Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2012/4

Impresszum 2012/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIV. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tar­ta­lom

Tanulmányok

Andrássy György
Emberi jogok és elismert emberi jogok 3

Gaucsík István
A csehszlovákiai magyar szövetkezetek és pénzintézetek
átalakítása (1945–1950) 23

Popély Árpád
A magyar diplomácia és a csehszlovákiai magyarság (1948–1956) 55

Dokumentum

Válogatás a prágai és a pozsonyi magyar külképviselet
jelentéseiből (1948–1956) 83

Agora

Tamás Pál
A szlovákiai „Ki a magyar?” vita 131
Csáky Pál

A szlovákiai magyar társadalom kedvezőtlen fejlődési tendenciái 145
Műhely
Bolemant Lilla

A TNT@F című magyar és a Gender/esélyegyenlőség/kutatás című
cseh nyelvű feminista folyóirat 155

Könyvek
Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal: Národnostní menšiny
v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu
národnostnímu?
(Simon Attila) 163

Skultéty Csaba: Mi is volt a Szabad Európa Rádió? Egy szerkesztő
visszaemlékezései
(Vajda Barnabás) 165

Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában.
VII. kötet, Nyelv
(Kralina Hoboth Katalin–Tóth Katalin) 166

Török Tamás: Ipoly mente helynevei. Adattár. 1. Kötet. Alsó-Ipoly mente
(Bauko János) 172

Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve
(Paszmár Lívia) 173

Emberi jogok és elismert emberi jogok* – Miért fontos e megkülönböztetés a kisebbségi jogok szempontjából?

Bevezetés

Az emberi jogok tana filozófiai és jogtudományi tanítás, de olyan filozófiai és jogtudományi tanítás, amelyet egy ideje magukévá tettek a törvényhozók, a jogalkotók is, akik aztán beillesztették ezeket az így vagy úgy felismert és definiált jogokat az általuk alkotott jogba, s ennek eredményeként létrejött az emberi jogok nemzeti és nemzetközi joga. Ezzel azonban a tanítás úgyszólván megkettőződött: már nem csupán elméletként, hanem intézményesült formában, a pozitív jog részeként, az emberi jogok jogaként is létezik. Az ugyanis aligha lehet kétséges, hogy a tanítás ebben az intézményesültebb formában, a pozitív jog részeként is az emberi jogok tana maradt, s hogy az maradt annak ellenére is, ha e joganyag értelmezésében és alkalmazásában már nem a filozófusoké és a jogtudósoké, hanem a gyakorló jogászoké a főszerep. Fogal­mazhatunk azonban úgy is, hogy az emberi jogok doktrínájának ezzel a megkettőződésével valójában csak az történt, amit maga a tan egyébként is előirányzott: megkezdődött az ember alkotta jog hozzáigazítása az emberi jogokhoz. Bárhonnan nézzük is tehát a dolgot, úgy tűnik, az emberi jogok tana nem csupán az emberi jogok filozófiai és jogtudományi hagyományából áll; részét képezi e tannak egy mára már meglehetősen kiterjedt joganyag, az emberi jogok nemzeti és nemzetközi joga, s e jog története is.

Az emberi jogok tanának mind filozófiai-jogtudományi, mind pedig pozitív jogi formájában kiküszöbölhetetlen eleme az emberi jogok és az elismert emberi jogok megkülönböztetése.1 Ez a distinkció mindazonáltal az utóbbi időkben már csak ritkán képezi behatóbb elemzések tárgyát: az emberi jogokkal kapcsolatos kutatások súlypontja – különösen az emberi jogokkal kapcsolatos jogtudományi kutatások súlypontja – áthelyeződött az elismert emberi jogok különféle dokumentumainak értelmezésére, illetőleg a vonatkozó és egyre terebélyesedő emberi jogi esetjog, nemzetközi és nemzeti emberi jogi esetjog feldolgozására. A súlypont-áthelyeződés nagyrészt érthető is, hiszen az emberi jogok nemzetközi és nemzeti joga ma már meglehetősen kiterjedt, és e joganyag értelmezésével, alkalmazásával tekintélyes testületek foglalkoznak különféle összefüggésekben, s mindez természetesen méltán kelti fel a kutatók érdeklődését. Úgy tűnik azonban, hogy az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogának értelmezése és alkalmazása során fölmerülnek olyan problémák is, amelyek megnyugtató megoldását nehéz elképzelni a doktrína alapjaihoz és a velük kapcsolatos problémákhoz való visszatérés nélkül. Más szóval maga az emberi jogi joggyakorlat is visszavezet bizonyos pontokon a doktrína régi nagy elméleti-filozófiai pilléreihez, s ez önmagában is jelzi, hogy ezek az elméleti pillérek és a velük kapcsolatos problémák korántsem csupán teoretikus jelentőségűek: komoly hatásuk lehet mind a további emberi jogi jogalkotásra, mind pedig bizonyos emberi jogi jogviták – különösen egyes nehéz jogi esetek – eldöntésére.

Fontos lehet az emberi jogok és az elismert emberi jogok közötti megkülönböztetés a szigorúan vett jogalkalmazás körén túl is, főként az olyan vitákban, eszmecserékben, amelyekben valamilyen módon fölmerül, hogy megillet-e bennünket valamilyen emberi jog vagy sem. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy az ilyen viták, elméleti és politikai eszmecserék során hajlamosak vagyunk megfeledkezni az emberi jogok és elismert emberi jogok különbségéről, és hajlamosak vagyunk tényként kezelni, hogy mihez van és mihez nincs emberi jogunk, holott valójában csak azt kezelhetnénk tényként – olykor persze vitatható tényként –, hogy mihez van és mihez nincs elismert emberi jogunk. Mindennek – mint látni fogjuk – különös jelentősége van a kisebbségi jogokról folytatott vitákban, eszmecserékben.

A megkülönböztetés lényege

Az emberi jogok doktrínája – és ennek megfelelően az emberi jogok nemzeti és nemzetközi joga – különbséget tesz emberi jogok és elismert emberi jogok között. Ez a különbségtétel nem mindig kifejezett, de elvi jelentőségű és mindig kibontható a doktrína különféle elméleti és jogalkotói megfogalmazásaiból. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában például azt olvassuk, hogy „az emberiség családja minden egyes tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése (kiem. – A. Gy.) alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon”,2 s hogy „az emberi jogok semmibevevése és megvetése (kiem. – A. Gy.) az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett”. Ebben benne van, hogy lehetséges az emberi jogok elismerése, de lehetséges e jogok semmibevétele és megvetése is, s hogy e jogok „elidegeníthetetlen” jogai minden embernek függetlenül ettől a bizonyos elismeréstől: e jogok akkor is megilletnek minden embert, ha az emberi törvényhozó – valamely nemzeti vagy nemzetközi jogalkotó szerv – elismeri őket, de akkor is, ha nem ismeri el őket. A mondottak értelmében az emberi jogok függetlenek az ember alkotta jogtól, vagyis e jogokra az emberi jogalkotó hatalma nem terjed ki: emberi jogot emberi jogalkotó nem képes teremteni, létrehozni, s nem képes módosítani és megszüntetni sem. Ilyenformán a doktrína szerint valóban elvi különbség van az emberi jogok és az elismert emberi jogok között.

Az emberi jogoknak ezt a kettősségét persze nem csak ebben a formában szokták kifejezni. Az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozatában például azt olvashatjuk, hogy az „emberi jogokat nem ismerik, elfeledték vagy megvetéssel illetik”, s hogy ezért a szóban forgó Nyilatkozat szerzői elhatározták „az ember természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogainak ünnepélyes kinyilatkoztatását”; az ENSZ Alapokmánya pedig az emberi jogok „tiszteletben tartásának” vagy „az emberi jogok tiszteletének és betartásának” fontosságát hangsúlyozza. Bármely szóhasználatot vegyük is azonban, az adott összefüggésben a lényeg egy és ugyanaz: az emberi jogokat az emberi jogalkotó nem teremti, nem alkotja, hanem csak felismeri és elismeri, tiszteletben tartja, betartja, védelemben részesíti. Így látják ezt egyébiránt a természetjogi doktrína kritikusai is; annak a természetjogi doktrínának a kritikusai, amely természetjogi doktrínából az emberi jogok doktrínája kinőtt, és amely természetjogi doktrínának az emberi jogok doktrínája ma is egy sajátos kiágazását képezi. Hans Kelsen például a következőket írta erről: „A természetjogi doktrína szerint az igazságosság normája a természetben – az emberek vagy a dolgok természetében – immanens, és az ember e normát felfoghatja csak, de nem alkothatja vagy befolyásolhatja.” (Vö. Kelsen 1998, 185. p.)

Az emberi jogok és az elismert emberi jogok kettőssége az újabb politikai filozófiában rendszerint az erkölcsi emberi jogok és a törvényes emberi jogok kettősségének formáját ölti; az újabb filozófiában ugyanis általánosan elfogadott nézetté vált, hogy az emberi jogok erkölcsi (morális) jogok, s hozzájuk képest az emberi jogalkotó által elismert – és ilyenformán „pozitiválódott” – emberi jogok törvényes (legális) emberi jogok.3 A szóban forgó jogi „dualizmus” természetjogi előképe vagy megfelelője a természetjog és a pozitív jog dualizmusa, illetőleg a természeti törvény és a polgári törvény, valamint a természetes jogok és a polgári stb. jogok dualizmusa. (Vö. Kelsen 1998, 220. p.) Kelsen ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „a jogi pozitivizmus csak egy jogot ismer el: a pozitív jogot; a természetjog doktrínájának dualista jellegével szemben monista jellegű”. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szóban forgó dualizmust a természetjogászok közül nem ismeri el mindenki; Hervada például leszögezi: „A természetes és a pozitív jog nem két egymás között parallel jogrendszer, hanem csak egyetlen jogrendszernek a dimenziói, amely részben természetes, részben pozitív… A pozitív jog a természetes jogszerűség lényegének a fejlődése”. (Vö. Hervada 2004, 123. p.)

Nos, Hervadának nyilván igaza van, amikor azt állítja, hogy a pozitív jogban megfigyelhetjük a természetes jogszerűség fejlődését, s hogy ennek megfelelően e jog egyszerre természetes jog és pozitív jog is. Ez azonban nézetünk szerint nem változtat azon, hogy fogalmilag mégiscsak kétféle jogról van szó, a természetes és a pozitív jogról: ha nem így lenne, nem kellene két név e két jog megkülönböztetésére. Mindezt a következőképpen is beláthatjuk: ha a természetjogra mint a pozitív jog helyességének mércéjére tekintünk – s a természetjogi doktrínának ez egy aligha kiiktatható eleme –, akkor eleve megkülönböztetjük a természetjogot a pozitív jogtól, ahogy minden mérésnél megkülönböztetjük a mérőeszközt és a megmérendő dolgot. Másfelől viszont, ha a pozitív jogot e mérce segítségével vizsgáljuk, arra a megállapításra fogunk jutni, hogy a pozitív jog több tekintetben eleget tesz a mérce követelményeinek, azaz megvalósítja, magában hordja, magában foglalja a természetjog bizonyos normáit, vagy legalábbis igen közel áll hozzájuk.

Föl lehet vetni természetesen emberi jogi terminológiában is, hogy nem választjuk-e el túlságosan is egymástól az emberi jogokat és az elismert emberi jogokat. Nos, az elválasztást nem mi tesszük meg, hanem – mint láttuk – az emberi jogok elmélete, illetve ennek intézményesült változata, az emberi jogok nemzetközi és nemzeti joga, éspedig azzal, hogy az emberi jogok létét függetlennek tekinti az emberi jogok bármiféle, akár elméleti-filozófiai, akár jogalkotói felismerésétől és elfogadásától, illetve elismerésétől. Egyébiránt úgy véljük, az elválasztottság még az eddigieknél is élesebb. A magunk részéről ugyanis úgy látjuk, nem csak az emberi jogok függetlenek felismerésüktől és elismerésüktől, vagyis attól, hogy felismeri-e és elfogadja, illetve elismeri-e őket az elmélet és az emberi jogalkotás, hanem bizonyos értelemben az elismert emberi jogok is függetlenek az emberi jogoktól, más szóval az elismert emberi jogok léte sem okvetlenül az emberi jogok lététől függ: attól, hogy vannak-e egyáltalán ilyen jogok. (Halmai–Tóth 2003, 25. p.) Az elfogadott, illetve elismert emberi jogok létét, listáját és mibenlétét a legcsekélyebb mértékben sem érintené – legalábbis eleinte –, ha netán bebizonyosodna, hogy emberi jogok nincsenek, hogy ilyen jogok nem léteznek. Más megfogalmazásban ugyan, de levonja ezt a következtetést Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila is: „Emberi jogok tehát vannak, legalábbis olyan értelemben, hogy léteznek állami és nemzetközi jogi szabályok, amelyek elismerik létüket, és igyekeznek biztosítani érvényesülésüket. Ugyanakkor az emberi jogok léte, illetve mibenléte bizonytalan, hiszen nincs olyan, széleskörűen elfogadott teória, amely kétséget kizáróan igazolná az emberi jogok létének szükségszerűségét, vagyis azt, hogy ezek a jogosultságok kifejezett állami elismeréstől függetlenül is léteznének.”4
Az ember alkotta jog hozzáigazítása az emberi jogokhoz

Az emberi jogok doktrínája szerint az emberi jogok nem csak függetlenek az ember alkotta jogtól, hanem fölötte is állnak az ember alkotta jognak;5 fölötte állnak az ember alkotta jognak, mert a doktrína értelmében az emberi jogalkotónak el kell ismernie, tiszteletben kell tartania, védelemben kell részesítenie e jogokat. Mi több, a doktrína egyes megfogalmazásai szerint a kormányzatnak voltaképpen az emberi jogok biztosítása és védelme az igazi célja és feladata. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ezt a következőképpen fejezi ki: „Minden ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket; ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság és a boldogság keresésének joga; e jogok biztosítására (kiem. – A. Gy.) az embe­rek kormányokat állítottak fel.” Még határozottabban fogalmaz az Ember és Polgár Jogainak Deklarációja, amennyiben kimondja, hogy „minden politikai egyesülés célja: az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megóvása” (kiem. – A. Gy.). Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata visszafogottabb e tekintetben: nem tartalmazza azt a kitételt, hogy a kormányzat vagy a jogalkotó egyetlen vagy igazi célja az emberi jogok elismerése, tisztelete és védelme. Az viszont természetesen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából is kitűnik, hogy az emberi jogok fölötte állnak az ember alkotta jognak: az ENSZ Közgyűlése egyebek közt abból a célból nyilatkoztatta ki az emberi jogokat, hogy „előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartásának kifejlesztését, valamint fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi jogszabályok útján történő általános és tényleges alkalmazását és elismerését” (kiem. – A. Gy.). Ilyenformán tehát a doktrína szerint az emberi törvényhozónak, az emberi jogalkotónak valóban el kell ismernie, tiszteletben kell tartania és védelemben kell részesítenie az emberi jogokat, ez pedig azt jelenti, hogy az emberi jogok valóban fölötte állnak az ember alkotta jognak.

Ha az ember alkotta jog meg kell feleljen az emberi jogoknak, akkor az emberi jogok mintegy mércéi az ember alkotta jognak: az ember alkotta jog azokon a pontokon és annyiban helyes, igazságos, illetőleg jó, ahol és amennyiben megfelel az emberi jogoknak, s azokon a pontokon és annyiban helytelen, igazságtalan, illetőleg rossz, ahol és amennyiben nem felel meg e jogoknak. A doktrínának ezt a tézisét természetjogi terminológiában Locke így fejezte ki: az országok saját, pozitív törvényei „…csak annyiban helyesek, amennyiben a természeti törvényen alapulnak, minthogy ehhez kell szabni és ennek alapján kell értelmezni ezeket”.6
Az emberi jogok uralkodó doktrínája ezen a ponton erősen emlékeztet arra a régi, már Platón Államában központi szerepet játszó gondolatra, mely szerint jó kormányzat, jól berendezett állam és helyes jog csak ott és annyiban lehetséges, ahol és amennyiben a kormányzat, az állam és a jog az emberhez, pontosabban a jó emberhez igazodik. E gondolat szerint tehát az ember és az emberi intézmények között összhangnak kell lennie, s adottnak nem az intézményeket, hanem az embert – a jó embert – kell tekinteni. Ha tehát nincs összhang az ember és a szóban forgó intézmények között, meg kell azt teremteni, s ennek során nem az embert kell hozzáigazítani a fennálló intézményekhez, hanem a fennálló intézményeket kell hozzáigazítani az emberhez. Kérdés persze, hogy voltaképpen mi is az ember, illetőleg a jó ember, ha a jó kormányzat, a jó állam és a jó törvények mércéjeként tekintünk rá. Platón úgy vélte, az embert ebben az összefüggésben a lélek felől kell megközelíteni, és a lélek részeinek helyes működésével, azaz erényeivel lehet meghatározni; ezért aztán arra a következtetésre jutott, hogy a jó intézményeket, mindenekelőtt a jó államot az emberi lélekhez, pontosabban a lélek részeihez kapcsolódó, illetőleg azokból levezethető erényekhez kell hozzáigazítani.

Az újkori természetjog különféle elméletei, s később az emberi jogok elméletei az embert nem annyira lelkének erényeivel, mint inkább az ember „lényegét”, „természetét”, „méltóságát”, „tulajdonságait”, „képességeit”, „szükségleteit” stb. kifejező természeti törvényekkel és/vagy természetes jogokkal, illetőleg emberi jogokkal határozták meg. Hugo Grotius például úgy gondolta, hogy a természetjog „az ember belső lényegéből folyik”, s még akkor is érvényes lenne, „ha feltennők – márpedig ezt a legnagyobb bűn elkövetése nélkül még feltételezni sem lehet –, hogy Isten nem létezik, vagy nem törődik az emberek dolgaival”. A természetjogot ezért végső soron mégiscsak „Istennek lehet tulajdonítani, mert ő maga akarta, hogy ilyen legyen a mi lényegünk”. (Vö. Grotius 1999, 11–12. p.) Ilyenformán tehát az újkortól kezdődően a természetjogi és az emberi jogi elméletek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az intézményeket, mindenekelőtt az ember alkotta jogot a természetjoggal (a természeti törvénnyel és/vagy a természetes jogokkal), illetőleg az emberi jogokkal, végső soron pedig e jogok forrásával, az emberi lényeggel, az emberi természettel stb. kell összhangba hozni (már amennyiben ez az összhang nem áll fenn). Magát az alapgondolatot a felvilágosodás korában – amikor épp ennek az összhangnak a kérdése körül forgolódtak a szellemi és politikai viták – talán Rousseau fejezte ki a legtömörebben: „azt szándékozom megvizsgálni, hogy a társadalmak szervezetében létezhet-e valamilyen törvényes és szilárd kormányzati elv, ha az embereket olyanoknak vesszük, amilyenek, a törvényeket pedig olyanoknak, amilyenek lehetnének”. (Rousseau 1955, 81–82. p.)

Természetesen ahhoz, hogy az ember alkotta jog megfelelhessen az embernek, illetőleg az emberi jogoknak, az embernek mindenekelőtt meg kell ismernie önmaga természetét, lényegét, illetőleg az ebből fakadó és ettől elidegeníthetetlen emberi jogokat, e jogok listáját, meg kell továbbá ismernie és magáévá kell tennie e jogok közelebbi tartalmát, majd pedig az így felismert, megismert és elfogadott jogokhoz hozzá kell igazítania az ember alkotta jogot. Úgy tűnik, e folyamatban eleinte nem a jogalkotók, hanem az elmélet, a filozófia képviselői játszották a nagyobb szerepet, s a jogalkotók csak követték őket. De miben is állt, illetőleg miben is áll az így felfogott emberi jogi elméletalkotás és emberi jogi jogalkotás? Nos, természetesen maguknak az emberi jogoknak az elméleti-filozófiai megjelenítésében, illetőleg az ember alkotta jogba való beemelésében. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az emberi jogoknak ez az elméleti-filozófiai előhívása vagy megjelenítése, illetőleg az ember alkotta jogba történő beemelése alkothatja azt az alapot, amely aztán az elméletalkotás és a jogalkotás további lépéseinek eredményeként elvezethet az ember alkotta jog egészének az emberi jogokhoz való hozzáigazításához.

Az emberi jogi elméletalkotás és az emberi jogi jogalkotás sajátos természete

Vegyük szemügyre most egy kicsit közelebbről az emberi jogi elméletalkotásnak, valamint az emberi jogi jogalkotásnak ezt az első nagy lépését, tehát maguknak az emberi jogoknak az elméleti-filozófiai felismerését és elfogadását, illetőleg jogalkotói felismerését és elismerését. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy sem az emberi jogi elméletalkotás, sem pedig az emberi jogi jogalkotás nem alkotás, nem elméletalkotás, illetőleg nem jogalkotás a szó szigorú értelmében. Ez esetben ugyanis a filozófus, a gondolkodó, illetőleg a jogalkotó nem teremt, nem alkot új elméletet, illetőleg új jogot, hanem csupán felismeri és az ember alkotta elméletbe, illetőleg az ember alkotta jogba emeli a már valamilyen módon meglévő jogot.

Az elméletalkotó filozófus és a jogalkotó törvényhozó persze nem magukat az emberi jogokat emeli át az elméletbe, mert ezek magának az embernek a meghatározottságai, s ezeket ezért ember el nem választhatja, el nem szakíthatja maguktól az embe­rektől: erre még az elméletalkotó és a jogalkotó ember sem képes. Az emberi jogoknak az ember alkotta elméletbe, illetőleg az ember alkotta jogba történő beemelése így voltaképpen az emberi jogok sajátos felismerése és leképezése, illetve levezetése, előhívása, megjelenítése. Ez már a doktrína kiinduló tanításából is meglehetős egyértelműséggel következik: ha ugyanis az emberi jogok minden embert megilletnek, függetlenül attól, hogy e jogokat elismeri-e vagy sem valamely emberi jogalkotó, akkor e jogoknak az emberi jogalkotó által történő elismerése nyilvánvalóan nem idéz elő semmiféle változást ezeken az emberi jogokon. Az emberi jogok nem szűnnek meg, nem változnak meg, nem is alakulnak át a jogalkotói elismerés eredményeként: a jogalkotói elismerés után éppúgy léteznek és megilletnek minden embert, mint e jogalkotói elismerés előtt.

A mondottak természetesen magukban foglalják azt is, hogy az emberi jogok jogalkotói elismerése egyáltalán nem szünteti meg az emberi jogok és az elismert emberi jogok kettősségét. Ezzel kapcsolatban külön ki kell emelnünk, hogy a jogalkotói elismerés az eredeti emberi jogok létét, számát és az egyes jogok mibenlétét a legcsekélyebb módon sem érinti. Ez ugyanis olykor még kiváló kommentátorok írásaiban is elhomályosul, illetve félreérthető magyarázatot kap. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy az emberi jogok jogalkotói elismerésével vagy „pozitiválódásával” az „emberi jogok – elismert emberi jogok” kettőssége nem azért, vagy elsősorban nem azért „nem szűnik meg, mert az emberi jogok pozitiválódásával párhuzamosan állandóan új igények születnek és nyernek emberi jogi státuszt”. (Vö. Takács 1998, 216. p.) Ez a magyarázat azt sugallja, hogy azok az emberi jogok, amelyek már pozitiválódtak, azaz elismert emberi jogokká vagy törvényes emberi jogokká váltak, elismerésük folytán meg is szűntek létezni eredeti, jelző nélküli emberi jogokként, s az „emberi jogok – elismert emberi jogok” kettőssége csupán azért marad fönn, mert állandóan új igények születnek és nyerik el az emberi jogok – az egyelőre még nem elismert emberi jogok – státuszát. Ha azonban így lenne, ez azt jelentené, hogy az emberi jogok mégsem függetlenek az emberi jogalkotástól, ami viszont összeegyeztethetetlen a doktrína alaptézisével. Az emberi jogok jogalkotói elismerésével vagy pozitiválásával kétségkívül bekövetkezik egy változás: ez a változás azonban nem az emberi jogokat érinti, hanem az ember alkotta jogot; a változás nem az emberi jogokban, hanem az ember alkotta jogban következik be. A változás lényege pedig az, hogy az ember alkotta jog mintegy hozzáigazodik az emberi jogokhoz: leképezi az emberi jogokat, s e leképezett jogoknak különleges helyet biztosít magán az ember alkotta jog egészén belül.

Mindezek után most már kimondhatjuk, hogy azok az emberi jogok, amelyeket az emberi jogok nemzetközi joga és az emberi jogok belső állami joga foglal magában, sohasem maguk az eredeti értelemben felfogott emberi jogok, hanem csupán elismert emberi jogok: a voltaképpeni, az eredeti értelemben felfogott emberi jogoknak csak mintegy a képei, másolatai, jogalkotói megjelenítései; az adott jogalkotók által felismert és elismert emberi jogok. Mutatis mutandis ugyanez áll azokra az emberi jogokra is, amelyek mellett az emberi jogok filozófiája vagy elmélete tör lándzsát. Azok az emberi jogok tehát, amelyeket az emberi jogok filozófiája, elmélete foglal magában, szintén nem maguk az eredeti emberi jogok, hanem e jogoknak csak a sajátos képei, másolatai, megjelenítései: nem maguk az emberi jogok, hanem csak az adott elméletalkotók által felismert, illetve levezetett és ennek megfelelően az adott elméletalkotók által el is fogadott emberi jogok. Ezeket az egyes teoretikusok által felismert és elfogadott emberi jogokat ezért a magunk részéről röviden elfogadott emberi jogoknak nevezzük.

Az emberi jogok felismerésének két útja: a közvetlen és a közvetett felismerés

Mindezek után talán már külön bizonyítás nélkül is elfogadhatjuk az emberi jogoknak azt az ismert meghatározását, mely szerint emberi jogoknak azokat a jogokat nevezzük, amelyek pusztán ember mivoltuknál fogva illetik meg az embereket.7 Ez a meghatározás egyfelől rávilágít arra, hogy e jogok mindenféle emberi jogalkotás nélkül is megilletik az embereket, de megmutatja azt is, hogy e jogok szoros összefüggésben állnak az ember fogalmával. A fentiekben azt már viszonylag jól körüljártuk, hogy mit is jelent az, hogy az emberi jogok bármiféle emberi jogalkotás nélkül is megilletik az embereket, arról azonban még kevesebbet szóltunk, hogy miként függnek össze az emberi jogok az ember fogalmával. Nos, úgy tűnik, az összefüggés fennáll mind a fogalom terjedelme (extenziója), mind pedig tartalma (intenziója) tekintetében.

A fogalom terjedelme felől nézve az összefüggés azt jelenti, hogy az emberi jogok szükségképpen egyetemes, minden embert megillető jogok: mivel az emberi jogok az embereket ember mivoltuknál fogva illetik meg, ha egy lényről megállapítható, hogy ember, a definíció értelmében megilletik, meg kell illessék az emberi jogok. A fogalom tartalma felől nézve az összefüggés azt jelenti, hogy az emberi jogok valamiképp az ember lényegét, természetét, alapvető fogalmi vonásait jelenítik meg: mivel az emberi jogok ember mivoltuknál fogva illetik meg az embereket, e jogok valamiképp kifejezései is az emberi mivoltnak. Ez az összefüggés persze távolról sem látszik szükségszerűnek: az emberi jogok attól még emberi jogok maradhatnának, hogy nem az emberi mivoltot, az emberi lényeget, az emberi természetet stb. fejeznék ki. Csakhogy az emberi jogi doktrína uralkodó felfogása szerint az emberi jogok szorosan kötődnek az emberi mivolthoz, az emberi lényeghez, az emberi természethez, vagy az ember valamely alapvető fogalmi jegyéhez, például az emberi méltósághoz, éspedig abban az értelemben, hogy épp az emberi mivolt, az emberi lényeg, az emberi természet vagy az emberi méltóság stb. képezi e jogok forrását, és ennek megfelelően sokan úgy vélik, az emberi jogok (eredetileg) épp e forrásokból ismerhetők is fel. Ily módon tehát az emberi jogok valamiképp mégis az emberi mivolt, az emberi lényeg, az emberi természet vagy az emberi méltóság kifejezései.

Következésképpen, az emberi jogok felismerése és leképezése, illetőleg levezetése, előhívása, legyen szó akár elméleti, akár jogalkotás útján történő felismerésről és leképezésről, illetve levezetésről és megjelenítésről, voltaképpen emberi önmegismerés, s ezért a megismerés eredménye valójában egy sajátos antropológia: jogi embertan. Ez a leképezés vagy megjelenítés, ha elméleti-filozófiai leképezésről, illetőleg megjelenítésről van szó, csaknem mindig magában foglal bizonyos, az emberi jogok forrására, magára az emberre, az ember „lényegére”, „természetére”, „méltóságára”, „lényegi tulajdonságaira”, „képességeire”, „szükségleteire” stb. vonatkozó hosszabb-rövidebb fejtegetéseket is. Az emberi jogok jogalkotói leképezéseiből, illetőleg megjelenítéseiből ezek az okfejtések általában hiányoznak, ami az ember alkotta jog szokásos kifejezési formáit alapul véve érthető is, de még rendszerint e jogalkotói leképezések vagy megjelenítések is tartalmaznak utalásokat az emberi jogok forrására, az emberre, az emberi természetre, az emberi méltóságra stb.

Az emberi jogok íratlan, láthatatlan, érzékszervekkel felfoghatatlan jogok. Ezért az emberi jogok elméleti és jogalkotói leképezése vagy megjelenítése voltaképpen az íratlan, láthatatlan, érzékelhetetlen emberi jogok írásba foglalását, láthatóvá, érzékelhetővé tételét jelenti. Ilyenformán viszont a leképezett, illetőleg megjelenített tartalom természetesen nem igazán képszerű, és semmiképpen sem fényképszerű. A leképezés, illetőleg megjelenítés, vagyis az emberi jogi elméletalkotás és az emberi jogi jogalkotás sokkal inkább kibontás, előhívás, felszínre hozás: egy érzékszervileg megközelíthetetlen – vagy egyelőre megközelíthetetlen8 – tartalom, lényeg kibontása, felszínre hozása, megjelenítése, érzékszervileg is felfogható jelenséggé alakítása, tipikus esetben írásba foglalása. Ez meglehetősen misztikusan hangzik, a gyakorlatban azonban nem annyira az: a leképezés és megjelenítés ugyanis rendszerint valamilyen természetes, magától értetődő igazságok felismerését, illetőleg a természetből vagy az emberi természetből, az ember lényegéből, tulajdonságaiból, méltóságából, képességeiből, szükségleteiből való levezetését, kibontását és az ember alkotta jogba való beültetését jelenti.

Az emberi jogoknak ez a felismerése és leképezése, illetőleg levezetése és megjelenítése, írásba foglalása – mint minden felismerés, leképezés, levezetés stb. – lehet helyes és lehet helytelen. Ha a leképezés, a jelenséggé alakítás vagy írásba foglalás helyes, akkor a tartalom az immár érzékelhető jelenségben is megőrződik: akkor is, ha a leképezés rövid, tömör, s akkor is, ha hosszabb, részletezőbb. Az emberi jogok leképezése, jelenséggé alakítása, írásba foglalása során azonban – mint minden leképezés stb. során – előfordulhatnak hibák is: ilyenkor az eredeti tartalom és a megjelenített tartalom valamilyen tekintetben eltér egymástól, nem fedi egymást. A hiba nem csak a tartalom torz, hamis, nem megfelelő megjelenítésében állhat; hiba lehet az is, ha a leképezés vagy megjelenítés hiányos: nem képez le, nem jelenít meg minden olyan jogot, amelyet le kellene képeznie, illetőleg meg kellene jelenítenie. Ha például a leképezés vagy megjelenítés részletezőbb, azaz a jogok száma viszonylag nagy, de a leképezés az adott mélységben hiányos, azaz nem jelenít meg minden jogot, vagy nem jelenít meg minden jogot az adott szintű leképezésnek megfelelő részletezésben, az olyan hiányosság, amely egyszersmind hiba is: a leképezést vagy megjelenítést helytelenné, hamissá teszi.

Ha az emberi jogoknak már vannak bizonyos elméleti és jogalkotói leképezései, megjelenítései, akkor természetesen ezek a képek, másolatok, megjelenítések is tárgyaivá válhatnak – és tárgyaivá is válnak – az emberi megismerésnek. Azok az embe­rek tehát, akik maguk (még) nem jutottak el az emberi jogok létének, listájának és tartalmának közvetlen felismeréséhez, illetve az ember fogalmából, az emberi lényegből, az emberi természetből, az emberi méltóságból stb. való levezetéséhez, természetesen tudomást szerezhetnek e jogokról az emberi jogok elméleti és jogalkotói leképezéseiből, megjelenítéseiből is. És természetesen tudomást szerezhetnek e leképezésekből, megjelenítésekből nem csak az emberi jogok létéről, listájáról és tartalmáról, hanem e jogok forrásáról, magáról az emberről, az emberi lényegről, természetről, méltóságról stb., illetőleg az ezekkel kapcsolatos okfejtésekről is. E leképezések vagy megjelenítések tanulmányozása ily módon megkönnyítheti az eredeti, az íratlan, a láthatatlan, érzékelhetetlen emberi jogok létének, listájának, tartalmának és forrásának felismerését, illetve levezetését, s ezzel természetesen megkönnyítheti ezek elfogadását és elismerését is. Ebben az esetben tehát az emberi jogok közvetett, a másolatokból, a már felismert, illetve elismert emberi jogokból kiinduló megismerése vezeti el az igazságot kereső embert vagy jogalkotót az emberi jogok felismeréséhez, s éppígy elfogadásához vagy elismeréséhez is. S az emberi jogoknak épp az ily módon történő felismerését vagy inkább felismertetését és elfogadtatását szolgálják például az emberi jogok nagy nyilatkozatai, köztük az Ember és Polgár Jogainak Deklarációja, vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.
Különbséget kell tehát tennünk az emberi jogok közvetlen és közvetett felismerése között. Közvetlen felismerésről akkor beszélünk, ha valaki közvetlenül, a már felismert emberi jogokkal kapcsolatos bármiféle ismeretek nélkül, vagy ilyen ismereteinek bármiféle közrehatása nélkül ismeri fel az emberi jogokat, illetve ismer fel egy vagy néhány ilyen jogot. Ezzel szemben közvetett a felismerés, ha valaki a már felismert emberi jogok, illetve az ilyen jogokra vonatkozó ismeretei segítségével ismeri fel az emberi jogokat, vagy ismer fel legalább egy ilyen jogot. A közvetett felismerés eredménye megegyezhet azokkal az ismeretekkel, amelyek elősegítették a felismerést, de el is térhet azoktól. Az eltérések sokfélék lehetnek: különbség lehet például a jogok számában, az egyes jogok mibenlétében vagy tartalmi elemeiben. Abban az esetben, ha a közvetett felismerés valamilyen többletet tartalmaz a felismerést elősegítő ismeretekhez képest, hozzáadó felismerésről beszélhetünk.

A hozzáadó felismerésnek óriási a jelentősége az emberi jogok felismerésében, hiszen attól kezdve, hogy az emberi jogok felismerése megkezdődött, minden jel szerint épp a már felismert emberi jogok, és a velük kapcsolatos érvek ösztönzik leginkább a még fel nem ismert emberi jogok felismerését. Ebben bizonyára szerepet játszik az is, hogy az emberi tudás mindig több annál, mint ami közvetlenül tudatosul belőle: a tudásnak a tudott és kifejezett tartalmak mellett mindig vannak rejtett, kifejtetlen tartalmai is, melyek ugyanakkor kibonthatók, felszínre hozhatók. S az ilyen felszínre hozás során – úgy tűnik – alig történik valami: a tudás rejtett, implicit tartalmainak kifejezetté tétele, kibontása és tudatosítása ugyanis voltaképpen nem is tudásbővítés, hiszen a kibontással, a kifejezetté tétellel nem új tudás keletkezik, hanem csak a meglevő tudáson belül történik változás; csupán a meglevő tudás rejtett és kifejezett tartalmai között történik elmozdulás a kifejezett, a tudva tudott elemek javára. Más kérdés, hogy a tudás ilyen rejtett elemeinek, tartalmainak felszínre segítése mégis óriási jelentőségű: a tudás rejtett elemei ugyanis mindaddig nem igazán hasznosulnak, amíg valamilyen módon kifejezetté nem válnak. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy ha a tudás rejtetten, kibontatlanul már tartalmaz valamit, ami felismerésre vár, ennek a valaminek a felismerésére jóval nagyobb az esély, mint ha a tudásban ez a felismerésre váró tartalom nincs is jelen. A hozzáadó felismerésnek azt a változatát, amely a tudás rejtett, kibontatlan tartalmait teszi kifejezetté és tudatossá, felszínre hozó felismerésnek nevezhetjük.

Az, amit mi felszínre hozó felismerésnek nevezünk, egyáltalán nem ismeretlen a jogtudomány és a jogászi hivatások számára. A jog ugyanis, bárhogy definiáljuk is, mindig több annál, mint ami közvetlenül látszik belőle: mindig magában rejt olyan tartalmakat, amelyeket csak a jog értelmezése és alkalmazása hoz felszínre. Elég csupán arra utalnunk, hogy bizonyos nemzetközi szerződésekből számos olyan tételt vezettek már le az adott szerződések hiteles értelmezésére jogosult szervek, amelyek kifejezett módon nincsenek benne ezekben a szerződésekben, s hogy az ilyen levezetett, derivált tételek között vannak olyanok is, amelyeket az arra jogosult szervek az emberi jogok nemzetközi jogából, az emberi jogokra vonatkozó valamely szerződésből vezettek le. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberi jogok felszínre hozó felismerése nem korlátozódik az emberi jogok elméletére: folyik ez a felszínre hozó felismerés az emberi jogok nemzetközi és nemzeti jogából kiindulva, e joganyag értelmezése és alkalmazása során is.
Az, hogy a felszínre hozó felismerés során a tudás, illetőleg a jog olyan tartalmai válnak kifejezetté, amelyek voltaképpen benne rejlettek a tudásban, természetesen azt is jelenti, hogy a rejtett tartalmak logikailag meglehetősen jól levezethetők a tudásból. Ez természetesen nagy meggyőző erőt kölcsönöz az emberi jogok ilyen felismerésének, hiszen azok, akik elfogadják, elismerik azokat az emberi jogokat, amelyek segítségével valaki más felszínre hoz újabb emberi jogi tartalmakat, aligha tagadhatják meg ezeknek az új tartalmaknak az elfogadását, elismerését. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az emberi jogok felszínre hozó felismerése tisztán logikai jellegű felismerés lenne: különbséget kell tennünk ugyanis a felismerés pszichés folyamatai, képzettársításai stb., és a már felismert tartalmak logikai jellegű igazolása között.9
Az emberi jogok közvetlen és közvetett felismerésének természetjogi megfelelőjét, s egyben természetjogi előképét Hobbes a következőképpen fogalmazta meg a Leviatán bevezetésében: „Aki egy egész nemzetet kormányoz, annak saját szívében kell olvasnia, s nem egyik vagy másik egyén, hanem az emberiség szívében. És ez ugyan nehéz dolog, nehezebb, mint egy nyelvet vagy tudományt megtanulni, mégis, ha én majd a magam lélekolvasását (kiem. – A. Gy.) rendszerezve és áttekinthető formában írásba foglalom (kiem. – A. Gy.), másoknak már csupán azt a fáradságot kell venniük, hogy megvizsgálják, vajon nem ugyanezeket találják-e meg önmagukban (kiem. – A. Gy.). Mert egy ilyenfajta elmélet bizonyítására ez az egyetlen lehetőség.” (Hobbes 1970, 9. p.)

Hobbesnak ez az igen figyelemre méltó eszmefuttatása nem csak a közvetlen és a közvetett felismerésről szól, azaz nem csak arról, hogy hogyan születik meg egy eredeti természetjogi elmélet, s hogy ez az elmélet hogyan segíthet hozzá másokat is a természetes jogok és a természeti törvények felismeréséhez, végső soron pedig a helyes, az igazságos és jó kormányzat elveinek megismeréséhez. Hobbes rávilágít arra is, hogy az ilyen jogokról és törvényekről szóló elméletek bizonyítása éppenséggel nem egyszerű; szerinte egy ilyen elmélet igazolásának tulajdonképpen csak egyetlen módja van: az, hogy mások is felismerik önmagukban azt, amit a leképezésben, a megjelenítésben olvastak, s hogy ezért maguk is helyesnek ítélik majd az így megismert antropológiát, nemkülönben a belőle következő jogokat és törvényeket, végső soron pedig magát a levezetett kormányzati formát is.

Hobbes szavai mindezeken túl optimizmust sugallnak: az a bizakodás sugárzik belőlük, hogy a Leviatánt olvasva mások is megtalálják majd magukban ugyanazokat a jogokat és törvényeket és ezek folyományait, amelyeket a Leviatán „rendszerezve és áttekinthető formában” eléjük tár.10 És Hobbesnak ez az optimizmusa logikai szempontból egyáltalán nem volt alaptalan: aligha kétséges, hogy a Leviatán egyike a logikailag legjobban felépített filozófiai értekezéseknek. Mindazonáltal a mű számos olvasója mégsem találta meg önmagában azt, vagy pontosan ugyanazt, amit Hobbes reményei szerint meg kellett volna találnia; más szóval a műnek nem csak követői akadtak, hanem bírálói, kritikusai is: belső és külső kritikusai egyaránt. Mindez persze hasonlóan alakult a természetes jogok és a természeti törvények más leképezéseivel, előhívásaival, megjelenítéseivel, s így alakult az emberi jogok leképezéseivel, levezetéseivel is.

A mondottak értelmében az emberi jogok leképezései, elméleti és jogalkotói megjelenítései sem vezettek el mindenkit az emberi jogok létének és mibenlétének felismeréséhez: voltak és vannak, akikben kétségek támadtak vagy támadnak az emberi jogok létével, listájával és/vagy tartalmával kapcsolatban. Ennek megfelelően komoly viták bontakoztak ki mind az emberi jogok létéről, mind pedig e jogok listájáról és tartalmáról. A jogok létével kapcsolatos viták jórészt külső viták: főként az emberi jogok doktrínájának hívei és ellenfelei között folytak és folynak. Ezzel szemben az emberi jogok listájáról és az emberi jogok tartalmáról folyó viták jórészt belső viták: nagyobbrészt az emberi jogok doktrínájának hívei között zajlanak.

Az emberi jogok létével és listájával kapcsolatos problémák

Az emberi jogok létével kapcsolatos kételyek főként abból fakadtak és fakadnak ma is, hogy az emberi jogok íratlan, láthatatlan, érzékszervekkel megragadhatatlan jogok, s ennélfogva felismerésük csak értelmi belátással, intuícióval, vagy valamilyen erkölcsi érzék útján, racionális levezetésük pedig csak valamely nehezen megfogható forrásból, az emberi természetből, az emberi méltóságból stb. lehetséges. Így azonban sokan nem érezték, s ma sem érzik kellően meggyőzőnek az ilyen jogok létével vagy meglétével kapcsolatos állításokat. Az ilyen, főként ismeretelméleti kételyeket az utóbbi időben talán A. MacIntyre fogalmazta meg a legélesebben:

„A legjobb indok arra, hogy nyersen kimondjuk: ilyen jogok (ti. emberi jogok – A. Gy.) márpedig nincsenek, pontosan olyan típusú, mint a legjobb indokunk annak kijelentésére, hogy boszorkányok vagy unikornisok nincsenek. Nevezetesen: valamennyi arra irányuló próbálkozásunk kudarcba fulladt, hogy jó érvekkel szolgáljunk a létezésükben való hithez. A természetes jogok tizennyolcadik századi védelmezői gyakran azt sugallják, hogy az ember ilyen jogokkal való rendelkezését deklaráló állítások maguktól értetődő igazságok. De mi tudjuk, hogy maguktól értetődő igazságok nincsenek. A huszadik századi morálfilozófusok néha a saját és a mi intuícióinkra hivatkoznak; de az egyik dolog, amit meg kellett tanulnunk az erkölcsfilozófia történetéből, hogy az ’intuíció’ szó bevezetése a morálfilozófiában mindig annak a jele, hogy valami nagyon nagy hiba csúszott az érvelésbe. Az emberi jogok 1949-es11 ENSZ-deklarációja óta az ENSZ szokásos és szigorúan követett gyakorlatává vált, hogy az erre a deklarációra való hivatkozással egyetlen állításuk mellett se hozzanak fel jó érveket. E jogok legutóbbi védelmezője, Ronald Dworkin (Taking Rights Seriously, 1976) elismeri, hogy az ilyen jogok létezése nem bizonyítható, ám csak azt a megjegyzést fűzi ehhez, hogy egy kijelentés bizonyíthatatlanságának tényéből még nem következik az, hogy a kijelentés nem igaz (81. o.). Ez valóban így van, ám ugyanilyen jól felhasználható lenne az unikornisok és a boszorkányok létezésével kapcsolatos kijelentések mellett is.” (MacIntyre 1999, 102. p.)
MacIntyre fejtegetéséből kitűnik, hogy ezek a régi és nagy vitapontok nem csak a természetes jogok és az emberi jogok filozófiai elméleteivel, hanem az emberi jogok jogalkotói leképezéseivel vagy megjelenítéseivel, így az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával kapcsolatban is fölmerülnek. Az persze más kérdés, hogy MacIntyre-nek igaza van-e vagy sem, legyen szó akár elméleti, akár jogalkotói leképezésekről vagy megjelenítésekről. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a vita egyáltalán nem tekinthető lezártnak. Figyelemre méltó például, hogy az Egyesült Nemzetek is mindenekelőtt azzal kötelezte el magát az emberi jogok elismerése és tiszteletben tartása mellett, hogy az ENSZ Alapokmányában kinyilvánította: „ismét megerősítik az alapvető emberi jogokba vetett hitüket” (kiem. – A. Gy.), s ezzel mintegy maguk is kifejezésre juttatták, hogy e jogok elismeréséhez és tiszteletben tartásához szükség van egy bizonyos fajta hitre, meggyőződésre is. Nyilván nem azért, mert e jogok létével kapcsolatban eleve lehetetlen lenne a bizonyítás, hanem azért, mert az emberi jogok létének bizonyítása a szokásosnál jóval nagyobb nehézségekbe ütközik.12

Régtől fogva problematikus a jogok listája és bizonyos fokban a jogok tartalma is. Szinte azt mondhatnánk, hogy ahány emberi jogi elmélet, annyi különböző lista többé-kevésbé eltérő tartalommal, s a helyzet nem sokkal jobb az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogában sem: valószínűleg nincs két olyan emberi jogi dokumentum, amely pontosan ugyanazokat a jogokat ismerné el pontosan ugyanazzal a tartalommal emberi jogoknak. Mindez természetesen összefügg az emberi jogok létének problémájával, illetve az emberi jogok felismerésének és igazolásának nehézségeivel. Kelsen meg is fogalmazta, hogy a természetjogi elméletekben megjelenített természetjogi normák változatossága és változékonysága annak bizonyítéka, hogy természetjog nem létezik. Szavai szerint „hogy a természet ennek az úgynevezett természetjognak valóságos forrása nem lehet, az a tény is bizonyítja, hogy e doktrína különféle képviselői ugyanabból a természetből erősen eltérő és ellentmondó természeti normákat dedukáltak”. (Vö. Kelsen 1998, 221. p.) Az érv természetesen alkalmazható az emberi jogok doktrínájára, s az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogára is.

Mindazonáltal az, hogy az emberi jogok listája különbözik az egyes emberi jogi elméletekben és az emberi jogi dokumentumokban, bizonyos mértékben érthető és védhető. Az emberi jogok megjelenítése ugyanis történhet részletezőbben vagy tömörebben, s ennek eredményeként a rövid és tömör listák egybefogva jeleníthetnek meg egy-egy olyan jogot, amelyet a részletezőbb listák szétbontanak több jogra. Hasonló a helyzet az egyes jogok tartalmával is: ezek megfogalmazhatók röviden, tömören, de megfogalmazhatók részletesebben is, és ezek az eltérések még egyáltalán nem jelentenek problémát az adott emberi jogok megjelenítésében. Éppígy nem problematikus az sem, ha az egyik elmélet vagy dokumentum pozitív, a másik inkább negatív megfogalmazásban definiálja ugyanazt a jogot.

A problémák ott kezdődnek, ha vannak olyan jogok és jogtartalmak, amelyek egyes elméletekben, illetve dokumentumokban megjelennek, más elméletekből, illetve dokumentumokból viszont teljességgel hiányoznak. Ilyenkor fölmerül a kérdés, hogy vajon melyik a helyes leképezés vagy megjelenítés, és melyik a téves. Az ugyanis nehezen képzelhető el, hogy mindkét leképezés, megjelenítés helyes legyen. A kérdés innen nézve egyfelől úgy merül fel, hogy vajon minden olyan jog emberi jog-e, amely megjelenik valamely emberi jogi listán, amelyet tehát elismer valamely nemzeti vagy nemzetközi jogalkotó. Ilyen kételyek fogalmazódtak meg különösen az ún. második generációs emberi jogokkal, a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal kapcsolatban, s a nézeteltérések máig sem szűntek meg teljesen. A probléma másfelől megjelenik abban a formában is, hogy azok a listák, amelyek más listák fényében hiányosnak látszanak, miért nem ismerik el azokat az emberi jogokat, amelyeket más listák már elismertek.

Az emberi jogok listájával összefüggő bizonytalanság természetesen fölmerül úgy is, hogy vajon nem hiányos-e az emberi jogok valamennyi fontosabb listája, más szóval hogy vajon nem kellene-e elismerni az eddigieken túl más emberi jogokat is? Ebben az összefüggésben főként az ún. harmadik és negyedik generációs jogok elismeréséről folyik vita, nézetünk szerint azonban lehetséges, hogy éppenséggel az első generációs emberi jogok listáját/listáit kell majd kiegészíteni. Megjegyezzük, az emberi jogok listájának e nyitottsága végső soron abból fakad, hogy az emberi jogok doktrínája melletti elköteleződés magában foglalja, hogy a doktrínát elfogadó teoretikusok, valamint nemzeti és nemzetközi jogalkotók a dolog természetéből adódóan nem csupán néhány emberi jog elismerése és tiszteletben tartása mellett kötelezték el magukat, hanem valamennyi emberi jog elismerése és tiszteletben tartása mellett. Akkor is, ha például az Egyesült Nemzetek az ENSZ Alapokmányában úgy kötelezte el magát az emberi jogok tiszteletben tartása mellett, hogy az Alapokmányban egyetlen emberi jogot sem nevezett meg; a későbbiekben ettől még állást kellett foglalnia e jogok számáról és mibenlétéről. Ezt meg is tette, nem is egyszer, a jogok listája között mindazonáltal vannak eltérések.

Emberi jogok és kisebbségi jogok

Az emberi jogok listájával kapcsolatos problémáknak egy sajátos, speciális területét képezik a kisebbségi jogokkal összefüggő kérdések. Fölvethető például, hogy szükség van-e egyáltalán kisebbségi jogok elismerésére, hiszen a kisebbségekhez tartozó személyeket is megilletik az emberi jogok, s így kellő védelemben részesülnek ezek a személyek is. Mi több, mivel a többséghez tartozó személyek jogai általában nincsenek nagyobb veszélyeknek kitéve, Sieghart egyenesen arra a következtetésre jut, hogy bizonyos értelemben „minden emberi jog a kisebbségek védelméért létezik.”13 Mindez pedig óhatatlanul eszünkbe juttatja Roosevelt asszonynak az ENSZ Emberi Jogi Bizottságában az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szövegezési munkálatai során tett kijelentését, miszerint „a kisebbségek problémájának legjobb megoldása az emberi jogok tiszteletének előmozdítása”. (Vö. United Nations, E/800, 726. p.) Kérdés azonban, hogy vajon elismert emberi jog-e már minden olyan emberi jog, amely létfontosságú a kisebbségekhez tartozó személyek számára: elismert emberi jogok-e például a nyelvi jogok?

Nos, annyi bizonyos, hogy eleddig csupán a nyelvi nem megkülönböztetéshez való jogot ismerte el az emberi jogok nemzetközi joga egyetemes, minden embert megillető nyelvi emberi jogként – a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánynak 26. cikkében –, s ezért a kérdés meglehetősen aktuális. Mert vajon miért is ne volna minden embernek joga, emberi joga például a saját nyelve használatához? S ha joga van, emberi joga van minden embernek a saját nyelve használatához, vajon nem kellene-e elismernie ezt az emberi jogot is az emberi jogok nemzeti és nemzeti jogának? Ez a kérdés mindazonáltal nem ebben a formában vetődik fel általában, s ennek oka az, hogy az ENSZ Közgyűlése hosszú és nehéz viták után 1966-ban beiktatott egy olyan cikket is az emberi jogok védelmének egyik legfontosabb dokumentumába, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányába, amely kisebbségi jogokat ismer el. Vessünk egy pillantást e cikkre és a vele kapcsolatos problémákra. Lássuk először is a cikk szövegét:
Olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek léteznek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájukat élvezzék, hogy saját vallásukat megvallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.

Mint említettük, az Egyezségokmány e cikkét csak hosszú és nehéz viták után fogadták el; ehhez most hozzá kell tennünk, hogy a viták a cikk elfogadása után is folytatódtak – immár sokkal szélesebb körben –, s máig sem zárultak le megnyugtatóan, annak ellenére sem, hogy időközben folytatódott a nemzetközi kisebbségi jogi jogalkotás, részint az emberi jogok nemzetközi védelmének rendszerén belül, részint ehhez szorosan kapcsolódva. A fő probléma mindezzel kapcsolatban, ahogy mi látjuk, az, hogy vajon emberi jogok-e egyáltalán a kisebbségi jogok, hiszen emberi jogoknak azokat a jogokat tekintjük, amelyek pusztán emberi mivoltuknál fogva is megilletik az embereket, s így e jogok szükségképpen egyetemes, minden embert megillető jogok. Ezzel szemben a kisebbségi jogok – ahogy a nevük is jelzi – csupán az emberek egy bizonyos körét, a kisebbségekhez tartozó személyeket illetik meg, s ezért már fogalmi okoknál fogva sem lehetnek egyetemes, minden embert megillető jogok. Innen nézve úgy tűnik tehát, hogy a kisebbségi jogok nem emberi jogok, s ezért hiba volt kisebbségi jogokat is fölvenni az emberi jogok – pontosabban szólva az elismert emberi jogok – listájára. A jelen tanulmány szerzője szerint azonban a nemzetközi jogalkotók nem azzal követték el a hibát, hogy kibővítették az emberi jogok listáját, hogy tehát fölvettek az emberi jogok listájára bizonyos kisebbségi jogokat is, hanem azzal, hogy a szóban forgó jogokat kisebbségi jogokként, nem pedig egyetemes jogokként fogalmazták meg.

