció programja, amely nagyonrövid idő alatt lehetővé tette a vállalatok nagyarányú áttolódását a magánszférába.Ezek a sikerek az eladósodottság alacsony arányával párosulva oda vezettek, hogyCsehország a legmagasabb ratingeknek [hitelminősítésnek] örülhetett az összes átalakuló gazdaság közül, mindez annak ellenére, hogy gazdasági teljesítménye egysor komoly kérdést vetett fel és továbbra is bizonyos mértékig talány volt”5.

A következő táblázat is jól mutatja, hogy – legalábbis 1996-ig – úgy tűnt, a csehgazdaság szekere jó irányba halad.

1. táblázat. Cseh makrogazdasági mutatók

1993 1994 1995 1996 1997 1998
GDP-növekedés 0,6% 2,7% 6,4% 3,8% 0,3% -2,3%
A magánszektor aránya a GDP-n belül 45,1% 56,3% 63,8% 74,0% 74,3% 75,0%
Munkanélküliségi ráta (az év végén) 3,5% 3,2% 2,9% 3,5% 5,2% 7,5%
Fogyasztói árnövekedés 20,8% 10,0% 9,1% 8,8% 8,5% 10,7%
Folyó fizetési mérleg* 1,3% -1,9% -2,6% -7,4% -6,1% -1,9%
Államháztartási hiány* 2,6% 0,8% 0,3% -0,3% -1,2% -1,5%
Bruttó államadósság* 19,1% 17,6% 15,3% 13,1% 12,9% 13,2%

Megjegyzés: GDP = bruttó hazai termék,Forrás: Ceská… 1999, 5.

* a bruttó hazai termék százalékában

Annak ellenére, hogy a kormányzó koalíció legerősebb tagja, a Polgári DemokrataPárt (ODS) és magabiztos miniszterelnöke, Václav Klaus az 1996-os kampánybanolyan szlogenekkel is kampányolt, hogy a „transzformáció befejeződött” (Joch2000, 144), a látszat ellenére sok tekintetben félúton megrekedt vagy még el semkezdődött igazán. A cseh kormány reformigyekezete 1993-94 környékén látványosan lefékeződött, és a tétlenkedés 1997-ben súlyos gazdasági válsághoz vezetett,amely alapjaiban rengette meg a sikerország mítoszát. A gazdasági visszaeséshez,a korona látványos leértékelődéséhez, a pénzügyi rendszer megingásához és súlyosmunkanélküliséghez vezető válság számos okra vezethető vissza. A külkereskedelemben jelentkező óriási hiány mindenekelőtt a korona rögzített árfolyamának, ésennek következtében fellépő rejtett felértékelődésének volt „köszönhető”. A válságmásik fő oka azonban épp a kuponos privatizáció, illetve egyes ágazatok – mindenekelőtt a pénzügyi szektor – magánosításának elmaradása volt. Ez vezetett a később bankszocializmusnak elnevezett helyzet kialakulásához.6

Annak ellenére, hogy a pénzintézetek piacát a kilencvenes évek elején liberalizálták, és 1995-re már 55 külföldi bank jelent meg Csehországban, a bankpiac továbbra is jelentősen koncentrált maradt. Még 1997-ben is az öt legnagyobb banknak 69%-os részesedése volt a piacon (a mérlegfőösszeget tekintve).7 Ezek közülmindössze egy, az IPB került – vitatható körülmények között – magántulajdonba. (AzIPB történetéről alább értekezem.) A probléma ott kezdődött, hogy a kuponos privatizáció során engedélyezték az ún. Privatizációs Befektetési Alapok (Investicní privatizacní fond – IPF) létrehozását.8 A lakosok kétharmada pontosan ilyen alapoknálfektette be a kuponkönyvét. A négy állami kézben lévő nagybank, valamint a CsehBiztosító is létrehozott befektetési alapokat, és ezek gyűjtötték be az összes kuponkönyv 32%-át. A bankok az alapok és a vállalatok által bezárt háromszög egy sorproblémához vezetett, ezek jó része a bankok állami tulajdonából, Ml. abból adódott,hogy a bankok gyakran egyszerre voltak hitelezői – és az alapokon keresztül – tulajdonosai ugyanannak a vállalatnak. A veszélyes folyamatok a következőképpen foglalhatók össze:

• A vállalatok nem szembesültek kemény költségvetési korláttal. Az állami nagybankok folytatták a vállalatok tömeges hitelezését gyakran tekintet nélkül azok valós gazdasági helyzetére. A problémás banki kinnlevőségek aránya drámai mértékben megnőtt. (A minősített hitelek túlnyomó többsége az állami bankoknál koncentrálódott.) Az állami bankok pénzfolyamára hagyatkozó vállalati szektorra nem nehezedett nyomás, hogy növelje a hatékonyságot és gyorsítsa a restrukturalizációt. (Ezrészben megmagyarázza az alacsony munkanélküliséget.)

•  A bankok gyakran hitelezői és az alapokon keresztül tulajdonosai is voltakugyanannak a vállalatnak. Bár a törvény 20%-ban maximálta egy-egy alap maximális tulajdonhányadát egy vállalatban, ha három-négy alap összejátszott már ellenőrizni tudta cégek százait. Gyakori volt a személyi összefonódás: a bankok saját vezetőiket ültették a vállalati vezető posztokra. A bankok tulajdonosi és hitelezői szerepéből adódó érdekütközés számos gondhoz vezetett. Sokszor mesterségesen tartottak a víz felett veszteséges vállalatokat újabb és újabb hitelekkel, de gyakran ennek az ellenkezőjét is eljátszották: a tulajdonukban lévő vállalattal megszavaztatták,hogy a piacinál jóval rosszabb feltételekkel vegyen fel hitelt az anyabanktól.

•  Az a tény, hogy a kuponos privatizációban felajánlott összvagyon egyharmadanégy állami nagybank és egy biztosító befektetési alapjainak tulajdonában landolt,megkérdőjelezi az egész magánosítást. Ez a vagyon lényegében az állam egyik zsebéből a másikba vándorolt.

A kuponos privatizáció és a bankszocializmus okozta problémákat tovább mélyítette, hogy nem volt kellő szintű a kisbefektetők törvényi védelme, nem létezett hatékony pénzpiaci felügyelet és hiányzott egy szigorú, a gyakorlatban alkalmazottcsőd- és felszámolási törvény is. Az így kialakult gazdasági helyzet nem vezetett arestrukturalizáció felgyorsulásához, a hatékonyság növeléséhez, nem érkezett agazdaságba jelentős külföldi tőke, a technológiai, fejlesztési beruházások alacsonyszinten maradtak az alapok által kezelt vállalatokban. Annál több példa van a sorozatos visszaélésekre és privatizációs botrányokra. Ezek közül is kiemelkedik a régiólegnagyobb bankcsődjét produkáló IPB-csoport története, amely szinte állatorvosilóként viseli magán a kuponos privatizáció és bankszocializmus összes betegségét.

1.1. Az IPB története

2000. június 16-án a Cseh Nemzeti Bank kényszerfelügyelet alá helyezte a Befektetési és Posta Bankot (IPB – Investicní a postovní banka), Csehország harmadiklegnagyobb pénzintézetét, amely egy nappal korábban – a betétesek rohama után képtelenné vált a betétek kifizetésére. Mindössze három nap elteltével az IPB-tszimbolikus összegért eladták a belga KBC bank tulajdonában lévő Csehszlovák Kereskedelmi Banknak (CSOB), azzal, hogy az állam garanciát vállalt az IPB problémáshiteleire. Gazdasági elemzők akkori becslései szerint ezen garanciák a cseh évesbruttó nemzeti termék 5-9%-ának megfelelő kiadással terhelik meg a költségvetést.

Az IPB már a kilencvenes évek közepétől problémás intézménynek számított. Azállami Nemzeti Vagyonalap úgy vesztette el többségi részesedését a bankban, hogynem vett részt az alaptőke megemelésén. A bank menedzsmentje titokban vásárolta fel az IPB részvényeit, sőt – mint később kiderült – a pénzintézet kölcsönt adotta privatizációs befektetési alapjain keresztül a (rész)tulajdonában lévő vállalatoknak, hogy ebből vásárolják meg a bank részvényeit.

1997-ben a Pénzügyminisztérium a lehető legmagasabb (10 millió koronás) bírsággal sújtotta az IPB privatizációs beruházási alapjait a kisbefektetőket megkárosító sorozatos tevékenységükért. Még ugyanabban az évben a bankcsoport vezérigazgatója és helyettese, Tesár és Procházka urak pár hetet vizsgálati fogságban töltöttek a bank egy gyanús tranzakciója miatt, később azonban az ellenük indított eljárást megszüntették.

A menedzsment igyekezett politikai kapcsolatokkal bebiztosítani magát. Az IPBa két legjelentősebb csehországi párt legfontosabb hitelezőjévé vált, a polgári demokratáknak (ODS) 55 milliót, a szociáldemokratáknak (CSSD) 60 millió koronátkölcsönöztek. A vezérigazgató maga is tagja volt a szociáldemokrata pártnak, míg ahelyettese által irányított IPB-leányvállalat az ODS napilapját, a Telgrafol adta ki.Emellett a média piacán is folyt a térhódítás. Az IPB komoly hiteleket adott a legnépszerűbb televíziós csatornának a Novának, a másik magántelevízió – a TV Prima pedig egyszerűen a tulajdonában volt. Később vezérigazgatóvá nevezték ki a CSSDbefolyásos tagját, Jan Klachot, a stratégiai osztály főigazgatója pedig az a Jirí Weigllett, aki korábban évekig Václav Klaus miniszterelnök tanácsadója volt. Az IPB az akkori komentárok szerint ezzel megtestesítette a két vezető párt által kötött ellenzéki szerződést. Úgy tűnt, ilyen kapcsolatokkal a háta mögött az IPB támadhatatlan.(1998-ban a választásokat megnyerő szociáldemokraták szerződést kötöttek a legnagyobb ellenzéki erővel, a polgári demokratákkal, akik vállalták, hogy támogatjáka szocdemek kisebbségi kormányát. Az ellenzéki szerződés konstrukciója – a várakozások többségét megcáfolva – a választási ciklus végéig, 2002-ig kitartott.)

1998-ban a bankban megmaradt 36%-os állami tulajdonrészt eladták a japánNomura befektetési banknak. Sokan fellélegeztek, mondván a japánok végre rendetcsinálnak a bankcsoport átláthatatlan dzsungelében. A Nomura azonban az IPB vezetését továbbra is a cseh menedzsmentre bízta, csak a cégcsoport által az értékes vállalatokban birtokolt tulajdonrészek (például a Radegast és a pilsenit gyártóPrazdroj sörgyárak) eladására koncentrált.

1999-ben az IPB egyre nehezebben volt képes megfelelni a Nemzeti Bank általelőírt tőkefedezeti mutatóknak. A jegybank sorozatos ellenőrzései után az alptőkeemelésére szólította fel a bankot, amit az IPB közgyűlése 1999 novemberében el isfogadott, de az sohasem valósult meg. A bank vezetése az összes létező könyvelési trükköt és jogi kiskaput kihasználta, hogy megkerülje az alaptőke-emelést. 2000ben kitudódott, hogy az IPB – a nemzeti banki szabályozás megkerülése érdekében- az adóparadicsomnak számító Kajmán-szigeteken egy alapot hozott létre, valamint további két leányvállalatot alapított. Az alapra 40 milliárd korona értékű vagyonrészéket ruházott át, a két leányvállalatnak 28 milliárd korona értékben „adottel” rizikós kinnlevőségeket. A baj csak az volt, hogy mind az alap, mind a leányvállalatok a banktól kaptak hitelt a tulajdonszerzésre, és a hitel fedezetéül a banktólkapott tulajdon szolgált. 2000 június elején két országos napilap is kiszivárogtatta,hogy az IPB-re kényszerfelügyelet vár. Erre a betétesek megrohanták a bankfiókokat, az IPB pár nap alatt fizetésképtelenné vált, gyakorlatilag csődbe ment és a Jegybank kényszerfelügyelete alá került. (A viszonyokra jellemző, hogy a Jegybank emberei egy álig felfegyverzett kommandóval érkeztek az IPB székházába, okulva egy korábbi esetből, amikor a bank biztonsági emberei egyszerűen kidobták őket az épületből.) (OECD 2001, 110; Némecek 2000, 10)

Az IPB csődje csak a legsúlyosabb jele volt a pénzügyi szektor kétségbeejtő helyzetének. Az állami bankok konszolidációja és privatizációja megkésve zajlott le(1998-2002), a konszolidáció költségei csillagászatinak bizonyultak, a bankokmagánosításából származó bevételek csak kis részüket fedezték.9 Ezzel egy időben egy sor törvénymódosításra is sor került. A múlt hibáiból tanulva szigorították acsődtörvényt (2000), megerősítették a kisrészvényesek törvényi védelmét (2001),módosították a befektetési alapokról szóló jogszabályt, a Pénzügyminisztériumon kívül alakult egy bizottság az értékpapírpiac felügyeletére. A legfontosabb a banktörvény két 1998-as módosítása volt, amely véget vetett a bankok és vállalatok összefonódásának és jelentősen megnövelte a Cseh Nemzeti Bank bankfelügyeleti hatáskörét.10 A pénzügyi szektor magánosításának halogatása, a rendezetlen pénzpiaci viszonyok és a kuponos privatizáció következtében kialakult szövevényes tulajdonviszonyok oda vezettek, hogy az éllovasnak tekintett Csehország küszködött a legtovább a pénzügyi szektor rendbetételével, ennek költsége a régióban (legalábbis abruttó hazai termékhez viszonyítva) itt volt a legmagasabb.

2. táblázat. A minősített hitelek aránya néhány átalakuló gazdaságban

1995 1996 1997 1998 1999 2000
Csehország 33,0% 30,0% 26,7% 26,4% 32,2% 29,5%
Magyarország 20,0% 12,0% 8,0% 10,3% 8,9% 8,0%
Lengyelország 21,0% 14,1% 10,5% 10,8% 13,1% 14,6%
Szlovákia 40,0% 30,0% 31,0% 36,0% 30,0% 22,0%
Szlovénia 5,9% 6,3% 5,5% 5,4% 5,2% 5,2%

Megjegyzés: Az adatok a minősített hitelek (a bankok problémás, nehezen behajtható vagy behajthatatlan kinnlevőségei) százalékos arányát mutatják a pénzintézetek teljes kihelyezett hitelállományán belül.Az egyes adatok nem teljesen vethetők össze az eltérő nemzeti számítási metódusok miatt, a nagyságrendbeli különbségeket azonban jól tükrözik. Forrás: Wagner – lakova 2001, 54.

2. Szlovákia – kísérlet a „nemzeti tőkés osztály” megteremtésére

A Václav Klaus nevével fémjelzett csehszlovák gazdasági átmenetnek a csehországinál sokkal súlyosabb hatása volt a szlovákiai szociális helyzetre. A munkanélküliség az 1990-es 1,6%-ról egy év alatt 11,8%-ra ugrott és beragadni látszott a csehszint négyszeresén (Marcincin 2002, 103). Szlovákiában egyre erősödtek az olyanhangok (a lakosság, a közgazdászok és a politikai elit körében egyaránt), hogy aKlaus-féle sokkterápia Csehországra van szabva, a szlovák gazdaságot károsítja.11Az 1992-es választásokat Szlovákiában a Vladimír Meciar vezette DemokratikusSzlovákiáért Mozgalom (HZDS – Hnutie za demokratické Slovensko) nyerte, megszerezve a szavazatok 37,3%-át, és a Szlovák Nemzeti Párttal (SNS – Slovenskánárodná strana, a szavazatok 7,9%-a) közösen alakított kormányt.12 Meciar és aHZDS, de a Nemzeti Párt is jórészt annak köszönhette sikerét, hogy nagyobb önállóságot követelt Szlovákiának, és azt hangoztatta, hogy létezhet az átmenetnek egysajátos „szlovák útja”, amely a Klaus-féle sokkterápiánál jóval kisebb szociális megrázkódtatástjelent majd a lakosoknak. Mivel Csehországban és Szlovákiában teljesen eltérő elveket valló kormányok jöttek létre az 1992-es választások után, ezérta szövetségi állam helyén 1993. január l-jétől két önálló ország alakult. (A föderatív berendezkedésű állam nem működhetett egyszerre két, egy Klaus-féle és egyMeciar-féle, egymással ellentétes gazdaságpolitikával.) Szlovákiában ezután Vladimír Meciar „harmadik utas”, sajátos szlovák átalakulást előtérbe helyező nézeteihatározták meg az átalakulást 1992-től egészen 1998-ig (egy 1994-es pár hónaposidőszak kivételével).13

A privatizáció deklarált ideológiai célja a „nemzeti tőkés osztály” megteremtéselett, a vállalatokat közvetlenül adták el a menedzsereknek illetve más hazai vállalkozóknak. Ezért a kormány leállította a szövetségi Csehszlovákiában megkezdettkuponos privatizáció második hullámát. Az 1995. évi 190. törvény szerint a kuponkönyveket a Nemzeti Vagyonalap (FNM – Fond národného majetku) kötvényeire cserélték, ezek névértéke 10 000 korona volt, a jegybank diszkontkamatlábával (8,8%)kamatoztak és 2000 végéig kellett volna kifizetni őket (Dvorácek 1998, 60). A vagyonalapnak az általa eladott cégekért kapott összegből kellett volna kifizetnie akötvényeket. A privatizáció során azonban az új nemzeti tőkés osztály leendő képviselői finoman fogalmazva nagyon kedvező körülmények között jutottak a magánosított cégekhez. 1995-től 1998 novemberéig az FNM 109,2 milliárd szlovák koronakönyvértékű vagyont adott el 30,7 milliárd koronáért (a vételár így a könyvérték28,1%-a volt!) (Reptová – Polonec 1999, 461). Ráadásul a vételár kifizetését gyakran 10-15 éves periódusra ütemezték, így 1998 végéig a vagyonalap számlájáramindössze 19,7 milliárd korona folyt be (a névérték 17%-a), de még ebből is 7,8milliárdot a cégek az FNM saját kötvényeivel fizettek ki, amit névértéken számoltakel, viszont ők sokkal olcsóbban jutottak e kötvényekhez a lakosoktól. A vagyonalapkasszája állandóan üres volt, és amikor a parlament megszavazta (1996 októberében), hogy legalább a 70 éven felüli lakosoknak ki kell fizetni a következő év végéig a kötvényeket, még erre sem volt elég készpénz, ezért az FNM rendkívül kedvezőtlen feltételekkel vett fel külföldi hitelt (Reptová – Polonec 1999, 463).14 Csehországhoz hasonlóan a kormány bizonyos vállalatokat „stratégiai”-nak minősített,s ezt a „családi ezüst”-öt nem kívánta értékesíteni.15

A szimbolikus vételárak ellenére a nemzeti tulajdonos osztály képtelen volt amegszerzett vállalatokat hatékonyan üzemeltetni, a legtöbb esetben a restrukturalizáció vontatottan haladt, nem ruháztak be jelentős összegeket a technológiai fejlesztésekbe, a cégek versenyképessége csökkent, adósságaik nőttek, a menedzsment sok helyen csak a rövidtávú haszonra és a vagyonkimentésre koncentrált. Afő problémák így foglalhatók össze:

•  Az új nemzeti tulajdonosi osztály nem rendelkezett megfelelő ismeretekkel éslegfőképp elegendő tőkével. Az általuk megvásárolt vállalatok nagy része így állandó tőkehiánnyal küszködött. Mivel a tőkepiac gyakorlatilag nem működött, az egyetlen lehetséges pénzforrás a hitelfelvétel maradt.

•  Bár – Csehországhoz hasonlóan – a hazai (állami és magán-) bankok nem érvényesítették a kemény költségvetési korlátot a vállalatok irányában, a kormány azonban – a cseh kabinettel ellentétben – nagy mértékben növelte az állami kiadásokat,ami egyre nagyobb költségvetési hiányokhoz vezetett, s ez a kormányzati fiskális expanzió felverte a banki kamatokat és elszívta a magánszektor elől a hitelforrások jórészét. A hazai reálkamatlábak 1997 áprilisára már 13,1%-ra nőttek, míg Csehországban 5,3%, Magyarországon 1,5% volt a hasonló adat (Zitnansky 1999, 446).16Az 1998 októberében tetőző kamatok 23,4% és 29,4% között mozogtak, ami a 7%körüli infláció mellett 16% feletti reálkamatot jelent. Ráadásul a bankok sokkal szívesebben fektették be pénzüket a magas kamatú államkötvényekbe, Ml. adtak hiteltállami garanciára, minthogy a kockázatosabb magánvállalatokat hitelezték volna.

•  A hazai tőkehiány a kormányt és a cégeket a külföldi pénzforrások felé terelte. A külföldi hitelfelvételt vagy kötvénykibocsátást azonban csak az igazán nagy vállalatok engedhették meg maguknak. Szlovákia külföldi adósságállománya 1994 és1998 között csaknem megháromszorozódott, 4,7 Mrd dollárról 11,8 milliárdra nőtt(azaz a nemzeti össztermék 34%-nak megfelelő értékről 58,5%-ra) (Slovak… 1999,14). Ennek csak ötöde volt a közszféra adóssága, négyötöde vállalati hitel volt, ezenvállalati hitelek 60%-ára viszont az állam garanciát vállalt. A hazai piachoz hasonlóan a kamatok egyre magasabbak voltak. 1998-ban a külföldi valutában kibocsátottszlovák államkötvények már csak Kazahsztán vagy Románia kötvényeinek megfelelő kamatokkal keltek el. Ehhez az is hozzájárult, hogy az ország politikai megítélésejelentősen romlott a Meciar-kabinet tekintélyuralmi kormányzási módszerei miatt,és Szlovákia kiesett az euro-atlanti integráció első köréből.

•  A külső eladósodás mellett jelentősen megnőtt a belső körbetartozás. A vállalatok egyre nagyobb része késett a szociális és az egészségügyi biztosítóknak és aNemzeti Munkahivatalnak járó járulékok befizetésével, az adók, vámok és egyéb illetékek fizetésével, a banki hitelek törlesztésével és egyre nőtt a vállalatok közöttiadósságok nagysága is. Ezen (határidőig nem törlesztett) tartozások összértéke az1995-ös 289 milliárdról 1999 szeptemberére 534 milliárd koronára emelkedett{Pohíadávky 2000). Mivel nem létezett egy szigorú, a gyakorlatban is alkalmazottcsőd- és felszámolási törvény, szinte lehetetlen volt behajtani ezeket a tartozásokat.

•  Az új nemzeti tulajdonos osztály képviselői között túlságosan is gyakran tűntek fel a hatalomhoz közel álló vagy azzal szorosan összefonódott egyének. Hálábóla tulajdonszerzésért legtöbbször hajlandóak voltak támogatni a kormánypártok,mindenekelőtt a HZDS politikai céljait (kampánytámogatás, a népszerűtlen elbocsátások elhalasztása). A kormánypártok a magánosítással lényegében saját holdudvarukat, kliensrendszerüket építgették.

Annak ellenére, hogy a nemzeti tőkés osztály tagjai nagyon olcsón jutottak amagánosított vállalatokhoz, az állam tolerálta a járulékok, adók és egyéb tartozások nem fizetését, a vállalatok nem szembesültek kemény költségvetési korláttal(magas kamatokkal már igen) és nem kellett félni a csődeljárásoktól, 1997-98-raa vállalati szektor, mindenekelőtt a hazai tulajdonú cégek súlyosan veszteségesekés eladósodottak lettek és számos vállalat a csőd szélére került.17 Jó példakéntszolgálhat a szlovák privatizáció néhány tipikus esete.

2.1. A szlovák privatizáció néhány kirívó esete

2.1.1.  Neografia Martin

V. Meciar második kormánya idején (1994. augusztus 2.) a kormányhoz közel állókulturális szervezt, a Matica slovenská szimbolikus 1 koronáért megkapta a 600milliós értékre becsült Neografia nyomdát (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová- Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.2.  Kelet-szlovákiai Vasmű (Vychodoslovenské zeleziarne – VSZ)

A kohászati óriáscég (1996-ban az ország GDP-jének 9%-át, exportjának 12%-át adta, 1994-97 között éves üzemi nyeresége 4,3 milliárd korona körül mozgott) részvényeinek 65%-a még 1992-93 folyamán a kuponos privatizációban került magánkézbe. A VSZ menedzserei 1994. március 11-én megalpították a Manager nevű tár-

A privatizáció három útja és tanulságai… 11

saságot. Ugyanezen a napon a parlamentben megbukott Vladimír Meciar másodikkormánya. A kormány három nap múlva még meg tudta szavazni, hogy a VSZ részvényeinek 10%-át a Manager kapja 200 korona/részvény árfolyamon (az aktuálistőzsdei ár egyharmada). Az akkori pénzügyminiszter, a VSZ egykori menedzsere, Július Tóth volt. 1995-ben (tehát a harmadik Meciar-kormány idején) a társaság további 10%-át értékesítették a vasas szakszervezet vezetői által alapított, Hutník nevűcégnek újra 200 koronáért. 1995 júliusában a vagyonalap a maradék 15%-os tulajdonrészét is eladta a Ferrimex nevű cégnek (ennek negyedét a Hutník birtokolta, atöbbit a VSZ egyes menedzserei az ARDS nevű cégen keresztül), természetesen200 koronáért részvényenként. Akkor Alexander Rezes, a VSZ legfontosabb tulajdonosa volt a közlekedési miniszter, az 1998-as parlamenti választások előtt ő vezette a legfontosabb kormánypárt, a HZDS kampánystábját.

A VSZ hatalmas vállalatbirodalmat épített ki, több mint 100 hazai és külföldi céget birtokolt. Többek között: Sparta Praha futballklub (91%), a Národná obroda(86%) és a Lúc (77%) napilapok, a Szlovák Biztosító (20%). 1997-ben a VSZ és leányvállalatai 40%-os tulajdont szereztek a Beruházási és Fejlesztési Bankban (Investicná a rozvojová banka – IRB), az ország ötödik legnagyobb pénzintézetében és az FNM segítségével lecserélték a vezetőségét. Az IRB vesztesége egyrenőtt, a VSZ azonban nem volt hajlandó részt venni az alaptőke megemelésében. Abankot megrohamozták a kisbetétesek, így az fizetésképtelenné vált és bezárta fiókjait. Miután a részvényesek rendkívüli közgyűlése (1997. december 19.) sem hozott eredményt, a Nemzeti Bank kényszerfelügyelete alá vonta az IRB-t. (Meciar kormányfő a jegybakot tette felelőssé a csődért: „Ha a felelős személyeket keresik,keressék őket a Szlovák Nemzeti Bankban. Ott ülnek és elégedettek.”)

1998-ban a VSZ 716 millió koronás veszteséget termelt és jelntosen el volt adósodva. 1998. november 9-én képtelen volt visszafizetni egy 35 millió dollár értékűszindikált hitelt. A társaságot ún. cross default fenyegette a hitelező bankok részéről (a pénzintézetek egyszerre követelhetik vissza a társaságnak adott hiteleiket,gyakorlatilag csődeljárást kezdeményeznek ellene). Végül az új, Dzurinda-kormánydobott mentőövet a cégnek. Az állami vállalatokon keresztül felvásárolta a VSZ részvényeit, majd a közgyűléseken néhány más tulajdonossal összejátszva fokozatosankiszorította a vezetésből Alexander Rezest, a fiát Júliust és a Hutník vezetőjét, Jaroslav Grubert. A vállalatcsoportot a szlovák származású amerikai Gábriel Eichler vezetésével restrukturalizálták megszabadulva a felesleges tulajdonrészektől (a luxusautók, a sugárhajtású repülőgép, a Sparta Praha, lakások és egyéb tulajdonrészekeladása). Ezt követően a vállalatcsoport kohászati magját egy amerikai stratégiaibefektető, a US Steel vásárolta meg (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.3. Slovnaft

A kőolajfeldolgozással és árusítással foglalkozó 16,46 Mrd korona alaptőkéjű cégben a Slovintegra nevű (a Slovnaft 19 menedzsere által 51%-ban birtokolt) cég szerzett többségi tulajdont gyakorlatilag 1,38 milliárd koronáért. 1995-ben az FNM eladta a Slovintegrának az olajcég 39%-át. Az ár 6,42 Mrd korona, ez azonban 3,5milliárddal csökkent bizonyos beruházások végrehajtása után, és ha a Slovnaft nyereséges maradt (ezt ugye nem volt nehéz teljesíteni), akkor további 2,4 milliárdotlehetett leírni a vételárból. így a 39%-nyi részvény 1 milliárd koronáért lett a Slovintegráé (155,70 korona/részvény áron, azaz a tőzsdei árfolyam 15%-áért!), de mégezt az összeget is részletekre osztották. A Slovintegra az első 100 milliós részletrehitelt vett fel, de ezt már az első osztalékfizetésből visszafizette, és 1996 augusztusában kifizette a maradék 900 milliót is. A Slovintegra 1997-ben újabb 15%-nyirészesedést vásárolt 385,4 millióért (újra 155 korona körüli részvényáron). A pénztúgy teremtette elő, hogy piaci áron eladott 3%-nyi Slovnaft-részesedést (400 000részvényt, darabját 900 koronáért). A Slovnaftban ezután többségi részesedésevolt. Az 1998-as választások után a vagyonalap új vezetése az állam számára előnytelennek ítélte a Slovnaft magánosítását. 2000-ben a Slovintegra ingyen visszaszolgáltatta az FNM-nek a Slovnaft részvényeinek 10%-át. Ekkor a Slovnaft már komolyadósságproblémákkal küzdött. A külföldi valutákban felvett jelentős hiteleket egyrenehezebben tudta fizetni, miután a korona árfolyama 1998/99-ben csaknem 70%ot zuhant a nyugati valutákhoz képest. (Magyarán a menedzsment elfeljtette bebiztosítani magát a valutaárfolyamok ingadozásából eredő veszélyekkel szemben.)2000 végén egy stratégiai befektető, a magyar M0L kötött szerződést a Slovnafttal36,2%-os részesedés vásárlásáról, opciót szerezve a többségi tulajdonhoz szükséges további részvények megvásárlására is (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová

– Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Sfuby… 1998).

2.1.4.  Nafta Gbely

1996. augusztus l-jén a Nafta Gbely Rt.-ben megmaradt 45,9%-os állami tulajdonrészt (a többit már kuponok segítségével privatizálták) 500 millió koronáért a teljesen ismeretlen Druhá obchodná Rt. szerezte meg. A Nafta éves nyeresége 1995ben 1 milliárd 75 millió korona volt, a tulajdonrész az aktuális tőzsdei árak alapján3,2 milliárdba került volna. (A Nafta iránt olyan óriáscégek is komolyan érdeklődtek,mint a Ruhrgas, az 0MV vagy Gas de Francé.) A Druhá obchodnának ráadásul csaka 150 millió koronás első részletet kellett kifizetnie 30 napon belül, a többit 10 évigtörleszthette. 1997-ben kiderült, hogy a Druhá obchodná egyik tulajdonosa VladimírPoór, a HZDS nagyszombati kerületi vezetőségének elnöke. (A Druhá obchodnászékhelye egy elhagyatott házban volt, a céget a részvényesek közgyűlésén megbízottak képviselték – ezt az értékpapírtörvény 1995-ös módosítása tette lehetővé,amely engedélyezte a név nélküli részvények létezését.) A Nafta Gbely az eladásután gyakran sugárzott reklámokat a VTV magántelevízióban (amely a HZDS vezetőinek tulajdonában volt és tetemes összegekkel tartozott a VÚB banknak). Az FNMnek 1999-ben számos törvénysértésre hivatkozva sikerült az eredeti 500 millióértvisszavásárolnia a 45,9%-os részvénycsomagot. A vételár egyébként a Druháobchodnát hitelező bankok számlájára ment, amelyek zálogjoggal rendelkeztek acég részvényeire (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová

– Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.5.  NAD Trencín

A teherszállítással foglalkozó vállalatot 1995-ben 30 millió koronáért adták el.1997-ben ezt az adásvételi szerződést megszüntették és a céget újra eladták

A privatizáció három útja és tanulságai… 13

ugyanannak a társaságnak 7 millió(!) koronáért. A tualjdonosok közt volt a vagyonalap elnökhelyettesének és a HZDS trencséni kerületi elnökének, Milán Reháknaka sógora is (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová Polonec 2000; Síuby… 1998).

Ahogy a felsorolt példákból is kiderül a nemzeti tőkés osztály megteremtésénekideologikus koncepciója megbukott, különösen az 1998-as hatalomváltás után. Azúj, Mikulás Dzurinda vezette szlovák kormány már nem ragaszkodott a nemzeti tulajdonhoz, sem a stratégiai vállalatokhoz. A magánosítás legfontosabb technikájává a nyilvános pályáztatás vált, a vevők túlnyomó többsége külföldi stratégiai befektető lett.

Az új kormánynak vállalnia kellett elődjének gazdasági örökségét is. A privatizáció szempontjából – az előző kormány által magánosított vállatok (részleges vagyteljes) visszaszerzéséért folytatott harc mellet – mindenekelőtt a bankrendszer konszolidációja érdemel említést. A szlovák bankok hitelezési gyakorlata a csehországihoz volt hasonló, akárcsak az ennek következtében felhalmozott problémás hitelállomány. A menedzsment által privatizált Általános Hitelbank (VÚB – Vseobecnáúverová banka), az állam többségi tulajdonába megmaradt Szlovák Takarékpénztár(SLSP – Slovenská sporitel’na), és a már említett IRB (Investicná a rozvojová banka), több lépcsőben lezajlott konszolidálása 124 milliárd koronát emésztett fel.181998 végén ebben a három hazai kézben lévő nagybankban tömörült a pénzintézetek 141,6 milliárdnyi összes minősített hiteleinek a 85%-a (Reptová – Strieborny2000, 505). Az 1999 utáni bankkonszolidáció költségéhez hozzászámolható mégaz öt csődbe ment kisebb hitelintézet betéteseinek kártalanítására kifizetett 20 milliárd korona is.19 Ezen kiadásokkal áll szemben a három bank privatizációjából befolyt 42,2 milliárd korona.

3. Magyarország – a bevételekre koncentrálva

A magyar privatizációban a többi átalakuló gazdasághoz hasonlóan számos privatizációs technikát alkalmaztak,20 a domináns forma azonban a nyílt versenypályázatvolt. Fő jellemzői a következőképpen összegezhetők: a nemzetközi tendereken keresztül többségi részesedést adtak el közvetlenül és jórészt készpénzért az új tulajdonosoknak, akik a legtöbb esetben (különösen a nagyobb vállalatoknál) külföldistratégiai vagy pénzügyi befektetők voltak. A fő cél a bevételek maximalizálása ésa vállalati szektor restrukturalizációjának felgyorsítása, versenyképességének erősítése volt. Különösen igazak ezek a jellemzők a privatizációs „csúcsidőszakéra aHorn-kormány (1994-1998) idején, amikor a (kormány második pénzügyminiszteréről, Bokros Lajosról elnevezett) gazdasági stabilizációs csomag szerves részekénta legnagyobb értékű állami vagyon került magánkézbe (főként külföldi vállalatoktulajdonába).21 1990 és 1998 között a privatizációs bevételek 1443 milliárd forintot tettek ki, ennek 80%-a a Horn-kormány idején keletkezett, egyedül az 1995-ösrekordévben 481 milliárd forintos bevételt könyvelhetett el az állam, ráadásul ennek 95%-a készpénzben realizálódott, s ezen belül 87% devizabevétel volt.22 A magyar privatizáció ezért a cseh vagy a szlovák magánosítással szemben jelentősenvonzotta a külföldi tőkét, a külföldi beruházások fele privatizációs bevétel volt.

3. táblázat. Közvetlen külföldi tőkebefektetések Magyarországon (1972-1998)

Ev Külföldi befektetés(millió USD) Ebbőlkészpénzben(millió USD) Ebből privatizációsbevétel (millió USD) A privatizációsbevételek aránya (%)
1972-1989 1 170 387
1990 900 311 0,8 22,48
1991 1 614 1459 328 22,48
1992 1 614 1 471 518 35,21
1993 2 481 2 339 1 117 50,32
1994 1320 1 147 104 9,06
1995 4 638 4 453 3 268 73,32
1996 1788 1 613 618 38,31
1997 2 261 2 096 1045 49,86
1998* 16 643 14 889 7 058 47,40

* kumulatív összesítés

Forrás: Csáky-Macher 1998, 140.

Jórészt az új külföldi tulajdonosoknak köszönhetően felgyorsult a restrukturalizáció,jelentős beruházások és technikai fejlesztések valósultak meg, nőtt a vállalati szektor versenyképessége. Főképp a privatizációs bevételeknek köszönhető az is, hogyaz ezredfordulóig a visegrádi országok közül Magyarországra áramlott a legtöbb külföldi befektetés. A külföldi tőke jelentős szerepe mellett a magyar privatizáció számos más körülmény tekintetében is jelentős eltérést mutat az előző két fejezetbenleírt cseh vagy szlovák úttól:

•  A vállalatok sokkal korábban szembesültek a kemény költségvetési korláttal abankok részéről. A bankok konszolidációja már 1993 és 1995 között lezajlott, apénzintézetek 1994 és 1997 között magánkézbe kerültek. A vállalati szektor nemszámíthatott az állami bankok pénzcsapjára.

•  1991 októberében elfogadtak egy szigorú csődtörvényt, ezután csőd- és felszámolási hullám söpört végig a vállalati szektoron, a legtöbb esetben sem a kormány sem az új tulajdonosok nem támogatták a mesterségesen magas foglalkoztatottság fenntartását, a foglalkoztatottak száma 1990 és 1994 között 1,35 millióvalcsökkent.23

•  A magyar államadósság (mind a közszféra adósságállománya, mind az országteljes külföldi adóssága) rendkívül magas volt. Az állami költségvetések emellett súlyos hiánnyal küszködtek. A kormány csak a privatizációból számíthatott jelentősebbbevételekre, ezért a magánosítást nagyban befolyásolta a kormányzat pénzszerzési kényszere (ezen belül a konvertibilis külföldi valutában megjelenő bevételek megszerzésének kényszere is24). Erre utal az is, hogy Magyarország szánta rá magát leghamarabb az igazán nagy bevétellel kecsegtető energetikai és telekommunikációsnagyvállalatok eladására. (Miután az ebből befolyt összeget az államadósság csökkentésére fordították, jelentősen csökkent az eladósodottság mértéke.25)

Sajátos szerepet játszott a privatizáció az értéktőzsde felfutásában is. Magyarországon egyedülálló módon pár nagyvállalat többségi részesedését nem adták elkülföldi stratégiai befektetőnek, hanem a tőzsdén értékesítették részvényeiket. Akét legjelentősebb ilyen vállalat a legnagyobb magyar pénzintézet, az OTP Bank Rt.és a MOL (Magyar Olaj és Gázipari) Rt. Emellett sok stratégiai befektetőnek eladottnagyvállalat részvényeinek egy részét is a tőzsdén kínálták eladásra (Matáv, energiaszolgáltatók). A privatizáció keretében a Budapesti Értéktőzsdére (BÉT) bevezetett 24 társaság adta 1997-ben a részvényszekcióban a tőzsdei kapitalizáció (tőzsdei vállalatok összértéke az aktuális piaci részvényár alapján) 93%-át, és 1995 és1997 között jórészt ezen részvények bevezetésének köszönhetően a tőzsde kapitalizációjának aránya a nemzeti össztermék 6%-ának megfelelő összegről 36%-ra nőtt,miközben a tőzsdeindex (BUX) 1550 pontról 8000 pont fölé emelkedett 1996 és1997 között.26 Ha leszámítunk néhány anomáliát, például azt, hogy az energiaszolgáltatók privatizálására a nagy hajrában még az előtt került sor, hogy dereguláltákvolna az energiaárakat és megteremtettek volna egy azokat szabályozó független hivatalt (Csaba 2002, 274), akkor a magyar magánosítás 1990 és 1998 közötti időszakának domináns formája, a többségi részesedések nyílt versenypályázatokon keresztül történő közvetlen eladása, a „nyerjen a kedvezőbb ajánlat” elve alapján, sikeresnek mondható. Egyrészt magas bevételeket hozott az államkassza számára,másrészt valós tulajdonosi réteget teremtett, amely megfelelő tőkével, tudással, tapasztalattal és technológiával rendelkezett, megkezdte a vállalatok fejlesztését ésnövelte versenyképességüket.

4. Az összehasonlítás és tanulságai

A három ország a domináns privatizációs technika tekintetében a vizsgált időszakban három különböző utat járt be. A cseh kuponos privatizáció fő célja az állami tulajdon jelentős részének gyors és igazságos elosztása, a széles társadalmi tömegek tulajdonossá tétele volt, Szlovákiában egy ideológiai-politikai célkitűzés, a nemzeti tőkés osztály megteremtése érdekében folyt a magánosítás, míg Magyarországon a fő hangsúly a bevételek maximalizálásán és a valós, a vállalat jövőjét biztosító tulajdonosok megtalálásán volt. Amire számos, a gazdasági átmenetet elemzőtanulmány is rámutatott (pl. Hoff-Stiglitz 2002 és Tornell 1999), azt a cseh és aszlovák példa is megerősíti: egy cég magánosítása még nem vezet el automatikusan a vállalati menedzsment és hatékonyság javulásához, a törvények betartásához. Tornell (1999, 2) szerint a privatizáció csak akkor vezet nagyobb hatékonysághoz, ha legalább három feltétel teljesül:

•  A tulajdonosi jogok minden vállalaton belül maradéktalanul érvényesülnek, azúj tulajdonosoknak minden joguk megvan az általuk megszerzett vállalat ellenőrzéséhez.

• Az új tulajdonosok a cégen kívül kemény költségvetési korláttal szembesülnek,nem léteznek fiskális transzferek vagy egyéb segítség a vállalatoknak.

•  Politikai nyomástól mentes, átlátható törvényi szabályozás alakul ki, minimális korrupcióval és transzparens csődeljárások lehetőségével.

Csehországban és Szlovákiában szinte teljesen hiányzott az utóbbi két feltétel.Az állami bankok (akárcsak a menedzsment által magánosított cseh IPB vagy a szlovák VÚB) továbbra is puha költségvetési korlátot érvényesítettek a vállalati szektorirányában. A felelőtlen banki hitelezés mellett Szlovákiában 1994 és 1998 közöttaz állam gyakorlatilag az adók és járulékok nem fizetését is tolerálta. Mindkét országban hiányzott egy megfelelő és a gyakorlatban is alkalmazott csődtörvény, ésnem létezett hatékony bank és értékpapírpiaci felügyelet. Sőt a kisebbségi részvényesek elégtelen védelmét figyelembe véve még az első pontban megfogalmazott féltétel is erősen megkérdőjelezhető. A cseh és szlovák domináns privatizációs stratégia sem az államkassza számára nem hozott jelentős hasznot, sem a vállalatiszektorba nem irányított elégséges tőkét, nem növelte jelentősen a hatékonyságotés a vállalati menedzsment színvonalát. Sőt, számos esetben a vállalati adósságoklátványosan nőttek, s számos cég csődbe vagy a csőd szélére jutott. A deklarált célokat sem sikerült elérni, Csehországban a lakosság széles rétegei nem akartak tulajdonosokká válni, az első adandó alkalommal megpróbálták készpénzre váltani kuponjaikat, Szlovákiában pedig – annak ellenére, hogy szinte ingyen osztogattak vállalati tulajdonrészeket – nem jött létre erős nemzeti tulajdonos osztály (vagy csakaddig létezett míg csődbe vagy a csőd szélére jutatta a vállalatokat vagy túladott rajtuk egy külföldi tulajdonosnak, esetleg törvénysértések miatt kénytelen volt visszaszolgáltatni tulajdonát a Nemzeti Vagyonalapnak). Mindkét országban a rövidtávúhaszonszerzés volt a legelterjedtebb stratégia a hazai érdekcsoportok részéről. Amagánosítás domináns formájának jellemzőit a köv. táblázat foglalja össze:

4. táblázat. Privatizációs technikák összehasonlítása

Ország Csehország Szlovákia Magyarország
Időszak 1990-1997 1992-1998 1990-1998
A privatizációdomináns formája Vagyonjegyesprivatizáció Közvetlen eladásszimbolikusárakon hazaitulajdonosoknak Közvetlen eladásnyilvánospályázaton
Tulaj donkoncentrációa privatizáció nyomán Befektetésialapoknál Hazaimagánszemélyeknél Külföldibefektetőknél
Bankkonszolidáció és privatizáció defacto a kemény költségvetésikorlát bevezetése 1998-2001 1999-2001 1993-1997
Szigorú és alkalmazott csődés felszámolási törvény nincs nincs van
Gyors privatizációs forma? igen igen nem
A társaságok irányításának javulása nem nem igen
A restrukturalizáció felgyorsulása nem nem igen
Az államkassza bevételei nincsenek alacsonyak magasak
Közvetlen külföldibefektetések beáramlása alacsony alacsony magas

A táblázatból kitűnik, hogy a magyar stratégia járható útnak bizonyult, ellentétben acseh vagy a szlovák technikákkal. Nem véletlen, hogy 1997-1998 után a hivatalbalépő cseh és szlovák kabinetek lényegében a magyar modell alapján folytatták a privatizációt. A magánosítás fő módja a pályázatok kiírása lett, a felkínált nagyvállalatokat kivétel nélkül külföldi stratégiai befektetők vásárolták meg. (2000 után Csehország megelőzte Magyarországot a külföldi befektetések nagysága terén. Ez főlega privatizációs bevételeknek volt köszönhető.27) A hibákból való tanulást jelezte a kilencvenes évek végétől kezdődő törvénymódosítások sora is, a legfontosabbak apénzpiaci felügyelet szigorítása, a banki és értékpapírtörvények módosításai, acsődtörvények szigorítása és gyakorlati alkalmazása. Az előző évek hibás döntéseinek számláját azonban az adófizetőknek kellett megfizetni. Ez mindenekelőtt abankkonszolidáció terén jelentett csillagászati kiadásokat.

Mindhárom ország bankrendszere már az átalakulás kezdetén jelentős, a szocialista rendszerből örökölt problémás hitelállománnyal rendelkezett. A pénzintézetekállami tulajdonban maradása, a bankkonszolidáció és privatizáció halogatása csaktovább növelte a minősített kinnlevőségek arányát. Ha a konszolidáció és privatizáció hamarabb zajlik le – erre mindenekelőtt Csehországban és Szlovákiában volt jóesély – akkor a bankok rendbetételére fordított összegek is jóval kisebbek lehettekvolna.

A pénzintézetek menedzsmentnek való eladása (management buyout) sem nevezhető követendő példának a három ország tapasztalata alapján. A saját vezetőkáltal privatizált három térségbeli nagybank (az IPB Csehországban, a VÚB Szlovákiában és a Postabank Magyarországon) története kísértetiesen hasonlít egymásra.Később mindhárom bank nagy összegű állami konszolidációra szorult (és így újra állami tulajdonba került).28 Hitelezési gyakorlatuk nagyban hasonlított az állami bankokéra, hatalmas problémás hitelállományt halmoztak fel. Eközben igyekeztek politikai kapcsolatokkal bebiztosítani magukat és jelentős médiaérdekeltségeik is voltak. Az IPB politikusokat nevezett ki vezető pozíciókba, pártoknak hitelezett, pártlapot adott ki, hitelezte a legfontosabb magántelevíziót és a másikat birtokolta, a Postabank kedvezményes (ún. VIP) hiteleket osztogatott politikusoknak és befolyásosközéleti személyiségeknek, és valóságos médiabirodalmat hozott létre, a VÚB a kormánypárt politikusai által birtokolt VTV magántelevíziót hitelezte, hogy csak a legkirívóbb példákat említsük.

A nagyvállalatok túlnyomó többsége mindhárom országban külföldi tulajdonbakerült, még ott is, ahol (mint Szlovákiában) a politikai vezetés pontosan ennek azellenkezőjét akarta elérni. Ennek fényében kedvezőbb megoldás az, ha az állam versenypályázatokon keresztül közvetlenül adja el a cégeket, mert így a bevételek közvetlenül az államkasszába áramlanak, és a kormány befolyásolhatja a magánosításfeltételeit. Csehországban vagy Szlovákiában a többségi tulajdonrészek ilyen eladásával az állam jelentős bevételekhez jutott volna, esély lett volna a restrukturalizáció felgyorsulására, és az ország tőkevonzó képessége is jelentősen megnőtt volna.Bár a hazai és a külföldi tulajdonlásról szóló vita az átalakuló gazdaságokban igenélénk volt, valójában a nagyvállalatok esetében a külföldi tulajdonosoknak nem igazán volt alternatívája. Egyedül ők rendelkeztek a szükséges ismeretekkel, nemzetközi háttérrel és mindenekelőtt a beruházásokhoz szükséges jelentős tőkével, ezeknélkül elképzelhetetlen volt a vállalatok versenyképessé tétele. Érdekes, hogy a legtöbb nagy társaság ott maradt hazai tulajdonban, ahol ez a legkevésbé volt hangosan deklarált célkitűzés: Magyarországon. (A tőzsdén keresztül privatizált vállalatokról van szó, a két legjelentősebb a MOL és az OTP. Ezen vállalatok hazai tulajdonacsak annyit jelent, hogy hazai menedzsment irányítja őket egy hazai központból, ésrészvényeikkel a Budapesti Értéktőzsdén kereskednek, nem többet és nem kevesebbet.29)

Felhasznált irodalom

Antal László 1998. Az átmenet évtizede. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László(szerk.): Magyarország évtizedkönyve. 1988-1998. l-ll. köt. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.

Ceská republika 1999. Na cesté ke vstupu do EU. 2. díl. Hlavní správa. Czech Republik1999. Washington-Praha, World Bank.

Csaba László 1999. A rendszerváltás elmélete és/vagy a közgazdaságtan kudarca? Közgazdasági Szemle, 1. sz.

Csaba László 2002. Az átalakulás fejlődéselmélete. Közgazdasági Szemle, 4. sz.

Csáky György-Macher Ákos 1998. A magyarországi privatizáció 10 éve. 1988-1997. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország évtizedkönyve.1988-1998. l-ll. köt. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.

Debreczeni József 1998. A miniszterelnök. Budapest, Osiris.

Dlouhy, Vladimír 2000. Ceská ekonomická reforma: deset bourlivych let. In: Fiala, Petr Miks, Frantisek (eds.): Ceská konzervativnía liberálnípolitika. Brno, Centrum prostúdium demokracie a kultury (CDK).

Doliak, Michal – Kollárová, Mariana 2002. Hospodárske reformy v krajinách V4. In:Marcincin, Anton (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 2000-2001.Bratislava, SFPA.

Dvorácek, Vladimír 1998. Fond národného majetku SR. In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy- MESA10.

Elster et. al. 1998. Institutional design in Post-communist Societies, Rebuilding the spin atsea. Cambridge, Cambridge University Press.

Fiala, Petr – Miks, Frantisek 1998. Úvahyo ceské politické krizi. Brno, Centrum pro stúdiumdemokracie a kultury (CDK).

Fiala, Petr- Miks, Frantisek (ed.) 2000. Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdium demokracie a kultury (CDK).

Fischer, Stanley-Sahay, Ratna 2000. The transition economies after ten years. Cambridge,MA, National Bureau of Economic Research, http://www.nber.org/papers/w7664.

Gyárfásová, Ol’ga – Krivy, Vladimír – Velsic, Marián 2001. Krajina v pohybe, Správa o politickych názoroch a hodnotách íudína Slovensku. Bratislava, IVO.

Hoff, Karla-Stiglitz, Joseph E. 2002. After the big bang? Obstacles to the emergence oftherule of law in post-communist societies. Cambridge, MA, National Bureau of Economic Research (working paper No. 9282).

Husák, Petr 1997. Budování kapitalizmu v Cechách – rozhovory s Tomásem Jezkem. Praha,VOLVOX GLOBATOR.

Jakoby, Marék 1998. Inflácia, zahranicné zadlzenie. In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy – MESA10.

Jakoby, Marék – Morvay, Karol – Pazitny, Péter 2000. Celkovy ekonomicky vyvoj. In: Kollár,Miroslav – Meseznikov, Grigorij (eds.): Slovensko 2000. Súhrnná správa o stavespolocnosti. Bratislava, IVO.

Jurzyca, Eugen 1998. Prirodzené monopoly – Rodinné striebro ci striebro niekofkych rodín?In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum preekonomické a sociálne analyzy – MESA 10.

Jurzyca, Eugen – Jakoby, Marék – Pazitny, Péter 1999. Celkovy ekonomicky vyvoj. In:Meseznikov, Grigorij – Ivantysin, Michal (eds.): Slovensko 1998-1999. Bratislava,IVO.

Joch, Román 2000. Deset let liberálné-konzervativní politiky v ŐR. In: Fiala, Petr – Miks, Frantisek (ed.): Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdiumdemokracie a kultury (CDK).

Klaus, Václav 2000. Poznámky k „analyzám” transformace. In: Fiala, Pert – Miks, Frantisek(ed.): Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdium demokracie a kultury (CDK).

Komái, János 1998. Od gulásového komunizmu k trhovej ekonomike. Bratislava, Kalligram.

Lengyel László 1998. Pártházból palotába. Budapest, Helikon.

Marcincin, Anton 2000. Privatizácia. In: Beblavy, Miroslav – Marcincin, Anton (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 1990-1999. Bratislava, INEKO-SFPA.

Mejstrík, Michal 1999. (Best) practices in corporate governance: Theory and Czech practice.Prague, EEIP-Institute of Economic Studies-Faculty of Social Sciences-CharlesUniversity.

Naumann Stiftung, Friedrich 1998. Models of privatization in Central/Eastern Europe, Latinand North Amerika. Washington DC.

A privatizáció három útja és tanulságai… 23

Némecek, Tomás 2000. Vzostup a pád impéria. Dominó Fórum, 24. sz., 10. p.

OECD 2001. Správy o ekonomickom vyvoji, Ceská republika. Fináncé a Úvér, 11. sz. Mimorádná príloha.

Pohl’adávky po lehote splatnosti v SR. 2000. Trend, 15. sz,. 4A. p.

Popp, Pavol 2002. Bankovy sektor. In: Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku2000-2001. Bratislava, SFPA.

Prúcha, Václav 2003. Ekonomické aspekty délenf Ceskoslovenska v letech 1990-1993. OS,1. sz.

Reptová, Ol’ga – Polonec, Igor 1999. Privatizácia. In: Meseznikov, Grigorij – Ivantysyn, Michal(ed.): Slovensko 1998-1999. Súhrnná správa o stave spolocnosti. Bratislava,IVO.

Slovak Trade Forum 1999. Bratislava, Media Plus Publishing House, 28. sz.

Síubya realita, slovenská ekonomika 1995-1998. 1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy – MESA 10.

Szomolányi, Sona 1999. Kíukatá cesta Slovenská k demokracii. Bratislava, Stimul.

Tomsík, Vladimír 1999. Proces ekonomické transformace vzemích strednía vychodnf Evropy.l-ll. köt. Praha, Vysoká skola ekonomická, Fakulta národohospodárská.

Tornell, Aaron 1999. Privatizing the privatized. Cambridge, MA, National Bureau of EconomicResearch, http://www.nber.org/papers/w7206.

Tóth, Ján 2000. Fiskálna politika. In: Beblavy- Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 1990-1999. Bratislava, INEKO-SFPA.

Tóth, Ján 2002. Fiskálna politika. In: Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku2000-2001. Bratislava, SFPA.

Vodicka, Pavel 2003. Delenie Ceskoslovenska – Desat rokov po… Dominó Fórum , 1. sz.

Wagner, Nancy – lakova, Dóra 2001. Financial sector evolution in the Central European economies in supportingmacroeconomic stabilityandsustainablegrowth. (IMF- Working paper 01/141), Washington DC, International Monetary Found.

 

Gaucsík István: Sas Andor gazdaságtörténeti munkái

Sas Andor irodalomtörténész, (gazdaság)történész, pedagógus szellemi öröksége,amelynek egy részét „terhes hagyatékaként vagy „morális polka”-ként is jellemezhetjük, alig épült/épülhetett be a szlovákiai magyar művelődéstörténet hagyományába. Ennek két oka lehet. Az egyiket mindenféleképpen hagyatékának feldolgozatlansága jelenti. Kéziratban maradt munkáinak, publikációinak teljességre törekvőfeltérképezése, leveleinek és személyes iratainak összegyűjtése, publikálása váratmagára. A másik ok, hogy Sas 1948 után kételkedés nélkül elfogadta a pártállamirendszer ideológiáját. Lojalitását, amely bizonyos írásainak témaválasztását is meghatározta, a kortárs Peéry Sándor szellemi kiszolgáltatottságként érzékelte, és akorábban megtapasztalt emigránssorsban vagy a belső kényszeremigrációban(?)vélte felfedezhetőnek.

Igaz, hogy irodalomtörténeti kézikönyvek rögzítik nevét, és művei hozzáférhetőka könyvtárak polcain, azonban Sas mint „kutatási téma” nem létezik. Csanda Gábor két évvel ezelőtt az Új Szóban megjelent cikkében találóan „terhes hagyatékként írta le Sas életművét. Úgy vélem, hogy elsősorban a jelenkori (nem létező) Sasrecepcióra gondolt, amikor megjegyezte, hogy munkássága „kihull az emlékezetbőlanélkül, hogy legalább eszmélésünk részévé vált volna” (Új Szó, 2002. augusztus23.). Ehhez a pontos megállapításhoz csupán azt fűzném hozzá, hogy a Sas Andori örökség, főleg 1948 utáni antagonisztikus elemeket tartalmazó, több esetben célirányosan ideológiai töltetű írásai miatt nehezen válhat „élő hagyomány”-nyá. Jómagam járható(bb)nak találom azt az utat (és nem törekszem hagyományteremtésre),amely a két világháború közötti, a szakmai követelményeknek és a kutatói igényességnekjobban megfelelő tanulmányaihoz, köteteihez vezet vissza. Új fénybe állíthatja történészi tevékenységét, amelyet gyakorlatilag – témában és kutatásban – 1938-ig folytatott folyamatosan, részben még az 1940-es években is, de a háborúután már nem.

írásom a Szlovák Nemzeti Múzeum Levéltárában fellelhető levéltári fondban található gazdaságtörténeti jellegű kéziratokból és publikációkból indul ki. Ezek fényében próbálom elemezni gazdaságtörténeti köteteinek genezisét, a forrásokhoz mérten áttekinteni munkamódszereit is. A hagyatékban található kéziratok és publikáltanyagok összevetésével megkísérlem meghatározni gazdaságtörténet-írói korszakátés ismeretlennek tekinthető tanulmányait is. Legfőbb célom a bibliográfiai adatokpontosítása, mivel a hiányos vagy pontatlan hivatkozások „továbbhagyományozódnak”, illetőleg Filep Tamás Gusztáv szavaival élve „a meglévő ismeretek földuzzadnak, kitöltik az üres tereket, és ezzel hamis értelmezési lehetőségeket kínálnak fel”(Filep 2003).

* A tanulmány a Museaum Hungahcum I. A szlovákiai magyarság tárgyi emlékei és ezek múzeumi dokumentációja című konferencián 2004. október 28-án elhangzott előadás szerkesztett változata.

Az elveszettnek hitt Sas-hagyaték

A hagyatékról, annak viszontagságos történetéről Párkány Antal kötete tudósít,amelyen mellesleg rajta maradt a kor ideológiai lenyomata, illetve sematikus és prekoncepciózus jellegénél fogva nem hitelt érdemlően foglalkozott Sas Andorral (pozitívuma, hogy igyekezett áttekinteni Sas publikációs tevékenységét). Eszerint Sas1962. évi halála után könyveinek „értékesebb darabjai”-t a pozsonyi magyar tanszék megvásárolta, de irodalmi és történeti jellegű kéziratainak nyoma veszett.1964-ben Sas Andor feleségének halála után az anyag a Münz családhoz került,amely 1967-ben egy levéltárnak, nem lehet tudni, hogy melyiknek, adta át. Párkányszkeptikusan fogalmazott a hagyaték előkerüléséről, mert valószínűleg csak egy ellenőrizhetetlen szóbeli közlést kapott az akkor még a pozsonyi várban elhelyezettTörténeti Intézet (Historicky ústav) munkatársától (Párkány 1975, 95-116, 350.lábj.).1

Sajnos, közelebbi adatokat nekem sem sikerült találnom. Az anyag – ki tudja,hogy milyen módon, mennyi idő után – végül a Szlovák Nemzeti Múzeum Levéltárába került, ahol a levéltári követelményeknek megfelelően fel is dolgozták, és segédletet készítettek hozzá. A fond töredékes, de még így is terjedelmes: Sas fontos cikkeit, tanulmányait, könyveit tartalmazza 17 doboz terjedelemben.2

Az értékes, kiállításra alkalmas iratok közé sorolhatók például az egyetemi indexe, professzori diplomája 1910-ből, útlevele, fényképes arcképe, életrajzi fogalmazványai, főiskolai tanári kinevezései, magánlevelezése és egyebek. Publikációs, előadói és kutatói tevékenységének emlékei: kéziratok és hiányos, töredékben maradtírások, vázlatok, publikációk jegyzéke, jegyzetek, a forrásgyűjtés kártyái, cédulák,könyvek, folyóiratok és – ezt ki szeretném hangsúlyozni – munkácsi történeti kutatásának fényképes oklevél- és iratmásolatai is.

Életrajzi vázlat

Az irodalomtörténeti szövegek egy ma már konvencionálisnak tekinthető Sas-képetközvetítenek. Azét az értelmiségiét, aki tanári tevékenysége mellett irodalom- ésművelődéstörténeti, valamint (gazdaság)történeti kutatásokkal foglalkozott, acseh-szlovák-magyar kulturális kapcsolatokat tanulmányozta. A „befogadó ország”gal szemben lojalizmus, politikai értelemben aktivizmus és baloldali gondolkodásjellemezte. Ezeket a kereteket kisebb adalékokkal, pontosabb évszámokkal szeretném bővíteni.

1887-ben született Budapesten, családi neve Singer. Az 1900-as évek elején irodalmi értekezésekkel rajtoló, szorgalmas recenzióíró a német kultúrában járatos, kitűnő nyelvérzékkel bíró (szlovákul, csehül, németül, franciául és angolul beszélő-író,latin műveltségű) filológus a polgári radikális eszmékhez kötődött. 1904-ben érettségizett Budapesten. Berlinben és Budapesten filológiát hallgatott, máig sem tudjuk, hogy mely oktatási intézményekben. 1910-ben szerzett filozófiai doktorátust éstanári képesítést magyar és német nyelv oktatására. Publikációs tevékenységét ekkortól számíthatjuk. Eszmevilágának fordulópontja, a marxizmus tanai felé való fordulás ideje és életének sorsfordulója az 1919-es év. Ekkor, a Tanácsköztársaságidején a Marx-Engels Egyetemen főiskolai tanárrá nevezik ki. Az eddigi kutatásokrövid bécsi tartózkodás után az 1920-as évek közepére helyezték Csehszlovákiábavaló áttelepülését, ahol az októbrista emigránsok sorsában osztozott. Saját kézzelírt életrajzának adatai szerint már 1921-ben Munkácsra került, ahol a kereskedelmi iskola tanára lett.3 Életének hosszú szakasza kötődik a kárpátaljai városhoz,ahol 1933-ig működött és alapvető – máig kellőképpen alig értékelt és számbavett- gazdaságtörténeti dolgozatait (is) írta. Ugyanabban az évben került a szlovenszkóiszellemi élet központjába, Pozsonyba és a tanárképzőben kapott oktatói állást. Aszlovák állam fennállásának második évéig, 1940-ig maradhatott tanár, majd elbocsátották. Zsidó származása miatt bujdosnia kellett, életrajzában ezt az időszakot1944 szeptembere és 1945 áprilisa közé helyezte. Családi tragédia sújtotta, fia Péter 1945 jaunárjában Auschwitzban halt meg. Másik fia, Tamás nyolc hónapig aJegorov-féle partizánegységben harcolt a németek ellen. Ebben az időszakban, egészen 1947-ig magántanítást vállalt. A második világháború befejezése után ő is amagyarellenes intézkedések áldozata lett. Az egyik forrás szerint: „Sas Andor jelenleg állás nélkül tartózkodik Bratislavában, mert az itteni KözoktatásügyiPovereníctvo eddig nem volt hajlandó őt sem újra alkalmazni, sem nyugdíjigényételismerni.”4 A Szlovák Egyetem Bölcsészettudományi Tanszékén 1950 és 1953 között oktatott. A pozsonyi magyar tanszéket 1951. december l-jétől vezette.5 A Pedagógiai Főiskola Társadalomtudományi Tanszékén 1952. november l-jétől a magyar irodalom helyettes docense volt. Docenssé 1954. február l-jével nevezték ki.61962-ben hunyt el, a pozsonyi csalogány-völgyi temetőben nyugszik.

A gazdaságtörténet vonzásában

Az irodalomtörténeti feldolgozások valójában csak néhány soros megjegyzésekkel7vagy rövid jellemzésekkel illetik történészi, gazdaságtörténet-írói munkásságát, arészletesebb elemzések elmaradtak. Mindegyik megközelítés a szlovákiai magyartudományosság egyik legkiemelkedőbb személyiségének tekinti, aki azért mégis egy-egy szűkebb problémakör vizsgálatával – a befogadás perifériáján mozgott. Témaválasztásaival pedig mintha megtestesítette volna az „elefántcsonttornyába bezárkózott” tudóst. Ez a megfelelő közeg hiányának, azaz a korabeli (cseh)szlovákiaitudományos műhelyek hézagos intézményi alapjainak is tulajdonítható, nemcsak kutatói-szellemi érdeklődésének. 1948-tól – Turczel Lajos megfogalmazásában – „energiái egy részét az ismeretterjesztő irodalomunk áldozta.” Gondolatmenete szerint az „olvasóközönség nevelése” mellett a kommunista kultúrpolitika követelményeit is teljesítette (Turczel1997, 275). Filep Tamás Gusztáv ellenben tömören, a lényeget megragadóan jegyezte meg Sasról: „csatlakozván az uralkodó ideológiához, föladta polgári radikális eszményeit és elvesztette szakszerűségét” (Filep 1999, 91).

A megfogalmazás első fele azonban talán inkább illik a korábbi, 1919-et követőidőszakra, mint az 1945 utánira. Ami a szakszerűséget illeti, a megállapítás helyes:1945-öt követően gazdaságtörténeti kutatásokkal már nem is foglalkozott, 1955ben szintézissé „kikiáltott” munkája – Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán. A munkácsi Schönborn-uradalom társadalmi és gazdasági viszonyai a XIX.század első felében – pedig már az 1950-es évek történettudományi mércéjévelsem állta meg a helyét (mindezeket a sommás állításokat a továbbiakban fogommegindokolni). Georges Duby szavaival élve Sas is magára vette „a tudás jármát, anyomok kutatásával járó nyakvasat” (Duby-Lardreau 1993, 16), de szellemtörténeti kutatások kellenének, hogy miben követte a pozitivizmus szabályait (a történetimunka mint „regény”, a tények idealizálása, az objektivitás követelménye), és hogyan vált/válhatott marxista történésszé.

