Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2000/1

Impresszum 2000/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
II. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

TANULMÁNYOK

ANGYAL BÉLA: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában 1918-1921 (I. rész)
MÁTRAI JULIANNA: A kisebbségi magyar pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában (II. rész)
BÁRDI NÁNDOR: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989-1998
PUSKÁS TÜNDE: Nyelv, identitás és nyelvpolitika
LANSTYÁK ISTVÁN-SZABÓMIHÁLY GIZELLA: Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei
JARÁBIK BALÁZS: Az új modell
HIMMLER GYÖRGY: A párkányi népszavazások
LACZA TIHAMÉR: Magyar Jezsuiták Latin-Amerikában (I. rész)
LISZKA JÓZSEF: Az adventi koszorú

Oral History

Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szilvássy József

Kronológia

POPÉLY ÁRPÁD: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1944. augusztus 21-1945. április 11.)

Angyal Béla: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában 1918–1921 I. rész

Az első világháború utáni Csehszlovákiához csatolt magyarság történetének kevéssé ismert időszaka az a több mint két és fél esztendő, amely a közhatalomváltástól a trianoni békeszerződés magyarországi nemzetgyűlési becikkelyezéséig tartott. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a háborút és a közhatalomváltást követő átmeneti időben a hatalmi és igazgatási apparátus kiépítetlensége miatt kevés levéltári iratanyag maradt fenn. A különböző titkos és félhivatalos szervezkedések iratanyagát valószínűleg meg is semmisítették. A másik ok, hogy a magyar kisebbség történetének kutatói nem szenteltek teret a Magyarországhoz fűződő viszonynak (1), holott éppen ezekben az elcsatolást követő első években a legmeghatározóbb az anyaország szerepe a kisebbségi politikában. Az utódállamok kötelékébe került magyarság vezetői Magyarországtól várták az utasításokat, miként viselkedjenek a váratlanul kialakult új helyzetben, milyen stratégiákat kövessenek a csupán átmenetinek hitt időszakban. Innen várták nem utolsó sorban az anyagi támogatást, szervezeteik kialakításához, működéséhez. A Tanácsköztársaság bukása után formálódó magyarországi politikai rendszer nemegyszer egymásnak is ellentmondó zavaros elképzelései döntően befolyásolták az elszakított magyarság politikai, társadalmi és katonai szervezkedéseit. A témafeldolgozatlanságát részben az magyarázza, hogy a magyar kutatók tartottak attól, hogy a magyarországi támogatásokra és kapcsolatokra vonatkozó tények feltárása a szlovákiai magyarságot mint az “ötödik hadoszlopot” tárgyaló szlovákiai propagandát erősítené.(2)A kiválasztott néhány év történéseinek feltárása azért is fontos, mivel az államfordulat utáni első években a Csehszlovákiához csatolt magyarság körében kialakított politikai viszonyok, pártok, szervezetek és az ekkor feltűnt politikusok nagyban meghatározták az egész két világháború közötti időszakot.Dolgozatunkban elsősorban magyarországi levéltári anyagra támaszkodva igyekszünk feltárni milyen elképzelések voltak ebben az időszakban az ország területi integritásának helyreállítására és milyen mozgalmak alakultak, milyen szervezkedések folytak ennek érdekében a Felvidéken és Magyarországon. Az eseményeket 1921 nyaráig követjük nyomon, mikor a magyar kormány tudatosítja, hogy a területi revízió rövidtávú elképzeléseit fel kell adnia. Ezután egy új stratégiát alakított ki, amely a határontúli magyarság hosszabbtávú önvédelmét, megőrzését helyezi előtérbe egy jövőbeli területi revízió esetére.

Összeomlás és a katonai megszállás

Az északmagyarországi területeken a helyzet 1918 októberében, novemberében egyre ellenőrizhetetlenebbé és áttekinthetetlenebbé vált. A Csehszlovák Köztársaság megalakulásának október 28-i prágai deklarálása, majd az október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács által kiadott túrócszentmártoni nyilatkozat, amely a szlováklakta területek csatlakozását mondta ki az új államhoz, nem hozott azonnali fordulatot. A hosszú háborúban kimerült, elkeseredett tömegek, megerősödve a frontokról hazatérő katonákkal megtámadták a és elzavarták a jegyzőket, csendőröket, az állami hatalom képviselőit. Üzleteket, raktárakat fosztottak ki, nem ismertek el semmilyen hatalmat. Sok faluban, egész vidékeken hatalmi vákuum keletkezett.(3) Az eseményeknek nem elsősorban nemzeti mozgalom, inkább katonai lázadás, szociális nyugtalanság jellegük volt.A Károlyi kormány 1918. október 31-én történt megalakulása után Magyar Nemzeti Tanácsok jöttek létre, amelyek igyekeztek a rendet fenntartani. A magyar kormány ellenőrzése alá vonta a még meglévő katonaságot, fenntartotta a vasúti és a postai forgalmat. Kivéve Liptó megyét, ahol a Szlovák Nemzeti Tanács bírt vezető szereppel, az első hetekben a vármegyei közigazgatást is sikerült befolyása alá vonnia. (4) A három nemzetiség lakta Szepességben is a magyar kormány fennhatóságát ismerték el.(5) Erre a területre Lengyelország is igényt tartott és decemberben lengyel megszálló csapatok érkeztek ide, több hónapig kétségessé téve a terület hovatartozását.(6)Közben kísérletek történtek a szlovák önállósodási törekvések befolyásolására. A magyar kormány támogatásával december 11-én Kassán Dvortsák Győző (Viktor Dvorčák) Sáros megyei főlevéltáros vezetésével kikiáltották a csehektől Független Tót Köztársaságot. A háború utáni összeomlás e felvidéki epizódjáról alig vannak hiteles adataink. A “független” köztársaság kikiáltása csupán néhány Kassa környéki városban váltott ki megmozdulást. Két hét múlva a bevonuló cseh csapatok vetettek véget a mozgalomnak. (7) Dvortsák Magyarországra, majd a Tanácsköztársaság kitörése után Lengyelországba menekült. A magyar kormány szolgálatában évtizedeken keresztül külföldön fejtett ki propagandát egy Magyarországon belüli szlovák autonóm állam létrehozása érdekében.A szlovák mozgalom erőtlensége következtében a terület Csehszlovákiához csatolására csak 1918. december- 1919. január között katonai megszállás útján került sor. Ekkor érkeztek meg az olaszországi csehszlovák légiók, amelyek olasz tisztjeik vezetésével, elfoglalták a Párizsban, a nagyhatalmak által kijelölt demarkációs vonalat. Ezt a vonalat a Vix alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője, által 1918. december 24-én átadott jegyzék jelölte ki Magyarországgal szemben. A vonal a Dunát, illetve az Ipoly folyót követte, s Losonc alatt Rimaszombaton át, Kassa alatt vezetett az Ung folyóig és ezt követte a határig. Magyarország az ettől északra fekvő területet a jegyzék értelmében köteles volt kiüríteni és átengedni Csehszlovákiának. (8) A magyar kormány tudomásul vette a döntést és megkezdte a csapatainak kivonását.A csehszlovák csapatok ezután, olasz parancsnokaik vezetése alatt, ellenállás nélkül sorra foglalják el az északi városokat. 1918. december 29-én vonulnak be Kassára, január elsején Pozsonyba. Az olasz légiók 39. ezrede 1919. január 10-én foglalta el Komáromot és a következő napokban a katonaság birtokba vette a mai Szlovákia déli részét. (9) Január 13-án kerül sor Ungvár megszállására. Az egyes belső területek elfoglalása még napokig eltartott.A még mindig nagyon képlékeny helyzet stabilizálása érdekében a prágai kormány teljhatalmú minisztert nevezett ki Szlovákia élére Vavro Šrobár személyében. Az új állam határait véglegesen az 1919-1920-ban lezajlott békekonferenciák állapították meg. Kárpátalját, akkori közismert elnevezése alapján Ruszinszkót, csupán utólagosan csatolták Csehszlovákiához, azzal az ígérettel, hogy széleskörű autonómiát élvez majd a köztársaságon belül.A magyarlakta vidékek lakossága az újonnan előállt helyzetet katonai megszállásként és nem hatalomváltásként értelmezte, csupán ideiglenesnek tekintette. A megszállás előtt az egyes vidékeken felfegyverzett bandák garázdálkodtak, így a polgárság egy része megnyugvással vette tudomásul a légiók megérkezését és a rend helyreállítását. Komárom polgármestere Gaál Gyula a következőképpen fogalmazott a megszálló csapatok parancsnokához intézett első beszédében: “…most fegyvertelenül és védtelenül, csakis a nagy nyugati hatalmak igazságérzetébe és az önök jóindulatába és lovagiasságába vetett bizalommal önkényt nyitjuk meg városunk kapuit az ön csapatai előtt, mert parancsnok úrban és csapataiban nem ellenséget látunk, hanem az ántánt hatalmak hadseregének megszálló csapatait, melyeknek feladata a közrend és közbiztonság fenntartása. Azért kérjük a közrend és közbiztonság népőrségünkkel karöltve leendő fenntartását, a személy és vagyonbiztonság, a magánlakások és háztűzhely védelmét, a magyar közigazgatás és igazságszolgáltatás, az iskolai oktatás magyarságának biztosítását…” (10)A megszálló csapatok valóban a közrend védelmét és a magyar törvények fenntartását ígérték. “A szövetséges katonaság – mint az összlakosság különbség nélküli barátja jött ide, feladata a rend fenntartása az okupált területen és ellenőrzése a fennálló törvényeknek.” – hirdette a Piccione tábornoknak, a hadsereg főparancsnoka által kiadott plakát. (11)A magyar közigazgatás megszűntetése és helyébe a csehszlovák közigazgatás megszervezése azonban hamarosan elkezdődött. Šrobár miniszter rendeleti úton felfüggesztette a vármegyék önkormányzatát és élükre zsupánokat, azaz megyefőnököket nevezett ki. A zsupánok rendkívül széles jogkörrel felruházott állami tisztviselők voltak. (12) Első intézkedéseik közé tartozott a magyar megyei köztisztviselőktől hűségfogadalmat kérni. A 64/1918 sz. törvény 2. paragrafusa értelmében: “A Magyar Királyság összes állami-, önkormányzati és egyházi funkcionáriusai, hivatalnokai és alkalmazottai egyelőre az eddigi járandóságaikkal a hivatalaikban meghagyatnak, ha a csehszlovák köztársaság iránti engedelmességi fogadalmat leteszik és ha a kormány meghatalmazottja úgy találja, hogy egyébként is megfelelnek feladataiknak.” A törvény 3. paragrafusa kimondta, hogy Szlovákiában a hivatalok nyelve a szlovák. (13) Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy nem hűségeskü letételéről volt szó, hanem a köztársasággal szembeni engedelmességi fogadalom aláírását követelték meg a közhivatalnokoktól.(14) A magyar kormány hozzájárult a tisztviselők hűségnyilatkozatának letételéhez, ezért ez többnyire zökkenőmentesen megtörtént. A magyar belügyminiszter korábbi rendeletére hivatkozva, mely engedélyezte a fogadalom letételét, a Komárom vármegyei alkalmazottak 1919. február végén egyhangúlag elfogadták a fogadalom letételét.(15) A hatalomváltást követő első hónapokban, a vármegyék legfőbb vezetőit leszámítva, a hivatalnoki kar gyakorlatilag a helyén maradt.(16) Erre azért volt szükség mivel közhivatalt ellátni képes, nemzeti öntudattal rendelkező szlovákság száma olyan csekély volt, hogy az első időkben kénytelenek voltak a teljesen szlovák vidékeken is meghagyni a régi magyar hivatalnoki kart. Ez nemegyszer elégedetlenséget váltott ki a szlovák vidékek lakosságában. (17) A magyar köztisztviselői kar tagjainak lecserélésére az új állam szemszögéből megbízhatóbbakkal, de ekkor is elsősorban cseh nemzetiségűekkel, csak hónapokkal később került sor. A magyar befolyás rendkívül erős volt a szlovákság körében. A nemzeti öntudattal rendelkező szlovákok számát mindössze kétezerre tették ebben az időben. A szlovák középiskolák elindítása is rendkívüli nehézségeket okozott, mindössze 20 olyan tanár jelentkezett, aki képes volt szlovák nyelven oktatni. A hiányzó értelmiségi és hivatalnok réteget csehekkel pótolták az első években. (18) Az új állam első éveiben mintegy 120 ezer cseh nemzetiségű hivatalnok, tanító, vasutas, csendőr, katona és kereskedő telepedett le Szlovákiában, hogy pótolja a hiányzó szlovák értelmiséget, polgárságot.(19)Az új hatalom megszilárdulása nem volt problémamentes. Február elején kéthetes vasutas- és postás sztrájk tört ki a Felvidék megszállt területein. Több városban általános sztrájkot hirdettek. Pozsonyban február 12-én a legionáriusok a tüntető tömegbe lőttek, több halálos áldozatot is követelt a sortűz. Komáromban is egy halálos áldozata volt a városban kitört általános sztrájknak. (20) A lakosság tiltakozása ellenére 1919 tavaszára az új államhatalom megszilárdulni látszott. A párizsi béketárgyalásokon 1919 nyarára véglegesen eldőlt, hogy a megszállt területeket Csehszlovákiához csatolják. (21) Az új hatalom képviselői ezt a tényt minden alkalommal hangsúlyozták, a magyarság vezetői azonban hivatkozva arra, hogy a békeszerződést még nem írták alá, mindezt még hivatalosan nem ismerték el.Magyarországon március 21-én megalakul a Forradalmi Kormányzótanács és hamarosan fegyveres konfliktus tört ki a Felvidék birtoklásáért a Magyar Tanácsköztársaság és Csehszlovákia között. Ezért a Magyarországtól elcsatolt területeken június 5-én kihirdetették a statáriumot. A katonai diktatúrát csak fokozatosan oldották föl 1920 folyamán. Kárpátalján 1922 február végéig volt érvényben. (23)

A magyarság vezetői az új közéletbe

A zsupánok 1919 elején a korábbi vármegyei törvényhatósági-, városi- és községi önkormányzati bizottságokat feloszlatták és helyükre újakat neveztek ki. A kinevezésnél nem vették figyelembe az államfordulat előtt létezett politikai pártokat, de igyekeztek megnyerni a társadalmi, gazdasági, egyházi és kulturális élet neves személyiségeit. Az 1919 előtti rendszer számos vezető magyar politikusa, a közigazgatási hierarchiában magas pozíciót elfoglalt hivatalnoka, gazdasági és egyházi vezetője, kapott kinevezést az új bizottságokba. Közülük jó néhányan később a csehszlovákiai magyarság politikai vezetői lettek. A pozsonyi vármegyei törvényhatósági bizottságba kinevezést nyert Bartal Aurél volt főispán, Bittó Dénes földbirtokos, nyugalmazott főispán és Szüllő Géza, aki az államfordulat előtt a bazini kerület országgyűlési képviselője volt. A Győr,- Komárom,- Esztergom megyei törvényhatósági bizottságba pedig helyet kapott Kürthy Lajos báró, volt túróci és zólyomi főispán, Kürthy István volt komáromi főispán és Palkovich Viktor gútai plébános, későbbi keresztényszocialista parlamenti képviselő.(23)A magyarság politikai vezetői Csehszlovákiában a bizottságok kinevezése során először kerültek szembe a passzivitás és az aktivitás közötti választás dilemmájával. Dönteniük kellett, részt vesznek az új állam szerveinek munkájában, sorsuk aktív alakításában, – ezzel tulajdonképpen elismerik az új hatalom törvényességét – vagy a passzivitást hirdetve a régi rend mellett foglalnak állást. Az aktív részvétel azt a veszélyt is magában rejtette, hogy a csehszlovák felet segíti a béketárgyalásokon. A magyarság vezetői az aktív részvétel mellett döntöttek, elfogadták a kinevezést.A döntésük okait 17 Pozsony megyei magyar bizottsági tag nyilatkozatban indokolta meg az első közgyűlésen. “Miután Magyarország azon területeinek hovatartozandósága, melyeket az entent hatalmak csapatai megszállva tartanak és amelyek a cseh szlovák köztársaság birtokában vannak, sem a párisi békekonferencián, sem törvényes formában még rendezve nincs, a köztársasági kormánynak a közigazgatásunknak a fennálló törvényektől eltérő rendezésére vonatkozó rendelkezéseit időlelőttieknek tartjuk, azokat törvényeseknek ez idő szerint el nem ismerjük.Midőn ennek dacára itt megjelentünk s kinevezésünket elfogadjuk, tesszük azt azért, hogy így részeseivé válva a megye közigazgatásának, a megye velünk ugyanegy nézetet valló lakosságának, különösen a magyarságnak érdekeit megvédhessük és szolgálhassuk.Ünnepélyesen óvást emelünk az ellen, hogy ezen tényünk bárki által a jelen állapot végleges, törvényes volta elismerésének vélelmeztessék” (24)Hasonló szellemű nyilatkozatot olvasott fel a komáromi bizottság 24 tagja nevében Kürthy Lajos báró is.(25) Komáromban az első ülésre, a közelben lezajlott hadi események miatt, csupán augusztus 21-én került sor.A deklaráció aláírói a bizottsági ülések alkalmával, nyilatkozatukhoz híven, a továbbiakban gyakran adtak hangot a magyarság sérelmeinek. A hivatalok szlovákosítása, a magyar gyermekek szlovák iskolákba kényszerítése, a magyar szobrok ledöntése, a magyar szimbólumok használatának betiltása ellen tiltakoztak. A bizottságokban nagy számban jelen lévő katolikus papság a szabad vallásgyakorlásért, a földreform ellen, a papi birtokok lefoglalása kapcsán emelt szót. Gyakran felléptek gazdasági sérelmek orvoslása érdekében is (pénzlebélyegzés, vagyonadó, betétek letiltása, valutakivitel, betegpénztári reform, hadikölcsön stb.).A mai Szlovákia területén a katolikus vallásúak alkották az államfordulat után a többséget a magyarok ésszlovákok között egyaránt. A magyar katolikusok száma meghaladta a 400 ezret. Az elcsatolt részek területileg hét püspökségbe volt szervezve az államfordulat előtt. A magyar püspökök többsége a megszállás elől Magyarországra távozott, vagy kiutasították Csehszlovákiából. (26) Csupán a kassai püspök, Fischer-Colbrie Ágost maradt meg hivatalában. A püspökségek nagy részt évekig betöltetlenek voltak. Az első három szlovák püspököt 1921 februárjában nevezték ki. Az alsóbb papság nagy része azonban a megszálltterületeken maradt.A katolikus papságot megosztotta a nemzeti hovatartozás. A szlovák papság nagy része az Andrej Hlinka vezette Szlovák Néppártot támogatta, amely a szlovák nemzet különállását és Szlovákia autonómiáját hirdette. A cseh és a szlovák nemzet viszonyának rendezetlensége, az egységes csehszlovák nemzet fikciójának hirdetése a kezdetektől rányomta bélyegét az új államra. A hivatalos csehszlovák propaganda szerint a cseh és a szlovák egy nemzetnek, a csehszlováknak két ága. Azzal számoltak, hogy idővel a két nemzet teljesen összeolvad. A hivatalos népszámlások csupán “csehszlovák” nemzetiséget tüntettek föl a két háború között. Az első népösszeírás alkalmával, amelyre 1919 augusztusában került sor, már ezt az elvet követték. (27) A néppárt köré tömörült szlovák papság az első hónapokban, években, arra törekedett, hogy az elűzött magyar főpapság kezéből az egyház vezetését kivegye és a püspöki székeket saját köréből kijelölt emberekkel töltse be. Ez a törekvés, a Vatikán ellenállása miatt, két évig nem valósulhatott meg. (28)A magyar érzelmű alsóbb papság döntő többsége nem tudta elfogadni az államfordulatot és az ő esetükben az ellenállást csak növelték az új állam vallásellenes intézkedései. Évekig megoldatlan volt a megszállt területek egyházmegyéinek és az esztergomi érsekség viszonya. 1919. novemberében a magyar nemzetiségű papság Pozsonyban gyűlést tartott, amelyen foglalkozott az őket ért sérelmekkel. Palkovich Viktor gútai esperes emlékiratba foglalta a sérelmeket és felterjesztette a nagyszombati érseki helyetteshez. A memorandum tiltakozik az egyházi vagyon zárolása ellen és az miatt, hogy az esztergomi főegyházmegye papságát a határ elvágja főpásztorától. (29) A kormány igyekezett a magyar papságot is rávenni a köztársaság iránti fogadalomletételére. A magyar érzelmű papság ezt sokhelyütt megtagadta. (30) Az egyházmegyék kérdését csak később, az 1927-ben a Szentszék és Csehszlovákia között létrejött Modus vivendinek nevezett egyezmény szabályozta. Ennek értelmében az egyházmegyék határai az országhatárral egybeesnek és a köztársaság területén csak a határokon belül székelő püspökök bírhatnak egyházi hatáskörrel.A trianoni békeszerződés aláírása után, 1920-ban felmerült egy magyar katolikus püspökség létrehozásának gondolata, amelynek Komáromban lett volna székhelye. A püspökség kezdeményezése váltakozó erőséggel végighúzódik a két világháború közötti időszakon. A papság aláírásgyűjtést is kezdeményezett az ügyben, sikert azonban nem tudott elérni.(31)A reformátusok száma mintegy 200 ezer volt a Csehszlovákiához csatolt területen és ezek csaknem kizárólag magyar nemzetiségűek voltak. Így a pár év múlva létrehozott három csehszlovákiai református egyházkerület magyar jellegű volt. Más volt a helyzet az evangélikusokkal, amelyek döntő többsége szlovák volt. A magyar evangélikusok számát 36 ezer körülire tették.(32)A Teljhatalmú Minisztérium 1919 végén a katonai diktatúra eszközeivel, a köztársaság területén illetőséggel nem rendelkező személyek kiutasításával, a sajtókiadás és cenzúra szabályainak megszigorításával igyekezett megszilárdítani hatalmát. A minisztérium mellett 1919 folyamán létrehozzák a Pozsonyi Rendőr-igazgatóságot, amelynek első főosztálya foglalkozott az állambiztonsági ügyekkel, a politikai pártok és a politikai események figyelésével, értékelésével. Kiterjedt ügynökhálózatot hozott létre és rendszeresen figyeltette az államellenes személyeket és szervezeteket. A magyar vezetők és pártok is a megfigyeltek kategóriájába tartoztak.(33)A rendőrség felfigyelt a kassai püspök körül formálódó csoportra is, amely magyar papokból, valamint az egyházhoz közel álló személyiségekből állt és nemegyszer került szembe az új hatalommal. 1919 októberében hivatalos szervek felkeresték Fischer-Colbrie püspököt, hogy felkérjék, celebráljon tedeumot az új állam megalakulásának első évfordulóján. A püspök ezt megtagadta, sőt a csehszlovák zászlót sem volt hajlandó kitűzni a püspöki székházra. A rendőrség magyar környezetének, elsősorban Tost Barna kassai plébános, rovására írták a történteket.(34)1919 elején megindult a magyar politikai szervezkedés is a megszállt területeken. Az új szerveződések elsősorban az államfordulat előtt létezett pártokra, másrészt a meglévő egyházi és gazdasági szervezetekre épültek rá. Ezek közül a legszervezettebb a Magyarországi Szociáldemokrata Párt volt, amely az államfordulat után nemzeti tagozatokra esett szét.A háború előtt már létezett keresztényszocialista mozgalom újjászervezése 1919 elején indult meg. Két központja volt a szervezkedésnek Pozsony és Kassa. A Pozsonyi Keresztényszocialista Egyesület, amelynek a háború előtt 700-1000 tagja volt, a megszállás után önálló működésbe kezdett. Igyekezett megnyerni a pozsonyi magyar és német arisztokrácia képviselőinek támogatását, kevés sikerrel. Tobler János főtitkár visszaemlékezése alapján a kezdeti hónapokban alig néhány tucat aktív tagja maradt az egyesületnek. Jóváhagyásra benyújtotta alapszabályát a hatóságokhoz és 17 keresztényszocialista szervezet részvételével szövetséget hozott létre. Ezek közül az egyik legjelentősebb a nyitrai szervezet, amelynek vezetője Lelley Jenő ügyvéd volt. Nyitrán jelent meg a keresztényszocialisták első magyarnyelvű hetilapja, 1919. április 19-én, Népakarat címmel.(35) A kassai csoport Fischer-Colbrie püspök körül jött létre, élén Wirth Gyula, Fleischmann Gyula és Tost Barna állt. Az újjászerveződő keresztényszocialista mozgalom hangsúlyozta keresztény egyetemes jellegét és az összes “őslakos” szlovákiai polgár pártja kívánt lenni. A pártépítésbe igyekeztek bekapcsolni magyarokon kívül a szlovákokat és a németeket is.

A felvidéki magyarsággal foglalkozó magyarországi szervezetek és intézmények

A történelmi Magyarország feldarabolása, területe többségének katonai megszállása, beleértve színtiszta magyar lakosságú vidékeket, megrázta a maradék ország területének lakosságát. A megszállt területek magyarságának kérdése országos kérdéssé vált, mellyel a Károlyi, majd az azt követő kormányoknak szembe kellett nézni. Az elszakított területekről meginduló menekültáradat sürgős intézkedéseket követelt.(36)Az első hónapok, magyarországi intézkedéseiről kevés adat áll rendelkezésünkre. Átgondolt intézkedésekről azonban nem nagyon beszélhetünk. Elsősorban a politikai helyzet ingatag volta, a forradalmi események, a kormányváltások, a hadi cselekmények és a későbbi román megszállás miatt.A Károlyi kormány időszakában, 1918 őszétől, két felfogás volt jelen a kormányzaton belül a megszállt területekkel kapcsolatban. Az egyik koncepciót Jászi Oszkár képviselte, aki tárca nélküli miniszterként foglalkozott a megszállt területek ügyeivel. Az általa képviselt jogkiterjesztő törekvés, a történelmi Magyarország nemzetiségeivel való kiegyezés szándéka volt. Jászi és a körülötte kialakult csoport el tudta fogadni a nemzetiségek lakta területek elvesztését, az igazságos, népszavazás útján létrejött etnikai határok kijelölését az új államokkal. Jászi ebben a szellemben foglalkozott a vélhetően elszakadó területek problémáival, az új határokkal és a béke-előkészítéssel. A másik törekvés a területi integritás megőrzésére irányult, mely nem tudott elfogadni területvesztést. “Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után – hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg. Tudtam, hogy a háború s még inkább a háborús hinterland hallatlan gazságai oly végzetes elkeseredést halmoztak föl nemzetiségeink lelkében, hogy a kibékülés és a kölcsönös megértés gondolata ez idő szerint elvesztett minden vonzerőt. Különben is sorsuk kulcsa többé nem az ő kezükben volt, hanem az őket “fölszabadító” határszéli fajrokonaik, ama fiatal nemzeti államok kezében, melyeknek földuzzadt nacionalizmusát nagyon jól ismertem… Ilyen körülmények között az én politikámnak csak három észszerű célja lehetett: megmenteni a plebiszcitum elvét s ezáltal lehetőleg kedvezőbbé tenni az új Magyarország végleges határait; megóvni a régi gazdasági s közlekedési egymáshoztartozást az anyaország és a tőle elválasztandó területek között; elébe dolgozni a jövőnek egy konföderatív államrend felé,… Azt a másik elképzelhető koncepciót ugyanis melyet magában a Károlyi-kabinetben is talán Buza Barna és mások szívesebben láttak volna, azt a politikát tehát, mely egyrészt alázatosan engedelmeskedik az entente parancsainak, másrészt ugyanakkor integritási ligákat szervez idehaza s titkos agitátorokat küld lázadások szitása végett az elfoglalt területekre…” – írta Jászi Oszkár 1921-ben.(37)A megszállt területek magyarságának ügyeivel a Károlyi kormány, majd a Tanácsköztársaság bukását követő zavaros időszakban, az ellenforradalmi kormány több kormányszerve is foglalkozott. A Nemzetiségi Minisztériumon kívül, még két (a Külügy- és a Propaganda) minisztérium is igyekezett felügyelni ezt a területet. Ugyanakkor számos szervezet, egyesület jött létre, hogy a megszállt területek érdekeit képviselje és a menekülteket ellássa.(38)A felvidéki megszállt területek ügyeivel elsősorban a Nemzetiségi Minisztérium Tót Főosztálya, a Propaganda Minisztérium győri kirendeltsége és Tót Központi Iroda foglalkozott. Ez utóbbi létrejöttéről keveset tudunk. Egyes adatok szerint már a Tanácsköztársaság alatt is létezett.(39) A Propaganda Minisztériumot 1919. december 23-án megszűntetik és a tevékenységi körét a Miniszterelnökség (ME) III. ügyosztálya veszi át, amely egy előterjesztés szerint, már több mint másfél évtizede foglalkozik “az idegenben élő magyarok nemzeti gondozásával”(40)A társadalmi szervezetek közül a Területvédő Liga (TEVÉL) és elsősorban annak egyik fiókszervezete a Felvidéki Liga (FL) fejtett ki tevékenységet a csehek által megszállt területen. Megalakulásáról, és céljairól vezetői így számoltak be: “1919. év elején, kevéssel a cseh megszállás befejezte után, amikor Magyarország helyzete oly vigasztalan volt a legkiválóbbjaink is kétségbeesve, összetett kézzel néztek a biztosra vett pusztulásunk elé, alakították meg Felsőmagyarország száműzött, izzó hazaszeretettől áthatott magyarjai a “Felvidéki Ligát”, hogy megkezdjék a küzdelmet a Felvidék visszaszerzéséért.”(41) Tevékenysége kezdetben a menekültek gondozására is kiterjedt(42), az ellenforradalmi rendszer megszilárdulása után, annak anyagi segítségével, elsősorban a Felvidéken végzett hírszerzés és kémtevékenység révén a katonai szervezkedésben és propagandában vett részt.Az említettek mellett még számos más szervezet is fejtett ki tevékenységet a Felvidéken. A zavaros, gyakran egymás ellen is dolgozó, különböző elképzeléseket támogató, szervezetek, tevékenysége még nagyrészt feltáratlan. Aktivitásuk, a revíziós törekvések, a szegedi ellenforradalmi kormány hatalomra kerülése után erősödtek fel 1919 őszén. A szegedi kormány vasutasokból és katonatisztekből álló futárszolgálaton keresztül tartotta a kapcsolatot a megszállt területekkel.A Csehszlovákiához csatolt területek visszaszerzése érdekében a kezdeti időszakban katonai akciók előkészítésén munkálkodtak különböző hivatalos és félhivatalos szervezetek. Erőteljes propagandát fejtettek ki a megszállt területen, egy népfelkelés előkészítése érdekében. Elsőrendű feladatnak tekintették a szlovák (és ruszin) autonómia törekvések támogatását. Ezek az elképzelések túlhangsúlyozták a szlovák nép csehek általi elnyomását. Az egykor Magyarországhoz tartozott területek autonómiájának elérésével, a területi integritás helyreállítását kívánták elősegíteni. Abban már eltértek a vélemények, hogy ezt az autonómiát Magyarországon belül kapnák-e, avagy független állammá válna a területe, ideiglenesen, vagy tartósan kell-e számolni a szlováklakta területetek önkormányzati különállásával. A végső cél mindenképpen a területi integritás helyreállítása volt.Az autonómia törekvések abból táplálkoztak, hogy a politikai és gazdasági helyzet eltérő volt Szlovákiában és Kárpátalján, mint Csehországban. A Magyarországtól elcsatolt országrészeket súlyosan érintette a monarchia piacainak elvesztése és az iparuk nem tudta felvenni a versenyt a fejlettebb cseh iparral. Magasabb volt a munkanélküliség, nagyobbak a szociális problémák mint a cseh országrészekben. A helyzetet csak elmérgesítette, hogy egyre több cseh hivatalnokot helyeztek Szlovákiába, hogy pótolják a hiányzó szlovák értelmiséget. A szlovák katolikus papság és a szlovák politikusok jelentős része, a nemzeti jelleg mellett, a szlovákság vallási életét is féltették ettől a sokszor ateista, huszita nézeteket valló beáramló cseh tömegtől. A katolikus papság által irányított néppárt szembenállását az új állammal növelte, hogy az amúgy is csekélyszámú új szlovák politikai és gazdasági vezetők döntő többsége az evangélikus vallásúak közül került ki, annak ellenére, hogy a számuk jóval kisebb volt a katolikusokénál. Az ország cseh vezetése ezt a hagyományosan csehbarát, haladóbb, polgárosodottabb réteget tekintette partnerének. Jellemző példa az evangélikusok befolyására, hogy a kinevezés útján létrejött ideiglenes Nemzetgyűlés 40 szlováknemzetiségű képviselője közül csupán 10 volt katolikus vallású.(43) A magyar vezető körökben, a szlovák sérelmek túlhangsúlyozása miatt, a második világháborúig élt az a meggyőződés, hogy egy esetleges népszavazáson a szlovákok és a ruszinok a Magyarországhoz való csatlakozás mellett szavaznának.(44)A Felvidéki Liga és a Tót Központi Iroda elsősorban katonai akciók útján képzelte el a megszállt területek felszabadítását. A Nemzetiségi Minisztérium Tót Főosztálya a szlovák autonómia támogatásában látta elérhetőnek a területi integritás helyreállítását. “A tót főosztály céljának tekintette, hogy a magyar kormány informatív szerve legyen a tótság ügyével összefüggő kérdésekben, s a magyar kormány politikájának irányát minden lehető módon érvényesítse elsősorban a megszállott területek tót lakossága körében. Működésének vezéreszméje Magyarország területi integritásának minél előbbi helyreállítása, s a tót föld visszacsatolásához szükséges morális előfeltételek megteremtése volt.” – írja Szviezsényi Zoltán a főosztály vezetője.(45) A szlovák kérdéssel kapcsolatban a célokat maga a nemzetiségi miniszter fogalmazta meg: “A Felvidék kérdése elsősorban tót kérdés s ha az ottani tót népet meg tudjuk nyerni magunknak, úgy az ott élő magyarság és németség ipso facto velünk jön. Politikai szempontból is a tót jelleget kell a mozgalomnak elsősorban kidomborítani, mert hiszen ellenségeink lépten nyomon be akarják bizonyítani, hogy tót kérdés nincs, s hogy az egész dolog magyar pénzen szított irredentizmus. Minthogy a tót nép kétségtelen jeleit adta és adja a magyar állameszméhez való hűségének, nekünk már ezért is tót nacionalista alapon kell is tartanunk a kérdést s azt a nagy morális erőt amit a tótságnak a magyarsághoz való húzása képvisel nem szabad kiaknázatlanul hagyni.”(46) A főosztály gyakran élesen támadta a kalandor, pénzfecsérlő katonai szervezkedéseket, amelyek Bulissa Károly eperjesi ügyvéd és Mészáros Gyula egyetemi tanár nevéhez fűződtek 1919 végén és 1920 elején. A főosztály kifogásolta, hogy a nevezett vezetők nem is tudnak szlovákul, részegeskednek, ellenszenvet váltanak ki a szlovák lakosságban.(47) Bulissáék akciójának hátterében a Tót Központi Iroda állt, amelynek működése 1919 októberétől élénkült meg. A külügyminisztérium 1920 áprilisáig folyamatosan több millió koronás támogatásban részesítette Bulissát.(48) Bulissáék elsősorban röplapok terjesztésével igyekeztek a csehek ellen hangolni és a Magyarországhoz történő visszatérésre buzdítani a szlovák lakosságot, valamint forradalmi hangulatot létrehozni a megszállt területen. Slovenský národ címmel Budapesten egy újságot jelentettek meg. Az akció valódi céljáról és hátteréről a csehszlovák sajtó bőségesen beszámolt 1920 májusától. A leleplezésben vezető szerepet vittek a magyar Tanácsköztársaság volt funkcionáriusai, akiket korábban Bulissa bérelt fel.(49)A Nemzetiségi Minisztérium több konkrét javaslatot is kidolgozott a szlovák autonómiával kapcsolatban. Egy erre vonatkozó tervezetet a minisztertanács is elfogadott 1920. januárjában.(50) A tervezet egy később megállapított etnikai határon belül széleskörű területi és kulturális autonómiát ígért a szlovákoknak.(51)A Tót Főosztály és a Tót Központi Iroda munkatársai nagyrészt a magyar érzelmű felvidéki származású szlovák értelmiségiek, újságírók, hivatalnokok köréből kerültek ki. Munkájukban részt vett Clair Vilmos, Dvortsák Győző, Janovetz Lajos, Pechány Adolf, Podhradszky György, Steier Lajos, Szviezsényi Zoltán.(52) Az ő nyelvtudásuk és helyismeretük nélkülözhetetlen volt az intézmények munkájához. A magyarországi szervezetek autonómiával kapcsolatos elképzelései gyakran váltottak ki heves támadásokat a nacionalista magyar körök részéről. A Területvédő Liga ezért indított kampányt Dvortsák Győző ellen, akit az első nemzetgyűlési választásokon a nyíregyházi választókerületben képviselővé választottak. A liga vezetői levelet írtak Nyíregyházára, amelyben felháborodásukat fejezik ki, mivel “Dvortsák Győző az országot feldaraboló nemzetiségi autonómiák alapján áll.”(53)A trianoni Magyarország “hivatalos nemzetiségi politikusainak” helyzetét a Tót Főosztály vezetője így jellemezte. “Bénítólag hatott elsősorban a bizalmatlanság, mely a nemzetiségi politika exponenseinek működését oly hálátlan és keserű feladattá teszi. A magyar politika és társadalmi élet egyes felületesen gondolkodó rétegei abban vélik hazafias érzésüket dokumentálni, ha ab ovo gyanús és ártalmas akciónak tekintenek minden törekvést, mely a nemzetiségekkel a békés megegyezés útjait keresi. Másrészről a nemzetiségek vezérférfiai a legnagyobb bizalmatlansággal és fenntartással fogadnak minden hivatalos helyről jövő közeledést, mert nem bíznak a magyarság őszinteségében és a magyar kormányzat ígéreteinek komolyságában. A hivatalos nemzetiségi politikus a bizalmatlanság e két malomköve között őrlődik, árulónak feltüntetve a magyar közvélemény felületes rétegei s renegátnak saját faja szempontjából.”(54)A szlovák nemzeti törekvések szellemében került sor Andrej Hlinka, František Jehlička (Jehlicska Ferenc) egyetemi tanár és társainak útjára Párizsba 1919 augusztusában. Az utat a lengyel kormány finanszírozta és a magyar kormány is támogatta.(55) Párizsban a szlovák küldöttség a békekonferencián akart szót emelni Szlovákia autonómiájáért, de útjuk nem járt eredménnyel. Hlinka októberben visszatért Csehszlovákiába, ahol letartóztatták és csak azután szabadult börtönéből, hogy 1920 áprilisában parlamenti képviselővé választották. Jehlicska Párizsból Budapestre utazott, ahol 1919 decemberében megalakította a Magyarbarát Tót Néppártot. 1920 elején Lengyelországban találjuk, ahol részt vett egy Csehszlovákia ellen irányuló közös magyar-lengyel katonai fellépés előkészítésében. Néhány év múlva Bécsbe költözött és évtizedekig a magyar kormány szolgálatába állt, mint a csehek által elnyomott szlovákok felszabadításáért harcoló egyik emigráns csoport vezetője.(56)Az irredenta törekvések egységesítése érdekében a kormány kezdeményezésére 1920 áprilisában létrejött egy titkos szerv, amely a irányította és koordinálta a kormány ilyen irányú törekvéseit. A titkos szerv létrejöttéről a következő rövid feljegyzés számol be. “Megállapodás az elszakadt részeken folytatandó irredenta szervezéséről: Az irredenta legfelsőbb vezetésére egy a kormány ingerencziája alatt álló titkos szerv létesíttetik egy polgári és egy katonai egyén vezetése alatt. Ezen szerv politikai kérdésekben a külügyminisztérium katonai kérdésekben a katonai vezetőségtől kapja az általános irányelvekre vonatkozó utasításait, úgy azonban, hogy politikai tekintetben a nemzeti kisebbségek miniszterével egyetértően jár el. Ezen központi titkos szerv végrehajtó orgánumaiként társadalmi szervezetek (ligák) létesítendők külön-külön az egyes nemzetiségi csoportok részére. Anyagi támogatás az irredenta czéljaira a kormány illetőleg egyes reszort-ok részéről kizárólag a központi titkos szerv útján folyósíthatók.”(57) A titkos szerv vezetője Kánya Kálmán a külügyi apparátus egyik irányítója lett. A felvidéki mozgalom vezetésére és a kormány közötti kapcsolat fenntartására két személy kapott megbízást. A katonai feladatok irányítását Siménfalvy Tihamér alezredes végezte, a polgári ügyeket báró Kürthy Lajos felügyelte.(58)Áprilisban, a fenti megállapodás értelmében, megtörtént a társadalmi szervezetek egységes vezetés alá tömörítése is. “A Magyarország területi integritásának helyreállítására alakult különböző társadalmi szervezetek (egyesületek, ligák és politikai pártok) közül az északmagyarországon érdekeltséggel bírók a felvidéknek forradalmi úton való felszabadítása céljából egymással szoros kapcsolatba léptek.” Az együttműködés eredményeként létrehozták a Felvidéki Comitét.(59) “A felvidéki Comité feladata a forradalmi szervezkedésnek titkos központi irányítása…. A felvidéki Comité a felvidéken működő politikai pártokkal, u.m. Hlinka-párt, keresztény szocialista-, szociáldemokrata-, és esetleg még létező magyar-, német- és rutén pártokkal állandó szoros összeköttetésre és a velük való cooperálás biztosítására fog törekedni s a szükséghez képest képviselőiket a Comitéba is bevonja.”A remélt visszacsatolás utáni konszolidáció érdekében a komité forradalmi kormányt kívánt létrehozni, amelynek szerepe addig tartott volna míg a terület Magyarországba történő végleges integrálása végrehajtják. Elsősorban a nemzetiségi területek miatt volt erre szükség. “A tót és rutén nemzetiségi területekgeographiailag elhatároltatnak, az igazgatási teendőket a két nemzetiségi terület részben önállóan, részben együttesen végzi, ami előzetesen részletesen fog szabályoztatni.”(60) A komité vezetője Mészáros Gyula lett, aki korábban Bulissával együtt dolgozott a felvidéki propaganda és katonai szervezkedésekben. Az új szerv munkájában a Felvidéki Liga, a Magyarbarát Tót Néppárt a Tót Függetlenségi Párt, Magyarbarát Rutén Párt és a Szepesi Szövetség vett részt. A komité előterjesztette a költségvetését is, amely 8 millió koronát tett ki.(61)A politikai és a katonai helyzet azonban néhány hónap múlva, nyárra megváltozott és a komité ekkor parancsot kapott a kormánytól, oszoljon föl. Az utasítást azzal indokolták: a helyzet megváltozott, a Nemzeti Hadsereg bevonulása várható a Felvidékre.(62)

Tervek a Felvidék katonai visszafoglalására

A magyar külpolitika 1921 tavaszáig elsősorban Lengyelországtól várta a politikai és katonai segítséget a Felvidék visszafoglalásához. Csehszlovákia és Lengyelország viszonya, elsősorban területi viták miatt, rendezetlen volt ebben az időben. Lengyel részről több elképzelés is volt a szlováklakta részek sorsával kapcsolatban. Egyik a közös magyar-lengyel határ helyreállítása mellett egy autonóm területet képzelt el, másik a független állam megalkotását tekintette célnak, de a terület Lengyelországhoz csatolása is felmerült. Csekonics Iván a magyar kormány varsói kiküldötte, valamint a Lengyelországban magyar támogatással tevékenykedő, Jehlicska vezette, szlovák emigráció fő célja volt egy közös magyar-lengyel katonai beavatkozás előkészítése.(63)A magyar hadvezetés annyira előkészítettnek látta a terepet, hogy konkrét hadműveleti tervek születtek egy Csehszlovákia elleni katonai beavatkozásra. A kémek, a Felvidéki Liga “őrszemei”, olyan jelentésekkel látták el a magyar kormányszerveket, amelyek arról szóltak, hogy egy népfelkelés kirobbanása várható a megszállt területen, a szlovákság teljes mértékben a Magyarországhoz történő újracsatlakozás híve, kommunista puccs várható Csehszlovákiában és a lakosság többsége egy magyar katonai beavatkozásra vár.(64) A Felvidéki Liga vezetői is hasonló szellemű beadvánnyal fordultak a miniszterelnökhöz, sürgetve a katonai beavatkozást, mivel “a felvidék integritásának visszaszerzésére a kedvező alkalom elérkezett, hogy erre oly szervezet kész, mely túlnyomó részt a csonka országon kívül álló erőkből táplálkozik s ma még együtt van, holnap azonban már feloszlásnak indul, ha feladata teljesítésében meggátolják…”.(65)Csekonics Iván Varsóból több levelében sürgette a katonai beavatkozás azonnali megkezdését és az esetleges áldozatoktól sem rettent vissza: “Aki győzni akar, annak meghalni is kell tudni, de ez nem azt jelenti, hogy előtte ütessük magunkat Párisban agyon, hogy azután győzhessünk.”(66) A külügyminisztérium azonban higgadtságra intette és a katonai beavatkozás diplomáciai előkészítettlenségére hivatkozott. “A diplomáciai előkészítés alatt első sorban keleti és déli szomszédaink semlegességének biztosítása értendő. Ezt pedig törekvéseink dacára elérni nem sikerült.”(67) Csekonics ennek ellenére kitartott javaslata mellett, a Jehlicska-féle szlovák emigráció működésére hivatkozva így érvelt: “Lengyelek készek volnának ugyanis itt megalakítandó tót nemzeti tanács kérésére a felvidéket a csehektől felszabadítani a ’ független Tótországot’ megalapozva vele állami szövetségre lépni .”(68) Magyarország anyagi támogatásával 1920 tavaszán és nyarán magyar-szlovák légiók szervezése is folyt Lengyelország területén, amelyek részt vettek volna a tervezett Csehszlovákia elleni támadásban. A Tátra alján elsősorban diverzáns tevékenységgel segítették volna a délről támadó magyar csapatokat.(69)A fent idézett és hasonló, alapjában téves információk, nyomán alakult ki az a vélemény a Nemzeti Hadsereg vezetőiben, hogy valóban elérkezett a katonai beavatkozás ideje. Az első hadműveleti tervet 1919 decemberében dolgozták ki. Az Ipoly alsó folyásánál tervezték a magyar támadást. Célja Szlovákiának a magyar állam autonóm területévé való változtatása volt. A támadás azonban elmaradt.(70)A következő év tavaszán Ébredés fedőnévvel dolgoztak ki újabb hadműveleti tervet, amely eltért a decemberitől. Itt a rajtaütésszerű bevonulásra helyezték a hangsúlyt, amelyet páncélvonatokkal terveztek végrehajtani. A terv előkészítői szerint a szlovák nép felszabadítóként fogadta volna a bevonuló magyar katonaságot. Március-áprilisban a hadműveletek megkezdése bármely percben várható volt. Elrendelték a csapatok menetkészültségét és elkészült a kormányzó parancsa a csapatokhoz, amelyet felolvastak volna az indulás előtt. “Elszakított testvéreink segítségért esdő szava érkezett hozzánk, hogy jöjjünk, mentsük meg őket!…” – állt a parancsban. Azonban ez a hadművelet sem valósult meg, ahogyan a júliusban kidolgozott Ébredés II, a szeptemberben eltervezett Árpád fedőnevű akciók és az 1921 januárjában Lengyelország felől elképzelt szabadcsapatokkal tervezett betörés sem.(71)A legkedvezőbb külpolitikai helyzet Magyarország számára egy katonai támadás megindítására, mint már utaltunk rá a Felvidéki Comitét feloszlató parancs kapcsán, 1920 nyarán-őszén alakult ki. A lengyel-szovjet háborúban 1920 júniusában a lengyel csapatok számára kedvezőtlen fordulat állt be. A szovjet csapatok ellentámadásba mentek át, és augusztus közepére már Varsó alatt álltak. A magyar kormány hajlandó lett volna katonai segítséget nyújtani Lengyelországnak, ezért tárgyalásokat folytatott Franciaországgal hadseregének felfegyverzése érdekében. Vállalta, hogy 200 ezer katonát vet harcba a lengyelek oldalán a Vörös Hadsereg ellen, ha azokat a franciák felfegyverzik. A felfegyverzett magyar hadsereg Csehszlovákián (Kárpátalján) és Románián keresztül vonult volna Lengyelországba. A magyar-francia elképzelések, egy ütőképes magyar haderő létrejöttének lehetősége, pánikszerű félelmet ébresztettek az utódállamok kormányköreiben. Többirányú tevékenységbe kezdtek, hogy ellensúlyozzák ezeket a terveket. A francia-magyar közeledés közvetlen kiváltó oka volt az 1920. augusztus 14-én Jugoszlávia és Csehszlovákia között aláírt ún. szövetséges egyezmény létrejöttének. A két évre kötött politikai és katonai szerződés a trianoni béke által teremtett rend fenntartását tűzte ki célul. Ez az egyezmény képezte a kisantant magvát. A magyar tervek megvalósulására az utódállamok nyomásán kívül, kedvezőtlenül hatott a katonai helyzet változása a térségben. Augusztus 19-én a lengyel csapatok Varsó alatt súlyos csapást mértek a Vörös Hadseregre és ellentámadásba mentek át. A magyar katonai segítség feleslegessé vált. 1920 őszén változások álltak be a francia belpolitikában is, amelyek kihatással voltak az ország külpolitikai irányvonalára. A történtek hatására a franciák feladták a Magyarországgal kapcsolatos terveket. Október 2-án a varsói francia követ felkereste a lengyel külügyminisztert, és közölte vele, hogy kormánya a kisantanttal szimpatizál és örömmel látná a lengyel-csehszlovák kapcsolatok kiépítését. (72)A felvidéki hadműveletek elmaradásának oka elsősorban a magyar hadsereg gyenge felszereltségében és a Magyarországra nehezedő külpolitikai nyomásban keresendő. A nagyhatalmak és a szomszédos országok egyre erőteljesebben a trianoni békeszerződés betartását és annak ratifikációját követelték, amelyet a magyar vezetés egyre húzott, halasztott. Magyarország belpolitikai és gazdasági problémákkal is küzdött, ebben az időben. A szomszéd országok ellen irányuló háborús tervek nem nyugodtak valós alapokon.(73)

Tuka Béla szerepe

Az előkészületek a katonai támadásra megkövetelték, hogy a Csehszlovákiában folyó magyar katonai szervezkedés irányítását egységesítsék. Felmerült annak az igénye, hogy egy olyan személy kezében fussanak össze a katonai szervezkedés szálai, aki az utasításokat egyenesen a kormánytól kapja. Ez az illetékes, 1920 januárjától, Tuka Béla pozsonyi egyetemi tanár volt.(74) Az ő személyes képességei, jogi tudása, szervezői tehetsége és konspirációs tevékenysége kiemelkedik a korszak magyar kormányzati megbízottainak, hírszerzőinek, kémeinek sorából. A magyar történetírás alig tesz róla említést,(75) holott a húszas években meghatározó szerepet játszott a csehszlovákiai magyar katonai és politikai szervezkedésben.Tuka valós szerepének feltárása nem kis gondot okozott számunkra a levéltári kutatás során, ugyanis feladatából adódóan titkosan kezelték a vele történő érintkezést. A legmagasabb magyar politikai körökkel általában közvetítők útján érintkezett, ők vitték Budapestre az általa diktált jelentéseit(76), vagy számjelsürgönyöket küldött. Nem sikerült rábukkanni egyetlen Tuka által saját kezűleg aláírt dokumentumra sem. Azonban a jelentései többségét kétségtelenül azonosítani lehet, mivel a külügyminisztériumban legtöbbször kézzel ráírták a szerző, Tuka Béla nevét. A számjelsürgönyöket megfejtő Balkay ezredes a dekódolt sürgönyök bevezetőjében minden esetben jelezte a feladó személyét: “Van szerencsém Dr. Tuka Béla egyet. tanár, pozsonyi megbízottunktól érkezett chiffret szószerinti szövegében szíves tudomásulvétel és esetleges intézkedések megtétele végett Nagyméltóságoddal az alábbiakban közölni:…”(77)Nem találtunk adatokat arra nézve mikor lépett Tuka a magyar kormány szolgálatában. Az egyik jelentésből az tűnik ki, hogy megbízását 1920 elején kapta a Nemzetiségi Minisztérium Tót Főosztályától: “A jelentéstevő 1920 január óta a tót főosztálytól 7-8 vármegye politikai és részben katonai megszervezésére kapott megbízást.”(78) Más dokumentum szerint már a Károlyi kormánnyal is együttműködött.(79)Tuka jelentéseiből nagyfokú tájékozottság és politikai éleslátás tűnik ki. Elhatárolja magát a katonai kalandorok tevékenységétől és rámutat káros voltukra: “Egyes szervezetek, főleg Bulissa emberei, magyar részről fegyveres beavatkozást helyeztek kilátásba, még pedig több ízben záros határidőn belül. A határidők elmulasztását követő csalódás általános lehangoltságot keltett… Bulissa és Mészáros a Felvidékre olyan embereket küldtek, akik agitálás helyett dőzsöltek és lerészegedve végzetes fecsegéseket vittek véghez. Természetes, hogy ezekkel a veszedelmes emberekkel komoly és előrelátó ember szóba sem állt.” Ezzel magyarázza, hogy 1920 nyaráig munkája csekély eredményt hozott.(80) A megszállt területek hangulatát is sokkal józanabbul ítéli meg mint a többi hírszerző: “A felsővidék hangulata. A jelen pillanatban nem a legjobb és ha a politikai helyzet változatlan marad, nemcsak nem fog javulni, hanem előreláthatóan annyira megromlik, hogy egy év múlva a tótság apatikus lesz, a magyarság pedig a haza iránt gyűlölettel lesz eltelve… A mondottakból nyilvánvaló, hogy a tervbe vett katonai beavatkozásnak minél előbb be kell következnie, mert ha a Csehszlovák állam némileg konszolidálódnék, a Magyarországhoz való csatlakozás vágya kérdésessé válik és csak több évtized múlva következnék be újból.”(81) Rámutatott a magyarországi fehér terror és a magyar belpolitikai viszályok káros következményeire a szlovákiai magyarok és szlovákok körében egyaránt. Tisztában volt vele, hogy csupán a szlovákság magyarbarát állásfoglalása az, amely helyreállíthatja Magyarország területi integritását.A felvidéki helyzet javítása érdekében a káros katonai akciók leállítását és egy budapesti valamint egy pozsonyi központ létrehozását javasolta. A két központból közvetlenül irányítanák a katonai és politikai szervezkedést a Felvidéken. A két központ egy Köpcsényben (Ausztria) székelő összekötőtiszt révén érintkezne.(82) A Bulissa-féle katonai szervezkedést hamarosan felszámolták. Kevés információnk van arról, mi valósult meg Tukának az ellenállás központjainak megszervezésére vonatkozó javaslataiból.Tuka kapott megbízást a magyar kormánytól, hogy készítse elő a jóvátételi bizottság 1920. októberében esedékes csehszlovákiai fogadását. A feladat teljesítéséről számjeltáviratban számolt be Kánya Kálmánnak. A munka nagy részének irányítását Kürthy főispán vette át, ő csupán Pozsony megyében irányítja az előkészületeket. Ebben segítőtársai Bittó Dénes főispán és Beke Lajos tanár. “Dologba belevontam ker. szoc. pártot, ennek egyik titkára, s az én helyettesem, Szappanos Lajos építőmester résztvettek e hó elején Komáromban is Kürthy által tartott értekezleten… Eredeti utasítás szerint feladat negatív volt, megakadályozni magyarellenes küldöttségek megjelenését, jóvátételi bizottság előtt. Magyar temperamentum folytán munka pozitív alakot vett. Lakosság tüntetéseket akar rendezni, jóvátételi bizottság szeme előtt Pozsonyban is, vidéken is. Tüntetések impozánsaknak ígérkeznek. A nép nemzetiszínű szalagot kíván kitűzni, kérek 1000 m. különböző szélességben.”(83)Az biztosra vehető, hogy Tuka 1920-ban végzett tevékenységét nagyra becsülték a magyar vezetők és 1921 elejére, mint erről még szó lesz, ő lett az egész felvidéki magyar politikai és katonai szervezkedés magyar kormány által hivatalosan elismert legfőbb csehszlovákiai vezetője.

Az első parlamenti választások Csehszlovákiában

A különböző titkos szervezkedések mellett, a legális magyar politikai élet szervezése, 1919 végén és 1920 elején gyors ütemben indult meg Csehszlovákiában. Ezt az tette szükségessé, hogy 1920 áprilisára kiírták a parlamenti választásokat. (Kárpátalján ekkor még nem tartanak választásokat, csak 1924 márciusában kerül sor a parlamenti választásokra.) Az prágai ideiglenes Nemzetgyűlés 1920 februárjában három fontos törvényt fogadott el. Az 1918 novembere óta érvényben levő ideiglenes alkotmány helyett új alkotmányt szavazott meg (121/1920 sz. törvény), továbbá szabályozta a kisebbségek nyelvhasználatát (122/1920 sz.) és megalkotta a parlamenti választások szabályait (123/1920 sz. törvény).(84)Az új állam alkotmánya Csehszlovákiát, mint parlamentáris demokrácia keretei között élő köztársaságot határozta meg. A képviselőket az általános, titkos választójog alapján választottak a Nemzetgyűlés két kamarájába. A képviselőház mandátuma 6, a szenátusé 8 évre szólt. A képviselőháznak 300, a szenátusnak 150 tagja volt.A kisebbségek a nyelvtörvény alapján azokban a bírósági járásokban, ahol számarányuk elérte a 20 százalékot a hivatalos érintkezésben használhatták nyelvüket. A bíróságok és egyéb hivatalok ezekben a járásokban kötelesek voltak a kisebbség nyelvén íródott beadványokat elfogadni és ezen a nyelven intézkedni.(85)A politikai élet szereplőivé a politikai pártok és ezek koalíciói váltak. A képviselőket listás arányos választási rendszerben választották. A képviselőházi választást szabályozó törvény Csehszlovákiát 23 választókerületre osztotta. Ebből Szlovákiában 7 volt, a besztercebányai, eperjesi, érsekújvári, kassai, liptószentmiklósi, nagyszombati és a túrócszentmártoni. Kárpátalja egy választókerületet alkotott. A választópolgárok részvétele a kiírt választásokon kötelező volt. A választókerületek kialakítása azonban hátrányosan érintette a magyarságot, mivel a számukra legfontosabb, legtöbb magyar választót magába foglaló, érsekújvári és kassai kerületben lényegesen több szavazat kellett egy képviselői mandátum megszerzéséhez mint más kerületekben.(86)Az áprilisra kiírt választásokat a magyar vezetők két okból támadták. Az első és legfőbb érv az volt, hogy még nem írták alá a békeszerződést, amely véglegesítette volna a Csehszlovákia határait. A másik körülmény, amely kiváltotta a tiltakozást, hogy még érvényben volt a katonai diktatúra Szlovákia és Kárpátalja területén.A választásokon való részvétel, illetve annak bojkottja kérdésében különböző vélemények voltak Magyarországon és Csehszlovákiában egyaránt. A végső döntést a kérdésben, természetesen Budapesten, elég későn hozták meg. Januárban még Szüllő Géza hozta Apponyi “Szózatát”, amely szerint a választásokon nem szabad részt venni. Egy hónappal később Lelley Jenő a keresztényszocialista párt vezetője a kormányzóval és a miniszterelnökkel történt találkozása után hozta a hírt, miszerint a választásokon részt kell venni. A magyar kormány 8 millió cseh korona támogatást ígért a választásokon való részvételre.(87) Sürgős feladat volt tehát megszervezni a politikai pártokat, amelyek eredményesen vehettek részt a választásokon.A politikai pártok közül, mint az Lelley megbízásából is kitűnik, a keresztényszocialista pártra helyezte a hangsúlyt a magyar kormány. Ekkor még ez volt az egyetlen hivatalosan bejegyzett politikai párt, amely magyar vezetés alatt állt. A keresztényszocialista egyesületek laza szövetségének párttá alakulása 1920 legelején történt meg.(88) A keresztényszocialista párt a választások előtt a szervezettsége fokozásán kívül, a Hlinka vezette néppárttal való együttműködésre helyezte a hangsúlyt, igyekezett megnyerni azt a választási együttműködésre. Az ilyen irányú tárgyalások azonban eredménytelenül végződtek.További két magyar jellegű párt szervezése is elkezdődött a választások előtti hetekben. Az impériumváltás előtt létezett pártalapokra építkezett a másik jelentős magyar szervezet a kisgazdapárt is. A szerveződés központjai ebben az esetben Komáromban és Gömör megyében voltak. 1920 februárjában került sor az Országos Magyar Kisgazda és Földműves Párt alakuló ülésére Komáromban. A vezetői Mohácsy János, Füssy Kálmán és Lukovich Ferenc voltak. A politikai helyzet képlékenységére utal, hogy pár nappal korábban Füssy Kálmánt, aki az államfordulat előtt már jelentős személyisége volt a nagyatádi-féle kisgazdapártnak, beválasztották a keresztényszocialista párt komáromi szervezetének vezetőségébe.(89) A másik kisgazda központ vezetői, amely a Gömör-Nográdi Gazdasági Egyesületre támaszkodva jött létre Szent-Ivány József, és Törköly József lettek.(90) A keresztényszocialista és a kisgazdapárt között egyik jelentős különbség volt, hogy az utóbbi leginkább a református vallású magyarságra támaszkodott. Két legjelentősebb vezetője Szent-Ivány és Törköly evangélikus vallásúak voltak.Komáromból indul útjára 1920 elején egy másik pártszerveződés, a Magyar Nemzeti Párt, amely ugyan hatósági betiltása miatt nem vált jelentős párttá, de a benne résztvevő személyek miatt mindenképpen figyelmet érdemel. Szervezésében elsősorban a forradalmak előtti politikai rendszer vezető személyiségei, volt főispánok, arisztokraták vettek részt. A szervezkedés helyszíne utalt arra a rivalizálásra is, amely kialakult Pozsony, a főváros és Komárom, a legnagyobb magyarlakta város között. A Magyar Nemzeti Párt előkészítő-bizottságának megalakulásáról 1920. január 24-én adott hírt a sajtó.(91) A párt célja a magyarságot egyesítése és minden kisebbség jogainak biztosítása volt. A párt február 22-re meghirdetett alakuló gyűlését a katonaság feloszlatta, így hivatalosan egy héttel később, február 29-én alakult meg.(92) Párt vezetői Kürthy István nyugalmazott főispán, Kamrás József ügyvéd, Tuba János komáromi takarékpénztári elnök és Palkovich Viktor gútai esperes-plébános.A Magyar Nemzeti Párt kezdeményezésére került sor Komáromban egy pártközi értekezletre a választásokra készülő magyar pártok között. Ekkor hivatalos bejegyzéssel még csupán az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) rendelkezett, ezért a létrejött megegyezés értelmében, mindhárom párt ennek listájára történő szavazásra szólítja fel a szavazóit. A kisgazdapárt jelenlévő képviselője erre csak abban az esetben tett ígéretet, ha a pártját nem jegyzik be hivatalosan a listák leadásáig.(93)Másnap került sor az OKP első országos kongresszusára Pozsonyban. Szlovákiából 179 helyi szervezet képviseltette magát a kongresszuson és sor került a párt vezetőinek megválasztására. Elnökké Lelley Jenő nyitrai ügyvédet választották.(94)Pozsonyban, ezen a napon, újabb pártközi egyeztetésre is sor került Bartal Aurél vezetésével. Ekkora azonban megérkezett a hír, hogy a Teljhatalmú Minisztérium engedélyezte a kisgazdapárt működését és így lehetővé vált számára a választásokon való indulás.(95) Az előző nap kötött egyezség ezzel felborult, hosszas vita után végül úgy döntöttek, az OKP és a kisgazdák is külön listát állítanak az érsekújvári kerületben. A Magyar Nemzeti Párt ekkor még úgy nyilatkozott, hogy választóira bízza a döntést melyik párt listájára adják szavazatukat.(96) Néhány héttel később azonban a keresztényszocialista párt listájára történő szavazást ajánlotta párthíveinek annak ellenére, hogy az OKP listáját csupán szlovák nyelven nyomtatták ki.(97) A kassai választókerületben a kisgazdák nem indultak a választásokon, vezetőjük Szent-Ivány József a keresztényszocialisták listáján kapott helyet. Ennek ellenére az érsekújvári választókerületben, ahol a legtöbb magyar szavazó volt, kiéleződött a harc az eredetileg közös fellépést szorgalmazó pártok között. A két magyar párt, illetve sajtóorgánuma, a Népakarat (OKP Pozsonyban megjelenő hetilapja) és a Barázda (a kisgazdák Komáromban megjelenő hetilapja) között heves szócsata alakult ki. A vita hevessége érthető volt, hiszen mindketten ugyanazt a magyar szavazóbázist célozták meg, és el kellett érniük a mandátumszerzéshez szükséges szavazatszámot.Az első parlamenti választások győztesei Szlovákiában a szociáldemokrata pártok lettek. Az általános és titkos választójog bevezetése azt eredményezte, hogy a politikai élet balra tolódott. A képviselőválasztáson a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt az összes érvényes szavazat csaknem 40 százalékát szerezte meg. A legnagyobb magyar szavazóbázissal rendelkező érsekújvári kerületben, ahol a Magyar-Német Szociáldemokrata Párt külön indult, végzett az első helyen, több mint 108 ezer szavazatot szerzett. A második helyen ebben a kerületben az OKP végzett 74 ezer szavazatot meghaladó eredménnyel. A kassai és az érsekújvári választókerületben a párt összesen 139 355 szavazatot kapott, ez öt képviselői mandátumot jelentett a számára. Az érsekújvári választókerület listájáról Lelley Jenő, Jabloniczky János és Tobler János jutott be a képviselőházba. Mandátumhoz jutott a kassai kerületben Körmendy-Ékes Lajos és Szent-Ivány József. A kisgazdapárt az érsekújvári kerületben mintegy 25 ezer szavazatot kapott, ez egy mandátum megszerzésére volt elegendő a listavezető Füssy Kálmán számára. A szenátusi választások már nem változtattak az erőviszonyokon. Szenátorok lettek Koperniczky Ferenc és Schmidt Károly Jenő (keresztényszocialista), valamint Hangos István (kisgazdapárt). A két magyar párt együttesen hat képviselői és három szenátori helyet szerzett.(98)A választási kampány utolsó napjaiban kézbesítették a teljhatalmú minisztérium Magyar Nemzeti Pártot betiltó határozatát.(99) Ez azonban nem akadályozta meg abban a csehszlovák kormányköröket, hogy ugyanezen a néven, losonci székhellyel, engedélyezzenek egy ilyen nevű pártot. Ez, magát magyarnak nevező párt, alig 4 ezer szavazatot kapott és így nem jutott mandátumhoz.(100)A választások után tehát nyilvánvalóvá vált, hogy két magyar polgári párt maradt talpon. Az első parlamenti választások eredményei meghatározóak voltak az elkövetkező majd két évtizedes időszakra. Az első választások alkalmával létrejött a két magyar párt és kialakult ezek rivalizálása. Ez a két tényező másfél évtizeden keresztül együttesen határozták meg a csehszlovákiai magyar pártpolitikát.(101) Az első választások azt is megmutatták, hogy a két párt nem tudja lefedni az összes magyar választót és számolni kell erős baloldali befolyással a magyar vidékeken.Az első parlamenti választásokról két értékelés is a rendelkezésünkre áll 1920 nyaráról. Az egyiket Tuka Béla, a másikat Dr. Malcomes Béla a Barsmegyei Gazdasági Egyesület elnöke készítette a magyar kormánykörök részére. Abban mindkettő megegyezik, hogy az elért eredménnyel a magyarok nem lehetnek elégedettek, jobb is lehetett volna. Továbbá abban is mindketten egyetértenek, hogy az eredményben jelentős szerepet játszott a magyar hivatalos körök későn meghozott döntése az aktivitás vagy passzivitás kérdésében és a későn érkezett, nagyon csekély magyarországi anyagi támogatás. Tuka szerint a további okok a “Politikai akarnokok előretolakodása. Nagy visszatetszést keltett Bartal Aurél s a régi zsidó liberális ére korifeusoknak törtetése… A magyarság és még inkább a tótság politikai iskolázatlansága s a politikusok kicsinyes személyeskedése”(102) A keresztényszocialista párt vezetői és a régi történelmi Magyarország képviselői közötti ellentétre a párt éves beszámolójában is utal. “A jelölés és a választások eredménye a legnagyobb fokúidegenkedést és ellenszenvet váltotta ki a történelmi osztálynál. Lépten-nyomon hallottuk, hogy jelöltjeinket kritizálják és politikai éretlenséggel vádolják.”(103) A magyar pártok vezetői, parlamenti képviselői, olyan személyekből kerültek ki, akik az államfordulat előtt nem játszottak vezető szerepet a politikai életben. Korábban az egyes felvidéki városokban a helyi politikai és gazdasági élet vezetői voltak és így kerültek bele a kisebbségi pártok szervezésébe, vezetésébe az államfordulat után. A múlt emberei, akik nem tudtak elszakadni egy 18 milliós Magyarországtól, egy volt közép-európai nagyhatalom emlékétől, nemegyszer lekicsinyléssel szóltak az új politikai elitről. A régi politikai vezetők és az új pártelit között a feszültség évekig megmaradt.(104)

A tanulmány az MTA DOMUS programja támogatásával és a TLA Közép-Európa Intézet segítségével készült.

Mátrai Julianna: A kisebbségi magyar pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában II. rész

(Az eredeti teljes terjedelmű tanulmány a cambridge-i Global Security Fellowship Initiative (GSFI) megbízásából és támogatásával 1998-ban angolul készült. Ezúton szeretnék köszönetet mondani cambridge-i kollégáimnak, és mindazoknak, akik az adott régióban kutatóútjaim során segítségemre voltak.)<

V. Jugoszlávia

1. A jugoszláv esettanulmány kategóriái

A jugoszláv szereplők jellemzésekor szembetűnt, hogy országos szinten hiányoznak a modernizáló erők. 1989 óta Jugoszláviában demokratizálás és modernizálás helyett egyfajta nacionalista radikalizálódás ment végbe (Vukomanovic 1994), és a nacionalizmus dominanciáját csak erősítette a háború 1992 és 1995 között. Szinte teljesen hiányoznak az ország modernizálását célzó hiteles programok és politikák, a kormányzó és ellenzéki pártok szinte kizárólag a nemzeti ügyekre, a politikai hatalom megszerzésére és megtartására összpontosítják figyelmüket. A modernizáló alternatíva hiánya a magyarázat arra, hogy az igen gyakori többpárti választások nem hoztak jelentős változást, és stabil maradt a domináns szocialista-radikális Milosevics-rezsim.
Antidemokratikus politikai gyakorlatukat és a politikai, gazdasági reformokkal szembeni ellenállásukat tekintve a kormányzó Szerb Szocialista Párt (SZSZP, 1989-ig Szerbia Kommunista Pártja), a Jugoszláv Egyesült Baloldal (JEB) és a Radikális Párt (RP) keményvonalasként jellemezhetők. Az nemzeti kisebbségek kérdéseiben a Seselj-féle Radikális Párt a legradikálisabb nacionalista, Milosevics és pártja pedig mindig csak annyira, amennyire a nemzeti érzelmek manipulálásával hatalmát növelheti.
A modernizáló pólushoz csak a viszonylag gyenge Polgári Párt (PP) áll igazán közel, a többi ellenzéki párt csak a keményvonalasokhoz viszonyítva tekinthető annak. Bár az Új Demokrácia (ÚD) a demokratikus koalíció részeként indult a választásokon 1993-ban, a Milosevics-kormányban való részvétele miatt liberális elkötelezettsége megkérdőjelezhető. Vuk Draskovics, az Együtt mozgalom vezetője a demokrácia elszánt követelője, de a gazdasági reformok szükségességét csak ritkán emlegeti. A kutatás idején az Együtt mozgalom is inkább a szerb nemzet, mint a modernizálás kérdéseiben nyilvánult meg, ráadásul együttműködési készséget mutattak a szocialistákkal. A másik vezető ellenzéki párt, a Zoran Djindjics vezette Demokrata Párt demokratizáló liberális pártnak vallja magát, és mindenfajta együttműködést elutasít a szocialistákkal. De még ez a párt sem tudta kivonni magát a szerb nacionalizmus befolyása alól, és programja modernizáló elemei ellenére inkább a hétköznapok nemzeti kérdéseivel foglalkozik. Mindent összevetve: az országos pártok igen gyenge ellenzéket alkotnak az SZSZP-JEB-RP koalícióval szemben, annak ellenére, hogy 1991-ben és 1996-ban egymással együttműködve meghatározó erőt voltak képesek felmutatni.
Az országos pártokon kívül fontos szerepe van a regionális pártoknak Koszovóban és a Vajdaságban, amelyek a szerb politikát is befolyásolják. A koszovói albán párttal ellentétben, amely 1990 óta bojkottálta a választásokat, a vajdasági Szociáldemokrata Liga és Reform Párt meglehetősen nagy támogatást kapott a választásokon 1993-1994-ben. Mindkét pártnak modernizáló programja van, de hosszú ideig a Vajdaság autonómiája volt a legfontosabb követelésük. 1997-ben azonban jelentősen csökkent a Liga támogatottsága, és ennek következtében a párt úgy döntött, hogy nagyobb hangsúlyt fektet a gazdasági reform és szociális politika kérdéseire.
A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) 1989 decemberében alakult azzal a céllal, hogy képviselje és védelmezze a körülbelül 300 000 magyar lakos érdekeit. Egészen 1994-ig a régió egyetlen olyan pártja volt, amely etnikai alapon határozta meg magát. Alapítói a régió magyarságának elitje, főként írók, humán értelmiségiek és tanítók voltak. Bár a VMDK felismerte, hogy a demokratizálás a magyar kisebbség helyzete javításának szükséges feltétele, tevékenysége mégis pusztán az autonómia, a kisebbségi oktatás, kultúra és a magyar nyelv hivatalos használata körüli kérdésekre korlátozódott. 1994-ben a VMDK néhány vezető politikusa és önkormányzati képviselője kilépett a pártból, és megalakította a Vajdasági Magyarok Szövetségét (VMSZ). A VMSZ viszonylag mérsékelt álláspontot képvisel az autonómia kérdésében, és együttműködő viszonyt alakított ki a többségi demokratikus pártokkal. A modernizálás országos kérdései helyett azonban ez a szervezet is inkább a kulturális jogok védelmére szorítkozik. Időközben a VMDK további szakadásokon ment keresztül. Röviddel az 1997-es választások előtt egy rendkívüli kongresszus alkalmával leváltották Ágoston András elnököt, és helyére Páll Sándort választották meg. Ágoston új pártot alapított, a Vajdasági Magyar Demokrata Pártot (VMDP), de a választásokon sem a VMDK, sem pedig a VMDP nem jutott be a parlamentbe, és önkormányzati pozícióik többségét is elveszítették. Így jelentősen visszaesett a magyar kisebbség politikai képviselete, annak ellenére, hogy a VMSZ négy képviselői mandátumot szerzett, és az önkormányzati pozícióit is megtartotta.

2. A belső tényezők hatása az interakcióra

2.1. Az autonómia múltbeli tapasztalata

Más kommunista országgal ellentétben Jugoszláviában a nemzeti kisebbségek viszonylag toleráns politikai környezetben éltek egészen a 80-as évek végéig. A történelmileg többnemzetiségű Vajdaság autonóm státust élvezett a föderáción belül. Bár a különböző politikai és közigazgatási pozíciókba kinevezett személyek nem igazán képviselték nemzeti kisebbségeket, de hivatalosként ismerték el a kisebbségi nyelveket, és volt kisebbségi oktatás is. Ezeken a viszonylag liberális kereteken túl azonban a kommunista rezsim elnyomott minden demokratikus vertikális társadalmi szerveződést. A valóságos képviseletet és részvételt követelőket a jugoszláv állam destabilizálóiként ítélték el, és ha a követelő netalán még nemzeti kisebbségi is volt, akkor a nacionalista címkét is ráragasztották. Mindezek ellenére a régió autonómiájának elvesztése óta sokan úgy emlékeznek erre időszakra, mint az aranykorra (Várady 1995).
1989-ben Milosevics és a Szerb Kommunista Párt törekvései következtében mind Koszovó, mind pedig a Vajdaság elvesztette az autonómiáját. A vajdasági autonómia megvonását azzal indokolták, hogy az 1974-es szövetségi alkotmány nem biztosított Szerbia számára elegendő szavazatot a szlovén és horvát szeparatista törekvések megakadályozására, mivel saját autonóm tartományai is függetlenként viselkedtek. Az albán többségű Koszovó követelése, hogy kapja meg a tartomány a Jugoszláv Föderációt alkotó köztársaságok rangját, veszélyeztette Szerbia területi integritását. Így akkor a Vajdaság és az ottani magyar kisebbség sorsa bizonyos mértékig összekapcsolódott a Jugoszláv Föderáció, Szerbia, Koszovó és a koszovói albánok sorsával (Suchanek 1995). Napjainkban a bosnyák és horvát területekről menekülő szerb menekültek mellett Koszovó jövője jelenti a legnagyobb problémát Jugoszláviában. Majdnem két évtizedes szerb elnyomás után a koszovói albánok már nem elégednének meg a tartomány autonóm státusával, hanem függetlenséget akarnak.
A vajdaságban a magyar kisebbség az erősödő többségi elnyomásra a magyar autonómia követelésével válaszolt, melyben szerepet játszott a vajdasági autonómia emléke is. 1990-ben a VMDK volt az első kisebbségi magyar szervezet, amely személyi elvű helyi önkormányzatot követelt a magyarságnak. A magyar kisebbségi önkormányzatot a magyar többségű önkormányzatok kongresszusán kellett volna egyrészt a regisztrált magyaroknak, másrészt olyan más nemzetiségűeknek megválasztaniuk, akik annak tagjai szeretnének lenni. A VMDK tulajdonképpen az elveszített vajdasági autonómiát szerette volna a magyar közösségnek felépíteni, és azt remélte, hogy a demokratikus belső választások által függetlenné válhat a kommunista bürokráciától.

2.2. A pártok közötti és párton belüli változások kölcsönhatása

A magyar területi autonómia követelése befolyásolta a VMDK és a szerb pártok kapcsolatát, ez pedig visszahatott a kisebbségi magyar elit belső viszonyaira. 1991-ben a VMDK a szerb ellenzék bojkottja ellenére részt vett a választásokon, nyolc képviselői mandátumot szerzett, és így a második “legerősebb” frakciót alkotta a parlamentben. Az 1993-as választásokon a VMDK néhány helyi csoportja együttműködést alakított ki a vajdasági Reform Párttal, és ezzel 9-re emelkedett képviselőinek száma. Ezek az együttműködési kezdeményezések azonban hamarosan abbamaradtak. A VMDK egyre inkább pártként kezdett viselkedni, és legfőbb követelése az autonómia lett. Magához akarta vonzani a magyar kisebbség minden intellektuális és kulturális szervezetét, és elítélt mindenkit, aki nem volt hajlandó elfogadni a fensőbbségét vagy nem értett egyet autonómiakoncepciójával, mondván, hogy az illető nem a magyar érdekeket képviseli (Utasi 1994). A koncepciót 1992-ben továbbfejlesztették, és a személyi elvű autonómiát a területi autonómiával egészítették ki. Az etnikai elvű területi autonómia azonban nemcsak Milosevics haragját váltotta ki, hanem az országos ellenzéki pártok ellenzését is. A szerb ellenzék az állampolgárok egyenlőségének megvalósításával, a diszkrimináció felszámolásával remélte rendezni a nemzeti kisebbségek problémáját, és ezért nem támogattak olyan javaslatokat, amelyek pozitív diszkrimináción alapulnak. A VMDK viszonya a vajdasági regionális pártokkal tovább romlott azzal, hogy ismételten kijelentette, nem tartják elégséges megoldásnak a Vajdaság tartományi autonómiájának visszaállítását, hanem magyar autonómiát követel.
Ágoston András elnök tárgyalásai a kormánnyal és az ellenzékkel a magyar autonómiáról nem jártak sikerrel, és 1993-1994-re a VMDK elszigetelődött a szerbiai és vajdasági politikában. Mindez hozzájárult a pártszakadáshoz 1994-ben: ekkor egy jelentős csoport elhagyta a VMDK-t, és megalapította a Vajdasági Magyarok Szövetségét (VMSZ). A VMSZ nem szakított a területi autonómia gondolatával, de alulról építkezően és együttműködéssel szeretné megvalósítani. Az autonómia követelése azonban továbbra is komoly akadálya maradt a VMSZ és a vajdasági LSD és RP együttműködésnek, és az 1997-es választások után a VMSZ egyedül volt kénytelen megalakítani kicsinyke frakcióját.
A VMSZ politikája nem vezetett a magyarság helyzetének jelentős javulásához sem. (Talán ezzel magyarázható, hogy csökken a magyar pártok támogatottsága.) Mind a magyar, mind pedig a szerb oldalon hiányoztak a modernizáló programok, ugyanakkor a szerb ellenzék hangsúlyosan nemzeti retorikája is megnehezítette az együttműködést. 1996-1997-ben a szerb demokratikus pártokat legyőzte az SZSZP, a JEB, és az RP. 1996 telén az önkormányzati választásokon az Együtt-DP koalíció támogatottsága jelentősen megnövekedett, a két párt vitája azonban a koalíció széteséséhez vezetett, és az Együtt több önkormányzatban a szocialistákkal lépett együttműködésre. 1997-ben az extrém jobboldali Radikális Párt tovább növelte a mandátumai számát, és koalícióra lépett az SZSZP-vel és a JEB-bel.
Miután a változás reménye rövid távon elveszett, és a magyar pártok támogatottsága is csökkent, 1997 decemberében a VMSZ úgy döntött, hogy tárgyalásokat kezd Miloseviccsel a kisebbségi oktatás és a nyelvi jogok kérdéseiről. A párt vezetői úgy gondolták, hogy a romló koszovói helyzet miatt Szerbiára gyakorolt nemzetközi nyomás következtében Milosevics kedvezőbben fogja fogadni a magyar követeléseket. A kutatás idején a tárgyalások annyiban jártak sikerrel, hogy Milosevics beleegyezni látszott a megszorító intézkedések enyhítésébe. Elutasított azonban minden olyan kezdeményezést, amely a magyar kisebbség intézményi autonómiáját eredményezné, valószínűleg azért, hogy ne teremtsen precedenst Koszovó számára. A VMSZ-Milosevics tárgyalásokat a szerb ellenzék elítélte, mondván, hogy azok tovább gyengítik az ellenzéket, és eredményre sem fognak vezetni. Ágoston pedig azzal vádolta a VMSZ-t, hogy soha be nem váltott ígéretekért cserébe feladta a magyar autonómiát.