Maradjunk a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkében elismert három kisebbségi jognál. E cikk értelmében az etnikai kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját kultúrájukat élvezzék, a vallási kisebbségekhez tarozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját vallásukat megvallják és gyakorolják, s a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy saját nyelvüket használják. A kérdés, amelynek a magunk részéről döntő jelentőséget tulajdonítunk, és amelyet mindhárom elismert kisebbségi joggal kapcsolatban föl lehet és föl is kell tennünk, a következő: vajon miért csak a kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni ezeket a jogokat? Konkrétabban: vajon miért csak az etnikai kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy a saját kultúrájukat élvezzék; az etnikai többséghez tartozó személyektől miért lehet megtagadni ezt a jogot? S hasonlóképpen, vajon miért csak a vallási kisebbségekhez tartozó személyektől lehet megtagadni azt a jogot, hogy a saját vallásukat megvallják és gyakorolják; a vallási többséghez tartozó személyektől miért lehet megtagadni ezt a jogot? S végül, vajon miért csak a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy a saját nyelvüket használják; a nyelvi többséghez tartozó személyektől miért lehet megtagadni ezt a jogot?

Úgy véljük, e kérdések nyilvánvalóvá teszik, hogy a probléma valóban nem a szóban forgó jogok elismerésében, hanem e jogok elismerésének módjában, megszövegezésében rejlik. Kérdéseinkre ugyanis teljesen irracionális lenne azt a választ adni, hogy helyes volt csak a kisebbségekhez tartozó személyek számára elismerni a szóban forgó jogokat, mert e jogok csak és kizárólag a kisebbségekhez tartozó személyeket illetik meg. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az etnikai kisebbségekhez tartozó személyeket megilleti, az etnikai többséghez tartozó személyeket viszont nem illeti meg a saját kultúrájuk élvezetének joga. S hasonlóképpen, azt jelentené, hogy a vallási kisebbségekhez tartozó személyeket megilleti, ám a vallási többséghez tartozó személyeket nem illeti meg a saját vallásuk megvallásának és gyakorlásának joga, s hogy a nyelvi kisebbségekhez tartozó személyeket megilleti, viszont a nyelvi többséghez tartozó személyeket nem illeti meg a saját nyelvük használatának joga. Egy ilyen álláspont azonban nyilvánvalóan tarthatatlan, s olyannyira tarthatatlan, hogy nem is kell részleteznünk ennek okait.

A másik lehetőség az lenne, ha a kérdésre azt a választ adná valaki, hogy a saját kultúra élvezetéhez való jog valójában nem illeti meg sem az etnikai kisebbségekhez, sem az etnikai többséghez tartozó személyeket, s ugyanerre az álláspontra helyezkedne a másik két joggal kapcsolatban is. Eszerint tehát az Egyezségokmány megalkotói nem azzal követték el a hibát, hogy rosszul, helytelenül definiálták a 27. cikkben elismert jogokat, hanem azzal, hogy egyáltalán elismerték e jogokat; a hiba tehát az emberi jogok – az elismert emberi jogok – listájának a 27. cikkben foglalt jogokkal való kibővítésében áll. Ez a válasz azonban ismét maga lenne a képtelenség: mert azt állítani, hogy senkinek sincs joga a saját kultúrája élvezetéhez, hogy senkinek sincs joga a saját vallása megvallásához és gyakorlásához, s hogy senkinek sincs joga a saját nyelve használatához, valóban abszurdum.

A harmadik válasz, amely kérdésünkre adható lenne az, hogy az Egyezségokmány megalkotói azért nem ismerték el az etnikai többséghez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy a saját kultúrájukat élvezzék, mert erre nem volt igény, és valószínűleg azért nem volt erre igény, mert a szóban forgó többséghez tartozó személyeknek e jogait nem fenyegeti veszély, e jogaikat biztosan tiszteletben tartja az az állam, amelyben élnek. S hasonlóképpen, az Egyezségokmány megalkotói azért nem ismerték el a vallási többséghez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy saját vallásukat megvallják és gyakorolják, s a nyelvi többséghez tartozó személyeknek azt a jogát, hogy saját nyelvüket használják, mert nem volt erre igény. Igény pedig valószínűleg azért nem volt erre, mert a szóban forgó többségekhez tartozó személyek említett jogait nem fenyegeti veszély, e jogaikat biztosan tiszteletben tartja az az állam, amelyben élnek. Ez a válasz első megközelítésben még meggyőzőnek is látszik; elegendő csak Sieghart korábban idézett érvére, vagy Roosevelt asszony korábban idézett szavaira emlékeztetnünk. A válasz irracionalitása azonban nyomban kiderül, ha felidézzük az emberi jogok doktrínájának alapgondolatát. Eszerint ugyanis az, hogy mely jogokat kell elismerni emberi jogokként, csak és kizárólag attól függhet, hogy megilletik-e ezek a jogok az embereket az emberi jogalkotástól függetlenül is vagy sem, nem pedig attól, hogy aktuálisan milyen igény mutatkozik e jogok ilyen vagy olyan formában történő elismerése iránt. S minthogy az emberi jogok egyetemes, minden embert megillető jogok, így, egyetemes emberi jogokként is kell e jogokat elismerni. Ilyen körülmények között tehát ugyancsak meglepő, ha a jogalkotó egy emberi jogi egyezményben ahhoz ragaszkodik, hogy egyes jogokat ne minden ember számára, hanem csupán bizonyos emberek számára ismerjen el. Még különösebb azonban, ha a jogalkotó annak ellenére is ragaszkodik egyes jogok nem egyetemes, nem mindenkit megillető formában történő elismeréséhez, ha a szóban forgó jogok elismerésének megtagadása abszurdum, egyetemes, minden ember számára történő elismerése viszont kézenfekvő lenne.

Végeredményben tehát arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a kisebbségi jogokkal kapcsolatban a nemzetközi jogalkotó valóban elkövetett egy hibát, elkövette nevezetesen azt a hibát, hogy e jogokat nem egyetemes, minden embert megillető jogokként, hanem partikuláris, csak az emberek egy bizonyos körét megillető jogokként ismerte el. A jelen esetben tehát, ahogy mi látjuk, a probléma nem az, hogy a jogalkotó fölvette az emberi jogok – az elismert emberi jogok – listájára a szóban forgó jogokat, hanem az, hogy rosszul, helytelenül, nem emberi jogokként fogalmazta meg e jogokat. A probléma természetesen nem megoldhatatlan: az Egyezségokmány bármikor módosítható, kiegészíthető, s így kiegészíthető lenne egy olyan cikkel is, amely immár helyesen definiálná a szóban forgó jogokat. Amivel persze még távolról sem oldódik meg például a hivatalos nyelvvel vagy hivatalos nyelvekkel kapcsolatos jogok, emberi vagy kisebbségi jogok problémája; mindazonáltal, ha az erről folyó vitákban is jobban szem előtt tartjuk az emberi jogok és az elismert emberi jogok kettősségének gondolatkörét, bizonyosan hamarabb jutunk el a megnyugtató megoldáshoz.14


Felhasznált irodalom

Altrichter Ferenc 1972. Bevezetés. In: Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.
Andrássy György 2009. Nyelvszabadság. egy elismerésre váró emberi jog. Jogtudományi Közlöny, 64. évf. 11. sz. 445–456. p.
Andrássy György 2010. A hivatalos nyelvek száma és az emberi jogok. Jogtudományi Közlöny, 65. évf. 9. sz. 403–414. p.
Andrássy György 2012. Freedom of Language: A Universal Human Right to be Recognised. International Journal on Minority and Group Rights, Vol. 19, No. 2, 195–232. p.
Donnelly, Jack 2003. Universal Human Right sin Theory and Practice. Ithaca and London, Cornell University Press.
Grotius, Hugo 1999. A háború és a béke jogáról. Budapest, Pallas Stúdió–Attraktor Kft.
Halmai Gábor–Tóth Gábor Attila 2003. Bevezetés – Alapfogalmak. In: Halmai Gábor–Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Budapest, Osiris Kiadó.
Hervada, Javier 2004. Kritikai bevezetés a természetjogba. Budapest, Szent István Társulat.
Hobbes, Thomas 1970. Leviatán. Budapest, Magyar Helikon Kiadó.
Kelsen, Hans 1998. Értékítéletek a jogtudományban. In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Budapest, Osiris.
Locke, John 1986. Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Budapest, Gondolat Kiadó.
Martin, Rex 1993. A System of Rights. Oxford, Clarendon Press.
MacIntyre, Alasdair 1985. After Virtue. A study in moral theory. London.
MacIntyre, Alasdair 1999. Az erény nyomában. Budapest, Osiris Kiadó.
Rousseau, Jean-Jacques 1955. A társadalmi szerződés. Bibliotheca Könyvkiadó.
Shaw, Malcolm N. 2001. Nemzetközi jog. Budapest, Osiris Kiadó.
Sieghart, Paul. 1985.The Lawful Rights of Mankind. Oxford, Oxford University Press.
Takács Péter 1998. Emberi jogok. In: Szabó Miklós (szerk.): Jogbölcseleti előadások. Miskolc, Bíbor Kiadó.
Thornberry, Patrick 1991. International Law and the Rights of Minorities. Oxford, Clarendon Press.


György Andrássy
Human Rights and Recognised Human Rights. Why is this Distinction Important for Minority Rights?

The paper analyses a dualism inherent in the doctrine of human rights: the dualism of ’human rights’ and ’recognised human rights’ or the dualism of ’human rights’ and ’human rights law’. The analysis covers several issues, inter alia, the uncertainties concerning the existence and the list of human rights. Special regard is paid to the relationship between human rights and those minority rights which have been recognised in human rights instruments and, accordingly, have been put on the list of human rights. The conclusion drawn up in this respect is that the problem with most of such rights is not that they have been recognised in human rights instruments; the problem with them is that they have not been recognised as universal human rights. Therefore, the author holds, certain human rights instruments ought to be amended.

 


György Andrássy 323.1(439)
Human Rights and Recognised Human Rights. Why is this Distinction 328.1(439)
Important for Minority Rights? 323.113 (=511.141)
324(439)

Keywords: Human Rights. Recognised Human Rights. Human Rights Law. List of Human Rights. Human Rights and Minority Rights.

A magyar diplomácia és a csehszlovákiai magyarság (1948–1956)

A párizsi békeszerződés életbe lépésének napján, 1947. szeptember 15-én helyreálltak az 1939 márciusa óta szünetelő magyar–csehszlovák diplomáciai kapcsolatok.1 Az újból felállított prágai magyar követség ideiglenes ügyvivőjévé a következő napokban Farkas Lehel követségi titkárt, a hamarosan főkonzulátussá átminősített pozsonyi konzulátus vezetőjévé konzuli minőségben Wagner Ferencet nevezték ki.2

A két magyar külképviseleti szerv ugyanakkor nem 1947 szeptemberében jött létre, mindkettő távolabbi előzményekre tekint vissza. A prágai magyar képviselet már 1945 szeptemberében, tehát négy hónappal a világháború befejezését követően megkezdte tevékenységét. A Rosty-Forgách Ferenc követségi tanácsos által meghatalmazottként vezetett hivatal feladata a magyar állampolgárok érdekeinek védelme, valamint a háború után Csehszlovákiában rekedt magyar állampolgárok Magyarországra való visszatérésének elősegítése volt. Az ideiglenes prágai magyar képviselet hivatalosan a „Meghatalmazott a magyar állampolgárok érdekvédelmére Csehszlovákiában” címet használta.3

Az 1947-ben végbemenő magyarországi politikai fordulatot, Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök lemondatását és emigrációba kényszerítését követően megtagadta az új magyar kormány diplomáciai képviseletét, s lemondott és külföldön maradt, illetve nyugati országokba távozott számos külszolgálaton lévő magyar diplomata, köztük Rosty-Forgách Ferenc is, aki 1947. június 16-án hagyta el állomáshelyét.4 Az ő távozása után ideiglenes ügyvivőként Farkas Lehel követségi titkár vezette a prágai képviseletet. A követség első követi rangú vezetője Bolgár Elek lett, aki 1947. december 23-án adta át megbízólevelét Edvard Beneš köztársasági elnöknek.5
A köztudatban Magyar Meghatalmazotti Hivatalként élő pozsonyi magyar képviseletet a lakosságcserét magyar részről felügyelő Magyar Áttelepítési Kormánybiztosság hozta létre a magyarországi áttelepítésre kijelölt szlovákiai magyarok érdekvédelmének ellátására. A hivatalosan 1946. augusztus 1-jei hatállyal felállított hivatal vezetője a korponai születésű Wagner Ferenc minisztériumi jogtanácsos, a magyar Külügy­minisz­térium csehszlovák szakértője volt, aki pozsonyi hivatalával az áttelepítendő magyarok érdekeinek védelmén túl a magyar kisebbség jogvédelmét is igyekezett ellátni. Wagner státusának megnevezése előbb „Meghatalmazott az áttelepítendő magyarok érdekvédelmére Csehszlovákiában”, majd miután őt Rosty-Forgách 1946 novemberében – helyettesi minőségben – megbízta a magyar állampolgárok érdekvédelmének szlovák területen való ellátásával, „Magyar állampolgárok érdekvédelmére meghatalmazott helyettese Szlovákiában” volt.6 A lakosságcserével kapcsolatos feladatok mellett kezdetben a Meghatalmazotti Hivatal látta el az általános konzuli teendőket is. A hivatal konzuli és áttelepítési osztálya 1947. január 1-én vált szét: míg az utóbb főkonzulátussá fejlesztett konzuli részleg vezetője Wagner Ferenc, az áttelepítési részlegé Berecz Kálmán lett.7

Az előzmények: a magyar kisebbség jogfosztottságának évei

Közvetlenül a háború utáni években a Magyarország és Csehszlovákia közötti viszony egyik legmeghatározóbb eleme, s a magyar–csehszlovák kapcsolatok rendezésének legfőbb akadálya a magyar kisebbség jogfosztása és a kitelepítésére irányuló törekvés volt. A háború utáni csehszlovák kisebbségpolitika összefüggött a csehszlovák állam 1938–1939-ben bekövetkezett felbomlásának cseh és szlovák interpretálásával. A cseh és szlovák politikai elit – a felelősséget saját magáról elhárítva – az ország német és magyar lakosságát nevezte meg a felbomlás fő okozójaként, s a két kisebbséget olyan ötödik hadoszlopnak nyilvánította, amely létezésével az állam területi épségét és szuverenitását fenyegeti. A német és magyar kisebbség kollektív bűnössége ürügyén soha vissza nem térő lehetőséget látott korábban sem titkolt célja megvalósítására: a kisebbségek számának csökkentésére és az etnikai elv figyelembevétele, valamint az érintett német és magyar lakosság megkérdezése nélkül megvont országhatárok etnikai határokká alakítására.8

Az állampolgárságától megfosztott, vagyonából kiforgatott, munkavállalási lehetőségét elveszített, nemzetiségének megtagadására kényszerített és a kitelepítés által fenyegetett magyar lakosság ösztönszerűen Magyarországtól és az azt megtestesítő prágai és pozsonyi magyar külképviselettől várt segítséget és jogvédelmet a csehszlovák államhatalommal szemben. A két magyar képviseleti szerv pótolhatatlan szerepet vállalt a magyar kisebbség sérelmeinek dokumentálásában, a magyar kormány tájékoztatásában, s a kormány és a csehszlovákiai magyarság kapcsolattartásában. Wagner Ferenc pozsonyi magyar meghatalmazott az áttelepítésre kijelölt magyarok hatékonyabb érdekvédelme céljából Somorja, Komárom, Érsekújvár, Párkány, Léva, Losonc és Kassa központokkal fokozatosan megszervezte a Meghatalmazotti Hivatal körzeti irodáit (Szabó 1981, 50. p.), amelyek felállítása megkönnyítette a magyar lakossággal való kapcsolattartást és sérelmeik szemmel követését. A magyar meghatalmazott munkatársai közé tartoztak a felvidéki magyar értelmiség olyan kiválóságai is, mint Szalatnai Rezső, Peéry Rezső és Szilárd Marcell. Wagner Ferenc a tudomására jutott jogsérelmekről folyamatosan tájékoztatta a magyar kormányt, a szlovák hatóságoknál pedig igyekezett eljárni a panaszok orvoslása érdekében.9
Rendszeresen szót emelt a magyar kisebbség érdekében természetesen a prágai magyar képviselet is, különösen a magyar lakosság tömeges méretű csehországi széttelepítése idején, a magyar kisebbséggel való kapcsolattartás és a jogvédő tevékenység azonban – már csak a földrajzi közelség okán is – jobbára a pozsonyi Megha­tal­mazotti Hivatalra hárult, hiszen a magyar lakosság panaszai könnyebben eljutottak a közeli Pozsonyba, mint a távoli Prágába.

A magyar kormányzat igyekezett a lehető legtöbbet megtenni az üldözött magyar kisebbség érdekében, lehetőségei azonban meglehetősen korlátozottak voltak, s nem volt abban a helyzetben, hogy akaratát érvényesíthesse. A szovjet vezetésű Szövet­séges Ellenőrző Bizottság (SZEB) ellenőrzése alá helyezett, szűk nemzetközi mozgástérrel rendelkező, s Csehszlovákiával még csak diplomáciai kapcsolatban sem álló magyar kormány egyedül a SZEB-hez fordulhatott panaszaival. A magyar Külügy­mi­nisztérium 1946 júliusáig, azaz a békekonferencia kezdetéig összesen 184 jegyzékben hívta fel a SZEB figyelmét a csehszlovákiai jogsértésekre és kérte közbelépését a magyar kisebbség érdekében, erre azonban egyetlen esetben sem került sor.10

A magyar politikai aktivitás továbbélésének időszaka

A proletár internacionalizmus dogmája a kisebbségi kérdést egyrészt megoldottnak, másrészt az egyes szocialista országok belügyének tekintette. A köztudat szintén olyan képet őriz az 1947–1948-ban hatalomra jutott magyar kommunista vezetésről, mint amely teljességgel közömbös volt a szlovákiai magyarság helyzete, s általában a nemzetiségi probléma iránt. A prágai és a pozsonyi – s valószínűleg nem csak a csehszlovákiai, hanem a Magyarországgal szomszédos országokban működő valamennyi – magyar külképviseleti szervtől beérkezett diplomáciai jelentések ugyanakkor az eddiginél jóval árnyaltabb képet tárnak elénk a legfelsőbb magyar pártvezetésnek és a magyar diplomáciának a nemzetiségi kérdéshez és a határon túli magyarsághoz való viszonyulásáról. A szomszédos országokban szolgáló magyar diplomatáknak, a külügyi apparátus és a pártvezetés tagjainak, még ha eredendően érzéketlenek voltak is a kérdés iránt, a magyar kisebbségek helyzetével szembesülve valamiképpen állást kellett foglalniuk, s – a budapesti kormányzatok magyarságpolitikáját vizsgáló Bárdi Nándor szavaival élve – „lassan-lassan elnemzetiesedtek” (Bárdi 2004, 91–92. p.).
Az 1948 és 1956 közötti időszak prágai magyar követei, illetve nagykövetei11 (Bolgár Elek, Szkladán Ágoston, Boldoczki János, Horváth Imre és Gábor József) kivétel nélkül, s – Wagner Ferenc és Csordás István kivételével – jobbára a pozsonyi főkonzulátus vezetői (Vándor József, Füredi József és Mányik Pál) is kommunista politikusok és diplomaták, megbízható pártemberek voltak. A prágai követségnek és a pozsonyi főkonzulátusnak a magyar kisebbség jogvédelmét is felvállaló feladatköre a kommunisták magyarországi hatalomra jutása és az 1948. februári csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel után jó ideig változatlan maradt. Továbbra is figyelemmel követték a magyar lakosság helyzetét, s a tudomásukra jutott legapróbb jogsértésekről is azonnal tájékoztatták Budapestet. 1948 és 1949 folyamán több ízben is a Prágából és Pozsonyból beérkező jelentések tették lehetővé a magyar vezetés számára, hogy – immár általában pártvonalon – megkeresse Prágát, s szót emeljen a csehszlovák pártvezetésnél a magyar kisebbség helyzetének rendezése érdekében és szóvá tegye a további jogsértéseket. A magyar politikai aktivitásnak ekkor döntő szerepe volt abban, hogy a magyar kisebbség helyzetének rendezése a nehézkes kezdeti lépések után felgyorsult, s 1950-re alapvető változásokhoz vezetett. Tény ugyanakkor az is, hogy az ötvenes évek elején különböző okok miatt valóban lanyhult a magyar vezetés érdeklődése a csehszlovákiai magyarság iránt, s fokozatosan feladta a kétoldalú kapcsolatokat a magyar kisebbség helyzetétől függővé tevő politikájának alapelveit is. A magyar diplomácia által 1948 és 1956 között bejárt út átfogó bemutatását a tanulmány terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, ezért azt néhány kiválasztott kérdéskör segítségével próbáljuk meg illusztrálni, egyúttal felvázolni néhányat azon kérdések közül, amelyek a prágai és a pozsonyi magyar külképviseletet ezekben az években leginkább foglalkoztatták.

Az állampolgárság visszaadása és a magyarellenes jogszabályok hatálytalanításának kérdése

A csehszlovákiai kommunista hatalomátvétel a magyar kisebbség helyzetében és jogállásában nem eredményezett azonnali pozitív változást, ami nem véletlen, hiszen a magyarellenes politika első számú szószólói korábban éppen a kommunisták voltak. Nemcsak a lakosságcsere folytatódott tovább s a reszlovakizáció zajlott változatlanul, a Csehországba deportált magyarok hazatérése sem jöhetett számításba, s érvényben maradt valamennyi korábbi magyarellenes jogszabály is, a központi és szlovák állami szervek pedig sorra fogadták el és foganatosították az újabb és újabb jogfosztó intézkedéseket.

Klement Gottwald, Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) elnöke csupán pártja Központi Bizottságának 1948. június 9-i ülésén jelentette be a magyar kisebbséggel szembeni politika megváltoztatásának szükségességét, vagyis hogy a Csehszlová­kiá­ban maradó magyarok számára némi jogokat kell majd biztosítani.12 Gottwald, illetve a csehszlovák állami és pártvezetés elhatározását több tényező motiválta. Egyrészt világossá vált, hogy az ekkor már csak vontatottan haladó lakosságcsere nem hajtható végre a csehszlovák fél által elképzelt terjedelemben, s mindenképpen számolni kell a magyar lakosság egy részének a helyben maradásával, amelynek helyzetét idővel rendezni kell. Másrészt a szovjet vezetés, amely korábban a csehszlovák nemzetállami törekvések első számú támogatója volt, ekkor már a csehszlovák–magyar kapcsolatok normalizálásában volt érdekelt, ezért 1948 tavaszán több alkalommal is rendkívül szigorú megítélésben és bírálatban részesítette a csehszlovák kommunisták nemzetiségi politikáját.
A harmadik tényező, amely a csehszlovák kommunistákat a magyar kisebbséggel szembeni politikájuk módosítására késztette, a magyar kommunista párt- és állami vezetés volt, amely 1948 folyamán egyre határozottabb nyomást gyakorolt Prágára a csehszlovákiai magyarság helyzetének pozitív értelmű rendezése érdekében. A magyar kormány előbb Bolgár Elek prágai követ által 1948. április 19-én átadott jegyzékében tiltakozott a magyar kisebbség folytatódó jogfosztása, a magyar nyelvhasználat üldözése és a vagyonelkobzások ellen, a sérelmek orvoslásának elmaradása esetére pedig kilátásba helyezte a lakosságcsere végrehajtásának felfüggesztését.13 A jegyzék nyomatékosítása érdekében Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt (MKP) főtitkára másnap, április 20-án pártvonalon is megkereste Prágát. Rákosi a CSKP vezetéséhez intézett levelében hangsúlyozta, hogy az MKP vezetése „semmilyen körülmények között nem fog belenyugodni a befejezett tények politikájába”, s leszögezte, hogy az MKP a szlovákiai magyarsággal szembeni politikát a lenini-sztálini nemzetiségi politika alapelveivel összeegyeztethetetlen, polgári-nacionalista nemzetiségi politikának tartja (Sipos 1992, 715. p.).

Miután az április 19-i jegyzékre és Rákosi másnapi levelére nem érkezett érdemleges csehszlovák válasz, a magyar kormány június 4-én újabb jegyzékben sürgette a nemzetiségi indoklással kibocsátott vagyonelkobzó végzések visszavonását, az érintettek kártalanítását, a deportáltak szabad költözési jogának biztosítását, vagyis hazatérésük engedélyezését, a magyar munkavállalóknak a csehekkel és szlovákokkal való egyenlő elbírálását, s a magyarok vagyonára kiírt ún. nemzeti gondnokság megszüntetését.14 A jegyzékre azonban, amely hét napon belüli választ kért, a megadott határidőn belül ismét nem érkezett kielégítő válasz, ezért a magyar fél 1948. június 12-én azonnali hatállyal felfüggesztette a lakosságcsere végrehajtását.

Mindezen tényezők hatására a csehszlovák pártvezetés kényszeredetten bár, de mégiscsak hozzálátott a Csehszlovákiában maradt magyarok helyzetének valamiféle rendezéséhez. Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP) KB Elnöksége már május utolsó napján különbizottságot hozott létre azzal a feladattal, hogy dolgozza ki és terjessze a pártvezetés elé a magyarkérdés rendezésére és a magyar pártvezetéssel folytatandó tárgyalásokra vonatkozó javaslatait.15 A magyar kisebbség helyzetének rendezésére kidolgozott javaslatokat a CSKP KB Elnöksége első ízben július 8-án tárgyalta meg, jóváhagyásukra és a kormány elé terjesztésükre az Elnökség július 19-i ülésén került sor. A kormány elé terjesztett határozattervezet kilátásba helyezte a magyarok csehszlovák állampolgárságának visszaadását, 50 hektárig terjedő mezőgazdasági vagyonuknak az elkobzás alóli mentesítését, a Csehországba deportált magyarok hazatérésének lehetővé tételét, a magyar nyelvű oktatás újraindítását, magyar nyelvű sajtótermék megjelentetését, s egy magyar ifjúsági és kulturális szervezet létrehozását. A pártvezetés ugyanakkor síkra szállt a lakosságcsere és a belső telepítés folytatása mellett, megengedhetetlennek tartotta az anyagi kártérítést, bármiféle kisebbségi statútum elfogadását, magyar politikai tömörülés vagy párt létrehozását, s a reszlovakizál­taknak a magyarság soraiba való visszatérését.16

A prágai pártvezetés július 8-án a magyar kommunistákkal való tárgyalások felvételéről és a magyar küldöttség pozsonyi meghívásáról is határozott. Az 1948. július 23–24-i pozsonyi pártközi találkozón, amelyen a CSKP küldöttségét Viliam Široký, a Magyar Dolgozók Pártjáét (MDP) Révai József vezette, a csehszlovák vezetés tájékoztatta magyar partnereit a tervezett intézkedésekről. A két pártvezetés kompromisszumként értékelhető megállapodásában a magyar fél ígéretet tett a lakosságcsere folytatására, a csehszlovák pedig az állampolgárságukat vissza nem kapó magyarok számának minimalizálására, s arra, hogy a magyar iskolákba a reszlovakizált szülők is beírathatják gyermekeiket. Nem született ugyanakkor megegyezés arról a magyar igényről, hogy a vagyonelkobzás által sújtott kisemberek legalább részleges vagyoni kárpótlásban részesüljenek.17

A prágai, majd a pozsonyi pártvezetés jóváhagyását követően 1948. szeptember 30-án a csehszlovák kormány ülésén is pozitív döntés született a magyar kisebbség helyzetének rendezésére vonatkozó javaslatokról.18 A kormány általi elfogadásuk azonban ekkor már csupán formális követelmény volt, hiszen a lényegi döntések február óta a két pártközpontban, közülük is elsősorban a prágaiban születtek meg.

A csehszlovák pártvezetés döntéseinek a prágai és pozsonyi diplomáciai jelentések között nem találjuk nyomát. Ennek egyik okát abban kereshetjük, hogy a két (a csehszlovák és a magyar) kommunista párt között ekkorra még nem alakult ki az a bizalmi viszony, amely lehetővé tette volna, hogy a Prágába vagy Pozsonyba akkreditált magyar diplomaták közelebbi információk birtokába juthassanak a pártvezetés ülésein elhangzottakról és az azokon hozott döntésekről. Különösen érvényes ez a kisgazdapárti Wagner Ferenc pozsonyi konzulra, akinek kapcsolatai pártvonalon egyáltalán nem voltak, s akinek személye 1948 nyarán és őszén már szálka volt nemcsak Pozsony, hanem Budapest szemében is. A magyarországi kommunista hatalommal és a szocialista internacionalizmus magyar kommunista értelmezésével azonosulni nem tudó Wagnert 1948 októberének utolsó napjaiban jelentéstételre hazarendelték a magyar Külügyminisztériumba, ő azonban leváltását nem várta be, s november elején családjával együtt Csehországon keresztül Nyugat-Európába, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.19

Wagner távozását követően a magyar Külügyminisztérium azonnal vizsgálatot rendelt el a főkonzulátuson, amelynek vezetésével előbb Csordás István alkonzult, majd 1948 decemberében Vándor József meghatalmazottat bízták meg, aki azonban működési engedélye megadásának csehszlovák részről történt elhúzódása miatt a főkonzulátus vezetését csupán 1949 márciusában vehette át.20 Wagner távozása, a külügyminisztériumi vizsgálat és a gyakori személycserék következtében a főkonzulátus tevékenysége 1948–1949 fordulóján gyakorlatilag megbénult, ami azt eredményezte, hogy érdemi jelentések ezekben a hónapokban jobbára a követségről érkeztek Budapestre.
Bolgár Elek prágai követ terjesztette fel a magyar Külügyminisztériumba 1948. október 27-én többek között a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának visszaszerzését lehetővé tévő 245/1948 sz. törvény szövegét,21 amely jogi vonatkozásban az első lépés volt a szlovákiai magyarság helyzetének rendezése felé vezető úton. A jelentéshez fűzött minisztériumi feljegyzés a törvény visszásságai között említi, hogy noha az lényeges fordulatot jelent a magyar kisebbség életében, nem vonatkozik azokra, akik az első Csehszlovák Köztársaság idején sem rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal, azokra, akiket magyarországi áttelepítésre jelöltek ki, sem pedig azokra, akik „súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendje ellen”, ezek alapján pedig nagy számú személytől lesz megtagadható az állampolgárság. Az anomáliák között említi a hűségfogadalom letételére előirányzott 90 napos határidőt, valamint azt is, hogy a törvény nem rendelkezik a vagyonjogi restitúció kérdéséről.22
Miután a Külügyminisztérium az állampolgársági törvény végrehajtásának figyelemmel követésével bízta meg mindkét magyar külképviseleti szervet, Bolgár követ de­cember 2-án kelt jelentésében jelezte, hogy a törvény hatályát ki fogják terjeszteni a lakosságcsere után visszamaradó magyarokra,23 Csordás alkonzul pedig 1949. január 12-én felterjesztette a törvény végrehajtási utasításait is. Csordás amellett, hogy utalt az áttelepítésre kijelöltek között továbbra is uralkodó bizonytalanságra, miszerint jogosultak-e kérni a csehszlovák állampolgárságot, felhívta a figyelmet arra a jelenségre is, hogy többen elutasítják a csehszlovák állampolgárságot, s inkább a Magyarországra való áttelepülést választanák.24

Az 1948 nyarán meghirdetett rendezést a csehszlovák fél mindeközben meglehetősen vontatottan és csupán részlegesen hajtotta végre. Rákosi Mátyás ezért 1948. december 14-én Klement Gottwaldhoz intézett levelében emelt kifogást a júliusi pártközi értekezleten tett csehszlovák vállalások be nem tartása ellen. Rákosi leginkább azt bírálta, hogy az állampolgársági törvény kizárja az állampolgárság megszerzésének lehetőségéből azt a néhány tízezer magyart, akik 1938 előtt sem rendelkeztek csehszlovák állampolgársággal, valamint a magyarországi áttelepítésre kijelölt, de át nem telepített magyarokat, s így több mint 130.000 magyar nem kaphatja vissza csehszlovák állampolgárságát. Kifogásolta azt is, hogy az ígéretek ellenére, miszerint szeptemberben beindul a magyar nyelvű oktatás, ez idáig csupán néhány magyar iskolát nyitottak meg, lemondtak az ígért napilapról is, és csak egy hetilap megjelentetését engedélyezték, s a Csehországból visszatérő magyar deportáltak közül sem kaphatja vissza mindenki a vagyonát. A határozott hangvételű levél szerint „fenn forog annak a veszélye, hogy a szlovákiai magyarok kérdése újra elmérgesedik s tovább gátolja a két ország jóviszonyának kialakítását”.25
Gottwald válaszlevelét a CSKP KB Elnökségének 1949. január 20-i ülése vitatta meg. Ezen ugyan a bírálatok jogosságát elutasították, azonban Gottwald élesen kirohant a szlovák pártvezetés ellen is, amiért késlekedik a magyar kisebbség helyzetének rendezésével, s ezzel ürügyet szolgáltat a magyar félnek a beavatkozásra.26 A meghirdetett fordulat végrehajtása a szlovák kommunisták számára valóban nem ment könnyen, azt számos következetlenség és ellentmondás kísérte. Tovább éltek a korábbi reflexek, s miközben szavak szintjén a változtatás szükségességét hirdették, a múltból minél több menthetőt meg akartak őrizni a jövő számára.

Az állampolgársági törvény a Belügyminisztériumot bízta meg azon magyarok névjegyzékének az összeállításával, akik „súlyosan vétettek a Csehszlovák Köztársaság vagy népi demokratikus rendje ellen”, s így nem szerezhetik vissza csehszlovák állampolgárságukat. A Belügyminisztérium által 1948. december 16-ára elkészített, s a járási nemzeti bizottságokhoz eljuttatott jegyzék 1516 személy (családfő) nevét tartalmazta.27 A névjegyzék eljutott Vándor József pozsonyi konzulhoz is, aki 1299 családfő kiértékelése után megállapította, hogy a listán szereplők 40%-a értelmiségi (főleg tanár, tanító és pap), annak összeállításánál tehát „a főszempont a magyar értelmiség likvidálása volt”. Túlnyomó többségük ellen ráadásul még csak népbírósági eljárás sem volt folyamatban, illetve ha volt is, az a szlovák népbíróságok magyarellenes beállítottsága és gyakorlata ellenére felmentéssel végződött.28 A névjegyzéket a későbbiekben többször felülvizsgálták, a következő hónapokban újabb és újabb listák készültek, az azokon szereplő személyek száma pedig hol csökkent, hol nőtt, az SZLKP KB Elnöksége ezért 1950. január 6-án elrendelte a csehszlovák állampolgárság gyorsított megadását az állampolgársággal még nem rendelkező magyarok számára.29

A kérdés rendezése azonban ezt követően is meglehetősen vontatottan haladt. Vándor konzul még 1950 folyamán is több jelentésben számolt be arról, hogy a szlovák hatóságok vagyonelkobzó végzéseket kézbesítenek ki azok számára, akik a Belügyminisztérium említett névjegyzékén szerepelnek, bár akadnak közöttük olyanok is, akik a névjegyzék felülvizsgálása után már állampolgárságot szereztek. A konzul a tudomására jutott esetekről tájékoztatta Fábry Istvánt, a szlovák pártközpont magyar ügyekben illetékes referensét, aki ezt követően Štefan Bašťovanský pártfőtitkárral és Viliam Široký pártelnökkel is tárgyalt a kérdésről. Širokýt állítólag arra is kérte, hogy helyeztesse hatályon kívül az érvényben lévő vagyonelkobzó jogszabályokat, ő azonban ezt határozottan elutasította arra hivatkozva, hogy azok nem csak a magyarokra, hanem általában a kollaboránsokra és hazaárulókra is vonatkoznak, ezért hatályon kívül helyezésük „még időszerűtlen”.30

A csehszlovákiai magyarság és a magyarországi politikai vezetés elvárása szerint a 245/1948 sz. állampolgársági törvény természetes következménye lett volna az összes magyarellenes jogszabály hatálytalanítása.31 Azonban nemcsak hogy ezek hatálytalanítása nem történt meg, hanem további magyarellenes rendelkezéseket tartalmazott több 1949 első hónapjaiban meghozott jogszabály is. A Nemzetgyűlés 1949. február 23-án elfogadott 63/1949 sz. törvénye például kimondta, hogy azoknak a közalkalmazottaknak a munkaviszonya, akik a megszállás idején Csehszlovákia megszállt területén maradtak, a megszállás hónapjának utolsó napjával megszűntnek tekintendő. Megengedte ugyan a kivételezés kérését, kizárta azonban a kivételezés lehetőségét azoknál, akik a 33. sz. elnöki dekrétum értelmében elveszítették csehszlovák állampolgárságukat (Sbierka zákonov 1949, 201–204. p.). Hasonló szellemiségű volt a Nemzetgyűlés 108. sz. elnöki dekrétumot módosító március 23-i törvénye is, amely továbbra is érvényben hagyta a dekrétumnak a magyarok és németek minden ingó és ingatlan vagyonának elkobzását kimondó rendelkezéseit (Sbierka zákonov 1949, 239. p.).
Vándor József pozsonyi konzul ezért 1949. április 27-én azzal a javaslattal terjesztette fel a Külügyminisztériumba a magyarellenes csehszlovák törvényekről és rendeletekről összeállított tájékoztatót, hogy kezdeményezni lehetne azok hatálytalanítását. A Meghatalmazotti Hivatal jogásza által összeállított – korántsem teljes, azonban ennek ellenére alaposnak tekinthető – tájékoztató több mint félszáz elnöki dekrétumot, törvényt, kormány-, szlovák nemzeti tanácsi és szlovák megbízotti rendeletet sorol fel, amelyek egy-két kivételtől eltekintve nem lettek érvénytelenítve. A konzul véleménye szerint „szükségesnek látszik kezdeményező lépések megtétele olyan irányban, hogy a magyarellenes csehszlovák törvények és rendeletek, illetve a csehszlovák törvények magyarellenes intézkedései generális törvénnyel hatálytalaníttassanak legalább azokkal szemben, akik a 245/1948 számú csehszlovák törvény alapján csehszlovák állampolgárságukat újból megszerezték”.32

A magyar Külügyminisztérium a magyarellenes jogszabályok hatálytalanítását a csehszlovák–magyar kulturális egyezménybe próbálta belefoglaltatni. Az egyezmény 1949 júniusában kidolgozott első magyar tervezete szerint az egyezmény kimondta volna, hogy a két szerződő fél kölcsönösen hatályon kívül helyez és jóvátenni igyekszik minden olyan törvényt és intézkedést, amely „a reakciós rendszerek kormányzata idején a területükön élő és a másik fél nemzetiségéhez tartozó népesség elnemzetlenítésére, beolvasztására irányult”.33 Ez a követelmény azonban, noha már az 1949 de­cemberében átnyújtott magyar javaslatban is tompított formában szerepelt, a csehszlovák fél ellenállása miatt végül nem kerülhetett be az egyezménybe. Arról, hogy a magyar diplomácia a szóban forgó jogszabályok érvénytelenítését más alkalomkor is kezdeményezte volna, nincs tudomásunk, az mindenesetre tény, hogy hatálytalanításukra mindmáig nem került sor.

„Minden beavatkozástól tartózkodjanak.” A halálra ítélt Esterházy János megmentésének kérdése

Az az ügy, amelyben a magyar diplomácia már 1949 tavaszán sem kívánt közbenjárni, a halálra ítélt Esterházy János megmentésének a kérdése volt. A szlovákiai Magyar Párt vezetőjének sorsát korábban éberen figyelemmel követő, letartóztatása ellen 1945. június 9-én még a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál is szót emelő34 magyar Külügy­minisztérium a kommunista fordulatot követően már teljes érdektelenséget tanúsított az arisztokrata politikus sorsa iránt, s ügyét csehszlovák belügynek nyilvánította.
Az 1945. június végén a Szovjetunióba hurcolt, s azóta ott raboskodó Esterházy Jánost a szovjet hatóságok 1949 áprilisában adták ki Csehszlovákiának, ahol azonnal meg is tették az előkészületeket az 1947-ben hozott halálos ítélet végrehajtására. Hazaszállításának híre futótűzként terjedt el Pozsonyban és egész Szlovákiában, s családja és ismerősei pozsonyi zsidó körök közreműködésével a legkülönbözőbb helyeken interveniáltak az ítélet végrehajtásának elhalasztása és a perújrafelvétel érdekében. Prisender Emil, a család barátja 1949. május 1-jén Adler Sándornak, a pozsonyi zsidó egylet titkárának társaságában felkereste a magyar főkonzulátust is, ahol a Budapesten tartózkodó konzul távollétében Fodor Endre beosztottat kérték meg, hogy legyen segítségükre az ítélet végrehajtásának megakadályozása érdekében. A beosztott nem kívánt állást foglalni az ügyben, de elkísérte őket az egyik legbefolyásosabb magyar kommunista vezetőnek számító Fábry Istvánhoz, a szlovák pártvezetés melletti ún. Magyar Bizottság35 titkárához, aki azonban mindennemű közbenjárástól mereven elzárkózott.

Vándor konzul az ügyről beszámoló 1949. május 15-i jelentéséhez csatolta többek között a Stószon élő Fábry Zoltán levelének másolatát is, aki a család kérésére Viliam Širokýnál próbált közbenjárni Esterházy érdekében. A konzul ugyanakkor jómaga óvakodott bármiféle intervenciótól. Amint azt jelentésében megírta: az őt Pozsonyba való visszatérése után külön-külön felkereső Prisender Emil és Fábry István előtt egyaránt leszögezte, hogy a kérdést csehszlovák belügynek tekinti, amelyben nem illetékes állást foglalni, s kijelentette, hogy az illetékesek ismerik Esterházy magatartását, így nincs is rá szükség, hogy bárki véleményét meghallgassák.36 Vándor óvatoskodó magatartása egyezhetett a Külügyminisztérium álláspontjával, amely május 24-én arra utasította a főkonzulátust, hogy tagjai Esterházy János ügyében „minden beavatkozástól tartózkodjanak”.37

A pozsonyi főkonzulátuson tett sikertelen látogatását követően Prisender Emil május 3-án Esterházy János húgának, Máriának a társaságában Prágába is elutazott, ahol többek között a magyar követséget is felkeresték a segítség reményében. Bár a külügyi iratok között a látogatásnak nincs nyoma, Esterházy Mária naplójában megörökítette az őket – a szabadságon lévő követ helyett – fogadó követségi titkár reakcióját: „Nem tehetnek semmit. Még szerencse, hogy nem beszéltünk a követtel, mert baj lehetne. Először is Magyarország nem avatkozhatik be Csehszlovákia belügyeibe, másodszor csak nem képzeljük, hogy egy népi demokrácia szót emel egy gróf érdekében? Ő személyesen sajnálja, de János érdekében nem tanácsolná, hogy Magyarország segítségét kérjük.” (Molnár 2008, 34. p.)

Prisender Emil és Esterházy Mária a magyar követségen tett látogatása után még ugyanaznap felkereste Prágában Vavro Šrobár minisztert is. Az ő közbenjárásának volt végül köszönhető, hogy Klement Gottwald köztársasági elnök a halálos ítélet végrehajtását felfüggesztette (Molnár 2008, 34. p.), s mint ahogy azt május 25-én a prágai magyar követség is jelentette Budapestnek, elrendelték perének újrafelvételét.38 Az újrafelvételi eljárás során a Pozsonyi Járásbíróság a halálos ítélet tízévi börtönbüntetésre változtatását javasolta, miután azonban ezt a fellebbviteli bíróság elutasította, az ügy ismét Gottwald köztársasági elnök elé került, aki 1950 áprilisában a halálos ítéletet „kegyelemből” életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta.39 A köztársasági elnök és a politikai vezetés döntését minden bizonnyal a lassan megnyugodó kedélyek ismételt felkorbácsolásától való félelem motiválta, s mindenképpen szerették volna elkerülni, hogy a magyar kisebbség a kivégzett Esterházyban a magyarellenes csehszlovák politika mártírját lássa.

Magyar fellépés a Dél-akcióval szemben

A magyar diplomácia a Csehországba hurcolt magyarok sorsát a deportálások kezdete, azaz 1946 novembere óta megkülönböztetett figyelemmel kísérte. Nem változott ez a kommunisták magyarországi és csehszlovákiai hatalomra jutását követően sem, s a magyar politikai vezetés 1948 folyamán állami és pártvonalon egyaránt több alkalommal sürgette a csehszlovák félnél a deportáltak szabad költözési jogának, vagyis hazatérésének lehetővé tételét. Ennek fényében az is természetes, hogy a prágai és pozsonyi diplomáciai jelentések egészen 1949. évi hazatérésükig figyelemmel követték a deportáltak helyzetét, hazatérésüket követően pedig elhelyezési nehézségeiket és a Dél-akció nevet kapott újabb kitelepítés tervét is.

A deportáltak intézményes hazaszállítása 1949 első napjaiban kezdődött, s májusig az összes magyar, aki nem akart Csehországban maradni, visszatérhetett Szlová­kiába. Elhelyezésük azonban a viszonylagos szervezettség ellenére sem volt problémamentes. Legtöbbjük házában szlovák telepesek laktak, akik azt nem kívánták visszaadni volt tulajdonosaiknak, a hazatérők ugyanakkor a legkülönbözőbb módon, akár erőszakkal is, megpróbálták visszaszerezni vagyonukat. Az elhelyezésüket figyelemmel követő prágai és pozsonyi magyar képviselet jelentései és a panaszaikról felvett jegyzőkönyvek egyaránt arról tanúskodnak, hogy a hazatérők a számukra kijelölt birtokokba nem voltak hajlandók betelepülni, hanem mindegyikük saját otthonába igyekezett visszajutni. Sok esetben azonban, ha a szlovák telepes kész volt is kimenni a magyar házából, s azt visszaadni eredeti tulajdonosának, a megegyezést és a szlovákok elköltözését gyakran a szlovák hatóságok akadályozták.40
A Csehországból hazatért magyar deportáltak elhelyezését a szlovák pártvezetés paradox módon egy másik kitelepítési akcióval, az osztályszempontból és politikailag megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésével, ill. a hazatért deportáltaknak az ő birtokukban és házukban való elhelyezésével igyekezett megoldani. A Dél-akció megnevezést kapott tervet pártvonalon az SZLKP KB Elnökségének 1949. szeptember 7-i, állami vonalon a Megbízottak Testülete szeptember 12-i határozata konkretizálta. Az akció levezénylésével Daniel Okálit bízták meg, az egyes járásokban pedig különbizottságokat alakítottak egyrészt annak megállapítására, hogy ki lakhat a volt deportált házában: a hazatért volt tulajdonos vagy a vagyonába betelepült szlovák telepes. A bizottságok másik feladata a politikailag megbízhatatlan, s biztonsági okokból Csehországba telepítendő személyek, ill. családok jegyzékének az összeállítása volt, akik házában és vagyonában a deportáltakat vagy a deportáltak vagyo­nába betelepült szlovákokat kívánták elhelyezni.41

A névjegyzékekre elsősorban az állampolgárságukat vissza nem kapott, a magyarországi áttelepítésre „háborús bűnösként” kijelölt, de át nem telepített, valamint a népbíróságok által elítélt, de áttelepítésre nem kijelölt módosabb személyeket kellett volna felvenni. A kitelepítésre kijelölt családok száma folyamatosan változott. Mivel kiválasztásuk során nem tartották be a megfogalmazott szempontokat, s számos visszaélés is történt, a listákat többször felülvizsgálták. A névjegyzékbe felvettek közül a legtöbben népbíróság előtt egyáltalán nem álltak, vagy ha igen, az felmentette őket, s legtöbbjük állampolgársággal is rendelkezett. Az eredeti elképzelések még mintegy 3 ezer család, azaz 14–15 ezer személy Csehországba telepítéséről szóltak. Ez a szám szeptember végére ezer családra, azaz 4 ezer személyre, október elejére 866, október közepére pedig 644 – egy-két kivételtől eltekintve magyar – családra csökkent.

Az újabb kitelepítés előkészületeit nem lehetett titokban tartani, híre kiszivárgott, s a magyar lakosság körében pánikhangulatot idézett elő. Nagy számban keresték fel a pozsonyi magyar főkonzulátust s kérték védelmét nem csak az érintettek, hanem azok is, akiket a tervezett akció híre bizonytalanságban tartott. A főkonzulátus első ízben 1949. szeptember 17-én tájékoztatta Budapestet az akció előkészületeiről. Vándor József konzul szerint – akit ugyan Fábry István, a Magyar Bizottság titkára azzal nyugtatott meg, hogy a „reakciós elemek” elszállításáról van szó, s az akció nem csak a magyarokra terjed ki – félő, hogy a csak a magyarokkal szemben alkalmazott eljárás „újból egy tömbbé fogja kovácsolni a magyarokat, újból bizonytalanságba fogja lökni (…) az összmagyarságot s a sovinizmus újabb hullámát fogja felidézni – úgy a magyar, mint a szlovák lakosságnál”. A konzul ezt követően a Külügyminisztériumtól azt az utasítást kapta, hogy az eseményekről folyamatos tájékoztatást küldjön, azokat úgy kísérje figyelemmel, hogy minden részletre vonatkozóan tájékoztatást nyerjen, „ugyanakkor semminemű olyan ténykedést ne tegyen, hogy az a csehszlovák hatóságok érzékenységét sértse”.42
Miután a tervbe vett akcióról szeptember 25-én Szkladán Ágoston prágai követ is beszámolt, a magyar Külügyminisztérium már „illetékes politikai tényező” közbelépé­sének szükségességét fontolgatta. A Külügyminisztérium a beérkezett információkból azt a következtetést szűrte le, hogy az akció mögött „Okáli és a szlovák nacionalista körök” állnak, amihez Viliam Široký pártelnök és a Magyar Bizottság tagjai „jóhiszemű segítséget nyújtanak”, s nem a szlovákiai reakció, hanem a dél-szlovákiai magyar elemek elleni harcról van szó. A Külügyminisztérium szerint rá kellene mutatni arra, hogy az akció mit jelentene a „nemzetközi reakció” számára, s arra, hogy furcsa fényt vetne a barátsági szerződés utáni viszonyra is, mivel azt a látszatot keltené, hogy a szlovákiai magyarokkal szembeni kényszerintézkedések tovább folynak. A szlovákiai magyar reakciósokat nem kívánjuk védelmezni, ezért hangsúlyozni kell, hogy az olyan intézkedések ellen, amelyeknek nincs nemzetiségi jellege, s a cseh és szlovák reakciósokat is érinteni fogják, semmi kifogásunk nem lesz, „de minden csak magyarokat érintő kérdést, legyen bár annak a látszata, hogy a reakciós magyarok ellen szól, éppen azért mert nemzetiségi jellege van, helytelenítünk ilyen formában” – zárta fejtegetését a külügyminisztériumi feljegyzés.43

A telepítések kezdetét a listára felvettek kiválasztása körüli visszásságok és a prágai pártvezetés jóváhagyásának hiánya miatt többször elhalasztották. A végül 1949. október 12-én útjára indított akcióból is végül csupán egyetlen mozzanat valósult meg: a Somorjai járásból kijelölt családok bevagonírozása és útnak indítása Csehország felé. A transzportot azonban a cseh hatóságok nem voltak hajlandók átvenni, ezért azt a Nyitranovák melletti üresen álló internálótáborba irányították. Ott néhányan elszegődtek a közeli erdőgazdaságokba és állami birtokokra, mások a morva határ mentére kerültek.44

A deportáltak következő szerelvényének október 13-án Galántáról kellett volna útnak indulnia. A vagonok elő voltak készítve, megjelent a katonaság és a csendőrség is, a rakodás megkezdését azonban hirtelen leállították. Ezt követően Galántára érkezett Viliam Široký miniszterelnök-helyettes is, aki kifogásolta az egész akció megindítását, azt meggondolatlannak nevezte, s kijelentette, hogy azért „valakinek felelnie kell”.45 A Dél-akció keretében zajló kitelepítés leállítását még október 12-én Prágában rendelték el, egyelőre ideiglenes jelleggel. Az akció várható kedvezőtlen nemzetközi visszhangjától tartó prágai pártvezetés lépését döntő mértékben befolyásolta a magyar kommunista vezetés fellépése, amely ezekben a napokban diplomáciai úton és pártvonalon is tudtára adta a csehszlovák félnek az újabb kitelepítéssel szembeni aggályait.
Szkladán Ágoston prágai követ 1949. október 12-én Rudolf Slánskýnál, a CSKP főtitkáránál és Viliam Široký miniszterelnök-helyettesnél, Vándor József pozsonyi konzul pedig október 13-án Štefan Bašťovanský szlovák pártfőtitkárnál tiltakozott az osztályszempontúnak feltüntetett akció egyoldalú magyarellenessége ellen. Mindketten hangsúlyozták, hogy az ellenkezik a marxi-lenini nemzetiségi politika elveivel, s a nemzetközi reakció ügyét szolgálja. Cáfolták egyúttal azt a szlovák fél által terjesztett híresztelést is, hogy az akciót a magyar kormány és az MDP tudtával és előzetes jóváhagyásával hajtják végre, valamint hogy azt Gustáv Husáknál tett hivatalos látogatása során maga Szkladán követ is helyeselte volna.46

Pártvonalon a magyar kommunista vezetés október 13-án kereste meg Prágát, amikor Farkas Mihály, az MDP főtitkárhelyettese pártja nevében a CSKP KB Titkárságához intézett levelében tiltakozott a telepítési akció ellen, s kérte fel a prágai vezetést a közbeavatkozásra. Kifogást emelt az ellen, hogy a meghirdetett cél, vagyis a kulákság elleni harc kizárólag Dél-Szlovákia magyarlakta területére korlátozódik, az áttelepítésre kijelöltek elenyésző kivételtől eltekintve mind magyarok, ráadásul számos olyan van közöttük, aki sem a kulákok közé nem sorolható, sem reakciós tevékenységet nem fejtett ki. A levél szerint félő, hogy az akció a kulákság elleni harc fokozása helyett a magyarok és a szlovákok közötti nemzeti ellentéteket fogja felszínre hozni, ezért arra figyelmeztet, hogy végrehajtása kedvezőtlen visszhangot váltana ki Magyarországon, s hátrányosan befolyásolhatná a két ország között megerősödőben lévő baráti viszony további alakulását.47

A magyarországi tiltakozásra és a kitelepítési akció Prágából elrendelt ideiglenes leállítására a szlovák pártvezetés egy hét elteltével reagált, s az SZLKP KB Elnöksége 1949. október 21-én kényszeredetten bár, de szintén kimondta az akció leállítását. Az elnökségi ülés résztvevői ugyanakkor keményen bírálták a Magyar Bizottságot is, amely a magyarországi tiltakozást követően – noha két tagja (Fábry István és Kugler János) a Dél-akció előkészítésében korábban maga is közreműködött – október 14-én szintén szót emelt annak egyoldalú magyarellenessége ellen.48 Az sem volt titok, hogy a bizottság magyar tagjai szoros kapcsolatot tartanak fenn a magyar főkonzulátussal, amely többek között a tőlük szerzett értesülések alapján tájékoztatta Budapestet az akció előkészületeiről.