Egy kitérő: levéltártörténeti munkájának szintézise

Filep méltán nevezte Sas „legjobb teljesítményé”-nek első önálló kötetét, a Szabadalmas Munkács város levéltára (1376-1850) címűt, amely 1927-ben a város támogatásával jelent meg.8 Gyakorlatilag a századokon keresztül rendezetlen irathalmaz 1925. október l-jétől folyó szakszerű feldolgozásának végeredménye volt, ésaz 1928-1938 közötti időszakban megalapozta gazdaságtörténeti tanulmányait. APrágai Magyar Hírlap cikkírója a következőképpen mutatta be a kötetet: „A helyi történet ismerete nem csupán tudásgyarapodást s adatokból való tájékozódást jelent,hanem alappilére az igazi városi kultúrának is s igy Munkács város közönsége e széles látókört nyitó levéltári monográfia s egyszersmind magvas várostörténet közreadásával példaszerű, jó munkát művelt”.9

Sas par excellence levéltári szakkönyvet alkotott, amely egyesítette magában alevéltár- és fondtörténet elemeit, emellett leltári funkciókat is felvállalt. Ez nyilvánvaló a kötet felépítéséből. Maga a szerző a bevezetőben is körülhatárolta a témát,amikor kihangsúlyozta, hogy nem monográfiát írt. Három témaegységet különböztetett meg: fondleírás (adománylevelek, a városi önkormányzat iratai), cseh és oroszkapcsolatok, szociális és kultúrtörténeti áttekintés. A kötet négy tematikus egységből épül fel: 1. a városi levéltár történetének adatai; 2. városi privilégiumok; 3. városi jegyző- és számadáskönyvek, akták; 4. városi térképek és statisztikák. A mellékletek az adománylevelek jegyzékét, jobbágykérelmeket, orosz nyelvű esküszövegeket, diplomákat, pecséteket, helyrajzokat, urbáriumok címszövegeit tartalmazzák.Terjedelmes név- és tárgymutatót is készített. Az irodalomtörténeti jellemzések,amikor várostörténeti monográfiaként határozzák meg a könyvet, nem állják meg ahelyüket. Tény, hogy a levéltártani követelményeknek megfelelően készült. Várostörténeti adatokat pedig már a téma miatt is természetszerűleg tartalmaz. A cseh történettudomány néhány év múlva figyelt fel rá: 1933-ban cseh nyelvre fordították.10A kiadvány elemzése külön tanulmányt igényelne.

A Schönborn-uradalom történetének feldolgozásai

Időrendben a legelső, műfaja szerint kereskedelemtörténeti tanulmánya, a Beregiszálfák útja Munkácstól Danzigig. A munkácsi uradalom exportvállalkozása a napóleoni háború idején 1796-1803 (Mukacevo-Munkács, Grünstein nyomda). 1928ban jelent meg, név- és tárgymutatóval együtt. A Kárpáti Híradó így írt róla: „Az akkori kereskedelmi viszonyok, összeköttetések, kereskedelmi szerződések, pénzviszonyok ismertetésével, a tárgy bőséges kimerítésével és az adatok pontos regiszterével látja el az érdemes szerző kitűnő értekezését, melyet érdekfeszítő módon,könnyen érthető, világos és lapidár tömör stílusban tár elénk”.11

Filep Tamás Gusztáv közölte először az adatait, tartalmi bemutatására azonbannem került sor. A szerző a Schönborn-uradalom fakivitelének alakulását tárgyalta azún. coronalitás-per12 lezárulása után, amely a napóleoni időszak konjunkturális hátszelét használta ki. Kimutatta az uradalom modernizálásával (iparosítás, kolonizáció) való összefüggését. Összesített adatokat közölt az export lefolyásáról, a szervezés formáiról, a piaci célpontokról. Kiemelte Bősz János prefektusi tevékenységét, aki először foglalkozott a nagybirtok kommercionalizálásának gondolatával. Astúdium egy másik helyen is megjelent, amelyről az irodalom eddig nem tudott. Sasa munkácsi kereskedelmi akadémia 1927/1928. évi értesítőjében közölte.13 A hagyatékban fennmaradt egy 1938. október 26-i datálású Podkarpatszká Rusz kereskedelmi kapcsolatai Danziggal Napóleon idején elnevezésű kisebb írása, amely tartalmi összefoglalója a fenti tanulmánynak.14

Ezt követte szintén 1928-ban a munkács-szentmiklósi uradalom zsidóságának18. századi gazdasági és szociális helyzetéről német nyelven publikált dolgozata ésfolytatása 1929-ben, amely a bécsi Jüdisches Archív zsidó múzeum- és könyvtártudománnyal, történelemmel, néprajzzal és családkutatással foglalkozó folyóiratbanjelent meg.15 A fondban valószínűleg ez a kézirat maradt fenn A zsidóság gazdaságiés társadalmi helyzete a Munkács-Szentmiklósi nagybirtokon a XVIII. századbancímmel.16

A bibliográfiai jegyzékekből hiányzik a Századunkban 1929-ben közölt A munkácsi uradalom szökevény jobbágyai a XVIII. században. A mezőgazdasági munkásságsorsának és vándorlásának történetéhez című dolgozata is.17 Ez tehát megelőzte az1931-ben ugyanott három számban megjelent, alapkutatásokra támaszkodó tanulmányát a Schönbom-uradalomról.18 Következő, német nyelvű tanulmánya aVierteljahrschift fúr Sozial- und Wirtschaftsgeschichte című szakfolyóiratban 1931ben jelent meg az uradalom történetéről.19

1932-ben publikálta orosz nyelven a Schönborn-birtok szociális és gazdaságihelyzetét tárgyaló munkáját, amely Ungváron a Prosvita Társaság(?) évkönyvében jelent meg. A hagyatékban különlenyomat formájában maradt fenn.20

Tanulmányairól egy cseh vélemény született 1934-ben. Szerzője az a VáclavCerny, aki Bedrich Mendl és Karel Hoch mellett a két háború közötti cseh gazdaságtörténet-írás egyik legjelentősebb alakja volt, agrár- és birtoktörténettel foglalkozott(Niederhauser 1989, 181-195). Sas két munkáját biztosan említi (a harmadikat nem tudtam kikövetkeztetni). Rövid írásában melegen üdvözölte a kárpátaljai mezőgazdaság-történeti kutatások kibontakozását, azaz a két legnagyobb uradalom, azungvári és a munkácsi kutatási témaként való megjelenését. Az ungvárival FrantisekGábriel (Gábriel 1934; uő. 1936, 43-52), Ungvárott működő cseh professzor, míga munkácsival Sas kezdett foglalkozni. A cseh történészek valószínűleg ekkor kezdhettek fokozottabban érdeklődni a masaryki Csehszlovákiához csatolt Kárpátaljatársadalmi és gazdasági múltja iránt, ezért figyelhettek fel munkájára.21

A Századunkban 1934-ben még publikált egy gazdaságtörténeti dolgozatot22, dea későbbiekben vizsgálatai már nem maradtak meg a gazdaságtörténet mezején.Valószínűleg az 1940-es években még németül kiadta a 18-19. századi pozsonyizsidóság jog- és gazdaságtörténetét elemző tanulmányát.23

Kéziratban maradt munkák (?)

Kéziratban maradt írásait érdemes lenne összevetni a publikált változatokkal. Lehetséges, hogy felbukkanhatnak olyanok, amelyekről eddig nem tudhattunk. A hagyaték azokat a kéziratokat, kézirattöredékeket, témakörök szerint kidolgozott anyagok kötegeit és rövidebb-hosszabb fogalmazványokat rejti, amelyek beépülhettekegy-egy publikációjába. Köztük van egy 1822-es latin forrás fordítása is.24 Itt található a Beregi szálfák útja Munkácstól Danzigig kézirata. A feltehetően közöletlenszövegek közé jelenlegi ismereteim szerint hármat sorolnék: az 1929-re datált AMunkács-Szentmiklósi Uradalom német telepesei, a 81 oldalas Textilmanufaktúráka Munkácsi Uradalomban a XVII. század második felében s a XIX. század elején.Adalék a kora-kapitalizmus ipari üzemeinek történetéhez25 címűeket, és egy németnyelvűt a szarvasmarha-tenyésztésről (Der Rindviehzucht-Betríeb auf der DomaineMunkács und St. Miklós).26 Általános vonásuk, hogy a forrásmegjelölések és hivatkozások túlnyomórészt hiányoznak. Elképzelhető, hogy ezek a fond rendezése során külön dobozban lettek elhelyezve.

A nem létező gazdaságtörténeti szintézis

Az irodalomtörténeti összegzések az 1955-ben napvilágot látott uradalomtörténetimunkáját – Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán. A munkácsi Schönbornuradalom társadalmi és gazdasági viszonyai a XIX. század első felében (Sas 1955)- valójában kritikátlanul, kellő tények figyelembevétele nélkül tekintik szintézisnek,gazdaságtörténeti kutatásai kiteljesedésének, egyfajta folyamatos építkezés végeredményének, amely mű úgymond rendszerbe szedte és szintetizálta a korábbangyűjtött ismeretanyagot, és ezzel szakmailag jegyzett teljesítménnyé lépett elő.27

Sas Andor mintha a pozitivista történetírásjegyeit ötvözte volna a marxista elvárásokkal. Az uradalom történetét „8-900 év messzeségébe nyúló […] egyetlen hatalmas regény”-ként értelmezte (Sas 1955, 7). Megközelítésében lineáris társadalomfejlődési modellt követett, amelynek új fejlődési ívét a jobbágyság osztályharcajelezte. Hangsúlyozott közlő szerepet alakított ki, a tény-, Ml. eseményközpontúságelemei domborodtak ki könyvében. Szembeállította „a feudális és a polgári történetírásét az általa a haladónak tekintett marxista történetírással (Sas 1955, 7). Ezannál inkább tetten érhető, mivel a problémakörrel foglalkozó 1945 előtti magyar vagy külföldi munkákat nem használta fel, emellett saját magát is cenzúrázta, amikor korábbi tanulmányait nem integrálta.

Az egyik agrártörténeti megközelítésű alfejezetben kijelölte kutatásai hozadékátis. Tény, hogy elsőként foglalkozott a munkácsi domínium problémájával. Szerinte amunkácsi uradalom „unikum” és „típus” (Sas 1955, 16), de nem hoz példákat,hogy milyen korabeli birtoktestekkel szemben jellemzők ezek a jegyek, miért tekinthető elkülöníthető típusfajtának. Külön figyelmet szentelt az uradalom és a vármegye, az uradalmi főtisztség és a mezővárosi polgárság közötti érdekellentéteknek,feszültségeknek és természetesen az egyedül osztályharcjelleggel bíró jobbágymegmozdulásoknak. Önellentmondásba is keveredett, amikor az egyik oldalon szólt aSchönbornok modernizációs törekvéseiről, azokról a gazdasági kapcsolathálókról,amelyek már egy magasabb fokon működő rendszerre utaltak (szervezett adminisztráció, tervezett telepítések, technikai innovációk, a napóleoni korszak konjunktúrájának kihasználása), a másikon pedig „eredendő bűn”-ükül rótta fel a jobbágyi elmaradottság konzerválását (Sas 1955, 18-21).

Alaposan és nagyon jól elemezte a uradalmi gazdaság helyi irányítóinak, tisztviselőinek tevékenységét és elképzeléseit (így Csaplovics Jánosét, legfőképpenFreyseisen Dánielét, aki 1828 és 1845 között volt prefektus vagy Rombauer Tivadarét), valamint a merkantilista gazdaságpolitika korlátait, a gazdasági fejlődés hátráltató tényezőit (pl. hiányzó fogyasztóréteg, értékesítési akadályok, kedvezőtlen piaci áralakulások). Az uradalmi jövedelmek alakulásának okairól ellenben alig tudunkmeg valamit (Sas 1955, 21-22, 26-29). Ezenkívül bőven hozott társadalomrajzi,irodalmi és művelődéstörténeti példákat is.

Külön szempontként vizsgálta a társadalmi rétegek, az „osztályuralmi tényezők”(nagybirtokos, jószágigazgató) szembenállását a jobbágyság kollektivitásával. Azegyik legjobban árnyalt rész, amikor a jobbágyság rétegződését és öntudatát mutatta be (a jogi nyelv szerinti csoportokat különböztette meg). Többek között az adóbehajtás és a jogviták hátterét, a nagybirtoki rendszeren belül a községek közigazgatási helyzetét, a földtulajdon fontosságát, annak alakulását (allodium, kuriális föld,parasztföld) is tanulmányozta (Sas 1955, 73, 76-103). Általában elmondható, hogyezen megállapítások értékét kisebbíti, Ml. bizonytalanná teszi az, hogy sok helyen(néha oldalakon keresztül!) nincs sem levéltári forrásmegjelölés, sem hivatkozás aszakirodalomra. Néha általános jellegű, közismert országos szintű folyamatokat ismétel újra. Latin és német nyelvtudását végig kamatoztatja. Mondatfűzése többszöraz esszé irányába kezd elkanyarodni, de szorosan tartja magát vizsgálata tárgyához.

Párkány e művet helytelenül gazdaságtörténeti monográfiának tekintette. A kötet végén egyszerűen csak történelmi tanulmányként van meghatározva. Mi lehet tehát a műfaja? A meghatározáshoz, behatároláshoz közelebb visz bennünket az, haa korabeli tudományos teljesítmények közé helyezzük a művet. Kezdjük a recepcióval. Feltűnően későn született meg róla az ismertetés. A Korunk hasábjain 1957ben Csetri Elek elemezte (Csetri 1957, 627-630), értékelése első fele pozitív kicsengésű (kiemeli a „dőzsölő” Schönborn életmódjának lefestését, az uradalmiszervezet bemutatását és a Freyseisen Dánielről szóló részeket). A továbbiakbanstrukturális elemeket és tartalmi dolgokat vitat. A recenzens szerint „több magyar,csehszlovák és külföldi munkával szélesíthette volna felhasznált könyvészeti anyagát, és ezzel jobban beágyazhatta volna témáját a korszak fejlődéstörténetébe”. Levéltári kutatásait nem tartotta rendszeresnek és „minden részre kiterjedőnek.” Akötet szerkezeti felépítésénél pedig „logikusabb rendet lehetett volna követni”.Csetri szakszerű elemzése feltárta a kötet alapvető hiányosságait. Sasnál nem derült fény a jobbágygazdaságok megoszlására és az alkalmazott technikákra, a földesúri jövedelmek mennyiségére és azok termelési ágak szerinti megoszlására. Agépesítés foka ismeretlen maradt, nem határozta meg az uradalom típusát, nem viszonyította a többi magyarországi nagybirtokhoz, így fejlettségi fokáról sem lehetettmegtudni semmit. Hiányzott az uradalom 19. század eleji fejlődésképe és a bevezetőből a részletesebb történeti összefoglaló.

Mindezeket még kiegészíthetjük azzal, hogy az 1635. évi Rákóczi-család általibirtokszerzést, vagy a munkácsi és a szentmiklósi uradalom 17. században megvalósuló egyesítését sem említi. Teljesen figyelmen kívül hagyja az uradalom 16. századi fejlődési szakaszát és a kincstári/kamarai igazgatás 1711-1728 közöttiidőszakát.28

Csetri a műfaját „történeti-szociográfiai rajz”-ként határozta meg. Igazi értékét abirtoktörténet társadalomrajzzá való kiszélesítésében és a szociográfiai kutatásokösztönzésében látta.

A befogadás hiánya és ennek okai

Szeretnék rávilágítani Sas fent említett művének a magyar történettudományon belüli korlátozott, vagy alig létező befogadására, ének okaira: a metódus, a mondanivaló és a levezetések hiányosságaira, a korabeli szakirodalom felhasználásának elmaradására.

Felmerül a kérdés: Sas Andor mit és miért nem épített be munkájába a magyartörténeti szakirodalomból? Mindenféleképpen gondolhatunk az 1930-as évek folyamán Domanovszky Sándor szerkesztette Tanulmányok a magyar mezőgazdaság történetéhezcímű sorozatban megjelenő kötetekre, amelyekegy része ugyanúgy a 18.századra vonatkozóan születtek, mint Sas Andoré.29 Vagy például Lederer Emmaszintetizáló munkáját (Lederer 1941) sem ismerte, nem is szólva a külföldi szakirodalomról (például Brinkmann, Max Weber vagy Sombart könyveiről). Az ok egyszerűlehet: marxista történészként következetesen elhatárolódott a polgári történeti iskola megállapításaitól.

Kiemelendő a Kosáry Domokos által készített kétkötetes bibliográfia ismeretének hiánya. Az első kötet 1951-ben jelent meg, a második 1954-ben.30 így tehát Sasszámára hozzáférhetők lettek volna. Ez az egyes témakörökhöz komoly áttekintéstnyújtott volna a publikált forrásokról, monográfiákról, tanulmánykötetekről, szintézisekről, kisebb dolgozatokról. Ennek segítségével tudományosan megalapozhattavolna munkáját.

Emellett érdekes, hogy a marxista történetírás követelményeinek feltehetőenmár jobban megfelelő Szabó István-féle 1948-as mezőgazdaságtörténeti munkáját(Szabó 1948, 159-201) vagy Mérei Gyula szintén 1948-ban kiadott szintézisét(Mérei 1948) sem használta. Csak az 1950-es évek elejének magyar gazdaságtörténeti munkáihoz nyúlt (Ember 1951; Mérei 1952; Pach 1952). Levéltári forrásaimég a munkácsi korszak alapkutatásaihoz vezetnek vissza, hiszen ő maga említi, hogy egy részüket 1929 és 1933 között gyűjtötte31, így nyilvánvaló, hogy 1945 utánújabb kutatásokat már nem végzett, és csak ezekre a részleges (a jelek szerint akkor már hiányos) adatokra tudott támaszkodni.32

Másrészről meg kell említeni, hogy a magyarországi mezőgazdaság-történetenbelüli speciális szakterület, a birtoktörténet-kutatás csak később, az 1960-as évektől kezdett lassan kibontakozni. Kenyeres István megállapítása szerint: „A másodikvilágháború után – a korszak ideológiájának megfelelően – az uradalomtörténetnektulajdonképpen pusztán a jobbágyság (társadalom)történetének és a marxista történetírás által különösen preferált majorsági gazdálkodás problematikáján keresztül lehetett csak létjogosultsága, amely megközelítés tulajdonképpen számos hasznos eredményt hozott, azonban kiesett a vizsgálódás köréből az uradalom mint legkisebb gazdasági egység, helyette a jobbágygazdaságok és a majorságok szintje letta vizsgálati alap. Általánosságban elmondható, hogy az uradalom, mint gazdaságiegység csupán a kutatások kereteit képezte, de nem a vizsgálat tárgyát” (Kenyeres2002, 18). Sas tehát a legelsők között nyúlt ehhez az igényes témához, de a munkamódszere, forráshasználata több kívánnivalót hagyott maga után.

Hol hivatkoztak Sas írásaira? Ebből a szempontból érdekes korábbi tanulmányainak és az Egy kárpáti latifundium utóélete. Sas, valamikor még a második világháború utáni első években keletkezett feljegyzésében említette, hogy a Hóman Bálintés Heckenast Gusztáv szerkesztette Magyar történet jegyzi agrártörténeti munkáit.Valójában már rosszul emlékezett, mert a munkácsi levéltártörténeti könyvére ésaz 1934-es Kis Lázárról szóló dolgozatára utaltak (Hóman-Szekfű 1935, 615,620-621). Szerinte még a Meyer-lexikon „utolsó kiadása” a Munkács címszó alatt,a Chlup – Hubélek – Uher-féle Pedagogická encyklopedia „külön címszó alatt említifordítói, agrártörténeti és pedagógiai munkásságát”.33

1945 után tanulmányainak bizonyos fokú visszhangtalansága tapintható ki. Az1930-as években írt német nyelvű tanulmányait 1945 után keletkezett publikációsjegyzékeiből kihagyta. Ennek ellenére a Kosáry-bibliográfia éppen ezekre hivatkozott. Az 1983-as kiadású magyar történelmi összefoglalóban, amely az 1790-1848közötti időszakot ölelte fel, egyáltalán nem szerepeltek művei (Vörös 1983), míg az1989-es éviben felbukkant két régi tanulmánya (Ember-Heckenast 1989, 1382,1396). Az 1955-ben megjelent kötetét a magyar szintézisek nem jegyzik, de az1997-es szlovák történeti bibliográfiában megtalálható (Jankovic – Skorupová1997, 385).

Tol le et lege?

Sas Andor gazdaságtörténeti munkásságát immár kellőképpen kellene értékelni.Tanulmányait, amelyek egy kiemelt témakörre, a munkácsi Schönborn-uradalom történetére összpontosítottak, újra fel kellene mérni és újra ki kellene jelölni hozadékukat a szakirodalmon belül. Levéltártörténeti munkáját érdemes lenne újra megjelentetni, mert ma már a közgyűjteményekben alig hozzáférhető. Gazdaságtörténetitanulmányait hasznos lenne egy kötetben újraközölni.

Felhasznált irodalom

Aetas, 1993. 4. sz. 236-241. p.

Borsody István (szerk.) 2002. Magyarok Csehszlovákiában (1918-1938). Somorja, MéryRatio.

Csetri Elek 1957. A munkácsi Schönborn-uradalom története. Korunk, 5. sz. 627-630. p.

Duby, George -Lardreau, Guy 1993. Párbeszéd a történelemről. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ember Győző 1951. Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Budapest.

Ember Győző-Heckenast Gusztáv (szerk.) 1989. Magyarország története 1686-1790. II. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Filep Tamás Gusztáv 1999. A (cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás nyolc évtizede. In: Filep Tamás Gusztáv-Tóth László (szerk.): A (csehszlovákiai magyar művelődés története 1918-1998. III. kötet. Budapest, Ister.

Filep Tamás Gusztáv 2003. A hagyomány felemelt tőre. Válogatott és új esszék, tanulmányokaz 1918-1945 közötti (cseh)szlovákiai magyar kultúráról. Budapest, Ister.

Gábriel, Frantisek 1934. Matyeriali k isztorii kreposztnyicsesztva na Podkarpatszkoj Ruszi. In:Narodnij szbornyik Szabóvá. Uzgorod.

Gábriel, Frantisek 1936. Prehled vyvoje sociálné-hospodárskych pomérü na PodkarpatskéRusi v minulosti. In: Podkarpatská Rus. Bratislava, 43-52. p.

Hóman Bálint-Szekfű Gyula (szerk.) 1935. Magyar történet. IV. kötet. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

Irodalmi Szemle, 1965. 4. sz. 343-349. p.

Jankovic, Vendelín – Skorupová, Anna 1997. Bibliográfia k dejinám Slovenska (Literatúravydaná do r. 1965). Bratislava, Academic Electronic Press.

Sas Andor gazdaságtörténeti munkái 37

Kenyeres István (szerk.) 2002. XVI. századi uradalmi utasítások. Utasítások a kamarai uradalmak prefektusai, udvarbírái és ellenőrei részére. I. kötet. Budapest, Szentpétery Imre Történettudományi Alapítvány.

Kosáry Domokos 1951. Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. I. kötet.Budapest, Közoktatásügyi Kiadó.

Kosáry Domokos 1954. Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába. II. kötet.Budapest, Közoktatásügyi Kiadó.

Lederer Emma 1941. Iparunk és kereskedelmünk a merkantilizmus korában. In: Magyar művelődéstörténet. IV. kötet. Budapest.

Mérei Gyula 1948. Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790-1848. Budapest, Teleki Pál Tudományos Intézet.

Mérei Gyula 1952. Magyar iparfejlődés az 1790-1848 években. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.

Niederhauser Emil 1989. A gazdaságtörténet-írás kialakulása Kelet-Európában. In: Glatz Ferenc (szerk.): Gazdaság, társadalom, történetitás. Emlékkönyv Pach Zsigmond Pál70. születésnapjára. Budapest, 181-195. p.

Pach Zsigmond Pál 1952. Az eredeti tőkefelhalmozás Magyarországon. Budapest, Szikra.

Párkány Antal 1975. Sas Andor helye a csehszlovákiai magyar kulturális életben. Bratislava,Madách Kiadó.

Sas Andor 1955. Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán. A munkácsi Schönborn-uradalom társadalmi és gazdasági viszonyai a XIX. század első felében. Bratislava.

Sas Andor 1993. A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945. A szöveget gond. és szerk.Csanda Gábor. Pozsony, Kalligram.

Szabad Földműves, 1957. 4. sz. (január 27.) 6. p.

Szabó István 1948. Az uradalmi gazdálkodás és a jobbágybirtokok a XVI—XVII. században. In:Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Budapest, Teleki Pál TudományosIntézet, 159-201. p.

Turczel Lajos 1967. Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémáiCsehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, Tatran Kiadó.

Turczel Lajos 1982. Hiányzó fejezetek. Tanulmányok a két világháború közötti csehszlovákiaimagyar irodalomról és sajtóról. Bratislava, Madách Kiadó.

Turczel Lajos 1993. A csehszlovákiai magyar közművelődés alakulása 1918-tól 1945-ig. In:Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Pozsony, Kalligram, 237-239.

P-

Turczel Lajos 1995. Visszatekintések kisebbségi életünk első szakaszára. Dunaszerdahely,Lilium Aurum.

Turczel Lajos 1997. Fonod Zoltán (szerk.): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona1918-1995. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.

Új Szó, 1972. január 27. 6. p.

Új Szó, 2002. augusztus 23. 196. sz. 6. p.

Vörös Károly (szerk.) 1983. Magyarország története 1790-1848. II. kötet, Budapest, Akadémiai Kiadó.

 

Vadkerty Katalin: Németek és magyarok Pozsonyban 1945-1948 között

Pozsony az 1720. évi hivatalos összeírásban már német dominanciájú település, sezt követően a német fölény állandósult a háromnyelvű, háromkultúrájú városban.1918-ig alig változott a német, a magyar és a szlovák nemzetiségű lakosok aránya,s összhangban volt az összlakosság számbeli növekedésével. A német fölény a magyarok politikai, gazdasági és kulturális jelentőségének megerősödése ellenére az1867-es osztrák-magyar kiegyezést követően is fennmaradt.

A szlovákok és csehek (1918-at követően a csehszlovákok) politikai, majd gazdasági és kulturális jelenléte a Csehszlovák Köztársaság 1918-as megalakulásátkövetően megerősödött, s a szláv nemzetiségek száma gyorsan növekedett. Mígszámuk 1919-ben 10%-kal haladta meg például a pozsonyi magyarokét, 1930-banmár meghaladta a németek és a magyarok együttes létszámát. 1940-ben a városszláv lakossága (szlovákok, csehek, oroszok-ukránok) képezte az összlakosság55,85%-át, miközben a németeké és a magyaroké együtt 33,62% volt (Dr. Savojsky1943, 111-115; Dr. Steinacker 1940, 31-32).1

Ezt a nemzetiségi megoszlást 1944 nyarától tovább módosította a németek egyrészének távozása. „Menekülés”-üket bizonyos keretek között hajókkal, vasúti szerelvényekkel hivatalosan is segítették, de különös gonddal készítették elő s valósították meg a fiatalok, pl. a német gimnazista fiúk családtagjaik nélküli kiszállítását(Metál é. n.).2

A pozsonyi magyarok zöme nem mozdult. Úgy érezték, nincs miért elhagyniuk azotthonukat. A szlovák állam évei alatt nem csatlakoztak a fasiszta gárdista irányzathoz, nem vétettek az emberiség ellen. Bíztak az első Csehszlovák Köztáraság gyakran hangoztatott demokratizmusában. Ezért érte őket váratlanul a Kassán 1945. április 5-én kihirdetett kormányprogram, amely szerint a megújuló Csehszlovák Köztársaság szláv nemzetállam lesz. A nem szláv lakosság hétköznapjaiban ez azt jelentette, hogy az új, magát demokratikusnak mondó, több párt képviselőit tömörítőkormány a jövőben nem számol a németekkel és a magyarokkal mint állampolgáraival, s a teljes kitoloncolásukat tervezi. Az állampolgárságuktól megfosztott németeknek és magyaroknak megtiltotta anyanyelvük használatát, nemzeti kultúrájukápolását, jogot formált minden ingó és ingatlan tulajdonukra, s ezzel létük szervesrészévé tette a félelmet és a bizonytalanságot (Vadkerty 2001, 211).

* A tanulmány a Pozsony város társadalom- és kultúrtörténete c. projekt keretében készült,amelyet az MTA Arany János Közalapítványa és az Agentura Pacis Posonium támogatott.

A második világháború győztes nagyhatalmai egyetértettek a németek kollektívfelelősségre vonásával, kitoloncolásával; ez utóbbit a magyarok esetében megtagadták. A magyar lakosság kitoloncolásának jogi alapját a kormányprogram tartalmazza. Ennek, s a Szlovák Nemzeti Tanács határozatának alapján kezdték meg1945 áprilisában a németek és a magyarok kitoloncolását (Pozsonyban is), majd azún. összpontosító táborokban való elhelyezését.3

A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság – a kormány utasítása alapján – két részreosztotta a fővárost „elszlávosító” folyamatát, melyet egyszerre akart megvalósítani.Felkérte a Szlovák Statisztikai Hivatal elnökét, hogy dolgozzon ki egy tervezetet aváros területének a megnövelésére. Dr. Sveton munkájának jellegzetessége, hogynem vette figyelembe sem a csatolásra kiszemelt települések állami hovatartozását, sem az ott élő lakosság nemzetiségét. Ausztriától Hainburg, Wofstal, Edelstal,Berg, Deutschjahrndorf, Pama, Kittsee, Markthof, Magyarországtól Bezenye,Dunacsún, Horvátjárfalu, Oroszvár, Rajka katasztereivel számolt. Ezzel az ún. NagyPozsony területe osztrák részről 16 228 hektárral, 15 060 lakossal, magyar részről 14 671 hektárral, 7839 lakossal, összesen tehát 30 899 hektárral és 22 945- zömmel horvát, német és magyar – lakossal gyarapodott volna. A város elszlávosítását megkönnyítette, hogy „1945 júliusától egyre több német hagyta el önként avárost, de távoznak, s egyre erőteljesebben kiszorulnak a hatalomból a mesterségesen kitenyésztett magyarok is, akik 1938 előtt a hatalom támogatásával előszeretettel hangsúlyozták Pozsony magyar jellegét”.4

A város vezetése tudatosította, hogy a megálmodott Nagy-Pozsony a győztes hatalmaktól, s jóváhagyásuk esetén a két területileg érintett országgal kötendő szerződéstől függ. Ezért a szláv Pozsony megteremtése érdekében 1945 áprilisában aszlovákok ellenőrizhetetlen betelepedésének következtében a városban egyre növekvő lakáshiány megoldására koncentrált. Első lépésben zárolta az 1930-ban magukat németnek, Ml. magyarnak jelentők, valamint a szlovák háborús bűnösök pozsonyi ingatlanjait. 1945 októberéig 2730 házat zároltak, de a tulajdonosok politikai és nemzeti megbízhatóságának ellenőrzését követően 72 házat visszaadtak a kizárólag – szlovák tulajdonosoknak. A fennmaradó 2658 házból és a hozzájuk tartozó kertekből, szőlőkből 394 családi házat, 94 esetben házat és szőlőt átadták azúj, helyi vagy betelepített tulajdonosoknak. Külön listán vezették, de zárolták a koncentrációs táborokban elpusztult zsidók tulajdonát képező 466 épületet.

A városházán pontos kimutatást készítettek a zárolt német, magyar és zsidó tulajdonban volt épületekről, más ingatlanokról s a kérelmezőknek kiosztott ingóságokról.5

A zárolások, kisajátítások folytak, de a lakáshiány nőtt. A kérdéssel a Megbízottak Testülete is foglalkozott. Az 1945. november 20-i határozatukban a szlovák állam 254/1942. számú idegenrendészeti törvényére hivatkozva a kormány jóváhagyását kérte annak kimondására, hogy minden német és magyar nemzetiségű, saját házában, illetve bérlakásban lakó polgár köteles a rendőrség felszólítására a hivatalosan megadott határidőn belül „kiüríteni” a lakását, s ezzel a lakások bérletiszerződései a következő hónap első napján érvényüket vesztik. A rendelettel nemcsak a lakásaiktól, de a hivatalosan elismert ún. „lelépési” összegtől is megfosztották az érintetteket.

Az érintettek döbbenettel tudatosították, hogy mi vár rájuk. A helyzetet – feltételezhetően – Szalatnai Rezső így jellemezte: „Kérlelhetetlen hajsza folyt a lakásokért, a berendezési tárgyakért.” A rendőrséggel párhuzamosan léptek a partizánokis, akik a németek és a magyarok ingó és ingatlan tulajdonát „háborús jóvátétel”nek tekintették.6 A végrehajtás eredménye az elszegényedés lett, s a kilátástalanhelyzet, idegfeszültséget, depressziót szült.

Mindezek ellenére a pozsonyi lakáshelyzet 1946 nyarán tovább romlott. A szinte ellenőrizhetetlen számú hivatalnok, munkás beköltözésével párhuzamosan aSzlovák Telepítési Hivatal – minden bejelentés nélkül – telepítette be a városba anemcsak Magyarországról egyoldalú transzportokkal érkezőket, hanem a Romániából repatriált szlovákokat is.

A kor jellemzője lett az ún. „összeköltöztetés”. A végzéseket a Szociális ÜgyekMegbízotti Hivatala adta ki. Indoka csak egy volt: a nevezettek államilag nem megbízhatók. Az akció érdekessége, hogy hivatalosan a legtöbb megbízhatatlan a villanegyedben lakott. A villanegyed után a belváros következett. A lakókat a rendőrségigénybevételével kiutasították a lakásaikból, de nem ellenőrizték, van-e hova menniük. Szerencsések voltak, akiket a vidéki rokonok vagy barátok befogadtak.7

Közben a városban állandósultak a nappali és az éjszakai razziák, melyek kiemelten a német és a magyar lakosság ellen irányultak. A letartóztatottakat elűztéka városból vagy kiszállították valamelyik internálótáborba.

A rendszeresített razziákat 1947-ben és 1948-ban is folytatták, de a hivatalosanmegfogalmazott cél már nem a város elszlávosítása, hanem „némettelenítés”-e, illetve „magyartalanítás”-a volt. A német és a magyar nyelvhasználat ellenőrzésébe,a német és a magyar nyelvet nyilvános helyen használók megbüntetésébe, vagyis anémet és a magyar lakosság feljelentésébe 1947 tavaszától a Városi Rendőrparancsnokság a lakosságot is bevonta. Lehetővé tette, hogy bárki feljelenthesse avárosban németül vagy magyarul beszélőket. A feljelentés megkönnyítésére nyomtatott szöveget készíttetett s osztott szét, amelybe csak a „vétkes” nevét és személyi adatait kellett beírni. A fennmaradt dokumentumok szerint – mivel időközbena pozsonyi németeket kitelepítették – szinte kizárólag magyarul beszélőket jelentettek fel. A feljelentettek zöme munkás, háziasszony, elvétve értelmiségi, pl. egyetemista. A feljelentettek nemek szerinti megoszlás nagyjából megegyezik.

Figyelemre méltó a feljelentettek nyelvtudása. A többség – valamilyen szinten tudott szlovákul, de többen beszéltek angolul, németül, spanyolul, sőt volt olyan is,aki ismerte valamelyik arab nyelvet.

A rendőrség magatartásában az 1948-as hatalomváltás sem hozott változást. Afeljelentések indoka sem változott, de a feljelentettek között aránylag magas a szlovák nemzetiségűek aránya. Ezek feltételezhetőek reszlovakizáltak vagy áttelepültekvoltak.8

Területileg a „kihágáséért feljelentettek zöme még 1947-ben is Ligetfalun lakottvagy 1945-ben ide internált volt, míg 1948-ban a város bevásárlóközpontjában, aSzéplak utcában és környékén „leplezték le” a legtöbb „vétkest”. Lehet, hogy ebbeaz – 1945 előtt inkább magyarok által lakott – utcába többen tértek vissza az internálótáborokból, vagy ide jártak a környékbeliek bevásárolni, de az is lehetséges,hogy a Városi Rendőrkapitányság tőszomszédságában a rend őrei aktívabbak voltak, mint a város más kerületeiben.

Pozsony történetének a lakosság nemzetiségi összetételét alapjaiban megváltoztató fejezete 1945. május 5-én kezdődött. A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság- a kassai kormányprogramra hivatkozva – a Szlovák Nemzeti Tanács jóváhagyásával elrendelte a németek és a magyarok internálását. A kollektív bűnösséggel vádoltak internálásának egyik jellegzetessége, hogy az internálásokra vonatkozó rendeleteket csak több hónapos késéssel, igaz, mindig visszamenő hatállyal adták ki. Amásik jellegzetesség a rendőrség teljhatalma. Dániel Okáli belügyi megbízott 1945.július 31-i utasítása értelmében a táborok (az internáló- és munkatáborok) szervezője, ellenőrzője és üzemeltetője az a rendőrség, amely irányította és végrehajtottaaz internálásokat. A rendőrség kiemelt szerepét sokat bírálta a prágai cseh sajtó.9

A Pozsonyi Városi Nemzeti Bizottság és a Városi Rendőrparancsnokság együttműködésével három tábort létesítettek: Ligetfalun, a Patrongyárban és a Szőllősiúton (Vajnorská cesta). Ligetfalun a volt katonai barakkokban helyezték el a németcsaládokat, külön a nőket, külön a férfiakat, a magyarokat pedig a faluba irányították, ahol az 1918 előtt épített, a katonák által lelakott, a harcokban károsodott,komfort nélküli házakba költöztették be, általában egy családot egy szobába. A város északi, a Dunától távol eső kerületek lakóit vagy a Nagyszombati úton levő barakkokba, vagy a Patrongyárban helyezték el, ahol csupasz betonpadló várta őket.Erre teríthették le – szerencsésebb esetekben szalmára – a pokrócaikat.10

A kijelölt családokat minden előzetes értesítés nélkül kényszerítették lakásaikelhagyására. A csomagolásra általában kétórányi időt engedélyeztek. Figyelmeztették őket, hogy mind a német, mind a magyar nemzetiségűek a hatályos az érvényesidegenrendészeti törvények értelmében a „hivatalból kijelölt helyen kell tartózkodniuk”. Csak a legszükségesebb személyes holmijukat és három napra való élelmetvihetnek magukkal. Mivel háborús bűnösök, ingó és ingatlan vagyonuk az állam tulajdonába megy át. Ezt követően 20-30 fős csoportokban, fegyveres kísérettel elvitték őket a táborok valamelyikébe (Dr. Samarjay 2001).

Május első hetétől kezdve az internáltak száma gyorsan nőtt. Ligetfalun példáulmájus 18-án 608-an éltek, de a hónap végétől ide irányították a Patrongyárban ideiglenesen elhelyezettek egy részét, s így július 21-én már 1200-an voltak. 1946márciusában 1437-en éltek itt, s számuk naponta gyarapodott, mert ide irányították a városi razziák során letartóztatottakat is.

A három pozsonyi „összpontosító” táborban 1945. november l-jén (lásd az 1.táblázatot) 2735 férfit, 2418 nőt, 1069 tizenhat éven aluli gyermeket, összesen6222 személyt tartottak fogva. Ugyanekkor Szlovákia összes táborában 21 805 internált élt, vagyis a pozsonyiak adták az internáltak egyharmadát. A munkaképesférfiak száma a patrongyári táborban a legmagasabb. Nagy az eltérés a férfiak ésa nők száma között, ami azt jelenti, hogy ide az egyedülálló, fiatalabb, munkaképesférfiakat hozták be. Ligetfalun feltűnően magas a munkaképtelen, vagyis idősebb és nyugdíjas korban levő férfiak száma. Hasonló volt a helyzet a Szőllősi úton is. Amunkaképes nők száma – az idősebb nők számához hasonlóan – Ligetfalun a legmagasabb. A Patrongyárban az 1590-es létszámból csupán 79, míg a ligetfalui 3730nyilvántartottból 772, a Szőllősi úti tábor 902 internáltjából 218 volt a tizenhat évenaluli gyermek.

Nemzetiségüket tekintve Ligetfalun 2143 a német, 1450 a magyar és 114 aszlovák, a Patrongyárban 863 a német, 375 a magyar és 352 a szlovák. A Szőllősiúton 850 német, 36 magyar és 16 szlovák szerepel a nyilvántartásban. A szlovákok aránya nem egészen 8%.”

A pozsonyi németek és magyarok internálásának történetét a levéltárakbanfennmaradt dokumentumtöredékekből ismerjük. Az érintettek a történtekről sokáighallgattak, sokan még a legszűkebb családi körben sem beszéltek. Ezért értékes aLigetfaluba deportált dr. Samarjay Emil jogász 1945. május 6-1946. augusztus 8a között vezetett naplója (Dr. Samarjay 2001, 2-23).

Dr. Samarjay Emilt családjával együtt 1945. május 6-án vitték át Ligetfaluba,ahol több ismerősével együtt – amennyire erejükből telt – kezükbe vették sorsuk irányítását. Összeállították és naponta bővítették az internáltak jegyzékét, s megkezdték a megmaradásuk szempontjából alapvető fontosságú közélelmezés és egészségügyi ellátás megszervezését.

A táborok élelmezéséről 1945. május első heteiben a helyi nemzeti bizottságokgondoskodtak. Pozsonyban az ellátás biztosítása nehézkes volt, mert a városbanáltalános volt az élelmiszerhiány, s a hivatalosan beszerzett élelmiszereket elsősorban a helyi szlovák lakosság között osztották szét. Nagy volt a tejhiány. Még a neminternált szoptatós anyáknak és a három évnél fiatalabb gyermekeknek sem jutottelegendő tej. Ennek ellenére a város vezetése elutasította azt a javaslatot, hogy afelére csökkentsék a magyar és a német anyák napi tejadagját.

A Belügyi Megbízotti Hivatal gyorsan megoldotta a problémát. 1945. május 17-iutasításában a táborok élelmezését a Szlovák Vöröskeresztre hárította (Dr. Samarjay 2001, 5, 7, 9, 12).12

Szlovákia szempontjából az ellátás a pozsonyi internálótáborokban volt a legrosszabb. A magyar kormány ezért 1945. június 5-én figyelmeztette a SzövetségesEllenőrző Bizottságot, és a ligetfalui táborok ellátásába bevonta a Magyar Vöröskeresztet, amely svájci támogatással jelentős küldeményt kapott. Élelmiszert, gyógyszert, egészségügyi felszerelést, de ezt előbb Budapestről el kellett juttatni Pozsonyba. A közlekedési nehézségeket csak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság segítségével lehetett leküzdeni (Tóth 1995, 157).13

Közben a ligetfalui internáltak mindent megtettek, hogy felállítsák a közös konyhát, és elkészítsék az első ebédet. Erre május 16-án került sor.

A táborok élelmezését 1945 novemberétől az Élelmezési Megbízotti Hivatal biztosította. Az ellátás kisebb-nagyobb zökkenőkkel folytatódott, de egymást érték akülönböző megszorítások. 1945. december l-jétől például a burgonyát csak héjában főzhették meg.

Alapélelmiszer volt a burgonya, a borsó, és az lett volna a kenyér, ha rendszeresen szállították volna. Ligetfalun például 1945 júliusában két hétig nem osztottakkenyeret. Fényűzésnek számított a hús, de a téli hónapokban a savanyított káposzta is. Ligetfalun a tábor vezetői ismeretség útján vettek néhány kiló húst, tavasszalpedig egy tehenet.

A pozsonyi táborokban kétféle ellátás volt. Ligetfalun a magyaroknak csak reggelit és ebédet osztottak, ezzel szemben a zárt táborban élő németeknek a Patrongyárban és a Nagyszombati úton vacsorát is.14

A táborlakók a silány közélelmezést csak átmenetileg egészíthették ki szabadonvásárolt zöldséggel, gyümölccsel, mert 1945 augusztusában a ligetfalui táborparancsnok megtiltotta, hogy a helybeli és a környékbeli kistermelők valamit is eladjanak az internáltaknak.

1946. március 11-én megszűnt a Szlovák Vöröskereszt és a református egyháztámogatása is, mert a Megbízotti Hivatal minden erejével a kelet-szlovákiai éhínséget próbálta enyhíteni (Dr. Samarjay 2001, 21).

A táborok munkaképes internáltjainak élelmezési gondjait enyhítette a közmunka, tudniillik a közmunkások reggelit és ebédet, illetve ebédet és vacsorát kaptak.A háborús károk helyreállításában kiemelkedő szerepet kapott közmunkát – a köztársasági elnök 88/1945. számú rendeletét megelőzően – a nemzeti bizottságokszervezték. Pozsonyban a városi nemzeti bizottság katonai-stratégiai szempontbólkiemelt jelentőségű helyreállításokban együttműködött a szovjet hadsereg parancsnokságával. A közmunkafelhívásra eleinte csak kevesen jelentkeztek, de a közmunkára jelentkezők száma 1945. június 1-jére elérte a 36 301 főt.15

Mivel a Dunán való átkelés nehézkes és hosszadalmas volt, a ligetfalui németés magyar tábor munkaképes férfi internáltjai a folyó jobb partján dolgoztak. A pontonhíd famunkáit a magyarok, a kész gerendák kátrányozását a németek végezték.

A másik két pozsonyi internálótáborból a munkaképes férfiakat a közlekedésszempontjából kiemelt jelentőségű Vörös híd felújítási munkálataihoz vezényelték. Ahíd 1945. május 22-i átadását követően több százan dolgoztak a felrobbantott Duna-híd alkatrészeinek a szétszedésénél. Mivel azonban az étkezésüket nem tudtákmegoldani, naponta két váltásban négy-négy órát dolgoztak.

Mivel nem minden internáltnak jutott munka a hidak helyreállításánál, ezért aNagyszombati úton élő iparosok helyben szervezték meg a rendőrség részére dolgozó asztalosműhelyüket és autójavító-műhelyüket.

A ligetfalui magyar tábor sok lakója a helyi szervektől kért munkát. így jutottakel a Semperit gyárba, ahol takarítottak. Néhányan a Vöröskereszt megbízásából betegeket szállítottak. A német és a magyar internáltak egyaránt szívesen vállaltakmunkát a zöldséget és gyümölcsöt nagyban termelő zabosi gazdáknál (Dr. Samarjay 2001, 13, 19).16

A helyben munkát vállaló németek és magyarok helyzete sokban különbözöttegymástól. A magyarokkal szemben – aránylag – kicsi volt az ellenszenv, a németekesetében érezhető volt az anyagiakra alapozott gyűlölet, sokan csak a vagyonúkbaültetett telepeseknél kaptak munkát (Dr. Samarjay 2001, 6, 12).

Az internáltak munkaképességét csökkentette, a táborlakók életlehetőségeit jelentősen befolyásolta az egészségtelen környezet és a hiányos egészségügyi ellátás. A táborok létesítését nem előzte meg alaposabb elemzés, előkészítő munka.Hiányoztak az élet legelemibb feltételei. Az internáltak maguk gondoskodtak például az illemhelyekről, a szemét eltakarításáról. Ligetfalun betemettek minden bombatölcsért, minden üreget. Veszélyes munka volt, mert a környék tele volt fel nem robbánt, elhagyott lőszerrel. Egy ilyen gránát ölte meg a német tábor egyik 15 éves lakóját (Dr. Samarjay 2001, 9).

Megoldatlan maradt a téli fűtés kérdése is. Az internáltak szenet nem kaphattak, így csak fával fűthettek, amit a közeli erdőben gyűjtöttek össze. Helyzetüketmegnehezítette a táborparancsnok rendelete, mely szerint nem használhatták fel fűtésre a romos épületekben fellelhető faanyagokat.

A helyzet a Patrongyárban volt a legnehezebb, a jelentések szerint „elrettentő”volt. Itt már 1945. június 8-án tífusz ütött ki.

Az orvosi ellátás érdekében a ligetfalui magyar internáltak már a megérkezésüketkövető héten szervezkedni kezdtek. Megszólították a Szlovák Vöröskereszt képviselőit, kérték a Nemzetközi Vöröskereszt segítségét. Szervezési munkájuk eredményeképp Ligetfalun 1945. május 17-én megnyitották az egészségügyi központot. Kezdetleges körülmények között kezdett dolgozni a pozsonyi Vöröskereszt főorvosa, dr.Gustáv A. Niepel vezette kis kollektíva. Az internált önkéntesek mellett öt szigorló orvos dolgozott, s a járványok idején számíthattak dr. G. Jácz segítségére és a felszereltséget növelő dr. B. K. Rippára is (Dr. Samarjay 2001, 18; Tóth 1995, 157).”

Dr. Niepel a helyzet felmérését követően arra kérte a fölöttes hatóságokat, hogyhaladéktalanul oldják meg a vízellátást, s biztosítsanak valamilyen tisztálkodási lehetőséget.

Az orvosi vizsgálatra jelentkezett betegeken kívül rendszeresítették a magukategészségesnek tartó internáltak megvizsgálását is, kiemelten figyelték a csecsemőket és a gyermekeket. A diagnózis gyors megállapítása érdekében laboratóriumotlétesítettek a rendelő mellett. A szükséges pipettákat például Ausztriából csempészték be a táborba, vattát, jódot, kötszert, szemcseppet, szíverősítő tablettátSzalatnai Rezső segítségével kaptak a Svájci Vöröskereszttől és több magyarországi intézménytől (Dr. Samarjay 2001, 5, 10, 13, 17).

Az orvosok, az önkéntes internált munkatársak, a támogatók minden igyekezeteellenére kezdetleges körülmények között gyógyítottak. A lázas betegeket – saját lakásaikban – három önkéntes nővér gondozta, s így megakadályozták a tömegesmegbetegedést, a tömeges pusztulást.

A Nemzetközi Vöröskereszttől kapott oltóanyaggal 4191 német és 2860 magyarinternáltat oltottak be, de nem tudták kizárni a tüdőbajt. 212 ilyen beteget diagnosztizáltak, közülük 30 állapota volt súlyos. A kór a gyermekek és az egyetemista fiatalok között terjedt el a legnagyobb mértékben, de megjelent a diftéria (torokgyík),a sarlach (vörheny) és a malária (váltóláz) is.

1946 nyarától a betegek száma megfogyatkozott. A németeket kitelepítették, areszlovakizált magyarok visszatérhettek a városba, de a rendelő tovább működött,a körülmények rendezettebbek lettek.18

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény 1946. február 27-i aláírásátkövetően az internáltakban megnőtt a Magyarországra való áttelepülés reménye. Ezvolt az egyetlen lehetőség arra, hogy visszakaphassák elvett ingó és ingatlan vagyonukat. Hónapok múltakel, de semmi sem történt. 1946. július l-jén a magyar megbízott, dr. Wagner Ferenc írásban kérte a szlovák illetékeseket, hogy azonnali hatálylyal engedjék szabadon, s helyezzék vissza tulajdonukba a ligetfalui internált magyarokat. Kérését ígéretek sora követte, de nem történt semmi (Vadkerty 2001, 238,264). A szlovák szervek halogató taktikáját látva a ligetfaluiak szervezkedni kezdtek,ám ez kitudódott, és sok kellemetlenség forrása lett. A kitelepítésre jelöltek zöme1947 tavaszáig a táborban maradt (Dr. Samarjay 2001, 20, 22).19

A menekülés egyik lehetősége a reszlovakizálás volt. Az 1946 júniusában meghirdetett lehetőséget a pozsonyi internalotaborok 7528 lakója kérelmezte. A reszlovakizáltak száma a városban meghaladta a 6600 főt, vagyis a pozsonyi magyarokzöme a reszlovakizálást választotta (Dr. Samarjay 2001, 19, 21-22; Vadkerty2001, 374).20

Az 1948. februári hatalomváltást követően kiadott 248/1948. számú rendeletvisszaállította a csehszlovákiai magyarok állampolgárságát. Ezzel a rendelettel lezárult a pozsonyi németek és magyarok történetének legdrámaibb szakasza. Elméletileg az internáltak visszaköltözhettek a régi lakásaikba, Ml. joguk volt új lakáshoz.Mivel a magyarok pozsonyi lakásainak zömét hivatalos lakáskiutaló alapján szlovákok kapták meg, a magyar internáltak csak a még el nem foglaltakba költözhettekvissza. Többen a rokonoknál, ismerősöknél leltek új otthonra, avagy kiköltöztek aközeli falvak valamelyikébe. Néhányan Ligetfalun maradtak, s csak évek múltán kerültek vissza a városba (Dr. Samarjay 2001, 21).21

Az őslakos pozsonyi németek és magyarok 1945 utáni elűzésével befejeződötta város történetének több száz éves korszaka, melyet három nemzet, a német, amagyar és a szlovák, s ennek megfelelően három nyelv és három kultúra jelenlétejellemzett. A hármas nemzeti egymásra hatás eredménye a három nyelvet beszélő,a másik két nemzeti kultúrát bizonyos fokig magáénak is érző, németül pressburger, magyarul pozsonyi, szlovákul presporki polgár. Őket váltotta 1945-ben a márcsak egy nyelvet beszélő, egy kultúrát élvező, szláv nemzeti alapon gondolkodó éscselekvő új polgár, aki a várost Bratislavának keresztelte el.

 

 

Felhasznált irodalom

Metál, Elze, geboren Albrecht é. n. Ein Paradies verloren, aber wie lében. ActaKarpatho-Germanica VII. München 45, 69. p.

Dr. Samarjay Emil 2001. Napló. Ligeti száműzetés (1945. május 6-1946. augusztus 8.). Feldolgozta Csizmár Eszter. Pozsony, kézirat.

Dr. Savojsky, Andrej 1943. Obyvatel’stvo hlavného mesta Bratislavy. In: Bratislava,hlavné mesto Slovenska. Basel, 111-115. p.

Dr. Steinacker, Roland 1940. Die Bevölkerung. In: Pressburg in derneuen Slowakei.Pressburg, 31-32. p.

Tóth László (szerk.) 1995. „Hívebb emlékezésül…” Csehszlovákiai magyar emlékiratok és egyéb dokumentumok a jogfosztottság éveiből 1945-1948. Pozsony, Kalligram, 157. p.

Vadkerty Katalin 2001. A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Pozsony, Kalligram, 211. p.

 

Juraj Marušiak: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (1. rész)

A szlovákiai magyar ellenzék tevékenysége, csakúgy mint a keresztény ellenzék éskorlátozott mértékben az úgynevezett polgári ellenzék aktivitása a hatvanas években kibontakozott folyamatokhoz kapcsolódik. A protagonisták (Duray Miklós, NagyLászló, Varga Sándor) a Csemadok munkatársai voltak, illetve az ifjúsági és diákmozgalomból indultak. A hatvanas évek liberális légköre lehetővé tette, hogy nyilvános szervezetek a hatóságok által hivatalosan nem engedélyezett tevékenységeketutólagosan elismertessenek. Ilyen volt például a József Attila Ifjúsági Klub, amelyugyan létrejötte idején (1964) önálló szervezetként nem működhetett, de a Csemadok utólag vállalta felette a védnökséget. A szerveződés kezdeti feladatainak ellátásában komoly munkát végzett Kajla Júlia és Németh István költő, majd1965-1967-ben Duray Miklós vette át a vezető szerepet, akit 1967-ben A. NagyLászló váltott fel. Az alapítók közé tartozott Varga Sándor és Kiss József történelemszakos egyetemi hallgatóként.

Ez a klub 1965-től kezdve tevékeny részt vállalt minden év március 15-én – az1848-as forradalom évfordulója alkalmából – a ligetfalui Petőfi-szobor koszorúzásának szervezésében. A ligetfalui szobor szinte a pozsonyi magyarok zarándokhelyévévált. A hatvanas évek második felében további, a brünni és a prágai magyar nemzetiségű diákokat tömörítő ifjúsági klubok jöttek létre. A klubmozgalom fokozatosankiterjedt nyári táborozások szervezésére, amelyek egyre inkább a diákok kritikai nézeteinek kifejezésre juttatását lehetővé tevő fórummá váltak.2

Az 1968-69-ben az immár reformszellemiségű Csemadok keretei között elkezdődött a szakértelmiségnek a nemzetiségi szellemi életbe való bekapcsolása is.Megalakult a Néprajzi Társaság és a Szociológiai-Szociográfiai Társaság létrehozásais elkezdődött. Ezek a kezdeményezések kedvező körülmények között kiterjedt nemzetiségi civilszerveződéssé terebélyesedhettek volna. Tevékenységük az úgynevezett normalizációs időszakban a Csemadokon belüli ún. konszolidálást végrehajtógarnitúra „jóvoltából” elsorvadt. Az egységes csehszlovákiai ifjúsági mozgalom, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség(CSISZ) felbomlása után létrejött a Magyar Ifjúsági Szövetség (MISZ), melynek életre hívásában másokkal együtt részt vett Tóth Lajos és Duka-Zólyomi Árpád.3 A Szlovák Tudományos Akadémia Elnöksége kedvezően fogadta az etnikai kisebbségekképviselői által benyújtott, az Akadémia keretei közötti kisebbségi kutatóműhely létrehozását célzó javaslatot.4

A szakértelmiség összefogására irányuló törekvésekben azonban épp akkor,amikor 1969 végén kezdett lendületet venni, negatív törés állt be. Az 1968-banLőrincz Gyula helyett a Csemadok élére került Dobos Lászlónak és a kisebbségi alkotmánytörvény kidolgozásában tevékenyen részt vett Szabó Rezsőnek fokozatosantávozniuk kellett a közéletből, a Csemadokot is beleértve, helyettük új, úgynevezettnormalizáló garnitúra ragadta magához a vezető szerepet, amely Szlovákia Kommunista Pártjával együttműködve a szlovákiai magyar kisebbség önálló életének lehetetlenné tételére törekedett. Az intézkedések értelmi szerzői és kezdeményezéseinemritkán maguk a Csemadok-funkcionáriusok voltak. A vezető posztokra sok helyütt visszatértek az 50-es és 60-as évek hatalmi struktúrájával összefonódott személyiségek. A magyar kisebbség önálló szerveződéseit, illetve azok csíráit ellehetetlenítették, miközben a felszámolás az SZLKP vezetői részéről jövő informális nyomás és a Csemadok közvetlen hatalmi intézkedései folytán történt. így volt ez például a Magyar Ifjúsági Szövetség esetében, amely a normalizációs állapotok fojtogató légkörében már nem is kérte a regisztrálást. A Csemadok mint „a szlovákiaimagyar kisebbség társadalmi-érdekvédelmi szervezete”5 a Nemzeti Frontból kizárvaa Művelődésügyi Minisztrérium alárendeltségébe került.6 Ezzel jócskán csökkentközéleti szerepe. Nem javasolhatott például jelölteket a nemzeti bizottságokba történő és a parlamenti választások során. Szerepe leszűkült a kultúra területére, elvesztette azt a politikai súlyát, amellyel, ha korlátozott mértékben is 1969-ig rendelkezett. Főként az 50-es évek második felétől kezdve ugyanis az SZLKP hatalmidöntéshozatali csúcsvezetésének akarata ellenére jelentkeztek, főként az alsóbbszinteken a Csemadokot a magyar kisebbség politikai képviseleteként értelmezőtendenciák. A Csemadok ugyanakkor kezdettől fogva a kommunista rezsim mindentiltó igyekezete ellenére az elégedetlenség kifejezésre juttatásának fórumává vált.Mindez abból is adódott, hogy a magyar kisebbségnek egyedüli, a közösség egészére kiható hivatalosan elismert szervezete volt.

A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény elfogadása után több olyan lépés történt, amely a kisebségek1968-69-ben kifejezésre juttatott követelésének teljesítésére irányult. Bár a kisebbségek helyzetének alapvető elveit megszabó alkotmánytörvény létrehozása föderatív szinten történt, a kisebbségi jogköröket meghatározó törvényi keretek megteremtése és a nemzetiségi politika gyakorlati végrehajtása a két tagköztársaságrahárult. A Szlovák Szocialista Köztársaság kormányában a nemzetiségi politikávalfoglalkozó tárca nélküli miniszteri poszt létesült, melyet Dobos László töltött be, dea normalizációs tisztogatások folytán csak 1970. június 30-ig maradt tisztségében.Távozása után helyére már új minisztert nem neveztek ki.

A Szlovák Nemzeti Tanácsban Nemzetiségi Bizottság létesült, ugyanakkor az elnökség 1968. szeptember 23-i 83. számú határozata nyomán létrejött a SzlovákNemzeti Tanács Elnökségének Titkársága, az elnökség, illetve a Nemzetiségi Bizottság kisegítő szerveként. A Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya mellett Nemzetiségi Tanácsot hoztak létre Dobos László vezetésével, ugyanakkor a kormánynakis lett Nemzetiségi Titkársága, kisegítő, kezdeményező és szakfeladatokat ellátószervként. Ez egyben a tárca nélküli minisztérium apparátusának szerepét is betöltötte, és kifejezetten a kormánynak alárendelt funkciója is volt. Munkaköri leírását akormány 1969. augusztus 4-i 203-as számú határozata hagyta jóvá. A Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériumában Nemzetiségi Osztály, a Művelődésügyi Minisztériumban pedig nemzetiségi kultúrával foglalkozó munkacsoport alakult.7

A Nemzetiségi Titkárság a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatalán belül osztály szintű besorolást kapott, feladatai közé nemcsak a nemzetiségi politikátérintő kormányintézkedések előkészítése és véleményezése tartozott, hanem kiterjedtek a szociális-gazdasági problémáknak, a nemzetiségi kultúrák helyzetének ésa médiának az elemzésére is, beleértve a nemzetiségi problémákkal kapcsolatoselemzések és statisztikai feldolgozások elkészítését is. Továbbá alapanyagokat, javaslatokat, állásfoglalásokat és elemzéseket szolgáltatott a kormány NemzetiségiTanácsa számára is.

A Nemzetiségi Tanács programja eleinte roppant ambiciózus volt. A testület1969. április 4-én tartott első ülésén állandó munkabizottságokat alakítottak, külön a magyar és az ukrán részleg számára. Mindkét szakaszon szociálpolitikai, oktatásügyi és kulturális kérdésekkel foglalkozó munkabizottságokat hoztak létre, a kisebbségek soraiból származó szakértelmiségiek részvételével. Ezeken kívül ideiglenes munkacsoport alakult az eperjesi (Presov) Safárik Egyetem Bölcsészkaradékánhelyettesének és a Nemzetiségi Tanács alelnökének, Iván Bajcurának a vezetésével a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló törvényjavaslat politikai irányelveinek a kidolgozására. A munkacsoporton belül ad hoc„csapatokéra hárult a részproblémák (szervek és képviselet, oktatásügy, kultúra,nyelvhasználat) megvitatására. A Nemzetiségi Tanács munkatervében szerepelt anemzetiségi iskolaügyről szóló törvény téziseinek kidolgozása is, különös tekintettel a szakközépiskolák és tanonciskolák hálózatának kibővítésére. A Tanács sokszorosított eljárással készülő közlöny rendszeresítését is tervezte, amely fokozatosanidőszaki kiadványként jelent volna meg. A tervek között a Szlovák Tudományos Akadémián belül működő önálló Kisebbségkutató Intézet létrehozása is szerepelt,amelynek feladata a kisebbségi problematika komplex vizsgálata lett volna. Erre azintézetre hárult volna az alapanyagok elkészítése a Nemzetiségi Tanács számára.8

A Nemzetiségi Tanács 1969-ben még két ízben ülésezett Dobos László vezetésével, de a munka eredeti üteme lelassult. A második, 1969. július 7-én tartott ülésmegbízta Dobos Lászlót, Viliam Plevzát, Juraj Zvarát és Gyönyör Józsefet, hogy1969. júlus 21-ig dolgozzák ki a nemzetiségek helyzetéről szóló törvény politikaiirányelveit. A kormány Nemzetiségi Titkárságának vezetője, Tolvaj Bertalan a nemzetiségek helyzetével foglalkozó törvény alapelveinek téziseit terjesztette elő, amiremegbízást kapott. A Nemzetiségi Tanács a járási nemzeti bizotságok, illetve a helyinemzeti bizottságok mellett létrejövő nemzetiségi testületek problematikájával, valamint a nemzetiségek nyelvén történő televízióadásnak (az 1969-es év második felének végéig esedékes) előkészítésével és a nemzetiségek életét bemutató szlováknyelvű hírek és tudósítások sugárzásával. Programon szerepelt a Magyar TerületiSzínház létrehozása Kassa székhellyel.9 A Nemzetiségi Tanács következő ülésén 1969. december 2-án a nemzetiségek helyzetéről szóló törvénnyel kapcsolatosancsak szóbeli információk hangzottak el, legalábbis a hivatalos dokumentumok szerint a megelőző tanácskozáson született határozatok ellenőrzése elmaradt.10

A Kassai Thália Színház 1970-ben ugyan a komáromi Magyar Területi Színház kassai színpadaként létrejött11, de a Nemzetiségi Tanács és a Kormányhivatal mellettiNemzetiségi Titkárság működése a normalizációs tisztogatások megindulásávalmajd egy évre megrekedt. Még a tanács statútumának a kidolgozása sem vette kezdetét. A titkárság két vezetőjének, Tolvaj Bertalannak és Fedor Gondornak távozniakellett tisztségéből. Tolvajt kórházi kezelése közben bocsátottákel állásából. Okkéntegyebeken kívül azt hozták fel, hogy a Nemzetiségi Tanács az egyes tárcáknak a nemzetiségi politikával kapcsolatos tevékenységét összehangolni igyekvő szerepre akartszert tenni. Stefan Sádovsky, a Szlovák Szocialista Köztársaság kormányának elnöke, aki Dobos László távozása után saját hatáskörébe utalta a nemzetiségi politikaintézését 1970. szeptember 30-i hatállyal lényegesen megváltoztatta a NemzetiségiTanács összetételtét. A Tanácsban létrejöttekor paritásos képviselettel rendelkezteka szlovákok, a magyarok és az ukránok. A Sádovsky által eszközölt változtatások nyomán a testületnek 9 szlovák, 6 magyar és 3 ukrán nemzetiségű tagja lett. Sádovskyezt a lépést úgy indokolta, hogy a kormány Nemzetiségi Tanácsának csupán kisegítő szerepe van, míg „a a nemzetiségi politika megvalósítása az államalkotó nemzetszerveire tartozik, az egyes nemzetiségek képvielőivel együttműködve”. A jelentésben, amelyet a Nemzetiségi Titkárság tevékenységéről a kormány elé terjesztett, közölte, hogy „tevékenységében komoly fogyatékosságok” merültek fel, nehezményezve például a miniszterekkel folytatott közvetlen levelezést és „az autonomitás bizonyos elemeit”.12 A Nemzetiségi Tanács Sádovsky vezetésével csak 1970. november20-án ült össze. Az egykori mérsékelt reformpárti Sádovsky hatalmi pozícióinak megőrzése érdekében a normalizációs politika odaadó, olykor rendkívül kezdeményezővégrehajtásának és formálásának szolgálatába szegődött. Ez viszont nem mentettemeg őt a hetvenes években attól, hogy politikai „hullá”-vá váljon. Stefan Sádovsky aNemzetiségi Tanács ülésén azzal vádolta meg a Nemzetiségi Titkárságot, hogy „túllépte hatáskörét, beavatkozott a szaktárcák ügyeinek intézésébe”. A nemzetiségiszakosztály szerinte csak tanácsadói és kezdeményező szerep betöltésére jogosult,feladatköre csupán a kifejezetten nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos anyagok kidolgozását foglalta magában. Ugyanakkor a Nemzetiségi Tanács hatásköre leszűkült akultúra és az oktatásügy területére, kiszorultak belőle a szociális és gazdasági kérdések. Míg 1970-ig a nemzetiségek helyzetéről szóló törvény előkészítésével kapcsolatos munkálatok minden valószínűség szerint főként informális politikai nyomás következtében akadoztak, Stefan Sádovsky 1970 novemberében nyilvánosan kijelentette, hogy a készülő törvény politikai alaptéziseinek javaslata „politikai okokból elfogadhatatlanok […] Ezért leállítottam a továbbfolytatást. Az egésznek teljesen újbólkell nekiállnunk”. Rögvest magyarázatot fűzött hozzá, hogy is képzeli el a törvényjavaslattal kapcsolatos teendők újrakezdését: „javaslom, hogy e munkálatoknak nevágjunk neki azon nyomban”.13 Mindez annak ellenére alakult így, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló törvényjavaslat jóváhagyásaa Szlovák Köztársaság kormánynyilatkozatát követően része volt – minduntalan eltolódva – a féléves munkaterveknek.14

Ugyanakkor 1970-ben a Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma kiadta az 1970/93-as számú rendeletét a községnevek, lakótelepek, utcák és nyilvános térségek elnevezésének használatáról. Ez a rendelet nem engedélyezte például az utca-, helység- és községnevek kétnyelvű használatát, kiadását állítólagos„nemzeti érdekek”-re hivatkozva indokolták.15 A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1970/585-ös számú, 1970. december 14-én hozott döntése értelmében amely az említett rendelet 7. paragrafusára hivatkozott – pedig betiltotta a másodikvilágháború előtt használatos, történelmi helység- és utcanevek használatát a sajtóban és a tömegtájékoztató eszközökben. Ennek a döntésnek, illetve az idézettrendeletnek a megszegése okán a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal a kiadókkal szemben „a törvényadta jogkörön belüli intézkedéseket foganatosíthat”-ott.16 Ahivatal hasonló döntéseket hozott, 405-ös szám alatt, 1971 augusztusában is. Ennek a rendeletnek az abszurd és diszkriminatív volta annál kirívóbb volt, hogy a szlovák nyelvben, természetszerűen, szankciómentesen használták az eredeti elnevezésektől eltérő földrajzi neveket (például Wien-Vieden).

