Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2000/2

Impresszum 2000/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
II. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

ANGYAL BÉLA: A szlovákiai magyar oktatásügy a kilencvenes években
LAMPL ZSUZSANNA: Romakérdés magyar szemmel (avagy hogyan látja a szlovákiai magyar közvélemény az ún. roma problematikát)
ANGYAL BÉLA: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában (II.rész)
VADKERTY KATALIN: Nógrád mezőgazdasága 1848-1918 között
FARKAS GYÖRGY: A nemzetiségi megoszlás térszerkezete a vegyes lakosságú régiókban
LACZA TIHAMÉR: Magyar jezsuiták Latin-Amerikában (II. rész)

Oral History

Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Barak László

Műhely

Kocsis Aranka: Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport

László Béla A szlovákiai magyar oktatásügy a kilencvenes években

1. Bevezetés

Ötven év óta ez az első őszinte megemlékezés a magyar tanítási nyelvű iskolák újraindulásáról. A kerek ötven év ösztönzi e megemlékezést – de miért csak a kerek évfordulók alkalmából jut eszünkbe visszapillantani múltunk eme fejezetére? Hasznos volna évről évre tudományos értekezletet tartanunk magyar iskoláink történetéről, jelenéről és jövőjéről, hiszen e területen még mindig nagyon sok a fehér folt, az ötven évvel ezelőtti események sok részletét még ma sem ismerjük. Ezek helytörténeti témák is egyben, de még nincsenek feldogozva a magyar pedagógusok elbocsátásának történetei sem. A második világháború után ugyanis négy hullámban bocsátották el ideológiai okokból a szlovákiai magyar pedagógusokat: a magyar iskolák megszüntetése alkalmából, az ötvenes évek elején a burzsoá nacionalizmus vádjával, néhány évvel később a vallásellenes ideológiai hadjárat alkalmából, valamint az 1968 utáni tisztogatás idején. Érdekes volna részleteiben megismerni a jövőnk érdekében is, miért nem jöttek létre a magyar gimnáziumokkal egy időben megfelelő számban magyar szakközépiskolák és szakmunkásképző intézetek.

Kisebbségünk történetét és iskolatörténetét sok ellentmondás tarkítja. A szlovák iskolákban 1948. december 15-ig 31 magyar osztály nyílt meg, és 1949. szeptember elsején 267 magyar osztály működéséről adnak számot a statisztikák. Ez 1950. június 30-ig is csak 319-re emelkedett. A burzsoá nacionalizmus elleni ideológiai hatalmi harc áldozatául esett L. Novomeskýt és az ő általa vezetett Iskolaügyi Megbízott Hivatalt élesen bírálták a magyar nyelvű oktatás bevezetésénél alkalmazott módszerek, osztálynyitások lassúsága miatt is. Az már a kezdetektől fogva észlelhető volt, hogy a magyar nyelvű oktatást elsősorban nem az önálló magyar iskolák megnyitása révén szándékozta a hatalom megvalósítani, hanem inkább a közös, szlovák-magyar tanítási nyelvű iskolák működtetése által. Végül is egy értelmetlen ideológiai küzdelem következtében az Iskolaügyi Megbízott Hivatal 1950. június 29-én hozott döntésében elvetette az addigi ún. osztálynyitásos elvet, és kimondta, hogy mindenütt, ahol azt a szülők kérik, önálló magyar tanítási nyelvű iskolákat kell nyitni. Az 1950/1951-es tanévben 168 önálló magyar óvoda, 530 elemi és 86 középiskola kezdte el működését.1 (Ezeknek az eseményeknek a levéltári anyaga hiányos, ezért hasznos volna feldolgozni a közvetlen résztvevők visszaemlékezéseit is.)

Az ötven évvel ezelőtti magyar iskolanyitásokra emlékezve még egy évfordulót érdemes feleleveníteni. Több mint 80 év telt el azóta, hogy Csehszlovákia 1919. szeptember 10-én aláírta a Saint Germain-en-Laye-i kisebbségvédelmi garanciaszerződést. Ennek 2-8. cikkelye elsőbbséget élvezett a hazai törvényekkel szemben. A kisebbségvédelem iskolaügyi vonatkozásaival a szerződés 8. és 9. cikkelye foglalkozott. Mivel a szerződés 9. cikkelyében Csehszlovákia kötelezettséget vállalt a nemzeti kisebbségek anyanyelven történő oktatása megvalósításának ügyében, ezért születhettek olyan intézkedések, amelyek következtében 1921-re megszűnt vagy szlovák tanítási nyelvűvé vált a magyar iskolák nagy része és mind a hat magyar nyelvű felsőoktatási intézmény. Valahol itt kezdődtek el a magyar iskolák létesítésének, működtetésének nehézségei, akadályoztatásai.2

2. A törvény erejével

A magyar iskolák létezését Csehszlovákiában a második világháborút követően 1960-ig törvény nem garantálta. Az 1960-ban elfogadott új alkotmány mondta ki először a második világháború háború után, hogy a csehszlovákiai magyar, ukrán, lengyel nemzetiségű gyermekeknek joguk van az anyanyelven való művelődésre.3 Az 1960-as alkotmány alapján elfogadott új, 186/1960. sz. iskolaügyi törvény 29. §-a legalizálja először a magyar iskolákat azzal, hogy kimondja: a magyar, az ukrán, a lengyel nemzetiségű gyermekek részére alapított iskolákban az oktatás nyelve a nemzetiségek nyelve. Ez a jogi helyzet gyakorlatilag a mai napig fennáll. A teljesség kedvéért azonban szólni kell három olyan hatalmi kezdeményezésről, amelyek mindegyike – mai szóhasználattal élve – az ún. alternatív oktatás törvényes bevezetését igyekezett elérni. Mindezek gyökerei visszanyúlnak 1954. október 29-re, amikor Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége feladatul adta az iskolaügyi megbízottnak, hogy azokban a községekben, amelyekben a lakosok a szlovák nyelv oktatására hozott intézkedéseket kevesellni fogják, vezessék be néhány tantárgy szlovák nyelvű oktatását is. Ezt a határozatot a meglévő magyar iskolákban nem érvényesítették, de az újonnan létrehozott különböző szakiskolákban, mindenekelőtt a szakiskolák mellett alapított magyar tanítási nyelvű osztályokban következetesen megvalósították a szülők megkérdezése nélkül.4

A magyar tanítási nyelv visszaszorítására az első hatalmi próbálkozás 1978-ban történt. Ekkor Szlovákiában olyan törvényjavaslatot készítettek elő, amely szerint a magyar tanítási nyelvű alapiskolákban az 5. osztálytól kezdve bevezették volna az egyes tantárgyak szlovák nyelvű oktatását a magyar nyelv és irodalom, a történelem és a földrajz kivételével.5

A második próbálkozás 1983-ban kezdődött, amikor törvényjavaslat készült az oktatás nyelvének megváltozására oly módon, hogy a minisztérium engedélyezheti a magyar tanítási nyelvű iskolákban némely tantárgy szlovák nyelven történő oktatását, amennyiben erre a tanulók szüleinek kérésére az illetékes nemzeti bizottság javaslatot tesz.6

A harmadik próbálkozás, amely képviselői javaslataként 1998-ban került a szlovák parlamentbe, lényegében arról szólt, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van három típusú iskolára, ám ezek az iskolatípusok egymástól csak abban térnének el, mely tantárgyakat kell szlovákul oktatni. A három típus között viszont nem szerepelt a legelterjedtebb, a teljes anyanyelvi iskolatípus. Végül is e törvénymódosítást a parlament nem szavazta meg.

A korábbi két törvénymódosítás elfogadását a magyar nemzeti kisebbség széles körű tiltakozása akadályozta meg.

A szlovákiai magyarság létezésének 80 éve alatt azonban több olyan nem törvényerejű rendelet is született, melyek a teljes magyar anyanyelvi oktatás megbontását igyekeztek elérni, ill. gyöngíteni akarták a magyar iskolák szerepét, vissza akarták szorítani a magyar nyelv használatát.

Az 1989-es rendszerváltás óta lényegében három ilyen politikai indíttatású hatalmi kezdeményezés született: a nemzetiségileg vegyes lakosságú területek iskolaügyének előtérbe állítása, az ún. alternatív oktatás bevezetése, valamint a kétnyelvű bizonyítványok megvonása.

3. A nemzetiségileg vegyes lakosságú területek iskolaügye

A szlovákiai magyar oktatásügy problémáinak megoldására tett határozott magyar szakmai és politikai kezdeményezésre az Oktatási Minisztérium már 1990 tavaszán teljesen új stratégiát dolgozott ki. A kisebbségi oktatás problematikája helyett a nemzetiségileg vegyes lakosságú területek iskolaügyét helyezte a figyelem középpontjába, egy szintre emelve a nemzeti kisebbség oktatási problémáit az e területeken élő többségi nemzet problémáival. Ez a nem természetes megközelítés kezdettől fogva nélkülözte a realitásokat. Többek között abból indult ki, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a szlovákok vannak rosszabb helyzetben. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy saját hazájukban az államalapító többségi nemzet tagjai vannak veszélyben, és asszimilálódnak, iskoláik rosszabb állapotban vannak, mint a magyar iskolák, a szlovák gyermekek magyar iskolákba kénytelenek járni stb.

A problémák ilyen felvetése és összemosása mögött tetten érhető az a szándék, hogy megerősítsék a szlovák iskolákat a magyar iskolák rovására.

Első lépésként a minisztériumban a nemzetiségek iskoláinak ügyével foglalkozó osztályt átnevezték a nemzetiségileg vegyesen lakott területek iskolaügyi főosztályává, tehát megerősítették jogkörét. A főosztályon csak egy-két a kisebbségekhez tartozó alkalmazott maradt, és a főosztály abszolút szlovák többségűvé vált.7

A szlovák kormány már 1990 tavaszán foglalkozott a nemzeti kisebbségeket érintő kérdésekkel. A 129/1990. sz. határozatában többek között elrendeli, hogy a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken valamennyi nemzeti és etnikai csoporttal kapcsolatban igazságos és elfogulatlan iskolapolitikát kell megvalósítani. Mivel az addigi gyakorlat szerint működő minisztériumi osztály csupán a nemzeti kisebbségek iskoláinak problematikájával foglalkozott, és figyelmen kívül hagyta, hogy a szlovák iskolák specifikus helyzetbe kerülnek a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken, valamint az egyoldalú nézetek kiegyenlítésére a kormány 1990. augusztus 30-án a 393/1990. sz. határozatában arra kötelezte a minisztert, hogy készítsen jelentést a szlovák iskolaügy helyzetéről, vagyis “a nemzetiségileg vegyesen lakott területek és a pedagógusképzés fejlesztéséről”.8

A jelentés 1990. december 13-ra készült el. Az 1990 őszén zajló nyelvtörvény körüli vita kiélezte a helyzetet a nemzeti kisebbségek iskoláit érintő problémák megítélésében is. Ha 1990 novemberében az ún. maticás nyelvtörvényt fogadta volna el a törvényhozás, akkor minden bizonnyal a jelentés ajánlásai is mások lettek volna.

A jelentés statisztikai adatai azonban világosan tükrözték a valós állapotokat. A jelentés nemzetiségileg vegyes (szlovák-magyar) lakosságú területnek nyilvánította az akkori közigazgatási rendszer 13 járását (a 38-ból), ahol 1 601 641 szlovák és 571 426 magyar nemzetiségű lakos élt. E 13 járás területén a szlovák, ill. a magyar tanítási nyelvű iskolák között a tanítók képesítését, az iskolák gazdasági helyzetét stb. illetően statisztikailag értelmezhető különbségek nem voltak. A jelentésből mi csupán a leglényegesebb adatokat emeljük ki, elsősorban azokat, amelyek azoknak a gyermekeknek a számát adják meg, akik nemzetiségüktől eltérő tanítási nyelvű iskolába járnak (esetleg kényszerülnek járni az anyanyelvi iskola hiánya miatt).

A 10 járásból beérkezett adatok szerint 434 szlovák nemzetiségű gyermek járt magyar óvodába, de 3469 magyar nemzetiségű járt szlovák tanítási nyelvű óvodába. A 11 járásból származó adatok az alapiskolások esetében 227, ill. 16 373 tanulóban jelölik meg a magyar, ill. a szlovák tanítási nyelvű iskolába járó, a másik nemzetiséghez tartozó tanulók számát. A középiskolás diákok közül 151 szlovák nemzetiségű jár magyar tanítási nyelvű iskolába és 10851 (44,35%) magyar nemzetiségű szlovák tanítási nyelvű iskolába.

A jelentésből többek között következik az a megállapítás, hogy a szlovák iskolába járó magyar nemzetiségű tanulók magas számának egyik oka a magyar tanítási nyelvű iskolák, osztályok hiánya.

A jelentés készítői viszonylag korrekten értelmezték a statisztikai adatokat, de már nem jutottak el arra a felismerésre, hogy igazságos, egyenlő esélyen alapuló ajánlásokat fogalmazzanak meg a magyar, ill. szlovák anyanyelvi iskolai oktatás számára.

A jelentés bevezetőjében Comeniustól származó idézet – tudniillik az, hogy az anyanyelven való művelődés a legtermészetesebb és legeffektívebb formája a művelődésnek – végül is nem jelenítődik meg a záró ajánlásokban, és arra sem történik javaslat, miként lehetne biztosítani az anyanyelvi oktatást azon több ezer szlovák iskolába járó magyar tanuló és diák számára, akik ezt igénylik.

A jelentés alapján foganatosított intézkedések végül is négy területre irányultak:

1. Az anyanyelven való oktatás lehetőségeinek és feltételeinek szubjektív hatások nélküli kihasználhatósága érdekében szükséges kidolgozni a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken az iskolák alapításának és működtetésének alapelveit.

2. A magyar tanítási nyelvű iskolákban ki kell dolgozni és be kell vezetni a szlovák nyelv oktatásának új koncepcióit.

3. A szlovák iskolákban, ahol nem szlovák anyanyelvű tanulók is vannak, rendszeres, pedagógiailag átgondolt módon biztosítani kell a szlovák monolitikus nyelvi környezetet.

4. A pedagógusképzésben a szakok nyitásakor és a jelentkezők felvételekor rugalmasan figyelembe kell venni az egyes iskolatípusok igényeit.

Az intézkedések közül a harmadiknak van észlelhetően negatív hatása a magyar nemzeti kisebbségre, hiszen a szlovák tanítási nyelvű iskolába járó magyar tanulók az iskolák területén már alig beszélhetnek magyarul, és ennek hatása az iskolán kívüli környezetre is kiterjed. Ezzel valójában a magyar anyanyelvű tanulók magyar nyelvi készségét gyöngítik, rombolják a magyar identitásukat, és gyorsítják az asszimilálódásukat.

A kormány elnökének írásos utasítására az Oktatási, Ifjúsági és Sportminisztérium már 1990. december 27-re javaslatot dolgoz ki azzal kapcsolatban, hogy a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken milyen elvek alapján lehet iskolákat alapítani és működtetni. Ez módszertani segédanyag formájában igyekszik egységesíteni és segíteni az iskolaügyi hatóságok munkáját a meglévő törvényes kereteken belül.

Ezek a módszertani elvek nagyon részletesen kitérnek az iskolák alapítására és működtetésére a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken. Ennek alapján a tanulók számától és a szervezési feltételektől függően három típusú iskolákat lehet létrehozni:

– önálló anyanyelvi iskolákat, vagyis olyan iskolákat, amelyekben a nemzetiség anyanyelvén oktatnak;

– olyan anyanyelvi iskolákat, amelyekben más iskola más tanítási nyelvű osztályai vannak elhelyezve, vagy olyan osztályok, amelyekben a nemzetiség nyelvét oktatják;

– közös igazgatású iskolákat, amelyeknek különböző anyanyelven oktató osztályai vannak, vagy olyan osztályok, amelyekben a nemzetiség nyelvét oktatják.

Az itt kiemelt központi intézkedések mellett még további, a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatását érintő iskolaügyi hatóságok által kiadott intézkedések is születtek, amelyek nem idéztek elő lényeges változást a kisebbségek oktatási rendszerében. Az 1990-1992 közötti évek a nemzetiségileg vegyes lakosságú területek iskolaügyi problémáinak jegyében teltek. E területeken a szlovák iskolák és tanulók hátrányos helyzete nem igazolódott be. Az egyenlő esélyek hangoztatása mellett sem jutottak el az iskolaügy irányítói a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatását szolgáló egyenlő feltételek kialakításának szükségességéhez annak ellenére, hogy nyilvánvalóvá vált a nemzeti kisebbségek anyanyelvi iskolai hálózatának foghíjassága, a nemzetiségek kizárása az őket érintő iskolai ügyek intézéséből és a kisebbségek anyanyelvi művelődésének háttérbe szorítása.

A nemzetiségileg vegyesen lakott területek oktatási ügyeivel kapcsolatos döntések nem változtatták meg az iskolák addigi rendszerét: más tanítási nyelvű kihelyezett osztályok nem jöttek létre említésre méltó számban, s új vegyes igazgatású iskolák sem alakultak (néhány szakiskolától eltekintve), sem a meglévők nem alakultak át vegyes igazgatásúakká, de olyan osztályok sem jöttek létre, amelyekben a tanítási nyelv a szlovák és a kisebbség nyelvét tantárgyként tanították volna a kisebbség nyelvén.

A koncepció lényeges hatás nélkül már korábban teljesen kifulladt. A minisztériumban létrehozott főosztály 1992-től többek között a nemzeti kisebbségek anyanyelvi művelődését és nyelvhasználatának korlátozását célzó intézkedések kidolgozásával foglalkozott. A nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatásának kérdéseivel érdemben nem foglalkoztak. Ennek következtében beszűkültek a lehetőségek a nemzetiségek anyanyelvi oktatásának fejlesztése előtt, s ennek következményei mára nagyon is szembetűnőek, amint azt a későbbiekben látni fogjuk.

4. Az alternatív oktatás és a kétnyelvű bizonyítványok

Az 1991-ben foganatosított intézkedések nem idéztek elő jelentős változásokat az oktatási nyelv terén. A második típusú iskolák nem jöttek létre, és osztályok kihelyezése más iskolába az oktatási nyelv miatt sem hozott gyakorlati eredményt. Alakultak viszont új szlovák, ill. magyar iskolák, amelyekben a tanítási nyelv teljesen a szlovák, ill. magyar volt, tehát az első típusú, azaz az eddig is létező típusú iskolákról volt szó. Túlnyomó többségükben a korábban megszüntetett kisiskolákat állították vissza.

Mivel az iskolaalapítási és -fenntartási elvek gyakorlatilag nem hoztak változást a magyar iskolák tanítási nyelve terén, ezért az említett minisztériumi főosztály már 1992-ben az elvek módosítását készítette elő a kormány felkérésére. A módosítás lényege az volt, hogy a már említett háromféle iskolatípus mellett egy negyedik típus (iskolák vagy osztályok) alapítását is lehetővé tette volna, éspedig olyanét, amelyben némely társadalom- vagy természettudományi tantárgyat az oktatási nyelvtől eltérő más nyelven is tanítanának. A magyar iskolák esetében ez természetesen a szlovák nyelv lett volna. Ha e javaslatot összehasonlítjuk az 1979-es és 1984-es tervezettel, akkor azonnal szembetűnő a teljes hasonlóság, mert ugyan ki tételezné fel a mai Szlovákiában azt, hogy a szlovák tanítási nyelvű iskolákban vagy osztályokban némely tantárgyat magyarul oktatnának. Az ilyen típusú iskolákat nevezi a hatalom most alternatív iskolának. Tehát az 1989-es fordulat után az említett módosító javaslattal indította el az államhatalom 1992 őszén az alternatív iskolák alapítását, ill. a magyar tanítási nyelvű iskoláknak alternatív iskolákká történő megváltoztatását célzó elképzelések megvalósítását.

A tiltakozások azonnal elkezdődtek. Már 1993. január 22-én a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága elutasítóan foglal állást az ügyben.9 A Szlovákiai Magyar Írók Társasága éles hangú tiltakozást tesz közzé 1993. február 11-én, és folytathatnánk a sort. Azóta állandóan igyekszik a kormányzat bevezetni az alternatív iskolát, amely a magyar kisebbség szervezett tiltakozó ellenállásába ütközik. A magyar nemzeti kisebbség elutasítja az alternatív iskolát, és a magyar iskolák elleni nyílt támadásnak tartja, amely az erőszakos asszimiláció felgyorsulását jelentené. A tiltakozások egyik legfőbb szervezője a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége. Az 1994-es parlamenti választások után Szlovákiában hatalomra került pártok közül a magyarellenességről ismert Szlovák Nemzeti Párt kapta az iskolaügyi tárcát. A kormányzat már 1995-ben elszánta magát az alternatív iskola bevezetésére. Az oktatásügyi tárca, a kormányzat elszántságát felismerve az SZMPSZ és a Csemadok Országos Választmánya tiltakozó nagygyűlést hívtak össze 1995. április 22-re Komáromba a városi sportcsarnokba. Néhány hét múlva elkezdődött a magyar iskolák igazgatóinak leváltása. Különösen nagy felháborodást váltott ki négy magyar tanítási nyelvű gimnázium igazgatójának, Kovács László somorjai, Pék László galántai, Szigeti László párkányi és Tenczel István ipolysági gimnáziumi igazgatónak a leváltása. Ez újabb tiltakozási hullámot indított el, és tíz városban 1995. június 30-án a tanév utolsó napján tiltakozó nagygyűlést tartottak. A belföldi elutasítás és külföldi politikai nyomás következtében végül a kormányzatot meghátrált, és az alternatív iskolák alapítását a szülők választására bízta.

Közben a szlovák parlament, azaz a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 1995. október 15-én elfogadta az államnyelvről szóló törvényt, melynek 4. §-a foglalkozik az államnyelv használatával az oktatásban. Ennek első bekezdésében az áll, hogy az államnyelvtől eltérő nyelv a külön előírásokkal meghatározott mértékben nyelve az oktatásnak és a vizsgáztatásnak, amely nem befolyásolta a teljes magyar nyelvű oktatást.10

Képviselői javaslatként 1998 tavaszán a szlovák parlament elé került az iskolaügyi törvénynek a Szlovák Nemzeti Párt által szorgalmazott módosítása. Ezzel azt szerették volna elérni, hogy megváltoztassák az addigi érvényben lévő törvényt, melynek a 3. § 1. bekezdése kimondja, hogy “Az oktatás és nevelés szlovák nyelven történik. A cseh, magyar, német, lengyel, ukrán (ruszin) nemzetiségű polgároknak nemzeti fejlődésük érdekében megfelelő terjedelemben joguk van a saját nyelvükön való művelődésre.”11

A benyújtott képviselői javaslat az említett paragrafus szövege helyett az alábbit javasolja elfogadásra:

1. A tanítási nyelv az iskolákban ezen törvény szerint a Szlovák Köztársaság államnyelve.

2. A nemzeti kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó polgároknak biztosítva van az államnyelv elsajátításának joga mellett a saját nyelvükön való művelődés joga, igényeik szerint iskolák vagy osztályok alapításával:

a) saját tanítási nyelvükön, miközben kötelezően államnyelven van tanítva a szlovák nyelv és irodalom, a történelem, a földrajz vagy geográfia tantárgy;

b) amelyekben az óraterv által megszabott terjedelemben és a tanterv által kijelölt tartalom szerint némely tantárgyat saját nyelvükön és némely tantárgyat államnyelven tanítanak, miközben a 2. szakasz a) betű alatt felsorolt tantárgyakat, ha benne vannak az óratervben, államnyelven tanítják;

c) amelyekben a kisebbség nyelvén tantárgyként csak a kisebbség nyelvét tanítják.

Ez a törvényjavaslat még rosszabb az 1993-ban az oktatásügyi tárca által szorgalmazott javaslatnál is, mivel a teljesen anyanyelvi iskolákat a nemzeti kisebbségek számára nem engedélyezi. Ez azonban ellentétes az alkotmány 34. cikkelyének 2.a) bekezdésével, amely kimondja a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárok jogát a saját nyelvükön való művelődésre. Valójában az engedélyezett iskolák mindhárom formája ún. alternatív, csak a b) pont alatt meghatározott iskola még alternatívabb, mint az a) pontban feltüntetett; a legeslegalternatívabb iskola pedig a c) pontban feltüntetett, ennél alternatívabb iskola már nem létezhet.

Addig az alternatív iskolák minisztériumi rendelettel történő bevezetésének – a tiltakozások mellett – még volt alkotmányos és törvényes akadálya is. A törvényjavaslat elfogadásával a törvényes feltételek is megteremtődtek volna az alternatív iskolák létrehozására. (Szlovákiában 1998-ban nem sokat számított, hogy az ellentétben lett volna az ország alkotmányával.)

A törvénymódosítást a parlament végül is nem hagyta jóvá. A legerősebb koalíciós párt képviselőinek egy része nem szavazta meg a javaslatot, valószínűleg nem azért, mert nem értett egyet vele, nem is azért, mert alkotmányellenes volt, sőt a hazai és a külföldi tiltakozások sem nagyon zavarták a honatyákat. A közelgő parlamenti választások kétes kimenetele lehetett a fő ok, s talán még az, hogy ha továbbra is ők maradnak kormányon, akkor nyugodtabb körülmények között lehet ilyen törvénymódosítást eszközölni, ha pedig nem, akkor nagy valószínűséggel olyan kormány alakul, amely e törvénymódosítást nyomban eltörli.

A szlovákiai magyarság egész történelme alatt iskoláiban kétnyelvű bizonyítványokat kaptak a tanulók. Az 1995-ben elfogadott államnyelvről szóló törvény 4. §-ának 3. bekezdése szerint a teljes pedagógiai dokumentációt államnyelven kell vezetni. Erre hivatkozva a minisztérium 1997-ben betiltotta a kétnyelvű bizonyítványokat, amely újabb tiltakozásokat váltott ki, hiszen ugyanezen törvény 1. §-ának 4. bekezdése szerint e törvény nem szabályozza a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok nyelveinek használatát. Ebben az esetben azonban a szlovákiai magyar ellenállás már nem volt olyan egységes, mint korábban. A magyar tanítási nyelvű iskolák többségében kiadták az egynyelvű bizonyítványokat.

Az egynyelvű bizonyítványok kiadását megtagadó igazgatók közül többet leváltottak. A leváltott igazgatók mellett csak két helyen, Búcson és Bátorkeszin jött létre markáns ellenállás. Varga Lajos és Novák Ferenc visszahelyezéséért a szülők, az önkormányzat, a pedagógusok fogtak össze. A kétnyelvű bizonyítványok ügye ugyancsak a kormányváltás után, 1999-ben rendeződött megnyugtatóan, de mindennek a mai napig tart egy rendezetlen esete, Agócs Béla ügye, aki nem volt hajlandó csak államnyelven kitölteni tanulóinak bizonyítványát. Az igazgatóval és feletteseivel emiatt kialakult konfliktusa végül is a pedagógus sajnálatos elbocsátásához vezetett. Mindez már a kétnyelvű bizonyítványok kiadásának újraengedélyezése után történt.

A jogfosztottság éveitől eltekintve a szlovákiai magyarságnak az utolsó tíz évben kellett a legtöbbet harcolnia anyanyelvi iskoláinak a megmaradásáért. Ez sikerült is. Azonban e tíz év küzdelme mély nyomokat hagyott benne, és mély sebeket is ejtett rajta. A magyar nemzeti kisebbség művelődésének, iskolai oktatásának tendenciái az utolsó tíz évben nagyon lehangoló képet tárnak elénk.

5. A statisztikai adatok tükrében

A szlovákiai magyar iskolák rendszere, mindenekelőtt a középiskolák hálózata, illetve annak alapja lényegében 1919 és 1921 között alakult ki. A fejlődés azóta természetesen szembetűnő, hiszen az egész szlovákiai oktatási rendszer is lényeges fejlődésen esett át. A magyar tanítási nyelvű iskolai képzés történelmének 80 éve alatt mindig elmaradt az országos fejlődés ütemétől. Úgy a kezdetekkor, a húszas évek elején, mint az újrainduláskor, 1948 után eleve csak olyan oktatási hálózat jött, jöhetett létre, amely nem számolt a teljes szlovákiai magyar populáció anyanyelvi oktatásával.

A népszámlálási és demográfiai adatok alapján elmondhatjuk, hogy valójában a szlovákiai magyarság teljes népszaporulatát felemésztette az asszimiláció, függetlenül a kitelepítésektől. Számos előrejelzés szerint hamarosan bekövetkezik a szlovákiai magyarság számbeli csökkenése, de ennél is fájóbb az aránycsökkenés a teljes lakossághoz viszonyítva és a műveltségi, képzettségi szintbeli lemaradás elmélyülése.

A szlovákiai magyar iskolai művelődést a 20. század utolsó évtizedében két alapvető tendencia jellemezte:

1. a szlovákiai magyar iskolai művelődés fejlődése nem követi az országos fejlődési tendenciákat;

2. felgyorsult a műveltségi, képzettségi szintbeli lemaradás.

A) Az óvodák

A kilencvenes években bizonyos ingadozások ellenére az országos arányokhoz viszonyított relatív csökkenés tapasztalható az osztályok, a gyermekek száma tekintetében. Viszont közel 2000-rel csökkent a szlovák óvodába járó magyar nemzetiségű gyermekek száma, ami a magyar nemzetiségű óvodás gyermekek számának lényeges csökkenése mellett is 37,58%-os csökkenést jelent.

A magyar óvodai osztályok száma 1991 és 1999 között 110-zel csökkent, ami a szlovákiai 830 osztálycsökkenésnek 13,25%-a. Összehasonlításképpen: 1991-ben a 0-4 éves korcsoport 8,54%-a volt magyar nemzetiségű. Ez az arány 1999-re 8,08 %-ra csökkent. Az óvodába járó gyermekek száma az említett időszakban egész Szlovákiában 14,30%-kal (szám szerint 27 003-mal) csökkent, a magyar tanítási nyelvű osztályokba járó gyerekeknél a csökkenés 27,91%-os (3679) volt, míg a magyar nemzetiségű gyermekeknél 30,56%-os (5553).

A szlovákiai csökkenés 13,62%-át a magyar tanítási nyelvű óvodások és 20,56%-át a magyar nemzetiségű óvodás gyermekek tették ki. Ezek az arányok azért jelentenek súlyos gondot a magyar nemzetiség művelődése szempontjából, mert az iskolába való belépés előtti felkészítésnél már lényegesen megkezdődik a lemaradás, amely a későbbi iskolai oktatás színvonalára lehet kihatással.

Az anyanyelvi oktatás szempontjából pozitív jelenségnek számít, hogy a szlovák óvodába járó magyar gyermekek száma 1874-gyel, azaz 37,58%-kal csökkent, tehát nagyobb ütemben, mint az előző adatoknál. Ez azt jelenti, hogy míg 1991-ben a magyar nemzetiségű óvodás gyermekek 27,44%-a járt szlovák óvodába, addig ez 1999-re 24,68%-ra csökkent, de ez az arány még így is túl magas. A magyar óvodákról még további adatokkal szolgál az alábbi táblázat:12

Év

Osztályok

Gyermekek

Száma

%-os aránya

Száma

%-os aránya

Magyar nemzet. száma

Ebből szlovák tanítási nyelvű

óvodába

Ennek %-os aránya

Korcso-

port

%-os aránya

1991/1992

651

7,52

13 182

6,98

18 169

4 987

27,44

8,54

1999/2000

541

6,92

9 503

5,87

12 616

3 113

24,68

8,08

A magyar nemzetiségű óvodás gyermekek közül 1991-ben közel 10%-kal több járt óvodába, mint az országos átlag. Ez 1999-re gyakorlatilag kiegyenlítődött. A magyar nemzetiségű óvodás korú gyermekek közel 65%-a járt 1991-ben magyar óvodába, ez az arány 1999-re 60% alá csökkent. A szlovák óvodákba járó magyar nemzetiségű gyermekek számának csökkenése inkább ezen aránycsökkenésekkel magyarázható, nem pedig azzal, hogy megnövekedett volna a magyar nemzetiségű szülők igénye a magyar óvodák iránt.

B) Az alapiskolák

Az alapiskolai oktatásról szóló adatoknál figyelembe kell venni azt, hogy kötelező iskoláról van szó, és azt is, hogy Szlovákiában az elmúlt három évben egy évfolyammal bővült a kötelező alapiskolai képzés. Ennélfogva Szlovákiában 1996 és 1999 között 867-tel növekedett az alapiskolai osztályok száma, a magyar tanítási nyelvű osztályok száma 14-gyel. Ez alatt az idő alatt a tanulók száma 2975-tel gyarapodott, a magyar tanítási nyelvű iskolákban viszont 1033-mal csökkent, és a magyar nemzetiségű alapiskolás tanulók száma 2111-gyel lett kevesebb. Néhány adat a magyar alapiskolai képzésről:13

Év

Osztályok

Gyermekek

Száma

%-os aránya

Száma

%-os aránya

Magyar nemzet.

száma

Ebből szlovák tanítási nyelvű iskolában

Ennek %-os aránya

Korcso-port

%-os aránya

1991/1992

2 098

7,34

47 882

6,77

63 008

15 126

24,00

8,96

1996/1997

2 131

7,58

44 555

6,90

54 349

9 794

18,02

8,69

1998/1999

2 145

7,42

43 522

6,72

52 238

8 716

16,69

8,58

1999/2000

2 220

7,45

45 092

6,71

54 967

9 875

17,97

8,52

1991 és 1999 között Szlovákiában 35 326-tal csökkent az alapiskolás tanulók száma, azaz 5,00%-kal. Ez a csökkenés szám szerint a magyar tanítási nyelvű iskolák esetében 2790 tanulót jelentett (5,83%) és a magyar nemzetiségű tanulók esetében 8041 tanulót (12,76%-ot). Ugyanezen idő alatt 5251-gyel csökkent azon magyar nemzetiségű tanulók száma, akik szlovák iskolába járnak, ami 34,72%-os csökkenést jelent. Ennek következtében az 1999/2000-es tanévben a magyar nemzetiségű tanulók 17,97%-a tanul szlovák nyelven a korábbi 24,00%-kal szemben.

Az anyanyelvi oktatás szempontjából ezen kedvező jelenségnek valószínűleg több oka van. A foglalkoztatási lehetőségek megváltozása következtében egyre kevesebb fiatal magyar család költözik be a szlovák többségű városokba, és így valószínűleg csökken is a vegyes házasságok száma. Nem szabad azonban megfeledkezni a szlovák-magyar viszony kiéleződéséről sem, mert a magyar szülők nyilván nem szívesen adják olyan intézménybe tanulni gyermekeiket, amelyekben magyargyűlölő nevelés folyik.

C) A középiskolák

A középiskolák tekintetében nem lehet teljesen pontos statisztikai adatokra hivatkozni. Főleg a szakiskolák esetében sok olyan középiskola van, melyekben más tanítási nyelvű osztályok vannak, illetve olyan osztályok is vannak, ahol kétnyelvű oktatás folyik, sőt az ilyen középiskolák vannak többségben. Így az 1999/2000-es tanévben 29 magyar tanítási nyelvű középiskola (15 gimnázium, 7 szakközépiskola, 7 szakmunkásképző) és 48 (8, 15, 25) olyan középiskola működött Szlovákiában, amelyeket vegyes osztályú vagy igazgatású iskoláknak lehet tekinteni. A hivatalos statisztikák nem tartalmaznak adatokat arról, hogy például a kétnyelvű osztályokat, amelyek szlovák tanítási nyelvű iskolákban működnek, és ezek kivétel nélkül a magyar nemzetiségű tanulók számára lettek létrehozva, szlovák vagy magyar nyelvű osztályoknak minősülnek-e. A kétnyelvű osztályok kategóriájával nem számol a statisztika. Magyar tanítási nyelvű iskolákban is vannak szlovák nemzetiségű tanulók részére létrehozott osztályok, amelyek nyilván teljesen szlovák tanítási nyelvűek, de olyan osztályok is, amelyeket a magyar nemzetiségű tanulók látogatják, de már szigorúan kétnyelvűek. A középiskolák ilyen bonyolultsága mellett a statisztikai adatok közül csak azokat lehet pontosaknak tekinteni a magyar nemzetiségű tanulók iskolai művelődése szempontjából, amelyek a magyar tanítási nyelvű iskolák adatait rögzítik. Az elmondottak elsősorban a középiskolákra jellemzőek, ám sokkal kisebb mértékben ugyan, de érvényesek az óvodai nevelésre és az alapiskolai képzésre is.

Az utolsó évtized középiskolai képzésében mutatkozó tendenciák leírása előtt fontos megjegyezni, hogy a hetvenes és nyolcvanas években a szakoktatás terén a magyar tanítási nyelvű oktatás, ill. a magyar nemzetiségűek középiskolai oktatása tekintetében számottevő változás nem következett be. A gimnáziumi oktatásban azonban lényeges visszafejlődés volt tapasztalható. A magyar tanítási nyelvű iskolák szempontjából lássunk néhány jellemző statisztikai adatot! 14

Év

Osztályok

Tanulók

Száma

%-os aránya

Száma

%-os aránya

Magyar nemzet. száma

Ebből szlovák tanítási nyelvű iskolába

Ennek %-os aránya

Korcso-port

%-os aránya

Gimnáziumok
1970/1971

152

11,20

4 253

9,90

5 005

752

15,02

11,61

1990/1991

138

8,18

3 782

6,92

4 856

1 074

22,11

9,54

1999/2000

167

8,07

4 392

5,73

5 454

1 062

19,47

8,88

Szakiskolák
1970/1971

131

5,24

4 458

5,37

5 986

1 528

25,52

11,61

1990/1991

164

5,8

4 735

5,44

7 100

2 365

33,31

9,54

1999/2000

154

4,69

3 612

4,03

6 137

2 525

41,14

8,88

Szakmunkás-

képzők

1970/1971

4 760

4,37

11 579

6 819

58,89

11,61

1990/1991

185

3,10

4 998

3,33

13 648

8 650

63,37

9,58

1999/2000

225

5,14

6164

6,01

8 804

2 640

29,99

8,88

1990-1999 között Szlovákiában tovább folytatódott a magyar gimnáziumok relatív visszafejlődése. Ez idő alatt 83-mal nőtt a gimnáziumok száma, viszont csak 5 új magyar gimnázium nyílt meg. Az osztályok és a tanulók tekintetében még nagyobb arányú a relatív csökkenés, hiszen a 384 új szlovákiai gimnáziumi osztály mellett csak 29-cel gyarapodott a magyar gimnáziumokban az osztályok száma. A tanulók száma az egész országban 22 129-cel, a magyar gimnáziumokban 610-zel (2,76%) lett több a jelzett időben. Érdekes jelenség viszont, hogy a magyar nemzetiségű tanulók száma csak 598-cal nőtt, ami a szlovákiai növekedésnek csak 2,70%-át teszi ki, holott átlagban a korcsoport 9,18%-a magyar nemzetiségű. A szlovák tanítási nyelvű gimnáziumokba járó magyar diákok száma szinte változatlan. Így az 1999/2000-es tanévben a magyar nemzetiségű diákoknak már csak 19,47%-a járt szlovák tanítási nyelvű gimnáziumba a korábbi 22,11%-kal szemben.

Szlovákiában a gimnáziumi oktatás fejlődésének százalékos aránya 1990 óta az osztályok, ill. tanulók esetében 22,78%-os, ill. 40,58%-os volt. A magyar tanítási nyelvű gimnáziumoknál e fejlődés csak rendre 21,01%-ot, ill. 16,13%-ot tesz ki. A magyar nemzetiségű gimnazisták száma ez idő alatt csak 12,31%-kal emelkedett.

A szakközépiskolák esetében mutatkozik a legnagyobb visszafejlődés. Ezen középiskolákban országszerte 469-cel volt több osztály 1999-ben, mint amennyi 1990-ben volt, de a magyar tanítási nyelvű szakközépiskolákban 10-zel csökken ebben az időben az osztályok száma. A diákok száma tekintetében a szlovákiai növekedés 2460 fő, ezzel szemben viszont a magyar tanítási nyelvű iskolákban 1123 fős csökkenést tapasztalunk. Ami még szembetűnőbb, hogy az említett időszakban 963-mal csökkent a magyar nemzetiségű szakiskolások száma. Ennek következtében 160-nal nőtt a szlovák tanítási nyelvű szakiskolába járó magyar nemzetiségű tanulók száma, és ez az 1990-es 33,31%-os arányról 1999-re 41,14%-ra nőtt.

A szlovákiai szakközépiskolákban 1990-1999 között az osztályok száma 16,65%-kal, a tanulók száma pedig 22,82%-kal emelkedett. A magyar tanítási nyelvű iskolákban rendre 6,10%-kal, ill. 23,72%-kal csökkent az osztályok, ill. a diákok száma. A magyar nemzetiségű diákok száma pedig 13,56%-kal lett kevesebb.

A szakmunkásképző intézetek esetében a hivatalos statisztikák gyakran eltérő kategóriák adatait közlik, ezért nehéz pontosan számokkal alátámasztani a fejlődési tendenciákat. A gazdasági és társadalmi folyamatok következtében megnőtt az igény a magasabb szintű középiskolai szakképzés iránt. Ezért a szakmunkásképzők némileg visszafejlődtek 1990 és 1999 között. Ez alatt az idő alatt Szlovákiában a szakmunkásképzőkben a tanulók száma 47 459-cel csökkent, amely 31,64%-os csökkenésnek felel meg.

Ez a magyar nemzetiségű tanulók esetében 35,49%-os visszaesést jelent. A magyar nemzetiségű szakmunkástanulók számának nagyobb arányú (szám szerint 4844-gyel) való csökkenését pozitív jelenségként is fel lehetne fogni, ha ez az érettségivel végződő szakiskoláknál, ill. gimnáziumoknál relatív gyarapodásban nyilvánulna meg. A fenti adatok azonban ennek éppen az ellenkezőjéről tanúskodnak.

D) A felsőoktatás

Szlovákiában 1990 és 1998 között a felsőoktatás terén következett be a legnagyobb arányú fejlődés, hiszen 62,49%-kal nőtt a hallgatók száma. A magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók száma ugyan 1150-nel nőtt az említett időszakban, de ez kisebb, csupán 44,61%-os növekedésnek felel meg:15

Hallgatók száma

Ebből magyar nemzetiségű

1990

1998

Gyarapodás

%-ban

1990

1998

Gyarapodás

%-ban

Egyetemi

19 776

33 795

70,89

1 261

1 581

25,38

Műszaki

22 200

26 410

18,96

836

1 312

59,94

Közgazdasági

5 741

17 297

201,29

192

506

163,54

Mezőgazdasági

4 353

6 939

59,41

258

285

-10,47

Művészeti

599

1 301

117,20

31

44

41,94

Szlovákia

52 669

85 742

62,49

2 578

3 728

44,61

Egyaránt jelentős volt az egyetemi hallgatók számának növekedése a közgazdasági szakokon. A többi típusú felsőoktatási képzésben a magyar nemzetiségű hallgatók strukturális összetételében az országos átlagnál eltérő változások mentek végbe. Keresnünk kell az olyan jelenségeknek az okait, mint például az, hogy miért növekedett az agrárszakokon a magyar hallgatók számaránya csak 10,47%-kal, amikor országos szinten 59,41%-os a növekedés, és a szlovákiai magyarság által lakott területek inkább mezőgazdasági jellegűek. Ugyanígy meglepő az is, hogy a szlovákiai magyar hallgatók számának a második legnagyobb, 56,94%-os növekedése éppen azokon a műszaki szakokon következett be, amelyeken az országos növekedés messze a legalacsonyabb, csupán 18,96%-os. Az egyetemi típusú képzésben szintén sokkal kisebb az 1990 és 1999 közötti magyar hallgatói számarány-növekedés (25,38%), mint az országos növekedés, amely 70,89%-ot tett ki. E jelenségek szociológiai elemzést igényelnek.

6. A lemaradás elmélyülése a kilencvenes években

Létszámát tekintve a magyar nemzeti kisebbség alkotja a legnagyobb nemzetiséget Szlovákiában. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint Szlovákia lakosainak 10,76%-a, azaz 567 296 személy vallja magát magyar nemzetiségűnek. E nemzetiség egy összefüggő régió 432 településén a lakosság többségét alkotja, itt él a szlovákiai magyarság 77%-a (437 788 személy). Statisztikai szempontból nemzetiségileg vegyes településnek tekintendő az a település, amelyen legalább két nemzetiség él nemzetiségenként legalább 10%-os arányban. Magyar szempontból e régión kívül még további 91 település tekinthető nemzetiségileg vegyesnek; ezeken a településeken 83 180 magyar nemzetiségű lakos él. Ebből következően a magyar nemzeti kisebbség képzettségi szintjének fontos gazdasági, szociális vonatkozásai is vannak. Ezenkívül a magyar nemzeti kisebbség politikailag, társadalmilag és egyénileg is nagyon határozottan kinyilvánítja, hogy nyelvét, kultúráját, hagyományait és kollektív identitását meg kívánja őrizni, és ha kell, ezeknek megvédéséért szervezett ellenállás kifejtésére is képes.16

Annak ellenére, hogy a mai szlovákiai magyar nemzeti kisebbség évszázadokon át egy államalakulatban élt a szlovák nemzettel, ma mégis lényegesen alacsonyabb a képzettségi szintje.

A műveltségi szint terén tapasztalható lemaradás mértékét azon lehet legjobban lemérni, ha az 1991-es népszámlálási adatok alapján összehasonlítjuk a magyar kisebbség körében meglévő, a legmagasabb műveltségi szintet elért százalékos arányszámokat a 10,76%-kal, amely a magyarság százalékos arányát adja Szlovákia lakosságából (lásd az első oszlopot). A következő táblázat két utolsó oszlopában levő adatok összehasonlítása a lemaradás részleteit is megvilágítja; ezek azt tartalmazzák, hogy Szlovákia, ill. a magyar nemzetiség képviselői milyen arányban oszlanak meg a legmagasabb elért képesítési szint szerint:17

Legmagasabb

elért

műveltség

Magyar nemzetiség %-ban

(Szlovákia 100 %)

Szlovákia

%-ban

Magyar kisebbség

%-ban

Alapiskolai

14,81

28,68

39,49

Szakiskolai

érettségi nélkül

10,92

21,13

21,28

Középiskolai

érettségivel

8,80

18,27

14,94

Egyetemi, főiskolai

5,34

5,83

2,89

Egyéb

8,82

26,09

21,40

Együtt

100

100

Az alacsony műveltségi szint okait nem csak az iskolarendszerben vagy a tanítási nyelvben kell keresni. Ennek egyik lényeges oka a magasabb műveltség elérése iránti érdeklődés hiánya. Ezt több dolog is előidézheti. Így például a magyar kisebbség 59%-a olyan településeken él, ahol a lakosság száma nem haladja meg az 5 ezret. A szlovák nemzetiségűeknél ez 42%-ot tesz ki. A legfejlettebb 20 ezres lélekszámú településeken a magyar nemzeti kisebbség 80%-a él, míg a szlovák nemzetiségűek 57%-a. A kisebb településeken legfeljebb alapiskola működik, nincs lehetőség magasabb szintű művelődésre, és a kulturális élet is sivárabb. A magyarok által lakott falvak, kisvárosok aluliparosítottak, mezőgazdasági területek, amelyek szintén szerepet játszanak e helyzet kialakulásában.

Egyetemi vagy főiskolai végzettségű szülők magasabb igényt támasztanak gyermekeik művelődésével kapcsolatban. A több tíz év óta tartó 50%-os lemaradás az egyetemisták és főiskolások számát illetően újra generálja a felsőfokú képzés iránti alacsonyabb igényt.

Az anyanyelvi iskolába való járás lehetőségének hiánya szintén kihat a műveltségi szintre. Eközben nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a magyar kisebbség létezésének 80 éve alatt kétszer űzték ki a határokon túlra szinte a teljes értelmiségi rétegét.

A magasabb műveltségi szint elérése iránti alacsonyabb igény kialakulásában fontos szerepet játszik az is, hogy a tantervből hiányzik a magyar kisebbség történelmének, kultúrájának, hagyományainak oktatása, amely hozzájárulhatna identitástudata növeléséhez.

Még a 70-es és 80-as években is helytelenül a szakmunkásképzést szorgalmazták, holott a társadalmi, gazdasági fejlődés már az érettségivel végződő és az azt meghaladó felsőfokú szakképzést igényelte volna. A művelődés központosított irányításának fellazulása után Szlovákiában is más irányt vett a szakképzés. A felsőfokú képzés előtérbe helyezése és fejlődése igényli az érettségivel végződő középiskolai képzés bővítését, mindenekelőtt a gimnáziumi képzést. A magyar nemzeti kisebbség felsőfokú képzése terén állandósult 50% körüli lemaradásának egyik legfontosabb oka az érettségiző magyar fiatalok alacsonyabb számában keresendő. Most pedig lássuk a lemaradás elmélyülését tanúsító statisztikai adatokat!18

D i á k o k s z á m a

Év

Szlovákia

Magyar tanítási nyelvű

Magyar nemzeti-

ségű

Magyar nemzetis. kellene lennie

Hiány

Szám-

beli

%-ban
1970/1971
1. Gimnázium

42 949

4 253

5 005

4 982

+ 23

+ 0,46

2. Szakközépiskola

83 039

4 458

5 986

9 632

– 3 646

– 37,85

3. Szakmunkáskép.

109 471

4 760

11 579

12 690

– 1 111

– 8,75

4. Középiskola

érettségivel

125 988

(53,51%)

8 711

(64,66%)

10 991

(48,70%)

14 614

– 3 623

– 24,79

5. Középiskola

együtt

235 459

(100 %)

13 471

(100 %)

22 570

(100 %)

27 304

– 4 734

– 17,34

1980/1981
1.

54 514

4 220

5 156

5 723

– 567

– 9,90

2.

85 953

4 780

7 129

9 025

– 1 896

– 21,00

3.

139 712

4 477

13 232

14 457

– 1 225

– 8,47

4.

140 467

(50,13%)

9 000

(66,78%)

12 285

(48,14%)

14 748

– 2 463

– 16,70

5.

280 179

(100%)

13 477

(100%)

25 517

(100%)

29 205

– 3 688

– 12,63

1990/1991
1.

54 535

3 782

4 856

5 180

– 324

– 6,25

2.

87 082

4 735

7 100

8 352

– 1 252

– 14,99

3.

149 981

4 998

13 648

14 248

– 600

– 4,21

4.

141 617

(48,57%)

8 517

(63,01%)

11 956

(46,70%)

13 532

– 1 576

– 11,65

5.

291 598

(100%)

13 515

(100%)

25 604

(100%)

27 780

– 2 176

– 7,83

1999/2000
1.

76 662

4 392

5 454

6 808

– 1 354

– 19,89

2.

89 542

3 612

6 137

7 951

– 1 814

– 22,81

3.

102 522

6 164

8 804

9 104

– 300

– 3,30

4.

166 204

(61,85%)

8 004

(57,30%)

11 591

(56,83%)

14 759

– 3 168

– 21,46

5.

268 726

(100%)

13 969

(100%)

20 395

(100%)

23 863

– 3 468

– 14,53

Az adatokból kiolvasható, hogy például 1970 és 1990 között a szlovákiai magyarság középiskolai képzése terén meglévő lemaradás lényegesen csökkent, 17,34%-ról 7,83%-ra. Már ekkor megmutatkozott a gimnáziumi képzés háttérbe szorulása a középiskolai szakoktatással szemben, mivel a gimnáziumi tanulóhiány 6%-kal nőtt, ellenben a szakoktatásban a hiány több mint felével csökkent húsz év alatt. A többi mutatókban lényeges javulás tapasztalható, és ezáltal javult a szlovákiai magyar középiskolai képzettségi szint.

Ez a tendencia 1990 után nem folytatódott, sőt lényeges visszaesés tapasztalható. Legaggasztóbb az érettségivel végződő középiskolai képzésben mutatkozó lemaradás, hiány elmélyülése, amely 1990 és 1999 között 11,65%-ról 21,46%-ra nőtt. Ez máris megmutatkozik a felsőfokú képzés magyar nemzetiségű diákjai számarányainak csökkenésében. A hiány a gimnáziumi tanulók esetében százalékában több mint háromszorosára, szám szerint több mint négyszeresére nőtt. A szakiskolai tanulóknál a hiány több mint másfélszeresére emelkedett.

Ezek az utolsó kilenc év legaggasztóbb változásai a szlovákiai magyar nemzeti közösség életében a művelődés terén. Ezek a tendenciák tartósnak mutatkoznak. A tapasztalatok alapján elméleti hipotéziseket lehetne megfogalmazni ezen negatív fejlődési tendenciák okairól, társadalmi, gazdasági vonatkozásairól. A problémák súlyossága és összetettsége miatt azonban mindezt átengedjük a szociológusoknak, hogy minél alaposabban megismerhessük ennek okait és következményeit.

A szlovákiai magyar tanítási nyelvű iskolák rendszerének és típusainak kialakulása és fejlődési sajátosságai folytán egy nagyon érdekes jelenségre figyelhetünk fel. A magyar anyanyelven tanuló középiskolás tanulók 64,66%-a érettségivel végződő középiskolába járt 1970-ben. Ugyanebben az időben ez az arány Szlovákiában 53,51% volt, és a magyar nemzetiségű középiskolás tanulóknál 48,70%-ot tett ki. Ez azt is mutatja, hogy a szlovák tanítási nyelvű középiskolai osztályokat látogató magyar nemzetiségű tanulók körében lényegesen magasabb az érettségi nélküli szakmunkásképző intézetetekbe járó tanulók aránya, mint a magyar tanítási nyelvű iskolák tanulói esetében. Ez megmutatkozott többek között abban is, hogy a magyar tanítási nyelvű középiskolások közül nagyobb arányban kerültek be főiskolákra, egyetemekre, mint a szlovák tanítási nyelvű iskolákba járó magyar nemzetiségű fiatalok köréből.

A magyar tanítási nyelvű középiskolák szempontjából ez a kedvező állapot még 1990-ben is fennállt. Ekkor a magyar tanítási nyelvű középiskolák tanulóinak 63,01%-a látogatta az érettségivel végződő iskolákat, míg az országos arány 48,57% volt, és a magyar nemzetiségű középiskolásoknak csak a 46,70%-a részesült érettségivel végződő képzésben.

Kilenc év alatt, 1990 és 1999 között ezek az arányok teljesen megváltoztak. Ma Szlovákia területén a középiskolások 61,85%-a tanul érettségivel végződő középiskolában, a magyar tanítási nyelvű iskolák tanulói esetében ez az arány már csak 57,30%, és a magyar nemzetiségű középiskolás tanulók esetében 56,83%-ot tesz ki.

A magyar nemzeti kisebbség szempontjából e nagy mértékű hátrányos aránycsökkenés okai között mindenekelőtt a magyar tanítási nyelvű iskolák hiányát kell említeni, hiszen a jelenlegi 557 gimnázium, ill. szakközépiskola közül Szlovákiában az utolsó kilenc év alatt 250 új iskola jött létre, viszont csak 7 új magyar tanítási nyelvű gimnázium, ill. szakközépiskola nyitotta meg kapuit, de ugyanakkor két vegyes igazgatású szakközépiskolában szűnt meg a magyar nyelvű oktatás. Az érettségivel végződő említett két középiskolai típusban ez alatt az idő alatt Szlovákiában 852-vel gyarapodott az osztályok száma, a magyar tanítási nyelvű ilyen típusú középiskolákban viszont csak 19 osztállyal lett több. Ez országos szinten 18,99%-os növekedést jelent, ami a 6,29%-os magyar tanítási nyelvű osztálynövekedés háromszorosának felel meg. A gimnáziumok és szakközépiskolák (érettségivel végződő középiskolák) együttes adatait az alábbi  táblázat tartalmazza:

1990

1999

+ növeked.

– csökkenés

Ez %-ban

Osztályok száma Szlovákiában

4 502

5 354

+ 852

+ 18,92

Magyar tanítási nyelvű iskolákban

302

321

+ 19

+ 6,29

Tanulók száma Szlovákiában

141 617

166 204

+ 24 587

+ 17,36

Magyar tanítási nyelvű iskolákban

8 517

8 004

– 513

– 6,02

Nagyon meglepő a tanulók számának alakulásában mutatkozó ellentétes irányú fejlődés. A magyar tanítási nyelvű iskolába járó tanulók száma 513-mal csökken az 1990-es évekhez viszonyítva. Ha az országos növekedés mértékét tekintjük, akkor 1999-ben 1479 tanulóval kellene többnek lennie a magyar gimnáziumi, ill. szakközépiskolai képzésben, mint 1990-ben volt.

Az érettségivel végződő középiskolák magyar nemzetiségű tanulói számának ugyanilyen, 17,36%-os növekedés esetében a szóban forgó időszakban 2076-tal kellett volna növekednie, azonban 365-tel csökkent. Ha viszont a 24 587 országos tanulói létszámnövekedést és a korcsoport 8,88%-os magyar nemzetiségű arányát vesszük alapul, akkor a magyar nemzetiségű tanulók számának 1990 és 1999 között 2183-mal kellett volna növekednie. Akármelyik összehasonlítást is vesszük figyelembe, a lemaradás tetemes.

Az országos szintnek megfelelő számú új magyar tanítási nyelvű gimnáziumok és szakközépiskolák, ill. osztályok nyitását a kilencvenes években az iskolaügyi hatóságok adminisztratív eszközökkel akadályozták meg. Ezek nyilván a nyílt asszimilációt elősegítő intézkedések voltak, amelyek mély nyomokat hagynak a magyar nemzeti kisebbség művelődésében, és a műveltségi szint romlását idézik elő.

Szlovákiában 1990-ben a nappali tagozaton összesen 52 669 egyetemi és főiskolai hallgató tanult, ebből 2578 magyar nemzetiségű, ami 4,90%-nak felel meg. A korcsoport arányai szerint ekkor a magyar nemzetiségű egyetemisták, főiskolások számának 5356-nak kellett volna lennie, ami 2778 hallgatói hiányt jelentett.

1998-ban Szlovákiában már 85 742 fiatal járt egyetemre, főiskolára, s ez 1990-hez viszonyítva 62,49%-os gyarapodást jelent. Ez alatt az idő alatt a magyar nemzetiségű egyetemi, főiskolai hallgatók száma csak 44,61%-kal nőtt. 1998-ban a magyar nemzetiségű egyetemi, főiskolai hallgatók száma 3728 volt, ami 4,35%-nak felel meg. Az 1990-es évhez viszonyítva ez több mint 11 %-os relatív csökkenést jelent. 1998-ban az egyetemi és főiskolai  hallgatók korcsoportjának 9,40%-a volt magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően a  hallgatók közül 8059 hallgatónak kellene magyar nemzetiségűnek lennie. A hiány tehát 4331 hallgató, ami 53,74%-nak felel meg.

A magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók számának aránya az 1970. évi 3,78%-ról 1990-re 4,90%-ra emelkedett, 1998-ra pedig 4,35%-ra csökkent. A becslésként kimutatható hiány alakulása is hasonló tendenciát mutat:

Magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók

Száma

%-os aránya

Kellene lennie

Hiány

Hiány

%-ban

Korcsoport

%-os aránya

1970/1971

1 506

3,78

4 230

2 724

64,39

10,64

1980/1981

2 619

4,63

6 125

3 506

59,24

10,85

1990/1991

2 578

4,90

5 356

2 778

51,87

10,17

1998/1999

3 728

4,35

8 059

4 331

53,74

9,40

Szlovákiában a statisztikai adatok feldolgozásánál öt felsőoktatási intézménytípust különböztetnek meg. Ezek szerinti összehasonlításban lényegesen eltérőek a szlovákiai és a szlovákiai magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatókra vonatkozó statisztikai adatok:19

Egyetemi és főiskolai hallgatók száma

Egyetemi

Műszaki

Köz-

gazd.

Mező-

gazd.

Művé-

szeti

Összesen

1990 1.Szlová-

kia %-ban

37,55

42,15

10,90

8,26

1,14

100

2.Magy.

nemzet.

%-ban

48,91

32,43

7,45

10,01

1,20

100

3.Magyar

nemzetis.

kellene lennie

2 011

2 258

583

443

61

5 356

4.Magyar nemzetis.

hiány

750

1 422

391

185

30

2 778

5.Hiány

%-ban

37,29

62,98

67,12

41,76

49,18

51,87

1998 1.Szlovákia

%-ban

39,42

30,80

20,17

8,09

1,52

100

2.Magy.

nemzet.

%-ban

42,41

35,19

13,57

7,65

1,18

100

3.Magyar

nemzetis.

kellene

lenni

3 177

2 482

1 626

652

122

8 059

4.Magyar

nemzetis.

hiánya

1 596

1 170

1 120

367

78

4 331

5.Hiány

%-ban

50,24

47,14

68,88

56,29

63,93

53,74

Itt mindenekelőtt két jelenségre kell felfigyelni. Az egyes felsőoktatási típusok között a magyar nemzetiségű hallgatók megoszlása úgy 1990-ben, mint 1998-ban lényegesen eltér a szlovákiai hallgatók megoszlásától. A második lényeges felismerés az, hogy 1990 és 1998 között a hiány arányai változtak meg. Az egyetemi és műszaki képzésben a magyar hallgatók megoszlása az említett időszakban közelebb került az országos átlaghoz. Míg az egyetemi típusú szakoknál ezt a kiegyenlítődést természetes közeledési folyamatként lehet felfogni, és a most meglévő 3%-os különbség már nem tekinthető lényegesnek, addig a műszaki típusú felsőoktatási intézményekben a hallgatók számarányainak kiegyenlítődése sokkal gyorsabb ellentétes irányú fejlődési folyamatnak az eredménye. Ennélfogva a közel 10%-os lemaradásból 8 év alatt majdnem 5%-os előny keletkezett. Ez a változás már negatív jelenségnek számít a magyar kisebbség szempontjából, mivel a gazdasági szakok hallgatói számának rovására ment végbe, s ez a gazdasági életben való érvényesülés esélyeit csökkenti. Még ennél is aggasztóbb az a fejlődési tendencia, amely azt mutatja, hogy az említett műszaki irányzatú szakokon kívül az említett 8 év alatt minden további képzési típusnál növekedett a magyar hallgatók hiánya.

Hasonló összehasonlítást lehetne készíteni a magyar hallgatók által nagyobb számban látogatott egyetemek, karok, sőt szakok szerint is. Ezek a fentiektől lényeges eltérést nem mutatnak, viszont szembetűnő a tartós lemaradás, a hiány többek között a jogi, a közgazdasági, az idegen nyelvi szakokon.

Az eddigi elemzést még két megjegyzéssel szükséges kiegészíteni. A fenti adatok a nappali tagozatos hallgatókra vonatkoznak. A más képzési formákban Szlovákiában tanuló magyar nemzetiségű hallgatókra vonatkozó adatok általában hiányoznak, de az arányszámok a becslések szerint itt még kedvezőtlenebbek. Ezt némileg kiegyenlíti a magyarországi főiskolák Szlovákiába kihelyezett konzultációs központjaiban tanuló levelező hallgatók száma. Ez a képzés azonban nagyon egyoldalú, mivel a hallgatók túlnyomó többsége az óvónő- és az alsó tagozatos tanítóképzésben vesz részt.

Az elmúlt 8 évben lényegesen nőtt a magyarországi főiskolákon, egyetemeken tanuló szlovákiai magyar nemzetiségű hallgatók száma. Ha az 500 körüli ilyen nappali hallgató számával kiegészítjük a hazai adatokat, akkor a 4,9%-os arányt kapjuk, vagyis a magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók aránya ugyanolyan, mint 1990-ben volt. A Magyarországon tanuló hallgatók közül azonban nagyon kevesen térnek vissza Szlovákiába, ennélfogva a szlovákiai magyar nemzeti közösség szempontjából a hazai adatok nem szorulnak lényeges változtatásra.

Kiemelt érdeklődés és figyelem követi a szlovákiai magyar nyelvű pedagógusképzést. A pozsonyi Comenius Egyetemen folyó magyar nyelv és irodalom szakos tanárképzésben az utolsó nyolc év folyamán lényeges változás nem történt. Ezenkívül Szlovákiában már csak a nyitrai Konstantin Egyetemen folyik magyar nyelven alsó tagozatos tanító- és tanárképzés (egységes felső tagozatos és középiskolai). Nyitrán 1960-tól 1999-ig 3204 pedagógus szerzett diplomát, (2119 tanár és 1085 alsó tagozatos tanító). A magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolák pedagógusainak többsége Nyitrán végzett. A Nyitrán folyó magyar pedagógusképzésnek eddig nem volt megalkotva a jogi alapja, és ezért ki volt szolgáltatva a politikai önkénynek, az egyetemi vezetők és szervek akaratának. Ezért történhetett meg, hogy e képzést Nyitrán a 80-as évektől, ill. 1994 óta a teljes megszűnés fenyegeti.

A magyar tagozaton az 1989/1990-es tanévben összesen 195 hallgató tanult (113 alsó tagozatos szakon, 82 tanári szakon). Ez 1995/1996-ra 753-ra emelkedett (619 nappali, 134 levelező), majd a második erőszakos megszüntetés időszakában újból lényegesen csökkent a hallgatók száma. Az 1999/2000-es tanévben a Konstantin Egyetem magyar tagozatán már csak 480 hallgató tanul (426, 54), ez 4 év alatt több mint 36%-os leépítést jelent. Ez alatt az idő alatt az egyetem hallgatóinak száma viszont lényegesen nőtt, és 4 ezer fölé emelkedett. A magyar tagozatnak már csak 54 levelező hallgatója van, az egyetemnek viszont több mint 3000.

Az egyetem három kara közül kettőn (bölcsészkar, pedagógiai kar) 1997 óta megszüntették a magyar tagozaton a tanári szakokat. Ez okozta leginkább a hallgatók számának csökkenését. A magyar tagozaton a tanári szakok hiánya, több előadás és vizsgáztatás nyelvének megváltoztatása magyarról szlovákra végül oda vezetett, hogy lényegesen csökkent az érdeklődés a magyar nyelvű pedagógusképzés iránt a Konstantin Egyetemen.

A magyar nyelvű pedagógusképzés ilyen drasztikus hatalmi visszafejlesztése csak növelni fogja az amúgy is meglévő pedagógushiányt az alap- és középiskolákban.

A nyitrai egyetemen tanítóképzés és tanárképzés folyik a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolák számára is. 1999 decemberétől e képzés megnevezésére az addig megszokott Magyar Tagozat helyett hivatalosan a Magyar Szekció megnevezést használják. Ezzel hat év után az egyetem statútumában ismét rögzítették a Magyar Szekció létezését, amely saját statútuma szerint fog működni. A Magyar Szekció szervezeti egységeit Egyetemi, Kari és Tanszéki Tanácsok fogják alkotni, amelyeknek azonban az Egyetemi Szenátus döntése alapján csak javaslat- és állásfoglalás-tevő jogkörei lesznek. Ezzel a nyitrai magyar pedagógusképzés továbbra is ki lesz szolgáltatva a mindenkori egyetemi döntéshozó és végrehajtó szervek akaratának. Az első jelek eléggé lehangolóak, mivel az új egyetemi és kari vezetések már a magyar pedagógusképzést érintő két lényeges kérdésben is e képzés számára hátrányos döntést hoztak. Nem hirdették meg a Bölcsészettudományi és a Pedagógiai Karon a 2000/2001-es tanévre a tanárképző szakokat, és nem valósították meg három tanári állás betöltését, amelyre költségvetési támogatást kapott az egyetem. Az új vezetés működésének fél éve alatt nem foglalt állást azzal kapcsolatban, hogy vissza kívánja-e állítani az 1990 és 1993 közötti valós állapotokat a magyar tanító- és tanárképzésben.

7. Elképzelések a magyar nyelvű iskolai oktatás fejlesztésére Szlovákiában

A magyar nyelvű iskolai művelődés két alappilléren nyugszik:

– A lehetőségek biztosításán: van-e kellő számú magyar tanítási nyelvű iskola, osztály (típusok, szakok szerint), amelybe a szülők a gyermekeiket beírathatják.

– A megnyilvánult igényen: a magyar szülők igénylik-e a magyar nyelvű iskolai képzést gyermeküknek, és milyen szinten.

Ezek lényegében összefüggnek egymással, és erősíthetik, ill. gyöngíthetik egymást. A tapasztalatok egyértelműen azt mutatják, hogy sokkal nagyobb a magyar nyelvű oktatás iránti igény, mint ahogy azt a megadott lehetőségek, feltételek ki tudnák elégíteni.

Az előző részben közölt adatok azt mutatják, hogy a szlovákiai magyarság iskolai műveltségi szintjét az elmúlt tíz év alatt relatív visszafejlődés jellemezte. Ezt a hátrányos fejlődési tendenciát fontos lenne megállítani, és meg kellene kezdeni az országos iskolázottsági szinthez való felzárkózást. Az ilyen pozitív változáshoz nélkülözhetetlen az állam támogatása, de mindenekelőtt az szükséges, hogy a magyar nemzeti közösségnek legyen kidolgozott művelődési koncepciója. Ezt ugyanis a magyar kisebbség helyett más elkészíteni nem fogja.

Az 1998 őszén megalakult új kormány programjában leszögezte, hogy garantálni fogja a kisebbségekhez tartozó polgárok műveltségi szintjének emelését az országos átlagos szintre. Több mint egy év után fel kell tenni a kérdést: mit tett e programpont teljesítése érdekében a kormány, a kormányban lévő Magyar Koalíció Pártja, ill. a szlovákiai magyarság szakmai képviselete?

A szlovákiai magyarság iskolai oktatása fejlesztéséhez ki kell dolgoznunk a megfelelő koncepciókat. E koncepció főbb stratégiai céljait a következőkben jelölhetjük meg:

a) lényegesen növelni kell az óvodás gyermekek számát a magyar nevelési nyelvű óvodákban;

b) meg kell szilárdítani a magyar tanítási nyelvű iskolák helyzetét, mindenekelőtt az irányítás, az oktatás, az identitásnevelés színvonalának emelésével, valamint a felügyelet és a szakmai ellenőrzés szigorításával;

c) lényegesen növelni kell a magyar tanítási nyelvű érettségivel végződő középiskolákban a tanulók számát az iskolatípusok közötti helyes arányok megtartásával, valamint hatékony nevelési formák alkalmazásával a tanulókban ki kell alakítani a magasabb műveltség iránti igényt;

d) el kell érni, hogy lényegesen növekedjen a magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók száma, és az egyes szakokra történő megoszlásuk közelebb kerüljön az országos megoszlási arányokhoz. Legalább kari szinten intézményesíteni kell a magyar nyelvű pedagógusképzést.