3. A külső tényezők hatása az interakcióra

3.1. A magyar külpolitika befolyása

Eleinte az Antall József vezette konzervatív kormány meglehetősen egyoldalúan ítélte meg a jugoszláv konfliktust, legalábbis erre engednek utalni az olyan kifejezések, mint “a szerb csetnikek agressziója a horvát rendfenntartók ellen,” és “a kormány fegyvereladási akciója Horvátország felé” 1991-ben. A kormány erős elkötelezettsége a kisebbségi magyarság védelme iránt továbbá azt a veszélyt hordozta magában, hogy Magyarország is belekeveredik a magyar kisebbség által lakott régiókra kiterjedt katonai konfliktusba. A későbbiekben azonban óvatosabbá vált a kormány, bár nem minden ellentmondás nélkül. Biztosítandó Szerbiát arról, hogy nincsenek irányában agresszív szándékai, és így elkerülje a vajdasági magyarokat sújtó esetleges büntető intézkedéseket, a konfliktus eszkalációja során Magyarország csak korlátozottan bocsátotta légterét az AWACS-gépek rendelkezésére. Ez a döntés azonban kiváltotta mind az ellenzék, mind pedig a nemzetközi közösség kritikáját.
A kormány továbbra is hangsúlyozta a vajdasági magyarság iránti elkötelezettségét, és támogatta a VMDK tevékenységét, céljait, ideértve a személyi autonómia követelését. 1993-ban azonban a VMDK radikalizálódása és az időközben átalakított magyar kormány mérsékeltebb hozzáállása miatt nézeteltérés támadt Ágoston András és Jeszenszky Géza külügyminiszter között, és Ágostont figyelmeztették, hogy a kormány nem hajlandó támogatni az etnikai elvű területi autonómiát. Az 1994-ben hatalomra kerülő szocialista-liberális koalícióval kapcsolatban Ágostonnak nem voltak illúziói: programjuk ugyan tartalmazta a kisebbségi magyarok autonómiához való jogát, de világossá tették, hogy nem támogatnak semmiféle etnikai elven szerveződő autonómiát.
Ágoston szerint a VMDK szakadása a mindenkori magyar kormánynak volt köszönhető, mivel annak nem állhatott az érdekében egy erős kisebbségi szervezet. A VMDK úgy érzékelte, hogy a konzervatív kormányt integrációs elkötelezettsége megnövekedésével egyre kellemetlenebbül érintették a vajdasági magyar szervezet követelései, a szocialista-liberális koalíció pedig egyenesen felbátorította a VMDK belső ellenzékét, hogy egy másik szervezetet alakítson. Ágoston feltételezéseit mind a VMSZ, mind pedig a kormány elutasította. Az azonban bizonyossággal állítható, hogy a szocialista-liberális kormányzat támogatta a VMSZ együttműködőbb hozzáállását.
Amíg Ágoston a kormányt ostorozta, amiért az nem támogatta az átdolgozott, de még mindig viszonylag radikális autonómia-koncepcióját, a VMSZ a kormánnyal együttműködve próbált javítani a vajdasági magyarság helyzetén. 1998-ra azonban a VMSZ-nek csalódnia kellett ezen várakozásaiban, mivel a kormány korlátozott mozgástere és kicsiny anyagi forrásai miatt nem tudott túllépni a támogató nyilatkozatokon. Vajdasági elemzők szerint a magyar kormány további mulasztása volt, hogy nem dolgozott ki egy átfogó koncepciót a kisebbségi magyarság problémáinak kezelésére, helyzetének javítására.

3.2. A nemzetközi közösség befolyása

Politikusok és szakértők egyaránt sokat vitatják a nemzetközi közösség szerepét a jugoszláv konfliktus kezelésében. Bár tisztában vagyunk azzal, hogy minden e kérdésben kifejtett álláspontra számos ellenvélemény akad, itt mégsem e vita folytatásának szándékával vetünk papírra néhányat. Figyelmünket kizárólag arra összpontosítjuk, hogy a nemzetközi közösség tevékenysége milyen hatással volt a kisebbségi magyar és a szerb pártok interakciójára.
Ebből a szempontból az első és legfontosabb állításunk az, hogy a nemzetközi közösség nem volt felkészülve Jugoszlávia felbomlására, Szlovénia és Horvátország függetlenségének elismerése, a szankciók bevezetése pedig nem tudta megakadályozni a konfliktus eszkalálódását, a nyílt erőszak kitörését. Ez a jugoszláv tapasztalat vezette a nemzetközi közösséget arra a felismerésre, hogy amennyiben befolyásolni kívánja a közép- és kelet-európai országok fejlődését, akkor az integráció lehetőségét – mint hiteles jövőképet – fel kell ajánlania. Jugoszlávia számára azonban, ahol az erőszak szinte pillanatok alatt elharapódzott, ez a felismerés túl későn jött.
Második megállapításunk, hogy Milosevics sikeresen használta fel a Jugoszlávia elleni szankciókat arra, hogy a nemzetközi közösségre hárítsa a felelősséget a szerb nép háború alatti szenvedéseiért. Érvelése szerint a jugoszláv gazdaság összeomlásának, az inflációnak és a munkanélküliségnek a nemzetközi közösség az oka, nem pedig a háború és a modernizáló politikák hiánya. Ez a politikai hangulatkeltés nem hagyta érintetlenül az ellenzéket sem, amennyiben inkább a szerb menekültek és a koszovói válság kérdéseire összpontosítanak, mint a demokratizálásra és a gazdasági reformokra.
Harmadszor megállapítható, hogy a többéves vérontás után a nemzetközi közösség végül mégis tárgyalóasztalhoz tudta ültetni a háborús feleket, és ki tudta kényszeríteni a daytoni megállapodást. A hidegháború elmúltával az IFOR és az SFOR bizonyult a leghatékonyabb békevégrehajtó alakulatnak, még ha a polgári szinten bizonyos nehézségekkel is küszködnek. Ugyanakkor igen kevés történt annak érdekében, hogy megakadályozzák az etnikai konfliktusok eszkalálódását Jugoszlávia más területein. A koszovói helyzet rendezése érdekében Milosevicsre gyakorolt nemzetközi nyomás a kutatás idején jelentéktelennek mondható.
A negyedik állításunk az, hogy a többi kelet-közép-európai ország számára létező pozitív jövőkép Jugoszlávia esetében még mindig hiányzik. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy Jugoszláviát a háborúban való részvételére és antidemokratikus berendezkedésére és gyakorlatára való tekintet nélkül kellene kezelni. A román és a szlovák példák azonban arra engednek következtetni, hogy a demokratikus ellenzék számára nélkülözhetetlenek az olyan nemzetközi együttműködési keretek kidolgozása, amelyek nemcsak a nemzetközi biztonság, hanem a modernizáció kérdéseiben is felvillantják a jelenlegi rezsim alternatívájának lehetőségét.
A nemzetközi közösség hatása kimutatható a VMDK politikájának alakulásában is. Szlovénia és Horvátország nemzetközi elismerése és a Bosznia etnikai alapon való felosztását is tartalmazó Vance-Owen-terv felbátorította a VMDK vezetőit autonómiakoncepciójuk továbbfejlesztésében. Hasonlóképpen 1993-ban a Balladur-terv első változata megerősítette őket abban a reményükben, hogy problémáikra megoldásként lehetséges lesz a territoriális elv alkalmazása. Csak miután Ágoston kampánya a külképviseleteknél kudarcot vallott, döntött úgy a VMDK 1995-ben, hogy ismét átalakítja a koncepcióját, és bár a területi autonómia követelését nem vetette el teljesen, a középpontba ismét a személyi elvű autonómiát helyezte.
A nemzetközi közösség támogatásának jelentőségében hívő VMDK-val szemben a VMSZ többnyire a saját erejére hagyatkozott. Természetesen ők is felszólaltak a nemzetközi fórumokon, és fordultak közvetítésért és támogatásért a magyar kormányhoz, de a daytoni egyezmény tartalma és az utolsó választások eredményei bizalmatlanná tették őket a külső segítséget illetően. Ez a kiábrándultság hozzájárulhatott ahhoz, hogy utolsó lehetőségként tárgyalásokba bocsátkoztak Miloseviccsel.

4. Megjegyzések

Jugoszlávia esetében a modernizáló alternatíva hiánya és a nemzeti szemlélet dominanciája nagymértékben hátráltatta a magyar és szerb pártok közötti együttműködést. A szerb nacionalizmus 1988-ban kezdődött radikalizálódása felerősítette az albán függetlenségi törekvéseket és a magyar területi autonómiára vonatkozó követeléseket a Vajdaságban. Ebben a helyzetben a VMDK nem látott lehetőséget az országos szerb ellenzéki pártokkal való együttműködésre. A kormány központosító törekvései ellenére azonban a regionalizmus Jugoszlávia fontos jellemzője maradt. A szövetségi kormány elnyomó intézkedései hatására feléledt az autonóm Vajdaság iránti nosztalgia, és mint cél bekerült a helyi pártok programjába. A különböző nemzetiségek együttélésének hagyománya megfelelő keretet jelentett a VMDK számára a régió demokratikus pártjaival való együttműködésre. Az utóbbi években azonban az autonómia különböző egymást kizáró értelmezései miatt ez az együttműködési lehetőség is szertefoszlott.
A külső tényezők befolyását tekintve a magyar külpolitika hozzájárult egyrészt egy alternatív kisebbségi magyar szervezet és politika kialakulásához, másrészt a VMDK követeléseinek a mérséklődéséhez. Modernizáló alternatíva hiányában azonban a VMSZ sem tudott szövetséget kialakítani a szerb pártokkal, és a magyar kormánnyal való együttműködés sem eredményezett jelentős javulást a kisebbség helyzetében. A nemzetközi közösség szerepét illetően le kell szögeznünk, hogy a koszovói válság eszkalálódásának megakadályozása és a magyar közösség problémáinak megoldása csak modernizáló programok mentén lehetséges, és ehhez a nemzetközi közösségnek hiteles együttműködési keretet kellene felajánlania.

VI. A kisebbségi magyarság szervezetei és a többségi pártok közötti együttműködés kialakításának és stabilizálásának feltételei

A négy esettanulmány vizsgálata után visszatérünk a kutatás kiinduló kérdéséhez: miként lehetne megakadályozni a kisebbségi magyar szervezetek és a többségi pártok közötti nemzetiségi feszültségek és viták fegyveres konfliktussá való eszkalálódását Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában és Jugoszláviában. A kérdés megválaszolásához e fejezetben először a tanulmány főbb elméleti alapvetéseit elevenítjük fel, majd ismertetjük elemzésünk jelentősebb megállapításait, és végül néhány ajánlást is megkockáztatunk.
A kutatás kiinduló megállapítása az volt, hogy az etnikai identitás a transz- és szupranacionális folyamatok és a globalizáció ellenére is maradandó, de flexibilis társadalmi jelenség. Maradandó abban az értelemben, hogy továbbra is meghatározó társadalomszervező és mobilizáló tényező. Ugyanakkor semmiképpen sem tekinthető statikusnak, és nem hordozza óhatatlanul magában az etnikai konfliktusokat. Az etnikai identitás társadalmi konstrukció, és mint ilyen, flexibilis jelenség, amelynek tartalma módosulhat és befolyásolható, ezért léteznek a befolyásolást célzó politikai stratégiák is. Ilyen stratégiák kialakításához azokat a tényezőket kell meghatároznunk, amelyek a szereplők együttműködés és konfliktus fölötti döntését befolyásolják. Ennek érdekében alkalmaztuk az együttműködések és konfliktusok elméleteit, különös tekintettel a stratégiai interakció modelljére, amely a társadalmi kapcsolatokat a szereplők interakciójának folyamataként modellezi, amely interakció során a szereplők identitása módosulhat. A modellt alkalmazva kutatásunkban a keményvonalas és modernizáló többségi és a mérsékelt és radikális magyar pártok közötti interakcióra összpontosítottunk, és vizsgáltuk olyan tényezők befolyását is, mint a többnemzetiségű együttélés múltbeli tapasztalata, a pártok közötti és párton belüli változások kölcsönhatása, a magyar külpolitika és a nemzetközi közösség.
A négy ország összehasonlításakor megpróbáltunk mind a hasonlóságokra, mind pedig a különbségekre rámutatni. Megállapítást nyert, hogy a nemzeti kisebbségek problémáinak megoldására eltérő kultúrájuk, társadalmi, gazdasági és politikai környezetük miatt különböző stratégiák alkalmazása szükséges, még akkor is, ha kultúrájuk megőrzése és fejlesztése érdekében sokszor hasonló problémákkal küszködnek.

1. A kutatás főbb megállapításai

1.1. A többnemzetiségű együttélés múltbeli tapasztalatai

A többnemzetiségű együttélés múltbeli tapasztalatainak az együttműködésre gyakorolt hatását tekintve fontos megjegyeznünk, hogy nem állapítható meg egyértelmű összefüggés a negatív tapasztalatok és a konfrontációs viselkedés között. (1989-ben például a kölcsönös sérelmek ellenére kezdeti együttműködés jött létre Szlovákiában és Romániában is.) Sőt, meghatározó szerepe volt az együttélés olyan pozitív tapasztalatának, mint a politikai pluralizmus Szlovákiában, amely az érdekek racionális artikulálásával elősegítette a kompromisszumok kialakulását, és így csökkentette a kisebbségi radikalizálódás esélyét. Erdélyben és Vajdaságban az autonómia és a regionalizmus hagyománya jelentősen hozzájárult többnemzetiségű koalíciók kialakulásához a központi kormányok elnyomó politikájával szemben. A regionális autonómiát, külön államiságot és kölcsönös sérelmeket ugyanakkor gyakran használják fel a nemzeti bizonytalanságérzet és egyúttal a nacionalista radikalizmus gerjesztése céljából.
A kutatás megállapításai fényében röviden szólnunk kell a különböző autonómiakoncepciókról is. Legyen az területi, személyi vagy más, az autonómia minden kisebbségi magyar párt programjában szerepel. A nemzeti többség azonban nem kizárólag az adott autonómiakoncepció tényleges tartalma alapján dönti el, hogy azt radikálisnak vagy mérsékeltnek tekinti-e, hanem annak megítélését befolyásolják az adott ország történelmi és aktuális társadalompolitikai viszonyai is. A regionális autonómia elfogadása például irreális elvárás lenne Szlovákiában, de tárgyalások alapját képezi Jugoszláviában. Ezeket a környezetbeli eltéréseket különbözőképpen ítélik meg a magyar kisebbség köreiben is, legalábbis országonként több koncepció is létezik. Mindez arra enged következtetni, hogy mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból nem sok eredménnyel kecsegtetnek azok a törekvések, amelyek egy olyan autonómiakoncepciót kívánnak kidolgozni, amely minden kisebbségi magyar közösség problémájára megoldást tudna nyújtani. Megállapítást nyert továbbá, hogy a többségi pártok viszonylag több szimpátiával fogadják az alulról építkező, együttműködő stratégiákat, mint a nyomásgyakorlással egyoldalú kedvezményeket kicsikarni kívánókat. Végül anélkül, hogy elvitatnánk a pozitív jövőkép fontosságát a nemzeti kisebbségi közösségek életében, meg kell jegyeznünk, hogy a nemzeti kisebbség és többség közötti együttműködés kialakításában és stabilizálásában inkább az autonómia megvalósítására vonatkozó stratégiák játszanak meghatározó szerepet, semmint a koncepció tartalma.

1.2. A pártok közötti és a párton belüli változások kölcsönhatása

A pártok kapcsolatában bekövetkezett változások következtében a párton belüli preferenciák módosulhatnak, és fordítva, a párt preferenciamódosulása változásokat hozhat a pártok közötti kapcsolatokban. A román, ukrán és jugoszláv esettanulmányokban bemutattuk azt a folyamatot, miként vezetett 1989-1990-ben a domináns politikai erők késlekedése a reformok bevezetése terén a kisebbségek belső radikalizálódásához, amely hozzájárult a többségi nacionalizmus megerősödéséhez. A szlovák modernizáló erők 1992-es választási veresége azonban arra enged következtetni, hogy a nemzetiségek közötti modernizáló együttműködés stabilizálása érdekében az átalakulással járó társadalmi problémák megfelelő kezelése is fontos. Általánosítva: fontos, hogy a nemzetiségek közötti együttműködésből fakadó kölcsönös előnyöket kiterjesszék a lakosság lehető legszélesebb rétegeire. Eredményességüket tekintve kétségesnek tekinthetők azok a kezdeményezések Ukrajnában és Jugoszláviában, melyek a modernizáló alternatíva hiányában a keményvonalasokkal tárgyalva próbálnak a magyar kisebbség helyzetén javítani. Egyrészt az így megszerzett előnyök semmiképpen sem tekinthetőek stabilnak, másrészt gyengítik a modernizálókkal hosszú távon kialakítandó szövetség esélyeit.

1.3. A magyar külpolitika

A két egymást követő magyar kormány külpolitikájának elemzése során bebizonyosodott, hogy az anyaországnak mint harmadik félnek meghatározó szerepe van a magyar kisebbség és a többség közötti konfliktusok felerősödésében és enyhülésében. A radikális kisebbségi követelések támogatásával a magyar kormány közvetett módon ugyan, de hozzájárult a magyar kisebbség és a többség közötti viszony elmérgesedéséhez. De lehet mérséklő hatással is a kisebbségi követelésekre, és támogathatja a magyar kisebbség és a demokratikus többségi pártok közötti együttműködést. Szorgalmazhatja a magyar kisebbség problémáinak megoldását bilaterális és nemzetközi fórumokon, de az együttműködési készség hiánya esetén csak korlátozott eszközökkel rendelkezik a többség viselkedésének befolyásolására, és így a konfliktus kialakulásának megakadályozására.

1.4. A nemzetközi közösség befolyása

A nemzetközi közösség befolyását jelentősnek találtuk Románia esetében, de Szlovákiában és Jugoszláviában is volt szerepe a konfliktusok mérséklésében. Az erőfeszítések sikeressége nagymértékben függött attól, hogy az EU és a NATO ténylegesen érdekelt volt-e ezen országok integrálásában, tehát az integráció hiteles alternatívaként jelent-e meg az érintett országok számára. Románia és Szlovákia esetében létezett egy ilyen érdek a nemzetközi közösség részéről, Ukrajna és Jugoszlávia azonban csak a régió biztonsága és stabilitása szempontjából minősült fontosnak; a demokratizálás és modernizáció kérdései másodlagosnak minősültek. A nemzetközi közösség kisebbségpolitikája az integráló szándék megléte esetén is csak akkor lehet eredményes, ha az adott ország domináns politikai erői szintén érdekeltek az integrációban.

2. Ajánlások

Az alábbiakban a következő ajánlásokat tesszük mindazon nemzeti és nemzetközi szereplők számára, akik tevékenyen szerepet kívánnak vállalni a nemzetiségek közötti együttműködés kialakításában és ezáltal az etnikai konfliktusok megelőzésében:

a) Annak érdekében, hogy többé ne részesüljön traumatikus inter-etnikus tapasztalatokban, szükséges fejleszteni a lakosság ellenállását a múltbeli kölcsönös sérelmek nacionalista manipulálásával szemben. Ezért mind a többségi, mind pedig a kisebbségi vezetőknek támogatniuk kell:

  • a toleranciát és a másság tiszteletét középpontba állító oktatást;
  • a különböző nemzetiségek értelmiségei közötti együttműködést, különösen a történelem-, polgárjogi és nyelvtankönyvek tananyagának kidolgozása érdekében;
  • a civil társadalom megerősödését és a többségi és kisebbségi demokratikus szellemiségű civil társadalmi szervezetek együttműködését;
  • az együttélés olyan pozitív hagyományainak a hangsúlyozását, mint a regionalizmus, az autonómia vagy a stratégiai szövetségek.

b) A nemzeti kisebbségi és többségi pártok közötti együttműködés kialakítása és stabilizálása érdekében a pártprogramoknak:

  • az intézményes képviseleti demokráciát célul kitűzőnek, demokratizálónak és modernizálónak;
  • etnikailag és társadalmilag befogadónak kell lenniük.

Fontos, hogy az együttműködésből származó előnyök viszonylag rövid idő alatt a lakosság minél nagyobb részére terjedjenek ki.

c) A nemzetiségek közötti együttműködés stabilizálása érdekében a politikusoknak az autonómia vagy a kollektív jogok meglehetősen tisztázatlan fogalmairól folytatott vita helyett az együttélés olyan törvényi kereteinek a mielőbbi megalkotására kell összpontosítaniuk, mint a kisebbségi oktatás, a nyelvhasználat és az önkormányzatiság.

d) A kisebbségi magyar és a többségi pártok közötti feszültségek enyhítése érdekében fontos, hogy a magyar külpolitika:

  • támogassa szomszédai demokratikus fejlődését és euroatlanti integrációját;
  • kölcsönös érdekek mentén legyen kész együttműködni velük, többek között a kisebbségi kérdésben is;
  • támogató és egyúttal mérsékelt politikát folytasson a kisebbségi magyar szervezetek felé;
  • támogassa a kisebbségi magyar szervezetek együttműködését a demokratikus és modernizáló többségi pártokkal;
  • nemzetközi fórumokon aktívan szorgalmazza a nemzeti kisebbségek európai normáknak megfelelő védelmét.

e) A kisebbségi magyar és a többségi pártok közötti feszültségek enyhítése érdekében fontos, hogy a nemzetközi közösség:

  • hathatósan támogassa a modernizáló politikákat;
  • folytassa a nemzeti kisebbségek és többség képviselőivel való aktív együttműködést.

Mindezen ajánlásainkat abban a reményben tettük meg, hogy konstruktív szakértői viták alapját képezhetik, és így továbbfejlesztve hozzájárulhatnak a nemzeti kisebbségek és a többség kapcsolatában jelentkező problémák megfelelő kezeléséhez.

VII. Bibliográfia

A délszláv válság és Magyarország (1995). Paper of the Foundation of the Centre for the Research of Security- and Defence Policy (Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja Alapítvány).

All-Ukrainian Party Gromada, Third Congress (1997). Political declaration.

A political portrait of Ukraine, The results of four polls conducted during the 1994 election campaign in Ukraine (1994). Democratic Initiatives Research and Education Center (Kiev).

A political portrait of Ukraine, Ukrainian Foreign Policy and public opinion on Ukraine and NATO (1997). Democratic Initiatives Research and Education Center (Kiev).

A szerepeket tisztázandó. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 3-4. p.

A szervezet éli a maga megszokott életét. Interjú Kovács Miklóssal. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 2. sz. 5. p.

A VMDK programja (1991). (Ada: VMDK)

A VMSZ koncepciója. Magyar Szó, 1996. január 21. 10-11. p.

Albin, Cecilia (1993): The Role of Fairness in Negotiation. Negotiation Journal, 9. évf. 3. sz. 223-244. p.

Axelrod, Robert. (1984): The Evolution of Co-operation. Basic Books, A Division of Harper Collins Publishers.

Axelrod, Robert and Keohane, Robert (1986): Achieving cooperation under anarchy: strategies and institutions. In: Cooperation under Anarchy. Edited by Oye, Kenneth. Princeton, Princeton University Press, 226-254. p.

Az alapszervezetek tekintélye döntő lehet. Interjú Kovács Miklóssal. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 8. sz. 5. p.

Az önkormányzat az önrendelkezés alapja (1995). Komárno, Komáromi Lapok-Szinnyei Kiadó.

Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség belső működési szabályzata (1996). Kijev.

Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség programja (1996). Kijev.

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének NYILATKOZATA (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i Közgyűlésének HATÁROZATA (1997).

Az UMDSZ 1997. V. 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az ukrajnai magyar közösség emberi és állampolgári jogai, szabadságjogai érvényesítésével kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az anyanyelv használata jogának bővítésével kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA oktatási kérdésekben (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA a helyi önkormányzatok tevékenységével kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA a vállalkozói és egyéb gazdasági tevékenységgel kapcsolatban (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az ukrajnai magyarság kulturális, oktatási intézményei működéséhez szükséges anyagi feltételek megteremtése biztosításáról (1997).

Az UMDSZ 1997. május 9-i ungvári közgyűlésének ÁLLÁSFOGLALÁSA az etnikai, nemzetiségi szervezetekkel való együttműködésről (1997).

Ágoston András (1995): A politikai autonómia ellen. VMDK Hírmondó, 1995. 61. sz. 8-9. p.

Ágoston András (1995): Kísértet Vajdaságban. VMDK Hírmondó, 1995. 80. sz. 12. p.

Bányai Péter. Egy Original Demokrácia Original Reformjai. (Kézirat.) 1993. november-1996. augusztus.

Bakker, Edwin (1997): Minority Conflicts in Slovakia and Hungary? Capelle a/d Ijssel: Labyrint Publication. – Ill. Thesis Rijksuniversiteit Groningen.

Bartos, O. J. (1967): Simple models of group behaviour. New York.

Berényi József (1994): Nyelvországlás. Pozsony, Fórum Alapítvány.

Bírált a nagykövet. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 7. sz. 18. p.

Bordás Győző (1994): Értékeink megtagadása. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 173-175. p.

Bosnyák István (1994): Néhány dokumentum, némi kommentárral és konklúzióval. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 67-91. p.

Brenzovics László (1995): Autonómia-konferencia Szegeden. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 25. p.

Breuily, John. (1982): Nationalism and the State. Manchester University Press.

Brown, Chris: Neorealism and Neoliberalism. In: Understanding International Relations. Macmillan, 49-61. p.

Brubacker, Rogers: Nationalism Reframed: Nationhood and the national question in the New Europe. Collegium Budapest/Institute for Advanced Study. Discussion Papers, No. 10.

Bruszt László (1991): Transformative Politics in East Central Europe. Institute of Sociology Hungarian Academy of Sciences, Working Paper, July 1991.

Bruszt László and Stark David (1992): Remaking the Political Field in Hungary: From the Politics of Confrontation to the Politics of Competition. In: Eastern Europe in Revolution. Edited by Banac, I. Ithaca-London, Cornell University Press, 13-55. p.

Bruszt László and Stark David (1990): Negotiating the Institutions of Democracy: Strategic Interactions and Contingent Choices in the Hungarian and Polish Transitions. Cornell Working Papers on Transitions from State Socialism, no. 90-98.

Bugajski, Janusz (1993): Nations in turmoil: conflicts and cooperation in Eastern Europe. Westview Press, Boulder, Colorado.

Bugajski, Janusz (1994): Ethnic politics in Eastern Europe: a guide to nationality policies, organizations and parties. M. E. Sharpe, Armonk, N.Y.

Bútora, Martin (1992): Együttélésre vagyunk utalva. Beszélő, 1992.

Bútora, Martin & Hunčík, Péter (eds.) (1997): Global Report on Slovakia. Bratislava, Sándor Márai Foundation.

Bútorová, Zora & Rosová, Tatjana (1992): A Szlovák Nemzeti Párt. Limes, 1992. január 1. 17-20. p.

Craiutiu, Aurelian (1995): Dilemma of Dual Identity: the democratic Alliance of Hungarians in Romania. Eastern European Constitutional Review, Spring, 1995.

Cvetkovic, Vladimir N. (1997): A modern Szerbia: a nemzeti identitás keresése. Symposion, 4. évf. (1997) 11. sz. 2-16. p.

Darski, Jozef (1992): Quo vadis Ukraine? Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 1. sz. 59-74. p.

Darski, Jozef (1994): Which way independence? Uncaptive Minds, 7. évf. (1994) 3. sz. 117-128. p.

Declaration of the 1997 Convention of the League of the Vojvodinian Social Democrats.

Democratic process and Ethnic Relations in Yugoslavia (1995): Report of the Project on Ethnic Relations (PER).

Doroszewska, Urszula (1992): Crimea: Whose country? Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 3. sz. 39-50. p.

Dudás Károly (1998): Remények és kételyek. Hét Nap, 5. évf. (1998) 6. sz. 5. p.

Dunay Pál (1997): Hungarian-Romanian Relations: A Changed paradigm? In: The Effects of Enlargement on Bilateral Relations in Central and Eastern Europe. Edited by Wohlfeld, Monika. Paris, Institute For Security Studies, WEU, 6-25. p.

Dupont, Christopher and Faure, Guy-Oliver (1991): The Negotiation Process. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 40-56. p.

Eseménydús hónapok. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 5. sz. 3-4. p.

Fischer, Roger and Ury, William (1991): Getting to Yes. New York, Penguin Books.

Fisher, Sharon (1995): Cabinet Reshuffle in Slovakia. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 305, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon & Szilágyi, Zsófia (1996): Hungarian Minority Summit causes Uproar in Slovakia. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 223, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1996): Slovakia Makes Way for Regionalization. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 219, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1996): Slovakia’s Ruling Coalition Threatened. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 161, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1997): NATO Enlargement and Slovakia. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 77, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fisher, Sharon (1997): Slovakia’s Schizophrenic Relations with NATO. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 36, available Hiba! A hivatkozási forrás nem található.

Fodó nem képviselheti a KMKSZ-t. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 8. sz. 6. p.

Frič, Pavol (1994): Dél-Szlovákia mítoszai és valósága. Beszélő, 1994. szeptember.

From the spirit of Helsinki to independence. Interview with Levko Lukyanenko. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 3. sz. 53-54. p.

FUEN Informative Mission to the Republic of Hungary (…) and to the Ukraine (1996): Report of the Federal Union of European Nationalities (FUEN).

Gallagher, Tom (1995): Romania After Ceusescu: The Politics of Intolerance. Edinburgh, University Press.

Gál, Fedor & Lord, Christopher (eds.) (1993): The Hungarian Minority in Slovakia. Prague, EGEM.

Gellner, Ernest (1983) Nations and Nationalism. Oxford, Basil Blackwell.

Gerold László (1994): Tojástáncunk. Híd, 58. évf. 1-4. sz. 167-172. p.

Gubás Jenő (1994): Véleményforgácsok a jugoszláviai magyarság jelenéről és jövőjéről. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 147-152. p.

Gulácsy Géza (1994): A nemzetiségi kulturális autonómia. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 6. sz. 18-22. p.

Gulácsy Géza (1995): Az új oktatási törvénytervezet. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 13. p.

Gulácsy Géza (1996): A nemzetiségi kulturális önkormányzat megalakításának és működésének rendje. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 1. sz. 20-23. p.

Hamberger Judit (1997): A csehek és a szlovákok a magyarokról és Közép-Európáról. Unpublished report about the conference held on August 14, 1997 in Tapolca (Hungary).

Hamberger Judit (1993): A nacionalizmus mint szlovák politikai ideológia. Unpublished working paper.

Hamberger Judit (1995): A jelenlegi szlovák társadalom magyarokról alkotott képe. Unpublished report about the conference held on April 7, 1995 in Miskolc (Hungary).

Hamberger Judit (1994): Etnikai konfliktusok megoldásának kísérlete. Unpublished working paper.

Hamberger Judit (1995): Szlovák nemzetállami törekvések az 1990-es években. Unpublished report.

Hamberger Judit (1995): A szlovák-magyar viszonyról. Working paper.

Hamberger Judit (1995): A szlovák belpolitika és a magyar ügyek viszonya. Working paper.

Hamberger, Judit (1996): Szlovákia geopolitikája. Published in English and Romanian in International Studies/Studii International, Nr. 12, 1996.

Hamberger Judit (1997): A magyar millecentenárium és a mai szlovák nemzeti-nacionalista politikai ideológia Kárpát-medencére vonatkozó értelmezése. Valóság, 1997. április.

Hamberger Judit (1996): A szlovák-magyar viszony és az alapszerződés szlovákiai ratifikálásának összefüggései. Working paper.

Hamberger Judit (1996): A szlovák parlamenti ellenzék együttműködésének problémái. Working paper.

Hamberger Judit (1997): Komplexusok egymással szemben. Magyar Narancs, 1997. november 13. 46-47. p.

Hamberger Judit (1997): Szlovákia ma. Working paper.

Hamberger Judit (1997): A rossz szlovák-magyar viszony okairól. Magyar Hírlap, 1997. március 24. 7. p.

Heisler, Martin O. (1990): Ethnicity and Ethnic relations in the Modern West. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA: Lexington Books, 21-64. p.

History is working to our advantage, but very slowly. Interview with Yevhen Proniuk. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 1. sz. 17-18. p.

Hobsbawm, E. J. (1992): Nations and nationalism since 1780: programme, myth, reality. Cambridge, Cambridge University Press.

Horowitz, Donald L. (1985): Ethnic Groups in Conflict. Berkeley and Los Angeles, University of California Press.

Horowitz, Donald L. (1990): Ethnic Conflict Management for Policymakers. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA, Lexington Books, 115-130. p.

Horowitz, Donald L. (1990): Making Moderation Pay: The Comparative Politics of Ethnic Conflict Management. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA, Lexington Books, 451-475. p.

Hódi Sándor (1991): Önmagunk vállalása (Ada: VMDK).

Hódi Sándor (1997): Vajdasági magyar pártpreferenciák. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 4. sz. 6-7. p.

Hunčík Péter (szerk.) (1995): Ellenpróbák. Nap Kiadó, Dunaszerdahely.

Ionescu, Dan: Romania to Apply for Full NATO Membership. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 45, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Ionescu, Dan: The Romanian-Hungarian Basic Treaty. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 334, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Ionescu, Dan: Political Meningitis in Romania. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 338, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Jogaink védelme a tét. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 8. sz. 2-3. p.

Jordan, Michael J. (1996): Kraina’s Refugees Run Into Trouble. Transition, 2. évf. 1. sz. 52-53. p.

Kacsur Gusztáv (1994): Csupán a koloncok szakadtak le. Interjú Fodó Sándorral. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 3. p.

Kacsur Gusztáv (1994): Técső: hogyan tovább, magyarok? Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 6. p.

Kacsur Gusztáv (1994): Magyar nyelvű főiskolai képzés Kárpátalján. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 10-11. p.

Kacsur Gusztáv (1995): 1995 a munka éve lesz. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 3-4. p.

Kacsur Gusztáv (1995): Tájkép csata után. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 3. p.

Kacsur Gusztáv (1995): Középúton. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 6. sz. 12. p.

Kacsur Gusztáv (1997): Ismét középpontban az oktatás. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 4. sz. 2-3. p.

Kaminsky, Piotr (1993): Who started the war. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 9-14. p.

Karpinski, Jacub (1993): The South Slavs. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 5-8. p.

Kelman, H. (1996): Negotiation as Interactive Problem Solving. International Negotiation, 1. évf. (1996) 1. sz. 99-123. p.

Kezdeményezés a személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzat létrehozatalára (1990). Document of the Democratic Community of the Hungarians in Vojvodina.

Kezdeményezés a Szerb Köztársaságban élő magyarság önkormányzatának létrehozására (1995). Document of the 1995 Convention of the Democratic Community of the Hungarians in Vojvodina.

Kezdeményezés a vajdasági magyarok nyílt és megoldatlan helyzetének rendezésére (1997). Document of the Democratic Party of the Hungarians in Vojvodina.

Kouzmov, Taras (1994): Still a long way to go. Uncaptive Minds, 7. évf. (1994) 2. sz. 59-64. p.

Kovac, Miro (1992): The killing fields. Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 1. sz. 99-104. p.

Kovács Elemér (1996): Így látjuk mi. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 6. sz. 18-19. p.

Kovács Miklós (1996): Amikor a farok csóválja a kutyát. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 2. sz. 7. p.

Kovács Miklós (1994): A szakadás anatómiája. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 4-5. p.

Kovács Miklós (1995): Kárpátalja: a magyar ferdítés. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 17. p.

Kőszeghy Elemér (1995): Kárpátalja: a magyar válás. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 16-17. p.

Kulin Zoltán (1995): Felelősséggel vállalható?! Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 16-18. p.

Kutschera, Chris (1994): The ghost republic. Uncaptive Minds, 7. évf. (1994) 1. sz. 33-37. p.

Kuzio, Taras (1991): Political Parties in Ukraine. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 2. sz. 67-74. p.

Kymlicka, Will (1995): Multicultural citizenship: a liberal theory of minority rights. Oxford, Clarendon Press.

Law of Ukraine on the Citizenship of Ukraine (1997). UNHCR publication.

Leško, Marian (1998): Mečiar és a mečiarizmus. Budapest-Pozsony, Balassi Kiadó-Kalligram Kiadó.

Magyarként itt maradni (1995): The program of the Alliance of Hungarians in Vojvodina.

Magyar-magyar csetepaté. Kárpátaljai Szemle, 4. évf. (1996) 8. sz. 13. p.

Major Nándor (1994): Messianizmus vagy érdekvédelem. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 129-133. p.

McDonald, Glenn (1992): Pacifism under pressure. Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 2. sz. 63-80. p.

Mihai, Lucian (1995): The Constitutional Law of Romania. In: Legal Reform in Post-Communist Europe. Edited by Frankowski, S. and Stephan B. Kluwer Academic Publisher, Netherlands, 51-69. p.

Milner, Helen (1992): International Theories of cooperation among nations: strengths and weaknesses. World Politics, 44. évf. (1992) 3. sz. 466-496. p.

Mit akar a Vajdasági Magyar Demokrata Párt? Hírlap, 1. évf. 1. sz. 1-2. p.

Mitchell, Christopher (1995): Asymmetry and Strategies of Regional Conflict Reduction. In: Co-operative Security. Reducing Third World Wars. Edited by Zartman, I. W. and Kremenyuk, V. Syracuse University Press, 25-57. p.

Naboka, Serhiy (1992): Nationalities issues in Ukraine. Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 1. sz. 75-80. p.

Nagy László (1997): Műveld a csodát, ne magyarázd! Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 3. sz. 2-4. p.

Nincic, Roksanda (1993): The toothless Second Serbia. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 91-94. p.

O’Donnell, Guillermo. (1994): Delegative Democracy. Journal of Democracy, 1994. 1. sz. 55-69. p.

Óhajok fóruma? Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 4. p.

Open Media Research Institute, Daily Digest, Search “Romania” January 1991- March 1997, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Open Media Research Institute, Analitical Brief, Search “Ukraine”, No. 4/24/96; 5/26/96; 5/29/96; 6/6/96; 6/7/96; 6/27/96; 8/20/96; 8/23/96; 8/27/96; 10/8/96; 10/25/96; 10/17/ 96; 10/29/96; 11/11/96; 11/14/96, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Open Media Research Institute, Analytical Brief, Search “Yugoslavia”, No. 2/16/96; 2/29/96; 3/27/96; 3/29/96;4/9/96; 4/10/96; 5/10/96; 6/3/96; 6/13/96; 6/21/96; 6/24/96; 7/10/96; 8/8/96; 8/16/96; 8/23/96; 9/9/96; 9/10/96; 9/20/96; 10/4/96; 10/11/96; 10/25/96; 11/25/96; 11/26/96; 12/3/96; 12/4/96, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Orosz Ibolya (1998): Mi lesz az iskoláinkkal. Hét Nap, 5. évf. 7. sz. 5. p.

Orosz Ildikó (1994): Magánvélemény. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 13. p.

Papp György (1994): Jelen- és jövőképünk – esélyekkel. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 36-43. p.

Pelin, A. V. (1995): A kárpátaljai magyar közvélemény sajátosságai egy kutatás tükrében. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 10-11. sz. 20-21. p.

Pogány Erzsébet (ed.) (1995): Az Együttélés öt éve. Pozsony, Madách-Posonium.

Project on Ethnic Relations (PER, 1996): Second Slovakia Roundtable. Project on Ethnic Relations, Princeton, New Jersey.

Pruitt, Dean J. (1991): Strategy in Negotiation. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 78-89. p.

Raiffa, Howard (1991): Contributions of Applied Systems Analysis to International Negotiation. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 5-21. p.

Ramac, Mihal (1995): Serbs from all lands in one province. Warreport, October 1995, 18-19. p.

Reclaiming a homeland. Interview with Mustafa Dzhemilev in Uncaptive Minds, 5. évf. (1992) 3. sz. 51-58. p.

Rehák László (1994): Új viszonyok – más életérzés. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 194-202. p.

Rothchild, Donald (1997): Ethnic Bargaining and the Management of Intense Conflict. International Negotiation, 2. évf. 1. sz. 1-20. p.

Rozdzynski, Jan (1991-1992): What kind of independence. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991-1992) 4. sz. 97-104. p.

Schopflin, George (1997): Interethnic Relations in Transylvania: Rethoric and Reality. Part I. The Romanians, manuscript.

Schopflin, George (1997): Civil Society, Ethnicity and the State: a threefold relationship. Paper delivered at the conference Civil Society in Austria, Vienna, 20-21 June 1997.

Sefcsich György (1994): Széthullóban mint az oldott kéve… Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 158-166. p.

Shafir, Michael: Is the Romanian Opposition Heading Towards Victory? Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 260, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Light at the End of the Hungarian-Romanian Tunnel? Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 283, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Mini-Reshuffle of Romanian Government. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 295, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Romanian Coalition Breaks. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 314, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Is the Party of Romanian National Unity Disintegrating? Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 414, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael. ‘Romania Opts for Political Change,’ Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 436, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html

Shafir, Michael: Romania Enters the ’Age of Normalcy’. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 474, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Shafir, Michael: Victor Ciorbea: Romania’s Prime Minister-Designate. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 482, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

Siebe, Wilfried (1991): ‘Game Theory’. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 180-202. p.

Sikerült időt nyernünk a magyar felvételi vizsgák ügyében. Interjú Kovács Miklóssal. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 3. sz. 6-7. p.

Siskova, Anna (1996): Slovakia Seven Years after the Fall of Communism. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 479, available

Siskova, Anna (1996): Slovakia’s Christian Democratic Movement at a Crossroads. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 413, available

Slapsak, Svetlana (1993): When words kill. Uncaptive Minds, 6. évf. (1993) 1. sz. 15-22. p.

Smith, Anthony D. (1986): The Ethnic Origins of Nations. London.

Smith, Anthony D. (1993): The Ethnic Sources of Nationalism. Survival, Spring, 1993.

Smith, Anthony D. (1995): Nations and nationalism in a global era. Cambridge, Polity.

Suchanek, Izabella (1995): Some Reasons for the Conflict in Former Yugoslavia. GSFI Working Paper.

Szabadság és Felelősség. A Magyar Polgári Párt Programja. Budapest, Magyar Polgári Párt, 1992.

Szakértői tanácskozás a vajdasági magyar autonómia-koncepciókról (1996). Budapest, HTMH.

Székely András Bertalan (1996): A vajdasági magyarság helyzetének 1990 utáni romlásáról. Budapest, HTMH.

Szilágyi Zsófia: Hungary’s Government Is Determined to Sign the Basic Treaty with Romania. Open Media Research Institute, Analytical Brief, Nr. 310, available http://www.omri.cz/Publications/DD/Index.html.

The Democratic Alliance of Hungarians in Romania. Documents. Nr. 1-3, Edited by the DAHR Presidium. Cluj, 1994.

The story of democracy in a Ukrainian town. Interview with Bohdan Voloshynsky. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 3. sz. 55-60. p.

The Ukrainian Piedmont. Interview with Vyacheslav Chornovil. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 1. sz. 19-25. p.

Tóth István (1997): A kísérleti nyúl neve: KMKSZ. Kárpátaljai Szemle, 5. évf. (1997) 1. sz. 8-9. p.

Tripkovic, Milan (1997): A jugoszláv társadalom elitizációja, kriminalizációja és politizációja. Symposion, 4. évf. (1997) 15. sz. 29-39. p.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ). Alapszabály (1993). Kijev, 1993.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Közgyűlés. Kijev, 1996. június 8-án (1996). Kijev.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Állásfoglalások (1996). Kijev.

Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség. Állásfoglalás a Vereckei Hágón felállítandó emlékművel kapcsolatban (1996). Kijev.

Ukrajnai Pártok és Mozgalmak (1996).

Ukraine. Human Development Report (1997). United Nations Development Programme (UNDP), Kiev.

Utasi Csaba (1994): Aki nem lép egyszerre… Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 22-27. p.

Varga Béla (1994): Leonyidok párharca. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 6. sz. 5. p.

Varga Béla (1994): Irányváltás az ukrán külpolitikában. Kárpátaljai Szemle, 2. évf. (1994) 7. sz. 7. p.

Varga Béla (1995): Hiú ábrándok. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 12-13. p.

Varga Béla (1995): “Vörös direktorból” reformer. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 1-2. sz. 14. p.

Varga Béla (1995): Magyar pártküldöttség Kárpátalján. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 7-8. p.

Varga Béla (1995): Ukrajna. Kárpátaljai Szemle, 3. évf. (1995) 4. sz. 9-11. p.

Varga Levente (1996): Ukrajna belpolitikai, kül- és biztonságpolitikai és gazdasági helyzetének jellemzői 1996. márciusában. (Kézirat.)

Varga Zoltán (1994): Lépések után. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 134-146. p.

Választási Kampány Ukrajnában (1998). Internal report of the Hungarian Ministry of Foreign Affairs on the Ukrainian campaign for the parliamentary elections.

Várady Tibor (1994): Remarks on Cultural Pluralism and Multiethnicitty in Ethnic Societies. In: Jaksic, Bozidar (ed.): Interculturality in Multiethnic Societies. Beograd, Hobisport, 39-44. p.

Várady Tibor (1995): Történelemközelben. Újvidék, Forum.

Végel László (1994): Ámítások és csábítások. Híd, 58. évf. (1994) 1-4. sz. 176-193. p.

Végel László (1997): A reformista kisebbségi társadalomról. (Kézirat.)

Kohl, Christine von (1991): Nothing more in common. Uncaptive Minds, 4. évf. (1991) 1. sz. 26-33. p.

Vukomanovic, Dijana (1991): The Serbian national interest in the vicious circle of ethno-nationalism’ in Nationalism and Minorities, 68. p.

Zartman, I. W. (1983): Introduction. In: The 50% Solution. Edited by Zartman, I. W. New Haven and London, Yale University Press, 1-43. p.

Zartman, I. W. (1988): Common Elements in the Analysis of the Negotiation Process. Negotiation Journal, 4. évf. (1988) 1. sz. 31-45. p.

Zartman, I. W. (1990): Negotiations and Prenegotiations in Ethnic Conflict: The Beginning, The Middle, and the Ends. In: Conflict and Peacemaking in Multiethnic Societies. Edited by Montville, J. Lexington, MA, Lexington Books, 513-533. p.

Zartman, I. W. (1991): The Structure of Negotiation. In: International Negotiation: Analysis, Approaches, Issues. Edited by Kremenyuk, V. San Francisco and Oxford, Jossey-Bass Publishers, 65-77. p.

Zartman, I. W. (1994): Introduction: Two’s Company and More’s Crowd: The Complexities of Multilateral Negotiation. In: International Multilateral Negotiation. Approaches to the Management of Complexity. Edited by Zartman, I. W. San Francisco, Jossey-Bass Publishers, 1994, 1-13. p.

Zartman, I. W. (1995): Dynamics and Constraints in Negotiations in Internal Conflicts. In: Elusive Peace. Negotiating an End to Civil Wars. Edited by Zartman, I. W. Washington, D. C., The Brookings Institution, 3-29. p.

Zolotarjov, Volodimir (1995): Regionalizmus helyett föderalizmust. Kárpátaljai Szemle, 3. év. (1995) 1-2. sz. 15-16. p.

5 éves a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Emlékkönyv. Kiadja a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ügyvezetö Elnöksége, Kolozsvár, 1995.

Bárdi Nándor: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989-1998

Dolgozatomban három jelenségről szeretnék szólni. A “határon túliság” mint téma fogalmi megközelítéseiről, a politikai eliteken belüli lehetséges törésvonalakról, valamint az utóbbi tíz év magyar kisebbségi közéletében felmerült – és általam kiemelten fontosnak tartott – vitatémáiról.
Mondandóm alapját részben a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek 1989 utáni iratanyagát feltáró kutatásunk közben szerzett tapasztalatok képezik. Az ugyanebben a témában készült kronológiák és bibliográfiák szerkesztéséből is sokat tanultam. Leghasznosabbnak azonban azok a beszélgetések bizonyultak, amelyeket a dolgozat vázlatáról határon túli szakértőkkel folytattam.(1)
A téma megvitatását azért tartottam fontosnak és időszerűnek, mert a magyar kisebbségekkel kapcsolatos kutatások részterületekkel foglalkozva, nem adhatnak átfogó képet a határon túli magyarság politikai viszonyait meghatározó háttérfolyamatokról. Így az elemzők elé – néhány fontos, részben publikálatlan tanulmányt kivéve(2) – az aktuális ügyek (belső és külső konfliktusok) kerülnek. Nem különülnek el egymástól a rövid távú jelenségek és a hosszabb távon is meghatározó folyamatok. A kérdéskör ezáltal kényszerhelyzetek sora között kerül végiggondolásra, miközben elmarad a stratégiai álláspontok megfogalmazása.
Legalább ilyen fontosnak tartom a szomszédos országok magyar politikai önszerveződéseinek összevetését.(3) Egyrészt azért, hogy a közép-európai folyamatok között helyezzük el a történéseket, másrészt, hogy tükröt tarthassunk Budapest határon túli magyarság-politikája elé.

I. A fogalmi meghatározottságról

A határon túli és a magyarországi közírásban egyszerre van jelen és keveredik a politikai önmeghatározások sora és a problémakör társadalomtudományi megragadása. Az előbbi tekintetében elmaradt az – 1980-as években is általános – nemzetiség kifejezés használata, és a határon túl előbb a nemzeti kisebbség, majd az önálló politikai jogalanyiságot képviselő nemzeti közösség(4) vált általánossá mint önazonosító megfogalmazás. A VMDK (Vajdasági Magyar Demokrata Közösség) dokumentumaiban magyar népcsoport, a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) autonómiaelképzelésében a magát szabadon magyarnak valló lakosság kifejezések is szerepelnek. A nemzeti közösség programcélját a társnemzet kifejezéssel deklarálták.(5) Magyarországon a politikai életben a nemzeti közösség kifejezés vált általánossá, a tömegkommunikációban használt határon túliak, szórványmagyarság, az utóbbi időben feltűnt (elszakadt)(6) nemzetrészek megnevezések mellett. A nemzeti közösségként (egységes egészként) való felfogáshoz kapcsolódnak a legáltalánosabb földrajzi meghatározottságok is pl. vajdasági magyarság, erdélyi magyarság, felvidéki magyarság, szlovéniai magyarság, horvátországi magyarság vagy magyar közösségek is. Magyarország megnevezésére a kisebbségi sajtóban a kilencvenes évek elején még rendszeresen használták az anyaország megnevezést, de ez folyamatosan visszaszorult.(7)
A társadalomtudományi szakirodalomban a magyar etnikumról (etnikai közösség), egy-egy régió (alrégió) társadalmáról, magyar életvilágról, -szféráról, magyar intézményrendszerről, magyar diaszpóráról beszélnek, de mindezeken egy-egy le nem írt (saját működési mechanizmusokkal bíró) határon túli magyar társadalmat értenek. Ezt a kategorizációt már csak ezért is nehéz volna körülírni, mert másként határozzák meg az érintett társadalmi csoport kritériumait a különböző szakterületek kutatói: antropológiai, szociológiai, statisztikai, demográfiai, nyelvészeti, közgazdasági, jogi szempontból.
Történeti értelemben, a határon túli magyar társadalmak, létrejöttüket tekintve, az impériumváltással keletkezett kényszerközösségek, amelyek fejlődését egyrészt a belső és külső modernizációs kihívások, másrészt az adott ország többségi vagy államnemzetének államépítési és az “anyaország” politikai törekvései, valamint az ezekre adott válaszok határozzák meg. Ezek a töredéktársadalmak (belső rétegzettségüktől és a regionális hagyományoktól függően) a húszas évektől az új helyzethez alkalmazkodva eltérő viszonyok között külön fejlődtek az anyaországtól és a többi elcsatolt terület magyar csoportjaitól. Paradox módon épp a szétfejlődés révén, a helyi viszonyokhoz való minél hatékonyabb alkalmazkodás biztosíthatta az önazonosság intézményes megőrzését. Ezért a második világháború időszakában, Felvidékről és Erdélyből, saját csoporttudattal: erős regionális (kisebbségi) öntudattal rendelkező csoportok kerültek vissza Magyarországhoz. Az 1945 utáni generációváltások során és a hetvenes évekre kialakult kettős kötődés, a hídszerep intézményesítése révén a kulturális elitek új és önálló önazonosság ideológiákat fogalmaztak meg, vállalva a másságot az anyaországtól és az államalkotó többségi nemzettől.
Politikatörténeti szempontból a magyar kisebbségek 1918 és 1938/1940/1941 között, valamint 1989 után önálló politikai közösségekként léptek fel, és etnikai alapon külön politikai pártokat hoztak létre. 1944/1948 és 1989 között különböző csoportok az egyes országok kisebbségi, illetve magyarságpolitikáján belül próbálták a magyarság érdekeit megjeleníteni.
1990 után az önálló magyar politikai közösségek létrejöttének okait, az 1989-es közép-európai demokratikus változásokon túl, a következőkben látom:
1. A megújuló kisebbségi magyar kulturális és politikai elitek nem tudták a nyelv- és identitáspolitikai érdekeiket az adott többségi nemzet politikai pártjainak modernizációs-demokratizációs stratégiáin belül érvényesíteni. Így törekvéseik hamarosan külön politikai érdekként is intézményesültek önálló, civil társadalmi kezdeményezésekben, illetve pártokban.
2. Az új alkotmányozási folyamat során politikailag (is) kisebbséggé váltak, mivel nem lettek a többségi nemzettel egyenrangú államalkotó tényezőként deklarálva.(8)
3. Magyarország 1990 után külpolitikai törekvései között az euroatlanti integráció és a szomszédságpolitika mellett a határon túli magyarság érdekeinek képviseletét is vállalta. A kisebbségi kérdést nemzetközi ügyként kezelte: az Antall-doktrína révén Magyarország mint védőhatalomként deklarálta magát a határon túli magyarság ügyeiben, másrészt a szomszédos országok magyar pártjait a nemzetközi kapcsolatok tényezőiként fogadta el.
4. A határon túli magyar elitek 1992-1996 között kidolgozták a maguk – jövőképet adó – autonómiakoncepcióit, amelyek (valójában a kisebbségi problémák kezelésére adott színvonalas technikák) megvalósításához nem találtak politikai partnereket a többségi nemzet(ek) körében. De ezek a tervek a kisebbségi politizálás alapelvévé tették az önálló kulturális-oktatási intézményrendszer megteremtésének szükségességét.
A tömör fogalmazás árnyalása érdekében néhány szerkezeti és szemléleti problémára külön is ki kell térnem.
Az ausztriai és a szlovéniai magyarságot olyan, elsősorban kulturális közösségeknek tartom, amelyek az adott többségi intézményrendszeren, illetve önkormányzataikon keresztül folytatják érdekérvényesítésüket. A horvátországi magyar politikai szervezetek alapvetően a többségi pártokhoz kapcsolódnak, és ebben a kapcsolatrendszerben próbálják meg különérdekeiket érvényesíteni.(9)
Egy-egy adott kisebbségi társadalom képét a saját, illetve a magyarországi nyilvánosságban a kulturális és politikai elit teremti meg, tehát egy eleve konstruált képről és közösségről van szó. Így hangsúlyoznom kell, hogy amikor a politikai közösségről, a politikai életről szólok, az elit viszonyait próbálom rendszerezni és általánosítani. Mindez Budapestről nézve banalitásnak tűnik, de még a témával foglalkozó körökben is gyakori, hogy egynemű határon túli közösségekről beszélnek. Az, hogy nem összetett, tagolt szerkezetekről esik szó, erősítheti, hogy a parlamenti választásokon a magyarság egységes támogatására számíthatnak az ottani magyar pártok, társadalmi hovatartozástól függetlenül.
A harmadik megjegyzésem is a magyarországi tagolt politikai rendszer és a szomszédos országok egységesítésre törekvő magyar politikai viszonyainak aszinkronitásához kapcsolódik. Az eddigi választási kampányokból jól látszik, hogy míg a magyarországi politikai életben különböző szakkérdések körül forog a vita, a szlovák, ukrán, szerb, román politikai életben ezek a kérdések is nemzeti sorskérdésekké transzformálódnak át: a politikai életnek nemzeti, és nem elsődlegesen demokratikus legitimációja van. Fokozottan érvényes az előbbi a szomszédos országok magyar politikusaira, akik ráadásul saját választóik előtt is egy etnikai/nemzeti diskurzust folytatnak. S amikor a magyarországi pártokkal, nyilvánossággal érintkeznek, ugyanezt a nyelvet használják. A magyarországi politikusok pedig a külmagyar politikai közegben vagy egysíkúan ráállnak a közvetlenül etnikai, kulturális problémák boncolására, vagy egyszerűen idegenül és általánosságként hat mondandójuk.

II. A törésvonalak keresése

A kisebbségi és hazai sajtóban a határon túli magyar szervezeteken belüli politikai nézeteltérések mint az egész közösségen belüli választóvonalak kerülnek bemutatásra, miközben a pártbomlások jól mutatják, hogy elsősorban a politikai/kulturális eliten belüli konfliktusokról van szó.(10) A belső vitákban kialakult az irányzatok elnevezése, és az eddigi szakirodalom jó része arra utal, hogy itt politikai értékek ütközéséről van szó. A leggyakoribb kategorizációk: liberális-nemzeti/népi-keresztény; jobb-bal; kíséret-kemény mag-kollaboráns; kuruc-labanc; mérsékelt-radikális; érték-érdekorientált.(11) Ha azonban megnézzük a külső konfliktusokat, akkor mind az alapszerződések körüli vitákban, mind a nyelvpolitikai konfliktusok során nem igazán lehet az előbbi jelzők alapján, a megnyilatkozók között lényeges különbséget tenni.
Az ellentétes álláspontok két téma körül koncentrálódtak: 1. A magyar politikai szervezetek által a többségi nemzet demokratikus/euroatlanti orientációjú erőihez való viszony, és a velük való együttműködésben követendő stratégiák körül. 2. Az identitáspolitika alapkérdése viszonylatában: a nemzeti önazonosság megtartásához elegendő-e az állampolgári jogegyenlőség és a nyelvpolitikai jogok biztosítása, vagy szükséges-e ezen túl az önálló kisebbségi intézményrendszer kiépítése?
A nemzetiségi politikusok értéktagoltságát, az integratív nemzetiségpolitika szemszögéből, Jászi Oszkár 1918 tavaszán a következőképpen látta. “Míg egy nemzetiségnek nincs anyanyelvű iskolája, közigazgatása, bíráskodása, lehetetlen a nemzettagokat ezektől eltérő problémák iránt érdekeltté tenni, lehetetlen utat nyitni természetes osztályellentéteknek, a világnézeti ellentétek politikájának.”(12) Abban a szakirodalom egyetért, hogy az utóbbi tíz évben Közép-Európában nem az integratív kisebbségpolitika határozta meg a magyar kisebbségi politizálás kereteit. S azt is tapasztaljuk, hogy az úgynevezett mérsékelt-radikális szembeállítás a nyelvi vagy az intézményes jogszűkítések alkalmával nem működik: a mérsékeltnek tekintett kisebbségi politikusok is teljes vehemenciával vetik be magukat – az általában verbális aktivitásban kimerülő – küzdelembe.
Az utóbbi tíz év történéseiből kiindulva, véleményem szerint, a kisebbségi eliteken belüli viták és elkülönülések nem a hagyományos politikai értékek/világnézetek mentén hanem más tényezőkkel jobban értelmezhetők. A két világháború közti kisebbségtörténeti tanulmányaimból kiindulva az akkor érvényes törésvonalakat vizsgálom újra: kisebbségpolitikai stratégia, nemzedéki kérdés, területi szempontok, felekezeti különbségek, nyelvhasználat.

1. Kisebbségpolitikai és önszerveződési stratégiák

A magyar érdekvédelmi szervezetek viszonyát a többségi társadalom politikai szervezeteihez alapvetően három típusba lehet sorolni.
a) Az önszerveződés első időszakában az csehszlovákiai FMK (Független Magyar Kezdeményezés) a NYEE (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) mozgalmon belül próbált politizálni; az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) képviselői 1990 tavaszáig részt vettek a Nemzeti Megmentési Front tanácsában; a KMKSZ egy ukrán jelöltet támogatott a döntően magyarok lakta Beregszászi járásban az 1990-es parlamenti választásokon. Ezek azok a kezdeti kísérletek, amikor a magyar kulturális alapon szerveződő mozgalmak egy-egy többségi szervezettel, ill. azon belül próbálták meg érdekeiket érvényesíteni. Természetesen az együttműködés gyökere mindhárom esetben más volt, de mindenütt az adott ország aktuális rendszerváltó szervezeteihez kapcsolódtak a magyar önszerveződések.
Szlovákiában és Jugoszláviában a többségi pártok nagyszámú magyar parlamenti és helyhatósági képviselőt indítottak a magyarlakta területeken. Az előbbi helyen bár még szatellitpártot is sikerült létrehozniuk Gyimesi György vezetésével, de nem tudtak komoly eredményt elérni.(13)
b) Egy másik modell a kilencvenes évek első felének-közepének politikai jogalanyiságból és az önrendelkezés elvéből kiinduló autonómia felfogása volt, amely egységes szervezeti keretekben gondolkodott, ahol a mozgalom egyben az adott terület magyarságának önkormányzata is lehet. Ebben a modellben (a mozgalomból egyre inkább politikai párttá váló) intézmény egyben az autonómia megtestesítője is. Tehát egyszerre önkormányzatként az erőforrásokat menedzselő szerepet és mint politikai párt a parlamenti érdekvédelmet is el kell látnia. Ennek legkifejlettebb formája az RMDSZ állam az államban elképzelése volt.(14)
Az ilyen irányú autonómia kiépítése – az elit más csoportjainak közegellenállása miatt – a VMDK vezetésének széteséséhez vezetett 1994-re, a jugoszláviai háborús helyzetben. A KMKSZ infrastrukturális gyengesége, az elit más csoportjainak a budapesti és az ungvári központi ukrán törekvésekhez való viszonya és a személyi feltételek hiánya miatt nem tudott markáns autonomista stratégiát kiépíteni. Szlovákiában a magyar pártok megosztottsága, a mečiari kormányzat nyelvpolitikai és közigazgatási aktivitása miatt maradt meg programszinten a “társnemzeti koncepció” és maradtak meg a révkomáromi határozatok.(15) Ez utóbbi esetében épp a pártpolitikai félelem akadályozhatta meg az autonómiatörekvésnek keretet adó százas nagytanács megválasztását. Az RMDSZ-ben a kolozsvári nyilatkozat (1992), majd a brassói kongresszus (1993) után kiépültek az állam az államban modell keretei, de már az egésznek legitimitást adható belső kataszter és választás megszervezése – a politikai realitásokra hivatkozva – elmaradt.(16)
c) 1996-ban Romániában, majd 1998-ban Szlovákiában új politikai helyzet állt elő, mivel a magyar pártok számára is kormányzati részvételre nyílt lehetőség, koalíciós partnerként bekerültek a hatalomba.(17) Ennek előzménye volt Szlovákiában az etnikai alapú területi autonómia követelésének feladása, és hallgatólagosan ugyanez történt Romániában is. Az új helyzetben – a kisebbségi kulturális/politikai eliten belüli átcsoportosulás mellet – a hatalomban való személyes részvétel és a politikai intézményrendszer átalakításában való közreműködés reménye került előtérbe.
A kisebbségpolitikai, stratégiai megfontolások másságát keresve mindezt nem lehet egy-egy tényezőre visszavezetni. Rendkívül fontosnak tartom a pártok és a koncepciók genezisét, mert már itt nyilvánvalóvá váltak a szocializációs különbségek, az, hogy az egyes politikai vonatkoztatási személyiségeknek milyen felfogása alakult ki a kisebbségi kérdés kezelésének lehetőségéről.
A következőkben országonként tekintem át az önszerveződéssel kapcsolatos eltérő elképzeléseket, és arra keresem a választ, hogy melyek azok a tényezők, amelyek leginkább meghatározták a kisebbségi magyar politizálás intézményes kereteit.

Ukrajna

Az 1988-ban gomba módra szaporodó helyi, magyar művelődési köröket, az akkori megyei vezetés által elfogadott magyar értelmiségiek egy a Csemadokhoz (Csehszlovákai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége) hasonló rendszerkonform kulturális szervezetbe akarták tömöríteni. Ebben az esetben a pártkontrollhoz némi anyagi támogatás is járulhatott volna. Azonban az ugyanakkor szerveződő megyei, ukrán Sevcsenko Társaság példája (1989. január) azt bizonyította, hogy létrehozható nemzetiségi alapon is társadalmi szervezet az állami és pártszervek irányítása nélkül. Mindez lehetőséget adott az addig periférián mozgó értelmiségieknek, a helyi magyar önszerveződésekben meglévő informális befolyásuk intézményesítésére. Az így 1989 februárjában megalakuló KMKSZ már egyértelműen a hatalomtól független magyar érdekvédelmi szervezetként jött létre, amely a kulturális érdekek védelmét tartotta legfőbb feladatának. A mozgalom szervezését egyértelműen Fodó Sándor személye határozta meg. Mögé sorakozott fel egyrészt a hivatalos magyar kulturális elit, másrészt addigi tanítványi és baráti köre. Az előbbi csoport folyamatosan morzsolódott le az elnök környezetéből. A gyorsan felduzzadt, szervezési tapasztalatokkal nem rendelkező vezetéssel bíró szervezet sok vonatkozásban kaotikus, az elnök személyétől függő működését bírálta (a magát 1992-ben Demokratikus Platform néven megszervezte) Dupka György vezette csoport. 1993-ban az ellentétek két kérdés körül bontakoztak ki. Egyrészt az ukrán-magyar alapszerződés megkötése és a kárpátaljai magyarság véleményének figyelmen kívül hagyása kapcsán, másrészt a beregszászi parlamenti jelölt személye körül. Az első témában a magyarországi tömegkommunikáció és a pártpolitikai ellentétek szétrombolták a KMKSZ vezetése által megfogalmazott egységes álláspontot. A választási jelöltállítás esetében már nem a külső tényező volt az elsődleges, hanem stratégiai megfontolások kerültek előtérbe. Fodó, a KMKSZ elnöke került szembe Tóth Mihállyal, a helyi járási közigazgatás addigi megbízottjával és a helyi KMKSZ-szervezet jelöltjével. A KMKSZ országos reprezentációja került szembe egy közigazgatási tapasztalatokkal bíró, a helyi ügyek intézésében hozzá nagy reményeket fűző, tömbmagyarságban lévő kulturális elit jelöltjével, akit a magyarországi ellenzéki pártok is támogatásukról biztosítottak, a nyíltan MDF elkötelezettségű Fodóval szemben. A helyi jelölt választási győzelmét követően UMDSZ (Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség), MÉKK (Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége) révén tovább folyt a politikai szétesés. Azonban a legnagyobb tömegbázissal bíró KMKSZ tagsága alig csökkent. A kiválással létrejött egy, a sajtóban és a magyarországi tömegkommunikációban is jól reprezentált értelmiségi csoport, amely a helyi és reális problémákat felvetette, ezek megoldására terveket dolgozott ki, de belső anyagi erőforrások és a gyér külső (elsősorban budapesti) támogatás nem tette lehetővé nagyobb programok megvalósítását. A magyarországi kormányzattól és a megyei vezetéstől elszigetelődött KMKSZ vezetése egyrészt kidolgozta a helyi autonómia koncepcióját, másrészt a magyarországi támogatások 1994 utáni beszűkülése után “saját infrastruktúráját” és az önálló intézményrendszere alapját a beregszászi tanárképző főiskola létrehozásával teremtette meg.(18) Az új intézmény támogatására a magyarországi kormányzat sem mondhatott nemet, és ezáltal egyrészt az elitképzés és -megtartás bázisát, másrészt a kulcsfontosságú oktatási autonómia megteremtésének alapkövét teremtették meg. Az 1998-as parlamenti választásokon a Beregszászi járásban Kovács Miklós, a KMKSZ új elnöke legyőzte Tóth Mihályt. Kovács radikális retorikája szerint a kollaboráns nómenklatúra és a kemény mag, a nemzetiségi érdekek hiteles képviselői között húzódik a törésvonal. A másik tábor szerint a problémamegoldó, kompromisszumokat kereső, gazdaság- és társadalomszervezésre koncentráló csoporttal szemben egy, a kárpátaljai magyarság kizárólagos képviseletére törekvő, a Magyarországról jobboldali politikai erők által irányított, az ukrán kormányzattal szembehelyezkedő, a nemzeti sérelmekre koncentráló csoportról van szó. Tehát itt a tagolódás körüli vitában nem az autonómia akarása áll előtérbe, hanem a nómenklatúrás múlt (avagy jelen?).

(Cseh)Szlovákia

Az 1989-es változások egyedülálló helyzetben érték a felvidéki magyarságot: létezett összefogó kulturális szervezete (Csemadok), illegálisan működött a Kisebbségi Jogvédő Bizottság és Duray Miklós személyében rendelkezett egy ellenzéki múlttal, kapcsolatokkal bíró, általánosan ismert, karizmatikus személyiséggel. A pátszerveződések kialakulásakor alapvetően négy különböző elképzelés jelentkezett.
A 68-as nemzedék a Csemadokba kívánta bevonni az új szerveződéseket, ezzel egy általuk vezetett egységes magyar mozgalom jött volna létre, és a kormányzati hatalmon belüli személyes részvétellel gondolták érvényesíteni a magyarság kulturális érdekeit.
Velük szemben a Duray volt munkatársi köréből kikerülő fiatal értelmiségi csoport az FMK létrehozásával egyrészt az ideológiai tagozódás mellett szállt síkra. Úgy vélték, hogy az általános közép-európai átalakulásban kell a magyar önszerveződéseknek minél hatékonyabban kivenni a részüket, és a NYEE mozgalmat segítve a politikai rendszert megváltoztatva lehet a kisebbségek problémáit kezelni.
A csehszlovákiai politikai folyamatokba csak 1989 decemberében bekapcsolódó Duray Miklós néhány hónap után, feltehetően a prágai tapasztalatokból okulva, már önálló magyar politizálásban és pártban gondolkodott, felhasználva a Csemadok, a magyar pedagógusok és a közigazgatásban dolgozó, magyarságukat vállaló szakemberek meglévő kapcsolathálóit.
Az MKDM (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) létrehozása először az FMK vezetése részéről merült fel, elsősorban a falusi, vallásos magyar szavazók megnyerése érdekében. Később a mozgalom a szlovák kereszténydemokráciától annak nacionalista hagyományai miatt, majd az Együttéléstől az erősebb szervezet egységtörekvései miatt identifikálódott. Stratégiai súlyát jelentősen megnövelte, hogy 1994 (a révkomáromi nagygyűlés) után a szlovák nyelvű tömegkommunikációban egyre nagyobb teret kaptak a párt vezetői. Választói befolyása növekedésével együtt a szlovák-magyar kapcsolatokban is eredményeket felmutatni akaró Horn-kormányzat ebben a pártban egy, az Együttélésnél “pragmatikusabb” tárgyaló félre talált.
A szlovákiai magyarság politikai elszigetelődése időszakában (1992-1995) az Együttélés vezetése a felvidéki magyarságot mint önálló politikai jogalanyt képviselte a társnemzeti koncepció és a különböző autonómiatervek kidolgozásával. Ezek a tervek nem csupán nyelvhasználati és közigazgatási technikákat tartalmaztak, hanem egy jövőképet képviseltek az esélyegyenlőség és a politikai egyenrangúság elvei alapján.
A felvidéki magyar politikai élet tagoltsága miatt félrevezető volna az MPP (Magyar Polgári Párt)-MKDM-EPM (Együttélés Politikai Mozgalom) ívet húzni a pragmatikus-együttműködőktől az autonómista önrendelkező álláspontig. Annál is inkább, mivel az MPP is komoly autonómiakoncepcióval rendelkezett. De a pártok mögött húzódó kapcsolatháló-csoportok eltérő stratégiája az igen aktív, mečiari jogszűkítő magyarságpolitika következtében ki sem bontakozhatott. Elsősorban azért, mert emberi jogi nézőpontból is alapvető követelményeket sértett meg, illetve meglévő nyelvhasználati és közigazgatási jogosítványokat vett el. Ezért a politikai-szervezeti tagoltság ellenére, az elit körében, folyamatosan – a harmincas években már tapasztalt – kisebbségi/nemzeti összezáródásnak lehettünk tanúi.

Jugoszlávia/Vajdaság

A jugoszláviai magyar kulturális elit hetvenes-nyolcvanas években kialakult, más hasonló magyar csoportokhoz viszonyított előnyei a kilencvenes évekre hátrányukká váltak. Ennek az elitnek néhány képviselője komoly pozíciókat szerzett Vajdaság politikai vezetésében, és komoly intézményes háttérrel rendelkeztek: Fórum Ház, Hungarológia Intézet, folyóiratok és hetilapok szerkesztőségei. Mindezek azonban a “testvériség egység” ideológiájának időszakában a jugoszlávizmus alapján működő integratív kisebbségpolitika alapján működtek. Kialakult egy olyan valós helyzet, amelyben a jugoszlávizmus intenzív vállalásával lehetett az erőforrások elosztásának közelébe jutni. A nem csupán lokális, etnikai alapú önszerveződésre, valamint a sajátosan magyar problémák nyilvános feltárására nem nyílt lehetőség. Aki nem tartotta be ezeket a játékszabályokat, azt maga a magyar nyelvű intézményrendszer is büntette (Mirnics-, Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület-, Sziveri-, Viczei-ügyek), vagy egyéni kompromisszumokat kötve befogadta (Új Symposion-nemzedékek Sziveri időszakáig).(19)
A nyolcvanas évekre legitimációs váltás történt Jugoszláviában. A jugoszlávizmus jóléti-szabadság ideológiáját a nemzeti retorika váltotta fel. Ebből következett a nemzeti közösségek öntudatosodása, a konfliktuskezelésben, a helyi döntésekben a nemzeti szempontok előtérbe kerülése. Ezt a nemzeti összezáródást azonban nem tudta követni a vajdasági magyar elit, hisz egész szocializációja a jugoszláv önigazgatási rendszer hatékonyságának növeléséhez kapcsolta (Rehák László munkássága). Ehhez az is hozzájárult, hogy a valós problémákat felvető Sziveri-nemzedék pályáját, épp a Fórum Ház elitje kerékbetörte és a Ristic-üggyel (20) sem tudott a kulturális elit mit kezdeni.
Tehát a nyolcvanas évek végére hiányzott egy, az önmeghatározást végiggondoló és azt tudatosító csoport, és egy közismert, hiteles, szimbolikus értelemben is vezetőnek tekintett központi személyiség. Ezzel szemben fennmaradtak az állami vagy tisztázatlan tulajdonú kiadók, folyóiratok, napilap és az Újvidéki Egyetem (kisebbségpolitikai kérdések vitatását kerülő) Hungarológiai Intézete/Tanszéke, tehát az addigi közvélemény-formáló és értelmiségi szocializációs keretek.
Ezek között az adottságok között lényegében két stratégia fogalmazódott meg. Néhányan a Szerbia polgári átalakításában való részvételben látták a kiutat. Itt Várady Tiborra szokás utalni, de a választási eredmények azt mutatják, hogy ennek a stratégiának jelentős támogatottsága lehet a magyarság körében. (21) A másik markáns vonulat a VMDK által képviselt önálló politikai jogalanyiság, amelyet autonómiakoncepcióikban fogalmaztak meg. A VMDK vezetése egy teljesen más legitimációs rendszerben szocializálódott magyar anyanyelvű társadalmi csoport képviseletét vállalta a szerb nemzetállami törekvésekkel szemben. Így az autonómia akarása egyrészt egy védelmi technika kidolgozása, másrészt – s ez legalább ilyen fontos – a nemzeti különállásra és önkormányzásra való igény megfogalmazása és tudatosítása volt. Minderre háborús körülmények között került sor. Az előbb említett szemlélet-önkép átalakulási folyamatot erősített a Szerbiában egyedülálló, magyarok által, alulról szervezett háborúellenes békemozgalom. A VMDK-t mint mozgalmat azonban rendkívüli módon megterhelték a háborús körülményekből adódó segélyezési feladatok és a szerb menekültek vajdasági betelepítéséből adódó egyre gyakoribb helyi (közigazgatási-etnikai) konfliktusok. Legalább ilyen fontossá vált néhány társadalomlélektani folyamat is. A VMDK számára kulcsfontosságú volt a magyar nyelvű médiának az autonómiatörekvések, az önálló közösség tudatosításában való felhasználása. Csakhogy ezek állami/tisztázatlan kezelésben voltak, amelyhez nem lehetett hozzájutni. Ebben a konfliktushelyzetben kialakítottak egy doktriner hangvételt a VMDK vezetői, amely 1993-1994-re a sajtóban egyre több kritikát kapott. A középrétegek körében az addigi jugoszláv önigazgatási keretek radikális szétesése, az egzisztenciális ellehetetlenülés, az anyaországhoz való viszony megváltozása (gazdagból szegény rokon státusba kerülés) tömeges kitelepedéshez vezetett, és – a szerbhez hasonló – hiszterizált közhangulatot alakított ki. Ebből adódhatott, hogy a vajdasági magyar-magyar konfliktusokat is egyre nehezebben tudták kezelni, és ennek jeleként a sajtópolémiák hangja is eldurvult. A harmadik fontos tényező a segélyezés hatása volt. A már említett megváltozott Magyarországhoz való viszonyon/státuson túl, a tisztázatlan feltételek között folyósított anyagi támogatások és felhasználásuk körüli felelősségek nemcsak egyének, hanem helyi közösségek, szerveződések morális egységét is szétverhették.
A VMDK bomlásának okaként több dolgot lehet felhozni: a platformosodás megakadályozását, a Hódi-ügy hatását, a budapesti, illetve belgrádi kormányzati törekvéseket, a magyar társadalmi szerveződések kielégítetlen igényeit, a szórvány- és tömbérdekek eltérő voltát. Valószínűleg az előbb felsoroltak különböző mértékben egyaránt hozzájárultak a VMDK széteséséhez és a VMSZ létrejöttéhez. A stratégiai elképzelések szempontjából számomra a zentai közgyűlés és a VMSZ megalakulásával kapcsolatos dokumentumokból a kisebbségi politizálás két színtere/szintje közti különbség vált nyilvánvalóvá.(22) Az önkormányzatokba választott képviselők helyi ügyekre, a lehetséges kompromisszumokra, a dolgok mielőbbi elintézésére koncentráltak, míg a párt vezetése sokkal inkább a “nemzetpolitikai” kérdéseket, az öndefiníciót, az összvajdasági magyar, kisebbségi érdekek artikulálását tartotta a feladatának. Az előbbi országok esetében már mindenütt jelzett, politikai elszigetelődés (1991-1996-1997…) időszakában az autonómiakoncepció kidolgozása, az önálló politikai közösség öntudatosítása után az adott VMDK szerkezet nem tudta a belső intézményépítést megvalósítani. Ennek a hiányát és a politikai játéktér jobb kihasználását (a budapesti és a belgrádi kormányzat felé, illetve a szerb pártok irányában) próbálja a VMSZ megvalósítani. Stratégiaváltás annyiban következett be, hogy míg a VMDK egy alulról felfelé épülő választott autonómia keretében gondolkodott, de ezt technikailag nem tudta megvalósítani, addig a VMSZ autonómiakoncepciójában különböző szakmai csoportok által létrehozott tanácsok rendszerét dolgozta ki.(23) A választási győzelme óta azonban a nemzeti autonómia helyett Vajdaság autonómiája került előtérbe Jugoszlávia polgári átalakításában való részvétellel. Lezajlott a magyar kisebbségi társadalom politikai öntudatosítása, de az elit ezt végrehajtó csoportja szétesett, és újra az adott ország demokratizálódásában való részvétel került a középpontba. De nagy kérdés az, hogy az elit jelenlegi szétesése után lehet-e egy ilyen stratégia köré integrálni a magyarságot, miközben a hatalom részéről a nemzeti kizárólagosságra törekvés tovább folytatódik.