A Nemzetiségi Tanács 1971-ben, csakúgy, mint a megelőző évben, csupán egyszer ült össze. A tanácskozás formális jellegű volt, nem tárgyalt semminemű elvianyagról.17 A normalizációs tisztogatások fő hullámának tetőzése idején, 1972-bena tanács munkája kezdett rendszeresebbé válni. Megtárgyalásra került a nemzetiségi iskolákban folyó szlováknyelv-oktatás, a magyar kisebbség helyzete az egyeskerületekben, új magyar osztályok nyitása egyes szakközépiskolákban stb. Olyan témák voltak ezek, amelyek nem váltottak ki komolyabb szembenállást.18 A SzlovákSzocialista Köztársaság Kormánya Elnökségének 1972. január 26-án hozott, 18-asszámú határozata jóváhagyta, négy évi formális fennállás után a Nemzetiségi Tanács statútumát.

A 70-es évek eleje az eredetileg proklamált kisebbségpolitikai törekvésektől való elkanyarodás időszaka volt. A nemzetiségi politika fokozatosan az akkori politikaielit érdeklődésének perifériájára szorult. Az új normalizációs politikai garnitúra anemzetiségi politika terén sem volt hajlandó belemenni az adott állapotok semminemű változtatásába. Kész volt azoknak a változásoknak a felszámolására is, amelyek a 60-as évek végén következtek be. Helyi szinten már 1969 őszén jelentkeznikezdtek némely, főként új iskolák, illetve magyar tanítási nyelvű osztályok megnyitására irányuló törekvésekkel kapcsolatos problémák.19

Sokkal súlyosabb kihatása volt azonban a Szlovák Szocialista Köztársaság legfelsőbb szerveinek szintjén történt intézkedéseknek. Már 1968 után abbamaradt atörvények és más jogi normák magyar nyelvű kiadásának korábbi gyakorlata. A Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi Bizottságát az 1971-es választásokat követőenmegszüntették, illetve összevonták a Szlovák Nemzeti Tanács nemzeti bizottságokkal, államigazgatással és a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottságával. A valóságban azonban a nemzetiségi politika ezen a bizottságon belül is marginális szerepet játszott. Két év leforgása alatt ez a bizottság nem adott ki semminemű, anemzetiségekkel kapcsolatos tájékoztatást.

Az Oktatásügyi Minisztérium Nemzetiségi Főosztálya osztályszintre került, vagyisa tárcán belül visszaállt az eredeti állapot. A Szlovák Szocialista KöztársaságMűvelődésügyi Minisztériumában 1971 után a nemzetiségi problematika egyetlenmunkatársra tartozott. A kormány magyar nemzetiségű miniszterhelyetteseinek fokozatosan olyan ügykörök jutottak, amelyek össze sem függtek a nemzetiségi problematikával. Bonyolódott a magyar nemzetiségű diákok magyarországi főiskolai tanulmányait lehetővé tevő államközi megállapodás végrehajtása is. Az illetékes főiskolán történő felvételi megbeszéléseken túlmenően az érdeklődőknek a tantestülettől kapott véleményezésre és Szlovákia Kommunista Pártja iskolai szervezetének,a járási pártbizottságnak a beleegyezésére is szüksége volt, sőt külön az oktatásiminisztériumban lezajló felvételi megbeszéléseket is megköveteltek.

Míg a Cseh Szocialista Köztársaság kormánya 1970. február 20-án jóváhagyta,hogy a vegyes lakosságú kerületekben, járásokban, városokban, illetve községekben a nemzeti bizottságok mellett nemzetiségi testületek is létesüljenek, a SzlovákSzocialista Köztársaság Belügyminisztériuma hasonló testületek létrehozását1970/184-es számú, 1970. február 9-én kelt levelével elutasította.

A Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal intézkedései kedvezőtlenül érintették akisebbségi folyóiratokat, a három magyar hetilap bejegyzését (Hét, Világ, A/Ő) érvénytelenítették. Tehát ki voltak téve a megszűnés veszélyének, miközben a Hét a Csemadok lapja volt. Az említett lapok szerkesztőségi munkatársai felmondást kaptak,amelyet később visszavontak.20 A Szlovák Rádió 1971. január 3-i hatállyal megszüntette a napi ötperces híradást a szlovákiai országos hullámhosszon. Ennélfogva acsehszlovákiai magyar nyelvű rádióadás számára kijelölt hullámhossz Csehországban, avagy Észak-Szlovákiában élő és dolgozó magyarok számára hozzáférhetetlenné vált. A Csehszlovák Televízió magyar nyelvű, még 1969-ben tervezett adása ahetvenes évek elején sem valósult meg.

Vladimír Minác Dúchanie do pahríeb (Parázsfúvás) című alkotásának több szlovák folyórat általi közlése, majd könyvalakban történt megjelenése érthetően nemhozott javulást a szlovák-magyar kapcsolatokban, ellenkezőleg, a magyar értelmiség Minác irodalmi díjjal való kitüntetésében magyarellenes légkör kialakítására irányuló szándékot látott. Maga a közlés, de talán még az ilyen jellegű mű kitüntetésesem kellett, hogy aggályokat váltson ki, amennyiben Vladimír Minác érveivel vitábalehett volna szállni. Ez azonban az 1970-71-es év fordulóján már lehetetlen volt.

Ezidőtájt a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos egyes lépéseket bírálatnak vetette alá a kormány Nemzetiségi Titkárságának munkatársa, Gyönyör József, aki javasolta a kormány Nemzetiségi Tanácsának átszervezését, a nemzeti bizottságok melletti nemzetiségi testületek létrehozását és a Szlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetével foglalkozó törvény kidolgozását.21 Továbbá bírálta a magyarszakember-utánpótlás képzése terén uralkodó helyzetet. A szlovák-magyar viszonyban meglevő negatív berögződések leküzdése érdekében javasolta a honismeret, aföldrajz és a történelemoktatásban használt tankönyvek kölcsönös összevetését.Keltezés nélküli elaborátumában írt a magyar tanítási nyelvű szakiskolák létesítésének, a magyar tanítási nyelvű óvodák és – főleg mezőgazdasági irányzatú – szakközépiskolák hálózatának felülvizsgálatának szükségességéről. Felhívta a figyelmet amagyar kulturális intézmények, úgymint könyvtárak, múzeumok és képtárak hézagosságára és javaslatot tett azok kiépítésére. Külön figyelmet szentelt a nemzetiségileg vegyes területek fejletlenségének, ahol a legégetőbb problémaként a munkalehetőségek hiányát, s az ezzel összefüggő elvándorlást jelölte meg. Problémát látott a magyar lakosság műveltségi szintjében is, alacsonynak tartva azt, továbbá amagyar lakosság kedvezőtlen szociális összetételében (a magyar kisbbseg 40%-a abban az időben a mezőgzdaságban dolgozott), a nők alacsony foglakoztatottságában, amely inkább csak szezonmunkákra korlátozódott, valamint a kisebbséglaktaterületek iparosításának alacsony szintjében. Ezek a tényezők visszatükröződtek anemzetiségi közösségek tagjainak alacsony életszínvonalában is.

Kedvezőtlen változások érték a Szlovák Szocialiata Köztársaság Kormánya Nemzetiségi Titkárságát is, főleg ama vádakat követően, amelyeket a tikárság munkatársai ellen Stefan Sadovsky részéről 1970 szeptemberében és novemberében megfogalmazódtak. Felülvizsgálatuk után kiderült, hogy semminemű jogsértés nem történt.22 A hivatal vezetősége a munkatársak panaszai szerint nem teremtette meg akedvező elhelyezési lehetőséget és nem biztosította a munkatársak megfelelő értékelését sem. Sadovsky miniszterelnök-helyttes döntése alapján a munkatársak száma a feladatok mennyiségére való tekintet nélkül az eredeti 15 főről 6-ra csökkent,az adminisztratív személyzetet is beleértve. A Kormányhivatal berkeiben 1973. március elején a titkárság megszüntetéséről szóló hírek keltek szárnyra. Ennek az intézkedésnek a végrehajtása június végéig lett volna esedékes. A titkárság alosztályként,illetve munkacsoportként olvadt volna be a Kormányhivatal 2. osztályába, vezetőjecsupán a Nemzetiségi Tanács titkári teendőit látta volna el, s midez együtt járt volnatovábbi jogkörcsorbítással és a munkatársak számának csökkentésével. A SzlovákSzocialista Köztársaság Kormányhivatalában és egyéb különböző pozsonyi központiszervek „háza táján” nem hivatalos úton olyan nézetek terjengtek, amelyek szerintfelesleges egy olyan részleg fenntartása mint a Nemzetiségi Titkárság.

A tervezett intézkedések ellen a Nemzetiségi Titkárság muntársai 1973. április4-én kelt levélben tiltakoztak. Rámutattak az ilyesfajta lépés kedvezőtlen következményeire, utalva például a magyar kisebbség és a szlovák többség kapcsolatát érintő feszült légkör kialakulására. Ugyanakkor arra is célzást tettek, hogy a Nemzetiségi Titkárság megszüntetése része a kormány Nemzetiségi Tanácsa leépítését ésfokozatos megszüntetését előkészítő folyamatnak. A titkárság megszüntetését fontolgató szándékok indoklásául a Cseh Szocialista Köztársaság tapasztait hozták fel,holott ott az 1970-es népszámlálás szerint német, illetve lengyel nemzitiségűnek80 ezer (0,8%), illetve 67 ezer (0,7%), azaz összességében a lakosság 1,5%-a vallotta magát, míg Szlovákiában a magyar és az ukrán lakosság aránya 13,1%-ot tettki. A szlováktól eltérő anyanyelvűnek a lakosság 14,7%-a vallotta magát. Mindezentúl a Nemzetiségi Titkárság hivatkozott a Cseh Nemzeti Tanácsnak a nemzeti bizottságokkal és nemzetiségekkel foglakozó bizottsága mellett létrehozott kisebbségitestületre, a Cseh Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma mellett kialakított tanácsadó testületre és a vegyes lakosságú régiók nemzeti bizottságainak valamennyi szintjén létező nemzetiségi testületekre. A Cseh Szocialista Köztársaságbannem hoztak olyan jogszabályt sem, mely tiltotta volna a „helytelen” helységnevek(tehát a kisebbség által használt elnevezések) használatát a nemzetiségi sajtóban.

A szóbanforgó dokumentum rámutatott az 1969 utáni nemzetiségi politika„hibái[ra] és fogytékosságai”-ra. A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságának munkatársai szerint nem tartották be az egyes régiókarányos gazdasági-szociális fejlesztését, főként Dél- és Kelet-Szlovákiában. Ennekkövetkeztében az említett térségekben, kiváltképp Kelet-Szlovákiában munkaerőfelesleg mutatkozott, ami elvándorlást, illetve ingázást idézett elő. Az iskolaügy területén a beadványok szerzői bírálták a nem kielégítő magyar tanítási nyelvű szakközépiskolai hálózatot. A kisebbségi fiatalok gyakran nyelvi okokbólelőmeneteli problémákkal küszködtek. A műveltségszerzéshez való hozzáférhetőséghiányos lehetőségei folytán nem alakultak ki a nemzetiségi fiatalság elhelyezkedésének egyforma feltételei. A könyvtári állomány nem felelt meg a nemzetiségi arányoknak. Nyitott problémának számított a Magyarországról behozott könyvek magas ára.

A Titkárság munkatársai bírálták a nemzetiségeknek az államigazgatásban valórészvételi arányát is, méghozzá a magyar többségű járásokban, főleg a kerületi ésa járási nemzeti bizottságok apparátusát, a nemzeti bizottságok testületeit és a központi szerveket illetően.23 Az eredeti ígéretek ellenére nem létesültek nemzetiségitestületek a nemzeti bizottságok mellett. Bár a Csehszlovák Szocialista Köztársaság 1968/144-es számú alkotmánytörvénye megszabta a nemzetiségi problémákatszabályozó jogi normák meghozatalát, ilyenek kidolgozása elmaradt. Nem valósultmeg a jogszabályok magyar nyelvű kiadása sem. Elégedetlenséget váltott ki az atény, hogy a hetvenes évek elején eltávolították a kétnyelvű utcatáblákat is. A napisajtóban továbbra is tilos volt a magyar helységnévhasználat.24

A szlovákiai nemzetiségi problematikáról folyó közbeszédben 1973 után újbólkezdett téma lenni a kétnyelvűség gyakorlati alkalmazásának biztosítása a nemzetiségileg vegyes területeken. A Nemzetiségi Tanács pozitívan értékelte a kétnyelvűségtiszteletben tartását a bírósági gyakorlatban, ahol lehetőség nyílott az anyanyelvi ítélethozatalra és az anyanyelvű végzések kézbesítésére.25 A kétnyelvűséggel kapcsolatban különféle nézetek hangzottak el. A Szlovák Szocialista Köztársaság belügyminiszterének helyettese, Ján Gonda a Nemzetiségi Tanács 1973. június 6-ántartott ülésén ismételten rámutatott a „helytelen helységnevek” használatának tilalmára a már említett 1970-ből származó rendelet értelmében.26 Ez a probléma a politikai életben az elkövetkező években ismételten fel-fel vetődött anélkül, hogy sikerült volna megnyugtató megoldást találni. Bár a Belügyminisztérium 1970/93-asszámú rendelete értelmében az utcák és nyilvános térségek kétnyelvű megjelöléséta magyarlakta területeken nem tiltotta, a kétnyelvűség érvényesülése gyakran a járási tisztségviselők magatartásától függött.27 A már említett Ján Gonda korántsema rendelet mérsékelt értelmezését szorgalmazta. Az Érsekújvári Városi Nemzeti Bizottság folyamodványára, mely arról kért tájékoztatást, hogy feltüntethetők-e kétnyelven az utcanevek, azt válaszolta, hogy az utcák és a nyilvános térségek elnevezésének a szlovák nyelv szabályaihoz kell igazodnia, tehát idegennyelvű alak csak aszlovák elnevezésből származtatható. Az ügyet azzal zárta le, hogy „a szándék megvalósíthatatlan”. A döntést úgy indokolta, hogy az utcanevek és nyilvános térségekelnevezésének szlovák nyelvű használata a második világháború utáni hagyomány:„Ezt az állapotot politikailag úgy kell értelmezni mint a nemzeti és demokratrikusforradalom örökérvényű attribútumát”. A szóban forgó rendelet bárminemű megváltoztatását elvettette. A somorjai kétnyelvű utcaneveket úgy minősítette, mint „megengedhetetlen elnevezések” bevezetését. Az ottani városi nemzeti bizottság ezt azintézkedést még az 1971-i évi választások előtt hozta a járási nemzeti bizottság ésa Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság tudta nélkül.28 Annak ellenére, hogySomorja esetében úgynevezett megengedhetetlen utcanévhasználat érvényesült,senki sem merészelte eltávolítani a kétnyelvű utcatáblákat.

A Szlovák Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma a helységek, illetve utcák és nyilvános térségek elnevezésének kérdésére 1973 júniusában tért vissza.Pepich belügyminiszter megállapította, hogy „rég megszüntetett helységnevek élednek újra” főleg a kisebbségi tömegtájékoztató eszközökben. Elvetette a kétnyelvűhelységnévhasználatot, mert „egész sor 1948-ból eredő elnevezésnek nincs másnyelvű megfelelője”. Azokban az esetekben, amikor úgymond 1948 után nem történt elnevezésváltás, Dunajská Síredával vagy Nővé Zámky^/al példálózva, Pepichszerint a kétnyelvű elnevezés használata „politikailag, jogilag és gyakorlatilag kivihetetlen”, minthogy a szlovák elnevezések már berögződtek. Ilyen esetben a kétnyelvűség bevezetése Pepich szerint egyet jelentene a kisebbségi elszigetelődésművi felelevenítésével. Ugyanakkor ellentétbe kerülne a nemzetek közeledésénekelvével. Ezzel kapcsolatban idézte Leonyid Iljics Brezsnyev szavait az orosz nyelvmás nemzetek általi elsajátításáról, amelyek a Szovjet Szocialista KöztársaságokSzövetségének 50. évfordulója alkalmából hangzottak el, hangsúlyozva, hogy „megengedhetetlen akadályok állítása a nemzetek közeledésének folyamatába”. Pepichkiemelte, hogy az utcák elnevezése az 1970-ben kiadott rendelet szerint csak másnyelvű alapszót tartalmazhat, de a kivitelezésnek a szlovák nyelv szabályaival összhangban kell történnie. Ezért szerinte megengedhető volt a Petőfiho ulica alak használata, de a Petőfi utca már nem. Somorja esetében idézte a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottságnak a „hibás utcatáblák” eltávolítására felszólító utasítását,hogy az ne váltson ki „politikailag nem kívánatos visszhangot”. Felhívta a figyelmetarra, hogy az elnevezéseket tartalmazó táblák gyártására monopóliumszerűén beállított Kodreta Myjava vállalat, és annak szakolcai üzeme belső rendszabály alapjánköteles ilyen elnevezésű, az érvényes rendelettel ellentétes táblák gyártását elutasítani. Hasonlóképpen a helységnévtáblák estében is csak a fenti „módosítás” érvényesülhetett. Határozottan elutasította például, hogy a szlovák etimológia szerinti elnevezés mellett például Sládkovicovo esetében magyar alakváltozat – Diószeg- is szerepeljen. Jelentésében azt állította, hogy a szlovák elnevezések már berögződtek a köztudatban. Az anyagból persze nem derül ki, hogy az adott problematikáról mi volt a nemzetiségileg vegyes területek lakosságának a véleménye. Ugyancsak valószínű, hogy bármely tisztségviselő, aki az adott kérdésben eltérő módonfoglalt volna állást, számítania kellett volna legalábbis a posztjáról való távozással.A belügyminiszter továbbá rámutatott arra is, hogy az Új Szó sem veszi figyelembeaz egynyelvű (szlovák nyelvű) helységnévtárat. A jelentésből nem világos: amennyiben a 1948 után jóváhagyott helységnevek berögződtek a köztudatban, honnanszármaztak a „helytelen” helységnevek és miért élt a kétnyelvű helységnévhasználat igénye. A belügyminiszter jelentése mindazonáltal leszögezte, hogy „a nyelvhasználati probléma lényegében megoldottnak tekinthető”.29

A kétnyelvűség kérdése vita tárgya lett például a Nemzetiségi Tanács 1974. február 11-i ülésén. Azidőtájt széles körben terjedt az a nézet, hogy a kétnyelvűség „relatívjelenség, amelyre csupán addig van szükség, amíg az egyes nemzetiségek képviselői nem tanultak meg szlovákul”. Ugyanakkor a tanács többi tagjai, szlovák nemzetiségűeket is beleértve, mint például Juraj Zvara, felhívták a figyelmet arra, hogy„a kétnyelvűség a vegyes lakosságú területeken tartós érvényű elvnek számít”. Felhozta a nemzetiségi nyelvhasználatnak a hivatalos érintkezésben való szükségességét is. Szorgalmazta a nemzetiségek helyzetével foglalkozó törvény jóváhagyását, ugyanakkor annak a véleménynek adott hangot, hogy a nyelhasználati kérdést központi szinten kellene rendezni. Hangsúlyozta, hogy „az állampolgárok jogtudatánakalakítására a nemzetiségi kapcsolatok terén is szükség van, annak ellenére, hogya nemzetiségi kapcsolatok voltaképpen politikai kapcsolatok”. Kijelentette, hogy anyelvhasználati kérdés megoldása „nemcsak a magyarok ügye, hanem elsősorbana mienké, a szlovákoké”. Juraj Zvara nézeteit támogatták a Nemzetiségi Tanács magyar és ukrán nemzetiségű tagjai is. A Nemzetiségi Tanács a Szlovák SzocialistaKöztársaság kormányának javasolta, hogy a nemzetiségek nyelvének használatát jogi szabályozással, illetve az érvényben levő intézkedések módosításával biztosítsa.30 A kétnyelvűséget illetően azonban az elkövetkező években sem került sor semminemű jogi norma elfogadására.

Ezekben az években a magyar kisebbség képviselői bírálóan tették szóvá, hogya magyar nyelvű beadványokra és panaszokra az etnikailag vegyes területeken az illetékes államigazgatási szervek szinte kizárólag szlovákul reagáltak, s állítólag ezmég a nyugdíjkérelmekre is kiterjedt.31 Általában azonban az adott községben mindig akadt valaki, aki a szlovákul nem tudó polgártársának az államigazgatási szervek végzését lefordította. Másrészt viszont a nemzetiségileg vegyes területeken magas volt a szlovák nyelvű beadványok (80-90%) aránya. A Nemzetiségi Tanács általkészített jelentés szerint e mögött a magyar nemzetiségű lakosok aggályai húzódtak meg, attól tartva, hogy beadványaik kedvezőtlenebb elintézésben részesülnek,ha nem szlovákul íródnak. Másrészt viszont a szóbeli érintkezés a nemzetiségi bizottságokon azon a nyelven történt, amit az illető használt. Amennyiben az adottnyelvet a nemzeti bizottság munkatársa vagy tisztségviselője nem beszélte, a tárgyalás tolmács segítségével történt. Helyi szinten a tárgyalási nyelv jórészt a magyar volt, ezen a nyelven jelentek meg az általános érvényű rendeletek is. Ugyanakkor viszont panaszok jelentkeztek a szlovák nemzetiségű lakosok részéről, hogy például a helyi hangszóró egyes községekben a híreket csak magyar nyelven teszi közzé. A polgári ügyek testületei által tartott polgári szertartások az említett jelentésszerint következetesen két nyelven történtek. A valóságban azonban előfordult,hogy a helyi nemzeti bizottság elnöke nem volt hajlandó magyarul esketni, ahogy azSzencen történt. A Dunaszerdahelyi, Érsekújvári és a Komáromi Járási Nemzeti Bizottság ülésére kerülő anyagok két nyelven készültek, a nagykürtösi járásban állítólag maguk a magyar képviselők javasolták, hogy az alapanyagok csak szlovákul készüljenek, mert nincs szükség „a dolgok komplikálására”. A járási nemzeti bizottság ülésezésének magyarra fordításától Dunaszerdahelyen kívül eltekintettek. ANemzetiségi Tanács jelentése szerint az esetek döntő többségében a helyhatóságiképviselők és a nemzeti bizottságok munkatársai képesek voltak a jogi intézkedések szlovák nyelvű kezelésére. A jelentés megállapította, hogy a csehszlovákiai körülmények között a nyelvi jogok érvényesítésének szabályozásában a helyi szintűmegoldások a legelfogadhatóbbak. A jelentésből tehát az derült ki, hogy nincs szükség a nyelvhasználat törvényerejű szabályozására, a szlovák-magyar együttélés avegyes lakosságú területeken úgyszólván ideális.

A Nemzetiségi Tanács tagjai és minden valószínűség szerint a Nemzetiségi Titkárság tagjai is azonban más véleményen voltak. Bár a nemzeti bizottságok apparátusában alkalmazottak mintegy 20%-a tudott magyarul, komoly problémáik voltaka szakterminológiával. A nemzeti bizottságok munkatársainak nemzetiségi összetétele a nemzetiségi lakosság százalékarányának (főként a magyarság esetében) csupán helyi, illetve városi szinten felelt meg. A Nemzetiségi Tanács észrevételei alapján a magyar nyelvű jelentések számának csökkenésében közrejátszott a fordításokalacsony színnvonala is. Az 1971-es évvel kezdődően elmaradt a szavazócédulákkétnyelvű elkészítése is. Annak ellenére, hogy az érvényes törvények lehetővé tették, hogy a gyermekek magyar nyelvű keresztnevet kapjanak, a Szlovák SzocialistaKöztársaság Belügyminisztériuma által, az anyakönyvi hivatalok számára kiadott hivatalos névjegyzékben csak azok szlovák nyelvű megfelelője szerepelt. Előfordulthogy az anyakönywezető a magyar nevet csak a Szlovák Tudományos AkadémiaNyelvtudományi Intézetének ajánlására volt hajlandó elfogadni. A Nemzetiségi Tanács tagjai bírálták a Szlovák Sajtó- és Tájékoztatási Hivatal 1971-ből származó intézkedését is, mely szankciókat helyezett kilátásba a helységnevek magyar nyelvűhasználatáért. Szerintük ezek használata arról tanúskodott, hogy „a művi úton létrehozott helységnevek” nem gyökeresedtek meg a kisebbségi lakosság körében.32A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormánya csak egy 1980-ban hozott33 határozatával engedélyezte az államigazgatási szervek számára az utcák és térségek kétnyelvű megjelölését a kisebséglakta területeken.34

Az 1969-es évet követően a nenzetiségi tudományos kutatóhely létrehozásánaktémája is tabu lett. A Nemzetiségi Titkárság csak 1973 júniusában tért vissza errea kérdésre. A Szlovák Tudományos Akadémia első alelnöke, Vojtech Filkorn, akinekez a kérdés gondjaira lett bízva, arról tájékoztatott, hogy az SZTA Elnöksége melletta nemzetiségi kutatást koordináló bizottság alakult. Önálló tudományos kutatóhelylétrehozását már nem emlegette, annak ellenére, hogy az 1969-70-es években egyilyen lépés megtétele része volt a Nemzetiségi Tanács hivatalos programjának, amivel a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányának és Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának képviselői is egyet értettek. A nemzetiségi kutatásVojtech Filkorn szerint az Akadémia tudományos kollégiumának kibővítése révén valósítható meg. A Nemzetiségi Tanács a nemzetiségi szakkutatást a történelem, anyelvészet, az anyagi és szellemi kultúra és a szociológia területén szorgalmazta.35A szlovákiai nemzetiségekkel foglakozó önálló tudományos kutatóhely létrehozásának gondolatát Vojtech Filkorn végérvényesen 1977-ben futtatta zátonyra, amikor aNemzetiségi Tanács számára készített jelentésében közölte, hogy az Akadémia általa vezetett, a nemzetiségi kutatással foglalkozó bizottság számára elsődleges alétező tudományos intézmények nemzetiségi összetételének javítása.36

Nemcsak a magyar kisebbség tagjai, hanem a Szlovák Szocialista Köztársasághivatalos képviselői is 1970-től kezdve a szlovákiai magyar és ukrán lakosság súlyos problémájának tekintették az alacsony műveltségi szintet. Egyes nézetek szerint a magyar lakosság műveltségi színvonala volt a legalcsonyabb Csehszlovákianemzetei és nemzetiségei közül.37 Annak ellenére, hogy a gimnáziumok első osztályába felvett magyar tanulók száma az 1975/76-os iskolaévben megfelelt a magyaretnikum Szlovákia egész lakosságán belüli arányának, viszont a szakközépislolábafelvett tanulóknak csupán 7,65%-a volt magyar.

Más volt a helyzet a főiskolákon. A magyar nemzetiségű főiskolások számarányának növelését a Szlovák Szocialista Köztársaság 1973/238-as és 1977/290-esszámú határozata is szorgalmazta. Az 1975/76-os iskolaévben felvett 11 290 főiskolai hallgató közül csupán 514 volt magyar (1111 jentkező közül) és 134 ukrán (203 jelentkező közül). A csehországi főiskolákra 120 magyart és 15 ukránt vettekfel, 30 diák Magyarországon folytatta tanulmányait. A magyar nemzetiségű újdonsült főiskolai hallgatók tehát a tanulmányaikat megkezdő diákok csupán 5,87%-át,az ukránok pedig 1,35%-át tették ki. A Szlovák Szocialista Köztársaság oktatásügyiminiszerhelyettese, Marta Vlacihová 1975 októberében kelt jelentése hangsúlyozta: a magyar nemzetiségű közép- és főiskolai diákokra „fokozott figyelmet kell fordítani, hogy képesek legyenek elsajátítani a tananyagot és sikeresen folytathassákközép- és főiskolai tanulmányaikat”. Dél-Szlovákiát illetően a négyéves, érettségivelvégződő szakirányzatok megnyitásának előnyben részesítését szorgalmazta. Továbbá tanácsolta, hogy a felvételi megbeszélések során tekintettel kell lenni „az esetleges gyengébb szlovák nyelvű kifejezőkészségre” a magyar nemzetiségű jelentkezők esetében.38 A szlovák kormány 1976 szeptemberében döntést hozott a szakterminológia kétnyelvű oktatásáról a szaktantárgyakat és összefoglalókat illetően, valamint a szaktantárgyakkal kapcsolatos szlovák nyelvű konverzáció rendszeresítéséről.39 A magyar nyelvű óvodákban 1977. szeptember 9-ével kezdődően az ötödikéletévüket betöltött gyermekek számára bevezették a szlovák nyelvű artikulációsbázis napi gyakorlását.40 A kisebbségi nyelvek hivatalos érinkezésben, a nemzetiségi bizottságok ügyintézésében történő használatával kapcsolatos, 1977-ben történtfelmérés szerint – amelynek a kétnyelvűségre kiterjeszthető alkalmazhatóságát aNemzetiségi Tanács tagjai kétségbe vonták – a terebesi és a nagykütrtösi járásbana harminc éven aluli magyar nemzetiségű fiatalok megközelítőleg 90%-a bírta a szlovák nyelvet. A füleki és a dunaszerdahelyi járásban, ahol a legrosszabb volt a helyzet, ez az arány csupán a 60%-ot érte el. A hetven év fölötti korosztályokban a szlováknyelv-tudás szintje, járásoktól függően a 30-60% között mozgott. Ugyanakkor ajelentés leszögezte, hogy a 30-60 közötti korosztályok szlovák nyelvismerete jobbvolt, mint az iskolából kikerülő fiataloké.41 Ez a probléma nemcsak a hatalmi elitetnyugtalanította, hanem a magyar kisebbség egy részét is, mert a magyar népességalacsony műveltségi szintjében ez a tényező is közrejátszott.

Azonban 1978-ban ellenkező irányú, a szlovákiai nemzetiségi jogok korábbi színvonalának leszorítására irányuló tendenciák teljes mértékű kibontakozása is kezdetét vette. AZ 1978-as év tavaszán a szlovák hatóságok a nemzetiségi iskolákon folyó szlovák nyelvoktatás kiszélesítésére törekedve egyes, főként műszaki és természettudományi tantárgyak kétnyelvű oktatásának bevezetése mellett döntöttek, amivalójában egyet jelentett azok szlovák nyelvű oktatásával. A nemzetiségi oktatásügyben uralkodó tényleges helyzet folytán ez az intézkedés elsősorban a magyar tanítási nyelvű iskolákat érintette. A készülő intézkedések törvényi megalapozását mármeg is tárgyalta a Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége. Ez ellen az intézkedés ellena magyar értelmiség soraiból jövő, egyének és csoportok által kezdeményezett tiltakozáshullám indult. A szóban forgó intézkedés adott ösztönzést a szlovákiai magyar ellenzék első szervezetének, a Csehlovákiai Magyar Jogvédő Bizottságnak alétrejöttéhez. A körülmények összejátszása folytán ez volt az első szlovákiai szervezett nem hivatalos csoportosulás a normalizáció időszakában. Az alapító tagok,Nagy László, Duray Miklós és Püspöki Nagy Péter a 60-as években részt vettek amagyar főiskolások József Attila Klubjának tevékenységében.42 A Jogvédő Bizottságbevezető nyilatkozatában elítélte a készülő intézkedéseket, a nemzetiségi diszkrimináció és asszimilációs tendenciák megnyilvánulásának nevezve azokat. A nyilatkozatnak szerepe volt abban, hogy az illetékes szervek egy bizonyos időre leállítottáka tervezett iskolaátszervezést.

A nemzetiségi iskolák oktatási nyelvének megváltoztatásával kapcsolatos elképzelések 1978 végén újból felbukkantak, miközben a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatásügyi Minisztériuma ezeket a magyar nemzetiségű középiskolai tanulókés főiskolások, főként műszaki irányzatú diákok számának növelésére irányuló törekvésnek állította be. Ezek szerint egyes tantárgyak, például a matematika, fizika,kémia oktatása egy későbbi szakaszban, illetve az alapiskola felsőbb osztályaibantisztán szlovák nyelven történt volna. Kilátásba helyezték a „kétnyelvű” oktatás fokozatos bevezetését minden tantárgyra vonatkozóan, a magyar nyelvet kivéve. AzOktatási Minisztérium az említett javaslat indoklásaként többek között a magyarországi nemzetiségi iskolák gyakorlatára hivatkozott, ahol magyarul folyt valamennyitantárgy, illetve a természettudományi tantárgyak oktatása, a nemzetiségi nyelvetkivéve. Az első szakaszban, 1979. szeptenber l-jével kezdődően azokon az iskolákon indult volna meg ennek az elképzelésnek a megvalósítása, ahol erre megvoltaka politikai feltételek (a szülők beleegyezése), valamint a káder és nyelvi adottságok,például a városokban és az etnikailag vegyes területeken. Az oktatási nyelv megváltoztatását az iskolaigazgatóknak kellett kérelmezniük az illetékes nemzeti bizottságnál. A következő szakaszban a változásnak valamennyi nemzetiségi iskolán végbekellett mennie. A folyamat lezárulásával 1983-ra számoltak.43

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság Ján Gregorhoz, a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnökéhez intézett, 1979. január 5-i keltezésű levelében akészülő intézkedéseket arra irányuló törekvésként minősítette, hogy „a magyarnemzetiségi kiépített iskolarendszert felszámolva csupán a magyar nyelvet is oktató iskolákat hozzanak létre”. A bizottság szerint ezek az intézkedések arra voltak hivatottak, hogy „elősegítsék a magyar, főként a magyar nemzetiség fokozatos felszámolását a csak szlovákok által lakott homogén szlovák állam létrehozása érdekében […] Ilyen politika nem erdményezhet jó állampolgárokat, hanem ellenséget,összesküvőket teremt, akik felhasználják az adandó lehetőségeket az elnyomó állam elleni fellépésekre. Nem szükséges hangsúlyozni ezeknek az intézkedéseknekvégzetesen téves és etnocid indíttatású voltát”.44 A Juraj Busa szlovák oktatási miniszter által előterjesztett javaslat negatív visszhangot váltott ki a magyar kisebbséghivatalos képviselői között is. A Nemzetiségi Tanács üléséről készült jegyzőkönyvnem teszi lehetővé a vita részletes rekonstruálását. Viszont az ülés résztvevői a javasolt intézkedések végrehajtására irányuló törekvést „rendkívül kényes politikai,szervezési és pedagógiai kérdés”-nek minősítették. Nézetük szerint az előterjesztettjavaslat az adott helyzetben „a káderbiztosítás szempontjá”-ból nehezen volt keresztülvihető. Ugyanakkor a Nemzetiségi Tanács tagjai javasolták az előterjesztettkoncepciónak a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolák igazgatóival és széleskörű pedagógusi aktívájával történő konzultálását, hogy az intézkedés „ne válhasson nemzetiségi ellentétek forrásává”.45

A hozzáférhető források alapján feltételezhető, hogy a szlovák állami szervekbenés az SZLKP vezetésében ezidőtájt nem volt egyértelmű elképzelés a nemzetiségi politika további alakulását illetően. Az úgynevezett kétnyelvű oktatásra vonatkozó javaslatok 1978 tavaszán jelentek meg, miközben még ugyanezen év októberében a középfokú szaktanintézetekkel kapcsolatban az anyanyelvű oktatás kibővítését emlegették. Viszont az 1978-79-es év fordulóján, majd később az úgynevezett kétnyelvűoktatás kérdése rendkívül sürgetően vetődött fel, bár végleges döntés sohasem született. Minden valószínűség szerint a kommunista rendszer hatalmi elitjét Szlovákiában eleinte meglepetésként érte a magyar lakosság ellenállása, ami nemcsak az értelmiség, hanem a Csemadok hivatalos képviselői részéről is megnyilvánult, későbbpedig tartottak a szlovák-magyar feszültség növekedésétől. Miközben már a hasonló javaslatok puszta előterjesztése is nyugtalanságot és kedvezőtlen reakciót kelletthogy kiváltson a magyarság körében, hozzájárulva nemcsak az ellenzéki hangulat,hanem az állam belső stabilitását érintő potenciális kockázatok fokozódásához is.

A magyar kisebbséggel szembeni nemzetiségi politikát ezidőtájt több tényező isbefolyásolhatta. Ezek egyike minden valószínűség szerint annak a szovjet tézisneka hatása volt, mely a nemzetek és nemzetiségek közeledését és fejlődését szorgalmazta, miközben maga az így felfogott folyamat már kezdett átnőni az erőltetett öszszeolvadásba. Ez a tézis már a hatvanas években is felbukkant, viszont a hetvenesévekben, főleg a bolsevik forradalom 60. évfordulóját követően már elszabadult azúj minőségű egység formálódásának, az úgynevezett szovjet nép kialakulásánakhangsúlyozása az ideológiai életben. Az orosz nyelvben e fogalmat a „szovjetszkijnarod” kifejezéssel jelölték, ami etnikai kategóriaként, mint új nemzet formálódásaként is értelmezhetővé vált. A Szovjetunióban ez a koncepció az oktatás és egyáltalán a közélet eloroszosításában nyilvánult meg a nemorosz köztársaságokban. Valószínű, hogy a csehszlovákiai kommunista rezsim követte ezt a Szovjetunióbanmeghatározóvá vált trendet. Míg a Szovjetunió egyes területein az eloroszosítás számára kedvező körülmények alakultak ki, más régiókban, ahol a virtuális és a szociális valóság nem volt összhangban, ez a folyamat adminisztratív eszközök alkalmazásával történt. Ilyen helyzetbe került a dél-szlovákiai magyarság is, amely megőrizte a szervezettség és a nemzeti öntudat magas fokát

A csehszlovákiai kommunista hatalom részéről a magyar kisebbséggel szembeni kurzus éleződésének egyik oka minden valószínűség szerint az ellenzéki irányzatok mind csehszlovákiai, mind magyarországi, hetvenes évekbeli felélénküléséből isadódhatott. A magyarországi értelmiségiek valamennyi szellemi és irodalmi áramlatot felölelő csoportja, Konrád Györggyel kezdődően Csurka Istvánig nyilatkozatottett közzé, amelyben kifejezésre juttatták szolidaritásukat a Charta 77 üldözésnekkitett aláíróival. A Magyar Szocialista Munkáspárt óvatos reformpolitikája és a csehszlovákiai megtorlásokkal szembeni tartózkodó magatartása folytán a CSKP és azSZLKP belső köreiben Magyarország olyan országnak számított, melynek politikájaaz úgynevezett jobboldali opportunizmus és a marxizmus-leninizmus revíziójára irányuló törekvések jegyeit viseli. Ebből fakadt a főleg a magyar kisebbségi értelmiséget az anyaországtól, tehát a magyarországi szellemi élettől elszigetelni akaró igyekezet. Az egyetemes magyar nemzeti kultúrához való tartozás deklarálása ebben alátószögben nacionalizmusnak minősült.

A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységének konspiratív jellegevolt, dokumentumait kizárólag Duray Miklós írta alá, aki ennek a csoportosulásnaka tevékenységével járó felelősséget teljes mértékben magára vállalta. Ez a döntésa megtorló intézkedések esetén lehetővé tette, hogy a bizottság tevékenységét akommunista rezsim egyéni kezdeményezésnek, s ne szervezett csoport működésének tüntesse fel. Amennyiben ugyanis bebizonyosodik, hogy nem egyéni fellépésekről van szó, a tagokat, illetve az együttműködőket szigorúbb felelősségre vonás fenyegette. A Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenységét másrészt viszont a hatalmi elit által foganatosítani tervezett intézkedésekkel kapcsolatos viszonylag magasfokú tájékozottság jellemezte. Ezeket az értesüléseket a bizottságaz államiigazgatás központi szerveiben dolgozó, illetve a kommunista rezsim hatalmi hierarchiájának alacsonyabb szintjein alkalmazott kisebbségi magyaroktól szerezte. Kiváltképp értékesek voltak a a Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányamelletti Nemzetiségi Titkárság munkatársaitól származó információk. A bizottságdokumentumait a Charta 77 rendelkezésére bocsátották, aminek jóvoltából azokCsehszlovákiában és külföldön is publicitást kaptak. Duray Miklós 1979 májusábanVáclav Havel bátyjának, Iván Havelnak a közvetítésével kapcsolatot teremtett aCharta 77-tel és 1983-tól kezdve annak aláírói közzé tartozott. Később elsősorbanVáclav Benda cseh ellenzékivel tartott fenn kapcsolatot. A független magyar értelmiségiek gondolkodását erőteljesen befolyásolta Janics Kálmánnak a Hontalanságéve; című könyve,46 mely a szlovákiai magyarság 1945-1948 közötti helyzetével foglalkozott, amikor e közösség tagjait megfosztották a kisebbségi jogoktól és kollektíve államellenesnek kiáltották ki, kitelepítésük előkészítésével foglalkozva. A könyvbefejező fejezete a szlovák történettudomány álláspontját vizsgálta, reagálva a hetvenes években újjáéledt szlovák nacionalista mítoszokra, amelyek középponjábanazoknak a szlovák történészeknek a szemlélete állt, akik pozitív megvilágításba helyezték a magyar kisebbség állampolgári jogoktól való megfosztását.

A csehszlovák államszövetségről szóló alkotmánytörvény, valamint a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetiségeinek helyzetéről szóló alkotmánytörvény10. évfordulóját követően, 1979 májusában a Jogvédő Bizottság terjedelmes elaborátumot dolgozott ki, mely kiterjedt az iskolaügy, a kultúra, a gazdaság és a politikaterületén a bizottság tagjai által „alkotmányellenes diszkrimináció” megnyilvánulásaiként aposztrofált jelenségek számbavételére.

A bizottság megállapította, hogy az 1968/144-es alkotmánytörvény nem elégítette ki a nemzetiségek elvárásait, mert:

„1. nem biztosította a nemzetiségek szociális, gazdasági és kulturális fejlődésében a két nemzettel szemben meglévő, 1945 után előidézett szintkülönbségkiegyenlítődését;

2. nem biztosította a nemzetiségi iskolügy valamennyi szintjére kiterjedő arányosfejlődést;

3.  nem biztosította a nemzetiségek kollektív részvételét az ország politikai életében;

4.  nem biztosította a nemzetiségek erőszakos asszimilációjának leállítását”.47Bár a Charta 77 lehetővé tette, hogy a bizottság nyilatkozata nemzetközi publicitást nyerjen, a szlovák demokratikus emigráció e panaszokra rendkívül élesen reagált. Abban a dokumentumban, amelyet 1980 májusában New Yorkban aláírtEmanuel T. Böhm, Rudolf Frastacky, Imrich Kruzliak, Martin Kvetko és Jozef Stasko,az a megállapítás szerepelt, hogy e panaszok a közös védelem gyengítését és ellenségkeresést szolgálják olyan időben, amikor Közép-Kelet-Európa nemzetei közösellenséggel állnak szemben és közös szovjet elnyomásnak vannak kitéve. Sőt a dokumentum szerzőinek felrótták, hogy a Jogvédő Bizottság nem emel panaszt az emberi jogok és polgári szabadságjogok elégtelensége miatt, és akciójuk egyenesen ellentétbe kerül a disszidensek törekvéseivel. A levél aláírói kinyilatkoztatták, hogykellő információ hiányában a panaszok tartalmát illetően nem kívánnak állást foglalni. Ugyanakkor leszögezték, hogy számos probléma, úgymint a gyülekezési szabadság hiánya, a kollektív jogok elégtelensége, avagy a képviseleti testületek nemmegfelelő összetétele a szlovákok és magyarok közös problémája. Ezért elvetettéktöbb, a bizottság dokumentumában szereplő kérdés nemzetiségi jellegű problémaként való értelmezését. Jelentős figyelmet szenteltek a magyarországi, erőteljesasszimilációs folyamatnak kitett szlovák nemzetiség helyzetének is. Ezzel kapcsolatban megállapították, hogy „a szlovák-magyar probléma […] nem a csehszlovákföderáció létrejötte és a kisebbségekről szóló alkotmánytörvény elfogadása után keletkezett. Létezik régi eredetű szlovák-magyar hipotéka”.48

A Jogvédő Bizottság nyilatkozatainak hatására a Csemadok hivatalos képviselőiis kezdték erőteljesebben hangoztatni a nemzetiségi követeléseket. A CsemadokKözponti Bizottságának elnöke, Lőrincz Gyula 1980 októberében felvetette a nemzetiségi kulturális szövetségeknek a Nemzeti Frontba való újbóli felvételét. Ezzel aköveteléssel annak ellenére előállt, hogy a Szlovák Szocialista Köztársaság miniszterelnök helyettese, Martin Gregor, aki a nemzetiségi problematikát felügyelte, megpróbálta megakadályozni a nemzetiségek helyzetének pertraktálását. Lőrincz Gyulaazzal érvelt, hogy az adott helyzet bonyolítja ezeknek a szervezeteknek a működését községi és városi szinten, minthogy a nemzeti bizottságok nem hajlandók partnerül elgogadni azokat.49

A hatalmi elit azonban a 80-as évek elején nem volt hajlandó engedni pozícióiból. Annak ellenére, hogy a szlovák kormány 1980-ban beleegyezését adta az utcanevek és nyilvános térségek elnevezéseinek kétnyelvű használatát a városokban ésa falvakban, egy évre rá megszüntették a Népművelési Intézet NemzetiségiOsztályát.50 A Jogvédő Bizottság felhívta a figyelmet a magyar tanítási nyelvű iskolák oktatási nyelvének átalakítására irányuló újbóli szándékokra, amelyekkel a Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériumának kollégiuma foglalkozott1980 decemberében, majd 1981 áprilisában nyilatkozatot adott ki ezzel kapcsolatban. Ezúttal a minisztérium a készülőben levő ezirányú lépést hivatalosan a „nemzetiségi iskolügy színvonalának emelésé”-vel indokolta, olyan igyekezetként, „hogya magyar munkások és parasztok gyermekei jobban érvényesülhessenek a továbbtanulás terén és az életben”. A Jogvédő Bizottság nyilatkozatában az is szerepelt,hogy „a magyar nemzetiség csak akkor fogja a köztársaságot hazájának tekinteni,han nem lesz kénytelen elviselni nyelvének társadalmi lebecsülését”.51 A bizottság4. dokumentuma volt ez, egyébként a megalakulástól Duray 1982-ben történt letartóztatásáig összesen 10 dokumentumot jelentetett meg.

Csehszlovákia lakosainak életét 1981-től kezdődően bonyolították a Magyarországgal való turistaforgalomban bevezetett korlátozó intézkedések.52 Ezek mögöttminden valószínűség szerint a csehszlovákiai hatóságoknak főként a Magyarországra irányuló bevásárlási kirándulások visszafogása munkált. A magyar kisebbség számára azonban ez egyet jelentett a magyar kultúrával való kapcsolatfenntartásnak,valamint a rokoni és baráti szálaknak a korlátozásával.

A nyolcvanas évek elejére a szlovákiai magyar közösségen belül felnőtt az értelmiség új generációja, amely már nem rendelkezett az 1968-as időszak élettapasztalataival és a kommunista rendszerrel szemben egyértelműen elutasító magatartást tanúsított. Tagjai a magyar nemzetiségű egyetemisták köréből kerültek ki, s potencionális vezető alakká vált közöttük Tóth Károly és Öllös László. Társaikkal együtt márfőiskolásként kapcsolatot kerestek a magyarországi demokratikus ellenzék képviselőivel, így Konrád Györggyel, Bencze Györggyel, Tamás Miklós Gáspárral, DemszkyGáborral, Magyar Bálinttal, Szabó Miklóssal és a budapesti szamizdatként megjelenő folyóirat, a Beszélő későbbi szervezőivel, meg szerkesztőivel, Kis Jánossal és Kőszeg Ferenccel. Részt vettek olyan akciókban, mint amilyen a budapesti, úgynevezettrepülő egyetemek szervezése és a szamizdat irodalom Szlovákiába való kicsempészése volt. Az említett repülő egytemen épp Tóth Károly és Öllös László kezdeményezésére indítottak speciális kurzust a szlovákiai magyar diákok számára.

A nyolcvanas évek elején Tóth Károly és Öllös László több ízben járt Lengyelországban, ahol találkoztak a Szolidaritás mazovi képviselőivel, a magángazdálkodóföldműveseket tömörítő Szolidaritással és az ottani diákaktivistákkal. A kommunizmussal szembeni elutasító magatartásukat azzal is kifejezésre juttatták, hogy a főiskolai tanulmányaikat befejezve a rendszer hivatalos struktúrájával szemben – legalábbis egy ideig – fizikai munkát vállaltak.53 Az 1983-as évben létrejött a fiatal magyar írók független csoportja, az Iródia (az elnevezés az irodalom+paródia szópárosításból született). Olyan fiatalok szerveződése volt ez, akiknek nem állt módjukbanszínre lépni, illetőleg erre nem is törekedtek a Szlovák írószövetség struktáráján belül és folyóiratainak hasábjain. Tagjai közé tartozott Tóth Károlyon kívül példáulHizsnyai Zoltán, Krausz Tivadar, Hodossy Gyula és mások. E csoport 1983-1987között ugyanilyen elnevezéssel Érsekújvárott a városi nyomdában készített félhivatalos irodalmi füzetet is megjelentetett.

Negatív reakciót váltott ki Duray Miklós Kutyaszorító című 1979-ben született és1983-ban kiadott könyve. A szerző maga művét – amelyben az 50-es és a 60-asévek dél-szlovákiai nemzetiségi viszonyait ecseteli – „életrajzi esszé”-nek nevezi. Akönyv a szlovák közvéleményben rendkívül ellentmondásos visszhangot keltett, például az olyasfajta fogalmazással kapcsolatban, hogy: „Anyám és apám már kétévesházasok voltak, mikor meglepte őket a nemvárt, de óhajtott öröm. 1938 novemberében visszacsatolták Magyarországhoz Szlovákia magyarok által lakott területéneklegnagyobb részét. Az a tény, hogy ismét Magyarországon élhettek, feledtette velükmind a fasizmus veszélyét, mind a háború közelgő viharát. Egy általános lelkesedésbűvöletében éltek akkor, mert kiszabadultak egy idegen nemzet kötelékéből ésmegszabadultak a nemzeti elnyomástól […] 1938-ban Horthy hodvédjei a csehszlovákiai magyarok szempontjából ugyancsak szabadítok voltak […] Szüleim igyekeztekszlovákul tanítani, főleg iskolás korom előtt, de nem mutattam hajlandóságot, sőtinkább félelemmel teli csökönyös ellenállást tanúsítottam” (Duray 1983).

Duray Miklós fellépésének következményeként megszakadtak a Szlovákok Világkongresszusa és a Szabad Magyarok Európai Kongresszusa közötti, az együttműködésről folyó tárgyalások. Két olyan szervezetről volt szó, amelyek az egyes emigránsszervezetek tetőszervévé kívántak válni. A magyar enmigráció, beleértve a SzabadMagyarok Európai Kongresszusát is, Czettler Antallal az élén szolidaritást vállalt aCsehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság jelentésével.

A Kutyaszorító ellentmondásos hatása és a magyar tanítási nyelvű iskolák elszlovákosítására irányuló kísérlet elleni tiltakozások szervezésében való részvétel okánkerült sor 1982 júniusában Duray Miklós perbefogására, izgatás vádjával, a törvénykönyv 100. paragrafusa alapján. Duray lakásában két ízben, amikor még nem voltelőzetes letartóztatásban házkutatást tartottak. Letertóztatására 1982. október11-én került sor.56 Ezzel kapcsolatban az ügyészségre mintegy ötven személyt idéztek be, és a Duray által választott védőügyvéd a jogi védelem ellátásáról való lemondásra kényszerült. A vizsgálati fogság 1983. február 22-ig tartott, amikor is feltételesen szabadlábra helyezték. A pozsonyi városi ügyész Miroslav Jaksík 1982. december 28-án Durayt a köztársaság felforgatására irányuló bűncselekmény vádjával illette, a törvénykönyv 98. paragrafusa alapján. A Charta 77 erre a lépésre még aznapa Csehszlovák Szocialista Köztársaság legfőbb ügyészéhez intézett levélben reagált,melyet a Charta 77 szóvivői: Radim Palous, Anna Marvanová és Ladislav Lis írtakalá. A Charta 77 Duray védelmére kelt, óvva intve az említett paragrafus tendenciózusértelmezésétől.57 Bár Duray ellen a bűnvádi eljárás 1983. január 31-én elkezdődött,ítélet nem született és ideiglenesen szabadlábra helyezték. Ugyanakkor a bűnvádi eljárást nem szüntették meg Duray első bebörtönzése idején (1982-1983). A magyarkisebbség Jogvédő Bizottsága formálisan felfüggesztette működését, mert valamennyi dokumentuma Duray Miklós aláírásával jelent meg, aki a teljes felelősségetmagára vállalta. A valóságban a bizottság tevékenysége és a dokumentumok megjelentetése folytatódott a Szlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportjának munkájában, melyben Tóth Károlyon kívül részt vett Öllös László, Kovács Tibor, Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna és Bodnár Mária. Később, Duray szadiábra kerülése utánismét felújította tevékenységét az eredeti jogvédő bizottság.

Bár 1983 végétől a Csehszlovák Televízió heti 30 perces magyar nyelvű hírműsorral jelentkezett, ugyanabban az évben az SZLKP és az állami szervek vezető személyei tovább kezdeményezték a magyar tanítási nyelvű iskolák tanítási nyelvének megváltoztatását. Az oktatási törvény módosításának 22. paragrafusa a kerületi nemzeti bizottságok számára kilátásba helyezte azt a felhatalmazást, hogy a nemzetiségiiskolákon egyes tantárgyak oktatási nyelvének szlovák, illetve cseh nyelvre való megváltoztatásának javaslatával élhessen. Ilyen javaslat megtételére a kerületi nemzetibizottságok „az indítványnak az illető iskolába járó tanulók szüleivel történt megvitatása” után kaptak volna jogcímet.58 Mindennemű arra irányuló intézkedés ellenére,hogy a középiskolákba és a főiskolákra felvett magyar és ukrán anyanyelvű diákokszámaránya elérje a két nemzetiségnek az összlakosságon belüli arányát, a 80-asévek elején sem sikerült teljesíteni. (A magyar nemzetiségű tanulók aránya az alapiskolákon 10,1%-ot tett ki). Sőt fordított tendenciák érvényesültek. Az 1981/82-estanévben a középiskolákba felvett magyar és ukrán nemzetiségű tanulóifjúság aránya 8,6%-ra, illetve 0,9%-ra csökkent. így a középiskolákba felvett magyar tanulókaránya kezdett visszaesni az 1975/76. évi szintre, amikor is 7,6%-ot tett ki.

A főiskolákon valamivel kedvezőbb volt a helyzet, de a magyar nemzetiségű jelentkezők és a felvettek aránya ott sem felelt meg a magyar kisebbség összlakosságon belüli arányának. A Szlovák Szocialista Köztársaság Oktatási Minisztériuma1982-ben a magyar nemzetiségű diákok főiskolai felvételére vonatkozó irányelvekethagyott jóvá. Minthogy a főiskolai felvételi megbeszélések sikertelensége gyakrana szlovák nyelv nem kielégítő ismeretén és a szlovák nyelvű gyenge kifejezőképességen múlott, az említett intézkedések a jelentkezők szlovák nyelvismerete iránti toleranciát is magában foglalta.59 Ennek ellenére sem következett be aránynövekedés, sőt inkább stagnálás, illetve visszaesés. Éppígy értelmezhető a magyar nemzetiségű középislolások arányának alakulása is. Az említett negatív tendenciák továbbélése folytán egyre csökkent a szlovákiai magyar közösség és a szlovák nyelvűlakosság közötti műveltségi szintkülönbség rövid távú kiegyenlítésének esélye.

A Nemzetiségi Tanács a magyar nemzetiségű középiskolások számának a szlovák kormány követelését fokozotabban szem előtt tartó növelését ajánlotta a tervlebontás során. Ugyanakkor azt is ajánlotta, hogy az oktatásügyi szervek időben ésalaposabban tájékoztassák az iskolákat, a szülőket és a tanulókat a középiskolákegyes típusairól és hálózatairól, nemkülönben az általuk nyújtott tanulási lehetőségekről és megkövetelt feltételekről. A magyar tanítási nyelvű iskolák diákjainak tájékoztatást kellett kapniuk arról, hogy a felvételi vizsgák azon a nyelven történnek,amelyen az általuk látogatott iskolában folyik a tanítás, nem pedig azon a nyelven,ahová jelentkeznek. M. Vlacihová miniszterhelyettes asszony továbbá tájékoztatójában szólt a minisztérium ama szándékáról is, „hogy nagyobb befolyást kell gyakorolni a magyar nemzetiségű diákokra a tekintetben, hogy ösztönzést kapjanaka szlovák tanítási nyelvű szakközépiskolákban és szaktanintézetekben való továbbtanuláshoz, és eközben kedvezőbb feltételek teremtődjenek az új közegben valóadaptálódáshoz.”60 Az említett pontokban nincs nyoma a nemzetiségi iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló törekvésnek.

Ennek ellenére a Nemzetiségi Tanács néhány hónap múltán megtárgyalta az oktatási törvény módosítását. A kommunista hatalom nyilván tartott az információk kiszivárogtatásától, (vagy) a magyar kisebbséget kész ügy elé akarta állítani. Ezért M.Vlacihová az említett szándékról a tanácsot csak szóban tájékoztatta. Egyébkéntmaga a programpont megnevezése is annyira általános volt, hogy nem keltett semmiféle gyanút.61 Az oktatási törvény novelizállása 1984-ben már készen állt a Szlovák Nemzeti Tanács plenáris ülésén történő megtárgyalásra, amikor az anyagot azutolsó pillanatban visszavonták. Minderre, egyebeken kívül a magyar kisebbségképviselőinek – a Csemadok Központi Bizottságát is beleértve – tiltakozására kerültsor.62 A magyar iskolák védelmére alakult csoport tiltakozásában óvott attól az alattomos megfogalmazásban rejlő lehetőségtől, amelyet a tanítási nyelv megváltoztatását célzó javaslat kapcsán az illető iskolák tanulóinak szüleivel esedékes konzultáció szorgalmazása tartalmazott. „A tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a “megtárgyalás” alatt inkább meggyőzést kell érteni, amit a beiratás kapcsán tapasztalhatunk.” Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy „az egyes tantárgyak” oktatási nyelvének megváltoztatásával kapcsolatos javaslat olyan szélsőséges lehetőséget is magában foglaló értelmezést nyerhet, mely egyet jelent az illető iskola tanítási nyelvének, illetve a nemzetiségi iskolák jellegének megváltoztatásával.63

A Szlovák Szocialista Köztársaság Kormányhivatala Nemzetiségi Titkárságánakalapító tagja, Gyönyör József 1984-ben nyugdíjba vonult. A Kormányhivatal Nemzetiségi osztálya vezetőjének indítványára ugyanezen év májusában 15 oldalas elaborátumot készített, amelyben elemezte a szlovákiai nemzetiségek jogainak érvényesülése terén uralkodó helyzetet. Megállapította, hogy az eltelt öt év során romlott aszlovák és a magyar lakosság közötti kapcsolatok alakulása, amihez hozzájárultaka magyar tanítási nyelvű iskolák tanítási nyelvének megváltoztatására irányuló ismételt adminisztrarív törekvések, amelyek a magyar kisebbség körében a nemzetiségiiskolák megszűnésétől tartó aggályokat váltottak ki. További okként a nemzetiségipolitika terén hozott intézkedések következetlen megvalósítását hozta fel. Az oktatásügyet illetően Gyönyör rámutatott a magyar tanítási nyelvű iskolákba járó diákokszámának csökkenésére, s megítélése szerint a magyar óvodahálózat fejletlenségeis közrejátszott abban, hogy a magyar nemzetiségű gyerekek jelentős része szlovákiskolába jár. Annak az állításnak adott hangot, hogy néhány éven belül a magyarnenzetiségű gyermekek csaknem fele nem nemzetiségi iskolát látogat majd. Hasonlóan bírálta a magyar tanítási nyelvű szakközépiskolák és ipari tanulóintézetek nemkielégítő hálózatát. A ipari tanulóintézetekben egyenesen a magyar fiatalok elnemzetlenítésének eszközét látta. Továbbá javasolta, hogy a főiskolai felvételi vizsgák akisebbség nyelvén is történhessenek, ami elősegítené a felvételi vizsgák eredményesebb letételét. A magyar és ukrán nemzetiségű fiatalok így a szlovák nemzetiségűekkel egyenlő vizsgalehetőségekhez juthatnának. Javaslatot tett előadások ésvizsgák magyar, illetve szlovák nyelven történő megtartásának fakultatív megválasztását lehetővé tevő feltételek kialakítására egyes főiskolákon, például a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolán.

A kulturális szférát illetően bírálta a magyar nyelvű könyvállomány elégtelen voltát a könyvtárakban és a könyvárusi forgalmat biztosító Slovenská kniha könyvüzleteiben. Ez a magyar újságok és folyóiratok behozatalára és terjesztésére is vonatkozott. Kezdeményezte a magyar nyelvű hírszolgáltatást a Dél-Szlovákián kívül élőmagyar anyanyelvű állampolgárok számára is. Bírálta a magyar nyelvű televízióközvetítés elégtelen műsoridejét, s rámutatott arra, hogy hiányoznak a nemzetiségikönyvtárak, múzemok és galériák. A nyelvhasználat terén legfőbb problémának akétnyelvű helységnevek kérdését tekintette, azok hivatalos éritkezésben történőhasználatát is beleértve. Bírálta a lakosok beadványainak csupán szlovák nyelvű intézését az államigazgatásban. Megállapítása szerint egyes központi szerveknekgondoskodniuk kellene a határozatok kétnyelvű kiadásáról is. Az állampolgárok nemrészesültek kellő eligazításban a bírósági anyanyelvhasználat lehetőségét illetően.Javaslatot tett a törvények és egyéb jogi normáknak kisebbségi nyelven történő közzétételével kapcsolatos gyakorlat felújítására. Továbbá rámutatott a különböző magyar és ukrán nyelvű eligazító táblák fokozatos megszűnésére, főként a vasútállomásokon és a buszmegállókban. A kisebbségi jogok kérdésének rendezését különtörvényekben rögzítő megoldásban látta. Elaborátumában érintette a Kormány Nemzetiségi Tanácsának működését is. Véleménye szerint annak munkájában a kisebbségek képviselőinek is részt kell vennie.64

 

Fordította Kiss József(A tanulmány második, befejező részét lapunk következő számában közöljük.)

 

Huszár Ágnes, Radoslav Beňuš: Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-ben

Bevezetés

A város nemcsak a modern ember lakó- és munkahelye, hanem egyben gazdasági,politikai és kulturális életet ösztönző és ellenőrző központ, amely vonzáskörébentartja a világ legtávolabbi pontjait is (Wirth 1973, 45). Az utca nem egyszerűen aközlekedés helye a modern városban, hanem színpad, ahol a szereplők politikai,gazdasági, társadalmi és kulturális akaratukat jelenítik meg, ahol különböző csoportok szimbolikus eszközökkel kinyilvánítják társadalmi ottlétüket (Niedermüller1994, 10).

Európa nagyvárosainak utcáin gyakori jelenség a művészet minden válfaja, legyen szó akár képzőművészetről, zenéről vagy színházról. A mai nagyvárosi társadalom színpadán az utcai művészek jelenléte állandósult, és hozzájárult a sétálóutcákés terek jellegzetes hangulatának kialakulásához. Ezeken a helyeken gyakran találkozunk utcazenészekkel is. A zene és az utcazenészek jelenléte a városok utcáinállandó kulturális jelenség, mely társadalmi és kulturális teret kér magának az érvényesüléshez.

Az utcazenészek létezését és az utcazenét mindig érzékelhető kulturális, szociális és gazdasági figyelem kísérte a város lakói és a társadalomtudósok részéről.Sőt, a város az összes kulturális hatásával együtt születési helye és éltető közegelett egy zenei stílusnak, a jazznek a 20. században (Tyllner 2001, 40). Általában azutcazenészek is számíthatnak a járókelők figyelmére, gyakran szerepelnek az adottvárosról szóló újságokban, lapokban, és többször találkozhatunk olyan hírrel, hogyutcazene-fesztivált szerveznek valamelyik városban. Ezek a fesztiválok általábanrendszeresen megrendezésre kerülnek és az utcazenészek színes palettáját tárjákaz érdeklődők elé.

* Az írás szlovák nyelvű változata Problematika poulicnych hudobníkov v Bratislave a v Budapesti v rokoch 2001-2002 címmel megjelent 2004-ben a Slovensky Námdopis3. számában,Bratislava, Ústav etnológie SAV-Slovak Academic Press.

A városok utcáin a zene jelenléte mindennapi, általános. Az utcazenén kívül, általában megjelenik a különböző utcai rendezvények keretén belül is (koncertek, tüntetések stb.). A zene szüntelenül árad az üzletekből, az aluljárók standjaiból és abevásárlóközpontok utcáin is. Korunk tartozéka az úgynevezett funkcionális zene, arádióban, televízióban, áruházakban, munkahelyeken szóló stimuláló zene, melygyakran az időeltöltés megkönnyítését és gyorsítását szolgálja (Juhász 2000, 175),és egyfajta hátteret, úgy is mondhatnánk háttérzajt alkot. Ebben az értelemben azutcazenészek zenéjéről megállapíthatjuk, hogy a funkcionális zene kategóriájábatartozik. Az utcai zene meggyorsítja és megkönnyíti a szabad percek eltöltését ésmegrövidíti az „üres” pillanatokat (pl. a várakozást a tömegszállító eszközökre). Azene, mint hangzófolyamat a mindenkori pillanatok állandó változásainak egyfajtaátélési lehetősége és egyben esztétikai élményt is nyújt (Juhász 2000, 165). Azelőbb említett funkcióival együtt az utcazene az utca egyik szolgáltatása, amelyetmeg lehet fizetni, élvezni lehet vagy épp bosszankodni miatta. Akárki hallgathatja ésfizethet érte, de fizetni ezért a szolgáltatásért nem kötelező.