Ad a) Eddig az óvodai nevelésre való odafigyelés meglehetősen háttérbe szorult. A magyar kisebbség megmaradásának azonban kulcsfontosságú eleme a magyar nyelvű óvodai nevelés. A magyar nyelvű óvodai nevelésre úgy kell tekinteni, mint az identitástudat kialakításának a családi nevelés utáni második láncszemére és a magyar nyelvű iskolai oktatásra való felkészülés egyik legfontosabb elemére. Ezeket azért kell nagyobb figyelemmel követni, mert a statisztikai adatok alapján sejthető, hogy magas azon gyermekek száma, akik szlovák tanítási nyelvű óvodákba járnak, de magyar tanítási nyelvű iskolákba íratják be őket a szülők. Ez az igényelt magyar nyelvű óvodai nevelés lehetőségének hiányára utal, amely különösen gyakori a nemzetiségileg vegyesen lakott kisebb településeken és a nagyobb városokban.

A magyar nyelvű óvodai nevelés számára új lehetőségek és megfelelő feltételek biztosítását három módon lehetne elérni:

– új magyar óvodák nyitásával;

– a meglévő óvodákban magyar nevelési nyelvű osztályok nyitásával;

– ahol objektív okok miatt ezek nem lehetségesek, ott az óvodai foglalkozásokat külön gyermekcsoportokban lehetne megvalósítani.

A módozatok megválasztása függ a helyi viszonyoktól. Ezért minden magyarlakta településen fel kellene mérni a szülők igényét és a lehetőségeket. Ezek alapján helyi, regionális, országos programokat kellene kidolgozni és megvalósítani a magyar nyelvű óvodai nevelés bővítése érdekében.

Az 1999/2000-es tanév adatai szerint 459 magyar nemzetiségű gyermekkel kevesebb jár óvodába, mint az elvárható lenne. Emellett 3113 magyar gyermek szlovák nevelési nyelvű óvodába jár. A magyar óvodák iránti igényt ugyan nem lehet előre sejteni, de feltételezhető, hogy sok olyan magyar nemzetiségű szülő is beíratja gyermekét óvodába a megfelelő lehetőségek ismeretében, akik különben nem tervezték gyermeküket óvodába járatni. Országos szinten a statisztikák alapján reálisnak tűnik (és nagyon szükséges lenne a korábban ismertetett negatív tendenciák miatt is) néhány éven belül 15-20%-os gyarapodást elérni a magyar nevelési nyelvű óvodákba járó gyermekek esetében. Ez a mostani adatok szerint azt jelentené, hogy magyar óvodába megközelítőleg 11 000 gyermeknek kellene járnia, ami a 4 évvel ezelőtti számnak felelne meg.

Ad b) A magyar tanítási nyelvű iskolákban az oktatás és nevelés színvonalának emelése érdekében hozandó intézkedéseknek lényegében két célt kellene követniük:

– ki kellene alakítani a magyar iskolák szakmai felügyeletének és ellenőrzésének rendszerét (e feladatokat az állam a magyar iskolákban, személyi okoknál fogva, nem tudja maradéktalanul ellátni);

– szervezetté kellene tenni a pedagógusok szakmai továbbképzését valamennyi tantárgyból, és segíteni a legújabb oktatási módszerek és formák bevezetését.

Ad c) Egy ország, régió, nemzeti kisebbségi közösség számára a társadalmi, gazdasági fejlődés egyik legfontosabb feltétele az iskolázottsági szint, mindenekelőtt az érettségivel végződő középiskolai és a főiskolai, egyetemi végzettségű személyek minél magasabb száma. Az előző részekből azonban kitűnik, hogy éppen ezeken a területeken a legnagyobb a magyar kisebbség lemaradása.

Az érettségivel végződő középiskolákban mutatkozó 21,46%-os lemaradás korrekt megítélése szempontjából vegyük figyelembe azt, hogy a magyar nemzetiségű alapiskolai tanulók 17,97%-a már szlovák tanítási nyelvű iskolába jár. Ha a tanulók számát e százalékos arány szerint osztjuk meg, akkor a teljes lemaradás kiküszöböléséhez Szlovákiában 243-mal kellene növelni a szlovák tanítási nyelvű gimnáziumokba járó magyar nemzetiségű tanulók számát (évfolyamonként 60 tanulóval ), 1111-gyel pedig növelni a magyar tanítási nyelvű gimnáziumok tanulóinak számát (évfolyamonként 278 tanulóval). Az érettségivel végződő szakiskolák esetében ez az emelés 326, ill. 1488 tanulónak felel meg (évfolyamonként 80, ill. 372 tanulónak). A szlovák tanítási nyelvű gimnáziumokban és szakiskolákban évfolyamonként összesen 569 tanulóval növelni a magyar nemzetiségű tanulók számát nem okozhat problémát, hiszen emiatt még új osztályokat sem kell nyitni.

A magyar tanítási nyelvű iskolába járó gimnáziumi és szakiskolai tanulók számának 2599-cel való emelése azonban már alapos, régiókra, szakokra való lebontás tervezetének elkészítését és megvalósítását igényli. Országos méretekben ez új magyar tanítási nyelvű középiskolák, osztályok nyitásával, valamint az engedélyezett osztályokban a tanulók számának növelésével érhető el.

Amennyiben a szlovák tanítási nyelvű gimnáziumokban és szakközépiskolákban a magyar nemzetiségű tanulók számát legalább az alapiskolai szintre, azaz 17,97%-ra szeretnénk csökkenteni, ahhoz az 1999/2000-es tanév adatai szerint az említett érettségivel végződő magyar tanítási nyelvű középiskola-típusban a tanulók számát 4104-gyel (1193 gimnáziumi, 2911 szakközépiskolai) kellene növelni az országos szint elérése érdekében.

A szlovákiai magyar középiskolai oktatás fejlesztésének stratégiai céljaiként mindenképpen az utóbbi adatokat kellene megjelölni, és ezekre alapozni azokat az elkészítendő részletes tervezeteket, amelyek a kormányprogram teljesítését biztosítani hivatott kormányhatározat számára alapul szolgálhatnának.

A magyar tanítási nyelvű gimnáziumi és az érettségivel végződő szakközépiskolai képzés lényeges bővítésének, teljes rendszerének kialakítása az elmondottakon túl még két okból nagyon fontos. Egyrészt pozitívan motiválná a szülőket, hogy gyermekeiket magyar tanítási nyelvű iskolába írassák, másrészt ez az egyik legfontosabb tényezője annak, hogy lényegesen növekedjen a magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók száma.

A szakmunkásképző iskolákban és intézetekben a magyar nemzetiségű tanulók száma csak 3,3%-kal kevesebb, mint amennyinek lenni kellene a korcsoport arányai szerint. Itt tehát tanulói számfejlesztési tervezeteket nem szükséges kidolgozni. Azonban a szintén magas, 29,99%-os nem anyanyelvi iskolába járó tanulók számának az alapiskolai 17,97%-ra való csökkentése érdekében 1304 tanulót kellene szlovák tanítási nyelvű osztály helyett magyar tanítási nyelvű osztályba járatni. Ez azonban már tanügyi intézkedéseket igényel, melyhez el kellene készíteni a szlovák tanítási nyelvű szakmunkásképzőkbe járó magyar alapiskolát végzett tanulókkal kapcsolatos magyar tanítási nyelvű osztályok létrehozásának tervezetét, valamint azokat az elképzeléseket, amelyek szerint növelnék a magyarul oktatott tantárgyaknak a számát.

Ad d) Az egyetemi és főiskolai végzettség tekintetében van a magyar nemzeti közösség legjobban lemaradva az országos szinthez viszonyítva. Az 1991-es népszámlálási adatok szerint Szlovákiának 306 920 egyetemet, főiskolát végzett polgára volt, akik közül csak 16 407 személy volt magyar nemzetiségű. A 10,76%-os országos nemzetiségi arány szerint azonban a magyar nemzetiségűek közül 33 025 személynek kellene egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkeznie. A felsőfokú képesítéssel rendelkezők számában mutatkozó hiány 16 618, s ez a szám elképesztően magas. Ez az érvényesülés, a vezető állások betöltése tekintetében behozhatatlan hátrányt jelent, nem beszélve arról, hogy ez jelentős mértékben befolyásolja a magyar nemzetiségűek körében a munkanélküliek számát, a gazdasági szférából való kiszorulást, az elszegényedést.

Az 1998/1999-es tanév adatai alapján a korcsoport nemzetiségi arányai szerint az egyetemi és főiskolai hallgatók között 8059 hallgatónak magyar nemzetiségűnek kellene lennie. A hiány 4331 hallgató. A hiány elmélyülése csak növeli azt az igényt, hogy minél hamarabb történjenek intézkedések e riasztóan magas hiány kiküszöbölésére. A felsőoktatás terén mutatkozó 53,74%-os hiány leküzdése sokkal bonyolultabb, összetettebb feladat, mint a középiskolai képzés terén. A felsőoktatás, a magasabb műveltség iránti alacsonyabb igényt a szlovákiai magyarok körében nyilván nem csupán az anyanyelven való művelődés hiánya idézi elő. Az okok megállapítása mélyebb szociológiai kutatásokat igényel.

Nagyon lényeges azonban, hogy a kötelező iskolai oktatás, vagyis az alapiskola elvégzése után a magyar fiatalok nagy része számára nem adott az lehetőség, hogy igényüknek és érdeklődésüknek megfelelő magyar tanítási nyelvű középiskolában, ill. egyetemen, főiskolán folytathassák tanulmányaikat. Egyet azonban már most leszögezhetünk. Lényeges és tartós javulás a szlovákiai magyar nemzeti közösség középiskolai és felsőfokú oktatása terén csak akkor következik be, ha sikerül kialakítani a regionális igényeket is figyelembe vevő, a magyarság számarányának megfelelő teljes, magyar nyelvű középiskolai és felsőoktatási intézmények rendszerét.

A szlovákiai magyarság számára a saját magyar tanítási nyelvű önálló főiskola vagy egyetem létrehozása tekinthető a legfontosabb felsőoktatási stratégiai célnak. Az ehhez szükséges törvényes keretek és anyagi feltételek megteremtésére Szlovákia törvényhozásában a közeljövőben aligha nyílik lehetőség. Jó esély van azonban a kormánykoalíció jelenlegi összetétele miatt a tanító- és tanárképzésre épülő magyar egyetemi kar létrehozására, amellyel kapcsolatban jelenleg is folynak az egyeztetések.

Addig is azonban, amíg az ilyen vagy olyan magyar nyelvű felsőoktatási intézmény létrejön, kínálkoznak lehetőségek a magyar nemzetiségű egyetemi és főiskolai hallgatók számának növelése és az egyes felsőfokú intézményekben bizonyos szinten magyar nyelvű oktatás bevezetésére, ill. bővítésére. A továbbiakban a magyar felsőfokú oktatásra vonatkozó lehetséges stratégiák megfogalmazására térünk ki, amelyek megvalósításának sem törvényes, sem lényeges anyagi akadályai jelenleg nincsenek. Nem foglalkozunk a továbbképzéssel és a tudósképzéssel, habár e területeken is hasznos volna megfogalmazni a feladatokat.

A valós szlovákiai magyar felsőoktatási stratégiák megfogalmazása szempontjából a szlovákiai felsőoktatási intézményeket négy, egymástól viszonylag eltérő csoportba soroljuk:

1. Az első csoportba tartoznak azok az egyetemek, főiskolák, karok, tanszékek, amelyeken hivatalosan magyar nyelvű oktatás nincs megszervezve, de viszonylag magas a magyar nemzetiségű oktatók, kutatók és hallgatók száma. Az alábbiakban az 1998/1999-es tanév adatai szerint ilyen szempontból rangsoroljuk a felsőoktatási intézményeket, karokat (zárójelben a magyar nemzetiségű hallgatók száma, a magyar tanítási nyelvű középiskolákban érettségizett hallgatók valószínűsített száma és a professzori, ill. docensi fokozattal rendelkező tanárok száma található). Az összes magyar nemzetiségű oktatók száma átlagban az itt közölt számok kétszerese. A magyar tanítási nyelvű iskolában érettségizett hallgatók valószínűsített számát a magyar nemzetiségű hallgatók 69%-ának vettük, ugyanis a magyar nemzetiségű érettségiző középiskolás tanulók ilyen százaléka jár magyar tanítási nyelvű középiskolába.

Egyetemek:

l. Szlovák Műegyetem, Pozsony (912, 629, 23); 2. Konstantin Egyetem, Nyitra (662, 457, 23); 3. Comenius Egyetem, Pozsony (626, 432, 14); 4. Műegyetem, Kassa (381, 263, 12); 5. Szlovák Agráregyetem, Nyitra (349, 241, 8); 6. Közgazdasági Egyetem, Pozsony (333, 230, 10); 7. Šafárik Egyetem, Kassa (190, 131, 9).

Karok:

1. Villamosmérnöki és Informatikai Kar (Szlovák Műegyetem, Pozsony) (229, 158, 3); 2. Természettudományi Kar (Konstantin Egyetem, Nyitra) (228, 157, 13); 3. Építészeti Kar (Szlovák Műegyetem, Pozsony) (222, 153, 5); 4. Bölcsészettudományi Kar (Konstantin Egyetem, Nyitra) (222, 153, 6); 5. Pedagógiai Kar (Konstantin Egyetem, Nyitra) ( 212, 146, 4); 6. Gépészeti Kar, (Szlovák Műegyetem, Pozsony) (156, 107, 5); 7. Vegyészeti Kar (Szlovák Műegyetem, Pozsony) (146, 101, 4); 8. Villamosmérnöki és Informatikai Kar (Műegyetem, Kassa) (140, 97, 3); 9. Agronómiai Kar (Szlovák Agráregyetem, Nyitra) (135, 93, 1); 10. Orvosi Kar (Šafárik Egyetem, Kassa) (125, 86, 9); 11. Anyagtechnológiai Kar (Szlovák Műegyetem, Pozsony) (122, 84, 1); 12. Kereskedelmi Kar (Közgazdasági Egyetem, Pozsony) (116, 80, 5); 13. Matematikai-Fizikai Kar (Comenius Egyetem, Pozsony) ( 114, 78, 1); 14. Természettudományi Kar (Comenius Egyetem, Pozsony) (110, 76, 0); 15. Gépészeti Kar (Műegyetem, Kassa) (102, 70, 6); 16. Gazdasági és Management Kar (Szlovák Agráregyetem, Nyitra) (102, 70, 2 ).

A többi egyetemen, ill. karon a magyar nemzetiségű hallgatók száma nem éri el a 100-at. Szlovákiában 1998-ban 18 felsőoktatási intézmény és 87 kar működött.

– A felsorolt egyetemeken, karokon, tanszékeken létre kellene hozni a magyar tanárok és hallgatók szervezetét. Az ilyen módon kialakított szervezeti keretek között a lehetőségekhez mérten a magyar hallgatók számára konzultációkat, szemináriumokat lehetne szervezni. Ott, ahol ehhez adottak a feltételek, némely tantárgyra önálló szemináriumi, esetleg előadói csoportokat lehetne hivatalosan is kialakítani a magyar hallgatók számára, ahol a foglalkozások magyar nyelven is folynának.

– A tanszéki, kari vagy egyetemi magyar hallgatói csoportokon belül a tanárok és idősebb diákok szakmai segítségnyújtásával elő lehetne segíteni, hogy a lehető legkevesebb magyar hallgató hagyja abba idő előtt egyetemi tanulmányait.

– A magyar tanárok segítségével a tehetséges hallgatókat be lehetne vonni a tudományos szakmai munkába, az egyetemi, kari, tanulmányi versenyekbe. Mindenekelőtt azonban fontos lenne felkészíteni a legtehetségesebb magyar hallgatókat a doktori képzésre, elvezetni őket a doktori cím megszerzéséig, és segíteni őket egyetemi, tanszéki, kutatói, más tudományos képesítést igénylő állások elnyerésében.

– A tanszékeken, karokon folyó tanulmányokról, de főleg a felvételi vizsga követelményeiről a megszokottnál részletesebb tájékoztatókat kellene készíteni és eljuttatni a magyar középiskolák tanulóihoz. Emellett szervezett formában rendszeres felvételi előkészítő tanfolyamokat lehetne szervezni annak érdekében, hogy minél több magyar diák sikeresen jusson túl a felvételi vizsgákon.

2. A második csoportba soroljuk a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karát, mindenekelőtt azért, mert e karon működik a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék. Ennélfogva a szlovákiai magyar humán értelmiség nagy része a kar, ill. tanszék hallgatói közül kerül ki.

– A bővítési és fejlesztési lehetőségek jobb feltételeinek megteremtése érdekében fontolóra kellene venni a tanszék osztását Magyar Nyelv, ill. Magyar Irodalom Tanszékre.

– A meglévő tanszéken létre kellene hozni egy magyar kisebbségi kutatócsoportot, kutatói beosztású szakemberekből, akik mindenekelőtt a magyar nemzeti közösség történelmének, néprajzának, művészetének, kultúrájának stb. kutatásával foglalkoznának.

– A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék vállalhatná fel a további szakok részére az 1. pontban felvázolt szervezeti keretek kialakítását, magyar nyelvű szemináriumok, előadások szervezését.

3. A magyar kisebbség szempontjából a felsőoktatási intézmények harmadik típusát alkotja a nyitrai Konstantin Egyetem. Ez az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény Szlovákiában, ahol a magyar nyelv és irodalom oktatásán kívül más tárgyakat is oktatnak hivatalosan magyar nyelven. Több mint 50 egyetemi oktató tart az egyetemen magyar nyelven előadásokat.

– A Konstantin Egyetemen folyó magyar tanító- és tanárképzés számára az eddig alkalmazott szervezeti keretek nem garantálták a megfelelő számú pedagógusképzést, e képzés tartósságát, folyamatosságát, sőt még az anyanyelven folyó oktatást sem. Ezért egy magasabb szervezeti egység, a Magyar Tanító- és Tanárképző Kar megszervezése válik időszerűvé.

– Már az 1999/2000-es tanévben vissza kellene állítani a Bölcsészettudományi és a Pedagógiai Karon az 1996-ban megszüntetett magyar nyelvű tanárképzést. Mindenekelőtt a történelem, földrajz, katechéta, filozófia, politológia, rajz, zene, torna, pedagógia pszichológia szakon.

– A Hungarisztika Tanszék helyett ajánlatos lenne létrehozni a Magyar Nyelv és a Magyar Irodalom Tanszéket.

– Három éven belül el kellene érni, hogy a magyar pedagógusképzésben a hallgatók száma 700 fölé emelkedjen, és a magyarul oktató tanárok száma elérje a 70-et.

4. A negyedik csoportba tartozónak tekinthetjük Szlovákia több városában működő hazai vagy külföldi felsőoktatási intézmények kihelyezett konzultációs központjait. A hazai állami felsőoktatási intézmények konzultációs központjai az egyetemekről és főiskolákról szóló törvény értelmében legálisan működhetnek.

– Az egyetemi és főiskolai törvény értelmében törvényesíteni kellene a magyarországi felsőoktatási intézmények Szlovákia területén működő konzultációs központjait.

– A nyitrai Konstantin Egyetemen biztosított a magyar nyelven folyó alsó tagozatos tanítóképzés. Ezért a konzultációs központokban az alsó tagozatos tanítóképzést a magyarországi tanítóképző főiskolák helyett a Konstantin Egyetemnek kellene átvennie, így is erősítve a hazai magyar nyelvű felsőoktatást.

– Célszerű lenne fontolóra venni további, a szlovákiai magyarság számára fontos szakok, mindenekelőtt egyetemi szakok, nyitását is, s a konzultációs központokban a képzésbe minél több szlovákiai magyar egyetemi oktatót is be kellene vonni.

8. Befejezés

Az eddigiekben az iskolai oktatás és művelődés fejlesztésével foglalkoztunk, holott a szlovákiai magyarság műveltségi szintbeli lemaradása igényelné a szakmai továbbképzés megszervezését is. A társadalom, a gazdaság által igényelt szakemberek továbbképzésének, átképzésének megszervezésében fontos szerepet tölthetnének be a civil szervezetek is.

A szlovákiai magyarság társadalmi és gazdasági felemelkedésének egyedüli biztos módja a megfelelő műveltségi szint elérése. Az előző részben felvázoltuk a magyar nemzeti közösség művelődésének fejlesztését célzó főbb stratégiai célokat. E célok megvalósításához a továbblépést a kormányprogram szolgáltatja azzal, hogy a kormány ebben garanciát vállalt a nemzeti kisebbségek műveltségi szintjének az országos szintre való emelésére. Az ehhez szükséges intézkedések meghozatalához mindenképpen kormányhatározatra van szükség. A kormány elé kerülő anyagot az Iskolaügyi Minisztériumnak kellene kidolgoznia. Mivel az eddigi tapasztalatok szerint feltételezhető, hogy ez az anyag nem fogja kielégíteni a szlovákiai magyarság politikai és szakmai képviseletét, ezért több oknál fogva is szükséges lenne, ha a Magyar Koalíció Pártja kidolgoztatná a magyar nemzeti kisebbség művelődési koncepcióját, amely nemcsak a kormánykoalícióban való tevékenyégének céljait szolgálná, hanem a magyar nemzeti közösség számára egy motiváló, mobilizáló, megmaradási, önszerveződési jövőkép kialakítását is elősegíthetné.

A szlovákiai magyarságnak már megvannak azok a szakmai tudományos intézményei (Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, Fórum Intézet, Katedra Társaság, Mercurius Kutatócsoport stb.) és szakemberei, akik a magyar kisebbség rövid és távlati művelődési koncepcióját elkészítenék és megvalósítását elősegítenék.

Lampl Zsuzsanna: Romakérdés magyar szemmel

(avagy hogyan látja a szlovákiai magyar közvélemény az ún. roma problematikát)

Egy este a Jóistennek nagy ötlete támadt. “Megteremtettem a napot és a holdat, már csak embert kell teremtenem.” Fogta az agyagot, embert formált, betette a sütőbe, de elaludt, s mire felébredt, az ember feketére égett. “Hát ezt bizony nagyon megsütöttem, néger embert teremtettem!” Gyorsan gyúrt egy másik emberalakot, betette a sütőbe. De izgalmában, nehogy nagyon megsüljön, túl gyorsan kiszedte. “Nahát, ez még nem kész, mint a túró, olyan fehér! De kár, de kár, fehér embert alkottam!” Nekigyürkőzött harmadszorra is. Most már nagyon vigyázott, nem aludt el, nem sietett, csak a sütőt figyelte. S amikor kinyitotta, mit lát! Szép embert teremtett! Se nem fekete, se nem fehér, a roma sikerült neki a legjobban!

Ez a roma népmese találóan és frappánsan jellemzi azt a társadalompszichológiai jelenséget, amelyet saját csoportnak nevezünk, szemben az ún. külcsoporttal.1 Nem véletlen tehát, hogy tanulmányom bevezetőjéül választottam, hiszen kiindulópontom épp a saját csoport és a külcsoport közötti különbség verbalizálása. A továbbiakban a saját csoportot a szlovákiai magyarság, a külcsoportot pedig a romák alkotják. A tanulmányban, amely a Fórum Intézet legújabb közvélemény-kutatására2épül, a következő kérdésekre keresem a választ:

1. konkrétan hogyan fogalmazódik meg a megkérdezettek tudatában a roma problematika, romakérdés lényege;

2. milyen a roma népesség megítélése a szlovákiai magyarság körében, különbözik-e ez a megítélés az össznépesség és a szlovákok romákról alkotott képétől; az első két kérdés összefonódik, ezért együtt tárgyalom: az elsőre a válasz, hogy a cigányokra gondolnak, nem közéleti-politikai vetületben,hanem a mindennapi tapasztalatok alapján, főleg a munkához való viszonyuk alapján. Ami a 2. kérdést illeti, a megítélés negatív, minden vizsgálati módszer erre utal. Ugyanez látható a szlovákoknál és a magyaroknál is;

3. milyen konkrét tapasztalatokkal rendelkeznek a megkérdezettek a romákkal kapcsolatban;

4. a hétköznapi magyar-roma együttélés során milyen konkrét problémák fordulnak elő a megkérdezettek lakhelyén;

5. hogyan képzelnék el a szlovákiai magyarok a romakérdés megoldását.

1. A romakérdés és a roma népesség megítélése

Az 1991-es népszámlálás szerint Szlovákiában 75 000 roma él, ők képezik a lakosság 1,4 százalékát. A szakemberek azonban sokkal többre, 420-500 ezerre becsülik a romák számát. A szlovák törvényhozás a romákat nemzeti kisebbségként értelmezi (az EBESZ és az ET etnikai csoportnak).

A roma specifikus kisebbség: belülről is nagyon differenciált, eredet, nyelv, dialektus, életkörülményei, anyagi helyzete stb. szempontjából. A hazai szociológiában máig hivatkozási alapul szolgáló, 1990-ben készült roma családok tipológiája3 szerint a roma családok többsége a következőképpen jellemezhető:

– A roma fiatalok, főleg a lányok 18 éves koruk betöltése előtt megkezdik a családi életet. Először csak partnerkapcsolatban élnek, de 91 százalékuk előbb vagy utóbb házasságot is köt. A válás ritka jelenség, nem éri el a 4 százalékot.

– A roma nők reprodukciós ciklusa a biológiai határig terjed, s ennek során átlagosan 6 gyermeket szülnek.

– A családtagok nem rendelkeznek semmiféle szakképesítéssel.

– A családfenntartó s egyben a család egyetlen kereső tagja a férfi, aki segédmunkásként dolgozik, nem a lakhelyén, hanem egy azon kívül eső településre ingázik. Jövedelme nagyon alacsony.

A romák gazdasági helyzete már ebben az időszakban is katasztrofális, fenyeget a tömeges elszegényedés veszélye, s Bačová figyelmeztet a legtipikusabb jelenségre: “épp a legalacsonyabb jövedelmű családok esetében figyelhető meg az »elvarázsolt kör«: a dolgozó férfi-apa szakképzetlensége, alacsony fokú iskolai végzettsége a lakosság átlagfizetéséhez képest alacsonyabb jövedelemmel jár. Ennek következtében csökken az egy főre jutó átlagkereset (főleg a sokgyermekes családokban). Az egy családtagra jutó alacsony átlagkereset miatt a család szociális segélyekre van utalva. A segélyek azonban nem ösztönöznek sem a kereset, sem pedig a szakképesítés növelésére. Ezt az egész család életmódját befolyásoló »ördögi kör«-t csak gazdasági mechanizmusok bevezetésével lehet megszüntetni. A rögzült szokások és sztereotípiák felvilágosító és nevelő tevékenységgel történő eltávolítása nem igazán hatékony.”4

Az eltelt tíz esztendő igazolta Bačová megállapításait. A romák iskolázottsági szintje nem emelkedett. A roma gyerekek közül csak kevesen járnak óvodába. Az alapiskolában rosszabb az előmenetelük, mint a többi gyermeknek. Nagyon kevés roma jár középiskolába, és a roma egyetemisták száma statisztikailag elhanyagolható. Ezzel szemben magas a kisegítő iskolát látogató roma gyerekek aránya. Az alapiskolai problémák gyökere, hogy a roma gyerekek rosszul beszélik az iskola tanítási nyelvét, nem sajátították el az alapvető higiéniai és egyéb szokásokat. Tesztelés során nagy részük az intelligenciaszint alsó sávjában foglal helyet.5

Ezzel egyidejűleg tovább romlott a romák gazdasági és szociális helyzete is. Rövid idő alatt kiszorultak a munkaerőpiacról – vannak települések, ahol a roma munkanélküliek aránya 100 százalék -, többségük nem rendelkezett semmiféle tartalékkal, így a legtöbben teljesen elszegényedtek. Segélyekből élnek. Iskolázatlanságuk és szegénységük miatt (e kettő a fentiekből adódóan nagyon szorosan összefügg) zsákutcába kerültek, s nem igazán képesek önerőből változtatni a helyzetükön. Michal Vašečka szerint6 a romák etnikai kisebbségből egyre inkább kezdenek szociális kisebbséggé válni, egyre jellemzőbb rájuk az “underclass” meghatározása: hosszan tartó munkanélküliség, töredékes munkakarrier, tartósan érvényesülni csak a másodlagos munkaerőpiacon tudnak, az állami segélyektől és az árnyékgazdaságban fellelhető tevékenységektől függnek. Általános rezignáltság uralkodik körükben, csökken a tekintélytisztelet, a társadalmi kontroll mértéke alacsony, a munkaerkölcs pedig teljesen szétfoszlik. Ugyanakkor nem megfelelő anyagi helyzetük, magas munkanélküliségük, jogi tudatuk alacsony színvonala és a törvény szabta büntetések alacsony hatékonysága miatt a romák bűnözési statisztikája jóval magasabb, mint a többségi lakosságé. Többnyire szabálysértésekről és társadalmi szempontból kevésbé súlyos bűncselekményekről van szó. Emellett egyre több roma válik drogfüggővé, a játékautomaták és egyéb hazárdjátékok rabjává.7

Az adatfelvétel időszakában még nem nyugodtak meg az 1998-as roma kivándorlás által felborzolt kedélyek sem, amelyek hátterében nem az áll, hogy néhány száz roma család kivándorolt Angliába, Belgiumba és más országokba, hanem az, hogy ennek az ország valamennyi lakosára kiterjedő vízumkényszer lett a következménye.

Ezek a permanens jelenségek képezik a roma problematika objektív alapját.

Első, tapogatózó jellegű kérdésünk a problémakör szubjektív értelmezésére irányult. Arra voltunk tehát kíváncsiak, hogy a romakérdésről mi jut a megkérdezettek eszébe, s hogyan fogalmaznák ezt meg a saját szavaikkal. Feltételeztük, hogy a “romakérdés” fogalom hallatán többségük válasza a kivándorlás, bűnözés és szociális problémák kategóriái köré csoportosul majd, egyrészt azért, mert ezek olyan létező és egyre inkább elharapódzó problémák, amelyek a leginkább szembetűnnek, másrészt pedig az utóbbi hónapokban a tömegkommunikációs eszközök is sokat foglalkoztak velük.

S valóban megjelentek ezek a válaszok. Ám korántsem olyan súllyal, mint ahogyan feltételeztük. Először is: a kapott válaszcsomag nem csupán az említett három kategória köré fonódott. Ennél sokkal több, összesen 13 fajta megfogalmazás különböztethető meg a beérkezett válaszok között, s ezek sokkal szélesebb skálán mozognak, mint a kivándorlás, bűnözés és a szociális problémák. Másodszor: a romakérdés a legtöbb megkérdezettnek nem ezeket a jelenségeket juttatta az eszébe, hanem valami egészen mást.

Ha leszámítjuk a nem válaszolók és a válaszolni nem tudók 15 százalékot kitevő csoportját, akkor a válaszoló többség egyötöde a romakérdés kapcsán a romák tulajdonságaira asszociál. Bár a megfogalmazásnak van egyfajta halvány, de érzékelhető megkülönböztetés jellege, önmagában nagyon általános az a válasz, hogy “a romakérdésről a romák tulajdonságai jutnak az eszembe”. Sőt semmitmondó is, hiszen nem tudhatjuk, a válaszadók milyen konkrét tulajdonságokra gondolnak, s ezek közül milyen mértékben vannak jelen a jó, s milyen mértékben a rossz tulajdonságok. Kontrollkérdések segítségével azonban feltárul a válasz tartalmi dimenziója. Először is, amikor megkérdeztük, eltérnek-e a romák emberi tulajdonságai a fehérek emberi tulajdonságaitól, kiderült, hogy a néhány mondattal fentebb megfogalmazott halvány megkülönböztető jelleg valójában nagyon határozott mértékben van jelen, hiszen a megkérdezettek 67 százaléka egyértelműen megkülönbözteti a romák emberi tulajdonságait a fehérek emberi tulajdonságaitól, s egyben elismeri, hogy vannak jellegzetesen roma tulajdonságok. Ennél is fontosabb azonban, hogy a tipikus roma tulajdonságok felsorolása után a túlnyomórészt negatív jellemzések listája tárul a szemünk elé, amint az az 1.táblázatban látható:

1. táblázat: Ön szerint melyek a romák legjellemzőbb tulajdonságai?

Esetszám

%

Nem szeretnek dolgozni, lusták

109

22,5

Piszkosak, büdösek

52

10,8

Bűnözők

44

9,2

Alattomosak, sunyik, hazugok

33

6,9

Agresszívek, durvák

26

5,4

Nem tűrik a kötöttséget, szabadok

23

4,8

Zenében, táncban tehetségesek

16

3,3

Szemtelenek, pimaszok

15

3,1

Összetartanak

14

2,9

Egyszerűen mások, mint mi

13

2,7

Lármásak, hangoskodnak

12

2,5

Buták

11

2,3

Indulatosak, hirtelen haragúak

10

2,1

Igénytelenek

8

1,7

Mindenkit kihasználnak

5

1,0

Gyerekszeretők

5

1,0

Csak a külsejük különbözik

4

0,8

Csoportban erősek, egyedül bezzeg félnek

3

0,6

Szegények

3

0,6

Gyorsan szaporodnak

2

0,4

Sajnáltatják magukat

1

0,2

Nem akarnak beilleszkedni a társadalomba

1

0,2

Egyéb válaszok

7

1,5

Nem tudja

64

13,3

Összesen

480

100,0

A megkérdezettek 67,2 százaléka negatív jellemzéssel illeti a romákat (ezeket a negatív jelentéstartalmú jellemzéseket a táblázatban félkövér betűvel jelöltem)8, s ezek között ugyanúgy megtalálhatók a romák külsejére, mint belső tulajdonságaikra, viselkedésükre, életmódjukra vonatkozó negatív jellemzések. Mindent összevetve tehát tipikus roma tulajdonságok alatt a válaszadók kétharmada negatív tulajdonságokat ért, s a romákat elsősorban negatív emberi tulajdonságaikkal különbözteti meg a fehérektől.

Visszatérve az indító kérdéshez, vagyis ahhoz, mire gondol a megkérdezett, amikor a romakérdésről van szó, a következőképpen pontosíthatjuk a választ: amikor a megkérdezettek 22,2 százaléka a romák tulajdonságait emeli ki, akkor elsősorban negatív tulajdonságokra gondol, vagyis eleve egyfajta negatív attitűdöt aktivizál. Ahhoz képest, hogy a tulajdonságok felsorolásánál a megkérdezettek kétharmada jellemezte negatív tulajdonságokkal a romákat, ez az egyötöd még kevésnek is tűnhet, ám mielőtt ilyen elhamarkodott eszmefuttatásba kezdenénk, érdemes szemügyre venni, mi a helyzet a többi reszpondensnél.

A 2. táblázatban látható, hogy a “mi jut eszébe a romakérdésről” második leggyakoribb válaszreakciója a negatív érzések kifejezése. A válaszadók 11,5 százaléka fejezte ki a romákkal kapcsolatos negatív érzéseit, mégpedig nem konkretizált (például: “nem bírom őket”, “nem szeretem őket”) vagy teljesen konkrét formában (például: “undorodom a koszos fajtájuktól”, “utálom, ahogy mindig előretolakodnak a sorban”).

A további válaszok között sincsenek kimondottan pozitív töltetűek.9 Akad ugyan néhány semleges, de mindenképpen a negatív konnotációjú válaszok vannak többségben: a megkérdezettek azon 73,3 százalékának, amely válaszolt a kérdőívben feltett nyitott kérdésre, a roma problematikáról negatív dolgok jutnak az eszébe10, még akkor is, ha a megfogalmazás formálisan nem okvetlenül negatív:

2. táblázat: Az utóbbi időben gyakori téma az ún. romakérdés. Önnek mi jut erről az eszébe?

%

A romák tulajdonságai

22,2

Negatív érzelmek

11,5

Kivándorlás

10,0

Túlbeszélt téma (túl sok figyelmet szentelünk nekik, vannak sokkal fontosabb problémák)

9,5

Sürgősen megoldandó probléma

8,0

Szociális problémák (nincs pénzük, mert nem akarnak dolgozni, kapják a segélyeket, közben mi dolgozunk rájuk)

7,3

Bűnözés

4,9

Megoldhatatlan probléma (mert a romák sosem fognak megváltozni, sosem alkalmazkodnak)

4,8

Sok a roma

4,7

Vízumkényszer

4,6

Egyéb válaszok

4,3

Személyes rossz tapasztalatok

3,8

Cigányok

2,7

A romák mások, idegenek

1,5

Összesen

100,0

A megkérdezettek csaknem háromnegyede tehát a romakérdésre rossz szájízzel reagál, kétharmaduk a romákat negatív tulajdonságokkal jellemzi. Ezek után nem hat a meglepetés erejével, hogy a romákhoz való viszonyulás szubjektív fokmérője, az irántuk érzett rokonszenv sem erős.

A romákhoz való közvetlen viszonyulást a rokonszenv-ellenszenv skála segítségével mértük. A romákon kívül további kilenc csoportot soroltunk fel, ezek szolgáltak referenciakeretként. A válaszmegoszlások első fokú osztályozása a 3. táblázatban látható:

3. táblázat: Ön hogyan viszonyul a következő csoportokhoz? (%)

Nagyon rokonszenves

Inkább rokonszenves

Közömbös

Inkább ellenszenves

Nagyon ellenszenves

Munkanélküliek 5,2,6

4,8

18,1

60,8

13,5

2,7

Szlovákok 3,4, 7

4,4

24,6

59,0

11,0

1,0

Magyarországi magyarok 1,7,10

22,3

42,1

32,7

2,9

0,0

Romák 7, 7,3

1,3

3,8

42,1

38,1

14,8

Menekültek 6,3,5

2,1

20,2

60,4

13,3

4,0

Zsidók 4,1,9

5,2

19,8

68,1

5,2

1,7

Homoszexuálisok 8,6,4

0,6

3,5

45,0

27,1

23,8

Bőrfejűek 9,10,1

0,0

0,8

13,3

23,3

62,5

Kábítószeresek 10,9,2

0,0

0,6

18,3

27,5

53,5

Vállalkozók 2,5, 8

7,9

28,3

53,5

7,3

2,9

A 3. táblázat azt jeleníti meg, hogy a felsorolt csoportokkal szemben a megkérdezettek milyen részaránya érez rokonszenvet, ellenszenvet, illetve milyen részarányban közömbösek irántuk. A három viszonyulási forma közül elsőként a közömbösséget vizsgáljuk, mivel a magyarországi magyarok, a bőrfejűek és a kábítószeresek kivételével valamennyi csoport esetében épp a megkérdezettek nagyfokú közömbössége a jellemző. Ez leginkább a zsidókkal szembeni viszonyulásnál mutatkozik meg, irántuk a megkérdezettek kétharmada közömbös, de magas a közömbösek részaránya a munkanélküliek, a menekültek, a szlovákok és a vállalkozók esetében is (53,5 százaléktól 60,8 százalékig terjed). A közömbös viszonyt az összes többi csoportnál megelőzi a rokonszenv vagy az ellenszenv11, hiszen minél kevésbé közömbösek a megkérdezettek, annál erősebb a rokonszenvük vagy az ellenszenvük.

A legrokonszenvesebbek a magyarországi magyarok (64,4%), majd őket követik a vállalkozók (36,2%), a szlovákok (29%), a zsidók (25,9%, a munkanélküliek (22,9%), a menekültek (22,3%), a romák (5,1%), a homoszexuálisok (4,1%), a bőrfejűek (0,8%) és a kábítószeresek (0,6%).

Az ellenszenv sorrendje a következő: bőrfejűek (85,8%), kábítószeresek (81%), romák (52,9%), homoszexuálisok (50,9%), menekültek (17,3%), munkanélküliek (16,2%), szlovákok (12%), vállalkozók (10,2%), zsidók (6,9%), magyarországi magyarok (2,9%).

A tíz csoport közül a romák tehát a hetedik legrokonszenvesebb, ugyanakkor a harmadik legellenszenvesebb csoportot alkotják. Bár nem ők állnak az ellenszenv-lista első helyén, a harmadik hely valójában azt jelenti, hogy minden második megkérdezettnek ellenszenvesek. A rokonszenv-ellenszenv különböző mértékben nyilvánul meg a kerületek és a korcsoportok szerinti bontásban (1. grafikon). Más mutatók – például a település magyar lakosainak részaránya, valamint iskolai végzettsége – szerinti bontásban nincsenek tendencia jellegű különbségek.

1. grafikon: A romákkal szemben tanúsított rokonszenv és ellenszenv kerületek és korcsoportok szerint

Nyugat-Szlovákia Közép-Szlovákia Kelet-Szlovákia 18-34 35-55 55 fölött
Rokonszenves

7,3

4,0

1,7

8,7

2,9

6,1

Közömbös

46,1

37,4

28,0

35,7

42,4

42,9

Ellenszenves

46,5

58,7

64,2

56,7

54,9

51

Amint azt az 1. grafikon ábrázolja, a romákhoz való viszonyulásban érvényesül a kerületi szempont, ami annyit jelent, hogy Nyugat-Szlovákiából Kelet-Szlovákia felé haladva számottevően csökken a velük szimpatizálók, de még a közömbösek részaránya is, ugyanakkor növekszik az ellenszenvezők részaránya. Az utóbbiak Közép-Szlovákiában csaknem 7 százalékkal, Kelet-Szlovákiában pedig 9 százalékkal meghaladják az országos átlagot.

Ugyancsak az 1. grafikonon láthatók a korcsoportok szerinti válaszmegoszlások: a 18-34 évesek csaknem 36 százaléka közömbös a romákkal szemben, a három korcsoport közül ők azok, akiknek a legrokonszenvesebbek, ám egyben a legellenszenvesebbek is. A középkorúaknak és az 55 éven felülieknek közömbösebbek a romák, mint a fiataloknak, de az irántuk érzett ellenszenvük is kisebb.

A rokonszenv-ellenszenv skálán nyert adatokat faktoranalízissel is feldolgoztuk, s az eredmény alapján kezdenek feltárulni az ellenszenv okai is:

4. táblázat: A felsorolt csoportokhoz való viszonyulás

(Faktortáblázat 59,5%)

Faktor

1

2

3

4

Kábítószeresek

.789

-.136

.200

-.035

Bőrfejűek

.769

-.125

-.110

.146

Homoszexuálisok

.622

.359

.082

-.250

Magyarországi magyarok

-.040

.729

-.284

.143

Szlovákok

-.038

.664

.187

.097

Zsidók

-.060

.536

.262

-.405

Munkanélküliek

.015

-.096

.726

.194

Romák

.057

.102

.723

-.041

Menekültek

.131

.326

.493

-.389

Vállalkozók

-.001

.212

.165

.829

Variancia

19,9

16,4

12,3

11,0

A négy faktor a felsorolt csoportokhoz való viszonyulás más-más dimenzióját jelenti. Az első faktor olyan viszonyulást feltételez, amelynek alapja a társadalmi deviancia, esetünkben a kábítószeresek, bőrfejűek és homoszexuálisok hordozta olyan viselkedés, amely eltér a társadalmi normaként elfogadottól. A második faktor tulajdonképpen a felsoroltak kontextusában legkevésbé problémás, a vizsgált kérdéskört tekintve az én-csoporthoz leginkább közel eső csoportokhoz való viszonyulásra utal. A negyedik faktor, amely a vállalkozókhoz való viszonyulást jelzi, a kutatói várakozásnak megfelelően egy specifikus, teljesen különálló mutató.

Bennünket jelenleg leginkább a harmadik faktor érdekel, amelyet a megkérdezettek egy részének a munkanélküliekhez, a romákhoz és a menekültekhez való viszonya alkot. A felsorolt három csoportnak vajon melyik lehet az a közös jellemzője, amelyből kifolyólag a hozzájuk való viszonyulás is hasonló? Kézenfekvő feltételezésnek tűnik, hogy ez a közös jellemző a munkanélküliek, a romák és a menekültek munkához való viszonyából ered.12 Ez a viszony a köznapi nyelv szintjén a következőképpen írható le: a munkanélküliek, a romák (többségük ugyancsak munkanélküli) és a menekültek nem dolgoznak, állami segélyekből élnek. Ezzel szemben nekünk, többieknek dolgoznunk kell, ha boldogulni akarunk, de nemcsak magunkra dolgozunk, hanem rájuk, az ő segélyeikre is. A harmadik faktort tehát nyugodtan nevezhetjük az “ingyenélők”-höz való viszonyulás faktorjának.

Ezt az értelmezést több érv is alátámasztja.

1. Az 1. táblázatban, amely a romák tulajdonságait ismerteti a megkérdezettek válaszai alapján, a sok negatív tulajdonság közül az első helyen a “nem szeretnek dolgozni, lusták” válasz szerepel. A megkérdezettek 22,5 százaléka mondta ezt, azaz csaknem minden negyedik-ötödik.

2. A Szlovák Statisztikai Hivatal Közvélemény-kutató Intézete 1995-ben végzett közvélemény-kutatása szerint13 a megkérdezettek fele a romákat tartja az ország második számú14veszélyforrásának, mégpedig a következő okok miatt:

– bűnözés (41%);

– gazdasági destruktivitás (25%) – gazdasági terhet jelentenek, ingyenélők, sosem fognak dolgozni;

– társadalmi alkalmatlanság (25%) – hangosak, piszkosak, lusták, szemtelenek;

– a romák reprodukciójának különböző vetületei (16%) – gyorsan szaporodnak, szellemileg elmaradottakat nemzenek, általános degeneráció.

Ugyanezen felmérés adatai szerint a megkérdezettek 61 százaléka a romák jellemző tulajdonságának tartja, hogy kerülik a becsületes munkát.

E ponton talán az olvasóban is felmerül a kérdés, hogy vajon van-e valóságalapja az “ingyenélő” faktornak. Ezt a kérdést eleve két részre kell bontani: a roma munkanélküliség, valamint a roma munkanélküliség okainak problematikájára. Az első jelenség létét nem kell bizonygatni, hiszen a hivatalos statisztikai adatokból tudjuk, hogy a romák körében milyen hatalmas méreteket öltött a munkanélküliség. A másik jelenség tudományos behatárolása annál nagyobb nehézségekbe ütközik. A romák munkanélküliségének lehetséges okaival kapcsolatban a fejezet elején már ismertettem néhány összefüggést, amelyből kiderült, hogy szakképzetlenségük miatt már tíz évvel ezelőtt is eleve a munkapiac peremére szorultak. De milyen mértékben okozója a romák munkanéküliségének a saját, munkához való negatív viszonyulásuk? Erre a kérdésre nem létezik számszerűsített válasz (mivel a kérdést ilyen formában senki sem teszi fel), csupán általános utalásokra hagyatkozhatunk. A Szlovák Statisztikai Hivatal Közvélemény-kutató Intézetének 1991-es zárójelentéséből15 idézek: “a felnőtt roma állampolgároknak több mint a fele (58%) nincs munkaviszonyban. Sok család kizárólag családi pótlékból (8%) él, rokkantnyugdíjból (8%), esetleg különböző munkanélküli vagy gyermekgondozási segélyekből. (…) Feltűnő, hogy a problémákkal küszködő roma állampolgárok elsősorban a nemzeti bizottságoktól (helyi önkormányzatoktól – a szerk megj.) várják el a segítséget (49%). Megszokták, hogy más oldja meg helyettük a problémáikat, elsősorban a szociális dolgozók”.16 Vašečka szerint a helyenként száz százalékos roma munkanélküliség okai: alacsony kvalifikáció, kevés munkalehetőség az ilyen képzetlen munkaerő számára, a romák alacsony munkaerkölcse, valamint az, hogy a romák nem akarnak közhasznú munkákat végezni.17

Összegezve a szlovákiai magyarok romákhoz való viszonyát az eddig tárgyalt mutatók szerint a következőket mondhatjuk el: a megkérdezettek 73,3 százalékának a romakérdésről negatív dolgok jutnak az eszébe, elsősorban a romák tulajdonságai. Ugyanakkor a romák tulajdonságai alatt 67,2 százalékuk negatív tulajdonságokat ért, s bár ezek a negatív tulajdonságok nagyon széles skálán mozognak, a leggyakrabban említett a romák lustasága, az, hogy nem akarnak dolgozni. Amikor nyíltan is rákérdezünk a romákkal szemben érzett rokonszenvre-ellenszenvre, az elmondott összefüggések további megerősítést nyernek, hiszen a megkérdezettek 53 százaléka ellenszenvet érez a romák iránt. Ennek az ellenszenvnek alapvető okozója pedig “visszatérő motívumként” egyrészt az, hogy a romák nem dolgoznak, másrészt az, hogy a megkérdezettek szerint nem is akarnak dolgozni.

2. A romákkal kapcsolatos konkrét élmények, tapasztalatok

A megkérdezettek a romák negatív munkához való viszonyulásán kívül azonban más rossz tulajdonságokat is felsoroltak. Főleg ápolatlan külsejüket, erőszakos, hangos, másokat zavaró, a bűnözésig fajuló viselkedésüket kifogásolták. Pozitív tulajdonsággal kevesebben jellemezték őket. Ezek alapján a romák muzikális, család- és saját csoportcentrikus, független, szabad, nincstelen népesség képét öltik magukra.

Míg munkanélküliségi statisztika létezik, a roma bűnözés is számszerűsítve van, arról nem léteznek megbízható adatok, hogy hány roma piszkos, mennyien hazudnak, hányan verik fel esténként a nyugodni vágyók ablaka alatt a csendet, hányan tudnak hangszeren játszani, hányan törődnek jó szülők módjára a gyermekeikkel. A felsoroltak közül bármelyik jellemzés – úgy a rossz, mint a jó – megcáfolható, ugyanakkor valamennyinek van valóságalapja is. A továbbiakban éppen az érdekel, hogy a megkérdezettek miből merítettek, amikor a romákat jellemezték, mire épül, miből táplálkozik a romákhoz való viszonyulásuk. Élményszintű, azaz egyszeri vagy nagyon ritka, de meghatározó tapasztalatból? A mindennapi együttélés tapasztalatából? Véleményeikkel létező sztereotípiákat, esetleg előítéleteket juttattak felszínre?

A megkérdezettek először arra a kérdésre válaszoltak, hogy rendelkeznek-e olyan konkrét élménnyel, tapasztalattal, amely meghatározta a romákhoz fűződő viszonyukat (5. táblázat):

5. táblázat: Van-e olyan konkrét élménye, tapasztalata, amely meghatározta a romákhoz fűződő viszonyát?

Esetszám

%

Pozitív élmények

45

9,4

Negatív élmények

148

30,8

Nincs konkrét tapasztalata

287

59,8

Összesen

480

100,0

A megkérdezettek 60 százalékának nincs semmilyen konkrét élménye a romákkal kapcsolatban. Időponttól és helytől független, konkrét meghatározó tapasztalattal 40 százalékuk rendelkezik, ebből 30,8 százalékuknak negatív tapasztalatai vannak. A legtöbben, kilencvenöten saját bőrükön tapasztalták meg a roma bűnözést: ellopott pénztárcákról, biciklikről, tyúkokról, termésről stb. szól a felsorolásuk. Huszonegy megkérdezett családtagja, ismerőse meglopását ecsetelte (például a fiának iskolából jövet elvették a karóráját, a feleségét megtámadták az utcán, és elvették a kabátját). Tizenhét válaszadónak roma szomszédja van, ők állandó hangoskodásukat, agresszív viselkedésüket kifogásolták. Tizenöten ugyancsak a romák szemtelenségére, agresszivitására panaszkodtak, amelyet a munkahelyükön naponta tapasztalnak (például a tanárnő az iskolában, a nővér az orvosi rendelőben).

A pozitív élményekkel rendelkezők közül huszonegy megkérdezett rokoni és baráti kapcsolatokat idézett fel: jó szomszédságban éltek-élnek a romákkal, valamelyik felmenőjük roma volt, roma nősült be a családjukba. A pozitív tapasztalatok között többször előfordul, hogy a megkérdezettnek roma lány volt a nagy szerelme. Tizenegy megkérdezett számára a romák muzikalitása volt meghatározó élmény, mulatságon, bálban élték át, vagy pedig közvetlen barátjuk volt nagyon jó zenész. A pozitív élményeket felsorolók közül utolsóként említem a tizenhárom magát romának valló megkérdezettet.

A pozitív tapasztalattal rendelkezők között csaknem kétszer annyi a férfi (14,4%), mint a nő (7,5%). Az egyes korcsoportok szerint is különbségek mutatkoznak (2. grafikon2. grafikon: A romákkal kapcsolatos meghatározó élmények a korcsoportok függvényében

18-34 éves 35-55 éves 55 éven felüli
Pozitív élmények

12,5

8,2

13,1

Negatív élmények

32,4

30,8

26,7

Nincs konkrét élménye

55,1

61,0

60,1

Amint azt a 2. grafikon ábrázolja, pozitív élménnyel legkevésbé a középkorúak, negatív élménnyel legkevésbé az idősebbek rendelkeznek. Negatív élményre leginkább a fiatalok tettek szert.

Első látásra az iskolai végzettség szerinti bontás is érdekesnek tűnik, mivel pozitív élményei kimagaslóan az alapiskolai végzettségűeknek vannak. Ám valójában ez egy torzított összefüggés. Abból származik, hogy a pozitív élményekkel rendelkező alapiskolai végzettségű válaszadók egyharmada roma.

Nagyon erősen érvényesült viszont a kerületi szempont (3. grafikon):

3. grafikon: A romákkal kapcsolatos meghatározó élmények a kerületek függvényében

Nyugat-Szlovákia Közép-Szlovákia Kelet-Szlovákia
Pozitív élmények

12,1

12,9

6,4

Negatív élmények

25,6

24,8

45,8

Nincs konkrét élménye

62,3

62,3

47,8

A pozitív élményekkel rendelkezők között kétszer annyi a nyugat- és közép-szlovákiai megkérdezett, mint a kelet-szlovákiai. Az utóbbiak közül viszont jóval többnek van romákkal kapcsolatos meghatározó élménye, főleg ami a negatív élményeket illeti. Tehát Kelet-Szlovákia felé haladva csaknem húsz százalékkal csökken azok száma, akiknek nincsen romákkal kapcsolatos konkrét meghatározó élményük, ugyanannyival növekszik azonban a negatív élményekkel rendelkezőké. A konkrét élmények kerületi identifikálása arról vall, hogy elsősorban Kelet-Szlovákiában vannak kitéve a megkérdezettek a roma bűnözés korábban felsorolt formáinak.

Az általánosabb megközelítés után a fehér-roma együttélés jellegét vizsgáltuk meg. A közvélemény-kutatás előkészítő szakaszában ügyeltünk arra, hogy olyan mintasokaságot alakítsunk ki, amely az egyéb kritériumok mellett annak is megfelel, hogy a lakhelyén romák is élnek. A 4. grafikon a megkérdezettek eloszlását ábrázolja aszerint, hogy lakhelyükön milyen részarányt alkotnak a romák:

4. grafikon: A reszpondensek eloszlása lakhelyük roma lakosságának részaránya szerint

Nincsenek romák

9,5

1% alatti roma részarány

52,0

1-2%

18,9

2-5%

18,3

5-10%

1,3

Összesen

100,0

A 4. grafikon alapján elmondható, hogy egyetlen vizsgált településen sem alkották a romák a lakosság többségét, és egyensúlyban sem voltak a fehér lakossággal. Ugyanakkor a romák részaránya valamennyi településen kisebb volt, mint a fehéreké, hiszen sehol sem haladta meg a 10 százalékot. A megkérdezettek 90,5 százaléka olyan településen él, ahol a romák elenyésző kisebbséget alkotnak, 9,5 százalékuk lakhelyén pedig nem élnek romák.

A szakirodalomban többen utalnak arra, hogy egy “problémás” ellenszenves külcsoport mennyiségi mutatóinak szubjektív megítélése különbözhet azok objektív állapotától. Bennünket is érdekelt, hogy vajon a megkérdezettek szubjektív becslése lakhelyük roma lakosságának részarányát illetően fedi-e a romák valós részarányát. A becslés abból állt, hogy a megkérdezettek aszerint sorolták be magukat, amekkorára becsülték a lakhelyükön élő romák arányát (5. grafikon):

5. grafikon: Az Ön lakhelyén élnek romák? – becsült részarány

Igen, ők alkotják a lakosság többségét

2,3

Igen, nagyjából ugyanannyian vannak, mint a fehérek

5,4

Igen, de kisebbségben vannak a fehérekkel szemben

64,8

Igen, elenyésző számban élnek itt romák

15,1

Nem jellemző a lakhelyemre a roma lakosság jelenléte

12,4

Összesen

100,0

A megkérdezettek 12,4 százaléka él olyan településen, amelyen becslése szerint nincsenek romák. A többiek lakhelyén kisebb-nagyobb részarányban ugyan, de élnek romák is. 64,8 százalékuk becslése szerint lakhelyükön a roma lakosság részaránya kisebb, mint a fehéreké, 15 százalékuk szerint elenyésző. A megkérdezettek 7,7 százaléka a roma lakosság részarányát a fehér lakosság részarányával azonosnak becsüli, vagy úgy látja, a romák vannak többségben.

Összehasonlítva a becslést a valósággal, ezúttal nem tapasztalunk lényeges különbségeket. Bár a becslés 3 százalékkal haladja meg a valóságot azoknak a településeknek az esetében, ahol nem élnek romák, ez a különbség statisztikailag elhanyagolható. A becsült és a valós roma részarány között csupán egyetlen fontosabb eltérés mutatkozik: a megkérdezettek csaknem 8 százaléka többséginek vagy egyenlőnek becsülte a romák részarányát a fehérekkel szemben, holott a valóságban ilyen településen nem is folyt lekérdezés. A megkérdezettek többsége a valóságnak megfelelően kisebbséginek vagy elenyésző számúnak becsülte lakhelye roma lakosságát.

További kérdésünk arra irányult, okoz-e gondokat, s ha igen, milyen problémákkal jár a romákkal való együttélés?

6. táblázat: Problémákat okoz a romák jelenléte?

Esetszám

%

Mindennapos problémákat okoz

48

12,4

Gyakran előfordulnak ilyen jellegű problémák

78

20,1

Ritkán, de előfordulnak ilyen jellegű problémák

108

28,0

Nincsenek velük különösebb gondok

136

35,1

Nem tudom

17

4,3

Összesen

468

100,0

Problémamentes együttélésről a válaszadók egyharmada (35,1%) tanúskodik. Ezzel szemben csaknem kétharmaduk lakhelyén problémát okoznak a romák: a válaszadók 32,5 százaléka mindennap vagy gyakran megél problémás helyzeteket, 28 százalékuk csak ritkán, de ezeket mégis említésre méltónak találja. A romák okozta problémákat felsorolásuk gyakorisága szerint a következőképpen csoportosíthatjuk:

– a leggyakoribb probléma a lopás és a betörés. Ez bárhol előfordulhat, például a buszon, az iskolában vagy az utcán, s nemcsak este, hanem fényes nappal is. A romák leállítják a gyermekeket, és elveszik a tízóraijukat, értékesebb tárgyaikat, ruháikat, de a felnőtteket is megtámadják, kitépik a kezükből a táskát, megfenyegetik őket. Tapogatják a nőket, láncot tesznek a nyakukra, s közben megerőszakolják őket (több megkérdezett megjegyezte, hogy a többi járókelőhöz hasonlóan, akik láttak ilyen eseteket, ő sem mert közbeavatkozni, egyszerűen azért, mert félt). Nagyon gyakori, hogy a romák a megkérdezett szeme láttára lopnak a kertjéből, s ha számon kéri tőlük vagy megfenyegeti őket, hogy feljelentést tesz, akkor megátkozzák vagy kinevetik őt, esetleg viszonzásképpen meg is fenyegetik;

– a második leggyakoribb probléma a romák nyilvános civilizálatlan viselkedése, azaz az utcai, lépcsőházi hangoskodás, randalírozás, veszekedés, verekedés, szemetelés, vandalizmus;

– az említés gyakoriságában harmadik helyen áll a romák félelemkeltő, egyfajta erőt demonstráló viselkedése. Ezt kizárólag csoportban prezentálják, például este csoportosan garázdálkodnak, erőszakoskodnak az utcán, provokálják az embereket, igyekeznek konfliktust kirobbantani;

– a romák csalnak, megbízhatatlanok, nem tartják be a szavukat. Ezt a problémakört aránylag kevesen említették, ugyanakkor konkrét példákkal illusztrálták: a roma kölcsönkér, de a kölcsönt nem adja meg, sőt még le is tagadja. Megígéri, hogy elviszi a gyermekét az orvosi ellenőrzésre, de nem jelenik meg sem a megbeszélt időpontban, sem máskor. Aláírás ellenében felveszi az esedékes segélyt, de a hivatalban a másik referensnek égre-földre esküdözve állítja, hogy semmit sem kapott.

A romákhoz fűződő meghatározó élmények elemzése megmutatta, hogy a megkérdezettek csaknem 60 százalékának nincsenek ilyen élményei, 30 százalékuknak viszont negatív élményei vannak. Ennek ellentettjét tapasztaljuk, amikor a fehér-roma együttélést vizsgáljuk, hiszen azt a megkérdezetteknek csupán egyharmada ítéli problémamentesnek, míg csaknem kétharmaduk szerint a romák jelenléte gyakrabban vagy ritkábban, de problémákat okoz. Hogyan lehetséges az, hogy miközben a megkérdezettek kétharmadának semmiféle meghatározó élménye nincs a romákkal, ugyancsak kétharmaduk a problémás együttélésre panaszkodik, amelyet konkrét példákkal bizonyít? Itt nemcsak arról van szó, hogy a két kérdésben eleve másképp koncipiálva közelítettük meg a problémát – először az időhöz, helyhez nem kötött élmény, másodszor pedig a lakhelyhez kötött helyzetek, az együttélés szempontjából -, hiszen a kettő nemegy esetben fedte egymást. Miről van szó tehát? A próbakérdezés során gyakran magam is találkoztam ezzel az ellentmondással, s amikor magyarázatot kértem, a következőhez hasonló válaszokat kaptam: “nem mehetek el hazulról, mert figyelik, mikor lépek ki a kapun, hogy azután átugorhassanak a kerítésen, és lophassák el, ami csak mozdítható. Ez nem élmény, ez mindennapos dolog, a mindennapjaink része, mert ugyanezt megcsinálják a szomszédokkal, nemegyszer láttam már az ablakból, csak nem mertem rájuk szólni, mert a hátsó szomszédot már egyszer megverték, amikor ki akarta őket kergetni a kertjéből. Nekünk évek óta ilyen feszültségben kell élnünk, csak azért nem fásulunk bele, mert félünk. Minket aztán senki sem véd meg tőlük, a rendőrök is vagy félnek tőlük, vagy összepaktálnak velük. Akkor lenne élményem a cigányokkal kapcsolatban, ha mindez megszűnne. Akkor ezt válaszolnám, mint velük kapcsolatos pozitív élményt.” Vagyis, általánosítva a fenti gondolatsort, feltételezhető, hogy minél több problémát okoznak a romák a megkérdezett lakhelyén, minél gyakoribbak a megkérdezett ez irányú tapasztalatai, annál kevésbé éli meg ezeket különleges, meghatározó élményként, problémaként viszont annál inkább regisztrálja. Tehát ha konkrét élményt nem is tüntet fel, azért még konkrét problémái vannak. Emellett a problémás együttélés eseteinek felduzzadását (s egyben az élmények és a mindennapos tapasztalatok különböző jellegét) magyarázza az is, hogy a problémákat nemcsak azok érzékelik, akiknek nincs meghatározó élményük, hanem azok is, akiknek pozitív meghatározó élményük van. A 6. és 7. grafikon alátámasztja ezeket a feltételezéseket:

6. grafikon: A romák okozta problémák a megkérdezettek meghatározó élményei tükrében

Pozitív élmények Negatív élmények Nincs konkrét élménye
Mindennapos problémákat okoznak

11,3

27,1

4,3

Gyakran okoznak problémákat

20,2

28,5

15,4

Ritkán, de előfordulnak problémák

28,4

33,1

24,9

Nincsenek különösebb problémák

40,0

10,6

48,1

7. grafikon: A romákkal kapcsolatos élmények az általuk okozott problémák függvényében

Mindennapos problémák Gyakori problémák Ritka problémák Nincsenek problémák
Pozitív élmények

10,9

12,0

12,2

13,7

Negatív élmények

69,7

45,1

37,8

9,6

Nincs élménye

19,4

42,8

50,0

76,8

A 6. és 7. grafikon tanúsága szerint a romák okozta problémák gyakorisága, valamint a megkérdezettek pozitív élményei közötti összefüggés egyenesen arányos, azaz a pozitív élménnyel rendelkezők részarányának növekedésével egyenes arányban nő a kevésbé problémás településeken élők részaránya (a 6. grafikonon 11,3-tól 40 százalékig). Másrészt minél gyakoribbak a problémák, annál kevesebb a pozitív élmény (a 7. grafikonon 13,7-től csökken 10,9 százalékig).

A negatív élménnyel rendelkezők arányától nem függ, hogy milyen gyakoriak a romák által okozott problémák a településen, tehát itt nem arról van szó, hogy a megkérdezettek kivetítik valamelyik meghatározó élményüket a településen lakó romákra. Negatív élményeket megélt válaszadók olyan településeken is élnek, amelyekre véleményük szerint a problémamentes fehér-roma együttélés a jellemző, és az is tény, hogy a problémás településeken ugyancsak élnek pozitív élménnyel rendelkező reszpondensek.18 Ugyanakkor a problémák gyakorisága kihat az élmények alakulására: minél több probléma van a romákkal, annál több megkérdezettnek van negatív élménye (a 7. grafikonon 9,6 százaléktól 69,7 százalékig).

Minél több a probléma a megkérdezett lakhelyén, annál kevesebben számolnak be meghatározó élményről (a 7. grafikonon 19,4% a mindennapos problémákkal küszködő településeken, 50% ott, ahol ritkák a romák okozta problémák). Minél kevesebb megkérdezettnek van meghatározó élménye, annál problémásabb településen él (a 6. grafikonon a meghatározó tapasztalattal nem rendelkezők 4,3 százaléka él olyan településen, ahol mindennapos gondot okoznak a romák, 24,9 százalékuk pedig olyan településen, ahol nem okoznak problémákat).

A megkérdezettek kétharmada érzékeli tehát aggasztónak a romákkal való együttélést. A romák okozta problémák gyakorisága összefügg a megkérdezettek romákkal kapcsolatos meghatározó élményeivel, mégpedig úgy, hogy minél gyakoribbak a problémák, annál kevesebb a pozitív, és annál több a negatív élmény, s nem fordítva: nem a korábbi élmények határozzák meg, hogy a megkérdezett milyennek ítéli a romákkal való együttélést. Ezt az is bizonyítja, hogy akiknek pozitív élményük van, ugyanúgy beszámolnak problémás együttélésről, mint akik negatív élmények birtokában problémamentesnek ítélik a romák jelenlétét.

Mivel függ össze, hogy a romák problémákat okoznak-e vagy sem a vizsgált településen?

A meghatározó élmények esetében a megkérdezett kerületi hovatartozása fontos szempontként szerepelt. A fehér-roma együttélésnél ugyanez tapasztalható (8. grafikon):

8. grafikon: Okoz-e problémát a romák jelenléte az Ön lakhelyén? (Kerületi bontás)

Nyugat-Szlovákia Közép-Szlovákia Kelet-Szlovákia
A romák problémákat okoznak

53,5

52,4

84,7

Nincsenek velük különösebb gondok

41,1

41,0

14,8

A romák okozta problémákról leginkább a Kelet-Szlovákiában élő reszpondensek számolnak be. A 8. grafikonból kiolvasható, hogy amíg Nyugat-Szlovákiában 53,5%, Közép-Szlovákiában 52,4%, tehát átlagon aluli a romák okozta problémák miatt panaszkodók részaránya, Kelet-Szlovákiában 84,7%, ami csaknem 25 százalékkal több az átlagnál. A Kelet-Szlovákiában lakók 14,8 százaléka szerint nincsenek lakhelyén a romák jelenlétéből fakadó problémák, ezzel szemben a másik két kerületben jóval többen (41%) állítják ugyanezt. Az tehát, hogy a romák okoznak-e problémákat a megkérdezettek lakhelyén, s ha igen, milyen gyakorisággal, nagymértékben függ attól, hogy a vizsgált település Szlovákia nyugati, középső vagy keleti részében terül el. A legtöbb problémát a romák egyértelműen Kelet-Szlovákiában okozzák.

A romák által okozott problémák gyakorisága attól is függ, hogy az adott településen milyen a roma lakosság részaránya. A 9. grafikon ábrázolja, hogy ahol több roma él, több a probléma is, ahol kisebb a részarányuk, problémát is kevesebbet okoznak.19 Figyelemreméltó továbbá, hogy az a 45 megkérdezett, akinek lakhelyén nem élnek romák, csaknem fele-fele arányban válaszolta, hogy a romák problémát okoznak, és nincsenek velük különösebb gondok:

9. grafikon: Okoz-e problémát a romák jelenléte az Ön lakhelyén? (A romák részaránya szerint)

nincsenek 1% alatt 1-5%
A romák problémákat okoznak

48,6

52,8

72,8

Nincsenek velük különösebb gondok

51,5

43,0

21,7

Utolsóként azt vizsgáltuk meg, van-e valamiféle összefüggés az élmények, tapasztalatok és az 1. fejezetben ismertetett romák iránti rokonszenv között:

10. grafikon: A romákkal kapcsolatos élmények az irántuk érzett rokonszenv függvényében

Rokonszenves Közömbös Ellenszenves
Pozitív élmény

60,4

13,9

3,9

Negatív élmény

11,6

20,8

41,9

Nincs semmilyen élménye

27,9

65,3

54,2

11. grafikon: Hogyan függ a romák iránti rokonszenv a velük kapcsolatos élményektől?

Pozitív élmény Negatív élmény Nincs semmilyen élménye
Rokonszenves

13,6

1,0

1,6

Közömbös

51,6

28,0

44,8

Ellenszenves

1,6

34,9

54,2

A 10. grafikon azt ábrázolja, hogy a pozitív élménnyel rendelkezők csaknem kétharmadának rokonszenvesek a romák, tehát számukra a legszimpatikusabbak, s egyben a legkevésbé közömbösek és legkevésbé ellenszenvesek. A negatív élménnyel rendelkezők 42 százalékának ellenszenvesek a romák, s ők rokonszenveznek velük a legkevésbé. A meghatározó élménnyel nem rendelkezők közül a legtöbbnek, a megkérdezettek kétharmadának közömbösek a romák, 54 százalékuknak ellenszenvesek. A 11. grafikonon is látható, hogy akiknek pozitív élményei vannak a romákkal, azok szimpatizálnak velük a leginkább, s minél több negatív élményük van a romákkal kapcsolatban, annál nagyobb ellenszenvet éreznek irántuk. Mindkét grafikon mutatja, hogy akiknek nincs romákkal kapcsolatos meghatározó élményük, azoknak a legellenszenvesebbek.