Románia

A romániai magyarság alapvetően nagyságában különbözik az összes többi határon túli magyar kisebbségi csoporttól. Ebből adódóan értelmisége is számosabb, tagoltabb és így különböző szakértői csoportok működhetnek párhuzamosan. Egy másik fontos sajátosság, hogy míg a többi kisebbség esetében a hatvanas évektől döntően első generációs értelmiségiek baloldali hagyományokra építették az intézményeket, addig Erdélyben megmaradt némi folytonosság és legfőképp tudás a két világháború közti kisebbségi szellemi életről.(24)
Az 1989-es változások után a legszélesebb politikai garnitúrával az RMDSZ rendelkezett. Volt egy nemzetközileg is elismert, hiteles, karizmatikus személyisége: Tőkés László; az értelmiségi körök meghatározó tekintélynek számító, a bukaresti politikai elitet jól ismerő tapasztalt politikusa: Domokos Géza; a 89 után jelentkező fiatal nemzedék politikai nyelvezetét használó, az új magyar kormányzattal is jó kapcsolatokat ápoló, ellenzéki múlttal bíró személyisége: Szőcs Géza. A stratégia kialakulását itt is elsősorban a többségi állam törekvéseire adandó válaszkeresés határozta meg. Azonban a Domokos Géza képviselte együttműködési politikára a kormányzat nem volt partner. (Később az ellenzéki pártszövetségből is kénytelen volt az RMDSZ kilépni.) Rendkívül fontosnak látom azt, hogy a politikai elit meg tudta oldani a Domokos utáni átmenet kérdését pragmatikus személyi politikával (Markó Béla, egy integratív személyiség előtérbe helyezésével) és az értékrendbeli nézetek konfliktusát megfelelő kezelési technika kidolgozásával (a Szilágyi N. Sándor vezette egyeztető kerekasztal). Emellett az egység fenntartása azért is volt lehetséges mert a szavazóbázis etnikai alapon működött (“Valljuk meg magyarságunkat!” – volt az egyik RMDSZ választási jelszó 1992-ben), és ha valaki nem az RMDSZ jelöltjeként indult, nem volt esélye mandátumhoz jutni a magyar többségű településeken. (A helyhatósági választások estében ez csak a nem magyar többségű településekre volt igaz. A Székelyföldön függetlenként induló magyar jelöltek komoly sikereket értek el, majd jórészt integrálták őket a helyi RMDSZ-vezetésbe.) A Kolozsvári Nyilatkozat, majd a barassói kongresszus után lényegében két stratégia körvonalazódott. Az autonómiát a belső választások révén megvalósítani akarók tábora, és azoké, akik ezt egy hosszabb folyamatnak tekintve a romániai nagypolitikai lehetőségeket számba véve intézménytípusonként, parlamenti-jogi keretek között, nem kész helyzeteket teremtve kívánták megvalósítani. Az ellentétek konkrét politikai vitákban kerültek felszínre: Neptun-ügy, Nagy Benedek-röpirat ügye, a nemzeti kataszter és a belső választás elmaradása, koalíciós megállapodás, a Bolyai Egyetem ügye, a koalíciós munka értékelése. Az ún. autonómisták, radikálisok tevékenysége jórészt kimerül a koalícióval szembeni kritikában. Nincs bizonyíték arra, hogy a párt ezen, kormányzati hatalmon kívüli része képes-e egy, a jelenlegi RMDSZ részvételi logikát helyettesíteni, képes-e pozitív program kidolgozására.
A felvázoltakból kiindulva az utóbbi tíz év magyar kisebbségi érdekérvényesítésének három típusát különböztethetjük meg: 1. A hatalomban való személyes részvétel révén képviselni a kisebbségi érdekeket. 2. Az adott ország polgári demokratikus, euroatlanti integrációja iránt elkötelezett politikai erőivel együttműködni (azon belül vagy pártszövetségben) a politikai intézményrendszer az európai normáknak megfelelő átalakítása érdekében. Ezen belül a szubszidiaritás érvényesítése révén és a határok minőségének megváltoztatásával, a nemzetközi kisebbségjogi normák betartatásával a magyar kisebbség nyelvi és intézményi jogait biztosítani. 3. Az adott ország magyar kisebbségének csak kollektív jogainak, autonómiájának elismerése biztosíthatja identitásának intézményes megőrzését. Ezt elsősorban az autonómia intézményének kiépítése garantálhatja, és ebből a pozícióból lehetne, mint egyenlő féllel, tárgyalni a többségi politikai pártok képviselőivel.
Az elmúlt tíz évben a szomszédos országokban létrejött egy új, kisebbségi magyar politikai elit. Belső vitáik az RMDSZ kivételével szétesésekkel, új intézmények alapításával jártak. A politikai retorika szintjén általában az egység, az egységes fellépés szükségességét hangsúlyozták. Ennek hátterében azonban egyfajta stabilitásigény van. Ezeknek a politikai pártoknak az adott ország többségi, nemzetállami törekvéseire és az “anyaországi” pártok különböző elvárásaira is reagálnia kell. Ebből a szempontból a létszámában és egzisztenciális erejében is leggyengébb magyar csoportok a legkiszolgáltatottabbak: a horvátországiak, a kárpátaljaiak és a vajdaságiak. A budapesti 1994-es kormányváltás döntően befolyásolta az MDF-hez közeli KMKSZ és az UMDSZ/MÉKK viszonyát. A VMDK vezetése önálló politikai stratégiáját nemcsak Belgrád, hanem Budapest felé is képviselte, így már az 1994-es kormányváltás előtt, a Balladur-tervek körüli vitákban és a Hódi-ügy kapcsán megromlott a kapcsolatuk. Az 1994 utáni budapesti kormányzat szomszédságpolitikai erőfeszítéseihez Jugoszláviában a VMDK-nál rugalmasabb/pragmatikusabb VMSZ-ben talált partnert, míg Szlovákiában a (természetes szövetséges, de) gyenge parlamenti képviselettel és befolyással rendelkező MPP helyett az MKDM került előtérbe. Ez utóbbi esetben azonban az 1998-as választást követően a legnépszerűbb szlovákiai magyar párt, az MKDM már nem az előzetes ígéreteknek megfelelően az MPP-vel, hanem az Együttéléssel hozta létre az MKP gerincét. Erdély ebből a szempontból is külön eset, hiszen itt az RMDSZ nem a csúcsvezetés szintjén, hanem annak közelében mindig tudott olyan politikusokat helyzetbe hozni, akik intenzív kapcsolatokat ápoltak az épp hatalmon lévő budapesti koalícióval.
Ha az utóbbi tíz év magyar kisebbségi érdekvédelmi útkeresését szakaszokra osztjuk, három korszakot lehet elkülöníteni: a) 1989-1992 között a mozgalmak kiépítették a szervezeti kereteket, infrastruktúrájukat, a vezető kulturális személyiségek helyét kizárólag politikai munkával foglalkozók vették át. b) A következő években ezek a szervezetek kidolgozták autonómiakoncepcióikat, egy-egy jövőkép-elképzelést adtak országukon belül, amely sehol sem került a többség meghatározta politikai intézményrendszerben elfogadásra. A nemzeti, etnikai összetartozás tudatának az egész térségben megfigyelhető felértékelődése mellett a magyar kisebbségi pártok saját országukon belül az alkotmányozási folyamatoktól kezdődően politikailag elszigetelődtek. Ezt tovább erősítette, hogy az anyaország külpolitikai érdekei elsősorban az euroatlanti integrációra vonatkoztak. A nemzetközi érdeklődés homlokterébe pedig a magyar kisebbségi problematikától távol álló balkáni konfliktusok kerültek. c) A harmadik korszak az RMDSZ 1996-os, és az MKP (Magyar Koalíció Pártja) 1998-as kormányzati szerepvállalásával kezdődött. Itt ezektől az esetektől eltér az ukrajnai magyar kisebbség esete, ahol a KMKSZ politikailag megerősödött, és reménye van egyfajta oktatási autonómia létrehozására. Teljesen új pályára került a vajdasági magyarság, ahol a politikai pártok sokszorozódása, a személyes kapcsolathálók és az intézmények szétesése után nem látni a kisebbségpolitika cselekvési lehetőségeit.

2. A nemzedéki elkülönülés

Az első világháború után, a magyar kisebbségek történetének első évtizedét alapvetően az “elszakított magyarság” közszellem határozta meg: az impériumváltással új, kisebbségi helyzetbe került értékőrző, a revíziót kiváró magatartás. Ezen léptek túl a harmincas években, iskoláikat már az új viszonyok között befejező nemzedék egyes csoportjai(25), és megteremtették a kisebbségi társadalom belső önépítkezésének ideológiáját és az ehhez kapcsolódó értelmiségi hivatástudatot: a népszolgát eszméjét.(26) A szomszédos országokban a hatvanas évek közepén-végén megindult magyar intézményépítési törekvésekben szocialista frazeológiával, a baloldali hagyományok kiemelésével szintén ez az aktivizmus volt domináns. Ezekben a törekvésekben egyszerre jelentkezett a társadalmi cselekvés szándéka az értelmiség iránymutató szerepének kiemelésével. Ez az ún. 68-as nemzedék a hetvenes években Romániában és Jugoszláviában jórészt megmaradt a magyar kulturális élet meghatározó pozícióiban, ellenben Csehszlovákiában és Szovjetunióban perifériára került. A nyolcvanas években olyan különböző, a kisebbségi önismeret szakszerűbb művelésének igényével fellépő nemzedéki csoportok jelentek meg, amelyek nem fogadták el a magyar kisebbségi elitek addig kialakult szerepét-stratégiáját. A vajdasági Új Symposion munkatársai, a pozsonyi József Attila Klubban, az Új Mindenes Gyűjteményben és az illegális Kisebbségi Jogvédő Bizottságban tevékenykedő társadalomtudományi tanulmányokat folytatók, a csíkszeredai etnológiai-antropológiai csoport és a sepsiszentgyörgyi tudományelméleti kör. A már említett Sziveri-ügy kapcsán kialakult vitában a fiatalok megkérdőjelezték a Fórum Ház kultúrpolitikáját. A romániai folklórizmus-vitában a csíkszeredaiak a hagyományos népszemléletet vitatták. Ugyancsak ők, már az 1989-es fordulat előtt felvetették, hogy a kulturális elit az erdélyi magyar társadalom érdekeiként tünteti fel saját kulturális értékeit és intézményes érdekeit.(27) Ugyanakkor mindenütt felmerült az önálló és professzionális társadalomtudományi intézmények hiánya.
1989 után Kárpátalján a KMKSZ alapítói és első vezetése jórészt a Fodó Sándor köré csoportosuló fiatal értelmiségiekből jött létre. Ez később osztódott (bizonyos értelemben két 89 előtti irodalmi csoportosulás a Forrás-kör és a József Attila Irodalmi Stúdió törésvonala mentén)(28), de lényegében azóta nem jelent meg újabb generáció e szervezetben, sem más, hasonló intézmény környékén. Kárpátalján nincs magyar ügyvéd, képzett, társadalomstatisztikával, szociológiai vizsgálatokkal foglalkozó szakember.
(Cseh)Szlovákiában a 68-ban vezető szerepet betöltött személyiségek döntően az Együttéléshez csatlakoztak. Paradox módon az 1989 előtt Duray Miklós munkatársainak számító fiatal, képzett szakemberek közül csak Gyurcsík Iván dolgozott az Együttélésben, a többiek az FMK, majd az MPP vezetését adták. Az önkormányzati politizálásban a fiatal, jórészt műszaki végzettségű értelmiségiek az MPP-hez, a volt Csemadok aktivisták és a 89 előtti közigazgatás magyar munkatársai inkább az Együttéléshez kapcsolódtak.
Jugoszláviában erőltetett volna generációs csoportokról beszélni, hiszen Ágoston András annak a Fórum Háznak a második embere volt a VMDK megalakulása előtt, amely később a “restaurációs ellenzék” legfőbb hátterét adta. Itt inkább a politikai szervezeteken belül a harmincévesek hiánya a kérdés. Ez egyrészt a Sziveri vezette Symposion társaság szétverésének, másrészt a generáció tömeges kivándorlásának, harmadrészt a társadalomtudományi szakemberképzés hiányának tudható be. Jogi, közgazdasági végzettségű magyar szakemberek ma is jó néhányan dolgoznak, de nem lehet tudni, hogy van-e utánpótlásuk.
A hetvenes évek első felében kezdődött, az egész régióban jelentkező politikai lehűlés során Romániában a “fű meghajlik” ideológiáját alkalmazta az a nemzedék, amely a hatvanas évek kisebbségi intézményteremtésében vett részt. Kisebbségi sérelmeiket a bukaresti, majd a budapesti pártvezetésnek írt leveleikben fogalmazták meg.(29) A nyolcvanas évek elején az Ellenpontok szerzői már mint emberi jogi kérdést vetették fel a magyarsággal kapcsolatos romániai diszkriminációt. Az évtized közepére pedig kialakultak azok a körök, amelyek a társadalmi önismeret a lehetőségekhez mért fenntartására törekedtek (a Kriterion szerkesztősége, Limes-kör, csíkszeredai etnológiai-antropológiai kör, sepsiszentgyörgyi tudományelméleti kör). 1989 után már az első kongresszusokon megjelent a MISZSZ (Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége), amelynek döntő szerepe volt Szőcs Géza főtitkárrá választásában. Később ebből a körből vált ki az aktív politizálást vállaló Reform Tömörülés, amely ma az autonómiatörekvések leghangosabb képviselője. A harmincévesek köre mögött a potenciális utánpótlás is biztosított (lehet) az intenzív egyetemi diákszervezetek vezetői köréből. A helyi politizálásban, elsősorban a Székelyföldön, egyre nagyobb súlyt kapnak az általában műszaki végzettségű, társadalmilag érzékeny harminc-negyven év közötti fiatal vállalkozók. Egy máshol alig jelentkező réteg szintén itt jelent meg: a Magyarországon egyetemi tanulmányait befejező és visszatért értelmiségiek köre.
Az előbbieket összefoglalva hosszabb távon súlyos problémának látom a jogi, közgazdasági, társadalomtudományi végzettségű fiatal szakemberek hiányát. A potenciálisan, nagyobb lélekszámának következtében is jobb helyzetben lévő szlovákiai és romániai magyarság esetében pedig az ilyen végzettséggel rendelkező fiatalok intézményes integrálását, otthoni munkafeltételek biztosítását tartom kulcskérdésnek.
Nemzedéki szerveződésnek tekintem az eddigi pályájukat tekintve eltérő utat bejáró MPP-t és a romániai Reform Tömörülést. Mindkettő azzal szerzett súlyt pártjukon belül (MKP, RMDSZ), hogy professzionális politikai tevékenységet folytattak.

3. A területi probléma

A magyar kisebbségi pártokon belüli konfliktusokban gyakran megjelenik a szórványmagyarság-tömbmagyarság és az egyes központnak számító városok közti ellentét is. A lakóhelyén kisebbségben vagy többségben élő határon túli magyarság politizálásával kapcsolatban nem lehet általános érvényű megállapításokat tenni. Inkább azt kell szem előtt tartani, hogy a magyar többségű településeken egy sor nyelvhasználati, foglalkoztatáspolitikai, intézményfenntartási probléma az önkormányzat révén kezelhető, amelyek vegyes-kisebbségi településeken már nagyon komoly gondot jelentenek. Így az utóbbi helyzetben egyrészt sokkal érzékenyebbek a kisebbségi közéleti szereplők a sajátos etnikai érdekekre, a sérelmekre és szimbolikus gesztusokra, másrészt nyelvtudásuk, a másik fél ismerete, kompromisszumkészségük miatt a magyar kisebbségpolitikusok többsége már a két világháború között is olyan településekről jött, ahol a magyarság nem rendelkezett meghatározó többséggel.
Szlovákia esetében a magyarság egy – keleten megszaggatott – tömbben található, de mégis létezik a Kelet-Szlovákiát a nyugati területektől elválasztó vonal: 1998 előtt a szlovákiai magyar parlamenti képviselők 80%-a Pozsonyban és annak 30 km-es körzetében élt. Kárpátalján a határ menti Beregszászi járás és az ungvári és a szórványmagyarság között az autonómiaelképzelésekben, a parlamenti képviselőjelölt kijelölésében folyamatosan volt konfliktus. De mivel a KMKSZ vezetése a beregszászi tanárképző főiskolán tanít, lényegében ide került a súlypontjuk. Erdély esetében a Székelyföld és a szórványmegyék teljesen eltérő politikai helyzetéről szokás beszélni, hiszen Hargita és Kovászna megyében még az előző kormányzat alatt is egy sajátos külön magyar életvilág működött. E mellett fontos politikai probléma a két feles város helyzete: Marosvásárhelyé és Szatmárnémetié, ahol még nem tudni, hogy a magyar többségű önkormányzatok hogyan kezelik az etnikai versenyhelyzeteket. A Partium már a hetvenes évektől kezdve a magyarországi televízió hatására a közösségszerveződés és az információáramlás szempontjából másként fejlődött, mint a történeti Erdély. 1989 után, a határok átjárhatósága révén pedig egyértelműen Debrecen és Nyíregyháza lett a régió beszerzési, fogyasztási mintákat közvetítő központjává. A Vajdaságban a Tisza menti tömbmagyarság önkormányzatai képezték a VMDK, majd a VMSZ tömegbázisát. Az utóbbi szervezet megerősödésével a magyar politikai vezetők Temerin-Újvidék helyett döntően Szabadkáról kerülnek ki.
Az egyes városok közötti rivalizálás lényegében a központi szerep megszerzéséért folyik. Lényeges tényező, hogy a magyar többségű területek központja nem esik egybe az adott régió közigazgatási és politikai központjával. Tehát el kell dönteni, hogy az adott régió központjában vagy a magyarlakta területek centrumában legyen a politikai döntésközpont. Szlovákia esetében Pozsonnyal szemben már a földrajzi közelség miatt sem versenyezhet Dunaszerdahely vagy Komárom. De ez azzal jár, hogy miközben Dunaszerdahely a Csallóköz regionális központja, nem épültek itt ki sajátos kisebbségi intézmények. Mivel Szlovákiában a parlamenti választási rendszer a pártlistákkal működik, nem várható, hogy a jelenlegi Pozsony központúság megváltozna. Hasonló a helyzet az Ungvár-Beregszász viszonyban, azzal a különbséggel, hogy miközben a KMKSZ-iroda Ungváron maradt, a főiskola, színház, központi könyvtár Beregszászon működik. Romániában már az RMDSZ megszervezésének első heteiben jelentkezett a hagyományos Bukarest-Kolozsvár ellentét. Domokos Géza távozásával a gyakorlati politikai munka áttevődött Kolozsvárra, az elnöki iroda Marosvásárhelyen működik, míg a parlamenti frakció és a nemzetközi tevékenység ellátása Bukarestben történik. Az évszázados Marosvásárhely-Kolozsvár rivalizálásban az előbbi megváltozott etnikai viszonyai miatt egyre kevésbé tudja betölteni a “székelyföld fővárosa” szerepét. Ezzel szemben Csíkszereda kezd a székelyföldi alrégió meghatározó központjává válni. Ez döntően a megyésítés során felduzzasztott város fejlődéséből adódik: a nyolcvanas években tömegesen telepedtek itt le fiatal műszaki értelmiségiek, és nem működnek olyan kapcsolathálók, mint más székely kisvárosokban, ráadásul a nagy építkezések nyomán jók az intézményelhelyezés lehetőségei. A vajdasági Szabadka-Újvidék ellentét az, amelyre – más kristályosodási pont hiányában – mindenfélét ráaggattak az utóbbi évtizedekben. Döntően a polgári, magyar hagyományokat őrző Szabadka és a kozmopolita, értékvesztett Újvidék ellentétét konstruálták meg.(30) (Az Új Symposion 1983-as szétverésekor azonban nem jelentett problémát az Újvidék-Szabadka összefogás, ahogy ma sem a VMSZ keretében való együttműködés.) Újvidék szerepe a tartományi autonómia megszüntetése óta jelentősen csökkent, ráadásul a délszláv háború kitörése óta Szabadka mint határváros gazdasági súlya jelentősen megnőtt.

4. Felekezeti különbségek

A két világháború közti magyar kisebbségi politikában fontos szerepe volt a vallási hovatartozásnak, az örökölt felekezeti ellentétek, a jelentős számú magyar zsidóság identitásválasztása az önálló intézményrendszert működtető egyházak és a komoly kisebbségvédelmi munkát végző szabadkőműves mozgalmak és mindezeknek a kisebbség politikai életében betöltött szerepe miatt. A második világháborút követő szekularizáció révén a felekezeti tagoltság kérdése elvesztette súlyát. Az egyházak társadalmi súlya csökkent, de a kisebbségi társadalmakban mint utolsó, sajátnak érzett intézményrendszer fontossága felértékelődött. Majd 1989 után a kiszélesedő kisebbségi intézményrendszerhez különböző viszonyt alakítanak ki az egyházak, felekezetenként és régiónként.
Szlovákiában az MKDM a kilencvenes évek elejétől önálló magyar püspökség létrehozását követelte. A pártszimpátiát tekintve úgy tűnik, hogy a protestáns magyar települések inkább az Együttélést, míg a katolikusok az MKDM-et preferálták. Az MKP helyi szervezése időszakában, az MKDM központi szerepe révén egyes helyeken jelentkezett a katolikus egyházközségeken keresztül is működő kapcsolathálók előnye.
Kárpátalján az egyház is revitalizációs állapotban van. Fontosságuk nem a politikai vagy kulturális mezőben, hanem elsősorban a szociális munkában nyilvánul meg. A szociális háló pótlását egyedül ez az intézményrendszer vállalta fel, döntően külső erőforrásokat mozgósítva. Lelkészeik nem vesznek részt aktívan a kisebbségi politikában, de a helyi/falusi társadalmak szintjén a magyar közvélemény meghatározó formálói.
Jugoszláviában a vallási élet 1989 előtt teljesen a magánszférára szorítkozott. A délszláv háború alatt végzett rendkívül komoly humanitárius tevékenységük nem fejlődött tovább a közélet más területeire. Az intézményrendszer integrálását a magyar kisebbségpolitikába a püspökök belgrádi kinevezési joga korlátozza.
Romániában Tőkés László személye és a kiterjedt nagy történelmi hagyományokkal és komoly sérelmekkel rendelkező egyházi intézményrendszer szorosan kapcsolódik az RMDSZ politikájához. Jó néhány kísérlet történt arra, hogy a magyarság oktatási autonómiáját az egyházi intézményeken keresztül valósítsák meg (a két világháború közti modellhez hasonlóan). Azonban az egyházi kárpótlás elmaradása ezt lehetetlenné tette. A két világháború közt a kisebbségi közéletben itt volt a legnagyobb súlya a felekezeti hovatartozásnak, ma már ennek nincs jelentősége. Különbség inkább a felekezeti vezetők nyilvános politikai szerepvállalásában mutatkozik, de ezek elsősorban személyekhez és nem intézményekhez kötődnek.

5. Nyelvhasználat

A határon túli magyar közélet szereplőinek nyelvhasználatát három nagy típusba lehet sorolni:
a) Az 1989 előtt kialakult többes szám első személyben megszólaló nemzeti sérelmeket, történelmi-etnikai szimbólumokat használó nyelvezet elsősorban belső használatra szolgál (megemlékezések, választási propaganda). Az ebben a szerepben megszólalók közösségük egésze nevében szólalnak meg, és ezt (általában a magyarországi újságírók) is erősítik: “mit vár… az erdélyi magyarság?”
b) Pragmatikus politikai nyelv: a történéseket politikai folyamatnak tekinti és ezekben a viszonyokban értelmezi. Nem utal állandóan az etnikai/nemzeti összefüggésekre, hanem közvetlen politikai érdekeket fogalmaz meg vagy azokról vitatkozik.
c) Az önreflexió nyelvezete, amely a kisebbség belső ügyeivel foglalkozik, és a közíró saját pozíciójára is reagál. Véleményét nem üzenetnek, programnak, bírálatnak tekinti, hanem egy-egy helyzet értelmezésének. A határon túli magyar média, a pártoktól egyre függetlenebb közíróinak súlyát növeli ez a megközelítés.

III. Kiemelt témák

A következőkben három olyan kiemelt témára szeretném felhívni a figyelmet, amelyeknek a határon túli magyarság jövője szempontjából meghatározó fontosságot tulajdonítok.

1. Az értelmiségi szerepek tagoltsága

1989 előtt a politikai döntéshozásban és az állami struktúrákban országonként más volt a magyar kisebbségi értelmiségiek helyzete. A nyolcvanas évek végére Romániában a központi pártszervekben már csak a rendszert nyíltan kiszolgáló magyarok maradtak. Az állami struktúrán belüli vezetők közül Domokos Géza a Kriterion Könyvkiadójaként volt az egyedüli, aki feltétlen tekintélynek örvendett magyar értelmiségi körökben. Csehszlovákiában a Csemadok, a Madách Könyvkiadó, az egyes járási hivatalok és maga a pozsonyi kormányzati szférában dolgozó magyar szakértők révén (Gyönyör József, Végh László) sokkal jobb volt a helyzet, szélesebb volt az állami struktúrákban való részvétel. Még szélesebb körű részvétel volt jellemző a jugoszláviai magyar elitre 1988-ig, amely később az önkormányzatokra és a magyar nyelvű kulturális és oktatási intézményekre szűkült. A kárpátaljai magyar politikai elit a megyei nómenklatúra része volt 1989 előtt, és döntően helyi gazdasági érdekeit és nem a sajátosan magyar ügyeket képviselte. A nagyon szűk magyar humán értelmiség a két, magyar nyelven is publikáló kiadóban, az ungvári egyetem magyar tanszékén és az oktatásügyben dolgozott.
Az utóbbi tíz évben mindez alapvetően megváltozott. A Vajdaságban és Kárpátalján jórészt szoros állami irányítás alatt maradtak azok a kulcsintézmények, ahol az értelmiségképzés, szocializáció folyik (Hungarológiai Intézetek Ungvár/Újvidék, Fórum Ház, Kárpáti Igaz Szó, Tankönyvkiadó – Ungvár). A létrejött gyér számú új intézmény a közvélemény-formáló humán értelmiség számára rendkívül szűknek bizonyult. Ebből adódóan jó néhányan repatriáltak, mások Magyarországon tovább képezve magukat nem tértek vissza, de igen sokan beszorultak a meglévő struktúrákba, miközben ezeket a magyar kisebbség politikai képviselői rendszeresen támadták. S itt nem is elsősorban az előbb felsorolt kulcsintézményekre, hanem az iskolahálózatokra és az ott megmaradt régi vezetési modellekre gondolok. Ezeken a helyeken a magyar elit rekrutációjának színtere a csekély hatáskörrel bíró, de mégis működő helyi önkormányzatok lehetnek.
Romániában és Szlovákiában a sajtó és a könyvkiadás kikerült az állami irányítás alól. Tehát az ebben résztvevő magyar értelmiség is szabadabban tevékenykedhet, véleményalkotásuk döntően a magyar politikai pártokhoz kapcsolja őket.
Az előbb említett két országban azonban a magyar részvétellel működő koalíciós kormányok létrejötte újratagolja a politikai elitet.
a) Voltak, akik a kormányzati pozíciókba, apparátusba kerültek, míg mások a pártelitekből ebből kimaradtak. (Romániában kb. 300, Szlovákiában 100 státusról van szó.)
b) Mindkét országban egyre nagyobb politikai súllyal bírnak az önkormányzatok. Ha ez továbbra is így marad elképzelhetők a magyar pártoktól független magyar önkormányzati-közigazgatási karrierépítések is.
c) A koalíciókötéssel egyben megnyílt a lehetőség a magyar szakemberek számára a szakapparátusokba való elhelyezkedésre.
d) Ezekben az országokban szélesedik a pártoktól is függetlenedő magyar vállalkozók köre, akik a koalíciók révén közvetlen információkhoz, érdekképviseletekhez és nem utolsó sorban a diszkriminációk visszaszorításához juthatnak.
A magyar kisebbségpolitika szereplői között egyrészt aszerint alakult ki tagolódás, hogy kik azok, akik valamelyik párthoz tartoznak, annak politikusai, és kik azok, akik szervezeten kívül közíróként, szakértőként, újságíróként mondanak véleményt kisebbségi problémákról. Másrészt elsősorban a pártokon belül alakultak ki szakértői szerepek, a pártokon belül alakult ki azon politikusok köre, akik egyfajta demonstratív nyelvet használnak.

2. A kisebbségi pártoknak a saját társadalmukhoz való viszonya

Az utóbbi tíz év magyar kisebbségi pártokon belüli harcai azt bizonyították, hogy a pártok nem tudnak egyszerre megfelelni a politikai párt és az erőforrás-menedzselő önkormányzat szerepének. A kilencvenes évek első felében a négy legnagyobb, magyarok lakta területen egyaránt konkrét kidolgozásra kerültek azok a technikák, amelyekkel a politikai döntéseket és az erőforrás-elosztást is alulról választott, legitim testületek ellenőrizhették volna.(31) Ez azonban a kisebbségi politikai pártok ellenállása miatt meghiúsult. A problémát nem azt jelenti, hogy az erőforrás-elosztó szerep révén a mai pártok bebetonozhatják magukat. Sokkal inkább az az aggasztó, hogy a helyi társadalmi, kulturális, gazdasági életben is egypárti uralmat vezethetnek be társadalmi ellenőrzés hiányában. (Az egységes, egypártú kisebbségi politikai közösség történelmi kényszerűség.)
A kisebbségi pártok a saját társadalmuk nem etnikai problémái tekintetében paradox helyzetbe kerültek. A kilencvenes évek közepére egyre kevésbé készítettek átfogó választási programokat, amelyek nem csupán saját etnikai problémáikkal foglalkoznának.(32) Ennek hátterében az állhat, hogy egyre kevesebben látják úgy, hogy az úgynevezett országos ügyekbe is érdemben beleszólhatnának. Ezt támasztja alá (paradox módon) az RMDSZ kormányzati részvételének tapasztalata, hogy a partnerek nem engedik, hogy ezek a pártok a kisebbségi-emberi jogi, ill. külpolitikai kérdések kapcsán szélesebb körben is tevőlegesen beleszóljanak a politika alakításába.
A kilencvenes évek második felében a szomszédos országok magyar politikai publicisztikájában általánossá vált a politikai közönyről, passzivitásról szóló panaszkodás. A kisebbségi társadalmak szélesebb körének – nagyon általánosítva – a parlamenti, illetve helyhatósági választásokon túl, és a kijárásokat leszámítva, nem sok kapcsolata van a mozgalmi jellegből kinőtt pártokkal. A magyar kisebbségi politikai elitek ma is elsősorban közvetlen etnikai problémákkal lépnek a nyilvánosság elé. A helyi magyar társadalmak szintjén mindennapos tapasztalat, hogy közvetlen etnikai diskurzussal, kulturális rendezvényekkel már nem lehet azok belső kollektív életét szervezni, intenzifikálni. Egy-egy település sajtóját és az országos magyar orgánumokat összehasonlítva láthatjuk, hogy az előbbiek mennyivel kevesebb ideologikummal, más problémákkal és másként foglalkoznak
Történelmileg a határon túli, szélesebb értelemben vett önszerveződést a harmincas évekig az “elszakadt magyarság” életérzése, a politikai szocializációját még a történeti Magyarország keretei között megélt, a revízió kivárásában, értékőrzésben gondolkodó elit szellemisége határozta meg. Ezt követően a már kisebbségiként szocializálódott nemzedék a falumunkából kiindulva alakította ki a magyar társadalom önszerveződését megcélzó társadalomirányitó-népszolgálati aktivizmusát. S ennek eredménye volt a harmincas évek végére kialakult magyar kisebbségi intézményhálózatok sora. Csakhogy ez a nemzedék és ezek az intézmények a bécsi döntések, majd a második világháború következményei nyomán nem tudtak kibontakozni. Az ötvenes-hatvanas évekre mindebből megmaradt ennek az értelmiségi magatartásmódnak a baloldali hagyománya, de mivel magyar kisebbségpolitika helyett csak az adott országok/kormányzatok magyarságpolitikájáról beszélhetünk, elsősorban ebben a kontextusban jelentkeztek az új intézmények is. Ha ezek önálló életre keltek és túlfeszítették a hivatalos magyarságpolitikán belüli kereteket, informális(an) egy-egy meghatározó személyiség kapcsolathálóivá váltak. A többségi magyarságpolitika árnyékában működő intézményekben külső kontroll nélkül az értelmiségi egyéni érdekek és meggyőződések képviseletét nem tudták elválasztani a vélt vagy valós magyar érdekektől, ezek a népszolgálati ügyszeretet révén óhatatlanul összemosódtak. A mai határon túli kulturális, majd politikai elitek döntő része ezekben a kapcsolathálókban, szerepekben nevelődött kritikai és nem alkalmazott/problémamegoldó értelmiségivé. Nem is igen volt lehetőség másféle szocializációra. Ezek a külmagyar elitek ma is a társadalmuk érdekeinek szószólóiként az etnikai problémát középpontba állítva, az intézményes struktúrák önfejlődő működését elhanyagolva politizálnak.
A kisebbségi társadalom tagjai, túllépve az 1989 előtti korszakon (amely minden egyes országban másként tette kényszerhelyzetté a kisebbségi szerepet) ma a lehetőségek átalakulásával elsősorban egyéni életpályájuk alakításához igényelnek segítséget. Egy-egy közösség életképességét már nem a népszolgálati aktivizmus képes biztosítani, hanem a mindennapi boldogulást elősegítő nem közvetlenül etnikus, hatékony/professzionális intézmények (az oktatás, a gazdaságfejlesztés, a szociális munka stb. területéről). Mindehhez a modell értékűként számon tartott helyeken párosul az értelmiségi vezérszerep és a közösség érdekeinek kinyilvánítása helyett, valamint a lent/fent képviseletéből való kilépés nyomán a helyi folyamatok és távlatosabb lehetőségek felmérése és ezek összekapcsolása egy-egy helyi társadalom intézményes építése érdekében.

3. A Magyarországhoz való viszony alakulása

Az 1918 utáni magyar kormányzatok határon túli magyarsággal kapcsolatos politikai törekvései a következő szakaszokra és programcélokra oszthatók:
1. 1918-1938/1940/1941 – revíziós jövőkép: a határon túli magyar töredéktársadalmak demográfiai, településszerkezeti, gazdasági, kulturális potenciáljának megőrzése egy eljövendő béketárgyalás alaptényezőjeként;
2. 1938/1940/1941-1944 – a reciprocitás elvének alkalmazása és az 1868-as nemzetiségi törvény továbbfejlesztése;
3. 1944-1948 – miután az 1938-tól Magyarország függetlenségének megőrzése érdekében folytatott munka zsákutcába jutott, a második világháborút követő béketárgyalásokon a határon túli magyarság csak a csehszlovák-magyar lakosságcsere kapcsán volt téma, a belpolitikában is folyamatosan kiszorult ez a kérdés a nyilvánosságból;
4. 1948-1956-1968 – az internacionalizmus elvének elfogadása révén a kérdés automatikus megoldásának propagandája, illetve annak elismerése, hogy a kisebbségi kérdés minden ország belügye;
5. 1968-1972 – a kettős kötődés ideológiájának hangoztatása: a hídszerep kijelölése. (A szocialista országok hatvanas évek elején kezdődő szétfejlődése során Magyarország – szomszédaival ellentétben – megkerüli a nemzeti legitimáció eszközét. A népi írók figyelemfelhívása. Az erdélyi, felvidéki és a vajdasági magyar kulturális elit új generációinak intézményesülése, “önállósodása” Magyarországtól.);
6. 1972/1974-1989 – a probléma újrafelfedezése: A népi írók és a határon túli (68-as) elitek tiltakozásai: kulturális és demográfiai problémaként. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség tevékenysége és a demokratikus ellenzék és a határon túli elit új generációja (Ellenpontok, Limes, CSMKJB, US) mint emberi jogi problémát és direkt politikai kérdést vetette fel. Az MSZMP KB külügyi osztályának tevékenysége: mint nem egy ország belügyének számító összeurópai problémakör (Ohrid, Bécs, Madrid);
7. 1989-1996 – a probléma intézményes kezelésére vonatkozó törekvések: NEK Kollégium (1989). Antall doktrína: – a magyar kisebbség politikai képviseletei nemzetközi tényezők, beleegyezésük nélkül a magyarországi kormányzat nem hozhat őket érintő külpolitikai döntéseket, a határon túli magyarság önálló intézményrendszerekben szervezi meg magát, a politikai reintegráció kezdetei (1990-1994).(33) Résztvevő-megfigyelő álláspont: – a magyarkérdést alá kell rendelni az integrációnak – a szomszédsági kapcsolatokban a kisebbségi kérdés nem kizárólagos fontosságú -, a szomszédos országok magyar pártjai az adott állam politikai közösségéhez tartoznak.
1986-1990 között a következő alapelvek váltak a magyar politikai életben elfogadottá:
1. Nem a határok helyét, hanem azok minőségét szükséges megváltoztatni.
2. A szomszédos országokban élő magyarság – mint töredéktársadalom, illetve mint önálló politikai közösség – önazonosságának megőrzése érdekében önálló intézményrendszerre jogosult.
3. A határon túli magyar politikai szervezetek képviselőinek egyenrangú kezelésének elve.
4. A határon túli magyarság érdekeinek képviselete a nemzetközi jogi normák alapján a mindenkori magyar kormányzatok feladata a nemzetközi fórumokon.
5. A magyar költségvetésnek és közalapítványi struktúrának folyamatosan része a határon túli magyar támogatáspolitika.
Az előbbi elvi összefoglaló után néhány “gyakorlati” problémát szeretnék jelezni.(34)
Jelenleg a magyar-magyar politikai viszonyt a nemzeti szolidaritásra alapozzák, nem pedig az egymásrautaltságra, a támogatásokat nem hosszú távú befektetésként kezelik, hanem segélyként. A kapcsolatépítésben a pártpolitikai szempontokat egyik fél sem tudta kizárni. Azonban ez az egész viszonyrendszer egy új geopolitikai erőtérben, egy új szerkezetű kárpát-medencei régióban működik. A magyar politikai elit pedig ez idáig nem tudott a pártpolitikai különérdekein túllépni, és nem tudott a regionális összefüggésekkel mit kezdeni.
A tárgyalt kérdés szempontjából három fontos nemzetközi feltétel változott meg a kilencvenes években. A határok minőségének átalakulása; túllépés a kisebbségi kérdés belügyként való kezelésén; az euroatlanti integrációt választó politikák számára elkerülhetetlenné vált a térségünkben is a hatalmi szerkezet decentralizálása. Ezt a folyamatot térségünkben Magyarország képviselte a legintenzívebben. Ebből a tényből és az ország földrajzi adottságaiból és gazdaságpolitikájából adódóan a Kárpát-medence meghatározó gazdasági és politikai központjává kezd válni. A térséget olyan történeti térként is fel lehet fogni, amelyet 1918-ig az Osztrák-Magyar Monarchia integrált egy politikai és munkamegosztási rendszerbe. Majd ezt követően a kisnemzeti államépítési törekvések és a világpolitikai (mellék)alkuk határozták meg a térség fejlődését. A jelenlegi helyzet az európai integráción túl egy alrégió (új munkamegosztási rendszer és piac) kialakulását hordozza magában. Ennek keretében a magyarság különböző állami szerkezetekben létező intézményrendszereinek reintegrálása folyik. Ahogyan kettős (állami és nemzeti), illetve hármas (regionális/lokális) kötődéssel rendelkező polgárokkal számolunk, ehhez hasonlóan az intézmények is több hálózathoz tartozhatnak. 1990-től megindult a magyarországi és a határon túli magukat magyarnak tekintő intézmények együttműködése: politikai pártok, önkormányzatok, gazdaság, média, oktatás, tudomány, kultúra, civil társadalom. (Ezen kapcsolatok eltérő hatékonyságának feltárása egy külön tanulmány tárgya.) Ennek a természetes módon (mintakövetés és erőforrásszerzés útján) elindult folyamatnak a sorsa Magyarország és a szomszédos országok politikájától, de elsősorban a határon túli magyar politikai élet képviselőinek döntéseitől függ. Attól, hogy képesek-e létrehozni azokat az intézményeket, amelyek politikai döntéseik társadalmi kontrollját biztosíthatják.

Puskás Tünde: Nyelv, identitás és nyelvpolitika Európában

Európa csaknem valamennyi országát nyelvi és etnikai sokféleség jellemzi. Ennek ellenére a modern európai nemzetállamok többsége csupán egy, a domináns etnikai csoport nyelvét ismeri el hivatalos nyelvként, míg az etnikai kisebbségek(1) nyelvének használata a hivatali életben korlátozott vagy törvényileg szabályozatlan. Egy adott ország nyelvpolitikája azonban nem egyszerűen jogi kérdés. Az európaiak jelentős hányada a nyelvet nem csupán a kommunikáció eszközeként használja, hanem az etnikai csoportok közti különbségek legfontosabb jelképét is a nyelvben véli felfedezni.(2) Ebből kifolyólag az etnolingvisztikailag heterogén társadalmakban a nyelvhasználat szabályozásának módja, és mértéke nagymértékben befolyásolja az interetnikus kapcsolatok jellegének alakulását. A politikai és nyelvi identitás és a nyelvhasználat kérdéseinek nagymértékű egymásra hatása Európa számos nemzetállamában azt eredményezte, hogy a nyelv az etnonacionalista mobilizáció és egyes politikai és etnolingvisztikai csoportok közti hatalmi harc eszközévé vált. A jelen tanulmány az etnolingvisztikai identitás és a nyelvpolitikák összefonódásának kérdéseit taglalja, s a nyelvi nacionalizmus lényegének és jelentőségének megközelítésére tesz kísérletet.

A nyelvi nacionalizmus nem új keletű jelenség; a nacionalizmust tanulmányozó tudományág azonban meglehetősen fiatal, és az egyes jelenségek leírására használt szakterminológia sok esetben többféle értelmezésre ad lehetőséget, ezért célszerű az egyes fogalmak esetenkénti értelmezése. Az etnikai közösségek nem külsőleg körülhatárolt, belsőleg homogén entitások. Az etnikai csoportokat egymástól elválasztó határ mentális eszköz, amely egyetlen célt szolgál, hogy megkülönböztesse a “mi”-t a “mások”-tól. A határ kialakítása és megtartása a közösségi identitástudat formálásának a legfontosabb eszköze. Jellege és jelentősége a történelem folyamán változhat, szerepe azonban mindaddig megmarad, amíg a határ létezik. Az identitástudat az adott esetben folyamatra utal, jelezve, hogy mind az egyén, mind a csoport identitása állandóan változik. Az etnikai határok kialakítása és fenntartása az egyes közösségek önmeghatározásának függvénye.(3) Fredrik Barth szerint egy csoport identitástudata különböző tartalommal tölthető meg anélkül, hogy az identitás megszűnne létezni, mindaddig, amíg az identitás határai megkülönböztető funkcióval bírnak. Valójában tehát nem a tartalom, hanem a csoport tagjai által fontosnak tartott és fenntartott határok határozzák meg a közösség identitástudatát, behatárolva ezáltal magát az etnikai közösséget.(4) Ugyanakkor a más csoportokkal való állandó összehasonlítás a legfontosabb határépítő mechanizmus. Az egyének és közösségek közti kapcsolatokat tanulmányozó Henri Tajfel szerint az egyén a születésétől kezdődően a más egyénekkel való összehasonlítás alapján határozza meg saját identitását. Az egyén identitása többek között magában foglalja a etnikai és nemzeti kategóriákat, amelyek csak más etnikai vagy nemzeti csoportokkal való összehasonlítás alapján nyernek értelmet.(5) Ugyanakkor Tajfel rámutat arra, hogy az összehasonlítás eredményeként az egyén a saját csoportját mindig kedvező színben látja és tünteti fel más csoportokkal szemben.

Nemzeti vagy/és etnikai identitástudat-formálás

A nemzeti közösségek közti határok formálása vagy létrehozása az egyik legnagyobb kihívás a modern európai nemzetállamok számára. Minden nemzetállam célja egy közös politikai identitás kialakítása, amely prioritást élvez az egyén etnikai identitása felett, hogy az egyén elsősorban a nemzetállam polgáraként és csak másodsorban egy etnikai közösség tagjaként határozza meg identitását. A politikai nemzettel való azonosulás azonban feltételezi, hogy az egyes etnikai csoportok közti határok valamilyen szinten áthidalhatóak. Azon nemzetállamokban, ahol több etnikai csoport él együtt, az egyes etnikai közösségek, a közös politikai identitás kialakítása mellett, megőrzik etnikai identitásukat (lásd a brit példát), ha a két identitás közt nincs kibékíthetetlen ellentét. Az egyén csak akkor érzi a politikai nemzethez tartozónak és nem másodrangú állampolgárnak magát, ha a kulturális, nyelvi, vallási vagy a regionális különbségektől függetlenül kialakul egy közös, több etnikai csoportot magába foglaló azonosságtudat, amelyet elsősorban az állampolgárság intézménye szimbolizál, s mely másodsorban valamely meglehetősen egyszerű és konkrét szimbólummal való azonosulást jelent. Az ország zászlaja, az állam himnusza, az ország ünnepei vagy a királyság intézménye tartoznak/tartozhatnak ezen szimbólumok közé.(6)

Spanyolországban az egységes politikai nemzettudat formálódása a huszadik század folyamán jelentős fejlődésen ment keresztül. A francói centralizált, hivatalosan egynyelvű államban a hatvanas évektől kezdődően az etnolingvisztikai kisebbségek egyre markánsabb lépéseket tettek annak érdekében, hogy ellenálljanak a homogenizációs törekvéseknek, melyek legnyilvánvalóbban az állam nyelvpolitikájában tükröződtek.(7) A Franco halála utáni években a demokratizációs folyamatok segítségével az etnolingvisztikai kisebbségek kivívták, hogy az 1978-as alkotmány elismerje a különböző történelmi “nemzetiségek” létezését a Spanyol “nemzet” keretében. Ugyanakkor az alkotmány lehetővé tette a katalán és a baszk regionális autonómiák létrejöttét 1979-ben.(8) A decentralizációs folyamatok – az etnikai identitások közti különbségek nyilvánvalóvá tétele mellett – a politikai identitástudat formálódására is nagy hatással voltak. Az etnikai közösségek közti feszültségek csökkentek, az állammal szembeni bizalom megerősödött. A monarchia újjáélesztésével pedig létrejött egy szupraetnikus, a nemzeti egységet és stabilitást jelképező intézmény, mely a politikai (nemzeti) identitástudat megerősítésében kiemelkedő szerepet játszik, elsősorban azért, mert a király személyét valamennyi államalkotó etnikai közösség a regionális és etnikai érdekek felett valónak ismeri el.

Az ország szimbólumaival és az állampolgári közösséggel való azonosulás, vagy azok elutasítása, az iskolai oktatás és a nemzeti média által nagymértékben befolyásolható akár pozitív, akár negatív irányban. Éppen ezért a “nemzeti” kormány által támogatott politikai elvek és elképzelések, amint azt a spanyol példa is mutatja, nagy hatással van az etnikai és politikai identitások kialakulására és fejlődésére. Ha egy etnikai csoport úgy érzi, hogy a domináns etnikai csoport a politikai identitás határainak kialakításakor az etnikai homogeneitás elérését tűzte ki célul, amely a gyakorlatban a többségi helyzetben lévőek etnikai identitástudatának kiterjesztését jelentené, a kisebbségben élő etnikai csoport megerősíti saját etnikai identitásának határait. Ha a domináns etnikai közösség a nemzetállam jegyében, a homogén etnikai tudatú “nemzet” nevében gyakorolja hatalmát, a kisebbségi helyzetben lévő közösségek tagjai másodrendű állampolgároknak érzik magukat. Az ilyen esetekben a közös politikai identitás hiánya egy olyan helyzetet teremt amelyben az etnikai érdekek könnyen politizálódnak. Rothschild szerint az etnicitás politizálódása az egyes etnikai csoportok közti hatalmi harc eredménye, amelyet az állam határain belül vívnak.(9)

Az etnikai identitástudat egy olyan csoporttal való azonosulást jelent, amelyhez az egyén genealógiailag kötődik. A több generációs folytatólagosság az identitástudat megerősödéséhez nem feltétlenül szükséges. A csoport mérete és az, hogy a társadalomban domináns vagy kisebbségi csoportként funkcionál-e, nem lényeges. Az etnikai identitás megőrzésének egyedüli feltétele az, hogy a csoportidentitás határai valamilyen formában fennmaradjanak.(10) Az etnikailag heterogén társadalmakban az etnikai identitás határaira helyezett túlzott mértékű nyomaték – akár a domináns, akár a kisebbségi helyzetben élő közösségek részéről – erősíti az egyes közösségek belső egységét, valamint kihangsúlyozza a különböző etnikai csoportokhoz tartozó állampolgárok közti különbségeket, és megerősíti az etnikai határokat. Ez a folyamat az interetnikus konfliktusok egyik oka.

A nyelv mint központi érték

Minden etnikai identitástudat egy sajátos megkülönböztető jegy köré szerveződik, amely lehet konkrét vagy absztrakt, lényege, hogy az etnikai csoporthoz való kötődés és az etnikai határok kialakítása és fenntartása alapjául szolgáljon. Az egyes csoportok általában egyetlen sajátságos jegynek szentelnek megkülönböztetett figyelmet, amely Európában leggyakrabban a nyelv, a faj vagy a vallás.(11) Ezek a kulturális vagy fizikai jelek primordiálisak abban az értelemben, hogy az egyén a szocializálódási folyamat során ezekkel találkozik legkorábban.(12) Egy közösség etnikai identitástudatának alapjául mindig egyetlen primordiális megkülönböztető elem választtatik, melyet a szakirodalom a “core value” (központi érték) meghatározással jelöl.(13) Ez a megkülönböztető jegy különös jelentőséggel bír, mivel az etnikai közösség társadalmi, érték- és önmeghatározási rendszere e köré épül. A megkülönböztető jegy az egyén egy adott közösséghez való tartozását jelöli, hiszen az azonos központi értékkel rendelkező egyének általában úgy érzik, hogy sorsuk és céljaik közösek. Ugyanakkor minden központi értéknek helyzeti és történelmileg meghatározott szerepe van. Mindig megvan annak az esélye, hogy az idők folyamán egy más elem válik a közösség számára központi fontosságúvá. A baszk közösség esetében korábban a faji jelleg választatott központi értékül. Az utóbbi két évtizedben azonban a baszk nyelv (euskara) egyre fontosabb szerepet kapott, és a magukat baszknak valló egyének egyre növekvő hányada tanulja “újra” az euskara nyelvet.

Annak meghatározásában, hogy mely megkülönböztető jegy váljon a közösség számára központi értékké, nagy szerepe van a közvéleményt formáló értelmiségi elitnek. Az értelmiségi elit jelentős szerepet játszik a történelmi gyökerek feltárásánál, a tradíciók folytatólagosságának bizonyításánál és a félig elfelejtett nyelvek újjáélesztésénél. Ily módon az értelmiségi elit választja meg, mely megkülönböztető jegy alkalmas potenciálisan arra, hogy az etnikai önmeghatározás eszközévé és szimbólumává váljon. Annak a folyamatnak a során, míg egy megkülönböztető jegy teret nyer a többi más potenciális megkülönböztető elem fölött, egy új lojalitás születik meg azon közösség irányában, melynek határai a választott központi érték által vannak meghatározva. A nyelv az értelmiségi elit által könnyen változtatható az etnikai azonosságtudat alappillérévé. Az izraeli szociolingvista, Joshua Fisman arra a kérdésre, miért válhatott sok esetben a nyelv a nemzeti identitás, kulturális önállóság és az önálló államiság szimbólumává, felülemelkedve ezzel más potenciálisan választható megkülönböztető jegyeken, mint az osztály-, faji és vallási különbségek, a következő magyarázattal szolgál: A nyelv egy alapvető szimbólumrendszer, a közösségen belüli kapcsolatok a nyelven át formálódnak. Ezenkívül a faji primordiális jegyekkel ellentétben a nyelv rendelkezik azzal a helyzeti előnnyel, hogy elsajátítható, ezért a nyelvi identitástudat az egyén szocializálódása során megváltozhat vagy megváltoztatható.(14) Ez azért lényeges, mert így az asszimilációs törekvések teljesítésének nincs kézzelfogható akadálya.

A 19. századtól Európában a nyelvnek megkülönböztetett szociokulturális és politikai szerepe van. Eric Hobsbawm szerint a nyelv 1880 és 1914 közt vált olyan tényezővé, mely az identitástudat formálásának nélkülözhetetlen eszköze lett. A vallási különbségek ebben az időszakban háttérbe szorultak, és a legtöbb nemzeti mozgalom, amely ebben az időszakban bontakozott ki, a nyelvi különbségeket ruházta fel politikai jelentőséggel.(15) A felfogás, hogy a közösség, mely egy közös nyelven beszél, nemzetet alkot, és a nemzetnek egy homogén kultúrájú, egynyelvű államot kell létrehoznia, szintén 19. századi örökségünk.

Az állam, nemzet és nyelv összefonódása a nyelvi nacionalizmus ideológiájában bontakozott ki, amely azt a célt tűzte ki, hogy a különböző kultúrájú és más nyelvet beszélő etnolingvisztikai közösségeket egyetlen közösségben egyesítse, mert az értelmiségi elit csak a teljes nyelvi homogenizáció elérése által érezte biztosítva az állam egységét. Azokban az országokban azonban, ahol a nemzetépítés a nyelvi különbségek különlegesen fontosságúvá válása után kezdődött, a nyelv az etnikai határok fenntartásának legfontosabb eszközeként nyert megkülönböztetett figyelmet. A nyelv identitásformáló, identitástudat-megőrző szerepe különösen Közép-Kelet-Európában vált kiemelkedővé, ahol az állam intézményi keretei nem voltak sem elég erősek, sem elég hosszú életűek ahhoz, hogy az állam keretein belüli nyelvi különbségeket megszüntessék.

A nyelv szerepe az etnikai határok megőrzésében kétrétű. A etnokulturális és a szociotudományos magyarázatok együttes elemzése szükséges ahhoz, hogy az etnolingvisztikai határok megőrzésének feltételrendszere érthetővé váljék. Az etnokulturális magyarázatok a herderi tradíción alapulnak, és szorosan kapcsolódnak ahhoz a feltételezéshez, hogy a nyelv – mint alapvető megkülönböztető jegy – meghatározza az egyén identitástudatát és az egyén etnikai hovatartozását. A herderi(16) etnokulturális tradíció feltételezi, hogy a nyelvek közti határok alapvetőek, mivel a nyelv meghatározza egy nemzet gondolkodásmódját.(17) Herder a nyelvet a legalapvetőbb egyesítő elemként tisztelte, mely képes arra, hogy kifejezze a közösség kollektív érzéseit és akaratát.(18) A herderi nemzeteszme és a nyelv általi közösséghez tartozásról szóló herderi elmélet nagy hatással volt a nyelv és a nacionalizmus ideológiája közti szoros kapcsolat kialakulására.(19) Az utolsó két évszázadban a herderi etnolingvisztikai tradíció, amely a nyelvi nacionalizmus mozgatórugója, elmélyítette és megerősítette a nyelvi különbségek alapján kialakuló etnolingvisztikai határokat. Ugyanakkor az utolsó két évszázad során a nyelv megkülönböztetett ideológiai és politikai funkciót kapott: a nemzeti identitás, kulturális függetlenség és a független állam szimbólumává vált, miközben az etnolingvisztikai közösségek közti határok kialakításában egyre fontosabb szerepet játszott. A köznyelv kialakítása az értelmiség céljává és eszközévé vált a tömegek mozgósítása és egyesítése során. A közös nyelv létezése bizonyítja a kodifikált nyelvet beszélő közösség és a valóságos vagy képzeletbeli elődök közti primordiális kapcsolat meglétét.(20) A nyelv tehát a nacionalista mobilizáció leghatásosabb eszközeként – a nemzetek és etnolingvisztikai közösségek egyesítését vagy újraegyesítését lehetővé téve – ideológiai missziót tölt be. Történelmi példák bizonyítják, hogy a nagy gazdasági és politikai változások időszakában megnő az igény a társadalmi szerkezet átalakítására. A nyelvi nacionalizmus a változtatás igényére adott egyik lehetséges válasz, mert biztosítja azokat a kötelékeket, melyek a közösségek megtartásához vagy átszervezéséhez szükségesek. A értelmiségi elit, amely a hatalomért és politikai befolyásért harcol, a nacionalizmus ideológiáját felhasználva felhatalmazást kap a tömegektől, hogy megszerezze a politikai hatalmat. Az értelmiségi szervez és népszerűsít, egyes nyelvi közösségeket egységbe olvaszt, másokat elválaszt; a nyelvi nacionalizmus terjedése ily módon az elit munkájának gyümölcse.

A szociokulturális magyarázatok a nyelv szerepét a társadalmi változások vonatkozásában vizsgálják, és nyelvváltást feltételeznek, ha az önálló állam határai megváltoznak, illetve a szociokulturális közeg megváltozik. Ebben a felfogásban a nacionalizmus szociopolitikai jelenségként van értelmezve, amely egy bizonyos társadalmi szerkezet és kultúra hozadéka.(21) Gellner szerint a modern társadalmak – amelyek egy irodalmi nyelvvel rendelkező magas kultúrát vallanak magukénak – a szociális struktúrájukban különböznek a tradicionális, agrár-, alacsony kultúrájú társadalmaktól.(22) A magas kultúrájú társadalmak nem a korábbi komplex, a helyi kisközösségeket rendszerbe szervező társadalmi szerkezettel rendelkeznek. A magas kultúrájú társadalmakat – a befelé forduló, a helyi érdekekre és lehetőségekre koncentráló, népi kultúrájukat megőrző kisközösségek sokszínű és sokféle kultúrája helyett – egy közös, homogén kultúra jellemzi. Az alacsony kultúrájú társadalmakat – melyekben az értelmiség társadalmilag és kulturálisan csaknem teljes mértékben el volt vágva a tömegektől – felváltó magas kultúrájú társadalmakban, Gellner elmélete szerint, egy közös, egységesített kultúra biztosítja a közösségtudat kialakulását, melyet tömegesen oktatnak, lehetőleg egy, az értelmiségi elit által kijelölt nyelven. Következésképpen a magas kultúrájú társadalmakban az egyén az oktatás során integrálódik a társadalomba, s válik a nemzet részévé.(23) A valóságban azonban a nyelvi különbségek fennmaradása a teljes kulturális homogenitás elérését lehetetlenné teszi, sőt egyes esetekben a már létező nyelvi egység is felbomolhat. A társadalmi fejlődés önmagában nem teremt nyelvi egységet. A nyelv, oktatás és államhatalom összefonódása azonban nyelvi nacionalizmust eredményezhet.

A napjainkban újraéledő és egyre erősödő nyelvi nacionalizmus azt mutatja, hogy a nyelvi kérdés könnyen válik politikai kérdéssé és vezet potenciális vagy valós etnolingvisztikai konfliktusok kialakulásához.(24) A nyelv iránt érzett csodálat és rajongás sok helyütt ma is, akárcsak a 19. század nagy társadalmi változásainak korszakában, nagyon fontos politikai szerepet tölt be. A nyelv a politikai agitáció és mozgósítás egyik leghatásosabb eszköze. Jugoszláviában létezett egy hivatalos nyelv, mely az államban élő etnikai közösségek egységét volt hivatott szimbolizálni. A szerbhorvát nyelv azonban nem váltotta be a nyelvstandardizálók hozzá fűzött reményeit. Jugoszlávia felbomlását és a horvát-szerb háború kezdetét messze megelőzte a nyelvháború. A szerb és a horvát értelmiségi elit a szerbhorvát nyelv létezését illetően eltérő véleményen volt. A horvát értelmiség a szerb és a horvát nyelv közti különbségekre helyezte a hangsúlyt, és a horvát nyelvet teljesen autonóm nyelvként kezelte. Ugyanakkor a szerbhorvát nyelvet a szerb elnyomás, míg a horvát nyelvet a horvát nemzet szimbólumának tekintette. Ezzel szemben a szerb értelmiségi elit amellett érvelt, hogy a szerbhorvát a közös, standardizált nyelv, melynek több regionális változata használatos.(25) A nyelvek közti különbségekről folytatott nyelvészeti vita a hetvenes években politikai síkra terelődött, a nyelvi kérdés mind a szerb, mind a horvát véleményt támogató oldalon a nacionalista mozgósítás eszközévé vált. Mindez néhány évtized eredménye. Az eltelt időszakban nemcsak a politikai, de a nyelvi határok is átrajzolódtak. A horvát nyelvészek erőfeszítései annak érdekében, hogy a szerb és a horvát nyelv közti különbségeket nyilvánvalóvá tegyék, gyümölcsözőek. Napjainkban a szerb és a horvát nyelv és e két nyelv által szimbolizált etnikai identitások közti különbségek már a laikusok számára is nyilvánvalóak.

A nyelvpolitikák hasznáról és haszontalanságáról

A nyelvhasználat nyelvpolitikák általi szabályozása az európai nemzetállamokban általános gyakorlat. Az állam különféle politikai, társadalmi és gazdasági megfontolásokból kifolyólag szükségszerűen választ egy vagy – korlátozott számban – több nyelvet, mely(ek) a politikai kommunikáció és a központi adminisztráció nyelve(i)ként a hivatali élet működésének folyamatosságát biztosítja(ák). A modern társadalomban tehát az állam sokkal fontosabb szerepet játszik az egyén és a etnikai közösségek nyelvválasztásában, mint korábban. Egy adott ország nyelvpolitikája az ország nyelvkultúrájának a függvényében formálódik, mely többek közt az adott ország kulturális és történelmi hagyományaitól, valamint az országban élő etnolingvisztikai közösségek egymásról alkotott sztereotípiáitól, előítéleteitől, a nyelvről való gondolkodásmódoktól és a nyelv, illetve a vallás történeti kapcsolatának körülményeitől is függ.(26) Ugyanakkor Európa sok országában az állam nyelvpolitikája csak a történelmi sérelmek által kiváltott reakciók tükrében érthető meg.

Ha a nyelv az egymással kapcsolatban levő valamennyi etnolingvisztikai közösség központi értéke, a nacionalista mobilizáció eredményeként a nyelv szociokulturális és politikai kapacitása és a nyelvhasználatról szóló döntések politikai szerepe megnő. Az etnikai kérdés politizálása lehetőséget nyújt a domináns etnikai közösség számára, hogy a más nyelvet beszélők döntéshozatalban való részvételét korlátozza. Az állam nyelvpolitikája megerősíti a domináns nyelvet beszélők társadalmi erejét, és ez kiélezi a többség és az etnolingvisztikai kisebbség(ek) közti különbségeket. Ily módon az ország nyelvpolitikájáról szóló döntések szorosan összefonódnak a politikai hatalom és az állami szféra kérdéseivel. A nyelvhasználatot szabályozó törvények ennek a hatalmi harcnak az eredményeit tükrözik.

A demokratikus nemzetállamok többsége tolerálja a nyelvi kisebbségeket, és nyelvi jogokat biztosít számukra. Az utolsó évtizedben azonban a kelet-európai országok kormányainak jelentős hányada fogadott el olyan rendelkezéseket, melyek korlátozzák az etnolingvisztikai kisebbségek nyelvének használatát a hivatali életben. A nyelvi intolerancia ezen megnyilatkozása a Gellner által klasszikus Habsburg-nacionalizmusnak nevezett jelenség továbbélését bizonyítja, melynek legjellemzőbb vonása a hatalom, oktatás és kultúra szoros összefonódása. A hatalomhoz közel állók előnyt élveznek az oktatás és kultúra területén, míg a hatalomtól megfosztottak az oktatás területén is hátrányba kerülnek.(27) Ugyanakkor a nyelvi kérdés politizálása és a nyelvi nacionalizmus agitációs és mobilizációs eszközként való felhasználása lehetőséget nyújt arra, hogy az értelmiségi elit egy bizonyos csoportja az állam fölötti hatalmat gyakorolják, és csak az általuk meghatározott közösség számára biztosítják a politikai döntésekben való aktív részvételt. A klasszikus Habsburg-nacionalizmus esetében tehát a nacionalizmus a hatalom és a közélet fölötti ellenőrzés szimbiózisának lehetünk tanúi, míg a hatalom eloszlásának feltérképezéséhez az adott ország nyelvpolitikája szolgálhat iránytűül.

Egy ország nyelvpolitikája azon elvek és szabályok összessége, melyek az állampolgárok nyelvi repertoárjának használatára vonatkoznak.(28) A nyelvpolitikák különféle kategóriák alapján csoportosíthatók. Az első kategória az explicit és implicit nyelvpolitikák közt tesz különbséget. Az explicit nyelvpolitika pontosan meghatározza az adott államban élő etnolingvisztikai csoport vagy csoportok nyelvhasználattal kapcsolatos jogait. Ezzel szemben az implicit nyelvpolitikák sajátossága az, hogy a kisebbségek jogai nincsenek konkrét jogi dokumentumokban meghatározva, így ezek csak más, a nyelvhasználatot konkrétan vagy részletesen nem szabályozó dokumentumokból vezethetők le, mint például az alkotmány. A második szempont alapján támogatást biztosító, toleráns illetve kevert politikák közt tehetünk különbséget. A támogatást biztosító nyelvpolitika a választott nyelv vagy nyelvek használatát alkotmányos, adminisztratív és jogi eszközökkel is biztosítja, meghatározza és biztosítja a nyelvhasználat hatókörét, és garantálja a szükséges anyagi eszközök meglétét. A toleráns nyelvpolitikák nem korlátozzák a kisebbségi nyelvek használatát, de nem különítenek el külön anyagi eszközöket a kisebbségi nyelvek használatának biztosítására, és nem határozzák meg a nyelvhasználat spektrumát sem. A kevert nyelvpolitikák elsősorban a többségi nyelv használatát támogatják, de konkrét, törvények által meghatározott jogokat biztosítanak a kisebbségi nyelv használatára.

A harmadik szempont az egalitárius politikák és a jogi megszorítások közti különbségekre mutat rá. Az egalitárius jelző azokat a nyelvpolitikákat illeti, melyek nem tesznek különbséget a többség, illetve a kisebbség(ek) által beszélt nyelvek közt. Minden etnolingvisztikai csoport azonos nyelvi jogokkal rendelkezik. Ebben az esetben az állam valamennyi polgára az országban beszélt bármelyik nyelvet használhatja mind a hivatalos, mind a magánéletben. Ezzel szemben a jogi megszorítások bizonyos korlátozásokat vezetnek be. A választott nyelv(ek) használatát a társadalmi élet bizonyos területén vagy egy meghatározott hatókörben teszik jogilag lehetővé. Különbséget kell tenni a személyi és a területi jogok között. A modern ipari országokban a kisebbségi nyelvek fennmaradása csak akkor biztosított, ha azok használata nem csak a magánéletre korlátozódik, és ha a kisebbségi nyelvek használatát a hivatali életben nemcsak egyéni, hanem kollektív vagy területi jogok is szabályozzák.(29) Ezzel szemben a személyi jogok biztosítása esetén a nyelvhasználat joga a személy tartózkodási helyétől független az állami szervekkel való érintkezés esetében. Ha a nyelvhasználat területi alapon szabályozott, egy bizonyos nyelv használatának a joga területi egységekhez vagy bizonyos hatókörhöz a meghatározott területi egységen belül kötött. A kisebbségi nyelvek használatának területi alapon való biztosítása kiválthatja az országban domináns szerepet betöltő etnolingvisztikai csoport nemtetszését, mert a közösség tagjai esetleg úgy érzik, hogy a saját országukban idegen nyelvi hatalomnak vannak alárendelve.(30) Egyes országok domináns etnolingvisztikai közösségei kisebbségi komplexussal küzdenek, ha a nyelvükről van szó. A rögeszme, hogy a kisebbségben élő etnolingvisztikai közösség nyelvileg asszimilálja a domináns etnikai csoportot, ellentmondásos nyelvpolitikák elfogadásához vezet.(31)

Az állam nyelvpolitikája nagy hatással van az állampolgárok nyelvhasználati szokásaira és a interetnikus kapcsolatok jellegének alakulására. A homogenitásról szóló dogma, mely szerint a legjobb társadalom a különbségeket nélkülöző társadalom, sokszor nyer teret a nyelvpolitikák megalkotásakor. Az ilyen esetekben a nyelvi különbségeket veszélyesnek és centrifugális hatásúnak tekintik. Ezzel szemben az egynyelvűséget olyan jelenségként tisztelik, amely erősíti az állam egységét és az állam gazdasági és politikai ellenőrzését az állampolgárok fölött. Az etnolingvisztikai különbségeket gyakran olyan problémaként kezelik, melyek kizárólag az etnikai másság eltüntetése által oldhatók meg. A nyelvi sokféleség átmeneti nehézségként jelenik meg, mely áthidalható lesz, amint az etnikai kisebbségek meggyőződnek a hivatalos egynyelvűség szépségeiről és hasznosságáról. A domináns helyzetben lévő etnolingvisztikai közösség az esetek jelentős hányadában amellett foglal állást, hogy a kisebbségek tanulják meg és használják a többség nyelvét legalább a hivatalos érintkezés során és a közéletben. Ugyanakkor az identitásukat féltve őrző etnolingvisztikai kisebbségek elvárják vagy egyenesen követelik, hogy törvények biztosítsák anyanyelvük használatát a hivatalos és kulturális életben, és hogy anyanyelvi iskolahálózatot építhessenek ki.

A nyelvi kérdés tekintetében az állam, a domináns etnolingvisztikai közösség és a kisebbségben élő etnolingvisztikai közösségek érdekei eltérőek. Egy etnikai közösség, amely az anyanyelvével azonosítja az identitását, mindig arra törekszik, hogy a közösség nyelvének használata ne ütközzön akadályokba, mert csak ily módon érzik a közösség tagjai a nyelv és ezáltal az etnikai identitás fennmaradását biztosítottnak Az etnolingvisztikai kisebbségek nyelvi jogokat érintő követelései az állam nyelvpolitikájának függvényében formálódnak. Az etnolingvisztikai kisebbségek nyelvhasználatát korlátozó nyelvpolitikáknak negatív szociopolitikai következményei vannak mind az egyéni nyelvválasztás, mind az oktatásban elért eredmények szempontjából, ezért a nyelvi jogok megvonásával a követelések mértéke egyenes arányban növekszik. A nyelvi kérdés politikai síkra való terelése és a nyelvi asszimiláció adminisztratív módon való elősegítése, vagyis az állam által támogatott nyelvi nacionalizmus kisebbségi etnonacionalista ellenreakcióhoz vezethet. Az etnolingvisztikailag heterogén államok kormányainak tehát annak tudatában kell kialakítaniuk nyelvpolitikáikat, hogy a nyelvi intolerancia etnikai konfliktusok kialakulását eredményezheti. Ha az állam nyelvpolitikáját a homogeneitás dogmája vezérli, és ezáltal veszélyezteti a kisebbségi nyelvek fennmaradását, a kisebbségi etnolingvisztikai közösség nagy valószínűséggel olyan eszközökhöz folyamodik, melyek a közösség központi értékének megőrzéséhez szükséges feltételeket biztosítják. A nyelvi asszimiláció kivédése és az etnikai identitástudat megtartása érdekében az etnolingvisztikai kisebbségek fokozott figyelmet fordítanak a közösség önmeghatározásának és önértékelésének kérdéseire. Az anyanyelv művelése életbevágóan fontossá válik, hiszen az etnikai identitástudat megőrzése és ezáltal a nyelvi közösség fennmaradása a tét. Az anyanyelv megőrzését elősegítendő az értelmiség megkísérli pozitív irányba terelni a csoport önértékelését. A közösség által elért eredmények – gazdasági prosperitás, az oktatásban elért eredmények, sikeres politikai képviselet -, amelyek társadalmilag és pszichológiailag serkentő tényezők, növelik a közösség önbizalmát, és tenni akarásra serkentik a közösséghez tartozókat.

A nyelv és etnikum közti szoros kapcsolatnak tulajdonított megkülönböztetett figyelem hozzájárul az etnolingvisztikai közösségek közti kommunikáció jellegének alakulásához.(32) A nyelvi nacionalizmus túlértékeli a nyelvek és az etnolingvisztikai közösségek közti különbségek jelentőségét, és a közösségek közti kommunikáció ennek folytán nehézségekbe ütközik. A különböző etnoligvisztikai közösségekhez tartozó egyének az egymással való kommunikációt érzelmi, sőt gyakran fizikai tehertételnek érzik. Ebből kifolyólag a “mások” nyelvének elsajátítása is lehetetlennek vagy éppen feleslegesnek tűnik. A független Észtországban például az orosz nyelv “aktív” felejtésének lehetünk tanúi az észt anyanyelvűek részéről, míg az orosz anyanyelvűek a korábban különféle lealacsonyító jelzőkkel illetett észt nyelv elsajátítása érdekében tesznek erőfeszítéseket.(33) Az észt példa is azt bizonyítja, hogy az etnolingvisztikai kisebbségek társadalmi, politikai és gazdasági megfontolásokból kifolyólag ritkán engedhetik meg maguknak azt a “luxust”, hogy egynyelvűek maradjanak.

A szociolingvisztikával foglalkozó kutatók szerint a nyelvek közötti kontaktus szükségszerűen vezet valamilyen szintű kétnyelvűség kialakulásához.(34) A kétnyelvűség eszerint társadalmi jelenség, amely egy meghatározott közösségen belüli több nyelv együttélésének eredményeként jön létre. Egy közösség kétnyelvűvé válását többféle tényező befolyásolja: a csoport migrációja valamely politikai, gazdasági vagy társadalmi okból kifolyólag, politikai változások, nacionalizmus, kulturális vagy oktatási tényezők.(35) A kétnyelvű egyén megnevezés ez esetben nem mint egy két nyelven beszélő személyre utal, hanem egy etnolingvisztikai csoport képviselőjére, aki az államban használt második nyelvet a gyakorlati kommunikáció érdekében sajátította el.(37) A kétnyelvű egyén esetenkénti nyelvválasztása az adott szituációtól függ. A nyelvek funkcionális szempontból kiegészítik egymást.

Európa országaiban az egyik leghangzatosabb és legáltalánosabban népszerűsített nyelvpolitika a kétnyelvűség propagálása. Ritkaságszámba megy, hogy mindkét – a többségben és a kisebbségben élő etnolingvisztikai – közösség kétnyelvűvé válik. A kisebbségi és a többségi helyzetben élő közösségek kétnyelvűségről alkotott fogalmai eltérőek. A legtöbb ország domináns nyelvét anyanyelvként beszélőinek számára magától értetődő és természetes, hogy a kisebbségi nyelvet beszélő egyének sajátítják el a domináns nyelvet, hiszen csak a demográfiailag, politikailag, kulturálisan és gazdaságilag domináns nyelv tökéletes elsajátítása biztosíthat számukra azonos esélyeket. Ebből kifolyólag az etnikailag heterogén országok többségében a kétnyelvű oktatás azok számára van fenntartva, akiknek az anyanyelve különbözik a domináns etnolingvisztikai közösség nyelvétől.(37)

Tove Skutnabb-Kangas mutat rá, hogy a kisebbségben élő egyének számára a kétnyelvűvé válás elmulasztása katasztrofális következményekkel járhat.(38) Skutnabb-Kangas a sikertelenség három tipikus esetét különbözteti meg. Az első esetben az egyén egynyelvű marad vagy az anyanyelvén domináns, tehát a továbbtanulási esélyei korlátozottak. Az ilyen egyén a nyelvi jogai érvényesítését is nehezebben követelheti, mint kétnyelvű társai, mert az igények benyújtásához is (a legtöbb esetben) a hivatalos vagy domináns nyelv legalább közepes szintű ismerete szükséges. A második esetben az egyén által tökéletesen elsajátított második nyelv lesz az egyén domináns nyelve, míg az anyanyelvét elfelejti, esetleg rosszul beszéli. Ebben az esetben nagy az esélye annak, hogy ez az egyén az etnolingvisztikai csoporttól, melyhez korábban tartozott, elidegenedik, gyökértelennek érzi magát, és az etnikai hovatartozás kérdései problematikussá válnak a számára. Ilyen esetekben gyakran megtörténik, hogy az egyén nemcsak az etnolingvisztikai közösséggel, hanem a szüleivel is megszakítja a kapcsolatot. A harmadik esetben az egyén mindkét nyelvet rosszul beszéli, tehát a korábbi két esetben felvázolt problémák hatványozódnak.

Az állam az oktatási és nyelvpolitikái révén segítheti elő a kétnyelvűség kialakulását. Általánosságban elmondható, hogy a kétnyelvűséget szorgalmazó nyelvpolitikák csak akkor lehetnek sikeresek, ha az etnolingvisztikai közösségnek, melytől elvárják, hogy kétnyelvűvé váljon, pozitív a hozzáállása a második nyelv elsajátításához. A kisebbségek szükségesnek érzik a többségi nyelv elsajátítását, mivel az megkönnyíti a társadalomba való integrálódásukat. Ugyanakkor a kisebbség szívesebben használja a többség nyelvét, ha anyanyelve mind jogi mind pszichokulturális szinten tiszteletben van tartva. A kétnyelvűvé válás elsősorban az etnolingvisztikai kisebbségek érdeke, az etnopolitikai megfontolások – egyrészt a domináns etnolingvisztikai közösség, másrészt az etnolingvisztikai kisebbség(ek) szempontjából – azonban sok esetben előnyt élveznek az reális érdekekkel szemben.

A legtöbb esetben az állam az etnolingvisztikai kisebbség(ek) szubtraktív kétnyelvűségének kialakulását támogatja, míg a többségi nyelvet anyanyelvként beszélő közösség egynyelvű marad, maradhat. A szubtraktív kétnyelvűség azon etnolingvisztikai kisebbségek jellemzője, melyek kétnyelvűek és a többségi nyelv társadalmi dominanciája alatt élnek. A többségi nyelv dominanciája hozzájárul a kisebbségi nyelv presztízsértékének csökkenéséhez, rosszabb esetben értékvesztéséhez, ezért az etnolingvisztikai kisebbségek attól tartanak, hogy a közösség szubtraktív kétnyelvűsége az első lépés a nyelvváltás vagy a diglosszia felé. A szociolingvisztika művelői szerint, bár a kétnyelvűség nem szükségszerűen a nyelvi pluralizmus és az egynyelvűség közti átmenet, a nyelvváltás veszélye meglehetősen nagy, hiszen ha egy közösség, melynek valamennyi tagja kétnyelvű, a közösség akár egy nyelvvel is elboldogulna, és így nagyon fontos érvek kell hogy szóljanak a kétnyelvűség fenntartása és az etnolingvisztikai identitástudat megőrzése mellett, hogy a kétnyelvű közösség ne adja fel egyik nyelvet sem. Ugyanakkor “a nyelvi kompetencia nem keverendő össze a nyelvi identitással (…) az egyén csak akkor rendelkezik kétnyelvű identitással, ha érzelmi kötődése a két nyelvhez azonos töltéssel bír, függetlenül attól, hogy a nyelvi kompetencia szintje azonos-e vagy sem”.(39) Abban az esetben, ha egy közösség etnolingvisztikai identitástudatának alapja az anyanyelve, a nyelvválasztás és identitástudat-formálás kérdései a nacionalizmusban találkoznak. A nacionalista ideológia pedig lehetőséget nyújt nemcsak az identitástudat átformálására, hanem a nyelvválasztás fölötti hatalom megszerzésére is.(40)

A kétnyelvűség kialakulását szorgalmazó nyelvpolitikák hatékonyságát sokféle tényező befolyásolja. Amint azt a finnországi svéd kisebbség esete példázza, a többség részéről való pozitív hozzáállás a svéd nyelv használatához elősegíti az additív kétnyelvűség kialakulását. Additív kétnyelvűségről akkor beszélünk, ha két, a társadalmi életben egyaránt fontos és használható nyelv egymást kiegészítő oktatásáról és használatáról van szó.(41) Napjainkban a finnországi svéd iskolák egyik legnagyobb problémája az, hogy nem rendelkeznek elegendő kapacitással ahhoz, hogy a finn anyanyelvűek részéről tapasztalható hatalmas érdeklődést a svéd nyelvű oktatás iránt kielégítsék. Ugyanakkor a Szlovákiában oly gyakran feltett kérdés kapcsán – Hogyan változtatható meg a magyar kisebbség szlovák nyelvhez való hozzáállása?(42) – a magukat szlovák anyanyelvűnek vallók többsége negatívan kezeli a magyar nyelv társadalmi életben való használatának a kérdését, s ez ellenérzéseket vált ki a magyar anyanyelvű közösség tagjaiban. A magyar kisebbség számára a kétnyelvűvé válás előnyeit -növekvő mobilitás, megkönnyített integráció – gyakran beárnyékolja a magyar nyelv társadalmi életben való szerepének gyengülésétől, a diglossziától való félelem.