Az utcazenészek az etnomuzikológia szemszögéből

A városok többsége falvak összeépítésével, összenövésével keletkezett és mindenbizonnyal még hosszú ideig megőrizte a falvak hagyományait, ezen belül zenei hagyományait is. A város zenei kultúrája több nép zenei hagyományából tevődött öszsze és részt kapott benne a magasabb zenei kultúra is (egyházi zene, hivatásos világi zenészek muzsikája). Az ókortól a középkoron át a legújabb korokig idegen zenei hatások is érték, hisz a városba költöző zenészek, utcai árusok és kézművesekmagukkal hozták a hivatásos zenélés és az amatőr házi zenélés különböző formáit. A városban élő zene gyakran vidéki gyökerekből táplálkozott, a népzene és a műzene között foglalt helyet (Haid – Hemetek 1998, 29-30). A város mindig a multikultúra létezési helye volt. A városi zene fejlődésére a városban élők kultúrájánaksokszínűsége hatott, így a különböző városrészek lakóinak helyi kulturális identitása, különböző etnikumok zenei stílusai, különböző generációk zenei szokásai és különböző szociális rétegek zenéhez való viszonya.

Az etnomuzikológusok a város zenéjében az egyes etnikumok zenéjének hatásait keresik, azok összefüggéseit és egy stílussá való összeforrását kutatják. Szerintük a város mint élettér az összes szocioökonómiai hatásával, az egyes zenei stílusokat tematikailag és funkció tekintetében hasonlóvá formálja (Haid – Hemetek1998, 33). Minden városi zenei stílusra és zenei megnyilvánulásra hatással van azalkotók vagy előadók szociális és gazdasági élethelyzete, a város nyújtotta életkörülmények és a többi kultúra és zenei stílus is, melyek a város kulturális kohójábakerültek (Haid – Hemetek 1998, 33).

Az utcai zene, vagyis a város külső terein megszólaló zene Európában jelentőstradícióval rendelkezett a 19. században (Tyllner 2001, 41). Ez a tradíció fokozatosan eltűnt a szocializmus alatt, amikor az utcai zenét csak hivatásos vagy félhivatásos zenekarok előadásaként fogadták el, és elképzelhetetlen volt az utcai szereplése egy olyan gitárosnak vagy énekesnek, aki bárhol énekelt az utcákon és dobozttartott a kezében az apró számára. Az utcai zenélés jelensége spontán újult meg az1989-es politikai fordulat után. Az utcai muzsikálás tradíciója megújult Nyugat-Európában is, a vasfüggöny lehullása után kelet-európai zenészek (hivatásos és amatőrzenészek) özönlöttek el a nyugat-európai városokat. Az új helyzet bizonyos, az utcazenészek működését szabályozó intézkedések bevezetését és a társadalomtudósokfokozott figyelmének kialakulását vonta maga után (Tyllner 2001, 41). Ezt alátámasztja több amatőr zenész és hivatásos muzsikus elbeszélése, miszerint rendszeresen vagy alkalmanként (pl. nyugat-európai kirándulásuk alatt) nyugati városok sétálóutcáin muzsikáltak. Az általam készített interjúk során többször is elhangzott,hogy a zenész szeretne nyugati városokban vagy tenger melletti üdülőhelyeken szerencsét próbálni utcazenészként. Volt olyan zenész, aki már szerencsét próbált, ésbizony a szerencse, vagyis a turisták és a nyugati városlakók bugyellárisa jobbankedvezett neki a nyugati városokban, mint idehaza.

Az utcazenélés gazdasági és szociológiai aspektusai

A társadalom tagjainak, illetve cselekedeteiknek megfigyelése folyamán gazdaságiaspektusokat a társadalmi élet minden dimenziójában észre lehet venni, de a gazdaság legátfogóbb megértése is kevés hasznosat mond önmagában a megfigyelésalatt álló emberi társadalomról. A gazdasági kapcsolatok vizsgálatakor ki kell deríteni, ki, kivel és miért áll össze egy-egy adott munka elvégzésére, és a tények kvantitatív elemzését is figyelembe kell venni, így a tanulmányozott csoport „alapjá”-rólkaphatunk képet (Leach 1996, 136-138).

A művészek művészetüket kínálják fel és adják el a publikumnak. Tehát művészitevékenységükért a közönség megbecsülését és művészetük anyagi természetű elismerését várják. Ez vonatkozik az utcazenészre is, aki elsősorban művészként szerepel az utcán. Az utcazenész akár rossz életkörülmények között élő ember is lehet(nem feltétlenül), aki számít a hallgatóság önkéntes pénzbeli elismerésére.

Társadalmunkban, mint a legtöbb iparosodott társadalomban, azokat az embereket, akik az utcán dolgoznak, a városi közösség nem ismeri el, lenézi. így azutcazenészeket is gyakran koldusnak tartják, akinek fontos kereseti lehetősége azutcai muzsikálás. A társadalmi kirekesztés nem új jelenség az iparosodott társadalmakban, mégis a mai korban gyorsan terjed és mélyül, nem átmeneti jelenséggelállunk szemben: strukturális társadalmi ténnyé vált (Lestienne 1994, 3-8).

Nálunk az utcazenészek többsége hátrányos helyzetben lévő, Szlovákia gazdaságilag leggyengébbnek tartott társadalmi rétegeiből kerül ki. Vannak köztük munkanélküliek, rokkantnyugdíjból, Ml. szociális segélyekből élők, szegény emberek, akiknek a keresete csak a lakhatást, az élelmezést és a legalapvetőbb ruházkodást fedezi. A szegénység és a kirekesztettség veszi őket körül. Ezeknek az embereknekaz életében valamilyen személyes tragédia történt, vagy károsan ható szertől függenek, vagy szabadon választott életmódjuk a csavargás, és az, hogy az utcán élnek. Általánosságban kijelenthetjük, hogy az utcazenész számára az utcai muzsikálás fontos megélhetési forrás, de nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy mindenesetben a pénztelenség kényszerítette őket az utcazenélésre. Több esetben nagyszerepet játszik ebben az adott ember művészi ambíciója és hiperkreativitása(Tyllner 2001, 45, 47).

Abból a helyzetből kiindulva, hogy az utcazenész a művészetét az utcán adja elő,úgy gondoljuk, hogy az utcazenész kettő, a társadalmi struktúra különböző pontján elhelyezkedő státussal rendelkezik. Művészeknek, illetve zenészeknek nevezhetjükőket, de mivel művészi tevékenységüket az utcán végzik, egy másik, a társadalom által kevésbé értékelt státusuk is van: utcazenész-koldus, mivel a körülöttük járó-kelőemberek jóindulatára bízzák művészetük elismerését. Az a körülmény, hogy egy zenész az utcán zenél, nem mindig van hatással a zenész társadalmilag elismert zenész státusára. Valószínű, arról van szó, hogy a zenész fogalmát az emberek többsége nem kapcsolja össze az utcai szereplés lehetőségével, ebből kifolyólag azutcazenészeket nem tartja társadalmilag széles körben elfogadott zenésznek.

Edmund Leach szocialantropologus vizsgálataiban szeretné megérteni azt a totalitást, amelyet a tanulmányozott nép (társadalom, társadalmi csoport) „életmódjáénak lehet nevezni. Szerinte ez az életmód egy vég nélkül ismételt társadalmi dráma eljátszásából áll. A dráma résztvevői, a társadalmi szerepek többé-kevésbé rögzítettek, akárcsak kapcsolataik, amelyek a dráma cselekményét alkotják. A szerepeket azonban alkalomról alkalomra az egyének másként adják elő, attól függően,hogy mikor, milyen helyzetben és melyik szerepet játsszák (Leach 1996, 111-112).

Maguk az utcazenészek tudják, hogy milyen szerepeket játszhatnak el az utcazenélés helyzetében. Gyakran megesik, hogy szerepének játszása közben az utcazenész mindent megtesz azért, hogy jelensége és zenéje a legeladhatóbb legyen, hogyaz utca embere minél többet adakozzon a zenész kalapjába. Például megkeresi aszámára legmegfelelőbb helyet, más utcazenészeket nem lát szívesen azon a helyen, az utcazenéléskor szerzett gyakorlati tapasztalataiból folyamatosan merít, repertoárját úgy alakítja, hogy a legszélesebb közönség elismeréssel fogadja, számola turistaszezon előnyeivel és gyakran télen is az utcán muzsikál (Tyllner 2001,50-51).

Vizsgálati, megfigyelési módszerek

A kulturális antropológia egyik alapvető tézise, a holisztika szerint egy adott csoportéletének minden aspektusát, dimenzióját csak életének többi aspektusával és dimenziójával összefüggésben lehet magyarázni. A kulturális antropológia úgy vizsgálja az adott társadalmi problémát, hogy annak megértése és magyarázata a társadalom összes aspektusának figyelembe vételével történjen. Tehát nem elég interjútkészíteni – a mi esetünkben az utcai zenésszel -, de meg kell ismerni, és figyelembe kell venni életének a lehető legtöbb aspektusát. Mélyinterjú készítése elengedhetetlen ahhoz, hogy az utcazenész életének az utcazenélésen kívüli dimenzióit ismegismerjük.

A vizsgálat során érvényesülnie kell a kulturális antropológia másik alapvető tézisének, a résztvevő megfigyelésnek. Meg kell figyelnünk minden általunk megszólított utcazenészt az utcazenélés helyzetében, és ha módunk van rá, meg kell figyelnünk őt más helyzetekben is. így életkörülményeit nemcsak elbeszélésből ismerjükmeg, hanem tapasztalat útján is, és közelebb kerülünk magához az emberhez is.

A vizsgálódó személynek figyelembe kell vennie a kulturális relativizmus problémáját is, miszerint nem lehet más társadalom vagy társadalmi csoport közösségiviselkedését a saját kultúrája megszokott szabályai szerint vizsgálni.

Abból a szempontból, hogy az utcai zenélés egy társadalmi jelenség, meg kellene vizsgálni a társadalmi életben, az emberek képzeteiben elfoglalt helyét, ehhez persze sokkal szélesebb körű társadalomvizsgálatra lenne szükség. Dolgozatunkban erre nem vállalkoztunk.

Vizsgálódásunk során két nagyváros, Budapest és Pozsony utcáin és aluljáróiban zenélő utcazenészeket figyeltünk meg, illetve interjút készítettünk velük. Kérdéseinket az adott szituációnak megfelelően és úgy fogalmaztuk meg, hogy ne tűnjenek tolakodónak, és emellett betartottuk a vizsgálódás kitűzött céljait. Kérdéseinkaz utcazenész életkörülményeire, zenei képzettségére, zenei gyakorlatára és utcaizenélésének okaira vonatkoztak. Kérdéseinket a következő pontok alapján tettükfel:

–   az adott zenész utcai zenélésének okai,

–   az adott zenész utcai zenélésének rendszeressége,

–   az adott zenész származása, lakhelye (Annak a városnak a lakója, amelynek utcáin zenél?),

–    ha nem a város lakója, miért éppen Budapesten, Ml. Pozsonyban zenél,

–   a leggyakoribb utcák és egyéb helyek a városban, ahol az adott zenész zenélniszokott,

–   a leggyakoribb időszak, napszak, amikor az adott zenész zenélni szokott,

–    hogyan tanult megjátszani az adott hangszeren,

–    milyen életkörülmények között él,

–   az utcazenélésen kívül van-e más kereseti lehetősége, ha van, milyen,

–    mennyit keres az adott zenész egy utcazenélés alkalmával,

–   van-e engedélye az utcai zenélésre,

–   az adott zenész sikere, elismertsége (Gondolja, hogy az emberek szeretik a zenéjét?).

A megfigyelés során az alábbi szempontokat vettük figyelembe:

–   a zenész egyedül vagy zenésztársakkal lép-e fel,

–   a zenész énekel vagy hangszeren játszik-e; ha hangszeres zenész, milyen hangszeren játszik,

–    utcai zenélés közben használ-e erősítést vagy egyéb figyelemfelkeltő eszközt (pl.feltűnő öltözet),

–    milyen stílusú zenét játszik, milyen minőségű zenét játszik (pl. hamis-e),

–    milyen tárgyat használ a pénz gyűjtéséhez,

–   a zenélésen kívül a kommunikáció milyen formáit használja (pl. mimika, gesztikuláció, beszéd).

Az utcazenészek megfigyelt csoportja öt Budapesten zenélő és tizenhárom Pozsonyban zenélő utcazenészből állt.

Az utcazenészek hangszerei

Pozsonyban és Budapesten a 2001-2002-es években a leggyakoribb utcai művészek az utcazenészek voltak. Mindkét városban a megfigyelt utcazenészek valamilyen hangszeren játszottak, négy esetben a zenész saját énekét kísérte hangszerjátékával. Mind a négy zenész gitáron játszott.

Az utcazenészek a hangszerek széles skáláját használják. Az utcán leggyakrabban előforduló hangszerek a következők voltak: gitár, hegedű, harmonika, klarinét,szájharmonika, furulya, különböző ütődobok, pánsíp, szaxofon, klarinét, citera és cselló. Azoknál a zenészeknél, akik duóban vagy csoportosan szerepeltek az utcán,a hangszerek legkülönfélébb kombinációjával találkoztunk. A leggyakoribb duók voltak a gitár és ének, a gitár és hegedű, a harmonika és hegedű, a harmonika és klarinét, illetve a gitár és klarinét, ritkábban a cimbalom és hegedű. Leggyakrabban acigányzenészek zenéltek duóban úgy, hogy az egyik zenész a dallamot játszotta hegedűn vagy klarinéton, a másik zenész pedig gitáron vagy harmonikán kísérte azt.

Az utcazenész identitástudata

Az utcazenészek több identitással azonosulnak az utcai zenélés alkalmával és aztmegelőzően is. Interjúalanyaink legtöbbször a szegény, rossz anyagi helyzetben lévő emberek közé sorolták magukat. Főleg akkor, mikor egyenesen kijelentették,hogy a szociális segély vagy a rokkantnyugdíj nem elég a megélhetéshez. Az összesáltalunk megkérdezett roma utcazenész számára a szociális segély volt az egyetlenpénzforrás. Az egyik roma gitáros Pozsonyban ezt mondta: „A szociális csak a lakásra és az ennivalóra elég. Három gyerekem van, iskolába járnak […] Amit itt keresek, azt a családomra költőm.” Négy utcazenész rokkantnyugdíjból élt. „A rokkantnyugdíjam nem elég. Az apróért zenélek az utcán, amit az emberek adnak” (harmonikás Pozsonyban). Három utcazenésznek nem volt semmilyen kereseti lehetősége és pénzforrása az utcazenélésen kívül. „Szerintem a koldulásnak négy stádiuma van. Az, amit én csinálok, azt a koldulás harmadik stádiumának tartom. Az elsőaz, amikor valaki úgy koldul, hogy térdel az utcán, lehajtja a fejét és kirakja a tenyerét. A második stádium, amikor a koldus megszólítja az embereket, hogy adjanakpénzt neki. Akkor már valamit tesz a pénzért. A harmadik stádium az, amikor a koldus valamilyen hangszeren játszik mint én. Amúgy a Nóta Bene árusításából élek1.És ez már a koldulás negyedik stádiuma” (pozsonyi koldus, aki furulyán zenélt).

Az általunk megfigyelt tizenegy utcazenélés alkalmával a beszélgetés során kilenc esetben derült ki, hogy rossz anyagi és életkörülmények között él az adott utcazenész.

Azon kívül, hogy az utcazenész besorolható a rossz életkörülmények között élőemberek kategóriájába, besorolható a zenész kategóriába vagy legalább a hangszeren játszó emberek kategóriájába. A cigányzenészek az utcai zenélést munkájuknaktekintették: „Ez a mi munkánk. Mert mi a zenész munkája? A zene. Ezért ezt úgyvesszük, mint a mi munkánkat” (roma hegedűs Pozsonyban). A megkérdezett utcazenészek gyakran elmondták, hogy zeneiskolában tanultak, zenész családból származnak, vagy egyenesen kijelentették, hogy zenésznek tartják magukat. Egy romazenészből a zenész büszkesége szólt, mikor ezt mondta: „Szívesebben játszanék cigányzenét kávéházban.” Ezt mondták a budai várban zenélő cigányzenészek is: „Játszanék én vendéglőben is, de nem hívnak, könyörögni meg nem fogok.”

Az öt Budapesten zenélő utcazenész közül egy tanulta zeneiskolában a hangszerjátékot, a többi zenész maga tanult meg hangszeren játszani vagy a családban sajátította el ezt a tudást. A Pozsonyban játszó utcazenészek közül szintén egy tanultmeg művészeti iskolában hegedűn játszani, egy zenész járt zeneiskolába, de nemfejezte be, kettő zenész a barátaitól tanult meg hangszeren játszani, ketten sajáterejükből tanulták meg az adott hangszer kezelését. „Isten segítségével tanultammeg harmonikázni. Harmonikát először a nagybátyámnál láttam. Nem hagyott nyűgton, zenélgetni kezdtem rajta és így megtanultam játszani a harmonikán” (harmonikás Pozsonyban). Az összes cigányzenész, akivel beszélgettünk, muzsikus családból származott, és a családban tanult megjátszani a hangszerén. Négyen közülükzeneiskolába is jártak.

Az említett identitáskategóriákon kívül az utcazenészek más identitással is azonosultak. Például a magyar nemzetiségű és anyanyelvű roma zenészek még kétidentitással azonosultak. Ez akkor látszott, mikor mesélték, hogy lakóhelyükön nemkapnak munkát, mert cigányok és ráadásul magyar nemzetiségűek. Tudatosították,hogy ez a két „adottságuk” hátrány az álláskereséskor.

Három utcazenész a koldus és csavargó identitáskategóriákkal is azonosult. Azutcán éltek, koldulással és utcazenéléssel kerestek pénzt.

Az utcazenész utcazenélésének okai

Az egyes utcazenészek esetében különböző okai lehetnek annak, hogy az utcán zenélnek. Minden esetben egy ok dominál, amit maga az utcazenész is megnevez.Az utcazenélés leggyakoribb okai a következők:

– Pénzkeresés lehetősége: sok utcazenész számára az utcazenélés fontos kereseti lehetőség, amely során a keresett pénz jövedelmük, szociális segélyük kiegészítése.

– A zene és a zenélés szeretete: örömzenélés, pl. a komolyzene terjesztése, bemutatása, amely szorosan összefügg a zenész művészi ambícióival.

–  Kontaktus és kapcsolatok kialakítása az emberekkel a zene segítségével.

Az általunk megkérdezett utcazenészek körében az utcazenélés leggyakoribboka Pozsonyban és Budapesten is a pénzkeresés lehetősége volt. A másik két oktulajdonképpen az összes utcazenésznél előfordult, de kevés esetben nevezték utcazenélésük fő okának.

A Budapesten játszó utcazenészek között egy hegedűs zenélt nem csak a pénzért. „Nekem köszönhetően az emberek megszerették a hegedűt, több embernekmeglepetést okozok […] Az emberek megállnak egy pillanatra ebben a rohanó világban […] Szép melodikus darabokat játszok, látszik az emberek arcán, hogy tetsziknekik. A zenében is művilág kezd kialakulni. Sokan még nem hallottak hegedűt élőben. Közelebb jöhetnek, láthatják a hegedűmet. Az emberek kíváncsiak. Érdekliőket a komolyzene.”

Két pozsonyi utcazenész rokkantnyugdíját, hét roma utcazenész szociális segélyét pótolta ki az utcán összemuzsikált pénzzel. Két Pozsonyban játszó, zenésznekaz utcán keresett pénz egyedüli bevételforrásuk volt. Pozsonyban két esettel találkoztunk, amikor nem a pénzkeresés volt az utcazenélés elsődleges oka. Egyik esetben egy bulgáriai hegedűs mondta azt, hogy azért zenél Pozsonyban, „mert van ráidőm […] Ez nem szégyen, mindenütt a világon divatban van, például Németországban is.” A másik esetben egy harmonikás férfi, aki krétaportrékat is rajzolt, aztmondta, hogy akkor játszik a harmonikán, ha nem rajzol, hogy ne unatkozzon, ésúgy legalább a zenével is felkelti az emberek figyelmét.

Az utcazenészek repertoárja, a zene minősége

A vizsgálódás során megfigyelt utcazenészek repertoárját, a zene minőségét és stílusát szubjektív kritériumok alapján jellemeztük. Megfigyeltük, hogy a zenész hamisan vagy tisztán játszik-e az adott hangszeren, milyen zenei stílust képvisel és milyen zenei darabokból áll a repertoárja. A legtöbb utcazenész tisztán és jó színvonalon interpretálta az általa játszott zenei darabokat, amelyek általában olyan zeneistílust képviseltek, amelyet a zenész a művészeti iskolában vagy a családban tanultmeg.

Megállapítható, hogy az utcazenész sikere elsősorban, de nem kizárólagosan ajól kiválasztott repertoártól és annak jó színvonalú előadásától függ. Kivételkéntemlíthetjük a már elhunyt, de Pozsony sétálóutcáin sokat zenélő cigányzenészt, akiháromhúrú gitárján, rekedtes hangján nem a legjobb minőségben és nem a legjobbzenei minőségű slágereket adott elő, mégis nagy sikere volt, hisz az egyik legismertebb utcazenész volt Pozsonyban.

Vizsgálódásunk során kiderült, hogy az utcazenészek sok zenei stílust képviselnek. Budapesten egy hegedűs komolyzenét játszott, két zenész slágereket énekelt,és gitáron kísérte magát, a cigányzenész duó pedig magyar nótákat és modernebbslágereket is játszott.

A Pozsonyban zenélő zenészek közül a cigányzenészek magyar nótákat, kávéházi slágereket játszottak, két harmonikás szlovák népdalokat és slágereket játszott,egy férfi nagyon egyszerű dallamokat játszott furulyán, egy hegedűs komolyzenétjátszott.

Mindkét nagyváros utcáin találkozhat az ember utcazenészekkel, akik szülőhelyük tradicionális zenéjét muzsikálják. Ilyenek például a dél-amerikai indián zenészek.A legtöbb utcazenész viszont modern, populáris zenét játszik, ritkán hallani komolyzenét, jazzt vagy bluest. Két gitáros férfi cseh countryslágereket zenélt és énekelt.„Ezeket a slágereket lassan elfelejtik a pozsonyiak, de tetszik nekik” (gitáros Pozsonyban).

Az előadás egyéb segédeszközei, kiegészítők

Az utcazenész célja, hogy művészi tevékenységével minél több ember figyelmét felkeltse. Sok utcazenész esetében megfigyelhető, hogy erre a célra nemcsak a zenét,a pénzgyűjtésre kirakott tárgyat, de más segédeszközöket is felhasznál. Ilyen például a feltűnő öltözet (kosztüm), a feltűnő, egyébként ritkán látható hangszer vagyegyéb tárgyak, amelyeket a zenész kirak maga mellé.

Minden utcazenész tisztában van azzal, hogy az ének és a zene egymagábannem biztosíték arra, hogy sok ember felfigyel rá és méltányolja őt.

Erősítést csak egy budapesti zenésznél tapasztaltunk, aki mikrofonnal és hangfallal érkezett az aluljáróba, és így biztosította, hogy zenéje a távolabb álló emberekhez is eljut. Ezt mondta: „fontos, hogy az emberekkel kontaktust alakítsak ki […]Ereznem kell az emberek lüktetését, a mindennapi benyomásaikat […] A pszichológia szemszögéből kell nézni a dolgokat […] én is szeretem a dinamikus zenét, deki venné azt meg”. Ezért lassú, szerelmes slágereket játszott. Ezen kívül azt is mondta, hogy „az utcazenésznek alázatos arccal kell játszania, ha el akarja érni,hogy az emberek fizessenek neki”.

Egyéb figyelemfelkeltő eszközöket egy gitáros hölgynél tapasztaltunk, aki magyarhagyományos motívumokkal kivarrott mellényben zenélt a budai várban. Figyelemfelkeltő volt a cigányzenészek „virtuóz” játékstílusa, alázatos hajlongása, minthakávéházi asztalnál muzsikáltak volna.

Az utcazenészek legtöbb esetben a hangszer tokját rakták ki maguk elé, hogy abba dobálják az emberek az aprót. A hangszertok gyakran úgy volt elhelyezve, hogyaz utcán járó kelők emberek mindenképp észrevegyék (lásd a melléklet 1. képét).A furulyázó koldus esete volt kivétel, mivel ő egy sapkát rakott ki maga elé. Hasonló megfigyelései voltak Tyllnernek (2001, 49), aki az utcazenészek leggyakoribbpénzgyűjtő eszközeként szintén a hangszer tokját nevezte meg, néhány esetben kalapot látott az utcazenész előtt. Ezek a pénzgyűjtő eszközök valamiféle jelzéskéntszolgálnak, hisz ha az utcazenész kirakja maga elé, nyilvánvalóvá válik a szándéka,miszerint nem csak Isten nevében zenél az utcán. A budapesti cigányzenészek saját CD-jüket is árulták.

Figyelemfelkeltő lehet, ha több zenész zenekarként muzsikál az utcán vagy haduóban zenélnek, ahogy ez a cigányzenészek esetében volt. A cigányzenészek esetében vagy például a dél-amerikai indiánok esetében etnikai jegyeik is felkelthetik ajáró kelők figyelmét (bőrszín, népviselet).

Az utcazenélés helyszínei

Utcazenészekkel legtöbbször a nagyvárosok központjaiban találkozunk, ahol sokember jár-kel. Ezért az utcazenészek legkedveltebb fellépési helyei a sétálóutcák, aterek, az aluljárók és a parkok térsége.

A Budapesten és Pozsonyban zenélő utcazenészek fellépési helyeit figyelve megállapíthatjuk, hogy a két város között vannak azonosságok és különbségek is. A különbségek elsősorban abból erednek, hogy Budapest jóval nagyobb kiterjedésű város és jóval több lakosa van, mint Pozsonynak. A 2001-es évi adatok szerint Budapest 525 km2-en terül el, több mint 1,8 millió lakosa van, míg Pozsony 368 km2-enterül el, és nem egész 430 ezer lakosa van. Ezen kívül Budapest történelmi központja is nagyobb, ahol jóval több utcazenélésre megfelelő hely van, mint Pozsonykisebb történelmi központjában. Budapesten az utcazenészek előfordulási helyeinagyobb területen szóródnak szét, távolabb vannak egymástól, mint Pozsonyban.

Budapesten a következő helyeken találkozunk gyakran utcazenészekkel: budaivár, Váci utca, Vörösmarty tér, az aluljárók, Deák tér, Astoria, Ferenciek tere, Kálvintér, a Keleti pályaudvarnál és a Nyugati pályaudvarnál, valamint a Duna-parti sétányon (lásd a melléklet 1. térképét).

Pozsonyban kisebb térség áll az utcazenészek rendelkezésére, így az utcazenészek száma adott pillanatban egy meghatározott térségben magasabb, mint Budapesten. Pozsonyban az utcazenészekkel a következő utcákon és tereken találkozunk: Lőrinc-kapu utca utca utca (Laurinská ulica), Mihály-kapu utca (Michalskábrána), Ventur utca (Ventúrska ulica), Nyerges utca (Sedlárska ulica), Hviezdoslavtér (Hviezdoslavovo námestie), Fő tér (Hlavné námestie), Szlovák nemzeti felkeléstér (námestie SNP), a Posta utcai (Postová ulica) aluljáró és sétány, aluljáró a Torna utcánál (Zochova ulica) és Kő tér (Kamenné namestie) (lásd a melléklet 3. térképét).

Annak megállapítására, hogy Pozsonyban mely helyek a legkedveltebbek az utcazenészek körében, felhasználtuk a városi hivatal 2001-es és 2002-es évi regisztrációs naplóit, melyben az utcán folyó kulturális és egyéb események vannak beiktatva. Általában az utcazenészek választották ki, hogy melyik utcán szeretnének játszani, tehát melyik utcára kaphatják meg az engedélyt a városi hivataltól. A leggyakrabban a következő utcák és terek szerepeltek a regisztrációs naplókban: Posta utca (Postová ulica), Mihály-kapu utca (Michalská ulica), Nyerges utca (Sedlárskaulica), Halász-kapu utca (Rybárska ulica), Ventur utca (Ventúrska ulica), Ferenciektere (Frantiskanske namestie), Szlovák nemzeti felkelés tér (namestie SNP), Kő tér(Kamenné namestie) és Fő tér (Hlavné namestie).

Budapesten bárhol zenélhetnek az utcazenészek, míg Pozsonyban csak bizonyoshelyek elfoglalására kaphatnak engedélyt. Az engedélyt általában arra a helyre kapják, ahová maga az utcazenész kérvényezi, figyelembe véve, hogy az utca melyikszakaszán szabad zenélni.

A 2001 és 2002-es években a legtöbb pozsonyi utcazenész a Posta utcára(Postová ulica), a Mihály kapu utcára (Michalská brána) és a Halász-kapu utcára(Rybárska brána) kért és kapott engedélyt. Kevesebb engedélyt kérvényeztek aLőrinc-kapu utca (Laurinská ulica) és Nyerges (Sedlárska ulica) utcákra. A Ventur utcára (Ventúrska ulica) 2001-ben egy engedélyt adtak ki, 2002-ben egyet sem.

Az utcazenészek kedvelt szereplési helyei Pozsony terei. A legtöbb zenész a Kőtérre (Kamenné namestie), a Szlovák nemzeti felkelés térre (namestie SNP) és a Főtérre kért (Hlavné namestie) és kapott engedélyt. A Ferenciek terére (Frantiskanskenamestie) 2001-ben senki nem kért engedélyt, 2002-ben két utcazenész.

Megfigyeléseink egyeznek Tyllner (2001, 49) megfigyeléseivel, miszerint az utcazenészek utcai zenélésre olyan helyeket választanak, amelyek turisztikai és kulturális központok, és ahol a legtöbb üzlet és bevásárlóközpont összpontosul. Ezeken ahelyeken a gyalogosok elegendő idővel és hellyel rendelkeznek ahhoz, hogy nézelődjenek. Az autós közlekedés zaja ezeken a sétálóutcákon és tereken nem zavaró.Tehát akusztikai szempontból is megfelelnek az utcazenészek számára, hiszen ezeken a helyeken jól hallhatóan és hangosan adhatják elő muzsikájukat (Tyllner 2001,43).

Az utcai zenélés időpontjai

A Budapesten zenélő utcazenészek rendszeresen, egy héten többször szerepeltekaz utcán. Az egyik gitáros fiú egész évben, közel mindennap zenélt az aluljárókban.Az utcazenélés fontos kereseti lehetőséget jelentett a számára. „Ez a munkám, ebből élek […] mindennap kint vagyok az utcán, mindennap játszom.”

Pozsonyban a legtöbb utcazenésszel a nyári hónapokban és karácsonykor találkozunk, hiszen ekkor sok ember jár-kel az utcán. Ezen kívül az utcazenészek utcaijelenlétére hatással vannak a városi hivatal az utcán szabadon végezhető művészetekre vonatkozó rendelete. A zenészek általában betartják a számukra kiszabott időtartamot, csak akkor zenélnek és ott, ahova az engedélyük szól. Az engedélyt kéthónapra kaphatják meg, és általában teljesen kihasználják a benne meghatározott

Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években 87

időtartamot. A 2001-2002-es években leggyakrabban cigányzenészekkel találkozhattunk. A lehető legjobban kihasználva az időt, általában mindig zenéltek abban azidőben, amikorra az engedélyük szólt. Ősszel, sőt télen, hóesésben is találkoztunknémelyikükkel. „Nem gondoltam, hogy esni fog a hó” (roma hegedűs Pozsonyban).A többi utcazenész hetente többször ugyan, de nem mindennap szerepelt az utcán.Voltak közöttük olyanok is, akiket csak néhányszor láttunk az utcán zenélni. Egy gitáros fiú Pozsonyban három különböző időpontra és három különböző helyre szólóengedéllyel rendelkezett, de nem használta ki mindet mindennap. „Nem bírná ahangom sem, meg ez fizikailag is megerőltető […] öt-hat órát énekelni az utcán.” Afurulyán játszó koldus ezt mondta: „Mindennap az utcán vagyok, koldulok, de nemmindig furulyázok.”

A feltételezést, miszerint a legtöbb utcazenész Pozsonyban a nyári hónapokbanés az ünnepek előtti napokban zenél az utcán, nagyrészt alátámasztották a regisztrációs naplók is. Mindkét évben magas volt a bejelentett utcai zenélés száma a nyári hónapokban, csak júniusban volt ez a szám alacsony. 2001-ben egy utcazenészsem volt regisztrálva júniusban, 2002-ben csak egy. Viszont mindkét évben, a májusi hónapban magas volt a bejelentett utcai zenélések száma, amelynek biztos következménye lehetett az, hogy júniusban is sok utcazenész játszott Pozsony utcáin,hiszen az engedélyek két hónapra szóltak. Az utcai zenélésre kiadott engedélyekszáma a téli hónapok közeledtével csökkent. Legalacsonyabb a következő hónapokban volt: 2001 februárjában, márciusában és áprilisában, 2002 márciusában ésáprilisában (lásd a melléklet 1. és 2. grafikonját).

Az utcai zenélésre kiadott engedélyek magas száma az őszi és téli hónapokbanazzal magyarázható, hogy a téli ünnepek alkalmával több kulturális rendezvénynekad helyet a Fő tér és a környező sétálóutcák (pl. karácsonyi vásár).

A regisztrációk száma nem tükrözi az utcazenészek tényleges számát, hiszenvannak olyanok, akik nem váltják ki ezt az engedélyt. Ezen kívül az utcazenészek nevei gyakran ismétlődtek a naplókban, mert voltak olyanok, aki egész évben zenéltek, tehát kéthavonta kiváltottáka az engedélyt.

Az utcazenélés hivatali szabályozása

Pozsonyban az utcazenészek (és más utcai művészek) szereplését a nyilvános térségeken végzett utcai aktivitásokra vonatkozó rendelet szabályozza. Ez a helyi rendelet az utcán végezhető művészi előadásokat pontosan definiálja.2 Az utcai művészek szerepléseinek ellenőrzése Pozsony városi rendőrségének és a városi hivataldolgozóinak hatáskörébe tartozik.

A rendelet meghatározza az utcai szereplés minden körülményét. Kötelező az engedély kiváltása ilyen jellegű tevékenység utcai gyakorlásakor. Az utcai művészek arendeletben meghatározott helyeken, májustól októberig 9.00 és 21.00 óra között,novembertől áprilisig 10.00 és 20.00 óra között szerepelhetnek. Az utcazenész egynapon, egy helyen legfeljebb két órát zenélhet. Az utcai művészek tevékenységükkel nem zavarhatják a térségben élő és dolgozó embereket.

A rendelet szabályai láthatóan hatással voltak az utcazenészek szerepléseinekidőpontjaira és helyszíneire. Az utcai művészek kötelesek betartani a következő szabályokat is: nem használhatnak hangerősítést, nem állíthatnak állandó vagy átmeneti jelleggel sátrat, pódiumot és más építményeket, viselkedésükkel nem kelthetnek nyilvános megbotránkozást, és nem zavarhatják a nyilvános rendet sem.

Az engedély kiváltása az Óvárosi Városi Hivatalban történik a Kulturális, Sport ésKözművelődési Szakosztályon.3 Az utcai művészek kitöltenek egy kérvényt, adataikbekerülnek egy regisztrációs naplóba.4 A naplóban fel van tüntetve a művész neve,lakcíme, az engedély időtartama, a hely, ahova szól, a regisztráció dátuma és a művészi tevékenység jellege. Az engedély kiváltása egy zenész esetében 100 korona,több zenész esetében 200 korona.

A kolduson kívül az összes pozsonyi utcazenész rendelkezett engedéllyel. A gitáros fiú szerint szükséges az engedély kiváltása: „mert így nem zavarnak a rendőrök[…] megmutatom nekik az engedélyt, és játszhatok tovább”.

A Budapesten zenélő utcazenészek számára nem kötelező az engedély kiváltása, ha a Budapesti Fővárosi Önkormányzat tulajdonában lévő helyeken játszanak. Akulturális rendezvényekért felelős hivatalnok szerint utcai zenélésnek egy zenészvagy több zenész utcai szereplése nevezhető, amelynek nincs rendezvény jellege.Ha az utcazenész olyan helyen játszik, amely valamelyik kerületi önkormányzat tulajdona, az ilyen jellegű tevékenység körülményeit az adott kerületi önkormányzatszabja meg. Ezeket a szabályokat pontosabban nem állt módunkban megismerni.

Összefoglalás

Vizsgálódásunkat két nagyvárosban végeztük, amelyek utcáin gyakran találkozhatunk utcazenészekkel. Az utcai zenélés a két nagyváros állandó kulturális jelensége, amelynek gazdasági és társadalmi vonzatai is vannak. A múltban az utcai zenélés zenei irányzatok születésénél és utcán zajló társadalmi eseményeknél fontosszerepet játszott, a jelenben a város zenei és társadalmi életének érdekes színfoltja, és az maradhat a jövőben is.

Azt a tényt, hogy utcazenével leggyakrabban a nagyvárosokban találkozunk, azmagyarázza, hogy a nagyvárosok gazdasági és kulturális központok, amelyekbenmilliós tömegek élnek, és amelyeket turisták tömegei látogatnak. így alakul ki egymegfelelő közeg, melyben az utcazenészek érvényesülhetnek.

Az utcazenészekkel folyatott beszélgetések alapján kijelenthetjük, hogy a budapesti és pozsonyi utcazenészek utcai szereplésének leggyakoribb oka a pénzkeresés lehetősége. A budapesti zenészek közül egy nevezte meg más okát annak, hogyaz utcán zenél, Pozsonyban két zenész nevezte meg utcai zenélésének más okait.A többi zenész számára az utcán keresett pénz egyedüli vagy kiegészítő jövedelemvolt.

A Budapesten megfigyelt utcazenészek egyedül zenéltek, csak a cigányzenészekjátszottak duóban, illetve az egyik gitáros fiú néha a barátjával együtt zenélt az aluljárókban. Pozsonyban a cigányzenészek szintén duóban muzsikáltak, a többi zenészegyedül szerepelt az utcán.

Budapesten egy hegedűs komolyzenét játszott, kettő gitáros slágereket játszottés énekelt, a cigányzenészek főleg magyar nótákat zenéltek. Pozsonyban két gitáros cseh countryslágereket, egy hegedűs komolyzenét, két harmonikás főleg szlovák népzenét és nótákat, a cigányzenészek magyar nótákat és egy furulyás nagyonegyszerű dallamokat játszott.

A legtöbb utcazenész jó minőségű zenét adott elő.

Az emberektől kapott pénzt általában a hangszer tokjába gyűjtötték, egy kivételvolt, a pozsonyi koldus, aki a sapkáját használta e célra.

Hangosítást csak egy budapesti gitáros használt. Más figyelemfelkeltő eszközökvoltak: egy magyar népi hímzésű mellény (gitáros nő Budapesten), a roma zenészekesetében a virtuóz játékmód, a mimika, gesztikuláció és etnikai jegyek. Figyelemfelkeltésnek minősíthető a hangszertok elhelyezése is.

Az öt budapesti zenész közül egy tanulta a hangszerjátékot művészeti iskolában,ketten autodidakta módon és ketten a családban tanultak meg az adott hangszeren játszani. A pozsonyi zenészek közül ketten jártak művészeti iskolába (az egyikük nem fejezte be), kettő zenész a barátaitól tanulta meg a hangszerkezelést, ketten autodidakta módon, a cigányzenészek pedig a családban tanultak megjátszania hangszeren, illetve néhányan közülük jártak művészeti iskolába.

A furulyán játszó koldust kivéve minden Pozsonyban zenélő utcazenész rendelkezett a városi hivatal engedélyével. A budapesti zenészeknek nem kellett engedélytkiváltaniuk.

A legtöbb utcazenész annak a városnak volt a lakosa, amelyben zenélt. Kivételtképeztek a Pozsonyban zenélő romák, akik Rimaszombatból utaztak Pozsonyba,ahol négy-öt napig tartózkodtak, és teljesen kihasználva az engedélyezett időt, mindennap zenéltek az utcán. Kivétel volt még a Bulgáriából származó hegedűs, aki pozsonyi tartózkodása alatt zenélt az utcán, és egy cseh gitáros, aki viszont hosszabbideje Pozsony utcáin élt és zenélt.

Melléklet

1. kép. Rimaszombati roma utcazenészek Pozsonyban

00020-4
Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években 91

1. térkép. Budapesten játszó utcazenészek leggyakoribb előfordulási helyei

PEST

X«^M?^

00020-5
1.      Kálvin tér

2.     Astoria3-4. budai vár

2. térkép. Pozsonyban játszó utcazenészek leggyakoribb előfordulási helyei

1.     Mihály-kapu utca(Michalská ulica)

2.     Halász kapu (Rybárskabrána)

3.     Lőrinc-kapu utca(Laurinská ulica)

4.     Fő tér (Hlavné námestie)

5.     aluljáró a Klarissza utcánál (Klariská ulica)

6.     aluljáró a Torna utcánál(Zochova ulica)

7.     Szlovák nemzeti felkeléstér (Námestie SNP) ésPosta utca (Postová ulica)

8-9. Posta utca (Postová ulica)10. Szlovák nemzeti felkeléstér (Námestie SNP)

00020-6
DUNAJ

92 Huszár Ágnes-Radoslav Benus

1. grafikon. Pozsonyban játszó utcazenészek száma 2001-ben

A regisztrációkszáma

10

2001

IV V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. Hónapok

2. grafikon. Pozsonyban játszó utcazenészek száma 2002-ben

A regisztrációkszáma

109876543

2002

II

IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. Hónapok

Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-es években 93

 

Felhasznált irodalom

Huszár, Ágnes – Benus, Radoslav 2004. Problematika poulicnych hudobníkov v Bratislave av Budapesti v rokoch 2001-2002. Slovensky Národopis, 52/3. Bratislava, Ústavetnológie SAV – Slovak Academic Press.

Wirth, Louis 1973. Az urbanizmus mint életmód. In: Szelényi Iván (szerk.): Vámsszociológia.Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Niedermüller, Péter 1994. A város: kultúra, mítosz, imagináció. Mozgó Világ, vol. 5, 10. p.

Tyllner, Lubomfr 2001. Hudba na ulici. Lidé mesta, vol. 6, 40. p.

Juhász, Ildikó 2000. A zenei idő. In: Fejős Zoltán-Granasztói Péter-Szeljak György-TasnádiZsuzsa (szerk.): A megfoghatatlan idő. Budapest, Néprajzi Múzeum, 175. p.

Haid, Gerlinde – Hemetek, Ursula 1998. Urbánne hudobné styly v Európe. Slovensky Národopis, 46/1, 29-30. p.

Leach, Edmund 1996. Szociálantropológia. Budapest, Osiris.

Lestiene, B. 1994. Kirekesztés Európában: A negyedik világ testközelben. Európai Szemmel,vol. 2, 3-8. p.

Ágnes Huszár

Street Musicians in Budapest and Bratislava between 2001-2002

The topic of the thesis is the fundamental issues of Street music in city environment. The author surveyed the activities of Street musicians performing inthe streets of two big cities – Bratislava and Budapest in 2001and 2002.

From the viewpoint of the fundamental problems of research, the thesiscan be divided intő two parts. The first part was based on interviews conducted with the Street musicians and attempts to establish the reasons of theirperforming in the streets. The goal in the second part was to establish howcity authorities regulate Street music in both cities.

In Budapest and Bratislava the author talked to 5 and 13 Street musicians,respectively. The interviews with the musicians indicated, that their most significant reason for performing in the streets is the possibility of making money.In Budapest, there was only one musician amongthe interviewed, who claimedto perform in the streets not exclusively because of money. His reasons included alsó his opinion, that people passing-by might become fond of classicalmusic due to his performance in the streets. In Bratislava the author found

94 Huszár Ágnes-Radoslav Benus

only two artists, for which the money was not the primary reason for their performing in the streets – first being a pavement artist occasionally playing theaccordion; the second one a professional musician performing in the streetsdue to his free time, who alsó claimed to enjoy playing classical music to people passing-by.

In Bratislava, Street music is regulated by a generally binding ordinance.However, there is no such regulation in effect in Budapest.

The registration of Street musicians in Bratislava for 2001 and 2002 indicated, that the majority of Street musicians play the guitar, accordion, and theviolin. Most frequently they perform on the Postová Street and Michalská Street and on the Kamenné Square. They perform in the streets all year long; thereare only slight ups and down as to the number of performances in the streetsin different months. The number of Street musicians slightly increases in thesummer. The overall number of the Street musicians in 2001 and 2002 was38 and 58, respectively.

Lampl Zsuzsanna: A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak

Miből fogyaszt az ember többet: kenyérből vagy kultúrából? Alábbi írásomban kenyérről nem lesz szó, kultúráról viszont annál inkább, mivel a Mozaik 2001 c. ifjúságkutatás1 kulturális fogyasztással kapcsolatos adatait szeretném ismertetni. Akulturális fogyasztás címkéjű „zsák” tartalmazza az olvasást, a különböző kulturális intézmények, terek (mozi, színház, koncert, kiállítás, könyvtár, könyvesbolt, táncos szórakozóhelyek stb.) látogatását, de a médiafogyasztást is, amely magába foglalja a tévénézést, rádióhallgatást, az újságolvasást, egyéb médiumok, pl. az óriásplakát befogadását és legújabban az internethasználatot2. Már ebből a felsorolásból nyilvánvalóvá válik, hogy a fejlett társadalmak azon tagjai, akiknek nem probléma a mindennapi kenyér beszerzése, egyértelműen kultúrából fogyasztanak többet.A bevezető kérdést ezért a következőképpen módosítanám: a kultúra mely területeiből táplálkozik nagy kanállal, s melyekből patikamérleggel a Dél-Szlovákiában élőmagyar és szlovák ifjúság?

1. Olvasás

Az első vizsgált terület az olvasás volt. Megkérdeztük a fiataloktól, hogy a kötelezőtankönyveken kívül 2001-ben hány könyvet olvastak el. Válaszaikból kiderült, hogya magyarok 30%-a, a szlovákok 28%-a egyetlen könyvnek sem ért a végére. A többiek átlagosan 6 (magyarok), illetve 8 (szlovákok) könyvet olvastak el egy év alatt3.Milyen jellegű irodalmat olvasnak? Az 1. ábrából kitűnik, hogy a megkérdezetteknemzetiségre való tekintet nélkül és szinte azonos mértékben (82%) egyértelműena szórakoztató könyveket (kalandregény, krimi, sci-fi, szerelmes regény) részesítikelőnyben. A magyaroknál a természetről szóló ismeretterjesztő könyvek (60%) és aszépirodalom (59%) következnek, majd a társadalomtudományi irodalom és a művészetről szóló könyvek. A két utóbbi könyvtípust a magyar reszpondensek fele olvassa. A szlovákok a lektűrön kívül elsősorban szépirodalmat (67%) és praktikus könyveket (63%) – barkácsolás, kertészkedés, szakácskönyv stb. – szeretnek olvasni, s 53%-uk kedveli a természetről szóló ismeretterjesztő műveket.

A két nemzetiség közötti eltérések a következőkben mutatkoznak meg: a magyarok közül többen részesítik előnyben a természetről szóló ismeretterjesztő irodalmat, a művészeti és társadalomtudományi műveket. Ezzel szemben a szlovákok amagyaroknál nagyobb mértékben preferálják a szépirodalmat és a praktikus könyveket. A két nemzet fiataljai a többi könyvtípushoz képest kisebb mértékben forgatják a műszaki irodalmat és a képregényeket. A műszaki irodalom olvasása a magyaroknak és a szlovákoknak egyaránt 36%-át jellemzi, míg a képregényeket inkábbszlovákok olvassák (37%). Az utóbbit a magyarok 29%-a forgatja.

Tíz kulturális intézmény, mégpedig a mozi, könyvtár, könyvesbolt, házibuli, popkoncert, komolyzenei hangverseny, kiállítás/múzeum, színház, bál/, mulatság és adiszkó látogatottsága iránt érdeklődtünk.2. Kulturális intézmények, terek látogatása

A 2. ábra azoknak a magyar és szlovák fiataloknak a részarányát szemlélteti,akik az elmúlt fél évben legalább egyszer ellátogattak a felsorolt kulturális intézmények valamelyikébe. Szembetűnő, hogy a legnagyobb látogatottságnak a könyvesboltok örvendenek. A magyarok 69%-a és a szlovákok 84%-a tett róluk említést. Ez

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 97

azonban a puszta tényen kívül semmit sem jelent, mivel nem tudjuk, mit keresteka könyvesboltban. Manapság, amikor a könyvesboltokban már nemcsak könyv kapható, hanem folyóiratoktól kezdve a ceruzaelemen, ajándéktárgyakon, díszes csomagolópapíron keresztül a játékig szinte minden, sőt még fénymásolni is lehet, akönyvvásárlás, könyvek iránti érdeklődés nem tekinthető a könyvesboltlátogatás kizárólagos céljának. Persze nem is zárható ki teljesen. Maradjunk annyiban, hogy akönyvesboltlátogatók részarányához képest jóval alacsonyabb, csupán 50%-os a kisebb-nagyobb rendszerességgel olvasó magyarok és szlovákok csoportja.

A magyar fiatalok által leginkább előnyben részesített kulturális terek a diszkó(66%), házibuli (64%), mozi (60%) és a bál/mulatság (54%). Könyvtárban akárcsakpopkoncerten az elmúlt fél évben 42%-uk volt, kiállításon/múzeumban, illetve színházban minden harmadik, hangversenyen pedig minden tizedik. A szlovákoknál kissé másképp fest a kulturális terek látogatottsága. A mozi dominál (80%), majd a házibuli (72%), könyvtár (66%), diszkó (64%), színház (54%) és a bál/mulatság (52%)következik. Popkoncerten minden második megkérdezett vett részt, s ugyanez érvényes a kiállítás-, illetve múzeumlátogatásra is. A hangversenyt minden ötödik szlovák fiatal jelölte meg.

2. ábra. Kulturális terek látogatottsága – „az elmúlt fél évben legalább egyszer” kategóriát választók részaránya (%)

00020-7

– magyarok■szlovákok

Összehasonlítva a magyarok és a szlovákok preferenciáit több különbség is szembetűnik. Ezek közül kettőt emelnék ki:

1. A diszkót és a bált/mulatságot leszámítva, amelyeket a magyarok és szlovákok egyaránt kétharmada, illetve kevéssel több, mint fele látogat, az összes többi kulturális tér látogatottsága inkább a szlovákokra jellemző. Tehát többen járnak bulizni, de hangversenyre is.

2. A magyar fiatalok inkább a könnyedebb szórakozást részesítik előnyben (diszkó, házibuli, mozi, bál/mulatság), a szlovákoknál egyenletesebb a kulturális tereklátogatottságának megoszlása (pl. színházba is annyian járnak mint bálba/mulatságra).

Ezek a különbségek két alapvető okból származnak: a magyar és szlovák célcsoport eltérő településszerkezeti és iskolai végzettségi struktúrájából.

Az 1. táblázat a településszerkezeti struktúrát mutatja. Jól látható, hogy a szlovákoknak csaknem 90%-a városlakó, s ennek egyharmada a fővárosban él. A szlovákok közül csupán minden tizedik falusi. Ezzel szemben a magyarok valamivel többmint a fele lakik falun, s a városiak is elsősorban vidéki városok, nem pedig Pozsony lakosai. Márpedig egy városi fiatal eleve több kulturális intézményből válogathat, főleg ami a mozit, színházat, hangversenyeket, múzeumokat és kiállításokat illeti.

1. táblázat. A megkérdezettek részaránya állandó lakhelyük szerint

Magyarok (N=1000) Szlovákok (N=491)
Pozsony 3,6% 28,5%
Egyéb város 44,6% 60,3%
Falu 51,8% 11,2%

A kulturális intézmények kínálata azonban csak egyik feltétele a nagyobb mértékűés nemcsak könnyedebb szórakozást ígérő kulturális fogyasztásnak. Legalább enynyire fontos, hogy van-e rájuk igény. Adataink függvényében elmondható, hogy ez azigény nem csupán a településszerkezettel függ össze, hanem az iskolai végzettséggel is. A 2. táblázatból pedig épp az derül ki, hogy míg a szlovák megkérdezettek62%-a érettségizett vagy diplomás, a magyar megkérdezetteknél épp fordított a helyzet, hiszen kétharmaduknak még érettségije sincs. Az alacsonyabb iskolai végzettségűek – tehát elsősorban a magyarok – pedig egyrészt kevesebbet olvasnak4, másrészt az összes felsorolt kulturális tér közül a társas-táncos szórakozást biztosítókulturális tereket részesítik előnyben.

2. táblázat. A megkérdezettek részaránya iskolai végzettségük szerint

Magyarok(N=1000) Szlovákok

(N=491)

Alapfokú és középfokú érettségi nélküli végzettség 65,8% 38,2%
Érettségizett 30,2% 47,6%
Diplomás 4,0% 14,2%

3. Médiafogyasztás

3.1. Televízió és rádió

Mindaz, amiről idáig szó volt, tulajdonképpen csak holdudvara a kulturális fogyasztásnak. Mert ha szemügyre vesszük a most következő adatokat, kiderül, hogy a fiatalok kulturális fogyasztása leginkább a médiafogyasztásban ölt testet, vagyis kulturális fogyasztásuk középpontjában a médiafogyasztás áll. Hiszen amint azt a 3.ábra szemlélteti, a magyarok 97%-a szokott tévét nézni, 86%-uk rádiót hallgatni, sezek a részarányok messze felülmúlják a kulturális fogyasztás eddig vizsgált területeit. A szlovákok közül ugyan kevesebben néznek tévét (91%) és hallgatnak rádiót(75%), mint a magyarok közül, de a tévénézés esetükben is megelőzi az olvasástés az összes többi aktivitást. A rádióhallgatás a vizsgált tevékenységek közül a harmadik helyen áll, a könyvesbolt- és a mozilátogatás után.

– a napi maximum két órát;A televízió képernyője előtt hétköznap eltöltött idő szerint három csoportot különíthetünk el:

– a több mint két órát, de nem egész nap;

– az egész nap tévézők csoportját.

Az első csoport a legnépesebb, vagyis a naponta legfeljebb két órát tévézőké. Amagyarok összesen 56%-a, a szlovákok összesen kétharmada tartozik ide. Ez acsoport tovább bontható a napi maximum egy órát és az egy-két órát tévézők társaságára, melyek között nincs számottevő eltérés, de azért mégis inkább az utóbbidominál. Főleg a magyarok esetében, akiknek egynegyede naponta legfeljebb 60percet, s csaknem egyharmada legfeljebb napi két órát néz tévét.

Naponta több mint két órát tölt a tévé előtt a magyarok összesen 41%-a és aszlovákok összesen 32%-a. Egész nap a magyarok nem egész 3%-a, a szlovákoknem egész 4%-a tévézik.

Hétvégén lényegesen emelkedik a tévénézés időtartama. Mindkét célcsoportesetében a napi több mint háromórás, de nem egész napos tévézés dominál: a magyarok 71%-ára, a szlovákok 60%-ára jellemző. Maximum három órát, illetve annálkevesebbet a magyarok egynegyede, a szlovákok egyharmada tölt a készülék előtt.Egész nap a szlovákok 8%-a, a magyarok 4%-a nézi a televíziót.

Melyik tévéadókat preferálták a megkérdezettek? Egyértelműen a kereskedelmicsatornákat. A magyarok leginkább az RTL Klubot (47,3%) és a TV2-t (26,2%), aszlovákok a Markízát (59,2%). A közszolgálati magyar tévét a magyarok 8,2%-a nézi, a közszolgálati szlovák tévét viszont meg sem említették. Ugyanakkor a magyarok 7,7%-a a Markízát is nézi, valamint említették a cseh adókat, a CNN-t, aDiscoveryt, az ORF1 és 0RF2-t és a Music TV-t. A szlovákok a Markízán kívül elsősorban a Novát preferálták, s előfordult még a BBC, a Discovery, az STV1, az STV2,az MTV1, az RTL Klub, a Eurosport, a TA3 és a Spektrum.

A magyarok által preferált rádióadók a következők: Danubius (37,4%), Sláger Rádió (11,6%), Juventus (8,6%), Kék Duna (6%), Fun Rádió (4,7%), Pátria Rádió(1,8%), Rádió Expres (0,6%), majd némely regionális rádiócsatorna következett. Aszlovákok által hallgatott rádiócsatornák közül a Fun Rádió (19,3%) vezetett, majda Twist következett (12,4%), a Rock FM (10,4%), Okey (8,8%), a Szlovák Rádió(3,2%), a Danubius (2,2%), s az ő felsorolásukban is szerepeltek elvétve egyéb magyar és regionális rádióadók.Ami a rádiózást illeti, hétköznap a magyarok 47%-a 3 óránál többet hallgatja a készüléket, s közülük csaknem minden ötödiknek egész nap szól a rádiója. A rádiót 3óránál kevesebbet hallgatók közül megközelítőleg minden harmadik (31,4%) maximum 1 órát tartja bekapcsolva a készüléket. A szlovákoknál az utóbbi kategória(40,8%) nagyságrendben csak keveset tér el a 3 óránál többet rádiózók csoportjától (összesen 38%).

A tévénézéssel töltött időn és a tévécsatornák preferenciáján kívül azt is vizsgáltuk, milyen műsorokat néznek a megkérdezett fiatalok. Tíz műsortípust soroltunkfel: híradó/hírműsor, politikai vitaműsor, vetélkedő, talkshow, filmsorozat, filmek,kulturális műsorok, sport, zene, természetfilmek, nemzetiségi műsor. Nézettségüket a 6. ábra szemlélteti.

A politikai vitaműsorokat háromszor annyi szlovák nézi, mint ahány magyar. A vetélkedőket, természetfilmeket, talkshow-kat, filmsorozatokat – s tulajdonképpen azegész estét betöltő filmeket is – a magyarok szeretik jobban. Az egyes műsortípusok nézettsége azonban nemcsak a megkérdezett nemzetiségével függ össze, hanem olyan tényezőkkel is, mint a nem, korcsoport, iskolai végzettség stb. Az alábbiakban ezeket az összefüggéseket szeretném ismertetni.A legnézettebb műsortípus az egész estét betöltő film, amelyet a magyarok 85,4%a és a szlovákok 80%-a jelölt meg. A híradó áll a második helyen, mindkét célcsoport nagyjából 60%-a kíséri figyelemmel. A kulturális műsorok, a sport és a zene nézettségében sincsenek számottevő különbségek a magyarok és szlovákok között. Aműsorok másik felénél azonban ennek épp az ellenkezője tapasztalható.

Maga a tévénézés nem függ össze az említett faktorokkal, ami azt jelenti, hogynemtől, kortól, iskolai végzettségtől, településszerkezettől függetlenül a magyarok97%-a és a szlovákok 91%-a rendszeresen néz tévét. Az egyes műsortípusoknál mármerőben más a helyzet.

Említettem, hogy úgy a magyarok, mint a szlovákok leginkább a filmeket nézik.A magyarok körében 6%-kal magasabb a filmkedvelők részaránya. Ugyanakkor a fővárosiaknál 20%-kal több vidéki fiatal tartozik a rendszeres filmnézők táborába. Afelmérés keretei között mozogva ezt azzal magyarázhatjuk, hogy vidéken – s főlegfalun – eleve kevesebb a mozi, így azokat a filmeket, amelyeket a pozsonyi fiataloka moziban is megnézhetnek, a vidékiek inkább csak a tévében láthatják. De ismerve Szlovákia egyes járásainak gazdasági helyzetét, s lakosságuk anyagi mozgásterét, azt is feltételezhetjük, hogy még ha van is mozi, sokan inkább az olcsóbb tévétválasztják a drágább mozijegy helyett.

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 103

A híradót mindkét célcsoport 60%-a nézi. De a magyaroknál és a szlovákoknális megfigyelhető, hogy a korcsoportokkal és az iskolai végzettséggel egyenes arányban nő a híradót figyelemmel kísérők csoportja (7. ábra).

Az iskolai végzettség ugyancsak egyenes arányban hat a híradót nézők táborának növekedésére. A csúcsérték a magyar diplomásoknál mutatkozik meg, akiknek95,2%-a nézi rendszeresen a híradót.Ez a növekedés főleg a szlovákoknál szembetűnő. A 15-19 éves magyar fiatalok között még lényegesen (20%-kal) több a híradót néző, mint az azonos korú szlovákokközött, de a következő korcsoportban a szlovákok már „utolérik” a magyarokat, a25-29 évesek pedig le is hagyják őket. Hiszen míg a 25-29 éves magyarok kétharmada nézi a híradót, az azonos korú szlovákoknak csaknem 83%-a.

A híradó nézettsége attól is függ, hogy érdekel-e valakit a politika vagy sem. Azokközött, akik nem érdeklődnek a politika iránt, alacsonyabb a híradót nézők részaránya.Érdekes viszont, hogy azoknak, akiket saját bevallásuk szerint nagyon érdekel a politika, csak alig több mint kétharmada tartozik a rendszeres híradónézők körébe.

A vetélkedőket nagyjából minden második magyar és minden harmadik szlovákszereti nézni. Ennek a műsortípusnak a nézettsége elsősorban a nőknél mutathatóki, mégpedig abban az értelemben, hogy úgy a magyar, mint a szlovák nők gyakrabban nézik a vetélkedőket, mint a magyar és a szlovák férfiak.

A filmsorozatokat a magyarok 49%-a, a szlovákok 44%-a nézi. A magyarok tehátvalamivel jobban kedvelik a sorozatokat, mint a szlovákok, de ez a műsortípus is elsősorban a nők kedvence. Míg a magyar és szlovák férfiak közül minden harmadikra jellemző ez az időtöltés, a magyar nők kétharmada, a szlovák nők 55%-a képtelen meglenni kedvenc sorozata nélkül. A magyarok esetében további befolyásoló tényező az iskolai végzettség: minél magasabb, annál kevesebben nézik a sorozatokat (az alapiskolai végzettségűek 48%-a, az egyetemi végzettségűek 29%-a).

Zenei műsorokat a fiatalok megközelítőleg egyharmada néz. A szlovákok körében enyhén magasabb az érdeklődés a zenei műsorok iránt, s ez a preferencia akorcsoportok és az iskolai végzettség függvényében változik. Minél idősebbek amegkérdezettek, s minél magasabb az iskolai végzettségük, annál kevesebben nézik a zenei műsorokat.

A talkshow-t a magyarok egyharmada, a szlovákok 23%-a részesíti előnyben. Ezaz eltérés mindenképpen összefügg a műsorkínálattal, hiszen a felmérés időszakában a magyarok által nézett tévécsatornákon jóval több talkshow ment, mint a szlovákok által megjelölt televíziókban. A magyaroknál egyéb korreláció nem mutathatóki, a szlovákok közül viszont inkább a nők szeretik a talkshow-kat, mint a férfiak.

Tipikus férfiműsor a sport. Nemzetiségre való tekintet nélkül a férfiak 43%-a nézi rendszeresen a nők 10%-ával szemben.

A természetfilmeket – akárcsak a természetről szóló tudományos-népszerűsítőirodalmat (lásd az olvasásról szóló részt) – inkább a magyarok szeretik, de ennek aműsortípusnak a preferenciája erősen összefügg a településszerkezettel is. A falusiakjobban kedvelik az ilyen műsorokat, mint a városiak: a falun élő magyarok 33%a nézi meg őket a városlakó magyarok 23%-ával szemben. A szlovákoknál ugyan kisebb, de azért kimutatható ez az eltérés: a falusiak 21%-a szereti a természetfilmeket, míg a városiaknak csak 13%-a.

A politikai vitaműsorok nem tartoznak a fiatalok kedvencei közé. Különösen érvényes ez a magyarokra, akiknek csak 6%-a, míg a szlovákoknak 17,7%-a tartozikezen műsorok nézőinek táborába. Ezeket az adásokat inkább a férfiak preferálják.A magyarok esetében elsősorban a pozsonyiak, akik közül ötször többen (32%) nézik a politikai vitaműsorokat, mint az egyéb városokban és falun élők közül. A szlovákok esetében a korcsoport és az iskolai végzettség egyenes arányban befolyásolja a politikai vitaműsorok nézettségét, s ugyancsak magasabb nézettségnek örvendenek a politika iránt érdeklődők körében.

A sereghajtó szerepét a kulturális műsorok töltik be. Minden nyolcadik megkérdezett nézi őket. Nézettségük enyhe összefüggést mutat a politika iránti érdeklődéssel.

3.2. Sajtó

A médiafogyasztásnak szerves része az írott sajtó olvasása. Elsősorban a napilapokra fókuszáltunk. Kiderült, hogy a magyar fiatalok 15%-a és a szlovákok egynegyede abszolút nem vesz kézbe újságot. Az újságolvasó 85%-nyi magyar és 75%-nyiszlovák a 8. ábrán látható gyakorisággal olvas napilapot. Úgy a magyarok, mint aszlovákok kétharmada naponta vagy heti többszöri alkalommal olvas újságot. Megközelítőleg minden ötödik hetente egyszer, minden huszadik havonta, a többiek pedig ennél is ritkábban. Vagyis az igazán rendszeresnek nevezhető újságolvasók – azelső három kategóriát vesszük annak – részaránya a magyarok között nagyjából70%-ra, a szlovákok között pedig 60%-ra tehető.

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 105

 

A 9. ábrán már csak a napi rendszerességgel olvasók jelennek meg, akik mindkétcélcsoportnak az egyharmadát alkotják. Milyen ennek a kategóriának a belső differenciáltsága? Nemek szerinti bontásban azt látjuk, hogy a napi újságolvasás inkábbjellemző a férfiakra (40%), mint a nőkre (nagyjából 25%).

A korcsoportok egyenes arányban hatnak, azaz minél idősebbek a megkérdezettek, annál magasabb közöttük a naponta olvasók részaránya. A növekedés – a híradó nézettségénél tapasztaltakhoz hasonlóan – markánsabban nyilvánul meg aszlovákoknál, mint a magyaroknál. A legfiatalabb magyarok 30%-a olvas naponta újságot a legfiatalabb szlovákok alig 18%-ához képest. Az idősebb korcsoportokbana magyar olvasók aránya 3-4%-kal növekszik, s így a 24-29 évesek körében 37%kal tetőz. A szlovák fiataloknál az előző korcsoporthoz képest a 20-24 évesek között megduplázódik a napi újságolvasás mértéke, a 25-29 évesek között pedigújabb 10%-kal növekszik. így a legidősebb szlovákok 45%-a olvas naponta újságot,míg az azonos korú magyaroknak csak 37%-a. Hasonló összefüggés tapasztalhatóaz iskolai végzettség függvényében, amely úgyszintén egyenes arányban befolyásolja a napi újságolvasók csoportjának gyarapodását. Az alapiskolai és szaktanintézeti végzettséggel rendelkező magyarok között lényegesen magasabb az újságot naponta olvasók részaránya, mint a hasonló végzettségű szlovákok között, de az érettségizettek és a diplomások esetében már nincs számottevő eltérés a két célcsoport között. Mindenesetre a kor és az iskolai végzettség növekedése is erőteljesebbösszefüggésben áll a szlovákok újságolvasási gyakoriságának alakulásával, mint amagyarokéval.