A meghatározó élmények és a romák iránti rokonszenv összefügg, mégpedig a következőképpen: leginkább a pozitív élmények szülik a rokonszenvet, a negatív élmények pedig az ellenszenvet. Az, hogy ki hogyan viszonyul a romákhoz, nagymértékben függ attól, milyenek a velük kapcsolatos élményei. Akiknek nincsenek meghatározó élményeik, többféleképpen viszonyulhatnak a romákhoz: a legtöbben ellenszenvet éreznek irántuk, vannak, akiknek indifferensek maradnak, s a rokonszenvezők aránya a legkisebb. Az ellenszenvet érzők két csoportra oszlanak: az egyik csoport a már említett meghatározó élménnyel nem rendelkezők, de az együttélésből adódó gyakori problémákról beszámolók népessége, a másik egy előítéletes mag, amelyről még lesz szó.

A rokonszenv függvényében újra megmutatkozik, hogy a fehér-roma mindennapi együttélés teljesen más kérdés, mint az élmények szintjén létező tapasztalat, amely befolyásolja a romákhoz való viszonyulást. Annak megítélése azonban, hogy a romák okoznak-e vagy sem gondot a megkérdezett lakhelyén, nem függ attól, hogy a megkérdezett mit érez a romák iránt. Amint már volt róla szó, nem az élményeiket vetítik ki az együttélésre. De nem is a rokonszenvüket: a rokonszenvezők többsége (69,2%) ugyanúgy sorol fel problémákat, mint a romákkal ellenszenvezők többsége (74,9%). Egészen más képet mutat a romák iránti rokonszenv alakulása attól függően, hogy a romák jelenlétéből az adott településen milyen gyakran származnak problémák. Amint az a 12. grafikonból kiderül, minél több problémát okoznak a romák, annál ellenszenvesebbek a megkérdezetteknek:

12. grafikon: A romák megítélése az általuk okozott problémák függvényében (EZ LEGYEN KÖRGRAFIKON “PIE, azaz rétes”

A romák problémákat okoznak
Rokonszenvesek

3.2

Közömbösek

27,7

Ellenszenvesek

97

Az élmények tehát kihatással vannak a rokonszenv-ellenszenv folyamatra, s úgy tűnik, az újabb élmények besorolása is függ attól, hogy az előző élmények alapján inkább rokonszenvesek-e vagy inkább ellenszenvesek-e a romák.20 Ezzel szemben a rokonszenv-ellenszenv nem befolyásolja azt, hogy a megkérdezettek hogyan ítélik meg a lakhelyükön élő romák viselkedését, viszont a romák viselkedése nagymértékben hat a rokonszenv-ellenszenv kialakulására. Oly mértékben, hogy az eredendő rokonszenv is ellenszenvvé válhat. Ez nagyon fontos összefüggés, hiszen arra utal, hogy a romákhoz való negatív viszonyulásnak nem egyszeri élményeknek köszönhetően alakul ki a végső formája, hanem a mindennapos tapasztalatok hatására.

Az elmondottakat egy további érv is alátámasztja. Az 1. fejezetben ismertetett “ingyenélő” faktor regressziós analízissel történő elemzése a jelen fejezetben ismertetett szempontok alapján a következő eredményt hozta: az “ingyenélő” faktorban prezentálódó romák iránti negatív viszonyulás erősen összefügg a keleti országrészben élőkkel (F=14.051, szignifikancia .002, béta=.171), valamint azokkal a megkérdezettekkel, akiknek lakhelyén a romák gyakran előforduló problémákat okoznak (F=10.065, szignifikancia .001, béta=.159). Ugyanakkor nem jár együtt a pozitív tapasztalatokkal (F=29.548, szignifikancia .000, béta= -.244).

Kelet-Szlovákia kimagasló szerepet játszik a romákkal kapcsolatos valamennyi negatív viszonyulásban. Ennek több oka van (13. grafikon):

13. grafikon: A legfontosabb mutatók kerületi bontása

1-5% romaarány a megkérdezettek lakhelyén Romákkal kapcsolatos negatív élmény A településen a romák problémákat okoznak A válaszadónak ellenszenvesek a romák
Nyugat-Szlovákia

19,5

25,6

53,5

46,5

Közép-Szlovákia

44,1

24,8

52,4

58,7

Kelet-Szlovákia

78,6

45,8

84,7

70,2

A 13. grafikonon jól láthatók a különbségek a három kerület között. A kelet-szlovákiai megkérdezettek 78,6 százaléka olyan településeken él, amelyeken a romák részaránya 1-5% (Nyugat-Szlovákiában 19,5 százalékuk, Közép-Szlovákiában 44,1 százalékuk él ilyen településeken). A kelet-szlovákiai megkérdezettek 45,8 százalékának van romákkal kapcsolatos negatív élménye (Nyugat-Szlovákiában 25,6%, Közép-Szlovákiában 24,8%). Kelet-Szlovákiában 84,7 százalékuk panaszkodik a romák okozta problémákra (a nyugat-szlovákiaiak 53,5%-a, a közép-szlovákiaiak 52,4%-a). Ennek megfelelően alakul a romák iránti ellenszenv: Kelet-Szlovákiában a megkérdezettek 70,2 százalékának ellenszenvesek, Nyugat-Szlovákiában 46,5 százalékuknak, Közép-Szlovákiában 58,7 százalékuknak.

S e ponton szeretnék még egyszer visszatérni az “ingyenélő” faktorhoz, amelynek alapjaként a munkához való viszonyt definiáltam. Kelet-Szlovákiában a megkérdezettek iskolai végzettségi struktúrája különbözik a másik két országrészben élő válaszadók iskolai végzettségi struktúrájától. A legnagyobb különbség az alapiskolai végzettségűek részaránya.21 Bár az iskolai végzettség egyik kérdéskörnél sem befolyásolta a válaszokat, a munkához való viszonyban fontos szerepet játszhat, mivel összefügg a munkanélküliséggel. Nemcsak a romák szakképzetlenek, hanem a kelet-szlovákiai megkérdezettek kétharmada is, s nemcsak a romák körében nagy a munkanélküliség, hanem a kelet-szlovákiai megkérdezettek körében is: 58,4% (Nyugat-Szlovákiában 44%, Közép-Szlovákiában 48,9%). A megkérdezettek nagyfokú munkanélküliségének az iskolai végzettségen kívül ugyanúgy vannak más objektív és szubjektív okai is, mint a romák munkanélküliségének, ám az ismertetett összefüggés újabb dimenzióval gazdagítja az “ingyenélő” faktor magyarázatát: nemcsak az a probléma, hogy a romák munkanélküliek, nemcsak az, hogy egy részük nem is akar dolgozni, hanem az is, ahogyan a szegénységből adódó problémáikat megoldják. Ezen a ponton kapcsolódik egymáshoz a “nem akarnak dolgozni, lusták” és a roma bűnözés, mint az “ingyenélő” faktor s általában a romák iránti nagy ellenszenv két gócpontja.

Visszatérve a fejezet indító kérdéséhez, vagyis miből táplálkozik a megkérdezettek romák iránti ellenszenve, a közvélemény-kutatás adatai alapján a következőket válaszolhatjuk.

A megkérdezettek 40 százalékának van meghatározó romaélménye. A fehér-roma együttélést illetően kétharmaduk szerint okoznak problémákat a romák a település életében. A megkérdezettek felének ellenszenvesek a romák. Az ellenszenv kialakulása összefügg a romákkal kapcsolatos meghatározó élményekkel, vagyis az élmények meghatározzák a romák iránti viszonyt, ezzel szemben nem befolyásolják a mindennapi együttélés problémáinak regisztrálását. Többségük nem azért beszél problémákról, mert előzetes élményei negatívak, hanem azért, mert többségük lakhelyén valóban problémákat okoznak a romák.22 Azaz ott beszélnek problémákról, ahol léteznek problémák. Nem az ellenszenv hatására mondják azt, hogy problémás a település élete, hanem fordítva, a problémák gyakorisága hat ki a romákhoz való viszonyra.

A megkérdezettek nagyobbik része tehát a mindennapi együttélés tapasztalataiból kiindulva viszonyul úgy a romákhoz, ahogy azt az 1. és 2. fejezetben ismertettem. Esetükben az ellenszenvnek nem tisztán egyszerű klisé, sztereotípia vagy előítélet23 az alapja, hiszen az eredendő szimpátia épp a mindennapi együttélés negatív tapasztalatai hatására változhat ellenszenvvé. Ugyanakkor a megkérdezettek kisebbik csoportja minden bizonnyal előítéletesnek minősíthető. Ők azok, akik túlbecsülik a romák lélekszámát, azok, akik azt állítják, hogy mindennapos negatív tapasztalataik vannak a romákkal, holott lakhelyükön nem is élnek romák, s ők képezik azon válaszadók egy részét, akiknek nincs meghatározó romaélményük, és a lakhelyükön sem élnek romák, mégis ellenszenvesnek tartják őket. Ennek a csoportnak a pontosabb behatárolásáról a következő fejezetben lesz szó.

Az utolsó kérdéskör, amelynek megválaszolására a 2. fejezetben sor kerül, a szlovákiai magyarok romákhoz való viszonyulásának összehasonlítása a szlovákok romákhoz való viszonyulásával. Nem a teljesség igényével, csupán a rendelkezésemre álló adatok alapján, s anélkül, hogy kiderülne, mi áll a romákhoz való viszonyulás hátterében, ugyanis erre a kérdésre a tárgyalt anyagokban nincs semmiféle válasz.

A Szlovák Statisztikai Hivatal Közvélemény-kutató Intézete 1990-ben és 1991-ben végzett felmérései szerint 1990-ben a lakosság 56 százaléka szimpatizált a romákkal, egy évvel később már csak 45 százalékuk. Az ellenszenvezők 20 százaléknyi csoportjában a 18-29 évesek (51%), a középiskolai végzettségűek (44%) és az Szlovák Nemzeti Párt szimpatizánsainak (56%) romák iránti ellenszenve magasan meghaladta az átlagot. 1991-ben a közvélemény-kutatást egy romalakta települések polgármestereivel készült ankét is kiegészítette. A polgármesterek 93 százaléka azt válaszolta, hogy településén komoly gondokat okoznak a romák (lopás, betörés 78%, rendbontás 53%, megfelelő munkahelyek hiánya 48%, a romák nem akarnak dolgozni 43%). 40 százalékuk egyértelműen problémásnak tartotta települése fehér-roma együttélését.

A Szlovák Statisztikai Hivatal Közvélemény-kutató Intézete 1992-ben megismételte az előző két évben végzett felmérést, s a romák iránti ellenszenv ekkorra már több mint a kétszeresére, 52 százalékra szökött. Az 1995-ben végzett közvélemény-kutatásból már idéztem az 1. fejezet végén. Ebben a felmérésben a rokonszenv-ellenszenv skála a következő eredményeket hozta: 11 csoport közül a romák végeztek az utolsó helyen, mivel a megkérdezettek 66 százalékának voltak ellenszenvesek. A megkérdezettek kétharmada negatív tulajdonságokkal jellemezte őket, ezek közül első helyen a roma bűnözést említették (74%), majd a munkakerülést (61%) és azt, hogy a romák piszkosak, ápolatlanok (56%). A 15-29 éves válaszadók még jobban kiemelték ezeket a negatív tulajdonságokat. A felmérés nem kutatta a romákhoz való negatív viszonyulás okait, csak annyit állapított meg, hogy leginkább azoknak ellenszenvesek, akik a romáktól veszélyeztetve érzik magukat Szlovákiában.

A Szlovák Statisztikai Hivatal említett közvélemény-kutatásainak mintasokaságában a szlovákiai magyarok valós számarányuknak megfelelően, megközelítőleg 11 százalékot tettek ki. Az ismertetett adatok nemzetiségek szerinti bontása nem szerepel a kutatási jelentésekben, ám a mi felmérésünkből származó adatokkal összehasonlítva látható, hogy a szlovákiai magyarok 1999 végén mért romák iránti ellenszenve (52%) az összlakosság öt évvel ezelőtti (66%) ellenszenvéhez képest is 14 százalékkal alacsonyabb. Nem tudjuk, az elmúlt öt évben hogyan alakult az összlakosság romák iránti ellenszenve, de ha 1995-höz képest nem is változott, már ez a 14 százaléknyi eltérés is arra utal, hogy a szlovákiai magyarok romák iránti nem kismértékű ellenszenve még mindig átlagon aluli a szlovákok romák iránt tanúsított ellenszenvéhez képest.

3. A romák problémáinak megoldása

3.1. Ki oldja meg a romák problémáit?

“A roma probléma az ország egyik legkomolyabb szociális, kulturális és civilizációs problémájává növi ki magát. Mivel a romák évi szaporulata 2,3 százalék, a negatív jelenségek reprodukálódnak. Ma 1 nem roma családra 1,51 gyermek jut, egy roma családra 4,2. Ha a jelenlegi demográfiai trend megmarad, 2060-ra a roma kisebbség Szlovákiában többséggé válik”.24 Nem vitás, hogy épp a negatív jelenségek reprodukálása miatt társadalmi problémáról van szó. A romák problémái tehát egyben a nem romák problémái is, hiszen következményüket közvetett vagy közvetlen módon a társadalom valamennyi tagja viseli. A 7. táblázatból kiderül, hogy ezt a megkérdezettek többsége is így gondolja:

7. táblázat: Az Ön véleménye szerint a romakérdés…

Esetszám

%

Társadalmi probléma, amely mindannyiunkat érint

419

87,3

A romák problémája

33

6,9

Nem tudja

28

5,8

Összesen

480

100,0

Minél fiatalabbak a megkérdezettek, annál inkább társadalmi problémaként élik meg a roma problémát. Az iskolai végzettség emelkedésével és a település roma részarányának növekedésével25 is nő azok száma, akik társadalmi problémaként értelmezik a romakérdést. A romák problémájának elsősorban a magukat romának valló megkérdezettek tartják.

Ki hivatott megoldani a romák problémáit? A reszpondensek 14. grafikonon szemléltetett határozott állásfoglalása szerint elsősorban a roma szubjektumok és a helyi önkormányzatok. 62 százalékuk az állam szerepét is hangsúlyozta. A külföld, valamint az egyház és a karitatív intézmények segítségét többségük elutasította:

14. grafikon: Ki oldja meg a romák problémáit? (%)

Igen Nem
A roma értelmiség

78,9

13,3

A roma pártok

75,2

16,9

A helyi önkormányzatok

75,0

17,7

A roma kulturális és társadalmi szervezetek

72,9

17,5

Maguk a romák

71,3

23,3

Állami segítség kell

62,3

26,3

Külföldi segítség kell

22,8

55,4

Az egyházi és karitatív intézmények

21,9

60,8

A Szlovák Statisztikai Hivatal Közvélemény-kutató Intézetének már említett felmérései szerint a nem roma lakosság körében már 1990-ben a fentihez hasonló vélemény uralkodott: 61 százalékuk a roma polgári kezdeményezésektől, 37 százalékuk az államtól, 17 százalékuk a helyi önkormányzatoktól, 12 százalékuk az egyháztól várta a romák problémáinak megoldását. Ugyanabban az évben a romák 49 százaléka az államtól (nemzeti bizottságoktól), 40 százalékuk önerőből, 5 százalékuk roma szubjektumtól és a családtól, rokonságtól várta a segítséget. A romák 1994-ben is elsősorban az államra (60%), önerőre (57%), és a helyi önkormányzatokra (50%) támaszkodtak, bár mellettükmegjelent a roma értelmiség (23%), a roma pártok (23%), a roma kulturális és társadalmi szervezetek (17%), az egyház (9%), valamint a külföldi romák (6%) segítsége iránti igény is. Nem tudom, jelenleg kitől várják a romák a segítséget. A rendelkezésre álló adatok azonban rámutatnak a megközelítés ellentmondásosságára: míg a nem romák kezdettől fogva a roma szubjektumokra és az állami szervekre hárítják a megoldás felelősségét, a romák elsősorban az államtól várják a segítséget, s ezt a pontosabban nem értelmezett önerő követi.

Az 1. fejezetben részletesen ismertettem, hogy a megkérdezettek a roma problematika alatt a romák tulajdonságait értik, s az általuk felsorolt tulajdonságok felölelik a romák viselkedését, külsejét és életmódbeli sajátosságait. A válaszadók alulról, szubjektív megközelítésben látták mindazt, amit felülnézetből három stratégiai jelentőségű részproblémaként fogalmazhatunk meg:

1. A legfontosabb, s egyben az egyetlen preventív jellegű problémakör a roma gyerekek iskoláztatása, hiszen a társadalmi élet valamennyi területén ezen múlik a romák további társadalmi felemelkedése. Több alternatíva létezik a problémák kiküszöbölésére: a nulladik tanítási évfolyam bevezetése, az integrált tanítás, a Step by step program, roma segédtanárok alkalmazása az oktatási folyamatban. Ezek közül némelyek kísérleti stádiumban vannak, másokat már kipróbáltak és helyenként sikeresen alkalmaznak.26 Valamennyi alternatíva fő célkitűzése a roma gyerekek szlovák nyelvtudásának fejlesztése, az alapvető higiéniai szokások elsajátítása, valamint a finommotorikai képességek gyakorlása.

2. A második problémakör ugyancsak nagyon fontos, de az előzőhez képest inkább “tűzoltás” jellegű, s önmagában hosszú távon nem jelent megoldást a romakérdésre. Ez pedig a romák szociális-gazdasági helyzete, beleértve a munkapiacon elfoglalt helyüket, lakáshelyzetüket, szociális problémáikat. A romák szociális támogatása mindig szálka volt a nem roma lakosság szemében, s ma sincs ez másképp. A szociális segélyek miatt nagyon nagy az ellenszenv a romák iránt, mivel a nem romák azzal érvelnek, hogy a romák ingyen nagy összegeket kapnak, amit azután elkótyavetyélnek vagy elisznak. Vašečka szerint is nagyobb állami odafigyelést igényel a romák pénzzel való bánásmódja, mert nem igazán képesek megtervezni a kiadásaikat, s a pénzt sem nagyon tudják kezelni. Az uzsora is nagyon elterjedt köreikben.

3. A harmadik terület a roma-nem roma viszony, amelyet a kölcsönös ellenszenv jellemez.27 Az előző két területen belül elért eredmények jelentős mértékben csökkenthetnék az együttélés kapcsán kialakuló kisebb-nagyobb konfliktusokat, bár maradéktalanul valószínűleg egyik oldalon sem szüntetnék meg őket.

3. 2. A megkérdezettek saját javaslatai a romák problémáinak megoldására

Előbb arra voltunk kíváncsiak, hogyan oldanák meg maguk a megkérdezettek a romák olyan konkrét problémáit, mint a munkanélküliség, a roma gyerekek iskoláztatása, a putrikban élő romák lakáshelyzete, a romacsaládok szociális-gazdasági helyzete, valamint a fehér-roma együttélés. Nem adtunk kész recepteket, mindenkinek magának kellett megfogalmaznia a választ. Amint az alábbi táblázatok szemléltetik, a válaszok ezúttal is széles skálán mozogtak.

Tekintsük át először a stratégiailag legfontosabb probléma, a roma gyerekek iskoláztatásának megoldására nyújtott javaslatokat!

8. táblázat: Hogyan oldaná meg a roma gyerekek iskoláztatását?

Esetszám

%

1. Nem tudja

143

29,8

2. Kötelezővé tenném az iskolába járást

83

17,3

3. Speciális oktatási formákat vezetnék be

77

16,0

4. Lenne saját, roma iskolájuk

63

13,1

5. Ha nem jár a gyerek iskolába, a szülőtől megvonni a segélyt

44

9,2

6. Közös iskola a fehérekkel, semmilyen különleges bánásmód

18

3,8

7. Ez megoldhatatlan probléma

16

3,3

8. A roma gyerekek iskoláztatása már megoldott dolog

13

2,7

9. Oldják meg maguk a romák

11

2,3

10. Elvinném őket a családjukból

2

0,4

11. Egyéb

10

2,1

Összesen

480

100,0

Amint az a 8. táblázatból kitűnik, a megkérdezettek 30 százaléka semmit sem tudott javasolni. Egy elenyésző kisebbség szerint (2,7%) a roma gyerekek iskoláztatása megoldott kérdés, csaknem ugyanennyien (3,3%) viszont megoldhatatlan problémának tartják. Néhányan úgy vélekednek, hogy ezt a problémát maguknak a romáknak kell megoldaniuk (2,3%). Csaknem 60 százalékuk viszont különböző konkrét javaslatokat fogalmaz meg, s ezek lényege a szigorúbban ellenőrzött iskolalátogatás (a családi pótlék kifizetését is részben ennek függvényévé tenni), a roma gyerekekkel való különfoglalkozás inkább roma iskolában, de lehet a nem roma iskolában is. A “saját roma iskola” javaslatnak kissé szegregáció íze van, a kérdőívek szövegkörnyezetében azonban nemcsak azt jelenti, hogy el kellene különíteni a roma gyerekeket roma iskolába, hogy ne keveredjenek a fehérekkel (bár ez a jelentéstartalom is előfordul). Gyakoribb a speciálisan kisebbségi jelentéstartalom, amely a megfogalmazásban is felfedezhető, azaz a “legyen saját magyar iskolánk” példájára javasolt roma kisebbségi iskola.28 A megkérdezettek javaslataiban csírájában benne foglaltatnak az ismertetett kísérleti modellek elemei is (speciális oktatás, integrált nevelés), de első helyen még egy lényeges mozzanatot emelnek ki: az iskolába járás szigorítását, ellenőrzését. Bačová is utal arra idézett tanulmányában, hogy a roma családok – főleg az értékmeghatározó apa – számára az iskolába járás, a művelődés nem játszik fontos szerepet. Mindezek tudatában felmerül a kérdés: milyen mértékben lehet hatékony a pedagógiai szempontból akár legtökéletesebb modell is, ha a roma szülők, s következésképpen gyermekeik sem tartják fontosnak az iskolát? Létezik-e más megoldás a roma gyerekek iskolába kényszerítésére azon kívül, hogy ebben a szüleik is normatív módon érdekeltté váljanak?

A második problémakör a romák szociális-gazdasági helyzete. A roma munkanélküliség méreteit és társadalmi kihatását tekintve a jelen egyik legfontosabb társadalmi problémájának tekinthető. A romák munkához való viszonyáról és munkanélküliségéről már volt szó, s bebizonyosodott, hogy a megkérdezettek romákhoz való viszonyulásának ez az egyik neuralgikus pontja:

9. táblázat: Hogyan oldaná meg a roma munkanélküliséget?

Esetszám

%

1. Nem tudja

123

25,6

2. Végezzenek közhasznú munkát

98

20,4

3. Új munkahelyeket létesítenék számukra

79

16,5

4. Munkára neveléssel, átképzéssel

35

7,3

5. Nem adnék segélyt annak, aki nem dolgozik

30

6,3

6. Ez megoldhatatlan probléma

25

5,2

7. Kényszermunkát végeztetnék velük

21

4,4

8. Oldják meg maguk

19

4,0

9. Sehogy, mert ők nem akarnak dolgozni

15

3,1

10. Ahogy a fehérek munkanélküliségét

17

3,5

11. Elkülöníteném őket a fehérektől

5

1,0

12. Likvidálni őket

4

0,8

13. Egyéb válaszok

9

1,9

Összesen

480

100,0

Amint a 9. táblázatból kiderül, a megkérdezettek egynegyede nem tudta megfogalmazni, hogyan oldaná meg a roma munkanélküliséget. Ugyanakkor ez a probléma csupán 8,3 százalékuk szerint megoldhatatlan, részben azért, mert a romák nem akarnak dolgozni. A többiek javaslatait három csoportra oszthatjuk:

1. A válaszolók többsége (44,2%) pozitív megoldásokat javasol – a romák végezzenek közhasznú munkát (20,4%), új munkahelyeket kell létesíteni a romák számára (16,5%), munkára való nevelés és átképzés (7,3%). Ezek a javaslatok elsősorban abból a megközelítésből indulnak ki, hogy a romák számára nincsenek munkahelyek, a létező munkahelyeken a romák nem képesek helytállni képzetlenségük miatt.

2. Az a javaslat, hogy a romák munkanélküliségét hasonlóan kell megoldani, mint a nem romák munkanélküliségét, többféleképpen értelmezhető: “csak semmi különbséget a romák javára!” vagy “egy cipőben járunk”. Mivel a kérdőívekből nem tudtam egyértelműen identifikálni, hogy valójában melyik értelmezésről van szó, ezt a javaslatot közömbösnek tekintem.

3. A válaszolók 16,5 százaléka negatív megoldásokat javasol – segélyelvonást (6,3%), kényszermunkát (4,4%), sorsukra hagyni (4%), elkülöníteni (1%) és likvidálni a romákat (0,8%).

A romák szociális-gazdasági problémái közül a munkanélküliséget követően a putrikban, pérókban élők lakáshelyzete is komoly gondot jelent. A romák lakáshelyzete három objektív tényező függvénye: hol laknak (putriban, bérlakásban vagy családi házban), hány helyiségből áll a lakás, végezetül hányan laknak benne.29 A lakáshelyzet elsősorban a putrikban rossz, mivel hiányzik az infrastruktúra és nagy a járványveszély.30 A rossz lakáshelyzet okai: a romák rossz szociális helyzete, fizetésképtelensége, egy részük nem is tartja fontosnak a lakáshelyzete megoldását, tönkreteszik a lakásokat, melyekben élnek, nem fizetik lakbért és a lakásszolgáltatási díjakat (villany, stb.).31

A megkérdezettek 9. táblázatban feltüntetett javaslatai azt jelzik, hogy a romák lakáshelyzetének megoldását nem tartják fontosnak, mivel nincsenek meggyőződve arról, hogy a romák megbecsülnék a jó lakásokat.32

10. táblázat: Hogyan oldaná meg a putrikban élő romák lakáshelyzetét?

Esetszám

%

1. Nem tudja

195

40,6

2. Oldják meg maguk a romák

89

18,5

3. Külső segítséggel (nem specifikált)

38

7,9

4. Adnék nekik lakást

38

7,9

5. Nem kell megoldani, nekik így jó

32

6,7

6. Megoldhatatlan probléma

30

6,3

7. Nem kell megoldani, maradjanak ott

23

4,8

8. Elkülöníteni őket

14

2,9

9. Külső segítséggel – pénzsegély

12

2,5

10. Neveléssel, meggyőzéssel

6

1,3

11. Úgy, mint a fehérek lakáshelyzetét

3

0,6

Összesen

480

100,0

A megkérdezettek 40,6 százaléka nem tudott megoldást javasolni, 6,3 százalékuk szerint a romák lakáshelyzetének orvoslása megoldhatatlan. 20 százalékuk különféle módon segítene, 33 százalékuk azonban nem, mert úgy gondolja, hogy ez a romákra tartozik, nekik kell megoldást keresniük (18,5%), vagy meg sem kell oldani, mert a romáknak jó a putriban (6,7%). Végezetül újra előbukkan a szegregációpártiak kis csoportja: a romák maradjanak csak a putriban (4,8%), vagy még jobban el kell őket különíteni (2,9%).

A második problémakör utolsó fordulójában arra kértük a válaszadókat, hogy mondjanak javaslatokat a roma családok szociális-gazdasági problémáinak megoldására:

11. táblázat: Hogyan oldaná meg a roma családok szociális-gazdasági problémáit?

Esetszám

%

Nem tudja

168

35,0

Munkát adnék nekik

71

14,7

Dolgozzanak és jobb lesz nekik

57

11,9

Segélyekkel, támogatással

36

7,5

Oldják meg maguk a romák

35

7,3

Megoldhatatlan probléma

32

6,7

Úgy, mint a fehérek szociális helyzetét

21

4,4

Csak akkor adnék segélyt, ha dolgoznának

19

4,0

Egyéb válaszok

32

6,7

Összesen

480

100,0

Amint a 11. táblázat jelzi, a megkérdezettek egyharmada ezúttal sem tudott megoldást javasolni, s ugyancsak akadtak, akik szerint ez a probléma megoldhatatlan (6,7%). Pozitív és negatív megoldásokat a válaszadók csaknem azonos részaránya javasolt. A pozitív válaszok közül (22,2%) a munkalehetőség biztosítása dominált (14,7%) a segélyezés (7,5%) előtt. Valójában a negatív javaslatok (19,2%) nagyobbik része is a munkába állást sürgette, csak nyilvánvalóan más, támadó, vádoló hangnemben (11,9%), ami az önerőből történő megoldásra való felhívással együtt (7,3%) egyértelművé teszi, hogy a megkérdezetteknek ez a csoportja csakis a romákat teszi felelőssé azért, hogy nem dolgoznak.

S ezzel a megállapítással újra visszakanyarodtunk a már ismerős tézishez: a romák problémáinak – s ezzel a velük való együttélés problémáinak is – a munkához való összetett viszony az egyik alapvető oka. S már az sem meglepő, hogy a harmadik roma problémakör, a roma-nem roma együttélés minőségének javítására a megkérdezettek 43,8 százaléka nem talál megoldást, 12,3 százalékuk szerint pedig nincs is rá megoldás. Talán csak a kölcsönös alkalmazkodás (11,4%) és felvilágosítás (5,2%) – vagy a teljes elkülönítés (7,9%).

3. 3. A már létező megoldási kísérletek véleményezése

A kutatás következő szakaszában a reszpondensek a már létező megoldási alternatívákat értékelték. A 12. táblázat azt szemlélteti, hogy az egyes javaslatokkal milyen mértékben értenek egyet, milyen mértékben utasítják el őket, illetve mennyire határozatlanok a válaszadásban:

12. táblázat: A romakérdés megoldására többféle elképzelés létezik. Kérem, véleményezze ezeket az elképzeléseket!

 

Egyetért

Határozat-

lan válasz

Nem ért egyet

Közhasznú munkahelyek létesítése a

munkanélküli romáknak

79,4

12,0

8,6

Kis létszámú felzárkóztató osztályok

létrehozása

72,1

17,5

10,4

Nulladik iskolai évfolyam bevezetése

az óvodás korú roma gyerekek számára

64,4

18,1

17,5

Ingyenes egészségügyi felvilágosító

programok és tanácsadás romáknak

57,9

19,4

22,7

A romák helybeli problémáinak megoldására

szociális munkások alkalmazása

45,8

29,7

24,5

Ingyenes rekvalifikáció és munkaügyi

tanácsadás romáknak

43,2

24,3

32,5

Az iskolázatlan roma felnőttek ingyenes

továbbképzése

42,1

22,1

35,8

A roma nyelv és kultúra fejlesztésének

állami támogatása

31,9

24,2

43,9

A roma történelem és kultúra tananyaggá

tétele minden gyerek számára

22,1

28,3

49,6

Állami támogatás a romák lakáshelyzetének

javítására

19,8

53,1

27,1

Pozitív diszkrimináció az egyetemi felvételiknél

13,5

21,0

65,5

Amikor a 3. 2. fejezetben a megkérdezettek saját megoldási javaslatai iránt érdeklődtünk, legkevesebb 25 százalékuk sosem tudott válaszolni. A 12. táblázatban feltüntetett válaszmegoszlásokból kiderül, hogy a megkérdezettek egy része a kész alternatívákat illetően is határozatlan, nem tudja eldönteni, egyetértsen-e az adott elképzeléssel vagy inkább ne.

Mely alternatívákat támogatják, s melyeket ellenzik leginkább a megkérdezettek? A közhasznú munkahelyek, korrekciós-felzárkóztató osztályok, nulladik évfolyamok és az ingyenes egészségügyi felvilágosítás bevezetése 57,9 százaléktól 79,4 százalékig terjedő többségi támogatást élvez. A többi elképzeléssel kapcsolatban 20 százalék fölé szökik a határozatlanok és az elképzelést elutasítók részaránya, s egyúttal csökken a támogatóké. A legnagyobb tanácstalanságot a romák lakáshelyzetének állami támogatása váltotta ki, de ezzel együtt is inkább elutasítják. Egyértelműen ellenzik a roma nyelv és kultúra fejlesztésének állami támogatását, a roma történelem és kultúra általános tananyaggá tételét. Leginkább azonban az egyetemi felvételiknél megnyilvánuló pozitív diszkriminációval nem értenek egyet: a megkérdezettek kétharmada tiltakozik az ellen, hogy az egyetemi felvételiknél meghatározott számú roma fiatalt előnyben részesítsenek.

A szociális munkások alkalmazása, a romák ingyenes rekvalifikációja és felnőtt kori továbbképzése, valamint a lakáshelyzetük megoldására javasolt állami támogatás elbírálásában nem mutatkoznak kiugró összefüggések. A többi javaslat elbírálásának mélyebb elemzése a következő eredményt hozta:

– a közhasznú munkahelyek létesítését a megkérdezettek 79,4 százaléka helyesli. Elsősorban az 55 éven felüliek (90%), a problémás településeken élők (gyakori problémák 89%), az egyetemi végzettségűek (86,4%), az alapiskolai végzettségűek (82,5%), s Kelet-Szlovákia felé haladva ugyancsak nő a javaslat elfogadóinak részaránya (Nyugat-Szlovákia 76,1%, Közép-Szlovákia 82%, Kelet-Szlovákia 85%);

– a kis létszámú korrekciós osztályok létesítését, amelyekből jó teljesítmény esetén a roma gyerekek rugalmasan átléphetnének a rendes alapiskolai osztályba, a megkérdezettek 72,1 százaléka fogadja el. Minél magasabb a válaszadók iskolai végzettsége, annál inkább egyetértenek ezzel az elképzeléssel (az alapiskolai végzettségűek 60 százaléka, az egyetemet végzettek 82 százaléka);

– a nulladik évfolyamok bevezetésének ötlete a megkérdezettek 64,4 százalékának tetszik. Az egyetértés egyenes arányban növekszik a korral (18-34 éveseknél 54,6%, 55 éven felülieknél 66,2%) és az iskolai végzettséggel (alapiskolai 59,4%, egyetemi 73,8%);

– a roma nyelv és kultúra állami támogatása 43,9 százalékos elutasítást kapott. Elsősorban a Kelet-Szlovákiában (62%) és azokon a településeken élőktől, ahol a romák mindennapos problémákat okoznak (57,4%). Minél magasabb a megkérdezettek iskolai végzettsége, annál kevésbé utasítják el ezt az alternatívát;

– a roma kultúra és történelem kötelező tananyaggá tételével a megkérdezettek 49,6 százaléka nem ért egyet, főleg a problémás településeken élők (gyakori problémákat okoznak a romák 69%, ahol mindennapos problémákat 63,2%), a 18-34 évesek (56,3%) és a negatív roma tapasztalatokkal rendelkezők (54%);

– a leginkább elutasított alternatíva a pozitív diszkrimináció. A megkérdezettek 65,5 százaléka nem ért vele egyet. Leginkább a kelet-szlovákiaiak (80%), a gyakori problémákat tapasztalók (80%), a negatív tapasztalattal rendelkezők (76%) és a 35-55 évesek (71,7%).

A 3. fejezet összegzéseképpen tehát elmondható, hogy a megkérdezettek csaknem 90 százaléka érzékeli társadalmi problémaként a romakérdést, s ennek megfelelő megoldást vár – elsősorban a romák politikai, társadalmi és kulturális szervezeteitől, valamint az önkormányzatoktól. A válaszadók javaslataikban és a létező megoldási kísérletek értékelésében többnyire pozitív megoldásokat támogatnak, olyan megoldásokat, amelyek a romák társadalmi integrációját célozzák meg. Főleg a roma gyerekek iskoláztatásáról és a roma felnőttek munkanélküliségének megszüntetéséről van szó. Ugyanakkor mindig előbukkan egy kisebb csoport, amelynek javaslatai valamilyen módon az elkülönítést célozzák, vagy a romakérdés olyan megoldását pedzegetik, amelynek szinte büntetés-végrehajtás jellege van.

Már a 2. fejezetben is utaltam rá, hogy a mintasokaságban létezik egy 8-10 százaléknyi csoport, amelynek véleményei, megnyilvánulásai a fent említett szegregációpártiakéhoz hasonló attitűdökről tanúskodnak. Bár ez a csoport kisebbséget alkot, a többségtől nagyon erősen különböző véleményei miatt tanulmányom végén még egyszer visszatérek hozzájuk.

A kérdőív végén egy szokványos előítélet skálát is alkalmaztunk. A kapott adatok faktoranalízise után a következő eredményeket kaptuk:

13. táblázat: A romák megítélése a következő vélemények szerint (Faktortáblázat)

Faktor

1

2

3

A romákat ki kellene tiltani a fehérek szórakozóhelyeiről

. 829

.022

-. 158

A romáknak a fehérektől elkülönítve kellene élniük

. 781

-.077

-. 229

A romákat szigorúbb törvények alapján kellene megítélni, mint a fehéreket

. 779

-.024

-. 156

A bűnözési hajlam a romák vérében van

. 566

-.375

. 173

A romáknak több segítségre, támogatásra van szükségük, mint a fehéreknek

-. 044

. 739

. 183

A romák többsége tisztességes munkával szeretné megkeresni a kenyerét

-. 031

. 628

. 277

A romák számának növekedése veszélyezteti a társadalom biztonságát

. 473

-. 545

. 204

A romák érettek arra, hogy saját dolgaikban maguk dönthessenek

. 069

. 088

. 765

A roma gyerekeknek az iskolában a fehér gyerekek közt a helyük

-. 289

. 193

. 707

A roma gyerekek ugyanolyan képességekkel rendelkeznek, mint a fehérek

. 001

. 494

. 514

 

Variancia 58,6

 

32,4

15,8

10,4

A besorolt esetek az összes vizsgált eset 58,6 százalékát teszik ki. Ezen belül a romák megítélésének háromfajta módja tárul elénk a 13. táblázatból. Az elsőt, amely az esetek többségét (32,4%) kimeríti, szegregációs faktornak nevezhetjük. A megkérdezetteknek ez az a csoportja, amely nagyon erős ellenszenvet érez a romák iránt ( F= 52.471, szignifikancia .000, béta=.354), ugyanakkor az általuk vallott vélemények szerint (kitiltani, elkülöníteni, szigorúbb törvények alapján megítélni, a romák született bűnözők) joggal feltételezhető róluk, hogy ellenszenvük elsődleges alapját az előítéletek képezik, a negatív élmények és tapasztalatok másodlagosak. A második faktor a megkérdezettek 15,8 százalékának segítségnyújtó alapállását tükrözi, a harmadik pedig arra épül, hogy a romák és nem romák egyformák, egyenlőek.

Összegzés

A romákkal kapcsolatos hazai közvélemény-kutatások általában vagy a romák helyzetére kíváncsiak, vagy pedig arra, hogy a többségi lakosság hogyan viszonyul a romákhoz. Az eredmények alapján azután arra a következtetésre jutnak, hogy a többségi lakosság szinte maradéktalanul erősen előítéletes, és sok problémának épp ez az előítéletesség az oka. Pedig rásütni valakire azt a bélyeget, hogy előítéletes, anélkül, hogy ezt felmérnénk és bizonyítanánk, ugyancsak előítéletességről tanúskodik, mégpedig egy áldemokrata, álszerény köntösbe bújtatott előítéletről. Ezért a roma kérdéskör, valamint a romák megítélése, a hozzájuk való viszony feltérképezése után kutatásunk során megpróbáltuk felderíteni ezek hátterét, esetleges okait is.

A roma problematikát illetően a megkérdezettek 73,3 százalékának negatív dolgok jutnak az eszébe. Elsősorban a romák tulajdonságai, ami alatt a megkérdezettek 67,2 százaléka negatív tulajdonságokat ért. Az általuk felsorolt negatív tulajdonságok nagyon széles skálán mozognak, de a leggyakrabban említett a romák lustasága, az, hogy nem akarnak dolgozni, rendezetlen a külsejük, továbbá agresszív és aszociálisnak minősített viselkedésük (nyilvános helyen hangoskodnak, veszekednek, verekednek). Amikor nyíltan is rákérdezünk a romákkal szemben érzett rokonszenvre-ellenszenvre, további megerősítést nyer a romákhoz való negatív viszonyulás, hiszen a megkérdezettek 5,1 százaléka érez rokonszenvet irántuk, 42 százalékuk közömbös, s a többség, a válaszadók 53 százaléka ellenszenvet érez a romák iránt. Ennek az ellenszenvnek alapvető okozója “visszatérő motívumként” egyrészt az, hogy a romák nem dolgoznak, s a megkérdezettek szerint nem is akarnak dolgozni, másrészt az, hogy “underclass” elemmé válva, azaz nem mint etnikai, hanem mint szociális kisebbség gyakran a bűnözéshez folyamodnak.

A romák nagymértékű munkanélkülisége munkaügyi statisztikákkal bizonyított tény, amely különböző okok következménye (pl. a romák szakképzetlensége, munkahelyek hiánya főképp az alacsony kvalifikációjú egyének számára). A hivatalos bűnözési statisztikák szerint a roma bűnözés aránya magasabbra szökött, mint a nem romák bűnözése. De a megkérdezetteknek nem kell okvetlenül ismerniük a statisztikákat, s ha azt mondják, hogy a romák agresszívek, az lehet ugyanolyan sztereotípia, mint amikor azt mondják, hogy a roma nők gyönyörűek. Lehet – de a vizsgált esetek többségében nem az. A részletes elemzés során ugyanis kiderült, hogy az esetek többségében a pozitív élmény pozitív, a negatív élmény negatív viszonyulást vált ki, ám a romákkal kapcsolatos élmény és az ezzel összefüggő viszonyulás nem befolyásolja az együttélésből fakadó problémák regisztrálást. Az esetek többségében nem arról van szó, hogy a megkérdezettek kivetítik a romákkal kapcsolatos élményeiket, az irántuk érzett ellenszenvet a lakhelyükön élő romákra, hanem arról, hogy ezeken a településeken valóban léteznek ezek a problémák. A problémák gyakorisága viszont erősen befolyásolja a romák iránti további viszonyulást, olyan erősen, hogy az eredetileg rokonszenvezők is átkerülhetnek az ellentáborba, mert a napi tapasztalatokat már a kellemes korábbi élmények sem képesek ellensúlyozni.

A megkérdezettek többségének romák iránti viszonya tehát az együttélés konkrét tapasztalataiból táplálkozik, s ha az előítélet klasszikus definíciójából indulunk ki, mely szerint az előítélet hibás és rugalmatlan állításon alapuló ellenszenv, olyan ellenszenv, amelyen az újonnan feltárt tények sem képesek változtatni, ez a viszony nem minősíthető előítéletesnek. Ugyanakkor létezik egy harminc százaléknyi csoport, amely erősen előítéletesen viszonyul a romákhoz, s szinte teljes mértékben egyetért a romák minden téren való elkülönítésével.

A kutatás során arra is kíváncsiak voltunk, hogyan oldanák meg a válaszadók a romák problémáit. Egy kisebb létszámú csoport elkeseredett, dühös hangnemű, szegregáció felé mutató javaslatokat tüntetett fel. A többség javaslatai összhangban voltak a létező elképzelésekkel, például közhasznú munkahelyek létesítését javasolták, szigorúbb feltételekhez kötött és jobban ellenőrzött segélyezési rendszer kidolgozását. A tapasztalataiból kiinduló többség tehát nem romaellenes intézkedéseket szeretne, hanem olyanokat, amelyek a romákat is érdekeltté teszik sorsuk alakulásában az iskolába járástól kezdve a civilizált higiéniai és egészségügyi életvitel kialakulásáig.

A szlovákiai magyarság többsége ugyan ellenszenvet érez a romák iránt, más felmérésekből származó adatokkal összehasonlítva azonban ez az ellenszenv kisebb, mint a szlovákok romák iránti ellenszenvének mértéke. Ez az ellenszenv nagyrészt a mindennapi együttélés tapasztalatainak következménye. Ugyanakkor a szlovákiai magyarok kisebb csoportjának ellenszenve erős előítéleteken alapul. A különböző népcsoportok egymás iránti előítéleten alapuló ellenszenvét kiirtani nagyon nehéz (nagyon gazdag például az amerikai négerek iránt érzett ilyen jellegű ellenszenvről szóló irodalom, amely jelzi, hogy az előítéletek nem szűntek meg maradéktalanul, csupán átalakultak “szalonképesebb” formákba). A tapasztalatokon alapuló ellenszenv viszont feltehetőleg csökkenne a pozitív tapasztalatok szaporodásával a negatív tapasztalatokkal szemben. Úgy gondolom tehát, nem helytálló a roma probléma az a fajta szociálpszichológiai megközelítése, amely rendszerint az előítéletek és tapasztalatokból táplálkozó ellenszenv összemosása után az előítéletek megszüntetését tartja a legfontosabb feladatnak. A roma kisebbség manapság nem etnikai jellege miatt jelent problémát, hanem gazdasági-szociális helyzete miatt, tehát ezt a területet kell megcélozniuk a javító intézkedéseknek, oly módon, hogy a romák ebben ne passzív-elfogadó, hanem aktív-érdekelt szerepet játsszanak.

 

A kutatás a Fórum Intézet keretén belül, 1999. decemberében készült.

Angyal Béla: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában 1918–1921 (II. rész)

A parlamenti választásoktól a Vezérlőbizottság létrehozásáig

A parlamenti választások után politikailag nagyon mozgalmas időszak következett Csehszlovákiában, amelynek egyik jellemzője volt, hogy minden párt igyekezett szervezettségét megerősíteni, társadalmi bázisát növelni. Több pártban szakadás következett be és új pártok is alakultak. A legnagyobb változáson a szociáldemokrata pártok estek át, amelyek az elkövetkező egy-két évben gyakorlatilag kettészakadtak. A balszárnyaik megalakították a Csehszlovákia Kommunista Pártját (CSKP) és csatlakoztak a III. Internacionáléhoz. A CSKP befolyása az elkövetkező időszakban nagyon jelentős volt a magyarlakta vidékeken. (105) A szakadás következtében a parlamenti erőviszonyok is változtak. A kisgazdapárt első kongresszusát csak a parlamenti választások után tartotta meg 1920. május 24-én Komáromban, ahol felvette az Országos Magyar Kisgazda Földmíves és Kisiparos Párt nevet, jelezve ezzel a megcélzott társadalmi bázis bővülését. Szent-Ivány Józsefet választották elnökké.(106) A párt taglétszáma gyorsan nőtt a parlamenti választásokat követő hónapokban. Júliusra már 170 helyi szervezete és mintegy 40 ezer tagja volt. Többezres tömegeket megmozgató gazda nagygyűlések szervezésével is növelte befolyását és támogatottságát országszerte.(107) A helyi kisgazdapárt szervezetek mellett fokozatosan területi szerveket, körzeteket hozott létre. A komáromi körzet az 1921. április 24-én Érsekújvárott 15-20 ezer ember részvételével megtartott nagygyűlés előtt alakult meg.(108) A párt 22 pontot tartalmazó programját azonban csak 1920 őszén tették közzé. A program nagy része gazdasági kérdésekkel foglalkozott, a gazdatársadalom érdekeinek hatékony védelmét szorgalmazta. A gazdák önszerveződését, a szövetkezeti mozgalom függetlenségét, a mezőgazdasági termékek szabad forgalmát, a termék beszolgáltatás leállításának szükségességét hangsúlyozta.(109) Csehszlovákia első éveiben súlyos belpolitikai és gazdasági problémák merültek fel. Különösen égető kérdés volt ebben az időben az erősödő kommunista mozgalom az agrárproletariátus körében, a szaporodó sztrájkok és bérkövetelések. A teljhatalmú minisztérium rendeletet bocsátott ki a mezőgazdasági munkások bérviszonyainak szabályozásáról.(110) A gazdák tiltakoztak a szabályozás ellen. Az 1920. június 7-én tartott komáromi gazda nagygyűlés egy küldöttséget menesztett a miniszterhez, hogy tiltakozzék a rendelet ellen.(111) A kisgazdapárt és a hozzá kapcsolódó gazdasági szervezetek együttműködése révén jött létre Komáromban – természetesen egy hatalmas gyűlés keretében – 1921. május 29-én a Szlovenszkói és Ruszinszkói Gazdák Szövetsége. A szövetség elnökévé Szent-Ivány Józsefet, ügyvezető elnökévé Szilassy Bélát választották.(112) Ez is a párt társadalmi bázisának megerősödését jelezte. A keresztényszocialista párt is igyekezett erősíteni pozícióját, szélesíteni társadalmi bázisát. 1920. szeptemberében létrehozta szlovák, majd később német szekcióját, az általa hirdetett őslakos összefogás jegyében. Bár ezek hatása a párt választási eredményeire és politikai vezetésére nézve a későbbiekben csekély jelentőséggel bírtak.(113) A szlovák osztály létrehozásával elsősorban a Hlinka vezette Szlovák Néppártot igyekeztek befolyásolni. Részben az autonómiáért való közös fellépésre rábírni, részben a magyarérzelmű szlovák választókat igyekeztek tőle elhódítani. A szlovák osztály létrehozásában részt vett az a keresztényszocialista csoport, amely korábban a néppártból vált ki. A keresztényszocialista párt szlovák osztályát magyarérzelmű szlovák értelmiségiek Petrásek Ágoston katolikus pap és Tvrdy Jenő zsolnai ügyvéd vezették. Egy közös autonómista blokk létrehozásának gondolata a néppárttal, váltakozó erőséggel jelen volt az egész két világháború közötti időszakban. Többször tárgyalásokra is sor került, megvalósulását azonban meggátolta a szlovákok félelme, hogy elkötelezzék magukat a magyarokkal történő közös politizálás mellett, továbbá a néppárt politikája legalább annyira magyar-, mint csehellenes volt. A keresztényszocialista párt 1920 őszén elfogadott programjában nagy hangsúlyt kapott szociális különbségek elleni fellépés, a szakszervezeti szervezkedés szabadsága, ugyanakkor hevesen támadták a kommunista eszméket. Központi helyet foglalt el a programba Szlovákia autonómiájának és a magyarok nyelvi, kisebbségi jogainak követelése. A többi párthoz hasonlóan az OKP a befolyásának növelésére különböző érdekvédelmi szervezeteket, szakszervezeteket hozott létre. A Keresztény Gazdák Országos Szövetsége 1920 szeptember elseje óta fél év alatt 137 vidéki szervezetet hozott létre 48 000 taggal. A keresztényszocialista kisiparosok és kiskereskedők 40 nagyobb és 16 kisebb helyi szervezetet alakítottak. Júliusban létrehozta a Keresztényszocialista Földmunkások Szövetségét. “A földmunkások, béresek, cselédek és zsellérek” számára lapot is adtak ki 1921 februárjától A Föld Népe címmel. A taglétszám itt, 1921 első negyedévében, elérte a 35 ezret.(114) Mivel mindkét párt elsősorban egy szűk magyar szavazóbázisra támaszkodott, befolyásuk kiterjesztésére irányuló törekvéseik, az egyes pártokhoz kacsolódó különböző szervezetek létrehozása, gyakran váltottak ki ellenérzéseket, feszültséget a két párt között, amelynek a sajtóban is hangot adtak. A magyarság megszervezése azonban nemcsak egyes pártok vonalán folyt, hanem megjelent egy “pártoktól független” kulturális szervezet is. A békeszerződés aláírásának másnapján, 1920. június 5-én jelent meg aKomáromi Lapok hasábjain egy nyilatkozat, amely bejelentette a Magyar Népszövetség (MN) megalakulásának szándékát. A szervezet megalakítása és a békeszerződés aláírása közötti összefüggés a nyilatkozatból is kitűnik. “Eddig az itteni magyarság elvi álláspontja mindig abban csúcsosodott ki, hogy a megszállás tényleges állapota, még nem végleges állapot. Csak az entente és Magyarország közötti szerződés aláírásával válik jogilag is befejezetté. Most már ez bekövetkezett. Ehhez kell tehát igazodni az itteni magyarság jövendő magatartásának és szervezkedésének is… Az még csak kérdés tárgya sem lehet, hogy e változott helyzetben is minden áron fenn akarjuk tartani magyarságunkat, megvédeni faji, kulturális, emberbaráti és gazdasági érdekeinket, szóval mindazon jogainkat, melyeket az entente és Cseh-Szlovákia között létrejött szerződés a nemzeti kisebbségek, tehát a magyarság részére is biztosított… Ezeket kívánja szolgálni a “Magyar Népszövetség” alakítására irányuló, városunkból mint az új állam egyik legnagyobb színmagyar vidékének központjából kiinduló mozgalom, mely az előzetes tervezet szerint távol tartva magát minden pártpolitikától, a magyarság mint nemzeti kisebbség ama jogait kívánja szolgálni, miket részére a cseh-szlovák köztársaság és a szövetséges főhatalmak között létrejött szerződés faji, nyelvi tekintetben, oktatási, közművelődési, emberbaráti, népjóléti, valamint gazdasági tevékenység kifejtése terén alaptörvényként biztosít.”(115) Az új szervezet országos irodahálózatot kívánt létrehozni, amelyek feladata lett volna a magyarság helyzetére, sérelmeire vonatkozó adatok gyűjtése. A szervezés nagy erőkkel folyt szerte az országban. Az alakuló gyűlést július 4-re hívták össze Komáromba. A több ezres tömeg a főgimnázium udvarán gyűlt össze. Jelen voltak minden jelentős magyar szervezet, párt, és intézmény képviselői. Képviseltették magukat az egyes vármegyék (az északi szlováklakta részek is), jelentősebb városok. A gyűlés megválasztotta elnöknek Kürthy István nyugalmazott főispánt (Komárom), társelnökké Bittó Dénes nyugalmazott főispánt (Pozsony) és Körmendy-Ékes Lajos képviselőt (Kassa), főtitkárrá Tuba Jánost (Komárom). Az Elnöki Tanácsban helyet kapott a magyar pártok valamennyi parlamenti képviselője és szenátora és a magyar politikai élet vezető személyiségei. Közöttük találjuk Rakovszky Ivánt, aki Túróc megyét képviselte a tanácsban és Malcomes Bélát Bars megyéből.(116) Az új szervezet felső vezetésében elsősorban a közhatalomváltás előtti Magyarország, a történelmi osztály, képviselői kaptak helyet, akik a közigazgatási hierarchiában magas pozíciókat töltöttek be. Malcomes Béla a megalakulás után néhány nappal terjedelmes memorandumot nyújtott be a külügyminisztériumba a felvidéki propaganda(117) tárgyában. A hosszú elemzésében sorra vette az eddigi mozgalmak eredményeit, végigvonult az a szándék, hogy a további magyar szervezkedést központosítsák és a Magyar Népszövetség köré csoportosult személyeket bízzák meg annak vezetésével. A szlovákiai magyar pártok vezetőiről megjegyzi, hogy “…azon vezérférfiak, akik a magyarság politikai állásfoglalását Pozsonyból mindezideig irányították,… a csehofil tót párt vezérférfiaihoz (Srobár, Ivánka, Zoch, etc.) olyan túlságosan barátságos viszonyt létesítettek, aminőt egy irredenta-vezér meg nem engedhet magának anélkül, hogy a benne összpontosuló bizalmat el ne veszítse.”(118) Itt megjegyezte, hogy újabban a pozsonyiak bizalma Bittó Dénes felé fordul. Helytelennek tartja, hogy az anyaországi pártok fiókjaiknak tekintik az itteni pártokat, ez vonatkozik a keresztényszocialista és kisgazdapártra egyaránt. Az itteni pártok gyakran egymás ellen küzdenek, csupán a Magyar Népszövetség megalakulása “ébresztette fel az egységes öntudatot”. Hosszasan foglalkozott “T. egyetemi tanár” (Tuka Béla) szerepével, aki nemrég “felutazott Pestre s innen mint a párt (keresztényszocialista A.B.) vezetője tért vissza, amit azonban a párt el nem ismert.” Tuka azonban nem csak a politikai szervezkedést irányítja. “A katonai propaganda pozsonyi főmegbízottja ugyancsak T. tanár úr. Mi Pesten érdeklődtünk s innen nyert információ alapján tudtuk meg, hogy ő a hivatalosan támogatott propaganda vezetője, de amíg ezt megállapítottuk, sok baj és sok zavar származott.”(119) Érdekes adatokat közöl Tuka munkamódszereiről: “Mikor áprilisban (1920-ban A. B.) a propaganda számos emberét, közöttük T. tanárt is letartóztatták,(120) az egész actio hetekre és hónapokra fennakadt. T. helyébe beugrott ugyan egy helyettes, miután azonban T. az egész ügyet egyedül irányította s a szervezet legapróbb részleteit minden feljegyzés nélkül a fejében hordta, a pénzutalványozást is minden ellenőrzés nélkül gyakorolta, a helyettes működése igen meg volt nehezítve. T.-nak szabadlábra történt helyezése után teljesen homályban maradt, hogy a helyettes, avagy T. a tulajdonképpeni vezető. E tekintetben torzsalkodások folynak még ma is.”(121) Malcomes tulajdonképpen Tuka leváltását kérte a magyarországi vezetőktől. “Lehetetlen dolog, hogy hatalomra vágyó politikusok katonai ágenseik útján jelöljenek ki nálunk politikai vezetőket s épen olyan lehetetlenség, hogy félig tudós, félig üzletember tanárok cseh feleséggel és Károlyi-párti múlttal vezessenek nálunk katonai propagandát.”(122) – utal Tuka üzleti tevékenységére és cseh feleségére. Az írásából kiderül az is, hogy “A felvidéki magyarság osztatlan bizalma összpontosul Kürthy báró ő exc.-jában, kit Budapesten a propaganda-ügyek élére állítottak” Azt kéri ezzel kapcsolatban, Kürthy báró tevékenységét vonják ki a katonai irányítás alól, az ő tevékenységét ne keresztezzék a katonai intézkedések. Van még egy figyelemre méltó javaslata. Mivel a Magyar Népszövetségnek, “Ennek az új szervezetnek központja Komárom és ez a körülmény, valamint sok más szempont a mellett szól, hogy az összes propaganda szlovenszkói központjául ne mint eddig Pozsony, hanem ezentúl Komárom szolgáljon.”(123) Malcomes írásán kívül több dokumentum is utal arra, hogy Kürthy Lajos báró, aki ekkor Budapesten élt, a magyarországi hivatalos körök által megbízott vezető személy volt, aki a felvidéki ügyekkel foglalkozott. Lehetséges, hogy egy katonai visszafoglalás után a felszabadított területek ideiglenes kormányzását is őrá szándékoztak bízni. Erre utal Kürthy által készített tervezet a felvidéki országrészek ideiglenes közigazgatási berendezkedéséről. A remélt gyors katonai visszafoglalás után, a javaslata értelmében, a kormányzó által kinevezett elnök és két alelnök állt volna a közigazgatás élén. Rövid átmeneti időszak után, amely alatt konszolidálódott volna a nemzetiségek helyzete a visszacsatolt Felvidéken, az ideiglenes közigazgatás feloszlott volna és a magyar kormány vette volna át a hatalmat.(124) A Miniszterelnökség a báró feladatát a következőképpen fogalmazta meg: “A felvidék lakosságában az anyaországhoz való ragaszkodás ébrentartására és erősítésére irányuló társadalmi mozgalmak tekintetében Báró Kürthy Lajos bízatott meg azzal, hogy az említett célt szolgáló különféle társadalmi szervezetek és a kormány között a közvetítést eszközölje.”(125) Befolyására utal az is, hogy véleményét kikérték a felvidéki szervezetek anyagi támogatása kérdésében. A Miniszterelnökség III. ügyosztálya 1920 nyarán levélben kérte véleményét a Felvidéki Liga javaslatáról, amely a keresztényszocialista párt három központja (Kassa, Komárom és Pozsony) részére két hónap időtartamra havi 15-15 ezer korona támogatást kért.(126) Kürthy megkapta Balkay ezredestől Tuka jelentéseit. Arról is van adatunk, hogy szervezetet próbáltak kialakítani a vezetése alatt, apparátus felállítására is sor került.(127) Egy számlát is kezelt, amely bizonyára a megbízatásával volt összefüggésben. Erről a pénzalapról sajnos csak egy adat áll rendelkezésünkre. 1921. májusában Kürthy levelet írt a külügyminisztériumba, amelyben közli, hogy a “Báró Kürthy Lajos közgazdasági alapszámla” felett ezután a külügyminisztérium rendelkezik. A mellékelt kimutatás alapján 1920 végén, a számlán több mint három és fél millió korona volt.(128) Kürthy báró a levél megírása után néhány hónappal, 1921. szeptemberében meghalt. A Magyar Népszövetséggel kapcsolatos nagyszabású tervek azonban nem váltak valóra, elsősorban a csehszlovák hatóságok közbelépése miatt. A MN ugyan kulturális szervezetként deklarálta magát, de a programjából és a vezetőség összetételéből nyilvánvaló, hogy egy nagy, átfogó kisebbségi érdekvédelmi szervezet kívánt lenni. Több szlovák sajtóorgánum is felhívta erre a figyelmet. A szlovákiai teljhatalmú minisztérium veszélyesnek ítélte meg a szervezkedést, ezért 1920. október 13-án kelt határozatában megtagadta az akkorra már több mint tízezer tagot számláló szervezet alapszabályának jóváhagyását. Az indoklás szerint “…azért is, mert ezen egyesülés folyó évi július hó 4-én megtartott alakuló gyűlése alkalmából, valamint az azt követő társas ebéd alatt az alapítók és egyesületi elöljárók részéről elhangzott beszédek egyáltalán semmiféle biztosítékot nem nyújtanak aziránt, hogy az egyesület valóban be fogja tartani működésének az alapszabályokban körvonalazott korlátait.”(129) A MN ügye hosszú hónapokig megoldatlan maradt. Az alapítók újabb alapszabály kidolgozásával és benyújtásával kísérleteztek, a hivatalos elismerés azonban késett. Egy évvel az alakuló közgyűlés után újabb közgyűlést tartott a szervezet, ahol tisztújításra is sor került. A lemondott Kürthy István helyére Majláth István volt Barsmegyei főispánt választották. A vezetőség is átalakult, amelyben ezúttal már nem foglaltak helyet a magyar pártvezetők és a parlamenti képviselők. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy közben felmerült annak a kérdése is, szükség van-e erre a szervezetre. A pártok megerősödtek, létrehozták kulturális- és sajtó osztályaikat is, tehát mindazokat a feladatokat ellátták, amelyekkel hivatalosan a MN kívánt foglalkozni. Az új magyar párt elit is egyre inkább megerősödött a régi rendszert megtestesítő arisztokratákkal szemben. Fontos kérdés lehetett a színfalak mögött az is, ki kapja a Magyarországról érkező anyagi támogatást, a pártok, vagy egy kulturális szervezet, a MN. A Magyar Népszövetség alakítási kísérletéből világossá vált, hogy a csehszlovák állami szervek világnézeti alapokon szerveződő politikai pártok megalakulását elfogadják, de egy országos érdekvédelmi szervezetet már nem. A kisebbségi érdekvédelmet tehát a jövőben a magyar politikai pártoknak kell ellátniuk. Magyarországról és Szlovákiából is sürgették az egységes irányítás létrehozását, a politikai pártok tevékenységének összehangolását, az érdekvédelem erősítését, és nem utolsó sorban az anyaországból érkező anyagi segítség elosztásának átláthatóbbá tételét. Első konkrét javaslatot Tuka Béla fogalmazta meg 1920 őszén. “Jóvátételi bizottság előkészítési munkáinak során láttam, hogy ker. szoc. párt, kisgazdapárt és népszövetség között féltékenység, irigység és bizalmatlanság van, mely ker. szoc. párt mostani megerősödésével fokozódni fog. Múlhatatlan szükség volna Budapestről nyomást gyakorolni mind a háromra, hogy együttműködés biztosítására létesítsenek közös vezérlőbizottságot magyar kormány bizalmi emberének elnöklete alatt, ezt a subvenció elvesztésétől való félelemből meg is tennék. Ezúton magyar kormány elejét venné személyes ellentétekből kifejlődhető magyar betegségnek, pártvillongásnak, s összes politikai mozgalmakat egységesen irányíthatná.”(130) Szent-Ivány József október 23-án a kisgazdapárt pöstyéni vezetőségi ülésén tett javaslatot egy magyar pártok közötti végrehajtó-bizottság alakítására.(131) Matuska Péter magyar diplomata, a külügyminisztérium megbízásából, 1920 novemberében Csehszlovákiába utazott, hogy tájékozódjon az ottani helyzetről és tárgyaljon a magyar pártok vezetőivel. A találkozóra Karlsbadban (Karlové Vary) került sor, ahol közösen részt vettek a Union of Democratic Control szervezet Csehszlovákiai részlegének alakuló ülésén. Az ülést a csehszlovák rendőrség feloszlatta. Ezután kerül sor Szilassy Béla szállodai szobájában a találkozóra a magyar pártvezetőkkel. Részt vettek a házigazdán kívül Petrogalli Oszkár besztercebányai ügyvéd, Rakovszky Iván és Szent-Ivány József. Matuska, megbízásához híven, felkérte “az urakat, hogy igyekezzenek az összes magyar (keresztény-szocialista) és magyar-barát tót pártokkal a legteljesebb egyetértésben működni, nehogy az esetleges testvérharcz a magyar hazához hű elemeket gyengítse és megbontsa, és végül nyomatékosan felkértem az urakat, hogy a békeszerződés ratifikálása folytán megváltozott alkotmányjogi helyzetből kifolyólag minden módon és téren a legaktívabb közszereplésbe vigyék bele elszakított véreinket, s igyekezzenek a helyzetet az osztrák Reicherathban követett cseh recept szerint felborítani”(132) A jelenlévő vezetők közölték Matuskával, hogy “december 7-ére Tátrafüredre szándékoznak összehívni egy gyűlést, amelyen ezen célra egy közös intézőbizottságot akarnak alakítani.”(133) Szent-Ivány szerint az eddigi közös munkának az volt az akadálya, hogy az OKP elnöke, Lelley mindig kitért egy szorosabb magyar pártok közötti együttműködés elöl, . azzal az érvvel, hogy a keresztényszocialista pártban szlovák és német tagok is vannak. Szent-Ivány arra kérte a magyar kormányt, hasson oda, hogy “a keresztény szocialista párt magyar részét válassza el, már a legalsó egységtől kezdve fölfelé (falu, megye, ország) egészen a többi részétől a pártnak, mert különben az egységes működés a többi magyar pártokkal igen nehéz…”(134) Szóba került egy Prágában kiadandó magyar lap is, amelynek ötletét Matuska nem támogatta, mivel a hírszolgálatát és a Szlovákiai terjesztését nem tartotta megoldhatónak. A közös központi irányító szerv létrehozása tehát elkerülhetetlen volt. Első lépésként november 30-án Ungvárott a kárpátaljai magyar pártok megalakították a Ruszinszkói Magyar Pártszövetséget, majd december 7-én Ótátrafüreden létrejött a Szlovenszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Közös Bizottsága. Az alakuló ülésen Rakovszky Iván elnökölt. A közös bizottság elnökévé Szilassy Béla losonci földbirtokost választották. A Közös Bizottságnak 60 delegált tagja volt, amelyben az egyes pártok súlyuknak megfelelő számban vettek részt. Az arányok véglegesítésére a Közös Bizottság harmadik ülésen 1921. február 14-án Pöstyénben került sor. Az Országos Keresztényszocialista Párt 28, az Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt 20, a Ruszinszkói Magyar Pártszövetség 12, a Szepesi Német Párt pedig 8 taggal képviseltette magát. Pöstyénben február 14-én megválasztottak egy szűkebb, nyolctagú ún. Vezérlő Bizottságot, amelynek elnökévé Körmendy-Ékes Lajost választották. A Vezérlő Bizottságban minden résztvevő párt két-két taggal vett részt. Elhatározták egy sajtóosztály létrehozását, amelynek elnöke Lelley Jenő, igazgatója Szent-Iványi József lett.(135) Az pöstyéni ülés előtt felmerült az a kérdés, ki legyen az új csúcsszerv, a Vezérlőbizottság elnöke, az egész magyar politikai tömörülés vezetője. A háttérben zajló egyezkedésekről Tuka Béla jelentéseiből értesülhetünk. 1921. január 17-én Budapestre küldött számjeltáviratában így ír: “A ker.-soc. párt magyar, és német része, továbbá tót része engem kért fel erre az egységes irányító szerepre. A forma az lenne, hogy a ker.-soc.ok javasolnák, hogy összes magyar pártok központi bizottságának legyek az elnöke. Mindezen ajánlatokra halasztó választ adtam. Tudnom kell a magyar kormány szlovenszkói politikai terveit, azt, hogy bírom-e a kormány bizalmát úgy, hogy a kormány mindent rajtam keresztül kíván intézni s mennyi pénzre számíthatnánk az összes pártok részére az új év első hat hónapjában? Tervem volna, összes, tehát magyar, tót és német ellenzéki pártok együttműködésének létesítése és a tavaszra biztosan várt felfordulásokra való előkészülés. Kérek kormány elnöktől és külügyminisztertől azonnali utasítást.”(136) A további fejleményekről Tuka üzenetén kézzel a külügyminisztériumban, írt feljegyzésből értesülhetünk: “Időközben Kánya követ úr személyesen fogadta Tukát, és közölte vele, hogy döntés csak a f. hó 15-én Pöstyénben megtartandó értekezlet után fog történni.”(137) A pöstyéni ülésen Tuka is jelen volt, erről a magyar szerveknek küldött pénzügyi elszámolása is tanúskodik: “Febr. 14-ki utam Pöstyénbe 200 K(orona)”(138) A Pöstyénben történtekről Tuka február 26-i jelentésében számolt be. “A magyar-német block ideiglenes politikai vezetője Körmendy lett, azzal a kötelezettséggel, hogy kívánságomra az elnökséget azonnal átengedi nekem. A Nagyméltóságoddal (Kánya? A. B.) történt megállapodás egyébként teljes érvényben marad, azaz a magyar kormányt az összes pártokkal szemben ezek kifejezett bizalma alapján én képviselem.”(139) Arról is beszámol Tuka miért nem vállalta el a Vezérlőbizottság elnöki posztját. “Mellékelem Hlinka levelét, ez magyarázza meg, hogy az ellenzéki pártok bizottságának elnöksége elfogadását miért halasztottam el. Célom az, hogy a néppártot és az összes magyar és német polgári pártokat egyesíthessük egységes küzdelemre az autonómiáért, e célból előbb a néppártot kell magamnak megnyernem.”(140) Erre az időre tehető Tuka és a néppárt, valamint annak vezetője, Hlinka közeledésének kezdete. Az idézett jelentéséhez mellékeli cikkét az autonómiáról, amely a szlovák néppárt lapjában a Slovákban jelent meg, valamint Hlinka hozzá írt levelét. “Nagyságos Tanár Úr! Köszönöm az autonómiáról szóló őszinte és férfias cikket. A tótság iránt való jóakarattal és forró szívvel volt írva. Csak ne hagyja félbe a munkásságát…” – áll Hlinka levelének magyar fordításában. Tuka a jogi felkészültségével elbűvölte Hlinkát és ez arra készteti, hogy “…a leghivatottabb jogtudóst arra kérjem, legyen kegyes és készítsen egy a tágabb autonómiáról szóló teljes és részletes törvényjavaslatot…”.(141) Tuka felismerte a kecsegtető lehetőséget és nem kívánt nyíltan a színre lépni mint a magyar pártok vezetője és elkészítette a kért autonómiatervezetet.(142) 1922 elején belép a néppártba, a Slovák napilap főszerkesztője, nemsokára a párt alelnöke és parlamenti képviselője lesz. A magyar politikai élet a Vezérlőbizottság megalakulása után továbbra is mozgásban volt Szlovákiában. Újabb polgári párt szervezése kezdődött el 1921 elején, Magyar Jogpárt néven.(143) Hosszas előkészítés után, 1921 szeptember 18-án alakult meg Kassán a Magyar Jogpárt, amelynek elnöke Szalay László volt főispán lett. A párt liberális programjával elsősorban a városi polgárság, a magyar érzelmű zsidóság körében igyekezett befolyásra szert tenni. A párt néhány héttel később csatlakozott a az ellenzéki pártok Vezérlőbizottságához és a továbbiakban szorosan együttműködött a magyar pártokkal.(144) A párt maga ugyan kis taglétszámú volt, de alapító tagjai közül többen a későbbiek folyamán jelentős szerepet játszottak a magyar pártpolitikában. Vezető személyiségek voltak Tarjáni Ödön losonci gyáros, Dzurányi László a Prágai Magyar Hírlap későbbi főszerkesztője, valamint Blanár Béla volt kassai polgármester. A magyar pártok között a közös szervek létrehozása ellenére, továbbra is többször támadt feszültség, amelynek a sajtóban is hangot adtak. A szövetkezett pártok Vezérlőbizottságának október 16-i ülésén a szepességi németek javaslatára sor került pártközi döntőbíróság felállítására. A feladata a szövetkezett pártok között felmerülő súrlódások kiküszöbölése lett.(145) A pártok erőviszonyainak alakulásáról, szervezetségük terjedéséről, a politikai helyzetről, egy évvel a parlamenti választások után, Tuka Béla 1921. májusában jelentést küldött a külügyminisztériumba. Értékelése szerint: “A keresztényszocialista párt gyarapodott és a szlovák osztály felállításával sokat nyert. A kisgazdapárt terjed…. A szepesi német-párt jelentéktelen, 4-5 községben van megszervezve. A Szepesség német területein, valamint a Nyitra- és Bars megyei német területeken a hozzám érkezett jelentések szerint a ker. szoc. párt szervezkedik. A jogpárt eddig tényleg meg sem alakult.”(146) Hosszasan foglalkozott az autonómia kérdésével, illetve a Hlinka párt megnyerésére szolgáló törekvésekkel. “A néppárttal való egyezkedés a ker. szoc. párt Szlovák-osztályának holtpontra jutott,(147) aminek okát abban látom, hogy a néppártnak mintegy 1/2 millió koronát kitevő adósságát rendezték. Minden valószínűség szerint a kormány részéről jött ez a támogatás. Ára az autonómia-alapról való eltávolodás… Az autonómia szempontjából felette kívánatosnak tartom a magyar-német-szlovák együttes legszorosabb munkát, amelyre szilárdan építeni lehet. Viszont e pártnak, a ker. szocialistáknak működési körüket, organizátióikat összehasonlítva a csak kizárólag magyar részeken működő kisgazdapárttal, aránytalanul kisebb támogatásban részesülnek. (A Magyarországról érkező anyagi támogatásról van szó A.B.) Ezt be kellett látnom, ismerve az egyes pártok erőviszonyait, de különösen figyelemmel kisérve a célt, amelynek irányában az egyes pártok részéről való munkálkodás megnyilvánul. Mert a míg a kisgazdapártnál azt látom, hogy a párt irányzata inkább a gazdasági részre terjed ki, addig a ker. szoc. párt a mai rendszernek gyökerében való megtámadására irányul,…”(148)