A diglosszia az állam által az etnolingvisztikai kisebbségekre erőszakolt kétnyelvűség egyik lehetséges negatív következménye. Diglossziáról a kétnyelvű etnolingvisztikai csoportok esetében akkor beszélünk ha a “domináns közösség tagjai és az etnolingvisztikai közösség tagjai egymás közt kizárólag a domináns, többség által beszélt nyelven kommunikálnak, és a kisebbség a hivatalos nyelvet és az anyanyelvét két egymástól teljesen elkülönülő funkcióban használja: az anyanyelv kizárólag a kisebbségi közösségen belüli kommunikáció lebonyolításakor használatos, míg a hivatalos nyelv a hivatalos és társadalmi életben használt lingua franca”.(43)

Az ilyenfajta diglosszia(44) kialakulása természetes következménye az olyan nyelvpolitikáknak, melyek egyetlen hivatalos vagy államnyelvet ismernek csak el, így a domináns nyelv válik az önkormányzat, üzleti élet, egészségügy, média és oktatás egyedüli hivatalos nyelvévé. Ha egy társadalomban a diglosszia lesz a norma, és ezt még a kisebbségi közösség azon tagjai is megfelelő helyzetnek érzik és jóváhagyólagosan “beletörődnek”, akik nem beszélik a domináns nyelvet, nyelvi hegemóniáról beszélünk.(45) A nyelvi hegemónia azt jelenti, hogy a “választott nyelv” tökéletes elsajátítása feltétellé válik a szolgáltatások, erőforrások és előnyök igénybevételénél, valamint az oktatásban és a munkaerőpiacon. Az ilyen esetekben az állami nyelvpolitika semmiféle toleranciakészséget nem mutat fel azon egyénekkel szemben, akiknek anyanyelve a többség anyanyelvétől különbözik. Ugyanakkor az a kormányzat, amely nyelvpolitikája által elősegíti a nyelvi hegemónia kialakulását, közvetlen módon befolyásolja az országon belüli politikai hatalmi struktúrák változását is. Az állam, a nyelvi preferenciák alapján, bizonyos egyéneket előtérbe helyez más egyénekkel szemben, megerősítve ezzel a társadalmi dominanciáját azoknak, akik az állam hivatalos nyelvét anyanyelvként beszélik. Ily módon a hivatalos nyelvet érintő döntések szorosan kapcsolódnak az ellenőrző hatalom, a munkaerőpiac, valamint a nyelvek és etnolingvisztikai közösségek presztízsének változásaihoz.

A nyelvről és az adott nyelvet beszélő közösségről alkotott sztereotípiák kialakulását több tényező befolyásolja: a nyelv története, a kodifikálás mértéke és ideje és a nyelv nemzetközi megítélése az adott időszakban. A különböző etnolingvisztikai csoportok által beszélt nyelvek társadalmi megítélése nagymértékben befolyásolja a közösségek közti kommunikáció és ezáltal az interetnikus kapcsolatok alakulását. Minden etnolingvisztikai csoport előítéletekkel rendelkezik a más etnolingvisztikai közösségek által beszélt nyelvekről, és a második nyelv iránti érdeklődés vagy az érdeklődés hiánya a hatalom és presztízs kérdései által is befolyásoltatott. Egy nyelvről és a nyelvet beszélő közösségről alkotott elképzelések határozzák meg a nyelv presztízsértékét. Általánosságban elmondható, hogy ha egy adott nyelvet beszélő közösség hatalommal bír, és nagy presztízsre tesz szert, akkor a nyelv presztízsértéke is megnő. Azon nyelvek, amelyeknek jobb a nemzetközi megítélése, az adott nyelvet beszélő etnolingvisztikai csoporthoz tartozó egyéneknek nagyobb státusszimbólumot biztosítanak. A finnek nagymértékű toleranciája a svéd nyelvvel és a svéd nyelvet anyanyelvként beszélő Finnországban élő közösséggel szemben nemcsak a Skandináv szolidaritással és azzal magyarázható, hogy a svéd nyelv Skandináviában lingua franca, de a tény, hogy a finnországi svéd kisebbség megőrizte társadalmilag, gazdaságilag és politikailag kiemelkedő szerepét is, hozzájárul ahhoz, hogy nyelvük presztízsértéke viszonylag magas. Ennek ellenpéldájaként a magyar nyelv szlovákiai vagy romániai megítélése hozható fel. Az a feltevés, hogy a magyar egy nehezen és feleslegesen tanult nyelv, és az a tény, hogy a magyar nyelv nem tartozik a nemzetközileg elismerten “fontos” nyelvek közé, hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nyelv presztízsértéke ezekben az országokban meglehetősen alacsony legyen. Az ilyen és ehhez hasonló példák ellenére, ahogy a korábban felvázolt észt példa is mutatja, a nyelv presztízsértéke rövid idő leforgása alatt nagyon sokat változhat. Tény, hogy a magyar nyelv nemzetközi státusa sosem lesz a tradicionálisan nemzetközi vagy akár a Skandináv nyelvek státusáéval egyénértékű. Ettől függetlenül a növekvő gazdasági és politikai érdekek, amelyek Szlovákiát, Romániát és Magyarországot regionális és országos szinten is érintik, várhatóan pozitív hatással lesznek a magyar nyelv presztízsértékére, mivel az effektív kommunikáció megköveteli a másik nyelv elsajátítását, vagy olyan személyek alkalmazását, akik mindkét nyelven kommunikációképesek.

Összegzés

Általánosságban szólva a nyelv és identitástudat szimbiózisa adja a keretet az európai nemzetállamok jelentős hányadában tapasztalható etnolingvisztikai torzsalkodások kétszáz éves történetének. A nyelvhasználat szabályozásának látszatra egyszerű kérdései, a nyelvhez kötődő emóciók, hitek és tévhitek jóvoltából megmagyarázhatatlan és szinte megoldhatatlan problémákká terebélyesednek. Az etnolingvisztikai közösségek nyelvről alkotott elképzelései a politikai színtérre kerülve a nyelvi hatalomért folyó versengés mozgatórugói lesznek. Ugyanakkor a nyelvi nacionalizmus politikai megnyilvánulásai negatívan befolyásolják az interetnikus kapcsolatok alakulását.

A nyelvi nacionalizmus mértéke az egyes országok nyelvpolitikáinak függvényében tanulmányozható mélyrehatóan. A homogenizációs törekvésekkel átitatott nyelvpolitikák a kisebbségek “érdekében” születnek. A nyelvi egyeduralom vagy jobb esetben a kisebbség “kétnyelvűsítésének” létjogosultságát a többségben élők magától értetődőnek vélik, s mivel a többség hozzáállása a nyelvi mássághoz érzelmi, identitásbeli, valamint gyakorlati, gazdasági okokból a legtöbb esetben negatív, a kisebbségi nyelv használatának biztosítását egyetlen etnolingvisztikailag domináns csoport sem tekinti magától értetődőnek. Egy adott ország nyelvpolitikájának jellege a politikai színtéren folyó csatározások eredményeinek függvényében az idők folyamán változik; az etnolingvisztikai határok, a nyelvi másság megőrzése azonban, a nyelvpolitikák változásától függetlenül, elsősorban a kisebbségek “hatáskörébe” tartozik.

A nyelvi határok jelentősége az asszimilációs törekvések hatására megnő. Paradox módon a finnországi svéd kisebbség az etnolingvisztikai identitás megőrzése terén nehezebb helyzetben van, mint például a szlovákiai magyar kisebbség, mert a nyelvi identitás megőrzése nem “mindennapi” feladat. A finn nyelvet anyanyelvként beszélő többség nagyfokú toleranciája a svédül beszélő kisebbséget arra ösztönzi, hogy a többségi nyelvet használja kontaktushelyzetekben. A svéd nyelvi identitás ettől még nem szűnik meg létezni, csak átalakul. A kétnyelvűek (finn-svéd) száma növekszik, a svéd etnolingvisztikai közösséghez való primordiális tartozás jelentősége azonban csökken. Egyre többen ismerik fel, hogy ahhoz, hogy a svédet anyanyelvi szinten beszélők számáról valós képet kapjunk, a “kettős nyelvi identitású”(46) kategóriát is be kell a jövőben vezetni a népszámlálás során.

A nyelvhez való görcsös ragaszkodás a nyelvi jogokkal nem rendelkező vagy a nyelvhasználat szempontjából hátrányos megkülönböztetésben élő etnolingvisztikai kisebbségeket jellemzi. Az etnolingvisztikai identitás határai sokkal valószerűbbek ott, ahol a csoport tagjai azok fenntartását létérdeknek érzik. Ugyanakkor az etnikai határoknak tulajdonított túl nagy jelentőség lehetetlenné teszi a nemzeti integrálódást, amely az ország valamennyi állampolgárára nézve kedvezőtlen. Ördögi kör, és nem létezik valamennyi nyelvi nacionalizmus egyetemes orvoslására gyógyír. A kisebbségi nyelvi jogokat biztosító keretegyezmények és nemzetközi egyezmények csupán segítséget és nem megoldást nyújtanak. Az egyetemes normák elfogadása tompíthatja a nyelvi nacionalizmus kedvezőtlen hatásainak az élét. Egy adott országban használt nyelvek használatáról szóló döntések azonban csak akkor időtállóak és teherbíróak, ha az országban élő etnolingvisztikai csoportok között létrejövő kompromisszumok táptalaján születnek. Az időfaktornak ebben ez esetben nagy jelentősége van, hiszen amíg a nyelvi kérdés a politikai csatározások eszköze, addig nincs esélye a közös nemzeti identitás megalapozásának, addig az etnolingvisztikai közösségek egymás mellett és nem együtt élnek.

Lanstyák István – Szabómihály Gizella: Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei

Az 1999. szeptember 1-jével életbe lépett 1999. évi 184. számú ún. kisebbségi nyelvhasználati törvény lehetőséget nyújt a kisebbségi nyelvek hivatali használatára azokon a szlovákiai településeken, ahol az adott kisebbséghez tartozó lakosság részaránya eléri a 20%-ot. A törvény az MKP által kidolgozott, de a parlamentben elutasított tervezetnél jóval korlátozottabb mértékben és sokkal kevesebb színtéren (lényegében csak a közigazgatásban) írja elő a kisebbségi nyelvek használatát; az eddig érvényes szabályozással szemben elő re lépést jelent viszont az, hogy a szóbeli kommunikáción túl a kisebbségi nyelvek írásbeli használatával is számol (l. Driessen megjelenés alatt; Lanstyák 1999).

A hivatalokkal, ezen belül pedig az államigazgatási szervekkel való érintkezésben a magyar nyelv írásban legalább fél évszázada csak korlátozottan volt használatos (vö. Gyönyör 1987, 1989; Lanstyák 1991), s ezért nyelvünk szlovákiai változataiból hiányzik számos regiszter, ezen belül pedig főleg az illető szakterületek terminológiája. A szóbeli hivatali nyelvhasználatban emiatt általánossá vált a “kevertnyelvűség”, főként a szlovák, ill. szlovák eredetű szakszavaknak a magyar alapszövegbe való beépítése (kódváltás, ill. közvetlen kölcsönzés útján), az írott szövegekre pedig a szlovák mintára kialakult tükörszavak, tükörkifejezések és jelentéskölcsönzéses formák alkalmazása (vagyis a közvetett kölcsönzés) volt jellemző, s ez a helyzet ma is.

Nyelvművelésünk eddigi történetét áttekintve megállapíthatjuk, hogy nyelv művelőink általában elmarasztalóan szóltak a magyar nyelvű hivatali, közéleti és más (szak)szövegek minőségéről, a helyzet javítására azonban nem születtek átfogó ja vaslatok. Ennek alighanem az az oka, hogy a problémát egyszerű fordítási kérdés ként kezelték. Például Hubik István (1987:238) szerint az ún. könyv alatti fordítások színvonalának emelése végett “a legegyszerűbb megoldás az, ha teljes egészében avatott kezekbe kerül át az egész ügy”, vagyis ha az ilyen feladatokkal csakis hivatásos fordítókat bíznak meg. Jakab István (1983:244) pedig a Csemadok KB nyelvi szakbizottságának terminológiai munkacsoportját jelölte meg olyan testületként, melynek “az a feladata, hogy a szlovák közéleti és szakmai terminusok magyarra fordítását egységesítse”. A “magyarra fordítás” számukra a magyarországi terminológia alkalmazását jelentette; Jakab István szerint például “a fogalmaknak nem szolgai fordítással kell magyar nevet adni, hanem a már létező magyar2 megfelelő megkeresésével” (1993/1998:32).

Amint azonban alább részletesebben is kifejtjük, ez a probléma nem oldható meg a magyarországi szakterminológia egyszerű átvételével és elterjesztésével (bár ez sem volna kis feladat, hiszen a magyarországi szakterminológiát még a szlovákiai magyar szakemberek zöme sem ismeri, mivel felsőfokú tanulmányaikat nem Magyarországon végezték), mégpedig a részben eltérő reáliák, valamint a magyarországi és a szlovákiai szakszövegek stílusbeli-megfogalmazásbeli különbségei miatt. Annak eldöntéséhez pedig, hogy mely magyarországi terminusok alkalmazhatók szlovákiai kontextusban, s melyek nem, hosszadalmas előkészítő munkálatokra és szinte szavankénti mérlegelésre van szükség.

A cél tehát az, hogy ezeket a hiányzó szaknyelveket létrehozzuk; továbbá meg kell oldani, hogy a szlovákiai magyar hivatalnokok (valamint a nyelvhasználati jogukkal élni kívánó szlovákiai magyar ügyfelek) használni is tudják őket. Vagyis szó jegyzékeket, mintaszövegeket tartalmazó kiadványokat (ún. példatárakat) kell megjelentetni3, s ezeket eljuttatni a hivatalokba, valamint más érdeklődőkhöz. A két fő terület, melynek szlovákiai magyar terminológiáját ki kell alakítani, a közigazgatási és a jogi szaknyelv, de számos más szakterület is érintve van (közgazdaság, tűz oltóság, oktatás stb.).

Írásunk egyik célja, hogy világossá tegye: a szakterminológia kialakítása, kodifikálása és elterjesztése, valamint az országos hatókörű dokumentumok (törvények, általános érvényű rendeletek, az állampolgároknak szóló közérdekű tájékoztató szövegek) és típusfeliratok magyar változatának elkészítése egyetlen központban szak emberek közreműködésével kell, hogy történjék (a központ működésére vonatkozó tervezetet l. alább). A kisebbségi nyelvhasználati törvény nem rendelkezik arról, kik készítsék el a kisebbségi nyelvű beadványoknak szlovák, illetve a hivatal eredetileg szlovák nyelvű válaszának, esetleg határozatának kisebbségi nyelvű fordítását. Úgy tűnik azonban, hogy az államigazgatás a kérdést helyi szinten kívánja megoldani, erre utal a törvény végrehajtásával kapcsolatban kiadott belügyminisztériumi irány elvek (1999.9.9) idevonatkozó pontja, melyben a BM illetékes osztálya a kerületi, illetve járási hivataloknak feladatul adja, hogy a törvény által érintett településeken működő hivatalok számára megfelelő képesítéssel rendelkező, az illető kisebbségi nyelveket bíró szakfordítókat biztosítsanak.

Ha a fordítások valóban helyi szinten készülnének, nagy valószínűséggel gyönge minőségű, interlineáris fordítások tömege jön ne létre, tele alkalmi megoldásokkal4; ezenkívül zavaró regionális különbségek is kialakul hatnának. Az emiatt lét re jö vő nyelvi bizonytalanságot elkerülendő nyilván mi magyarok is a szövegek szlovák változatát olvasnánk, mert az lenne az egyértelmű (és persze hiteles) változat – ami konzerválná a jelenlegi állapotot. Ezzel pedig még inkább fölöslegesnek bizonyulna a hivatalok többletmunkája (és főleg a fordításokkal kapcsolatos többletkiadásaik), s félő, hogy az egész kisebbségi nyelvtörvény diszkreditálódna.

De még ha idővel létrejönne is spontán módon egyfajta egységesülés a terminológiában, ez a folyamat a megfelelő magyarországi nyelvváltozatoktól való további távolodáshoz vezetne, ami az illető területeken megértési nehézségeket idézhetne elő a magyar-magyar kommunikációban.

A nyelvtervezés néhány elvi és gyakorlati kérdése

Még meg sem született a kisebbségi nyelvtörvény, s máris gondokat okozott a korábbi, korlátozott kétnyelvűségnek egyetlen szűk területen (l. kétnyelvű iskolai dokumentáció) történő visszaállítása is. A különféle iskolai dokumentumok magyar szövegezésével kapcsolatban ugyanazok a problémák merülnek föl, mint általában a szakterminológiával kapcsolatban, ezért ez a viszonylag szűk terület alkalmasnak látszik a probléma fölvezetésére. Mielőtt azonban ezt megtennénk, szükségesnek látszik két fogalomnak, a “nyelvtervezés”-nek és a “standard”-nak a tisztázása, ill. a “nyelvtervezés”-nek a “nyelvművelés”-től való elhatárolása.

A nyelvtervezés a nyelv változásába való tudatos beavatkozás céljából végzett tevékenység, amely a nyelv standard változatára irányul (ha nincs ilyen, létrehozására, ha van, akkor “fejlesztésére”). Ha a nyelvtervezés magát a nyelvet, annak rend szerét vagy szókészletét “veszi célba”, korpusztervezésről beszélünk; korpusz tervezési tevékenység például új szakszavak – vagy akár egész regiszterek – létrehozása és elterjesztése. Ha a nyelvtervezés az egy országban kisebb államigazgatási egységben használt nyelvek, ill. nyelvváltozatok egymáshoz való viszonyának és használati körének szabályozására irányul, státustervezésrőlvan szó; státustervezési lépés volt pl. Szlovákiában a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása.

A nyelvművelést ezzel szemben olyan tevékenységként határozhatjuk meg, amely az emberi viselkedés egyik sajátos formájának, a nyelvi viselkedésnek a szabályozására irányul, a társadalmi elvárásoknak megfelelően. Mint ilyen, a nyelv művelés esetleg a nyelvtervezés kivitelezési fázisában tehet szert jelentőségre, amikor a nyelvtervezés által a standardban kívánatosnak tekintett formákat a nyelv művelés a maga eszközeivel terjesztheti a beszélők körében.5

Standardnak a magyar nyelv azon társadalmi dialektusát nevezzük, amely elsősorban anyilvános érintkezés eszköze (oktatás, hivatali élet, tömegtájékoztató esz közök stb.), s bár van élőszóbeli változata is, használata mégis főként az írásbeliséghez kötődik. Más dialektusoktól eltérően társadalmi és regionális korlátozás nélküli: az illető nyelv anyanyelvi beszélőinek jelentős része társadalmi státusától, műveltségétől, életkorától és lakhelyétől stb. függetlenül nagymértékben azonosul ve le, magáénak tartja mint anyanyelvének egyfajta “reprezentánsát”. Sokan emellett beszédtevékenységük mintájának, modelljének is tekintik, attól függetlenül, hogy aktívan birtokolják-e vagy sem. Bár a standard elvileg az egész nyelvközösségé, a nyelvileg iskolázottabb, műveltebb rétegekrendszerint más beszélői csoportoknál mégis nagyobb arányban, ill. több funkcióban használják. A standard további jellem ző jegye, hogy normája tudatos beavatkozások nyomát viseli magán és kodifikált, azaz nyelvtanok, szótárak, helyesírási és nyelvhelyességi kézikönyvek rögzítik, ennek köszönhetően pedig más dialektusoknál többnyire egységesebb(Lanstyák-Szabómihály 1994/1998:211).

A szlovákiai magyar nyelvművelés és nyelvtervezés hagyományos alapelve szerint egyetlen magyar nyelv van, melynek így felfogott standard változata a lehető legnagyobb mértékben egységes kell, hogy legyen és maradjon országhatároktól függetlenül (l. Jakab 1983:180). Ez a szlovákiai magyar standard nyelvhasználatnak a magyar országihoz való minél teljesebb alkalmazkodását jelentené. A gyakorlatban azonban ez nem lehetséges a két ország intézményrendszere közötti különbségek miatt.

Így a magyarországi és a szlovákiai oktatási rendszer is számos részletében el tér egymástól, jóllehet az oktatással kapcsolatos fogalmak szlovák és magyar megnevezése sok esetben viszonylag egyértelműen megfeleltethető egymással. Ám a magyarországi szavak, kifejezések mégsem vehetők át minden esetben, mivel a meg nevezések egymáshoz képest más-más logikát követhetnek Magyarországon, ill. Szlovákiában. Egy banális példa: az osztályzatok megnevezése nyilván nem vehető át Magyarországról, hiszen ott pl. a “jó” a második legjobb jegy, míg a szlovákban a “dobrý” (alapjelentése ’jó’) a közepes. Furcsa lenne, ha egy kétnyelvű bizonyítvány magyar nyelvű rovatában a “jó” a kettest jelölné, a szlovák rubrikában pedig a “dobrý” a hármast.

Az ismertetett példa valóban triviális, hiszen ez esetben teljesen egyértelmű, hogy a magyarországi megnevezések nem alkalmazhatók, mégis érzékelteti a probléma lényegét. Sok esetben nagyon jól meg kell fontolni, átvehetők-e a magyar országi elnevezések, s mikor kell létrehozni a szlovák megnevezések alapján külön szlovákiai magyar kifejezéseket, s ez utóbbiak mikor kell, hogy pontos tükörfordítások legyenek, s mikor lehetnek a szlovák eredetinek szabadabb, magyarosabb megfelelői.

Ugyanakkor az egyes szavakat, kifejezéseket nem szabad elszigetelten vizsgálni és megítélni, mindig figyelembe kell venni, milyen “rendszerbe” tartoznak, és milyen szövegtípusokban, illetve konkrét dokumentumokban fordulnak még elő. Az iskolai bizonyítvány adatainak (az érdemjegyeknek) azonosaknak kell lenniük azokkal, melyek a tanuló ún. törzslapjá-n szerepelnek (mivel a bizonyítvány lényegében ennek a kivonata). A bizonyítványokon tehát feltüntetik a megfelelő törzslapszám-ot; ennek szlovák elnevezése:číslo v triednom výkaze. Mit érünk el azonban azzal, ha a magyarországi szakszót (törzslapszám) csak a bizonyítványokon használjuk, a Triedny výkaz-t meg Osztálynapló-nak fordítjuk, amelyben sehol sem fordul elő a törzslap szó? (Legalábbis így járt el az a hivatalos fordító, aki a szóban forgó dokumentumokat most magyarra fordította.)

Az egyes terminusok közötti összefüggések feltárásának szükségességét egy másik példán mutathatjuk be. A szlovák rodné číslo magyar(országi) megfelelője Jakab István (1987:10) szerint a személyi szám. A magyarországi személyi igazolványok betétlapján azonban jelenleg a személyazonosító jel megnevezés szerepel. Egy adott személy születési adataira utaló számsor hivatalos neve Magyarországon 1998 óta a személyazonosító jel, a személyi szám ma legfeljebb a nem hivatalos, rövidsége folytán a mindennapos érintkezésben használt változatnak tekinthető. A magyarországi állampolgárok azonosítására egyéb számsorok is szolgálnak: így minden adófizetőnek van adóazonosító jel-e, valaminttársadalombiztosítási azonosító jele (röviden TAJ-számnak is nevezik). Ez utóbbiról az Országos Egészségbiztosítási Pénztár “Hatósági bizonyítvány”-t állít ki (ezt nevezik a mindennapi nyelvhasználatban tb-kártyá-nak), funkciója lényegében ugyanaz, mint nálunk az egészségbiztosítók által kiadott igazolványé (Preukaz poistenca). Magyarországon tehát aszemélyazonosító jel, az adóazonosító jel és a társadalombiztosítási azonosító jel rendszert alkot, nálunk e három közül csak az elsőnek és az utolsónak van párja: a rodné číslo és ačíslo poistenca. Ha következetesek kívánunk lenni (már ami a magyarországi szóhasználat átvételét illeti), akkor az írásos dokumentumokban a személyazonosító jel, illetve atársadalombiztosítási azonosító jel kifejezéseket kellene alkalmaznunk; a kérdés eldöntéséhez azonban figyelembe kellene vennünk legalább az alábbi tényeket: a) e kifejezések és szlovák párjuk között semmiféle hasonlóság nincs (egészen más a motivációjuk); b) mint fentebb említettük, Magyarországon a szóbeli érintkezésben a hivatalostól eltérő megnevezéseket használnak; c) a szlovákiai magyarok mindennapi szóhasználatában a születési szám kifejezés mondható általánosnak, a központi sajtó – éppen Jakab István nyomán – a személyi szám-ot használja, ami viszont Magyarországon már nem tekinthető hivatalosnak; d) Magyarországon (adatvédelmi okokból) az ún. személyazonosító jelet igen korlátozott körben használják (sokkal nagyobb jelentősége van a másik két számnak), nálunk viszont az ún. rodné číslo szinte minden személyes jellegű iraton megtalálható; e) a szlovákban létezik az osobné číslo kifejezés, ennek magyarországi megfelelője a törzsszám. Felmerül tehát a kérdés: ennyi eltérő megnevezés között hogyan tud a szlovákiai magyar állampolgár eligazodni?

Példáinkból látjuk: szükség van azon kritériumok összeállítására, melyeknek segítségével a hasonló – és ennél még bonyolultabb esetekben – felelősséggel el dönthetjük, a kínálkozó eljárások közül melyiket alkalmazzuk. A legmegfelelőbb el járás kiválasztása minden egyes szó esetében nem egyszerűen a nyelvészek “intellektuális gyönyörködtetésére” kitalált álprobléma, hanem egyes esetekben messzemenő következményei lehetnek.

Az eddigi kodifikációs gyakorlat6 alapján úgy látjuk, hogy legalább a következő lehetőségek közül kell választani:

1. a magyarországi terminusok változatlan átvétele (pl. természetes személy, szlovákulfyzická osoba, azaz szó szerint “fizikai személy”);

2. a magyarországi terminusok némileg módosított átvétele (pl. közegészségügyi állomás, szlovákul hygienická stanica, azaz “higiéniai állomás”, Magyarországon közegészség- és járványügyi állomás);

3. sajátos szlovákiai magyar terminusok létrehozása mind a magyarországi, mind a szlovák megnevezések figyelembevételével (pl. munkaügyi hivatal, szlovákul úrad práce, azaz “munkahivatal”, Magyarországon munkaügyi központ);

4. a szlovák terminusok tükörfordítása némi módosítással (pl. tanulmányi könyvecske, szlovákul žiacka knižka, azaz “tanulói könyvecske”, Magyarországon ellen őrző könyv);

5. sajátos, mind a szlováktól, mind a magyarországi magyartól független szlovákiai magyar terminusok létrehozása (pl. szakosító iskola; szlovákul nadstavbová škola, szó szerint “felépítményi iskola”, Magyarországon újabban post secondary képzés);

6. a szlovák terminusok alapján tükörfordítások létrehozása a magyarországi terminusokra való tekintet nélkül (pl. szaktanintézet; szlovákul odborné učilište, Ma gyarországonszakmunkásképző).7

Ami a fent említett kritériumrendszert illeti, ennek kimunkálása nyilván hosszadalmas feladat lesz, a jelenlegi gyakorlat alapján azonban legalább egy igen fontos problémára érdemes felhívni a figyelmet.

A szlovákiai magyar nyelvhasználatban – amint már arról szóltunk – szlovák hatásra kialakult és közhasználatúvá vált néhány olyan, a közmagyarban ismeretlen vagy más jelentésű kifejezés, amely rendelkezik a standard fönt említett ismérveivel, sőt egy részük ellen még nyelvművelőink sem emeltek kifogást. Egy csoportjuk csak szlovákiai magyar formájában használatos, a másik csoport esetében a sajtó ezeket és magyarországi megfelelőiket fölváltva használja. Az első csoportba tartoznak például: alapiskola, községi/városi hivatal, munkahivatal/munkaügyi hivatal, (áru) minőségi bizonylat(a), építési takarékpénztár stb. Az ezek által jelölt intézmény vagy fogalom Magyarországon is létezik (általános iskola, polgármesteri hivatal, munkaügyi központ, minőségi tanúsítvány, lakás-takarékpénztár), magyarországi meg felelőik mégsem használatosak nálunk. Ennek oka részben a magyarországi környezethez kapcsolódó konnotáció (pl. az általános iskolaesetében), legtöbbször azonban arról van szó, hogy a szlovákiai magyar forma a szlovák tükörfordításaként alakult ki anélkül, hogy a beszélők ismerték volna az illető intézmény, fogalom magyarországi nevét.8 A föntebb említett második csoportba tartoznak példáulMonopólium ellenes/Monopolellenes Hivatal : Versenyhivatal, Legfelső Ellenőrzési Hivatal: Szám vevőszék, rendőrparancsnokság : rendőrkapitányság, hozzáadottérték-adó: általános forgalmi adó, (gépjárműveknél) műszaki ellenőrzés : műszaki vizsga, diák igazolvány :(diák)bérlet stb. Ezeket – mint már említettük – a sajtó felváltva használja.

El kell majd dönteni, kodifikáljuk-e a spontán módon kialakult tükörfordításos formákat, vagy a magyarországiakat részesítjük majd előnyben, ill. melyek lesznek esetleg azok a típusok vagy konkrét szavak, amelyeknél a szlovákiai forma mellett döntünk. Ehhez a kodifikáció elismert objektív kritériumaiból kell kiindulnunk, amelyek a következők: a)normativitás (tár sa dal mi elfogadottság); b) adekvátság (funkcionális elfogadhatóság); c)rend szerszerűség (nyelvi, nyelvrendszerbeli elfogadhatóság). A három kritérium egymástól függet len, de nem egyen rangú: amennyi ben ütközés van közöttük, elsőbbséget az elsőnek kell adni; utána következik a második, majd pedig a harmadik. (A kodifikáció objektív kritériumaira és azok sorrendjére l. Daneš 1979:85-9, 1986:226-9, ezek magyar helyzetre való alkalmazására l. Lanstyák 1996/1998.)9

Szlovákiai magyar viszonylatban épp a harmadik, a rendszerszerűség a legkevésbé problematikus, hiszen a szlovák modellt “szolgaian” követő, éppúgy, mint az ettől többé-kevésbé eltérő vagy akár teljesen független közvetett kölcsönszavak és -kifejezések – talán egy-két kivételtől eltekintve – a magyar nyelv szóalkotási és szókapcsolási szabályainak megfelelően jöttek létre. A másik két kritérium, az adekvátság és a normativitásalkalmazásához szükség van annak eldöntésére, melyik közösséget vesszük alapul: a szlovákiai magyar beszélőközösséget-e vagy pedig az egész magyar nyelvközösséget.

Ha a szlovákiai magyar beszélőközösségből indulunk ki, megállapíthatjuk, hogy a központi sajtóban használt, sajátosan szlovákiai magyar szókészleti elemek az adekvátságkritériumának tökéletesen megfelelnek, mivel a (kétnyelvű) beszélők kommunikatív szükségleteit teljes mértékben kielégítik. Azáltal, hogy szerkezetileg és jelentéstani motiváltságukban a szlovák mintát követik, könnyen azonosíthatók, s így a nyelvi gazdaságosság követelményeinek jobban megfelnek, mint az eltérő szerkezetű, ill. motiváltságú magyarországi megfelelőik. Ezenkívül pontosabban és közvetlenebbül tükrözik a szlovákiai valóságot.10 Ami a normativitást illeti, azok a szavak és kifejezések, amelyeket a központi sajtó egyöntetűen használ (pl. az alapiskola és a többi föntebb felsorolt), e kritériumnak is eleget tesznek, hiszen közhasználatúak, s nincs is “vetélytársuk”. A magyarországi formákkal felváltva használt szlovákiai magyar közvetett kölcsönszavak és -kifejezések is zömükben valószínűleg szintén normatívak, ezt azonban csak empirikus kutatásokkal lehet (és kell!) igazolni.

Amennyiben alapegységnek nem a szlovákiai magyar beszélőközösséget tekintjük, hanem az egész magyar nyelvközösséget, a sajátos szlovákiai magyar nyelvi fejlemények nem adekvátak, mivel nehezítik a magyar-magyar kommunikációt; a nyelvi gazdaságosság követelményeivel is ellentétesek, hiszen meglévő elemeket “helyettesítenek”, s az egyetemes magyar formától eltérő motivációjuk miatt akadályozhatják az azzal való azonosítást.11 Ezek a szavak és kifejezések a normativitás kritériumának sem felelnek meg, hiszen a magyar anyanyelvű beszélőknek csak egy kis hányada ismeri őket (a szlovákiai magyarok).

Látjuk tehát, hogy ugyanazon objektív kritériumok alkalmazásával gyökeresen eltérő kodifikáció végezhető el attól függően, hogy melyik közösséget választjuk kiindulópontként – szakmailag mindkét eljárás egyformán jól megokolható. Ebből következően a kérdés eldöntéséhez tudományon kívüli szempontokat kell érvényesíteni.

A szlovákiai magyarok köztudomásúan a magyar nemzet részének tekintik magukat (ezt szociálpszichológiai és szociolingvisztikai kutatások többször is igazolták, l. pl. Výrost-Zeľová 1988:199-200; Zeľová 1992:156, 1994:28; Gereben 1998; Lanstyák, megjelenés alatt). Nem tudunk róla, hogy volna a szlovákiai magyarságnak olyan rétege, amely ezen változtatni kívánna (akik már nem vállalnak sors közösséget a magyarsággal, nem mint egy külön “szlovákiai magyar nemzet” tagjai teszik ezt, hanem a szlováksághoz asszimilálódnak). Mivel az anyanyelv a magyarok nemzeti azonosságtudatának központi eleme, a kodifikációnak ezt a tényt hangsúlyosan kell figyelembe vennie. Más nyelvközösségek tapasztalatai azt mutatják, hogy eltérő nemzeti identitástudat esetében az amúgy azonos nyelvet beszélők a legkisebb nyelvi eltéréseket is felhasználják sajátos azonosságtudatuk manifesztálására (a legújabb példák közül l. a ruszinok és a bosnyákok igyekezetét saját nyelv kodifikálására), másfelől viszont még a kölcsönös érthetőséget nagymértékben gátló nyelvi különbségek sem akadályai annak, hogy a beszélők ugyanazon nyelvközösség tagjainak tekintsék magukat, ha azonos az etnikai azonosságtudatuk (l. az arab vagy a kínai nyelv példáját; a kérdés bővebb kifejtésére l. Lanstyák 1998b; a német helyzetre nézve l. még Polenz 1990).

Mindezekből következően az a természetes, ha a szlovákiai magyar kodifikáció alapvetően a meglévő nyelvi különbségek tompítására törekszik. Ennek a törekvésnek azonban határt szabnak különböző gyakorlati tényezők és megfontolások. Ezek közül föntebb már említettünk az eltérő reáliákat és intézményrendszert (és az ahhoz kapcsolódó fogalomrendszert). Ennél nagyobb horderejű azonban az a tény, hogy a szlovákiai magyarok jóval többet kommunikálnak egymással, mint más magyarokkal, s így a normativitás alapjául az egész magyar nyelvközösséget tekinteni bizonyos esetekben célszerűtlen eljárás. Ezért azokat a szókészleti elemeket, amelyek a standard jellegű szlovákiai magyar nyelvhasználatban meghonosodtak, általánosak, s magyarországi megfelelőjük nem használatos, indokoltnak látszik kodifikálni; az egyetemes magyar forma erőltetése itt aligha vezetne eredményre. Azokban az esetekben viszont, amikor mind a szlovákiai magyar, mind az egyetemes magyar szó, ill. kifejezés használatos a standard jellegű szövegekben, megfontolandó a közmagyar forma egyedüliként való kodifikálásának lehetősége.

Ami pedig azokat a szókészleti elemeket illeti, amelyeket a szlovákiai magyar standard funkcionális hatókörének a kisebbségi nyelvtörvény jóvoltából bekövetkező kiterjesztése következtében kell majd a közeljövőben létrehozni, amelyek tehát még Szlovákiában nem használatosak (és így a szlovákiai magyar beszélőközösség körében nem normatívak), ezeknél értelemszerűen az adekvátság szempontja kerül előtérbe. Ennek kapcsán ésszerű figyelembe venni a célszemélyek körét: a szlovák állampolgároknak szánt szövegek (iskolai bizonyítványok, határozatok, értesítések stb.) esetében nem indokolt 14 milliónyi magyarban gondolkodni, inkább arra kell törekedni, hogy ezek a szlovákiai magyarságot tekintve feleljenek meg az adekvátság követelményének. További – eddig csak éppen érintett – szempont a kölcsönös fordíthatóság kérdése: a létrehozandó magyar szövegek döntő többsége nem önálló, hanem ún. metaszöveg lesz, mégpedig adott szlovák dokumentumok fordítása. Ez azt jelenti, hogy a magyar szöveg szerkezetében és stílusában is óhatatlanul magán kell, hogy viselje az eredeti bizonyos jellegzetességeit. S minél kevésbé összefüggő, hanem ellenkezőleg inkább felsorolásszerű egy szöveg (a szlovák iratokra általában ez a jellemző), annál kevésbé lehet érvényesíteni a szövegszintű kiegyenlítés módszerét, mivel a fordítás valójában a lexémák szintjére korlátozódik.

Ma még nem lehet pontosan felmérni, hogy a fentebb említett eljárások milyen arányban fognak érvényesülni a nyelvtervezés során; az eddigi tapasztalatok alapján azonban úgy tűnik, hogy alapvető (és számarányában is a legjelentősebb) az első lesz: vagyis a kodifikáció elsősorban a magyarországi terminológia átvételét jelenti majd, ehhez képest másodlagos, jóval kevesebb kifejezést érintő lesz a sajátos szlovákiai magyar szakkifejezések kodifikálása.

A Nyelvtervező, tanácsadó és fordítóiroda tevékenysége (vázlat)12

Amint a tervezett iroda neve is mutatja, tevékenysége három fő területre terjedne ki: 1.nyelvtervezés, 2. nyelvi tanácsadás, 3. fordítás. A nyelviroda működésének első időszakában központi jelentősége lenne a nyelvtervezésnek; egy-két év után a fordítások elkészítése, valamint a nyelvi tanácsadás kerülne előtérbe, bár korrekciós, ill. bővítő, differenciáló nyelvtervező munkálatokra folyamatosan szükség lenne.

A nyelviroda fő állású alkalmazottai – az adminisztratív erőket nem tekintve – jórésztszakfordítók volnának; övék lenne a fő szerep nemcsak a fordítások elkészítésében, hanem – némileg szokatlan módon – a nyelvi tanácsadásban is. Kellő szakmai felügyelet mellett a fordítók is alkalmasak lehetnének, ill. fokozatosan alkalmassá válhatnának a nyelvtervezéssel kapcsolatos előkészítő munkálatok elvégzésére. Előnye ennek a megoldásnak, hogy e tevékenység során a fordítók olyan értékes tapasztalatokra tennének szert, amelyek nagyban segítségükre lennének tulajdonképpeni munkájukban, a különféle fordítások elkészítésében is.

Nyelvtervezés

A nyelvtervező munka első szakaszában a fordítók összegyűjtenék az összes szlovák szövegtípust, melynek fordítására a kisebbségi nyelvtörvény alapján szükség lesz. Az ezekben található szakszavakból és szakkifejezésekből számítógépes adatbázistlétesítenének, de természetesen a megszövegezés grammatikai sajátságait sem hagynák figyelmen kívül. A munka második fázisában a fordítók magyar országi kiszállások során az adott területekről magyarországi szakszövegeket gyűjtenének, s egyben fölvennék a kapcsolatot az egyes szakterületek magyarországi szakembereivel. A munka harmadik szakaszában a szlovák és a magyar szövegek összevetésével tisztáznák a szlovák és a (magyarországi) magyar műszavak és kifejezések ekvivalenciaviszonyait; e munka eredményei máris egy (sőt: több – bár hiányos) szakszójegyzékként épülnének be az említett adatbázisba. Külön adatbázis készülne azokról a terminusokról, amelyeknél vagy nem sikerült megtalálni a magyarországi megfelelőt, vagy pedig a fordítók nem biztosak abban, hogy a magyar országi terminus szlovákiai magyar viszonylatban is alkalmazható. Ezután – negyedik lépésként – a nyelviroda vagy a fölöttes szerve szerződést kötne az egyes szakterületek magyarországi szakembereivel, melynek alapján azok a fordítókkal együtt működve megpróbálnák tisztázni a fölmerült problémákat.

A fordítók által kidolgozott anyagot (melynek egyaránt részei a megoldott problémák és a megoldatlanul maradottak) egy, legalább három nyelvészből álló reprezentatív testület nyelvi szempontból ellenőrizné, s döntést hozna a fönnmaradó kérdésekben, az érintett szakterületek szakembereinek további közreműködésével. Ennek eredményeként létrejönne az illető szakterületek kodifikációja, amely a hatodik, implementációs szakaszbanszakszójegyzékekben és legalább egy, minta szövegeket tartalmazó kötetben (példatár) öltene testet. A szójegyzékeket (melyek nek anyaga a leendő szlovák-magyar, ill. magyar-szlovák nagyszótárakba is beépül ne), valamint a példatárat minden olyan szerv, testület és természetes személy meg kapná, amelynek szüksége lehet rá (vagyis amelynek a nyelvtörvényből következően kötelessége magyar nyelvű fordítások elkészítése). Ezenkívül e kötetek be kerülnének a kereskedelmi forgalomba is.

Nyelvi tanácsadás

A nyelviroda másik feladata a későbbiekben a nyelvi tanácsadás volna, amely azon kívül, hogy helyi szinten segítené a közintézmények dolgozóit a kétnyelvűség gyakorlati megvalósításában, a kodifikáció elterjesztését, közismertté tételét is szolgálná. Ennek részeként munkaidőben egy állandó telefonos közönségszolgálat működne, munkaidőn kívül pedig üzenetrögzítő rögzítené a hívásokat. Bárkinek lehetősége volna fölhívni e közönségszolgálatot és nyelvi, terminológiai kérdésekben tanácsot kérni. Ha a szolgálatot teljesítő fordítók ismernék a választ, azonnal megadnák, ha nem, a kérdést jegyeznék és továbbítanák olyan szakembereknek, akik ismerik az adott szakterületet (ha nem szakterminológiai kérdésről van szó, akkor nyelvész szakemberekhez fordulnának), s a hívónak később levélben válaszolnának. A közönségszolgálat nemcsak a nagyközönség tájékoztatását szolgálná, hanem fontos szerepe volna a folyamatos nyelvtervezésben is: a fordítók jegyeznék a kérdéseket és beépítenék őket adatbázisukba, amely így folyamatosan gazdagodna, differenciálódna.13

Fordítás

A nyelviroda harmadik feladata a fordítás volna: az országos érvényű dokumentumok magyar fordításának az elkészítése. Nagyon fontos, hogy Somorjától Nagykaposig ugyanaz a kodifikáció érvényesüljön a magyar nyelvű szövegekben, s ne jöjjön létre fölösleges zavar, ill. nyelvi különfejlődés. A fordítások központi elkészítése továbbá tehermentesítené a helyi és járási szerveket, amelyekre a kisebbségi nyelvtörvény amúgy is többletfeladatokat róna, hiszen a helyi és regionális érdekű fordításokat nekik kellene majd elkészíteniük (már ahol egyáltalán képesek rá önerőből). Abban, hogy erre képessé váljanak, nagyon fontos szerepe lenne az említett, központilag elkészített szakszójegyzékeknek és a mintaszövegeket tartalmazó példatárnak, valamint a nyelvi közönségszolgálatnak.

A központi nyelvirodát olyan jogosítványokkal is föl kellene ruházni, melyek lehetővé tennék számára, hogy a regionális vagy helyi szinten készülő fordítások színvonalátellenőrizze, ill. a nyelviroda jóváhagyásához legyen szükség ahhoz, hogy bizonyos típusú fordítások publikusak lehessenek. Ennek hiányában ugyanis nem volna garancia arra, hogy a regionális és helyi szinten készülő fordítások valóban követni fogják a kodifikációt.

A nyelviroda szerkezeti felépítése és működtetése

Figyelembe véve az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvénytervezet idevágó rendelkezéseit (a hivatali nyelvhasználat kétnyelvűsége azokon a településeken érvényesül, ahol a kisebbségi lakosság arányszáma 20%), a nyelviroda szak mai tevékenysége a magyar, a ruszin (ukrán) és a roma nyelvekhez kapcsolódna. (A nyelviroda működésének ruszin és roma vonatkozásairól az illető kisebbségek szak emberei külön tervezetet készítenek.) A nyelviroda működésének első, feltételezett átmeneti szakaszában (l. föntebb) mindegyik nyelvvel két-két szakember foglalkozna. A magyar és a ruszin (ukrán) nyelv esetében ezek fordítók volnának; a roma nyelv helyzete meglehetősen eltérő, ezért valószínű, hogy itt más megoldásokat kell alkalmazni. Az adminisztratív teendők ellátásával és a szervezéssel két személy foglalkozna. A munkába bekapcsolódó további szakemberek (nyelvészek, valamint az egyes szakterületek művelői) szerződéses alapon dolgoznának. A költségvetés kidolgozásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy e szakemberek egy része magyar, ill. ukrán állampolgár kell, hogy legyen.

Az iroda működéséhez természetesen szervesen hozzátartozik a megfelelő műszaki háttér (kézikönyvtár, számítógépek14, nyomtatók, telefon, telefax üzenetrögzítővel, fénymásoló). A munka kezdeti szakaszában számolni kell az iroda munkatársainak gyakori külföldi (Magyarország, Ukrajna) kiszállásaival.

A nyelviroda részletes koncepciójának kidolgozására csak a későbbiekben kerülhet sor, akkor, amikor ismeretesek lesznek az iroda működését meghatározó jogi és gazdasági feltételek. Az előkészítő munkálatokat azonban már most meg lehetne, ill. kellene indítani. Elvi síkon tisztázni kellene a kodifikálással kapcsolatos, föntebb tárgyalt problémákat, méghozzá a szlovákiai magyar társadalmi elit képviselőinek bevonásával. Az irodával kapcsolatos szervezési kérdések megoldásához pedig hasznos volna megismerni más országok példáját, ill. az első köztársaságbeli gyakorlatot.

Hivatkozások

Daneš, František 1979. Postoje a hodnotící kritéria při kodi fi ka ci. In: Ja ro slav Kuchař szerk., Aktuální otázky jazykové kultury v socialistické společnosti, 79-91. Praha: Academia.

Daneš, František 1986. Values and Attitudes in Language Stan dar dization. In: Chloupek, Jan és Nekvapil, Jiří szerk., Reader in Czech So cio linguistics, 206-245. Praha: Academia.

Dobos László 1996. Intézményesített anyanyelv-védelmet. Nyelvünk és Kultúránk,94-95, 27-31.

Dobos László 1997. Anyanyelvünk védelme a Kárpát-medencében. A Duna Televízió Heti Hírmondó műsorának kerekasztal-beszélgetése Kassán. Nyelvünk és Kultúránk, 99, 16-25.

Driessen, Bart megjelenés alatt. A further step towards the European Union – a legal analysis of the 1999 Slovak law on the use of languages of national minorities.

Gereben Ferenc 1998. Anyanyelv és identitástudat kapcsolata a magyarpárú kétnye lvű ség helyzetében. In: Lanstyák István és Szabómihály Gizella szerk., Nyelvi érintkezések a Kár pát-medencében, különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre, 113-127.

Gyönyör József 1987. Anyanyelvünk használatának néhány időszerű kérdése. In: Zalabai Zsigmond szerk., A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről, 44-59. Bratislava: Madách. (2., bővített kiadás.)

Gyönyör József, 1989. Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Madách: Bratislava.

Hubik István 1987. A csehszlovákiai magyar fordítás általános problémái. In: Zalabai Zsig mond szerk., A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről, 230-249. Bratislava: Madách (2., bővített kiadás).

Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Bratislava: Madách.

Jakab István 1987. Nyelvi vétségek és kétségek. Bratislava: Madách.

Jakab István 1993/1998. A szlovák hatás és a többi. (Nyelvünk területi változatainak s társadalmi használatuknak kérdései és kérdőjelei.) In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 25-33. Budapest: Osiris.

Kovalovszky Miklós 1977. Nyelvfejlődés – nyelvhelyesség. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kvarda József és Gyuricsek Piroska 1999. Útmutató a kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati megvalósításához különös tekintettel az önkormányzatokra. Návod k praktickej realizácii zákona o používaní jazykov národnostných menšín s osobitným zreteľom na samosprávy. Šamorín: A Demokratikus és Nyitott Társadalomért Társulás-Združenie pre demokratickú a otvorenú spoločnosť-Association for Democratic and Open Society.

Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. (A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918-1991). In: Kontra Miklós szerk., Tanulmányok a határainkon túli két nyel vű ségről, 11-72. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Lanstyák István 1996/1998. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli ma gyar nyelvhasználatról), 408-436. Budapest: Osiris.

Lanstyák István 1998a. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Duna szerdahely: Lilium Aurum. /Egyetemi Füzetek 1./

Lanstyák István 1998b. Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára. In: Nyelvünkben – otthon, 158-172. Dunaszerdahely: Nap Kiadó.

Lanstyák István 1998c. Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Irodalmi Szemle 41/3-4, 107-115, 41/5-6-7, 152-163.

Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. FórumTársadalomtudományi Szemle 1/2, 75-83.

Lanstyák István, megjelenés alatt. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest: Osiris.

Lanstyák István, Simon Szabolcs és Szabómihály Gizella 1998. A magyar stan dard szlo vákiai vál to za tá nak szókincséről. In: Lanstyák István és Szabómihály Gizella szerk., Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében, 67-77. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó-A Magyar Köz tár sa ság Kulturális Intézete.

Lanstyák István és Szabómihály Gizella 1994/1998. Standard – köznyelv – nemzeti nyelv. In: Kontra Miklós és Saly Noémi szerk., Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 211-216. Budapest: Osiris.

Lőrincze Lajos 1980. Emberközpontú nyelvművelés. Budapest: Magvető Kiadó.

NyKk. Grétsy László-Kovalovszky Miklós szerk., Nyelvművelő kézikönyv. I-II. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1980-1985.

Polenz, Peter von 1990. Nationale Varietäten der deutschen Sprache. Inter na tional Journal of the Sociology of Language, 83, 5-38.

Simon Szabolcs 1998. Nyelvi változók a szlovákiai magyar sajtóban. In: Sándor Klára szerk., Nyelvi változó – nyelvi változás, 123-139. Szeged: JGYTF Kiadó.

Výrost, Jozef és Zeľová, Alena 1988. Sociálno-psychologický vý skum národnostných vzťahov. Úvod do etnopsychológie. Bra tislava.

Zeľová, Alena 1992. The integration of the Hungarian minority in Slovakia – the language problem. In: Jana Plichtová szerk., Mino rities in Politics. Cultural and Lan guage Rights, 154-158. Bratislava: Czechoslovak Committee of the European Cultural Foundation.

Zeľová, Alena 1994. Maďarská menšina. Minoritné etnické spoločen stvá na Slovensku v procesoch spoločenských premien, 23-31. (Szerzők: Alena Zeľová, Viera Bačová, Slávka Hadu šovská, Mária Homišinová, Milan Olejník, Vladimír Paukovič, Štefan Šutaj, Jozef Vý rost.). Bratislava: Veda.

Jarábik Balázs: Az új modell

(Összehasonlító elemzés a Szlovák Köztársaság és a Magyar Köztársaság külpolitikájának alakulásáról)

Bevezetés

Akár új időszámításról is beszélhetnénk a szlovák-magyar kapcsolatokban, annyira flexibilisekké váltak mostanában a kulturális, az oktatási, de főleg a külkapcsolatok, legalábbis erről árulkodnak a rendszeres találkozók a két ország magas rangú hivatalnokai között. Ezt természetesen a mindkét országban lezajlott kormányváltás óta a legtöbb szakértő prognosztizálta, ennek ellenére semmiképpen sem mondhatjuk, hogy a két ország kapcsolatában nincs új a nap alatt. Sőt.

Az új időszámítás kezdetét a szlovák-magyar vegyes bizottságok tényleges munkájának megkezdésétől is számíthatnánk, ám ez véleményem szerint nem lenne szerencsés. Mint arról később szólunk majd, a vegyes bizottságok intézménye nagyon fontos eszközévé vált a két ország közötti kapcsolattartásnak, de mégiscsak egy régebbi korszak hívta életre, hiszen köztudottan a Mečiar-Horn találkozók eredményeként jött létre. Nem lehet figyelmen kívül hagyni ezen intézmény egyre növekvő szerepét, de a dinamikus Fidesz-gerincű magyar kormány s a demokratikus átalakulással küszködő Szlovákia kapcsolatának új időszámítását semmi esetre sem lenne helyes egy nehézkes, roppant nagy odafigyelést és kompromisszumkészséget követelő szakmai munkacsoport tevékenységének tényleges beindításához kötni. Sokkal inkább két esemény kívánkozik ide: az 1999. augusztus végén megrendezett madarászi szabadegyetem, ill. a szeptember 16-án Duna vizén aláírt Párkányt és Esztergomot összekötő Mária Valéria híd felépítéséről szóló szerződés.

A madarászihoz hasonló jellegű szabadegyetemek gondolata akár Fidesz-sza ba dalomnak is tekinthető. Az erdélyi Tusnádfürdőn megrendezett nagy múltú rendez vény hagyományából megszületett szlovákiai eseményt a közelmúltban sikerült olyan szintre emelni, hogy azt megtisztelhette jelenlétével a két ország, Magyarország és Szlovákia miniszterelnöke is. Nem véletlen, hogy itt hangzott el az az orbáni gondolat, mely szerint a fiatalok, vagyis a jövő generáció jelenlétében zajló kötetlen, nyakkendő nélküli eszmecserék sokkal nagyobb előrelépést hozhatnak, mint a hivatalos találkozók. A kötetlenséget és a dinamizmust, mely a magyar kormányfő leghatásosabb fegyverei közé tartozik, Orbán Viktor most is kiválóan érvényesítette, nagy zavart okozva a Mikuláš Dzurindát követő stábnak és az újságírók hadának. Érthetetlen ugyanakkor, hogy a nagy számban megjelenő szlovák újságírók nem figyeltek fel arra a tényre, hogy az Orbán-Dzurinda sorrend egyáltalán nem volt véletlen, hiszen csakúgy, mint a szabadegyetem, a miniszterelnöki találkozó is magyarországi kezdeményezésre jött létre, és így pontosan tükrözte a két ország közötti kapcsolatok mibenlétét. Paradox módon ugyanis – szlovák felségterületen – Orbán Viktor volt a házigazda, aki ezt a tényt kellőképpen éreztette szlovák kollégájával, amit a szlovák kormányfő több mint 40 perces kényszerű várakoztatása is sejtetett. Így magyar részről roppant hálásak lehetnek Bugár Bélának, az MKP elnökének, aki magyarul intézett szavaival témát és teret adott a szlovák újságírókból egyszerre kibukó intoleráns, sőt a másnapi szlovák lapokban megjelenő már-már nacionalista indulatoknak.

A Mária Valéria híd fontosságát és szimbólumértékét aligha kell hangsúlyozni – földrajzi, geopolitikai témájú köteteket lehetne megtölteni az ezzel kapcsolatos írásokkal. Sokkal fontosabbnak tűnik – bármilyen furcsán hangzik is – az álírás módját övező vita, mint a maga a híd megépítése. Ez utóbbi tény ugyanis teljes mértékben adott volt: amennyiben a szlovák kormány nem vállalta volna a megépítési költségek mintegy 25 százalékának megtérítését, úgy a párkányiak biztosan kezdeményezték volna a helyzetnek megfelelő népszavazást. Magyar részről már évekkel ezelőtt jelezték a híd felújítása iránti érdeklődést.

Mi sem jellemzi pontosabban a két ország – de akár a két kormányfő – közti kapcsolatot, mint az aláírás mikéntjéről terjedő fáma. Az Orbán-kabinet protokollistái ugyanis – legalábbis a híresztelés szerint – jelezték a szlovák kollégáknak, hogy Orbán Viktor a Duna közepén lévő megmaradt hídpillérre felkapaszkodva óhajtja aláír ni az ominózus dekrétumot. Erre a szlovák biztonságiak nem adták áldásukat, így a magyar kormányfő kénytelen volt a Duna vizére ereszkedni.

A madarászi tábor ugyancsak pontosan tükrözte a szlovák-magyar kapcsolatok jelenlegi állását: többé-kevésbé a magyar vezetés szeretné meghatározni a térség külpolitikai irányvonalát; Magyarország geopolitikai helyzetét, ill. a két ország közti különbséget kihasználva saját képére szeretné formálni a két ország közti külkapcsolatokat. E tanulmány célja tehát egyrészt bemutatni a lehetséges magyarországi elképzeléseket, ill. felvázolni a várható szlovák reakciókat.

Az új helyzet – adott helyzet?

Az új szlovák kormányzat külpolitikai irányvonala számol azzal a ténnyel, hogy Szlovákia integrációja jelentős mértékben függ a szomszéd országok pozíciójától, amelyet maga Dzurinda kormányfő is elismert. Egy korábbi nyilatkozatában – az első nagy külpolitikai józanodás után – kijelentette: Szlovákia integrációja a legkönnyebben a visegrádi négyek minél szorosabb együttműködése révén valósulhat meg. A magasztos gondolat valóra válását egyetlen dolog akadályozhatja, az, hogy a másik három ország integrációja többé-kevésbé sínen van. A kérdés az, mennyire érdeke a többieknek Szlovákia gyors integrációja. Az erre adandó válasz – bármilyen köny nyűnek is látszik – nem adott pontosan. A legtalálóbban talán Csáky Pál, a szlovákiai kormány miniszterelnök-helyettese fogalmazott 1998. április 8-án Budapesten a Friedrich Naumann Alapítvány és a Márai Sándor Alapítvány által megrendezett szimpóziumon: szerinte Szlovákiának bőven van ideje beérni Magyarországot a csatlakozásban, hiszen déli szomszédunk sem csatlakozhat 2006-nál előbb az EU-hoz. A jelenlévő Németh Zsolt, a magyar külügyi államtitkár erre Magyarország “hivatalos” csatlakozási dátumával, 2002-vel felelt.1

Ha földrajzi alapossággal vizsgáljuk meg a kérdést, rögtön szembeötlik a visegrádi régió egybetartozása. Képzeljük csak el, micsoda feladatot vállal az magára, aki a szlovák-cseh, szlovák-lengyel és a szlovák-magyar határon akarja életbe léptetni a schengeni határokat. A technikailag szinte kivitelezhetetlennek látszó feladat meghaladja mindhárom ország gazdasági lehetőségeit, hogy mást ne mondjak, a visegrádi négyes együttes csatlakozása sokkal kisebb összegbe kerülne az EU-nak is, mint a Szlovákia nélküli integráció. Ehhez logikusan csatlakozik Csáky véleménye is. A magyar kormány azonban több hónapon keresztül azt sulykolja a magyar – és európai – közvéleménybe, hogy a csatlakozás dátuma 2002. Ez a görcsös kommunikáció bumeráng módra viselkedhet a retorikailag képzett Fidesz-fiúk kezében, hisz éppen Szlovákia lehet az a hátráltató tényező, amely várakozó pályára kényszerítheti a magyar kormányt. Az EU helsinki csúcstalálkozója ebben a kérdésben mindenképpen döntő jelentőségű lesz, bármilyen Szlovákiát érintő kérdés ugyanis nagyban befolyásolja szomszédai európai integrációját is.

A mostanra kialakult politikai helyzet – köszönhetően először a szlovák parlamenti választások eredményének, majd főleg a koszovói válságnak – kulcsszava az új. Az új szlovák kormány új (jó)szomszédi kapcsolatokat kíván építeni Magyar országgal (is), egyrészt a nemzeti kisebbségek helyzetének jobb politikai eladhatósága érdekében, másrészt a visegrádi országok “hátán” felkapaszkodva a jobb integrációs pozíció elérésére törekedve. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az 1999. május 14-i pozsonyi V4-es miniszterelnöki csúcstalálkozó. A május 15-re meghirdetett (az egyeztetés hiánya?) első elnökválasztási forduló miatt egynaposra sikerült csúcstalálkozón mindenki önmagához “hűen” viselkedett. Bebizonyosodott, hogy a visegrádi együttműködés igazi motorjának Szlovákiának kell lennie. Rajta kívül Magyarország igazi érdeke a regionális együttműködés fejlesztése. Csehország még mindig saját sebeit nyalogatja, Lengyelország pedig annyira természetesnek veszi integrálódását, hogy várhatóan semmit sem fog kezdeményezni. Kulcskérdéssé válik ebben a helyzetben (is) Szlovákia és Magyarország együttműködése. A probléma lényege azonban a két ország eltérő stratégiai céljaiban fogalmazható meg. Míg az új szlovák vezetés számára a visegrádi együttműködés formálisan és ténylegesen is az európai integrációt szolgálja, addig Magyarország a regionális nagyhatalmi pozícióit rendel(het)i alá V-4-es csoportnak. Az újfajta együttműködést azon ban a két eltérő stratégia nem szükségszerűen gátolja, illetve okoz feszültséget az együttműködésben. Mindezt azonban jócskán gátolhatja a szlovákok történelmileg kialakult félelme a magyaroktól, amelyet néha a szlovák politikai színtéren operáló Magyar Koalíció Pártjának tevékenysége látszólag erősít. Ám éppen az MKP kormánypozíciója teremti meg az egyik lehetőségét annak, hogy ez a több évszázados sztereotípia elveszítse politikai-lélektani hatását.

A magyar kormánnyal kialakult külpolitikai viszony egyik próbaköve az 1995-ben Párizsban, még Vladimír Mečiar és Horn Gyula által aláírt szlovák-magyar alap szerződés megkötése volt. A politikai elemzők szerint miközben a Horn rögtönzési indulatait kihasználó mečiari diplomácia az ET 1201-es ajánlásának az alapszerződésből történő kilövésével volt elfoglalva, az alapszerződés gyakorlati részébe Mečiar számára kedvezőtlen részek is kerültek. Egyebek között ez volt az egyik oka annak, hogy az 1998-as parlamenti választások utáni új kormány fogott hozzá a ve gyes bizottságok felállításához és a tényleges munka megkezdéséhez. Az első, budapesti forduló után a konkrét folytatás – egyelőre – elmaradt. Nem kis szerepe volt ebben a mindkét ország diplomáciai erőfeszítéseinek legnagyobb részét lekötő jugoszláv háborúnak, de a kezdeti eufória fokozatos eltűnésének is. A koszovói helyzet okozta megtorpanás azonban Magyarországnak többe került, mint azt sokan gondolnák. Kénytelen volt – legalábbis egy ideig – feladni azt az expanziós politikát, amelynek alapját még a Horn-kormány külpolitikai establishmentje rakott le. Horn szolgálati ideje alatt kezdődött a szomszédos országok – főleg Románia, de Szlovákia is – tőkeexportos “meghódítása”. Bár a hódítás szó eben az esetben erős túlzás nak számít, az 1991-től megindult, kezdetben jelentéktelen magyar válla lat alapítás és piacszerzés 1996-ban ugyancsak meglódult, majd 1997-98-ban különösen megemelkedett. A kisbefektetők mellett megjelentek a magyarországi multinacionális nagyvállalatok is. A legnagyobb tőkebefektető mind Romániában, mind Szlovákiában a Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság (MOL Rt.). A szlovák tőke befektetések értéke – bár kisebb a hasonló román mutatóknál – mintegy 25 millió dollár, ami – figyelembe véve a külföldi tőke alacsony szlovákiai részvételét (kb. 2 milliárd) – jelentősnek mondható, hiszen Magyarország a szlovákiai befektetők rangsorában a tizedik helyen állt a parlamenti választások előtt. A befektetésekben közel 600 cég vesz részt, melyek közül kiemelkedik a MOL a maga 20 millió dollárjával.2 Figyelemre méltó ez az eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy a mečiari privatizáció sokszor a magyar cégek és a szlovákiai magyarok mellőzésével zajlott.

A Külügyminisztériumban új munkacsoportot hoztak létre, főképp a Fidesz egykori külpolitikai szakértői köréből, amelyet Németh Zsolt politikai államtitkár vezet. A csoport Dél-Kelet-Európával foglalkozó része nemrég tette közzé a jugoszláviai térségről szóló elemzését, amelynek rövid összefoglalása akár a magyar vezetés által egyre inkább – nemzetközi szinten is – forszírozott hármas autonómia a Vajdaság számára. Tévedés lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy a Fidesz ezentúl mindenhol az autonómiát fogja szorgalmazni. A legfontosabb cél ugyanis Magyarországnak a régióban betöltött szerepének az erősítése. Márpedig a Fidesz-MPP politikusai ennek sok mindent hajlandók alávetni.

Németh Zsolt nem is titkolta, hogy mindebben elsősorban az Egyesült Államok segítségére számítanak. A politikai államtitkár egyik februári interjúja szerint “az amerikaiak egységben szemlélik Közép-Kelet-Európát, csak üdvözölni tudták, hogy lelket vertünk ismét a visegrádi együttműködésbe, s aktív külpolitikát folytatunk Közép- és Dél-Kelet-Európában”.3 A nyilatkozat mindenestre egybecseng az USA külpolitikai vezérelvének lehetséges változásával, amelyre egyre több szakember hívja fel a figyelmet.

Nincs másról szó, mint annak az egyedülálló politikai hagyománynak a lehetséges változásáról, amely az Egyesült Államokban az ún. olvasztótégely mítosza mentén alakult ki. A mítosz abból ered, hogy az USA a bevándorlók országa, amely be az új polgárok azért érkeztek, hogy leszámoljanak múltjukkal, beolvadjanak egy nagyobb közösségbe.4 Az amerikai álom egyik megtestesítője az angol nyelv volt, s mint ilyen, a nemzetek sokaságát egyesítette. Az amerikaiak úgy érezték, hogy az emberi szabadságjogok területén indokolatlan a kormányzat beavatkozása, ennek következtében makacsul őrzik egyéni jogaikat, de idegenkednek a csoportoknak tulajdonított jogoktól.

A 80-as évek vége felé az olvasztótégely mítosza kopni kezdett a jelentős számú latin-amerikai bevándorló következtében. A spanyol ajkúak növekvő száma kétféle reakciót váltott ki az USA-ban: megjelentek a nacionalista jellegű pártocskák, csoportosulások, amelyek az angol nyelv “államosítását” kezdték követelni, míg a spanyol ajkúak kollektív nyelvi jogokat tűztek zászlajukra.

A koszovói háború megerősíteni látszik annak a kurzusnak a változását, melyhez az amerikaiak az izolacionalizmusból kitörő Wilson elnöktől fogva tartották magukat. Ezért például az ENSZ – az USA-val együtt jóváhagyott – kisebbségi normái és nyilatkozatai az etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek kifejezést használják (lásd a polgári és politikai jogokról szóló 1966-os egyezmény 27. cikkelyét vagy az 1990-es emberi dimenzióról szóló konferencia koppenhágai dokumentumait).5 Vagyis az USA nem ismerte el a kollektív jogokat. Egészen idáig. A jugoszláv válság felvetette az albánok utáni legnépesebb Jugoszláviában élő kisebbség, a 300 000-es magyarság helyzetének kérdését. A lényeg az, hogy a magyar kormány egyre erősebb “aknamunkája” során egyre több szó esik a vajdasági autonómiáról. Magyarország első számú szövetségesét az USA-ban sejti: ezt megerősíteni látszik William Cohen 1999. júliusi budapesti látogatásakor elhangzott Orbán-nyilatkozat, mely szerint “a vajdasági magyarság példája lehet az erőszakmentes autonómiaharc első példája”.6 Annyi bizonyos, hogy az új magyar külpolitikai kurzus tematikájába mind az autonómia, mind a regionális pozícióharc beleillik. Nem is kell találóbb példát kiragadni, mint Németh Zsolt 1999. július 11-i nyilatkozatát a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadására reagálva: “a szlovák kormánynak orvosolni kéne azt a csorbát, melyet akkor ejtett, amikor figyelmen kívül hagyta a Szlovákiában élő kisebbségek véleményét a törvény elfogadásakor.”7

A szlovák-magyar kapcsolatok egyik legfontosabb katalizátora a Magyar Koalíció Pártjának kormányszerepe – lehetne. A párt, de a kormány egyik legfontosabb feladata annak a rendkívül téves feltevésnek a megváltoztatása lenne, amelyet a szlovák parlamenti ellenzék von le az MKP szerepéről a szlovák belpolitikai porondon. Általában a mindenkori magyar külpolitika ötödik hadoszlopának állítják be, persze jól felfogott érdekből.

Rendkívül érdekes azonban az a viszony, melyet a magyar vezetés részéről tapasztalhatunk az MKP-vel szemben. A Fideszhez közeli hírforrások szerint ugyanis a fiatal demokraták hasonló stratégiát kívánnak, kívántak alkalmazni az MKP ese tében is, mint amit Romániában az RMDSZ-szel szemben alkalmaznak. A recept egyszerű: végy egy, a kényelmetlen vezetéssel szemben álló fiatal, tehetséges gárdát, adj neki egy frappáns nevet, állíts élükre egy szellemi vezért, akinek nin csenek (vagy nem lehetnek) politikai ambíciói. Erdélyben a Reform Tömörülés néven ismert jobboldali radikális csoport egyre inkább a tehetségének megfelelő súlyt kap az erdélyi magyar politizálásban, természetesen a több éve hivatalos kurzust képviselő Markó Béláékkal szemben. A Reform Tömörülés szellemi vezetőjeként számon tartott Tőkés László Király-hágó melléki püspök valószínűleg tudatában van annak, hogy szellemi vezérként igen, politikai vezetőként azonban nem igazán tartják elfogadhatónak sem otthon, sem külföldön. A mellette felnövő – Szilágyi Zsolt nevével fémjelzett – ifjú generáció tehetségénél fogva egyre keményebb ellenfele lesz a jelenlegi RMDSZ-vezetésnek.

Ám ami működőképesnek bizonyult Erdélyben, nem nagyon jön össze a Felvi déken – konstatálhatták Magyarországon. Sem szellemi vezér, de a körülötte lévő fiatal generáció sem nevelődött ki az MKP holdudvarában, bár másutt se nagyon. A magyarországi egyetemek, valamint álláslehetőségek vonzása, ill. a Magyar Koalíció volt pártjainak az ifjúsági politikát teljesen mellőző irányvonala jelentős mértékben hozzájárult ezen áldatlan helyzet kialakulásához. Az erdélyi és felvidéki ifjúság közötti párhuzam megvonáshoz jellemző adalékul szolgál az például, hogy míg az Illyés Közalapítvány erdélyi alkuratóriumának van ifjúsági szakterülete, addig nálunk természetesen ilyen nincs – bár ez egyáltalán nem az MKP hibája, inkább Magyar országon kellene ezen elgondolkodni. De megemlíthetem azt is, hogy Erdélyben a rendkívül nagy erőt és szervezettséget jelentő ifjúsági szervezetek határozzák meg a magyarországi ösztöndíjak sorsát, addig Szlovákiában az Ösztöndíjtanács hivatott erre – tudjuk, hogyan.

Etnikai konfliktus?

Az MKP jelenlegi vezetésének a kormányban főleg az ún. magyar kártyával kell megküzdenie. Az etnikai konfliktusok gerjesztése kimondott célja a HZDS vezette ellenzéknek, mivel mindaddig, amíg ez működik, gátolni tudják a “normális” fejlődésre képes szlovák pártrendszer kialakulását. Addig, amíg az ún. magyar kártya szinte minden szinten működtethető és felhasználható, elképzelhetetlen a polgári igények szerint működő pártrendszer kialakulása. A jóléti, polgári társadalom elengedhetetlen feltétele a jószomszédi kapcsolatok, a nemzetek egymással való kiegyezése, így a szlovák-magyar kapcsolatok fejlesztése is. Természetesen ez sem a HZDS, sem az SNS számára nem kívánatos, éppen ezért tudatosan, saját érdekükben használják fel a magyar kártyát. A gond az, hogy a szlovák társadalom jelentős része még mindig fogékony az etnikai uszításokra, így gondolja legalábbis a szlovák politikai elit egy – elsősorban baloldali – része. Az ő figyelmüket hívnám fel John Bowen 1996-ban megjelent tanulmányára, amelyben az etnikai viszályok mítoszát igyekszik megcáfolni.8 Bowen azt a tételt cáfolja, mely szerint “csak erős államhatalom képes útját állni a fortyogó (etnikai) indulatoknak”. Ismerős, nem? Nos, a tanulmány lépésről lépésre, országról országra, Ruandától Jugoszláviáig igyekszik bebizonyítani, hogy az etnikai konfliktusok tulajdonképpen különböző etnikumok ellenérzését kihasználó hatalmi harcok, melyekben általában a hatalom használja fel a “nem etnikai különbségek, hanem a korszerű állami hadviselésből és a civil társadalom hiányából eredő félelmek és ellenszenvek előidézte konfliktusokat”.9

A “fentről gerjesztett félelem” teóriája tökéletesen illik a mečiari rendszer kisebbségi fóbiájára, de általánosan is alkalmazható a mostani szlovák társadalom kisebbségképére. A hazai “nyersanyag”, vagyis az új állam féltéséből szerzett affinitást kihasználva hintették el ezt az elsősorban 1994-ben kialakult ideológiát. Ennek megfelelően alakult ki Szlovákia kisebbségpolitikája is. Bár az 1995-ben aláírt szlovák-magyar alapszerződés tulajdonképpen megfelelt mindkét ország stratégiai igényeinek, ill. kormányzatának, a szerződés tartalmának megvalósítása már az új kormány feladata lett. Bár mindkét oldalról erősen támadták az alap szerződést (a Magyar Koalíció a pozsonyi ratifikálásához nem volt hajlandó a nevét adni), van a nemzetközi dokumentumban egy használható elem: a vegyes bizottságok.

A vegyes bizottságok

A vegyes bizottságok felállítása nagyobb gondot okozott a Mečiar-kormányzatnak, mint a Szlovák Kormány Nemzetiségi Tanácsának de facto hatályon kívül helyezése. A magyar kormány ugyanis – az alapszerződés értelmében – (személyi) javaslatokat nyújtott be a saját részéről. Mivel az alapszerződés ignorálása már-már nemzeti sporttá vált a szlovák Külügyminisztériumban, a magyar szakértőknek bőven volt idejük elkészíteni saját anyagukat – az alapszerződés értelmében. A kormányváltás után szlovák részről is nagy elánnal igyekeztek behozni a lemaradást; Csáky Pál kapta az öreg motor beindításának feladatát. A nagy dirrel-durral beharangozott vegyes bizottság első budapesti ülése (1999. február 8.) azonban majdhogynem kudarccal végződött, a szlovák delegáció ugyanis sokszor szinte reagálni sem tudott a magyar javaslatok láttán. A delegáció egyszerűen Pozsonyból kért tanácsot, majd késő éjjelig tárgyalva jutottak egy jottányit előre a tárgyalások.

Ennek ellenére nem lehet azt állítani, hogy a bizottságok haszontalanok lennének vagy nem dolgoznának. Sorra alakultak meg az iskolaügyi, kulturális, mezőgazdasági stb. bizottságok, szám szerint 10. Ezek feladata az, hogy ajánlásokat dolgozzanak ki, amelyeket a 11. bizottság összegez (kormányközi vegyes bizottság a Szlovákia és Magyarország között megkötött keretegyezmény gyakorlatba történő átültetésére). A bizottság budapesti ülésének jegyzőkönyvében főleg az iskolaügyi, kulturális, infrastrukturális fejlesztés, valamint a határátkelés megkönnyítése szerepel – standardként. A munka nehézségét azonban valószínűleg a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának, valamint a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának elfogadása jelenti majd, továbbá az olyan általános megfogalmazások, mint “az 1999. év végére javaslattal kell előállni és ki kell dolgozni az iskolaügy, a tudomány és a kultúra területén a kétoldalú egyezményt és az együttműködési tervezetet Szlovákia és Magyarország között”, vagy az olyan konkrét feladatok, mint a “mindkét félnek hozzá kell járulnia ahhoz, hogy kedvezőbb feltételeket teremtsenek a szlovák közszolgálati televízió jobb vételéhez Magyarország területén, ahol szlovák kisebbség él”.10 Továbbá már most sejteni lehet, hogy a bizottság első számú ajánlása sem igen fog teljesülni, amely a magyar egyetemek, főiskolák Szlovákiában működő karainak törvényileg szabályozott keretek közti működését hivatott biztosítani.

A vegyes bizottságok eredményes működésének, munkájának megkönnyítése nemcsak a hivatalnokok, de a sajtó feladata is lenne. Mind a sajtó, mind a hivatalnokok mintha szégyellnék, hogy egy ilyen bizottság próbálja megteremteni a két ország közti problémás kérdések tisztázásának feltételeit. Nagyobb mediális tér segítségével bizonyosan gyorsabban és könnyebben elérhető lenne a problematikus kérdések tisztázása és a lehetséges megoldások gyakorlati implementációja.

Regionalitás

A kormányalakítás további fontos eleme volt, hogy tulajdonképpen a magyar politikusok kezébe adta a szlovák-magyar kapcsolatok egyik jövőbeni meghatározó esz közét, a regionalitás kulcsát, a regionális fejlesztést. A kezdeti tervek szerint Csáky Pál a kormány alelnökeként felügyeli, Harna István miniszterként végrehajtja a regionális fejlesztéssel kapcsolatos terveket. Szóba került az építésügyi minisztérium regionális fejlesztési főhivatallá történő átalakítása is. Mára – úgy tűnik – egyre kevesebb valósulhat meg a tervből. A regionális fejlesztés egyre inkább Pavol Hamžík miniszterelnök-helyettes vadászterületévé válik, sem Harna, sem Csáky nem tudta megoldani a pluszfeladatot, elsősorban a szakemberhiány, másodsorban a regionális fejlesztés ki tudja milyen fontosságot élvező pozícióját a magyar politikusok rangsorolásában.

Meg kell hagyni, az MKP által delegált miniszterelnök-helyettes, ill. az építésügyi miniszter a nyár derekán “beindult”: novemberi határidővel megszületett a tervezet a Harna vezette építésügyi minisztérium regionális fejlesztési minisztériummá törté nő fazonigazításáról. Az Európa Uniós pénzekhez való hozzájutáshoz viszont még egy kemény feltételt kell a szlovák kormánynak teljesítenie: a másodfokú önkormányzatok felállítását. Ahhoz nem kell különös jóstehetség, hogy megállapítsuk, ez novemberig nem sikerülhet. Ezért a koncepcióba bekerült az ún. regionális fej lesz tési irodák felállítása, amelyek – a másodfokú önkormányzatok felállításáig – a projektumokat hivatottak koordinálni, illetve elosztják a támogatásokat. A szlovák-magyar kapcsolatok fejlődését ugyanis előbb-utóbb a gazdasági kapcsolatoknak kell meghatározniuk, azaz a gazdaságnak ki kell szorítania a politikát a két ország és nép kapcsolatából. Ezt a tényt felismerve még fájdalmasabb a magyar politikusok stratégiai hibája, ha jobban megvizsgáljuk Szlovákia eddig betöltött szerepét a regionalitás európai struktúrájában.