 

Érdekes a naponta újságot olvasók településszerkezeti struktúrája is, főleg a magyarok esetében. Jól látható, hogy a pozsonyiak közül csaknem kétszer annyian olvassák naponta a sajtót (60%), mint az egyéb városok lakói és a falusiak közül(33%-31%). A szlovák fiatalok esetében a pozsonyiak és az egyéb városiak közöttkisebb az eltérés, mindkét csoport nagyjából egyharmada napi olvasó, a falusiaknál viszont csökken a részarányuk (20%). Amennyiben a magyarokat és a szlovákokat hasonlítjuk össze, két eltérést tapasztalunk. Először: a pozsonyi magyar fiataloklényegesen nagyobb hányada (csaknem 61%) olvas naponta újságot. Másodszor:ugyanez érvényes a falusi magyar fiatalokra is, csak esetükben a két célcsoport közötti eltérés kisebb (11%).

Az összes vizsgált tényező közül azt hagytam a legutoljára, amely a leginkább befolyásolja a napi újságolvasást, ez pedig a politika iránti érdeklődés. A 9. ábra alsófelében elhelyezkedő „nagyon érdekel” és „egyáltalán nem érdekel” kategóriákmegoszlását szemlélve leszögezhetjük, hogy a politika, közélet iránt érdeklődő magyarok háromnegyede, a szlovákoknak pedig kétharmada olvas naponta újságot.Azok között, akik saját bevallásuk szerint egyáltalán nem érzik közelinek ezt a területet, lényegesen alacsonyabb a naponta újságot olvasók részaránya. Természetesen a politika iránti érdeklődés nem izoláltan, hanem a többi vizsgált tényezővelegyütt hat ki a napilapolvasás gyakoriságára. Ugyanakkor az egyes tényezők nemazonos mértékben játszanak közre. Atipikus fiatal magyar újságolvasó ismertetője-

A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak 107

gye elsősorban a politika iránti fokozott érdeklődés, majd a felsőfokú végzettség,továbbá az, hogy pozsonyi lakos, férfi és 25-29 éves. A szlovákoknál is a politikairánti érdeklődés a meghatározó, ezt követi a felsőfokú végzettség, a korcsoport(25-29 éves), a nem (férfi) és az állandó lakhely (Pozsony).

A kutatás utolsó témaköre arra irányult, milyen újságokat és hetilapokat olvasnak a megkérdezettek.

A magyarok kétharmada a napilapok közül az Új Szót tüntette fel. Említették méga Novy Cast (8,3%), Smet (4%) és a Sport napilapot (3%). A legolvasottabb hetilapok a Vasárnap (30%), Csallóköz (6%), Szabad Újság (4%), Plus 7 dní(4%), Story,Magyar Nők Lapja (mindkettő 3%), Új Nő (2,5%), s néhányan feltüntették még aBravót, Kiskegyedet, Évát, Zdraviet, Záhradkárt és Budót.

A szlovákoknak két kedvenc napilapja volt, a Sme és a Novy Cas. Mindkettőt amegkérdezettek 25-25%-a olvasta. Emellett 8%-uk Pravda-, 6%-uk Sport-, 2,2%-ukpedig Új Szó-olvasó. Hetilapok közül a szlovákok a következőket tüntették fel: Plus7dní(20%), Markíza (12,2%), Moment (4%), Zivot(3%), Pohronie (2%), valamint néhányszor szerepelt még a Dominó Fórum, Express International, TV Komplet.

Összefoglalás

Mit is mondhatnék befejezésképpen, amikor a lényeget már leírtam a címben? Akulturális fogyasztás belső szerkezetét illetően a felmérés nem hozott új eredményeket, viszont alátámasztotta a már ismert trendet: a fiatalok kulturális fogyasztásának abszolút meghatározó eleme a médiafogyasztás, ezen belül pedig a tévénézés. Ha tehát nagykanál, akkor televízió, abból pedig leginkább a kereskedelmi – sa szlovák fiatalokhoz képest a magyar fiatalokra ez még fokozottabban érvényes.Hogy ez milyen értékek közvetítését jelenti, arról nem szeretnék elmélkedni, mertez nem képezte az általam ismertetett kutatás tárgyát.

A rádió is elég markánsan van jelen a fiatalok mindennapjaiban. A feltüntetettcsatornákból következtetve ez a médium nagyrészt a vattaszövegekkel megspékeltzenei háttérkulissza szerepét tölti be.

A sajtó olvasása és a többi tevékenység – könyvolvasás, kulturális terek látogatása – már jóval kisebb mértékben tölti ki a fiatalok életét, s amennyiben a színház-,hangverseny-, kiállításlátogatást a művészet iránti érdeklődés jeleként értelmezzük,akkor elmondható, hogy „művészetfogyasztás”-ban a magyar fiatalok inkább a patikamérleget alkalmazzák. Természetesen a fiatalok nem képeznek egyetlen homogén csoportot. Amint arra írásomban rámutattam, élethelyzetük differenciáltságafolytán nem egyformán viszonyulnak a vizsgált kulturális javakhoz. A televízió azonban mindannyiuk életét meghatározza, hiszen nemtől, korcsoporttól, nemzetiségtől,iskolai végzettségtől és településszerkezettől függetlenül szinte mindannyian rendszeres tévézők, s a magyarok 41%-a a saját személyes színes képernyőjével randevúzik – naponta5.

 

 

Szőke József: Történelem és történések. Reflexiók A Csemadok és a prágai tavasz című könyv kapcsán

Múlt év májusában Udvardon, a szlovákiai magyar helytörténészek szokásos évi tanácskozásán többek közt arról is szóltam, hogy elismerést érdemel az a munka,amelyet helytörténészeink az elmúlt évek során végeztek. Ma már alig akad olyanvalamirevaló szlovákiai magyar falu, település, amelynek a múltjáról ne született volna színvonalas kiadvány. De csodálatos az a kíváncsiság is, amely népünkben amúlt megismerése iránt él. Az ok kézenfekvő: bennünket, nemzetiségieket jobbantépáznak a történelem szelei. Mélyebbre kell ereszteni gyökereinket, hogy a viharokki ne tépjenek. Ezt tesszük, amikor nemzetünk múltjába kapaszkodunk. Ám a helytörténeti kiadványokon túl még mindig kevés az összegző, általános tanulságokatrögzítő, okulásul is szolgáló írás és mű. Igaz, ezen a területen se lehetünk teljesenelégedetlenek, hiszen ha csak arra gondolunk, mi mindent végzett régebben FábryZoltán, Sas Andor, majd Gyönyör József, Janics Kálmán, Turczel Lajos, mostanábanpedig folyamatosan végez Vadkerty Katalin, Kiss József a háborús éveket követőszlovákiai magyar kálvária megjelenítése, tényszerű feltárása, avagy az első Csehszlovák Köztársaság fontosabb eseményeinek felderítése terén, akkor bizony itt isnagyot léptünk előre.

Bizonyos azonban, hogy még mindig több a fehér folt, mint a már felderített,megvilágított korszak, esemény, történés. Talán éppen ezért figyelemre méltó az amunka, amelyet most Szabó Rezső tett közzé múltunk egyik viszonylag rövid, ám jelentős szakaszának eseményeiről, 1968-ról. A Csemadok és a prágai tavasz (Pozsony, Madách-Posonium, 2004) című könyv ugyan nem tart igényt az akkori események magyar vonatkozásainak teljes megvilágítására, nem szisztematikus, hagyományos értelemben vett történelmi feldolgozás, hanem egyfajta dokumentumgyűjtemény, mégis fontos tanúságtétel. Szabó Rezső szemtanúként, az eseményekegyik jelentős közszereplőjeként tesz vallomást, és ezért természetszerűen csupánegyetlen, az általa ismert fontos fonalát fejti fel a történteknek. Kezdetnek azonbanez sem kevés, hiszen megtörte a csendet, és ez másokat is megszólalásra, kutatásra ösztönöz.

Mégse szeretném, ha most, amikor az 1968-as események további szereplőjeként magam is megszólalok, úgy tűnne fel, hogy saját szerepemet előtérbe szeretném helyezni, hiszen – amint Szabó Rezső könyvének bevezetője utal is rá – 1968nem tabutéma, de nem is divatos téma, politikailag nem előnyös, ha valaki reá hivatkozik, mivel a mai politika 1968-at nem tekinti előzményének. Ennek okainakboncolása messzire vezetne. Az okok közt mindenképpen ott a mi hibánk is. Elfeledtük, hogy 1968-ról nem beszélhettünk, nem írhattunk. Az emberek emlékezetéből sok minden kikopott, kihullott, az egyes események értelme megváltozott. Megszólalásom oka tehát rendkívül prózai: fel szeretném hívni a kutatók figyelmét a történéseknek egy másik, mindmáig homályban rejtőző vonulatára. Tudom, hogy mostennek az eddig elhallgatott eseménysornak csupán leltárszerű listáját adom, hiszenírásom már csak terjedelmi oknál fogva sem teszi lehetővé az elmélyült, mindenirányba kiterjedő fejtegetést. Ám ugyanakkor Szabó Rezső könyvének eddigi, sajtóban megjelent s általam ismert méltatói (Cselényi László, Kiss József) maguk is sürgetik az események átfogóbb feltárását. Minden bizonnyal nem csupán ők érzik ennek a hiányát, hanem mindazok, akik valamilyen módon megélték 1968 mozgalmaseseményeit, és ezért ma már tudják, hogy amint a jövőbe se csupán egyetlen út vezet, a múlt eseményei se voltak oly egyszínűek, mint ahogy azt egyetlen ember láthatta.

A múlt kutatói tudják, hogy minden történelmi esemény feltárása során a kezdetszálainak felderítése a legnehezebb. Mik voltak az indítékok, mikor, hol kezdődtekaz események? Ezek a legizgalmasabb kérdések. A szlovákiai magyarság háborúutáni életének kulcsfontosságú dátuma: 1948. Ami előtte történt, az még a háborúhoz tartozik. Mit hozott számunkra a „jégtörő február”? Nem csupán állampolgári jogaink visszaállítását, egyetlen napilapot, az Új Szót és a Csemadokot. Túlságosan leegyszerűsített az a kép, téves az a hit, hogy a Csemadok volt az egyetlen mesebeli babkaró, amelyre az újrasarjadó szlovákiai magyar élet felkapaszkodhatott.Voltak más kapaszkodók is. Erről különben Szabó Rezső könyvének egyik, most nyilvánosságra került dokumentuma is tanúskodik. Az úgynevezett Magyar Bizottság,amely a pártközpontban alakult, javasolja (243-244. p.), hogy a Csemadokon kívülmás szervezetek, illetve szerveződések is alakuljanak. Tények bizonyítják, hogy e javaslatok, bizonyos módosulással meg is valósultak.

így jött létre többek között az Ifjúsági Szövetség szlovákiai központjában a magyar osztály, amely a magyar falvak ifjúsági szervezeteit irányította. Hasonló tevékenység indult a nőszövetségben, sőt a szakszervezetekben is. Amikor e sorok írója 1950-ben Magyarországról hazatért, ahol több száz felvidéki diáktársával tanult(a második világháború után több száz felvidéki fiatal tanult Magyarországon, mivela Benes-dekrétumok alapján a magyar iskolákat bezárták. A diákok többsége a kétállam kormányának titkos megállapodását követően 1950 nyarán tért haza, és fontos szerepet játszott iskolarendszerünk megteremtésében, kulturális életünk kibontakozásában. Róluk eddig csupán a szépirodalmunk vallott.), az ifjúsági mozgalommagyar osztályán már pezsgő életre talált, amelybe maga is bekapcsolódott. A szervezői munkán kívül lapokat szerkesztettünk (Alkotó Ifjúság, Ifjúsági Szemle – ezutóbbi az Új Szó ifjúsági mellékleteként jelent meg), könyveket, műsorfüzeteket adtunk ki. Csupán megemlítem, hogy a Csemadok első folyóirata, a Fáklya (1951) egyévvel később, jelent meg, mint az Alkotó Ifjúság. Itt ismerkedtem meg Szűcs Bélával (ő Miskolcról tért haza), Szántó Györggyel, Zsilka Lászlóval, ide került későbbDobos László, Tolvaj Bertalan (mindketten Sárospatakon tanultak), Major Ágoston,Sziegl Ferenc, hogy csupán a legismertebbeket említsem. Főnökünk Száraz József,a spanyol polgárháború veteránja volt, akit később a Slánsky-per nyomán váltottak le. A Szűcs Béla szerkesztette Alkotó lfjúság\de vonzotta a fiatal tollforgatokat, akiksajátjuknak tekintették a lapot. Belőlük formálódott a Kezdő írók Köre, amely alapozójává vált a Szlovák írószövetséghez kapcsolódó Magyar írók Tagozatának.

Nagy előretörést jelentett számunkra az 1951-1952-es esztendő, amikor egymás után jelentek meg gyermek-, valamint ifjúsági lapjaink, a Pionírok Lapja (1951),a Kis Építő (1952), az Új Ifjúság (1952), ez utóbbinak én lettem a főszerkesztője.Ezt egészítette ki 1954-ben a Tudomány és Technika, amely már magasabb szellemi igényeket is kielégített, és amelyhez hasonló ifjúsági folyóirat Magyarországonsem létezett. Mindez csendes, szívós munka eredménye volt. A szlovák gyermek- ésifjúsági lapok struktúrájának mintájára sikerült megteremtenünk saját lapstruktúránkat. Jóformán a semmiből hoztunk létre egy olyan szellemi bázist, amelynek társadalmi, politikai jelentősége az elkövetkező években mindinkább felértékelődött.

Nem részletezem. Csupán jelezni kívántam, hogy 1948 után is valami olyasmijátszódott le a szlovákiai magyar fiatalok körében, mint Trianon után, amelyről olymegejtően írt Szvatkó Pál 1932-ben a Bata-cipős magyar ifjúság című esszéjében.Csakhogy mi ezekről az elődökről jóformán semmit sem tudtunk. A háborús évek,a kitelepítések, üldözések szörnyűségei szinte minden összekötő szálat eltéptekköztünk. Az a kevés, ami elődeinkről hozzánk Fábry Zoltán útján és Száraz Józsefközvetítésével eljutott, nagyon is „megszűrve”, balos Sarlós-hagyományként érkezett, s csupán pótszere lehetett szellemi építkezésünknek.

Mi is a saját lábunkra álltunk. Teljesen más körülmények között, mint az elődeink, szabadon próbáltunk lélegezni. Nem öltöttük magunkra a „bűnös nemzet” köpönyegét, melyet az idősebb nemzedék kényszerből még akkor is viselt. Mert nemminden változott meg azonnal a nemzetiségi politikában sem. Kezdetben példáulcsak káderezés után vették fel az embereket a Csemadokba.

Minket azonban a politika más hullámai vittek. Az ifjúsági mozgalom még a totalitárius rendszerekben is egy kissé külön világ. Nehezebb megzabolázni. Kötetlenebb, szabadabb. És mi éltünk ezekkel a lehetőségekkel. Más világot akartunk teremteni, mint amilyenben felnövekedtünk. Szüléink még a múlt sebeit gyógyítgatták,mi pedig már a kialakuló új rend korlátait bontogattuk. Ezt hozták számunkra, de aszlovák, cseh fiatal társaink számára is Sztálin, majd Gottwald halála után a hruscsovi „olvadás”, enyhülés évei, a múlt bűneinek, hibáinak feltárását, ostorozását islehetővé tevő közélet születésének új esélyei.

A szlovákiai magyar közélet térfele se volt független térség. Már a politikai perek idején tapasztaltuk, hogy a totalitárius rendszerekben nincsenek „szélcsendes”,békés politikai zugok. A különböző tisztogatások gőzhengere bizony a nemzetiségektérfelén is végiggördült. A Slánsky-per után „tették lapátra” főnökünket, Száraz Józsefet. Távozásával megszűnt az ifjúsági szervezet magyar osztálya. Ugyanekkor távolították el az Új Szóból az összes zsidó származású újságírót. Amikor pedig az úgynevezett burzsoá nacionalisták (Clementis, Husák, Novomesky) pere lezajlott, magyar térfélen is kutatni kezdtek a nacionalista jelenségek után. Ekkor merült fel ahírhedt „elkülönülési veszély” teóriája, amely később gazdag, változatos karriert futott be a nemzetiségi politikában.

Persze voltak saját magyar ügyeink is, és ezeknek szintén igyekeztek politikaiszínezetet adni (Major Sándor öngyilkossága, Pathó-ügy stb.). Ezek azonban különösebb visszhangot nem keltettek.

Amikor a „nemzeti elkülönülés” veszélyére hivatkozva megszüntették a CSISZmagyar osztályát, javasoltuk s el is értük, hogy az Ifjúsági Szövetség vezető szerveibe minden szinten válasszák be a magyar fiatalok képviselőit, a hivatásos dolgozók állományában pedig ott legyenek a magyarok is. így került a központ elnökségébe a frissen végzett tanár, Dobos László, a központ titkári székébe Major Ágoston,osztályvezetőnek Tolvaj Bertalan, a pionírok osztályára Göbő László, hogy csupán alegfontosabbakat említsem. így aztán, ahogy később kiderült, valójában ez is lépésvolt előre. Bekerültünk a szervezet döntéshozó szerveibe.

Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy Sztálin, majd Gottwald halála után viszonylag rövid időre az egykori szociáldemokrata párt vezetője, Antonín Zápotocky kerülthatalomra (1953-tól haláláig, 1957-ig köztársasági elnök volt). Abban az időben nálunk is történt egy s más, ami fellazította a szigorú diktatórikus rendet, amelynekaztán Antonín Novotny vetett véget. Az ostravai bányászok sztrájkja, a kelet-szlovákiai „parasztlázadás”, majd 1956 tavaszán a prágai és pozsonyi egyetemisták zendülése megmutatta, hogy az ország lakossága változásokat akar. Ám akkor még hiányoztak a kiérlelt reformelképzelések, a „hogyan tovább” víziói, és ez tette lehetővé, hogy Zápotocky halála után Novotny kerüljön hatalomra.

Mielőtt az 1956-os események ismertetésébe kezdenék, meg kell említenemkét olyan eseményt, amely a szlovákiai magyarság múltjának elévülhetetlen tényemarad. Időben oly közel a megfélemlítések szörnyű évéhez (1954), a Nagykaposmelletti magyar falvak lakói is csatlakoztak a szlovák, ukrán földművesek lázongásához, a zendülő pozsonyi egyetemisták közt pedig ott voltak a Pedagógiai Főiskola magyar tagozatának diákjai is.

Országos figyelmeztetés volt mindez a hatalom felé, de egy kicsit magyar figyelmeztetés is, hogy mi is vagyunk, mi is létezünk. Az igazi döbbenetet azonban a magyar forradalom eseményei keltették. Bennünk, szlovákiai magyarokban elsősorbana tehetetlenség döbbenetét. Azt, hogy itt élünk a szomszédban, s nem segíthetünk.Fábry Zoltán Nagyon fáj című írása a tanúnk erre. Mégsem tétlenkedtünk, mintahogy a hatalom sem tétlenkedett. Részleges katonai mozgósítást rendelt el,amelynek során a magyar nemzetiségű tartalékosokat óvatosságból nem hívták be.Ismét megbízhatatlanokká váltunk. A hatalom figyelő tekintete Dél-Szlovákiára szegeződött, az Ipoly mentén tankok sorakoztak.

És ekkor a politika furcsa színjátéka kezdődött. A Szlovák írószövetség MagyarTagozatát maga Bacílek, az SZLKP KB első titkára látogatta meg, hogy elmagyarázza nekünk, mi is történik „odaát”, s kifejezte segítő szándékát. Számunkra világossá vált: abban, hogy egyszerre oly fontosakká váltunk, jelentősen belejátszott, hogyakkor már az egész írószövetséget a politikai bizalmatlanság légköre vette körül, hiszen Csehszlovákiában is, akárcsak Magyarországon, a reformgondolatok legfőbbéltetői az írók lettek. A két ország írószövetségei közt tavasz óta intenzív kapcsolatok létesültek, s ebben bennünket, szlovákiai magyar írókat semmiképp nem nélkülözhettek. Felértékelődtek a magyar irodalomra, politikai életre vonatkozó ismereteink, s ily módon bensőséges baráti kapcsolatok szövődtek köztünk, valamint a szlovák irodalom jeles képviselői közt. Dobos László valóságos diplomáciai szolgálatotteljesített a két írószövetség között, amikor sikerült áthoznunk, és egy tátrai szanatóriumban elhelyeznünk az akkor már súlyos tüdőbeteg Simon István költőt.

Bármennyire is szívesen időznék 1956 izgalmas eseményeinél, sok vonatkozásában ma is feltáratlan történéseinél, most mégis 1956 következményeinek néhány fontos mozzanatára szeretnék rámutatni. Amint már említettem, a magyar forradalom nem csupán szimpátiát szült a szlovák kulturális és politikai elit bizonyosköreiben, hanem a gyanakvás ősi átkát is újraélesztette. Szétfoszlott az a háborúután keletkezett fölényes szlovák hiedelem, illúzió, hogy Magyarország és Csehszlovákia között a párizsi békeszerződés örök időkre mindent elrendezett. A forradalomalatt Budapesten történt egy s más, amire a Matica slovenská berkeiben, de másutt is, felkapták a fejüket, riadót fújtak, és kifejezték nemtetszésüket, hogy a politika túl sok kedvezményt nyújt az itteni magyaroknak. Elkezdődött iskoláink gyarapodásának fékezése, sajtónk, irodalmunk, kultúránk kibontakozásának akadályozása. Megszüntették az önálló magyar könyvkiadót, lehetetlenné tették a lévai és losonci magyar középiskolai oktatás megszületését, az érsekújvári magyar gimnáziumönállósulását stb.

Ekkor azonban mi már nem csupán az ifjúsági mozgalomban, hanem az írószövetségben is előnyös pozíciókkal bírtunk. Sok tanult újságíróval, fontos sajtóorgánummal rendelkeztünk. De ami még ennél is fontosabb, 1958-ban megjelent az Irodalmi Szemle, amely nemcsak az irodalom, hanem egész szellemi életünk orgánumává vált, s melynek élére Dobos Lászlót választottuk. A szerkesztőség ott volt azírószövetség épületében, ahol naponta találkozhattunk, hiszen a klubunk is ott működött, így aztán, szinte észrevétlenül, áttettük székhelyünket az írószövetségbe.

Számbelileg is erősödve innen indítottuk azt a közel tizenöt évig tartó politikaihadakozást, amelyet a Szlovák írószövetség Magyar Tagozatának vezetőiként vívtunk a szlovák állami- és pártszervek magyarellenes, diszkriminatív intézkedései ellen. Tiltakozások, beadványok, javaslatok tucatját fogalmaztuk meg, s ezek érvrendszere komoly felkészülést igényelt, a nemzetiségi politika elmélyült tanulmányozását követelte meg tőlünk. Minden beadványunkban kértük a személyes meghallgatásunkat is, amelyre külön fel kellett készülnünk, hiszen legtöbbször a pártközpontvezető személyiségeivel találkoztunk, akik a találkozóinkra magukkal hozták legfőbbtanácsadóikat. De nem csupán őket! Találtak mindig magyar támogatókat is, akik apárt, a közélet vagy a Csemadok különböző posztjain ültek.

Igazi csapatmunka volt velük a küzdelem, amely növelte együvé tartozásunk érzését. Az igazunkba vetett szilárd hit, az együttgondolkodás öröme, az egymásra találás nagyszerű élménye vezetett bennünket, s formált igazi közösséggé, de mostmár azt is leírhatom: új nemzedékké. Mert új nemzedék volt születőben a szlovákiai magyar közélet térfelén, amelynek olyan írók voltak a tagjai, mint Bábi Tibor, Dobos László, Gyurcsó István, Mács József, Turczel Lajos. Örülök, hogy magam is enagyszerű csapatba tartozhattam.

A beadványos „proszikálás” az akkori hatalom számára is elfogadható formájavolt az ellenkezésünknek, színre lépésünknek. Hogy milyen kérdésekkel zörgettünk?A teljes listát ma már képtelen lennék összeállítani. Valamennyi petíciónk ott lapul,porosodik a pártközpont egykori levéltárában. Saját, írószövetségbeli szövegeinksajnos 1970 után nyomtalanul eltűntek, amikor minket is kizártak az írószövetségből. Úgy emlékszem, a vitatott kérdések valamilyen módon mind kapcsolódtak azirodalomhoz. Ez adott Jogot” számunkra, hogy felemelhessük szavunkat, beleszólhassunk, véleményt nyilváníthassunk a felmerült kérdésekről. De hát létezik-e a nemzetiségi kérdésnek olyan vonatkozása, amely egyben ne lenne nyelvi, kulturáliskérdés is? Bizony, ilyen csak kevés akad. És mi éltünk a jogunkkal, hogy „angazsált” íróként beleszóljunk, tiltakozzunk, apelláljunk jóformán minden ügyben.

így történt ez rögtön 1956 nyarán, amikor újságjainkban megtiltották a MagyarRádió, később pedig a Magyar Televízió műsorának közlését; amikor elkészítették aforradalmi eseményekbe keveredett magyar írók feketelistáját; amikor önálló könyvkiadónkat, az 1953-ban megalakult Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadót a SzlovákSzépirodalmi Könyvkiadóba, a későbbi Tatran Kiadóba olvasztották be; amikor anyanyelvű oktatás helyett kétnyelvű iskolai oktatást kívántak bevezetni; amikor bizonyos tantárgyakat (irodalom, történelem, honismeret, testnevelés) szlovák nyelvenakarták tanítani; amikor irodalomtörténet helyett irodalmi nevelést próbáltak bevezetni; amikor sajtónkban megtiltották a helységnevek magyar használatát stb.

Emlékszem, pártközpontbeli vitáink során bizony különös esetek is adódtak.Amikor az irodalom, történelem szlovák nyelvű oktatásáról volt szó, Jozef Lenárt első titkár fogadott bennünket, s mellette a „partvonal” erősítése érdekében többekközt ott ült Lőrincz Gyula, a Csemadok országos elnöke is. Már vagy két órája „nyúztuk” egymást, amikor Bábi Tibor türelmét veszítve, asztalhoz csapta az előtte heverő gyufásdobozt, s fel akart állni, hogy távozik. Mindenki megdöbbent. LegfőképpLenárt, akinek arcából kiszaladt a vér. S ekkor Lőrincz Gyula, hogy mentse a helyzetet, nagy hirtelen azzal hozakodott elő, hogy talán nem okos, ha az irodalommalakarjuk elkezdeni a kétnyelvű oktatás bevezetését. Inkább a reáltantárgyakkal kellene próbálkozni, hiszen azok a termelés szempontjából mégiscsak fontosabbak.

Lőrincz Gyula javaslata mindannyiunkat meglepett. Erre a fordulatra nem voltunkfelkészülve. Bábi is visszaereszkedett a székére, Lenárt pedig kapva kapott Lőrinczötletén, gyorsan befejezte tanácskozást. Bizonyára arra gondolt, hogy a magyar matematika- és fizikatanárok sose zavarják majd beadványaikkal a nyugalmát. Mi is ettől tartottunk, s félelmünk nem volt alaptalan. Lőrincz ötlete alapján jóformán azegész szlovákiai magyar tanoncképzést sikerült felszámolni.

A magyar helységnevek használatának betiltása során más ellenfelünk akadt.Dénes Ferenccel, az Új Szó főszerkesztőjével találtuk magunkat szemben. Az Új Ifjúságon és az Irodalmi Szemlén kívül valamennyi magyar lap vezetése megingott,olyan nagy volt a politikai nyomás, fenyegetőzés. A Szabad Földműves például szlovákul, de magyar transzkripcióval kezdte használni Dél-Szlovákia helységneveit. Amikor aztán a „nyelvrontás okán” mégis fogadtak bennünket a pártközpontban, kabaréba illő jelenet játszódott le. A morva származású első titkár, Karol Bacílek fogadott, akit a szlovákok sem igen kedveltek. Mellette ott feszített Dénes Ferenc. Ő védelmezte leghevesebben a „párt elképzeléseit, internacionalista szellemét”. Tetteezt oly heves elszántsággal, durván és ostobán, hogy maga Bacílek szólt rá, s ingerülten megkérdezte: „Mondd, Dénes elvtárs, amikor a kapitalizmus ellen harcoltunk, te a Kosické Munkásnak, avagy a Kassai Munkásnak voltál-e a szerkesztője?”Dénes Ferenc megszégyenülten elhallgatott, s mi tudtuk, hogy csatát nyertünk.

Nem szeretném, ha az eddig elmondottakból bárki arra következtetne, hogy a fiatal nemzedék kezdettől, 1948-tól szemben állt az idősebb nemzedékkel, politikairiválisa volt a Csemadoknak. Ez így nyilvánvalóan nem fedné a valóságot. Voltak persze helyzetek, főleg az első években, amikor a szlovák politika bizonyos körei maguk is szerették volna, ha az ifjúsági mozgalom magyar részlegei szembekerülnek a Csemadokkal, de akkor még a torzsalkodás ősi magyar átkának nem volt éltető talaja nálunk. Fájtak, sajogtak még a sebek, melyeket az előző években kaptunk,ezért az ilyen cselszövő szándékok nem sikerülhettek. Az igazat megvallva szólnikellene itt arról is, hogy a magyarüldözések nem múltak el nyomtalanul a párt „érdemdús magyar katonái” fölött sem. Mindegyikük sérült lélekben így vagy úgy, deennek feltárása nem képezi írásunk tárgyát.

Nem különültünk el természetellenes módon az előző nemzedék bonyolultabb világától s annak mindennapjaitól, de nem követtük vakon az ő ortodox munkásmozgalmi, marxista elképzeléseiket sem. Meghallottuk Fábry Zoltán, Janics Kálmánhangját is, s a magunk feje szerint próbáltunk gondolkodni, cselekedni. Emlékszem,amikor a Csemadok vezetői egy ravasz elképzelésnek engedve beleegyeztek abba,hogy hivatásos népművészeti együttesünket, a Népest beolvasszák a Lúcnicába, mia „saját hatáskörünkön belül”, az ifjúsági mozgalom részéről javasoltuk egy hivatásos népművészeti együttes megalakítását. Javaslatunkat elfogadták. Dobos Lászlóelnökségi tag hívott össze bennünket, hogy az örömhírt közölhesse, s a jóváhagyottegyüttesnek nevet adhassunk.

Ott ültünk Major Ágoston titkári szobájában, az együttes nevén gondolkoztunk, sakkor Tolvaj Bertalan, Ady költészetének nagy rajongója halkan, megindult hangonszavalni kezdte a költő versét: „Ifjú szivekben élek s mindig tovább, / Hiába törnekéletemre / Vén huncutok és gonosz ostobák, / Mert életem millió gyökerű.” Alighallgatott el, abban a pillanatban tudtuk, hogy az új együttesnek csupán egyetlennevet adhatunk: Ifjú Szívek!

Lehetetlen az ilyen pillanatokat elfelejteni, mert a gyakorlatban valahogy így folytaz a bizonyos csapatmunka, amelyet említettem. Ezért mondom, hogy nem rivalizálás, torzsalkodás volt az, ami köztünk és a Csemadok között a mindennapokban történt, hanem egyfajta kiegészítő tevékenység. így lettünk egy új munkastílus, „hangvétel” hordozói a szlovákiai magyar közéletben, miközben magunk is csupán a saját „hangunkat” kerestük. Éltünk egymás mellett, egymást kiegészítve az idősebbekkel, mint ahogy a társadalom más struktúrái is együtt éltek egymással, mintahogy formálódó iskolarendszerünk is együtt élt a maga intézményeivel (tankönyvkiadó, pedagógiai kutatóintézet, kerületi járási tanfelügyelőségek), népművelési intézményeinkés azok irányítói, könyvtárhálózatunk vezetői is együttműködtek velünkés egymással.

írtunk, végeztük a magunk dolgát, tudomásul véve, hogy a Csemadok nem alkalmas a magasabb szintű politikai koncepciók kidolgozására, nemzetiségi jövőképünkformálására, írói közösségünk pedig alkalmatlan a szlovákiai magyar társadalmiélet megszervezésére, a tömegek mozgósítására. Szükségünk volt egymásra.

És itt, ezen a ponton szükséges, hogy ismét visszapillantsunk a kezdetekre. Aszlovákiai magyarság 1948-ban csupán egyedeiben létezett, s megformálatlan tömegként volt tárgya a politikának. Mégpedig a tőle idegen politikának. Ez a „születés előtti állapot” azonban, amint már szóltam róla, a hatvanas évek elejére alapvetően megváltozott. E változások alapos és részletes elemzésére lenne szükség,beleértve a nem elhanyagolható nemzetközi változásokat, hogy a saját térfelünkeseményeit megérthessük. Most azonban erre aligha vállalkozhatok.

Csupán egyetlen körülményre hívom fel a figyelmet: a szlovákiai magyarság mégekkor se volt teljes értékű társadalmi közösség. Trianon óta szerkezetében jelentősen deformálódott, a második világháború után pedig további, alapvető sérüléseketszenvedett, ennek minden következményével. Igaz viszont, hogy tágabb értelembenebben az időben az egész csehszlovák társadalom is deformálódott, ám képességét az önálló életre nem veszítette el. A szlovákiai magyarságnak azonban ez a képessége, valljuk be őszintén, még nem alakult ki. Tömegében még mindig egyszínű,falusi, proletár társadalom volt a változás bíztató jeleivel. Legfőbb gyengesége, hogynem volt értelmisége. A régi megsemmisült, az új akkor formálódott, de nem természetes úton, szabadon, hanem ahogy az államszocializmus viszonyai engedték, igényei megkívánták. Viszont mindannyian tudtuk, hogy a 20. század Európájában nemmaradhatunk fenn értelmiség nélkül. Ma is csodálattal emlékszem azokra az időkre, amikor szűkös viszonyok között tömegével alakultak iskoláink, fiataljaink ezreilepték el az iskolapadokat. Mentek ismét Prágába, Brünnbe, Pozsonyba, Nyitrára,Kassára. Nem riadtak vissza, hogy nem tanulhatnak anyanyelvükön, vállalták az idegen, sokszor ellenséges közegben a hányatott életet. És amikor első klubjaikatmegalakították, az a félelmünk is eloszlott, hogy elfeledik, honnan jöttek, miféle feladatok várnak rájuk.

Akkoriban még magunk sem láttuk tisztán, mi is az igazi teendőnk. Segíteni akartunk a szlovákiai magyarságon: ez mozgatott. Az Új Ifjúság hasábjain folyó viták jelzik, milyen állapotok között kezdődött szellemi életünk kiteljesedése. Amikor az Irodalmi Szemle megjelent, lehetővé vált számunkra, hogy legalább a saját portánkon,az irodalomban rendet teremtsünk, s a szlovák, cseh irodalmi élet berkeiben új barátokat, támogatókat szerezzünk. Az írószövetség II. kongresszusán 1956-ban mégcsak életjelt adhattunk magunkról, hogy létezünk. A korán elhunyt Tóth Tibor szólaltfel a nevünkben, hiszen még csak néhányan voltunk tagjai a szövetségnek. Magamis újságíróként vettem részt ezen a politikailag igen zajos kongresszuson. 1963-bana III. kongresszuson viszont már teljes fegyverzetben vonultunk fel, s Dobos Lászlófelszólalása ma is fontos kordokumentum. Jelzi a változást, melyen időközben átmentünk. Kezdtünk együtt lélegezni a változást áhító egész csehszlovák társadalommal, mely a többi szocialista országhoz képest megkésve, csak akkor jutott el oda,hogy a sztálini diktatúra minden káros következményével leszámoljon. Mi is éreztük,kiáltanunk kell, fel kell hívnunk a figyelmet a megoldatlan problémákra. Jelezni kella cseh és szlovák reformerőknek, hogy támogatjuk törekvéseiket. Ezért Dobos nemcsupán az irodalmunkról beszélt, mint ahogy a cseh és szlovák írók sem csak az alkotás gondjait feszegették. A fő téma a személyi kultusz volt, s Dobos László enneknéhány szlovákiai magyar vonatkozását vetette fel. Köztük a legfontosabbat: kik voltak a háború utáni magyarüldözések valódi kitervelői, felelősei? Fontos kérdés voltez a számunkra, de a további együttélésünk szempontjából a szlovákok számára is,hiszen a legfőbb bűnösnek kikiáltott Husákot és Novomeskyt már rehabilitálták, dea szlovákiai magyarokat továbbra is abban a tévhitben tartották, hogy ők az okai aszerencsétlenségünknek.

Ennek a kérdésnek a felvetése azért volt húsbavágó, mert a börtönből szabadultjeles szlovák költő, Laco Novomesky már ott ült a kongresszuson, s az írók percekig tartó tapssal, állva köszöntötték, de Novotnyék politikailag még mindig nemrehabilitálták. Kiállásunk mellette nem csupán emberi, erkölcsi gesztus volt, de politikai jelzés is egy emberibb együttélés lehetséges újrakezdésére. Először a csehek eszméltek. A Dobos által felvetett „kölcsönösség” elve alapjánérdeklődésük Fábry Zoltán felé fordult. A németkérdésről írt esszéi felfedezéskénthatottak rájuk. Ennek eredménye később a Nase vlast Evropa című könyve. Képzeljük el, hogy 1967-ben egy szlovákiai magyar író Prágában, ezzel a címmel ad ki könyvet: Hazánk, Európa. A siker elkerülhetetlen.

Szlovák oldalról viszont most már nem csupán az írói társadalom figyelme terelődött ránk. A formálódó reformerők is úgy érezték, melléjük álltunk. Elfogadtakpartnerüknek, s ez alapvető változással kecsegtetett a szlovák-magyar viszony alakulásában. Mind több jelből éreztük, hogy a rehabilitált Husákék visszakerülése apolitikai életbe elkerülhetetlen. Őket segítette az a körülmény is, hogy a Novotnyékmereven a hruscsovi reformok ellen léptek fel, s így folytatódott Moszkva és Prágaegyfajta elhidegülése. Mindenki tudta, hogy ez az állapot hosszabb távon aligha tartható fenn. Valamilyen politikai váltás elkerülhetetlenné válik.

Lőrincz Gyuláék politikája továbbra is az ország konzervatív vezetőihez, a merevpártapparátushoz kötődött. Mi viszont szabad lelkek maradtunk. Nem csupán azeszünk, de a szívünk is a friss szellemiséget árasztó reformerekhez húzott. A szlovák reformerek tábora színes értelmiségi tömeg, akárcsak a cseh ellenzék. Nekünktovábbra is nagy gyengeségünk, hogy csapatunk egyszínű. Csupa nyugtalan lelkületű író, újságíró. Viszont szinte mindenhová eljutunk, mindenről értesülünk. Előnyünkaz is, hogy az egész Kelet-Közép-Európában, kezdve a Szovjetuniótól, mindenütt azírók járnak a változások élén, s velük bármikor kapcsolatot teremthetünk. Utazhatunk, beszerezhetünk külföldi szakirodalmat, s már megszoktuk, hogy kisebbségi létünkben afféle mindencsinálókká váltunk. így próbáljuk valamilyen módon pótolni ahiányzó szakembereinket, szakértelmiségünket.

Rajtunk és az egyre szaporodó pedagógusainkon kívül ugyanis, ahogy humorizálva mondogatni szoktuk, mindenfajta szakértelmiségből egy volt. Egy atomfizikus:Tölgyessy György; egy geográfus: Szabadi János; egy történész: Sas Andor; egy nyelvész: Mayer Imre; egy néprajzos: Ág Tibor; egy matematikus: Oláh Imre; egy sebész:Somogyi János; egy jogász: Szabó Rezső; egy agrármérnök: Németh Jenő; és végül,de nem utolsósorban a szlovákiai magyarság egyszemélyes politikai képviselője ésfestője: Lőrincz Gyula. Azért sorolom őket, mert rettenetesen gyenge az emlékezetünk, s ha más nem, legalább a nevük fennmaradjon.

Hasonló leltárt készíthetnénk nemzetiségi intézményeinkről is. Itt is az egykerendszer „hívei” voltunk: egy hivatásos színház (Komáromban), egy félhivatásosnépművészeti együttes (Ifjú Szívek), később pedig egyetlen félig hivatásos énekkar(Magyar Tanítók Énekkara), egy főiskolaféle (Nyitrán), egyetlen magyar egyetemi tanszék (Pozsonyban).

Azért sorolom fel mindezt, hogy a mai olvasó is megértse: ez volt minden szellemi tartalékunk, értelmiségi bázisunk, amikor a hatalmat ostromolni kezdtük. Csupán az iskolaügy és néhány szerkesztőség biztosított nagyobb létszámú magyar értelmiségnek stabil megélhetést. Aki a hivatalokban, állami intézményekben próbálta megvetni a lábát, csakis szlovák nyelven végezhette munkáját. Hasonulnia kellett környezetéhez, s ezáltal számunkra csakhamar elveszett. Kivételt ebben csakis a tisztán magyar környezet jelentett, s ez mindinkább a mezőgazdaságra korlátozódott. Miért emlékeztetek minderre? Mert nem elég csupán az eseményeket, történéseket sorolni. A háttér ad mindenre magyarázatot. A mi és a mások magyarázatárais, valamint arra, miért ilyen vagy olyan az akkori irodalmunk.

A sztálinizmus múlóban volt, de a levegőben szüntelenül ott lógott annak a lehetősége, hogy visszatér. A hruscsovi kor érezhetően kifulladt. A nagy béketeremtőhármasból (XXIII. János, Kennedy, Hruscsov) 1963 végére csupán Hruscsov maradt. Vele 1964-ben végeztek. Az ilyen időkben „az él jól, aki rejtőzködve él” – vallja a régi bölcsesség. Ám Kelet-Európa írói végleg megunták a hallgatást. Talán sejtik, ez az egyetlen módja, hogy megakadályozzák a sztálini diktatúra visszatérését.Van ebben valami váteszi elszánás, küldetéstudat. Az Irodalmi Szemle néhány írásában, az Új Ifjúság irodalmi vitáiban nem véletlenül merül fel akkortájt ismételtena „híd-szerep” kérdése. Sőt Bábi Tibor és Gyurcsó István néhány költeménye is érzékelteti ezt a problematikát, az Irodalmi Szemle pedig cseh, szlovák, magyarországi írókat szólaltat meg erről az ismét aktuálissá vált kérdésről.

Leghatásosabban azonban az írókongresszusok éltették ezt a szellemet. Valamennyi rangos eseménynek számított, sok külföldi vendéggel, nagy nemzetközi odafigyeléssel. Az 1963-as csehszlovák írókongresszus is a világ érdeklődésének előterébe került. Az írók ennek tudatában mondottak ezt meg azt, vagyis elmondtakmindent, amit a világgal közölni akartak. Dobos László felszólalásában mi is ezt tettük, s ezért térek minduntalan vissza hozzá. Hittük, hogy nem csupán magunkról,hanem a szlovákiai magyarságról is hírt adunk a világnak. Úgy vélem, hogy ez hatásában a vártnál is jobban sikerült.

Rögtön a kongresszus után érzékeltük, hogy nemcsak a rendőrség, hanem a hivatalos hatalom más módon viszonyul hozzánk. Elfogadtak a szlovákiai magyarságegyfajta szószólóinak. A különböző beadványainkat követő tanácskozásainkon,egyezkedéseinken érzékeltük ezt először. Ahogy ők fogalmaztak: „továbbra is várjákjavító szándékú észrevételeinketjavaslatainkat.”

Ez bizonyos mértékig oldotta szorongásainkat, félelmünket, hogy bármikor bezárhatnak, lehetetlenné tehetik életünket. Biztatni ugyan nem kellett, de valójábanmindez serkentően hatott igyekezetünkre. Mondhatnánk, ez még a hruscsovi enyhülés eredménye. Valójában az is meg valami más is. A csehszlovák politika mint amásodik világháború egyik győztes országának politikája mindig is többet engedettmeg magának a „moszkvai kantár” lazításában, mint Berlin vagy Budapest. Már az1948-ban „öngyilkos” Jan Masaryk is valami olyasmiről álmodott, amikor kijelentette: „ha Csehszlovákiában győz is a kommunizmus, az sohasem lesz olyan, mint azorosz kommunizmus”. És ez a titkolt cseh vágy az ő halála után is érvényben maradt, így volt ez Novotny idején is, de negatív értelemben: az elnök bátor dacoskodása Moszkvával bizonyos cseh körökben szimpátiával párosult. De a cseh reformerők sem voltak különösebben elragadtatva a hruscsovi elképzelésektől. Ők másféle jövőről álmodtak.

Ebbe a megformálatlan jövőbe kellett beilleszteni a mi, ugyancsak kialakulatlanjövőképünket. Vagyis egyszerűen szólva: együtt kellett cselekednünk, csatlakoznunkkellett a szlovák és cseh reformerők törekvéseihez, hogy a mi érdekeink is érvényesülhessenek. Ez volt számunkra az egyetlen lehetséges út, ha úgy tetszik: korparancs. Úgy láttuk, ha most nem társulunk a reformerőkhöz, esélyt veszítünk. Elveszítjuk lehetőségünket, hogy beleszólhassunk Csehszlovákia jövendő arculatánakkialakításába, nemzetiségi jogaink kiteljesítésébe.

Ismétlem, mindez nem egy rezultatív elhatározása volt valamely összejövetelünknek, hanem lassan érlelődő csendes felismerés. Az a kor különben sem volt a rezolúciók kora. Inkább a csendes munka, a titokban készülő tervek ideje. A kommunista párt XII. kongresszusa (1962. december) tett ugyan néhány engedményt, delátványos áttörés a reformok irányába nem történt. Rehabilitálták a konstruált politikai perek áldozatait, akik életben maradtak, szabadlábra helyezték őket, de közülük a közéletbe senkit vissza nem engedtek. Vagyis tettek egy gesztust Moszkva felé, de a legfőbb hatalmi szervek érintetlenek maradtak.

Ebben a helyzetben a mi feladatunk is az erőgyűjtés, irodalmi életünk kiteljesítése, a kapcsolatteremtés volt. Hogy ez miként zajlott, nem szabad azt sem maiszemmel nézni. Mai szemmel írás és népszolgálat aligha összeegyeztethető fogalom. Taszítják egymást. Ötven évvel ezelőtt ennek a fordítottja volt az igaz. Ha csupán a születő irodalmunk első köteteinek címeit nézzük, már azok is árulkodóak:Magra vár a föld, Hajnali őrségen, Ez a te néped, Ifjú szívem szerelmével, Kell itt aszó, Mikor a néma beszélni kezd, Termő időben.

Soroljam tovább? Ez volt a költészetünk. Verskötetek címei. Nézzük a kevésbépatetikus, kevésbé lángoló szavú prózánkat: Az első ajándék, Márton elindul, Megbékélt emberek, Mint a szemünk fényét, Ártatlanok igazsága, Vég nélküli gyűlés,Fölszállott a köd, Piros virág, Égő föld. Színműveink még árulkodóbbak: Fény a faluban, Közös út, Ének a romok felett, Örök láng. Esszé és tanulmány: A gondolat igaza, A béke igaza, Hidak és árkok. Útirajz: Barangolás holnapországban.

Folytathatnám a következő évtized bemutatását is, de nem teszem. Ha beleolvasunk a könyvekbe, ott se találunk más képet. Akárcsak a korban, mindenütt ott avágyakozás egy jobb világ, emberségesebb élet után.

Mindez írói kitaláció lenne? Nem! Egy kor valódi arculata. Mondhatnánk: sematizmus, hamis okoskodás. De nem az. Korlenyomat.

Ha az irodalmi életünk hétköznapjait nézzük, azok sem nyújtanak más képet,mint amit az írások jelenítenek meg. A kor divatos rendezvényei, az olvasók által leginkább óhajtott társasági-irodalmi megnyilvánulások, az író-olvasó találkozók, irodalmi estek. Az írók, költők magányosan vagy csapatosan járják a falvainkat, hogy felvidítsák az embereket, gondolatot közvetítsenek, reményt hintsenek.

Ezeket a családias vagy tömegeket mozgató korabeli show-műsorokat a Csemadok szervezi szerződéses alapon az írószövetséggel. Akárcsak ma a rendezőirodáka koncerteket. És ne higgyük, hogy elvétve, csupán ünnepi alkalmakkor, jeles évfordulókon. Ezek nem „elit-összejövetelek”, hanem valóságos népünnepélyek, nagy tömegeket megmozgató társadalmi események, melyeken nem mindig az irodalom afőszereplő, hanem a társadalom, a falu, a város, a hétköznapok valós és valódiproblémái. Vagyis minden, ami az embereket izgatja, irritálja. Ami az újságokból hiányzik, amiről az újságok nem írhatnak vagy nem tudnak. Természetesen a nemzetiségi kérdés, a szlovák-magyar együttélés mindenkori problémái is. A szabadszájúság, a nyílt, világos beszéd mindinkább kötelező. Kezdetben az elharapott, fél szavak, a burkolt célzások tanítanak bennünket is a valóságra. A hatvanas évek közepére azonban a némaság görcse mindinkább feloldódik, a nyílt beszédre világos válaszokat kell adni.

Úgy éreztük, hogy értelmiség híján a feltett kérdésekre nekünk kell megadni aválaszokat. Ez persze jelentős feladatot rótt ránk, amelynek csupán részben tudtunkmegfelelni. Jelzi ezt, hogy már az Irodalmi Szemle megjelenésekor úgy számoltunk:ez a folyóirat nem csupán irodalmunk fóruma lesz, de egész szellemi életünk, azonbelül pedig a tudományos életünk kibontakozását fogja istápolni. Vagyis belső építkezéssel igyekeztünk magunkon segíteni. Ha ma valaki fellapozza a folyóirat első évfolyamait, szemébe ötlik, hogy ott bizony a népi tánckultúrától kezdve a népdalgyűjtésig (ezek voltak akkor a Csemadok jóvoltából a legpreferáltabb szellemi szükségleteink) sok mindenről indultak disputák. Az iskolai oktatás ügyes-bajos dolgai mellett szót váltottunk történelmi tudatunk sablonos, hézagos voltáról, az egyetemesmagyar, a cseh, a szlovák irodalomhoz, a világirodalmi folyamatokhoz való viszonyunkról, az iparosítás, a szövetkezeti gazdálkodás negatív-pozitív kihatásairól éspersze irodalmunk növekedésének kérdéseiről, a sematizmus, a provincializmus ártó jelenségeiről.

Hogy miként győztünk minderre odafigyelni? Fiatalok voltunk, felelősséget éreztünk a szlovákiai magyarság sorsának alakulásáért, kínzó, nyomorító szellemi, társadalmi lemaradásának megszüntetéséért. Nagy szavak? Ma már igen. De akkormég nem kopott meg igaz értelmük. Emberi tartást parancsoltak. És persze időközben kis csapatunk nemcsak folyóirattal erősödött, de létszámban is növekedett.1958-ban költészetünk emlékezetes eseménye a „Nyolcak” jelentkezése, 1963-banpedig a „Négyek” színrelépése. Nem csupán a költők serege sokasodik, de jelentkezik a drámaírásunk, a prózaírásunk pedig markáns egyéniségekkel erősödik.Ilyenkor mindig zavar, hogy írásom rövidsége folytán neveket alig említhetek.

Most azonban szabályt szegek. Irodalmunk kiteljesedésének árnyaltabb megjelenítése érdekében rászorulok egyfajta új névsorolvasásra. Ezt kívánja tőlem a történelmi hűség, hiszen mindazok, akikkel ezekben az években irodalmunk alkotó serege bővült, valamilyen módon tevékeny szereplői, támaszai voltak 1968 magyareseményeinek. így hát a történelmi igazság is úgy kívánja, hogy nevüket ebben azírásban is rögzítsük. És ha már szemlét tartunk, kezdjük az elején!

Az eredeti gárda 1954-ben bővült először. Ekkor jelent meg a Három fiatal költőcímű antológia Török Elemér, Ozsvald Árpád és Veres János verseivel. Őket követtea legnépesebb szaporulat, amely szintén egy antológiával mutatkozott be (Fiatalszlovákiai magyar költők). A színre lépők gárdája is mutatós: Cselényi László, FecsóPál, Gyüre Lajos, Kulcsár Tibor, Nagy Lajos, Petrik József, Simkó Tibor, Tőzsér Árpád. Valamennyien az iskoláinkból sereglettek elő, és a pátyolgatójuk is tanárember, Turczel Lajos volt. Hozzájuk csatlakozott még ugyanabban az évben önálló kötetével Monoszlóy M. Dezső, Rácz Olivér, Zala József. Az őket követő „Négyed-antológiát 1966-ban (Szélkiáltó) Batta György, Bárczi István, Gál Sándor, Tóth Elemérverseivel már szintén egy felfigyeltető név, Koncsol László költő és kritikus szerkesztette.

Örvendetesen gyarapodott prózaíróink száma, s a termés műfajilag is színes, tematikájában az olvasók igényeihez igazodó. Duba Gyula, Dobos László, Mács József, Lehoczky Teréz, Lovicsek Béla, Petrőczi Bálint, Szőke József könyvei valódi közönségsikert aratnak.

Megszületik színműírásunk. Egri Viktor, Dávid Teréz, Lovicsek Béla, Péterfi Gyula, Siposs Jenő darabjait nem csupán Komáromban játsszák, de a műkedvelő színjátszóink is szívesen fogadják.

A számvetés nem pontos. A pontos adatokat bibliográfiám megfelelő köteteibenbárki megtalálja (A csehszlovákiai magyar irodalom válogatott bibliográfiája. I-IV.köt.) Az eredmény így is imponáló. Alig több mint tíz év termése. És ehhez jönnekmég újságjaink, folyóirataink, melyek íróink, újságíróink, nyelvészeink megélhetésétbiztosítják.

Ez a frissen szerveződő, fiatal írótársadalom most már nem csupán írásai útjánlépett kapcsolatba a szlovákiai magyarok tömegeivel, hanem személyesen is. Az íróolvasó találkozókon testközelből volt alkalmuk egymással megismerkedni. És hogyez a személyes érintkezés nem szorítkozott csupán az ünnepi alkalmakra, nem feszes rend szerint történt, bizonyítja az író-olvasó találkozók sokasága. Az ötvenesévekről még nincsenek pontos kimutatások, de 1962-ben 251, 1963-ban 178,1964-ben 240, 1965-ben már 330 szerzői estet, író-olvasó találkozót tartottak aCsemadok alapszervezeteiben (Adalékok a Csemadok munkájához. Összeállította:Szabó Rezső. Bratislava, Csemadok Központi Bizottsága, 1966).

Ugyanakkor az irodalmi nevelőmunka más formái is közkedveltek lettek. Intenzívegyüttműködés létesült az alapszervezetek és a népkönyvtárak között, irodalmi körök létesültek, irodalmi színpadok alakultak, népszerűvé váltak a szavalóversenyek.Létrehozzák a Jókai Napokat, ifjúsági irodalmi klubok születnek, amelyek jótékonyan befolyásolják az ifjúsági mozgalom elmerevült struktúrájának lazulását, bomlását. Ugyanakkor a Hét újonnan létesült Fórum melléklete felmérést készített anépkönyvtárak magyar könyvállományáról, melynek hatására az állami szervek kénytelenek megemelni a magyar nyelvű könyvek vásárlási kvótáját.

Mindez elképzelhetetlen lenne az írók és a Csemadok aktív együttműködése nélkül, anélkül, hogy az írók ne lennének jelen a Csemadok mindennapi életében, irányításában. Valójában most ölt testet mindaz, amit a Csemadok eredeti címere jelképez (nyitott könyv égő fáklyával). Irodalmunk is így vált a világosság hordozójáváa szlovákiai magyar falvak, városok életében.

Végeredményben ebben az összefonódásban kezdődött mindaz, ami végül 1968hoz vezetett. De szorítkozzunk a tényekre, hiszen minden történés egyfajta folyamat. Tudjuk, hogy már a Csemadok megalakításában, életre hívásában is fontosszerepet játszottak íróink. Hosszú évekig Fábry Zoltán, Egri Viktor, Szabó Béla jeleníti meg a szlovákiai magyar irodalmat. A Csemadok központi vezetésében is ők reprezentálják. Illetve Fábry csupán közvetve, mert nem hagyja el Stószt.

Nincs is nagyon más írónk. Az Alkotó Ifjúság megjelenése után a lap főszerkesztőjét, Szűcs Bélát fogadják be a Csemadok legszűkebb központi vezetésbe, az elnökségbe. 1955-ig ő volt a fiatalok „hivatalos” képviselője. Ez úgy durván egybeesikVarga János főtitkári ténykedésével, a szövetkezetesítés és a legdurvább diktatúrakorával, amikor a Csemadokot is rengeteg vád, támadás éri a pártszervek részéről.1955-ben, az V. országos közgyűlésen engem, mint az Új Ifjúság főszerkesztőjét aCsemadok Központi Ellenőrző Bizottságának elnökévé választottak. Ugyanakkor azaddig vidéket járó szervezőtitkárt, Pathó Károlyt ültetik a vezető titkári székbe. Támasza a „vidék”, pontosabban a Csemadok tagságnak az a része, amely a szervezet megalakulásakor mást remélt, mint amit kapott, s a maga feje szerint egyfajta „magyar képviseletinek tekinti a Csemadokot. Ezt akarta a kommunista párt Varga János útján megtörni, de csődöt mondott, s most a közülünk választott embersegítségével akarja leszerelni. Más támaszuk ugyanis nem akadt. Túl szűk volt akkor az a réteg, amelyre a párt a szlovákiai magyarság körében támaszkodhatott.

Pathó sem cselekedhet maga és az „övéi” ellen, de a hatalom számára megfelelő kiutat sem találta meg, s 1956 zűrzavarában csődöt mondott. 1962-ig még beosztásában tartják, de a párt egyetlen biztos támasza továbbra is Lőrincz Gyula marad, aki alatt 1955-ben ugyancsak megmozgatták a talajt, mentesítették az Új Szószerkesztésétől, hogy „jobban odafigyelhessen a Csemadokra”, s más kiutat találjon. Ennek megfelelően 1958-ban beválasztják a párt legfőbb vezető szervébe, aCSKP Központi Bizottságába, s a háttérben szakmai bizottságot létesítenek a „magyarkérdés” megoldására, hogy a reformerők vitorlájából is kifoghassák a politikaiszelet.

Mindez persze további feltáró munkát igényel, mint ahogy annak a megvilágítása is, miként mondott csődöt az a „második Csemadok”, amelyet 1956-ban egyidőre Pathó Károly neve fémjelzett. Szabó Rezső könyvének dokumentumai ugyanissok mindent elárulnak a pártszervek nyugtalanságáról, de elfedik a valódi társadalmi hátteret. A politika szándékairól szólnak, amelyet akkor már nem csupán amoszkvai reformszellem szorított, de alulról a sorsával elégedetlen szlovákiai magyarok megbátorodása is.

Ebből a kelepcéből kell kiutat találnia Lőrincz Gyulának, aki persze tanult emberként maga is tudja, hogy az ortodox marxista elképzelések és a diktatórikus megoldások többé egymagukban nem segítenek.

Hol hát a kiút, meredt elé – s természetesen elénk is – a kérdés, bár valódi szándékainkat soha nem egyeztettük vele. Tudtunk egymásról, s feltételezem, hogyLőrincz Gyula a rendőrség jelentéseiből többet tudott a mi törekvéseinkről mint mia pártszervek valódi szándékairól. A nemzetiségi lét szűkös intézményrendszereegyfajta kooperációra kényszerített bennünket. Amint már mondtam: a Csemadoknem teljesíthette kulturális küldetését az írók támogatása nélkül. Terjesztette könyveinket, propagálta írásainkat, szervezte az írók találkozásait olvasóikkal. Mindezabban az időben hallatlanul fontos volt számunkra. így aztán az írók természetesnépszerűségük folytán szinte észrevétlenül „besétáltak” a Csemadok legfelsőbbszerveibe, valamint a szervezet 1956-ban megjelent lapjának, a Hétnek a szerkesztőségébe, amely egyfajta fészke, találkozóhelye lett íróinknak.

írásomban csupán sorolhatom e folyamat legfontosabb mozzanatait. A Hét után1958-ban megjelent az Irodalmi Szemle, amelynek a főszerkesztőjét, Dobos Lászlót szinte automatikusan beválasztották a Csemadok KB Elnökségébe. Ez 1959-bena VII. országos közgyűlésen történt. A szervezet ekkor ünnepelte megalakulásánaktizedik évfordulóját. Óriási felhajtás és egyfajta fordulópont az 1956-os eseményekután. A politika ravaszul dicséri a szlovákiai magyarságot, mely a kritikus időkbenjól vizsgázott „csehszlovák hazafiság”-ból, s a szervezetet a Szocialista Munka Érdemrenddel tüntetik ki. Ugyanakkor a párt mindent elkövet annak érdekében, hogycsökkentse a Csemadok politikai szerepét, s a „fölösleges gyűlésezés” helyett inkább a kultúra terjesztésére, kiváltképp a szlovák, cseh, valamint a szovjet kultúramegismertetésére fordítsa figyelmét.

A közgyűlésre delegált pártküldöttséget Vasil Bil’ak, a bolsevik politika jellegzetes képviselője vezeti, aki ellen eperjesi kerületi pártbizottsági titkár korában, 1954ben „parasztlázadás” tört ki. Felszólalása a nemzetiségi politika rövid történelmi áttekintése után, nyílt üzenet: „Ma nem kell küzdenünk a jogokért, a szabadságért,mert mi többel rendelkezünk, kezünkben van a politikai hatalom, és így minden amiénk”. És amire külön figyelmeztet: „A szlovák nyelv ismerete nem jelenti egyszerűen csak a szlovák nyelv tanulását, hozzájárul ez a nemzetiségi kérdés következetes és teljes megoldásához” (A Csemadok 25 éve. Összeállította: Varga János.Bratislava, Madách Kiadó, 1974, 86-88. p.).

íme, a jövendő kibontakozó képe egy vesztes magyarországi forradalom után, a„jól viselkedő” nemzeti kisebbség számára: a „teljes és következetes” asszimiláció! Azt már el se merem képzelni, mit kaptunk volna, ha a kritikus időkben magunkis „rendetlenkedünk”.

Nézem a közgyűlés képeit. Szegény, korán elhunyt Prandl Sándor felvételei. Milyen beszédesek! Együtt még a „régi gárda”. Ott szoronganak Bil’ak elvtárs körül.Sok mindent elmondhatnánk a múltjukról s a könyvről is, amely e fotókat nem minden szándék nélkül 1974-ben, a Csemadok 25. évfordulóján közölte. A könyv összeállítója az a Varga János, aki miután 1968-at követően levezényelte a Csemadok„megtisztítását”, 1974-ben már a Hét főszerkesztője. Könyvének arcképcsarnokában nagy szeretettel részesítette előnyben azokat a személyeket, akik hite szerintaz „ő vonalá”-t segítették. Ezt teszi a szervezet munkáját értékelő írásokban is.

De ez már egy későbbi, másik kor története.

Visszatérve a VII. országos közgyűlés történéseihez, világosan látszik: Lőrinczéknek (és a pártnak) az a szándéka, hogy leszerelje az alulról jövő ellenkezés lehetőségeit. Bennünket, fiatalokat akkor még kevésbé tartanak veszedelmesnek, s ígyDobos Lászlón kívül, más-más aspektusoktól vezérelve, Tolvaj Bertalant és MajorÁgostont is beválasztják a központi vezetésbe. Tolvaj Bertalan ekkor már a Bodrogköz legnagyobb iskolájának, a királyhelmeci gimnáziumnak a nagy tekintélyű igazgatója, Major Ágoston pedig az ifjúsági mozgalom párthű vezetőinek egyike, aki koránál fogva jobban illik a Csemadok KB egyik titkári székébe.

Ezekkel a változtatásokkal valójában csupán elkezdődött a Csemadok 1956-otkövető megreformálása, s a szlovákiai magyarság következetes beillesztése a csehszlovák állam társadalmi, politikai rendszerébe. A döntő lépést az 1960-as területi,közigazgatási reform során hajtották végre. E fontos kérdéssel már az egyik, 1994ben megjelent írásomban részletesen is foglalkoztam (Szőke József: Vármegyék,nagymegyék, kerületek, körzetek. Vasárnap, 1994. március 13., 11. sz., 5. p. Mostcsupán a nemzetiségi politikára gyakorolt néhány következményét, illetve azok néhány vonatkozását említem.

Amire 1918 után sem Masaryk, sem Benes nem merte rászánni magát, aztAntonín Novotny mérhetetlen centralizáló őrületében, gondolkodás nélkül megtette.Egységesítette a két országrész, Csehország és Szlovákia más-más történelmi körülmények közt kialakult közigazgatásának területi elrendezését. Szlovákiában ezazt jelentette, hogy megszűntek az egykori megyerendszerre épülő kerületek és aközigazgatást megkönnyítő kis járások. Szlovákiát három, észak-dél irányban kettémetszett kerületre tagolta, s megyényi nagyságú járásokra osztotta.

Ez a reform nem csupán a szlovákiai magyarokat érintette érzékenyen, hanem aszlovákokat is. A területi átszervezés olyan nagy megyei rangú, történelmi városokat tett jelentéktelen járási székhelyekké, mint Nagyszombat, Nyitra, Trencsén,Zsolna, Eperjes, amelyek mindig is fontos kulturális centrumai voltak a szlovákságnak, s jelentős értelmiségi, polgári réteggel, hivatalnoki gárdával rendelkeztek. Másbüszke, szlovák nemzeti öntudatot hordozó városok pedig, mint például Rózsahegy,Turócszentmárton, Lőcse úgy érezték, jelentéktelen vidéki városkává degradáltákőket.

Novotny azonban nem csupán ezeknek a városoknak a szlovák polgárságát alázta meg, de a Szlovák Nemzeti Tanács jogkörének megnyirbálásával az egész szlovák nemzetet maga ellen fordította. Ugyanakkor intézkedett, hogy a szlovák államihivatalnokok, funkcionáriusok egy része települjön Prágába, s ott próbálja érvényesíteni, védelmezni nemzetének érdekeit. így aztán a három kerületre tagolt Szlovákia fölött Pozsony úgy festett, mint gomblyukban a bokréta. Elvesztette központi, fővárosi szerepét.

Mindezt azért említem, mert véleményem szerint ezek a súlyos politikai baklövések döntően hozzájárultak 1968-ban Dubcekék „lázadásához”.

A szlovák sérelmekhez hasonlóan a magyar lakosságnak is fájdalmas következményeket kellett elszenvednie. Alig múlott el tíz év a jogfosztottság után, alig alakult ki a lakosság számára is elfogadható közigazgatás, amely a magyar nyelv használatának is teret engedett, jött a korai fagy és dér. Tizennégy, szinte tiszta magyarlakosságú járást szüntetnek meg, s vele tizennégy magyar városkában akasztjákmeg a reménykeltő fejlődést, a polgárosodást, a színvonalasabb magyar társadalmi, szellemi kibontakozást, hiszen ezek többé nem járási székhelyek. Somorja,Szene, Vágsellye, Nagymegyer, Ógyalla, Párkány, Zseliz, Ipolyság, Fülek, Feled,Tornaija, Szepsi, Királyhelmec, Nagykapos ismét jelentéktelen vidéki településséváltozott. Ezek voltak azok a városkák, ahol a kialakuló hivatalnoki réteg, iparosokés kereskedők rétege a korabeli pártdokumentumok szerint újragerjesztette a magyar nacionalizmust, a kispolgári szellemet, a népszínművek és operettek illuzórikusmagyar világát (lásd Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz. Pozsony,Kalligram, 2004, 275-303. p.).