A magyarországi anyagi támogatás

A levéltári iratanyagból kétségtelen, hogy Magyarországról jelentős anyagi támogatás érkezett a Felvidékre a különböző politikai, katonai, kulturális és társadalmi szervezetek, valamint a sajtó támogatására. Ahhoz, hogy megfelelőképen tudjuk értelmezni a történteket, feltétlenül meg kell ismerkednünk az anyagi támogatás rendszerével és méreteivel. Az első írásos adataink a Felvidékre irányuló anyagi támogatásról 1919 végéről vannak. A Tót Központi Iroda 1919. december 15-én levélben fordul Haller István közoktatási miniszterhez, aki korábban a Propaganda Minisztériumot irányította, és közli vele, hogy előző minisztersége alatt a győri kirendeltség vezetőjével a keresztényszocialista párt részére küldött 50 ezer koronát a cseh határőrök elvették. Tobler János a pozsonyi keresztényszocialisták titkára újabb összeg kiutalását kéri, mivel pénz nélkül nem folytatható a szervezkedés. Az tót iroda felajánlja, hogy az újabb összeget eljuttatja rendeltetési helyére.(149) Az esettel és a győri kirendeltség vezetőjének korábban viselt dolgaival a Miniszterelnökség III. ügyosztálya foglalkozott a továbbiakban, mivel, mint már korábban említettük, ez az osztály vette át a megszüntetett Propaganda Minisztériumtól az elcsatolt területek magyarságának gondozását. A ME kérte a pénzügyminisztertől a megszüntetett minisztérium fennmaradt 2 millió koronájának a részére történő átutalását, hogy új feladatait elláthassa.(150) A csehszlovákiai parlamenti választások előkészületeire Lelley Jenő keresztényszocialista pártelnök kapott nagyobb összeget a magyar kormánytól(151) és Kürthy István kezelt egy másik összeget Komáromban 1920 áprilisában.(152) A parlamenti választások után a politikai pártok, elsősorban az OKP támogatása, rendszeressé válik. A rendszeres havi juttatás megítéléséről 1920 nyarán levelezést folytatott a Felvidéki Liga, a miniszterelnök, a ME, Haller István és Kürthy Lajos báró. A Felvidéki Liga június 9-én levélben fordult Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnökhöz. “A csehek által megszállt felvidéken a keresztényszocialista párt van első sorban hivatva arra, hogy a szociál demokraták és a csehek által fizetett egyéb agitátorok magyarellenes propagandájával sikerrel vegye fel a harcot, s a magyarellenes agitáció hatását teljesen paralizálja. E párt szívvel-lélekkel küzd a felvidéki magyarság érdekeiért s a mint azt nehány e napokban itt járt tekintélyes vezető tagja kifejezésre jutatta, természetesen kész az ellenpropagandát szóval és írásban (napi sajtó, röpcédulák stb.) a legnagyobb eréllyel megindítani. Hogy e nagy munkájához sikerrel foghasson, megfelelő anyagi eszközökre volna szüksége, annál is inkább, mert eddig is nagy anyagi nehézségekkel küzdött e párt, támogatásért többször fordult hozzánk s sajnos anyagi eszközei elégtelenségén múlt, hogy a választásokból nem került ki nagyobb eredménnyel.(153) A kérést Haller István a vallás- és közoktatásügyi miniszter is megtámogatja Teleki Pálnak az újonnan kinevezett miniszterelnöknek írt levelében.(154) A ME III. ügyosztálya a miniszterelnökkel történt szóbeli megegyezés után a párt három központja (Pozsony, Komárom és Kassa) részére 15-15 ezer korona támogatást javasol a májusi és júniusi hónapokra, összesen tehát 90 000 koronát. Eredetileg csupán a pozsonyi és a kassai pártszervezeteket kívánták támogatni, Felvidéki Liga javaslatára később kiterjesztették a támogatást a komáromi szervezetre is. Az ügyben, mint már említettük, a ME III. ügyosztályának vezetője kikéri Kürthy Lajos báró véleményét is.(155) A keresztényszocialista párt támogatása azonban a további hónapokban is folytatódott és egyre rendszeresebbé vált. A pénzt Tuka kapta kézhez és ő osztotta el. Fennmaradt néhány Tuka Béla által készített elszámolás. Az egyik 1920. október 25-től 1921. március 31-ig terjedő időszakról ad képet, a címéből kiderül, hogy ez a 3. elszámolása. Tuka ez alatt az öt hónap alatt 669 571 cseh koronát kapott, a legnagyobb összeget, 370 ezer koronát futár útján, egy 40 000 koronás összeget “Kürthytől”. Ez utóbbi esetben bizonyára Kürthy Lajos által kezelt már említett számláról kapta. A kiadások oldalán a három legjelentősebb tétel: “Tvrdi Jenő részére, tót mozgalom czéljaira, elszámolás később 85.341 K,… Szentiványi Józsefnek a kisgazdapárt, Szepesség és Ruszinszkó részére febr. márcz. 174.000,… Pozsonyi ker. szocz. pártnak adósság fizetésre 150.000”(156) Az elszámolásból kiderül, hogy a legnagyobb összegeket a pártok támogatására fordították. Az OKP-t illetően éves összegzés is a rendelkezésünkre áll az 1920-as évről. Ebben “adományok” címén 180 ezer korona szerepel(157). Feltételezésünk szerint ez a rovat rejti a magyar kormánytól kapott támogatást. Ezt a számot óvatosan kell fogadni az előző számok tükrében. Feltételezésünk szerint a választásokra kapott összeget az OKP hivatalos kimutatásában nem szerepeltették. A bevételi oldalon a legnagyobb tételek az adományokon kívül: Népakarat 186 ezer és párttagdíjak 128 ezer korona. Kiadási oldalon a legnagyobb összeget a személyi és adminisztratív kiadások (216 ezer), a Népakarat (290 ezer) és a választások költségei (148 ezer) tesznek ki. A Népakarat a párt hetilapjaként működött és a fenti számokból kiderül, hogy jelentős veszteséget halmozott fel. Ennek ellenére, agitációs célból, 1921 januárjától napilappá alakították. Elsősorban erre a tényre és a szlovák titkárság működésének kiszélesítésére hivatkozva az 1921 évi költségvetés előterjesztésben az adományok rovatban már 1 200 000 korona szerepelt, vagyis ennyit vártak támogatásként a magyar kormányköröktől.(158) A politikai pártok közül a kezdeti időszakban úgy tűnik a keresztényszocialista párt kapott elsősorban támogatást. A kisgazdapárt központi titkára, Lukovich Ferenc 1920 októberében levelet írt a magyar külügyminiszternek, amelyben évi 60 ezer csehszlovák korona támogatást kért pártja részére.(159) Néhány héttel később Matuska Péter Karlsbadban közölte Szent-Iványval a jó hírt. “Utasításaimhoz híven közöltem a bizalmas tanácskozáson megjelent urakkal, hogy a magyar kormány hajlandó a szlovenszkói országos magyar kisgazda, földműves és kisiparos pártot is anyagilag támogatni…”(160) Matuskával folytatott beszélgetés során megtárgyalták az anyagi támogatással kapcsolatos problémákat. “Panasz tárgyává tették a tanácskozásban résztvett urak azt, hogy a magyar kormány a maga anyagi támogatását, amelyikkel a felvidéki különféle mozgalmakat támogatja nagyon szétforgácsolja, szerintük nem is abban van a főbaj, hogy a kormány sokszor arra nem hivatott elemekkel komolyan szóba áll, mert hisz meghallgatni mindenkit lehet, hanem az is előfordul, hogy néha pénz is kerül olyanok kezébe, akikről a felvidéki irányadó tényezők nem is igen tudnak. Hasonló esetek elkerülésére abban állapodtunk meg, hogy az urak maguk köréből egy egészen szűk bizottságot jelölnek ki, amelynek létezéséről az esetleges egyéni ambíció és hiúság kímélése szempontjából még a december 7-iki intéző bizottság sem fog tudni, s amely a következő tagokból áll: Jabloniczky képviselő, Kürthy István, Petrogalli Oszkár, Rakovszky Iván, Szent-Ivány József és Szilassy Béla.”(161) A megbeszélés pénzügyi tárgyú javaslatait a magyar kormány nem fogadta el. A pénz elosztásáról és kezelésről továbbra is Tuka döntött. Tuka Béla 1921 II. 26-án kelt jelentése ezt egyértelműen megerősíti. “A 370 000 sokolt megkaptam s részben már el is osztottam, amint megállapítottam a felosztási kulcsot Tátrafüreden, nem pártközileg állapítottam meg, hanem a párt szervezésében részt nem vevő Jabloniczky és Körmendy képviselők magán véleménye alapján”(162) Tuka többször kérte a maga által megállapított elosztási kulcs módosítását, illetve a támogatás emelését.(163) A pártokkal a támogatások összegében végül a Külügyminisztériumban Kánya Kálmán egyezett meg 1921 tavaszán. A megállapodás alapján a támogatások havi összege csehszlovák koronában a következő volt: Prága központ 10 000, losonci központ 2 000, rendelkezési alap Pozsony 5 000 és Losonc 5 000. A keresztényszocialista párt a támogatást három címen kapta – Pozsony 30 000, Kassa 30 000, “tót csoport” 15 000. A kisgazdapárt két központja Komárom és Gömör 15-15 000 koronát kapott. A szepességi németek (Zipser Deutsche Partei) havi 10 ezret. Ez együtt, Szlovákia részére, 137 ezer koronát tett ki. Ezen kívül Ruszinszkói szervezetek összesen kaptak 70 ezer koronát a következő elosztásban: ruszinszkói kisgazdapárt és ruszinszkói keresztényszocialista párt egyaránt 15 ezer, a ruszinszkói jogpárt 5 000, a ruszin párt (?) 20 000 és végül a jogpárt a Magyar Hírlapra 15 ezret.(164) A politikai célokra fordított összegeken kívül jelentős támogatást kaptak az elbocsátott tisztviselők. Erről kevesebb adatunk van. 1920-ban negyedévente az erre fordított összeg 400 ezer koronát tett ki és részben különböző magyarországi segélyszervezetektől, részben a kormánytól érkezett. A pénz elosztását Kiss Albert a pozsonyi egyetem dékánja végezte.(165) Sor került a tisztviselők rendszertelen támogatására is. Körmendy-Ékes Lajos 1921 nyarán 100 ezer koronát kapott Hegedűs Lóránt pénzügyminisztertől erre a célra. A pénz elosztására egy külön bizottság alakult Kassán Szalay László volt főispán elnöklete alatt.(166) A felsorolt támogatásokon kívül még a katonai szervezetek, a sajtó, az iskolák is kaptak a vizsgált időszakban rendszertelenül anyagi támogatást. Egyes egyházak, egyházi szervezetek is részesültek anyagi támogatásban. Erről azonban nincsenek számszerű írásos adataink.

A Bethlen kormány intézkedései

1921 tavaszára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországnak fel kell adnia rövidtávú terveit az ország területi integritásának helyreállítására. Károly exkirály márciusi magyarországi visszatérési kísérlete nyomán, a Habsburg restauráció megakadályozására, az utódállamok újabb lázas tevékenységbe kezdtek. Jugoszlávia és Csehszlovákia mozgósítást rendelt el. Április 23-án Románia megkötötte Csehszlovákiával a csehszlovák-jugoszláv egyezmény analógiájára megszövegezett szerződést. A 45 millió lakost számláló kisantant országok körülzárták a 9 milliós Magyarországot. A magyar kormány meggyőződött arról, hogy a szomszéd országok, érdekeik védelmében, készek háborút indítani ellene, amely Magyarország újabb vereségéhez vezetne.(167) Az ország külpolitikailag teljesen elszigetelődött és nagy nyomás nehezedett az országra a trianoni békeszerződés beiktatása érdekében. Magyarország 1921 elején közeledni próbált Csehszlovákiához. Hosszas egyeztetés után Bruckban március 14-15-én került sor tárgyalásra a két kormányküldöttség között. A tárgyalásokon Beneš csehszlovák külügyminiszter több alkalommal nyílt, vagy burkolt formában felvetette, hogy készek bizonyos területi engedményeket tenni Magyarországnak, cserébe a magyar-csehszlovák határ garantálását kérték.(168) A tárgyalások eredménytelenül végződtek, azonban megegyezés született azok folytatásáról és négy szakértői bizottság létrehozásáról, amelyek a rendezésre váró kérdéseket előkészítik a következő találkozóra. A további tárgyalások menetét megzavarta IV. Károly hazatérési kísérlete, amely az utolsó lökést adta a kisantant létrejöttéhez. A kisantant megalakulása Magyarország tárgyalási pozícióit rontotta, Csehszlovákiáét pedig lényegesen javította. A brucki tárgyalás nyomán létrehozott jogi bizottság, amely a kisebbségi kérdéssel is foglalkozott, csupán június elején kezdte meg tevékenységét Prágában.(169) A prágai tárgyalásokra a magyar külügyminisztérium által készített irányelvek a csehszlovákiai magyar kisebbség pozíciónak megőrzését helyezték előtérbe. A magyarlakta területeken a magyar nyelvű közigazgatás és hivatalnoki kar megtartása mellett, a teljes magyar iskolahálózat fenntartását követelték. A magyarság gazdasági helyzetének stabilizálása érdekében a magyar pénzintézetek és szövetkezetek felállításának és a földreform során a magyar igénylőkkel szembeni azonos elbánás szerződésbe foglalásával kívánták elérni. Ilyen megfogalmazások mint: “Teljes kulturális szabadság. Tehát: cenzúra eltörlése. Magyar irodalmi termékek és napilapok szabadon jöhetnek be Csehszlovákiába. Magyar kulturális célra felállított intézmények és alapítványok céljuktól nem vonhatók el. Magyar kisebbség kulturális célokra mint külön jogi személyiség szervezkedhetik” – a kulturális autonómia igényének a bejelentése volt a magyar kisebbség számára.(170) A magyar irányelvek a csehszlovák fél számára elfogadhatatlanok voltak. Bánffy külügyminiszter július 8-án utasítást küldött Prágába, miszerint a tárgyalópartner “agresszív magatartása” miatt a kisebbségi szerződéstervezet július 12-én esedékes megvitatása után a bizottság magyar tagjai szakítsák félbe a munkát. A kisebbségi kérdés megvitatása 1921 nyarán végleg elakadt. A többi bizottság tevékenysége bár vontatottan, de tovább folyt még a következő két évben.(171) Magyarországnak viszonya minden szomszédos országgal feszült maradt. Az áprilisban hivatalba lépett Bethlen István vezette kormány elkezdte az ország bel és külpolitikai stabilizálását. Változtatnia kellett az elcsatolt területek magyarságával kapcsolatos eddig követett politikán is.(172) Kormányalakítása után Bethlen István 1921 májusában erélyesen látott hozzá a megszállt területek magyarságának irányításában és finanszírozásában a rendteremtéshez. Egy 1921-es kormányzati kimutatás 55 olyan társadalmi egyesületet sorolt fel, amelyek külföldi propagandával foglalkoztak. Ezek közül 28 kifejezetten olyan “védőliga”, egylet vagy szövetség volt, amely az elcsatolt területekkel, illetve az ottani magyarsággal foglalkozott.(173) A Miniszterelnökség III. ügyosztályának, ahol a Propaganda Minisztérium 1920 végén történt megszüntetése után az elcsatolt magyarok ügyeivel foglalkoztak, 1920 decemberében készült előterjesztése azt javasolta, hogy ezekkel az irredenta szervezetekkel a kormány szakítson meg minden összeköttetést. Hozzon létre azonban három-négy társadalmi szervezetet, amelyek a kormány titkos támogatásával, foglalkoznak a megszállt területek magyarságának gondozásával.(174) Bethlen István miniszterelnöknél május 11-én értekezletet tartottak az irredenta szervezetek megszüntetése, illetve korlátozása érdekében. Elhatározták, hogy megszűntetik a katonai szervezkedés a megszállt területek felszabadítására.(175) Elhatározták továbbá az egyes szervezetek felülvizsgálatát és a legveszedelmesebbek felszámolását. A megmaradó intézmények alapszabályaiból ki kellett iktatni a területi integritásra vonatkozó részeket, nem használhattak erre utaló szimbólumokat.(176) Az értekezletet követő hetekben kormánydöntések születtek, amelyek nyomán kialakult a határon túli magyarság ügyeivel foglalkozó intézmények új rendszere. Német mintára, úgy döntöttek, létrehoznak társadalmi szervezeteket, amelyek ezek után az állam titkos irányításával és pénzügyi támogatásával végzik a határokon túl, az egyes szomszédos országokban élő magyarság gondozását. Ennek érdekében a következő intézményeket hozták létre: Népies Irodalmi Társaság (Erdély), Szent Gellért Társaság (Délvidék) és a Rákóczi Szövetség (Felvidék), valamint ezek csúcsszerve a Teleki Pál vezetése alatt álló Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központja (TESZK).(177) Július elején belügyminiszteri rendelettel feloszlattak több irredenta egyesületet, köztük a Felvidéki Ligát. A liga valójában nem szűnt meg. Jóval kisebb működési területtel és anyagi támogatással, a Magyar Nemzeti Szövetség II/A osztályaként működött tovább.(178) A kormány kisebbségi ügyekben illetékes szerve a Miniszterelnökségen létrehozott II. ügyosztály lett.(179) Bethlen utasítást adott ki, hogy a TESZK-hez tartozó egyesületek nem tarthatnak fenn közvetlen kapcsolatot a Miniszterelnökséggel és a minisztériumokkal, csupán a szervezetek központján keresztül érintkezhetnek a ME II. ügyosztályával. Bethlen ezzel érte el, hogy az információk az elcsatolt magyarság ügyeiről hozzá érkezzenek be és az egyesületek ügyeiben ő maga dönthessen.(180) A Rákóczi Szövetség, a felvidéki magyarság gondozására létrehozott társadalmi szervezet, kialakításával Rakovszky Ivánt(181) bízták meg, aki az év elején a Felvidékről Magyarországra települt. A szövetség részben átvette a megszüntetett Nemzetiségi Minisztérium Tót Főosztálya és a Tót Központi Iroda alkalmazottait és berendezését. Rakovszky májusban kidolgozta az egyesület szervezeti felépítését, működési rendjét és éves költségvetését.(182) 1921. júliusától már minden felvidéki szervezet kormánytámogatása a Rákóczi Szövetség költségvetésén keresztül történt. A nemzetgyűlés július 26-án becikkelyezte a trianoni békeszerződést. Ezzel lezárult egy rendkívül mozgalmas időszak, amelyre néhány évvel később Szüllő Géza így emlékezett vissza: “Az államfordulat után új emberek tűntek fel, úgyszintén a magyar politikában is. Egyik sem ismerte a másikat, s a legkalandosabb tervek burjánzottak fel, amikre bőségesen kaptak különböző orgánumoktól pénzt. Egy dzsungel támadt, amit szerencsésen megszűntetett később a mostani miniszterelnök úr (Bethlen István A.B.), aki kezébe vette a kisebbségi mozgalmak ügyét.”(183).

Vadkerty Katalin: Nógrád mezőgazdasága 1848-1918 között

A mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 1918 előtt a történelmi Magyarország szerves része volt, és a történelmi Nógrád vármegye északi részét képezte. Gazdasági, politikai és kulturális fejlődését – a helyi adottságok figyelembevételével – Magyarország, ill. az Osztrák-Magyar Monarchia törvényhozása, a nemzetközi gazdasági életbe való beilleszkedésebefolyásolta. Magyarország 1848-1919 között iparosodó agrárország volt, s mivel a lakosság jelentős többsége a mezőgazdaságból élt, a termelés korszerűsítése, a termelés növekedése érdekében a magyar kormány jelentős anyagi támogatásokkal segítette a fejlődését.

A régió mezőgazdaságának történetét a magyar és a szlovák történetírásban használatos korszakokra osztva vizsgáljuk, de mivel a magasabb termelési szintet, “az okszerű gazdálkodást” célzó törekvések kezdete visszanyúlik az előző évtizedekbe, ezekre alapozunk.

A 19. század második évtizedétől kezdve megnövekedett az iparosodó nyugat-európai országok élelmiszerkereslete. A kivitel növelése érdekében a magyarországi szakemberek kidolgozták az ún. “okszerű” gazdálkodás feltételeit, vagyis összeállították azokat a követelményeket, amelyek betartásával emelni lehetett a mezőgazdaság terméshozamát, jövedelmezőségét. Elemzéseikben figyelembe vették a talaj minőségét és a földrajzi adottságokat. Ennek alapján a magyar országgyűlés 1844-ben úgy határozott, hogy a történelmi Magyarország területét nyolc minőségi csoportba osztja.1Nógrád vármegye a negyedik csoportba került.

A 1848-as jobbágyfelszabadítás után a termelékenység újból központi kérdéssé vált, de a mezőgazdaság fellendítésével foglalkozó szakirodalom már nyolcas csoportosítással dolgozott, s Nógrád vármegye a második, a “szelíd hegyvidékek” csoportjába került.2 A vidék jellemzői a mérsékelt éghajlat, a dél felé nyitott, termékeny szőlőtermesztésre is alkalmas völgyek, a jó kaszálókkal fedett hegyoldalak, amelyeket az északi magas hegyek megvédtek az északi hideg szelektől.

Az 1848 előtti leírásokból tudjuk, hogy a legtermékenyebb földekkel a volt Füleki járás rendelkezett. A korabeli tanúk szerint az ember nem volt jó gazdája a földeknek, mert több helyet, pl. a Baglyasalját maga tette tönkre. A 19. század első évtizedében kiirtotta az erdőt, kiszipolyozta a talajt, és nem védte meg a víz rombolásától. Különben a járásban “kiváló a mezőgazdaság” – írja Fényes Elek. Dicséri a termékeny füleki határt, a szépen megmunkált földeket Fülekpüspöki, Galsa, Perse, Ragyolc és – ahogy írja – “csinos” Sávoly határában. Jó termőföldekkel dicsekedhettek a volt Szécsényi járás Ipoly menti falvai is, bár az árvízvédelemmel ők sem törődtek. Bussa, Csalán, Galábocs, Kis- és Nagyzellő, Szalmatercs gazdái is jó földeket műveltek, de az észak-déli irányban nyitott völgyeket és a hegyoldalakat kövecses, sovány talaj borította. Példaként említi Sóshartyánt. A volt Losonci járásban Losonc, Ipolybalog, Kálna, Miksi, Mucsény, Nagydaróc, Panyidaróc, Pilis, Pinc, Rap, Rónya, Vámosfalva és Videfalva határa volt a legtermékenyebb. A többi település közepes minőségű, ill. kövecses, agyagos talaját csak nehéz fizikai munkával lehetett termésre kényszeríteni. Hasonló talaja volt a hegyes-völgyes Gácsi járásnak is. Zömmel agyagos, néhány helyen olyan könnyű fekete földdel, hogy a gazdák alacsony kerítésekkel védték a heves zivatarok ellen (Divényoroszi, Fürész), míg Lentvora határában a “kövektől alig lehetett látni a talajt”. A termékeny határral rendelkező falvak (Podrecsány, Tamási) gazdái kihasználták a természet ajándékát, s a járás legjobbjai közé tartoztak.

Az 1830-as években Nógrádban is kezdett elterjedni az “okszerű” gazdálkodás, de egyelőre csak a nagybirtokok egy-egy jó természeti adottságú részlegén vezették be a korszerű határhasználatot. Nagy általánosságban továbbra is a háromnyomásos rendszert alkalmazták, bár az ipari üzemek és a nagyobb települések határában a paraszti gazdaságok is bekapcsolódtak a piaci termelésbe. A növénytermesztést a hagyományos növények uralták, de megnőtt az állattartás, amit 1843-tól a takarmányrépa nagybani termesztésével biztosították.3

1848 tavaszán véget ért a jobbágyság több száz éves története. A jobbágyfelszabadítási törvények foganatosítása, a mezőgazdasági termelés szempontjából is jelentős földesúri és a jobbágyi földek elkülönítése, a tagosítás időigényes folyamat volt, melyet a levert magyar szabadságharcot követő diktatúra megnehezített, s ezzel fékezte a mezőgazdasági termelés fejlődését is. Nógrád vármegyében a hosszan tartó mérnöki munkát igénylő tagosítást 1864-ben fejezték be. A jobbágyfelszabadítási rendeletek értelmében a földtulajdont egyezménnyel, ill. per útján lehetett rendezni. A nógrádi községek kétharmadában az első lehetőséget választották, míg egyharmadában a bíróság döntött.4

A gazdasági élet Nógrádban az 1850-es évek második felében kezdett érezhetőbben megváltozni. Ekkor indult meg szélesebb keretek között a korszerű mezőgazdasági termelésre való áttérés, a piaci kereslet kielégítésére összpontosító termelés. Az első korszerűsítők a nagybirtokok voltak. A jobbágyfelszabadítás Nógrádban sem veszélyeztette a nagybirtokokat, s szinte érintetlenek maradtak a Zichyek, Koburgok, Forgáchok, Czebrányiak, Madáchok, a Török, a Szentiványi, a Balassa családok és más nagybirtokosok földtulajdonai, s így az 1850-es évek folyamán megnőtt a földbérletek száma. A bérletek alakulását nem rekonstruálhatjuk, csak a folyamat apró részleteit ismerjük. Adataink szerint a bérletek száma megemelkedett a Koburgok füleki uradalmában is, ahol a bérleti idő általában három esztendő volt, mert kisbérletek voltak. A földszerzés másik formája, a ledolgozás, a vizsgált szakaszban országos viszonylatban is jelentősen emelkedett, de Nógrádban a nagybirtokokon eddig nem találkoztunk a föld megmunkálásának ezzel a formájával.5

A nógrádi határhasználatot az 1850-es években is a háromnyomásos rendszer jellemezte, amely a határ három részre osztását jelentette. Az elsőben őszi gabonát, a másodikban tavaszi kalászosokat és kapásnövényeket termesztettek, míg a harmadik részt pihentették, parlagon hagyták. A fekete ugart már az 1840-es évek folyamán kiszorította a legelőnek használt zöld ugar. Az 1850-es években ezt a területet a virágzás előtt lekaszálható takarmánynövényekkel vetették be, ami a háromnyomásos rendszer módosítását jelentette. Az 1850-es évek második felében a termékeny vidékeken már általános volt az ún. javított háromnyomásos rendszer, amely a határ hat, kilenc, ill. tizenkét részre való felosztását jelentette. Ez a határhasználati rendszer jobban alkalmazkodott a piaci kereslethez, s emelte a gazdák jövedelmét. A kereslet-kínálat kielégítésének még jobban megfelelő vetésforgós rendszerrel az 1860-as évek első felében is csak a nagybirtokok egyes majorságaiban találkozunk.

A magyarországi mezőgazdaságban már ismert volt, de szélesebb keretekben csak az 1850-es években kezdett elterjedni az a felismerés, hogy egyenes arány van a talajelőkészítési munkák minősége és a terméshozam között. Bár a nógrádi parasztok tapasztalatból tudták, hogy a szántások számának növelése magasabb terméseredménnyel jár, ennek ellenére egy vegetációs időszakban csak egyszer szántották meg a talajt. A nagybirtokokon általában kétszer, kivételesen már háromszor is szántottak.6

A talaj elvont termőerejét trágyázással pótolták. A rendszeres trágyázás kezdetei nagy általánosságban e régióban az 1830-as évekbe nyúlnak vissza, amikor fokozatosan áttértek az 5-6 éves ciklusokra, s a juhászattal foglalkozó nagy- és kisgazdaságokban rendszeresítették a kosarazást. Megkezdődött az ipari hulladékok hasznosítása, s a szesz- és pálinkafőzőkből a moslék, az üveghutákból a hamu kikerült a szántóföldekre. A háztartási hamu és a fekáliák az intravillánok talaját erősítették. Az 1850-es években kezdett el terjedni a trágya minőségének, ill. megőrzésének a kérdése. A nagybirtokokon, a nagybirtokok egy-egy majorjában már az 1830-as években megkezdték a téglákkal kirakott trágyagödrök építését, hogy megtartsák az értékes trágyalevet, s az 1850-es évekfolyamán egyre több nagybirtokon fellendült a növénytermesztés, de a paraszti gazdaságokban még a következő évtizedben is jelentős minőségrontást eredményező, csak nyitott gödörben vagy a talaj felszínén tárolták a trágyát.7

A nagybirtokosok a jobbágyfelszabadítással elvesztették a jobbágyok mezőgazdasági eszközeinek és igásállatainak a használati jogát, s a szerszámhiány megelőzésére az 1850-es években anyagi lehetőségeiknek megfelelően új szerszámokat vásároltak. Mivel a vásárlások vezérelve a korszerűségvolt, az említett évtizedben megjavult a nagybirtokok szerszámozottsága. A mezőgazdasági technika nógrádi elterjedését – mint sok más kérdést is – csak töredékeiben dokumentálhatjuk. Az adatok szerint a füleki uradalomban a vaseke használata az 1830-1840-es évekre nyúlik vissza. Ezeket az ekéket a Koburgok rimaszécsi műhelyében készítették, s így az 1850-1860-as években a vasekék, a vasboronák, a sima és vasfogas hengerek az uradalom alapleltárához tartoztak. A termékeny vidékek paraszti gazdaságaiban egyre jobban terjedt a fatestű vaslemezes eke használata, de már vasekével is dolgoztak. Számukat nem ismerjük, de használatuk a déli termékeny vidékeken az 1850-es évek második felétől emelkedett. Az északi területek hegyes, agyagos, sziklás talaján továbbra is a kemény feltételeknek jobban megfelelő faeke vezetett. Itt a vaslemezek gyorsan megpattantak.8

A régió növénytermesztését 1848 után is a gabona vezette. A déli területeken előnyben részesítették a búzát, az északi vidékek legjelentősebb kalászosa a zab volt, amelyből pl. a Málivec-patak völgyében kenyeret sütöttek. Ezen a vidéken hagyományosan termesztett pohánkát szekereken vitték le az Alföldre, ahol búzára és kukoricára cserélték. A kapásnövények közül egyre jobban terjedt az 1846-tól nagyobb mértékben ültetett burgonya és kukorica. A cukorrépa-termesztésben Nógrád – magyarországi viszonylatban is – úttörő volt, mert a Forgách grófok gácsi, majd vilkei cukorgyárában már 1836-tól főztek cukrot ebből a sokhasznú növényből. Gyorsan elterjedt a fehér takarmányrépa is. A nagybirtokokon a szántóföldeken, a paraszti gazdaságokban az intravillánokban. A nógrádi hegyoldalakban és völgyekben sok volt a jó minőségű, kétszer használható rét. A betakarított széna mennyisége mégsem biztosította a növekvő állattartást, ezért a takarmányalapot a takarmánynövények termesztésével növelték. Különösen az ún. vörös lóherét kedvelték. A fonalkészítésre alkalmas növényeket csak saját szükségletük fedezésére termesztették. Lent csak kis mennyiségben termesztettek, de a kender ott díszlett minden település határában.

A régió természeti adottságai nem mindenütt kedveztek a gyümölcstermesztésnek, mert a termés sok helyen nem tudott beérni, ennek ellenére a falvakban mégis sok volt a gyümölcsfa. Ezek zömét nem ápolták, nem nemesítették, s a termésből vidéken pálinkát főztek, ill. megaszalták. Általában alma-, szilva-, körte- és cseresznyefát ültettek. A déli napfényben gazdagabb vidéken a kajszibarack és a mandula mellett ismert volt a szelídgesztenye, a jó minőségi dinnye. Ismert és kedvelt volt a fülek környéki nagytermésű alma. A szőlőtermesztés Varbó és Zsély környékét jellemezte, de 1848 előtt még Borosznok, s Fényes Elek szerint “valamikor még Divény határában is díszlett”. Ismert volt a Szentiványi család rónai szőlészete.

A zöldségfélék – a káposztát kivéve – a kerti növények voltak. A paraszti gazdaságok az 1850-es években a káposzta mellett leveszöldséget, hagymát, fokhagymát, céklát, uborkát és tököt termesztettek, a nagybirtokosok kertjeiben otthonos volt a paradicsom, paprika és karfiol is.

A korabeli szakirodalom elismeréssel ír a vármegye díszkertjeiről, parkjairól. Kiemeli a Madách család alsósztregovai angolkertjét, valamint a rapi, varbói és a vidinai franciaparkokat.9

Nógrádban jelentős volt az állattartás. A régió Magyarország legjelentősebb juhtenyésztői közét tartozott. Az állomány zömét a nagybirtokosok tartották. 1849 decemberében a Koburgok füleki uradalmában 6202 db állatot vettek leltárba, s a számuk a következő év márciusára 20%-kal emelkedett. A vármegye legnagyobb, 24 000 db-os nyája Gyürki Pál tulajdona volt. A Jankovich család kb. 20 000 db-ot tartott, de jelentős nyájjal rendelkezett a Forgách, Balassa, Pongrácz és Madách család is. A nagybirtokokon megnőtt a nemesített fajták tartása, míg a paraszti gazdaságokban továbbra is a régi, bevett fajták vezettek.

A juhászat jövedelmét több forrás képezte. Első a gyapjúeladás volt. A juhokat a kis- és nagygazdaságokban egyaránt évente kétszer nyírták. A Koburgok 1850-es évi gazdasági mérlegében l cent (50 kg) mosott gyapjú 150 Ft-tal szerepel, s ugyanezért a mennyiségért 1865-ben már 150-200 Ft-ot fizettek a bécsi kereskedők.

A paraszti gazdaságokban az 1850-es években a juhtartás zömmel a család szükségletét fedezte, de a tavaszi szaporulat, a felesleges tej, gömölye, ill. túró már a piacra került, s növelte a család pénzbevételét. Különösen keresett volt a Diviny környékén készített juhtúró.

A juhtartás hagyományos idényjellege a vizsgált korszakban sem változott. A paraszti gazdaságok az őszön felhizlalt állatokat a tél beállta előtt eladták. A nemesített fajtákat tartó paraszti gazdaságokban egyre gyakoribb lett az ún. bérteleltetés, amikor a tulajdonosok szerződéses alapon a távolabbi, elegendő takarmánnyal rendelkező vidékek gazdáinál teleltették az állataikat. A teleltetést vállaló gazdák pénzért vagy az állomány meghatározott részéért teleltettek. A nagybirtokokon a takarmánykészletnek megfelelő számú állatot tartottak, s a tél beállta előtt a tavaszi szaporulattal egyező számú idős állatot eladtak, a fiatalokat pedig megtartották.10

A régió állattenyésztésének másik jelentős ágazata a szarvasmarhatartás volt. A paraszti gazdaságokban a tehenek igavonók is voltak, s a szakemberek szerint ez a régióra jellemző alacsony szaporulat oka. A gazdasági munkák idején a tehenek tejhozama még a csald szükségletét sem fedezte. A nagy mezőgazdasági munkák szünetében a teheneket legeltették, s az ekkor adódó tejfölösleget a közeli piacokra vitték, gyakran vaj, ill. túró formájában. A kisgazdák a hazai, ill. helyi fajtákat tenyésztették. Nemesített, ún. svájci tehenészete csak egy-két nagybirtokosnak volt. Híres volt pl. Gyürki Pál és gr. Strahlenberg tehenészete.

A nemesített lótenyésztés is a nagybirtokokon összpontosult. Ismert volt a Berzeviczyek hágatóállomással bíró nemesített lótenyészete a Lazi-pusztán. A községeknek általában saját csődörük volt, de megtörtént az is, hogy több kisebb település tartott egy apaállatot, s ezért egyes vidékeken a paraszti lótenyésztést bizonyos fokú degenerálódás jellemezte.

Nógrád vármegye kiemelkedő helyet foglalt el a történelmi Magyarország sertéstenyésztésében. A kiterjedt tölgyesek hazájában a tenyésztés a makkoltatáson alapult. A sertéstartás 1848 után a paraszti gazdaságokban összpontosult. Az 1850-es években a kistenyésztők még a nagy testű, nehezen hízó, hagyományos fajtákat tartották. Még nem kedvelték az igényesebb, könnyebben hizlalható, ízletesebb húsú angol fajtákat. Ezért a sertéstartás jövedelmezősége jelentősen elmaradt a juhászaté mögött. A nemesebb fajták meghonosodását fékezte ezek magas ára és a költséges tartás. A nógrádi sertéstenyésztők nem istállóztak. Az állatok a legelőn nőttek fel, s ősszel áthajtották őket az erdőbe, ahol a makkoltatás következtében úgy-ahogy meghíztak. A tél beálltával hazahajtották a csordát, s megkezdődtek a disznótorok. A nagybirtokok sem foglalkoztak kereskedelmi célú sertéstenyésztéssel, csak saját szükségletükre neveltek sertéseket, de az 1850-es évek végén már istállózott, kukoricával és burgonyával hizlalt mangalicákat tartottak.

A korszerű sertéstartás jelentőségét felismerte a vármegye gazdasági egyesülete, s 1864-ben Losoncon propaganda célú sertéskiállítást rendezett.

A szárnyasok, a csirkék, tyúkok, kacsák és libák tenyésztése az 1850-es években folytatódott, de pulykákat – kis kivétellel – csak a nagybirtokosok tartottak. A tenyésztők még ragaszkodtak a hagyományos fajtákhoz, s idegenkedve fogadták a kormány által propagált selyemhernyó-tenyésztést is. A méhészetnek viszont nagy hagyományai voltak, s különösen a pohánkatermő vidékeken értek el szép eredményeket.

A korabeli szakirodalom elismerően ír a régió halállományáról, s kiemeli az ízes csukákat és a pisztrángokat.

Nógrád vármegye kereskedelmi központja Losonc volt, ahol országos hírű vásárokat tartottak. Kiemelkedtek a gyapjú- és a gabonavásárok, mert itt vásároltak Zólyom, Liptó és Heves megye kereskedői. Az 1850-es években a termelők évente 10 000 cent gyapjút és 100 000 bécsi mérő gabonát adtak el. A keresett nógrádi szilvapálinkát a pesti kereskedők vásárolták, de jó piaca volt Heves és Borsod vármegyében, a Jászságban és a Kunságban is. A felhajtott sertések a bányavárosokba kerültek.11

A magyarországi mezőgazdaságot az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után a minőségi termelésre való fokozott átállás jellemezte. A nyugat-európai piacok növekvő élelmiszerkereslete megnövelte a mezőgazdasági termékek árát, s ez a termelés növelésére késztette a nagy- és kistermelőket egyaránt. Az élelmiszerkonjuktúrát a kistermelők is kihasználták, mert elfoglalhatták a helyi piacokról a nemzetközi piacokra áttért nagytermelők helyét. A konjuktúrát az 1880-as évek agrárválsága befejezte, s a gabonaárak 25%-kal, a háziállatoké 34%-kal csökkent. A válság a termelési szokások, a termelési technika és az ápolási munkák megváltoztatására késztette a termelőket.

Az 1860-as évek második felében a gyakori rekordtermések következtében Nógrádban is megélénkült az agrárpiac. A terméseredményeket helyenként ugyan mérsékelték a természeti csapások, de a mezőgazdasági termelés – a régió iparosítása következtében – kiegyensúlyozottan fejlődött.

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika szerint a mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 297 992 kat. holdnyi mezőgazdasági jellegű területe a következőképpen oszlott meg:12

Szántó

98 543 katasztrális hold

Kert

3 546

Rét

34 540

Régi szőlő

823

Felújított

563

Legelő

47 961

Erdő

99 209

Nádas

759

Terméketlen

12 643

Ez a földalap 1895-ben 13 519 külön kiterjedésű mezőgazdasági üzemre oszlott. A tulajdonosi struktúrát csak részben ismerjük, mert az említett összeírás csupán a 100 kat. holdnál nagyobb birtokok számát adja meg. A 166 ilyen birtokos az erdőbirtokokkal együtt 154 067 kat. holdon gazdálkodott, vagyis a régió földalapjának közel 90%-án. A birtokok egy részét bérletben műveltették.

A nagybirtokok több kisebb, más-más község határában található üzemre oszlottak. Elosztásuk szerint a nagybirtokosok zömének 1-5 község határában volt tulajdona, de a Wenkheimeknek hat, a Madáchoknak hét, a Forgáchoknak tizenkettő, a Koburg hercegnek tizenhét, a Zichyeknek harminckét községben volt birtokuk.

A következő családoknak volt 100 kat. holdnál nagyobb birtokuk: Zichy grófok ( 30 880 k. h.), Forgách grófok (11 269 k. h.), Koburg herceg (9454 k. h.), Wenkheim Ferenc gr. (8580 k. h.), Czebrián László gr. (5136 k. h.), Kossuch István (4422 k. h.), Madách Aladár (4094 k. h.), Wohl Henrik (3901 k. h.), Károlyi Tihamér gr. (3042 k. h.), a Pronay grófok (3432 k. h.), Baratta János (3297 k. h.), Majercsik Ferenc (2962 k. h.), Görög János (2002 k. h.), Kuchinka István (1966 k. h.), Esztergomi érsekség (1806 k. h.), Beniczky Ádám (1668 k. h.), Szilvássy család (1536 k. h.), Ozoray Tamás (1369 k. h.), Balogh Károly (1247 k. h.), a Török család (1151 k. h.), Kollener Adolf és Dániel (1144 k. h.), Máriássy gr. családja (1097 k. h.), Sebastiani Adolf (1055 k. h.). Birtokuk összesen 107 167 kat. holdat, vagyis a 100 kat. holdon felüli kategória össztulajdonának 70%-át tette ki.

A 100 kat. holdon aluli birtokkal rendelkező 13 353 mezőgazdasági üzem 143 925 kat. holdat mondhatott magáénak, vagyis az üzemenkénti átlaguk – az erdőkkel együtt – 10, 87 kat. hold.13

A mezőgazdasági többlettermelést Nógrádban is a termőföld növelésével akarták elérni, s feltörték a rétek és a jó minőségű legelők egy részét, ami meliorációs munkálatokat követelt meg, így termékennyé tették a vadvizes, mocsaras területeket. Az 1880-as évek végén a Koburgok füleki uradalmában a partszabályozásokkal 701 kat. hol szántót és 120 kat. hold legelőt nyertek, s jelentős területekről kiszorították a tavaszi áradásokkal lezúduló vizet. A réteket alagcsövezéssel javították, s 160 kat. holdon megkezdték a rétek öntözését. A legtöbb erdőt Galábocs környékén irtották ki, ahol így újabb 711 kat. hol szántót nyertek, de a munkát idő előtt kellett befejezni, mert a talaj kultiválására, a gyökerek kiszedésére nem találtak sem vállalkozót, sem munkásokat, bár egy gyökér kiszedéséért 50 fillért fizettek, s megengedték a szabad rőzseszedést is. A Zichy seniorátus nem növelte a szántókat, de patakszabályozásokkal védték a meglévőket.14

A nógrádi régióban a vízgazdálkodási munkálatok nem érték el a magyarországi átlagot, de elmaradtak még a szomszédos megyéktől is, ahol a tavaszi árvízvédelem keretében több hegyi patakot szabályoztak, ill. kitisztítottak.

A határhasználatban továbbra is a háromnyomásos rendszer vezetett, bár a nagybirtokok egyes részein s a termékeny területek paraszti gazdaságaiban tovább növelték az intenzív módszereket. Meg kell említeni, hogy a nógrádi hegyvidéken a háromnyomásos gazdálkodás nem a konzervativizmus jele volt. Sok helyen a földrajzi adottságok nem tették lehetővé a talaj más jellegű megmunkálását. Ott, ahol arra lehetőség volt, folytatták a javított háromnyomással való munkát, s a lehetőségek szerint növelték a piaci termelést. A termények megválasztását befolyásolták ugyan a hagyományok és az önellátásra való törekvés, de egyre erősödött a piaci kereslet figyelése.

Ott, ahol a természeti adottságok következtében nem növelhették a szántóföldi termelést, a paraszti gazdaságok az állattenyésztést növelték, és állati eredetű termékekkel jelentek meg a piacokon. Növelték a rétek és a legelők terméshozamát, de takarmánynövényeket is alkalmaztak. Kihasználták az ugart is. Nem ismerjük az ugaron való legeltetés nagyságát a ma Szlovákiához tartozó nógrádi régióban. Nógrád vármegye az ugarozás mértékét tekintve magyarországi viszonylatban a negyedik helyet foglalta el. Reálértékben ez azt jelenti, hogy az 1875-1894-es években a szántók 10,78%-a volt ugar. Feltételezzük, hogy a termékeny vidékeken ez az arány kisebb volt, a hegyvidéken magasabb. Az ugarozás a századfordulóra a hegyvidéket jellemezte.15

Nógrádban az ország más részeihez hasonlóan nagy volt a földéhség, de a földforgalom 1867-1900 között alig fejlődött. Legjelentősebb fékezője a nagybirtok, a hitbizomány volt. A piaci termelésre összpontosító paraszti gazdaságok így csak nehezen tudtak terjeszkedni, s kénytelenek voltak megelégedni a földhasználat két régi formájával, a bérlettel és a részes ledolgozással. A régióban bérbe adott földek nagyságát csak a 100 kat. holdon felüli kategóriában ismerjük, ahol 1895-ben valamivel több mint 10%-ot, 15 400 kat. holdat adtak ki bérbe az érintettek. A bérletek jellemzője, hogy a nagytermelésbe nem integrálható, vagy csak jelentős költségtöblettel megmunkálható földek mellett nagyobb majorokat is bérbe adtak. A régió legismertebb bérbeadói a Koháry, Forgách, Máriássy, Pongrácz, Wenckheim, Zichy és Czebriány grófok, valamint a Passuth és a Csemiczky családok voltak.

A földbérlet összegét a talaj minősége szerint állapították meg, de a nagybérlet általában olcsóbb volt, minta kisbérlet. Időtartama általában 9-12 év között ingadozott. A Koburgok 150-150 kat. holdas bérletnél 9-10 évre szerződtek. A birtok évi bére 700 Ft volt készpénzben, s mivel a bérlő használta a birtok összes lakó- és gazdasági épületét, ezek amortizációjára évente még 100 Ft-ot utalt át az uradalom számvevőségének. Az épületek karbantartása a tulajdonost terhelte, de a bérlő alkalmazottai által okozott kár a bérlőt terhelte.

A bérbe adók szerződésben védekeztek a termőföldek kizsigerezése ellen, és pontosan meghatározták a bérlő ez irányú kötelezettségét. A föld tulajdonosa általában kikötötte, hogy a bérlő köteles nemcsak megőrizni, de növelni is a talaj termőképességét, s biztosította magának az ellenőrzés jogát. A Koburg-birtokok bérlői kötelezően trágyáztak ötéves ciklusokban. Ezért a bérbeadó nem engedélyezte, hogy a bérlő eladja a bérletben termesztett szénát és szalmát, hanem azt az állattenyésztésben kellett hasznosítania. A bérlőnek annyi állatot kellett tartania, hogy teljesíthesse a szerződésben vállalt trágyázási feltételeket. A bérleti szerződések általános pontja volt, hogy az egyes feltételek megszegése feljogosítja a tulajdonost a szerződés felmondására.16

Aránylag keveset tudunk a föld szabadpiaci forgalmáról. A telekkönyvek kutatása meghaladja egy kutató lehetőségeit, s így meg kell elégednünk a közvetett adatokkal. Ezek arról tudósítanak, hogy az 1870-es évek végétől emelkedni kezdett az eladásra kínált ún. dzsentri birtokok, ill. majorok száma. 1883-ban név nélkül hirdettek meg egy észak-nógrádi majort. A majorhoz 70 kat. hol szántó, 30 kat. hold legelő, kb. 2 kat. holdas kert, 1 kat. hold szőlő, 1300 négyszögöles intravillán, ötszobás, összkomfortos lakóház, nagy kamra, pince, 12 szarvasmarha és 16 ló tartására alkalmas istálló, 12 m2-es fáskamra, valamint cselédház tartozott. Az említett objektumoktól kissé távolabb még egy béresház, 3 kamra, 8 ökör számára elegendő másik istálló, fészer és műhely állt, a szőlőben vincellérház. A lakóépületeket fazsindely fedte, a fészer és a műhely szalmatetős volt. A birtok tartozéka volt még egy téglagyár, s a tulajdonos hajlandó volt eladni a birtokhoz tartozó szeszeladási jogot is.17

A földforgalom speciális módja volt az árverés, amikor is az eladósodott, fizetésképtelen földtulajdonost a hivatalok a földek eladására kényszerítették. Nógrádban az 1890-es években megélénkült az ilyen jellegű földforgalom. A gyenge terméseredmények, a gyakori természeti csapások, s nem utolsósorban a drága földhitel következtében a kis- és középparasztok egy része – különösen a rosszabb természeti adottságú körzetekben – nem volt képes korszerűsíteni a termelést, s jelentős mértékben eladósodott.

A földjövedelem átlagát az állami szervek jelentéseiből ismerjük. Nógrád vármegye 1887-ben az országos középmezőnyhöz tartozott, ahol is egy kat. hold jövedelme 25-40 Ft között ingadozott. A nógrádi 29,88 Ft-os átlag a csoporton belüli ötödik helyhez volt elegendő, s a vármegye megelőzte Gömör-Kishont és Bars vármegyét.18

A földjövedelem továbbra is sokban függött a talajművelési munkálatok minőségétől és mennyiségétől. A talaj-előkészítés az 1867-1900-as években nagy általánosságban nem sokat változott. Kivételnek kell tekinteni a nagybirtokok egyes egységeit, majorjait, s néhány jó természeti környezetben lévő paraszti gazdaságot, ahol az 1880-as évek végétől – vontatottan ugyan, de – megkezdődött pl. a mélyszántás elterjedése. A szántások száma egy vegetációs időszakban továbbra is általánosan kettő, de a nagybirtokokon háromszor is szántottak. A paraszti gazdaságok jobb minőségű szántóit kétszer szántották meg, de a köves, agyagos hegyi terepet csak egyszer. A talaj termelőértékének visszapótlását a megnövekedett állattartás biztosította. A trágyázási ciklusokat négy-öt esztendőre rövidítették. A nagybirtokokon az 1890-es évek első felében megjelent a műtrágya. 1895-ben a régió 16 mezőgazdasági üzemében használták, Losonc határában öt, Cselárban és Rapon két-két, Füleken, Erdőkürtön, Poltáron, Persén, Nagydarócon és Varbón egy-egy gazdaságban.

Az alkalmazott műtrágyafajtákat nem ismerjük, de az országos szokás alapján feltételezzük, hogy itt is a könnyen kezelhető, általában bevált és olcsó szuperfoszfát vezetett.

A mezőgazdaság gépesítését is csak részleteiben ismerjük, s azt is csak vármegyei szinten. Az 1873-as adatok szerint a vármegyében egy gőzekére 5376 kat. hold jutott. Ugyanekkor 15 100 db ekét írtak össze, ami egy ekére 178 kat. holdat jelent. Ezek 72%-a készült vasból, a többi vaslemezes eke, ill. faeke volt, mert a meredek, köves, agyagos hegyoldalakon továbbra is a faeke volt az egyetlen lehetőség. A vaslemezek nem bírták ki a nagy megterhelést.

Az 1895-ös mezőgazdasági statisztika csak a 100 kat. holdon felüli gazdaságok felszerelését jegyzi. A vizsgált régióban 34 gőzgépet, 68 járgányt, 70 cséplőgépet, 123 vetőgépet és 1438 ekét üzemeltettek, valamint 198 rostát, 98 trieurt, 154 szecskavágót, 810 boronát, 192 hengert és 855 vastengelyes szekeret használtak. A következő esztendőben a Koburgok füleki uradalmában két új cséplőgépet vásároltak.19

A növénytermesztést az 1867-et követő évtizedekben is a hagyományos növények jellemezték. A szántók közel kétharmadát a gabonaneműek foglalták el. A termékeny déli síkságon és az Ipoly völgyében az őszi és a tavaszi búza közel egyforma arányban szerepel. Általában ismert volt a hegyes északi vidék gabonája, a rozs, de az északi vidékeken csak tavaszinak vetették, a kétszeres és a tönköly a szántók közel felét foglalta el. A többi gabonafélét, az árpát, a zabot, a kis területen termesztett kölest a szántók egynegyedén termesztették. A kapások csoportját a burgonya vezette. Étkezésre, takarmányozásra és szeszfőzésre használták. Az 1880-as évektől kezdve a melegebb éghajlatú vidékeken egyre jelentősebb helyet foglalt el a kukorica. Megjelent a sűrűn vetett formája, a csalamádé is. A kapások csoportjába tartozik a gazdaságos takarmányrépa, az állattenyésztés növelésének egyik alapfeltétele. A napraforgó csak a házikertek dísze. A hüvelyeseket a borsó, a lencse és a bab képviselte. A síkságokon az első kettő már szántóföldi növény, a bab a házikertek növénye. Az ipari növények közül a dohány a hagyományos termesztési kerületeiben honos. A lent csak elvétve termesztették, de a kendertermesztés általános volt. Mivel Nógrád hegyes-völgyes vidékein kevés volt a rét és a legelő, az egyre jövedelmezőbb állattenyésztésre összpontosító nagy- és kisgazdaságok egyaránt növelték a szántóföldi takarmánytermesztést. Lucernát, lóherét, lóbabot és bükkönyt vetettek, s takarmány lett a betakarított hüvelyesek szára és levele. A régió déli részében meghonosodott repce lassan terjedt. A takarmánynövények terjedését a Koburg-birtokok adataival szemléltethetjük. Az 1890-es évek második felében az összes szántók egyharmadát foglalták el, s a hegyi szántókon megkezdték egy új takarmányköles termesztését.20

A régi hagyományok alapján, de emelkedő tendenciával folyt a zöldségtermesztés. Az 1867 utáni gazdasági fellendülés következtében növekvő számú ipari munkásság, városi lakosság egyre több zöldségfélét fogyasztott. A legjelentősebbnek számító káposztatermesztés tovább erősödött, s az Ipoly menti falvak (Varbó, Bussa és mások) paraszti gazdaságaiban a terménykereskedők évente több vagonnyi káposztát vásároltak, amit Budapesten, ill. Magyarország déli vidékein értékesítettek. Folytatódott a tök nagybani termesztése, de most a kukorica közé ültették. A többi zöldségfajta továbbra is kerti növény maradt. Termesztési kultúrájuk az 1880-as években fokozatosan javult, s a következő évtizedben, a piacra termelő falvakban, különösen Losonc környékén, egyre népszerűbb lett a bolgár kertészek ápolási technikája. A bolgár kertészek meghonosították a paprika, a paradicsom és az uborka nagybani termesztését (Varbó, Rap, Kalonda). A termelők az érett zöldséget szekereken szállították Zólyom, Turóc és Liptó vármegye piacaira.21

A gyümölcstermesztést továbbra is a hagyományos igénytelenség jellemezte. A gyümölcsfák – a régió legészakibb részein is – a települések szerves részei voltak, a lakosság mellékjövedelmét jelentették,de a fák ápolása kezdetleges volt. A régiónak 1895-ben 274 521 gyümölcsfája volt, ebből 183 116 szilva-, 28 852 alma-, 28 061 körte-, 12 778 cseresznye-, 9455 eper-, 3113 meggy-, 3033 kajszibarack-, 3113 őszibarack-, 1142 dió-, 505 szelídgesztenye- és 253 mandulafa. Az északi vidékeken a szilva-, alma- és körtefa uralkodott, de a gondozatlan fák kevesebb termést hoztak. A déli vidékeken már kezdtek elterjedni a nemesített fajták és a korszerű ápolási módok. Nagybani gyümölcstermesztéssel a régióban nem foglalkoztak, de egyre több volt a példásan kezelt kisebb gyümölcsös.22

A füleki uradalomban kb. 200 kat. holdat foglaltak el a gyümölcsösök, amelyeket – zömmel – az uradalom alkalmazottai műveltek. A nemesített gyümölcsfajtákat a városi polgárok, iparosok termesztették. A piacokon gyümölcsöt kínáló falusiak mellett már ott voltak az iparos asszonyok is. A déli községek lakosai friss gyümölcsöt, az északiak szárított almát, szilvát, körtét, ill. szilva- és gyümölcspálinkát kínáltak.23

A szőlészet a déli, melegebb éghajlatú vidékeken összpontosult. Az 1882-es filoxéra, majd ezt követően a peronoszpóra annyira tönkretette az állományt, hogy a szakirodalom 1885-ben a Nógrád megyei szőlészet megszűnéséről tudósított, hiszen az állomány 90,6%-a elpusztult. A földművelésügyi tárca az országos következmények felszámolása érdekében elrendelte a szőlők kötelező permetezését, s az immunis talajba telepített ellenálló, ún. amerikai fajták ültetését anyagilag támogatta, s így 1895-ben a 823 kat. holdnyi szőlő 68,6%-a volt “termő”, vagyis felújított, ill. új telepítés. Érdekes jelenség, hogy a városok határában, ahol a szőlők iparosok, tisztviselők, ill. gyári alkalmazottak, munkások tulajdonában voltak, a felújítása aránylag lassan haladt. Fülek határában 1895-ig az elpusztult 125 kat. holdból csak 22 kat. holdat újítottak fel. Tíz, a vész előtt szőlőtermelő községben felhagytak a szőlészettel, de ugyanekkor 14, addig szőlőt nem termelő településen létesítettek telepeket, s a filoxérának és a peronoszpórának ellenálló amerikai fajtákat telepítettek.

A gondosabb mezőgazdasági tevékenység, a talaj alaposabb megmunkálása, a magasabb szintű ápolási munkálatok és az új fajták meghonosítása következtében általában emelkedett a mezőgazdasági növények terméshozama. A korabeli kimutatások szerint 1895-ben Nógrád vármegyében az őszi búza 12,6 q, a tavaszi búza 6,5 q, a tönköly 3,3 q, az őszi árpa valamivel 12 q fölött, a zab 10 q fölött, a köles 17 q, a tatárka 6,8 q termést adott hektáronként. A tavaszi vetés általában 15%-kal volt alacsonyabb. A hüvelyesek, a borsó, a bab, a lencse átlaghozama 8,7 q, 7,2 q, ill. 6,9 q volt. A kukorica szemtermése 13,7 q, a burgonyáé 106 q, a takarmányrépáé 219 q fölött. A len és a kender eredménye 3,5 q, ill. 4,6 q fonal, és közel 7 q, ill. 8,3 q mag. A lucerna 59,4 q magot, a bükköny 31,1 q-t, a zabos bükköny 33,7 q-t, a lóbab közel 10 q-t, a muhar 25,7 q-t adott. A rétek hozama 37,6 q széna, a kertek szénahozama 10%-kal volt magasabb.

1895-ben – a szakirodalomban először – jegyzeték a zöldségtermesztés eredményeit is. Hektárhozamuk a következő volt: paprika 7,2 q, tök 123 q, dinnye 322 q, fehér káposzta közel 111 q, kel valamivel 43 q fölött, hagyma 100,7 q, fokhagyma 262 q, uborka 22 q, leveszöldség 57,6 q, mák 10 q.

A nógrádi régió állattenyésztésének iránya nagy általánosságban megfelelt a kor hivatalos követelményeinek. A tenyésztésben egyre inkább előtérbe került a minőség, a fajtanemesítés, s a tenyésztők megértették, hogy kifizetődőbb a fajállatok tartása. A magyar kormány a vételár 50%-ával támogatta a fajállatok vásárlását, s ezt a lehetőséget a nógrádi tenyésztők is kihasználták. Nógrád vármegye évente 2500-3000 Ft állami támogatást kapott. A kedvezményeket az 1880-as évek végétől megemelte az állatok szállítására megítélt vasúti kedvezmény.

Az új fajták meghonosítása a régi állattartási szokások megváltoztatásával járt, de a pénz- és munkaigényes folyamatot nem minden termelő “engedhette meg magának”. Legjelentősebb váltás a folyamatos istállózás volt, amit tavasztól őszig a nappali legeltetés egészített ki. Az állatok csak tágas, tiszta és világos istállókban, a korszerű ápolási módszerek mellett adták meg a gazdák által elvárt eredményeket. Az új tenyésztési módszereket meg kellett tanulni. A tanítás a járási gazdasági inspektorok kötelessége volt.

A fajállatok nagybani tartása az 1850-es évekbe nyúlik vissza, s szinte kivétel nélkül a nagybirtokokra korlátozódott. A paraszti tenyésztőket a következő két évtizedben fokozatosan hódította meg, s gyorsan elsajátították az új tenyésztési módszereket. Betartották, mert tudatosították, hogy ezek a várt eredmény feltételei. A fajállattartás munkatöbbletet jelentett, de megemelkedett a tehenek tejhozama, nőtt az állatok munkabírása, ellenállóképessége, az utódok s a vágóállatok húsának minősége.

Nógrádban az állattenyésztés 1867 után is a kisgazdaságokban összpontosult. 1895-ben 13 529 mezőgazdasági üzem foglalkozott állattenyésztéssel. A 100 kat. holdnál kisebb gazdaságok tartották a szarvasmarhák 82%-át, a lovak 84%-át, a sertések közel 67%-át. A nagybirtokok csak a juhtartásban vezettek, de híresek voltak fajállattenyészeteik, mint pl. a Koburgok füleki uradalmának lótenyészete, ahol a helyi szükségleteknek megfelelően igáslovakat szaporítottak. A szarvasmarha-tenyésztők közül kiemelkedett a Zichyek és a losonci Sacher Vilmos siementhali és berni fajtákat szaporító törzstenyészete.27

A szarvasmarhatartás Nógrád vármegyében az 1867-1900 között jelentős eredményeket ért el. A korabeli szakirodalom kiemeli a vármegye állatállományának minőségi fejlődését. A szarvasmarha-állomány számszerű alakulását a régió területén nem lehet megállapítani, mert csak a vármegyei adatok ismertetik. 1895-ben a régióban tartott kb. 30 000 db szarvasmarha 68%-a volt siementhali és berni fajta. A helyi és a svájci fajták keresztezésével jött létre az egész Magyarországon ismert és keresett nógrádi, az aránylag nagy testű, jó testalkatú, fejlett izomzatú, ízletes húsú tájfajta. Erős fizikumú, jól tejelő állatok voltak, s 1895-ben a szarvasmarha-állomány közel egyötödét tették ki.Kedvelték a Dunántúlon, a Bánátban és a Nagyalföldön, de helytálltak az Északi-Kárpátokban is. A nógrádi tájfajta és a svájci fajták szaporodása következtében visszaszoruló fehér magyar fajta Losoncon és környékén továbbra is a kistenyésztők és a nagybirtokosok kedvelt fajtája maradt, de a részaránya, a kis testű balkáni fajtákkal közösen alig érte el az állomány 12%-át. A bivalytartás a nagybirtokokon összpontosult.28

A régióban a 19. század utolsó negyedében megnőtt a szarvasmarháknak mint igavonó állatoknak a jelentősége. A nagybirtokok kezdetben az erős, megbízható, lassú bivalyokat kedvelték, de a századforduló előtti évtizedben éppen lassúságuk miatt egyre jobban kiszorultak a termelésből, s ahol lehetett, lovakkal helyettesítették őket, pl. a Koburgok füleki uradalmában, ahol fokozatosan nőtt a lovak száma. A bivalyokat csak ott hagyták meg, ahol a nehéz agyagos talaj megművelése meghaladta a lovak erejét. A parasztgazdaságokban a tehenek továbbra is dolgoztak a mezőgazdaságban, s ennek következtében csökkent az amúgy sem magas tejhozamuk.29

A szarvasmarhatartás legjövedelmezőbb ága továbbra is a tejtermelés és a tejfeldolgozás volt. Az általános tejhozamokat nem ismerjük, de az 1890-es évek jelentései szerint még a Koburgok füleki uradalmában is alacsony volt. Az 1894 augusztusában elért 5,7 l-es átlagot a nyári szárazsággal indokolták, mert az előző év januárban 4,5 l, februárban 3,5 l, májusban 13,7 l, júliusban 12,8 l volt az átlag. A szakemberek nem hallgatták el, hogy a kérdéses tehenészet gyenge eredménye a rossz fajállományra és a hiányos takarmányozásra vezethető vissza, s az állomány késedelem nélküli lecserélését ajánlották. A birtok vezetősége szerint az a közeljövőben lehetetlen, mert a birtok önelszámolási rendszerben gazdálkodik, s neki kell megkeresni a beruházási összeget.

A szarvasmarha-tenyésztés másik jövedelemforrása a hizlalás volt. A jelentősebb számú ökröt foglalkoztató nagybirtokokon a hizlalás általános volt, s mértékét csupán a birtok takarmánybázisa korlátozta. 1895-ben pl. az említett füleki uradalomban 100 ökröt hizlaltak, és jó nyereséggel adták el a hatvani mészárosoknak, de a következő esztendő terveit tönkretette a nagy szárazság, a hizlalás elmaradt, ami újabb veszteséget jelentett az önelszámoló uradalomnak.30

A régió mezőgazdaságában az 1867-1900 közötti években is jelentős szerepet játszott a második helyre sorolt juhtenyésztés, bár az 1870-es évek második felétől felgyorsult rét- és legelőfeltörés következtében az állomány 170%-kal csökkent. 1895-ben a régióban regisztrált 106 924 juh 70%-a a nagybirtokosok tulajdonában volt. Az 1000 db-nál nagyobb nyáj tulajdonosai: Zichyek (Nógrádszentpéter, Bussa, Zsély) 11 588; Koburgok a füleki uradalomban 6752; Prónayak (Erdőkürt, Kovácsfalu, Kiszellő) 3354; Wenckheimek (Vilke) 3250; Görög József (Nógrádszentpéter) 2939; Wohl Henrik (Mucsény) 1911; Szakáll Béla (Gács) 1802; Forgáchok (Gács) 1488; Esztergomi érsekség ( Nagyzellő) 1450; Madách Aladár (Alsósztregova) 1474; Stefani Lajos (Fülek) 1447; Beniczky Aladár (Terbeléd) 1427; Szilvássy Béla (Losonc) 1365; Passuth Mihály (Málnapatak, Poltár, Uhorszka) 1300; Czebrián László (Fülek, Málnapatak, Apátfalva, Tamási) 1388; Popper Béla (Cselár) 1227; Csemiczky (Nagykürtös, Nagysztracin) 1200; Körfy Lajos (Mulyad) 1120; Balogh Károly (Pinc) 1057. Ők bírták a 100 kat. holdon felüli földtulajdonosok juhállományának 66%-át. A 100 kat. holdnál kisebb birtokok kategóriájában 32 979 volt a juhok száma, s így a 11 900 állattenyésztő átlagban 2,8 juhot tartott.31

A kistenyésztők továbbra is a bevett nevelési szokásokkal dolgoztak. Előszeretettel tartották az önellátásnak legjobban megfelelő cigája fajtákat. A nagybirtokosok juhászatát a kereskedelmi érdekek irányították, s a merinói mellett remboiletteket és negretti fajtákat tenyésztettek. Néhány nagyobb juhászat már behozta a kiváló angol húsjuhokat, de részarányuk 1895-ben még nem haladta meg az 5%-ot.