Štefan Bašťovanský pártfőtitkár az elnökségi ülésen megemlítette Vándor konzullal folytatott beszélgetését is, aki felrótta neki az akció magyarellenes, nacionalista jellegét, s azzal a kijelentéssel távozott tőle, hogy az Csehszlovákia számára „politikai károkat fog okozni”. Viliam Široký pártelnök erre amellett, hogy ezúttal védelmébe vette az akciót, mint amelyet osztályalapon hajtottak végre, a Magyar Bizottság feloszlatását javasolta, amit Ladislav Holdoš és Gustáv Husák – a bizottság tagjainak a magyar főkonzulátussal fenntartott kapcsolataira utalva – szintén helyeselt. Amint azt Husák rosszallóan megjegyezte: „közelebb áll hozzájuk a magyar konzulátus, mint a pártközpont”. A szlovák pártvezetés ezt követően azzal párhuzamosan, hogy elrendelte a kitelepítési akció leállítását, paradox módon kimondta a Magyar Bizottság felszámolását is azzal, hogy titkára, Fábry István a KB Titkárságának magyar ügyekben illetékes referense marad.49

A kitelepítési akció befejezését a prágai pártvezetés 1949. október 24-i határozata nyomatékosította. A CSKP KB Elnöksége fegyelmi eljárást kezdeményezett az akcióért felelőssé tett Daniel Okáli ellen, s határozatban rögzítette azt is, hogy értesíteni kell a magyar elvtársakat a foganatosított intézkedésekről.50 Erre két nap elteltével került sor, amikor Rudolf Slánský pártfőtitkár Farkas Mihályhoz intézett levelében tájékoztatta az MDP vezetését az akció leállításáról.51

1949. október 27-én Vándor konzul, október 29-én pedig Szkladán követ szintén a Dél-akció leállításáról értesítette Budapestet. Utóbbi felhívta a figyelmet a cseh és a szlovák pártvezetők közötti véleménykülönbségre, valamint a kitelepítés kérdésének magán a szlovák pártvezetésen belüli ellentétes megítélésére is. Meglátása szerint a Dél-akciót „objektíven Slánský szemlélte”, „a bizonytalankodó és indifferens pozíciót Bašťovanský foglalta el, aki egyik oldalról engedett Husák és Okáli nyomásának, a másik oldalról nem látta tisztán és világosan a következményeket és a technikai végrehajtás lehetőségét”. Az akció ellentmondásos megítéléséhez, majd leállításához a követ véleménye szerint hozzájárult még a magyar kormány és pártvezetés álláspontja ismeretének a hiánya, valamint a negatív nemzetközi visszhangtól és a szlovákiai magyarok „ellenséges hangulatától” való félelem.52

A Dél-akciót tehát hivatalosan leállították, a későbbiek folyamán azonban a követség és a főkonzulátus egyaránt több jelentésben számolt be magyar családok folytatódó kilakoltatásáról és összeköltöztetéséről. Az intézkedések általában a Dél-akció keretében egyszer már áttelepíteni szándékozott családokat érintették, ezért a jelentések az akció más formák közötti folytatására következtettek.53 A magyar „kulákok” kitelepítésének folytatását mind a pozsonyi, mind pedig a prágai pártvezetés októberi határozata kilátásba helyezte, tény ugyanakkor az is, hogy noha a magyar – csakúgy, mint a cseh és szlovák – kulákok elleni hajsza folytatódott, a magyar lakossággal szembeni nemzetiségi alapú intézményes kitelepítési akcióra a későbbiekben már nem került sor.

A korábbi politikai elvek feladása és a kisebbségi kérdés alárendelése a kétoldalú kapcsolatoknak

A deportált magyarok hazatérésének és elhelyezésének figyelemmel követése mellett a két legjelentősebb kérdéskör, amely 1949 folyamán a prágai és a pozsonyi magyar külképviseletet foglalkoztatta, a magyar nyelvű oktatás újraindítása és a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének, a Csemadoknak a megalakulása volt.54 Ezekről egyaránt 1948 nyarán született döntés, a magyar iskolahálózat kiépítése és a Csema­dok működése elé azonban 1950 legelejéig számos akadályt gördítettek. A magyar kisebbséggel szembeni politikában meghirdetett, azonban jó másfél éven keresztül csupán vontatottan haladó fordulat végrehajtásához a szlovák pártelnökség 1950. januári határozatai és az ún. szlovák burzsoá nacionalisták ellen 1950 áprilisában indított kampány teremtette meg a kedvező feltételeket.
Az SZLKP KB Elnökségének 1950. január 6-i ülése 26 pontból álló határozatcsomagban rögzítette a magyar lakosság tényleges egyenjogúsítása érdekében elvégzendő feladatokat. A határozatok előírták többek között az állampolgárság gyorsított megadását a csehszlovák állampolgársággal még nem rendelkező magyarok számára, a vagyonelkobzás megszüntetését, a hazatért deportáltak megfelelő elhelyezését és a vagyonukat elveszítettek kártérítését, a nemzeti bizottságok magyarokkal való kiegészítését, a reszlovakizáltak Csemadok-tagságának lehetővé tételét és a Csemadok felvételét a Nemzeti Frontba, a hirdetmények kétnyelvű közzétételét, a magyar pedagógusok utánpótlásának biztosítását, az Új Szó példányszámának emelését és új magyar lapok megjelentetését, a közelgő népszámlálás során pedig mindenfajta soviniszta agitáció megakadályozását.55

Az elnökségi ülés és az azon elfogadott határozatok, noha azokat nem hozták nyilvánosságra, s a magyar diplomáciának is csupán halvány sejtései lehettek róluk, megnyugtatták Budapestet. A Külügyminisztérium már 1950 januárjában úgy értékelte, hogy „igen nagy horderejű változásról” van szó, s az üléssel „egy egészen új korszak kezdődött a magyarokkal való bánásmódban”.56 Hasonlóan vélekedett egyik, 1950 áprilisában készült összefoglaló jelentésében Vándor József pozsonyi konzul is, aki szerint az ülés elhárította az akadályokat „a tényleges egyenjogúsítás gyakorlati végrehajtásának útjából”.57

A magyar diplomácia pozitív vélekedését erősítette az a körülmény is, hogy a magyar lakossággal szembeni politikában bekövetkezett fordulat egybeesett az ún. szlovák burzsoá nacionalisták elleni kampány kibontakozásával. Miután az SZLKP KB 1950. áprilisi ülésén és az 1950 májusában megtartott IX. szlovák pártkongresszuson kezdetét vette a burzsoá nacionalizmus elleni szervezett kampány, a magyar diplomácia még inkább hajlott rá, hogy – Širokýék propagandáját átvéve, valamint Široký és a kommunista párt egészének felelősségét feledve – a csehszlovákiai magyarság háború utáni üldözéséért és a magyarellenesség továbbéléséért is egyedül a burzsoá nacionalizmussal vádolt Gustáv Husákot, Ladislav Novomeskýt és Daniel Okálit tartsa felelősnek, félreállításukkal pedig a magyar kisebbség helyzetét és a csehszlovák–magyar viszonyt is rendezettnek vélje.
Az 1950. január 6-i párthatározat és a szlovák burzsoá nacionalisták félreállítása a magyar diplomáciát nemcsak megnyugtatta, hanem a Csehszlovákiával kapcsolatos politikája korábbi elveinek feladására is késztette. A magyar kommunista párt- és állami vezetés, amely 1948 folyamán és 1949 első hónapjaiban még több alkalommal szót emelt a szlovákiai magyarság érdekében, a kényes kérdéseket, mint amilyen a magyar kisebbség helyzete is volt, már a csehszlovák–magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 1949. április 16-i aláírása után kezdte alárendelni a kétoldalú kapcsolatoknak. 1949 őszén ugyan még fellépett az újabb kitelepítési terv ellen, 1950 tavaszától azonban ez az irányváltás felgyorsult. Ettől kezdődően a diplomáciai iratokban már nem találjuk nyomát, hogy a magyar diplomácia bármilyen ügyben hallatta volna a hangját a magyar kisebbség érdekében.

A csehszlovák–magyar kulturális egyezmény előkészítése és aláírása

A magyarországi magatartás módosulása leginkább a csehszlovák–magyar kulturális egyezmény magyar visszakozással végződő előkészítésével illusztrálható. Az egyezmény megkötését, amire egyébként a barátsági szerződés is kötelezte a két országot, elsősorban a magyar fél szorgalmazta. A magyar diplomácia eredendően olyan kulturális egyezményben gondolkozott, amely a csehszlovákiai magyarság és a magyarországi szlovákság számára egyaránt széles körű kisebbségi jogokat biztosított volna. Az egyezmény első, a Külügyminisztérium által még 1949 júniusában kidolgozott magyar tervezete ráadásul nemcsak a nemzetiségek különböző kulturális és tudományos intézményeinek kölcsönös támogatását irányozta elő, beleértve ebbe a kisebbségi iskoláknak a szülők kívánsága szerinti biztosítását, hanem a kisebbségellenes jogszabályok és intézkedések hatályon kívül helyezését és jóvátételét is.58

A kisebbségellenes jogszabályokra vonatkozó kitétel ugyan hamarosan a magyar tervezetből is kikerült, a csehszlovák fél azonban az iskolaügyet is olyan kényes kérdésnek tekintette, amelyet nem kívánt egyezménybe foglalni. Minderre Szkladán Ágoston prágai követ 1949 augusztusától kezdődően több alkalommal is felhívta Budapest figyelmét, jelezve, hogy csehszlovák részről az egyezményt csak keretnek szánják, amely a magyar kisebbség iskolaügyét sem tárgyalná, mivelhogy azt belügynek tekintik.59 A magyar Külügyminisztérium a Prágából érkező jelentések hatására 1949. október közepén arra az elhatározásra jutott, hogy a kulturális egyezmény tervezetében magyar részről felvetik ugyan az iskolakérdés rendezésének elvi fontosságát, de nem részletezik azt, ehelyett inkább külön megállapodás megkötését fogják szorgalmazni a két iskolaügyi minisztérium között.60

A magyar fél az egyezményt szerette volna minél előbb, legkésőbb 1949 novemberére tető alá hozni. Csehszlovák részről ugyanakkor újabb és újabb időpontokat jelöltek meg a tárgyalások megkezdésére, így az egyezménytervezetek átadására is csak 1949 decemberében kerülhetett sor. A kulturális egyezmény csehszlovák tervezetét Ivan Horváth budapesti csehszlovák követ december 12-én adta át Kállai Gyula magyar külügyminiszternek, a magyar egyezménytervezetet pedig két nappal később, december 14-én, ugyancsak a csehszlovák követségen keresztül juttatták el a csehszlovák félhez. Amíg a magyar tervezetben továbbra is kiemelt szerepet kapott a nemzetiségi intézmények támogatása, s – bár redukáltan, de – az anyanyelvi oktatás biztosítása és támogatása is, addig a csehszlovák tervezet a kisebbségi problematikát teljes egészében említés nélkül hagyta.61
A magyar tervezetet, abból a célból, hogy elfogadhatóbb legyen a csehszlovák fél számára, a csehszlovák követtel folytatott megbeszélés62 után december 22-én módosították. Kihagyták belőle többek között az anyanyelvi oktatás biztosítására vonatkozó kitételeket, s csak egy általános elvi kijelentést hagytak benne a nemzetiségek kulturális, tudományos és közoktatási intézményeinek támogatásáról. A módosított magyar tervezetre válaszként a csehszlovák kormány 1950. január 11-én szintén átadott egy újabb tervezetet. Ez formailag nagyrészt átvette a magyar tervezet felosztását, s magáévá tett több magyar javaslatot, azonban az első csehszlovák tervezethez hasonlóan óvakodott a kisebbségeknek még csak a megemlítésétől is.63

Csehszlovák részről továbbra is határozottan elutasították a nemzetiségekkel kapcsolatos kitételek belefoglalását az egyezménybe, annak előkészületi munkálatai így hosszú időre magakadtak. Az elhúzódó tárgyalások során a csehszlovák fél még az egyezmény nélküli kapcsolattartás lehetőségét is felvetette. A közel egy éven át szünetelő megbeszélések végül csupán azt követően vettek újabb lendületet, hogy a magyar fél – vélhetően a Csehszlovákiában 1950 első hónapjaiban bekövetkezett események hatására – feladta a nemzetiségek kölcsönös támogatásának az egyezményben való rögzítésére irányuló szándékát. Révai József népjóléti miniszter, aki 1950 márciusában Ivan Horváth csehszlovák követ előtt még kizárta, hogy az egyezményt anélkül kössék meg, hogy az tárgyalná a kisebbségi kérdést (Kaplan 1993, 283. p.), 1951. január 27-én Václav Kopecký csehszlovák tájékoztatásügyi miniszterhez intézett levelében már beleegyezett a kifogásolt szövegrészek kihagyásába az egyezményből. Levelében csupán arra kérte Kopeckýt, hogy a vitás pontról, vagyis a nemzetiségek kérdéséről kormánya nevében intézzen egy levelet a magyar kormányhoz, biztosította őt egyúttal arról is, hogy a levél nem kerül nyilvánosságra.64

Az egyezmény végleges szövegét a tárgyalások újrafelvételét követően pártvonalon egyeztették. Rudolf Slánský pártfőtitkár a CSKP KB nevében 1951. július 17-én küldte meg az MDP Központi Vezetésének az egyezmény újabb csehszlovák tervezetét, amit Révai József az MDP titkáraként aláírt augusztus 6-i válaszlevelében azzal nyugtázott, hogy a tervezetet, amely „a magyar tervezetet sok tekintetben pontosabbá teszi, jónak tartjuk és alapjában elfogadjuk”.65 Az egyezmény aláírása elől Kopecký szeptember 29-i levelével hárultak el az utolsó akadályok, aki – igaz, nem a magyar kormányhoz, hanem – az MDP Központi Vezetéséhez címzett levelében megelégedéssel vette tudomásul a magyar egyetértést, s biztosította a magyar felet, hogy a CSKP és a csehszlovák kormány lenini-sztálini nemzetiségi politikája megteremti a feltételeket a magyar nemzetiségű lakosság haladó nemzeti kultúrájának fejlesztéséhez.66

A kulturális egyezmény ünnepélyes aláírására 1951. november 13-án került sor Prágában. A Viliam Široký és Révai József által szignált egyezményből nemcsak a kisebbségellenes jogszabályok hatályon kívül helyezésére és az anyanyelvi oktatás biztosítására vonatkozó kitételek maradtak ki, hanem a kisebbségekre történő bármiféle utalás is, olyannyira, hogy az egyezmény három részből és tizenhét cikkelyből álló szövegében egyetlenegyszer sem fordult elő a „nemzetiség” vagy a „kisebbség” kifejezés.67
Az egyezmény aláírása céljából Csehszlovákiába érkezett magyar kormányküldöttség prágai fogadtatása és másnapi füleki útja egyaránt a csehszlovák és a magyar nép barátságának demonstrálása jegyében zajlott. Azt a szívélyes fogadtatást, amelyben a magyar delegációt részesítették, a prágai és pozsonyi jelentések is kiemelték.68 Füredi József főkonzul Révai Józsefnek a füleki zománcedénygyár munkásai előtt elmondott beszédével kapcsolatban azt is hangsúlyozta, hogy abban „hivatalos formát adott (…) a magyar kormány álláspontjáról a Szlovákiában élő magyarságot illetően”, ami azonban valójában nem volt egyéb, mint annak bejelentése, hogy a magyar kormány a magyar kisebbség helyzetét a lenini-sztálini nemzetiségi politika elvei szerint rendezettnek, a kérdést pedig csehszlovák belügynek tekinti.69 Révai füleki beszéde szimbolikus betetőzését jelentette a kulturális egyezmény aláírásában kifejezésre jutott magyar politikai szemléletváltásnak, aminek hosszú távon az lett a következménye, hogy a kisebbségi kérdés a csehszlovák–magyar államközi és pártközi kapcsolatokban – legalábbis hivatalos formában – jó két évtizeden keresztül általában fel sem merült.70

A magyar könyvesboltok létrehozásának terve

Az ötvenes évek legelején a kulturális egyezmény előkészítése és aláírása mellett további olyan kérdések is felmerültek, amelyekben a magyar fél feladta korábbi törekvéseit, s amelyek magyar visszakozással és a csehszlovák álláspont érvényesülésével végződtek. Az egyik ilyen ügy a magyar könyvesboltok létrehozásának kérdése volt. A gondolat a prágai követség részéről merült föl még 1949 februárjában, azzal, hogy a prágai magyar könyvesboltban – a Szovjetunió, a népi demokráciák vagy akár a nyugati államok üzleteihez hasonlóan – információs iroda is működhetne. Bolgár követ 1949. február 11-i jelentése szerint a csehszlovák kormány a magyar kérés elől „aligha térhetne ki”, mivel az barátságtalan magatartásnak minősülne. Az engedélyeztetés rést ütne a csehszlovák kultúrpolitikai monopóliumon, mivel a könyvesbolt működését később ki lehetne terjeszteni Pozsonyra és Kassára is.71 A magyar Külügyminisztérium a felvetést üdvözölte, s főleg a pozsonyi könyvkereskedés jelentőségét hangsúlyozta a szlovákiai magyarság számára, felhívta azonban a figyelmet arra is, hogy éppen ezért ott nagyobb nehézségekbe is ütközne a létrehozása.72

A könyvesboltok ügyében hamarosan meg is kezdődtek a magyar—csehszlovák tárgyalások, amelyek eredményeként április folyamán olyan előzetes megállapodás született, hogy Prágában és Pozsonyban magyar, Budapesten és Békéscsabán pedig csehszlovák könyvesboltot létesítenek.73 Szkladán követ 1949. szeptember 17-én azonban már arról tájékoztatta Budapestet, hogy a tárgyalások előrehaladtával a csehszlovák tárgyalópartner a könyvesboltok megnyitása elé pénzügyi okokra hivatkozva egyre több akadályt gördít. A követ benyomása szerint „csehszlovák részről szívesen (…) lemondanának arról, hogy Magyarországon könyvesboltot létesítsenek, csak mi se csináljunk Csehszlovákiában”.74

A nehézségek ellenére 1950. február 15-én mégiscsak sor került a prágai magyar könyvesbolt megnyitására. Szkladán követ a megnyitó alkalmából elmondott ünnepi beszédében még annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a prágait több hasonló könyvesbolt fogja követni Szlovákia magyarlakta vidékein is,75 a kérdést tárgyaló későbbi jelentései ezzel szemben arra mutattak rá, hogy bár a szlovákiai könyvesboltok megnyitását csehszlovák részről nem utasítják el, mindent elkövetnek azért, hogy azokat ne a magyar fél nyissa meg, hanem a Pravda Kiadóvállalat keretében ők maguk. „Céljuk nyilvánvalóan az – áll 1950. május 4-i jelentésében –, hogy a magyarországi irodalom termékeitől távol tartsák a szlovákiai magyarokat.”76

A pozsonyi magyar könyvesboltot 1950. augusztus 14-én – igaz, Füredi József magyar főkonzul jelenlétében, de – már valóban a Pravda Kiadóvállalat nyitotta meg.77 Azt, hogy a magyar diplomácia feladta a szlovákiai magyar könyvesboltok saját hatáskörén belüli létrehozásának szándékát, leginkább a kassai könyvesbolt esete példázza. Miután 1951 őszén Kassa még mindig magyar könyvesbolt nélkül volt, a Csemadok kassai helyi szervezete 1951. november 18-án azzal a kéréssel fordult a prágai magyar könyvesbolthoz, legyen segítségére a könyvesbolt megnyitásában, s vállalja el annak berendezését. A kassaiak kérését Boldoczki János prágai követ támogatólag továbbította a magyar Külügyminisztériumba, ahonnan azonban 1951. február 6-án az a válasz érkezett, hogy a kassaiak forduljanak kérésükkel a Pravda Kiadóvállalathoz.78 Az előzmények ismeretében talán nem meglepő, hogy a kassai magyar könyvesboltot hosszas előkészületeket követően csupán újabb két év elteltével, 1953 augusztusában sikerült megnyitni.79

Az 1950. évi népszámlálás

A magyar kisebbség számára az 1950-es év egyik meghatározó eseménye a március 1-jei eszmei időponttal lebonyolított népszámlálás volt.80 Ennek kellett választ adnia arra a kérdésre, hogy a lakosságcsere, a csehországi deportálás és a reszlovakizáció után hány magyar él az ország területén, ill. hogy a többéves üldöztetést követően hányan merik vállalni magyar nemzetiségüket. Vándor József pozsonyi konzul már 1949. május 15-i jelentésében idézte Lőrincz Gyulát, aki a népszámlálással kapcsolatban a konzul előtt kijelentette, hogy az „rosszabb lesz egy nyílt szavazásnál”, mivel a megfélemlített magyarság a nevével ellátott összeíró lapon nem fogja merni magyarnak vallani magát, amikor amúgy is óriási nyomás nehezedik rá.81
A szlovák pártelnökség 1950. január 6-i határozatának egyik pontja kimondta, hogy a népszámlálás során meg kell akadályozni mindenfajta soviniszta agitációt és a reszlovakizáltakra gyakorolt nyomást, annak eredményei mégis arról tanúskodnak, hogy a Lőrincz által is megfogalmazott félelmek nem voltak alaptalanok. A népszámlálás minden korábbinál kevesebb magyart talált Szlovákiában: a magukat magyarnak vallók száma az 1930. évi 592.337-ről 354.532-re, Szlovákia összlakosságán belüli részaránya pedig 17,8%-ról 10,3%-ra csökkent.

Vándor konzul jelentéseiben a népszámlálás kérdése Franciszek Pietrowski lengyel főkonzullal néhány nappal a népszámlálás előtt folytatott beszélgetése nyomán került terítékre. Pietrowski élénken érdeklődött a népszámlálással, főleg a reszlovakizáltak esetleges befolyásolásával kapcsolatos véleményéről, annak a meggyőződésének adva hangot, hogy szerinte a magyarok létszámát csökkenteni akarják, s arra is rákérdezett, tett-e a magyar konzul lépéseket a befolyásolás megakadályozása érdekében. Vándor válaszában kifejtette, hogy bár hivatalosan nem foganatosítanak a reszlovakizáltak számának csökkentését célzó intézkedéseket, véleménye szerint lesznek olyan „soviniszta elemek”, akik ez irányban fognak tevékenykedni, s opportunizmusból a reszlovakizáltak közül is sokan szlováknak fognak jelentkezni. Ennek megakadályozására azonban – „szlovák belügyről lévén szó” – egyrészt nem illetékes, másrészt lehetősége sincs.82

Miután a magyar Külügyminisztérium a jelentés vételét követően „kimerítő és részletes” beszámolót kért a népszámlálással kapcsolatban észlelt jelenségekről, Vándor konzul – természetesen még a számszerű eredmények ismerete nélkül – március 17-én visszatért a kérdéshez. Megállapítása szerint „a hivatalosan kimenő utasítások nem kifogásolhatók ugyan, de a végrehajtás során (…) sok visszaélés történt, főleg a reszlovakizáltak befolyásolása érdekében”. A számlálóbiztosok többek között nyugdíjuk megvonásával vagy csehszlovák állampolgárságuk elvesztésével fenyegették meg a reszlovakizáltakat, mondván, hogy az állampolgárságra s az azzal járó különböző kedvezményekre reszlovakizálásuk révén tettek szert, de számos olyan eset is előfordult, amikor a reszlovakizációra hivatkozva önkényesen felülbírálták a bevallott magyar nemzetiséget. „Nem kétséges – zárta jelentését a konzul –, hogy a reszlovakizáltak nagy része szlováknak írta be magát (…).”83

A népszámlálással részletesebben foglalkozó további jelentésekről nincs tudomásunk, a kérdésre ezt követően már csupán a két magyar külképviseleti szerv márciusi politikai összefoglalói tértek vissza. Szkladán Ágoston prágai követ arra hívta fel a figyelmet, hogy noha a reszlovakizáltak többsége nem merte magyarnak vallani magát, s voltak olyanok is, akik „reszlovakizált nemzetiségűnek” jelentkeztek, a magyarok száma valószínűleg mégis magasabb lesz, mint amennyit korábban hivatalosan elismertek, vagyis a reszlovakizáltak között is akadtak magukat magyarnak bejegyzők.84 Vándor konzul összefoglalója azt emelte ki, hogy a népszámlálási biztosok számára ki­adott utasítások szerint a reszlovakizáltak szabadon jelölhették meg a nemzetiségüket, erről azonban a reszlovakizáltakat sem a sajtó, sem a rádió nem világosította fel. Tudomása szerint Kelet-Szlovákiában a reszlovakizáltaknak csak töredéke vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ezzel szemben viszont nyugaton, különösen pedig a Csallóközben jelentős részük magyarnak jelentkezett.85

A pozsonyi főkonzulátus levéltári iratai között több, 1950 márciusában és áprilisában kelt feljegyzés is található a népszámlálás során elkövetett visszaélésekről,86 a kérdésre a későbbiekben azonban már sem a főkonzulátus, sem pedig a követség nem tért vissza, s annak sincs nyoma, hogy magyar részről bármilyen formában szóvá tették volna a csehszlovák fél előtt a népszámlálással kapcsolatos kifogásaikat.

A komáromi szobrok átvételének és a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállításának kérdése

A mai napig a magyar diplomáciai jelentések és külügyi iratok az egyetlen forrásai az 1945–1946-ban eltávolított komáromi szobrok magyar átvételére irányuló kezdeményezésnek, s ugyancsak a prágai és pozsonyi magyar külképviselet jelentéseiből tájékozódhatunk a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállításának terveiről és előzményeiről.

Az eltávolított komáromi szobrok esetleges átvételének kérdése a magyar diplomácia részéről merült fel még 1948 tavaszán, az utóbb megváltozott politikai viszonyok következtében mégis a magyar fél volt az, amely 1949–1950 fordulóján már visszakozott és elhárította átszállításukat Magyarországra. A gondolatot 1948. május 13-án Berecz Kálmán pozsonyi magyar meghatalmazott vetette fel Daniel Okáli belügyi megbízott előtt, mivel olyan hírek birtokába jutott, hogy Jókai Mór, Klapka György honvédtábornok és Király József püspök szobrait Pozsonyba akarják szállítani azzal a céllal, hogy ott beolvasszák őket. Az ügyben Okáli azonnal táviratozott a Komáromi Járási Közigazgatási Bizottságnak, amelytől azt a választ kapta, hogy amennyiben a magyar fél megtéríti a szobrok ellenértékét, Komárom városának nincs kifogása a szobrok átadása ellen.87
Miután Okáli átiratban értesítette a magyar főkonzulátust, hogy a szobrok átadásának nincs akadálya, a magyar Külügyminisztérium Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter állásfoglalását is kikérte az ügyben. Ortutay 1948. június 21-i válaszában azonban arra kérte a Külügyminisztériumot, hogy jóllehet a Klapka-szobor akár Magyarországon is felállítható volna, a tárgyalásokat annak figyelembevételével folytassák le, hogy a szobroknak „különösebb művészi értékük nincs”.88 A szobrok kérdése ezt követően jó háromnegyed évre lekerült a napirendről, s csupán azt követően került ismét terítékre, hogy Daniel Okáli 1949 márciusában – immár a prágai Külügyminisztérium jóváhagyásának és a Komáromi Városi Közigazgatási Bizottság beleegyezésének birtokában – újabb átiratban értesítette a főkonzulátust a szobrok átvételének lehetőségéről, s kérte, tudassa, milyen módon tervezi a magyar kormány azok átvételét. A belügyi megbízott átiratának vételét követően Vándor konzul meg is tette a szükséges intézkedéseket a szobrok elszállítására, s csupán a Külügyminisztérium értesítésére várt az átvétel időpontjával kapcsolatban.89

A szobrok átvételére azonban már nem került sor. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, amelynek a külügy időközben ismét csak kikérte a véleményét, 1949 szeptemberében annak a véleményének adott hangot, hogy a szobrok hazahozatalát nem tartja szükségesnek, mivel „a két népi demokrácia barátságos viszonyára való tekintettel” remélhető az újbóli felállításuk.90 A Külügyminisztérium ezek után 1949. december 9-én arra utasította a pozsonyi konzult, hogy érdeklődje meg a szobrok elszállításának költségeit, ügyeljen azonban arra, nehogy az érdeklődést szlovák részről biztató jelnek tekintsék a szobrok átvételére vonatkozóan, 1950. február 6-án pedig már egyenesen azt közölte a konzullal, hogy a „megváltozott politikai viszonyokra való tekintettel helytelen lenne, ha (…) folytatnánk az átvétel ügyét”.91

A szobrok átvételének kérdése 1950 tavaszára így végérvényesen tárgytalanná vált. Vándor konzul 1950. március 17-én már azt jelentette a Külügyminisztérium számára, hogy a komáromi szobrok és a pozsonyi Petőfi-szobor ügye több alkalommal képezte beszélgetés tárgyát közte és Lőrincz Gyula Csemadok-elnök között is, akinek véleménye szerint elszállításuk demoralizálóan hatna a magyar lakosságra, ráadásul „egy nem nagyon távoli jövőben” meg fog érni a helyzet arra, hogy a Jókai- vagy a Petőfi-szobor újbóli felállítása is felvethető legyen. Mindezek függvényében Vándor konzul azt a javaslatot fogalmazta meg, hogy „ne történjen semmiféle kezdeményezés hivatalos magyar részről a szobrok kérdésében, hanem a szobrok visszaállítására alkalmas időpont kiválasztása legyen a Csemadokra bízva”.92

A szobrok újbóli felállításához fűzött remények, ha nem is azonnal, de hosszú távon végül is teljesültek. Jókai Mór szobrát – hivatalosan a Csemadok és a Csehszlovák Írók Szövetségének kezdeményezésére – már 1952. szeptember 28-án visszahelyezték a komáromi múzeum udvarán levő régi helyére.93 Klapka György szobra húsz évig hevert a komáromi erődben, mígnem 1965-ben ismét felállították, de nem a Városháza előtti eredeti helyén, hanem az Anglia-parkban. Eredeti helyére csupán az 1989-es rendszerváltást követően kerülhetett vissza, csakúgy, mint Király püspöknek a gimnázium udvaráról eltávolított mellszobra.

A komáromi szobrok jól dokumentált sorsával ellentétben a szlovákiai magyarság történetének máig homállyal fedett rejtélyei közé tartozik a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállítása, amelynek nem csak az előzményeit, de még a pontos időpontját sem ismerjük (Miklósi 2004, 132. p.). A kérdést így egyedül a pozsonyi és a prágai magyar külképviselet jelentései segítségével tudjuk némileg rekonstruálni, amelyek 1952-től kezdődően folyamatosan tájékoztatták Budapestet a szobor felállítására irányuló különböző kezdeményezésekről.

Az első híradás a szoborról 1949 májusában érkezett a Külügyminisztériumba. Vándor József konzul május 15-én számolt be arról, hogy egy pozsonyi kőfaragótelepen megtalálta Petőfi carrarai márványból faragott, a Nemzeti Színház előtti térről már 1921-ben eltávolított szobrát, egyúttal a minisztérium utasítását kérte, tegyen-e lépé­seket a csehszlovák félnél annak átvétele érdekében. A Külügyminisztérium azonban a szobor átvételét – a komáromi szobrokéhoz hasonlóan – ekkor már nem szorgalmazta, ehelyett inkább azt látta volna helyesnek, ha a Csemadok kezdeményezné annak „valamelyik más városban” való felállítását.94

A Petőfi-szobor kérdése a diplomáciai iratokban ezt követően három és fél év elteltével merült fel újra. Füredi József főkonzul Ctibor Štítnickýre és Milan Lajčiakra, a Szlovák Írók Szövetségének vezetőire hivatkozva 1952 novemberében arról tájékoztatta Budapestet, hogy 1953 tavaszára várható a felállítása.95 A szobrot ugyan sem ekkor, sem pedig a további jelzett időpontokban (a Csemadok 1953 őszén megrendezett IV. országos közgyűlése,96 ill. az 1955. április 4-i felszabadulási ünnepségek alkalmával97) nem állították fel, a szoborállítás tervéről érkező újabb és újabb hírek mégis jelezték, hogy a hivatalos helyek komolyan foglalkoznak újbóli felállításának gondolatával.
A szobor felállítása akkor került valóban kézzelfogható közelségbe, amikor 1955 márciusában a Pozsonyi Központi Nemzeti Bizottság levélben kérte ki a főkonzulátus véleményét arról, hol állítsák fel Petőfi szobrát. Válaszában a főkonzulátus nem foglalt állást a hat javasolt helyszín – a Hviezdoslav tér, a pozsonyligetfalui park, a Szt. Márton-dóm melletti Rudnay tér, a Nemzeti Galéria előtti terület, a Ferenc-rendiek temploma mögötti park és a Lenin tér – egyike mellett sem, annak kiválasztását a nemzeti bizottság belátására bízta.98 A nemzeti bizottság választása végül a Duna jobb partján fekvő ligetfalui parkra esett. Mányik Pál 1956. április 18-i jelentésében már azt közölte Budapesttel, hogy „ismét több szó esik Petőfi szobrának felállításáról”, s várható, hogy kijavítása után május folyamán kerül majd sor az ünnepélyes keretek közötti leleplezésére a ligetfalui parkban.99 A májusi szoborállítás ugyan – ha valóban volt ilyen terv – nem valósult meg, Mányik főkonzul azonban a május 1-i ünnepségekről készített beszámolójában jelezte, hogy a szobor talapzatát már elkészítették, magát a szobrot pedig „állítólag még az idén” fel fogják állítani.100

A sors különös iróniája, hogy maga a szoborállítás, amelynek előkészületeit a főkonzulátus folyamatosan figyelemmel követte, teljes egészében visszhangtalan, s a főkonzulátus részéről is dokumentálatlan maradt. Ennek egyedüli kézzelfogható magyarázata az lehet, hogy a szobrot 1956 viharos őszén – a magyar forradalom idején vagy közvetlenül az azt követő napokban, hetekben – titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával állították fel. Nem figyelt fel rá sem a korabeli sajtó, sem pedig maga a főkonzulátus, amelyet 1956 őszén jóval tragikusabb események foglalkoztattak.101


Felhasznált irodalom

Bárdi Nándor 2004. Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Boros Ferenc 1992. A szlovákiai magyarság az elmúlt évtizedek magyar–csehszlovák kapcsolataiban. Regio, 3. évf. 1. sz. 175–181. p.
Fehér Csaba 2010. Adalékok a dr. Wagner Ferenc által vezetett pozsonyi Magyar Meghatal­mazotti Hivatal 1946 és 1948 közötti működéséhez. In Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.): „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák– magyar lakosságcsere története és következményei. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár, 113–130. p.
Gabzdilová, Soňa 2011. Sčítanie obyvateľstva na Slovensku v roku 1950, maďarská menšina a historické súvislosti. Historický časopis, 59. évf. 2. sz. 263–284. p.
Hungary and the Conference of Paris 1947. Volume II. Hungary’s international relations before the Conference of Paris. Budapest, Hungarian Ministry for Foreign Affairs.
Janics Kálmán 1979. A hontalanság évei. München, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.
Kaplan, Karel 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony, Kalligram.
Kiss József 2003. A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a cseh–szlovák viszony keretei között (1948–1960). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5. évf. 3. sz. 3–24. p.
Kiss József 2011. A kisebbségi magyarság szlovákiai és országos feltételrendszerben (1949–1963). In Hushegyi Gábor (összeáll.): Magyarok a sztálinista Csehszlo­vákiá­ban 1948–1963. Pozsony/Bratislava, Hagyományok és Értékek Polgári Társulás–A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma, 8–25. p.
Miklósi Péter (összeáll. és szerk.) 2004. A mi Petőfink. Emlékek és dokumentumok a költő pozsonyi szobráról. Pozsony, Petőfi Sándor Emlékmű Bizottság.
Molnár Imre 2010. Esterházy János élete és mártírhalála. [Somorja], Méry Ratio.
Molnár Imre (összeáll. és szerk.) 2008. Kegyelem életfogytig. Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség–Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány.
Molnár Imre–Szarka László (szerk.) 2007. Otthontalan emlékezet. Emlékkönyv a csehszlovák– magyar lakosságcsere 60. évfordulójára. Komárom, MTA Kisebbségkutató Inté­zet–Kecskés László Társaság.
Popély Árpád 2006. A Csemadok megalakulása a magyar konzuli jelentések tükrében. In Bárdi Nándor – Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 421-432. p.
Popély Árpád (szerk.) 2008. Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez I. Spisy k dejinám Maďarov v Československu v rokoch 1948 – 1956 I. Somorja/ Šamorín, Fórum Kisebbségkutató Intézet/Fórum inštitút pre výskum menšín.
Sáposová, Zlatica–Šutaj, Štefan (eds.) 2010. Povojnové migrácie a výmena obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom. Prešov, Universum.
Sbierka zákonov republiky Československej 1949.
Sipos Péter 1992. Rákosi Mátyás és a szomszédos országok magyarságának ügyei 1945–1949. Világosság, 33. évf. 8–9. sz. 711–719. p.
Šutaj, Štefan 1993. „Akcia Juh“. Odsun Maďarov zo Slovenska do Čiech v roku 1949. Praha, Ústav pro soudobé dějiny AV ČR.
Šutaj, Štefan 2002. Československé štátne občianstvo obyvateľov maďarskej národnosti po roku 1945 z pohľadu česko-slovenských vzťahov. Česko-slovenská historická ročenka. Brno, Masarykova univerzita, 35–56. p.
Šutaj, Štefan 1993. Maďarská menšina na Slovensku v rokoch 1945–1948. Bratislava, Veda.
Szabó Károly és munkatársai (Berecz Kálmán és É. Szőke István) 1981. A magyar–csehszlovák lakosságcsere története II. Budapest, Kézirat (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, f. sz. 293/I/I-III.)
Szederjesi Cecília (összeáll. és szerk.) 2010. „Vonatok északnak és délnek”. A második világháborút követő szlovák–magyar lakosságcsere története és következményei. Salgótarján, Nógrád Megyei Levéltár.
Vadkerty Katalin 2001. A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről. Pozsony, Kalligram.


Árpád Popély
Hungarian diplomacy and the Hungarians in Czechoslovakia (1948–1956)

The task undertaken by the Hungarian Embassy in Prague and the Hungarian Consulate General in Bratislava to provide legal protection to the outlawed Hungarians in Czechoslovakia remained unchanged for a long time, even after the communist revolution took place in both countries. They continued to monitor the situation of the Hungarian minority and they immediately informed Budapest about the smallest violation of law coming to their knowledge. In the course of 1948 and 1949, reports arriving from Prague and Bratislava provided several opportunities to the Hungarian leadership to address Prague – from now usually via the ruling party –, and take the stand in the issue of settling the situation of the Hungarian minority and bring on to the Czechoslovak party leadership further violations of law. The political activities of Hungary at that time had a decisive impact that resulted, after the first difficult steps, in the acceleration of the settlement of the Hungarian minority´s situation, and by 1950 led to a fundamental change. At the same time, it is also a fact that in the beginning of 1950s, for various reasons, the interest of the Hungarian leaders towards Hungarians in Czechoslovakia vaned and they gradually gave up the main principle of their policy that made bilateral Czechoslovak – Hungarian relations dependent on the situation of the Hungarian minority in Czechoslovakia. This study traces the route of the Hungarian diplomacy between 1948 and 1956, and outlines some questions occupying the foreign representations in Prague and Bratislava during those years.

 


Árpád Popély 347.9(437.6)
Hungarian diplomacy and the Hungarians in Czechoslovakia (1948–1956) 343.161(437.6)
343.3(437.6)

Keywords: Hungarian diplomacy. Czechoslovak–Hungarian relations. Hungarian Embassy in Prague. Hungarian Consulate General in Bratislava. Hungarian minority in Czechoslovakia. Minority rights.

Válogatás a prágai és a pozsonyi magyar külképviselet jelentéseiből (1948–1956)

A Fórum Kisebbségkutató Intézet kiadásában 2008-ban látott napvilágot az Iratok a csehszlovákiai magyarság 1948–1956 közötti történetéhez című dokumentumgyűjtemény első kötete, amely a csehszlovák állami és pártszervek magyar kisebbséggel kapcsolatos dokumentumaiból adott közre válogatást. Amint azt annak idején jeleztük, a kiadvány csupán az első kötete kívánt lenni egy több kötetesre tervezett gyűjteménysorozatnak, amelyet újabb kötetek követnek majd.

Többéves újabb kutatómunka eredményeként a közeljövőben jelenik meg a sorozat második kötete, amely a prágai magyar követség (1954-től nagykövetség) és a pozsonyi magyar főkonzulátus magyar kisebbséggel kapcsolatos jelentéseiből közöl válogatást. A két magyar külképviseleti szerv évente jelentések százaiban számolt be a csehszlovákiai eseményekről, a különböző belpolitikai kérdésekről, Csehszlovákia gazdasági és kulturális életéről, nemzetközi kapcsolatairól, a csehszlovák–magyar kétoldalú kapcsolatokról, s természetesen a szlovákiai magyarság helyzetéről is. A prágai és pozsonyi magyar külképviselet jelentéseinek önálló kötetben való közreadását az indokolja, hogy a tárgyalt időszak feltáratlansága miatt számos kérdésnek a mai napig ezek a jelentések az elsődleges, sokszor az egyetlen forrásai, így hasznos támpontokat nyújthatnak a további kutatómunkához és a korszak feldolgozásához.

Az alábbiakban a megjelenés előtt álló kötet irataiból adunk közre válogatást. A közzétett diplomáciai jelentéseket igyekeztünk úgy kiválogatni, hogy azok tematikailag lehetőleg kiegyensúlyozottak legyenek, ugyanakkor kiegészítsék a folyóirat A magyar diplomácia és a csehszlovákiai magyarság (1948–1956) című tanulmányában tárgyaltakat is.

 

Popély Árpád


 

Dokumentumok

 

1.

 

Prága, 1948. június 28. Bolgár Elek prágai magyar követ jelentése a cseh országrészekbe deportált magyarok helyzetéről.

 

92/pol. 1948                         Prága, 1948. június 28.

Tárgy: Helyzetjelentés a Cseh- és Morvaországba

hurcolt magyarságról.

Melléklet: csomó.

 

Fenti tárgyban tisztelettel jelentem a következőket:

Mint ismeretes, a 88/45 számú elnöki dekrétum ürügyén Cseh- és Morvaországba hurcolt magyarok többségének az említett rendeletben megszabott másfél éves maximális munkaideje lejárt. Ennek ellenére a csehszlovák hatóságok – most már minden törvényes alap nélkül – a legváltozatosabb ürügyekkel és módszerekkel – nyilvánvalóan felsőbb utasításra – mindent elkövetnek, hogy a deportált magyarok Szlovákiába való visszatérését megakadályozzák. Visszaélve a magyaroknak – elsősorban a nyelvtudás hiányából eredő – tájékozatlanságával, a fenyegetés, erőszak, hazugság minden elképzelhető módszerével vagy üres ígéretekkel igyekeznek a deportáltakat Cseh- és Morvaország területén tartani és az állampolgárság (76. és 77/48 sz. rendelet) elfogadtatásával véglegesen letelepíteni. Egyes helyeken a „výmer”-ek jogtalan meghosszabbításával operálnak (2118/1948), több helyen kijelentették, hogy a 71/45 (máshol 72/45) sz. elnöki dekrétum alapján a magyarok munkaideje bizonytalan időre meghosszabbíttatott. Másutt ismét azzal fenyegetik a magyarságot, hogy ha az állampolgársági kérvényt nem írják alá, 30 kg-os csomaggal átdobják a határon, vagy egész életükben munkatáborokban ingyen lesznek kénytelenek dolgozni (192/1948) és soha haza nem mehetnek (2057/1948).

Általánosan terjesztik cseh részéről azt a hírt, hogy a cseh és magyar kormány megegyezett a csehszlovákiai magyarok ügyére nézve (1930/1948) és a legkülönbözőbb kérdésekben ezzel igyekeznek intézkedéseik számára jogalapot teremteni és így a magyarság erkölcsi ellenállását megtörni. Ugyancsak általános intern rendelkezés alapján magyarok vagont nem kapnak és csomagot nem vesznek fel tőlük. Így ha egyes helyeken a 88/45 sz. elnöki dekrétumra való hivatkozással hazaszállításukat követelő magyarok visszatartására erőszakot nem is alkalmaznak, a deportáltak kénytelenek addigi munkahelyükön maradni, mert nem kockáztathatják meg azt, hogy Szlovákiában maradt vagyonuk elvesztése után utolsó szegényes bútorukat, apró állataikat, felszerelési tárgyaikat is elveszítsék.

Számos helyen folyik cseh részről a nemzetiségi gyűlölet szítása, a deportáltakat lépten-nyomon megsértik nemzeti érzésükben (1930/1948, 1459/1948).

Ezzel egy időben céltudatos propaganda folyik, mely csábító színekben festi a magyarság előtt a történelmi országrészekben való letelepedés előnyeit. Mellékelten felterjesztem az eredetileg ugyan csehek és szlovákok részére készült, de most már magyarok között osztogatott füzetet, mely „Utolsó alkalom a településre” (határvidéki helyek jegyzéke, ahová még át lehet települni) cím alatt új variáció az ismert dallamra.

A deportált magyarság szociális helyzete állandóan romlik, a sérelmek száma rohamosan nő. Az alsó fokú csehszlovák hatóságok magatartását látva, még az eddig emberségesebb cseh gazdák is vérszemet kapnak és a magyarság jelentős részének nem adják meg az őt illető fizetést és komenciót, a fizetett szabadságot stb., holott munkateljesítményük az átlagos cseh mezőgazdasági munkásénál jelentékenyen magasabb. A sérelmeket a gazdákkal nagyrészt jó viszonyban álló és korrupt közigazgatás túlnyomó részben nem orvosolja, a magyarságnak pedig sem ideje sem pénze nincs arra, hogy Prágába jöjjön a minisztériumba panaszra, de legtöbbször engedélyt sem kap rá. Azonkívül a deportáltak általában nem is hisznek abban, hogy ilyen természetű sérelmeiket valahol is orvosolhatják (2057/1948). Nem kell külön hangsúlyoznom, bár nagy ritkán, a szakszervezetek magyarokat is felvesznek, segítséget egyetlen egy esetben sem nyújtanak.

Sajnálatos következménye mindennek, hogy az egyébként tömegeiben józan és demokratikus beállítottságú magyarság felé a lehető leghatásosabb propagandát jelenti ez a magatartás a népi demokratikus rendszer ellen, mint ahogy erre számos deportált levelében utalás is történik.

Ezek után teljesen érthető az is, hogy ezek a levelek, de különösen a követséget naponta, sokszor 80, 100, 150-es csoportokban felkereső deportáltak hangja a lehető legélesebbé vált. Az elkeseredést a legvégsőkig fokozza a bizonytalanság érzete. Eddig tudták, hogy másfél évük van, amit ki kell tölteniük, most pedig teljesen bizonytalan jövő áll előttük. „Itt kijelentett és leírott szavakat nem állják?” – kérdezi az egyik deportált (1937/1948) és mindannyiuk előtt a vég nélküli örök cselédsors (1930/1948) képe lebeg. A nyugtalanságot növeli a téltől való félelem is. Az itteni szociális bizonytalanság mellett nem látják téli kenyerüket biztosítva, félnek, hogy nem keresnek annyit az aratásnál, amennyi télre elegendő lenne és azt követelik, hogy azonnal, még aratás előtt szállítsák őket haza Szlovákiába. Ha itt aratnak mint deportáltak és utána kerülnek esetleg haza, otthon már munkaalkalmat nem kaphatnak és a legnagyobb téli nyomornak néznek elébe (1909/1948).

A deportáltak nagy része munkabeszüntetéssel fenyegetőzik (1909/1948). A napokban követségünkön megjelent egyik csoport népszavazást óhajt, egy másik nagyobb csoport azt követelte, hogy a deportáltak képviselői is részt vehessenek a Magyarország és Csehszlovákia között meginduló tárgyalásokon.

Utolsó kétségbeesett kísérleteknek vagyunk tanúi. Maguktól a deportáltaktól vett értesülésem szerint a napokban egy 50-60 főnyi deportált csoport megjelent a szovjet konzultánson, ahol Toricin titkár fogadta őket. Mintegy 1½ óráig tartózkodtak ott, elpanaszolták sorsukat és kijelentették, hogy azért jöttek a szovjet konzulátusra, mert a magyar követségre nem érdemes jönniük, ott csak vigasztalják őket és semmit nem tudnak csinálni érdekükben. Hivatkoztak a Szovjetunióban megvalósult nemzetiségi egyenjogúságra és kérték, hogy segítsenek rajtuk. Toricin titkár erre állítólag azt felelte, hogy véleménye szerint nem helyes és nem szép, ami ezen a téren Csehszlovákiában folyik, de a Szovjetunió nem avatkozhat bele Csehszlovákia és Magyarország ügyeibe. Ennek a beszélgetésnek részleteit még más helyről is meg kívánjuk erősíttetni.

A végső elkeseredés jeleit mutatják az egyre szaporodó memorandumok (2022, 2108, 2068, 2048, 2107, 2109/1948). Ezek egyre élesebben, kétségbeesettebben és türelmetlenebbül kérik a magyar kormány erőteljes támogatását és hivatalos választ várnak.

A memorandumok is bizonyítják, hogy ha egyelőre csak közigazgatási vagy földrajzi egységeken belül is (pl. egy-egy járás vagy körzet magyarjai), de a deportáltak már felvették a kapcsolatot egymással, az egyes csoportoknak megvannak a hangadóik, vezetőik, mindenütt a szervezkedés kezdeti jelei mutatkoznak. Az egyes ilyen csoportok között a kapcsolat inkább alkalomszerű, de a sérelmek híre bámulatos gyorsasággal eljut mindenhová. Ha nem történik semmi olyan, ami őket megnyugtatná, félő, hogy a tömegek, melyeknek veszíteni valójuk nincs már, végső esetben az önsegély eszközeihez nyúlnak (ezzel most már mind sűrűbben fenyegetőznek) és az évek óta elfojtott indulatok nem kívánt fordulatokhoz, esetleg jóvátehetetlen következményekhez vezethetnek.

 

Bolgár s. k.

követ

 

 

Mellékletek:1

 

2048/1948 sz. iktatmány     m á s o l a t a .

Podbořany, 1948. VI. 15.

 

Tekintetes Magyar Köztársaság Követsége

P r á g a .

 

Az 1531/1948 sz. levelükre a legőszintébb köszönetünket fejezzük ki.

Bocsánatot kérünk azért, hogy beadványainkkal a Magyar Követség hivatalát terheljük, de kihez forduljunk máshová bizalommal helyzetünket illetőleg ahol meghallgatnak bennünket.

Tisztelettel kérjük a Magyar Köztársaság Követségét hassanak a mi érdekeinkben azon illetékes helyekre, ahol bennünket védelembe vesznek és meghallgatásra találunk.

Már egy és fél éve annak, hogy elhurcolásunk történt. Egy és fél éve élünk itt a hat hónap meghosszabbításával a 88/1945 sz. elnöki dekrétum alapján, minden emberi jog nélkül, védelem nélkül és gyűlölet között a fennhangon hirdetett demokráciában.

Ha minket rendelet alapján vettek igénybe munkaszolgálatra családostól, javainkat pedig [a] csehszlovák állam elkobozta s azt a helyünkbe telepített szlovákoknak adta át, milyen törvényeket szentesítettek erre fel. Ilyen törvények alkalmazása felelősségnélküli erkölcstelen cselekmény, mely bosszút von maga után.

Erkölcs igazságai örökké valók, minden korban egyenlően, de kivételesen a mai korban ezerszeresen időszerűek.

Ez év augusztus hóban az ún. 88/1945 sz. elnöki dekrétum érelmében munkaszolgálatunk ideje lejár. Megfeszített idegekkel várjuk mi fog velünk történni ez idő letelte után.