Erre talán a legszemléletesebb példa az ún. Kárpátok Eurorégió projektuma, amely – részben Szlovákia miatt – egyre inkább hanyatlásnak indult. A modell alapja a Svájc, Franciaország és Németország területeit egyesítő Euroregion Basiliensis volt, létrehozója az Institute for East-West Studies. A hivatalosan 1993-ban Debrecen ben megalakuló eurorégióban Lengyelország, Románia, Magyarország és Ukrajna mellett Szlovákia keleti területei kaptak volna szerepet. A debreceni patinás Arany Bika Szállóban a négy ország külügyminisztere és Catherine Lalumiere asszony, az Európa Tanács főtitkára mellett Szlovákia jelenlétének hiányával jelezte: nemigen akar részt venni az európai projektumban. Tibor Ičo, az eurorégió ötletének egyik kidolgozója szerint a szlovák ignoráció két okra vezethető vissza: a mečiari adminisztráció teljes centralizációra való törekvésére, amelyet a projektum önkormányzatokat erősítő jellege erősen “zavart” volna; a másik ok pedig a mesterségesen keltett ún. “magyar veszély” volt.11

 Összegzés

A választások óta ismét érdekes jelenségnek lehetünk tanúi. A kormány egyrészt kifejezi egyértelmű szándékát az európai integrációt illetően. Másrészt úgy viselkedik, mint egy fej, amelyik nem tud testének parancsolni. Sok esetben ugyanis a mečiari adminisztráció “maradéka” hiúsítja meg a fej értelmes és valóban európai törekvéseit. Az elmaradt kádercsere, amelyet részben a baloldalnak köszönhet Szlovákia, egyelőre nagyban befolyásolja az integrációs folyamatok technikai részét, s a szlovák-magyar kapcsolatok e fázisának legfontosabb eleme a vegyes bizottságok működése. Amíg Szlovákiában a test parancsol a fejnek, addig az átvilágítással foglalkozó főhivatalnokok sem nagyon csodálkoznak majd az – amúgy korántsem gyorsaságáról elhíresült – EU-bürokraták élesedő figyelmezetésén.

A szlovák-magyar kapcsolatok bilaterálisból lassan multilaterálissá válnak: Szlovákia visegrádi ambíciói, a térség újbóli beindításának terve s ezen keresztül az ország európai integrációja több mint figyelemre méltó ötlet. Megvalósítása szintén jól sikerült, a május 14-i visegrádi csúcstalálkozó, de főleg annak légköre Pozsonyt valóban katalizátori szerepében erősítette meg. Félő azonban, hogy a “direkt” szlovák-magyar kapcsolatok megsínylik ezt a fajta tevékenységet, sőt keresztezheti a déli szomszédunk regionális törekvéseit. A szlovák külpolitikai establishmentnek éppen ezért kellene törekednie a bilaterális kapcsolatok intenzívebbé válására, amelyhez az MKP kormánypozíciója ideális szerepkör, sőt ha úgy tetszik (kis túlzással), akár Szlovákia ötödik hadoszlopaként is beválhat. Ehhez azonban az MKP-t annak kellene elfogadni, ami: a demokratikusan jogállam szabályait leginkább betartó politikai párt Szlovákiában.

A kormányváltás utáni eufóriában egyes szakértők Szlovákiát a térség fekete lovának tartották, s a magyar regionális törekvések lehetséges konkurenciájának. Mivel a gazdasági válsággal és korrupcióval küzdő ország nemhogy konkurálni, de egyelőre az EU technikai feltételeit sem tudja teljesíteni, a szlovák-magyar kapcsolatok fejlődésében ismét egy megtorpanási szakasz következhet be. Elsősorban akkor, ha ismét a kicsinyes, magyar fóbiától fűtött hivatalnokok győznek a vezetés europragmatikus politikai iránya fölött.

Persze nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az emlékezetes tilsti békét is – francia nyomásra – folyó vizén írta alá Napóleon és I. Sándor orosz cár. Lett is belőle haddelhadd nem egész két éven belül.

 

Himmler György: Párkányi népszavazások

“Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!”
(Petőfi)

Bevezető

A népszavazás intézménye ismeretlen volt 1989 előtt a keleti blokk országaiban. A kommunizmusban – a rezsim lényegéből következően – ez teljesen rendszeridegen elem volt. Így volt ez “természetesen” Csehszlovákiában is. Amikor azonban az ország fejlődése demokratikus irányt vett, alkotmányos rendszere is lényegesen megváltozott. Ez már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy a modern demokráciák két fontos eleme – az önkormányzatiság és a jogállamiság keretei között kibontakozó civil kezdeményezések – lendületet kapjanak. Meg kellett azonban küzdeniük – s ez a küzdelem ma is tart – azzal a társadalmi közeggel, amely nacionalizmusával, erkölcsi relativizmusával és különösen autónómia-hiányával minden demokratikus törekvés esküdt ellensége. Az önkormányzatok a civil társadalmi kezdeményezések kel összefonódva vagy egyszerűen csak élve a közjogi autonómia számukra adott lehetőségeivel esetenként éppen a népszavazás eszközéhez folyamodtak identitásuk legitimizálása vagy alapvető politikai jogaik gyakorlásának biztosítása érdeké ben. A párkányi népszavazások erről is szólnak.

I. Népszavazás a város nevéről

1. Történelmi helységnevek alkonya

Az ismert 1989-es csehszlovákiai rendszerváltással és az önkormányzatiság megjelenésével számos új lehetőséget kaptak kézbe a helyi közösségek. Így több helyen is kezdeményezték az egykori helységnevek és utcanevek megváltoztatását vagy inkább a régiek visszaállítását, s ez a helyi közösségek identitásának rekonstruálási kísérleteként értelmezhető leginkább. E – főleg kisebbségi – közösségek önazonosságát ugyanis a háború utáni években az őket súlyosan érintő intézkedésekkel igyekezett a nacionalista csehszlovák kormányzat megtörni. Ezen intézkedések egyike a kisebbségek (esetünkben a magyar kisebbség) által lakott helységek megnevezéseinek önkényes – a legtöbb esetben semmilyen ésszerű indokkal alá nem támasztható – megváltoztatása volt. Erre 1948-ban került sor. A névváltoztatások ideológiai (kommunista vagy nacionalista) megfontolásból történtek. A “szent cél” nevében kiválasztott városok és községek ennek alapján a szlovák nemzeti mozgalom vagy a kommunista mozgalom vezéregyéniségeinek nevét kapták. Míg azonban az utóbbiakról elkeresztelt városok és községek szerte az országban megtalálhatók voltak, addig a szlovák nemzeti mozgalom jeles egyéniségeinek nevére kizárólag nemzetiségiek – főként magyarok – által lakott dél-szlovákiai városokat és községeket “kereszteltek” (Štúrovo – Párkány, Šafárikovo – Tornalja, Hurbanovo – Ógyalla, Kolárovo – Gúta stb.). Ezekhez természetesen semmi sem kötötte a névadókat. Ez a névadási gyakorlat egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy ily módon is előmozdítsák azt a nemzetállami törekvést, amelyet már az 1945-ös kassai kormányprogram megfogalmazott. Ennek szellemében hajtották végre a deportálásokat, a lakosságcserét, a reszlovakizációt, és ennek kísérőjelensége volt a már említett névadási gyakorlat is. “A történelem likvidálásának legjelentősebb hulláma a szlovakizálás ürügye révén zajlott. Nagyrészt nem a szlovák névalak megalkotásáról volt szó, hanem teljesen új név kitalálásáról, miközben a legbujább fantázia is teret kaphatott. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a tősgyökeres név a község vagy város szlovák mivoltát is garantálni fogja” – írta egy szlovák szerző 1991-ben. (lásd Gabriel Viktor: Aj názvy sú historickými pamiatkami [A nevek is történeti emlékek]. Kultúrny život, 1991. február 19.) A magyar lakosságnak a hontalanság éveiben, az elnemzetlenítési törekvések csapásai alatt kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy 1948-ban az önkényes névváltoztatások ellen tiltakozzon. Ahogyan ezt a szlovákiai magyarság egyik legismertebb történetírója, Janics Kálmán megfogalmazta: “…az 1948-as helységnévreformot csak az tette lehetővé, hogy előbb a nem szláv nyelven beszélő emberi lényeket 1945-ben törvényesen rabszolgákká deklarálták” (Janics Kálmán: Tudatmérgezés. Új Szó, 1992. március 25). Így ezeket gond nélkül keresztül lehetett vinni. A bolsevizmus éveiben pedig kinek jutott volna eszébe ilyesmivel magára vonni a pártszervek vagy a titkosrendőrség figyelmét?

2. Az első névvisszaállítások és a párkányi kezdeményezés

A régi (hagyományos) nevek visszaállítása már 1990-ben megkezdődött Csehszlovákiában, és különösebb gond nélkül zajlott azokon a helyeken, ahol a kommunista mozgalmi nevek kerültek a történelem süllyesztőjébe (lásd Gottwaldov – Zlín stb.). A nemzeti mozgalmi nevek esetében azonban az ilyen kísérletek kemény ellenállásba ütköztek. Az ellenzők saját identitásuk csorbítását, sőt az ország területi integritása elleni támadást látták az ilyen kísérletekben. “A szlovákiai városok és falvak magyar neveivel együtt ugyanis az első és második világháború igazságtalan eredményével – sőt Trianon érvénytelenítésével – kapcsolatos gondolatok látnak napvilágot. (Martin Hric, Národná obroda, 1991. szeptember 6.) Ennek ellenére azonban – kihasználva a forradalmi hevület kezdeti felhajtóerejét – néhány helységnek még 1990-ben sikerült kiharcolnia a névvisszaállítást (pl. Tornalja – Šafárikovo, Nagymegyer – Čalovo, Alistál – Hroboňovo stb.), mégpedig petíciós akciók nyomán. (Ezen névvisszaállítások idején még nem volt hatályos a 369/90. számú önkormányzati törvény, amely népszavazáshoz kötötte a névváltoztatási kérelmet.)

Párkányban 1991-ben határozta el a városi képviselő-testület, hogy kérelmezni fogja a Párkány név visszaállítását, mégpedig hivatalosan (azaz szlovák névváltozatban) “Parkan”formában. (A város neve előbb Parkáň, majd Parkan formában volt használatos az első Csehszlovák Köztársaság idején). A párkányi képviselő-testület 1991. szeptember 26-i ülésén döntött arról, hogy a névvisszaállítás kérdését népszavazás tárgyává teszi. Így természetesen kénytelen volt kitenni magát annak a veszélynek, hogy amennyiben a népszavazáson nem vesz részt a szavazásra jogosultak több mint 50%-a, akkor a helyi népszavazás nem lesz érvényes, s az egész kezdeményezés kútba esik. A politikai felelősséget pedig azok nyakába lehet varrni, akik a népszavazást kezdeményezték – esetünkben a Magyar Polgári Párt helyi csoportja nyakába. A testület e veszély ellenére vállalta az ügy népszavazáson való megmérettetését, mindannak ellenére, hogy a polgármester nem rajongott az ötletért, és a képviselők tisztában voltak azzal is, hogy a névviszzaállítás akkor sem lesz egyszerű, ha a népszavazás sikeres lesz, mert a szlovák nacionalista propaganda mindent meg fog tenni ellene. A város ugyanis a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom központi alakjának nevét viselte – ami az adott társadalmi közegben egyáltalán nem elhanyagolható körülmény. A névvisszaállítás helyességét Párkány esetében ugyanis sok esetben még azok is megkérdőjelezték, akik egyébként helynévtani szempontból azt indokoltnak látták.

“Ha visszatérnénk Štúrovoról Párkányra a Parkan névalakkal, ez nem a magyar, hanem a történelmi névhez való visszatérést jelentené. De hogy ebben a társadalmi és kulturális helyzetben helyes volna-e a Štúrovo nevet Parkan-ra cserélni – tekintettel Ľudovít Štúr személyiségére és a szlovák nemzet, valamint Szlovákia történetében játszott szerepére -, ez kérdéses.” (Pravda, 1993. április 2.)

3. Az indoklás

A testület a névvisszaállítás indoklásában – igen körültekintően – az érvényes jogi normák betűjéhez ragaszkodva járt el. A Szlovák Köztársaság területi és közigazgatási felosztásáról szóló törvény alapján az indoklásban az alábbiak olvashatók: “Ľudovít Štúrt városunkhoz semmi sem köti. Ezért a Štúrovo névalakot nem tartjuk megfelelőnek és városunkra illeszthetőnek, különös tekintettel a város történelmi fejlődésére. (Az említett – 517/90. Tt. sz. – törvény 4. § 4. bekezdése szerint “nem megengedettek többek között a terület történelmi fejlődéséhez nem illeszkedő megnevezések.) Az indoklás a továbbiakban – egy kis civil kurázsival – kísérletet tesz a várható nacionalista kritika kivédésére: “Tudatosítjuk, hogy Ľudovít Štúr személyisége és életműve milyen nagy jelentőséggel bír a szlovákok számára. Ezt a helynévtani megoldást ennek fényében is eltúlzottnak és tévesnek tartjuk, és ennélfogva nem megfelelőnek a város és nem helyénvalónak Ľudovít Štúr személyét illetően. E tekintetben nevének legmegfelelőbb viselője talán szülőhelye, Uhrovec lenne.” A továbbiakban az indoklás kimondja, hogy a “Parkan” (magyarul Párkány) meg ne vezést tekinti “egyedül helyénvalónak és helynévtani szempontból az idevonatkozó törvény betűjének és szellemének megfelelőnek”. (Párkány és Vidéke, 1991. november.)

Mondani sem kell, hogy a népszavazás kiírásának jelentős sajtóvisszhangja volt, több oknál fogva is. Az ellenzők minden lehető és lehetetlen érvet felsorakoztattak, és persze igyekeztek lejáratni, megfélemlíteni, eltántorítani a szervezőket a népszavazástól.

Az ellenérvekből általában anyagi érvek és a nemzeti színezetű aggodalom szólt: arra mutattak rá, hogy a népszavazás és annak adminisztratív következményei igen költségesek, továbbá hogy a dél-szlovákiai magyarok ezzel elszigetelik magukat ahelyett, hogy integrálódnának, továbbá hogy ez hátrányosan érinti az ugyanitt kisebbségben élő szlovákokat, akik saját hazájukban kénytelenek tűrni ily módon az elmagyarosítást, arról nem is beszélve, hogy a magyarok ezekkel a kezdeménye zé sekkel megbolygatják az eddigi – nyugalmat biztosító – status quót, amivel az állam stabilitását veszélyeztetik stb. (A párkányi névvisszaállítási kísérlet mellett más városok és falvak is rendeztek népszavazást ez ügyben: Gúta – Kolárovo, Köbölkút – Gbelce, Tardoskedd – Tvrdošovce stb.) Az említett fóbiák mellett egészen egyedi megnyilatkozások is napvilágot láttak. A már említett Uhrovec község polgármestere 1991. november 13-án Párkány polgármesterének és képviselő-testületének címzett leveléből idézünk, amelynek szóhasználata már önmagában is sokatmondó: “Uhrovec község képviselő-testülete, a jeles szlovák, Ľudovít Štúr szülőhelye határozottan tiltakozik a város nevének megváltoztatása ellen. Amellett vagyunk, hogy Ľudovít Štúr neve továbbra is az Önök városához kapcsolódjon… Együtt élünk – szlovákok és magyar nemzetiségű polgárok – ezen a területen már hosszú évek óta és többé-kevésbé egyetértésben. Nem akarjuk, hogy a város- és utcanevekbe történő ilyen beavatkozások fölösleges nemzetiségi indulatokat vigyenek közénk.”

Ezzel szemben az eredeti helységnevek visszaállítása mellett érvelők általában a történelmi igazságtételre és a polgári szempontokra helyezték a hangsúlyt. “…a második világháború befejezése után Dél-Szlovákia úgy vált szabad prédává, hogy nemcsak őslakosságától akartak erőszakos úton megszabadulni, hanem a történelmétől is. Ennek nyomait viselik a mai helységnevek is… Az eredendően nacionalista és történelemhamisító aktus jellegzetességeihez tartozott, hogy minden áron új neveket akartak produkálni, elfeledtetni Dél-Szlovákia magyar jellegét… A helységnevek mai használatát is a türelmetlenség, az elfogultság, az egyoldalúság és kizárólagosság béklyózza.” (Fónod Zoltán: A táblaháború és környéke. Új Szó, 1993. szeptember 2.) A magyar politikai pártok helyi csoportjai felhívásukban, amelyet a népszavazás előtt bocsátottak ki, többek között ezt olvashatjuk: “Ezt a diktátumot (mármint az 1948-as önkényes névváltoztatást – H. Gy.) nem fogadhatjuk el, ha büszke és öntudatos polgárai vagyunk ennek a városnak.”

4. A népszavazás eredménye

Ellentétben az 1998-as népszavazással, az államhatalom nem avatkozott be adminisztratív nyomásgyakorlással, informális úton azonban kísérletet tett a népszavazást kezdeményező önkormányzati képviselők megfélemlítésére, ez azonban végső soron hatástalannak bizonyult. Szimbolikus jelentősége volt annak, hogy a népszavazásra 1991. november 17-én – a csehszlovákiai “bársonyos forradalom” második évfordulóján – került. sor.

A város 9594 szavazásra jogosult polgára közül 5185-en vettek részt a népszavazáson, azaz 54,04% – tehát a népszavazás érvényes volt. A résztvevők 87,10%-a szavazott igennel, azaz a “Parkan” név visszaállítása mellett, 12,16% pedig ez ellen foglalt állást. A maradék szavazat tartózkodás vagy érvénytelen volt.

A törvényi szabályozás értelmében a népszavazás eredményével alátámasztott kérelmet és indoklást a város az illetékes járási hivatalnak továbbította véleményezésre, ahonnan a belügyminisztérium helynévtani bizottsága elé került a javaslat.

5. A szakbizottság szakmai csődje

A minisztérium helynévtani bizottsága több mint fél évvel a népszavazás után tárgyalta a párkányi – és még néhány más város és község által benyújtott hasonló – kérelmet. A szakbizottság ülésén elhangzott “érvek” eklatáns módon bizonyították, hogy a bizottság – és állásfoglalása nyomán a kormányzat – nem volt képes felül emelkedni a már említett fóbiákon, de legjobb esetben is nem volt bátorsága meghozni egy olyan politikai döntést, amelyet minden – önmagát demokratikusnak nevező – kormánynak meg kellett volna hoznia, a legilletékesebbek, tehát az érintett város polgárainak többségi akaratából kiindulva.

A bizottság tagjai semmilyen releváns szakmai vagy jogi érvet nem tudtak felhozni, amely alapján a kérelmet elutasíthatták volna, mégis elutasító – mégpedig egyhangúlag elutasító – ajánlást fogalmaztak meg az ügyben a kormány felé. A bizottsági tagok bosszúról, reciprocitásról (Magyarország vonatkozásában), fölös le ges költségekről, a társadalom destabilizálásáról, presztízsről (!) beszéltek. A legfőbb érvük azonban az volt, hogy “az össztársadalmi érdeknek” ez esetben elsőbbséget kell élveznie a “helyi érdekkel” szemben. Jellemző volt a helyzetre, hogy a párkányi javaslattal kapcsolatos döntést az éppen hivatalban levő kormány elodázta, nem mervén azt felvállalni a választások előtt, így a döntés a következő – Mečiar által vezetett – kormányra maradt, amely aztán nem sokat teketóriázott az üggyel.

A párkányi önkormányzat éles hangú állásfoglalásban tiltakozott a bizottság döntése ellen. “Az össztársadalmi érdek nem hagyhatja figyelmen kívül a helyi érdeket, hanem abból kell, hogy kiinduljon – feltéve, ha a demokratikus polgári elvet tartjuk szem előtt… Egy demokratikus kormányzat számára elsősorban a demokratikus vívmányok és intézmények védelme kell legyen presztízskérdés, többek között a nép szavazás intézményének védelme, amely a népfelség megnyilvánulásának legautentikusabb formája… Az SZK Belügyminisztériuma Helynévtani Bizottsága állásfoglalásával meggátolni igyekszik jogaink érvényesítését, annak ellenére, hogy a törvények szabta követelményeknek teljes mértékben eleget tettünk.” (Párkány és Vidéke, 1992. július-augusztus.)

Az új kormány 1992. július 28-án hozta meg elutasító döntését, amely tehát nem akceptálta a népszavazás eredményét. A kormánydöntés meglehetősen ellentmondásos volt, mivel a hét kérelemből kettőt jóváhagyott, ötöt viszont elutasított, mégpedig azonos közjogi és törvényességi feltételek teljesítése mellett. Az egész ügy jogfilozófiai ellentmondásosságáról nem is beszélve, miszerint kérdéses, hogy a helyi népszavazás eredményének ily módon való lesöprése milyen alkotmányossági kérdőjeleket vet fel. Ha ugyanis a törvény lehetővé teszi a helyi népszavazást mint a közvetlen demokrácia intézményét, akkor egy ilyen kormányzati döntés és az azt lehetővé tevő törvényi szabályozás hogyan állja meg a helyét a népfelség elvének alkotmányjogi imperativusa előtt. A döntést a belügyminiszter levélben indokolta. Indoklásában leírja, hogy “a község neve nemcsak a község polgárainak, esetleg a szűkebb régiónak az ügye, hanem a tágabb régió és az állam ügye is”, továbbá hogy a kormány “nem helyezheti a helyi érdekeket az össztársadalmi, nemzetközi és állami érdekek fölé.” (Párkány és Vidéke, 1992. október.) A képviselő-testület állásfoglalásban utasította el a belügyminiszter indoklását, illetve a kormány döntését: “Nézetünk az, hogy ez a döntés megerősítette azt az 1948-as értelmetlen cselekedetet, amellyel városunkat megfosztották több mint 400 éve viselt nevétől, mégpedig teljességgel megindokolhatatlan és semmi által nem igazolható totalitárius módon. Megdöbbentő számunkra, hogy egy ilyen állapot tartósítása a hely név tani bizottság, ill. a kormány számára »össztársadalmi érdek«, míg a város polgárai akaratának tiszteletben tartása… nem számít annak.” (Párkány és Vidéke, 1992. november.) A kormánydöntés – bár igazából senkit sem lepett meg – felháborodást váltott ki a városban, és bizonyította, hogy a kormányzat politikája eszmei tekintetben szerves folytatása “a hontalanság éveiben” követett nemzetiségi politikának. A város hiába kérte a döntés felülvizsgálását, azt a kormány lezárt ügynek tekintette.

6. A táblaháború

Az ügy utóéletéhez tartozik a “táblaháború”, amely az antidemokratikus döntések kel szembeni egyfajta polgári engedetlenségnek is minősíthető az önkormányzatok részéről. Ahogy sok helyen, így Párkányban is az önkormányzat a helységet jelölő táblák alá újabb táblákat függesztett ki a város magyar nevének megjelölésével, amelyeket az államigazgatási szervek adminisztratív huzavona után többször eltávolíttattak.

Az 1994-es kormányváltás ismét azokat az erőket juttatta hatalomra, akik hajlandónak mutatkoztak az alkura ebben a kérdésben. 1994. július 7-én a parlament megszavazta a községek kétnyelvű megjelöléséről szóló törvénytervezetet, amelynek értelmében a községek kisebbségi nyelven történő megjelölése mindenhol lehetséges, ahol a kisebbségek számaránya meghaladja a 20 százalékot. A törvényhez csatolt névjegyzékben azonban nem szerepelnek a szlovák történelmi személyekről elnevezett helységek. Ezek esetében a kétnyelvű megnevezést a törvény csak akkor engedélyezi, ha azt az adott város vagy község érvényes népszavazás formájában kéri. Ez a “kelet-európai kisállami nyomorúságot” igazoló törvényhozási produktum egy politikai alku eredményeként születhetett meg, amelyet a magyar koalíció képviselőinek jelentős része is megszavazott. Azok a párkányiak, akik annak idején a régi városnév visszaállítása mellett szavaztak, most érezhették csak igazán szemen köpve magukat, mert a törvény egy tökéletesen abszurd helyzetet teremtett számukra a népszavazásos megoldás abszolút diszkriminatív mivoltával és közjogi képtelenségével.

A sikeres népszavazás mindenesetre az önkormányzat erkölcsi győzelmét hozta, és ezáltal aPárkány név ismét polgárjogot nyert a közhasználatban. Másrészt a népszavazás újabb adalékkal szolgált a nemzetállami törekvések és a demokrácia viszonyának kutatásához.

II. Az 1998-as párkányi népszavazás

1. Egy kisváros üzenete

1998. április 19-én a nemzetközi sajtó és közvélemény figyelme ismét Párkányra összpontosult. Ez a tizenháromezer lakosú városka azzal vonta magára a figyelmet, hogy önkormányzata ezúttal egy olyan precedens értékű helyi népszavazást szervezett, amely valójában nem is volt helyi, mindenesetre közjogi és politikai értelemben is egyedülálló jelenségnek mondható. A helyi népszavazáson az önkormányzat lehetőséget biztosított a város polgárai számára, hogy véleményt nyilváníthassanak arról, kívánják-e Szlovákia NATO-tagságát, illetve hogy közvetlenül választhassák a köztársasági elnököt. Valamirevaló alkotmányjogász vagy törvényhozó ezt bizonyára jó viccnek vagy happeningnek tartotta volna, és azonnal rákérdezett volna, hogyan lehetséges helyi népszavazáson dönteni ilyen országos jelentőségű politikai ügyekről vagy egyáltalán helyi népszavazást tartani ilyenekről. A kérdés nyilván jogos lett volna, a megdöbbentő viszont az volt, hogy az akkor érvényben lévő szlovák jogrend ezt lehetővé tette. Az adott kérdésekről szóló (országos) népszavazásnak eredetileg 1997-ben kellett volna megvalósulnia a köztársasági elnök döntése alapján, ezt azonban a kormányzat meghiúsította – megsértve ezzel az állampolgárok alkotmányos jogait -, ahogy az 1998. április 19-re újfent kiírt népszavazást nemkülönben. Párkány önkormányzata ekkor határozta el, hogy az országos szinten kétszer meghiúsított népszavazást helyi népszavazásként valósítja meg a városban. Ezzel egyedülálló helyzet állt elő. A népszavazás szervezői számára nyilvánvaló volt, hogy annak eredménye semmiféle közjogi következménnyel nem jár, és senkit semmire nem fog kötelezni. Inkább arról volt szó, amit az önkormányzat ily módon fogalmazott meg: “…nem az lesz a legfontosabb, hogy ki mint szavaz a feltett kérdésekre, hanem az, hogy egyáltalán eljön-e szavazni, mert itt… arról lesz szó, hogy egyáltalán tudatosítottuk-e azt, hogy a közügyekben való véleménynyilvánítás törvényadta jogától valaki megfosztott bennünket. Arról lesz szó, hogy kinyilvánítsuk, igenis igényt tartunk erre a jogra, és élni is akarunk vele… hogy alapvető demokratikus jogainkat szabadon és feltétel nélkül gyakorolhassuk.” (Párkány és Vidéke,1998. március.) Vagyis Párkány önkormányzata hadat üzent a kormánynak az alapvető emberi jogok védelmében. A népszavazás körüli történések és viták a kormányzati hatalom eredetéről, az önkormányzati demokrácia és az állampolgári szuverenitás értelmezéséről szóltak. A feladat adott volt: ha a közügyek intézése nem lehetséges a választott képviselőkön és a belőlük vétetett kormányon keresztül, akkor majd megvalósul a közvetlen demokrácia intézményein – vagyis a népszavazáson – keresztül. Lényegét tekintve azonban a feladat A Szlovák Köztársaság alkotmányának 32. paragrafusában volt definiálva: “A polgároknak jogukban áll szembeszegülni mindenkivel, aki a jelen alkotmányban foglalt emberi jogok és szabadságjogok demokratikus rendjét megdöntené, amennyiben az alkotmányos szervek tevékenysége és a törvényes eszközök hatékony alkalmazása meg van akadályozva.” Az pedig nyilvánvaló volt, hogy ez esetben erről volt szó, hiszen a kormány két alkalommal is lehetetlenné tette a népszavazást.

2. A helyi népszavazás indítékai

A párkányi népszavazás közvetlen kiváltó oka a Michal Kováč köztársasági elnök által eredetileg 1997. május 23-24-re meghirdetett népszavazás meghiúsítása volt. A népszavazás, amelyet közel félmillió állampolgár kezdeményezett aláírásával az erre irányuló petícióban, Szlovákia NATO-tagságát és a közvetlen elnökválasztást célozta. Az alkotmánybíróság végzése szerint a belügyminisztérium a népszavazás meghiúsítása irányába tett intézkedésével megsértette az állampolgárok azon alkotmányos jogát, hogy a népszavazáson részt vegyenek, illetve azon jogukat, hogy közvetlenül részt vegyenek a közügyek intézésében. (A Szlovák Köztársaság Alkotmánybíróságának 1998. február 6-i döntése.) Az alkotmánybíróság döntésének kihirdetése nyomán 1998. február 20-án Michal Kováč köztársasági elnök 1998. április 19-re tűzte ki a népszavazás új időpontját. Az elnök megbízatási ideje 1998. március 2-án letelt, jogkörei jelentős részét az alkotmány értelmében a kormány vette át, amely másnap az elnöknek a népszavazás időpontjára vonatkozó döntését semmissé nyilvánította. Ez azt jelentette, hogy a népszavazás másodszorra sem valósulhat meg. Ugyanezen a napon – azaz március 3-án – a párkányi képviselőtestület határozatot fogadott el a helyi népszavazás kiírásáról. A népszavazás tárgya ugyanaz a négy kérdés volt, mint a meghiúsított népszavazás esetében, mégpedig:

1. Egyetért ön azzal, hogy a Szlovák Köztársaság belépjen a NATO-ba?

2. Egyetért ön azzal, hogy a Szlovák Köztársaság területén atomfegyvereket telepítsenek?

3. Egyetért ön azzal, hogy a Szlovák Köztársaság területén támaszpontokat létesítsenek?

4. Egyetért ön azzal, hogy a Szlovák Köztársaság elnökét a Szlovák Köztársaság polgárai közvetlenül válasszák?

A népszavazást 1998. április 19-re hirdették meg, s ennek természetesen megvolt a szimbolikája. Ez egyenlő volt a cinikus és önkényes praktikáiról elhíresült Mečiar-kormánynak küldött hadüzenettel. Képletesen szólva elkészült egy teszt, amellyel le lehetett mérni a kormány tűrőképességét az önkormányzatokkal szemben. Az a kormányzat, amelyik eddig “sikerrel” forgácsolta szét az ellenzék erejét, s amelynek gőzhengerét nem lehetett megállítani semmilyen politikai eszközzel, most az önkormányzatiság erejével, pontosabban egy önkormányzat elszántságával és civil kurázsijával találta szemben magát. Úgy tűnik, ez ellen nem volt megfelelő eszköz a fegyvertárában, a nyers erőszak alkalmazásához pedig végső soron nem mert folyamodni.

Az a morális erő és aktivitás, amit az önkormányzatiságban véltek megtalálni a párkányi városatyák, nem volt releváns a kormányzati politika eszköztárához képest, és ez felkészületlenül érte a Mečiar-kormányt. A támadás nem várt irányból érkezett.

3. A népszavazás visszhangja

A népszavazás meghirdetésére először a civil szféra reagált, amely a párkányiak legodaadóbb és legtermészetesebb szövetségese és támogatója lett, és mindvégig szilárdan támogatta az ügyet. Ez természetes is volt, hiszen természeténél fogva a civil társadalom érezte leginkább a cselekvés szükségességét az adott politikai helyzetben. Ez a támogatás annál is fontosabbnak bizonyult, mivel az ellenzéki politikai erők meglehetősen bénult állapotban voltak, és egyáltalán nem látták meg az országosan lehetetlenné tett népszavazás önkormányzati szinten való megvalósításában rejlő politikai tőkét. Ezért az ellenzék meg is kapta a megérdemelt sajtókritikát. “V. M. (a miniszterelnökről van szó – H. Gy.) … tudja azt is, hogy veresége Párkányban mindenki számára világossá teszi, hogy a király meztelen. Remélhető, hogy tudja ezt a Szlovák Demokratikus Koalíció, a Demokratikus Baloldal Pártja és a Polgári Egyetértés Pártja is, akiknek nem kellene vasárnap Párkányból hiányozniuk.” (Sme, 1998. április 18.)

Ami viszont meglehetősen elkeserítette a párkányiakat, az a többi önkormányzat mélységes hallgatása volt. Ez tükrözte a szlovákiai állapotokat, azt az egyesek által célirányos pragmatizmusnak, mások szerint defetizmusnak minősített magatartást, amellyel a többi önkormányzat viszonyult a párkányi kezdeményezéshez. A Szlovákiai Városok és Falvak Szövetsége, amely az önkormányzatok országos csúcsszerve, csak egy semmitmondó állásfoglalást volt képes az üggyel kapcsolatban magából kiizzadni. A szövetség egyik vezető tisztségviselője pedig “barátilag” – és persze nem a nyilvánosság előtt – annyit javasolt a párkányiaknak, hogy vonják vissza döntésüket, amíg nem késő, mert azt nagyon megbánhatják.

A már említett civil szféra – amely ugyanúgy megszenvedte a mečiari kormányzat ténykedését (például az alapítványi törvény megváltoztatása folytán), akárcsak a kegyvesztett önkormányzatok, amilyen a párkányi is volt az emlékezetes 1991-es nép szavazással a háta mögött – a legmesszebbmenőkig támogatta a párkányiak törekvését. A népszavazás meghirdetése után tömegével érkeztek a támogató és elismerő nyilatkozatok – levélben és a sajtón keresztül egyaránt – a különböző polgári társulásoktól, alapítványoktól, polgárjogi szervezetektől, amelyek pontosan értették, hogy miről van szó, hiszen ezek a szervezetek is ugyanazt a fajta aktivitást képviselték tevékenységükkel, mint amire a párkányi önkormányzat vállalkozott. Ezt a támogatást igen érzékletesen fogalmazta meg a besztercebányai EKOPOLIS Alapítvány vezetője: “Párkány ösztönző példa lehetne más önkormányzatok számára is. Ha a parlament a pozsonyi várdombon csak jól fizetett bábszínház, akkor az egyes városok parlamentjei legyenek azok, amelyek itthon és a nagyvilág előtt bizonyít hatják a közvetlenül a polgároktól származó legitimitásukat azzal, hogy teljesítik a polgárok – világos és félreérthetetlen módon kinyilvánított – akaratát. A városokban rendezendő népszavazás értelme más és mélyebb, mintsem egy konkrét kérdésre adott válasz. Több ennél, mégpedig a demokrácia szellemének érvényre juttatása. Ez a népképviseleteknek és a városok polgárainak a demokrácia és szabadság érdekében kifejtett megnyilvánulása – és a városok azon képességének felmutatása, hogy tudják polgáraik akaratát képviselni – tekintet nélkül a hatalmat pillanatnyilag bitorlókra.” (Párkány és Vidéke, 1998. március.)

Összességében tehát a visszhangokból a startvonalnál azt lehetett kikövetkeztetni, hogy a párkányiak össztársadalmi szinten nem túl sok támogatást fognak élvezni, tehát többé-kevésbé a saját erejükre és kurázsijukra támaszkodva kell a népszavazást megvalósítaniuk.

4. “Egyéb fontos ügyek…”

A kormány előtt két lehetőség állt: 1. észre sem venni a párkányi kezdeményezést, ugyanis még ha a népszavazás érvényes is lett volna, ez semmiféle kötelezettséget nem rótt volna a kormányzati szervekre vagy a törvényhozásra. Arról nem is beszélve, hogy ha a közvetlen elnökválasztással kapcsolatos petíciós akciót egy mozdulattal lesöpörhette az asztalról, akkor a helyi népszavazás eredménye sem kellett, hogy különösebben izgassa; 2. az államhatalom erejével meghiúsítani azt. A kormány felvette a kesztyűt, vagyis – mint később kiderült – a lehető legrosszabb megoldást választotta.

Elsőként a belügyminisztérium reagált, rámutatva, hogy a párkányi önkormányzat határozata ellentétes az önkormányzati törvény rendelkezéseivel, amely tételesen felsorolja, hogy mely esetekben jogosult az önkormányzat népszavazást kiírni. A továbbiakban a belügy álláspontja felhívja a figyelmet arra, hogy szerinte az önkormányzat csak olyan kérdésekkel kapcsolatban írhat ki helyi népszavazást, amelyekben a népszavazás eredménye alapján döntést hozhat, és teljesen egyértelmű, hogy Szlovákia NATO-tagsága vagy a közvetlen elnökválasztás nem tartozik ezen kérdések közé. E jogértelmezésnek kétségtelenül megvan a maga logikája, s minden bizonnyal megfelel a törvény szellemének is, a törvény betűje azonban mégis egyfajta manőverezési lehetőséget vagy kiskaput szolgáltatott az önkormányzatnak ebben a jogvitában. Az önkormányzati törvény ugyanis, miután felsorolja, hogy milyen esetekben szükséges vagy lehetséges helyi népszavazás kiírása, egy további rendelkezésében csupán csak annyit mond, hogy az önkormányzat ugyanezt megteheti egyéb fontos ügyekben is, de nem specifikálja, hogy ezek mik lehetnek. Vagyis az önkormányzatra bízza, hogy mit tekint “egyéb fontos ügyeknek”. A párkányi önkormányzat Szlovákia NATO-tagságát, illetve a közvetlen elnökválasztást ilyen “fontos ügyeknek” tekintette, különösen azután, hogy a Mečiar-kormány meg hiúsította a népszavazást e fontos ügyekben. A vita ily módon jogi síkra terelődött. A belügyminisztérium ezt követően keresetet nyújtott be a főügyészhez, hogy az vizsgálja meg, hogy a párkányi önkormányzat határozata nem törvénysértő-e. Ezután az illetékes járási főügyész 1998. március 24-én ellenvetést nyújtott be a városhoz, amelyben javaslatot tesz a városi képviselő-testületnek a népszavazás kiírásáról szóló határozat semmissé tételére. A járási ügyész szintén az önkormányzati törvény már említett rendelkezésére hivatkozik indoklásában, miszerint a város a népszavazást olyan ügyben hirdette meg, amelyben szerinte nem illetékes. Emellett a jogvita az alkotmány két rendelkezése körül folytatódott. A járási ügyészség képviselője szerint a város az önkormányzati törvény mellett megsértette az alkotmány 2. cikkelyének 2. bekezdését is, miszerint “Az állami szervek csak az alkotmány alapján, ennek keretein belül és a törvény által megállapított terjedelemben és módon járhatnak el.” Az önkormányzat azonban nem tekintette magát állami szervnek. (A jelenlegi szlovák közigazgatási-önkormányzati modell lényegesen eltér az általános európai gyakorlattól, mégpedig abban, hogy az önkormányzatok nincsenek felruházva államigazgatási jogkörökkel, illetve csak minimális mértékben.) A helyi államigazgatási feladatokat külön járási és kerületi hivatalok látják el, ezért magára nézve az alkotmány 2. cikkelyének 3. bekezdését tartotta irányadónak, miszerint: “Mindenki azt cselekedhet, amit a törvény nem tilt, és senki sem kényszeríthető arra, hogy azt cselekedje, amire a törvény nem kötelezi.” A városi kép viselő-testület törvényértelmezése tehát merőben eltért az ügyészségétől, illetve nem tekintette relevánsnak a járási ügyész ellenvetését, ezért azt elutasította, és határozatot hozott az előkészületek folytatására. Közben érdekes események történtek a városban is. A képviselő-testület két tagja, akik a kormánypárti, nacionalista Szlovák Nemzeti Párt színeiben ültek a testületben, feljelentést tettek a város polgármestere ellen, jogkörrel való visszaélés gyanújával. Ugyanez a két képviselő április 14-én a járásbíróságon megtámadta a képviselő-testület népszavazást kiíró határozatát. Ennek alapján a járásbíróság – a szlovákiai joggyakorlatban példátlan gyorsasággal – két nappal az indítvány benyújtása után előzetes intézkedést foganatosított, amelyben utasította a városi képviselő-testületet, hogy tartózkodjon minden további intézkedéstől a népszavazás előkészületeit és lebonyolítását illetően. A bíró döntésébe azonban két jelentős jogi hiba is csúszott. Egyrészt nem volt illetékes ilyen előzetes bírói intézkedés kiadására (a város a népszavazás után megfellebbezte a bírói döntést, és a fellebbviteli bíróság a városnak adott igazat, és elmarasztalta a bírói intézkedést), másrészt a címzett a városi képviselő-testület volt, vagyis egy nem létező jogi személy (jogi személynek a város tekinthető, amelynek csupán szerve a képviselő-testület). Az előzetes bírói intézkedés jelezte, hogy nemcsak az államigazgatási szervek, de a bírói hatalom is hajlandó az autoritárius kormányzati praktikák kiszolgálására, s ez mindenképpen nagyon veszélyes tendenciákat hordoz magában, nemcsak a párkányiak tekintetében, de a demokratikus intézményrendszer funkcionális működésére nézve általában. Erre a sajtó is felfigyelt. “…a bíróság előzetes intézkedése egy újabb figyelmeztetés a szlovákiai demokrácia újabb pillérének lassú széttöredezésére vonatkozólag.” (Práca, 1998. április 21.)

A város polgármestere – miután tárgyalt néhány jogi szakértővel is – egy nappal a népszavazás előtt válaszként nyilatkozatot adott ki, amelyet a városi tanács (a képviselő-testület szűkebb, tanácsadó jogkörrel felruházott testülete) is megtárgyalt. Tekintve, hogy a civil kurázsinak az esettel kapcsolatos egyik legmarkánsabb megnyilatkozásával van dolgunk, érdemesnek tartjuk a nyilatkozatot teljes terjedelmében idézni:

“1. Meg vagyunk győződve arról, hogy mivel az előzetes bírói intézkedésről szóló határozatot nem illetékes szerv hozta, ezért az nem hatályos. El vagyunk tö kélve, hogy minden jogi eszközt felhasználjunk jogaink érvényesítése érdekében, hogy elérjük az említett bírói határozat megszüntetését.

2. A fent elmondottak ellenére a városi képviselő-testületnek ideiglenesen tiszteletben kell tartania az említett előzetes bírói határozatot, és maradéktalanul teljesíti a számára abban előírt kötelezettséget: a párkányi városi képviselőtestület tartózkodni fog mindennemű intézkedéstől, amely a népszavazás lebonyolítására irányul.

3. Viszont mivel a városi képviselő-testület nem irányítja a népszavazást, és semmilyen intézkedéseket nem foganatosít a helyi népszavazással kapcsolatban, 1998. április 19-én az meg lesz tartva úgy, ahogy az ki volt hirdetve.”

A népszavazás irányítása ugyanis ekkor már a városi választási bizottság illetékességébe tartozott.

5. A pártok és a népszavazás

Érdekes és tanulságos egy pillantást vetni az egyes politikai pártok, illetve azok képviselő-testületi frakcióinak magatartására a népszavazással kapcsolatban és annak lebonyolítása során. Az eredeti szavazáskor – 1998. március 3-án a népszavazás megvalósítása mellett szavazott a Magyar Polgári Párt, az Együttélés Politikai Mozgalom, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Néppárt valamennyi jelenlévő képviselője. A Demokratikus Baloldal Pártja képviselője tartózkodott, a Szlovák Nemzeti Párt két képviselője pedig nem volt jelen. Így a jelenlévő 21 képviselőből (a testületet ekkor összesen 30 képviselő alkotta) 20 támogatta a javaslatot, egy pedig tartózkodott a szavazás során. A Szlovák Nemzeti Párt (akkor kormánypárt) két képviselőjének álláspontja már ismert előttünk – ők mindvégig ellenezték a népszavazást. Mindez azonban nem okozott meglepetést senkinek, hiszen a pártok csak “adták a formájukat”. Az igazi meglepetés az volt, hogy a népszavazási előkészületek félidejében a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom nyolc és a Szlovák Nemzeti Párt két helyi képviselője együtt kérte egy rend kívüli testületi ülés összehívását a népszavazás ügyében, amelyen azt javasolták, hogy a képviselő-testület vonja vissza a népszavazás kiírásáról szóló döntését. A Magyar Polgári Párt, az Együttélés és a Magyar Néppárt jelenlévő képviselői azonban meghiúsították a visszakozási kísérletet, és az indítványt elvetették. A Demokratikus Baloldal Pártjának képviselői ismét tartózkodtak a szavazástól, viszont a Szlovák Nemzeti Párt helyi csoportjával ellentétben delegáltak tagokat a körzeti választási bizottságokba. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom helyi képviselőinek meghasonlottságát sokféleképpen magyarázták, s emiatt a mozgalom országos vezetőinek is sok esetben kellemetlen kérdésekre kellett válaszolniuk – miközben a helyi és országos vezetők egymásra mutogattak.

6. A helyi magyar kisebbség és a népszavazás

Kétségtelen, hogy a párkányi képviselő-testületben a magyar pártok képviselői voltak többségben, s ez 1989 után mindig is így volt (Párkányban a magyarok szám aránya a legutóbbi, 1991-es népszámlálás adatai szerint 72,8%), amióta demokratikusan választották a testületet. A népszavazás idején a számarányok a következők voltak: A 30-tagú testületben a Magyar Polgári Párt 11, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 8, az Együttélés Politikai Mozgalom 5, a Magyar Néppárt 1 képviselővel rendelkezett. A maradék 5 helyen a Demokratikus Baloldal Pártja és a Szlovák Nemzeti Párt osztozott 3, illetve 2 képviselővel (valamennyien szlovák nemzetiségűek). Érdekes jelensége volt a helyi politikai életnek, hogy a konzervatív (Kereszténydemokrata Mozgalom), illetve a liberális (Demokrata Párt) szlovák pártok nem tudták megszervezni magukat, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (Mečiar pártja) pedig soha nem tudott mandátumot szerezni ebben a közegben. Ez a körülmény már önmagában is vörös posztónak számított a szlovák nacionalista pártok köreiben. Nincs mit csodálkozni hát azon, hogy ez a “hungarofóbiában” szenvedő közeg a népszavazást a magyar irredentizmus előre kitervelt akciójának, a szlovák önrendelkezés elleni merényletnek tartotta. Természetesen minden józan ítélőképességű ember számára nyilvánvaló volt, hogy itt szó sincs irredentizmusról vagy egyéb hasonló jelenségről, hiszen a dolog természete egészen más volt – a népszavazásban feltett kérdések nem Párkány elszakadásáról szóltak, Ján Oravec polgármester pedig, aki kezdeményezője volt a népszavazásnak, szlovák nemzetiségű. Ez azonban a legkevésbé sem zavarta “a nemzetiségi kártyával” hadakozókat. A nacionalista sajtó megállás nélkül tüzelt a magyar többségű képviselő-testületre, a nacionalista kormánypártok helyi aktivistái pedig élen jártak a suttogó propaganda terjesztésében. Mindez azonban kevésnek bizonyult a többség megfélemlítéséhez és a népszavazás meghiúsításához. Az önkormányzatnak végső soron sikerült kivédenie a támadásnak ezt az irányát és polgári alapállásból levezényelnie az ügyet. Ebben minden bizonnyal az a körülmény is közrejátszott, hogy míg a szlovákiai magyar sajtóorgánumok meglehetősen visszafogottan cikkeztek az eseményről, addig a szlovák liberális és baloldali sajtó egyértelműen pártfogásába vette a párkányi kezdeményezést, s ez kellő módon ellensúlyozta a szlovák nacionalista sajtó támadásait.

7. Civil kurázsival a jogsértő kormány ellen

A kormányzat, látván, hogy a párkányi önkormányzat eltökélten kiállt eredeti elhatározása mellett, és a népszavazást mindenképpen meg akarja tartani, immár nem csak jogi eszközök alkalmazását tartotta célravezetőnek. Ebbeli eltökéltségét erősítette az a körülmény is, hogy a többi – esetleg hasonló gondolatokkal kacérkodó – önkormányzatot sikerült eltántorítania attól, hogy hasonló népszavazásokat szervezzenek. Igaz, erre csak két esetben történt kísérlet, annak ellenére, hogy a liberális sajtó és a civil szervezetek kiálltak Párkány mellett, és szégyenletesnek nevezték, hogy a többi önkormányzat nem állt az ügy mellé. Először Pozsonyszentgyörgy (Jur pri Bratislave) önkormányzata írt ki hasonló népszavazást, ám a belügyminisztérium fenyegetései nyomán visszatáncoltak “az esetleges jogi problémák elkerülése miatt”, és csak ún. közvélemény-kutatást tartottak, elenyésző rész vételi aránnyal. Hasonlóan cselekedett Kassa óvárosa is, ahol azonban csak a közvetlen elnökválasztásról írtak ki népszavazást, de az ügyészségi szervek figyelmeztetései nyomán az önkormányzat visszavonta erre vonatkozó határozatát. Így Párkány egyedül maradt, a kormányzat pedig fokozta a városra kifejtett nyomást, a tőle már megszokott hangnemben. A belügyminisztérium “felhívta Párkány polgármesterét, hogy tartsa be a törvényeket, és ne éljen vissza köztisztviselői pozíciójával, félrevezetve így a városi képviselő-testület tagjait, a város lakosságát és a szélesebb nyilvánosságot”, és figyelmeztette őt, hogy “önkényesen és tudatosan megszegi az önkormányzati törvényt”. (Sme, 1998. április 2.) A válasznyilatkozat nem hagyott kétséget afelől, hogy a belügyminisztérium túllépte hatáskörét, az alkotmány értelmében ugyanis nincs jogi felhatalmazása semmiféle “figyelmeztetésekre” vagy “felhívásokra” az önkormányzattal szemben. Állásfoglalásában a polgármester továbbá közölte, hogy a belügyminisztérium törvényességi aggályait csak egy véleménynek tartja, amely jogi értelemben nem tekinthető irányadónak, és kijelentette, hogy amint az önkormányzat kézhez kapja az illetékes szerv (vagyis a bíróság) jogerős határozatát a minisztérium jogi álláspontjának helyességét illetően, akkor azt az önkormányzat – másokkal ellentétben – tiszteletben fogja tartani. Mivel erre vonatkozó utalást a polgármester nem vélt felfedezni a belügyminisztérium nyilatkozatában, ezért azt csak “közönséges faragatlan beszédnek tartja, amelynek sok minden lehet a célja, csak nem a vita jogi úton való megoldása”. (A TA SR [Szlovák Sajtóügynökség] 1998. április 2-i közleményéből.)

A civil kurázsi újabb eklatáns megnyilatkozása volt az a kereset, amelyet a kép viselő-testület egyik tagja nyújtott be a főügyésznek, s amelyben a belügyminisztérium fent említett “felhívásainak” és “figyelmeztetéseinek” kapcsán indítványozta, hogy a főügyész vizsgálja meg, vajon a belügyminisztérium jogszerűen járt-e el. A képviselő indítványában ismét az alkotmány 2. cikkelyének 2. bekezdésére hivatkozott, amely az állami szervek mozgásterét szabályozza. Továbbá reményét fejezte ki, hogy a főügyész az érvényes jogrend alapján megteszi a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a belügyminisztérium ne használhassa ki helyzetét a törvényesség kereteit túllépő és politikailag motivált tevékenységre.

A belügyminisztérium, bár fogcsikorgatva, de kénytelen volt belátni, hogy nem rendelkezik megfelelő jogi eszközökkel ahhoz, hogy meggátolja a népszavazást. Ezt támasztotta alá Ernest Valko, a közismert szlovák jogász előzetes jogi elemzése is, akinek véleményét az üggyel kapcsolatban az önkormányzat kikérte, mielőtt belevágott volna a népszavazás előkészítésébe. Nyilvánvaló volt, hogy ebből az ügyből a kormány nem kerülhet ki presztízsveszteség nélkül, bár presztízsét a demokratikus közvélemény szemében már régen eljátszotta. Ez a közvélemény most visszafojtott lélegzettel figyelte a kisváros merész dacolását a kormányzattal.

A kormány – miközben kimerítette jogi lehetőségeit – már-már nevetséges intézkedésekhez folyamodott. A helyi államigazgatási szerveken keresztül pl. meggátolta néhány szokványos szavazóhelyiség igénybevételét a népszavazás lebonyolításához (állami iskolaépületek, óvodák). Az önkormányzat azonban ezeket pótolni tudta, részben helyi vállalkozók jóvoltából, s ez azt jelezte, hogy a helyi közösség nem ijedt meg a kormányzati nyomásgyakorlástól.

Közvetlenül a népszavazás előtt maga a kormányfő is színre lépett, s a televízió nyilvánossága előtt megfenyegette a párkányiakat. A népszavazást a jogrend meg sértésének flagráns eseteként jelölte meg, sőt “felforgatási kísérlet”-nek minősí tette azt. A párkányiakat azzal vádolta, hogy tudatosan konfrontációra törekednek az államhatalommal és az államigazgatással. Majd felhívást intézett a polgármesterhez és a polgárokhoz: ne rohanjanak fölöslegesen konfliktusba az államhatalommal és államigazgatással, mert a törvényességet a kormány mindenhol képes megőrizni. Bárki, aki nem hajlandó tiszteletben tartani a törvényeket, számolnia kell ennek következményeivel. Felhívta és kérte a polgárokat, hogy ne csinálják ezt. S aki nem a törvénytisztelet útját választja, s nem fogja tiszteletben tartani a kormányfő kérését, az majd ne csodálkozzon – világosította fel a polgárokat a miniszterelnök.

8. A népszavazás és a sajtó

Párkány városa soha ennyit nem szerepelt a hazai és a külföldi sajtóban, mint a népszavazás kapcsán. Természetesen az egyes sajtóvisszhangok – a sajtótermékek pártszimpátiái és függetlenségük mértékétől függően különböző módon ítélték meg az eseményt. A legtöbb támogatást a független sajtótermékektől kapta az ügy, ezek között is élen járt a Sme című napilap, amely folyamatosan figyelemmel kísérte a fejleményeket, és naprakészen reagált minden fejleményre, ami óriási mediális segítséget jelentett a párkányiaknak. Ez nagymértékben tudta ellensúlyozni a népszavazás-ellenes propagandát és hangulatkeltést, amely a kormányzat talán legfontosabb manipulációs eszköze volt.

A másik oldalon a kormányhű sajtó a sajtóetika minden elvének gátlástalan felrúgásával ostorozta a párkányi önkormányzatot a népszavazás megrendezéséért.

A nacionalista kormánypárti sajtó ismét előhúzta a “nemzetiségi kártyát”, s igyekezett az egész kezdeményezést a magyar pártok ármánykodásaként, és – mint ilyet – az ország területi integritásának megbontására irányuló törekvésként feltüntetni. Ez a legeklatánsabban aSlovenská Republika című kormánypárti lap 1998. április 14-i vezércikkében mutatkozott meg, amely igazi sajtóbombaként hatott. A jelenség nem csupán az üggyel kapcsolatban érdemel figyelmet, mivel szóhasználata, “szellemisége” az ötvenes évek koncepciós pereinek hangulatát idézi. Ebből idézünk: “Ez a magyar irredentizmus átgondolt és régóta tervezett akciója, amely a Szlovák Köztársaság területi integritása ellen irányul. Célja az önkormányzatiság leple alatt megvalósítani lehetőségeik terhelőpróbáját, és letesztelni államunk hatalmi szerveinek türelmét és engedékenységét. Ha ezt az akciójukat büntetlenül végrehajthatják, semmi nem áll majd annak útjában, hogy Dél-Szlovákia régiói belátható időn belül népszavazásokat hirdethessenek ki egyetlen kérdésről. Hogy mi lenne ennek tartalma, bárki hozzágondolhatja. És ennek nem szabad megtörténnie! A párkányi népszavazást minden eszközzel meg kell akadályozni.” Ezután a lap szerkesztői kollektívája (sic!) felhívást intéz a kormányhoz, hogy azonnali intézkedéseket foganatosítson, felszólítja a kormányfőt, hogy haladéktalanul hívja össze az államvédelmi tanácsot, a belügyminisztert, hogy mozgósítsa a rendőrséget, és a hadügyminisztert, hogy rendeljen el harckészültséget a hadseregnél. Majd a “szerzők” a parlamenti képviselőkhöz fordulnak, hogy tegyék félre párthovatartozásukat, és felhívja őket, hogy nyilvánítsák ki állampolgári bátorságukat, állhatatosságukat és szeretetüket a szlovák haza iránt, a szent cél érdekében – a szlovák államiság megőrzéséért. “Mindezen intézkedéseket a külföldi reakciókra való tekintet nélkül javasoljuk bevezetni… A Szlovák Köztársaság a mi államunk! Imádságokkal suttogtuk, s dalokkal énekeltük ki magunknak. Ha szükséges lesz, másként is kiállunk érte” – írja befejezésül a lap szerkesztői kollektívája. A cikk óriási vihart kavart, a legtöbb sajtótermék és a szlovák demokratikus politikai erők a leghatározottabban elítélték a felhívást, azt politikai kalandorságnak és olyan extrém megnyilatkozásnak minősítették, amely arra irányul, hogy etnikai konfliktust robbantson ki Dél-Szlovákiában. A felhívást a kormányfő is elutasította. A polgármester nem szándékozott reagálni az írásra, de mindenesetre megjegyezte, hogy Párkányban nem ellenforradalom, hanem népszavazás készül. Az inkriminált cikk az elemzők megítélése szerint sokakban félelmet ébresztett, kétségtelen viszont, hogy másokat – akik eddig esetleg ingadoztak – arra ösztönzött, hogy mégiscsak részt vegyenek a népszavazáson. Másrészt “a városi képviselő-testület, amely a népszavazást meg hirdette, minden bizonnyal nem számított ilyen masszív ellenkampányra és figyelemre… a népszavazás ugyanis főleg a Slovenská Republika kollektívája felhívásának köszönhetően kerül a külföldi megfigyelők figyelmének középpontjába” – értékelte a sajtó. (Sme, 1998. április 15.) A kormánypárti lap írása eredményezte azt is, hogy a népszavazás napján emberjogi aktivisták jelentek meg a városban, akik – az esetleges veszélyekre való tekintettel – mindvégig rajta tartották a szemüket az eseményeken. Jelenlétük fontos segítséget jelentett a népszavazás lebonyolítása során.

A kormánynak a népszavazástól való – szinte már eszelős – félelmét, amely a kormánynyilatkozatok összevisszaságából is elég kézzelfoghatóan kitűnik, az alábbi sajtóvélemény dokumentálta a legjobban: “A kormánypárti politikusoknak útjában áll a polgárok véleménye, mert az ő felfogásuk szerint a demokrácia a választásokból áll, és kész, azután a többség azt teheti, amit jónak lát. E véleményt támasztja alá… a párkányi népszavazás körüli hisztéria is… Természetesen a civil társadalom, ahol az emberek aktívan részt vesznek az állam döntési mechanizmusaiban, bűzlik azoknak, akiknek kizárólagos szabadalmuk van az észre. A polgárok ugyanis, ne adj’isten, olyan elnököt választanának, akit nem a megfelelő párt köz pontban választottak ki, vagy kinyilvánítanák, hogy a kormány politikája ellenére akarnak vagy nem akarnak a NATO tagjai lenni.” (Pravda, 1998. április 16.) A Práca című napilap még ennél is sötétebbnek látta a helyzetet: “Valójában sokkal fontosabb dolog főpróbájáról van szó, mint néhány túlságosan bátor önkormányzati tisztviselő ijesztgetéséről. Ebben az országban ugyanis a fejlődés már egy ideje a szükségállapot kihirdetése és a szeptemberi parlamenti választások meghiúsítása felé irányul… Figyeljék csak meg, hogy milyen ernyedten reagál a közvélemény a hasonló kiáltásokra. El vagyunk tompulva a jelenlegi hatalom elferdültségétől.” (Práca, 1998. április 16.) Más elemzők véleménye szerint pedig a párkányi népszavazás jelentősége éppen abban áll, hogy ez a főpróbája a szeptemberi parlamenti választásoknak. A történések bizonyos értelemben őket igazolták. A párkányi népszavazás megmutatta, hogy mi a leghatásosabb fegyver a mečiari gőzhenger ellen. A népszavazás másnapján a már említett Sme című liberális napilap, amely az ellenzéket is gyakran ostorozta langyosságáért, ily módon méltatta a párkányiak által végrehajtott fegyvertényt: “Mindannak ellenére, hogy V. Mečiar… visszaélt az állami szervekkel, sőt mi több, a bírói hatalommal, kiütötték őt. Nem az ellenzék, nem is a saját emberei, hanem azok, akik az igazi urai ennek az országnak – az állampolgárok… A párkányi önkormányzat leckét adott az ún. ellenzéki pártoknak is. A párkányiak megmutatták…, hogy Mečiart csak aktivitással lehet legyőzni.” (Sme, 1998. április 20.)

9. A népszavazás eredményei

Párkány 10 317 szavazásra jogosult polgára közül a népszavazáson 4933-an vettek részt, ami 47,81 százalékos részvételt jelent. Az érvényes szavazatok száma 4904 volt. Ahhoz, hogy a népszavazás érvényes legyen, mindössze 222 szavazó részvétele hiányzott.

Az egyes kérdésekre adott igenlő vagy nemleges válaszok azonban így is elég egyértelműen jelezték az állampolgári akaratot Az eredmények valószínűleg egy országos méretű közvélemény-kutatás reprezentatív mintájaként is megállták volna a helyüket.

Az első kérdésre a szavazók 89,4%-a igennel, míg 5,66%-a nemmel szavazott.

A második kérdésre a szavazók 19,2%-a szavazott igennel, 68,01%-a pedig nemmel.

A harmadik kérdésre a szavazók 42,25%-a mondott igent és 46,79%-a nemet.

A negyedik kérdésre a szavazók 97,2%-a válaszolt igennel és mindössze 1,11%-a nemmel.

A számszerű eredmények már önmagukban is sokatmondóak és tanulságosak. Ami a részvételi arányt illeti, az államhatalom mindent megtett azért, hogy azt a lehető legkisebb mértékre szorítsa vissza. A “puhítás” leginkább az állami alkalmazottakat érintette, melynek hatása meg is mutatkozott, másrészt ékes bizonyítékát adta annak, hogy a kormányzat a polgárokat alattvalóinak tekinti. A városi választási bizottság tagjai a sajtó képviselőinek elmondták, hogy a választás előtti napokon a suttogó propaganda útján olyan “hírek” keringtek a városban, miszerint megvonják azok nyugdíját, illetve szociális segélyét, akik részt mernek venni a népszavazáson, s azt is terjesztették, hogy a rendőrség különleges alakulatai bevetésre készen várják a parancsot az egyik közeli községben.

A népszavazáson résztvevőket minden bizonnyal a polgári öntudat, a “csakazértis” magatartás, a kormányzat megalázó packázása és cinizmusa vitte a szavazóhelyiségekbe. Akadtak azonban olyanok is, akik nem hagyták magukat befolyásolni semminemű propaganda által, mondván, hogy értelmetlen a részvétel egy olyan népszavazáson, amelynek nincs semmi tétje, illetve közjogi következménye.

10. A kormányzat “bosszúja”

A kormányzatnak végül is nem sikerült megakadályoznia a népszavazást. A következtetéseket azonban le kellett vonnia. Jogi értelemben ez azt jelentette, hogy a kormány javaslatot terjesztett elő az önkormányzati törvény módosítására, amelyet a parlament gyorsított eljárásban jóvá is hagyott. A törvénymódosítás értelmében helyi népszavazást kizárólag az önkormányzatokat közvetlenül érintő kérdésekben lehet kiírni. Ezzel párhuzamosan törvénymódosítást hajtottak végre a polgári perrendtartásban is, amely a bíróságokat feljogosítja ilyen – a párkányihoz hasonló – népszavazások előkészületeinek leállítására. Amennyiben ugyanis az önkormányzat nem semmisíti meg törvénytelen határozatát az ügyészség óvása nyomán, az ügyészség vagy az illetékes járási hivatal (közigazgatási szerv) indítványt nyújthat be a bíróságnak, hogy az semmisítse meg a törvényellenes határozatot, és szabjon ki pénzbüntetést, amely 3 millió koronáig terjedhet. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy ez a törvénymódosítás alkotmányellenes, de ez a hatalom urait ezúttal sem zavarta. Az ügyészség (egy közigazgatási szervről nem is beszélve) ugyanis nem lehet illetékes annak eldöntésében, hogy mi a törvényes és mi nem az. Mindazonáltal az említett törvénymódosítás egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy a kormányzat beismerte jogi tévedését, vagyis hogy a párkányiaknak jogi szempontból igazuk volt, az ügy egyéb vonatkozásairól nem beszélve.

A “retorziók” további részét illetően a kormányfő kijelentette: “Nem fogjuk támogatni olyan városok fejlesztését, amelyek nem tartják tiszteletben ennek az államnak a törvényeit. Ha nem érzik magukat az állam részének, akkor tekintsenek el azoktól az előnyöktől is, amelyeket ez az állam nyújt.”

Tanulságok

Anélkül, hogy erőltetni akarnánk a párhuzamokat a két párkányi népszavazás között, elmondható, hogy mindkét esetben valamilyen elfogadhatatlan autoritárius, antidemokratikus kormányzati praktikák ellen szerveződtek. Mindkét esetben teljesen legitim keretek között valósultak meg, tehát a törvényeket a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva. Legfőbb tanulságuk, hogy éles fényt vetettek arra, hogy a nemzetállami törekvések továbbélése, illetve az autoritárius kormányzás folytán az államhatalom képtelen a hatalomgyakorlás demokratikus technikáinak maradéktalan alkalmazására, továbbá hogy ez lehetetlenné teszi a népfelség elvének ér vényesítését. Másként ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy hiába léteznek Közép-Kelet-Európában demokratikus politikai intézmények, ha azok kormányzati gyakorlatában a demokráciától idegen gyakorlati-politikai hajlandóságok vannak masszívan jelen, amelyek egyrészt a többségi társadalom jelentős részének merev történeti-tudati beidegződéseiből, frusztrációiból erednek.

Mindazonáltal az általunk leírt népszavazások jelentős mértékben hozzájárultak ezen kormányzati politika korlátainak feltárásához, és ráirányították a figyelmet azokra a veszélyekre, melyeket ez a fajta kormányzati politikai gyakorlat jelent az önkormányzatiságra, a jogállamra és a civil társadalomra, valamint a kisebbségek re. Másrészt azonban a népszavazások arra is rámutattak, hogy az önkormányzatiság eszméje és a civil társadalmi aktivitás mekkora erőt képvisel a bibói “kelet-európai kisállami nyomorúság” keretei között is.

Lacza Tihamér: Magyar jezsuiták Latin-Amerikában

I

1534-ben egy elhanyagolt franciaországi kápolnában a párizsi Sorbonne hét frissen doktorált diákja fogadalmat tett, hogy minden erejével a megtépázott katolikus egyház tekintélyének helyreállításán fog munkálkodni, egész életét ennek a nagy és nemes feladatnak kívánja szentelni. Elhatározásukat egy memorandumban tudatták a pápával, III. Pállal, ő azonban évekig nem akart tudomást venni róluk. Végül – a “hét fogadalmas testvér” hatalmas pártfogóinak, mindenekelőtt Ortiz spanyol bíborosnak a közbenjárására – a szentatya mégis hajlandó volt megismerkedni az időközben jelentősen megszaporodott csapat elképzeléseivel. A pápa engedélyezte, hogy néhányukat – közöttük a csoport vezetőjét, Loyolai Ignácot – bármely püspök pappá szentelhesse. A magát Jézus Társaságnak (spanyolul: Compańia de Jesús, olaszul: Compagnia di Gesů) nevező gyülekezet ezzel korántsem érte be, mindenképpen szerette volna működését, pozícióját hivatalosan is megerősíteni, ezért Loyolai Ignác minden követ megmozgatott, hogy III. Pál fogadja. Közben a jezsuiták – e néven váltak ismertté világszerte – nagy hatású prédikációkkal, az éhezők és a nélkülözők megsegítésére szervezett gyűjtésekkel, a súlyos betegek önzetlen ápolásával igyekeztek hatni a szélesebb néptömegekre is. A pápa végül színe elé engedte Loyolát és két társát. Meggyőződhetett az egyház iránti fanatikus odaadásukról, valamint a tudományokban és a teológiában való rendkívüli jártasságukról. 1540. szeptember 27-i keltezéssel kiadta “Regimini militantis Ecclesiae” kezdetű bulláját, amelyben engedélyezte a Jézus Társaság felállítását, és jóváhagyta Loyola alkotmánytervezetét – bizonyos megszorítással: a rend csak hatvan tagot számlálhatott (ez azonban csak rövid ideig volt hatályban) (1, 2).

Így kezdődött tehát annak a rendnek a története, amely meghatározó szerepet játszott a katolikus egyház megújhodásában és az ellenreformáció térnyerésében. A Jézus Társaság első generálisává Loyolai Ignácot választották meg, aki egy igen szigorú szabályzatban rögzítette a jezsuiták feladatait, s olyan fizikai és lelki fegyelmet követelt meg tőlük, amelyet még a hadsereg is megirigyelhetett volna. A jezsuiták, más szerzetesrendektől eltérően több területen is igyekeztek tevékenykedni. A katolikus egyházzal kapcsolatos elméleti kérdésekben és vitákban igen gyakran a jezsuiták mondták ki a végső szót. Számos uralkodónak, nagy befolyású főúrnak jezsuita gyóntatója volt, aki így világi ügyekben is tanácsokat adhatott, miközben fontos titkok tudójává is vált (3). Ennél is lényegesebb volt azonban, hogy a jezsuiták irányították a katolikus egyház közép- és főiskoláit, tehát meghatározták az oktatás szellemét.

Bennünket azonban leginkább a jezsuitáknak az a tevékenysége érdekel, amely a világ különböző térségeiben végzett missziós munkával fonódott össze. Amerika fölfedezését követően Európa tengerjáró nemzetei – a spanyolok és a portugálok mellett az angolok, a franciák és a hollandok is – felismerték a meghódított új területek fölötti uralom gazdasági és politikai jelentőségét, ezért folyamatosan indították hajóikat és expedícióikat nyugat felé. A spanyolok kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a fegyverekkel végrehajtott birtokbavétel mellett szellemileg is megszerezzék a hatalmat a bennszülöttek fölött, akiket akár erőszakkal is a keresztény hitre kívántak téríteni. A Kolumbusz nyomában érkező kalandorok és konkvisztádorok nem válogattak az eszközökben, s módszereiket sokszor a katolikus egyház vezetői sem ellenezték, de legalábbis hallgatólagosan eltűrték. A tengeren túli hittérítés feladatára azonban először a portugálok választottak jezsuitákat. 1542. április 7-én indult el Xavéri Ferenc – a hét fogadalomtevő egyike – és két híve az indiai portugál gyarmatokra. Loyolai Ignác harcostársa olyan képességeket és tulajdonságokat egyesített magában, amelyek valóban alkalmassá tették erre a vállalkozásra (4). A hit kérdéseiben következetes, sőt fanatikus volt, ugyanakkor korábban kemény katonai kiképzést kapott, tehát szükség esetén egy sereget is elvezetett. Volt érzéke a politikához és a kereskedelemhez, s mindez nagy adag ravaszsággal is párosult. A portugál király, III. János környezetében hamarosan felismerték azt is, hogy egy gyarmati misszió vezetéséhez nem elég a vallásos megszállottság, az ismeretlen terepen váratlan helyzetek és meglepetések is adódhatnak, s ezekre nem árt már jó előre felkészülni. Ezért misszionáriusképző kollégiumokat hoztak létre, ahol a hittérítők a gyarmatok bennszülötteinek nyelvét, szokásait tanulmányozták, ismerkedtek a kereskedelem, a földművelés és az állattenyésztés fortélyaival, hogy szükség esetén erre is megtanítsák az indiánokat, az etiópokat, a japánokat stb. A misszionáriusképzésben a jezsuiták jeleskedtek, s a jezsuita hittérítők bizonyultak a legeredményesebbeknek is, legyen szó akár Indiáról, akár Latin-Amerikáról. Ahogy a Jézus Társaság egyre inkább gyökeret vert Európa más katolikus országaiban – pl. a Habsburg Birodalomban, a töröktől megkímélt magyarországi területeken és másutt -, úgy nőtt a nem spanyol és portugál nemzetiségű hittérítők száma is. A 17. században már francia, német és olasz jezsuiták is szép számban akadtak soraikban, sőt felbukkantak az első magyar misszionáriusok is.

II

Magyarországra Oláh Miklós esztergomi érsek hívta be a jezsuitákat, hogy a segítségükkel (5) úrrá legyen a lutheri tanok nyomán a magyar katolikus egyházban támadt zűrzavaros helyzeten. A rend generálisa, Loyolai Ignác nem látta értelmét ennek, mert úgy tájékoztatták, hogy a legtöbb magyar főúr áttért a protestáns hitre. Ezért csak néhány évvel a rendalapító halála után, 1561-ben jöttek Magyarországra az első jezsuiták: a német Canisius Péter és a spanyol Juan Victoria, aki mellesleg Canisius unokaöccse volt. Nyomukban hamarosan további tíz páter érkezett Nagyszombatba, ahol létrehozták a Jézus Társaság első magyarországi rendházát. 1566-ban az első magyar nemzetiségű jezsuita, Hernáth Péter lett a házfőnök (6), akinek nem volt könnyű a helyzete, mivel a jezsuitáknak adományozott vágsellyei és znióváraljai prépostság csak formálisan vált a tulajdonukká, jövedelmükkel továbbra is a korábbi kisajátítók – a protestáns hitre áttért főurak – gazdálkodtak. A törökök is gyakran felbukkantak a vidéken, ráadásul leégett a nagyszombati rendház épülete, s ez arra késztette a Jézus Társaság harmadik generálisát, Borgia pátert, hogy feloszlassa a nagyszombati rendházat. Az indulás tehát nem volt a legszerencsésebb, de ezekben az években, évtizedekben már számos szép reményű magyarországi fiatalember tanult a római jezsuitaképző intézetben, aCollegium Germanico-Hungaricumban, és készült arra a szerepre, amelyet majd a magyarországi ellenreformációban fog betölteni. Köztük volt Pázmány Péter, Lósy Imre, Lippay György, Csáki Miklós, Eszterházy Imre, Barkóczy Ferenc – valamennyien esztergomi érsekek lettek -, valamint több, később magas főpapi méltóságot betöltő személy.

A jezsuiták újabb hulláma az 1570-es évek második felében érkezett a történelmi Magyarországra, pontosabban Erdélybe, ahová Báthori István erdélyi fejedelem hívta őket (7).Jövetelük a protestáns többségű fejedelemségben vegyes érzelmeket keltett, sőt néhány jeles protestáns prédikátor, mint Sylvester János, Méliusz Péter, Heltai Gáspár hevesen tiltakozott jelenlétük miatt. A 17. század első évtizedeiben a magyarországi jezsuiták központja ismét Nagyszombat lett, ahol új rendház épült, sőt Pázmány Péter kezdeményezésére 1635-ben megalakult az ország legjelentősebb felsőoktatási intézménye. A nagyszombati egyetem a magyarországi ellenreformáció egyik szellemi mozgatórugójává vált, s miután a Habsburgoknak sikerült kiűzniük Magyarországról a törököket, lényegében a protestánsokat is térdre kényszerítették. A magyarországi jezsuiták a siker csúcsára érve – paradox módon – motiváció nélkül maradtak. Az országban működő jezsuita középiskolák (pl. Sopron, Győr, Trencsén, Buda) és felsőfokú oktatási intézetek (pl. Nagyszombat, Kassa, Kolozsvár) tanári kara már nem tudott újabb személyeket befogadni, kevés volt azoknak a magyar főuraknak a száma is, akik jezsuita gyóntatópapra tartottak igényt, így sok fiatal szerzetes külföldön keresett magának alkalmas feladatot. Voltak, akik külföldi katolikus középiskolák vagy egyetemek tanárai lettek, mások diplomáciai szolgálatba álltak, s nem volt elhanyagolható azok száma sem, akik Európán kívül, elsősorban Amerikában vállaltak missziós feladatot. A magyar származású jezsuita misszionáriusok száma különösen a 18. század húszas-harmincas éveitől kezdve nőtt meg, amit nagy bizonyossággal azzal is kapcsolatba lehet hozni, hogy ebben az időben egy magyar ember, Melczer Mihály volt az ausztriai rendtartomány főnöke. A következő oldalakon ezekről a bátor, tudós férfiakról lesz szó, akik hittérítő és közösségszervező munkájuk mellett feltérképezték Amerika addig ismeretlen vidékeit, leírták a bejárt területek növény- és állatvilágát, s természetesen alaposan tanulmányozták az indiánok életmódját, szokásait és hiedelemvilágát is. Ez a hatalmas tudományos munka a magyar tudománytörténetnek is szerves része, éppen ezért fontos, hogy legalább vázlatosan áttekintsük a magyar jezsuiták latin-amerikai tevékenységét.

III

Szabó László, az Argentínában letelepedett magyar újságíró, aki évtizedeken át kutatta a Dél-Amerikában fellelhető magyar vonatkozású dokumentumokat Magyar múlt Dél-Amerikában (1519-1900) című könyvében a következőket írta: “A magyar jezsuita hithirdetők működésének felderítése, tisztázása sok akadályba, néha csaknem elképzelhetetlen nehézségbe ütközik. Mindenekelőtt figyelembe kell vennünk azt, hogy a katonai mintájú szervezetbe tömörült rend, amelynek működése jóformán az egész akkor ismert világra kiterjedt, tartományokra volt beosztva, mint ahogy ma is. Minden tartomány élén egy tartományfőnök, a provinciális állt. Mivel Magyarország nagy része török hódoltság alatt volt akkoriban, magyar tartomány nem létezett. A nyugati és a felvidéki vármegyéket magában foglaló Királyi Magyarország a jezsuiták ausztriai tartományához tartozott. E tény következtében minden Spanyol- és Portugál-Amerikában működő magyar jezsuita ausztriai németként volt nyilvántartva. Családnevük, akárcsak a német, cseh vagy horvát hittérítőké, legtöbbször elferdítve fordul elő, vagy tudatosan latinosítódik el, hogy a bennszülött világi papság esetleges bizalmatlanságának vagy féltékenységének elejét vegye” (8). A latin-amerikai levéltárakban erre vonatkozó dokumentum csak elszórtan található, talán többet árulnának el az európai jezsuita archívumok, bár a Jézus Társaság dél-amerikai hittérítő tevékenységének szomorú fináléját ismerve még ebben sem reménykedhetünk túlságosan. Amit mégis tudunk a különböző nemzetiségű – köztük magyar – jezsuita misszionáriusokról, azt elsősorban nekik maguknak köszönhetjük, hiszen időnként levélben tájékoztatták feljebbvalóikat, otthon maradt hozzátartozóikat az amerikai indiánok körében eltöltött hétköznapjaikról és munkálkodásukról, sőt, mint majd látni fogjuk, feljegyzéseiket, rajzaikat vagy egy-egy kiadásra szánt mű kéziratát is sikerült Európába juttatniuk.

Ennyit elöljáróban, s most már szegődjünk azoknak a magyaroknak a nyomába, akiket hitük, meggyőződésük és küldetéstudatuk az óceán túlsó partjára vezérelt (9, 10, 11, 12)!