A juhászatot továbbra is a háromcélú hasznosítás jellemezte: a gyapjú, a hús és a tej értékesítése. Az élő állatok eladását általában a második csoportba osztották, de nem szabad megfeledkezni a juhászat trágyahozamáról sem. A gyapjúkereskedelemről keveset tudunk. A füleki uradalom 1896-ban 600 q, a következő esztendőben 520 q mosott gyapjút értékesített. Mivel a mosás minősége elsődlegesen befolyásolta az árakat, a nyírás előtt az állatokat speciális fürdőben mosták tisztára. A zuhanyzókra a vízvezetéken továbbított, felmelegített vizet gőzgépek nyomták fel. A meleg, magasból ömlő víz alaposan kitisztította a juhok bundáját.

A 19. század utolsó évtizedében gyorsan nőtt a bel- és külföldi piacokon a minőségi juhtúró iránti kereslet, s ennek megfelelően nőtt a juhtenyésztők tejtermelési kedve, amit fajállatok tartásával és a takarmányozás javításával értek el. A tenyésztés színvonala a nagybirtokokon felülmúlta a kistenyésztőkét. A nagybirtokok szakemberei körültekintőbben választották ki a tenyészfajtákat, következetesen tartották magukat a nevelési előírásokhoz, s az utánpótlást saját nyájukból biztosították. A paraszti juhászatokban – hagyományszerűen – az állatokat ősszel eladták, s tavasszal erdélyi, ill. bánáti vásárlásokkal alapítottak új tenyészetet.32

A lovak száma az 1867-1895 közötti években kissé csökkent, de tenyésztésük továbbra is a paraszti gazdaságokba összpontosult. 1895-ben a régióban 8368 lovat írtak össze. Minden településen tartottak lovakat, de leginkább az ipari és kereskedelmi központok és az erdőgazdaságok környékén, ahol rövidebb-hosszabb ideig tartó bérfuvarozásból élt a paraszti családok egy része. A keresletnekmegfelelően a régió egyetlen nagybani tenyészetében, a füleki uradalomban továbbra is igásállatokat neveltek. A paraszti lóállomány degenerálódása ellen állami hágatóállomások létesítésével védekeztek, amelyek fajállatokkal való ellátásáról a földművelésügyi tárca állattenyésztési részlegének rendelete alapján az állami méntelepek gondoskodtak. Nógrád vármegyét 1895-ben a rimaszombati állami méntelep hatáskörébe sorolták, s így a kérelmezők a város határában lévő Szabadka pusztai állományból kaptak apaállatokat.

Nógrádban továbbra is adottak voltak az eredményes sertéstenyésztés feltételei. Általánossá vált a burgonyatermesztés, délen meghonosodott a kukorica, az északi vidékek gazdag bükkösei a makkoltatás tárházai maradtak. Ezeket az erdőket – a hagyomány szerint – évente versenytárgyalásokon osztották ki az érdeklődők között, de a sertéstartás mégsem emelkedett lényegesebben. 1895-ben közel 31 000 sertést írtak össze.

Az állomány 76,3%-át a kistenyésztők tartották. 1895-ben a 100 kat. holdnál nagyobb birtokkategóriákban csak 7306 sertést neveltek, de a nagybirtokokon ennek is csak a 46%-át, pl. a Koburgok füleki uradalmán 606, Kohl Henrik Mucsényban 525, Forgách gr. Gácsott 455, Baratta Zoltán Poltáron 348, Nagy István Rapon 220, Degenfeld Lajos gr. Erdőkürtön 212, Csemiczky Ede Nagysztracinban 175, Károlyi Tihamér gr. Kékkőn 167, Madách Aladár Alsósztregován 157, Prónay Géza gr. Erdőkürtön 112, Orosz Ferenc Ragyolcon 109 darabot.33

Az 1880-as évektől kezdve emelkedni kezdett a baromfi, a tojás és a toll piaci kereslete, s felhívta a mezőgazdasági központi szervek figyelmét erre az elmaradott tenyésztési ágazatra. Beindult az országos állattenyésztési program. Megvalósításában jelentős szerepet kapott az 1886-ban alakult Baromfitenyésztők Országos Egyesülete, amely az állami támogatás felhasználásával anyagiakkal és szaktanácsokkal segítette a tenyésztőket a baromfiállományuk fajtaváltásában.

A kutatások azt mutatják, hogy a régióban a piaci kereslet növekedése nem befolyásolta jelentősebben a baromfitenyésztést. Nagyobb kereskedelmi tenyészet nem volt, s haladásnak számít, hogy a nagybirtokosok a saját szükségletükre megkezdték a korszerű angol fajták tenyésztését. Feltételezhető, hogy a régió piacait szárnyasokkal ellátó helybéli paraszti és iparos tenyésztők – saját érdekükben – kezdtek áttérni a jövedelmezőbb fajták tenyésztésére, mert ellenkezik a kor termelési törekvéseivel, hogy a saját háztartásuk részére baromfit tartó gyári munkások, állami alkalmazottak (pl. vasutasok), a kerttel, szőlővel bíró iparosok, kistisztviselők megelégedtek volna a csontos, nehezen hízó fajták tenyésztésével. Az új fajtákat a nagyobb testsúly, az ízletesebb hús és a magasabb tojáshozam jellemezte.

1895-ben a régióban a szárnyasok száma (tyúkfélék kacsa, liba, pulyka) meghaladta a 111 000 db-ot, vagyis egy mezőgazdasági üzemre átlagosan 8,2 db jutott.

A kecske a szegények tehene, írja a szakirodalom, s így természetes, hogy a régió községeiben aránylag sok kecskét tartottak. 1895-ben a régió 56 községében 805 kecskét tartottak, településenként átlag 14,3 db-ot, de Hradistyén 111, Ábelován 80, Turipolyán 56, Málnapatakon 49. Felsőtiszovnyikon 47 és Rónyán 43 kecske volt.

A méhészetnek Nógrádban nagy hagyománya volt. Az említett összeírás szerint Óhuta és Tőrincs kivételével a régió minden falujában tartottak méheket. Összesen 4436 kaptárban településenkénti átlagban 37 méhcsaládot. A méhészet a paraszti gazdaságokban összpontosult. A felesleget és a viaszt a losonci vásárokon értékesítették.34

A Magyarországon általában ismert losonci vásárok segítették a régió mezőgazdaságának a fejlődését. A mezőgazdasági termékek széles kínálata ide vonzotta a vállalkozókat, kereskedőket, de a leghíresebbek mégis az állatvásárok voltak, melynek nagyságát a felhajtott állatok száma jelzi. 1897-ben 53 076 db-ot, 1898-ban 46 252 db-ot hajtottak fel. Az első esetben eladták a kínálat 60,3%-át, a következő esztendőben a 63%-át. A jelzett éveket a borjúkereslet emelkedése jellemezte, a többi állatfajnál kiegyensúlyozott volt a kereslet.35

Az állattenyésztés továbbra is a 100 kat. holdnál kisebb paraszti gazdaságokban összpontosult, bár a nagybirtokok magasabb jövedelmet értek el. 1895-ben Nógrád vármegyében pl. a siementhali szarvasmarha tenyésztéséből eredő jövedelem a közép- és nagybirtokokon 25, ill. 35%-kal haladta meg a kistenyésztők eredményeit. A sertéstartásnál ez a különbözet 65%, mert a nagybirtokokon tartott sertésnek átlagsúlya 80-120 kg-mal haladta meg a paraszti gazdaságok súlyátlagát. A juhászatban a nemesített fajták átlagsúlya 35-40%-kal, a hagyományos fajtáknál 25%-kal volt magasabb a kistenyésztők eredményeinél.

Hasonlóak voltak a tejtermelés eredményei is. A siementhali tehenek a paraszti gazdaságokban évente 960 liter tejet adtak, a közép- és nagybirtokokon 1120 litert, amit a szakszerűbb takarmányozással értek el. A paraszti tenyésztők takarmányozási szokásai kis kivétellel nem változtak, s a földjeiken termesztett takarmánynövényekkel és szénával takarmányoztak. A nagybirtokokon a takarmányozásban is a tudomány és a gyakorlat legújabb eredményeit alkalmazták. A tehenészetekben ún. takarmányozási tervek alapján táplálták az állományt, s ha szükséges volt, takarmányt vásároltak is.36

Vizsgálódásunk utolsó szakaszában az 1900-1918 közötti években a mezőgazdasági termelést a minőségi követelmények megszilárdulása jellemezte, ami a szabad határhasználat szélesebb elterjedésében is megmutatkozott. Az intenzív termelési módszerek alkalmazása a piacközeli, a termékeny vidékek gazdaságait jellemezte, de a nagybirtokok mellett meghódította a közép- és kisparaszti gazdaságokat is. Ezek a gazdaságok használták ki legerőteljesebben az intenzív gazdálkodás terjedését támogató állami támogatást.

A határhasználat jellege vidékenként változott, vagyis a déli termékeny síkságon általánossá lesz a vetésforgó alkalmazása, míg az északi, zordabb környezetben csak keveset változott, mert továbbra is a háromnyomásos rendszer, ill. annak tökéletesített változata vezetett. Az intenzív gazdálkodás előretörését – bizonyos fokig – az ugarozó gazdaságok számának alakulása jelzi. Az ugar Nógrád vármegyében az 1900-1905-ös évek átlagában a megművelt terület 15,3%-át érintette, 1906-1910 között 12,3%-át, míg a következő ötévi átlag 10,9% volt. A kutatások azt mutatják, hogy az ugarozás mértéke a síkságon alacsonyabb volt, a hegyes vidékeken pedig magasabb, ami részben a megnövekedett állattartás egyik következménye lehetett. Vármegyei szinten az ugar 60,4%-át a paraszti gazdaságokban írták össze, míg a nagyobb mezőgazdasági üzemek részesedése 39,6%-os volt.37

1900 után tovább tökéletesítették a talajművelést. A szántásban egyre nagyobb teret hódított a mélyszántás, de 2-3 cm-rel mélyebb lett az egyszerű szántás is. A termékeny vidékeken a nagy- és paraszti birtokokon egyaránt egy vegetációs időszakban már kétszer szántottak, míg az első kategóriában egyes körzetekben megjelent a háromszori szántás. A hegyes vidékeken csak egyszer szántottak, mert a gazdák a második szántással nem veszélyeztették állataik egészségét, bár tudatosították, hogy így 1-2 q-val alacsonyabb átlagtermelésre számíthat.

A megnövekedett élelmiszer-keresletre a mezőgazdaság a mennyiség emelésével és a minőség javításával válaszolt. A régió területén a két követelményt az alaposabb talaj előkészítése és a talaj termőértékének megőrzése biztosította, de továbbra is kérdéses volt a trágya helyes kezelése, mert a paraszti gazdaságoknak csak egy része tért át a korszerű tárolásra. A szántókat négy-öt éves ciklusokban trágyázták, de a klasszikus trágyafajták mellett szélesebb körben kezdték népszerűsíteni a műtrágyákat a nógrádi sajtóban is. A szakemberek ismertették a szomszédos vármegyék eredményeit, mert így akartak követőket toborozni saját vármegyéjükben. Nógrádban a műtrágyázásnak “nem voltak példamutató eredményei”, mert a paraszti gazdaságokban nem tartották be a technológiai előírásokat, s általában a Galíciából behozott olcsó, de alacsony hatásfokú szuperfoszfátot vásárolták. A gazdák úgy érezték, hogy becsapták őket, mert az eredmények meg se közelítették az elvárásokat. Így a régióban a műtrágyázás nagy általánosságban a nagybirtokok egyes részlegeire korlátozódott. A felhasznált mennyiség valamit emelkedett ugyan, de használata nem vált általánossá.38

Feltételezzük, hogy a termelők saját érdekükben tovább folytatták a mezőgazdaság gépesítését. Eddig kevés konkrét adat ismert. A legelterjedtebb a már általánosan használt cséplőgép otthon volt a nagybirtokon és a módosabb paraszti gazdaságokban, de a kisparasztok bérelt cséplőgéppel csépeltek. 1913-ban a Füleki járásban kilenc aratógép dolgozott, a Losonci járásban hat, a losonci határban öt, a Gácsi járásban három. 1915-ben Nógrád vármegyében 1048 cséplőgépet írtak össze, ebből 439 működött gőzerővel, 118 motorral és 491 járgánnyal.39

A földvásárlás lehetőségei a 20. század elején sem javultak. Kevés volt az eladó birtok. A megszaporodott végrehajtások következtében kicsiny földforgalom az első évtized végére megélénkült. A nógrádi parasztok szegények voltak, s a sorozatos természeti csapások, az alacsony terméshozamok, az állatvészek, a drága földhitel, a magas adók következtében a parasztok egy része eladósodott. Sokan állami segítséggel ún. kiegészítő foglalkozást kerestek; Málnapatakon, Szlatinán, Sóshartyánban és másutt pl. kosárfonási tanfolyamokat tartottak. A magyar nemzetiségű parasztság egy része még a vármegye határain kívülre is fuvarozott, és ipari munkát is elvállalt. A szlovák parasztok a fuvarozás és az ipari munka mellett nyaranta rendszeresen lejártak az Alföldre mezőgazdasági munkára, leginkább aratni. Egy részük egy-két évre kivándorolt Észak-Amerikába. A szerencsésebbje az összegyűjtött tőkéjükön idehaza földet vásárolt. A régiót a századforduló után is a dzsentri birtokok eladása jellemezte. Tulajdonosaik zöme állami alkalmazott volt, s a birtoktól távol élt, nem foglalkozott a mezőgazdasággal. A korabeli szociográfiai irodalom szerint “tragikus” helyzetbe kerültek. Birtokaik egy része a gömöri és a felső-garamvölgyi szlovák parasztság tulajdonába került, s az addig tiszta magyar etnikumú területeken, pl. az Ipoly völgyében megjelentek az első szlovák földtulajdonosok.40

A századforduló után is keresett volt a földbérlet. A nagybirtokok – hagyományosan – előszeretettel adtak bérbe nagyobb területeket, egész majorságokat, de itt is megkezdődött a földek eladása. A füleki uradalomban pl. csökkenteni akarták a bérleteket, s kidolgozták az eladásuk ütemtervét, de visszavonták. Megélénkült a kisbérletek iránti érdeklődés, mert vegyes körzetekben a paraszti gazdaságok ki akarták használni a növekvő zöldéségkeresletet. A nagy földkereslet következtében felszökött a kertészkedésre alkalmas földbérletek összege. Egy kat. holdért Losoncon és Kékkőn évente 30 koronát, Terbeléden 30-40 koronát, Füleken 40-60 koronát kértek, vagyis általában 60%-kal többet, mint az átlagos minőségű szántóért. A Forgáchok és a Wenckheimiek a 20. század elején átlagban 17 koronát kaptak egy kat. hold bérletéért.41

A növénytermesztésben továbbra is a gabonafélék vezettek, bár részesedésük a 100 kat. holdnál nagyobb birtokokon egyre csökkent. A paraszti gazdaságokban a termesztett növények aránya nem változott, s a gabonafélék az 1913-1915-ben a bevetett terület 58%-át foglalták el. A 100 kat. holdnál kisebb gazdaságokban a tönköly, pohánka, burgonya, kender, bab és a mák vezetett. A kedvező természeti környezetben lévő kis- és nagygazdaságokban megemelkedett a takarmányrépa és az őszi repce vetésterülete, de a cukorrépa továbbra is a nagybirtokok növénye, de kedvelt volt a köles, a borsó, a dohány és a len, míg a kender lassan kiszorult a kisparaszti szántókról, és a saját szükségletük mértékében a közép- és nagyparaszti gazdaságok növénye lett. A korábbi évtizedekben a paraszti gazdaságokban is otthonos dohány a 20. század elején csaknem kizárólagosan a nagybirtokok növénye. A változás eredendője az új fajták termesztésével járó jelentős anyagi és munkatöbblet volt.

A századfordulóra válságba jutott az összes birtokkategóriákban kedvelt burgonya termesztése, mert a hagyományos fajták degenerálódtak, s az új, a helyi viszonyoknak megfelelő minőségi étkezési burgonya kifejlesztése meghaladta még a nagytermelők anyagi lehetőségét is. Az országos problémát a kormány oldotta meg, s az országos nemesítési akcióban a jó burgonyatermesztő vidéknek számító Nógrád vármegye központi feladatot kapott. Itt szervezték meg az ún. szaporító állomásokat. Az állami szervek szerint a program első fázisában megszervezték a szaporító állomásokat, ahol a helyi természeti adottságoknak legjobban megfelelő, kiváló minőségű vetőburgonyát szaporították. A szakemberek megismertették a kiválasztott nagy- és kisgazdaságokat az ápolási módszerekkel, amit népszerűsítettek. A program kiemelte, hogy a hiedelmekkel ellentétben a burgonya nem “ igénytelen” növény, jó eredményt csakis a kellően előkészített, jó erőben lévő, lehetőleg frissen trágyázott talajban ad. Az új burgonyafajták jó ízűek és bőven termők voltak, de elődeikhez mérten kisebb volt az ellenállóképességük. Ezért a vetőgumókat csávázták és csírátlanították.

A zöldségtermesztésben 98%-kal a paraszti gazdaságok vezettek. Munkájukat egyre jobban befolyásolták – a káposztatermesztés kivételével – a bolgár kertészek módszerei. Átvették őket, s így termesztették a salátát, a paprikát, a paradicsomot, az uborkát. A legjelentősebb zöldségtermesztő községek közé tartozott Rap, Terbeléd és több Losonc környéki település, “a paprika, paradicsom és az uborka hazája”. A nagybani káposztatermesztés továbbra is az Ipoly völgyében összpontosult.

A 20. század első évtizede megváltoztatta a gyümölcstermesztést is. Ekkor kezdett kiszélesedni a lassú s nem általános nógrádi nemesítési folyamat, amely elérte az északi területeket is. A nemesített fajtákat népszerűsítő és árusító faiskolák munkája következtében megnőtt ezek aránya, s az eredmény már érzékelhető volt a helyi piacokon, valamint a régió hagyományos piaci körzeteiben, Turóc és Liptó vármegyében, de a nógrádi gyümölcs egyre gyakrabban jelent meg a budapesti piacokon is. Nógrád híressége továbbra is a szelídgesztenye és a nagyszerű besztercei szilva volt.42

A termelők eredményeit mutatta be az 1910-es losonci mezőgazdasági kiállítás rendezősége, ahol versenyeztette az egyes nemesített gyümölcsfajtákat. Az első díjat a Koburgok füleki uradalma vitte el, ill. a bérelt kertjeiben gyümölcsöt termesztő kisgazdák.43

A növénytermesztésben elért vármegyei átlagokat a mellékelt táblázat tartalmazza. Megjegyezzük, hogy a kertekben termesztett növények, a hüvelyesek, a burgonya, a tönköly és a cukorrépa átlaga 10%-kal is meghaladta a szántóföldi eredményeket.

A mezőgazdasági termelésben egyre nagyobb helyet kaptak a takarmánynövények, amelyek a csökkenő gabonaárak korszakában biztosították a jövedelmező állattenyésztés fejlődését. A terméseredmények alakulását továbbra is kedvezőtlenül befolyásolták a gyakori természeti csapások, az őszi és a tavaszi áradások, aszályok stb. Az első világháború idején a munkáshiány fékezte a termesztést.44

A mezőgazdasági termelést 1900-1918 között az állattenyésztés előretörése jellemezte, amely sok helyen a paraszti gazdaságok fennmaradásának szinte egyedüli biztosítéka volt. Az állattenyésztés növelése több probléma megoldásától függött. Első helyre kívánkoznak a tenyésztők egy részénél tapasztalható hagyományos tenyésztési szokások, amelyek hátráltatták a fejlődést, de egyes körzetekben már érezhetővé vált a tenyésztési szokások korszerűsítése. Második helyre a takarmánybázis kérdése került, mert biztosítani kellett a megfelelő mennyiségű és minőségű takarmányt. A 20. század első éveiben több természeti csapás következtében állandósult a takarmányhiány. A takarmánytermesztés a múlt század második felében korszerűsödött, s a hiányt enyhíteni lehetett volna a rétek és legelők hozamának növelésével. A nógrádi paraszti gazdaságok jelentős része lebecsülte ezt a lehetőséget. A réteket nem gondozták megfelelően, és sok helyen a tavaszi tisztítás volt az egyetlen ápolási művelet. A földművelésügyi tárca a járási mezőgazdasági inspektorok segítségével taníttatta a gazdákat a helyes rét- és legelő művelésre, de kevés eredménnyel. Az állattenyésztés megmentésére igénybe kellett venni az állami támogatássalbeszerzett takarmányt.

Az állattenyésztésben tovább folyt a fajtanemesítés, amit a Földművelésügyi Minisztérium árkedvezményes törzsállateladással támogatott. A vizsgált régióban az állatok kedvezményezett eladását Nógrádvármegye Gazdasági Egyesülete közvetítette; 1901-1907 és 1910-1912 között (1908-1909-re nincsenek adataink) 1095 bikát és 592 kan disznót adott át a gazdáknak. A tenyészállat-ellátásban jelentős szerepük volt a helyi törzstenyészeteknek. A régióban két törzstenyészet működött Losoncon: Sachar Vilmos svájci tehenészete és a Kolner-Darvas sertéstenyészete.45

A fajállattartás eredményeit népszerűsítették a versenyekkel összekötött kiállítások. Az új alapelvek szerint előnyük volt a kistenyésztőknek, s így hozzájuk került a jutalmak zöme. 1910-ben Losoncon a díjazott kistenyésztők 4500 korona jutalmat vehettek át.46

Az állattenyésztésben elért eredményeket az 1911-ben készített állatösszeírás összegezi. Az állományt azonban februárban írták össze, az őszi eladások és a téli disznóölések után, amikor a tenyésztők a legkevesebb állatot tartották. Az összeírás szerint a régióban 12 017 állattenyésztő volt, ez az 1895-ös állapothoz képest 11,2%-os csökkenést jelent, ami a két összeírás eltérő alapfeltételeiből adódik. Az 1895-ös összeírás alapja a mezőgazdasági üzem volt, s így a több részlegre osztott nagybirtokokat többször is felvették. 1911-ben az állattenyésztéssel foglalkozó gazdákat írták össze.

Az állattenyésztésben az említett évek alatt elért eredmények a következők: A szarvasmarha-tenyésztés bizonyos fokig stagnált, ami a 19. század második felében bekövetkezett rét- és legelőfeltörések természetes következménye volt. A másik ok a kormány mezőgazdasági politikája, mert csak a fajállatok tenyésztését támogatta. További okként említhetők még a régióban gyakori, sokszor tragikus kimenetelű járványos betegségek. A szarvasmarha-állomány mégis 17%-kal emelkedett, mert a régióban megnőtt a tejtermékek és a marhahús iránti piaci kereslet. A húskeresleten belül átmenetileg az első helyre kerülő borjúhús, s a borjak, ill. fiatal növendékállatok idő előtti kivonása a tenyésztésből veszélyeztette az állomány fejlődését. A losonci állatvásáron 1900-ban a mészárosoknak eladott szarvasmarháknak csak 16%-a volt borjú, 1910-ben már 35%-a. Nógrád vármegye Közigazgatási Bizottsága ezért 1910-ben arra kérte a Földművelésügyi Minisztérium illetékes osztályát, hogy tiltsa meg az egy, másfél évnél fiatalabb állatok vágóhídi eladását. A losonci vágóhíd hűtőházának működése következtében megszűnt a környéken a fiatal állatok túlméretezett pusztítása, s a helyi piacokon kiegyensúlyozott ára volt a borjú- és malachúsnak.47 A szarvasmarha-tenyésztésen belül növekedett a fajállattartás (siementhali, berni, nógrádi tájfajta), s ezek 1911-ben az állomány 93%-át alkották.

A lótenyésztés most sem érte el az országos átlagot, mert a mezőgazdasági munkákban még most is jelentős igavonók voltak a szarvasmarhák. A lóállomány minősége jobb lett, emelkedett a tenyészállatok aránya.48

A sertések száma 1911-ben 9%-kal volt magasabb, mint 1895-ben, mert az összeírás előtti őszön tizedelt az orbánc. Az állomány zömét változatlanul a zsírsertések alkották, de megnövekedett az angol és a hagyományos helyi fajtából keresztezéssel kitenyésztett ún. turópolyai, Magyarországon általában kedvelt, igénytelenebb fajta részaránya. Tulajdonságaiban közel állt a közkedvelt angol fajtákhoz. Húsa ízletes, szalonnája jó minőségű volt. Malacaik az állatvásárok legkeresettebb cikkei voltak.49

A régió juhállománya az 1895-től 9,2%-kal csökkent, s Losonc, Gács és Varbó környékére összpontosult, ahol az állomány a nagybirtokok tenyészeteiben emelkedett. Bizonyos fokig megváltozott a fajták aránya. A nemzetközi helyzet alakulása következtében megnőtt a katonai posztó gyártására alkalmas durvább gyapjú iránti kereslet, s a tenyészetek a merinói és a racka fajták szaporításával válaszoltak. Egyes tenyészetekben növelték az angol, ún. étkezési fajták részarányát, de számuk nem haladta meg az állomány 7%-át. A juhtúró iránti kereslete növekedett, s ez a tejhozam emelését eredményezte. 1911-ben az állomány mintegy 45%-át fejték. Új jelenség, hogy a nagytenyészetekben a túrógyártás után visszamaradt juhsavóval a bárányokat táplálták.50

A baromfitenyésztésben a 20. század első évtizedének végén már érezni lehetett a Magyarországon 1906-tól működtetett keltetők hatását. A tenyésztők a különböző kapacitású keltetőgépeket állami támogatással vehették meg. Propagálóik, a vármegyei gazdasági egyesületek azt ajánlották a földművelésügyi tárcának, hogy a szarvasmarha-tenyésztéshez hasonlóan hozzanak létre baromfitenyésztési körzeteket.51

Az állattenyésztés eredményeit az állategészségügy színvonala is befolyásolta. 1900 után Nógrád vármegyében 13, a Losoncon székelő vármegyei főorvos vezetése alatt álló állatorvos dolgozott, vagyis járásonként kettő. Losonc városának és az egyes nagybirtokoknak saját állatorvosaik voltak. Az állategészségügyet a megelőzés jellemezte. 1905-ben Nógrád vármegye Közigazgatási Bizottsága a megelőzés kiterjesztése érdekében az állami támogatás emelését, valamint az állatvásárokra felhajtott állatok kötelező orvosi vizsgálatát kérte. A vármegyei szervek és maguk a gazdák is ügyelték az állatokat, ellenőrizték a megelőző intézkedések végrehajtását, de szinte tehetetlenek voltak a kórok legveszedelmesebb terjesztőivel, a cigányokkal szemben, akik kiásták a betegségben elhullott állatok tetemeit, s egyik faluból a másikba hurcolva terjesztették a kórt. Ennek következménye, hogy 1904-ben a vármegye sertésállománya szinte megtizedelődött.52

A szarvasmarhák legismertebb ragályos megbetegedése volt a száj- és körömfájás, a marhavész, a sertéseknél az orbánc és a sertésvész. Ezek a betegségek hol itt, hol ott jelentkeztek, s végeredményben az 1900-at követő években állandóan foglalkoztatták az egészségügyi szerveket. A kór észlelése után a körzetet lezárták, ellenőrizték a körzet állatállományát. Az egészségügyi szervek oktató munkája következtében megjavult az állattartás higiéniája, s a gazdák általában segítették az egészségügyiek munkáját.

Példamutatóan védekeztek a losonci állattenyésztők, hiszen a városi őszi és tavaszi országos jelentőségű állatvásáraira 1900-1903, 1905-1906 és 1909-1910 között összesen 410 103 állatot hajtottak fel. Gazdát cserélt 247 098 db, a kínálat 61,3%-a. Ennek a fele juh, de az évek folyamán megnőtt a szarvasmarha-kínálat is. A ló- és sertéskínálat lényegében nem változott.53

A mezőgazdasági termelés korszerűsítése, a kapitalista piaci termelésre való áttérés kezdetei Nógrádban is visszanyúlnak az 1830-as évekbe. A jobbágyság 1848-as eltörlése után az új tulajdonjogi problémák vontatott megoldása a mezőgazdaság átmeneti stagnálását eredményezte, amely az 1850-es évek második felében megélénkülő gazdasági helyzet, az erősödő piaci kereslet hatására megszűnt, s a mezőgazdaságban is emelkedni kezdett a termelés. A nagy- és kistermelők keresni kezdték a régió és a birtokaik természeti adottságainak legjobban megfelelő termelési lehetőségeket. A megnövekedett gabonakeresletre a gabonatermesztés növelésével válaszoltak, de közben megkezdték a korszerűbb növénytermesztésre és állattenyésztésre való áttérést is. Az 1860-as évek közepére a termékeny vidékeken fokozatosan felhagytak a háromnyomásos határhasználattal, s az ún. javított formájával művelték a földeket. Egyes nagybirtokokon, ill. az egyes majorokban már megjelentek a vetésforgók. Az állattenyésztésben, a juhászat kivételével, a paraszti gazdaságok vezettek.

Az 1867-1900 közötti években a nógrádi mezőgazdaság eredményesen fejlődött. Az országos folyamatnak megfelelően itt is megkezdődött a rétek és a legelők feltörése, s a gazdaságok új szántókat nyertek. A rétek és a legelők csökkenésének az ellensúlyozására növelték a takarmánytermesztést. A határhasználatban a javított háromnyomásos rendszer mellett az intenzív gazdálkodásra való áttérés volt tapasztalható. Ez a rendszer, és az egyre növekvő élelmiszerkereslet a terméseredmények fokozására késztette a termelőket, amit a tökéletesített talajápolással korszerűbb gépek és szerszámok használatával értek el. Emelkedett a talajmegmunkáló gépek száma, s meghonosodott a mélyszántás. Általános lett a cséplőgépek használata, de a kisebb gazdaságokban is bércséplőgépek dolgoztak.

A mezőgazdasági termelést a mennyiségi növeléssel párhuzamosan a minőségi mutatók javítása is jellemezte. A növénytermesztést a – visszavonulóban lévő – gabonatermesztés vezette, de emelkedett a kapások és a takarmánynövények jelentősége, a házikertekben termesztett zöldségfélék egy része kikerült a szántóföldekre. A régió sajátossága, hogy a századfordulóra több faluban csak egy-két zöldségfélét termesztettek, s ez a viszonylag nagybani előállítás a gazdák számára előnyösen befolyásolta a felvásárlási árakat.

Fajtaváltásra alapozott minőségi fejlődés mutatható ki az állattenyésztésben is. A folyamat regionális eredménye a külföldi nemesített fajták és a hazaiak keresztezésével kifejlesztett ún. tájfajták kitenyésztése. Az állattartás a paraszti gazdaságokban összpontosult, ők tartották az állomány 80-90%-át.

Az 1900-1918-as időszakban tovább tartott a minőségi fejlődés. A régió iparosítása, a kereskedelmi forgalom megélénkülése következtében megnőtt a helyei piacok jelentősége. A mezőgazdasági termelés állami támogatása, a régió aránylag jó vasúti összeköttetése révén a mezőgazdasági termékek bekerültek az ország kereskedelmi forgalmába. A növénytermesztésben tovább tartott a gabonaneműek csökkenése, a takarmánynövények előretörése, s az egyes zöldségfajtáknál megkezdődött a nagybani termesztés. Az állattenyésztést a minőségi állattartás erősödése jellemezte. Tovább folyt a hagyományosan tenyésztett fajták lecserélése, s 1911-ben a nemesített, ill. tájfajták részesedése meghaladta a 90%-ot.

A helyi magyar és szlovák parasztság a mezőgazdasági termelésből és munkából származó jövedelmét fuvarozással, alkalmi gyári munkával és téli mellékfoglalkozásokkal (kosárfonás, fafaragás) növelte. A szlovák szegényparasztok és mezőgazdasági munkások továbbra is rendszeresen vállaltak idénymunkát, zömmel aratást a Nagy-Alföldön, s egy részük rövidebb-hosszabb időre kivándorolt Észak-Amerikába. Az összegyűjtött fizetésükből itthon vásároltak földeket, de gyakran a lakóhelyüktől távolabbi, termékenyebb vidékeken. A vásárlások eredményeként a délre betelepedett szlovák parasztok megbontották a nógrádi régió déli magyar etnikai egységét, s délebbre tolták az etnikai határt.

Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei 1989-1992: Barak László

(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Barak Lászlóval készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Jarábik Balázs készítette 1999-ben.)

– Kezdjük talán azzal, hogy szűkebb és tágabb környezetedben kik voltak azok, akik gyermekkorod óta jelentős hatást gyakoroltak rád. Tulajdonképpen a személyiséged fejlődése érdekel.

– Nyilvánvalóan befolyással voltak rám a szüleim, az apám, az anyám, a nagyapám, aki vasutas volt, pályamunkásként dolgozott a vasútnál, és aztán az apám is odakerült. Ő persze mindig tiltakozott az ellen, hogy bárki is vasutasnak nevezze, mert valamiféle arisztokratikus beállítottság folytán ez nem volt számára elfogadható, és mindig azt mondta, hogy ő vasúti alkalmazott, ami igaz is volt egyébként, mert a párkányi határállomáson a vasúti telefonközpontban dolgozott először műszerészként, majd, miután a munka mellett elvégezte a középiskolát, és leérettségizett, a telefonközpont vezetője lett. Valószínű, hogy annak idején többé-kevésbé ezért is lépett be a kommunista pártba, de azt gondolom, talán azért is, mert szegény családból származott apai és anyai ágon is, és számukra a szocializmus vagy a kommunizmus kezdeti évei még minőségi változást hoztak. Ezért aztán apám meggyőződéses kommunista volt. A nagyapám nem volt tagja semmilyen pártnak – kivéve egy félórányi időtartamot. Történt volt, hogy annak idején, amikor a nyilasok hatalomra kerültek, a szülőfalumban Muzslán is elkezdték szervezni a nyilas pártot, és valamelyik haverja, egyik ivócimborája volt a nyilas aktivista. Egy esti borozgatást követően írta alá a belépési nyilatkozatot. Aztán hazament a nagyapám, és elmondta nagyanyámnak, aki egy kardos asszonyság volt, hogy belépett a nyilas pártba. Öreganyám akkor visszament a társasághoz, rendkívüli módon legorombított mindenkit, majd kihúzta nagyapámat a listáról. Én ezt csak érdekességként mondom el, elképzelhető, hogy az utókor számára némi szociológiai, lélektani adalékul szolgál.


Oral History = elbeszélt történelem.

Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.

Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy “gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.

Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagokat csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Társadalomtudományi Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.


Alapiskolába Muzslán jártam. Teljes szervezettségű kilencéves alapiskola, egy jó iskola volt. Talán azért is állíthatom mindenféle túlzott lokálpatriotizmus nélkül, mert nagyon sok értelmiségit adott a szlovákiai magyarságnak. Nagyon sokan felsőfokú végzettséget szereztek és közéleti emberekké lettek a muzslaiak közül. Az alapiskola elvégzése után nem tudtam eldönteni, mi legyek, ezért az apám döntött úgy, hogy mivel Muzsláról sokan járnak a kassai ipariba, akkor én is iparista leszek. Végül is ez volt az egyik oka a döntésének, a másik pedig az, hogy az apám műszaki értelmiséginek számított, és azt akarta, hogy a fiából is az legyen. Az alapiskolában volt egy-két jó tanárom, többek között Sztruhár László, aki megszerettette velem a magyar irodalmat. Párkányi pedagógus volt, nemrégiben halt meg. Ám amikor elkerültem Kassára, nagyon rövid időn belül nyilvánvalóvá vált számomra is, de a tanáraim számára is, hogy az én helyem tulajdonképpen nem egy ilyen típusú iskolában lenne. Meg is volt a lehetőségem arra, hogy elmenjek onnét, csakhogy én már a gyerekkoromtól kezdve mindig nagyon kötődtem a barátaimhoz, és egy-két hónap után szoros barátságot kötöttem az iskolában a nyugat-szlovákiaiakkal. Nyugatiaknak neveztek bennünket. Voltak a nyugatiak és keletiek; a nyugatiak annak idején Kassán az elitet képezték. Főleg csallóköziek voltak sokan, valamint az én falumból, az Újvári járásból, a Lévai járásból. Csak azért maradtam tehát ebben az iskolában, mert nem akartam a kollektívát elhagyni, jól éreztem magam köztük. A kassai ipari nemcsak egyszerű műszaki iskola volt, hanem valamiféle értelmiségi is, és szerintem nem kizárólag magyarsággal kapcsolatos identitástudatot adott. Rendkívül jó tanáraink voltak. A legkomolyabb és a legnagyobb élményt jelentő ember számomra Putankó Emil bácsi volt, aki már akkor is idős ember volt. Filozófiát tanított és történelmet; a magyart, a magyar irodalmat és nyelvtant Kováts Miklós tanította, aki, úgy tudom, hogy még most is az ipariban tanít. Pásztó András is tanított magyart. Pásztó András, ugye, ismert ember, a kassai Tháliának is dramaturgja volt. Az érettségiről annyit, hogy leérettségiztem, és eljöttem, erről többet nem is kell mondani. Talán sejthető, hogy sok-sok dologgal foglalkoztam, csak azzal nem, amivel az iskolában kellett volna. Azt még meg kell említenem, hogy Lengyel Ferenc és Gombos Ilona színész házaspárnál laktam Kassán az utolsó évben, akik apám barátai voltak még Pozsonyból az ötvenes évekből, a Csemadokból; amikor a faluszínház megalakult, akkor ismerték meg a szüleimet.

Nem akartam beszélni az érettségiről, de őszintén szólva géptanból nem a szokásos időpontban érettségiztem, hanem szeptemberben pótérettségiznem kellett, és az iskolaév végén, a negyedik évfolyam befejeztével 1973-ban előttem állt egy nyár a pótérettségi előtt. Az apám már mindenféle dolgot eltervezett, hogy miként segít majd, hogy kivel kell beszélnie, hogy végül is letegyem az érettségit, de ezt megtiltottam neki, és azt mondtam, hogy ha tudomást szerzek ilyesmiről, akkor nem megyek el a pótvizsgára. Valamit azonban kezdenem kellett magammal. Nem akartam a szakmámban elhelyezkedni. Annak idején a középiskolában szerkesztője voltam a híres Acéltoll című középiskolai újságnak. Akkor már verseket is írtam, tehát úgy-ahogy tudtam olyan mondatokat írni, amelyekben alany is, állítmány is volt, s mivel Pathó Károly személyében muzslai főszerkesztője volt annak idején a Szabad Földművesnek, végül apai közbenjárásra kerültem a Szabad Földműveshez riporternek, segédszerkesztőnek 1973 júliusában. Az iskolából kiszabadult ember számára egy szerkesztőség egészen más, liberálisabb, szabadabb – szabadosabbnak is mondható – környezet volt, rendkívüli módon tetszett nekem, és nagy hévvel vetettem bele magamat az ostoba aratási riportok írásába, nagyon élveztem azt, hogy láttam a nevemet most már az Acéltollon kívül igazi újságban is. Két-három hónapig tartott, amíg teljesen elfogadott ember lettem a szerkesztőségben, és nemcsak azért, mert a pártolóm a főszerkesztő volt, hanem mert bizonyítani is tudtam. Viszonyulni tudtam, és meg tudtam felelni azoknak a követelményeknek, amelyek abban a lapban voltak annak idején. 1973 őszén aztán bevonultam tényleges katonai szolgálatra, és 75-ben jöttem haza; 75-ben fejeztem be a katonai szolgálatot, ami teljesen üres és haszontalan két év volt. Visszamentem a szerkesztőségbe, ott ismerkedtem meg a nejemmel, Annával, aki csallóközi származású volt. Többé-kevésbé én is csallóközi vagyok, mert az édesanyám, Egri Anna Hodosban született. Három gyermekünk van, és normális házasságban élünk. Már amennyire normális házasságban élnek a közép-európai értelmiségiek…

Visszajöttem tehát a katonaságtól, s akkor megtettek a kulturális rovat szerkesztőjének, mert úgy gondolták, hogy fiatalítani kell. Egyébként volt ott egy jó kollégám, Tóth Dezsőnek hívták. Rendkívül jó ember, de egy alkoholista volt, aki nem különösebben segítette a rovatot. Aztán volt egy Kovács István nevű szerkesztő, aki titkosszolgálati ügynök volt, és több ízben azzal dicsekedett, hogy a Dunára jár horgászni, a ligetfalusi oldalra, a határ közelébe, és hogy az ő feljelentése alapján már több határsértőt elfogtak. Volt szolgálati fegyvere is, azt ugyan nem láttam, de azzal is eldicsekedett. Ez nem volt szimpatikus dolog számomra, de nem ez volt az az esemény, amellyel a kvázi ellenzékiségem kezdődött. 1976 decemberében karácsonyi számot csináltunk, és abba kiválasztottam Heltai Jenő Karácsony este című novelláját; ennek rövid cselekménye az, hogy egy katonaszökevény, aki alig lát már az éhségtől, elcsigázott, fáradt, fázik, meglátja, hogy egy faluszéli házban világítanak. Bekopogtat, a családfő beinvitálja őt a házba. Kiderül, hogy bent egy gyermek torokgyíkkal haldoklik. Az egész történetnek az a mondanivalója, hogy bár nagyon kevés ennivalója volt a családnak, nagyon szegények voltak, mégis meghívták vacsorára, karácsonyi vacsorára ezt az embert. Befogadták, szállást adtak neki. A novella azzal végződik, hogy a katonaszökevény azt mondja: imádkozzunk istenhez, hogy a kislány ne haljon meg. Ezt a novellát leadtam, egyik felettesem azonban két nap múlva behívott az irodájába, és arra kért, hogy a novella befejezését, utolsó bekezdését hagyjuk el, mert abban imádkoznak. Én mint ifjú titán akkor már szentírásként tiszteltem az írott szót, ezért azt válaszoltam, hogy ez nem lehetséges, ez egy novella, ezt nem lehet, ezt megírta az író, megjelent a könyv, ezt nem lehet megtenni. Erre az volt a válasz, ugyan kérlek, Laci, hát azt senki sem olvassa, vagyis nem ismeri azt senki, csak te meg egy két ember, nyugodtan elhagyhatjuk a novella végét, az olvasóink ezt nem veszik majd észre. Ez sokk volt számomra. Pár hónappal később beadtam a felmondásomat, pedig levelező tagozaton akkor kezdtem el a tanulmányaimat a Comenius Egyetemen. Tudtam, ha nem írhatok az újságba azt, amit akarok, és ha ilyen módon avatkoznak bele a kulturális és irodalmi rovat munkájába, akkor ez számomra nem az a közeg, ahol újságírói karriert kell befutnom, bármennyire is szimpatikus volt számomra, hogy szerkesztő úrnak neveztek sokan. Otthagytam hát a szerkesztőséget és az egyetemet is, és attól a pillanattól kezdve újságban csak mintegy öt év múlva kezdtem publikálni, ez a lap pedig a Csallóközvolt.

A Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központba kerültem, ahol Héger Károly akkori igazgató a helyettesének szánt. Amikor 1977 szeptemberében beléptem, akkor ő egyhetes ott-tartózkodás után behívatott az irodájába, és közölte velem: ahhoz, hogy én igazgatóhelyettes legyek, be kell lépnem a kommunista pártba. Rögtön arra gondoltam, hogy nem ez volt az egyezségünk, és ilyesmiről szó sem volt, amikor annak idején megszólított. Nem mondtam igent, gondolkodási időt kértem. Időközben – még az egyetemen, ahonnét együtt léptünk ki – megismerkedtem a Csallóközben dolgozó “legendás” szerkesztőkkel, Bereck Józseffel, Mészáros Károllyal és Tóth Lászlóval. Kanovits György is ott dolgozott, a Csallóköz mostani főszerkesztője, velük konzultáltam meg ezt a dolgot. Ők egyébként mindannyian párttagok voltak, nem gondolom, hogy ezt bárki is letagadta volna közülük bármikor is, és azt mondták, végül is semmi sem történik, ha belépek a kommunista pártba. Sőt, jó is lesz, mert kölcsönösen meg tudjuk egymást védeni, ha valami probléma adódik. Erre azért volt szükség, mert aCsallóköz szerkesztősége a szokványostól eléggé eltérő szerkesztőség volt, ahol nem csupán pártújságírás zajlott. A hetvenes évek elejétől a Csallóközben rendszeresen volt kortárs irodalmi rovat. Ez sokszor vitát és nemtetszést váltott ki az akkori kiadó, a pártbizottság berkeiben. Azzal a szándékkal, hogy majd belülről megreformáljuk a pártot, beléptem a pártba, azt hiszem, hogy – de nem vagyok benne biztos – valamikor 78-ban vagy 79-ben.

A népművelési központot egy “elhajlásvizsgáló intézetnek” tekintettem mindig, mert teljesen világos volt számomra, hogy a népművelési központ semmire nem való. Volt viszont egy úgynevezett amatőr művészeti tevékenységi szakosztálya, amelyik összefogta a járásban az akkori művészeti mozgalmakat. Ennek Jarábik Imre barátom volt a vezetője. Vagyis ez a szakosztály még némi hasznos tevékenységet folytatott, koordinálta, szervezte a fesztiválokat, a versenyeket, a járási rendezvényeket, de ezen kívül egy ilyen népművelési központ csupán kiszolgáló intézménye volt a pártbizottságnak, az államhatalmi szerveknek, a járási nemzeti bizottságnak. Nagyon nagy szerencse, hogy olyan emberekkel kerültem kapcsolatba, mint az előbb említettek, mert ha nem így lett volna, akkor esetleg alkoholistaként végzem. Semmiről nem szólt a munkám. Elég rövid időn belül kezelhetetlennek minősítettek, így már eszébe sem jutott a főnökömnek, hogy igazgatóhelyettest kreáljon belőlem. Ezért kitalált egy beosztást: szerkesztő. Az volt a feladatom, hogy a polgári ügyek testületének és mindenféle egyéb ostoba kiadványnak a szlovák eredetiben megírt szövegeit magyarra fordítsam, merthogy akkor a kétnyelvűség alapkövetelmény volt, és kirakatszerűen űzték. Ezeket a kiadványokat fordítottam magyar nyelvre, és azonkívül kitalált nekem egy újságot, ez azAratási Híradó volt, amelyik arról szólt, hogy zúg a traktor, és a kombájnok ügyesen iregnek-forognak a gabonaföldeken… Sok magas szintű állami küldöttség látogatásába volt alkalmam közelebbről betekinteni, hiszen ezekről is tudósítottunk. Általában ezt úgy szoktam csinálni, hogy kísértük a fotóssal mondjuk Vasil Biľakot, az akkori fő pártembert, aki megnézte, hogy milyen a búza állapota, hogy lehet-e aratni. Bementek a búzatáblára, lehajoltak, a markukba fogták a kalászt, megkóstolták, hogy milyen, és azt mondták, hogy jó… Ezt a fotós lefotózta, én pedig megvártam az Új Szó másnapi számát, és abból kimásoltam azt, amit erről a látogatásról írtak.

Közben persze mást is csináltam. 1980-ban jelent meg az első verseskötetem Sancho Panza szomorú címmel, melyet a kritika többé-kevésbé elismeréssel fogadott. Ez pedig dopping volt a számomra olyannyira, hogy 81-ben megjelent a második kötetem Vízbe fúlt plakátok címmel, majd 1983-ban Szelíd pamflet címmel adtam ki kötetet, és 89-ben jelent meg az Időbolt című gyermekverskötetem. Tehát elmondhatom, találtam valami “pótcselekvést”. Ekkor már rendszeresen meghívtak az írószövetség magyar tagozatának akkori üléseire, azt hiszem, akkor lettem tag is, így megismertem a többi kortárs magyar irodalmárt, ezekkel az emberekkel tartottam a kapcsolatot. Nem is az emberi szabadságjogokkal kapcsolatosan voltak nekünk problémáink eredetileg, hanem lépten nyomon azt tapasztaltuk, hogy valamilyen módon korlátozni akarják a művészi szabadságot.

– Irodalmon belül mennyire volt jelen az ellenzékiséged, vagy csak ott volt jelen?

– Amikor a nyolcvanas évek elején Varga Imrét és a Tóth Lászlót az Irodalmi Szemléből elüldözték, leginkább Danáž titkosrendőr és a Madách Kiadó vezetése “jóvoltából”, akkor fogant az első szervezett ellenzéki megnyilvánulásunk. Tiltakozásul a Tóth Lacit és a Varga Imrét ért diszkrimináció ellen Hunčík Péter lakásán gyülekeztünk. Írtunk Váleknak, az akkori kulturális miniszternek egy levelet. Egy-két név azok közül, akik Hunčík Péter lakásán voltak: Grendel Lajos, Zalabai Zsigmond – ők kulcsfigurák, majd mindjárt kitűnik, hogy miért -, Vajkai Miklós, Dúdor István, Bereck József, Szigeti László és jómagam. Fogalmaztunk egy levelet Váleknak, amelyben tiltakozásunkat fejeztük ki az ellen, hogy ezt a két embert politikai okok miatt vagy mondvacsinált politikai okok miatt eltávolították munkahelyükről. A levelet megfogalmaztuk; sokáig tartott az összejövetel, mert Hunčík Péter felesége, Gabi nem volt otthon, tehát a miénk volt a lakás. Mérhetetlenül nagy mennyiségű ilyenkor szokásos ital és kaja elfogyott, de komolyan dolgoztunk, és rendkívül kvalifikált, pontos levelet fogalmaztunk, amelyben fölszólítottuk Váleket, hogy tegyen valamit. Végül is ez nem egy klasszikus ellenzéki tett volt, mert tulajdonképpen kooperálni akartunk Válekkal, hogy hasson oda, hogy normálisan működjenek a dolgok, mert azt gondoltuk, ő költő, ám tudtuk, milyen kommunista múltja van, és tudtuk, hogy rendkívül elkötelezett, tehát semmiféle csodát nem vártunk, de egyfajta gesztus volt a mi részünkről Tóth Lászlóval és Varga Imrével kapcsolatban, akiknek az érdekében a levelet megírtuk. A megfogalmazott levelet mindannyian aláírtuk. Ez valamikor 83-ban vagy 84-ben volt. Azt kellet eldönteni, hogy ki viszi el a szóban forgó levelet Váleknak, és abban egyeztünk meg, hogy ez Grendel Lajos és Zalabai Zsigmond lesz, mivel mindketten a Madáchban dolgoztak. Zalabai Zsigmondnak oda is adtuk a levelet. Abban egyeztünk meg, hogy másnap beviszik Válekhez. Körülbelül egy hét múlva tudtuk csak meg, hogy Zalabai Zsigmond és Grendel Lajos valóban el is ment Válekhez, el is jutottak Válek irodájának előszobájába, de miközben várakoztak, Zalabai Zsigmond egy hirtelen mozdulattal a zsebéhez kapott, és közölte Grendellel, hogy otthon felejtette a levelet. Ez a levél a mai napig Zalabai Zsigmond birtokában van, és soha, de soha nem adta át senkinek…

Aztán Tóth Karcsiék köréből jött egy tiltakozó beadvány, amit aláírtunk. Ez a beadvány alapvetően a rendszerváltás irányába mutató, nem a rendszerváltást kérő, de a rendszer liberalizálását követelő petíció volt. Volt egy másik, Dobosék által szervezett petíció ezt követően, amely “harminchármak” elnevezéssel vonult be a kis szlovákiai magyar politikatörténetbe. Ennek ugyancsak aláírója voltam. Elég sajnálatos, hogy 89 után politikai viták tárgya lett. Annak ellenére, hogy a harminchármak által aláírt petíciót is tulajdonképpen nyolcvan százalékban ugyanazok írták alá, mint a Tóth Karcsi-féle petíciót, amely szintén a Madách Kiadóból került ki. Ez egy ostoba dolog volt, de ha az emberben van egy kis empátia, akkor ez érthető, mert főként Dobos László és köre érezte azt 89 után, hogy nem ők voltak a főszereplői a 89-es rendszerváltásnak, és ezt többek között úgy próbálták ellensúlyozni, hogy különféle, teljesen fölösleges konfliktusokat szítottak az értelmiségiek között. Szerintem ezek a konfliktusok valójában abból fakadtak, hogy az emberek mind önmaguk számára akarták azt a privilégiumot, hogy kizárólag ők és körük hajtotta végre a rendszerváltást. Holott a rendszerváltás tulajdonképpen automatikus következménye volt annak a széles körű folyamatnak, amely a világban és Európában zajlott.

Ezeket az eseményeket megelőzte a Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság tevékenysége, amely különféle petíciókat, leveleket köröztetett a szlovákiai magyar értelmiségiek között. Ez már a hetvenes évek végén elkezdődött, és 89-ig több ízben volt ilyen tiltakozó akció. Azt hiszem, hogy akkor volt a legnagyobb, amikor valahol a párt központi bizottságában vagy valamiféle félhivatalos fórumon fölmerült, hogy a magyar tannyelvű alapiskolákban csak a magyar nyelvet lehessen magyarul tanítani. Akkor nagy tiltakozási hullám indult, s tudjuk azt, hogy ki volt ennek a szervezője: Duray Miklós és köre, de én akkor Duray Miklóst még nem ismertem. Csak az aláírásgyűjtők egyike voltam. Többé-kevésbé mindig ugyanazok az emberek írták alá ezeket a petíciókat. A Szlovákiai Magyar Jogvédő Bizottság munkájában, tehát ha közvetlenül nem is, de közvetve úgy vettem részt, hogy aláírásokat gyűjtöttem több más társammal, Bereck Józseffel, Bödők Zsigmonddal és a Mészáros Károllyal együtt, akiket emiatt a nyolcvanas évek közepén több ízben be is idéztek a rendőrségre, és kihallgattak. Meg kell, hogy mondjam, bármennyire is jól hangzana, engem nem vitt be a rendőrség ebben az időszakban, és hogy valamilyen képet kapjon az utókor az én lelki imázsomból, el kell mondanom, meg voltam sértődve, hogy engem nem vittek be a rendőrségre. Egyrészt mert azt gondoltam, hogy volt olyan fontos szerepem, mint amilyen a beidézetteknek volt, a másik pedig az, hogy kellemetlenül éreztem magam, mert az is eszembe jutott, mint némi paranoiával megáldott embernek, hogy a barátaim esetleg azt gondolják rólam, engem azért nem visznek be, mert talán valamilyen közöm van a rendőrséghez. De ami késik, az nem múlik, aztán ez is megtörtént, itt jön be a képbe Sándor Eleonóra, aki a dunaszerdahelyi múzeumban dolgozott, és jött a Néhány mondattal. Sándor Eleonórától kaptam meg a Néhány mondat szövegét azzal, hogy hajlandó vagyok-e aláírni, s hogy esetleg a baráti körömben hajlandó vagyok-e ezt megmutatni, aláíratni. Sok emberrel aláírattam azt a legendás beadványt. Aláírta Hunčík Péter, a már említett Jarábik Imre, Jarábik Gabriella, Bödők Zsiga, Bereck József, Mészáros Károly, Szigeti László, Világi Oszkár.

Volt kudarc is egyébként az aláírásgyűjtések során. Olyan is előfordult, hogy néhányan visszavonták az aláírásukat, utólag kihúzatták a nevüket a névsorból. Mégpedig olyanok, akik a rendszerváltás után úgy viselkedtek, mint valami forradalmárok, úgy viselkedtek, mintha 1989-ben születtek volna. Én pedig tudtam, hogy nem 1989-ben születtek… Persze ezt csak a történelmi hitelesség kedvéért mondom el, mert tudom, hogy nem minden ember egyforma lélektanilag, különféle karrierek, különféle függések voltak a társadalomtól, a közegtől, amelyben éltek. Soha nem ítéltem el azokat az embereket, akik esetleg az ilyen tevékenységben nem óhajtottak részt venni, és becsületesen azt mondták, hogy ne haragudj, nem merem megtenni. Számomra ez teljesen normális volt, és a mai napig semmiféle averziót nem érzek az ilyen emberek iránt. Kivéve azokat, akik 89 után egészen másképpen kezdtek el viselkedni.

Szeretném elmondani, hogy a Duray Miklóst először életemben Dúdor István temetésén láttam, akkor ismerkedtünk meg. Azt hiszem, hogy mellette ültem a halotti toron. Elbeszélgettünk, de csak általános kérdésekről, semmiféle politikai felhangja nem volt annak a párbeszédnek, amit akkor folytattunk. Politikai ügyek kapcsán csak 1989 decemberében találkoztunk Hunčík Péter lakásán. Hunčík Péter után én voltam a második szlovákiai magyar, aki Duray Miklóssal találkozott, miután hazajött Amerikából. Ott fölkínáltunk neki mindent, ami a lehetőségeinkből adódott akkor, hogy a Független Magyar Kezdeményezésben vállaljon szerepet…

Még egy dolgot szeretnék megemlíteni, amely esemény során megismertem Martin Šimečkát és Milan Žiakot. Grendel Lajos, Sándor Eleonóra, Tóth Károly is ott volt, Hunčík Péter, Szigeti László, Balla Kálmán, Karsay Kati és jómagam, többen voltunk valamivel, de nem sorolok föl több nevet, mert olyan nevet még véletlenül sem szeretnék említeni, aki esetleg nem volt ott. Összejöttünk Pozsonypüspökiben azzal a céllal, hogy megalakítjuk a Szlovákiai Magyar PEN Klubot. Ez is a nyolcvanas évek vége felé volt, 88-ban talán. Akkor volt, vagyis azt követően volt Kanadában egy soros ülése a PEN Klubnak, amely ülésen a Szlovák PEN Klubot Peter Zajac képviselte volna. Arra kértük Zajacot, és erre kaptunk ígéretet tőle, ezt Balla Kálmán beszélte meg vele, hogy képviseljen bennünket mint Szlovákiai Magyar PEN Klubot, hogy bejegyezzenek tagszervezetként. Nem volt jellemző ugyanis, hogy a PEN etnikai alapon szerveződjék. A magyarországi PEN Klubbal nem voltak szoros kapcsolataink, nem akartunk hozzájuk csapódni, és tulajdonképpen a szlovákhoz sem, mert úgy éreztük, ki tudjuk egészíteni egymást, tehát ez nem valamiféle nemzeti különállási szándék volt a részünkről, hanem egyszerűen így akartuk magunkat, az önazonosságunkat megtartani. Peter Zajac elment Kanadába, föl is szólalt az ügyünkben, de a felszólalásának az volt a lényege, hogy semmi esetre sem szabad megengedni, hogy a szlovákiai magyaroknak PEN Klubjuk legyen…

– Milyen volt a kapcsolat, ha volt valamilyen, a csehszlovákiai és a magyarországi ellenzékiekkel?

– A szlovák ellenzékiek közül én csak Šimečkát és Žiakot ismertem, meg Zajacot a PEN-affér kapcsán. A magyar ellenzékkel pedig olyan kapcsolatunk volt, hogy annak idején, amikor Tőkés László temesvári református lelkész önkéntes fogságban tartózkodott a templomában, majd aztán vesztegzár alá került a templom, elhatároztuk Hunčík Péterrel, hogy Tőkés Lászlónak gyógyszereket viszünk, mert azt gondoltuk, rossz állapotban van, mint ahogy valóban rossz állapotban is volt. Filep Tamással vettük fel a kapcsolatot az ügyben, aki közismert budapesti ellenzékiként valamiféle kapcsolatban állt Tőkés Lászlóval. Két autóval mentünk volna konspiratív okokból, hogy ha valamelyikünket elkapják, akkor majd a másik eljut a célba. Az egyik autót Hunčík Péter vezette volna, a másikat pedig én, és csatlakozott volna hozzánk Mogyoróssy László, egy dunaszerdahelyi fiatalember. Tehát fölvettük a kapcsolatot Filep Tamással, de végül is meghiúsult ez az expedíció azért, mert miután átmentünk Pestre, nem engedtek tovább. Azt mondták, szó sem lehet róla, hogy átmenjünk Romániába, mert bennünket ott lecsuknak, vagy másféle bántódásunk esik, és úgymond egyébként sem tudunk találkozni Tőkés Lászlóval. Tehát ez volt az első kapcsolat, aztán a másik már a rendszerváltás időpontjához fűződik, amikor itt 1989. november tizenhetedike után kezdetét vette a rendszerváltás, és önkéntes, jó értelemben vett komisszárjai lettünk az itteni változásoknak. Akkor ugyancsak Hunčík Péter és én mentem el Filep Tamás lakására Budapestre, ahol a magyarországi sajtónak, az ellenzéki sajtó képviselőinek nyilatkoztunk az itteni változásokról. Ekkor kezdődött a konkrét kapcsolatom a magyarországi ellenzékkel. Azt hiszem, ennyi, ami a rendszerváltás előtti, tehát a november 17-e előtti időszakot érinti.

Vannak emberek, ismert közéleti személyiségek, akik mindenféle mítoszokat találnak ki azzal kapcsolatban, hogy miként üldözték őket. Engem nem üldöztek. Végül is azt elmondhatom, hogy 1989 tavaszán két inzultus is ért a rendőri szervek részéről. Az első inzultus az volt, amikor hosszas készülődés után először mehettem át a szabad világba. Egy utazási iroda által szervezett út kapcsán nejemmel együtt, aki akkor öt hónapos terhes volt, átmentünk Bécsbe egy hajókirándulás “keretében”. Akkor rendkívül furcsa, nagyon gyanús volt, hogy nekem engedélyezték a kiutazást. Megmondom, hogy miért. Mint már mondottam, 77-től vagy 78-tól párttag voltam. És azt is említettem, hogy azért lettem a párt tagja, mert volt egy olyan naiv elképzelésem, hogy talán majd belülről valamiféle változást tudunk előidézni. Aztán hét éven keresztül készülődtem arra, hogy kilépek a pártból. Mígnem 1989 tavaszán már teljesen megérett bennem az, hogy kilépek, s ezt hangoztattam is. Akkor jelentkeztünk erre a kirándulásra, erre a bécsi kirándulásra. Mielőtt beültünk volna a hajóba, idehaza nem volt különösebben komoly ellenőrzés, de észrevettem, hogy engem nem olyan módon ellenőriztek, mint a többieket, hanem kivettek a sorból, kérdezgettek, többet foglalkoztak velem, mint amennyit kellett volna, ami rendkívül sértő volt, és rendkívül arrogánsan viselkedtem velük. Arrogáns viselkedésem ellenére a határőrök átengedtek Bécsbe. Amikor visszafelé jöttünk, akkor pedig levetkőztettek, és a segglyukamba is benéztek, hogy nem vettem-e valamit, és akkor mondtam a zsaruknak: “Ti ostobák, hát úgysem tudjátok azt elvenni tőlem, amit én onnan behozok, mert az a fejemben van.” Ez az inzultus és konfliktus adta a végső lökést ahhoz, hogy a pártból azonnal kilépjek. Mondanom sem kell, rendkívüli felbolydulást idéztem elő pártberkekben, mert az igazgatómtól kezdve a pártinstruktorokon és különböző párttitkárokon kívül nagyon sok ember meghallgatott, kihallgatott, és mindenféle úton-módon meg akartak győzni, hogy ne tegyem meg, de akkor én már végérvényesen elhatároztam, hogy nem táncolok vissza, tehát nincs tovább, mert nem bírtam volna önmagammal azonosulni, ha a pártban maradok. A sok huzavona után valamikor nyáron megkaptam a hivatalos értesítést arról, hogy nem vagyok a kommunista párt tagja. Tehát 1989-ben léptem ki a pártból, nem november 17-e után, hanem november 17-e előtt négy vagy öt hónappal, s ezt én rendkívül fontos dolognak tartottam.

Volt még a Néhány mondat aláírása. Miután, mint említettem, aláírtam, és Bödők Zsigmond barátommal együtt több emberrel is aláírattuk, beidéztek a rendőrségre, egy Kalúz nevű dunaszerdahelyi rendőrparancsnok hallgatott ki, majd átadtak az Štb, vagyis a titkosrendőrség embereinek, egy Kiss nevű akárkinek, nem tudom a keresztnevét, aki kihallgatott, majd kaptam egy papirost, hogy szóbeli megrovásban részesítenek, és ha még egyszer ilyen dolgot csinálok, akkor bezárnak.

– Térjünk át az 1989. novemberi eseményeire! Hogy kezdődött nálatok?

– 89 novembere úgy kezdődött nálunk, hogy valamikor a nyár folyamán, amikor én már nem voltam párttag, akkor Pestre utaztunk Hunčík Péterrel, Tóth Károllyal s talán Szigeti Lászlóval, és szóba került, hogy lesz novemberben egy összejövetel, többé-kevésbé ellenzéki összejövetel Tóth Lajos születésnapjának a megünneplése ürügyén november 16-án. Akkor erről többet nem beszéltünk, végül is aztán megkaptuk a meghívókat, és elmentünk erre az eseményre. Rendkívül sok ember volt ott, tele volt a sellyei szálloda vendéglője. Mindenféle előadásokat hallgattunk meg. Soha nem voltam az a típus, aki sokáig képes egy helyben ülni és intenzíven figyelni arra, hogy mi történik, úgyhogy megmondom őszintén, nem nagyon érdekelt, miről van szó. Arra emlékszem, hogy a Szabó Rezső valamikor este érkezett, mert Léván volt valamiféle jogásztalálkozó, és ő ott alkotmányjogi meg 1968-as nemzetiségi problémákkal kapcsolatos kérdésekről beszélt. Én akkor még nem tudtam, hogy ki az a Szabó Rezső, nem is különösebben érdekelt. Valamikor hét óra után mentünk át Tóth Karcsiék lakására. Tóth Karcsi hívott. A lakásán, tudomásom szerint a következő emberek voltak: Tóth Károly, Sándor Eleonóra, A. Nagy László, Grendel Lajos, Bereck József, Kulcsár Ferenc, akinek fájt a gyomra és az egész estét többé-kevésbé a WC-ben töltötte, mert gyomorfekély-rohama volt, aztán Gyurovszky László, aki egy torzonborz, hosszú hajú figura volt, azért is jegyeztem meg a nevét, Szigeti László, Hunčík Péter, Bába Iván, biztosan emlékszem rá, hogy ott volt Tóth László, Bettes István, Németh Ilona, a képzőművész és Öllős László.

– Tóth Lajos ott volt?

– Nem volt ott. Ennél többen nagyon nem is lehettünk ott. Nem akarok igazságtalan lenni, lehet, hogy még volt ott valaki. Egy emberre viszont, s ezt elvi kérdésnek tartom, fel kell, hogy hívjam a figyelmet. Én Csáky Pált nem láttam ezen az összejövetelen. Ezt azért tartom szükségesnek megjegyezni, mert a Fórumban, a Fórum első számában megjelent az Oral Historyja, ahol meglehetősen részletesen beszámolt arról, hogy mi történt azon az összejövetelen, még a hangulatáról is beszámolt, ami ugye számomra teljesen érthetetlen volt, mert megmondom őszintén, nekem a mai napig az a meggyőződésem, hogy Csáky Pál nem volt ott azon az összejövetelen. Ennek aztán utána néztem, mert nem akartam igazságtalan lenni, ezért megkérdeztem Hunčík Péter barátomat, aki szintén megerősítette, hogy nem volt ott Csáky, legalábbis szerinte sem volt ott. Végül is az elképzelhető lett volna, hogy én nem figyelek föl Csáky Pálra, mert én addig tulajdonképpen nem is ismertem, Csáky Károlyt ismertem csupán, de ő nem volt ott, Hunčík viszont ugyanabba a gimnáziumba járt, amelybe Csáky Pál, és nyilvánvalóan nem kerülte volna el a figyelmét, ha ott lett volna. Tehát én azt mondom, hogy a Csáky Pál nem volt ott, és számomra minimum furcsa, hogy olyan magabiztos részletességgel számol be arról az estéről.

– Mi történt azon az estén?

– Az történt, hogy elhatároztuk, alakítunk egy jogvédő szervezetet. Pártot egy ember akart alapítani, ez pedig Tóth Károly volt, aki a sarokba félrehúzódva mindig beszólt, hogy egy liberális pártot kellene alapítani. Javaslatát azonban senki nem támogatta, mi csupán egy ellenzéki szervezetet akartunk létrehozni. Rendkívül hosszú és meddő vitát folytattunk arról, hogy mi lesz a megnevezése, sokféle név fölmerült. Hosszú-hosszú vita után, emlékszem rá, hogy Grendel legalább 15-ször felszólalt ebben a vitában, és A. Nagy László meg is jegyezte viccesen, hogy a bolsevik párt első, alakuló kongresszusán Lenin elvtárs 160-szor szólalt fel, tehát így ment ez, amíg valaki kimondta, hogy Független Magyar Kezdeményezés. Aztán tudom, hogy a diáktüntetéseket támogató nyilatkozatot is elfogadtunk, szóvivőket választottunk. A szóvivő A. Nagy László, Tóth Károly és Grendel Lajos volt. Én is szóvivő voltam, ahogy Hunčík Péter is. Legalább 12 szóvivő volt. Az első nyilatkozatot A. Nagy László és én fogalmaztuk a konyhában.