A területi átszervezés a Csemadokot közvetlenül is hátrányosan érintette. Megszűnt országos szervezet lenni. Feloszlatták csehországi szerveit és szervezeteit.Karlové Varyban, Décínben megszűntek a járási titkárságok, az alapszervezetek tagjait szélnek eresztették. A csehországi magyarokat nyíltan az asszimiláció prédájává tették. Szlovákiában megszűntek a kerületi titkárságok, megszűntek azok a titkárságok is, ahol a járásokat likvidálták. Ezzel jelentősen csökkentették a Csemadok fizetett dolgozóinak számát. Intézkedések történtek arra is, hogy a népművelésés a kulturális szervezőmunka, a szakmai irányítás hivatásos állami intézményekhatáskörébe kerüljön. (A Népművelési Intézet, Népművészeti Intézet megalakulása.) A könyvtárak irányítása is ekkor került a Matica slovenskához, a Csemadok lemond saját könyvtárhálózatának megszervezéséről. Az akkori közlekedési viszonyokmiatt a helyi csoportok távolra kerültek irányító szerveiktől: megkezdődött a Csemadok egyfajta bürokratizálódása.

Mindez az állami hivatalok esetében is lejátszódott. A hivatalok távol kerültek amagyar lakosságtól, ahol a tisztviselőknek már nem kellett magyarul is tudniuk. Helyettük az ügyfeleknek kellett szlovákul megtanulniuk, ha a hivatalos dolgaikat el kívánták intézni. Vagyis – ahogy Vasil Bil’ak a Csemadok VII. országos közgyűlésén jelezte – Novotnyék valahogy így képzelték el a magyarkérdés „következetes és teljes” megoldását, Szlovákia végleges bekebelezését. A területi átszervezéssel egyidőben ugyanis új alkotmány készült, amely jelentősen megnyirbálta a Szlovák Nemzeti Tanács, valamint az alsóbb közigazgatási szervek döntési, intézkedési jogkörét.

A hátrányos intézkedések Szlovákia minden lakosában, magyarban, szlovákbanellenkezést váltottak ki. Mégis évekig tartó politikai csend következett. Ebben a viszonylagos csendben tartotta a Csemadok 1962-ben a VIII. országos közgyűlését.Maga a közgyűlés is viszonylag békés hangulatban tanácskozott. Jóváhagyta a területi átszervezés következtében átalakított szervezeti szabályzatot, s további fontoslépést tett előre a vezetés fiatalítása terén. A területi átszervezés következtébenmegszűnt kerületi és járási vezetőségekből csak a már bevált káderek jutottak bea szűkebbé vált járási vezetőségekbe s a fizetett apparátusba. A központi vezetésben most már az írók mellett a pedagógusok és a szakértelmiségiek létszáma is jelentősen nőtt. Szabó Rezső személyében értelmiségi lett a szervezet vezető titkára, az elnökségbe akkor választották be Vadkerty Katalint, Tolvaj Bertalant, Nyári Ferencet, Pintér Ferencet, akik valamennyien a szakszerűbb, színvonalasabb irányítás,a szervezet megújításának hívei voltak, erősítvén törekvéseink esélyeit.

Ezekkel a változtatásokkal végeredményben folytatódott az a pozitív folyamat,amely a VII. országos közgyűlésen kezdődött a szervezet életében, s lényegében alkalmassá tették a Csemadokot arra a társadalmi erőkoncentrációra, amely végül isaz 1968-as reformokat készítette elő. Hogy a párt politikai szervei miként viszonyultak a Csemadokon belüli folyamatokhoz, azt csupán egy mélyebb vizsgálódás mutathatná ki. Tény, hogy szemmel tartották az ott folyó történéseket, hiszen akkormár létezett az a „szakmai” bizottság, amely Szlovákia nemzetiségi viszonyait vizsgálta, s amely később Juraj Zvara könyvének megjelenéséhez vezetett. A bizalmiember továbbra is Lőrincz Gyula, akit akkor tüntettek ki Munkaérdemrenddel, s választottak meg Losonc és Fülek nemzetgyűlési képviselőjének.

A Novotny által meghirdetett fejlett szocialista társadalom zavartalan építésenem tart sokáig. Az a titkolt politikai küzdelem, amely a csehek és a szlovákok között rögtön a területi átszervezés után elkezdődött, végül is felszínre tört. A küzdelem fontos szereplőjét, Alexander Dubceket 1963-ban az SZLKP KB vezető titkárává választották. Lehetett ebben a fordulatban egyfajta orosz ravaszság is, hiszenDubcek a Szovjetunióban nevelkedett, élvezte az oroszok bizalmát, s ez bátorságotadott neki a szlovák ügyek elszántabb védelmezésére, a Novotny elleni fellépésre,aki viszont már régen szálka volt Moszkva és a hruscsovi politika szemében.

Mindez lökést adott az események felgyorsulásának. Megbomlott a Gottwald halála után érintetlenül maradt sztálinista pártvezetés egysége. A „sérülés” súlyosságát növelte, hogy a cseh-szlovák együttműködésre hat leginkább negatívan. KarolBacílek és Pavol Dávid távozásával, Dubcek megválasztásával ugyanis a szlovákpártközpont valóságos új politikai góccá alakul, amely mindinkább kimutatja Novotny-ellenes arculatát. Dubcek vonalát erősítette a „Baía-növendék” Jozef Lenárt is,akit az ország miniszterelnökévé választottak, s aki meghirdette a gazdasági reformot.

Ebben az új felállásban Novotny már nem állhatott ellen annak a politikai nyomásnak, hogy végül Csehszlovákiában is felülvizsgálják a koncepciós politikai pereket. Novotny számára ez a legkínosabb ügy, hiszen az uralma alatt további tizenegyembert végeztek ki koholt vádak alapján, másokat pedig hosszú évekre bebörtönöztek. Közéjük tartoztak az úgynevezett „szlovák burzsoá nacionalisták”, Husák,Novomesky, Holdos. A halott Slánsky és Clementis rehabilitálása erkölcsi megsemmisülés, ami egy Novotny típusú politikust nem nagyon zavart, hiszen ők mindentettükre találnak megfelelő indokot. Az élő Husák és Novomesky azonban a szlovákok szemében valóságos nemzeti hős. Rehabilitálásuk kész politikai veszedelem.

Novotny tehát a felemás megoldást választja. Husákot és Novomeskyt csupánjogilag rehabilitálják, elejtik a nacionalizmus vádját, és szabadlábra helyezik őket,de a politikai rehabilitálás elmarad. Nem kapják vissza párttagságukat, valamint aközéletben betöltött tisztségeiket.

Ez Szlovákiában a területi átszervezés után további felzúdulást eredményez. Főleg értelmiségi körökben (írószövetség, Szlovák Tudományos Akadémia, egyetemioktatók, diákság) hevesen vitatják a döntés helyességét. A tanácskozásokraHusákot, Novomeskyt is meghívják, s így valójában Novotny szándéka ellenére azonnal bekapcsolódnak a felpezsdült politikai életbe.

Hasonló zajlás indul a szlovákiai magyar közéletben, bár sokkal szerényebb körülmények között. Eddig ugyanis a hivatalos pártpropaganda évekig azt sulykolta aszlovákiai magyarságba, hogy az egész háború utáni kálváriánkért, kitelepítésünkért, deportálásunkért, a bennünket ért jogtalanságokért egyedül Clemetis, Husákés Novomesky a felelős. Most azonban hivatalosan is elismerték, hogy nem ez ateljes igazság. A teljes igazságról azonban továbbra is hallgattak.

Az Új Szó hasábjain ekkor jelenik meg Dobos László nagy hatású írása, amelynek már a címe is figyelmet keltő: „…hogy ne legyenek sötét sarkak” (Új Szó, 1963.május 4., 4. p.). Az írás nyilvános sajtóvitát indítványoz a szlovákiai magyarok háború utáni üldöztetéséről és a valódi vétkesek megnevezéséről. A vitát Dénes Ferenc,a lap főszerkesztője önkényesen leállítja, és Dobos László vádjait visszautasítja. Ezután hangzik el az író emlékezetes felszólalása az írószövetség III. kongresszusán,de erről már az írásom irodalmi életünk kibontakozásáról szóló részében részletesen szóltam. Most csupán azzal egészítem ki az ott elmondottakat, hogy DobosLászló fellépése bizonyos értelemben Lőrincz Gyulát is kedvezően érintette, hiszenDénes Ferenc akkor már egyfajta konzervatív politikai riválisának számított. Feltehetően Lőrincz azt sem felejtette el, ahogy 1955-ben az Új Szó éléről eltávolították, sDénes Ferencet a helyére ültették. Ezek azonban már olyan részletkérdések, amelyek akkor a zárt pártvilágban nagyjelentőséggel bírtak, de a mai olvasót aligha érdekelhetik. Mégis szükségesnek tartom, hogy olvasóim az ilyen részletkérdésekrőlis tudjanak, hiszen ezeknek a szerepe bizonyos helyzetekben döntő módon befolyásolhatják a történések további alakulását.

És ha már szóba kerültek a személyes kapcsolatok, itt kell megemlítenem, hogyLőrincz Gyula mestere volt e kapcsolatok építgetésének, gyümölcsöztetésének. ACsemadok „hőskoráéban, 1956 előtt kitűnő, már-már baráti kapcsolatot ápolt Viliam Sirokyval, azaz „Széles” elvtárssal, akivel mindig magyarul beszélgetett, majdkésőbb „Joskó”-val, azaz Jozef Lenárttal. Ezeket a kapcsolatait intimebb beszélgetései során mindig felemlegette, s ha a Csemadokban vagy a magyar ügyek intézéseben valamilyen probléma támadt, az ő segítségükkel intézkedett. Valljuk be, mindig sikeresen. Tanult ember volt, megjárta Párizst, mindenfajta társaságban ügyesen mozgott. Mint neves festőművész egyfajta aurával rendelkezett, akinek nemokozott különösebb gondot a tőle legtöbbször műveletlenebb, darabosabb pártfunkcionáriusok „megdolgozása”, befolyásolása, kezelése. Habár nem tudott tökéletesen szlovákul, kommunista múltjának nimbusza, melyet soha nem felejtett el valamilyen módon felemlegetni, ezt a „gyöngéjé”-t sikeresen feledtette. Gondoskodottarról is, hogy a „felsőbb összeköttetései”-ről az alsóbb beosztású pártfunkcionáriusok minden esetben tudjanak, hiszen ez egyfajta védettséget biztosított számára.

Vonatkozott ez a Csemadokon belüli kapcsolataira is, ahol jóformán két évtizeden át nem akadt ellenfele, riválisa. Ebből a helyzetéből következően csupán kivételes körülmények között támadhatott olyan állapot, amely a maga komikus jellegével mindennél jobban rávilágít az akkori viszonyokra.

Történt, hogy a Csemadok IX. országos közgyűlésén nagyon kiéleződött a vita,amelyben felszólalt Koczka István, a Népművelés című lap főszerkesztője, aki a „súlyosodó hibák”-ért a Csemadok vezetőit okolta. Felszólalását a közgyűlés hatalmastapssal jutalmazta, s ettől Lőrincznek arcába szökött a vér. Szót kért, s rendkívüldurva hangon visszautasította Koczka István támadását, mondván: „Márpedig aCsemadok létét nem tesszük »kockára«! Vagyis a Csemadokot nem bízzuk KoczkaIstván vezetésére”.

Kijelentésére a pozsonyi Művelődési és Pihenőpark nagytermében zúgás, kiabálás támadt, mire Gacsó István rimaszombati küldött a székére pattant, és az egészhatalmas termet betöltő hangon elordította magát: „Le a királyokkal!”

Lőrincz halálsápadt arccal, megszégyenülve ballagott vissza a helyére, a közönség pedig tombolt, fütyült jókedvében.

A válasz természetesen nem maradt el. Sem Koczka Istvánt, sem Gacsó Istvánttöbbé nem hívták a Csemadok gyűléseire.

Mi, fiatalok úgy-ahogy kezdettől fogva tisztában voltunk a Csemadokon belüli viszonyokkal, s ennek megfelelően kezdeményeztünk, cselekedtünk, hogy céljainkatelérjük. Persze nagy, jövőbe mutató célokról akkor még nem lehetett szó. A szlovákiai magyarság életkörülményeit próbáltuk javítani, nemzedékünk boldogulását segíteni. Mivel a Csemadok központi vezetésében, legfőképp persze az elnökségbena hatvanas évek elejétől jelentős pozíciókkal rendelkeztünk, csakhamar rájöttünk,hogy sokkal egyszerűbb és hatásosabb, ha írószövetségi beadványok helyett a Csemadok platformján próbálunk érvényt szerezni javaslatainknak. Ez persze nem aztjelentette, hogy az írószövetségbeli lehetőségeinkről lemondtunk. Ott is végeztük amagunk dolgát: a szlovák és cseh kapcsolataink ápolását és bővítését, s igyekeztünk megismerni a szlovák és cseh értelmiség reformtörekvését.

Dubcek személye a szlovák politika élén, valamint Husákék kiszabadulása és rehabilitálása felbátorította a szlovák nemzeti törekvéseket. Olyan politikai szelepeknyíltak meg, amelyek addig csupán elzárva léteztek, vagy azt se tudtuk, hogy léteznek. Miközben a harmadik ötéves terv teljesítése meghiúsult, s a közellátásban iszavarok támadtak (húshiány), az SZLKP KB olyan kérdések megvitatását tűzte napirendjére, mint a szlovák nemzeti felkelés átértékelése, a Matica slovenská évfordulójának megünneplése, a politikai közhangulat helyzetének megvitatása, a személyikultusz következményeinek teljes feltárása. Mindez jelezte, hogy Pozsony és Prága között egyfajta politikai kötélhúzás kezdődött, amely egy időre a reformerők egyesülését is megzavarta. Nem lehetett pontosan tudni, ki kivel, ki ellen, miért, mi módon, hogyan szövetkezzék vagy harcoljon. Husák egyéni akcióba kezd, Dubcekéknem társulnak vele, az írók magukra maradnak, csehek és szlovákok közt bizalmatlanság támad. Amikor Gosiorovskyék kidolgozzák elképzeléseiket az ország föderatív átszervezéséről, s azt propagálni kezdik, kizárják őket a pártból.

A tervezet persze a mi fantáziánkat is megmozgatta. Ám amikor elolvastuk, meglepődve láttuk, hogy az a nemzetiségeket, köztük a magyarokat, szinte meg sememlíti. Ez nyugtalanná tett bennünket. Kapcsolatba léptünk a tervezet kidolgozóival,s azoktól azt a magyarázatot kaptuk, hogy először a szlovák-cseh viszonyt kell rendezni, a nemzeti kisebbségek problémáit majd az önállósult nemzeti szervek rendezik. Ebből a magyarázatból visszaköszönt Andrej Hlinka 1925-ös elképzelése: nemösszekapcsolni a nemzeti kisebbségek ügyének rendezését a két nemzet viszonyának rendezésével.

Ami ebben a szlovák elképzelésben akkor legfőképp zavart bennünket, az az egyidejűség hiánya, a kedvező alkalom elmulasztásának lehetősége volt. Félő voltugyanis, hogy ha a kedvező politikai alkalmat elmulasztjuk, soha többé nem lesz lehetőségünk a nemzeti kisebbségek jogállásának alkotmányos rendezésére. De ez aszlovák elképzelés másra is figyelmeztetett. Nevezetesen arra, hogy bizonyos köröknem kívánnak a szlovákiai magyarok helyzetén változtatni. Ezt a gyanúnkat erősítette Juraj Zvara könyvének magyar nyelvű kiadása (Zvara, Juraj: A magyar nemzetiségi kérdés megoldása Szlovákiában. Bratislava, 1965), amelyhez Lőrincz Gyula írtelőszót.

Nem áll szándékomban, hogy a könyv ortodox, dogmatikus szellemiségű tartalmát értékeljem. Csupán arra a körülményre szeretném ismételten felhívni a figyelmet, amiről már szólottam, hogy 1956 után a magyarkérdés „szakszerűbb” kezelése érdekében a pártszervek egy speciális bizottságot hoztak létre, amelynek tudomáson szerint Juraj Zvara is tagja lett. Könyve e bizottság munkájának terméke. Tartalma árulkodóan hasonlít annak a „bizalmas” párthatározatnak a tartalmára, amelyet az SZLKP 1959-ben hagyott jóvá, de soha nem hozott nyilvánosságra (lásd Szabó Rezső: A Csemadok és a prágai tavasz. Pozsony, Kalligram, 2004, 280-305. p.),s amely egyértelműen jelezte, hogy a „magyarkérdés”-t a szlovák párt- és államiszervek a saját hatáskörükbe kívánják vonni.

A nemzeti érdek ekkortájt ismét domináns érdekké válik a politikában. A politikai táborok is ennek megfelelően szerveződnek, s ez egy időre összekuszálja a reformerők törekvéseit. Megkezdődik az egymásra mutogatás. Ki, kire és mennyit fizet rá, csehek a szlovákokra, szlovákok a csehekre. Novotny az évfordulón nem fogadja el a Matica slovenská ajándékát, ezzel „vérig sérti az egész szlovák nemzetet”, csallóközi kőrútján nem fog kezet az arató kombájnossal, ezzel viszont a magyarokat sérti meg. A sajtót szigorúan ellenőrzik, de mindez valamilyen módon mégis kiszivárog. A közellátás zavarai miatt is feszült a helyzet, de még nem robbanó.A Szovjetunióban eltávolítják a hatalom éléről Hruscsovot, s ez mindenkit óvatosságra int.

A nemzeti jövedelem igazságos elosztásának kérdése természetesen minket isfoglalkoztatott. Szerettük volna pontosan tudni, mennyit költenek a nemzetiségi kultúrák támogatására, s ezen belül a magyar kultúrára. Az adatok megszerzése azonban nem volt egyszerű, hiszen abban az időben minden ilyen adat „államtitok”-nakminősült. Egy kis újságírói rafinériával azonban minden titkot ki lehetett szaglászni,s a titkok megszellőztetése, publikálása sem okozott különösebb gondot.

Az író-olvasó találkozókat járva sok helyen panaszkodtak, hogy kevés a magyarkönyv. Ezt az írószövetségben is megvitattuk, kiutat kerestünk. így támadhatottGyurcsó István és Mács József fejében az az ötlet, hogy egyfajta szociográfiai felmérést kellene végezni a magyar falvak és városok könyvtáraiban a könyvállományról. A felmérést a Hét folyóirat Fórum című melléklete végezte, melyet akkor márMács József szerkesztett, s Gyurcsoval együtt az írószövetség vezetőségének is tagjai voltak.

A felmérés során csakhamar kiderült, hogy az egyes települések lakosságánaknemzetiségi összetétele és a könyvállomány aránya nagyon eltérő. Kevés a magyarkönyv. Csupán egyetlen példát említek. Gután 8892 magyar és 1516 szlovák lakosélt, viszont a könyvtárban pontosan fordítva, 7500 szlovák és 3100 magyar könyvvolt. Ötven községben végezték el a felmérést, s mindenütt hasonló volt a helyzet.Az okok után kutatva csakhamar kiderült, hogy a könyvtárakat felügyelő államiszerv, a Matica slovenská, amely a könyvtárakat igazgatta, rosszul állapítja meg azegy főre eső vásárlási kvótákat. Magasabb összegeket biztosít a szlovák könyvekvásárlására, mint a magyar könyvekére.

Ezután más ügyekben is vizsgálódni kezdtünk, s csakhamar rájöttünk, hogy anemzeti jövedelem arányos és igazságos elosztása körül enyhén szólva nincs minden rendben. (Csupán megjegyzem, hogy ez a felmérés okozta az első komolyabbkonfliktust a Csemadok és a Matica slovenská között.) Amikor azonban a nemzetijövedelem elosztásának mélyére akartunk hatolni, s meg akartuk tudni, mennyit iskölt államunk a magyar lakosságra, rá kellett döbbennünk, hogy az állami irányításnak az akkori rendszere erre a kérdésre nem képes pontos feleletet adni. Akárcsaka cseh-szlovák vonatkozásaiban, a nemzetiségek vonatkozásában is rendkívül bizonytalanok, ködösek voltak a válaszok. Vagyis az állami irányítás teljes átalakításaszükséges ahhoz, hogy a nemzeti egymásra mutogatás, gyanúsítgatás megszűnjön,s az igazságtalanságok eltűnjenek. A szlovákok ezt az átalakítást nevezték az ország föderálásának, nemzetük számára egyedül üdvös megoldásnak, s ezzel nekünk is feladták a „lecké”-t, hogy e tervükhöz harmonikusan igazodó átszervezésijavaslatot dolgozzunk ki.

És itt néhány mondat erejéig ismét meg kell szakítanom a történések fonalát, sválaszt kell adnom olvasóimnak s magamnak is arra a kérdésre, hogy miként merészeltük tenni mindazt, amit tettünk. Csakhogy az ilyen kérdésekre néhány mondatban lehetetlen kielégítő feleletet adni. Ha végignézem nemzedékem irodalmi termését, megdöbbenve látom, hogy közülünk erre írásaiban szinte senki nem felel.Hogy miért? Talán mert ez a nemzedék nemcsak írni, szólni, hanem hallgatni ismegtanult. És talán életünk legnagyobb intő tanulsága: a hallgatás. Cselekednünkkellett, s nem maradt időnk a beszédre, amely a mi időnkben veszedelmesebb voltminden cselekedetnél. Cselekedtünk, hogy a némaság kora elmúljék. Mert mindennek megvan az ideje: a szónak is, a tettnek is. Nemzedékem tette a dolgát, merttehette 1968-ban, s aztán húsz évig hallgatott. Amiről ugyanis eddig írtam, előtörténet, útkeresés, a kérdések megformálása, a válasz 1968 a maga tetteivel.

1966 közepe még mindig a lázas útkeresés időszaka. A Szovjetunióban mármegbuktatták Hruscsovot. Mindez oly csendben történt, hogy éppen akkor BarthaGyula és Löffler Béla képzőművész barátaimmal a moszkvai Vörös téren járva semmit nem észleltünk belőle. Csak amikor hazatértünk, itthon olvastuk a hírt, mi is történt. Intő példa? Nem vettem annak. Most is csupán jelezni akarom, miként történtek akkor a dolgok. A CSKP XIII. kongresszusára egy évvel később már Brezsnyevérkezett, s amikor Novotny megkérdezte, hogyan tovább a reformokkal, a szovjet vezér lakonikusan válaszolt: „Eto váse gyélo!” (Ez a maguk dolga!)

Csakhogy sem Novotny, sem Dubcek, sem senki nem volt olyan naiv ebben azországban, hogy elhitte volna Brezsnyev szavait, vagyis hogy ez valóban: „Csakis ami dolgunk”. így aztán a kongresszus egyetlen valódi hozadéka, hogy Ota Sik itt ismertette először gazdasági reformterveit. Novotny és társai viszont továbbra is apárt élén maradtak, s a kongresszus után új aktivitásba kezdtek. Hajszát indítottaka leginkább hangoskodó írók ellen, a szakszervezetek és az ifjúsági mozgalom élére pedig saját, megbízható embereiket ültették.

A változások igényét azonban már nem lehetett elfojtani. Az írók nyomán mostmár az egész reálértelmiség aktivizálódott, és Ota Sik mellé állt, hogy az ország kínzó közellátási zavarait enyhítse. A miniszterelnök Jozef Lenártban is újraéled a régi„baíás szellem”. Minden vonalon úgy tűnt, hogy végre a szavak helyébe a valódi tettek lépnek, s erre Novotnyék csakis a politikai cselszövés fogásaival, rendőrségimegfélemlítéssel, durva kádercserékkel válaszolhattak.

írásomnak nem lehet célja azoknak az éveknek a mélyreható elemzése, bár jóltudom, hogy ennek híján aligha nyújthatok mindenki számára érthető, elfogadhatókorrajzot. Sem az események szimpla felsorolása, sem a folyamatok hústalan, vértelen felvázolása egymagában nem keltheti életre az elmúlt korokat, azt a valóshelyzetet, amelyben az emberek akkor éltek, cselekedtek vagy tétlenkedtek, szerettek és szenvedtek. A mi életünknek ez volt az a korszaka, amikor ebben az országban szinte mindenki valamilyen módon „fészkelődni” kezdett, akkor is, ha nem tetszett.

A Csemadok is ekkor ébredt önmagára. A nagy csallóközi árvíz során (1965)még a hadsereg mentőalakulatai sem boldogultak a Csemadok-vezetés új garnitúrájának segítsége nélkül. Nemzedékcsere? Igen! „Lenn” megtörtént az, ami „fenn”még meg nem történhetett, mert ott mások voltak a cselekvés feltételei és szereplői.

A Csemadok IX. országos közgyűlése előtt a központi vezetésben egyfajta „szimbiózis” alakult ki az „alapító tagok” és köztünk. Ennek kezdeteiről már előbb is szóltam, amikor az írók, irodalmunk általános térhódításáról, térnyeréséről szóltam aCsemadok életében és vezetésében. Most azonban már nem csupán az ő szerepvállalásukról volt szó, hanem az egész felnövekvő értelmiségünk szinte minden rétegének szerepvállalásáról. Pedagógusok, néprajzosok, mérnökök, agronómusok,jogászok, orvosok, történészek, újságírók, színészek, képzőművészek aktivizálódásáról. Elegendő, ha az érdeklődő kezébe veszi a szervezet IX. országos közgyűléseelőtt megjelent Adalékok a Csemadok munkájához című kiadványt, s megnézi annak első oldalán az összeállítók névsorát, rögtön látja az alapvető változást.

Friss vér áramlott szét a szervezet életében, s ez életerővel telítette, töltöttemeg az egész szlovákiai magyarságot. Vidéken járva bármerre mentünk, mindenütt a saját nemzedékünk tagjaival találkoztunk, akikkel könnyen szót értettünk. Belőlükmár hiányzott az a nyomasztó félelem, amely a háború után az egész szlovákiai magyarságot közel két évtizedre megbénította. Mertek szólni, mertek cselekedni.

Hogy az egész akkori helyzetet feleleveníthessem, talán nem árt, ha megemlítem Dobos László akkortájt elhangzott példázatát, amely valamilyen módon megmaradt emlékezetemben. Dobos, már nem tudom, hol, talán a Zselizi NépművészetiSzemle megnyitóján a török idők végnapjait idézte hallgatói elé mondván, hogy a150 évig tartó török uralom vége felé nyugtalanító hírek érkeztek Isztambulba. Amagyarországi bégek arról írtak szultánjuknak, hogy míg azelőtt a magyarok lehajtott fővel, engedelmesen adóztak, némán robotoltak, mostanában egyfolytában dalolnak, táncolnak, mulatoznak. Bizonyára készülnek valamire, de nem lehet tudni,hogy mire. „Daloljunk, táncoljunk hát mi is! Eleget szomorkodtunk!” – fejezte be beszédét Dobos László, hatalmas taps kíséretében.

Ez a példázat jól illett akkori helyzetünkre, s tükrözte azt a hangulatot, amelybena Csemadok IX. országos közgyűlése 1966. november 18-án összeült. A szervezeten belül akkor már kialakultak a különböző táborok, s köztük egyfajta kommunikációs béke honolt. Nem akarta senki a másikat legyőzni. Ennek megfelelően a közgyűlésen is (az egyetlen Lőrincz-Koczka-konfliktust kivéve) békés, építő szelleműeszmecsere folyt, s a központi szervekbe további fiatalokat választottak. Most máraz egyre szaporodó ifjúsági klubok képviselői közül is.

Dobos László személye ekkor már nem csupán az irodalmi életben, hanem aCsemadok vezetésében is egyre meghatározóbb lett. Hogy Lőrincz Gyula és társaimiként nézték szerepének, népszerűségének gyors növekedését, sohasem tudjukmeg pontosan. Vannak bizonyos jelei annak, hogy Lőrincz maga is a változások pártján állott, s ez okozhatta, hogy a párt XIII. kongresszusán „vele is elszaladtak a lovak”, s kivételesen bátor fellépésével a nemzetiségi kérdésre terelte a politika figyelmét. Személyiségének megítélése azonban alapos vizsgálódást igényel. Tény,hogy vele a vitánk soha nem öltött olyan radikális formát, mint Dénes Ferenccel,Varga Jánossal vagy Fábri Istvánnal. Általában elfogadta újító jellegű javaslatainkat,s azt továbbította a párt vagy az állami szervek illetékeseihez. Egyetlen kivétel az1968-as márciusi nyilatkozat körüli huzavona, de arra majd a megfelelő helyen mégvisszatérek.

Bennünket azonban akkor már más körülmények nyugtalanítottak. Jóformán valamennyien olyan szlovák kulturális közegben dolgoztunk, ahol naponta éreztük, tapasztaltuk, hogy Novotnyek minden makacskodasa ellenére elkerülhetetlen az ország föderatív átszervezése. A pártból kizárt Gosiorovsky elképzelései szinte minden szlovák társadalmi réteget meghódítottak. Akárcsak egykoron Hlinkáék autonomista törekvései, most a föderáció kiharcolása vált a szlovákság szívügyévé, s tőlünk, magyaroktól is elvárták, hogy e nemzeti vágyuk megvalósításában támogassuk őket. Mi ezt a támogatást becsületben, emberi kötelességünknek tartottuk. Erre kötelezett évszázados sorsközösségünk és az a remény, hogy most az egyszerkülső „tutorok” nélkül a mi legsajátosabb közös ügyeinket is könnyebben, nagyobbmegértéssel rendezhetjük.

Bennünket legfőképp az nyugtalanított, hogy ezekre a történelmi változásokra aszlovákiai magyarság egyáltalán nem volt felkészülve. Magára hagyatva, elzárva avilágtól még azt se érzékelte időben, ami a legsajátabb ügye. Dolgait idegenek intézték, avagy olyan emberek, akik maguk sem tudtak többet a körülöttük zajló mindenségről, mint maga a nép. Mai szóhasználattal élve: hiányzott a politikai elitje,szellemi élete, értelmisége pedig még mindig gyermekcipőben járt. Intézmények híján semminek sem volt felelős gazdája: jövendőnk is csupán a vágyainkban élt.Ugyanakkor a reformerek kétségbeesett bizonyosságával éreztük, nekünk is színtkell vallanunk, konkrét tervekkel kell a nyilvánosság elé lépnünk. Vagyis formábakell öntenünk mindazt, ami az ötvenes évek elejétől a változtatás vágyaként „mocorgott” bennünk. Ami ott volt beadványainkban, benne lüktetett szűnni nem akarósajtóvitáinkban (Új Ifjúság, Irodalmi Szemle, Hét) s elkísért irodalmi estjeinkre, íróolvasó találkozóinkra.

De hát mit tehetett néhány, a népéért felelősséget érző író, újságíró, néptanító,Csemadok-tisztségviselő? Amint később kiderült, nagyon is sokat, ha tudja, hovámerre kell indulnia, ha közös akarat lüktet bennük, ha tudják, kikre számíthatnak,kikre nem, s ha törekvéseikhez megbízható, befolyásos szövetségeseket, támogatókat szereznek. A mi esetünkben ez konkrétan azt jelentette, hogy ügyeinket a szlovákság ügyéhez kell kapcsolnunk, s együtt kell előbbre jutni.

Vagyontalanok sem voltunk teljesen. Már az előző hadakozásaink során sok minden gyűlt össze tarsolyunkban. Tanulság és tapasztalat, „közéleti mozgásképesség”. Ott volt már tarsolyunkban az „arányos képviselet elve”, melyet először az ifjúsági mozgalomban érvényesítettünk, majd a Csemadok javaslataiban preferáltunk. Ott volt a nyelvek egyenrangúságáról és egyenjogúságáról megformált hitvallásunk, melyért a beadványainkban hadakoztunk. Ott volt elkötelezett fáradozásunka magyar és a szlovák nemzet történelmi megbékéléséért. És végül, de nem utolsó sorban ott volt nagy víziónk, melyet a történelem legszörnyűbb éveiben Fábry Zoltán rajzolt a borús égre: hazánk, Európa.

Néhányan közülünk valóságos szakembereivé váltak a nemzetiségi kérdésnek,ügyintézésnek. Voltak, akik a múlt történelmi tanulságait fürkészték szívesebben,voltak, akik a jelen politikai történései közt csetlettek-botlottak. Valamilyen módonmindkettőre szükségünk volt. Tudtuk, hogy a föderatív államrendszerbe harmonikusan beilleszkedő államjogi megoldás számunkra a nemzetiségi autonómia lenne.Csakhogy akkor az autonómia szót még kiejteni sem lehetett a szlovák barátainkelőtt. Közel évszázados elérhetetlen nemzeti vágyaik sűrűsödtek e mitikus szóba:autonómia. Az ő szemükben az autonómia azonos volt a nemzeti függetlenséggel,önállósággal, a totális önrendelkezés jogával, s valójában a föderális berendezkedés is csupán lépés volt ebbe az irányba. Tudta ezt Novotny, és tudták a csehek is.Ezt dörögte Minác szava: „Itt egy nemzet él”, melynek nincs saját állama. Ez az állam egyszer már szerencsétlen történelmi körülmények közt (Hitler jóvoltából) létezett, de aztán a csehek ismét gyarmatosították a „szlovák föld”-et, és most ismétfelcsillant a remény az újrateremtésére.

Aki valóban „együtt élt” a szlovákság szellemi elitjével, annak mindezt tudnia illett, s ehhez kellett igazítania saját politikai szándékait.

A másik tényező, amit a politikai elképzeléseink kiművelésénél figyelembe kellett venni, hogy a magyarokkal szembeni gyanakvás nem múlt el teljesen, a magyarellenes hangulat nem tűnt el nyomtalanul. Bizalmatlan gyanúként ott lappangott amagyarok minden szándékával szemben, tehát a mi szándékainkkal szemben is. Főleg a magyarországi kapcsolatainkra figyeltek. Maga a kommunista rendszer sem engedte, hogy a szlovákok elfeledjék 1938-at, az „ötödik kolónia” vádjának bélyegeott virított minden szlovákiai magyar homlokán. Éltették ezt olyan dokumentumok is,mint a Benes-dekrétumok, a kassai kormányprogram érvényben maradt passzusai,valamint az 1948-ban született Alkotmány preambuluma, amely a müncheni és bécsi döntést intő történelmi példaként emlegette, s amelynek II. cikke félreérthetetlenül kimondta: „A Csehszlovák Köztársaság két egyenrangú szláv [kiemelés tőlem,Sz. 1] nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak egységes állama”.

Ezen a ránk nézve burkoltan fenyegető állapoton a magyarországi események hatására az 1956. évi 33. számú alkotmánytörvény úgy enyhített, hogy kimondta: „aSzlovák Nemzeti Tanács hatáskörébe tartozik, hogy az egyenjogúság szellemébenkedvező feltételeket biztosítson a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárokgazdasági és kulturális fejlődéséhez” (Gyönyör József: Mi lesz velünk, magyarokkal?Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből 1918-tól napjainkig. Pozsony,Madách Kiadó, 1990, 78-79. p.).

Semmi mást és semmi többet. Ezt a helyzetet erősítette meg a területi átszervezést követő 1960. évi új Alkotmányi, cikkelye: „A Csehszlovák Szocialista Köztársaság két egyenrangú testvérnemzet, a csehek és a szlovákok egységes állama”.A nemzetiségek tehát ismét kimaradtak az államot alkotók listájából, Csehszlovákia másodrangú állampolgárai maradtak.

Mindenekelőtt ezen a létbizonytalanságot sugalló állapotunkon akartunk változtatni, amikor elsődleges célul tűztük ki, hogy a szlovákiai magyarságot az alkotmányvédősáncai közé juttassuk. Hogy egyszer s mindenkorra megszűnjék a politika szeszélyes széljárásától függő létállapota, hogy az állam stabil alkotóelemeként rendeződjék alkotmányjogi helyzete, s a politika elismert, egyenrangú, önálló szubjektumaként intézhesse életének legsajátosabb ügyeit.

Hogy mindezt miként érhetjük el, arra kerestük a helyzetünknek megfelelő megoldást. Tudtuk, hogy ilyen megállapodást a velünk együtt élő s eddig fölöttünk uralkodó csehekkel és szlovákokkal csakis kivételes történelmi helyzetben s a politikaibizalom tökéletes állapotában köthetünk.

Idealisták voltunk? Igen! De kis népeknek csakis hittel és reménykedéssel szabad a jövő szemébe nézniük.

Az a tény, hogy Gosiorovsky tervezete nem foglalkozott a nemzeti kisebbségekhelyzetének méltó rendezésével, úgy éreztük (tudományos intézmények híján), feljogosít bennünket arra, hogy elkötelezett értelmiségiekként elkészítsük saját tervezetünket, illetve arra, hogy ennek elkészítésén töprengjünk, tapasztalatokat gyűjtsünk,mintákat keressünk a megoldás lehetőségeire. Az a szovjet példa ugyanis, amelyeddig kötelezően követendő volt, mintául szolgált, időközben a hruscsovi reformokkövetkeztében megmutatta gyengéit, elvesztette kötelező érvényét, hiszen ott is újmegoldásokat kerestek.

A külföldi példák keresésének területe ily módon számunkra is kitágult. Maga eza tény is felkeltette érdeklődésünket a külföldi utazások akkor igen szűkös, de folyton táguló lehetőségei iránt. Igyekeztünk utazni, az utazás minden lehetőségét kifürkészni, kihasználni. Szerkesztőségünkből (Új Ifjúság) 1956-ban, a forradalmi események előtt adódott az első ilyen alkalom. Egy csereakció keretében a Szabad Ifjúsággal Török Elemér utazhatott Magyarországra, s nem valami szívderítő tapasztalatokkal tért haza. Az 1956-os magyarországi események után ugyancsak nem lehetett utazni. Főleg a nyugati utak váltak lehetetlenné. 1958-ban a brüsszeli Világkiállítás alkalmából ismét nyílt egy „kiskapu”, s nekem sikerült tíz napra Belgiumba„kisurranni”.

Regénybe illő utazás volt, át a két világ határán, s mindaz, amit az út során átéltem. Egynapos politikai fejtágító után, melyen felhívták a figyelmünket az „imperialisták összes csábító trükkjére”, az Ifjúsági Utazási Iroda szervezésében Prágábólkeltünk útra. A húsztagú csoportban egyedül voltam magyar, s ráadásul újságíró.Nem tudtam, hogy abban az időben, 1956 eseményei miatt, minden magyart potenciális disszidálónak néztek, s ha az illető ráadásul még újságíró is volt, hát akkormeg pláne… Nem részletezem. Csoportunk minden vezetője engem figyelt. Én voltam a leginkább gyanús figura. Ezt azonban már csak útban hazafelé tudtam meg,amikor vonatunk a chebi pályaudvarra begördült. Csoportunk vezetője, JanProcházka, aki a CSISZ KB Elnökségének a tagja volt, s ilyen minőségében „vezetgetett” bennünket, behivatott a vonatfülkéjébe, ahol már ott szorongott az egész díszes vezetőgárda. Sört bontottak, egy üveget nekem is a kezembe nyomtak, majdünnepélyesen köszöntöttek, hogy velük együtt én is hazatértem.

Nehéz lenne elmondani, hogy abban a pillanatban mit éreztem. Szemükön láttam, hogy nem hazudnak, nem is hamiskodnak. Örülnek. így derült ki, hogy egészidő alatt miattam „aggódtak”. Én pedig valóban csináltam néhány olyan húzást,hogy azt hihették, többé a színemet sem látják. Egész napra leléptem tőlük, hogymást is lássak, ne csupán a Világkiállítást.

Ilyen különös körülmények közt ismerkedtem össze Jan Procházka cseh íróval,akinek Zöld látóhatár című regénye Hubik István fordításában 1960-ban jelent megmagyarul. Ő volt a csoportunk vezetője, s ezt a tisztséget mint a CSISZ KB Elnökségének tagja látta el. Nem tartozik írásom közvetlen mondanivalójához, de elárulhatom, hogy Procházkával később is találkozgattam. Ha Prágába mentem, gyakranmegkerestem, s egy-egy pohár sör mellett sok hasznos információt szereztem tőle.Többek közt ő adott tippet arra, miként intézhetem el Cselényi László párizsi utazását.

Visszatérve az én belgiumi utazásom politikai hasznára, talán nem árt, ha elmondom, hogy utamról terjedelmes beszámolót írtam az Új Ifjúság hasábjain, de abban szinte egyetlen szót sem ejtettem Belgium nemzetiségi viszonyairól, pedig az a„más”, ami miatt csoportomtól itt-ott elszakadtam, éppenséggel ez a kérdés volt.Csakhogy a tapasztalataim haszna a flamand-vallon-német együttélésről csupán„belső használatra” jelentett hozadékot, hiszen itthoni csatározásainkban arra,hogy Brüsszelben még a villamosmegállók táblái is kétnyelvűek, vagy hogy Liegeben csakis olyan ember lehet állomásfőnök, aki a vallon nyelven kívül a németet isszóban, írásban egyaránt bírja – nem lehetett hivatkozni. A kapitalista példa ugyanis abban az időben a csehszlovák nemzetiségi politika számára semmiképp semszolgálhatott követendő példának. Tehát mi sem hozakodhattunk vele elő.

így aztán minden álmodozásunk ellenére, a szegény ember vízzel főz elve alapján innen-onnan csipegetve, lassan gyűjtögettük külföldi tapasztalatainkat. Az igazság ugyanis az, hogy nemzedékem tagjai hosszú évekig az akkor barátinak mondottszocialista országokba sem utazhattak szabadon. 1964 végén csupán kivételes alkalmakkor, kivételes körülmények közt kelhettünk útra. Az embereknek nem volt útlevelük, s ebben mi, újságírók sem számíthattunk kivételnek. Szerkesztőségünkből Sztálin és Gottwald halála után elsőnek Kardos István utazhatott a bukaresti Világifjúsági Találkozóra 1953-ban. Utazásának újságírói haszna jóformán nulla. Pedignagyon kíváncsiak voltunk arra, hogy miként élnek az erdélyi magyarok. Csak hátKardosnak, kék ingbe öltözve, mindenütt együtt kellett menetelnie a többi fiatallal,s egyetlen pillanatra sem szakadhatott el csoportjától.

A varsói VIT-re 1957-ben én utaztam. Reám már nem húztak uniformist. Szabadon kószálhattam az akkor még félig romos Varsóban. Itt találkoztam először SütőAndrással. Akkortájt ő volt a romániai Ifjúmunkás főszerkesztője, s nekünk az volta szándékunk, hogy az összes határon túli magyar ifjúsági lappal kapcsolatot teremtsünk, együttműködést építsünk ki. Sajnos a találkozásunk csupán néhány percesre sikerült. Az ok: Nicolae Ceausescu. Ő volt akkor a román ifjúság vezére, s vezéri hajlamai már akkor is túltengtek. Sajtóértekezletet tartott, azon futottam összeSütővel. Úgy terveztem, hogy utána jól elbeszélgetünk. Csakhogy ember tervez, az„istenek” végeznek. Ahogy a sajtóértekezlet befejeződött, Ceausescu egész kíséretével a terem kijárata felé indult. Útközben megpillantotta Sütőt, amint velem tanakodott. Intett a fejével, hogy Sütő kövesse. Sütő nem tehetett mást, kezet nyújtott,és követte. Minden további kísérletem hiábavalónak bizonyult, hogy ismét találkozzunk.

Az Ifjúmunkással később sem sikerült intenzív kapcsolatot kialakítanunk. EgészErdély sötét elzártságba burkolódzott. Semmi közelebbit nem tudtunk az ottani magyarok életéről. Pedig amikor Gosiorovsky föderációs tervezetét megismertük, elsőnek rájuk gondoltunk. Az erdélyi Magyar Autonóm Terület politikai berendezése,amely egy időben a boldogság szigetének tűnt számunkra, amely a hatvanas évekközepére átszabva Maros Magyar Autonóm Tartománnyá alakult. Novotny területi átszervezéséhez hasonlóan azt is 1960 végén szabták át, hogy ne legyen annyira magyar és túlzottan autonóm. Alkotmányának tetszetős szövegét sikerült megszereznünk, de hogy a valóságban miként festett, arról csak jóval később szereztünk értesüléseket.

Időközben a pártközpontba küldött beadványainkról folytatott vitáink során többjel arra figyelmeztetett, hogy érdeklődésünket Jugoszlávia felé fordítsuk. Jugoszlávia Hruscsov emlékezetes 1956-os belgrádi Canossa járása óta ismét a „nagy szocialista család” megbecsült tagja lett. Megnyitotta kapuit előttünk, de NovotnyékSlánsky rehabilitásának elodázása miatt különösebben nem szorgalmazták a közeledést. Ezért itt is a szlovákok voltak a kezdeményezők. A Matica slovenská megalakulásának 100. évfordulóján (1962), meghívták nagy testvérszervezeteik, aszerb, a horvát, a szlovén matica képviselőit az ünnepségekre. Novotnyt többek között ez is bosszantotta, s közrejátszhatott abban, hogy botrányos módon nem fogadta el a szervezet évfordulója alkalmával számára készített ajándékokat.

Visszatérve a mi ügyeinkre: a pártközpontban folytatott vitáink során (kétnyelvűoktatás, kétnyelvű közigazgatás stb.) vitapartnereink gyakran hivatkoztak a „bevált”jugoszláviai tapasztalatokra. Mi viszont azokban az időkben a jugoszláv nemzetiségi politikát csupán újságokból ismertük. Dobos László, az Irodalmi Szemle főszerkesztője teremtett elsőként élő kapcsolatot az újvidéki Fórum Könyvkiadó vezetőivel, így érkezett hozzánk látogatóba Bogdánfi Sándor, a Magyar Szó szerkesztője1964 nyarán. Bogdánfi látogatása évekre szóló élményt jelentett, melynek irodalmi hangot később ugyancsak Dobos László adott (Jugoszláviai útijegyzetek. Irodalmi Szemle, 9.évf. [1966] 1. sz. 2-7. p., 3. sz. 205-215. p.). Ezekben az írásokban, melyekbenaz író jugoszláviai tapasztalatait foglalja össze, fellelhetjük mindazt a szellemi lázt,türelmetlen keresést, várakozást, amelyben akkor éltünk. Útirajz, mely korrajz, pontos, szuggesztív diagnózis az akkori Balkánról és rólunk, ahogy kínzó szomjúsággala világra rámeredtünk. Elénk tárul a Balkán: a tömény nemzeti sorsok, az egymásnak feszülő ellentétek, a bizalmatlan gyanakvások misztikus és misztifikált világa.Széchenyi István és Wesselényi Miklós járhatta ily módon a reformkor idején Angliát, hogy hazája számára valami hasznosat felfedezzen.

így kezdődött, kissé romantikus körülmények között, Jugoszlávia nemzetiségi viszonyainak fürkészése. Akárcsak a jól felszerelt laboratóriumban, együtt volt itt minden. Megoldás és megoldatlanság. A negyvenes évek végén sztálini béklyóból szabadult országban nem volt kötelező a szovjet minta. Saját szükségleteikhez igazodtak a politikában, az ország belső igazgatásában. Nem fordítottak hátat a szocializmusnak, a marxista ideológiának, de nem követték a sztálini elveket. Egyfajta új alternatívát kínáltak az akkor formálódó „harmadik világ”-nak, melynek országai, akárcsak ők, féltek a Szovjetunió halálos ölelésétől. Ez a különválás vonzotta a szlovákokat is, s tette lehetővé számukra az ottani csatangolást.

Erre viszont nekünk is végtelenül nagy szükségünk volt. Bogdánfi mint „hírnök”érkezett közénk. Inkább volt bohém jó barát, mint a nemzetiségi kérdés szakszerűismerője. Nem csoda hát, hogy a közvetítésével Jugoszláviába utazó Dobos Lászlóegy életre szóló élménnyel, tapasztalattal tért haza első útjáról.

Az Új Ifjúság szerkesztősége is Bogdánfi közvetítésével vette fel a kapcsolatot azÚjvidéken megjelenő Képes Ifjúság szerkesztőivel, akik hozzánk hasonló fiatal írókvoltak. Kölcsönös látogatásaink, utazásaink nem csupán írói tapasztalatainkat, elképzeléseinket gyarapították, hanem a nemzetiségi sors mindennapi élettapasztalatait is. Hasonló indíttatású, szándékú emberek ismerkedése, barátkozása volt amienk. Velük mérhetetlenül jobban jártunk, mint az erdélyi magyarokkal. (Időközbenugyanis üdülőkként Romániába is eljutottunk.) Jugoszláviában minden esetben akölcsönös bizalom, nyitottság légkörében tanakodtunk a nemzeti sorsunk, nemzetiségi létünk legintimebb részleteiről.

És éppen a rokon sorsunk kölcsönös megismerése terén értek az első meglepetések. Hosszú ideig úgy hittük, hogy a szlovákiai magyarság háborút követő sorsa volt a legtragikusabb a határon kívül rekedt magyarok közül. A tények azonbanegészen másról árulkodnak, s nagy kár, hogy mindmáig nem készült tudományosösszehasonlítás ezekről a döbbenetes időkről. Panaszainkat hallva vajdasági barátaink rettenetesnél rettenetesebb élményeikkel próbáltak „vigasztalni” bennünket.Nálunk a háború végén nem születtek „elnöki dekrétumok”, kitelepítési listák, nemnyírtak kopaszra senkit, nem folytak „reszerbizáló” akciók. Jugoszláviát Tito partizánjai szabadították fel, s azok mihelyt egy-egy magyar falut a hatalmukba kerítettek, nyomban összeszedték azokat az egyéneket, akik a „Horthy-megszállás” idején„nagyon ficánkoltak” a magyarságukban, falhoz állították őket, és puff, lelőtték. Ehhez képest Benes a vajdasági barátaink szemében „civilizált” európai pancsernektűnt.

A másik meglepetés, amely barátaink beszámolói alapján bennünket ért, hogyami ezután következett, az is teljesen másképp festett, mint nálunk. Jugoszláviábaneszük ágába sem jutott bezárni a magyar iskolákat, elűzni a magyar értelmiségieket stb. Egy ideig a nemzetiségi politika terén, más szellemben ugyan, de mindenugyanúgy folytatódott, mint a háború előtt. Újítgatni csupán később kezdtek, azt islegfőképp 1956 után. Az újítgatások „szelleme” persze akkor is más volt, mint nálunk.

Ennek az éjszellemű nemzetiségi politikának a valódi okait a sajátos jugoszlávrealitásokban, Jugoszlávia sajátos nemzetközi körülményeiben kell keresnünk. Ennek taglalása, elemzése azonban aligha lehet jelen írásom célja. Csupán egyetlenmozzanatra szeretnék rámutatni. Jugoszlávia viszonya Magyarországhoz és a magyarsághoz több okból (Rajk-per stb.) másképp alakult, mint a többi szocialista országhoz. Ez is tarkította azt a színes, változatos képet, amelyet Jugoszláviában megismertünk. Jugoszlávia föderatív köztársaság volt (ez tette vonzóvá a szlovákok számára). Minden tagköztársaságban más-más módon viszonyultak a nemzeti kisebbségekhez. Horvátországban például létezett egy Csemadokhoz hasonló kulturálisszervezet, Szerbiában ilyen szervezet nem volt. Szerbiában léteztek regionális autonómiák (Vajdaság, Koszovó), amelyek legfőképp a nemzetiségek által lakott területekhez igazodtak, s ezek a demokratikusan választott közigazgatási szervek irányításával működtek stb.

Az alapelv azonban mindenütt közös volt: az önigazgatás elve. Ennek a bűvösszónak az igazi értelmét újdonsült barátaink – túlságosan leegyszerűsítve persze azzal magyarázták, hogy elsősorban a nemzeti kisebbségek önvédelme szempontjából hasznos, mert kordában tartja a többségi nemzet asszimilációs mohóságát.Ily módon a kisebbségvédelem valójában törvényekkel támogatott önvédelem,amelynek intézményesítését magukra a kisebbségekre bízzák. Ők tudják a legjobban, mire van szükségük nemzeti megmaradásuk érdekében. A nemzeti többségekdolga, hogy ezt alkotmányosan biztosítsák.

Az önigazgatás elve nemcsak mint tetszetős minta tűnt szimpatikusnak számunkra, hanem azért is vonzott, mert alkalmazása során szabad kezet biztosítottvolna számunkra. Sajátos helyzetünkhöz és viszonyainkhoz igazíthattuk volna.

Barátaink, akik hozzánk hasonlóan maguk is fiatal írók voltak, nemcsak saját regényeikkel, versesköteteikkel ajándékoztak meg, hanem az önigazgatás elvénekszakirodalmával is elláttak. így jutott birtokunkba többek közt a nagy „revizionista”,Andrej Kardej: A szlovén nemzeti kérdés fejlődése című vaskos kötete, Rehák László: A kisebbségek Jugoszláviában című műve, a legújabb jugoszláv Alkotmány, valamit a Vajdaság Autonóm Tartomány Statútuma.

Tehát volt mit tanulmányozni, volt miről idehaza egymás közt tanakodni, vitatkozni, hogy a saját véleményünket kialakíthassuk. Csupa tetszetős nemzetiségpolitikaiintézkedés, rendelkezés, elképzelés szövege került a birtokunkba. Közülük azonban, amint már mondottam, leginkább az önigazgatás elve ragadta meg a figyelmünket, amely egyfajta önrendelkezést, autonómiát biztosított a nemzeti kisebbségekszámára anélkül, hogy a szlovákok szemében oly riasztó és misztikus „autonómia”szót egyszer is ki kellett volna ejtenünk a szánkon. A szlovák barátainkkal folytatotttanácskozásaink, konzultációink során ugyanis azonnal tapasztaltuk, hogy az önigazgatás demokratikus jogának megadása, számukra se teljesen elfogadhatatlan.

Ezeket a konzultációkat elsősorban Dobos László folytatta. Ő volt közöttünk az,aki az előző évek során, de legfőképp az írószövetség III. kongresszusán történt emlékezetes felszólalása után bensőséges, baráti kapcsolatokat teremtett olyan neves írókkal és befolyásos személyiségekkel, mint Vladimír Minác, Miroslav Válek,Ctibor Stítnicky, Juraj Spitzer. Ám ezekről a kapcsolatokról ő mondhatna a legtöbbet, hiszen egyfajta politikai konspiráció részét alkották, s erről az akkori viszonyokközt, „biztonsági okok” miatt, egymás között sem sokat beszéltünk, bár kölcsönösen tudtunk róluk, hiszen ilyen kapcsolataim nekem is voltak. Az én kapcsolataimazonban elsősorban az ifjúsági mozgalomra, valamint a Smena szerkesztőségére éskiadóvállalatára korlátozódtak, de bőven akadtak köztük olyan személyek is, akikidőközben az ifjúsági mozgalomból a politikai, társadalmi élet felsőbb régióiba távoztak, s ott lehettek ügyeink intézésében a segítségünkre.

Mondanom sem kell, hogy mindez többnyire önmagától, spontán módon történt,hiszen a hétköznapi életben sem különültünk el a szlovákoktól. Többen évekig, családostul együtt laktunk az YMCÁ-ban, az Új Szó szerkesztői pedig a Tatra Szállóban,hiszen szinte mindannyian vidékről érkeztünk Pozsonyba. Ezeknek s az ehhez hasonló személyi kapcsolatoknak az igazi hasznát leginkább 1968-ban láttuk, amikora Matica slovenská ,jóvoltá”-ból ismét fellángolt a szlovák nacionalizmus, s egyfajta politikai támaszra szorultunk dolgaink intézésében.

Az 1967-es esztendő azonban még másképpen volt nyugtalan. Nem lehetett tudni, hová, milyen irányba fejlődnek a politika megoldatlan dolgai. Amint már mondtam, a XIII. pártkongresszus bizonytalan döntései nyomán 1967 januárjában mégNovotny lendül támadásba. Saját embereit ülteti fontos pozíciókba, s hajszát indítaz „engedetlen” írók ellen. A Szlovák írószövetség éléről eltávolítják Stítnickyt ésSpitzert, ami bennünket is érzékenyen érint. Az ifjúsági mozgalom élére Zavadilt ültetik, s ez a szlovákiai központban is félelmet kelt. Emlékszem, az ifjúsági szervezet prágai kongresszusára még úgy vonult be Novotny, mint valami istenség, de atanácskozáson ott van már a diákszervezet önállóságát követelő Jirí Müller is, akivel magam is hosszan elbeszélgettem dolgainkról.

Nemcsak ezek az események, hanem a körülöttünk rajzó, szaglászó rendőrök isóvatosságra intettek. El tudom képzelni, hogy zajos kávéházi vitáinkból sok mindentmegtudtak, s azt jelentették feletteseiknek, azok pedig az Államvédelmi Bizottságnak, melynek élén akkor még Novotny állt. írott dokumentummal nem szolgálhattak,mert ilyen akkor még nem született. Elképzeléseink a jugoszláv példák nyomán akkor öltöttek végleges formát, de semmi nem ösztönzött arra, hogy azokat papírravessük. így aztán sem Novotnyéknak, sem az erősödő szlovák nacionalizmusnaknem adtunk okot, nem adtunk alkalmat a magyarellenes támadásokra.

Vártunk a kedvezőbb alkalmakra, jobb időkre, melynek első fuvallata 1967 októberében és decemberében érintett meg bennünket. Ám ez a fuvallat már 1968 frissszellemének, tettekre serkentő fuvallata volt.

Liszka József: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlovákiai magyar néprajzban?

Fejtegetésem főcímét Komoróczy Géza okos könyvétől (Komoróczy 1995) kölcsönöztem, s habár az látszólag(!) legfeljebb kevés kapcsolatban áll az alább elmondandókkal, talán – s remélhetőleg, ez azért majd kiderül – a cím mégsem volt teljesen öncélú.

Gabriela Kiliánová egy néhány esztendeje megjelent írásában (Kiliánová 2000,132-139) a 19. század egyik szlovák folklórgyűjtője hagyatékának rendszerezéseközben fölvetődött gondolatait osztja meg az olvasóval. Frantisek Sujansky(1832-1907), római katolikus pap, aki egész habitusában, tevékenységében például a mi Majer Istvánunkra is emlékeztet (Liszka 2000, 134-135), folklórgyűjtéseketis végzett, elsősorban az északnyugat-szlovákiai szülőfalujában, Rajecban és környékén, valamint a későbbi, közép-szlovákiai működési helyein. Kiliánovának feltűnt, hogy a Sujansky által feljegyzett prózai népköltészeti anyagban, de akár a népdalokban, közmondásokban sem fordultak elő más, a szlovákkal együtt élő népekre (magyarokra, németekre, zsidókra, cigányokra stb.) vonatkozó utalások, esetlegmás nyelvű betoldások, holott „Sujansky Szlovákia területén gyűjtött, ami abban azidőben multietnikus és multikulturális volt”. Most – miközben jótékony szembehunyással elnézzük azt az anakronizmust, miszerint „Szlovákia területén gyűjthetettvolna”, tudván, hogy a helyes és történetileg korrekt meghatározás a „mai Szlovákia területe” lenne – egyet kell érteni a megállapítással, hozzátéve: ez a terület mais multietnikus, s talán multikulturális is (utóbbiban nem vagyok teljesen biztos, dehát ez többek között distancia kérdése is). Még az 1980-as években, Kiszucábanvégzett terepmunkája során – folytatja Kiliánová – saját maga még bőségesen tudott ilyen, más etnikumokkal összefüggésbe hozható szövegeket feljegyezni. Nyilvánvaló tehát, hogy Sujansky az ilyen jellegű szövegeket vagy föl sem jegyezte, illetve ha mégis, a publikációi előkészítése során selejtezte ki őket. Kiliánová végkövetkeztetése: „a nemzeti kultúra konstrukciójáról lenne szó, amely egy aránylag zártrendszer, s amely egyszersmind rögzíti is a magunkfajta és az idegenek közti határokat? A fentiek szellemében a szövegek gyűjtője, összeállítója és kiadója tudatosan a ‘mieinktől’ gyűjtött s talán a ‘mieinkről’ szóló elbeszélésekre összpontosít. Eza hozzáállás a továbbiakban a másoknak (akár mint szubjektumnak, akár mint objektumnak) a 19-20. század fordulója körüli élő folklórtradíciójáról megkonstruáltképből való kihagyásában, kitörlésében is megnyilvánulhat”. Azzal a meggyőződéssel zárja fejtegetéseit, hogy a nemzeti koncepciók ma is gyakran befolyásolják afolklórgyűjtéseket. Rendkívül fontosnak tartom Kiliánovának ezt a rövid eszmefuttatását, hiszen a 21. század küszöbén végre itt és most(!) szembenéz és szakit a néprajz nemzeti keretek közé bezárkózó 19. századi terhes örökségével.

Mi a helyzet viszont, ha szétnézünk saját házunk táján? A szlovákiai magyar néprajz vajon milyen mértékben nézett szembe e 19. századi örökséggel? Megpróbálte már egyáltalán szembenézni vele?

Mivel a következőkben „elrettentő” példaként felhozandó írások szerzőinek jószándékában nincs okom kételkedni, s megbántani sem szeretném őket, ezért akövetkezőkben nevesítetlenül, sőt a bibliográfiai koordinátáik megadása nélkül említem őket. Végső soron, ha nem is korlátlan mértékben, de mégiscsak viszonylagnagy számban gyarapítható, bizony, sajna általánosítható példák ezek.

Egy zoborvideki magyar szöveges folklórgyűjtemény összeállítója az egyik mondatípusról nem is olyan régen elcsodálkozva állapította meg, hogy az egész magyarnyelvterületen csak és kizárólag Nyitra környékén ismeretes. Az előfordulás ezen„elszigeteltségéére szerzőnk nem talált magyarázatot. Viszont még kérdéskéntsem vetődött föl benne (legalábbis ennek könyvében semmilyen tanújelét nem adta), hogy esetleg a környező szlovák falvak szöveges folklóranyagával kellene kutatási eredményeit összevetnie. Azokkal lehet, hogy mutatna hasonlóságot. Ehhezpersze ismerni kellene ezt a szlovák anyagot is. Az utóbbi hónapokban kettő, szintén a Zoborvidék „magyar” hiedelemalakjairól írott tanulmány került a kezembe. Ittis hasonló „rezervátumszemlélet”-tel van dolgunk: az még hagyján, hogy a dolgozatok úgy kezelik a kutatott településeket, mintha azok homogén magyar lakosságúak lennének, a környező szlovák falvaktól meg legalábbis egy berlini fal választanáel őket, de még az írások végén felvetett, jövőben elvégzendő feladatok sorábansem látták indokoltnak figyelmeztetni az interetnikus kapcsolatok kutatásának fontosságára.

A közelmúltban lektoráltam egy kéziratot, amely Ipoly-menti legények két világháború közötti katonakönyveit adja közre. A lektorálás során csak a szerző által legépelt, magyar nyelvű verseket, dalokat láttam. Már a kötet megjelenése után kerültek a kezembe a szóban forgó katonakönyvek fénymásolatai. S ezekből legnagyobbmeghökkenésemre kiderült, hogy a magyar többségű bejegyzések mellett szlovákés cseh nyelvű emlékversek, rigmusok is szerepelnek e gyűjteményekben. Mivel akötet szerzője magyar, s a magyar „népi kultúra értékeinek a mentése” volt nyilvánvaló célja, a más nyelvű szövegeket jóhiszeműen (gondolván: ezek nem a magyarnépi kultúra részei) nemes egyszerűséggel kihagyta a publikációból…

Az elmúlt években nagy sikerrel „tájolt” a szlovákiai magyar tájak jellegzetes(vagy annak vélt) viseleteibe öltöztetett babák kiállítása. A rendezvénysorozatot kísérő élénk sajtóvisszhang alig néhány kivételt leszámítva, „felvidéki népviseleti babák” (kiemelés tőlem, L. J.) kiállításáról adott hírt. E cikkek, híradások íróiban tehát fel sem vetődött, hogy a „Felvidék” (már ha egyáltalán pontosan körvonalazható ez a térség, amit kötve hiszek) multietnikus régió, s nem csak magyarok lakják,amint ezek a sajtótermékek sugallták. Egy, a közelmúltban megjelent néprajzi „falumonográfia” recenzense ismertetése végén felveti, hogy „a könyv egyes fejezetei kellő szelektálással – a valaha elkészülő felvidéki néprajzi tankönyv értékes elemeit alkothatják” (kiemelés tőlem, L. 1). Ebben az esetben is példaértékű, hogy a cikkíró „felvidéki” alatt természetesen magyart ért, mintha a „Felvidék”-en más etnikum nem is élt volna, illetve élne a magyar mellett. Bizony jó ötlet: kellene egy „felvidéki néprajzi tankönyv”, amely azonban egymás mellett mutatná meg a magyar, aszlovák, a cigány, a zsidó, a német, a ruszin és így tovább népi kultúrát. Tekintsükezt akár egy újabb kihívásnak! Állítsunk össze egy olyan (tan)könyvet, amely Szlovákia 21. századi etnikumai népi kultúráit mutatja be: azonosságaikban és különbözőségeikben egyaránt.

Annak idején, amikor Julián Grocesku, román irodalmár plagizálással vádoltameg Kriza Jánost a Vadrózsák c. népköltési gyűjteménye néhány balladája kapcsán(hogy tudniillik azokat Kriza vagy munkatársai románból fordították volna), az erdélyi magyar gyűjtő a Fővárosi Lapokban 1864-ben azzal védekezett, hogy már azértsem plagizálhatott, mivel – „elég sajnálatos, de való tény”, de – sem ő, sem munkatársai nem tudnak románul és a román kultúrát, költészetet sem ismerik (vö.Kriza 1982, 75). Ha valaki manapság felüt egy szlovákiai magyar néprajzi munkát,akkor ezek zöme (tisztelet a kivételnek), mintha azt a „sajnálatos, de való tényt” támasztanák alá, mintha szerzőjük a szlovák nyelvet nem beszélné, a szlovák kultúrát nem ismerné. Van egy óriási különbség persze: amíg Kriza legalább „sajnálatos”nak minősítette tudásbeli hiányosságait, a mi szerzőinkben, ez – legalábbis úgy tűnik – föl sem vetődik problémaként.

Nagyon sokszor elmondtam már, de komolyan gondolom, ezért megismétlem: azinteretnikus vagy interkulturalis kapcsolatok kutatásának fontosságát rengeteg érvtámogatja, s ezek közül csak egy – de talán mindenki számára elfogadható! – az,hogy saját kultúránkat sem ismerhetjük meg a maga valóságában és történetiségében, ha nem vagyunk tisztában a velünk együtt vagy szomszédságunkban élő népekkultúráival. Közismert tény, térségünk a történelem során rendkívül széljárta, huzatos terület volt. A migrációs, asszimilációs és disszimilációs folyamatok következtében alig találni ma olyan települést vagy kistérséget, amely a kora-középkortól kontinuus lakossággal bírna. Tucatjával lehet sorolni a példákat Dél-Szlovákia-szerte elszlovákosodott magyar, ruszin, horvát vagy morva, elmagyarosodott szlovák, német, morva, illetve ruszin településekről. Ezek a népességek elsőrendűen „csak”nyelvet váltottak, kultúrát viszont nem, illetve a nyelvnél jóval lassabban és differenciáltabban. Mivel a néprajz európai etnológia kultúratudomány, nem engedhetjükmeg magunkat azt a szemellenzős luxust, hogy a mai nyelvi állapotok szerint válogassuk kutatási terepeinket. „Mintha feltámadt volna a 19. század” – kiált fel egyhelyen Komoróczy már idézett könyvében. Optimista ember lévén, én azért bízombenne, hogy előbb-utóbb csak leáldozik már az az – általam azért tisztelt és szeretett, de napjainkra idejétmúlttá vált – tizenkilencedik század…

Felhasznált irodalom

Kiliánová, Gabriela 2000. Frantisek Sujansky este raz. Krátka úvaha k dejinám slovesnej folkloristiky a jej ciel’om. In: Zuzana Profantová (ed.): Folklór a folkloristika na prahu milénia na Slovensku. Bratislava, ARM 333, 132-139.