Rátkay János

Az első magyar jezsuita igehirdető Amerika földjén, akinek az életéről és tevékenységéről megbízható adatok is rendelkezésre állnak, Rátkay János volt. Ács Tivadar történeti kutatásai nyomán (13) tudunk egy másik Rátkayról is, Miklósról, aki feltehetően már az 1620-as években megfordult Mexikóban, de személyéről egyéb adatok nem ismeretesek. Rátkay János egy előkelő és gazdag dunántúli nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot 1647. május 22-én a Rátkayak stájerországi birtokán, Pettauban. A Habsburg-párti apa kapcsolatait kihasználva elérte, hogy János fia már 13 évesen apródként a császári udvarba kerüljön. I. Lipót pártfogásába is vette a korához képest komoly és erősen vallásos érzelmű fiút, neki azonban nem volt túlságosan ínyére az udvari etikett és az üres pompa, ezért környezetének nagy megrökönyödésére 17 éves korában beiratkozott a nagyszombati jezsuita kollégiumba, ahol néhány évvel később pappá szentelték, és a szükséges szertartásokat elvégezve a Jézus Társaság tagja lett. 31 évesen úgy döntött, hogy missziós szolgálatra jelentkezik Amerikába. Ehhez a császártól kért engedélyt, aki hasztalan igyekezett őt tervétől eltántorítani. Végül áldását adta az utazásra. Rátkay János három hónap múlva már Sevillában, az egyik misszionáriusképző kollégiumban volt, ahol alapos elméleti és gyakorlati kiképzést kapott. Hogy fogalmunk legyen arról, mi mindent tanultak a leendő amerikai igehirdetők ebben az intézetben, idézzünk Rátkay egyik, már Amerikában keltezett leveléből: “Két esztendőt töltöttem Sevillában, mindenekelőtt jól megtanultam spanyolul, és a mexikói indiánok több nyelvjárásába is betekinthettem. Társaimmal egyetemben nem csupán csillagászatból, mértanból és egyéb hasznos tudományokból nyertünk oktatást, hanem minden fajtájú kézművességből is, amíg csak tökéletesen el nem sajátítottuk mindezt. Megtanultunk mágneses iránytűt, napórát, asztrolábot szerkeszteni, ruhákat szabni és varrni, sőt még a kovács-, bognár- és az asztalosmesterséget is elsajátítottuk, hogy tudásunkat a megkeresztelt indiánokra átruházhassuk.” (14) Ebből a néhány sorból is kiderül, hogy a kiképzés során szinte minden elképzelhető feladatra és helyzetre felkészítették a hittérítőket, de az ismeretlen terepen még így is jócskán adódtak meglepetések és váratlan bonyodalmak, amelyek Rátkay életét is megkeserítették. Rátkay János és társai 1680. július 11-én szálltak hajóra Cádizban. Vitorlásuk Puerto Rico és Veracruz érintésével három hónap múlva, október 10-én érkezett meg Mexikóba. Rátkay a következő év januárjában kelt útra észak felé, azokra a területekre, ahová az európaiak csak ritkán vetődtek el, s az első adandó alkalommal vissza is fordultak. Őt és két társát – Kühne és Neumann német jezsuita pátert – a mai Kalifornia déli részében, a mexikói-amerikai határ mentén igen harcias bennszülöttek, a tarahumara indiánok fogadták, és különösebben nem örültek megjelenésüknek. Ennek ellenére a térítő munka ígéretesen haladt, amit nyilván elősegített az is, hogy Rátkay különböző gabonaféléket – búzát, zabot -, valamint európai gyümölcsfajtákat és kerti veteményeket honosított meg ott, és termesztésükre az indiánokat is igyekezett megtanítani. A nehéz terepviszonyok és a bizalmatlan indiánok a két németet elkedvetlenítették, úgyhogy egy idő után magára hagyták Rátkayt, aki ennek ellenére is kitartott és folytatta munkáját az általa megalapított Carichi redukcióban (így nevezik az Amerikában létrehozott misszionáriusi településeket). A nehéz fizikai munka, a sok nélkülözés felőrölte Rátkay egészségét és négy évvel missziós munkája megkezdését követően, 1684. november 9-én meghalt. Még 38 éves sem volt. Egy francia történész – Decorme – szerint Rátkay halálát mérgezés okozta. Állítólag az indiánok tették el láb alól, mert megelégelték a túl sok korlátozást és a lelki alkatuktól idegen vallási szertartásokat. Rátkay János tevékenységének emlékét néhány levél őrzi. Ezek közül kettő egy 1728-ban Augsburgban kiadott könyvben (Stöcklein: Die Neue Welt) jelent meg. A levelekben a Colorado folyó völgyének természeti viszonyairól és az ott élő népek szokásairól számol be.

Koncság Nándor

Az észak- és közép-amerikai jezsuita misszionáriusok között viszonylag kevesebb volt a magyar nemzetiségű, mint a Dél-Amerikában tevékenykedők soraiban. Közülük Rátkay János mellett Koncság Nándor az, akiről viszonylag megbízható adataink vannak, a többiek – Kelp János, Neumayer Gyula, Sárosi Nándor, Sövényfalvy Dávid – nevét Ács Tivadar (15) csupán megemlíti, megjegyezve, hogy valamikor a 18. század első felében Észak-Amerikában és Mexikóban tevékenykedtek. Balázs Dénes ezzel kapcsolatban megállapítja: munkásságuk feltárása a jövő kutatóira vár (16).

Koncság Nándor származása vitatott. Vannak, akik horvát nemzetiségűnek tartják, amit megerősíteni látszik az is, hogy Horvátországban, Varasdon született 1703. december 2-án. Szülei azonban hamarosan Budára költöztek, és a kis Nándor már itt kezdte az elemi iskolát. Koncság 16 évesen a jezsuiták trencséni újoncképző kollégiumába jelentkezett (1719. október 22-én lépett be a rendbe), majd tanulmányait a grazi jezsuita egyetemen folytatta, ahol pappá szentelték. Előbb Budán humán tárgyakat tanított, sőt latin verseket is írt (Nagadia. Buda, 1728). Ezt követően missziós szolgálatra jelentkezett, amelyhez megkapta felettesei jóváhagyását, és a spanyolországi kiképzést követően 1730-ban érkezett meg Mexikóba. Másfél évvel később azzal bízták meg, hogy induljon el Dél-Kaliforniába, szinte ugyanoda, ahol 50 évvel korábban már Rátkay János is működött. Koncság az egyetemen komoly kartográfiai képzést kapott, ezért nem jelentett számára különösebb gondot, hogy részletesen feltérképezze az addig jobbára csak elbeszélésekből ismert vidéket. Élményeiről 1731. április 14-i keltezéssel levelet írt egyik rendtársának, Neumayer Györgynek (vagy Gyulának?). Utazásai során naplót is vezetett, ez először spanyolul (Diario de Viajes en California – Kaliforniai utazások naplója), majd angol, német és francia fordításban jelent meg. Szabó László szerint Koncság volt az, aki bebizonyította, hogy az addig szigetnek vélt Alsó-Kalifornia valójában félsziget. A magyar hittérítő útja során bejárta és feltárta Mexikó északi részét, Kaliforniát, Arizona sivatagos tájait, a Colorado folyó völgyét és kanyonjait, s eljutott a mai Új-Mexikó területére is. Két misszióállomást és redukciót alapított:Nuestra Seńora de los Dolores (1745), Santa Gertrudis (1751). 1746-ban a San Ignacio redukció irányításával bízták meg. Itt egy templomot építtetett és 600 cochimíes indiánt keresztelt meg. Több mint két évtizedes eredményes hittérítő munkásságának elismeréseként 1753-ban Koncság Nándort a mexikói redukciók vizitorává (felügyelőjévé) nevezték ki. Ez a feladat egyben azt is jelentette, hogy állandóan úton volt, és lényegében egész Mexikót bejárta. Halálának körülményei nem tisztázottak: 1759. szeptember 10-én hunyt el.

Rér János

Az eddigiekben azokról a magyar jezsuitákról volt szó, akik Észak-Amerikában, illetve Mexikóban tevékenykedtek. A fennmaradt dokumentumok alapján viszont arra kell következtetni, hogy Dél-Amerika különböző területein jóval több magyar hittérítő működött. Azok száma, akiket név szerint is ismerünk, meghaladja a húszat, de ennél minden bizonnyal többen voltak, s nem kizárt, hogy a levéltári kutatások nyomán újabb nevek bukkannak fel. A dél-amerikai magyar misszionáriusok sorát Rér Jánossal kezdjük, akinek származása körül ugyancsak sok a bizonytalanság. 1691. december 25-én – állítólag – Prágában látta meg a napvilágot, s ebből sokan arra következtetnek, hogy cseh vagy német lehetett. Elgondolkoztatók viszont egy magyar jezsuita misszionárius, Zakarjás János (róla még lesz szó) Limából Magyarországra küldött levelének következő – Rér Jánosra vonatkozó – sorai: “Tiszántúl, Magyarországon született, és 12 éves koráig ott is nevelkedett, azután Csehországban a társaságba lépett, majd a perui missziót nyerte el, ahonnan 16 évi fárasztó munkásság után Limába hivatott a mathesis tanítására.” (17) Zakarjás ugyan harminc évvel fiatalabb volt Rérnél, de feltehetően személyesen is ismerték egymást, hiszen az 1750-es években mindketten Limában éltek. Rér János valószínűleg az 1710-es évek végén vagy az 1720-as évek elején érkezett meg Dél-Amerikába, ahol kezdetben hittérítőként működött, majd a limai Colegio San Martín matematikaprofesszoraként 15 évig tanított, s élete utolsó éveiben ismét visszatért az indiánok közé, hogy folytassa misszionáriusi munkáját. Szabó László szerint Rér János alkalmazta először és terjesztette el a földrengésektől gyakran sújtott Limában a magyar népi építészetben jól ismert tapasztott sövényfonatú boronafalakat, tetőket és mennyezeteket, amelyek lényegesen ellenállóbbaknak bizonyultak a korábbi megoldásokhoz viszonyítva. 1746-ban egy hatalmas földrengés következtében leomlott a limai székesegyház mennyezete, amelyet Rér János tervei alapján ún. sövénybetétes technikával építettek újjá és még ma is szilárdan áll. Buschiazzo argentin építészmérnök és művészettörténész szerint Rér további limai épületeket is tervezett. Neki tulajdonítja a San Carlos-templomot, amely ma a Nemzeti Panteon épülete, valamint a de las Huérfanas- és a del Logicado-templomot is (18). Rér János halálának pontos időpontját nem ismerjük. Szabó László szerint 1758-ban, Balázs Dénes szerint 1756-ban halt meg.

Brentán Károly

A Jézus Társaságba való belépést szigorú feltételekhez kötötték, és a rend tagjaitól odaadó engedelmességet és megingathatatlan hitet követeltek meg. Aki viszont példásan teljesítette feladatait, az joggal számíthatott az előmenetelre is, függetlenül attól, milyen volt a nemzetisége. Mindezt csak azért említem, mert több magyar jezsuita is magas posztot töltött be a Jézus Társaság hierarchiájában. Közéjük tartozott Brentán Károly is, aki Komáromban született 1694. augusztus 23-án. Tanulmányait a nagyszombati kollégiumban végezte, 1714-ben lett a rend tagja, majd missziós szolgálatra jelentkezett, és a sevillai misszionáriusképző tanfolyamot elvégezve Dél-Amerikába ment. Szabó László szerint 1722-ben, Balázs Dénes szerint 1724-ben érkezett meg Quitóba, Ecuador fővárosába. A spanyolok a Csendes-óceán mentén elterülő dél-amerikai birtokaikat rendszerint úgy közelítették meg, hogy az Atlanti-óceánon egészen Panamáig hajóztak, ott átkeltek a viszonylag keskeny szárazföldön, majd ismét hajóra szálltak, és a kívánt helyre vitorláztak. Brentán 14 évig az Amazonas folyó egyik legnagyobb mellékága, a Marańon mentén végzett misszionáriusi munkát a már létező és az általa életre hívott új redukciókban. Először az andoa indiánok között élt, később felkereste az omagua, miguiano, amaono és parano népcsoportot is. 1732-ben kinevezték a San Regis de Yameos misszió vezetőjévé. Brentán Károly jó emberismeretének és zseniális nyelvtehetségének köszönhetően nagyszerűen kijött a bennszülöttekkel, akiket megtanított a földművelésre is. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert egyik-másik indián törzs körében még mindennapos dolognak számított a kannibalizmus. A koponyavadász jameo indiánok nyelvén Brentán még egy katekizmust is szerkesztett, hogy ezzel is elősegítse a katolikus hitre való áttérésüket. A helyenként szinte áthatolhatatlan őserdőben törékeny csónakon közlekedett, s közben szüntelenül rajzolt és jegyzetelt. Megfigyelte a növény- és állatvilágot, képeken örökítette meg az érdekes vagy korábban nem ismert fajokat, s a rögtönzött térképvázlatokon feltüntette a fontosabb tereppontokat és domborzati sajátosságokat is. Neki köszönhetjük a Marańon és az Ucayali összefolyásánál elterülő vidék első részletes leírását, s ő volt az első európai, aki felhatolt a Nanay és az Itatay folyón.

1736-ban – Szabó László elmondása szerint (19) – egy érdekes találkozásra került sor a Marańon folyón. Az omagua indiánok földjén hittérítést végző Brentán portugál misszionáriusokba botlott. Ők nyugat felé haladtak csónakjukon az Amazonason, s nem is vették észre, hogy már elhagyták a portugál fennhatóság alá tartozó területeket. Itt kell elmondani, hogy a jezsuiták között csak elvétve fordult elő nemzetiségi konfliktus, sokkal inkább az összetartás és a szolidaritás jellemezte őket, ennek ellenére kapcsolataikra – legalábbis Dél-Amerikában – kihatott a spanyol-portugál rivalizálás. Brentán Károly figyelmeztette is portugál szolgálatban álló rendtársait, hogy spanyol fennhatóságú területre érkeztek. A vita azonban igen baráti hangnemben folyt, kivált azután, hogy kiderült: a portugál misszionáriusok vezetője ugyancsak egy magyar ember, Fáy Dávid. A történet egyetlen szépséghibája, hogy nem igaz. A spanyol-portugál vetélkedés természetesen megszokott dolog volt, de Brentán Károly az említett időpontban nem találkozhatott Fáy Dáviddal, mert ő akkor még Bécsben és Nagyszombatban diákoskodott, s csak 1752-ben lépett először Dél-Amerika földjére, ekkor viszont Brentán Károly már Itáliában tartózkodott.

A rend elöljárói felfigyeltek Brentán Károly szorgalmas és eredményes hittérítő munkájára, ezért 1742-ben elöljárónak (provinciálisnak) jelölték őt a Jézus Társaság quitói tartományába. Ezt a tisztet 1744 és 1747 között töltötte be. A quitói tartomány magában foglalta nemcsak a mai Ecuadort, hanem Kolumbia déli és Peru északi részét is, s Brentán atyának egy ilyen hatalmas területet kellett hivatalból bejárnia. A provinciálisok között egyébként ő volt az első, aki ezt véghez is vitte. 1743-ban két, Panamába tartó fiatal jezsuita társaságában nem a jóval kényelmesebbnek ígérkező tengeri útvonalon, hanem a szárazföldön indult el észak felé, az Andok keleti oldala mentén. Az őserdők és mocsarak már önmagukban is rendkívüli akadályt jelentettek, de az ott élő vérszívó rovarok és mérges állatok, a nagy testű macskafélék csak fokozták a veszélyt, s akkor még nem szóltunk a külvilágtól szinte teljesen elzárt, harcias indián törzsekről, amelyek mindmáig bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Az expedíció tulajdonképpeni kiindulópontja a kolumbiai Popayan városa volt, amelynek már akkoriban is több ezer lakosa volt. Az út első szakaszát csónakon tették meg, az Atrato folyón, majd bevették magukat a trópusi dzsungelbe, ahol kemény megpróbáltatások vártak az utazókra. Brentán, aki korábban már sok mindent tapasztalt és átélt, az utazásról szóló beszámolójában egyáltalán nem fukarkodott a nehézségeket ecsetelő jelzőkkel. A szó szoros értelmében több hónapig tartó küzdelem volt ez a vállalkozás, s bizonyára mindnyájan fellélegeztek, amikor 1744 februárjában szerencsésen megérkeztek Panamavárosba. Itt Brentán Károly találkozott a spanyol király megbízottjával, Dioniso de Alcado y Herrerával is, majd hajón tért vissza Guayaquil kikötőjébe, onnan pedig Quitóba. Ez a rendkívül merész és úttörő expedíció is bizonyítja Brentán Károly elszántságát és szinte kielégíthetetlen tudásvágyát. Mindig a szokatlan, újszerű megoldásokat kereste, s ha többféle lehetőség kínálkozott előtte, rendszerint a legnehezebben megvalósíthatót választotta. Szabó László említi, hogy Brentán kérésére a tiroli illetőségű, zenekedvelő von Zephyris atya felkereste a jameo és omagua indiánokat, és zenei oktatásban részesítette őket. Korábban ezek a bennszülöttek nem ismerték a zenét – jegyzi meg Szabó László (20) -, így az ecuadori Amazonas-vidék zenei folklórja tulajdonképpen barokk eredetű.

Amikor lejárt Brentán Károly négy évre szóló tartományfőnöki megbízatása, a rendtársak úgy határoztak, prokurátorként Rómába küldik őt, hogy képviselje a quitói tartományt. Afféle nagyköveti poszt volt ez, és mindenki úgy képzelte, hogy Brentán a jól ismert módon vág neki az útnak, tehát hajóra száll Guayaquilben, majd Panamából folytatja útját az Atlanti-óceánon át. Ő azonban hű maradt önmagához, és egy olyan útvonalat választott, amely nemcsak veszedelmesnek ígérkezett, hanem még jelentősen meg is hosszabbította az utazás időtartamát. Brentán Károly elhatározta, hogy végighajózik az Amazonason, és a folyó torkolatánál száll majd tengerre. Döntését feltehetően az motiválta, hogy az Amazonas felső és középső szakaszáról készített térképe hiányos volt, szerette volna berajzolni a Rio Napo és a Rio Negro torkolata közötti részt. 1748 januárjában indult el Quitóból egy spanyol hittérítő – Nicolás de la Torre – társaságában. Csónakon leereszkedtek a sebes vizű Rio Napón, majd az Amazonas zuhatagokkal tarkított szakaszán is szerencsésen túljutottak. A Rio Negro, vagyis a Fekete Folyó és az Amazonas találkozásánál fekvő Manaus városát úgy mellőzték el, hogy senki sem vette őket észre. Ekkor már régen a portugálok által birtokolt területen haladtak, s joggal kellett attól tartaniuk, hogy jelenlétüket esetleg nem nézik majd jó szemmel. A helyenként több kilométer széles Amazonason azonban jó esélyük volt arra, hogy nem látják meg őket. Óbidos városánál azonban a folyam jelentősen összeszűkül, s itt a két utazót feltartóztatták, sőt hosszabb időre őrizetbe is vették őket. Brentánék kérvénnyel fordultak a portugál kormányzóhoz, hogy engedélyezze továbbhaladásukat. Közben himlőjárvány tört ki a vidéken, ez is bonyolította helyzetüket, s még az a veszély is fennállt, hogy őket vádolják meg a ragályos betegség behurcolásával. Ezért jobbnak látták, ha az első adandó alkalommal kereket oldanak. Az éjszaka leple alatt csónakba ültek, és eljutottak egészen Gurupá városáig, ahol ismét csak elkapták őket. A tenger azonban már közel volt, így tovább folytathatták útjukat Gran Pará – vagyis a mai Belém – kikötővárosig. Itt azonban másfél évig kellett várniuk arra, hogy felszállhassanak egy Lisszabonba tartó hajóra. A kalandos utazás, túl azon, hogy sok érdekes megfigyelést tett, egy érdekes elsőséget is hozott Brentánnak: ő volt az első magyar ember, aki végighajózott az Amazonason. A teljesítmény értékét csak növeli, hogy mindezt egy törékeny lélekvesztőben tette meg, s közben még ügyelnie kellett a magával hozott rajzokra, feljegyzésekre és kéziratokra is, amelyeket Rómában szeretett volna közreadni.

Brentán Károly útja Quitóból Rómába teljes három évig tartott. 1751 elején érkezett meg az örök városba, ahol diplomáciai küldetése mellett főleg kéziratainak rendezésével volt elfoglalva. Két kötetben szerette volna megjelentetni a Marańon vidékének földrajzi viszonyait, növény- és állatvilágát, valamint az ott élő indián törzsek szokásait, életét és hiedelemvilágát bemutató művét – a címe ez lett volna:Marannonensium S. J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata -, amely jó néhány saját kezűleg rajzolt ábrát és térképet is tartalmazott volna. 1752 novemberében Rómából Genovába utazott, hogy ott egy nyomdásszal megbeszélje a részleteket, amikor az egyik közeli falucska vendégfogadójában rosszul lett és november 18-án meghalt. A sors kegyetlen játéka, hogy az annyi viszontagságot és hányattatást átvészelt értékes kézirat nyomtalanul eltűnt, csak az a térkép került elő, amelyet a könyv egyik mellékletének szánt. Ezt először Quitóban jelentették meg, majd Rómában is napvilágot látott. A rengeteg adatot és fontos megállapítást tartalmazó kézirat elkallódását azonban ez aligha ellensúlyozhatta; igaza van Balázs Dénesnek, amikor ezzel kapcsolatban az egyetemes tudomány pótolhatatlan veszteségéről beszél. Szabó László szerint sok évvel Brentán Károly halála után megjelent egy latin nyelven íródott munkája – Loyolaei Amazonici Prolusiones címmel -, ebben az Amazon-vidék jezsuita redukcióinak történetét foglalta össze, maga rajzolta térképekkel kiegészítve (21). Ez feltehetően nem a Genova közelében nyomtalanul eltűnt kézirat kiadása lesz.

Brentán Károly a Dél-Amerikában járt magyar jezsuita misszionáriusok egyik legjelesebbje volt. Szülővárosában, Komáromban minden bizonnyal megérdemelne egy emléktáblát is.

A paraguayi jezsuita állam

Az aligha vitatható, hogy a misszionáriusok tevékenységének legfontosabb része a terepen végzett hittérítő és közösségépítő munka. Ez kívánja meg a legtöbb lemondást, kitartást és türelmet, s a feladatra vállalkozónak mindig számolnia kell a kudarc lehetőségével is. Az őserdőkben és a civilizált világtól félreeső helyeken létrehozott missziós telepek és redukciók eleinte jobbára csak önmagukra hagyatkozhattak, később azonban kialakultak azok a nagyobb központok is, amelyek mind szellemileg, mind pedig anyagilag támogatták a magányosan tevékenykedő jezsuita misszionáriusokat. A Jézus Társaság nagy súlyt helyezett ezeknek a centrumoknak a folyamatos fejlesztésére, hiszen végső célja az volt, hogy az európaihoz hasonló, azzal egyenértékű civilizációt honosítson meg Latin-Amerikában is. A spanyol világi hatalom más okból, de ugyanúgy érdekelt volt ezeknek a központoknak a kialakításában, s ha az érdekek nem keresztezték egymást, hajlandónak mutatkozott együttműködni a jezsuitákkal. Annál is inkább, mivel a hittérítők munkájából gazdaságilag profitálhatott: a földművelésre vagy valamilyen mesterségre megtanított indiánok sokkal hatékonyabban dolgoztak a földeken, a nemesfémbányákban, esetleg szolgaként a ház körül. Olykor azonban a misszionáriusok munkája túlságosan is sikeresnek bizonyult, s olyan indián közösségek jöttek létre, amelyek már nemcsak veszélyeztették a spanyol gyarmati hatóságok érdekeit, hanem komoly gazdasági és katonai erőt is képviseltek, így egy konfliktus esetén szembeszállhattak a spanyol hatalommal. Természetesen ebben az esetben európai mintára megszervezett közösségekre, “államalakulatokra” kell gondolni, hiszen a nagy amerikai indián civilizációk és birodalmak – pl. az aztékok vagy az inkák magas szintre jutott és jól szervezett társadalma – a spanyol hódítók megjelenéséig fejlődtek és virágoztak. Sokatmondó tény, hogy ezek az új indián közösségek nem az egykori azték és inka birodalom területén, tehát Mexikóban és Peruban szerveződtek meg, hanem olyan vidékeken, ahol korábban az egyes törzsek elszórtan, egymásról nem is tudva éltek, szinte ősközösségi viszonyok között. Aligha kell külön is hangsúlyozni, hogy ez a spanyol gyarmatosítóknak egyáltalán nem volt ínyére, s egyre többször kerültek konfliktusba a Jézus Társaság tagjaival, akik a világi hatalom túlkapásai, sőt embertelen módszerei miatt gyakran tettek panaszt a madridi udvarnál vagy a pápánál. Nyilván ez az érdekellentét is szerepet játszott a jezsuita rend későbbi betiltásában, amelynek következményeiről még szó lesz.

Mielőtt bemutatnám az egyik legjelentősebb magyar jezsuita misszionárius, Orosz László dél-amerikai tevékenységét, tegyünk előbb egy kitérőt a paraguayi jezsuita állam kedvéért, amely a fentebb jellemzett független indián közösségek közül messze a legsikeresebbnek bizonyult. Erről az államról számtalan cikket és könyvet írtak már, s természetesen a vélemények is megoszlanak (22, 23). A jezsuitákkal nem rokonszenvező szerzők a rend mérhetetlen pénzsóvárságával és hatalomvágyával hozzák összefüggésbe ennek az államszervezetnek a létrehozását. Mások viszont úgy látják, hogy egy utópisztikus katolikus állam eszméje öltött testet ebben a több mint másfél évszázadig fennálló alakulatban. A jezsuiták választása nyilván nem véletlenül esett éppen erre a térségre. Itt olyan indián törzsek – a guaranik és a chiquitók – éltek, akik csak 120 évvel a kontinens felfedezése után kerültek először kapcsolatba az európaiakkal. Sem a spanyolok, sem a portugálok számára nem volt különösebben fontos ez a terület, amelyet őserdők borítottak, folyóit vízesések és zuhatagok tarkították. A bennszülöttek ismerték a szövést, a fonást és a fazekasságot, s kezdetleges földművelést is folytattak, de olyan kincseknek, amelyek a spanyol hódítókat érdekelték volna, nem voltak birtokában. A jezsuiták ezért 1612-ben különösebb nehézség nélkül “örök időkre” szóló bérleti jogot szereztek III. Fülöp spanyol királytól, aki minden megtérített indián után egy ezüstöt kapott évente. Az uralkodó dekrétumban erősítette meg ezt a szerződést, amely további előnyös kitételt is tartalmazott: megtiltotta a korona alattvalóinak – katonáknak, tisztviselőknek -, hogy az Uruguay, a Paraguay és a Paraná folyók övezte hatalmas területre lépjenek (ehhez egyedül az alkirálynak volt joga). Ma úgy mondanánk: a jezsuiták szabad kezet kaptak, és teljesen a saját belátásuk szerint járhattak el.

A területet dereglyékkel közelítették meg, s érkezésük ugyancsak megijesztette az indiánokat, akik addig fehér emberrel nem találkoztak. Később a misszionáriusoknak sikerült őket megnyerniük. Ebben segítségükre volt a guarani és a chiquito nyelv ismerete, valamint az ének és a zene, amely újdonság volt az indiánok számára. A különböző ajándékok, csecsebecsék is bizalmat ébresztettek bennük az idegen jövevények iránt, így viszonylag rövid idő alatt megkezdődhetett a jezsuita telepek kialakítása. Az indián falvak helyén – egységes terv alapján – jól megerősített településeket, redukciókat hoztak létre, amelyek központjában a templom állt, körülötte pedig a páterek kollégiuma és az iskola, valamint a temető kapott helyet. A redukcióban kórház is volt, s a derékszögben elrendezett utcákon maguk az indiánok ügyeltek a rendre. A jezsuiták szigorú, de igazságos törvényeket hoztak, eltörölték – a világon elsőként – a halálbüntetést, pontosan betartották a spanyol királlyal kötött szerződést, és szükség esetén fegyveres segítséget nyújtottak az alkirálynak. A települések a közigazgatási jellegű ügyekben maguk döntöttek, összefogta őket azonban a közös “külkereskedelmi és védelmi politika” , tehát a spanyol gyarmati hatóságokkal szemben egységesen léptek fel. Míg másutt az indiánokat rabszolgákként kezelték, az általuk lakott területeken rablógazdálkodás folyt, és az alapvető szempont a maximális nyereség biztosítása volt, addig a jezsuita államban átgondolt gazdaság- és munkaerő-politikával egy virágzó társadalmat sikerült létrehozni. A paraguayi jezsuita állam fénykorában 33 redukciót számlált, a nagyobbak a Paraná folyó jól hajózható középső szakasza mentén helyezkedtek el. A jezsuiták humánus bánásmódjukkal, a már korábban kialakult közösségi és családi kapcsolatokra építve elérték, hogy az őslakosok feltétel nélkül engedelmeskedjenek nekik és emellett még tiszteljék is őket. A közösségeket formálisan ugyan a kacikák – az indián törzsfőnökök – irányították, de a háttérben mindig ott voltak a misszionáriusok.

Nagyfokú realitásérzékről tanúskodott az is, hogy gondot fordítottak a települések védelmére. A redukciókat vizesárokkal és kősánccal vették körül, így valamennyi egy kis erőd volt, amelyet fegyverforgatásban is jártas indiánok vigyáztak. A mindennapok egyhangúságát a jezsuiták időnként látványos ünnepségekkel ellensúlyozták, ilyenkor a papok csillogó miseruhát öltöttek magukra, és már-már isteni lényekként jelentek meg az indiánok előtt.

A redukciókban magas szintre jutott a munkamegosztás. A jezsuiták ügyeltek arra, hogy lehetőleg minden kézműves mesterségnek legyenek művelői. A bennszülöttek között voltak kőművesek, asztalosok, tímárok, kovácsok, lábbelikészítők, sőt takácsok, hangszer- és órakészítők is. Jelentős és hatékony volt a haszonnövények – cukornád, dohány, rizs, tea – termesztése és az állattenyésztés. A paraguayi jezsuita állam hatalmas európai exportot bonyolított le, melyet a termékek jó minősége és alacsony ára tett lehetővé. Ezek a gazdasági sikerek felkeltették a spanyol gyarmati hatóságok, valamint a nem jezsuita papság irigységét. (A katolikus egyházban a jezsuiták legádázabb ellenfelei közé a ferencesek és a dominikánusok tartoztak, akik maguk is sokfelé végeztek misszionáriusi munkát.) Szinte hetente mentek a panaszok és a feljelentések Madridba, s ezek között olyan vádak is voltak, hogy a jezsuiták nem tartják tiszteletben a spanyol érdekeket, és elhanyagolják a spanyol nyelv oktatását az indiánok körében. Ezért 1743-ban királyi rendelettel utasították a jezsuitákat, hogy az őslakosokat tanítsák meg spanyolul. A spanyol nemzeti büszkeséget az is irritálhatta, hogy a 18. század derekán az öt latin-amerikai jezsuita tartományfőnök között egyetlen spanyol nemzetiségű személy sem akadt.

A jezsuiták elleni gyűlölet mind Európában, mind Amerikában egyre nagyobb méreteket öltött, s ez a paraguayi jezsuita államalakulat létét is veszélyeztette. A jezsuiták ezért fokozták az indiánok harci kiképzését, s a redukciókban komoly fegyverkészletet és hadianyagot halmoztak föl. Közel 400 spanyol és portugál zsoldos tiszt is szolgált a mintegy 15 ezer főt számláló, jól szervezett indián seregben, amely a spanyol alkirályt többször is kisegítette a portugálok elleni fegyveres konfliktusokban. A jezsuita állam területének hovatartozása régóta viszály forrása volt a spanyolok és a portugálok között, s ez is indokolta, hogy a jezsuiták folyamatosan erősítették a redukciók védelmét. A két fél – a jezsuiták kizárásával – végül kompromisszumot kötött, mégpedig a paraguayi államalakulat rovására, s hogy a megállapodásnak érvényt szerezzenek, a spanyol alkirály a portugálokkal közösen támadt az indiánokra. Az akciók azonban kudarcot vallottak, a bennszülöttek több ízben is visszaverték a rohamokat, sőt megfutamították a támadókat. A jezsuita állam napjai ennek ellenére meg voltak számlálva. Európában egyre több országban betiltották a Jézus Társaságot, elkobozták a rend javait. 1767-ben IV. Ferdinánd spanyol király is csatlakozott a jezsuitaellenes táborhoz. Bezáratta a spanyolországi jezsuita rendházakat, iskolákat, kollégiumokat, és kiutasította az országból a rend szerzeteseit. A királyi rendelet a spanyolok amerikai birtokaira is vonatkozott, ezért az összes jezsuitának el kellett hagynia posztját. Hogy a hatóságok biztosra menjenek, valamennyi jezsuita misszionáriust összeterelték és őrizetbe vették, majd láncra verve zsúfolt hajókon Spanyolországba szállították őket, ahol sokukat éveken át rabságban tartották. Néhány évvel korábban hasonló sorsra jutottak a portugál szolgálatban állt jezsuiták is. A redukciókat spanyol lovasság szállta meg, s a katonák arany után kutatva mindent leromboltak vagy felgyújtottak. Az indiánok nagy része szétszóródott a környező őserdőkben, másfél millióra becsült szarvasmarha- és lóállományuk, valamint a számba sem vett rengeteg baromfi és sertés a spanyoloké lett. A 19. század hetvenes éveiben egy angol utazó járt a térségben, és meglepő dologra figyelt fel: az őserdőből egy 18. századi opera tenoráriája zengett valamelyik indián ajkáról. Amikor az illetőt megkérdezte, honnan ismeri ezt a dallamot, azt a választ kapta, hogy az apjától tanulta, de a dallam eredetét nem ismerte. Az egykor virágzó jezsuita államra ma már csak a guarani és a chiquito indiánok között időnként felcsendülő barokk melódiák és az elszórtan fellelhető romok emlékeztetnek.

Orosz László

A magyar jezsuita hittérítők sorában bizonyos értelemben különleges helyet foglal el a Nagykapos közelében, Csicseren 1697. december 18-án született Orosz László. Csak többszöri próbálkozásra sikerült engedélyt kapnia, hogy Dél-Amerikába mehessen, végül a szó szoros értelmében vett hittérítő munkát mégsem végzett, ehelyett egyetemet vezetett, nyomdát alapított, és elévülhetetlen érdemeket szerzett az argentin szellemi élet kibontakozásának előmozdításában.

Gyermekkoráról nem sokat tudunk. Családja – Szabó László szerint (24) – 1291-ben szerezte a nemesi címet az egyik bátor felmenő révén, aki III. Endre királyunk seregében harcolva Bécs ostromakor még súlyos sebet is kapott, s nyilván ez volt a fájdalomdíj a meghozott áldozatért. Orosz László nagybátyja, Orosz Pál II. Rákóczi Ferenc tábornoka volt, s lovascsapataival két alkalommal is az osztrák főváros ellen vonult. Mindez nem éppen a nagy Habsburg-szimpátia megnyilvánulása volt, de a sors kifürkészhetetlen útjai olykor meghökkentő kanyarokat vesznek. A gyermek László ugyanis az ungvári elemi iskola elvégzése után a kassai jezsuita kollégiumba iratkozott, amelyet 1715-ben végzett el. Ebben az évben jelent meg Bártfán első – latinul írt – munkája, amelyben Loyolai Ignáccal foglalkozott (25). 1716. február 22-én lépett be a Jézus Társaságba, és néhány héttel később már a rend trencséni újoncházának lakója lett. Érkezésekor a következőket jegyezték be róla az évkönyvbe: “latin és magyar nyelvtudása jó, törve beszéli a német és a szlovák nyelvet” (26). 1718-ban a grazi jezsuita főiskolán folytatta tanulmányait, talán – ahogy Szabó László feltételezi (27) – német nyelvtudása elmélyítése céljából. Az ugyanis nem volt a legtökéletesebb, sőt a feljegyzések szerint német anyanyelvű rendtársait mindig mosolyra ingerelte, ha németül szólt hozzájuk. 1721-ben Gyöngyösre került, ahol egyszerre tanult és tanított a kollégiumban. Ekkoriban érlelődhetett meg benne az elhatározás, hogy misszionáriusként fog tevékenykedni valahol az Újvilágban. 1722. május 9-én írt először levelet ebben az ügyben Rómába a Jézus Társaság generálisának, de válaszra sem méltatták. A következő levelet egy évvel később már Bécsből keltezte, ahol a Pázmány Péter alapította Collegium Pazmaneum növendékeként csiszolta tudását. Az eredmény ezúttal is ugyanaz: választ nem kapott. Orosz Lászlót azonban nem olyan fából faragták, hogy az effajta kudarc meghátrálásra késztesse. 1726. március 30-i dátummal újabb levelet menesztett Rómába, Tamburini páterhez, a rend akkori generálisához, akit minden ékesszólását latba vetve igyekezett meggyőzni őszinte és megingathatatlan szándékáról. Eközben tudomására jutott, hogy egy csoport jezsuita hittérítő készül Spanyolországból Paraguay tartományba, ezért ismét levelet küldött Rómába. Nyomatékosan kérte a jóváhagyást, mivel az idő sürgetett. Végül megérkezett a beleegyezés, és Orosz László 1726. július 27-én sokadmagával Genovából a spanyolországi Sevillába hajózott, ahol két évig készült a misszionáriusi tevékenységre. Itt megtanult spanyolul, és elsajátította mindazokat az ismereteket, amelyekre egy hittérítőnek szüksége lehet az amerikai őserdőben. Pappá is Sevillában szentelték fel. A jezsuita misszionáriusképzőben egyébként nem ő volt az egyetlen magyar. Ott volt a budai születésű Limp Ferenc (róla még lesz szó) és egy dalmáciai eredetű, de magyarrá lett szépreményű fiatalember, Bakranin Lukács, aki azonban sohasem jutott el az Újvilágba, mert egy alattomos betegség következtében meghalt. Erről Orosz László 1727-ben levélben számolt be egyik magyarországi rendtársának: “Néhány napja, július 4-én, P. Bakranin Lukács, csodálatos türelemmel és nagy épületességgel viselt fájdalmas betegség után az ideig való életet fölcserélte az örökkévalóval. Halálát siratják a spanyol jezsuiták és az indiai [amerikai] ügyvivői. Annál keserűbben siratják, minél jobban szerették és becsülték épületes magatartása, nemkülönben kiváló tudása miatt. Mert egyszer, mikor meghívták őt hittudományi iskolai vitákra, ellenvetéseit olyan fényesen adta elő s fejtette ki, hogy a spanyol professzorok kénytelenek voltak beismerni, ez a magyar őket egy mélyen beléjük gyökerezett tévhitből segítette ki. Eddig ugyanis azt hitték, hogy Spanyolországon kívül a spekulatív tudományokat vagy kevésre becsülik, vagy nem komolyan űzik.” (28)

1728 tavaszán, a misszionáriusképző elvégzését követően Orosz László és rendtársai indulásra készen állva várták, hogy hajóra szállhassanak és elvitorlázzanak Dél-Amerikába. Spanyolország azonban ez idő tájt már nem az a tengeri nagyhatalom volt, mint az első újvilági felfedezések idején. Az angol flotta gyakran kellemetlenkedett a tengereken, sőt az is előfordult, hogy zár alá vette a Biscayai-öbölben fekvő spanyol kikötőket, vagy a Gibraltári-szoros környékén cirkált, hogy lecsaphasson egy-egy spanyol hajóra. Ilyen ok miatt késett a misszionáriusok kihajózása is, s vitorlásuk csak 1728. december 24-én hagyhatta el Cádiz kikötőjét. A San Francisco hetven ágyúval volt felszerelve, tehát komoly hadihajónak számított, s erejét növelte, hogy nem egyedül vágott neki a nagy óceánnak: vele tartott a San Bruno és a San Martín is. A három hajó don Francisco de Alzeybar kapitány vezénylete alatt állt, s természetesen nemcsak misszionáriusokat vitt magával, hanem telepeseket és katonákat is a két évvel korábban alapított montevideói helyőrségbe. Az Amerikába tartó spanyol hajók rendszerint a Kanári-szigeteken is megálltak, hogy friss élelemmel és vízzel töltsék fel a készleteket, sőt nemegyszer további utasok is csatlakoztak a fedélzeten tartózkodókhoz. A három vitorlás is horgonyt vetett, s csak 1729. január 31-én folytatta útját a La Plata-öböl felé. A következő két hónap meglehetősen mozgalmasan telt a hajókon. A zsúfoltság nyomasztóan hatott az emberek kedélyére, az egyik vitorláson majdnem zendülés tört ki, mert a katonák elégedetlenek voltak helyzetükkel. Szerencsére különösebb incidens nélkül futottak be 1729. március 27-én Montevideo kikötőjébe, amely akkoriban csupán néhány, vályogból épült viskóból állt, sőt voltak, akik nyers marhabőrből készült sátorban laktak. Elképzelhető, hogy az itt partra tett katonáknak hirtelenében még a zsúfolt hajófedélzet is kívánatosabb lett, mint a leendő szálláshelyük. De ez már egy másik történet, bennünket ennél jobban érdekel Orosz László sorsának alakulása. A flotta Montevideóból a Río La Plata – az Ezüstfolyó – torkolatában fekvő Buenos Airesbe vitorlázott, és április 14-én vetett horgonyt a partoknál. Mint Szabó László megjegyzi, akkoriban még igazi kikötő sem volt ott, ezért az utasokat egy kis vitorlás bárkára rakták át, amely a partig vitte őket, onnan pedig ökrös kordékkal vergődtek egészen a településig. A ma tízmilliós Buenos Aires akkortájt egy kis sárfészek volt csupán, s a jezsuita misszionáriusok nem is időztek ott sokáig. Hamarosan elutaztak Córdobába, a Paraguayi Rendtartomány székvárosába, amely a közel háromezer méter magas Córdobai-hegység tövében, festői környezetben feküdt Buenos Airestől mintegy 750 kilométernyire északnyugati irányban. Az ide érkező jezsuiták többsége hamarosan tovább utazott leendő állomáshelyére, s Orosz László is abban bízott, hogy Bolíviában, a mocsaras és alig áthatolható őserdőkben élő csiriguano indiánok között végzi majd hittérítő munkáját. Feletteseinek azonban más terveik voltak vele. Mivel felismerték sokoldalú tudását, oktatói képességét, úgy döntöttek, hogy a córdobai egyetemen bölcseletre és hittudományra tanítsa a leendő teológusokat. Orosz László kissé csalódottan fogadta ezt a határozatot, s másfél évvel később is érződik még némi keserűség egykori grazi professzorához írt levelének soraiban: “Jómagam Tucumán földjén, a córdobai főkollégiumban lakom, s megvallom, szégyenemre, hogy itt, nyilván Isten rendeléséből, talán, hogy bűneimért vezekeljek, a bölcselet előadására vagyok kárhoztatva. Hej, érdemes volt-e a vértanúi pálma reményében, s azzal az égő vággyal eltelve, hogy az apostolok példájára, élve-halva a pogányok közt hirdethetem az Evangéliumot, ezerszeres életveszély között áthajóznom a tengeren, hogy azután ideérkezvén, Krisztus helyett Arisztotelészt hirdessem az iskolában? Tisztelendőséged talán nevet ezen, én azonban siránkozom rajta” . (29)

Ez a részlet jól jellemzi, mennyire erősen élt a jezsuitákban az a vágy, hogy az Isten szolgálatában akár életüket is feláldozzák, mert a mártírhalált tartották a legszebb dolognak a világon. Orosz László számára azonban mást rendelt a sors. 1734-ben kinevezték a córdobai egyetem rektorává, és nem is engedték meg neki, hogy a tanári pályát felcserélje a hittérítő munkával. Pedig több alkalommal is önként jelentkezett erre a feladatra, például amikor Patagóniába kerestek hittérítőket a harcias és elszánt pampa-indiánok megszelídítésére. Machoni tartományfőnök tisztában volt Orosz László képességeivel és az egyetem felvirágoztatásában szerzett érdemeivel, ezért határozottan elutasította a kérvényt, sőt hogy még jobban Córdobához láncolja Oroszt, kinevezte őt személyi titkárává. A magyar jezsuita kénytelen volt elfogadni felettese döntését, annyit azonban mégis sikerült elérnie, hogy legalább megnézhetett néhány redukciót. Addig ugyanis még egyetlenegyet sem látott. A tartományfőnök szabadságot adott titkárának, és “visitadori” megbízatással kiküldte őt terepszemlére a 30 paraguayi redukcióba. Utazásáról egy hosszú levélben számolt be Raab Istvánnak, a pozsonyi jezsuita kollégium rektorának. Ebben egyebek mellett leírta, mennyire hitbuzgók az indiánok, naponta imádkoznak, megtartják a böjtöt. De nemcsak ebben hasonlítottak az európaiakhoz. “Ugyanígy nem maradnak el indiánjaink az európaiaktól szorgalomban, munkaszeretetben és a különböző mesterségekre való alkalmasságban sem – írja -. Az építőművészetben már elég sokra vitték. Templomaikat a művészet minden szabálya szerint díszes pompával és széles terjedelemben építik meg. Most éppen az olasz Primoli János testvér felügyeletével a Szent Mihály-misszióban építenek egy jókora templomot csupa kockakövekből; másikat a Szentháromság-misszióban, amely, ha elkészül, az előbbinél is kiválóbb lesz (…) A mészkő általános hiánya az oka annak, hogy az itteni templomok nem olyan hosszú életűek, mint amilyenek az európaiak. Itt a tetőzet nem nyugszik a főfalakon, amelyek nem bírnának ekkora megterhelést hordani, hanem vastag és erős oszlopokon, amelyeket az urunday nevű fából ácsolnak. Az urunday-fa nehéz, mint a kő, színe hasonló a diófához, de vörösebb és sötét foltok vannak rajta. Majdnem olyan kemény, mint a csont vagy a szaru. Azt mondják, hogy száz év alatt sem korhad el, még a föld alá ásva sem.” (30) A továbbiakban Orosz leírja az indiánok lakóházait, a falvak elrendezését és dicséri a bennszülöttek ügyességét a fegyverforgatásban és a különböző sportjátékokban. Majd áttér a földművelés ismertetésére: “Kertjeiket, szántóföldjeiket európai módra művelik. Ezek megteremnek számukra mindenfajta gyümölcsöt, füvet és zöldséget, az európaiakat kissé szűkebben. Közönséges ételük többnyire a kukorica, azonkívül a mandióka és a batáta. A húsételek közül legjobban a szarvasmarha nyelvét kedvelik” . (31)

Orosz László beszámolója sok érdekes tényt közöl, de meg kell jegyezni azt is, hogy a viszonylag rövid ideig tartó szemleúton elsősorban nyilván a pozitívumokra figyelt fel, vagyis azt látta, amit látni is szeretett volna. Azért nem hallgatja el a kudarcokat sem: “…sokukat közülük visszatart a kereszténység elfogadásától, noha egyébként nem vetik meg szent törvényeinket, az, hogy mint keresztényeknek egy meghatározott faluban állandóan le kellene telepedniük, s közös életmódot folytatniuk. Az indiánok közül sokan hozzá vannak szokva a kóbor vándorélethez, hogy soha hosszabb ideig nem maradnak egy helyen, és sehol sincs maradandó lakhelyük. A mi P(ater) Ximénez Bertalanunk, öreg és apostoli férfiú, egyszer Rómába utazott társaságunknak egy ott tartandó gyűlésére. Ez alkalommal az a tisztesség érte, hogy Madridban tiszteletét tehette a katolikus királynál. Amidőn őfelsége az indiánok érthetetlen kóbor, vándorlási hajlamairól kérdezősködött, Padre Ximénez megnevettette válaszával, azt mondván, hogy egy guarani még az általa annyira áhított mennyországból is megszökne, ha Szent Péter a kapu kulcsát gondosan el nem rejtené a szem elől” . (32)

Orosz levele végén megemlíti az ausztriai rendtartományból érkezett további hittérítőket, köztük Limp Ferencet is, akik példamutatóan végzik munkájukat, és üzenik “társaiknak a szeretett osztrák rendtartományban, hogy jöjjenek át, és vegyék ki részüket az annyira vigaszos és termékeny munkában” (33).

A körút végeztével Orosz László tájékoztatta feletteseit a látottakról, és sikerült elérnie, hogy a redukciók nagyobb anyagi támogatásban részesüljenek. A következő években ismét a tanítás töltötte be mindennapjait. Némi változatosságot jelentett életében az, hogy 1742-ben a Buenos Aires-i San Ignacio Kollégium vezetésével bízták meg. Ez a kiruccanás azonban csak egy évig tartott, mert a következő esztendőben már ismét Córdobában volt: az egyetem visszakövetelte. A visszahívásnak más oka is volt. Áprilisban összeült a Paraquaria Rendtartomány kongregációja, amely Ladislao Orosz és Bruno Morales atyát ügyvivői feladattal bízta meg, és Európába küldte, hogy a madridi udvarban, illetve a római Szentszék előtt ismertessék a provincia helyzetét, és megszerezzék a szükséges anyagi támogatást. A jelentés kidolgozása és az igények lajstromba vétele közel három évig elhúzódott, így Orosz és Morales atya csak 1746 szeptemberében vágott neki az utazásnak. Hogy a megbízatás eredményesen végződött, az kizárólag Orosz László érdeme volt, mivel társa még a hajóúton megbetegedett, és néhány hónappal Európába történt megérkezésüket követően meghalt. A magyar jezsuitának sikerült elérnie, hogy misszionáriusok újabb csoportja utazzon Argentínába. Engedélyezték azt is, hogy Buenos Airesben egy új jezsuita kollégium épüljön. Az épület egyik szárnyának maradványait Szabó Lászlónak sikerült megtalálnia.

Orosz László 1749. január 15-én érkezett vissza európai küldetéséből, közel hatvan jezsuita misszionárius kíséretében. Rengeteg könyvet, tanszert, iskolai felszerelést is hozott magával, hiszen akkortájt a jezsuiták már négy egyetemet, tíz kollégiumot, két papneveldét és több mint negyven elemi iskolát működtettek a paraguayi rendtartományban. Már kortársai is elismerték, hogy a provinciában bekövetkezett látványos előrehaladás elsősorban Orosz László munkásságának eredménye. Egy magyar jezsuita, a gyalui születésű Szluha János (1753-tól Brazíliában tevékenykedett) 1752. szeptember 22-én Genovából a következőket írta egyik bécsi rendtársának: “Orosz László úgy töltötte be ügyvivői megbízatását, hogy őt mindenki Paraguay provincia második megalapítójának tekinti.” (34)

Orosz László még római tartózkodása idején megismerkedett egy Luigi Antonio Muratori nevű történésszel, aki korábban könyvet írt a dél-amerikai jezsuita hittérítők tevékenységéről, de maga sohasem járt a térségben. Mivel folytatni szerette volna a könyvet, Orosz Lászlót kérte fel, hogy szóban tájékoztassa őt a tényekről, sőt a következő években számos levelet is váltottak. Így Muratori munkájának második kötete tulajdonképpen Orosz László közlésein alapult. Szabó László sajnálattal állapítja meg, hogy az olasz történész meglehetősen felületesen tájékozódott Orosz felől: személyéről alig közölt valamit, ráadásul lengyel származásúnak vélte, s ezzel némiképp meg is zavarta a témával foglalkozó kutatókat.

Az Amerikába visszaérkezett Oroszt a Buenos Aires-i kollégium vezetésével bízták meg, de egy év múlva ismét Córdobába kellett mennie. Az ok kissé szokatlan volt: a Collegio Real de Monserrat diákjai fellázadtak Ludovico Santos rektor önkényeskedései ellen, és Orosz László kinevezését követelték. A magyar hittérítő a királyi kollégiumot egészen 1767-ig, a jezsuiták kényszerű távozásáig vezette. Az itt eltöltött több mint 15 esztendő nem csupán a monserrati kollégium, hanem az argentin művelődéstörténet szempontjából is jelentős időszak volt. Orosz László ugyanis itt alapította meg az ország első nyomdáját. Miután sikeresen elrendezte az intézmény ügyeit, szabad idejét az írásnak szentelte. Még madridi és római utazása előtt elhatározta, hogy befejezi Nicolás del Techo (eredeti nevén: du Toict) belga származású jezsuita páter, paraguayi misszionárius nagy történelmi munkáját, aDecades-t. Ez a mű a paraguayi rendtartomány történetét dolgozta fel 1685-ig, del Techo halálának évéig. A páter ötven jezsuita hittérítő életrajzát is megírta. Könyve, bár több másolatban is közkézen forgott, nyomtatásban évtizedeken át nem jelent meg, ezért Orosz László vállalkozott sajtó alá rendezésére, valamint az 1685 utáni időszak történetének megírására. Csupán érdekességként jegyezzük meg, hogy a másolatokat a guaranai missziókban élő indiánok készítették, és a kézirat betűi annyira hasonlítottak a nyomtatott betűkhöz, hogy csak nagyító segítségével lehetett felismerni, hogy nem nyomtatványról van szó. Orosz László 1746-ban magával vitte Európába del Techo munkájának egyik kéziratos példányát, és eljuttatta azt Nagyszombatba, ifjúkori barátjához, Schmidt Miklós atyához, azzal a kéréssel, hogy az ottani jezsuita kollégium nyomdájában nyomtassák ki. A műhöz csatolta a maga munkáját is: a paraguayi rendtartomány 1685-1750 közötti történetét, valamint 39 életrajzot. Mint Szabó László megállapítja (35), Orosz László kiegészítésében több az élet és a szín, a földrajzi és a néprajzi adat, mint a belga páter írásában. Schmidt Miklós jóvoltából a kézirat 1759-ben látott napvilágot két kötetben. Az első rész del Techo szövege, míg a második rész Orosz László munkája, jóllehet erre csak közvetett utalás történik: az olvasónak szóló ajánlásból tudható meg a szerző kiléte. Az érdekes és fontos adatokat tartalmazó mű azonban mégsem kerülhetett az érdeklődők kezébe. Szerencsés véletlen folytán az eredeti kézirat és néhány nyomtatott példány fennmaradt ugyan, de a többit kíméletlenül bezúzták. A felsőbb utasításra végrehajtott “megsemmisítés” okát csak sejthetjük. A könyv megjelentetésének időpontjában – 1759-ben – Európa több országában már betiltották a Jézus Társaság működését, s azokban az országokban is (pl. Spanyolország vagy Ausztria), ahol erre még nem került sor, egyre szélesebb körben követelték a rend felszámolását. A paraguayi rendtartomány dicséretét zengő Decades egyértelműen arról tanúskodott, mennyire sikeres missziós munkát végeznek a jezsuiták a “vadak” között, ezért kézenfekvőnek látszik a feltételezés, hogy a jezsuitákat lejáratni akaró egyházi és világi körök mindent elkövettek, hogy a könyv ne kerüljön forgalomba.

A Dél-Amerikában működő jezsuita missziók elleni első komolyabb támadás éppen a paraguayi rendtartománnyal volt kapcsolatos. Alig néhány hónappal azt követően, hogy Orosz László visszatért Buenos Airesbe, 1750. január 13-án Portugália és Spanyolország egy – Tratado de Permuta néven ismertté vált – megállapodást kötött, s ennek értelmében a spanyolok lemondtak Río de la Plata-i birtokaik egy részéről, mintegy 150 ezer négyzetkilométernyi területről a portugálok javára, cserébe Colonia del Sacramento kikötőjéért, amely Buenos Airesszel szemközt feküdt a La Plata folyó túlsó partján. Ez az üzlet kizárólag a portugálok számára volt előnyös, hiszen birtokukba került a ma Rio Grande do Sul néven ismert brazil szövetségi állam, s mindezért cserébe egy olyan tengerparti erődöt adtak át, amely korábban úgyszintén spanyol birtok volt, csak átmeneti időre a portugálok elfoglalták. A megállapodás érintette a paraguayi rendtartomány hét redukcióját is, amelyek automatikusan portugál fennhatóság alá kerültek. A spanyol gyarmati hatóságok és a jezsuiták egyaránt tiltakoztak a madridi udvarnál, de panaszukat elutasították. Orosz László, aki a paraguayi rendtartomány négyfős kormányzó tanácsának egyik tagja volt, levelet írt a rend generálisának Rómába, sőt egy másikat befolyásos bécsi ismerősének is küldött, abban reménykedve, hogy az illető (mellesleg az uralkodónő gyóntatója) közbenjár Mária Teréziánál a jezsuiták érdekében. Ez az utóbbi levél azonban nem jutott el a címzetthez, hanem a bécsi spanyol követ szerezte meg, és azonnal Madridba továbbította. A spanyol udvarban megértették, hogy a megállapodás végrehajtása nem lesz egyszerű feladat, főleg amiatt, hogy az érintett redukciók indián lakossága hallani sem akart arról, hogy portugál fennhatóság alá kerüljön, mert akkor azonnal rabszolga sorba került volna. Ezért a király elrendelte, hogy az indiánokat spanyol fennhatóság alatt maradó területekre költöztessék át. A feladattal Valdelirios márkit bízták meg, aki határozottan és gyorsan szerette volna végrehajtani a parancsot, de ez még akkor sem ment volna, ha az indiánok hajlandók lettek volna erre. Belefogtak ugyan a szekerek elkészítésébe, hogy majd azokon szállítják el ingóságaikat és családjukat, de a türelmetlen Valdelirios állandó sürgetéseit és fenyegetéseit hamarosan megelégelték, és megmakacsolták magukat. A hét misszióstelep vezetője történetesen a már említett Limp Ferenc volt, aki hasztalan igyekezett közvetíteni a királyi megbízott és az indiánok között. A bennszülöttek – akik tulajdonképpen spanyol érdekeket védelmeztek – a jezsuitákat azzal gyanúsították meg, hogy elárulták őket, s nem engedelmeskedtek a távozásra felszólító parancsnak, hanem fegyvert ragadtak, és elkeseredett harcot kezdtek a spanyol és a portugál katonaság ellen. Limp Ferencet azonban Buenos Aires spanyol kormányzója, Andoanegui is megvádolta, mégpedig a háború kirobbantásával és az indián ellenállás megszervezésével. De utóda, Cevallos, aki kiterjedt nyomozást kezdeményezett, tisztázta őt a vádak alól. Mindez azonban vajmi keveset segíthetett az indiánokon, akik a reménytelen küzdelemben lassan felmorzsolódtak, és falvaik helyén csupán üszkös romok maradtak. A guaraniháborúként ismertté vált összetűzés történetét Orosz László írta meg, és 1756. március 25-én kelt levelében számolt be róla a Jézus Társaság generálisának.

A paraguayi rendtartomány szomorú sorsát előrevetítette ez az esemény, bár látszólag minden a normális mederben folyt tovább. Orosz Lászlót nagy tekintély övezte Córdobában, és már nemcsak rendtársai, hanem a világi hatalom képviselői is sokat adtak szavára, véleményére. Tanácsot kértek tőle, vitás ügyekben döntőbírónak tették meg, és elfogadták ítéletét.

Említettem már, hogy Orosz László alapította Argentína első nyomdáját. Ez 1764-ben történt, de a tényleges munka csak a következő év elején kezdődhetett meg, mert akkorra érkezett meg a nyomdai papír. A magyar misszionárius néhány lelkes tanítványa – az osztrák Karrer irányítása alatt – kitanulta a nyomdászmesterséget, s később, amikor a jezsuitákat elűzték Dél-Amerikából, ők eleinte illegálisan, a kollégium pincéjében nyomtattak, majd amikor hivatalosan is engedélyezték a nyomda működését, a berendezéseket Buenos Airesbe szállították, és megalapították a La Real Imprenta de los Nińos Expósitos (bevételeiből a lelencek taníttatását és megsegítését felvállaló) nyomdát.

Az 1767. esztendő a latin-amerikai jezsuita missziók történetének legszomorúbb éve. Ekkor rendelte el ugyanis a spanyol uralkodó, hogy a Jézus Társaságot fel kell oszlatni és a rend tagjait pedig el kell kergetni. 1767. július 12-én hajnalban katonák rontottak a córdobai jezsuita kollégiumba, és megszállták az intézményt. Összeterelték a jezsuitákat, és vagy tíz napon át az iskola refektóriumában őrizték őket. Július 22-én rozoga kordékra rakták a 129 embert, és La Plata kikötőjébe szállították őket. A legszükségesebb holmijukon kívül semmit nem vihettek magukkal. A tanítványok közül többen is jó darabon elkísérték Orosz Lászlót és társait, akiknek végig állniuk kellett a kínos lassúsággal döcögő járműveken. Majdnem egy hónapig tartott az út, és szinte megváltásnak tűnt, hogy szeptember 29-én felszállhattak a Venus nevű vitorlásra. A száz személy befogadására alkalmas hajó zsúfolásig tömve volt: a másfél száz jezsuita mellett 190 utas, valamint a legénység és bizonyos számú katona is a fedélzeten tartózkodott. A misszionáriusokat vasra verték, és csak annyi élelmet kaptak, hogy épp nem haltak éhen. Több mint három hónapig tartó kimerítő hajóút után 1768. január 7-én érkeztek meg Cádizba, ahol már fegyveres őrök várták a jezsuitákat, és börtönbe vitték őket. Azok voltak a legszerencsésebbek, akik annak idején az ausztriai rendtartományból keltek útra az Újvilágba. Őket két hónap múlva kiengedték, és hazatérhettek. A Habsburg Birodalomban akkor még hivatalosan tevékenykedhetett a Jézus Társaság, ezért a börtönből szabadult jezsuiták egykori rendházuk felé vették az irányt. A spanyol jezsuitákat a pápai államba vitték, a protestáns országokból származó misszionáriusok sorsa viszont a hosszú rabság maradt: az ő érdekükben senki sem emelt szót. Orosz László Nagyszombatba ment, de előtte még útba ejtette Bécset, ahol kihallgatásra jelentkezett a császárnőnél. Arra kérte őt, járjon közbe a németalföldi, a flamand, a svájci a skandináv és egyéb protestáns országokból származó jezsuita hittérítők érdekében a madridi udvarnál. Kezdeményezése sikerrel járt, a paraguayi rendtartományban egykor működött összes misszionáriust kiengedték.

Orosz László negyven év elteltével végleg hazatért. Római küldetése idején, 1748-ban néhány napra felkereste ugyan Nagyszombatot, hogy elintézze a Decadeskinyomtatását, de ezt a rövid látogatást nem számítva tulajdonképpen négy évtizedig volt távol szülőföldjétől. Életerős fiatal férfiként kelt útra, és hetvenéves, betegségekkel küszködő, megfáradt öregemberként érkezett vissza a jezsuiták magyarországi központjába.Szelleme azonban ugyanolyan friss és eleven maradt, mint hajdanában. Hazaérkezett már a többi, Amerikát megjárt misszionárius is, mint pl. Éder Xavér Ferenc, Plantich Miklós, Szerdahelyi Ferenc, Hedry Márton, Lyro Ignác vagy Reiter József. Orosz nagy vehemenciával vetette magát a munkába. Kiváló rendtársának, Éder Xavér Ferencnek a kéziratát rendezte sajtó alá. A műről a későbbiekben majd részletesen szólok, itt csupán annyit szeretnék elmondani, hogy a könyv kiadását végül nem engedélyezték, így Orosz László hiába fáradozott. Csak sajnálhatjuk, hogy saját tapasztalatait, megfigyeléseit és élményeit nem gyűjtötte kötetbe, legfeljebb egy-egy levelében ejtett el néhány megjegyzést, vallomásféle megállapítást; ezekből kellett az utókornak kihámoznia a személyével kapcsolatos életrajzi adatokat. Az úr 1773. július 11-én szólította magához Orosz Lászlót. Földi maradványait a nagyszombati jezsuita templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.

 

Liszka József: Az adventi koszorú (Egy felmérés előzetes eredményei)

A 60 éves Voigt Vilmosnak tanítványi tisztelettel

Napjainkban Európa-szerte advent első vasárnapján egy asztalra helyezett vagy a mennyezetre felfüggesztett, rendszerint fenyőgallyakból, télizöldből készült, négy gyertyával ellátott koszorú első gyertyáját meggyújtják. A további gyertyák a következő adventi vasárnapokon lobbannak lángra. Térségünkben, a szlovákiai magyarság körében a jelenség viszonylag új keletű, s fölbukkanása, el terjedése lényegé ben az utóbbi évtizedre tehető. Amíg 1989 előtt adventi koszorút jószerével csak az osztrák televízióban vagy külföldi karácsonyi üdvözlőlapokon láthattunk, mára a karácsony előtti hetekben a virágkereskedésekben bőséges kínálatukkal találkozunk. Ott van városaink piacain éppúgy, mint képes újságaink karácsony előtti számaiban. De vajon milyen mélyen hatolt be legszentebb családi ünnepünk belső intimitásába, elterjedése mennyire tekinthető általánosnak a szlovákiai magyarság körében? Az alábbiakban először az adventi koszorú megjelenésének kezdeteit, elterjedésének helyét és idejét, majd az elterjedés irányait, a szlovákiai magyar közegben való meggyökerezés társadalmi, vallási és etnikai meghatározóit, végezetül pedig a kérdés körrel kapcsolatban felvetődő kutatás-módszertani problémákat tekintjük át.

1. Az adventi koszorú megjelenése és elterjedése a német nyelvterületen

Hermann Bausinger vizsgálódásaiból tudjuk, hogy az adventi koszorú, a korábbi (felületes) kutatás állításaival ellentétben meglehetősen új képződmény. Északnémet területen, protestáns egyházi körökben alakult ki a 19. század első felében (az első egyértelmű nyoma 1833-ból származik), majd elsősorban polgári, ipari környezet ben, nem kis mértékben az iskolákban zajló képzőművészeti nevelés, továbbá a virágkereskedelem közvetítésével terjedt. A katolikus délnémet és osztrák területek a hatásnak hosszú ideig ellenálltak, s a szokás csak az első világháború után érte el őket. Bécsben is a húszas években bukkan fel. Ezt követően viszont éppen a katolikus egyház és a hívek révén terjedt elsősorban (Bausinger 1977). Annak ellené re, hogy maga az adventi koszorú és a vele rokon különféle adventi kalendáriumok ilyen új keletű találmányok, egyes elemei (örökzöld, valamint az idő- és fényszimbolika) természetesen sokkal régebbi gyökerűek. Leopold Schmidt rámutat az adventi koszorú liturgiájának mély, nem okvetlenül genetikusan összefüggő gyökereire (Schmidt 1966, 27; vö. Hartinger 1992, 68). Az adventi koszorú napjainkban gyakorlatilag az egész német nyelvterületen ismert, a kapcsolódó kopogtató koszorúkkal és egyéb, karácsonyi hangulatot árasztó külső ablak- és ajtódíszekkel együtt. A jelenség persze hódít szinte világszerte, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a legutóbbi adventi időszakban a különféle kereskedelmi televíziók “teleshoping” műsorai éneklő és kacsingató kopogtató koszorúkat kínáltak a nagyérdeműnek.

2. Az adventi koszorú megjelenése az egykori “keleti blokk” országaiban

Német telepesek révén az adventi koszorú már a két világháború között fölbukkan a Kárpát-medencében is. Gelencsér József a Móri-völggyel és a Zámolyi-medencével kapcsolatban az alábbiakat írja: “Valószínűleg német hatásra a két világháború között Csákváron néhány családnál feltűnt az adventi koszorú. A mintegy 20 cm átmérőjű tárgyat fenyőágból fonták, az adventi négy hetet szimbolizáló négy gyertyát tettek rá, és a sublótra helyezték. Minden adventi vasárnap az esti imádságnál eggyel több gyertyát gyújtottak meg rajta, így karácsonyhoz közeledve, egyre erősödött a fénye. Csókakőn, Söréden, Bodajkon a templomban – az emlékezet szerint – hosszabb ideje helyeznek el adventi koszorút. Napjainkban is az a szokás, hogy a plébános a mise előtt gyújtja meg az esedékes számú gyertyát. A lakásokba viszont itt nem került be” (Gelencsér 1991, 251).

Papp Árpád szíves szóbeli közléséből tudom, hogy az 1999 első adventi vasárnapján a szabadkai (német származású) magyar katolikus pap arról prédikált, hogy meg kell gyújtani az ősi szokás alapján használatos adventi koszorú első gyertyáját. Ő állítólag gyermekkorából is emlékszik az adventi koszorúra, vagyis a két világ há ború között – német közvetítéssel – már Szabadka környékén is fölbukkan az adventi koszorú, bár az adat némi fenntartással kezelendő.

Ezzel szemben az erdélyi szászok körében csak a második világháború után terjedt el. Erről Pozsony Ferenc a következőket írja: “Az adventi koszorú készítése a második világháborúig nem volt szokásban az erdélyi szászoknál. Első ízben városi családoknál jelent meg az 1960-as évek végén, majd fokozatosan terjedt el a falusi közösségekben is az 1970-es években. Nagykapuson a lányok fonták az adventi koszorút. A fenyőgallyakból készített koszorúra négy gyertyát helyeztek, és advent mindegyik vasárnapján újabb és újabb gyertyát gyújtottak meg rajta. (…) Keresztényszigeten a halotti koszorúkat készítő családtól vásárolták. Egy nagyobbat elhelyeztek a templomi csilláron is, s advent négy vasárnapján egy-egy újabb gyertyát gyújtottak meg rajta…” (Pozsony 1997, 228).

Az adventi koszorú az erdélyi Sóvidéken is ismert, ahogy az Madar Ilona leírásából kiderül. Hogy mióta, arra sajnos nem derül fény, ám rendkívül tanulságos, hogy itt a reformátusok lényegében a katolikusoktól vették át az eredendően protestáns szokást: “Karácsony böjtjének elején fenyőkoszorút kötöttek a sóvidéki katolikusok. Négy szál gyertyát állítottak bele, s hetenként egy-egy szállal többet gyújtottak meg. »Igaz – panaszkodnak a parajdi és a korondi protestánsok – már mi is fonunk karácsonyi koszorút, mint a katolikusok, lassan már egyformák leszünk velük«” (Madar 1998, 110).

Ahogy az Lukács László dolgozatából kiderül, Székesfehérvárott az adventi koszorú 1980-ban bukkant föl először, mégpedig egy virágüzlet kirakatában. Ide NDK-s importként jutott, és nagyon gyorsan népszerűvé vált a városban (Lukács 1983, 56).

A magyar néprajz legutóbbi összefoglalásában Tátrai Zsuzsanna az adventi koszorú magyarországi megjelenéséről a következőket írja: “Az adventi koszorú a ma népszerűsödő karácsonyi szimbólumok közé sorolható. A feltehetően német eredetű szokás Ausztriában a két világháború közötti időszakban kezdett terjedni. A fővárosi virágüzletek hazánkban számtalan változatban, színes gyertyákkal és szalaggal készítik, népszerűsítik az adventi koszorút” (Tátrai 1990, 249). Nem tudunk meg sokkal többet Tátrai Zsuzsanna csaknem egy évtizeddel későbbi leírásából sem: “Az adventi koszorú készítése feltehetően német eredetű szokás. Ausztriában a két világháború közötti időszakban kezdett elterjedni, hazánkban csak a legutóbbi időkben. Rendszerint örökzöldből fonják. A ráhelyezett négy gyertya az adventi négy va sár napot jelképezi. Advent első vasárnapján gyújtják meg az elsőt, a rá következő vasárnapokon mindig eggyel többet” (Tátrai-Karácsony 1997, 231).

Papp Árpádtól tudom, hogy a Vajdaságban az adventi koszorú az utóbbi években futótűzként terjedt el, szerinte Magyarország irányából. Érdekes módon az elmúlt két-három évtizedben az Ausztriában és Németországban dolgozó vajdasági vendégmunkások révén nem honosodott meg a térségben a jelenség.

Az 1995-ben megjelent szlovák néprajzi enciklopédia külön címszóban nem foglalkozik ugyan az adventi koszorúval, de az advent utolsó két mondata rá vonat ko zik: “Az utóbbi időszakban városi környezetben elterjedt a szobabelső adventi koszorúkkal való feldíszítésének a szokása. Ez a hagyomány elsősorban a germanofón vidékekre jellemző” (Feglová 1995). A szlovák és a cseh néprajzi irodalomban egyébként több nyomára nem akadtam (vö. Frolec 1989; Horváthová 1986).

3. Az adventi koszorú a szlovákiai magyarok mindennapi kultúrájában

Kissé részletesebben vizsgáljuk most meg az adventi koszorú térhódítását a vizsgált területen! A szlovákiai magyar tannyelvű alapiskolák harmadik osztálya számára kiadottOlvasókönyvben az alábbiakat olvashatjuk: “A karácsonyvárás hangulatát emeli az adventi koszorú. Ez a szokás régi időkre nyúlik vissza, és kapcsolatban van a téli napforduló ősi szokásaival. A gyűrű, a kör, a koszorú az ősrégi időkben mágikus jel volt, és varázslatra alkalmas tárgynak számított. Réges-régen december elején az emberek az északi országokban fűzfavesszőből koszorút fontak, és örökzöld gallyakkal körülcsavarták. Ezt színes szalagokkal díszítették, majd később gyertyát is erősítettek rá, és a mennyezetről szalagokon lógatták le. Az utóbbi időben koszorút helyeznek az asztalra vagy a bejárati ajtóra. Amikor ma otthonunkat adventi koszorúval díszítjük, nem is gondolunk arra, hogy valójában egy ősi pogány szokás hagyományait folytatjuk” (Szuchy-Marták 1996, 77).

A leírás kísértetiesen emlékeztet a Hermann Bausinger által bemutatott, egy német tanítótól származó adventi koszorú-értelmezéshez (Bausinger 1977, 9-10). Nem mondja el viszont az adventi koszorút meghatározó alapvető lényeget, hogy tudniillik a négy adventi vasárnapon mindig eggyel több gyertyát gyújtanak meg raj ta. Az ajtóra függesztett kopogtató koszorút sem lett volna szabad az adventi koszorúval összekeverni.

1989 előtt szlovákiai magyar képes hetilapban nem találtam adventi koszorúra utaló cikket, ám ezt követően már szinte kötelező erővel, gyakorlatilag minden év karácsony előtti számaiban fölbukkan. Ebből lássunk egy kis válogatást! Az 1990-ben indult katolikus hetilap, a Remény december 9-i számában László János adventi eszmefuttatása alatt viszont már egy adventi koszorú fényképe látható, a következő szöveggel: “Amikor az ádventi koszorú negyedik gyertyája is lángra gyúl, ez azt jelenti majd, hogy felkészülten, tiszta szívvel várjuk a kis Jézust.” A lap 1990. évi december 16-i száma címoldalán illusztrációs képként egy további adventi koszorú fotóját közli. A Hét ugyanebben az esztendőben karácsonyi ötlet címmel bemutat egy adventi koszorút, és leírja a készítés módját is: “Az adventi koszorú nem csak csillárra, lámpára, falra függesztve mutat szépen, hanem szemet gyönyörködtető látvány a megterített asztalon is. A koszorút úgy készítjük el, hogy karikába fogott drótra tekerjük, hajlítgatjuk a kisebb, hajlékony fenyőgallyakat, ágacskákat, közé szúr va egy-két fagyöngyágat, amelyek tetejére különféle apró díszeket, kis piros gombákat, csillagokat, gyertyákat erősíthetünk” (Hét, 1990, 50, 20).

Ennek az idézetnek az a legfőbb tanulsága, hogy a szöveg írója nem volt tisztában az adventi koszorú lényegével: adventi koszorút falra nem szokás (és nem is lehet!) akasztani, hiszen akkor a négy gyertya meggyújtása problémákba ütközhet.

Bálint Anna a Losoncon megjelent Nógrádi Szó című lapban “régi medvesalji karácsonyok”-ról szólva a következőket írja: “A halottak napja után még egy alkalom nyílt a koszorúkészítésre. Az ádventi koszorút fenyőgallyakból fonták, szárított virággal, fenyőtobozzal díszítették. Szerves tartozéka volt a négy gyertya, amelyeket ádvent vasárnapokon gyújtottak meg” (Bálint 1991). Feltűnő, hogy “régi” szokásként írja le a szerző. Megjegyzendő, hogy Kotics József 1986-ban megjelent medvesalji kismonográfiája a szokás meglétéről még nem tud (Kotics 1986).

A Dunaszerdahelyen megjelent Déli Hírlap 1991. évi decemberi számában egy, a mennyezethez felfüggesztett adventi koszorú fényképét közölte, mellette a szöveg gel: “November 30-ától, András napjától Advent van. A Krisztus születése előtti utol só hónap. A készülődés, a várakozás, a megtisztulás napjai. A magunkba fordulásé, az újragondolásé. Meggyújtjuk az adventi koszorú gyertyáit, és »díszbe öltöztetjük szívünket« az ünnepre. Mindannyiuknak szeretetteljes, békés adventet kívánunk” (Déli Hírlap 1991, 12-13, 7).

A Hét 1993. évi karácsony előtti száma egész oldalas összeállítást közöl, amelyben (fotókkal, ábrákkal illusztrálva) bemutatja az adventi koszorú készítésének módját (Ünnepek előtti hangulat. Adventi koszorú. A Hét, 1993, 50, 18). Az Új Nő című képes folyóiratban 1997-ben jelent meg egy képes összeállítás arról, hogyan készítsünk többek között adventi koszorút (Karácsonyra. Új Nő, 1997, 12, 32-34).

Az adventi koszorú a sajtóbeli fölbukkanással párhuzamosan természetesen meg jelenik a valóságban is: virágüzletek kínálatában, települések közterületeinek karácsony előtti díszeként. Komáromban a Klapka tér négy sarkába a város egy-egy hatalmas adventi koszorút függeszt fel, négy villanykörtével 1997 óta. Egy komáromi belvárosi virágüzletben való tájékozódás (1999. november 29.) alapján az idén advent első karácsonya előtt mintegy húsz adventi koszorút adtak el. Az utóbbi években mindig ez volt az átlag, s még karácsonyig mintegy hatvan kelt el tavaly is. Mindez azt jelenti (ti. hogy még közvetlen karácsony előtt is vásárolnak adventi koszorút), hogy nincsenek tisztában magával a rítussal, csupán a formát veszik át. Ugyanitt a tulajdonos elmondta, hogy rendszeresen jár Budapestre és Győrbe, ahol a hasonló virág- és ajándékboltok kínálata alapján követi nyomon a legújabb “trendet”. Hasonló eredményekre jutottunk a komáromi piacon való kérdezősködés során is. Itt is kiderült, hogy évente az adventi koszorúknak egynegyedét, egyharmadát adják el advent első vasárnapja előtt. A koszorúk zöme közvetlenül karácsony előtt kel el. A Komáromi Városi Televízió Komáromi Magazin című hírműsorában a bemondó előtt 1999 adventjében egy adventi koszorú volt elhelyezve, amelyen az idő múlásával mindig több gyertyát gyújtottak meg. Ugyanez a műsor beszámolt arról is, hogy a Matica slovenská helyi székházában képzőművészeti versenyt (s ehhez kapcsolódó kiállítást) rendeztek. A bemutatott képsor alapján a szlovák alapiskolások adventi koszorúkat, betlehemeket, adventi kalendáriumokat is készítettek. 1999. december 10-én Gútán egy út menti haláljel mellett sikerült megfigyelni (és lefényképezni) egy adventi koszorút. Advent harmadik vasárnapja előtt járunk ekkor, de egy gyertya sem volt rajta még meggyújtva. Advent harmadik vasárnapján (1999. december 12.) végigjárva a komáromi református, evangélikus és katolikus temetőket, megállapítható volt, hogy adventi koszorút egyik felekezet sem helyez sírjaira. Mindössze egy katolikus síron láttam egy koszorút, egy (meggyújtatlan) gyertyával. Ausztriában ugyanakkor szokás sírokon is elhelyezni adventi koszorút (Lukács 1983, 57).

4. Az adventi koszorú a szlovákiai magyarság körében 1999-ben. Egy felmérés tanulságai

A Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központja 1999 adventjében egy kérdőíves felmérést végeztetett el.* Ennek keretében hét dél-szlovákiai településen vizsgáltuk meg az adventi koszorú ismertségi és elterjedtségi fokát. Mivel többé-kevésbé teljes képet szerettünk volna nyerni a dél-szlovákiai helyzetről, kutatópontjaink közé négy kisalföldi és három gömöri települést soroltunk be. A kutatópontok kiválasztásánál figyelembe vettük azok vallási és nemzetiségi össze tételét is. A kérdőívek a vizsgált háztartások, illetve családok vallási és etnikai hovatartozásán kívül figyeltek a vizsgált csoport társadalmi, szociális helyzetére, iskolai végzettségére is. Érdeklődésünk arra is kiterjedt, hogy ha ismerik az adventi koszorút, emlékezetük szerint honnan ismerték meg, maguk készítik-e vagy pedig vásárolják. Kérdezőbiztosainkkal az adventi koszorú elhelyezését és formáját, díszítményeit is leírattuk, fényképeket is készíttettünk. Nem figyeltünk viszont oda két fontos kérdésre: előre nem tudhattuk, így menet közben derült ki, hogy sokan csak közvetlenül karácsony előtt veszik meg az “adventi koszorút” és helyezik el a karácsonyi asztalon, ami által természetszerűleg elsikkad az eredeti funkció. Sokan az egy gyertyával ellátott karácsonyi koszorút, valamint a külső ajtóra függesztett kopogtató koszorút is adventi koszorúnak hívják. Ezeket a jelenségeket kérdezőbiztosaink ugyan jól tudták differenciálni, viszont nem mindegyikük jegyezte föl, hogy az adott koszorú valóban adventi koszorúként funkcionál-e, illetve nem mindenki jegyezte föl az olyan járulékos jelenségek meglétét, mint például a kopogtató koszorú. Az így birtokunkba került, viszonylag nagyszámú értékelhető válaszokat tartalmazó, összesen 1543 kérdőív alapján azonban így is viszonylag pontos képet rajzolhatunk majd az adventi koszorú dél-szlovákiai jelenlegi elterjedtségéről, annak földrajzi, etnikai, társadalmi, szociális vonatkozásairól. Jelen dolgozat a kérdőívek előzetes értékelése alapján kíván tanulságokat levonni. Részletesebb elemzésükre egy, egy év múlva megismétlendő felmérés értékelésével együtt kerítünk majd sort. Nézzük először a vizsgált települések lakosságának nemzetiségi és vallási számarányát százalékban a legutóbbi, 1991-es népszámlálás adatai tükrében (Forrás:Národ nostná štruktúra obyvateľstva SR. Predbežné výsledky sčítania 1991. Slovenský štatistický úrad, Bratislava, 1992; Náboženská štruktúra obyvateľstva. Predbežné výsledky sčítania 1991. Slovenský štatistický úrad, Bratislava, 1992), majd az egyes településekre lebontva a vizsgálat konkrét eredményeit!