Tudtuk, hogy mi történik Prágában, és nem történt semmi sem Pozsonyban. Azt hiszem, hogy 18-án volt az első tüntetés Pozsonyban, vagy 19-én, de ez még egy spontán dolog volt. Volt Pozsonyban egy kiállítóterem, az Umelecká beseda. Oda kaptunk meghívót, de csak szóbeli meghívót, aztán összegyűlt ott egy csomó ember, majd végigmentünk Pozsonyon csordába verődve, és egyre többen lettünk. Azon az első eseményen mintegy 500-1000 ember lehetett. Aztán a pozsonyi főtéren, a Szlovák nemzeti felkelés téren volt a következő tüntetés, azt hiszem, hogy 19-én vagy 20-án, ebben nem vagyok biztos. Tudom, hogy Dunaszerdahelyről erre a tüntetésre Hunčík Péterrel mentem föl, meg Németh Ilonával. Rendkívüli élmény volt. Annyira leírhatatlan, felszabadultságérzés volt az emberekben, és annyira megcsapott bennünket a szabadság szele, hogy abszolút nem féltünk semmitől, pedig akkor még nagyon is félhettünk volna. Abban az időben a pártapparátusok, a milícia, vagyis a munkásőrség, a titkosrendőrség meg a rendőrség is eléggé komoly beavatkozásokra készülődött. De hát végül is nem történt semmi, és… megtörtént a rendszerváltás. Hogy Pozsonyt követően Dunaszerdahelyen mikor volt az első tüntetés, nem tudom pontosan megmondani. Tudom, hogy korai havazás volt, és úgy szerveződött, hogy megkeresett Navrátil Ľuboš és egy barátja. Eljöttek a lakásomra, és azt mondták, hogy Pozsonyban már mindenhol működik az ellenzék, tüntetések vannak, és tudták, hogy én járok ezekre a tüntetésekre, tudták, hogy kiléptem a pártból, tudták, hogy milyen múltam van. Navrátil Ľubošsal úgy ismerkedtem meg, hogy annak idején, még a nyolcvanas évek elején idénymunkásként dolgozott a népművelési központban. Fotós volt, onnét ismertem őt. Azt hiszem, hogy a Baluška volt a másik úriember, akivel eljött hozzám, és arra kértek, csináljunk valamit, szóljak a barátaimnak, és szervezzük meg az összejövetelt. Megegyeztünk, az összes barátunkat felhívtuk, én is a sajátjaimat, akiknek én telefonáltam, azok is hívták saját ismerőseiket. Szóltam Jarábik Imrének, elkértük tőle a kultúrház hátsó bejáratának kulcsát. Kinyitottuk a hátsó nagy ajtókat, és azzal kezdődött az összejövetel, hogy kemény rockot játszott ott Baluškáék zenekara, a Dioptrik. Pillanatok alatt összeverődött egy csomó ember, 300-400 ember ott termett a semmiből. Tudom, hogy szlovákul Navrátil Ľuboš szónokolt, magyarul pedig a Németh Ilona és jómagam. Arra is emlékszem, hogy a tömeg tombolt és lelkes volt. Ez volt a kezdete a vidéki rendszerváltásnak, amely a legkomolyabban, a legalaposabban és a leggyorsabban a Dunaszerdahelyi járásban ment végbe.

Három-négy nap múlva megtartottuk a kultúrház előtt az első “hivatalos” tüntetést, ahol több ezren jelentek meg. Aztán hetente kétszer volt ilyen összejövetel. Mindig azzal kezdtük, hogy mondjon le a járási pártvezetés, az államigazgatásban kompromittált osztályvezetők, a Dunaszerdahelyi Városi Nemzeti Bizottság elnöke. Ezeknek az összejöveteleknek a szónokai Világi Oszkár, Bereck Jóska, Bödők Zsigmond, Navrátil Ľuboš, Németh Ilona, Zsidó János, az akkor még Bősön szolgáló plébános és jómagam voltunk. Azt meg kell jegyeznem, rendkívül kulturált módon zajlottak ezek a tüntetések, és elsősorban rajtunk múlott, hogy milyen végkimenetele volt az eseményeknek. Ha mi nem tudtuk volna megfogni úgy a tömeget, ahogy meg tudtuk, akkor komolyabb konfliktusok is lejátszódhattak volna, még vér is folyhatott volna. Megmondom őszintén, a későbbiekben sok embertől kaptam szemrehányást, hogy akasztanunk kellett volna, ám a mai napig nem bánom, hogy nem így történt. Habár, zárójelben megjegyzem, talán egy katarzis, egy országos katarzis jobban előre lendíthette volna a rendszerváltás ügyét, de ez sem biztos, mert Romániában vér folyt, és a mai napig látszik, hogy milyen viszonyok, milyen társadalmi viszonyok vannak ott. A posztkommunista politikai erők és az érdekcsoportok is megkapaszkodtak annak ellenére, hogy ott véres volt a forradalom… Közben megalakult a dunaszerdahelyi koordinációs központ, a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen – a szerk megj.) és az FMK közös koordinációs központja. A VPN-központot a Navrátil Ľuboš vezette, az FMK-t én sok más emberrel együtt, Világi Oszkárral, Németh Ilonával, Bödők Zsigával…

– Részese voltál a pozsonyi tüntetéseknek, hogyan vettél részt a pozsonyi FMK munkájában? Hogyan kezdődött ez a dolog?

– Rendkívül fontos dolognak tartom azt, hogy a Tóth Karcsiék lakásán megalakult a Független Magyar Kezdeményezés. Megalakulásakor döntöttünk a Nap című lap elindításáról is. Ez vitathatatlanul és egyértelműen Szigeti László ötlete volt. A Nap december 15-én jelent meg először, ami azt jelenti, hogy valamikor december elején regisztrálták a minisztériumban, s Hunčík Péter volt az első főszerkesztője. Aztán megalakultak az FMK szervei, és tulajdonképpen azok az emberek lettek a központi irányítói az FMK-nak, akik Tóth Karcsi lakásán voltak. Később egyéb önkéntesek is. A VPN koordinációs központjába Szigeti Lászlót delegáltuk, aki részt vett a munkában, és később került oda Hunčík Péter meg A. Nagy László. A VPN egyébként egy nappal később alakult, mint az FMK, illetve két nappal később azért, mert FMK november 16-án, a VPN, azt hiszem, november 18-án.

– Tehát már a kezdetektől ott voltatok a VPN-ben?

– Így van. Én kétlaki életet éltem, mert elsősorban Dunaszerdahelyen szerveztem a dolgokat, de rendszeresen kapcsolatot tartottam a pozsonyi központtal és a Napban is szerepet vállaltam úgy, hogy elsősorban a dunaszerdahelyi eseményekkel kapcsolatosan jelentek meg az írásaim. Mígnem valamikor karácsony előtt Romániában megdöntötték a Ceaus escu-rendszert, kitört a polgárháború vagy forradalom, és mi voltunk az elsők Csehszlovákiából, akik egy expedíciót szerveztünk oda. December 22-én vagy 23-án jöttünk vissza Romániából. Világi Oszkár és jómagam kísértük el ezt az expedíciót, amely dunaszerdahelyi orvosokból állt, Rajzák László volt ott orvosként, aztán Farkas doktor és hát a mentősök. Mentőautókkal vittünk gyógyszereket Romániába. Rendkívül megrázó út volt, mert háborús viszonyok közé kerültünk. Ránk ugyan nem lőttek, de ahová mi gyógyszert vittünk, azt az aradi kórházat, még érkezésünk előtt fél órával is lőtték a Securitate ügynökei. Ezzel az eseménnyel kapcsolatban fontosnak tartok elmondani egy személyes dolgot, ami jellemző volt az akkori viszonyokra. Visszafelé jövet – ez egy négy napos út volt – meginterjúvolt bennünket a Magyar Távirati Iroda tudósítója, engem is, személy szerint. Elmondtam, hogy hol voltunk, mit akartunk, honnét vagyunk, mit csináltunk, mit vittünk, és azt is elmondtam, hogy a Securitate azt a kórházat, ahová mi a gyógyszereket vittük még fél órával az odaérkezésünk előtt lőtte. Amíg mi Magyarországon tartózkodtunk, az itteni híradóban, a csehszlovák tévéhíradóban leadták azt a hírt, hogy dunaszerdahelyi expedíció járt Romániában, és hogy egy Barak László nevű embert agyonlőttek a Securitate ügynökei. Ezt a híradót nem nézte a feleségem, de egy Mizera nevű ember, aki azóta már meghalt, aki a pozsonyeperjesi nemzeti bizottság elnöke volt, felhívta éjszaka a feleségemet, őszinte részvétét fejezte ki, és kifejtette neki, hogy ő tudja, hogy mi az, ha valaki elveszti az élettársát, mert az ő felesége is meghalt. Akkor Anna, a feleségem felhívta Hunčík Pétert, közölte vele ezt a hírt, és körülbelül másfél órán keresztül tartott, amíg visszakeresték a televízióban elhangzott hírt, amit aztán valamilyen magyarországi csatornákon keresztül megcáfoltak. Tehát hogy nem igaz, hogy én meghaltam. Rendkívül megdöbbentő esemény lehetett ez akkor a feleségem számára, mert engem különösebben nem érintett, nem is tudtam róla. Az akkori kaotikus eseményekre teljesen jellemző volt, ami történt, másokkal is előfordulhattak hasonló dolgok. Erről a romániai útról terjedelmes riportot írtam a Napba.

Szó esett korábban arról, hogy menjek el a Napba főszerkesztő-helyettesnek. Erre 1990. január 15-én került sor. Ekkor két évig, de egy évig legalább, fizetetlen szabadságot vettem ki, tehát nem mondtam fel az állásomat a járási népművelési központban, de lehetővé tették, hogy fizetetlen szabadságon legyek. Aztán megalakultak az FMK szervei, ha jól emlékszem, valamikor kilencven tavaszán. Az elnökségnek meg az országos választmánynak is tagja lettem.

– Volt egy összkisebbségi találkozó a Csemadokban 1989 decemberében…

– Bizony, bizony, ez egy rendkívül fontos esemény volt. Ezt a Csemadok vezetősége hívta össze, azt hiszem, hogy Dobos László szervezte. Afféle össznépi, összértelmiségi találkozó volt azzal a szándékkal, hogy valamiféle tetőszervezetet kell alakítani, amely összefogta volna a szlovákiai magyar közéletet. Ideológiákra és mindenféle egyéb szekértáborokra való tekintet nélkül. Azon az összejövetelen, ha jól emlékszem, én is fölszólaltam többedmagammal, akik a Független Magyar Kezdeményezést alapítottuk. Kivétel nélkül mindannyian azon az állásponton voltunk, hogy az efféle szervezetre nincsen szükség, mert eljött az ideje annak, hogy a homogenizált szlovákiai, illetve csehszlovákiai magyar értelmiséget fölszabadítsuk a homogenizáció alól, tehát mi azt képviseltük azon az összejövetelen, hogy mindenki a saját területén, a saját szervezetén belül képviselje a rendszerváltás eszméit, és azokat az elképzeléseket valósítsa meg, amelyek híve, vagy amelyekre lehetőség van. A szlovákiai magyar közéleti személyiségek szembenállásának ez volt a kezdete, mert az egységesítés ideáját abban az időszakban semmiféleképpen nem lehetett jó szándékúnak tekinteni. Kétféle dolog motiválhatta ezt a szándékot. Az egyik, hogy itt voltak az 1968-ban politikai szüzességüket elvesztett emberek, és végső soron esetleg üldözött és meghurcolt emberek, akik folytatni kívánták azt, amit 68-ban elkezdtek, és ez nem sikerült nekik. A másik társaság az volt, amely 1989-ig vagy a kommunista pártban, vagy azon kívül lapított, de teljesen sima és illeszkedő szem volt a láncban; ezek valamiféle lehetőséget kerestek arra, hogy az új körülmények között is megkapaszkodhassanak, és hát voltunk mi, akik a rendszerváltásnak a gyakorlati végrehajtói voltunk. Nem azért, mert mi kiválasztottak voltunk, hanem azért, mert a megfelelő időpontban a megfelelő helyen tartózkodtunk. Ez nem érdem egyébként, mert ha ezek nem lettünk volna, akkor abban az időszakban, abban a közegben, azon történések során egészen biztosan akadtak volna mások, akik helyettünk lépnek. Ez a háromféle érdekcsoport természetesen nem tudott oly módon egyesülni, ahogy azt a Dobos László akarta. A szembenállás nyilvánvalóan mindhárom csoport részéről és hibájából nagyon sokáig fönnállt, és úgy gondolom, hogy részben a mai napig is fönnáll. Annak ellenére, hogy a csetepaté elcsendesedett, a lelkekben, a gondolkodásmódban, a cselekedetek irányában látensen a mai napig hat. Csak most már “békés” körülmények között. Vannak ideológiák, érdekek, elképzelések, és mindenki csinálja a saját munkáját. Helyenként eléggé bosszantó módon egymás ellen dolgoznak még mindig ezek a csoportok. Több olyan embert ismerek, aki már minden volt. Aki már volt liberális, volt nemzeti, szocialista, volt kereszténydemokrata meg minden volt. Ez is majdnem természetes az ilyen társadalmi örvénylések során.

– 1989-ben kezdődött a politikai mozgalmak formálódása. Elsősorban arra lennék kíváncsi, milyen volt az FMK, illetve Duray Miklós kapcsolata?

– Említettem már, hogy Duray Miklóssal akkor találkoztam először, amikor hazajött Amerikából, és Hunčík Péter lakásán arra kapacitáltuk őt, hogy vállaljon vezetői posztot az FMK-ban, azonkívül felmerült annak a lehetősége is, hogy miniszterelnök-helyettesi posztot is kap a szövetségi kormányban az FMK. Ezt a posztot Duray Miklós el is vállalta, és megígérte, hogy az FMK-ban dolgozik majd. Ám tudjuk, hogy a kinevezésére nem került sor. Talán azért, mert ő ezt visszautasította, egyrészt Miklósnak nem nagyon fűlt hozzá a foga, másrészt pedig úgy tudom, hogy Čarnogurskýnak voltak fenntartásai személyével kapcsolatban. Szóval nem került sor ennek a posztnak a betöltésére, ami a későbbiekben egyik hivatkozási alapjául szolgált arra, hogy 90 tavaszán elkezdje szervezni az Együttélést. Ezt megelőzően Miklós az FMK tagja volt, publikált a Napban, tehát minden teljesen normális körülmények között zajlott, csak nem vállalt semmiféle konkrét funkciót. Naponta bent volt az FMK központjában, mígnem egy idő után eltűnt, elkezdte járni az országot, és elkezdte szervezni a saját pártját, mert az volt a meggyőződése, hogy nemzeti alapon szerveződő politikai csoportosulásra van szükség, amely összerántja a magyarságot. Tulajdonképpen azt kezdte a gyakorlatban megvalósítani, amit annak idején Dobosék a Csemadokban akartak.

– Hogyan tudta ezt megvalósítani? Önerőből?

– Miklósnak komoly ellenzéki múltja volt, ott volt például a vizsgálati fogsága, és tulajdonképpen minden szlovákiai magyar ismerte a nevét. Amikor 1989 után fölszabadultak, megszűntek a társadalmi gátak, és mindenki mondhatott, amit akart, rendkívül nagy élmény volt nagyon sok kisember számára, hogy Duray Miklós megjelenik a helyi kocsmában vagy kultúrházban, és szól a néphez. Duray Miklós kétségkívül a szívükből szólt ezekhez az emberekhez. Leginkább azokhoz, akiket az FMK nem tudott megszólítani. Azt is el kell mondani, abban a forradalmi időszakban az események olyan gyorsan peregtek, hogy az FMK-ba szerveződött vezetőknek nem nagyon volt idejük arra, hogy mindenkit megszólítsanak. Ezért nagyon sok emberről, nagyon sok értékes emberről megfeledkeztünk a forradalmi csetepatéban. Akikről megfeledkeztünk, azok közül nagyon sokan önként jelentkeztek nálunk, munkát szerettek volna vállalni, és lehetőséget is kaptak rá. Voltak viszont nagyon sokan az értékes emberek közül, akik nem jelentkeztek nálunk, megsértődtek, hogy nem kerestük meg őket. Amikor Duray Miklós elkezdte járni az országot azzal a szándékkal, hogy pártot alapít, akkor azok az emberek, akik nem voltak “foglaltak”, akik “szabadok” voltak, csatlakoztak Durayhoz. Azt hiszem, hogy így sikerült megalapítani az Együttélést. Azt sem kell elfelejteni, hogy rendkívül komoly támogató apparátusra talált a Csemadokon belül. Előbb már utaltam arra, hogy a Dobos mit akart, és Dobos, Szabó Rezső, az új Csemadok-vezetés Sidó Zoltánnal az élen feltétel nélkül kooperált Durayval. Sidónak lelkiismereti problémái is lehettek, hiszen ő kommunista képviselőként ült még a parlamentben, s ezt a tényt úgy kompenzálta, hogy ő magyar polgárjogi harcosnak biztosít szervizt ahhoz, hogy pártot szervezzen. Ez hatalmas előny volt, hiszen a legszervezettebb szlovákiai magyar csoportosulás a Csemadok volt. Hiába volt a Vöröskereszt, a Vadászszövetség meg a Milícia, vagyis a munkásőrség stb., a Csemadok sokkal több volt. Tehát a Miklós megkapta az egész struktúrát, azokat a struktúrákat szólította meg és foglalta le, amelyek eleve adottak voltak, amelyekkel nekünk nem volt oly szoros kapcsolatunk. Ha a Csemadok összejövetelein, esetleg a Dobos-féle összejövetelen annak idején kompromisszumkészebbek vagyunk, illetve nem határolódunk el annyira attól a szándéktól, amit Dobos ott meg akart valósítani, akkor lehetséges, hogy nem lehetett volna megalapítani oly könnyedén az Együttélést. Emlékszem, amikor Miklós bejelentette az FMK-ban, hogy pártot alapít, akkor az FMK vezetői megkérdezték, hogy mi lesz, miért csinálta? Miklós akkor megígérte, hogy az általa alapított politikai csoportosulás szorosan együttműködik majd az FMK-val.

Ez valamikor 1990 tavaszán történt. Ebből a folyamatból nem lehet kihagyni a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat sem. Annak megalakulása is egy nagyon fontos esemény volt. Öllős László, aki politológiailag a legképzettebb volt köztünk, már a kezdeteknél szorgalmazta, hogy az FMK-n belül legyen keresztény tagozat, hogy meg tudjuk szólítani egyrészt a vallásos érzelmű embereket, másrészt pedig, ha volt annak idején ilyen, a kereszténydemokratákat. Ám ha nekem most valaki azt mondja, hogy 1989 végén vagy 1990 tavaszán kereszténydemokrata volt, klasszikus értelemben vett kereszténydemokrata értelmiségi, akkor szemrebbenés nélkül a szemébe mondom, hogy hazudik. Voltak vallásos emberek, voltak papok, voltak az egyházközségek holdudvaraiba tartozó értelmiségiek, ezekről volt szó. Konkrét tárgyalásokat is folytattunk az egyház képviselőivel az FMK-n belül, és konkrét ígéreteket is kaptunk tőlük, csak hát voltak nemzetileg elkötelezett egyházi emberek, az ő holdudvaraikba tartozó személyiségek, és elsősorban Čarnogurský személye miatt ódzkodtak attól, hogy valamiféle koalícióban legyenek a szlovák kereszténydemokratákkal. Az egyik elképzelés az volt, hogy az FMK-n belül lesz keresztény tagozat, a másik pedig, hogy azt szorgalmaztuk, ne alapítsanak külön Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, hanem legyen magyar kereszténydemokrata tagozata a Kereszténydemokrata Mozgalomnak, tehát a Čarnogurský-féle KDH-nak. Ha az ember utólag belegondol Čarnogurský múltjába és Čarnogurskýék jelenébe, valamint a 89 óta eltelt időszakba, szerintem indokolt volt részükről, hogy nem akartak a Kereszténydemokrata Mozgalomba betagozódni. Aztán mindenféle konkrét apparátus és hosszú távon használható vezető nélkül megalapították a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, amelyet könnyedén – s ezt a szót kimondottan nem azért mondom, mert nem találok jobbat – “használt” Duray Miklós az Együttéléssel együtt egészen 1998-ig, az MKP megalakulásáig. Ennek többé-kevésbé az volt az oka, hogy a vezető értelmiségiek az FMK-n kívül elsősorban az Együttélésben maradtak. Hogy milyen állapotok uralkodtak a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomban, amikor a választásokra került a sor, amikor listát kellett összeállítani, arra a legmarkánsabb példa Csáky Pál esete az FMK-val és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal című jelenet, amely nagyon fontos mozzanata a szlovákiai magyar politizálás történetének és a “személyiségfejlődésnek”, ha úgy tetszik. Csáky Pál a Független Magyar Kezdeményezés Országos Választmányának tagja volt. Lévai gyűlésünkön, amikor a választási stratégiáról tárgyaltunk, és a listaállítás előtt álltunk, akkor Csáky Pál szólásra jelentkezett, és a következőket mondta: “Fiúk, szeretném bejelenteni, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom emberei megszólítottak, hogy a parlamenti választási listára nincs elég emberük, és mert ismerik az életvitelemet, a magatartásomat, az elkötelezettségemet, szeretnék, hogy induljak a listájukon. Ezt a fölkérést elfogadtam, de megígérem nektek, amint ezt a küldetést teljesítettem, visszajövök közétek.” Azt hiszem, ezt a dolgot nem kell kommentálni. Ebből nyilvánvalóan mindenki, aki a Csáky Pál későbbi politikai karrierjét figyelemmel követi, megnyilatkozásait sorra veszi, több következtetést is levonhat.

– Folytassuk az 1989. novemberi forradalom dunaszerdahelyi aktivitásaival!

– A fővárosi eseményeket követően, szinte szinkronban zajlott minden Dunaszerdahelyen is, hiszen ez volt az egyetlen járás, amely az országos eseményeket időrendileg követni tudta. A többi járásban is voltak mozgolódások információim szerint, de ott egy-két hónapos késéssel zajlottak az események. A harmadik vagy negyedik nagygyűlésünkön hangzott el először, hogy ha azok az állami tisztségviselők és járási pártbizottsági emberek, akiknek vaj van a fejükön – azt mindenki tudta, hogy kinek van vaj a fején -, nem mondanak le a következő nagygyűlésünkig, körülbelül három- vagy négynaponként zajlottak ezek az események, akkor felolvassuk a neveiket. Ez a módszer rendkívül hatásosnak bizonyult, mert rövidesen az elsők között mondott le Gyurcsík József, a városi nemzeti bizottság elnöke. Ezt követően találkozást kezdeményezett velünk Vágó Ferenc, aki annak idején a járási nemzeti bizottság elnöke volt. Erre a találkozóra a városi kultúrház épületében került sor, egészen pontosan az igazgató, Jarábik Imre irodájában találkoztunk Vágó Ferenccel. Ezen a találkozón ott volt, ha jól emlékszem, rajtam kívül Világi Oszkár, Navrátil Ľuboš, Ľubo Banič, Németh Ilona és a már említett igazgató, Jarábik Imre. Ezen a találkozón minden köntörfalazás nélkül közölte velünk Vágó Ferenc, hogy kéri azoknak a képviselőknek a névsorát, akiket a továbbiakban nem akarunk látni a közigazgatásban. Megmondom őszintén, nem erre számítottunk, hanem olyan alkudozásra vártunk, egy olyan szemléletre, mint amilyen a pártbizottság titkáraival szervezett találkozón volt, amelyre ugyancsak a kultúrház épületében került sor. Ez a találkozó egy-két nappal a Vágó Ferenccel megejtett találkozás előtt volt, amelyen a járási pártbizottság képviseletében megjelent valamennyi párttitkár. Vízváry József volt a vezető titkár, mert időközben Dudás Kálmánt nagy hirtelen leváltották. Ennek a leváltásnak a körülményeiről nem sokat tudok, mert egy rendkívüli járási közgyűlés, plénum keretében zajlott le, annyit tudok mellékinformációként, hogy rendkívül ízléstelen, arrogáns, hezitáló hangulatú gyűlés volt, és Dudás Kálmánt azok az emberek rúgták ki, akik a legnagyobb talpnyalói voltak az elmúlt évtizedek során, és a Vízváryt választották meg vezető titkárnak. Ezen a találkozón Vízváry volt jelen, egy Renczes nevű ipari titkár, Orbán, a mezőgazdasági titkár, Morvai, az ideológiai titkár és feltehetően Paulický Péter, a jelenlegi SDĽ-elnök (SDĽ – Strana demokratickej ľavice, Demokratikus Baloldal Pártja – a szerk. megj.) is ott volt. A találkozó úgy kezdődött, hogy egy hosszú asztalnál foglaltunk helyet, ők az asztal egyik oldalán, mi pedig, Világi Oszkár, Navrátil Ľuboš, Mészáros Lajos és jómagam a másik oldalán. Úgy kezdődött, mint egy hivatalos pártkonferencia. Vízváry elvtárs üdvözölt bennünket, és mindenki sorban bemutatkozott, hogy mivel foglalkozik, és mindenki elkezdett beszélni a járás gazdasági gondjairól… Mi viszont nem azért kerestük velük a kontaktust, hogy meghallgassuk, milyen további elképzelései vannak a pártnak a társadalommal kapcsolatosan a járáson belül, hanem azért hívtuk meg őket erre a találkozóra, hogy közöljük velük, egy bizonyos határidőn belül, egy nagyon szűkös határidőn belül tüntessenek el minden kommunista szimbólumot, ami a városban található. Miután ezt közöltük velük, ők nagyon meglepődtek, ám készséggel szót fogadtak. A Vágó Ferenccel való találkozás másként zajlott. Rendkívül kooperatív módon viselkedett. Az összes alelnök nevét bediktáltuk a Vágónak, meg az osztályvezetők nevét, ő másnap leváltotta őket, s helyükbe léptek a kooptáltak. Nemcsak a Független Magyar Kezdeményezés és a VPN delegálta az embereket a járási hivatalba, hanem a Csemadok is jelölhetett. Egy érdekes epizódja ennek a dolognak, hogy akkor kerültek kooptált emberként a járási hivatal alelnöki posztjára ketten. Az egyik Németh Zsuzsa volt, Öllős László felesége, a másik pedig Kvarda József. Kvarda József volt a Csemadok jelöltje. Mi Kvarda Józsefet nem különösebben ismertük, tudtam azt, többen tudták, hogy Nagymagyaron egy állami gazdaság fizetett pártelnöke volt egy ideig, onnan került a kormányhivatalba. Tehát nem volt felhőtlen a véleményünk vele kapcsolatban, ezért kértük, hogy találkozhassunk, mielőtt mi is javasoljuk, hogy legyen kooptált alelnöke a járási hivatalnak. Erre a találkozóra Dunaszerdahelyen a Duna Szállóban került sor egy szombat délelőtt folyamán. Világi Oszkár és jómagam voltunk jelen, valamint Navrátil Ľuboš. Amikor Kvarda József megérkezett, kezet fogtunk, bár nem voltunk barátok, azért ismertük egymást. Akkor már voltak bizonyos problémáink Duray Miklóssal. Ezek az események már 90-ben zajlanak, nem 89-ben. Leült az asztalhoz, és rögtön azzal kezdte, hogy ő igencsak nem szereti Duray Miklóst. Azt hiszem, én voltam az, aki azt mondtam neki ezután, hogy mi nem kérdeztük tőled, szereted-e Duray Miklóst vagy nem, mi itt egészen más dolgokról szeretnénk beszélni. Aztán megbeszéltük a megbeszélendő dolgokat, majd tekintettel arra, hogy a Csemadoknak nem volt más jelöltje, és nekünk sem volt különösebb érdekünk, azt mondtuk, hogy ha a Csemadok jelöltje Kvarda Jóska, akkor legyen ő a járási nemzeti bizottság alelnöke. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert ez a beszélgetés 1999-ben zajlik, és Duray Miklós legszűkebb körébe tartozó emberek egyike Kvarda József. Rózsa Ernő mellett Duray érdekeinek egyik “héjája”. Kilenc évvel ezelőtt a legkevésbé sem mutatkozott annak.

Így került sor a tisztújításra a járási hivatalban. A városi nemzeti bizottságon Tilajcsik Árpád lett a kooptált elnök. A lényeg az, hogy a lakosság nem érezte káros hatását annak, hogy új emberek kerültek a város élére. Azt hiszem, inkább pozitív volt ez a dolog, mert másféle fogadtatásban részesültek, amikor bementek az épületbe stb. Talán ekkor kezdték érezni azt az emberek, hogy a hivatalnokok a városházán őértük vannak, és nem fordítva. Tudom azonban, hogy az FMK a kezdet kezdetétől nem számított Tilajcsik Árpáddal mint polgármesterrel. Az FMK Öllős Árpádot jelölte a későbbiekben erre a tisztségre, de ez már egy későbbi történet… A Dunaszerdahelyi járásban minden egyes szövetkezetben, minden egyes kis üzemben, nagyobb üzemben zajlott a rendszerváltás, megalakultak a helyi VPN- és FMK-csoportok, aztán mindenféle gyűléseket hívtak össze. Nagyon sokan próbálkoztak azzal, hogy mi, akik a járási vezetésben dolgoztunk, részt vállaljunk a kádercserékben. Az esetek többségében visszautasítottuk ezeket a kéréseket, mert nem akartunk még csak véletlenül sem valamiféle bőrkabátos komisszárok szerepében tetszelegni.

– 1990. január 30-án kooptálták az FMK színeiben a szövetségi gyűlésben lemondott képviselők helyébe Németh Zsuzsát, Sándor Eleonórát, Világi Oszkárt, Duray Miklóst és Popély Gyulát. Hogy zajlottak ezek a kooptálások? Mi is történt tulajdonképpen, miért ezeket az embereket kooptáltátok?

– Megmondom őszintén, hogy ezzel kapcsolatban nincsen számottevő információm, mert akkor már aNapban dolgoztam. Többé-kevésbé úgy zajlottak ezek a dolgok, hogy olyan embereket lehetett kooptálni az országgyűlésbe, akik viszonylag ismertek voltak a számunkra. Biztos vagyok abban, hogy ha az események nem olyan gyorsasággal zajlanak, mint amilyen gyorsasággal zajlottak, akkor körültekintőbbek is lehettünk volna. Lehetett volna bővebb körből embereket választani, de végső soron a kiválasztottak úgy kerültek tisztségbe, hogy valakinek, valakiknek, valamilyen csoportoknak az FMK-n belül, a VPN-en belül voltak ezek az emberek ismerősei, vagyis kezességet lehetett vállalni értük, és a maguk működési területén belül közmegbecsülésnek örvendő emberek voltak. Az is fontos volt a számunkra, hogy ne volt kommunistákat válasszunk.

– Február 9-én kooptáltatok 42 képviselőt, többek között Grendel Lajost, Kovács Lászlót, A. Nagy Lászlót, Gyurovszky Lászlót és Zászlós Gábort. Zászlós Gábort ugyanezen a napon a Szlovák Nemzeti Tanács alelnökévé is választották, de hát tudjuk, hogy nem maradt meg sokáig ebben a tisztségben.

– Ugyanúgy történtek ezek a dolgok is, mint ahogy a szövetségi gyűlésbe való kooptálás. Személy szerint külön történetem van Zászlós Gáborról, arról, hogyan lett a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke. Zászlós Gábort akkor ismertem meg, amikor kooptálni kellett a dunaszerdahelyi képviselőket, és a városi nemzeti bizottság elnökét, mert akkor még nem volt polgármester, Dunaszerdahelyen. Mi ugyanis nem a végső soron kooptált Tilajcsik Árpádot néztük ki annak idején, tehát nem rá gondoltunk, hanem Zászlós Gáborra. Zászlós Gábort Világi Oszkár révén ismertem meg. Világi Oszkár javasolta, hogy legyen ő a kooptált polgármesterünk. Amikor Világi Oszkár és jómagam a Bihari Szállóban találkoztunk Zászlós Gáborral – nyilvánvaló, hogy találkozni kellett, meg kellett őt kérdezni, hogy mi a helyzet, hogy ő mit gondol erről. Amikor előadtuk neki, hogy mire szeretnénk őt megkérni, akkor Zászlós Gábor udvariasan bár, de nagyon határozottan elutasította kérésünket mondván, hogy ő nem patkány, aki menekül a süllyedő hajóról, ő kommunista volt, a jelen pillanatban is az, nem lépett ki a pártból, és ő nem vállalhatja el ezt a tisztséget, mert úgy érzi, hogy az menekülés lenne. Mi ezt tudomásul vettük, és elfogadtuk döntését. A negyedikei dátum előtt, amikor kooptálták az általunk jelölteket a Szlovák Nemzeti Tanácsba, és Zászlós Gábor is a szlovák parlament alelnöke lett, erre úgy került sor, hogy annak idején az FMK-t Szigeti László képviselte a VPN koordinációs központjában. Szigeti Lászlónak azon kívül, hogy az FMK véleményét kellett képviselnie, az volt a feladata, hogy azokat az információkat, melyek ott elhangzottak, továbbítsa az FMK vezetőségének, hogy napra készen reagálhassunk. Nagyon sokszor előfordult, sajnos, hogy Laci nem tudott megfelelni ennek az elvárásnak. Nem vagyok benne biztos, hogy igazságos lennék, ha azt állítanám, készakarva, hanem azért, mert az események olyan gyorsan követték egymást, hogy végső soron nagyon sok dolog fölött elsiklott a figyelme. Viszont az, hogy ki lesz a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, ez nem volt mellékes kérdés, és Szigetitől az információt, hogy parlamenti alelnököt kell jelölnünk, a kinevezés előtti napon, valamikor délután négy órakor tudtuk meg. Nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen fontos tisztség betöltéséről van szó, akkor csak olyan embert lehet erre jelölni, akivel személyesen lehet találkozni. Sokféle név fölmerült Közép-Szlovákiából is meg Kelet-Szlovákiából is, csak sajnos nem tehette meg senki, hogy fölhívja telefonon a kiszemelt “áldozatot”, és közli vele, úgy készülj, hogy holnap majd bejössz a parlamentbe, leteszed az esküt, és te leszel a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke. Ha ezt valakivel megtesszük, akkor az az ember nem vesz bennünket komolyan, enyhén szólva. Teljesen tanácstalanok voltunk egy ideig, az egész FMK vezetés, mígnem megint eszébe jutott Világi Oszkárnak, hogy van egy jogi végzettségű ismerőse, aki annak idején szövetkezeti jogászként dolgozott, de hát mégis csak egy jogi végzettségű ember, a szlovák nyelvet is tökéletesen bírja, akit Zászlós Gábornak hívnak. Gyorsan döntöttünk, hogy egy háromtagú küldöttség meglátogatja Zászlós Gábort a lakásán, megbeszélendő vele az ügyet. Szigeti László, Világi Oszkár és jómagam elmentünk Zászlós Gáborékhoz valamikor estefelé. Rögtön megkértük őket, hogy üljenek le, mert komoly bejelentést szeretnénk tenni, és vegyék komolyan, amit kérünk tőlük. Elmondtuk, hogy mit szeretnénk, mit akarunk, és Szigeti megkérte a Zászlós házaspárt, hogy gyorsan döntsenek, öt perc idejük van a döntésre. Ők félrevonultak egy szobába, három perc múlva visszajöttek, és közölték, hogy nagy megtiszteltetés, amit kérünk, hiszen az ország jövőjéről, a magyarságról és hasonló dolgokról van szó, és Gábor vállalta a jelölést. Távoztunkban kérdeztem meg tőle, hogy a pártkönyvét visszaadta-e már. Azt mondta, nem, de megegyeztünk abban, hogy másnap reggel megteszi. Meg kell mondjam őszintén, tulajdonképpen nem vallottunk szégyent Gáborral, tehát igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy a Gábor a posztján csacsiságokat követett el. Meg tudta oldani azokat a feladatokat, amelyek ráhárultak.

– Az első szabad parlamenti választásokra 1990. július 8-9-én került sor, az eredmények ismertek, a VPN és az FMK koalíció győzött 29%-kal, míg magyar viszonylatban az Együttélés-MKDM koalíció 8,6%-os eredménnyel 11 képviselőt juttatott be a parlamentbe, az FMK pedig ötöt. Hogyan zajlott le tehát mindennek az előzménye, a pártok közötti kapcsolatok a pártok megalakítása után és a választási kampány?

– A pártalakításról már beszéltünk, azt hiszem, eléggé részletesen. A választási előkészületekhez szubjektív érzelmek nélkül nem tudok viszonyulni, és az is igaz, hogy eléggé zavaros emlékeim vannak erről az időszakról. Azt tudom, hogy rendkívül kemény sajtópárbajok folytak, amelyekben, mint ahogy említettem, komoly szerepet vállalt a Nap című lap is. Többé-kevésbé ez is lett a veszte később. Tehát voltak a sajtópárbajok, s minden területen szinte vérre menő szembenállás volt a két csoport között. Azt tudom, hogy az Együttélés hívei és a magyar kereszténydemokraták azzal érveltek, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Tehát a szlogen az volt, hogy azok a képviselőjelöltek, akik a VPN-listán indultak a választásokon, azok nem magyarok, hanem nemzetárulók és bolsevikok, sőt kútmérgezők… A legnagyobb és a legelképesztőbb sajtóbotránynak tartom viszont azt, amikor Forró Evelyn, az MTV prágai tudósítója külön fejezetként vonult be ebbe a politikai hecckampányba. Azt hiszem, hogy ilyen precedensre még talán nem is került sor soha. Legalábbis az én tudomásom szerint, mondjuk a katonai puccsokat kivéve, még nem került sor a választások ily mértékű befolyásolására. Tudni kell, hogy Magyarországról az akkori kormányzat sokkal inkább az Együttélés-MKDM koalíciót támogatta, mint az FMK-t. Ez abban nyilvánult meg, hogy a magyarországi központi televízió, annak is a Chrudinák Alajos és Sugár András által vezetett műsora, a Panoráma, amely a rendszerváltás előtt az egyik katalizátora volt a szlovákiai magyar értelmiség mozgósításának, 1990 után, amikor megalakult az MKDM és az Együttélés, teljesen kifordult önmagából, és átment egy, az ötvenes évekre emlékeztető primitív propagandista, május elseje szervező ceremóniamesteri stílusba. Példaként csak annyit tudok mondani, hogy annak idején csináltak egy műsort, amely azt volt hivatott felmérni, hogy milyen a támogatottsága a Dunaszerdahelyi járásban az FMK-nak, és milyen a támogatottsága az MKDM-Együttélés koalíciónak. Járásbeli embereket kérdeztek meg arról, hogy kire szavaznának, kikkel szimpatizálnak, és mit gondolnak a három pártról. Az Együttélés egyik járási elöljárója, Fister Magda volt az egyik “véletlen” járókelő, akit megszólítottak, aki azt mondta, hogy az FMK-sok nem is igazi magyarok, és hogy nem rendes emberek. Megszervezett, ingyenes választási klippeket közöltek ebben a politikai műsorban a Független Magyar Kezdeményezés jelöltjei ellen. Visszatérve Forró Evelynre: ugye Forró Evelyn arról volt ismert akkoriban, hogy ő tudósított rendszeresen a csehszlovákiai eseményekről, a Vencel téri tüntetésekről nagyon szimpatikusan és rugalmasan. Utólag kiderült, hogy megfelelő túlzásokkal is, de a forradalmárok javára prezentált túlzásokkal, és a szlovákiai magyarok szemében a rendszerváltás egyik jelképe volt ő. Ami nem is probléma. A baj ott kezdődött, hogy Evelyn kezdte önmagáról elhinni, hogy Csehszlovákiában ő számolta fel a kommunista rendszert. Ami, ha emberileg mérlegeljük, egy tragikus tévedés, egy újságíró részéről pedig szakmai alkalmatlanságot bizonyít. Kritikai szempontból csak egy olyan következtetést lehet levonni, ha egy újságíró odáig süllyed, hogy a politikai erővonalak megváltoztatásának ambíciójával lép fel egy állami közszolgálati televízióban, egy idegen ország állami közszolgálati televíziójában, akkor ez a legsúlyosabb etikai gond vele kapcsolatban. Forró Evelyn magatartása abban csúcsosodott ki, hogy a választások előestéjén a magyar televízió híradójában egy kelet-szlovákiai volt FMK-tag véleményére vagy információjára hivatkozva azt közölte fő műsoridőben a híradóban, hogy a Független Magyar Kezdeményezés megszűnt, ezért minden szlovákiai magyar választót arra kérnek, hogy szavazzon az Együttélés-MKDM koalícióra. Mondanom sem kell, amikor ez a hír elhangzott a Magyar Televízióban, rendkívüli tehetetlenséget éreztünk annak ellenére, hogy aztán megpróbáltunk interveniálni. Azonnal fölhívtuk a Magyar Televízió főszerkesztőjét, mindenkivel megpróbálunk kapcsolatot teremteni, de nem tudtunk helyreigazítást kiharcolni, mert különféle adminisztratív és egyéb okok nem tették lehetővé. Többé-kevésbé a Magyar Televízió magatartása eredményezte azt, hogy olyan jó eredményt ért el a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és az Együttélés azokon a választásokon… Ez a “választási kampány” hosszú évekre megmérgezte a szlovákiai magyar értelmiség közti viszonyt, s ennek kárvallottjai végül is a szlovákiai magyarok lettek.

– Az Együttélés és az MKDM már március 31-én, az Együttélés alakuló kongresszusán koalíciós szerződést kötött egymással, az FMK pedig erre rá ugyanazon a napon Tornalján a második közgyűlésen döntött úgy, hogy a VPN-nel indul koalícióban. Ez evidencia volt vagy pedig…

– Azt hiszem, hogy ez evidencia volt, mert az FMK ugyan folytatott tárgyalásokat az Együttélés és az MKDM vezetésével is, ám mi azt szerettük volna, ha ők is a VPN listáján indulnak mint rendszerváltó pártok, mert annak ellenére, hogy az Együttélés és az MKDM közvetlenül nem vett részt a rendszerváltásban, a 89 telén, 90 tavaszán zajló forradalmi megmozdulásoknak nem volt közvetlen részese ugyan, de rendszerváltó mozgalmaknak tartottuk ezt a két mozgalmat is. Miután azonban az MKDM és az Együttélés koalícióra lépett egymással, teljesen evidens volt, hogy mi az eredeti szándékunk mellett kitartva a VPN-nel indulunk a választásokon. Annyit még hozzáteszek, hogy az MKDM részéről voltak ígéretek egészen az utolsó pillanatig, hogy együtt indulnak a VPN-nel, akárcsak mi, de hát ahogy az már a szlovákiai magyar pártok “történetében” lenni szokott, az utolsó pillanatban mindig pálfordulásra került a sor az MKDM részéről.

– Térjünk a kormányalakításra! A VPN az FMK-val együtt megnyerte a választásokat. Hogyan emlékszel vissza a kormányalakításra, elsősorban magyar szempontból? Tehát a koalíciós tárgyalásokra, illetve a tárgyalásokra a koalíciós szerződésről.

– Én a koalíciós tárgyalásokon nem vettem részt, ezért nem tudok erről hitelt érdemlően beszámolni, így nem szeretnék ebbe belebonyolódni.

Viszont július 21-én zajlott az első sajtóper a szabad Csehszlovákia történetében. A komáromiReflex kontra Duray Miklós. Itt arról volt szó, hogy Duray szerint a Reflex hazudott, amikor azt a kijelentést tulajdonította neki, hogy “aki nem támogatja az Együttélés és MKDM koalícióját, az gazember”. Tudnál valamit mondani erről a sajtóperről? Emlékszel rá?

– Emlékszem erre a sajtóperre, és arra is emlékszem, hogy volt egy kis zajos lapunk, kis harapós lap, ez a Reflex volt. Fülöp Antal, Soóky László, Czúth János és Finta László szerkesztették, akiket a jó szándék vezérelt, forradalmárok voltak és forradalmárként viselkedtek abban az időszakban is, amikor már nem kellett volna, talán egy kicsit visszafogottabban kellett volna a lapot szerkeszteniük. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy Duray Miklósnak nem volt igaza velük szemben. Hogy gazember, aki nem támogatja az Együttélés és az MKDM koalíciót, az egy enyhe “bélyeg” volt akkor, mert ettől keményebb dolgokat is mondtak nagyon sokan, nemcsak Duray Miklós, hanem mások is, pl. Popély Gyula, aki már akkor is híres volt szélsőséges radikalizmusáról. Nagyon sok minden elhangzott akkor, nemcsak az, hogy gazemberek vagyunk, támogatóinkkal együtt, hanem az is, hogy zsidók vagyunk, bolsevikok vagyunk, sőt kútmérgezők meg mindenféle, ami csak elképzelhető lehet. Tehát ez egy teátrális sajtóper volt, melyet valószínűleg Duray Miklós jól kihasznált a választások után. Nyilván abból a meggondolásból, hogy miután bejutottak a parlamentbe, a választásokon sikeresen szerepeltek, az volt a célja, hogy fel kell számolni az ellenfelet…

– Egy másik fontos eseménye a 90-es évek elejének, egészen pontosan február 9-ének, a komáromi székhelyű Jókai Mór Egyetem megalapítása körüli kampány. Február 9-én Duray, Popély és Sidó Zoltán Dubčeknek, a Cseh-Szlovák Szövetségi Gyűlés elnökének előterjesztették az erre vonatkozó törvénytervezetet, amelyhez 22 ezer támogató aláírást gyűjtöttek. Erről mit tudsz?

– Tudok egyet s mást. Nyugodt szívvel állíthatom, ezt talán mások is bizonyítani tudják, hogy az FMK-nak nem általában egy magyar egyetem megalapításával kapcsolatosan voltak fenntartásai, hanem az ellen volt kifogása, hogy a szóban forgó akció a legkevésbé sem volt előkészítve. Mert az, hogy 22 ezren követelik, legyen magyar egyetem, az egy dolog. Csakhogy annak a 22 ezer embernek, ha tisztességes az előterjesztő, akkor meg kellett volna mondania, miként és milyen úton-módon lesz megalapítva az egyetem, milyen tanszékei lesznek, mi mindent tanítanak majd ott, s gazdaságilag miként képzelik a működtetését. A magyar egyetem ideája azonban abból indult ki, hogy Komáromban megüresedett egy nagy épület, és az ügyeletes komáromi lokálpatrióták megnyerték Sidó Zoltánt annak, hogy bedobják a köztudatba, itt magyar egyetemre van szükség, magyar felsőoktatási intézmény kell. Tudomásom szerint jogászok és más szakemberek is azt mondták, hogy a szóban forgó törvénytervezet egy fecni volt ahhoz képest, amilyennek egy törvénytervezetnek lennie kellett volna. Tehát nem volt szakmailag kidolgozva. Harmadlagos tény, hogy abban az időben a politikai kontextus sem volt kedvező, tehát teljesen nyilvánvaló volt, hogy elutasítják a beadványt. Azóta már nagyon sok mindent megtanultunk a politikáról, valószínűleg azok az emberek is, akik ennek a beadványnak az aláírói voltak. A politika nem úgy működik, hogy valamit demonstratíve kijelentünk, és azt vagy elfogadják, vagy nem, és ha nem, akkor megsértődtünk. Hosszadalmas előkészületi időszakot követel egy ilyen törvénytervezet. Ez az egyik probléma. A másik szempont pedig az volt, hogy Miroslav Kusý, aki akkor a Comenius Egyetem rektora volt, megígérte, a magyar nyelvű felsőoktatást megoldják az egyetem keretén belül. Tehát tulajdonképpen ez volt a helyzet. Meg kell mondanom, ez az “egyetem história” egy rendkívül fontos históriává lépett elő a szlovákiai magyar politizálás történetében. Olyan szempontból, hogy ezt az “egyetemet” a mai napig lehet ragozni. Fölmelegíteni vagy fölemlíteni. Ha konfliktus van a politikusok között, akkor még mindig elő lehet venni, hogy te annak idején, vagy ti annak idején támogattátok a magyar egyetemet, vagy pedig nem támogattátok a magyar egyetemet. Tudom, mert Komáromban Sidó Zoltánnal a színházban tárgyaltunk az ügyről, és az összes fenntartásainkat elmondtuk Sidó Zoltánnak. Ő a kommunista párt képviseletében maradt bent a parlamentben, s ő volt az, aki 1989 nyarán a hírhedt “gumibotos” törvényt beterjesztette. Ez a tény és a beterjesztő múltja sem volt egy jó ómen az egyetemi törvény szempontjából. Azt gondolom, fenntartásaink indokoltak voltak. Nem biztos viszont, hogy véleményünket jól prezentáltuk akkor a közvélemény előtt. Sőt bizonyos, hogy nézeteink kendőzetlen kimondása miatt az “egyetemi ügy” kárvallottjai lettünk politikailag. Egészen biztos vagyok abban, hogy a mai politikai tapasztalatok birtokában ezt az ügyet másképpen kezeltük volna. Többé-kevésbé a mi hibánk miatt lehetett nagyon hosszú ideig fölhánytorgatni ezt a volt FMK-tagoknak. Később, amikor már az FMK Magyar Polgári Párttá (MPP) alakult, tehát amikor már a három párt között zajlottak a koalíciós tárgyalások, és amikor valamiféle megszorító intézkedést kellett az FMK, illetve az MPP ellen meghozni vagy javasolni, akkor mindig elő lehetett húzni az egyetem ügyét. “Jól van, rendben van, okosak vagytok, rendben vagytok, politikusok vagytok, de ti nem támogattátok a magyar egyetem ügyét.” Én egyrészt rendkívül súlyos politikai hibának tartom a mai napig annak a törvénynek az akkori beterjesztését, mert ha nem abban az időben kerül erre sor, akkor lehet, hogy már lenne magyar egyetem. Ez az egyik dolog. Másrészt viszont, az Együttélés és az MKDM szempontjából kétségtelenül egy nagyon jó politikai húzás volt, mert olyan tromfot adott a kezükbe, melyet lehet lobogtatni, és lobogtatták is éveken keresztül.

– Térjünk vissza ismét a két választás közötti időszakra, tehát a parlamenti választások és az önkormányzati választások közötti időszakra, ahol a központi témák egy része a nyelvtörvény körül zajlott!

– A nyelvtörvény ugyancsak fontos probléma volt. Ha egy társadalom nem konszolidált, nem civilizált, akkor nem a politikusok, a választóktól mandátumot kapott politikusok szervezik meg a törvénykezést, hanem az utca. Nyugodtan állítható, hogy a nyelvtörvényt, az első nyelvtörvényt az utca kényszerítette a politikusokra. Koalíciós partnereink is olyan magatartást követtek a nyelvtörvénnyel kapcsolatban, sajnos, hogy a kecske is jól lakjon, és a káposzta is megmaradjon. Volt a “maticás törvénytervezet”, amely egy fasisztoid törvénytervezet volt, egy kirekesztő, diszkriminatív törvénytervezet, ezzel szemben a VPN-esek benyújtottak egy olyan törvénytervezetet, amely ehhez képest, ehhez a kirekesztő, fasisztoid, diszkriminatív törvénytervezethez képest sokkal liberálisabb volt, ez került aztán elfogadásra. A VPN politikusai megtehették volna, hogy egyáltalán ne legyen nyelvtörvény, s leveszik a napirendről a dolgot. Sajnos, erre nem kerülhetett sor, mert mindenféle félelmek voltak a VPN akkori vezetésében, hogy elvesztik az emberek, a választók szimpátiáját. Természetesen ezt a nyelvtörvényt az FMK képviselői is megszavazták, ezért is kijárt az FMK politikusainak a nemzetáruló jelző… Meggyőződésem, hogy a jó és rossz verziók közül a középutat választotta az FMK. Középút volt, de nem arany középút. Mindenesetre az akkori hangulatot, a törvény elfogadásának körülményeit figyelembe véve, az elfogadott nyelvtörvényt akár győzelemnek is tekinthetem, tekinthetném, habár ahogy mondtam, nem tekintem annak. Még annak ellenére sem, hogy aztán lett ahhoz képest Mečiarék jóvoltából egy sokkal borzasztóbb nyelvtörvény.

– Az önkormányzati választásokra és főleg a dunaszerdahelyi önkormányzati választásokra való felkészülés során mi történt? Hogyan zajlottak le ezek a választások?

– Az akkori dunaszerdahelyi polgármesterjelölt kiválasztásában nem vettem részt. A családommal egy hétre elmentem a Tátrába kirándulni, mert egyszerűen szükségem volt arra, hogy egy kicsit kikapcsolódjak. Azt tudom, hogy a VPN-es barátaink annak idején Mészáros Lajost javasolták, hogy legyen az FMK polgármesterjelöltje, azt a Mészáros Lajost, aki immár alkotmánybíró.

– Akkor mit csinált?

– Mészáros Lajos rendkívül jó ügyvéd hírében állt már 89 előtt Dunaszerdahelyen, de nem angazsálta magát politikailag, nem volt párttag, és valamikor a 90-es évek elején, 89 végén, tehát valamikor januárban ajánlotta fel nekünk a segítségét, szolgálatait. Bizonyos kérdésekben tárgyaltunk is vele, törvénymagyarázat és hasonlók. Tehát Lajos tulajdonképpen az események “hátországában” munkálkodott nagyon megbízhatóan, kvalifikáltan, jogi végzettsége volt, egy attraktív jelölt lett volna, sokan ismerték, és én nem tudom megmondani a mai napig, hogy miért nem őt jelöltük. Elmentem tehát pihenni, aztán amikor visszajöttem, Világi Oszkár és Németh Ilona közölték velem, hogy az FMK jelöltje Öllős Árpád, a dunaszerdahelyi gimnázium tanára, aki szintén rendkívül közkedvelt és közismert személyiség volt Dunaszerdahelyen. Nemzedékeket tanított, nagyon jó tanár hírében állt, és tulajdonképpen szavatolva volt általa az, hogy az FMK-nak polgármestere lesz Dunaszerdahelyen. Így is történt. Más kérdés, hogy Öllős Árpádnak nem volt semmiféle közigazgatási, politikai tapasztalata, és szerintem nem tudta kézben tartani a képviselő-testületet, a városi hivatalt, amelynek az élére megválasztották. A választási kampány ugyanúgy zajlott, mint ahogyan az országos választási kampány, vagyis rendkívül ellenségesen és idegesen. Minden volt, aminek egy ilyen választási kampányban lennie kell. Gyűlések, plakátragasztás, egymás plakátjainak a leragasztása, letépése stb., stb., de erre nem biztos, hogy sok szót kell vesztegetni. A választás eredménye viszont az lett, hogy kétharmados többséget ért el az Együttélés és az MKDM koalíció. Öllős Árpád törvényszerűen nem tudta kézben tartani a képviselő-testületet és a városi hivatalt. Nem volt olyan erélyes, határozott személyiség, aki ellensúlyozni tudta volna azt a többséget, amely szemben állt vele, és Pázmány Péter alpolgármestert sem, aki azóta immár másodszor Dunaszerdahely város polgármestere. Gazdasági és mindenféle egyéb szempontból Pázmány Péter, az Együttélés embere irányította a várost. Minden olyan ötletet, melyet Öllős Árpád vagy az FMK-s képviselők kitaláltak, alpolgármesterként ügyesen elszabotált, többek között egy olyan országos tévéállomás dunaszerdahelyi létesítését akadályozták meg merő összeférhetetlenségből, esetleg tudatlanságból vagy irigységből, mint amilyen jelenleg a Markíza vagy a Nova. Tudni kell, hogy kizárólag a képviselő-testület hezitálása miatt nem lehetett megkezdeni a kezünkben lévő licencszerződés alapján a városi többségű Perfects Részvénytársaság égisze alatt a műsor sugárzását. Amikor később ő lett a polgármester, sok mindent úgy adott el, mintha az a Magyar Koalíció és az ő érdeme lett volna. Megtehette játszva, hiszen Öllős Árpád meglehetősen romantikus alkat volt, és nem tudott konkrét dolgokról dönteni, tájékoztatni. Ha konkrét dolgokról tájékoztatott, akkor sem azon a nyelven tette ezt, amit be tudtak volna fogadni azok, akikhez ez szólt. Nevezetesen azokra a képviselőkre, azokra az ellenzéki, vele szemben ellenséges képviselőkre gondolok, akik a kétharmadát alkották a képviselő-testületnek.

– A 90-es évek elején kezdődtek a különböző civil kezdeményezések is, mind országos, mind helyi szinten. Ebben is elég aktívan részt vettél. Szeretnék erről valamit hallani. Tehát a Márai Sándor Alapítvány létrehozásáról és egyéb más ilyen aktivitásokról.

– A Márai Sándor Alapítvány létrehozásának érdeme Tóth Károlyé. Ő volt az, aki főtitkárként, az FMK főtitkáraként kiötlötte a Márai Alapítványt. Ki más is ösztönözhette volna a civil szerveződéseknek a megalakítását abban az időben, mint azok a politikusok, akik a rendszerváltásban részt vettek? Én az egyik alapítója vagyok a Márai Sándor Alapítványnak. Rajtam kívül Grendel Lajos, Tóth Károly, Öllős László, Hunčík Péter, Világi Oszkár, Csekes Erika és még néhányan. A Márai Sándor Alapítványon kívül abban az időszakban nem vettem részt más civil szervezet megalapításában.

– Térjünk át a személyeddel kapcsolatos legfontosabb témára, ez pedig a Nap! Már említetted, hogy, elég korán a Nap szerkesztőségébe kerültél főszerkesztő-helyettesnek.

– 1990. január 15-én.

– Január 15-én, és 1990. január 26-án Soros György is meglátogatta az FMK-irodát, és az alapítványa révén támogatást is helyezett kilátásba. Említetted, hogy a Nap a későbbiek folyamán elég szerencsétlen módon vett részt a pártok választási kampányában. Ha erről és a Nap átalakulásáról beszélnél…

– Erre a “szerencsétlen” dologra nem fogok kitérni, mert elmagyaráztam az előbbiekben, szóval nincs hozzáfűzni valóm. Akkoriban Hunčík Péter volt a Nap főszerkesztője. Azt tudom, hogy nagyon sokáig bizonytalankodtam, és nem tudtam eldönteni, hogy legyek-e ismét újságíró, tehát teljes állásban dolgozzam-e újságíróként és főszerkesztő-helyettesként, vagy pedig a háttérből, külső munkatársként szervezzem a politikát. Végül is azt gondolom, azért döntöttem úgy, ahogy döntöttem, mert én hosszú távon nem tudok szigorúan megszabott dogmák között dolgozni. A politikai párt pedig, tetszik, nem tetszik, még a legjobb is, még a leghaladóbb is szigorúan meghatározott szabályok, hadd ne mondjam, dogmák szerint működik. Párhuzamosan megmaradtam ugyanakkor politikusnak, és tagja voltam a legfelsőbb vezetői testületek, számomra azonban a Nap egy olyan lehetőség volt, hogy újságíróként a hivatásomat művelhetem, ráadásul kvázi függetlenséget jelentett számomra. Ezért vállaltam el a főszerkesztő-helyettesi posztot. Főszerkesztőként is szóba jöttem, de a leghatározottabban elzárkóztam attól, hogy főszerkesztő legyek. Annak ellenére ugyanis, hogy eléggé individualista, keményfejű és kezelhetetlen vagyok, képes vagyok egy jó csapatban dolgozni, egy jó csapat munkáját tudom befolyásolni. A gyakorlati munkát egy újság életében ugyanis soha nem a főszerkesztő végzi. A főszerkesztő fémjelzi az adott lapot, de a gyakorlati munkát a főszerkesztő-helyettes irányítja, és a közösen meghozott elképzelések megvalósítását ő szavatolja. Ezért lettem főszerkesztő-helyettes. A kezdeti időszakban, az 1989. december 15-i megjelenésétől kezdve aNapba rendkívül sok ember özönlött. Az Új Szó szerkesztőségéből azok az újságírók, akik úgy érezték, hogy nem kapnak elég teret, akik joggal érezték ezt, de azok is jöttek, akik dilettánsok voltak. Tehát a tehetségesek és a tehetségtelenek, a konjunktúralovagok, a jó szándékú segítők egyaránt fölajánlották a szolgálataikat. Eléggé szokatlan módon készült a lap. Egy normális újság úgy készül, hogy van valamiféle koncepció, elképzelés, hogy milyen témát, hogyan, miképpen járnak körül az emberek. A 90-es év közepéig a Nap nem így működött, hanem ad hoc alapon, ahogy jöttek az írások a szerzőktől, szelektáltuk azokat, megszerkesztettük, átírtuk, amelyeket kellett, így állt össze a lap. Tehát nem volt különösebb koncepció, de egy forradalmi időszakban ez teljesen természetes is. Aztán a koncepció kialakításhoz én is hozzájárultam, amikor később már klasszikus újságként kezdtünk működni. Annak idején a VPN alkalmazottjai voltunk, a VPN-től kaptuk a fizetést. Egészen 1990 nyaráig, amikor aztán megalakult a Danubius nevű kiadó, amely kiadója lett a lapnak, de erre majd visszatérek. Bár alkalmazottjai voltunk a VPN-nek, s ezt határozottan szeretném hangsúlyozni, nem jelentette azt, hogy a VPN vezetése bármilyen módon megnézte volna, hogy mit írunk, miről írunk, meg hogyan írunk, tehát teljes egészében függetlenek lehettünk politikailag. Ki is írtuk a lap alcímébe, hogy független hetilap. Napilap ambícióval indult a Nap, amelyhez azonban anyagi hátteret nem tudtunk biztosítani.

90 nyarán alapítottuk meg a Danubius Kiadót. Balla Kálmánnal együtt megkerestük Fedor Gált, a VPN elnökét azzal a szándékkal, hogy szeretnénk leválni a VPN-ről, és önálló kiadóként folytatni a munkát. Fedor Gál kérésünket a lehető legnagyobb természetességgel fogadta. Meg sem lepődött rajta. Tulajdonképpen tíz perc alatt megkaptuk az igazolást arról, hogy önálló kiadóként működjünk. A legkevésbé sem volt benne semmiféle politikai sunyiság vagy félelem, hogy majd más emberek leszünk, nem leszünk partnerek, vagy mit tudom én. Tehát megkaptuk a kiadási jogot, megalapítottuk a Danubius Kiadót. A Danubius Kiadó fő részvényese az FMK volt.

Hunčík Péter december 1-jén a köztárssági elnök tanácsadója lett, ezt megelőzően még a nyár folyamán lemondott a főszerkesztői posztról, így lett Balla Kálmán a lap főszerkesztője, aki addig velem együtt főszerkesztő-helyettes volt. A történeti dokumentáció kedvéért azt is meg kell jegyeznem, hogy egy rövid ideig, 1989. december 15-től 1990 tavaszáig Fazekas József is a lap főszerkesztő-helyetteseként tevékenykedett. Aztán visszament eredeti munkahelyére, a Madách Kiadóba. Miután megalakult a kiadó, 1990-ben az egész évet A3-as formátumban csináltuk végig. 1991. január 1-jétől jelentünk meg A4-es formátumban, részben színes nyomásban 48 oldalon. Nem volt kis munka. A kezdetektől számítva egyébként, egészen a lap megszűnéséig, melyre 1995-ben került sor, körülbelül 80 ember dolgozott a szerkesztőségben. Nem egyszerre, nem mindannyian főállásban, de ebből a nyolcvan főből minimálisan hatvanan egy bizonyos ideig főállásban dolgoztak. Rendkívül nagy volt a fluktuáció. Nem azért, mert a Balla Kálmán vagy jómagam valamiféle diktátorként viselkedtünk volna, és kirúgtuk volna az embereket. Nagyon sokan elmentek tőlünk önként más újságokhoz, átalakult a Szabad Földműves is, oda is átmentek, visszamentek az ÚjSzóba, miután látták azt, hogy nálunk nincsenek olyan fizetési lehetőségek, mint az Új Szóban. Sokan viszont azért voltak kénytelenek elmenni, mert nem tudtak megfelelni az elvárásoknak. Tehát elmondhatom, hogy szinte az egész szlovákiai magyar újságíró társadalommal kollégák voltunk egy bizonyos ideig. Közéleti hetilapként definiáltuk önmagunkat, és többé-kevésbé tudtuk is tartani ezt a trendet.

Visszatérve a Soros-kapcsolatra! Soros György volt a legfőbb támogatója a Márai Alapítványnak. Fölvettük a kapcsolatot Soros Györggyel, Balla Kálmán és jómagam, sőt először Sziget László, aki 90 tavaszán elment Amerikába kéthónapos angol nyelvtanfolyamra. Egy nyugati alapítvány finanszírozta az angol képzést, azt hiszem 12 vagy 16 szlovákiai magyar értelmiségi mehetett volna, Szigeti Lászlóra volt bízva, hogy ezeket az embereket kiválassza. Szigeti László ki is választott vagy nyolc embert, vagy tízet, most már nem vagyok ebben biztos, a saját baráti köréből, tehát a legkevésbé sem állítható az, hogy azoknak a gyakorló politikusoknak adott lehetőséget, akik megérdemelték volna. Ebből egy kis konfliktus is keletkezett kettőnk között is és általában az FMK vezetése és Szigeti László között. Szigeti Lászlónak a nyugati nyelvtanulási mandátuma valamikor 90 nyarán járt le, és akkor küldött egy levelet Balla Kálmánnak, hogy szeretne visszajönni a Napba. Azt, hogy visszajönne, azt úgy kell érteni, hogy Szigeti László volt az egyik kiötlője annak, hogy létrejöjjön aNap. Balla Kálmán respektálta Szigeti László kérését. Tulajdonképpen az első Soros-támogatást Soros Györgyéknél Szigeti László eszközölte ki a Danubius Kiadó igazgatójaként 1990 őszén. Ez a támogatás nem pénzbeli támogatás volt, hanem kaptunk Soros Györgytől két számítógépet, amelyen tördelhettük a lapot. Ez nagy segítség volt, mert csökkentette a költségeinket, legalábbis csökkenthette volna. Csakhogy Szigeti László a Danubius igazgatójaként ezt úgy képzelte el, hogy alapítunk egy külön műszaki dolgokkal foglalkozó kft.-t Kalligram néven. A Napot annak idején Farnbauer Gábor és Juhász R. József, alias Rocco tördelte, mégpedig nem kis pénzért. Azokon a gépeken, amelyeket a Nap kapott erre a célra Soros Györgytől. Ezt az állapotot teljesen tarthatatlannak tartottuk a szerkesztőségen belül, mert teljesen jogtalan volt az, hogy a Naptulajdonában lévő számítógépeken, a Nap irodáiban, a Nap villamos áramát fogyasztva tördeli két fiatalember az újságot, és ezért hetente fizetünk nekik nagyon komoly összegeket. Ez egy olyan konfliktust eredményezett a szerkesztőségben, hogy Szigeti László fölmondott…

Tulajdonképpen elsőként mi voltunk azok, a szlovákiai magyar lapok közül egészen biztosan, akik a nyomdai előkészítést is a kiadón belül végezték. Manapság, 2000 küszöbén ez már teljesen természetes, de akkor korántsem volt az. Tehát ilyen szempontból is úttörőknek számítottunk. Persze mert volt rá lehetőségünk. A lap a forradalmi időszakban, egy-két hónapon keresztül, 40 ezres példányszámban jelent meg. Amikor megkezdődtek a politikai szembenállások, amikor az Új Szóban is úgy érezték, hogy probléma van velük, hogy konkurenseik lehetünk, akkor beerősítettek propaganda meg mindenféle szempontból, aztán jöttek a politikai csetepaték, amelyekbe belebonyolódtunk, következésképp pár ezerre csökkent a példányszámunk, s a Nap így természetesen veszteséges volt. Volt azonban rendszeresen kormánydotáció, amelyet nem csak a Nap kapott meg, hanem valamennyi magyar sajtótermék. Ezeknek a dotációknak a mértéke összehasonlíthatatlan volt a jelenlegi támogatások összegével. 1991-ben például a Hét című lap, a Csemadok hetilapja, amely a legkevésbé sem tartotta kegyeiben az FMK-t, a kormányon lévő FMK-t, 4 millió koronás támogatást kapott, a Nap pedig csak 2,5 milliót. Tehát azt sem vetheti senki a szemünkre, hogy mi kormánypozícióban, vagy a kormányhoz közel álló lapként nagyobb anyagi támogatásban részesültünk volna, mint azok a lapok, amelyek ellenzéki lapoknak számítottak. Erről hitelt érdemlően azért tudok beszámolni, mert tagja voltam annak a bizottságnak, amely döntött a támogatások összegéről. Mint ahogyan tagja volt Lacza Tihamér is, a Hét akkori főszerkesztője. Felhőtlenül folytak a dolgaink, és normálisan működött minden, mígnem elkezdtek megjelenni mindenféle ügynöklisták. Valamikor 1992 áprilisának végén eljuttattak az Új Szóhoz és hozzánk is egy ügynöklistát, amelyen szlovákiai magyar újságírók is szerepeltek. Ezen a listán szerepelt sajnos Balla Kálmán is, a Napakkori főszerkesztője és a kiadó igazgatója. Nem akarok belebonyolódni abba, hogy a Balla Kálmán miért szerepelt ezen a listán. Tény az, hogy saját maga is elismerte, hogy valamikor a rendszerváltás előtt aláírta az együttműködési szerződést. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy legjobb tudomásom szerint Balla Kálmán gyakorlatilag nem működött együtt a titkosrendőrséggel, senkit nem jelentett föl, hisz jómagam is elég komoly kapcsolatban voltam vele 89 előtt is. Semmiféle ilyen dolgot nem tapasztaltam, amikor engem bevittek a Néhány mondattal kapcsolatban például a rendőrségre, hogy Balla Kálmán ártott volna nekem, de azt sem tudom, hogy azok közül az emberek közül, akik annak idején ellenzékiek voltak és részt vettek bizonyos dolgokban, ártott volna nekik. Tény azonban, hogy saját bevallása szerint aláírta ezt az együttműködési szerződést, és emiatt lemondott a főszerkesztői posztról és a kiadó igazgatói posztjáról. A Nap impresszumában főszerkesztőként, megbízott főszerkesztőként 1992. május 18-án jelentem meg. Azt hiszem, Balla Kálmán az egyetlen ember, aki önkéntes száműzetésbe vonult amiatt, hogy felfedezték a névét a titkosszolgálati ügynökök listáján. Azt hiszem, ő volt az egyetlen olyan ember a szlovákiai magyarok közül, aki önként levonta a következtetéseket abból, hogy valamikor az élete során elkövetett egy hibát…

– Konkrétan kik voltak még a listán?

– Nem tudom. Mivel ez egy kényes dolog, nem szeretnék még csak véletlenül sem tévedni, hagyjuk inkább.

– Térjünk még vissza 1991 történéseire. 1991 legfontosabb történése a VPN szakadása, Mečiar leváltása és a HZDS megalakulása volt, tehát elsősorban a szlovákoknál, a nagypolitika szintjén. Hogyan jellemeznéd ezeket az eseményeket?