Látjuk azt, hogy egyelőre a származási községünkbe nem mehetünk vissza, mivel azt szlovák telepesek lakják. További sorsunkról tudtunkkal nincs rendelkezés, mint az, hogy kérhetjük a csehszlovák állampolgárságot, melynek megadása esetén javainkat honorálnák, de viszont nekünk be kellene olvadnunk a cseh nemzet egységébe.

Mi a nemzetiségünkről és jogainkról nem mondunk le semmiféle ajánlatokkal szemben.

Az időnk letelte után szállítsanak vissza a mi saját otthonainkba, adják vissza javainkat, végső esetben ha ez nem volna lehetséges, kérjük Magyarországa való áttelepítésünket a mi javainkkal együtt. Mi felkészülve állunk mindennel szemben és semmitől nem riadunk vissza. Mi az Isten által adott és elgondolt hivatásunk mellett állunk, amit a magyar nemzet egységében kell betöltenünk.

Nem kételkedünk vezetőink jellemében és bízunk abban, hogy a mai válságos időben a magyar nemzettel egységesen kebelünket kettőzött erőre lelkesítve, kiállanak velünk a nemzet és a haza élére és ennek keretében a mi kérdéses helyzetünk megoldását magukévá teszik.

Kérjük a magyar nemzet vezetőit, hogy a szeretetből fakadó felelősségük tudatában tegyenek eleget hivatásuknak, amit az Úr Isten elgondolása szerint és az ő akaratából töltenek be.

Mély hálával vagyunk a Magyar Köztársaság Követsége és a Magyar Vezetők iránt mindazokért a tettekért, amelyeket a magyar nemzet és egyben a mi javunkra eddig is tettek. Hálával áldjuk az Istent, hogy olyan vezetők állanak élünkön, kik a hivatásukat az Isten és a magyar nemzet dicsőségére töltik be. Fogadják hazafias tiszteletünket a Csehországba deportált magyarok nevében:

Szabó Árpád s. k. megbízott

 

 

2068/1948 sz. iktatmány     m á s o l a t a .

Chrudim, 1948.VI.15.

 

T.

Prágai Magyar Követségnek.

 

Kérelmünk.

Mi alulírottak Chrudim járási magyarok azon tiszteletteljes kéréssel fordulunk a fentírt Követséghez, mivel a ránk kényszerített először egy év időtartamra elhurcolt kis önellátott családok és a még fél évet újbóli ránk sózott rabszolgasorsnak is eleget tettünk, kérjük édes hazánkba, Magyarországba mielőbbi áttelepítésünket.

Indokaink.

Mi mind önellátott az elhurcoltaknak mintegy 80-90 százaléka egész életünkben minden időnket a munkának szentelve a legnagyobb erőmegfeszítéssel hoztuk össze kis ingó és ingatlan vagyonunkat és hogy családunknak és családjainkat nevelhessük és nekik életet adhassunk. Sajnos ugyanis ez most a 46. évben egy csapásra mind elveszett ugyanis a kiszolgálónk a fentírt százalék arányban, 2, 3, 4m sőt több szántóföldet lakóházzal, gazdasági felszerelésekkel és élő igavonó állatokkal rendelkezőket szolgáltak ki nyilván azért, hogy tudták, hogy ezek a kiszolgálóknak vissza maradnak és mi elhurcoltak nem érezzük magunkat ilyen súlyos ítéletre, mi ugyanis nem adtunk ilyen ítéletre okot. Legfeljebb hogy a kért reszlovakizálásuknak nem tettünk eleget, megmaradtunk és meg is fogunk maradni bármi is történjék is nemzetiségünk és édes magyar hazánk mellett.

Főleg most még annál is inkább megingatatlanul, mivel halljuk és ugyanis sajnos nem élvezhetjük, eljött a kisembereknek a demokráciája, felszabadulása, tehát mi is jogosan bátran mondhatjuk követelően. Kérjük, vegyenek fel és vigyenek haza édes hazánkba az igazi demokratikus magyar hazába, hogy az erre jogosultak élvezhessük önállóságunkat és szabadságunkat.

Kérjük Isten áldását és vezető Elvtársainkat kérésünk mielőbbi és gyors elintézésére. Le a sovinizmussal éljen demokráciánk édes hazánk köszöntése.

 

Árvay János és 94 társa sajátkezű aláírása.

 

 

2107/1948 sz. iktatmány     m á s o l a t a .

Bobnice, 1948. június 23.

 

Kérvény!

Tisztelt Külügyminiszter Úr!

A Csehországba eldeportált magyarok nevében tisztelettel és bizalommal fordulunk a Magyar Külügyminiszter Úrhoz. Bízunk a magyar kormány irántunk tanúsított jóindulatában, hogy kérésünk meghallgatásra fog találni.

Mi csehszlovákiai magyarok, akiket a deportálás szolgasorsra juttatott, mindig fájó szívvel gondolunk az elrabolt szabadságunkra. Részünkre fájó az a tudat, hogy ma a huszadik században, mikor a Demokrácia az egész világ részére biztosítja a századok óta várt szabadságot, akkor mi Csehszlovákiában élő magyarok az összes emberi jogainktól megfosztva élvezzük a szolgaság keserű kenyerét!

De a remény még él bennünk és bízunk abban, hogy a magyar kormányon keresztül mi is visszakapjuk a rég várt szabadságot.

Egyben alázattal és tisztelettel kérjük a magyar kormányt, hogy nyújtson nekünk szolgasorsra jutott magyaroknak segédkezet, hogy minél előbb mi is kikerülhessünk a szabad népek közé. És egyesült erővel dolgozhassunk a rég várt Demokráciáért.

  1. V. hó 8-án egybehívták az összes Csehországba eldeportált magyarokat a járásbeli munkaügyi hivatalok. Az egybegyűlt magyaroknak egy írásbeli rendeletet olvastak fel, amely tartalmazta, hogy minden magyar kérheti a cseh-morvaországi állampolgárságot.

De ezen állampolgárság megadása esetén sem kérheti senki a saját otthonába való visszatérést. Mindezen határozat ellenére az egész gyülekezet egyhangúlag kijelentette, hogy csehszlovák állampolgárságot hajlandó elfogadni olyformán, ha mindenkit a saját otthonába visszaszállítanak. Az otthon hagyott javakat visszaadják a kisebbségi joggal együtt. Más formában nekünk állampolgárságra szükségünk nincs!

Mély tisztelettel kérjük továbbá a magyar kormányt, hogy minket szolgasorra jutott népet szíveskedjék átsegíteni saját hazánkba. Vagy ha ezt számunka a magyar kormány biztosítani nem tudja, akkor teljes tisztelettel és bizalommal kérjük a magyar kormány csehszlovákiai ügyeket intéző osztályát, hogy segédkezzen szabadságunk visszaadásában. Hogy a másféléves szolgaság után mi is mint szabad emberek járulhassunk az „új Demokrácia” újjáépítéséhez!

Kérésünket ismételve maradunk a Nymburki járásba eldeportált magyarok százai!

 

Iván Pál és 104 társa sajátkezű aláírása.

 

Magyar Országos Levéltár, Prágai Nagykövetség – TÜK, 29. d., 92/pol.-1948.

 

 

2.

 

Pozsony, 1948. szeptember 12. Wagner Ferenc pozsonyi magyar konzul jelentése a magyar nyelvű református és evangélikus istentiszteletek betiltásáról Pozsonyban.

 

Előadó: Wagner Ferenc I. o. konzul

195/pol-1948                                   Pozsony, 1948. szeptember 21.

Tárgy: Magyar nyelvű istentiszteletek letiltása.

Melléklet: 1. drb.

 

Szabó Béla pozsonyi református esperes tárgyba vágó összefoglaló jelentését tisztelettel mellékelem. Okáli dr. belügyi povereník a magyar nyelvhasználatot tiltó csehszlovák rendelkezést azzal indokolta, hogy Pozsonyban a reszlovakizáció, a lakosságcsere végrehajtása óta csak jelentéktelen számú magyar él.

Szabó Béla ref. esperes közlése szerint presbitériuma 12 tagjából tízen reszlovakizáltak.

A fejleményeket még kezdetleges stádiumban jelentettem annak idején rövid úton Miniszter Úrnak és Bolgár követ úrnak.

 

Wagner Ferenc

  1. o. konzul

 

Összefoglaló jelentés

a pozsonyi protestánsok magyar nyelvű istentiszteletének letiltásáról

 

Amint már egyszer jelentettem, szeptember 4-re beidéztek bennünket, pozsonyi ev. és ref. magyar lelkészeket a rendőr-igazgatóságra, ahol kérdőre vontak, hogy hogyan merünk magyarul prédikálni, holott az Pozsonyban el van tiltva. Majd kategorikusan újból megtiltották azt a számunkra s felszólítottak, hogy írjunk alá egy nyilatkozatot, mely szerint további intézkedésig nem tartunk magyar nyelvű istentiszteletet és nem fogunk e betiltás ellen lázítani. Aláírtuk, mert azzal fenyegettek meg, hogy letartóztatnak és bezárják a templomot.

Hálás köszönettel vettük dr. Wagner Ferenc konzul úr közbelépését, aki még ugyanazon napon telefonon felhívta dr. Okáli belügyi povereníket, aki néhány órával később közölte vele, hogy a 3 protestáns lelkész nyugodtan megtarthatja magyar nyelven az istentiszteleteket. Az egyik ev. lelkésztestvérünk e jó hír tudomásulvétele után tanácsot kért az esperestől, aki telefonon érdeklődött a rendőrségen az ügy mikénti elintézése felől, ahonnan azonban mindnyájunk nagy meglepetésére negatív választ kapott. A rendőrség utasítása szerint továbbra is fennáll a tilalom. Szombat délután lévén a kérdést már nem lehetett elintézni. Közbejött akadályok miatt csak szept. 15-én kerülhetett sor arra, hogy dr. Wagner Ferenc konzul úr személyesen is felkereshette a belügyi povereníkot, aki élőszóval újból kijelentette, hogy szerinte semmi akadálya sincs a magyar nyelvű istentiszteletek megtartásának. Arra a megjegyzésre, hogy az elmúlt vasárnapokon is detektívek leskelődtek a templom körül, azt mondotta a povereník, hogy ez ne izgasson bennünket, hiszen ő a rendőrség feje, ő majd intézkedik, ha valami baj történne.

Ezek után elhatároztuk, hogy szept. 19-én valamennyien meg is tartjuk az istentiszteletet. Én 16-án körlevélben szólítottam fel a híveimet jelezve benne, hogy a közbejött akadály, mely miatt már kétszer nem tarthattunk összejövetelt, elhárult s vasárnap örömmel jöhetünk fel ismét az Isten házába és a bibliaórákra.

Másnap, 17-én azonban már korán reggel detektív jelent meg a lakásomon, aki bekísért a rendőrségre, ahol felmutatták előttem a saját körlevelemet, mint bűnjelt s kérdőre vontak, hogy milyen alapon adtam ezt ki s hogy mertem ez által a becsületszóra fogadott tilalmat áthágni akarni. Én hivatkoztam a povereník engedélyére, de ők írást követeltek tőlem, amit természetesen nem tudtam felmutatni, mivel Okáli azt a konzul úr egyenes kérésére se adott ki, csak megígérte, hogy szükség esetén azt is ad, de előbb ezt is, mint általában az engedély ügyét neki meg kell tárgyalnia a kormánykörökkel. Kértem a kihallgatóimat, hogy tudakozzák meg a povereníknél, hogy igazat állítok-e, vagy sem. Ezt meg is tették s ennek alapján durva hangnem kiabálva rám förmedtek, hogy nem mondtam igazat, mert a povereník nem adott ki semmiféle rendeletet, de amikor megkérdeztem őket, hogy személyesen beszéltek e a povereníkkal, bevallották csendesebb hangnem, hogy a povereníkot nem találták az irodájában, de a titkárnője semmit se tud a dologról. Erre felszólítottak, hogy írjak alá újból egy nyilatkozatot, hogy másnap nem fogom megtartani az istentiszteletet. Erre én a leghatározottabban kijelentettem, hogy ezt nem teszem, meg fogom tartani az istentiszteletet, ha egyszer a povereník nekem erre engedélyt adott. Ez sértés lenne rá nézve is, ha nem bíznék benne. Inkább vállalom a lezáratást. Ezt meg is ígérték, de hosszabb várakoztatás és újabb felszólítás után mégis úgy határoztak, hogy hazaengednek, de másnap, vasárnap délelőtt jelentkeznem kell a rendőrségen, ahol délig letartóztatásban leszek, hogy meg ne tarthassam az istentiszteletet. Ez valóban meg is történt. Dicséretükre legyen mondva, őrizet alatt tartottak, de rendesen viselkedtek velem szemben.

Végül még megjegyzem a következőket: Amikor látták, hogy nem boldogulnak velem, bár én határozottan, de igen alázatosan viselkedtem, rám förmedtek, hogy mit gondolok én, hogy a rendőrség nem tud elbánni egy pappal?! Vegyem tudomásul, hogy a národná rada sohasem fogja megengedni, hogy a fővárosban magyarul prédikáljanak. Előbb magyar istentisztelet, aztán a himnusz, végül „vissza, vissza, mindent vissza…”. Ebből már nekik elegük van. Különben is ezennel ki is vagyok utasítva. Ha 3 hónap alatt nem költözöm át önként Magyarországra, átadnak a prágai orosz követségnek s az majd visszaszállít Ukrajnába. Ha még egyszer merek magyarul prédikálni, ez lesz a sorsom. Ezzel az utasítással szabadon engedtek.

Szabó Béla

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 50. d., 3338/pol-1948.

 

3.

 

Prága, 1949. február 11. Bolgár Elek prágai magyar követ jelentése magyar könyvesbolt létesítésének lehetőségről Prágában.

 

63/biz.-1949                         Prága, 1949. február 11.

Tárgy: Magyar könyvesbolt létesítése Prágában.

 

A magyar kultúra és művészet iránt Csehszlovákiában mind nagyobb érdeklődés nyilvánul meg, éspedig igen érdekes módon elsősorban nem annyira vezető körökben, mint inkább a városi értelmiség soraiban. Visszatekintve a polgári demokrata Csehszlovákia idejére, természetes, hogy a két nép politikai elszigeteltsége különösen elidegenítette az egymás kulturális élete és művészete iránti érdeklődést is. Nem változtatott ezen a téren Csehszlovákiának a felszabadulás utáni kormányzata sem. A februári forradalmat közvetlenül követő idők politikai helyzete lassanként megteremtette azokat az előfeltételeket, amelyek a kulturális megismerés és együttműködés alapjául szolgálnak. A nem kispolgári nacionalista értelmiség számára Magyarország élénk érdeklődést kelt, nap, mint nap azzal keresnek meg a könyvkiadók, hogy tegyük lehetővé a magyar realista irodalom cseh nyelvre való fordítását. Hogy ez mit jelent és mit fog jelenteni későbbre, elég rámutatni arra az eredményre, amelyet Ady és József Attila egynéhány versének cseh nyelvre történt fordításával máris elért. Szembeötlő volt ez a február 1-i fogadáson is. A kulturális kapcsolatokra magyar-csehszlovák vonalon több gondot kell fordítani és a cél érdekében több anyagi áldozatot is kell vállalni. Az e téren létrejött platform a politikai együttműködés végső akadályainak elhárításául is szolgál.

Prágában nagyszámban élnek magyarul beszélő és Magyarország iránt érdeklődő csehszlovák állampolgárok. Ezek részben magyar, részben csehszlovák nemzetiségűek. Tapasztalataink alapján követségünkön felmerült az a gondolat, hogy mindenképpen hasznos lenne, ha létesítenénk az érdeklődők számára Prágában egy könyvesboltot, ahol a magyar művészet és irodalom kiadványait megvásárolhatnák. A Szovjetuniónak, a népi demokráciák közül Lengyelországnak, továbbá Jugoszláviának, de az USA-nak is Angliának is vannak ilyenfajta könyvárusító üzleteik. Elsősorban magyar, de cseh vagy szlovák fordításban megjelent műveket is lehetne itt árusítani, ugyanakkor emellett, a fentiek üzleteihez hasonlóan, információs iroda is működhetne, mely történelmi múltunkat, földrajzi és gazdasági helyzetünket és lehetőségeinket, a világban elfoglalt helyünket ismertetné kisebbfajta brosúrákban és fényképekben. Örvendetes és megnyugtató látvány, amikor a nézők ott csoportosulnak a lengyel iroda előtt és szemlélik [a] Lengyelország újjáépítéséről, a hatéves tervről készült grafikonokat és képeket, az épülő ipart, mezőgazdaságot, várost, falut. Meg kell mondani azt is, hogy pl. az angol-amerikai irodák előtt rendszerint többen állanak, mint a szovjet könyvesboltok előtt. Bizonyosra vehető, hogy a magyar könyvárusító üzlet komoly forgalmat bonyolítana le és számottevő eszköze lenne a magyar kulturális és művészeti élet ismertetésének.

A csehszlovák kormányzat a mi kérelmünk elől – a könyvesbolt és ismeretterjesztő iroda létesítését illetően – aligha térhetne ki, vagy ha igen, az arra mutatna, hogy barátságtalan magatartást akar tanúsítani és oly kívánságainktól is elüt bennünket, amelyekben az imperialista államokat is részesíti. Az engedélyezéssel viszont rést ütnénk kultúrpolitikai monopoljukban, mert a könyvesbolt működését később ki lehetne terjeszteni Bratislavára és Kassára is.

A párt napilapjait az utcai árusítóknál s a Rudé právo idegen nyelvű újságárusító üzletében is meg lehet venni, de oly kis számban érkeznek meg, hogy délfelé már egyáltalában nincsenek magyar újságok. A könyvesbolt a sajtóterjesztő vállalat szerepét is betölthetné.

Kétségkívül jelentőségteljes eredménye lenne a könyvüzletnek, ha mellette ismeretterjesztő irodát is állítanánk fel. Ez üzleti tekintetben se bizonyulna deficites vállalatnak, legfeljebb eleinte lenne szükséges némi befektetésre. Az üzlet és iroda, kultúr- és ismeretterjesztő központ lenne. Működhetne a követség felügyelete alatt és csak adminisztratíve lenne az otthoni szervekhez kapcsolva.

Tisztelettel kérem Miniszter Urat, szíveskedjék álláspontját velem közölni, hogy az illetékes csehszlovák hatóságoknál az engedély kieszközlése végett eljárhassak.

 

Bolgár s. k.

követ

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – admin., Csehszlovákia, 25. d., 685/1949.

 

4.

 

Pozsony, 1949. március 14. Vándor József pozsonyi magyar konzul jelentése a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületének alakuló közgyűléséről.

 

82/pol/49                                         Pozsony, 1949. március 14.

Vándor József I. o. konzul                             A Csehszlovákiai Magyar Dolgozók

Kultúregyesületének alakuló közgyűlése.

Melléklet: csomó2

 

Csatoltan tisztelettel felterjesztem a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete folyó hó 5-én tartott alakuló közgyűlésével foglalkozó újságcikkek magyar fordítását.

Az alakuló közgyűléssel kapcsolatban az alábbiakat kívánom megjegyezni:

  1. a) Amint már jelentettem, a központi vezetőségbe jelölt ismeretlen, illetve nem jelölt ismert nevű régi elvtársak miatt – főleg a vidéki delegáltak – ellenlistát szándékoztak előterjeszteni;
  2. b) a delegáltak túlnyomó többsége a régebbi – de főleg a még most rá gyakorolt diszkriminációk (magyar tanítók fizikai munkába való beosztása, iskolakérdés, nyelvhasználat stb.) miatt elkeseredve, ezen nagygyűlést kívánták felhasználni arra, hogy sérelmeiket előadják. Főleg azért, mert abban a tudatban voltak, hogy a nagygyűlésen a magyar kormánynak is lesz megfigyelője, sérelmeikre ezen az úton kívánták a magyar kormány figyelmét felhívni. Ennek megtörténte esetén – nem vitásan – az egész nagygyűlés kínos botrányba fulladt volna.
  3. c) Fábry Zoltán – akit a kultúregyesület elnökének jelöltek – csak az alakuló gyűlésen kívánta bejelenteni, hogy semmiféle tisztséget nem kíván vállalni (a delegáltak előtt főleg a vezetőség összeállításával kívánta ezt megindokolni), majd ettől eltért s előre bejelentette az előkészítő bizottságnak, hogy nem kíván tisztséget vállalni, s így ne is történjen meg jelölése.

A fentiek alatt – biztosítandó a nagygyűlés nyugodt lefolyását – kénytelen voltam összeköttetéseimet igénybe venni, hogy – egyrészt Fábryt rábírjam az elnöki tisztség elfogadására, másrészt a delegáltakat arra, hogy semmiféle sérelmet elő ne adjanak, követelésekkel ne jöjjenek elő, s végül az előkészítő bizottság által javasolt vezetőséget egyhangúlag fogadják el.

A fenti szempontok miatt – annak ellenére, hogy meghívót kaptam, helyesebbnek tartottam a nagygyűlésen nem megjelenni.

A nagygyűlés incidens nélkül folyt le. A delegáltak részéről felszólalás alig volt, a referátumokat fegyelmezetten meghallgatták, határozati javaslatot, vezetőséget egyhangúlag fogadták el.

A nagygyűlést követő kultúrelőadáson megjelentem, s a megválasztatott vezetőség társaságában azt végighallgattam.

Tekintve, hogy a delegáltak egy része azt a körülményt, hogy a nagygyűlésen sem a magyar kormány, sem a MDP nem képviseltette magát, úgy kommentálta, hogy magyar részről a kultúregyesülettel szemben bizalmatlansággal viseltetnek, illetve nem tartják azt kielégítőnek, szükségesnek láttam a most megválasztott vezetőséget – Fábry István és Lőrincz Gyulával való megbeszélés eredményeképpen – a nagygyűlést követő napra meghívni magamhoz. A meghívottak, szám szerint 17-en, mind megjelentek. Meghívtam a megválasztott központi bizottság tagjait, valamint Major István elvtársat, aki a KSS elnökségét képviselte a nagygyűlésen, Stern Jenő volt spanyolországi nemzetközi önkéntest, dr. Simait, aki a kelet-szolvenszkói, végül Dömötör Bálint elvtársat, aki a Rimaszombat környéki delegációk vezetői voltak. A meghívottak du. 4-től 8-ig maradtak együtt elég jó hangulatban. A társalgás anyaga általános politikai kérdések voltak, maga a kultúregyesület problémái nem voltak érintve.

Nem hívtam meg azokat, akikkel szemben – tudomásom szerint – a KSS részéről bizalmatlansággal viseltetnek.

Benyomásom szerint – az összejövetellel elértem a kitűzött célt: demonstráltam, hogy a szlovákiai magyarok kérdésének rendezését a szlovák elvtársak ügyének tekintjük, melybe be nem avatkozunk és hogy magyar részről teljes bizalommal fogadják a párt által megválasztott vezetőséget.

Fábry és Lőrincz elvtársak ugyanezt állapították meg.

 

Vándor József s. k.

konzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 1978/1949.

 

5.

 

Pozsony, 1949. április 27. Vándor József pozsonyi magyar konzul összefoglaló jelentése a magyarellenes csehszlovák jogszabályokról és hatálytalanításuk szükségességéről.

 

Előadó: Vándor József I. o. konzul         Pozsony, 1949. április 27.

131/pol/49                                Tárgy: Diszkriminációs rendeletek módosítása.

Hiv. szám: 114/pol/49

125/pol/49

126/pol/49

Melléklet: 2 db.3

 

I.) alatt mellékelem az 1945. évi október hó 25. napján kiadott 108/45 számú csehszlovák elnöki rendelet és az 1949. március 23-án meghozott 84/1949 számú csehszlovák törvény magyar fordítását, valamint az utóbbi törvény módosító rendelkezéseinek magyarázatát.

Ezzel kapcsolatban utalok a 114/pol/49 számú jelentésemre, amelyben jelentést tettem az 1949. február 23-án meghozott 63/1949 számú csehszlovák törvényről.

A 245/48 sz. csehszlovák törvény rendezte a Csehszlovákiában lakó magyar nemzetiségű személyek túlnyomó többségben csehszlovák állampolgárságát. Természetes következmény lett volna, hogy ezek után a csehszlovák törvényekben és rendeletekben kifejezésre juttatott magyarellenes intézkedések vagy egy generális törvénnyel, vagy az egyes törvények és rendeletek módosításával hatálytalanítva lesznek. Ez a mai napig sem történt meg.

A magyarellenes törvények és rendelkezések hatálytalanítása helyett a csehszlovák Nemzetgyűlés 1949. február 23-án meghozta az újabb magyarellenes rendelkezést tartalmazó 63/1949 számú törvényt és 1949. március 23-án, amikor a 108/45 számú elnöki rendelet a 84/1949 számú törvénnyel módosította, nem helyezte hatályon kívül a 108/45 számú elnöki rendelet magyarellenes intézkedéseit.

Különösen ez a második intézkedés súlyos sérelem. Az 1945. október 25-én kiadott 108/1945 számú elnöki rendelet a magyar nemzetiségűek minden vagyo­nának kártalanítás nélküli elkobzását rendelte el. A csehszlovák hatóságok a magyar nemzetiségűek csehszlovák állampolgárságát rendező 245/48 számú törvény meghozatala után természetszerűleg a vagyonelkobzásokat már nem foganatosították. Most, az ezt az elnöki rendeletet módosító 84/1949 számú törvény újból felhívja a figyelmet az elnöki rendeletre és hatályban hagyja az elnöki rendelet magyarellenes intézkedését és félő, hogy a csehszlovák hatóságok újból alkalmazni fogják az elnöki rendeletet a magyar nemzetiségűekkel szemben.

Hivatkozom a Široký Viliam miniszterelnök-helyettessel, valamint Bašťovanský KSS-főtitkárral folytatott személyes megbeszélésre, amelynek során nevezettek ismételten biztosítottak arról, hogy a jövőben magyar nemzetiségű személyt magyar nemzetisége miatt joghátrány nem érheti. Erre vonatkozó jelentésemet 97/pol/49 szám alatt tettem meg.

A gyakorlat mást mutat. Hivatkozom 125 és 126/pol/49 szám alatt tett jelentéseimre.

 

II.) alatt mellékelem a Meghatalmazotti Hivatal jogásza által összeállított tájékoztatót a magyarellenes csehszlovák törvényekről és rendeletekről.

Ebben a tájékoztatóban azok a törvények és rendeletek vannak felsorolva, amelyek diszkriminációs rendelkezéseket tartalmaznak, tekintet nélkül arra, hogy az érintett magyar nemzetiségű személy csehszlovák állampolgár-e vagy sem.

Természetesen általános érvényű csehszlovák törvények és rendeletek megkülönböztető elbánásban részesítik a csehszlovák állampolgárokat és így a felsorolt rendeleteken kívül a régebben meghozott törvények vagy kiadott rendeletek egész sora is tartalmaz magyarellenes intézkedést annak következtében, hogy az 1945. augusztus 2-án kiadott 33/1945 számú csehszlovák elnöki alkotmányrendelet a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárokat megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól.

A tájékoztatóban felsorolt törvények és rendeletek közül az alábbiak magyarellenes intézkedései lettek egészben vagy részben hatálytalanítva:

1.) A 33/1945 számú elnöki rendelet, amely a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárokat csehszlovák állampolgárságuktól megfosztja; a 245/1948 számú törvénnyel lett nagyrészt hatálytalanítva, mert ez a törvény a magyar nemzetiségűek túlnyomó többségének újból megadta a csehszlovák állampolgárságot.

2.) A 297/1945 számú szlovák belügyi megbízotti rendelet, amely megtiltja a magyar nemzetiségűek részére a megbízhatóági bizonyítvány kiadását, magyarellenes vonatkozásában hatálytalanítva lett a 371/1949 számú belügyi megbízotti hirdetménnyel, amely magyar nemzetiségűek részére is megengedi a megbízhatósági igazolvány kiadását ugyanolyan feltételek mellett, mint a szlovák nemzetiségűek részére.

3.) A 28/1946 számú törvény kizárja a választói névjegyzékből a magyar nemzetiségű személyeket és ez a törvény a 266/1948 számú törvénnyel lett úgy módosítva, hogy a választói névjegyzékbe való felvételt egyedül a csehszlovák állampolgársághoz köti.

4.) A 104/1945 számú szlovák nemzeti tanácsi rendelet, amely a magyar nemzetiségűek mezőgazdasági ingatlanainak kártérítés nélkül való elkobzását mondja ki, magyarellenes vonatkozásában a 26/1948 számú megbízotti testületi rendelettel lett részben hatálytalanítva, mert ez a rendelet a vagyonelkobzás alól kiveszi a magyar nemzetiségűek elkobzott, de még nem juttatott mezőgazdasági ingatlanait bizonyos korlátok között.

A fentiek szerint szükségesnek látszik kezdeményező lépések megtétele olyan irányban, hogy a magyarellenes csehszlovák törvények és rendeletek, illetve a csehszlovák törvények magyarellenes intézkedései generális törvénnyel hatálytalaníttassanak legalább azokkal szemben, akik a 245/1948 számú csehszlovák törvény alapján csehszlovák állampolgárságukat újból megszerezték.

 

Vándor József

  1. o. konzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 3802/1949.

 

6.

 

Pozsony, 1949. május 15. Vándor József pozsonyi magyar konzul jelentése a Petőfi-szobor megtalálásáról és esetleges átvételéről.

 

BIZALMAS

121/biz.-1949/2                              Pozsony, 1949. május 15.

Tárgy: Petőfi-szobor kiadatása.

 

Tisztelettel jelentem, hogy az egyik pozsonyi kőfaragó telepén megtaláltam Petőfi carrarai márványból faragott szobrát. A szobor Radnai Béla alkotása, 1911-ben készült, az 1921-es években mozdították el a Nemzeti Színház előtti térről; helyére állították Hviezdoslav szobrát.

A szobor talpazatát valószínűleg felhasználták, azonban úgy a Petőfi-alak, mint a Genius alakja kifogástalan állapotban megmaradt (csak a Petőfi kezében tartott kard hiányzik, illetve van letörve).

A szobor Pozsony város tulajdonát képezi, s a kormány kérésére – minden valószínűség szerint – nem zárkóznának el kiadásától.

Ez ideig – még informatív jellegű – lépéseket sem tettem a szobor kiadását illetőleg, utalok azonban a komáromi szobrok elszállításával kapcsolatos 2137/49 számú jelentésemre.

Tisztelettel kérem fenti tárgyban utasítással való ellátásomat.

Egyben tisztelettel kérek utasítást Szlovákia magyarlakta vidékein még esetleg felkutatható – magyar szempontból értékkel bíró – lebontott szobrok felkutatása, esetleg kikérése tárgyában.

Mellékelem a szoborcsoportról készült egykori fényképfelvételt.

 

Vándor József

  1. o. konzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – admin., Csehszlovákia, 37. d., 4850/1949.

7.

 

Pozsony, 1949. május 15. Vándor József pozsonyi magyar konzul jelentése a halálra ítélt Esterházy János kiadatásáról és a megmentésére indított kezdeményezésekről.

 

SZIGORÚAN BIZALMAS

8/szig.biz.-1949                                Pozsony, 1949. május 15.

Tárgy: Esterházy János ügye.

Melléklet: 4 db.4

 

Az itteni közvéleményt erősen foglalkoztatja a halálraítélt Esterházy Jánosnak kiadatása.

Esterházy Jánost, a szlovákiai Magyar Párt elnökét 1945. április havában szovjet hatóságok a Szovjetunióba szállították. Ezt követően a Szlovák Nemzeti Bíróság – távollétében – kötél általi halálra ítélte, azért, mert – mint a Magyar Párt vezetője – részt vett a bécsi döntés előkészítésében, majd pedig a Csehszlovák Köztársaság szétbomlasztásában és tagja volt az ún. „független” szlovák állam parlamentjének.

A Szovjetunió 1949 januárjában kérte ki a csehszlovák hatóságoktól a kiadatáshoz szükséges iratokat, majd folyó évi április hó 29-én Esterházyt Prágán keresztül Pozsonyba szállították és átadták az ügyészségnek, mely azonnal meg is tette a szükséges előkészületeket az ítéletnek április 30-án való végrehajtására. Az utolsó pillanatban a prágai Igazságügy-minisztérium táviratilag felfüggesztette az ítélet végrehajtását.

Információim szerint az ítélet végrehajtásának felfüggesztése főleg a csehszlovákiai zsidó körök intervenciójának következménye volt, de erősen exponálták magukat baloldali személyiségek is (Fábry Zoltán).

Általánosan ismert ugyanis a konzervatív Esterházynak 1938 utáni szembefordulása a német fasizmussal, melyet a szlovák parlamentben is kifejezésre juttatott. (Egyetlen képviselő volt, aki a zsidók deportálását nem szavazta meg). Ismételten (újságcikkekben és parlamenti beszédében) támadta a szlovákiai Német Párt vezetőjét, Karmasint (emiatt büntető eljárás is volt folyamatban ellene), s amelyekért úgy a fasiszta szlovák újságok, mint Karmasin lapja (Grenzbote) élesen támadták. Ezen magatartásának volt következménye az, hogy amikor a pozsonyi magyar követséget 1944 októberében a nyilasok átvették, Esterházyt a párt elnökségéről elmozdították.

A népbírósági tárgyaláson a védelmet – állítólag – meg sem hallgatták, annak ellenére, hogy többek között megjelentek többen azon zsidók közül, akiket házának pincéjében hónapokon keresztül rejtegetett úgy, hogy erről még a személyzet sem tudott; éjszakánként Esterházy nővére főzött részükre (fentieket velem Prisender Emil közölte, aki szintén a rejtegetettek között volt, s aki fegyveresen vett részt a németek elleni felkelésben fivérével együtt, aki ott hősi halált halt).

Pozsonyba szállításának másnapján, amikor még tartottak az ítélet azonnali végrehajtásától, a főkonzulátust felkeresték – állítólag a pozsonyi zsidóság megbízásából – Prisender Emil és dr. Adler, a zsidó egylet titkára, akik távollétemben (Budapesten tartózkodtam) Fodor Endre beosztottat kérték fel arra, hogy legyen segítségükre abban, hogy megakadályozhassák az ítélet azonnali végrehajtását. A csatolt igazoló jelentés szerint (melyet később úgy Prisender, mint Fábry István és Kertész Kálmán elvtársak is megerősítettek), annak leszögezése után, hogy a Főkonzulátus ezen ügyben semmiféle álláspontot nem foglal el egyrészt, másrészt ő illetéktelen és nincs felhatalmazva a konzulátust képviselni, fenntervezetteket elkísérte Kertész Kálmán elvtárshoz, majd – vele együtt – felkeresték Fábry István elvtársat (ahol szintén csak mint megfigyelő vett részt).

Fábry elzárkózott az ügyben bármilyen intervenciótól.

Visszaérkezésem után külön-külön felkeresett Prisender, Fábry és Kertész, ismertették velem Esterházy ügyében elfoglalt álláspontjukat; leszögeztem, hogy Esterházy ügyét csehszlovák belügynek tekintem, melyben nem vagyok illetékes állást foglalni. Kifejtettem, hogy az illetékesek ismerik Esterházy magatartását úgy a 38 előtti, mint a későbbi időkből, s így nincs is szükség arra, hogy bárkinek véleményét meghallgassák.

Fábryt külön is kértem arra, hogy Fodor beosztott jelenlétét (a nála történt intervenció alkalmából) tekintse meg nem történtnek, melyet tudomásul is vett azzal, hogy Fodor az ügyben nem is interveniált s azt ki is hangsúlyozta; s tekintve, hogy maga sem terjesztette az ügyet tovább, erről – a jelenlévők kivételével – senki nem szerzett tudomást.

Csatolva

1)        alatt Fodor Endre konz. ig. felügyelő igazoló jelentése,

2)        alatt Fábry Zoltánnak Široký kormányelnökhöz intézett levele másolatban,

3)        alatt kivonatos fordítás Ján Podďumbiersky: Szenvedés kelyhéből című könyvéből (megjelent Pravda – Komárom – ki­adásában 1947-ben)

4)        alatt a Gardista 1942. május 17-i, 111. számában megjelent s a zsidók deportálását megszavazó parlamenti üléssel foglalkozó cikkének fordítása.

 

Vándor

  1. o. konzul

 

Mellékletek:

F e l j e g y z é s

 

  1. május hó 1-én a délelőtti órákban Prisender Emil pozsonyi lakos telefonon felhívta a Főkonzulátust azzal, hogy igen sürgősen érintkezésbe szeretne lépni Vándor konzul úrral. Amikor közöltem vele, hogy Vándor konzul úr jelenleg Budapesten tartózkodik megkért, hogy a Konzul úr távollétére való tekintettel, valamint telefonon nem közölhető halaszthatatlanul fontos ügyben fogadjam őt és egy barátját, mint a pozsonyi zsidóság képviselőit. Amikor fentnevezett és egy dr. Adler nevű úr – aki mint a pozsonyi zsidó egyesület főtitkára mutatkozott be – megjelentek, előadták, hogy azért szerettek volna Vándor konzul úrral sürgősen beszélni, mert tudomásukra jutott, hogy a soviniszta csehszlovák éra alatt halálra ítélt Esterházy Jánost, a pozsonyi magyarság volt vezetőjét az oroszok kiadták a csehszlovák hatóságoknak. Most attól tartanak, hogy a Beneš-érában hozott kötél általi halálos ítéletet a következő nap reggelén végre is hajtják, s a magyar konzul közbenjárásával azt szeretnék elérni, hogy a per a demokratikus felfogásnak megfelelően a védőtanúk meghallgatásával újra letárgyaltassék. A tárgyalás időszakában a tanúként jelentkező csehszlovákiai zsidóság küldöttségét egyáltalán nem hallgatták meg. Mostani lépéseiket azért teszik meg, mert le akarnák róni a csehszlovákiai zsidóság háláját azért, minthogy a nehéz időkben Esterházy több ezer zsidó életét mentette meg és az egész szlovák parlamentben egyedül volt, aki a deportálások ellen szavazott. Amikor fentieket előadták, közöltem velük, hogy egyrészt nekem nincs felhatalmazásom az adminisztrációs ügyeken kívül semmilyen más konzuláris cselekményekben való részvételre, másrészt nem tartom valószínűnek, hogy a magyar kormány bármely megbízottja állást foglalna ebben az ügyben, mert ez csehszlovák belügy. Erre ők azzal érveltek, hogy Esterházyra főleg a magyarsága miatt róttak ki ilyen büntetést, mert a németek kiszolgálója és a szlovákiai deportálás végrehajtója sem részesült ilyen súlyos büntetésben. Ekkor azt tanácsoltam nekik, hogy ha magyar részről az üggyel kapcsolatban támogatást szeretnének, keressék fel a csehszlovákiai magyarság jelenlegi vezetőszemélyiségeit, név szerint Fábry, Lőrincz és Kertész urakat, annál is inkább, mert nevezettek előtt az elítélés körülményei ismeretesek és Esterházy előéletéről és ténykedéseiről jobban vannak tájékoztatva, és amennyiben az ügyet magukévá teszik, közbenjárásra illetékesebbek, mint a magyar konzul. Amikor ezen véleményemet kifejtettem, megkértek, hogy mutassam be őket fentnevezetteknek. Én közöltem velük, hogy fenti vezetők közül személyesen csak Kertész urat ismerem, de nekem konzuli teendők tekintetében, amint már fentebb is kifejtettem, semminemű felhatalmazásom nincs lépéseket tenni. Miután érveiket felsorakoztatták, ezen kérésüknek eleget tettem. De mielőtt fentnevezettek előtt kérésüket előadták volna, a megkeresett Kertész és Fábry urakkal közöltem, hogy a nekik bemutatott egyének, mint a pozsonyi zsidóság képviselői a távollévő főnökömet keresték, jelenlétemmel az elhatározásukra, illetve állásfoglalásukra hatást gyakorolni nem akarok, mert csupán csak a bemutató szerepét játszom. A kérelmek előadása után Fábry úr mindennemű közbenjárástól mereven elzárkózott.

Tisztelettel kérem fentieket tudomásul venni és az esetleges szükségesnek látszó lépéseket megtenni.

 

Pozsony, 1949. május 3-án                                      Fodor Endre

konz. ig. felügyelő

 

 

Másolat.

Fábry Zoltán, Štos                                                      Štos; 1949. V. 2.

 

Kedves Vili elvtárs,

Újra hozzád fordulok, de mindig az ment, hogy másokért teszem és nem magamért. Akárhogy csodálkozol is, de intervencióm tárgya ez alkalommal Esterházy János.

Annak idején – 1946-ban a Te címedre is eljuttattam a szlovenszkói magyarság érdekében írt védiratomat, melynek címe: „A vádlott megszólal”. Ott bizonyítékokat soroltam fel arra vonatkozólag, hogy a szlovenszkói magyarságot nem lehet egy kalap alá venni a karmasini németekkel. – És a bizonyítékok között ott volt Esterházy János 39 utáni viselkedése, melyet mint relatív antifasizmust emeltem ki. Te jól tudod, hogy 38 előtt Esterházy egyik legelkeseredettebb ellenfele voltam – joggal. De a pálfordulás utáni Esterházyt nem lehet, nem szabad összetéveszteni a 38 előttivel. Nyílt és publikált németellenessége hozta magával, hogy mint egyetlenegy ember merte szavát felemelni a zsidótörvény ellen. Hogy a szlovenszkói magyarság majdnem teljes egészében németellenes maradt, az Esterházy érdeme. Amikor mégsem menekült, pedig tehette volna, de úgy hitte, nincs mitől félnie: a németek elűzői elégtételt fognak neki szolgálni. Nem így történt. Halálra ítélték. Esterházyt csak azok ítélhetik el, akiknek szeme előtt a régi 38 előtti Esterházy rossz emléke kísért. Aki azonban itt volt és látta változását, kiállását, németellenességét, az egy új Esterházyt véd, valakit, aki ezt a védelmet meg is érdemli. Én úgy érzem valahogy, hogy kötelezve vagyok érdekében szót emelni. Kötelez engem a fenti memorandum, melynek hitelét rontanám, ha most is előtted fel nem emelném szavamat. Hidd el: az az Esterházy, akit én védek, megérdemli a kegyelmet. Kegyelmezzetek neki! Ha másért nem, hát azért, hogy felesleges politikai mártírt ne gyártsunk, ami a mai helyzetben a már létrejött csehszlovák-magyar megbékélést megnehezítené.

Jól tudod, hogy én mindig csak olyan ügyért álltam ki, melynek igazságáról meg voltam győződve. Ha most egy halálra ítélt érdekében emelem fel szavamat, akkor lelkiismeretem szavára hallgatok. Kénytelen vagyok vele. Ha nem szólnék, magamat vetném meg. Szóltam. Kegyelmet kérek!!

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 83. d., 54/1949.

 

 

8.

 

Prága, 1949. szeptember 13. Szkladán Ágoston prágai magyar követ jelentése Zdeněk Nejedlý iskola-, tudomány- és művészetügyi miniszternél tett bemutatkozó látogatásáról, a miniszternek a kulturális egyezménnyel és a szlovákiai magyar iskolákkal kapcsolatos véleményéről.

 

490/ biz.-1949-2.                 Prága, 1949. szeptember 13.

Tárgy: Bemutatkozó látogatás Nejedlý Zdeněk

iskola-, tudomány- és művészetügyi

miniszternél.

 

A beszélgetés elején közöltem Nejedlý miniszterrel, hogy szeretnék tőle egynéhány ügyben tájékoztatást kapni. Erre kijelentette, hogy ő kb. egy hónapig nem volt itthon és szeretné, ha a miniszterhelyettes is részt venne a beszélgetésben, mert esetleg olyan kérdés merülhetne fel, amire nem tudna válaszolni. Be is hívatta helyettesét, aki azonban az egész beszélgetés folyamán szótlanul ült.

Megkérdeztem tőle, hogy milyen elképzeléseik vannak a magyar-csehszlovák kultúregyezményt illetően. A miniszter elmondotta, hogy ez a téma a legutóbbi minisztertanács ülésén heves vita tárgyát képezte. Voltak, akik mellette, mások pedig, akik ellene szóltak, de a végső megállapodás mégis az volt, hogy kultúregyezményt kell kötni. Ugyanakkor hozzáfűzte, hogy [a] kultúregyezménnyel az a tapasztalata, hogy a legtöbb esetben a kulturális kapcsolatok fejlődését inkább akadályozza, mint lehetővé teszi. Olyan államokkal, melyekkel a politikai kapcsolatok nem tisztázottak, a kulturális egyezmény még betölthet valamilyen szerepet, de magyar-csehszlovák viszonylatban, ha szigorú, merev keretek közé szorítanánk a kulturális kapcsolatokat, kevesebbet érnénk el vele, mintha egyezmény nélkül folytatjuk azt a széleskörű kulturális érintkezést, amely már eddig is kifejlődött. Ő tehát úgy látja, hogy magyar-csehszlovák viszonylatban a kultúregyezmény legyen egy keret, és az elvégzendőket ne szabjuk időhöz és a nagyságát se rögzítsük le. Beszédére megjegyeztem, hogy végső fokon a politikai kapcsolatoktól függ az, hogy a kulturális egyezményből mi is lesz realizálva, s ha csehszlovák részről megvan a jó szándék, úgy biztosak lehetnek abban, hogy mi mindent megteszünk a magyar-csehszlovák barátság elmélyülése, a két nép kölcsönös megismerése érdekében.

Második kérdésem a szlovákiai magyar iskolák ügye volt. A miniszter kijelentette, hogy a csehszlovákiai magyar iskolák ügye csehszlovák belügy s ők tudják hol, milyen és mennyi magyar iskolát kell felállítani. A további beszélgetés során kiderült, hogy e kérdésben annyira merevek, hogy a csehszlovákiai magyar iskolaügyet kulturális egyezmény keretében rendezni nem kívánják. Kormánya álláspontja akkor nyert kifejezést, amikor ezt leszögezte. Többször kihangsúlyozta, hogy az itteni magyarok iskolakérdése tisztán belügy, a kulturális egyezményben erről rendelkezni nem akarnak.

Végül is kitűnt, hogy a kulturális egyezményt illetően csupán egy általános keretet képzelnek és a többit esetenként illesztenék bele.

Megkérdeztem még a minisztertől, hogy a magyarországi szlovákok iskoláival kapcsolatban van-e valamilyen elképzelésük. A miniszter erre a kérdésemre nem válaszolt, inkább igyekezett elkenni azt.

A szlovákiai magyarok iskolaügyével kapcsolatban aggályaimnak adtam kifejezést, mire Nejedlý miniszter azt mondotta, hogy nekem ugyanazt ajánlja, amit annak­idején Olszewski lengyel nagykövetnek ajánlott. Menjek el Szlovenszkóra s a helyszínen győződjem meg a problémáról. A miniszter tanácsát megfogadtam és közöltem vele, hogy az összes anomáliákat össze fogom gyűjteni és rendelkezésére fogom bocsátani.

Az volt az érzésem, hogy a miniszter erről a kérdésről nincs kellőképpen tájékoztatva.

 

Szkladán

követ

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 9968/1949.

 

 

9.

 

Pozsony, 1949. szeptember 17. Vándor József pozsonyi magyar konzul jelentése a politikailag és osztályszempontból megbízhatatlannak minősített magyarok Csehországba telepítésének tervéről.

 

SZIGORÚAN BIZALMAS

47/szig.biz.-1949/2              Pozsony, 1949. szeptember 17.

Tárgy:             A megbízhatatlanok eltávolítása a magyar

vidékről.

 

Bizalmas úton tudomást szereztem arról, hogy előkészítése folyik az ún. „megbízhatatlan elemek” eltávolításának. Főleg a népbíróságok által annak idején elítélt magyar nemzetiségű személyek, illetve azokról van, szó, akik a 245/48 sz. törvény alapján állampolgárságot nem kaptak.

Egy járási főnők és egy szlovák telepítési hivatali tisztviselő olyan értelmű kijelentéséről szereztem tudomást, hogy a Belügyi Megbízotti Hivatal járásonkint egy külön bizottságot alakított, amelynek tagjai többek között a járási főnök, a járási csendőrparancsnok, a járási büntetőbíró és – ahol van – a Telepítési Hivatal kirendeltségének főnöke.

Ezen bizottságok feladata egyrészt az, hogy megállapítsa, hogy a Csehországból visszatértek közül kit kell elhelyezni, másrészt pedig a járás lakosai bizonyos csoportja vagyoni és személyi adatainak, megállapítása. Ezen csoportba tartoznak

  1. a) akik nem kapták meg a csehszlovák állampolgárságot a 245/48 sz. törvény alapján,
  2. b) akik mint „háborús bűnösök” az Egyezmény VIII. cikke alapján áttelepítésre ki voltak ugyan jelölve, de valamilyen okból át nem települtek,
  3. c) végül, akik áttelepítésre kijelölve nem voltak ugyan, de a népbíróság elítélte őket.

Ezekénél a személyeknél az elmúlt három napban csendőrök jelentek meg, felvették a személyi és vagyoni adatokat.

A különbizottság négynaponkint köteles a járási hivatalon keresztül jelentést tenni a Belügyi Megbízotti Hivatalnak.

Ezen forrás szerint az összeírottakat Cseh- és Morvaországba fogják szállítani, nem a határvidékre, hanem az ország belsejébe. A szállítás katonai teherautókon fog történni a leghumánusabban, az összes ingóságokat elszállíthatják s ingatlanaikért természetben fognak kárpótlást kapni. Az elszállításnak október 15-ig be kell fejeződni, tehát a közeli napokban meg kell kezdeni.

E forrás szerint 5000 személyt fog érinteni ezen akció.

Egyéb körülmények is – közvetve – igazolják eme híreket. Az itteni Telepítési Hivatalban hétfő és péntek között lázas munka folyt, különleges feladatokat végeztek, névsorokat állítottak össze.

Hivatalomat többen keresték fel, s védelmet kértek az ismeretlen, de feltételezett deportálással szemben. Rémhírek terjedtek el a magyar vidéken, s információim szerint sokan elszöknek lakásukról.

A KSS Magyar Bizottságának titkárát, Fábry elvtársat figyelmeztettem ezen rémhírekre, aki azt válaszolta, hogy az akciót ismeri, az a KSS által lett előkészítve, azonban más jellegű, mint amit a rémhírek tartalmaznak.

Szerinte a reakciós elemek elszállításáról van szó s nem csak a magyarokra terjed ki, bár első lépésként tényleg – legalábbis tömegében – őket fogja érinteni. Szerinte kb. 600 család elszállítását vették tervbe, s az összeírás csak alapot fog szolgáltatni a szelekció megejtésére, mivel tudomással bírnak arról, hogy úgy az állampolgárság megvonása, mint a népbírósági eljárások során sok hiba történt.

Közölte, hogy főleg a magyar elvtársak kérésére indították el az akciót, mivel sok a panasz, hogy éppen azok, akik erre rászolgáltak volna, háborítatlanul éltek, míg az osztályharcos elemeket a sérelmek egész sora érte, s éppen ezen hibákat kívánják jóvátenni.

Baráti beszélgetés során felhívtam Fábry figyelmét – kihangsúlyozva, hogy ez egyéni véleményem, melyet ne ismertessen senkivel –, hogy a magyar vidék jelenlegi tagoltságánál fogva (melyet az elmúlt évek a normális osztályellentétek helyett nemzetiségi ellentétek alapján nem kizsákmányolt és kizsákmányoló, hanem magyar és szlovák részre bontottak, s az utolsó hónapok pozitív intézkedései még csak megindították a vidék normális osztálytagozódását, de korántsem tudatosították azt a tömegekben) félő, hogy az ismételten csak magyar reakciósokkal szemben alkalmazott eljárás újból egy tömbbé fogja kovácsolni a magyarokat, újból bizonytalanságba fogja lökni ezen intézkedés az összmagyarságot s a sovinizmus újabb hullámát fogja felidézni – úgy a magyar, mint a szlovák lakosságnál.

Fábry elvtárs azzal válaszolt, hogy a kérdést minden oldalról megfontolták, a kiválogatást a régi magyar elvtársak bevonásával eszközlik, s biztos abban, hogy az elvárt eredményt fogja adni ezen akció.

Esetleges teendőmmel kapcsolatban sürgős utasítást kérek.

 

Vándor József

  1. o. konzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 640/1949.

 

10.

 

Prága, 1949. október 12. Szkladán Ágoston prágai magyar követ jelentése Rudolf Slánskýnál, a CSKP főtitkáránál tett bemutatkozó látogatásáról, amely során aggodalmát fejezte ki a tervbe vett Dél-akció miatt.

 

SZIGORÚAN BIZALMAS

84/szig.biz.-1949-2              Prága, 1949. október 12.

Tárgy:             Bemutatkozó látogatás Slánský

főtitkárnál.

 

A kölcsönös udvarias üdvözlés után megjegyeztem, hogy már régóta szerettem volna a személyi kapcsolatokat felvenni és nem rajtam múlott, hogy azt nem tehettem meg. Ugyanis kb. másfél hónapja hetenkint kétszer-háromszor érdeklődtem, hogy mikor beszélhetek Slánský főtitkárral és az esetek 90%-ában választ sem adtak, vagy bizonytalan időpontot jelöltek meg.

A főtitkár megkérdezte tőlem, hogy miként vagyok megelégedve a szlovákiai magyarság helyzetével. Miután röviden megjegyeztem, hogy a déli akció végrehajtását aggályosnak tekintem, főleg pedig nem osztályalapon állónak, arra kértem, hogy mondjon véleményt róla. Röviden azzal válaszolt, hogy az ügyet a Párt még nem tárgyalta meg és az akció végrehajtásához a Párt még nem járult hozzá. Voltak és vannak ugyan miniszterközi tárgyalások, pro és contra vélemények, de végleges és egységes álláspont sem a kormányban, sem a Párton belül nem alakult ki. Mintha azt akarta volna éreztetni, hogy az ő véleménye sem egyezik azokéval, akik a déli akciót helyeslik, és hogy ez az ügy a bratislavaiak ügye.