Boldogfa

Összesen 125 háztartást kerestünk fel, s ebből 49-ben találtunk adventi koszorút, ami az összes vizsgált háztartás 39,1%-a. A templomban évek óta van adventi koszorú, advent kezdetekor a pap is beszél róla, így nem csoda, hogy a megkérdezettek döntő része a templomból, hittanóráról ismerte meg a szokást.

Sókszelőce

Mivel a településen több mint ezer ház található, ebből 300 családot látogattunk meg (ezek vallási megoszlása: 233 katolikus, 67 református és 26 roma, akik egyéb ként szintén katolikus vallásúak). A vizsgáltakból 41 háztartásban találtunk adventi koszorút (25 katolikus, 16 református), ami az egész 13,6%-a. A 26 roma háztartásból 7-ben találtunk adventi koszorút. A faluban van római katolikus és református templom is. Adventi koszorú egyikben sem volt.

Komárom

Összesen 349 háztartást látogattunk végig, s ebből 156-ban volt adventi koszorú (44,7%). Mivel egy többé-kevésbé valósághű képet szerettünk volna nyerni, ezen belül két metszetet készítettünk. Megvizsgáltuk egy lakótelepi utca (Polgár utca) összes háztartását (az eredmény összesen 289 kérdőív), s ebből 121-ben találtunk adventi koszorút (41,8%). Amolyan szúrópróbaszerűen a város kertesház-övezeté ben is végeztünk továbbá, a teljességre nem törekvő felmérést (Bástya u., Murgas u., Apáli u.). Itt összesen 60 értékelhető kérdőívünk lett, melyből 34 pozitív választ tartalmazott (56,6%).

1999 advent első vasárnapján a komáromi Szt. Rozália-templomban a reggeli misén kb. 20 adventi koszorút szentelt meg a pap. (Köbölkúton is bejelentette a lelkész – már 3-4 éve így történik -, hogy advent első vasárnapján megszenteli az adventi koszorúkat.) A komáromi evangélikus és református templomban szintén van évek óta adventi koszorú.

Kisújfalu

A településen 239 családot kerestünk fel. Ebből 21-ben találtunk adventi koszorút, ami a megkérdezettek 8,7%-a. A református lelkész 1998 adventjén egy adventi koszorút helyezett az úrasztalra, ami nagy felháborodást keltett a hívek körében. Elsősorban a “gyertyák miatt”. Közben a papot más településre helyezték át, és az 1999. évi adventre új lelkésze lett a falunak. Ő már nem próbálkozott adventi koszorúval, így “ismét tiszta az úr asztala”. (Alistál református templomában viszont advent idején évek óta van adventi koszorú, és az adventi vasárnapokon mindig eggyel több gyertyát gyújtanak meg rajta.)

Baraca

A község 66 háztartásában egyetlen adventi koszorút sem találtunk. Megjegyzendő, hogy bár a megkérdezettek gyakorlatilag egyöntetűen magyarnak vallották magukat (leszámítva négy beházasodott szlovákot), 60,6%-uk (azaz 40 család) a faluban roma származásúnak számít. A faluban 3-4 éve egy német misszionárius pap (Lorenz páter) tevékenykedik, aki a magyar hívekkel szlovákul beszél. Ő az utóbbi években a templom első padsora fölé fölakasztat egy viszonylag nagy méretű (kb. 60 cm át mérőjű) adventi koszorút, négy hatalmas piros gyertyával. Amíg a helyi alapiskolában voltak hittanórái (az idén már nem), addig oda is elvitte az adventi koszorút, és a gyerekeknek elmagyarázta a lényegét.

Rudna

A faluban összesen 244 háztartást látogattunk meg. Ebből 44-ben találtunk adventi koszorút (25 római katolikus, 12 evangélikus és 7 református családnál. Megjegyzendő, hogy az összlakosságot tekintve a vallási arány éppen fordítottja ennek a sornak). Ez az egész 18%-a. A faluban evangélikus és református templom van. Adventi koszorú egyikben sem volt.

Rekenyeújfalu

A település 220 háztartását látogattunk meg. Ebből mindössze 16-ban találtunk adventi koszorút, illetve arra való hivatkozást, hogy az idén ugyan nincs, de tavaly volt (9 evangélikus, 6 római katolikus és 1 ateista családban). Ez az egésznek 7,3%-a. A római katolikus templomban kb. 5 éve, az evangélikusban pedig 3 éve van adventi koszorú.

5. Összefoglalás

A rendelkezésünkre álló szórványos adatok, valamint a kérdőíves felmérés eredményeiből megállapítható, hogy az adventi koszorú elterjedése a kilencvenes években vette kezdetét a szlovákiai magyarság körében, annak is elsősorban nyugati szállásterületein. Elsősorban városi, továbbá értelmiségi, vállalkozói körökben is mert. Egyik legfontosabb terjesztője a katolikus egyház.

Már Hermann Bausinger is figyelmeztetett arra, hogy a megkérdezettek az adventi koszorú gyertyáinak fokozatos meggyújtásáról olykor mint ősrégi, távoli, ködös, pogány időkbe visszanyúló szokásról beszéltek, ami “mindig is ismert volt” az adott faluközösségben. A teljesen egzakt kutatásokon alapuló eredmények viszont ennek éppen ellenkezőjét bizonyították (Bausinger 1977, 9-14). Hasonló jelenségekkel a mi felmerésünk során is találkoztunk. A megkérdezettek egy része úgy nyilatkozott, hogy gyermekkorától emlékszik rá, szüleitől, nagyszüleitől tanulta. Itt három magyarázat is lehetséges: 1. valóban ismerték már ilyen régen (ennek igen csak kicsi a valószínűsége); 2. az adventi koszorút, a maga növekvő fényszimboliká jával összetévesztik azzal a télizöldből készült koszorúval, melyen egy gyertya díszeleg és a karácsonyi asztalon gyújtanak meg; 3. egyszerűen elfelejtik a fölbukkanás valódi időpontját. Az mindenesetre tény, hogy a szlovákiai magyar néprajzi kutatás a kilencvenes évek előtt nem rögzítette az adventi koszorú ismeretét (vö. Liszka 1997a; 1997b). A különféle képes heti- és havilapok szemlézése is azt bizonyítja, hogy csak az utóbbi évtizedben vált mind szélesebb körben ismertté. A megkérdezettek zöme is így nyilatkozott, s forrásként általában a sajtót, televíziót, (kizárólag római katolikusok esetében) a templomot jelölve meg. Fölvethető a kérdés, ahogy azt Bausinger meg is teszi, vajon miért mondanak az adatközlők egy olyan szokást “ősréginek”, “mindig is létezőnek”, olyannak, amely “azóta létezik, amióta advent van”, holott maguk is jól tudhatják, hogy mikortól datálódik. Arról lehet szó, hogy mégsem tudják. Számtalan példája hozható fel annak, hogy az emberek milyen gyorsan (akár egy-két év távlatában is) elfelejtenek dolgokat, pontosabban úgy őrződnek ezek meg emlékezetükben, mintha azok már “örök idők óta” léteztek volna. Ez valahol a hagyomány lényege is lehet: mintha egyénnek, közösségnek szüksége is len ne arra, hogy bizonyos dolgoknak nagyobb időbeli mélységet tulajdonítson. Akár tudat alatt kialakított mesterséges hagyományra is. Tamás Gáspár Miklós megállapítása, miszerint “a hagyomány lényege nem az emlékezet, hanem a feledés” (Tamás 1999, 235) így is értelmezhető.

További tanulsága a szóban forgó kutatásnak, hogy kiderült: a futótűzként terjedő adventi koszorút döntő mértékben csak formailag veszi át a vizsgált közösség. Közben a tartalom valahol elsiklott, azaz sok esetben olyan jelenségeket is adventi koszorú megjelöléssel illetnek, amelyeknek semmi közük a most szóban forgó objektumhoz, másrészt magát az adventi koszorút sem rendeltetésszerűen, a növekvő fény szimbolikájának megfelelően használják (vö. Schmidt 1966, 289-312).

A felmérés még egy, kutatás-módszertani tapasztalatot is eredményezett. Már most érzékelhető volt, hogy magával a kutatás tényével hozzájárultunk ahhoz, hogy az adventi koszorú ismertebbé váljon, és feltehetően nagyobb arányú elterjedését is elősegítettük. Rudnán például több adatközlő is “megígérte” a kérdezőbiztosnak, hogy jövőre már lesz adventi koszorújuk… Hogy ez valóban így lesz-e, azt az egy év múlva megismétlendő hasonló felmérés feltehetőn alá tud majd támasztani. Ez a tapasztalat mindenesetre fokozottabb körültekintésre kell, hogy intse a néprajzkutatót.

Irodalom

Bálint Anna

1991 Régi medvesalji karácsonyok. Nógrádi Szó, 25-26. sz. 7. p.

Bausinger, Hermann

1977 Der Adventskranz. Ein methodisches Beispiel. Würzburg-München, Byerisches Blatter für Volkskunde-Bayerisches Nationalmuseum, 31 p. /Ethnologia Bavarica Heft 4./

Feglová, Viera

1995 Advent. In: Encyklopédia ľudovej kultúry Slovenska. 1. Red. Botík, Ján-Slavkovský, Peter. Bratislava, Veda, 13. p.

Frolec, Václav (szerk.)

1989 Vánoce v české kultuře. Praha, Nakladatelství Vyšehrad, 439 p.

Gelencsér József

1991 Jeles napi szokások és hiedelmek a Móri-völgyben és a Zámolyi-medencében. In: Gelencsér József-Lukács László: Szép napunk támadt. A népszokások Fejér megyében. Székesfehérvár, István Király Múzeum, 241-374. p.

Hartinger, Walter

1992 Religion und Brauch. Wissenschaftliche Darmstadt, Buchgesellschaft, 314 p.

Horváthová, Emília

1986 Rok vo zvykoch nášho ľudu. Bratislava, Tatran, 246 p. /Korene./

Kotics József

1986 Kalendáris szokások a Medvesalján. Debrecen, Kossuth Lajos Tudomány egye tem Néprajzi Tanszék, 148 p. /Gömör Néprajza 3./

László János

1990 Ádventi boldog várakozás. Remény, 1. évf. 36. sz. 2. p.

Liszka József

1997a Adventi koszorú. Katedra, december, 2. p.

1997b “Karácsonyfa, karácsonyfa!” Hogyan lett a karácsony jelképe a karácsonyfa, s hogyan kapott egyre fontosabb szerepet az adventi koszorú? Új Nő, 1997. 12. sz. 14-15. p.

Lukács László

1983 Adventi koszorú. Múzeumi Kurír, 41. sz. V. kötet 1. sz. 56-57 p.

Madar Ilona

1998 A sóvidéki vallásosságról. Marosvásárhely, Mentor Kiadó, 174 p.

Moser, Hans

1985 Volksbräuche im geschichtlichen Wandel. Ergebnisse aus fünfzig Jahren volks kundlicher Quellenforschung. München-Berlin, Deutscher Kunstverlag, 415 p.

Pozsony Ferenc

1997 Az erdélyi szászok jeles napi szokásai. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 332 p. /Krónika Könyvek./

Schmidt, Leopold

1966 Volksglaube und Volksbrauch. Gestalten – Gebilde – Gebärden. Berlin, Erich Schmidt Verlag, 420 p.

Tamás Gáspár Miklós

1999 Vázlat a hagyományról. In: Törzsi fogalmak. II: 233-259. p. Budapest, Atlan tisz. /East-European Non-Fiction./

Tátrai Zsuzsanna

1990 Jeles napok – ünnepi szokások. In: Magyar Néprajz. VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Szerk. Hoppál Mihály. Budapest, Akadémiai Kiadó, 102-264. p.

Tátrai Zsuzsanna-Karácsony Molnár Erika

1997 Jeles napok, ünnepi szokások. Budapest, Planétás, 298 p. /Jelenlévő múlt./

Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei Szilvássy József

(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Szilvássy Józseffel készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Öllős László készítette 1997–1990-ben.

– Bevezetőként mondj el magadról alapvető dolgokat: mikor és hol születtél, ki vagy, mi vagy, hol tanultál, hogyan kerültél abba a pozícióba, amelyben 1989 őszén voltál!

Kezdjük a száraz tényekkel! 1946. július 25-én születtem Somorján, és egészen a mai napig ez a felső-csallóközi kisváros az állandó lakhelyem. Itt érettségiztem a magyar tannyelvű gimnáziumban. Innen kerültem 1963-ban Pozsonyba a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karára – történelem-szlovák szakos voltam. Tanári oklevelemet 1968 júniusában szereztem meg. Innen kerültem az Új Szó kulturális rovatába, majd 1974-ben a kulturális rovat vezetőjévé neveztek ki. 1988 februárjától főszerkesztő-helyettes lettem, 1990 áprilisától pedig főszerkesztőnek választottak. 1998. január 7-én váltottak le erről a posztról. Ezután a Katedra című pedagógiai folyóirat főszerkesztője és a Csallóköz című hetilap főmunkatársa lettem, majd 1999 márciusától december végéig a Pravda szlovák napilaphoz szerződtem regionális tudósítóként és kommentátorként. Jelenleg a Népszabadság szlovákiai tudósítója és az immár négy járásban és három mutációban megjelenő Csallóközlapigazgatója vagyok.


Oral History = elbeszélt történelem.

Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy “gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Társadalomtudományi Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.


 – Akkor minderről beszélgessünk részletesebben! Hogyan kerültél az Új Szóba?

– Már egyetemista koromban kisebb irodalmi alkotásokat és fordításokat publikáltam, néhány írásom megjelent az Irodalmi Szemlében, a pályakezdők rovatában, a Vetésben, amelyet Tőzsér Árpád szerkesztett. A szlovák fiatalok irodalmi lapjában, a Mladá tvorbában írtam szlovákul néhány magyar könyvről recenziót, többek között Fejes EndreRozsdatemetőjéről, Sánta Ferenc Húsz órájáról és egyéb olyan kortárs magyar művekről, amelyekről fontosnak tartottam, hogy a szlovák olvasók is tudomást szerezzenek. 1968-ban, amikor elvégeztem az egyetemet, két lehetőségem volt: Turczel Lajos tanár úr – habár nem voltam magyar szakos, de nagyon szoros kapcsolat fűzött a magyar tanszékhez, és gyakran beültem a tanár úr előadásaira is – javasolta, hogy a vállaljam el a Príroda a spoločnosť című szlovák havilap akkortájt induló magyar mutációjának, a Természet és Társadalomnak a szerkesztését azzal a céllal, hogy a mutációból fokozatosan önálló lapot hozunk létre, amely a hazai magyar humán és a műszaki értelmiség fóruma lesz. Másik lehetőségként Turczel tanár úr az Új Szó kulturális rovatát említette. Végül ezt választottam, mert az első ajánlatához túl fiatalnak és főleg tapasztalatlannak tartottam magam. Így aztán 1968. július 1-jén az Új Szóhoz kerültem.

– Milyen állapotokat tapasztaltál a szerkesztőségben?

– Eléggé naiv kezdő voltam, de azért érzékeltem a belső villongásokat Dubček támogatói és ellenzői között. Akkor Fónod Zoltán volt a kulturális rovat vezetője, aki Dobos László és – korabeli szóhasználattal – az emberarcú szocializmus támogatója volt, ám – ahogy visszaemlékszem – Lőrincz Gyulával, a lap akkori főszerkesztőjével is igyekezett kerülni a konfliktusokat. Jómagam első szerkesztői ténykedésem ként az Új Szó hétvégi mellékletének irodalmi rovatában, Csehszlovákia megalakulásának évfordulója alkalmából, a szlovák és a cseh irodalmat mutattam be rövid tényanyaggal és szemelvényekkel Ivan Olbrachttól kezdve egészen a kortárs cseh és szlovák írókig. Aztán színikritikákat is publikáltam, főleg cseh és szlovák társulatok előadásait igyekeztem elemezni. Nagy élményt volt akkortájt főleg prágai színházakba járni. Ha jól emlékszem, 1969 elején jött hozzám Gály Iván, s azt mondta, másnap este együtt utazunk Komáromba a Magyar Területi Színház bemutatójára, s én írjak recenziót Háy Gyula: Isten, császár, paraszt című művének komáromi színreviteléről, amelyet Beke Sándor rendezett. Életveszélyes mélyugrás volt ilyen kimagasló rendezést és előadást elemezni. Ott voltam Sajógömörben, a Thália Színpad meg alakulásakor is 1969 telén. Az előadás helyett arra emlékszem, hogy Dráfi Mátyás, az akkori igazgató és Beke Sándor, az új hazai magyar társulat megálmodó ja és megteremtője az előcsarnokban a megrökönyödött nézők szeme láttára parázs vitát folytatott arról, hogy ki mondjon ünnepi beszédet az előadás előtt. Aztán az sem volt semmi, hogy Szőke József, a Csemadok KB akkori vezető titkára csak az előadás után mondta el köszöntőjét, mert alaposan megkésve érkezett a helyszínre. Színikritikákat a nyolcvanas évek derekáig írtam rendszeresen, s a jobbakból Tóth László idézett is a Matesz történetét elemző monográfiájában. Közben szinte lélegzetvisszafojtva követtem a szocialista tábor pártvezéreinek pozsonyi találkozóját, Brezsnyev és Dubčekék ágcsernői alkudozásait, s örültem a budapesti Kádár-Dubček találkozó szívélyes hangulatának. Természetesen az akkor szinte mindennapos nagygyűlésekre is jártam. Máig kettőre emlékszem. Az egyik a PKO-ban, vagyis a Pozsonyi Művelődési és Pihenőparkban volt, ahol Husák szónokolt a szocialista demokráciáról. Írásban lehetett neki feltenni kérdéseket. Én azt kérdeztem tőle, hogy a bejelentett demokratizálódásban milyen jogok illetik meg a szlovákiai magyarokat. Nagy füttykoncert fogadta már a kérdés felolvasását is. Ekkor ugyanis már a Csemadok Galántai Járási Bizottságának emlékezetes márciusi felhívása óta folyt a magyarellenes uszítás a sajtóban. Husák semmitmondóan válaszolt. Valami olyasmit mondott, hogy a magyarok egyenrangú polgárok, ugyanolyan jogok és kötelességek illetik meg őket, mint másokat. Szavait néma csend fogadta. A másik, számomra emlékezetes gyűlésre a Comenius Egyetem dísztermében kerül sor, ahol Ladislav Novomeský talán először beszélt nyilvánosan a szlovákiai magyarok deportálásáról és kitelepítéséről. Ha jól emlékszem, Husákék felelős sé gét igyekezett enyhíteni, Benešékre kenve szinte minden bűnt, ám a végén kimondta, hogy ezért a szenvedésért erkölcsi elégtétel jár a magyaroknak. Döbbenten és meglepődve hallgattunk, mert amiről a neves szlovák költő beszélt, legfeljebb csak néhány jelen lévő egyetemi oktató tudott. Nekem a szüleim szoktak mesélni ama bizonyos fehér papírról, vagyis a kitelepítési végzésről, amelyet 48 első napjaiban ők is megkaptak. Mi szerencsések voltunk, mert időközben leállították a kitelepítéseket. De visszatérve hatvannyolcra: a nagygyűléseken mindenki szentül hitte, hogy a szocializmus megreformálható, Dubčekéknak ez sikerülni fog, mert az oroszok nem fognak ránk fegyvert, mint 56-ban Magyarországra. Így tört ránk 1968. augusztus 21-e. Hajnalban hallottam a repülők zúgását, de azt hittem, a korábban zajló csehszlovák-szovjet hadgyakorlat része az egész. Aztán reggel izgatottan kopogott be a szobámba az anyám, és sóhajtozott, hogy bejöttek az oroszok, az Istenért, csak nem lesz háború, szipogta, majd kerékpárra pattant, s beállt a hosszú sorba cukrot, lisztet, sót venni. Bespájzolni, ahogy megtanulta a második világháború során. A menetrend szerinti buszok rendben közlekedtek, elindultam hát Pozsonyba, ahol már nagy tömegek voltak. Hallottam, amikor lőtték az Irgalmasok templomának a tornyát, láttam a zokogó embereket a Comenius Egyetem előtt, amint az eltévedt orosz golyó áldozatául esett ifjú egyetemista lányt siratják. Az oroszok Ligetfalu felől is jöttek, s akkortájt a Šafárik téren volt egy rendőrállás, ahonnan az útkereszteződés forgalmát irányították. Ezt az állást az orosz tankok porrá zúzták, az éppen ügyeletes rendőr, a szemtanúk elmondása szerint, alig tudott leugrani a semmiféle szabályt sem tisztelő tankok elől. Némi nézelődés után bementem az Új Szószerkesztőségébe, ahol nagyon kevesen voltak. Később tudtam meg, hogy spontán alakult egy nagyon szűk körű, talán négy emberből álló szerkesztőbizottság. Ezekben a döntő napokban ugyanis Lőrincz Gyula főszerkesztő teljesen magára hagyta a szerkesztőséget. Azok, akik végül átvették az ideiglenes irányítást, csak a saját lelkiismeretükre hallgattak. A szellemi vezér Zsilka László volt, akit Tóth Mihállyal együtt a második világháború után fellépő hazai magyar újságíró-nemzedék legjobb tollforgatójának tartok. Jó szerkesztő és szervező volt Szűcs Béla és az azóta már elhunyt Kerekes István. Aktív irányító szerepet vállalt Gály Iván, aki ugyan csak kiváló koponya. Jórészt ők írták, szerkesztették a lapot. Néhány társammal együtt engem kezdetben a lapterjesztésbe vontak be. Beültünk az autóba, és aztán ingyen osztogattuk a rendkívüli kiadásokat Nyitrán, Vágsellyén, Galántán, Dunaszerdahelyen, máshol. Mondanom sem kell, hogy Dubček-párti és a betolakodókat elítélő kiadványok voltak ezek. Tóth Miska vitriolba mártott tollal írt kiváló jegyzeteket ar ról, miként keveredett konfliktusba magyarországi katonai vezetőkkel és járművek kel, Zsilka Laci pedig azt vetette papírra, hogyan fordult fel Ipolyság környékén egy magyarországi jármű, s ugyancsak kemény szavakkal illette a magyar katonákat is. Aztán a következő hetekben az volt a feladatom, hogy helyszíni kisriportokat írjak a valóságról. Így tudósítottam különböző helyekről: főleg arról, miként fogadják az oroszok bejövetelét. Néhányan óvatosan ugyan, de elítélték a történteket, az idős kommunisták viszont nyíltan internacionalista segítségről beszéltek, ugyanakkor elég sokan egyáltalán nem voltak hajlandóak nyilatkozni. 1968 végéig ilyen képlékeny állapotok voltak napilapunk szerkesztőségében is. Karácsony előtt aztán újra indultak az augusztus végén ideiglenesen megszüntetett rovatok, majd elérkezett a CSKP [Csehszlovákia Kommunista Pártja – a szerk.] 1969. áprilisi plénuma, amelyen Husák átvette a hatalmat. Elkezdődött a politikai leszámolás, a hírhedt “preverálás”, amelynek két stációja volt az Új Szóban. Az első nagyon simán ment, ekkor még mindenkit átigazoltak. Ha jól emlékszem, ez 1970 tavaszán lehetett.

– Ki “preverált” a szerkesztőségben?

– Első körben az Új Szó pártbizottsága, amelynek akkor tagja volt, emlékezetem szerint, Szabó Géza – aki kizárását követően a Madách Kiadó műszaki osztályán dolgozott, a kilencvenes évek derekától tavalyig pedig a Szabad Újság főszerkesztőjeként tevékenykedett -, továbbá Gály Iván, Fónod Zoltán, Bábi Tibor és Gál László. A pártbizottsági tagok többsége, mai szóhasználattal élve, reformkommunista volt. Mindenkit átigazoltak, és számomra úgy tűnt, hogy az élet mégis igazságos. Akkor tájt újságíróbojtárként ugyanis nem nagyon érzékeltem a kíméletlen csatákat az elő ző főszerkesztő, Dénes Ferenc és az Új Szóélén 1968-ban álló Lőrincz Gyula között, amelyek személyeskedő, undorító hatalmi harcok voltak a lap főszerkesztői poszt já ért. Ez a poszt akkor a hazai magyarok közötti főideológusi státussal is járt. Mind ketten kommunistábbak akartak lenni a másiknál, ezért balról igyekeztek kiütni a másikat. Lőrincz Gyula sokkal műveltebb ember volt, aki kiváló magyar festőművészként és grafikusként indult, és egészen más karriert futott volna be, ha nem adja a fejét politizálásra. Politikusként viszont nagyon ügyelt arra, hogy senki se nőjön fölé, senki se törhessen a pozícióira. Amikor betörtek az oroszok, még Lőrincz sem tudhatta, mi lesz a folytatás. Egy ideig ugyanis úgy tűnt, hogy Dubček és az oroszok végül is valamilyen egyezségre jutnak. Lőrincz ezekben a hetekben – ha nagy néha bejött a szerkesztőségbe – elég gyakran azt mondogatta, hogy ami itt végbement, az egyértelműen katonai intervenció, és amíg ő itt főszerkesztő lesz, addig a szerkesztőségben senkinek semmi baja nem történik, mert mi internacionalisták vagyunk – hangoztatta többször is. Dubčekhez maradunk hűek, és aki Dubčekhez hű, az a kommunista eszmékhez is hű. Tehát itt senkinek a haja szála sem fog görbülni. Ám néhány hónap múlva, 69 végén vagy 70 elején leállították a “preverálásokat”, az addigi döntéseket semmisnek nyilvánították, új átigazoló bizottságokat hoztak létre, amelyek aztán kíméletlenül végrehajtották az úgynevezett normalizálást. Ezreket zártak ki a pártból, ami akkor az egyéni egzisztencia kerékbetörését jelentette, főleg értelmiségi életpályákon. Az új átigazoló bizottságnak tagja lett Szarka István, a pártközpontból Štefan Jacko, Lőrincz Gyula és még ketten. Ma már nem emlékszem arra, hogy még ki, de az Új Szóban ez benne volt, mert 1990 januárjában közöltük a pontos névsort, miután hivatalosan is megkövettük kizárt és elbocsátott kollégáinkat. Annyi viszont tény, hogy ők hárman játszották a kulcsszerepet. Lőrincz Gyula egy ideig azzal hitegette beosztottjait -akik bizony, ha kipakolnak, hát alaposan megnehezíthették volna az ő átigazolását -, hogy megmenti őket, akik hittek neki és hallgattak. Miután Lőrincz pozíciója megerősödött, nem merte vagy nem tudta megakadályozni a legjobb újságírók kirúgását, mert Szarka és Jacko könyörtelen volt: amit a pártközpontból diktáltak és hasonszőrű kollégái sugalltak, azt irgalmatlanul végrehajtották. El kellett mennie az Új Szóból többek között Tóth Miskának, Szűcs Bélának, Zsilka Lászlónak, Miklósi Péternek, Ozorai Katinak és Szabó Gézának. A legjobb újságíróknak. Első körben úgy volt, hogy Gály Ivánt is kirúgják, de aztán a városkerületi pártbizottság eggyel alacsonyabb szintű pártbüntetésre mérsékelte a javaslatot, s végül szigorú megrovásban részesítette őt és Kerekes Istvánt is. Utóbb kiderült, hogy a pártközpont megszabta, hány embert kell elküldeni az Új Szóból. Ezt hónapok múltán kottyantotta ki Szarka István egy szerkesztőségi ivászaton, ilyen alkalmakkor ugyanis a főszerkesztő-helyettesben temérdek vodka hatása alatt néha megszólalt a lelkiismeret, és mentegetni próbálta saját cselekedeteit. Neki egyébként többen segédkeztek a kizárások körül. Azok a szerkesztők, akik 1968 augusztusában lapítottak, aztán később váltig hajtogatták, hogy őket félreállították, és azért nem írtak, azért nem jöttek be, mert nem értettek egyet az Új Szóakkori vonalvezetésével. Engem, mint friss párttagot, néhány fiatalhoz hasonlóan átigazoltak. Annyit róttak fel, hogy a hatvankilenc őszén közölt riportjaim és a színikritikáim ideológiailag nem megalapozottak, s ne merészeljek a továbbiakban publikálni az újvidékiMagyar Szóban. Akkortájt ugyanis megegyeztünk Burány Nándorral és Sinkovits Péterrel, hogy cikkeket cserélünk a két magyar kisebbség kulturális életéről. A “preverálás” végén egyfajta jutalomként kinevezték Szarka Istvánt főszerkesztő-helyettesnek, és ez tulajdonképpen meghatározta az Új Szó történetét csaknem 1989-ig. Lőrincz Gyula szabad kezet adott Szarkának a szerkesztőségben, így aztán ő lett az ideológiai csendőr, szinte már orwelli gondolatrendőr. Mindenre ő telepedett rá, és mindenhol voltak emberei. Újra Lőrincz Gyula lett a Csemadok országos elnöke is. Ebben a tisztségben a “preverálások” után Dobos Lászlót váltotta fel, akivel szintén voltak csatái. Kettejük hatalmi harcában Lőrincz győzött, mert Dobost – mint állítólagos nacionalistát és revizionistát, jórészt Bábi Tibor aktív közreműködésével – akkor félreállították. Emlékszem, Bábi naponta éjszakákig ült a szerkesztőség archívumában, irdatlan sok cigarettát elszívott, és olvasta Dobosnak az ötvenes években megjelent riportjait meg a 68-as dolgait, azt fundálta, hogyan lehetne belekötni. Bábi Tibort nagyon becsülöm mint költőt, de nagyon negatív szerepet játszott ebben az “átigazoló bizottságosdiban”. Dobos meghurcolásán kívül főleg abban, hogy végül Fónod Zoltán is pártbüntetést kapott, és később a Madách Kiadóba kellett távoznia. Bábi Tibortól én szerkesztőként a kezdetben sokat tanultam, de aztán elhatalmasodott rajta a betegsége, nagyon súlyos cukorbaja volt, ami szintén kihatással lehetett tetteire. Egyébként Bábi Tibor minden éjjel krimit olvasott. Én nagyon sokszor voltam vele riportútjaink során szállodában, ő mindig hozott magával vagy helyben vett magának egy krimit, és nem tudott addig elaludni (egyébként nagyon keveset aludt, és állandóan cigizett), míg végig nem olvasta. Ez valahogy meghatározta a jellemét is, mert mindig keresett valami ellenséget, és általában talált is, de ha nem, akkor kinevezett, mint Dobost és Fónodot. Az igazsághoz tartozik viszont az is, hogy amikor megjelent Varga Imréék, Tóth Laciék, Kulcsár Ferencék nagy vihart kiváltó Egyszemű éjszaka című antológiája, akkor Bábi eléggé váratlanul bátran kiállt a fiatalok mellett. De vissza az Új Szóhoz! Miután a kizártak távoztak, az volt a legnagyobb feladat, hogy a lapot bárhogy, de naponta megtöltsük hírekkel, cikkekkel. Az oroszok bejövetele után kilépett a kulturális rovatból és nyugdíjasként Prágába távozott Barsi Imre, aki addig főleg nagyszerű képzőművészeti kritikákat írt. Művelt, világot járt ember volt, több riportkötetet is kiadott. Elment nyugdíjba Szabó Béla is, az író, aki addig ugyancsak a kulturális rovatban dolgozott.

– Hogyan lettél rovatvezető?

– A hetvenes évek elején lemondott – vagy lemondatták – a színigazgatói posztról Dráfi Mátyás, aztán néhány év múlva a helyébe lépő Krivosík István is távozott, s keresték a helyettesét a Magyar Területi Színházban. Talán Gály Iván vagy Rácz Olivér javaslatára – aki akkor kulturális miniszterhelyettes volt – engem javasoltak. Rácz behívatott, én teljesen meglepődtem, amikor elmondta, mi a terve velem. Kértem egy hét gondolkodási időt. Túl fiatalnak éreztem magam, meg őszintén szólva lusta is voltam ahhoz, hogy szinte naponta Komáromba ingázzak, de azért izgatott a feladat. Később megtudtam, hogy Dudás Kálmán, egykori somorjai tanárom, aki a hírhedt normalizálás idején már a nyugat-szlovákiai kerületi pártbizottság nagy hatalmú ideológiai titkára volt, nem tartott politikai szempontból meg felelőnek, és keményen fúrt, ahol csak tudott. Ekkor, 1974 tavaszán behívatott Lőrincz Gyula, aki nem akarta, hogy távozzam, ezért az akkori szokásoknak megfelelően “följebb rúgott”. Balázs Béla addigi rovatvezetőt megtette a pártélet rovat főnökének, én pedig a kulturális rovat vezetője lettem. Adott nekem egy szál írástudó embert, igaz, kiváló szerkesztőt és talpig becsületes kollégát, Tölgyessy Marikát, s megörököltem Tőzsér Lajost. Hónapokon át így hármasban voltunk a kulturális rovat. Naponta le kellett adni egy újságoldalt. Mint már említettem, 1970-ben beléptem a kommunista pártba. Nem morális, hanem egzisztenciális kérdésként fogtam fel a belépést, mert akkor úgy láttam, s úgy is volt, hogy az egyetlen szlovákiai ma gyar napilapban újságíróként másként nem maradhatok. Párttagságom később megkönnyítette rovatvezetői kinevezésemet. A hetvenes évek derekán Lőrincz Gyula nemcsak látta, hanem ki is mondta, hogy bűnösen rossz az Új Szó: tele ideológiával, cikkförmedvényekkel. Lőrincz akkor nekem jórészt szabad kezet adott. Azt mond ta, hogy akit én gondolok és megfelel a politikai feltételeknek, azt odahozhatom az Új Szóba. És Lőrincz tartotta is a szavát, egészen addig, ameddig ott volt, ha nem tévedek 1978-ig. Így sikerült a rovat munkatársának felvenni Bodnár Gyulát, aki az Oktatásügyi Minisztériumban magyarországi referensként dolgozott és kész újságíró volt, Szigeti Lászlót Dunaszerdahelyről, Kövesdi Jánost, később Dusza Istvánt, amikor Szigeti elment a Thália Színházhoz dramaturgnak. Mindebben Lőrincz nagyon sokat segített, mert Szarka sokféle eszközt bevetett, hogy ezeket – ahogy ő nevezte – a fiatal titánokat ne hozhassam oda. Mégis sikerült jó tollú újság írókat verbuválnunk, az “ahogy lehet” értékrend alapján legalább olvasható újságoldalakat szerkesztenünk. Szigeti László javaslatára indítottuk a Sokszemközt című riportsorozatot a Vasárnapban. Megpróbáltuk legalább részben megírni a valóságot, Szarka elvtárs ugyan nagyon sok értékes részt kihúzott a riportokból, de azért nem mindent. 1976-ban ugyancsak Lőrincz Gyula javaslata nyomán beválasztottak a Csemadok KB Elnökségébe is. 1978-ban aztán Lőrincz Gyulának azt mondta Pezlár, hogy foglalkozzon többet a képzőművészeti szövetséggel, ahol akkortájt is még nagyon sok ideológiai zűr volt. Így lett Lőrincz főállásban a Szlovákiai Képző művészek Szövetségének az elnöke, és megtartotta elnöki tisztségét a Csemadokban. Főszerkesztőnek elhozták Rabay Zoltánt, aki korábban Csehszlovákia berlini és budapesti nagykövetségén volt tanácsos, s akiről nagyon-nagyon rossz hírek kering tek, hogy egy abszolút ideológiai csősz, Vasil Biľak embere.

– És mi történ ezt követően?

– Rabay valószínűleg valóban Biľak embere volt, de – két tulajdonságát kiismerve – rendszerint feltaláltuk magunkat. Egyrészt az édesapja régi vágású, tehát becsületes kommunista volt – kiállt magyar ügyekben is, nem volt sem gyáva, sem karrierista. Rá és a CSKP nemzetiségi politikájára hivatkozva olykor ki lehetett harcolni egy-egy fontos írás, irodalmi alkotás közlését. Rabay Zoltán különben be akarta bizonyítani, hogy irányítása alatt jobb lesz az Új Szó, mint addig. Volt egy időszak, amikor teljesen szabad kezet adott nekünk. Máig nem tudom, hogy ez naivitás volt-e a részéről vagy taktika, amellyel magához édesgetett bennünket. Akkor sok jó, új verset, prózát és riportot közöltünk. Ennek egyik bizonyítéka, hogy amikor kiadták a Kulcsár Ferencék által szerkesztette fiatal szlovákiai magyar költők antológiáját, akkor örömmel tapasztaltuk: a válogatás tekintélyes része először a Vasárnapi Új Szóban jelent meg. Később összefogtak a Szarka vezette dogmatikusok, és eléggé megnyirbálták a mozgásterünket, de végül is ez már az az időszak volt 78-tól a 80-as évek közepéig, amikor azért már több mindent meg lehetett tenni.

– Miket például?

– Ebben az időszakban kétszer is be akarták vezetni az alternatív oktatást. Az ellenállásban bizonyos szerepet játszott az Új Szó kulturális rovata is. Például nevünkkel aláírt, kommunista frazeológiával teletűzdelt tiltakozó levelet írtunk Ľudovít Pezlárnak, aki akkor a pártközpont ideológiai titkára volt, amiről tudott Rabay is. Erre eljött Pezlár hozzánk személyesen a szerkesztőségbe. Kövesdi János és jómagam – mi tudtunk elég jól szlovákul – elmondtuk ellenérveinket. Mind az öten közöltük, hogy ha bevezetik a szlovák nyelvű oktatást, akkor mi lemondunk, tehát otthagyjuk az Új Szót. Persze, ettől Pezlár nyilván nem ijedt meg, de attól igen, hogy nagyon sokan így cselekedtek, tiltakoztak. Lukács Tibor, aki akkor az Oktatásügyi Minisztériumban dolgozott, és más pedagógus is, bátor cikkeket írt a magyar iskolák védelmében, amelyeknek a közlését Rabay jóváhagyta, olykor Szarka tiltakozása ellenére is. Mindezt azért említem, mert szerintem ez is olyan elem volt, amely bizonyos alapot teremtett ahhoz, hogy az Új Szó megmaradjon 1989 után. Egyébként az Új Szóban szinte a megjelenése óta mindig akadtak olyan munkatársak, akik megpróbáltak hol nyíltan, hol meg csak a sorok között megírni egy picit a valóságból: a szlovákiai magyar gondokat, a sorskérdéseket akár csak egy mondatban. Ez volt az allegóriák, az összekacsintások és a közvetett utalások kora. Azt hiszem, nem túlzás azt mondani, hogy ezekben az években azért a kulturális oldal hasábjain nívós cikkek is napvilágot láttak.

– Akkor elég jó körülmények között dolgoztatok…

– Ez azért túlzás, de Rabaynak köszönhetően volt némi életterünk. Konfliktusaink is akadtak. A napi csatározásokon kívül – amelyeket jórészt Szarka Istvánnal vívtunk – két komolyabb összeütközésre emlékszem. Az egyik 1978-ban történt, amikor Bodnár Gyula javaslatára, azÚj Szó megalakulásának 30. évfordulójára novellapályázatot hirdettünk. Eléggé silány pályaművek érkeztek, kivéve Bereck József novelláját, amely a harmincas évek Dunaszerdahelyének életét elevenítette fel. Írásának egyszerre volt esztétikai és szociográfiai értéke. A bírálóbizottság elnöke, Rácz Olivér elismerően szólt ezekről a pozitívumokról, de azért szívta a fogát, hogy túl sok a szex a novellában, ugyanis az egyik novellahős – urambocsá! – a város hírhedt fehérmájú hölgyeihez is eljárogatott. Ráczon kívül Gály Iván és jómagam alkottuk a zsűrit, s meggyőztük őt, hogy Bereck a rothadt kapitalista erkölcsöket pellengérezi ki, s végül egyhangúlag ennek a műnek szavaztuk meg az első díjat. Este azonban Szarka elvtárs elolvasta a novellát, s felháborodva hívta Rabayt, hogy a pártlap ilyen szennyes jelenetekkel teli művet nem támogathat. Ő ezúttal meghátrált, hiába érveltünk Bodnár Gyuszival. Rögvest írt egy dörgedelmes cikket az Új Szóba, hogy a pályázatra ideológiai és esztétikai szempontból gyenge művek érkeztek, ezért egyetlen díjat sem ítéltek oda. Az ominózus Bereck-novella később kötetben is megjelent, Pásztorórák a címe, bárki ma is megbizonyosodhat kvalitásairól. Némi elégtétel Bereck Jóska számára, hogy 1998-ban az Új Szó megjelenésének 50. évfordulója alkalmából az ünnepi számban közölték ezt a novellát. Rabay annak idején napokig gondolkodott azon, hogy eleget tegyen-e Szarka követelésének, de végül mégsem váltott le a rovatvezetői posztról. A másik konfliktus ennél súlyosabb volt. 1979. szeptember 1-jén sztrájk tört ki a Pozsonyhoz közeli Félen, amelyet természetesen a sajtó elhallgatott. Varsányi László igazgató-tanító és felesége, Varsányi Borbála hívott fel bennünket, s arra kért, hogy Szigeti vagy Bodnár írjon egy kemény riportot a történtekről. Ebben a vegyes lakosságú községben ugyanis néhány év leforgása alatt úgynevezett “Z” akcióban, vagyis társadalmi összefogással két új iskola épült. Jórészt a magyar szülők jártak ingyenes társadalmi munkára, amiért azzal hitegették őket, hogy az épület magyar iskola lesz, s gyermekeiknek nem kell majd naponta a közeli Éberhardra ingázni, ahova csak zsúfolt munkásbuszokon juthattak el. Az első épületet a szlovák iskola kapta. Sebaj, mondták a járási pártfőnökök, rövidesen felépül a másik szárny, és az már magyar iskola lesz. A szülők elhitték, és újra jártak – ahogy errefelé is mondták – “brigádozni”. Amikor aztán megépült a második épület is, kiderült, hogy ezt is a szlovák iskola kapja, mert nekik még mindig helyiség-gondjaik vannak. A döntésben egyébként a Pozsony-vidéki Járási Nemzeti Bizottság oktatási osztályának magyar vezetője játszotta a főszerepet, aki Éberhardon lakott, a felesége ott tanított, s nem fűlött a foga az ingázáshoz, ezért igyekeztek megakadályozni, hogy a magyar alap iskola korszerűbb épületbe, Félbe költözzön, amely a tanulók és a pedagógusok zömének a lakhelye is volt. A szülők ezt a hátteret nem ismerték, csak annyit tudtak, hogy újra becsapták őket, ám ekkor már nem hagyták magukat. Őrséget szerveztek a bejáratnál, és az épületbe nem engedték be a szlovák pedagógusokat. Négyen mentünk ki a helyszínre. Először Bodnár Gyuszi és Szigeti Laci, néhány óra múlva Gyökeres Gyuri, a fényképész és jómagam. Máig emlékszem, mekkora ovációval fogadtak, s biztattak, írjuk meg az igazat. Gyökeres György sűrűn kattogtatta a gépét, aztán indultunk vissza a szerkesztőségbe, ahol Szarkán kívül a titkosrendőrség magyar ügyekben felelős őrnagya, Danáž István várt bennünket. Gyökerestől elkérte a negatívokat, nekünk pedig Szarka azt mondta, hogy erről semmit sem írhatunk, s többször ne merészeljünk Félbe menni. Aznap este és másnap is visszamentünk, s még aznap délután hívatott Szarka, és elém tett néhány friss fényképet, amelyen a Varsányi házaspárral és másokkal vitatjuk meg a történteket. Nyilván a belügyesek készítették a fotókat, és Szarka elvörösödve üvöltözte, hogy szégyent hozunk az Új Szóra meg a pártra, legszívesebben kitekerné a nyakunkat. Újra Rabay védett meg bennünket, s a bátor magyar szülőkön kívül talán neki is némi érdeme volt abban, hogy az iskolába végül beköltözhettek a magyar pedagógusok és a tanulók. Ugyanis fölemelte a szavát az érdekükben Pezlár elvtársnál. Mi pedig ekkor döbbentünk rá újra, hogy megfigyelnek bennünket.

– Akkor hát halljunk ezekről!

– Ebben az időszakban, 1979 nyarán számos szlovákiai magyar közéleti embert vittek kihallgatásra. Somorjáról Zalabai Zsigmondot, Végh Lászlót és engem. Nyilván meg akartak bennünket félemlíteni, mert akkortájt erősödött az alternatív oktatás tervezett bevezetését megakadályozni akaró ellenálló mozgalom. Ľudovít Pezlár, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ideológiai titkára a nacionalista sugallatoknak engedelmeskedve úgy akarta felszámolni a szlovákiai magyar anyanyelvi oktatást, hogy el akarta rendelni: a földrajzot, a történelmet és a testnevelést tanítsák szlovákul a magyar iskolákban. Később, a nyolcvanas évek közepén, taktikát változtattak, és újabb sötét terveik szerint a matematikával meg a fizikával kezdték volna a magyar iskolák elsorvasztását. Az utóbb javaslatot azzal indokolták, hogy azért kevés a magyar nemzetiségű műszaki értelmiségi Csehszlovákiában, mert állítólag a magyar iskolában tanulók nem tudnak jól szlovákul. Sok ezer magyarhoz hasonlóan mi is pártgyűléseken és más összejöveteleken tiltakoztunk. Névtelen levelek tömkelege zúdult a pozsonyi és a prágai pártközpontba. Ekkor lépett akcióba a titkosrendőrség. 1976. július közepén több fiatal írót, tőlünk a rovatból először Szigeti Lacit, majd Bodnár Gyuszit vitték kihallgatásra. Én éppen Magyarországon voltam szabadságon, és miután hazatértem, Kövesdi Jancsi jött utánam, hogy készüljek föl, mert ha munkába állok, akkor valószínűleg engem is bevisznek Danážék. Így is történt, s később többször is bevittek… Minden kihallgatást fenyegetésekkel kezdtek, hogy ők mindent tudnak, és ha nem hagyjuk abba a tiltakozásokat és a titkos összejöveteleket, akkor lecsapnak ránk is. Aztán nyájasabb hangra váltottak, s olyan dolgokról kérdezősködtek, mint: Duray, jogvédő bizottság, magyarországi kapcsolatok, de mi ebben a dolgokban nem voltunk benne, sokat jómagam sem tudtam Durayék titkos jogvédő mozgalmáról, ezért vi szonylag nyugodtan ismételgettem, hogy mindezekről nem tudok semmit, mert valóban így volt. Tőlem mindössze egyszer, éspedig A. Nagy László kért különböző, hazai magyar színházi vonatkozású adatokat, amit én akkor elkészítettem neki. Megmondta kerek perec, hogy a jogvédő bizottságnak kell. Erről most beszélek először. A nyolcvanas évek elején aztán már rendszeresen találkoztunk Dobos Lászlóval, először a pozsonyeperjesi nyaralójában. Ez akkor volt, amikor másodszor próbálkoztak az alternatív oktatás bevezetésével. Dobos javasolta, hogy írjunk mi is tiltakozó levelet Jakešnak Prágába meg Ignác Janáknak Pozsonyba. (Négyen, Haraszti Erzsébet, Dobos László, Szigeti László és jómagam fogalmaztuk a levelet, és megegyeztünk abban, hogy Zselízen fogjuk feladni, mert ott sokan vannak az országos folklórfesztiválon, tehát a feladót szinte lehetetlen kiszűrni. Kövesdi Jancsi vállalta, hogy vasárnap bedobja a postaládába. Vittük is a levelet nagy félve, és mielőtt Kövesdi kiszállt volna az autóból, a jobb kezére kesztyűt húzott. Csodálkozásunkra elmondta, hogy odahaza eszébe jutott, esetleg ujjlenyomatot lehet venni a levélről, ezért aztán a tűző napon kesztyűben vitte a levelet, és úgy dobta be a postaládába. Azt hiszem, most kell egy dolgot tisztáznom, de ennek érdekében előre kell ugornom az időben. 1992-ben az Új Szó akkori főszerkesztőjeként átvilágítottak engem is. 1992. május 6-án jött meg a Ján Langoš akkori szövetségi belügyminiszter által aláírt bizonylat, mely tanúsítja, hogy a nevem nincs rajta a titkosrendőrséggel együttműködők, magyarán: a besúgók listáján. Ékezetet, születési dátumot csalni, hamisítani nem lehetett – mint később ezt egyesek feltételezték -, hiszen az én adataimat a Slovakopress állami kiadó igazgatójának a titkársága – abban az időben, a pártvagyon államosítása után oda tartozott az Új Szó – küldte el, tőlem mindössze írásbeli beleegyezést kértek az átvilágításhoz. A tamáskodók erről akár ma is meggyőződhetnek, hiszen a Prágából érkezett bizonylat fénymásolatát azon nyomban, 1992 májusában közöltük az Új Szóban. Ezért döbbentem meg, amikor néhány hónappal később a nevem ott szerepelt a Rudé krávo című, magánkiadásban megjelent listán. Ekkor a Slovakopress igazgatója újra “meglusztráltatott”, s a válasz ugyanaz volt: hiteles dokumentumként azt kell elfogadni, amit a belügyminisztérium adott ki. Máig gondosan őrzöm ezeket az iratokat. Jómagam csak akkor találkoztam a belügyesekkel, amikor behívtak vagy bejöttek a szerkesztőségbe, s mivel nem voltam kapcsolatban a jogvédő bizottsággal, még ha akartam sem tudtam volna mondani róluk bármit is. Egyébként a belügyeseket főleg a magyarországi kapcsolataim érdekelték és a magyarországi politikai helyzet. Ahányszor magyarországi szolgálati vagy magánúton voltam, mindig behívattak vagy bejöttek, és kérdezősködtek, hogy kivel találkoztam. Válaszaimtól nemigen lettek okosabbak, mert én vagy a Népszabadságba, vagy pedig irodalmárokhoz, leginkább pedig színházba jártam. Ifjabb Rajk Lászlót és társait személyesen nem ismertem. Egyszer voltunk Szigeti Lacival Illyés Gyulánál, ez már a nyolcvanas évek második felében történt, amikor a neves magyar író a Magyar Nemzet karácsonyi számában leleplező cikket írt a romániai és a csehszlovákiai magyarok elnyomásáról. Illyés friss reagálásokat, adatokat kért. Mondtuk neki, hogy írását fénymásolatban, valóságos szamizdatként terjesztik. Egyébként erről az útról soha nem kérdeztek a belügyesek, nyilván nem tudtak róla vagy nem tartották fontosnak. Talán még annyit, hogy tudomásom szerint Csehországban az egykori Csehszlovákia valamennyi állampolgára hozzájuthat a velem kapcsolatos ŠtB-anyagokhoz. Ennek nagyon örülök, mert nem találnak ott egyetlen, általam írt, aláírt, bárkit kompromittáló iratot. Nem azért, mert eltüntették – hiszen ennél sokkal fontosabb dokumentumok sem tűntek el -, hanem azért, mert ilyeneket sosem írtam.

– Rabay még ennyi zűr után sem váltott le?

– Nem, mert lassan-lassan az ő szeme is kinyílt. Nem akarom őt idealizálni, mert valóban ideológiai csősz volt, s erre hadd mondjak két példát. Ő volt az, aki leállíttatta az Magyar Távirati Iroda hírszolgáltatását, amelyet annak idején telexen kaptunk, s nekünk óriási segítség volt, mert nem kellett a külföldi híreket, érdekességeket szlovákból, csehből fordítanunk. Rabay egyre gyakrabban mondogatta, sőt hitte, hogy Kádárék revizionisták, nem igaz kommunisták, ez meglátszik a média irányításában és ellenőrzésében is, amely nem osztályharcos és nem is internacionalista, s ezért a nyolcvanas évek elejétől a külföldi híreket is már csak kizárólag a ČSTK-ból vagy a szovjet TASZSZ-ból vehettük át. A másik történet még pikánsabb. Dobos László akkortájt a Madách műszaki osztályának a vezetője volt, ám az igazgatók, Fónod Zoltán, később Sárkány Árpád rendszeresen konzultáltak vele, mert bejáratos volt Miroslav Válekhez, az akkori kulturális miniszterhez, és volt közvetlen kapcsolata Pezlár ideológiai titkárral is. Nos, ezeknek köszönhetően Dobos kiadhatta új regényét, az Új Szó mint pártlap azonban nem vehetett tudomást róla, hírt, recenziót nem írhatott a műről. Magyarországon E. Fehér Pál méltatta először a könyvet – ő egyébként is sokat segített abban, hogy Dobos ezekben az években publikálhasson, s róla is írhassanak Magyarországon -, s ez akkora közfelháborodást váltott ki szlovák pártkörökben, hogy Rabay elvtárs kitiltotta E. Fehér Pált, a Népszabadság kulturális rovatának akkori vezetőjét az Új Szóból, akit akkor nálunk Szlovákiában nacionalistának, Magyarországon anacionalistának, kozmopolitának, Jevtusenkóék, Gorbacsovék pedig igaz internacionalistának tartottak. És most vissza a kérdéshez: még Rabay elvtárs is felháborodott azon, amikor a Pezlárék másodszor is megpróbálkoztak az alternatív oktatás kierőszakolásával. Rabay ennek hangot is adott, s emiatt pillanatok alatt ő is kegyvesztett lett. Valamilyen titkos tanácskozás volt a pártközpontban megbízható elvtársak számára a kétnyelvű oktatás bevezetésének taktikájáról. Ott Rabay – ahogy szlovák ismerőseim később elmesélték – nagyon keményen kiállt a magyar iskolák mellett. Azt hiszem, azt mondta, hogy szégyen a pártra, ha ugyanazt csináljuk itt a magyarokkal, amit a törökökkel Bulgáriában. Ezt onnan tudta, hogy az Új Szónak hosszú évek óta baráti kapcsolata volt az egyetlen, ha jól emlékszem, Yen-Sik című bulgáriai török lappal. Ahogy jöttek hozzánk cserelátogatásra, évente, láttuk, mennyire romlik a helyzetük. Először csak török munkatársak érkeztek, keveset beszéltek, mert féltek elmondani az igazat az ottani helyzetről, aztán a nyolcvanas évek elejétől már mondogatták, hogy a lap fele már bolgár nyelven íródik. 1985-ben egy török rovatvezető volt a vendégünk, akivel egy este elmentünk a Somorjához közeli – a vízi erőmű miatt később lebontott – körtvélyesi vendéglőbe. Ott mondta el, hogy a főszerkesztő és a helyettese már bolgár. Konyakoztunk keményen hármasban – Rabay, a török és én -, amikor a jó néhányadik pohár ital után a vendégünk a szó szoros értelmében elsírta magát. Zokogott, és elpanaszolta, hogy miként üldözik és asszimilálják embertelenül a törököket Bulgáriában. Rabay falfehéren csóválta a fejét, és azt hajtogatta, hogy majd a párt helyrehozza a hibát. Rá egy évre a török lap munkatársaként már egy bolgár hölgy jött Pozsonyba – egy tábornok ifjú felesége -, aki felhevülten magyarázta nekünk, továbbá Váleknek és Pezlárnak – sose felejtem el -, mennyire fontos, hogy a törökök megtanuljanak bolgárul, és mennyire helyes az, ha csak bolgár nyelvű lapokat olvasnak. Pezlárt mintha hájjal kenegették volna, Válek zavartan köhécselt, és gyorsan véget vetett az audienciának. Rabay ott a pártközpontban erre a törökre és a döbbenetes élményre gondolhatott, amikor kiállt a magyar iskolák mellett. A bírálatot, a becsületes véleményt akkor már tőle sem tűrték, ezért mihamarabb igyekeztek megszabadulni tőle. Ez sem akármilyen történet.

Utólag visszatekintve egyértelmű, hogy hónapokig gondolkodtak azon, miként rúgják ki Rabay elvtársat. Nem találtak rá semmi terhelő tényt, mert makulátlan kommunista múltja és jelene volt, csak hát neki is tele lett a hócipője, mert édes apjához hasonlóan azért ő sem hunyt szemet a magyarellenes sovén támadások felett. Nagy hirtelen befektették a pártszanatóriumba, és nyilvánvalóan rá akarták bizonyítani, hogy beteg. Ezt onnan tudom, hogy akkor én is ott feküdtem a pártszanatóriumban, mert az újságírócsapat egyik edzésén megsérültem, s megműtötték a lábam. Hetekig egy osztályon dekkoltunk. Ő természetesen külön szobában, egyedül. A legkülönbözőbb vizsgálatoknak vetették alá, csak hogy valami komoly diagnózist állapíthassanak meg. Valamilyen betegséget ebben az életkorban – Rabay hatvan felé közeledett -, ilyen beosztásban nyilván lehetett találni, magasabb vérnyomást vagy hasonlót, de azt nem tartották elegendőnek. Végül több hetes tortúra után infarktusveszélyt emlegettek, és valamiféle veszélyes foltot a tüdőn, s javasolták, hogy egészségi okok miatt mondjon le. Rabay – fegyelmezett pártkatonaként és eléggé hipochondriás is volt – szót fogadott, holott átlátta az egész színjátékot, nem volt buta ember és beteg sem. Éjszakánként ott sokat beszélgettünk, keserűen emlegette Pezlárék embertelenségét, de még akkor is hitt a kommunista eszmékben és a pártban. Még mindig jobban járt, mint Bohuš Trávniček, a Pravda akkori főszerkesztője, akiről máig nem tudni, hogy öngyilkos lett-e, vagy megölték, vagy véletlen baleset áldozatává vált. Őt ugyanis 1987-ben holtan találták a pozsony-vaskutacskai gyógyszanatórium előtti tóban… Ez már a gorbacsovi peresztrojka időszaka, amelynek egyik legbátrabb és következetes szlovákiai képviselője éppen a Pravda főszerkesztője volt, aki személyesen és néhány fiatal újságíró oknyomozó riportjait támogatva és írásait közölve keményen támadta az országos pártfőnökök többségének és a helyi kommunista kiskirályoknak a harácsolásait, korrupt üzelmeit, tivornyázásait, s ezért sokan bosszút esküdtek ellene. Tőle még többen akartak megszabadulni, mint Rabaytól, és sokan nem csupán a főszerkesztői posztjára törtek. A pozsonyi pártközpont illetékesei őt is le akarták váltani, ezért fektették be a vaskutacskai szanatóriumba. A többit, utolsó napjait, tudomásom szerint máig teljes homály fedi…

– Az Új Szó élére tehát 1986-ban új főszerkesztő került. Halljunk most erről!

– Ez megint egy furcsa, ellentmondásos történet. Abban az időben már fontos párttisztségekbe csak abszolút megbízható elvtársak, tehát eléggé korlátolt emberek kerültek. Pezlárt például Gejza Šlapka váltotta fel az ideológiai titkári beosztásban, aki előszeretettel hangoztatta, hogy neki francia műveltsége van, mert inas korában a mestere franciakulccsal verte a fejét. Kiss József, az Új Szó új főszerkesztője ilyen vonatkozásban kivétel volt. Igaz, megbízható elvtársnak számított, hiszen a Párttörténeti Intézet munkatársa volt, ám művelt személynek és becsületes magyar embernek tartottam és tartom ma is. Ő egyértelműen reformkommunista, a hazai magyar értelmiséget is megszólító, ideológiai sóderoktól mentes napilapot kívánt kiadni, s ebben is egyetértettem vele. Azonnal feloldotta E. Fehér Pál bejárási tilalmát, felújította a kapcsolatot az újvidéki Magyar Szóval. Fontos volt, hogy ki tudta védeni Szarkáék feljelentéseit, mert tökéletesen beszélt szlovákul, értett a pártközpontban dolgozó káderek nyelvén, soknak közülük a jó ismerőse, ivócimborája volt. Kiss Jóskával egyetemista korom óta jó barátságban voltam. Még kinevezése előtt mondogatta, hogy ha ő lesz a főszerkesztő, engem megpróbál fő szerkesztő-helyettesnek megtenni, habár főleg a Csemadok 1986-os országos közgyűlésén elhangzott felszólalásom óta magyar nacionalistának és megbízhatatlan kádernek tartanak, de ő igyekszik ezt a képet korrigálni. Hosszú, majdnem másfél éves csata után sikerült Szarka elvtársat “taccsra” tennie, vagyis nyugdíjaztatnia. Így lettem én azután 1988 februárjában főszerkesztő-helyettes. Utólag visszatekintve: a lehető legrosszabbkor. Ezek már tulajdonképpen a létező szocializmus végnapjai voltak, csak hát akkor a legtöbb emberhez hasonlóan mi sem vettük észre… Főleg három dolgot restellek mind a mai napig. Az egyik szomorú történet akkor kezdődött, amikor a Dubček-interjút sugározták a Magyar Televízió Panoráma című, akkortájt nálunk legnézettebb műsorában. Ez 1989 kora tavaszán lehetett. Kiss Jóskával éppen a Bodrogközbe indultunk, hogy az ottani vezérekkel beszélgessünk az Új Szóról. Pozsonyból délután keltünk útra, ezért este Kassán megszálltunk, s ott a szállodai szobában néztük végig Sugár András beszélgetését Dubčekkel, aki akkor csaknem két évtizedes elnémítása után először szólalt meg a médiában. Akkor vissza kellett volna fordulni, s talán minden másként alakul, mi azonban ott nem is sejtettük, hogy a csehszlovák pártvezetés mennyire feldühödik ezen az interjún. Másnap délre megérkeztünk Tőketerebesre, s ott már várt bennünket Csető János főszerkesztő-helyettes kollégám üzenete, hogy azonnal hívjuk vissza őt. Azonnal tárcsáztunk. Ő remegő hangon közölte, hogy reggel beparancsolták a párt központba, s ukázba adták, hogy másnap a Pravdával együtt indítsuk el a Dolgozók tiltakoznak című, az ötvenes évekből ismert hírhedt hecckampányt; a Pravda rövidesen produkált néhány förmedvényt, munkásokra rákényszerített tiltakozó leveleket, amelyeket nekünk is közölni kellett. Magyar ember talán kettő akadt, aki kötélnek állt és nevét adta a Dubček-interjú elítéléséhez. Ellenben jóval többen pontos névvel, lakcímmel ellátott levélben fejezték ki felháborodásukat a tiltakozó levelek közlése miatt. Az egyik Borbély József volt, aki a dunaszerdahelyi járásbeli Nagylégen tanított, s akit emiatt a kerületi ideológiai titkárból járási vezető titkárrá és a pozsonyi pártelnökség tagjává avanzsált Dudás Kálmán akkor elmozdított az állásából. Ez az egyik szégyenfolt az életemben. A további az, hogy ebben az időszakban több ellenzéki beadvány íródott, a legismertebb a Harminchármak tiltakozása volt, amelyben tételesen felsorolták és tényekkel igazolták a szlovákiai magyarságot ért politikai és nemzeti sérelmeket. A dokumentumot először én is aláírtam, ám aztán részben Kiss József kérésére, részben pedig félve a következményektől, visszavontam az aláírásomat, ami gyávaság volt részemről. A harmadik dicstelen epizód az volt, amikor aMagyar Nemzettel teljesen fölösleges pengeváltást folytattunk Dubček ügyében. A magyarországi napilapban keményen megbírálták az Új Szót, s hallgatás helyett – amit Dusza István javasolt – én írtam meg a választ, amelyben azt próbáltam bizonygatni, hogy miért volt helytelen nyilvánosságra hozni az interjút. Nagy baromságokat hordtam össze, de aMagyar Nemzet tisztességesen és hatalmas önmérsékletet tanúsítva minden húzás nélkül közölte. Utólag Lőcsei Gabriella és Sugár András a Magyar Televízióból 90 tavaszán eljött Pozsonyba, és én elmondtam kerek perec úgy, ahogy megtörtént az egész. Kicsit talán könnyítettem a lelkiismeretemen. Ezek a gyászos történetek a már említett Csető Jánost is bánthatták, mert rövidesen kérte a nyugdíjaztatását, ahogy Szarka és Gál is. Így zúdult ránk 1989 novembere. Hetekig eléggé zavaros volt a helyzet, s lassanként jómagam is rádöbbentem, hogy a rendszer, úgy, ahogy van, összeomlott Csehszlovákiában is. Ekkor tulajdonképpen a kulturális rovat munkatársaival és még néhány kollégával, Fekete Mariannal, Görföl Zsuzsával, Haraszti Erzsébettel és Mészáros Jánossal közösen szerkesztettük a lapot. Mi voltunk az első olyan napilap Szlovákiában, amely már december elején közölte a szerkesztőség állásfoglalását, amelyben kinyilvánítottuk, hogy nem akarunk a pártközpont lapja lenni. Bodnár Gyula írta a szöveg első verzióját, amelyben egyértelműen az szerepelt, hogy független napilap kívánunk lenni. Ez akkor nagyon bátor mondat volt, Kiss Jóska javaslatára ezen úgy módosítottunk, hogy a két világháború közötti szlovákiai magyar hagyományokra, Fábry Zoltán szellemiségére építő modern baloldali lapként határozzuk meg magunkat. A pártközpont végül januárban lemondott az Új Szótulajdonjogáról, hogy miért ilyen gyorsan és könnyen, arról egy kicsit később.

– Térjünk még vissza 89 végéhez! Konkrétan milyen utasításokat kaptatok akkor, amikor megkezdődtek a tüntetések?

– Az első napokban olyan utasítást kaptunk, hogy ez ellenforradalom, külföldi kémközpontok által szervezett ellenforradalmi banda szervezi az egészet, éberen őrt kell állni és így tovább, ömlött a szokásos ideológiai sóder. Az Új Szó egyik akkori munkatársát fel kellett szabadítanunk a munka alól, mert akkor tudtuk meg, hogy ő milicista, s ezután néhány napon át irulva-pirulva teljesített őrszolgálatot a Press centrum bejáratánál. Kiss Jóska állandóan a pártközpontban dekkolt, jómagam és Pákozdi Gertrúd – aki a hetvenes években az Új Szó gazdasági rovatának a vezetője volt, aztán főszerkesztőként a nehéz időkben is megtartotta a című hetilap kiváló színvonalát, majd Csető János főszerkesztő-helyettesi tisztségét vette át az Új Szóban – akkor sokat rohangáltunk utána, más pozsonyi tanácskozásra és Prágába is, ahol a főmuftik magabiztosnak akartak látszani, ám egyre zavartabbak és idegesebbek lettek. Amikor leváltották Jakešt, akkor Kiss Jóskával koccintottunk, és mindketten úgy véltük, hogy még van némi esélye a reformkommunizmusnak, ám az események keményen ránk cáfoltak. Akkor már nem volt ellenőrzés a lapoknál, mindenki az tett, azt írt, amit akart.

– Mit közölhettetek arról, ami történik?

– Kezdetben csak a hírügynökségi anyagokat – az akkori ČTK, azonkívül a moszkvai TASZSZ volt az engedélyezett hírforrás. Azon kívül semmi mást nem lehetett közölni, csak ezeket az anyagokat és pártközpont sajtóalosztályán jóváhagyott egyéb közleményeket. Decembertől azonban már egyre szókimondóbb tudósítások jelentek meg a szlovákiai, különösen a dél-szlovákiai történésekről.

– Milyen volt a hangulat a szerkesztőségben?

– Egyre lelkesebb. Mind jobban éreztük, hogy történelmi események részesei vagyunk, s leírhatatlan érzés volt megtapasztalni, milyen az, amikor szabadon írhatunk, csak a lelkiismeretünknek tartozunk felelősséggel. Ezekben a napokban Mészáros Jancsi és Haraszti Erzsébet, teljesen felborítva az Új Szó merev konstrukcióját és koncepcióját, valósággal becsempésztek egy Reflexió oldalt, kemény cikkekkel. Kiss Jóska nagyon letolt engem, hogy miként engedtem be ilyen anyagokat a lapba, s nem akarta elhinni, hogy engem is átvertek. Őszintén szólva akkor, amikor megláttam a becsempészett újságoldalt, és végigolvastam, én is meg ijedtem. De amikor láttam, hogy ennek sincs semmi visszhangja, és másnap már még keményebb írások jelentek meg, akkor láttam, hogy nincs mit tenni. Csak arra ügyeltem, hogy a stilisztikai és a helyesírási hibákat korrigáljam, egyébként december végétől már mindenki írhatott mindent, mindenféle belső ellenőrzés nélkül.

– Mi lett annak az állásfoglalásnak a sorsa, amely szerint az Új Szó nem kíván többé a pártközpont lapja lenni?

– A kommunista párt központi bizottsága ennek a hatására, és nyilván a VPN [Nyilvánosság az Erőszak Ellen – a szerk.] és az FMK [Független Magyar Kezdeményezés – a szerk.] nyomására úgy döntött, hogy lemond az Új Szóról. Kiss Jóska akkor mindenképpen egy baloldali, szociáldemokrata hetilapot akart indítani, s azt mondta, hogy ő erre szerez papírt, pénzt a pártközpontban. Az ő ötlete alapján született meg aztán valamikor 1990 késő tavaszán az Új Út című hetilap, amely azon ban tiszavirág-életű volt. 1989. december közepén egyébként megjelent a ma gát függetlennek kikiáltó Nap, amely egyértelműen az FMK és a VPN lapja volt. Néhány munkatársunkat próbálták elcsábítani, többek között azt a kollégát is, aki napokon belül milicistából “vépéenes” újságíró lett. Egyébként máig kitűnő publicista. Csak ő a megmondhatója, mi késztette ekkora vargabetűkre. Akkortájt már két síkon futnak a szálak. Az egyik az aktuális történések nyomon követése a szerkesztés és a napilap megmaradása szempontjából, a másik a közelmúlt politikai bűneinek enyhítése azáltal, hogy a szerkesztőségi gyűlés döntése alapján meghívtuk a jogtalanul elbocsátott volt kollégáinkat. Eljött valamennyi újságíró: Szabó Géza, Ozorai Katalin, Miklósi Péter, Szűcs Béla, Zsilka László, Tóth Mihály. Megkövettük őket, habár az akkori szerkesztői gárda többsége nem értette, miről is van szó valójában, hiszen ők jóval 1972 után léptek be az Új Szó szerkesztőségébe, az egykori normalizátorok vagy meghaltak, vagy már nyugdíjba vonultak. Egyébként ezen a nyomasztó hangulatú találkozón minimális rehabilitációként felajánlottuk azt, hogy valamennyien visszatérhetnek abba a pozícióba, ahonnan el mentek. S ez a javaslat jórészt valóra vált. Ozorai Katalin riporter lett; Miklósi Péter egy ideig szintén riporter, utána főszerkesztő-helyettes és a Vasárnap vezető szerkesztője, Zsilka László főszerkesztő-helyettesként, Szűcs Béla a Vasárnap vezető szerkesztőjeként tért vissza. Tóth Mihály főmunkatársi státust kapott, de szerintem ő éveken át főszerkesztő, egy ideig pedig az FMK parlamenti képviselője szeretett volna lenni. Ezen a találkozón hangzott el először Szabó Géza szájából, hogy november óta semmilyen lényeges dolog nem történt az Új Szóban. Hangnemében valamiképp megváltozott a lap, átfestették a cégtáblát, de ez nem elég. Mészáros János volt az, aki kerek perec kimondta, hogy Kiss Józsefet le kell váltani. Nem a személye miatt, hiszen a legtöbben szerettük, tiszteltük őt, hanem addig betöltött pártfunkciója okán, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor az Új Szó létét veszélyeztetjük. Január végén, egy vasárnapi napon szerkesztőségi gyűlést tartottunk, és úgy döntöttünk, hogy valóban most már dűlőre visszük a dolgot. Döntés született arról is, hogy elfogadják Malinák István és Mészáros János javaslatát, és egy hónapra engem bíznak meg a főszerkesztői poszt ellátásával, s kiírnak egy pályázatot – a felhívás aztán meg is jelent az Új Szóban. A pályázati feltételeket Bodnár Gyuszi, Malinák István, Görföl Zsuzsa, Fekete Marian és Mészáros János fogalmazta meg. A pályázat határideje február vége volt, és március 15-vel vagy április 1-jével akarták kinevezni az új főszerkesztőt. Azon a vasárnapon hosszú órákon át arról folyt a vita, hogy milyen szöveg jelenjen meg Kiss József leváltásáról. A szerkesztőség ahhoz a ténymondathoz ragaszkodott, hogy leváltották (nem pedig lemondott). Érdemei elismerése meg mindaz, amit akkor Kiss Jóska óhajtott (emberileg én ezt értettem is), az bekerült, de ez a ténymondat megmaradt a szövegben. Akkor már kemény csata dúlt az Új Szó megmaradásáért, mert a VPN napilapot indítottVerejnosť címmel, az FMK lapja, mint már említettem, a Nap volt. Azokban a hónapokban elég kevés volt az újságnyomó papír. A kormányhivatalban alakult egy bizottság, amelynek az volt a feladata, hogy elossza az újságnyomó papírt. S most térek vissza a pártközpont fentebb említett döntéséhez. Szerintem azért mondtak le gyorsan és könnyen az Új Szótulajdonjogáról, mert ők minél több újságnyomó papírt szerettek volna megszerezni aPravdának, ugyanis az akkori politikai harcban ezt az újságot tartották kulcsfontosságúnak. Az Új Szó sorsa, szerepe nem érdekelte őket. Az Új Szó ekkor a klinikai halál állapotába került, főleg miután a Nap megjelent.

– Csökkent a lap példányszáma?

– Számottevően nem. A minimális csökkenés azzal magyarázható, hogy akkorra már megszűnt nagyon sok pártalapszervezet, amely addig kötelezően előfizette az Új Szót. A lapban egyébként őszinte, olykor szubjektív és kemény írások jelentek meg. Mészáros János és Haraszti Erzsébet naponta, a mi tájainkon teljesen újszerű belpolitikai oldalt szerkesztett, amelyben olvasók leveleit, reagálásait és különböző glosszákat, jegyzeteket, más újságírói reflexiókat közöltünk. Nagyon dinamikus oldal volt, felrúgta az Új Szó merev kereteit. Valóságos oázisként hatott a korábbi unalmas belpolitikai írásokhoz képest Tóth Mihály szellemes, szókimondó publicisztikája. Ez is közrejátszott abban, hogy végül is sikerült azÚj Szót felébreszteni a klinikai halál állapotából. Ebben az időszakban a lap megmaradásában kulcsszerepet játszott Szigeti László. Megbízott főszerkesztőként részt vettem több, a lap szempontjából sorsdöntő találkozón, ahol Szigeti határozottan védte az Új Szót Ján Budajjal és más VPN-vezetőkkel szemben, akik a napilapot meg akarták szüntetni, s legfeljebb azt támogatták, hogy hetilappá alakuljon át. Szó volt arról is, hogy aVasárnapból önálló társadalmi hetilap legyen, amolyan Élet és Irodalom-szerű és a Hétnéhai mellékletének, a Fórumnak a hagyományait ötvöző értelmiségi sajtótermék. Akkor már Varga Sándor volt a miniszterelnök-helyettes, akinek ugyancsak érdemei voltak abban, hogy megmaradt az Új Szó. Közben gyűrűztek az események a főszerkesztői pályázat körül. Jómagam nem gondoltam arra, hogy pályázzak, azt az elgondolást támogattam, hogy megpróbáljuk meggyőzni valamelyik “hatvannyolcast”, legyen ő a főszerkesztő. Két emberrel beszéltünk, Zsilkával és Fónoddal. Zsilka megmondta kerek perec, hogy ő már 60 éves lesz, ezt egyszerűen nem tudja vállalni. Helyettesként segít, és mindent megtesz, amire újságíróként képes, de fő szerkesztő nem akart lenni. Az volt a véleménye, hogy fiatalembert keressünk főszerkesztőnek. Fónod Zoltán vállalta volna a tisztséget, pályázni is hajlandó volt, őt azonban több hatvannyolcas nem akarta. Főleg Szűcs Béla és Zsilka László berzenkedett, amikor megemlítettem nekik Fónod nevét. Egyébként meglepő módon jó részt csak dilettáns emberek jelentkeztek. Nagymegyerről egy fiatal, ambiciózus villamosmérnök pályázott, őt Bodnár Gyula találta meg és biztatta. Jómagam a pályázatok számát és színvonalát látva az utolsó nap adtam be pályázati dolgozatomat. A bizottságban Zsilka László képviselte a szerkesztőséget. Az Új Szó akkor az állami Apollopresshez (később Slovakopress) tartozott, onnan Gabriela Salomonovát jelölték a bizottságba, amelynek tagja volt még miniszterelnök-helyettesként Varga Sándor, továbbá Szigeti László és Koller Gyula, aki éppen akkor alakította meg a Gloria Társaságot, amely a Remény című lapot adja ki a mai napig. Komolyan csupán két pályázatot mérlegeltek. Az egyik a már említett nagymegyeri mérnök dolgozata volt. Ő azonban soha nem dolgozott szerkesztőségben és soha nem is publikált. Ezért olyan döntést hoztak, hogy engem javasolnak a főszerkesztői posztra, de előtte kipuhatolják, hogy kommunista múltam miatt a VPN beleegyezik-e a kinevezésembe. Zsilka, Szigeti és Varga Sándor vállalta ezt a feladatot. Szigeti László néhány nap múlva azzal jött vissza a szerkesztőségbe, hogy meggyőzte a VPN vezetését, s nem ellenzik a kinevezésemet. Ezt követően a bizottság hivatalosan is úgy döntött, hogy három évre kineveznek főszerkesztőnek. Így lettem én 1990. április 1-jétől az Új Szófőszerkesztője. A tervezett három helyett csaknem nyolc esztendeig. Egyetlen feltétellel vállaltam el a funkciót, ez pedig az volt, hogy Kiss József maradhasson a szerkesztőségben, mert műveltsége, történelmi áttekintése valóságos szellemi kincsesbánya az Új Szó számára, amit ő számos írásával később igazolt is. Évek múlva saját kérésére ment el tőlünk a Történettudományi Intézetbe.

– Térjünk még vissza azokra a hetekre! 1990 januárjában világossá válik, hogy az országban rövidesen parlamenti választások lesznek. A lapok, így a szlovákiai magyar lapok is elkezdenek foglalkozni azokkal a szubjektumokkal, amelyek esetleg részt vehetnek a választásokon, és minden lap (legalábbis, ahogy én végiglapoztam) egyértelműen támogatott valamilyen új politikai tömörülést. Az akkori Új Szót átlapozva az volt a benyomásom, hogy a lap akkor egy mezőgazdasági pártot támo gatott. Így volt-e, s ha igen, akkor mi volt ennek az oka?

– Az volt, hogy nagyon kevés információnk volt. Legalábbis nekem az FMK-ról. Én nem jártam be a VPN-központba hírekért, instrukciókért. Aztán azt sem felejtettem el, hogy amikor 1989 decemberében megszületett a Nap, aznap este lementem a nyomdába a rotációs gépekhez. Én gratulálni akartam, hiszen mégiscsak új magyar lap indult, ráadásul az első szabad magyar lap nyolcvankilenc után. Nem tudtam, miként fogadnak, ha lemegyek, és hát tartottam a konkurenciától is. Odamentem Hunčík Péterhez, az új lap főszerkesztőjéhez, nyújtottam a kezem, gratulálok, rebegtem, mire vigyorogva azt válaszolta, hogy ő meg majd eljön az Új Szó temetésére. Minden bizonnyal viccnek szánta, hiszen korábban is, azóta is jó barátságban vagyunk, de ott és akkor számomra bizony vészjóslóan hangzott ez a mondat. Egy szóval akkor keveset tudtunk az FMK-ról, és hát tartottunk is tőlük, mert éreztük, hogy akkor nem nagyon szimpatizálnak velünk, ami teljesen érthető volt, hiszen ők a Napot támogatták minden erejükkel, befolyásukkal. Az agonizáló kommunista párttal minden kapcsolatot megszüntettünk, így aztán ösztönösen olyan politikai tömörülések felé fordultunk, amelyek a mezőgazdaságban dolgozókat igyekeztek maguknak megnyerni. Úgy gondoltuk, hogy rájuk talán támaszkodhatunk, hiszen az Új Szó olvasóinak jelentős része közvetlenül vagy közvetve kötődik a mezőgazdasághoz. Néhány közleményüket közöltük, ennyi volt a kapcsolatunk, s nem több.

– Aztán az i1dők folyamán mindenféle platform és párt alakult. Megkezdődött a nyolcvankilences események utáni első választási kampány. Erre már főszer kesz tőként hogyan emlékszel?