– Azt hiszem, hogy a VPN szakadása kapcsán vissza kell térnünk egy olyan eseményhez, amely 1990-ben történt. Amikor a 90-es választások előtt Ján Budajról kiderült, hogy Štb-gyanús, és rajta van azon a bizonyos listán, azt hiszem, a VPN szakadása valamikor akkor kezdődött. A hajszálrepedés a VPN-ben ekkor történt. Ján Budaj akkor lett kegyvesztett a VPN vezetése egy részénél. Látszólag Mečiarnál is többet tudott, habár Mečiar még abban az időben nem volt egy mérvadó ember. Mečiarról azt kell tudni, hogy úgy került a VPN-be, úgy lett belügyminiszter először, hogy a VPN-nek még közvetlenül a 90-es választások előtt sem volt belügyminiszter-jelöltje. A VPN-re az volt a jellemző, hogy volt egy grémiuma, 10-16 tagú grémiuma, ahol naphosszat arról tárgyaltak, hogy mi a teendő. A VPN koordinációs központjáról beszélek. Folyt a tárgyalás, az értelmiségi szócséplés meg minden. Egy napon a titkárnő bejelentette a Fedor Gáléknak, hogy jött egy úriember, aki szeretne velük beszélni. Ezt az úriembert Vladimír Mečiarnak hívták. Vladimír Mečiar akkor bejelentette, hogy ő a belügyminiszteri posztra alkalmas ember, mert ő mindent tud, azt is tudja, hogy hol van a WC, és melyik ajtó hova nyílik a belügyminisztériumban, és fölajánlotta szolgálatait a VPN-nek… Az értelmiségi politikusok a homlokukra ütöttek, és azt mondták, hát kérem szépen, van belügyminiszterünk, hála istennek. Vladimír Mečiar így került a politikába. Visszatérve a VPN szakadására: volt egy nagy grémiuma a VPN-nek, olyan volt, mint a magyar pártoknál az országos választmány, amelyben a vidéki apparatcsikoktól kezdve a parlamenti képviselőkig mindenki ott volt. A nép közül jött politikusok voltak többségben, és ez a grémium döntötte el, hogy ki lesz a miniszterelnök. Mečiarral szemben a miniszterelnöki posztra a koordinációs központ Miroslav Kusýt jelölte; aki tisztában van a dolgokkal, és ismeri a két személyiséget, erre azt mondja, hogy micsoda különbség. Az is természetesnek tartható, hogy ez a nagyon vegyes, földuzzasztott grémium nem Miroslav Kusýt, az okos értelmiségi politikust jelölte miniszterelnöknek, hanem a karizmatikus és a nagy dumás Mečiart. Így lett Mečiar miniszterelnök. Miniszterelnökként pedig már a kezdetektől fogva pontosan ugyanazt a vezetői gyakorlatot művelte, amit aztán a csúcson csinált. Az FMK rendkívüli aggodalommal figyelte már azt is, hogy a Mečiar lett a miniszterelnök, és tehetetlen volt. Nem lehetett közvetlen beleszólásunk abba, hogy ki legyen a miniszterelnök, de azt nagyon jól tudtuk, hogy mi lehet Mečiarból. Evidens volt, hogy előbb-utóbb szakadáshoz vezet a VPN országos választmányának döntése. Teljesen világos volt számunkra, nagyon sokat beszélgettünk erről Fedor Gálékkal. Így jutottunk el a VPN szakadásáig, amit megelőzött Mečiar leváltása a miniszterelnöki posztról. Erre az eseményre 1991. április 23-án került sor.

Az ominózus Kňažko-tévébeszédet követően szakadt a VPN, és aztán Mečiart nem tudta tovább vállalni a koalíció. Mečiar leváltásában rendkívül fontos szerepe volt az FMK-nak. Az FMK vezetői voltak azok, akik szinte belerugdalták a VPN akkori vezetőségét Mečiar leváltásába. Több titkos tárgyalás előzte meg a döntést. Két ilyen megbeszélésen én is részt vettem. Ivan Čarnogurský pozsonyi vállalatának üdülőközpontjában találkoztunk, mert attól tartottunk, hogy a székházunkat lehallgatják. Akkor ott pró és kontra érvek hangzottak el, hogy miért kell leváltani Mečiart, hogy mi a kockázata leváltásának, de végső soron egyezség született, hogy Mečiarnak távoznia kell. Az utolsó konspiratív megbeszélést követően került sor arra, hogy megidéztük Vladimír Mečiart. Ezen a találkozón Fedor Gál közölte vele, hogy leváltják őt. Ezen a megbeszélésen Vladimír Mečiar egy rendkívül elesett, megszeppent ember benyomását keltette. Mindent megpróbált az utolsó pillanatig, hogy a leváltására ne kerüljön sor, de végül is hiába. Az is figyelemre méltó, hogy ezt a döntést Hunčík Péter közölte a sajtó képviselőivel, ami nem is biztos, hogy szerencsés dolog volt, mert Mečiar rendkívüli gyűlölettel viseltetett aztán irántunk.

Kanyarodjunk vissza még az 1990. június 8-9-i parlamenti választások utáni kormányalakításhoz! Ezt hogyan élted meg?

– 89 után volt az FMK második hivatalos győzelme, politikai győzelme, azután már nem mondhatni, hogy sok győzelmet aratott volna… Képviselőink a VPN listáján jutottak a parlamentbe, következésképp kormányalakításra jogosult koalíció tagja lehetett a Független Magyar Kezdeményezés. Tekintettel arra, hogy nekünk a kooptált kormányokban is volt emberünk, nem ért bennünket váratlanul ez az esemény, hiszen kormányalakítási ambícióval indultunk a választásokon annak idején. A választások eredményének közzététele után, sőt már a választások előtt is, koalíciós tárgyalásokat folytattunk. A kormánybeli szereplésről szóltak ezek a koalíciós tárgyalások. Egy alapvető szándéka volt a Független Magyar Kezdeményezésnek, éspedig az, hogy mivel addig Zászlós Gábor volt a parlament alelnöke, ezt a státust meg akartuk tartani. Miniszterelnök-helyettessé viszont Varga Sándor helyett, aki kooptált miniszterelnök-helyettes volt, A. Nagy Lászlót javasolta az FMK országos választmánya, mellyel többé-kevésbé a választások előtt egyetértett a VPN vezetése is. Amikor viszont Mečiar elkezdte összeállítani a kormányát, nagyon határozottan kinyilvánította, hogy ő Zászlós Gábort kívánja miniszterelnök-helyettesnek, A. Nagy Lászlót pedig a parlament alelnökének szánja. Számunkra ez elfogadhatatlan volt azért, mert politikai tapasztalatait tekintve A. Nagy Lászlót sokkal alkalmasabbnak tartottuk a végrehajtó hatalomban való részvételre, mint Zászlós Gábort. Mečiar nem akarta ezt elfogadni, napokon keresztül tartott az alkudozás, és sejtettük, hogy azért nem enged, mert tulajdonképpen tart A. Nagy Lászlótól, azoktól az elvektől, azoktól az elvárásoktól, melyeket A. Nagy László a miniszterelnök-helyettesi posztról markánsan tudott volna képviselni. Emlékszem rá, a kormány hivatalos kinevezését megelőző napon Mečiar ultimátuma az volt, ha nem azonosulunk elképzelésével, hogy A. Nagy a parlament alelnöke, Zászlós meg miniszterelnök-helyettes legyen, akkor szakértőként Szabó Rezsőt nevezi ki miniszterelnök-helyettesnek. Számunkra ez teljesen elfogadhatatlan volt, hiszen Szabó Rezső nyíltan FMK-ellenes politikus volt, és természetesen azonnal nemet mondtunk Mečiarnak. Elkezdődött a feszült várakozás, mert este 11 óráig végleges választ kellett adnunk, és kinyilvánította, hogy nem áll szándékában megváltoztatni véleményét. Ebből a párharcból, ebből a politikai húzd meg, ereszd meg párbajból Mečiar került ki győztesen, mert végül beleegyeztünk, hogy A. Nagy László legyen a parlament alelnöke és Zászlós Gábor kerüljön a kormányba. Ennek a kormánynak a későbbi történetéről már szóltam.

– A 90-es évben, már a választások után, a kormányalakítás után egyre markánsabban eldurvul az FMK és az Együttélés-MKDM koalíció közötti vita, illetve a magyar pártok vitája. Ennek talán a két legmarkánsabb példája Zoller nyílt levele Csákyhoz, illetve a Duray-Janics-vita. Te hogy emlékszel erre?

– Megmondom őszintén, hogy Zoller Csákyhoz írt levelére nem emlékszem, tudom, hogy volt valamilyen vita köztük, de ezzel kapcsolatban nem kívánok véleményt nyilvánítani. A Duray-Janics-vita pedig tulajdonképpen fölmelegítődött, mert még a választás előtt megvádolta Duray Janics Kálmánt, hogy a titkosszolgálatnak dolgozott, Janics Kálmán pedig azt állította Duray Miklósról, hogy KGB-s kém volt.

A csatabárd tehát ki volt ásva a két személyiség között, és épp a választások előtt ásták el, akkor még senki nem tudta, hogy csupán ideiglenesen. Zselizen a Galán Géza által szervezett szabadtéri színpadi ünnepségen, amely a magyar koalíció kampánynyitója volt, Galán Géza dörgedelmes, patetikus hangon fölinvitálta a színpadra Duray Miklóst és Janics Kálmánt, ott a nagyközönség előtt kezet fogtak mintegy demonstrálva, hogy most már szent a béke, és most már egy a cél: legyőzni az áruló Független Magyar Kezdeményezést, és megnyerni a választásokat. A későbbiekben aztán többször volt nyílt ellentét köztük. Alkalomadtán, amikor politikai vagy bármiféle érdekből ezt az ellentétet fel lehetetett melegíteni, az egyik vagy a másik fél fel is melegítette.

– Közben azért az FMK-ban is megértek a dolgok, az FMK első embere Tóth Károly volt, majd nemsokára Tóth Károly helyét A. Nagy László vette át, és 1992-re megtörténik az FMK arculatváltása, és Magyar Polgári Párt lesz belőle. Ezek a változások hogyan történtek?

– Ami történt, nem politikai erjedésnek nevezném, mert nem személyi problémák miatt került sor vezetőváltásra. Egészen biztos vagyok benne, hogy én javasoltam azt Tóth Károlynak annak idején, mivel a Független Magyar Kezdeményezésnek van egy parlamenti alelnöke, akit A. Nagy Lászlónak hívnak, teljesen kézenfekvő, hogy azt a politikust kell megtennünk elnöknek, aki a legmagasabb közjogi méltóság pozíciójában van. Tóth Károly a legkevésbé sem ellenkezett, és egy teljesen sima, egyhangú szavazás eredményeképpen lett A. Nagy az FMK elnöke, s ez, még egyszer hangsúlyoznám, teljesen pragmatikus döntés eredménye volt.

– És az MPP, tehát a párttá alakulás?

– A párttá való alakulás szintén egy pragmatikus ügy volt. A kormányrészvételt ugyanis sokkal rugalmasabban meg lehet oldani egy párt struktúrájában, mint egy mozgalom struktúrájában, amelynek rendkívül laza szabályai vannak. Zárójelben jegyezném meg, visszautalva 1989. november 16-ára, de lehet, hogy már említettem, Tóth Károly lakásán Tóth Károly volt az egyetlen, aki ötpercenként szót kért azzal, hogy pártot kellene alapítanunk, politikai pártot, tehát tulajdonképpen semmi más nem történt, csak megvalósult Tóth Karcsi álma. Teljesen normális döntés volt ez, és abszolút semmiféle vita nem volt körülötte, mert ha megnézzük a Szlovákiában működő politikai mozgalmakat, teljes egészében pártként működtek. Az Együttélés is és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom is tulajdonképpen pártként működött.

– 1992-ben parlamenti választásokra is sor került, amelyen az Együttélés és az MKDM koalícióban, míg a Magyar Polgári Párt egyedül indult. Miért?

– Azért, mert kevés volt a fóka és sok volt az eszkimó. Sok volt a politikusi akarnok, sokan akartak bejutni a parlamentbe parlamenti képviselőként, sokan akartak pozícióba kerülni a választások után, és nyilvánvaló, hogy ilyen szempontból a három párt létezése “terhelte” a szlovákiai magyarságot, mert a szlovákiai magyarság szemében a választási lehetőségre ugyan három párt volt, de hát természetesen három pártnak apparátusa van, illetve hát a három pártnak saját politikusai voltak, ahogy említettem, akiknek komoly ambícióik voltak. Világos volt az, hogy nem születik egyezség. Először szeparált tárgyalásokra került sor; a Magyar Polgári Párt az MKDM-mel is folytatott koalíciós tárgyalásokat, és komoly ígéreteket kapott a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalomtól egészen az utolsó pillanatig. Amióta létezik a szlovákiai magyar politikai paletta, ez mindig így volt, ám az MKDM végül mindig az általa erősebbnek vélt mozgalomhoz csapódott. Így maradt magára a Magyar Polgári Párt. Amikor pedig külön egyezséget kötött az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, kezdődtek újra a tárgyalások már az Együttélés-MKDM koalíció és az MPP képviselői között. Több mint húsz találkozóra került sor, rendkívül sok órát tárgyalt együtt a három párt tárgyalóküldöttsége. Ezek a tárgyalások semmi másról nem szóltak, csak arról, hogyan kell kiszorítani a koalícióból a Magyar Polgári Pártot. Erre megvoltak az okok és az ürügyek, úgymond az FMK-nak magyar egyetemhez való viszonyulása annak idején, az előző kormányban való részvétele, a nyelvtörvényhez való viszonyulása és mindenféle vélt, valós vagy mondvacsinált ürügyek. Semmi másról nem szóltak ezek a tárgyalások, mint hogy ne jöjjön létre a hármas koalíció. Annak ellenére, hogy a közvélemény, a szlovákiai magyar közvélemény rendkívüli intenzitással szerette volna elérni, hogy hármas koalíció legyen. Ezt tárgyaló partnereink is tudták, és választottak egy “gordiuszi csomó megoldást”. Kreáltak egy Magyar Néppártot, amelynek Popély Gyula lett a vezetője, és nagy dirrel-dúrral bejelentették, hogy végül is az MPP-vel ugyan nem lehetett megegyezni, de a hármas koalíció létrejött… Ezután nem maradt más választása a Magyar Polgári Pártnak, mint hogy egyedül induljon a választásokon, mert rendszerváltóként, viszonylag mozgalmas múlttal a párt nem engedhette meg magának azt, és a választóival szemben sem lett volna tisztességes, hogy ne induljon a választásokon. Ha egy politikai párt nem indul a választásokon, legyenek azok helyhatósági választások vagy parlamenti választások, tulajdonképpen aláírja megszűnését, fölszámolódását. Tehát elemi érdeke volt a Magyar Polgári Pártnak, hogy induljon a választásokon, és prezentálja magát a közvélemény előtt, ami többé kevésbé sikerült is. Az 5%-os küszöböt ugyan nem értük el, de több mint 3%-ot értünk el a választásokon, és ezzel lehetővé vált, hogy fennmaradjunk.

– Nemrégiben olvastam egy tanulmányt, amely arról szólt – egy szlovák politológus tollából -, hogy az 1992-es, illetve a mostani, az 1999-es jelenlegi szlovák pártstruktúra jelentős mértékben megváltozott volna, ha annak idején a VPN utódpártjai, tehát a Demokrata Párt, az ODÚ és hát az FMK utódpártja, az MPP koalícióban elindult volna az 1992-es választáson. Voltak ilyen jellegű tárgyalások?

– Voltak ilyen jellegű tárgyalások is természetesen, de ki kell, hogy ábrándítsam a politológusokat, mert nem tudom, hogy mennyire vannak tisztában azzal, hogy komoly igény, komoly szándék a megszólított szlovákiai politikai partnerek részéről nem volt. Mert a szlovák demokratikus ellenzék, a szlovák demokratikus pártok viselkedését is meghatározta a szlovák választóktól való félelem. Még a legjobb barátaink is ballasztként fogták föl a Magyar Polgári Pártot esetleges koalíciós partnerként. Bizonyos politikusokat fölvettek volna a listájukra, de ez volt a maximum, normális koalíciókötésre nem voltak hajlandóak.

– Hogyan értékeled a saját rendszerváltó szerepedet ma?

– Volt egy időszak, amikor a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltam. Úgy gondolom, hogy a saját lehetőségeim határain belül helyesen cselekedtem. Természetesen úgy, ahogy mindenki, én sem vagyok hiba nélkül való, és nyilvánvaló, hogy az én cselekvéseim részleteibe is hibák csúszhattak, egészében véve azonban nyugodt szívvel elmondhatom magamról, hogy abban szerencséltetett a sors, hogy cselekvő részese lehettem egy forradalomnak, méghozzá nem csupán közkatonaként. Azt is hozzá kell tennem, hogy vesztettem is közben, mint ahogy általában a forradalom gyermekei veszteni szoktak, mert majdnem fölfalt mint gyermekét ez a forradalom. Olyan szempontból is szerencsésnek érezhetem magam, hogy viszonylag emelt fővel és erkölcsi stigmák nélkül kerülhettem ki ezekből az eseményekből.

Kocsis Aranka: Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport

A Mercurius Csoport 1992-ben alakult, az elsők között a rendszerváltozás után szerveződő s az azóta eltelt tíz évben gyarapodó számú magyar tudományos műhelyek sorában. Az új helyzet kínálta lehetőségekre viszonylag gyorsan reagáltak a szlovákiai magyar kutatók, ami nyilván azzal is magyarázható, hogy régi keletű igény fogalmazódott meg újra és öltött formát a szerveződésben. A csehszlovákiai magyar társadalomban mindig is élt az igény a saját tudományos intézet után. A két háború között ez lett volna a Masaryk Akadémia és az 1936-ban létrejött Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Társaság, azonban mindkettő pályafutása meglehetősen rövidre sikeredett. A Csemadok fennállásának évtizedei alatt ugyancsak többször felmerült, hogy egyéb lehetőség híján a szövetség vállalja föl valamilyen formában a tudományos kutatómunka támogatását. 1968-ban azoknak a különféle társaságoknak a megalakulása a Csemadokban, amelyek feladatuknak a tudományos kutatómunka segítését tekintették, ugyancsak ebbe az irányba tett lépések voltak. A tényleges munkára azonban ekkor sem maradt idő. Ezt követően a nyolcvanas évek második felében kerülhetett szóba újra az ügy, amikor a Madách Kiadó az Új Mindenes Gyűjtemény évkönyvet és mellette az Új Mindenes Gyűjtemény Kiskönyvtára könyvsorozatot elindította azzal a céllal, hogy a tudományos kutatómunka számára legalább publikálási lehetőséget biztosítson. Ám a szerkesztőknek és munkatársaknak az intézet létrehozása ügyében tett kísérletei, a legfelsőbb állami és pártszervekhez eljuttatott memoranduma, amelyben a kisebbségi tudományos élet rendezését követelték, ekkor sem hozott eredményt. Mígnem bekövetkezett a rendszerváltás, és a Pozsonyban működő kutatók egy kis csapata immár nem várva állami támogatást, polgári társulásként bejegyeztette a tudományos kutatómunka végzésére társult csoportot. Az alapítók Gyurcsík Iván jogász, Gyurgyík László szociológus, Vadkerty Katalin történész és Végh László szociológus voltak. Tiszteletbeli elnöknek Turczel Lajos irodalomtörténészt választották, a csoport titkára Gyurgyík László lett. Mindketten azóta is ellátják tisztségüket. Az öntevékeny szerveződés célját a tagok a társadalmi valóság, a társadalmi jelenségek, változások vizsgálatában jelölték meg, tevékenységük középpontjába az alapvető társadalomtudományi diszciplínákat (közgazdaságtan, szociológia, demográfia), ill. az interdiszciplináris kutatásokat állították. Vagyis a csoport a társadalomtudományok között is elsősorban az ún. kemény tudományok szervezését, menedzselését tartotta s tartja mindmáig fő feladatának, azokét, amelyek művelésére a szocializmus évei alatt – nem csak kisebbségi viszonyok között – a legkevesebb lehetőség volt, s amelyek eredményei alapinformációkat nyújtanak a társadalomban végbemenő mozgásokról. A kutatómunka a szlovákiai magyarság társadalmára, e társadalom egészének, egy-egy rétegének, csoportjának, valamilyen részének, földrajzilag behatárolt kisebb vagy nagyobb területére irányul. Ezen belül is különös hangsúlyt kap az interetnikus kapcsolatok, a többség-kisebbség viszony alakulásának s ezzel összefüggésben a demokrácia modelljeinek vizsgálata. A kutatási témák között az első helyen a szlovákiai magyarság létének és önismeretének szempontjából meghatározó kérdések állnak (intézményi hálózat, iskolaügy, regionális gazdaságfejlődés, asszimiláció stb.). Miután több nyelvész is csatlakozott a csoporthoz, elsősorban a Comenius Egyetem tanárai, ill. mert az aktuálpolitikai helyzet ezt kiváltotta, az utóbbi években nyelvészeti, azon belül főleg az anyanyelv használatát és a kétnyelvűséget elemző témák is helyet kaptak a kutatási programok között.

A társaság célja, hogy a társadalomtudományok terén dolgozó kutatókat összefogja, munkájukhoz alkotói légkört teremtsen, s a fiatal kutatók számára is lehetőséget kínáljon. Tagjainak száma az alapítás óta huszonötre növekedett.

A Mercurius továbbra sem intézményként működik, bár ez volna a kívánatos, a kutatók munkájához megfelelő körülményeket biztosító forma. Az intézményi keretek megteremtéséhez azonban hiányzik az anyagi háttér. Központját egyetlen irodahelyiség jelenti Pozsonyban, amelyet teljes technikai felszerelésével együtt a pozsonyi születésű Frideczky János, az 1968-ban Németországba menekült vállalkozó tart fenn. A kutatók programok köré szerveződnek, amelyek megvalósításához pályázatok útján szereznek pénzt. A kutatómunka mellett tudományos konferenciákat, szemináriumokat rendeznek, s nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a kutatások eredményeit ne csak néhány szakember számára tegyék hozzáférhetővé, hanem a szélesebb érdeklődő közönséghez is eljuttassák. A Mercurius műhelyében készült munkákat a Kalligram Kiadó adja ki a Mercurius Könyvek sorozatban. A sorozatban eddig 10 kötet jelent meg.

A megalakulást követő második évben, 1994-ben a csoport a szlovákiai magyar társadalomkutatás prioritásairól tartott konferenciát, amellyel nem titkoltan a maga munkájához, a Mercurius-kutatások fő irányvonalainak kijelöléséhez is fogódzókat keresett. A konferencia díszvendége Andorka Rudolf szociológus, a budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora volt, aki előadásában értékes szempontokra hívta fel a figyelmet. A társadalomtudományok fő kérdéseit napjainkban a közgazdaságtan, a szociológia, a politikatudomány, a szociálpszichológia, a demográfia és a néprajz területén jelölte ki. Véleménye szerint nagyon fontos feladat az államszocialista korszak örökségének – amelyet “még évtizedekig a hátunkon fogunk hordozni” – az alapos és kritikai elemzése, a jelen változásainak pontos dokumentálása. A szociológia területén a különféle deviáns viselkedések alakulásának kutatását emelte ki, amelyek az elidegenedés válságára vezethetők vissza. A szociálpszichológia számára a professzor szerint új és igen érdekes kutatási terület lehet az attitűdök és vélemények változásának vizsgálata. Egyre világosabban látható ugyanis, hogy ezek képezhetik társadalmunk sikeres átalakulásának legnagyobb akadályait. A demográfia területén három aktuális és elméletileg is fontos témát jelölt meg: a gyermekszám alakulásának, a nyugat-európai házassági minták terjedésének és a halandóság romlásának vizsgálatát. Végül a nagy múltú néprajztudománynak szerinte az amerikai és nyugat-európai kulturális, ill. szociálantropológia irányába kellene fejlődnie, vagyis a mai társadalmakat és azok kultúráját kellene sokoldalúan vizsgálnia.

Az Andorka Rudolf által felvázolt kép szerint széles távlatokra nyíló diszciplínák mellett a regionális és a honismereti kutatások fontosságáról is szó volt a konferencián. Csáky Károly a szlovákiai magyarság körében végzett történelmi-honismereti munka hiányosságairól és azok okairól beszélt. Véleménye szerint nálunk nem folyik szervezett és rendszeres honismereti tevékenység, nincsenek összehangolt helytörténeti kutatások, amelyek pedig ugyancsak az önismeret jobb megközelítését szolgálnák. A Szlovákiai Magyar Néprajzi Társasághoz hasonlóan működnie kellene egy honismereti társaságnak, és egy honismereti folyóiratra is szükség volna. B. Kovács István az eddigi kutatások területi szempontból mindenképpen meglevő aránytalanságaira hívta fel a figyelmet. Gömör példáját említve fogalmazta meg véleményét, miszerint “a szlovákiai magyar társadalomkutatás prioritásait keresve a regionalisztikát is kellő súllyal figyelembe kell vennünk”. A gömöri régió szisztematikus kutatása távlatilag létező elképzelés, ám a szervezeti keretek s ezek anyagi biztosításának lehetőségeit egyelőre inkább az illúziók világába utalta az előadó.

A társadalomkutatás fő kérdései kapcsán Gyurgyík László a szlovákiai magyarság asszimilációjának demográfiai vetületeiről, Csámpai Ottó a Nyitra vidéki magyarság identitástudatának problémáiról, Popély Gyula a szlovákiai magyar kisebbség önszerveződésének politikai kereteiről, Szarka László a szlovákiai magyarság és a pártállam kisebbségpolitikájáról, Vadkerty Katalin az 1945- 1949 közötti telepítéspolitikának az ún. magyarkérdés megoldásában játszott szerepéről foglalta össze eddigi kutatásai eredményeit. Harna István a kisebbségi gazdaságpolitizálás szlovákiai lehetőségeiről, Gyurcsík Iván kisebbségi jogaink szabályozásának kérdéseiről tartott előadást. Lanstyák István és Szabómihály Gizella a kétnyelvűség különböző vetületeiről, Simon Szabolcs sajtónk nyelvéről, Liszka József az etnikus specifikumok és a nemzettudat, Ág Tibor a zenei hagyomány és a nemzettudat összefüggéséről, Danter Izabella a cseregyerek-rendszerről mint a nemzeti tolerancia egyik megnyilvánulási formájáról, Mácza Mihály a Komárom környéki helytörténeti kutatásokról számolt be. A konferencia eredményeként könyvelhető el, hogy a kutatók megpróbáltak együttgondolkodni a társadalomtudományok előtt álló feladatokról, s igyekeztek felmérni a csoport lehetőségeit.

A csoport évenként rendszeresen megtartja közgyűléseit, a Mercurius Könyvek sorozatban megjelent kötetekről könyvbemutatókat rendez, 1998 óta pedig Mercurius Műhelyek címmel találkozókat szervez, amelyek célja, hogy a meghirdetett témák iránt érdeklődő szakemberek számára biztosítsa a tudományos diskurzusok lehetőségét. Ilyen műhelytalálkozó volt többek között A nemzetközi normák politikai dimenziói címmel Bíró Gáspár és Gyurcsík Iván vitaindítójával tartott műhely. Alapos előkészítés után került sor a Magyar Koalíció Pártjának nyelvtörvénytervezetének megvitatására és továbbgondolására.

A belső műhelymunka tetőződött be 1999 februárjában a nyelvhasználat és a nyelvpolitika kérdéseiről rendezett konferenciával. Ennek a témának a napirendre tűzését az aktuálpolitikai helyzet váltotta ki, miután az államnyelv használatának törvénybe iktatása, ill. a kisebbségi nyelvek használatának szabályozatlansága hosszú viták után sem rendeződött megnyugtatóan alkotmányos szinten, a szakemberek is szükségesnek tartották, hogy elmondják véleményüket. A konferencia fővédnöke Csáky Pál, a Szlovák Köztársaság miniszterelnök-helyettese volt, aki megnyitó beszédében örömét fejezte ki afölött, hogy a szlovákiai magyar kutatók – talán első ízben – “felsorakoznak egy ügy mögé, amelyet a politika is képvisel, s amelyben a politikának is szüksége van a szakmai tanácsokra, jó meglátásokra”. A miniszterelnök-helyettes szavaira Szarka László történész, a Mercurius Csoport vezetőségi tagja, aki egyben a tanácskozást is vezette, azzal reagált, hogy a szlovákiai magyar tudományosság eddig nem volt abban a helyzetben, hogy képes lett volna ilyen seregszemlére, ill. a szlovákiai magyar politika sem igényelte a szlovákiai magyar tudományosság támogatását. A konferencia előadói, Mészáros András filozófus, Szarka László, Vadkerty Katalin, Kiss József történészek, Gyurgyík László, Lampl Zsuzsanna szociológusok, Hamberger Judit politológus, Szépe György, Lanstyák István és Szabómihály Gizella nyelvészek különböző oldalairól közelítették meg a kérdéskört a kisebbségi nyelvtörvénytervezet geneziséről, a nyelvtörvény filozófiájáról, a nyelvi emberi jogok kodifikációjáról, a szlovák nemzeti mozgalom nyelvi célkitűzéseiről, a nyelvhasználatot érintő jogszabályok dualizmus kori, ill. 1948- 1989 közötti gyakorlatáról, a nyelvtörvény, nyelvhasználat, nyelvi jogok és a szlovák társadalom, a nemzetiségek település- és társadalomszerkezetének viszonylatáról, a törvény nyelvi feltételeiről tartva meg előadásukat. A nyelvtörvény gyakorlati alkalmazása során felmerülő akadályok kapcsán Lanstyák István és Szabómihály Gizella egy központi nyelvi iroda felállításának szükségességét fogalmazta meg, amelynek tevékenysége három területre terjedne ki: 1. nyelvi tervezés (a hiányzó jogi, közgazdasági, oktatási és más szakregiszterek létrehozása és elterjesztése); 2. fordítás (az országos és kerületi szintű kétnyelvű dokumentumok magyar változatának elkészítése), 3. nyelvi tanácsadás (a helyi szinten folyó fordítási munkák szakmai segítése). Az elképzelés a kisebbségi nyelvhasználati törvény tervezetébe is bekerült, ám miután ezt a parlament nem fogadta el, az iroda állami intézményként való létrehozásának lehetősége is egyelőre meghiúsult.

Talán éppen a nyelvtörvény kapcsán, a körülötte zajló viták légkörében fogalmazódott meg konkrétan is a politikusok és a szakemberek szorosabb együttműködésének szükségessége. 1999 legelején a Mercurius Csoport kezdeményezésére el is indult a párbeszéd a két fél között: a csoport képviselői felkeresték Csáky Pál miniszterelnök-helyettest, akivel többek között a tudományos kutatások intézményesítésének lehetőségeiről is tárgyaltak. Csáky Pál egyetértett a kutatókkal abban, hogy a politikusoknak szükségük van a tudomány eredményeire, s keresni kell az együttműködés lehetőségeit, konkrét ajánlat azonban részéről csak a párbeszéd folytatására vonatkozóan hangzott el.

Korábban Gyurgyík Lászlónak a Mercurius Könyvek sorozatban megjelent Magyar mérleg című munkája (1994) kapcsán – amely a demográfiai adatok tükrében elemzi a szlovákiai magyarság társadalmát – ugyan felmerült már a probléma, ti. hogy a társadalomtudományok eredményei a jelenlegi gyakorlatnál sokkal inkább beépülhetnének a döntéshozó szervek munkájába (Új Szó, 1994. július 16., 4. p.). Az akkoriban készülő közigazgatási átszervezés és a körülötte kialakult közhangulat jó esetben felerősíthette volna például a demográfia jelentőségét és becsét a közéletben, de legalábbis a politikai döntéshozók számára. Sajtóbeli eszmefuttatásokban a könyv kapcsán felmerült a politika természetéhez igazodó tudományos háttér kiépítésének szükségessége. Az azóta eltelt időben meg is kezdődött egyfajta párbeszéd a tudós szféra és a politikai döntéshozók között.

A Mercuriusnak mint csoportnak, de tagjainak külön-külön is több szakmai elismerésben volt része. A legkiemelkedőbb ezek között a Vadkerty Katalin munkáját övező figyelem, amely munkáért a kutatónő 1998-ban Fábry-díjban részesült, az idén májusban pedig megkapta a Jedlik Ányos-díjat, amelyet most osztottak ki először a tudományos munkában elért eredményekért.

A Mercuriusban folyó munkát minősítik azok a kapcsolatok is, amelyeket a csoport az elmúlt években épített ki, amelyek kutatási programjait segítik, s amelyek révén tagjai a más intézményekben folyó kutatásokba is bekapcsolódhatnak. Együttműködési megállapodás született a budapesti Teleki László Alapítvány Közép-Európai Intézetével, közös kutatási programot dolgozott ki a csoport a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjával (KAM) és a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Műhelyével. A Mercurius programjait eddig a Művelődési és Közoktatási Minisztérium (Budapest), az MTA Kisebbségkutató Műhelye, az Illyés Közalapítvány (Budapest), a Párbeszéd Alapítvány (Budapest), az Agentúra Pacis Posonium (Pozsony) és a Márai Sándor Alapítvány (Pozsony) támogatta.

E kapcsolatok körét a csoport a közeljövőben bővíteni kívánja. Ugyanakkor továbbra is keresi a lehetőséget az intézményi keretek kiépítésére. A közeljövő tervei között szerepel az iroda infrastruktúrájának fejlesztése, de az is, hogy tagjai számára a tudományos továbbképzés feltételeit megteremtse, hogy a fiatal kutatókat minél nagyobb számban bevonja a kutatásokba, s hogy kutatási eredményeit minél inkább és minél szélesebb körben hozzáférhetővé tegye akár tudományos tanácskozások, akár publikációk, akár szakértői vélemények, tervezetek formájában.

A Mercurius Csoportban jelenleg az alábbi kutatási programok folynak:

Gyurgyík László: Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében;

Lampl Zsuzsanna: A letűnt pozsonyi magyar polgárság nyomában (Régi pozsonyi magyar családok életútja és életmódja);

Puntigán József- Balázs Tünde: Művelődési táborok és ifjúsági rendezvények 1960- 1995 (Kitekintéssel a magyar főiskolások által a két világháború között szervezett táborokra);

Vadkerty Katalin: Magyar “háborús bűnösök” a népbíróság előtt 1945- 1949-ben.

Előkészületben levő programok:

Kiss József: A szlovákiai magyar kisebbség a csehszlovákiai reformfolyamatokban;

Kocsis Aranka: Értékváltozások a hagyományos parasztcsaládban;

Lanstyák István- Menyhárt József: A hivatali kétnyelvűség néhány aspektusa két szlovákiai magyar településen;

Popély Árpád: Magyar-szlovák nyelvhatárváltozások a 20. században;

Sándor Anna- Presinszky Károly: A Zobor-vidék nyelvhasználata;

Simon Szabolcs: A szlovákiai magyar sajtó nyelve;

Vadkerty Katalin: A magyar-szlovák kiegyezés 1949-ben;

Vancsóné Kremmer Ildikó- Bergendi Mónika: A pedagógusok nyelvhasználata.

Mercurius Könyvek sorozat eddig megjelent kötetei:

Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció (1993);

Gyurgyík László: Magyar mérleg (A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében) (1994);

Csámpai Ottó: Viharvert nemzettudat (Identitástudat és érzésvilág problémái Zoboralja magyar falvaiban) (1994);

Szarka László: Szlovák nemzeti fejlődés – magyar nemzetiségi politika 1867-1918 (1995);

Popély Gyula: Ellenszélben (A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban 1918-1925) (1995);

Vadkerty Katalin: A deportálások (A szlovákiai magyarok csehországi kényszerközmunkája 1945-1948 között) (1996);

Lanstyák István- Szabómihály Gizella: Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és a magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában)(1997);

Lanstyák István- Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar-szlovák kétnyelvűségről (1998);

Vadkerty Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere (1999);

Vígh Károly (szerk.): Fejezetek Losonc történetéből (2000).

Farkas György: A nemzetiségi megoszlás térszerkezete vegyes lakosságú régiókban

(“Nulladik” változat a nyelvhatárra – egy módszer próbája)

“Tájékozódni a szó tulajdonképpeni jelentésében annyi,
mint egy adott világtájból (s a horizontot négy ilyenre osztjuk)
kiindulva megtalálni a többit, nevezetesen a napkeletet.”

(I. Kant (1))

Viharos évszázadunkban már több békeszerzőt, felelős politikust megtréfált néhányszor egy fura földrajzi fogalom. Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy az “igazságos területrendezések” egyik sarokkövének hitt európai nyelvhatárok a század eleji földrajztudósok képzeteiben gyökereznek. Az azonban egészen bizonyos, hogy a tér nagy tekintélyű tudósainak elképzeléseihez időnként buzgó tanítványokként ragaszkodó politikusok baklövéseit rendre gyászos emlékű kiigazítás-kísérletek követték. A fejlemények ismeretében legalábbis felülvizsgálatra szorulnakazok a csaknem tabuknak tekintett tételek, miszerint a valós földrajzi térben, annak szerkezetéből adódóan és abból törvényszerűen következően könnyedén föltárhatók és meghatározhatók -térképezhetők! – azok a vonalak, amelyek a különböző kultúrájú, nyelvű és társadalmi szerkezetű embercsoportokat egymástól jól érzékelhetően és egyértelműen elválasztják. Olyannyira, hogy akár az államközi kapcsolatok rendezése is ezeken alapulhatna.

Vitathatatlan, de legalábbis nehezen kétségbe vonható állítás viszont, hogy a földrajzi térnek valóbanvannak olyan részei – régiók, sávok, övezetek -, amelyek bizonyos etnikumok, társadalmi csoportok, nyelvek viszonylatában egyrészt választóvonalként hatnak, vagyis az egymástól elkülöníthetőjelenségeket kölcsönösen elhatárolják, más szempontból viszont éppen érintkezési felületkéntműködve, egymás felé kifejtett lehetséges hatásaikat fölerősítve vagy gyengítve, azokat kölcsönösen közvetítik, illetve gátolják. Adott nyelvek elterjedése szempontjából a földrajzi térnek ezt a részét szokás nyelvhatárnak nevezni.

Azt hiszem, a gondok akkor kezdődnek, ha a földrajzi térnek ezt a valamilyen bevett módszer alkalmazása révén nyakon csípett részletét, amelyet e sikeres fogás következtében térképbe rajzolt jelként érzékelünk, azonosítanunk kell e “tér képének” vonatkozási pontjaiban. Mit látunk ilyenkor magunk előtt, tanácstalanul merengve, lassú pillantásokkal pásztázva a tájat? A nyelvhatárt például semmiképpen, az biztos.

És mégis; láthatatlanul ugyan, de azért érzékelhetően – megtapasztalhatóan – ott van az rendszerint, s éppen azon a tájékon, ahol a térkép is jelöli.

1. Egy kihívás – az etnikai földrajz és a nyelvhatár-térképezés

A félreértések forrása ezúttal a tájékozódás zavara. Nem a külső, térbeli zavarodottságról van szó,hanem az ember belső tájékozódásának nehézségeire s annak következményeire kell fölhívni a figyelmet.

“A nagy ellenállást akkor kell legyőzni, amikor valamit abból a térből kell kiemelni, amely annyira ott van, hogy az érzékelhetőség körén kívül esik” – mondja Hamvas Béla (2), és az általa említett teret ezúttal én szó szerint veszem. És ki is emelem. “Könnyű valamit valóságnak mondani, ami pillanatnyi érdekeinknek megfelel. Az önkényesen rögzített határok becstelensége helyett az értelem produktív mértékeit kell alkalmaznom…” – olvasható tovább Hamvasnál, és ezt megint szó szerint értem és kiemelem. Mert “..köztudomású – mondja Hamvas Béla – , hogy az önkényesen rögzített határok nem rendet teremtenek, hanem démonokat ébresztenek.” Valóban emberhez méltó szép kihívás s egyben remek feladata a tudománynak e sötét önkény szülte démonok elűzése, értelmes rendbe szelídítése. Ilyesmire tennék most egy kísérletet.

Nemzetiségileg vegyes népességű, hátrányos helyzetű térségek etnikai földrajzi vizsgálatával 1996 óta foglalkozom. (3) Az etnikai földrajz az egyes etnikumokat, népcsoportokat hivatott megjeleníteni a földrajzi térben. Az adott területegységek, régiók népességének nemzetiségek szerinti megoszlásával, illetve az adott etnikai közösségekkel összefüggő problémák térbeli vetületeivel foglalkozik. A nemzetiségi megoszlás térszerkezetének feltárása az etnikai földrajzi kutatások egyik pillére. A térszerkezetet feltáró kutatásoknak pedig egyik alapeleme lehet a nyelvhatár feltérképezése. Föltéve, ha a nyelvhatár valóban térképezhető. Ez nyilván függhet az adott régió jellegétől, a “szóban forgó” nyelvektől – amelyek között választóvonalat kell képezzen -, az adott régiót lakó népesség általános jellemzőitől és nem utolsósorban függhet a feltárásánál, térképezésénél használt kutatási módszer alkalmasságától.

A kutatás terepe a dél-szlovákiai Lévai járás.(4) A járásbeli etnikai földrajzi kutatásaimat megalapozó hipotézis szerint a második világháború utáni nagy népességmozgatásokat követően kialakult jelenlegi etnikai térszerkezeten belül az 50-es évek óta “tömbösödési” folyamat zajlik. Ennek során a szlovák-magyar “lakosságcsere” következtében vegyes népességűvé vált, korábban élesen elhatárolódó nyelvterületek helyén újra szilárd(abb) alakot öltenek az egykor már kialakult “tiszta” etnikai tömbök. A hipotézis az asszimilációs folyamatok kiszélesedésének feltételezésén alapul, s egyfajta – etnikai földrajzi – térszerkezeti szemlélet foglalja keretbe.

A hipotézisnek a nemzetiségi megoszlás térszerkezetét érintő állításai szerint a járás középső részén kialakult egy “vegyes tömb”, nyomokban kitapinthatóak még az egykori “magyar tömb” maradványai – ezeket a vegyes tömb a Garam mentén ékként kettéhasítja -, és végül a hipotézis feltételezi, hogy fellelhetők még az egykori szlovák-magyar nyelvhatár foszlányai is.

A nyelvhatár feltérképezése azonban rendkívül bonyolult feladat. A néhány kísérlet során szerzett szerény tapasztalataimból s az áttanulmányozott szakirodalomból merítve a legrokonszenvesebb vélemény kétségkívül az, mely szerint éppenséggel lehetetlen a nyelvhatárt térképen megjeleníteni, merthogy a nyelvhatárok úgymond nem az érzéki szemlélet térképezhető földi terében jönnek létre, hanem inkább az emberek közti, lelkeket feszítő választóvonalak azok. S az efféle lélekben szövődő pókhálók fölfejtése inkább a lélekbúvárok feladata volna, mintsem a jobb híján statisztikai adathalmazokba furakodni kénytelen társadalomtudósoké. Ám mégsem lehet figyelmen kívül hagyni azt az egyszerű s az ott élők körében mondhatni mindennapos tapasztalatot, hogy abban a konkrét térben, bizonyos meghatározott irányokban mozogva az ember – ha kézzel nem is foghatóan, de igenis: füllel hallhatóan – más-más közegbe kerül. S ha a határátlépés helyét egészen pontosan kijelölni talán valóban lehetetlen is, a határátlépés tényét kétségkívül alátámasztja a kényszer, hogy a megváltozott környezethez – legalább “nyelvileg” – alkalmazkodni kell. Akinek mindennapos élménye ez az ingázás, annak számára a határátlépés ténye nyilván olyan mélyen rögzült, hogy alig tudatosítja. De mindennapi életének helyszíneit “használva”, tájékozódásának egyik alappillére az az ismerethalmaz, mely mozgásának irányához szabva eligazítja őt a nyelvhasználat kérdéseiben.

Belátva, hogy megfelelő módszer(ek) használata révén lehetséges a népesség nemzetiségek szerinti megoszlásának térszerkezetét az adott régiókban feltárni, arra gondoltam, hogy talán sikerülhetne abban olyan elemekre bukkanni, amelyek helyzetüknél fogva és jellegükkel megegyezően megfeleltethetőek volnának annak a bonyolult viszonyrendszernek, amelyet nyelvhatárnak hívunk. Ilyen térszerkezeti elem lehetne például egy összefüggő területsáv, amely két oldalán – a népesség nemzetiségi megoszlása szempontjából – tőle eltérő jellegű területekkel határolt. Persze mindig szem előtt kell tartani, hogy a földrajztudomány valójában csak egy-egy adott térség lehetséges térszerkezetét leíró hipotéziseket nyújthat, nem többet.

2. A módszer

A következőkben egy olyan egyszerű módszernek a bemutatására és elemzésére kerül sor, amely -jellegéből adódóan – vélhetően használható a nemzetiségi megoszlás térszerkezetére vonatkozó hipotézisek kialakítására is. A módszer a “földrajzi közelségből”, vagyis a szomszédságból “eredő egymásra hatás” (Nemes Nagy, 1998) mérésén alapul, ezért “szomszédság-mutató”-nak (neighbourhood index), illetve a szomszédság-mutató egyik változatának nevezhető.

2.1. Elméleti háttér, néhány alkalmi meghatározás

Előrebocsátandó, hogy a bemutatásra kerülő eredményeket illetően óvatosságra késztet az intés, miszerint: “…A racionalista kutatásra jellemző, hogy módszerének keresztülvitelét a valóságos helyzet felismerésénél fontosabbnak tartotta” (Hamvas, i. m.). Úgy gondolom, hogy ez a módszer a “keresztülvitele” nyomán adódó eredmények révén néhány biztos fogódzót kínál, s ezek a továbbiakban a tájékozódáshoz jól használható útmutatónak bizonyulnak majd. Így aztán a módszer, igaz, csak közvetve, akár a “valóságos helyzet felismeréséhez” is hozzájárulhat. Az eredményeket kartogramokon megjelenítve nyilván kirajzolódik majd valamilyen térszerkezet vázlata. Egyrészt a módszer, másrészt – s főképpen, talán – a kivitelezés korlátaiból adódik, amint az alább látható lesz, hogy ez a térszerkezet egy ideális tér képét rögzíti. Tehát inkább modellezi, semmint megjeleníti a nemzetiségi megoszlás térszerkezetét. Bízom benne, hogy ez az ideális tér-kép viszont hűen tükrözi, hogy külső tényezők hatása híján miképpen alakítaná a térszerkezet fő vonalait a járás össznépességéhez viszonyított arányuk, súlyuk szerint összevetett két nemzetiségi közösség.

Mindenekelőtt következzen néhány alapfogalom meghatározása!

2.1.1. Földrajzi tér, térszerkezet

Kant szerint a tér és az idő érzékelésünk állandó formái. Kettejük közül a tér a (tiszta) külső szemlélet állandó formája. (Kant, 1995, 163. p.) Együttesük “…quanta continua, mivel részeik nem adhatók meg másként, mint határok (pontok és pillanatok) közé iktatva, tehát oly módon, hogy maguk a részek megint csak teret és időt alkotnak. A tér tehát semmi egyébből nem áll, mint terekből…” (i. m., 195. p., kiemelés tőlem). Ugyanakkor “…sem a tér, sem az idő nem rendeződhet össze puszta helyekből, olyan alkotórészekből tehát, amelyek már a tér vagy az idő előtt adva lehetnének…” (i. m., 195. p.), azaz mindenkor feltételük valamely szemlélet. (5)

A földrajzi tér részének tekinthető mindaz, ami térképen megjeleníthető. Maga a térkép sajátos feltételei (keretei, határai stb.) révén a “valós” téridő-kontinuumból mintegy kiragadva létezik. Tartalmát tekintve a térkép egyezményes és variálható jelrendszerek együttese, a tér és az idő “határok közé iktatott” pontjaira és pillanataira vonatkoztatva. (6)

A térszerkezet (a tér szerkezete) tehát nem egy eleve adott, az (érzéki) szemlélettől független külső valóság, szükségszerűség (mint maga a tér), hanem éppen függvénye annak. (7)

2.1.2. Nemzetiségi megoszlás

A jelenségek földrajzi vizsgálatának kulcsfogalma az elterjedés. Adott jelenségek elterjedésének behatárolása a térszerkezetet feltáró kutatások része. A tér földrajzi (tudományos) strukturálásának alapelve mérhető és összevethető mennyiségeket feltételez. Ezeket a kutatás az adott (esetleg: választott, szubjektív) érték- és koordinátarendszerben mérlegeli, összeveti és elhelyezi.

Ez történik a népesség nemzetiségi megoszlásának földrajzi vizsgálata esetében is. Az etnikai földrajz olyan, bizonyos helyekhez köthető, mérhető statisztikai adatokkal (8) foglalkozik, pl. községsoros bontásban, amelyek a százalékarányok révén egymással összevethetők.

2.1.3. Etnikai tömbök, nyelvhatár

Ad hoc definíciók:

Etnikai tömb – településcsoport, mikrorégió közös határokkal, kapcsolódó infrastruktúrával stb., közel azonos nemzetiségi megoszlással az egyes községek népességén belül; egy adott etnikum túlsúlyávalmindenütt.

Nyelvhatár – térbeli választóvonal, amelyen túl az adott nyelv szórványba szorul, elvétve használt, rangjavesztett. Az adott nyelvet beszélő közösségek (nem egyének, családok) “előfordulásának utolsó vonala”. (9)

Jól látható, hogy a szakirodalmi vonatkozások kimerítő feltárását s így a felvonultatott meghatározások komolyabb megalapozást ezúttal elhagytam, lévén, hogy ennek az írásnak fő célkitűzése egy bizonyos módszer bemutatása, ezért talán megbocsátható az elméleti háttér felvázolásának ez a hiányossága.

2.2. “Szomszédság-mutatók”, az alapfogalmak definíciói

A térbeli tagoltság elemeit – Nemes Nagy nyomán – három tényező alapján csoportosíthatjuk. Ezek a lokalizálódás, a regionalizálódás és végül a centrum-periféria kettősség. A lokalizálódás “…a földrajzi közelségből eredő egymásra hatás” (Nemes Nagy, 1998, 58. p.). Ezt a tényezőt “…mérhetjük például a legközelebbi szomszédok adott jellemzőinek hasonlóságával, együttmozgásával. (…) Az így számszerűsíthető térkategóriákat beépítve egy regressziós modellbe, mérhetővé válik a térhatás.” (i. m., 58. p.) A regressziós modell bizonyos “…térszerveződési struktúrák jelenlétének, vagy hiányának kimutatására alkalmas” (i. m., 60. p.). Az idézetben kiemelt kifejezés véleményem szerint megfeleltethető a térszerkezet fogalmának.

Ami a szomszédságot illeti: “Ha matematikailag közelítünk a fogalomhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy két térelem szomszédsága, a közvetlen érintkezés a távolság egyik szélső értéke, minimuma. (A szomszédok távolsága a szokványos távolságértelmezés szerint 0.)” (i. m., 163. p.)

Fontos az ún. szomszédság-mátrix meghatározása is. “Bármely térbeli rendszer szomszédsági relációihoz egy speciális kételemű, szimmetrikus mátrix rendelhető. Ebben az egymással szomszédos, egymással érintkező területegységeknek megfelelő sorok és oszlopok találkozásában az érték 1; a nem szomszédos egységeké 0. E mátrix soraiban, illetve oszlopaiban található elemek összege adja meg az egyes területegységek szomszédainak számát, e részösszegek együtt az összes szomszédsági relációt, aminek a fele a szomszédos területegységek száma.” (i. m., 167. p.)

Szomszédsági hatások a területi autokorreláció (10) mérése révén ragadhatók meg. “A területi autokorreláció (…) olyan területi modell, amely egy adott társadalmi jelenségnek egy adott helyen, illetve a hellyel szomszédos helyeken mért értékei közötti kapcsolatot, összefüggést mutatja ki. (…) az idősorok analógiájára és a szomszédság fogalmát felhasználva – az adott jelenség térbeli eloszlását ugyanazon jelenségnek a hely (közeli vagy távolabbi) környezetében felvett értékeivel írja le, magyarázza (Cliff, A. D.-Ord, J. K., 1981).” (Nemes Nagy, 1998, 217. p.)

A területi autokorrelációs együttható [ TAE] különböző értékei a szomszédsági hatások megítélése szempontjából más-más jelentéssel bírnak. “A pozitív területi korreláltság (a) regionális tudomány szempontjából annak matematikai bizonyítéka, hogy a szomszédság (a közelség) az adott jelenségben egymásra hatással, hasonulással jár. (…) A TAE 1-hez közeli értéke olyan térsémát jelez, amelyben az egymással szomszédos területegységek hasonlóak egymáshoz.” (i. m., 218.o., kiemelések tőlem) Ha a TAE értéke mínusz 1-hez közelít, “…a térstruktúra az adott jelenségben alternáló”, ha pedig “…az együttható értéke 0-hoz van közel, akkor a térségben lényegében véletlenszerűen változik az adott mutatószám értéke” (i. m., 218. p.). Ez utóbbi lehetőség kapcsán azonban fontos megjegyezni azt is, hogy “(a) térbeli autokorreláltság hiánya (…) a társadalmi térben inkább kivétel, mint teljesülő feltétel.”

Véleményem szerint joggal feltételezhető, hogy a községek szintjén – és éppen népességük nemzetiségi megoszlására is hatással – működnek olyan társadalmi mechanizmusok, amelyek következményeként az adott térségekben a szomszédság a községek bizonyos irányba való hasonulásával jár. Legalábbis erre következtethetünk, ha pl. a szomszédság-mutató révén erre utaló jelenségeket tudunk megragadni és feltárni.

A továbbiakban mindvégig figyelembe kell venni, hogy kiindulópontként két – egyelőre alaposabban meg nem vizsgált – feltétel teljesülésével számolok. Azzal együtt, hogy feltételezem: a területi autokorreláció értéke értelemszerűen 1-hez közelít, úgy gondolom, hogy egyfajta – közelebbről még meghatározatlan – települési szintű asszimilációs nyomásnak is kell a háttérben működnie.

2.2.1. A módszer leírása

Egyszerűen annyi történt, hogy összeállítottam a Lévai járás községeinek szomszédság-mátrixát úgy, hogy az “1” érték helyébe az illető szomszéd településkategóriabeli hovatartozásából következő szám-értéket írtam (némi változtatásokkal), s az egyes oszlopok (települések) összegét átlagoltam, vagyis a szomszédok számával elosztottam.

A számítások során két fő elvet tartottam szem előtt. Alkalmi megnevezéseket használva, ez a két alapelv a többség, illetve a “tömbség” elve. A többség elve alapján – nemzetiségi hovatartozásától függetlenül – mindenütt a helyi számbeli többség lesz az irányadó. Ez, mint látni fogjuk, már a községek kategória-beosztásánál érvényesül, a számításnál csupán annyiban, hogy néhány mozzanatot leszámítva az is mindvégig nemzetiség-semleges megközelítésre törekszik.

A “tömbség elve” kifejezés mögött az a törekvés húzódik meg, hogy a számítás menetébe mintegy automatikusan beépüljenek olyan elemek, amelyek afféle rásegítések a tömbszerű szerkezet kidomborítása céljából. Ha az adott község és valamelyik szomszédja hozzárendelt szám-értéke megegyezik, akkor az adott szomszéd szám-értéke kétszeresét vettem számításba az összegzésnél. (11) A magyar államhatár menti községeknél viszont, ahol a hipotézis szerint az egykori magyar tömb maradványa feltételezhető, az összegzés során + 30 hozzárendelt szám-értéket is számításba vettem. (Több próba: 10, 25 stb. után.) Ennyiben a számítás itt semlegességét veszti, e beavatkozás nélkül azonban szem elől veszne az a fontos tény, hogy e községek magyar többsége – az államhatár hatásai ellenében is – az alsó Ipoly-völgyi vagy honti magyar tömb szerves része. Természetesen ezek a beavatkozások megkérdőjelezik a térségbeli viszonyok valósághű tükrözésének lehetőségét. Ezúttal azonban, amint arról már szó volt, a nemzetiségi megoszlás térszerkezetének egyfajta modellezése volt a cél.

2.2.2. A számítás menete

A kiindulási alap az adott területegység (1. sz. térképvázlat: A Lévai járás településszerkezetének vázlata, a járás fekvése) községei népességének százalékarányban kifejezett nemzetiségi megoszlása a legutóbbi, 1991. évi hivatalos népszámlálás adatai alapján. (12)

A települések kategóriákba sorolása, a népesség nemzetiségek szerinti megoszlása alapján, saját beosztásom eredménye. (13)

A települések kategóriákba sorolása, a népesség nemzetiségek szerinti megoszlása alapján, saját beosztásom eredménye. (13)

1. sz. táblázat: Községkategóriák

Kategóriák

A helyi többség

százalékaránya

Jelölés

A hozzárendelt szám-érték

90- Xo 5,0
“többségi” 80-89 Xy 3,0
65-79 Xyx 2,0
60-64 Vx 1,0
“vegyes” 55-59 Vox 0,5
45-54 Vo 0,0

1. A számítás menetének első lépéseként a kalkulus egyszerűsítése céljából egy-egy racionális számot rendeltem a kategóriákhoz (vö. 1. sz. táblázat). A hat kategóriához a 0-tól 5-ig terjedő intervallumból választottam értékeket. Ez az érték-hozzárendelés nyilvánvalóan önkényes választáson alapul. Mindenesetre az előzetesen rögzített alapelvek talán némileg tompítják e mozzanat erősen szubjektív jellegét.

A küszöb az Xo és Xy kategóriák között (5-3; a 4-es érték elhagyása) például szintén a tömbszerűség kidomborítása végett került beépítésre. A cél az volt, hogy a kapott eredmények alapján jobban (egyértelműbben) elkülönüljenek a “tiszta” községek – az etnikai tömbök magjai – a pusztán “többségi” községek csoportjától. A három vegyes kategóriának a (0,1) intervallumba való beszorítása is elősegítheti a vegyes tömb egyértelmű elkülönülését.

2. A második lépcsőben az adott község szomszédainak nemzetiségi megoszlása szerint hozzárendelt szám-értékei összeadása kerül sorra (szummarizálás) (14), esetenként kiegészítve a már jelzett “rásegítésekkel”.

A szomszédsághoz tartozónak tekintettem minden, az adott községgel határos települést, még ha csak egy pontban érintkeznek is (pl. Nyírágó, Lekér, Kural, Kéty községek). Beszámításra kerültek a szomszédok a járással szomszédos területegységekből (járásokból) is és a szomszédos ország területéről is. Ismét föl kell hívni a figyelmet arra, hogy valamelyest torzul így a kép, hiszen valamennyi szomszédjával bizonyosan nem egyenrangú (egyenértékű) az adott település kapcsolata.

3. A számítás befejezése a kapott érték osztása

a) a területegységbeli községek szomszédainak átlagos számával (Lévai járás: 5);

b) a területegységbeli községek szomszédainak átlagos számával, figyelembe véve a járáshatáron túli szomszédokat is (6);

c) az adott község minden szomszédjának számával.

A három lehetőség közül végül az utolsót vettem figyelembe. Tehát az adott község összes szomszédai számával átlagolt érték került megjelenítésre.

2.2.3. A kontroll

A számítás során beépített ráhatások következtében az eredmények nyilván csak fenntartásokkal fogadhatók el. Ezért, mintegy ellenőrzésképpen, feltétlenül szükségesnek látszott végigvinni egy másik számítást is, olyat, amely valós statisztikai adatokon – százalékarányokon – alapul és lehetőleg híján van mindenféle rásegítésnek. Ennek a kontroll-számításnak az eredményei aztán összevethetők a torzításokat is tartalmazó kalkulus eredményeivel, s ez remélhetőleg sok tanulsággal szolgál majd. Mindenekelőtt megítélhető lesz így a torzítások aránya.

Tehát a valós százalékarányok szerinti megoszlás figyelembevételével – ezúttal is, a többség elvéhez igazodva, mindenütt a helyi többség százalékaránya lesz a mérvadó -, kategóriákba csoportosítás nélkül, a szomszédság-mátrixot felhasználva került sor egy másik számításra. Egyszerűen a mátrix 1-es értékei helyébe az adott község helyi többsége százalékarányának értékét (századnyi pontossággal) “írtam”, majd ezeket az értékeket összegeztem, és a szomszédok számával átlagoltam. A számítás menete is – az 1. lépés kivételével – megegyezik az előző számításéval. A számítás során kitűnt, hogy a “rásegítés” ez esetben szükségtelen, ezért a kétszeresen vett azonos kategória és a “magyar határ-effektus” elmarad, illetve módosul. Mindenesetre a határ menti tömbben problematikus eredmények születtek, mivel nem álltak rendelkezésemre a határon túli községek adatai.

A kategóriákba csoportosítás a számítás előtt elmaradt; ez nehézségeket okoz a kapott eredmények értelmezése során. Kitűnt, hogy magukat az eredményeket, a kapott szám-értékeket szükséges csoportokba különíteni, hogy valamiféle interpretáció egyáltalán lehetséges legyen. De a településkategória-táblázat beosztásánál (vö. 1. sz. táblázat) sokkal alkalmasabbnak bizonyult az 5%-os léptékű kategória-beosztás.

2.3. Az eredmények értékelése, térképi megjelenítés

Az első számítás során kapott értékekből (amelyek a < 0;10) intervallumba esnek) egy kartogram készült. A kartogram kategória-beosztása, figyelembe véve a kapott értékek eloszlását, a következő: 0-tól 4-ig négy kategória, 4-től 10-ig egy kategória és végül külön kategóriába kerültek a 10 fölötti értékek. A kapott értékek így összesen hat kategóriába soroltattak. Ez a csoportosítás értelemszerűen megfelel a már említett községkategóriák beosztásának.

2. sz. táblázat: A kirajzolódó térszerkezet alapelemei (alkalmi megnevezések)

Érték

Térszerkezeti elem

 

Jel-

jellemzői

elnevezése

 

kulcs*

10- (a község…) minden szomszédja nemzetiségileg “tiszta” szlovák, más nemzetiségű (magyar) csak egyénileg

(szlovák)TÖMB

 

1

4-10 szomszédai nagyrészt “tiszták”, más (magyar) – szórványok

PEREM

 

2

3-4 északabbra, a perem/tömb felőli szomszédjaiknál a magyar etnikumú közösségek nyomai már csak szórványok, itt még nem

NYELVHATÁR

 

5

2-3 teljes keveredés a községek népességén belül és a községek szintjén is; nyelvszigetek

“MOZAIK”

 

1-2 szomszédjai nagyrészt vegyes lakosságúak (enyhe szlovák túlsúly a térségben)

PEREM (gyűrű)

 

0-1 minden szomszédja vegyes lakosságú

(vegyes)TÖMB

 

7

1-2 szomszédjai nagyrészt vegyes lakosságúak (enyhe magyar túlsúly a térségben)

PEREM (gyűrű)

 

2-3 teljes keveredés a községek népességén belül és a községek szintjén is; nyelvszigetek

“MOZAIK”

 

3-4 délebbre, délnyugatra a perem/tömb felőli szomszédjaiknál a szlovák etnikumú közösségek nyomai már csak szórványok, itt még nem

NYELVHATÁR

 

6

4-10 szomszédai nagyrészt “tiszták”, más (szlovák) – szórványok

PEREM

 

4

10- minden szomszédja nemzetiségileg “tiszta” magyar, más nemzetiségű (szlovák) csak egyénileg

(magyar)TÖMB

 

3

sz_farkas_04 sz_farkas_02 sz_farkas_03

* A 2. (3., 4.) sz. térképvázlathoz:

A térszerkezet jellegének kidomborítása céljából, de bizonyos nyomdatechnikai megszorításoknak is engedve, a kartogramon ábrázolt eredményeket a községhatárok figyelembevételével interpoláltam. Az interpoláció során megjelenített alapvonalak (10/ 4/ 3/ 2/ 1) azonosak a kartogram kategóriáival. Hogy az ábra olvashatóbb legyen, bizonyos mezőket még sávozással kiemeltem, de elkerülendő a zsúfoltságot, tisztán maradtak a vegyes tömböt övező gyűrűk (2. sz. térképvázlat).

A kontrollként végrehajtott számítás eredményeit ugyanígy kartogramon jelenítettem meg, majd a 2. sz. térképvázlathoz hasonlóan azokat is interpoláltam. A már említett 5%-os kategória-beosztást érvényesítve született meg a 3. és 4. sz. térképvázlat.

A térképvázlatok közös jelkulcsa a szövegbe, a 2. sz. táblázatba került.

3. Gyűrűs-öves térszerkezet, kettéágazó nyelvhatár

Ezek után vegyük szemügyre eredményt, az elénk táruló látványt!

A 2. sz. térképvázlaton a központi mag körül, a vegyes lakosságú térségnek kb. a közepén, összeérő övek, gyűrűk találhatók. Rájuk tapadva kétfelől azonos értékű sávok fekszenek, az öveket fedő héjak; közülük a szélsők kifelé nincsenek behatárolva, ezek a két nagy nemzetiségi tömbterület részei. A vegyes tömb magját körbeölelő gyűrűk és sávok közül a magyar, ill. a szlovák tömbök pereméhez legközelebb fekvők (ezek a 2. sz. táblázat szerint a 3 és 4 közé eső értékek) tűnnek a leginkább megfeleltethetőnek a nyelvhatárral.

Legalábbis, ha a számítás eredményei elfogadhatók. Az ellenőrző számítás megjelenített eredményei is alátámasztják azonban ezt a feltételezést. A zsúfoltság elkerülése végett a kontrollszámítás eredményeiről két térképvázlat készült. A 3. sz. térképvázlat ugyan csak a három tömb magterületeit és azok peremét emeli ki, meglehetősen egybehangzóan az ellenőrzött számítás térképre vitt hasonló eredményeivel, a 4. sz. térképvázlaton azonban már elkülönítettem a vonatkozó területsávokat is. Látható, ebben az esetben is lényegében ugyanott rajzolódik ki a nyelvhatár, ahol a 2. sz. térképvázlaton.

Csakhogy így világosan kirajzolódik az is, hogy nem egy, hanem két nyelvhatár létezik. Ez a kettősség értelmezhető persze úgy is, hogy az egy szlovák-magyar nyelvhatár a járás keleti szélén szétágazik; egy északi és egy déli ágra válik. Ekkor meg a két ág meghatározása vezet ahhoz a megkerülhetetlen felismeréshez, hogy a szlovák-magyar nyelvhatárt ebben a régióban térszerkezetilegkét, egymástól több kilométeres távolságra fekvő vonal képezi, illetve két, egymástól távol eső területsávval lehet azonosítani.

Az északi, a szlovák tömb pereme mentén futó ág lehet a tulajdonképpeni magyar nyelvhatár, míg a déli, a maradék magyar tömb peremét érintő ág ez esetben a mai szlovák nyelvhatár. A köztük fekvő területsáv községeinek népessége nemzetiségileg vegyes; ebben a térségben a nyelvhatárok valóbanmeghatározhatatlanok.

A történelmi idő távlatában elmondható, hogy a magyar nyelvhatár kb. a múlt évszázad 80-as éveitől követhetően a helyén (az egykori szlovák-magyar nyelvhatár helyén) maradt, míg a szlovák nyelvhatár a második világháború utáni nagy és jobbára erőszakolt népességmozgások következtében messze előrenyomult. Ez a mostani szlovák nyelvhatár mintegy új fejlemény; a hagyományos határvonal vélhetően századok óta egy helyben topogó sávjától elvált; sorsának további alakulása bizonytalan. Felszívódhat, elfoszladozhat mögüle a még ott élő magyarság, ez esetben az eljövendő, új szlovák-magyar nyelvhatár leendő nyomvonalát jelöli. De lehetséges, hogy maga is mozgásban lévő, dinamikus jelenség még, s egy új egyensúly jövőbeni kialakulása esetén, hátrább kerülve a mai vegyes tömb súlypontja felé, újra “egyesül” majd a mindenképpen erodálódó mai magyar nyelvhatárral. A felvázolt lehetőségek feltárása nyilván további kutatások feladata.

4. Összefoglalás

A népesség nemzetiségi megoszlása térszerkezetének alapelemeit a Lévai járásban az 5. sz.térképvázlat jeleníti meg. Ez valóban inkább csak egy vázlatnak minősül, mintsem térképnek. Nemcsak azért, mert még tovább vizsgálandó hipotézisekre alapozott számítások nyomán született, hanem kidolgozásának korlátai miatt is. Így is kirajzolódik azonban a három etnikai tömb elkülönült magterülete. A fő szerkezeti vonalak megjelenítése révén feltárul a járás észak-dél irányú tagoltsága a népesség nemzetiség szerinti megoszlása szempontjából, valamint a járásbeli magyarságot kettéosztó kelet-nyugati tagolódás. Kiegészíti és részben alátámasztja mindezt a nyelvhatár feltételezett sávja, valamint a járás nyugati határszélén a bonyolult dombvidék (Garam menti hátság, Törzsök-erdő) etnikai mozaikövezete. A térszerkezeti modell legfontosabb új eleme a “kettényíló” nyelvhatár megjelenítése.

A módszer alkalmasnak bizonyult egy ideális térszerkezet modelljének fölvázolására. Továbbgondolható és fejleszthető, finomítható. Azt hiszem, joggal feltételezhető, hogy a jövőbeni még alaposabb és körültekintőbb kutatás sem hozhat majd gyökeresen eltérő eredményeket. Amit ez a módszer nyújtani tud, az valóban nem több a biztosabb tájékozódáshoz fogódzót kínáló néhány szolid támpontnál. Első látszatra talán szerény a haszon, mégis több a semminél.

sz_farkas_05

 

Irodalom

Fokasz, Nikosz: Káosz és fraktálok. Bevezetés a kaotikus dinamikus rendszerek matematikájába – szociológusoknak. Budapest, 1999, Új Mandátum. /Nagyítás – szociológiai könyvek 21./

Hamvas Béla: Szarepta. Esszék 1951-1955. Budapest, 1998.

Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája [ 1781] . Ford. Kis János. Budapest, 1995, ICTUS.

Kant, Immanuel: Történetfilozófiai írások [ 1784-1798] . Ford. Vidrányi Katalin. Szerk. Mesterházi Miklós. Budapest, 1997, ICTUS.

Nemes Nagy József: A tér a társadalomkutatásban. Bevezetés a regionális tudományba. Budapest, 1998.

 

Sc ítanie l udu, domov a bytov 1991 v okrese Levice. Levice, 1992, Okresné oddelenie SŠ Ú.