Ezután polémia kezdődött a déli akció ideológiai, elvi alapjainak helyességéről. A főtitkár előtt azt bizonyítottam, hogy ezzel az akcióval nem lehet osztálydifferenciálódást előidézni és osztálypolitikát ilyen eszközökkel folytatni, nem marxista módszer és a reakció ügyét szolgálja. Hisz a legkülönbözőbb rémhírek keringenek. A reakció már most is azt terjeszti, hogy pozsonyi tartózkodásomkor én is hozzájárultam ehhez az akcióhoz és eladtuk a szlovákiai magyarokat egy tál lencséért. Látni lehet, hogy nemcsak a szlovákiai reakció foglalkozhat az üggyel, hanem a nemzetközi reakció figyelmét is felhívhatják rá, ha a kérdés ilyetén módon való megoldásának nacionalista jelleget adnak. Pedig tudvalévő, hogy Husák megbízott előtt – mondottam Slánský főtitkárnak – az akcióhoz beleegyező nyilatkozatot nem tettem, mint ahogy nem is tehetek addig, amíg kormányom véglegesen nem foglal állást. A továbbiak során rámutattam, hogy a kulákkérdésnek ez a megoldása nem lehet szerencsés, mert egy nagyszámú nemzetiségen belüli kulákságra vonatkozik és Csehszlovákiában nemcsak magyar kulákok vannak, és csak akkor lehet sikerről beszélni, ha ez az akció kiterjed északra éppúgy, mint nyugatra. Mi a reakció és a kulákság felszámolását üdvözöljük és szükségesnek tartjuk, őket a kulákság és a reakció likvidálásában támogatjuk is, de territoriálisan egy nemzetiség kulákságára és megbízhatatlanjaira korlátozni azt fogja eredményezni, hogy a magyar szegényparasztot és nincstelent összevarrjuk a magyar kulákkal, tehát az osztályellentéteket elsimítjuk, nemhogy kiéleznénk és szembeállítjuk a magyarokat a szlovákokkal, ahol tudvalevően éppúgy van kulákság és reakció, mint a magyarokon belül.

Ismételten hangsúlyozni kívánta előttem, hogy a Párt erről a kérdésről még nem döntött. A problémával már foglalkoztak, de semmifajta beleegyezést nem adtak. Ezek után feltette a kérdést, vajon mit szólok ahhoz, ha csak a reakciósokat és megbízhatatlanokat távolítják el. Hiszen – mondja Slánský főtitkár – Csehszlovákiában ma nagyszámú letartóztatások folynak, melyek célja a reakciós, államellenes elemek felszámolása. A kérdésre kifejtettem, hogy az eljárást helyesnek és szükségesnek tartjuk, de vigyázzanak arra, nehogy ennek a leple alatt végrehajtsák azt az akciót, amely egyenlő a déli akcióval és csak a máz változik meg.

Mindenesetben hozzátettem, hogy saját véleményemet fejezem ki és saját aggályaimat nyilvánítom az akcióval kapcsolatban. Slánský főtitkár újból megjegyezte, hogy a Párt álláspontja még nem kristályosodott ki és mielőtt döntenének, még egyszer meg fogják hallgatni a követség véleményét.

Azzal búcsúztunk, hogy az a harc, amit folytatunk és amit folytatnunk kell, mindannyiunk közös harca és harcunk csak marxi-lenini szellemben folyhat és a nemzetiségi politika egyedüli helyes alapja csak a sztálini nemzetiségi politika lehet. Úgy beszélek – mondotta – mint elvtárs elvtárssal, mint kommunista kommunistával. Nyíltan, mert takargatnivalónk nincs, ha mindannyian a marxizmus ügyét szolgáljuk.

Slánský főtitkár arra kért, hogy ügyeimmel mindenkor a Párthoz fordulhatok és teljes támogatást várhatok.

 

Szkladán

követ

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 764/1949.

 

11.

 

Prága, 1949. október 12. Szkladán Ágoston prágai magyar követ jelentése Viliam Široký miniszterelnök-helyettessel folytatott beszélgetéséről, aki előtt szintén aggályainak adott hangot a Dél-akció miatt.

 

86/szig.biz.-1949-2.                          Prága, 1949. október 12.

Tárgy:             Beszélgetés Široký miniszterelnök-

helyettessel.

 

Široký miniszterelnök-helyettesnek átnyújtottam a Magyarországról kiutasított jugoszláv diplomaták névjegyzékét. A miniszter láthatóan megkönnyebbült, amikor a jegyzéket átvette, mert azt gondolta, hogy más ügyben – minden bizonyára a déli akció miatt – kívánunk jegyzékben tiltakozni. Megjegyezte, hogy a jugoszláviai diplomatáikkal nehéz helyzetben vannak. A belgrádi csehszlovák követségen egy nő maradt és nem tudják, küldjenek-e követet és beosztottakat Jugoszláviába, vagy sem. Vízumot nem akarnak kérni, ezért a zágrábi csehszlovák konzult és a konzulátusi tisztviselőket Belgrádba helyezték át.

A beszéd a déli akcióra terelődött. Tudvalevő, hogy Csehszlovákiában nagyobb arányú letartóztatások folynak. A miniszterelnök-helyettes megjegyezte, hogy a tisztogatások miatt az amerikaiak tüzet okádnak rájuk és Clementis helyzete az Egyesült Nemzetek ülésén nagyon megnehezedett. Több ízben kapott tőle táviratot, amelyben arra panaszkodik, hogy az amerikaiak nem akarnak vele szóba állni és lekezelik. Csehszlovákiában viszont a legkülönbözőbb rémhírek keringenek és nagy a félelem a további tisztogatástól. A rémhírekhez kapcsolódva terelődött a szó Okáli azon kijelentésére, hogy „ez az utolsó alkalom”. Érezni lehetett, hogy Široký Okáli ezen kijelenté­séről tud. Nagyon védelmébe vette és a beszélgetés során több ízben visszatért Okálira és az idézett kijelentésre, és a legkülönbözőbb módokon kísérelte meg interpretálni. Egyúttal bemutatta Okálit mint olyat, aki a kész áttelepítési jegyzékkel jelent meg nála azzal, hogy „íme, itt van, nézzétek meg, hogy jól és igazságosan van összeállítva”. Ugyanehhez szövődött a Husák-féle hírterjesztés is; Husákot azonban nem védte, mintha nem is létezne, egyszerűen nem beszélt róla.

Široký szavaiból kitűnt, hogy az akciót mindenképpen végre akarják hajtani. Kulákokról és megbízhatatlanokról – reakciósokról és fasisztákról – beszélt, spekulánsokról, akiknél nem ismer kegyelmet. Dühtől felforrva mondotta, hogy ezeknél kegyelmet nem ismer. Csak arra nem tudott választ adni, hogy miért csak délen folyik ez az akció és hogy miért csak négy szlovák szerepel a listán, szemben az 500 magyarral. A miniszter ezelől a kérdés elől mindannyiszor kitért, valahányszor visszatértem rá. Úgy állította be, hogy kisebb-nagyobb hibák előfordulhatnak, de ilyen apró hibákon az egész akció nem bukhat meg. A megbízhatatlanok és a reakciósok likvidálását azzal támasztotta alá, hogy a termelés zavartalan folytatása végett erre feltétlenül szükség van. Elmondott egy közelmúltban megtörtént esetet, amikor a reakció az egyik gyárban sztrájkot szervezett és amikor a termelési biztost kiküldték a gyárba, a megbízhatatlan és reakciós elemek elkergették. A beszélgetés folyamán magyarokról soha nem emlékezett meg, csak fasisztákról, reakciósokról és megbízhatatlanokról, de azt lehetett érezni, mintha a déli akcióra azért lenne szükség, mert fasiszták, reakciósok és megbízhatatlanok csak Szlovákia déli részén vannak, úgyhogy bejelentette, miszerint a 600 család helyett egyelőre 1500-1600 személynek az áttelepítéséről van szó.

A kulákság likvidálását központi problémának állította be, amely Szlovákiában miden kérdést megoldana. Ez igaz, mert a kuláksággal és a megbízhatatlanok eltávolításával a reakció likvidálódna, de rámutattam arra, hogy a déli akció nem idézhet elő osztálytagozódást, mert csak egy nemzetiségen belül folyik, nem osztályalapon, a kulákság pedig nem likvidálódna osztályharc nélkül. Ha nemzetiség szerint különbséget teszünk a társadalmon belül és a főszempont nem az, hogy ki milyen osztályhoz tartozik, hanem az, hogy ki melyik nemzetiséghez, akkor a kulákság mint osztály felszámolását nem lehet az általuk elképzelt, nemzetiségi ellentétekre épülő hatalmi kérdéssel megoldani. Arról beszélt, hogy miért van szüksége egy kuláknak 8 szobára, amikor ugyanabban a házban 2-3 család is lakhat. Ez igaz, de miért van az – kérdeztem a minisztertől –, hogy szegényparasztok, nincstelen földmunkások éppúgy szerepelnek az áttelepítendők listáján, mint a nyolcszobás kulákok. Tudjuk – mondta erre –, hogy a munkásság és parasztok között is sok nyilas volt.

A miniszterelnök-helyettesnek kifejeztem aggályaimat az akciót illetően és tudomására hoztam, hogy jobb lenne, ha ezt az egész problémát másképpen próbálnák megoldani. Azonban azt vettem észre, hogy tűzön-vízen keresztül ragaszkodnak ehhez a megoldáshoz.

Široký miniszterelnök-helyettes felvetette előttem a kelet-németországi kérdést. Kelet-Németország önálló köztársaságként létezik és sor kerül de jure elismerésére éppúgy, mint a diplomáciai kapcsolatok felvételére. Felvetette a kérdést, vajon nem lenne-e jó, ha az összes népi demokráciák koordinálnák állásfoglalásukat és egy időben nyilatkoznának a kelet-német állam elismeréséről, úgyszintén a diplomáciai kapcsolatok felvételéről. Csehszlovákia nem akar külön, a többit megelőzve kezdeményezni, mert attól tart, hogy az amerikaiaknak a hajszála az égnek fog állni. (Ezt a kezével mutatta.) Ezért véleményt kért tőlem a magyar álláspontról és hogy a magyar kormány nyilatkozata után közöljem vele, vajon hajlandó-e a magyar kormány az előbbiek szerint állást foglalni a kelet-német állam elismerését és vele diplomáciai kapcsolatok felvételét illetően.

Az Egyesült Nemzetek ülése is szóba került. Kína kiesik a Biztonsági Tanácsból és helyette a Szovjetunió álláspontja szerint Csehszlovákiának kellene helyet foglalnia. Amerika Jugoszláviát támogatja, és amennyiben szavazásra kerülne sor, nem vitás – mondja Široký –, hogy Jugoszlávia többséget kapna.

 

Szkladán

követ

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 52. d., 11112/1949.

 

12.

 

Prága, 1949.október 29. Szkladán Ágoston prágai magyar követ jelentése a Dél-akció leállításáról, cseh és szlovák politikusoknak az akcióval kapcsolatos véleményéről.

 

Prága, 1949. október 29.

96/ szig.biz.-1949.-2.                                    Tárgy:             Beszélgetés Široký miniszterelnök-

helyettessel.

 

A „Déli” akció végrehajtását felfüggesztették. Az átköltözések leállítása a napokban történt és még nem lehetett lemérni az illetékes tényezők reagálását, akik politikai, vagy nemzeti, illetve mindkét ügynek tekintették az áttelepítést. Az akció felvetése óta több ízben tárgyaltam miniszterekkel és a párt vezetőivel, s amint jelentésemben már kitértem rá, sem a kormányban, sem a pártban egységes helyeslő, vagy helytelenítő álláspont nem uralkodott. Nem is alakulhatott ki, mert a kérdés felvetésekor Csehszlovákiában olyan belpolitikai légkör volt, amely nagymértékben lekötötte a felelősök figyelmét, másrészt a kellő politikai alap hiányában differenciák merültek fel a kormány tagjai és a párt vezetői között az áttelepítés elvi megalapozottságát illetően. Ezen túlmenően látni ugyan nem, de érezni lehetett, hogy a cseh kormány és pártférfiaknak véleménye nem azonos a szlovák Megbízotti Testület tagjainak és pártvezetőinek állásfoglalásával. Továbbmegyek és azt mondom, hogy a szlovák párt és Megbízotti Testület sem állott egységes megingathatatlan platformon. A bizonytalankodó és indifferens pozíciót Bašťovanský foglalta el, aki egyik oldalról engedett Husák és Okáli nyomásának, a másik oldalról nem látta tisztán és világosan a következményeket és a technikai végrehajtás lehetőségét. Úgy cseh, mint szlovák részen hozzájárult még a magyar kormány és Párt álláspontja ismeretének hiánya, de a külföldi negatív reagálástól is tartottak, nem kevésbé a szlovákiai magyarok ellenséges hangulatától is.

Mindezen komponens rezultánsaképpen jelentkezett a bizonytalankodás, sőt nagyfokú belső és kifelé nem mutatott hitetlenkedés a végrehajtás sikerét illetően. Hiba lenne, ha lebecsülném, vagy utólag optimista kritikával értékelném a Szlovákiában jelentkezett „kerül, amibe kerül – végrehajtjuk” elvet. (Lásd Okáli és Široký nyilatkozatait.) Sőt akadtak, akik egy kis rossz marxista logikával és félremagyarázott sztálini nemzetiségpolitikával elvi megalapozottságát bizonyították az akció helyességének, így Husák. De ott volt a tájékozatlan Šmidke, aki azontúl, hogy hiányos politikai rációval nyúlt a kérdéshez, a tényeket is csak felületesen ismerte.

A „Déli” akciót objektíven Slánský szemlélte, aki ugyan helyességéről vagy helytelenségéről nem nyilatkozott, de akit komolysága és higgadtsága és képzettsége objektív szemléletre késztetett.

A fennálló nézet- és véleménykülönbségek nagyban hozzájárultak az akció leállításához.

A probléma befejeződött, hacsak újból, más formában fel nem vetődik. Idézem Bašťovanskýt, hogy majd más lehetőséget találnak a reakció felszámolására, de bízom abban, hogy ez nem elszigetelve, nem egy országban, nem nemzetiségi alapon fog történni.

 

Szkladán

követ

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 53. d., 907/1949.

 

13.

 

Pozsony, 1950. január 9. Vándor József pozsonyi magyar konzul jelentése az SZLKP KB Elnökségének a magyar kisebbség helyzetének rendezésével foglalkozó 1950. január 6-i üléséről.

 

SZIGORÚAN BIZALMAS

2/szig.biz.-1950/2                            Pozsony, 1950. január 9.

Tárgy: A KSS Elnökségének ülése.

 

Jelentem, hogy folyó hó 6-án a KSS Elnöksége (kb. 6 órás ülésen) kizárólag a magyar nemzetiségűeket érintő kérdésekkel foglalkozott. Az ülésen részt vettek az Elnökség tagjain kívül azok a megbízottak is, akik reszortjait a felvetett kérdések érintették.

Az értekezlet letárgyalta azon elaborátumot, melyet Lőrincz Gyula és Fábry István elvtársak – Široký elvtárs utasítása alapján – dolgoztak ki s amely foglalkozott a magyar nemzetiségűek tényleges egyenjogúsítása, átnevelése, iskoláztatása, a közigazgatásban és pártéletben való aktív részvétele, a szocializmus építéséhez való pozitív magatartásuk elősegítése stb., stb. érdekében szükségesnek látszó konkrét intézkedésekkel. A javasolt intézkedések nagy részét az Elnökség elfogadta, s azok végrehajtására a reszortmegbízottaknak utasítást adott.

Lőrincz elvtárs bizalmas beszélgetés során elismerőleg nyilatkozott az értekezleten résztvevők túlnyomó többségének határozott, pozitív, marxista állásfoglalásáról, ki­emelte különösen Bránik (Tervhivatal elnöke), Bašťovanský, Moško, Zupka és Holdoš elvtársakat; Dr. Husák tartózkodó, míg Pavlík megbízott demagóg, nem őszinte magatartást tanúsított (Lőrincz megütközve jelentette ki, hogy bár több ízben – eredménytelenül – interveniált Pavlíknál annak a körrendeletének visszavonása érdekében, amely eltiltja a reszlovakizáltak részvételét a Csemadok munkájában, Dr. Pavlík az értekezleten „nem tudott” ilyen rendeletről). Sőt Dr. Pavlík megbízott ismételten támadta a Magyar Bizottságot, többek között azzal, hogy a magyar iskolák megnyitása érdekében a szülők által küldött tömeges kérvények sugalmazói is ők voltak. Lőrincznek erre adott válaszát, ti. hogy nem azt kell elítélni, hogy az iskolák jogos kérése az elvtársaktól indult ki, hanem ellenkezőleg azt, hogy lehetővé tették a papoknak, reakciósoknak ezen jogos kérés kezdeményezését, és ezen keresztül az igazságos ügyek, védelmezőiként való szereplést – az értekezlet helyeslően vette tudomásul, elfogadva azt a határozatot, hogy éppen az elvtársaknak kell kezdeményezőknek lenniök ott, ahol magyar iskola felállítása indokolt.

Dr. Okáli pedig demagóg módon – a magyar nemzetiségűek józan magatartásával (az állam és az egyház közötti viszály idején) érvelt annak bizonyítására, hogy a magyar vidéken rend van és nem szükségesek a javasolt intézkedések. Ennek alapján az értekezlet elvetette ama javaslatot, hogy szigorú retorziókat alkalmazzanak azokkal szemben, akik – nemzetiségi hovatartozandóságuk miatt – bárkivel szemben megkülönböztető magatartást tanúsítanak, helyette elfogadták azt, hogy ilyen visszaélések esetén – Lőrincz jelentése alapján – vizsgálatot fognak indítani.

Az elaborátum javaslatot tartalmazott az iparilag elmaradt magyar vidék iparosításával kapcsolatban is, és az értekezlet megbízást adott Bránik elvtársnak arra, hogy az ötéves terv által meghatározott lehetőségeken belül konkrét javaslatot dolgozzon ki úgy, hogy a munkálatok megkezdését a májusra tervezett KSS IX. kongresszusán be lehessen már jelenteni.

Lőrincz Gyula elvtárs kiértékelése szerint a hozott határozatok lényeges lépést jelentenek előre a magyar kérdés marx-lenini megoldása felé.

Sem az elaborátumról, sem a hozott határozatokról további részleteket nem ismerek, azok esetleges beszerzése után részletes jelentést teszek.

 

Vándor József

  1. o. konzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 0031/1950.

 

14.

 

Pozsony, 1950. március 17. Vándor József pozsonyi magyar konzul jelentése a népszámlálásról szerzett értesüléseiről, a népszámlálás során a reszlovakizáltakra gyakorolt nyomásról.

 

SZIGORÚAN BIZALMAS

19/szig.biz.-1950-2                          Pozsony, 1950. március 17.

Tárgy:             Beszélgetés Pietrowski lengyel

főkonzullal.

Hiv. szám: 00344/szig.biz.1950.pol.

 

Tárgybani rendeletre jelentem, hogy Pietrowskinak még e téren nem voltak közvetlen tapasztalatai, de feltételezte, hogy a népszámlálás során lesznek visszaélések.

A népszámlálás kérdésével, amint elegendő adat fog rendelkezésemre állani, részletesebben fogok foglalkozni. Eddig is megállapítottam azonban, hogy a hivatalosan kimenő utasítások nem kifogásolhatók ugyan, de a végrehajtás során (ahogy az várható volt) sok visszaélés történt, főleg a reszlovakizáltak befolyásolása érdekében. Pld. elterjesztették a reszlovakizáltak között, hogy – bár mindenki szabadon írhatja magát, aminek akarja, mégis – akik mint reszlovakizáltak kapták meg a csehszlovák állampolgárságot, amennyiben magyar nemzetiségűeknek írják be magukat, kérniök kell az állampolgárságot a 245/48 sz. törvény alapján és vagy megkapják, vagy nem. Konkrét esetben tudomásom van arról, hogy iskolaköteles gyermek nemzetiségét az összeíró biztos – a szülők akarata ellenéra – magyarról szlovákra változtatta, illetve a szülők által beírt „magyar” megjelölést áthúzva önkényesen „szlovák”-ot írt az összeíró ívre, azzal az indokolással, hogy a szülő lehet olyan nemzetiségű, amilyen akar, a gyermek azonban Szlovákiában született, s így csak szlovák nemzetiségű lehet. Más esetben nyugdíjast ijesztettek meg azzal, hogy nem biztos, hogy nyugdíját folyósítani fogják, ha magyar nemzetiségűnek írja magát stb. stb.

Megállapítható azonban ugyanakkor, hogy Bašťovanský elvtárs KSS-főtitkár harcol a visszaélések ellen, a beérkező panaszok kivizsgálásával megbízta Fábry elvtársat, sőt kijelentette, hogy amennyiben megállapítást nyer, hogy bizonyos helyeken nagyobb visszaélések fordultak elő, úgy hajlandó megismételtetni az összeírást.

Nem kétséges azonban, hogy a reszlovakizáltak nagy része szlováknak írta be magát, éppen az ijesztgetések hatása alatt.

 

Vándor

  1. o. konzul

 

Magyar Országos Levéltár, Pozsonyi Főkonzulátus – TÜK, 1. d., 19/szig.biz.-1950-2.

 

15.

 

Pozsony, 1950. május 8. Vándor József I. osztályú konzul jelentése vagyonelkobzó végzések kézbesítéséről magyar nemzetiségű személyek részére.

 

BIZALMAS

169/biz.-1950-2                               Pozsony, 1950. május 8.

Tárgy:             Vagyonelkobzások a 108/45 Sb. sz. elnöki

rendelet alapján.

 

Jelentem, hogy április első napjaitól kezdődőleg a mai napig közel 30 esetben fordultak hivatalomhoz itteni magyar nemzetiségű személyek azzal, hogy illetékes járási nemzeti tanácsok minden ingó és ingatlan vagyonuk elkobzását kimondó végzéseket kézbesítettek ki részükre. A határozatok indokolása, szövegezési különbségekkel általában az, hogy „a lefolytatott vizsgálat során megállapítást nyert, hogy nevezett vétett a Csehszlovák Köztársaság és annak népi demokratikus berendezése ellen, tehát a 108/45 sz. elnöki rendelet l. § 1. bek. 3. pontjában megjelölt tevékenységet fejtette ki”. Előfordul olyan indokolás is, hogy „mivel nem tett hűségfogadalmat és ki lett zárva a csehszlovák állampolgárságból … adva vannak a 108/45 sz. elnöki rendelet 1. § 1. bek. 3. pont tényálladékai”. Másutt a beszolgáltatási kötelezettség elmulasztása, a földek nem megfelelő megművelése szerepel az indokok között.

Az érintettek általában szerepelnek a belügyminiszter által összeállított azon névjegyzéken, akik a 245/48 sz. törvény alapján nem kaphatnak csehszlovák állampolgárságot. Vannak köztük azonban olyanok is, akik a névjegyzék revíziója után állampolgárságot nyertek. Nagy részük ellen annak idején népbírósági eljárás folyt, s egyeseknél ez felmentéssel végződött, másoknál dorgálással, vagy a politikai jogok bizonyos időre való elvesztésével. Vannak olyanok is, akiknek minden ingó és ingatlanát már elkobozták, mások még birtokon belül vannak.

Az érintettek nagy része kulák, de vannak köztük vagyontalanok is.

Tekintve, hogy csak az érdekeltek által közölt adatok vannak birtokomban s csak az elkobzási határozatokba nyertem betekintést, de a közölt vagyonjogi, népbírósági s egyéb adatok leellenőrzésére lehetőségem nincs, az ügyben ez ideig más intézkedést nem tettem, minthogy magánbeszélgetés során Fábry elvtárs figyelmét felhívtam fentiekre, a kivizsgáláshoz szükséges adatokat rendelkezésére bocsájtottam.

Ő azon véleményét fejezte ki, hogy valószínűleg valamilyen „bürokratának” a kezébe került ez a névjegyzék, de kizártnak tartja, hogy az felsőbb utasításra járna el. Ígéretet tett, hogy kivizsgáltatja a kérdést, megteszi a megfelelő intézkedéseket, s azokról értesíteni fog.

 

Vándor József

  1. o. konzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 021472/1950.

 

16.

 

Pozsony, 1950. szeptember 4. Füredi József pozsonyi magyar főkonzul jelentése a pozsonyi magyar pedagógiai gimnázium ünnepélyes megnyitásáról.

 

Szigorúan bizalmas

50/szig.biz.-1950                              Pozsony, 1950. szeptember 4.

Tárgy:             Magyar iskolák Csehszlovákiában.

Hiv. szám: 48/szig.biz.-1950.

 

Folyó hó 1-én ünnepélyes keretek között nyitották meg a harmadfokú pedagógiai gimnázium tanévét Pozsonyban. Az iskola tanulói többségükben a munkás-paraszt dolgozók gyermekei közül kerültek ki. Az ünnepségen az Iskola és Népművelési Hivatal Megbízotti Hivatala, a Párt és az ifjúsági szervezetek képviseltették magukat. A felszólalók kihangsúlyozták a magyar nyelvű tanítás jelentőségét, amely mint a Párt képviseletében felszólaló elvtársnő beszédéből kitűnt, azáltal vált lehetővé, hogy Magyarországon a kommunista párt és a munkásosztály vezető szerepe megszilárdult és ezáltal a csehszlovák kommunista Pártnak lehetősége lett ezt a kérdést megoldani. Kihangsúlyozta, hogy az 1948-as februári forradalmi változás is döntő mértékben elősegítette a kérdés megoldását, az igazgató felkérésére én is felszólaltam. Az egész ünnepély lelkes hangulatban, a csehszlovák–magyar barátság jegyében zajlott le, az ifjúság részéről különösen nagy lelkesedéssel ünnepelték Gottwald és Rákosi elvtársakat.

Értesüléseim szerint Szlovákiában általában megvan a lehetőség az általános középiskolai magyar nyelvű tanulásra, bár a szervezés körül sok hiányosságot látunk, így Pozsonyban az általános iskolai tanulóknak a szlovák iskolában kellett kezdeniük a tanulást, mert a tanítás céljára a helyiség még nem lett biztosítva. Az iskolaügyi szervekkel való érintkezésem alkalmával a magyar nyelvű tanítással kapcsolatban jóindulatot tapasztalok. Beszéltem sok szülővel, akik nagy megnyugvással fogadták a változást, hogy gyermekeik anyanyelvükön tanulhatnak az iskolákban, de a jelentkezéseknél megállapítható volt, hogy nagyon sokan tartózkodó magatartást tanúsítanak, mert attól félnek, hogy gyermekeik hátrányos helyzetbe kerülnek, ha magyar nyelvű iskolákba íratják be őket.

A magyar nyelvű iskolákról részletes jelentést fogok küldeni, amikor megkapom a számszerű adatokat és a tanítással kapcsolatos észrevételeket.

 

Füredi s. k.

főkonzul

 

 

Magyar Országos Levéltár, Pozsonyi Főkonzulátus – TÜK, 2. d., 50/szig.biz.-1950-2.

 

17.

 

Prága, 1951. november 16. Boldoczki János prágai magyar követ jelentése a magyar-csehszlovák kulturális egyezmény aláírásáról, a magyar kormányküldöttség prágai fogadtatásáról és szlovákiai útjáról.

 

Prága, 1951. november 16.

764/biz.l951.pol.                               Tárgy: A kulturális egyezmény megkötése.

Előadó: Rubin                                                2 melléklet + lapkivágatok.#5

 

A kultúregyezmény aláírása; a magyar kormánydelegáció Prágában

 

A magyar-csehszlovák kulturális egyezményt 1951. november 13-án írták alá Révai és Široký elvtársak. Előzőleg a magyar és szlovák szövegeket összeegyeztettük. Meg kell jegyeznem, hogy a szövegben jóformán vita nélkül állapodtunk meg, mivel csehszlovák részről szívesen beleegyeztek mindazokba az apró, stiláris változtatásokba, amelyeket javasoltunk. Szóba került az egyezmény kivonatos szövege közzétételének kérdése, a csehszlovák Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője, Slánský elvtárs a szöveget el is készítette, de Široký elvtárs javaslatára Révai elvtárs rögtön hozzájárult ahhoz, hogy az egyezményt a sajtóban ne ismertessük még kivonatosan sem.

Az egyezmény aláírására a magyar delegáció, Révai elvtárs vezetésével 12-én de. 10 órakor érkezett Prágába. A pályaudvaron Kopecký elvtárs és sokan mások várták. Kopecký rövid üdvözlő beszédére Révai is röviden válaszolt. Révai elvtárs még aznap meglátogatta Široký és Kopecký elvtársait, este pedig részt vett a Dalibor című Smetana opera előadásán. Az előadás szünetében Kopecký levitte a színpadra, ahol néhány szót szólt a színház művészeihez és személyzetéhez. Másnap a delegáció látogatást tett Zápotocký elvtársnál. Kopecký felhasználta az alkalmat, hogy éppen kezdődött volna a minisztertanács, és bemutatta Révai elvtársat az összes minisztereknek. Ezután a delegáció tagjai megnézték a KSČ 30 éve kiállítást és a Magyar Könyvet, majd részt vettek az ebéden, amelyet Kopecký adott tiszteletükre. Az ebéden előbb Kopecký, majd Révai mondott pohárköszöntőt. Az ebéd befejezése után került sor a kulturális egyezmény aláírására a Külügyminisztériumban; ezúttal Široký és Révai elvtársak mondtak beszédet. Este én adtam kb. 100 személyes fogadást a villában az egyezmény megkötésében érdekelt hivatalos személyiségek és a kulturális élet képviselői részére. A fogadáson részt vett Plojhar miniszter is, aki a kormány részéről, Kopecký mellett, ki volt „rendelve” a delegáció mellé prágai tartózkodása idejére. Este 11 órakor a delegáció velem együtt elutazott Szlovákiába.

Révai elvtársat egész idő alatt nem csak a neki kijáró hivatalos tisztelettel és udvariassággal fogadták, hanem őszinte barátsággal, elvtársi szeretettel. Ez megnyilvánult már a pályaudvaron Kopecký magatartásában is, és mindenütt: az ebéden, fogadáson, stb. A kulturális élet képviselői tényleg nagyon örültek, hogy alkalmuk van közelebbről megismerkedni azzal a Révaival, akinek beszédeit, írásait mindig is komoly figyelemmel követték. Így pl. a fogadáson megfigyeltem, hogy Majerová nemzeti művész rendkívül sajnálta, amikor Révai elvtársnak be kellett fejeznie a vele való beszélgetést. Stoll elvtárs, a politikai főiskola rektora egyébként azt javasolta Drdának, hogy gyűjtsék össze és adják ki egy kötetben Révainak azokat a cikkeit és beszédeit, amelyek a magyar kulturális élet jelenlegi kérdéseivel foglalkoznak.

A magyar delegáció prágai tartózkodása tehát, kisebb szervezési hiányosságoktól eltekintve, igen jól folyt le. E hiányosságokban részben csehszlovák barátaink, részben mi magunk voltunk ludasok. A fogadás, amit adtam, jól sikerült, bár a vendégek a delegáció távozása után szintén távoztak.

 

A magyar kormánydelegáció Szlovákiában

 

A magyar delegáció 14-én reggel érkezett Pozsonyba, ahol a Párt és povereníkekből álló küldöttség fogadta. Rövid tartózkodás után Fülekre indultunk, ahol Révai elvtárs kb. egyórás beszédet tartott a Kovosmalt gyárban. A beszédet mintegy 3.500 munkás hallgatta végig; minthogy közben a gyár üzemben volt, némi fluktuációt lehetett észrevenni a hallgatóság közt.

A fülekiek Révai elvtársat őszinte szeretettel fogadták. Megható volt, hogy az állomáson sokan sírtak. Megnyilvánult a füleki dolgozók szeretete Révai elvtárs beszéde alatt is, bár észrevehető volt az is, hogy a hallgatóság politikailag nem eléggé tájékozott, így pl. két ízben is tapsoltak, amikor nem kellett volna. Mint értesültem, a losonci és rozsnyói elvtársak kifogásolták, hogy Révai elvtárs nem ő hozzájuk látogatott el.

A delegáció füleki látogatása minden szempontból (biztonsági szempontból is) nagyon alaposan elő volt készítve, sőt az előkészületet némileg túlzásba is vitték a helyi vezetők, akik pl. kioktatták az ünnepi ebéd résztvevőit, hogyan bánjanak az evőeszközökkel, ne piszkálják a fogukat, stb. E helyi vezetők közt voltak különben olyanok is, akik féltek Révai elvtárs beszédétől; így pl. amikor a nemzetiségi kérdésről kezdett beszélni, egyesek egészen elsápadtak és csak akkor tért vissza a szín arcukba, amikor Révai áttért a következő témára. Egyébként beszédéről Klokoč povereník azt mondta: gondoskodni fog róla, hogy az ne csak a sajtó útján terjedjen és eljusson minden szlovákiai magyarhoz.

Tekintettel arra, hogy Révai elvtárs beszédei, valamint Širokýé a sajtóban már megjelentek, nem terjesztem fel őket; csak a Kopecký-féle ebéd pohárköszöntőit mellékelem.

 

A kultúregyezmény aláírásának sajtóvisszhangja

 

A kultúregyezmény aláírásának és főleg Révai elvtárs látogatásának igen nagy sajtóvisszhangja volt. A lapokat már 3 nappal a delegáció érkezése előtt figyelmeztették (a pártlapokat a Párt, a nem pártlapokat a Nemzeti Arcvonal), hogy készüljenek fel az eseményre. A követségtől még vidéki lapok szerkesztőségei is kértek telefonon anyagot. A ČTK is bőven adott ki anyagot Magyarország kulturális fejlődéséről és a csehszlovák-magyar kulturális kapcsolatokról, amit a követségtől, ill. a Tájminisztériumtól kapott. Egyes lapok már a vasárnapi számban, többségük kedden hozott nagyobb magyar vonatkozású kulturális cikket. A nagy lapok, mint a Rudé právo, Lidové noviny Magyarországon járt írók tollából ismertették a magyar kultúrforradalom eredményeit. A Lidové noviny ezenkívül Szabadság címmel vezércikket is hozott.

Magáról a delegáció érkezéséről, fogadtatásáról, programjáról, az elhangzott beszédekről bőven számoltak be a lapok a ČTK jelentései alapján. Az aláíráskor elhangzott beszédeket a Lidové noviny és még néhány lap teljes egészében, a Rudé právo elég bő kivonatban hozta, annak ellenére, hogy ugyanaz nap több oldalt foglalt el a Pártnak a kohászattal kapcsolatos határozata. A füleki ünnepségről a cseh lapok aránylag kevesebbet írtak, a beszédet nem közölték, a szlovák sajtó viszont annál bővebben számolt be róla.

Megjegyzem még, hogy a mellékletben csatolt lapkivágatok nem teljesek (főleg a szlovákiaiak hiányoznak), de mégis képet adnak az esemény sajtóvisszhangjáról.

x x x

Révai elvtársék prágai tartózkodása alatt több érdekes beszélgetést folytattunk különböző csehszlovák személyekkel. Ezeket a beszélgetéseket különböző jelentésekben fogjuk felhasználni, ezért azokról külön jelentést nem készítek.

 

Boldoczki János

követ

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – admin., Csehszlovákia, 43. d., 017026/1951.

18.

 

Pozsony, 1951. november 21. Füredi József pozsonyi magyar főkonzul jelentése Révai József szlovákiai útjáról, füleki látogatásának előkészületeiről és fogadtatásáról.

 

Szigorúan Bizalmas!

Pozsony, 1951. november 21.

153/szig.biz./51.-pol.                                    Tárgy: Révai elvtárs szlovákiai útja.

Előadó: Pethő

 

  1. november 13-án a koradélutáni órákban Kocsis elvtárs, a prágai követség titkára telefonon közölte, hogy Révai elvtárs 14-én Szlovákiába érkezik és ott egy üzem dolgozóinak fog beszédet tartani. Ezért Pethő elvtársat még kedden délután Fülekre küldtem, hogy a főkonzulátus képviselője már az előkészületi munkálatoknál jelen legyen, hogy amennyiben valamiben szüksége lett volna az elvtársaknak segítségre, azt tőlünk telhetően megtegye.

Pethő elvtárs éjjel 12 órakor érkezett meg Fülekre, ahol a helyi nemzeti bizottság elnökével felvette a kapcsolatot. Az elnök röviden vázolta az előkészületi munkálatokat, majd a magyarság helyzetére tért rá. Elmondotta, hogy jóllehet van fejlődés ebben a kérdésben, de távolról sem olyan a helyzet Füleken, mint kellene. A magyarságban erősen él a revánsszellem, aminek egyik oka, hogy még most is igyekeznek megfélemlíteni és elnyomni a magyarokat. Vannak olyan elvtársak, akik már régóta tagjai a Pártnak, de még ma sincs meg a tagkönyvük. Ebben nevezett Fábry elvtárs gyengeségét is látja. Nevezett közölte még, hogy a reakció állandóan rémhíreket terjeszt s ezek között is legerősebb, hogy „Jönnek az amerikaiak, kár mindent csinálni”. A szlovákok és magyarok viszonyára jellemző, hogy a magyar gimnázium hallgatói közölték a helyi nemzeti bizottság elnökével, hogy „Ha valami van, vagy ha kell valami, akár éjjel is felkeltheti őket, számíthat rájuk”. Itt persze a szlovákok ellen gondolták. Nevezett megmagyarázta nekik, hogy ilyesmire nincs szükség és ne is ábrándozzanak ilyesmiről.

Másnap délelőtt Pethő elvtárs felkereste a járási bizottság elnökét, ahol előre megbeszélt módon a járási párttitkár, a helyi nemzeti bizottság elnöke és a kerületi nemzeti bizottság egyes referensei voltak jelen. Itt nevezettek nagy sietve – mivel későn kaptak értesítést – szerveztek fogadtatást. Először a rendőrparancsnok beszélte meg a problémákat. Nevezettnek a járási bizottság elnöke közölte, hogy nehogy feltűnő legyen, csak 2-3 egyenruhás rendőrt, de annál több nyomozót küldjön a „rend fenntartására”. Ezeknek száma kb. 30-40 lehetett. Közlése szerint rossz hatással lenne a delegációra a nagyszámú egyenruhás rendőr. Az elnök felhívta figyelmét a rendőrparancsnoknak, hogy „arra vigyázni kell, nehogy a tömeg nekirohanjon a delegációnak”. Vigyáztak is, mert tűzoltókkal kötelet húzattak ki a tömeg „féken tartására”. Később a kerületi kultúrreferens panaszkodott, hogy összesen csak 3 magyar zászlójuk van, és sehonnan nem tudnak szerezni. Az üzem egyik munkása megjegyezte, aki a dekorációs munkákban részt vett, hogy ő tud arról, hogy 5 zászló van a nemzeti bizottságon, csak valaki azt eldugta. Ezen munkás javaslatára elhatározták, hogy véganyagból gyorsan varrnak zászlókat, amit meg is tettek (természetesen címer nélkül volt).

Megjegyzem, hogy a többi népi demokráciák zászlaiból volt sok, ami persze nem baj – de jellemző, hogy csak a magyar volt az, amelyikből három darab akadt. A helyi Csemadok elnöke megkérdezte ugyanitt a járási nemz. biz. elnökét, hogy úgy hallotta, nem engedik meg a Csemadoknak, hogy ajándékot adhasson át, amit már elkészített. Nevezett elnök határozottan kijelentette, hogy nem lehet. Ez látszólag igen rossz hatást váltott ki a Csemadok elnökénél, de később az üzemben is többektől hallani lehetett, „na lám, már megint csak beszélnek, de mást cselekszenek”. „Úgy látszik, félnek a magyaroktól, hogy magyar miniszternek ajándékot adnak.” Később azonban a vonatnál egy ólomkristály kosarat mégis csak átadtak.

A dekorációnál probléma volt, hogy hogyan helyezzék el Sztálin, Gottwald és Rákosi elvtársak képeit. Eredetileg mindenütt úgy helyezték el a képeket, hogy Sztálin elvtársé középen, baloldalt Gottwald és jobboldalt Rákosi elvtársé volt. De a kerületi nemz. biz. elnöke utasítást adott, hogy középen Gottwald, baloldalt Sztálin és jobboldalt Rákosi elvtárs képe legyen, amit az utolsó percekben meg is csináltak. Ilyen előkészületek után érkezett meg fél 2-kor a különvonat. (Előtte fél perccel érkeztek meg a kerületi párt és nemz. biz. titkára illetve elnöke, mivel kerületi értekezletük volta a pártfunkcionáriusoknak. Ezen elvtársak közül voltak azok, akik üdvözölték a delegációt, ezért igen nagy volt az izgalom a helyi vezetők között.) A fogadtatáson jelen voltak a párt, a tömegszervezetek, az üzem, a Táj. Megbízotti Hivatal vezetője és sokan mások. (Lásd Pravda XI. 15.) A rövid üdvözlő beszéd alatt az egybegyűlt tömeg lelkesen éltette Sztálin, Gottwald, Rákosi elvtársakat, valamint Révai elvtársat. A tömegben több asszony sírt örömében, de a férfiakon is látszott, hogy nagyon örülnek. Nagy számban, kb. 3-400 iskolás gyerek igen lelkes hangulatban üdvözölte a vendégeket. A delegáció az állomásról az üzembe ment, ahol az üzem udvarát teljesen megtöltötték a dolgozók. A gyűlés ideje éppen a váltás idejére esett, ezért volt lehetséges, hogy kb. 3-4.000 dolgozó hallgathatta végig Révai elvtárs beszédét, amely 1 és negyed órát tartott. A dolgozók igen nagy érdeklődést tanúsítottak a beszéd iránt. A beszéd után a vendégek az üzemet látogatták meg. Itt a B. Bystrica-i kerület párttitkára megjegyezte, hogy nemrégen még igen szigorúan vették az üzembe való belépést azzal, hogy katonai titkok vannak. Itt ugyanis csajkákat gyártanak a katonaság részére.

Az üzem megtekintése után közös ebéd volt az üzem étkezdéjében. Itt Pethő elvtárs beszélgetést folytatott a B. Bystrica-i kerület vezető párttitkárával, aki többek között elmondotta, hogy a párt új szervezeti felépítése alapján a kerületi vezető párttitkároknak közvetlen csak Gottwald elvtárs és szakminiszterek adhatnak utasítást. A párt átszervezésével kapcsolatban eddig 9 kerületi párttitkárt váltattak le és még lesznek leváltások. Rendszeresen minden hónapban személyesen kell Gottwald elvtársnak jelentést tennie. Idáig már két ízben voltak fenn a kerületi párttitkárok 2-2 napra. Nevezett még elmondotta, hogy a B. Bystrica-i kerület az eredetileg kiszabott 5000 adminisztratív erő átvitelét a termelésbe már túlhaladta. Szép számban adnak erőket az OKD-ra is. Beszélgetés közben a gyár igazgatója megjegyezte, hogy amit tegnap este 11-óráig másfél órás előadásban a protokollszokásról előadtak, már csak nagyon keveset tud. Ugyanis az összes vezetőket Fülekről (üzem, nemzeti bizottság, Párt stb.) és a kerületből, akik részt vettek az ünnepségen, másfél órás előadáson oktatták a protokoll előírásaira és felhívták figyelmüket annak szigorú betartására. Ezt az előadást a delegáció érkezése alkalmából rendezték. Az elvtársak beszélgetés közben elmondták, hogy a rimaszombati magyarság nagyon bosszankodott, hogy miért nem oda ment Révai elvtárs beszélni.

Összegezve Révai elvtárs szlovákiai tartózkodását, meg lehet állapítani, hogy az a vezetőkre, de legfőképpen a Szlovákiában élő magyarságra igen mély hatást gyakorolt. A magyarságnak kétségtelenül egy nagyfokú önbizalmat adott. A szlovák elvtársaknak pedig – akik között is népszerű Révai elvtárs – segítséget a magyaroknak még fokozottabb, aktívabb bekapcsolására az építőmunkába. De ezen kívül hivatalos formát adott beszédében a magyar kormány álláspontjáról a Szlovákiában élő magyarságot illetően, nemcsak abból a szemszögből, hogy mint magyarokkal mi történik, hanem hogy a velük kapcsolatban foganatosított intézkedések mennyiben szolgálják a proletár internacionalizmus, a béke megvédése, a lenini-sztálini nemzetiségi politika helyes alkalmazásának ügyét. Ezen szempontok figyelembe vételével – az igen rövid ott-tartózkodás alatt is – megállapítható, hogy még nagyon sok teendőjük van a szlovák elvtársaknak ezen a téren amellett, hogy már vannak eredményeik is. (Vannak magyar feliratok, a Csemadok működik, magyar gimnázium van, stb.) S ha szlovákiai viszonylatban szemléljük a dolgokat, még inkább meggyőződhetünk arról, hogy ezek fejlődésben vannak s ennek legkomolyabb bizonyítéka és biztosítéka, hogy a Párt felismerte ennek a kérdésnek jelentőségét, aminek nyilvánosan is Bacílek elvtárs adott kifejezést nyitrai beszédében. Természetesen még úgy a magyar, mint a szlovák dolgozók között vannak, akik mást vártak Révai elvtárs füleki látogatásától. A jelenlévő Szabó Béla, az Új Szó munkatársa közlése szerint többen csalódottak voltak, amikor Révai elvtárs beszédében feltette a kérdést „Tudjátok-e, hogyan segítettünk a Szlovákiában élő magyarokon akkor, ….”. Itt azt várták egyesek, hogy Révai elvtárs vádbeszédet fog tartani a szlovákok ellen. Amikor látták, hogy nem ez történt, ezek az egyesek csalódottan kezdtek elszállingózni. Vagy pld. a szlovák nemzetiségű állomásfőnök – a helyi nemzeti bizottság elnökének közlése szerint – hangoztatta, hogy „miért jön ide a magyar kormánydelegáció pont Fülekre, mi keresni valója lehet itten, talán szítani akar a szlovákok ellen, vagy milyen okból kifolyóan – ő ezt nem érti”. Az ilyen megnyilvánulások ellen, amely elenyésző kis rész, a magyar és a szlovák dolgozókra látható jó hatással volt Révai elvtársék látogatása, amely erősítette a csehszlovák és magyar nép barátságát és konkrétan megjelölte az itt élő magyar dolgozók álláspontját minden kérdésben.

 

Füredi

Főkonzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – admin., Csehszlovákia, 43. d., 002766/1951.

 

 

19.

 

Pozsony, 1953. január 19. Füredi József pozsonyi magyar főkonzul jelentése a Csemadok vezetőségében lévő ellentétekről és azok előzményeiről.

 

4 példány:

2 Központ

1 Prága

1 Irattár                                                         SZIGORÚAN BIZALMAS!

 

7/szig.biz.1953.-pol.              Pozsony, 1953. január 19.

Tárgy: CSEMADOK-kal kapcsolatos értesülések.

 

  1. hó 16-án este felkeresett hivatalomban Lőrincz elvtárs és elmondta, hogy a Nemzeti Arcvonal Közp. Akcióbizottság ülése után beszélgetett hosszabb ideig Široký elvtárssal, akit tájékoztatott a CSEMADOK-kal kapcsolatos kérdésekről, közöttük az általam 150/szig.biz.1952. sz. jelentésben közölt, a CSEMADOK vezetőségében levő ellentétekről. Amikor Široký elvtársnak megmondta, hogy Balogh-Dénest most vették fel a pártba, Široký elvtárs nagyon dühös lett, mert szerinte Balogh trockista volt, ezért ő mindig megakadályozta, hogy Balogh-Dénes a pártba bekerüljön.

Lőrincz elvtárs elmondta a közte és Balogh-Dénesék közötti ellentétek előzményeit. A CSEMADOK alakuló közgyűlése előtt Balogh-Dénes irányításával egy akció folyt, hogy a megalakítandó CSEMADOK elnöke Major István elvtárs, főtitkára pedig Balog-Dénes legyen. Ezt az elgondolást Kugler elvtárs és még sokan mások támogatták. A közgyűlés előtti napon Lőrincz elvtárs, Major István elvtárs és Fábry elvtárs a Pártban beszélt Široký elvtárssal, akivel közölték, hogy kiket akarnak megválasztani elnöknek, főtitkárnak. Široký elvtárs ezt nem tartotta helyesnek, mert véleménye szerint Major István elvtárs nem lehet a CSEMADOK elnöke, mert mint mondta, reszlovakizált, azonkívül pedig a múltban főleg politikai ténykedést fejtett ki, a CSEMADOK pedig kultúregyesület. Ezért Široký elvtárs és a Párt álláspontja szerint Lőrincz elvtársnak kellett az elnökséget vállalni. Balog-Dénes pedig nem volt párttag akkor, és Široký elvtárs rossz véleménnyel volt a személye iránt, ezért Fellegi lett a főtitkár. Már a közgyűlésen is és azóta állandóan hangoztatták többen, hogy jobb lett volna a másik megoldás, és Fellegi elvtársat állandóan támadták is.

Lőrincz elvtárs közölte, hogy másnap, f. hó 17-én lesz a CSEMADOK-nak elnöki ülése, 18-án pedig központi bizottsági ülést tartanak a CSEMADOK-nál.

A Közp. Biz. ülés után, 18-án este meglátogatott lakásomon Fábry elvtárs és Dénes elvtárs a Kassai Kerületi Nemzeti Bizottság elnökhelyettese és a CSKP Központi Bizottságának tagja. Mindketten részt vettek a CSEMADOK ülésein, és véleményük szerint még eddig nem volt ilyen egységes, magas színvonalú CSEMADOK-ülés. Varga közp. titkár jó beszámolójához sokan hozzászóltak és a hozzászólások nagyon értékesek voltak. A Közp. Biz. napirendjén két kérdés szerepelt, a népnevelő munka megjavítása és a nacionalizmus ellen folytatandó harc a szlovákiai magyar nemzetiségiek között.

Lőrincz elvtárs az elnöki megnyitójában közölte, hogy pár nappal azelőtt beszélt Široký elvtárssal, aki nagyon elítéli azokat a nacionalista megnyilvánulásokat, amelyek az utóbbi időben a CSEMADOK-nál tapasztalhatók. Lőrincz elvtárs nyilván már az előző napon megtartott elnöki ülésen is közölte Široký elvtárs véleményét és ezzel elejét vette, hogy a Közp. Biz. ülésen felvetődjenek azok a problémák, amelyek az utóbbi időben foglalkoztatták a közp. vezetőség több tagját.

Örvendetes dolog, hogy a CSEMADOK Közp. Bizottsága nagy felelősségérzettel foglalkozik az időszerű, fontos feladatokkal, azonban emellett fennáll az a valószínűség is, hogy Lőrincz elvtárs Široký elvtárs véleményének közlésével elfojtotta a bátor kritikát, amelyet a Párt új alapszabályzata kötelességévé tesz minden párttagnak. A Pártnak és a kormánynak az itt élő magyarok jogegyenlőségét biztosító bizalmas rendeletét kevés kivételtől eltekintve nem hajtották végre úgy, ahogy az elő volt írva, a megadott határidőre, ami jogosan váltotta ki több felelős CSEMADOK-funkcionárius elkeseredését és bizonyára erre akarták felhívni a Párt illetékes felső vezetőinek a figyelmét.

Dénes elvtárs elmondta, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban kifogásolják az itt élő magyarok, hogy Zápotocký és Široký elvtárs különböző alkalmakkor mondott beszédeikben csak a csehek és a szlovákok nemzeti arcvonaláról beszél és nem említik meg a magyarokat és a többi más nemzetiségűeket. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy a magyarokat nem számítják a nemzeti arcvonal egyenlő tagjának, ami véleményem szerint túlzás, mert az utóbbi időben többször hangsúlyozták ki az itt élő magyarok jelentős hozzájárulását a szocializmus építésében. Fábry elvtárs ezzel kapcsolatban elmondta, hogy amikor az előző szervezeti szabályzatát a pártnak magyar nyelven is ki akarták adni, ő kifogásolta, hogy abban nem voltak csak a csehek és a szlovákok mellett feltüntetve és állítólag Široký elvtárs akkor ezt a kérdést azzal indokolta, hogy a magyarok párttagságának az ügye még folyamatban lévő ügy, ezért nem időszerű a szervezeti szabályzatba[n] megemlíteni a magyarokat is.

Pár héttel ezelőtt, amikor a Priesol-ügyben David elvtárs Kassán volt, valaki felszólalásában a magyar nemzetiségi kisebbségről beszélt, amit David elvtárs erélyesen visszautasított, mondván, hogy csak addig lehetett az itt élő magyarokat kisebbségnek tekinteni, amíg el voltak nyomva, de amikor biztosítják nekik az egyenjogúságot, akkor már nem kisebbség, hanem nemzetiség.

 

Füredi

főkonzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 54. d., 00226/1953.

 

 

 

20.

 

Pozsony, 1953. február 4. Füredi József pozsonyi magyar főkonzul jelentése a komáromi Magyar Területi Színház ünnepélyes megnyitásáról.

 

4 példány:

2 Központ

1 Prága

1 Irattár                                                                     B I Z A L M A S !

45/biz.1953.-pol.                  Pozsony, 1953. február 4.

Tárgy:             Komáromi Magyar Területi Színház

megnyitása.

Melléklet: 2 drb. és 7 drb. fénykép6#

 

  1. évi jan. 31-én ünnepélyes keretek között nyitották meg Komáromban a Magyar Területi Színházat. Már a megnyitás előtti napokban több szlovák vezető elvtárs érdeklődött, hogy elmegyek-e a megnyitásra, mert ők is el fognak menni. Ezek között volt Ďuriš, Sýkora, Gosiorovský elvtárs. A kormányátszervezéssel kapcsolatban azonban Ďuriš és Sýkora elvtárs Prágába utazott, Gosiorovský elvtárs pedig egyéb közbejött elfoglaltsága miatt nem tudott eljönni.