Komoróczy Géza 1995. Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten. Budapest, Osiris.

142 Liszka József

Kriza Ildikó 1982. Kriza János és a kortársi eszmeáramlatok. In: Kriza Ildikó(szerk.): Tudománytörténeti tanulmányok a 19. századi folklorisztikáról.Budapest, Akadémiai Kiadó, 75. p.

Liszka József 2000. A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest-Dunaszerdahely,Osiris—Lilium Aurum, 134-135. p.

Acta Ethnoloaca Danubiani

Az Etnológiai Központ Evkönyve

Lelkes Gábor: Dél-Szlovákia gazdasági fejlődése és a határon átnyúló kapcsolatok

A Szlovákiai Magyar Értelmiségi Fórum, a Szlovákiai Magyar írók Társasága, a Szlovákiai Magyar Professzorok Klubja és a Fórum Kisebbségkutató Intézet szervezésében 2004. december 15-én Somorján került megrendezésre a Szlovákiai Magyar Értelmiségi Találkozó gazdasági szekciójának konferenciája Dél-Szlovákia gazdaságifejlődése és a határon átnyúló kapcsolatok címmel a Fórum Kisebbségkutató Intézetben. A konferencia programját a tavaszi párkányi értelmiségi találkozón megfogalmazódott igények alapján állították össze, fokozott figyelmet szentelve Szlovákiaeurópai uniós tagságából származó lehetőségekre és a szlovák-magyar határ menti régiók együttműködésének megerősítésére. Emellett a találkozó lehetőséget nyújtott a gazdasági értelmiségiek kötetlen szakmai eszmecseréjére, a területfejlesztéssel kapcsolatos aktualitások, problémák megvitatására.

A találkozó nyitóelőadását Rechnitzer János, a Magyar Tudományos AkadémiaRegionális Kutatások Központja Nyugat-magyarországi Tudományos Intézeténekigazgatója tartotta meg a Határon átnyúló gazdasági kapcsolatok – a régiók Európája címmel. Rechnitzer János felvázolta a Bécs-Pozsony-Győr régió területfejlesztésistratégiáját, amely fejlesztési elképzelések jelentősen befolyásolják már a közeljövőben a nyugat-szlovákiai magyarság társadalmi-gazdasági környezetét.

A második előadóként Zászlós Gábor, a TriGránit Office Rt. szlovákiai elnök-vezérigazgatója szólalt fel, aki a magyarországi tőke szlovákiai szerepét, jelenléténekmértékét és ezen tőkének a két ország kapcsolatára gyakorolt hatását elemezte.Többek közt beszélt arról, hogy miként járult hozzá a magyarországi tőke Szlovákiaés Magyarország kapcsolatának erősítéséhez (a Szlovákiába 2004. június 30-igeszközölt külföldi beruházások, országok szerinti listáján Magyarország az előkelő5. helyen szerepel 22,6 Mrd Sk értékben, megelőzve olyan országokat, mint Ausztria [20,4 Mrd Sk], Csehország [16,6 Mrd Sk], USA [13,5 Mrd Sk], Olaszország [4,9Mrd Sk], Svájc [4,6 Mrd Sk] stb.).

Harmadik felszólalóként Harna István parlamenti képviselő, korábbi építésügyiés régiófejlesztési miniszter, szólt a találkozó résztvevőihez a Gazdasági kapcsolatok és kapcsolati tőke az európai gazdasági térben c. előadásában. Harna István elmondta, hogy a kapcsolati tőke (amely azokat a potenciálisan meglevő és felhasználható, tőkésíthető adottságokat takarja, melyek eredményesen hasznosíthatók aregionális gazdasági fejlesztésekben, ilyenek például a földrajzi közelség, a közös természetes régióhoz való tartozás, közös nyelv, közös kultúra, történelmi és gazdasági múlt stb.) különösen nagyjelentőségű tényezővé válhat mint Dél-Szlovákia,mint Észak-Magyarország gazdaságilag elmaradott és leszakadt területeinek hoszszútávon fenntartható fejlesztése és gazdasági növekedése szempontjából.

A konferencia negyedik előadója Szlovákia mezőgazdasági minisztere, SimonZsolt volt, aki előadásában a dél-szlovákiai mezőgazdaság helyzetét vázolta fel, kiemelt figyelmet szentelve az ország EU csatlakozásának köszönhetően felmerültuniós agrártámogatási és vidékfejlesztési lehetőségekről (mindenekelőtt a legtermékenyebb dél-szlovákiai régiókat illetően). A konferencia záróelőadását Gyurovszky László, Szlovákia építésügyi és régiófejlesztési minisztere tartotta meg Regionális fejlesztés, támogatások, kilátások címmel, amelyben a hallgatóság részletes képet kapott az uniós források 2006-ig történő pályázati kategóriáiról.

A találkozó záróaktusaként könyvbemutatóra került sor, amelyet Horváth Gyula,az MTA Regionális Kutatások Központjának főigazgatója vezetett, s a szerkesztésében készült Dél-Szlovákia c kötet mutatta be, amely Dél-Szlovákia társadalmi-gazdasági állapotát és a fejlődés különböző tényezőit tárja az olvasó elé, s amely a Kárpát-medence régiói sorozat 2. köteteként jelent meg a MTA Regionális KutatásokKözpontja és a Dialóg Campus gondozásában 2004 decemberében. A kötet szerzőinek többsége fiatal szlovákiai magyar területfejlesztő szakember, akik közül a bemutatón jelen volt és rövid észrevételeket is tett a dél-szlovákiai területfejlesztésilehetőségeket illetően Baros Regina, Hakszer Richárd, Lelkes Gábor, Roskó Péterés Szalay Zoltán.

A gazdasági értelmiségiek találkozóját 2005 kora tavaszán az értelmiségi találkozó újabb fórumára kerül sor Somorján, amelynek a témája a szlovákiai magyar oktatás lesz (különös tekintettel a komáromi Selye János Egyetem és a nyitrai magyarkar eredményeire, valamint az elmúlt években jelentősen leépült szakmunkásképzés helyzetére a dél-szlovákiai régiókban).

Simon Attila: Mítoszok és előítéletek. A Fórum Kisebbségkutató Intézet konferenciája Csölösztőn

A történelem és a nyelvészet határterületein járva szervezett tudományos konferenciát a Fórum Kisebbségkutató Intézet, hiszen a Somorja mellett 2004. december 7én megrendezett tanácskozás központi témája a történelmi családneveknek a szlovák helyesírás szerinti átírása volt. Egy olyan probléma, amely már több mint 2 évtizede okoz gondot a szlovák és a magyar tudományosság képviselőinek.

A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Kisebbségi Kultúrák Szekciójának támogatásával és a Grammá Nyelvi Iroda társszervezésében megrendezett tudományos tanácskozást Bíró Ágnes, a Kulturális Minisztérium államtitkára nyitottameg, aki többek között a történészek és történelemtanárok felelősségéről beszélt,hiszen elsősorban ők azok, akiknek tenniük kell azért, hogy a köztudatot minél kevesebb a másik néppel szembeni előítélet terhelje. Az államtitkár szerint az előítéletek nemcsak a másik nemzet ellen irányulnak, hanem egyben öncsalásként, önámításként működve saját problémáinkat is eltakarják.

A megnyitó helyénvaló szavait tanulságos előadások követték. Az első előadókazokat a momentumokat igyekeztek felvillantani, amelyek a magyar és szlovák történelemtudat közötti közeledést terhelik, miközben nemcsak ezek számbavételéretörekedtek, hanem megpróbálták felmutatni azokat az alternatívákat is, amelyek által ezek kiküszöbölhetők lehetnek. Tették mindezt annak tudatában, hogy a kétnemzeti történetírás közötti szakadékokat ugyan be nem tudják temetni, hidakatazonban építhetnek.

Szarka László, az MTA Kisebbségkutató Intézetének az elnöke, a dualizmus korának legsúlyosabb örökségét, az asszimiláció jelenségét járta körbe kitűnő előadásában. A korszak nagy paradoxona ugyanis, hogy noha elődeink közös hazában éltek, a mai magyarnak és szlováknak egészen más jut eszébe erről a korszakról: aszlovák köztudat az erőszakos magyarosítás időszakaként, a magyar pedig a modernizáció és a fellendülés korszakaként látja. Előadásában Szarka László az érintettidőszakkal kapcsolatos szlovák és magyar sztereotípiákat szedte lajstromba, majdfelhívta a figyelmet arra, hogy a történészek számára korai lenne bármiféle elhamarkodott következtetések levonása mindaddig, amíg a kétségkívül erős asszimilációokainak alapos társadalom- és gazdaságtörténeti jellegű vizsgálata le nem zajlott.Márpedig ez a munka éppen csak, hogy elkezdődött. Addig is fontos azonban tudatosítani, hogy sem az asszimilációt, sem pedig a modernizációt nem lehet a kor öszszéfüggéseibői kiragadva vizsgálni. Az asszimiláció és a modernizáció közötti kapcsolat ugyanis több mint nyilvánvaló.

A szlovák-magyar történész-vegyesbizottság szlovákiai társelnöke, Péter Zelenák a huszadik század vitára okot adó momentumait vette számba. Kifejtette, hogyszámos kérdésben vannak eltérések a két nemzet történészei között, a gond az,hogy még azok a témák is át vannak politizálva, amelyekben már születhetett volnapragmatikus megoldás.

Egészen más megközelítést alkalmazott Viliam Kratochvil, a Comenius EgyetemTörténelem Tanszékének metodikusa. Kratochvil, akinek egész eddigi oktatói éstankönyvírói tevékenysége az előítéletektől és ellenségképtől mentes történelemoktatás és történelemtankönyvek megteremtését szolgálta, a történelemtankönyv-írókfelelősségét boncolgatta. A legnagyobb gondnak azt nevezte, hogy a tankönyveketíró szakemberek, mintha nem tekintenék tudományos műnek a tankönyvet, így amonográfiákban és tudományos tanulmányokban alkalmazott tárgyszerűséget ésobjektivitást nem is alkalmazzák benne. Az előadó a multiperspektivikus szemléletű tankönyvek fontosságát kiemelve hangsúlyozta, hogy az ilyen tankönyveknek nemarra kell törekedniük, hogy elmossák, és láthatatlanná tegyék a történelmi eseményeket érintő véleménykülönbségeket, hanem arra, hogy megértessék a diákokkala különböző vélemények okait, s megtanítsák őket mások vélemények tolerálására.

Milán Zemko, a SZTA elnökségének tagja a szlovák történetírás adósságait igyekezett számba venni. Véleménye szerint, ugyanis mindkét oldalon bizonyos fajtaszemléletváltásra, s épp az előző előadó által hangsúlyozott több szempontú látásmódra van szükség. Szerinte ugyanis nem az a gond, hogy a szlovák történetíráspozitívan értékeli Trianont, hanem az, hogy nem igyekszik megérteni, hogy a kisebbségbe került magyarok számára ugyanez az esemény – érthető okokból – negatív kicsengésű. Milán Zemko előadásának talán legfontosabb üzenete az volt, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy szlovák részről szükséges lenne a magyar kisebbségmegkövetése a második világháborút követő őket ért sérelmek miatt.

Mint a tanácskozást követő tartalmas vita igazolta, a legnagyobb visszhangot atörténelmi magyar családnevek szlovák helyesírás szerinti átírásáról szóló előadások váltották ki a hallgatóságból. A téma felvezetője, Szabómihály Gizella, a Grammá Nyelvi Iroda munkatársa, tárgyszerű és higgadt előadásában a jelenlegi nyelviszabályozás tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet. Az európai gyakorlatra is kitérve konkrét példákon keresztül igazolta, hogy a magyar történelmi családnevek átírása – amely során Bocskaiból Bockaj, Batthyányból Batáni, Czuczorból pedig Cucorlett- nemcsak a jó ízlést sérti, hanem egy teljesen következetlen és betarthatatlanszabályozáson alapul. Emellett a szlovák helyesírási gyakorlat még diszkriminatív is,hiszen míg a magyar személyiségek neveit átírják, addig a szlovák nemzeti mozgalom alakjainak (pl.V/7/am Paulíny Tóth) nevét, a hagyományos írásmód szerint használják.

Chrenková Edita a már említett helyesírási gyakorlatból következő anomáliákrahívta fel a hallgatóság figyelmét. Ez a fajta írásmód ugyanis különböző családokatmos össze, hiszen a Széchényi és a Szécsényi családok neveit egyformán Secéniként írják át. Az előadó szerint ez a gyakorlat nemcsak a nemzetközi bibliográfiainormáknak mond ellent, hanem a szlovák olvasót is infantilizálja, s fontos kultúrtörténeti információktól fosztja meg. A konferencia utolsó előadója, Mészáros Klára, aki a pozsonyi Egyetemi Könyvtár munkatársa, emotív előadásban vázolta fel a történelmi családnevek írásánakgyakorlatát a 18. századtól a napjainkig. Előadásából kiderült, hogy a történelmicsaládnevek átírását előíró szabálynak nincs előzménye a Kárpát-medence történetében. Az előadó az érintett családok és személyek jogaira is felhívta a figyelmet,hiszen a családnév megváltoztatása sérti az egyéni jogokat.

Az előadásokat élénk vita kísérte, mely kedvező, bár kicsit torz képet vetítettelénk, hiszen úgy tűnt mindenki rosszalja ezt a gyakorlatot, s egyetért azzal az ötlettel, hogy változtatni kell rajta. Nem voltak azonban jelen azon intézmények képviselői (pl. a Matica slovenská), amelyek feltehetően másként gondolkodnak erről. Azazonban mindenesetre megnyugtató, hogy a jelenlévő szlovák történészek szinténkárosnak tartják a jelenlegi gyakorlatot, sőt a Ludovít Stúr Nyelvtudományi Intézetigazgatója szintén ezen a véleményen van.

Ezt az egyetértést a konferenciát lezáró értékelésében a Kulturális Minisztériumképviseletében jelenlévő Dohányos Róbert is fontosnak tartotta kiemelni, aki kifejezte azt a szándékot is, mely szerint a közeljövőben hivatalosan is fel kívánnak lépni a történelmi családnevek transzkripciójának efféle gyakorlatával szemben, amely- mint mondta – az uniós normákkal sem egyeztethető össze.

A résztvevők véleménye szerint a konferencia tökéletesen betöltötte feladatát.Nyugodt hangvételű, szakmai vitát indított néhány olyan kérdésről, amelyek megoldásra várnak. Reméljük, a folytatás is ilyen eredményes lesz.

Simon Attila

Összefoglaló jelentés

A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig

I. kötet

Fazekas JózsefHuncík Péter

Fórum Kisebbségkutató IntézetLilium Aurum KönyvkiadóSomorja-Dunaszerdahely, 2004

00020-14

Gaucsík István: Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Bevezetés a problémába

A magyar iparosok és kereskedők szakmai és érdekvédelmi szerveződései, a járási szintű ipartársulatok, már 1918 előtt léteztek. A hatalomváltás után Csehszlovákiában szervezeti és jogi integrációjuk késést mutatott, csak a 259. sz. 1924. éviún. ipartörvény szabályozta működésüket, belső felépítésüket, definiálta tevékenységi körüket és jogosítványaikat. A régiókban fontos társadalmi, gazdasági és kulturális célokat vállaltak fel, krédójuk a kisipar védelme volt. Nemcsak a helyi piaciviszonyokat próbálták befolyásolni az iparengedélyek kiadásával, hanem a tagságotanyagilag is segítették, vagy vállalkozásokat (nyersanyagraktárak, vásárcsarnokok,szövetkezeti hitelintézetek) alapítottak. Az általuk fenntartott inasiskolák és tanulóműhelyek az iparostanoncok nemzedékeit nevelték ki.

Az alábbiakban olyan levéltári forrásokat teszek közzé, amelyek az ipartársulatok működésére, az általuk kezdeményezett akciókra, a kisipar és -kereskedelemvédelmét felvállaló tiltakozásokra, Ml. javaslattevésekre vonatkoznak. Márcsak helyszűke miatt sem vállalkozhattam egyéb területekre vonatkozó források (pl. a kisiparáltalános helyzete, kisebbségi magyar elképzelések szerveződéseik megszilárdítására, az ellenzéki magyar politikai pártok szervező tevékenysége) bemutatására.

Az ipartársulatok fedőszervezetének kérdése a két világháború között politikai csatározások kereszttüzébe került, 1938-ig nem is lett megnyugtatóan tisztázva. 1928ban a szlovák érdekeket szolgáló Országos Szövetség (OSZ)1 megkonstruálása az ipartársulatok érdekérvényesítéseit vetette vissza. A magyar nemzetiségű tagságra támaszkodó ipartársulatoknak külön harcot kellett vívniuk nyelvhasználati jogaik megtartásáért. Az önálló titkárság létrehozására és az OSZ új szervezeti felépítésére tett kísérleteik sikertelenek maradtak. A közgazdasági élet válságjelenségei, a szervezetiautonómiájukat korlátozó állami beavatkozás és nem utolsó sorban az elégtelen működési tőke, valamint az intézményi problémák okozták elhúzódó válságukat.2

Jegyzetek

1. Hivatalos megnevezése Krajinsky zváz zivnostenskych spolocenstiev a grémif pre územieSlovenska a Podkarpatskej Rusi. Magyarul: Szlovenszkói és Podkarpatszká Ruszi Ipartársulatok és Grémiumok Országos Szövetsége.

150 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

2. A magyar ügyviteli nyelvű ipartársulatok helyezetére lásd a szerzőtől: Gazdasági egyesületek, szövetkezetek, ipartársulatok. A csehszlovákiai magyarság gazdasági szervezetei1918-1938. Kézirat, megjelenés előtt.

Dokumentumok

1.

Dunaszerdahely, 1925. június 20. A Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat megalakításának feladatával megbízott előkészítő bizottság tárgyalásának jegyzőkönyve. Az ipartársulat alakuló közgyűlésére 1925. június 29-én került sor, amelyenaz új alapszabályzatot fogadták el.

Jegyzőkönyv.

Felvéve Dunaszerdahelyen 1925 évi június ho 20-án a járási hivatalban az 1924 évi259 számú törvény1 értelmében megalakitando ipartársulat előmunkálatainak elkészítésére kinevezett bizottság tárgyalása alkalmával.Jelen voltak:

Srenker Lajos2, Kováts Antal, Kornfeld Ármin, Kordik István, Kázmér István,Wetzler Bernát dunaszerdahelyi és Keifel Sándor királyfiakarcsai lakos iparos és kereskedők, valamint a járási hivatal részéről Chochola Alajos és Kosnár János.

Elsősorban az előkészitő bizottság saját kebeléből elnökül megválasztja SrenkerLajost, ki a gyűlést megnyitván s a bizottság a következő javaslatot terjeszti a közgyűlés elé:

A társulat címe: Dunaszerdahelyi járási ipartársulat.

A társulat kötelező tagjai mindazok, kik ezideig iparigazolvánnyal birnak, vagy azipartársulat által iparigazolványt nyernek.

A tanoncidő tartama: legkevesebb 3 év.

Szegődtetési költség 20 K.

Szabadulási költség: 30 K. mely a társulat pénztárába fizetendő.

Felszabadulás csak akkor eszközölhető, ha az ipartársulat vezetős[é]ge által kinevezendő 3 tagú bizottság előtt a vizsgálatot megfelelően letette.

Az alapszabály 11 §. h pontja értelmében a ki segédet nem alkalmaz, csak 1 tanoncot tarthat, a ki pedig segédeket alkalmaz, csak annyi tanoncot tarthat, mint amennyi segédmunkása van.

12 §. segédvizsga letétele 1 elnökön kívül 2 ülnökből álló bizottság előtt eszközölhető.

15 §. Az ipartársualtba való belépési dij legalább 50 korona, mely azonban azipartársulat választmánya a kérelmező anyagi viszonyaihoz mérten emelhető, melyazonban egyszersmindenkorra az 50 koroná[t] meg nem haladhatja.

A vezetőség által hozott összes határozatok fellebezhetők a közgyűléshez.

A választmány a vezetőségen kívül 24 rendes és 12 póttagból áll.

Az elöljárosági tagok száma az elnökön kívül 6 tagban javasolja a bizottság.

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 151

Ezek után a bizottság a további teendők iránti intézkedéseket tudomásul veszi sa közgyűlés elé terjesztendő összes munkálatok elkészítését magára nézve kötelezőnek elismeri.

K. m. f.[2 olvashatatlan aláírás]

Státny archív Bratislava, pobocka Sala (SA Bratislava, pobocka Sara) (Állami Levéltár [a továbbiakban ÁL] Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresné zivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat), doboz 1, iratszám: 6553/925.

Jegyzetek

1.   A törvény 1924. október 10-i datálású. A társulatok átalakulását az 1924. november 28i 260. sz. kormányrendelet írta elő.

2.   Srenker Lajos (1870-?), dunaszerdahelyi községi bíró hosszú ideig az ipartársulat elnöke volt. Tagja volt a Magyar Nemzeti Párt vezetőségének.

2.

Vágsellye, 1926. november 30. Részletek Pollak Mór elnöki beszámolójából,amelyben a Vágsellyei Járási Ipartársulat megalakulásának körülményeit és kezdeti működését elemzi.

Az 1925. június hó 30-án megtartott közgyűlés elhatározta, hogy a Vágsellyén ésSala n/Váhom járás községeiben lakó összes iparosok és kereskedők megalakítjáka Sala n/V. járási ipartársulatot, amint azt az 1924. évi ipartörvény előírja. Ugyanakkor letárgyalta és elfogadta a közgyűlés az ipartársulat alapszabályait, megválasztotta a vezetőséget, és ezen eredményeket a felsőbb iparhatóságok elé terjesztette jóváhagyás céljából.

A bratislavai zupáni hivatal 1926. jún. 21. kelt 10.996 sz. leiratával jogerősentudomásul vette a felterjesztett alapszabályokat, valamint azt is, hogy az ipartársulat elnökévé Pollak Mór1 vágsellyei vas- és épületfakereskedő, alelnökké CzuczorGábor vágsellyei szabómester, választmányi rendes tagokul: Bargár József,Gresparyk László, Hegedűs Károly, Hucskó István, Jager Izidor, Kollmann Gyula,Menczel Dezső, Németh Lajos, Renczés József, Smida József cipészmester,Stransky Bohuslav, Smida József szabómester, Száraz Gyula, idb. Weiss Ignác vágsellyei lakosok, és Ruhig Samu Veca n/V. lakos; választmányi póttagokul pedigDonath Mór, Kardos Viktor2, Weiss Dezső, Bugár István, Farkas Károly, ifj. PrihodaLajos vágsellyei, Frano József tornoki, Csernyánszky Antal magyarsoóki, BenkőHermán sopornyai, Habán Lajos zsigárdi, Czibula János farkasdi és Décsy Benő

152 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

negyedi lakósok lettek megválasztva. Ezek után az ipartársulat immár jogérvényesen működhetett.

Ezen választmány a mai napon először lép a közgyűlés elé, hogy eddigi sáfárkodásának lehetőleg teljes, de mindenesetre hű képét nyújtsa, hogy beszámoljonmunkaköréről, tevékenységéről és gazdálkodásáról, amint ezt alapszabályaink 36.§-a előírja.

A föladat, amelyet megoldani kellett, csöppet sem volt könnyű! Az akkori időbenminden iparosnak a szó legszorosabb értelmében a puszta létért kellett küzdenie!Ezen küzdelem már magában is minden egyes ember teljes energiáját és megfeszített munkaképességét tartotta lekötve, közügyekre alig akadt idő, de nem is lehetett rossz néven venni, ha talán a kellő hajlam sem volt meg. És ilyenkor mindenelőzetes tapasztalat és gyakorlat nélkül, de ami még nagyobb baj: minden anyagieszköz híján, kellett nekünk, úgyszólván máról-holnapra ezen intézmény alapját lefektetni és azt fölépíteni! Mindenkor akadnak és természetesen akkor is akadtakolyan emberek, akik soha és semmivel sincsenek megelégedve, és ezen – mondjuk túlbuzgó – elemek akciója a megejtett választások ellen egyáltalán nem járulthozzá a kezdet nehézségeinek leküzdéséhez!3

[Bekezdés]

Mindezeket egybevetve, ma már nyugodt lelkiismerettel és szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy ipartársulatunk a testvértársulatok körében és a fölöttes hatóságoknál is kivívta pozícióját, nevét ismertté tette és nem utolsó sorban tesznek róla említést.

Szervezés és működés

A válságos gazdasági viszonyok között, amikor különösen ipari téren a kereset olyannyira elégtelen, nem kis gondot okozott intézményünket a tagok túlságos megterhelése nélkül megszervezni. Elsősorban irodahelyiségre volt szükség. Tekintettel ahelybeli igen magas házbérekre a vezetőség lemondott minden kényelemről. Sikerült aránylag olcsó lakbérért, ámbár kicsi, de mégis központi fekvésű irodahelyiséget és a választmányi gyűlések megtartására egy külön nagyobb helyiséget biztosítani. Nem mulaszthatjuk el ez alkalommal, hogy a helybeli iparoskör tisztelt vezetőségének hálás köszönetünket nyilvánítsuk azon szíves előzékenységért, mellyelnagytermét több ízben bocsátotta díjtalanul az ipartársulat rendelkezésére.

Valamennyi ipartársulat elsőrangúan fontos kérdése a titkári állás betöltése. Atitkárnak általános műveltséggel kell rendelkeznie, kellő iskolázottsággal, szakismerettel és gyakorlattal kell bírnia, de ami a legfontosabb, munkaszeretőnek, ambiciózusnak és megbízhatónak kell lennie! A vezetőség ezen tulajdonságok egyikéről sem mondhatott le, másrészt legalább a titkári állásnak a közgyűlés által valómegszervezéséig nem állott módjában az ipartársulat anyagi helyzetét szem előtttartva, hogy ezen szükséges qualifikáló tulajdonságokat kellőképpen is díjazhassa.Ezért külön szerencsés megoldásnak tekinthető, hogy sikerült Jung Miklós ideiglenes titkár úr személyében oly munkaerőre szert tenni, amely a föntemlitett összestulajdonságokat önmagában egyesíti. Ő a társulat anyagi helyzetére való tekintettelnemcsak, hogy saját díjazását oly mérsékeltre szabta, melyre egyetlen ily taglétszá-

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 153

mú ipartársulatnál sincsen példa, de az utolsó félévben a nagyon fölszaporodottmunka ellenére lemondott […]

Sok időveszteséget és fáradságot okozott az ügymenet megszervezése. Miveltársulatunk a legkorábban működni kezdő új ipartársulatok egyike volt, oly időben,amikor a már fön[n]álló régi ipartársulatok még a régi ipartörvény szabványai szerint dolgoztak, nekünk úgyszólván teljesen önállóan és csupán a szűkebb vezetőségpraktikus érzékére való támaszkodással kellett az ügyrendet megállapítani és aszükséges nyomtatványokat megszerkeszteni. Ezt a föladatot sikerült oly kedvezően megoldani, hogy ügykezelési rendszerünket 11 testvértársulat vette át, sőt az általunk megszerkesztett nyomtatványokat a becsúszott sajtóhibákkal egyetembenhiven lemásolta és hozza forgalomba.

Ezen előkészítő után múlhatatlanul szükséges teendő volt a tagok összeírása, asegédek és tanoncok számának és adatainak megállapítása. Itt újabb nehézségekmerültek föl! Hamarosan kiderült, hogy a járási hivatal által rendelkezésre bocsájtható adatok részben hiányosak, részben hézagosak, az akkori állapotot nem teljesen föltüntetők, tehát e tekintetben nem hasznavehetők voltak. Célunk érdekébenjárásunk minden egyes községét föl kellett volna keresnünk, és ott házról házrajárva a szükséges adatokat összeírni. Ez azonban nemcsak sok időbe, de igen nagyköltségbe is került volna, holott pénzünk nem volt, de a tagokat sem akartuk túlságosan anyagilag megterhelni. A vezetőség tehát a járási főnök úr szívességénekigénybevételével a községi jegyző urak révén fölszólíttatott minden iparost jelentkezésre és a kívánt adatok bemondására. Ezen adatok alapján állítottuk össze a tagok névjegyzékét, valamint a segédek és tanoncok lajstromát. Természetesen az ígykészült névjegyzékek sem egészen teljesek, mert az iparosok egy része – mint aztma már megállapítottuk – nem jelentkezett akkor községe jegyzőségénél. A választandó bizalmi férfiúknak, valamint az egyes szakosztályok vezetőinek föladata leszelsősorban ezen állapotokat ellenőrizni és a mulasztásokat tudomásra hozni.

Sok panasz merült föl, hogy oly egyének, akik az illető ipart nem rendszeresentanulták, sem nem segédeskedtek, szóval egyenest kontárok, engedély nélkül űznek iparokat és a legális iparosok megélhetését veszélyeztetik. A társulat vezetősége minden egyes tudomására jutott esetet följelentette az iparhatóságnak, és kérte az illető szigorú megbüntetését. Ezen visszaéléseket azonban eddig még nem bírta teljesen kiirtani. Ezen föladat szintén a létesítendő szakosztályok és bizalmi férfiak által vár megoldásra, mert csak ezeknek van módjukban meggyőződni arról, vajon saját községükben folynak-e még kontárkodások vagy sem. Az iparhatóságnálazon ígéretet kaptuk, hogy a beérkező jelentések a legkönyörtelenebb szigorral lesznek majd kezelve. Eddig ez csupán azért nem történt, mert volt sok olyan iparos is,ki szakmáját rendszeresen elsajátította, évek hosszú során át nyíltan is űzte, csakhogy felületességből vagy hanyagságból nem rendelkezett iparigazolvánnyal vagypedig ennek beszerzéséhez szükséges okmányokkal. Az ipartársulat az ilyenekkelszemben a legnagyobb méltányossággal járt el. Minden egyes indokolt esetben javaslatba hozta a felsőbb hatóságnál a szükséges okmányok fölmutatása alólifölmentvény megadását, hogy az illetők rendes iparigazolványt kaphassanak.

[Bekezdés]

Az új munkásbiztosító rendelet4 ellen általános a fölzúdulás, majdnem mindenipartársulat, de magánegyesületek is fölemelték tiltakozó szavukat ellene. Ipartár-

154 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

sulati elnökünknek módjában volt a parlamenti iparospárt5 egyik képviselőjénél isinterveniálni, hogy ezen törvény módositassék. A párt egyik képviselője röviddel ezután föl is szólalt a prágai országgyűlésen ily értelemben, minekutána elnökünkazon értesítést kapta, hogy ezen törvény rövidesen revízió alá kerül, és amint a hírlapokból tudjuk, az országgyűlés már tényleg első olvasásban elfogadott néhányenyhítést.[Bekezdés]

A társulat működése[Bekezdés]

A társulat vezetőségének kezdeményezéséből kifolyólag Zsigárd, Farkasd, Negyed, Sookszelőce és Mocsonok községekben egy-egy tanonciskola létesítése máris engedélyezve van, a Pereden és Tornoczon létesítendő tanonciskola ügye a zupáni hivatal döntése alatt áll. Sikerült az elnöknek ezen tanonciskolák fönntartásáhozaz illető községek elöljáróságainak hozzájárulásán kívül az állam részéről, valamintaz iparkamara részéről is jelentékeny anyagi támogatást kieszközölni, ezen kívülmég 2 más hatóság helyezett anyagi támogatást kilátásba. Ezek szerint nemcsakezen 7 új iskola működése van anyagilag biztosítva, de valószínűleg sikerülni fog tanoncmunka kiállítások és egyéb alkalmakkor díjkiosztások és jutalmazások révén atanoncok tanulási vágyát serkenteni és fejleszteni.

Sikerült az elnöknek az illetékes fórumoknál kieszközölni, hogy az önálló iparosok részére továbbképző tanfolyamok létesíthetők legyenek. Erre nyomatékosan fölhívjuk az igen t. tagok figyelmét, mert a mai nehéz kereseti viszonyok között nemmindenki képes tanulmányozási céllal nagyobb városokba utazni, hogy a szakmájában történt haladásokról tudomást szerezzen. Ha legalább 15-en jelentkeznekugyanegy szakmából, akkor egy szakelőadó lesz kiküldve többnapos kurzus megtartására. Ezen kurzus folyamán elmagyarázva és gyakorlatilag bemutatva lesznek azillető szakmában eddig bevált újítások és könnyítések. Ezen tanfolyamok teljeseningyenesek lesznek, csupán a földolgozásra kerülő nyersanyagokat kell az érdekelteknek rendelkezésre bocsájtaniok. Az előadási nyelv az érdekeltek anyanyelve szerint lehet slovák vagy magyar. Véleményünk szerint ezen tanfolyamok különösen aruházkodási szakiparokra, mint pld. szabók, cipészek, csizmadiákra, de a többi iparágakra is fontos jelentőséggel bírnak. Ugyanilyen tanfolyamok létesíthetők külön,segédek részére is, így elérhető az, hogy az ambiciózusabb segéd is megmaradhatvidéken, és nem kívánkozik városba, hogy ismereteit gyarapítsa.

Sikerült az elnöknek még egy másik kedvezményt is kieszközölnie, mely ugyancsak nagy jelentéséggel és fontossággal bír egyes társulati tagok részére. Nagyonsok iparosban meg van a kellő szaktudás és erős akarat, hogy szakmájában az átlagnál jelentékenyebb munkaeredményeket érhessen el, de anyagi viszonyai nemengedik, hogy az erre szükséges szerszámokat vagy gépeket a mai nehéz viszonyokközött megvehesse, a nagyon súlyos takarékpénztári kamatokat, pedig nem viselheti. Az ilyenek részére bizonyos előfeltételek, és egy kisebb azonnali készpénzfizetés mellett a társulat vezetősége beszerezheti a szükséges szerszámokat vagy gépeket az eredeti gyári árak körülbelül 2/3 részéért, kedvezően beosztott részlettörlesztések mellett. A fizetendő kamat 4-5%, méltánylandó esetekben teljes kamat-

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 155

mentesség is elérhető. Fölvilágításokkal szívesen áll a vezetőség a tagok rendelkezésére.

A zupáni hivatal engedélyével 2 szakosztályt létesített a vezetőség, mégpedig akereskedők és vendéglősök szakosztályát.6 A cipészek és csizmadiák is kértek egyszakosztály létesítését. A vezetőség ezirányú előterjesztésére engedélyezte is azt azupáni hivatal, az érdekeltek azonban a meghívás dacára nem jelentek meg az alapszabályok letárgyalására, és így ezen szakosztály eddig nem volt megalakítható.Alapszabályaink értelmében minden szakma, melynek legalább 30 tagja egy szakosztály megszervezését kéri, azt megkaphatja. így minden szakmának módjábanvan a saját ügyeivel külön foglalkozni, sérelmeinek orvoslását a vezetőség útján kérni, a tapasztalt visszaéléseket tudomásra hozni, ezen kívül joga van a döntőbíróságba saját kiküldöttet nevezni.

Társulatunk elnöke egybehívta járásunk területén működő segédeket is, hogy asegédek osztályát létesíthesse. Ezek meg is jelentek, az alapszabály-tervezet el lettfogadva, és a felsőbb hatóságnak jóváhagyás céljából fölterjesztette. Ezen jóváhagyás leérkezte után ezen szakosztály is megkezdheti működését.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11.

Jegyzetek

1.   Pollak Mór 1926-1929 között volt az ipartársulat elnöke.

2.   1929-ben Kardos Győző lett az elnök. Az 1930-as évek közepén az Országos Keresztényszocialista Párt galántai körzetének a titkára volt.

3.   Pollak Mórral szemben az ipartársulat tagságának egy része már a kezdetektől szembehelyezkedett.

4.   A munkásbiztosftást szabályozó 221. sz. törvényt 1924. október 9-én fogadták el.

5.   Valószínűleg a Csehszlovák Iparos-, Kereskedő- és Középosztálypártról (Ceskoslovenskázivnostnfcko-obchodnicka strana stredostavovská) lehet szó.

6.   A 215. § szerint jöhettek létre.

3.

Kassa, 1926. december 13. A Kassai Ipartársulat körlevele a magyar tagságúipartársulatokhoz, amellyel a szervezeti rendszer decentralizálását akarták elérni, és a hátrányos nemzetiségi megkülönböztetésre hívták fel a figyelmet.

A kosicei különféle iparágakat magában foglaló ipartársulat elnökségétől.

Tárgy: Az e hó 19-én megtartandó kongresszus ügye.Járási Ipartársulat Tekintetes Elnökségének

TURc.-Sv.-MARTIN.

156 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

1388.-926. számú körlevelükre hivatkozással tisztelettel bejelentjük, hogy azInstruktor által e hó 19-ére egybehivott országos iparos nagygyűlésen a Kosicei Ipartársulatot Kluka Nándor alelnök és Lach Béla1 titkárral fogjuk képviseltetni.

Szives tudomására adjuk egyben, hogy egyidejűleg átirtuk a Slován Szálló igazgatóságához, hogy nevezettek részére egy két ágyas szobát biztosítani szívesek legyenek. Szíveskedjenek utána nézetni, hogy a megrendelt szoba 18-ára kiküldötteinek rendelkezésére álljon.

Tekintettel arra, hogy tagjaink általános kívánságára már a zsilinai nagygyűlésenis a zsupaszövetségek2 felállítása mellett foglaltunk állást, kénytelenek vagyunkezen gyűlésen is ezen javaslatunk mellett kitartani, mivel az a véleményünk, hogyaz ipartársulatok fontos gazdasági törekvéseit csak olyan szerv segítségével leszünk képesek hathatósan előrevinni, amely szerv közvetlen közelünkben van sahova a zsupa körzetén lévő ipartársulatok kiküldöttei kevés költséggel bármikormegjelenhetnek és a felmerülő kérdéseket megtárgyalhassák.

Ezen zsupai szövetségek a saját kebelükből kiküldenének egy-egy tagot, mely bizottság képezné az Országos Ipartanácsot és közvetlen tanácsadója lenne a minisztériumnak.

Hangsúlyozzuk és egyben a leghatározottabban leszögezzük, hogy bennünketezen javaslat megtételénél semminemű más cél nem vezet, mint az, hogy a törvényadta keretek között olyan szerveket létesítsünk, amelyek a kitűzött célnak meg isfognak felelni. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy az úgynevezett Országos szerveka rendkívül nagy távolság miatt a múltban sem feleltek meg a kitűzött célnak, migha zsupai szövetségek lesznek, azokban közvetlenebbül is intenzivebben lehet leszaz iparosság érdekében közreműködni.

Természetesen a jövőre tekintettel, a tekintetben sincsen kifogásunk, hogy amegalakítandó zsupa szövetségek egy magasabb rendű országos szervbe kapcsolódhassanak be és ezáltal a zsupai érdekeket igyekezzenek előbbre vinni. Jelenlegazonban az idő erre nem alkalmas, illetve a viszonyok erre még nem érettek.3

Javaslatunk alátámasztására szükségét látjuk az ipartörvény 218.§.-ának minda négy pontjára hivatkozni, amely a legfélreérthetetlenebb módon körvonalazza akerületi szövetségek, esetleg egy magasabb szövetségbe való belépés módozatait,s amely §.4-ik pontja kifejezetten megadja a módot arra nézve, hogy milyen határozat alapján lehet akár a területi, akár pedig egy országos szövetségbe lépni. Vagyissem nekünk, sem pedig az ipartársulatnak közgyűlési határozata nélkül semminemű országos szövetségbe belépnie nem szabad, tehát az e hó 19-én megtartandó országos gyűlésen megjelenő ipartársulati képviselőknek egy országos szövetség megalakításához törvényadta joguk nincsen, csupán elvi határozatot hozhatnakés azt az Ipartársulatok megtartandó közgyűléséig függőben tartani kötelesek.

Mielőtt ezen megkeresésünket bezárnónk, szükségét látjuk a zsilinai nagygyűlésen előfordult „magyarok, zsidók” kiszólásokat megemlíteni s arra kérni a megtartandó kongresszus tisztelt Vezetőit, hogy legyenek szívesek a kongresszuson megjelenő iparostársakat már a gyűlés elején figyelmeztetni, hogy ott semmineműnemeztiség, vallás képviselve nincsen, csupán és kizárólag az Ipartársulatok kiküldöttei vesznek azon részt, ha tehát valamelyiknek nincsen módjában az államnyelven előterjesztéseit megtenni, ne legyen kitéve különféle gúnyos megjegyzéseknek,hanem engedtessék meg az ott megjelenő kiküldötteknek az általa ismert nyelven

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 157

előterjesztését megtenni, melyet amennyiben a kongresszus Vezetősége meg nemértene, az erre a célra kirendelt tolmács által nyomba fordittassa le. Ugyanis a prágai parlamentben is négy nyelven (cseh, szlovák, magyar, német) folyik a tárgyalásés még sem kerül arra sor, hogy az esetleg más kisebbségi nyelven felszólaló képviselőt lemagyarazzák és lezsidózzák. Konszolidációt szerény véleményünk szerintcsak úgy és akkor lehet elérni, ha valamennyien nyelv, vallás és nemzetiségre tekintet nélkül a kitűzött cél érdekében dolgozunk. Sajnálattal kell már most kijelentenünk, hogy amennyiben a tisztelt Vezetőség nem lenne képes a más nemzetiségűküldötteket a zsilinai nagygyűlésen történt inzultusoktól megvédeni, nagy sajnálatunkra kénytelenek lennénk a legközelebb egybehívandó hasoncélu gyűlésekről elmaradni és a fennálló kapcsolatot Önökkel megszakítani.

Javaslatunkat és magunkat úgy a társtestület, mint a kongresszus tagjai jóindulatában ajánlva, maradtunk

Kosicén, a Kosicei ipartársulat elnökségének 1926. december hó 13-án megtartott üléséből,

a kosicei ipartársulat nevében, teljes tisztelettel:

Molnár s. k.                                                                                Lach s. k.

elnök                                                                                         titkár

SA Bratíslava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), Fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11,623/27, iratszám: 1696/1926.

Jegyzetek

1.   Lach Béla a Közérdek c. lap társszerkesztője volt.

2.   A megyei szövetségek terve az ipartársulati autonómia megtartására törekedett. A szlovák vezetésű OSZ-szel szemben új, a magyar ipartársulatok érdekeit (is) felvállaló struktúra kialakítását akarták elérni.

3.   A nyugati megyék ipartársulatainak szerveződése és a túrócszentmártoni székhelyű OSZerőltetése ellen a kelet-szlovákiai szervezetek Kassán az Egyesült Iparosok OrszágosSzövetségét hozták létre.

4.

Komárom, 1927. november 14. A Komáromi Járási Általános Ipartásulat levele amagyar többségű ipartársulatokhoz az egységes szervezeti képviselet tárgyában,amely a magyar ügyviteli nyelvű ipartársulatok intézményi szervezetődésének első komolyabb terve.

A Vágsellyei járási Ipartársulat tekintetes Elnökségének

Mai napon vettük a jelenleg Turócszentmártonban székelő Ipartársulati Szövetség elnökének1 levelét, melyben arról értesít, hogy november hó 27-én vasárnap tit-

158 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

kárával2 hozzánk érkezik a társulatok és a Szövetség eddig még külömböző viták közé került kérdésének bizalmas jellegű megtárgyalására3.

Kétségtelen, hogy a társulatok szervezeteinek egyöntetű kiépítése valamely közös és központi szerv nélkül megoldást nem nyerhet, viszont az sem vitatható, hogy- ha ily központi szervre szükség van, mintahogy feltétlenül szükség van – e központi szövetségi szerv létesítése kérdésénél csak egy megoldási lehetőség kínálkozik:egyetértéssel, egymás iránti bizalommal és megértéssel, egymás jogainak tiszteletben tartásával létrehozni oly platformot, amelyen komoly szervező munka megindulhat. Mi most azokhoz a Testvértársulatokhoz fordulunk, amelyek velünk együtt nemzetiségi szempontból magyar jellegűek, mert megbocsáthatatlan bűnnek tartanok,ha az összes magyar többségű társulatok külsőleges nézeteltérések okából egymástól elkülönülve foglalnának állást a Szövetség kérdésében is. Mi magunknaknem ideálja az Országos szervezetnek momentán kiépítése, mert mi elejétől kezdve a kamarai szövetségekben4 véltük megtalálni a szervezkedés kereteit, mégis számolván az adott helyzettel, nem térhetünk ki azelől, hogy az egyébként hivataloshelyről szorgalmazott országos szövetségi szervezet megalkotásánál az összes iparosság érdekében részt vegyünk. Aki hallgat, az beleegyezni, megelégedettnek látszik. És éppen úgy, mint a többi ipartársulatoknak, úgy a magyar ipartásulatoknakis különösen vannak oly sérelmeik, melyek gyors orvoslást kívánnak. Célt fenn is,hol sorsunkat intézik, csak úgy érhetünk el, ha egységesek leszünk először magunkközött, de egységesek leszünk azokkal is, kikkel jó és balsorsunk századokon átminden társadalmi és gazdasági téren kifejtett munkák közössége kapcsolt és kapcsol össze: a mi kérdésünknél: a slovenskói iparosokat és kereskedőket.

Hogy Turócszentmárton Komáromot keresi fel, ebben mi jó jelet látunk ennek akapcsolatnak továbbfejlesztésére, s garanciát remélhetünk atekintetben, hogy amagyar ipartársulatok súlyt fognak a jövőben is jelenteni minden ügyben, amelySlovenskó ipari és kereskedelmi társadalmát gazdasági és társadalmi szempontbólilletik. A bizalmas tanácskozáson tehát résztvenni minden, komoly pozitív munkárakész ipartársulatnak lelkiismeretben kötelessége. Ha mi, kik e megértés jegyébenintencionált is az osztó igazság elve alapján kezdeményezett lépésnél magunkramaradunk, s nem áll velünk, s mögöttünk a magyar ipartársulatok egész szervezete, ha egyeseket, helyi, személyes motívumok elválasztanak tőlünk, a mi magunkerejét konzerváló törekvéseink balsikeréért azok lesznek felelősek, akik magunkrahagynak. Mint eddig is társulatunk nem egy esetben adta tanújelét és áldozatkészségét a közös érdekek megvédelmezésénél, bátran számíthat azért minden magyarTestvértársulatunk arra, hogy a most aktuális szövetségi kérdésben is jogainkat követelni és azokat biztosítani intézményesen elmulasztani nem fogjuk.

A jelenleg Turócszentmártonban székelő Szövetség elnökének és titkárának komáromi látogatása, pedig akkor fog ránk nézve sorsdöntő lenni, ha valamennyi magyar ipartársulat elküldi megbízottját, mert e bizalmas tárgyalásokon fogjuk azokata kívánságokat kifejteni, amelyek a szövetségben való együttműködésünk feltételeit képezik.

Nagyon kérjük ezért a T. Testvértársulat igen tisztelt Elnök Urát, hogy lehetőlega választmánya adta felhatalmazással társulatunknál 1927. november 27-én megjelenni szíveskedjék5, vagy küldjön ki e bizalmas értekezletre képviselőt, titkárt,akikkel a december hóra összehívni szándékolt szövetségi közgyűlésre vonatkozó

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 159

megállapodásainkat leszögezhetjük. Társulatunk ez alkalommal elégségesnek véli,hogy e körlevélben a Szövetség működése tekintetében a magyar iparosság és kereskedő társadalom érdekeinek előzetes leszögezését hangsúlyozza. A testvértársulatok bizalommal hívott küldötteinek komáromi találkozása alkalmával lesz módunk ahhoz, hogy ez érdekvédelem céljait szolgáló eszközöket egyenkint behatómegvitatás tárgyává tehessük. Végül leszögezzük, hogy a magyar ipar és kereskedelem érdekeit nem akarjuk az egyetemes slovenskói érdekek fölé helyezni, semazokkal ellentétbe állítani, célunk csak az, hogy a magyar ipar és kereskedelem részére Slovenskó határai között egyenlő feltételek mellett azonos megélhetési lehetőséget biztosítani tudjunk. Értesítést kérünk.

Társulat testvéri üdvözlettel

Ivánfy Géza6                                                                                     Boldoghy Gyula7

titkár                                                                                                    elnök

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11, iratszám: 1092/1927.

Jegyzetek

1.   Az OSZ elnöke, Ján Hlavaj.

2.   Az OSZ titkára, Milos Rumann.

3.   Az eredeti szövegben aláhúzva.

4.   Minden bizonnyal a kereskedelmi és iparkamarákról van szó.

5.   A szövegben pirossal aláhúzva a mondat első fele.

6.   Ivánfy Géza, komáromi iparos, az Ipovitz-lvánfy vállalkozás társtulajdonosa. A KomáromiJárási Ipartársulat titkára. 1920-ban az Ipar és Kereskedelem c. lap felelős szerkesztőjeként a magyar kisiparosság problémáival foglalkozott. 1930-1931-ben az „iparosok éskereskedők érdekeit védő általános közgazdasági lap” (Kereskedők és Iparosok Lapja)szerkesztője. A Magyar írásban tette közzé gazdasági jellegű koncepcióit.

7.   Boldoghy Gyula az 1920-as évek elején a Komáromi Járási Ipartársulat elnöke volt.

5.

Losonc, 1931. április 26. Vitovszky József indoklása az iparosok és kereskedőkszervezeti szabályzatának átalakítására benyújtott javaslatához, amely konkrétszervezeti változtatásokat javasol az OSZ átalakítására, és az egyes nemzetiségi titkárságok létrehozására.

Az iparosok és kereskedők szervezeti szabályzata

Miután a kereskedők és iparosok politikailag egy pártba való szervezése a lehetetlenséggel határos, ennek következtében az ország, de különösen a saját sorsukintézésében nem vehetnek részt és gazdasági helyzetük megjavítása érdekében

160 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

csak más politikai pártok révén tudnak a parlamentben interveniáltatni, de számszerinti súlyukkal ipari és kereskedelmi kérdéseket érintő javaslatok megszavazásánál alig tudnak érvényesülni.

Ezen fent felsorolt bajokon kívül van még komolyabb baj is. Talán legnagyobb hátránya az iparos és kereskedő társadalom rétegének az, hogy gazdasági szervei semegyöntetűek, mivel az iparosokat és kereskedőket minden cél nélkül egymástól teljesen függetlenül szervezik, és az e téren fennálló rendszertelenséget még fokozzaazon körülmény, hogy ezen szervezetek építését több helyen is eszközlik. Van ma például iparos szövetség Túróc-Szent-Mártonban, Kassán, továbbá egy szlovák iparosés kereskedő munkásszövetség Pozsonyban, valamint a kereskedő grémiumok1egész sorozata úgy, hogy kereskedők és iparosok ezen széttagozódottsága folytánegyöntetű javaslat kidolgozására, illetve elfogadtatására nem kerülhet sor. Ennek következménye az, hogy a fent emiitett szervek egyike vagy másika javaslatot vagy határozatot terjeszt a kormány elé az elutasításra talál, mely elutasítás azzal van indokolva, hogy a javaslatot „csak ez” vagy „csak az” a szervezet akarja. A javaslatot előterjesztő küldöttségnek pedig ezt feleli a miniszter: „Ismerjék be, hogy ez csak az ország iparosai és kereskedői egy részének óhaja. így nem tehetek semmit, mert könynyen megtörténhetik, hogy esetleg egy másik közület tiltakozni fog ezen javaslat elfogadása és végrehajtása ellen.” (Egy javaslatommal ez meg is történt már.)

Az iparosok és kereskedők eszerint a miniszternél és a kormánynál – kiknek amai rendszer mellett igen sok javaslatunk helyzetét nagyon megnehezítené -, nemtalálnak meghallgatásra.

Ebből tehát kitűnik, hogy az iparosok és kereskedők mai szervezetei nem alkalmasak arr[a], hogy parlamenten kívül az iparosok és kereskedők érdekeit hathatósan támogassák és igaz ügyét előre vigyék.

A fenti okok miatt alábbiakban foglalom össze az iparosok és kereskedők új alapokon nyugvó szervezetének felállítását célzó javaslatomat, és pedig olyan célzattal, olyan alapon, hogy az iparosok és kereskedők panaszai és sérelmei ezek egyetlen legmagasabb szervétől az ipartársulatok országos szövetségétől legyenek feltárva és igy mint az összes iparosokat és kereskedőket magában foglaló szervetne lehessen elutasítani és ezen új szervezet alapján ott állhassunk a miniszterekelőtt, mint egy falanx.

Az iparosok és kereskedők ma meglévő összes közületeitől kérem a következőszervezeti szabályzat elfogadását és intézkedések megtételét, hogy az ipartörvénymódosítása útján az alant felsorolt szervek kiépítése megvalósuljon, amennyiben azilyen alapokra fektetett szervezet vezetheti az iparos és kereskedő társadalmatoda, hogy sérelmeit és bajait a legilletékesebb szervek részéről történő megtárgyalás után az illetékes felső fórumhoz, Ml. minisztériumokba eljuttathassa. Mikor a legegyszerűbb tagnak is a legcsekélyebb kiadásába kerülő, ezen szervezet lényegét ismertetem, kérem annak vázolt struktúráját elfogadni és a legszélesebb körben propagálni, hogy egyszer – mégpedig a legrövidebb idő alatt – a megvalósulás stádiumábajusson az iparosok és kerekedők álma, t. i. hogy egyöntetű panaszai eljuthassanak oda, ahol segíthetnek bajain.

Lucenec, 1931. április 26-án

Vitovszky József

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 161

Szervezeti szabályzat

1.  A jelenlegi járási vegyes ipartársulatok továbbra is fenntartandók, ha valaholszakmai ipartársulat van, úgy az is a járási vegyes ipartársulatok ügykörébe utalandó.

2.  Minden járási vegyes ipartársulat köteles a helyi szakcsoportok megalakítását keresztül vezetni, mely szakcsoportnak székhelye a járási vegyes ipartársulatszékhelye.

3. Alakítandó az ország területére kiterjedő hatáskörrel a mellékelt ábrán2 feltüntetett szakmák szerint egy-egy országos szakipari szövetség, melybe köteles minden szakcsoport tagjaival tagul belépni.

4.  A jelenleg Túrócszentmártonban működő ipartársulatok országos szövetségetovábbra is fenntartandó, de bratislavai székhellyel, melynek törvény szerint köteles minden vegyes ipartársulat tagjául belépni.

5.  Az országos ipari tanács tagjai, csak az ipartársulatok országos szövetségeés az országos szakipari szövetségnek delegáltjai lehetnek.

6.  A fenti leirás és a mellékelt ábra szerinti szervek pénzügyi ellátása, iletveazok fen[n]tartása:

a/ Az ipartársulatok tagdijait a szakcsoportok delegáltjaiból alakult bizottságbecslés útján állapítja meg minden segédeszköz felhasználásával. A helyi viszonyokszerint változtatható a tagdíj minimuma és maximuma; a tagdij ellenében a járásivegyes ipartársulat a helyi szakcsoport minden kiadását fedezi.

b/ A szakcsoportok alapszabályait a járási vegyes ipartársulat véleményezi ésaz országos szakipari hivatal hagyja jóvá (mint eddig).

7.  Minden szakmából felállított országos szakipari szövetség évi tagdíjait akkéntállapítja meg, hogy adminisztrációs kiadásai valamint az ügykörébe utalt eljárásokfedezetet nyerjenek. A tagdíj ellenében köteles a szövetség a hozzá beérkezett szakmai ügydarabokat megtárgyalni és a fölöttes fórumoknál elintézni. Köteles továbbáhárom nyelvű (szlovák, német és magyar) egyelőre havi, később hetenként megjelenő szaklapot teljesen díjtalanul tagjainak kiadni. Zárszámadásait és költségvetésétaz ipartársulatok országos szövetségének köteles bemutatni.

8.  Az ipartársulatok országos szövetségének évi tagdíja 2 Kc-ban állapittatikmeg, mely tagdíj ellenében köteles szükség szerint országos kongresszusokat rendezni és a hozzá beérkezett sérelmeket, panaszokat megtárgyalni és azoknak a minisztériumokban érvényt szerezni. Köteles továbbá egy hivatalos három nyelvű iparos és kereskedő közlönyt tagjainak ingyen szolgáltatni, melyben minden ipari éskereskedői helyi és országos vonatkozású érdekek és sérelmek nyilvánosan tárgyaltatnak.

A fentnevezett szervek választási szabályzata:

1. / A járási vegyes ipartársulat választmányát a helyi szakcsoportok delegáltjaiból állítja össze, mely választás titkosan a járás székhelyén, vidéken a közjegyzöség székhelyén egy ugyanazon napon reggel 9 órától 13 óráig történik a/ elnököt,valamint az alelnököt a választmány saját kebeléből választja, b/ az ipartársulat azegész választás eredményét 48 órán belül köteles hirlapilag közölni, c/ választmányi tagok száma 30.

162 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

2.  / Az országos szakipari szövetség választmányát a járási vegyes ipartársulatok delegáltjaiból állítja össze és azokat választottaknak jelenti ki; elnököt és alelnököt a választmány saját kebeléből választ meg. A választmányi tagok száma 30,akiknek költségei az országos szakipari szövetség pénztárát terhelik.

3. / Az ipartársulatok országos szövetsége nagyobb számú járási vegyes ipartársulatok részére a tagok számarányához mérten a választmányban 1-2 helyet biztosít, mely kijelölt helyekre a járási ipartársulat évi közgyűlése ejti meg a választást sazok automatice tagjai az ipartársulatok országos szövetsége választmányának; a/a választmányi tagok száma 30. b/ a választmányi ülések alkalmával a tagok költségei az ipartársulatok országos szövetsége pénztárából fedeztetnek.

4.  / A választmányi tagok három évre választatnak meg, azonban évente 1/3sorsolás útján kerül választás alá.

5.  / Az országos ipari tanács egyharmad részben az ipartársulatok orsz. szövetségének delegáltjaiból, kétharmad részben pedig az országos szakipari szövetségdelegáltjaiból tevődik össze, a/ Az országos ipari tanács 60 tagból áll, b/ napi dijait az országos hivatal pénztárából fedezik.

6.  / Az összes ipari szervezetek delegáltjai ülések alkalmával szabad vasúti menetjegyet nyernek az államtól.

7.  / Az ipari szervezetek nemzetiség és politika mentesek, melyek csak kizárólagos gazdasági szervei az iparos és kereskedő társadalomnak.

Magyarázat a szervezeti szabályzathoz és [a] túloldali rajzhoz.

I. A járási vegyes ipartársulat saját kebelében az általa véleményezett ésaz országos hivatal részéről jóváhagyott alapszabály alapján megalakítja a járási szakosztályokat a következő szakmákra:

I.  bőripar, 2. élelmezési ipar, 3. építőipar, 4. faipar, 5. festöipar, 6. kereskedők, 7. szabó és ruházati ipar, 8. vasipar, 9. vendéglösipar, 10. vegyesipar.

II.  A járási vegyes ipartársulat minden szakcsoporti javaslatot és határozatot végrehajt és felterjeszt a felsőbb fórumhoz, mely nem ellenkezik az általános országos kereskedelmi és iparos érdekekkel.

III.  Szlovenszkó területén minden szakma a mellékelt ábra szerint megalakítja a maga szakipari szövetségét, még pedig a következő szakmák részére:

1. bőripar, 2. építő, 3. faipar, 4. festöipar, 5. grafika, 6. húsipar, 7. kereskedő, 8. sütőipar, 9. szabó és ruházati ipar, 10. vasipar, 11. vendéglős, 12.vegyes ipar.

Több szakipari szövetség megalakítását nem ajánlom, mivel azokfen[n]tartása nagy anyagi megterhelést jelentene tagjai részére.

IV. A ma fenálló országos szövetségei az ipartársulatoknak valamint a grémiumok és más hasonló országos alakulatok törvényileg megszüntetendők,

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 163

meghagyandó egyedül a jelenleg Turoc-Szt. Mártonban székelő, alapszabályokkal bíró „Ipartársulatok országos szövetsége” pozsonyi székhellyel, nemzetiség- és politikamentes alapon. Köteles azonban Turoc-Szt. Mártonban szlovák, Kassán magyar, Ungváron ruszin és más ott használt nyelvet beszélő titkár beállításával titkárságot ezeken a helyeken felállítani.

A fenti elgondolás azonban nem zárja ki azt, hogy ezek mellett mint szabad szervezetek az eddigi országos szövetségek és grémiumok neműködhessenek, ha azok tagjai annak szükségét látják. Ezen szabad szervezetek óhajai is figyelembe veendők a túloldali ábrán feltüntetett szervek határozatai mellett.

V. Az országos iparitanács fölötte áll az összes kereskedö-és ipariszervezeteknek és komoly tárgyalás alá veszi a hozzá beérkezett szakipari szövetségi vagy országos ipartársulat szövetségi javaslatokat és beadványokat. Határozathozatal után terjeszti fel ezeket a kormányhoz, és iparkodik azoknak alegmesszebbmenöleg érvényt szerezni. Köteles az eredményes vagy eredménytelen eljárásról kellő indokolással alantas szerveit értesíteni, és azokattanáccsal ellátni a jövőben beadandó javaslatok sikerének biztosítása érdekében.

Ezen felsorolt és a túloldali ábrán I., II., III., IV. és V[.] számmal megjelöltszervek felállításától várhatja a kereskedő- és iparostársadalom ügyeinek sikeres és biztos elintézését. Ezen szervek révén adatik mód arra, hogy azegyéni elgondolás, – ha az a közre üdvös, – országszerte megtárgyaltassék ésa törvényhozásnál figyelembe vétessék.

SA Bratislava, pobocka Sala (AL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), Fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 21, iratszám: 646/31.

Jegyzetek

1.   Grémium: irányító, tanácskozó testület.

2.   Az ábrát helyszűke miatt nem közlöm.

6.

Losonc, 1931. június 6. A Losonci Járási Vegyes Ipartársulat támogatásáról biztosítja a Vitovszky-féle javaslatot és egységes érdekérvényesítésre hívja fel atöbbi ipartársulatot.

T. C.

164 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Ipartársulatunk f. évi rendes közgyűlése elfogadta Vitovszky Józsefnek az iparosok és kereskedők szervezetére vonatkozó szabályzat-tervezetét és elhatározta,hogy ezen tervezet az összes ipartársulatoknak és intézményeknek azzal a megkereséssel küldendő meg, hogy az indítványt magukévá téve annak törvénnyé válásaérdekében széleskörű propagandát fejtsenek ki.

Kérjük azért, hogy […] amennyiben azt helyesnek találják annak megvalósulásaérdekében minden lehetőt elkövetni szíveskedjenek.

Losonc, 1931. június hó 6-án.

Nagy Sándor1 s. k.elnök.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 21,646/31, iratszám: 668/1931.

Jegyzetek

1. Nagy Sándor a Losonci Kisiparosok Áruszövetkezetének az igazgatója, a losonci ipartársulat elnöke. A kisgazdapárt politikusa a nógrádi és a gömöri régióban. Az 1920-as évekvégén a Magyar Nemzeti Párt vezetőségének tagja.

7.

Dunaszerdahely, 1931. június 21. Részletek a Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulatjelentéséből, amely az 1930-as év gazdasági és szociális nehézségeit taglalja.

Tisztelt Közgyűlés!

Az előző évek közgyűlésén ismételten reá mutattunk az évek óta folytonosanrosszabbodó gazdasági viszonyokra s az általános pangás az 1930. évben érte eltalán a tetőfokát, mely válság mind ez ideig nem enyhült, a jobb jövő reményéresemmi alapot nem ad.

Ipartársulatunk beléletének ismertetése előtt kötelességünk ezt a rendkívüli súlyos helyzetet megemlíteni, nehogy az illetékes tényezők abban a hiszemben legyenek, hogy ipartársulatunk területén a gazdasági válság csak átfutó, könnyű természetű jelenség.

Az 1930-ik év[i] gabona silány termése, a gabonának alacsony ára, majd az állatok árának nagymérvű csökkenése a gazdát képtelenné tette arra, hogy szükségleteit kielégítse. Vásárló ereje rohamosan csökkent, ami természetszerűleg a kereskedelmi és ipari életre nagy károkat okozó kihatással volt és van, továbbá az egészvonalon fokozta a munkanélküliséget s a megélhetés színvonalát a minimum alulimértékre szorította le. Ezekhez a bajokhoz járult az adók és a szociális terhek fokozása, a vasút és a posta díjszabás emelése. Ipartársulatunk területén több üzemkénytelen volt tevékenységét beszüntetni s az ipari műhelyek tömegep] a hét több

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 165

napján zárva vannak, a kereskedő, pedig boltjában naphosszat hiába várja a vevőts mindannyian fizetési nehézségekkel küzdenek.

Föltétlenül szükséges tehát első sorban a közterhek csökkentése, a forgalmiadó teles eltörlése, mivel különösen a forgalmiadó annyira nyomasztó terhe a kisiparosnak és a kiskereskedőnek, hogy a mai szűkös viszonyok mellett az adó is tönkre teheti őt. Ezt a körülményt ipartársulatunk ép[p] úgy a többi ipartársulatok és kereskedelmi testületek fölismerve, ismételten elő terjesztést tettünk ezeknek a bajoknak az orvoslására. Sajnos az országos mozgalom sikerre nem vezetett, a forgalmiadó átalányozását keresztül nem vezették és szó sem lehetett a forgalmiadóeltörléséről.

Az országos iparos tanács választmánya a folyó év március havában tartott ülésében behatóan foglalkozott a kisiparos és kiskereskedő adózó képességével s követelés tárgyává tette az aránytalanul magas adóhátralékok leírását, a kisiparosnakés kiskereskedőnek a forgalmiadó alól leendő mentesítését s a létminimumnak7.000 koronáról 10.000 koronára történendő fölemelését.

Az általános keresetiadó kivetése körüli sérelmek továbbra is fentállanak. Azadózó teljesen ki van szolgáltatva a kincstári előadó egyoldalúságának s az adókivető bizottság nem az aminek mondva van, hanem megállapító bizottsága a kincstári előadó álláspontjának. A mai rendszer mellett az adókivető bizottság mint ilyen,tulajdonképpen nem létezik. A bizottság nem kap időt arra, hogy az adózó tételévelfoglalkozhasson, holott nagyon fontos körülmény az, hogy az adózóra vonatkozó javaslat, valamint az adózó észrevétele a bizottsággal részletesen megismertessék.Követelnünk kell, hogy a kincstári előadó az adózóval egyenrangú fél legyen s a kivetési alapok és adatok az adózó teljes tudomására hozandók. Szükséges továbbá,hogy az adókivető bizottság adóhivatali kerületenkint alakíttassák meg. Ezzel elérhető volna, hogy az adókivető bizottság a járás területén lakó egyénekből állana,mert az ilyen bizottság alaposabb ismerője lenne a helyi viszonyoknak.

Súlyos bajokat idéz elő a szociális terhek magassága. A mai rossz kereseti lehetőségek mellett nincs olyan ipartársulati tag, kinek ezzel a teherrel, mint rendkívüli súlyos tétellel számolni nem kellene és számtalan esetben ép[p] a szociálisterhek súlyossága az oka annak, hogy a munkaadó alkalmazottainak a számátapasztani kénytelen, vagy azért nem tart alkalmazottat. Tiltakoznunk kell tehát abetegbiztosító intézet javára ismételten történt fölemelt járulékok kivetése ellen.