Lacza Tihamér: Magyar jezsuiták Latin-Amerikában (II. rész)

Limp Ferenc

Budán (de lehet, hogy Magyaróvárott) látta meg a napvilágot 1695. május 25-én, tehát két és fél évvel idősebb volt Orosz Lászlónál. 1713. október 18-án, Trencsénben lépett a jezsuita rendbe, majd Bécsbe ment, ahol teológiát tanult. Később grammatikát és bölcseletet tanított. 1726. július 27-én Orosz Lászlóval együtt szállt hajóra Genovában, hogy a Sevillába menjenek. Mint már említettem, a jezsuita misszionáriusképzőben együtt készültek a hittérítő munkára, és együtt vágtak neki az óceánnak is. Limp Ferencet Córdobából a paraguayi rendtartomány legészakibb részébe küldték. Először a hanyatlásnak indult Santo Ángel redukciót sikerült felvirágoztatnia. 1732-ben lett a San Lorenzo telep vezetője, majd néhány év elteltével már hét redukció irányítását bízták rá. Ez a térség azonban a spanyol és a portugál érdekszféra ütköző zónájában feküdt, s az 1750-ben megkötött Tratado de Permuta alapján végül a portugáloké lett. A hét redukció indiánjai azonban nem akartak portugál fennhatóság alá kerülni, mert okkal féltek attól, hogy rabszolgaságba vetik őket. Inkább az áttelepülést választották volna, de az ügy lebonyolításával megbízott spanyol hivatalnok türelmetlensége miatt végül ezt is elutasították, és inkább a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Az események drámai fordulatot vettek, amit Limp Ferenc nem tudott megakadályozni, jóllehet minden erejét latba vetve igyekezett a szembenálló felek között közvetíteni. Sem az indiánok, sem a spanyol hatóságok nem bíztak benne, s amikor a konfliktus véres harcba csapott át, őt vádolták meg a háború kirobbantásával és az indián fegyveres ellenállás megszervezésével. Pedro de Cevallos Buenos Aires kormányzója – később spanyol alkirály – vizsgálatot indított Limp Ferenc ügyében, és ennek alapján felmentette őt a vádak alól. A hét missziós telep sorsa azonban megpecsételődött: a spanyol és a portugál hadsereg egyesült erővel leverte az indiánok ellenállását. Az a néhány, aki életben maradt az őserdőben talált menedéket. Limp Ferencet a Yapeyú redukcióba helyezték át, és itt élt akkor is, amikor megérkezett a jezsuiták kitoloncolását elrendelő királyi parancs. Az akkor már 73. évét taposó, súlyos beteg misszionáriust a sors megkímélte a megalázó bebörtönzéstől és attól, hogy zsúfolt hajón, méltatlan körülmények között szállítsák Európába. Valamikor 1768-ban (sajnos a pontos dátumot nem tudjuk) meghalt. Misszionáriusi munkája mellett néprajzi és földrajzi megfigyeléseket is végzett, halála után kiadták Dél-Amerika földrajzát ismertető írását (36).

 Aperger Zsigmond

Szabó László könyvében (37) másfél oldalt szentelt Aperger Zsigmondnak, akiről egy 18. századi spanyol utazó, Félix de Azara “minden kétséget kizáróan” azt írja Viaje a través de la América Meridional desde 1781 a 1801 című, számtalan kiadást megért munkájában, hogy magyar orvos volt (“Segismundo de Aperger era médico de Hungría” ). Szabó szerint Aperger apja bécsi bankár volt, fia – aki az 1690-es években született – orvosnak tanult, és valószínűleg Magyarországon praktizált, amikor belépett a jezsuita rendbe. 1717-ben érkezett Dél-Amerikába, mégpedig Buenos Airesbe, és 1726-ig a córdobai egyetemen tanított. Két pestisjárvány (1719, 1730) leküzdésében is nagy érdemeket szerzett. A második járvány a paraguayi redukciókban ütötte fel a fejét, s mint egy korabeli krónikás feljegyezte, ha Aperger nincs a helyszínen, akkor az indiánok több mint fele elpusztult volna. Noha Aperger jezsuita volt, hittérítő tevékenységet nem folytatott. Annál több időt töltött viszont kísérletekkel és különböző gyógynövények gyűjtésével. Ezekből hatásos gyógyszereket készített, s receptjeit egy kötetbe gyűjtve (Códice Misionero) meg is jelentette. Szabó László, aki a könyvet felfedezte, Apergert rendkívüli egyéniségnek, humanista és önzetlen embernek nevezi. Az orvos receptjeit széles körben terjesztették, és valószínűnek látszik, “hogy Argentína, Uruguay és Paraguay ma is nagyszámú kuruzslói közül sokan még mindig Aperger, a legendás hírű Padre Sigismundo régi bevált receptjei alapján orvosolnak…” Aperger olyan nagy tekintélyt vívott ki magának, hogy amikor rendtársait 1767-ben kiutasították Dél-Amerikából, vele kivételt tettek. Elképzelhető, hogy ebben magas kora is szerepet játszott, mindenesetre a hatóságok engedélyezték, hogy a loretói redukcióban maradhasson, és ott érte a halál 1773-ban.

 Plantich Miklós

Szabó László szerint (38) Zágrábban született (időpontot nem közöl, így csak feltételezhető, hogy valamikor az 1700-as évek elején), s nemzetiségét tekintve félig horvátnak, félig magyarnak mondja. Ősei határőr katonatisztek voltak, Plantich Miklós azonban a tudományos pályát választotta, és a jezsuiták nagyszombati kollégiumában, majd pedig trencséni újoncképzőjében tanult. Pontosan azt sem tudjuk, mikor került az Újvilágba, közelebbről Uruguayba, ahol a jezsuiták cordóbai, majd montevideói kollégiumában tanított, később pedig ennek az intézménynek a rektoraként működött. Hittérítést nem végzett, de azt nem tudjuk, hogy milyen tárgyakat oktatott. Valószínűleg befolyásos és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező ember lehetett, mivel azzal vádolták meg, hogy a paraguayi indián redukciókból az ő irányításával egy olyan államalakulatot akartak létrehozni, amely önálló királyság lett volna. Ez persze merő koholmány volt, hiszen Plantich Miklós nemigen járt a paraguayi rendtartomány indián telepein. 1768-ban más rendtársaival együtt ő is haza vergődött, de életének további folyásáról közelebbit nem sikerült kideríteni.

 Hedry Márton

1709 táján született, de születésének helyét nem ismerjük, és életének első évtizedeiről sem tudunk semmit. 1748-ban érkezett az Újvilágba, közelebbről a mai Chile területére, a Concepción környékén élő araukánok földjére. (Tizenöt évvel korábban ugyanitt tevékenykedett Herre Mihály nyitrai származású segítő testvér is, akiről csak annyi ismeretes, hogy 1737-ben, negyvenéves korában halt meg Santiago de Chilében.) Szabó László szerint (39) Hedry jól beszélt görögül, és megtanulta az araukán indiánok nyelvét is. A chilei redukciók életéről nem sok adat áll rendelkezésre, így Hedry Márton működéséről is csak keveset tudunk. Ő is azok között volt, akiket vasra verve szállítottak Európába. Gyaníthatóan 1768-ban halt meg.

 Ferder Fülöp

Feltehetően 1713-ban született, és 1745-ben érkezett meg a Río La Plata környékére. Öt évig a San Tomé redukcióban tevékenykedett, ezt követően a Loreto missziós telep vezetője lett. Azt tudjuk, hogy a jezsuiták kiutasításakor ő is visszatért hazájába, de életének utolsó időszakáról nincsenek megbízható adatok.

 Szerdahelyi Ferenc

Győrött született 1717-ben. 31 éves korában, 1748-ban érkezett Buenos Airesbe, és kezdetben a San Juan Bautista misszióban működött. Később a paraguayi rendtartományban fekvő Yapeyú missziós telep vezetésével bízták meg, itt évekig együtt tevékenykedett Limp Ferenccel. Utolsó állomáshelye az Apóstoles redukció volt (ebből fejlődött ki az azonos nevű argentin város), innen toloncolták ki őt és rendtársait 1767-ben, amikor megérkezett a Jézus Társaságot feloszlató királyi rendelet. Spanyolországba visszatérve két hónapig raboskodott, majd Nagyszombatba ment. Itt találkozott vele később Orosz László. Valószínűleg megérte a jezsuita rend magyarországi betiltását, de életének további fejleményeit és halálának dátumát nem ismerjük.

 Lyro Ignác

A Nyitra megyei Sziklavárhelyen született 1717. május 17-én, és 1739-ben lett a Jézus Társaság tagja. Ezt Ács Tibor állítja már említett művében (40), míg egy külföldi szerző (J. Jouanen) szerint 1729. július 13-án, a csehországi Troppauban (a mai Opavában) látta meg a napvilágot, és 1754-ben érkezett Dél-Amerikába. A két szerző abban egyetért, hogy Lyro Ignác Ecuadorban, Quitóban tevékenykedett, ahol missziós munkája mellett elsősorban földrajzi kutatásokat folytatott. A rend feloszlatása után visszatért Európába, és az egyik forrás szerint Nagyszombatban, míg a másik forrás szerint Csehországban telepedett le, ahol betegápoló lett. Egy 1757. június 17-i keltezésű, Quitóban írt levele nyomtatásban is megjelent. Ebben Peru és Ecuador földrajzi viszonyaival foglalkozik. Halálának időpontja ismeretlen.

 Zakarjás János

Születésének pontos dátumát nem tudjuk. Feltehetően 1720 táján Nagyszombatban látta meg a napvilágot. Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, és 1740-ben belépett a Jézus Társaságba. Trencsénben is tanult, később – 1745-ben – itt kezdte tanári pályáját. 1748-ban, miután áldozópappá szentelték, úgy határozott, hogy ő is az Újvilágban vállal missziós szolgálatot. A következő év elején megkapta az ehhez szükséges engedélyt, és Bécsből Graz érintésével Genovába utazott, ahonnan egy vitorlás fedélzetén Spanyolországba hajózott. Útitársai között ott volt Éder Xavér Ferenc páter is, akiről a későbbiekben lesz szó. A misszionáriusképző elvégzése után 1750. október 12-én Cádiz kikötőjében szállt hajóra és vágott neki a végtelen vizeknek. Úti célja a perui Callao volt, ahová a szokásos módon, a Panamai-földszoroson átkelve érkezett meg. Az első időszakban Limában élt (ekkoriban gyakran találkozott a nála vagy 30 évvel idősebb Rér Jánossal, akiről egyik levelében is megemlékezik), majd a bolíviai Mamoré folyó menti redukciókban kezdte meg hittérítő munkáját. Ezen a vidéken működött egyébként Éder Xavér Ferenc is. Zakarjás János Dél-Amerikából több levelet is küldött Európába, ezek alapján viszonylag jól rekonstruálható mindaz, ami vele történt, de csak 1756-ig. A további 11 esztendőről viszont csak feltételezéseink vannak. Azt tudjuk, hogy megfordult a mojo, canichaná, cayuvava és más indián törzsek között. Működési területének központi missziója alighanem az a San Javier redukció volt, amelyet megtalálunk Éder Xavér Ferenc térképén is. A Mamoré folyó Bolívia laposabb, őserdőkkel borított területein kanyarog. A legmegbízhatóbb közlekedési eszköz errefelé a csónak, gyalogosan csakis pontos helyismerettel lehet útra kelni. A kellemetlen éghajlatú, mocsaras vidéken szinte fekete felhőket alkotó rajokban támadnak a betegségeket terjesztő szúnyogok és más rovarok, így aligha meglepő, hogy Zakarjás is leesett a lábáról, ezért átmenetileg az Andok csúcsai között elterülő Cuzcóba költözött, ahol betegségét gyógyíttatta. Felépülését követően visszatért munkájához. Az indiánok életéről, a magyar misszionárius körükben eltöltött éveiről képet alkothatunk magyarországi ismerőseihez – Bartakovics József jezsuita tanárhoz és Kéri Ferenchez – írt leveleiből. 1756. április 16-án kelt levelében a következőkről számol be Bartakovicsnak: “Az 1754. év június havától fogva a déli szélesség 18. fokától a 12. fokáig, a 316. hosszúsági fokon (abban az időben még nem különböztették meg a nyugati és a keleti hosszúságot – L. T.) áthajóztam, kelet és nyugat között alig 3 fok eltéréssel. Ezek a perui tartomány misszióinak határai. Csaknem az egész vidék síkság, amelyet számos folyó öntöz. Ezek között kiválóbbak: Mamoré, Itenes, Beni, hajózhatók (…) Az esős évszakban (októbertől májusig tart) csaknem az egész területet elöntik annyira, hogy ha az indus lovas az előző félévben jaguárokra, vadkanokra, szarvasokra vadászott, most 10 rőf mélységű vízben csónakozva halászik. Ezért lakóhelyül a legmagasabb helyeket választják, és ott sincsenek eléggé biztonságban, bizony néha a pitvarban úszkálnak a gyerekek, és nem ritkán csónakra van szükség, ha a beteget látogatjuk. Ilyenkor viperák, hangyák (ezeknek 30-nál is több válfaját olvastam meg és némelyek csaknem egy hüvelyk nagyságúak), meg ezer más bogár a mezőről és erdőből összegyűlve velünk egy fedél alatt tanyázik és semmi sem mentes tőlük” . (41)

Bizonyos helyzetekben a tudós jezsuita is tanácstalan, és jobb híján elfogadja az indiánok módszereit: “Viperacsípés és minden más méreg ellen házi orvosságul a krokodilus fogát használjuk, amelyet a sértett részre kell kötni vagy a nyakba akasztva kell viselni. (…) Hogy vajon elegendő-e az, ha a mérget ételben vagy italban vesszük be, nem merem állítani, én hasonló esetben két éjjel a számban tartottam.” Néhány sorral alább arról számol be, hogy nem sokkal megérkezése előtt “kétszer az esővel hal esett az égből. Ezt nekem az atyák beszélték, akik azokból maguknak és a családnak vacsorát készítettek” (42). A térség sajátos éghajlati viszonyait Zakarjás így jellemzi: “A vidék igen forró és nedves, a forróságot a szelek mégis mérséklik, ha pedig délről fúj, még fázunk is. Törökbúzát (kukorica a kenyerünk), rizst, gyapotot és cukrot terem a föld. Ebből élünk, ebből ruházkodunk. A cukornád fél év alatt megérik, míg Peruban legalább két évig tart. Ez ennek a földnek a képe, amelyen valaha nagy számú lakosság élt, de idők múltával a változó hadi szerencse és a csaknem állandó pestis számukat mintegy 30 000-re apasztotta.” (43)

A következő levél, amelyből idézünk, két nappal később, 1756. április 18-án kelt, címzettje pedig Kéri Ferenc volt. Ennek a beszámolónak elsősorban néprajzi vonatkozásai érdekesek: “a mobimák a csecsemők homlokát kettős övben benyomják, ezért oly rút az ábrázatuk, szájuk és orrlyukaik elállók, a szemeik széjjel állók, a fejük olyan, mintha egy három emeletből álló torony lenne. Egyesek a kétpofacsontot két deszka közé préselik, hogy ne széles, hanem keskeny arcúaknak lássanak, mások az ellenkezőjét teszik. A patikik emberevők, a mobimák denevérrel táplálkoznak, a murék nagyobb kígyókkal és krokodilusokkal; ha lepényt esznek hozzá, azt a juka gyökeréből, vagy törökbúzából készítik, amelyekbe köznapokon, a megholtak porrá tört csontjait teszik fűszer helyett. Azoknak, akiknél az Itenes mentén 4 hónapig tartózkodtam, nemcsak a fülük, hanem mind a két ajakuk és az orruk is át van lyukasztva, és azokba egy hüvelyk hosszúságú, zöld színű követ tesznek.” (44)

A haldoklók száját és orrát bedugják, hogy a lelküket visszatartsák, de ezzel alighanem csak meggyorsítják a végkifejlet bekövetkeztét. Zakarjás maga is tapasztalhatta, hogy az élők és az elhunytak “kapcsolata” lényegesen más, mint Európában: “A halottakat ugyanazon tető alatt földelik el, ahol ők maguk laknak, azt időről időre kiássák, szomorkodó sóhajok közt megmossák, olajjal megkenik, és miután a csicsától (részegítő ital) neki hevülnek, a halottat is megkínálják, és ha kell neki, ha nem, a szájába öntik.” (45)

A jezsuitákat kiutasító rendelet valószínűleg nem valamelyik redukcióban, hanem Limában érte Zakarjást, aki társaihoz hasonlóan méltatlan körülmények között utazott Spanyolországba, majd onnan hazájába. Komáromban telepedett le, ahol plébánosként működött egészen 1772. szeptember 14-én bekövetkezett haláláig. Latinul íródott leveleit Sztankovits Ödön ültette át magyar nyelvre, és azok aFöldrajzi Közlemények 1910. évfolyamában jelentek meg.

 Éder Xavér Ferenc

A Dél-Amerikát megjárt magyar jezsuita hittérítők közül alighanem Éder Xavér Ferenc munkásságáról tudhat legtöbbet a közvélemény, hiszen a mojo indiánokról szóló, latinul írt terjedelmes művének néhány fejezete magyarul is olvasható a Bodrogi Tibor szerkesztette néprajzi antológiában (46). Talán nem lenne haszontalan dolog az egész munkát magyarul is kiadni, elvégre Éder a magyar néprajztudomány egyik 18. századi előfutárának is tekinthető, arról nem is szólva, hogy az általa leírt népeket és tájakat nem átutazóban figyelte meg, hanem mintegy másfél évtizedet eltöltött a helyszínen. Beszámolója – elfogultsága és az európai ember jóindulatú lenézését tükröző szemlélete ellenére – hiteles leírása az őserdők világának, az indiánok hétköznapjainak. Azért is érdemes volna kiadni ezt művet, mert hasonló jellegű munka nem készült, illetve ha mégis, kézirata rejtélyesen eltűnt (lásd Brentán Károly esetét).

Éder Xavér Ferenc 1727. szeptember 1-jén (Szinnyei József szerint: március 19-én) Selmecbányán látta meg a napvilágot, és itt kezdte iskolai tanulmányait is. A későbbiekben a felvidéki jezsuiták szokásos útvonalát járta be: a nagyszombati kollégiumba került, majd a trencséni újoncképző következett. 22 éves korában missziós szolgálatra jelentkezett, és 1749 elején Bécsen és Grazon át Genovába ment, majd onnan hajón utazott tovább Spanyolországba. Vele tartott Zakarjás János is, akiről már szó volt. A misszionáriusképző elvégzése után Éder (és Zakarjás) 1750. október 12-én hajóra szállt Cádiz kikötőjében, és Panamán átkelve 1751 elején érkezett meg Peruba. Limában a rendtartomány főnöke közölte vele, hogy az Andok keleti oldalán elterülő, Moxitániának nevezett vidékre kell mennie, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo indiánok közé. Ez a terület ma Bolívia része. A trópusi őserdőkben a mojók mellett más kisebb törzsek is éltek, pl. a more, az itonama és a chiriguano indiánok. Édernek ezekről a “vadakról” meglehetősen kedvezőtlen véleménye volt, de becsületére legyen mondva, minden nehézség ellenére végig kitartott vállalkozása mellett, s csak az 1767-es kitoloncolási rendelet után hagyta el szolgálati helyét.

Éder a legtávolabbi indián településeket is felkereste, megtanult számos indián nyelvet és nyelvjárást, amely tulajdonképpen előfeltétele volt a sikeres hittérítő munkának, annál is inkább, mert voltak olyan redukciók, ahol tucatnyi különböző nyelvet is beszéltek az ott letelepített indiánok. A magyar jezsuita részletes feljegyzéseket készített, ezeket jól sikerült rajzokkal, valamint térképvázlatokkal egészítette ki.

Lapozzuk fel tehát Éder Xavér Ferenc latinul írt munkáját, amelynek címét (Descriptio provinciae Moxitarum in Regno Peruano) magyarra így fordíthatnánk le: A Perui Királyságban lévő Moxitania tartomány leírása. A 289 sűrűn teleírt oldalt kitevő kézirat eredetije a budapesti Egyetemi Könyvtár Pray-gyűjteményében található. Ebből készített 1791-ben egy meglehetősen szerény kivonatot Makó Pál budai apát (47), aki valójában nem is Éder eredeti szövegét, hanem a saját magyarázatait adta közre. Ez a kiadás majdnem száz évvel később, 1884-ben spanyolul is megjelent La Pazban, de maga az eredeti szöveg (illetve fordítása) teljes terjedelmében mind a mai napig nem jutott el az olvasók szélesebb köréhez. Éder a bevezetőben arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a Perui birodalomról kíván írni, hanem azokról a missziókról, amelyeket a nagy központoktól sok száz mérföldnyire, az őserdőktől elhódított területeken sikerült nem csekély fáradsággal és leleménnyel létrehozni. Mint maga Éder ismegállapítja, a régi Perui Birodalom Európa nagyságú ország “Paraguay és a Quitói Birodalom között: az északról, ez délről határolja. Keletről Brazília a szomszédja, nyugatról pedig a köznyelvben Mar del Sudnak nevezett Csendes-tenger mossa” (48). Ezt a hatalmas területet – maga Éder állítja ezt – a magyar jezsuita kétszer is bejárta. A perui missziók közös neve egyébként mojos volt, a paraguayi redukciókat guarancies néven emlegették, míg a quitói rendtartomány telepeit mainasnak hívták. “A mojo missziókat ma három részre, illetve területre osztják – állapítja meg Éder -: az első a Mamoré, az azonos nevű folyóról elnevezve; a második a Pampas, azaz síkság; a harmadiknak – nem tudom miért és honnan – Baures a neve” (49). Nem csoda, ha egy ilyen hatalmas területen, ráadásul a kölcsönös kapcsolatok kialakítását ugyancsak megnehezítő természeti viszonyok és eltérő törzsi szokások közepette a nyelvek bábeli kavalkádja alakult ki. “Több különböző nyelven beszélnek itt – még egyetlen misszión belül is -, mint egész Európában. S ezek a nyelvek – mint mondják – ég-föld távolságra vannak egymástól. Én a saját területemen kilenc nyelvet számláltam meg, a szomszéd páter az övén húsznál is többet. Az a törzs, amely valamelyik új telep létesítésekor elsőnek kerül oda, szerencsés, mert kiváltságos történeti szerepe lesz: nyelve ugyanis a misszió általánosan használt nyelvévé válik. A többiek, akik később kerülnek oda, gyakorlás útján csakhamar elsajátítják ezt a nyelvet, ha előzetesen egyáltalán nem tudnak szót érteni egymással. Az idő alatt, míg a misszionárius megtanulja nyelvüket, vagy ők elsajátítják a páter által már ismert közös nyelvet, minden téren jelekkel érintkeznek egymással: így intézik a közösség ügyeit, beszélgetnek, kereskednek. Bármiről tudnak így beszélni: méghozzá olyan pontosan, hogy a szóban forgó ügy legkisebb részlete sem kerüli el a beszélő vagy a jelekre figyelő figyelmét.” (50)

Éder részletesen foglalkozik az indiánok hiedelmeivel, babonáival és a természeti jelenségekkel kapcsolatos elképzeléseikkel. “Érdeklődtem, mi a véleményük a hold- és napfogyatkozásról. Legtöbben azt felelték, hogy ilyenkor a Hold vagy a Nap beteg. Vannak, akik a Napot férfinak, a Holdat meg a feleségének tartják, a csillagok meg a gyermekeik. S valahányszor fogyatkozást észlelnek, azt állítják, hogy ilyenkor a Nap egyesül a Holddal új csillagok nemzése végett: nehogy idő múltával elfogyjanak a csillagok az égboltozaton, hiszen minden nap sok meghal közülük. Arról mondják, hogy meghal, amelynek a szikrázó lehullását látják.” (51) Az indiánokat azonban különösebben nem érdekli a csillagos égbolt, csak azokat a csillagállásokat jegyzik meg, amelyek a vetés idejét határozzák meg. A csillagképek mögé ők is különböző állatokat – pl. nandut, kajmánt, jaguárt, medvét stb. – képzelnek. Ananduról Éder egy kedves történetet is elmesél: “Azt tartják, hogy a nandu egyszer azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az égboltozatról a földre menekül, mert itt talán könnyebben csillapíthatja az éhségét. Már el is határozta, hogy tervét tényleg valóra váltja, s menekülésbe kezd. Valamilyen lyukon a földre akart szökellni, de nem tudom milyen állat megragadta a farkát, s az bizony kiszakadt. Ő leugrott a földre, de a farkát odafenn hagyta. Ez a magyarázata, hogy a nandunak nincs farka, mint ahogy valóban nincs.” (52)

A tudós páterek igyekeztek megvilágítani az indiánok előtt az égi jelenségek mibenlétét, sőt megjövendölték egy-egy hold- vagy napfogyatkozás bekövetkeztének várható időpontját is, s ezzel komoly tekintélyt szereztek maguknak a bennszülöttek előtt. De nemcsak a csillagos ég, hanem a környező természet, a növény- és az állatvilág, a folyók és a kőzetek is sok érdekes megfigyelni valót kínáltak. Éder Xavér Ferenc igen elcsodálkozott például azon, milyen tarkák a folyópartok agyagrögei, amelyek olykor tucatnyi eltérő színű rétegből állnak. “Az agyagrögök közül az egyik nagyon fehér – írja. – Mész helyett használják templomok és házak fehérítésére – már csak azért is, mert itt nincs mészkő. S ez az anyag fehérség tekintetében is minden bizonnyal felülmúlja a meszet. Ezenkívül a mésszel fehérített fal a hozzátapadó homokszemcsék miatt érintésre érdes. Az agyagröggel festett falat viszont olyannak érzed, mintha selymet tapintanál. A más színű rögöket is felhasználják templomok és házak díszítő színezésére.” (53) A fehér agyag valószínűleg a kaolin lehetett. De sokkal rejtélyesebb az a másik anyag, amelyet az indiánok dimoicsikonak, a “halak ürüléké” -nek neveztek. Éder a következőképpen jellemzi: “Valami száraz, sötét színű anyag az, amely a fák fiatal hajtásaira tapad. Egy láb hosszú, hengeres és kézzel átérhető. Szivacsszerűen likacsos, nagyon puha, de hosszas tüskékkel is tele van. Az indiánok a faággal együtt lemetszik, porrá törik, és pontos arányban összevegyítik azzal az anyaggal, amelyből fazék, lábas és egyéb szükséges edény készül. Ezáltal ellenállóbbá válnak a tűzzel szemben. S hogy ez valóban így van, arra engem is megtanított a tapasztalat. Annyi bizonyos, hogy ez az anyag áradás idején a víz alatt keletkezik, hiszen a fák vízből kiálló részén nem található.” (54) Azt azonban, hogy a halak ürülékéről vagy más váladékáról lenne szó, Éder határozottan elveti, miután egy saját kezűleg elvégzett kísérlete is kizárja ezt: “különféle, frissen fogott, még élő halakat kizsigereltem, és ürüléküket a folyóba engedtem. Láttam, hogy az egyáltalán nem merül el, hanem úszik a vízen. Ha tehát akkor, amikor a hal kiengedi ürülékét, s az nem merül el, hogyan tapadhat a fákhoz? Amikor a missziókban voltam, sokszor próbáltam meghatározni, mi ez az anyag, honnan származik? Talán valamely fának a nedve? Ám semmi olyasmire nem jöttem rá, ami értelmes meggyőződésemmé válhatott volna, bár alaposan kutattam és tanulmányoztam ezt a dolgot” . (55) A derék páter tanácstalansága érthető, hiszen a 18. században még nem tudták, hogy a szivacsok növények-e vagy állatok. A leírás alapján ugyanis egy édesvízi szivacsfajról, a Parmula nemzetség egyik képviselőjéről lehet szó, amely az Amazonas vidékén él. Ezeknek az állatoknak a testében kovatűk is előfordulhatnak, s valószínűleg ezek lesznek azok a tüskék, amelyeket Éder emleget.

Más állatok is felkeltették az érdeklődését, elsősorban a Dél-Amerikában őshonos fajok. A jaguárról – amelyet következetesen tigrisként emleget – például ezt írja: “Ez a fenevad nagyon elterjedt mindenfelé. Olykor belopakodik az indiánok házaiba, és az ott található húst ellopja. Hihetetlen ereje van! Ha sikerül felugrania egy tehén vagy egy ló hátára, első lábaival megragadja áldozata fejét, aztán minden irányban forgatja, mígnem a nyak kificamodik. Csak a bikával nem bír el, mert az félelem nélkül szembeszáll vele. A szamár, melyet szintén gyakran megtámad, erős rúgásokkal védekezik ellene. Ha a bestiának végül is sikerül a szamár hátára ugrania, az hirtelen hanyatt vágja magát a földön. E tekintetben a ló butább, mint a szamár. A ló, amint a jaguár ráugrik, az ijedtségtől vizelni kezd, s meg sem próbál védekezni, hagyja, hogy ellenfele megragadja a fejét. A jaguár, ha egyszer megkóstolta az embervért, minden másnál jobban vásik rá a foga. Ha sikerül embert zsákmányul ejtenie, erős fogaival letépi a fejét, és mohón szívja magába a nyakból kiömlő vért. Ha valaki véletlenül találkozik jaguárral, ne mutasson félelmet, mivel a menekülés, az elfutás veszélyes. Biztosabb, ha bátran szembenéz a fenevaddal, vakmerően ráordít, és megfenyegeti valamilyen fadoronggal. Ha a körülmények, a hely és idő lehetővé teszi, legjobb védekezés gyorsan felmászni egy vékony fára. Ha a fa elég vastag ahhoz, hogy a jaguár átkarolja, nem lehet megakadályozni, hogy fel ne másszon a zsákmánya után.” (56)

A magyar jezsuita beszámolójának legérdekesebb részei azonban kétségtelenül az indiánok életéről, szokásairól, hiedelemvilágáról szóló fejezetek. Az őserdei körülmények között már a közlekedés is nehéz feladat elé állítja az embert, különösen a sebes sodrású, kiszámíthatatlanul alattomos folyókon való átkelés okozhat gondot. Éder több “módszert” is leír: a háncsokkal egymáshoz erősített fatörzseken való átkeléstől egészen a mocsári nádból készített, felfújt bőrtömlőkkel stabilizált csónakokon való közlekedésig. A legbiztonságosabb vízi járműnek az állatbőrből készült alkalmatosságot tartja: “marhabőrt késsel négyzet alakúra vágnak, oldalait körülbelül hat hüvelyk magasságra felhajtják, és belülről nádszálakhoz vagy faágakhoz kötözik. Végül is valami négyzetes asztalszerűség alakul ki. Ennek egyik oldalához rövid kötelet erősítenek, majd a folyóra helyezik úgy, hogy a szőrös oldala érje a vizet. Ebbe kerül a teher: ember vagy akár kétszáz fontos rakomány. Ekkor azután az egyik indián megragadja a bothoz vagy a bőrhöz erősített kötelet, és úszva vonszolja a csónakot a túlsó partra. Lehetséges az is, hogy aki a bőrön ül, evezővel próbál ellenállni a vizeknek, és kormányozni igyekszik a teknőjét. Ezt azonban nagyon óvatosan kell tennie, nehogy a súly az egyik vagy a másik oldalra kerüljön, és az utast a hajótörés veszedelme fenyegesse. Az átkelésnek ezt a módját a spanyolok is átvették Amerika-szerte. Így szállítják át kincseiket – különösen a nagyobb értékűeket – még nagyobb folyókon is. Az indiánok, még a gyermekek is, játékból vagy puszta időtöltésből naponta átkelnek így a misszió melletti folyón, és vissza is térnek. A bőr mindaddig használható, amíg nagyon át nem ázik. Ha ezt észreveszik, az egészet összetekerik, kiviszik a vízből, és a parton megszárítják. Ha megszáradt, ugyanarra a célra ismét felhasználható” . (57)

A trópusi éghajlat és a sok csapadék kedvez a buja vegetáció kialakulásának, de a haszonnövények termesztését rendkívüli mértékben megnehezíti a vékony és hamar kimerülő termőréteg, ezért újabb és újabb területeket kell kihasítani az őserdőből, hogy a sovány talajon legalább egy-két évig megteremjen a szükséges növényi táplálék alapanyaga. Az indiánok már a 18. században is ugyanolyan módszerrel hódították el az őserdőtől a termőföldet, mint manapság: “Először kivágják a kisebb cserjéket, majd a nagyobb fákhoz fognak. Ezeket azonban nem vágják át egészen, nehogy a további munkát akadályozzák, hanem csak annyira, amennyire kell, hogy majd kidőlhessenek. A tönkön állva hagyottfákat azután a feltámadó szél dönti ki. (…) Miután a kidöntött fák nyolc vagy több napon át száradtak a tűző napon, a déli órákban mindenfelé tüzet gyújtanak. Hogy azután a tűz a hatalmas száraz faderekak között milyen vad ropogással terjed, könnyen elképzelhető. Ám amikor a még ki nem vágott erdő széléhez ér – ezt a másik évre tartalékolják -, magától megáll: nem kell oltani vagy elővigyázatossági intézkedéseket tenni. (…) Ekével vagy más szerszámmal nem szántják fel a földet, hanem amikor bőségesebb esőzés először megáztatta, fakapával gödröt ásnak, ebbe tíz, néha tizenegy magot is beledobnak, majd lábukkal földet túrnak rá. Ezzel a módszerrel könyöknyi távolságban vetik el a törökbúzamagot [kukoricát], s az néhány hónap alatt teljes csövet terem a gazdának: vékonyat ugyan, de nagyon táplálót.” (58)

Éder Xavér Ferenc érthető módon igen nagy teret szentel az indiánok jellemzésének. Részletesen leírja külsejüket, és meglepődve állapítja meg, hogy az indiánok – eltérően az európaiaktól – “nem kötik pólyába a gyermekeket, kezüket vagy lábukat sem szorítják össze semmiféle kötéssel (…), hogy gyermekeiket a púposságtól és annyi más csúf testi hibától megóvják. Mégis, indiánon nem találtam effélét egész Amerikában – pedig nem csekély részét bebarangoltam -, sőt mástól sem, akivel beszéltem a dologról, nem hallottam ilyen beszámolót.” (59)

Ha nyomorékot nem is, de szokatlan, sőt furcsa külsejű indiánt azért látott a magyar jezsuita. A festett bőr, a tetoválás vagy az átfúrt orr és ajak nem ritka arrafelé, de még a művileg megnyújtott fülcimpa sem tartozik a kuriózumok közé, annál inkább a háromfejű emberek (róluk – mint már idéztük – Zakarjás János is írt). “Alighogy megszületett a gyermek, arcát és fejét két oldalról deszkákkal összeszorítják. Ennek következtében, aminek oldalirányban kellene nőnie, mindaz felfelé növekedik. Ha észreveszik, hogy egy rész már előtűnt, azt szalaggal körülszorítják, hogy a fejtől elválasszák. Így alakul ki a nagy fölé helyezett kisebb fej képe. Ezt ismét összeszorítják, s a másodiknál kisebb harmadik fej is előtűnik. Így keletkezik az említett három fej. Minthogy az arc és a homlok a deszkák miatt oldalirányban nem fejlődhetett, mindkettő nagyon keskeny maradt. És ennek látványa talán jobban bántja a szemet, mint maguk a fejek.” (60)

Éder az indiánok habitusának jellemzése közben gyakran elejt olyan megjegyzéseket is, amelyekből kitűnik, hogy nincs túl nagy véleménnyel szellemi képességeikről: “Akik széles homlokukkal kérkednek, vélvén, hogy az kiemelkedő tehetség vagy jellem jele, véleményüket ezentúl biztosabb érvekkel támasszák alá. Mert az indiánok nagyon ostobák, mégis mindegyik oly széles homlokkal dicsekedhet, hogy megirigyelhetik.” (61) De a külső vonások és jegyek megfigyelésében a páter igen alapos. Az ujjakról például a következőket jegyzi fel: “A kéz ujjai rövidebbek a mieinknél, különösen a kisujj. Kérkednek is kisujjuk rövidségével – bár egyebekben a spanyolokat különbnek tartják maguknál. A spanyolok körében is, ha mindkét szülő vérében négy nemzedéken keresztül indián vér is van, a kisujj a szomszédjához mérve nem ér fel annak felső ízéig, hanem valamivel rövidebb.” (62)

A hajra az indiánok megkülönböztetett figyelmet fordítanak. A szemöldöküket, a hónalji szőröket gondosan kitépdesik, de a hajukat hosszúra növesztik, és igen súlyos büntetésnek tartják, ha valakinek akárcsak a váll magasságában is levágják a haját. “Gyakran csodáltam, hogy ezek az emberek mekkora gondot fordítanak a hajukra: ha egy hajszálat fésűjükkel véletlenül kitépnek, gondosan megőrzik azt házukban.” (63)

Igen érdekes, amit Éder az indiánok számolási módjáról ír: “Közismert szólás: akinek kevese van, röviden számol. Talán ez a magyarázata: az indiánoknak nincsenek számaik, mert nincs mit számolniuk – hacsak nem nyomoruk és szegénységük fokozatait. Némely törzs eljutott a hatos számig, de egyetlen olyat sem találtam, amely ezen túljutott volna – csak körülírás alkalmazásával tudják kifejezni magukat, mint az enyéim is. A hetes szám jelzésére ezt mondják: kettő a másik kézről. A tízesre: mindkét kéz. Amikor érdeklődtem, így mutatták be: markukat kinyitották, és ujjaikat kinyújtották. A tizenegyes jele: egy a lábról. A tizenötösé: az egyik láb. Ezt a lábukat a másiktól kissé eltávolítják és ráhelyezik kezeiket. A húszasé: egy ember. Mindkét tenyere nyitva, lábfejei pedig, kissé felemelve a földről, befelé fordítva. Ez a számolás módszere – és ennyi az egész.” (64)

Az indiánok házairól, bútorairól, napi elfoglaltságairól Éder eléggé lekezelően ír, s különösen felrója a férfiaknak, hogy sok italt fogyasztanak. A többnejűségen viszont nem ütközik meg különösebben, akárcsak a meglehetős szexuális szabadosságon sem. De ehhez még azt is hozzá fűzi, hogy a férfinak nem szabad megbecstelenítenie azt a nőt, aki még nem hozzá tartozik, “ha nem akar kalamajkába, vagy – némely törzsnél ez is megesik – életveszélybe keveredni.” (65)

A különböző bolíviai törzsek között csak egyetlen olyat talált, “amely az állatoktól megkülönböztető civilizáltság és emberiesség valamelyes jegyeit mutatta. A törzset baure néven nevezték. Illően öltözködött – ezt a többiekről egyáltalán nem lehet állítani -, házakban lakott, állandóan szántott-vetett: nemcsak törökbúzát termelt, hanem egyéb kerti növényeket is. Az összes misszionáriusnak az a véleménye, hogy emberies arcuk és egyéb külső jelek alapján ezer más közül is kiválaszthatók ennek a törzsnek a tagjai.” (66) A baurékat egyfajta méltóság is jellemezte, és sokat adtak a külsőségekre. A törzsi közösségen belül szigorú hierarchikus viszonyok uralkodtak, s az aramának nevezett törzsfőnök eléggé nagy hatalommal rendelkezett. A törzs tagjai gondoskodtak táplálékáról, megművelték a számára kijelölt földet, és elfogadták ítéleteit, amelyek olykor a legsúlyosabb büntetést jelentették a bevádolt személy számára. “Mert ha alattvalói közül valakit el akart tüntetni, s ezt a többiek tudomására hozta, azok alighogy megértették a parancsát, a halálra ítéltet nyíllal vagy a makana nevű buzogánnyal nyomban megölték. De hogy az arama ezt mégse tetszése szerint tehesse, aratás idején az alattvalók minden évben kiválasztottak egy öreget, hogy az az aramát, ha igazságtalanságot parancsol, figyelmeztesse és utasítsa rendre, a népet pedig az arama előtt ügyvédként védelmezze. Kemény feladat volt ez. Mert ha észrevették, hogy az aramának kedvez, azaz a nép érdekeit hanyagul képviseli, a nép a legközelebbi ivászaton megölte. Ha viszont az arama ellen kelt ki élesebben, ugyanilyen alkalommal az arama parancsára gyilkolták meg – ugyancsak az alattvalók.” (67)

A többi indián törzs Éder szerint sokkal primitívebb, bár elismeri, hogy fejlődőképesek. Vannak azonban bizonyos vonásaik, amelyektől még a keresztény hitre tért indiánok sem tudnak megszabadulni. Állandóan változtatják véleményüket, teljesen megbízhatatlanok, s nem tekintik elítélendő cselekedetnek, ha más holmiját eltulajdonítják. Ugyanakkor kiegyensúlyozottak, nem zavarja őket sem a szegénység, sem az éhezés, s a fájdalmat is egykedvűen tűrik. “Nagyon hanyagok az élet védelmezésében is – állapítja meg Éder. – Ki képes visszatartani a marhagulyát vagy a ménest azeszeveszett futástól, ha jaguár szagát hozza feléjük a szél – még ha az az állat háromezer lépés távolságra van is? A szomjas kutya akkor is óvatos, ha iszik: fél az esetleg vízben rejtőzködő krokodiltól. Talán ezeknél az állatoknál is ostobábbak az indiánok, mert nemcsak hogy nem óvatosak és előrelátók, de még a teljes biztos veszedelmet sem képesek elkerülni.” (68) Állításának igazolására két megtörtént esetet is felhoz. Az egyiknek két indián és egy jaguár a főszereplője. “Két gyalogos indián visszatérőben volt valamely útjáról. Betértek egy erdőbe, ott akarták eltölteni az éjszakát. Függőágyukat, a hamakát fára akasztották, mivel jól ki akarták pihenni magukat, még napnyugta előtt lefeküdtek. A közelben tanyázott egy jaguár (…), lopakodva odajött, és az egyik fekvő indiánra ugrott. Ám túlságosan nagy lendületet vett, átugrotta a függőágyat, illetve csak lábával érintette, és a fekvő indiánt kiborította a földre. Ezután a két indián kiáltozással megijesztette a jaguárt és az erdő belsejébe űzte. Az ember azt hinné ilyenkor, hogy a két indián ezután biztonságosabb helyet keresett. Minden fáradság nélkül meg is tehették volna, hiszen nem messze onnan tizenkét lovas indián tanyázott, akik hívták is mindkettőjüket vacsorára. (…) Ám az egyik még társa példáját sem követte, aki magasabbra kötötte a függőágyat, ahová a jaguár már nem juthatott fel. Semmit sem tett. Visszafeküdt függőágyába. A jaguár pedig visszajött és széttépte.” (69) A másik történet egy indiánról és egy kajmánról szól, s a végkifejlete tulajdonképpen azonos. Az indián a part üregeiben tanyázó motire nevű halat akart fogni, ehhez azonban a víz alá kellett merülnie és ott megkeresnie a zsákmányt. “Alighogy lemerült az indián, a folyó másik partjáról hatalmas krokodil indult arra úszva. A kifulladt indián kiemelte fejét a vízből, és meglátta a szörnyet. Nyilván jól tudta, mit remélhet. Közben megállt a fenevad. És az indián másodszor is alámerült. A krokodil közelebb jött. Amikor azonban ismét meglátta az indiánt a víz színén, zavarba esett. Az indián nem hagyja abba a halászatot, semmivel sem lesz óvatosabb: bármely közel látja is az ellenséget, és könnyen elmenekülhetne előle a partra, mégis alámerül. A krokodil megtámadja: először az oldalába, aztán a karjába mar bele. Az indián erre a másik kezében lévő késsel elkezdi döfködni a fenevad fejét – még a víz alatt is, ahová többször lehúzta. Végül is látván, hogy meg kell halnia, megtámadott karját levágta testéről, s míg azt a krokodil fogaival zúzta, fél kézzel szerencsésen kiúszott a partra. Ezután a halakkal együtt gyalogosan visszatért a misszióba, és csak másnap halt meg.” (70)

Az ilyen és ehhez hasonló esetek azonban egyáltalán nem változtatják meg az indiánok gondolkodásmódját: “…ugyanolyan nemtörődömséggel mennek a veszedelme, mint azelőtt, s azonos halállal vesznek el – még ezután is sokáig. Igaz ugyan, hogy ilyen szerencsétlenséget látva mindenki kárhoztatja a bajba jutott óvatlanságát, szidja vakmerőségét, élesen szapulja meggondolatlanságát, mondván, hogy szinte kihívta maga ellen a sorsot. De mindez csak levegőt verdeső puszta szóbeszéd: még az is, aki mindenkinél többet beszél, másnap már ő kerül sorra, saját fejére hívja a veszedelmet.” (71)

Az indiánok közömbös, sőt szenvtelen magatartása egymáshoz fűződő kapcsolataikban is megmutatkozik. Éder szerint a szülőket egyáltalán nem hatja meg gyermekük szenvedése, és akkor sem törődnek vele, ha már félholt az éhségtől vagy beteg. De ugyanez fordítva is igaz: a gyerekek a már öreg, beteges, esetleg magatehetetlen szülőknek akkor sem visznek élelmet, ha maguk bővében vannak a halnak vagy a gabonának. Ezek az emberek általában rezzenéstelen arccal veszik tudomásul a legnagyobb csapást vagy megpróbáltatást is, érzelmeik nincsenek vagy jól leplezik. Másrészt viszont szelídek, nem lobbanékonyak. Éder még hosszan sorolja a különböző jellemvonásokat, s noha nem kételkedhetünk abban a szándékában, hogy tárgyilagosan írjon le mindent, soraiban ott bujkál a művelt európai lekezelő fölénye. Nyilván az indián lélek mozgatórugóinak félreismerése is előidézője lehetett több olyan konfliktusnak, amelyről beszámol. “Bizony megtörtént, hogy egyszer – komoly megfontolás alapján – nem engedtem meg valamelyiknek, hogy az általa kiszemelt helyen építse fel kunyhóját. Ő azután az egyik viharos éjszakán – éppen fújni kezdett a déli szél – tüzet vetett házamra és a templomra. Mivel minden fából épült és fűvel volt fedve, néhány perc alatt minden egyházi és otthoni felszerelés s az egész misszió a tűz martalékává vált. Más páterek is tapasztaltak hasonlót: az indiánok egyetlen keményebb szó, valamely tárgy megtagadása miatt annyira felindultak, hogy rejtett mérget kínáltak nekik. Az a misszió, amely az én gondjaimra volt bízva, a szökések miatt bekövetkezett többszöri pusztuláson kívül, háromszor pusztult el tűzvész által.” (72)

Éder Ferenc feljegyzéseinek egyik legérdekesebb fejezete az indiánok babonáiról és – ami ezzel szorosan összefügg – természetvallásáról szól. A hiedelmeket és babonákat némelyek nemcsak számon tartják, hanem még szaporítják is. Ezek a motirék, akikről a misszionárius határozottan állítja: “Komoly bizonyítékait találtam annak, hogy volt valami alattomos kapcsolatuk az ördöggel.” (73) A bizonyítékok bemutatásával azonban adós marad. A motirék kapcsolatban álltak az acsanéval, amely egy közelebbről meghatározhatatlan túlvilági szellem volt. Egyik típusa a dolgokban, a tárgyakban és a növényekben lakozott. A másik típusa az emberek társául szegődött, segítette a maga kiválasztottját, sőt megmérkőzött más ember acsanéjával, s vagy legyőzte azt, vagy alul maradt vele szemben. Ha valaki meghalt, akkor úgy képzelték, hogy acsanéja felett egy erősebb acsane diadalmaskodott. Az indiánok szemében az ikerszülés rendkívüli esemény volt. A férj az elsőként világra jött gyermeket a sajátjának fogadta el, a másikról viszont úgy hitték, hogy az az acsanéé. “Az asszonyról ilyenkor azt tartják – jegyzi meg Éder -, hogy az acsane kegyeltje, és tisztelik is. Az is megtörtént, hogy a férj elhagyta asszonyát, más házba költözött. De ellátásáról, élelmezéséről bőségesebben kellett gondoskodnia, mint azelőtt.” (74)

Éder szerint a levágott körmöknek és hajszálaknak nagy a becsületük az indiánok körében. Gondosan összegyűjtik, és a tető alá rejtik őket. Mindezt azért teszik, hogy utódaiknak legyen elegendő hajuk, illetve ha leesne a körmük, akkor acsanéjuk az eldugott körömdarabokkal pótolja azt. A kopaszságtól az indiánok nagyon tartottak. Komolyan hittek abban, hogy ha sok gyerekük születik, akkor azok esetleg kopaszok maradnak, ha nem gondoskodnak számukra már jó előre elegendő hajról.

Éder Xavér Ferenc bolíviai feljegyzéseiből végezetül idézzük még azokat a sorokat, amelyek a nehéz szülés esetén alkalmazott módszerekről szólnak: “Amikor már felismerik, hogy nehéz szülés várható, a szemközti házban keresnek három vagy négy igen nagy békát, s ezeket vékony kötéllel annak az ágynak a lábához kötözik, amelyben a beteg fekszik. Ezzel a » jámbor« eszközzel gyógyítják a betegséget. És véleményük szerint meg is gyógyul a beteg. Ha ugyanis meghal a magzat, a békákat akár egy hétig is ott tartják még. Sőt ha az asszony is meghal, a békák szerepe még bizonyos ideig megmarad: nem oldják el őket onnan, csak akkor, amikor hitük szerint betöltötték szerepüket. Persze hogy ezt megtehessék, a békákat étellel és itallal táplálniuk is kell. Ezt nagy gonddal meg is teszik. És ha a magzat meghalt – ezt ők hanyagságuk vagy gondatlanságuk büntetésének tekintik -, akkor később a békákat is sírba teszik. Ha azonban a szülés sikerült, a békákat – fogadalmuk szerint – csicsával meghintve, szabadon engedik.” (75) Olykor maguk az indiánok is igyekeznek a szülő nőnek segíteni. Ez a közreműködés azonban nem több egy meglehetősen gyászos hangú éneknél, amellyel arra buzdítják a szülő nőket megsegítő acsanét, hogy ne fukarkodjon jótéteményeivel. De ha komplikációk merültek fel, akkor “arra kényszerültek, hogy a páter segítségét kérjék. A segítség legtöbbször hatásos is volt – akár az égiek, akár a természetes gyógyszerek erejéből.” (76)

Éder Xavér Ferenc feljegyzéseinek értéke vitathatatlan. Ha tudatosítjuk, hogy ezt a szöveget egy hittérítő munkát végző pap vetette papírra, akinek elsődleges feladata mégiscsak a keresztény vallás terjesztése volt az indiánok között, akkor nem ütközhetünk meg szempontjain vagy sajátos látásmódján. Az a világ, amelyről tudósít ma már végérvényesen a múlté. Neki megadatott a szerencse, hogy ősállapotában ismerje meg a felkeresett törzsek társadalmát, szokásait, hiedelemvilágát. A misszionáriusok megjelenésével mindez fokozatosan megváltozott, átalakult, idegen elemekkel keveredett, s végül teljesen elveszítette eredetei jegyeit. Maga Éder is utal arra, hogy a redukciókba beterelt különböző indián törzsek sokszor saját nyelvüket is kénytelenek voltak feladni egy közvetítő nyelv érdekében, s ez óhatatlanul az azonosságtudat lassú deformációjához és felmorzsolódásához vezetett. A másik oldalon viszont a hittérítők is lépten-nyomon kompromisszumokra kényszerültek, hiszen miközben a monoteizmust hirdették, tudomásul kellett venniük, hogy az indiánok különböző segítő és ártó szellemekben, esetleg helyi istenekben hisznek, és nem mondanak le róluk még azután sem, hogy elfogadták a keresztény tanítást. A magyar jezsuita célja elsősorban az volt, hogy hírt hozzon arról a világról, ahol másfél évtizedet eltöltött. Talán azért is vállalkozott a krónikás szerepére, mert tudatában volt annak, hogy a jezsuiták kitoloncolásával végérvényesen lezárult az a hittérítő munka, amely nem a fegyverekre és az erőszakra, hanem a szellem erejére támaszkodva igyekezett sikereket és eredményeket elérni. Nyilván a mű terve már Amerikában megfogant benne, sőt az is bizonyos, hogy seregnyi jegyzettel és rajzzal a tarsolyában érkezett vissza Európába, amikor 1767-ben neki is távoznia kellett Peruból. (Útitársai között ott volt jóval idősebb honfitársa, Reiter József is, aki a mojo indiánok között tevékenykedett, s annak idején ő javasolta az Amerikába éppen megérkezett Édernek, hogy Moxitániába menjen hittérítőnek.) A kézirat összeállítását már Besztercebányán végezte el – itt plébánosként működött -, s talán tervezte sajtó alá rendezését is. Egészségi állapota azonban egyre romlott, így a hatalmas paksaméta (mint már említettem) a Nagyszombatban letelepedett Orosz Lászlóhoz került, aki azonban fölöslegesen fáradozott vele, megjelentetését nem tudta elérni.

Éder Xavér Ferenc viszonylag fiatalon, 45 éves korában, 1772. április 17-én halt meg. (Ezt az adatot Balázs Dénes közli, más lexikonokban az elhalálozás éveként 1773 szerepel.)

 Haller József Ferenc

A Maros-Torda vármegyei Felsőidecsen született 1725. március 8-án. 1742-ben lett a jezsuita rend tagja, négy évig a máramarosi rendház főnökeként működött, majd a kolozsvári konviktus igazgatója lett. Mint életrajzából is kitűnik, már fiatalon igen komoly tisztségeket töltött be, ennek ellenére a hittérítői munka mindennél jobban vonzotta, s valamikor az 1750-es években a brazíliai Maranhaóban megkezdte misszionáriusi tevékenységét. Innen Ecuadorba ment, ahol azonban az indiánok megölték (77). Halálának időpontját nem ismerjük. Szinnyei József életrajzi lexikonában nem említi dél-amerikai működését.

 Szentmártonyi Ignác

Eddig azokról a magyar nemzetiségű vagy származású jezsuita misszionáriusokról volt szó, akik Amerika spanyol fennhatóság alatt lévő területein működtek. A portugál gyarmatokon tevékenykedő magyar hittérítők száma jóval kevesebb volt, amit elsősorban az magyaráz, hogy a spanyol és a bécsi udvart szoros családi kötelékek fűzték össze, s ez nemcsak a politikában, hanem például vallási téren is meghatározó volt. A Habsburg Birodalom (s ezáltal a korabeli Magyarország) jezsuita rendtartományai elsősorban a spanyol jezsuitákkal álltak közelebbi kapcsolatban, míg a portugál kapcsolat sokkal lazább volt. Szentmártonyi Ignác tulajdonképpen nem is hittérítőként, hanem a portugál király udvari csillagászaként és térképészeként került Brazíliába (78). A mai Horvátországban, a Zágráb megyei Kotariban született 1718. október 28-án. A grazi főiskolán bölcseletet, a bécsi egyetemen teológiát tanult. 1735-ben lépett be a Jézus Társaságba. A tudományok közül mindenekelőtt a csillagászat és a kartográfia érdekelte, Bécsben jó viszonyba került a 18. századi magyarországi csillagászat legjelesebb, nemzetközileg is nagyra tartott képviselőjével, Hell Miksával. Szentmártonyi Grazban matematikát tanított, amikor tudomást szerzett arról, hogy V. János portugál király kartográfusokat keres, akik kijelölnék a dél-amerikai portugál gyarmatok határait, illetve megrajzolnák a szóban forgó területek térképeit. A rend Szentmártonyit ajánlotta erre a munkára, szem előtt tartva mindenekelőtt vitathatatlan tehetségét, valamint fiatal korát és jó egészségi állapotát, amely nem mellékes körülmény egy olyan vidéken, ahová a feladat szólította őt. Feltételezhető, hogy a szükséges információkkal még Portugáliában ellátták a misszionáriusképzőben. 1749-ben vágott neki a végtelen óceánnak. Brazíliában, Maranhaóban lépett partra, ahonnan egy expedíció csillagászaként a brazil-perui-bolíviai határvidékre ment. A csoport vezetője Rebello Guerreira Camacho kapitány volt. A vállalkozás egyáltalán nem volt veszélytelen, mivel az út a nem túl jó hírű Mato Grosso felföldön vezetett keresztül, ahol még századunkban is nyomtalanul eltűnt egy brit expedíció (Percy Fawcettvolt a vezetője). Szentmártonyi utazásának részleteiről, ott végzett munkájáról szinte semmit nem tudunk, mivel a királyi térképészek és földmérők a legnagyobb titokban tevékenykedtek, a feljegyzések és a térképek a bizalmas iratok közé kerültek, amelyekbe csak kevés személynek volt módja betekinteni. Az expedíció tagjai naplót nem vezethettek, magánlevelet csakis cenzúrázás után küldhettek ismerőseiknek, rokonaiknak. Balázs Dénes a hozzáférhető adatok alapján megpróbálta rekonstruálni Szentmártonyiék útvonalát (79). Úgy véli, hogy az Amazonason és a Madeira folyón felhajózva eljutottak egészen a mai Rondônia térségébe, amelyen átkelve a Jauru folyóhoz érkeztek. Bejárták az Araguaia és a Tocantins forrásvidékét, s talán e két nagy folyón végig is hajóztak. Noha az expedíció elsődleges célja a határvidék felkutatása és feltérképezése volt, Szentmártonyi Brazília keleti területeit, pl. Paraíba vidékét is bejárta. Becslések szerint mintegy 30-35 ezer kilométernyi utat tett meg tíz év alatt az Amazonason és mellékágain. Egy Bekkers nevű méltatója jegyezte fel róla: “végighajózta e kerek föld legnagyobb folyóját, az Amazonast és az abba beömlő más egyéb folyókat, s mindet felmérte, s mind a közöttük fekvő sok szigetet” (80). Brazíliai működése során egy másik magyar jezsuitával is összehozta a sors. Őt Szluha Jánosnak hívták, és Szentmártonyi munkatársáulszegődött.

A dél-amerikai portugál gyarmatokon a jezsuitákra hamarabb lesújtottak, mint a spanyol fennhatóság alatt álló területeken. Lisszabonban a rend nagy ellensége, Pombal őrgróf szerezte meg a tényleges hatalmat (81), és már 1759-ben utasította a portugál gyarmati hatóságokat, hogy tartóztassák le a jezsuita hittérítőket, és szállítsák őket Portugáliába. Ott börtönbe vetették őket, és közel két évtizedig elviselhetetlen körülmények között raboskodtak. Sokan élve ki sem kerültek többé. Szentmártonyi Ignácot, jóllehet ő nem misszionárius volt, hanem királyi csillagász és kartográfus, s megbízatást teljesített Brazíliában, 1760-ban várbörtönbe zárták, és csak 1778-ban, Pombal bukása után szabadult ki. Hazafelé Bécsen át utazott, ahol audienciát kért Mária Teréziától, és beszámolt a császárnőnek brazíliai működéséről, s nyilván tizennyolc évig tartó raboskodásáról sem hallgatott. Egy ideig Csáktornyán, unokaöccse házában élt, majd Belicán lett segédlelkész egészen 1793. április 15-én bekövetkezett haláláig. Feljegyzései, térképei valószínűleg valamelyik portugál levéltár eldugott részében porosodnak.

Fáy Dávid

A jezsuiták között akadtak jó néhányan, akik eredetileg protestánsok voltak, és csak később, olvasmányaik hatására vagy egy felnőtt rábeszélésére tértek át a katolikus hitre. A “konvertiták” egyik legjelesebbje Pázmány Péter esztergomi érsek volt, de a jezsuita misszionáriusok között is akadtak, akik eredetileg protestánsok voltak. Fáy Dávid is kálvinistaként látta meg a napvilágot 1721. február 22-én az Abaúj megyei Fáj községben. Apját, Fáy Gábor alispánt a pozsonyi országgyűlés alkalmával egy morva jezsuita térítette át a katolikus hitre. Ő nagy buzgóságában fiát a nagyszombati jezsuita kollégiumba íratta be. A tizenéves fiú onnan a rend bécsi neveldéjébe került, majd ismét Nagyszombat következett, ahol az egyetemen bölcseleti tanulmányokat folytatott. Egy jezsuita a 18. század negyvenes éveiben Magyarországon jobbára csak a tanári és a misszionáriusi életpálya közül választhatott. Fáy Dávid előbb a tanítással próbálkozott. A soproni, majd a győri középiskolában oktatta a szépreményű ifjakat, végül szülőföldjéhez közel, a kassai jezsuita főiskolán lett tanár. A pedagógusi munka azonban nem elégítette ki, ezért többször is kérvényezte, hogy engedélyezzék neki a hittérítő munkát az Újvilágban. Gyenge fizikumára való tekintettel felettesei többször is elutasították ezt, de Fáy ugyanolyan kitartónak bizonyult, mint huszonöt évvel korábban Orosz László, így a rend generálisa végül beadta a derekát, s Fáy Dávid két másik magyar jezsuitával, Kayling Józseffel és Szluha Jánossal együtt 1753. június 1-jén hajóra szállhatott Lisszabonban. Vitorlásuk 46 napig tartó viszontagságos utazás után érkezett meg Brazíliába, ugyanoda, ahová négy évvel korábban Szentmártonyi Ignác. Fáy első működési helye az 1719-ben alapított Tapuitapera redukció volt. Tevékenységéről és élményeiről többet tudunk, mert Szentmártonyival ellentétben neki engedélyezték, hogy feljegyzéseket készítsen és leveleket írjon Európába (82). Ez nyilván összefügg azzal is, hogy az ő küldetése nem volt bizalmas jellegű, tehát nem fenyegetett az a veszély, hogy netán titkokat árulhat el. Mindazonáltal a portugál hatóságok jóval gyanakvóbbak voltak, mint a spanyolok, s a lisszaboni királyi palotában a jezsuitáknak sokkal befolyásosabb ellenségei voltak, mint más európai udvaroknál. Fáy Dávid a Săo Marcos-öbölben található Tapuitapera indián telepről a Pindaré folyó mentén messzire behatolt a szárazföld belsejébe, és eljutott a guajajara és a jacaquara indiánok közé. 1755. augusztus 16-án keltezett levelében, egyebek mellett, a következőket írja Melczer Mihály tartományfőnöknek Bécsbe: “Szent Xaverius missziónk a Pindaré haldús folyójánál fekszik, körül van véve terjedelmes és sűrű erdőkkel. (…) Ezek a mi szántóföldjeink. Azért nevezem szántóföldeknek, mert augusztus, szeptember és október hónapokban a fákat kivágják, és miután a nap perzselő hevétől egy hónap alatt megszáradtak, megégetik. Azután a még meleg földbe a mandiocca [manióka] nevű cserjét beássák, mikor gyökeret vert, kiássák, torma módjára szétmorzsolják és már készen van az ízetlen kenyér.” (83) Fáynak nemcsak az ételekről, magukról az indiánokról sincs nagy véleménye: “Indusaink rendkívül restek, egykedvűek. Sárgás, némelyek másoknál sötétebb színűek. Az erdőben meztelen járnak, örökös háborúskodásaikkal önmagukat teszik tönkre. Mert midőn vadászat közben messzebbre hatolnak, egész családokra bukkannak, egymás ellen fordítják dárdáikat s vérengző öldöklést visznek véghez…” (84)

Fáy Dávid következő állomáshelye egy kis indián település, Săo José volt. Itt felkereste őt Kayling József, aki később sok érdekes életrajzi adatot közölt Fáy Dávid ifjúkoráról és brazíliai működéséről. Fáyt bizonyos idő elteltével ismét áthelyezték, ezúttal az acarai misszióba, ahol régi ismerőse, Szluha János is működött. Más jezsuitákhoz hasonlóan Fáy Dávid is kiváló nyelvtehetséggel volt megáldva, a portugál mellett megtanulta a bennszülött indián törzsek által beszélt nyelveket is, pl. a tupi-guaranit, valamint a găs-tapuia népcsoport dialektusát. Eljutott olyan indiánok közé is, akik nem telepedtek le a missziókban. A Pindaré mentén élő amanayékat is szerette volna rávenni, hogy szakítsanak addigi őserdei életmódjukkal és költözzenek be valamelyik redukcióba. Meglehet, fáradozása idővel sikerrel járt volna, de Lisszabonban olyan irányt vett a belpolitika, amely végül a jezsuita rend felszámolásához vezetett.

Itt talán érdemes lesz egy kicsit elidőznünk Portugália 18. századi történeténél, pontosabban az 1750-1777 közötti közel három évtized eseményeinél. Az 1706 és 1750 között uralkodó V. János kis híján a gazdasági csőd szélére sodorta Portugáliát. Az ország jövedelmeinek jelentős hányadát kolostorok és templomok létesítésére fordította, miközben a nép egyre inkább nélkülözött, s általános lett a hanyatlás. Az egyházellenes hangulat nőttön nőtt, s amikor az 1750-ben jobb létre szenderedett János királyt József nevű fia váltotta fel a trónon, mindenki joggal várta a gyökeres fordulatot. Ez be is következett, miután az uralkodó Sebastian José Carvalho e Mello Oeyras Pombal grófot, Portugália bécsi nagykövetét hazarendelte, és miniszterévé nevezte ki (85). Pombal ekkor 51 éves volt, a diplomáciában és a politikában rendkívül jártas férfiú, aki olvasta a francia felvilágosodás gondolkodóinak munkáit, s tisztában volt azzal, hogy először is az ország pénzügyeit és gazdaságát kell rendbe tenni. Dolgát rendkívül megnehezítette az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengés, amely hatalmas károkat okozott a fővárosban és a környékén. Pombal intézkedései nyomán sikerült enyhíteni a szerencsétlenül járt emberek nyomorán. A további lépés a közigazgatás reformja és a népnevelés alapjainak lefektetése volt. Törekvései azonban a nemesség és a papság érdekeivel ellentétesek voltak, ezért befolyását és hatalmát meg kellett erősítenie, hogy a berzenkedő arisztokráciát és az egyházat kordában tartsa. Jelentősen megnyirbálta az egyház előjogait, de hogy mindezért kárpótolja a püspöki kart, általános támadást intézett a nem túl népszerű, sőt még akatolikus papság körében is gyűlölt (vagy jobb esetben irigyelt) jezsuita rend ellen. Egy szatirikus hangvételű jezsuitaellenes könyvet is írt, amely senkiben nem hagyott kétséget afelől, hogyan vélekedik a Jézus Társaságról. 1757-ben a király kinevezte miniszterelnökké, és ezzel lényegében teljhatalmat adott neki. A következő évben merényletet kíséreltek meg az uralkodó ellen, amellyel a jezsuitákat gyanúsították. (Hasonló vádak Európában már százötven év óta gyakran felbukkantak, s időnként nem is voltak megalapozatlanok – pl. IV. Henrik francia király esetében. Az efféle próbálkozások vagy orgyilkosságok azonban rendszerint fanatikus egyének akciói voltak, amelyekről sohasem lehetett egyértelműen bebizonyítani, hogy a rend legfelső vezetése áll a hátterükben.) A miniszterelnök 1759. szeptember 3-i rendeletével – Európában az elsők között – betiltotta a jezsuita rend portugáliai működését, s ez az ország gyarmatait is érintette. A portugálok fennhatósága alatt lévő dél-amerikai területeken összefogdosták a jezsuita misszionáriusokat, és Európába szállították őket, ahol Pombal börtönei vártak rájuk (86).

Fáy Dávidot a Săo Juliăo börtönerődbe zárták, és innen már élve nem is került ki: 1767. január 12-én meghalt. Földi maradványait a várbörtön kápolnájában helyezték örök nyugalomra.

 Kayling József

A sors iróniája, hogy Kayling József, aki annyi értékes életrajzi adattal szolgált más magyar jezsuitákról, szinte teljesen ismeretlen maradt a téma kutatói előtt. Még születésének adatait sem tudjuk pontosan: 1725 táján látta meg a napvilágot Selmecbányán. A nagyszombati kollégiumban, majd a Kassai főiskolán tanult, ezt követően két évig az eperjesi jezsuita középiskola tanára volt. Miután engedélyezték, hogy az Újvilágban misszionáriusként tevékenykedjen, 1753-ban Fáy Dávid és Szluha János társaságában Lisszabonból a brazíliai Săo Luisba hajózott. Az elkövetkező öt esztendőben jobbára a maranhaói tartomány redukcióiban működött, s időnként levélben számolt be életéről, rendtársairól magyarországi ismerőseinek. 1759-ben őt is letartóztatták, és Portugáliába szállították. A Săo Juliăo várbörtönben együtt raboskodott Fáy Dáviddal, Szentmártonyi Ignáccal és Szluha Jánossal. Csak 1777-ben szabadult, amikor József portugál király meghalt, és befolyásos miniszterelnökét, Pombal grófot megfosztották hatalmától. Kayling József hazatért Selmecbányára, ahol plébános lett. Néhány hónap múlva Bélabányára helyezték át és itt érte utol a halál valamikor 1780 táján (87).

 Szluha János

Az Újvilágban működött magyar jezsuita misszionáriusok sorát az erdélyi Gyaluban 1725. augusztus 23-án született báró Szluha Jánossal zárjuk, aki egy tehetős földbirtokos család sarja volt. (Szabó László születési helyének Komáromot tartja [88].) Középiskolai tanulmányait Budán végezte, és itt lépett a jezsuita rendbe. Néhány évi soproni tanárkodás után missziós szolgálatra jelentkezett, és 1753-ban szállt partra (Fáy és Kayling társaságában) Brazíliában. Az amayé indiánok körében végzett hittérítő munkát, de később közreműködött Szentmártonyi Ignác mellett a vidék feltérképezésében is. 1759-ben ő is a Săo Juliăo erődben kötött ki, de más társaival ellentétben hamarosan szabadulhatott, miután osztrák szolgálatban álló tábornok bátyja közbenjárására 1760-ban kiengedték. 1763-ig tanított, majd a császári seregben tábori lelkészként teljesített szolgálatot. 1770-ben Győrben telepedett le, ahol a kollégium rektora lett. Miután 1773-ban a Habsburg Birodalomban is feloszlatták a Jézus Társaságot, Szluha János ismét válaszúthoz érkezett. Feltehetően visszavonult családi birtokára, ahol hamarosan meghalt. Ennek időpontját azonban nem tudjuk.

***

Az Újvilágban egykor működött magyar tudósoknak csupán csekély hányadát alkotják a jezsuita hittérítők, akiknek munkásságát eddig jobbára inkább a misszionáriusi tevékenység szemszögéből vizsgálták. Tudománytörténeti értékelésükre ebben a tanulmányban nem vállalkozhattam, már csak azért sem, mert legtöbbjük levelezése, írásos hagyatéka feltáratlan, nyomtatásban eddig még nem is látott napvilágot. Gondot okoz valódi nemzetiségük megállapítása is, s nem kétlem, hogy az itt felsoroltak mellett idővel még számos további magyar hittérítőre is fény derül majd.

 


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102