A Párt részéről Benada elvtárs jelent meg és beszélt az ünnepségen. A Megbízottak Testülete nevében Sýkora elvtárs helyett Peter Marušiak elvtárs tartott beszédet. Kubač elvtárs magyar és szlovák nyelven mondott beszédet. A szlovák elvtársak beszédei nagy hatást gyakoroltak a jelenlévőkre, amelyek között nagyszámban voltak különböző szlovák funkcionáriusok, s legjobb ipari és mezőgazdasági dolgozók. A CSEMADOK részéről Lőrincz elvtárs beszélt magyarul és Fellegi elvtárs, a színház igazgatója magyarul és szlovákul tartotta megnyitó beszédét. A színház megnyitásán jelen volt Gíreth közlekedésügyi megbízott, Tereň elvtárs, a pozsonyi Nemzeti Színház igazgatója, a nyitrai színház igazgatója, valamint több színházi és egyéb kulturális személyiség.

Nagy jelentőséget tulajdonítottak a Magyar Területi Színház megnyitásának, ami abból is kitűnt, hogy nagy apparátussal vonult ki az Állami Film és a Rádió és úgyszólván az egész előadásról felvételeket készítettek.

Az előadásra várták Urbán Ernőt is, aki sok segítséget tudott volna nekik nyújtani a darabbal kapcsolatban, tekintve, hogy Urbán Ernő darabjával, a „Tűzkeresztség”-gel nyitották meg a színházat. Általában az előadás nagy sikert aratott, látszott, hogy lelkiismeretesen felkészültek a bemutatóra, azonban vannak még hiányosságaik, amelyeket ki fognak tudni küszöbölni.

Az előadás után nagy vacsora volt, amelyen azonban a késői időre való tekintettel nem vett részt Kubač, Benada, Marušiak és Gíreth elvtárs. Kár, hogy nyilvános vitát nem rendeztek az előadás után a darabbal kapcsolatban.

A Magyar Területi Színház megnyitásával kapcsolatban a Pravda II. 2-i és az Új Szó II. 3-i száma írt.

Füredi

főkonzul

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – admin., Csehszlovákia, 36. d., 02634/1953.

 

21.

 

Pozsony, 1954. április 27. Füredi József pozsonyi magyar főkonzul jelentése a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes bemutatkozó előadásáról.

 

Készült 5 pld.-ban

3 pld. Központnak

1   ’’   Követségnek

1   ’’   Konzulátuson                                      SZIGORÚAN TITKOS!

 

6/1/szig.titk.1954.I.                          Pozsony, 1954. április 27.

Tárgy:             A szlovákiai magyar népi együttes

bemutatkozása.

Melléklet: 1 drb.

 

A szlovákiai magyar népi tánc- és énekegyüttes f. évi április 25-én tartotta első bemutatkozó fellépését a pozsonyi Nemzeti Színházban. Az előzetes tervek szerint a magyar népi együttes pozsonyi bemutatkozása ünnepélyes keretek között kellett volna, hogy lefolyjon, azonban ez nem úgy történt. Az együttes vezetője, Béres elvtárs azt a felvilágosítást kapta a Pártban, hogy az SZLKP részéről Benčič elvtárs fog beszélni, a CSEMADOK részéről pedig Lőrincz elvtársnak kellett volna beszélni, azonban mindketten anélkül, hogy ezt lemondták volna, egyszerűen nem mentek fel a színpadra, így Béres elvtárs kénytelen volt az utolsó pillanatban készíteni egy rövid megnyitó beszédet, amelyet ő mondott el a színpadon. A közönség azt várta, hogy a műsor után fogják az illetékes szervek üdvözölni az új magyar népi együttest, azonban erre sem került sor, csak az SĽUK részéről adtak át virágot az együttesnek a színpadon üdvözlő beszéd nélkül.

Az előadáson megjelent Strechaj, Kubač, David, Púll elvtársak, egypár megbízott és a baráti államok főkonzuljai. Az előadásra meghívták a CSEMADOK Központ választmányának tagjait és a vidéki szervezetek vezetőit is, amely a közönség jelentősebb részét tette ki. Az új együttes ének- és táncszámait a közönség nagy tetszéssel fogadta, amelyhez hasonlítva kissé feltűnő volt a szlovák vezető elvtársak kimért, közömbös magatartása. Az egyes számok után láthatóan udvariasságból tapsoltak egy kicsit, az ismétléseknél pedig egyáltalában nem tapsoltak. Strechaj elvtárs pl. a szünet után kint maradt a dohányzóban, a szovjet főkonzul is eltávozott a szünetben, csak a helyettese maradt ott. Az előadás után pár szóval kifejeztem Strechaj és Kubač elvtársnak, hogy szép esemény volt a magyar népi együttes bemutatkozása, amelyet a párt és kormány gondoskodása tett lehetővé. Strechaj elvtárs igen fagyosan azt válaszolta, hogy ők a sztálini nemzetiségi politika alapján gondoskodnak az itt élő magyarság kultúrfejlődéséről.

Érthetetlen volt számomra a szlovák vezetők közömbös magatartása egy ilyen politikailag jelentős esemény alkalmával. Előzőleg többször értesültem arról, hogy a segítség helyett inkább nehézségeket támasztottak az illetékes vezető szervek a népi együttes munkájában. Ennek véleményem szerint egyik oka az, hogy a szerveknek az volt az álláspontja, hogy a szlovákiai magyar népi együttes feladata a szlovákiai magyarok népművészetének a feldolgozása és a cseh és szlovák, szovjet művek tolmácsolása, nem pedig a magyarországi énekek és táncok bemutatása, mert erre a magyarországi népi együttesek hivatottak.

Valóban helyes az az álláspont, hogy a szlovákiai magyar népi együttes fő feladata az itteni népszokások, dalok, táncok felkutatása és bemutatása, amelyre az új népi együttes törekszik is, amint a mellékelt műsorból ez ki is tűnik. A népi együttes műsorának összeállításánál azonban nagy szerepet játszott, hogy még nincsenek olyan szakembereik, akik az itteni népi táncokat és dalokat nagyobb számban feldolgozzák. Az itteni népdalok feldolgozásánál segítséget kaptak Suchoňtól és Rajter Lajostól. Az együttes műsorában magyar zeneszerzők kórusművei és táncszámai is szerepeltek, közöttük egy 1848-as verbunkos, melyet korhű magyar huszár egyenruhában táncoltak.

A magyar népi együttes tagjai Szlovákia különböző részeiről kerültek az együtteshez, képzettségük és foglalkozásuk a legkülönbözőbb, ennek dacára sikerült egy egységes lelkes kollektívát kialakítani. Első fellépésük alkalmával sikert arattak fegyelmezett magatartásukkal és alapos felkészültségükkel. A számbelileg kis énekkar olyan teljesítményt nyújtott, hogy a szakkörök nagy elismeréssel nyilatkoztak erről. A táncegyüttes tehetséges tagokból áll, különösen nagy sikere volt az üveges táncnak. A képzettebb koreográfus hiányának tudható be, hogy a különböző táncszámaikban a táncok nem elég változatosak. A kukoricafosztás c. tánckompozíciójuk itt úttörő munka a falusi népszokások feldolgozásában, eddig ilyen irányú táncjátékot a SĽUK sem vett műsorára. Helytelen volt a program összeállításában, hogy egy műsor keretében sokat akartak bemutatni, így az előadás kissé hosszú volt. Egypár gyengébb szám kihagyásával le lehetett volna rövidíteni a három órás műsort. A tehetséges együttesnek véleményem szerint szüksége lenne egy koreográfusra, aki segítséget nyújtana ahhoz, hogy feldolgozzák Szlovákia magyarlakta vidékeinek gazdag népi kincseit.

A bemutató előtt Béres elvtárs, az együttes vezetője személyesen meghívott az előadás után Hodyban rendezendő vacsorára, melyre meghívta a szlovák illetékes szervek képviselőit, a SĽUK, a Lúčnica és az ukrán népi együttes vezetőit, valamint a CSEMADOK Központ vezetőit. A CSEMADOK Elnöksége az előadás napján, de. rendkívüli elnökségi ülést tartott, amelyen Lőrincz elvtárs úgy tájékoztatta az Elnökség tagjait, hogy a népi együttes vezetése és program összeállítása politikailag nagyon helytelen és ezért a CSEMADOK vezetőségének nem szabad azonosítani magát azzal. Olyan határozatot hozott a CSEMADOK Elnökség, hogy az előadás utáni vacsorára a CSEMADOK vezetői részéről senki sem fog elmenni. A vacsorán megjelent Rusko, a Kultúrügyek Megbízotti Hivatalának képviselője, Mojzes, a SĽUK igazgatója és a SĽUK karmestere és koreográfusa, az ukrán népi együttes igazgatója és még több szlovák kulturális személy. Eljött Vajda elvtárs, a CSEMADOK Központ egyik titkára is, aki azonban kijelentette, hogy a de. hozott határozat alapján csak a saját felelősségére jött el és számít arra, hogy ennek személyére nézve súlyosabb következményei is lehetnek. Amint mondotta Vajda elvtárs, nem tudta megtenni, hogy ne jöjjön el akkor, amikor a magyar népi együttes hosszú fáradságos munka után sikerrel bemutatkozott és a szlovák elvtársak is eljönnek. Szégyellte volna, hogy a CSEMADOK-tól a vacsorán ne legyen ott senki.

Az ünnepi vacsora lelkes hangulatban folyt le, a megjelent szlovák személyek pohárköszöntőikben kihangsúlyozták a magyar népi együttes megalakulásának politikai jelentőségét és a szlovák-magyar barátság és testvéri együttélés kedvező alakulását. Az előadásra és a vacsorára már előzőleg meghívták Ferencsik János Kossuth-díjas karmestert, aki el is jött.

Az előadás után a színházban beszélgettem Kugler János elvtárssal, aki közölte velem, hogy a CSEMADOK Elnöksége azért hozta a fenti határozatát, mert nem ért egyet a magyar népi együttes vezetésével és műsorpolitikájával. Szerintük kevés orosz szám van a műsorban, azonkívül olyan a műsor összetétele, hogy az jogosan sértheti a szlovákok érzékenységét. Véleményem szerint – amint a mellékelt műsorból is kitűnik – ez az állítás teljesen alaptalan és jellemző a CSEMADOK vezetésében meglévő opportunista szellemre, mely mind nagyobb ellenszenvet vált ki a CSEMADOK-tagság körében. Kugler elvtárs közlése szerint a vacsorát azért ellenezték, mert a magyar népi együttes nincs olyan anyagi helyzetben, hogy vacsorát rendezzen. Béres elvtárs közlése szerint a vacsora rendezését már előzőleg megbeszélte a CSEMADOK Központban, ahol azt nem ellenezték. Az együttes tagjainak egyébként is kellett volna vacsorát adni és arról volt szó, hogy meghívnak még 10-15 személyt, amely indokolt egy új együttes első sikeres bemutatkozása után. Ezt a többi népi együttesnél is megtették. Béres és Vajda elvtárs közölte azt is velem, hogy Lőrincz elvtárs nagyon helytelennek tartotta azt, hogy Béres elvtárs meghívott engem is Hódiba, mert véleménye szerint ez a szlovák elvtársak előtt félremagyarázásra adhat alkalmat. Bonislavská elvtársnő pedig azt közölte velem, hogy Lőrincz elvtárs minden alkalommal lebeszéli őt arról, hogy a Magyarországról érkező kulturális személyeket kivigyék Hódiba, holott ezek a látogatások nagyon sok konkrét segítséget jelentenek a fiatal tapasztalatlan együttes számára. Lőrincz elvtárs magatartása, melyet rákényszerít a CSEMADOK többi vezetőire is, annak tudható be, hogy fél attól, hogy az itteni magyar személyekkel és szervekkel való kapcsolatunk a szlovák vezető körök előtt azt a látszatot keltheti, hogy ezzel a magyar nacionalizmust erősítjük, holott éppen ellenkezőleg, minden alkalmat megragadunk arra, hogy kihangsúlyozzuk a magyar és szlovák dolgozók közötti testvéri kapcsolatok elmélyítésének fontosságát. Az is lehet, hogy a szlovák vezetők részéről kifogásolták Lőrincz elvtárs előtt azt, hogy érintkezünk a magyar kulturális szervekkel és Lőrincz elvtárs ennek alapján tanúsít ilyen magatartást.

Vajda elvtárs közölte velem azt is, hogy f. évi április 8-án Pozsonyban megrendezett magyar irodalmi estre a CSEMADOK Központ vezetői azért nem jöttek el, mert nem értettek egyet azzal, hogy ott csak szlovák nyelvű beszéd lesz. A meghívón és az újságokban mint rendezője az irodalmi estnek a Szlovák Írószövetség és a CSEMADOK volt feltüntetve.

Béres elvtárs és Vajda elvtárs elmondták, hogy Lőrincz elvtárs állandóan kifogásolja a konzulátussal való érintkezésüket, amelyet kulturális anyag beszerzése végett tartanak fenn velünk.

Az új magyar népi együttes körül tapasztalt jelenségek azt mutatják, annak ellenére, hogy hivatalosan eldöntötték a magyar népi együttes megalakulásának szükségességét, azok a szervek, amelyeknek segíteniük kellene őket, közömbösek velük szemben, erre jellemző, hogy nagy harcot kellett folytatniuk, hogy otthont biztosítsanak az együttes számára, azért, hogy zongorát kapjanak, kifogásolták, hogy miért kell az együttes tagjainak csizma, nem biztosították számukra a ruhákhoz szükséges anyagot és megfelelő pénzösszeget. Az együttes vezetője a ruhaanyagot csak úgy tudta beszerezni, hogy felhasználta a fél évre rendelkezésükre bocsájtott pénzösszeget és a cseh elvtársak Prágában segítették őket az anyag megszerzésében. Az együttes tagjainak lelkes magatartására jellemző, hogy ha kell, lemondanak egy havi fizetésükről, csak hogy a ruhákhoz szükséges anyagot beszerezhessék. Ugyanakkor, amikor a többi népi együttesnek – így az újonnan alakult ukrán népi együttesnek is – saját autóbuszuk van, a magyar népi együttes eddig semmilyen járművet nem kapott. A vezetők kénytelenek vonaton utazgatni népdal és népi táncok gyűjtése során. A legfeltűnőbb Klokoč kultúrmegbízott rosszindulatú magatartása, aki egyszer már nyíltan kijelentette, hogy neki semmi köze a magyar népi együtteshez, holott a többi együttes hozzá tartozik. Klokoč a bemutatón sem jelent meg.

Végeredményben megállapítható, hogy a párt és kormány helyes politikája biztosítani kívánja az itt élő magyarság kulturális fejlődésének lehetőségeit, de a szlovákiai illetékes szervek, így legfőképpen a CSEMADOK Központ ahelyett, hogy a legmesszebbmenő segítséget nyújtaná a fiatal népi együttesnek, igyekszik lejáratni azt. A program előkészítésénél nem tisztázták a vitás kérdéseket és ahelyett, hogy az előadás után közösen megállapították volna az ő általuk vélt hibákat és azok kiküszöbölésének módját, tüntetően megtagadtak minden közösséget az együttessel és ezzel érdemtelenül sértették meg e lelkes, minden áldozatra kész kollektíva önérzetét. Kugler elvtárs olyan kijelentéseket is tett, mely szerint lehetséges, hogy két-három hónap múlva az együttesnek fel kell oszlani, mert eddig nincs biztosítva fenntartásuk költsége. Ettől, véleményem szerint nem kell tartani, de számolni kell azzal, hogy sok nehézséget kell leküzdeniük.

Az Új Szó április 28-i számában megjelent Egri Viktor cikke a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes bemutatkozásáról. Egri kiértékelése minden tekintetben helytálló. E cikk azonban még élesebben rávilágít a CSEMADOK vezetőinek fentebb közölt helytelen magatartására. Feltehető, hogy végül is a helyesebb álláspont kerekedett felül és ennek alapján írta meg Egri Viktor az Új Szóban kiváló bírálatát.

 

Füredi s. k.

főkonzul

 

Magyar Országos Levéltár, Pozsonyi Főkonzulátus – TÜK, 5. d., 6/1/szig.titk.1954.I.

 

 

 

22.

 

Pozsony,1954. november 10. Mányik Pál pozsonyi magyar főkonzul jelentése Ctibor Štítnickýnek a pozsonyi Petőfi-szobor újbóli felállításának tervére vonatkozó közléseiről.

 

Készült: 5 pld.                                                T i t k o s !

3 Központnak

1 Nagykövetségnek                           Bratislava,1954. november 10.

1 Főkonzulátuson                              Tárgy: Beszélgetés Štítnický elvtárssal.

36/10/1954.titk.

Előadó: Bényi

 

Néhány nappal ezelőtt beszélgettem Ctibor Štítnický elvtárssal, a Szlovák Írók Szövetségének főtitkárával. Részletesen érdeklődött a hybbei Balassi-emlékünnepséggel kapcsolatos véleményemről. Elmondta, hogy nagyon gyorsan kellett intézkednie, mert négy nappal az ünnepség előtt kapta meg a kultúrügyi szervek és a pártközpont hozzájárulását.

Megemlítette, hogy a jövőre vonatkozóan is igen szép terveik vannak. Céljuk az, hogy lehetőségeikhez képest a legtöbbel járuljanak hozzá népeink barátságának elmélyítéséhez.

A jövő évben április 4-én van hazánk és Pozsony felszabadulásának 10. évfordulója. A felszabadulás ünnepének közös napján szeretnék Petőfi eredeti szobrát ismét ünnepélyesen visszaállítani. A szobrot a 20-as évek elején soviniszta elemek döntötték le. A szobor csak kisebb sérüléseket szenvedett és jelenleg egy pozsonyi családnál van elhelyezve. A Petőfi-szobor eredetileg a pozsonyi Duna-part egyik központi helyén, a Roosevelt téren volt. Ott a jövőben egy szlovák klasszikusnak a szobrát akarják elhelyezni, s így Petőfi szobrának helyéül a Šafáriková teret szemelték ki, amely a város főútvonala mellett fekszik. Az időpontra vonatkozóan megemlítette Štítnický elvtárs, hogy nem lehet méltóbb napot találni a világszabadság nagy harcosa szobrának visszaállítására, mint a magyar és szlovák nép felszabadulásának közös ünnepét.

Az előzetes tervek szerint Prágából kormánydelegáció érkezne Pozsonyba, amelynek tagjai a Petőfi-ünnepségen is részt vennének. Éppen ezért Magyarországról is ennek megfelelő összetételű küldöttséget fognak meghívni. Nagyon örülnének, ha ez alkalomból a legnevesebb magyar költők és írók is eljönnének Pozsonyba. Štítnický elvtársnak láthatóan igen jólesett, amikor terveikre azt válaszoltam: nagy öröm számunkra, hogy a Szlovák Írószövetség ilyen méltó ünnepségek során emlékezik meg a magyar irodalom nagyjairól (Jókai, Balassi, Petőfi), amikor pedig tudjuk, hogy még saját klasszikusaikkal szemben is sok adósságuk van.

Ezt követően egy közös magyar-szlovák ünnepi irodalmi estre akarnak meghívni fiatal költőket és írókat. Ennek napját még pontosan nem jelölték ki, de terveik szerint a jövő tavasz egyik vasárnapján lenne.

A beszélgetés során Štítnický elvtárs elmondta, hogy igen örülnének, ha Magyarországon – pl. május 9-én, Csehszlovákia felszabadulásának napján – a Magyar Írószövetség is rendezne csehszlovák irodalmi estet itteni írók és költők részvételével.

Kérem, szíveskedjék illetékes hatóságok tudomására hozni a csehszlovák elvtársak terveit. Helyes lenne, ha magyar részről szintén foglalkoznának a csehszlovák – de különösen szlovák – klasszikusok emlékünnepségeinek vagy a jelenlegi csehszlovák irodalom méltatásának szánt kultúrestek gondolatával.

 

Mányik

főkonzul

 

Magyar Országos Levéltár, Pozsonyi Főkonzulátus – TÜK, 26. d., 36/10/1954.titk.

 

23.

 

Pozsony, 1955. március 31. Mányik Pál pozsonyi magyar főkonzul jelentése a Pozsonyi Központi Nemzeti Bizottságnak a Petőfi-szobor tervezett visszaállítása ügyében a főkonzulátushoz intézett leveléről.

 

Szigorúan titkos!

Készült: 4 pld.-ban                Pozsony, 1955. március 31.

3 pld. Központnak                 Tárgy: Petőfi-szobor visszaállítása Pozsonyban.

1 Főkonzulátuson

Sz: 55/szig.titk.55

Előadó: Bényi J.

 

Korábban – múlt évben – jelentettem, hogy Štítnický elvtárs tájékoztatása szerint csehszlovák részről április 4-én szándékoznak ünnepélyesen leleplezni Petőfi Sándor visszaállított szobrát. Štítnický elvtárs egy későbbi beszélgetés alkalmával azonban közölte, hogy az időpont korai és nem találják megfelelőnek, miután magyar nemzeti ünnep és nacionalista kilengésekre adhat alkalmat.

Egri Viktor elvtárs szerint a szobor visszaállítását az gátolja, hogy igen sok szlovák klasszikusnak (Fraňo Kráľ, Janko Kráľ, stb.) még nincs szobra.

A Pozsonyi Központi Nemzeti Bizottság most egy levelet#7 intézett a főkonzulátushoz. Ebben előadja, hogy megteremtették a lehetőségeket és eszközöket Petőfi szobrának visszaállításához. Kéri a főkonzulátus tanácsát, vagy javaslatát, hogy hol állítsák fel a szobrot. Példaként hat javaslatot ismertet, Pozsony néhány terét és a Pozsonyligetfalun lévő Janko Kráľ kertet. Legmegfelelőbbnek az első helyen említett Hviezdoslav tér látszik, amely központi fekvésű és az egyik végén Hviezdoslav szobra áll. Érdemes megemlíteni, hogy a Šafárik tér – amelyről Štítnický elvtárs beszélt és amelyik Pozsony egyik legszebb tere – most a javaslatok között szóba se került.

A nemzeti bizottság két héten belül kér választ. A levél különben másolat, amelynek többi példányát nyilván más címzettekhez küldték meg.

Javaslom, hogy a központi nemzeti bizottsághoz olyan válaszlevelet küldjünk, amelyen közöljük: igen nagy megtiszteltetésnek érezzük Petőfi szobrának visszaállítását az általuk kiválasztásra kerülő helyen.

Kérem szíveskedjék állásfoglalását közölni.

 

Mányik

főkonzul

 

Magyar Országos Levéltár, Pozsonyi Főkonzulátus – TÜK, 7. d., 55/szig.titk.1955.

 

 

24.

 

Prága, 1957. január 16. Gábor József prágai magyar nagykövet jelentése, amelyben felterjeszti Bényi Józsefnek, a pozsonyi főkonzulátus ideiglenes vezetőjének beszámolóját a főkonzulátus 1956. október 23. utáni szlovákiai tapasztalatairól.

 

SZIGORÚAN TITKOS

Prága, 1957. január 16.

12/szig.titk.-1957                             Tárgy: Bényi elvtárs jelentése.

1 melléklet.

 

Mellékelten megküldöm Bényi elvtárs, a bratislavai főkonzulátusunk ideiglenes vezetőjének utasításomra megküldött jelentését. A jelentés az október 23-ai és azt követő magyarországi események szlovákiai tapasztalatairól szól, különösen a bratislavai helyzetet véve figyelembe.

A jelentés egyes kitételei nem egészen világosak, ezekről nem volt alkalmam Bényi elvtárssal beszélni. Különösen nem világos Bényi elvt. jelentésében a magyar címerre vonatkozó rész és ezzel kapcsolatban egyes vezető szlovák elvtársaknak az állásfoglalása. Ez annál inkább is meglepő, mert a címerkérdésben Široký és más vezető elvtársakkal való beszélgetésem alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy a csehszlovák vezető elvtársak a Kossuth-címer kérdésének nem ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanak, mint ahogy azt Bényi elvt. leírja.

Mindezeknek a kérdéséknek a tisztázása egyik feladatom lesz, amikor a múlt év október végéről a magyar események következtében elhalasztott szlovákiai hivatalos bemutatkozó látogatásom legközelebbi alkalmával lehetőségem lesz a szlovák vezető elvtársakkal a magyarországi eseményekről is beszélgetni. Ugyanakkor Bényi elvtárssal is bővebben tudok beszélni a felmerült kérdésekről. Bényi elvtárs jelentése is azt mutatja, hogy a szlovákiai látogatásomra a legrövidebb időn belül szükség lesz, nem beszélve arról, hogy már így is bizonyos késéssel történik meg. A szlovákiai látogatást január végére vagy február elejére tervezem, attól függően, hogy mikor érkezik Prágába a magyar kormányküldöttség kereskedelmi tárgyalásokra.

 

Gábor József

nagykövet

Melléklet:

 

A főkonzulátus október 23-át követő tapasztalatairól – Gábor elvtárs felkérésére – az alábbiakban számolok be. Észrevételeinkről a minisztériumnak részletes jelentést küldök.

A budapesti felkelés után a kis létszámú külképviseletnek rendkívüli feladatokkal kellett megbirkóznia. Az egy-két napos határzár, a közlekedés megszűnése folytán naponként igen nagyszámú magyar állampolgár kért a főkonzulátustól tanácsot és anyagi segítséget. A főkonzulátus mintegy 2200 Szlovákiában tartózkodó vagy Bratislaván keresztül hazautazó magyar állampolgár (rokoni látogatáson lévők, hivatalos kiküldöttek, üzemi cserelátogatások részvevői, turisták stb.) ügyével foglalkozott. Ezek részére 18.691 Kčs összegű segélyt fizetett ki. Ez idő alatt négy hajón és egy különvonaton való utazást szerveztünk meg. Ezenkívül kisebb csoportok közös elutazását segítettük elő.

A felkelés napját követően Szlovákiában a hatóságok biztonsági intézkedéseket tettek. Bratislavában és a nagyobb városokban kettős, géppisztolyos rendőrjárőrök sétáltak az utcákon. Mindenhol nyugtalanság volt tapasztalható az emberek között, rendbontásról vagy bármilyen fegyveres akciókról nem tudunk. Egy bratislavai, nagyobb funkcióban levő jogásztól utólag azt az értesülést kaptuk, hogy vidéken letartóztatások voltak. Mindazokat őrizetbe vették, akik a magyarországi eseményekről mint példáról vagy „szabadságharcról” beszéltek. Az ÁVH tisztjei közül ebben az időben számosokat leszereltek (a Belügyi Megbízotti Hivatal egyik osztályvezetőjének közlése). Az értelmiség között mind gyakrabban szóba kerültek az autonómiára való törekvések – mondta nekem egy egyetemi tanár. Ezt igazolta bizonyos fokig Klokočnak, a SZLKP Központi Bizottsága tagjának a Gottwald-emlékünnepen elmondott beszéde is, amit – bár soha nem hallott módon éles volt és nagyrészt a magyarországi eseményekről adott értékelést – nem ismertetett részleteiben a sajtó sem. Az első napokban történt események a szlovákok körében szimpátiát ébresztettek. Ez azonban egyre fokozódó ellenszenvnek adott helyt a határozott ellenforradalmi jelleg miatt és annak folytán, hogy a szlovák sajtó magyar területi követelésekről és irredentista irányzatról adott hírt. Ekkor már magyarellenes hangulatot lehetett észlelni.

A főkonzulátus félfogadásán számos csehszlovák állampolgár – aki valamilyen ügyben érdeklődni jött el – mondta el tapasztalatait. Pl. az utcán, ha magyarul beszéltek, rájuk szóltak, a túlnyomórészt szlovákokból álló munkahelyeken kellemetlenkedtek, sértegették a magyar nemzetiségű dolgozókat. A Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatóintézetének kb. 35 tagú csoportja arról számolt be, hogy a vendéglátó szlovák üzem vezetősége közölte velük: készüljenek fel esetleges internálásukra. Ugyanezt lehetett tapasztalni a bratislavai rendőrhatóságoknál is. Véleményem szerint nem volt helyes a szlovák hatóságoknak az a döntése sem, hogy az ő általuk rendelkezésre bocsátott hajóra beszállt kb. 450 magyar állampolgárt a hajó az ottani téli kikötőbe szállította, s ott nem engedélyezték az utasok partraszállását és nem járultak hozzá a hajó elindulásához sem. Arra hivatkozva tagadták ezt meg, hogy a felkelők több csehszlovák uszályt feltartóztattak Szobnál. Ennek persze az lett a következménye, hogy az utasok internálásról kiabáltak, harsogva követelték a főkonzulátus intézkedését és „internálásukról” írásban értesítették a bratislavai osztrák főkonzulátust.

Egy nagyobb üzem személyzeti osztályának előadója elmondta, hogy a Magyarországról visszatérő dolgozókkal beszélgetniük kell és megmondják nekik, hogy milyen értelmű tájékoztatást adjanak. A kádervéleményekben foglalkoznak azzal is, hogy az illető – ha magasabb beosztásba kerül – milyen magatartást tanúsított a lengyel- és magyarországi események idején. A főkonzulátuson megjelent egy bratislavai orvos és kérte: az Új Szó november 15-i számában vele kapcsolatosan megjelent riportot a magyarországi eseményékről tekintsük úgy, hogy az nem az újságírónőnek vele való beszélgetését adja vissza. Dekan dékán a Komenský Egyetemen tartott gyűlésén bírálta a felkelést és célját a régi horthysta, fasiszta uralom visszaállításának kísérletében jelölte meg.

Jeleň elvtárs belügyi megbízott elmondta, hogy megdöbbentette a Földvári Rudolffal való beszélgetés, aki kijelentette KV-tagsága ellenére, hogy a Szovjetunió kizsákmányolta Magyarországot.

A szlovák párt- és állami szervek vezetői okt. 23. és november 4-e között igen sok megbeszélést tartottak a dél-szlovákiai helyi vezetőkkel annak érdekében, hogy biztosítsák az ország népének nyugalmát.

Ebben az időben csehszlovák részről az Új Szó és Új Ifjúság újságok nagymennyiségű, Magyarországra szánt különkiadását juttatták a felkelők által megszállt dunántúli vidékre. Ugyancsak nagymennyiségű röplapot küldtek a magyarországi forradalmi szervezetek aláírásával.

November 4. után ezt a politikai segítséget a gazdasági téren való segítség követte. Számos esetben azonnali segítséget adtak a szomszédos megyék küldöttségeinek kérésére.

Felelősségre vonták a komárnoi és pozsonyi magyar iskolák diákjait és igazgatóját a különböző „szolidaritási akciók” miatt (fekete szalag viselése, stb.). Az Új Ifjúság szerkesztőbizottsága tagjának közlése szerint több személy leváltását készítették elő a magyarországi események értékelése miatt.

Nagy meg nem értés fogadta november közepén azt a csehszlovák intézkedést, hogy megvonták a Szlovákiában tartózkodó magyar állampolgárok tartózkodási engedélyét és felszólították őket hazatérésre. Ebben az időben ugyanis a vonatforgalom még szünetelt és az elutazás igen nagy nehézségeket okozott a gyermekes anyáknak, öregeknek és nőknek. A főkonzulátus egy ízben csupán két és fél napi haladékot kért mintegy 30 öreg és beteg számára, hogy ez idő alatt vonatot próbál biztosítani részükre. A kérést határozottan elutasították, ami nagy elkeseredést váltott ki az illetőkből.

A főkonzulátushoz kb. november 10-ig kilenc-tíz levél és lap érkezett különböző fenyegetésekkel a fasiszta, reakciós elemektől. Ezenkívül naponta egyszer-kétszer, éjjel-nappal felhívták a főkonzulátust hasonló okból.

A főkonzulátus tábláján az elmúlt időben a népköztársasági címer fekete lakkal be volt festve. November 5-én felhívott Benža elvtárs, a Megbízotti Testület Elnöki Hivatala külképviseleti osztályának vezetője és megkérdezte: mi az oka annak, hogy a címer még mindig be van festve. Néhány nappal később – amikor pedig Kádár elvtárs ismertette a forradalmi munkás-paraszt kormány állásfoglalását ebben a kérdésben – Bacílek elvtárs mondta egy találkozás alkalmával, hogy eljön, lemossa a befestett táblát, hogy kilátsszon a csillag.

Az elmúlt időben jelentős mértékű elhidegülést, barátságtalanná válást lehetett érezni a szovjet főkonzulátus dolgozóinál, akikkel pedig eddig igen szoros és nagyon jó viszonyban voltunk. Ez idő szerint is csak a főkonzulnál érezhető változás, ismét igen barátságosan beszélgetett velünk. A lengyelekkel a kapcsolat végig változatlanul nagyon jó volt. A bulgárokkal sokat beszélgettünk, sokat érdeklődtek. Véleményünkről mindig tájékoztattuk a szovjet főkonzulátus dolgozóit. Az osztrák konzullal nem találkoztam ez idő alatt. A Tito-beszéd másnapján váratlanul felkeresett Drobáć, a prágai jugoszláv nagykövetség titkára. Beszélgetésünk során – amelyről külön jelentést küldök – igen negatív módon értékelte a csehszlovák párt- és kormányszervek állásfoglalását a különböző kérdésekben. Többször hangoztatta, hogy nagy figyelmet fordítanak a lengyel-jugoszláv és magyar-jugoszláv szoros baráti kapcsolatok megteremtésére. A beszélgetés óta még egy ízben keresett személyesen Pozsonyban.

 

Bényi József s. k.

 

Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium – TÜK, Csehszlovákia, 14. d., 00277/1957.

 

 

A szlovákiai „Ki a magyar?” vita

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala az Új Szó Szalon mellékletével együtt 2012-ben széles körű vitát kezdeményezett a „ki a magyar, mi a magyar” kérdéseiről. Az eszmecsere kiindulópontja a szlovákiai magyarság létszámgondjai voltak, az első hozzászólások (közöttük Tokár Géza vitaindítója) az utolsó két népszámlálás közötti 62 ezres magyar fogyásra, annak lehetséges okaira összpontosítottak. A vitához több tucat hozzászólás érkezett. Megszólaltak a szlovákiai magyarság legismertebb közírói, néhány politikusa, fontos értelmiségijei, de megszólaltak fiatalemberek, iskolai pedagógusok és olyanok is, akik egyébként eddig különösebben nem számítottak közszereplőnek. A témát vitaüléseken tárgyalták a 2012-es gombaszögi táborban, később a komáromi gimnáziumban, a szövegek hallhatóak voltak a Pátria rádióban, és hozzáférhetőek összegyűjtve több honlapon. A sorozat szerkesztése Csanda Gábor és Tóth Károly feladata volt. Úgy tűnik, hogy a gondos dokumentáció része a vita koncepciójának. A vita csúcsa 2012 nyarára esik.

A szlovákiai magyar közösség sorsával foglalkozó szakértők viszonylag széles köre vett a projektben aktívan részt. Már csak ezért is érdekes, hogy hogyan fogalmazza meg önmagát, saját mozgásterét az elit egy jelentős létszámú kisebbségi társadalomban.

Külső elemzőként három kérdésre kerestem a választ:

  1. Melyek a nemzeti önképépítés fő elemei egy kisebbségi közösség elitjében?
  2. Milyen mértékben jelentkeznek a felmerült kérdésekkel kapcsolatban azok a törésvonalak, amelyek az anyaországi társadalmat e vonatkozásban meghatározzák? S melyek a közös és eltérő elemek az anyaországi és kisebbségi beszédmódok között az önmeghatározás e vitában felmerülő kérdéseiben?
  3. Hol látja a kisebbségi elit saját mozgásterét a közösség formálásában, és mennyire erősnek véli azokat a többségi akaratokat, szándékokat, véletlenszerű hatásokat, amelyeket nem tud kezelni, vagy amelyeken saját maga nem tud túlkerülni?

Nemzetkarakterológia nélkül

A ki a magyar – mi a magyar kérdésfeltevésnek a magyar szellemtörténetben fontos előzményei voltak. A legismertebb szövegek itt különböző nemzetkarakterológiai próbálkozások köré rendeződtek. A 20-as–30-as évek óta ez a beszédmód vagy megközelítési forma néhány jellegzetes cölöp köré rendeződik:

Először is, ez a típusú identitáskérdés elsősorban azok számára a magyar értelmiségi csoportok számára jelentkezik összetetten vizsgálandó kérdésként, amelyek önmagukat elsősorban nemzeti, etnikai metszetek mentén határozzák meg. Értelmezhető, de sokkal ritkábban merül fel autentikus kérdésként azokban a csoportokban, ahol az azonosságot társadalomszerkezeti, kulturális, jövedelmi, vagy például gender metszetekben határozzák meg. Ebből következően a ki a magyar kérdésre adott válaszok – bármennyire széttartottak is és az őstörténettől a néprajzon át a szociológiáig sokféle metszet megjelent bennük – elsősorban a vita primer kiinduló érzékenységei által definiálódtak. A 20-as–30-as évek vitái iránt modernista paradigmákban gondolkodó közértelmiségiek általában nem érdeklődtek, bár a Szép Szó 1937-es különszámai ebben a tekintetben időben ugyan meg is előzték a híres népi-nemzeti programköteteket, de saját közegükben különösebb izgalmat egyáltalán nem váltottak ki.

Hosszabb szünet után, 1989-et követően jelent meg ismét a téma a közbeszédben, valamilyen módon jelezve, hogy létezik folyamatosság az új politikai gondolkodás és az 1945 előtti identitáspolitika között. Ennek természetesen számtalan, a napi politikai vitákhoz kötődő leágazása támadt. Azonban itt megnyíltak akadémiaibb és kiegyensúlyozottabb megközelítések előtt is a lehetőségek, s a Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály által 2005-ben szerkesztett és kiadott, méltán népszerű kötetben ilyenek is megjelentek. Modernista vagy westernizáló megközelítések számára ez a „ki a magyar?” ügy talán még kevésbé volt életszerű, mint a harmincas évek végén.

A magyarországi „ki a magyar?” viták retorikájában érdekes fordulatot jelentett Budapesten a Műcsarnokban 2012 augusztusában, Gulyás Gábor kezdeményezésére és irányításával megnyílt nagy kiállítás, amely élénk vitákat váltott ki és fontos új hangsúlyokat is megjelenített. A 20-as–30-as évek óta a „ki a magyar?” vitáknak volt egyfajta drámai, pátosszal teli, a társadalompolitikai leírást gyakran morális elemekkel is kombináló alapfonaluk. A résztvevők számára közös kiindulópont volt, hogy itt valami nagy történelmi drámát elemzünk, amelyben ráadásul az események nem is feltétlenül a jó irányba mozognak. Valami közelgő vagy felerősödő negatívum árnyéka tulajdonképpen az alapdiskurzust meghatározta. A műcsarnoki nagy kiállítás ezzel a hagyománnyal szemben megnyitotta a kapukat ironikus, groteszk, tömegkultúra-elemeket tartalmazó és a vizsgált magyar jelleget valamilyen külső, külföldi mintákkal is konfrontáló gondolati pályák és prezentációs formák előtt. Esztétikailag is konzervatív körökben ezt esetenként tarthatták botrányosnak, az közben vitathatatlanná vált, hogy a nemzeti identitás formanyelvét a résztvevők sokban kétségtelenül tágították, akar meg is újították. Ugyanakkor, miközben a kiállítás a szezon kétségtelen legérdekesebb eseményévé vált (Budapesten 2012-ben máshol, másmilyen, esetleg alternatív projektre nem volt sem tér, sem akarat, sem pénz). Így azután projektként valamilyen összefoglaló kurzusreprezentációvá is vált, feltehetően nem véletlenül. A modernista művészek, bár közülük sokan elfogadva az új kereteket, beneveztek a bemutatóra, mégis idegenkedtek az egésztől, mint valamilyen a hátsó bejáraton át becsempészett népi-nemzeti ideológiai csomagtól, és dühösek voltak önmagukra, hogy ezt ők, lám, mert máshol nem lehetett szerepelni, ezt ők mégis itt milyen simán elfogadják. Az MMA vitákkal azonban Gulyás műcsarnoki kurátori programja e kiállítással amúgy is véget ért, és így tulajdonképpen a „mi a magyar?” kiállítás valószínűleg az eredeti elképzelésekhez képest utólag majd a valósnál nagyobb jelentőségűnek fog tűnni.

E nemzetkarakterológiai és reprezentációs vitákból a szlovákiai 2012-es hozzászólásokban szinte semmi sem köszön vissza. A szlovákiai magyar hozzászólókat nem a „nagy magyar sorskérdések”, hanem a szlovákiai magyar közösség problémái érdeklik. Nem köszönnek vissza a történelmi mintakérdések, és nem köszönnek vissza sem a korábbi, sem az újabb identitásretorikai formulák sem. A szlovákiai vita tulajdonképpen egy empirikus statisztikákból kirajzolódó népességfogyásra reagál, és a magyarországi hasonló vitákhoz képest pragmatikus, sőt gyakorlatias.

A summázható válasz egyébként viszonylag egyszerűen összefoglalható. A magyar (Szlovákiában) mindenekelőtt nem szlovák. Köztes állapotok a két etnikum között tartósan nem létezhetnek. Mindenkinek választania kell. S a magyar közösség melletti választás mindenekelőtt a magyar iskola támogatásában, látogatásában, működtetésében jelentkezik. A vitában vannak, akik e megközelítés valamilyen pontjával vitatkoznak. De ők is elismerik, hogy a magyar közösség jelenlegi identitásfelfogásait valamiképpen e sémák uralják.

Másodszor. A szlovákiai vitákban igazán nincsenek éles konfrontatív ideológiai összecsapások. A különböző elképzelhető megoldások közötti szenvedélyes vita részévé vált magának az egész diskurzusnak is. A szlovákiai esetben számomra ilyesmiről nincs szó. Természetesen, írnak inkább modernisták és erősebben nemzetiek. De frontálisan egymással nem ütköznek. Nem mutatnak fel egymással szemben jó és rossz, vagy gyorsan romló hatékonyságú nemzetpolitikákat. Ha vannak is oldalszúrások, gondosan csomagoltak.

Harmadszor. Miközben mindenki a szlováksághoz rendezve határozza végül meg a magyart is, az a szlovákokat kemény kihívásként nem megélő, gyakran nem is burkoltan lekezelő beszédmód, amely a magyar szlovákságképet hosszú ideig meghatározta, sőt Magyarországon a hétköznapi beszédben ma is meghatározza, e képből teljesen hiányzik.

Tulajdonképpen már a „ki a magyar?” viták első szakaszában, az 1830-as években is volt fő külső erő, amely az identitást veszélyeztette, konkrét lépéseivel, szándékaival, érdekeivel számos „magyar” projektet veszélyeztetett. Hol kimondva, hol ki nem mondva, ez a „németség”, az „osztrákok” a Habsburgok, a labancok, vagy ezeknek a jelenségeknek és formáknak valamilyen kombinációja volt. Ez volt a kihívás. A későbbi „ki a magyar?” vitákból a németek eltűntek, az oroszok/szovjetek azonban a helyükön ott soha meg nem jelentek. Velük szemben ideológiailag nem kellett emancipálni a magyar identitásokat. A kisebbségi társadalmakban nyilvánvalóan a többség és annak állama, államigazgatása a kisebbségi közösségeket fenyegető erő. Vele szemben kell védekezni, tőle kell elsáncolódni, az ő hatásait kell közömbösíteni – amilyen mértékben csak lehet. A szlovákká válást, a magát szlováknak vallás könnyűségét, a nyelvi hatásokat, az életviteli jutalmat, az esetleges karrier-pluszokat tartja ma a hozzászólók zöme a legfőbb veszélyforrásoknak a magyar identitások fenntartására. Ha szabad lehet itt, mint minden hasonló esetben a mézesbödön és a korbács valamilyen irányító keverékéről beszélni, akkor mintha a vitatkozók többsége számára fontosabbak lennének a mézesbödönből levezethető veszélyek, mint a korbácsnyomok (amelyekről keveset beszélnek, lehet, mert azok amúgy is nyilvánvalóak és sokat nem érdemes vitatkozni róluk). De a magyarországi, a szlovákiai létre vonatkozó közvéleménybéli sztereotípiákkal ellentétben a szerzők két szempontból is másképp beszélnek. Először is, visszafogottak a szlovákiai politikai rendszer identitásépítő vagy identitásromboló hatásainak megítélésében. Teljesen érthetően környezeti többségi, szomszédsági, iskolai rendszerbeli problémákra utalnak, amikor a nem hozzáértő, de magyar nemzeti kategóriákban gondolkodó anyaországi olvasó esetleg több politikai panaszt, utalásokat, szervezett és hosszú távokon ható rossz szándékokat és hasonló jogkövetelő programpontokat várna. Szó van feszültségekről, aránytalanságokról, eltérő jogi lehetőségekről, mindenféle aszimmetriáról, de nincs szó kikerülhetetlen összecsapásokról, kizárólagos rossz szándékról és alig leplezett folyamatos elnyomásról. Különböző aszimmetriák állandósultak, és hatásuk negatív, de senki sem, még az erősebben nemzetiek sem állítják (legalábbis itt, ebben a szellemi közegben), hogy összefüggő üldözésről és kizárólag intézményesített tervszerű rosszindulatról lenne szó. Persze, az eredmények együttes hatása így is identitást bomlaszt és asszimilál, de szó sincs arról, hogy ez kizárólag politikusi akaratokból következne. Másodszor, még a negatív hatások bemutatásánál is minden esetben szó van a magyar közösségi részfelelősségről is. Még ott is, ahol a szlovák hatás egyértelműen és csak negatívnak tűnően jelentkezik, vannak kijelentések arról, amit a magyar intézményrendszer nem tett meg, arról, amiben a magyar elit tévedett, vagy olyan lépésekről, amik elképzelhetők lettek volna, de mégsem történt semmi adott ponton. Sehol, egyetlenegy szövegben sem találtam kizárólagos mutogatást a többségre, és teljes önfelmentést. Valamennyi szerző a maga témája kapcsán igyekszik nemcsak értelmezni, hanem részben indokolhatóként magyarázni is azokat a különböző negatív mozgási irányokat, amelyekből különböző anómiák alakulnak ki a magyar közösségekben. És ezekből az értelmezésekből próbál azután valamilyen használható cselekvési programot is a maga vagy a szakmai közössége számára meghatározni.

Egy sajátságos ellentmondás látszik az érvelésmódokban. Sok ponton a szlovák iskolarendszeren, a többségi állam logikáján vagy akár a többségi szomszédi hálózatokon nem lehet túllépni. S ezek kezelésében a mozgásterek sokszor szűkek maradtak. De mert cselekedni kell, indokoltan elsősorban a magyar kisebbségi téren belül mégis autonóm módon kivitelezhető ötletekkel, programpontokkal foglalkoznak akkor is, ha ezek önmagukban áttöréseket valószínűleg produkálni nem tudnak. Lehet, hogy ezekben a metszetekben a projektek hatásfoka rossz, és rosszabbul befolyásolják a mozgást. De legalább itt történhet valami.

Az elmúlt néhány év konfrontatív szlovák–magyar identitáspolitikája magyarországi képéhez mérten, egészében a projekt kiegyenlített és sokkal több megértést tanúsít – minden rendszerkritikával együtt is – a szlovákiai rendszerek logikája iránt, mint amennyi belátást vagy empátiát a szlovákiai magyar elit gondolkodásáról a magyarországi kisebbségi ügyekre érzékeny közvélemény itt elképzelne.

Asszimiláció

Ebben a szövegkörnyezetben vetődik fel itt az asszimilációs probléma is. Az asszimiláció legfontosabb csatornái az érintkezés természetes színterei: vegyes párkapcsolatok, vegyes munkahelyek, vegyes etnikumú gyermekközösségek. Ez mind ismételten jelzi, hogy a szlovákiai magyarság egyre több életszférában viszonylag kevéssé különül el, zárkózik be saját hálózataiba, él a többségtől független életet. Nyilvánvalóan mások a nagyvárosi szórványok és a falusi, kisvárosi esetlegesen kisebbségi többségű területek hálózatai. És vizsgálatoknak kellene az e vonatkozásokban is a Kárpát-medencei magyar közösségeket összevetni. De úgy tűnik, hogy például a romániai magyar társadalom igen nagy része a románoktól sokkal elszigeteltebben él, mint a szlovákiai magyarok a szlovákoktól. Ott is vannak persze vegyes intim kapcsolatok, de ezeket gyakran csak igen nagy társadalmi nyomással, családi ellenállással szemben lehet gyakorolni. A lakókörnyezetek sokszor még mindig elkülönülnek, és sokkal kevesebb intenzív interakciós helyzet adódik. Vannak, ahol nem, de ezek nagy részét a romániai magyar politikai gondolkodás eleve sok tekintetben utóvédharcot folytató diaszpórának véli. Olyan helynek, amelynek működtetése nem lehet hosszú távon könnyen kivitelezhető. A szlovák–magyar együttélési kép ezzel ellentétben – legalábbis az itt elemzett vitaszövegekben – sokkal nyitottabb, befejezetlenebb, kiegyenlítetlenebb. Itt mintha sokkal több színtéren volnának közelebb a szlovákok és a magyarok egymáshoz, és éppen ezeknek a helyzeteknek az etnikai elvarratlansága az oka többek között a szövegekben vizsgált problémáknak.

Népességmozgás

A vitaindító az identitáskérdést kifejezetten a népességszám változásához köti. Több hozzászóló jelzi, hogy nem egyszerűen a létszámról, hanem a népességszám egyfajta mitizált csoportazonosság-képző jelentéséről van szó, a félmillió „lélektani határ”, és előbukkan az 1945 utáni etnopolitikailag legsötétebb esztendők emléke is. A fogyást a megszólalók elsöprő többsége az asszimilációs hatásnak és nem csak, de különösen az annak kiemelt hordozójaként [?] megélt vegyes házasságoknak tudja be. A vitában, Gyurgyík László demográfus hozzászólásán kívül, ehhez nincs sok szám. Mások bemutatnak megtapasztalt [?] arányszámokat a vegyes családok gyermekeinek nyelv- és iskolaválasztásáról. Nem világos, hogy helyi mérésekről van szó valamilyen magyar közösségekben, esetleg léteznek hivatkozott és a magyar értelmiség között közkézen forgó statisztikák? Elvben ilyeneknek azért kellene valahol lenniük. Vagy egyszerűen személyes vagy kisközösségekben megélt tapasztalatokat hallhatunk túláltalánosítva?

Gyurgyík hozzászólása, mely szerint a magyar etnikumnak van egy 90%-os magja – amely nyelv és identitás szempontjából is magát ide sorolja és lehet egy 9–10%-os perem, amely csak az egyik mutató szerint sorolja magát egyértelműen ide –, más etnoszok tapasztalatai szerint is valószínűsíthető. Ha a kemény mag lemenne 60–70%-ra vagy ez alá, akkor valóban lehetne az etnikai csoport belső integrációját veszélyeztető mozgásról beszélni. De egy modernizálódó társadalomban, ahol viszonylag magas a hagyományos nyelvhatáron kívüli munkavállalás és intenzív a közösségek közötti személyes érintkezés, itt azért az általa bemutatott arányszámok mellett igazi veszélyekről, nehezen visszafordítható lemorzsolódásról talán még aligha lehet beszélni. Legalábbis mindaddig, amíg nem ismerjük alaposabban e folyamat dinamikáját. Elvben az ilyen etnikai perem a maga konkrétságában folyamatosan változhat, lehetnek kilépők és belépők, és valamilyen időszakban a folyamatoknak lehet a mérlege akár negatív is. De hát itt az etnikai elit megfogalmazhat kívánatos mutatókat. Mondjuk, szeretném 1–2%-kal két-három évente csökkenteni, a mag fele eltolni a puha peremet. De még egy nagy integrációs erejű és kifele is vonzó kisebbségben sem hinném, hogy akár elvileg is 95%-os mag fölé lehetne bárhol is eljutni.

A vitában két-három hozzászólás persze jelzi, hogy a szlovák asszimilációs nyomáson mint legfőbb fenyegető faktoron túl jelentkeznek más tényezők is – például az alacsonyabb születésszám a magyarok között és a romák változó identitása. De ezek hatásának valódi súlyára nincsenek hivatkozások – legalább nagyságrendileg. S természetesen nincsenek számok a vándormozgásokról sem. Pedig azért – legalábbis ami a kiinduló adatokat illeti – nem kellene teljesen a sötétben tapogatózni. Miután a vita egy konkrét veszteségszámból indult ki, néhány próbaszámítás nem rontaná a tisztánlátást (lehet, persze, hogy ezeken már túl vagyunk):

  1. A Kárpát-medencei magyarok alacsony, pontosabban a környező nemzetiségek legtöbbjéhez mérten alacsonyabb élve születéseiről már könyvtárakat írtak. Ha a két népszámlálási időpontban ezek a mutatók ismertek etnoszonként, településtípusonként vagy régiónként, akkor mondjuk a magyar és szlovák mutatókból kiderül, hogy mekkora a valós népmozgalom, s az is belátható, hogy mi lett volna a helyzet, ha a többséghez közelibbek lettek volna a mutatók (persze, nemcsak az élve születési, hanem a haladósági szintek is). A magyarázatok sohasem egyetlenek, de ezért máris látni lehetne, nagyságrendileg mi következik magából az alapmozgásból.
  2. Nem értem, miért nem merül fel az áttelepülési veszteség Magyarországra? Tudjuk, hogy a vándorlás Szlovákiából Magyarországra sokkal kisebb, mint más magyar közösségekből, Romániából, Ukrajnából, Szerbiából. De ezért teljesen elhanyagolható lenne? Hogy mondjuk, családegyesítésből, tanulmányok utáni munkavállalásokból, új házasságokból stb. tíz év alatt ne jött volna ki néhány ezres, talán még nagyobb mínusz? Ráadásul itt nem kellene a sötétben tapogatózni, ezek a számok elvben a magyarországi statisztikákból könnyen kibogarászhatóak.
  3. Legalább kísérletképpen feltérképezhetők lennének azok a veszteségek, amelyeket a szlovák(iai) elvándorlás sodor magával osztrák, német, cseh letelepedés fele. A b. és a c. a legértékesebb, leginkább képzett munkaerőnél azért bizonyára nem elhanyagolható.
  4. S bár elszórt helyi mérések vannak, de összefüggően még keveset tudunk a változó roma identitások hatásáról a magyar etnikai létszámokra. Azt a vita résztvevői is konstatálják, hogy a lemorzsolódás egy része elvben következhet a roma disszimilációból. Akár úgy, hogy a roma mellett második identitásként nem marad meg a magyar (-nyelvűség vagy -identitás), s más sem jelentkezik. Vagy a második, „felső” asszimilációs mintát már nem a magyar, hanem a szlovák fogja jelenteni. Esetleg valakiknél a három együtt? Akárhogy is van, nyomát sem látjuk a magyar identitásvitán belül annak a kérdésnek, hogy akkor tulajdonképpen mit szeretnénk: a romák a magyar etnikai közösség részét képezzék-e (akár második identitással). Vagy bár a létszámra szükség volna, mert nélkülük stabilan és folyamatosan a magyar közösség létszáma a „lélektani határ” alatt reked, de azért nem szeretnénk igazán azt sem, hogy a többségiek, egyáltalán a szlovákiai középrétegek szemében a romákból túlságosan sokan ide, a magyarsághoz kötődnének. Hiszen ez egy konzervatívabb közönség számára „rontaná” az egész etnikai közösség „külalakját”. Akkor mit kellene itt tenni tudatosan? Vagy történik, ami történik?