Megnehezítette a munkaadók helyzetét a bratislavai ker. betegbiztosító intézet ésaz országos betegbiztosító intézet által 1930 év folyamán keresztül vezetett revízióseljárás, mely nem minden esetben a törvényes előírások és emberies gondolkodásmellett végeztetett. Eredménye az a 350.000 korona, mely összeget a járásbeli munkaadóknak a legpénztelenebb időszakban kifizetni kellett. Az ellenőrzési eljárásnakkíméletlenül történt ke resztül vezetését a múlt év november havában tartott rendkívüli közgyűlés határozatához képest a minisztériumnál panasz tárgyáva tettük.

Az 1930. évben tartott rendes közgyűlésben megalkotott segélyalap szabályzatotaz első fokú iparhatóság útján az országos hivatalhoz megerősítés végett beterjesztettük. Szabályzat még vissza nem érkezett, ennek dacára azomban a költségvetésben előirányzott 2000 koronát a segélyalap gyarapítására alapként el helyeztük.

Az ipartársulatok instruktora figyelmébe ajánlotta az ipartársulatnak a tagok aggkori biztosítását. Munkaadók nélkülözik a szociális intézményekből származó elő-

166 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

nyöket, csak a szociális terheket ismerik, mindamellett hangsúlyozottan kijelentenünk kell ennek a kérdésnek rendkivüli nagy fontosságát. A kereskedő és iparosokösszesége az aggkori biztosítást anyagi erő hiányában saját maga megvalósítaniképtelen. Az államnak [segitő kezet] kell adni ennek az ügynek mielőbbi és közmegelégedésre történendő megoldására.

[Bekezdés]

Az ipariskolai tanításnak sikeresbbé tétele végett 6 tanítót a múlt év nyarán ipariskolai szaktanfolyamra küldöttünk s az ezzel járó költségek részbeni fedezésére2400 koronát fordítottunk. A bratislavai keresk.[edelmi] és iparkamara anyagi támogatása mellett 1930. április 1-től kezdődő 3 hónapos kereskedelmi tanfolyamot rendeztünk. Tanfolyam anyagát képezte a könyvvitel, kereskedelmi számtan, kereskedelmi levelezés, kereskedelemi ismeretek és a gyorsírás. A tantárgyak heti 9 óránát adattak elő, összórák száma 162 volt. Az előadói tisztet Arányi Gyulakeresk.[edelmi] akadémiai nyugdija[s] tanár látta el, kinek fáradozásáért s az iparkamara áldozat készségéért ezennel köszönetet mondunk.

Tervbe vettük a szabóiparban tanfolyam megtartását. Jelentkezők hiányában atanfolyam felállítható nem volt, bár az állami iparfejlesztő intézet tanerőről gondoskodott volna.

Kézműiparban és a koncessziós1 iparban 7 szakosztálynak a megalakítását folyamatba vettük. Egy szakosztálynak a megalakítására a jóváhagyás megérkezett,míg a többiekre az eljárás folymatban van. Ezzel kapcsolatban fölhívjuk ipartársulatunk kereskedő tagjait, hogy az ipartörvény 215. §-ában biztosított joggal élve, ipartársulat kebelében egyes kereskedői ágak szerint alakítandó szakosztályok fölállítását kérelmezzék.

A jogosulatlan iparűzők száma, dacára a folytonosan tartó kihágási eljárásnak,nem apadt. A múlt év folyamán tudomásunk szerint 146 esetben szabott ki a járási hivatal pénzbüntetést. A pénzbüntetésen kívül, melynek legmagasabb összege200 korona volt súlyosabb természetű megtorlást elérni nem lehetett, mivel az ipartörvény alapján a műhely bezárása, munka eszközök elkobzása csak akkor foganatosítható, ha a maximális pénzbüntetés és elzárás már kiszabva lett. Erre a lehetetlen állapotra már ismételten reá mutattunk s egyedül a módosítandó ipartörvényben fölveendő súlyosabb természetű büntetés alkalmazása, a műhely bezárásánaks elkobzásnak első böntetésül leendő alkalmazása, valamint a munkáltatók megbüntetése hozhat alaposabb javulást. Egyébként a nagy munkanélküliség is egyik főoka a jogosulatlan iparűzésnek.

Az ipartársulatok instruktorával és a bratislavai kereskedelmi és iparkamarávalszoros érintkezésben voltunk s több esetben nem csak ipartársulatunkra, de azösszeségre vonatkozólag is adtunk véleményt.

Igyekeztünk szoros összhangban működni a helyi első fokú iparhatósággal, melyhatóság az ipartársulattal szemben mindenkor megértést tanúsított.

[Bekezdés]

Srenker Mihály                                                                        Bohus Géza2

ipart, elnöke                                                                           ipart, titkára

aláirás nélkül                                                                           aláirás nélkül

vál. tagja                                                                                 vál. tagja

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 167

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat), doboz 1.

Jegyzetek

1.   Koncessziós: engedélyhez kötött.

2.   Bohus Géza (1880 – ?) a két világháború között a dunaszerdahelyi ipartársulat titkára volt.

8.

Túrócszentmárton, 1931. december 6. A magyar titkárság felállításának javaslata az Ipartársulatok és Grémiumok Országos Szövetségének választmányi ülésén(jegyzőkönyvrészlet).

Ez a kérdés már több ízben a választmányi ülés tárgyalási tapétájára került. Azonban mindeddig véglegesen nem lehetett megoldva, főleg a szövetség financiális nehézségei miatt, melyekkel fennállása óta küzd. A kérdés Ivánfy Géza, a komáromi járási ipartársulat titkárának, valamint Vitovszky József, választmányi tag kezdeményezése alapján ismét tárgyalva lett, akik a régen megígért magyar titkárság felállításának lehetőségéről jelentést tettek. A Szövetség jelen helyzetéről, amely a legkevésbé sem változott meg a magyar titkárság kedvezményes megoldására, a szövetségititkár1 adta elő, rámutatván a szövetség financiális nehézségeire a Szövetség bizonytalan jövőjére, a szakipartársulatok, a szövetségben lévő kötelező tagság és hasonló kérdések törvényes szabályozására. A tárgyalásban több választmányi tag vettrészt, még pedig: Fábry2, Pawera3, Vitovszky, Spányi4 és mások. Az eszmecsere utánFábry-Pawera javaslata el lett fogadva, még pedig oly értelemben, hogy a magyarszolgálat (ügyvitel, a magyar ipartársulatokkal való érintkezés és organizálás) a Szövetségben legyen kiépítve akkor, amidőn a Szövetség részéről kedvezőbb viszonyoklesznek, főleg a financiális viszonyok, s a szakipartársulatokról s a szövetségben lévő kötelező tagságról szóló törvény ki lesz adva, mert nem lehet tudni, hogy az újreformák mit hoznak a szövetség számára. Vitovszky J. megmaradt saját javaslatamellett, miszerint a magyar titkárság a Szövetségnél azonnal állittassék fel. Miutánszavazásra került sor. Az eredmény: 7 szavazatot kapott Fábry-Pawera javaslata,amig Vitovszky javaslata egyet. A többi választmányi tag nem szavazott.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 11, iratszám: 291/32, 14. p.

Jegyzetek

1.  Rumann, Milos.

2.  Fábry, Vladimír az Országos Szövetség választmányának alelnöke.

3.  Pawera, Karol a választmány rendes tagja.

4.  Spányi Artúr a választmány rendes tagja.

168 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

9.

Vágsellye, 1933. június 12. A Vágsellyei Járási Ipartársulat titkárának beszámolója a gazdasági válság hatásairól a kisiparosság helyzetére.

Mélyen tisztelt közgyűlés!

Egyesületi életünkben ismét határkőhöz értünk. Ma egy éve azt gondoltuk, hogyebben a világégésben, ha nem is gyökeres átváltozás, de legalább olyan előjelekfognak bennünket meggyőzni a gazdasági életben esetleg bekövetkezendő javulásról, amelyek csüggeteg leikünknek reményt és bizalmat kölcsönözhettek volna ajövővel szemben.

Sajnos mit látunk? Az állapotok katasztrofálisan rosszabbodtak. Fiatal köztársaságunkat is elérte a világgazdasági csőd hulláma, mely maga után vonta államférfiaink és közéleti vezető egyéniségeink tanácstalanságát.

Tekintetes közgyűlés! Kritikánk gyakorlásában nem szorítkozhatunk territorialitásra; egy állam, egy nemzet gazdasági élete a logika vas következetességével kapcsolódik az egész világ gazdasági szervezettségébe, olyan ez a gazdasági struktúra, mint egy kártyavár, amelyben ha egy lap megmozdul és kiesik: összedől azegész. Nemzetek politikai, gazdasági és szociális életének csak egy alapja lehet: azetika, az erkölcs.

Világgazdasági konferenciákat tartanak, keresik a mai világörület megszüntetésére az orvosságot, konferenciáznak, előadásokat tartanak, könyveket írnak, azonban mindezen restauráló mozgalom valahogy úgy fest, mintha egy haldokló beteg ágyánál körülállók érzik előre az elháríthatatlan katasztrófát s mégis köntörfalaznak, vigasztalják a beteget azzal, hogy életben marad. A gazdasági élet vérkeringése 1918.[-ban] meg lett fertőzve a politika, az önzés a politikai pártérdekeknekminden közjó fölé helyezésének miazmáival.1 Mai napig nem tudták elválasztani apolitikát a gazdasági élettől.

Mélyen tisztelt közgyűlés! Merő badarság azonban a politikát, mely nem egyébbmint az állam vezetésének művészete, elválasztani akarni a gazdasági élettől, melygazdasági élet a maga nemében nem egyébb, mint létszükségleteink gazdaságoselőteremtésének és mindennapi hiányérzeteink gazdaságos kielégítésének tana.

Ebben merül ki az ember létezésének legnagyobb problémája, miképen szereznimeg a munkapiacon azt a mindenható darab fémet, mely kezedben hatalommá változva a fogyasztási piacon hozzájuttat ahhoz, hogy mindennapi betevöfalatod megszerezhessed és egyáltalán magasabb rendű s intenzitású szükségleteid is kielégíthesd.

A kereskedemi és ipari életnek létalapja a bizalom, melyre épül a hitel s amelylehetővé teszi, hogy a legkisebb vállalkozó is a bankokból, mint a pénz gyüjtömedencéjéböl megszerezhesse a tökét, amelyet vállalkozásaiba invesztálhat munkájának eredményéért: a nyereségért. Ez a bizalom azonban ma nem létezik, pénzt azaz tökét […] szerezni nem tudsz, termelni ennél fogva képes nem vagy s ha lennélis, produktumaidat a fogyasztási piacon elhelyezni képtelen vagy, mert a gazdaságiélet alapvető igazságain s vezéreszméin egyesek brutális eröszakot követtek el.

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 169

Ezek az egyesek tulajdonképen kisajátították a közhatalom illetőleg az állami szuverenitás fogalmát és gáládul szemethunyva megtagadják az állam társadalmi létközösség ama fogalmát, célját, hogy az állam minden ember minél nagyobb boldogságának letéteményese. 1918 után a történelem mai korszakalkotó idejében nemakadt – mélyen tisztelt közgyűlés – olyan komoly államférfi, aki józan belátása,gyors cselekedni tudása a segítő eszközöknek sugallatos kifürkészésével megtalálná a kiutat ebből a zűrzavarból, amelybe napról-napra csak jobban és jobban fonjabe magát az emberiség.

A gazdasági termékeknek piacon való elhelyezése azaz [a] kereskedelem, a termelő tevékenység, amely azt lehetővé teszi, a pénzpiac, amely élővé teszi a gazdasági élet alapvető fogalmait s különösen ezzel kapcsolatban a hitelélet s a fogyasztási piac azaz a gazdasági élet vékeringésének utolsó fázisa, hol testet ölt a pénz,a hatalom a jövedelem elosztás processusában, úgy egy nemzet határain belül,mint világviszonylatban külkereskedelmi mérleggel, valutával, devizával együttcsődöt mondott fogalmak valami olyasminek tűnnek fel, mint amely rendszereknek,bevált módszereknek mint a modern jogállamok vívmányainak hasznát venni nemlehet.-

E világörületben jólmenö iparosok és kereskedők – a társadalom azon rétegénekzöme, amely a humanizmus, az emberi eszmék újjászületése óta csak előre tudtavinni a civilizáció zászlaját, mert örökös ütközőpontja volt a társadalom feudális,arisztokrata, minden újítástól borzongó rétege és az emberiség nincstelenjeinek, amobnak azaz a máról holnapra élö sötét massza között, amely tulajdonképen védte a polgári eszméket s minden túlkapások villámhárítójaként szerepelt s akiknekköszönhette a XX. század majdnem minden anyagi és szellemi értékét, – ma lerongyolva, éhesen, réveteg tekintettel, letargikusan kóborol az elhagyott pusztán. Pedig csak pár évtizeddel ezelőtt is ez az iparostársadalom az európai rendi államokban közvetlen a nemesi rendek után következve, jómódban élénk politikai szerepetjátszva egész 1914-ig örült az életnek, minek dokumentálásául elég utalnom a háború előtti kövér esztendőkre. Igaz, hogy akkor a törvény védelmébe vette a kisiparost s kis vállalkozót, nem volt Baía2, nem voltak gyárvárosok, kartellek3 éströsztök4 /:trusztok:/, mert mi van márna azon egyszerű gazdasági törvényszerűségnél fogva, hogy minél nagyobb mennyiségben termelsz és adsz el, annál minimálisabbak termelési költségeid és annál nagyobb nyereséged is; a töke mai fantasztikus halmozása mellett pedig még a kartell és truszt réme mered rád te szegény kisiparos, ki tudod, hogy a szabad verseny szelleme az árak kiegyensúlyozását s a kis vállalkozónak a piaci életbe veló [való] bekapcsolósását vonja magaután. A kartell és truszt azonban tudjuk, hogy nem egyébb, mint a nagyvállalkozó tökének összeesküvése a kisiparosság megfojtására, mert a nagytöke a szabad versenyt kizárja az által, hogy az árakat mindentől függetlenül, önkényesen állapítjameg és rákényszeríti a vevöközönséget, hogy vegyen, – mert szükségleti cikkeit csakfedeznie kell, – azonban a nagyvállalkozók által önkényesen diktált piaci árak ismessze alul maradnak azon árak felett, amelyekért a kisiparos termelni és értékesíteni képes ma. Az államoknak kellene ezen tűrhetetlen állapotokat megszüntetniés valamilyen bátor császármetszéssel menteni azt, mit még lehet!

Merő utópia azonban segítséget várni ama suverén fogalomtól, amelyet az1789. [-es] és 1848-as forradalmi idők, mint az emberi jogok letéteményesét kezd-

170 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

ték tisztelni. Mert a nagyvállalkozók kérlelhetetlenül diktálják ma a nemzetek és kisebb érdekcsoportok sorsát és hiányzik belőlük a legkisebb megértés szelleme is.Az 1932-33-as esztendők sötét felhőket vontak az európai államok 1918-tól kitisztulni csak nem akaró borús egére.-

Franciaország összeszedte a világ összes aranyát, elzárkózott, bizalma másnemzetekkel szemben nincs, Németország történelmi krízisét éli, Oroszországbanaz 5 éves terv csődöt mondott, Anglia tisztán középkori gazdasági elvekre helyezkedve vámháborút hirdet a világnak, az Egyesült államok, e bőségtől folyó Kánánkétségbeesésében inflációhoz nyúlt, középkori fogással dollárpapír pénzegységétönkényesen egyenlő színvonalra emelte az arany paritásával és Roosevelt, kiáltványa szerint ezt tanácsolja az európai államoknak is, – ezenkívül ma a jog utánna kullog a hatalomnak, nemzetiségi, faji s vallási gyűlölet lett úrrá az emberi lelkeken,ott vannak – csak példaképen mutatok rá – a Németországi tömeges zsidó, valamint a Mexikó-i, Spanyolország-i keresztényüldözésekre. Az államkasszák üresek anemzetek állig felfegyverkezve lesik a pillanatot, amikor egymásra ronthatnak ésugyancsak mindazok a közszervezeti és közjogú intézmények, amelyek a védtelenegyént soraikba fogadták, hogy önvédelmi tevékenységükben existenciális jogi s kulturális létérdekeit megvédelmezzék, szintén lelohadt karokkal tanácstalanul, révetegen tekintenek a jövő fátyolos ködébe, ahonnan azonban kifürkészni semmit semlehet.

Jeles nemzetgazdaszok és szociológusok szerint az árszívonal 1941-ig még ezenkiszámíthatatlan és teljesen rendszertelen ugrásoknak lesz kitéve és a gazdaságiéletben beláthatatlan időn belül változás nem várható, csak az elkerülhetetlen világkatasztrófa idöbelileg még nem kétes problémája foglalkoztathat bennünket.

Mélyen tisztelt közgyűlés! Köszönöm szives türelmüket, hogy megengedték részemre nagy vonásokban ecsetelni azt az általános helyzetet, melyet hiába szineznék ki bárhogyan, megváltoztatni nem lehet, kötelességemnek tartottam, hogyegyesületi életünkben tájékoztassam Önöket az elmúlt esztendő eme eseményeiről,hogy a múlt követendő például szolgáljon Önöknek a jövőre nézve. Az ipartársulat,mint közjogi intézmény nem az Önök szeszélyéből és jóakaratából meriti erejét, hanem állami kategorikus parancson nyugszik annak létezése és ténykedése. Az alkotmány és a jogrend kötelezővé tette államunkban is, hogy minden iparos éskereskedő tagja legyen e társulatnak, csak azért, hogy a XX. század társadalmirendjében, amikor csak szervezet[t], egyenlő életérdekeket és tendenciákat magába incarnáló ilyen komplexumok képesek védeni a közös fellépés hatalmi súlyánálfogva önmagukat más érdekszférákkal szemben s ugyancsak az állam túlkapásaival is, akkor, amikor ma a XX. században a létért való küzdelem s gazdasági tevékenység tényleg visszaidézi az emberiség őskorát – hogy az egyed rá van szorulvaa másikra – akkor amikor nem zárt, – házi – avagy territoriálisán lokalizált gazdasági és politikai erők csapnak össze egymással, hanem hatalmas tömegeket magukba foglaló szervezetek, politikai pártok, mely pártok tevékenysége már nem szolgálja azt az ideális célt, hogy az állam vezetésében s általában a közéletben mintellenőrző komponens kiegyensúlyozási tendenciájával a közjó s ennek kapcsán azegyen életszínvonalának emelését tartsa szem előtt, – hanem ez ma nemtelen harc,mely minden lelkesültségtöl ment, színtelen, minden etikai, szép és erkölcsi érté-

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 171

ket lábbal tipró barbár világmozgalomba kapcsolódik bele — ugyanakkor nekünk politikamentes egyesületnek szinte lehetetlen helyzetünk van.-

Azonban necsüggedjünk! Bizzunk abban, hogy az emberi nem nem fogja megcsufolni önmagát és rövidesen elérkezik az az idö, hogy a ma egymással farkasszemet néző nemzetek lábhoz rakva puskáikat baráti jobbot nyújtanak egymásnak. Atömegek nem éhezhetnek végletekig és itt kénytelen vagyok idézni Spann5 világhírűnemzetgazdász szavait, hogy a kapitalizmus azaz a mindent megfojtó kérlelhetetlennagyköke [nagytőke] koporsójában fekszik már s nekünk csak arra kell vigyáznunk,hogy ez a koporsó agyon ne nyomjon bennünket is védtelenül ártatlanokat. Egy újátalakuló történelmi időszak napjait éljük s egyedüli, mit tenni kötelességünk, hogyjózanul, megfontolva tegyük azt, mit teszünk, hogy ne veszítsük el fejünket.

Ismét szóvá kell tennem, hogy még mindig sokan vannak, akik nem tudtak belekapcsolódni egyesületi életünkbe s annyira önzők és szükkeblüek, hogy minden segítséget és [á]ldozatot megtagadnak tőlünk, pedigha meggondolják, hogy mennyireegyedül, elszigetelten állnak s mennyi anyagi kár éri eme távolmaradásból őket, haszámadást csinálnak, önmagukba arra az egyenletre kell jutniok, hogy igen is körünkbe kell sietniök, míg nem késő. Gyűléseink nem szórakozási alkalmak, hanemarra valók, hogy azon az egyik tag ismereteit kiegészítse és pótolja a másiknak tapasztalataival és ismereteivel, hogy így közös megállapodás és elhatározás alapjánmindenkor tudjuk, hogy hányadán állunk és hogy mit kell tennünk. Azokat a szakképzett tanácsokat és útmutatásokat, amelyeket ipartársulatunk készségesen ésönzetlenül nyújt nekik sehol meg nem kapják, hisz egyesületünk nem nyerészkedési vállalkozás, hanem magasabb rendű élet és erkölcsi érdekeket védő szervezet.

Mélyen tisztelt közgyűlés! Most pedig áttérek egyesületi életünknek az elmúltesztendőben előfordult nevezetesebb mozzanataira, melyek dokumentálni fogják afentebb elmondottakat. Ipartársulatunk az 1932. év folyamán az ipari élet megmentésének kérdésével foglalkozva különböző sorozatos indítványokat tett a kormánynak, képviselőháznak, egyes minisztériumoknak, illetékes hivataloknak és egyesületeknek. Ezen indítványok kiütköző pontjai fellelték a jelenlegi gazdasági válság leküzdésére irányuló tennivalókat s ennek keretében javaslatot terjesztettünk elö: aBata öldöklő konkurenciájának6 mérsékeltebb tételére, vasúti tarifák leszállítására,az akókivetés és annak behajtása módosítására, a forgalmi adó általányozására, elszegényedett iparosok és kereskedők segélyezésére, közterhek úgymint adók, illetékek, betegsegélyzö és szociális járulákok leszállítására.

Egyesületünk elnöksége a nemzetvédelmi minis[z]tériumtól koncess[z]iót eszközölt ki 200 katonai bakancs, 400 kat. blúz, 100 köpeny és 500 nadrág előállítására, mely munkákat iparosaink végezték el.

Akciót indított a villanyáram egységárának leszállítására, amely ha nem is ért elteljes sikert, mégis eredménnyel járt.

Hat tagunknak különböző fürdőhelyeken speciális gyógykezeltetést eszközöltünkki leszállított árfeltételek mellett.

Az ipartársulat választmánya az elmúlt év folyamán 8-szor ült össze, mely alkalmakkor 145 határozatot hozott.

Az iktató 1376 számot ért el, az 1931[-es] évvel szemben 173 számú kiterjedést mutat fel, mely bizonyítékául szolgál annak hogy egyesületünk élete felfelé irányuló tendenciáról tesz tanúságot.

172 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Február és március havában katas[z]terünk felfektetése céljából az egész járásterületén iparengedélyek felülvizsgálását ejtette meg ipartársulatunk, melyre azadott okot, hogy a régi kataszterrel szemben, amely 1800 tagot tüntetett fel a valóságban csak 1340 létezett. A revízióval kapcsolatos kiadások 536 Kc-t kitevő kiadásaival szemben 2500 Ke költség megtakarítást mutatunk fel.

Ipartársulatunk a múlt év folyamán 97 tanoncot szabadított fel s ugyancsak ezévben 80 egyén szegődött be tanoncnak.

Tagjaink száma mint már említettem 1340 tagot számlált, nyilvántartásba vezettünk 276 segédet és 229 tanoncot.

Az ipartársulat 82 esetben tett feljelentést jogosulatlan iparűzés végett a járásihivatalhoz, itt meg kell jegyeznem, hogy a járási hivatal ipartársulatunk állásfoglalását tette ez ügyekben magáévá, hogy a kontárkodást csak érzékeny büntetéssel lehet kiküszöbölni. Konkrét esetekként felemlítem, hogy a járási hivatal 5 esetbenrendelte el a műhely bezárását és a kontárok szerszámainak elkobzását.

Engedtessék meg részemre, hogy ipartársulatunk nevében ez úton mondjak köszönetet a tekintetes járási hivatal jelenlévő képviselőjének azért az erkölcsi támotatásért, melyet érdekünkben nyújtott kérve, hogy eme jóindulatát tartsa meg továbbra is.

Az 1932. év folyamán iparengedélyt nyert 108 kérelmező, iparáról lemondott99.

Az ipartársulat irodája 4 körlevél segítségével szorosabb összeköttetésbe lépetttagjainkai, akiket ezen körlevelekben kimeritö módon értesített az őket közvetlenülérdeklő ügyekben.

A múlt év folyamán voltak az ipartársulat kebelében megejtve a segédi vizsgák,mely alkalmakkor 55 segéd lett levizsgáztatva, ezekből 2 vizsga megismétlésérelett utasítva.

Az ipartársulat szolgálatában jelenleg egyedül állok s annak úgy szervezeti, minttechnikai és szellemi vezetését egyedül intézem, valamint az irodai agendát is magam látom el. Vállvetve s felelőségem teljes tudatában szolgálom az ipartársulatcélját s jóleső örömmel tölt el, hogy egyesületi életünk színvonalát rövid pár éviműködésem alatt felemelhettem.

Mélyen tisztelt közgyűlés!

Befejezve számadásom az elmúlt esztendőről kívánom szivemből Önöknek, hogyaz elkövetkezendő esztendőkben a Mindenható Isten gyújtsa lángra a szeretet mécsesét az eltévelyedett emberek szivében, hogy szálljon az elkeseredett emberiségre a megnyugvás és az önmegtalálás boldogító érzése, hogy mutassa meg a Mindenható a kivezető utat a mai útvesztőből és jöjjön el a megújhodás ideje, hozzonezen megújhodás pedig anyagi jólét[e]t és erkölcsi megtisztulást Önöknek és hozzátartozóiknak.

Isten áldja meg Önöket!

Sellye, 1933. évi június hó 12-én

az ipartársulat vezető titkára:Gáspár Jenő

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 173

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 24.

Jegyzetek

1.   Miazma: vízből, talajból kiáradó betegséget okozó gáz.

2.   A Bata cipőkonszernt Tomás Bata cseh vállalkozó építette ki. A szlovákiai magyarok körében az expanzív cseh tőke egyik jelképévé vált.

3.   Kartell: monopóliumfajta, érdekcsoportok megállapodása a piacok elosztásáról és az árakról.

4.   Tröszt: monopóliumfajta, a beletartozó vállalatok egységes irányítás alá tartoznak.

5.   Spann, Othmar, osztrák szociológus és nemzetgazdász.

6.   A kisipari termékek értékesítését a vidéken terjeszkedő Bata-műhelyek akadályozták.

10.

Párkány, 1933. december 15. A Párkány Járási Ipartársulat törvényjavaslata akereskedők és iparosok elleni csődtömegnyitások elhalasztásáról, és emlékirataa súlyos válság okairól és a moratórium szükségességéről.

P. T.

Zivnostenské spolocenstvo – Ipartársulat

Sal’a

F. hó 12-én az itteni ipartársulat vezetősége (választmánya) Menczel Arthur sörnagykereskedő javaslatára egyhangúan elhatározta, hogy a mellékelt menorandumot az iparos-kereskedő moratóriumra vonatkozót, nyomban felterjeszti az igazságügy, pénzügy és kereskedelemügyi minisztereknek azzal a kéréssel, hogy az abbanfoglaltakat teljesítsék és amennyiben bármely oknál fogva nem lehetne a moratóriumot soron kívül megadni, úgy teriesszék soron kívül a minisztertanács elé a mellékelt csődmegnvitás elhalasztásáról szóló törvényjavaslatot, amelynek azonnalimegadása az iparosok és kereskedők legégetőbb és legsürgősebb exisztenciáliskérdése.

Mellékelünk a moratóriumra vonatkozó, valamint a csődmegnyitás elhalasztására vonatkozó memorandumból, illetve törvényjavaslatból 4 szlovák-magyar példánytúgy, hogy háziszükségletre egy példányt és az ezen felül küldött, három példánybólkérünk egy-egy példányt megfelelő meleghangú levél, illetve javaslat kíséretében apénzügyi, igazságügyi és kereskedelemügyi minisztériumokhoz e sorok vétele utánbeküldeni.

Egyben tisztelettel kérjük, szíveskedjenek bennünket mielőbb értesíteni arról,hogy csatlakoztak-e ezen mozgalmunkhoz és ha igen, mikor küldettek el az illetékesminisztériumok részére az egy-egy példányok és ha netán nem kívánnának csatlakozni, úgy kérjük miheztartás végett közölni, hogy miért kivannak ez elől elzárkózni.

Ipartársulat nevében:

SZÜLLŐ ANTAL s. k.                                                      URBÁN FERENC s. k.

titkár                                                                               elnök

174 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

TÖRVÉNYTERVEZETa kereskedők és iparosok elleni csődtömegnyitások elhalasztásáról.

!■§■

1934. december 31-ig nem lehet csődöt nyitni kereskedők, iparosok és kereskedelmi társaságok ellen oly esetekben, mikor egyébként adva vannak a csődnyitásfeltételei. Jelen törvény nem vonatkozik a keresk.[edelmi] társaságok közül azonkeresk.[edelmi] társaságokra, melyeknek a keletkezésénél cégbejegyzés van.

2.  §■

A már beadott csődintdítványok, amennyiben a csőd még jogerősen megnyitvanincsen, 1934. dec. 31-ike után lesznek elintézve.

3.  §.

Az ezen törvény hatálya alatt beadott csődindítványokat a csődbíróságok hivatalból visszautasítanak.

4.  §■Jelen törvény a kihirdetés napján lép életbe.

Indokolás:

A földművesek elleni árverések elhalasztása következtében a kereskedők ésiparosok fizetési nehézségekbe kerültek. A hitelezők azonban nincsenek megértéssel az iparos és kereskedő társadalom iránt és végrehajtásokkal, valamint árverésekkel teljességgel veszélyeztetik az iparosok és kereskedők existenciajat. Szaporodnak azon esetek, hogy a hitelezők annyira türelmetlenek, hogy még az árveréseredményét sem várják meg, hanem egyszerűen akár a legcsekélyebb összegekrecsődöt kérnek és így nemcsak, hogy teljesen megsemmisítik a kereskedő existenciajat, hanem még polgári jogaitól is megfosztják őt.

Megtörtént egy kerületi bíróságnál, hogy egy hónap alatt 300 csődindítvány lettbeadva kiskereskedők és iparosok ellen.

A csőd megnyitása kereskedő és iparos ellen nemcsak azt jelenti, hogy az illetőelveszíti existenciajat hanem azt is, hogy az állam elveszít egy adófizetőt és a munkanélküliek száma szaporodik.

A kereskedők és iparosok nehézségeinek fő indoka a földművesek elleni végrehajtások felfüggesztése és ameddig az tart, a kereskedők és iparosok, főkép vidéken, nincsenek abban a helyzetben, hogy kintlevőségeiket behajtsák.

Éppen ezért a legkisebb védelem ezen réteg számára követeli, hogy addig az ideig ameddig nem bírják követeléseiket a földművesektől behajtani, ne lehessen ellenük csődöt nyitni. A hitelezők ezzel nincsenek megkárosítva, mivel a követeléseiket

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 175

perelhetik, végrehajthatják és árverés útján behajthatják. A törvény csupán azon kereskedőket akarja védeni, akik anyagilag gyengébbek és akiknél a csőd existenciájuk elvesztését jelenti. Éppen ezért a kereskedelmi társaságok közül csupán a közkereseti társaságot és a betéti társaságot védi, ahol a csőd a közkereseti társaságbeltagjai részére, illetve a betéti társaság egész vagyonukkal felelő tagjai részéreexistenciájuk elvesztését jelenti.

A részvénytárságoknál, szövetkezeteknél és korlátolt felelőségű társaságoknálnincs szükség ilyen védelemre, egyrészt mivel anyagilag erősebbek másrészt, mivela csőd ezen társaságok ellen nem jelenti a csődöt egyszersmind ezen társaságoktagjai ellen.

Mivel a 74/33 számú törvény1 (gazdamoratorium) 1934 december 31-ig leszmeghosszabbítva, ezen törvény is csupán addig lesz hatályban.

MEMORANDUM.

Az iparos és kereskedő társadalom helyzete a legutóbbi időkben önhibáján kivülválságosra fordult. A válság okai közismertek ugyan, de mégis bátorkodunk ezeketaz aláb[b]iakaban részle[tez]ni és a gazdasági életre vonatkozó pusztító hatásukatelemezni.

I. A gazdamoratórium.

Szlovens[z]kóban a kereskedelem és a kisipar kizárólag a földműves osztályravan utalva, hogy áruit elhelyeztesse. Ez a földművesosztály 30%-ban önálló gazdákból, 70%-ban pedig proletár mezőgazdasági munkásokból áll, akik éhbérért dolgoznak s ennélfogva vásárló képtelenek. A fizetőképes 30% sem fizeti az adósságait agazdamoratórium következtében és igy a kiskereskedő és kisiparos kintlevőségeannak minden körültekintése és óvatossága mellett is behajthatatlanná vált. Ugyanaz a helyzet Szlovenszkó fatermelő vidékein, mert a fagazdálkodás helyzete még amezőgazdaságnál is rosszabb.

II. Bankok hitelpolitikája.

Közismert tény, hogy a bankok mintegy három év óta uj hitelt még jelzálog alapján sem adnak, régi hitelkereteiket pedig megszorították.

III. Az értékesítés lehetetlensége.

A bankok politikája, a mezőgazdasági és ipari munkanélküliség valamint a hivatalnokok fizetéscsökkentése következtében a készpénz a forgalomból eltűnt. Akiknek pedig pénzük még van, azoknak is csökkent a vásárlókedvük a bizonytalan helyzet folytán. Nymodon az áru értékesítése lehetetlenné vált és sok megszorult iparosnak és keresked[ő]nek áruraktárát még beszerzési, illetőleg termelési áron alulis igyekeznie kellett pénzzé tenni, hogy existenciáját a sok per és végrehajtás miattideig-óráig megmentse.

176 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

IV. Az árúk elértéktelenedése.

A világpiaci árak esése miatt és a fentebb vázolt okoknál fogva is a kiskereskedők és kisiparosok immár négy esztendeje az áruraktárukon és a nyersanyag készletükön folytonosan veszítettek. Ez a veszteség az utóbbi években különösen a textiliparban katasztrofálissá vált (40%).

V. Közterhek.

a.) Szociális terhek. Mindehhez járul a szociális terhek súlyossága, amely nemáll arányban a kiskereskedőkés kisiparosok teherbíró képességével. Ennek bizonyítéka, hogy a legutóbbi évben a csődkérvények 80%-át a zemská úradovna2 adta be,javarészt jelentéktelen 4-500. – koronás tartozásokért, amelyekre kereskedő ésiparos ellenes beállítottságánál fogva Ke. 1000. – költségbiztosítékot tett le. A betegsegélyző dijakat, amelyek már úgyis igen magasak voltak, ez év június hó 8-ánújra felemelték.

b.) Közadók. A közadók magassága súlyossan érinti a kisiparosokat és a kiskereskedőket. A hátralékok emelkedtek, a kamatok és a végrehajtási költségek következtében, amely hátralékokat az iparos és kereskedő társadalom a csökkenő áruraktárból nem tudott kifizetni. Igy sok helyen a kíméletlen végrehajtás kényszerárverésekre vezet[ett], amelyeken az áruraktárt elkótyavetyélték és az adóalanyt egyszer és mindenkorra megsemmisítették. Az adóalanyok számának csökkenése miatt az adókulcsott minden adónemben emelni kellett, amelyeknek nagy részét az elszegényedett kisiparosoknak és kiskereskedőknek kellett viselni. A vásárlóközönség csökkenése miatt nagy üzleti verseny indult meg, amelynek révén nem volt lehető a forgalmiadót a vásárlóközönségre áthárítani, ahogy ezt a körvény [törvény]kontemplálta3. Az áruérték csökkenése következtében még a vételárat sem lehetettmegkapni, nem hogy a forgamiadót be lehetett volna számítani.

A kiskereskedők és kisiparosok leromlásának megakadályozására a esi. köztársaság meghozta a birói kényszeregyezségről szóló törvényt. Ez a törvény mindaddigsegítséget nyújtott a fizetési nehézségekbe kerülő cégeknek, amig a válság nem lettáltalános. Az 1930. év előtt az elesett keres[kedő]- vagy iparos a kétéves kiméletiidő alatt rendezhette régi tartozásait, majd visszaszerezhette az elveszett bizalmatés uj hitel szerzésével üzletét vagy műhelyét tovább vezethette. Ez a helyzett az1930. és az ezt követő években megszűnt, [a] fizetésképtelenségnek az lett a praktikus eredménye, hogy az adós existenciája megmentve nem lett, a hitelező pedigpénzét teljesen elvesztette.

Ezen részletekből sötét kép tárul szemünk elé az általános helyzetre nézve ésparancsoló szükségességé teszi, hogy rövidesen uj kereskedelmi és ipartörvénylépjen életben, amely a kereskedők és iparosok terheit csökkenti, a kereskedelmiadókat átépiti, az iparigazolványok kiadását pedig megszigorítja. Ezen szanálási tervtető aláhozása bizonyos időt igényel, amely időt kiméleti időnek kivánja magának akiskereskedő és kisiparos osztály biztosítani. Ezen kiméleti idő alatt csupán moratórium segítségével tarthatja fenn existenciáját mert félő, hogy moratórium hijjánmár nem lesz kinek a részére meghozni a szanáló törvényeket. Ezen moratóriumnak oly hosszú időre kell kiterjednie, amig az általános gazdasági problémákat meg

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 177

nem oldják, de legalább 1934. december 31-ig, illetőleg a meghosszabbítandó gazdamoratórium lejártáig.

Ezen moratóriumnak teljesnek és pernélkülinek kell lennie, azaz ezen idő alattsem perelni, sem ingóságokat lefoglalni, vagy átszállítani ne lehessen. Abban azesetben ugyanis, ha a kiskereskedőt és kisiparost ezen időben, vagy a moratóriumidejében perelhetnék vagy nála foglalásokat eszközölnének, vagy pedig az ingóságait (áruraktárát) elszállítanák, azzal üzletének további vitelét lehetetlenné tennék.

Szabad legyen ezt az állításunkat egy példával igazolni; Ha a mezőgazdának a lovait lefoglalják, vagy az ekéjét felírják, az továbbra is ló és eke marad, amelyekkela mezőgazdasági munkáját nyugodtan végezheti; ha azonban a kereskedőnek vagyiparosnak az áruját foglalják le, akkor azt élnem adhatja, mer[t] ezáltal sik[k]asztástkövetnek el, pedig másból, mint az áruraktárból a kereskedő és iparos pénzt szerezni nem tud.

Ezen moratóriumnak vonatkoznia kell a belföldi magánadósságokra és a közadók, valamint a szociális terhek hátralékaira. Az állampénztár és a szociális intézetek ezen rendelkezés által semmiben sem károsodnának, mert a mai helyzetbena hátralékok behajtása a folyó adók és szociális terhek viselését lehetetlenné teszi.Ha a hátralékok behajtása megszűnne, úgy az állampénztár és a szociális intézetekis jobb helyzetbe jutnának, mert a folyó adók és egyéb közterhek hiánytalanul befolynának, mig most sok kisiparos és kiskereskedő látván hátralékainak nagyságátsem a hátralékokból nem törleszt, sem a folyó terheket nem viseli, mert a végrehajtásokból egy törlesztés amúgy sem menti meg.

Kérjük továbbá, hogy a moratórium ideje alatt csődöt ne nyithassanak meg és amár jogerős végrehajtások is szüneteljenek, mert a rendeletnek az lenne a szelleme, hogy a kereskedők és kisiparos existenciákat megvédje, amelyeket pedigép[p]en a csődök és a foganatosított végrehajtások tesznek tönkre.

A törvény szövegét a kővetkezőkép[p]en képzeljük:

1- §■

Kiskereskedők és kisiparosok ezen rendelet hatályba lépése előtt fennálló tartozásaikat 1934. dec. 31-ig fizetni nem tartoznak.

2.  §■

Ezen idő alatt az ellenük kitűzött perek és végrehajtási eljárások szünetelnek1934. december 31-ig, ugyancsak ezen rendelet hatályba lépése előtt fennálló követelésekre uj perek, végrehajtási és csőd eljárások folyamatba nem tehetők.

3.  §.

A moratórium ideje az elévülési határidőbe be nem számítódik.

4.  §■

A 2. §. rendelkezései nem vonatkoznak a kisiparosok és kiskereskedők ingatlanaira, amelyekre a jelzálog perbenyujtással előjegyeztethető, de 1934 december31-ig a per le nem folytatható és végrehajtás nem foganatosítható.

178 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

5.  §.

Az 1. §. rendelkezései nem érvényesek a külföldi magánkövetelésekre, bár, házbérkövetelésekre valamint az alkalmazottak hátralékos követeléseire. Nem érvényes ez továbbá azon tartás iránti követelésekre, melyet az adós a jogosultnak atörvény szerint nyújtani tartozik, továbbá a kikötményekre s oly kölcsönökből származó követelésekre, amelyek alapján a keresedők és iparosok ingatlanaira záloglevelet bocsátattak ki, végül azokra a követelésekre, amelyek az adóssal szemben ajelen törvény hatályba lépése napja után keletkeztek. Nem vonatkozik továbbá az 1.§. rendelkezése azon dolgokra sem, amelyek az ipari-kereskedelmi vállalattal összenem függnek.

6.  §.

Jelen rendelet a kihirdetés napján lép hatályba; végrehajtják az igazságügy, kereskedelemügy és pénzügyminiszterek, akik e tekintetben az érdekelt miniszterekkel egyetértőén járnak el.

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Sáli (Vágsellyei Járási Ipartársulat), doboz 26, 37/34.

Jegyzetek

1.   A gazdák ellen induló kényszeregyezségi eljárásokat 1934. december 31-ig a 74. sz.1933. május 5-i törvény függesztette fel.

2.   A tartományi hivatal egyik részlege lehetett.

3.   Kontemplál: tervez, előirányoz.

11.

Dunaszerdahely, 1935. május 5. A Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat kereskedőszakosztályának megalakítása és az előkészítő bizottság megválasztása (részlet).

Előadó titkár bejelentette, hogy többek aláírásával a járási ipartársulathoz beadvány érkezett, melyben a kereskedők szakipartársulatának a felállítását s az 5 tagú előkészítő bizottság megválasztását kérik. A mai értekezletre az ipartársulat kötelékébe tartozó kereskedők hírlap útján hivattak egybe, hogy az előkészítő bizottság megválasztassék. Ennek a bizottságnak célja […] [a] tagok nyilatkozatát beszerezni, hogy a szakipartársulat felállítását kívánják s amennyiben a többség a felállítás mellett van, az előkészítő bizottság hivatott az országos hivatalnál a szakipartársulat felállítását kérelmezni, a hivatalos alapszabály minta figyelembe vételévelaz alapszabályokat elkészíteni s a vegyes ipartársulattal az anyagi részt rendezni.Erre vonatkozólag különben törvényes előírások vannak.

Egyes hozzászólás után az előkészítő bizottság tagjává Kornfeld Ármin, WeiszSalamon (rőfös), Stern Salamon (vaskereskedő) és Wosner Mayer választatott meg,kik ezt a megbízást elfogadták.

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938 179

Ezen jegyzőkönyv hitelesítésére Grünwald Samu és Weisz Fülöp küldetett ki smert az értekezlet tárgya kimerült elnök az ülést befejezettnek nyilvánította.

Srenker Mihály                                                         Grünwald Samu

elnök                                                                        hit. tag

Bohus Géza                                                              Weisz Fülöp

titkár                                                                       hit. tag

Státny archív Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond:Okresné zivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi JárásiIpartársulat), doboz 1, 281/935.

12.

1937 júniusa, Dunaszerdahelyi iparosok tiltakozó levele a Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulathoz a Hanza Szövetkezeti Áruközpont terjeszkedése ellen.

Tekintetes

Járási Ipartársulathoz.

Dunaszerdahelven.

Alulírott ipartársulati tagoknak tudomására jutott az, hogy a Hanza galántai fogyasztási szövetkezet Dunaszerdahelyen a sikabonyi utón fióküzletet nyit.Mondanunk sem kell, hogy ilyen szövetkezet itt Dunaszerdahelyen, ebben a kereskedő városban teljesen felesleges, hanem egyenesen az ipartársulati tagok, kereskedők, iparosok létérdekét fenyegeti, azok existentiájára tör, tisztán csak azért,hogy egyes, existentiájukban teljesen biztosított más foglalkozású s hivatásu egyének a jutalékok révén mellékkereseti lehetőséghez jussanak s az arra hivatott kereskedők és iparosok szájából kivegyék az amugyis sovány falatot. Ennek más magyarázata nincs és nem is lehet, mert itt Dunaszerdahelyen éppen elég kereskedőés iparos van, kik a község és vidék szükségletét nagyonis bőven ellátják, igy tehátegy oly fogyasztási szövetkezet létesítése, mely mindent árul, közterheket nem visel, a kereskedők s iparosságnak ennélfogva erősen konkurrál, nem közcél, hanemmagáncél és magánérdek, melynek létesítése ellen minden létében veszélyeztetettiparosnak és kereskedőnek teljes erejéből tiltakoznia kell1.

Az Ipartársulat az, mely hivatva van érdekeinket képviselni s az ez ellen törő és azazt veszélyeztető vállalkozások ellen a törvény keretein belül tekintélyének teljessúlyával tiltakozni s odahatni, hogy egy ilyen az ipartársulati tagok létérdeke ellenlétesített vállalkozás itt Dunaszerdahelyen létre ne jöhessen.Minden bizodalmunk az Ipartársulatban van és reméljük, hogy benne ezúttal semfogunk csalatkozni.Dunaszerdahely 1937 június hó.

Teljes tisztelettel

180 Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Kaar Zsigmond                    [olvashatatlan aláírás]                     Hübsh [?] Lipót cég.

Reisz Géza                           [olvashatatlan aláírás]                     Reisz Gáborné

[olvashatatlan aláírás]                                              [olvashatatlan vezetéknév] Géza

Décsy Pál

Narancsik László

Belonyi Mario

Bükky Jenő

Csallóközi Könyvesbolt

Dunaszerdahely

MÁRKUS ENGEL

DUNAJSKÁ STREDA

Tauber Gyuláné

ifj. Rosenbaum Gyula

[olvashatatlan aláírás]

STERN SALAMON

vaskereskedő

Dunaszerdahely

Kornfeld [olvashatatlan keresztnév]

SA Bratislava, pobocka Sala (ÁL Pozsony, Vágsellyei Fióklevéltár), fond: Okresnézivnostenské spolocenstvo v Dunajskej Strede (Dunaszerdahelyi Járási Ipartársulat), doboz 1, 637/1937.

Jegyzetek

1. Az 1930-as évek végére a szövetkezetek mindjobban kiépülő fiókhálózata a kisvállalkozók számára erősödő konkurenciát jelentett.

Hodosy Szabolcs: Kontra Miklós-Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények

A Kontra Miklós és Hattyár Helga szerkesztésében készült könyv, melynek címe is oly sokatmondó: Magyarok és nyelvtörvények, érdekes olvasmányra utal. Csupán a címből kiindulva már az első pillanatban világossá válik az olvasó számára, hogy olyan könyvettart a kezében, mely átfogó képet kíván adnia magyarok és a rájuk vonatkozó, NI. éppennem vonatkozó és hiányzó nyelvtörvényekről. Ez viszont nem minden. Ezen felül másérdekes munka is belekerült a kiadványba.Bartha Csilla és Hattyár Helga közös munkája, mely lehetőséget ad arra, hogy az olvasóbepillantást nyerjen egy első látásra nem isnyelvi kisebbségnek tűnő, de ténylegesenannak mondható nyelvi kisebbség, a magyarországi siket közösség kisebbségi létébe,különös tekintettel nyelvi jogaikra.

Ahogy Kontra Miklós a bevezetőjébenmegfogalmazza, a publikáció hiánypótló szerepet tölt be. Nyelvi jogokkal, nyelvi emberijogokkal, nyelvtörvényekkel már sokan foglalkoztak, de olyan kiadvány formájában,amely rálátást enged a Kárpát-medence magyarjai anyanyelvhasználatának jogi lehetőségeire, még nem dolgozták fel ezt a témát.E kiadvány végigvezeti az olvasót a magyarkisebbség, NI. a magyarországi román és asiket közösség nyelvi jogain, mind elméleti,mind gyakorlati viszonylatban. Értékes olvasmány akár nyelvtudós, nyelvész, akár politológus, politikus, jogász, tanár, orvos, mérnök, számára, szóval bárkinek, akit érdekelnek a nyelvhasználat jogi vonatkozásai; amagyarországi, illetve a Magyarország határain túli nyelvi kisebbségek jogfosztottsága.

A bevezetőből kitűnik, hogy a könyv afinnországi Jyváskyláben 2001. augusztus6-10-én rendezett V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Magyarok és nyelvtörvények című szimpóziumán elhangzott előadásain alapuló tanulmányokat tartalmazza.

Sorrendben az első tanulmány KontraMiklós és Szilágyi N. Sándor közös munkájaegy rendhagyó-meghökkentő címmel: A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? E munkában a szerzők a tannyelvi diszkrimináció sajátosságaival foglalkoznak. Rámutatnak egy érdekes tényre,amely a román tanügyi törvényben található,mely szerint Romániában a többségi nemzettagjai, tehát a román diákok román nyelvbőlés irodalomból vizsgáznak, nem pedig anyanyelvből és irodalomból. Ebből dedukálhatóa – már a címben is – felvetett kérdés, ti.hogy a többségi nemzetnek ne lenne anyanyelve?! A törvény szövege nem is utal arra,hogy a románoknak is van anyanyelvük. „Aszöveg azt sugallja, hogy Romániában minden tanuló – a tannyelvtől függetlenül ugyanazokat a vizsgákat teszi le: románnyelvből is irodalomból, matematikából stb.vizsgázik mindenki, ezen túlmenően azonbana nemzeti kisebbségi tanulók vizsgáznakmég anyanyelvből és irodalomból is. (4. o.)Ezzel kapcsolatban rámutatnak a szerzők arra is, hogy a román és a magyar diák közöttnem tesznek különbséget a tanulmányi versenyek értékelésekor, noha a román diák aromán nyelvet és irodalmat mint anyanyelvéttanulja, ugyanakkor a magyar diák tanuljaanyanyelvét, azaz a magyart is, és ezen felüla román államnyelvet és irodalmat. A tanulmány végén a szerzők állításokkal és következtetésekkel foglalják össze az államnyelven és anyanyelven folyó oktatás különbségeit és megfogalmaznak egy, elsősorban azoktatásirányítók számára megfontolandógondolatsort, mely szerint: „Az anyanyelvenfolyó oktatást nem privilégiumként, hanemegyetemes emberi jogként konstruálják. Azállamnyelv (és irodalma) tanulását olyantöbblettehernek ismerik el, amelyet a kisebbségek nem saját akaratukból viselnek.A kisebbségieknek az államnyelv megtanulásából eredő többletterhe a lehető legkisebbkell legyen” (9. o.).

A következő tanulmány Csernicskó István munkája. A szerző a nyelvek helyzetérevonatkozó ukrajnai és nemzetközi dokumentumokkal ismerteti meg az olvasót. E dolgozatban azonban nem csak egyszerű bemutatásról, hanem sokkal inkább összehasonlításról van szó a belső és a nemzetközi jogot tekintve. Összefoglalójában kifejezi, hogy„Ukrajna nem lép túl a kisebbségi nyelvhasználat tűrésén” (22. o.). Közli, hogy az Ukrajnában érvényes jogi dokumentumok értelmében Ukrajna államnyelve az ukrán, velepárhuzamosan mint hivatalos nyelv használható az orosz, illetve a nemzetiségi többségiterületeken engedélyezett a nemzetiséginyelv használata is. Ezt a nemzeti kisebbségekről szóló törvény szabályozza Ukrajnában, mely értelmében azon területeken, aholtöbbséget alkot a nemzetiségi kisebbség, azállamnyelv mellett használható a kisebbséginyelv is az állami, társadalmi szervek, de avállalatok, intézmények működése során is.A szerző munkájában elemzi az ukrajnai dokumentumokat, illetve a nemzetközi jog rendelkezéseit is, melyet Ukrajna ratifikált, illetve beemelt az előírt módon saját jogrendjébe. Felhívja a figyelmet arra is, hogy UkrajnaEurópa tanácsbeli tagságának egyik feltételea Regionális vagy kisebbségi nyelvek európaikartájának ratifikációja volt. A határidőt betartva Ukrajna ezt beemelte a jogrendszerébe. Ezután viszont az alkotmánybíróság parlamenti képviselők nyomására olyan döntésthozott, hogy a Karta ratifikálásáról szóló törvény alkotmányellenes és hatályon kívül helyezte azt.

Simon Szabolcs Szlovákiai magyarok ésnyelvtörvények című tanulmányában elsősorban megfogalmazza, konkretizálja a kisebbségi kérdéskörre jellemző szlovák felfogás,vélekedés, érvelés alapvető jellemzőit. Ezután mintegy következtetésként felsorolja aszlovák jogrendszer neuralgikus pontjait amagyar kisebbség nyelvi emberi jogai tekintetében, mint a személy- és helynevek írása,vallási élet, tömegtájékoztatás, hivatalinyelvhasználat stb. E munka történelmi áttekintést is nyújt a nyelvpolitika és a kisebbségek nyelvhasználatának törvényi szabályozásának alakulásában 1918 és 2000 között(Cseh)Szlovákiában, tekintettel a kisebbséginyelv használatának gyakorlati érvényesülésére is, például a helynevek, az oktatásügyterületén, a bíróságok munkája során. Előtérbe kerül a rendszerváltozás utáni nyelvijogi helyzet is, azaz a rossznál rosszabbnyelvtörvények elfogadása. Példa erre az első nyelvtörvény, mely nemcsak a nemzetközi dokumentumokat hagyta figyelmen kívül,

mint például a Koppenhágában aláírt Emberi jogi dokumentumot, hanem a belső jogielőírásokat is mint az 1968. évi 144. sz. alkotmánytörvényt. Az elemzésből kitűnik,hogy az érvényben levő kisebbségi nyelvtörvény (184. sz. törvény a nemzeti kisebbségek nyelveinek használatáról) sem teljesenmegfelelő, annak ellenére, hogy azt már1999-ben, a Dzurinda-kormány alatt hagytákjóvá, melynek tagja az MKP is. Ez a nyelvtörvény biztosítja az anyanyelv használatánaklehetőségét a hivatalos érintkezésben a20%-os küszöb átlépésénél, de csak helyiszinten. A nyelvi jogok helyi érvényesíthetőségét is súlyosan korlátozza az a körülmény,hogy a közigazgatási szerveket és azok alkalmazottait a törvény nem kötelezi a kisebbségi nyelvek használatára, a törvény 7.§-ának 1. bekezdése ezt csupán megengediszámukra. E tanulmány tehát átfogó jelleggelvizsgálja, elemzi a szlovákiai magyarok nyelvi jogi helyzetét, azok anyanyelvhasználatának törvényi szabályozása és gyakorlati érvényesítésének összefüggéseiben. Érdekeskísérletre vállalkozott a szerző, amikor a tények közlése mellett egy kérdőíves felméréseredményeit és mint függeléket, a SzlovákTudományos Akadémia Ludovít Stúr Nyelvtudományi Intézetének egykori igazgatójával,Ivor Ripkával készített interjút, valamint egy,Csáky Pál miniszterelnök-helyettessel, a kisebbségekért, általános emberi jogokért felelős politikussal készült rádióműsor részleteit is csatolta munkájához.

Vörös Ottó tanulmánya nem konkrétan,egy népcsoportot érintő nyelvi jogi kérdéseket boncolgat, hanem megpróbálja elméletisíkon megragadni a nyelvtörvények mibenlétét, tipizálni azokat. így osztja őket egyfelől„egynyelvű”, többnyelvű és nem tiszta típusúnyelvtörvényekre, valamint területileg határozott, cenzusos és kombinált nyelvtörvényekre. A szerző definíciót alkot magára anyelvtörvényre, mely szerinte politikai értelemben „egy politikai eszközökkel fenntartott közösség, leggyakrabban egy állam polgárainak összességét érintő, államjogi útonés eszközökkel alkotott előírás. Tartalmát tekintve arra irányul, hogy megszabja a megnevezett polgárközösség számára, hogy ezenhelyzetükből adódó kommunikációjuk soránmilyen nyelvszokásokat kövessenek, vagy mitől tartózkodjanak” (53. o.). Munkája végén mintegy madártávlatból bemutat háromnyelvtörvényt, Ausztria, Szlovénia és Horvátország példáját, és megpróbál rámutatni atörvények mögötti célokra, valóságra már azújabb tapasztalatok tükrében is.

Ezt követően Borbély Anna ismerteti amagyarországi románok nyelvi jogait de jureés de facto, azaz a jogi szabályozás, illetve avalóság tekintetében. Megállapítja, hogy arománok tárgyalt emberi jogai elsősorban aMagyar Köztársaság alkotmányában, konkrétan annak Alapvető jogok és kötelességek című XII. fejezetében vannak szabályozva, másodsorban pedig az 1993. évi 77. törvényben a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól. Mint írja, az alkotmány biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használata. Hozzáteszi viszont, hogy bár létrejöttek és működnek a román kisebbségi önkormányzatok, de néha a román nyelv használata lehetetlen az önkormányzati üléseken, mert párképviselő nem beszéli a nyelvet. Következőérdekes témaként a szerző a nyelvhasználat, nyelvoktatás, illetve tanulás mikéntjébeenged bepillantást.

Sorrendben az utolsó, de korántsem elhanyagolható tanulmány Bartha Csilla ésHattyár Helga szerzőpáros munkája, mely amagyarországi siketek nyelvi jogainak kérdéseit boncolgatja. Dolgozatukban a siketekésa jelnyelvek helyzetét elemzik mind Magyarországon, mind külföldön, az ezzel kapcsolatos oktatás problematikáját és magát a jogimeghatározást, szabályozást. Rámutatnakarra, hogy e kisebbség problémáiról, jogairólkevés szó esik annak ellenére, hogy létszámukat tekintve a magyarországi siket közösség alkotja Magyarországon a harmadik legnépesebb nyelvi közösséget, miközben atipikus közösségről van szó. Nem földrajzi vagytörténelmi alapon jött létre, se nem kulturális indíttatásból; általában egygenerációs.Nyelvi jogaikat épp ezért először értelmeznikell. A siketeknek ugyanis van nyelvük. Tehátnem igaz az az ókori keletű nézet, hogy anyelv megfeleltethető a beszédnek. Míg a„normális” emberi nyelv a hangzónyelv, a siketek kommunikációja a jelnyelv által biztosított. A szerzők megpróbálják a lehető legpontosabban meghatározni a jelnyelv fogal-

mát, amikor leírják, hogy „a jelnyelvek a környezetünkben használt nemzeti hangzó nyelvektől független, konvencionális jelekbőlszerveződő, sajátos, jelnyelvenként eltérőszabályok által működtetett önálló természetes rendszerek”. (78. o.) Rámutatnak a jelnyelv fontosságára, ami a siketoktatást illeti, mely állításukat kutatási eredményekkelis alátámasztják. Ezek után kifejezik sajnálatukat, hogy Magyarországon, hasonlóan a világ más államaihoz, a jelnyelv használatáttiltják a siketoktatásban, s pozitívan diszkriminálják a tisztán orális módszert.

A fentebb bemutatott könyvet elsősorbannyelvészeknek ajánlom, rajtuk kívül haszonnal forgathatják jogászok, politológusok, tanárok és oktatásirányítók, sőt orvosok is.Ahogy a kötet egyik szerkesztője, Kontra Miklós fogalmazott a könyv előszavában, mindenkinek ajánlható, aki tenni szeretne valamit a magyarországi és a határainkon túlinyelvi kisebbségek jogfosztottságának csökkentéséért.

Gecse Annabella: Liszka József (szerk.): Acta Ethnologika Danubiana 5-6. Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie 2003-2004

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 5-6. Az Etnológiai Központ évkönyve – Rocenka Vyskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europaische Ethnologie 20032004. Fórum Institute-Lilium Aurum, Komárom-Dunaszerdahely, 2004, 242 p.

A komáromi Etnológiai Központ évkönyvének, az Acta Ethnologica Danubianának legutóbbi, a 2003-2004-es évek anyagát öszszevontan tartalmazó kötete tanulmányokra,kisebb közleményekre, könyvismertetésekreés annotációkra, valamint krónikára és megemlékező egységre tagolódik. Az első részben nyolc tanulmányt találunk, a másodikban egy kisebb közleményt. A tanulmányokblokkjának alaphangját Vajda László nyitóírása adja meg, a mi és az idegenek közöttilehetséges viszonyulások, olykor előítéletek,sztereotípiák, máskor tapasztalatokon nyugvó ítéletek és az ezekből következő viselkedési minták körülhatárolásával, olykor történetiségbe helyezett magyarázatával. Szinteminden társadalomban vannak az idegenekhez való viszonyulást előíró, megszabó normák, ám az is törvényszerű, hogy ezeket mint a szabályokat általában – a gyakorlatban nem mereven, hanem rugalmasan követik a társadalom tagjai. Éppen a mobilitás ésmerev törvénytisztelet közötti egyensúly

megteremtésére törekvésnek számtalan változatából adódnak az értelmezést kívánókulturális különbségek. Sok más mellett éppen ezekre a különbözőségekre találunk példákat a kötet tanulmányainak témái között,de – tekintve azt, hogy a kutatói társadalomis társadalom, tagjai más-más kihívásokat(tudományos problémákat) érzékelnek, azokat eltérő módszerekkel közelítik és oldjákmeg – a témák megközelítése, a kérdésekmegválaszolásának módozatai között is. Maga a szociológiai fogalompár (mi és az idegenek) több tanulmánynak is vázát képezi,más-más kulturális jelenség kapcsán. Leginkább Pusko Gábor Romák és parasztok – fehérek és cigányok című írásában érhetjüktetten. Ebben az írásban a „probléma” többszinten is jelentkezik – pl. mi a „roma probléma” lényege a romák és nem romák szemével, hogyan ragadható meg, hogy ki a roma. A tanulmányban – a tudományos problémák mellett – sorakoznak a források (nemzetiségi statisztikák, lakossági nyilvántartások, iskolai nyilvántartások), módszerek(kérdőíves felmérés, számszerűsített etnikaibesorolás, interjúk, résztvevő megfigyelés) és a válaszok.

Liszka József szlovák nyelvű írása – Differenciáltság és homogenizálódás a szlovákiai magyarok 20. századi népi kultúrájában- egy viszonylag nagy területen, Dél-Szlovákia magyarok lakta sávjában foglalja össze ahasonló és különböző kulturális válaszokateredményező történelmi-társadalmi változásokat.

Két tanulmány témája – első látásra – atáplálkozás. Manfréd Seifert a kereszténység közép-európai táplálkozási kultúrábanmegmutatkozó hatását vizsgálja, három kiindulópontból: a Biblia, a Biblia „utóélete” ésa rituális gyakorlat keretében, konkrét élelmiszerek és ételféleségek tekintetében.Rastislava Stolicná A táplálkozás mint etnoidentifikációs jegy című tanulmánya tudományos magyarázattal szolgál arra, hogyan válta brindzás galuska szlovák nemzeti étellé a köztudatban. írásából kiderül, hogy a tényfeltáró kutatási eredmények – mint annyimás alkalommal – ezúttal sem tudtak elégsúllyal beleszólni a „mítoszteremtés”-be, aszlovák néprajzi szakirodalom, a szlováknéprajzi atlasz minden megalapozottsága ellenére sem tudta a szűkebb szakmai körökön kívül elfogadtatni, hogy ez egy „tájétel”.Ám – a szerző szerint – Európában ez olyangyakori jelenség, hogy ebben az esetben isszinte természetes.

A tanulmányok blokkján belül nagyon fontos alegységet képeznek a szakrális kisemlékeknek szentelt írások, hiszen az Etnológiai Központ egyik kiemelt kutatási feladataéppen ezen emlékek teljes feltárása és dokumentálása – a mai Szlovákia teljes magyarok lakta vidékén. (Ebből a célból alakultmeg 1997-ben az Etnológiai Központ Szakrális Kisemlék Archívuma.) Perger Gyula németnyelvű írása azt tekinti át, mit találhat ezzelkapcsolatban a történeti anyagban is vizsgálódó kutató. Székely Zoltán szintén németnyelvű írásában a győri középkori képoszlopok kapcsán szolgáltat bizonyítékot arra,hogy a történeti forrás gyakran (Győr esetében is) az egyetlen, amelyből egy-egy szakrális emlék valamennyire leírható, esetleg rekonstruálható. Szilágyi István „kisebb közleménye” a magyar kálváriákat és kutatásukattekinti át, német nyelven. A három, e témába illeszkedő tanulmány 2002-ben, a kisemlékkutatók 15., Komáromban megrendezettnemzetközi tanácskozásán is elhangzott. L.Juhász Ilona írása egy egész Dél-Szlovákiátátfogó, újszerű témát felvető kutatás eredményeinek tömör összefoglalása: a szerző avizsgált terület temetői síremlékeinek és útmenti haláljeleinek fényképeit és az azokhozvaló viszonyulást elemzi.

A tanulmányokból is jól látható, hogyszerzőik nem köthetők egyetlen országhoz,még egyetlen nyelvterülethez sem. Az évkönyv sokfelé tájékozódása még inkábbszembeszökő azonban, ha átlapozzuk akönyvismertetések rovatát. Véleményemszerint ez egy olyan eset, amikor a számoktényleg magukért beszélnek. Összesen 82folyóirat- és könyvismertetést találunk az évkönyv ezen egységében. Ám ezzel nemmondtam el mindent annak sokoldalúságáról. A tájékozódás igazi tudományos igényéről még többet az mond, ha áttekintjük, milyen földrajzi „szórás”-ból merítenek a recenziók: 5 szlovák, 39 magyarországi magyar,13 szlovákiai magyar, 8 egyéb, szintén a maiMagyarország határain kívüli magyar és 17külföldi, idegen nyelvű, viszonylag friss kiad-

ványról szerezhet tudomást az olvasó. Emellett a Krónika rovat beszámol 11 különféle témájú (és nem csupán, sőt nem elsősorbanaz Etnológiai Központhoz köthető) tanácskozásról. A kötetet szomorú aktualitás, LiszkaJózsef Michal Márkusra emlékező írása zárja.A kiadvány nem csupán ebben a számában valósított meg sokoldalú küldetést. AzEtnológiai Központ korábbi évkönyvei is jelzik, hogy ez a „vállalkozás” nem csupán aszlovákiai magyar néprajz publikációs lehetőségeinek számát kívánja gyarapítani. Nem„lóg a levegőben”, hanem sok szállal, sokponton, sok irányban kötődik természetesközegéhez, a tudományhoz. Voigt Vilmos egy2002-ben Komáromban rendezett, a szlovákiai magyar néprajzi kutatás eredményeit ésfeladatai tárgyaló tanácskozáson az Acta addig megjelent számai kapcsán fogalmaztameg (és annak 2002-ben megjelent 4. számában írta le), hogy: „…ellenkező híresztelésekkel ellentétben, a néprajzkutatónaknem árt, ha olvas” (228-229. o.). A friss évkönyv sok olyan kiadványra felhívja a figyelmet, amit érdemes olvasni, ehhez viszont(de ettől függetlenül is) előbb feltétlenül magát az évkönyvet kell kézbe venni..

 


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102