– A politikai esélylatolgatás, a szlovákiai magyarság politikai és társadalmi érdekképviselete elsősorban a Csemadok pozsonyi székházában és akkori központi bizottságában formálódott. Itt alakult meg a Csehszlovákiai Magyarok Fóruma Dobos László vezetésével, aki egyértelműen egyfajta hazai magyar gyűjtőpártot kívánt szervezni, ám a dolgok másként alakultak. A Csemadok elnökségi tagjaként január elején Szencen találkoztunk, ahol megjelent Duray Miklós is, aki a Független Magyar Kezdeményezésre építve egységes magyar pártot kívánt létrehozni. Az FMK azonban akkor elítélte a nemzeti alapon végbemenő pártalapítási modellt, mert ez a magyar lépés szerintük ellenreakciót vált ki a szlovák nacionalisták részéről, s ez a feltevésük rövidesen be is igazolódott. Az FMK politikai és nem nemzeti értékrend alapján a VPN-hez közeli tömörülésként tevékenykedett, Duray Miklós pedig megalakította az Együttélés Politikai Mozgalmat, amelynek az volt az ambíciója, hogy megszerezze a szlovákiai magyarokén kívül más hazai nemzetiségű polgárok szimpátiáját is. A további történetet ismerjük, annyit azonban hadd jegyezzek meg, hogy a két magyar tömörülés közötti feszültségek sok dilemmát, bonyodalmat, konfliktust okoztak az Új Szó szerkesztésében is.

– Térjünk vissza még kissé részletesebben a Csemadok vezetőségének januári szenci találkozójához, amely kétnapos volt! Mikor érkezett meg Duray Miklós?

– Csak a második napon.

– Ki volt ott, fel tudnád sorolni?

– Elég sokan. Dobos László, Szabó Rezső, Bauer Győző, Bauer Edit, Sidó Zoltán, Mag Gyula, Presinszky Lajos, Bárdos Gábor, Neszméri Sándor, Varga Sándor, Szőke József, Gyimesi György, Gyurcsík József Dunaszerdahelyről, ha jól emlékszem, Lukács Tibor is ott volt; elég sokan, legalább harmincan lehettünk. Tulajdonképpen ekkor vettem részt Csemadok vezetőségi tagként ilyen tanácskozáson, mert a követ kező közgyűlésen már nem választottak be a szervezet országos választmányába, a továbbiakban pedig a főszerkesztői poszt kötötte le minden energiámat. Szencen kezdetben arról folyt a vita, hogy a Csemadok átalakuljon-e párttá, vagy pedig megmaradjon kulturális szervezetnek. Mács József, aki szintén eljött Szencre, vehemensen kardoskodott amellett, hogy a Csemadok egységes, erős magyar párt legyen. Dobos is ezen a véleményen volt. Szabó Rezső óvatosabban fogalmazott. Ő a Csemadok későbbi taktikáját vázolta fel, amelynek az volt a lényege, hogy nem az a fontos, hogy hány párt van és mennyi tagja van, hanem az, hogy a választásokon majd kit támogat a tömeg, s ebben a Csemadok szerinte döntő szerepet játszhat. Bauer Győző ugyancsak egyetlen magyar pártot akart. Ő azt javasolta, hogy a Csemadok ne kulturális szervezet, hanem ennél jóval nagyobb hatáskörű társadalmi szervezet legyen. A vita nem ért véget aznap, mindenki azt várta, mikor érkezik meg Duray Miklós, aki másnap aztán betoppant. Azzal kezdte, hogy végigjárta a magyarlakta területeket, és szerinte egyértelmű az óhaj, alakítsanak egy új pártot, illet ve mozgalmat, és már eldöntötte, hogy ennek Együttélés lesz a neve. Duraynak az volt az elképzelése, hogy ebbe bevonja az FMK-t is, tehát egy egységes szlovákiai magyar mozgalom lesz, amely nemcsak a szlovákiai magyarságot, hanem a többi, Szlovákiában élő nemzetiséget is képviseli. Közölte azt is, hogy azért nem mutatkozott november óta, mert előtte hónapokon át Amerikában tartózkodott, ezért legelőször is igyekezett meggyőződni arról, hogy milyen a helyzet és az elvárás a magyarlakta vidékeken. Végül kijelentette: addig nem mondja ki a végső szót, ameddig nem jut egyezségre az FMK vezetésével, amely közül a legtöbb személy – ma már tudjuk – Durayval együtt a Csehszlovákiai Magyar Jogvédő Bizottságban tevékenykedett. Rövidesen kiderült, hogy a politikai alku akkor, s éveken át, nem jött létre. Duray Szencen mondta ki először azt, hogy a Csemadok sztálinista struktúra, amelyet szét kell rombolni, s más felvidéki magyar kulturális szervezetet kell megalakítani a két világháború közti hagyományokra építve. Nem sokkal később azonban más lett a helyzet, ugyanis a Csemadok tisztségviselői és járási irodái oroszlánrészt vállaltak az Együttélés megszervezésében. Ezt a tényt, szerintem, senki sem vitat hatja.

– Kikkel szimpatizáltak az Új Szó szerkesztői?

– Az Új Szó gárdája mindig heterogén volt, korábban főleg műveltségi, azokban az években pedig már politikai szempontból is. Mészáros János, P. Vonyik Erzsébet és néhány idősebb kolléga egyértelműen az Együttéléssel szimpatizált. Akadt, aki családi vállalkozása érdekében építgette kapcsolatait az Együttéléssel, később a Magyar Koalícióval. A fiatalabb nemzedék inkább az FMK-hoz kötődött, Tóth Mihály a radikális FMK-vonalat képviselte akkor, s akadtak olvasók, akiknek ez nem tetszett, le is mondták a lap előfizetését. Nagyon kevesen őrizték meg újságírói függetlenségüket. Csak Bodnár Gyula, Dusza István és még hárman-négyen. Én is inkább az FMK-hoz kötődtem, mert meggyőződésem volt, hogy valós szlovák-magyar megbékélés nélkül nem lesz társadalmi béke Szlovákiában, s ezt a tételt akkor legmeggyőzőbben a liberálisok képviselték

– MKDM-es nem volt a szerkesztőségben?

– Érdekes módon nem. Később jómagam próbáltam nyitni a lapszerkesztésben az MKDM [Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom – a szerk.] felé azért, mert egyre nyilvánvalóbb volt, hogy olvasóink jelentős része velük szimpatizál.

– SDĽ-esek nem akadtak?

– A nyíltan SDĽ-pártiak [SDĽ – Demokratikus Baloldal Pártja – a szerk.] “átigazoltak” az induló Új Úthoz, amikor az megszűnt, akkor Mázsár Lászlót vettük vissza az Új Szóba. A már ugyancsak említett mezőgazdasági párttal Kádek Gábor tartotta a kapcsolatot, de ő aztán otthagyott bennünket, s megindította a Gazdát, amely máig kiváló mezőgazdasági havilap.

– Főszerkesztőként mikor és milyen politikai nyomásnak voltál kitéve?

– Semmi rendkívülinek. Mint már említettem, kezdetben amiatt akadtak konfliktusok és dilemmák, hogy két magyar politikai szekértábor alakult ki. Az első válasz tási kampány idején akadt egy provokáció, amikor a Magyar Televízióban bemondták, hogy az FMK megszűnt, és ezért felhívják az FMK-sokat, hogy az Együttélésre szavazzanak. Órákon belül kiderült, hogy az FMK nagykaposi helyi szervezete szüntette meg önmagát, nyilván nem véletlenül. S habár kampánycsend volt, a tisztes ség úgy kívánta, hogy a választások napján közleményben tudassuk a Magyar Tele vízió véletlen vagy tudatos félretájékoztatását. Senki nem rótta ezt fel nekünk. Aztán lezajlottak a választások, és szerintem egy jó időszak kezdődött az Új Szóban. A. Nagy László a parlament alelnöke, Zászlós Gábor az új szlovák kormány alelnöke lett, mindkettőjükkel gyakori kapcsolatban voltam. Klaussal is találkoztam, amikor a szövetségi kormány pénzügyminisztereként itt volt Pozsonyban.

– A Marián Čalfa vezette kormány ideje alatt támogatták a szlovákiai magyar sajtót is. Hogyan emlékszel erre?

– A legelső élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor Václav Havel már köztársasági elnökként meghívta a cseh és szlovákiai napilapok főszerkesztőit a híres prágai Vikárkába sörözésre, és ott említette először, hogy szó lehet a sajtó állami támogatásáról, közéjük fog tartozni a pozsonyi magyar napilap is, válaszolta Havel az én felszólalásomra, és gondolkodik majd a kinevezett kormány azon, hogy ezt miként lehet megvalósítani. További prágai utam során A. Nagy László, Zászlós Gábor és Hunčík Péter segítségével – aki akkor már Havel tanácsadója volt – bejutottam Jozef Mikloško szövetségi miniszterelnök-helyetteshez, aki elmondta, hogy évente körülbelül négymillió koronát tudnak adni, majd részletesen érdeklődött az átalakuló szlovákiai magyar sajtóstruktúráról. Amikor aztán Václav Klaus Pozsonyba jött, akkor Juraj Verešt, a Národna obroda, Peter Sitányit, a Pravdaakkori főszerkesztőjét és engem fogadott a mintegy tizenöt-húsz ott várokozó szlovákiai főszerkesztő közül. Ezt L. Gály Olgának köszönhetem, aki akkor a Kormányhivatalban dolgozott. Klaus akkor is kemény és szókimondó volt. Kijelentette, hogy a napilapok nem kapnak támogatást, s az a napilap, amely az eladásból és a reklámokból nem tud megélni, az szűnjön meg. Aztán a jegyzeteibe nézett, és hozzátette: természetesen az Új Szót kivéve, amely nemzetiségi napilap, habár talán az a lap is meg tud na élni önállóan. Bizonyos folyóiratoknak, főleg a kulturális sajtónak adnak pénzt, aztán amiatt dohogott, hogy miért kell itt Madách Kiadó meg nemzetiségi gyermeklap, hozzanak be magyar könyveket, kulturális lapokat Magyarországról, mi a fenének itt külön kis kiadókat, lapokat pénzelni, amelyek feltételezése szerint sem szellemi, sem anyagi értelemben nem érik el a vezető magyarországi kiadók szint jét. Igyekeztem érvelni Klausnak, miért fontosak és miért színesítik kiadványaikkal a magyar és a csehszlovákiai kultúrát a szlovákiai magyar kiadók, ha valóban színvonalasan működnek. Klaus figyelt, és nem válaszolt semmit. Ezekben a hónapokban úgy-ahogy talpra állítottuk az Új Szót minden szempontból, még anyagiakban is. Később aztán kiderült, hogy a két esztendőn át az Apollopressnek folyósított, az Új Szógazdasági megsegítésére szánt állami pénzek nem kis részét az akkori vezetők a veszteséges szlovák kiadványaikra fordították. Ekkor döntöttünk úgy, hogy megpróbáljuk az Új Szót privatizálni.

– Már ekkor, 1990-ben?

– Igen, már 90 nyarán. Abban az időben drasztikus mértékben, egy koronáról 2,80-ra emeltük a napilap és ugyanilyen arányban a Vasárnap árát. A napilap példány száma ugyan jelentősen csökkent, de 60 ezer fölött állapodott meg, vasárnapi kiadásunk csaknem százezer példányban kelt el. Ezek az adatok reményt adtak arra, hogy a vállalkozás nem lesz ráfizetéses. Politikai értelemben is cselekedni kellett, hiszen állami kiadóban, netán kormánylapként látszólag kényelmes az élet, ám ha változik a kormány és a politikai irányvonal, akkor nekünk is irányt kellene váltanunk, s már elegünk volt a politikai talpnyalásból. Függetlenek akartunk lenni. S aztán Mečiar országlása idején bizony gyakran felsóhajtottunk, milyen jó, hogy függetlenek vagyunk! Már a piacon volt a Nový čas, amely osztrák tőkeérdekeltségű és viszonylag hiteles bulvárlapként máig szédületes sikertörténet, hiszen a szlovákság több mint 30 százaléka és a szlovákiai magyarság nem kis része naponta ezt vásárolja. Napvilágot látott a Jerguš Ferko szerkesztette magyarellenes, idegen gyűlölőKoridor, amely ugyan nem sokáig mérgezte a levegőt, ám ezt a mocskolódó hangnemet később a Slovenská republika című napilap vette át. Kemény csata kezdődött az Új Szómagánosítása körül. Hazai magyar tőke nem volt, szlovák és magyarországi anyagi körökhöz nem akartuk kötni a lapot, ezért külföldi befektető után néztünk. Ekkor neveztem ki Pákozdi Gertrúd helyett egyik helyettesemnek Slezákné Kovács Editet, aki anyanyelvi szinten beszélt szlovákul és németül, jó ma gam angolul pötyögök, így hát olykor tolmács nélkül is szót értettünk partnereink kel. Jelentkezett az Axel-Springer és a Bertelsmann, mindkét német cégnek már komoly érdekeltsége volt Magyarországon. Aztán Bodnár Gyula bemutatott egy francia befektetőt Montpellier-ből, aki Szegeden a Dél-Magyarország című napilap többségi tulajdonosa volt, és éppen Temesvárott kívánta megvenni az ottani román és magyar lapokat. Nem sokkal ezután jelentkezett a párizsi Hearsant Csoport, amely Prágában a Mladá fronta dnest és a pozsonyi Národná obrodát is megvásárolta, illetve több kerületi napilapot Csehországban és több tucat megyei újságot Lengyel országban. Ők kaparintották meg Antall József segítségével, inkább protekciójával a Magyar Nemzetet is, amelyet egy ismert svéd kiadó már majdnem megszerzett. Az Új Szó munkatársai ez idő tájt alakították meg a Vox Nova Részvénytársaságot, amelyben aztán a Hearsant 51 százalékos tőkerészesedést szerzett. A befektető megválasztásának a felelőssége reám hárult, s én főleg azért döntöttem a párizsiak mellett, mert ők lettek a tulajdonosai a már említett pozsonyi és prágai napilapnak. Úgy gondoltam, ezzel nagyon jó társaságba kerülünk, ráadásul Juraj Verešsel nagyon jó kollegiális kapcsolatban voltam. Aztán nemsokára kiderült, hogy rossz lóra tettünk, mert hónapokon belül kiderült: a franciák tulajdonképpen nem óhajtottak beruházni és huzamosabb ideig itt maradni Közép-Európában, hanem csak nyerészkedni.

– Erre még visszatérünk, de előbb beszélj a magánosításról!

– Sokáig tartott, valamivel több mint két esztendeig. Főleg az FMK segített, ám végül kiderült, hogy sokáig azért, mert maguknak akarták megkaparintani a lapot. Erről A. Nagy László és Gyurovszky László tudna bővebben beszámolni, mert a franciák tudta nélkül párhuzamosan tárgyaltak a Slovakopress akkori vezérigazgatójával, kft-t is alakítottak, amelynek át akarták játszani az Új Szót. Amikor aztán a végjáték során minderre fény derült, akkor úri módon visszavonultak, mert belátták, hogy nekik sem lehet érdekük, hogy újra pártlap legyen az Új Szó. Végül Ivan Mjartan akkori kulturális államtitkár, aki a kiadókat és a sajtót felügyelte, beleegyezett az Új Szó magánosításába. S a napilap 1992 szeptemberétől a Vox Nova Rt. tulajdonába került.

– És akkor térjünk vissza a franciákhoz! Mi volt hát a valós szándékuk?

– Párizsban is tárgyaltunk, idehaza is többször. Számos részletre már akkor fel kellett volna figyelnem. Például arra, hogy mi időben megérkeztünk a francia fővárosba, és minden ottani tárgyalásra, ők ott is mindenhonnan késtek. Amit meg ígértek, például a szükséges okmányok előkészítését, azt sem Párizsban, sem később Pozsonyban sosem teljesítették időre. Gondoltam, francia lezserség ez, s nem más. Ám aztán az újdonsült többségi tulajdonosok egyre több keserű percet szereztek nekünk. Több mint egy évet késett például a szerkesztőség felszerelése a számítógépes rendszerrel, s akkor is már – nyugati szemmel nézve – eléggé elavult, valószínűleg valamelyik francia nagyraktárban elfekvő számítógépeket kaptunk, a Národná obroda meg Párizsban kiselejtezett faxokat. Nos, ekkor érkeztek a hírek arról, hogy az Hearsant Csoport Párizsban csődbe jutott, Budapesten sok százmillió forint veszteséget halmozott fel, s valójában azért vásárolták fel a cseh, a szlovákiai és a lengyel lapokat, hogy mielőbb nagy nyereséggel túladjanak rajtuk, s ezzel is csökkentsék hazai adósságaikat. 1996-ban ez be is következett. Egy nap Gruber László – aki ötvenhatos menekültként Franciaországban élt, majd a Hearsant alkalmazottjaként a MagyarNemzetet és az Új Szót felügyelte, nálunk inkább jó szándékú tanácsadóként, semmint valamiféle diktátorként – bejelentette, hogy az Új Szó többségi tulajdonát egy düsseldorfi német befektetőnek adták el. Következett egy dísz ebéd a pozsonyi Arkádia étteremben, ahova eljött Henry Morny, a franciák külföldi érdekeltségeinek az igazgatója, és a rossz emlékű francia kalandunk véget ért. Néhány nap múlva felhívott Juro Vereš, és közölte, hogy menjek a Duna utcai Prešporská kúria vendéglőbe, mert ott találkozunk az új német tulajdonosokkal.

– Térjünk vissza újra a szerkesztőséghez! Volt valamiféle hatalmi harc ezekben az években?

– Semmi különös. Néhányan ugyan riogattak, hogy Miklósi Péter tör a helyemre, de ez nem izgatott, mert egyrészt ő talpig úriember, s ha valamit óhajtott vagy valamivel nem értett egyet, azt mindig nyíltan megmondta, másrészt ő jó publicista és szervező, tehát a lap mindenképpen megfelelő kézbe került volna, de ilyesfajta törekvést én nem észleltem. Tóth Mihály szerintem mindenáron főszerkesztő akart lenni, néha jól megkavarta a dolgokat, még pamfletet is írt ellenem azzal a felhívással, hogy rúgjanak ki. Főleg azóta neheztelt rám, amióta a feleségét, Pákozdi Gertrúdot leváltottam, akivel máig, miként Miskával is, jó barátságban vagyok. Gertrúd talán azonnal megértette, hogy a kialakult helyzet világnyelvet is beszélő kollé gát kívánt a gazdasági főszerkesztő-helyettes posztjára. Slezákné Kovács Edit akkor valóban nagy munkát végzett, beindította a Vox Nova Részvénytársaságot, végig bír ta a tárgyalások feszített tempóját, s gazdasági szempontból új sínre tette az Új Szót. Akkori szerepe mindenképpen pozitív volt, a későbbi pedig már egy teljesen más történet.

– Még mielőtt a német tulajdonosokról beszélnénk, hadd említsem meg, hogy azokban a hónapokban az a hír járta, hogy Duray elég gyakran meglátogat, és nyomást gyakorol rád. Mi ebből az igazság?

– Ez azért túlzás. 1990-ben a főszerkesztői pályázat idején felhívott, s azt mondta, ne vegyek részt a pályázaton, legyen Popély Gyula a főszerkesztő, s helyetteseként én szerkeszteném a lapot. Én akkor azt válaszoltam Miklósnak, hogy bárki beadhatja a pályázatát. Máig nem tudom, Popély végül miért nem jelentkezett. Amikor az Új Szó politikai vonalvezetése FMK-párti volt – habár az Együttélés vezetői is kellő teret kaptak, Bauer Edit, Duka-Zólyomi Árpád, Dolník Erzsébet és mások is rendszeresen publikáltak, Miklóssal pedig sok interjút készítettünk -, Duray többször kifejezte rosszallását, például amikor 1994-ben azt szorgalmaztuk, hogy az FMK is kerüljön be a hármas koalícióba, vagy amikor 1996-ban elleneztük a hazai magyar pártok egyesülését, ugyanis nem volt világos, hogy milyen politikai érték rend alapján alakuljon meg és tevékenykedjék az egységes hazai magyar politikai tömörülés. Duray akkor még nem övön aluli ütésekkel tiltakozott, hanem szóban, levélben, vagyis tisztességesen. Kivéve azt, amikor mindenáron meg akarta akadályozni, hogy más határon túli magyar kisebbségi napilaphoz hasonlóan az Új Szó is megkapja az MTI ingyenes műholdas hírszolgáltatását. Csaknem két éven át sike rült is neki. Egyébként néhányszor eljött az Új Szóba, fogadta őt Gruber László is, neki tett célzásokat arra, hogy más főszerkesztő kellene az Új Szóba. De Gruber úr magyar volt, olvasta naponta, hogy mit írok, mit ír az Új Szó, s nem kifogásolta a véleményünket, vonalvezetésünket. Később, amikor Magyarországon MSZP-SZDSZ koalíciós kormány alakult, és Miklós idehaza létre akarta hozni az egységes ma gyar pártot, feszültebbé vált a viszonyunk. Vitáinkról hosszasan kellene beszélni, de igyekszem tömören elmondani a lényeget. Duray Miklóssal még 1968-ban ismerkedtem meg, amikor a MISZ-ben, vagyis a Magyar Ifjúsági Szövetségben találkoztam vele, ahol ő már akkor meghatározó egyéniség volt. 1994-ben írtam le, hogy a kommunista rezsimben összehasonlíthatatlanul jellemesebben politizált, mint sokan mások, köztük jómagam, ezért és kimagasló történelmi, politológiai műveltségéért tisztelem, nagyra becsülöm őt. Ugyanakkor úgy véltem és máig úgy vélem, hogy Közép-Európában a nacionalizmusra nem nemzeti radikalizmussal kell válaszolni. Újságíróként bejártam csaknem az egész Európát, s döbbentem tapasztaltam, hogy nemzetiségi sérelmek szinte mindenhol lappanganak. Hollandiában a frízek, Belgiumban a vallonok, olykor a flamandok elégedetlenkednek, s folytathatnám sokáig, de talán a spanyolországi baszkokat kivéve nem határmódosításokra törekszenek, hanem autonómiára és a határok elválasztó szerepének a megszüntetésére. Dél-Tirolban az ottani parlament elnöke a következő szavakkal fogadta a szlovákiai magyarok küldöttségét: “Sem önök, sem mi nem szólhattunk bele, hogy hol legyen a hazánk, hol húzzák meg a határokat. Bennünket sem kérdeztek meg, de mi azért fölemeltük a szavunkat, hogy szülőföldünkön ne semmizzenek ki bennünket, ne legyünk másodrangú polgárok. Négy évtized alatt fegyverrel és politikai eszközökkel kiharcoltuk széles körű, az önkormányzatiság és az önrendelkezés elveire épülő autonómiánkat, s megőriztük osztrák-német identitásunkat.” Meg győződésem, hogy ez a járható út a mi tájainkon is. Konszenzusra jutni a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal – ami nyilván nem néhány hónapos, ha nem valószínűleg akár több évtizedes erőfeszítéseket igényel – a kisebbségek autonómiájának az ügyében. A kardcsörtetés, valamiféle felsőbbrendűség hangsúlyozása, az urambátyám világ visszaerőszakolása nem vezethet eredményre, csak a kölcsönös empátián alapuló őszinte párbeszéd. Nem egyszerű ez, hiszen a szlovákok például a huszadik század során valahányszor autonómiát követeltek, valójában elszakadásra, szuverén állam létrehozására gondoltak, s ezért a legtöbben közülük most is arra gyanakszanak, hogy ha a szlovákiai magyarok autonómiát követelnek, akkor tulajdonképpen az anyaországhoz való visszacsatolásuk útját egyengetik. Több magyar politikus megnyilvánulása sajnos máig erősíti ezt a gyanújukat. Főleg ezek a kétségek és aggodalmak fogalmazódtak meg cikkeimben, legutóbb néhány, a Pravdában megjelent kommentáromban. Duray Miklós ekkor már azzal vágott vissza, hogy számtalan esetben nyilvánosan, például a magyarországi médiában besúgónak bélyegzett meg, aki valamilyen utasításokat hajt végre. Felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy főszerkesztői tisztségemben soha senkitől, semmilyen szervezettől nem kaptam utasításokat. Az sem igaz, amit Dobos László állított, aki a legutóbbi választások után a Fidesz kegyeibe próbált férkőzni, ezért az Új Szót és személy szerint engem azzal vádolt meg egyik írásában, hogy kiszolgáltuk az MSZP-t, ami teljes képtelenség, hiszen ők erre egyáltalán nincsenek rászorulva. Az Új Szó szerepe Magyarországon a nullával egyenlő, az MSZP befolyása Szlovákiában ugyancsak minimális, tehát Dobos állítása nonszensz. Mellesleg az ő kiadója az MSZP-hez közeli József Attila Alapítványtól összehasonlíthatatlanul több pénzt gombolt le, mint a Vox Nova. Annyit még hadd tegyek hozzá, hogy amióta nem vagyok az Új Szófőszerkesztője, korrekt a kapcsolatom Duray Miklóssal, aki készségesen nyilatkozik, ha aNépszabadság szlovákiai tudósítójaként megkérem őt erre.

– Akkor hát valóban semmiféle nyomás, ármánykodás nem nehezedett rád?

– Tulajdonképpen nem. Az FMK említett manőverei után mindenki beletörődött abba, hogy az Új Szó külföldi tulajdonba került. Valamikor 1996 táján indult egy Együttéléses kampány, amelyet tudtommal Mihályi Molnár László, Pogány Erzsébet és más személy szervezett. Körlevélben szólították föl a mozgalom szimpatizánsait, hogy mondják le az Új Szót, mert manipulálja az olvasókat, tisztességtelen a vezetőség. Felhívásuknak nem volt különösebb foganatja, habár az Új Szó-ellenes kampányba bekapcsolódott Dobos László, aki több bíráló cikkünk miatt orrolt ránk, és Szabó Rezső is. Ő simán csak “FÚj Szó”-nak titulált bennünket, főleg falugyűléseken és természetesen Magyarországon, a Határon Túli Magyarok Hivatalában és a Rákóczi Szövetségben. Jóval később, 1998 elején jelentkezett Gyimesi György, aki szerint a Rezeš vezette kassai Kelet-szlovákiai Vasmű érdeklődik az Új Szó iránt. Gyimesivel mindketten a hetvenes évek derekától a Csemadok KB Elnökségének tagjai voltunk, gyakran találkoztunk. Ekkor, 1998-ban és később is beszélgettünk több alkalommal. Ennek ellenére a hosszú nevű magyar párt közleményeit csak politikai hirdetésként közöltük végig, ami válasz azoknak, akik szerint az Új Szó, pontosabban jómagam egy ideig Gyimesiék felé kacsintgatott. Olyannyira nem, hogy 1996-ban hárommillió korona Pro Slovakia [Pro Slovakia Állami Kulturális Alap – a szerk.] támogatástól estünk el azért, mert nem voltam hajlandó közölni az egyik akkori szlovák külügyminisztériumi főosztályvezető propagandacikkét arról, hogy milyen jól élnek Szlovákiában a magyarok. Egyébként már Lovász Attila volt a főszerkesztő, amikor újra felröppent a hír, hogy a Kelet-szlovákiai Vasmű megvenné az Új Szót, erről Gyimesi újra tájékoztatott, ám aztán szinte pillanatok alatt kiderült, hogy az egész merő kitaláció vagy egyesek teljesen megalapozatlan álma. A vasmű és személy szerint Mjartan, Szlovákia akkori csehországi nagykövete – aki már készült haza, s állítólag közvetítőként lépett fel a vasmű és a német tulajdonosok között – egyértelműen megcáfolta ezeket a híreszteléseket. Ha már a politikai nyomásokról kérdeztél, egyszer a meghiúsult referendum idején kaptam főszerkesztőként a belügyminisztérium szóvivőjétől faxon egy figyelmeztetést, hogy az Új Szó a személyiségi jogokat sértve bírálja Mečiart és Krajčí akkori belügyminisztert, melynek esetleg súlyos következményei lehetnek. Ezt azonnal ugyancsak faxon visszautasítottam, mindkét szöveget az Új Szóval együtt a Sme is közölte, este beolvasták a Szabad Európa szlovák adásában, s azután már semmi sem történt. Természe tesen Dušan Slobodník és Jerguš Ferko szinte megszámlálhatatlanul sok förmedvényt írt az Új Szót és személy szerint engem támadva, de ez inkább kitüntetésnek számított, mint valamiféle veszélynek, habár Slobodník egyszer perrel fenyegetett meg, amikor azt írtam róla, hogy bértollnok. De aztán Mészáros Lajos – ma már alkotmánybíró, akkor dunaszerdahelyi ügyvéd volt – a védelmemben olyan frappáns választ írt neki, hogy a képviselő úr jobbnak látta a visszavonulást.

– Akkor térjünk vissza a német tulajdonosokhoz! Mindössze két évig tartottak meg főszerkesztőként. Miért?

– Bonyolult és mégis egyszerű történet. A németekkel én nem tudtam közvetlenül kommunikálni, nekik pedig nem volt emberük, aki legalább a lapot olvasta és szakmai szempontból elemezte volna. Mindenben Slezákné Kovács Editre, aki időközben a Vox Nova Rt. ügyvezető igazgatója lett és Tóth Jánosra, a Vox Nova Igazgatótanácsának elnökére hallgattak, akit a németek ültettek ebbe a tisztségbe, engem pedig pillanatok alatt kitúrtak az igazgatótanács tagjai közül. Lehetséges, hogy Németországban és máshol is ez a gyakorlat, vagyis a főszerkesztő nem tagja ennek a döntéshozó testületnek, de Szlovákiában a legjobb napilapoknál (Sme, Pravda) a főszerkesztő igenis teljes jogú tag, közte és az ügyvezető igazgató között partneri a kapcsolat, inkább mellérendelő, mint alárendelő a viszony. Sőt a Népszabadságban Eötvös Pál főszerkesztő is, egyúttal pedig az igazgatótanács tagja is. Ezt egyáltalán nem sértődöttségből mondom, hanem azért, mert az újság nem csupán áru, hanem szellemi termék is, s profiljának, tartalmának meghatározásában talán mégsem lehet mellőzni a főszerkesztők véleményét, elgondolásait. Aztán a németek előálltak az Új Szó és a Vasárnap grafikai arculatának és tartalmi átalakításának a tervével, ami egyértelműen német és nem közép-európai ízlést, értékrendet sugallt. Mindig először Slezáknéhoz mentek, és miután ő mindenre rábólintott, beállítottak hozzám. Kezdetben én is bólogattam, s rosszul tettem. Miklósi Péter bátrabb volt, mert amikor meglátta a tervet, saját tervezettel állt elő, amelynek az volt a lényege, hogy a Vasárnap a mai Plus 7 dní, a Momentés részben a 168 óra mintájára színes, mélynyomású magazinná alakuljon át. Amikor ezt a németek nem támogatták – az igazsághoz tartozik, hogy én sem, mert a Vasárnapból inkább értelmiségi lapot szerettem volna létrehozni, a tévémellékletből pedig szórakoztató magazint -, akkor Péter barátom vette a kalapját, és a szabadúszó státust választotta. A németek által átalakított Új Szó és Vasárnap grafikai elrendezésében látszólag színesebb, vizuálisan vonzóbb volt és mindenképpen tömörebb, ami jót tett a lapnak, ám kivesztek belőle a hagyományos magyar publicisztikai műfajok, a tárca, a kisesszé, a hosszabb lélegzetű riportok. Az Új Szó egysíkú hír-lap lett A Vasárnap pedig szerintem máig nem találja arculatát, fuldoklik a ráerőszakolt grafikai kalodában. Én emiatt egyre több konfliktusba keveredtem Matthias Roscherrel, a németek képviselőjével, s ez nagyon jól jött a Slezákné-Tóth párosnak, akik – ezt igazolni tudom – hónapokon keresztül rendíthetetlenül keresték az utódomat, mert csak engem tettek felelőssé azért, hogy állandóan csökkent a két lap példányszáma. Nyilvánvalóan sokféle hibát követtem el, ma már ezeket még világosabban látom, például azt, hogy lágy szívű, esetenként pedig következetlen voltam néhány kollégámmal szemben. Ám azért bizakodom abban, hogy “es kommt der Tag”, vagyis talán eljön az a nap, amikor az említett hölgyet és urat, esetleg a németeket, megkérdezhetem: elmozdításom után megállt-e a lap példányszámcsökkenése, javult-e a két lap színvonala? Aztán még egy tisztázatlan ügy lebeg máig előttem.

Amikor a németek kaparintották meg a lapot, 51 százalékos részesedésük volt, ma csaknem százszázalékos. Máig nem találok magyarázatot arra, miként lehetséges az, hogy amint ők átvették a lapot, hirtelen nagy lett a veszteségünk, amely hónapról hónapra nőtt. Az újdonsült tulajdonosok különösebben nem zavartatták magukat, küldték a pénzt. Közben megtették Pavol Lančaričot – aki kiváló közgazdász és talpig becsületes úriember, ma a Globtel mobiltelefonos szolgáltatóvállalat szlovákiai vezérigazgatója – cseh és szlovákiai vállalkozásaik igazgatójának. S akkor a veszteség hirtelen csökkenni kezdett. Csak két magyarázat lehetséges: vagy ő sokkal jobb közgazdász és menedzser, mint Slezákné, és néhány hónap alatt rend be rakta a Vox Nova szénáját, vagy a németek beintettek, hogy már nem kell további veszteséget kimutatni papíron. Máig nem tudom, mi az igazság, erre csak Tóth János, Slezákné és Pavol Lančarič tudna válaszolni, ha valóban akarna. Tény viszont, hogy egy szép napon a németek bejelentették: az általuk nyújtott több millió korona kölcsönt a kamatokkal együtt nem kérik vissza, hanem ennyivel megemelik a Vox Nova törzstőkéjét. Ezzel kisemmizték a kisrészvényes szerkesztőket, akik szerény fizetésükből természetesen képtelenek voltak lépést tartani a németekkel. Slezákné és Tóth János pedig elérkezettnek látta az időt az én menesztésemre. Végre találtak igent mondó jelöltet is, Lovász Attilát.

– Hogyan történt a leváltásod?

– Német precizitással és lelketlenséggel. Nem a tényt fájlalom, hiszen néhány hónap híján nyolc évig át álltam a lap élén, s ez igen hosszú idő, természetes tehát, ha a korlátlan hatalomhoz jutó tulajdonos új főszerkesztőt akart. Hanem a mód… 1998. január 7-én behívattak az Igazgatótanács ülésére, amelyen az “Egyebek” napirendi pontban odavetette Tóth János, hogy úgy döntöttek, hogy leváltanak. Kétféle ajánlatot tett. Ha önként lemondok, tisztességes havi honoráriumért az Új Szó főmunkatársa lehetek, ha nem, akkor a Dunaszerdahelyi járás regionális tudósító állását kínálják fel nekem. Azonnali választ kértek tőlem, aztán Slezákné javas la tára mégiscsak kegyeskedtek egy nap gondolkodási időt adni. Valamiképpen megtudakolta a hírt Martin Lengyel, aki telefonon interjút készített velem a Twist Rá dióban. Percek múlva hívott Pavol Minárik, aki a Pravdába hívott és Karol Ježík – drága barátom már meghalt, méghozzá ugyancsak rejtélyes körülmények között -, ő pedig aSmebe invitált. Még aznap este Barak László jött el Somorjára, s azt javasolta, legyek aKatedra főszerkesztője és a Csallóköz főmunkatársa. Az ő segítsége és szlovák kollégáim gondoskodása leírhatatlan erkölcsi támogatást jelentett számomra azokban a nem könnyű órákban. Végül aztán nem fogadtam el Tóth Jánosék egyik ajánlatát sem, mire pillanatok alatt felmondtak nekem. Én pedig 1998 januárja óta újságírói pályafutásom számomra legizgalmasabb napjait élem, hiszen a Nép szabadságban, a Pravdában és a Csallóközben is kiváló publicisták társaságában kell helyt állnom. A korábban ugyancsak tartalmasKatedrából pedig talán sikerült szakmai és grafikai szempontból is még vonzóbb folyóiratot formálnunk. Ezek a lapok azóta szinte minden nap újabb és újabb kihívást jelentenek számomra, úgy hogy bízvást elmondhatom: 54 évesen is mozgalmas és semmiképpen sem céltalan az életem.

Popély Árpád: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája

(1944. augusztus 21-1945. április 11.)*

1944

1944. augusztus 29.

– Közép-Szlovákiában németellenes felkelés tör ki; kezdetét veszi az ún. szlovák nemzeti felkelés. A német csapatok Jozef Tiso szlovák köztársasági elnök előző napi kérelme alapján megkezdik Szlovákia katonai megszállását.

– A londoni csehszlovák kormányküldöttség és a kommunista emigráció kép viselőinek tanácskozása Moszkvában. Megegyeznek abban, hogy a szovjet hadsereg által birtokba veendő csehszlovák területeken nemzeti bizottságok veszik kezükbe a hatalmat, amelyek demokratikus népképviseleti szervek lesznek; német és magyar vidéken azonban nem szabad engedélyezni ilyen szervezetek létrejöttét. František Hála, a londoni küldöttség vezetője szerint a nemzeti bizottságok rendszere nagy veszélyforrást jelentene, ha “ez a széles körű demokrácia a németekre és a magyarokra is vonatkozna”. A kommunista párt képviseletében jelenlévő Klement Gottwald, Václav Kopecký és Jan Šverma is egyetértenek az ismertetett elképzelésekkel. Mindhárman kijelentik, hogy “az természetes, hogy szláv államot építünk, amelyben demokratikus jogaik csakis a cseheknek, szlovákoknak és ukránoknak lesznek, a németeknek és magyaroknak nem”.

1944. augusztus 30.

– A londoni csehszlovák emigráns kormány a csehszlovák hadsereg részének nyilvánítja a szlovák nemzeti felkelésben résztvevő katonai és partizánalakulatokat, ezzel megalakul az I. csehszlovák hadsereg. A kormány ugyanilyen értelmű utasítást küld Ján Golian tábornoknak, a felkelés egyik katonai vezetőjének.

1944. szeptember 1.

– Az SZNT (SZNT; Slovenská národná rada) alakuló ülése Besztercebányán. Plénuma paritásos alapon oszlik meg a baloldali (Szlovákia Kommunista Pártja [SZLKP], Szociáldemokrata Párt) és a polgári szárny között. Az SZNT a szlovák nemzeti felkelés idején mint a hazai ellenállás és az államhatalom legfelsőbb szerve működik. Legfőbb politikai szerve az Elnökség, végrehajtó szerve a Meg bízottak Testülete (Zbor povereníkov). Az SZNT az alakuló ülésen elfogadott Deklaráció szerint mint a szlovák nemzet egyedüli jogos képviselője egész Szlovákia területén átveszi a törvényhozó és végrehajtó hatalmat, melyet mindaddig gyakorolni fog, amíg “a szlovák nemzet demokratikus úton meg nem választja törvényes képviselőit”.

– Megalakul az SZNT Elnöksége, melynek tagjai: Daniel Ertl (Szoc.-dem. Párt), Gustáv Husák (SZLKP), Vavro Šrobár (Agrárpárt) és Ján Ursíny (Agrárpárt).

– Megalakul a Megbízottak Testülete, tagjai az egyes megbízotti hivatalok (tkp. minisztériumok) élén álló megbízottak (tkp. miniszterek). Belügyi megbízott: Gustáv Husák (SZLKP) és Ivan Štefánik (Agrárpárt); pénzügyi megbízott: Viliam Paulíny (demokrata) és Karol Markovič (SZLKP); gazdaságügyi megbízott: Ján Púll (SZLKP) és Ján Ursíny (Agrárpárt); oktatás- és népművelésügyi megbízott: Alexander Bahu rinský (Szoc.-dem. Párt) és Jozef Lettrich (Agrárpárt); közlekedés- és közmunkaügyi megbízott: Štefan Višňovský (SZLKP) és Jozef Styk (Agrárpárt); igazságügyi megbízott: Jozef Šoltész (Szoc.-dem. Párt) és Ivan Pietor (Szlovák Nemzeti Párt); egészségügyi megbízott: Daniel Petelen (SZLKP) és Ilja Paulíny-Tóth (demokrata); szociálisügyi megbízott: František Kubač (SZLKP) és Fedor Thurzo (Szlovák Nemzeti Párt).

– Az SZNT kiadja 1/1944. sz. rendeletét, amely szerint Szlovákiában ő gyakorolja a törvényhozó, kormányzati és végrehajtó hatalmat. Valamennyi korábbi tör vény, rendelet és intézkedés hatályban marad, amennyiben nem áll ellentétben “a republikánus-köztársasági szellemmel”.

– Az SZNT ugyanezen a napon adja ki 4/1944. sz rendeletét “a politikai pártok és szervezetek feloszlatásáról”, mellyel elrendeli többek között a Hlinka Szlovák Néppártja (Hlinkova Slovenská ľudová strana), a Német Párt (Deutsche Partei), a Magyar Párt és a Hlinka Gárda (Hlinkova garda) feloszlatását. Vagyonukat elkobozza az állam javára.

1944. szeptember 4.

– Edvard Beneš Londonban aláírja a németek és a magyarok csehszlovák állampolgárságának elvesztését kimondó dekrétumot, amelyet azonban brit kívánságra egyelőre nem hoznak nyilvánosságra.

1944. szeptember 5.

– A fegyveres felkelés miatt lemond a Vojtech Tuka vezette szlovák kormány, és megalakul Štefan Tiso szélsőségesen németbarát kormánya. A miniszterelnök ma gá nak tartja meg a külügyi és igazságügyi tárcát is; belügyminiszter: Alexander (Šaňo) Mach; nemzetvédelmi miniszter: Štefan Haššík. Az új kormány a német egységek oldalán a felkelés elfojtására beveti a szlovák hadsereg hozzá hű alakulataiból szervezett Domobranát és a Hlinka Gárda Készenléti Osztagait (Po ho tovostné oddiely Hlinkovej gardy, POHG).

– Új tagokkal bővül az SZNT: tagjainak száma a kezdeti 13-ról 41-re (majd ok tóber végéig 50-re) nő. Újjáalakul az SZNT Elnöksége és a Megbízottak Testülete is. Az Elnökség összetétele: Karol Šmidke (SZLKP) és Vavro Šrobár (Agrárpárt) elnö kök; Daniel Ertl (Szoc.-dem. Párt), Gustáv Husák (SZLKP), Jozef Lettrich (Agrárpárt), Ján Ursíny (Agrárpárt), Ladislav Novomeský (SZLKP) és Jozef Styk (Agrárpárt) elnökségi tagok. A Megbízottak Testületének tagjai többek között: Gustáv Husák (SZLKP) belügyi megbízott, Mikuláš Ferjenčík tábornok nemzetvédelmi megbízott, Viliam Paulíny (demokrata) pénzügyi megbízott, Jozef Lettrich (Agrárpárt) oktatásügyi megbízott, Jozef Šoltész (Szoc.-dem. Párt) igazságügyi megbízott.

1944. szeptember 6.

– Az SZNT kiadja 5/1944. sz. rendeletét “az oktatás államosításáról Szlovákiában”. A jogszabály államosítja Szlovákia összes oktatási intézményét.

– Az SZNT kiadja 6/1944. sz. rendeletét “a német és magyar nemzetiségi kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről”. Ennek 1. §-a megszüntet Szlovákiában minden német és magyar tanítási nyelvű iskolát, kivéve azokat a népiskolákat, amelyeket még 1938. október 6-ig létesítettek. 2. §-a meg tiltja, hogy az államilag elismert egyházak német és magyar nyelven tartsák istentiszteleteiket mindazokon a helyeken, ahol azokat 1938. október 6-a után vezették be.

1944. szeptember 8.

– A londoni csehszlovák kormány utasítást küld Rudolf Viest tábornoknak, a felkelés katonai vezetőjének Szlovákiába: “Magyarország összeomlása vagy kapitulációja esetén meg kell szállni az elszakított szlovák területeket!”

1944. szeptember 17.

– Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) és a Szociáldemokrata Párt közös kongresszust tart Besztercebányán, amelyen bejelentik a két párt “egyesülését”. Az SZLKP új vezetősége: Karol Šmidke elnök, Gustáv Husák és Ján Čech alelnökök.

– Megjelenik Besztercebányán a polgári antifasiszta pártok egyesülésével szerveződő Demokrata Párt (Demokratická strana) Čas című napilapjának első száma.

1944. szeptember 18.

– Heliodor Pika tábornok Moszkvából arra utasítja a Szlovákiában harcoló 1. csehszlovák hadsereget, hogy az a Vörös Hadsereg és a vele szövetségben harcoló csehszlovák hadtest megérkezéséig ne lépjen fel támadólag Magyarország ellen.

1944. szeptember 22.

– Szlovákia Kommunista Pártja központi sajtóorgánumában, a Pravdában megjelent írás szerint “a magyarok és a németek nagybirtokait haladéktalanul és kárpótlás nélkül ki kell sajátítani”.

1944. szeptember 24.

– A londoni csehszlovák kormány tájékoztatja a Szlovák Nemzeti Tanácsot Szlovákiának a felszabadított Csehszlovák Köztársaságon belüli államjogi helyzetével kapcsolatos állásfoglalásáról. E szerint Szlovákia felszabadított területein a müncheni döntés előtti csehszlovák törvények és Edvard Benešnek az emigrációban kiadott elnöki dekrétumai lesznek érvényben. A kormány tájékoztatása szerint tárgyalás alatt van többek között a nemzeti bizottságokról, a háborús bűnösök és az árulók megbüntetéséről, valamint az állampolgárságról szóló dekrétum, amely alapján a németek és magyarok – azok kivételével, akik harcoltak a köztársaságért – elveszítik csehszlovák állampolgárságukat.

1944. szeptember 27.

– A Szlovák Nemzeti Tanács Belügyi Megbízotti Hivatala ideiglenes irányelveket ad ki a helyi és járási nemzeti bizottságok létrehozásával kapcsolatban. Az irányelvek 6. pontja leszögezi, hogy a nemzeti bizottságoknak németek és magyarok nem lehetnek tagjai.

1944. október 1.

Megjelenik a Rozsnyón a Rozsnyói Híradó című független politikai hetilap utolsó száma. Felelős szerkesztője és kiadója Segler György.

1944. október 6.

– A szovjet hadsereg és a csehszlovák hadtest egységei a Duklai-hágó térségében átlépik a lengyel-(cseh)szlovák határt.

– A Za svobodné Československo, a Szovjetunióban harcoló csehszlovák hadtest lapja különkiadásának “Itthon vagyunk” című vezércikke a következőket írja: “Itthon vagyunk bajtársak, de a harc nem szűnt meg. Sőt most kezdődik a köztársaság megtisztítása a németektől, a magyaroktól és az árulóktól.”

1944. október 13.

– Marek Čulen, az SZNT parasztkérdéssel foglalkozó, kommunista párti tagja a földművesek garamnémetfalvai összejövetelén körvonalazza a szlovák parasztság jobb életének alapfeltételeit. Ezek között az adóterhek csökkentésén, a gabona felvásárlási árának szabályozásán, a szövetkezetek létrehozásán kívül szerepel többek között a magyarok és németek földjének elkobzása is: “A németek, a magyarok és áruló segítőtársaik minden földjét kártérítés nélkül azonnal ki kell sajátítani és ellenszolgáltatás nélkül szlovák földműveseknek adni.”

1944. október 15.

– Az üzemi szakszervezeti bizottságok kongresszusa Zólyombrézón a Szlovák Nemzeti Tanácshoz címzett határozatában követeli a “magyar és német tőke” vagyonának államosítását: “Nem vetjük el a tulajdonjog kérdését, szükségesnek tartjuk azonban, hogy államosítsák a német és a magyar tőke vállalatait és vagyonát, valamint az állam összes külföldi és hazai ellenségének vagyonát.”

1944. október 17.

– Besztercebányán a Megbízottak Testületének ülésén Jozef Lettrich felveti, hogy fel kell készülni a Magyarországhoz csatolt területek megszállására, melyre bármikor sor kerülhet. Vavro Šrobár ezzel kapcsolatban kifejti, hogy a háború után Csehszlovákiának nemcsak az első bécsi döntés értelmében Magyarországnak ítélt területeit kell visszakapnia, hanem újabb területeket is birtokba kell vennie a legyőzött Magyarország rovására: “A Mátra lenne a leginkább természetes határ.”

1944. október 27.

– A német csapatok elfoglalják Besztercebányát. Rudolf Viest tábornok az október 27-ről 28-ra virradó éjszaka elrendeli a partizánháborúra való áttérést.

1944. október 28.

– Megérkezik a kárpátaljai Husztra a londoni emigráns csehszlovák kormány küldöttsége, hogy az 1938 előtti törvények alapján újjászervezze a csehszlovák polgári közigazgatást.

1944 októberében

– A Demokrata Párt nyilvánosságra hozza programnyilatkozatát, amelyben számol ugyan egy magyar-szlovák lakosságcserével, ugyanakkor kilátásba helyezi bizonyos kisebbségi jogok megadását a lakosságcsere után az országban maradó magyaroknak.

1944. november 1.

– Önként beszünteti megjelenését a Magyar Párt politikai napilapja, a pozsonyiMagyar Hírlap (főszerkesztője Somos Elemér, “lapvezér” és kiadó Esterházy János). A megszűnést hivatalosan papírhiánnyal indokolják, valójában viszont azért kerül rá sor, mert sem a párt, sem a lap nem kíván a magyarországi nyilas hatalom és nemzetiszocialista eszmék népszerűsítőjévé válni.

1944. november 13.

– A szovjet IV. Ukrán Hadsereg vezérkarának parancsa szerint a Kárpátalján élő 18 és 50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfilakosságnak három napon belül jelentkeznie kell a legközelebbi szovjet katonai parancsnokságon. Ezzel párhuzamosan a hadvezetés 0036. számú határozata elrendeli, hogy az így be gyűjtött németeket és magyarokat le kell tartóztatni, és NKVD-konvojok kíséretében fogoly táborokba kell szállítani.

1944. november 19.

– Munkácson a megszálló szovjet hadsereg védőszárnyai alatt megalakul Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártja, amely határozatot fogad el “Kárpátontúli Ukrajna újraegyesítéséről Szovjet Ukrajnával”. Egyúttal elrendeli az ún. népbizottságok kongresszusának összehívását.

1944. november 22.

– Megjelenik Komáromban a Kisalföldi Mezőgazdasági Kamara Kisalföldi Gazdamű hivatalos közlönyének az utolsó száma (felelős szerkesztő Taróczi Herbert).

1944. november 23.

– A londoni csehszlovák emigráns kormány memorandummal fordul a szövetséges nagyhatalmakhoz, melyben felkéri őket, hogy hivatalosan is járuljanak hozzá a német és magyar lakosság háború utáni kitelepítéséhez. A memorandum szerint csehszlovák kormány fenntartja a jogát arra, hogy a köztársaság iránt ellenségesen megnyilvánuló magyarokkal szemben azonos módon járjon el, mint azt a németekkel kapcsolatban meg fogja tenni. A magyarkérdés “megoldásának” esetleg még az a sajátossága is meglesz, hogy ebben a vonatkozásban a lakosságcserét is alkalmazni lehet. A memorandum nem zárja ki, hogy a németek és magyarok döntő többségének eltávolítása után visszamarad még a köztársaság területén egy bizonyos számú német és magyar népesség, ezekre és utódaikra azonban a kötelező asszimiláció vár, mivel ezentúl már senkinek sem lesz joga arra, hogy a bíróságokon, ill. a hivatalos érintkezésben a német vagy a magyar nyelvet használhassa, s német vagy magyar iskolákat igényeljen a gyermekei számára.

1944. november 24.

– A IV. Ukrán Hadsereg egységei Csap térségében a Bodrogköz területére lépnek.

1944. november 26.

– A bodrogközi Királyhelmecen a szovjet csapatok megérkezése után ún. Magyar Nemzeti Járási Tanács alakul, amely eleinte a járás magyar megyeközpontjával, Sátoraljaújhellyel tartja a kapcsolatot. (Bár az SZNT a magyar vidékek falvait és városait megfosztja a nemzeti bizottságok alakításának jogától, a front átvonulása utáni zavaros közjogi helyzetben az 1938 őszétől Magyarországhoz tartozó magyar lakta területen is számos helyen spontánul létrejönnek helyi, illetve járási nemzeti bizottságok [tanácsok]).

– Munkácson ülésezik Kárpátontúli Ukrajna népbizottságainak első kongresszusa, amely kiáltványt fogad el a Szovjet-Ukrajnával való “újraegyesülésről”, megválasztja a Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsát, s határozatot hoz a nagybirtokok és az egyházi földek felosztásáról.

– Megjelenik Léván a Bars-Hont című közművelődési, társadalmi és politikai heti lap utolsó száma (szerkesztő Kerék János).

1944. november vége-december

– Kelet-Szlovákiának a szovjet csapatok által birtokba vett területein lezajlanak az első választások a nemzeti bizottságokba. A magyarokat és németeket megfoszt ják választójoguktól.

1944. december 1.

– A szovjet hadsereg nyomában érkező NKVD-egységek a Bodrogközben és az Ung-vidék magyarlakta falvaiban szintén háromnapos munkára (ún. málenkij robotra) rendelik a férfilakosságot, és megkezdik összegyűjtésüket. A kijelölt gyűjtőhelye ken megjelenő férfiakat fegyveres kísérettel a szambori lágerbe viszik, majd különböző szovjet munkatáborokba hurcolják őket. 1944. december 23-ig a térség 57 szlovákiai községéből 2444 magyar férfit deportálnak ily módon a Szovjetunióba, ahol egyharmaduk elpusztul. (Az életben maradottak túlnyomó része 1949-ig hazatér szülőföldjére.)

1944. december 2.

– Megjelenik Rozsnyón a Sajó Vidék című független politikai, társadalmi, gazda sági és irodalmi hetilap utolsó száma. Fő- és felelős szerkesztője, valamint kiadója Potocsny József.

1944. december 3.

– Megjelenik Rimaszombatban a Gömör című független politikai és társadalmi hetilap utolsó száma. Felelős szerkesztője és kiadója Rábely Károly, főszerkesztője Márkus László.

1944. december 4.

– Edvard Beneš Londonban kiadja 18/1944. sz. alkotmánydekrétumát “a nemzeti bizottságokról és az Ideiglenes Nemzetgyűlésről”, melynek 1. fejezetében elrendeli, hogy a Csehszlovák Köztársaságnak az ellenségtől felszabadítandó területein nemzeti bizottságok alakuljanak helyi, járási és tartományi szinten. Ezek, mint államigazgatási szervek, a kormánynak lesznek alárendelve. A dekrétum 2. fejezete szerint a nemzeti bizottságokból választások alapján alakul majd meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés mint ideiglenes törvényhozó testület. A 4. fejezet kimondja, hogy azokban a községekben és járásokban, ahol a lakosság többsége “államilag megbízhatatlan”, vagyis német és magyar, komisszárokat, ill. közigazgatási bizottságot kell kinevezni, amely munkájába az “államilag megbízható”, vagyis szláv lakosság köréből munkatársakat vonhat be.

1944. december 5.

– Kárpátontúli Ukrajna Néptanácsa memorandumban szólítja fel a csehszlovák kormány kárpátaljai képviselőjét a terület elhagyására. Egyúttal rendeletet ad ki az állami vagyonról, kimondva a volt csehszlovák és magyar vagyon elkobzását.

1944. december 16.

– A nyilasok letartóztatják a Budapesten tartózkodó Esterházy János grófot, a szlovákiai Magyar Párt elnökét. Csak Ján Spišiak budapesti szlovák követ interveniálásának hatására, valamint azzal a feltétellel engedik szabadon, hogy Pozsonyba visszatérve lemond pártelnöki tisztéről.

1944. december 19.

– A szovjet hadsereg elfoglalja Tornalját.

1944. december 20.

– A szovjet II. Ukrán Hadsereg egységei elfoglalják Lévát.

1944. december 21.

– A szovjet II. Ukrán Hadsereg egységei elfoglalják Rimaszombatot.

1944. december 26.

– A visszavonuló német hadsereg felrobbantja a Párkány és Esztergom közötti Mária Valéria hidat.

1944. december 30.

– A Magyar Hírlap után önként beszünteti megjelenését a Magyar Párt hivatalos lapja, a pozsonyi Magyar Néplap című politikai hetilap is (főszerkesztő Stelczer Lajos, “lapvezér” és kiadó Esterházy János).

– Hubert Ripka államminiszter kifejti a szovjet kormány képviselője előtt a londoni csehszlovák kormány azon óhaját, hogy a Magyarországgal kötendő fegyverszüneti egyezménybe foglalják bele a magyar-szlovák lakosságcsere, valamint a magyarok kitelepítésének elvét.

– A szovjet hadsereg bevonul Fülekre.

1945

1945. január 13.

– A Magyar Párt vezetőségi ülést tart Pozsonyban, amelyen elfogadják Esterházy János pártelnök lemondását, ugyanakkor a párt élére kompromisszumos meg oldásként egy öttagú Direktóriumot neveznek ki. A Direktórium tagjai: Brogyányi Kál mán, Duka-Zólyomi Norbert, Garzuly Ferenc (a párt gazdasági osztályának vezetője), Pécsi Jenő, Stelczer Lajos (a párt igazgatója).

1945. január 14.

– A szovjet II. Ukrán Hadsereg és az I. román hadsereg elfoglalja Losoncot.

1945. január 15.

– Moszkvában rögzítik a Magyarországgal kötendő fegyverszüneti megállapodás feltételeit. A szövetséges nagyhatalmak képviselői mellett a megbeszélésen Csehszlovákia és Jugoszlávia képviselői is megjelennek, és kifejtik véleményüket az egyezménytervezettel kapcsolatban. Zdeněk Fierlinger, a londoni csehszlovák kormány moszkvai követe megpróbálja elérni, hogy a nagyhatalmak egyezzenek bele a szlovákiai magyarok háború utáni kitelepítésébe, és ezt foglalják bele a fegyverszüneti egyezménybe. V. M. Molotov támogatásáról biztosítja a csehszlovák köve telést, az USA (W. A. Harriman) és Nagy-Britannia képviselője (J. Balfour)szerint azonban a kitelepítés kérdése meghaladja a fegyverszüneti egyezmény kereteit, ezért a majdani békekonferencián kell vele foglalkozni.

1945. január 17.

– Kassán megjelenik a Felvidéki Újság című politikai napilap utolsó száma. Felelős szerkesztője Forgách Géza, felelős kiadója Rainer Brúnó.

1945. január 19.

– A szovjet hadsereg elfoglalja Kassát.

1945. január 20.

– A magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány nevében Gyöngyösi János külügyminiszter, a szövetséges nagyhatalmak nevében K. J. Vorosilov marsall aláírják Moszkvában a magyar fegyverszüneti egyezményt. Ennek 2. pontja szerint Magyarország kötelezi magát, hogy visszavonja fegyveres testületeit és hivatalnokait Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia általa megszállt területeiről az ország 1937. december 31-én érvényes határai mögé. Úgyszintén hatályon kívül helyez minden törvényhozási és közigazgatási intézkedést, amely a csehszlovák, román és jugoszláv területek Magyarországhoz való csatolására vagy bekebelezésére vonatkozik. Az egyez mény 12. pontja szerint Magyarország megtéríti a háború során a Szovjetuniónak, Csehszlovákiának és Jugoszláviának okozott károkat. A 300 millió amerikai dollár kártérítésből 200 millió a Szovjetuniót, 100 millió pedig Csehszlovákiát és Jugoszláviát illeti meg.

1945. január 21.

– Megjelenik Léván az ideiglenes városi tanács és a Vörös Hadsereg város parancsnoksága Pohronie – Garamvölgye című kétnyelvű hetilapjának első száma. Felelős szerkesztője Wittenberg József, felelős kiadója Böjtös Sándor. (A szovjet hadsereg elvonulása után a polgári hatóságok azonnal betiltják, utolsó száma április 20-án jelenik meg.)

1945. január 23.

– A szovjet hadsereg elfoglalja Rozsnyót.

1945. február 1.

– Kassán felújítja tevékenységét a Szlovák Nemzeti Tanács mint legfelsőbb szlovák nemzeti szerv.

1945. február 3.

– Pozsonyban a Magyar Párt központi vezetőségének ülésén közfelkiáltással egyhangúlag újra Esterházy Jánost választják meg a párt elnökévé.

1945. február 4.

– A Kassán székelő SZNT manifesztummal fordul a kelet-szlovákiai városok és falvak szlovák lakosságához, melyben kijelöli a népi demokratikus hatalom fő irány elveit és politikai törekvéseit. A magyarokhoz való viszonyát a következőképpen fogalmazza meg: “A magyarosítás és a feudális fasiszta rendszer képviselőinek, akiket a pesti kormány 1938 után küldött Szlovákia megszállt területeire, vissza kell menniük oda, ahonnan jöttek. Az itteni magyar polgárok helyzete attól függ majd, miként viszonyulnak a szlovák nemzethez, az új Csehszlovákiához, demokratikus és szláv orientánciójához. A demokratikusan gondolkodó magyarok kötelessége, hogy kivessék maguk közül a fasiszta, szlovákellenes és hungarista elemeket.” Körvonalazza a reszlovakizáció lehetőségét: “Az elmagyarosodott szlovák származású polgárok számára lehetővé tesszük, hogy bekapcsolódhassanak a szlovák nemzet életébe.” A szociális reformokat is német- és magyarellenes intézkedésekkel kívánja biztosítani: “Gazdasági életünkből gyökerestül kiirtjuk a németek, magyarok és szlovák áruló segítőtársaik és minden szlovákellenes elem befolyását.”

1945. február 5.

– Az SZNT irányelveket ad ki a Lónyabányai Járási Nemzeti Bizottság tevékenységéhez. Ennek 8. pontja elrendeli, hogy a nemzeti bizottság a magyar többségű községekbe szlovák teljhatalmú megbízottat nevezzen ki, aki a helyi “demokratikus gondolkodású magyarokból” tanácsadó testületet hoz majd létre.

– A Losonc város közigazgatási testülete számára kiadott hasonló tartalmú irányelvek 7. pontja szintén elrendeli, hogy a közigazgatási testület vegye fel a kapcsolatot a demokratikus gondolkodású magyarokkal. A 8. pont szerint a magyar lakosság számára meg kell nyitni a népiskolákat, amelyekben azonban a Ma gyar országról érkezett tanítók nem taníthatnak. A többi magyar tanító közül azok tanít hatnak, akik “nem ellenségei a szlovák nemzetnek, a Csehszlovák Köztársaságnak, és demokratikus gondolkodásúak”.

1945. február 16.

– Edvard Beneš londoni rádiónyilatkozatában – a háború befejezése utáni legsürgősebb teendőkről beszélve – kijelenti: “Minden tartományt, ahol német vagy magyar lakosság lakik, kezdettől fogva, a háborús és a német, valamint a magyar kisebbségi kérdés rendezéséig, kormánybiztosok és kormánymegbízottak fognak kormányozni. Ezeket természetesen megfelelő katonai erő fogja támogatni. Ha akár milyen ellenállás ütné fel a fejét, kegyetlenül le fogjuk törni, és eszerint fogunk a jövőben is eljárni, elő kell készíteni németjeink és magyarjaink ügyének végér vényes megoldását, mert az új köztársaság csehszlovák nemzeti állam lesz.”

1945. február 21.

– Újjáalakul az SZNT Elnöksége. Tagjai: az SZLKP részéről Gustáv Husák, La dislav Novomeský és Jozef Šoltész; a Demokrata Párt részéről Jozef Styk, Vavro Šrobár és Ján Ursíny. Az Elnökség kinevezi az új Megbízottak Testületét, amelynek tagjai többek között Gustáv Husák belügyi megbízott, Ján Ursíny földművelés- és föld reformügyi megbízott, Mikuláš Ferjenčík (pártonkívüli) nemzetvédelmi megbízott.

1945. február 22.

– Meghal Rozsnyón a csehszlovák hatóságok által őrizetbe vett, majd szabad lábra helyezett, azonban letartóztatása alatt testileg és lelkileg meggyötört Bubnics Mihály rozsnyói római katolikus püspök.

1945. február 26. [27. ?]

– A csehszlovák hatóságok kiutasítják az országból Madarász István kassai római katolikus püspököt. Kényszerlakhelye a magyarországi Hejce.

1945. február 27.

– Az SZNT Elnöksége kiadja 4/1945. sz. rendeletét “a németek, magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról”. A rendelet 1. §-a a földreform céljaira azonnali hatállyal és térítés nélkül előírja azon személyek mezőgazdasági birtokának elkobzását, akik: német nemzetiségűek; magyar nemzetiségűek és 1938. november 1-jén nem voltak csehszlovák állampolgárok; magyar nemzetiségűek és birtokuk meghaladja az 50 hektárt; a szlovák nemzet árulói és ellenségei. A nemzetiség megállapításának döntő kritériuma a családi érintkezésben használt nyelv, magyar vagy német pártban való tagság 1938. október 6-a után és az 1930. évi népszámláláskor bevallott nemzetiség. Az elkobzott mezőgazdasági vagyont a Szlovák Földalap (Slovenský pozemkový fond) kezeli és utalja ki szlovák nemzetiségű igénylők számára. A földjuttatásnál figyelembe kell venni a belső telepítés (kolonizáció) szükségleteit is.

1945. február 28.

– Az SZLKP kassai munkaértekezletén Gustáv Husák, a párt ügyvezető elnöke beszámolójában pártja időszerű feladatairól beszélve kifejti, hogy mivel a magyar lakosság 1938 őszén üdvözölte a visszacsatolást Magyarországhoz, ezért most meg kell bűnhődnie: “A magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy semmiféle terület nem kerül vissza Magyarországhoz, és ilyen kérdésről senkivel sem fogunk tárgyalni. A szlovák paraszt és munkás, akit a magyarok kiűztek erről a gazdag vidékről, és századokon keresztül az északi vidékekre üldöztek, újból megkapja ezt az ősi szlovák területet…” Szükségesnek tartja a kommunista párt megtisztítását a magyaroktól. Egyúttal sürgeti a németek és magyarok mezőgazdasági birtokának elkobzása után egyéb vagyonuk lefoglalását is: “A németek, magyarok és az árulók tulajdonának lefoglalását nem osztály-, hanem nemzeti szempontból követeljük.”

1945 febuárjában

– Megjelenik Pozsonyban a Katolikus Akció magyar tagozata Katolikus Figyelő című hivatalos havi közlönyének utolsó száma (felelős szerkesztő Hladik Ágoston).

1945. február-március

– Pozsonyban Magyar Szó címmel magyar nyelvű nemzetiszocialista politikai napilap jelenik meg. Kiadója a pozsonyi SS-helyőrség parancsnoksága, felelős szerkesztője Klöne Henrik, főszerkesztője Brogyányi Kálmán.

1945. március 1.

– Az SZLKP kassai munkaértekezletének zárónapján “Az SZLKP felhívása valamennyi szervezetéhez és tagjához, valamint az egész szlovák demokratikus nyilvánossághoz” címmel programnyilatkozatot fogadnak el, amely foglalkozik a szlovákiai magyar kisebbséggel is. A Gustáv Husák, Edo Friš és Karol Bacílek által összeállított programnyilatkozat, miközben kinyilvánítja a Szlovákiában élő “ukránok, oroszok és más szláv nemzethez tartozók testvéri együttélését”, sürgeti a németek és magyarok földjeinek elkobzását kimondó SZNT-rendelet sürgős és “demokratikus” végrehajtását.

1945. március 6.

– Az SZNT Elnöksége kiadja 8/1945. sz. rendeletét “a tiszteknek, őrmestereknek és altiszteknek a csehszlovák hadseregbe való felvételéről”. A rendelet 3. §-a kimondja, hogy a csehszlovák hadsereg kötelékébe csak szlovák, cseh vagy ukrán nemzetiségű tisztek, őrmesterek és altisztek vehetők fel.

1945. március 7.

– Az SZNT Oktatási és Népművelési Megbízotti Hivatala kiadja 39/1945. Ú. v. sz. körlevelét “a tanulók beíratásáról és a nemzeti iskolák megszervezéséről a Magyarországtól visszacsatolt területen”. A körlevél felszólítja a tanfelügyelőket, hogy a visszacsatolt területek összes iskolájában azonnal függesszék fel az oktatást, majd gondoskodjanak a tanulók új beíratásáról előbb a szlovák, ennek befejezése után pedig a magyar tanítási nyelvű iskolába. “Ez a beíratás a következő demokratikus elv alapján történjék: szlovák gyermeket szlovák iskolába, magyar gyermeket magyar iskolába. A nemzetiség megállapításánál azonban a magyarosítás kö vetkeztében nem csupán a gyermek nyelve a meghatározó. Sok szlovák származású gyermeket az iskola oly mértékben elmagyarosított, hogy részben vagy egyáltalán nem bírják a szlovák nyelvet. A szlovák népen elkövetett jogtalanságok helyrehozása érdekében ezeket a gyermekeket vissza kell téríteni a szlovák iskolába.”

1945. március 10.

– Az SZNT Mezőgazdaság- és Földreformügyi Megbízotti Hivatala kiadja 24/ 1945. Ú. v. sz. hirdetményét “az SZNT Elnöksége által a németek, magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan elosztásáról elfogadott rendelet végrehajtásáról”. A hirdetmény előírja azon személyek jegyzékének összeállítását, akiknek mezőgazdasági vagyona elkobzás alá esik. A magyarok személyleírásának többek között a következő adatokat kell tartalmaznia: a) Milyen nyelvet használ a családi érintkezésben?; b) Mely magyar pártnak volt a tagja, főként tagja volt-e a Nyilaskeresztes Pártnak, s milyen tisztséget töltött be benne?; c) Milyen nemzetiségűnek vallotta magát a legutóbbi népszámláláskor?; d) Politikai és nemzeti megbízhatóságának, főleg annak a meg ítélése, hogyan viselkedett a szlovák kisebbséggel szemben a megszállás idején?

1945. március 16.

– A Demokrata Párt Demokrat című kassai regionális lapja szerint a Tőketerebesi járás 17 községéből eddig közel 100 olyan magyart utasítottak ki Magyarországra, aki 1938 novembere után telepedett le az akkor Magyarországhoz csatolt területen.

1945. március 19.

– Az SZNT Elnöksége kiadja 13/1945. sz. rendeletét “a pengő beváltási ár folyamáról”. A rendelet 1. §-a szerint az egykori Szlovák Köztársaság területén a pengőt tilos elfogadni fizetési eszközként, ugyanakkor a 2. § megengedi, hogy a Csehszlovákiától 1938-39-ben elcsatolt többi területen a pengő a csehszlovák korona és a szlovák korona mellett továbbra is törvényes fizetési eszköz maradjon (1 pengő 2 koronát ér).

1945. március 22-29.

– A londoni csehszlovák emigráns kormány, az SZNT és a moszkvai kommunista emigráció képviselőinek moszkvai tanácskozása a háború után újjászülető cseh szlovák államról. A tanácskozás fő célkitűzése egységes kormányprogram kialakítása a hazatérő emigráció számára és az Edvard Beneš által kinevezendő új csehszlovák kormány, a Nemzeti Front kormánya összetételének megvitatása. Mivel a londoni emigráció képviselői teljesen felkészületlenül érkeznek a tárgyalásokra, annak eredményei szinte teljes mértékben a kommunisták elképzeléseit váltják valóra. A kormányprogram tervezetét is a kommunisták terjesztik elő. A Klement Gottwald által kidolgozott, a magyar és német kisebbség sorsáról szóló VIII. fejezetről lényegében nem is tárgyalnak, azzal valamennyi delegáció egyetért. Csupán öt percet szentelnek neki.

1945. március 23.

– Az SZNT Elnöksége kiadja 16/1945. sz. rendeletét “a pengő csehszlovák koronára és szlovák koronára való átváltásáról”, amely a csehszlovák koronát nyilvánítja az egyetlen törvényes fizetési eszközzé Szlovákia egész területén, s intézkedik a pengő meghatározott időn belüli leadásáról és beváltásáról.

1945. március 29.

– A szovjet hadsereg elfoglalja Érsekújvárt.

1945. március 30.

– A szovjet hadsereg elfoglalja Komáromot.

1945. március 31.

– Gustáv Husák belügyi megbízott Kassáról utasítja az SZNT párkányi kormánybiztosát, hogy az ott megalakult járási nemzeti bizottságot hivatalból azonnal oszlassa fel, s tevékenységét mint törvényelleneset azonnal tiltsa be.

– A szovjet hadsereg elfoglalja Nyitrát és Galántát.

1945. április 1.

– A szovjet hadsereg elfoglalja Szencet és Dunaszerdahelyt.

1945. április 4.

– Edvard Beneš Kassán a szociáldemokrata Zdeněk Fierlinger miniszterelnökkel az élén hivatalosan is kinevezi az új csehszlovák kormányt, amelyben a moszkvai megegyezés alapján valamennyi engedélyezett párt (Csehszlovák Néppárt, Csehszlovák Nemzeti Szocialista Párt, Csehszlovák Szociáldemokrata Párt, Csehszlovákia Kommunista Pártja, Szlovákia Kommunista Pártja, Demokrata Párt) 3-3 miniszteri tárcát kap. Tekintettel a két kommunista párt létezésére, a kommunisták 6 miniszteri hellyel rendelkeznek. A fontosabb tárcák többsége a kommunisták és a velük szimpatizáló politikusok kezébe kerül. A kormány tagjai többek között: Klement Gottwald (CSKP) és Josef David (CSNSZP) miniszterelnök-helyettesek, Jan Masaryk (pártonkívüli) külügyminiszter, Ludvík Svoboda tábornok (pártonkívüli) nemzetvédelmi miniszter, Václav Nosek (CSKP) belügyminiszter, Zdeněk Nejedlý (CSKP) oktatásügyi és népjóléti miniszter, Július Ďuriš (SZLKP) földművelésügyi mi niszter, Jaroslav Stránský (CSNSZP) igazságügy-miniszter, Vladimír Clementis (SZLKP) külügyi államtitkár.

– A szovjet II. Ukrán Hadsereg egységei elfoglalják Pozsonyt. A szlovák kormány és Jozef Tiso köztársasági elnök már napokkal korábban Holicsra, majd az ausztriai Kremsmünsterbe menekült.

1945. április 5.

– Az új kormány Kassán nyilvánosságra hozza programját, amely “kassai kormányprogram” néven kerül be a történelmi köztudatba. A csehszlovákiai magyar és német kisebbség sorsáról a tizenhat fejezetből álló kormányprogram V., VIII., IX., X., XI. és XV. fejezete rendelkezik.

Az államigazgatás átszervezéséről szóló V. fejezet leszögezi, hogy a közügyeket a jövőben a nép által választott nemzeti bizottságok fogják intézni, azonban azokban a járásokban és községekben, ahol többségben van “az állam szempontjából megbízhatatlan, nem szláv”, vagyis magyar és német lakosság, ideiglenes közigazgatási bizottságokat neveznek ki. A kormány támogatni fogja a férfiak és nők általános választójogát, “a nemzet árulóit és a nép ellenségeit” – köztük a magyarokat és németeket is – azonban megfosztja mind aktív, mind passzív válasz tójogától.

A VIII. fejezet a kollektív bűnösség elve alapján – az aktív antifasiszták kivételével – kilátásba helyezi a magyarok és németek megfosztását csehszlovák állampolgárságuktól: A Csehszlovák Köztársaság azon német és magyar nemzetiségű polgárai közül, akiknek az 1938-as müncheni döntés előtt csehszlovák állampolgárságuk volt, elismeri az állampolgárságát, illetőleg lehetővé teszi a köztársaságba való visszatérését “az antináciknak és antifasisztáknak, akik már a müncheni döntés előtt aktív küzdelmet folytattak Henlein és a magyar irredenta pártok ellen a Csehszlovák Köztársaság érdekében… A többi német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár csehszlovák állampolgársága megszűnik”. Azokat a németeket és magyarokat, akiket majd elítélnek a köztársaság, valamint a cseh és a szlovák nemzet ellen elkövetett bűncselekményekért, nemcsak állampolgárságuktól fosztják meg, hanem örök időkre ki is utasítják a köztársaságból, hacsak nem sújtja őket halálos ítélet. Azokat pedig, akik az 1938-as müncheni döntés után költöztek a Csehszlovák Köztársaság területére, azonnal kiutasítják az országból, amennyiben nem indul ellenük bűnvádi eljárás.

A háborús bűnösök felelősségre vonásáról rendelkező IX. fejezet szerint a kormány nemcsak az árulók és a kollaboránsok, hanem a magyarok és a németek “azonnali ártalmatlanná tételéről”, letartóztatásáról, internálásáról és megbüntetéséről is gondoskodni fog. Ügyüket a Nemzeti Bíróság és a rendkívüli népbíróságok fogják tárgyalni.

A X. fejezet kimondja azon németek és magyarok vagyonának lefoglalását és nemzeti gondnokság alá helyezését, “akik elárulták a nemzetet, és aktívan támogatták a német és a magyar megszállókat”.

A tervezett földreformmal foglalkozó XI. fejezet szerint a németek és magyarok földbirtokát, valamint az azzal összefüggő egyéb vagyont kártérítés nélkül elkobozzák, s a földreform keretén belül a cseh országrészekben cseh, Szlovákiában szlovák és ukrán zselléreknek, kis- és középparasztoknak, valamint mezőgazdasági munkásoknak fogják kiosztani.

A XV. fejezet az oktatási és kulturális intézményekben végrehajtandó tisztogatásról rendelkezik. Kimondja a német és magyar iskolák bezárását, a német és a magyar kultúrához fűződő viszony “felülvizsgálását”, a művelődéspolitikában pedig a szláv orientáció megerősítését.

A kormányprogram többi fejezete a nemzetgyűlési választások előkészítésével (I.), az ország teljes felszabadításában a szovjet hadseregnek nyújtandó segítséggel (II.), a csehszlovák hadsereg szovjet mintára történő átszervezésével és meg tisztításával (III.), Csehszlovákia új külpolitikai irányvonalával, vagyis a Szovjetunióval és a többi szláv állammal való szorosabb együttműködéssel (IV.), a cseh-szlovák államjogi viszonynak az egyenlőség elve alapján történő újrarendezésével (VI.), Kárpátalja jövendő sorsával (VII.), gazdasági kérdésekkel (XII., XIII.) és az új szociális politikával (XIV.) foglalkozik.

– A magyar kormány a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál tiltakozik az SZNT 1945. február 27-i, a magyarok mezőgazdasági vagyonának elkobzását kimondó rendelete ellen.

1945. április 6.

– A Magyar Párt pozsonyi Nyerges utcai székháza előtt egy szovjet katonai járőr letartóztatja Esterházy Jánost, a párt elnökét. (A szovjetek 12 napig tartják fogva, majd miután nem találnak reá vonatkozóan terhelő adatokat, minden további nélkül szabadlábra helyezik.)

1945. április 7.

– Az SZNT Elnöksége kiadja 26/1945. sz. rendeletét a nemzeti bizottságokról. A rendelet 6. §-a a többségükben magyar és német nemzetiségű községek és járások igazgatását szabályozza. Ezeken a helyeken nemzeti bizottságok nem válasz t hatók, hanem helyettük az SZNT Belügyi Megbízotti Hivatalának biztosokat (komisszárokat) vagy közigazgatási bizottságokat kell kineveznie olyan feladatkörrel, amilyennel a nemzeti bizottságok, illetve a járási nemzeti bizottságok rendelkeznek.

1945. április 8.

– A CSKP és az SZLKP tisztségviselőinek kassai tanácskozásán a CSKP Ideig lenes Központi Bizottságának elnökévé a cseh Karel Bacíleket, alelnökévé a szlovák Karol Šmidkét, főtitkárává az ugyancsak cseh Rudolf Slánskýt választják.

1945. április 10.

– Gusták Husák belügyi megbízott szervezési utasítást ad ki a nemzeti bizottságok megalakításához. Az utasítás szerint “a nemzeti bizottság tagja kizárólag az a csehszlovák állampolgár lehet, aki valamelyik szláv nemzet tagja”. Azokban a német és magyar többségű községekben és járásokban, ahol a szláv nemzetiségű lakosság nem éri el az összlétszám egyharmadát, nem állítható fel nemzeti bizottság. Ide az SZNT Belügyi Megbízotti Hivatala megbízottakat vagy 3-6 tagú ideiglenes közigazgatási bizottságot nevez ki. Az utasítás már nem számol azzal, hogy az antifasiszta magyarokat tanácsadói minőségben esetleg bevonják a nemzeti bizottságok munkájába.

1945. április 11.

– Első rendes ülését tartja Kassán az SZNT plénuma. Az Elnökség eddigi különleges jogköreit visszavonva kinevezi az új Megbízottak Testületét. Az SZNT új elnökei: Jozef Lettrich (Demokrata Párt) és Karol Šmidke (Szlovákia Kommunista Pártja). A Megbízottak Testületének tagjai többek között Gustáv Husák (SZLKP) belügyi megbízott, Martin Kvetko (DP) földművelés- és földreformügyi megbízott, Ivan Štefánik (DP) igazságügyi megbízott, Ladislav Novomeský (SZLKP) oktatás- és népművelésügyi megbízott.


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102