Ha ezek a tényezők mind hatnak, aligha lesz az asszimiláció, a napi elszlovákosodás számszerű hatása akkora, mint amilyennek a vita résztvevői azt önmagában – „meghatározó faktorként” látják.

A modernizációs lemaradás

Ugyanakkor csak egyetlen hozzászóló említi és ő sem főproblémaként a magyar közösség modernizáltságának kérdését mint asszimilációs problémát. Végül is, felfogásunk szerint minden többségi „természetes” és „tervezett” asszimilációs nyomás leggyakrabban kezelhető lenne modern körülmények között, ha a kisebbségi és többségi miliők modernizációs szintjei egészükben összemérhetőek lennének.

Természetesen nem tehetünk komolyan egészleges, átfogó kijelentéseket az ország szlovák és magyar társadalmi környezeteiről. A miliők közösségekre tagozódnak, vannak erősebben és gyengébben modernizált, nagyvárosi és falusi élethelyzetek. Vannak kisebbségi életstratégiai döntések, amelyek elsősorban a számukra otthonos élethelyzeteket, kulturális miliőjüket favorizálják akkor is, ha azok esetleg korlátozottabb életpályákat, szakmai előmenetelt és talán jövedelmet kínálnak. És választhatnék épp ilyen kisebbségi miliőket, mert azokban valami okból – a kisebbség sajátos kulturális tőkéjéből, külső kapcsolatrendszeréből következően több van.

A 19. századi Felső-Magyarországon a magyar az akkori nyelvhatártól északabbra is a középosztály, a városi rétegek, a képzettebb osztályok (egyik) nyelve volt. Mindez részben persze eredménye volt, különösen a 19. század második felében egy erőszakos iskolapolitikának is, de az igazán csak egy létező kulturális szerkezetet erősítette fel, tette markánssá. A huszadik század elejéig rövid és hosszabb távú magyar asszimilációs folyamatok felerősítették az egész térségben a magyar etnikai jelenlétet.

Érdekes módon azok a mostani hozzászólók, akik aláhúzottan modernisták és pozitívan említik, hogy családjuk történetében is hányféle etnikai elemet találnak – így a magyar mellett szlovákot, lengyelt, németet, esetleg csehet, ukránt –, az asszimilációt mégiscsak egyfajta újabb folyamatként említik. Amikor akkortájt családjuk így magyarosodott, az progresszív elem volt, amikor abból most esetleg valakik kiválnának és szlovákká lesznek, az tiszta veszteség. Csak egy-ketten érzékelik, hogy a családtörténetek is bizonyítják, az azonosulások, nyelvhasználatok – divatok, politikai kényszerek, kívánatos életminták, közvetlen környezeti nyomás és még számtalan más elem hatására – időben változnak.

Az 1918 utáni időkben az államváltásból, a gazdasági átrendeződésből, későbbi politikai erőszakhullámokból és holokausztból is következően, ezt az egykori felső-magyarországi magyarul is beszélő, magyar identitással is rendelkező urbánus réteget a történelem kimosta. Legfeljebb szilánkjai maradtak Kassától a Szepességig, Besztercétől Selmecbányáig. E réteg megroppanásával vagy részleges pusztulásával az országban veszélyesen fogyni kezdtek a magyarnak vagy annak is számító elitcsoportok. Azok, akik magukhoz vonzották volna a falusi kisvárosi magyarokat, sőt azokat a szlovákokat is, akiknek ez a miliő azért tetszett. A hagyományos nyelvhatártól délre egy ideig a magyar kisvárosi elit azért kitartott, viszonylag összefüggő sávjai még ma is léteznek, de az 1945 utáni diszkriminációs politika, a telepítések és áttelepítések, majd a csehszlovák ipartelepítés következményei, tartós hatásai közismertek. Mindebből következően, ha valaki nem akar falusi-kisvárosi közegben szolgáló értelmiségi maradni, vagy talán nagyobb városban, de általában magyarul működő szlovákiai kulturális és médiaértelmiségi lenni (s ez azért nem nagyon nagy munkaerőpiac), akkor a modernizáció életterei számára elsősorban szlovákok lesznek. Ezért is mérik olyan sokan a vitában is a magyar iskolák minőségét abban, mennyire tudják az onnan kikerülőket jól megtanítani szlovákul. S ez nem egyszerűen munkaerő-piaci ügy, legalább annyira megnyíló modernizációs életterek kérdése is. Én elsősorban ennek tulajdonítanám, ha ez valahol valóságos hangulat, amiről valaki a vitában azt mondja: „nem módi magyarnak lenni Szlovákiában – még egymás között sem.”

Elvben mindezen valamennyit változtathatnának a magyarországi határon átsugárzó megtartó hatások. De a hozzászólások ezekre lényegében nem utalnak. A dél-szlovákiai ipartelepítés gondjairól a vitában most nem esik komolyabban szó. Úgy látszik, a probléma annyira átfogó és nyilvánvaló, hogy a közösség most nem kapcsolja azt az identitáshoz, de még a demográfiai ügyekhez sem.

A valóságban azonban, s ezt bár mindenki tudja, szinte külön senki sem hangsúlyozza, a „déli etnikai szalag” magyarországi modernizációs környezete radikálisan eltér a Duna melletti síkságon és az Ipolytól keletre.

A Bécs–Budapest vasút és autópálya mellett intenzív újraiparosodás folyt tulajdonképpen már a 60–70-es évektől, és kezdődött újra a 90-es években. A multik ide települő ipartelepeinek elsősorban pontszerű szakmunkásigénye volt, kis- és középvállalatokat csak szerényebb mértékben vonzottak maguk után. A Duna-hidak e munkaerőpiac-építési stratégiába szervesen beépültek és a minőségi szakmunkásigény egy részét maguknak a folyó szlovákiai oldaláról biztosították. Feltehetően a legminőségibb szakmunkások egy részét sikerült átszívni, a napi ingázás ezeket egyébként a magyar oldalon végül is olcsó alkalmazottakká tette, mert lehetett őket úgy folyamatosan foglalkoztatni, hogy nem kellett hozzájuk infrastrukturális beruházásokat kötni. A vitában nem derül ki, hogy ezekből az emberekből a Duna szlovákiai oldalán képződött-e új helyi magyar munkásarisztokrácia, vagy mégsem. De az ipari igényekből következően az érintett létszámok azért nem óriásiak. Bár ahhoz talán elég nagyok, hogy mellettük mégse maradjanak nagyon értékes szakmai csoportok lekötetlenül. Olyanok, amelyek mégis odavonzanak egy a dél-szlovákiai munkanélküliséget felszívó jövőbeli nagyberuházást. S ha ez mégis elindulna, úgy annak szükségszerűen vetélkednie kellene a munkaerőért a mai magyarországi ipartelepekkel. Talán ellentmondásosan, de a magyarországi oldal azért itt ma mégis gyakorol hatást a túlpart magyar közösségeinek státuszára, helyi identitásának megerősödésére.

Érdekes módon azonban a vitában csak elszórtan, véletlenszerűen, nem kiemelt problémaként jelentkezik az Ipolytól keletre, s különösen a Gömörben, Abaújban, Zemplénben kialakult helyzet. A szlovák határ menti terület Magyarország legelmaradottabb vidékei közé tartozik, térségmegtartó ereje minimális, a korábban ott kialakult ipar zöme elpusztult. Aki felfele törekszik, az a magyar oldalon is menekül innen. Innen a szlovákiai oldalon státuszemelő, modernizációs hatásokat várni, olyanokat, amelyek a helyi magyar közösségeket már csak az általuk kínált szigeteken keresztül is kívánatos alternatívaként jelenítik meg a szlovák nyelvi jövővel szemben, ebben az állapotban várni aligha lehet. A balassagyarmati, putnoki, sátoraljaújhelyi iskolák, helyi könyvtárak persze így is töltenek be fontos etnikai tudatépítő és közművelődési funkciókat a szlovák oldal magyar közösségei számára. De hát ezek hatásrádiusza az anyaországban is minimális.

Mindazonáltal a vitában nem bukkan elő egy furcsa előny, ami most a régió elmaradottságából következik, s ami könnyen nem olvad. Az eddigi etnikai közösségi pozíciók konzerválódtak. Ha gyors felzárkózás kezdődne, ez erősítené az integrációt a szlovák nemzetgazdaságba, és ez a modernizációs típus kiegészítő nyomást jelent a kisebbségi léthelyzetekre. Ha a magyarországi oldalon indulna el valami számottevő, az délre vonzaná azokat, akik nyelvtudásuk, kapcsolati tőkéjük révén abban részt tudnak venni, tehát esetleg növelné az elvándorlást. Ma egyik külső vonzás sem létezik.

S etnopolitikai szempontból a status quo azért nem a legnegatívabb szcenárió. Ráadásul azok a szerényebb összegek, amelyekkel magyar iskolahasználatra akar s tud a budapesti kormányzat rábírni szülőket, nyilvánvalóan attraktívabbaknak tűnnek egy depressziós régióban, mint egy gyorsan gazdagodó vidéken. A jelenlegi pozitív diszkriminációs eszközök itt még hatékonyak lesznek/lehetnek.

Vegyes házasságok

S itt lenne érdekes visszatérni a vitában az identitásromlás egyik sarokköveként megjelenített vegyes házasságok kérdéseire.

Mindenekelőtt egy megjegyzés. Úgy tűnik, hogy e kérdésről sok embernek vannak megfigyelései, személyes tapasztalatai, hiszen a vegyes házasságok nem számítanak ritkaságnak. Azonban olyan cikket nem találtam, amelyben valaki a saját vegyes etnikumú családjában kialakult helyzeteket a személyes konkrétságában mutatta volna be. Vagy ahol a testvérek, sógorok, a rokonság ilyen tapasztalatairól, dilemmáról lenne szó. Vajon miért? Mert a vegyes családokban élők ritkábban használják a szlovákiai magyar médiát és az egész vitáról nem is hallottak? Vagy talán a mégis megszólaló magyar értelmiségiek családjaiban ilyesmi esetleg nem ritka, de egy ilyen fórumon nem felvállalandó?

A vitából nem úgy tűnik, hogy a megszólaló magyar elit ismerne kutatások eredményeit a szlovák–magyar vegyes házasságokról. A létező népmozgalmi és szociológiai adatok különben sem jelenítik meg a „vegyesen egybekelők” társadalmi rétegződését.

Ugyanakkor hasonló vegyes etnikumú posztkommunista államokban, mint az egykori szovjet tagköztársaságokban, vannak vizsgálatok, amelyek az 1980-as és a 2000-es évek adatait vetik össze. A moszkvai Arutunjan csoport észt, grúz és üzbég vegyes házasságokat vizsgált – többségükben oroszokkal – az új köztársasági fővárosokban. Figyelemre méltó, hogy az (új?) vegyes családok összetétele gyorsan változik. Míg az 1980-as években, a szovjet korszak végén a vegyes családok zömmel értelmiségi miliőkből kerültek ki, s talán önmagukban is egyfajta nyitottság, modernizáltság, magasabb iskolai végzettség szimbólumai voltak, addig a mai mozgás ezzel ellentétes. Az értelmiségiek az új államiság első évtizedeiben, az erősödő nemzeti mozgalmak korában egyre nagyobb arányban az etnikumon belülről választottak párt, s a vegyes házasságok aránya gyorsan csökkent. Viszont könnyebben választanak maguknak párt az etnikai elemtől függetlenül az alacsonyabb státuszú és iskolai végzettségűek. Sem ilyen átalakulásról, sem annak hiányáról a szlovák–magyar metszetben nem tudósítanak a hozzászólók. Azonban a szövegeket olvasva mintha az érintettek között inkább lenne szó hagyományosan képzettebb csoportokról. A falusi környezetben valószínűleg az alacsonyabb iskolázottságnak inkább külön élnek, de a kisebb városokban az alacsonyabb iskolai végzettségű miliők már valószínűsíthetően keverednek. Pontosabb nagyságrendek és mozgási irányok ismerete nélkül azonban az ügyről komolyan beszélni azért nem könnyű.

Néhány hete egy pozsonyi kultúrházban találkozót szerveztek Malina Hedviggel. Mint kiderült, a lány valódi celebritás, képes komoly tömeget vonzani mindkét közegből. Természetesen, fogalmam sincs arról, hogy ott hányan voltak magyarok és szlovákok. De szlovákok is szépen voltak. Ők egy kemény, határozott magyar lányra lehettek kíváncsiak, aki, míg politikai jogaiért küzdött, nem érezte magát „etnikailag megsértve” olyan fokig, hogy szoros kötődését, magánkapcsolatait a másik oldalon felégesse. S úgy maradt magyar szimbólum, hogy közben nyilvánvalóan számukra Hedvig hozzájuk is tartozott. A történetnek kétségtelenül van egyfajta interetnikus, demokratikus hozadéka.

A magyar iskola

Az identitáspolitikát nagy részben a hozzászólók a magyar iskolaügyön keresztül érezték megközelíthetőnek. Nyilvánvalóan a legtöbb lakókörnyezetben a magyar iskola az egyetlen magyar kisebbségi intézmény. Annak minőségéről, állapotáról, mozgástereiről beszélve a hozzászólók magáról a kisebbségpolitikáról is beszélnek. Más magyar szervezetről feltehetően személyes tapasztalatuk nincs. A kisebbségi vezetők, aktivisták jó része is mai vagy egykori pedagógus. Számukra is a nemzetiségi iskolaügy lesz a legközelebbi terep.

Ebből következően érthetően egy magyarországi „Ki a magyar?” vitához képest az itt taglalt iskolai súlypontok talán a legegyszerűbben szembetűnő különbségek. Ott e nemzethez tartozás, a nemzeti és etnikai identitás működtetésének az iskola legfeljebb egyik, de semmiképpen sem „legfontosabb” színtere. Itt meg épp ellenkezőleg, sok-sok ember számára a kisebbségi iskolaügy lesz az etnikumépítés és -fenntartás legfontosabb szcénája. A közösségépítés más fórumai, médiától politikai pártokig, ha léteznek, akkor csak valahol messze, távolabb. A kialakult vagy vélt feladatmegoszlás azonban, úgy tűnik, mintha néhány ponton túlterhelné a kisebbségi iskolát. Olyan ügyek kezelését is tőle várjuk, amelyekre nem biztos, hogy igazán felkészült. S utána, persze, számon kérjük rajta, hogy rosszul teljesít.

Háboroghatunk, persze (együtt Hunčík Péterrel) azon, hogy valamelyik szlovák iskolában a diákok közül néhányan a szünetben egymás között magyarul beszéltek. De én tulajdonképpen örülnék annak, hogy a diákok polivalensek voltak/maradtak. A szlovák iskolában kötöttek ki, de tudták, hogy az osztályban, iskolában kik magyarok, vagy hogy kikkel lehet magyarul is beszélni és az iskolai tagságot (egyelőre?) nem fogták fel teljes identitásváltásként. Vegyes etnikumú vagy nyelvhasználatú közösségekben ez a világ legkülönfélébb helyein alaphelyzet. Meg lehet tanulni, fenn lehet tartani a közösség­erősítés legkülönfélébb technikáit ilyen helyzetekben is. A magyar mozgalmak, az önkormányzat, politikai pártok, esetleg maguk az iskolák, ha jól értem, sehol sem működtetnek magyar köröket, fakultációkat szlovák iskolákban vagy egyáltalán szlovák közegben. Nincsenek (kiegészítő?) képzési formáik magyarul valamennyit tanulni hajlandó, de nem magyar anyanyelvű, esetleg éppen vegyes családokban felnövekvő fiatalok részére. Nem létezik olyan „pozitív diszkrimináció”, amely a szlovákokat venné rá magyar fakultációkra. Pedig valamennyien egyetértünk abban, hogy épp az együttélés érdekében erősíteni kellene a magyar kulturális jelenlétet a vegyes közegben. És mintha már megállapítottuk volna, hogy a szigorúan vett magyar identitásúak száma nem nő komolyan. Sőt…

Félreértés ne essék, nem kevesebb, hanem több magyar nyelvi képzést szeretnék. S egyre több olyat, amely kapcsolathálókat erősít. Amely nyilvánvalóan akkor tanít jobban szlovákul is magyar iskolákban, ha figyelemmel van arra, hogy nem anyanyelvű diákokkal dolgozik. Hogy a szlovákot idegen nyelvként tanítja, akkor is, ha azt a gyerekek gyerekkoruk óta azért folyamatosan hallják maguk körül. Itt valószínűleg a szlovák oktatási bürokráciát kellene ehhez legyőzni, de a magyar iskolai bürokráciára is hatni kellene erősen, ha azt szeretnénk, hogy jobban át- és visszacsábítson legalább részben a magyar táborba a szlovák nyelvi miliőből. Lehet, hogy valaki azt gondolja, nem kell átmeneti, köztes formákat favorizálni, elismerni, mert azzal a kemény magot gyöngítenék. Esetleg, ha ilyen átmeneti vagy vegyes formákat a közösség nem csak hallgatólagosan megtűr, hanem még valahogy el is ismer, akkor tulajdonképpen azokat attraktívabbakká teszi. Mindenki tudja, hogy egy vegyes etnikai közösségben azok létezése is természetes, de legalább tartsuk karban azok rosszérzéseit, akik ezt a vegyes közeget használnák is. Hadd higgyék valahol mélyen, hogy ők azért most ilyenkor valami rosszat vagy legalább is „politikailag nem korrektet” tesznek.

Neopurizmus

S ezzel elérkezünk a modernitáshiány mellett az ügy másik alapproblémájához (a vitában Öllös László ír róla nagyon világosan). Egy sajátos kizáró purizmushoz, amely egyébként a magyar önmeghatározásokat különböző módokon Trianon óta – ugyan különböző intenzitással és konfrontációs módokkal – jellemzi. Amely egy olyan helyzetre, amelyben a magyar identitásúak száma nem nő, sőt számos térségben csökken, nem azzal válaszol, hogy megkönnyítené a csatlakozás, a belépés, az azonosulás lehetőségét, hanem furcsa módon azt inkább megnehezítené. „A magyarság nem pusztul, tisztul” – idéz valaki egy 2006-os választási anyagot. Kizárnának, visszaminősítenének, itt csak kulturális és nem származási alapon, de nem teljes értékű magyarnak tekintenének valamilyen csoportokat. Azt sugallja, hogy van valamilyen magyarságteljesítmény (iskolázottsági típus, nyelvhasználati forma, politikai azonosulás), amelyet ha bármilyen okból valakik maradéktalanul nem teljesítenek, kizárják magukat a közösségből. S azt hiszi, hogy akik ezeket nem vállalják, nagyobbrészt azért teszik, mert ahelyett, hogy életvezetésükben mindenekelőtt a saját korábbi vagy „régibb vágású” identitásuk ápolásával törődnének, eltévednek, de ha még erre felhívják figyelmüket, megjavulnak és visszatérnek. Vagy egy másik felfogás szerint ezek talán már nem, de legalább mások nem, vagy egyre kevesebben követnék őket ezeken az ösvényeken, mert megtapasztalják, hogy a közösség elítélné őket, ha ilyen módon élnének, taníttatnák gyermekeit. Mindkét esetben pedagógiai értelme van a szigornak. Így lehet a további bomlást megállítani, sőt a már kiváltak közül is többeket visszatéríteni.

Modernista szempontból ez a gondolatmenet könnyen támadható. De hát a szlovákiai magyarok többségének élethelyzetei láthatóan nem modernisták. A lassú erózió foka nem az, hogy figyelmetlenségből, túlzott elmerülésből az anyagi világban az emberek egy csoportja megfeledkezett arról, hogy identitását azokon a módokon erősítse vagy tartsa karban, ahogyan azt szülei tették. Egy részük identitása esetleg tényleg változik. Másoké egyáltalán nem, de működtetésükre számos okból következően nem a hagyományos formákat, például az elkülönülő magyar iskolaügyet, a templomot vagy a közösség más hagyományos fórumait választaná. Másokat meg nem kínálnak neki. Sőt legszívesebben elmagyaráznák neki, hogy más eszközökre ne is számítson, jöjjön szépen vissza az ezeket az eddigi meghatározó módon használók közé. Persze, az illetők már alig vagy nem használják a csökkenő példányszámú szlovákiai magyar sajtót vagy a korlátozott elérhetőségű helyi magyar fórumokat. Ezért a rosszallásról, a helyes magatartást elváró pedagógiai szándékról valószínűleg nem sokat tudnak. Ettől a többieknek, akik még e kommunikációs hálózat hagyományos fogyasztói, még rosszabb lesz a kedvük.

Ugyanakkor fontos azt is jelezni, hogy az anyaországban megtapasztalt módon kizárási programok, szerencsére az itt áttekintett megszólalásokban egyáltalán nem jelentkeznek, talán a szlovákiai magyar közéletet még látensen sem jellemzik. Esetleg ilyen nézetek persze, mégis léteznek, de hirdetőik tudták, ebben a közegben nincsenek komoly vásárlóik. Esetleg egyszerűen a vitát működtető Kerekasztal vagy Szalon ezeket a fórumról kizárta.

 

Összefoglalás

 

  1. A vitában szélsőséges álláspontok egyáltalán nem jelentek meg, s ez az egész identitásvitát pozitívan különbözteti meg a hasonló anyaországi fórumoktól. A nemzetkarakterológiai viták szerencsésen elmaradnak.
  2. Szinte mindenki tulajdonképpen kevésbé konfrontatív, mint ahogyan azt külső olvasó a szlovák–magyar politikai viták előző 5–8 éve után várná. Előbukkannak a szlovákiai magyar nyelvi és kulturális terek 20. századi szinte folyamatos visszaszorulásával kapcsolatos negatív tapasztalatok, a kétnyelvűség általános kiterjedése az élet szinte valamennyi területére és az ebből következő tartós diszkomfortérzés. S ennek hatása is politikára, hétköznapi életérzésekre (például Grendel leírásában). De a végül is megszólalók többsége praktikus ügyekkel foglalkozik. Azt vizsgálja, mit tehetnek a magyar közösségek helyzetük javításáért most, s talán részben ezért kudarcélményeit az utolsó hatvan–nyolcvan évből nem fordítja le aktuális számlákra a többségi világgal szemben. Bár egy anyaországbeli olvasó, s nem is feltétlenül csak a nemzeti konzervatív, reflexszerűen a szlovákiai megszólalóktól valami ilyesfélét várna. De az érzelemmel átitatott vádbeszédek műfaja itt tulajdonképpen nem bukkan elő. Hiányuk okait külső elemző megállapítani nem tudja. Monszunban mindenki tudja, hogy naponta esik az eső. Ez nem tárgya a napi diskurzusnak? Vagy vannak kódok, amelyek ezt az alapérzést esőkabát és esernyővásárlási tanácsadássá alakítják át? Esetleg a magyarországi közönség valóban egyetlen kisebbségi műfajt, a kinti többségekkel szembeni vádbeszédeket szokta meg és tudja kizárólag kezelni? Úgy véli, ez szól hozzá. Ezt fogalmazzák, adják elő az ő fülei számára. Minden mást úgyis a helyi, kisebbségi közönség konyhai megbeszéléseire szánnak. Arra nem is érdemes figyelni. Mindenesetre szomorú lenne, ha mindebből már anyaországi beidegződések is következnének. A közismert történelmi államigazgatási, szabályzási sérelmek különböző lenyomataikban ma is szabályzási környezetet jelentenek (a részletekről, persze, többen is írnak). Mindenesetre a hozzászólók tömeges, rendszeres, erőszakos állami asszimilációs politikákról ma nem beszélnek. Talán csak egyetlen hozzászóló, Csáky Pál véli azt, hogy a szlovák média, politika stb. „azt célozza, hogy elidegenítsenek minket magyarságtudatunktól”. De ez nála is inkább kumulálódó hatás. S ismert liberális szerzők is, például Hunčík Péter inkább újabban az „ignoranciát”, a kisebbségi problematika kiszorulását, sőt kifejezésével a „direkt zaklatás” visszaszorulását érzik. Grendel pedig, a vitában egyedül, legalább valamilyen absztrakt autonómiaprogramot a közösséggel nyilvánosan is megfogalmaztatna.
  3. Ha a „közvetlen zaklatás” valóban visszaszorult volna, akkor most a kisebbség szokatlan helyzetben találja magát. Az 1990–2000-es években a szlovákiai politika országos, sőt nemzetközi konfliktusok tárgyává vált. A konfliktus a zömmel az ország peremvidékein, kevéssé modernizált településeken élő közösségeket tulajdonképpen felértékelte, mozgósította. Nem kellett küzdenie a médiatérért, azt az összes felek együtt biztosították számára. Identitása nem magánügy vagy helyi közösségi kérdés, hanem nemzetközi viták tárgyává vált. Ezt természetesen számos magyar feszültségként élte meg, ugyanakkor ez a vita automatikusan konzervált helyi, korábban kialakult identitásokat, magyarságképeket. Mozgósított, felpörgetett. Ha a szövegeket jól olvasom, akkor a konfliktus lehűlése ezt a mozgósító hatást is visszafogta, a többségi nyomás is puhult, vagy átalakult. S a konfrontáció lanyhulását sokan személyi élethelyzeteikben is megkönnyebbüléssel, az elkülönülő és szembefeszülő kollektív identitások helyén puhuló frontvonalakat érzékelve élték meg. Ez azonban jelentheti a kisebbségi intézmények – iskolák, fórumok, politikai mozgalmak – iránti piac esetleges szűkülését is. Az új, alacsonyabb mozgósítási szintekre aztán először a magyar intézmények bizonytalanul reagálnak. A vita tulajdonképpen ezt az aktuális helyzetet tükrözi.

A TNTeF című magyar és a Gender/rovné příležitosti/výzkum című cseh nyelvű feminista folyóirat

A következőkben két feminista folyóirat bemutatására kerül sor. Egy magyarországi és egy csehországi kiadványról van szó, amelyek úttörő szelleműek és egyedülállóak a maguk nemében. Noha a feminista és nemtudományi elméletek akadémiai (tudós) körökben ma már hivatalosan elfogadottá váltak, ez az elfogadottság gyakran csupán elméletileg valósul meg, a gyakorlatban viszont az ilyen jellegű szakmai kiadványok és főként folyóiratok száma nagyon alacsony. Gyakoribb az, hogy egy-egy feminista vagy nemtudományi (gender studies) témájú értekezés, tanulmány jelenik meg társadalom- és humántudományi folyóiratokban, esetleg némely folyóirat időnként különszámot szentel a nemtudománynak. A téma másik megjelenési formája a konferenciakötet, amely szintén ritkán áll össze csupán feminista szövegekből.

Ez utóbbi egyik követendő példája éppen az egyik folyóirat kiadójaként itt bemutatandó szegedi Társadalmi Nemek Tudománya Kutatócsoport több éve (a 2013. évi lesz a kilencedik alkalom) folyó konferenciája, amelynek előadásai az első néhány évben önálló kötetben is megjelentek.

TNTeF – Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat

Miután azonban a kötet kiadását nem tudták a további években megvalósítani, egy másik tervüket váltották valóra. A Szegedi Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézetének Társadalmi Nemek Tudománya (TNT) Kutatócsoportja 2010 őszén elhatározta, hogy rendszeresen megjelenő szakmai fórumot hoz létre a magyarországi s az államhatáron túl bárhol élő magyar nők és feministák életét, mozgalmait, illetve az éle­tüket megjelenítő kulturális, irodalmi, és médiareprezentációkat kutatóknak – így vezette be az első számot Barát Erzsébet, a folyóirat felelős szerkesztője.

Így jött létre a társadalmi nemek tudománya területén megjelenő első magyar e-fo­lyóirat, a TNTeF, amely szerepel a DOAJ (Directory of Open Access Journals) adatbázisában is.

A szerkesztőség célkitűzései szerint elsősorban magyar nyelvű tanulmányokat, recenziókat, cikkeket jelentetnek meg, de minden kiadvány angol nyelvű összegfoglalót is tartalmaz. Az e-folyóirat a társadalmi nemi viszonyok kutatási eredményeit bemutató tanulmányoknak kíván teret adni, és bátorítani a különféle tudományágak képviselőit, támogatni az inspiráló párbeszédet, a kritikus kíváncsiságot. „Olyan szakmai fórum szeretnénk lenni, amely tudatosítja az elemzés pozicionáltságát, értékrendbe ágyazódottságát, illetve a kutató személyes érintettségét” – áll az első szám előszavában.

A fiatal folyóirat mögött komoly tudományos háttér áll, amelynek alapját a Szegedi Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézetének Társadalmi Nemek Tudománya Kutatócsoportjának kutatói és tanárai képezik, s amely az idén már kilencedik alkalommal rendezi meg a már említett Nyelv, Ideológia, Média elnevezésű interdiszciplináris konferenciát. A konferencia minden évben más-más témát jár körül, az idei A „magyar” társadalmi nemi és szexuális viszonyok sajátossága: összehasonlító megközelítések – lehetőségeit dolgozza majd fel 2013. szeptember 27–28. között.

A folyóirat évente kétszer jelenik meg, márciusban és novemberben. A tavaszi szám az előző évi, a TNT szervezte szegedi genderkonferencián elhangzott előadások válogatása, míg az őszi szám a tavaszi számban közzétett felhívásra beérkezett tanulmányokra épül. A folyóirat gerincét a Tanulmányok rovat adja. A Fórum rovat interjúkat és a korábban megjelent tanulmányokra érkezett reakciókat tartalmaz, a Szemle rovat a magyar nyelven megjelent monográfiák, kötetek rövid bemutatásait, kritikáit, illetve a nem magyarul megjelent munkák ismertetéseit, a Figyelő rovat pedig aktuális információkat közöl PhD-védésekről, közelgő konferenciákról, egyetemi képzési programok indulásáról, kulturális és politikai eseményekről.

A folyóirat 2011 novemberében két külön rovattal bővült, a Hallgatók tanulmányai és a Fordítás rovattal. Az elsőben MA fokozatot szerzett hallgatók záródolgozatára épülő tanulmányokat vagy OTDK-tanulmányokat jelentetnek meg, a másodikban pedig olyan feminista szövegek fordításait, amelyek magyarul még nem vagy hiányosan, esetleg gondolatilag félrevezető módon jelentek meg.

A legutóbbi, 2012. szeptemberi számot mutatom be részletesebben, amely A társadalmi nemi viszonyok a rendszerváltozás elmúlt húsz évében: poszt-szocializmus(?) és feminizmus(?) című, sorrendben nyolcadik genderkonferencia előadásainak egy részét tartalmazza. A konferencia és az előadások érdekessége, hogy a magyarországi közegen kívül annak határain kívül eső feminista szemléletmódokra és helyzetre is reflektál. A feminista kutatás és politika esélyeit nem elszigetelten, csak a magyar állam területein belül vizsgálja, hanem a volt szocialista országok feltételei között is, és azokkal összefüggésben. Fontosak a tanulmányok szakmai és geopolitikai határátlépései, hiszen a közös gondolkodáshoz járulnak hozzá.

Külön kiemeli a főszerkesztő Lóránd Zsófia (Poszt-)szocialista posztfemnizmus című tanulmányát, amely a hetedik alkalommal megrendezett konferencián elindított Wonder Woman díjat is elnyerte a hallgatóság szavazatai alapján. Maga a díj az 1941-ben megszületett amerikai képregény és a Gloria Steinem által 1972-ben Ms. Magazin (Amerika első feminista folyóirata – a Ms. cím a Miss és a Mrs. helyett használatos általános megszólítás, amelyből nem derül ki, hogy hajadon vagy férjezett-e a nő) első számának címlapfotójául választott 20 Wonder Woman alakját mintázó hűtőmágnes!

Mivel a konferenciáról már megjelent egy ismertetés a Fórum lapjain, most csupán a tanulmányok szerzőinek és címének felsorolásával érzékeltetném a témák sokféleségét, és interdiszciplinaritását.

A tanulmányok rovatban a következők olvashatók: Lóránd Zsófia: (Poszt-)szocialista poszt-feminizmus, Bolemant Lilla: A csehszlovákiai magyar nőírók és a kisebbségi irodalom, Kérchy Anna: (Poszt)feminizmus, (poszt)identitás és (poszt)koncept art Drozdik Orsolya művészetében, Huszár Ágnes: A magyar nyelven megjelenő női lapok emberképe, Kovács Edina: Tanár(nő)kép a rendszerváltás előtt és után, Ventilla Andrea: Terítéken a nőtörténelem, avagy mit árulnak el a nők történelméről a rendszerváltás utáni 4. osztályos gimnáziumi történelemtankönyvek, Bodó Csanád: A dzsender-paradoxon és magyar szociolingvisztikai recepciója, Farkas Zita: Az abortusz szigorítása mint nemzeti „emancipáció”, Bajner Mária: Poszt-szocialista femináriumok a genderpolitika tükrében, Simon Lehel: Egy erdélyi meleg gróf az első Budapesti Pride-on, avagy a férfi melegség előfordulása transzdiszciplináris szempontból.

Említést érdemel még a magyarországi női civilszervezetekkel folytatott vitaest szöveges változata, amelyet a vita vezetője, Lóránd Zsófia szerkesztett.

A folyóirat egy különszámot is megjelentetett, amelyet a 2011 augusztusában elhunyt Dr. Resch Béláné, Dr. Marinovich Sarolta emlékének szentelt. Az Angol-amerikai Intézet kiemelkedő tanára és tudósa tiszteletére rendezett emlékkonferencián elhangzott előadásokból válogattak. Marinovich Sarolta a Társadalmi Nemek Tudománya Kutatócsoport alapítója, a Szegedi Tudományegyetemen a feminista irodalom és kultúrakritika meghonosítója volt, akinek az évek során az ország minden egyetemén lettek tudományos követői. A szerkesztők kérése alapján a szerzők Marinovich Sarolta kutatásait próbálták továbbgondolni, a magyar és angol nyelven publikált, a magyar és az angol irodalmat tanulmányozó publikációit.

A feminista mozgalmak és kutatás egyik metaforáját, a foltokból újjáteremtett takaró metaforáját felhasználva alakították ki a szerkesztők a folyóirat tartalmát, hogy „reményeik szerint értékes darabokkal járuljanak hozzá ennek a takarónak a továbbvarrásához”. A folyóirat borítója is ehhez a metaforához igazodik: Marinovich Sarolta életéből vett fényképekből és a kedvenc virágának, a lila akácnak a vonalai és színei segítségével alakította ki a grafikai szerkesztő, Kocic Laura a patchwork-mintázatot. (Elaine Showalter, a feminista irodalomtudomány egyik legjelentősebb képviselőjének Foltvarrás és írás [SHOWALTER, Elaine: Piecing and Writing. In MILLER, Nancy (ed.): The Poetics of Gender. London, Virago, 1986] című tanulmányában a „foltvarrás esztétikáját” elemzi. Arra a következtetésre jut, hogy a foltvarrás a női életút sokszor használhatatlannak tűnő darabjaiból összetevődő egésze a paradigmatikus női [élet]művészet metaforája, amelyben a napi létezés morzsái adódnak össze új, de nem hierarchikus szervezettségben, és szerinte a női[es] szöveg is ilyen ideális verbális »ágytakaró«”.)

A konferencia meghívott előadóinak neve is fémjelzi Marinovich Sarolta tudományos hatását volt és mai diákjaira és munkatársaira. Lássunk most néhány nevet és tanulmánycímet a sok közül: Bollobás Enikő: A genderrelativitásról – két overallos nő kapcsán, Bajner Mária: Camouflage Feminism Unveiled (A rejtőzködő feminizmus leleplezése), Surányi Ágnes: Two Women, Two Paths: Angela Carter and Lorna Sage (Két nő, két életút: Angela Carter és Lorna Sage), Kádár Judit: „Nevelő kutya-kisasszonyok.” Kaffka Margit iskolai témájú írásai, Joó Mária: Margaret Atwood spekulatív regényei (speculative fiction). Etikai-kritikai kísérlet (ethical criticism), Péter Ágnes: Elizabeth Barrett Browning Wordsworth-kritikája: Aurora gh és a The Prelude.

Gender / esélyegyenlőség / kutatás (Gender/rovné příležitosti/výzkum)

 

A Cseh Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének Gender & sociologie (gender és szociológia) részlegét 1990-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a nők társadalomban elfoglalt helyzetének szociológiai kutatásával foglalkozzék. Elméleti és empirikus kutatásokkal egyaránt foglalkozik, saját kvantitatív és kvalitatív kutatási eredményeire támaszkodva a genderkutatásokkal összefüggő specifikus kérdések elemzéséhez is hozzájárul. A részleg további tevékenységei közé tartozik a genderszociológia oktatása az egyetemeken és főiskolákon és egyéb előadói tevékenység is. A részleghez tartozik a Nők és a Tudomány nemzeti központja, amely 2001-ben alakult, és összefogja az államigazgatás, a kutatóintézetek, a felsőoktatás, a média a nők és a férfiak esélyegyenlőségének elérésére irányuló tevékenységét.

A Gender & sociologie részleg fő kutatási témái a magánélet szociológiája, a gender és a munkapiac, a társadalmi nemi különbségeken alapuló szociális különbségek feminista kritikája, a gondoskodás politikája és a feminista episztemológia.

A Cseh Tudományos Akadémia (CSTA) Szociológiai Intézetének kiadványa, a Gender / esélyegyenlőség / kutatás 2000-ben jelent meg először, azóta folyamatosan, évente két (a kezdeti pár évben három, bár eredetileg negyedéves periodicitással számoltak) számmal jelentkezik. A folyóirat 2007-tól recenzeált, és 2012. február 20-án indították internetes változatát, amely előfizetéssel érhető el, mint ahogy a nyomtatott változat is 2011-től. A szerkesztőség a tudományos kutatás finanszírozásában beállt változásokat tüntette fel okként.

A tudományos transzdiszciplináris folyóirat, amely az ERIH (European Reference Index for teh Humanities), a Csehországban megjelenő impakt faktor nélküli recenzeált folyóiratok, és az EBSCO (Central European Journal of Social Sciences and Humanities a Central and Eastern European Inline Library) listáján szerepel. A társadalmi nemek tudománya és a feminista elméletek képviselője, ami azt jelenti, hogy olyan tanulmányok, cikket jelennek meg a lapjain, melyek a gender- vagy feminista szemléletet érvényesítik, legyen szó a szociológia, a filozófia, a politológia, a kultúratudomány vagy egyéb, a társadalomtudomány és a humán tudományok, bölcsészettudományok szakterületéről.

A folyóirat a cseh és a külföldi feminista elmélet és gender studies tudományos kiadványait is figyelemmel kíséri és ismerteti, valamint a beszélgetéseket, viták átiratát és egyéb aktuális információkat is közöl. A szerkesztőség nagy hangsúlyt fektet a megjelenő szövegek transzdiszciplinaritására.

Az első szám megjelenésekor maga a megjelentetés oka is rövid magyarázatra szorult a szerkesztők szerint. Az eredetileg negyedévenkénti megjelenésűre tervezett lap az évek folyamán évi három, majd két lapszámra szűkült.

Az induláskor az egyik legfontosabb kutatási téma maga a társadalmi nem és kutatásának fogalma volt. Az elméleti tudományos kutatások központi részét a gender- és a feminista szempont felmerülő kérdései képezik a cseh társadalomkutatás, az amerikai és európai szociológiai kutatások kontextusában.

Miért az egyenlő esély elnevezés a címben? – teszi fel a kérdést a szerkesztő. Az 1990-es években az Európai Unióba való belépés feltételeihez szorosan kötődött a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőség megteremtésének követelménye. Ez volt az az időszak, amikor a nők helyzetével és afeminista elméletekkel a volt szocialista blokk országainak néhány kutatója is foglalkozni kezdett, és az akadémiai körökben, valamint a társadalom szélesebb körében is elutasítással, meg nem értéssel találkozott. A 2000-ben indított folyóirat célja éppen ezért a téma szakmai tudományos kutatását tűzte ki célul, és nem véletlenül éppen a szociológiai intézetben, hiszen a feminista kutatások bázisát éppen a szociológiai kutatások alkották Nyugat-Európában és a tengerentúlon is. A folyóiratnak már 2000-ben volt mire építenie, hiszen a 90-es években a külföldi kutatási eredményekre támaszkodva és külföldi kutatókkal együttműködve saját kutatási eredményekre is támaszkodhatott az intézet.

Öt év után új arculatot kapott a lap, új tartalmakkal bővült, és fiatalos lendületet vett. A 90-es években felnőtt képzett új generáció szakemberei vették át szerkesztését. Megmaradt a magas szakmai színvonal, az egyes számok viszont monotematikussá alakultak azzal a céllal, hogy egy-egy témát alaposan körüljárhassanak többféle szempontból. Az első szám a családi élet és a gyermekvállalás, a szülői lét kérdéskörére koncentrált. Radka Dudová és Marta Vohlídalová, a CSTA munkatársai a folyóirat elméletekkel foglalkozó részében a hagyományos családmodell felbomlásának és az individualizáció folyamatának aktuális kérdéseit dolgozza fel. Olga Nešporová tanulmánya a kulturális különbségek és az egyes kultúrák egymásra kifejtett hatásának folyamatait vizsgálja. Az Új lehetőségek rovatban az anyák, illetőleg mindkét szülő szociális exklúziójával foglalkozik a lapszám, a kisgyermekekről való gondoskodás kapcsán. Ebben a számban is, mint ahogy az a lapra jellemző, nagy hangsúlyt helyeznek a genderszempontú kutatási projektek eredményeinek bemutatására, itt a konkrét témának megfelelően a családon belüli egyenlőtlenségek és a szülői szerepek nemi szempontból sztereotip felfogására. A bemutatott évfolyam második száma a nők közéleti részvételére fókuszál.

A 12. évfolyam első számának e helyen külön figyelmet szentelünk, hiszen a szlovák feminista törekvések eredményeinek bemutatására vállalkozott. Szapu Marianna és Zuzana Kiczková, a Pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkara mellett működő Nemkutatási Központ alapítói és szakemberei szerkesztésében Szlovákiai szonda címmel jelent meg. A szerkesztők arra törekedtek, hogy a szlovákiai feminizmust, feminista kutatásokat a lehető legtöbb szempontból bemutassák a cseh olvasóknak és szakmának, éppen ezért több műfaj és téma is helyet kapott a válogatásban. Heterogén és interdiszciplináris számról van szó, amely a megközelítések, műfajok és igények konfrontálását is lehetővé teszi. Szapu Marianna Harriet Taylor Mill és John Stuart Mill esélyegyenlőséget megfogalmazó írásainak filozófiai aspektusait taglalja, rámutatva azon vonzataikra, amelyek manapság is érvényesek, hiszen alapvetően azokat a ma is élő igyekezetet és magyarázatokat cáfolják, amelyek a nők alávetett helyzetére vonatkoznak, eltérő „természetességüket” kiemelve. Zuzana Kiczková azon elmélkedik, milyen szerepet szán a hatalom nemi aszimmetriája a nőnek a magán- és a közéletben. Adam Gajdoš a maszkulinitás témájának szempontjait dolgozza fel, Monika Bosá pedig a szociális munka genezisét követi nyomon a feminizmus első hullámával összefüggésben azzal a céllal, hogy ellentmondjon azoknak a vélekedéseknek, amelyek a szociális munka feminista megközelítését elutasítják.

A szerkesztők külön blokkot szenteltek a Csupasz csajok – Modern mesterek nem cenzúrázott aktjai (Holé baby – Necenzurované akty moderných majstrov) című projektnek, amely az Aspekt feminista egyesület szervezésében jött létre, és amely a Szlovák Nemzeti Galériában, Pozsonyban kiállított aktokat, szlovák festők aktképeit rövid szöveggel, kommentárral látta el.

Figyelemre érdemes a számnak az a rovata, amelyben cseh szerzők írnak a szlovák kutatók munkáiról, ahogy ők látják azokat. És viszont: Etela Farkašová cseh szerzők könyveiről írt.

A folyóirat további tematikus számaiból válogatva kiemelendő még Az életmód genderszempontjai és az Életutak című szám.

Végül a legutóbbi szám bemutatásával zárom a cseh folyóiratról szóló összefoglalást. A legutóbbi szám annyiban tér el a többitől, hogy nem monotematikus, hanem a 2011 novemberében lezajlott 2. cseh és szlovák feminista konferencia tanulmányaiból válogat a konferenciáéhoz hasonló címen: A feminista tanulmányok határmunkái. A két szerkesztő: Marcela Linková és Iva Šmídová volt.

A feminista tanulmányok határai című konferencia abból az alapgondolatból indult ki, hogy a feminizmus biológiai és nemi határokkal foglalkozó első időszaka után folyamatosan új és új határok kerültek a kutatók látószögébe, mint például a szexuális érdeklődés, a faji és etnikai határok, a szociogazdasági helyzet, a geográfiai helyzet s egyebek.

A határmunka, a határ mögötti és az azon kívüli tér volt a 2. cseh–szlovák feminista tanulmányok konferenciájának címe és vezérfonala, amelynek demarkációs vonalai: a Nyilvános és magánügyek, Kelet és Nyugat, Észak és Dél, a cselekvő nő és a struktúrák, az aktivizmus és a tudomány, a mindennapi és a szaktudás, az objektív és a pozicionált tudás. A konferencia anyagából nyolc tanulmányt közölnek a szerkesztők.

Martina Kampichler A Kelet és Nyugat közötti feminista vita határai mögött címmel azt elemzi, milyen módon alakultak ki a tudományos tanulmányokon keresztül a 90-es években a Kelet és a Nyugat közötti határok, és felvázolja azokat a hatalmi szempontokat, amelyek e vitáknak a mozgatórugói voltak. Bemutatja továbbá, hogy miért fontos a „lapos Kelet–Nyugat” diszkurzus kritikai reflexiója a globális hatalmi egyenlőtlenségek elemzéséhez. Ľubica Kobová, a pozsonyi Nemtudományi Központ munkatársa A politikai különbség és a feminista elmélet című munkájában a konvencionális politika és az átpolitizáltság összefüggéseit kutatta. Věra Sokolová a Szivárványmozaik: a cseh szexuológia és a leszbikus és gay orális történelem a kommunista Csehszlovákiában címmel arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként alakította a szexuális közösség a homoszexualitás és a heteroszexualitás közötti határokat. A szexualitással foglalkozik Kateřina Lišková tanulmánya is: A perverz szex és a normális gender. A normalizációs szexuológia a szexről és a genderről nyilatkozik. Olvashatunk még tanulmányt a chicano (mexikói–amerikai) identitásról Tereza Jiroutová Kynčlová tollából; Blanka Knotková-Čapková egy indiai filmrendezőnő trilógiájának elemzését közli; Veronika Klusáková a tomboyizmust mutatja be. Eva Kalivodová a fordítók és fordítások határait feszegeti, elsősorban a feminista vagy genderérzékenységgel megírt szövegek félrefordításait, amelyeket nem genderérzékeny fordítók hoznak létre az eredeti szövegből.

A folyóirat főszerkesztője Zuzana Uhde, szerkesztői a szociológiai intézetbeli kolléganői és kollégái, a szerkesztőbizottság pedig néhány éve belföldi és külföldi szakemberekből áll.

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal: Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu národnostnímu?

Tóth, Andrej–Novotný, Lukáš–Stehlík, Michal: Národnostní menšiny v Československu 1918-1938. Od státu národního ke státu národnostnímu? Praha, Filozofická fakulta UK Praha, 2012, 722 p.

Bár az első Csehszlovák Köztársaságot (1918–1938) az 1920. február 29-én elfogadott alkotmány nemzetállamként deklarálta, s a csehszlovák kormányzatok törekvése végig az volt, hogy ténylegesen is csehszlovák nemzetállammá tegye, Csehszlovákia valójában olyan nemzetiségi állam volt, amelyben a nemzeti kisebbségek a lakosság mintegy harmadát tették ki, s amelyben a csehszlovák államnemzet ideája is fikció volt csupán. Nem meglepő tehát, hogy a nemzetiségi kérdés végig komoly szerepet kapott a kor belpolitikájában, s az első köztársaság bukása is szorosan összefügg annak megoldatlanságával.

Az első Csehszlovák Köztársaságot nemritkán a „masaryki demokrácia” jelzős szerkezettel szokás illetni. S bár ezt az elismerést a korabeli csehszlovák politika részben épp nemzetiségi politikájának köszönhette, meglepő módon Csehszlovákia mégsem rendelkezett semmiféle nemzetiségi programmal. A Csehszlovákia megalakulása előtt hangoztatott közép-európai Svájc programját ugyanis nagyon gyorsan elfeledték, új vízió kidolgozására azonban nem került sor. Hacsak a csehszlovák nemzetállam vízióját ilyennek nem tartjuk. A nemzetiségek helyzetének rendezésére irányuló hosszú távú program hiányában pedig a csehszlovák nemzetiségi politika lépéseit leginkább az aktuálpolitikai érdekek határozták meg. S mint az 1938-as év eseményei is igazolják, komolyan akkor foglalkoztak vele, amikor már körmükre égett a probléma.

A nemzetiségi kérdésnek, pontosabban a cseh–német, cseh–szlovák, szlovák–magyar viszonynak rendkívül gazdag szakirodalma van. Ezek között vannak szakszerű megközelítések (pl. Ján Rychlík munkái a cseh–szlovák viszonyról vagy Jaroslav Kučera és Václav Kural munkái a szudétanémetek és a csehek kapcsolatáról) és tömegével találni nacionalista ihletésű pamfleteket is, amelyek szerzőinek a nevét inkább nem reklámozom. A nemzetiségi kérdés átfogó jellegű értékelésére sokáig nem történt kísérlet. A cseh kollégáknak köszönhetően azonban az utóbbi években két fontos, sőt alapvető munka is napvilágot látott. Az első a René Petráš 2009-ben Menšiny v meziválečném Československu címmel megjelent munkája, amely a kisebbségek jogi helyzetét és nemzetközi jogvédelmét elemzi. A második pedig a Tóth–Novotný–Stehlík trió most megjelent a Národnostní menšiny v Československu 1918-1938 címet viselő könyve.

A szép kivitelű, a csehszlovák zászlót időző borítóval ellátott kötet már önmagában tekintélyt parancsol, hiszen 722 oldalt tesz ki. A valódi értéket azonban a belbecs jelenti, mert sok tekintetben úttörő jellegű munkáról van szó. Már csak azért is, mivel a cseh történetírás hagyományaival szakítva nem csak kizárólag a németkérdés prizmáján keresztül vizsgálja a témát, hanem arányos teret szentel a magyar- és a lengyelkérdésnek is, s foglalkozik Kárpát­alja problémájával és a szlovák autonomizmus témájával is. A recenzenst különösen az örvendezteti meg, hogy a cseh szakirodalom által eddig elhanyagolt magyar téma kellő súlyt kapott a munkában, s végre nem az eddig megszokott módon, a szlovák szerzők szempontjait gépiesen átvéve, hanem közvetlen kutatásokra alapozva, primer források és magyar nyelvű szakirodalom felhasználásával. Ez pedig egyértelműen Tóth Andrejnek (Endre), a Károly Egyetem adjunktusának érdeme.

A munka világos, áttekinthető szerkezetű, bár a szerzők nem mindig tudták elkerülni az átfedéseket és ismétléseket. Az első nagy szerkezeti rész a Csehszlovákiában élő kisebbségeket és politikai pártjaikat mutatja be. A szerzők ebben a részben korrekt áttekintést adnak a német, magyar s lengyel pártokról. A magyar pártok tevékenységét kronologikus szempontok alapján rendezve mutatják be, kitérve a parlamenti választások eredményeire, és olyan fontos mozzanatokra is, mint Beneš elnök 1935-ös elnökké választása. Nem mellékesen erről a témáról Andrej Tóth az egyik legfontosabb cseh szakmai folyóiratban, a Moderní dějinyben nemrég számos új mozzanatot felvonultató kétrészes tanulmányt publikált (Maďarské menšinové politické strany v Československu a volba Masarykova nástupce do úřadu prezi-denta republiky v prosinci 1935).

Hogy némi hiányérzetünk mégis akad, az elsősorban annak tudható be, hogy a munka szinte kizárólag csak az ellenéki magyar pártok tevékenységével foglalkozik, miközben ezek a pártok (lásd az Országos Keresztény­szocialista Pártot és a Magyar Nemzeti Pártot) 1938 előtt nem több, mint a magyar szavaztok mintegy 60%-át tudták csak megszerezni. Nem foglalkoznak viszont az aktivistákkal, noha Csehszlovákia nemzetiségi politikájában az ő létezésük nem kis szerepet kapott, hiszen részben a rájuk való hivatkozással tért ki 1938-ig Prága a magyar ellenzékkel való konstruktív kapcsolatok elől. Igaz, a magyar aktivizmus csupán a húszas évek közepéig tudott önálló politikai erőként megjelenni (elsősorban a Csomor István vezette Köztár­sasági Magyar Földmíves Párt formájában), de a két nagy csehszlovák centralista párt, a Köztársasági Agrárpárt és a Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt keretein belül működő magyar szekcióként 1938-ig alternatívát kínált a magyar választóknak. Ez a hiány annál feltűnőbb, mivel a német pártok esetében az aktivista pártok is bemutatásra kerülnek, igaz, azok parlamenti erők voltak. Ám a német–magyar szociáldemokrácia is az volt, így annak mellőzése semmiképpen sem indokolható.

Szintén hiányként lehet regisztrálni azt, hogy a munka nem foglalkozik Csehszlovákia Kommunista pártjával, bár abban a nemzetiségek, különösen a magyar felülreprezentált volt, s Kárpátalja problémája is nehezen érthető meg a régióban rendkívül népszerű CSKP politikájának elemzése nélkül.

A kötet második nagy fejezete a nemzeti kisebbségek törvények által kodifikált jogait veszi számba. Ennek kapcsán kiemelten foglalkozik a csehszlovák kormányoknak a nemzeti kisebbségekre vonatkozó – sokszor bizony semmitmondó – programnyilatkozataival, a nemzetközi kisebbségvédelem fórumaival, a kisebbségek parlamenti képviseletével, a nyelvtörvénnyel és a földreform kérdésével. Más részek kitűnő és a magyar szempontokat sem mellőző feldolgozásával szemben a földreform kapcsán ismét hiányérzetünknek kell hangot adni, hiszen bár a földbirtokreform ki­emelten érintette Dél-Szlovákiát, s ide esett a kolonizáció súlypontja is, ám ez a szövegből nem tükröződik vissza. Talán a releváns szakirodalom ismeretének hiánya miatt.

A könyv második fele lényégében azokkal a kezdeményezésekkel foglalkozik, amelyeket a csehszlovák kormányzat a harmincas évek második felében a nemzetiségek pacifikálására tett. Ezeknek kiindulópontját egyrészt a megváltozott nemzetközi környezet, másrészt a Szudétanémet Párt sikerei jelentették, amelyek nyomán Prága megérette, hogy változtatnia kell nemzetiségi politikáján. Legalább erre lehet következtetni Beneš elnök libereci beszédéből, és más vezető politikusok (Hodža miniszterelnök vagy Kamil Krofta külügyminiszter) megnyilvánulásaiból is. A recenzeált kötet szerzői is jól érzékelik azonban azt, hogy a prágai kormányzat és a szudétanémet követelések között egyre mélyülő szakadék alakult ki, hiszen Benešék határozottan elzárkóztak az autonómia minden formájától, miközben az SdP és vele együtt a német lakosság jó része viszont épp az autonómiában látta a megoldást. A kötet viszonylag kevés terjedelmet szentel a német neoaktivizmusnak, s ezzel kapcsolatban a kormány február 18-i nyilatkozatának. Pedig a Wenzel Jakschék és Prága között megszületett egyezmény sok tekintetben pragmatikus lépésekkel kívánta rendezni a német lakosság helyzetét – igaz, kevés eredménnyel.

Ennek a fejezetnek a súlypontja a nemzetiségi statútum megalkotásának folyamatára esik, amely során a szerzők – részben néhány újonnan feltárt forrásra támaszkodva – a téma eddigi legaprólékosabb elemzését adják. Jól érzékelik, hogy a nemzetiségi statútum alapvető paradigmaváltás volt a csehszlovák kormány részéről – még akkor is, ha külső körülmények kényszerítették ki. Prágának ugyanis el kellett fogadnia azt, hogy a nemzetiségi kérdés rendezését a továbbiakban nem lehet csupán belügyként kezelni, s ami még fontosabb, rá kellett lépniük ara az útra, amely során az addigi nemzetállamot nemzetiségi alapokra helyezték volna. Ebben a folyamatban a szerzők szerint nem Hodža, hanem Beneš volt a határozottabb és a kezdeményezőbb, amely nézet sok tekintetben is meglepőnek tűnik. A recenzens véleménye szerint ugyanis Hodža szándékai tűntek őszintébbnek, a magyarkérdés megoldását illetően pedig Beneš aktivitása gyakorlatilag a nullával volt egyenlő.

A kötet egyik nagy hozadéka az, hogy a csehszlovák szakirodalom nagy részével ellentétben határozott különbséget tesz a szudétanémetek és a szlovákiai magyarok között azok 1938-as magatartása és politikai reprezentációjuk viselkedése kapcsán. A szerzők ugyanis nem csupán az SdP és az EMP között húzódó ideológiai szakadékot látják, hanem azt is, hogy a két párt teljesen eltérően állt a nemzetiségi statútumról folyó tárgyalásokhoz. Míg ugyanis Henleinék valójában nem törekedtek a megegyezésre, addig Esterházyék a magyar lakosság helyzete javításának lehetőségét látták a statútumban. Ezt tükrözi vissza a két párt részéről a statútum második verziójára adott válasz tartalma is, hiszen míg az SdP felszínes frázisokkal tűzdelt válaszban utasította el a statútumtervezet szövegét, az EMP nem csupán kritikát fogalmazott meg, konstruktív javaslatokat is tett. Az már más kérdés – s ezt is jól ismeri fel a munka –, hogy az EMP vezetői joggal sérelmezték, hogy velük érdemben nem is tárgyal a prágai kormányzat.

A kötet végén található függelékek hasznos kiegészítői az előző fejezeteknek. A jól áttekinthető táblázatok egyebek között a korabeli népszámlálási eredményeket, a parlamenti választások eredményeit és a német és magyar parlamenti képviselők listáját is tartalmazzák. Ezen kívül megtalálhatjuk ebben a részben a nemzetiségek jogait szabályozó legfontosabb törvények, illetve a nemzetiségi statútum javaslatának a szövegét is.

A Tóth–Novotný–Stehlík trió könyve szakmailag alapos munka, amely nélkülözhetetlen kézikönyvét fogja jelenteni a téma iránt kutató szakembereknek, egyetemistáknak, az érdeklődő közvéleménynek. Különösen fontos szerepet játszhat ez a könyv a magyar kisebbség szempontjából, hiszen a cseh olvasó a téma ilyen alapos és korrekt ismeretesével eddig nem találkozhatott.

Hibái persze vannak a munkának, s nem is annyira abban, amit tartalmaz, hanem abban, ami kimaradt belőle. A magyar aktivisták és a CSKP mellőzéséről már szóltunk. De ugyanígy hiányoljuk a németek kormányba lépésének és annak eredményeinek a mélyebb vizsgálatát is. Mégis úgy véljük, hogy a Národnostní menšiny v Československu 1918-1938 című munka az utóbbi évek cseh–szlovák történetírásának az egyik legfontosabb alkotása. Ugyanis olyan vitákat fog kiváltani, amely másokat is az első köztársaság nemzetiségi politikájának további kutatására ösztönözhet. Remélhetőleg a szlovák történetírás minél szélesebb spektruma is kezébe veszi a könyvet, s szembesül azzal, hogy a nemzetiségi kérdésnek és a magyar kisebbség megítélésének a Ladislav Deák által kitaposott, előítéletekre és féligazságokra épülő útja egyre inkább tarthatatlan.

Skultéty Csaba: Mi is volt a Szabad Európa Rádió? Egy szerkesztő visszaemlékezései.

Skultéty Csaba: Mi is volt a Szabad Európa Rádió? Egy szerkesztő visszaemlékezései. Budapest, Helikon Kiadó, 2011, 182 p.

Megkapó humorú, intelligens és szellemes visszaemlékezés Skultéty Csaba könyve a Szabad Európa Rádióról (SZER). A szerző egyike azoknak a szerkesztőknek, akik 1951. ok­tóber 6-án a szerkesztőségben hallhatták felcsendülni a SZER első magyar műsorát, és egyike azoknak, akik még köztünk vannak abból a generációból.

Ez a munka nem annyira egy összefüggő könyv, mint inkább frappáns, sodró lendületű és olvasmányos írások sora egy-egy meghatározott témáról. Arról, hogyan került a szerzőnk Párizsba, majd onnan a SZER müncheni főhadiszállására. Arról, hol, hogyan, kik között és milyen munkaritmusban töltött el mintegy harminc évet előbb hírszerkesztőként, majd 1963 után nemzetközi politikai szerkesztőként, kommentátorként a SZER magyar osztályán az az ember, akit az édesanyja is csak SZER-beli álnevén, Ambrus Mártonként ismert.

Roppant izgalmasak a könyvnek azok a részei, amelyek a magyar szerkesztőség munkatársairól (Juhász László, Csonka Emil, Borsányi Júlián, Bogyay Tamás és sokan mások) szólnak, valamint azok a fejezetek is, amelyek egy-egy ismert államférfihoz vagy művészhez kapcsolódnak (W. Churchill, de Gaulle, W. Brandt, H. Schmidt, De Gaspieri, Thomas Mann és mások), akikkel Skultéty Csaba találkozott. A magam részéről a szerkesztőség belső munkamenetének és a csehszlovák osztály szerkesztőivel való kapcsolat részleteit értékelem a legtöbbre, mert ezekről a részletekről, a belső SZER-világ mű­ködéséről csakis egy olyan bennfentes és jó tollú visszaemlékezőtől kaphatunk információkat, mint amilyen Skultéty Csaba.

A könyv végére marad egy kis keserű íz az ember szájában. Ennek oka egyrészt az a csalódás, hogy ez a mostani könyv elég nagy részben Skultéty Csaba Vasfüggönyön át. A Szabad Európa mikrofonjánál – előtte és utána (Pozsony, Madách-Posonium, 2006) c. könyvének az ismétlése. Igaz, azt Szlovákiá­ban adták ki évekkel ezelőtt, és esetleg sokan nem ismerhetik.

Ennél lényegesebb oka a csalódásnak, ahogy és amilyen mondanivalóval a könyv befejeződik a Ribánszky László és a Magyar Televízió (167–171. p.) valamint A SZER kaszája (173–179. p.) c. fejezetekben. Érezhető, hogy Skultéty Csaba immár nem válogatja meg a szavait, és el akar mondani valamit, amiről fontosnak tartja, hogy nyoma maradjon, hogy tudjuk. A két utolsó fejezet nyíltságán és odamondogató jellegén annyiban nem lepődünk meg, hogy tudjuk, lényegében minden érintett, aki utólag megnyilatkozott a SZER-ről (könyvben pl. Borbándi Gyula, előadásokban pl. Ekecs Géza, Kasza László, de mások is), kibeszéltek kisebb-nagyobb konfliktusokat. Ez a két fejezet azonban kicsit több, mint egy kis sár a többiekre. Én Skultéty Csaba esetleges mai magyar belpolitikával összefüggő szándékait félreteszem. Szomorú, de a lelke rajta, hogy a még élő egykori szerkesztők most egymásnak mennek, talán csak azért, mert elvakítják őket a mai magyar belpolitika diszkófényei.

Szomorú, hogy a magyar szerkesztők belső viszonyai idáig fajultak – ehhez túl sokat tudunk arról, milyen fontos intézmény volt a SZER a kommunizmus elleni harcban, s talán (én bizonyosan) túlságosan felnézünk rájuk. Úgyhogy inkább azt olvassuk ki Skultéty Csaba könyve végéből, hogy 1975 után, amikor az amerikai központi menedzsment sokkal kisebb befolyással bírt már a nemzeti szerkesztőségekre, mint a kezdeti években, felerősödtek a mindig is létező konfliktusok. Más forrásokból tudjuk, az amerikaiak sokat küszködtek nemcsak az öt ún. célország szerkesztőségei között felbukkanó partikuláris érdekekkel, hanem folyamatosan csitítaniuk kellett a szerkesztőségeken belüli konfliktusait is. Mert ilyen-olyan csaták mindegyik szerkesztőségben végbementek (a csehszlovákban bizonyosan, és elég csúnyák). Skultéty Csaba szavai tehát tovább erősítik, hogy az 1980-as években a SZER már korántsem volt az, mint egykori önmaga.

 

Vajda Barnabás

Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában. VII. kötet, Nyelv

Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában. VII. kötet, Nyelv. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2011, 586 p.

 

A Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában 2011-ben jelent meg a Magyarok Szlovákiában sorozat hetedik, Nyelv című kötete. A Szabómihály Gizella és Lanstyák István szerkesztette, monografikus jellegűnek is tekinthető kötet a szlovákiai magyar nyelvészek írásait gyűjti egybe, negyven – részben korábban már publikált – tanulmányban különböző szempontú elemzések révén számol be a szlovákiai magyar nyelvhasználatról, a szlovákiai magyar nyelvváltozatokról. A szerkesztői előszóból is kiderül, hogy a kötet célja nem a szlovákiai magyarok nyelvének részletező leírása volt. A tematikailag nyolc főfejezetbe rendezett tanulmányoknak köszönhetően, melyek szerzői a pozsonyi, nyitrai, komáromi magyar tanszékek oktatói, az olvasó bepillantást nyer a rendszerváltás óta eltelt időszak szlovákiai magyar nyelvtudományi kutatásainak eredményeibe. A szerzők több témakört érintenek, így foglalkoznak a nyelvi jogokkal és nyelvpolitikával, a magyar nyelv szlovákiai változatainak, pl. a nyelvjárások jellemzőivel, a nyelvérintkezés és a kétnyelvű nyelvhasználat aspektusaival, s kitérnek a névhasználat és az oktatás, valamint a nyelvmenedzselés kérdéseire is.

A kötet első, Nyelvi jogok, nyelvpolitika c. főfejezete a nyelvi jogokat és a nyelvpolitikát érintő kérdéseket fejteget. Szabómihály Gizella fejezetnyitó tanulmányában foglalkozik az államnyelv szerepét hangsúlyozó törvényekkel s azok nemzetközi szempontú értékelésével, melynek kiindulópontja a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája, továbbá beszámol a szlovákiai kisebbségi nyelvhasználati jogokról s azok hiányosságairól. Az olvasó előtt megmutatkozik, hogy az elmúlt két évtizedben hol történt előrelépés, s mely területeken nem javult a helyzet, mely törvénypontok érintik továbbra is negatívan a kisebbségi nyelvhasználat jogi garanciáit.

Menyhárt József olyan egyház-politikai kérdéseket boncolgat, melyek a szlovákiai magyarok nyelvhasználatára kedvezőtlenül hatnak. Beszámol a magyar katolikus hitélet alapvető gondjairól, melyek között említi a magyar anyanyelvű főpásztor, a magyar anyanyelvű papok és papi hivatások, a magyar nyelvű kispapok anyanyelvű képzésének hiányát, az új egyházmegyék létrehozása során a tömbben élő katolikus magyarság felaprózását célzó törekvéseket (29–35. p.). Az egyházpolitika nyelvhasználati következményeinek ismertetésével hívja fel a figyelmet a magyar nyelvű hitélet megőrzésének a fontosságára.

Misad Katalin a magyarnak kisebbségi nyelvként való használatát vizsgálja a hivatalos érintkezésben. Áttekinti a 20. század elejétől a hivatali nyelvhasználatra vonatkozó törvényeket, továbbá a Dunaszerdahelyen végzett kutatás alapján ismerteti az írásbeli és szóbeli hivatali ügyintézés nyelvhasználati jellemzőit, s az írott nyelvi korpusz vizsgálatával a fordítási nehézségeket is feltárja.

A kötet második főfejezete A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői címet viseli. Lanstyák István fejezetindító tanulmányában a szlovákiai magyar beszélők nyelvi viselkedésének a sajátosságait, a kisebbségi, ill. kétnyelvűségi helyzetből adódó interferenciahatás nyelvi következményeit ismerteti. Bemutatja egyebek között a nyelvi lapszust és hiányt, a nyelvi bizonytalanság megnyilvánulásait, számos példával szemléltetve tárgyalja a kölcsönzés típusait, melyek mértékéről sok olvasó számára talán nem várt következtetést von le. Megállapítja, hogy „az SS nyelvnek az SM változatokra gyakorolt hatása tulajdonképpen csekély”1 (77. p.).

A szerző második, A határon túli magyar szókészlet eredet szerinti rétegei c. tanulmányában a határon túli lexikológiai kutatások eredményeit, a határon túli magyar szókészlet eredet szerinti rétegeit tekinti át a Termini internetes adatbázis, valamint a Magyar értelmező kéziszótár 2. kiadása és az Osiris Helyesírás határon túli szóanyaga alapján. A Termini Kutatóhálózat és az MTA határon túli kutatóállomásai tevékenységéről, ill. a határtalanítási törekvésekről, a történelmi események nyelvhasználatra gyakorolt hatásáról, az ún. állami változatok kialakulásáról s e nyelvi helyzet következményeiről is beszámol. Eredetük szerint a szerző gazdag nyelvi anyaggal szemléltetve közmagyar, táji, határon túli és államnyelvi eredetű szavakat különbözet meg, sőt a nyelvi adatok felsorakoztatása mellett az adott szókészleti elemekkel szembeni beszélői viszonyulást is leírja. A szerző a továbbiakban azt is feltárja, hogy nyilvánul meg a kontaktushatás a határon túli szókincs egyes rétegeiben. E regiszterek gyakran negatív megítélés alá esnek, s e szemlélet megváltozásához a tanulmány újszerű megközelítése jelentős mértékben járulhat hozzá.

A nyelvi változókkal Lanstyák István és Szabómihály Gizella két tanulmányban is foglalkoznak. Magyarországi és szlovákiai magyar gimnazisták körében végzett empirikus kutatásaik eredményei alapján bemutatják, példákkal szemléltetik az egyetemes magyar nyelvben és a szlovákiai változatokban megjelenő nyelviváltozó-típusokat, kategorizálják a kontaktusváltozókat. E típusok segítségével a nyelvváltozatok jelenségei rendszerezhetők, s az egyes változótípusok – a szerzők által is fontosnak tartott és sürgetett – nyelvi jellemzőinek a megismerése lehetővé teszi az egyes változatokra vonatkozó általános megállapítások megfogalmazását (122–123. p.). Második tanulmányában a szerzőpáros áttekintést nyújt arról, hogy a vizsgált nyelvi változók mi­képp jelennek meg a diákok nyelvhasználatában, milyen különbségek figyelhetők meg e nyelvi változók változatainak használatában az egynyelvű és kétnyelvű környezetben.

A szlovákiai magyar írott nyelvváltozat kérdései Misad Katalin két tanulmányában kapnak teret. A standardtól eltérő helyesírási formákat – számunkra meglepő következtetéseket levonva – a szlovákiai magyar nyelvű sajtóból felgyűjtött példaanyagon vizsgálja. Meg­állapítja ugyanis, hogy „a szlovákiai magyar írásgyakorlókat a tulajdonnevek vagy a tulajdonnévnek vélt elnevezések írásakor nem befolyásolja a szlovák helyesírás” (145. p.). E tanulmányhoz szervesen kapcsolódó, azzal több ponton érintkező második írásában a szerző a szlovák és a magyar helyesírás egyes pontjainak összevető vizsgálata révén a szlovákiai magyar írásgyakorlatban megfigyelhető nagybetűsítést veszi górcső alá.

E főfejezetet Pintér Tibor tanulmánya zárja, melyben a szlovákiai magyar nyelvváltozatok adatbázisait veszi sorra, bemutatva a határon túli magyar nyelvváltozatok korpuszának létrejöttét, különös tekintettel a szlovákiai magyar korpuszra. A szerző a Gramma Nyelvi Iroda adatbázis-építő tevékenységének másik területéről, a szójegyzékek készítéséről is be­számol, s az olvasó a Termini magyar–magyar szótár és adatbázis készüléséről is tájékozódhat.

A soron következő, Nyelvjárások címmel ellátott főfejezet a szlovákiai magyar nyelvjárásokról tudósít tömören, de kellő áttekintést nyújtva. Ez a főfejezet elmaradhatatlan részét képezi a kötetnek azon oknál fogva is, hogy a nyelvjárás a szlovákiai magyar közösség nagy részének az elsődlegesen elsajátított és domináns nyelvváltozata. Elsőként a magyar nyelvjárások helyzetéről és kutatásáról számol be Sándor Anna. A tanulmány bevezetője dialektológiai alaptéziseket és fogalmakat ismertet, ill. funkcionális szempontból világítja meg a nyelvjárások kérdéskörét. Az értekezés magva a nyelvjárások helyzetének szemszögéből mutatja be a szlovákiai magyarok településszerkezeti sajátosságait, a nyelvi szocializáció színtereit, a korcsoportok szerinti nyelvhasználatot, a gazdasági helyzet és egészségi állapot befolyását, a lakosság etnikai és vallási összetételét, s mindezek fényében tizenkét pontban határozza meg a szlovákiai magyar dialektológiai kutatások további feladatait.

Presinszky Károly a nyelvjárásokhoz való viszonyulás kérdéseit taglalja: felhívja a figyelmet a beszélők, valamint a közvélemény általi megítélés fontosságára, hiszen a nyelvjárások mai helyzete elsősorban annak függvényében alakul. Az értekezés bevezetőjében a területi alapon elkülönülő nyelvváltozatokat és a köznyelvet hasonlítja össze: a különbségeket szociolingvisztikai tényezők segítségével ismerteti, valamint bemutatja a kisebbségi magyarság anyaországgal való érintkezésének nyelvi következményeit. Ezt követve a két nyelvváltozattal szembeni szubjektív viszonyulást tekinti át, a nyelvjárásokhoz való attitűd időnkénti változását, mivel azok megítélése alakítja az egyes nyelvváltozatok, így a nyelvjárás jövőjét is. Végezetül a szlovákiai magyar attitűdvizsgálatok eredményeit ismerteti a szerző.

A fejezethez további három, szintén Presinszky Károly tollából származó értekezés sorolható. Az első kiterjedt tanulmányban a Szlovákia területére eső nyelvjárási régiók, azon belül pedig az egyes nyelvjáráscsoportok aprólékos jellemzése szerepel, térképekkel ellátva. A jellemzés, mely a Szlovákiai magyar nyelvjárások c. egyetemi tankönyv2 ismeretanyagára épül, a nyelvjárási jelenségek közül elsősorban az egyes területekre jellemző hangtani és alaktani sajátságokat mutatja be kellő példaanyaggal. A Magánhangzóhiány és kontaktushatás a nagyhindi nyelvjárásban cím alatt a peremhelyzetben levő Nagyhind fonémaállományában történő változásokról értesülünk. A nyelvjárásban jelentkező erős illabialitást vizsgálja a szerző, arra keresve a választ, hogy a változásokat mely tényezők befolyásolhatják vagy idézhetik elő. A következő tanulmány e nyelvcserehelyzetben levő település lakosainak a helyi magyar nyelvjáráshoz való attitűdjét írja le és korcsoportokra lebontva szemlélteti.

A kötet szerzői a Nyelvérintkezés c. főfejezetben az interferencia és a kontaktushatás nyelvi, nyelvhasználati következményeit elemzik. Szabómihály Gizella, Lanstyák István, Vančóné Kremmer Ildikó és Simon Szabolcs a fejezet első tanulmányában egyrészt azokat az idegen szavakat veszik sorra, amelyek a szlovák nyelv közvetítésével kerültek be más nyelvekből a szlovákiai magyar nyelvváltozatokba, másrészt jellemzik a nyelvhasználatbeli megjelenésüket, párhuzamot vonnak a magyarországi és a szlovákiai nyelvhasználati szokásokkal, s a kölcsönszavak kategóriái alapján csoportosítják ezeket az idegen eredetű kifejezéseket. Formai szempontból elkülönítik a magyar és szlovák nyelvben fonológiailag egybeeső, eltérő és analógiás jellegű szavakat. Megvizsgálják a két nyelvben, ill. nyelvváltozatban az idegen szavak jelentésbeli, stílusbeli-pragmatikai, gyakorisági eltéréseit, s a be­szélt és az írott nyelv különbségeit sem hagyják figyelmen kívül.

Az északi magyar peremnyelvjárások olyan tájnyelvi jelenségeit vizsgálja Lanstyák István írása, amelyek valóságosan végbement vagy elmaradt nyelvcserék nyelvi nyomai. A vizsgált kérdések – a szerző szavait idézve – „segítséget nyújtanak a korábbi etnikai viszonyok jobb megismeréséhez, adalékokkal szolgálhatnak a magyar–szlovák nyelvhatár változásainak feltárásához vagy akár a nyelvterület belsőbb részeibe irányuló népességmozgás nyelvi alapon történő kimutatásához” (253. p.).

Menyhárt József tanulmánya a nyelvi kontaktusoknak a nyelvjárásokra kifejtett hatását tárgyalja.

A fejezetet Szabómihály Gizella dolgozata zárja, amelyben a fordítottság jeleit veszi sorra, például elemzi azokat a szerkezeti hiányosságokat (megformálási, kompetencia- és interferenciahibákat), amelyek a célnyelvi norma ismeretének a hiányából erednek, s a fordítóknak gyakran gondot jelentenek. A mondatrövidítő és jelzős szerkezetek, valamint a szenvedő szerkesztésmód fordításának sokszor megjelenő hibáit nyelvi adatokkal támasztja alá, továbbá e szerkezetek fordításának megoldási lehetőségeit is közli.

A kötet következő, a Kétnyelvű nyelvhasználat c. főfejezete a címéhez igazodva a kétnyelvűek nyelvhasználatáról nyújt átfogó képet. Lanstyák István a kódváltást vizsgálja két, egymással több ponton érintkező, de más vizsgálódási szempontú írásában. Az első tanulmányban a szlovákdomináns kétnyelvű beszélők nyelvhasználatában megfigyelhető kódváltás nyelvtani típusait mutatja be aszerint, hogy „a két különböző nyelvből származó szekvenciák milyen módon épülnek egyetlen (kétnyelvű) diskurzussá” (293. p.). Második írásában a kódváltás nyelvtani aspektusának kérdéseit vizsgálja a szlovákiai magyar beszélőközösségben, s a kódváltás nyelvtani típusait – a bázistartó, bázisváltó kódváltást, bázisváltogatást, a megnyilatkozáson kívüli kódváltást – elsősorban a magyardomináns és többé-kevésbé kiegyenlített kétnyelvűektől merített példák alapján mutatja be.

A nyelvválasztást, a nyelvválasztási stratégiákat és szokásokat vizsgálja Lanstyák István és Simon Szabolcs. Három településen végzett kutatás alapján jellemzik az adatközlők aktív és passzív „egyszemélyes” nyelvhasználatát, valamint nyelvhasználatukat a kevésbé és az erősebben központosított nyilvános nyelvhasználati színtereken.

A főfejezetet Vančóné Kremmer Ildikó két tanulmánya zárja. Az első írásban magyar és szlovák tannyelvű oktatási intézményekben tanuló kétnyelvű, valamint egynyelvű magyarországi diákok szövegértési képességeit vizsgálja, s ennek eredményeiből von le figyelmeztető értékű következtetéseket. Kutatási eredményei cáfolják azt a vélekedést, hogy a kisebbségek anyanyelvi oktatása felesleges. A szlovák tannyelvű osztályokban tanuló magyar anyanyelvű diákok eredményei ugyanis súlyos hiányosságokat mutatnak (386. p.). Második esettanulmányában a szerző a kétnyelvűség kialakulásának néhány aspektusát: a tárgy­esetnek a magyar és a szlovák nyelvben való használatát, ill. a kétnyelvű gyermekek nyelvhasználatában előforduló kódváltás sajátosságait boncolgatja.

A Nevek és névhasználat c. főfejezetben Bauko János, Szabómihály Gizella és Török Tamás a nyelvészet egyik speciális ágához, az onomasztikához kapcsolódó tudományos írásait teszik közzé. A főfejezet élén Bauko János értekezése áll, melyben a szerző a társadalom és a személynévhasználat összefüggéseit szlovákiai magyar viszonylatban több szempontból vizsgálja: a hivatalos mellett a nem hivatalos személynévhasználatot is felöleli, sőt, a névdivattal, a generációk névhasználati különbségeivel is foglalkozik, s kimutatja, hogyan befolyásolja a magyar–szlovák kétnyelvű környezet a névhasználatot. Többek közt a következő érdekes megállapításokat közli: a névviselő nemzetisége nem következtethető ki a családnév etimológiája és helyesírása alapján (415. p.), ill. a szlovákiai magyarokat a nem hivatalos színtéren magyardomináns névhasználat, hivatalos színtéren pedig szlovákdomináns névhasználat jellemzi (420. p.).

Az említett szerző, Bauko János a Köszö­nések és megszólítások magyar–szlovák bilingvis környezetben c. tanulmánya a komáromi Eötvös Utcai Alapiskola és Jaroslav Šulek Gimnázium diákjai által használt köszönés- és megszólításformákat taglalja. Az előző tanulmányhoz hasonlóan itt is rámutat a kétnyelvű környezet szerepére.

Szabómihály Gizella a Szlovákia területén található helységnevek variabilitására hívja fel a figyelmet, s kifogásolja, hogy „a magyar földrajzi nevek standardizációs kérdéseivel a szlovákiai magyar nyelvtudomány eddig nem foglalkozott” (437. p.). Véleménye szerint a felsorakoztatott, egy denotátumhoz tartozó helynévváltozatok egységesítése csak akkor lehet eredményes, ha a kodifikáció szakmai alapon és minden érintett fél (azaz Magyarország és az utódállamok) bevonásával valósul meg.

Nem kevésbé fontos a helységnevek magyar–szlovák fordításának témaköre. Török Tamás két kistérség, nevezetesen Zoboralja és az Alsó-Ipoly mente térképeken szereplő helyneveinek szlovák fordításait veszi szemügyre: a térképek névanyagának párhuzamba állításával, pontosabban a fordítási jellegzetességek meghatározásával leszögezi, hogy a helynevek főként a következő fordítási műveletek bevonásával jönnek létre: tükörfordítás, átírás és új motiváció révén kialakuló szlovák elnevezés. Minden esetben ismerteti a létrejött változatot, tehát adatolja az esetlegesen feltűnő (gyakran szerkezeti és/vagy jelentésbeli) különbségeket. A soron következő tanulmányában ugyancsak az Ipoly mente helynevei szerepelnek, de ezúttal tipológiai szempontból kerülnek górcső alá: a nevek funkcionális rendszerezésére vállalkozik a szerző.

A fejezet zárásaképpen Bauko János röviden ismerteti a Szlovákia területén mind ez ideig megvalósult és megjelent névtani kutatásokat.

Az oktatás nyelvi aspektusai c. főfejezetben Misad Katalin az anyanyelvi nevelés problémáit, ill. a magyar nyelv és irodalom tantárgyak tartalmának, valamint érettségi követelményeinek következetlenségét tárgyalja. Nyil­vánvalóan a fejlesztéshez, a hibák kiküszöböléséhez nélkülözhetetlen e következetlenségek ismerete, ezért a szerző részletesen is­mer­teti az anyanyelvi oktatásban jelentkező hiányosságokat, valamint rámutat az érettségi próbatesztekben szereplő módszertani, szakmai jellegű és helyesírási hibákra. Kifejti, hogy biztos haladást a funkcionális szemléletű, használati alapú grammatikaoktatás nyújthat, ezért szükséges a tankönyvek koncepcióinak, tartalmának és módszereinek megújítása. Misad Katalin szerint olyan tantervre és tankönyvekre van szükség, amelyek a szlovákiai magyarok számára készülnek, tehát figyelembe veszik „a kétnyelvű helyzetben történő anyanyelvi nevelés sajátosságait” (499. p.).

Lanstyák István és Szabómihály Gizella a nyelvpolitika kérdéskörét a kisebbségi oktatás keretein belül vizsgálta. Kiindulási tézisük, hogy a kisebbségek nyelvi érdekérvényesítését a hazai és nemzetközi jogszabályokban való tájékozatlansága is gátolja, ezért szükséges a nyelvpolitika oktatásának a közép- és felsőfokú oktatásba történő beépítése. A tanulmány második része a nyelvpolitikai ismeretek oktatásához egy koncepciót is felvázol.

A szerzőpáros nevéhez köthető a következő értekezés is, melyben Lanstyák és Szabó­mihály azt kívánja hangsúlyozni, hogy kisebbségi környezetben hatványozottan fontos az anyanyelvi nevelés szerepe, hiszen a „szlovákiai magyarok azonosságtudatának egyik legfontosabb összetevője az anyanyelv” (511. p.). Számos empirikus vizsgálatra alapozva a szerzők megállapítják, hogy az anyanyelvi nevelés során először is a kontaktusjelenségek tudatosítását, majd pedig azok kiküszöbölését kellene irányozni: ehhez eligazításképpen hasznos módszertani tanácsokat is adnak.

Ugyancsak az anyanyelvi nevelés kérdéseivel foglalkozik Sándor Anna, aki a nyelvjárási hátteret az anyanyelvi nevelés fontos és nem mellőzhető kiindulópontjaként határozza meg, ezért sürgeti annak tekintetbevételét. Bizonyított tény ugyanis, hogy az anyanyelvoktatás a leghatékonyabban csakis a diákok elsődlegesen elsajátított nyelvváltozatára alapozva folyhat, mégis a tankönyveket megvizsgálva a nyelvjárásokkal kapcsolatos ismeretanyag hiányosságairól számol be a szerző, valamint arról, hogy a pedagógusok a legtöbb esetben a nyelvjárási hátteret figyelmen kívül hagyják. A probléma megoldását a funkcionális szemléletre épülő nyelvoktatás bevezetésében látja, a köznyelv eredményes elsajátításához pedig a kontrasztív szemléletet alapul vevő módszereket tanácsolja.

Simon Szabolcs a magyar iskolát látogató diákok szlovák nyelvi ismereteit a 2005/2006-os érettségi vizsga külső írásbeli tesztjének eredményei alapján méri fel, majd a következő tanulmányban a 2004/2005-ös tanévben megvalósult írásbeli érettségi vizsga elemzését végzi el magyar nyelvből és irodalomból, rámutatva a leggyakrabban jelentkező hibákra. Statisztikai adatok segítségével kimutatja többek között, hogy az egyik legnagyobb gondot a helyesírás okozza.

A főfejezethez tartozó utolsó értekezésben Vančóné Kremmer Ildikó a szlovákiai magyar nyelvű felsőoktatásról számol be, érintve az egyetem keretében történő nyelvi tervezés kérdéskörét. Kiemelendő a tanulmány egyik zárógondolata: „olyan átfogó tannyelvpolitikára van szükség, melynek gyakorlati alkalmazása a szakmai tudnivalók elsajátításán kívül a többségi nyelv magas szintű elsajátítását is megoldaná” (544. p.).

A könyv egyik nyelvészeti újdonsága az utolsó főfejezetben a nyelvi problémák megoldására összpontosító Nyelvi menedzselés, amely a szociolingvisztika negyedik irányzataként is felfogható (550. p.). Szabómihály Gizella az új nyelvészeti fogalmat a szakirodalomra hivatkozva a nyelvi tervezés tágabb kontextusában körvonalazza, s leírja, mit takar és miért előnyös a terminus használata, valamint kiemeli, hogy az irányzat az ún. laikus beszélők nyelvi értékelő tevékenységére is tekintettel van.

Misad Katalin a soron következő értekezésben a szlovák–magyar vonatkozású élelmiszer-ipari szakkifejezések és termékmegnevezések vizsgálatából, valamint az előforduló szemantikai eltérésekből megállapítja, hogy egyre nagyobb szükség van a szlovák kifejezések pontos magyar megfelelőinek azonosítására, ill. egy magyar terminológiatan kidolgozására.

A kötetet Simon Szabolcs Gondolatok a purizmusról c. tanulmánya zárja, melyben felemeli szavát az ellen, hogy a szlovákiai magyar tankönyvek még mindig tartalmaznak purista szemléletű megnyilvánulásokat.

Összegzésképpen elmondható, hogy a kötet tanulmányai messzemenően nem elégszenek meg azzal, hogy a nyelvtudományi kutatások által átfogó képet adjanak a szlovákiai magyarok nyelvéről, a nyelvváltozatokról és a nyelvhasználatról. Újszerű szemléletükkel számos nyelvi mítosznak ellentmondanak. A modern nyelvészeti felfogásokat követő kutatások, az eredménynek e szemlélethez igazodó bemutatása számos téveszme megszűnéséhez járulhat hozzá. A írások szerzői a funkcionalitásra helyezik a hangsúlyt. A szerzők célja kétségtelenül a kutatások eredményeinek gyakorlatban történő felhasználása, az anyanyelvi oktatásba való beépítése, a nyelvpolitika, nyelvi menedzselés nyelvalakító szerepének kiaknázása, valamint a szaknyelvek terminológiai fejlesztésének ösztönzése. Mivel a nyelvről szóló ismeretek átadása folyamán, valamint az egyes nyelvváltozatokhoz való viszonyulás kialakítása során az iskola mint intézmény nagy szerepet játszik, ezért a tanulmányokban konkrét tanácsok fogalmazódnak meg az oktatási rendszer megújítását illetően. A munka további pozitívuma, hogy tudományos igényessége mellett a kötetet logikus szerkezetének és a tanulmányok követhető, világos stílusának köszönhetően a laikus és a hozzáértő olvasó egyaránt haszonnal forgathatja. Ugyanakkor azt is leszögezhetjük, hogy a magyartanárok és a nyelvészeti tanulmányokat folytató egyetemi hallgatók számára is hasznos ismeretforrás.

 

 

 

Török Tamás: Ipoly mente helynevei. Adattár

Török Tamás: Ipoly mente helynevei. Adattár. 1. kötet. Alsó-Ipoly mente. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2011, 144 p.

 

Egy régió helynévkincse számos művelődéstörténeti ismeretet rejt magában. Török Tamás értékmentő feladatra vállalkozott, Alsó-Ipoly mente külterületének történeti és élő földrajzi neveit gyűjtötte össze, s a helynévanyagból regionális adattárat szerkesztett.

Egy többéves kutatómunka eredményét tartja kezében az olvasó, mely a következő részekből áll. A szerző a bevezető után bemutatja a gyűjtési területet, majd a régió nyelvjárását. Ipolyságtól a folyó torkolatáig, Helem­báig 13 mai településen (Gyerk, Helemba, Ipolybél, Ipolykiskeszi, Ipolypásztó, Ipolyság, Ipolyszakállos, Ipolyvisk, Leléd, Lontó, Peresz­lény, Szalka, Szete) és egy elpusztult majorságon (Szekeresd) gyűjtötte össze a helynévanyagot az első katonai felméréstől (1782– 1785) 2010-ig. A vizsgált területen a palóc nyelvjárás Ipoly vidéki nyelvjárástípusát beszélik. Mivel a források között történeti és ma használatos térképek is szerepelnek, ezért Török Tamás önálló fejezetben foglalkozik a térképek jellemzésével. Ezek után következik a gyűjtés történetének leírása. Az adattár elején rövid útmutató található a használatához. Az adattárban az egyes települések szerint közli a szerző a helyneveket. Az Ipoly menti helységnevek etimológiája után szerepel a neveket lokalizáló térkép. A címszóban a helynevek köznyelvi alakját találhatjuk, majd szögletes zárójelben az egyes térképek adatait betűhív formában, illetve a nyelvjárásban használatos helynévi formákat. A térképeken és az élőnyelvben szereplő névváltozatokat, valamint a szlovák–magyar névpárokat kettőspont választja el egymástól (pl. Tiszteles és Alsó Fenék: Tiszteles és alsó fenék: Farské a dolné dno). Egyes helyneveket eltérő helyesírással tüntettek fel a különböző forrásokban (pl. Tompai-szőlőkre-járók : Tompai Szőllőkre Járók, Tompai szöllökre járók, Tompai Szőllők­nél : tompai szőllőkre járok). Ugyanazon lokalizációs pontnak több megnevezése is lehetett (pl. Seregély-hegy : Mogyorósi-szőlők). A névcikkekben néhol a helynévvel kapcsolatos névadási magyarázat is olvasható (pl. az Izrael-bánya megnevezésű helyen valamikor homokot és kavicsot bányásztak, az adatközlők szerint az egykori tulajdonosa egy esztergomi zsidó kereskedő volt). A szlovák nyelv hatására a magyar névhasználatban kontaktusjelenségek is megfigyelhetők (pl. Celulózka chatái – a párkányi papírgyár nyaralókat épített a helyre, Jéerdé tanyája – JRD ’Egységes Földműves-szövetkezet’, Zsobrák-völgy). A szócikk végén a térszínformákra (pl. domb, hegy, patak) és a művelési ágakra (pl. rét, szántó, szőlő) vonatkozó rövidítések is fel vannak tüntetve. A részletes névmutató segítségével a helynevek könnyen visszakereshetőek az egyes települések szerint. A mutatóban az alap- és megkülönböztető névrészek gyakoriságáról is képet kaphatunk (pl. gyakran előforduló földrajzi köznevek az alja, erdő, föld, hegy, völgy, illetve a megkülönböztető névrészek közül az Alsó, Felső, Hosszú, Mogyorós). Példaként említem, hogy a hegy ’szőlőhegy, földfelszíni kiemelkedés’ földrajzi köznévhez különféle megkülönböztető névrészek kapcsolódnak: Borda-hegy, Borsós-hegy, Farkas-hegy, Isten-hegy, Kerek-hegy, Kocsár-hegy, Kutya-hegy, Nagy-hegy, Öreg-hegy, Rigó-hegy, Róka-hegy, Rózsás-hegy, Seregély-hegy, Szegény-hegy, Szél-hegy, Új-hegy, Virág-hegy stb. A munka végén a források jegyzéke (katonai felmérések, birtokvázlatok, Pesty Frigyes kéziratos helynévtára, kataszteri térképek) településenkénti bontásban szerepel.

A társadalmi változások nagyban befolyásolták a helynevek használatát. Az 1920-as évek végén kiadott telekkönyvi térképek (Pozemkoknižné mapy) tulajdonképpen a 19. század végi magyar kataszteri térképek átvételei, amelyeken helyenként már szlovákul is feltüntették a földrajzi neveket. A magyar névanyag csak a második világháborút követően volt kitéve tudatos változtatásnak. A szövetkezetesítést követően adtak ki új kataszteri térképeket. Az ún. Evidenčné mapy (nyilvántartási térképek) jellemzője, hogy a névanyag hol egy nyelven – magyarul vagy szlovákul –, hol két nyelven – magyarul és szlovákul – fordul elő rajtuk. Az 1972-ben elkészült új alaptérképeken (Katastrálne mapy) a földrajzi neveket már csak szlovák nyelven tüntették fel, függetlenül attól, hogy a lakosság milyen nyelven használta őket. Az adattár korpuszában jól követhető, hogy a különböző forrásokban miként változott az egyes helynevek használata.

Török Tamás további kutatásokat is tervez a témakörben a közeljövőben. A kötet a gyűjtés és az adatfeldolgozás első szakaszának eredményeit, az Alsó-Ipoly mente külterületi élő és történeti helyneveit tartalmazza. A gondosan megszerkesztett adattár összevethető a magyar nyelvterület más területi helynévgyűjteményeivel. A könyvet nemcsak az Ipoly menti települések lakóinak ajánljuk, hanem mindenkinek, aki érdeklődik a nevek világa iránt.

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve

Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 2011, 272 p.

 

Szűk három évszázad után újra kapható a Nova Posoniensia! Ha szeretném, így vezethetném félre a gyanútlan olvasót, ám ahogy az a Lectori salutem! szavaiból, azaz a szerkesztői köszöntőből is kiderül, valójában a 18. századi azonos elnevezésű latin nyelven kiadott hetilap iránt tanúsított hagyománytisztelet jelentette a fő motivációt, amikor a pozsonyi Magyar Tanszék évkönyvének címadására került sor. A hagyománytisztelet egyben új hagyományt is kíván életre hívni, hiszen 2011 után megfelelő feltételek mellett reményeink szerint minden évben kiadásra kerül majd a pozsonyi műhelyben folyó munka lényegi kivonata.

A kötet alapvetően három részre tagolható. Az első két rész szerzői a tanszék állandó munkatársai és doktoranduszai. Előbbi a nyelvészet, utóbbi az irodalom tárgykörébe tartozó írásokat tartalmazza, a harmadik pedig azon jelenlegi vagy volt egyetemi hallgatók szépirodalmi jellegű munkáit, akik a tanszéken kaptak irányt e tevékenységük indulásához vagy folytatásához.

A nyelvészeti fejezet összesen öt írást tartalmaz a nyelvi ideológiák témakörével kezdve a magyar idegen nyelvként való oktatásával bezárólag.

Lanstyák István nyelvi ideológiákról írt tanulmányában először is definiál, majd egy új felosztást vezet be, amely felülírja a korábban általa rendszerezett kategóriákat. A változtatásokra azért volt és várhatóan lesz is szükség, mert a kutatás még a kezdeti fázisban jár, és rendkívül szerteágazó. A példákkal gazdagon ellátott írás rámutat a fogalmak bizonyos átfedődéseire is, amelyek a tárgy képlékenységét látszanak demonstrálni. A laikus olvasó számára mindenképpen tanulságos, milyen hatást gyakorolnak ránk a nyelvművelés által explicit vagy implicit módon felénk közvetített javaslatok az adott formák használatának pozitív vagy negatív megítélését illetően.

1989 nemcsak régiónk politikai-gazdasági viszonyaira volt hatással, hanem – ahogy Misad Katalin tanulmányából kiderül – a szlovákiai és természetesen a környező országokbeli intézményrendszerre is. A szlovákiai magyar kodifikációról ír az iskolanevekre fókuszálva, és mellékel egy táblázatot, amely valamennyi iskolatípusnak a Gramma Nyelvi Iroda által javasolt megnevezését tartalmazza. Figyelembe véve a standard magyarhoz és a szlovák eredetihez való igazodást, közel sem egyszerű a feladat. Megtudhatjuk, mikor melyik irányba dől a mérleg nyelve, és hogy milyen döntő érvek szólnak a kialakuló változatok mellett.

Bilász Boglárka szlengkutatással foglalkozik, írásában arra keresi a választ, vannak-e különbségek a szlovákiai és a magyarországi tizenévesek szlenghasználatában. Ennek bizonyítása érdekében a határ két oldalán található egy-egy oktatási intézményben – a Nagyka­posi Magyar Tannyelvű Gimnáziumban és a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnáziumban – végzett kérdőíves felméréseket. Hogy melyek a közös és melyek az egyik vagy másik félnél megfigyelhető tendenciák, részint kikövetkeztethetőek, születtek azonban igazán meglepő eredmények is. A tanulmányból kiderül.

A soron következő írás központi témája a magyar mint idegen nyelv tanítása. Szerzője, Szilvási Andrea a szlovákiai helyzetre vonatkoztatva először is elkülöníti a tényleges idegen nyelv, a környezetnyelv, valamint a másodnyelv fogalmát, majd pedig a nyelvtanulás kétféle motivációjáról beszél: eszköz jellegűről és személyes indíttatásúról. Felhívja a figyelmet a tényre, hogy egyre fontosabb szerepet kap az eszköz jellegű motiváció, ugyanis amint olvashatjuk, a magyarlakta vidékeken mintegy érvényesülési feltétellé lépett elő a magyar nyelv ismerete.

Hizsnyai Tóth Ildikó tanulmányával zárul az első rész; ő a magyar idegen nyelvként való tanításáról a levéltár szakos hallgatókra fókuszálva ír, elsősorban a képzésük során tapasztalt anomáliákról. Fejezeteinek címét Mikszáth A Noszty fiú…-jából kölcsönzi, hiszen amint írja, a regényben és a tanteremben uralkodó viszonyok között párhuzamot lehet vonni. Előbb a probléma kialakulásához vezető tényezőket járja körül, majd megoldást javasol egy új tankönyv formájában. Az előkészületek már javában tartanak, ezek eredményeképpen 2010-ben, a projekt első részének lezárásával a könyvesboltokba került egy teljesen újszerű, önképzési módszeren alapuló magyar nyelvkönyv, amely szlovák anyanyelvűek részére készült.

Az irodalmi témákkal foglalkozó fejezetben nyolc írás kapott helyet, ezek közt vannak tanulmányok, jegyzetek, vázlat és recenzió.

A hamisítás kérdése foglalkoztatja Mészá­ros Andrást: Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regénye készteti jegyzetelésre. Előbb megpróbálja helyére tenni a fogalmat az eredetihez fűződő viszonyából kiindulva, majd ismerteti a regény karaktereit, melyek az olvasó három típusát képviselik – háromféleképpen vélekednek az értékről. Aztán szükségszerűen a szerzőre tevődik át a hangsúly, akire leginkább hagyatkozni próbál az olvasó, és a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy létrejöjjön az eredeti mű. Ahogy az írásból kiderül, bizonyos fokú „módszertani skizofrénia” nélkül a szerző csak másolója lehet alkotásának.

Csehy Zoltán terjedelmes tanulmányának magvát meglehetősen nehéz néhány mondatba csomagolni. Hanyag tömörítéssel szólva a 20-as és a 30-as évek szlovenszkói (beleértve cseszkoszlovenszkói és ruszinszkói) lírájában jelentkező antológiaszerkesztési tendenciákkal foglalkozik. Az olvasó számára hasznos módon jelzi az akkor – a tárgyalt korszak irodalmának legfőbb jegyei a politikum hangsúlyos jelenlétével jellemezhetők – és a most kívánalmainak rendszerébe való illeszkedés lehetőségeit, amelyek természetesen a példák többségében nem fedik egymást. A tanulmány címét egy Márai-idézet adja: A barátnő verséből származó mondat a nyelvi kifejezhetőség kérdésére hívja fel a figyelmet.

Lényegében egy rejtvényfejtés folyamatába pillanthatunk Dusík Anikó tanulmányának köszönhetően, amely arról tudósít, milyen árulkodó jelek alapján azonosítható Ján Chalupka a névtelenül megjelent Bedegucz, Gyula Kolompos und Pista Kurtaforint című német nyelvű, de magyar kontextusba ágyazott regény írójának szerepében. A sokáig elveszettnek hitt mű szlovák fordítását 1953-ban adták ki, amely bőségesen tartalmaz tévedéseket: olykor többletinformációt, máskor annak éppen ellenkezőjét. A műről korábban született írások pontatlanságaira nézve viszont a fordítás megszületése már önmagában előrelépésnek számít.

Az évkönyv egyetlen nem magyar nyelven – szlovákul – írt tanulmánya Zuzana Drábe­kováé, tárgya pedig Daniel Katz finn szerző iróniájának eszköztára. Az írásból kiderül, hogy a több szempontból is kisebbséginek tekinthető író (svéd anyanyelvű zsidó) személye elsősorban éppen azért kap rendkívüli hangsúlyt, mert odalopta az iróniát a mindent szigorúan szó szerinti értelmében használó és interpretáló finn olvasóközönség megszokott értelmezési tartománya mellé. Amint a tanulmányban olvashatjuk, a ’80-as évek elejéig az ironizálás tabunak számított a finn szerzők körében, ma viszont már egyre több követője akad Katz művészetének.

Kuklis Katalin egy mintaóra vázlatát készítette el, amely a drámapedagógia eszközeivel hozza közelebb Ady Endre személyét az adott közösséghez. A kívánt feltételek ugyan nem valósíthatóak meg olyan egyszerűen – egymást követő két tanítási óra, fogékony gimnazisták vagy egyetemisták csoportja, drámapedagógiai tapasztalatokkal rendelkező óravezető tanár –, ám ha adottak, a feladatokat végigvezetve egy merőben más, közelebbi kép alakítható ki Adyról – vagy az alapkoncepcióból kiindulva bármely más szerzőről –, mint amilyet egy szok­ványos irodalomóra eredményezhet.

Szolzsenyicin, Lengyel József és Faludy György regényein keresztül Kacsinecz Krisz­tián kívánja szemléltetni a múlt század történelmi eseményeinek következtében létrejött ún. lágerirodalmat, amely fogalom tulajdonképpen dokumentumregényeket, lágernaplókat foglal magába. A táborokat megjárt szerzők különböző megoldásokat kínálnak a túlélésre, és a művészi eszközeik is többnyire eltérőek. A tanulmány az átfedődéseket és az egyéni megoldásokat járja körül.

Bolemant Lilla egy jelentős kutatás tervét vázolja fel, melynek fő motívuma a 20. század első felében alkotó női írók munkássága és recepciója. Alapvetően három fő vonalat követ: a feminista nézőponton túl az emigráns és a határon túli fogalmakkal szélesíti az értelmezést, amelyek eddig nem képezték komolyabb vizsgálódások tárgyát. Az írás ugyanakkor beismeri, hogy ezen vonalak megléte a posztmodern (utáni?) korban nagyon is kérdéses: a feminizmus és a nem egyetemes (tehát emigráns és határon túli) magyar irodalom alappillérei az ostromlások következtében bizonytalanná váltak.

Az évkönyv egy recenziót is tartalmaz, Beke Zsolttól, Legéndy Jácint Központi Zóna című kötetéről, amely az irodalmi rész zárlata. A kulcsfogalmak többnyire a verseket átjáró ellentmondásosságra reflektálnak: forradalom és kváziforradalom, pop- és szubkultúra, egészséges ökológiai szemléletmód és annak közhelyszerű propagálása. Jász Attilára utalva pedig Legéndy az utolsó önmagát komolyan vevő avantgárd szerzőként skatulyázható.

A harmadik rész a Hangok csomagolópapírban címet kapta, és kilenc jelenlegi és volt hallgató költeményeit, egy esetben novelláját tartalmazza. Utóbbi szerző, Veres István Gal­vánelemek és akkumulátorok címet viselő kö­tete szintén 2011-ben jelent meg a Kalli­gram gondozásában.

A költemények közt találhatunk olyanokat, amelyek a versíró szeminárium apropóján születtek, de akad olyan szerző is Veres Erika személyében, aki a kötetbe rendezés fázisában tart. A további szerzők betűrend szerint: Czucz Enikő, Csépe Katicza, Gubó Mária, Kacsinecz Krisztián, Kilácskó Tímea, Sebők Szilárd és Vaszily Tímea.

2011-ben ezt a hangot hallatta és ezt a képet mutatta magáról az érdeklődők felé a Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszéke. És milyen jó, hogy hallatta, mutatta! Azt hiszem, sokan kíváncsiak voltunk és vagyunk rá, akiknek a mindennapjai egykor ide kötődtek, ma viszont már másról szólnak. Kíváncsian várjuk a folytatást!

 


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102